Krúdy Gyula Szerenad

Krúdy Gyula Szerenád
KRÚDY GYULA
Szerenád
VÁLOGATOTT ELBESZÉLÉSEK
1912–1915
SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST
VÁLOGATTA ÉS A SZÖVEGET GONDOZTA

BARTA ANDRÁS
© KRÚDY GYULA ÖRÖKÖSEI

(KRÚDY ZSUZSA ÉS IFJ. KRÚDY GYULÁNÉ), 1979
1
De Ronch kapitány csodálatos kalandjai • 1912
De Ronch kapitány
Előhang egy nagyon megbízható memoár születéséről, életéről s haláláról

A kalamárisban régen kiszáradt a tinta, a toll megrozsdásodott, és az ujjak
elszoktak az írástól, midőn anyai nagyatyám, Roncsy (de Ronch) ismét
letelepedett íróasztalához, és folytatta emlékiratait – mert hiszen ebben az időben,
midőn Roncsy élt, mindenki emlékiratokat írt. „Kedves kuzén – kezdte
nagyatyám –, engedje meg nekem, hogy mielőtt folytatnám feljegyzéseimet a
porosz hadjáratról és a pozsonyi bálakról, ahol kegyed édesanyjával, az általam
nagyon tisztelt és hódolt, világszép Länder-Landy grófnővel gyakorta volt
szerencsém úgy a tour-, mint a figuratáncokban részt vehetni, egy kis kitéréssel
legyek csekélységemre. Nevezetesen: a közelnapokban, miután a nap a ráktérítőn
átjutott, és az éjszakák langyosak, fűszeresek, mint egykor Milánóban, hol a
császári Izabella-vérteseknél szolgáltam, valami történt velem, amit későbben
nem szeretnék elfelejteni. Leírom frissen, melegiben, illatosan; mint a most
leszakított rózsa az üvegházban – olyan ez a történet.” Így kezdte a nagyatyám
régen abbahagyott memoárjai folytatását. Azután körülbelül a következő
történettel kedveskedett kuzénjának.
Nagyatyám sétáit („cirque: 500-550 lépés”) a folyóparton szokta elvégezni,
mert mindig szerette a folyót. A folyón kis híd volt, amelyet az esztendő bizonyos
szakában olyan bőven, sűrűn lepett be a folyondár, mint a német regények hídjait.
A hídon csavargott a szentimentális Herman fehér nadrágban, kék frakkban és
széles cilinderben, és borús, másvilágias, költői arckifejezéssel, mint akinek vajmi
kevés köze van már a mosóasszonyok fehér lábszárához és ingéhez; a napsugár
aranytócsákat szórt a híd barna deszkáira, a folyó zölden, kéken, szivárványosan
futott a mohos hídlábak alatt, míg túlról, rekettyés sziget közepén, a polgári
lövőház piros fedele integetett. – Itt sétálgatott nagyatyám, és képzeletben
bizonyára az ábrándbeli Hermannal valamely régi táncestély dámáit és
zeneszámait beszélte meg.
2
És egy napon – a kis folyó éppen úgy sietett, mint máskor – valóban
találkozott Hermannal. Szárnyas, sötétzöld kabátot viselt most Herman, pepita
nadrágot és báli cipőt, amelyet szalagcsokor ékesített. Herman polgári
foglalkozása: táncmulatság, bűvészet, műkedvelői előadások rendezése és
elmebeteg urak mulattatása volt. A jelen alkalommal is azért időzött a
városkában, hogy a vashámor tulajdonosának melankolikus fiát a vízbe ugrástól
megóvja. Végeredményében azonban egyetlen foglalkozása volt Hermannak: a
költészet.
Nagyatyám (de Ronch) sokáig habozott, hogy előkelő rokonaira való
tekintettel, megbarátkozzon Hermannal. Hermant a városkában bolondházbeli
ápolónak nevezték, a vérszegény fiatalasszonyok ijedten fordították el a
tekintetüket Herman ábrándos, búskomoly pillantása alatt, míg a megtermettebb
és egészségesebb nők csupán megvetéssel mérték végig Hermant, aki a barna női
kontyok, a jelesebb keblek, valamint a hangulatos lábak után szinte magánkívül
sóhajtott. Majd bűnös cselekedeten érték: a női uszoda falába lyukat fúrt, máskor
egy ablak alatt lepték meg estve, amely ablak mögött egy kövér zsidónő
gyanútlanul készült éji toaletthez. Nagyatyám (Roncsy kapitány) sokáig habozott,
vajon a hesszeni nagyhercegi család, gróf Csáky és de Livry (akiket rokonai közé
számított valamely titokzatos babona folytán), mit szólnak majd az esethez. Végre
Herman felkötötte aranysárga nyakkendőjét, és búzavirágszínű mellényt öltött,
haját frissen csigákba göndörítette – és ettől a naptól fogva a nagyatyámmal
együtt sétálgattak a folyóparton, a folyondártól belepett régi hídon, nagy hársak
alatt, ahol csodálatos regényeiket mondták el egymásnak. A kalandok, álmok és
álmodozások, amelyek a két férfiú ajkáról elhangzottak, valóban méltóak
volnának a megörökítésre. A fantázia csapong, elképzelt csóknak illata, íze,
varázsa leng az arc körül, női neveket mondanak ki suttogva és érzelmesen, báli
zene, táncsuhogás és női hangok csengnek a fülbe – a diákok is erről beszélnek,
midőn kettesben gyöngyvirágot szednek a májusi erdőben.
Nagyatyám elmondta Hermannak egész élettörténetét, amely élettörténet a
késői unokák szégyenére, előadása szerint, csupán az általa ismert, nagyra becsült
és hódolattal környezett női ismerősökről, nagyon tisztelt barátnőkről, illetve:
szívhölgyekről szólott.
A múltak emlékein rózsaszínűvé válott nagyatyám (de Ronch) arca, majd
egy napon előjegyezte magában a ruhák, szemek és hajak színeit; a
megszólításokat, rövid, de ügyes bókokat, aperçuket, bon-mot-kat és az
udvarlásnak száz, kis ördöngös amorette-jét, amelyeket egykor nagyatyám a női
szívekre röpített.
3
Az ismeretség első hetében nagyatyám komoly és megindult hangja

hallatszott a zöld hídon, nagy hársak alatt és a kis padon, ahonnan akár a szász
erdőket, akár Moszkva tornyait vagy Bécs kacskaringós, régi utcáit lehetett látni.
(Nagyatyám mindenütt megfordult, mert fiatal korában sokat utazott.) A
táncosnőket éppen úgy szerette, mint a grófnőket, és pontosan tudta, hogyan
viszonozza az érzelmeket egy polgári családból származott hölgy vagy egy
demimonde a nagyvilágban. Szigeten – tanuló korában – csupán egy
muskátlilevelet csúsztatott a kezébe Julianka, a varróiskola tündére, de nagyatyám
már ebből is megértette, hogy estve, a városvégi ligetben találkoznak. Míg
Arabellát, a naivát igen sokáig hódította szemével, játékával, a nézőtérről, áhítatos
figyelmével, elragadtatással, hódolattal, majd egy öltözőbeli attaque-kal, midőn a
púderosdoboz felborult, és még most is megvan valahol a mellény, mely fehér lett
a színésznő arcának rizsporától – azonban… Nagyatyám halkan felsóhajtott, és a
kispadról, az emelkedésről a régi füredi színházat látta, a savanyúvíz szagát
érezte, valahol-valamerre régi cigánybanda vonta a „Balatoni emlény”-t.
Ez volt az első héten.
A második héten aztán megszólalt Herman.
– Fata morgana az egész élet – kezdte Herman, a költő –, egyszer gróf X.-
nél voltam Y.-ban…
– Ki volt a beteg? – kérdezte homlokát összeráncolva nagyatyám, aki gróf
X.-éket Y.-ban éppen olyan jól ismerte, mint Hamilton herceget.
Herman köhintett, védekezett:
– Ez talán nem is tartozik szigorúan a történethez, ám, ha kívánja
nagyságod, megmondom, hogy az ifjú X. grófkisasszonyokat láttam el
vívóleckékkel, mert a víváshoz is értek.
Nagyatyám – talán mert gyanakvó természetű volt, vagy mert Herman
korábban kezdte el a maga történeteit, mintsem ilyen rövid barátság után illett
volna – nyomban két pálcát vágott le a mogyorófaligetben, és mielőtt Herman
tovább beszélhetett volna, néhány menetet csinált vele a kard- és tőrforgatásból. A
viadalban nagyatyám maradt hátrányban, mert Herman úgy vívott, mint egy
brávó.
– Ismerem ezeket a fogásokat – mondta nagyatyám ajkát biggyesztve –,
nálunk a hadseregnél megvetették az efféle cselvágásokat.
Herman bocsánatot kért, mire nagyatyám kegyesen így szólott:
– Nos, és mit mondott egy napon a grófnő? (Mert Roncsy úrnak is volt egy
története, amelynek kezdetén tőrgyakorlatokat folytat az udvar hölgyeivel.)
– A grófnő egy napon azt mondta: Maestro, nem volna kedve velem
kikocsizni az árnyas ligetbe?
4
– Valóban ezt mondta a grófnő – bólintott vidáman, és csengő hangon

felkiáltott nagyatyám:
– Csak a végét, kedves Herman! Nemde, a grófnő egy napon a kastély
tornyából le akarta vetni magát?
– Úgy van!
– És nem lakott ön szemben a varróiskolával, amelynek nyitott ablaka
mögött májusi délután a fiatal hölgyek nevetve, dalolgatva, tánclépésben járkálva
munkálkodtak? Minden ok nélkül kétszer megfordultak lábujjhegyen, és magukat
ábrándosan simogatták a tükör előtt, mialatt ön tanulókönyvei fölé hajolt, de
alkonyatig egyetlen lapot sem fordított tovább a könyvben, a könyv lapjait
lenyomta két könyöke? Május volt, Oxfordban vagy Szigeten a férfidivatban
akkor bukkant fel a nankingnadrág, ŕ la Romantique volt a hajviselet, és a női
ruhák apró virágkoszorúcskákkal voltak hímezve?…
– Valóban, egy hölgy, bizonyos Antoinette, akkor végképpen megigézett, és
a kapu előtt lestem, az ablak alatt ácsorogtam…
Nagyatyám hevesen közbevágott:
– Bizonyos ön benne, hogy Antoinette-nek hívták? Én úgy emlékszem,
hogy Irma volt ő, kicsiny, fekete hajú, az orrocskája hegyes, szív alakú az arca, és
a szeme ragyogó, de néha bánattól beárnyékolva. Esprit-jét sohasem feledhetem
el, de néha, házsártos kedvében, nem engedte megcsókolni a haját.
– Ő volt, a drága.
– Hát kérem, kedves Herman, engedje elmondani nekem, hogy ki volt Irma,
hisz a nők, akiket ismertünk, szerettünk, akikért éltünk és élünk, úgy veszem
észre, hogy mind ugyanazok. Furcsa, de való, hogy a nők, amint a múltban
eltávolodtak, lassacskán egyformák lesznek. Lívia kerek vállát néha
összetévesztem Vilmáéval, és a grófné elmúlt csókjának ízét csak nehezen tudom
megkülönböztetni Fatmé, a táncosnő csókjától.
Nagyatyám a folyóparti emelkedésről körülnézett, és a távoli rekettyés
helyén, hol a polgári lövőház tornyocskája piroslott rendesen, egy álombéli, régi
városka jelent meg, tanuló volt, vagy fiatal katona… A nedves szélben
mályvaillat lengett.
A derék kapitány megközelíti a titokzatos házat, miután jóllakott a városbeli

nőkkel
Abban a kisvárosban, ahol a kertek deszkapalánkjai a Bujdos-ligetre nyíltak,
míg másfelől egy lusta folyócska húzódott meg a léckerítések alatt, amely
5
folyócska aztán, a mezőkre érve, zöld és gömbölyű törpefüzek között bujdokolt

tovább, olyan nesztelenül, szinte eltikkadva folytatta útját, mint egy kövér, fiatal
nő nyári álma – tehát X.-ben egy darabig nagy divat volt éles penicillust hordani a
zsebben, amellyel lyukakat lehetett fúrni különböző palánkokra, ajtókra,
fürdőházakra. A léckerítésben rések voltak, amelyeken át közlekedni lehetett a
szomszédsággal. Barátságos fák hajoltak át egyik kertből a másikba, amelyek
segítségével a városka zöld kertjeit, udvarait meg lehetett látogatni holdas
éjszakán. Volt egy öreg almafa, amelynek gallyai három udvarra nyúltak át. Az
egyik udvarban özvegy Jolánné aludt az orgonabokrok alatt nyári délután, és
lenge ruháját borzolgatta a szellő, más oldalról a Tepalánszky kisasszonyok
énekelgettek, vagy bujósdit játszottak a padláson, a régi kocsiszínben vagy az
egykori jégveremben, ahová létrán kellett leereszkedni, de legtöbbször mégis
fürödtek a nagy eperfa alatt a kádban, amelynek vizét reggel óta forralta a nap. A
harmadik udvarban Simkó Sári ült a kőrisfa alatt, és bozontos, szőke hajába
mélyesztette ujjait, reggeltől estig regényt olvasott. Herman – midőn X.-ben
mulatott – törzsvendég volt az almafán, és az olvasó Sári háta mögé lopózkodva,
gyakran megszagolta annak haját, és az oldalt együtt olvasta vele a gömbölyű
vállon keresztül.
A lyukak megfúrásánál Herman anyai nagyatyám, Ronch kapitány
segédkezését gyakran igénybe vette.
De Ronch – ez a kitűnő férfiú, aki a legszebb nadrágot viselte X.-ben,
galambszürke, harmonikás nadrágot, amely fényes gombon állott meg a
cipősaroknál – mint régi városi lakos alaposan ismerte X.-ben a terepviszonyokat.
Pontos útbaigazításokkal szolgált Hermannak, hol kell megfúrni a palánkot, hogy
özvegy Fitkonideszné viselt dolgait megláthassa, valamint a zsalugáterekről is
tudta, hogy melyik mögött rejtőzik hálószoba. Herman hosszú falábakat szerzett
be, amelyeken csendesen lépdelt a homokos úton, este, az akácfák alatt, és de
Ronch jeladására megközelítette a magasan fekvő ablakot, amelyből mécsvilág
szüremlett ki. A nyári hajnal ugyancsak munkában találta Hermant. Az akác
levelei közül a rózsaszínű ujjak, amelyek egy messzi halom mögül nyúltak az
álomba merült kisvároska felé, a nyitott ablakú szobákba értek, ahol a nők
ébredeztek, takarót lerúgtak, vagy mindenféle dolgokat cselekedtek félálomban,
az ágyakból meleg éji szag áramlott, az ingek összegyűrődtek, halkan csobogott a
víz, és az éjszaka álmai még ott lebegtek a boglyas, barna vagy szőke női fejek
körül, amint hajnalodott, és Herman megbolondult a látványoktól, illatoktól,
amelyek a női hálószobák környékén mutatkoztanak. A hosszú falábakon egyik
ablaktól a másikhoz vágtatott, majd őrült módjára bújt át a léckerítés nyílásán,
mert a harmadik udvarban egy inges nőt látott végigmenni az udvaron. Valahol
6
házaspárok csókolóztak – Herman ott állott leshelyén; máshol szerelmes

menyasszony éldelgett vőlegényével a sövény mellett, a kispadon – Herman oly
halkan bújt közelükbe a sűrű bokrok között, amilyen halkan csak az éji szél tud
járni; fiatal cselédlányok nyújtóztak a konyha előtt, a folyosón – Herman a
házőrző komondorok nyelvén jól tudott, és sok idegen udvart bejárt éjszaka.
Borcsánszky végrehajtó minden éjjel megverte nagy mostohaleányát, Herman
bekiáltott az ablakon: „Vén gazember!” – aztán továbbment. Így élt a bűvész X.-
ben, és már csupán egyetlen ház volt a városban, amelynek titkait nem ismerte.
Az ismeretlen házat közönségesen Sulyok háznak hívták, és nem messzire
esett a régi katolikus temetőtől.
Valamikor katonai raktár volt a ház, a falát, kapuját, kerítését jól
megépítették, a magas ablakokon vasrostély, az udvaron csikorgó kút, amelynek
köpenyegén a sárga és fekete színt egybemosta az eső. A kapu mindig zárva volt,
a kertben nem volt fa, csak törpebokor, sok málna, és egy sarokban dohánylevelek
zöldültek. A folyócska itt már elhagyogatja a várost, és csupán a régi temetőt
érinti még, amelynek oldalán alattomosan nyaldossa kifelé a régi sírokból a
csontokat és a koponyákat, s halkan görgeti tova iszapos medrében. A
vízinövények között lábszár- és medencecsontok összekeverednek. Talán csak a
folyó tudja, hogy melyik volt nőé, melyik férfié. Az egykori katonai raktár
környékén még a legyek és cserebogarak is tudták a tisztességet, és a macskák
elkerülték éjjelente a komor házat. Pedig odabenn szép asszony lakott,
elvonultságtól, magánytól és valamely titoktól ábrándosan hervadó nő, Sulyok
Franciska, akinek Herman hiába dobálta be a kőkerítésen át a legforróbb
szerelmes leveleket. A ház olyan csöndes maradt, mint a régi temető és a régi
temetőben a kihalt bárócsalád sírboltjában fekvő Alfonzin báróné, akinek
koporsóját Herman már több ízben fel akarta nyitni, mert életében ismerte a
szarvasbokájú mágnáshölgyet, de éppen úgy nem közelíthette meg, mint Sulyok
Franciskát.
Egy napon Ronch kapitány (aki Herman megérkezte előtt eszelős és
bolondokházába való nőnek tartotta Franciskát, és sohasem törődött vele tovább)
hírül adta Hermannak, hogy az egykori katonamagazinba asszonyvendég érkezett.
Egy vörhenyeges hajú, világoskék szemű, barna fátyolos, szürke köpenyeges és
nagyon fehér arcú nő érkezett a barna Franciska látogatására a déli vonattal Y.-
ból. A mindenre eltökélt Herman erre nyomban létrát szerzett, és a létrát a kertek
alatt, a bokrok között a kőfalig vonszolta. A táj itt már igen csendes volt, a
varrókisasszonyok nem járnak tovább udvarlóikkal, mint a kanyarulatig, a
folyócska halkan szökik el a kertek alól, mintha nem érdekelnék többé a női
lábak, amelyek partjáról a vízbe nyúlnak nyárban. Csupán Pityerné, a nőszabó
7
felesége jár még mindig a régi katolikus temető sírdombjai közé, de néha már
hiába várja a jó szagú patikáriussegédet. Az ódon sírok között őgyelgő Pityerné
mulattatására Herman nyomban kiküldte Ronch kapitányt, maga pedig a létrán a
kőfalra kúszott, egy zsindelytornyocska mellett elbújt, és szemügyre vette a
zordon házat, a virágtalan udvart, a fehérre meszelt falakat.
Franciska és a vörhenyeges asszony karonfogva sétálgattak az udvaron.
Körülbelül egyformák voltak termetre nézve, csupán a világoskék szemű látszott
erősebbnek, férfiasabbnak. A Franciska karját is férfi módjára tartotta, és a
leselkedő Herman teljes bizonyossággal hallotta, hogy némely parancsokat ád a
gabonaüzletre nézve, amelyet Franciska öccse a városon folytatott.
Aztán leültek a folyosón, a vörös, idegen nő karosszékbe, hol egyszer
Sulyok úr üldögélt, Franciska egy alacsonykára, az asszony lábához.
– Hozd ki a pipám! – mondta az idegen nő.
Franciska alázatosan a házba ment, és egy vörös bojtos csibukot hozott ki.
A csibuk nem égett, de a vörös asszony mégis jóízűen szívta és fújta a
képzeletbeli füstöt.
Miután a pipát kiszívta, Franciskát lábához ültette, fejét az ölébe vette, és a
kezével haját simogatta. Csendesen bealkonyodott, a szél megrázta a magányos
üveggömb fehér karóját az udvar közepén. Herman négykézláb csúszott a fal
mellett, meglapult, és hallgatta az asszonyokat.
– Szeretsz még? – kérdezte a vörös.
– Szeretlek! – felelt Franciska.
– Ne merj férfiúra nézni, mert megöllek! – folytatta a vöröshajú. – A férfi
piszkos, rossz szagú, tisztátalan állat. Mi, nők, vagyunk a teremtés koronái, ölelj
meg.
Franciska szerelmesen, boldogan karolta át barátnőjét; halkan, cuppanósan,
melegen csókolóztak, mámorosan ölelkeztek, a vörös tenyerével megveregette
Franciska hátát.
– Kár, hogy nem vehetlek el feleségül – mondta a vörös. – Kár, hogy uram
van.
– De azért szeretsz? – esengett Franciska.
– Add ide a szájad – felelte a barátnő.
A szájára nyomta a száját, és hosszasan, boldogan csókolóztak.
– Gyere aludni, kedves feleségem! – mondta az idegen nő, és Franciskát
karjára véve, a házba vezette.
Herman egy darab szenet vett elő zsebéből, és a fehér falra felírta:
„Itt jártam, és mindent láttam. Herman.”
8
Néhány nap múlva Herman kis levélkét kapott Franciskától, melynek betűit
könnyek elmosták. Az asszony kérte, hogy látogatná meg. De Herman nem ment
többé a katonamagazin felé.
Kis feljegyzés arról, hogy mit szoktak mondani a hölgyek Roncsy úrnak
Az ősz a kis folyócska hátán, a kertek alatt lappangott be X. városkába, és
az ősszel Herman, lábujjhegyen és leselkedve, vajon régi bűneit elfelejtették-e?
Legutoljára ugyanis szökve, éjjel távozott el X.-ből, midőn az
iparoskisasszonyokat az arcfestésre és arcpirító dalokra tanította a jó nevelés örve
alatt. Major Anna kasszírnőnek szökött el Pestre, a Szitás kisasszonyok
táncosnőnek szegődtek egy vándortársulathoz, Pityerné elhagyta urát… Herman
ugyancsak vigyázott, hogy meg ne lássák, midőn a kertek alatt, a mohos kis
fahídon megállott, és nagyatyámnak, Ronch kapitánynak tengelice módjára
fütyült. De Ronch estére természetesen elillant a házból, akárhogy vigyáztak rá.
Herman az emelkedésen várta.
Vörös félhold járt az iharfák mögött. A fázékony mezők ezüst ködfátyol
alatt szenderegtek.
– Köszönöm, ezredes – mormogta meghatottan Herman, midőn nagyatyám
ódivatú alakját megpillantotta. Az egykori katonatiszt a nyugállományban sem
vált meg a szűk nadrágtól és az acélgombtól, amelyet sarkán viselt.
Herman de Ronch karjába öltötte karját, és miután barátai, a félhold és a
ködös mezők jelen voltak, teljes bátorsággal terjesztette elő tervét legénykedő
nagyatyámnak.
– Szöktetés végett jöttem vissza X.-be. Egy nőt kell elszöktetni, nagyra
becsült uram.
– Nagyon helyes – dünnyögte nagyatyám, bár összeborzongott. Egyszer
mégiscsak nagy bajba keveredik Herman miatt.
Herman bő köpenyegben volt, amilyenben a múlt században jártak a
gavallérok és költők, haja tán romantikusabban omlott homlokába, mint valaha. A
kis gomba a fején hetykén helyezkedett el. Fehér kesztyűjét szorgalmasan
simogatta kezén.
– Entrez? – kérdezte nagyatyámat bizonyos idő elmúltával, mire de Ronch
némán bólintott.
– Mindig szerettem nőkkel levelezni! – sóhajtotta Herman. – Olykor három-
négy nővel váltogattam a leveleket, verseket írtam nekik, és tanáccsal szolgáltam
a szülői vagy férji szigor orvoslásához. Midőn az ebédem megszerzésén kellett
9
volna gondolkoznom, szép álneveken törtem a fejem, amelyeket majd a levelek

alá írok.
– Olykor lelki betegséget színleltem, máskor, mint titokzatos, gazdag ember,
gróf Monte Cristo, jelentkeztem leveleimmel szerencsétlen nőknél. E percben
Julián vagyok, a tehetséges költő, és a nő a kert alatt vár, pontban éjfélkor. A
lovak készen állanak a postakocsi elé fogva, a kocsis vad és elszánt fickó, a
karabélyok és pisztolyok felporozva. Velencébe megyünk, ahol Byron dalolt.
Nagyatyám hümmögve hallgatta Hermant. Csóválta a fejét, pedig leginkább
ő szeretett volna elutazni a postakocsival.
– Midőn legutoljára a városban jártam, kiszemeltem őt. Margarétának
hívják, és foglalkozására nézve kesztyűs. A kesztyűsboltban ő maga adogatja el a
finom és puha kesztyűket, a csipkekesztyűket, a selyemkesztyűket; az antilop és
zerge előtte nem ismeretlen fogalmak. A szarvasgím hasa aljából gyártott kesztyű
rugalmasan nyúlik ujjai között. Egy idős asszonyság a tulajdonosnő, aki már
csupán a piros selyemből való kesztyűket magasztalja, amilyenben a velencei
álarcosbálban jártak az úrhölgyek. Leveleimet tehát senki sem olvasta más, mint
Margaréta, midőn a városból elmenekültem, és a szívem visszafájt X., a folyó, a
domb és a réges-régi utcák után. Lágy keringők, érzelmes valcerek szálltak
utánam a keleti szélben, amely dolgokat ablakok alatt hallgattam zongorázó vagy
éneklő nőktől.
Nagyatyámnak erősen szikrázott a szeme, mint mindig, amidőn Herman
nőkre terelte a beszélgetést. (De Ronch imádta a nőket!)
– Nos tehát Margaréta? – Egy napon beléptem az üzletbe, amelynek
ablakából a kesztyűk fehéren, rózsaszínűen integetnek, mindmegannyi női kezek.
Az öreg hölgy nyomban előállott velencei kesztyűivel. „Úriemberek nem is
viselnek mást!” – mondta, és én kénytelen voltam igazat adni. Valóban, a piros
kesztyűk igen jól festettek. Midőn megpillantottam őt: álmodozó szemű, lusta
mozdulatú teremtés. A galíciai városokban ülnek ilyenformán a nők a sötét bolt
hátuljában, amíg a férfiak elöl kereskednek. A szeme szürke is meg kék is, mint
az ezeregyéjszaka, az ajkán merengő pehely. A regényhősnőt megtaláltam, fejét
és szívét megzavarom, akarom, hogy rám gondoljon, midőn homlokát tenyerébe
hajtva a bolti asztal mellett helyet foglal… ezt határoztam el magamban. És talán
már régen elértem volna célomat, ha közben menekülni nem kell X.-ből, ahol a
polgárság félreértette jóravaló szándékomat.
– Mit mondott? – kérdezte Ronch, aki nagyon szeretett női titkokat
kifürkészni.
– Azt igazán nem tudom, hogy ő mit mondott – felelt Herman széles
mozdulattal. – Az többnyire mellékes, hogy a nők mit mondanak. Az igazat ők
10
sosem mondják. Szájuk szent és áhítatos dolgokat fecseg gyakorta, míg kontyuk
alatt a legbujább gondolatok bujdosnak. A szemüket is lesütik néha, pedig egész
tekintetükkel szeretnék átölelni, megenni az e célra alkalmatos férfiút. A vérük
pezseg, válluk remeg, a vállfűző alatt ijedten rebben meg a szívük a kellemetes
szavak élvezetén, míg kezüket vonakodva vonják hátra. Nő szeretnék lenni,
nagyságos uram, ha csak egy éjszakára, mert bizonyos, hogy ők másképpen
éreznek, mint mi érzünk…
– A dologra, Herman – szakította félbe nagyatyám az álmodozó
fiatalembert.
– Én azt mondtam neki, hogy gróf Monte Cristo vagyok, hogy én vagyok
Szindbád az ezeregyéjszakából, Julián vagyok, a híres költő, vívó, zenész, bűvész,
elátkozott herceg. Hogy meghalok, ha nem hallgat. És hajnalban örömteli szívvel
éneklek a kelő naphoz, mert őt újra láthatom. Az éjt titokzatos örömmel lesem,
mert vele álmodhatok. És midőn nemsokára aztán a kesztyűsbolt előtt elhaladtam,
láttam, hogy Margaréta a bolti asztalra könyököl, és valahová a messzeségbe
néz… Ám most menjünk, mert az idő elérkezett.
Megindultak az emelkedésről, ahol a folyó most már egyedül maradt
mondókáival. A vén füzek mintha lehajtották volna fejüket, álomba merültek,
miután Herman úr abbahagyta bolondságait. A kispadra vadmacska ült a közeli
erdőből, és körülpislogott a tájon.
– Hol van a postakocsi? – kérdezte nagyatyám, midőn a kertek alatt
bekanyarodtak.
– Pszt! – intett hevesen Herman. – Ne juttassa eszembe. Szándékosan
felejtettem el… De mégis úgy kell viselkednünk, mintha a postakocsi itt várna
valahol az országúton, túl a fogadón és a kápolnán, a lovak fülüket hegyezik az
éjben, a vén kocsis mogorván húzza szemére a postillon fövegét. Az ostor
nemsokára csattan, és mi átöleljük egymást a kocsi ringó párnáin, amint
tovarobogunk.
Herman halkan, szenvedélyesen beszélt, mintha maga is hitte volna, hogy
mindaz szóról szóra igaz, amit elmondott.
Nagyatyám megnyugodva ballagott mellette. Bizonyos, hogy valahol vár a
postakocsi… A karabélyokon azonban nedves lett a por, mert olyan az idő.
A kertek alatt együtt lappangtak tova a kis folyóval. A fahidacskák, amelyek
a liget felé vezették még nemrégen a nyári este sétálgatóit, most szinte özvegyi
szomorúsággal állongtak a helyükön. Valahol nagyon halkan csikorgott egy kerti
ajtó…
11
– Megálljon, kapitány uram – mondta de Ronchnak Herman úr gyors és

titokzatos hangon –, itt várjon be. Kezét a pisztoly ravaszáról el ne vegye, szíve
nyugodtan verjen, mert ki tudja, miféle veszedelem vár reám.
Ezzel Herman előrement a kertek alatt osonó ösvénykén.
Nagyatyám mozdulatlanul állt.
Mindenféle igazi és nem igazi hangokat hallott az éjben. Talán csókolóznak
is messze valahol? A rekettyés alatt susogott a folyó, és a félhold elbújt a távoli
liget mögött. Herman csendesen előjött.
– A szökést holnapra halasztottuk, de én már reggel elutazom a városból –
mondá a költő.
Szótlanul ballagott nagyatyám mellett, bár az öregúr ezerféle kérdést adott
fel.
– De hát mit mondott? – kérdezte még egyszer a kapunál, és megragadta
Herman kezét.
Herman unottan felelt:
– Amit a nők szoktak mondani… Hogy a folyóba ugrik.
Lovassági roham pipacsok ellen, amelyek egy barna hölgy kalapján díszlenek
A kismadarak kertünkbe visszaköltöztek, a színes üveggömbök ragyogni
kezdtek a fehér karókon a folyó felé, és nagyatyám szürke katonanadrágját a nap
felé fordította, szemlét tartott az esetleges foltokon, és cipője sarkában elhelyezte
az acélgombot, amely ragyogásra volt hivatva. Így köszöntött be nálunk a tavasz.
Nagyatyám életvidám, röpködő kedélyű fiatalember volt, de a bajuszát nem
festette, csupán gondosan megnyírta. A haját – volt bőven – néha sütővassal
érintette, és a kabátja belső zsebében, a szíve felett kis medáliont hordott,
amelyből sohasem hiányzott a női arckép. Vékony sétapálcája volt, és tündöklő
fogsora. Néhány ibolyaszál volt a gomblyukában, és táncolni jobban tudott, mint
bárki a városban. „Pál úr” – ez volt a neve, így hívták az unokái, és így szólították
a hölgyek, akiket kísérgetni szokott a városkában. A hervadt tanítónő, Albai
Izabella, a postáskisasszony és Florentina kisasszony, a trafikosnő, rendes
bennlakók voltak az antik medálionban. A tanítónő pipacsvirágos nagykalapját és
csipke napernyőjét (amely dolgok tízéves tanításba kerültek) senki úgy nem tudta
magasztalni, mint nagyatyám (alias „Pál úr”), aki délben az iskola előtt csupán
véletlenségből állott meg, hogy végre szemügyre vegye a könyvkereskedő
kirakatában látható irkákat és tintásüvegeket.
12
Albai Izabella (mindig teljes nevét írta a postai vevényekre) viszont

háromnegyed két órakor aranyzsinóros hivatalnoki zubbonykában a posta felé
tartott. A zubbonyka derékban karcsú volt, és a barna leányfőn igen jól festett a
tiszti sapka. Nagyatyám a véletlenek barátja volt világéletében; nagyon
természetes, hogy ilyenkor a legnagyobb véletlenséggel felbukkant valamelyik
utcasarkon, habár odahaza néha nem várta be az ebéd végét, hogy kedves
véletlenjének áldozhasson.
Mit lehet beszélni egy postászubbonyról, és mit egy tisztisapkáról? Én nem
tudom, de nagyatyám tudta, és nekem soha el nem árulta titkát, mert hiszen nem
szándékozott meghalni.
Florentina kisasszony kövérkés volt és kék szemű, fehér karja könyökig
meztelen, nyakán a fekete ruhácska jó mélyen kivágva, és köténykéje pirossal volt
beszegve. A barna szivarosdobozok, mindmegannyi juhászkutyák, hűségesen
heverésztek körülötte, a francia katona vígan füstölögve lépkedett a kietlen
Szaharában a reklámtáblán, és senki annyi gyufát nem vásárolt a városban, mint
nagyatyám. Minduntalan szüksége volt egy doboz gyújtóra, és Florentina mindig
kellő érdeklődéssel emelte fel a fejét a kölcsönkönyvtári regényből.
Így élt nagyatyám, és a gimnáziumi ifjúság irigykedve nézte szürke
nadrágját, fényes cipőjén a kis gombot és zöld nyakkendőjét, amelybe néha kis
rózsát tűzött, és a virágból parfüm fröccsent a hölgyek ruhájára. „Nagy kópé!” –
mondták a dámák, és sohasem láttam, hogy valamelyik megharagudott volna.
A vékony sétapálca vígan lengett a fehér kézelő alatt, és a keménykalap az
űrben lebegett a posta és iskola között.
Egyszer pedig aztán ez történt.
Nagyatyám éppen a posta felé ment véletlenségből, midőn a város másik
végéről egy szürke nadrágos, keménykalapos, katonás tartású, nyírott bajuszú,
vadgalambszínű hajzatú és piros arcú férfiú lépkedett vele szemben. A
lovaglóvessző nem hiányzott a kezéből a város másik részében sem, és a fényes
cipő egyenletesen nyikorgott a szürke kövezeten.
– Gravinczy ezredes! Milyen fatális véletlen! – nyilatkozott nagyatyám talán
először életében őszintén.
Az ezredes megrázta nagyatyám kezét.
– Hozzád igyekeztem! – mondta olyan harapósan, mintha elintézetlen ügye
volna nagyatyámmal.
– Hm – mormogta nagyatyám, mialatt tekintete szórakozottan kalandozott a
postaépület körül –, hát hogy kerülsz ide, ezredes?
– Megtelepedtem a városban – felelt Gravinczy a legnagyobb
nyomatékossággal, mintha a földkerekség legfontosabb tényét állapítaná meg.
13
Ebben a percben feltűnt véletlenül Albai Izabella aranyzsinóros

zubbonykája, és nagyatyám gyorsan elébe sietett. A postaépület kapujáig meg
sem állott vele, és olyan titokzatosan, halkan, suttogva beszélt hozzá, mintha
legalábbis megszökni készülnének a városkából.
Gravinczy mereven állott meg a helyén, aztán nagyapámhoz lépkedett,
miután a drágaság eltűnt a postaépületben. Az ezredes komolyan nagyatyám
vállára tette a kezét.
– Pál barátom, miért nem mutattál be a dámának?
Nagyatyám megrökönyödve nézett az ezredesre.
– Nem értelek – mormogta.
Gravinczy úgy hangsúlyozott, mintha napiparancsot olvasna:
– Pedig nagyon érthető a dolog. Otthagytam az unalmas falut, mert
elhatároztam, hogy társadalmi életet fogok élni. Mindenkit ismerni akarok a
városban.
Nagyatyám csendesen, láthatólag minden ok nélkül káromkodni kezdett,
pedig ez csak olyankor volt szokása, midőn borotválkozás közben megsebezte
arcát.
Az ezredes türelmesen végighallgatta a szentekhez és szentnőkhöz intézett
felszólalását.
– A tábori életben magam is eleget káromkodtam – mondta igen komolyan
–, de mióta társadalmi lény lettem, lemondtam erről a csúf szokásról. Majd
leszoktatlak, Pál barátom, a káromkodásról. Mert hölgyekkel óhajtok érintkezni a
városban, és nem szeretném, ha majd szégyenbe hoznál e rút szenvedélyeddel.
Nagyatyám ezután elbúcsúzott az ezredestől, és hazáig menve, olyan
rettenetes káromkodást vitt véghez, hogy az élőfák is kitértek előle. Otthon,
szobájába zárkózva, legelőször a vizespalackot vágta a földhöz, aztán ágyba
feküdt, és hidegvizes borogatást tett a térdére. Elhatározta, hogy addig nem
mutatkozik a városban, amíg az ezredes társadalmi lény óhajt lenni.
Délután Florentina hiába emelte fel a regényből bodros fejét, nagyatyámnak
egyetlenegyszer sem volt szüksége gyufára, de alkonyattal megmozdult helyén a
francia baka, amint az ajtó felnyílott, és rajta egy vadgalambszínű úr lépett be, aki
csupán komolyságával különböztette meg magát nagyatyámtól.
– Nagyszerű! – kiáltotta el magát Florentina.
– Egy pakli gyújtófát kérek, szép kisasszony – mondta finomkodva az
ezredes.
– Nagyszerű! – ismételte Flóra, a trafik tündére, és olyan barátságosan mérte
végig az ezredest, hogy Gravinczy már ezen napon is kétszer lépett be a kis boltba
gyufáért, mialatt a francia katona roppant nyugtalankodott helyén.
14
Ki tudná, ki tudhatná, hogyan nőnek meg a növények néha egyetlen

éjszaka? A harmat és az éji szél, a vándorló hold és a repkedő bogarak nem
értenek a tollforgatáshoz. S így titokban maradt az is, hogy miféle körülmények
előzték meg azon időpontot, midőn délelőtt az ezredes a szomszéd kalapos
inaskájával pohár sörét és perecét a „Vörös tehén”-ből a Florentina
trafikosboltjába hozatta, és az áruasztal mellett széles nádszékben helyet foglalt.
Nagyatyámnak midőn hírül vitték e dolgot, a javasasszonyhoz futtatta
szolgáját.
De másnap éktelen káromkodások közepette talpra állott, és a sütővas,
beretva és hajkefe már régen nem végezte olyan körültekintéssel teendőjét, mint e
napon. (Pedig addig sem lustálkodtak soha nagyatyám szerszámjai.)
Albai Izabella véletlenül már a harmadik utcában találkozott nagyatyámmal,
és a zubbonyka irult-pirult a kedveskedő szavak árjában, a postakürt tágra nyitott
szemmel hallgatott a gallérkáról, pedig már jó ideje ismerte nagyatyámat.
– Barátja, az ezredes – mondta lesütött szemmel Albai Izabella – tegnap a
postán levele után tudakozódott.
– A gazember! – mondta Vojtek Pál arra járó komondorkutyájának
nagyatyám.
– Furcsa ember – vélekedett az aranyos postakürt. – Olyan nagy szeme van,
mint egy gyermeknek.
– Beszélt tán már vele? – kérdezte nagyatyám, és a szentséges mennyország
közelében jártak már az indulatai.
– Hogyan beszélhettem volna vele? – kérdezte csodálkozva Albai Izabella. –
Hiszen még nincs hivatalosan bemutatva nekem az ezredes úr!
– Nem is lesz – dörmögte nagyatyám.
De Izabella ezt nem hallhatta, mert így folytatta:
– Pál urat tisztelem meg azzal, hogy ha a véletlen is úgy akarja, barátját
nekem bemutathassa. Mert a társadalmi formákat úriembernek be kell tartani.
Mielőtt nagyatyám válaszolhatott volna, a „véletlen”, amellyel egész
életében szinte már atyafiságot tartott, e percben Gravinczy ezredes
vadgalambszürke fejét tüntette fel a láthatáron.
Az ezredes olyan elszántan álldogált a postaépület előtt, mint akár
nagyatyám még csak napokkal előbb.
– A gazember! – kiáltotta be nagyatyám a levélszekrénybe, amely útjába
került. Aztán Gravinczyre mutatott:
– Ezredes barátom és Albai kisasszony!
A postáskisasszony szeretetre méltóan meghajtotta barna fejecskéjét.
– Albai Izabella vagyok! – mondta tisztán hangsúlyozva.
15
Az ezredes katonásan összecsapta bokáját, és egyelőre csak annyit mondott:

– Hő, hő!
De nagyatyám már jól érezte, hogy ebben benne foglaltatott az ezredes
minden mondanivalója.
Senki sem csodálkozott a városkában, hogy ezután „Pál úr” csupán a
tintásüvegeket szemlélte az iskola mellett, a könyvkereskedő kirakatában. A
pipacsvirág és csipkés napernyő, a hervatag és búskomor tanítókisasszony
jelvényei sokáig hűségesek maradtak a medálionhoz, amely alatt egy bánatos szív
dobogott. A vékony sétapálca meghajolt, a szürke nadrág térdben olyanforma lett,
mint a hivatalnokok ruhadarabja szokott lenni, és a zöld nyakkendőből sohasem
fröccsent többé illatos sugár a nők arcába.
Nagyatyám öregurasan, megkopottan baktatott a búskomoly
tanítókisasszony oldalán, és fél szemmel olyanformán pillantott a pipacsokra és a
csipkés ernyőre, mintha máris búcsúzkodna tőlük.
Vajon mikor támad kedve az ezredesnek kinyújtani kezét a pipacsok után?
Ábécéről, táncosnőkről, a hírlapírásról, árva gyerekről s ezzel együtt az egész

életről
Herman, akit már többször volt szerencsém bemutatni önöknek, egy napon
így szólt nagyatyámhoz, de Ronch (más néven Roncsy) kapitányhoz:
– Tisztelt pártfogóm, az éjjel azzal mulattattam magamat, hogy az ábécé
sorrendjében összeírtam azokat a nőket, akiket szerettem, majd azokat, akik
engem szerettek, egyáltalában felvonultattam őket mind, akikkel hosszabb vagy
rövidebb ideig ismeretségem volt. Sőt Mártára is rágondoltam, akit pedig csak a
vasúton, Miskolc és Kassa között volt szerencsém megismerhetni az éjjeli
személyvonaton.
Természetesen az emelkedésen sétáltak ekkor is Herman, a bűvészinas és
nagyatyám, a nyugalmazott kapitány, mert az emelkedésen, amely alatt a
folyócska olyan lappangó titokzatossággal vonult füzesei alatt, mint a szerelem,
amellyel valami közeli nőrokonát szokta szeretni némely ember, az emelkedésen
sétálgatva mindent megengedett magának Herman, még karon is ragadta
nagyatyámat, akit a városban az emberek tiszteletre méltóan, alázatosan
köszöntöttek.
Roncsy gyanakodva kérdezte:
– És mit állapított meg, Herman barátom? Az eredményeket szeretem. Mert
magam is sokat gondolkodom elmúlt nőkön, miután a vérteseknél azóta a
16
harmadik kapitány vezeti az osztályt, amelynek egykor a parancsnoka voltam. A

milánói cukrászné, a bécsi divatárusnő éjjel kísértenek, mert semmi dolgom sincs.
Herman gyorsan közbevágott, mert a tánciskolában még aznap este dolga
volt:
– Eredmény? Urasága éppen olyan jól tudja, mint én, hogy a nőkkel való
eredmények elmondása nem természetem. Nevezetes azonban, hogy mennyi
mindent hazudtam azoknak a nőknek, akikkel ismeretségben voltam.
– A nőknek nem szoktunk igazat mondani – felelt de Ronch igen
természetes hangon.
– De én többet hazudtam, mint amennyit szokás. Milyen jók a nők! Mennyi
hazugságomnak adtak hitelt!
– Az nem bizonyos!
Így szólt komolyan de Ronch, és miután a kispadhoz érkezének, ahol
rendesen ülni szoktak aranypénzű fák alatt, és messze a régi malom kelepelt, mint
egy vén ábrándozó, aki még mindig szerelmes a fűzfás, rekettyés vidékbe és a
fehér fürdőházba, ahol a nők nyáron fürödni szoktak, miután Herman éles késével
lyukat vágott a deszkán, a kispadra letelepedtek, és nagyatyám felsóhajtott:
– Magam is mondtam nagyszerű hazugságokat a nőknek! Herman költői
arcán ábrándos gondolatok felhője lebegett, szemét behunyta, és pár percig
elhallgatott.
– Mennyi hitványságot követtem el! – szólalt meg suttogó hangon. – Az
éjjel eszembe jutott, hogy egyszerre egy időben öt nőt bolondítottam, mialatt
Bécsben hírlapíró voltam, egy kis képes újságot korrigáltam, és a
képmagyarázatokat megírtam. „A szép táncosnőt, aki pirouette-et vág mélyen
tisztelt olvasóink felé, Oliánszky Olgának hívják, és amint a képen is látható,
vagyont érő ékszerei vannak…”
– A nőkről, Herman, az öt nőről…
– Mindenekelőtt házasember voltam, nagyságod engedelmével. Immakulata
abban az időben visszavonult a cirkusztól, és a nyakamon volt. Renzéket, a Sidoli
testvéreket vagy Henry igazgatót vártuk gyakran a vasútnál, de nem jöttek.
Immakulata tehát esténként gazembernek nevezett, midőn a sajtosboltban
bevásároltunk, és azzal biztatott, hogy én vagyok a legutolsó férfi a világon. Ez a
nő gyűlölt és szeretett. Gyűlöletből megcsalt a pincérrel, és szerelmében kiugrott
volna az ötödik emeletről. Ha csak egy kevéskét rossz ember vagyok, mindennap
megvertem volna… De nem. Szerettem. Képzelje, tekintetes uram, szerettem azt a
cudart! És olykor gyengéden arról álmodoztam, hogy még boldogok leszünk mi
egykor, ha Immakulata egy kissé megvénül, vére lehiggad, és csupán engem fog
17
szeretni. Falura költözünk, Mödlingbe vagy Vöslauba, kis házat veszünk, ahol
senki sem tudja Immakulata múltját, jelenét…
– Tehát boldog volt! – kérdezte szigorúan nagyatyám.
Herman tragikusan felkiáltott:
– A játékban üldözött a balszerencse, a szerelemben rám mosolygott, mert
igen rövid idő múltán megismerkedtem Henriette-tel, aki úgynevezett „okos” nő
volt. Bécsben, a Ring mellett, egy csendes utcában, Henriette leányokkal
kereskedett, keletre szállított táncosnőket és énekesleányokat Moszkvába. Mindig
nagy hölgytársaság volt szalonjában, dámák selyemben, bársonyban, kalmárok
jöttek drága portékáikat kínálva, gyanús külsejű gavallérok kukkantottak be, és a
vasúti útmutató mindig kéznél volt. A művésznők jöttek-mentek, átutaztak
Bécsen, miközben Henriette az állomáson várta őket elemózsiás kosárral, sok
csókkal, öleléssel, és üzeneteket küldött Moszkvába, Párizsba vagy Bukarestbe.
Az „okos nő” két pártra osztotta a világot. Buta, gazdag férfiak és szegény,
csinos és eszes nők pártjára. Azonkívül nemigen volt ismerőse. Saját bevallása
szerint, erényes nőt még messziről sem látott, a férfiak aljasságáról pedig éjjelente
kötetekre valót szolgált.
– Mivel hódította meg Henriette-et?
– Azzal, hogy mindenben igazat adtam neki.
A kis képes újság pincéjéből hajnal felé megszabadulva, friss lappéldánnyal
és valamely nem mindennapi bókkal kedveskedtem az okos nőnek, aki
álmatlanságban szenvedett. Külön kabinetjében üldögéltünk, és egymás arcába
fújtuk a füstöt, miközben a világot becsméreltük. Henriette egykor balerina,
modell és virágárusnő volt, járt fogaton, volt szegény, grófokkal mulatott, facér
pincérekkel kártyázott, leánya volt, akit a legszigorúbb apácazárdában neveltek,
férje a tébolydában lakott, és fél vagyonát feltette egy versenyparipára, midőn a
leggazdagabb volt, és elveszítette…
Ekkor harminchárom éves volt Henriette, és semmire sem volt többé
kíváncsi a világon. Költő verset írt hozzá, a nagy színész pénzt vett tőle kölcsön,
és egy volt miniszter védelmezte, midőn a szigorú policáj rá akart csapni.
A nőket tán még jobban megvetette, mint a férfiakat, ezért nem volt
barátnője. Egyedül élt, habár meglehetős csinos asszony volt, és miután
gazdagnak is hitték, többször megkérték a kezét, vagy megtámadták, hogy
megöljék.
Tavasz volt, és éjjelente olyanféle szellők fújdogáltak az utcán, hogy az
embernek kedve lett volna betörni a polgárok lakásába, ahol a fiatal nők
kiterjesztett karral álmodnak, a takarót térdük közé vették. A pékné – mint szőke
és molett asszony – halkan, forrón és alig hallhatóan lélegzik. Ismertem őt.
18
Nappal hidegen nézett rám kék szemével, mint az ágrólszakadt fiatalemberre

szokás. De vajon mit szólna, ha álmából csókokkal ébresztgetném! Sietve mentem
vékony felöltőmben Henriette lakására, aki mindig eltett egy kis hideg sültet és
pohár bort számomra.
Egy éjszaka azt mondta Henriette, hogy sétálni kíván. Holnap verseny van
Baden-Badenben, gondolkozni akar a szabad levegőn, hogy mely lovakra
fogadjon.
Bő kabátot vett magára, fejére fácántollas kalapot helyezett, és villogó
fülbevalóját zsebébe csúsztatta.
– Bátor ember maga? – kérdezte.
– Meglehetősen, már amennyire egy szegény ördög lehet, akinek se a maga,
se a más élete nem ér harminc krajcárt.
– A külvárosba megyünk! Ott szeretek sétálni, ahol a szegények, a rablók,
tolvajok laknak. Itt van a revolverem, vegye magához.
Elindultunk, túl a Duna-csatornán, földbe lapult putrik mellett vezetett el
utunk, valakit éppen meggyilkoltak a szomszéd utcában, jajgatás, sikoltozás,
gyanús füttyök, és lámpás sehol. Csak az éjszaka világosodott, mint a halottak
arca, midőn a vér lefolyik a bőr alól. Majd egy pisztolyt sütöttek el messze, egy
asszony gyermekét altatta mormogó hangon a betört ablak mögött, az utca cifra
leányai libasorban mentek hazafelé…
– Nini, egy gyerek! – mondta Henriette, és megállott a kanális partján.
Egy ötesztendős kis koldus feküdt a gerendák tövében. Olyan rongyos cipőt
azóta sem láttam. Henriette lehajolt a gyerekhez, és jól megvizsgálta, majd
gyertyát gyújtatott velem.
– Azt hiszem, beteg – mormogta.
Az erszényéhez nyúlt, és egy marék ezüstpénzt gyömöszölt a gyerek
zsebébe. Továbbmentünk, de Henriette még egy aranyat talált a zacskójában.
– Várjon, ez is az övé!
Így szólt, visszament az alvó gyerekhez. A kanálisba bámultam, ahol
nemsokára úszni fogok kimeredt szemmel, felpuffadt testtel, és báli cipőm csokra
lassan kioldódik a vízben.
Egy fekete hallal találkozom, és a hal velem jön egy darabig. Megyünk,
megyünk, és nem tudunk egymásról.
Henriette kézen fogva hozta a koldusgyereket. Kék szemű fiúcska volt.
– Lehet, hogy az uram fia. Annak volt ilyen kék szeme, mikor a nőket
kergette.
– Mit csinál vele?
19
– Odaadom a házmesternek. Az felneveli pénzért. Délután játszom vele. Ha

felnő, megtanítom, hogyan kell hamisan kártyázni, nőket bolondítani, meg
mindenre, amire egy okos embernek szüksége lehet. Holnap fut egy Ágnes nevű
ló. A gazdája nagy betyár, tolvaj, lókupec. Ismerem Ágnest, fogadjuk a nagy
díjban.
– Maga a legderekabb és legszebb asszony, akit valaha ismertem – feleltem,
és a hátulsó agyamban, ahol a boncoló orvosok szerint a gerjedelmek laknak,
feltűnt Immakulata fehér lába, finom, kis, gyermekes lába, amelyet most otthon
kilök a takaró alól.
A műlovarnő sem tudja eltitkolni a dolgot nagyatyám előtt

A harmadik hölgy, aki Hermant, kedvelt bűvészinasunkat
szeretetreméltóságával kitüntette, Liane névre hallgatott, és a cirkuszban
lovagolt…
Az emelkedésen, a kispadon, a fűzfák, a folyócska és a messziségben
elterülő halmok között mindennap újabb és újabb nők merültek fel, mintha a
postakocsival jöttek volna a folyón túl kanyargó országúton, amelyet rekettyés
árok szegélyezett, és oldalvást bedőlt falú, mohos zsindelyházikó állott, amelyben
bízvást lakhatott volna a boszorkány, aki fiatal leányokat ront meg Herman úr
felhívására: – az emelkedésen, mialatt Roncsy kapitány (anyai nagyatyám)
Hermannal az elmúlt, szép szerelmekről beszélgetett.
Mintha női lábakkal és bodros asszonyfejekkel lett volna telve a kék
alkonyat: a folyóparti fűzfák közül hercegasszonyok és lovarnők selyemharisnyás,
félcipős bokája nyúlott elő, a hegyes francia sarkok és a szalagcsokrok
Hermannak integetnek; amott nyári asszonyok fehér ruhája alól telt lábszárak
mendegélnek az országúton, pongyolák repkednek, és a vadalmafa fekete ágai
között rövid szoknyás fiatal leány ül slingelt alsószoknyában; a folyócska széles
levelű vízivirágai között bodros, szőkés vagy barnás asszonyfejek úszkálnak, kék
szemek a vadvirág kelyhében, és a völgyben, felhúzott ruhával, egy menyecske
guggol barna fatörzs képében, amelynek oldalát fehér virágok lepték el.
Herman legalább így látta a dolgokat, és a furcsa öregúr, aki Herman
távollétében házunknál nagyapáskodott, ugyancsak látta a mezőn hentergő, kövér
asszonyokat, a boglyába rakott sarjú oldalába ő maga nyomkodta ki a helyet, ahol
képzeletében fiatal nő aludt. A vadvirágok teljesen megdőltek, a füveknek
különös szaguk volt, és az ott felejtett sárga kontyfésű terólad zeng, ó gyönyörű
szerelem!
20
Herman búskomolyan a messziségbe nézett, és alig hallhatólag suttogta:

– A kesztyűje örökre felejthetetlen! Talán brüsszeli csipkéből volt, és
könyökön felül takarta virágszárhoz hasonlatos karját. Annyi bizonyos, hogy
azóta csupán a főhercegnőn láttam hasonlót. A kesztyű alatt zöld és piros szemű
gyűrűk villogtak. Mély tava az opálnak kisujjáról többnyire az örökkévalóságot
juttatta eszembe. Az ujjainak friss, mandulatejszaga volt, csupán egyetlenegyszer
éreztem kezén bizonyos nőies szagot, amely valamely mozdulattól eredhetett,
amely mozdulatot a királynők és pórnők egyaránt megtesznek, midőn senki sem
látja őket. De Herman lát, hall, tapasztal. Mert éles késével a fürdőház deszkájába
mindig megfúrja a lyukat, amint erre alkalom kínálkozik.
Lianét hosszú ideig lestem az öltözőben.
Nagy tél volt akkor X.-ben, ahol a Brothers Canada cirkusz állomását
tartotta, és a vásárteret csak gyéren világították meg a lámpások. Szorgalmasan
ólálkodtam az öltözők körül; legelőször az öltözködő baletthölgyeket vettem
szemügyre egy barátságos deszkahasadék révén. Tizenketten voltak ők, és
nevetve, perlekedve, a hidegben dideregve kapkodták magukra rózsaszínű
szoknyáikat. Repkedtek a finom tüllök, tarlatánok, a fűzők kapcsai szinte
vezényszóra pattogtak, kézről kézre járt a sütővas, és a deszkahasadékon át
gyakran úgy láttam őket magam előtt, mint a tavaszi szélben virágját hullató
almafákat. Voltak kövérek, voltak soványak, körte alakú keblecskék, és finom
térdecskék gyűjteményét volt szerencsém elraktározni. A vezértáncosnő egy
fekete bőrű asszony volt, a bohóc felesége, és testén ráncokat láttam, amiért aztán
hiába vágta ki a legszebb pirouette-et a porondon. Szőke és barna hajak jutottak
tudomásomra, egy vézna leányka leheletszerű, aranyos pelyhekről tudósított,
amelyek nyakát ékesítették. De mégis a legtöbbnek fácántollszínű haja volt,
vörösesbarna…
– És Liane, és Liane? – nyugtalankodott nagyatyám, aki szeretett gyorsan
végezni a tömeggel, hogy annál inkább figyelhessen az egyénre.
– Liane öltözőjében a helyzet sehogy sem kedvezett. Késem nyomán
állatbőrökkel és szőnyegekkel ismerkedtem meg, amelyek a lovarnő öltözőjét
óvták a külső hidegtől. Végre lenn, a földhöz közel találtam egy helyet, ahonnan
kényelmesen szemügyre vettem a művésznőt. Éppen szemben volt velem a
padocska, amelyre az isteni teremtés leülni szokott, midőn harisnyáit húzogatta.
Igaz, hogy nekem a hóra kellett feküdnöm, hogy mindent szemügyre vehessek.
De, uram, ez nem jelentett semmit. A női uszodák alá a víz alatt szoktam eljutni,
míg a gyönyörű Florentine-hez a kéményen kellett leereszkednem, hogy a
kandalló sötétjéből pillantást vethessek hálószobájába…
– Tehát Liane…
21
– Először is, nevezzük őt ezután a művésznőnek, nem szeretném, ha valaki

meghallaná e nevet, hisz Mr. Allan és cserkesz barátja eléggé megdögönyöztek
annak idején, midőn a hóban heverve a művésznő öltözője mögött megleptek. Tíz
órakor volt a művésznő száma, nyergeletlen, vad paripán száguldozott,
pisztolyból lövöldözött, és az abroncson átugrott, de már kilenc órakor
öltözőjében volt. Gyorsan levetkőzött, és fűzőjéből mindig előkerült valamely
levél, amelyet aznap kapott a postával valamely messzi városból. A levelet
figyelmesen, gondosan, hosszadalmasan olvasgatta, közben felfigyelt, ha odafent
erősebben hangzott a csengő cirkuszi muzsika. Szép, bánatos, barna arcán, amely
az ezeregyéjszaka hölgyeit juttatta eszembe, a levélolvasás nyomán különböző
érzelmek kifejezései jelentkeztek. Hol mosolygott könnyes szemmel, hol
csendesen elmerengett, sóhajtott, a talpát dörzsölgette, és letette a levelet, hogy a
körmén igazítson valamit, amelyen váratlanul hibát fedezett fel. Sokáig nézett
mereven egy pontra, majd a tükörben megvizsgálta magát elölről, sokáig hátulról,
mert bizonyára a termetéről szó esett az idegen levélben. Máskor a lábát és fehér
térdeit nézte, hosszan elnyújtva fehér lábszárait, mert bizonyára erről kedveset
bókolt a levélíró. A lábujjait összeérintette, és percekig maradt ebben a
helyzetben. Máskor egy kormos hajtinccsel bíbelődött, amely füle mellett lógott,
és ujjára csavargatta nagyon sokszor, hogy már féltékeny kezdtem lenni. Aztán
öltözni kezdett. A rövid kis nadrág gyorsan helyezkedett el tagjain, majd a trikót
húzogatta nagy gonddal, a kis papucsok megvizsgáltattak, mielőtt a lábakra
jutottak volna, és az ing elhagyta helyét, hogy helyet adjon az aranyos, csillogó
deréknak. A tükör és a frizura… De hisz ezt már ön is eleget látta, ezredes úr…
– Valóban – bólintott nagyatyám, amint visszafojtott lélegzettel figyelt
Hermanra.
– Egyszer hosszú levél jött elő a fűzőből, benne arckép, kis, hosszúkás
fotográfia, amelyet furcsán csillámló tekintettel vizsgált néha a művésznő, míg
közben mohón olvasta a levelet. A sápadtas arca felpirult, és meztelen lábát
keresztbe tette. A jobb keze idegesen tapogatta térdét, míg az arcképet kebleihez
szorította. Az arcán lassúdan mámoros arckifejezés terült el. Az ajka kinyílott,
hallottam a lélegzetvételét, és a szeme kerek és merev tekintetű lett. Lihegve
ölelgette az arcképet, és egész testében idegesen remegett.
– Henrik – jó! – kiáltotta tompán, részegen.
A fogát vadul összeszorította, s szikrázó tekintete részeg vágyakozással
tapadt az arcképre.
– Te kutya! Te nagy, fekete kutya! – lihegte összeszorított fogsorai mögül.
22
Aztán tompán, részegen, boldogan feljajdult, és a földre vetette magát. A

füle mellett csapzott volt a haja, a keze görcsösen ökölbe szorult, és
mozdulatlanul, kimerülten feküdt.
Csendben és halálos bánattal feküdtem én is odakint a havon, mert ezen idő
alatt bolondul azt képzeltem, hogy én vagyok az a bizonyos Henrik, a nagy, fekete
kutya.
Később felszedelőzködtem, és búsan a városba mentem. Aznap eltévesztette
az ugrást a művésznő, de komolyabb baja nem történt.
A következő részben némi oktatás van arról, hogyan másszanak ki a nők az

ablakon
Az alvégen volt egy lányos ház, ahol estenden a környékbeli iparosok
leányai összegyülekeztek, fosztóka volt vagy kukoricahántás, a leányok
mindenesetre énekelgettek, és nagyszerű leányszag volt érezhető a nagy csűr
levegőjében, ahol gyéren pislogott a homályos lámpás. Friss szénán lehetett ülni,
és mindenki annyit csókolózhatott, amennyit akart, mert X.-ben (ahol
gyermekeskedtem) igen jószívűek és adakozók voltak a leányok.
Herman, a bűvészinas természetesen felfedezte az alvégi házat, midőn X.-
ben elmebeteget gyógyított, táncmesterkedett, és műkedvelői színielőadást
rendezett a régen üresen álló faszínházban. A „Peleskei nótárius”-t tűzte ki
előadásra Herman, és az alvégi házban nagy népszerűségnek örvendett. A kis
iparoslányok mind hajlandóságot éreztek a színi pálya iránt, és a nyári estéken a
szénaillatos csűrben és a hosszú, sötét udvar eperfái alatt egyébről sem
beszélgettek, mint a színházról. Csodálatos esték voltak! Fiatal lányok jöttek
karonfogva a város másik részéből, és rezedát vagy mályvát tűztek alig
domborodó keblecskéjükre. A nyári homály szitálva ereszkedett lefelé a
magasból, és a nagy fák az alvégi ház udvarán bóbiskoltak, kerítések, kocsiszínek
megfeketedtek, és a lányok hancúrozása eleinte oly vígan, szinte élesen hangzott,
hogy az ember nyugodtan megesküdhetett arra, hogy semmi rendkívüli nem
történik az alvégi házban. Az eperfa alatt bús nótákat énekeltek, bújósdit
játszottak, miközben hangosan hívták egymást.
– Julis! – süvített a nagy csűrben vagy az elsötétült udvaron az éles
lányhang.
Julis bizonyára felelt valamerről, de később már nem mindig felelt.
Elmaradozott a válasz, mint a hetivásárról hazafelé ballagó falusi menyecskék
egynémelyike elmaradozik az úton a fiatal vadász úr kedvéért. Az énekszó
23
elcsendesedett, csak a szívfájós Csemege Janka fújta egymagában bús dalát.

Titokzatos nevetések hangzottak fel a sötétben, valakit megcsiklandoztak, és egy
fehér szoknyafodor meglibbent az udvar fenekén. Forró, suttogó hangok bujkáltak
az éjben, mint a gyenge szél a bokrok között. Torokhangon nevetett fel egy fiatal,
kövér leány, mintha a nyakát szorította volna valaki. A liget mély, füves árkában
hallani olyan duruzsoló hangokat, mint az alvégi udvaron. Csendesen, loppal
ereszkedtek a lányok a diákok ölébe. A kis szívek eleinte ijedten vertek, lábak,
karok akadékoskodtak, még sikoltott is némelyik leányka, aki még járatlan volt az
alvégi házban, de végre Herman úrnak sikerült odáig jutni a „Peleskei nótárius”
rendezésében, hogy a környék összes fiatal leányai már öntudatos mosollyal,
gyenge, boldog borzongással jöttek össze esténként, hogy néha csak a hajnali
harmattal kerüljenek ágyukba, Herman úr megtanította a lányokat, hogyan kell a
kerítésen át megszökni otthonról, valamint oktatással volt az ajtózárak
felnyitásához.
– Ha nem akarják holnap este elengedni, csak másszon ki az ablakon,
kisasszony – mondta Herman azon sajátságos, suttogó hangján, amellyel az
elmebetegeket gyógyította. – Mi itt vagyunk minden este, és nagyon jól mulatunk.
Ugye, milyen jó itt csókolózni?
Talán húsz leány játszott a műkedvelői előadáson, és Herman már az
előadás előtt megtanította őket mindazon dolgokra, amely dolgokra a fiatal
hölgyeket szokás tanítani. Tudtak táncolni, énekelni és forrón csókolózni. Volt
közöttük néhány csinoska, Herman ezek részére mindig cukrot hozott a zsebében.
Állandóan dicsérte hajukat, arcukat és szemüket, verseket mondott nekik, sőt
illatszert hintett ruhájukra. Biztatta őket, hogy esetleges barátnőiket is hozzák
holnap magukkal, mert a „Peleskei nótárius”-ban annyi szerep van, amennyit ő
(Herman úr) akar. S így történt, hogy X.-ben egy nyáron a csizmadiák és szabók
fiatal leányai napközben álmodozva, lustán végezték teendőiket, mert
valamennyien az estére gondoltak, az alvégi házra, amelynek udvarán, csűrében
színházat lehetett játszani. A hajukat bodrosan fésülték, mint Herman úr erre
kitanította őket, arcukat szagos szappannal hosszadalmasan mosták. Némelyiknek
már olcsó arcfestéke is volt, amellyel titkon bekente arcát, és a szent életű
Jolánka, aki még tavaly apácákhoz járt iskolába, elcsente egy diáknak a tarka
zsebkendőjét. Herman úr esténként szívesen gyönyörködött munkájában, mert
már ekkor tudta, hogy nem sokáig marad a városban.
– Hogy vagytok, drága gyermekeim? Mily szépek, ragyogók vagytok! Mily
jó szagú a haja, kisasszony! És a szeme úgy ragyog, mintha belladonnával
fényesítette volna! Mert vannak ám bizonyos füvek, amelyeknek nedve fényesíti a
szemet! – így beszélt Herman úr, és megsimogatta a leányokat.
24
Jolán, a szűrszabó Jolánja tanulta meg leghamarabb, hogyan kell

bársonyszalagot kötni a nyakába. Talán tizenöt éves volt akkor Jolán, és olyan dús
haja volt, hogy még a nyakára is jutott belőle, sőt még a karjára, vállára is. Ezek a
haszontalan hajacskák mindaddig nem érdekelték Jolánt, amíg az alvégi házat
nem ismerte. Talán nem is tudta teljes bizonyossággal, hogy hajszálak vannak a
testén, amelyek feleslegesek. Csinosodván, művelődvén és csókolózni tanulván,
lassan rájött, hogy szépségének módfelett ártanak a hajszálak, amelyek testét több
helyen befödik. Habár Herman úr erről sohasem beszélt, mégis valószínűnek
látszott, hogy Jolánt sokkal inkább dicsérné, ha nyakáról és karjáról eltűnnének a
fekete pelyhek, amelyek pedig oly selyempuhaságúak voltak, mint a kismadár
apró tollai.
Jolán, mikor egyedül volt, bosszúsan tépdeste karjainak felesleges
hajszálait, sőt már beretválkozni is próbált, és vér serkedt ki. Herman úr nem
szólt, csak fejét csóválta, midőn Jolán elkeseredését észlelte. Talán magában
nevetett is, hogy a szegény leány epeszti magát a haja miatt, hisz kiszámíthatatlan
ember volt.
Történt, hogy Jolán összeveszett barátnőjével. Ugyebár, nem érdekel senkit,
hogy két tizenöt esztendős leány mi felett szokott összeveszni.
– Te szőrös majom, elloptad a diák zsebkendőjét – mondta a barátnő, amire
Jolán felelet helyett olyan hangos sírásra fakadt, hogy Herman úr abbahagyatta az
éneklést az eperfa alatt.
– Csend, gyermekeim. Mi történt, Jolán? – kiáltotta.
– Szőrös, mint egy majom – nyelvelt a barátnő.
Herman úr szelíden legyintett:
– Hát az is baj? Hisz a hajzatot le lehet égetni! Hát most folytassuk a táncot.
Négyest fogunk táncolni. Jöjjön, Jolánka, maga lesz az én párom.
Mert ének után tánc következett az alvégi ház udvarán, ahol az önfeláldozó
Herman úr teljesen ingyen tanította a legújabb táncokra X. városka fiatal hölgyeit.
A karjára vette Jolánt, és olyan gyorsan táncolt vele a füves udvaron, mintha
csupán az volna legfőbb törekvése, hogy a leányka elfelejtse bánatát.
– Hogyan lehet leégetni? – kérdezte Jolán, miközben forró arcával
megérintette Herman úr vállát.
– Igen egyszerűen, spirituszlánggal – felelt Herman úr, és már a nyelves
barátnőt hívta táncra, hogy a jó egyetértés továbbra is megmaradjon az alvégen, a
sötétes házban, hol fiatal leányok nevettek, és érzelmesen énekeltek.
Az éj langyos volt, mint a fecskefészek, amelyben a fecskepár alszik, a
kocsiszínben a régi kocsin már elhelyezkedtek a leányok a rongyos ülésen, hol
diákokkal és más fiatalemberekkel nevetgélni szoktak a tánc után. Itt-ott már
25
felhangzott a tánciskola vagy a színpad tájékáról csiklandós nevetgélése a

szerelmes leányoknak, és egy fehér felhő csendesen úszott a hold előtt. Lágy
leányillat terjengett a kocsiszínben, mint a leányiskolákban, ahol sok fiatal leány
ül együtt. A homokos úton megelégedetten, kezét hátrafonva sétálgatott Herman
úr, és magában kiszámította, hogy hány leányszív törik meg, ha egyszer a
kurzusnak vége lesz, és ő más városba szökik.
Ekkor tűz támadt a városban. A harangot félreverték, és az alvég
megvilágosodott. A szűrszabó nádfedeles háza égett pompás lánggal, jajgató
emberek szaladtak az utcán, akiktől Herman úr megtudta, hogy a szűrszabó
leánya, Jolán, este felgyújtotta magát, és valószínűleg belehal égési sebeibe.
Herman úr hajnalban szedte sátorfáját, és elkutyagolt X.-ből.
Jó estét, szerelem!
A szerelem elutazott, és Ilona kisasszony kék szalaggal átkötötte a leveleket,
szekrénybe zárta, és jó darabig búsult az elmúlt, szép dolgon. Hogy is volt? –
gondolta sokszor magában. – Esténként sétáltak a promenádon vagy a
folyóparton, ahol az ócska híd alatt olyan alattomosan suhan tova a folyó, mintha
öngyilkos leányokra várakozna… De még azon éjjel levelet írt Ilona, és levelet írt
ő is, a férfiú, és mindazt megírták egymásnak, amit a folyóparton gondoltak, és
elmondani nem tudtak. Vagy ami csak utólag jutott eszükbe. „A vízben úgy
ragyognak a csillagok, mint a te szemed sugara ragyog az én szívemben” – írta az
eltávozott. – „Szeretném, ha nem gondolnál rólam rosszat, mert engedtem
csókjaidnak, hisz gyönge, szerelmes nő vagyok!” – vetette papírra Ilona éjjel,
midőn egyedül volt, és a zongora hátán, régi kottafüzeteken sűrűn írta az
oldalakat, amelyeket majd Búzás néni reggel a köténye alatt megfelelő helyre
szállít. A nap várakozások közepette múlott el, Ilona szórakozottan tanította
skálázni a kisváros leánykáit, és a szeme folyton a csipkefirhangon volt, vajon
nem pillanthatná-e meg a férfi keménykalapját. Délután teát ivott (mint modern
hölgyhöz illik, aki nem óhajt meghízni) és a szűrőben maradt tealevelekből
mindenféle hókuszpókuszokat olvasott ki. Sokáig nézegette a nedves tealevelek
elhelyezkedését az edény fenekén, és a karikából vagy a völgyből szerelmese
érzelmeit biztosan megállapította. – Míg a szerelem elutazott, a levelek szalag alá
kerültek, és Ilona utoljára írt neki, a levelek hátára csak ennyit: „Egy férfi
hazugságai”.
Mennyi idő múlott el? Egy nap, vagy egy esztendő? Vagy csak egy hosszú,
mély álmú éjjel? Herman X.-be toppant, a változatosság kedvéért vívóiskolát
26
nyitott, ahol elsősorban ünnepélyt rendezett a római pápa neve napján, nagy, sárga
lobogót tűzött ki a „Három fehér rózsá”-ra, rendjelet akasztott kabátjára, és
sétapálca helyett karcsú flöret-tel sétált végig a városon. Egy falusi komondort
veszettnek nyilvánított, amint gazdája kocsijától eltévedt, a tőrrel leszúrta, és
piros bársonyból szíveket vágott, amelyeket a fiatalság mellényére illesztett.
Midőn így mindent rendbe hozott, ábrándos fejét vállára hajtotta, és
körülnézett a városban a női nemen lévők között.
Nem kellett sokáig kutatni, az első postával eljutott hozzá Ilona
zongoratanárnő bánatának híre, és Herman rövid idő múlva már helyet foglalt a
régi ripszbútorok között, a zongora mellett, miután néhány cserepes virágot
helyezett el az ablakban.
A zenét nem magasztalta, mert hisz tíz év óta minden férfiú ezen az alapon
közeledett a kívánatos külsejű, sötétszőke hajú és nagy, szürke szemű, túlérett
leányhoz, aki olyan szűk, fekete ruhát hordott, hogy szinte beleharaptak a férfiak.
Herman Ilona kisasszony családját magasztalta.
Az özvegy öregasszonynak kezet csókolt, mert ismerte férjét, aki egykor
mérnök volt, és nagy tervei voltak városok építésére. Máskor bizonyos
Vladovszky kapitányról emlékezett meg, akinek arcképe a falon függött, és félig-
meddig rokonságban volt Ilonáékkal. Herman természetesen egy ezredben
szolgált a rettenthetetlen hőssel, párbajainál segédkezett. A két magányos nő a
földszintes kis házban, ahol Ilona (mint különös nő) dohányt termelt a virágoskert
zugában, napokig kipirult arccal hallgatta Vladovszky csodatetteit. Majd
mindenféle öregasszonyok jutottak eszébe, akik az özveggyel együtt táncoltak.
Egy jelmezbál, ahol az öreg hölgy virágárusnőnek volt öltözve. (Az arckép a
falon.)
– A kalikó! – sóhajtotta az özvegy, és egy napon gyanútlanul elutazott X.-
ből Y.-ba, ahol bizonyos öreg barátnő haldoklott.
Este nyolc óra volt, tél volt, a kis utcák hógubáikat fülükre húzták, és olyan
mély álomba kezdtek, mintha beláthatatlan időkig tartana az éjjel, a csend, a
nyugalom, és a kapukat senki sem nyitja ki soha többé.
Herman halkan lépett Ilonához.
– Csak csendesen, mert hátul vigyáz a sánta suszter! – mondta suttogva
Ilona, amint ajtót nyitott, és a hárászkendő alatt olyan meleg és sima volt
könyökig meztelen karja, amint Herman hozzáért, mintha ez lett volna az egyetlen
meleg női kar a világon.
Az ablakon a függönyöket megigazította Ilona, az ernyős lámpát a sarokba
állította, a kanapé sarkában helyet foglalt szűk ruhájában, de Hermant a székre
utasította, midőn mellé kívánt telepedni.
27
Herman, mint gyakorlott férfiú, természetesen a hölgy kezét óhajtotta

megfogni, de Ilona abba sem egyezett bele. A billentyűütögetéstől meglehetős
izmossá lett a keze. Hermant könnyűszerrel félretolta, bár izgatottságában
lélegzeni sem mert.
– Jó estét! – mondta Herman halk, suttogó hangon, mert húszéves lett, mint
mindig, amint kalandja akadt nőkkel.
– Jó estét! – ismételte. Majd elhallgatott, mert az utcán nehéz, döngő
léptekkel ment valaki az ablakok alatt.
– A halál! – mondta babonásan Ilona. – Tőlünk a harmadik házban
nagybeteg ember fekszik… Vagy tán Y.-ba megy, anyám barátnőjéhez?
– Milyen furcsa, hogy itt ülök magával szemben! – vélekedett Herman. –
Sohasem hittem volna, midőn gyönyörű alakját, szemét, haját néztem, hogy még
valaha így ülhessünk… Tudja, hogy én szeretem magát?
– Tudom – felelt Ilona. – És azt is tudom, hogy mit akar.
Herman elkapta a leány kezét.
– Milyen eszes teremtés maga! A nők hazudni szoktak, csalfa zavarral
fogadják a hódolást, és csodálkozást mutatnak a legtermészetesebb dolgokon.
– Csókolja meg a kezem! – mondta Ilona.
– A másikat is! – szólt később.
Herman rajongva fogadta a megbízást, és a fehér, izmos kezet olyan
hevesen csókolta, hogy csaknem vér serkedt csókjai nyomában.
– Erősebben – mondta Ilona, és halkan, titkosan nevetett, mintha Herman
igyekezése nagyon mulattatná.
Később egy pontot jelölt ki arcán, a füle mellett a csókszomjas férfiúnak, de
midőn az karjával is át akarta ölelni, hatalmasan eltaszította magától.
– Csak amit én engedek, uram – mondta, és ismét nevetett.
Herman sápadtan, gonosz tekintettel nézett a hatalmas leányra, de fejét
ábrándosan tartotta, pedig még gyilkosságra is gondolt. A fa tetején felejtett őszi
gyümölcsnek hervadt, keserűen édes ízét érezte szájában.
A leány most megfogta a férfi kezét. Megsimogatta, megütötte, és minden
ujjának juttatott vérének áramlásából, amely hasonlatos volt a nyugtalan folyó
futásához.
– Ne bántson engem – mondta kérlelő hangon Ilona. – Szeressen úgy, amint
én akarom. Térdepeljen le.
A szűk ruha két gombját felpattantotta nyakán és az előbukkanó fehérséget
Hermannak odakínálta.
28
– Csókolja meg, uram – mondta, furcsán nevetett, két karjával erősen

szorította Herman karját, lábát egymásra vetette, míg sötétszőke fejét mámorosan
hátrahajtotta.
Egy perc múlott el, vagy egy óra?
Herman kiszabadította a kezét, és Ilonához nyúlt. A leány erre talpra ugrott.
– Menjen, Herman – mondta búsan. – Mi sohasem érthetjük meg egymást.
Maga nem szeret engem úgy, mint én szeretem magát.
– Szeretem – esengett Herman.
– Most menjen, menjen – felelt Ilona. – Gyorsan menjen.
Herman fenyegetőleg mormogta:
– Meglássa, elutazik a szerelem!
– Jól van, nem bánom, egy óra múlva jöjjön vissza. Most menjen el. Sírni
akarok.
– Egy óra múlva…
Herman meghajolt, kiosont a házból.
A mély hóban boldogtalanul bandukolt, mintha igen finom pálinkát ivott
volna, amelyet aszúbarackból eresztettek, lábával a havat seperte, majd egyszerre
megállott, keservesen nevetett:
Milyen szamár voltam, hogy eljöttem! – gondolta magában.
Nem ment vissza egy óra múlva.
Nagyatyám kirándulása a tánciskolából a temetőbe

Herman, egy középkori bűvészcsalád egyenes leszármazottja, egy télen X.-
ben állomásozott, és sok mindenféle foglalkozása mellett a tánciskolát is
megalapította. „Csupán a művészet kedvéért” – mondotta Herman a polgároknak,
midőn leányaikat és asszonyaikat elcsalogatta tőlük, hogy a régi temető mellett a
„Három fehér rózsa” tánctermében esténként Borgozdi vak zenész társaságában a
francia négyest, a lengyel polkát és más egyéb kéz- és derékfogással egybekötött
testmozgásokat gyakoroljanak.
Miután fizetésről nem volt szó, a téli alkonyatban a polgárlányok
hárászkendőbe burkolták fejüket, az asszonyok kis mantillt kaptak fel, amely húsz
év előtt volt divatban, és karonfogózva, halkan nevetgélve, csicseregve, suttogva
és meleg kacagással lépkedtek a lila színű, szűk utcákon, a lila színű havon, és a
táncterem ajtaján csendesen bementek.
29
A verebek már mind elaludtak a „Három fehér rózsa” salétromos falában, és

a függőlámpa félhomályban hagyta a terem sarkait, ahol a hó csakhamar
feloldódott, és barna tócsák alakjában feketéllett.
Az emberi testek hamarosan felmelegítették a termet, bár a nők még mindig
szorosan bújtak egymás mellé; a barna, szőke hajakkal kerített fehér arcok úgy
váltak ki a félhomályból, mint az esti tó vizén úszkáló, fehér virágok.
Herman összecsapta a tenyerét, Borgozdi, egykor színházi zenész, később
tanár, meghúzta a vonót a kisbőgő húrjain. Mint a produkcióhoz értő férfihoz
illik, előjátékkal vezette be a tánczenét, mialatt Herman bejárta a sarkokat, ahol a
leányok, asszonyok a kocsmapadokon meghúzódtak. Mindenkivel kezet fogott,
hosszadalmasan, melegen, az ujjak sokatmondó játékával szorította meg a
fiatalasszonyok kezét, míg a leányoknak külön-külön szerelmes hódolatot és
tiszteletet vallott kézfogásával. Mindenféle olyan dolgokról kérdezősködött,
amely dolgok csak neki juthatnak eszébe. Álmokról, a tegnap este történt
hazamenetelről, valamint a harisnyakötők kitartóságáról faggatta a nőket. És nem
ajánlhatta kellő buzgalommal a vállfűzőt a fiatalasszonyok figyelmébe, amely
Regina kisasszony üzletében kapható.
Majd ünnepélyesen a terem közepére vonult vissza, megállott a függőlámpa
alatt, és tenyerével csattantott.
De Borgozdinak ugyancsak csattanthatott. Ő mindig befejezte az előzenét az
utolsó taktusig. Akkor féloldalra fordította jégszürke, tekintet nélküli fejét,
amelyen kis báránykucsma volt, mintha a valahol messze felhangzó tapsokra
figyelne. Bizonyára tapsoltak is neki valahol, talán a régi temetőben, ahol olyan
emberek is feküdtek, akik a művészt színházi zenész korában ismerték.
Cipősúrolás támadt. Diákok és finomabb mesterlegények jöttek elő a
művész háta mögül. Kesztyűs, órás és divatárus bebocsátást nyertek a terembe, de
a kerékgyártót Herman a minap megöklözte az udvaron. A lányok hangosan
felnevettek, mintha csiklandozták volna őket, midőn az ifjak táncra kérték őket.
Az asszonyok egy darabig húzódoztak, csupán Pityerné, aki vörös cipőben járt
szabóné létére, nem vonakodott soha. Ledobta a mantillját, a derekát kinyújtotta,
mert karcsú dereka volt, és bal kezével megtapogatta hajában a piros szalagot.
Mondották, hogy ez az asszony annyi verést kapott a férjétől, amennyit senki se
bírna ki a városban. Esténként, midőn hazafelé ment kísérőjével, csinos nyomokat
hagyott a hóban kis lába, de szeretett letelepedni a hókupacokra, és szétvetett
lábbal hintázódott ültében, és úgy hallgatta az udvarlókat. Jó darabig mindenki
Pityernébe volt szerelmes X. városkában. Amíg Major Anna feltűnt a
tánciskolában.
30
Herman úr fedezte fel a szőke leányt, és térdet hajtott előtte, amikor táncra
kérte. A leány rózsaszínű arcával mosolygott, mert mosolyogni tudott. Beszélni
nem szokott, mert nem merészkedett Herman úrhoz szólni, aki úgy bánt vele,
mint egy hercegnővel. Pedig otthon rikoltott, mint a páva, midőn testvéreivel
verekedett a sárga ház udvarán, ahol egy nagyon csinos, fiatal kéményseprő vitte
a létrát a táblára festve. Herman úr hamarosan megtanította járni, magát illegetni,
fejét féloldalra fordítani és derekát kihúzni. Miközben sokszor fülébe súgta,
mennyire szereti.
– Színésznő lesz belőle – mondta a szőke hölgy háta mögött, de úgy, hogy ő
is meghallja.
– Színésznő lesz a Major lányból – terjedt a hír X. városkában.
Anna kinyújtotta a derekát, kifeszített lábakkal lépkedett, és a szemét
lesütötte, amint Herman úr erre megtanította.
A varrólányok a nyelvüket öltötték Annára az ablakból, Prepa bácsi, a
városka névtelenlevél-írója igen szemérmetlen dolgokkal vádolta meg Annát a
közönség előtt, Regina kisasszony valósággal ráerőszakolt egy fűzőt, amint boltja
előtt elhaladt. Így lett Major Annából híres hölgy X.-ben.
András estéjén a francia négyes után Herman úr bizalmasai előtt azt
indítványozta, hogy ránduljanak át a közeli temetőbe kísérteteket nézni.
– Nagyon szép dolog, amint hosszú lepedőben sétálnak a sírok között –
mondta Herman, és csettintett nyelvével.
Pityerné természetesen nyomban vállalkozott a dologra, miután egy
Macskási nevű diák verseket írogatott hozzá akkoriban, és állandó táncosa volt.
– Kapaszkodjon a karomba – suttogta Herman forrón az Anna fülébe, midőn
kiosontak a táncteremből, és a régi temető felé elindultak a mély hóban.
Pityerné a diákkal nyomukban lépkedett, és alig tudta visszafojtani
csiklandozó kacagását.
Az est csendes volt, mint a bábjátéknál a színpad, és az ablakokat a színpad
mögül világítják imitt-amott.
Herman két kézzel fogta Anna kezét.
Leírjam, hogy mennyi mindent hazudott e rövid percek alatt Herman? Hisz
mindenki ment már téli este karonfogva fiatal hölggyel!
A temető árkánál Pityerné a hóba ült, mert nagyon szeretett a hóba ülni –
túlnan a behavazott sírkövek nézegettek át, a néma ciprusok alatt bizonyosan járt
valaki, mert a hó lecsúszott a vékony gallyacskákról.
– Istenem – sóhajtotta Pityerné.
Macskási, reszketve a félelemtől, kapaszkodott az asszony kezébe.
31
Herman, bár belülről maga is különösen érezte magát, Annát átemelte az

árkon, és tétova, félénk léptekkel vezette a régi temető sírdombjai között. Egy
sírdomb nagyot döngött, midőn Herman rálépett. Herman visszarántotta a lábát,
mintha a rák csípte volna meg. A félig ájult Annát reszketve tartotta karjai
között… Egy kóborló róka nagyot ugrott az árok szélén. Pityerné éleset sikoltott,
hogy szinte meghasadt bele a levegő.
Aztán hanyatt-homlok futni kezdtek mindnyájan. Csupán Anna botlott el
egy sírkeresztben, és elvágódva, a hóban maradt.
Természetesen Herman úr szaladt legelöl, és még azon éjszakán elszökött
X.-ből, hogy oda sokáig ne merészelje betenni a lábát.
Nagyatyám, de Ronch, nevezetes memoárjai, csodálatos kalandjai itt
körülbelül befejeződnek. Megtette a magáét a nők körül, szerette őket
szerelemmel, dalolt róluk lobogó szívvel, karját állandóan kitárta a hölgyvilág
felé.
Herman?
Ugyan ki törődik Hermannal? Birbicset perget valahol a vásáron.
(1912)
A nők eltávozása
Egy megbízható memoárból

X. városkában meglehetősen virágzó kalaposüzlete volt Regina
kisasszonynak, fehér kezével ügyesen helyezte el a városbeli hölgyek fején a
különböző kalapokat, és sohasem mulasztotta el figyelmeztetni a hölgyeket, hogy
csupán az ő üzletében szépülnek meg igazán, midőn a legújabb francia kalapot
kontyukra illesztik.
Egy bizonyos időben a kalapvásárló hölgyek állandóan egy fehér bajuszú és
vörösre beretvált, nyugalmazott katonatiszt külsejű urat találtak Mlle Regina
üzleti helyiségében, akit csupán az idősebb hölgyek ismertek fel teljes
bizonyossággal.
– Roncsy kapitány – mondták. – Tehát még nem halt meg e borzasztó
vénember?
Roncsy úrnak esze ágában sem volt meghalni, különösen azóta nem, mióta a
férfiú díszes és ünnepélyes állását töltötte be a szép divatárusnő mellett.
32
Hermannak, Regina rajongó szerelmének tőle független okokból más

vidékre kellett költözni a városból. Jelenleg egy dunántúli városkában ápolt egy
pirománikus, öreg mágnást, és valóban csodaszerű dolog volt, hogy a mágnás
mindennap fel nem pörkölte az egész várost: Herman oly terjedelmes leveleket írt
Reginának, szíve menyasszonyának.
Herman levelét mindennap együtt olvasta nagyatyám Reginával. Herman jól
kezelte a tollat és a költői kifejezéseknek nem volt szűkében. Minden mondatot
olyan pontossággal írt le, mintha a királynőnek írt volna – amin de Ronch nem
győzött eleget csodálkozni. Megfoghatatlan volt előtte, hogy honnan, mely
könyvből meríti Herman rengeteg írnivalóját, mert azt képtelenségnek tartotta,
hogy „fejből” írná a gyönyörű leveleket.
A kalapvásárló dáma elrobogott, és nagyatyám a piros bársonyszékről
ábrándosan rászólt Reginára:
– Augusztus volt, mikor először megcsókoltalak. Vajon szeretsz-e, ha ismét
augusztus lesz?
Később így folytatta nagyatyám:
– Aranyszínű levelek hullottak, és a kis folyó elcsendesedett, az
emelkedésről már láttuk a postakocsit közelegni, amikor szeretni kezdtél. Vajon
megcsaltál-e, vajon elfelejtettél-e?
– Nem, nem – felelt Regina a kalapdobozok közül, és fácántollakat tűzött
egy kis kalap mellé. A kalapot kezében felemelte, műértően vizsgálta. – Nem,
nem – ismételte, mert hisz nagyatyám Herman aznap érkezett leveléből idézett.
Nagyatyám hű barátja volt Hermannak, sohasem idézett a levelekből,
amelyeket esetleg ő maga intézett volna a szép divatárusnőhöz. Egyébként is,
körülbelül tíz év óta nem írt levelet.
Estefelé nagyatyám visszatért a boltba, miután a környékről botjának
kopogásával elriasztotta a diákokat, akik kimeresztett szemmel szokták bámulni
Regina bodros haját és bajuszkáját, és kezdetét vette a levélírás. Választ
Hermannak a messzi városba, ahol szegény a gyújtogató őrültet őrzi tekintélyes
fizetségért.
A tollat s papirost Regina a bolti asztalra készítette, és nagyatyám
elgondolkozva hajtotta állát elefántcsont fejű botjára.
Regina hangosan mondta, amit tollával a papirosra vetett, és de Ronch
hosszú ideig nem tehetett egyebet, mint bólintott fejével. Szinte felélénkült, ha
néha egy-egy hibát fedezett fel. „Éjjel mindig veled álmodom…” írta egyszer
vagy tán kétszer is Regina.
– Rólad – javított nagyatyám –, hisz még tudtommal nem esküdtünk meg.
33
Regina szóról szóra leírta a kapitány úr megjegyzését, amiből Herman a

messzeségben megállapította, hogy a hű barát helyén van, és vigyáz.
A levél mindennap elkészült, mert Reginának mindennap jutott valami
eszébe, amit még eddig nem közölt Hermannal. „Tudod, hogy nagyon szeretem
szép, fehér és magas homlokod?” – kérdi egyszer. „A városban senkinek sincs
olyan homloka, csupán Roncsy kapitány úrnak.” Nagyatyám büszkén lehunyta a
szemét, de a kezével lemondóan legyintett. „Hagyjuk!” – mormogta. Regina ezt a
levélbe írta, és de Ronch otthon a tükörben valóban megvizsgálta homlokát.
A levelet este de Ronch személyesen vitte a postára, mialatt Regina
kisasszony bezárta a kis boltot, amelyben a francia kalapok titokzatosan, halkan
elhelyezkedtek, mint a női álmok eljegyzésről vagy esküvőről.
Egy napon aztán Hermantól nem érkezett meg a szokásos levél. De Ronch
nem tudott napközben idézeteket mondani, kénytelen volt régi dolgokhoz nyúlni,
hogy Reginát mulattathassa.
– Augusztus volt, mikor megismertelek.
Regina legyintett kezével.
– Régen volt – mormogta –, nagyon régen volt.
Nagyatyám fürkészve nézett a kis divatárusnőre. Egyet csavart pálcája
fején:
– Aranysárga levelek hullottak, és a postakocsi jött.
– Régen volt, nagyon régen volt – ismételte Regina, és gyorsan eltépte a
selyemszálat, amellyel egy kalapot varrogatott, mintha ezzel augusztust, a
postakocsit s mindenféle emlékét elszakította volna.
Nagyatyám elhallgatott, a botját nézte, és később sóhajtva felemelkedett.
Estefelé, midőn visszatért, a piros bársonyos széket nem találta megszokott
helyén, hiányzott a toll és papiros.
– Ma nem írunk levelet – mondta Regina, és gyorsan motozott a
kalapskatulyák között.
De Ronch korán fekvő ember volt, és így nem volt módjában megtudhatni,
hogy Mlle Regina aznap a színházi előadáson megjelent, és szívből nagyokat
nevetett a vörös hajú komikus mókáin. Nem messzire a földszinten a postatiszt
foglalt helyet, igaz, hogy aranyzsinóros sipka nélkül, de mégiscsak ott ült, nem
nagy távolságban, és midőn Regina mosolygott, ő Reginára mosolygott.
Harmadnap, midőn nagyatyám a kis kalaposboltban helyét el akarta
foglalni, a híres bársonyszéken a szőke bajuszú postást találta. Ott ült, és Regina
félig meztelen karjával a bolti asztalra könyökölt, és szemében ismét megjelent az
álmodozás, amely kékesszürke fényű volt, mint a messzi ezeregyéjszakai hegyek.
34
Bodros haja regényesen barnult a félhomályban, míg félig nyitott ajka

csodálkozni látszott a postás mondanivalóin.
– Így vagyunk! – dörrent fel nagyatyám, azazhogy nem szólott semmit, mert
ezt csak később gondolta. Finomkodva biccentett a fejével.
– Pardon!
– Tessék, kapitány úr! – kiáltott fel mosolyogva Regina, hanem de Ronch
már kifordult az ajtón, s órákig lehorgasztott fejjel járt a folyóparton, mintha
valami érthetetlen dolgon törné a fejét. Hamiskásan többé nem kacsintott a családi
körben, és ha egyedül volt, káromkodással könnyített magán, midőn is az egész
létező világot összeszidta.
– Roncsyt lefokozták? – kérdezték a szomszédok.
Napok múlottak el, amíg végre sikerült a postással találkoznia az utcán.
Gyorsan elébe állott, és a lábára lépett, mialatt keményen a szemébe nézett.
– Pardon – mondta a postás, és nyugodtan továbbment.
– Gyáva! – sziszegett utána de Ronch.
Tavaszra, midőn Herman a városba vetődött ismét, hogy bűvészeti
mutatványokkal keresse meg a kenyerét, Regina már régen a postás felesége volt.
De a folyó még ott folyt a régi helyen, és a kispad az emelkedésen még
mindig elővarázsolta a kanyarodónál jövő postakocsit, amelyen idegen, ismeretlen
dámák érkeznek a városkába. Ronch kapitány és Herman a folyóparton gyakran
találkoztak, de a régi barátság már meglazult. A nőkről ugyanis, amely
összekötőkapocs volt a két férfiú között, ritkán és keveset beszélgettek. A polgári
lövőház tetejét az idén is pirosra festették a rekettyés szigeten, nagyatyám a
botjával a távolba mutatott.
– Ott sétáltam egyszer Kaliopéval, a táncosnővel.
– És Regina!? – kérdezte sóhajtva Herman.
Nagyatyám elmerengett:
– Hűséges, drága kedvesem volt, életem legszebb emlékei közé tartozik
bodros feje és halovány arca. Szemében álom volt, a hangja mesemondás.
„Édesem”, mondta mindig, és puha tenyerével megsimogatott. Valóban méltó
arra, hogy megemlékezzek róla, ha egyedül vagyok. Elővarázsolom szemét, haját.
Herman csuklott.
– Hisz engem szeretett Regina.
Nagyatyám felháborodva vont vállat.
– Mindig mondtam, hogy ön bolond, kedves Herman barátom. Hát lehet azt
megállapítani, hogy kit szeretnek vagy szerettek a nők? Regina is csak nő volt. És
amint a nők a múltban eltávolodnak tőlünk, valóban mindegy, hogy önt szerették,
vagy engemet szerettek! Szerettek! És ezzel eleget tettek női hivatásuknak.
35
(1912)
A bűvészinas
A bűvészkedés, táncmesterkedés és betegápolás mellett Hermannak,
nagyatyám ismert barátjának, még több foglalkozása volt. Ezek közül
legnevezetesebb az álomfejtés és álomcsinálás. Herman a legbolondabb álomra is
szolgált megfelelő magyarázattal. És midőn Herman X. városkában
megtelepedett, és nagyatyámmal karonfogva sétálgatott, a lakosság egyszerre
elkezdett álmodni. Hiszen álmodtak az emberek azelőtt is, mert egyéb dolguk
nem volt, és mert álmodni jó. A legtöbb álomra azonban nyomban megtalálták a
megfejtést az egyiptomi álmoskönyvben, amely a kalendáriummal, bibliával
együtt alig hiányzott valahol. Lánc, sánta öregember, gyerek a bölcsőben: 12, 64,
56 – felelt az álmoskönyv. Táncoló asszony, kígyó és bakkecske: 36, 82, 4. Bor
palackban: 3 és pecsenye a tálon 71. Nem álmodhattak tehát X.-ben olyasmit az
emberek, amit reggelre kelve meg nem fejthettek volna. A reskontókra felírta az
öreg boltos a számokat, és Temesvárott vagy Linzben húzott az árva gyermek a
szerencsekerékből. Odáig, amíg Herman X. városkában megtelepedett, ez volt a
divat.
A nagyatyám, Roncsy kapitány kezdte, mert hisz különben is furcsa ember
volt világéletében: egyszer csak olyasmit álmodott, amire hiába lapozta végig az
egyiptomi, nagy álmoskönyvet. Már dél lett, és még mindig az ágya szélén
üldögélt. Herman botjával megkopogtatta az ablakot.
– Nem megyünk sétálni a folyópartra? – kérdezte szokás szerint.
– Nem lehet, amíg éjjeli bolond álmomra megfejtést nem lelek – felelt
komoran nagyatyám. – Hátha most szalasztanám el a szerencsémet. Harminc éve
lutrizom.
Herman kék frakkját kigombolta, hogy a szél meglobogtassa.
– Mi volt az álom? – kérdezte.
Nagyatyám megigazította fején a házisapkát, a virágos hálóköntöst összébb
vonta, és az ablakba könyökölve így beszélt:
– Szokásom szerint nőkkel álmodtam az éjszaka első felében. Rossz szokás,
de erről már nem tudok lemondani. A barátok tornyában körülbelül éjfelet vert az
óra, amikor másik oldalamra fordultam, és igen jól emlékszem, hogy
félálmomban még csendesen korholtam magam: Pál, Pál, miért nem álmodsz
inkább az unokáiddal, mint a moszkvai táncosnőkkel? Egyszerre nagy szél
kezdett zúgni körülöttem. 53. Ezt idáig tudom. Egy nagy udvaron találtam magam
36
– 12 –, ahol fehér női ruhák voltak kötélre terítve. Alsószoknya 73-at jelent, idáig
is eljutottam. De most jön a java. Egyszerre azt látom, hogy én nem vagyok
Roncsy kapitány, hanem fiatal, karcsú szép leány vagyok, és olyan különösen
kezdtem magamat érezni, mint akkoriban éreztem magam, midőn még szerelmes
voltam Milánóban. A szívem mélyén nagy melegség volt, és a szememet
lesütöttem, de még így is láttam, hogy nagy, vörös képű és piros lábú férfiak
ólálkodnak körülöttem. A kis hídon át jöttem én saját magam és szürke
nadrágomban: igen, ott közelgett Roncsy kapitány a fiatal hölggyé válott Roncsy
kapitányhoz, és szerelmet vallott, sőt csókolózott. Mondhatom, nem is volt
nagyon kellemetlen.
Herman figyelmesen végighallgatta nagyatyámat.
– És mosónők nem voltak valamerre az udvaron? – kérdezte.
– Dehogyis! Hisz akkor készen volnék a kvaternómmal. 27. És punktum.
A bűvészinas megcsóválta a fejét.
– Ez az álom nem a lutrira vonatkozik, nagyjó uram; a számokban is hiába
keressük a feleletet. Ez az álom a valóságos, égbeli életet jelenti. Roncsy kapitány
rövid időn belül szerelmes leend egy fiatal hölgybe, akinek szerelmet fog vallani,
mint álmában. Csak arra figyelmeztetem, hogy az álomban mondott szavakat
ismételje, mert csupán így lehet sikere a vallomásnak.
– Az álombéli Roncsy így szólott: „Kis tengelice, legyen szerencsém
néhány párti sakkra”. Nem is tudom, hogyan jött ki ebből végül csókolózás –
dohogott nagyatyám. Herman felemelte a mutatóujját.
– A csókok eredetének, elindításának, végrehajtásának soha sincs
különösebb előzménye. A legtöbb csók a pillanat műve. Az ember azért
csókolódzik, mert abban a percben nem tehet egyebet. Ó, hány kisleány
csókolózott már a kerti lugasban, holott azelőtt egy perccel még nem is gondolt a
csókolózásra! Kapitány úr, ezentúl csak hívja bátran sakkozni a hölgyeket, ők
majd csókkal viszonozzák ajánlatát.
Nagyapám kedvetlenül legyintett, mert délelőtt még mérges öregember
szokott lenni.
– Az ördög vigye a csókot. Elég részem volt belőle Milánóban, hol császár
őfelségét volt szerencsém szolgálni az Izabella-vérteseknél. Most szerencsém
megalapításáról van szó. Érzem, hogy a ternó kezemben van. Rajta, böngésszük
tovább a mindentudó álmoskönyvet.
Nagyatyám bezárta az ablakot, Herman tovább libegett fehér nadrágjában és
kék frakkjában, amíg véletlenül Albai Izabellával, a helybeli postáskisasszonnyal
találkozott. Többek között e nemes hölgy volt az, aki birtokosa volt nagyatyám
soha meg nem vallott szerelmének.
37
– Szép nő, isteni dáma – szólott Herman régi szokása szerint –, derék
Roncsy kapitány sakkozni szeretne kegyeddel. Legyen kedves délután
meginvitálni egy parti sakkra.
Albai Izabella emiatt közönségesen elnevette magát, azután szokása szerint
megsértődött.
– De uram, én nem tudok sakkozni.
Herman alázatosan bókolt.
– A kapitány úr sem tud sakkozni.
A postáskisasszony regényeskedve egyenesedett ki aranyzsinóros
zubbonykájában.
– Roncsy úr tehát ismét valamely cselszövényt forgat agyában? No, majd
szeme közé nézünk az ármánynak.
Herman kecsesen meghajolt, mert mindig úgy hajolt meg, mintha csupa
királynőkkel tárgyalna.
Roncsy kapitány (de Ronch, más néven) még javában borotválkozott otthon,
miközben félelmetesen forgatta a szemét az alattomos borotváló késre, midőn X.
városkában már több hölgynek tudomása volt nagyatyám sakkozási
hajlandóságáról. Így tudott róla a hervatag, de pipacsos kalapot viselő
tanítókisasszony, akit nagyatyám a legnagyobb tisztelettel kísérgetni szokott az
utcán, valamint Florentina, aki a férfias szagú trafikban rövid ujjú blúzban
parancsnokolt a barna szivarosládák felett. Mind nagyatyám kedves érzelmeit
bírták ők, midőn a nyolcvanas évek közepén és végén X. városkában harmonikás
nadrágban járt-kelt, és vékony lovaglóvessző volt a kezében.
– Sakkozni? – mondta víg, telikeblű nevetéssel a kövéres Florentina. – Igen
szívesen sakkozom de Ronchyval, hisz imádom őt.
Nagyatyám végül úgy intézkedett, hogy a reskontón a közömbös, de az igazi
szerencsét nem sokat rontó 13-as számjegy helyettesíté a megfejthetetlen álom
számát, midőn is szokása szerint újra felderült, mert szerencséjét megalapozta. Az
öreg tudós beírta a számokat, nagyatyám a reskontót a mellénye zsebébe dugta,
most már igazán csupán a temesvári árva gyermektől függ a többi, mondhatni,
technikai eljárás. Az ész megtette a magáét. A legjobb lutriszámok készen
feküsznek a szerencsekerékben, csupán ki kell húzni.
Az üzleti tevékenység után mi sem természetesebb, hogy de Ronch átadta
magát az élet gyönyörűségeinek, amelyben bár elég része volt Milánóban, betelni
sohasem tudott vele. Elindult, hogy gyönyörűségeit felkeresse.
Florentina már messziről rámosolygott a komoly meggondoltsággal pipázó
török árnyékából és telt, fehér karjait kinyújtotta de Ronch felé.
38
– Az éjjel álmomban sakkot játszottunk, kapitány uram – kiáltotta vígan, és

a világos szivarokat előkészítette. – Vajon mi jelentősége van ennek?
Nagyatyám őszintén elpirult.
– Harminckettő – felelt megzavarodva, míg a britanikát ropogtatta.
Ugyanekkor a kezéhez ért véletlenségből a Florentina meleg, fehér keze.
Sajátságos érintése volt máskor is e kéznek, de most végképpen
nyugtalanságba hozta a kapitányt. A leány nagy, szürke szeme nevetősen tapadt
rá, és egy ostoba gombocska nem volt szolgálati helyén a fehér blúzon. Sőt kis
nyílást hagyott.
De Ronch elpirosodva vonult vissza, és míg a posta felé közelgett, már vége
lett a hivatalos órának, és Albai Izabella romantikus alakja lágyan közelgett az
akácfák alatt. Melegen megrázta nagyatyám kezét.
– Tud ön sakkozni, kapitány? – kérdezte turbékoló hangon. – Szeretnék
öntől sakkozni megtanulni.
De Ronch most már várakozásteljesen megállott. Talán az álombeli csókot
várta? De Albai kisasszony továbblépkedett.
Alkonyattal szokás szerint a folyópartra sétálgatott nagyatyám Hermannal, a
bűvészinassal.
Elhagyták e kis emelkedést, ahonnan a képzeletbeli postakocsit szokták
várni, a nagy hársak tiszteletadóan köszöngettek, miközben nagyatyám halkan
felsóhajtva megszólalt:
– Nem jól van ez így, Herman barátom, hogy a nők némely embernek élete
végéig békét nem hagynak. Nem tudják szegénykék, hogy némely ember már
tökéletesen jóllakott velük. Különösen, ha az ember egykor Milánóban szolgált, a
híres vértesezredben. Némely ember bizony nem kapható a női kacérságoknak.
Sohasem voltam, például én, a nők rabszolgája.
Herman megértő hűséggel bólingatott.
Továbbsétáltak, lassan, egymás mellett.
Darab idő múlva még ezt mondta nagyatyám:
– Nagyobb baj azonban, hogy a lutriszámjaim időközben elromlottak.
– Hogyhogy? – kérdezte Herman, és megállott.
– Az álom nem lett valósággá, de Ronch nem csókolta meg a fiatal hölgyet,
és így a számokat sem húzzák ki.
(1912)
39
Mécses az ablakon
A mécses igazi hivatása az volt, hogy éjjel és nappal egy kőből való, színes
ruházatú szent asszony lábánál égjen a Szent Annáról elnevezett városrész egyik
utcácskájában, a Mirtusz kisasszonyoknál, azonban néha mást cselekedett a
mécses. Mit tett, mit nem tett? Éppen ezt megtudandó, felütjük a lapot nagyatyám
megbízható memoárjában.
Herman ismételten eltűnt X. városkából, saját különös üzleteit folytatta: tán
újra elmebeteget ápolt vagy bűvészmutatványokkal pénzt keresett a falvakban,
esetleg tánciskolát nyitott, és a francia négyes mellett rossz erkölcsökre tanította a
vidéki kisasszonyokat. Hermannak ugyanis fehér nadrágján és báli csokros
cipőjén kívül semmije sem volt, közelgett a tél, okos ember megtölti kamaráját.
De ha nyár jött, vagy a legábrándosabb őszi napok érkeztek volna az
emelkedésről sokszor látott, képzelt álmok postakocsiján, és Herman magasra
szabott piquet-mellényéből elgurult az utolsó forint, akkor is megragadta
vándorbotját.
Herman eltűnésével nagyatyám is visszavonult a családi tűzhelyhez. Ismét
csupán egy becsületes, öreg katona lett, Roncsy von Ronch nyugalmazott
vértesezredbeli kapitány, és unokáit térdén ringatta. Bocsánatkérőleg nézett a
háznépre, és, bár erre senki fel nem szólította: fogadalmat tett, hogy többé nem
üldözi a fiatal hölgyeket X. városkában, szerelmes levelet nem ír olyan nőknek,
akiknek hivatalosan bemutatva nincs, és talán a strupflis, vadgalambszínű
nadrágról is lemondott volna, hogy ismét béke, csend, szeretet, tisztelet vehesse
körül a családi házban.
Szeptemberben megérkezett Herman, és nagyatyám úgy nyilatkozott, hogy
Herman bizonyosan a vásárokat járta eddig, ahol késekre és bugyellárisokra
játszott a falusiakkal, a birbicset forgatván, de másnap már elhangzott a jeladás a
kert alatt: Herman tengelice módjára fütyült a patak füzesei alatt, és nagyatyám
szinte észrevétlenül szökött ki a házból.
Herman ismét az „Arany Szarvas”-nál vett szállást. Lavallier-nyakkendőjét
lebegtette a szél, és borotvált arca oly finom volt, mint egy asszonyoktól
elkényeztetett költőé. A zsebében vígan zörögtek az ezüst pénzdarabok, mint
megannyi játékos kis manók, amelyeket Herman saját céljaira elhelyez a
városkában: öreg cselédasszonyok kezébe csúsztatja, hogy úrnőjük titkát
kikémlelje, gyöngyöt vesz a polgárlányoknak, vagy a baráttemplom harangozóját
megvesztegeti, hogy harangozás közben imádkozzon, hogy a Mirtusz
40
kisasszonyok meginogjanak erényükben. Ha egy szent életű, öreg harangozó

imádkozik litániára való harangozás közben, annak imáját bizonyára gyanútlanul,
felülvizsgálat nélkül eresztik be a kapuőrök az égbe. Csak legyen egyszer odabent
az imádság! Majd csak akad egy pajkos angyal, aki segít Herman-nak X.-ben, a
Mirtusz kisasszonyok körül.
– Kapitány úr – mondta nagyatyámnak a bűvészinas, midőn ismét
karonfogva sétálgattak a kertek alatt, és halkan beszélgettek, mintha a királynő
ellen forralnának összeesküvést –, estére meglátjuk, hogy mennyit ér egy szépen
megfogalmazott szerelmes levél. Szép francia szavakkal, egy nápolyi dal
refrénjével, sőt Petőfiből szabadon vett mondatokkal kerestem saját, nem csekély
jelentőségű mondanivalómat. Az öreg cselédnő titkon átadja levelem, és estére a
mécses az ablakban leend – vagy többé nem vagyok Herman, a
boszorkánymester.
Nagyatyám felélénkülve köhögött. Tehát ismét eljönnek este a kalandok,
nagyszerű szerelmek, amelyekről balga fővel már lemondani készült.
– Hm, ismerem látásból a kisasszonyokat.
– A legjobb szabónők X.-ben, és atyjuk gyertyaöntő volt Máriapócson. A
szent égiek alakját festette arannyal, cinóberrel a gyertyákra… A leányok szentek,
érintetlenek, mint a hold előtt lebegő bárányfelhők.
– A kisebbiket Emíliának hívják – merengett Roncsy kapitány. – Az
Emíliák körül mindennapi szerencsém volt az életben.
– De a fiatalabbik Margit. Margit! Ezredes úr, a szívnek valahogyan
másképpen kell dobogni, ha Margitért dobog. Már a Faustban is… A Margitok
vagy szentek, vagy erkölcstelenek. Középút nincs. Azaz: egyszerre lehetnek
szentek és cédák, mert így is szokott lenni – mondta Herman rajongva, hódolattal,
csaknem bókolva a láthatatlan Margitok felé, akik talán a folyócska nefelejccsel
borított partjain, a folyondár vagy ezüstfűzfák mögül hallgatóztak hívükre.
– Csakhogy nálunk estére bezárják a kaput – aggodalmaskodott nagyatyám.
Herman legyintett:
– Nem megyünk haza estig. Tudok egy kis fogadót a város végén, ahol az
álruhában utazó grófnők és más előkelőségek szoktak üldögélni a lugasban, amíg
a lovakat megitatják. Ott eltölthetjük az időt estvélig, és elmondjuk egymásnak a
királynő történetét… Estig, míg a mécses megjelenik az ablakban.
A kis utca dombnak kanyarodott, és régi házak állongtak benne, egykor
Szentvér utcának hívták, jelenleg a boldogult püspök nevéről Ferencnek
keresztelték, a saroktól négy házat és kaput kellett számlálni, csigán járó kutat
megkerülni, salétromos falú, nyurga ház következett, amelynek földszintes
ablakain vastáblák védték egy kereskedő raktárát, de az emeleten három ablak
41
volt, bennük virágos cserepek, és amint Herman nagyatyámmal a sarkon

befordult, még nyoma sem volt a mécsesnek.
Tíz lépést tettek vagy tizenkettőt – bizonyosan nem lehet tudni –, a
homályból, a ház belsejéből lágyan, szinte imbolyogva, mint az apácazárdák
éjszakájában a kísértő álom, a harmadik ablak felé kékes lángú mécses közelgett,
mint valami kis csillag, téli éjszakában járó betlehemes fiúk kezében. A mécses
ingadozott, aztán megállapodott, a sötétségbe borult régi toronyban tízet vert az
óra. A mécses az ablakban volt.
Herman szinte magánkívül ragadta meg nagyatyám kezét:
– Barátom, centrumot találtam.
– És most mit csinálunk? – kérdezte nagyatyám.
– Várunk – felelt Herman, mert e pillanatban valóban még ő sem tudta,
hogy mi a teendő.
Vártak karonfogva a keskeny utca közepén, és szemüket a mécsesre
szegezve, amely íme hűtlen lett úrnőjéhez, a kőből való, szent asszonyhoz.
Mennyi idő múlott el? Ki tudná? A ház és környéke olyan csendes volt,
mint a sírban porladó szív. Az emberek mindenfelé lefeküdtek. Csak négyen
voltak ébren, fenn az emeleten a két Mirtusz kisasszony, az utcán nagyatyám és
furcsa barátja.
Herman felsóhajtott:
– Ha dalolni tudnék! Nincs hangom… Nagyságod nem tud valamely
szerenádot?
Nagyatyám előbb megsértődött:
– Én daloljak?
– Édes istenem, nők ablakai alatt énekelni! Van ennél szebb dolog a
világon?
– Igaz – bólintott nagyatyám –, de már elfelejtettem a szerenádot.
Aztán csendesen koppant az ablak, és olyan halkan nyílott, mint a madár
szárnya. Egy fehér kéz és egy fehér kendő csücske lett látható… A mécses lángját
meglobogtatta az éji szél. Herman az ablak alá állott, tölcsért formált a tenyeréből:
– Imádott hölgy! Adjon jelt, hogy szeret.
– Dobjon le valamit! – kiáltotta nagyatyám.
Egy perc múlott el, és fentről álmodozva, lágyan, mint egy fehér madár, egy
kis kendő szállott alá.
Herman felkapta a kendőt, ajkához szorította:
– Köszönöm – mondta áradozva.
Az ablak csendesen bezárult, és bár a mécses még sokáig az ablakban
maradt, Herman karon fogta nagyatyámat, és elvezette.
42
– Holnap újra eljövünk – szólott nagyatyám boldogan. – Nagyszerű volt

minden.
Herman búsan csóválta a fejét.
– Holnap nem jövünk el. Kár volna tovább folytatni a dolgot. Esetleg
megismerkednénk, megbarátkoznánk… Mire való az? Sohasem ismerkedem meg
azokkal a nőkkel, akik szeretnék. Ezért maradtam fiatal, bár tán már hatvanéves is
elmúltam.
(1912)
A szerelmi bűvészinas
Egynémely olvasóm még bizonyára emlékezik rá – hisz ők mindenre
kegyelmesek emlékezni, például a képeslapokbeli, óriási fára harminc esztendő
múltán is emlékezett néhány ismerősöm –, nagyatyám, Roncsy, mialatt
memoárjait írta X.-ben, a romantikus városkában, egy időben fölfüggesztette az
írást, a hegyes lábú íróasztalka árván maradt, a kalamárisban kiszáradt a tinta –
nagyatyám (de Ronch) Hermannal, a fehér nadrágos, kék frakkos és sárga
nyakkendős bűvészinassal sétálgatott a hídon, a folyóparton, hársak alatt, ahol
szerelemről szokás beszélni. Mert Herman nem tudott másról beszélni.
Az úgynevezett ábrándos ifjúság szerelmi adataiból (amikor az ifjú járni
tanul a női szoknyák körül), az aranyblúzos postáskisasszony, a krémarcú
cukrászleány és az isteni drámai szende világából Herman széles
cilinderkalapjával, ŕ la Romantique-hajviseletével és búskomoly, ábrándos
tekintetével olyanformán emelkedik ki, mint egy nagyon kellemetes séta emléke
májusban az erdőn, midőn odafönt a nagy fák leveleit langyos permeteg locsolja,
de idelent csupán az esőnek illatát érezni. Vagy egy nagyszerű utazásra
emlékeztet néha Herman, midőn hintón hajtunk mesebeli, kora őszi tájon, messze
kék erdők koszorú alakban, halmok aranyszínben, és a mezőkön méla csend, mint
a legszebb regényekben. Ez volt Herman, aki foglalkozására nézve táncmester,
bűvész, műkedvelő előadások rendezője és elmebeteg urak mulattatója volt. Ám
legelsősorban költő. Megjelenése X.-ben, ahol csupán a kis folyó, amely zöld
hidacskák és rekettyés szigetek között csavargott, volt odáig az egyetlen mozgó-
mozgolódó teremtmény, hajdanán nagy fölfordulásnak volt az okozója. Herman
ugyanis a legigazibb és legábrándosabb szerelmet hozta magával a városkába,
mint valamely keletről jött zarándok a ragályt.
Hogy semmit el ne mulasszunk: Herman ez idő tájt polgári foglalkozásai
közül az elmebeteg-mulattatást kultiválta. Egy gőgös, gazdag úriember, bizonyos
43
Vilmaházy egyszerre melankóliába esett. Meredten ült a szobájában, és többnyire

a folyócska azon partjait kereste föl, hol mély gödrök rejtőznek a mederben.
Kényelmes szanatóriumok akkoriban még nem voltak az efféle gazdag
úriemberek befogadására, a család tehát (amely igen kiterjedt és előkelő volt)
sürgős levelezést kezdett az atyafiság bölcsességes hírében álló tagjaival. Egy
dunántúli atyafi Hermant ajánlotta, aki akkoriban azon a vidéken egy búskomor
fiatalember társalgója volt, és olyan szürke ruhában járt, mint a kolduló barát. (Ez
a szín és ruha ugyanis jó hatású volt azon bizonyos beteg fiatalemberre.) Herman
tájékozódott Vilmaházy úrról, és nyomban toalettet és gyógykezelési módot
válogatott. Míg dunántúli betegét éppen a szerelem ellen kezelte aszkéta
tanításokkal, mérsékletes életmóddal és tiszta szavakkal, Vilmaházy úrnál azt
tapasztalta, hogy a szerelem az egyetlen orvosság, amely az öngyilkosság felé
bandukoló búskomor férfiút az életnek visszaadja. Ugyanezért strupflis, fehér
nadrágja, hullámos, fodorított hajzata és csipkés inge X.-ben már kezdettől fogva
mint a szerelem jelvényei lettek ismeretesek.
Mielőtt továbbmennénk, még csak annyit kell följegyezni, hogy X.-ben
Herman úr jöveteléig a szerelmet nem ismerték. Vagy legalábbis nem sokat
törődtek vele. Beszélni sohasem hallottam senkit szerelemről, még nagyatyámat
(Roncsy kapitányt) sem, aki pedig egykor Milánóban huszárkodott, és
„asszonyhistória” miatt többször párbajozott. Ez a szó: „szerelem” – amely
olvasmányaimból, ahol fölbukkant, az áradó vért szívembe kergette, amely szót a
hársak alatt vagy a rekettyés szigetek között mélán csónakázva, halkan, suttogva
számtalanszor elmondtam magamban – „szerelem”, amely szót ezer és ezer apró
cédulára írva szétszórtam a folyóparti sétaúton, abban a reményben, hogy talán az
aranyos tiszti sapkát viselő postáskisasszony vagy az isteni naiva véletlenül
megtalálja, elgondolkozva megáll, a földre néz vagy a felhőkre, és halkan
megismétli magában a gyönyörűséges szót, mint a Fátyolliget tavaszi alkonyaton
a visszhangot – ezt a szót Herman úr, a költő hozta divatba X.-ben, ahol anyai
nagyapám, Roncsy ny. huszárkapitány házánál jó darabig nevelkedtem.
Az első beteg, aki Herman úrnál (Vilmaházy úron kívül) jelentkezett,
természetesen nagyatyám volt, aki nyugalomba vonulása óta csupán harcászati
attakokról mesélhetett szerte X.-ben, mert másra ott senki sem volt kíváncsi.
Herman úr megérkeztével kiderült, hogy de Roncsy nem ült mindig lóháton,
hanem egyébbel is foglalkozott életében. A folyóparton, a nagy hársak alatt
hosszan elsétálgatott nagyatyám Hermannal, és a hervatag levelek színével
ékesített arcú Herman rejtelmes hangon biztatgatta a majlandi ördöngös hadfit:
– Higgye el, nagyságod, nem érdemes másért élni, mint a nőkért.
44
Mire harmadszor mondta ezt nagyatyámnak, az ördögi bátorságú katona

elfelejtette vitézi érdemrendeit, és élettörténete elmeséléséhez fogott. Körülbelül
egy hétig mondta el Roncsy úr élete történetét, mialatt kiderült, hogy soha
egyetlen taliánt le nem vágott, háztetőkön sem járt paripájával (mint
nyugalmaztatása óta állandóan), ellenben egész életét tánciskolában töltötte. A
fölösleges időben varróiskolák, divatáru-kereskedések körül settenkedett, estve
virágot vitt a színház női öltözőjébe, majd a cirkuszban a lovarnő mutatványait
kísérte aggódó figyelemmel, de még ugyanazon az estén megdobogtatta a szívét a
cirkusz egy másik hölgye, aki trapézon dolgozott a magasban.
Herman áhítatos figyelemmel, megértéssel, bátorítással hallgatta a kemény
hadfi vallomásait.
– Ugye, milyen jó volt szerelmesnek lenni? – mondta sajátságos suttogó
hangján. – Ugye, csak a nők érnek valamit az életben?
Nagyatyám arca rózsaszínű lett, új acélgombot vert a cipője sarkába, és
egyszer családi körben, estve, csöndes vacsoránál eltörte a vizespoharat.
– Nem baj – mondta könnyűvérűen. – Hiszen elég poharat eltörtem
életemben, midőn nőkért ittam, hogy más ne ihasson utánam abból a pohárból
ugyanazon nőért.
Öreganyám szelíden megrázta a fejét, de másnap erélyesen megtiltotta
Roncsy kapitánynak a táncmesterrel való további barátkozást.
Vilmaházy úr betegsége olyan természetű volt, hogy nappal többnyire aludt,
Herman, az ápoló tehát ráért megismerkedni a városka lakosságával. Hervadt,
búskomoly arca (amilyen a kifáradt éjszakázóké, markőröké, színészeké szokott
lenni) a vérszegény fiatal lányok álmaiban csakhamar jelentkezett, regényes,
divatját múlt frakkja az idősebb hölgyek szívében ébresztett visszaemlékezést első
báljaikra, esküvőjükre, miegymásra, míg ŕ la Romantique-frizurája, göndörített
pofaszakálla az ifjú férfiak előtt követendő példa volt. Rejtelmes, halk hangja,
imádata, amellyel a nőkről beszélt, fanatikus hite a szerelem mindenhatóságában,
nagyszerűségében, búskomoly mosolygása finoman sejtetett szerelmi kalandjai
fölött nagyobb városban is, mint X., érdekes férfiúvá tették volna Hermant.
Délutánonként, midőn a hársak alatt a kék és szivárványszínben áramló
folyót merengve nézte, vagy a kis emelkedésen, ahol egy regényes kis fapadról a
szemben levő bozontos sziget helyén bárkinek megmutatta élete legszebb
eseményeinek helyét, ahová nagyatyám kedvéért a milánói tornyokat varázsolta,
majd a kis tánciskolát a régi Bécsben – Herman ritkán volt most már egyedül. A
postáskisasszony, anyjával, mintegy véletlenül a hársak alá sétált alkonyattal, és a
távolból igen jól láttam, hogy Herman bizonyos búskomoly jellegű kihallgatás
után az emelkedésre vezette a postamesternőt, és a rekettyés szigetre mutatott.
45
Máskor a kalapcsináló Ungerleider kisasszonyok közelegtek karonfogva, és

Hermannal az emelkedésre mentek. Fitkonidesz tanárnő szobaleányával, az isteni
naiva ez alkalomra kibékülve a drámai hősnővel, a hervadt, de ábrándos
zongoratanítónő (szegényke, egyedül és félénken), majd a gazdag
özvegyasszonyok, Pócsfainé, akit messzi vidékről fölkeresnek a kártyavetők.
Estve, midőn a petróleumlámpások még nem mindenütt gyulladnak föl X.-
ben, a férfiak a kaszinóban vagy a kuglinál vannak elfoglalva, az asszonyok
elvégezték napi teendőiket, és a leányok már letették kézimunkájukat, a sánta
ördög X. városka háztetői alatt azt látta volna, hogy az asszonyok, leányok
összebújnak, suttogva beszélnek, és vajon miről? Hermanról, a rejtelmes
bűvészről. Fitkonidesz tanárnő – egykor szenvedélyes táncosnő a
diákmajálisokon, de a quadrille-ból még most sem marad ki – babonás esküvel
erősítette, hogy a Fátyolliget felé, a rekettyés sziget tájékán teljes bizonyossággal
megjelent előtte egy felvidéki utcácska, ahol egykor édesanyjával lakott, a
bástyafal, amelyben verebek fészkeltek, és a bástyasétány, ahol néhányszor
véletlenül végigsétált alkonyattal Kmetykó Imre unokatestvérével, aki az iglói
praeparandia növendéke volt. „Pedig Imre régen megnősült” – mondta
védekezőleg a tanárnő.
Az Ungerleider kisasszonyok, akiknek kalaposboltjuk azelőtt is délutáni
találkozóhely volt, a legutolsó párizsi divatot estére szinte elfelejteni látszottak.
Vevőiknek Fáni a szomolnoki erdőről beszélt (ahol egykor a nyarat töltötte), míg
Mariska a pesti Népszínházban ült, a színpadon Uff király, mellette Tarján
főhadnagy… „Ha kaucióm lett volna, tisztné lehetnék!” – volt a történet vége. És
mindez a Fátyolliget felé bármikor látható alkonyattal az emelkedésről.
A nyári színkörben a naiva a drámai hősnőt vízzel leöntötte, mert valami
régi szerelem ébredt föl a folyóparti látogatás után a naiva szívében, midőn is a
drámai hősnő elcsábította azt a bizonyos férfiút.
A zongoratanítónő folyondáros házikóján, ahová a rövid ruhás leánykák a
kottafüzetekkel olyanformán jártak ki és be, mint a galambok a dúcba, az ablak
esténként megnyílott, és óraszámra hangzott a Balatoni emlény című régi valcer,
amelyre már senki sem emlékezett X.-ben, de annál inkább emlékezett Izabella, a
hervatag és ábrándos zongoratanítónő: tavasz volt, nyár volt, az isten tudja már,
hogy mi volt, de göndör hajú hegedűművész koncertezett a városban, és délután,
estefelé a városka egyetlen fiákerén a ház elé robogott, kiszállott és vizitelt,
tisztelgett a művészkollégánál. A hegedűs még másnap is a városban maradt, és
együtt zenéltek egész nap, midőn is a növendékek órája elmaradt.
A postán – pedig az mostanában már szinte kiment a divatból – minden
gyanús levelet fölbontottak.
46
– Szerelem, szerelem – mondtam én magamban nagyatyám házánál, mintha

déli szél fújt volna végig a városon. Herman rejtélyesen, halkan sétált a
folyóparton, és már Szikszay ezredorvossal is megbarátkozott, pedig az öregúr
csak káromkodni tudott idáig. Május volt, a folyó úgy suhant tova a zöld híd alatt,
mint egy álmodás, a szigeten pirosra festették a polgári lövőház tornyocskáját –
tavasz volt. Az emelkedésen, a kis padon mindig ült valaki, ki onnan a
Fátyolligetet kémlelte, Herman műkedvelői előadás rendezéséhez fogott, és csupa
szerelmes szerepeket osztott ki a városka hölgytagjai körében…
Ki tudja, ki tudhatná, hogy fejlődtek volna X.-ben a dolgok, ha egy napon
Vilmaházy úr a folyóba nem ugrik. Kimentették ugyan, de Hermannak, a
figyelmetlennek útilaput kötött a család a talpára, kék frakkjában, fehér
nadrágjában többé nem találtuk a folyóparton. Itt maradtunk végtelen,
kimondhatatlan szerelmünkkel, holott még azt sem tudtuk teljes bizonyossággal,
miért lettünk szerelmesek. – A tavasz is elmúlott.
(1912)
Montmorency lába
Már többször írtam egy bizonyos öregúrról, aki olyanformán szerepelt
életemben, mint a nagyapók szoktak szerepelni: nőket kergetett, szerelmi
kalandokat álmodott, és egy színes harisnyakötőért bármikor kész volt pisztolycső
elé állani. Lehet, könnyen lehetséges, hogy ez a bizonyos nagyapa fehér
nadrágban és hetyke kis szalmakalappal fején most is itt járogat valahol
közöttünk, hiszen amint a nők nagyon keveset változnak emberöltőkön át, oly
keveset változnak a férfiak. A Luther Márton korabeli suszterben bizonyosan más
gondolatok szunnyadtak, mint a mai csizmadiában. De egy század előtt élt
emberek nem sokban különböznek a maiaktól. Így történik az, hogy bárki lehet
önmagának a nagyapja.
Roncsy (de Ronch) – mert ezen a néven is élt nagyapám – egy napon
„felsőbb helyről” parancsot kapott, hogy Montmorency kisasszonyt a sétatéren
előbb szemmel, később lábbal kísérgesse, majd kalapját hódolatteljesen
megemelte, és néhány ügyes szót ejtett az akkoriban divatban levő szeptemberi
időjárásról. Majd ezt a műveletet a következő napokon is megismételte.
Ne higgyünk ám mindenben de Ronch-nak. A „felsőbb helyet” nem a
térparancsnokságon kell keresni, hanem ott valahol, a kiváló öregúr mellénye
alatt. Onnan parancsolgatott a láthatatlan hatalom, hogy Roncsy nyugalmazott
kapitány hová és merre menjen életében. Mint katonaviselt férfiú, megszokta
47
parancsszóra cselekedni. Sohasem állott meg egy csipkefüggönyös ablak alatt, ha

erre rendeletet nem kapott.
És Montmorency kisasszonyt is valahogyan másképpen nevezték a
valóságban. Csak annyi bizonyos, hogy francia nevelőnő volt, kicsiny, formás és
napsugárszemű. Barna haja bodros volt, mert ügyesen kezelte a sütővasat. A lába?
– Hisz éppen ebben a pontban történt a rendelkezés Roncsy úrral, holott már
réges-régen nyugdíját élvezte.
Montmorency kisasszonynak a legszebb lába volt az egész városban.
Természetesen nyerges láb volt, mint akár a Márkus Emíliáé vagy de Livry
asszonyé, akiért nagyapám Milánóban tőrpárbajt vívott. És mégis mindkettőjük
lábát felülmúlta szépségben, finomságban és nemességben a Montmorency lába.
Kis patak csengve lejtett, bujkáló tündérek hajlítgatták a rét füvét, és
aranynapsugárban hintázott a hársfa lombja: amint egyet lépett Mlle
Montmorency. Természetesen félcipő illett e lábra, rajta selyem szalagcsokor és a
fekete vagy fehér harisnya, ha nem is volt tiszta selyemből, elég finom volt ahhoz,
hogy nagyatyámat megigézze. Ezen a tájon még kék, fehér pettyes színű
szoknyafodrok is jelentkeztek a megfigyelő előtt, amely szoknyafodrok friss, réti
illatokat, virágzó orgonabokrokat juttattak eszedbe, kedves olvasóm, ha költőnek
születtél. A kék szoknyácska alatt egy fehér fodrú volt, amelyet azonban maga
nagyatyám is csak egyetlenegyszer látott életében, midőn Montmorency keskeny
pallón ment át a kis folyón, és a szél alattomosan megleste a bokrok mögött. Ám
elég volt ez a pillanat, hogy de Ronch memoárjában felérhetetlen, isteni
látványnak írja le az alsószoknya fodrait. „Mint kövér kis angyalok kezecskéi,
sorakoztak a csodálatos fodrok” – írta Roncsy.
A késői unoka azonban csupán annyit hisz el ebből az egész történetből,
hogy a francia kisasszonynak igenis volt egy fehér alsószoknyája, amelyet
bizonyára csak akkor mutogatott, ha az frissen vasalt volt.
Hány esztendeig járt Roncsy kapitány a lábak után! Úgy vagy kétszáz
esztendő múlott el? Ez szorosan nem is tartozna a történethez. Megint szeptember
volt és a sétatéren a hársfák olyanformán szundikálnak, mint a mesebeli anyókák.
De Roncsy azonban még mindig nyári divat szerint öltözött, fehér nadrágot és
kék, fehér pettyes nyakkendőt viselt, lakktopánja recsegett, és szalmakalapján
ugyancsak kék szalagot viselt – azon bizonyos Montmorencynak színét.
Ekkor így szólott Montmorency:
– Kapitány úr, mondok önnek valamit. Én még nem is láttam önnek az
arcát, mert fejét állandóan földre szegzi.
– Nem érdemes az én arcomat látnia – felelt de Ronch, és talán még
szenvedélyesebben meresztette szemét Montmorency lábára.
48
Gyönge szél szaladt át a promenádon, és azok a bizonyos szalagcsokrok,

fodrok és fehér habok hullámzottak, hogy az embernek kedve lett volna belevetni
magát e vízparti látványba. A karcsú bokán megfeszült a fehér harisnya, és de
Ronch nagyot sóhajtott.
– Kár, hogy penzionált tiszt vagyok! – mondta.
– De tiszt úr – kiáltott fel élénken Montmorency –, ez talán nem is volna a
legnagyobb baj.
– Hát? – kérdezte reménykedve a kapitány.
– Mutassa már egyszer az arcát, mert hangját már régóta ismerem.
Roncsy levette kalapját, és búsan Montmorencyre nézett.
Roncsy ezt látta: fonnyadt, koravén arcát az aggszűznek, amelyen a
hiábavaló várakozás, reménynek maradt remények és soha valósággá nem lett
álmok száz és száz apró jelecskét hagytak. Mintha az élet elképzelt regényei apró
kanárikörmökkel ez arcra írattak volna; mintha még másoknak is, sok ezer meg
ezer francia leánynak a szenvedéseit a Montmorency arca viselné.
De Ronch hümmögött, idegesen hunyorgatott szemével, mintha a céltábla
mellett repült volna a golyója, és gyorsan lehorgasztotta a fejét. Kereste a kicsi kis
cipőcskéket, a csodálatos fodrokat és remek bokákat. Mily nagy volt azonban
csodálkozása, mikor mindezt már nem találta meg többé a régi helyen, volt ott
ugyan valami láb, de nem a régi, gyönyörűséges láb.
A férfiú megdörzsölte a szemét.
– Gonosz varázslat! – kiáltotta és elballagott.
Másnap üres volt a kis sétatér – kis patak nem lejtett csengve, mert még
maga Montmorency sem óhajtotta többé a vén kapitány arcát látni.
(1912)
A folyóparton
Herman, aki foglalkozására nézve a vándorszínészekkel majdnem egyforma
rangban volt (mint X. városkában a helyét megjelölték), egy időben anyai
nagybátyám, Roncsy kapitány elválhatatlan barátja volt. Herman úr foglalkozásai
közé tartozott a fiatalemberek megóvása és öregurak megrontása, midőn már
minden veszélyen túl lenni látszottak.
Hivatalosan azért tartózkodott X. városkában, hogy a gazdag vasgyáros
melankolikus fiát a vízbe ugrástól visszatartsa, főként azonban nagybátyámat
kezelte, aki pedig Herman úr megérkezte előtt már annyira megnemesült, hogy
memoárjait írogatta a lugasban, a ház mögött, violaszínű papirosra. Herman
49
porcelán nadrágja, rézpitykés kék frakkja és csokros báli cipője, amelyet

közönségesen viselni szokott, csakhamar tekintélyes nagybátyámat (de Ronch
urat) is arra biztatták, hogy a régi ruhaszekrényből magas mellényeket keressen
elő, amely mellényeken koszorú alakban voltak apró virágok hímezve,
tizenháromszor csavarta a selymet nyakába, és új acélgombot vert a cipője
sarkába, amelyen a harmonikás nadrág megállott. Egy kis zöld gombát csapott a
feje búbjára, és a füle mellett előre fésülte a haját, holott azelőtt semmi más nem
volt, mint egy szigorú, igazságos öreg katona, akinek élettörténete annyi volt,
hogy Milánóban hűséggel szolgálta a császárt a vérteseknél.
Miután Hermannal a folyóparton és az emelkedésen lévő kis lócán, amelyre
lombjait az aranykabátos hársfa olyan sűrűn borította, mintha az egész világ eltűnt
volna az emelkedésen túl, nagybátyám megtárgyalta az elmúlt nőket és
szerelmeket, grófnékat és varróleányokat, szarvasbokájú táncosnőket és púderos
hajú márkízeket, akik mind voltak: szeretve szerelemben és most újra
körülrajongva az emlékezetben – Herman egy napon az emelkedésről X. felé
mutatott, ahol a kolostor tornya nyílegyenesen szegeződött a felhőknek.
– Nem ismerkednénk meg az eleven asszonyokkal, nagyságos uram? –
kérdezte szokásos suttogó hangján a bűvészinas, amely hanggal az elmebetegeket
gyógyította.
Nagybátyám legyintett:
– Vajon melyik ér föl közülük Kaliopéval, a táncosnővel?
Herman költői hajviseletét megbolygatta a szélben. A hárs aranypénzekkel
hintette be nagybátyám fehér fejét – mert kissé őszre hajlott az idő.
– Igaz, hogy a múltak asszonyai és leányai mindig többet érnek a jelen
nőinél – felelt titokzatosan Herman, és finoman borotvált arcán, amely oly nemes
volt, mint egy költőé, nem pedig mint egy táncmesteré, lágy mosoly borongott. –
Ám a városban több csinos és meggondolásra méltó hölggyel váltottam már
tekintetet itt-tartózkodásom alatt. Én csak egy betegápoló vagyok, a nők
fukarkodnának velem, de némely asszonyszemben mégis megpillantottam (a
helybeli hölgyek körében) azon bizonyos kis lámpásokat, amelyek úgy mutatják
az utat a férfiúnak az állomás felé, mint a vonatnak az útját a jelzőlámpák. Talán,
ha ezredes úr kegyeskedne…
– Csupán kapitány voltam.
– A helybeli polgári hölgyek körében kivonhatnánk tokjából a régi
dicsőséges harci lobogót – monda Herman, és világoszöld szemével ábrándosan
nézett nagybátyámra.
Az öregúr, akinek fiatal húgai már régen kezet csókoltak, megcsóválta fejét:
50
– Életem gyönyörűséges emlékei közé új emlékeket keverjek, Herman

barátom? Egyezik ez egy szépen, szerelmesen és finoman végigélt múlthoz?
– Egyszer már megállapodtunk abban uraságával, hogy a nők mind
egyformák, csupán külsőségeikben változók. A nők! – sóhajtott Herman olyan
forró vágyakozással, hogy nemcsak nagybátyámnak rezdült meg a szempillája, de
a nagy hárs az emelkedésen, ahonnan a postakocsi megérkezését vártuk és a
postakocsival eljövendő idegen dámákat, szintén megrezdült.
– Tehát kit látott X.-ben, kedves Herman barátom? – kérdezte nagybátyám.
– Kinek kedvéért volna érdemes szegre akasztani Izabella, a színésznő emlékét?
Herman nagybátyám füléhez hajolt:
– A városban jártamban egy régi templom környékén egy eldugott kis
cukrászboltot fedeztem föl, amelynek ablakából kedvemre láthattam a folyó
mohos hídját és a hídon barátomat és pártfogómat, a vándorlók kőből való
szentjét. És a környéken van egy kis bolt, a cégéren e fölírás: Mme Josephine,
benne a legújabb párizsi kalapok, és a tulajdonosnő néha az ajtóban szokott állni.
Fehér blúzára kék és fehér csíkos puha kendőt borít, bodros szőke haja olyan,
mint a színésznőké, míg szürke-kék szemében az ezeregyéjszakának méla
álmodozása észlelhető.
– Zsidó nő?
– Azt hiszem – felelt Herman, és fejét ábrándosan félrehajtotta. – Talán
harmincesztendős, és a szája olyan buja, mint egy húsos virág. Az álla gömbölyű,
és előre áll, az orra finom, kék eres, és halovány árnyék lebeg ajka fölött, mintha
bajuszkája volna. Egészben véve nem a sovány és csontos nők szférájából való,
álmodozó a mozdulata, mint a tekintete, amellyel már régen megbűvölt, és amiért
kedves lapomat, a Ciánkáli című élclapot már többször nem olvashattam kellő
figyelemmel a cukrászboltban.
Nagybátyám elmerengve hallgatott.
– És ön, derék Herman, lemondana kedvemért a mesék leányzójáról?
– Én csak reménytelenül tudok szeretni. Sietve pusztulok el a helyről, hol
női szemekben megértést vagy vágyakozást észlelek. Mit érek vele, ha már
leszakítottam az utamba kerülő virágot, ha nem álmodhatok többé róla? Én –
költő vagyok.
– És Josephine mit mondott? – kérdezte de Ronch.
– Josephine eddig még semmit sem mondott. Nekem ő nem is mondhat
semmit, mert kiverem a fogát. Legyen tisztességes nő, ha már szeretem. Az én
szerelmem nem tűri a buja érzékiséget, mert az én szerelmem tiszta és rajongó,
mint az apácanövendék imája. Kár, hogy nincs erkélye Josephine-nak, kár, hogy
51
csak kalaposnő, és nem lovarnő, mert hisz elszöktetni őt életem legnagyobb

boldogsága volna.
– Én is elszöktettem egy cirkuszi műlovarnőt, Franciskának hívták, és akkor
tanultam meg, hogy mily értékesek azok a nők, akik biztosan dolgoznak a
magasban a trapézon – vágott közbe de Ronch, nyugalmazott vérteskapitány, de
Herman csakhamar lecsendesítette.
– A városból már régen elköltözött a vándorcirkusz-társulat, maradjunk
tehát Josephine-nál. Josephine talán érzéki, hisz csókja oly veszedelmes és
mámorító, mint egy ópiumos álom. Féltem Josephine-emet, a bakkecske rúgja
meg, az aranysapkás Stüccer postatiszt úgyis mindennap megnézi pomádés
bajuszát a kirakat üvegében. Könyörüljön meg rajtam nagyságod, és vegye
pártfogásába Josephine-t.
Nagybátyám kezet nyújtott:
– A postást egyszerűen lelövöm.
Herman élénken tiltakozott:
– Megölni egy embert, az számomra se volna több izgalom, mint széttaposni
egy cserebogarat. Nem erre kértem uraságát. Ismerjük, ugye, mindketten a nőket?
Tudjuk, hogy mily hitványak és gyöngék. Szegénykék szeretik a férfias, bajuszos,
komor hímeket, holott én ennek az ellenkezője vagyok. Én finom és ábrándos
vagyok, mint egy régi harangnak az óraütése húsvét reggelén. Én csak a kezét, a
lábát tudom megfogni a nőnek, mert imádom, mint a szentképet. Rajongva
térdepelni, halkan sugdolózni, bókokat mondani és szép meséket mondani: ennyit
tudok. Legyen kegyes nagyságod, álljon Josephine-em oldalára, mint komoly
férfiú, mert hisz a nőknek nem kell más, mint az, hogy férfit érezzenek az
oldalukon. Urasága tetőtől talpig férfiember, és évei gyönyörűek.
– Éppen ettől féltem. Nem vagyok kissé idős? – aggodalmaskodott
nagybátyám.
– Imádom fehér fejét, uram – felelt rajongva Herman. – Csupán bajuszát
kérem kipödörni.
– Úgy lesz, Herman.
A folyóparti összeesküvésnek ezzel vége volt, nagybátyámat másnap
elvezette Herman a kalaposüzletbe, és bemutatta Josephine-nak. Pártfogójának,
legjobb barátjának nevezte, és csaknem a bőréből bújt ki örömében, midőn de
Ronch kezébe vette mamzell Josephine kövérkés kezét, s ujjával megcirógatta
tenyerét.
– Kerekecske, dombocska, merre futott a nyulacska? – kérdezte
nagybátyám, és megcsiklandozta a kalaposnő kezét.
52
Josephine élénken fölkacagott, egy piros bársonyszéket tolt előre félcipős

lábával.
– Kapitány úr, tessék helyet foglalni – mondta boldogan, mintha végre
valahára megérkezett volna valaki, akit már nagyon régen várt. A férfi.
Nagybátyám ettől az időtől fogva gyakran hamisan kacsintgatott még
odahaza, a szent családi körben is, és ha egyedül volt, túláradó kedvvel, teli
tüdőből fütyült.
– Talán előléptették Roncsyt? – kérdezte atyám.
De Ronch titokzatosan hallgatott, és most már állandóan karonfogva sétált
Hermannal.
(1912)
53
Elbeszélések • 1912–1915
Pesti farsang
Júlia anya a Belvárosban lakott, a Váci utcában, Zoltán tehát Debrecenből
megjőve, barátaival, Völgyivel és Patakival estefelé a Váci utcának vette útját,
hogy az édesanyját megkeresse.
Zoltán akkoriban Debrecenben színészkedett. De farsang lett, nagyszerű
bálakról lehetett olvasni az újságokban, és Zoltán, bár nem volt táncos ember,
vágyat érzett, hogy a debreceni disznótorok, szemérmetes cívislányok és az
anyáskodó, kerek polgárasszonyok után körülnézzen a pesti szálákban, ahol
selyemben, bársonyban táncol az úrinép, és a lányoknak bűvös, észvesztő
fényesség látszik a szemükben. Az asszonyok szerelemre vágyók és
szenvedélyesek, mint Stuart Mária.
Bige Sámuelné, a debreceni asszony, aki vendégszerető házában gyakorta
megtraktálta Zoltánt és színészpajtásait töltött káposztával és hurkával (bár Zoltán
a kerekded asszonyka nyakát, amely rózsaszínű volt, mint a kismalac bőre, többre
becsülte a töltött káposztánál), szívesen marasztalta Zoltánt Debrecenben:
– Nézze, fiam, mit keres maga Pesten? Csak alkalmatlanságára lészen a
mamájának. Ha itt marad, nem bánom, ha megfogja a lábomat. De csak akkor, ha
itt marad.
Nemrégiben még Zoltán mindenét odaadta volna, ha a derék Bigéné lábát
megfoghatja, de az asszony csak a nagy bajuszú és széles vállú férjét szerette.
Talán maradt is volna a gömbölyű lábakért – karját és mellét már előbb
megtapogathatta –, de Völgyi és Pataki színészek, akiket botrányos részegség
miatt szélnek bocsátott az igazgató, Pestre készültek szerződés után, s nem
hagyták Zoltánt a lábak varázsának.
– Pesten vannak csak igazán szép kövér asszonyok. És milyen szívesek,
nyájasak! Nem darabonként adják oda magukat, hanem egyszerre. A te neveddel,
a te fiatal arcoddal és költői hírességeddel megbolondítod a pesti bálakon az
asszonyokat – mondta Völgyi és Pataki.
Bigéné gömbölyű lábát tehát soha többé nem fogta meg Zoltán. Kolozsvár
felől délben megjött Biasini úr gyorskocsija, és ők hárman Pestre pályáztak.
54
Zoltán csak a Józsefvárosban volt ismerős, ahol nagyapja házában

gyerekeskedett, a Váci utca, a girbegurba Belváros mindig olyanformán tűnt fel
előtte, mint szűk, ravasz kis utcácskáknak a labirintusa. Egyszer a nagyapjával
kalapot mentek venni – régen. Az öregember dacosan fogta kis unokája kezét, és
konokul ragaszkodott hozzá, hogy megtalálja Kuhina kalaposmester üzletét, mert
tíz év előtt már vett egyszer kalapot Kuhinánál.
– Hacsak el nem költözött – mondta habozva kétórai keresgélés után.
Haragosan és bizonytalankodva tértek vissza a Belvárosból, és Zoltán csak egy
hét múlva jutott kalaphoz.
– A teremtésit – mondta a nagyapa –, ott ácsorogtunk a minap is a műhely
előtt. Csakhogy a műhely az első emeleten van. Ki hallott már kalaposról, aki az
emeletre vigye a kalapjait!
És mérgesen a Zoltán fejébe nyomta a kerek, pántlikás kis kalapot, amilyent
akkoriban a pesti gyerekek hordtak.
…De ott volt a mindentudó és élelmes Völgyi, aki Zoltán restelkedése
dacára sűrűn szólongatta meg az embereket, akikkel a havas, sötétedő utcákon
találkoztak:
– Nem tudná megmondani, kérem, merre van a Váci utca?
A pesti emberek korántsem voltak olyan barátságosak, mint a debreceniek.
A lerongyolódott külsejű, komédiásforma fiatalembernek ímmel-ámmal
felelgettek; egy frakkos polgár kaffogva kiáltotta: „nix ungris”; egy vikleres öreg
asszonyság megrettenve lapult a falhoz a Völgyi megszólítására, és siránkozva
kérdezte, hogy vajon hol van ilyenkor a policáj?
– Ha tudnák, hogy ki vagy – dörmögte Pataki színész a Zoltán fülébe –,
bezzeg majd leesne az álluk.
– Hagyjad, Völgyi! – kiáltotta Zoltán, midőn a színész utánairamodott a
menekülő öreg asszonyságnak, és magából kikelve ordította:
– A Váci utcát keresem, boszorkány, nem a policájt!
Az est már leszállott Pest városára, csendesen havazni kezdett a girbegurba
utcák felett, és a kis boltokból haloványan szűrődött kifelé a lámpások fénye a
hóesésbe. És a hóban, sötétben tovabandukoló három debreceni színész most már
valóban nem látszott barátságos figurának. Meghökkenve, nyakukat gallérukba
húzva siettek el mellettük kocsmáikba igyekvő polgárok, egy pápaszemes, ferde
vállú kesztyűs gyorsan megfordította a kulcsot az üvegajtó zárában, midőn a
három fiatalembert boltja előtt látta ácsorogni; egy aranygombos sétapálcát viselő
úriember hevesen intett botjával a közelgő Völgyi felé.
– Még este is koldul! – mordult rá, mielőtt a színész kinyithatta volna a
száját.
55
Pataki és Völgyi hangosan felkacagtak, és csúfondáros szavakat kiáltottak a

menekülő lépésű kövér úr után, de Zoltánnak forró vérhullám borította el a
homlokát.
– Bár inkább Debrecenben maradtam volna – sóhajtotta.
– Eh, mit – kiáltott föl Völgyi –, Pest már az édesapád idejében is komisz
német fészek volt. Sohase voltak hálásak, hogy megcsinálta nekik a márciust. Hé,
bácsi, ne szaladjon!
És elkapta egy csizmadia formájú ember százgalléros köpenyegét a
Csigához címzett kocsma előtt.
– Horvát tanárékat keressük. Valahol a Váci utcában laknak. Nem vezetne el
a házhoz?
A polgár egy percig ingadozott.
– A fia van itt a tanárnénak, a Zoltán, Debrecenből – folytatta a színész.
– No, jöjjenek – mondta végre a polgár nagy elhatározással. – A fia kedvéért
megteszem.
Megindult sebesen a vastag hóban, és a százgallérost meg-megrázta
útközben, hogy a szakadó hó lehulljon róla. Völgyi, mintha szökéstől tartana, a
polgár nyomában bandukolt, míg Pataki és Zoltán kissé hátrább maradtak. Egy
kétemeletes régi ház előtt végre megállott a polgár:
– Itt lakik, az első stokkon. Ott, a sárga függönyök mögött. Hát mármost
melyik a fia a tanárné tekintetes asszonynak?
Völgyi Zoltánra mutatott.
A polgár kerek kalapja alól tetőtől talpig végigmérte Zoltánt.
– Hasonlít valamicskét az anyjához – dörmögte, és gyorsan elsietett, mintha
valami veszedelemtől tartana.
Zoltán a sárga függönyökre függesztette a tekintetét, amelyek mögött
barátságos lámpafény látszott. Egy-két cserép virág minden ablakban, és kívül az
ablakokon a lámpafénytől megvilágított hóprém. Völgyi a Zoltán vállára tette a
kezét.
– No, menj fel, tisztelt barátunk, és üres kézzel ne jöjj vissza. Majd
elmegyünk estére az „Arany Sas”-ba, ahová a színészek és írók járnak, Berkes
vonja a muzsikát, de pénz nélkül nem mozoghatunk Pesten, mint például
Debrecenben. Mi majd megvárunk itt az utcán. Csak bátran, Zoltán.
A két színész meghúzódott a kapu alatt, Zoltán pedig bizonytalankodva
bandukolt felfelé a girbegurba kőlépcsőkön. Egy ajtón találomra meghúzta a
csengő karikáját. Éles csengetés, amely után hevesen felnyílott az ajtó, és egy vén
cseléd arca jelent meg.
– Hol az ördögbe maradt eddig avval a cipővel? – kiáltott rá a fiatalemberre.
56
Zoltán hátralépett:
– A tekintetes asszonyt keresem.
– No lám – méltatlankodott a vén cseléd –, én szamár, még azt hittem, hogy
a suszter hozta el a cipőket. Egy óra múlva kezdődik a bál, és a cipő még nincs
itthon. Magának pedig nem lehet a tekintetes asszonnyal most beszélni, öltözik a
bálra.
– Én a fia vagyok, Zoltán, Debrecenből jöttem – felelt nem minden
indulatosság nélkül a fiatalember.
Az ajtó becsapódott, és pár perc múlott el, amíg újra felnyílott.
– Tessék bejönni – mondta száraz, kedvetlen hangon a vén cseléd.
Zoltán belépett az előszobába, aztán egy másik szobába, amely rózsaszínű
gyertyáktól volt fényes. Egy nagy tükör állott a szoba közepén, a sárga függönyök
az ablakon itt rózsaszínben játszottak, hajkenőcs és rozmaring szaga szálldosott a
szoba levegőjében, oldalvást mályvaszínű krinolinban, aranypaszományos, zöld
derékban és lecsüngő hajfonatokkal állott Júlia. Fehér harisnya volt a lábán, és a
kezén sárga kesztyű. Az arca nagyon fehér, mozdulatlan és ellenséges volt.
A két fekete szeme, amely e percben már úgy révedezett, mintha ivott volna,
holott csak a beléje csöppentett izgatószer tette mámorossá, bizonytalanul
szegeződött Zoltánra.
– Hát te mit keresel Pesten? – kérdezte kemény, kopogó hangon.
Zoltán az anyja felé lépett, de nyomban megállott, amint a hangját
meghallotta.
– No, köszönöm szépen, hát így fogadják az embert Pesten? Köszönöm,
hogy beeresztettél a lakásodba, de más mondanivalóm most már nincs is. Isten
áldjon.
Megfordult az ajtó felé, de az anyja utánakiáltott.
– Hóbortos gyerek. Azt akarod, hogy bepanaszoljalak a nagyapádnál?
Tudod, hogy az öregúr kemény legény, vele nem lehet tréfálni.
Zoltán legyintett.
– Eh, mik vagytok ti nekem? Idegenek vagytok már mind, mióta az apám
meghalt. Nem becsültök meg sem engem, sem az apám nevét. Pedig költő vagyok
én is. Nevem majd együtt emlegetik az apám nevével.
– Ostoba! – felelt haragosan Júlia anya. – Mégiscsak szólani kell a
nagyapádnak, hogy verje ki belőled ezeket a hóbortokat. Mondd, miért jöttél?
– Kíváncsi voltam a báli ruhádra – felelt Zoltán. – Látom, hogy a sütővas és
a szabónő még mindig szívesen látott vendég házadnál. Ráncok sincsenek
arcodon, ügyesebben kendőzöd magad a színésznőknél.
57
Júlia anyának szenvedélyesen villant meg a szeme, de hirtelen leküzdte

felindulását.
A fiához lépett, és kesztyűs kezével megsimogatta annak beteg, szomorú
arcát.
– Megint rossz társaságba kerültél? – mondta gyöngéd hangon. – Nem is
tudom, miért hanyagol el annyira a nagyapád. Hisz még gyermek vagy. Nem
volna szabad magadra hagynia. Az öregúrnak is folyton a vagyonszerzésen jár az
esze. Reggeltől estig koptatja a lábát, nem kíméli az egészségét, hogy öt forinttal
gyarapíthassa a vagyonát. Mialatt az én egyetlen fiam, az én drága Zoltánom
elhagyatva kóborol, és rossz dolgokat tanul vidéki komédiásoktól, akik a világ
legutolsó emberei.
– Az apám is színész volt – szólt közbe a fiú.
– Az apád! – sóhajtott Júlia. – Talán neki is jobb lett volna, ha nem színész.
Többet dolgozhatott volna, és nem bántja meg vala özvegyi emlékeimet a
különböző színésznékhez írott versekkel. Nem mondom senkinek, de gyakran fáj,
midőn összegyűjtött költeményeit forgatom, hogy együtt szerepelek mindenféle
Kornéliákkal és másokkal. Nem, Zoltán fiam, a színészet nem az a pálya, amely a
csillagok felé visz. De itt van a cipőm, amelyet este óta hiába várok.
A vén cseléd e percben két pici topánkával lépett a szobába. Az asszony
gyönyörködve vette a kezébe a csinos holmikat, jobbról-balról megforgatta, és
örömében szinte megfeledkezni látszott fia jelenlétéről: az abroncsszoknyát térden
felül felhajtotta, miközben nekifogott a cipő felhúzásának. Finom idomú lábszára
volt, amelyet egymásra vetett. A hosszú, fehér harisnya a pompás formákat
korántsem rejtegette. És ilyenformán történhetett, hogy egyszerre megérezte a fia
tekintetét.
– Fordulj el, Zoltán – mondta hirtelen. – Nem illik anyádat nézni, mikor
öltözik.
– De mikor olyan szép anyám van – felelt a fiú, és anyjához lépve csókot
nyomott annak kezére, szagos hajára és meztelen nyakára.
– Elrontod a frizurámat – kiáltotta nevetve Júlia. – Te bolond gyermek, te.
Nagyon megsértettél az imént.
– Bocsáss meg, te vagy a világon a legszebb édesanya. Ilyen szép nő tán
egész Pesten nincsen.
A cipő fel volt húzva, és Júlia most már a tükör elé állott, hogy haját
megsimogassa.
– Azt gondolod, hogy még mindig szép vagyok? – kérdezte negédesen.
– Gyönyörű vagy.
58
Egy rózsafa dobozból még egyszer előkerültek a szépítő szerszámok. Kefék,

fésűk, amelyeknek jó szaguk volt. Egy kis velencei tükör, amely rózsaszínűnek
mutatta az arcot, sokáig szerepelt Júlia anya kezében.
– Itt van a fiáker – szólt be a vén cseléd.
– Itt elalhatsz ma éjjel, Zoltán, amíg holnap helyet csinálok neked a
nagyatyád házánál. Férjemmel a bálból úgyis csak reggel felé jövünk haza. Itt van
a kamara kulcsa. Egyél-igyál, aztán pihenj le a kanapéra.
Hattyúprémes bundát kerített a vállára, és a tükörbe belenézett:
– Nos, rendben van minden?
– Gyönyörű vagy. Te leszel a legszebb a bálban – felelte Zoltán.
– Csókolj meg. Ha engedelmes, jó fiú leszel, jövő héten eljöhetsz velem egy
nagyon szép bálba.
Anya és a fiú hosszú, forró csókot váltottak.
– Milyen jó szagú a szád – mondta a fiú.
– A tied is – felelte Júlia. – És most jól viseld magad nálunk, mert egyedül
maradsz a házban. A cselédem elkísér és megvár a Redout előcsarnokában, mert
az úridámáknál most ez divat Pesten. Fel ne gyújtsd a házat.
Júlia anya aztán kisietett az ajtón. A hintó kerekei tompán dübörögtek a
Váci utca mély havában. Zoltán a görbe grádicson a kapuhoz sietett.
Odalent az utcán, mint két behavazott kőszent, álldogált a két komédiás.
– Nos? – kérdezte Völgyi. – Mennyit adott?
– Semmit. De gyertek fel. Van vacsora.
– Semmit? – ismételte elkeseredve Pataki. – És hintón megy a bálba. Mások
gyalog mennek.
– De van vacsora – felelt Zoltán.
Völgyi élcelődve bökte meg Pataki hátát:
– Te is avval álmodol, mivel a cigány gyereke. Most már volna vacsora, de
neked pénz kéne. Az Isten se tudna kielégíteni.
Pataki, tragikus színész lévén, búskomoran mormogta:
– Az éj hosszú, a vacsora pedig nem örök.
Zoltán bevezette az üresen maradott lakásba két színészpajtását. Völgyi,
mint élelmes ember, nyomban megbecsülte a lakásberendezés értékét, míg Pataki
karos gyertyatartókkal ődöngött egyik szobából a másikba.
– Az apád képét nem látom sehol, Zoltán, pedig volna itt elegendő kép.
– Milyen puha ágyak! – vette át a szót Völgyi. – Mi sohasem aludtunk
ilyenben.
– De még a könyvek között sem találom az ő költeményeit – folytatta
Pataki.
59
– Hiába, jó dolog gazdag embernek lenni. Nézzétek ezt a pompás

karosszéket. Nem bánom, akármi történik, én ebben a székben költöm el a
vacsorámat.
így szólt Völgyi, és nyomban az asztalhoz tolta a karosszéket.
Az asztalt ezalatt Zoltán megrakta a kamarában talált holmikkal.
Borospalackok, sonkák, füstölt húsok, befőttek és hideg szárnyasok kerültek
az asztalra.
– Bezzeg a mostohaapád nem éhezik – mormogta sötéten Pataki.
– Láttam az előszobában két pár csizmát – csemcsegett Völgyi. – Hát az
olyan csizma… olyan csizma, amilyenben Debrecenben Hajdú Nagy Péter, a
milliomos jár.
Hatalmasan ettek, és hatalmasan ittak.
Völgyi észrevette a rózsaszínű dobozt, benne a szépítő szerszámokat.
Nyomban kiszedegette a jó szagú fésűket.
– Ne bántsd, az anyámé – mondta Zoltán.
Völgyi csodálkozó arccal fordult Patakihoz, mintha valami rendkívüli
dolgot hallana:
– Az anyjáé? Hallottad? Talán azt akarod mondani, Zoltán, hogy Horvát
tanárné asszonyé ez a finom csecsebecse… Hm, az asszonyság nem sajnálja
magától a festéket. Van belőle elegendő.
– Kérlek, tedd a helyére – ismételte Zoltán, és elpirult.
Völgyi a jóllakott ember kedélyességével nevetett:
– Jól van. Hiszen szeretem én is Júliát, bizony isten szeretem, csak olyankor
haragszom reá, amikor köhögni hallak egész éjszaka a debreceni a kis
szobánkban, Zoltán. Olyankor azt gondolom, hogy küldhetne neked egy meleg
kabátot. Különben mindig nagyon szeretem a tekintetes asszonyt.
Zoltán lehangoltan, búskomoran hallgatta a színészt. Felállott, és a
rózsaszínű dobozt haragosan a szekrény mélyére vetette.
– Inkább egyen, aki még éhes, igyon, aki még szomjas – kiáltotta borús
hangon. – Elég baj az nekem, hogy olyan árva vagyok. Se apám, se anyám,
senkim. No, igyatok fiúk.
Itt vagyunk mi, a barátaid – felelt Völgyi. – A jó barát mindent pótol, igaz,
Pataki?
A poharak összekoccantak.
Pataki aki már többet ivott a kelleténél, bozontos fejét lehorgasztotta, és
szeméből vad tekinteteket lövellt szerteszéjjel.
– Ezernyolcszázötvenben – horkant fel, és az asztalra csapott – a Zoltán
anyja Kolozsvárott a Biasini fogadóban lakott. Állítólag a férje nyomait kereste,
60
de az öreg Mályvai súgó mást mond. Egészen mást. A jurátusokkal, valamint az

osztrák katonatisztekkel udvaroltatott magának. Egész éjjel jártak-keltek az ablak
alatt meg a folyosón az udvarlók, a gavallérok. Hát ez nem volt szép dolog tőle.
Mert még csak alig egy esztendeje veszítette el férjét.
Völgyi a homlokába sodorta a fürteit.
– Asszonyhűség – röpke álom. Hiszen már a forradalomban is, miközben
Zoltán apja a harcmezőn járt, azt mondják, Pesten mulatozott… Nagy költők
sorsa, csupa tragédia. A csillag az égen jár, de a nőből sose lehet csillag, hogy
párja nyomában járhasson. Az csak a gyarló földön marad.
– Igyunk, fiúk, hagyjuk a múltat – kiáltott fel Pataki. – Zoltán barátunk
kedve úgyis zord már, mint a süvöltő északi szél. Daloljunk inkább egyet.
De senki sem dalolt, hanem némán, komoran ittak tovább. Még néhány
butélia akadt a kamrában, azt gyorsan elfogyasztották. Már indulóban voltak,
midőn Völgyi egy kulacs pálinkát fedezett fel egy polcon.
– Ezt bizony nem hagyjuk itt a tanárnak, elég neki a szép asszony – dadogta
alig forgó nyelvvel.
Visszamentek a szobába, és értelmetlenül, zagyván kiabálva megitták a
pálinkát.
– Hol a tanár ágya? Hadd köpjek bele – kiáltott fel Pataki.
Az ötlet tetszett, Pataki ráköpött a felvetett ágyra, aztán lefeküdt sáfos
csizmájával a selyempaplanra.
– Juliskám – kiáltotta. – Hol vagy, Juliskám?
Völgyi mámorosan röhögött, és nyomban a másik ágyba ugrott… Sipogó
hangon felelt:
– Itt vagyok, drága uracskám. Gyere, csókolj meg!
Hancúroztak, ugrándoztak az ágyakban. Pataki egyszerre lehajtotta a fejét a
párnára:
– Jaj, állj meg szoba, állj meg világ…
Lehunyta a szemét, és mélyen elaludt.
Völgyi szintén elnyújtózott:
– Egy negyedórácskát én is pihenek – dörmögte mintegy önmagának, és
belebújt a puha ágyba.
Zoltán ott támolygott körülöttük, a lábuknál fogva ráncigálta őket.
– Keljetek fel, mert kikaptok a tanártól.
De azok úgy feküdtek, mint a halottak.
– Istenem, mi lesz most? – kérdezte Zoltán a falaktól. Aztán töprengve,
mámorosan járt fel s alá. A bútorokba belebotlott, a székeket megrugdosta.
61
Az ágy mellett a földön észrevette az anyjának levetett ingét. Felvette, és az

arcához szorította.
– Édesanyám, édes, szép asszonyanyám – rebegte.
Elfújta az utolsó gyertyát, és a kanapéra lefeküdt, miután az anyja ingét a
feje alá tette.
(1912)
Frufru
A kóborlási vágy néha elűz Pestről. Azelőtt meg sem állottam a gránicig,
manapság elegendő, ha Budáig megyek. A villamoskocsin lehunyom a szemem,
és szeretném elhitetni magammal, hogy lóvasúton utazom a Krisztinába, a
lovacskák vígan poroszkálnak, és mindjárt megszólal a kocsis tülökje – mint
hajdanán, mikor Budán szebb volt még minden, mint Pesten.
Ismerek egy régi cukrászdát Budán. Sohase járok cukrászdába, csak ebbe a
budai cukrászdába. Mikor ide belépek, visszatér hozzám az első ifjúság. Diák
vagyok ismét a fölvidéki városkában, boglyas hajam van, és a biliárdgolyók
zörgése a nagyvilági, tündöklő és pompázatos életet jelképezi. A falon egy bécsi
képes újságon merész tekintetű nők láthatók színes ruhában vagy trikóban,
cigaretta füstölög a szájukban, és a legutolsó divat szerint öltözvék. – Igen, ez az
élet, a nagyvilág, ami után a fölvidéki városka kisdiákja vágyakozik. Néha, midőn
veszedelem nincs a látóhatáron, titkon egy papírszivarkát füstöl el az ember a
frufrus cukrászkisasszony elbűvölése céljából. A kékes füstkarikák álmodozva
szálldosnának a magasba, de mégis tanácsosabb ezen bűnjeleket az újságlap
legyezésével idejekorán eloszlatni. A sétatéren Vasvári tanár úr szürke kalapja
bukkan föl, és az égő cigaretta villámgyorsan tűnik el a zsebben. A hátulsó ajtón
szabad az út a Flórián utca felé.
Tehát Budán, azon régi kis cukrászdában még nagyon divatos dolog a
krémes béles és a frufru. Talán már nincsenek is másfelé frufrus hölgyek, csak itt,
ebben a kis budai boltocskában. Mintha valamely titkos jelvény volna a frufru az
itten megforduló nők között, fiatalja, öregje homlokába hulló hajdíszt visel. Egy
régi arcképalbumban lapozgatok vidéki ház szalonasztalán, amikor a kis
cukrászdában körülnézek. Nini, ezeket a nőket én már mind láttam valamikor a
nagynéném szalonjában, alattuk a helybeli fotográfus neve. A fotográfus régen
meghalt, de képei megelevenedtek itt, a kis budai cukrászboltban. Frufru! Csak jól
körül kell néznem, bizonyára megtalálom itt első ideálomat, a szomszéd
nevelőkisasszonyt is.
62
Lássuk csak.
Most lép be az ajtón, és az öreg cukrász bácsi barátságosan köszönti
bársonysapkájával. (Az öreg cukrász bácsival is találkoztam már valahol.
Regényben vagy az életben? Mosolygott, és olaszul köszönt, habár olaszul már
rég elfelejtett.) De már itt van az első ideálom, és illendőség, lovagiasság és
minden férfierény azt diktálja, hogy neki szenteljem csapongó gondolataimat.
Pepita gallérka van rajta, amelynek piros a hajtókája, és bár gyakori vendég
az ódon cukrászdában, olyan félénken lép be, mint egy őz. A tekintete, borongós,
ijedt és nedves tekintete (mint azoké a fiatal hölgyeké, akik még nemigen ismerik
az életet, és tőle félnek) gyorsan fut végig a kis bolt vendégein. Mintha csak azt
mondaná a szemével, hogy ő valóban nem oka annak, hogy a nyugalmazott
ezredesnek az ablak mellett ma ismét rosszabb kedve van, mint bármikor. És nem
tehet az őszi délután bánatos ködéről sem, amely köd ide, a máskor vidám
boltocskába is beférkőzött. Azt mondja a tekintete, hogy csak egy ici-pici kis
helyet kér a tejszínes kávéjához, mert most egy üres órája van. Ötkor már úgyis a
Krisztinában kell lennie, és francialeckét adnia. Uraim, hölgyeim, kérem, ne
haragudjanak.
Ez a bejövetel. Sokáig nemigen meri fölvetni a tekintetét, amíg az
asztalkánál elhelyezkedik, a könyveit rakosgatja, meg a táskáját,
csipkezsebkendővel megtörli az arcát, aztán megint csak a táskát babrálja a
mellette levő széken, végre az öreg olasz közeleg a kávéval és a kuglóffal. Jó
alkalom ez arra, hogy egy lopott és gyors pillantást vessen maga körül, vajon
igazán nem bántott-e meg valakit magaviseletével.
Nem. Az ezredes csak az utca fölött lógó ködfelhőket nézi véres
elkeseredéssel, az anya és leánya divatlapot mustrálnak, a pápaszemes ember
mohón olvassa az esti lapot, míg én úgy üldögélek, mintha csupán azért járnék e
helyre, hogy az öreg olasz bevételét ellenőrizzem, és máshoz semmi közöm. A
kuglóf lágyan omlik a csésze felett, és a kanál nesztelenül merít a kávéból. A
keskeny szájacska picinykét fölnyílik… Csönd van. Öreg szívem körül, mint halk
szellőcske, lágyan borong el a gondolat, hogy ő is, az első, akit szerettem, így
evett kávét a szomszéd bérlőnél, és az ujjai éppen ilyen tiszták, de mégis
vörösesek voltak, mert éjjel szerette maga kimosni némely fehérneműjét. Vajon
mikor kerül a sor a barna frufrura?
Nemsokára, hiszen midőn az ember egy csöndes kis budai cukrászboltba jár
már mulatni, akkor a kívánságai nem sokáig váratnak magukra. A feketerigó is
akkor fütyöl a kalitkában, amikor véletlenül arra gondolok, hogy miért nem fütyöl
ez a hallgatag madár.
63
Amint a kávézásnak vége, és a kuglóf morzsái szinte észrevétlenül tűnnek el

a tálcáról és az asztalról, csakhamar kezdetét veszi a munkálkodás. A kis nő most
már megszokottabb e helyen, és bátrabban néz körül a kis boltban. A tekintetét
nem kapja le rögvest a gyilkos ezredes köcsögkalapjáról, amely szokás szerint
előtte fekszik az asztalon. Megfigyeli az anyát és lányát, amint sóhajtozva és
boldogtalanul lapozzák elölről hátra és hátulról előre a divatvilágot. (A bécsi
élclap, a merész tekintetű trikós hölgyekkel, most mozdulatlanul függ helyén,
ahhoz csak az ezredes mer hozzányúlni, de most neki sincs kedve a rossz idő
miatt.) A pápaszemes ember életre-halálra olvassa az esti lapot, és a tetszetős
részeknél helyeslően bólint fejével, ami szintén nem kerüli el a kis nő figyelmét.
Most tehát elő a táskával, amely ártatlanul hevert eddig a széken.
A sárga bőrtáska olyan nesztelenül kerül az asztalra, mintha egy madár
röpült volna oda. Alig hallhatóan csattan a zárja, és a táska oldala leválik. Ott
bizonyosan tükör van, mert a kis ismeretlen nő még egyszer körülnéz, aztán
hosszadalmas, meleg tekintetet vet a táska oldalára. A jobb kezét alig
észrevehetőleg fölemeli, és fürge, gyors ujjacskái már ott tapogatnak a frufru
szálai között. Szép nagy, de csak gyöngén fodorított frufruja van a kis nőnek.
Kissé hátrahajlik, majd előredől és a frufru igazodik, simul az ujjai között… Az
ujjára csavarint egy hajtincset, meg elbocsátja.
És e műveletben annyira elmerül, hogy észre sem veszi, hogy a gyilkos
fölállott helyéről, és a bécsi élclapot nagy zörgéssel veszi le a szögről. De most
köhint egyet az ezredes.
És a sárga bőrtáska villámgyorsan összecsukódik.
A kis nő ijedt őzszemével meglepetten körülnéz. Az órára pillant, és
összerendül. Mindjárt öt óra. Kis pepita gallérját sietve összekapcsolja nyakán,
már fölállott, odakünn fizet, és vékonyka, szomorú alakja a következő percben az
utca túlsó oldalán látható, amint fürge, gyors léptekkel siet a kötelesség után. A
habos kávé, a tükör és a frufru: az élet gyönyörűséges örömei mind ott maradtak a
mályvaszínű kis cukrászdában.
(1912)
Régi pesti fametszet

Farsang volt akkor Pesten, és az „Arany Sas”-nak, valamint a „Griff”-nek
minden szobájába jutott vendég. A bálak egymást kergették, még csak most
zajlott le a juristabál, immár készülődhetünk a pestmegyei bálra. És a vasúti
állomásról a társaskocsi mindennap hozott friss poggyászokat. Maguk az utasok
64
inkább a lóvonatot választották vagy a fiákért. A fogadói bérszolgák nagy

kiabálással fogadták a döngő kapualjba begördülő omnibuszt, és nagyvilági
gyorsasággal kapkodták széjjel a poggyászokat. Mintha egész Magyarország
Pestre jött volna farsangolni ebben az esztendőben. Hogy valamirevaló leányok
nem maradtak odahaza, arról nem kellett még csak vitatkozni sem. Itt voltak
mind, Hevesből, Szabolcsból, Borsodból, Abaújból. És a kisasszonykák délután a
mamájuk felügyelete alatt elsétáltak a Dominique cukrász boltjába. Addig is, de
meg azután is mennyi mindent lehetett látni ezen a furcsa városon. Való igaz,
hogy Pesten egészen más formájúak az emberek, mint odahaza Hevesben. A
férfiak mily büszkén viselik a cilinderkalapjukat, és mily méltóságteljesen
röpülnek a delnők abroncsszoknyáikban. A cipők, amelyek alig láthatók, alig érik
a havat. A hevesi kisasszonyok bármennyire vigyáznak, térdig sárosan, havasan
kerülnek haza Dominique úr cukrászboltjából. A kis kerek kalapokat az állnál
széles szalag bokrétája tartja, és ez a szalagcsokor bájossá, kedvessé alakít
minden arcot. És mily nagyok, karcsúak a nők. A szemüket bátran nyitva tartják,
és az urak milyen finoman emelik meg nagy cilinderkalapjukat… A kirakatok
üveglapja ragyog, a lámpásokat zörgeti a szél. Mosolyogva, kezét dörzsölgetve áll
a kis termetű borbély boltja ajtajában, és a kesztyűs nyájasan bólint műhelyéből,
pedig még nem is vásároltak nála. Mindenki kedves, szeretetre méltó ebben a
városban. Jean, a stuccer szobapincér napjában tán tízszer is kezet csókol. Az
elegáns fogatokról a kocsisok tiszteletteljesen köszöngetnek, a piros sapkás hordár
bizalmasan emelinti meg sapkáját, mintha már otthonról, Hevesből ismerné a
kisasszonyokat. A lovak a kocsikban vígan emelintik lábaikat, az aranysapkás
portás fütyül a fogadó előtt a hintóért, és reggeltől estvélig a kisasszonyoknak
köszönget. Jó sörházillat van a földszinten, amilyen szaga a tekintetes úrnak
szokott lenni, midőn háromnapos kirándulás után Hevesre hazamegy. A pincérek
frissen megfésülve, és a tányérok olyan kedélyesen zörögnek, mintha fizetni sem
kellene a városban. Estére a színházban tündöklő lámpafény, és a zenekar
végtelen bájjal, gyönyörűséggel játszik. A színpadon tarka ruhás népek, egy
selyemruhás dáma olyan szeretetre méltóan mosolyog bele a nézőtérbe, hogy
szinte meg lehetne csókolni. Ez így van Pesten.
Egy napon ismét Dominique cukrászboltjában üldögéltek kisasszonyaink,
akik, mint mondám, mamájukkal a farsangra Pestre érkezének, és miután a
szomszédjukban senki sem foglalt helyet, egymás között arról beszélgettek, hogy
odahaza Hevesen mégiscsak jobb a tej, mint Pesten. A mama a sokszor látott
bécsi divatlapot tanulmányozta, amelyet ingyen mutattak meg a cukrászboltban.
(Tudniillik, ruhakészítés is tervbe volt véve titokban.) Egy fiatal tiszt lépkedett a
havas gyalogjárón és az ablakon át hódolatteljesen szalutált. A kisasszonyok
65
gyöngéden egymásra néztek, és elpirultak, mert anya engedelme nélkül

ismerkedtek meg az elmúlt bálon a tiszt úrral.
Az ifjú tiszt szürke köpenyege eltűnt a hóesésben, dámák érkeztek a
cukrászdába rókaprémes bundákban, a cukrászkisasszony nyájasan mosolyog
rájuk, Dominique úr leveszi sapkáját, és pörkölt kávé illata szálldos be a
konyhából.
Az egyik dáma nyájasan biccent a társaság felé. Gabriella és Júlia
vetélkedve kiáltják:
– Kezét csókolom, néni.
A mama is elmosolyodik, és finomkodva fogadja az üdvözlést. Bizonyos
pesti háziasszony e dáma, akivel már néhány szót váltottak a cukrásznál. A háza a
Kalap utcában van, de az apja csak órás volt. Férje hivatalnok a városnál. Ezzel
szemben a hevesi asszonyság a kisasszonyok nagy bámulatára azt mondja a
dámának, hogy ők kastélyban laknak Hevesen, és három szobalányt tartanak.
Nemsokára azután egy nagyon előkelő külsejű dáma egy sárga képű
fiatalember kíséretében megérkezik. Fekete hajú, szép szemű és büszke arcú
delnő, aki nem néz sem jobbra, sem balra. És divatos öltönyével különb tán nem
is található Pesten. Igen kis keze van, csöpp lába, a halántéka mellett egy
hamvasodó fürt… Dominique úr a piros plüssel bevont székeket húzogatja, a
cukrászkisasszony boldogan mosolyog, a Kalap utcai háziasszony félhalkan, kezét
szája elé emelve, átszól a hevesi asszonyságnak.
– A gazdag Szendreynek a lánya meg a fia.
A hevesi mama elismerő, sőt barátságos pillantást vet az előkelő dáma felé,
mintha csak azt akarná mondani, hogy: „mi, gazdagok, tartsunk össze”. A Kalap
utcai háziasszony szintén szeretne a gazdagok társaságához tartozni, ezért
közelebb húzza székét, keskeny szájáról letörli a kuglófot, és halkan, gyorsan így
beszél:
– Azelőtt a Petőfi költő neje volt. Elszökött vele a jó és gazdag szülőktől.
Persze az ilyen dologból sohasem lehet rendes, tisztességes ügy. Korán özvegy
lett, másodszor is férjhez ment, de az a beteg fiú még az első házasságából
maradt. Az öreg Szendrey többet bír százezer forintnál is.
A hevesi mama most már büszkébb, mint valaha, mert íme, nagyszerű
mondanivalója akadt:
– Ismertem azt a Petőfit. Egyszer kastélyunkban ebédelt, és írt az
emlékkönyvembe. Lányok, ti olvastátok, hogy mit írt Petőfi az emlékkönyvembe!
– Igenis, mi olvastuk – feleltek egymást megelőzni óhajtván a kisasszonyok.
Gabriella később kuncogva mondja:
– Julis tudja könyv nélkül a verset!
66
De a mama szigorúan pillant, és a kisasszonyok ijedten elhallgatnak.

Istenem, csak nem követtek el valami neveletlenséget itt a cukrászdában?
Az előkelő dáma, a gazdag Szendrey leánya bár tudja, hogy az asszonyok
most őróla beszélgetnek, nem néz sem jobbra, sem balra. Megszokta már, hogy
észrevegyék, bárhová menjen. A sárga arcú, boglyas fejű fiatalember
melankolikusan és bizonyos dacossággal ül helyén, mint azok a gyermekek, akik
lehetőleg nem szeretnek engedelmeskedni. A kávéja érintetlen, és vértelen ajkát
olyan erősen szorítja egymásra, mintha arra is el volna készülve, hogy még az
erőszaknak sem enged. Nem, nem issza meg a kávét. De egyszerre megenyhül
búskomor, elszánt tekintete, mert azt kénytelen tapasztalni, hogy a hevesi
kisasszonyok közül az egyik, az ábrándosabb, a barna Julis odaadással, csöndes
mélázással figyeli az öreg Szendrey unokáját.
Petőfi Zoltán először is büszkén elkapta a tekintetét a leány arcáról, mert
nem tartotta magához méltónak, hogy ő egy falusi kisasszonyt figyelemre
méltasson. A nyájas képű és nagyon fehér arcú cukrászleányra vetett egy
alattomos pillantást, de a fehérképű maga is azzal volt elfoglalva, hogy a nagy
bajuszú jogász pillantásait viszonozza a cukrászbolt ablakán át, amelyet csak félig
takart el a bizonytalan színű függöny.
A jogásznak nagy cilinderkalap volt a fején, a kezében hatalmas fokos és
zrínyijén bőséges zsinór. A csizmáján sarkantyú, amelyet, hogy a rátapadt hótól
megtisztíthasson, fél lábon állott, de szemét mégsem vette le a Dominique
cukrászda belsejéről.
A fehér képű leány pedig kitágult szemmel bámult ezalatt…
Zoltán tehát, kelletlenül ugyan, ismét csak a vidéki kisasszonyt vette
szemügyre. Madárképű, vékonyka, szomorkás teremtés volt Julis, aki bizonyosan
nem tudott egyebet, mint áhítatosan, kitartóan, szent odaadással nézni.
Nézték tehát egymást, mert a Kalap utcai háziasszony most már egészen
közel hajolt, amint a gazdag Szendrey leányáról beszélt. Gabriellának ugyancsak
ügyelnie kellett, hogy egy-egy szót elkaphasson a suttogva mondott szavakból.
– A teremtésit! – mondta egyszer a hevesi asszonyság olyan őszinteséggel,
mint odahaza szokta, midőn a cseléddel veszekszik.
Az előkelő dáma talán azt is meghallotta, mert megvető, gőgös pillantással
mérte végig a két sugdosó asszonyt.
Zoltán és Julis ezalatt tehát kedvükre nézegették egymást. Azon már túl
voltak, hogy el-elkapkodják a tekintetük a másik tekintete elől. A madárképű
kisasszony szinte visszafojtotta a lélegzetét, Zoltán a hajához, serkedő bajuszához
nyúlt igen gyakran… Künn nagy pelyhekben hullott a hó, és a jogász az ablak
előtt már javában hasonlított a behavazott katonához a laktanya előtt.
67
Az óra négyet ütött, és halkan egy bécsi keringő zendült fel Dominique
cukrászdájában.
*
– Tehát úgy volt – mesélte egyszer anyai nagynéném, Julianna néni, midőn
már a haja fehér volt –, hogy Petőfi Zoltán halálosan szerelmes lett belém, midőn
mamáékkal Pesten farsangoltunk. Lehet, hogy nekem is tetszett volna, ha rákerül
a sor, mert hiszen elég jó családból való ifjú volt, és az öreg Szendrey sem volt
szegény ember. Több háza volt Pesten, vidéken birtoka, készpénze a takarékban.
Szegény fiú, szegény Zoltán majd meghalt értem… Kár, hogy sohasem
beszélhettünk egymással.
(1912)
Tavaszi játék
Nemigen tudnám megmagyarázni, hogyan jutott eszembe ez a történet. Egy
deresedő hajú férfiút láttam tán képzeletemben, aki valamely régi szolgájával,
egykori bérkocsisával vagy talán elmúlt emlékeivel beszélget. Így kezdődik:
– Nagyságod egykor egy kis termetű és fekete szemű hölgynek udvarolt, ki
a babákat szerette.
Hogy semmit el ne felejtsünk, a kis hölgy a nagyopera színpadán az első
sorban táncolt, és kartársnői között meglehetős irigységnek örvendett. Antik
ékszerei voltak és párizsi kalapja. A bundácskája kékrókából készült, és előadás
után fehér lovak ragadták tova hintaját. Ez volt az isteni Fatmé.
Uraságod a nézőtérről (ahol tábori látócsövével helyet foglalt) minden este,
amidőn balettet hirdetett a színlap, hosszasan megfigyelte Fatmé lepkeszerű
táncát, virágszárakhoz hasonlatos karját, nemes vállát és a finom lábának
repkedését a zenekar hangjaira. Fatmé minden estve egyformán mosolygott, a
tekintete ábrándos és harmatos volt, mint egy gyermeké. Hajából sohasem
hiányzott egy szalagocska. Még csak húszesztendős volt, és már ötesztendős
korától táncolt az opera kötelékében. Igen sokáig táncolt a hátulsó sorban, majd
lassan előbbre került. Mire az első sorba jutott, már fehér lovak vonták haza
hintaját a budai villába, ahol Fatmé elmulasztott gyermekkorát kezdte élni.
Kegyed eleinte mint francia nyelvmester férkőzött Fatmé közelébe, és míg a
nyelvtant buzgón forgatták, ön álmodozva nézte a Fatmé kisleányosan leeresztett
barna haját, rövid szoknyácskáját és gombos cipőjét, amilyenben a kolostorba
járnak a kisleányok. Délután néha sétáltak a villa kertjében, és Fatmé ilyenkor
68
hóna alá vette tanulókönyveit. A ceruzát maga szerette meghegyezni, és hegyét

szájába vette, mielőtt írni kezdett volna az irkába. Az ujja mindig tintás volt a
gyakorlatok után, és kartonblúzocskájából a tanulástól felhevülten emelkedett ki
barnapiros arca. A füzeteit nagyobb gonddal őrizte, mint az ékszereit, és nagyon
boldog volt, ha nagyságod hében-korban megdicsérte szorgalmát.
A selyemuszkár, amely drága nyakövet hordott, és a fogaton az inas helyét
foglalta el, a tanulás délutáni óráiban egy ketrecbe zárva ugatott, és a
kertészlegénynek sem volt szabad alázatosan köszönni. Fatmé csupán
diákkisasszony volt délután, és füzeteire e nevet írta: Svarcz Fáni. Valamikor
gyermekkorában ugyanis így hívták.
Így élt Fatmé a budai hegyoldalban, a villa kertjében, amíg a messzi Pest
felett sűrűsödni kezdett a gyárkémények füstje, a magas tornyokra és háztetőkre
lábukat lógázva telepedtek le az est kéményseprői, és valahol megszólalt egy kis
harang a házban.
Fatmé felsóhajtott:
– Tanár úr, isten önnel – szólt kegyedhez. – Öltözködnöm kell.
A ketrec ajtóját kinyitották, és a selyemuszkár, amely egy hercegnő
udvarában pillantotta meg a napvilágot egykor, és annyiba került, mint egy pár
paripa, kedveskedve ugrándozta körül a kis diákkisasszonyt.
Az est leszállott, a lámpások felragyogtak a színházban, és a balett első
sorában táncoló Fatméban uraságod alig ösmerte fel a szürke ruhás Svarcz Fánit,
pedig igen jó látócsöve volt.
Egy napon nagyságod így szólott a tanulószobában Fánihoz:
– Kedves növendékem, a tanítást néha felválthatná a játék. Sehol sem látok
babákat a házban, pedig a kisleányok a francia nyelvtan után babáikkal szoktak
játszadozni.
Fáni megtörölte hajában a tollat, és az itatóspapirost a füzet lapjai közé
helyezte. Felállott helyéről, és titkosan intett a tekintetes úrnak.
Egy sarokszobába vezette, amely szoba telis-tele volt a játék babákkal.
Voltak ott gyermek nagyságú francia babák, amelyek egész mondatokat tudtak
beszélni, és voltak hercegkisasszonyok tündöklő ruhákban. Tündérleánykák
vagyont érő fátyolokban és tarka ruhás dámák, mintha egyenesen a francia király
udvarából jöttek volna.
– Éjjelenkint, midőn ismét szabad vagyok, a babáimat felöltöztetem és
levetkőztetem – mondta Fáni.
Az úr megtapogatta az aranyhajú kontesznek a kontyát.
69
– Ezek nem igazi babák. Egyszer utazásaim közben jártam a Vág mellett,
egy kis tót faluban. Ott laknak a játékcsináló tótok. Igazi babákat abban a
falucskában láthatni. Jöjjön el velem abba a faluba, babákat veszünk.
Fáni a kezét nyújtotta.
– Igaza van. Ezek a babák túlságosan finomak. A nemes herceg, atyai
pártfogóm, aki nekem ezt a kastélyt berendezte, bizony elfelejtkezett arról, hogy
én valamikor nagyon szegény kisleányka voltam, akinek semmi esetre sem voltak
ilyen babái. Ha játszhattam volna, akkor csak kukoricacsutkából lehetett volna a
babám.
– Menjünk tehát a tótokhoz – ismételte nagyságod.
– Ma este táncolok – mondta Fáni elgondolkozva –, de holnap és holnapután
ráérek. Ugye, nem kell automobilon utaznunk?
– Vegyesvonattal megyünk. A szomszédos kocsiban a parasztlegények
énekelnek. Érsekújvárott virslit eszünk, de egy kis kosárban viszünk elemózsiát is
az útra.
Fáni örömében leült egy székre.
– Nagyszerű! – kiáltotta háromszor egymás után.
Délután volt, midőn a játékcsináló tótok falujába megérkezett kegyeddel
Fánika. Az úton valóban boldogok voltak, a vonat mentén már március volt, és a
mezők mindenfelé színesedtek.
– A pesti Városligetben már festik a Vitéz László házikóját – sóhajtotta Fáni
elmerengve.
Furcsa kis falu volt az, ahová gyalogosan belépkedtek.
A kis házak szorosan sorakoztak egymás mellé, és a házak falán friss festék
nyomai látszottak.
Az egyik házikón csupa lovacskák voltak láthatók; nagy szemű, piros testű,
kerekeken járó lovacskák voltak a ház falára festve. A másik házon kis
négykerekű kocsik, amilyent a gyermekek húznak az út porában, a harmadikon
zöld fejű, sárga nadrágos emberkék.
Fáni összecsapta a kezét:
– Istenem, milyen boldog vagyok!
Egy házon aztán csupa tarka szoknyás, nagy fejű, hosszú hajú baba látszott
táncolni a fehérre meszelt falon.
– Helyben vagyunk – mondotta az a bizonyos úr. – Itt laknak a babacsináló
tótok.
Beléptek a színes házba.
Az udvaron már egy nagyon nagy szekeret találtak, amely színültig meg
volt rakva tenyér nagyságú babákkal.
70
A babák feje többnyire fából, és arcuk piros, mint a rózsa. A szoknyácskák

színét a közeli rétek színeiről mintázták, és fehér kis bocskorok voltak a lábukon.
A játékcsináló tót – egy ősz hajú, széles vállú ember – barátságosan nyitott
ajtót:
– Erre tessék, kisasszonyka!
Odabenn, a műhelyben a csodák folytatása következett.
Voltak babák, amelyeket csak most öltöztettek, másoknak éppen most
pirosították az arcát kék szemű tót lányok. Amott kendert tiloltak, amelyből majd
hajat csinálnak a kopasz babáknak.
Fáni kivette az erszénykéjét, és egy kosárra való babát válogatott össze.
Mind egyforma volt, de Fáni mégis mindegyiknek más nevet adott.
– Ó, milyen boldog vagyok! – mondta a férfinak. – Most már elhiszem,
hogy szeretsz. És én is szeretlek téged.
Karonfogva mentek végig a falun. A házikó előtt, amelyre a sárga csizmás
faemberkék voltak festve, Fáni megállott, és egy nagy bajuszú babára mutatott:
– Ez vagy te. És ezért szeretlek.
Március volt a réteken, és mert sokáig kellett várni a vonatra az állomáson,
boldogok voltak.
(1912)
Zoltán estéje
A téli estéken – hajdanában – a szél nagyszerű nótákat tudott a Váci
utcában.
Összebeszélt a lámpásokkal, amelyeket különösen zörgő üveggel látott el a
városi hatóság, de meghívták az estéli koncertre Fung kalapos régi cégtábláját,
amelyen egyik felől árvalányhajas kalap volt föstve, másik oldalon sárga, nagy
cilinderkalap; Berényi suszter aranyos csizmája (bádogból csüngött alá) serényen
tercelt a hangversenyben, míg a francia fodrász réztányérjai fürge koboldokként
táncoltak és muzsikáltak. Olykor, hogy a koncertnek nagyobb sikere legyen, a
nyugtalan hópelyhek is megérkeztek a Rákosról jövő fellegben, és a Váci utca
felett, ahol a zergebőr szagú kesztyűs már boltja bezárásához készülődött,
olyanformán táncoltak, forgolódtak, repkedtek, hogy az első emeleti lakók
lebocsátották az ablakfüggönyöket, fázósan néztek a sarokban álló vaskályhára, és
talán azt gondolták, hogy ez a pesti időjárás csupán Jókai úrnak kedvező, aki nem
mehetvén el hazulról, jókora részletet ír meg legközelebbi regényéből, a
földszintes, sárga házban, kint, a Stáció utcában. De a művelt pesti lakóknak Jókai
71
úr mellett okvetlenül eszükbe jutott a „Csiga” is, ahová most havas vállal állítanak
be a színészek és a dologtalan írók. A sillerbort fehérrel keverik, és valaki
megdörzsöli kezét a társaságban: „Valahol akasztottak, onnan van ez a csúf idő.”
A színházban félig üres ház előtt leng még a gyönyörű függöny, és a leslyukon
sorban kipillantanak a földszintre a színészek és a színésznők, ismerősöket,
barátokat keresvén a félhomályban. Deák Ferenc már lefeküdt az „Angol
királynő”-beli szobájában, és Arany János a Toldin dolgozik az Akadémia első
emeletén. És szerte a városban bezárják az ajtókat, megrakják a kályhákat, a nők
előveszik a Bolygó zsidó füzeteit, és kezükre hajtván fejüket, bizonyos
ijedelemmel hallgatják az odakünn dudáló téli szelet, valamint a regényben
tomboló alpesi vihart. (Az akkori regényekben tömérdek eső, szél, égiháború
fordult elő, mert a regényhősök inkább voltak alávetve az időjárás
viszontagságainak. És csak a Paul de Kock kétes hírű hősei viseltek nagy, színes
ernyőket.) Csupán a „Kemnitzer”-ben folyik változatlanul a tekejáték, és Kemény
Zsigmond sem gondol egyébre, mint ami ilyenkor már szokása: a vacsora
sorrendjére, midőn a szerkesztői tollat letéve, a förtelmes időben, a fal mellett
rendes fogadójába igyekszik.
Ilyenforma volt a téli este Pesten, midőn az öreg Lisznyai doktor
meglátogatta a nagybetegen fekvő Petőfi Zoltánt a szobácskájában, és intézkedett,
hogy a házmester bérkocsit fogadjon, és értesítse Zoltán anyját a beteg rosszra
fordult állapotáról.
A házmester szívesen fogadta a megbízást, mert bérkocsin eddig csupán
egyetlen alkalommal volt szerencséje helyet foglalhatni, midőn a temetőbe kísérte
első feleségét. Azóta gyakran eszébe jutott a kellemesen ringó alkotmány, a
bőrpárnák és az előkelően forgolódó kerekek, amelyek az ismerős kocsmák előtt a
gyalogjáróhoz dörzsölődtek, hogy az ismerős kocsmákban az ismerős vendégek,
barátok és ellenségek mindnyájan látták a bérkocsit, amelyből az özvegy
házmester bizonyos megszokottsággal lépett ki. A doktor felszólítása után
nyomban elhatározta magában, hogy mielőtt Zoltán édesanyjához kocsizna, a
bérkocsit okvetlenül megállítja a „Majlandi harcos”-nál, ahol vasárnaponként
szerényen szokta elfogyasztani fél messzely borát.
– Nincs valami különösebb kívánságod, fiam? – kérdezte Lisznyai doktor,
amint a beteg fiú ágya mellett helyet foglalt.
– „Pici”-t szeretném látni! – felelte Zoltán, és lehunyta a szemét. Lisznyai
doktor ezt a kívánságot már többször hallotta az ifjútól, de rendesen csak
fejcsóválással válaszolt. Ő már öreg ember volt, majdnem olyan öreg és tiszta és
finom, mint az elefántcsont a botján, tehát sehogy sem tudta megérteni, mi
látnivaló van „Pici”-n. Ez estén – talán a különös szél okozta, vagy mert útközben
72
Tompa Mihálynak egy verse járt eszében, amelyet délután olvasott – lágyabb
hangulatban volt az öreg doktor, és az elefántcsont csupán a sarokba állított
pálcán fehérlett.
– Jól van, fiam, elhozom neked „Pici”-t.
A farkasbőrrel bélelt bundát alaposan megigazította nyakán, a sapkát jól
fejébe húzta, s a Zerge utcából csakhamar visszatért „Pici”-vel, aki ott, a
„Medvé”-hez címzett bormérésben máskor a vendégeket szokta kiszolgálni, de
ma este a rossz idő miatt kevesebben voltak a vendégek, hogy a munkát maga is
elvégezhette a „Pici” atyja.
„Pici” körülbelül tizenöt éves volt ekkor, és barna, lágy tekintetű szeme
ijedten fordult az ágyra, amelyben Zoltán halovány feje most kissé felemelkedett.
Piros hárászkendőjét levetette, kis kötényét megigazította, és csodálkozva állott,
mert a „Medve” vendége – a gazdag Szendrey unokája, akinek egykor háza volt
Pesten – semmit sem rendelt.
– Hát beszélgessetek – mondta Lisznyai, és az ernyőslámpát olyanformán
fordította meg az asztalon, hogy az jól megvilágítsa a Szigligeti vígjátékát,
amelyet zsebében hordott. „Fenn az ernyő, nincsen kas” – ez volt a színdarab
címe, és az öreg doktor már sokszor elővette a barna fedelű füzetet Zoltán ágya
mellett, de a harmadik oldalnál tovább sohasem jutott. Ott megállott egy sornál,
mert szeme, amely egyébként igen jó volt, e sornál rendesen elhomályosodott,
vízzel telt meg, és a fekete betűk kusza gallyacskákhoz kezdtenek hasonlítani egy
lombjavesztett őszi kertben. Az öreg doktor sehogy sem tudta megérteni, hogy
mennyire csalódott a jó Szigligetiben, akinek vígjátékán máskor nagyokat szokott
nevetni a Nemzeti Színházban. „Persze, mert Szigeti Józsi játssza” – gondolta
magában.
A kisleány ezalatt (bár a vendég még mindig nem rendelkezett) mégiscsak
helyet foglalt az ágy mellett egy széken, és a karját összefonta mellén, mint anyja
tanította egykor.
– Már régen nem volt nálunk a „Medvé”-ben! – kezdte hosszú szünet után.
– Bácsbodrogi úrnak senki sem fizet azóta messzelyt.
– Szegény öreg színész bácsi – felelte Zoltán, és félig lehunyt szemét,
tekintetét csöndesen végigvonta a „Pici” arcán, barna haján és kezén, amely vörös
volt, de nem túlságosan nagy.
– És emlegeti, hogy úgy látszik, hiába volt a Petőfi úr barátja, a fia nem
törődik vele.
Zoltán kezét, amely olyan fehér és keskeny volt, mint a holdnak sarlója a
vihart ábrázoló régi fametszeteken, kivonta a takaró alól, és „Pici”-nek a
kötényéhez érintette.
73
– Hát maga mit csinál mindig, kisleány?

A leányka megzavarodva sütötte le a szemét.
– A múlt héten esküvő volt a Zerge utcában, Krónyéknál. Margit férjhez
ment – mondta, és fejével többször bólintott. – Bizony.
– Hát még mi történt?
– Aztán egy nagy temetés is volt. Az öreg Walter bácsi meghalt, és
négylovas kocsi jött érte. A koporsó végig aranyos volt és csupa szűcsmesterek
vitték a gyertyákat a kocsi körül. Az egyiknek meggyulladt a szakálla… A
lövészek énekeltek az udvaron, és a bérkocsisok a „Medvé”-ben ittak addig. Azt
beszélték, hogy négy ház maradt az öreg Walter után. Aztán felültek a bakra, és a
gyönyörű koporsót kikísérték a temetőbe. Másnap mise volt a
plébániatemplomban.
– Gyönyörű – mondta Zoltán, és csendben megfogta a „Pici” kezét. – Hát
aztán mi történt?
– Aztán? – szólt „Pici”, és körülnézett a szobában, mintha a hóviharból egy
kismadár tévedt volna ide, aki a kályhánál felmelegedve, félve, de kíváncsian
körülnéz új otthonában.
Az ernyőslámpa, amelynek fehér golyóján kék madarak repültek a
semmiségbe, és hátul a falon babérággal díszített képe a fiú atyjának, nem sokáig
érdekelték „Pici”-t. De amint észrevette az orvosságos üvegeket, a szeme kerekre
felnyílott, és őszintén megbámulta az üvegek sokaságát és különféleségét.
Voltak ott szép kék üvegek, és voltak nagy, fehérek. Az ezüstkanál fénylett,
és a receptek fehér papirosa rendbe rakva hevert a bagolyt ábrázoló gyufatartó
alatt.
– Mennyi orvossága van! – kiáltott fel „Pici” őszinte csodálkozással. –
Nagyon gazdag ember lehet a nagypapája.
Zoltán csendesen bólintott fejével.
– Mindennap egy üveggel fogyasztok, de néha többet is.
– Nagyszerű! – mondta kétszer a kis vendég. – Szeretném megkóstolni.
Olyan jó szaga van az orvosságának!
A fiú kinyújtotta a kezét, de az már erőtlenül lehanyatlott a takaróra. Az
öreg doktor felemelkedett a lámpa mellől:
– Kívánsz valamit, Zoltán?
– Orvosságot! – felelte az ifjú.
A kiskanál csörrent, a folyadék opálszínűen csillogott, és a doktor fehér
keze gyöngéden felemelte a fiú fejét.
– „Pici”-nek is! – mondta Zoltán alig hallhatóan.
– „Pici” nem beteg! – felelte a doktor.
74
– De szeretem az orvosságot! – mondta a leányka.

A doktor megcsóválta a fejét, és ismét olyan lett, mint a botján az
elefántcsont. Bedugaszolta a kék üveget, helyére tette az ezüstkanalat, és felvette
a füzetet, ahol az olvasást abbahagyta, a harmadik oldalon.
A ház előtt kocsizörgés hallatszott.
A házmester keresztben álló szemmel lépett a szobába. Bizonyos, hogy a
„Majlandi harcos”-on kívül más ismerős hadfiakat is felkeresett.
– A tekintetes asszony nyomban itt lesz! – mondta, és erős borgőz áradt szét
a szobában.
– Kisleány, haza kell menni! – szólt Lisznyai doktor.
A leányka felemelkedett, Zoltán kérő-könyörgő pillantást vetett rá, míg
hárászkendőjébe burkolózott.
– Eljön a temetésemre, „Pici”? – kérdezte alig hallhatóan.
– Elmegyek – felelte a kisleány, és lesütött szemmel kiment a szobából.
(1912)
A halott szerető
Az őszi égen vadludak húztak, és az éjszaka teljesen elcsöndesedett Budán,
ahol búskomoly ecetfák alatt csendesen járkált egy fiatalember, név szerint
Károly. Akit ez idő tájt egy halott asszony hívogatott a Farkasrétre.
Így történt: Szónya májusban utazni készült, miután az egykori molett
asszony olyan vékonyka lett, mint a lehelet. Az utazáshoz lassan készülődött, mert
hisz a ruhái sem voltak alkalmatosak. Meg aztán sokszor leült pihenni, valahová
messze elnézett a Vérmező felett, megfigyelte a szállongó madarakat, az ablak
előtt remegő akácot, és ült, üldögélt mindaddig, amíg azt a láthatatlan kezet nem
érezte megint a vállán, amely az utóbbi időben hátulról gyakran megérintette.
Ijedten megfordult. Senki. Ismét képzelődött. Felállott, és gyorsan rendezte a
szénaszagú fehérneműket, amelyeket útjára magával vinni óhajtott.
Károly az ablak alatt járkált, mint tavasz óta mindennap, felköszönt, az arca
kérdően mosolygott:
– Fel szabad menni? Itthon van az ura?
Irma (Károly szerint: Szónya) gyorsan előrántotta a fehér zsebkendőt, az
öregúr a városba ment, az út szabad. Károly hármasával ugrálta a lépcsőket.
Ez valóban nem volt valami tisztességes ismeretség, de nem tehetett róla.
Az asszony az öregúrral a Hűvösvölgyben sétált kora tavaszi délután, Károly
utánuk ment, az öregúr egy padon helyet foglalva a napsugárba meresztette a
75
szemét, míg Irma andalogva lépkedett tova a lila színű fák alatt. A kanyarodónál
Károly természetesen melléje lépett, megfogta a kezét.
– Hogy hívják?
– Irma.
Megcsókolta az asszony arcát, mintha már nagyon régen ismerték volna
egymást. Pedig csak az utcán találkoztak, vagy a kis cukrászdában, Coronininál…
Az asszony hervadni, fogyni kezdett, olyan volt a természete, hogy nem bírta el a
bűnös ismeretséget. A szülei budai polgárok voltak, ő maga mindössze egy
tucatszor volt Pesten, engedelmes, jó, vallásos és tiszta volt, még az öregurat is
szerette és tisztelte… nem csoda tehát, ha megromlott az egészsége, midőn a
titokzatos és veszedelmes kalandba kezdett. S amint beteg lett, vakmerő lett.
Károlyt gyakran felbocsátotta magához, holott előre tudta, hogy az öreg cseléd
(aki gyerekkora óta mellette volt) órákig tartó szemrehányásokkal illeti.
Azonkívül az öregúr is hazajöhetett…
Most a vasúti jegyek, útmutatások után futkosott Pesten, pénzt váltott,
meleg takarókat vásárolt, estig bizonyosan nem kerül haza.
– Abba a cukrászdába szeretnék menni, ahol először találkoztunk – mondta
Szónya. – Ki tudja, ha elutazom egyszer, láthatom-e valamikor a cukrászdát?…
Köpenyeget, kis kalapot vett. A fátyolt sokáig igazította arcán. Az
előszobában a vén cseléd a fülébe súgta:
– Korán itthon legyen!
Amint a második utcába bekanyarodtak, az asszony keze már a férfi karja
alatt volt. Hosszú, lágy, andalgó lépésekkel ment, amint egyszer a tánciskolában
tanulta a négyes megfelelő figurájában. Hamvasszőke fejét félrehajtotta,
nefelejcskék szemét lehunyta, igen boldognak látszott, pedig egy szót sem szólott
Károly.
A lila színű köpenyegnek is szénaillata volt, a fátyolnak is hasonló illata
volt, a kis kalap fehér tüllbokrétájával (ŕ la postillion!) ügyesen helyezkedett el az
ábrándos asszonyfőn. Minek szólott volna Károly?
Coronini úr megismerte a vendégeket, habár tavasz óta nem látta őket. Az
öreg cukrász mindig a kezét dörzsölte, ha szerelmespárok vetődtek kis boltjába.
Szerette a szerelmeseket. A függönyöket összébb vonta az ablakon, habár e
csendes budai utcácskában a madár sem járt. A gázt csak nagyon későn gyújtotta
fel, lábujjhegyen járt a süteményespolcok körül, a feketerigónak az ujját nyújtotta
a kalitka drótjai között, és minden ok nélkül jókedvűen bólingatott magában a
gondolataihoz. A lábak, amelyek a márványasztalka alatt titkon összeértek, a
gombos, nyerges cipők, a félcipők, áttört harisnyák és az asztal alatt reszkető
76
szoknyapárok éppen elegendőek voltak ahhoz, hogy a vén cukrász bácsit

életvidámmá és megelégedetté tegyék.
Irma lábát, harisnyáját nyomban megismerte, ezért a feketerigónak halkan
azt mondta:
– Kucc-kucc!
– Mikor utazol, Szónya? – kérdezte meghatottan Károly.
– Már holnap vagy holnapután… – felelt az asszony, az asztal lapjára nézett,
és valamin nagyon gondolkozott.
– Holnap – ismételte, majd nagyon lassan felvetette fáradt szemét: – Tudod,
hogy már nem látsz többet?…
– Irma! – rebegte megcsukló hangon Károly.
– Azért jöttem ma ide, hogy egyet-mást elmondjak neked… A Farkasréti
temetőben fogok feküdni, néha hívni foglak, légy szíves, látogass meg… Ne félj,
nem tart tovább egy esztendőnél, vagy talán még addig se, pedig nagyon-nagyon
szerettelek. Ígérd meg, hogy jössz, midőn hívlak!
– Ígérem – felelte Károly.
– Higgyed el – monda most anyáskodó, elkomolyodott hangon Irma –, hogy
így lesz jó. Én szépen, messze innen meghalok. Azért is megyek el, hogy
könnyebb legyen meghalni. Ha itthon maradnék, Budán, hívni találnálak,
haldoklásomban magamhoz szólítanálak, az uram mindent megtudna… Holott
messze innen, csendesen és simán, lehetőleg éjszaka majd meghalok, egy szót
sem szólok senkinek, csak magamban gondolok rád. Véges-végig: rád, egyetlen,
drága kedvesem.
– Én kedvesem! – mormogta Károly, és könnyezett.
Az öreg cukrász bácsi krákogott odakünn, mert nem szerette, ha vendégei
szomorkodtak. Minek szomorkodnak azok, akik szerelmesek? És a lábak miért
mozdulatlanok? A kezekre sincs már szüksége annak, aki szeret! Micsoda új
szokást akarnak meghonosítani a szerelmesek? Nem jók ezek a bús képű
asszonyok; a kis varróleány vasárnap délután a budai kirándulásán mindig a
legragyogóbb tekintetét ölti fel…
– Emlékszel, midőn itt találkoztunk? – kérdezte az asszony. – Sírva jöttem,
mert még sohasem voltam találkán. Azt hittem, hogy belehalok az izgalomba. És
a fagylaltból nem tudtam fogyasztani. Jó volt, szép volt, én voltam a
legboldogabb nő Budán. Köszönöm neked, hogy elrontottál. Legalább éltem.
– Meg fogsz gyógyulni – mondta most minden meggyőződés nélkül a férfi.
Az asszony lágyan, szerelmesen, szinte könnyes szemmel mosolygott.
Percekig nézett így a férfi arcába, aztán felállott.
– Elmegyek. Isten veled.
77
Még egyszer karonfogva mentek, még egyszer összecsókolóztak egy régi

kapu alatt a félhomályban.
– Ne feledd: a Farkasréten… – szólott az asszony, és elsuhant a férfi mellől.
…Talán egy hónap múlott el, és Károly állandóan a temető környékén
sétált, mert azt érezte, hogy valamely titokzatos hatalom hívja. Éjjel, holdvilágnál
Szónyára gondolt, lelkeket látott köd alakjában sétálni a mély úton, amely a
Farkasrét felé vezet. A ritkuló fák mögött kísértetek bolyongtak felhőruhában.
Vajon melyik az asszony? Istenem, milyen fiatal volt, és máris halott!
Egy alkonyattal a temetői úton találkozott Irmával.
Meghízott, egészséges volt, nevetett…
– Tudtam, hogy erre keresselek! – mondta a Károly karjába kapaszkodva. –
Nem haltam meg. Szeretsz?
Károly a halott asszony helyett az elevennel találkozva, kissé
megborzongott. Hűvös szél fújt az utcán. Az asszonyt tetőtől talpig végignézte, és
bizonyos egykedvűséggel kérdezte:
– Hát hogy történt ez?
(1912)
A kassai püspök
Emberünk álmában – természetesen a nap az ég közepén állott – kassai
püspök volt, és éppen parancsot adott a majordomusnak, hogy a tűzoltólegények
helyükön legyenek, nagy képek voltak a falakon, a padló tükörfényes volt, a
szolgák alázatosan hajlongtak, midőn is emberünk felszólíttatott a felébredésre.
– Károly, itt az ebéd! – mondta egy női hang.
Fehér asztalkendővel leborított széket toltak az ágya mellé, a levesnek jó
szaga volt, a só fehéren szikrázott ezüsttartójában, és piroslott a paprika.
– Ördögbe – dörmögte Károly –, minek költöttél fel? A grófnőt készültem
meggyóntatni.
– Tudom, hogy álmomban is megcsalsz, mindig megcsalsz – panaszkodott
az asszonyhang. – Nincs is olyan szerencsétlen nő, mint én. Vajon minek is élek?
Károly a levest kanalazta.
– Talán megint esős idő van odakünn?
– A nap süt.
– Hát miért bolondulsz? Itt fekszem egész nap az ágyban, az orromat sem
dugom ki az utcára, máskor legalább a turfra jártam, most azt se teszem, csak
fekszem mindennap, mintha reggelenkint agyonütnének. Nem is tudom, hogy mi
78
lesz ennek a vége… Az életből csupán annyi részem van, amit álmodok. Tegnap
állatszelídítő voltam, oroszlánok faltak fel a ketrecben, bezzeg akkor nem siettél
felkölteni, hogy Károly, itt van az ebéd. Estig viaskodtam az oroszlánnal, mert
estére készültél el csupán az ebéddel. Vajon mit csináltál akkor egész nap?
– A városban jártam, munkát kerestem, mert így tovább már nem élhetünk.
– Lárifári – legyintett Károly –, majd minden megváltozik. Nyerni fogok.
– Mit ér az, ha te nyersz? – panaszkodott a női hang. – Csak a
kocsmárosoknak és a nőknek jut a nyereségedből. Fiáker robog, pezsgő durrog,
csengő orfeumzene és táncosnők ismeretsége: ezt jelenti a te nyereséged. De ha az
én sorsjegyemet húznák ki holnap, vagy holnapután… Egyszerre rendbe jönne
minden.
– A bal zsebem a tied, életem csillaga. Ha majd nyerek, a bal zsebet
megtöltöm kis kakasos meg szakállas aranyakkal, amelyeket annyira szerettél
valamikor. A kakas vígan állong az aranymezőben, és a szakállas frank király
bólint. – Jó napot, Károly bácsi! Hol van a pecsenye? És a sör, a teremtésit!
– Hozom már. – Marhahús, amint szereti; a burgonya jól megsült, és az
ecetes paprika nagyon jó. Tudja, néhány bútordarabot szeretnék venni. Fogasunk
sincs.
– Minek az? Pénz kell elsősorban, asszonyom. Ha pénz van, fogasunk is
van, mindenünk van. Nekem nyerni kell. A kedvéért lemondtam a turfról,
beláttam – a kedvéért –, hogy ott engem balszerencse üldöz, és nem
konkurrálhatok a többi urakkal. A csikókhoz hűtlen lettem, pedig mily jó volt a
zöld gyepen sétálni, tippelni, a kasszánál fogadni. Csengetés, start. Barna kislány!
Barna kislány! Az ördögbe, fejhosszal megverték…
– Aztán megyünk hazafelé – szólt közbe a női hang. – Gyalog megyünk,
mert villamost úgysem kapunk, az utolsó három hatost beadtuk egy pereceslegény
fogadásába. A pereces elszökött a három hatossal, én mindjárt láttam, hogy
rosszképű ember, de maga vakon megbízik mindenkiben. Igazán nagy kár, hogy
teljesen idegen embereknek nem adja oda a pénzét.
– Gyöngyvirág, csupán három hatosról volt szó.
– Igen, de azért nekem gyalog kellett végigjönnöm egy tucatnyi sáros,
külvárosi utcán. A félcipőm tönkrement, a szoknyám fodra leszakadt, a
harisnyámban nem maradt sem kakasos, sem szakállas. A fiákért megváratjuk, ha
még egyszer a turfra megyünk. Mert gyalog többé nem jövök haza.
– No, lássa. Én is mindig ezt mondom. Nagy baj volt, hogy maga ráült a
hozományra, mint egy sárkány. Sohasem tudtam egy jóravaló látcsövet venni.
Pedig látcső nélkül igazán alig képzelhető el egy igazi sportsman. Meg a
79
háromkoronás helyre menni. Fuj! Biztos veszteség, mintha csak keresztes pókkal
álmodik az ember. A hús pedig kissé kemény.
– Pedig magam hoztam a székből.
– Még az hozzá, hogy okos ember nem játszik olyan játékot, amelyben nem
nyerhet. A nyereség, asszonyom, mindig a helytől, időtől, a lelki diszpozíciótól
függ. Maga folyton a nyakamon ült abban az időben, mozdulni sem tudtam
magától, nőktől féltett, és számon kérte, hogy mit csináltam a pénzzel. Elveszett,
minden elveszett. Nem tudtam lábra kapni, mint Mucus a kancadíjban. Pedig ő
nyerte meg a versenyt. Van valami gyümölcs itthon?
– Szőlő.
– Adja ide. Tehát a csikók cserbenhagytak, de majd megcsípem én még a
szerencsémet a kártyánál. Az öreg Birbics doktor minden éjjel tízezer koronás
bankot ad a köztársasági klubban. A Pipások körében rulettbank áll, a Domino
kaszinóban reggel hat órakor kezdődik igazán a játék. Az embernek módjában van
négy-öt játékházban kipróbálni a szerencséjét. A golyó pereg, és megáll a
harminchármason. Károly bácsi nyert, mert a harminchármas a Károly bácsi
száma. Eltesszük a nyereséget, az aranyakat a bal zsebbe, és megyünk tovább a
szomszéd utcába, ahol francia kártyával játszanak éjjel. Áll a bank, és a királyok,
királynők karonfogva járnak a fekete kilencessel. Károly bácsi felteszi a pénzt,
midőn a fordulónál a „magos en-carte” című figura mutatkozik, a nyereség több
mint valószínű. A vörös krupié fizet. A bal zsebbe pénz jön, asszonyom. Most
várunk egy darabig, míg a kártyajárás a kövér Holenkához ér. Holenkának soha
sincs egy vasa sem, a szomszédai kisegítik, mert hármat-négyet biztosan üt.
Reggel benézünk a forradalmi klubba, és a lovacskajátéknál kiegészítjük
nyereségünket. Hazajövünk, és kegyed megveszi a fogast.
– A fogast és a mosdót!
– Most pedig csókoljon meg, eressze le a függönyt, visszamegyek kassai
püspöknek.
(1912)
A színész estéje
A jellemszínész Bolingbrooke-ot játszotta, és miután Bolingbrooke meghalt,
Ercsei a „Zöldfá”-ba ment sört inni.
A „Zöldfa” nem mindennapi hely volt. A társulattól nem is igen kultiválta
más, mint a furcsa Ercsei. A kocsma majdnem a városon kívül volt, és hosszú
kocsiszínjében vásárosok aludtak szekereiken. Az igen hosszú épület lapos
80
tetőjével és vasrácsos ablakaival leginkább siralomházhoz hasonlított, ahol

betyárlegények búsulnak az akasztás előtt. Rongyos szolgáló a kúton, az ajtónál
beteges, de dühös eb, a kocsmárosnét Fánninak hívták, és még nem volt
színházban életében. Ugyanezért nem is nagyon tisztelte Ercsei urat, és komolyan
megharagudott, ha a színész legyeskedett a köténye körül. A szeme könnyes lett,
és kis, kövér ökleivel minden tréfán kívül arcul ütötte Ercseit. Fánni határszéli
zsidólány volt egykor, az életről keveset tudott, sőt talán semmit. Kevés agyveleje
megfeszült homloka mögött, midőn az üzlet aprólékos dolgait kellett elintézni.
Egyébként spirituszszaga volt Fánninak, de a nyaka, válla, keble, karja olyan
finom és gömbölyded volt, amilyent ritkán lehet látni. Göndörkés haja (véletlenül
nem nyírták le) fehér nyakán mint álombéli, mesebeli növény göndörödött.
Szeszélyes figurái voltak itt a hajnövénynek. A jellemszínész oda szerette volna
dugni az arcát, de nem nagyon lehetett.
Őszi este volt, a városon kívül a rétek köde fogadta Ercseit. Az útmenti fák
sajátos hangon sziszegtek, majd kocsirobogás hallatszott a távolból, és a ködben
feltűnt a postakocsi. A jellemszínész nemigen volt valami olvasott ember, de
annyit mégis tudott, hogy postakocsin nem szokás manapság utazni. Pláne
olyanforma alakja volt a postakocsinak, mintha valamely régi angol
képeskönyvből vágták volna ki. A kocsis háromszögletű kalapjában, fehér
parókája alatt feszesen ült helyén, a hintó úszni látszott a köd felszínén, a
lovaknak ellenben csak a fülük látszott. Hosszú fülük!… Az urak ilyen kocsin
utaztak Angliában, amikor Shakespeare-t mentek nézni vidékről Londonba. A
kocsiban még aludni is lehetett. A színház nem takarékoskodott a felvonásokkal.
Hisz senki sem sietett.
A postakocsi már a „Zöldfa” udvarán állott, mire a jellemszínész
gyalogosan bevergődött. Egyszerre a nevét hallotta említeni Ercsei úr, a
postakocsiból egy fehér parókás, elegáns úriember intett aranyvégű pálcájával a
színésznek.
– Ön a színész, aki ma este meghalt? – kérdezte az előkelő, selyemkabátos
úr.
– Szolgálatára.
– Nevem Bolingbrooke, kíváncsi voltam önre – folytatta az előkelő
úriember. – Mindaddig, amíg meg nem hal, elég jól játszik. Hellyel-közzel
magam is úgy cselekednék, mint ön. Csak azt nem tudom sohasem, hogy mit
csinál mindig, amikor hátramegy a színpadra?… Igazán elment gyalog Londonból
Wallszbe? Mert én voltam fiatalabb évemben!
Ercsei már korábban levette a süveget, és ritkán fakó haját a szelekre bízta.
Meghatott állásba helyezkedett a lord előtt, aki valamely varázslat folytán
81
idekerült. Akárhogy került ide, egy bizonyos: Ercsei urat akarta játszani látni.
Tehát már nem kellett csodálkoznia az eseten.
– Tessék besétálni, lord úr – mormogta Ercsei.
– Nem tudom, hogy érdemes-e bemenni? – tanakodott Bolingbrooke.
– Ó, igen, érdemes! – buzgólkodott Ercsei úr. – Én többnyire szárazkolbászt
szoktam enni vöröshagymával, és tetejébe sok bort öntök. De a gyönge gyomrúak
részére is van itt valami. Szilva, magvaváló szilva. A primadonnánk, midőn
egyszer itt volt, szilvával lakott jól.
Bolingbrooke gyorsan határozott.
– Ön derék fiúnak látszik, önnel maradok – mondá Ercsei úrnak. –
Szeretnék mindenesetre közelebbről megismerkedni a művésszel, aki alakomat
művészi tökéllyel bemutatja a színpadon. Úgy érzem, mintha egy test volnék
önnel. Bizonyosan rokonságban van lelkünk is. Mondja, hol született ön?
– Nagykátán – felelte Ercsei úr, és kissé szégyenlette magát.
– Nézzük csak… Én Bolingbrooke-ban születtem, a déli Wallszben. Talán a
planétáink egyeztek. Az én csillagom a Szaturnusz.
– Az enyém is – felelt nyomban Ercsei uram, és a kolbászból hatalmasan
evett, messzelyszámra hajtogatta a fehér bort, és Bolingbrooke-ot már
legközelebbi rokonának vélte.
– Képzelje, lord, szerelmes vagyok! – mondta a vacsora végén a színész.
Bolingbrooke jóakarattal nevetett.
– Halljuk, kedves alteregóm, hogy és miképpen van ez a dolog.
A színész a vendégszobán keresztüllépkedő kocsmárosnéra mutatott.
– Háromszáz asszonnyal elbántam már életemben. Ez egyszer nem találom
a kulcsot, vagy talán már igazán öreg lennék?
– A legjobb korban van – mormogta Bolingbrooke, és furcsa metszésű, igen
nagy golyójú szemével, amelyben mintegy völgyek és hegyek látszottak,
szemügyre vette Fánnikát.
– Keleti asszony – dünnyögte. – Nagyon csodálkozom, kedves művészem,
hogy keleti származású nőnél megáll, mint a nemes vadászló a vizesárok előtt, ha
rosszul sarkantyúzzák. Bátran előre, fiam, hiszen e nők, akik keletről hozták
magukkal vérüknek fűszerét, szemüknek tüzét és bőrüknek bársonyos puhaságát,
ahhoz vannak szokva, hogy a férfiak erőszakkal elragadják őket. A keleti nő
leginkább azt szereti, ha álarcos haramiák elrabolják a hegyszorosban.
– Tehát elraboljam? – kérdezte a jellemszínész.
– Természetesen. Bármelyik kastélyom nyitva álland az ön részére, művész
úr. Természetesen a hölgy, akit társaságával kitüntet, a megfelelő
megtiszteltetésben részesül. Ó-Anglia lovagtermei, Anne királynő korabeli
82
hálószobák a széles ággyal, amely külön szoba a szobában, önt várják, Ercsei úr.
Most isten önnel!
A selyemköntösű férfiú eltűnt a jellemszínész mellől, de hogy nem álom
volt jelenléte, azt bizonyította a kerékrobogás, amely nemsokára felhangzott az
udvaron.
Ercsei egy pillanatig sajnálta, hogy a többi kollégáinak nem mutatta be
barátját. Az efféle barátság mindig emeli az ember tekintélyét az éhenkórász
színészeknél. Bolingbrooke! Csak ilyenkor tudódik ki, hogy mekkora úr egy
valódi lord!
A szárazkolbász elfogyott, Ercsei becsattantotta a bicskáját, és olyan meleg
hangon, amilyen hangon csupán mint püspök vagy király szokott megszólalni,
Fánni menyecskéhez fordult.
– No hát most már hallotta a magáét. A nemes lord azt parancsolta, hogy
elszöktessem. Bármelyik várába…
– Hallottam – felelt Fánni –, mert azért van fülem. Igen szívesen hagynám
magam ellopni, de az uram vigyáz, éjjel töltött puska van az ágy mellé támasztva.
– A parancs, parancs – mondá komoran Ercsei. – Tudom, hogy sok bajom
lesz még magával, Fánnika. Ezerszer megbánom, hogy egykor beleszerettem.
Talán még boldogtalan is leszek. De engedelmeskedni kell atyai barátom,
mondhatnám, testvérem parancsának. Jöjjön velem, Fánni.
Megragadta az asszonynak a kezét.
– Búcsúzzon! Gyorsan búcsúzzon el itt mindentől, megyünk Blackhouse-ba,
a barátom kastélyába. Fehér lovak ropogtatják a jóféle abrakot, és azt várják, hogy
bennünket tovaragadjanak. Jöjjön, Fánni. Lehetséges, hogy már a püspök úr is
vár, hogy összeadjon bennünket nagy orgonazúgás mellett.
Fánni megzavarodott e különös beszédektől, ledobta a kötényét, és vállára
hárászkendőt borított.
– Tehát menjünk – folytatta Ercsei. – Kár, hogy nincs itt valahol egy paripa
a közelben, vagy legalábbis postakocsi, kénytelenek leszünk gyalogosan menni,
pedig Blackhouse öt mérföldnyire van ide.
Fánni ezalatt szintén az ivószoba közepén állt, és kipirult arccal várta a
történendőket. Vajon mi minden következik e szép szavak után. Ercsei viharosan
fejébe nyomta sapkáját, meg újra levette…
– A király tehát nem akarja híven és odaadással fogadni baráti jobbunk? Az
ármány kígyói lappanganak keblében?… Lappanganak… Lappanganak…
Mintha a súgót kérte volna ebben a percben Ercsei, a híres jellemszínész az
ivószoba sarkában, mert szerepét hirtelen elfelejtette. Töprengve szorította
83
homlokára kezét, és tekintete vad haraggal óhajtotta elfogni a kezdő szót a

levegőben.
A sapkát végleg levette fejéről, és összeráncolt homlokkal, dühösen ült
vissza helyére. Észre sem vette, hogy az asszony a folytatásra vár. A szerepet
elfelejtette.
(1912)
Rumfy Artúr
1
Tiszai bohém volt, hírlapíró, mint névjegyén a kék betűk büszkén hirdették,
a Forradalom politikai napilap főmunkatársa, Hársfa utca 2., magas földszint, Y-
ban. Ekkor tizenhét esztendős volt Tiszai.
Lehetséges, hogy a vidéki hírlapíró urak közül még néhányan emlékeznek
Rumfy Artúrra, aki mint híres bohém egész Magyarországot bejárta. Rumfy
beretvált arcú, koravén és gúnyoskás tekintetű férfiú volt, szerette a rossz cipőt, a
felleghajtó köpenyeget és a művészkalapot, midőn több esztendő leviharzott
fölötte. Rumfy is hírlapíró volt, vidéki hírlapíró, vándor hírlapíró. Ment egyik
városból a másikba, gyalog vagy szekéren, és elszerkesztette a keze ügyébe eső
hírlapokat. Mindig tudta, hogy hol van szükség hírlapíróra, és nem restellt a
székely havasok közé elutazni, ha az ottani hetilap szerkesztőjét bal oldali
szélhűdés érte. Rumfy mindig facér volt, mindig útra készen állott: más városok,
más hírlapok, mondta a német dalköltővel, s ha pénze nem volt, gyalogszerrel is
nekivágott a kassai országútnak, mert egy ottani újságtól fegyvergyakorlatra
hívták be a hírlapírót. Rumfy ezt nevezte az ő sajátos élete költészetének. Falusi
nyomdászoktól két forint előleget kérni, vidéki szerkesztőket az igazi hírlapírásra
kioktatni, és színházi kritikát írni (ŕ la Sarcey) Nagyszalontán a helyi lapba: ezért
élt Rumfy, holott gyakran hangoztatta, hogy atyja még lengyel gróf volt, majd
politikai menekült, és mi sem természetesebb, hogy a lengyel koronához való
jogát mindvégig fönntartotta. S így Rumfy Artúr bizonyos ismeretségi körre tett
szert a magyar vidéki városokban. Gyakran írattak vele röpiratokat, midőn a
polgármester gazságait kellett leleplezni, de ott volt minden követválasztáson, sőt
a kálvinisták papválasztásain is. Ő volt a „tollbérenc”, mint az akkori időben a
nyugtalankodó hírlapírót nevezték: párbajozott, királysértésért fogságot
szenvedett, de mégis az volt a legnagyobb büszkesége, hogy tizenegyszer ült
sajtóvétségért. Mint a régi Cooper-regényekbeli sápadt arcú vadász járt-kelt az
ellenséges indián törzsektől lakott magyar prériken, elöltöltőjéből hol Kisvárdán,
84
hol Kaposvárott röpült ki a félelmetes tűzsugár. És midőn egy napon Y-ba

megérkezett, az ifjú Tiszai urat nyomban pártfogásába vette.
Tudni kell, hogy az ifjú Tiszai úr olyanformán szökött el az apai háztól,
hogy hírlapíró lehessen Y-ban, mint hajdanában a romantikus kisasszonykák
szökdöstek el a társulat után. Atyja gazdag és előkelő férfiú volt egy Y-tól nem
messzire fekvő vidéki városban, és azon az őszön éppen arról volt szó a szülei
háznál, hogy az ifjabbik Tiszai úr Oxfordba vagy Cambridge-be megy egy
esztendőre, hogy a lordok fiaitól angol finomságot és udvariasságot tanuljon,
midőn is Tiszai Nándor – mert hisz így hívták – fölült hűséges Tarragonjára,
amely névre a jeles félvér kanca hallgatott, Y-ba lovagolt, és Tarragont a
lóvásáron áruba bocsátotta. Hírlapíró lett, mert az óhajtott lenni.
Az öregebb Tiszai úr nem nagyon ijedt meg fia elhatározásától, csupán
kijelentette, hogy Nándort többé nem ismeri el fiának. A nők a háznál és a ház
körül sírdogáltak, és titkon ruhát, elemózsiát és kevés pénzecskét küldözgettek a
rossz útra tért Nándornak. Nándor titokban megküldte a névjegyét húgainak és
nénjeinek, valamint több példányban a Forradalom azon példányát, amelyben a
Corneville-i harangok előadásáról referál. A tudósítás alatt a jellegzetes t-i n-r
betűk, és Rápolti Józsáról olyan elragadtatással ír a megemlékezésben a hírlapíró,
hogy a család idősebb nőtagjai megjegyezték, bármennyire elzüllik Nándor, nem
éppen szükséges egy vidéki színésznőt feleségül venni.
A „Kék Palack”-nál, déli sörnél, mikor is a kövér komikus elnökölt az
asztaltársaságnál, és a jelentkezőket vizsgának vetette alá, magát a polgármestert
sem kímélve – Rumfy Artúr nyugodtan helyet foglalt, holott több éve nem járt
már a vad mezők ezen részében, miután Y-ban végképpen fölkavarta a kedélyeket
bizonyos névtelen levelek hírlapi közlésével. Mintha csak tegnap távozott volna a
városból: a német vendéglőst megkérdezte, hogy még mindig annyit lop-e a
sörön, Fixler nevű fizetőpincért megintette a számlákon ejtett tévedései miatt, a
pikkolónak meghúzta a fülét, és a kövér komikustól, a jeles elnöktől viharos
nevetéssel kérdezte, hogy az éjjel megverte-e a felesége, miután éjfél után ért
haza. A helyi hírlapírókkal múlt héten vagy fél esztendő előtt megjelent cikkeik
fölött vitázott, és midőn Morgovay felelős szerkesztő kövér, pápaszemes alakja
föltűnt a sörház ajtajában, teli tüdőből fölkiáltott:
– Nem, Morgové, ez nem modern hírlapírás. Harminc krajcárt már nem
szokás fizetni egy költeményért! Ezennel forradalmat hirdetek a Forradalom
ellen.
Majd a színésznők szerelmi élete iránt érdeklődött, és az isteni Rápoltit, az
imádott Józsát, öreg harmonikának nevezte. Megkérdezte, hogy a színigazgatót
még mindig nem lincselték meg a gyalázatos előadásokért, és miért tűrik az
85
emberek, hogy Fixler olyan bajuszt viseljen, mint egy hősszerelmes? „Főúrnak
nagy bajusz való!” – mondta ki a határozatot, és adós maradt az ebéd árával.
Följegyezzem-e külön önöknek, hogy hősünk, Tiszai Nándor, a cambridge-i
főiskola reménye, jelenleg csupán hírlapíró Y-ban, a világ legnagyszerűbb és
legpompásabb férfiát vélte megpillantani Rumfy Artúrban? Délután már együtt
ültek a kávéházban, és Nándor boldogan föltárta szíve titkát: két hölgyet szeret a
városban, alakban, színben, szemben igen hasonlatosak, az egyik elöl a színpadon
táncol és énekel, a másik napközben könyvel a nyomdairodában, és a neve Zsoli,
Zsil, Zsüliett.
Rumfy komolyan végighallgatta a vallomást. Igen fontosan szívta a
cigarettát, és a kávéházi pincérre rákiáltott, hogy úgyis hiába hallgatózik, semmit
sem fog megérteni, mert japánul beszélgetnek. Aztán cinikusan elnevette magát.
– Nos, és hogy vagy a könyvelő kisasszonnyal? Meddig jutottál vele?
Nándor elpirult.
– Azt hiszem, szeret. Esténként, midőn hazakísérem, a zsebembe dugja a
kezét, és én fogom a kezét, midőn sötétebb utcába érünk.
– A kapunál? – kérdezte türelmetlenül Rumfy.
– Néha, midőn nincs veszély, megcsókoljuk egymást.
– Hányszor?
– Egyszer, legföljebb kétszer.
– Kevés. Legalább tízszer kell megcsókolni minden este, olyanformán, hogy
reggelig kerülje az álom szemét. Én így tennék – mondta Rumfy gunyorkás
arcfintorgatással.
– Remélem, a színésznő szerelmed mindezen szenvedésekért bőségesen
kárpótol?
– Írni szoktam róla a kritikában.
– Ez helyes. Ezért vadul szoktak szeretni a nők. A lap, a prés, a kurzív betű
a legszebben pengő gitár az öltöző előtt. Bizonyára karjába veszi barna, ifjú fejed,
és így nevez: én csillagom, én Uránusom – mire te nevezd Fiastyúknak! Nem
fogja megérteni, mert a színésznők nem jártasak a csillagászatban. De imponálni
fog.
Tiszai Nándor megrágta a cigarettát.
– Egy baj van, mester, még nem vagyok neki bemutatva.
Rumfy megütközve nézett körül a kávéházban, mintha valami illetlenség
történt volna.
– Miért írsz tehát róla kritikádban?
– Mert nagyszerű színésznő. A legjobb, a leggyönyörűbb, a legkedvesebb.
És tehetséges.
86
Rumfy Artúr egy darabig szótlanul nézte a biliárdjátékosokat. Arcán hideg

megvetés, unalom, gőg tükröződött. Egy szakállas idegen úrra rákiáltott, hogy
„rosszul fogja a golyót”, a dákóval „balról beadni a falsot”, hangsúlyozta, a lökés
sikerült, az idegen fejbólintva, mosolyogva köszönt, Rumfy halkan fölsóhajtott.
– Gyakran tapasztaltam, hogy ha egy városról hosszabb időre leveszem a
kezem, ott a viszonyok nyomban megváltoznak, elzüllik a társadalom, napirenden
vannak az erkölcsi és anyagi bukások, az emberek elfelejtik a tisztességes sajtót.
Nem félnek már senkitől, semmitől… Íme, itt van a te eseted. Ez a nyomorult,
tehetségtelen, még a nagybetűket sem biztosan ismerő helybeli hírlapírói kar
engedte, hogy egy fiatal és tapasztalatlan kollégájuk agyba-főbe dicsérjen egy
ripacsnőt, anélkül hogy kedvese lett volna annak a komisz teremtésnek. Azt
hiszem, jó időben jöttem Y-ba. Rendet kell csinálni ebben a városban. Majd a
tyúkszemére lépek én itt egypár embernek. De annak a színésznőnek is
megmondom a magamét. Hogy is hívják?
– Rápolti Józsa – mondta suttogva Tiszai Nándor, és a mennyezetre nézett.
– Ismerem a kis hamist. Majd máskor beszélek róla. Most valami dolgom
van – így szólt Rumfy, és hirtelen a másik asztalnál termett, ahol két kereskedő
csendesen beszélgetett. Rumfy megkérdezte a kereskedőket, hogy miért
fixírozzák állandóan, szóljanak, ha kardja vagy pisztolya elé óhajtanak állani, az ő
neve ez és ez, lakik a Malomgát utcában, aztán elviharzott a kávéházból.
Nándor, szegény hősünk estefelé természetesen a színház körül sétálgatott,
amely fából volt, de a lámpák mégis tündéri fénnyel tündököltek a kis ablakon át.
A zenekar már hangolt, és a színlapok olyan pirosak voltak a bódé falán, hogy az
embernek megdobogott a szíve, pirosak, zöldek, a női öltöző tejüveg ablakai
mögött rejtelmes árnyékként jelentek meg az öltözködő színésznők. Virág- és
festékszag áramlott ki egy nyitva hagyott ajtócskán, mint a tavasz bódító illata.
Egyszerre egy kéz nehezedett a Nándor vállára. Rumfy egy szivarcsutkát
tartott fekete foga között.
– Csak menj föl az öltözőbe, kopogj az ajtaján, és mondd, hogy én
küldtelek. Azt hiszem, ez elég lesz – mondta fenyegető hangon.
Nándor mintegy félálomban lépett be a sötétes színpadra. A díszítők
csaknem fölborították, a süllyesztő nyitottan, feketén, rejtelmesen sötétlett lába
előtt, valaki megmutatta a primadonna öltözőjét.
A kilincs engedett.
Nándor megzavarodva állott meg a szagos kis kamrában, amelyben
nyugtalankodva libegett egy gázláng drótkosárban. A tükör előtt félig öltözötten
ült Jozefin, és arcát festette. Egy kék-fehér kendőt borított vállára, és mosolyogva
hátrafordult:
87
– Ön az? Már régen vártam. Csakhogy eljött egyszer. Köszönöm – és telt,

puha kezét, amely piszkos volt a festéktől, boldogan Nándor ajkához emelte.
Aztán újra tükrébe nézett, a szénnel igazított szemöldökén, majd ölébe ejtve
két kezét, bűvös mosollyal Nándorra nézett:
– Ugye, maga szeret engem? – kérdezte fojtott hangon.
– Meghalok – hebegett az ifjú hírlapíró.
– Ne haljon meg, sőt éljen… értem – felelt gyorsan, titokzatosan a
színésznő. – Csak azzal az utálatos Rumfyval ne barátkozzon. Az nagy
ellenségem. Ugye, megteszi?
Természetes, ugye, hogy Nándor ezt nyomban megígérte.
2
Rumfy Artúr, vándor hírlapíró és kegyetlen, amint magát néha nevezni
szokta, megtelepedett Y városkában, és erre nyomon követték egymást a nyílttéri
háborúk és párbajok. Rumfy Artúr Magyarország utolsó igazságos embere és
vértanú, amint barátai előtt bemutatkozott, azon régimódi hírlapírók közül való
volt, akik a karddal jobban bánnak, mint a tollal. Volt vagy ötven párbaja,
megskalpolták, darabokra vagdalták, és X-ben, ahol a párbajsegédek
oroszlánvadászatra töltik a pisztolyokat, golyót is kapott. Rumfy Artúr tehát
nyomban fölkeverte Y városkában a szunnyadozó békés kedélyeket, és jó
példaadásból kardpárbajt vívott a katonai vívómesterrel, egy vörös bajuszú
szörnyeteggel. A párviadal Rumfyra szerencsésen végződött, mire kihirdette a
városkában az általános hadüzenetet, kiütött a háború. Egyik párbajt a másik után
rendezte, és ilyenformán jó darab ideig megfeledkezett Nándorról, a regényes
jellemű fiatalemberről, aki két hölgybe volt egyszerre szerelmes Y-ban, hírlapíró
korában, de már jóval a koronázás és a tokaji tűzvész után.
Nándorunk, kedves fiatal hősünk, miután a Forradalom című kormánypárti
lap hasábjain a hírrovatban ügyeskedett egy elzüllött és nihilista hajlamú volt
néptanító vezérlete alatt, és maga sem tudta, hogy miért kell neki ellopott
csirkékről és verekedő fuvarosokról hőskölteményeket írni, holott előkelő és
gazdag családja Cambridge-be szánta, hogy együtt evezzen a Temzén a lordok
fiaival, hat óra tájban, estefelé a nyomdairoda körül álldogált vagy sétálgatott, a
kapumélyedésbe rejtőzött, avagy vakmerően az iroda ablaka elé állott, de mindig
egy név járt-kelt a szívétől az agyvelejéig, mint rózsaszínű fénnyel megvilágított
szökőkút sugara: Zsoli, Zsil vagy esetleg Zsüliett, amely nevekre egy barna és
ábrándos termetű hölgy hallgatott, aki estéli hét óráig a könyveket vezette a
nyomdai irodában, ahol még a pohárban nyíló rózsának is (Zsil asztalán)
ólombetűszaga volt.
88
Zsoli fácánkakas tollát hordta kis kalapja mellett, és a kedves toll már
messziről jelezte a drága hölgy közeledtét. Nándor megigazította a nyakkendőjét,
és alázatosan a kis nő elé lépett.
– Megengedi, Zsüliett, hogy elkísérjem? – kérdezte minden este.
A nőcske (egykorú volt Nándorral, tehát sokkal okosabb) meglepetten
mosolygott, mintha egy kedves vágya vált volna valóra, midőn Nándort az utcán
megtalálta.
– Amint parancsolja, uram – felelte halkan, és könnyű nevetés gördült ki
mozgékony ajkán, amely nevetés mindig az erdő fölött elvonuló nyári eső hangját
juttatta Nándor eszébe.
Mentek, mendegéltek, korán sötétedett, és mire a régi tűzoltótorony mellett
elhaladtak, Nándor már megkérdezte:
– Hogy van, kedves kis Zsüliett?
Az alkony pompásan ereszkedett lefelé, mint a színpadon a hátulsó függöny
és Zsil ekkor mindig a Nándor felöltőjének zsebébe dugta a kezét, amit Nándor
olyan gyöngéden fogadott, mintha egy kismadarat rejtett volna zsebében.
Így sétálgattak majdnem egy óra hosszáig a tűzoltótorony körül, ahol csupán
egy régi, rozoga létra hallgatózott a fal mellett, de még az sem hallott soha
semmit.
– Haza kell mennem – mondta Zsüliett bizonyos idő elmúltával, és ott
hagyták a régi tornyot, hogy az kedvére eltemetkezzen a reszkető sötétségben.
Egy napon azonban azt mondta Zsil a rendes időben:
– Ma tovább elmaradhatunk. Anyámék vizitbe mentek rokonokhoz.
Nándor igen boldogan vette ezt tudomásul az első pillanatban, hisz reggeltől
fogva csupán azért élt, hogy este Zsolit hazáig kísérhesse. Később azonban
nyugtalankodni kezdett: hopp, a színház, a női öltöző, hol esténként, előadás előtt
Rápolti Jozefinnél tisztelegni szokott, kézcsókját átnyújtja, és a drága mosolyt
szívébe zárva, elmerengő léptekkel ballag a hírlapírók páholyába, hogy szótalan
ábrándozással hallgassa a csengő színházi muzsikát. Midőn is boldogan
megállapítja magában, hogy sokkal jobb Y-ban a női öltöző ajtaját nyitva
találhatni, mint Cambridge-ben evezni.
– Nos, nem örül nekem? – kérdezte idő múltával Zsüliett, mert a zsebben a
Nándor keze talán árulkodott.
– Meghalok – mondta a hírlapíró, mert hiszen még csak ennyit tudott
akkoriban a nőknek mondani.
(Későbbi években többre is megtanították a nők, de vajon volt-e oly meleg a
kezeknek érintése és a hang és az el nem mondott szó, mint akkor, eleinte?)
89
– Menjünk a népkertbe, ott este már senkivel sem találkozunk –

indítványozta Zsil.
– Az őr szigorú ember – mentegetőzött Nándor, és a kövér komikusra
gondolt, akivel a színház hátulsó kapujánál esténként kezet szokott fogni.
– Hát maradjunk itt – mondta csendesen Zsoli, és fürge kezével Nándornak
minden ujját megtapogatta a zseb mélyében, és mindegyik ujjnak szerelmet
vallott külön és egyszerre.
Ám Nándorban az áradó vér már egy másik nő nevét követte a szív
közepéből az agyvelőig. A komikus kézszorításán kívül igen hozzászokott a női
öltöző sajátságos illatához, és a festékes nyúllábat úgy vélte ismerni, mintha
gyermekkori barátja lett volna. Búsan ballagott a régi tűzoltótorony körül, és
amint az idő folyton haladt, nem érezte többé magát azon nagyszerű és pompás
nőhódítónak, amely érzés akkor támadt föl benne, midőn Zsüliett friss és üde
csókjával ajkán már a színfalak közé rohant, és Rápolti kisasszony kezét
megcsókolta.
Valóban az előadás javában megkezdődött, midőn Nándor végre a
színházhoz ért, tehát az öltözőbe már nem mehetett. A páholyban lehorgasztotta
fejét.
– Hol jártál ma este? – kérdezte Rumfy Artúr, és tüntetőleg hátat fordított a
színpadnak. – Egy katonát láttam ma este imádottad öltözőjébe belépkedni.
Sarkantyúja vígan csörgött. Ott ül az első sorban, és Zsozfén folyton ránevet.
Valóban ott ült a szőke és kék szemű katona. Fiatal, boldog hadnagy úr volt,
az arcán tán a művésznő csókjától oly rózsaszínű?
– Megölöm – mormogta Nándor.
Rumfy helyeslően bólintott.
– Majd én elintézem ezt a dolgot. Mit szeretsz jobban, a kardot vagy a
pisztolyt?
– Megölöm – felelte Nándor, és fájdalmában majdnem sírva fakadt, mert a
katona az első sorból és a művésznő a színpadról e percben csendesen
összemosolyogtak.
– Csak aludj nyugodtan az éjjel – mondta Rumfy nyelvével csettintve. –
Lehet, hogy reggelre te leszel hulla vagy a katona.
– Hulla leszek – felelt Nándor búskomolyan és telve meghalni vágyással.
A fölvonásközben már látta is, amint Rumfy egy állatszelídítőhöz való
pózban, egy hórihorgas jogász társaságában párbajra hívja a katonát.
– Rendben van – mondta a második felvonás után Rumfy. – Szerencséd van,
Nándor, lovagias ellenfeled akadt. Csöppet sem vonakodott vagy húzódozott.
Katonákkal élvezet dolgozni. Reggel hatkor a kaszárnyában lesz: kard,
90
végkimerülésig, bandázs nélkül. A harcképtelenséget majd én állapítom meg.

Engem nem lehet megcsalni, mint a doktorokat.
Még sokáig beszélt a derék Rumfy párbajokról, amelyekben segédkezett,
midőn a vér patakban ömlött a vívóterem padlóján, de Nándor mindezt csak
félálmában hallotta. Arra gondolt, hogy már többé nem érdemes élnie. Az első
szerelme, a gyönyörű, tehetséges színésznő, akiről olyan ragyogó tollal írt, és
kiről éjjelente álmodott a magas földszinten, Hársfa utca 2. szám alatt, Y-ban,
ugye, megcsalta, elhagyta, eldobta. Bár inkább evezne Cambridge-ben, és sohase
ismerte volna a jó szagú öltözőt, a rejtelmes színpadot, ahol az erdők mozognak,
és a vászonhoz dőlve komolyan áll a tűzoltó. Egyszer a harisnyakötőjét engedte
fölhúzni a művésznő, máskor tréfásan bepúderezte az arcát… Uram, istenem, mi
marad még hátra az egész életből!
Nándorunk regényes és hosszú végrendelkezést írt éjszaka, nevét szilárd
betűkkel aláírta, reggel pedig szerencsésen megvágta a szőke katonát.
Este a nyomdairodából kilépő Zsolit, Zsilt, Zsüliettet közömbösen e
szavakkal fogadta:
– Azt az izét… azt a katonát, aki a múltkor fixírozta kegyedet, ma egy kissé
összevagdaltam.
(1912)
A hóember szeretője
Abban a felvidéki városban, ahol egy darabig gyerekeskedtem, Zsigmond
király látogatása óta csupán egyetlen feljegyzésre méltó esemény fordult elő a
városka életében, ez pedig a tűzoltóság szervezése volt. A krónikaírók századok
múlva is emlegetik majd az izgalmas napokat, amikor a pirosra festett szivattyú és
a főparancsnoki sisak megérkezett a fővárosból. De bízzuk ezen dolgoknak a
megírását a háborúk és más nagy események íróinak tollára, én az elhagyott
ligetben szeretek járni, a csendes domboldalban meghúzódó vadrózsa a kedves
virágom, tengelyen szeretnék utazni Párizsba, és a felvidéki háborús
eseményekből leginkább a Stánczy Pista alakjára emlékszem, egy hatalmas
termetű, kövér, zsíroshangú férfiúra, aki a helybeli költő volt, és a városnál
írnokoskodott. Talán már írtam is róla valahol, mert szerettem őt. Ma arról
mesélgetünk, mily nevezetes dolgokat követett el Stánczy Pista a tűzoltóság
szervezésekor.
Volt egy hegynek kanyargó utcácska a városban, amilyen bizonyára a
legtöbb felvidéki városban felfedezhető, de Stánczy Pista véleménye szerint ez
91
volt a földkerekség legszebb utcája. Nem is lakott benne, éjszaka járt rajta
keresztül, világosságban csupán nyári hajnalon láthatta, amikor a hegyoldali
polgári lövöldéből hazaballagott (természetesen ismét egy jól sikerült majális
valceros, dalos, ábrándos emlékével a szívében), és mégis többnyire azon törte a
fejét, hogy miféle nevet kellene adni a kedves utcácskának, amelyet egyébként
Kutyaszorító néven ismertek a városban. Éjjelente, midőn Stánczy Pista a város
különböző kocsmáiból hazalépkedett, a Kutyaszorítóba érve dalolni kezdett.
Bámulatos mély, döngő hangon dalolt, többnyire saját szerzeményeit különböző
barna vagy szőke leányokról, akikkel képzeletben szerelmi ismeretsége volt. Nem
tehetett arról, hogy dalolt. Belső kényszer volt az éneklése, amely nyomban
elmúlott, amint a Kutyaszorítóból kiért, és bortól, fölhevüléstől gőzölgő fejéről
levéve a kalapot, megfürösztötte homlokát a csillagsugáros éjszakában. A hegy
fölött ragyogóbbak voltak a csillagok, és az ég sötét kárpitja lila színű volt. Fent, a
régi vár beomlott falai között tüzet gyújtottak a kísértetek vagy a vándorok.
Olykor Rozmaring utcának, máskor Csillag utcának, egyszer meg Barna
Kislány utcának nevezte Stánczy Pista a Kutyaszorítót a „Zöld Vadász”-nál vagy
a „Vörös béká”-nál, ahol barátaival érintkezni szokott. A „Makk-alsó” vendégei
(itt a kugli állott délután) bizonyosra vették, hogy Stánczy Pista szerelmes
valakibe a Kutyaszorító lakosai közül. De nem: nem lakott szerelemre való
teremtés a Kutyaszorító ódon házaiban, ahol tán Zsigmond király idejében
üldögélt ablakánál az utolsó fiatal asszony. Igen hosszú életű öregemberek és
asszonyok laktak a mohos házakban, amelyek elsötétülő vagy világos
ablakocskáikkal olyan formájúak voltak, mint a bábszínház hátterében
meghúzódó gyermekházak. Az öregemberek sohasem haltak meg, mert haláluk
után többnyire kísértetnek szegődtek el a várba, a régi házak pedig bizonyosan azt
szerették volna, hogy örökké tél lenne, midőn fogyatékos külsejükre szép fehér
bundaprémet varrt az időjárás. Az utca végén hóembereket építettek a gyerekek,
mert a növekedő hógolyót könnyű volt lefelé gurítani a hegyoldalból. Stánczy
Pista megállott, és botjával magyarázatokat tartott a hóbálványoknak, majd
szokott éneklésbe kezdett, hogy a Kutyaszorító álmatlan öregnépei pontosan
megtudhassák, most van éjfél, mert a „Zöld Vadász”-ból kivetették Stánczy
Pistát.
Egy szép éjszakán a megszokottnál nagyobb társaság tanyázott a „Vadász”
kormos bolthajtásai alatt, ahol a falakon Stánczy Pista ifjúkorából számos rovás
látható, amikor még hitel volt Magyarországon. A „jóbarátok” asztalánál izgatott
vitatkozás folyt, vén, családos emberek, sárkányfeleséget tartó férfiak is
megjelentek e napon, s vígan éjszakáztak, mert a vízipuska s vele a
tűzoltóegyenruha első példányai megérkeztek a fővárosból. Valaki magával hozta
92
a tűzoltói vörös sapkát, az kézről kézre járt, megsimogatták, megitatták, keshedt

öregurak fölcsillanó szemmel nyomták fejükbe a kackiás föveget. Ej, haj, újra
kezdődik a fiatalság.
Stánczy Pista szokása szerint komoran, szótlanul üldögélt az asztal végén,
és két hatalmas tenyerébe támasztotta borostás állát. Az egész tűzoltói mozgalom
csak annyiban érdekelte, hogy a szokottnál nagyobb mennyiségű bor került
elfogyasztásra, a bolthajtás alatt sűrűbb volt a füst, a „Vadász” vendéglőse már
este nyolc órára berúgott. Anton, a vén, csoszogó pincér titkon nagyokat húzott a
borospalackokból, és tavasszal, a dalárdisták majálisa után tűzoltómajálist is lehet
tartani, odafent a gyepes várudvaron. Pistának nem jutott eszébe, hogy felcsapjon
tűzoltónak, talán nem is tartotta elég méltónak e foglalkozást egy költőhöz, a
zajban, lármában mégiscsak keze ügyébe került egyszer az ünnepelt piros sapka.
Megfogta, és a fejébe nyomta.
– Nézzétek a legelegánsabb önkéntes tűzoltót! – kiáltott fel Nieszer, a
kéményseprőmester.
A társaság megéljenezte Pistát, jobbról-balról bort öntöttek, az öreg Anton a
legkarcsúbb virzsínia szivarjából kedveskedett, majd tovább ittak, vitatkoztak, a
vörös sapka pedig ott maradt Stánczy Pista fején hetykén félrecsapva, mintha ő is
tudta volna, hogy a „legelegánsabb önkéntes tűzoltó” fején van szerencséje helyet
foglalni.
Bár éjfél elmúlott, a kocsmárosnak a történelmi nap mámorában eszébe sem
jutott vendégeit kizavarni a havas téli éjbe, de Stánczy Pista önkéntelenül
felemelkedett, mert húsz év óta mindennap ilyenkor szokott felemelkedni a
„Vadász”-nál. Az asztal közepén egy csomó kiürítetlen palack foglalt helyet. Pista
megingott, visszaült helyére, bár belülről valamely belső nyugtalanság kezdte
gyötörni. Olyanféle volt ez a nyugtalanság, amelynek nincs neve, az ember mégis
azt hiszi róla, hogy azt jelenti: öreg édesanyja haldoklik, szeretője megcsalja,
barátja elhagyja, vagy reggelre meghal ok nélkül. Miután azonban Stánczy
Pistának senkije sem volt e kerek világon, a halálról pedig verset szokott írni,
növekvő belső nyugtalanságának sehogy sem tudta magyarázatát találni. Még
nagyobbat hallgatott, még többet ivott, és a máskor nyugodalmasan szívogatott
virzsínia szivarból pazarló módjára vén füstmacskákat vetett a ködös mennyezet
felé, mintha ezentúl minden napra esne egy tűzoltóünnepély a „Zöld Vadász”-ban.
Senki sem csodálkozhatik tehát, hogy Stánczy Pista soha az életben nem
tudja meg, hogyan került egyszerre a Kutyaszorító utca környékére, szemben
három hóemberrel, amelyek közül az egyiknek rongyos asszonykendő volt a
fejére kötve, míg a másik kettő törött cseréppipát tartott a szájában. A kedvenc
utcát másfél méteres hó borította, a vén házak megannyi nyugodalmas sírboltok a
93
régi katolikus temetőn, hová az előkelő embereket szokták eltemetni. Mélységes

csend mindenfelé. A hold útja nem lehetne úgy megolajozva, hogy e nagy
csendben ne hangzana léptének zaja, a csillagok, mint kíváncsi angyalszemek,
gyermekes jókedvvel pillongtak alá a szegény Stánczy Pistára.
– Szép sapkád van, Pista – mondta a nagy csendben az asszonykendős
hóbálvány.
Pista nyomban megállott, a fejéhez kapott. Valóban a tűzoltósapka maradt a
fején. Hogy fog holnap a hivatalba menni! Aztán körüljárta a hóbálványt, a
botjával belészúrt.
– Ne bánts, Pista – hangzott ismét kellemetes asszonyhangon –, hisz én
téged szeretlek.
Stánczy Pista megrázkódott.
– Engem nem szeret senki – mormogta félhalkan. – Pedig én vagyok az
egyetlen költő Szekercén. A pomádés patikárus, a fiatal tanító és a többiek
elszeretnek előlem minden leányt, asszonyt. Ordináré népek laknak errefelé. A
kutyának kell a költő.
– Én vagyok a te szerelmed! – felelt ismét a hóasszony. – Nem emlékszel
már reám az álmaidból? És a verseidet nem nekem írtad? „Arca hó és hó a kebele:
Hótisztaságú az ő szerelme!” Kihez írtad e verset, ha nem hozzám? Én vagyok a
hóasszony. Gyere karjaimba.
– Igazán szeretsz? – kérdezte Stánczy Pista, és már lassan kibontakozott
előtte a hóasszony szőkésbarna feje, nyugodalmas, tiszta, jóságos asszonyarca,
kerek válla, gömbölyű nyaka.
– Már nagyon régen szeretlek. Mindig hallgatom az éneked éjszaka, mert
tudom, hogy énhozzám énekelsz. Tavasszal és nyáron a kertekben lakom. Ősszel
az esőcsatornában zsörtölődöm, hogy minek az a sok víz. Télen azonban eléd
állok, és megmutatom magam. Tetszel nekem a tűzoltósapkában.
– Tetszem? – mormogta Stánczy Pista.
Sohasem érzett melegség, bűbájos öröm ömlött befelé a szívébe valamely
láthatatlan nyíláson, mint az aranyszínű bor zuhog a pincékben. A hóasszony két
fehér, telt és üde karját kinyújtotta feléje. Pistának mintha csak a kötelesség jutott
volna eszébe, egy fél strófára valót eldalolt verséből, a Rozmaring utca felé
fordulva, bámulatosan mély hangja döngve szálldosott a prémes háztetők között,
aztán csendesen lepihent a hóasszony lábához.
(1912)
94
Lionel
A gyertya lángja bágyadtan sárgállott, mintha halott mellett virrasztana, a
tükör fényes lapján gyönge homály támadt az éj közben felszállt porból, amelyet
tánccal és francia sarkakkal vertek fel. November volt, reggeledett, Lionel most
fordult be a kapun, az öreg kapusnő „kezét csókolom”-mal fogadja, míg Arany
Anya az emeleten csak ennyit szól felé:
– Na.
Arany Anya – mindez nagyon régen volt – táncosházat tartott Pesten, és
Lionel volt a vőlegénye. Húsz esztendeje.
Arany Anya a szürke szalonban maradt a díványon ülve, mint egy
ottfelejtett kép. A falról egy félig mezítelen francia hercegnő pillantott alá,
másfelől erdei faunok vállukon cipeltek fehér, csipke formájú nőket: középen
Arany Anya szürke brokátban, kivágott derékban, a szoknyáján egy
paradicsommadár, karján temérdek karperec, fülében mogyorógyémánt,
amelyeket most mintegy elfáradtan viselt, mintha estve óta jött volna valamely
sivatagban. Szürkülő haja olyan erősen látszik megfésülve, mintha minden este
arra számítana a fodrásznő, hogy Arany Anya másnap délig táncol a bálban, arca
rózsaszínű és néha jóságos, gyöngéd, barátságos, midőn az élet örömeire
figyelmezteti táncosháza látogatóit, de most fáradt, fásult, mint valamely régi
szerelmes levél, amelyet évtizedek múlva olvas ismét, aki kapta.
Lionel őszes, kissé hajlott úriember, csupán egy vékony karikagyűrű van az
ujján, a monoklija kerete platinából van, nyakkendőjében a tű vörös rókafej,
rubinszemmel, gallérja magas, széles, régimódias, mert nem szeretné, ha nyakán a
ráncok feltűnnének. Kabátja selyemmel bélelt, és oly gondosan nyitja széjjel,
mintha ez volna az egyetlen kabátja.
– Hol járt ennyi ideig, fiam? – kérdezte hirtelen gyöngédséggel Arany Anya,
midőn az igen tisztességes külsejű férfiún gyönyörködve végigjárt szürke szeme.
– Kis sétát tettem a Duna-parton, mielőtt lefeküdnék. Az embernek az
egészségére is kell néha gondolni.
– Ez a ködös reggel nem volt alkalmas a sétára – felelt fontoskodva Arany
Anya. – Inkább akkor vigyázott volna az egészségére, ha korán hazajön és
lefekszik. Még meg talál hűlni!
Lionel feketére edzett ezüst dohánytárcából cigarettát sodort.
– Parancsol? – kérdezte igen gyöngéden.
– Köszönöm. Tudja, min gondolkoztam az előbb? Azon, hogy én meghalok,
mielőtt egymásé lehettünk volna.
– Bolondság. Mi egymásé leszünk.
95
Arany Anya végtelen szomorúsággal ingatta a fejét.

– Majd meglássa, hogy itt hagyom magát, drágám. A szívem igen gyönge,
napról napra fogy a kedvem az üzlethez, és mégsem tudom abbahagyni!… Pedig
mily nagyszerű volna visszavonulni az üzlettől, amelyet tökéletesen utálok, falura
költözni, csirkét, kacsát nevelni, kis kocsit tartani, amelyen napfényes délelőtt
bekocsiznánk a birtokot. Egy kis szőlőt is vennénk, ahol ősszel szüretet tartanánk,
maga meghívná egynéhány barátját, és igen csendesen elbeszélgetnénk; vacsora
után mindenki hazamenne. Csak egyszerűen, rendesen, csendesen szeretnék élni
szép fehér falusi házban, és soha többé nem jönni Pestre. Maga tudja, hogy igen
értek a főzéshez, hisz falun nőttem fel. Ha jól viselné magát, az ebédjét mindig én
főzném. Csak már elmehetnénk innen.
– Hát menjünk, Arany Anya, én mindennap készen vagyok.
– Utálom az itteni embereket, nőket, férfiakat. A házam előtt álldogálva, a
kukoricacsősszel vagy a falusi kántorral szeretnék beszélgetni esténkint, ahelyett
hogy részeg grófok ostoba élceit hallgatnám. A pénz sem kell már. Utálom a
pénzüket, pfuj, be rossz szagú a bankó, az arany pedig akkor is penészes, ha
fényes. A villanyfény bántja a szemem, a selyem égeti a kezem. Nem tudnék
meginni egy pohár pezsgőt négy lóért sem. Miért vagyok tehát itt?
– Menjünk falura, drága hölgyem.
– Ó, hányszor sírok magamban, amikor senki sem lát, még maga sem. Az
életemet céltalannak, elhibázottnak látom. Igazán, néha nagyon kételkedem már
abban is, hogy szerelem van, pedig ebben az egyben mindig hittem. Hát szeret
maga engem, Lionel?
– Ezt talán már nem kellene közöttünk szóvá tenni, gyöngyvirág. Vajon
mulasztottam egy napot húsz év alatt? A felkelő nappal mindig megérkeztem én
is! És kételkedik szerelmemben?
Arany Anya sóhajtott, de nem a boldogtalanságtól.
– Szerelem? – ismételte, és felemelte strucctollas legyezőjét, mint a színházi
páholyból látta. – Furcsa, hogy egész életemben mindig szerelemről hallottam
körülöttem beszélni. Éjjel-nappal szerelmeskedtek nők és férfiak. És most öreg
napjaimra mégis azt hiszem, hogy káprázat volt, amit láttam. Csupa hazugság a
szerelem… Maga sem szeret, senki sem szeret. Mit is szerethetne már ilyen
vénasszonyon?
– Asszonyom, ön biztosan tudja, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki
kegyedet szereti.
– Köszönöm, Lionel. Ni, a nap már felkelt, és elűzte a ködöt. Látja, milyen
aranyosak a háztetők!… Most lehet szép a rét és a réten átfutó folyó. Őszi csend
van a mezőkön, és a napsugarak mint aranylábú pókok járják be a hervadt fákat,
96
nedves kocsinyomokat. A parasztmenyecskék piros kendője virít, és nagyatyám,

az egykori körorvos, most indult betegei látogatására brittanikaszagú bundájában.
Igen jó meleg sapkája volt…
– Menjünk valahová, utazzunk el, gyöngyvirág. Szívjunk egy kis falusi
levegőt. Elég gazdagok vagyunk már úgyis.
Arany Anya talpra állott.
– Menjünk… Várjon, csak átöltözködöm, levetem ezt az utálatos ruhát. Van
egy ócska zöld szoknyám és egy kis bársonysapkám, azt veszem fel. Jó lesz a
szürke köpenyeg az útra? Nem nagyon kopott?
– Igen jó lesz.
– Várjon tehát, mindjárt jövök! A kis bársonysapka helyett talán mégis
inkább kalapot veszek fel.
– Helyes.
– Az ember öltözzék fel, ha idegenbe megy. Utóvégre nincs az orromra írva,
hogy kétszázezer forintom van a bankban…
– Öltözzék rendesen.
Lionel egy másodpercig egyedül maradt. Ásítozva nézte öreg arcát a
tükörben, mire Arany Anya hirtelen visszatért.
– Megbuktunk – mondta elszomorodva –, nem mehetek ma sehová. Szerda
van, s ilyenkor nem utazom.
Lionel halkan nevetett.
– Tudtam előre, de mégis jó volt az utazásról beszélgetni. Nemde,
gyöngyvirág?
– Mintha máris boldog lettem volna.
(1912)
A százgalléros
A Radákovics, akit önök Vas Gereben néven ismernek, még benne járt, de
Vörösmarty is hordta. Általában a csizmadiák viselték a múlt század elején, mert
a csizmadiák akkoriban különös emberek voltak. Nem mondhatni róla, hogy szép
viselet volt, sem azt, hogy gyakorlati haszna volt. Hordták, de hisz a krinolint is
hordták. Köpenyeg volt, amely a régi ruhadarabok szokása szerint évtizedekig
való használatra volt megalkotva. A százgallérost nem érhette baj. Megmaradt,
ameddig az ember. Sőt azután is. Éppen egy gazdátlan százgallérosról mesélek
most önöknek.
97
A százgalléros köpenyeg divatját múlta, már az egykori csizmadiák unokái

sem viselték, pörge kalapot és magyar nadrágot hordtak a Belvárosban.
Podmaniczky Frigyes is nemzeti viseletben lépkedett a Váci utcában, fokossal,
árvalányhajas kalapban – csupán egyetlen százgalléros volt még a világon. A
„Csigá”-ban függött egy szegen, a söntés mellett, és Kurz Fánni – természetesen
az öreg Kurz menyecske leánya – intézkedett a százgalléros sorsáról. Írók
kölcsönbe kapták, költők télen viselhették vagy éjjelente, ha megeredt az eső
odakünn, a „Csiga”-beli asztaltársaság illusztris tagjai hazamehettek benne. Ódon
vidéki kávéházakban vannak esernyők, amelyek valamely titokzatos módon
évtizedekig megmaradnak, és az öreg markőrtől – Fuxtól vagy Homérosztól,
amint már vidékenként az öreg markőröket nevezik – kölcsönkértük az esős
időben. Az ócska esernyők húsz-harminc esztendeig elszolgálják az „Arany
Golyó”-t vagy a „Privizer”-t, holott a hűséges házőrző eb sem él eddig.
A „Csiga”-beli százgalléros ugyancsak évtizedekig szolgálta azokat a
férfiakat, akik a „Csiga” borából ittak. Téli éjszakákon, midőn az asztaltársaság
már megvitatta a tegnapot, a mát és a holnapot, ólomöntés gyanánt a
százgallérosra fanyalodott. Hisz valaki minden éjszaka magával vitte párnának
vagy takarónak, vagy talán szobának – amilyen pajkos gyerekek ez idő tájt a
költők voltak!
A talpas és jól megcsinált borospoharak környékén, éjjel, odakünn
karácsonyi kedvvel hullott a hó, és csupán az Aranykéz utcai bakter volt még
ébren Pesten (mert annak hajdanában Vörösmarty urat kellett hazáig kísérni, s
elszokott az alvástól); a pipafüstben, a „Csiga”-beli borok dohányszagú ködében,
a költők álmában a csöndes százgalléros köpenyeg legendás hírre tett szert. A
megbízható jó barátról, amelyet a kövéres Kurz Fánni aggodalommal és
figyelmeztetéssel adott kölcsön öreg íróknak, ifjú költőknek, a legegyszerűbb
legenda az volt, hogy Vas Gereben felejtette a kocsmában, midőn meghalt. Igen
öreg urak emlékeztek rá, hogy látták a százgallérost Radákovicson, de voltak
fantaszták, akik Kisfaludy Károlyénak mondták a köpenyeget. A köpenyeg igazi
múltja sohasem tisztázódott. Kurz Fánni – kék szemű, szőke és piros arcú
menyecske – csupán annyit tudott róla, hogy legnehezebben Liliomfi úrtól kapta
vissza a köpenyeget, aki még a színpadon is játszott a híres ruhadarabban.
Bizonyos csupán annyi volt, hogy a gallért viselte Jókai, s egy télen, lapszerkesztő
korában, Petőfi. És a hatvanas és hetvenes években, midőn a költők, írók és egyéb
szerkesztők a „Csigá”-ban vigadtak, névnapokon vagy más alkalmakkor rendesen
felköszöntötték a régi köpenyeget. Az öreg Rácz cigány pedig elmuzsikálta a
köpenynek Bihari kesergőjét, mert Balázs Sándor író úr száz pengőért eladta
regényét.
98
Így élt, éldegélt a százgalléros köpenyeg Pesten, a hatvanas és hetvenes

években költőkkel aludt, velük álmodozott, és Kurz Fánni vigyázott rá, mint a
pesti burgerasszonyok abban az időben még mindenre vigyáztak, ami a házi
vagyonhoz tartozott.
Egy napon sápadt képű, búskomoly szemű és szomorú mosolygású ifjú
jelentkezett a „Csigá”-ban, aki a földkerekség minden más részén megfelelő
feltűnést keltett volna, részvétet vagy rokonérzést – de a „Csigá”-ban a vendégek
maguk is mindannyian szomorú mosolygású és sápadt képű emberek voltak,
ugyanazért nem sokat törődtek a jövevénnyel. A „Csigá”-ban csupán egy
megyéspüspök kelthetett volna feltűnést – kár, hogy Bartakovicsnak sohasem
jutott eszébe közelebbről megismerkedni kedves íróival!
A sápadt képű ifjú a sarokban foglalt helyet, és nem sokat törődött sem
írókkal, sem a szerkesztőkkel, akik pedig az est előrehaladott órájában gyakran
mondtak olyasmit a hosszú asztalnál, amivel a szomorú ifjú figyelmét magukra
terelhették volna. K. bácsi oroszlánsörényét borzolta, a szép Benedek Aladár új
hódításairól szürcsölgetve regélt, a Budapesti Bazár tekintélyes szerkesztője
oroszlán módra kiáltott fel:
– Friss, új talentumot keresek! Ti már nem tudtok semmit!
A bús ifjú minderre nem mozdult helyén, pedig költőféle lehetett, mert
gyanús papirosdarabok kandikáltak elő vékonyka kabátja zsebéből. Olykor halkan
és fájdalmasan köhécselt, mint az érzelgős regények hősei, éjféltáján vércsepp
buggyant ki ajkán, a henteskülsejű regényíró irigykedve nézte a hosszú asztaltól
kicseppenő vérét. A szép Benedek Aladár halkan felsóhajtott:
– Mellbeteg koromban minden leány velem álmodott Pest-Budán… Kár,
hogy elmúlt e szép idő.
Később a boldogtalan ifjú felállott helyéről, és színészi állásba helyezkedett
a söntésben foglalatoskodó Kurz Fánni előtt.
– Drága hölgy, az én nevem Petőfi Zoltán, kölcsönkérem az apám
köpenyegét.
A hosszú asztalnál a süket Buzárovics kiadó hallotta meg először a
söntésben elmondott szavakat, mert a süketek néha csodálatos módon hallanak.
– A Petőfi fia? – mondta, és talpra állott.
Az írók felugrottak helyükről, és a söntésbe tódultak.
– Mit keresel te Pesten? – kiáltotta a szigorú Kertbeny, aki sokszor
dicsekedett Petőfi barátságával. – Neked Debrecenben van a helyed!
– Persze hogy ő az… A Zoltánka. Mindjárt ismerős volt! – szólt közbe
Erdélyi Gyula. – Csak a szeme nőtt meg, mióta kalapot vettünk neki az öreg
Szendrey úrral a Váci utcában. Kis pörge, pántlikás kalapot… Emlékszel, Zoltán?
99
– No már erre iszunk! – lelkesedett fel Tóth Pál, foglalkozására nézve

jogász, akit az írók tartottak a „Csigá”-ban.
Kurz Fánni az általános örömben és lelkesedésben megfeledkezett a
mindennapi porcióról, amelyet a hosszú asztalnak hitelezhet atyja
felhatalmazására, és teli üvegekkel rakta meg az asztalt, ahol máskor ilyen időben
már csupán a Buzárovics kiadó úr poharában szokott bor lenni. (A többiek nem
kaptak.)
A sápadt ifjú egy darabig szótlanul ült a nekividámodott írók között.
– Jó barátom volt az apád! – hangzott jobbról-balról.
Tóth Pál átkarolta Zoltánt nagyrabecsülése jeléül, és K. bácsi állandóan
hosszú hajában markolászott a két kezével.
– Uram, teremtőm, hogy múlik az idő! Tegnap még az apád ült ezen a
helyen! – mormogta fejcsóválva, mintha mind ez ideig hamisan kártyázott volna
vele a kalendáriumcsináló, az asztal alá dobta az éveket, hónapokat.
A bakter kopogott a „Csiga” ajtaján, megkapta fél messzely borát.
– Hazafelé – kiáltotta Fánni a söntésből.
– Kié a köpenyeg?
– A Zoltánkáé! – felelte egyhangúlag az asztaltársaság, pedig ott volt egy
férfiú a társaságban, aki a Kemnitzer kávéházban lakott, csupán egy
márványasztalon, és titkon reménykedett a köpenyegben.
Fánni ünnepélyesen fogta a százgallérost, mint minden este, de most nem
dobta a kiválasztott mellé a székre, hanem elkomolyodott arccal, kissé nedves
szemmel borította a tizenhat éves ifjú vállára.
– Aztán visszahozza! – mondta anyáskodó hangon. – Mert csak úgy kapja
meg máskor, ha pontosan elhozza. Gyerünk már, tekintetes uram.
Az írók felcihelődtek, a borokat kiitták, Tóth Pál az elmaradt toaszt miatt
veszekedett K. bácsival:
– Ti is mindenkit felköszönttök, kutyát, macskát, faliórát, csak a Petőfi fiát
nem!…
A pipákat kiverték, és Buzárovics úr hárászkendőt kötött a nyakára.
Az utcán éji csendben szakadt a hó, az írók krákogva vagy némán ballagtak
a házfalak mellett a bokáig érő hóban.
Az ifjú megszólalt:
– Csak valami olvasnivalóm volna, mindjárt rövidebb volna az éjszaka.
A százgallérosban kotorászni kezdett. A zsebeket megtapogatta, a rongyos
bélést kifordította… Egyszerre megcsörrent valami a köpenyeg zsebében.
– Pénz! – kiáltotta Tóth Pál.
100
Három ezüst húszast vett ki Petőfi Zoltán a köpenyeg zsebéből, amelyet a

koldusok és költők viseltek.
Az Aranykéz utca sarkán, a lámpás alatt megállott a társaság, és mint valami
csodát bámulták a húszasokat. A hó szakadt, a Duna felől dermesztő hideg
áramlott.
– Kié a pénz? – kérdezte Zoltán. Először senki sem felelt.
Aztán a romantikus K. bácsi szólalt meg:
– A tied a pénz. Bizonyosan az apád hagyta benne, hogy legyen ma
éjszakára szállásod.
De K. bácsi rendesen sokat ivott, és csupán évek múlva hitték el ezt a
dolgot, amikor már se köpenyeg nem volt többé, se Zoltán.
(1912)
Csurli
Igen egyszerű a dolog: hősünk, Csurli őrült volt, és szinte maga is kíváncsi
volt, hogy mikor viszik be a csendes házba! Csurli éjszakázó férfiú volt, egy
német lapnál korrektor volt, holott (saját bevallása szerint) egy kukkot sem tudott
németül, reggelig a kávéházakat és korcsmákat járta, de még néha délelőtt is
elbolyongott a külső telkeken, Budán vagy Kőbányán, ahol véres szemű, tántorgó
léptű és halottfehér orcájú ismerősökkel nem találkozhatott, mert csupán este tíz
órakor volt dolga, és midőn ilyentájban felébredt, mindig csodálkozott, hogy még
él, szabadon van, sem kezén, sem lábán nincsenek kötelek, keze nem véres, tehát
senkit sem gyilkolt meg őrültségében, midőn alkohollal mérgezetten, ajkán vad
vagy vidám szitkokkal, ocsmány trágársággal vagy a legfinomabb bókokkal,
szívében pedig százféle vérző, régi, gyógyulatlan, lélegzetelkapó, hátat
meggörnyesztő és nyelvet dadogtató fájdalmakkal, sebekkel, sejtésekkel és
álmokkal bolyongott éjszaka, vagy ült lehorgasztott fővel a csapszékben, és
minden második embernek bicskát szeretett volna döfni a szemébe. Csurli
ugyanis azelőtt, valamikor igen tehetséges ember volt, mielőtt elzüllött volna
azokért a nőkért, akik Csurlit nem szerették.
Csurli tehát megőrült, de ezt józanul nagyszerűen titkolta. Sem a német
lapnál, ahol a nyomda padlásán, egy szűk ketrecben a lapot korrigálta, sem a
lakásán, egy elhagyatott kis szállodában, amelyet még a szerelmespárok is
elkerültek ódonsága miatt: senki sem tudta. Az arca fehér volt, no, mert
éjszakázott, igen fehér, duzzadt, de nem csinosság nélküli, a szemét lesütötte,
hogy ne látszódjanak teljes pontossággal a szesz és gondolatok véres ujjnyomai, a
101
ruházatára ügyelt, körmét, fogát tisztán tartotta, bár szeretett kis összegeket is
kölcsönkérni. Vad őrültségei alatt halálra mérgezte magát alkohollal, agyonvert
hulla módjára aludt; csendes rohamok idején két-három napig nem jött szemére
álom. Az ágyán hánykolódott, százszor elgondolta, miért és hogyan őrült meg, hol
kezdődött, hol csalta meg az élet, a nő, energiája, szerencséje, önmagában való
hite. Ha a bal oldalán feküdt, az alkoholtól elgyengült szívén, folyton-folyvást egy
nőre gondolt, mindaddig, amíg akadozni kezdett a lélegzete, az agyát elöntötte a
vér, a szíve rettenetesen vert és kihagyott. A jobb oldalán fekve, az életnek egyéb
körülményeit is világosabban látta: félbehagyott tanulmányai, vagyoni romlása,
nők, akik, mert ideig-óráig igazán szerették, s éppen ezért nem nagyon érdekelték,
az álmatlan órákon, napokon ellátogatnak hozzá, magukkal hozzák egykor
megcsodált bájaikat, barna vagy szőke hajukat, nagy szemek néznek a sötétben,
fehér karok, lábak jelentkeznek, vidám vagy búskomoly mosolyú ajkak
helyezkednek el Csurli szája mellett a párnán, illatok jöttenek vizitbe régi női
ruhákról és testekről, kézfogások, csókok, hangok, bizonyos szavak, lépések,
ülések, láb- és kézmozdulatok, fejtartások, elbúcsúzások játszódnak le a kis
színpadon, amelyet Csurli jobb oldalán fekve látott az álmatlan napokban.
Hanyatt fekve legtöbbször arra gondolt, hogy még megváltozhatna minden, ha
orvosoltatná magát, de erre csak nagyon rövid ideig gondolt, mert félt bevallani
elhatalmasodott idegbaját bármely orvosnak is, másrészt azt képzelte, hogy egy
becsületes orvos neki már csupán az agyonlövést tanácsolhatná. Hess, te csúf,
minden órában serényen házaló gondolat! Erre még ráér Csurli úr. És aztán
hirtelen, gondolkozás, töprengés nélkül fog végezni. Mikor a mellére feküdt, és az
arcát a párnába fúrta, akkor nem gondolt semmire, hanem sírt szakadatlanul, mint
egy gyermek. Jóízű, bőséges, csukló zokogások közepette sírdogált magában,
mindaddig, amíg egyetlen könnyet érzett égni szemében. A nagy sírások,
boldogító zokogások után nagyszerűen megkönnyebbült, és folytatta az életet ott,
ahol elhagyta.
Télen inkább őrült volt Csurli, mint nyáron. Talán a hideg vagy a sötétség, a
fűtetlen szoba, rossz táplálkozás s az erős szeszfogyasztás tette, hogy Csurli
vadállat módjára rohant az utcán nők után, akiket először látott, de a
megszólításuktól mindig visszatartotta valami. Elhervadt arcú nők, formásan
kövérek vagy apácásan aszottak, rövid szoknyás leányok, fiatal hivatalnoknők,
színházba siető asszonyok vagy vasárnapi éjjelen a tánciskolából jövő, fehér
ruhás, fehér harisnyás, tánccipős fiatal lányok, esetleg bepúderezett hajú
mamájuk, piros arcú vidéki nők, akik a szállodában laktak, gyászfátyolos,
viaszképű, keserű ajkú özvegyek, fiatal szobaleányok fekete vagy fehér
kötényben, cselédek papucsban, gyümölcsöskofák, újságkihordó asszonyok és
102
báli belépős grófnők, fekete zsidó asszonyok, gyémántokkal, amint a gépkocsin

mellette elrohantak: mind-mind szíven találták Csurlit, aki az utca lányait,
valamint a hivatásos táncosnőket sohasem szerette. Hajnalban, télen, sötétben,
idegen házak elsötétedett lépcsőin barangolt, tejesasszonnyal vagy
házmesternével barátkozott, megleste az öltözködő cselédeket, pincelakásokba
dugta be az orrát, ahol nők és férfiak hevertek a szalmán, és hajnalban ásítva
talpra állottak, a Városligetben tanyázó facér cselédeknek volt pártfogója, és a
német nevelőnőnek célzatossággal köszönt, amidőn reggel a házikisasszonyt az
iskolába elkísérte. De hát Csurli őrült volt, szomorú, szeszivó, életunt, tönkrement
őrült, aki a fentebb elsorolt nőket csupán képzeletben szerette, és ha nagy néha
megszólította őket, kísérlete többnyire kudarccal végződött… Mert ha
tisztességtelen volt a nő, Csurli bizony eliramodott. Otthon jobb oldalára feküdt,
és felidézte magában azokat a nőket, akiket véleménye szerint ő tántorított el az
erény útjáról, meghívta őket teára, uzsonnára, vacsorára vagy délelőtti látogatásra,
s a nők, özvegyek, hajadonok és férjezettek eljöttek, egykor a valóságban hozták
bájaikat, különböző formájú lábaikat, kezeiket, hajaikat, hangjaikat, illataikat…
Csurli sorban visszagondolt rájuk, mindegyikhez volt egy bókja, egy sóhajtása s
egy kézcsókja, amelyet természetesen saját kezén helyezett el. Télen azonban még
másfelől is ostromoltatott Csurli gyönge idegrendszere az iváson és a jó
magaviseletű hölgyeken kívül. Télen, a hosszú, sötét éjszakákon a
nyomdairodában vagy a ködös kávéházban, hirtelen látszólag minden ok nélkül
lehorgasztotta a fejét, mint a meglőtt varjú. Ilyenkor ő jutott eszébe, az egyetlen,
az imádott, a hűtelen, a csalfa, a szívkalapálást, szeszfogyasztást és nyelvdadogást
előidéző nő. Csurli „Virágné”-nak nevezte magában a bizonyosat, holott más neve
volt, de ezt a nevet Csurli sohasem merte kimondani. Virágné volt az őrület
tárgya, Virágné miatt akart számtalan férfit meggyilkolni az éjjeli korrektor,
Virágné miatt nem merte a valóságban megszólítani a nőket. Virágné, amíg volt,
nemigen okozott nagyobb feltűnést bolondunk idegrendszerében. De amint
elmúlott Virágné, amint elhagyta Csurlit, attól fogva éjről éjre visszajárt, mint egy
szép álom, mert rosszul bánt vele. Nem hordta színházba, sem hangversenybe, de
még kávéházba sem. Virágné egyedül töltötte a napot, Csurli szeszek és nők után
járkált, néha napokig, néha hetekig nem szólt Virágnéhoz, mert meg volt
győződve arról, hogy más férfiak nincsenek a világon. Virágné őt el nem
hagyhatja. Ezzel vádolta magát Csurli, és csupán hanyattfekvése alatt jutott
eszébe a gondolat, hogy ha Virágné igazán szerette volna, el nem hagyta volna
soha… De nem feküdhetett mindig hanyatt, ülni is kellett, arcba temetett kézzel a
korcsmában, és elgondolni minden jót és szépet az egykori Virágnéról, akivel
három esztendeig élt egy fedél alatt, s akiért megőrült, mert elhagyta. „Csak
103
legalább megöltem volna!” – rikoltott bévül Csurli a keserves téli éjszaka. „Csak
legalább jól megvertem volna” – gondolta vad fogcsikorgatással. „Csak legalább
megbecsültem volna a drágát!” – jajgatta az önvád mérgével.
Szédülve, támolyogva, öngyilkossági gondolatokkal eltelve ment ilyenkor
haza az omladozó kis szállodába, s ha véletlenül szerelmesek aludtak az elhagyott
fogadóban, az ajtó elé tett női cipőket felemelte, szemügyre vette, megforgatta,
megszagolta:
Ilyen volt a Virágné cipője! – gondolta magában.
(1912)
Bogárka, a táncosnő
Csurli úr, akiről néhányan még tudjuk, hogy egykor tehetséges, üde, csinos
ifjú volt, jelenleg azonban öreg őrült, egy kis német lap irodájában, közel a
padláshoz és éjszaka a nem jó szagú hasábokat korrigálja, egy reggelen csónaknak
képzelte magát, vitorla és kormány nélküli csónaknak valamely rohanó járású
folyón – az evező a vízbe esett, sőt a ladik fenekén lyuk keletkezett, és a víz már
szivárgott befelé. A part messze van, sötét van, vihar van, sehol semerre senki.
Csurli úr nemsokára elmerül a hideg habokban. A csónak orrán helyes kis
rézbetűkből olvasható volt neve. Tasmánia. Így hívták Csurli urat, midőn reggel
hazafelé vergődött Budáról vagy Kőbányáról vagy Újpestről vagy Visegrádról,
ahol éppen barátjával (Rudenz Ulrikkal vagy más tekintélyes lovaggal) tömérdek
bort ivott, verseket gondolt a szíve közepén, de kívülről káromkodott, barna,
gyönyörű szemű nőket képzelt a szomszédságba, és álmodozva mormogta:
„Szenyóra, eljön a temetésemre?” Pedig csak Rőt lovag vagy Csingilinge Jóska
ült mellette. Dideregve, vacogó foggal feküdt a paplan alatt az omladozó kis
szállodában, a város szélén, mert mint kultúrember és mint kontinentális gavallér,
nem feküdhetett máshol, Párizsban a „Grand Hotel”-ben, Berlinben az
„Esplanade”-ban, Londonban a „Cecil”-ben, Budapesten a „Fehér farkas”-ban,
ahol néhány esztendő előtt még állás volt a vidéki kocsik számára, de manapság
csupán Gyöngyöspataki Gábor színházigazgató és neje szállottak meg a „Fehér
farkas”-ban, mint legutolsó emberek Magyarországon, akik még tengelyen
utaztak. Gyöngyöspataki (egykor híres velencei mór a vidéki múzsában) még nem
ült vonaton, kis szőlője volt Érden, rajta borház (fehér és arany csillagocskákkal
behintve a fal, amit az igazgató maga festett), kocsit, lovat tartott, minek utazott
volna tehát vasúton? Jó darab idő múlott el, míg a hánykódó, léket kapott csónak
a kétségbeesés alkohollal mérgezett folyóján, a viharban, fegyverdörejben, erdei
104
orgyilkosok és sápadt képű, véres tekintetű pálinkásüvegek között partot ért:

Csurli, a szegény őrült fiatalember végre elszunnyadt, és bozontos fejéből
egyenkint szökdöstek el az éj folyamán oda beköltözött lakók, akik harmincfokos
szesz vagy francia pezsgő társaságában jöttek, de mert az alvás órájában
elszöknek a párolgó szesszel: a kis táncosnő piros szoknyájában és finom arcával,
amelyen a bőr még olyan gyöngéd, mint a fiatal fa kérge tavasszal, Homlai,
Magyarország legnagyobb hazugja, barna képű zenészek, jókedvű, ravaszkás
szemű pincér, a portás, aki jegesmedve módjára lóg ide-oda a mulatóhely
kapujában, virágot és kézimunkát áruló öregebb nők, akik egykor maguk is a színi
pályán működtek, de emlékben csupán a hajfestéket és a rizsport tartották meg,
azután megint Lajcsi, a Comédie Française tagja, aki a kiskocsmában énekel,
megint a táncosnő piskótalábával és bodros, göndörkés, barna hajfürtjeivel –
„Bogár, Bogárkám!” – mormogja álmában Csurli – ezres bankó, öklöndöző
öregember, Pipiske, az újságárus fiú, pirosra főtt rák, amely azonban mérget
tartalmaz, felkunkorodott farkú kandúr, és a háttérben, mint egy pohos hegy,
holdvilág alakú fejjel és igen nagy lúdlábon Csalóközi lapszerkesztő, aki a
táncosnők lapját kiadja, és Csurli urat éjjelente személyes barátai között tiszteli,
így röpködtek ők mind tova a kis szállodai szobában Csurli úr alkoholtól
mérgezett agyvelejéből: a piros rákok az ajtón távoztak, a táncosnő
cigarettapapiros alakjában szállt ki a harmadik emelet ablakából, míg a nagyon
kövér Csalóközi már előre bekormozottan bújt be a vaskályhába… Az ajtón
dörömböltek. Anton, a bérszolga azt jelentette, hogy Gyöngyöspataki
színházigazgató és neje a délelőtt folyamán megérkeztek a „Fehér farkas”-ba:
mire hősünk, Csurli úr, aki a színházigazgatóné-nak alattomban egyik legnagyobb
tisztelője volt, még mámorosan, az éj groteszk képeitől és csengő tánczenéjétől
megrészegedve talpra állott, mintha ezt is csak álmodta volna, mint a gyöngéden
libegő hajfürtöket a táncosnő fehér homlokán, a bort, a sört, a likőröket, a
szenvedélyeket, a szerelmeket, a bánatokat: talpra állt, s garderóbjából finom
szalonkardot, selyemfrakkot, hímzett, csipkés inget és heliotrop illatot keresett
elő, midőn a színházigazgató és neje udvarlására szobáját elhagyta, a földszintre
ment, ahol korcsmaüzlet volt a vidéki és helybeli uraságok rendelkezésére. A
színházigazgató vadmacska bundácskájában ült, fekete bársonyból való fövegét a
feje búbjára tolta, vastag aranylánca csaknem a földet érte, és mind a tíz ujja
igénybevételével pörköltet evett, amit a „Fehér farkas”-ban egy kiérdemesült
lókereskedő receptje szerint szoktak főzni, de azért Mezőtúr felé, egy leveles
határcsárdában készítik mégis a legjobb pörköltet Magyarországon. A piros
abroszt tán még Zsigmond király idejében helyezték el az asztalon, la belle Bella,
a színházigazgatóné zöld dolmánykájában és császárpiros kalapjában
105
mindenesetre angol királynő módjára foglalt helyet az asztalnál, mint talán Stuart
Mária, midőn Walesben utazott, és a Györgyhöz címzett fogadóban megszállott.
Mily drága volt a kis, kövéres kéz, amely bizalmasan, sokat ígérőén, hamiskodva
Csurli úr kezében elhelyezkedett! Mily mámorító volt a szemeknek gyöngéd,
búskomoly és álmodozó pillantása, amely Csurli úrra reászegeződött: „Lássa, még
mindig ezzel a vadállattal élek együtt!” – mondta a direktorné szeme. A
virágkehely alakú szájacskájában könnyedén füstölgött egy kis cigarett, míg a
retikülben sok ezüst- és aranypénz csörgött, mintha Gyöngyöspatakiék minden
vagyonukat ércpénzbe fektették volna. A frissen csapolt sör sárgán, tündökölve,
jó szagúan állott a kancsóban, a napsugár reápillantott, és azt hihette, hogy
hervatag, fényes, őszi tájon nyargal, ahol nyárfák állnak, és a kis folyón fonnyadt
kankalinok úsznak. „Hö. A vidéki pasasérok manapság csupa Márkus Emíliákat
óhajtanak látni a színpadon. Vagy legalábbis fiatal, csinos nőket, akiken jól
megfeszül a harisnya vagy tricot. Ebben járunk Pesten.” Így szólt a
füstölthalszagú színházigazgató, la belle Bella rábólintott: „Én bizony már nem
festem ki magam senkinek a kedvéért, nem azért vagyok direktorné” – toldította
meg férje mondatát. Csurli úr a mellénye zsebébe nyúlt, számlacédulára felírottan
ott helyezte el azon kis táncosné lakcímét, akinek fehér homlokán a barna
hajfürtök úgy libegtek, mintha szél fújdogálná őket. „Bogárkám – sóhajtotta
magában –, bocsáss meg, hogy eladlak, de az öreget mégiscsak el kell most
küldeni innen.” Még néhány imádságos szót fűzött e gondolathoz, aztán
leánykereskedőhöz méltó ügyességgel ajánlotta Bogárkát barátja, pártfogoltja és
vidéki komája, Gyöngyöspataki színházigazgató figyelmébe. A fekete bárány
temérdek „hö”-t mondott, az asztal alatt kétszázszor megnyomta Csurli úr „la
Belle” lábát, végre megmozdult a vadmacska prémje.
– Elmegyek hozzá, és ha csinos, leszerződtetem – dörmögte a
színházigazgató. – Kérlek, vigyázz, hogy „la Belle”-t el ne lopják.
Így adta el Csurli úr Bogárkát, akit talán igazán szeretett életében.
(1912)
Souvenir de Pesth
Lakott valamikor Pesten, az Aranykéz utca numero 7-ben egy Janicsek Pál
nevű idősebb úriember, aki mint híres gyűjtő nagy tiszteletnek örvendett a
régiségkereskedők körében.
Janicsek magányos, családtalan ember volt, a régi képek és műtárgyak,
amelyekkel lakását megrakta, a vén bútorok, amelyek körülvették, a remekművű
106
lámpás, amelyet esténként meggyújtott, amely hajdanában egy francia

hercegnőnek világított, ágya, amelyben Mária Terézia aludt, mindenért
kárpótolták, ami másnak az életben kellemes és mulatságos szokott lenni: nőért,
gyermekért, atyafiért.
Janicsek Pál az öltözködésben is egy régen elmúlt divathoz igazodott.
Pesten akkoriban mindenki magyar ruhában járt, árvalánybokrétás kerek kalapot
tettek fejükre a mágnások, Podmaniczky Frigyes cifra szűréről álmodtak a dámák,
Zrínyi Ilonák és Lorántffy Zsuzsannák sétáltak a Váci utcában – Janicsek Pál
ugyanakkor széles karimájú cilinderkalapot helyezett a fejére, fehér pantalonján
strupfli volt, frakkja kék, és nyakán magas gallér. Aranyvégű pálcikája egy
századeleji gavallér kezéből került a kezébe, és a nyakában, a fodrok alatt, vagy
mellényén, a szíve fölött selyemszalagon vagy vékony láncon kerek, aranyos
rámácskába foglalt arcképfestménykét hordott: valamely régi dáma arcképét, akit
aznapon a gyűjteményéből kiválasztott.
Abban az időben, mikor a fotográfiát még nem ismerték, voltak festők, akik
krajcárnagyságú területre is le tudták festeni a legszebb női arcokat.
Színes, tündöklő képecskék voltak, a dámák arca rózsaszínű, és ruhájuk
divatos, finom.
Némelyik hölgy mosolygott, másik búsongva nézett a távolba; galamb
repült vagy virágbokréta a képecske szögletében, esetleg régi kastély körvonalai a
háttérben, amely kastélynak bizonyos vonatkozása volt a régi hölgyhöz: amint a
festőnél megrendelték a képet, amely aztán a megfelelő férfiak szíve fölé került.
A férfiak elutaztak, esetleg hadba mentek, messzi városok tornyai alatt
bolyongtak, de szerelmesük sohasem válott meg tőlük.
A kis kép igen alkalmas volt arra is, hogy éjszakára se hagyja el őrhelyét a
szíveken.
Öregemberek és hagyományok szerint: a kis képek tartósabb s igazabb
szerelmek voltak a férfiak és nők között.
Janicsek Pálnak legalább ezer női arcképe volt összegyűjtve a lakásán,
amelyeknek egy részét ágya fölé akasztotta, a többit vasládában őrizte.
Némelyik dáma több példányban benn volt a gyűjteményben.
Egy Metternich hercegnő például a képecskén pásztorleánynak öltözve,
gyepes halmon üldögélt, lábánál fehér bárányka heverészett, és arcán ábránd,
mélabú, vágyakozás volt észlelhető.
Ugyancsak Metternich hercegnő másfelé lovaglóruhában, kezében
vesszővel állongott, álla férfiasan előrenyomult, és szemében keménység, erősség
tükröződött.
107
A harmadik képen ragyogó báli ruhában, tündöklő arccal és villogó kék

szemmel, élveteg arckifejezéssel találjuk, mintha az ékszerei is lehunyták volna
vakító szemüket, amint a táncban elfáradva a távolból hallgatja az édes báli
muzsikát. Fenn pufók, rózsaszínű angyalok hemperegnek, a hosszú, fehér
kézujjakon egy aprólékosan kifestett zöld köves gyűrű…
Vajon egy férfi viselte mind a három képecskét a szívén, vagy talán több
férfiú?
Janicsek úr mindenesetre elgondolkozott a hercegnő képeinek
összehasonlításánál és bizonyos megelégedést érzett, hogy manapság már csupán
egyedül élvezi a drága nőt, akiért több férfi versengett egykor.
Esztendők fájdalmas munkájával, temérdek utánjárással a legtöbb női képről
megtudakolta annak a nevét, akit a kép ábrázolt. Persze a hölgyek már mind
csendesen pihentek a messzi temetőkben, a hűvös sírboltokban, vagy pedig
öregasszonyok lettek, hogy senki sem ismerné meg őket.
Janicsek Pál a másvilági nők udvarlásában eltöltött esztendők alatt csupán
egyetlen hölggyel nem kötött ismeretséget. A neve titokban maradt előtte, a
legvénebb régiségkereskedő sem tudott a képecskéről felvilágosítással szolgálni.
A ráma, amely a képecskét átölelte, keskeny bronzból volt, s rózsakoszorú
alakja volt.
A tenyérnyi képen uszályos fekete ruhában, magas turnérban, amely
rózsaszínű szalaggal volt felkötve, álmodozó magatartással állott egy fehér arcú
és fekete hajú hölgy. Igen hosszú, finom ujjaival egy virágállványra támaszkodott,
fehér harisnyás lábán szalagcsokorral megkötött kis félcipő volt. Baljában apró
fekete legyező, és finom fejével mintha hátranézett volna valakire, aki nyomon
követi. Nagy, élveteg szemében csábítás, csalogatás és csalfaság, mintha titkos
útra menne a kertek alatt, hogy valakit megcsaljon valakivel. Ajkán nedves
mosoly. A háttérben fodros bárányfelhők, mint pünkösdi délután a budai hegyek
között. Aki ezt a képet kapta, s szívére tette, az e hölgy távollétében sem tehetett
egyebet, mint folyton-folyvást sóvárgott. Olajlámpás fényénél, éjszaka talán még
szebb volt a kép, mint nappal. Valaki talán nagyon sokat nézte régi éjszakákon ezt
a képet, mert a hölgy is mintha csak az este jöttével ébredt volna fel másvilági
álmából. Mintha igazi szeme visszatért volna a sír mélyéből, mintha igazán
mosolyogna, lépne – még gyönge ibolyaillat is áradt ruhájából.
A kép alján elmosódott és csupán néha, a nap bizonyos órájában látható
tollvonások, mintha vérrel írták volna: SOUVENIR: PESTH.
Janicsek úr éjszaka, midőn az Aranykéz utcát elborította a téli hóesés, és
már a bakter is aludni tért, gyakran nyugtalankodva hajolt a megelevenedett
képecske fölé:
108
– Vajon ki vagy, te szép ismeretlen hölgy? – mormogta magában.

A francia udvarból való díszes lámpában halk neszeléssel égett az olaj, a
régi bútorokon a bútorok régi gazdái foglaltak helyet árnyékalakokban: itt egy
piros nadrágos Esterházy, amott, a hegyes lábú varróasztalkánál Déryné, a
színésznő varrogatta kosztümjét.
Az ódon lakás régi bútorai megteltek éji látogatókkal.
A hercegnő elfoglalta helyét aranyvirágos karosszékében, Wallmöden
őrnagy gondolkozva hajlik sakkfigurái felé, még a piperetárgyak is
megmozdulnak Pompadour asztalkáján, mintegy megérintve egy másvilági
kéztől. A széles ágyban szőkén, piros arccal, nesztelenül álmodott a császárnő telt
árnyéka.
Az éjféli órában tartott estélyen pontosan megjelentek a bútorok egykori
használói, a húros szekrényen halk muzsikát pengetett a boldogtalan Antoinette,
Kelemen László színházigazgató pipáját és színlapjait zörgette, egy Orczy bárónő
fehéren, mint az angyal, imakönyvecskéje fölé hajolt – csupán az ismeretlen, a
gyönyörű nem adott magáról életjelt. Fehér harisnyás lábán a kis szalagos topán
nem mozdult meg, hogy alászálljon a finom képecskéről Janicsek Pál Aranykéz
utcai lakásán, ahol a a faliórán éjszaka, pontban éjfélkor, valóságos színjáték
játszódott le: csuklyás barátok vitték vállukon halott társukat, táncosnő libbent
tova az óra lapján, zsoldos katona baktatott nagy csizmájában, majd a király,
koronával a fején és hosszú palástban, sok-sok kisgyermek, apró virágos
kalapkában úrihölgy, frakkos poéta, alabárdos éjjeliőr, legvégül fekete paripán a
halál, amint lovagkesztyűs kezével mutatja az óralap vándorainak a temető felé
vezető utat. S halk Chopin-mazurka zengett közben az óra szekrényéből.
Így múltak az évek az Aranykéz utca felett.
Janicsek Pál a telet és a nagy havat szerette, mert legalább ürügye volt
otthon maradni kedves tárgyai között.
De aranypitykés frakkját és fehér mellényét még odahaza is felöltötte,
midőn előkelő vendégeivel, főként ha az ismeretlen, csábos dámával összejövetelt
rendezett. A képecskét maga elébe az asztalra állította, és halkan bókokat gondolt
és mondott.
Ekkor már ötvenöt esztendős volt Janicsek úr.
Hősünk álmodozó, túlfinomult életét, mint a nyugodalmas patak folyását a
mederbe zuhanó szikla, egy napon különös dolog zavarta meg.
A régi, Aranykéz utcai ház, amely odáig egy pesti patríciuscsalád tulajdona
volt, gazdát cserélt. Az új házigazda, egy bevándorolt bécsi asszonyság először
lármájával felverte a házi csöndet, aztán kocsmaüzletet rendezett be a földszinten.
109
Majd később az udvaron álló régi raktárhelyiséget táncteremmé alakította, ahol

éjjelente a város különböző részeiből összeverődött, kétes hírű nők táncoltak.
Rézkürtökön fújták a tánczenét, és a söröshordókat hangos pufogással
csapolták.
Viháncolás, énekszó, kiáltozás verte fel az éjszaka nyugalmát a csendes
házban; különösen a vadászkürtös tett ki magáért, ha sörrel megitatták. A sötét
udvaron mint rejtelmes denevérek csapongtak a félhomályban a női sikoltások. A
helyőrség tisztjei sarkantyúkat csörgettek. Dominók és maszkák jártak ki és be a
kapun. Olykor leszúrtak valakit, és a havat pirosra festette a vér. A városi őrök a
kapu előtt ácsorogtak, mert ingyenitalt kaptak a kocsmából.
Janicsek Pál ijedten, nyugtalanul szemlélte a körülötte történő változást. A
vadászkürt hangja búgva hatolt be csendes lakásába, és a nőszemélyek sikoltásai
felrezzentették csöndes álmaiból. Az éjféli vendégek pedig egyenként
elmaradoztak; árnyból, ábrándból, holdsugárból szőtt köntöseikben undorodtak
volna átlépni az egykor romantikus ház küszöbét, amelynek kapualjában
összetaposott virágok, tánc közben leszakadt, bepiszkolt szalagok hevertek,
olykor vérrel bemocskolva. A finnyás Metternich Paula maradt ki legelőször,
később a piros nadrágos Esterházy úr sem jelentkezett éjfélkor. Lenn csattogott a
réztányér, pufogott a dob, Déryné ijedten tapasztotta fürtökkel eltakart fülére
rózsaszínű kezét. A császárnő felébredt álmából, és a szőke, tavaszi éjszakában,
midőn az esőszemeknek szinte világos színük van, kilebbent az ablakon, és
csillagsugáron elutazott, mint az álom. Sőt a muzsikáló óra éjféli színdarabjaiból
is megszökdöstek olykor a szereplők. Legtöbbször a nagy csizmás zsoldos katona
hiányzott a menetből, néha a poéta, majd a táncosnő szökött el a bálba. Egy
éjszakán a lovagkesztyűs halál csupán a halottat cipelő szerzeteseknek mutathatta
az utat… Janicsek úr, a régiséggyűjtő, hirtelen magára kapta bő köpenyegét,
valami gyors elhatározás arra indította, hogy maga is körülnézzen a „Caroline”-
hoz címzett táncteremben. Csupán az ismeretlen gyönyörű nő arcképét tette szíve
fölé mint talizmánt.
A bál javában állott. Talán farsang utolsó napja volt, s az egykori
raktárhelyiség megtelt táncosokkal. A vadászkürtös bíborpiros volt az italtól.
Parfüm és virágillat vegyült ezerféle szagokkal, a bécsi keringő csengve-bongva
visszhangzott az egykori raktár falai között.
A táncosok jobbra-balra lökdösték a bámészkodó öregurat. Egy csizmás
hadfi a megtermett tulajdonosnőt segítette a forgatagban. A „szép Leni” kövér
ajka nyitva maradt a keringő mámorában, és hátraszegett fején bomladozott a
szőke konty. Kis, fekete hajú, fehér homlokú táncosnő frakkos poéta karján, száját
110
csücsörítve, nevetve lejtett. Vörös hajú, kék szemű, rózsás keblű hölgy férfi
módjára karolt táncosába.
A táncolók között most egy fekete tunikás, fehér harisnyás, élveteg arcú,
magas, barna nő tűnt fel a katona karján. Janicsek Pálnak hangosat dobbant a
szíve: „Ez ő!”
A táncosnő hanyagul, álmatagon, leeresztett karral forgott a keringő
ütemeire, az arca mozdulatlan, csupán nagy és élveteg szeme él fehér arcában. A
turnérja rózsaszínű szalaggal volt lekötve – nyilván kölcsönvette valahol a jelmezt
–, apró topánkáján, mint a szélben a virágfejek, röpködnek a szalagcsokrok.
Janicsek úr a szívéhez nyúlt. Az arcképet kereste, hogy összehasonlítsa az eleven
alakkal. A kép azonban nem volt helyén. Átkutatta minden zsebét, a kép eltűnt.
Mint akit legdrágább kincsétől fosztanak meg, oly rémítő fájdalmat érzett az
öreguracska. Szinte sírva fakadt, és alig vette észre, hogy komikusan eltorzult
arcára a válla fölött furcsa pillantást vet a mellette eltáncoló jelmezes hölgy a
katona karjaiból – mint a képen az ismeretlen dáma…
A következő percben a táncolók forgataga elnyelte a katonát és táncosnőjét.
Janicsek úr sohasem látta viszont sem a képet, sem megelevenedett mását, pedig
azután még gyakran látogatott el a Caroline-terembe, midőn a táncospárok között
keresgélő pergamenszínű öreguracska sokszor igen nagy mulatságára volt
katonáknak és civileknek, diákoknak és színészeknek. Korhelyek a nyakába sört
öntöttek, mámoros táncosnők a vállát érintették cipőjükkel.
A finom, átszellemült életet élt Janicsek Pál vénségére csupán a Caroline-
terem zajgásában érezte jól magát, mivel előkelő szalonja feloszlott, a hercegnők
elutaztak, és ahol egyszer látni vélte megelevenedett szerelmét, halála ugyancsak
itt következett be. A vadászkürtös indulót fújt a haldokló fülébe.
(1912)
Az ábrándos Ábrándi útja

Ábrándi vándorszínész volt, és egy téli estén régi, felvidéki városkába
került. A városfalak és bástyák még helyükön állottak, és havas
bundagallérjukkal, vöröslő törpefenyőikkel és sárgaréz bokrocskáikkal a
repedezett kövek segítségül vételével több helyen mutatták borivó öregember
arcmását a bástya oldalába falazottan – de Ábrándi szerencséjére a kapukat már
ebben az időben nem használták, és így akadálytalanul jutott be a városba.
Estefelé járt az idő, a tornyokon és a havas templomtetőn már elfoglalták éji
állomásukat a varjak, mint a pique-szemek a fehér kártyán. A beszalmázott
111
kerekes kút nyikorgása messzire hangzott a csöndben, és egy furcsa, félrecsapott

kalapú házból a csúcsos ablakok vöröslő zúzmarája mögül vidám muzsikaszó
hangzott kifelé. A vadászkürt széles lendülettel, mint egy hegynek kanyarodó
erdei út vitte a szólamot, a mélyhegedű egykedvű szomorúsággal gordonkázott,
mint akinek már több bánat nem fér a poharába, míg a cimbalmos úgy pengett-
csengett, mintha neki volna a legjobb kedve a városban, és a kedvese piros
csizmában járja a táncot.
Ábrándi szimatolva álldogált a jókedvű, bolondos külsejű ház előtt, amely
olyan vén volt, mint az éjszaka, de a fedele bozontos meg szegletes, mint az öreg
rajztanárok feje, akik művészkalapot viselnek a Felvidéken. Pörkölt szalma szaga
érzett az udvarról, és a havon csakhamar észrevette Ábrándi a kormos mezőt, ahol
nemrégen a disznót sütötték. Valahol felnyílott egy verejtékező ablakú ajtó,
nyilván a konyha ajtaja, és nagyszerű hurka- és kolbászillat repkedett szerteszéjjel
a fagyos téli levegőben.
– Úgy látszik, derék emberek közé kerültem – mormogta Ábrándi azzal a
biztonsággal, amely a vándorló mesterséget űző emberek sajátja, akik néha
messziről, a tornyok és házfedelek elhelyezkedéséből, a bezárt kapukról és
kanyargó utcákról megállapítják a városok természetét. Ábrándi harminc
esztendeje színészkedett, nem egy harapós házőrző ebbel, de a változatosság
kedvéért elegendő terített asztallal is találkozott kóborlásaiban. A városok nevét
elfelejtette, csupán a kereset, a jó vagy rossz érzés alakjában élt a fejében
Magyarország földrajza. Lehet, hogy járt már ebben a pohos tornyú városkában,
de a leereszkedett alkonyatban nem fedezett fel ismerős házat. Habár viszont az a
kerek, kis puskaporos torony, ócska, hegyes fedelével és keskeny lőréseivel
valaha, valahol már bemutatkozott neki.
A konyhaajtón egy telt képű, tűztől pirosra festett arcú, barna és megtermett
asszony pillantott ki. A karján könyökig volt gyűrve a ruha, és kartonszoknyáján
apró, kék virágok voltak. A nyakában aranylánc és piros szemű medaillon.
– Vándorló – kiáltotta jókedvűen –, jöjjön közelebb, melegedjen és egyen.
Ábrándi megemelte hegyes süvegét, és kézibőröndjét leeresztette a válláról.
Sürgősen lépkedett be a konyhába, ahol óriási tűzhelyen nagyszerű főző- és
sütőedények csoportosultak. A tűz szinte táncolva lobogott, mintha ő is örülne a
dínomdánomnak. Másfelé nagy, fehér kemencében kalácsok rejtőztek,
pirospozsgás menyecskék és fejkendős leányok sürögtek a konyhán, a sarokban
hivatalos komolysággal, nyakáig begombolt bundában, kezében tartott alabárddal
üldögélt a városi őr, és szigorúan végignézte Ábrándit.
– Adjatok enni a vándorlónak – parancsolt a teliképű asszonyság, azután
Ábrándira esett a tekintete.
112
– Nini, valami komédiás! – kiáltott fel nevetve.

Ábrándi méltóságteljesen hallgatott, ám az asszonynak olyan jólelkű, meleg
tekintete volt, amilyen nők arcában a legvénebb ember is hasonlatosságot talál az
édesanyja arcához, amint egykor, nagyon régen az ölében ült…
– Színész vagyok – mormogta Ábrándi megenyhülve –, magyar színész.
– No, ez derék – kiáltott fel a háziasszony. – A hurkából a színész bácsinak!
Bővebben, tetejesen azt a tányért, Milka!
A városi őr is engedett szigorúságából, és helyet szorított Ábrándinak a
lócán.
– Elférünk itt – dünnyögte.
Ábrándi a bőröndjét a lába alá tette, és a hurkát egy nagy villával eszegetni
kezdte. De most gyorsan felnyílott a belső szoba ajtaja, ahonnan a muzsikaszó
hangzott, és egy ősz hajú, piros képű, erőteljes férfiú vadászruhában a konyhába
sietett.
– Bocsásson meg, kedves művész úr – kiáltotta szívélyes hangon –, az
asszonyok néha nem tudják, hol jár az eszük. Tessék beljebb kerülni. Nem tudom,
meg fog bocsátani nekünk?
Ábrándi helyeslően bólintott, a bőröndöt a kezébe kapta, és hosszú,
ünnepélyes léptekkel hagyta el a konyhát, anélkül hogy bárkire egyetlen pillantást
vetett volna.
A zene éppen elhallgatott, a bolthajtás alatt olyan vastagon feküdt az étel- és
emberpára, hogy még Ábrándi is meghőkölt. A félhomályban vérpiros, nevető,
nyájas arcok fordultak felé, és egy kalácsmorzsás szakállú, nagy, mély hangú
ember, talán a városka polgárnagya, dörgő hangon felkiáltott:
– A mi városunk falai között mindig otthonára talált Thália.
Jókedvű kezek nyúltak a rongyos vándorszínész felé, ételtől, italtól és
zenétől megrészegült emberek veregették meg a hátát, vállát. Egy
fokhagymaszagú keszeg férfiú arcon csókolta. A háziasszony telt karjával átölelte
a komédiás göthös hátát.
– Ide, ide! – kiáltottak jobbról-balról.
Végül mégiscsak az asztal végére jutott Ábrándi, közel a kályhához, a
zenészekhez és a pohos borosedényekhez, amelyek hideg borral megtöltve,
fagyosan állottak a földön. A hűvös savanyú bor szinte a gégéjébe harapott
Ábrándinak, amint kedvtelve nagyot húzott egy kancsóból. Mintha egy szép
asszony rózsás körme vakargatná a hátát. Kinyújtózkodott, és száraz, éhségtől
izzó gyomrában szinte sustorogva szállott alá a jeges bor.
– Ide avval a véres hurkával! – mondta nekitüzesedő szemmel.
113
Ám az urak, mintha előre megállapodtak volna valamiben, a hurkás tálat

nem adták közelebb, a keszegképű messzire tolta Ábrándi elől a kenyeret.
– Előbb igyunk – kiáltotta harsogó vidámsággal az ősz fejű házigazda. A
cin- és cserépkupák összecsörrentek az asztal felett, Ábrándi akkorát húzott a
hideg borból, hogy szinte megtántorodott.
– Jó lesz nekem a kolbászból is – mondta letelepedés után, és mohó
szemmel nézett a disznótoros tálak felé, amelyeket mind messzebb húzott tőle a
keszegképű szomszédja.
Az ősz szakállú pátriárka az asztalfőn most hamiskásan hunyorított a
szomszédjára.
– Aki nálunk enni akar, annak előbb vizsgát kell tenni az ivásból. Tudsz-e
inni, múzsa vándor gyermeke? – kiáltotta domború hasából eregetve a szavakat.
Ábrándi kissé megkótyagosodva felelt:
– Az egész várost az asztal alá iszom.
– Lássuk, lássuk – kiáltozták kivörösödött arcok a színész körül. Az arcok
már mozdulatlanok voltak az étel és ital piros álarcában, a szájak mint fekete
lyukak mozogtak. Meredt mozdulatlansággal sandítottak a szemek a színészre. A
házigazda egy jókora zöld kancsót helyezett Ábrándi elébe.
– Nohát igyál, barátocskám.
A színész agyára hirtelen valami köd telepedett a túlfűtött, párolgó levegőjű
szobában. Egész nap gyalogolt a havas országúton, és körülbelül második napja
nem evett. A vére zubogni kezdett a fejében, mint tűzhelyen a vörös bor, és egy
országúti képzet bukkant fel az agyvelejében, falusi csárda mentén a mély hóban
gyermekleányt kerget egy részeges, vén koldus, mankóját dobja utána, a leányka
fehér bocskorai szaporán szórják a havat, gyenge dereka nagykendőbe van
burkolva, tarka rokolyája szinte elmerül a mezők havában, az országútról egy kő-
Krisztus búsan nézi az alkonyati képet. Ej no, mindjárt beéri a vén koldus a
gyermeket… Valaki hátulról megrántotta a kabátját. A cimbalmos volt, egy
sápadt képű, nagy orrú legényke, akinek úgy nőtt a bajusza, mint a kender, de
nyakravalója tulipiros volt.
– Ne igyál, brátyi – mondta neki suttogva. – Itt az a mulatság, hogy leitatják
az idegent.
Ábrándi vállat vont, vagy csak képzelte.
– Engem? – dadogta.
A nagy szakállú polgárnagyra meresztette a szemét. Ejnye, hogy hasonlít ez
az ember a vén koldushoz.
– Igyunk – rikoltott a keszegképű mellette.
114
A zenészek hirtelen játszani kezdtek. A kürtszó szinte pattogva verődött

Ábrándi zavaros fejének, a mélyhegedű olyan tompán, bévülről valóan búgott,
mintha odabenn a szívében vonná a hegedűs. Mind a két fülében csengve, dalolva
pengett a cimbalomszó, mintha fehér lábú, friss fiatal menyecskék sietnének végig
a nedves réten, az esőszemek kis sarkantyúk módjára csengve hullanak a
mozdulatlan tó vizére.
– Adjanak hurkát – mondta Ábrándi, és kinyújtotta a kezét.
De most a háziasszony ment el mellette, mint egy forróságos kövér fehér
lúd, a nagy, meleg kezek az Ábrándi nyakához simultak, mire a színész mindkét
kezével az asszony meleg szoknyájába fogódzkodott. Az asszony nevetve vert a
hátára.
Ábrándi, midőn magához tért, igen kényelmetlen helyzetben találta magát.
Valami szűk szekrényben feküdt, amely minden oldalról nyomta a testét. Hideg
volt, és valahol havas szél süvöltött a sötétségben, de mégis tető alatt volt.
Elgémberedett karját kinyújtotta, és tapogatózni kezdett. Igen, valami nyitott
szekrényben feküdt. Forgács gyantaszagát érezte, aztán hideg hó hullott
valahonnan.
– Hol az ördögben vagyok? – dörmögte fogvacogva, mert egyszerre igen
rosszul érezte magát.
Nagy nehezen kimászott a ládából. Végigtapogatta a tagjait. A köpenyege a
nyakában volt, de most úgy húzta, mint valami nagy denevérszárny. De azért
mégis jó volt a köpenyeg valamire. Gyufaskatulyájában gyufák csörrentek meg
valamelyik zsebben.
Ábrándi fellélegzett, mintha valami nagy veszedelemből menekült volna.
Didergő kezével ráreccsentette a gyufát. Kopár, salétromos teremben volt, a
lábánál nyitott koporsó, abban feküdt idáig. A gyufa ellobbant, mert Ábrándi
retteneteset ordított.
A magasban mozgás keletkezett, mintha nedves denevérszárnyak repkedtek
volna feje fölött. Valami vijjogott a sötétben.
Egy másodpercig a rémülettől megdermedve állott Ábrándi, majd új gyufára
gyújtott merev kezével. Ott feküdt a bőröndje, a salétromos falon, keskeny lőrésen
jeges szél dudált befelé, elfújta a gyufát, de már észrevette Ábrándi a vasajtót,
amely a falban feketéllett.
A bőröndöt, mindenét, vagyonát felkapta, és az ajtónak szaladt.
Az ajtó csak nehezen engedett, mert kívülről a hóvihar betemette, de
mégiscsak kikerült Ábrándi a fergeteges sötét éjszakába.
Egy ismeretlen város sötétlett körülötte, kerek, fekete torony mögötte… A
szél elsikoltott a füle mellett, mintha cimbalomszót hozott volna messziről.
115
Erre lassan eszébe jutott Ábrándinak a barátságos, zenés ház, hol az estét
töltötte.
Gyorsan ügetni kezdett a mély hóban, kifelé a városból. Útközben azonban
valami mégis felmelegítette. Egy meleg asszonykéznek és szoknyának az emléke,
amelynek forróságát néha a szívében, néha a kezében érezte, amint sebesen kifelé
igyekezett a városból. A kezét, amely az asszony szoknyáját érintette, a kabátja
alá dugta, mert azt képzelte, hogy valamely illatot hozott magával a kezén a
barátságos lakomáról.
(1912)
A cukrászbolt
A svájci városban, ahol a magyarok laktak, volt egy cukrászbolt, amolyan
félig kávéház, félig játékbarlang formájú helyiség, ahol divat volt találkozni;
egyébként is a „magyarok kávéházának” hívták a városka lakói.
Külön-külön bizonyos tiszteletben részesült minden magyar a svájci
városban, még családi ebédekre, bizalmasabb jellegű házi ünnepélyekre is
meghívták őket a házigazdáik, de mindig csak egyenként. Hisz egykor hősök,
hadfiak, szabadságkatonák voltak ők messzi Magyarországon, és a sötét szakállas,
sápadt arcú Beszterczy Barna volt a magyar Tell Vilmos. A széles vállú Pogány
Pál, aki jelenleg azzal foglalkozik, hogy magányában kismadarakat tanít különös
füttyökre, és fehér egerekből koronázási menetet idomít, a magyar havasokra, a
Branyiszkóra vezette honfitársait. Minden svájci embernek tisztelnie kellett tehát
az egykori hősöket, azonban kettesével vagy hármasával sohasem hívták meg a
magyarokat házaikhoz.
A kis cukrászdát, a magyarok tanyáját messzire elkerülték a városka lakói.
A magyaroknak az a hírük volt, hogy amint egymás között vannak, nyomban
veszekednek, vitatkoznak, verekszenek, a szemekben sötét gyűlöletek lobbannak
fel, és a hangban tompa indulat remeg, a kezek ökölbe szorulnak, és a legjobb
barátok halálos haraggal válnak el. A szövetségi ünnepen is a polgármesternek
kellett széjjelválasztani a verekedő magyarokat, akik valamely rejtélyes okból
hirtelen összevesztek egymás között. A svájci városka polgárai már ismerték
azokat a ropogó, néha dobpergéshez hasonlatos szavakat, felkiáltásokat, amelyek
a magyarok veszekedését megelőzték. A magyarok kávéházában pedig
nemegyszer lódulnak meg a bútorok helyükön, és a nagy erejű Pogány Pál, aki
kedves fehér egerét, az egérkirályt a mellényzsebében hordozta, vérbe borult
szemmel kapta fel a kerek márványasztalt, hogy a vitatkozásban érve legyen.
116
A magyarok kávéházában éjjel-nappal játszottak. Rongyos tapétájú,

elhanyagolt külsejű, sötétes helyiség volt a magyarok kávéháza. Bár jó magasan
álltak a függőlámpák, a repülő székek nemegyszer elérték az olajlámpásokat. A
falat egy helyen pisztolygolyó szakította fel, másfelé a pádimentum görbült meg,
mintha ciklopszok birkóztak volna a helyen, pedig csak egyszer táncoltak a
magyarok.
Egyenként szomorú, mélabús, szegény emberek voltak, mintha teher volna
nekik az élet, és sohasem merték teljes biztonsággal felemelni a fejüket, szegény,
hazátlan bujdosónak, boldogtalan száműzöttnek nevezték önmagukat; házigazdája
előtt a félelmetes Pogány, a havasok hőse pergő könnyekkel arcán magyarázta
hazája szomorú állapotát, emlegette kis birtokát, ősei házát és szegény elárvult
feleségét, Kufsteinban sínylődő atyját; elmesélte a nagy folyókat és a hűséges
fehér kutyákat; a májusi esőt, amely megtermékenyíti messzi Magyarországon a
végtelen síkságokat, mindig kalaplevéve üdvözölték a svájci városka magyarjai;
őszidőben felsóhajtottak, vajon termett-e bor a honi hegyekben, míg karácsonykor
elborult arccal, távolba merengő szemmel osztották meg svájci barátaikkal az
ünnepi kalácsot. Ám egymás között, a magyarok kávéházában egyszerre
megváltozott minden. A fejek büszkén szegeződtek az ég felé, arcukon gőg és
megvetés honolt, mintha lenézték volna egymást, és senkit sem találnának elég
különbnek maguk között, akinek előre köszönjenek, így aztán a magyarok nem is
igen köszöntgettek egymásnak.
A játékasztalnál gyakran gyanúsították egymást hamis játékkal, a fehér
egeres branyiszkói oroszlánról mindenki tudni vélte, hogy kisegítés céljából
néhány csomag kártya állandóan a kabátja belsejébe van rejtve, és Tüzi, a híres
ágyús nyomban ellopott egy figurát a sakktábláról, ha ellenfele levette róla
szemét.
A tekeasztalon valamely muszka játék járta, de Pogány ezredes csak akkor
dobott képessége szerint, ha a bank tetemesen megnövekedett, így aztán behúzott
minden tétet, amely manőver nem mindig sikerült csendben.
Egy-két indulatos szó kellett csupán, hogy a lámpa lerepüljön a
mennyezetről, és parázs verekedés keletkezzék, mint otthon, messze
Magyarországban, midőn egykor követet választottak Nagykállóban. A svájci
városkában lakott egy francia borbély, aki néhány tallérért mindenkit megtanított
hamisan játszani. A magyarok szorgalmas látogatói voltak a borbélynak, hátulról
kerültek az officinába, titokzatos jelt adtak, mire a francia segédjére bízta a
fodorítandó hajfürtöket, és a tanítvánnyal a hátulsó szobába vonult. Nem csoda
tehát, hogy ilyen körülmények között a havasi ezredes legszebb fogásai kárba
117
vesztek a voltok terén, és nemegyszer kénytelen volt tűrni, hogy megverjék saját
fegyvereivel.
Csupán egyetlenegyszer hagyták abba a játékot a magyarok kávéházában.
Midőn hírlap érkezett Magyarországról. Ilyenkor senkinek sem jutott eszébe
megjelölni a kártyákat, a kockába sem rejtettek hirtelen ólmot, és a sakkfigurák
valamennyien a helyükön maradtak, midőn a lord Byron-fejű Pásmáti János,
egykor futár a fővezér mellett, a tekeasztal tetejére ugorva csengő szóval olvasta
fel az újság híreit. Ilyenkor úgy zúgott a kis kávéház, mint a méhkas.
Szenvedélyek, szomorúságok, bánatok ültek a büszke, a megvetés
kifejezésére berendezett arcokra. És a francia borbély kebelbarátja, az ezredes a
márványasztalra borulva zokogott, ahol nemrégen trikket játszott honfitársaival,
és ha lehetséges volt, hamis jegyzést tett a táblára.
A zúgást túlsüvöltötte az ifjú Pásmáti hangja, amíg végigolvasta a hírlapot
addig a részletig, hogy nyomatott Heckenast Gusztáv és fiainál. Később bort
hozattak a padronéval, és reggelig ittak, eleinte némán, később dalolgatva, végül
civakodva, nemegyszer véresen verekedve.
Ezek után nem lehet csodálatos, hogy a józan svájciak messzire elkerülték a
magyarok kávéházát.
Pásmáti János volt akkoriban a poéta a svájci magyarok között, és
félszegségén nemegyszer nevettek honfitársai. Nevelő volt egy órás családjánál,
ahol a ház hölgytagjait tanította Shelley és Byron verseire. Az órásék komoly,
rendes emberek voltak, senkinek sem jutott eszébe féltékenykedni az ábrándos
magyarra, aki csupa szerelmes verseket fordított a család nőtagjainak. Körülbelül
úgy bántak Pásmátival is, mint azzal a lengyel gróffal, aki néhány év előtt
táncolni tanította az órásnét, és ezért ellátásban volt része, estére kizárták a kapun.
A lengyel gróf alaposan meghízott az órás pompás konyháján, már nem mindig
volt kedve ahhoz, hogy a különböző figurákat egy seprőnyéllel kezében, tanítás
céljából eltáncolja, a gazda karosszékében szeretett üldögélni, és a szemét a szőke
asszonyra meresztette. Az órásné egy darabig csodálkozott a táncmester
megváltozott viselkedésén, majd férjét figyelmeztette, mire a lengyelnek útilaput
kötöttek a talpára.
Pásmáti óvatos volt. Sohasem nézett illetlenül a nőkre – mert hisz a
kisasszonyok felnövekedtek azóta –, csupán a hangját illesztgette olyanformán,
hogy a legköznapibb angol szó is szinte elfojtott szenvedélytől bugyborékolva jött
ki száján. Amíg a cseresznyevirágig nem jutottak a hölgyek a szótárban, Pásmáti
my cherry blossomnak nevezte úgy az anyát, mint leányait. Később már csak
őszibaracknak merte nevezni tanítványait, mert ezt a szót még nem ismerték a
hölgyek, amely szó az angolok között a legdrágább, leggyöngédebb megszólítás.
118
Az órás árulta óráit, a kronométerek pontosan mutatták a perceket, és a kis

faházikóból a kakukk kidugta a fejét, ha rákerült a sor. Komoly, kevés szavú
férfiú volt az órás, a nagyapja Tell Vilmos barátja volt, és a szövetséges
kantonokban messzi földön ismerték becsületes nevét.
Annál meglepőbb volt tehát, hogy e komoly és mindenképpen kifogástalan
férfiú egy délután kopogtatott Pogány ezredes lakásán, amely a város végén volt,
egy tiszta, kis kertben.
A havasi oroszlán még aludt, mert előző napon a Vasárnapi Újság érkezett
meg Magyarországból. Álmos dörmögéssel nyitott ajtót, majd levette a
hálósüveget fejéről, midőn a köztiszteletben álló polgárt házában látta.
Az órás nem ivott sem szilvóriumot, sem meggyvizet, határozottan
visszautasította a háromlábú fotelt, amelybe mindenáron kényszeríteni akarta az
ezredes.
– Uram, ön és honfitársai a mi szabad országunk vendégszeretetét élvezik
már esztendők óta. Mi nem kértünk önöktől útlevelet, nem kérdeztük a múltjukat,
még a nevüket sem. Habozás nélkül felajánlottuk házainkat és barátságunkat a
bujdosó szabadságharcosoknak. Ugyebár, sohasem avatkoztunk az önök
dolgaiba?
– Soha – mondotta meglepődve Pogány.
– Most azonban kénytelenek vagyunk figyelmeztetni önöket, hogy a
svájciak vendégszeretetének is van határa. Attól félek, hogy áldozata vagyok
annak a vendégszeretetnek, amelyet a magyarok iránt eddig éreztünk. A házamba
fogadott ifjú magyar visszaélt a bizalommal, amellyel kitüntettem őt, midőn
házam női tagjai tanításával megbíztam. Ezredes úr a helybeli magyarok vezetője.
Szíveskedjék intézkedni, hogy a sértés ne maradjon megtorlatlanul, különben
kénytelen volnék a szövetségi tanácshoz fordulni.
– Mi történt? – kérdezte ijedten az ezredes.
– Visszaélés egy svájci polgár jóhiszeműségével – felelt az órás, és
eltávozott.
Estefelé az ezredes a magyarok kávéházának vette útját.
A kávéházban már javában állott a játék. Nagy fáraóbankot adott K. gróf,
aki az elmúlt napokban Párizsból Svájcba emigrált. Szenvedélyes arcok tolongtak
a zöld asztal körül, amelyen halomban állottak Napóleon aranyai.
Mindenkit lebilincselt az izgalmas játék, csupán egy férfi nem vett részt a
kártyában: Pásmáti. Pedig más időben nemegyszer volt diadalmas vezére az ifjú
ember a játékbank ellen indított hadjáratnak, és játékmodorát a legkorrektebb
gavallérok is elismerték.
119
Az ifjú most egy félhomályos sarokban ült, háttal a játszók felé, és kezére
támasztotta fejét.
Az ezredes megállott a háta mögött, és azt vette észre, hogy Pásmáti egy
miniatűr képecskét szorongat a kezében. Barna, apácaképű, áhítatos tekintetű
hölgy arcképe volt a miniatűrön. Szerelem, égi, földöntúli boldog szerelem volt az
arcocskán, amelynél finomabb, gyöngédebb arc nem volt az Alpesek között. Az
ezredes megismerte a képet. Az órásné arcképe volt.
Egyetlen kézmozdulattal kiütötte a képecskét az ábrándozó ifjú kezéből.
– Ön hitvány nőcsábító! – dörmögte Pogány.
A Byron-fejű ifjú talpra ugrott, és az ezredesre vetette magát. Vadul
ropogtak az izmok, és az egykori branyiszkói oroszlánnak nagy erőfeszítésébe
került, míg a vérig sértett ifjút le tudta rázni a nyakáról.
A fáraóbanktól felállottak néhányan, akik már elveszítették a pénzüket.
– Párbajt akarok! – kiáltotta magánkívül Pásmáti. – Megölöm a gazembert.
A kártyaasztal mellől fáradtan szólalt meg egy hang:
– Ugyan ne bolondozzatok! Szegény bujdosó magyarok nem szoktak
egymás között párbajozni.
– Állok elébe! – felelt hetykén Pogány ezredes.
A miniatűr üveglapja eltörött a dulakodásban, és a drága arc
beszennyeződött. Pásmáti vérbe borult szemmel fordult az ezredes felé.
– Ezért meghalsz! – mondta, és a képet a szíve fölé csúsztatta.
A fáraóbank reggelig állott. Pogány ezredes elveszítvén a pénzét, már csak
abban reménykedett, hogy a nyertes bankár megkönyörül rajta. Pásmáti egész
éjszaka fel és alá járt a kávéházban. K. gróf, miután beseperte a svájci magyarok
pénzét, abbahagyta a játékot. (Mondják, hogy még aznap továbbemigrált.) A
játékosok fáradt kétségbeeséssel, tompa dühöngéssel maradtak ülve helyükön.
Pásmáti az asztalhoz lépett.
– Kíváncsi vagyok, hogy elintézhetem-e végre-valahára a közöttünk
fennforgó ügyet Pogány ezredessel? Valóban gyáva hamiskártyássá lett volna az
egykori branyiszkói hős?
Az ezredes fásultan ült helyén.
– Gyáva, gyáva! – ismételte Pásmáti.
Az ezredes talpra állott. Hohó, hisz ez ügyben itt némi anyagi előnyökre is
szert tehet.
A zsebei konganak az ürességtől, és a város egyik leggazdagabb polgárának
teend szívességet, ha elintézi Pásmátival ügyét.
– Tehát gyerünk – mondta némi élénkséggel. – A pisztolyok a lakásomon
vannak.
120
Csendben, szótlanul hagyták el a magyarok a kávéházat. Egyik-másik

elmaradozott, aludni tért. Mire a város végére értek, csupán a két szekundáns
maradt a párbajozni induló felekkel.
Az ezredes fekete tokban kihozta a pisztolyokat a házából. A hóna alá vette,
és nyugodtan megindult előre, a kis tisztásra, amely az erdőcske szélén húzódott.
A sors Pásmátinak kedvezett.
Először ő emelhette fel pisztolyát. Sokáig célzott, az ezredes nyitott
szemmel állott tízlépésnyi távolságban.
A pisztoly csütörtököt mondott.
Az ezredes „kapásból” sütötte el a pisztolyt. Pásmáti megingott, aztán arcára
bukott.
Néhány napig nem kártyáztak a magyarok kávéházában. Az ezredesnek
kellemetlenségei támadtak a hatósággal, de egy helybeli tekintélyes polgár
közbenjárására nem esett bántódása. A tanúk azt vallották, hogy Pásmáti
vigyázatlanságból önmagát lőtte meg.
Hírlap jött Magyarországból. Reggelig ittak a magyarok. Néhány nap múlva
az ezredes fáraóbankot adott a kávéházban, és tekintélyes összeggel vonult vissza.
(1913)
A lengyel asszony
A zenészek hirtelen elhallgattak, Ostfay felemelkedett a boroskupák mellől,
és kissé bizonytalan léptekkel indult a toronyszoba falába vágott, csúcsíves
ajtóhoz. Egy-két pillanatig habozott, aztán megnyomta a cifra kilincset, a
faragványos ajtót elszántan kitárta. Gyors pillantást vetett a torony szürke
lépcsőire, a merészen kanyarodó lépcsőház üres volt, és a fáklya tűzvörös fénnyel
lobogott lenn a mélyben, a kanyarodónál.
– Pedig itt voltál! – kiáltott fel Ostfay. – Hová lettél?
A kürtös, egy hosszú bajuszú, kerek fejű, olajbarna képű férfiú serényen
bólingatott.
– Én is hallottam! Ne jussak soha Kézsmárkra, ha nem hallottam.
– Hová lettél? – ordított most teli tüdőből a megbámult falak közé Ostfay. A
kezében meztelen kard volt, azt megsuhogtatta a láthatatlan felé.
A kiáltás tompa mormogással, mint valami kútba dobott kő, görgött lefelé a
torony mélyébe. A tetőn valahol nyitva volt egy ablak, mert hirtelen heves
szélroham csapott le a magasból, apró, hideg zúzmarával szórva tele Ostfay
felhevült arcát.
121
Ostfay összerázkódott. Most már a szelet is hallotta, amely Kékvár tornya

körül óriási madárszárnyként suhogott. A folyó felett – messze a mélyben –
mintha régi hadi sípot fújt volna valaki, a távoli erdőkben vadul mozgolódnak
helyükön a máskor álomba merült tölgyek és nagy fenyők. A torony cserépfedele
körül a szél csak úgy zúgott, mint valami csodálatos éjszakai áradás. A havat
fehér puskaporrá zúzta, és behintette vele Kékvár sötét falait.
Ostfay a meztelen kardot maga elé tartva, egy darabig még figyelő
helyzetben maradt az ajtóküszöbön, aztán csendesen hátrálni kezdett. Az ajtót
azonban nyitva hagyta.
– Ma leszámolok vele! – mondta fenyegetőleg, törökös bajusza alatt. Szálas,
ötvenéves alakján a zöld bársony vadászruha megfeszült, és homlokába csapott,
hosszú kuruc haja a verejtéktől nedves volt.
Egy ritka művű nürnbergi óra állott a kandalló felett, amelyben már csak
aluszékonyan pislogtak az óriási hasábfák tüzei, mint lepihent vérebek a vadászat
után.
Az óra még csak most ütött éjfélt, holott a kékvári kísértet már előbb
jelentkezett az ajtó előtt.
A nagy diófa szekrényben elhelyezett órát Ostfay Jánosné hozta
hozományba, aki a krakkói polgármesternek volt a lánya. Sokáig az volt a
hiedelem az óráról, hogy szekrényében egy lengyel deákot tartanak bezárva, aki a
különböző kerekeket és szerkezeteket igazgatja. Mások szerint a deák szabad
akaratából szegeztette be magát az óra ládájába, hogy örökkön Litvánszky Katalin
mellett maradhasson, midőn az Ostfay Jánoshoz férjhez ment Magyarországra,
Kékvárra.
Húsz esztendeje ennek. A lengyel asszony házasságának első évében igen
titokzatos körülmények között meghalt.
A kékvári sírboltban üveg alatt megmaradt épnek, gyönyörűnek az arca,
mintha aludt volna csendes nyoszolyában.
A nagy óra tovább ketyegett, s minden éjfélkor muzsikálni kezdett, amikor a
sírboltból felkelt Ostfay Jánosné, és bezárt ajtókon, kulcslyukakon, toronytetőkön
át az órához szökött, s elandalodva hallgatta az óra muzsikáját.
Ostfay uram azóta kétszer is megnősült, de egyszer sem volt boldog a
házasságában. Az asszonyok hervadni kezdtek, a méla Kézsmárki Julianna,
akinek olyan kék szeme volt, amilyen kék kövek csak a hegyi patakok medrében
találhatók, majd Helmeczváry Izabella, a pompás udvari dáma, akit a királynő
választott Ostfay uramnak, büszke és ragyogó, mint egy aranypáva, egymás után
követték a lengyel asszonyt a kékvári sírboltba, ahol háromszáz esztendeje békés,
122
nyugodalmas hajlékot talált valamennyi Ostfay, csupán Katalin nem tudott

megnyugodni.
Az egykori várasszony kísérteties állapota és a gyorsan meghaló feleségek
furcsa hírbe keverték Kékvárt és büszke urát. Midőn negyedszerre a végtelen
gazdagságú özvegy Traumholcznénak, a kassai arany- és vasbányatulajdonos-
nőnek ajánlotta fel kezét az utolsó Ostfay, akinek rokonsága a régi királyokkal
kétségtelen, a német kereskedő özvegye tagadólag megrázta fürtös fejét:
– Nem megyek meghalni Kékvárra. Előbb pusztítsa ki kegyelmed a
kísértetet.
Ostfay éktelen haragra lobbant. Vajon nem volt elegendő, hogy a
polgármester lányát magához emelte egykoron, a krakkói lapos fedelű házból
Kékvár királyi vérből való asszonyai közé besorozta, még halála után sem
nyughat tőle? És az özvegy kereskedőné aranybányái tán egy méltatlan,
közönséges férfi kezére jussanak, mert Traumholczné még fiatal, élni vágyó, s
bizonyosan férjhez megy, ha nem ebben az esztendőben, a következőben
bizonyosan!
– Elpusztítlak! – lihegte vad elkeseredéssel, pedig jóformán már nem is
emlékezett a húsz év előtti asszonyra.
Az Ostfayak úgy vették az asszonyt, mint a paripát. Néha pénzért, néha
karddal, máskor cselszövéssel. A legjobb paripa is letört, a legszebb asszony is
megvénült. Gyerünk új asszony után. A Traumholczné aranybányáira igen nagy
szükség lett volna ebben az időben Kékvárott. Ostfay uram igen rosszul
gazdálkodott. Már a várfalak is enni kértek, a bástyák düledeztek, száz éve nem
volt erre háború, a várkaput nem csukták be, s a zár megrozsdásodott.
A nagy nürnbergi óra éjfelet ütött, Ostfay meztelen karddal állott az óra
előtt.
Az óraütések olyanformán hangzottak, mintha valahol messze, talán
Krakkóban ütne havas éjszaka a hósüveg alá bújt régi torony harangja. A
csillagok karácsonyi kedvvel szikráznak odafent a magasságban, a háztetők felett
néma szél sóhajtozik, és a fedett híd előtt, a mécsessel ellátott kőszent körül éjfélt
kiált a városi katona.
Amint a tizenkettedik óraütés is elhangzott, felpattant a diófa szekrény
ajtaja, és a kékre festett, aranycsillagocskákkal behintett karzaton megszólalt az
ezüstorgona, s a karzat ívei alatt különös menet vonult végig keletről nyugatra.
Aranynapot hoztak szárnyas angyalok, és kis kézikocsin húzták a holdat és a
csillagokat, törpék a tejutat cipelték vállukon, s a rubinszemű róka a hajnali
csillagot vitte szájában.
Töpörödött anyóka lengő rőzsecsomót cipelt hátán, talán a szelet.
123
Az esőket ezüstkannában vitték fiatal nők a fejükön.

Fekete medve a mennydörgést, fehér fenyőfák bandukoló öregember
társaságában a telet hozták keletről nyugatra, miközben a kis orgona olyan
gyönyörűen zenélt, mintha legalábbis Szaniszló király tartaná esküvőjét a krakkói
koronázási templomban.
Barátok jöttek olvasóval, füstölővel, a püspök aranysüvegben, kámzsás
szerzetesek fáklyákkal, a hóhér piros palástban s hosszú, egyenes karddal
lépkedett, szerelmespár kézen fogva gurult a láthatatlan kerekeken, vasrostélyos
lovag, öreg király és sok kisgyermek. Varga jött hegyes fülű kutyácskájával,
garabonciás deák, vadász tegezzel vállán; oroszlánok és medvék, vén bagoly és
csöndes sziklavár…
A menet eltávolodott, végigvonulván a karzaton, eltűnt a templom csúcsíves
ajtaján.
Most a zene hangzott fel, az ajtócska újra felpattant, s bús menyasszony
lépkedett szikár lovag kezén.
Harisnyás öregember nagy bottal mögöttük, nyoszolyólányok s leghátul egy
diákos formájú figura, húros hangszerrel kezében.
A zene olyan különösen csengett az óra szekrényéből, hogy a muzsikusok
csaknem eltátották a szájukat.
A kürtös a füléhez emelte a tenyerét. A nagy orrú cimbalmos legényke a
derekára kötött bőrszíjba kapaszkodott, a hegedűs félrehajtotta a fejét, és
ábrándosan sóhajtott.
Ostfay János a sokszor hallott zenét szintén gondolatokba merülve hallgatta
végig! Hányszor üldögélt a nagy óra előtt a feleségeivel! De mégis a legtöbbször
a lengyel asszonnyal, aki az órát hozományba kapta. Fekete medvebőr volt a
padlóra terítve, s Katalin a medvebőrön mindig könnyezett, midőn az óra
muzsikált.
– Miért sírsz? – kérdezte férje.
– Tudom is én – felelt Katalin –, valami fáj bennem, ha ezt a zenét
hallgatom.
– A manóba! Tán nem jó neked Kékvárott?
Katalin lehajtotta hamvas barna fejét, amely olyan színű volt, mint a lengyel
mezők ősz felé. Vakító kék szeme elborult, mint mikor esőfelhők árnya vonul át a
kristály hegyi patakon. A nyakát meghajtotta, mint valami sebzett madár. Ostfay
uram sokszor már csaknem a korbács után nyúlt ilyenkor. A zene elhangzott, és a
Katalin arcáról tovatűntek a felhők.
124
Mintha a szél járt volna a toronyszobában. Hűvös, havas levegő csapott az

Ostfay nyakába, hirtelen sarkon fordult, mert úgy érezte, hogy valaki a háta
mögött állt.
Már késő volt: az árnyék, amely szélből, erdei falevelek bűbájából és
hópelyhek muzsikájából volt alkotva, olyan gyorsasággal siklott ki az ajtón, mint
a vihar elől menekvő felhő eltűnik a hegyhátak mögött. Csak egy
szemfedőfoszlány csapódott az ajtófélfához. Aztán víz csörgött, mint régi
sírokban magában mulat az eső.
Ostfay a feje fölé emelte a kardot, s egyetlen ugrással a kísértet után vetette
magát.
A kísértet már akkor lefelé szaladt a torony lépcsőin. Hosszú halotti köntöse
a lépcsőkön súrolta a hóport, a fáklya vöröslő fénye megcsillant a régi kontyfésűn,
amely a kísértet hamvas, barna hajában volt.
– Katalin! – kiáltott Ostfay minden ízében remegve, mert megismerte az
első feleségét.
A kísértet meghökkent, mintha félig hátrafordította volna a fejét.
Ez a másodperc elegendő volt ahhoz, hogy Ostfay elkapja a hosszú halotti
köntös ujját. Selyembársonyból volt, s bíbortól, aranytól gazdag. Ne kelljen
szégyenkeznie a krakkói polgárleánynak a fejedelmi Ostfayak, grófasszonyok
társaságában a kékvári sírboltban.
A kísértet felsikoltott, mint az éji madár a temető felett. Mindenáron
menekülni akart. Harapott, karmok, s rémes visongása a fület hasogatta. Ostfay
azonban igen elszánt ember volt józan állapotban is. Most pedig a bor hevítette.
A sírboltszagú kísértetet vadul magához szorította, és a toronyszobába
ugrott vele.
A nagy orrú cimbalmosra rákiáltott:
– Csukd be az ajtót!
A faragott ajtószárny nagyot dördült, Ostfay a kandalló előtt a medvebőrre
dobta az elfogott kísértetet.
A kísértet a selyembársony köntösben a medvebőrön feküdt, arcát elfödte
ruhája és karja. Eleinte úgy látszott, hogy nincs is teste a köntös alatt, csak későre
mutatkoztak gyermekes, vékony tagjai valami nagyon lesoványodott teremtésnek.
Mozdulatlanul feküdt, mintha nem volna benne semmi élet. Ostfay megrendülve
nézett a kopott ruhacsomagra.
– Állj fel! – kiáltotta rekedten, hogy szinte megijedt a saját hangjától.
A zenészek sűrűn hányták magukra a keresztet a terem sarkában. A
hegedűst a hideg rázta, a nagyorrú hangosan csuklott. Csupán a kürtösnek volt
annyi esze, hogy felkapjon a sarokból egy borosedényt, és abba szinte beledugta a
125
fejét, amint a bort szívta. Az ivástól megtántorodva a falnak vetette a hátát, és

kimeredt a szeme.
Ostfay borzalommal nyúlt kezével a halotti köntöshöz.
Rémítő erőfeszítéssel (mintha hegyeket kellett volna emelnie) megfordította
a fekvő alakot.
Egy elszáradt, elfonnyadt női kar tűnt elő, aztán hamvas, barna haj, az őszi
lengyel szellők színeiben, halovány arca egy nőnek s mélyen beesett, alig világító
kék szemek. Az ajk színe mint a hervadt kankaliné, s álla egy megtört
öregasszony álla.
– Katalin! – kiáltotta hideglelős hangon Ostfay. – Te volnál az, Katalin?
Az éjjeli vendég nem felelt. Látszólag önkívületben feküdt a medvebőrön.
– Felelj – kiáltotta Ostfay –, mert a tűzbe vetlek. Ki vagy?
A kandalló tüzét megpiszkálta, és a lángok hirtelen felszöktek, mint ingerült
ebek. Ostfay a váratlanul jött világításnál keskeny aranyláncot vett észre a
jövevény nyakában. Ezt a láncot valamikor ő ajándékozta Katalinnak. A krakkói
sötét boltocskában nagy szakállú öregember régi láda mélyéből vette elő a furcsa
láncot.
– Indiai munka, uram. Indiában egy isten nyakában lógott.
Igen, ez a lánc, kígyók és madárszemek alkotják a láncszemeket. Csupán
Katalin lehet az, aki a medvebőrön mozdulatlanul fekszik.
– A tűzbe doblak, ha mindjárt nem felelsz. Miért kísértesz éjszaka?
– Mert nem nyughatom – felelt egy tompa, messziről jövő hang, mint ahogy
a szél ellopja a malom kelepelését, és egy messzi, csendes völgyben elmondja,
mintha a sajátja volna.
– Halott vagy? Eleven vagy?
– Sírban a helyem. Hagyj koporsómba menni!
A kísértet hirtelen felugrott fektéből, s mint a láng felcsapódik a tűzhelyen,
kiegyenesedett, s az ajtó felé suhant meztelen lábain. Ostfay azonban felkapta a
kardot, és elébe állott.
– Meghalsz, gonosz kísértet! – üvöltötte. – Te ölted meg a feleségeimet.
A zenészek hangosan imádkoztak. A szél nagyot visított a toronytetőn. A
kard felemelkedett, mint a kígyó az erdei fűben.
A kísértet lehajtott fővel állott, mint egy ijedt gyermek.
Valami nagyot csendült a nürnbergi óra szekrényében. Mintha egy harang
kondult volna.
A szekrény ajtaja nagy csattanással felnyílott, és egy furcsa ember ugrott ki.
Piros dolmányos, deres fejű, sárga csizmás és tollforgós kalpagú vitéz volt
az órából előjövő vitéz, deres szakálla csaknem az övéig ért, és az arca olyan
126
fehér volt, mint a hó. Görbe török kard volt a kezében, és szótlanul, némán, mint
egy síri lakó, megrohanta Ostfay Jánost.
A kardok hangosan, szinte felsikoltva pendültek össze. Ostfay felvette a
párbajt az óra lakójával.
Mint vijjogó sasok csapdosnak a kardok.
– Jézus, Jézus – kiáltotta többször egymás után Ostfay, de a kísértet nem
válott porrá.
A görbe lengyel kard mind veszedelmesebben közelgett testéhez. A
pirosdolmányos úgy vívott, mint egy ördög. Ostfay a terem sarka felé hátrált,
végül a falhoz ért. Egyszerre kétségbeesett, vérbe fulladt vad kiáltás hangzott el
száján. Sugárban ömlött a vér, és a hatalmas férfiú zsák módjára dőlt el a földön.
A pirosdolmányos még egyszer megforgatta a kardot a torkában.
Halálhörgés hallatszott már csupán.
A zenészek az ajtónak rontottak, és hanyatt-homlok gurultak le a meredek
lépcsőn. A kékvári kapuk mindig nyitva voltak. A hófergeteges fekete éjszakában
megtalálták az országutat, és szótlanul, szívre szorított kézzel futottak
Kézsmárkig.
Természetesen senki sem akart hitelt adni a vándormuzsikusok
elbeszélésének. A kísértethírű Kékvárba különben sem szívesen merészkedett
volna valaki. Ostfay Jánost azonban többé nem látta senki. A vár lakatlan,
csöndes volt.
Évek múltával behatoltak a várba. A nagy óra mutatója mozdulatlanul állott.
Egy órát mutatott. Voltak olyanok is, akik a kriptába lementek. A sírboltban egy
nyitott, üres koporsó állott. Mondják, hogy ez az üres koporsó volt Katalin,
Ostfay János első feleségének lakóhelye. A halott azonban eltűnt. Ki tudna
eligazodni a régi legendákon?
(1913)
Budai este
A címerben kis pelikánok voltak, turbános török fő és mezítelen kard, a
viselője pedig Galambos Mária volt, táncosnő, magyar dalénekesnő, huszárnő,
csikósnő, aki a külföldi, főként orosz színpadokon meglehetős sikerrel működött,
később Budán kis villát vásárolt, és a kapura kifaragtatta a címert a török fővel és
mezítelen karddal. Ekkor Galambos Mária harmincéves volt, a legszebb bundája
volt Budán, az ékszerei titokzatos fényűek, míg a szeme tájékán könnyű pókhálót
vont valamely körülmény, talán egy boldog-boldogtalan szerelem élménye vagy
127
egy moszkvai bál éjszakája, midőn a herceg vagy a kereskedő végképpen

elhagyta, behódolván egy új csillagnak, aki a művészet egén fölbukkant. Talán
nem is volt semmi különösebb eredendője e pókhálónak, hisz erkölcsben,
csendben, nyugodalmas vidéki házban éldegélő úriasszonyok is hozzájutnak e
pókhálóhoz, amely szemükre rászövődik, holott egyetlenegyszer sem ittak
pálinkát gárdatisztekkel.
Mária harmincesztendős volt, és végtelenül búslakodott a pókháló miatt,
amely véleménye szerint sokkal korábban érkezett, mint illett volna. Volt egy
barátnője (korántsem olyan gazdag, mint ő), akivel egykor együtt táncolt a
moszkvai „Paradicsom”-ban, aki ugyancsak Budán telepedett le, s tőle Mária
délutánonkint kérdezgette:
– Mondd, miért öregszem én meg idő előtt? Mindig jószívű, vallásos,
becsületes nő voltam, segítettem a szegényeken, pártfogoltam az árvákat, ha jól
ment a dolgom, aranyat nyomtam a sarki koldus kezébe, aki Moszkva égésénél is
már a sarkon állott… Miért, mondd, Ilona?
A barátnő a betegségektől és szegénységtől már réges-régen összeszáradt,
csupán fényes kis szeme mozgott szokatlan élénkséggel, különösen, ha előkelő
urakat látott kocsizni a Hűvösvölgy felé, alattomosan mosolygott:
– Mindennek az oka, hogy nincs kedvesed, akit szeressél.
– Pfuj! – kiáltott föl Mária, és tömérdek karperecét megrázta kezén. – Már
Moszkvában is azon törted mindig a fejed, hogy szőj szerelmet barátnőid és
méltatlan férfiak között. Te javíthatatlan vagy, Ilona. Engem legszívesebben láttál
volna a nagydobos karjában. Azért nem lett belőled semmi, mert mindenféle
ringy-rongy férfival szóba állottál.
– Én mindig igazán szerettem – mondta igen büszkén Ilona.
– Mit értél vele? Sohasem nyughattál a szívedtől. Mondhatnám ezt
durvábban is. Elég volt egy tökfejű férfit látnod, már megőrültél. Érdemes volt?
Ilona ócska, divatjamúlt ruhákat viselt. És e ruhákat olyan furcsán tűzögette,
varrogatta össze, hogy még régibbeknek látszottak, mint amilyenek valójában
voltak. Szerette a tarka szoknyát, a mályvaszínű zubbonyt (benne tarka virágok), a
nyakába pedig valamely zöld kendőt kötött. Két nagy antik fülbevalójára mit sem
adott a zálogos, ugyanezért legkedvesebb emlékének nevezte a fülönfüggőt,
férfias gallér és kézelő egészítette ki többnyire toalettjét. Megritkult hajába
szívesen tűzött virágot. A két kezét összefonta mellén, és igen komolyan nézett
barátnőjére, elszántan beszélt:
– Tudom, hogy ti vagytok többségben hideg szívű, számító teremtések,
akiknek egyetlen gondjuk a pénz, az ékszerek, a vagyon, amellyel nyugalomba
lehet vonulni. Tudom, hogy elteszitek az aranyakat, amelyeket kaptok az élet
128
folyamán, mert az aranyak szépek, amint ezüsttálban feküsznek a vasszekrény

mélyében. Bizonyosan neked is van gyűjteményed szakállas, kakasos,
asszonyfejes aranyakból, hisz eleget kaptál életedben. De vannak nagyszerű
perzsiai aranypénzek is gyűjteményedben, amelyet a követség tagjai ajándékoztak
a pohár pezsgőhöz. Tudom pontosan, hogy a mogyorónyi gyémánt fülbevalód
négyezer forintot ér, a tollaid és csipkéid szintén tekintélyes értéket képviselnek,
bár a rongyokra nem sokat adtál életedben. Aztán mégis, ha meghívsz magadhoz,
vacsorára a déli maradékot tálalja szobaleányod az asztalra.
– Kinek főzessek!? – kiáltott föl némileg indulatosan Galambos Mária. – Én
magányos asszony vagyok, vendéget rajtad kívül nem fogadok, talán majd a
konyhára fogom elkölteni a pénzemet?! A papirosok mostanában úgyis alacsony
kurzuson állanak.
Ilona tarka szoknyáját följebb húzta térdén, mintha valamely láthatatlan
férfinak óhajtott volna tetszeni. A velencei tükörbe pillantást vetett, és
megigazította a szalmavirágot hajában.
– Néha éjszaka mégis azt gondolom, hogy sokkal boldogabb vagyok, mint
te. Különösen éjszaka, mikor az ágyban fölmelegedem, és a fejem már megtalálta
a helyét a párnán, testi fájdalmaim elmúltanak, halkan, könnyedén lélegzem,
mikor is újra fiatal nő vagyok, és sorban végiggondolok azokon a férfiakon,
akiket ismertem, akik egykor engem szerettek. S akiket én szerettem. Egykor
nagyon pazarló voltam, igaz, de most annál takarékosabban bánok a dolgokkal, a
szívemmel és a férfiaimmal. Egy éjszaka csak egy férfival álmodok. A többieket
másnapra, későbbre hagyom, mert az élet hosszú. Ki tudja, meddig kell még
élnem? Úgy pedig igazán nem tudnék élni, hogy ne volna több férfi, akivel
éjszakánként gondolatban eljátszadoznék, akinek haját megsimogatnám (persze
csak az ágytakaró alakjában), akinek hangját visszaidézném, szavait, kedves
mondásait elismételem magamban… Mert, remélem, tudod, hogy legalábbis oly
kedvesek voltak hozzám a férfiak, mint hozzád, vagy tán még kedvesebbek, mert
nem kerültem pénzükbe.
– Édes szívem – felelt méltóságteljesen Galambos Mária. – Te egy vén
perdita vagy.
Ilona nem sértődött meg, mert hiszen négyszemközt voltak. Hamisan
hunyorított, mintha valamely láthatatlan személlyel közölné, hogy „a vén”
kifejezést eltette, följegyezte, és gyorsan visszaadja.
– Igen, én vén vagyok, szegény vagyok, beteg kutya vagyok. Te szép vagy,
gazdag vagy. A zsidó asszonyok mind utánafordulnak a bundádnak a korzón, s ez
téged igen büszkévé tesz. A cipőid még mindig a legfinomabbak, a kalapodon a
129
strucctollak sok pénzt érnek, de én tudom, hogy nem mindennap váltasz tisztát, te
dáma, te.
A nyíl nem talált, mert Galambos Mária cinikusan nevetett.
– Minek? Kinek? Se nekem nem kellenek már a férfiak, se én nem kellek a
férfiaknak… A mi utaink elváltak egymástól, a pókháló lassan benövi az arcomat,
sírboltot építek a nagyapámnak, és magamnak is készítek oda helyet.
Reggelenkint a cinkéket nézem, amint a kert deres fáin ugrándoznak, este a tűzbe
merülök, éjjelente attól félek, hogy mégiscsak tönkremegyek, mert esnek a
papirosok.
– Látod, mindez nem volna, ha reám hallgatnál – felelt a barátnő.
Egy pillanatig elhallgatott a két hölgy. A meseképet ábrázoló állóóra
törpéivel és baglyaival olyan nyugodalmasan ketyegett, mint valamely
gyermekszobában. Alkonyat volt odakünn, a fák fázósan eregették karjukat az
ablakhoz, mintha hallgatóztak volna.
A tarka szoknyát lesimította Ilona.
– Elmulasztom a pókhálót szemedről – mondta titokzatos hangon Ilona.
– Be akarsz valakit mutatni? – csattant föl Galambos Mária. – Van valami
férfi rokonod, talán egy facér pincér vagy részeges muzsikus, akivel a
vagyonomat el akarjátok csalni? Nem, abból nem esztek.
Ilona halkan, csendesen nevetett.
– Bolond vagy. Egy igen előkelő úr érdeklődik utánad…
– Ezt hazudja a kártya is.
– Már többször látott kocsijából, a budai korzón utánad ment, a
Várszínházban 1átcsövezett…
– Francia szakálla van és nagy orra, az óraláncán valami régi tallér csüng, a
kisujján halálfejes gyűrű van.
– Ő az.
A két hölgy elhallgatott. Ilona hosszú idő múlva szólalt meg:
– Tetszel neki. Szerelmes.
Galambos Mária, aki idáig elgondolkozva, szinte gunnyasztva ült a
karosszékben, erre hangosan fölkacagott:
– Csak ezt ne mondtad volna!… Most már igazán nem óhajtok vele
megismerkedni. Utálom a szerelmes férfiakat.
(1913)
130
Klaránsz utazása
A kisasszony oly szép volt, mint egy régi, nemes acélmetszet, és leginkább
solymászó hercegnőhöz hasonlított. Egyetlen fehér kócsagtoll emelkedett ki
selyemsipkájából, és a ruhája zöld bársonyból volt, mint a lovagnőké. Tündöklő,
barna szemei nemes, vén tölgyek alatt elvonuló erdei forrás fényességéhez
hasonlítottak, és bevilágították a kis vidéki cukrászboltot. A kisasszony teát ivott
– cukor nélkül, mint a férfias ladyk, akiknek saját teaültetvényük van a brit
gyarmatokon. Mézet evett, és a vidéki cukrászbolt egyetlen likőrösüvegéből
finom pálinkát ivott.
Az üvegen tintával rajt az évszám: 1812. Isten tudja, hogyan került e ritka
likőr a kis cukrászboltba, amelyet a solymásznő kedvéért a fehér hajú tulajdonos
áhítattal fölbontott.
Délelőtt volt, s a cukrászboltban csupán a nyugalmazott tiszt olvasta a
Pester Lloyd-ot. A szürke katona korántsem köhögött annyit, mint egyébkor, a
legyek felé sem csapkodott csendes káromkodással az újságjával, meghatottan ült
helyén az ablaknál, s a piros arcú, fehér kezű tulajdonossal váltott néha alattomos
pillantást, amint az a függöny mögött megjelent.
– Kicsoda a nagyszerű idegen dáma?! – kérdezték szemükkel egymástól a
solferinói ördöngös fickó és Lionetti úr, akinél hetykébben senki sem tudta fejére
illeszteni a bársonysapkát.
A hölgy szakértelemmel kavargatta a teát, tündöklő tekintetével zavarba
hozta a tisztet, tulajdonost, tán még a bécsi élclapot is, amelynek címképén piros
trikós hölgy állott zöld napernyő alatt, s ez volt éppen a vicc.
Rövid idő múlva egy barna, kockás kabát imbolygott el a cukrászbolt
ablakai előtt. Olyanforma kabát volt az, amilyenben a pesti színházban a
vándorszínészt ábrázolják. A kabát gallérja föl volt gyűrve, és miután alaposan
megfigyelte a cukrászbolt belsejét, az aranybetűs ajtón betolongott, és a kötött
sapkát félméternyire húzta, amíg megszabadította tőle fejét, borotvált, rezes arc, s
a hang oly édeskés, mint egy vén papé.
– Gyermekem, a direktor mindjárt itt lesz a próbáról – mondta a színész, és
letelepedett az asztalhoz.
A színész megérkezése nem kellemes csalódást keltett a cukrászboltban,
ahol némelyek már szívesen elhitték, hogy a kócsagtollas, előkelő hölgy átutazó
osztrák főhercegasszony. A P. Ll. bosszúsan megzörrent, Lionetti úr hirtelen a
131
madárkalitkánál talált elfoglaltságot, pedig csak néhanapján nézett a búskomor

rigóra.
– Mit próbáltok? – kérdezte érdeklődve a hölgy.
– Valami új operett ez. Nekem nincs szerepem benne. Angol ostobaság. Ha
vendéged lehetek egy pohár anizettre…
– Kedves Mályvai, maguk elzüllenek a vidéken. Kóstolja meg inkább ezt az
ópálinkát. Anizettet csak a bakahadnagyok isznak a kávéházban – mondá a dáma.
Mályvai vállat vont.
– Iszunk mi néha törkölypálinkát is. Majd meglátod, Klári.
– Klaránsz, gyermekem. Matskaházi Klaránsz a nevem – mond a hölgy
hevesen. – Nos, hogy megy nálatok?
– Sehogy, gyöngyvirágom – felelt a színész, és hosszasan krákogott a
pálinka után. – A dráma éppen senkinek sem kell, üres a bódé, ha szalondarabot
játszunk.
– Majd megváltozik a helyzet, kisapám. Befőzöm ezt a vidéki várost. Be én.
A komikus torz mosollyal bólintgatott, mintha igen mulatságos dolgot
hallana.
– Csak főzd be, gyermekem. A társulat úgyis koplal karácsony óta.
A színésznő letette a poharat, amelyben olyan pirosan csillogott a szesz,
mintha régi pápák vére volna. Az üvegen egy óapátság címere látszott.
– Mehettem volna a Nemzetihez, tudod, de mit csináltam volna ott? A vén
színésznők minden valamirevaló darabot elvesznek a fiataloktól – mondá
elbeszélő hangon Klaránsz, és rubintgyűrűjére nézett. – Én játszani akarok, amíg
szép és fiatal vagyok, nem pedig a kelléktárban heverni. Drámát, sok drámát.
Gyönyörű hősnőket… Mikorára tűzte ki a direktor Fedórá-t, amelyben
bemutatkozni óhajtok?
A vénecske színész nevetett:
– Nem szoktak nálunk előre kitűzni. Egy-két nap alatt elkészülünk minden
darabra. Még az operetteket is kéz alatt tanuljuk. Ám itt jön Somhegyi, drága
direktorunk.
Egy kövér, hódbundás és dupla cipőtalpú férfiú nyomult a cukrászboltba.
Gyémántgyűrű volt a kezén, és a nyitva hagyott bundán vastag aranylánc
csillogott elő.
– Isten hozott, Klári. Szép gyűrűd van. Ej, haj, jó dolguk van a pesti
színésznőknek. És mézet eszel? Bezzeg, mi nem eszünk mézet – mondta mély,
zsíros hangon, mintha a nyelvével érezte volna a rubintgyűrűt és a sárga mézet.
132
Klaránsz fölemelkedett, és nyerges lábát megmutatta a ruha prémjei alatt.

Majd sarkon fordult, hogy tetőtől talpig láthassa a színigazgató. A direktor –
bólintott a fejével.
– Becses kis kutya vagy, drágám. A primadonnánk már öreg, örökös
fejgörcseit és utálatos szeszélyeit megunta az egész város. Te vagy a jövő csillaga.
Klaránsz, fogadd hódolatomat.
Így szólt Somhegyi, a művésznő reggelijét gavallérosan kifizette, a karja alá
vette a szende kezét, és halk, turbékoló hangon megjegyezte:
– Nem muszáj ám minden reggel mézet enni.
Szállást mentek keresni. A kis girbegurba utcákon bibliai bőséggel feküdt a
sár. Deszkákon kellett átugrálni, és egy mérges kutya Klaránsz szoknyájához
kapott.
– Istenem, hol járunk? – kérdezte a pesti színésznő.
Az igazgató megveregette a művésznő fehér kesztyűs kezét.
– Itt mindenki lámpással jár besötétedés után. Ez már így szokás,
gyermekem.
– Erre, erre – szólalt meg hátul a komikus. – Itt lakott Fehérvölgyi
kisasszony, a művésznő elődje.
Egy kutyaszorítóba kormányozta a vén színész a menetet, és hasadt végű
mogyorófa pálcájával megveregette a lakáshirdető cédulát. Az udvaron
szénásszekér állott, és a farakás félig bedőlt havas oldalával.
– Itt van a szobácska, angyalom – szólt Somhegyi.
Az udvar végén kis szoba állott, virágcserép volt az ablakban. A padlón
eldobott cukorkapapirosok, üres kucséberdoboz és törött parfümösüveg, amelyre
Blaha Lujza arcképe volt ragasztva. A viperaszemű parasztasszony a megvetés
hangján tárgyalt a színészekkel.
– Téns’asszony, mi a csendet szeretjük éjszaka – mondta fenyegető hangon.
Klaránsz elkeseredve nézett körül a kis szobában, amelynek sötét
almáriomában mintha szegény, megölt színésznők hullái hevernének.
– Csak valaki fölsikálná legalább a szobát! – sóhajtotta kétségbeesve.
– Majd a kisasszony. Ez itt így szokás! – felelt nyomatékosan a háziasszony.
– Én is dolgozom reggeltől estig. Nem érek rá az ilyesmire.
– Istenem – mondta Klaránsz.
A komikus a vasúthoz ment a poggyászért. A direktor levetette bundáját, és
megsimogatta a Klaránsz kezét.
– Gyermekem, legyen teljes bizalommal hozzám. Mely szerepben óhajt
föllépni először?
– Fedórá-ban. Hisz megírtam.
133
Somhegyi legyintett.
– Az nem magának való. A társulat sem tudja. Mit szólna Eszmeráldához?
Finom kis szerep. Ó, mi ismerjük jól a közönség ízlését. Bízza rám magát,
kedvesem. Higgyél nekem, nagy művésznőt csinálok belőled. Csak bizalommal
légy hozzám, gyermekem.
Kétszer-háromszor megcsókolta a színésznő kezét.
– Menjen a pokolba! – mondta Klaránsz szigorúan.
A direktornak sötétet villant a szeme.
– Te kis komisz! – mondta elkeseredve. – Most pedig fölsúrolhatod a
szobát.
Klaránsz vidoran fölkacagott:
– Szívesebben, mint hogy a maga ostobaságait hallgassam.
Levetette a zöld bársonyköntöst, miután a direktor elvonult. A rubintgyűrűt
a zálogházba küldte, miután megcsókolta. A kígyószemű parasztnő szívesen vette
föl a nagykendőt, midőn a gyűrűt kezébe kapta.
Klaránsz vizet hozott a kútról, és letérdepelt a földre. Olykor sírt, máskor
meg nevetett, amint a kis szobát fölsúrolta.
– Színészélet – mondta Matskaházi a komikusnak, amint az munka közben
meglepte. – Mégis boldog vagyok, hogy színésznő vagyok.
A vén színész hamiskodva nevetett.
– Mindnyájan így beszéltek. Az első szerepet tudjátok legjobban. Jól játszol,
gyermekem. És most gyere a szekérhez, mert a ládákat nem bírom egyedül
cipelni.
(1913)
Régi regények
A napjai olyan csendesen múltak, mint az őszi eső, könyveket, többnyire
érzelmes regényeket szeretett olvasni a tűz mellett, s midőn jött az alkonyat, a
könyvet letette, s egy-két óráig az ablakon át a kertbe nézett, fákra, amelyeket már
nem is látott, és bokrokra, amelyek mindig szeme előtt voltak, tehát elfelejtette
őket; a távolban fehér kis filagória, ahová sohase ment… A köszmétebokrok
között gróf Monte Cristo halovány, fürtös feje tünedezett fel, vagy a „Bolygó
zsidó” ment batyujával… Esmeralda vezette kecskéjét, és Valjean ballagott piros
gályarabbélyegével. Aztán gyorsan lámpát gyújtott, elfüggönyözte az ablakot, s
megvetette a mindenek mindenét, a nagyszerű, jó, kényelmes ágyat. A
könyvekkel – nagyszerű regényekkel – megrakott ládát az ágy közelébe igazította,
134
s boldogan ágyába bújt, néha még egyszerű vacsoráját is elmulasztván. A lámpás

ernyőjét megigazította, és halk, boldog sóhajtással kezébe vette a könyvet.
Nézzük csak, mit művelt tovább Rocambole, miután feltámadott! – így élt
Ligetiné, a honvéd özvegye.
Lehetséges, hogy egykor fiatal és szép volt, a régi fényképek között
bizonyosan van egy kedves arc, amely szék hátára könyökölve vagy könyvet
lapozgatva a fényképalbum sötétségében pihen: öt év óta, vagy tán már régebben
is, elfelejtett tükörbe nézni, szenvedélyes regényolvasó lett. Az ura, a honvéd,
elesett valahol a harcmezőn… A regények mindenért megvigasztalták. Ligetiné
még gyászruhát sem öltött, hisz a házból sosem szokott kilépni. Csupán a Károly
gömbölyű arcképére illesztett egy gyászfátyolt és egy nemzetiszínű kokárdát.
Aztán olvasott reggeltől estig. Magyarországon akkoriban olvastak legtöbbet a
nők.
A könyveket is mintha inkább az olvasásra nyomtatták volna, mint a
maiakat. Nem volt azokon semmi dísz, felesleges cifraság. Legfeljebb egy
rózsakoszorú, benne az író neve és a regény címe: „Hat kötetben.” Vagy:
„Tizenkét kötetben.” Istenem: egy regény, amely tizenkét kötetből állott! Lehetett
ennél nagyobb boldogság a világon?
A nagyszerű francia regények hőseiből és hősnőiből lassan egész kis világ
támadt Ligetiné körül. Az ágyban – ahol tizenhat órát töltött el olvasással – egyik
regényt a másik után olvasta. A három muskétások és a navarrai királynő lovagjai
ott bolyongtak az ágy körül, mint szellemárnyak. A 113-as bérkocsi éjfélkor
megállott a ház előtt, midőn a Miasszonyunk templomában tizenkettőt ütött az
óra, s hideg szél süvöltött a sikátorban. Álarcosok, abbék, lovagok, hercegnők,
orvgyilkosok és Lequoc úr, a rendőrkém, minden éjjel viziteltek az özvegynél.
Olykor egy-egy pajkos Paul de Kock-füzet szinte megbánatta vele özvegységét, s
Ligetiné tán nem is haragudott volna túlságosan, ha éjszaka előbúvik ágya alól
Cherami, a párizsi kalandor.
Így repültek az évek, csupán a „háromszoknyás leányok” juttatták eszébe,
hogy még fiatal nő. De ez is csak néhanapján volt. Többnyire egy-egy irtózatos,
vadregényes férfiú kötötte le minden érdeklődését, aki sötét éjszaka bő
köpenyegébe burkolózva jár az utcákon.
Egy napon hazajött a honvéd. Nem esett el a csatamezőn, mint a „Közlöny”
jelentette. Bujdosott, külföldön járt. Terebélyes szakálla nőtt Ligeti úrnak.
Egykori romantikus frizurája helyett kopaszság fénylett feje búbján, s a haját a
füle mellett előre fésülte. Az asszony kiejtette a regényt a kezéből:
– Te élsz, Károly?
Károly megölelte, megcsókolta a feleségét.
135
– Most már itthon maradok. Vége a bujdosásnak. Megpihenek. Úgy látom,

hogy semmi sem változott a ház körül.
– Semmi, Károly.
– Mily nehezen léptem be a kapun. Azt hittem, idegen férfit találok a
helyemen. Mostanában gyakran előfordul az ilyesmi. Mondd, hűséges maradtál
hozzám?
– Nem csalhattalak meg. Monte Cristo gróf vigyázott rám éjszaka.
Károly gyanakodva nézett körül.
– Hm – mormogta. – Nem ismerem azt az urat. Honvéd volt?
– Nem. Regényhős volt. Szeretném, ha megismerkednél vele. Ha
beszélhetnék veled róla. Néha úgy kívánkozom, hogy beszélhessek valakivel az
én kedves társaságomról, a nagyszerű, regényes férfiakról és nőkről. Majd
bemutatlak neki. Jó lesz, Károly?
Ligeti úr nem nagyon értette a dolgot. Bujdosásában csupán a császári
kormány hirdetéseit olvasgatta.
– Mindenesetre egy tányér levest szeretnék, mielőtt bárkivel
megismerkednék – mondta.
Az asszony már elszokott a főzéstől. Egymagában volt, nem főzött, hisz
regényei miatt semmire sem ért rá. Károly segített neki aprófát vágni, s a
tűzhelybe fújt, hogy hamuval telt meg a szakálla.
Az asszony leejtette a kanalat:
– Istenem, mit csinálsz, Károly? Igazi férfi nem tehet ilyent. Csak menj a
kertbe, és sétálj várakozólag a bokrok között… Már abban is nagy hibát követtél
el, hogy nem éjjel jöttél, mikor zúg a szél, és viharfelhők tornyosulnak a
szemhatáron.
Ligeti úr elkomolyodott:
– Feleség, ne kívánd, hogy visszamenjek az országútra.
– Most már úgyis mindegy. Csak menj a kertbe, barátom, ha nem akarsz
mindent elrontani. Becsületemre, nem olvastam sehol, hogy valaki ajtóstól
rontson a házba, mint kegyed, sire.
Ligeti úr tehát a kertbe ment, és botjával az őszi bokrok elhervadt
gallyacskáit csapkodta, mert unatkozott. Darab idő múltával az asszony
kikukkantott a konyhából:
– Ember, mit művelsz? – kérdezte megrökönyödve.
– Semmit – felelt ijedten Károly.
– Ördögbe, sohase hallottam, hogy valaki a botjával csapkodjon, amikor
őrületesen szenvedni kellene. Teszed le mindjárt azt a botot!
136
Károly ijedtében a bokrok közé dobta a sétapálcáját. Ligetiné

megelégedetten bólintott a fejével.
– Szenyor, beléphet. A dezsöné az asztalon van. Entréz.
Károly valamit dörmögött széles, szürke szakállába.
A leves kissé kozmás volt, de a bujdosó jó étvággyal fogyasztotta.
Esztendők óta sóvárogva várta a napot, amikor ismét családi tűzhelyénél veheti
kezébe a kanalat.
Az asszony a karosszékben foglalt helyet, felvette a regényt, amelyet addig
olvasott. Megnyálazta ujjával a lapot, hogy tovább fordítson, midőn észrevette,
hogy Károly csámcsog evés közben.
– Mosziő – szólalt meg hirtelen. – Hallott ön valaha a Montmorencyekről?
– Kedves feleségem, ne bolondozz velem – mondá alázatosan Károly.
– Fájdalom, nem bolondozok. A bujdosásban teljesen elvadultál, kedvesem.
Azt hiszem, nem fog ártani egy kis jó társaság. Jobb társaságot a mi vidékünkön
nem találhatsz, mint amely könyveinkben szerepel. Néhány kötettel majd az
ágyad mellé készítek, s színültig megtöltöm a lámpást olajjal.
Károlynak torkán akadt a falat. Becsületes ember, vitéz katona volt. De az
olvasás sohasem volt kenyere. Csodálkozva nézett a feleségére, aki olyan
egyenesen ült helyén, mint egy hercegnő. Mintha az összes illemszabályok,
amelyeket a navarrai királynő könyveiből tanult, most ütköznének ki az egyszerű
asszonyon. Az ujjhegyét nyújtotta csókra, és ócska selyemszoknyájában
méltóságteljesen sétált végig a szobán.
– Esteledik. Végre ágyamba menekülhetek a szürke nappal elől.
A lámpást ismét meggyújtotta, s kényelmes ágyában sóhajtva
elhelyezkedett.
– Feküdj le te is, Károly. Ágyban a legjobb olvasni. Istenem, hogy irigyellek
téged. Te még nem ismered sem a 113-as számú bérkocsit, sem a Vérebet,
amelyet én már mind elolvastam. Mily élvezeted lesz Rocambole-lal találkozhatni
a következő kötetben, midőn már azt hitted, hogy meghalt a derék hős.
Károly lefeküdt, és a bujdosásban kifáradva, mélyen elaludt. Másnap
azonban felesége egy szót sem szólt hozzá, csupán egyetlenegyszer, midőn új
kötettel cserélte fel a régit.
– Mon cher, mi nem illünk egymáshoz. Ön hortyogásával elriasztja
legkedvesebb regényhőseimet!
Károly bűnbánólag bólintott.
– Bocsáss meg, nagyon fáradt voltam. Éjjel majd veled olvasok, kedves
feleségem.
137
S ismét eljött a várva várt est, midőn a lámpás hívogatóan, barátságosan ég

ernyője alatt az éjjeliszekrényen, s a kis molyette könyvecskék mintha
megelevenednének a ládában. Az ócska kötetekből szinte tündöklő fénnyel lépnek
ki régi francia királyok, álruhás hercegek, álorcás lovagok, akiknek fekete
köpenyege piros selyemmel van bélelve, grófnők, midinettek, márkizek és
grizettek, gyilkosok, kalandorok, hősök …
Károly ágya felől egyszerre csak halk dörmögés hangzott a petróleumlámpa
percegésében.
– Mi az, uram? – kérdezte Ligetiné.
– Henry kemény gyerek. Istenemre elszánt fickó – felelt Károly.
Az asszony a könyökére támaszkodott.
– Miféle Henryről beszélsz?
Károly válasz helyett ujját a regény soraira nyomta, és hangosan olvasta:
– „A felfogadott orvgyilkos római háromszor sújtott hosszú tőrével Henry
nyakába, Henry azonban mindannyiszor felfogta derék toledói acéljával a halálos
csapást…”
Ligetiné alsó ajkára tette a két ujját, amint figyelmesen hallgatott:
– A 113-as bérkocsiban van – mondta diadalmasan, s nedves, felragyogó
tekintetet vetett végre-valahára férjére.
(1913)
Márciusné délutánja
Márciusné, a vértanú özvegye tavasszal minden esztendőben ünnepélyt
tartott budai házában. Egy fekete fátyollal letakart, nemzetiszínű szalagos
acélmetszetről (amely egy köpenyeges, tollas kalapú gerillavezért ábrázolt)
lekerült a fátyol, és kanyargós utcácskákból a vízmosta lépcsőkön a hegyoldalba
ragasztott házba mindenféle öreg asszonyságok és öregemberek bandukoltak
fölfelé. Tavasz volt, a Tabánban ragyogott a torony, és a harangütések messzire
hangzottak, mintha a téli rekedtség elmúlott volna a harangok torkáról. Márciusné
régi selyemruhában, fekete kesztyűben és fátyollal hajában tett-vett az ódon budai
házikóban, virágokat helyezett kék porcelánokba, és az acélmetszetet gondosan
megtörölgette.
– No, te lator – mondta nevetős hangon –, megint eljönnek az asszonyok,
hogy rólad beszélgessenek.
138
Valóban topogott is már fölfelé a lépcsőkön két öregasszony, bánatosak,

mint a temetői füzek, egy kis szél kellene csupán, hogy megrázza száraz
gallyaikat.
– Isten hozta! – mondta Márciusné, és leültette az öregasszonyokat az
acélmetszet alá. – Március nevében is köszönöm, hogy nem feledkeztek meg az
évfordulóról.
Az öregasszonyok elhelyezkedtek, mint régi, mohos fejfák. Budai
asszonyságok voltak, akik egész életükben a kályha mellett ülnek, húsz év óta
nem voltak Pesten, a Várba szeretnének egyszer följutni, de félnek a siklóvasúttól,
és életük és mindenük a vasárnapi templomjárás a Krisztinába. Tavasszal azonban
meglátogatják Márciusnét, hogy a szokásos uzsonnát elfogyasszák. A kávét a
kávéházból hozzák, a süteményt a várbeli cukrászdából… Komolyan, szájuk
szélét törölgetve ültek az acélmetszet alatt, s egyetlen pillantást sem vetettek a
„latorra”, akinek tiszteletére összegyülekeztek.
Újra nyílik a kis kertajtó. Cifra kis kalapban (amilyenben már csak Budán
járnak), világos, de ócska köpenyegben egy madárfejű hölgy biceg föl a lépcsőn.
A budaiak figyelmeztetőleg megérintik egymás könyökét. Az újonnan érkezettnek
valóban karminvörösre van festve ráncos arca, amely olyanszerű, mint a kert
sarkába vetett, eső marta, régi kályhacső.
– Szabadság, szerelem! – kiáltja vékony hangon a virágos kalap, amint
megáll, hogy kifújja magát, viharosan ölelkezik Márciusnéval, és halkan,
kotyogva beszélnek, mint mikor két vén tyúk összetalálkozik a sövénynél. A
kiskalapos valamely rejtett helyről ibolyabokrétát vesz elő, és gyorsan az
acélmetszet alatt elhelyezi.
– Úgy, úgy, Kornélia, te mindig kényeztetted e latort, pedig nem érdemelte
meg! – mondja Márciusné.
– A vértanú mindent megérdemelt! – felel áhítatosan Kornélia. – Istenem,
mikor a régi Nemzetiben játszottam, és ő az első sorból tapsolt!… Talán
„Gringoir”-ban vagy „Bánk bán”-ban… Szabadság! Szerelem! Csupán az ő
kedvéért szeretnék még egyszer fiatal lenni!
– No, lator! – szól Márciusné, és int a fejével a képnek.
A tollaskalapú bő köpenyegéből egykedvűen nézi a társaságot.
– És Körmöcziné hol maradt? – kérdezi az egyik budai asszonyság. –
Tavaly nemzetiszínű övvel a derekán és zászlóval jött fiákeren.
– A jó Fáni meghalt, hölgyeim – felel élénken Kornélia, és egy holtember-
képű tükörben megigazítja kalapkáját. – Igen… igen… A forradalmi hölgyek
társasága eggyel kevesebb lett. Eggyel kevesebben ápoljuk a vértanú emlékét
139
márciusban. A jó asszony bizonyosan azt hiszi, hogy a másvilágon újra

pásztorórázhat a vértanúval, mint egykor a városerdőben…
– Amikor az esernyőmmel megvertem mindkettőjüket! – szólt közbe
Márciusné.
Kornélia gyors mozdulattal megsimogatta a háziasszony karját:
– Kedvesem, igen helyesen cselekedett… Habár Körmöcziné váltig
hangoztatta, hogy szívesen szenvedett a vértanúért. Ma chčre! Ördöngös férfiú
volt a vértanú!
– Hallod, lator? – szólt ismét a közömbös acélmetszethez Márciusné. – A
dámák manapság is emlegetnek, pedig azóta nemigen van olyan férfi Budán,
akivel össze ne szűrték volna a levet. Mindegy a dámáknak, hogy forradalmi
ezredes vagy cserepár dobos valaki. Csak férfi legyen.
A régi katonai temetőből látogatóba jött mohos fejfák méltatlankodva
csóválták meg pókhálós fejüket.
– A vértanú szent férfiú volt! – mondta az egyik bizonytalankodva, mint az
esővíz csurog be a rossz ablakon.
– A legszebb ember volt Magyarországon. Olyan hangja volt, mint az
oroszlánnak… Szabadság! Szerelem! Mikor ezt mondta, ugrálni kezdett a nők
szíve!…
– A nők szíve! Majd mit mondtam – felelt Márciusné, és megvető pillantást
vetett az acélmetszetre. – Bolond lator volt a vértanú, aki minden szoknya után
szaladt. Azt hitte, hogy az egyik krinolin nem olyan, mint a másik krinolin. Az én
barhentnadrágom azért nem tetszett neki, mert Körmöczinének vászonalsója
volt…
– Ma chčre, barhentet csak falun viselnek – szólt közbe élesen Kornélia.
Márciusné erre olyan vörös lett, mint a pulyka.
– Sajnálom, hogy ilyesmit kell hallanom. Azt hittem, hogy ti jó barátnőim
vagytok. S most kiderül, hogy mind hamis kígyók vagytok. Egytől egyig a
vértanú szeretői voltatok. Ó, istenem, micsoda elvetemültség is kell ahhoz, hogy a
jó barátnőt a háta mögött kijátsszák a férjjel.
– Drágám, ti nem is voltatok törvényesen megesküdve – szólt könnyedén
Kornélia.
– Mindjárt megseprűzlek – felelt Márciusné. – Életében elvettétek tőlem a
nyomorult latort, kifestettétek az arcotokat, emelgettétek a szoknyátokat, a
derekatokat ráztátok… Azt hiszitek, hogy én nem tudom, hogy mi kell egy férfi
elcsábításához? Csak a harisnyakötőt kell neki megmutatni.
– És a szívnemesség? A lélek műveltsége, kedvesem? – kérdé csodálkozó
hangon Kornélia.
140
Márciusné gyűlölködő pillantást vetett a vértanú arcképére.

– Hallod, te lator? Tudod most már, hogy mivel tettek bolonddá?
Fölkapta a fekete vásznat, amellyel az acélmetszet az év többi napjaiban
leborítva szokott lenni, és gyors mozdulattal a vértanú képére borította.
– Úgy – mondta. – A nemes szívű dámák most már nem látnak. Odakünn
öreg botnak kopogása hangzott.
Jégszürke fejű, görnyedt hátú, honvédsapkás férfiú botorkált az ecetfák
alatt. Mintha az elszökött tél térne vissza a budai hegyek közül.
A nadrágon, a cipő fölött három gomb és zsinór volt.
– Paja bácsi! – kiáltotta lelkesen Kornélia.
Márciusné gyűlölködő pillantást vetett az egykori színésznőre.
– Az én házamban én fogadom a vendéget – mondta sziszegve és
mosolyogva. Tél apó elé sietett.
Megveregette a hátát, megsimogatta a kezét, dédelgetve a karja alá nyúlt.
A budai temető fejfái a viklerek alatt összeérintették a könyöküket.
– Szegény vértanúm! – sóhajtotta Kornélia, és alig hallhatólag fütyülni
kezdett a tükör előtt.
Az öreg honvéd tempósan, nagyot nyögve helyezkedett el egy magas hátú
székben.
– Ej, haj! – mondta egy bedőlt sírboltból. – Azt a huncfut vértanút még
mindig szeretik az asszonyok?
Bizonyos fáradtsággal végiggurította fénytelen, kék szemét a társaságon.
– Kávézzunk! – mondta özvegy Márciusné, és mosolygott, mintha előre
érezte volna a kávé illatát. – Kávézik, Paja bácsi? Vagy borocskát akar? Van ám
az is a háznál.
– Kávécskát, fiam – felelt az öregember.
A budai asszonyságok elhagyták a sírdombot, ahol szomorú ciprusként
üldögéltek, közelebb húzódtak az asztalhoz.
Csupán Kornélia álldogált halkan fütyörészve a holt tükör előtt. Megnézte
magát oldalról, sőt hátulról is.
– Szabadság! – mondta dalolva.
– Az, fiam – felelt Paja bácsi.
A kávésibrikek a viaszosvászonra kerültek, és a sütemények omlósan
pislogtak ki kosarukból.
Halk kanálcsörgés hangzott föl.
Paja bácsi lesimította szakálláról a kiflimorzsát:
– Nem is volna rossz gazdag embernek lenni – mondta dohos hangon. –
Mindennap ilyen kávéval lehetne élni.
141
A vértanúról, az ördöngösről többé szó nem esett.

(1913)
A tábornok barátja
Selmeczi az „Elefánt”-hoz címzett vendégfogadóban szállott meg.
Régi fogadó volt ez, talán még akkoriban építették, amikor sűrű volt a
kocsiközlekedés Olaszország és Ausztria között. Köpenyegbe burkolt osztrák
tisztek utaztak éjszaka, és halk, de parancsoló hangok rendelték meg az
előfogatokat. A nagy királynő gárdistái nemcsak Párizsba jártak szabadságuk
napjaiban, hanem a kék egű Velencébe és Flórencbe, ahol madonnaszemük van a
leányoknak. Gyakran az „Elefánt” fogadóig eljöttek a királynő gárdistáival az
olasz földről megszöktetett leányzók, táncosnők vagy grófnők, és az „Elefánt”-
ban, a mennyezetes és csipkefüggönyös szobákban vala az elbúcsúzás. A grófnő
ment vissza Velencébe, a gárdista Bécsbe. A forspont oly vígan pattogtatta
ostorát, mintha semmi sem történt volna, pedig ugyanakkor két szív csaknem
megrepedt. A széles kapuboltozat alatt örökre elhangzott a bőrfedelű kocsi magas
kerekeinek döngése, a gárdisták mind elutaztak, és a kis kávéházban csupán egy
szűk kabátos, göthös öreguracska falja mohón a Tagepostot, mintha attól félne,
hogy valamit elmulaszt kiolvasni; a homályos, kopott aranyozású étteremben még
ott állanak a pohárszék tetején az aranymellényes, piros fejű palackok, amelyek
már külsejükkel is elárulják, hogy víg tiszt urak és szarvasbokájú táncosnők
asztalára valók, és a Rajna gyöngyöző csöppjei kristálypohárba, amelyet a futó
szerelemért vagy a csatatéri halálért szoktak a magasba emelni – de az üvegek
manapság már üresek, a hercegnő nem utazik erre, hogy megérkezésére
Champagne-bor fejét üttessék le a fogadóban mulató gárdisták. Egy megtermett
olajügynök eszi csupán pástétomát a megfakult rámájú tükör előtt, akinek tán
belépni sem volt szabad hajdanában az „Elefánt” libegő gázlángoktól fényes
termébe.
Selmeczi egy palack vöslaui bort kért, és az öreg pincér kopasz fejével
bólintgatva hozta elő a bort. Aztán illedelmesen elvonult a spanyolfal mögé,
amelynek kárpitján táncosnők és virágfüzérek foglaltak helyet, és Selmeczi
zavartalan elgondolkozással nézegette a talpas pohárban pirosló bort.
Abban az időben a magyar férfiak tekintete sokszor tapadt a borospohár
mélyébe. A Tisza menti Tokaj borát messzi országokban eltűnődve nézegették.
Londonban vagy Párizsban, a szabad Svájcban komor és sötét pillantású
magyarok laktak, akiknek nevét hazájukban bitófára szegezték. Selmeczi tizenkét
142
esztendei távollét után végre hazatérhetett, és a kis osztrák városka, ahol

utazásában megpihent, az „Elefánt” homályos tükre és megkopott porcelánjai
mind azt juttatták eszébe, hogy három óra járásnyira van ide a magyar gránic:
ezért nézegetett tehát a borospohárba, anélkül hogy hosszú ideig megérintette
volna ajkával az italt.
Ebéd után sétálni ment a városkába.
Valamikor diákoskodott e helyen (geológiát tanult egy híres jezsuita
pátertól), régi emlékei meg-megrohanták, amint egy utcasarkon vagy a régi
haranglábnál, az egykori puskaporos tornyocskánál a hegyen, amelynek nagy
órája titokzatos lánczörgéssel, csattogással végzi kötelességét – a hídon, amely a
folyócskán átvezet, és két oldalán kék köpönyeges szentszobor őrködik – a régi,
kanyargós utcán, ahol kék szemű stájer lányok nyájasan mosolyognak a diákokra,
mintha kedvességükkel kárpótolnák azt, amit a természet a rossz ivóvíz folytán
szépségük rovására cselekedett; ment, mendegélt, és szomorú arcát, amelyet sötét
szakáll borított, és bő, fekete köpenyeges alakját szinte idegenkedve pillantotta
meg a Marionetti-féle cukrászda tükrében. Nem, itt senki fel nem ismerheti többé
az ezüstszálakkal díszített hajú, komor férfiúban az egykori bányásznövendéket,
aki páter Traumtól a Sloszbergen kézzel írott jegyzetekből „földismét” tanult.
A sétatéren, amelynek kopasz fácskái olyan szigorúsággal ácsorogtak,
mintha nyugalmazott öreg tisztek lennének, egy magas, kissé megtört tartású,
délceg férfiú jött szemben Selmeczivel.
Szürkülő szakálla volt és nagy, fénylő, szürke szeme.
A sápadtság, amely fátyolszerűen lengett a szigorú arc körül, nem a
fájdalomnak, hanem a gőgös, mogorva magánynak volt szolgálója.
Puha, nagy kalapja, amilyent kopaszodó és fázós fejű öreg tisztek viselnek a
civil életben, mélyen a homlokába volt húzva.
A zsebéből messzelátó csőnek a hegye kandikált ki, a hegymászó cipő a
lábán havas sártól volt megjelölve.
A két férfi egy másodpercig farkasszemet nézett. Meglepetten, szinte ijedten
kutatták az elváltozott arcok alatt a régi vonásokat. A szemek egy hosszadalmas
és szörnyű évtized romjai alól hozták elő a várkút mélyéből visszatükröző fiatal
arcokat.
– Tábornok úr! – mondta megrendülve Selmeczi.
A szürke köpenyeges férfiú olyan élesen nézett Selmeczire, mint a
pisztolylövők a céltáblára. Aztán bizonyos meggondoltsággal fogadta el a
Selmeczi kinyújtott kezét.
– Népképviselő úr, hogyan kerül e csendes városba, ahol a madár sem jár?
143
– Amnesztiát kaptam. Hazamegyek – mondta elborult hangon Selmeczi. –

Remélem, tábornok úr is hazajön Magyarországba?…
A tábornok idegenül, szinte ridegen csóválta a fejét.
– Nincs ott semmi keresnivalóm – mormogta minden megrendülés nélkül. –
A magyarok nem ismernek már engem, elfelejtettek. Én is igyekszem elfelejteni
egykori hazámat.
Selmeczi, aki regényhősi hangulatban volt, a hazafelé való utazás és a
váratlan, meglepő találkozás megrázkódtatásában, két kezével megragadta a
tábornok kezét.
– Monsieur – mondta meleg, kissé remegő hangon. – Én most Genfből
jövök. Tíz esztendeig vártam erre a napra, hogy szabadon átléphessem hazám
határát. És a véletlen, a kiszámíthatatlan sors azt akarta, hogy ebben a városban
töltsem az időt, ahelyett hogy könnyező szemmel sietnék haza, szeretteim,
barátaim, rokonaim karjaiba. Nem vagyok már gyermek, s mégis azt hiszem,
hogy a sorsnak különös célja volt azzal, hogy engem e városkában marasztalt, s
önnel összetalálkoztatott…
A tábornok vállat vont:
– Ön mérnök? – kérdezte hűvösen.
– Szolgálatára, uram.
– Nos, mi, mérnökök, nemigen szoktunk a babonaságokban hinni. Azt
hiszem, genfi kollégáink is csupán a trigonometria csalhatatlanságában hisznek,
és nem a véletlenekben.
Selmeczi lehajtotta a fejét. A tábornok ridegségén és gőgös zárkózottságán
átal valami nagy és keserves fájdalomnak a zöngését vélte hallani, mint a tengeri
csigában játssza örökké a láthatatlan zenekar a tenger hangjait.
Szótlanul mentek néhány lépést a sétatéren.
A tábornok éles tekintettel nézett a földre, majd hirtelen Selmeczire vetette a
szemét.
– Úgy emlékszem, hogy népképviselő úr a kormányzó legszemélyesebb
hívei közé tartozott? – kérdezte hirtelen.
– Lehetséges – felelt Selmeczi. – Tíz évvel fiatalabb voltam, szenvedélyes,
erőszakos, könnyen hivő, lángoló fiatalember voltam. A kormányzót istenként
tiszteltem, a nemzet boldogulását az ő kezében láttam. Régen volt… Ma már azt
hiszem, hogy sokat hibáztunk.
A tábornok Selmeczi karjára tette a kezét:
– Monsieur – mondta egykedvűen –, ön talán nem tudja még, de holnap
reggel, amidőn átlépte a magyar határt, már tudnia kell, hogy engem hazámban
144
árulónak neveznek. Sőt talán megbánja, hogy velem szóba állott mint a
kormányzó személyes barátja.
Selmeczi megindultan bólintott:
– Ó, jó postánk volt Genfben, mindent tudtunk, ami Magyarországon
történik. Ezt is hallottuk.
A tábornok figyelmesen nézett Selmeczi elborult arcába:
– Nos? – kérdezte gyorsan és erőteljesen.
Selmeczi leemelte kalapját hullámos, ezüstszálas fejéről.
– Én – mondta olyan ünnepélyesen, mintha esküdne –, én az elmúlt idők
csodaszép forradalmának legnagyobb alakját tábornok úr személyében látom.
– És az árulás? – kérdezte hevesen a szürkeköpenyeges.
Selmeczi legyintett:
– A nemzet fájdalmában, bánatos sebtől elalélva, okot, okozatot keresett
rettenetes kínjaira. Áldozatot keresett, akin kitölthette mélységes elkeseredését.
Hogy el ne veszítse a jövőbe való hitét, reménységét…
– Azért vesztettünk, mert én elárultam a nemzet ügyét? – mormogta
csendesen a tábornok. – Különben győztünk volna?…
– Erre a hitre volt szüksége a nemzetnek, hogy életben maradhasson, hogy
bele ne haljon a rémületes fájdalmakba – felelt Selmeczi. – A nemzet erejében
hogyan bizakodhatott volna tovább, ha nem találják ki számára a szép legendát a
fővezér árulásáról? Erősek voltunk, erősek voltunk, nagyszerűek voltunk, egész
Európával bírtunk volna, ha a fővezér el nem árulja ügyünket! S ezért nem
csüggedt el az erejében még mindig tovább bizakodó nemzet, és tíz év alatt
elfelejti halottait… Akar hazajönni, tábornok úr? – mondta Selmeczi.
A tábornok csendesen csóválta a fejét.
– Szívesen szenvedek még sok esztendeig, amíg a nemzet ismét talpra áll…
Hadd fűtse a magyar kazánt még jó darabig a gyűlölet szenvedélye. Csak
átkozzák nevem még egy darabig, hogy az elkeseredés és düh beforrassza a
sebeket, és a bosszú gondolata felpezsdítse az elalvó vért. Én így szeretem a
nemzetemet.
Selmeczi megragadta a tábornok kezét.
– Uram, Magyarországon egy választókerület bizalma vár engem.
Zsebemben van a levél. Mire hazaérek, ismét népképviselő leszek. Ígérem önnek,
hogy mindent elkövetek, hogy önt ismét visszafogadja a nemzet a szíve kellős
közepébe, és térden állva kérjen bocsánatot a hamis vádaskodásért. Rehabilitálni
fogom önt, tábornok úr!
A tábornok csendesen, tétován felelt:
145
– Még csak március van… A tavasz előhírnökei meg sem érkeztek. A

dunántúli dombokon hó van, ibolya nem nyílik még…. Tél van Magyarországon.
– Tél van – ismételte Selmeczi. – Nekünk azt írták Genfbe, hogy már eljött
a tavasz.
– Én jobban tudom, uram – felelt bosszúsan a tábornok. – Látja azt a magas
csúcsot a város felett? Olyan, mint egy püspöksüveg. Hetenkint felmegyek a
csúcsra, és jó messzelátómmal kelet felé nézek. Tiszta időben a szombathelyi
tornyokat is látom. Ma is a csúcson voltam. Hó van, tél van mindenfelé, az erdők
mozdulatlanul alusznak… Még nem ébredt fel az ország ájulásából.
A sétateret már régen elhagyták. A folyóparton, régi házak mentén ballagott
a két komor férfiú. Alkonyodott, a fedett hídból már a sötétség leselkedett kifelé.
Egy kis kertes házon, amelynek két széles, fehér rámás ablaka volt, a pirosra
festett érckakas nesztelenül fordult meg sarkán.
A tábornok katonakesztyűs kezével a házra mutatott:
– Itt lakom. Itt dolgozom a hadjárat történetén.
– Kit köszöntsek nevével Magyarországon, tábornok úr? – kérdezte
Selmeczi.
A tábornok megállott, összevonta a szemöldökét:
– Azt hiszem: senkit… Köszönöm, hogy szíves volt irányomban, kedves
népképviselő úr. Nyájas érdeklődéséért szolgálok cserében egy jó tanáccsal! Ne
mondja ki az én nevemet Magyarországon, mert az nagy bajt fog önnek okozni.
– Monsieur – felelt könnyedén Selmeczi –, én szavamat adtam, hogy
tisztázom tábornok urat a félrevezetett nemzet előtt.
– Szegje meg a szavát! – mondta egykedvűen a tábornok, aztán bizonyos
habozás után kezét nyújtotta Selmeczinek (mintha nem volna hozzászokva a
gyakori kézfogáshoz). Kissé megemelte a kalapját a mélyen pirosló forradás
felett, amely feje búbjától homlokáig húzódott.
– Istenemre – rebegte Selmeczi –, ezért a forradásért, e sebhelyért Napóleon
marsalljai mellé állítanák önt Párizsban.
– Mi magyarok vagyunk! – felelt a tábornok, és eltűnt a magános ház
kapujában.
Selmeczi ezen estén csaknem éjfélig ült az „Elefánt” kopott aranyozású kis
éttermében, és a borospohárba nézett, anélkül hogy egyetlen kortyot ivott volna.
Mély gondolataiból az aranysapkás portás riasztotta fel:
– Nagyságos úr, a postakocsi korán reggel megy Magyarország felé –
mondta figyelmeztetésül.
Erre szobájába vonult Selmeczi, de bizony nem hunyta le a szemét
mindaddig, amíg a kora reggeli órában a postakürt felhangzott az „Elefánt” előtt.
146
A pölteni postamester bőrszíjakon hintáló kocsija, amelyen a hegyi utakon

mulatságos és szórakoztató volt az utazás, csak a határig vitte Selmeczit. Mindig
lehetett azonban gondolkodni az utazás alatt, mert a kocsis süket és hallgatag
férfiú volt, mint igazi maradványa azoknak a derék postakocsisoknak, akiknek
alkotmányán hajdanában az alsó-ausztriai grófnők egyik tartományból a másikba
szökdöstek a fehér vértesezred után. A győri gyorsparaszt, aki a határon átvette
Selmeczit, szintén többet törődött a lovai fülével, mint az utazó úr mogorva
kedélyállapotával. Egyszerre megváltozott azonban a helyzet a gőzhajón, amelyre
Győrött szállott fel Selmeczi, hogy Pestig utazzon. Magyar ruhás férfiak és
úrhölgyek töltötték meg a hajó fedélzetét. Elhízott táblabírók és a borissza bús
magyarok lármáztak; a nők keblén nemzeti kokárda volt:
– Ismét kezdődik negyvennyolc! – hallotta a köpenyegébe rejtezett Selmeczi
jobbról-balról.
Pestre mentek valamennyien, mintha valamely nagy ünnepség keretében
ismét megnyitná az elnök a letűnt forradalmi időket… Pozsonyi polgárok németül
diskuráltak, és ragyogó arccal beszéltek az ördöngös magyarok nagyszerű
szerencséjéről.
A pesti gőzhajóállomáson nagy tömeg várta a hajót. A jogászok vivátot
kiáltottak, öregurak a kalapjukat lengették, egy selyemruhás, finom cipellőjű úrnő
pármai ibolyával kínálgatta a beborozott követjelölteket.
Selmeczi észrevétlenül keresztültörte magát a tömegen, és sietve vágott neki
a pesti utcáknak.
Eleinte csak találomra ment. Új házak, új utcák támadtak Pesten. De egy
régi kesztyűsüzletről csakhamar tájékozódott, és most már biztonsággal vágott
neki a Váci utcának.
A negyedik számot kereste. Itt lakott az a hölgy, aki miatt tizenkét esztendős
bujdosásában az élethez ragaszkodott. (Lehet, hogy az úrhölgy nélkül is életben
maradt volna Selmeczi, az egykori népképviselő, de az akkori férfiak olyanok
voltak, hogy szerettek ürügyet keresni arra nézve, hogy élnek.) A fehér
előszobaajtót hangos sikoltással nyitotta fel a társalkodónő, a következő
percben… Josephine és Selmeczi egymás karjába borultak.
– Mon cher ami! – mondta Josephine, a férfit tetőtől talpig végigmustrálva –
ön úgy jön haza, mint egy igazi forradalmár. Tavaly, midőn Genfben
meglátogattam, divatos volt ez a frizura és a nagy szakáll, hisz ön szenvedett
akkor. De most más napok, más divatok vannak, kedves Selmeczi. Csak a vidéki
forradalmárok járnak csizmában.
Selmeczi könnyedén vállat vont.
147
– Ez talán nem is olyan fontos, kedves Josephine, hisz a lelkünk a régi

maradt, nemde?
– A mi gyönyörű lelkünk! – felelt ábrándosan Josephine. – Amely a
forradalom szent, véres napjaiban két csillagként találkozott a végtelen űrben,
hogy soha többé el ne hagyja egymást. Kitűnő francia fodrász van a házban,
kedves barátom. Monsieur Pikké most a legdivatosabb borbély Pesten.
Az egykori népképviselő legyintett:
– Ráérünk erre, kedvesem… Nagyobb célok foglalkoztatnak, mint a
szakállamnak a növése.
Josephine rajongó nő volt. Az egykori bécsi tőzsérnek a leánya, aki a
magyar forradalom és általában a forradalom iránti lelkesedésből Bécsből Pestre
költözött, midőn Henczi bombái csapkodtak a pesti háztetőkön, nagyon nevezetes
nő volt. Vagyona, nagy műveltsége már igen sok gavallért megigézett, de ő
mindvégig hűséges maradt Selmeczihez. Olykor találkoztak is a bujdosás alatt
valamely külső országban, és csupán azért nem maradtak együtt, mert törvényes
egybekelésüket arra az időre halasztották, midőn ismét szabad lesz az elnyomott
nemzet, és Selmeczi elfoglalhatja őt megillető pozícióját az ország közéletében.
– Nagy célokkal, tervekkel jöttem, Josephine – ismételte elborulva
Selmeczi.
Josephine finoman fésült, szőkésbarna haját, piros-fehér arcát és
porcelánfényű kék szemét szinte megadással fordította az emigráns felé:
– Mindenben az öné vagyok, kedvesem.
Selmeczi ekkor a Josephine két vállára tette a kezét, mélyen a szemébe
nézett, és halkan, titokzatosan mondta:
– A tábornokot haza fogom hozni, rehabilitálom a nemzet előtt, hogy
elfoglalhassa a piedesztált Magyarországon.
– Az árulót? – kiáltott fel Josephine, és szarvastermete megborzongott.
– Ne ejtse ki többé e meggyalázó szót, kedves menyasszonyom. A tábornok
nagyobb férfiú, mint a kormányzó. Ő lesz a nemzetnek ezentúl a vezére.
Josephine lehajtotta gyöngéd fejét.
– Mon Dieu – mormogta. – Ha önnek ez így tetszik, kedvesem…
– És most már többé szó se legyen monsieur Pikkéről, hölgyem. Ugyebár,
nemesebb, nagyszerűbb életcélt nem választhattam magamnak. A nemzet igazi
vértanúját, a gyalázatba, megvetésbe taszított hős férfiút fogom a nemzet elé
állítani abban a glóriafényben, amelyet megérdemel… Az ő érdekében fogunk
dolgozni éjjel-nappal, kegyed a társadalom labirintusútjain, én künn, a fórumon…
Ah, mily nagyszerű az, ha elmúlik a sötétség, és felkel ismét a tavaszi nap a
magyar földön!…
148
Josephine megcsókolta a Selmeczi homlokát:

– Mindig tudtam, hogy kegyed szent és nemes férfiú, uram!
…Egy hét múlva a választókerületből riasztó hír érkezett Pestre, a Váci
utcába. Egy kékre, vörösre vert pesti kortes hozta a hírt, hogy Selmeczit agyba-
főbe püfölték Nagykállóban. A bujdosót, szenvedőt, a nemzetéért vándorló
hazafit, akit villogó szemmel, emelkedett lélekkel és dobogó szívvel várt haza
minden magyar ember, Kállóban, vacsorázás közben szinte félholtra verték.
Josephine egyik ájulásból a másikba esett.
– Istenem! – kiáltotta kétségbeesetten, mikor magához tért –, miért történt e
cudar dolog?
A kortes a szájára tette a kezét. Susogva mondta:
– A tábornokot akarja hazahozni és lemosni róla az árulás vádját: ez a
programja – szólt a kortes, és már elszelelt.
Néhány nap múlva már Pesten volt ismét Selmeczi. A feje be volt kötve, de
semmi könyörgésnek nem engedett, hogy ágyba feküdjék. Nagy hazafias vacsora
volt a Redutban. Neki ott kellett lenni. Igazolni kellett magát az elterjedt
alattomos hírekkel szemben.
A legkitűnőbb hazafiak ültek együtt a Redutban. Mágnások, akik
asztalosságot tanultak Londonban, a bujdosás éveiben, táblabírák, akik farmerek
voltak Amerika déli államaiban, és a rabszolga-kereskedés ellen küzdöttek. Írók,
akik börtönben ültek tollukért, és volt honvédtisztek, akik táncmesterek voltak
Párizsban.
Mikor Selmeczi a terembe lépett, egy lengyel gróf (aki bűvészetből élt
Genfben, de ha bódéját becsukta, szívesen igénybe vette Selmeczi barátságát)
hangosan felkiáltott:
– Az áruló tábornok barátja!
Halk mozgás, pisszegés vonult át a termen… Selmeczi halálsápadtan
körülnézett:
– Uraim! Polgártársaim! Mi dolog ez?
– Áruló! – kiáltotta ismét a lengyel.
– Távozzék! Ki vele! – hangzott jobbról-balról.
Selmeczi egy darabig farkasszemet nézett egykori bajtársaival, aztán
megvető mozdulattal intett a kezével:
– Majd megbánják még az urak mai viselkedésüket!…
Bezárkózott a szobájába, és még Josephine-nek sem nyitott ajtót.
A szolgája azt mondta, hogy reggeltől estig jár fel-alá. Josephine hiába
kopogtatott…
149
Egy hét múlva aztán elhagyta szobáját Selmeczi. Dél volt, a Váci utcában a
napfényben vidor hazafiak szívták magukba a közelgő szabadság drága illatát. A
nők keblén virág és kokárda.
Selmeczi lehajtott fővel ment a fal mellett.
Mindenki kitért előle, senki se szólította meg. A háta mögött összesúgtak az
emberek. Már mindenki tudta, hogy áruló lett.
A négyes számú házhoz vitte ólomtagjait.
Az első emeleten ott van a fehér ajtó, a rézkilincs ragyog, és a csengő
vidoran kondul meg.
Ah, de mily lassan, vonakodva nyílik fel az ajtó. A társalkodónő borzas,
fésületlen feje csak egy másodpercre látható. Franciául sipogja:
– Úrnőm külföldre utazott!
Selmeczi megrendülve kap homlokához.
– Josephine elutazott?…
– Szégyenében! – hangzik az ajtó mögül, és a kulcs kétszer fordul a zárban.
Selmeczi kísértetléptekkel lopódzott vissza az utcákon szobájába. Többé
senki sem látta Pesten.
Mondják, hogy a Garibaldi seregében később volt egy vitéz kapitány, aki
feltűnően hasonlított Selmeczihez, az egykori magyar emigránshoz. A kapitány
elesett valahol a csatamezőn. És így, higgyük el, hogy Selmeczi örökre elveszett
hazájának.
(1913)
A hőstett
Hadd mondom el egyszer az imádságos Stolniczky kapitány történetét, aki
odafent lakott a hegyoldalban a régi püspöki város fölött, és olyan erős volt, mint
a medve. Gyermekkorunkban, messzi elmúlt időkben vasárnaponkint láttuk őt a
régi székesegyház körül, a fülkében lakó kőszentek körül őgyelegni. Tizenkét
szent szobor volt az ódon templom körül, és Stolniczky mindegyikkel barátságot
tartott. Vasárnaponként kora reggel meglátogatta őket, és néha még a délutáni
litánia is a városban találta őt. Gyakran mondogatta, hogy egyetlen vágya volna
tizenharmadiknak beállni a szentek közé. Esőben, viharban, télben, nyárban csak
álldogálni a keskeny fülkében, esetleg ócska katonaköpenyegbe burkolózva
hallgatni a szél süvöltését, ami itt, a régi székesegyház tájékán, a girbegurba utcák
és pohos kanonokházak között olykor az orgona hangjához hasonlított.
150
Stolniczky nem volt mindig szent ember. A gyalogezred, amelyben szolgált,

Boszniába való bevonulásra kapott parancsot. Rendben lett volna a dolog
mindaddig, amíg öldöklésre került a sor. Valahol Szarajevó tájékán Stolniczky
kapitány egy öreg bosnyákot talált az úton, aki hangosan szidalmazta az idegen
katonákat és a katonák császárját. Stolniczky pálinkát ivott ezen a napon, ami
pedig nem volt szokása. Előző napon bokáig lépett egy megölt ellenség útszélen
folyó vérébe. Hiába rántotta vissza a lábát. Véres lett az.
Éjszaka azután a hegyoldalakból szokatlanul hullottak a golyók, rövidet
pukkantak a fegyverek, és apró lángok csaptak föl a sötétségben.
Stolniczky kapitány egyetlen kardszúrással leterítette a szitkozódó
öregembert. A hegyes vas szinte észrevétlenül szaladt bele a bosnyák torkába, egy
vérsugárba fulladó kiáltás hangzott az eltorzult ajakról, és az öreg arc
felejthetetlen rémületet, szemrehányást fejezett ki. A bánatos szemek sokáig
tapadtak mélységes szomorúsággal a kapitányra. Stolniczky elfordította a fejét, s
mindaddig nem tudott megfordulni, amíg a hörgést hallotta.
A hadjárat végén kapitányi rangot kapott, de már nem tudott ennek igazában
örülni. Nyugalomba kívánkozott, a kardját folyton véresnek, borzalmat keltőnek
látta, mikor derekára kötötte, s éjjel fölriadt álmából: hörgést hallott az ágy alól.
Komolyan megbetegedett, s csakhamar megkapta, ami után vágyakozott: a
penziót.
Se családja, se rokona nem volt. Valamikor egy régi, kis budai kávéházban
töltötte a délutánjait. Odautazott, mintha hazamenne. Igen ám, de a kis
kávéházban a hadjárat alatt kétszeres figyelemmel olvasták az újságokat, és az
újságokban nem csupán a regényfolytatások fölött vitatkoztak a furcsa vendégek:
Stolniczky ismerősük hőstettét mindnyájan olvasták, és midőn letelepedett a régi,
kis sarokasztalhoz, jobbról-balról gratuláltak neki az öreg bosnyák megöléséhez.
Stolniczky megborzongott. Most látta, hogy mily vadállatok a civilek, a
vérontás tetszésükkel találkozik. Pedig ő nem azért ölt, hogy dicsőséget keressen.
Részeg volt pálinkától és a vértől. – Sietve hagyta el a kis kávéházat, hogy oda
többet be ne tegye a lábát.
A régi lakásán a háziasszony leányai fölcseperedtek, kisasszonyok lettek.
Körültáncolták Stolniczky kapitányt, akinek térdén lovagoltak nemrégen.
– A boszniai hős! – kiáltották.
Estére a Duna-parti korzóra cipelték, ismerősöknek, ismeretleneknek
eldicsekedtek kapitányukkal, aki tömérdek embert megölt a hadjáratban.
Stolniczky hajnalban csomagolt, és szinte szökve távozott el a barátságos
polgárházból, ahol hadnagy kora óta gyönyörködött a gyermekek növekedésében,
151
a budai kertek tavaszában, és esténkint együtt zenélt, vagy regényt olvasott a

családdal.
Budán nem is sokáig volt maradása. Ismeretlen polgárok, akiket eddig csak
látásból ismert, megszorongatták a kezét az utcán.
– Derekasan viselte magát, kapitány úr.
A kiskocsmában, ahol egy darabig senki sem ismerte, egy napon így szólt a
gazda feleségéhez:
– Róza, dupla porciót a halászléből a boszniai oroszlánnak.
Stolniczky szégyenkezve dugta nyakába az asztalkendőt, s többé a
kiskocsmába sem lépett be. Ha magányos, csendes utcákon ballagott, ahol senki
sem ismerte, olykor hörgést hallott a háta mögött. Az öreg bosnyák haldokló
hörgését. Nem, nem maradhatott többé Budán. Neki vezekelni kell, Istennel kell
kibékülni, amiért az ártatlan öregembert megölte. Fájt, sértette, megszégyenítette
az emberek magasztalása, mert bévülről egy belső hang meggyőződéssel kiabált:
gyáva gonosztevő vagy, Stolniczky!
Hol járt, merre járt, amíg a régi püspöki városba került? Senkinek sem
mondta el. Kis házat talált a hegyoldalban, és nagyon szerette az ótemplomot.
Senki sem ismerte múltját, a kezéhez tapadó vérhez senki se kívánt szerencsét, az
emberek úgy bántak vele, mint öreg, nyugalmazott katonatisztekkel szoktak. Nem
törődtek vele, békében hagyták, a gyerekek köszöntötték az utcán.
Egy vasárnap, amikor Stolniczky a templomba ment, girbegurba utcán
haladott át, ahol rémült arcú, menekülő emberekkel találkozott.
– Veszett kutya! – kiáltották jobbról-balról, és az asszonyok őrült
kétségbeeséssel vonszolták magukkal gyermekeiket. És a kapukat ijedten
becsukták a menekülők előtt.
Egy szegény asszony – bizonyos Kovács özvegye – három gyerekét ragadta
magával. A két kisebbik a karján volt, a harmadik, egy ötéves leányka az anyja
szoknyájába kapaszkodva futott a veszedelem elől. Apró, mezítelen lábai tipegve,
szinte fájdalmas sietséggel taposták a hegyes köveket. Az asszony a kebléhez
szorította kicsinyeit.
A kisleány egyszerre elbocsátotta az anyai ruhát, és elbukott a köveken. Síró
sikoltással kapott utána az anyja, most elejtette a másik kicsinyt a karjából.
S e percben föltűnt a veszett kutya.
Komor, fekete, falusi eb volt, dühödt morgással, fölhúzott farokkal, tajtékzó
szájjal rohant, mint a kikerülhetetlen veszedelem.
Egyenesen a hempergő, jajveszékelő gyermekeknek, a tébolyodott módjára
sikoltó anyának tartott.
Stolniczky ekkor előlépett a fal mellől, és botjával fejbe kólintotta az ebet.
152
Az állat meghátrált, aztán Stolniczkyra vetette magát.

A kapitány hatalmasan hadonászott botjával. Az eb dühödten támadott, a
bot eltört, s ekkor a kapitány a két kezével torkon ragadta az ebet. A földre
nyomta és megfojtotta, mintha valamely csodálatos erő és ügyesség szállotta
volna meg a gyermekek védelmében.
Ettől a naptól fogva nem hallott többé halálhörgést Stolniczky kapitány az
ágya alól. Sőt új ismerőseinek bevallotta, hogy részt vett a boszniai hadjáratban.
A régi templom szentjei körül járkálva, már kiszemelte magának a
tizenharmadik fülkét, ahol álldogálni fog. Hős férfiak a szentek között érzik jól
magukat.
(1913)
A szegények öröme
Kukó írnok volt, valódi írnok, akinek őse háromszáz esztendő előtt tán a
„sötét szemek és éji dalok városában”, Madridban ütötte fel sátorát, egy kis rejtett
téren, nem messze az ócska ruhával és régi fegyverekkel kereskedők piacától.
Szent Sebestyén szobra vigyázott a régi házakra, és a szenyórák szemérmes
pirulással, de forró sóhajtással mondták tollba Kukó ősének szerelmi ügyeiket.
Kukó manapság a Tabánban lakott, túl a hidakon, s természetesen olyan házban
rendezte be irodáját, amelyet városrendezési szempontból már évek óta halálra
ítéltek. A tabáni ház hogyan viselkedhetett volna a siralomházban? Csak úgy,
mint ilyenkor szokás. Félig összeomlott, a fedelét félrecsapta, az eresz homlokába
lógott, és a csókák, amelyek a szerb templom környékén tanyáznak, mintha
repülésre tanították volna a régi ház ablakszárnyait, a zsalugátereket, amelyek
sarokba vágott, ódon könyvekhez hasonlítottak. A vén fáról szoktak búcsú nélkül
elrepülni a fiatal gallyak az őszi szél szárnyán. Elmennek keletre, nyugatra. És a
vén nyárfa megkopaszodva áll meg egymagában a köddel, esővel enyelgő, sárga
mezőn, amely ódon dáma módjára köszönettel fogadja már a falábú udvarlók
látogatását is. Kukó művészete a szerelmes levelezés terein mozgott, holott még
nem is volt nagyon öreg ember, aki már megunta, megvetette a nőket, és ezért a
szemérmetlen hazudozást használja fegyverzetül: Kukó sárga hajú, piros bajuszú
és kék szemű legényke volt. S az egyik füle nagyobb, mint a másik, mert a hosszú
tollszárat mindig füle mellett tartotta. Az ajtaján fehér alapon fekete betűk
hirdették, hogy itt van az „iroda”. A zegzugos Tabán halálra ítélt, vén házában,
ahol már a grádics fokai is menőfélben voltak új szolgálati helyükre, egy most
épülő józsefvárosi házba, az iroda rejtelmesen húzódott meg. Az ajtón
153
ütőkészülék volt, amelyre harangjelzés felelt. Kukó titokzatosan dugta ki sárga

fejét az ajtónyíláson:
– Most nem lehet… Később… egy óra múlva.
És gyorsan ajtót csukott, mintha a kasztíliai hercegné őfenségének írná le
tollba mondott üzenetét egy toledói ifjú lovag számára.
A Tabánban nagy divat volt ez idő tájt a levelezés. A városrészt amúgy is
lebontják, a férfiak mindennap azzal a gondolattal léptek be kedves
bormérésükbe, hogy utoljára látják a bolthajtásos falon őseik emlékét, a szerb
hajcsárokét, akik rovással fizettek, vagy vérrel, amely a késszúrás nyomán a falat
befecskendezte. (De megjött a hajó alulról, s pénzt hozott Rácországból, jó
dukátokat, a vért és rovást lemosták a falról.) A nők a levelezésben lelték fel
örömüket, szórakozásukat, mióta Kukó irodáját megnyitotta. Mintha templom,
sétatér és színház: mind elfért volna a Kukó irodájában. A rác kisasszonyok (még
aki tudott volna is írni) vasárnap délután meglátogatták Kukót, és hosszadalmas
levelet diktáltak kedveseiknek, vőlegényeiknek. A hosszú szárú toll egy-két
hatosért megcifrázta a betűket, mintha nyakláncot fűzött volna az íródeák a betűk
nyakába. A piros tinta apró szíveket és virágfejeket, csókolózó galambokat rajzolt
a betűk szárai közé. Délutáni litánia után, midőn a Tabán úgy elcsendesedik, mint
valamely keleti város, ahol a férfiak s nők lakószobáikba vonulnak szundikálni
bőséges ebéd után, csupán a kóbor kutyák marakodnak a Duna-parton egy vízbe
fúlt hajós csizmája felett, a kis „irodában” szorgalmasan percegett a toll, és a
kisasszonyok halkan összenevetgéltek, midőn Kukó az érzelmesebb mondatokat
hangsúlyozva felolvasta.
Hol tanulta Kukó nagyszerű mesterségét? Sehol. Csak úgy örökölte
ősapjától, a madriditól. S a rác leányoknak majdnem olyan sötét a szemük, mint
az andalúziai szenyóráké.
Egy vasárnap fürge kis fekete leányka toppant be Kukó irodájába. Az
íródiák felemelte a fejét az asztalról. Valami kis cseléd állott előtte, kerek képű,
nagy szemű, barna arcú, mint az óhitű templomokban a Máriáké. Talán tizenöt
esztendős se volt még egészen.
– Mit akarsz? – kérdezte mogorván Kukó, mert még nyaklánca se volt a
jövevénynek.
A leány bátran felelt:
– Levelet.
– Van pénzed? A levél pénzbe kerül.
A leány a kendője csücskéből egy máriást oldozott ki. Kukó jól ismerte a
régi ezüstpénzeket, hisz a rác kisasszonyok apjuk ládájából részére már sokat
154
kicsentek az eldugott, elrejtett, aggódva őrzött érctallérokból, amelyek a háborút

várják, hogy a falba vakoltassanak, vagy mélyen a pincében elásassanak.
– Hol szolgálsz?
– A papnál. A pap most lefeküdt, a papné szomszédol, felkaptam a
porontyot, s idejöttem, hogy maga levelet írjon a nagyobbik bátyámnak.
Gyereksírás hangzott fel az ajtó előtt. Durcás, mérges, elkeseredett
gyereksírás, ahogy a sertések között a falusi gyerek kiabál.
– Itt nem szabad sírni. Hozd be a kölyköt – rendelkezett Kukó.
A kis cseléd kinyúlt fél kezével az ajtó elé, és berántotta a gyereket. A kezét
megcsapkodta, s a gyerek nyomban elhallgatott. A cselédke szoknyájába
kapaszkodott, és élénken figyelte a hosszú tollszárat, amely lekerült Kukó úr füle
mellől, s szorgalmatoskodni kezdett a papiroson.
– Hát mit írjak a nagyobbik bátyádnak?
– Írja azt, hogy én ezt a gyereket megölöm.
Kukó a kalamárisba mártotta a tollat.
– Hát még?
– Hát… Csak írjon annyit, hogy a pap gyerekét megölöm, ha nem engednek
engem haza. Már zöld a határ. Libát akarok őrizni, nem pedig a pap gyerekével
bajlódni. Még éjszaka se hagy pihenni. Mindig fáj a hasa, és tejet kell melegíteni.
Ezt a gyereket én megölöm, meg biz én – mondta a kis cseléd, és ölébe kapta a
gyereket (fekete fiúcska volt), átkarolta, magához szorította, és szenvedélyesen
megcsókolta.
– Megöllek!
A hosszúszárú gyorsan szántotta a papirost. Az efféle levelezést nem
nagyon kedvelte Kukó úr. Hol lehet itt művészetet kifejteni? Még csak azt a derék
passzust sem lehet belevenni, hogy: „éjjel-nappal drága szép szemedre gondolok”.
Ez pedig aligha hibázhat egy levélből.
– Készen van – mondta Kukó.
A kis cseléd a gyerekkel enyelgett. A fiú az orrát fogta a leánynak. A leány
a szájával a gyerek kezéhez kapdosott, mintha be akarná kapni.
– Azt is beleírta, hogy szeretem, szeretem, szeretem? – kérdezte hirtelen a
leány.
– Kit szeretsz?
– Hát őtet. Miklóst. A nagyobbik bátyámat.
– Majd beleírom.
A leány kiszabadította az orrát a gyerek kezéből.
– Szeretem, bár sokszor megvert. Szeretem, mert szedret hozott a tanyáról.
Szeretem, mert kendőt hozott a vásárról.
155
A hosszúszárú mindezt gyorsan a papirosra vetette, természetesen abban a

formában, amelyet Kukó úr célravezetőnek talált.
– Itt a levél, elmehetsz – mondta az íródeák.
(Két rác kisasszonyt várt délutánra, akik már több vasárnapon
hosszadalmas, alaposan megfontolt leveleket írattak vele egy házasembernek.)
A leány felkapta a gyereket, s leszaladt vele a lépcsőn. Kukó úr új tollat tett
a régi helyébe, kihúzta a dugót a veres tintás üvegből, meg újra visszatolta. A
levélpapirost megsimogatta. Egyszóval mindenféle előkészületet megtett, hogy
megrendelőit pontosan kiszolgálhassa.
– Ivánovics Lenke! – mondta hangosan és érzelmesen, mint mikor a
hegedűs a húrokat próbálgatja, s gyönyörű betűt rajzolt képzeletben a hófehér
papirosra.
Az ajtó felnyílott, s megint a kis cseléd állott előtte, a gyerekkel karján.
– Nem jól lesz ez – mondta a levelet visszanyújtva. – Dehogyis ölöm én
meg Marcit. Haza se kívánkozom, jó asszony a papné. Csak azt írja, hogy
tisztelek mindenkit, apámat, anyámat, bírót, harangozót meg a Bodri kutyánkat.
Tisztelem Hics Pált, Hics Pálnét. Tisztelem Hics Miklóst.
– Hics Miklóst? – kérdezte Kukó.
A kisleány lesütötte a szemét.
– Azt – mondta, és gyorsan megölelte a gyereket, hogy az felkiáltott. – Hics
Miklóst, a szomszédunk fiát.
Kukó nem szólt már semmit. A fejét féloldalra fordította, és szép, szomorú
szerelmes levelet írt Hics Miklósnak. A betűket jól magasra húzta, s a levél aljára
gyorsan egy kis piros szívet rajzolt.
– Máskor mindjárt mondd meg, hogy mit akarsz – szólt szigorúan a leányra.
Az ajtó előtt két kipirosított arcú rác kisasszony nyakában csörögtek az
aranytallérok.
(1913)
Navarrai Margit
Eszkamilló keresztülszökött egy régi bazárudvaron, ahol valamikor ázsiai
kereskedők árulták szőnyegeiket, s még most is nárdus- és ámbra-illat volt a
levegőben, s az ablakon sűrű rács – gyorsan egy hegynek kanyarodó, szűk
utcácskába fordult, ahol egykor zsidók, később szajhák laktak, és donna Izaura
ezzel nyomot veszített, Eszkamilló egyelőre megmenekült a biztos haláltól. Izaura
mantillája alatt ártatlan maradt a kis toledói tőr, amely reggel azzal a szándékkal
156
foglalta el helyét, hogy Eszkamilló vérében megfürdik a különböző

hűtlenségekért.
Később Eszkamilló visszalopózott a bazárhoz, s messziről követte a sírós,
búsongó magatartással lépegető donna Izaurát. S akkor lélegzett fel nyugodtan a
hűtelen férfiú, amidőn Izaura végre a régi házhoz ért, s anélkül tért otthonába,
hogy bármely szembejövő férfi karjába vetette volna magát, mint ezt gyakran
ígérte, midőn Eszkamilló elszökdösött tőle.
Szent Sebestyén tornyában delet harangoztak, Fülöp király galambjai és
vércséi leszállottak az ereszekről és tornyokról, hogy déli étkezésüket a nagy
király hagyományából elfogyasszák, Eszkamilló is éhséget érzett selyemmellénye
alatt (a drága donna Izaura reggel óta üldözte veszedelmes szándékával Madrid
utcáin), tétovázva állongott egy fedett híd bejárata előtt, és éhsége ellen azzal
védekezett, hogy a jövő-menő nők keresztnevét próbálta eltalálni.
Halkan, suttogva, áhítatosan mondott ki női neveket, s igen boldog volt, ha
egyik-másik szenyóra egy pillantással méltányolta buzgóságát.
A szenyórák azonban mind átalmentek a fedett hídon, amelynek kapujában
egy fekete szakállas szent őrködött. Madridban ebédeltek, Eszkamilló néhány
erőteljes káromkodást mondott el a folyó felett, mintha gyakorolná magát egy
megvívandó párviadal előtt, s gyors léptekkel visszatért a hegynek kanyarodó
utcácskába, hol hajdanában a zsidók dugdosták el kincseiket a pókhálós, rejtett
pincékbe, manapság pedig az aranyból csupán annak füstje maradott meg a nők
papucsainak sarkán.
Eszkamillónak négy kedvese volt állandóan – törvényes feleségét is
beleszámítván –, s köztük Navarrai Margit mindig díszes és ünnepélyes helyet
foglalt el. Navarrai Margit udvarhölgyei igen nevezetes és tekintélyes rangot
viseltek abban a városrészben, ahol öreg, vak zenészek és fiatal cigányok vonják a
szerenádot az éj beálltával, vállalkozó lovagok járnak az ablakok alatt, vagy
eltévedt vidéki nemesek, akik a postakocsival jöttek Szevillából, és kalandot
keresve, a kanyargós, régi utcácskába vetődtek, mielőtt hímzett erszényüket
keblükbe rejtették volna.
A navarrai nő hölgyei hordták a legjobb cipőt, a legjobb ruhát, s mindennap
jó szagú fürdőben hempergették meg gömbölyű tagjaikat. A hold átpislantott a
hegyes háztetők felett, és gyakran csillantak meg a kardok és kések a mély
utcácskában, midőn is a nők eleinte sikoltoztak, később nevetve érdeklődtek, míg
Navarrai Margit harsány, parancsoló hangon lekiáltott az ablakból:
– Eltakarodjatok innen, hencegő taknyosok. Már nem szeretem a párolgó
embervért látni az utca kövezetén.
157
Eszkamilló tíz év óta imádta (a négy nő között) a navarrait, s útját most

ismét hozzá irányította, mint annyi másszor, midőn St. Hermandad vagy Ámor
akadályokat gördített élete nyugodt folyása elé.
A királynő már tíz év óta csupán a parancsnokolásnak élt, szerelmi bűvitalt
többé nem főzött, és a kártyavetőktől is csupán halálának napját óhajtotta
megtudni, nem pedig kedvesének gondolatát. Ő parancsolt a hegynek kanyargó,
régi utcácskában az aranysarkú táncosnőknek, a buján éneklő andalúziai
lányoknak és fátyolukat libegtető mór nőknek. Éppen ebédet főzött, és a
bográcsot csaknem Eszkamilló fejéhez vágta.
– Te gazember – mondta –, még a szemem elé mersz kerülni?
Eszkamilló ijedtében elfelejtett káromkodni, amely dolog mindig imponált a
navarrai nőnek.
– Mi bajod? Megbolondultál? – kérdezte gyönge hangon (hisz odalenn az
utcán tán donna Izaura tőre várja!).
– Meggyilkollak – felelt Margit. – Nem tehetek mást veled. Szégyent hoztál
a fejemre. Három napja sírok miattad. Megtudtam, hogy a csúf Imolát, akinek
olyan haja van, mint a póknak a szőre, s akit három év előtt a félelmetes
rendőrség fogházában én láttam el étellel s itallal és ruhaneművel, éjjel
szerenáddal kerested fel, s később az erkélyen át szobájába léptél… Megöllek,
mert ezt a szégyent nem tudom elviselni… Az egész városrész Imoláról s rólad
beszél! Éjjelente szomszédnőim csodálkozva kérdik: még mindig életben van
Eszkamilló?
A selyemnadrágos tanuló, aki éppen most menekült meg a féltékeny Izaura
tőre elől, elbúsulva húzta homlokába fövegét.
– Esküszöm, hogy egy szó sem igaz – mondta meglehetős bizonytalan
hangon.
– Csend legyen – felelt Navarrai Margit. – Ezen már nem lehet változtatni.
Meghalsz. Talán tőrtől, talán huroktól. Vagy a mérget jobban szereted? Azonban
látom, még nem ebédeltél, egyél előbb. Fajdkakasból főztem levest, és a pireneusi
havasok ormán termett gombát töltöttem meg fiatal galamb begyével.
Eszkamilló elbúsulva foglalt helyet az asztalnál. A vén cigányasszonynak
mégiscsak igaza lesz, aki Őrült Fülöp hídján gyermekkorában kimondotta a
jóslatot, hogy a nők szeretni fogják, s szerelemből egyszer megölik. Szép,
szomorú anyja sikoltása most fülébe cseng, és sajnálja, hogy a füvek, titkos
növények nem tudták elvenni arcának szépségét. Ó, Don Sebastian, miért is
engedted fiadat a madridi főiskolába, neveltél volna belőle inkább hegyi pásztort,
aki kecskéi és egyedülvaló felesége között osztja meg életét és szívét… És csupán
158
a régi szokások alapján, de minden erő nélkül mormogta Eszkamilló a leves

megkóstolásánál:
– A majorannát, rózsaszál, természetesen kifelejtetted a levesből.
A navarrai nő tegnap vagy tegnapelőtt igen alázatos és szégyenlős lett volna
e leleplezésre, most csupán egy hosszú tőrt vett elő a fiókos szekrényből. A tőr
fején a Madonna őrködött jáspisból faragottan.
– Jól tudom, hogy hol van a szíved, Eszkamilló – mondta igen nyugodtan
Navarrai Margit –, hisz eleget hallgattam, mikor nyoszolyámban aludtál, és
szerettél, mert fiatal voltam… A penge ebéd után biztosan megteszi a magáét!
Mert ha legalább egy fiatal és szép nővel csaltál volna meg?! De egy vén nővel
való megszégyenítésemet nem viselhetem el.
Eszkamilló lehunyta a szemét. Helyes. Úgyis mindig az volt a nézete, hogy
mindegy, mikor hal meg az ember. Tehát meghal, ma, délután, miután a nagy
király vércséi és galambjai elfoglalják helyüket a magas tornyokon és ereszeken.
Csupán ennyit bátorkodott megjegyezni:
– Margit, te büszke lehetnél rám – ha igaz volna az a dolog. Ha már olyan
vén és csúf nőket is szeretni tudok, mint amilyen Imola barátnőd, mennyire
szerethetnek azok a nők, akik fiatalok és szépek, mint kegyed, királynő.
A navarrai egy pillanatra elgondolkozott.
Eszkamilló felhasználta e szünetet.
– Szent hölgy! A nagyatyám, aki Szent Fülöp seregében volt kapitány,
gyermekkoromban gyakran mondogatta, hogy egy igazi férfi bátran szeretheti a
dédöreganyját is. Úgy látszik, hogy én igazi férfi vagyok. Hisz a hatvanesztendős
Imolával gyanúsítanak. Büszke lehetne kedvesére, nagy királynő.
– Hm – felelt Navarrai Margit. – Gazember vagy, meggyőztél. A kockád
hatot mutatott.
A csillogó tőrt visszatette a fiókba.
– De ha egyszer… egy fiatallal… egy széppel… egy ronggyal megcsalnál!
Akkor az isten legyen irgalmas neked!
(1913)
Nagybotos Viola
Ernő, mert így hívták, mint a beteges kisfiúkat, akiknek tizenöt esztendős
korukban is hosszú hajuk és széles gallérjuk van, s barátjukat szájba csókolják –
húszesztendős korában vette föl ezt a nevet, amely név alatt körülbelül kétezer
nőnek bemutatkozott országunkban, és télen a hóba rajzolta vagy a zúzmarás
159
ablaküvegbe karcolta, szerelmes levelek alá kanyarította, amely leveleket költők

műveiből állította össze, és a kis szobaleánynak éppolyan grandezzával vallotta
meg, mint a gazdag öreg asszonyságnak – mintha már nevével együtt szerelmet is
vallott volna.
Nagybotos Viola Ernő egykor a Jézus-társaságbeli atyáknak volt a kedvence
a szatmári rendházban, és Tamás superior komolyan gondolkozott azon, hogy a
nagy tehetségű ifjút idővel Jézus szolgái közé sorozza: vasárnaponként Ernő
mindig sokkal több szentképecskét kapott ajándékba, mint növendéktársai,
valamint későbben is Ernő a nőktől, az élettől, sőt az időjárástól is bővebb
élvezeteket igényelt, mint bárki. Házasságszédelgés, majd szerzetesi öltözet
viselete miatt üldözték; ékszerészektől ékköveket, uzsorásoktól pénzt és szép
feleségű polgároktól barátságot csalt; talán hosszabb ideig tartózkodott egykor
Vácott, mint amennyi időre egy közönséges látogatás szokott terjedni a csendes
püspöki városban; vasúti kocsik alatt utazott egyik országból a másikba; a francia
kártyát mesterien keverte, de a díjért a repülő galambot is lelőtte; egyszer
önvédelemből megölt valakit a szász erdőkben, és ha többet ivott a kelleténél,
ismeretlen embereknek elmesélte a gyilkosság részleteit; a vonakodó nők – a nők
néha azért ellenkeznek, mert az ellenkezéssel önmagukat gyönyörködtetik –
fenyegetésül meghallgathatták három felvidéki nő szörnyű halálát, akiket Ernő
visszautasítás miatt a folyóba dobott, habár az effajta történetkét a tisztes
családapák és öreg kanonokok is föl szokták használni a nők körüli széptevésnél;
a nagyanyjáról azt mesélte, hogy Paskievics orosz generálisnak volt a szeretője
49-ben, míg anyját Skóciába, egy zordon vadászkastélyba szöktette a fiatal tiszt
úr, Viktória királynő rokona (kár, hogy a két öregasszonykát többen ismerték a
veszprémi templom hátsó soraiból); atyja: az esztergomi herceg volt, aki mint a
klasszikus versek fordítója hírneves volt az irodalomban, és születésének
igazolására Ernő gyönyörűen szavalt az eredeti Dantéból strófákat; az
úrhölgyekkel úgy bánt, mint az éjjeli táncosnőkkel, a megismerkedéskor
harisnyakötőjüket kívánta látni, míg az éjjel szerencsétlen teremtéseivel, szájukkal
éneklő, lelkükkel síró dámáival, strucctollas kalapos és olykor túrót ebédelő
hölgyeivel úgy bánt, mintha valamennyien ama liliomos házból származnának,
amelyből eredni körülbelül a legelőkelőbb dolog, még a királyoknál is, és talán
ennek köszönhette számtalan sikerét Ernőnk a kivágott lakkcipők és zárt nadrágok
világában, midőn az éjjel kis színpadjain emeletnyi magasságba emelkednek a
szoknyafodrok; csupán az ápolónőket tisztelte, akik téli hajnalon a Rókus
kápolnájában imádkoznak, a sarkon még tűnődő várakozással állonganak az éj
elszomorodott leányai, és odafent, a kórház magasságában, egy világos ablak
160
mögött talán éppen akkor állítja a spanyolfalat egy ágy elé a nővér, aki ezért a
mindennapi szentmiséről elmaradt.
És ha az időjárás késő őszre fordult, Ernő a budai erdők szállongó sárga
levelei között olyan lágy léptekkel sétálgatott, mint egy romantikus költő.
Meg-megállott, szinte könnybe borult szemmel nézte a hervadó tájat, szíve
mélyéből sóhajtott, és esze ágában sem volt megszólongatni a randevúra váró
hölgyeket.
Egyszer éppen hónapokig ostromolt álnevű levelekben egy úriasszonykát,
akiről a háziorvos a bizalmába férkőzött Ernőnek elárulta a nagyfokú hisztériát.
Ernő megleste őnagyságát a hangversenyterem előtt. Igen, olyan volt a dáma,
amilyennek elképzelte. Fekete, nyúlánk, sovány. Az arca a vastag púder alatt is
kissé sárgás, és sűrű, fekete haja oly erős, mint a lembergi gettó hölgyeié. És az
egyik szeme alig észrevehetőleg kisebb, mint a másik, és emiatt mintha kissé
kancsalítottak volna a szemek, mint egy Tolsztoj-regényhősnőé. Midőn fogatából
kiszállott: csodálatosan szép cipő, finom harisnya, elragadó metszésű láb
mutatkozott, amire Ernőnek egy régi jelmezbál jutott eszébe, midőn az úrnők
uszályukat karjukra vetették, és a mazurka hangjainál Ernő egész éjszaka csak a
táncos női lábakat nézte. És a ruhatárban lelopott egy cipőt a legszebb női lábról,
és sokáig tartogatta az ágyában. Piros köpeny, fehér hattyúprém és tündöklő
ékszer egészítette ki az úrnő megjelenését. A kapun a sárga színlapok
Csajkovszkij zenéjét hirdették, és Ernőnek abban az időben csupán annyi pénz
volt a zsebében, amelyen egy levéljegyet vásárolhatott. Azon éjszakán levelet írt
az úrnőnek mint külföldi régiségkereskedő, aki fővárosunkban időzve, a
hangversenyteremben megigéztetett. Ince pápa koronájából való Szűz Anya
szobrocskáját és a nagy pápa híres gyűrűjét kínálná az úrnőnek, ha még egyszer
láthatja. A levélre, mint Ernő számította, válasz nem jött. Flóra gazdag és erényes
úrnő volt. Ernő azonban nemhiába tanulta meg a levélírást egy nagyon művelt,
öreg úrinőtől, akivel fiatal korában évekig levelezett, és csupán azért nem vette
feleségül a hölgyet, mert a Johannita rendnek volt lovagja – a régiségkereskedő
üzleti hangú levele után mint francia herceg jelentkezett. Titokzatosan,
aranyporzójú lila tintával és egy előkelő fogadó levélpapirosán írt Ernő, és
nemsokára ezután, midőn a Flóra háza előtt elsétált az Andrássy úton,
megelégedéssel tapasztalta, hogy a polgáriasan fehér csipkefüggönyöket sárga
selyemfüggönyökkel cseréltette ki az úrnő. Mert hisz Ernő megírta, hogy sárga
rózsát látott a Flóra hajában ekkor és ekkor. A fogadói portás azonban üres
tenyérrel jelezte, hogy a herceg címére levél nem érkezett. Ernő ekkor mint költő
lépett föl. Levelében ecsetelte a szenvedéseket, amelyeket a hölgy hideg
vonakodása okoz neki, természetesen Dantéból citált, mert a hasonló származású
161
férfiaknak nem lehet más költője, a fehér violát nevezte meg virágjának, és
néhány nap múlva az Andrássy úti ablakban három cserép fehér viola lett látható.
Minden más férfiú fölrohant volna e kedves jeladás után az úrnő otthonába, hogy
letérdepeljen a drágaság előtt, Ernőt azonban óvatossá tették régi szenvedései.
Többnyire éjjel sétált csupán az ablakok alatt, és kipuhatolta, hogy a gyönge
világosságot az úrnő ágya mellett álló villamoslámpa terjeszti. „Lehet, hogy az én
leveleimet olvasgatja!” – gondolta magában Ernő, és a szíve erősen dobogott.
Néhány hét múlva azután eltökélte magát a döntő lépésre. Levelet írt,
amelyben megírta magáról mindazt, amit a fejezet elején közöltünk Ernőről. Sőt
nem felejtette el megemlíteni, hogy egyszer Pozsonyban, egy régi templomban
föltörte az oltáriszekrényt… Ha így is szereti, ha ezek után is ismerni óhajtja
Flóra, legyen ekkor és ekkor a Hűvösvölgyben, bizonyos padon foglaljon helyet,
ott most nagyon szép az ősz.
Ernő elsétált az erdei úton, mintha csak véletlenül került volna e tájra, és
botjával a leveleket piszkálta. A fák alatt, a csendes délutánban egy szürke ruhás,
lefátyolozott arcú, kis tollas kalapkájú előkelő hölgy üldögélt, és az ernyőjével
vonalakat rajzolt a földre. Flóra volt. Ernő azonban a táj egy gyönyörű részletét
figyelte éppen, az aranysárga erdős dombot, és ügyet sem vetett a várakozó
hölgyre.
(1913)
Minden órának virágát

Nagybotos Violának (akiről már egyszer írtam) olyan járása volt, mint a hím
galambnak: tötyögve, zökkenő léptekkel, roppant önérzetesen közelítette meg a
nőket, a mellét kidüllesztette, a vállát hátrahúzta, és magos, széles kihajlású
gallérjában némi toka keletkezett: büszke volt, boldog volt, egészséges volt, és a
szavakkal olyan takarékosan bánt, mintha ajándékba adná őket. Nem csoda, hogy
sok női szívet megigézett, mindig azt hitette el a hölgyekkel, hogy ő a legelső
ember Magyarországon. Dicséret ritkán hagyta el a száját, a nagyopera első
quadrille-ja ellen éppen úgy megvolt a kifogása, mint a Mátyás-templom
toronyzenéje ellen. Nem tetszett neki a húsvéti zenés mise a Bazilikában, sem a
sétaút a Halászbástyán. A zugligeti „Zöld vadász”-nál, midőn a fák sűrű levelei
között csupán tenyérnyi nagyságban ereszkedtek alá a napsugarak, a cigányok
régi valcert muzsikáltak (Strausstól), első kirándulásukat tették a még szögletes és
szégyenlős fiatal hölgyek gavallérjukkal, és gyöngyvirágszedés címén hagyták
magukat az erdő mélyébe csalogatni: Nagybotos a monte-carlói kaszinóról és
162
festett arcú francia dámákról álmodozott. A hölgyek, akik mindenhová elkísérték

Violát, tiszteletteljesen hallgatták kifogásait az élet, a természet és a karnagy
ellen, s igyekeztek kedvében járni, hogy Viola Ernő az elhagyott népligeti
sétányon (ahová hetekig tartó könyörgés után követte őt egy hölgy) ne
ábrándozzon angliai barátairól, régi, skót kastélyokról és rózsaszínű arcú ladykről.
Viola Ernő olyan ordináré ember volt, mint egy ősember. Csak addig kellett neki
a vad, amíg üldöztette magát. Sok szegény és hivő leányka (akiket a nagy öblös
templomban, imádkozás közben csábított, éjjel ablaka alatt órákig sétált,
számtalanszor örök szerelmet hazudott, és öngyilkossági szándékból a hóna alá
lőtt) megbánta, hogy engedett a könyörgő szónak, és Violát rejtekhelyre követte,
hol csupán a jó Isten vigyázhatott volna már a szívre és erényre. De nem,
Violának akkor mindig más jutott eszébe, és nem egy leánykának szemébe
mondta, hogy jobb cipőről és finomabb fehérneműről gondoskodjon, ha szerelmét
bírni óhajtja. És néha hisztérikus sírásra késztette a finom dámát a randevún,
midőn a hetekig megcsodált bájak helyett most egyszerre egy fehér blúzos
vasalónő tejszínű nyakáról kezdett megemlékezni, akit délután véletlenül a
Józsefvárosban látott. Vadságot, kegyetlen éhséget, véres harapásokat ígért az erre
kívánkozó nőknek, kalaptűjükkel majd a szívébe szúr, és porig fölégeti a házat,
ahol találkozandanak, hogy minden végleg eltűnjön. Aztán a vad szenvedély
helyett szinte verset mondott Margitról, aki most tán a pozsonyi ligetben sétál
nevelőnőjével.
– Ki az a Margit? – kérdezte sértődötten az előkelő dáma, és fázósan
gombolgatta kesztyűjét.
– Egy nyugalmazott kereskedő leánya, az én menyasszonyom – felelt Viola
és sóhajtott.
A beteges fiatalember, aki még hatvan-hetven esztendővel ezelőtt is, midőn
a zenében a szerenád, a versben Himfy keservei és a női szívekben a bús
szentimentalizmus volt divatos, bizonyára kis pasztellkép lett volna (Barabás
ecsetje alatt), és a nők a szívükön hordják violaszínű frakkos képmását (ah, Viola
sohasem lett volna kíváncsi, hogy mi van a szalagos félcipőcskék fölött,
amelyeket az abroncsszoknya a leülésnél pompásan megmutatott, regényhős lett
volna, ábrándok lovagja, aki sohasem érinti meg a nőket még a legelhagyatottabb
ligetekben sem, anyák hasonló vőlegényeket keresnek leányaik számára, jó
barátok rábízzák feleségük mulattatását a koncerten vagy a jelmezbálon, a
Hölgyfutár-ból sohasem felejtik ki a nevét a jelenvoltak közül, és később Jókai
regényt ír róla) – korunkban azonban egy kigúnyolt és megvetett férfi volt,
legnagyobb ellenségei az asszonyok, akik leánykorukban a Városmajor ecetfái
alatt sétáltak vele, sőt képgyűjteményét lakásán is megtekintették, és a mirtusz
163
mégis illatos volt homlokukon az oltár előtt. Sokat tapasztalt úrnők, akik próba
alá vetették Nagybotos Violát a budai hegyek erdőségeiben vagy a félhomályos
szalon sarkában, nevetve mesélgették, hogy Nagybotos egy hazug fráter, akiben
annyi férfiasság sincs, mint egy fiatal kandúrban. És a színházban a színésznők
összemosolyogtak a színpadon, ha Viola gukkerjét a balettnél fölemelte. Nem,
többé nem ugrik be senki a Nagybotos Violának, hogy majd céltalanul és
eredménytelenül esetleg egy velencei utazásra csalja magával, és a félig
meghódított nőnek Dante-verseket szavaljon a nemzetközi társaság barna
kocsijában. Öklelő tekintete, széles válla, komor ajka és behízelgő hangja többé
senkit sem vezetett félre. A szerelem hamiskártyása lett Viola úr, és a korzón a
legszentebb asszonyok is elmosolyodtak a fátyoluk alatt, ha elegáns alakja előttük
megjelent. Ablak alatti sétái, csábító levelei, virágküldeményei és sóhajtásai többé
nem hatottak meg senkit. Viola úr már azon gondolkozott, hogy térdnadrágban és
rokokó kabátban jelenik meg az utcán, hogy ismét elcsalhasson valakit a húsvéti
misére, midőn Bach fúgáit gúnyos mosollyal lehetne hallgatni egy oszlop mögött,
és az áhítatba és szerelembe elmerült kisasszonyt kínozni, hogy úgy a húsvét,
mint az orgona hangja egy kis hazugság, amellyel önmagunkat ámítjuk – midőn
véletlenül egy napon a tükörbe pillantott meséink hőse, és a tükörből egy ősz
hajú, fáradt, rosszkedvű úr fogadta üdvözlését.
Viola megrettent.
A bajuszában is szürke szálak voltak, és a halántéka oly fehér, mintha együtt
állott volna a nagyapjával az isaszegi erdőben.
Teremtőm, mi lesz most a virágokkal, amelyeknek eddig csak illatukban
gyönyörködött, cserépbe helyezte őket, emlékezetével öntözte, és naplójába
följegyezte a csábító szavakat, mozdulatokat és írókat, a napokat és évszakokat,
amidőn a különböző virágok nyílnak, amikor a legkönnyebben letéphetők? Ki tépi
le a sok kis ibolyát, amelyeket a szívének könyvében egykor lepréselt Nagybotos?
A rózsák – a teák és Rambouillet-k engednek-e majd tövisükkel az öreg kertész
bácsi kezének? Emlékeznek-e még a nők a hiábavaló sétákra, éjféli
beszélgetésekre, a gyönyörű, gondosan megírott levelekre, amelyeket Viola úr
befektetés címén írt, hogy majd egykor a sóhajtások, vallomások és gyönyörű
hazugságok alapján birtokába vehesse a hölgyeket, amikor eszébe jut…
Hamar a naplót, a pontos évkönyvet, hová csaknem minden szót fölírt,
amelyet hatással mondott el a nőknek.
A napló így kezdődött:
„Amelie. Egykor táncosnő az első négyesben. Zenésze Mozart. Költője Paul
de Kock. Az antik ékszert szereti, és gyakran meggyón a barátoknál. Szereti, ha a
férfiak komolyan veszik táncművészetét. Séta Budán, utána vacsora
164
csillagsugaras égbolt alatt a szabadban. Ilyenkor romantikus, és szívesen fogadja a

szerelmi esküt. Szőke. Kora: 30 év. Két foga hamis. De haja valódi.”
Nagybotos most már nem hevert napokig a kanapén, amíg a szerelmi
cselszövésen gondolkozott. Kissé régimódi kabátját, fodros ingét (benne antik
gombok) gyorsan felöltötte, a fodrásznál egypár fodorítás a hajban, szénaparfüm
és kivágott cipő.
Tíz éve nem látta Amelie-t.
Szívdobogva indult neki a városnak, hogy leszakítja annak az órának a
virágát, amelyet a táncosnő egykor, csillagsugáros éjszaka megígért.
(1913)
Szilvafa hamva
Nagybotos a táncosnő után kutatott, aki tíz év előtt, holdas éjszaka, budai
vadgesztenyefák alatt pásztorórát ígért másnapra, amelyre Viola úr elfelejtett
megérkezni. Tíz év múlt el azóta, és a férfiú elsőbben mégis a randevú megbeszélt
helyére, az elhagyatott dunai szigetre látogatott el. Mintha valahogy úgy gondolta
volna, hogy Amelie tíz év óta sétál a fák alatt, és várja, szakadatlanul várja.
Alkonyodik, és a táncosnő kétségbeesetten nézi a Duna siető fodrait. Elmennek a
habok messzire, és többé egyiket sem lehet viszontlátni. A bokrok alatt a sziget
bujdosó lakói ébredeztek, és furcsa füttyök hangzottak a félhomályban. Amelie
napernyőjét lógatva, lehajtott fejjel ment el a titkos szigetről, és Nagybotos tíz év
múltán hiába kereste lábnyomait a fűben, a fák alatt, a hervadt leveleken. Sőt a
városban is csak jó darab idő elmúltával kapta az első tudósítást, hogy Amelie,
miután a színpadról visszavonult, falusi birtokára költözött.
Amelie ugyanis azon takarékos nők közé tartozott, akik mindig megőrizték
az emlékbe kapott aranyakat. A kakasos pénzek és szakállas tallérok, amelyek
finom bonbonniére-be zárva, karácsonykor vagy névnapkor helyet kérnek a
táncosnők asztalán, a budai rác bankba vándoroltak, és az ősz fejű pénztáros
tiszteletteljesen köszönt előre Amelie-nek.
Némely nők, midőn a nyilvános pályáról visszavonulnak, üzletalapításon
törik a fejüket. A kalap és a kesztyű olyan portéka, amelyet sohasem verhet el a
jég. Nem rossz az éjjeli mulatóhely, amelyben kis színpad van, és az öreg
gavallérok ellátogatnak hében-korban egykori barátnőjükhöz. A múltakról
elbeszélgetnek, és néhány palackot elfogyasztanak. A zongorás egy régi mazúrt
játszik… A legkomolyabb nők azonban mégis inkább a kis falusi birtokhoz
165
ragaszkodnak, midőn idejük elérkezett, és többé már sem táncolni, sem dalolni
nem óhajtanak.
Amelie komoly nő volt, és két óra távolságnyira feküdt a fővárostól a kis
falu, ahol megtelepedett.
Lutheránusok laktak a faluban, a torony piros fedele messzire fénylett, és az
akácok jó szagúak voltak az éjszakai esőtől. A ritka, őszies levegőben messzire
hangzott a kovácsműhely hangja, és a kocsma előtt szüretelő kocsisok ültek üres
hordóik mellett. A szőlő megérett, és édes szaga volt az embereknek, mint a
lakmározó dongóknak. Még egy régi urasági ház is volt a faluban, olyan
elhagyatott, régi kerttel, ahová csak tönkrement öngyilkos urakat lehet elképzelni
a nagy fák alá, vagy magányos, elhagyott, őszülő hajú úrnőket, akik francia
könyvet olvasnak, és a világért sem akarnak arra gondolni, hogy holnap jönnek az
árverezők. A régi uraság maradványa gyanánt foltos, vén vadászeb hevert a bedőlt
kapu mögött, öreg cselédasszonyok ruhát teregettek az udvaron, és egy nagy,
erkélyes ablak nyitva volt… Talán az íróasztalon, az erkély mögött most írja
végrendeletét az utolsó tulajdonos.
Alig haladt néhány lépést a falu felé Nagybotos, két pej ló zörgős, rugó
nélküli bricskát hozott szembe vele. A kocsit szüreti edények töltötték meg, és a
bakon egy piros, babos kendőjű, terjedelmes hölgy ült, és sárga kesztyűiben
keményen fogta a szárat.
A pejkók pompásan ügettek, és a kerekek kattogásába vidáman
belezörögtek az edények.
– Nagybotos! – kiáltotta egy erőteljes, fölcsendülő mély hang a bricskáról.
Viola néhány lépést tett a kocsihoz.
A kendő ugyan mélyen az úrhölgy homlokába volt húzva, de ó, Nagybotos
nyomban megismerte az Amelie vonásait. A pasztellarcocska barna lett ugyan, de
a sötétszürke szempár most is azzal a régi, csalfa, titkolózó mosollyal nézett Viola
úrra, mint hajdanában. Hatalmas keblek és vállak keletkeztek a lenge termeten, a
kendő alól előbukkanó szőkés fürtök mintha hajporozva lettek volna.
– Hogy kerül ide, ahol a madár sem jár? – kérdezte vígan az asszony.
– Magához jöttem.
– Azt ugyan rosszkor tette. Szüret van a szőlőmben, ezer dolgom, mert hisz
kilopják a szemem, ha magam nem vigyázok. Ha kedve van, másszon föl ide
hozzám az ülésbe. Megyünk a szőlőbe.
Nagybotos ugyan régen elszokott az ugrásoktól, de a falusi levegő, a
váratlan találkozás fölfrissítette vérét, és hamarosan a bakon termett. Az asszony
megnógatta a lovakat:
– Sári! – mondta.
166
Gyorsan és biztosan hajtott, a vasúti síneken nagy zökkenéssel vágtak át,

már hamvas szilvafák és vén diófák enyhe levelei súrolták Nagybotos kalapját.
Amelie csupán az ajkát tartotta összezárva, amint a lovakat kormányozta.
– Tavaly ilyenkor itt fölborultam, és a lábamat törtem! – mondta kissé
mélabúsan, és erősen a gyeplőbe kapaszkodott.
A présház falán egy régi évszám, a tűz már olyan pirosan lobogott, mintha
színházi dekoráció volna, és a vén diófa alatt kis tábori székek voltak egymásra
borítva.
– Ez a szőlőm. Valamikor az anyámé volt, azért vettem – mondotta Amelie,
és a szűk, szürke kabátkát kigombolta. – Hát most mondja meg, miért jött.
Messziről a szedőasszonyok éneke hangzott, a sárga dombon egy nyúl
futott, és a szőlők között tarka madárijesztők állottak kiterjesztett karral.
– Hát… azért a régi ígéretért! – mondta csendesen Nagybotos.
Az asszony lehúzta a kesztyűjét. Komolyan és ünnepélyesen nézett
Nagybotos úrra. Mintha az egyik szeme fényesebb lett volna, mint a másik.
– Emlékszem – mondta igen egyszerűen. – Ígértem, megtartom.
Viola megragadta az asszony kezét:
– Amelie, kérem, bocsásson meg… csak tréfálkoztam önnel, hisz jobban
szeretem, jobban tisztelem. – Mondja, hogy él, mit csinál?
– Mint egy kutya, úgy élek – felelt az úrnő, és biztosítótűvel föltűzte
világoszöld szoknyáját. – Látja, milyen nagy lett a lábam… Mindig utáltam a
fűzős, magas szárú cipőt, hisz a félcipőnél nincs szebb – most mégis ebben járok.
Imádtam a selyemharisnyákat, nézze: most csíkos, tarka, pamut, mint a falusi
nőké. És milyen vastag lett a bokám, holott olyan volt, mint a szarvasé.
– Finom és nemes most is.
– Egy darabig férjem is volt, de elkergettem, mert részegen megvert.
Magamban élek, és a pap könyvtárából Zwingli életrajzát olvasom… Esztendők
óta nem láttam olyan férfit, akinek fodros, fehér inge van és selyemnyakkendője.
Maga az első… Kérem, udvaroljon nekem úgy, mint hajdanában, mikor el akart
csábítani a budai korzón. Én meg száraz szilvafát teszek a tűzre, és jósolok
magának a hamuból, mint a falusi boszorkányok.
(1913)
Az ázsiai kendő
Az időjárás esősre fordult, hosszú, nedves fonalak ereszkedtek alá végtelen
folyamatossággal, az elhagyott kertben különös hangok támadtak a bokrok és a
167
fák között, mintha sóhajtozna valaki, míg a régi háztetőn állandóan kopogtatott
egy láthatatlan mutatóujj – a hercegnő tehát elővette a regényeket. Sok
regénykönyve volt, amelyeket fiatal korában olvasott, midőn még ráért a kályha
mellé húzódni, nagyanyja ázsiai kendőjébe burkolózni, és hosszan, ábrándosan
kísérni a regények hőseit.
Az ázsiai kendő most is ott volt valahol, csak meg kellett keresni, és Punin
és Baburin története a folytatásra várt. Húsz év előtt olvasta utoljára ezt a
könyvet. A lapok között a hímzett selyemszalag vörös rojtjai megfakultak, mint a
kordovai bőr. Csak a hímzett jácint fehérlett még a szalagon, és Punin Baburinhoz
ment látogatóba. Itt abbahagyta az olvasást, mert szerelmes lett a hercegnő.
A kendő ma is olyan meleg és puha volt, mint hajdanában, mikor tán még a
nagyanyja vállát melegítette. Vannak olyan régi kendők, amelyek nemzedékről
nemzedékre szállnak, és egyforma hűséggel szolgálják az egymás után következő
asszonyokat. A kebel felett barátságosan, biztatóan, melegítően hallgatja a szív
dobogását a sárgás-vöröses selyemszövet, mint hallgatta azokét a szívekét,
amelyek porrá válottak azóta. Sóhajtások, érzések, szép lábak és finom kezek
elmúltanak, tán kis nefelejcsek lettek azóta a nagymama kék szeméből,
amelyekből kis koszorút fonnak andalgó párok a temető környékén, és az érzések,
a szenvedések és szerelmes vágyak tán a felhőkbe költöztek. Elmúlt nők vágyaitól
olyan pirosak tán esténként a fellegek, és odafentről most tán a régi asszonyok
könnyei hulldogálnak.
A kendő a szívre ráborul, és hűséges kíváncsisággal hallgatja, hogy mi
történik odabent.
A tíz év előtti szerelem elröpült, a férfiú érdemtelennek bizonyult a
hercegnő nemes érzelmeire, és a hercegnő folytatja a regény olvasását. Ejnye, be
kár volt a nagyszerű Punint és a mulatságos Baburint a lapjelző selyemszalaggal
tíz évre sírba tenni. Be kár volt a nagykendőt letenni a vállról, hogy az élet lármás
majálisába kivágott, fehér ruhában lépjen ki a hercegnő! Mily jó lett volna mindig
a kályha mellett maradni, könnyes szemmel mosolyogni Punin bolondságain, és
hosszan ábrándozni Baburin különcségein! Ó, dehogy volt érdemes a régi
regények olvasgatását abbahagyni!
Három napig esett odakint az eső, és az ázsiai kendő olyan jó barátnőnek
bizonyult, amilyen jó barátnők némely nők életében az élettelen tárgyak lehetnek.
Az elefántcsont feszület az ágy felett, amelyre már századok óta lehelték utolsó
csókjukat a család búcsúzó tagjai, vagy egy kis velencei kép a falon – lisztes arcú
álarcosok és hosszú spádékkal bajvívó Harlequinek –, amelyet gyermekkorunk
óta látunk. És a mindenkori jóbarátnő, az Anya képe a Gyermekkel a karján, ha
csak egy vándor talián festette is, sok fohászkodást átvett már a régi házban, és
168
teljesített kívánságokat, amelyeket csak véle lehetett közölni a nőknek. Ó, mennyi

különös titokról tud egy szelíd arcú, régi Mária-kép, mennyi szomorúságban és
bánatban virrasztott együtt a ház asszonyaival, és mennyit megbocsátott!
Kétségbeesésükben, fájdalmukban vajon hol találhattak volna nyomban
vigasztalást más helyen a család asszonyai, ha nem az Asszonynál, aki hallgatag
szelídséggel tekintett alá?
A harmadik este a hercegnő fáradtan eresztette le a regénykönyvet a
kezéből. Az ázsiai kendő lecsúszott válláról, és a velencei kép, valamint az
elefántcsont feszület eltűntek a félhomályban. A hercegnő unatkozott. Punin már
nem érdekelte, Baburin unalmas fráter volt, és odakünn még mindig hullott a
végtelen eső. Az elhagyott kertben mintha megnövekedtek volna a láthatatlan
lények, amelyek hosszadalmas esőzések alkalmával születnek a nedves bokrok
alatt: olyan hangosan sóhajtoztak, fázósan mormogtak, mintha örök időre
birtokukba vették volna a kertet. A tetőn a kalapácsok minden fáradalom nélkül
dolgoztak, mintha tökéletesen megszerették volna foglalkozásukat. Csupán
Puninból és Baburinból lett hamu, mintha a két kis öregemberke (hosszú, szürke
szakállas egykoron) közel bátorkodott volna a kályhatűzhöz, a láng megragadta
köpenyegük szárnyát, és elégette. A hamuvá lett alakocskákon még látszanak az
összefont kezek… A hercegnő a szekrénybe helyezte a könyvet, és egy darabig az
ablaknál állott, és régi, nedves háztetőket látott, mert történetesen Budán lakott.
Aztán gyors elhatározással felöltözött, és a kellemetlen, hűvös esőben
megindult a kikoptatott kövű budai utcákon, ahol a szorgalmas esőszemek már
minden egyes kődarabban külön kis fészket vájtak maguknak.
A kis cukrászbolton sárga függönyök és a címerbetűk fakó aranylábairól
esőszemek csurogtak alá. Odabévülről azonban a függőlámpás fénylett, és a
hercegnő kissé szívdobogva nyitott be, mert már nagyon régen nem volt e helyen.
A finom porcelánfigura helyett, aki ilyenkor bársonysapkáját le szokta
venni, idegen arc fogadta a hercegnőt. A régi cukrászkisasszony szőke volt, mint
egy nyári vasárnap délután felvidéki városkában, midőn vaníliafagylaltot
hozatnak uzsonnára a bányakapitányékhoz. És most a kisasszony barna volt, sűrű,
fekete haja volt, a szemöldöke csaknem összeért, és a hosszú szempillák alatt oly
veszedelmesen kancsalított a szeme, hogy az ember önkéntelenül öngyilkos
gyalogsági kadétokra gondolt.
És már a bútorok sem voltak a régiek. A kávét többé nem altwien
porcelánban szolgálta fel az alázatos szőke, és a kuglóf, a régi cukrászda híres
kuglófja hová lett!… A hercegnő fázósan hallgatta, hogy odakünn a besötétedő
utca felett még mindig susognak az esőszemek bánatos lakói, a régi
169
asszonykönnyek, és a bécsi újságban sem talált többé ismerős névre, amint a főúri
társaság legutolsó összejöveteléről olvasott.
Valóban nem lehet csodálkozni, hogy ily szomorúságok közepette a
hercegnő oly bánatosan hajtotta le a fejét, mint egy ázott virág.
Az ajtó felnyílott, és belépett ő.
Most már polgári ruhát viselt (úgy látszik: nyugdíjazták azóta), termetesebb
lett, és a bajusza is vastagabb, de a hercegnő nyomban megismerte őt.
Talán a szíve is megszűnt dobogni e percekben…
Ő nedves kabátját mormogva felakasztotta, a széket hangosan húzta, és
mintha egy pillanatig minden azon csodálkozott volna, hogy kardcsörgés nem
vegyül a szék robajába. Ó, nem. Őt már nyugdíjazták.
Aztán leült, futó pillantást vetett a sarokban ülő nőre, majd közömbösen
felhajtotta a zöld színű pálinkát, és nagyot krákogva levette a falról a bécsi
élclapot… Egy perc múlva már fel is derült a homloka valamely élc felett.
A szegény hercegnő ezt már nem bírhatta tovább. Istenem, mi minden
történhetett azóta, hogy az eső esik odakünn? Gyorsan, szinte lábujjhegyen
kiosont a cukrászboltból, könnyes szemmel sietett hazáig, és csupán egyszer állott
meg, hátha mégis felismerte őt, akivel annyi boldog délutánt töltött együtt a kis
cukrászboltban, és mulasztását pótolva, hosszú léptekkel utána siet?… De nem,
sarkantyú nem pengett az esti homályba borult budai utcácskán.
Húsz év óta esett az eső.
(1913)
Holdas este Füreden

Abban az időben, midőn az urak apró virágokkal díszített világos mellényt
viseltek, és a kék cilinderkalap alatt fürtjeiket gondosan bodorították, a violaszínű
frakkhoz a nankingnadrág illett. Füreden, a magyar tenger partján egy Jáczinth
nevű fiatalember járkált a vadgesztenyefák alatt, és sohasem hiányzott a
vadgalambszínű kesztyű a kezéről. A nagyon tiszteletreméltó hölgyek, akik Jeney
fotográfusnál vétették le magukat, és a nagyanyámnak voltak a barátnői, még
emlékezhetnek arra, hogy kis színház volt a fürdőn, dóriai stílusban, és a nafta- és
olajlámpások esténkint gyönyörűen világítottak a szent csarnok előtt; az ország
különböző részeiből megérkezett uraságok és asszonyságok őszinte
meghatottsággal szívükben mendegéltek esténkint a szegény Thália segítségére,
míg az aktorok az „Esterházy” fogadóból sillerbort hozattak játékuk megkezdése
előtt.
170
Ah, szent hely volt ez! Az akropoliszi homlokzat, az oszlopcsarnok és a

szépen faragott kövek a színház előcsarnokában még Kisfaludy úr ízlését
dicsérték, a dámák suhogó ruháikban, magyaros főkötőikben, amelyek olykor
arannyal voltak hímezve, mint Zrínyi Ilonáé, dobogó szívvel nyitottak be a
páholyba. Istenem, mit játszanak a színpadon? És a nézőtéren kik lesznek jelen?
Lorgnet, legyező, illatszeres üvegecske kéznél legyen, és az apátság kertjéből való
rózsák a páholyok mellvédjére helyezendők! Bizay úr az első sor első számú
székén már elfoglalta helyét, ravaszkás mosollyal szerteköszön, mély hódolattal a
hölgyeknek, cimborásan a férfiaknak, az idegent látócsövére veszi, parókája és
bajusza fodrász fürge kezétől friss, szemöldökét ügyes kéz festette, és arca oly
rózsaszínű, mint a kacér idősebb dámáké. A színpad előtt bíborleplet mozgat az
öltözők léghuzama, a leplen a bús Hungária és körülötte angyalok és
parasztgyermekek. A szála közepén gyönyörű csillár fénylik, mint az álmokban.
Robogva jön meg Debreczeny úr, a testes táblabíró, jobbra-balra köszön, és Bizay
mellett helyet foglalva, gondterhesen mondja, hogy nehéz lesz a játékot
összehozni éjszakára. A dámák a páholyokban és zsöllyékben legyezőiket
forgatják. A nap még csak az imént bukott le Tátika felett: a színházi előadáshoz
nagyobb sötétség kívánatos. Ráérnek mindannyian megbeszélni, hogy kit hozott a
gyorskocsi Veszprémből, és mely magánfogatok hajtattak be a fogadóba. Egy
fiatalasszonyka délután bizonyos Petőfi verseit olvasta az Életképekben. „Légy
szíves, küldd át holnap a közlönyt!” – kéri barátnője. Násfák, megbámult kövű
ékszerek csillannak meg a nőkön, mint a sötét Balaton tükrén a bujdosó csillagok.
Az urak komoly pecsétgyűrűiket magyarázólag mozgatják a beszélgetésben.
Bizay valamennyi fekete fogát megmutatja, amint tüntetőleg ásít és teknősbéka
pálcikájával megkopogtatja a súgó ládáját. „Kezdjük már, Laji bácsi!” – mondja
hangosan, és az összegyülekezett népség helyeslőleg morajlik. A dámák immár
kibontották azon zsebkendőiket is, amelyeket illatszerrel láttak el… „Rögvest,
báró úr!” – felel a súgó Bizaynak, és kis csengettyűjét harmadszor is megrázza.
Hungária asszony összegomolyodik, szandálos lába és koronás feje egy
vonalba kerül, amint a függöny felcsavarodik. A színpadon régi vár lovagterme és
az „Esterházy” fogadó bútorai. A csizmahúzó is ott van valahol, mint egy ugatásra
készülődő kiskutya. Egy kerek asztal körül Sárosi és Pataki színművészek prémes
mentében a haza állapotáról beszélnek, és a háttérben idő előtt tapsolni kezd
Antal, a háziszolga. Bizay úr félig felemelkedik székében, és hátrafordulva
erélyesen lepisszegi a tapsoncot, míg a dámák a páholyokból helyeslőleg
integetnek a füredi színház intendánsának.
E percben változik a szín. Vörösvári Ilona lengő pártában, suhogó régi
selyemruhában és szalagos félcipőcskében fehér harisnyája alatt a színpadra lép.
171
Szélvészként rohan be a nézőtérre Jáczinth úr, helyét gyorsan elfoglalja az első

sorban, és négyszögletes üvege már kéznél is van, hogy mindaddig figyelje a
színésznőt, graciőz mozdulatait, fejedelmi tartását és hajának lágy csigáit, amíg a
súgó csengettyűje a felvonás végét jelenti. S ekkor Jáczinth úr ismét utat tör
magának a tapsoló tömegben, az olcsó hely lelkes látogatói bizonyos
elégedetlenséggel, sőt csendes morgással adnak csak utat a kifelé vágtató
gavallérnak. A jegyszedő és portás ellenben figyelmesen félreállanak. Ők már
tudják, borravalóból és szíves szóból, hogy Jáczinth urat fontos teendő szólítja a
színpadra. Engedélye van, hogy felvonásközben Vörösvári Ilonának kezet
csókoljon, és az öltöző ajtajáig elkísérje. Míg a fürdőzenekar a felvonásközt
Mozart lágy zenéjével tölti ki, midőn a legyezőjük mögött a dámák, a kipirult arcú
urak és szende leányok képzeletükben a szalonasztal díszeit, a porcelán pásztorkát
és pásztornőt látják menuette-lépésben járni a nagy csillár alatt – vándorló diák
külsejű, zergeszakállú fiatalember fújja a fuvolát, a kisbőgőt egy fiatal cisztercita
páter kezeli, aki színésznő miatt ugrott ki a csuhából, és az ősz fejű, gyermekesen
sima arcú karnagy télen Esterházy hercegnőnek orgonázik a vasárnapi misén
Kismartonban. Az isteni Mozart-zene hangjaira (a dámák képzeletében) már
táncra kelt a vizitszoba valamennyi dísze. Az arcképalbum a pávatollakkal és az
altwien csészék a finom kanalakkal meghajolnak a gömbölyű lábú ripszkanapé
előtt.
Jáczinth, midőn hazáig kísérte Vörösvári Ilonát, a gesztenyefa alatt, ahol a
tihanyi apát szokott üldögélni délután, megragadta a színésznő kezét:
– Ilona, nem bírom tovább. Tudni akarom, hogy remélhetek-e?
A színésznő (akit különben a Divatlap rendes levelezője megrótt azért, mert
egyik szeme kisebb volt, mint a másik, de nemes játékával és szívhez szóló
hangjával a beteges hajlandóságú férfiakon kívül másokat is meghódított)
csendesen kivonta kezét a gavallér kezéből:
– Majd… Egyszer… Majd…
– Hisz tudja, hogy mennyit szenvedek – mondta Jáczinth kősziklát
megindító hangon. – Tudja, hogy meghalok magáért…
– Ó, ha én azt elhihetném! – felelt Ilona fuvolázó hangon, és a
paradicsommadárra gondolt, amelyről a Divatlap „egyveleg” rovatában olvasott.
– Úrnőm – mondta komoly és megfontolt hangon Jáczinth, mint ebben az
évben divat volt komolyan beszélni a nőkkel –, ma éjjel utoljára megjelenek
ablakai alatt Ferkó barátom bandájával. A Lavotta zenéje ismét felhangzik a
tölgyek alatt, ám ha nem gyullad fel a zöld zsalugáterek mögött a gyertya lángja, a
kelő nap sugarai a tó vizében látják hintázni tetememet. Ott, ahol legmélyebb a
víz.
172
– Nem tudom, hogy van-e gyújtófám odahaza – felelt Ilona, és a londoni

kakasviadalra gondolt, amelyet a képes újság rajza szerint matrózok és cilinderes
urak néztek tomboló lelkesedéssel Angliában.
Jáczinth kezet csókolt a színésznőnek, sokáig utánanézett. Még az
aranykeretes lorgnettet is elővette, de a színésznő egyetlenegyszer sem fordult
hátra.
Úgy látszik, meg kell halnom – gondolta magában Jáczinth.
Nem félt a haláltól, sőt bizonyos romantikával gondolt rá. A sétányon
holnap mindenki róla beszél.
– Miért? – kérdezik egymástól az emberek.
– Szerelem – mondja valaki sóhajtva.
A férfiak elszomorodnak, a dámák sóhajtanak és elgondolkoznak.
– Szerelem! – mondta magában nagyon sokszor Jáczinth, amint
végrendelkezését német nyelven megírta az „Esterházy”-ban bérelt szobájában.
Huszonhat éves volt, gazdag volt, egy grófnő volt a menyasszonya, aki a bécsi
Notre Dame zárdában várta, amíg érte jön. A grófnőt Sziszinek hívták, és mindig
csak az istenfélelemre intette vőlegényét. A végrendeletben pesti házát, bánáti
birtokát, temérdek értékpapirosát Jáczinth Vörösvári Ilona színésznőnek
hagyományozta. Szilárd kézzel írta alá nevét az iratnak, piciny címeres gyűrűjével
violaszínű pecsétet nyomott alája. A tükörben még megigazította hullámos
hajfürtjeit, tiszta fehér kesztyűt húzott, és nyugodt, ruganyos léptekkel ment le az
étterembe.
Bizay úr ma korán kezdte a bankot. A szála már üres volt, az urak elmentek
kártyázni. A cigányok gyorsan összeszedték a hangszereket, és mint éjszaka
mindig, megindultak Jáczinthtal a faluba, ahol egy kis parasztházban Ilona bérelt
szállása volt.
– A szerenádot! – mondta Jáczinth halkan, és a barna zenészek rákezdtek a
kesergő nótára. A Füredi emlényt játszták.
Itt-ott vakkantottak a házőrző ebek, a torony mozdulatlanul állott az éji
csöndben.
– Isten veletek, fiúk! – mondta Jáczinth.
Nyugodt, szinte ünnepélyes léptekkel ment le a tó partjára. Eloldozott egy
csónakot, és evezni kezdett a tó mélye felé. A hold éppen akkor bukkant fel
Csobánc felett.
– Szerelem miatt! – mondta a csendesen alvó tó felett Jáczinth
ünnepélyesen, áhítatosan, imádkozó hangon.
(1913)
173
Régi templom Tabánban

Kamill éjszaka mindig sírt az ágyban, azzal a fohászkodással aludt el, bár
többé föl nem ébredne, a párnáját folyton a szájához szorította, mint egy női
vállat, ha kissé többet ivott a megszokottnál, hajnalban a földre feküdt, és
kínjában a szőnyeget rágta. Régi kis pisztolyát, amelyből boldogtalan nőtestvére
egykor golyót küldött a szívébe, és a pisztoly agyára egy vadkanvadászat jelenete
volt vésve, ezüsttel kirakva: egy erős ládába zárta, amelynek a kulcsát a Dunába
hajította, ez óvintézkedés nélkül Kamill minden éjszaka a bal szemébe eresztette
volna az ólomgolyót, amelynek kúpjába egy női nevet vésett penicilusával.
Azelőtt morfiumos üveg állott az éjjeliszekrényen, ám egy idő óta mindig üres az
üvegecske, könnyű selyemből viselt csak nyakkendőt, amely esetleg elszakadhat
teste súlya alatt, gyakran írt végrendeletet, a pecsétviaszkot már olvasztotta a
gyertya lángjánál, de a nevét még nem írta alá. Ha elaludt, gyorsan fölriadt, és
sírva, jajgatva, mint egy súlyosan sebesült, fordult a másik oldalára, miközben
egy hölgy nevét mondta magában mindaddig, amíg Majmunka, az indiai tündér
gyöngéd ujját a szemhéjára helyezte. Senki előtt sem lehet titok többé, hogy
Kamill olyan szerelmes volt ez idő tájt, amint csak egy félbolond, képzelődő és
merengő fiatal férfiú lehet. Már csak annyi hiányzott a lelkiállapot teljes
zavarodottságából, hogy egymagában beszélgessen az utcán, szaladni kezdjen
egyik oldalról a másikra, kiskutyákat és gyermekeket lehetetlen neveken
szólítson, és sírva boruljon a szimpatikus arcú ismeretlen emberek nyakába.
Reggel félve nyitotta ki a szemét: vajon nem szúrta meg magát valahol éjszaka?
A hóbortos Kamill egy hóbortos nőbe volt szerelmes, akit Fruzsinának
hívtak. Fruzsina elvált asszony volt, és reggeltől estig csavargott Budán és a budai
hegyek között. Attól félt, hogy otthon, az egyedüllétben, az olajfestmények
rászakadnak, a tükör már homlokához csapódott, és az ebédlőasztal hirtelen
megfutamodott. A régi ládából meg-megszólalt a nagyatyja, aki még életben volt,
vörös sapkát hordott, és hollófekete bajusza volt. Panaszos hangon emlegette a
régi láda mélyéből, hogy ő előre látta a dolgokat, az ember, akihez Fruzsinka
férjhez megy, éjjel korbáccsal veri. A konyhában a főzőedények minden ok nélkül
megmozdulnak, az ajtót kinyitja egy láthatatlan kéz, a szomszéd szobából belép
az a bizonyos ember – Fruzsinka férje –, és elszántan pénzt követel. Még a
muzsikáló óra is arra van tanítva, hogy délután – odakünn enyhe tavasz – halotti
zenét játsszon, hogy az embernek behorpadt sírok jussanak eszébe: kis falusi
temető, amerre őszi nap, csurgó esőben kocsin utazott Fruzsina, a falu Amerikába
vándorolt, és az elhagyott halottak barna csontjai a bedőlt sírhalmok alól
alkonyattal bizonyára békaugrással cserélnek helyet. Az elvált férfi ágyát hiába
174
vitette Fruzsina a padlásra, az éjjel csak mindig hazajár, kártyától, italtól, nőtől
petyhüdt arccal dörömbözik, az ágyat rugdalja, sétabotjával csapkod, és csupán a
násfára fáj a foga, amelyet Fruzsina a nagyanyjától örökölt. Aztán mindenféle
láthatatlan állatok üvöltenek a csendben, fénylő szemű vörös rókák ügetnek el az
ablak alatt, lompos farkuk a földet sepri, és olyan hangon kiáltanak, mint dühös
emberek: mért hagytad el az uradat, Fruzsinka? Az a rettenetes ember
szövetkezett a pókokkal, amelyek éjjel Fruzsinka vállára másznak, az ásványvíz
üvegjének dugója sohasem hibátlan, a múltkor is hosszasan álldogált a férfi a
fűszeres kirakata előtt, majd egy rettenetes arcú cigányasszony házalt tarka
kendőkkel, és mindenáron a Fruzsina szemébe akarta fúrni farkaséhoz hasonlatos
tekintetét. Istenem, mikor mondja már ki a törvény a válást!
Az ódon budai templom – ahol Kamill az asszonnyal megismerkedett – nem
volt kedvező a további találkozásokra. A sváb kisasszonyok és vén tabáni
asszonyok, akik tán még Martinovics apátnak csókolták a kezét, midőn a
vesztőhelyre vitték, a templom délutáni csöndjében olyan aluszékonyan
barnállottak, lehajtott fejükkel a templom padjai között, mint a szenteltvíz
húzódik meg ócska tartójában az ajtó mellett. A tartóba Mária Terézia óta nem
öntött friss vizet a harangozó. A kegyes királynő látogatásakor megáldotta a
tabáni templomot. És mégis: mintha valaki járt-kelt volna hátul az oszlopok
mögött, a félhomályból rókaszemek pislogtak az orgona mellől, mint alkonyattal
a fel-feltűnő csillagok kelet felé, egy vénséges szentkép, amelyből egy vörös
kalapot lehetett csak látni (a tulajdonosa: a pápa vagy a régi szent pihenni ment a
kalap alól, befelé a templom falába), a szentkép fekete, nagy szöge mintha
meglazult volna helyén, és a nehéz rámájú kép egyet-egyet ereszkedett lefelé
Fruzsina feje fölött, amikor Kamill vadul, nyöszörögve, fehérben forgó szemmel
szorongatta a kezét a feketére kopott padsorok alatt, ahol mindennek olyan szaga
volt, mint az egyházfi bekecsének, amelyben nyáron dohos, ócska hordók között
fekve őrzi a sas-hegyi szőlőt.
– Asszonyom, a gyóntatószékben már ötven év óta nem gyóntatnak.
Elszállongtak az imák szent malasztjai, lelkiatyák áhítatai e helyről. Jöjjön a régi
gyóntatószékbe, és mondjon el nekem mindent – esengett Kamill, és a hangja
néha olyan diszkantot adott az izgalomban, mint régi platánok nyiszorognak
elhagyatottságban, éjszaka, az őszi szélben, egy dobra került urasági lak körül.
– Nem mondhatok neked ott sem egyebet, mint ezen a helyen – felelt
Fruzsina, és ijedten hátranézett, vajon nem billen meg a nehéz szentkép a háta
mögött. – Imádom önt, uram, és becsületszavamra fogadom, hogy a tied leszek.
Meghalok a vágytól, elégek utánad, mert olyan fehér a kezed. Szeretni foglak
mindennap, hogy mindennap félig meghalj a csókjaimtól. Elégetlek, elveszítelek,
175
szerencsétlenné teszlek, mert én beteg, őrült nő vagyok. A szívedbe szúrom a

kalaptűmet, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen színe van a vérednek.
– Szúrd a szívembe – lihegte Kamill.
– Akit én szerettem, mind szerencsétlen lett. Elveszek tőled mindent:
nyugalmat, csendet, álmot, egészséget. Az anyámnak rákja volt. Azt hiszem,
rákos az én vérem is. Ha megcsókolod az ajkam, amely mindig nedves a vágytól,
ha lecsókolod a habot szájamról, ha megharapod a vállam, amint én parancsolom:
meghaltál. Szeretnél meghalni?
– Csak meghalni szeretnék, önért, asszonyom – felelt Kamill.
A litániának vége volt.
Az öregasszonyok oly görnyedten mentek tova, mint régi imakönyvek
megfakult nagybetűi.
– Többé itt nem találkozhatunk – mondta az asszony a templom kapujában –
, mert a szentkép egyszer fejemre esik.
Kezét nyújtotta Kamillnak, és idegenszerű, hollandi meséskönyvekből
mintázott ruhájában, álmodozó szomorúsággal tovament. A haja oly szőke volt,
mint a nyári rozsföldek.
(1913)
A fuvolás története
Volt egyszer egy Csipkai nevű fuvolás, aki miután dolgát elvégezte a
színházi zenekarban, városvégi kocsmáknak vette az útját, és poharába mélyedve
mindaddig támogatta a két könyökével a kocsmaasztalt, amíg a fejét bírta.
Hosszú, barna ember volt, nesztelen léptekkel járt, ha köhögött, zsebkendőt tartott
a szája elé, és szerette a bodros nyakkendőt, fodros mellű inget, amelyet régi
időkben viseltek a gavallérok. A nadrágzsebbe könyökig dugta a kezét, és mindig
egyedül járt-kelt éjszaka. Nappal vörös volt a szeme, ólomszínű az arca, és fekete
ruhája erősen kopott: ugyanezért napközben nem szívesen mozdult ki otthonából,
amely egy kis udvari szoba volt, de az udvaron tavasszal bodzafák illatoztak.
Nehogy azt gondolja valaki, hogy ez a bizonyos Csipkai félreismert zseni volt, és
titokban nagyszerű művészi terveket kovácsolt. Nem kovácsolt ő semmit, sőt ha
szerét ejthette, még csak nem is gondolkozott. Ha szokásos két liter borát megitta,
a pohár fenekén maradott bort kiöntötte, és egy női nevet rajzolt a borral az asztal
lapjára. Hosszadalmasan elnézegette a hölgyi nevet: Jolán, mondta az írás – és
mint aki dolgát jól végezte, lehajtott fővel, ingadozó lábbal elballagott. Egy mély
árok mentén vezetett el az útja. Néha befordult az árokba, meghempergett a
176
csalánban, öreg fűzfák oldalba ütögették, és döglött kutyákkal és macskákkal

találkozott az árok fenekén. A fuvolás ilyenkor sem káromkodott, négykézláb
felkúszott a partra, és vigyázott, hogy másodszor ne érje baleset. Már harmadik
hónapja ült a társulat egy vidéki városban – részben az adósságok miatt sem
pályázhattak tovább –, a fuvolás azonban még senkit sem ismert a városban, csak
a döglött kutyákat és macskákat az árokban. Harmincöt esztendős volt, félig-
meddig fehér volt a haja, mint novemberben a háztető, és olyan rövidlátó volt,
mint egy muzsikushoz illik. Ha Csipkai néha gondolkozott volna sorsán, életén,
múltján és jövőjén, nem mászott volna fel az árokból. De a zenész – mint
mondám – sohasem gondolkozott.
Egy őszi éjszakán különösen csuszamlós volt az árok partja a nappali esőtől,
Csipkai hosszas küzdelem után tudott csak kimászni az árokból. Ez alkalommal a
kalapja is odalent maradt. A zenész bozontos haját tépte a szél, míg a homloka
gőzölgött az elfogyasztott italtól. Megrázkódott, mielőtt tovább ment, és
félelmében oly messzire eltávolodott az árok menti gyalogösvénytől, hogy egy
magányos ház közelébe jutott, ahol egy földszintes ablak ki volt világítva.
Függöny is volt az ablakon, de bizony nem a legnagyobb gonddal felakasztva. A
zenész, akár akarta, akár nem, beláthatott a magányos házba. Az asztalnál két nő
ült. Egy öreg dáma, akinek olyan tornyos frizurája volt, mint akinek az életből,
ifjúságból, szerelemből, előkelőségből semmi egyebe nem maradott meg a
frizurájánál. Komolyan és a mennyezetre meresztett szemmel ült egy
szalmaszékben, amelynek azonban karjai voltak, mint a trónusnak. Szemben egy
fiatal dáma foglalt helyet. Lehetett tizennyolc éves, de harminc is. Finom, előkelő,
szomorú, mint egy régi csipke. Hervadt, mint a menyasszonyi ruha, amely évekig
vár a szekrényben, hogy egyszer mégiscsak rákerül a sor. Gyöngéd, mint egy
fejezet a Kartigámból, és ábrándos tartású, mint egykor Tatjána falusi
magányában. Az arcon, amely halovány, szinte beteges volt, oly finom
szomorúság tükröződött, amely szomorúság talán még az öröm legpazarabb
napjaiban sem múlhatik el. És a fiatal hölgy levelet írt. Violaszínű tintával, igen
finom levélpapirosra, állóbetűket vetett. Olykor egy-egy mondatot felolvasott az
öreg dámának, aki fejbiccentéssel válaszolt.
A fuvolás még sohasem látott ilyesmit. Talán a kelleténél hosszabb ideig
időzött az ablak alatt. A homlokát az üveghez szorította, nézett, de még mindig
nem gondolkozott.
A félhomályos szoba hátterében nagy, fényezett szekrény állott, amelynek
üvegburkolata alatt különböző porcelán figurák voltak elhelyezve. Japáni vázában
pávatollak és hervadt, hosszú szárú mezei virágok és egy öklelő bajuszú, piros
kabátos, előkelő úr arcképe a falon.
177
A fiatal nő hervadhatatlan szomorúsággal írta a levelet a függőlámpa alatt,

amely barna fejét lágyan megvilágította.
Másnap éjszaka a fuvolás mintegy ösztönszerűleg kerülte el az árkot, pedig
nagyszerű eső zuhogott, és a víz halkan mormogott az árok mélyén a sötét
éjszakában. Félálomban, meglehetős mámorosan ballagott, mintha valami dolga
volna: a világos ablak alá, és az arcát a nedves üveghez szorította.
A fiatalabb hölgy még mindig írta levelét, az öreg dáma a lámpásba nézett
megtört tekintetével, amely sok régi sírásról regélt. Mintha a pozsonyi bálon
gondolkozott volna az idős úrnő, midőn X. vagy Y. kapitánnyal táncolt. Karzatán
a karnagy lebegve vezényli Mozart indulóját. A havas utcán csengős szánok
mennek.
A fiatal hölgy felemelte a fejét, és halkan olvasott néhány mondatot a
levélből, miközben gyöngéden tenyerére hajtotta a levélpapirost. Szemét, amelyet
eddig hosszú pillák árnyában látott a fuvolás, most kissé felnyitotta: barna,
szomorkás szeme volt, mint egy gyermeknek. Az egyik szemgolyója mintha
kisebb lett volna, mint a másik, s így alig észrevehetőleg kancsalítván, mély
hatással volt a fuvolásra.
Ez estén a fuvolás megvárta, amíg az ifjú hölgy a levelet végleg befejezi.
Megvárta, amíg ismételten végigfut a megírt oldalakon, aztán elgondolkozik,
mintha egy nemrégen elhangzott szerenád motívumain tűnődne. Aztán a
violaszínű tinta, vékony tollacska, amelynek szárában kis üveglencse volt,
amelyben talán a régi füredi sétateret lehetett látni, a levéldobozzal együtt az
ablakpárkányra került. A levélborítékra semmiféle címet nem írt a hölgy, csupán a
napi dátumot: 18** október 21. A zenész megvárta, amíg a függőlámpa elaludt, a
hölgyek a szomszéd szobába vonultak vissza, szokatlan ügyességgel megforgatta
a régi ablaktábla meglazult csavarjait, és egypár perc múlva már a kezében volt a
levél. Az ablakot aztán gondosan bezárta, és hosszú, regényes léptekkel hazafelé
indult.
A fuvolás sohasem gondolkozott. E percben sem érzett lelkifurdalást, midőn
ágyára dőlve olvasni kezdte az idegen hölgy levelét, amelyet bizonyára nem
hozzá intéztek.
„Kedvesem, szerelmesem, jegyesem!”
így kezdődött a violatintával írott üzenet. A fuvolás szinte nekimelegedett az
olvasmánynak, emlékezete szerint sohasem olvasott női levelet; amelyet tán
kapott, azt rég elfelejtette.
Szerelem, rajongás, boldog-boldogtalanság váltakoztak a finom betűk
mögött.
178
„Az éj a mi időnk, kedvesem, midőn mindig-mindig együtt vagyunk. Az

óramutató a XII-es felé közeleg, és én rád gondolok, mert tudom, hogy most te is
rám gondolsz. Én most is úgy szeretlek, mint egykor szerettelek. Ha te nem
ragyognál nékem, én csillagom, nem kívánnék többé élni e földön. Ó, ne hagyd el
szegény kis galambodat…”
– Szegény kis galamb? – morfondérozott a fuvolás, és különös melegség
keletkezett régen megholt szívében, ahol már oly nagy csöndesség volt, mint
elhagyott temetők sírboltjában.
„Szeretlek – többet nem tudok ma sem üzenni neked, mint tíz év előtt. Téged
szeretlek, mint az éjszaka holdját. Vajon fehérek-e még régi kis kertünk virágai,
ahol először találkoztunk?”
A fuvolás egész éjjel nem tudott elaludni a szerelmes levél miatt. A párnája
alá dugta, majd ismét gyertyát gyújtott, és megint elolvasta. Hümmögött,
köhécselt, megnézte, nem bújt-e rabló az ágya alá, és egyszerre észrevette, hogy
cipői oly boldogtalan állapotban vannak, mint egy vándorlólegényé.
Alighogy megvirradt, levélpapírt hozatott a fűszeresboltból. A kék kockás,
nagy terjedelmű papirost kiterítette, a kiszáradt tintásüvegbe vizet töltött, és
lúdtollat faragott. A karján felgyűrte az ingét, és belefogott a válaszba, amelyet az
ismeretlen hölgynek jegyese válaszolhatna.
„A szakállam már fehér, és a halántékom mellett átlátszó a hajam, de nem
felejtettelek el, drágaságom, akinél szebb, jobb és finomabb teremtés nincs az
asszonyok között.”
Megállott, gyönyörködött a levél soraiban, még nem felejtette el a betűket.
„Halld tehát, hogy nagyon boldogtalan vagyok, mert távol vagyok. Szép
hajadat, amely oly barna, mint az éj hullámai, vajon simogathatom-e valaha?
Szemed, amelynek pilláit csupán a hosszú szárú erdei virágokhoz tudom
hasonlatosnak, megcsókolhatom-e egykor? Nagyon szenvedek önért, úrnőm. De
boldog vagyok, hogy szenvedhetek.”
A levelet a következő éjszakán becsempészte a magános házba, ügyesen
felnyitván az ablakot. Reggel bizonyára helyén találja az ismeretlen hölgy.
Még alig világosodott, a színházi szolga felrázta a fuvolást.
– Gyerünk, Csipkai úr, a társulat elszökik a városból, a szekerek már a város
végén állanak.
A fuvolás nesztelenül, észrevétlenül elhagyta a várost, hogy oda többé
vissza ne térjen.
(1913)
179
Francia négyes
Ernő ifjú ember volt, szerette a strupflis fehér nadrágot, a színes derékövet
és a verseket, amelyeket a ligetben hosszadalmasan tanulgatott, hogy majdan a
kisvároska hölgyeinek elmondhassa. Ábrándos, búskomor és mellbeteg ifjú volt,
csupán akkor volt boldog, ha fehér kamásliját fölvehette, zsebébe
(aranymetszésben és finom bőrben) Reviczky verseskönyvét elhelyezte, és a
Nussdorf kisasszonyokhoz elsétált.
Abban az időben még egy nevezetes, költészeti férfiú lakott a városkában,
ahol még nemigen tudtak különbséget tenni a hivatott és hivatlan poéták között.
Andercs hosszú hajú, libegő köpönyegű, bolondos járású ember volt, aki nyáron
tánciskolát tartott a város végén, míg télen a disznóöléseket látta el. „Eperfától
akácfáig!” – vezényelte nyáron a hármas lépést tanuló hölgyeket,
iparoskisasszonyokat, varrónőket és a helybeli Bon marché két elárusítónőjét. A
diákok már akkor sem tudtak mit csinálni a kezükkel és lábukkal, Andercs úr
nélkül talán még ma sem tanulták volna meg, hogy a lábfejet kifelé kell fordítani,
a sarkakat szorosan egymás mellé illeszteni, és a kezet világért sem szabad a
mellényzsebbe dugni. Andercsnek kis, fakó bajuszka helyezkedett el az arcán,
amely olyanszerű volt, mint a középkori bohócok arca. Csupán kék szemében
lobogott valami titkos láng, amelyet őrültségnek vagy költői lángnak lehet
nevezni. Ernő igen boldogtalan volt, hogy Anderccsel egy városban született, és
gyakran szégyenkezett, midőn az alvégi kisasszonyok megkérdezték a versekről,
amelyeket az eperfák alatt fülükbe sugdosott, hogy vajon Andercs úrtól tanulta-e a
gyönyörű szavakat, ki tudvalevőleg művésze volt a beszédnek.
Ernő akkoriban még nem választott foglalkozást. Édesanyjának (egy
mészárosmester özvegyének) meglehetős hitele volt a divatkereskedőnél és
könyvárusnál. Ernő tehát még nem határozott, hogy megmarad-e a költői pályán,
vagy szigorú nagybátyja kívánsága szerint belép a Kroján és Veleszta
marhakereskedő cégbe? A marhakereskedők piactéri udvarán mindig szomorú,
fehér ökrök álltak, és bús szemükkel kérdőleg pillantottak Ernőre, ha néha arra
vitte útja. De nem. Minden kedve, ifjúsága és érzése lázadozott az ellen, hogy a
szép állatok szőrére ráfesse a K és V betűket, s ez legyen élethivatása.
Szívesebben ült a Nussdorf kisasszonyok kertjében, amely a liget árkáig ért, hisz
külországban a Nussdorfok grófi koronát viselnek a fehérneműjükben, és
bizonyosan az öreg Nussdorf úr egyik bogara volt csupán, hogy a kék
uzsonnázóterítőbe nem hímeztette bele kilencgombos címerét. A kisasszonyok
szívesen belehímezték volna.
180
Ó, a Nussdorf kisasszonyok még regényes rangjuk nélkül is előkelő és

finom leányok voltak. A két nővér zongoraleckék tanításával foglalkozott, és
eszük ágában sem volt a nagy mazurt Andercs úrnál megtanulni, pedig az egykori
borbély, később hentes, fiatal korában a fővárosban tanulta a táncot. A kisvároska
összes hölgyei – titokban vagy nyíltan, hisz Andercs úr napközben magánórákat
is adott – az alvégi mestertől sajátították el, hogyan kell a francia négyeshez
fölállani, és a mazurban a lépést betartani! A polonaise és a valcer a kisujjában
volt Andercsnek, és valljuk be, Ernő titkon irigyelte az alvégi mestert, hogy a
legkényesebb igényeket is kielégíti meghajlásával és finom fejtartásával. A
rangjukat elhagyott Nussdorf kisasszonyok nélkül talán Ernő is beállott volna már
az eperfás udvaron a kolónba, de gőgje és hiúsága nem engedte, hogy Andercstől
a hármas lépést megtanulja, amiért előkelő ismerősei tán megvetnék.
Alkonyattal a kertben fölhangzott Nussdorf bácsi fuvolája; régi német
románcokat fújt az elefántcsonton, mintha egy régi német kisvároson ábrándozott
volna, ahol a csúcsos tetők fölött, a várhegyen romba dőlve áll a Nussdorfok régi
kastélya. A flóta hangjai mint az álmok tarka felhői szálldostak a régi német város
felől, és a hangverseny végén olajszaga volt Nussdorf bácsinak, mert a fuvolát
bőven olajozta. És az érzelmektől meghatva titkon elosont a házból Juráss
vendéglőjébe, ahol a kugli állott, és a lobogó tűzhelyről pirítós kenyér illata érzett.
Gyakran reggelig tartott, amíg Nussdorf bácsi leküzdte a flóta által fölébresztett
érzelmeket.
Amíg a nap a liget kék fái fölött megaranyozta a csúcsokat és
varjúfészkeket, Ernő szorgalmasan olvasta a kézimunkázó hölgyeknek Anyégin-t
vagy Childe Harold-ot – a nap azonban nem várta meg a költemény végét, és
eltűnt a szarkafészkekről az utolsó sugár, a félhomályban a kis nyomtatott betűk
elbújtanak Ernő vágyakozó szeme elől, és csupán emlékezetből mondta a
következő sorokat, ami nem mindig történt a kellő pontossággal.
Aztán csend lett, a Nussdorf kisasszonyok halkan fölsóhajtottak, a
tenyerükbe támasztották homlokukat, a faleveleket halkan ingatta a nap
felügyelete alól felszabadult esti szellő, és a városkára leereszkedett csendben,
messziről, az alvégről olykor föl-fölhangzott Andercs kis hegedűje, amint udvarán
a táncos hölgyeket és urakat vidította. Máskor egy kacaj foszlányát lopta a
csendes kertbe a bujdosó szelecske, aztán énekeltek az iparoskisasszonyok bús
magyar dalokat, mert a mindentudó Andercs az énekművészetet is fölvette
programjába. A messziről hangzó dalok elcsendesítették a máskor elég jókedvű
Nussdorf kisasszonyokat, mintha bizonyos női álmok lopóztak volna lábujjhegyen
a kerten keresztül, és meg-megállottak volna, ha az alvégen a Kék nefelejcs vagy
a Hullámzó Balaton melódiája csengett a fiatal leányok torkából és szívéből. A
181
Nussdorf kisasszonyok tán arra gondoltak, hogy miért is tette őket oly előkelővé
végzetük!
Ernő búskomolyan hallgatott, mert hisz ő nem tudott egyebet mondani a
nőknek, mint amire a költők tanították, és a sötétben sem a versek, sem a derekán
viselt színes öve nem látszottak.
Egyszer, hosszú töprengés után, így szólott Ernő:
– Hölgyeim, engedjék meg, hogy egy különös indítvánnyal lépjek elő.
Könyvkereskedőmnél egy kis füzet került a kezembe. A könyvecske címe:
Francia négyes, és pontos utasítások foglaltatnak benne a négyes lejtéséről. Ha
megengedik, holnap elhozom a könyvet.
Az idősebb Nussdorf kisasszony gúnyosan fölkacagott:
– Csak nem gondolja tán, uram, hogy az alvégi táncmester dolgát
megirigyeltük, és táncolni akarunk az udvaron?
– Könyvből egyáltalán nem lehet táncolni tanulni – mondá az ifjabbik
Nussdorf kisasszony, aki a keresztségben Anna nevet nyert, de jobban szerette
magát Tatjánának vagy Júliának, Emmának vagy Perditának neveztetni, amint
Ernő úr éppen a költőket olvasta.
Ernő bocsánatot kért – és tovább hallgatott az orgonabokor alatt, ahol már
gyakran kísérelt meg öngyilkosságot a kisasszonyok hímzőtűjével, mert ez nemes
és költői cselekedet lett volna.
– Elhozta a könyvet? – kérdezte másnap az idősebbik Nussdorf kisasszony.
– Elhoztam – felelte Ernő, és a kis füzet, amelyben a négyes vezérelveit
szavakba foglalta egy tollforgató mester, a kisasszonyok kezébe került, és Ernő
hiába nyitotta fel a hervadt virággal megjelölt lapot Himfy szerelmeiben.
– Érdekes – mondta az ifjabb kisasszony. – Gyermekkoromban egyszer…
nevelőnőmmel belestünk a „Rózsakert” ablakán, ahol bál volt, és a francia
négyest negyven pár lejtette… Egy vállszalagos fiatalember harsányan kiáltotta:
Turdamé! – és a nők mint virágszálak előrelengettek.
– Azt olvastam egyszer – ábrándozott az idősebb kisasszony –, hogy a
francia négyes a világ legszebb tánca. Voltaire írta, pedig filozófus volt.
Ernő legyintett:
– Voltaire nem írt ilyesmit. Talán Cherbuliez?
– Vagy Paul de Kock… Ó, be jó volna a gyönyörű táncot tudni, amelyben
méltóságteljesen állanak az urak, a fehér kesztyűt húzogatják, és finomkodó,
választékos nyelven beszélnek a karjukra hanyagul dűlő hölgyekkel! A lábak alig
végeznek valamely mozgást, és unottan lépked a sorok között a báli rendező, és a
világért sem vonná ütemre a lábát. Majd a hölgyek lábujjhegyen féloldalvást
előremennek, és térdben keccsel meghajolnak. – Így szólt Nussdorf Emília.
182
– Próbáljuk meg – indítványozta Ernő úr. – A Nussdorf bácsi sétapálcáját a

kerti fövénybe szúrjuk, és ő fogja helyettesíteni a hiányzó negyediket. Egy férfit.
– Bolondság – felelte az idősebb Nussdorf kisasszony, de már álmodozva
fölállott, és ölében összekulcsolta kezét.
Az alvégről vígan hangzott a suszterkisasszonyok éneke, míg az előkelő
kisasszonyok a Nussdorf bácsi vén sétabotja körül kimelegedve, lágyan
mosolyogva lejtették a négyest, a figurákat hangosan olvasta Ernő.
Míg egy nap Nussdorf bácsi a kuglizóba homoki bort inni magával vitte
pálcáját, és ezen az estén a lányok nem táncoltak.
(1913)
Farkasrét
A farkasréti temetőben volt egy régi sír, amelyből esténkint fuvolaszó
hangzott. Kamill, szent szerelmes férfiú módjára, a régi sír tájékán kért találkozót
a hölgytől, akit szíve mélyéből igazán és őszintén szeretett.
A sírban egy olyan ember lakott, akire már a legvénebb sírásók sem
emlékeztek. Csupán annyit tudtak róla, hogy az elmúlt század közepe táján
gyakran látogatta meg a sír lakóját egy hölgy, akinek ibolyakék szeme és csipke
napernyője volt. A szoknyáján koszorú alakjában apró virágok voltak, és a félcipő
szalagocskái mindig fehér harisnyára tapadtak. Olyan arca volt, mint a
hóvirágnak. Mélázva üldögélt a kispadon a sír mellett, és látszólag arra figyelt,
amit a sírból mondogattak neki… De hát régi temetőkben sok behorpadt sírhalom
van, kispadok, és a kispadok látogatói majdnem mindig komolyan és figyelmesen
üldögélnek. Öreg sírásók szerint hajdanában jobb szívűek voltak az emberek, a
nők, és azért tudták szólásra bírni a másvilágra költözötteket.
Igazság szerint egy színházi zenész feküdt a sírban, a színtársulat még
Budán játszott, és az aktorok csónakon keltek át a Dunán jégzajlásban, esőben,
viharban, és a zenész a fuvolát kezelte a zenekarban. Egykor fehérpap volt, és
csupán magányos szobájában szólaltatta meg hangszerét. A társulat Zircen
színházat játszott… A magányos szobácskát elhagyta a páter az ibolyaszemű
hölgy kedvéért. Finom volt, gyöngéd volt, éjjel hangosan mondogatta a nő nevét,
mielőtt elaludt volna, hajnalban fuvolával üdvözölte a kelő napot, az
ibolyaszeműnek valami nem tetszett, a fuvolás inni kezdett, és mámoros fővel
bandukolt a budai hegyoldalakban, ahol bort mértek bujdosó gyilkosoknak, hamis
pénzverőknek és tolvajoknak. A flóta hangjai nem egy orvgyilkost ríkattak meg,
és a cinpohárba könnyek folytak a bor sárga habjaiba. Nagyon természetes, hogy
183
ilyen körülmények között megváltás volt a fuvolás részére a tavaszi szél, amely az
ispotályokat szellőzteti.
– És később az ibolyaszemű megbánta tettét, és üres, unalmas vasárnap
délutánokon meglátogatta Frigyest a Farkasréten – magyarázta Kamill az imádott
hölgynek, midőn a kispadon helyet foglaltak, hol egykor bő és apró virágú
szoknyában üldögélt egy színésznő, akiből tán árvalányhaj lett azóta a budai
hegyek oldalán.
– A nők nagyon szeretnek megbánni! – fűzte Kamill az előadást. –
Rokonom, egy öreg pap mesélte, miután harminc esztendeig gyóntatott egy híres
búcsújáró helyen, hogy a nők élete nem egyéb, mint csupa megbánás.
Asszonyom, ha gyónni megy, ne felejtse ki mai találkozásunkat.
– Húsvétkor – felelt a hölgy, aki olyan finom, megsárgult csipkéből volt,
amilyent apácasorban levő királyleányok hímeztek az oltárok számára. Barna
volt, mint az ópium füstje, amint sötét gomolyagban a mennyezetre száll, és a
tekintete olykor-olykor mámorossá válott, mint a nyári délutáni álom.
– Húsvétkor, asszonyom – ismételte Kamill. – A legjobb hely a gyónásra
Máriabesnyő. Ott szent barátok laknak, nagy szakállt hordanak, és a rossz
gondolatokat kertészkedéssel, kerti munkával űzik ki vérükből. Egykor majd
megyek én is szent embernek a hegyek közé vagy éjszakára a zöld kapus házakba,
hol a zongorát vak ember verdesi, és a nők énekelnek, és táncolni tanítják a
fiatalembereket. A valcert madame Josephine-nél tanultam, és Engelnénél azt,
hogy van még igaz szerelem a világon, midőn a ház egyik tagja, bizonyos Vilma,
patkánymérget ivott csekélységemért. Elmegyek újra a házakba, ahol fiatal
koromban laktam, ahová öreg és komoly barátom, egy bölcs, de szenvedélyes
kártya- és biliárdjátékos társaságában hajnalonkint besurrantam. „Keress
magadnak szeretőt a házban – mondta mentorom –, nincs jobb dolog a világon,
mint alkonyattal felébredni, és a cipőt, ruhát finoman megtisztítva találni, friss ing
fehérlik, és gyöngyvirágszaga van a női monogramos zsebkendőnek. A francia
borbély a fésülés végeztével gyöngéden megborotválja fáradt arcodat, a fürdőbe
sok kölnivizet önt kedvesed, csönd és derültség van a házban, mint egy magányos
villában Rimini tájékán…” Asszonyom, meggyónom önnek, hogy ifjúkoromban
évekig voltam kedvese egy komoly és tisztességes nőnek, aki
leánykereskedelemmel foglalkozott. Életet, bölcsességet, megnyugvást és
bátorságot tanultam tőle. Szívem jóságát, gondolkozásom nemességét,
életfelfogásomat és búskomoly kedvemet, amely hasonlatos a nyári éjhez,
amelyben messziről zeneszó hangzik holdas víztükörén, és boldogságomat abban
a hitben, hogy jobb meghalni ma, mint holnap: mind-mind néki köszönhetem.
Asszonyom, az én álmomra, hosszú nappali aluvásaimra, körülöttem a csendre,
184
kezem finomságára és szívem minden dobbanására egy nőstény tigris vigyázott…

Az ágyam mellett ült, és halovány arcomat nézte. A fülembe súgta, hogy télen,
tavasszal játszi felhőkkel és zöld rétekkel álmodjak. A kezemet fogta, és hat
esztendeig nézte az ütőeremben áradó vérem. Asszonyom, ha ön elhagy,
nemsokára – mert hisz bizonyosan elhagy –, ismét elmegyek a bölcsesség,
csendesség házaiba, ahol éppen azért van oly nyugodalom, mert a szerelmet nem
veszik komolyan.
Kamill elhallgatott, és az imádott nő kezét megcsókolta.
– És miről beszélgettek mindig? – kérdezte megindult hangon a hölgy, aki
néha már azt hitte magáról, hogy olyan művelt, mint a francia könyv.
– Versekről, versenylovakról és bukott nőkről. Néha zenéről. Kedvesem
dala a „Földiekkel játszó égi tünemény…” volt.
– És nagyon boldog volt? – hangzott visszafojtott hangon a kérdés.
– Boldog voltam, mert már megnyugodtam abban a gondolatban, hogy késő
öregségemig olyan házban lakom, ahol a nők magas sarkú papucsban és
selyemingben járnak. Azazhogy tervünk volt: ha megöregedünk, kis falusi
birtokot veszünk, közel a fővároshoz, hogy néha elmehessünk a Nemzetibe, ha
régi és érzelmes francia darabot játszanak. Kutyákat tartunk majd… Nagy,
bolond, boglyas komondorokat, amelyeknek olyan hűséges és megbízható
szemük van, mint a gyermekek imádsága.
– Térjen vissza – mondta a hölgy. – Én csupán egy hóbortos, képzelgő és
nyugtalan teremtés vagyok. Bár semmi sem hamis rajtam, és a szívem oly
egyszerű, mint az erdő mélyén járó madáré, amely még nem látott embert,
mégiscsak azt hiszem, hogy nem arra születtem, hogy a férfiakat boldoggá
tegyem, hanem engem boldogítsanak a férfiak; szenvedéssel, fájdalommal,
sírással, keserűséggel, esetleg megölni valakit, és megverni engem, ha
rosszalkodom… Én boszorkány vagyok. Szerencsétlenség lakik a szememben.
– Asszonyom, imádom, mert azt hiszem, hogy el fogok veszni magáért –
felelt Kamill, és miután alkonyodott, a boldogtalan fuvolás megszólaltatta
hangszerét a sír mélyéből. Május volt, alkonyat volt, a temetőben pókok kötözték
egymáshoz a fakereszteket. A fuvolás egy régi dalt fújt.
(1913)
Szerenád
„Éjjel, ablakok alatt, palánkok mögött álldogálni és mindig csak egy nőre
gondolni – bizonyára mindenki megpróbálta már az életben. Igazán nevetséges,
185
hogy egy férfiú, aki nappal lehetőleg emelt fővel jár az utcán, éjszaka, az
ellágyulás és denevér szárnyán érkező gondolatok hatása alatt, olykor még
ostobaságokra ragadtatja magát: éjjel ablak alatt ácsorogni, sohasem tudja meg
senki, értelme semmi, hisz a hölgy tán lutriszámokkal álmodik ebben az időben,
vagy egy másik férfiúval… Puskin verseit mondogatni a fák alatt, holott senki
más nem hallja meg, mint az éjszaka. Teremtőm, nincs szégyenletesebb élet, mint
egy szerelmes férfi élete!”
Hajdanában, mikor szükségesnek tartottam, hogy némi jegyzeteket tegyek
az élményeimről, egy régi, flandriai vörösbe kötött könyvecskébe írtam e sorokat.
Régen volt. Húszéves voltam, és mindenféle olyan dolgokat tapasztaltam,
amelyeket azóta meglátni már érdemesnek sem tartok. Szerettem kocsin utazni
egyik városból a másikba, neveket tudtam, amelyeknek viselőjét elfelejtettem,
régi fogadókban, útszéli állomásokon tett tapasztalataimat szigorúan a könyvbe
írtam, a „Fehér rózsá”-ban egy Mali nevű hölgy volt a pincérlány, és titkon
franciául tanult, egy országúti csárdában a bormérő Ferenc Józsefről beszélt, aki
fiatal korában négylovas hintón erre utazott, és egy kisvárosban, ahol bágyadtan
leereszkedő lombozatú fák szegélyezték az utcákat, és a harangütés úgy
visszhangzott a hegyoldalban, mintha a szomszéd városban szólalt volna meg a
torony, a zöld csütörtökön boldogtalanul sovány macskák csavarogtak, egy
udvaron piros bort ivott a házigazda ingujjra vetkezve, és régi újságot olvasott, az
egykori kerekes kút kerekétől megfosztottan olyan mélabúsan állongott a
gyalogút mellett, mint egy idegen koldus, aki tán még a francia császár seregéből
maradt itt, bedőlt kápolna a hegyoldalban, és a távolban egy folyó háta csillámlott
törpe fűzfák közül – a kisvárosban idegenül, ismeretlenül bolyongtam egy este,
mert a fuvarosom többet ivott a kelleténél, és sehogy sem óhajtott a leereszkedő
sötétségben tovább utazni.
Valóban nem tudom már a város nevét, talán a felvidéken volt valahol, mert
csukott híd és szentszobros városháza volt benne. A fogadó a „Mályvá”-hoz volt
címezve, és a konyhán bizonyára dohos hordókat főztek vacsorára. Sétálni
mentem, ismeretlenül, egyedül, miután egyébként józan fuvarosom ez estén
mindenáron meg akarta „mutatni” valakinek. Mintha egy kis sétatéren haladtam
volna át, egy búskomor kis kávéházban borzas hajába mélyesztett kezére
támasztotta fejét a kasszírnő, és képes újságot olvasott, egy zöldre festett kapu
mögött kis kocsmaudvar látszott, ahol fekete kabátos hivatalnokok komolyan
szivaroztak törpe poharak mellett, valahol messze fuvolázott valaki, talán egy
diák, és a flóta hangjai „Ha elmegyek édes rózsám messzire…” kezdetű dalt
variálták. Lám, erre is vannak szívek, érzemények – tavaszi este volt, és a diák tán
megbukott a vizsgán.
186
A sétatér elhagyott, szinte siralomházi magányossággal feküdt a

hegyoldalban. Délután bizonyára öregemberek járnak ide, nyugalmazott tisztek
vagy hivatalnokok, és halottaikon vagy régi kedveseiken gondolkoznak. A padok
felett álldogáló akácok oly soványak és kétségbeesettek, mint egy-egy elhibázott
élet, amely a végén tüdősorvadásban múlik el. Régi, kitaposott cipők és ódon
szárnyas kabátok laknak a padokon, a tér apró kavicsai között szórakozott
vonalakat húznak a töredezett sétapálcák, amelyek esetleg esernyőnyelek voltak
ifjúkorukban.
Itt üldögéltem, és mindenféle szomorúságokra gondoltam. Szegény
kisvárosi nőkre, akik frufrut viselnek, többet sírnak, mint nevetnek. Szomorkás
férfiakra, akik a kuglizóban feljegyzik hőstetteiket, és hiába nevelik hosszúra
kisujjukon a fényes körmöt – a hercegnő soha el nem jött. Esti beszélgetésekre az
elárvult asztalnál és kényelmetlen ágyban: kinek mennyi pénze van a városban?
Jövő hónapban színészek játszanak a „Mályvá”-ban, a cukorbajos Stern trafikos
már megváltotta bérletét. És a férjek nemegyszer tudják, hogy feleségeiknek
szeretője van.
Búskomor, kenyérhajszagú kisvárosi élet, ahol a korzón hangosan kacagnak,
de nem vacsoráznak! Istenem, még jól mosakodni sem érdemes itt a nőknek, hisz
a férfiaknak mindegy.
Én igen szerencsétlennek érzem magam, hogy a szegény és szomorú
kisvárosi promenádon üldögélek, ahelyett hogy Kassán vagy Miskolcon volnék
egy kávéházban, vagy talán Pesten…
A flóta, amely időközben elhallgatott, most a sétatéren hangzott fel. A
fuvolás fiatalember itt helyezkedett el valahol… A sarkon régi ház állott,
amelynek egy sarka a bástyába volt építve, és olyan apró ablakok voltak rajta,
amelyen csak egy nagyon finom, keskeny női fej férhetett ki.
Még a csillagok sem ragyogtak az életunt estén – tán csillagok sincsenek e
bús városka felett. Nagyon messzire egy petróleumlámpácska pislogott, félve és
ijedten nézegetve jobbra és balra, vajon nem éppen ma este van a tűzoltók
majálisa? A távolban olyan keskeny házak álldogáltak, ahol bizonyára nem
tesznek egyebet életük végéig az emberek, mint takarékoskodnak és sírnak. És az
asszony húszéves korában már csak a nagymosásra gondol.
A flótás egy bús dalt fújt a fák alatt, és hangszerét bizonyosan a bástya felé
irányította. Lehetséges, hogy szerelmes szövege volt a dalnak, a holdat énekelte
meg a költő, aki azóta delírium tremensben elpusztult, vagy a leánykát, aki
nefelejcsszemű, az elhagyott sétatéren azonban egyebet nem vélvén hallani, mint
egy szegény kisvárosi fiatalember megalázkodását, keservét, pénztelenségét, és
187
egyetlen szórakozását az éjjeli fuvolázásban… Istenem, én már francia

szubretteket ismertem akkor!
A fuvolázás mind panaszosabb lett. Szinte koldus módjára könyörgött a dal,
hogy egy műveletlen, talán ostoba és tisztátalan hölgy odafent a bástyán
meghallgassa egy fiatalember szerelmét, aki szerencsésebb körülmények között
műlovar lehetne vagy ruhatáros egy pesti mulatóhelyen, és gúnyosan felelgetne a
nőknek… Jajgatott a fuvola, mint egy beteg macska, és az ember látni vélte egy
szerencsétlen fiatalember éhes arcát, akinek annyi pénze sincs, hogy a kuglizóban
szórakozzon. A fájdalmas és butító szegénység, a rossz ruha és a még
szegényebbnek ígérkező jövendő beszélt a nótákból, midőn a tudatlan hölgy tán
enged a kérésnek és egy csomó felesleges gyermeket szül a szegény ifjúnak.
Felálltam, és megkerestem a bokrok között a flótázó fiatalembert.
Igen szegény és bánatos arcú ifjú volt, tán éppen írnok a városkában.
Födetlen fején mint a drótszeg állott szőke haja.
– Menjen haza, ne rontsa a levegőt – mondtam igen szigorúan. – Szégyellje
magát, hogy megalázkodik egy nőért.
Később felráztam alvó kocsisomat, és még az éjszakán tovább utaztam a
városkából, ahol egy rossz fuvolás miatt oly szerencsétlennek éreztem magamat.
(1913)
Ferenc Jóska
A nagyanyámnak volt egy barátnője, bizonyos oroszlámosi Oroszlán
Margit. Vénleány maradt, nagy kort ért, és mindig olyan előkelő volt, mint egy
udvarhölgy. Fekete selyemruhában járt, a kezében kis szevillai legyező, amelyet
arca felé emelt. A fején kis kalap és az arcán bánat. Korhely unokaöccse,
bizonyos Predány Berci – nagy verekedő és szoknyahős egykor a sóstói tölgyek
alatt – kitalálta, hogy Oroszlán Margit nagymértékben hasonlít azóta
megboldogult királynénkhoz.
– Tudom – mondta Margit. – Már nagyon régen tudom.
Ám azért jólesett neki, ha Berci a hasonlatosságot minél többször emlegeti.
Áldozatokat is hozott e célból, titkon kifizette a cigányokat, midőn Berci a
környékbeli hölgyeknek szerenádot adott.
Szép, szomorú nő volt, naplót írt, és olyan levélpapirosa volt, mint senkinek
a megyében, talán Angliából hozatta a papírokat. A kezében többnyire
aranymetszésű, lila selyembe kötött könyvecskét tartott. Egyszer megnéztem a
könyv címét. Heine Henrik írta, és Vallomások volt a címe. A járása messziről
188
elárulta a nagyon előkelő hölgyet. Senki sem vetette lábfejét kifelé vidékünkön,
mint Oroszlán Margit. A kalapot nem tette le fejéről, kezéből a legyezőt, s míg
nagyanyám ódon és fenyőillatszagú szalonjában üldögélt (ahol kisfiú koromban
mindig tüdőbetegeket kerestem a görbe lábú kanapé alatt), elmerengve kérdezte:
– Hogy van a császár, kedves Marie? A szemeim gyöngék, nemigen
olvashatok újságot.
– Igen jó egészségben van – felelt nagyanyám. Oroszlán Margit arcán
gyermekes öröm mutatkozott.
– Minden este imádkoztam érte… Ferenc Jóskáért.
Ifjú tanuló koromban gyakran voltam fültanúja az effajta beszélgetéseknek,
midőn nagyanyámat szalonjában különböző furcsa öregasszonyságok felkeresték,
és Oroszlán Margit, amint szerét tehette, őfelsége személyét ügyesen beleszőtte a
társalgásba. A múlt századból itt maradott öreg hölgyek szertartásosan integettek,
csupán némelyik rózsaszínűre festett arc mosolygott finom gúnnyal. Oroszlán
Margit az arca elé emelte a fekete legyezőcskét, és nem óhajtotta meglátni a
gúnyos mosolyokat.
Ah, régi hölgyek, akik egykor udvarias francia szavakra és a finom
meghajlásra tanítgattak! A nyakkendőmet egy hölgy mindig megigazította, és
Klapka tábornokról beszélt, mint a régi órában a zene megszólalt, midőn az
óramutató a kellő helyre érkezett. Egy távoli rokonom, bizonyos Berta néni,
felejthetetlennek ítélte a füredi bált, midőn Jókai és Bizay felváltva mondták a
szépeket. És egy kis termetű öregasszonyka Fejérváry Gézával táncolt egykor a
redutbálon. Szent, ábrándos, méla, őszi délutánok. A nagyanyám fehér fejével
jóságosan, megbocsátólag integetett barátnői álmainak, és a régi gyűrű sárga
fénnyel csillant meg kezén. Nemigen volt az elmúlt században valamirevaló férfi,
akit a szalon látogatói közelebbről ne ismertek volna. Karácsony táján szánkán,
állatbőrökbe takarva és meleg téglával a lába alatt hoztak egy bicegő, igen öreg
dámát a szalonba, és a fehér bajszú udvarmester aggodalmasan álldogált a
szomszéd szobában (kár, hogy kissé rongyos volt a frakkja), aki Petőfi Sándorról
beszélt… Gyakran gondoltam, hogy az elmúlt idők nagy férfiainak egyéb dolguk
sem volt, mint a nagymama barátnőivel foglalkozni. Deák Ferencről is hallottam
egyszer: „Titkon nagy kópé volt az öregúr!” Szentséges, ártatlan és imádságos
rajongások hangzottak el a beesett ajkakról, amelyek egykor valóban üdék
lehettek, mint a tavaszi gólyahír. Bizonyára jobban becsülték akkoriban a hölgyek
a kiváló férfiakat, mint manapság, mikor annyi sok a kiváló férfiú.
A legelőkelőbb Oroszlán Margit volt e társaságban. Ő csak nagyon ritkán
ejtette ki annak a nevét, akinek kedvéért vénleány maradt. Hogy is volt ez a
történet? Karácsonykor, délután ólmot öntöttek a jégszürke hölgyek, a Petőfi
189
úrnőjének udvarmestere (a frakknak már csaknem fél szárnya volt, mint a

csókámnak) tartotta az ólmot a tűzben, és egy félhomályos sarokban így mondta
el a dolgot Oroszlán Margit.
– Majális volt akkor a Sóstón. Emlékszem, csak ötven meghívót bocsátott ki
a rendezőség, amelynek elnöke később Magyarország első zászlósura lett. Ah,
istenem, milyen más volt akkor egy bál a Sóstón! A százados tölgyeken ijedten
futkároztak a cincérek, mert a lampionok csodálatosan ragyogtak. A tavon vakon
siklottak a csónakok, mint Byron verseiben, és a hold az erdő felett tündökölve
emelkedett, mintha különös parancsolata lett volna ez estére. Olyan ruhám volt,
mint Mária Antoinette-nek, és a fürtjeimet illatos rizsporral hintettem be. A Valse
de Moskou volt akkor a legdivatosabb táncdarab – azt hiszem, Glinka írta –,
sokszor játszottam azóta zongorámon. És a környékbeli nemesség hölgyei mind
kitüntetésnek vették, hogy a majálison megjelenhettek. Gyönyörűen játszott a
zenekar, a polgári zenekar, amelyet egy felvidéki városkából hozatott a figyelmes
rendezőség. A cigány akkoriban csak férfiak duhaj mulatozásához illett. Karzatán
a karnagy lebegve vezényelte a nagy mazurt, és felejthetetlen illatuk volt a
rózsáknak, amelyek ruhámon nyílottak.
Lágyan hajnalodott a tó felett, és a lampionokba új gyertyát helyezett
unokaöcsém.
A társaságban egyszerre megjelenik egy fehér köpönyeges katonatiszt, kék
szeme volt, és báró volt, a rendezőség néhány tagjával megbeszélést folytatott,
amire nyomban intettek a karnagynak, hogy szüntetné meg a végtelen valcert. A
férfiak arca elkomolyodott, és a főrendező, gróf D. egy vendégszobában gyorsan
megmosakodott. A fehér köpönyeges tiszt lovára ugrott és elnyargalt.
– Mi történt? – kérdezte a megriadt báli közönség.
Unokaöcsémet, aki boros fővel a lampionokat gyújtogatta, a ruhatárba
csalták, ahol rázárták az ajtót. Hiába dörömbölt, senki se merte kiszabadítani.
Végül elaludt a vendégek köpönyegein. A pofaszakállas, ünnepélyes karnagyot
(aki bizonyára a zenés templomi misét nagyszerűen értette) félrevonták, és
suttogva beszélgetett vele néhány úr a rendezőségből. Özvegy Cs.-nét, akinek fiát
a forradalom után agyonlövésre ítélte a bíróság, egy vendégszobába kérette a
főrendező. A felszolgáló hajdúk mereven álldogáltak a fák alatt.
Nemsokára újra feltűnt a fehér kabátos tiszt alakja a hajnali világosságban.
Mögötte négylovas hintó gördült a tölgyfa boltozat alatt. A fiatal Ferenc József
magyarországi utazásában e tájra érkezett.
A négylovas hintót nagyon öreg kocsis hajtotta, és az almásszürkék
kényesen lépegettek, mint a népmesében.
190
A hintó bőrfedele le volt eresztve, és a bőrpárnákon zöld tollas kalapban,

rózsaszínű arccal, üdén, ifjan ült Ferenc Jóska. A bajusza gyöngéd és szőke volt.
A szeme oly kék volt, mint egy álombéli tónak a tükre. Ah, gyönyörűbb férfit
még sohasem láttam.
A császár a kalapjához emelte fehér kesztyűs kezét.
Az urak némán meghajoltak.
Senki se mert éljenezni.
Ekkor én levettem rózsáimat keblemről, előreléptem – mintha álmodtam
volna –, és a fiatal császárnak átnyújtottam virágaimat.
Ő megfogta a kezem, gyöngéden szemembe nézett:
– Köszönöm, szép kisasszony.
A hangja oly lágy volt, mint egy költemény…
A nagyanyám szalonjában megszólalt a zenélőóra, egy valcert játszott, és
egy kifli alakú asszonyság Klapka tábornok nevét ejtette ki száján.
(1913)
Vallomások régi dolgokról

Az anyám (de genere Csáky) egy pénteki napon elszánt, szomorú arccal jött
haza az erdei kápolnából, ahová reggelenkint imádkozni járt. A „tekintetes
asszony” – olykor a gyermekei is így szólították – melankolikusabb volt, mint
valaha és a nyersselyem napernyőt – amilyent Londonban a férfiak viselnek –
elgondolkozva lóbálta kezében. Gyászfátyolos, fekete tollas kalapkája alatt
nagyon elfehéredett a homloka két szeme között, és ajkát összeszorította, mint
olyankor, midőn apai ágról való atyánkfiai őseikkel dicsekedtek a bőséges ebéd
után. Gyümölcsöt vett a kezébe, amelyet villára szúrva hámozott, sötét szeme alig
észrevehetőleg villant:
– Ez mind szép. Én azonban Csáky vagyok. Ha akarom: grófnő…
Így szólott az anyám csendben és odavetőleg, ha nagyapai bátyám kalandor
olasz őseivel hánykódott, akik udvaroncok vagy kitartott férfiak voltak az Anjou
királyok idejében. És csupán zsebkendőibe hímeztetett kilencgombos koronát,
valamint legsajátosabb fehérneműibe. A családi ezüstbe a Csákyak címere helyett
a pelikános, kardos címert vésette, az apámét – bár az ezüstöt, nagyon sokat,
nagyon régit, némelyik kanál nyelén még Thurzó-pajzs volt, hozományba kapta.
És aztán elvonulva, nyugodalmasan, gőgösen éldegélt, rokonaival sohasem
érintkezett, mert szerelemből ment férjhez, de az apám még nálánál is büszkébb
volt. Valamely ősapa létezett, aki nápolyi alkirály lehetett volna, de nem lett… Az
191
ördög tudná régi urak, kalandorok, zsoldosvezérek bogarait! Kricskai Pál távoli
rokonunk és hétszilvafás nemes ember, aki azért lakott a városon kívül, mert ott
még nem kellett adót fizetni, anyám dús ebédei után – igaz, beborozott állapotban
– néha a csizmaszárra ütött:
– Mi a Csákyak! Én talán király lehetnék Itáliában…
Pedig alig látszott ki a földből Kricskai Pál, egy pár csizma volt az egész
ember, deres, mint novemberben a reggel, de a cinke az orrán sohasem
fütyölgetett.
Tehát pénteken, egy nagyon régi pénteki reggelen, midőn a háznép már
sonka- és szalonnafogyasztás után beletörődött a böjtös ebédbe – a Csákyak mind
katolikusok voltak –, anyám tündöklő szép arcán a bánat, büszkeség és harag
felhői mutatkoztak, midőn az erdei kápolnából hazatért, hol hetenként háromszor
egy nyugalmazott plébános misét mondott a kedvéért, és a misemondó ruhát régi
Thurzónék hímezték négyszáz esztendő előtt. (Azóta is gyakran álldogáltam mély
megindultsággal régi Thurzó-sírok előtt.)
Nevelőmmel, mentorommal, első pajtásommal, Ketvényi Nagy Sámuellel a
lugasban tartózkodtunk ez idő tájt, kőrisfa alatt és nevelőm útmutatása nyomán
legyeket fogdostam (papirosdobozba), amellyel jóllakattunk egy zöld növényt,
amely Ketvényi úr tudomása szerint eleven állatokkal táplálkozik. K. Nagy
Sámuel nyugalmazott magyar színész volt, költő és első gavallér az elmúlt század
negyvenes éveiben. Atyám azonban az országútról szedte fel egykoron, amint a
tiszai töltésen kutyagolt, és azt kereste, hol legmélyebb a víz. Régi
lovaglónadrágok voltak a háznál, amelyeket atyám előrehaladott kora miatt már
nem használhatott. Ostor volt, benne síp, amellyel jelt lehetett adni a
vadászkutyáknak. És a vörösboros üvegeket zöld pecsétviasszal, címerrel látta el
nevelőm, mielőtt a homokba ásta volna a sötét bikavért.
A szürke selyemernyővel anyám a tanulóasztalra csapott:
– Mindent tudok, művész úr! De én nem engedem a fiamat párbajozni.
Párbajozzon maga helyette, azért van a háznál.
– Nőies felfogás – mondta nevelőm, de nyomban kiugrott a lugasból.
Anyám elpirult, szája remegett, és bizonytalanul, nagyon fénylő szemmel nézett
rám:
– Maga is azt gondolja, hogy nőies felfogás egy nőt megvédeni a
szomorúságtól és bánattól?
Tizenhárom esztendős voltam akkor, de csupa öregurak voltak a barátaim.
Legkedvesebb játszópajtásom egy megyei írnok volt, aki egykor Klapka
tábornoknál a hadsegédi tisztet töltötte be. A város végén volt egy csárda, ahol a
menyecskénél bort ittunk, daloltunk, udvaroltunk, és hősi tettekről beszéltünk.
192
– Asszonyom – feleltem megfelelő komolysággal, – a férfibecsület kódexe

ellentétben van Orczy Szerafin imakönyvével.
Anyám az ajkába harapott. Talán könnyes is lett a szeme, de nemigen
mertem ránézni. A gyászfátyolkát megigazította az arcán. Egy pillanatig
hallgatott:
– A nevelődet majd eltoloncoltatom – mondta nagyon csendesen. – Még ma
írok a főispánnak.
Ezután szobájába vonult anyám, délig nemigen szokott mutatkozni, mert az
volt a hiedelme, hogy délelőtt sápadt és beteges az arckifejezése. Csupán a
szobaleánya útján mondott fel mindennap a szakácsnak.
És a párbaj tizenkét órakor volt abban a ligetben, ahol nemrégen egy fiatal
gavallért agyonlőtt egy öreg kapitány. Mintha ezóta hervadtabbak lettek volna a
bokrok és a fák. A sötétesen kanyargó gyalogösvényeken mindenféle sárga
leveleket sodort a bujdosó szél. Egy sebesült harkály is üldögélt valahol egy
faderékon, és néha gombostűfej nagyságú vércsepp hullott le a magasból. A
bokrok között bujdokoló rejtekutakat most elkerültük, pedig Ketvényi úr
vezénylete alatt néhány nap előtt még csak ily ösvényeken jártunk, meglesvén
szerelmeskedő párokat a sűrűségben. Ó, hányszor csóválta türelmetlenül K. Nagy
Sámuel deres, nagy fejét, midőn szerelmes, lángoló arcú párokat, kis
varrólányokat vagy drága kisasszonyokat és rajongó fiatalembereket egymás
mellett üldögélni láttunk a fák alatt! A férfi a nő kezét fogta, és az lesütötte a
szemét. Nagy úr apró, de festett bajusza alatt káromkodva dörmögött:
– Miért nem ígér neki házasságot? – kérdezte tán egy vén
mogyorófabokortól.
Hiú megelégedése jeléül napokig bólintgatott fejével, ha egy jól sikerült
pásztorórát mutathatott meg az elhagyott ligetben.
Most azonban mindenki felügyelet nélkül tehette azt, amit szíve diktált a
Bujdos régi szilfái alatt, az egyenes úton mentünk a liget felé, ahol torony
magasságú fák egy kis tisztásra őrködtek. K. Nagy, mentorom egyetlenegyszer
sem állott meg azoknál a helyeknél, hol a magas fű földre volt lapulva, mintha
valaki feküdt volna errefelé.
Klapka tábornok segédtisztje és segéde, a francia borbély, már helyükön
voltak. A megyei írnok arcán még piroslott a szégyen azon bizonyos kocsmárosné
miatt, aki kegyes volt hozzám, és kegyetlen hozzá. Szalonruhába öltözött, és kis,
fehér nyakkendőt kötött. Csupán nagy, szürke, keménykalapja világított a
homályban.
Nevelőm egy faderék mögé állított, hosszú percek múltak el, a tisztáson
fojtott hangon beszélgettek.
193
– Szé bon! – mondta végül a francia borbély, aki délutánonkint apámat

borotválta.
K. Nagy úr egy hosszú csövű pisztolyt adott a kezembe. A tisztás végén
komor arccal állott legkedvesebb pajtásom, a hadsegéd.
Valaki tapsolt. A pisztolyt fölemeltem, karom megrázkódott a dörrenéssel.
A hadsegéd szürke kalapja néhány lépésnyire elrepült. A kalapot találta a golyó.
*
Az erdőn hazafelé menet siető könnyű léptek hangzottak fel mögöttünk.
Nevelőm megállást parancsolt:
– A tekintetes asszony – mondta anélkül, hogy hátratekintene. Kisírtan,
haloványan, szinte rendetlenül öltözve – istenem, be jó, hogy senki sem látta –, az
anyám sietett utánam.
– Miért volt ez, művész úr? – kérdezte nevelőmet szigorúan.
K. Nagy kivette a szájából a falevelet, amelyen fütyült.
– Nőért. Egy hölgyért. Ha megengedi – felelte szertartásosan mentorom.
– Istenem! – mondta az anyám (de genere Csáky), és a két karjával átkarolta
nyakamat. Sohasem magázott többet ezután.
(1913)
Árvalányhaj
Alkonyodott a Felső-Tisza mentén, a nádasokból ezer madárhang
hallatszott, és a folyó aluszékonyan simult lankás partjaihoz, mintha elfáradt
volna a hosszú utazásban. A négylovas hintó, amely a fiatal osztrák császárt és
ifjú Erzsébet királynét vitte, mielőtt a nap leáldozott volna, törött kerékkel állott a
tiszai nádasok szomszédságában. A hátsó kerék pattant el, az út mély volt a
hosszú esőzéstől, gondolni sem lehetett arra, hogy az utazást folytathassák. A
nyerges ló fölemelte a fejét, és nagyot nyerített a néptelen tájon. A királyi pár
kísérete tehetetlen fejcsóválással állta körül a törött kereket.
A háttérben még két négylovas kocsi volt, amelyen a kíséret utazott, de
mindkettő rugó nélküli szekér. A királyné gyenge állapota bizonyára nem
alkalmatos arra, hogy a rázós kocsin utazzon tovább a göröngyös, hepehupás
országúton. Olyan gyönge volt ez idő tájt a felséges asszony, mint egy liliom. De
nem engedte férjeurát egyedül utazni. Ki tudja, hátha igaz az a híradás, hogy a
magyar országutak telve vannak bujdosó haramiákkal?
194
Vadludak szálltak át az égen, talán éppen az ecsedi láphoz utaztak éjszakára.

Túl a Tiszán harangoztak estire, a víz szomorkodva hozta hátán a kis harang
szavát. A rőt mezőn egy lovas alakja bontakozott ki a füzesek árnyékából. Sebes
ügetéssel közeledett a megrekedt társaság felé, két játékos agár cicázva vágtatott a
paripa előtt.
A lovas ősz hajú, zömök, piros arcú férfiú volt, az arcán a bánat és az
időjárás vetélkedve írogatták föl a maguk jelvényeit. Egy helyen a pusztai nap
festette az arcára a maga hervatag fekete rózsáját, másfelé a bánattal virrasztott
éjszakák húztak mély barázdát. Csak a szem tündöklött nyájas ravaszsággal a
bozontos szemöldök alól.
A lovas leugrott a nyeregből, és megemelte árvalányhajas kalapját. Egy
fehér kabátos udvari tiszt állott hozzá legközelebb, annak megmondta a nevét és
szándékát.
– Mit kíván? – kérdezte Ferenc József németül a tisztet, mert akkor még
nemigen tudott magyarul.
– Környékbeli birtokos, fölajánlja a kastélyát éjszakára – felelte a tiszt.
– A neve? – kérdezte tovább a császár.
– Korniss Péter, szolgálatára – mondá az ősz hajú öregúr, aki a kérdést
megértette. – Tízpercnyire van ide az udvarházam. József császár is töltött a
házban egy éjszakát, amikor erre utazott.
Ferenc József elgondolkozva nézett nejére. A királyné fáradtnak,
szenvedőnek látszott.
– A húgaim majd ápolni fogják a császárné asszonyt – tódította Korniss
uram a beszédet. – Férfi csak magam vagyok a háznál.
– Pihenni szeretnék – szólalt meg a királyné. – Kimerített a hosszú utazás.
A királyné szava döntött. Elfogadták a földesúr ajánlatát.
A Korniss Péter háza olyan régi udvarház volt, amilyen egy időben sok volt
Magyarországon. Minden faluban ott állott a nemesi ház. Némelyik tán rozogább,
vénebb, elhagyatottabb, mint a mai idők házai, de télen barátságos füst szállott ki
a kéményen, és a kapu nyitva volt. A falak bolthajtásosak, és rajtuk az ősök képei.
Gyakran az ősapák csodálkoztak volna legjobban, ha föltámadva saját arcmásukat
megtalálják, amelyet a vándor piktor utólag festett.
Két gyászruhás fiatal nő fogadta a vendégeket az ámbituson. A nők akkor
mindnyájan gyászruhát viseltek Magyarországon. Senki sem kérdezte, hogy kit
gyászolnak. Némelyeknek tán halottjuk sem volt, mégis alkalmazkodtak a
divathoz.
195
Sugár, halavány arcú, barna nők voltak a háziak. A királyné kezét

megcsókolták, és olyan nyájas közvetlenséggel segítettek körülötte, mintha a
szomszéd faluból valamelyik atyafiasszony jött volna látogatóba.
– Hogy hívják magukat? – kérdezte Erzsébet.
– Az én nevem Emília. És özvegyasszony vagyok – felelte az egyik nő.
– Én Fruzsina vagyok.
– Szintén özvegy? – kérdezte Erzsébet.
A fiatal hölgy lehajtotta a fejét, és nem felelt.
A felséges pár kísérete ezalatt elhelyezkedett a házban. A szakácsok
föltették fehér sapkájukat, a lovakat elhelyezték az istállóban, a falusi kovács
lámpafény mellett látott neki a kerék megjavításának. Ferenc József az ámbituson
foglalt helyet egy bő karosszékben, amelyben azelőttiben bizonyára a ház régi
gazdái pipázgattak, ha egyéb dolguk nem volt. A császár fehér köpönyegét a
térdére terítette, és elgondolkozva nézte a besötétedő tájat. Távol a Tisza, mint
egy álom, olykor megcsillant a messziségben, mintha mécset vittek volna a víz
alatt. A túlsó part nádasaiban már a hold bujdosott, és a lengő szél néha
megmutatta az esti vándor boros arcát. Zsellérek jöttek hazafelé, és levették a
fövegüket. A falusi este csöndessége, melankolikus bája mint egy enyhe
költemény vonult el a tájon.
A szakácsok elkészítették a vacsorát és a hopmester jelentette, hogy az
ebédlőben megterítettek. A császári pár a régi bútorzatú ebédlőben csendesen
fogyasztotta vacsoráját. A vizet, amelyet Schönbrunnból hoztak magukkal, apró
jégdarabokkal frissítették, és a császár vadászkését gondosan megtörölgette
étkezés után. A falról egypár vitézkötéses, hajporos régi úriember szótlanul nézte
az előkelő vendégeket. A sarokban spinét állott.
– Hol vannak a hölgyek? – kérdezte vacsora után a királyné.
A Korniss hölgyek nyomban megjelentek. A királyné a spinétre mutatott:
– Szoktak játszani?
Emília lesütötte a szemét:
– Ha parancsolja, felség…
– És ön? – fordult Erzsébet Fruzsinához.
– Egykor tudtam énekelni. De már régen nem gyakoroltam hangomat.
– Játsszanak nekem valamit – monda a királyné, és tündöklő szemét
barátságosan a hölgyekre emelte.
Emília fölnyitotta a spinétet. A hangszer poros volt, holott a házban
egyébként a legnagyobb rend és tisztaság volt található. Az első hangnál azt is
észre lehetett venni, hogy már nagyon régen nem használták a muzsikát.
196
Emília lehajtotta a fejét, mintha gondolkozna az eljátszandó dalon. Aztán

megnyomta a pedált.
A Földiekkel játszó égi tünemény… kezdetű dal hangjai jöttek elő a
hangszerből. Fruzsina a két kezét leeresztette, és halkan, dúdolgatva kísérte a
zenét.
Amint a dalnak vége volt, mind a két hölgynek könny csillogott a
szempilláján.
– Elég volt – mondá a jószívű királyné. – Önöknek fájdalmat okoz a zene,
tehát nekem nem szerez örömet.
– Régen nem zenéltünk – felelte Emília, és fölemelkedett a spinét mellől.
Ezután nemsokára nyugalomra tért a felséges pár. A hálószoba ablakai a
messzi síkságra nyíltak, amelyen most már mint egy ezüstszalag húzódott át a
Tisza. Könnyű pára lebegett a hold előtt, és végtelen csend volt mindenfelé,
mintha egész Magyarország aludt volna.
Éjféltájban Ferenc József fölébredt, és félrevonta a könnyű függönyt az
ablakon.
Az ablak elé állított császári katona egy fatuskón ült, és mélyen aludt. De
mégis járt fel-alá egy fekete árnyék a holdfényes térségben. A császár megismerte
az öreg házigazdát, amint vállra vetett fegyverrel őrködött az alvó silbak helyett.
Hajnalban, amint továbbutaztak, a királyné a hintóban egy nagy csokor
árvalányhajat talált, ám a szomorú hölgyek nem mutatkoztak.
Délfelé Újhelyre ért az utazó császár, és az ismeretlen helyen töltött éjszaka
miatt kétségbeesett császári biztos előtt kijelentette, hogy nyugodt éjszakát
töltöttek a Korniss házban.
A császári katona ijedten csapta össze a kezét:
– Korniss! – kiáltotta. – A legveszedelmesebb rebellis a környéken. (A
császári katonák ilyenkor mindig nagyon kimeresztették a szemüket.)
– Nos – mosolygott Ferenc József –, én mást tapasztaltam. És miért volna
oly veszedelmes ember Korniss?
A biztos keservesen mosolygott.
– Az elmúlt magyarországi zendülésben, tíz év előtt négy fia esett el. És a
leánya férje börtönben ül hazaárulás miatt.
A császár elgondolkozott.
A királyné kezében még ott volt az árvalányhaj-bokréta.
– Milyen furcsa emberek a magyarok! – mormogta Erzsébet, és búskomoly,
harmatos tekintettel nézett a pusztai virágokra.
(1913)
197
T. L.
Az esték azzal múltak, hogy kártyáztak a családi lámpa alatt, amelynek
burkolata csaknem olyan égszínkék volt, mint a messzi orosz puszták felett a
láthatár. Szergéjevics Iván csak a filkóst tudta játszani, ez együgyű játékot,
amelyet még odahaza tanult az anyja falusi házában, Lutovinnovóban, a végtelen
kisorosz teleket átkártyázván az öreg nemesasszonnyal és nemkevésbé öreg
dajkájával. Egykor – az anyai ház hideg ebédlőjében, a jégszürke nők
társaságában – bizonyára nem hitte Szergéjevics Iván, hogy az ostoba filkós játék
lesz azon kapocs, amely őt a nagyvilággal, az előkelő társadalommal, Baden-
Baden legbarátságosabb nyári lakával összeköti.
Ah, mily más volt egykor Orelben a filkós, mint a baden-badeni villában!
Amott, a falusi magányosságban szinte tudatlanná válott öreg nemesasszonyság
és egy babonás vén cseléd kedvéért keverte a kártyát az ifjú Szergéjevics Iván.
(Pedig a pétervári újságban már napvilágot látott néhány elbeszélése, alatta a
titkolódzó T. L. betűk, amelyekről annak idején senki, míg manapság minden
orosz tanuló tudja, hogy jelentése ez volt: Turgenjev Lutovinovóból.) És az öreg
orosz asszony szinte szívtelen gúnnyal emlegette, hogy fia „firkonc”-nak készül,
és a vén cseléd kötelességszerűleg vigyorgott. Ah, mily sötétek voltak az esték
Orelben! Jermoláj – a vadász –, sajnos, nem ismerte a betűket, és így Szergéjevics
Iván ez egyetlen falusi barátja sem ismerhette meg a „Kortárs”-ban megjelent
elbeszéléseket.
És mily korán sötétedett.
Míg itt, Baden-Badenben az esti felhők alatt még javában hangzik a térzene
a távoli parkban (most Glinkától játsszák a Csók-románcot), bizonyos előkelő
oroszokat pillantott meg a karnagy a sétálók között. A nyári lakban kellemes ebéd
utáni hangulat, déligyümölcsillat, és a mokka szaga tölti meg a nyájas ebédlőt. A
falakon koszorúk és szalagok – csupa kedves ismerősök a múltból, és biztatások a
szép jövőbe, a színésznő emlékei, aki elmerengve üldögél a nyitott ablaknál a
kora őszi alkonyatban, és kezére támasztott fejjel hallgatja a távolról hangzó
zenekar játékát. Szergéjevics Iván háromlépésnyire áll a színésznőtől – mindig
ilyen távolságban van tőle –, és titkon és nyíltan, szemével és szívével mindig őt
nézi, amilyen imádattal egy drága, finom és lelkes francia nőt nézhet egy
Kisoroszországból való fiatalember, akit anyja kitagadott, mert az írói pályára
lépett. Hetedik éve már – hét évet mutatnak a gyűrűk a baden-badeni orosz fa
kérgében, gyönyörűséges, boldogságos, szerelemmel, imádattal és elbeszélő
kedvvel, sőt írói sikerekkel eltöltött hét esztendő múlott el a francia énekesnő
háza táján, midőn a hatórai ebédhez először terítettek a messzi Oroszországból
198
jött fiatalembernek. Az óriási termetű fiatalember haján fehér árnyék borongott,

mint a korán jött havazás estenden világít a csendes kerti utakon, csupán
melankolikus kék szemében lakott a fiatalság, életkedv és büszkeség, midőn
Európa legjobb énekesnőjére, a francia nőre nézett – midőn titkos kedvesét lopva,
hosszan, csodálkozva és imádattal, mint a kazáni templomban a selyemruhás
Máriát, hét esztendő óta esténkint nézte, és mindennap valamely újat, sohasem
látottat pillantott meg az énekesnő arcán, haján vagy ruháján.
Az énekesnő fölemelte merengő tekintetét, amelyből Mozart-dalokat vélt
hallani Szergéjevics Iván.
– Szeretsz?… – kérdezte oroszul. (Mert csak ennyit tudott észak nyelvén.)
– Szeretlek! – felelt Iván, akinek vezetéknevét akkor már nagyon sokan
ismerték a moszkvai kávéházakban és vendéglőkben.
Az énekesnő férje, egy igen finom és galambősz fejű francia úr (otthonkáján
a becsületrend piros jelvényével), menüettlépésben közelgett a merengőkhöz.
– A kedves mamának néhány játszma filkóshoz volna kedve! – mondta
estéről estére bocsánatkérő szelídséggel, mintha csupán elháríthatatlan
udvariassági kötelességből zavarná felesége álmodozását.
És a görbe lábú kanapéról, mintha láthatatlan rugó segített volna, hirtelen
talpra ugrott a nagyon kicsire összeszáradt öregasszonyság, aki csupán azon
szokott elszomorodni, hogy leánykáját, a világhírű énekesnőt sohasem láthatja
színpadon, testi fogyatékossága miatt, ám a kártyázáshoz élénken talpra állott.
– Mossziő Iván! – mondta alig hallhatólag, és az óriási orosz már karját
nyújtotta, hogy a kártyaasztalhoz vezesse a boldogtalan madame-ot.
Vajon tudta-e Szergéjevics Iván hét év előtt egyetlenszer is, hogy a
kártyákat kiosztják, és filkóst játszanak négyesben? A francia figurák bután,
ismeretlenül bámultak az orosz fiatalember arcába, aki gyakran összetévesztette a
dame-ot a filkóval, midőn is az énekesnő anyja méltatlankodva felkiáltott,
játékpénzét gyorsan összeszedte, és ugyancsak elégedetlen veje karjába
kapaszkodva, rövid, megfontolt, boldogtalan sétára mentek a kertbe. Az
összedobott kártyák felett szelíd szomorúsággal mosolygott Ivánra az énekesnő.
Az öreg hölgy sántikáló léptei, valamint a gyöngéd vő udvarias, biztató
szavai lassan elhangzottak az ebédlő ablakai alatt. Az énekesnő és az orosz
csöndesen, boldogan, szentséges szerelemmel nézték egymást a kártyaasztalon át.
E percek voltak arra szánva, hogy egyet-mást megbeszéljenek életükből, amely
összeforrott, egybe olvadt elválaszthatatlanul, már talán azon pillanatban, midőn
18**. január 19-én, enyhe téli napon a „Conversation” előtt egymást
megpillantották. Egymásra néztek, az elszomorodott orosz fiatalember és a
tüneményes hangú énekesnő – a mamát a Wéberhez kísérték éppen, a kedves
199
férjen újmódi cilinder volt, és az énekesnő krémszínű kalapja mellett piros,

paradicsommadár-toll volt – a zenekar a fedett teraszon Strauss-keringőt játszott.
És a kártyaasztal felett hallgatva mélyedt Szergéjevics Iván búbánatos
tekintete a francia nő szemébe, amelynek egyike bús és búbánatos volt, mint a
lemondás, de a másikban tajtékzó jókedv és életöröm lakott, mint a tanóra után
pajzánkodó leányokéban. Ha bal oldalról nézett T. Szergéjevics Ivánra az
énekesnő, az orosz óriás bánatában a földig hajtotta a fejét. Míg jobbról – a
tavaszi jókedv tündöklésében –, T. L. szinte bakot szeretett volna ugrani, mint
egykor régen, Orelben, midőn még gyermek volt.
Az énekesnő ma este lehunyta hosszú pillájú szemét, és arcán, amelyet
sohasem festett, a szomorúság gyengéd szeplői tünedeztek fel, mint a barackon
májusi eső után.
– Veled álmodtam, Iván… Az anyáddal, akit nem ismerek. Fehér ruhában
volt.
Szergéjevics Iván csendesen bólintott.
– Jól álmodtál, szerelmem. Mindig előre megálmodsz mindent. Levelet
kaptam az oreli kormányzótól, az anyám, a földesasszony meghalt.
– Már eltemették?
– Eltemették. Gazdag vagyok. Háromszáz „lélek” tulajdonosa. Orelban
háromszáz jobbágy nagy vagyont jelent.
Az énekesnő megrázkódott.
– Tehát jobbágyaid vannak, Iván?
– Háromszáz léleknek vagyok ura.
Az énekesnő a szomorú szemét fordította Ivánra.
– Emlékszel, mit ígértél?
– Emlékszem. Felszabadítom a jobbágyaimat – ingyen. Lemondok egy nagy
vagyonról.
– Nos? És még Baden-Badenben vagy? Gyorsan beszélj. Anyám és férjem
már visszatérnek.
Szergéjevics Iván megérintette az énekesnő kezét.
– Az történik, amit te akarsz, szerencsecsillagom. Holnap Oroszországba
megyek, és felszabadítom a jobbágyaimat.
– Köszönöm.
– Elmegyek, de vajon gondolsz-e rám?
– Mindig rád gondolok.
– Gyönyörű gyémántokat vehetnék neked…
– Nem kell a gyémánt. Te kellesz csupán.
– Független, gazdag lennék.
200
– Azt szeretem, hogy dolgozol. Regényt írsz. Nekem.

– Gondold meg, egykor öregek leszünk…
– Velünk leszel mindig.
– Melletted?
– Velem. Nem tudnálak szeretni, ha rabszolgatartó lennél. Én téged
nemesnek és jónak ismertelek. A jövőd: az én jövőm. Hiszek benne. Mert este én
imádkozok érted. A szívem felé teszem a két kezem, és a nevedet mondom…
– Istenem – felelt Szergéjevics Iván.
Az énekesnő anyja és férje ekkor az ebédlőbe léptek. A finom és
disztingvált külsejű úr szinte magánkívül panaszolta, hogy a kerti sövény előtt
baden-badeni oroszok sétáltak, és tüntetőleg hangoztatták, hogy a Lutvinovóból
való Turgenjev áruló orosz, aki francia nőtől tanulja az arcfestést.
Az énekesnő lágyan mosolygott.
– Vigyázz, kedves, ne beszélj olyan sokat, mert álmodban újra
fűszeressegéd leszel, cukorsüvegeket emelgetsz, szappanosdobozokat
csomagolsz, és reggelre halálra fáradtan ébredsz.
A finom francia erre ijedten elhallgatott, és az énekesnő Szergéjevics
Ivánnak meleg, puha tenyerét búcsúcsókra nyújtotta.
(1913)
Mátyás király válik

Piusz, e néven a hatodik ama Piuszok között, akik Péter kulcsait őrizték, a
sárga teremben fogadta Mihály püspököt, aki a jeles és törekvő magyarok közül,
Pécs városából jött. A pécsi püspök persona grata volt a pápai udvarnál,
köztudomású dolog volt, hogy a legelső bíbornoki kalap, amely alól a mennyekbe
távozik tulajdonosa, a magyar püspök fejére száll.
Mihály most sem jött üres kézzel messzi hazájából. A teherhordó öszvérek,
amelyek útjában megelőzték, a pécsi hegyek nektárjával megtöltött hordócskákat
rendeltetési helyükre szállították. Mihály már meg is győződött arról a pápai
udvar bíbornokainál, hogy a nektár ízlett az uraságoknak. Csak egy nyolcvanéves
agg mondta, hamisan hunyorítva szürke szemeivel a püspök felé:
– Mihály, te nagy huncut vagy. Plébános korodban tüzesebb volt a pécsi
bor. Ám igazad van. Hosszabb az út a lila színű talárig, mint az aranymakkos
kalapig. Emezt beéred szamárháton is, de amahhoz ugyancsak tüzes paripákat kell
hogy fogj szekered elé.
201
Mihály felsóhajtott: – Öregszem, kegyelmes uram, és a hegyek nem

győznek velem együtt vénülni. Egy időben feltüzesítette véremet a csiger is, ma a
püspökség legvénebb aszúja sem tud felderíteni.
– Jól feleltél, Mihály – monda a bíboros úr –, most nagyon vén vagyok,
akkor fiatal voltam. A forró téglák, amiket éjjelente lábaimra rakok, nem
melegítenek fel, hogy melegíthetne már a bor?
A kincstartó bíbornok is meggyőződött arról, hogy abban a gazdag
Magyarországban még mindig egyforma bőséggel ontják a hegyek az aranyat, és
egyforma kedvvel verik Körmöcön a tallérokat.
A főszakács se vette rossz néven, mikor hírül hozták neki, hogy a Tiberis
túlsó felén fekvő pápai majorsági udvarba egy csorda szarvasmarhát hajtottak be
magyarországi csordások. Az öreg énekmester nagy zavarban volt mélyen járó alt
hangokért, a nagy kórus hiányos volt emiatt. A Mihály püspök hozta magyar fiúk,
akik a római szent kollégiumnak lesznek ezentúl az írnokai, egytől egyig
gyönyörű alt hangot hoztak testükben hazájukból. Elismerőleg veregette meg a
püspök vállát a vén kántor:
– Ha a szentatya a húsvéti mise után megelégedését fejezi ki a kórusért, nem
fogok megfeledkezni arról, hogy téged megemlítselek neki.
Piusz tehát a sárga teremben várta a messze földről érkezett püspököt.
A kamarás csengetett, mire a földszinti teremben dárdájával háromszor az
ajtóra ütött a svájci óriás. A püspök felemelkedett ültéből, az ajtón belépett a
svájci gárda kapitánya.
A püspök és a kapitány régi ismerősök voltak.
– A kalapot sürgeted, szent atyám? – szólt mosolyogva a torzonborz
kapitány. – Meglesz. Milánóból minden órában várjuk a futárt, amely az elárvult
kalapot neked elhozza.
– Valóban igazak volnának a hírek Piero bíboros betegségéről? – kérdé
megütközve a püspök.
A kapitány teli torokból kacagott.
– Hogy egy skorpió megcsípte a tengerparton? Igen, megcsípte, de a skorpió
asszonyruhában volt. A protestáns hesszeni hercegné miatt hagyja oda magas
rangját szegény Piero. A nagyhercegi ház udvari papja az ő szertartásai szerint
összeesketi nemsokára az özvegyasszonyt és a római klérus egy kitűnő és tudós
bíbornokát. A kalap tehát megüresedik.
A püspök csodálkozott:
– Furcsa világ jár erre. És őszentsége?
– Őszentsége vár a sárga teremben. Bemehetsz hozzá. Piusz tud a tulkokról,
az aranyakról és alt hangú ifjakról.
202
Sőt a gárda kapitánya azt sem felejtette el megemlíteni, hogy a jövő telet
magyarországi farkasok bundájában töltik a legények, viszont a kapitány
elzálogosított antik szablyáját kiváltotta a zsidótól. Mindezek a dolgok
megnyerték Piusz tetszését. Rajta tehát. Kérhetsz, amit akarsz.
A kapitány előreengedte a püspököt a csigalépcsőn. Nagy, sarkantyús
csizmáiban nyomában kocogott. Mielőtt azonban beléphetett volna a püspök a
függönyökkel eltakart előcsarnokba, a kapitány fülébe dörmögte:
– De arra figyelmeztetlek, hogy az asszonyokról szó se legyen. Piero esete
óta haragban vagyunk az asszonyi nemmel. Harmadéve engedte meg Piusz a
házasságot az algíri prépostnak. A prépost most válik, és ez felforgatja az egész
házassági rendet. Sok bajunk van az asszonyokkal.
Mihály bólintott a fejével, félretolta a függönyt, és belépett az oszlopos
előcsarnokba. Itt egy fiatal jezsuita fogadta, aki a fülébe súgta:
– Ne sokáig időzz. Piusznak reumája van. Ha fájni kezd a lába, semmit sem
kapsz. Sietve kérj tehát. Köszönöm az olvasót. Ötvösöd nem csalt. Valóban
minden szeme aranyból van.
A jezsuita elsuhant a függönyök mögé, és Mihály most már beléphetett a
szentatya színe elé. A pápa sápadt arcú, merev tekintetű öregember volt.
Köszvényes ujjaival görcsösen kapaszkodott a karosszék karjába, és halkan
köhécselt. Fekete szőrcsuha volt rajta, éppen olyan, mint amilyent jezsuita páter
korában viselt. A fején kis, fehér sapka volt, a bal kezén pedig onixköves gyűrű
ragyogott: ezek voltak pápaságának jelvényei.
A püspök kezet csókolt Piusznak, és megállott előtte.
– Ülj le, Mihály – mondta halkan a pápa. – Ülj le ide, erre a kis zsámolyra,
és a fülembe beszélj, mert hallásom gyengült.
A püspök leguggolt a zsámolyra, magában pedig azt gondolta, hogy nem a
pápa hallása gyengült, hanem a sárga márványfalakon vannak virágfaragványok,
amelyek igen jól hallanak.
– Hallottam, sok mindent hoztál – szólt Piusz. – Jól tetted. Bíbornokaim
pazarlók, és soha sincs elég pénzük. Képesek egy selyemtunikáért, amelyben a
farsangi bálon táncol valamely asszony, kiüríteni a kincstáramat. Nincs a Tiberis
partján spelunka, hol svájci testőreim nem tartoznának. Krétára isznak, mert
pénzük nincs. A császárok rossz fizetők. Nagylelkű Fülöp ötvenezer aranyamat,
amit kölcsönbe kapott, semmi sürgetésemre se küldi el. Ha kiátkoznám,
protestáns lenne, és még az aranyak reménysége is elveszne. A jezsuiták
szereznek elég pénzt, de maguknak szerzik. Tavaly azt találtuk ki a kincstárossal,
hogy egyesítjük a navarrai kincstárt a jezsuiták kincstárával. Ezek a fekete
203
legények erre csaknem lázadást szítottak ellenem az Angyalvárban. Látod, sok baj
van. Hát az milyen ország, ahonnan te jössz?
– Boldogtalan ország. Pénze, kedve, bora és gabonája van, de királya nincs.
Egy hetéra uralkodik a király helyett, a hetéra a király szeretője – felelt
szomorúan a püspök.
Piusz felemelte bütykös mutatóujját:
– Mondd meg a királynak, vigyázzon, mert levelet kap Rómából. Akkor
elbujdoshatik.
Mihály aggodalmasan csóválta a fejét.
– A király nem fél. Mielőtt útra keltem, nála lakomáztam. Szívére beszéltem
és megindítottam. De mikor befejeztem a beszédemet, a király a falhoz csapta a
boroskupát, és azt kiáltotta, hogy annyit sem ád a lelki üdvösségére. A király
harmincnyolc éves, a bort szereti, a kockát szereti, és az asszonyt szereti.
A pápa összeráncolta a szemöldökét:
– Nem vigyáztok rá! És a királyné mit csinál?
A püspök nagyot sóhajtott:
– A királyné a legáldottabb teremtés az országban. Jó, szép, szelíd, mint egy
galamb, és vallásos, mint egy apáca. Csak fekete ruhában jár – abban is
koronázták –, mert megveti a földi élveket. Szegény, nagyon boldogtalan
csapodár férje mellett. És válni szeretne…
Piusz fürkészve nézett Mihály püspökre:
– És te azért jöttél most Rómába, hogy ezt kieszközöld tőlem? – kérdé a
pápa.
A pécsi püspök lesütötte a szemét:
– Szentatyám, bűnös vagyok, de nem állhattam ellent könyörgéseinek. A
király is válni akar, a királyné is. Egyik héten a királyné futárja jár nálam, másik
héten, csaknem az előbbi lábára taposva, rohan a király követe, hogy jönnék
lóhalálban Budára, és tüstént válasszam el őket egymástól, mert a királyné frájja
megverte ama bizonyos hetéra szobalányát. A király kihajt a püspökségemből, a
királyné pedig fejemre imádkozza az ég haragját.
– És a többi főpásztorok? Nyugodtan nézik ezt a borzalmat? – kérdé a pápa
szigorúan.
Mihály nem késett a felelettel:
– A nagyváradi Jakab elment az erdélyi hegyek közé bölényvadászatra, a
győri beteg testét ápolja nyáron is befűtött palotájában, az egrit tizenkét lóval se
lehetne Budára vinni. Így tehát nekem kell elvállalni a súlyos kötelességet.
Piusz elgondolkozva függesztette tekintetét a püspökre.
204
– A király ügyvédje vagy-e? Avagy a királyné ügyvédje vagy-e, Mihály? –

kérdezte hosszas hallgatás után a pápa.
A pécsi püspök zavartan fordította el az arcát a pápa merev tekintete elől.
– Egyiké sem – mormogta halkan.
– Tehát ama hetéráé vagy!
A püspök bólintott:
– De az országé is. Heves vérem az okozója, hogy hetérának neveztem azt
az asszonyt. Olyan ő is, mint a többi asszony. Ha a férfi akarja, imádkozik vagy
sír, angyal vagy ördög. Se nem erényesebb, se nem okosabb, mint a többi
asszony. De érdekesebb, mert a királyé, és a király az övé. Ha béke lenne a trón
körül, az az asszony tudna angyal lenni, és férfi lenne oldalán a király. A királyból
ő tudna bölcs férfit, jó uralkodót csinálni. Most azt akarja, hogy korhely, kockázó,
verekedő céda legyen. És a király bizony ilyen.
– És ki ama személy? – kérdé a pápa komoran.
– A temesi bán leánya. Nem királyi vérség, ám hazánkban az uralkodók
úgyis mindig szerelemből házasodtak.
– De gazdag is az a leány! Ajándékai legalább arra vallanak – mormogta
Piusz. – Talán Rómában van ő is, hogy hamarább megtudhassa az eredményt? –
kérdé hirtelen a pápa, és gyorsan Mihályra nézett.
– A Vatikánban van – rebegte megszégyenülve a püspök.
A pápa kezének egy mozdulatára szétnyílt a függöny, és a svájci gárda
kapitánya megjelent.
– Hívasd ide amaz asszonyt, Mihály – szólt a pápa. – Hadd lássam, valóban
olyan-e, mint te mondod.
A kapitány elment az asszonyért. Egy-két perc múlva szoknyasuhogás
hallatszott, és a sárga terembe belépett a temesi bán leánya. Piusz hetvennyolc
éves volt, ám nem tagadott meg egy elismerő főbólintást a királynői megjelenésű
leánytól. Tündöklő, fekete szeme volt, és olyan fehér arca, mint abban az időben a
velencei asszonyoké. Letérdepelt a pápa elé, és megragadta a kezét. Klasszikus
latinsággal mondta:
– Szentatyám, a király arra kér, hogy a felesége legyek. Engedd meg, hogy a
király parancsát teljesítsem.
Piusz bólingatott a fejével Mihály püspök felé, aki a függöny előtt állott:
– Tehát latinul is megtanítottad, hogy tudjon velem beszélni. Jó ügyvéd
vagy. Ez a leány királynénak való.
A leány erre megcsókolta a pápa kezét.
Mihály püspök gyorsan megszólalt:
205
– A királynéért sem kell aggódnunk. Egy velencei herceg gitározik éjente az

ablaka alatt. Szép pár lesz, boldogok lesznek amazok is, emezek is.
A pápa nem felelt mindjárt, csak bólogatott a fejével.
– Farkasbőr bundát hoztál, aranyat hoztál, Mihály – mondta végre halkan. –
A szentatya kamarája üres, gondoltad, ha kamaráját megtöltöd, szívét is
megtöltöd irántad való jóindulattal. Jól gondoltad.
Piusz ebben a percben görcsösen összerázkódott. A függönyök között
jéghideg levegő áramlott be, egyenesen a pápára. Valami hallgatózó nyitva hagyta
a függöny mögött a folyosóra szolgáló ajtót. Azon át jött be a téli hideg.
A pápa két kezével a fejéhez kapott, és tenyerét arcára tapasztotta.
Mihály püspök rosszat sejtve közeledett. Piusz sziszegve emelkedett fel a
karosszékből, és tipegő, gyors léptekkel az ajtó felé haladt.
– Mondjátok meg otthon, hogy a királyt a királynétól csak a halál válassza
el, a pápa nem – mormogta kifele menet. – A királyok legyenek hűségesek, hogy
alattvalóik is hűségesek legyenek.
A pápa elhagyta a szobát, Mihály püspök pedig nagy szomorúan fogta meg
a leány kezét:
– Gyerünk haza, szívem, én szeretni foglak, ha nem is leszel királyné.
De a leánynak omlottak a könnyei. A gárdistakapitány ama kijelentése sem
tudta megvigasztalni, hogy Piusz úgyis nemsokára elmegy az Angyalvár
pincéjébe, fehér sapkás őseihez – az új pápával talán lehet beszélni.
A teherhordó öszvérek megkönnyebbülten kocogtak hazafelé. Mihály
püspök egy éjjel, utaztában, azt gondolta:
„Ha én király lennék, azt szeretném, akit akarok, azt csinálnám, amit
akarok. De mivel csak püspök vagyok, nem lehetek király.”
Ezt gondolván, elaludt, s fejét útitársnője vállaira hajtotta a hintóban. Abban
az időben ilyeneket gondoltak a püspökök.
(1913)
Az ősz és a borbély
Őszi délelőtt a felvidéki város tornyai és kéményei piros sapkát húztak a
fejükre, a promenádnak és a hegyoldali sétatérnek dércsípte és rozsdás színe lett,
mint az öregemberek arca, akik sok vörös bort ittak, csupán a platánok
hullajtották tenyérnyi sárga leveleiket azzal a melankóliával, amellyel az utolsó
szerelmes levelet olvassa egy fiatal nő, és a borbélyműhely előtt Csitvai állongott.
Mindig ott állongott, ha borotválkozott – a mesterrel az időjárást és a helybeli
206
nőket megbeszélte, a figaró túl buzgóan fente a kést, és mindinkább hasonlítani

kezdett sánta szarkájához, amely a boltban ugrándozott, és Csitvai fényes cipőjét
megkopogtatta, a fogason a „Zipser Bote” utolsó száma ringatózott, ahogyan a
postamester, a heves vérű egykori katonatiszt az újságtartót helyére csapta, a
pomádés tégelyeken már alig volt olvasható a felírás, csupán a bajusz-pedrőnek
volt még igazi doboza, s a virágoskosár egy rózsaszínű üveg céduláján olyan
barna volt, mint az öreg csizma, és a tükör sarkába egy régi és szennyes báli
meghívó volt dugva, abból az időből, mikor a tűzoltók még igazi bálokat tartottak,
a fürge borbély csővezető volt. Csitvai hetenkint háromszor tért be a boltocskába,
amelynek ajtajában jobbról egy Kossuth-szakállas és díszmagyaros férfi, balról
egy rizsporos hajú hölgy fogadta a látogatókat. Sajnos, a dáma is csak föstve volt,
Csitvai bánatára, az eleven nők közül senki sem porozta haját a városkában. A
dámának kék szeme volt, piros ajka és arcán tündöklő mosoly, minden bizonnyal
márkiné lehetett Franciaországban – ha élt –, midőn a jó királyok és jó urak
parancsoltak a messzi országban. A hagyomány szerint a mostani borbélymester
nagyapja egy bujdosó katonától vásárolta e képet egy ezüsttallérért, és a katona
könnyes szemmel válott meg utolsó kincsétől. A hercegnő azóta fáradhatatlanul
mosolygott a kirakatból, csupán arcszíne lett kissé hervadtabb, mint a régi
imádságoskönyvek lapjai, ahol gyakrabban nyitják fel a könyvet, hogy az élet
tüskeszúrásai elől a hit kertjébe meneküljenek a nők. És Csitvai szerelmes volt a
francia hercegnőbe.
Mint mondám, Csitvai, aki télen mindig cilinderkalapban járt (kár, hogy
évek óta nem tudta senki sem megtanulni a cilindervasalást és -javítást e
nyomorult helységben), és nyáron bidres-bodros nyakkendőket viselt azoknak a
nőknek a ruhájából, akik Kézsmárkon – a messzi, gyönyörű és szinte párizsi
finomságú Kézsmárkon! – az imádottjai voltak, a legjobb vendég volt a sánta
borbélynál, aki ferde arca miatt nem szeretett már a tükörbe nézni, még a kisinasát
is pofozta, ha az vizes kefével a haját laposra simította, mintha a tükör kopott
volna a sok felesleges használattól. A borbély bánatos, de büszke mosollyal
fogadta vendégét, mert Camillnak hívták, és az ősei, túl a határon, a lengyel
vojvodákat szolgálták.
Csitvai kesztyűjét és sétapálcáját elhelyezte, csodálkozva meredt a tükörbe,
mintha nagyon régen látta volna sápatag arcát, amelyen a mellbetegség nyomai
olykor feltűntek, mint a régi bástyafal magasságában a kövirózsa. A keresztbe álló
szemű inaska minden alkalommal megkínálta a „Frou-Frou” című élclap egy régi
példányával, amely bizonyára valamely fantasztikus úton-módon jutott az
officinába. A mester a habot verte, és Csitvai balról és jobbról is megnézte
elszomorodott fejét:
207
– Kedves figaróm, mi történt Szevillában? – kérdezte mélabús hangon, hogy

Camill a gyönyörűségtől szinte még magasabbra húzta rövidebb lábszárát. Kéjes,
boldog mozdulattal nyomta a habot nagyra becsült vendége arcára, és szemét a
mennyezet felé fordította, mintha teljes bizonysággal el akarná hitetni önmagával,
hogy vendége valóban egy előkelő úr, egy grand vagy a lublói vajda, a prágai
hercegérsek, akinek arcképét egy régi képes újságban egyszer látta, és a finom
állat megborotválni gyönyörűségnek vélte.
– Szevillában? – mormogta. – Excellenc, városunkban hosszúak és végtelen
csöndesek az éjszakák. Mi történhetne egy városban, ahol mindenki alszik. Évek
óta nem volt egy jóravaló bál a helységben, és az első gavallér, a postamester úr
csupán vasárnaponkint borotválkozik.
– Elég, figaró, elég. Nem érdekelnek helybeli előkelőségeid.
Camill a hóna alá vette Csitvai fejét, mert csak így tudott igazán borotválni.
(Rossz szokás ez, de a régi urak így szerették.)
– Újra beföstik a Nepomuki János szobrát, ez itt a terv a jövőre. Ahelyett
hogy a fiatal nőket táncolni, franciázni, zenézni tanítanák, beföstik a Nepomuki
szobrát. Nincs egy amazon a városban, aki lóháton nyargalna délután a sétatéren,
és átugratná a játszó gyermekeket, mint nagyatyám idejében Lutovnic Anna, a
Jagelló-királyok rokona. Pedig lóháton legszebb a nő, akárki mit mond. Sajnos, én
özvegyember vagyok.
– Milyen volt a felesége, kedves figaró? – kérdezte Csitvai, mert nagyon
szeretett nőkről hallani egyet-mást, bár halottak voltak.
– A tanár úr fiatal ember ahhoz, hogy az én Annámat megítélhesse. (Csitvai
tanító volt a városban, de előbb Kézsmárkon, e nagyszerű Párizsban is
megpróbálkozott.) Csak annyit mondok, hogy azóta sincs olyan asszony
Podolinban. Felséges kiskacsákat tudott rajzolni. Este temérdek kiskacsát rajzolt
nekem a palatáblára, mialatt beteg lábamat gyógyítgattam.
– Szőke volt?
– Ah! – sóhajtott a borbély, és érzelmes hangon fűzte: – Ne is kérdezze,
excellenc. Csak minél gyorsabb utazásra nógassa kocsisát (a borbély egyszer egy
átutazó, előkelő urat borotvált). Annámnak párját úgysem találja meg többé a
vidéken.
– Színei? Családi színei?
– Atyja, a kékfestő vörös ember volt.
Csitvai elégedetlenül csóválta a fejét:
– A fülemen megnő a haj, nem vigyáz eléggé, figaró. A felesége színei alatt
egészen mást gondolok. Ha várkastélyban lakott volna, milyen színű zászló
lengett volna a tornyon?
208
– Sárga, aranysárga! – felelt boldogan a borbély. – Hisz sárgaságba esett.

Ez utóbbi megjegyzés, bár nem nagyon tetszett Csitvainak, mégis kegyesen
bólintott a mesternek.
– Holnap, vasárnap a sárga nyakkendőmet kötöm fel az ismeretlen hölgy
tiszteletére… Bizonyosan sokkal kisebb volt a lába, mint az idevaló nőké. A
szemében álmok laktak, jobb felől szomorú volt az arca, balról tündöklő és csalfa,
mint a fekete asszonyé, szívem királynőjéé, Kézsmárkon, akinek bal oldalán volt
szerencsém üldögélhetni, míg férjével hármasban máriást játszottunk. Mely
oldalon ült a hódoló lovag a felesége mellett?
– Jobbról, nagyságos úr. És dalolni jártunk esténkint a régi bástyára.
Baritonomat sokan dicsérték. Hesz barátom a tenorban volt ügyes. Ah, szép idők.
– Kár, hogy nem éltem már akkor Podolinban. Nagy hódolója lettem volna
őnagyságának – felelt Csitvai, és midőn eltávozott, bánatos, hosszú pillantást
vetett a hajporozott hajú francia nőre, a képzeletbeli borbélynéra.
Egy délután Csitvai üresen találta az officinát.
– A mester női munkát kapott az „Aranygolyó”-ban – mondta a kancsi
kisinas.
Csitvai tehát a borbélyműhely előtt állongott, amíg a mester visszatért. Ősz
volt, gyönyörűséges, felvidéki ősz. Szerelem, boldogtalanság, múló ifjúság és
reménytelen álmok borongtak a hegyoldalakban. A promenádon a német
nevelőnő úgy festett messziről, mint egy száműzött hercegnő. A patika nyitott
ajtaján kölnivíz szaga áramlott ki. És a délelőtti eső könnyű lábnyomokat hagyott
a régi piac kockakövein.
A sánta borbély izgatottan jött ki az „Aranygolyó” kapuján.
– Egy francia grófnőt fésültem. Ŕ la Mascarade! Aranykarika volt a
fülében… Vajon ki ő, és mely célja utazásának? Talán Krakkóba megy, vagy
Pétervárra!
– És mit mondott? – kérdezte szinte alig hallhatólag Csitvai, miközben
halovány arcára bús pillantást vetett a tükörbe, mintha a sánta és szomorú
borbélyt irigyelte volna e percben.
– Ŕ la Mascarade! Még a nagyatyámtól tanultam a frizurát, így fésülte az
öregember a lublói vajda szeretőit, a táncosnőket. Nem könnyű figura, de kezem
biztosan működött, mint egy céllövőé. Valóban, nem hittem volna, hogy még
semmit sem felejtettem.
– És ő? – kérdezte Csitvai ismét, miután a borbély keményen a hóna alá
vette fejét.
– Valódi bécsi haj betéte volt, és a nyakának gyöngyvirágillata volt. A
fésülködőköpenye piros selyemből volt, és a fehér foga tündöklött, mint a Poprád
209
a napfényben. A szobalányához franciául szólott. Valóban franciául, hisz

gyermekkoromban eleget hallottam e nyelvet a nagyapámtól.
– És a neve?
Az „Aranygolyó” kapuján tündökölve futott ki egy nagy, szürke gépkocsi,
benne fátyolos hölgyek. A borbély és Csitvai a bolt elé rohantak, és mindaddig
néztek az automobil után, amíg az eltűnt a Nepomuki szobra mellett. Camill
többször meghajolt, és kezével integetett.
Egy hét múlva a borbély hóna alatt volt Csitvai feje, Camill pedig így
beszélt borotválás közben:
– És akkor azt mondta a grófnő: „Csitvai? Hallottam már ezt a nevet!”
Lehetséges, feleltem, első gavallér Podolinban…
(1913)
Első szerelem
Ah, néha éjjel is van! Éjszaka, midőn már nem sétálunk többé ablakok alatt,
és a szerenád végett más megy lábujjhegyen, titkon a cigánybandával, kertek alatt,
faderekak árnyékát átallépegetve, nagyon messzire ugatnak a kutyák. Éj van, és
már nem írunk verset az imádságos-könyvünkbe, sem végrendeletet
meggondolatlan, bohó fejjel, és egy kék szalagocskán kívül egyéb is akad
vagyonunkban. Lefekvéskor nem dugjuk fejünket a párna alá, hogy mindig csak
róla, az egyetlenről gondolkozhassunk – és hangját idézni a drága nőnek már nem
tudjuk. Érzelmes szavai, amelyeket egykor fülünkbe súgott, ígéretei és esküvései,
amelyek oly fájdalmasan boldogok voltak, mint a mélyhegedűnek zengései
magányban, csendben, egyedülvalóságban – ma már sem fájdalmat, sem örömet
nem okozhatnak, ha jön az éj, véle az elhagyottság, a gyertyát nyugodtan
elfújhatjuk, szívünk felett összekulcsolt kezünk a jó emberek imádságára hajlik
immár, és nem csupán egy kék szalagért fohászkodunk a világmindenségbe.
A tükör deres főt mutat, a kismadarak ősziesen gubbasztanak a hervatag
bokrokon, reggel pókfonál úszik a magosságban, és éjjel karosszékbe ülünk, óbort
iszunk, amelynek sötétpiros színében egykor szerelmesünk vérét kerestük, és ma
csak az évszámot látjuk az üvegen, amelyet a megbízható pincemester feljegyzett,
a szivarfüstnek tarka képei vannak, egyszer vasúti mozdony cilinderéből csapódik
ki, amint a vonat a sötét alagútba beszaladt, messze, Svájcban, és kedvesünk a
vonattal elutazott, a füst bágyadtan, lappangva ereszkedik a zöld napsugárban
fürdő völgyekbe, máskor vidéki ház gólyafészkes kéményéből tétován szálldos az
éjféli szivar füstje, a ház előtt vén hársfa áll, és a fatörzsön a cinegemadárka
210
házikója, mint a régi német képes újságokban látható, a napsugár ősziesen sárga,
és egy fiatal hölgy kis kezének olyan illata van, mint az érett gyümölcsnek. És egy
nagyobb korty után a tüzes óborból még azt is hinni merjük, hogy újra halljuk a
térzenét a Petőfi-ligetben, alkonyodik, és a cigányok Strauss-valcert játszanak…
Csend van, éj van, hű kutya őrködik az udvaron, míg egyszer bágyadtan üt a régi
óra a falon.
És egyszer, valahol, valamerre nagy fák is álldogáltak egy régi fogadó
körül, amelyben valamikor megszállottunk. Füreden volt ez, vagy Baden-
Badenben? Mindenesetre piros szőnyeg volt a fogadó lépcsőjén, császárpiros
szőnyeg, és a régimódi tükrökön bágyadtan villant meg a kopott aranyráma. Száz
esztendővel ezelőtt ez volt a legszebb fogadó a környéken, a közelben meleg
források voltak, és köszvényes, beteg öregemberek és furcsa öreg asszonyságok
mozogtak a csendes folyosón. A szobaleányoknak oly áhítatos és szomorú arcuk
volt, mint a szentképeknek, az öreg kulcsárnő mint egy régi grófi kastély
alkalmazottja ünnepélyesen és nesztelenül libegett fekete selyemruhájában, a
bérszolgát Mátyásnak hívták, és olyan hóbortos arca volt, mint egy
vándorszínésznek, és az életunt portás úgy tudott köszönni, mint azóta senki a
világon. A csizmahúzó, mint egy furcsa, özönvíz korabeli kutya őrködött az ágy
alatt, mindjárt ugatni fog, és a sarokszobát nagy, őszi fák vették körül, és az
iharnak és akácnak tüneményes színe volt. A kovács, aki a távolban kalapált
zengőn, csengőn, olykor cifrázva nótáját, a sarokszoba boldogtalan
fiatalemberének napokig játszott sajátos hangszerén, amíg azon könnyű, szinte
álombéli lépések felhangzanak a rozoga ajtó előtt, amelynek zárját Mária Terézia
királynő idejében olajozták utoljára. Itt nem volt szokásban az ajtót bezárni, a
zárdaszüzek (a szobalányok fehér bóbitájával fejükön) háromszor is kopogtattak,
mielőtt beléptek volna. Mátyás egy néma feketerigó sötét kalitja előtt álldogált
naphosszant, és a két kezét a nadrágzsebébe süllyesztette – esténként nagy sétát
tettem a hegyek közé kanyarodó országúton, ahonnan a postakocsinak kellett
jönni, és benne egy hölgynek. Három napig laktam a fogadóban, amely
Lotharingiai Károly császárról volt elnevezve, a vasúti menetrendet forgattam, és
arra gondoltam, hogy hol és merre járhat most az a bizonyos hölgy, akinek
Kalazanti József napján már itt kellett volna lenni. Talán szerencsétlenség érte
útközben, vagy lekéste Passauban a gőzhajót? Kölnbe éjjel ér a D. vonat,
amelyből át kell szállnia, és talán elnyomta az álom útközben. Ő, a hölgy nagyon
messziről jött, egy messzi tengerpartról, és csaknem egy teljes esztendeig
leveleztünk, hogy augusztus utolsó napjaiban hol találkozhatunk és
beszélgethetünk… Egy hosszú esztendő minden reménysége, bánata, öröme,
álmatlan éjszakája és vidám madárénekkel beköszöntött reggele fűződött az
211
augusztusi naphoz, midőn egy nőnek régimódi postakocsin (vasút nem volt), a
kanyargós hegyi úton meg kell érkeznie az ódon fogadóba, és néhány óráig
megpihen, mézet és vajat fogyaszt, átveszi rózsáit, amelyeket áhítatosan ápoltam,
és talán mosolyog is, ha valamely bohó tréfa eszembe jut akkorára…
A postakocsi minden alkonyattal elgördült a fogadó előtt, a beteg
öregemberek, akik fél lábbal már a sírban voltak, mohó kíváncsisággal várták
újságjukat, esetleg levelüket, a zöld dolmányos kocsis komolyan itta ki neki járó
sörét, és egyszer egy rézvörös angol nő is utazott a kocsin. A nyerges ló szürke
volt, és már messziről hegyezte fülét, midőn az út kanyarulatánál észrevette a
„Lotharingiai” fogadóját. Én mily fájdalmas reménykedéssel néztem a közelgő
szürke buta, nagy fejét, mintha az ő vén fejéről leolvashattam volna valamit – a
postakocsiban jön ő, messziről, északi tengerről, hogy átvegye rózsáit, amelyek
lassan hervadni kezdtek!
A csizmahúzó minden éjjel a bokámba akart harapni, a bolthajtás szinte
arcomra ereszkedett, és a zsalugáterek mögött susogó nagy fák a legrosszabb
tanácsokkal láttak el. Ólmot és port kínáltak gyógyszerül, a dupla csövű kis
pisztoly szinte kötelességszerű nyugalommal várta az éjjeliszekrény fiókjában
szerepét, mint a színész a végszót, és a vasúti menetrend többé nem nyújtott
felvilágosítást arról, hol késhetett le a vonatról a legdrágább nő. Az ünnepélyes és
dámás kulcsárnő végre megsajnált, és estére könyvet készített az ágyam mellé. A
könyvet Heine H. írta, és Vallomások volt a címe. De nem jutottam tovább három
nap és három éjszaka a düsseldorfi öreg franciánál, aki dobszóval kíséri a
napóleoni regéket. (Azóta se szeretem kezembe venni azt a könyvet. Mintha egy
gúnyos arc torz mosolya jelentkezne a levelek közül: „látod, látod, mily’ ostoba
voltál egykor!”)
Aztán újra megjött a postakocsi, üres volt ismét, és külön korsóban sört
hozattam a kocsisnak, hogy minél hamarább eljussak a szomorú helyről.
A szürke ló vígan lóbálta most fejét, a nagy fák szinte csalódottan néztek a
szökevény után, a haldokló öregemberek csodálkozni látszottak, a
szenteltvízszagú szobalányok meredten bámultak a postakocsi után: hogy lehet az,
hogy épen és egészségesen elutazom?
Ezt valamikor úgy hívták, hogy első szerelem.
(1913)
212
Krinolin
Abban az időben, mikor minden második fürdővendéget Gazsinak hívtak
Balatonfüreden, és az „Esterházy”-ban sorshúzás útján döntötték el, ki fizeti a
színészek vacsoráját, Kisfaludy Sándor táblabírós pózzal állott a teátrum előtt,
talpig bronzban, és a nádasokban az éj madarai versenyt énekeltek a csónakázó
szerelmesekkel, a tó vad volt és hínáros, mint a nők, a holdat nagyon
megbecsülték, hogy éjszaka világított, és az elmúlt század elején beállított ágyak
gyakorta leroskadtak a messzi vidékekről érkező magyarok alatt, ez idő tájt: egy
alkonyaton, midőn az ismerős három vadlúd már bejelentette a közelgő estvét a
füredi partokon, csöndes szárnyalással jőve Tátika felől, és Bizay úr hangos
káromkodása a sétatérre hallatszott, amint estére a borbély beretválta, lakott
Füreden egy Garamváry nevű földbirtokos, családja és személyzete, Zólyom
vármegyéből, mint az akkori fürdői tudósításokban olvasható. Garamváry úr
olyan komoly ember volt, hogy naphosszant a savanyúkút árkádjai mellett
üldögélt, és azt számolta, hogy a vízmerítő lányok hány pohár savanyúvizet
mérnek ki a forrásból. Olykor a pálcájával a homokba írt számjegyeket, és akkor
sem mozdult meg otthonról hozott karosszékéből, ha a tavon sikoltoztak a
fuldoklók. Megelégedett, nyugodt, csöndes férfiú volt, megfelelő terjedelmes
testalkattal, tokával, régi pecsétgyűrűvel kezén, és csupán a csizma le- és
felhúzásától rettegett, mert ötven esztendő óta mindig szűkre szabta a lábbelijét a
zólyomi csizmadia. Az elmúlt század derekán Magyarország némely részeiben
még elég sűrűn előfordultak a Garamváry úrhoz hasonlatos férfiak. Mintha a
török hódoltság óta élnének egyhuzomban, mióta tulajdonképpen béke volt az
országban, eltekintve néhány lázongó erdélyi nemes és nyugtalan deák
rendzavarásától. Háromszáz esztendeig üldögéltek megszokott karosszékükben,
gyönyörű pipákat szívtak életmeghosszabbítás céljából, a melegek jöttével
Savanyúkútra utaztak, hol kedvező időjárással fél esztendeig eltűnődtek azon,
hogy milyen bolond ember az, aki bemegy a Balatonba, holott a tó nem mindenütt
sekély.
Csupán a három vadlúd megérkezése szerzett némi izgalmat a savanyúvizes
kút vendégénél. A ludak továbbrepültek a kenesei homokpartok felé, de
Garamváry úr mind sűrűbben emelgette fejét a régi fogadó nyitott ablaka felé,
ahonnan a híres Bizay dörmögése hallatszott. Bizay, a „nemzet bárója”, felébredt
– mindig estefelé ébredt –, és talán most határozza el magában, hol áll a fáraóbank
vagy a ferbliéjszaka. Az asszonyok miatt sűrűn meg kellett változtatni az éjjeli
213
kártyázás színhelyét, akadt egy-két kardos asszony, aki éjszaka, szobalányától

kísérve, betört a kártyázók közé, és férjét követelte, holott az már kiugrott a
fogadói ablakon.
A borbély végzett Bizayval, és a „nemzet bárója” hollófekete bajusszal és
üstökkel jelent meg a zsalugáterek mögött. A hálóinge mocskos volt a
hajfestéktől, de kövér ujján ragyogott a gyémántgyűrű. A tenyerét a szájához
emelte.
– „Esterházy”! Numero hét! – szólott fojtott hangon a savanyúvizes kút felé,
és Garamváry úr erre nyugodtan bólintott.
Garamváry Estella ez időben így szólott az édesanyjához:
– Apus megint kártyázni fog egész éjszaka.
Garamváryné szívbajos asszonyság volt. A családjában mindenki szívbaj
következtében halt meg. Mindig kesztyű volt tehát a kezén, a fülében gyapot,
meleg kendő a vállán, és a belső cselédeit mezítláb járatta, hogy zajt ne
okozzanak. Leginkább a teliholdat szerette nézni éjszaka, midőn csendes volt a
Balaton, és ijedten, kétségbeesve vonult vissza ablakából, ha korhelyek ráhúzatták
Patikáriussal a divatos nótákat. Csupán beteg szívének élt, nem mert nevetni, nem
merészelt sóhajtani, mintegy álomba merülve nézte az óramutatót az ingaórán, és
hálát adott, ha az óramutató ismét áthaladt a XII-esen, és új óra kezdődött.
– Mi közöd hozzá? – felelt igen halkan és meglehetős hosszú idő múlva,
mintha a szívét előkészítené arra, hogy felesleges beszédet fog mondani.
Estella vállat vont.
Három szobájuk volt a régi fogadóban, amelyen a zöld zsalugátereket
mindig csodálkozva rázta meg az éjszakai szél, hogy helyükön vannak. A fehérre
meszelt falak nedvesek voltak, és az ágyak, bútorok úgy sírtak, mintha
kegyelemért könyörögnének, már elegendő volt a hosszú szolgálatból. Az öreg
cselédasszony meztelen lábával olyan félénken járt a meggörbült pádimentumon,
mintha tarlón járna. Az öregúr huszárja sarkantyút viselt ugyan csizmáján, de
gyaluforgácsot dugott a taréj mellé.
Estella kinyitotta a zsalugátert, és a platánok zöld levelei ismerős sóhajtással
csillantak meg a napáldozatban. Könnyű balatoni szellő suhant a szobába, és
megcirógatta Estella ruhafodrait.
A kisasszony elmerengve állott az ablaknál, majd halk sóhajtással fordult
hátra:
– Anyám, itt van ő.
A szívbajos asszonyság meglehetős erőfeszítést tett, hogy fel ne ugorjon
karosszékéből. Majd megadással hátrahajtotta a fejét.
– Edmund? – kérdezte alig hallható hangon. – Surray Edmund?
214
Estella boldogtalan mélabúval – amint a színpadon a szerencsétlen

szerelmeseket játsszák – féloldalt fordult, és a két kezét összekulcsolta a fején.
– Megérkezett, ahogyan ígérte. Egy igazi férfi mindig megtartja a szavát.
A szívbajos asszonyság sóhajtott. Estella a félig vak falitükörbe vetett egy
pillantást, mintha állását óhajtaná megfigyelni. A platánok alatt egy vándorszínész
külsejű, hegedűhúrszínű, bozontos hajú és elkeseredett magatartású férfiú
ballagott át. Kockás köpönyege volt, igen, amilyent manapság, hölgyeim, a
bohózatokban szokás viszontlátni, egykor ellenben divatos és romantikus ruházat
volt, a szárnyakat könnyedén felkapta a szél és meglobogtatta. Lord Byron állott
ily köpönyegben a hajó orrán, mely messze elvivé Angliából.
A szívbajos asszonyság horgolt cipőiben az ablakhoz suhant, mint egy
betegnek sóhajtása.
– Edmund – mondta elég hangosan a zsalugáter mögött.
A színészies férfiú megállott, időjárás és nyomorúság, ital és festék eltakarta
ugyan igazi arcvonásait, de mégis kedvező és kíváncsi mosoly ült a keskeny
ajakra.
– Asszonyom, nagyasszonyom – mormogta szívére szorított kézzel.
Karbonárikalapját lekapta fejéről – kár, hogy szélcsend volt a téren –, kékes ajka
megremegett, mint a régi színészek ábrázolták a mély felindultságot.
Estella most az ablakhoz lépett.
– Ön itt, Surray? – kérdezte csodálkozó hangon.
– Hol lehetnék egyebütt? – felelt a színész. – A hold a nap nyomán jár,
aranyruhás felhő délre száll, a fecske afrikai partokra utazik, én Füredre jöttem a
társulat és nagyságodék után.
Estella megindultan hallgatta az olvadékony szavakat. Harmincéves volt, és
lelke telve volt álmokkal, amelyek holdassá tették éjszakáit. Azazhogy
harminchárom éves volt, és kis falujában, a nyírségi nádak között a szomszédok
csupán pohárköszöntőt és kutyaugatást tudtak…
– Emlékszik, tavasszal a füredi nyárról álmodoztunk, Surray? – kérdezte,
mintha nem bízott volna a színész emlékezetében.
– A lugasban! – kiáltott fel Surray, akinek most eszébe jutott minden.
Holdas esték, pompás vacsorák, régi hazugságok. – Fájdalom, barátomat, Petőfit
még mindig hiába keresem – tette hozzá fájdalmas hangon, és szinte könnybe
borult szemmel nézett a messzi tóra.
– Hiába! – ismételte a szívbajos asszonyság.
– Már két hete vagyunk itt! – szólt szemrehányólag Estella.
– Nem jöhettem elébb. Barátom nyomait kerestem, drága csillagsugár –
felelt gyorsan a színész. – Magányos vándora vagyok én az emlékezetnek, a
215
múltnak, a barátságnak. Sohasem nyughatom meg addig, amíg őt fel nem lelem.
Surray és Petőfi! E két névnek egymás mellett kell csillogni.
– Szegény Edmund! – mondta Garamváryné őszinte megindultsággal.
– A csillagok sorsa, amelyek a földre hullanak egymásért – mormogta
Estella.
A színész megvakarta az orrát, láthatólag elgondolkozott, aztán egy sárga
cédulát vett elő a köpönyege zsebéből.
– Egy páholy a mai előadásra, ha meg nem vetik. Gringoire-t játszunk a
teátrumban. Gyönyörű darab. Csupa érzelem.
Estella átvette a jegyet.
– Elmegyünk, mama.
– Négy pengő forint az ára – mormogta a színész, és a falevelek közé
bámult.
A szívbajos asszonyság az alsószoknyája zsebében megtapogatta kulcsait.
Aztán a szekrényhez csoszogott.
Surray elszánt, kerekre nyitott szemmel nézett Estella arcába.
– Szeretsz még, tavi rózsa? – kérdezte.
– Szeretlek – felelt Garamváry Estella alig hallhatólag. – Elszököm a
társulat után, ha innen elmentek. Ugye, magaddal viszel?
– Hogyne! – bólintott Surray, és a négy pengő forintot kalapja bélésében
elhelyezte.
(1913)
Cilinder
A holddal sok baj volt ez időben Füreden, mikor Bizay úr, a „nemzet
bárója” parancsolt az „Esterházy”-ban, a teátrumban, és a sánta lámpagyújtogatót
estére leitatta, ha eszébe jutott, hogy sötétség legyen a tó partján és a sétatéren.
Vajon lesz-e holdvilág estére? – gondolták sokan Füreden. A holdra szükség volt,
hogy vacsora idejére megjöjjön a kenesei partok felől; és őszidőben, e gyönyörű
szeptemberben, midőn már a kártyásokat is erőfeszítéssel tartotta vissza a
furfangos Bizay, csupán a szerelmesek maradtak jószívvel a régi fürdőhelyen, a
cigányokat fórsponttal vitték haza téli otthonukba, és az „Esterházy” kéményébe
belecsapott a villám; igen helyes volt, ha a holdvilág kidugta vérvörös fejét a
nádasok felett, mintha a „párizsi toronyőr”-ben fonálon húzogatnák felfelé. A
színészek még Füreden tanyáztak, néha összefogdostak egy előadásra való
közönséget, de többnyire a holdat lesték ők is. Mert, mint mindig, most sem
216
tudtak elutazni az állomásról. (Mintha a régi színészek élete nem állott volna
egyébből, mint az egyetlen körülményből: vajon tovább tudnak-e utazni. Azért
szavaltak, szerettek, megvénültek, meghaltak, hogy egyik állomásról a másikra
pályázhassanak. Az angol ezért írta Lear-t és Coriolan-t.)
Vajon lesik-e manapság is a holdat a füredi partokon szeptemberi este,
amely oly lágy és gyöngéden borús, mint a bánatos szerelem és a könnyek között
váltott szerelmi csók. Reggelenként mindenféle sárga leveleket, hervatag
moszatokat hozott valahonnan a tó, a hárs lehullott levele és a medveszemhez
hasonlatos vadgesztenye talán a tihanyi öreg papok üzenete volt, amint éjszaka a
tóra bocsátották üzenetüket: menjetek Füredre, és mondjátok meg Garamváry
Estellának meg a többieknek, hogy már vége van a nyárnak.
A hold feltűnése a mozdulatlan tavon e kései szeptemberi napokban mintha
a legkomolyabb dámákat is gondolkozásra csábította volna. Vége a nyárnak, itt az
ősz, és szerelem nélkül iramlott el az élet. Pedig nem érdemes másképpen élni,
mint szeretni! Surray Edmund, a színtársulat hőse, aki még nemrégiben is a
legmulatságosabb figura volt e platánok alatt, midőn délceg dunántúli
mágnásifjak és komor alföldi urak hurcolták Patikáriust éjszakánként ablakról
ablakra, és még a szívbajos öreg asszonyságoknak is jutott egy andalgóból (hisz a
szívbajt szerelemtől szokás kapni), a nyomorúságtól és italtól régi nagybőgővé
barnult színész, aki füstös külseje miatt a nyári bálokon szégyenkezve húzódott
meg a sarokban, a fal mellett, mintha csak a fogasra akasztott százgallérosoknak
és viklereknek vonná a maga egyhangú nótáját, szeptember vége felé meghívást
kapott, hogy részt vegyen a csónakázásban (holdas estén), midőn a partról az
álmatlan öregurak és szundikáló régi asszonyságok merengő fejbólintással
hallgatják Császár Fruzsina énekét, mintha tündér énekelne a tó közepén. Surray
valóban elfoglalta helyét a tágas csónakban, és senki sem dobta a vízbe, midőn
recsegő hangján – amelyet a hármas halom minden fajtájú szőlővesszeje
gyantázott – a maga dévaj nótáit is elfújta a drága Fruzsinka dalai után.
Fruzsina! Egykor, talán még manapság is néha: komoly hangsúllyal ejtették
ki ezt a nevet, nem úgy, mint a bohózatokban.
A régi füredi krónikákban, jégszürke szakállú urak emlékezetében, kályha
mellett üldögélő asszonyságok kötőtűinek csörgésében bizonyára felzeng néha a
Fruzsina hangja, mint az üvegharangé, amelyet estenden meglóbál a szél egy régi
kert mélyében. Pestről jött, vagy talán – Bécsből? És csak németül és franciául
tudott. Magyarul szégyellt megszólalni. A legszebb ruhái voltak, kalapja mint egy
költemény, és kis francia cipője nyomán sokáig elgondolkoztak a fiatal és érett
urak: sorsom, életem, halálom. Hosszú pillájú, fekete szemét többnyire lehunyva
tartotta, és talán éppen ezért volt tekintetének varázsa kimondhatatlan. (Holott ez
217
időben Veres Pálné nőneveldéjében arra tanították a fiatal hölgyeket, hogy

szemüket mindig kerekre nyissák, rossz divat volt, manapság már csak távoli
falucskákban hódítanak így a nők.) Csábítás, fájdalom, szomorúság és öröm
egyszerre tündöklött fel a nagyon fekete szemekben. Ha finom, párizsiasan
gyöngéd kacérsággal feléd fordította fejét, olykor gyermekesen mosolygó vagy
szomorkodó arcát, és szívből jövő odaadás muzsikált hangjában, midőn
savanyúvizet kért a kúton, kis kezén a gyémánt fehér tava megvillant, vagy finom
lába fodrai között szemérmetes rejtőzködéssel mutatta meg a valcerlépést
elnehezedett fiatalembereknek, akikkel estére táncolni óhajtott: bár a nyírségi
homokdombok között, ősi zizegésű nyírfák alatt születtél, és idáig csupán
atyádról reád származott, az első foglalásból való földedben és anyádék
kúriájában (hol a bölcsőben hallgattad a síkság felett futó szelet és a tél
dörmögését) bizakodtál a jó Istenen kívül, Nyugatra szerettél volna utazni, a
Szajna mentén illatszert venni, Londonban frakkot varratni – vagy Keletre
hajózni, és Indiából gyűrűt hozni, hogy Fruzsina tetszését megnyerhessed.
Egzotikusan sűrű, fekete haja – mint a déli tengereken a csillagtalan éjszaka –
nyakán könnyedén göndörödött, és Bizay úr mindig letette az ablakdeszkára az
előkészített kártyacsomagot, ha a sétatéren végigment.
Ő volt az idegenszerűség, ismeretlen nagyvárosok esti lámpásainak fénye,
amely a messziségből a felhőkre rajzolódik, Strauss zenekarának csengő
muzsikája a Práterben, egy utazás a Rajnán, midőn Heine verseit hangosan
olvassák nászutasok a fedélzeten, és a távolban megjelenik a kölni dóm, tavaszi
lófuttatás Angliában, páholyában ül az indiai császár, és a ladyk falusi
birtokaikról mind megérkeztek, egy éj Sevillában, a mély tüzű pillantású
szenyórák és a szerenádok városában: – ez volt Fruzsina, akiről Füreden egykor
annyit sem tudott senki, hogy asszony, avagy leány. Csupán Livin, az egykori
lengyel menekült, jelenleg a társulat színlaposztója állította, hogy Fruzsinka a
bécsi rendőrség kéme, aki a búsongó magyarok terveit kilesi – ám Livin
száműzetése óta többnyire részeg volt.
Az öreg és fiatal urak ezen a nyáron kezdtek ismét pantallót hordani
Füreden, sutba vetvén a magyar ruhát. Hosszúra szabott pikémellények és
meggymag gombos, kék frakkok tünedeztek fel a sétatéren. A gavallérok többet
sétálgattak a tóparton – a csábító szirén után –, mint kártyáztak az „Esterházy”-
ban. A „nemzet bárója” csodálkozásában megfeledkezett a hajfestékről, és egy
napon zöld fürtökkel jelent meg.
Szeptemberben pedig, midőn már megritkult a fürdővendégek koszorúja,
csupán a szerelmesek és nagyon öreg emberek maradoztak még itt egy-két enyhe
218
őszi napocskára, Surray Edmund, aki mindenben szerette megelőzni korát, egy
délben cilinderkalapot vett a fejére…
Hol szerezte a cilindert?
Sohasem tudta meg senki. A hősszínész végleg ledobta a magyar ruhát, és
télire visszatérvén a Nemzeti Színházhoz, nem is látta őt többé senki fokossal a
Váci utcában.
Fruzsina karonfogva sétált végig Surrayval a sétatéren, és Garamváry
Estella füredi uralkodásának ezzel örökre vége volt. A nagyasszonyos, gyöngyös,
főkötős, vikleres, harmincéves kisasszony, aki Füredet nemzeti irányba nevelte
egy évtizedig, a gavallérokat zrínyiben, és komoly kazinczyban az öregurakat
kedvelte udvarában, az ablaka alatt csupán Lavotta-dalokat engedélyezett
elhúzatni éjszaka, és a Jókai-villa előtt mindig gyöngéden megérintette a kerítést,
mint régi templomban az ereklyét, könnyesen, zokogva vonult vissza.
Surray színész nem emelte meg cilinderét előtte, mert talán még nem tudta,
hogyan kellett hódítóan köszönni, az öreg Kisfaludy táblabíró úr (a Sándor
rokona) strupflit varratott a nadrágjára.
Egy este Veszprémből elhozatták a gavallérok a cigánybandát, és az angol
himnuszt játszatták egész éjszaka Fruzsina ablaka alatt, miután a cigányok más
idegen nótát nem tudtak.
így verték meg a magyarokat egykor régen Füreden.
(1913)
Esti órák
Abban az időben, mikor az „Esterházy” volt a világ legszebb fogadója,
nemcsak Füreden, de egész Magyarországon, és a csizmahúzónak, valamint a
vendégszobának, a töredezett, haloványzöldre kopott zsalugáternek, Anton úrnak,
a fekete kabátos, pápaszemes bérszolgának, az ablakokat eltakaró
platánleveleknek és a sötét folyosón érezhető fogadói szagnak – régi sörök, borok,
pörköltek és cigányok szagának – különös legendája volt Magyarországon,
amelyről havas télben nők álmodtak az alföldi úriházakban, fiatal hölgyek
hosszan ábrándoztak az őszi esőbe merengve Kassán vagy Újhelyben, az elmúlt
gyönyörű nyárról, egy éjjelizenéről, egy szeles délutánról, midőn a Balatonnak
hátán kidugták fehér lábukat a tihanyi tündérek: ez időben Polkányi János
polkányi földbirtokos és öregúr zsebórája szerint járt a gyorskocsi, húzatott meg
az ebéd kezdetét jelző harang a fogadó tornácán, és a hold is bizonyára a
nevezetes zsebóra szerint ment aludni hajnalonként.
219
A Polkányi órája! Milyen nevezetesség volt egykor Magyarországon!

Adomákban, amelyeket jégszürke szakállú öregurak agarászebédek után, a kis
poharak idejében (midőn a banda még csak a folyosón hangol, és a nagybőgős két
kézre támasztott fejjel bámulja hangszerét a sarokban, mintha sohase látta volna
ez embernagyságú embert, amelyet élettársának vállalt, és a bőgő a falnak dőlve
hallgat, szomorúan, szótlanul, elgondolkozva, mintha adósságán gondolkozna)
vagy csöndes falusi estéken, midőn a patience-kártya már elvégezte tennivalóját, a
szél alig hallhatólag doromból a kémény körül, és nagyanyánk letette a regényt,
amelyet tán századszor olvasott életében, este új hó esett a barna kert
nyugtalankodó, zörgő faleveleire, és a láncaikról elbocsátott ebek téli kedvvel és
türelemmel nyújtózkodtak az udvaron, a kulcsárné sombefőttel kedveskedett a
vacsorához, és nagyanyám a leereszkedett esti csöndességben megint rókaugatást
hallott a nádas felől, mint tél elején mindig: gyakran hallottam Polkányi órájáról,
a legjobb zsebórából, amely Füreden, Magyarországon, a hatvanas esztendőkben
feltalálható volt. A legenda szerint a nap, hold és csillagok járása látható volt az
órán, álmatlan éjszakán harangjátékkal mulattatta gazdáját, felébresztette reggel,
és napközben elvitte azokra a helyekre, ahol Polkányi úrnak megjelenni
kötelessége volt: a cukrászhoz és a sétatérre. A bécsi Szent István-tornyon éppen
annyi időt mutatott az óra, és a füredi szívbajosok érverését kitűnően jelentette.
Midőn Császár Fruzsina elutazott Füredről, késő ősszel persze, szüreti dalok
elhangzása után, a pókfonál mint a kalendáriumbeli öregember szakálla
szálldosott: a Polkányi bácsi óráján tartotta számon a füredi közönség, hogy
Fruzsinka hol és merre jár. Az öregúr kivette a tekintélyes órát a sétatéren vagy a
tóparton, és a mutatólapra, amely égi jelekkel volt felszerelve (a skorpió aranyból
volt), reápillantott:
– Fruzsinka most ért Veszprémbe! – mondta, és elhallgatva körülnézett a
platánok alatt, amelyeknek levelei őszi költemények búbánatos hangulatával
szálldostak alá, hogy reggeltől estig elborítsák az utakat, és a megritkult gallyakon
át mindig tisztábban lehetett látni a tó túlsó partjait.
Fruzsinka messze utazott. A bécsi táncosnő, aki azon régi és felejthetetlen
nyarat Füreden töltötte, a zöld és hervadtvörös színű bőrládákat kis
ezüstkulcsaival bezárván, kijelentette, hogy tán többé sohasem jön
Magyarországba. A bécsi színházban új táncmutatványok várták, aztán Baden-
Badenban fellép a Társalgó színpadán, talán Bolognába is elutazik, ahol egy
temető van és egy sírdomb, amelyen egykor üldögélt. A füredi táblabírák után
ismét elkövetkezik a nagyvilág, Párizs, talán London, nagy Európa, ahol a
színházakban este felgyúlnak a csodálatos lámpások, és Hamburg, ahol arany
peng a zöld asztalokon, és a nyerők ékszert és virágot vesznek a táncosnő
220
tiszteletére. Ám sohasem felejti el a füredi holdas estéket, a vadludak kiáltását az

esti tó felett, a Tihanyból hangzó harangszót, amely manapság úgy csendül meg a
távolban, mint a Kisfaludy regéiben, a szerenádokat és éji dalokat, amelyeket
boldogtalan gavallérok rendeztek ablaka alatt; sohasem felejt el semmit, szíve és
lelke itt marad, érzelmes dalai tovább csengenek a füredi platánok alatt, ám télen
Bécsben fog táncolni a télikertben. S egy napon az órára pillantva, így szólott
Polkányi bácsi az „Esterházy” tornácán:
– Most ért Pestre Fruzsinka, és az „Aranysas”-ban megszállott.
Boldogtalan, esős nap volt, téli hűvösség és alföldi falvak szomorúsága
kopogott a fogadó tetőjén, elhagyatott udvarházak és elmerengve füstölgető
kémények, búskomor, sáros ebek és életunt öreg cselédek, az égboltozat nyugati
oldaláról kelet felé utazó, vég nélküli felhők és dohos, régi családi limlommal
megrakott szobák képe jelent meg a gavallérok képzeletében, akik nyáron és
ősszel a bécsi táncosnő társaságában napfényes olasz ligetekről, színes vitorlájú
gályákról vagy Párizs esti lámpásairól beszélgettek. Már csaknem jó ismerősük
volt a svájci reggel a rózsaszínű havasok között, ahol az erdőkben a piros
gyöngyvirág nyílik, mint a hajnal leánya; Bencsik, a sárosi gavallér estenden a tó
partján hallgatván Fruzsinka lágy madárhanghoz hasonló szavát, képzeletben
postakocsin ült az Anglia déli részeibe vezető országúton, amely helyet a britek
virágoskertjének szokás nevezni. Barbolyai – az erdélyi hegyek közül – az
egyedüllét óráiban, lefekvéskor vagy ábrándos délután a bécsi táncosnő
hattyúprémes színházi kabátját őrizte karján az öltözők folyosóján; Mitskei,
nyírségi pajkos, egykor gárdista, az osztrák és olasz határon ült egy
vendégfogadóban, amíg az utazókocsi kerekét megigazítja a kovács, a padrone
piros borral szolgál, szentképek és rablók puskalövéseinek nyomai vannak a
falon, messze alkonyodik, és a nyerges ló hosszan nyerít a csöndességben –
persze Fruzsinka is ott ül valahol a fogadóban, fején kis utazókalapka, és a német
városkába utaznak, amelynek cukrászboltjáról Turgenyev regényt írt, és a regényt
együtt olvasta a táncosnő Mitskei Mihállyal a füredi sétatéren… És otthon, a
Nyírben, ahová nemsokára menni kell – hisz a nyárnak vége –, csupán egy vén
szuka agár ásít a tornácon, ahol régi újságokkal van kibélelve a nagyapjáról
reámaradott karosszék.
Minden elment Fruzsinkával a gavallérok életéből. Könnyű bárányfelhők és
csillogó, őszi napfények sohasem mutatkoztak többé a táj felett. A platánokon
már alig volt levél, és a cigányok régen elszöktek a fürdőhelyről. Estenden
némán, elgondolkozva, de nagyon bőven ittak, mintha három feneketlen lyuk
keletkezett volna egyszerre az „Esterházy” fogadó étkezőszobájában. Anton, az
öreg pincér két karján hozta a pintes üvegeket, és a poharak szótlan
221
szemlélődésének voltak alávetve. A poharak – ezek a hűséges barátok, akik az

élet tekervényes útjain türelemmel várják a megsebesült férfiakat zöld levelű
csárdák asztalán – kifogyhatatlan buzgalommal szolgálták a gavallérokat. Annyi
látnivalót nyújtottak esténként, amennyit már el sem viselhet az ember. Fekete női
hajak, álmodozó asszonyszemek és tojásdad alakú, finom arcocskák mutatkoztak
a búsongó gavallérok előtt. A poharak összecsendülésében lágy hangja hallatszott
valakinek, és az odakünn kopogó őszi eső mintha könnyű lépteit utánozná
valakinek, aki innen messzire elment.
Polkányi bácsi kivette az óráját, a nevezetest:
– Fruzsinka most már Bécsbe érkezett a gőzhajón – mondá halálos
biztonsággal.
A gavallérok összenéztek, de senki sem mozdult meg az „Esterházy”-ban.
Mintha féltették volna egymástól bánatukat, gondolatukat, ábrándozásukat, esti
merengésüket: nem merték egymást elhagyni, hogy hátha valamely csalás vagy
előny érheti az egyedül maradottat. A szájuk sohasem nyílott beszédre, halkan,
titokban sóhajtottak bele a poharukba, s nem kérdezték egymást sohasem, hogy
mért nem bírják elhagyni Füredet, a szürke tavat, kopasz sétateret, hol egykor oly
tündöklő volt a nyár…
Az első hó is megérkezett, és a cinke pittyentett a hideg faágakon. Polkányi
bácsi összeráncolta homlokát, amint órájára nézett.
– Ő már elfelejtett minket.
Ekkor aztán hazamentek a gavallérok ásító agarukhoz és a düledező
kéményekhez, amelyekből őszidőben oly végtelen csöndességgel szálldos az
akácfa füstje.
(1913)
A silbak
A füredi gavallérok között volt egy bizonyos Matskási Miklós nevezetű
nyírségi úriember, aki nemcsak arról volt híres, hogy két pakli svájci kártyát
egyszerre eltépett, hanem nevezetessége volt, hogy ezer költeményt tudott. A
költők nem írhattak olyan verset, amelyet Matskási el nem olvasott. Egyszer
unalmában – míg a hazulról indított pénzmag megérkezését várta, és négy nap és
éjszaka feküdt étlen-szomjan ágyában – megtanulta a Csokonai Dorottyá-ját. A
pénz megjött, hamarosan el is fogyott, mert szerencsétlenebb kártyást nem szült
magyar anya Matskásinál, de a Dorottya megmaradott. Általában azonban csak
szerelmes versek megtanulásával foglalkozott, mert bár elmúlott harminchárom
222
esztendős, olyan szerelmes volt, mint egy jurátus. Természetesen Fruzsinkába.

Nem nagy kunszt volt ez a régi Füreden, ahol a mocsárláz lakott a tó nádasaiban,
és a szerelem a platánok levelei között úgy repdesett, mint egy kismadár. Aki nem
lett maláriás, az szerelmes volt. Vénséges vén öregurak, akik már csupán szüretig
vagy legfeljebb az első disznótorig szerették volna kitologatni az életüket,
nyugtalanul forgolódtak ágyukban. Köszvényes nyögés helyett Fruzsinka nevét
sóhajtották. Bizay úr, a kártyabarlang bérlője, néha úgy elgondolkozott magában,
hogy csaknem elfelejtette letenni a zsinórból a kártyapénzt. A félszemű
Komoróczy kapitány majdnem kilőtte az ép szemét, mikor a pisztolyát töltögette.
Ostfi és Gyurcsik, akik közös kasszára játszottak, és még kalapot is egyformát
vettek, úgy nézegették egymást, mint két dühödt vadállat. Matskási Miklós a zöld
disznóra gusztált, Himfy-verset mondott magában, és valamely öntudatlan,
túlvilági mosoly jelent meg az arcán, mikor az utolsó bankóját is elveszítette.
Mehetett haza szerelmes levelet írni.
Ha ugyan még él valahol Matskási Miklós – a savanyúvíz hosszú életűvé
szokta tenni az embereket –, bizonyosan jóízű fejbólintással gondol vissza a
füredi nyárra. Midőn tavasztól késő őszig nem csinált egyebet, mint kártyázott –
bánatában, és este szerelmes levelet írt túláradó boldogságában. Odahaza – a
Nyírben – a gazdasági szerződések megfogalmazásakor gyakran eltévesztette a
nagybetűt, a pontosvesszőt mindig tétova, de büszke élvezettel rakta fel, mint az
idegen szavakat kivágja némely ember, amelyeknek helyes értelmét nem tudja
teljes bizonyossággal. Szerette, ha a postamester válaszol helyette a levelekre,
amelyeket nagy ritkán kapott. Komoly, nagy fejű, mélázó szemű férfiú volt, mint
a furulyaszó a homokdombok között. Kopaszra rágta a lúdtollat, amíg az
adóintésre erélyesen válaszolt. A tintába ecetet kevert, és a falról vette a porzót
leveléhez.
Bezzeg Füreden már az acéltoll járta, és finom levélpapiros, amelyet
Bécsből hozatott a veszprémi gyolcsossal, aki messzi vásárokra járt. Két kis gerle
csókolózott a papiros bal sarkában, és a borítékon kék folyondárból szőtt M. betű
volt. És míg éjjelente tétovázva hangzott alulról, az „Esterházy”-ból a cigányok
muzsikája – a prímás elfelejtette a stimmet egy-egy nagy zsinór láttára, a
cimbalmos szórakozottan ütögette a levegőt, amíg az ütközet eldőlt, csupán a
nagyon füstös képű nagybőgős húzta változatlanul a sarokban a maga egyhangú
nótáját, mert babonaságból nem volt szabad a kártyásokra néznie, s tavasztól
őszig egy fogason felejtett, ócska százgallérosnak muzsikált –, Matskási Miklós
szent szerelemmel simogatta meg a violaszínű papirost, ajkához érintette a tollat,
és keze ügyébe állította a pecsétviaszkot, míg a címeres gyűrűt megfordította
ujján.
223
Mindenki írt már szerelmes levelet. Az írók és a költők összes munkáiban

nem található fel annyi hév és érzelem, mint amennyit egy rövidke szerelmes
levél felfoghat magában. Ah, hányszor írták le éjszaka, csöndes gyertyafénynél,
nagy titkon, a hold által megvilágított ablakdeszkán ezt a szót: szeretlek. A tollak
és ónok azonban mindig megremegnek még sok száz esztendő múlva is, mikor e
szóhoz érnek, és ki tudná elgondolni az érzelmeket és képeket, amelyek ilyenkor
támadnak a levélíró szívében. Nászút az osztrák Alpesekben, Klagenfurt piros
tetős házai feltünedeznek a völgyben, és a gráci „Elefánt”-ból a fehér abrosz
piroslik a napsugárban a metszett borosüvegen át; gondolás éjszaka Velencében,
régi paloták árnyékában; holdas este egy kis útszéli fogadóban Milánó felé, és a
magas ablakon bepillant a hold, hogy szűzi fehérré, titokzatossá fesse a kedves
párnán nyugvó, barna kis fejét; hosszú csók és fogadalmas kézszorítás Veronában
a Júlia erkélye alatt és délutáni vizit a bécsi kapucinusok sírboltjában, ahol halott
császárnék koporsója felett örök hűséget lehet esküdni: Matskási katonakorában,
az olasz csatamezőkön masírozván, bejárta e helyeket, húszéves volt, és anyjától
kapott amulett megőrizte minden veszedelemtől. Tehát nem írhatott másról, mint
a gráci gyorskocsiról, amelyen hazájába visszatért. Némelyek ismerhetik az algíri
partok fölött ragyogó csillagos éjszakákat, a velszi mezők felett szálló aranyos
ködöt napfelkeltekor, vagy Madrid lámpásait, amint a felhőkre vetik fényüket…
Matskási csupán velencei piros vitorlának tudta elképzelni kedvesét, amely
boldogan szeli a hajnali tengert, és leveleiben gyakran hasonlította őt zamatos
fügéhez, édes trieszti borhoz és csodatevő fekete szentképhez valamely kis olasz
templomocskában. Minden szerelmes másnak látja kedvesét, és bizonyos, hogy
azok a nők, akik sok szerelmes levelet kaptak különböző férfiaktól, öregségükre
nem tudják, hányadán vannak vele: aranypirossal szegélyezett bárányfelhőcske
vagy havasi kürthang voltak-e életükben: olyik asszonyság kis majom vagy
mókus volt fiatal korában. És hány tiszteletre méltó nagyasszonyt neveztek
bocinak, amíg megfakult az írás a szerelmes levélen!
Matskási minden éjjel megírta a szerelmes levelét, kétszer is elolvasta
befejezés után, és gyönyörködött a kellő helyen felrakott pontosvesszőben. A
nagybetűket sohasem tévesztette el, és a gyermekkorában öntudatlanul hallott
nyírségi szelet és a benne andalgó furulyaszót most valóban újra hallotta.
A Tiszában áll a hold, és szinte lopva úszik a part árnyékában. Majd tél volt,
és december dörmögött, a hideg napfényben lakodalmas szánkók csörögtek. A
veszekedő öreg kulcsárné helyett új asszonyszemélyt fogad, kitataroztatja az ősi
tetőt az udvarházon, kirúgja a szobából a tisztátalan agarakat: minden éjjel
megkérte Fruzsinka kezét a levele végén.
224
Aztán piros pecsétet ütött a borítékra, és gondosan megcímezte. Ah, mily

finomkodva tudta már leírni e nevet: Fruzsina. Pedig még nemrégiben is lusta volt
a nagy F-et megkülönböztetni a B-től!
Százegy levelet őrzött már a szekrényben Matskási, hisz sohasem küldte el
az éjjel megírt sorokat másnap. A hajnal még álmodozva lelte: a zsalugáteren
becsempészi a levelet a Fruzsina szobájába, vagy tán elutazik Pestre, és ott
feladja, hogy ne találja ki mindjárt Fruzsinka a dolgot. Majd megint mást gondolt.
Egyszerűen, bátran a kezébe adja, és futásnak ered. A leírt mondatok, drága
megszólítások, finom érzések muzsikáltak a fülébe, amíg elaludt. Másnap aztán
újra kezdődött csatája a rossz szellemekkel, amelyek kártyajárását befolyásolják.
A vörös alsóval, amely mindig későn jött. Vagy Tömösváry táblabíró úrral, aki
nap nap után aludt mögötte, és olyan alattomosan kezdett hortyogni, mintha csak
szimulálná az alvást: vajon kellemetlen volna-e a társaságnak, ha igazán elaludna
– mialatt jobb lábával titokban lefelé nyomta a balról a csizmát. És az ablak felső
szárnya nyitva volt, és Bizay úr mindig cukrot szopogatott. Hogyan is lehetne
szerencséje, mikor a félszemű kapitány titokban burnótot szív, és váratlanul
akkorát tüsszent, mint egy pisztolydördülés. Egyszer mégiscsak szétrobban az
ember, ez a kegyetlen, vérszopó gibic – pedig már megtiltották neki a tubákolást a
hazárdjáték mellett. A makk disznót miért fülezi meg állandóan Garamváry úr?
Istenem, csak szerelem ne volna, amely tönkreteszi a legjobb kártyajárást.
Majd őszre fordult az idő, és Fruzsinka mindennap megfenyegette a
gavallérokat, hogy már utazik, elutazik Füredről, tán Bécsbe, tán Olaszhonba – a
telet Párizsban szeretné tölteni. Matskási Miklós tízoldalas leveleket írt
éjszakánként. November élt e levelekben, kis falusi temetőkből lengett a
faggyúgyertya szaga apró sírhalmokról, ahol kisgyermekek alusznak. Zimankós
eső veri a postakocsi bőrfedelét Klagenfurt és Grác között, fehér köpenyegében ül
a császári tiszt úr, velencei úrnő képe sajog a szívében, és mindjárt felporozza a
pisztoly serpenyőjét, hogy végezzen magával. Tehát nemsokára vége lesz
mindennek, Fruzsina elhagyja a tájat, ahol kis lába alig látható nyomokat hagyott
a homokban, és a sétatéri pad oldalán merengve hullott alá indiai kendőjének
csücske. Az ismerős három vadlúd, amely Badacsony felől szállva jelenti az estét,
mind pontatlanabb légi útjában, reggel pára van az ablakon, amelybe női nevet
lehet írni.
– Holnapra megrendeltem a kocsit! – mondta Fruzsina egy este, amíg
meghatottan, szomorkásan függesztette a szemét a búskomoly Matskási arcába.
Eddig ugyan sohasem mutatta, de most jószívű nők módjára megsajnálta a
szerelmes férfiút, és gyöngéd, finom emléket akart hagyni maga után.
– Tehát, holnap – mondta Matskási.
225
Utolsó levélpapirosán utolsó levelét megírta ezen éjszaka. Hideg orkán

süvölt a lombardiai mezőkön, és egy fiatal katona silbakot áll egy távoli
puskaporos toronynál. Karácsony este van, otthon, a Nyírben, kerti bort isznak a
kalács mellé.
A levelet is lepecsételte, mint a többit.
Aztán elővette valamennyi levelét. Sorban megnézegette a borítékokat,
egyiket-másikat fel is nyitotta közülük, és bosszankodva csóválta a fejét például
egy júliusi éj történetén, midőn határozottan öngyilkos akart lenni.
Nagy cserépkályha állott a sarokban, a levelekkel begyújtott a kályhába.
Éjszaka kigyulladt a korom a kéményben, és az „Esterházy” fél tetője leégett.
Fruzsinka és a kártyások rémülten szaladgáltak a folyosón, csupán Matskási aludt
megelégedetten, nyugodtan.
(1913)
Szentanyám
Anyám az őszt szerette.
Tavasszal, télen és nyáron szinte egykedvűen élte napjait, csak félig olvasta
el a regényeket, és Rosenberg bácsi, a zsidó tanító francia nyelv helyett bízvást
taníthatott a héberek történetére, anyám unottan, szórakozottan üldögélt a lugas
közelében, ahol tanultunk, és sohasem javította ki a francia szavakat. Általában
úgy viselkedett, mintha véletlenül került volna a hosszú, sárga házba, ahol anyósa
parancsolt, és a kulcsárné latin szavakat tudott az öreg asszonyság tiszteletére.
Valamely nagy pör volt akkoriban, ügyvédek jártak a házhoz, akik ábrándos képű
segédeiket az ámbituson várakoztatták, és hajukat, bajuszukat csak félig festették,
míg nagyanyámmal hosszan tárgyaltak délután, és szenvedélyesen beszéltek,
írásaikat rázogatva, amelyekről ilyenkor lehullott a porzó. Anyám hideg
közönnyel üldögélt szobájában, Tompa Mihály virágregéiben lapozgatott, vagy a
falba épített, üveges szekrényben megigazította az altwien figurákat. És a zöld
hajú ügyvédek eltávozása után nem volt kíváncsi a tárgyalásokra, holott éppen az
ő jussáért folyt valamely régi, hosszú pör. Az ezüstpénzből csak az újonnan
verettet szerette erszényében tartani, és a vadonatúj bankjegyeket gondosan
összehajlította, mint a fehérneműt, mielőtt szekrényébe zárta volna. Borravalót
oly könnyed kézmozdulattal adott, mint egy kártyás, és olykor erején felül
megajándékozta a szegényeket, akik alkonyattal belopózkodtak hozzá.
Rosszkedvében ráhúzatott a nagyanyám udvarosára a révésszel és a kerülővel, és
226
a méltatlankodó öreg asszonyságnak azt vágta oda, hogy a pisztollyal olyan jól
tud bánni, mint egy férfi, tehát ne ingerelje tovább.
– Ti pénzért mindent megtesztek! – mondta, és megvetéssel, büszkeséggel
fordított hátat nagyanyámnak, atyámnak, Rosenberg bácsinak, akit pedig bölcs,
drága öregembernek tartott egyébként, mert olyan szegény volt, mint a templom
egere.
Ah, nagylelkűnek lenni, megbocsátani, büszkeségből és kiválóságból
nemesnek és jónak lenni, és mindenkit megvetni: ezt csaknem úgy szerette
anyám, mint az őszi időt. Szinte örvendezett magában, ha az ügyetlen szobaleány
drága vázát eltört, hogy megbocsáthassa – és az esőt áhítatosan hallgatta
alkonyattal, mint valamely gyászmisét, amelyet a legkedvesebb halottért mond
egy szent életű pap. Csodálatos indiai kendői voltak, amelyek az őszi este
hűvössége ellen megvédelmezték, karosszéke volt, amelyben egykor egy apáca
fejedelemasszony üldögélt, a szalmába bújtatott rózsafák és búskomor orgonák
fölött az eső hulldogált, és az ámbituson Turgenyev regényeit olvasta. Sokszor
úgy tűnik föl nekem a gyermekkor álmaiból, mintha egy drága, finom, idegen
úrhölgy érkezett volna őszidőben házunkhoz, aki regényes, hosszú léptekkel,
hátrafont kézzel, a gondolatoktól hófehérre válott homlokkal és félig lehunyt
szemmel menne végig a fehér futószőnyegen, amely az ámbitus piros kelméjén
mindig üdén és tisztán húzódott végig, mint egy régi, szemérmetes Lavotta-dal
öreg gavallérok szívében, amely dalt fekete szemű anyám odavetőleg, szinte
ajándékozva néha elénekelt a fuvola kísérete mellett. Nagyon fehér és kicsiny két
kezét töprengve kulcsolta össze ölében, és hűvös, rejtegetett pillantást vetett a
szomorú esőben búskodó, öreg fákra, a távoli mezőkön bolyongó ködre, mint ha
véletlenül azzal találkozik az ember, akit egyedül, igazán szeretett életében, de a
szerelemnek csendet kellett parancsolnia.
Ah, ősz, nyírségi csöndes ősz – Rosenberg bácsi életbe vágó fontossággal
magyarázta Lafontaine nyelve helyett a héber vallás ésszerűségét, kis, fehér,
bozontos feje átszellemült, mint egy hittérítőé, Júlia – így nevezte nagyanyám
anyámat – piros lovaglókesztyűt hozatott Londonból, zöld férfikalapot Grácból és
egy gyermekké válott, öreg pónit, amely már csak vizet hordott, Szaturnusznak
nevezett, de sem a kesztyűt, sem Szaturnuszt nem használta. Csodálatos,
boldogtalan, égből földre tévedt angyal szomorúságával nézegette a nagy fákat,
amelyeken a levelek úgy piroslottak, mint a Petőfi verseiben, sétabottal kezében
ment a folyópartra sétálni, és a révészt hideg szóval felelősségre vonta az öreg
csónak hiányossága miatt, bár sohasem szokott csónakázni. A határban egy
félkezű szent szobra állongott, minden ősszel elhatározta, hogy tavaszra
kijavíttatja a szobrot; hűvös érdeklődéssel hallgatta az agarászatból hazafelé
227
kocogó, szomszéd öregurak hőstetteit, amint hosszú, szinte kimért léptekkel rótta
az út mellett a gyalogösvényt, és fölvetette a fejét, mint egy csendbiztos, ha
valamely rendetlenséget tapasztalt a határban.
– Ötven évvel ezelőtt megbotoztattalak volna – mondta a kerülőnek, midőn
puskás embert látott végigmenni az agarászatra szánt mezőn.
A présház körül valamely hiba történt, midőn is Cserépi nyugalmazott
megyei pandúrt hozatta el anyám, hogy beszéljen a csősz fejével, ki fiatal korában
futóbetyár volt. Cserépi lóháton a régi egyenruhájában jelent meg a hívásra, és a
vén csőszt gúzsba kötötte.
És aztán oly lágy volt anyám, mint a párizsi kesztyű. Csak halkan,
szenvedély nélkül – intette Rosenberg bácsit, ha a tanulószobában belejött a
hittérítésbe, a falusi szobalányoknak mezítelen lábbal kellett belépni a szobájába,
és nagyon boldog volt, ha tűzkárosult tótok érkeztek vándorútjukban házunkhoz.
A nagy fejű házőrző ebeknek megveregette a fejét, és a hervadó fákról lehullott
leveleket nem engedte összesöpörni. Az ámbitus virágairól délutánonkint
letépegette a száraz hajtásokat, és vasárnaponkint a folyó túlsó oldaláról áthangzó
harangszóra fölnyitotta hosszú pillájú szemét.
– Templomba megy a föld népe – mondta komolyan, és talán helyeslően
bólintott.
Aztán egyszer elfogott egy levelet, amelyet bizonyos hölgynek bizonyos
alkalommal titkon írtam… A tanítókisasszony volt, akiért csaknem meghaltam ez
idő tájt.
Megsimogatta a fejem, és jobbról, balról figyelmesen megnézett, mintha
nagyon régen nem látott volna. A kezét az állam alá tette, és hosszasan arcomba
tekintett.
– Tehát szerelmes vagy? – kérdezte kétszer egymás után.
Elgondolkozva, meglepetten, kicsit csodálkozva nézte lesütött fejemet. A
keze lágyan járt a hajamban, mint az álom. Lassan megcsókolta homlokomat:
– Hidd el, fiam, nem érdemes…
Könnyedén sóhajtott, Rosenberg bácsit munkakedvre intette, de másnap,
ebédnél azt vettem észre, hogy újszerű hajviselete van anyámnak, egy csomó,
eddig nem látott ősz haj tündöklik homlokában, mint az új hó a faleveleken.
Könnyes, megbocsátó szemmel nézett rám.
– Kedves nagy fiam!… – mondta visszafojtott boldogsággal.
(1913)
228
Mitskei és Matskási
A gyertya lángja hirtelen elaludt, és valami zizegő süvítés hangzott a
levegőben, majd a vakolat porzott le a falról. Matskási fölemelte a fejét az
asztalról, ahol levelet írt, és a nyitott ablakra pillantott. Kora őszi alkonyat volt, az
udvarház előtti nagy térségen szinte lengett a falusi csendesség, mint egy jó
asszony lehelete álmában – ötvenlépésnyire szemben egy másik udvarház állott,
annak kiugró ablakában állott Mitskei, a pisztoly még kezében füstölgött,
amellyel a gyertyalángot ellőtte.
Matskási letette az írótollat, a sarokból előkereste a kalapját, és a
szomszédhoz ballagott.
– Mit akarsz már megint? – kérdezte egykedvűen.
– Unatkozom – felelt Mitskei. – Rettenetesen unatkozom. És te egész nap
leveleket írsz.
Matskási kissé elpirult.
– A gazdasági számadások – mormogta bizonytalanul.
Mitskei a szobába hajította a pisztolyt.
– Ördögöt! Megint annak az asszonynak írogatsz, hogy sohase küldd el a
levelet. Mire való ez? Egy év múlt el azóta. A regényekben sem szeretnek tovább
az emberek kilenc hónapnál.
Matskási a tintás ujját nézegette:
– Miért kilenc hónap?
– Tudom is én. Az öreganyám mondogatta, hogy amelyik szerelembe kilenc
hónap alatt nem hal bele az ember, akkor már elmúlott a nehezebbje.
Matskási szórakozottan bólintott, mintha nem is hallotta volna a barátja
szavait.
– Jól hord a pisztolyod, Mitskei. Ha véletlenül fölemelem a fejem,
homlokon találsz.
– Eh, elég volt már a levélírásból. Szakállas, bajuszos ember vagy, a
halántékodon ezüstösödik a hajad. Nem is méltó hozzád, hogy leveleket
komponálsz.
Matskási nem felelt, megszokta a barátja korholását, talán még jól is esett
neki, hisz a szenvedést is megunja az ember.
– Gyerünk sétálni – mormogta enyhén, békítőleg. – Szép az este.
– Füreden szebbek voltak az esték, ugye? – felelt Mitskei, és keményet
káromkodott.
Körülbelül egykorú férfiak voltak, gyermekkoruk óta egymás mellett voltak,
itt, a nyírségi faluban, „Punin és Baburin”-nak nevezte őket a vörhenyes Ilonka
229
asszony, aki a postát is bérelte, s ezen a réven irodalmi hölgy volt, a székvárosban
a sörházba mindig akkor lépett be Mitskei, amikor Matskási először figyelt föl a
hangászok nótázására, viszont Matskási babonás biztonsággal termett a
helyszínén, midőn a „Betyár” kávéházban széket emelt Mitskei a katonatisztekre.
Testvérebbek voltak a testvéreknél, egyforma véleményük volt az élet
haszontalanságáról, a halál semmibevételéről és a nőkről. Ugyanazokat a
könyveket olvasták téli délutánokon, és egyik nap Mitskei lőtte el a gyertya
lángját a szemben levő udvarház szobájában, másnap Matskási cselekedte
ugyanazt. Már az őseik kezdték a barátságot, amely egykor Magyarországon
szentebb volt a szerelemnél.
És az elmúlt nyáron Füredre utazván, ugyanabba a nőbe szerettek bele, az
észbontó Fruzsinkába, akiről a régi krónikák jót és rosszat vegyesen följegyeztek.
Kacér volt, és ábrándos volt, mint a holdas éjjel. Bűbájos volt, mint a keleti mese,
a szemében lidérclángok, és ajkán csábító mosoly, mint hajdanában a nők, akik
még George Sand-t olvasták, és Lavottától dúdoltak a zongora fölött.
A barátok a folyóparton sétáltak. Szótlanul, elgondolkozva mendegéltek
egymás mellett, mintha egyik sem akarná megzavarni a másik gondolatait.
Harmincesztendősek voltak, és általában megvetették a nőket, csupán az egyetlen
Fruzsinkát nem. Miért? Hogy történt?
Messzi külföldi városokból – egyszer Veronából, máskor Bécsből, majd
meg Pestről jött olykor egy rövid üzenet, egyformán melegen intézve mind a két
úrhoz – aztán nem történt semmi. És a folyó kanyarulatai, a füzesek csendje, a
mezők némasága tavaly óta más lett: mintha az egész vidék megváltozott volna.
Az öreg fűzfa, amely hajdanában leskelődő betyárhoz hasonlított, aki rövid
karabélyt rejteget a rongyos szűre alatt, mostanság gyakran vette föl egy mélázó
hölgynek az alakját, aki az esti folyópart fölött elmereng. A félig romba dőlt
csárdából, a messziségből mindig muzsikaszót hozott az esti szellő. Mintha fehér
fejű, piros nadrágos cigányok búsuló magyar nótákat muzsikálnának nagyon
csendesen, egy elgondolkozó úrnőnek a tiszteletére, aki véletlenül e tájon
átutazott. Mire a csárda közelébe értek, a gáton elcsendesedett, csak egy vadkacsa
kotyogott a nádban, a kísérteties hangászok elrepültek a hideg kéményen át, a
ködbe borult gát kanyargásaiban mintha elveszőben volna egy bőrfedeles
utazóhintó képe, de lehet, hogy csak falusi szekér volt az istenadta. A fehér levelű
nyírek tavaly óta ismeretlen, új nótákat fütyültek a szélben, a ritkás berekben volt
egy öreg fatörzs, amelyre leülve, világosan lehetett hallani, hogy odafent a
magasban, a lombkoronák fölött valaki, tán egy szellem, mint a habzúgás
énekel… Mitskei és Matskási délutánonként fölváltva üldögéltek a fatörzsön.
230
– Hallod? – kérdezték egymástól visszafojtott hangon, és nyugodt,

földszínű, kemény arcukon belülről fehérség szüremlett át, mint a hajnal
teheneinek a teje a messze sötétlő dombokon.
Egy búbánatos kőszent állongott a határban, mindketten köszöngettek tavaly
óta e szentnek, aki fogadta köszönésüket. Ha ő – a drága nő – egyszer erre jönne,
legyen jóakarattal iránta az országút hűséges fölvigyázója.
Reggelenként a dércsípte országúton olykor friss kocsinyomokat fedeztek
föl, amely az udvarházak előtt elvonult. A keréknyom fölött elgondolkozva
megállottak. Hátha erre járt a drága, éjszaka, hintójával, hisz megígérte, hogy
egyszer meglátogatja barátait a messzi nyírségi faluban.
Még a harangszó is másképpen hangzott a folyó másik partjáról, mint
azelőtt. Fruzsinka istenfélő volt, esti harangszóra mindig keresztet vetett – régen,
valaha Füreden. A két komor nyíri gavallér elrúgta csizmájával a hízelkedő
agarakat, és szégyenkezés nélkül megemelte kalapját, midőn túl a Tiszán
meglódult a harang.
Az alkony, az este öreg vándorként ballagott mind közelebb a gáton. A
fűzfa a távolban köpenyegébe burkolózott, és fátylat eresztett kalapkájára.
– Ha eljönne… – mondta Mitskei.
– Nem jön az el soha – felelt titkos reménykedéssel Matskási. – Hisz annyit
utazik mindenfelé.
– Holnap mégis elküldöm a levelet! – szólott a búcsúzásnál. Mitskei
megcsóválta a fejét.
– Habár kinevet a postásné.
Aztán este lett. Ki-ki lefeküdt a maga házában a bőrkanapéra. A láthatatlan
falak szétnyíltak, még az óra ketyegése sem hallatszott, és hangosan mondták:
– Fruzsina!
Mintha gyönyörködtek volna benne.
(1913)
Reggeli imádság
Alvinczi Eduard de genere Gut-Keled, R. et Imp. Chambellan a bécsi
„Sacher-fogadó”-ban ült, délelőtt fél tíz óra volt, vörös Garibaldi-inge fölött
keleties szabású, virágos mellény, lábán papucs, amelyet harminc esztendő előtt
vett egy török paptól, amelyben Mekkát megjárta, és a szerencsenadrág. A
szerencsenadrág bő, barna, bugyogószerű posztóholmi volt, folt folt hátán, és
Alvinczi negyven esztendeje mindig benne sétálgatott odahaza. A gombok
231
leszakadtak, nem engedte fölvarrni, az egyik zsebben ugyanazon ezüst és réz

pénzdarabok foglaltak helyet, mint akkor, midőn a nadrágot fölvette. Ha
gondolkozott, vagy látogatóival csevegett, a pénzdarabokat szórakozottan
csörgette. A pénzek beszéltek hozzá. Olykor tanácsot adtak. Volt ott egy olasz
líra, amelyet Milánó és Velence között talált az országúton, midőn ifjú korában
postakocsin arra utazott. Akkor volt szerelmes először és utoljára életében, a
római nagykövetségen volt attasé, és a marchesa elutazott a városból. Alvinczi
követte nyomait, és a postakocsiról leszállott útközben, hogy a sárga porban
fénylő fehér pénzdarabot fölvegye. Ez a percnyi késedelem okozta, hogy
Velencében lemaradt az Ausztriába induló gyorsvonatról, és a marchesának
csupán zöld utazófátyolát láthatta. Ah, a szegény marchesa később szomorú sorsra
jutott, miután három-négy férfiút a másvilágra küldött kalandos életében!
Alvinczi az országúti lírát csörgetve, néha elgondolta magában, hogy e pénzdarab
nélkül bízvást lefekhetett volna egykoron egy erdei tisztásra, ahol esetleg kis
patak szalad csevegve, mint régi költők verseiben, sárguló tölgyek hullatják
makkjaikat egy fekete ruhás fiatalember tetemére, akinek kezében pisztoly,
mellén megalvadt vér. Ha a vonatot el nem kési.
Egy ezüstrubel mindig Moszkváról beszélt a mély zsebben, mint egy kis
harang a száztornyú város húsvéti muzsikájában. Moszkva, Moszkova: pengett a
pénzdarab, amely egykor sodrott csövű pisztolynak ólommagját volt hivatva
föltartóztatni. Párbaj volt a francia táncosnő miatt, és a muszka gróf
hosszadalmasan célba vette Alvinczi urat, midőn az ottani követségnél szolgálta
az osztrák uralkodóházat.
Viktória angol királynő és indiai császárnő arcképével díszesített sovereigne
Anglia déli mezőin szálló napsugaras szelet és egy László Fülöp-képet juttatott az
uraság emlékezetébe, amely festmény után többször lovagolt vörös frakkban a
falka mögött. A sövényeken és mély árkokon a nehéz vadászparipa gumilabda
módjára szökkent át, a szárat ügyesen fogta egy ifjú lady, akinek hajszíne olyan
volt, mint az érett rozsé.
Török pénzecske napkeletet, a nagy bazárt, öreg bégeket és egy nagyon
veszedelmesnek ígérkező kalandot hozott a hatvanesztendős férfiú emlékképei
közé, midőn valamely hárem környékén leselkedett messzi ifjúságában, és görbe
késekkel kergették fehér szakállú papucskészítők az angol követség sarkáig, a
kapu alól előlépett a tengerészőrség, és az uraság mentve volt.
A szerencsenadrág mély zsebében különféle pénzdarabok alakjában élt-
éldegélt Alvinczi élettörténete. Babonás szerencsejátékos volt, aki az egész életét
csupán egy nagyon fontos kockajátszmának tekintette, amely játékot téli
alkonyaton játszik egy határszéli fogadóban, a nyitott tűzhely fölött bor forralódik
232
a bográcsban, és a középkori zsoldosnak utolsó vagyona, rövid, meztelen kardja

van föltéve a kockavetésre. Ha rosszul dob, és a kocka vakot mutat, a
vándorkatona visszanyeri a kardját, amelyet késedelem nélkül a torkába ver
Alvinczi úrnak. Mindenféle földöntúli dolgokhoz kell tehát fordulni, hogy a
kocka ne vakot, hanem hatot vessen, ugyanezért egy indiai istenszobrocskát is
elhelyezett ágya mellett a rózsafüzérek és ezüstfeszület társaságában, amely szent
dolgokat tiszta életű apácafejedelem-asszonyok csókja, imádsága tisztított meg
minden földi salaktól. De hát, te jó istenem, ki tudná bizonyosan, hogy nem
Buddhának van-e igaza a messzi Indiákon? Ápoljuk a vele való barátságot is.
Alvinczi úr milliókat nyert és veszített kártyán, lóversenyjátékon, de mégis
inkább nyert, mert mindig bal lábával lépte át a küszöböt. Mint egy középkori
alchimista, mindenféle babonákkal, szinte bűvkörökkel vette magát körül, hogy
szerencsétlenség közbe ne léphessen az aranycsinálásnál. Megtartotta az
emlékezetes évfordulókat, a rossz ómeneket följegyezte, hitt az álmokban, a nők
szívében és a megverő szemekben. Néha napokig nem mozdult ki szobájából,
mert valamely érzés azt sugallta, hogy szerencsétlenség érné az utcán. Ha
emberekkel kezet fogott, gyorsan a mosdótálhoz lépett: ki tudja, nem hozott-e rá
szerencsétlenséget a kézszorítás? Öreg hölgyismerőseinek virágot, édességet,
pénzt küldött, mert véleménye szerint csupán az öregasszonyok tudnak igazán és
szívből imádkozni, akiket már nem zavar az áhítatban a szerelem és az ima
közben való ábrándozás. Még a lélegzetet is úgy vette, amint erre nagy pénzért
egy sok világot bejárt tengerészkapitány ismerőse megtanította. A tengerész a
szent fakíroktól sajátította el a lélegzetvételt, akik elevenen eltemettetik magukat
éber angol katonák őrizete alatt a brit korona tartományában, és harminc nap
múlva teljes egészségben szállnak ki sírjukból.
A halált borzongva félte, mint egy veszedelmes orgyilkost, aki éjjel odalent
áll az utcasarkon vagy a kertek bokraiban, és megbízatása értelmében tőrt ver a
lovagok harmadik és negyedik bordája közé, mint a régi Velencében. Nők
sikoltanak valahol a messziségben, gyermekek felülnek ágyacskájukban, és síró
szemüket dörgölik öklöcskéjükkel, egy szerelmes asszony lidércnyomást érez
álmában, riadtan fölnyitja a szemét, és gyorsan elmondja a Miatyánkot: valahol
megölt valakit a halál egy elhagyott bástyasétányon vagy a kártyaasztal mellett,
miután előbb a figurák, francia Lajosok, ábrándos királynők és kandi filkók a
fölismerhetetlenségig elhomályosultak arcképeiken.
És a szerelem, amelyet igazán sohasem érzett, s amely soha el nem hagyta
százezrekbe menő játszmái közepette, átsuhant az agyvelő boltozata alatt, mint
egy álomszerű kócsagmadár az alkonyati égen, kártyánál a gyertyalángok szinte
keresztre feszített mozdulatlansággal nyújtóznak jobbra és balra, a kézben néha
233
megroppan egy csont: a zöld gyepen, lovak futásánál, midőn a győzedelmes lovas
szinte gombóccá gömbölyödve repül el a célkarika mellett, mint a középkori
képen a tornász alakja, amint a nap és a félhold között a láthatatlan nyújtón fonott
kaláccsá görbül, és odalent a sötét országúton elnyújtott testtel, levegőben libegő
lábakkal, megritkult sörénnyel és farokkal, szinte a hüllők sajátságos testi
mozgásával fut egy paripa, a futár hírt visz a király meggyilkolásáról, és rongyos
köpönyegű koldusok, nyomorékok hosszú, szürke botokkal, négyesével mennek
jobbra, míg balra kifestett arcú, fehér vállú, gömbölyded, viháncoló nők ülnek
kövér lovaktól vont hintóban, jobbra-balra dőlnek kéjes nevetéssel, mint a húsos
tulipánok, ha nyári esőzés után a napsugár fölragyog – rongyos zenészek,
veszedelmes vándorlók, göthös öregemberek mendegélnek még a
szerencsétlenség szürke országútján, míg odafent a magosban, a nap és a félhold
között tornászik a lovas – midőn a győzedelmes paripa Alvinczi úrnak
százezreket nyert futásával; a szerelem akkor is a háta mögé lépett, mint egy
titokzatos, nagy szakállú jövendőmondó, a tükröt a középkori király arca elé
tartja, és a tükörben meglátni az élet horoszkópjait… Alvinczi egy fekete hajú,
félig lehunyt szemű, sápadt arcú nőt látott olykor megjelenni a láthatatlan
tükörben, mint egy távoli villámlást sötét délután hegytetőről, alant még
mozognak a tölgyek koronái. Ki volt az a nő, aki élete válságos perceiben
babonás pontossággal megjelent képzeletében, anélkül hogy hívta volna? A
marchesa volt, vagy csak egy álom, amelyet ifjú korában látott? Az emberi élet
sokkal szövevényesebb, semhogy mindenre magyarázatot lehetne találni. Olykor
hinni kell a dajkamesének, amelyet gyermekkorunkban alkonyattal, a fehér kályha
vöröslő parazsába merengve hallottunk. Minden férfiembernek kijelöltetik egy
bizonyos női lény, akihez férfiassága idején önkéntelenül sóhajt, akit vágy, akit
este, a párnára fektetve fejét, néha meglát, vagy egy versben megtalál, midőn
véletlenül fölnyitotta a könyvet. A nő – ahogyan az ifjúkor első napjaiban
megjelenik a képzelet bárányfelhői mögött drága arca –, talán hölgy, akit régi
fametszeten láttunk nagyapánk pipázó szobájában –, nőstény, akire vérbe borult
agyvelővel gondol az esztendős farkas, amint egyedül barangol a nedves erdőben
éjszaka. Mint a költő mondja: a fiatalkori ideál.
Alvinczi megcsörgette a szerencsenadrág babonás pénzeit, és a tallérok,
rézpénzek, ezüsthúszasok elhúzták neki a reggeli harangszót. A furcsa
muzsikaszó azonkívül eszébe juttatta éjszakai álmát, amelyet kemény, katonás
ágyán álmodott: szürke köpenyes, öreg sarkantyús, őszbe borult lovasnak látta
magát egy országúti fogadó szalmás, sáros udvarán, nagy fejű lovát száron vezette
maga után, a fogadós piros mellényben, rövidre nyírt hajjal támaszkodott az
ajtófélfának, és egy hintó állott az udvar közepén. A hintóban elhelyezkedett azon
234
bizonyos sápadt arcú, fekete asszony, finoman és graciózusan szedve maga alá bő,
világos szoknyáját, a fején kis tollas kalap volt, mint a várúrnőkön, komornája –
bizonyos francia leány – figyelmesen takargatta be az aranyhímzésű, apró
cipőcskéket a medvebőrrel. Egy félszemű, gonosz, vén kocsis suhogtatta hosszú
ostorát a lovak fölött, amelyeknek négyszögletes alakjuk volt, majd gyorsan
tovagördült a hintó. Alvinczi aztán nyergelt, nyargalt a hintó után, térdével
döfködte kifáradt lovát, a félszemű kocsis olykor csúfondárosan hátranézett, a
hölgy arcán szomorúság, félelem tükröződött, mintha kedve ellenére esküvőre
vinnék, valahol zúg is egy orgona a messziségben, és Alvinczi hiába ostorozza
vén gebéjét.
Az ágy szélén ülve még egyszer végiggondolta az álmot, megsimogatta az
indiai istent, megérintette az öreg hercegnő olvasóját, miközben könyökével s
dédapja imádságoskönyvével is összeköttetésbe jött. Becsengette öreg huszárját,
és előkérte pisztolyát.
Amíg az inas a pisztollyal foglalkozott, Alvinczi a szerencsenadrág foltjait
olvasgatta. Sok folt volt rajta. Egy folt ezer pengőbe került, mert egy középkori
szent ruhájából való volt.
A huszár aztán kitárta a fehér ajtószárnyakat. A harmadik szobában, a
golyóvédő párna előtt kis asztalkára helyezett egy égő gyertyát. Alvinczi lassan
fölemelte a pisztolyt, összeráncolta a homlokát, és a pisztoly durrant. A
gyertyaláng elaludt nyomban, amint a golyó súrolta.
A vén inas összezárta ismét a szárnyas ajtókat.
Alvinczi figyelmesen végignézett a kilőtt pisztolyon, mint egy jó kutyát
vizsgálnak meg nehéz vadászat után. Arra gondolt, hogy a pisztoly megbízható
barát leend egykoron, ha szerencséje cserbenhagyja.
Aztán lehunyta a szemét, és két nagyon fehér kezével átkulcsolta az
arannyal kivert pisztoly agyát – hajdanában a fegyvereket úgy ékesítették, mint a
nőket –, arcán csöndes áhítat tükröződött, mint öreg kálvinista templomatyákén,
akik megszokták a nép előtt imádkozni.
– Ne vigy minket a kísértetbe! – mormogta félhangon.
A varjúbajuszú huszár zajtalanul nyitotta szét a gumi fürdőkádat.
– Amen! – felelt, és alig hallhatólag összependítette a sarkantyúját.
(1913)
235
Éji zene
– Csak a vagabundoknak nincs hasuk! – mondta Branyiszkói úr, és a
meztelen kardot a szoba közepébe szúrta, a szőnyegen át. – Rendes ember
pocakot nevel, hol helye van az óraláncnak.
A leányok – öten voltak, gyönyörű virágszál, a legidősebb huszonnégy
esztendős, tizenöt a legifjabb – reggelenkint vallásos megnyugvással várták az
öregúr kitörését. Mielőtt az óra nyolcat ütött, Branyiszkói úr talpra ugrott, estéli
borivásból mindig megmaradt benne valamely gondolat, amelyet már nem volt
ideje tárgyalás alá bocsátani, mert a lányok a sarokban, arccal a fal felé
fordították, hárman, amíg ketten az öregúr vendégét kezénél, lábánál fogva
kihúzogatták a szobából.
– Maximillián! – jajgatott a vendég, bizonyos Korpsz, akit
negyvenesztendős korában mint hadnagyot nyugdíjaztak a hadseregnél –
Maximillián, ezt tűröd?
Az öregurat azonban három erős fiatal leány nyomta a fal felé, olykor még
kendőt is borítottak a fejére, mint a kivégzendőnek a sáncárokban, amíg Korpsz
hadnagyot a borozóasztal mellől felállította két leány, és kezénél fogva az ajtóig
vonszolta. Az udvaron, a végtelen őszi égboltozat csillagai alatt az egykori
hadnagy magához tért, megígérte, hogy otthon felporozza pisztolyát, és véget vet
csúf életének, a kisasszonyoknak kezet csókolt, bocsánatot kért az
alkalmatlankodásért, javulást ígért, a holnapra remélhető időjárásról beszélt az
esti csillagtestek állásából kifolyólag – mintha titkon abban reménykedett volna,
hogy Maximillián kiszabadul a leányok karjaiból, barátja után kiront az udvarra,
és a borozás tovább folyik, mintha semmi sem történt volna. Egy hosszadalmas
harcászati kaland előadásakor valóban egérutat talált Maximillián úr odabent, és
gondolkodás nélkül barátja megmentésére sietett, visszahozta az udvarról, friss
butéliákat tett az asztalra, és tán még mostanáig döngetnék az asztalt ökleikkel, ha
végre a lányok télikendőket nem dobnak az elválhatatlan barátok fejére. Korpsz
hadnagy ezentúl az udvarra való kivonszolásakor hiába próbálkozott háborús
emlékeivel a Branyiszkói kisasszonyoknál; Tilla az első mondatnál bekiáltott az
ebédlőbe:
– Erősen fogjátok a papát, amíg visszajövünk!
Az öreg hadnagy tehát tovább-ballagott, és mivel agglegény volt,
bekukucskált a városka összes kocsmáiba, vajon ébren talál még valakit, akinek
az olasz hadjáratról bőbeszéddel megemlékezhetne? A papírkereskedő
236
szombatonkint a kuglinál ragadt az „Okos csizmadiá”-nál, Talányi ügyvéd úr

egyedül üldögélt néha a „Fehér rózsá”-nál, és régi képeslapok rejtvényeit
fejtegette. Sietve emelgette tehát rossz lábát a hadnagy, miután Maximillián úr
kisasszony lányai visszavonhatatlanul, reménytelenül az udvarra tették.
Tulajdonképpen nem is illene többé felkeresni a barátságtalan házat, hisz éjfélt
csak most danolja a bakter az alvégen… Megszégyenítő, hogy minden este
kidobják az embert valahonnan. Igaz: kedves, drága, kacagó kisasszonyok dobják
ki az embert, a kezük olyan, mint azé a markotányosnőé, aki csata előtt, ólmos
esőjű éjszakán a fehér köpenyes tiszt úr ölébe hajtotta a fejét hajnal felé, a távoli
dombokon olykor villám cikázott, utána dörgött, és nem lehetett tudni, az ég vagy
az ellenség nyugtalankodik a messziségben? Szegény Maximillián úr – aki egész
életében katona szeretett volna lenni – hiába tudakozódik hősi vendége után,
elbúsulva hajtja fejét álomra, míg a hadnagy, a régi tiszti köpenybe burkolva
szikár, szomorú alakját, mint a vadász a szarvaslesen, lábujjhegyen közeleg a
kocsmákhoz, hol a ködös ablakon némi világosság szűrődik át, és a nagybőgő
messziről hívogatólag dörmög, mintha az éjszaka, a novemberi köd, lábtörő árkok
és mély sarak mind azért volnának, hogy a bőgő öreg húrja kellő irányba igazítsa
a tévelygőt.
Ah, éjszaka, tél felé, midőn a köd szagából még hiányzik a hó híves illata,
csupán a nedvesség és ólmos levegő érezhető, mint mély síroknak lehelete, az
utolsó lámpást már korán estve ellopták helyéről, és a vizes kerítések, bezárt
kapuk, alvó ablakok, ijesztően boglyas akácfák szintén azt juttatják az ember
eszébe, hogy teljesen egyedül baktat az alvégen – ha legalább jönne a bakter vagy
egy kutya, e némaságban, ahol még a lovak sem mozdulnak meg istállóikban, és
csak messziről hangzik egy tehénnek szuszogása, mindenki alszik, mintha csupán
ez volna az élet célja; ködben, sárban, nedves éjszakában, a magos feszületre
szegezett pléh-Krisztus lábánál megállva, egyszerre valahol messze kinyílik egy
kocsmaajtó, és cigányok muzsikája szűrődik kifelé a mély éjszakába: vajon ki
nem indulna el ilyenkor a hegedűhangok irányába? A cimbalom minden előre tett
lépésnél úgy peng, mint édes szó egy piros kendős, barna, gömbölyű menyecske
száján, csalfa, hitegető, kiszámított szó, amelyet alulról felfelé vetett tekintettel
hazudnak a nők, és lelket vagy szívet lopnak érte – a nagybőgőbe mintha maga az
öreg Mátyánszki bácsi, a szürke szakállú kocsmáros bújt volna belé, aki oly
szívesen teszi a bort vendégei elébe, mintha ingyen adná! Ifjúság, élet,
virágkoszorúk, a szív fenekére temetett, régen elfelejtett dalok, egykori szerelmes
nők drága simulása, porrá lett virágoknak a lehelete és a gyönyörű hit a
jövendőben ébred fel éjszaka a magányos kóborlóban az alvégen, midőn egy
ködös, párás, düledező csárdában messziről a zenészek muzsikáját hallja.
237
A hadnagy is így tett, és lépteit gondolkozás nélkül a „Vízkereszt”-hez

címzett korcsmába irányította, ahol vasárnaponkint talyigások szokták egymást
bicskázni. Félelmetes hely volt ez napközben, mintha bankót hamisítana, az
ablakon csúfolódva pillantgatott ki egy téglavörös arcú leányzó, a kocsmárosné
szegény mindig Isten áldását várta, és lemondó szomorúsággal üldögélt a
spirituszszagú ivóban. Az éj azonban megszépítette a zsiványok tanyáját. A
lámpások tündökölve ragyognak, és sült almahéj szaga birkózik a cigányok és a
tél szagával. A falusi zenészeknek olyan szaguk van, mint a vadállatnak, amely a
fagyos országúton, dermedt keresztútnál a vándorlóra várakozik. Éjjel azonban
minden hangásznak britannikaszaga van, mert a szivar ilyenkor többnyire ingyen
van.
Kacsari húzta, öt Kacsari fiú, egyik feketébb a másiknál, a cimbalmos
felesége várandós volt, a legényt tehát éjfélkor hazaküldték a Holló utcába, a
banda esze, egy szürke, vén kontrás, bizonyos tisztelettel bólintott a betámolygó
hadnagy úrnak – hisz csak a borbély mulatott idáig.
A borbély nagy bajuszú, szőke ember volt, a felesége beretvált a
vármegyeház alatt, minden héten ki kellett dobni a segédet, és a borbély ily
napokon a sárga földig leitta magát. Kacsariék úri cigányoknak tartották magukat,
s félig-meddig a hadnagy úrnak kezdtek muzsikálni, amint ez a helyiségben
megjelent. Savanyú bor és szolyvai víz került a töredezett márványasztalra, hol
hadnagyunk helyet foglalt, a nagybőgős, aki eddig vöröses bajuszát a falnak
nyomta, és elkeseredésében, hogy borbélynak kell muzsikálni, kettőt-hármat
pengetett a vastag húrokon, és titkon átszólt: – „kezét csókolom, tekintetes úr”. –
A hadnagy csak néma fejbólintással válaszolt, mert mint mindig, ma este is
elfelejtett pénzt tenni zsebébe. A kaszíroslány után kutatott, akinek a múlt héten
házasságot ígért.
Ah, most előjött a kedves, cigánypiros zubbonyka volt rajta, és fekete haja
féloldalra volt fésülve. Ez a fekete, sűrű, szinte egzotikus hajzat már régen
megigézte az öreg hadnagyot. A fehér nyakon gyönge madártollak foglaltak
helyet, göndörek, gyöngédek, álomba ringatók, és a mélyen fekvő fekete
szemekből balvégzet, öngyilkosság hajnalban, magányos hotelszobában, jajgatva
eltöltött, részeg napok és csatába indulás vágya ismeretlen ellenség ellen sugárzott
a hadnagyra, aki katonaember létére csupán a bort és a szerelmet vette komolyan
az életben.
Hogy hívták a leányt?
Csekély nyugdíja nem engedélyezte, hogy ezt a hadnagy valaha
megkérdezhesse. A hangja ellenben olyan csengő volt, mint a kápolna
harangszava az őszi erdőn. A kezén mindenféle zsuzsuk csörögtek, emlékek
238
Nagyszebentől Pozsonyig, a városka egy stáció csupán, ki tudja, tán holnap

továbbutazik a kedves?
A hadnagy ezért nagyon elszomorodott magában. A jégszürke cigány titkon
az asztalához lopózott, és régi katonakorból való emlékeket beszélt nagyon
csendes hangon, mintha az kettőjük titka volna. A vénember a században szolgált,
és ismerte a hadnagyot víg és derűs ifjúkorából.
– Akkoriban császárszakálla volt a tekintetes úrnak – mondta, és a fülelő
Kacsariak öregapjuk kijelentése után melegen pillantottak az öreg uracskára.
A szivar a vége felé járt, a bor elfogyott, amellyel a hitelnek is vége szakadt.
A hadnagy hősi tettre tökélte el magát alattomban. Megsérti szíve szerelmét,
álmát, a fekete hajú leányt és a borbélyt, akinél krétára borotválkozni szokott:
elszökteti a cigányokat. A banda öregapja előbb szabadkozott, később néhány
katonai visszaemlékezés eldöntötte a dolgot.
– Gyertek, fiaim – mondta a hófödte kontrás, és hegedűjét a hóna alá kapta.
Az udvaron szöktek meg, régi kocsikerekek és dohos, savanyúvizes ládák
között bódorogva. A jégverem nagyot dörgött a lábak alatt, egy rongyos firhang
mögött keserves énekszó hallatszott, tán a téglavörös arcú leányzó dúdolgat
egymagában…
A hadnagy előrement, a cigányok, mintha messzi vándorútra mennének,
begombolkozva, feltűrt gallérral, a hangszereket a hónuk alá szorítva, lopva,
halkan – csak a nagybőgős pörölt élettársával, amint gyorsan, meg-megbotolva
vitte a nehéz hangszert, hogy el ne maradjon a többitől.
– Helyben vagyunk – mondta a hadnagy a Maximillián háza előtt.
– Az első szerelmet, azt a szomorút! – mondta a banda apja a legényeknek,
és a Lavotta-nóta egyszerre búsan felhangzott a sötét ablakok alatt.
Tán vannak szebb és mulatságosabb dalok, mint e Lavotta-nóta. Lehetséges,
hogy a szívek és érzések nem mindig csupán e dalt kívánják hallani éjjel,
álmukban, felserkenve az éji zenétől. Ám kisvárosban, ólmos, november végi
éjszakán, midőn a szív hiába eped, és a hideg sár úgy tapad a lábakra, mint a
temetőn, halottak estéjén, elhalt kedveseink sírja körül – e dal nagyon hatásos a
bezárt ablak alatt.
Előbb Maximillián úr ébredt fel.
Megelégedése jeléül kinyitotta az ablakot, és pisztollyal a levegőbe lőtt.
Aztán, mint ki dolgát jól végezte, visszafeküdt ágyába.
A szomszédos ablakban öt gyufaszál égett el. Mindegyik leányért egy.
– Mehetünk! – mondta a hadnagy, és búcsú nélkül eltűnt az éjszakában.
239
A Kacsari fiúk nyomban veszekedni kezdtek egymás között az ingyen

muzsikálás miatt, egy sötét sikátorban meg is ütögették a banda apját, aki
hivatkozott régi katonai pályájára.
(1913)
Betyár
– Az ifjúság és a szerelem! – Borízű, gordonkahangon zörgött néha kora téli
estéken a dal a „Betyár” kocsma környékén, ahová kiült nadrágban pénzügyi
hivatalnokok és adótisztek látogattak el. Az ablakokat betakarta a köd és a füst, a
kocsmáros lutheránus volt, és megfontolt, csendes léptekkel járt-kelt, a bort
meggondoltan, szinte áhítatosan helyezte vendégei elébe; vacsora előtti borozás
folyt itt, a gyermekek otthon difteritiszben betegek, az asszony, a kegyetlen,
irigykedve és megvetéssel várja haza kocsmázó urát, a vén toronyban mindjárt
nyolcat üt az óra, az arcok úgy elszomorodnak, mint régi temetőkben a pudvás,
törpének maradt fűzfák, tizenkét krajcárba kerül a bor, ötbe a szivar, húsz krajcár
a kocsmában marad, sietni kell tehát, hogy az asztaltársaság minden egyes tagja
bizonyítékot tegyen okosságáról, rendességéről, komolyságáról, életfelfogásáról,
ahogyan a kisvárosi emberek egymást bolondítani szokták, megrágalmazván a
távollevőket, alacsony gúnnyal emlékezvén meg a jómódú kollégákról, és
alattomos gyűlölettel a nőtlen hivatalnokokról, akik e percben tán a városi korzón
sétálgatnak, és nőket csábítanak – mielőtt nyolcat ütne Szent Mihály tornyában az
óra, gyorsan, egymást túlkiabálva beszélnek szegények okos életről, nagyvilágról,
rendről, pontosságról, gyermekekről és nőkről, akiket egykor elcsábítottak. Egy
helybeli születésű volt államtitkár többek feleségét ismerte, büszkén emlegetik a
régi dolgokat… Már kezdi a harangozó, siessünk, hagyjuk el e vidám
mennyországot, a „Betyár” kocsmát, ahol hazudozni, bolondítani lehet, a két deci
bort és a füstölt kolbászt, jön egy szűk sikátor, ahol félni kell a nyitott kanálistól,
beteg gyerekek, gyűlölködő, korán vénült feleség, a szomszédasszony délutáni
pletykálkodása, egy tollas kalap, amelyet a nő a városban látott egy másik nő
fején, irigykedő megjegyzések fiatalasszonyokra, akiknek két, sőt három férfi is
udvarol, pörpatvar, kozmás étel délről, penészes pénzdarabok a fehérnemű között,
az ágy kegyetlen kemény, a szolgálónak olyan rossz szaga van, mint a
határároknak, ahová elhullott ebeket dobálnak, de mégis inkább nő, mint az
úgynevezett feleség, aki elszáradt, elkorhadt, tönkrement, és oly vakon gyűlöli a
férjét, mint a falusi paraszt az adóvégrehajtót, bütykök támadtak a kezén, amely
egykor fehér volt, és a zongora elefántcsontjain billegett, a cipőt elvitte az ördög,
240
amelyben a majálison táncolt az ifjú állami hivatalnok meghódítására, dühös a

férfiakra, mert a szeretői cserbenhagyták, legutoljára még a vén Kovács bácsi is,
aki nyolcvanéves, nyugalomba vonult kereskedő, és állítólag arra vár, hogy egy
nő majd kifossza, férjét mélységesen megveti, mert kevés a fizetése, karácsony
előtt gyónni jár a papokhoz, tollat tűz a kalapjára, és titkon arra gondol, hogy
egyszer csak mégis jön valaki, aki megdicséri a lábát, éjfélkor nesz hallatszik az
udvaron, a férj titokban félreáll az ablak mellett, pedig csupán a hó esik, és az
muzsikál, a lázas gyermek félrebeszél… Ah, ha megfojthatná az asszonyt!
Tehát ilyenkor, nyolc óra felé, midőn az elkövetkezendő borzalmak
villámgyorsasággal futottak át a „Betyár” kocsmán, az okosság, az andalgás és a
szép reménykedések fölé lehullott a függöny, a gyönyörű est után jön a rettenetek
és sivárságok éjszakája, kopár pusztaság, hol nem csendül többé borospohár, sem
dal, ellenben egy nőstény kutya ugat dohos sírüreg felett, ahonnan már kiették a
csontokat is a föld bogarai, vénasszonyok, sipítva tördelik kezüket, mint őszi
mezőkön a kóró, a fiatal nők, mint kezdő rókakölykek, leselkednek szegény
szürke verebekre, bánatos, gyámoltalan férfiakra, szegénység, mosdóvíz hiánya és
régi káposztáshordók szaga alakjában jelentkezik már az élet: felzördült egy
bámulatosan recsegő hang a „Betyár” kocsma vendégszobájában:
– Ifjúság és szerelem!
Csupán ennyi volt a nóta, és a hang sem volt különb a beborozott
kisbőgősénél, aki duhaj tiszt uraknak reggelfelé a hangszer húrjait zörgeti, a
csárdáslány haja kibomolva hull az asztalra, a vércseképű pincér egypár nap
múlva úgyis feljelentést tesz a számla miatt – így hörgött a dal:
Ifjúság és szerelem!
Sasudi szerkesztő úr jelentkezett a kocsmában, mint Don Quijote, mögötte
hűséges csatlósa, dálnoki Dálnoki nyugalmazott magyar színművész úr, egykor
színházigazgató, később súgó, agyonszürkülve és köhögve: természetimádó,
városvégi mezők és régi temetők bámulója, amerre valahol egy kiskocsma van, a
jégszürke szakállú kocsmáros futóbetyárt vagy pandúrt vár, vagy menekülő
vándorlót, akit éjjel meg lehetne fojtani a szénapadláson, és ingéből kiszedni a
rablott bankókat, akad egy rongyos szolgáló is a háznál, aki piros ronggyal
dörzsöli az arcát, de tud egy nótát, amely a betyárvilágból maradt itt, a bor nyúlós
és fanyar, mintha vén temetői fák gyökereit áztatták volna benne, amely gyökerek
akasztott emberek hulláiból táplálkoztak, és estenden karonfogva, egymásra
borulva, sírva, zokogva, majd nekividámodva jönnek haza a kisvárosba,
irodalomról beszélnek – az öreg színész úr egykori alkalmi színdarabokat írt
nevezetes évfordulókra, a szerkesztő mindig versel a vándortársaság naivájához,
bár hat gyermeke volt és felesége, aki tíz éve azért nem lépett ki a házból, mert
241
nem volt kalapja, és a „Betyár”-hoz érve, a szegény és rendes és boldogtalan

adótiszteket mintegy megismertetik a mulatságos, nagyvilági, zajos és boldog
élettel, a szegénység gyűlöletének lappangó tűztojáskájából láng fakad, amint
Sasudi szerkesztő és bohém társa benyomul az ajtón.
– Ifjúság és szerelem!
A mélyhegedűk hím hangja, gazdag és előkelő úrnők szenvedélyes csókja,
távoli nagyvárosokban, villanyfényes utcákon gördülő hintók párnáinak parfümje
és színházi öltözőkben heverő női fehérneműknek, gombos lakkcipőknek,
muszkabundáknak, paradicsommadaras kalapoknak az illata érzett a dalban.
Valahol messze, egy estélyen vagy egy bálon az urak fehér inge fénylik, a frakk a
testhez simul, a virágok kábítóan lélegzenek, és a nők válla mezítelen, mint a
francia regényekben.
Bár a szerkesztő és a színész sohasem szokott fizetni, a szelíd kocsmáros oly
megindultsággal hozza asztalukra a bort, mint betévedő főúri vadászoknak.
– És a cigányokat elhívassam? – kérdezi oly áhítatosan, mintha a
trónörököst vélné az öreg színész úr százgalléros köpenyege alatt.
– Ifjúság és szerelem! – zendül fel a vén korhelyek hangja.
A hangászok olyan alattomoskodva jönnek be az üvegajtón, mintha gazdag
halott kiásására lopóznának a sírkertbe.
A hivatalnokok, szegények, szomorúak, keservesen hazamennek.
Egynéhány asszonyt megraknak ma este.
(1913)
Púder
Valahol a felvidéken utaztam, télen, szánon, mint a muszka regényhősök.
Reggeltől estig a kocsisom zöldre fakult rongyos hátát néztem, a lovak fülét, és a
csörgők szóltak, mint egy láthatatlan zenekar játéka, amely a temetésemen vagy
az esküvőmön kíséri lépteimet. Gyönyörű, rozzant, vén hidakon nyargaltunk
keresztül, amelyek csaknem meghajoltak a hó terhe alatt, lent a kanyargó folyó
acélkéken tündöklik, néma kísértetként sorakoznak hófehér hegyek, olykor egy
behavazott kőszent integet az útszélről: ne félj, nem vagy egyedül, és egy
kapaszkodó alatt, ahol a fuvarosok megpihentetik lovaikat, a ködös, vasrácsos
ablakon át pirosan tündökölt föl a tűzhely lángja, mint a zsoldos katona álmában,
aki Zsigmond király idejében megfagyott a határszéli országúton. A csengők
fáradhatatlanul zenéltek: násznagynak mentem egy kisasszony rokonom
esküvőjére. A nap déltájban néhány sugarat dobott az útszélre, ahol nemrégen
242
disznót öltek, és a barna hónak, szalmahulladéknak kéményszaga volt. Amott

vértócsa barnult a havon, mintha egy vándorlót öltek volna meg. Egy hóba
temetett kiskocsma tájékán, amelyet mintha a svájci kártyából vágtak volna ki,
árva muzsikus pengette hangszerét, az orra piros, mint a nürnbergi babáknak,
kerek kalapja mellett fácán elhullajtott tolla, és a szakálla hegyes, mint a
rablólovagoké: az embernek igazán kedve volna megállni egy ital borra, egy
dalra, egy kis emlékezésre az ifjúságra és régi utazásokra, midőn a farkasbunda
alatt hölgy is ült a szánban, és a piros ajkuk fölött fehér volt a fátyol, mint a
szívnek tiszta füstje. Kocsisom azonban konokul nógatja lovait, a falvak fiatalos
tornyai szinte álmélkodva maradoznak el az út mellett – mintha egy jókedvű vén
játékcsináló tót rakta volna ki kosarából a felvidéket –, cinóbervörös a templom
tornya és a plébános orra, az asszonyok tarka szoknyában sulykolják a ruhát a híd
alatt, a gyerekek apjuk csizmájában, zsebre dugott kézzel ballagnak, és a
napszínszőrű lovak szinte négyszögletesek, kis házak álldogálnak dombokon félig
a levegőben, mintha egy erre járó nagy gyermek ejtette volna a lehetetlen helyre
fenyőhéj dobozából a házikót. Régi kastély mögött bukik le a nap, a kapu és a
kerítés oly részegen állonganak helyükön, mint öreg katonák egy régi csata
évfordulóján, az unokának bocskora fölött hosszú ujjú mente lóg, amelyben tán a
középkorban jártak utoljára, fekete csontkeretes szemüvegű, magános öregúr
támasztja homlokát az egyik ablaknak, mint a kalendáriumbeli télapó; varjak
ereszkednek a kert megritkult, merev gallyaira, mintha csupa öreg V betű zuhanna
alá a magasból, az angyalok nagy ábécéskönyvéből, amelyet fáradtan
leeresztenek. Egy róka vagy egy kutya üget a réten át, a csengők mint leeresztett
húrú hegedűk tompán csilingelnek, hirtelen ködbe borul a rudas feje, és a
kocsisom sapkája oly hegyes, mint egy kaukázusi kozáké. A fák a havas
távolságban átkarolják egymást, messziről hangzik az útszéli kovács üllőjének
csengése – téli este van az országúton, ó, már nem is nagyon érdemes élni, szürke
fejjel, bágyadt térddel és kihűlt szívvel, hiszen már tán rá sem tudnék beszélni egy
nőt arra, hogy szökjön át velem a határon, menjünk Lembergbe álnév alatt, vagy
Velencébe, meghalni egy kis fogadóban, hajnalban, a tenger zölden csillog alant,
mint egy királyné ruhája… Az útszéli bormérő, aki napközben olyan barátságosan
fogadja az utazót, mintha az ő tulajdona volna az egész felvidék, és a csárda csak
türelmi alapon füstölög, gyanakvó, szúrós tekintettel fogadja kocsisomat. – Mi
járatban vagy? – kérdezi tótul, tompa hangon.
Vad, rossz szándékú ebek egymás hátán törtetnek ki a falusi úrilak
udvarából, hová kocsisom betérni készül, egy kis darócruhás ember görbe bottal
zavarja a virtuskodó állatokat, és valamely ismeretlen nyelven káromkodik. Nagy
ebédlőlámpásnak a fénykévéje vetődik ki a hóra, egy nagyon mély férfihang a
243
nevemet kiáltja, aztán a bundákból kihámozódva: egy tündöklő arcú, barna hajú,
orosz szentképnek fogom meg a kezét, aki az egyik szemével sírni, a másikkal
nevetni tud, és a vidám és búskomoly hangjának orgonavirágszaga van: – Isten
hozott, kedves bácsi.
Ő az a kisasszony, aki holnap férjhez megy – a kántor már harmadik napja
iszik, a fiatal lutheránus pap új beszédet tanul az esküvőre, mindenféle öreg, őszi
dérszagú nagybácsik bújnak ki medvesüvegből, nagy csókokat nyomnak a
menyasszony szájára, megveregetik a hátát, megsimogatják a haját, és a rézvörös
arcok fölpirulnak a leányka karcsú bokája láttára. Mintha a felvidék minden
nagyon öreg embere összegyülekezett volna a kisasszony esküvőjére. Magános,
zordon agglegények jönnek messzi falvakból, és a legtávolibb rokon, bizonyos
Kuminszky úr, akinek már csupán a fülén van a hajzat, napok óta üldögél az
ebédlőasztalnál, pálinkát, bort és sört fölváltva iszik, „hisz úgyis elviszik a
lányukat!” zokogva mondja el pohárköszöntőit, és a zsellérgyerekek a sarokban
úgy sírnak, mintha kísértetet látnának.
– No, Mari lelkem, egy kis jeges sört hozass! – mondja a pohárköszöntő
után.
– Kuminszky részeg ugyan, de neki van a legjobb szíve a családban! –
szólnak helyeslőleg a vendég nagybácsik, mire a falusi kurtanemes telesírja az
asztalkendőt.
(Torokon és lakodalmakon megfizethetetlenek a Kuminszkyhoz hasonló
emberek. Eltűnt vagy halott családtagok hőstetteit pontosan tudják, tót
közmondásokat kevernek a beszédbe, és egy vén kopókutya láttára sírni
kezdenek, amelyet bizonyos Edmund bácsi szeretett egykoron.)
A kisasszony, mint egy boldogtalan mártír járt-kelt csizmaszagú rokonai
között, akiktől életében irtózott dohányszagú, illetlen szájuk miatt. És most
Kuminszky bácsi gyakorta megszólal: – Gyere ide, szegény kis menyasszony,
hadd csókoljalak meg utoljára!
Holott azelőtt sohasem csókolta meg.
A régi ház egyik sarkán valamikor torony volt. A nyolcszögletes szobában
olyan régi bútorok terpeszkedtek, mint a nagybácsik az ebédlőben. A komót
szinte rádőlt a vendégre, a székek alattomosan gáncsot vetettek lábaikkal, a
Makart-csokorban fölemelkedett a pávatoll – úgyis elmegy a kisasszony a háztól.
– Kedvesem – mondtam a leánykának, és megfogtam a kezét –, holnapig
még sok időnk van. Én szeretlek téged, szökjünk meg együtt az esküvő elől.
A kisasszonyka megveregette az arcomat; minden félelem és meglepetés
nélkül nézett a szemembe.
Kuminszky bácsi is ezt mondta.
244
– Én más vagyok, és különb vagyok mindenkinél, aki ebben a házban van.

Szerelmes vagyok beléd gyerekkorod óta, láttalak felnőni, ahogyan a kis hársfa nő
a kert szélén – egyik tavaszon egyszerre virágokat kap, és beillatosítja a házat.
Tizenhét esztendős vagy, és még nem tudsz semmi mást azonkívül, amit a
vőlegényed mondott délutánonkint. Elviszlek messze, Párizsba vagy Nápolyba,
expresszvonaton utazunk, s olyan bundát veszek neked, mint az orosz
nagyhercegnők bundája. Ismeretlen városokban járunk ismeretlenül, gyönyörű
képtárakban töltjük a nappalt, estve az operaházba megyünk. Rózsaszínű
selyemből estélyi ruhát veszek neked, és a cipőd oly finom lesz, mint a kesztyűd.
Ne menj férjhez, kedves. A határszélen van egy állomás, ahol hajnalban jó
vonatot találunk, amely elvisz messze-messze… Sohasem látod többé Kuminszky
bácsit és társait.
– Ne beszélj bolondokat, bácsi.
– Gazdag vagyok, aranybányáim vannak, fiatal vagyok, és a pénzt szórni
fogom kedvedért. Mindig-mindig csak imádni foglak. Szép verseket mondok a
füledbe, és paradicsommadár tolla leng a kalapod mellett, így falusi asszony
leszel, papucsban jársz, tyúkokat nevelsz, később kenyeret dagasztasz, és korán
elhervadsz, ha nem jössz velem. Jer velem, elviszlek – Londonba.
– Ah, ne mondj rosszat vőlegényemről, mert nagyon szeretem.
– Szeretnél színésznő lenni? Az leszel. Csupa diadal lesz az életed. Az
arcképeid az újságokban megjelennek, és férfiak lövik agyon magukat az ablakod
alatt. Regény, szerelem, gazdagság: minden a tied. Szökjünk el éjszaka, kedves.
– Szerelmes vagyok, bácsi.
– A lengyel király legjobb pajtásom. Krakkóba megyünk, a Jagellók
palotájába, és udvarhölgy leszel a jóságos királynő mellett. Én lovag, és a
folyosókon őrködöm. Vadászni megyünk az udvarral, bölényekre, Ukrajnába… A
kürt zeng, és mindig a hátad mögött hallod a paripám dobogását.
– Félek a holnapi naptól. Sírni fogok az oltár előtt. Vagy a kántor leissza
magát, s nem tudja nyomni az orgonát.
– Hát legalább azt engedd meg, hogy hűséges szerelmemért
megcsókolhassalak, mint Kuminszky bácsi vagy a többiek. Hisz napokig utaztam,
farkasordítás hallatszott az erdőből, a kocsisom titokban gyilkosságot tervezett a
fejében, de mindig egy kis csillag ragyogott a Kárpát felett, a te csillagod.
– Aztán, bácsi, vigyázz, hogy el ne felejtsd: a templomba, az oltárig te
vezetsz karodon, a csokrot bal kezedben tartod, és ne lépj rá az uszályomra.
– Ah, mily jó szagod van! Csak az öregurak tudják megbecsülni a női
szépséget. Én aranyba foglalnálak, gyémánttal telehintenélek, a csillagszemű
juhász furulyázna az ablakod alatt. Mért nem szeretsz tehát?
245
Kuminszky nagybácsi tántorogva bejött a sarokszobába, nagy pohár bor volt

a kezében, amelyet a menyasszony egészségére fenékig fölhajtott, aztán
széttörölte varjúbajuszát.
– Hopsza, egy csókot, galambocskám, holnap már úgysem szabad.
S a szentképet fogatlan szájával körös-körül csemcsegve megcsókolta, mint
a töltött káposztát szokta enni.
Később más vénemberek is kedvet kapogattak, bortól, ételtől, éjszakától
mámorosan elhagyták a mély karosszékeket, és illetlenül megtapogatták a kis
rózsabimbót.
– Mind lecsókolják az arcomról a púdert, pedig még takarékosan kell vele
bánni – mondta félig vígan, félig szomorúan hozzám fordulva a hölgy, akit
utoljára életemben megszöktetni óhajtottam.
Majd ismét helyet foglalt, a két kezemet a kezébe fogta, néha összeütögette,
amint rejtett boldogsággal, erősen a szemembe nézve beszélt:
– A mirtuszkoszorút Bécsből rendelte a vőlegényem. Mondja, milyen most
a divat? Magosra tűzzem, vagy a homlokomra illesszem?
(1914)
Rózsakertiné boldog estéje

Ez a történet még abból az időből való, amikor vasút nem járt a Nyíren.
Kállóban, az „Arany Túzok”-nál tartott stációt a Biasini-féle gyorskocsi, és a
kocsislegény, egy hetyke, szőke legényke azzal dicsekedett, hogy kassai
születésű; mint ha manapság Londonban születik valaki. Azért bocsátom előre e
kis ismertetést, hogy ne fáradozzanak tovább, akik a régimódi történeteket nem
szeretik, midőn a postakürtnek még hangja volt, a komor utazókat kíváncsi
asszonyszemek várták a városok ablakainál, és a fogadósné tiszta kötényt vett
maga elébe, mikor a nehéz alkotmány bedöcögött a fogadó udvarába. Anton, a
bérszolga tükörfényesre subickolta a csizmáját, és mindig befűtöttek egy-két
szobát. Ah, Rózsakertinének hívták a fogadósnét!
Az idő már télre hajlott, Ábris bácsi, a vak koldus szokás szerint megfagyott
az országúton, farkasok kirágták csizmaszárából a lábát, vajon tavasszal megint
eljön-e az öreg – vagy minden esztendőben új vak koldus botorkál Kálló felé a
nyárfás, jegenyés országúton, és túl a Csárdatavon, ahol egy zordon, elhagyott
mezei lak sötétlik a tájon, mintha néhány embert meggyilkoltak volna ott valaha,
a koldusok, vándorlólegények átalusszák a telet. A kassai fi alkonyattal mindig
megcsapkodta a rudast, midőn a sötét tó környékén robogott a szekér.
246
Rózsakertiné – kövér, szőke asszony – dombos tenyerével megveregette a

postakocsis piros arcát, ha egyetlen pasasért sem ettek meg a farkasok.
Egy téli este három utazót hozott a kassai fi az „Arany Túzok”-ba. E helyen
szoktak éjszakázni, a kocsist forralt bor, az utazókat jó vacsora várta, és
Rózsakertiné, aki olyan jószívű volt, mint a szőke, rózsás arcú nők szoktak lenni,
és minden vendégének részt vett ügyes-bajos dolgaiban. A lengyel borkupeceket
kikérdezte, a gabonáságenseket áhítattal hallgatta, és a lócsiszároktól eltanult
üzleti kifejezéseket. A kontyfésűt mindig megigazította hajában, ha az utazókocsi
döngése közelgett, végigsimította a kötényét, a tükörben megnézte
nefelejcsszemét. Az ura már nagyon öreg ember volt, és arra volt csak gondja,
hogy a zsinórból pénzt tegyenek a pohárba… S a téli estén jött egy utazó, aki
szerelemről is beszélt az „Arany Túzok” fogadósnéjának.
Komor, szomorú, kissé őszbe vegyült fiatalember volt az illető, mintha egy
regénykönyvből lépett volna ki. Katonás, határozott mozdulatokkal beszélt, hűvös
pillantással nézett a Rózsakertiné kék szemébe, erősen szívta pipáját, amelyen
rövid bojt volt, mint a betyárok pipáján. Már kora délután megállottak a
határcsárdánál – egy nyugalomba menő lovastiszt és egy búbánatos öreg táblabíró
társaságában, akit állítólag vert a felesége, ha hivatása otthonról elszólította.
Cimbalmos cigányt találtak a sarokban, az mindenféle nótákat pengetett,
tömérdek bort megittak, a nyíri téli pusztaság úgy tűnt el a messziségben az ólmos
ég alatt, mint a megfejthetetlen élet. A rongyos szolgáló a kútnál egy bánatos dalt
fújt, szegénylegények, csőszök, vándorlók mendegéltek ki és be, csak késő estére
vergődtek be Kállóba, és az úton erősen fogyasztották a táblabíró cilinderjeit.
– Tehát szeretsz, te rózsaszirom? – kérdezte a tűz előtt hosszan
elnyújtózkodva a komor fiatalember, akinek katonás kabátja volt, és lila színű
nadrágja.
Rózsakertiné két kövér karját a vendég vállára helyezte.
– Lehet, hogy többé sohasem látlak az életben. Elmégy reggel, délig még
reám gondolsz, a hajamnak illatát véled érezni itt-ott a téli réteken, az útközben
jövő kocsmárosnékat hozzám hasonlítgatod, tán szemed is lehunyod, és piros
szájam hangját hallgatod magadban, de estére bizonyára elfelejted a nevemet is,
mint már annyi ifjú lovag, akikre sóhajtva gondoltam. Mégis szeretlek, te
szomorú komondor. Mondd el nékem, hogy miért vagy szomorú? Mikor kezdted?
Tán asszony miatt sír benned a lélek? Hadd vigasztaljalak. Milyen volt? Barna?
Az utazó halkan, gúnyosan nevetett:
– Hazamegyek a falumba, és gazdálkodom. Verni fogom a kutyáimat, a
cselédeimet, éjjel pisztollyal lövöldözök, meztelen tőrrel hálok a szívem fölött,
247
ordítani fogok a gyötrelemtől, és jégzajlásban átkelek a Tiszán. Nem szeretek élni.

Mit akarsz tőlem, te csúnya, vízből kifogott hulla?
– Szeretlek – felelt Rózsakertiné. – Szeretem, hogy olyan szomorú vagy,
szeretem, hogy temérdeket iszol, anélkül hogy megártana, szeretem két sötét,
fenyegető szemed, a fehér nyakkendődet, amely alatt bizonyosan medaliont
hordasz: annak a nőnek ajándékát. Én csak egy falusi kocsmárosné vagyok, te
előkelő és finom úr vagy. A kezed azért van, hogy dámák legyezőjét fogjad,
hosszú lábad, hogy táncba vigyél úrnőket, és bús, sötét arcod, hogy
megbolonduljanak érted. Ó, mondd, miért vagy szomorú? Elhagyott kedvesed?
Az utas egy nagy pohár meleg bort töltött a torkába. Körülnézett a
vendégszobában, a táblabíró már aludt, a nyugalmazott tiszt úr fejcsóválva olvasta
a régi szerelmes leveleit, amelyeket tarsolyában hordott. Olykor nagyot kacagott
magában, amint a hűtelen nők eszébe jutottak a levelek nyomán, és poharából
hörpintve, meggyőződéssel mormogta szürke bajusza alatt:
– Legalább keresztüllőttek volna egyszer! Valahol.
A tiszt úr egy Izabella-ezredben szolgált, fehér köpenyege volt, és egy
darabig az udvarnál is őrködött éjszaka a folyosókon. Ki tudná, hogy miféle mély
sebekkel menekül hazafelé vén varjú korában?
Rózsakertiné fehéres kezét az utazó hajába mélyesztette, mintha az első hó
hívességét óhajtotta volna megérezni a hajszálak között. A sötétkék szeme olyant
villant, mint az egerésző macskáé!
– Mondja már, kedves, tán szerelmes? – kérdezte évődve.
Az utazó elhúzta fürtös fejét az asszony kezéből, és a tűzbe bámult.
– Mindig társaságba jártunk, én, ő meg a férje. Diáknak mentem abba a
városba, és ott maradtam a kedvükért. A férje legjobb barátom, az asszony drága
barátném. Messze Németországban – ugye, mindegy, hogy mely városban, te
rongyos? A cukrásznál a férjével tekéztem, s ő a sarokból mindig engem nézett!
Az erdőben együtt sétáltunk hármasban, s ő nekem mondta, hogy édesen dalol a
vízesés. Holdas éjszaka az égre néztünk, s ő gyöngéden megérintett: melyik az ön
csillaga, uram? Súgva hozzátette: ezentúl az lesz az én csillagom.
– A cudar – mondta Rózsakertiné.
– Így repültek az évek. Tavasszal csónakázni jártunk, télen hármasban
néztük a hóesést, a kis fürdőhelyre kirándultunk a polgári zenekar játékát élvezni,
és ünnepi ebéden kedves ételeim kerültek az asztalra. Ah, mily boldog volt, mikor
ragyogó szemmel dicsértem a farsangi fánkot!
– És – szerette magát? Szerette magát?
– Minden este felporoztam a pisztolyaimat. Éjjel agyonlövöm magam. Tíz
évig, minden este. Toronyszobában laktam. Éjfélkor a csillagokra néztem.
248
Mindjárt leugrom a mélységbe. Elalvás előtt érette fohászkodtam, mikor

felnyitottam a szemem, az ő képét láttam. Elvadult, szomorú ember lettem, mert ő
nem kedvelte, hogy rajtuk kívül más ismerőseim is legyenek a városban. Két
gyönyörű gyermeke volt. Angyalok. És délután a térdemen lovagoltak, nagyfejű,
buta falovacskákat vásároltam nekik, a karácsonyfát én díszítettem, és a kis
színházban, a páholyban mindig a háta mögött állottam.
– Tíz évig? – kérdezte alattomos gúnnyal Rózsakertiné. – És most mit fog
csinálni?
Az utazó nagyot ivott a kulacsból, mintha megölni kívánta volna magát.
– Most majd: elfelejtem a kis cukrászboltot, ahová délutánonként
járogattunk. Most majd: a szenyóra helyett megverem a cselédasszonyokat. Most
majd: hazamegyek a falumba, sok évekig üldögélek a tűz előtt esténként, és ha
száncsörgés hallatszik az országúton, azt hiszem, hogy ő jött, utánam jött, hozzám
utazott, mint ahogyan sokszor megígérte. És nagyokat káromkodom magamban,
mint egy vén falusi komondor, amely akkor is ugat, mikor senki se hallja a
hangját.
Rózsakertiné alattomosan hallgatott, aztán hízelkedve simult az utazóhoz:
– Szerelem! Lám, azt hittem, hogy manapság már csak a francia borbély
szerelmes. Egy ilyen előkelő úr?…
Az őszes fiatalember csúfolódva nevetett maga elé. Megveregette a
fogadósné hátát:
– Bolond vagy, kis szentem. Nem szerettem én soha senkit, csak a
hiúságom, a büszkeségem, meg az, hogy nagyon különb embernek véltem
önmagamat… Azt hittem, hogy egy nő szerelmes lehet belém. Miért? Pedig
filozófiát tanultam, és manapság akár pap lehetnék Debrecenben.
Rózsakertiné friss bort melegített, a táblabírót lefektette, a penziós tiszt urat
meg-megsimogatta, aztán visszalopózott az utazóhoz.
– Hogy hívják magát, uram?
– Ő – Kálmánnak hívott.
– Hát szégyellje magát, Kálmán – felelt a fogadósné.
Az utazó nem felelt, elgondolkozva hallgatta, hogy a kutyák ugatják a
teliholdat odakünn Kállóban.
A lámpás haldoklani kezdett, a bor meghidegedett. Az utazó ölébe vette a
fogadósnét, miután a tiszt úr hátul elbóbiskolt.
– Azt szeretném – mondta nagyon halkan, mint egy szerelmi vallomást –,
hogy mielőtt hazaérnék Szatmárba, útközben széttépnének a farkasok.
Gyermekkoromban sok farkas volt az ecsedi lápban.
249
– Az idén is van elegendő – felelt meleg dorombolással a fogadósné. – Ó,

hogy megszerettelek. Soha többé így szeretni nem fogok.
– Otthon végrendeletet írok. Özvegyasszony húgom van, annak
hagyományozom kis ősi birtokomat. S egy este, vacsora után, kényelmes
karosszékben a szívembe golyót küldök.
– Te kedves, te drága.
– Azért megyek haza, hogy otthon mindenkitől elbúcsúzzam. Öreg
cselédemtől, a vén hajdútól, aki bölcsőmet ringatta, Jánostól, aki lovagolni
tanított, atyám sírjától a kis falusi temetőn és az órától, amelynek tiktakolását
gyermekkoromban csodálkozva hallgattam. Bibliát teszek a fejem alá, amelyet
őseim olvastak. A régi medvebőr, amelyet lábamra borítok, egykor anyám lába
alatt volt. Meghalni, meghalni…
– Ó, be szeretlek, te kedves, szomorú fűzfa!
– A kutyáim majd vonítanak, és a kopasz eperfára korán reggel kuvikmadár
száll, mint atyám halálakor. Meghalok.
– Be szép halott leszel – felelt Rózsakertiné, és erősen az arcához szorítja az
utazó arcát.
– Meghalni! – folytatta az utazó, miközben könnyű csókokat lehelt az
asszony nyakára, mintha egy emlékbe kapott velencei legyezőt csókolgatna. –
Midőn minden elhagyta az embert, amiért ifjú volt, s a zenekar játékában csupán a
karmester bolondos mozdulataira figyel már vagy a részeges arcú nagydobosra –
éjjel, álmában nem érzi többé a párnáján egy női arc melegét, egy száj nedves,
mély csókját, a kezén egy kézszorítás nyomait és emlékezetében egy
ruhafodornak zörgését – egy női hangot, amely kedvesen és lágyan körülölelte
fejét –, egy női arcot, amely közvetlen közelről könnyes megadással, gyermekes
boldogsággal, szinte megcsúnyulva a boldogságban, sápadtan néz – egy hajfürtöt,
amelyet az andalgó esti szél lengetett, egy dalt, amelyet a kedves szeretett: többé
már elképzelni nem tud egyedüllétben, akkor már meg kell halni, ugye, te
rózsaszínű páva?
– Igen – felelt Rózsakertiné, és olyan boldog volt, mint még soha életében,
mert így még nem beszélt vele férfiú.
Reggel az utazókocsi továbbrobogott.
(1914)
250
A fehérkutyás dáma
Remzei, futár a déli hadseregnél, jóval a háború után vasárnaponkint egy
asszonysághoz járt ebédelni, akinek meglehetősen tilalmas foglalkozása volt, szép
lábú lányokat nevelt táncosnőnek, és a jó női tulajdonokat, szemet, szájat, hajat
értékesítette, a pesti rendőrség már az idő tájt sem pártfogolta a női kultúra
továbbfejlesztését, és Olgának gyakran szereztek kellemetlen meglepetést St.
Hermandad sbirrjei, amikor egy-egy eltűnt leányzó után fölkutatták az Újvilág
utcai lakást. Remzei – hajdanában futár a déli hadseregnél – mindig talpra állott,
és mert fiatal korában vándorszínész volt, több-kevesebb sikerrel játszotta Olga
megsértett nagybátyját. Ősz-öreg ember volt a futár, a titkosrendőrség előtt bőven
emlegette a nagy fontosságú leveleket és egyéb küldeményeket, amelyeket
gyakran álruhában juttatott a címzetthez. Bizonyos érmet viselt a kabátja alatt, és
öcsémuramnak szólította a rendőrkapitányt. Vasárnaponként testhezálló, fekete
kabátban üldögélt az asztalfőn, ha Olga hangulata megengedte, ünnepélyesen
mondta el az asztali imádságot, sőt a szárnyast is fölszeletelhette, miközben
angliai bujdosásairól mondhatott egyet-mást, saját kezűleg nyitotta föl
évfordulókon a francia dombok borát, és Párizs nevét sóhajtotta, étkezés után
elmondhatta, hogyan készül a török kávé, de mindez csak olyankor szerepelt a
programon, ha Olga kegyes hangulatban volt, egyébként szótlanul, komoran és
gyorsan folyt az ebédelés, mint egy hivatalos aktus, amelyen túlesni üdvös, az
asszony még a kezét sem engedte megcsókolni rendes körülmények között, és
mint egy dühös farkas nézegette, ha Remzei finomkodó kézmozdulatokkal
állította össze a salátát.
– Te – te bankóhamisító! – mondta hideg gyűlölettel, mert Olga asszony
többnyire olyan rosszkedvű volt, mint a barát a hajnali misén. Mindent utált,
megvetett, a férfiakat úgy ismerte, hogy már tudomásul sem vette őket, a nők –
ezt a szót tudta a legnagyobb gyűlölettel kiejteni, és az élet, a halál, a végzet
szinte elviselhetetlenül kellemetlennek tűnt föl előtte. Halálos dühvel gondolt
születése napjára, olykori nevetéseiért, önfeledt, derűs perceiről, egy régen elmúlt,
szép délutánról, midőn a zöld budai hegyek között papirosról uzsonnázott a fűben
Remzeivel, egy éjjeli kocsizásról holdfénynél, a városerdőben, májusi utazásról a
Dunán a bécsi gőzhajóval, midőn zenekar mulattatta az utasokat, és a kapitány
fehér kabátja fénylett, egy fiatal hajóstiszt megcsókolta a kezét, és keringőzni
vitte, egy karácsonyi este, midőn a tűz előtt ült, és Remzei Romeó-t szavalta, egy
szerenád (Remzei fiatal korából), midőn a korhely barátoknak káposztalevest
251
főzött, és egy séta elhagyott kis vidéki temetőben, ahol szülei sírját kereste, és
Remzei órák hosszáig vitte karján a koszorút: mindez rendes körülmények között
ostoba, komolytalan és utálatos dolognak tűnt föl előtte. És ha szerelemről hallott,
ah, a városon! Akkor szinte megrútult egyébkor nyugodalmas, szinte apácásan
redőtlen, hervatag arca, amelyen néha az élettől való közöny finom, ábrándos
vonalacskákat is fölfestegetett, mint komor őszi tájra egy furcsa kis hidat a sötét
folyócska fölött, vagy egy messzi falu fehér tornyát, amelyen megnyugszik a
szentimentális utazó szeme. A szerelem, mintegy maga a szó is, vörös posztó volt
Olga asszony előtt, dühösítette, ingerelte, lassan olyan dühbe borította, hogy a déli
hadtest futárját a két vállánál fogva hatalmasan megrázta: – Reiser, te kötnivaló,
vén huncut, te talán hiszel abban, hogy szerelem is van?
Az egykori színész, aki egész életét romantikus alapokra rendezte be, több
évtized óta vendégeskedvén Olga asztalánál, próbálta védelmezni állását:
– Kérlek, gyöngyvirágszál, már ismét a sötétebbik szemüveget tetted föl.
Szerelem van. Például, magam is…
– Magáról ne beszéljen, Remzei úr, mert mi ismerjük egymást! – vágott
közbe Olga. – Arról van szó, hogy férfiak megbolondulnak nőkért, perzselő
szenvedélyek ébrendnek, s mindenféle hóbortos dolgok elkövettetnek. Erre
feleljen, hogy miként áll ez a dolog, maga börtöntöltelék.
A futár kissé megszeppent a kemény hangtól.
– Nőkért nem merném tűzbe tenni a kezem – felelt bizonytalanul –, de
férfiak már követtek el esztelenséget nők miatt.
Olga a kanapé közepébe ült, a két sarkát a szőnyegnek vetette, és úgy
kiabált, hogy a madár kalitjában összerázkódott:
– Férfiak, nők… Hát hol vannak? Vannak gyönge, jellemtelen, sajnálatra
méltó, nadrágot viselő lények, akiket férfiaknak hívnak, és vannak kegyetlen,
gonosz, sűrű vérű asszonyszemélyek. A tollak a kalapnál, a francia sarok a cipőn,
kivágott ruhák és a betanult mosolyok, szívhangok, titkos jelek és torokból jövő
hangok mind azért vannak, hogy a férfiakat, ez üres bábokat megbolondítsák a
nők. A szemeknek villanása, a kezeknek fogása, séták néma fasorokban és
ajándékba adott ölelések, lopva kapott csókok meg az egész szerelmi mindenség
nem ér egy hajítófát. Én még nem láttam olyan szívet, amely megrepedt volna a
boldogtalanságtól, hogy csapna bele a tüzes istennyila. Remzei védekezett:
– A férfiak golyót küldenek a szívükbe a városerdő elhagyott részein, hurkot
kötnek a nyakukba, és éjjelente mindig sétál át a Lánchídon egy-két csöndes férfi,
aki azt méregeti, hol legmélyebb a Duna. Azok a vízre tapadó pillantások, az
éjjeliszekrényre készített pisztolyok és álomtalan éjjelen a párnákba nyomott
fejek, takaró alatti zokogások vajon miért vannak, ha nem a nőkért?
252
Olga csapkodott a két kezével:

– Minden férfi gazember, aki nő után búsul. Jöjjenek ide hozzám, majd én
megmondom, milyenek a nők. Ismerem őket – a portékát! – tette hozzá, a foga
között szűrve a szót.
Erős csengetés hallatszott a házban. Öklök döngették az előszoba ajtaját.
– A rendőrség! – jelentette egy barázdás arcú szobaleány.
– És a kutyás leány éppen a szalonban ül! – riadt föl Olga. – Remzei, dugd
el a kutyás leányt, holnap megy vágyai mennyországába, Moszkvába.
Remzei, aki előtt egyébkor zárva voltak a lakás szalonjai – illedelmesen
meghajolt egy fekete hajú, igen finom és tündöklő arcú hölgy előtt, akinek lábánál
göndör szőrű, fehér kutyácska szolgált.
– Kisasszony, a rendőrség alkalmatlankodik, el kell önt bújtatnom. Nevem:
Remzei, futár.
– Istenem, a vőlegényem kerestet! – felelt sápadtan az úrhölgy. – Bár
meghalnék.
– Azt nem, úrnőm. Ellenben méltóztassék a ruhásszekrénybe fáradni.
A szomszéd szobában terjedelmes szekrény állott, ahová két-három nőt
lehetett eldugni. A fehér kutyácska úrnője után ugrott, Remzei ünnepélyesen
húzta le a kulcsot.
– Nos, uramöcsém! – fordult a benyomuló rendőrkapitányhoz.
A rendőrség legényei ismerősen járták be a lakást. A velencei tükör előtt
egy nagy bajuszú titkosrendőr kedvtelve megállott.
Egy dúlt arcú, halálsápadt fiatalember megragadta Olga asszony kezét:
– Asszonyom, ha volt önnek édesanyja, annak emlékére kérem, adja vissza
menyasszonyomat.
Olga fölbiggyesztette a száját.
– Én nem ismerem az urat.
– Asszonyom, szerencsétlen, szerelmes férfi vagyok, öngyilkos leszek az
éjszaka, ha azt a leányt, akit a legjobban szerettem, ön nekem vissza nem adja.
– Biztosan nem érdemli meg az a nő, hogy ennyire eseng utána. Talál majd
érdemesebbet – felelt hidegen Olga.
Remzei a nadrágszárban csörgette a kulcsokat.
– Nem érdemes egy nőért, fiatalember – szólt közbe atyai hangon.
A fiatalember nem hagyta magát:
– Az a nő nekem mindenem volt. A jövőm, az életem, az álmom, a
nyugovásom, a boldog ébredésem, hogy őt újra láthatom. Mielőtt megismertem
volna, iszákos, verekedő, föld terhe, elhagyatott szegénylegény voltam.
253
Kocsmahős, szoknyakergető, bicskarántogató. És az ő kedvéért – már egy

esztendeje – megjavultam, dolgos, szorgalmas férfiú lettem…
– Mi az ön foglalkozása, szegény fiatalember? – kérdi Olga.
– Térképrajzoló vagyok.
– Lássa, nem érdemes egy nőért még csak élni sem, nemhogy szokásokon
változtatni.
A fiatalember lehajtotta a fejét:
– Éjszakára meghalok.
A rendőrök a bajuszukat pedergették, a kapitány vállat vont, Remzei az ajtó
felé tologatta a társaságot, és Olga asszony megsimogatta a fiatalember hátát:
– Ugyebár, kis, fehér kutyája volt a hölgynek? Már régen túl van a határon,
elszökött táncosnőnek, fiam. Igyon egy pohárral a szerencséjére!
Olga asszony elfoglalta helyét a kanapé közepén, Remzeit maga elé állította,
mint a tanulót a tanító.
– Remzei úr, e kis jelenetből is okulhat, hogy milyen szomorú szamár a
férfi.
Az egykori futár engedelemkérő pillantás után a likőrösüveget megbuktatta:
– Csak én egyedül – mondta –, én vagyok az igazi.
(1914)
Kisvárosi álmok hőse

A cukrász ablakában délutánonkint egy fiatalember fürtös, ezüstös feje
megjelent, mint egy álomkép, és a méla szemek órák hosszáig bámulták a
felvidéki város háztetőit, amelyeken alkonyat felé világoskék volt a hó.
Ah, sötét arca volt a fiatalembernek, és halálfej volt vastag selyem
nyakkendőjébe tűzve. Nagyon fehér zsebkendőjével néha megtörölte a homlokát,
és szikvízzel itta a lengyel pálinkát. Trudainak hívták, és az öreg asszonyságok
szerint felejteni jött a városkába, ahová téli időben még a kereskedelmi utazók
sem tértek be. A bányatanácsosak – két szép öregember, akik a legtisztább házban
laktak, és az udvaron szalmába bundázott rózsafák voltak láthatók, a tükörfényes
ablakon krémfüggönyök, és kanári sárgaréz kalitkája, déli növények széles levele,
és az esőcsatorna rézből ragyogott – rokonuknak vallották Trudait, és a kerti házat
jelölték szállásául, ahol nyaranta pesti vendégek tartózkodnak, és tömérdek
gyereket nevelnek.
Trudai mint egy elátkozott herceg üldögélt a kerti házban, többnyire az óra
ingáját bámulta, míg lehanyatló kezében könyvet tartott. Csak verseket olvasott,
254
és mikor egy sorhoz ért, amely szívéig hatott, az óra nyomban hallhatólag
tiktakolt a falon, ahonnan még egy Garibaldi-inges öregúr is vigyázott az ódon
almáriumra.
Trudai már két hete lakott a városban, anélkül, hogy valakivel
megismerkedett volna. Csupán a cukrászkisasszonynak dobott néha egy-egy szót
ajándékképpen, akiért pedig Léván a fiatal rajztanár a mellébe lőtt pisztollyal. A
városka hölgyei, akik délutánonkint a cukrász előtt kötelességszerűen elhaladtak,
röpke, gúnyos pillantást vetettek a magányos fiatalemberre, mert a vidéki nők az
ismeretlen férfiakat mindig megvetik, és mindenféle hibákkal megterhelve
képzelik. Így például a jó Trudairól nyilván azt gondolták, hogy női szíveket
szurkálni jött a felvidéki városkába a romlott és utálatos Budapestről, mélyen
kivágott, kék kabátja, fehér szegélyes mellénye és gombos lakkcipője a festett
hajú Bertalannénak szól, aki démon volt, és az újonnan érkezett gyalogsági
tiszteket a görög katolikus templom környékére vitte sétálni.
Az utolsó öngyilkosságot Ráma Pál követte el, aki boros fővel a
mestergerendára hurkolta magát. Szerencsére tűz támadt a szomszédban, és a
tűzoltófőparancsnok saját kezűleg metszette le az elkeseredett csizmadiát. Tehát e
szép gondolat – hogy a vézna s hosszúkás fiatalember majd öngyilkos lesz a
városkában – nem sokáig kacérkodott a kisvárosi nők fantáziájával.
Bertalanné szűk szoknyájában már járni sem igen tudott, s a cukrásztól még
mindig a háztetőket nézte Trudai. A részeges vaskereskedő mindennap
megkérdezte a segédet, eladott-e forgópisztolyt? A cukrászkisasszony – istenem,
szőke volt, párizsi szőke – egész nap a száját biggyesztgette. És esténkint, midőn
a városka lefüggönyözött ablakai mögött a nők a régi képes újságokat nézegetik,
vagy minden ok nélkül kezdenek a fehér kályhák piros mélyébe hosszan nézni,
midőn elgondolkozva, önkéntelen mozdulattal tépik le a szobanövények elszáradt
leveleit, és tenyerükben összemorzsolják, vagy hirtelen keresgélni kezdenek régi
fiókokban, mintának maradt ruhaszövetdarabkák, elszáradt viráglevelek és
eldugdosott levelek között, amelyeket összeráncolt homlokkal ismét elolvasnak,
mintha arról óhajtanának meggyőződni, hogy egyetlen betű sem veszett el valahol
az elmúlt években, az ablak alatt már döng a sánta Sári bácsi nagy cipője, miután
legmesszebb lakván a Juráss-féle kocsmától, legelsőnek indul el hazafelé: és még
mindig nem lehet mit sem tudni a bányatanácsosék vendégéről, aki körülbelül
harmincesztendős, de olykor fáradt pillantása, amellyel a korzó hölgyeit
szórakozottan végignézi, aggastyántekintet. Jácinthnak hívják keresztnevén,
hozták egy napon a hírt a cselédek a piacról.
A bányatanácsos már tavaly nyugalomba vonult, és régi könyveket
kötögetett virágos selyembe, a mesteremberes bőrkötény egész nap a derekán
255
volt. A hófehér álomka – a felesége – csak a városvégi szegényeket látogatta. Az

öreg cseléd a piacon gőgösen cipelte fehér kosarát mint legelőkelőbb a többi
cselédek között. (Lehet, hogy valami nagy bűn nyomja a Jacinth lelkiismeretét,
hogy nem állt szóba Bertalannéval, aki téli délután kis fekete legyezőt vitt a
kezében, hogy a cukrász előtt elejthesse. Tán része volt a legutóbbi
postarablásban!) Csikorgó télben vándorszínészek érkeztek a városkába. A
férfiak, mintha a Jókai élclapjából vágták volna ki, a nők – ó, szegények,
boldogtalanok, vándorszínésznők! Egyetlen strucctolla volt a társaságnak, és azt a
naiva viselte kalapjánál. A démoni Bertalanné olyan tollbokrétával robogott el a
Hósig-féle cukrászda előtt, mint egy temetési paripa. És horgolt kesztyűje volt
csupán Temesváry Lillának. Az igazgató, egy kedves, öreg uracska,
kétségbeesetten szaladgált a városban, a kaput nyitó szakácsnéknak kezet csókolt,
előre köszönt a diákoknak, és Trudait méltóságos úrnak nevezte. Trudai ekkor
fölemelkedett helyéről, a bús toronytetők megfigyelőállomásáról, és egy párti
muszka biliárdot játszott a társulat komikusával. A cukrászkisasszony szerint az
öngyilkosjelölt meglehetős ügyességgel forgatta a dákot, és estére az „Arany
oroszlán”-ban hármasban vacsoráztak, a naiva, a komikus és Jácinth.
Tömérdeket ittak – mondá másnap a hírharang. A komikust alig lehetett
visszatartani attól, hogy a befagyott folyóba ölje magát, szerencsére nem találta
meg a vízmerítő léket, és a tollas hölgy a tekeasztalon táncolt a kávéházban.
Szemérmetlen, muzsikás és visszataszító mulatság volt ez, a helyőrség tisztjei
még sohasem próbáltak hasonlót. A nő még az utcán is énekelt hazafelé menet, és
részegség ürügye alatt nemcsak a komikus, de Trudai karjába is
belecsimpaszkodott, többször kijelentvén, hogy legjobban a Jácinth hátán szeretné
megtenni az utat hazáig.
– A zsák megtalálta foltját – mondták a kisváros házikóiban, estenden,
amikor még nem is olyan régen, ily időben a kályhatűz duruzsolásában
bizonyosan a Trudai gordonkahangja hallatszott, amint bánatos, első szerelmét,
csalódását meséli egy helybeli hölgynek – bármelyiknek, a görög templom
mögött vagy az elhagyott sétányon… Szép, szomorú, fáradt szemét illedelmesen
szegezi a földre, és csendesen sejteti, hogy már úgysem él soká, finom
lakktopánja keskeny nyomokat hagy a hóban, és a cigarettájának füstje oly jó
szagú, mint a teásdoboz illata, amidőn fölnyitják, és a piros kínai betűk közül
tevék karavánja frissen tűnik elő. Igen, egy koncerten ismerte meg bizonyosan azt
a bizonyos nőt, Csajkovszkijtól játszott a hosszú hajú művész, és a hölgy nyakán
igazgyöngyök fehérlettek, mint a távoli felhős, nyugati égen eltűnő
kócsagmadarak. A finom, kékes kézen gyémántok tüze mint messzi hercegi
paloták piros ablakai fölött a hó préme. A kis lábon a cipő álom. És a felvidéki
256
kisváros elhagyatott sétányán újra elhangzanak a drága szavak, amelyek egykor a

hangversenyen hangzottak, de most már egy helybeli hölgy fülébe suttogva.
– Hajnalban hagymás halat ettek a kávéházban, egy tányérról – jelentette az
előbbi posta. – A színésznő folyton nevetett.
Nem, a tűz estefelé többé nem mondhat semmi kellemeset a kisvároskában,
és a kottatartóból egy régi keringő hangjegyei kerülnek elő, amelyet valóban
játszottak a helybeli bányászmajálison.
(1914)
Téli tetőn
A téli tetőn magányosan álldogált az öreg szélkakas, és naphosszat egyéb
gondja nem volt, mint a szeretőit várta. A kéményből a füstöt és a lágyan omló
hópelyheket. A szeretők körülcirógatták az öreg agglegényt, megsimogatták,
dédelgették, tán még rá is borultak, hogy az öreg csontok, vén szakállak
megfeledkeztek a korunk hitvány, szerelemtelen szokásairól, a szélkakas hinni
kezdett a nőkben, az érzelmeik tisztaságában és a szívek nemességében,
örömében estére leitta magát, régi nótákat dúdolt a háztető ormán, megbocsátotta
az éji felhők vándorlását, a csillagok hideg és lelketlen ragyogását, a hold
kacérságait – tán már az emberek álmainak valódiságában is bízni kezdett, akik a
tető alatt szépeket aludtak, a párnákba susogtak, vagy éjféli csöndben verset írtak
vagy olvastak: midőn a boros gőzök elszálldosnának, és észrevette, hogy a füst
leányzói, valamint az ifjú hó menyecskéi eltűntek mellőle a háztetőről, s megint
olyan egyedül van, mint azelőtt volt.
– Le a nőkkel! – mondta a szélkakas, keservesen megfordult a sarkán –, kár,
hogy senki sem fogadta meg tanácsát a városban.
Majd éjfél után, midőn vakítóan szikráztak a csillagok a téli égboltozaton, és
alant a városban oly csendesség volt, hogy az öngyilkosok pisztolydörrenése
messzire elhangzott, az ősz hajú kakas alattomosan hunyorított szemével a
nyugati égboltozat koporsószegei felé:
– Én már öregúr vagyok, hagyjanak nekem békét. Szív és szerelem!
Nevetek magamban e dolgok felett, mint a katona, akinek lábát ellőtték a
csatában, mulat az ép lábú emberek felett.
Így szólt a szélkakas, de aztán nyomban lehajtotta a fejét, és az álmoskönyv
margójára mindenféle betűket és rajzokat firkált, míg a szeme megtelt vízzel, a
szíve fájó érzelemmel, mint a magányos emberek szokták eltemetgetni a régi
emlékeket. Képzeletben a múltnak besötétedett útjait kis mécsesekkel világítják
257
ki. Egy erdőszél képe ereszkedik le az emlékezetben, mint hátulsó függöny a

színpadon – itt volt boldog egykoron, a hegyoldalban, lenn, az elhagyott
országúton a vén kocsis egykedvűen vetette hátát a hintó hátának, a szürke ló
trüsszentett, és málnaszedő gyerekek éneke hallatszott az erdő mélyéből. Majd új
képet mutat a múltnak színpada: kis halászcsárdát a víz partján, este van, az
udvaron szürkés árnyként támolyog az öreg házőrző eb, falusi cigányok
muzsikálnak az eperfa alatt, és egy férfi és egy nő arról beszélgetnek a lugasban,
hogyan is lesz majd akkor, ha egymásé lesznek – falun laknak, nagy ebeket és jó
lovakat tartanak, a cselédség kipróbált és öreg, a szomszéd faluból esténkint
átlovagol egy nyugalmazott öreg katonatiszt, aki teleköpködi a szőnyegeket, a
pesti újságokat behavazottan hozza a gyalogpostás, és tavaszra új házikót építenek
az útszéli kőszentnek. János, az őszbe csavarodott vén kerülő éjfélkor serétes
puskával körüljárja az udvarházat. Az álmoskönyv lapjaira új figurát vet a
nyugtalan kéz, hosszú vonalakat, amelyeknek nincs végük: a vonat hosszú, barna
füstje kúszik alkonyati dombok alatt, mintha a nyarat temették volna el arrafelé,
földmíves leányok és öreg parasztok vinnék a faggyúgyertyákat a koporsó körül,
és egy kis állomáson füttyent a gyorsvonat, a gömbölyű fejű akácok alatt egy
fehér ruhás asszony üldögél, aki a várakozás alatt temérdek karikát rajzolt a
napernyője hegyével a homokra, de most boldogan feláll, és egy férfi felé siet:
– Te édes! – mondja, és az ajkát csókra nyújtja.
Hajózás a Dunán, utazás messzi országokba, ahol a kivilágított városok mint
álomképek maradoznak el az expresszvonat mellett, a fürdőhelyen zöld lombok
alatt kottából játszik a polgári zenekar egy régi vakért, s éjjelente végigsétál a
holdvilág a zsalugáterek résein át a szobán, és egy női név, egy női hang muzsikál
a néma sétához.
A szélkakas eldobta az álmoskönyvet, és büszkén felemelte fejét a háztetőn:
– Férfi vagyok, vagy mi! Nem siránkozhatok hűtlen asszonyszemélyek
után!
És ilyenkor volt legboldogtalanabb a szélkakas, mikor megelégedetten
simogatta a szakállát. A könnyek mint keserű csermely folydogáltak le torkán,
felporozta a pisztolyt, hogy majd ledurrantja a szomszéd háztető szélkakasát, de
leginkább saját szívébe óhajtott volna ólmot küldeni.
Ördög vigye el az asszonyokat! – gondolta magában, s titkon arra gondolt,
hogy vajon eljön-e a temetésére ez vagy amaz a dáma, mint ahogy a szegény
férfiak általában gondolkoznak a nőkről, mintha egyéb dolguk sem volna, mint
elpusztult kedveseik koporsója után sírva mendegélni. A szegény szélkakast egy-
két öregember kiviszi a város határába, míg a kacér hölgy a budai
vadgesztenyefák alatt hallgatja egy férfi áradozó szavát – csodálkozik, mintha
258
először hallana hasonló szavakat, pedig a város körül a temetők telve vannak
férfiak hulláival, akik hajdanában, amíg járni tudtak, ugyanazokat a szavakat
mondogatták a nőknek.
– Nem, madame, én többé nem adom ki magam, szent érzéseimet,
magányos éjszakáim gondolatait, szívfájásaimat, esti imáimat, a párnáimban elsírt
vallomásaimat kegyed többé nem hallja az én számból. Én már öreg gyerek
vagyok, nevesse ki ön a fiatalembereket ezentúl… Vagy egész egyszerűen, haljon
meg majd egy érdemtelen férfiért – mondta igen bölcsen a szélkakas, mielőtt még
aludni mentek volna a csillagok, és a városban oly csend volt, hogy még az álmok
is lábujjhegyen jártak ki és be az ablakokon. Az öngyilkosok már megnyugodtak,
a sírok álomba sírták magukat, a boros emberek elkurjantották utolsó keservüket a
néma házak alatt, a muzsikusok, mint vidám kísértetek, akik a városbeli fájó
szívekkel a dolgukat elvégezték, behúzott nyakkal bandukoltak a havon, és a
hangszerek aludtak tokjaikban. Itt-ott kesergett még egy haldokló ember a tetők
alatt, és régi kedvesére gondolt. Egy fiatalember végrendeletét írta – no, reggelre
még meggondolja a dolgot, nők furcsa bűnökkel álmodtak, a gyermekek
karácsonyi játékokkal játszadoztak szendergésükben.
– Inkább a nyelvem harapom le – fogadkozott a szélkakas –, mintsem
ezután egy hölgynek bevalljam, hogy szeretem.
Aztán lefeküdt aludni, és álmában zöldellő tölgyfákkal, napsugaras rétekkel,
kis, falusi temetőkkel álmodott, hol szülei vannak eltemetve egy régi kő alatt,
majd fiatal király volt, és később a folyóparton találta magát, ahol kendőt áztatnak
piros szoknyás asszonyok, a folyó oly nyugtalanul szaladt egy régi kolostor alatt,
mintha halott szerzetesek lelkét vinné túl a hegyeken, a másvilágra, egy-két csóka
álmodozva szállott a habok felett, és messze-messze kerepelt egy malom, a
kanyargós országúton kis kápolnában lakott a nagy, fehér szakállú szent, tán maga
az öreg isten, és a tót fuvarosok rozsdás, keshedt rézkrajcárokat dobáltak be a
vasrácson, egy kocsmakútnál piros szoknyás tót szolgáló dalolt, és kék szemében,
midőn a távolba kanyarodó országútra nézett, vörös ajkú, lobogó szemű lengyel
lovasok alakja tükröződött, arról, hogy jönnek, és a hosszú farkú lovak sörényébe
pántlika van fonva… Majd meghalt a szélkakas, és egy jegenyefa tövébe
eltemették, amelyen varjúcsalád lakott.
Mikor felébredt, már fiatal, barnásfehér füstök szálldostak felé a
kéményekből, mint sápadt arcú, fekete nők, akik a derekukat éppen úgy tudják
mozgatni, mint a kezüket. Egy kis foszlány, amely olyan baljóslatúan barna volt,
mint a pisztolylövés füstje, éppen a szélkakas feje mellett húzódott tova. A
szélkakas kitárta a karjait, és felkiáltott: – Szeretlek!
259
Hosszú ideig szívére zárva őrizte a füstöt, amíg ez onnan lassanként

megszökött. A szélkakas története elölről kezdődött.
(1914)
A felvidéki utas
Lomnicz – ez a híres gavallér, akire manapság is bizonyára sóhajtva
emlékezik néhány öregasszony a felvidéken, mint szilveszteréji misén, midőn a
halottak névsorát olvassa fel a pap, és újra kedvére sirathatja mindenki elmúlt
kedveseit, akik hosszú sorban, fehér lepedőben állonganak a falusi templom körül
–, Lomnicz foglalkozására nézve erdőmester volt a kincstár határszéli
erdőségeiben. És ha piros bajuszára ráhullott a gyenge, friss hó, ha szeme az
időjárás szerint megváltoztatta színét, nyáron sötét, mint a fenyőrengeteg mélye,
ahol isten alszik, télen kék, mint a Poprád acéljege, amelynek tükrében szokás
volt megnézni az egyik partról a másikra átmenő, templomjáró fiatal menyecskék
rövid szoknyáinak számát, ha vörösre festett szánjának szürke, jó futó lovainak
babonás csörgője felhangzott az országúton, a toporci határcsárdában, Lublón
vagy Bélán, mintha muzsikus cigányokat hordozott volna magával titokban a
kasban: az asszonyok önkéntelenül mosolyogni kezdtek, mintha valami kedves,
drága hazugságot susogna valaki a fülükbe a keringő alatt a podolini bálon.
Lomnicz hordott először vörös bundát a Poprád völgyében, fehér kamásli volt
lakkcipője felett, és honnan, honnan nem, mindig tudta a divatos nótákat,
amelyeket Pesten énekelnek. Természetesen felesége is volt, egy nemes
kisasszonyt hozott Erdélyből, aki olyan büszke asszony volt, hogy sohasem tanult
meg tótul, ideges volt, és ha sírókedve volt, bezárkózott a szobájába. Később csak
piros szemhéja mutatta, hogy a Lomnicz kutyaságairól szállongó hírek nem
mentek el mellette nyomtalanul. Mert minden úriember tudta a felvidéken, hogy
Lomnicznak két-három felesége szokott lenni egyszerre. Lublón az özvegy
Macsinszkyné traktálta, Bélán egy borovicskafőző házához járt az erdőmester,
mintha hazamenne, de még Lőcséről sem feledkezett meg, ahová pedig csak nagy
ritkán, a megyegyűlésekre szokott eljárni. A hajadonnak maradt Szokolyi Margit
csókolta le a havat e városban a híres piros bajuszról.
Ez mind rendben lett volna. Lomnicznak sok volt a hivatalos utazása,
célszerű volt a kocsmakoszt helyett tiszta asztalkendőről és friss fehérneműről
gondoskodni az állomásokon. Aztán a hites feleség bízvást lenézhette a többit,
mert hisz mégiscsak ő volt az igaz Lomniczné, hiába ígérte az erdőmester
mindegyik asszonyának, hogy majd így meg úgy: elválik a mostani feleségétől.
260
Azok a bolond asszonyok évszámra várták a válópör megindítását, amíg

Lomnicznak szürkülni kezdett a barna haja, amely odáig oly lágy és hullámos
volt, hogy amint homlokára hullott, minden női szív megenyhült: egy nagy
gyermek ez a Lomnicz, szíve mint az arany, bizony nem lehet rá komolyan
haragudni, ha itt-ott leissza magát az útszéli fogadókban egy csárdáslány
kedvéért… Pedig az asszonyok nagyon féltékenyek voltak!
A kocsisa egy néma, lengyel medve volt, aki mindig a szabadban aludt, a
kabátjáról gondosan eltávolította a női hajszálakat, a kendőjét jól kirázta az
országúti szélben, hogy meg ne érezze egyik asszony a másiknak szagát, özvegy
Macsinszkyné erős parfümjét csak ruhacserével lehetett eltüntetni, Margit mindig
piros foltot szívott a nyakára, hogy fogai sövénye is megmaradott, ilyenkor
bizony nem volt egyéb hátra, mint kendőbe burkolni a nyakát, és a beteget
játszani. A borovicskafőzőné átkutatta a szánt, és ha valami gyanús dologra akadt,
nagyokat rúgott lepkés papucsával az asztal alatt Lomnicz térdébe, a sötét
szempár a hosszú szempillák alatt, mint két éles kés szegeződött az erdőmester
arcába, és Lomnicz, bár nem volt gyáva ember, mindig felfohászkodott a bélai
úton az útszéli szentek házikói előtt, bár kegyes hangulatban lelné a szigorú
menyecskét. Titokban – midőn néha-néha egyedül töltötte az éjszakát határszéli
fogadókban, hol az este meglepte, a nagy szakállú kocsmáros csupán forralt borral
szolgálhatott, és a hóesésnek olyan zúgása volt, mint a távolból hangzó
nagybőgőnek – Lomnicz alig-alig merészkedve komolyan gondolkozni, bevallotta
önmagának, hogy ezt az asszonyt szereti valamennyi között a legjobban. Miért?
Az erdőmester nagyon kevés regényt olvasott életében, a versek közül is csak
azoknak volt barátja, amelyeket kalandjainál felhasználhatott, nők fülébe
suttoghatott, és azt hazudhatta, hogy éppen most jutott eszébe útközben – a
miértre tehát nem tudott felelni. Csak a bizonyosság lepte meg néha, hogy
bármikor maradt egyedül éjszakára, a gyertyát elfújta, a kis imádságot
elmormogta, a nyakában függő amulettet megcsókolta, fal felé fordult: a sötét
magasságból egy kis hinta ereszkedett lefelé, és a hintán kis cipőit lengette a
borovicskafőzőné. Lomnicz félálomban a kezével utánanyúlt a jelenésnek, néha
sikerült is megsimogatnia az asszony fekete haját – aztán már csak az álom
játszadozott vele tovább, hol kedvesen, hogy dalolva ébredt, hol szomorúan, hogy
a szíve tája délig sajgott.
Így repültek az esztendők, Lomnicz féltékeny és hűséges volt, számon
tartotta az asszonyoknak minden lépését, és az elejtett vadmacskákból, hiúzokból
felváltva varratott bundácskát vagy sapkát hölgyismerőseinek. Ha az asszonyok
jól bántak vele, akkor ő is jószívű és megelégedett volt: a bélai menyecske, ha
duplán adta a csókot, Ábris bácsi, a vak koldus látta hasznát, mert Lomnicz
261
szánkáján oda szállította a régi országúti vándort, ahová az parancsolta. Az

özvegy szűcs leánykáit felszedte kocsijára, midőn azok ebédet vittek apjuknak –
bármily messzire esett is céljától a juhnyírás helye. Otthon régi valcereket
zongorázott a feleségének, és érzelmes románcokat dalolt túláradó szívvel, hogy a
büszke asszony mindig azt gondolhatta, hogy most érkezett el az ideje annak,
amikor Lomnicz tökéletesen megváltozott.
Egy napon azonban így szólott a bélai asszony: – Kedves barátom,
tökéletesen kiábrándultam magából.
A Lomnicz piros bajusza megmozdult, mintha szél érte volna. – Kár –
mormogta szemhunyorítás nélkül.
Az asszonyt megharagította ez a színlelt közöny, mintha igen megsértődött
volna a dolgok felett:
– Maga egy részeges lump, dagadt arcú, szürke hajú, elzüllött ember. Nem
bízhatom magára tovább a női becsületemet.
– Vajon mit tettem, Rebeka? – kérdezte Lomnicz, de mindjárt megbánta,
hogy arról kérdezősködik, miért ábrándulnak ki a nők, hisz többnyire maguk sem
tudják. A bunda gallérját felhajtotta, és hátra sem nézett, midőn a lovak közé
csapott. Pedig máskor még szokta érni az ablakból egy pillantás, mint egy kis
piros mécses, amely hazáig világít a Lomnicz szívében a sötét hegyi úton. Talán
ugyanezért történt, hogy Lomnicz belsejében úgy áradt a bánat, mint a Poprád
sötét vize tavasszal. A vágtató szánon hol elsodort háztetőnek, hol gyökerestül
kitépett fácskának látta magát, a hideg habok viszik felfelé, a hegyek közé, és
odacsapják a podolini jégtörőkhöz. Az útszéli feszület behavazott tetőcskéjével
szinte féloldalra dőlt, és a néma, sötét mezők, hallgatag hegyoldalak, a hegyhátak
néma, fenyegető erdőségei nem nyugtatták most Lomniczot, mint máskor, pedig
jóformán semmit sem ivott. Az is megfordult a fejében, hogy jó volna most
odafent feküdni a hegyoldalban, egy vízmosás szélén, amelyből piros csermely
szivárogna, de a fájdalmas élet már lomhán elszállott testéből egy vén varjú
szárnyán, messze, túl a sötét határszéli hegyeken, egy lengyel városkába, ahol
fiatal korában forralt pálinkát ivott, tüzes táncot járt, és a piros bajuszát csak úgy
mulatságból kínálta csókra a lengyel asszonyoknak… Nem érdemes már élni,
mikor szürke lesz az ember feje, mint novemberben a fűzfa a folyóparton, amely
mintha mindig azt nézegetné a habok között, mikor jön egy jeges hullám, amely
sarkantyújával kivágja a partszélből. Ezentúl járhat az őszi erdőben, a szél
süvöltésében többé nem hallja kedvese hívó szavát, csak a kopár fákon
elhagyottan zörgő varjúfészkeket veszi észre.
A néma kocsis kivette Lomnicz kezéből a szárat, mert néhányszor a
Poprádba akarta kormányozni a lovakat.
262
A podolini határban nagy öröm érte a bánatos férfiút. Vándormuzsikusokat

fogott az úton. A kocsist hazaküldte a szánnal, maga beült a határcsárdába, az
asztalra hajtotta a fejét, és két napig muzsikáltatott a hegedűsökkel. Olyan beteg
volt már az elfogyasztott italoktól, hogy a halál kerülgette, mikor a kocsis elhozta
a felesége levelét: „Te, farkasfajzat, te, megint megbolondultál?” Este volt ekkor,
és Lomnicz a kertek alatt lopózott haza. Napokig feküdt az ágyban, hogy az
asszonyt kibékítse: végrendelkezést diktált, amelyben szerelmes szavakkal
búcsúzik drága jó hitvesétől. Negyedik nap felkelt, de úgy érezte, hogy valamit az
ágyban hagyott. Tán a térdét vagy a hátgerincét. Vagy az agyvelejéből maradt
valami a párnák között. Olykor ijedten hátranézett, mintha álldogálna mögötte
valaki. A kedves vadászkutyája oly szomorúan nézett rá, mintha a koporsóban
feküdne gazdája.
Estefelé befogatott.
A lublói asszonyt kereste fel. Az özvegy összeráncolt homlokkal nézett rá,
és eszébe sem volt perdülni, mint szokta.
– Mi történt magával? – kérdezte rosszkedvűen.
– Mesélj nekem valamit a lengyel vásárokról, ahol megismerkedtünk –
szólott Lomnicz.
– Az ördög tudná már, hogy volt. Az egyik szeme mintha kancsalítana.
Lomnicz lehajtotta a fejét:
– A sok sírástól. Elhagyott a Rebeka.
– A cudar! – mormogta özvegy Macsinszkyné, és az ujját ajkára tette. Hideg
pillantással méregette a férfit, és alattomosan kérdezte:
– Tehát azt szeretted?
– Őt is. Lásd, asszonyom, érted is így búsulnék, ha elhagytál volna. Szerezd
nekem vissza a Rebekát.
Az özvegy kiemelte az öléből a Lomnicz fejét:
– Azelőtt úgy kunkorodott a hajad, mint a kacsa farka. Most már nem
göndörödik. Pedig én azt szerettem rajtad. Most menj tovább, mert vendégeket
várok estére.
Lomnicz a lőcsei leányzónál se kapott különb választ. Az is elküldte
magától, mikor arra kérte fel, hogy a Rebekát visszakönyörögje.
„Istenem, milyen egyedül vagyok” – gondolta magában Lomnicz, a
határszéli erdőmester, mikor babonásan csörgő szánján végighajtott a határszéli
országutakon.
Meg-megállott az útszéli csárdáknál, és a jégszürke fogadósok hosszú
történeteit hallgatta, miközben szórakozottságból néha feldöntötte a poharat.
(1914)
263
Egy régi uraság pesti utazása

Hollólendvai, felső-magyarországi földbirtokos és gordonkajátékos
telenkint rendesen a fővárosba utazott, néhány hetet eltöltött a divatos helyeken,
bálakon és szalonokban, ahol az akkori előkelő fiatalság megfordulni szokott. Az
„Arany Sas”-nál vett szállást, és csupán az inasával beszélt tótul, négyszemközt.
Akkoriban körülményesebb dolog volt a pesti utazás, mint manapság.
Hollólendvai kocsin tette meg az utat, és alkonyattal örvendezett, ha útszéli
csárdába vergődött a havas országútról. Betyárokról, farkaskalandokról hallott
esténkint a csárdában, az alföldi szél úgy zúgott odakünn, mint az utolsó ítélet, a
mécses lángja népmesék ijesztő árnyait táncoltatta a kormos falakon, és gyakran
hangzott lódobogás a keményre fagyott országúton, szegénylegények és pandúrok
kergetőztek. Hollólendvai egy pár hosszú csövű pisztolyt tartogatott az
utazóbundájában, de maga sem bízott valami nagyon e fegyverek jóságában.
Szolnokon túl, a Tiszán innen mintha barátságosabb lett volna a vidék, vásáros
szekerek tünedeztek fel az országúton, fel-felhangzott a robogó posta kürtje, és a
fogadókban jókedvű kereskedők, iddogáló kurtanemesek támogatták a kemence
oldalát. Hollólendvai ilyenkor elővette a zsákjából hangszerét, és az érzelmes
húrokon eljátszogatott a kocsmatársaság nagy mulatságára. Néha éjfélig sírdogált
a kisbőgő Pilisen Grossinger uramnál, az öreg kocsmáros mindenféle rejtett
butéliákat ásott ki a pince sárga homokjából, és Fánika álmatlanul sóhajtozott
leányszobájában, amíg az öreg Grossingerné aludni küldte a társaságot. De hetek
múlva is a kanyarodó országút méla nyárfáin felejtkezett néha egy pár barna szem
elgondolkozó tekintete, mint ahogy elröppent álom után néz az ember
hajnaltájban: vajon mikor jön vissza a muzsikáló tót uraság.
Hollólendvai Jeromos azért utazott minden télen Pestre, hogy megvegye a
legújabb könyveket és ruhadarabokat a Váci utcában, valamint végighallgasson
egy-két koncertet, amelyen olykor külföldi művészt is volt szerencséje élvezhetni
a hazai égboltozat csillagain kívül. Egyszer éppen a híres flótaművész, Hubert
Henrik koncertezett a Redout-ban, máskor Berensky, a jeles lengyel brillírozott a
zongorán. A Nagykalapnál új föveget vett, néha kettőt is, és a fegyverkovácsnál
megtekintette az új veretű vívótőröket. Azonkívül hetenkint háromszori
látogatáshoz volt engedelme egy budai patríciuscsaládnál, Heckertéknél, ahol a
hölgyek csaknem úgy rajongtak a zenéért, mint Szent Cecília angyalai. Az inas
áthozta a viaszosvászonba takart kisbőgőt és a kékülő, alkonyi háztetők alatt
hosszú léptekkel sietett gazdája után. Majd órák hosszáig melegedett a
„Vadgalamb” söntésében, amíg odaát a franciás tetejű, vaskosaras ablakú
úrilakban áhítatosan hangzottak régi és új mesterek zeneszámai. Emília hárfázott,
264
Ottilia a legújabb Beregszászy-féle zongorán kísérte Jeromos játékát. Az öreg

Heckertné ezüsthajával, bombassinselyem ruhájában szinte átszellemült arccal ült
a társaság központjában. Kicsiny altwien csészékben kávét szervíroztak, és
mindenféle furfangos külsejű sütemények illatoztak a fehér sásból fonott
kosárban, amelyeknek receptjét Jeromos sohasem mulasztotta el tárcájába zárni.
Jeromos huszonnégy esztendős volt, és egy Mozart-indulóba volt szerelmes.
Egy napon zöld dolmányos, arannyal gazdagon kivarrott ruházatú
katonatisztet talált Hollólendvai Heckerték szalonjában. Fürtös fejű, ábrándos
arcú tiszt volt – valóban kipiroslott a dolmánya zsebéből egy miniatűr kiadású
Kisfaludy. Bátonyi volt a neve, Bátonyi Arisztid, és karját összefonva mellén,
álldogált az ablaknál, amíg a zenélés tartott. Estefelé, midőn Hollólendvai elindult
inasával haza Pestre, a tiszt Jeromoshoz csatlakozott, és a Krisztina-templomnál
felgyűrt bundagallérjából megszólalt:
– Kérem önt, hogy parancsot adjon szolgájának, maradjon kicsit hátrább.
Hollólendvai minden meglepetés nélkül teljesítette a tiszt kívánságát.
– Miben lehetek szolgálatára?
A tiszt világoskék szemével erősen a Jeromos arcába nézett. – Emília? –
mormogta összeszorított fogai mögül.
Jeromos némán csóválta a fejét.
– Akkor még rosszabb. Ottilia tehát… – kiáltott fel a zöld huszár keserű
fájdalommal. Annyi érzés vibrált a hangjában, hogy Jeromos meghökkent, és nem
tudott mindjárt felelni.
A katona erősen megragadta Hollólendvai karját.
– Uram, ön nemes ember. Tudja, hogy ilyenkor mi a tennivalója. Ön hitvány
nőcsábító.
Jeromos unottan legyintett.
– Ha éppen kardommal óhajtja összemérni kardját…
– Azt nem tehetem – felelt rövid lélegzetvétellel a tiszt. – Tagja vagyok egy
titkos egyesületnek, ahol fogadalmat tettem, hogy nem ontok vért.
– Őfelsége valóban jó kezekbe helyezte országa védelmezését – felelt némi
gúnnyal Jeromos.
A tiszt indulatosan toppantott sarkantyús lábával.
– Ön azt nem érti. Vannak magasabb szempontok, mint a haza… Vannak
titkok, amelyeket csak beavatottak ismernek az élet rejtélyeiből. Én
megesküdtem, tehát megtartom, amit fogadtam. Én önnel karddal nem
párbajozom.
– Nos? – kérdezte Hollólendvai, és szétvetette meglehetős széles vállát.
265
– Golyót fogunk húzni. Aki a feketét húzza, az bizonyos határidőn belül

végez magával. Kettőnknek kicsiny ez a földgolyó. Nos, van-e bátorsága, ifjú
gavallér? – szólott a tiszt, és lángoló szemével tetőtől talpig végigmérte Jeromost.
Jeromosnak összeszorult az ökle. Leginkább a tiszt arcába szeretett volna
csapni.
– Aljasság és ostobaság ez a mérkőzés, míg jó acélokat vernek a
fegyverkovácsok, ám ne mondja, hogy gyáva vagyok. Húzok önnel golyót.
A tiszt sapkájához emelte a kezét, és röviden biccentett a fejével. Fehér
köpenyegében csakhamar eltűnt egy kanyargós budai utcában. Hollólendvai egy
darabig utánanézett, aztán elgondolkodva, hosszú léptekkel ment át a Duna jegén,
amelyet szalmával fedtek be a gyalogjárók számára. Estve sokáig üldögélt
egyedül az „Arany Sas” ebédlőjének sarkában, és az egri bikavért nézegette a
metszett pohárban. Tulajdonképpen azon gondolkozott, hogy milyen színe is van
az Ottilia hajának, akiért golyót fog húzni. Éjfélfelé abban állapodott meg, hogy
szőke a leány, pedig ő csak a barna nőket kedvelte, lehetőleg a nagyon barnákat,
akiknek szemében szevillai éjszaka szerenádja muzsikált. A szobájában elővett a
sarokból egy újonnan vásárolt vívótőrt, és pár mozdulatot végzett a hajlékony
pengével. A levegőbe döfött, s magában azt gondolta, hogy a tiszt szívét szúrta
keresztül.
Másnap délben lepecsételt dobozzal állított be Bátonyi az „Arany Sas”-ba.
A tegnapi ábrándos arc helyén egy álmatlan éjszaka dúlt, eltorzult álarca
mutatkozott.
– Elegendő idő lesz három hónap? – kérdezte a tiszt, és a szája széle nagyon
sápadt volt.
Hollólendvai nem akart gyávábbnak látszani a tisztnél.
– Mondjuk, a mai naptól számított két hónap alatt köteles önmagával
végezni a fekete golyó húzója.
– Két hónap! – mormogta a tiszt, mintha arra gondolt volna, hogy már csak
két hónapig tart fiatal élete. Hollólendvai kitalálta ezt a gondolatot, mert
fölényesen mosolygott.
A tiszt remegő kézzel tépte le a dobozka pecsétjeit.
– Tessék, húzzon ön – mondta.
Jeromos a dobozba nyúlt. Két golyócska akadt az ujja közé. Egy pillanatra
lehunyta a szemét, és egyszerre a fehér oszlop jutott eszébe, amely egy messzi kis
falusi temetőben édesanyja nyugvóhelyét jelöli. Mikor hazulról elutazott, már az
első gyenge hó szürkült a kis temető mélyebb részein, és az örökzöld téliesen
csillant meg a délutáni napsugárban a sírhalmon.
266
Megfogta az egyik golyót, és mint előre gondolta, valóban a feketét húzta ki

a dobozból.
A tisztnek oly fehér lett az arca, mint a fal.
– Ó – dadogta, és a következő pillanatban felborította a dobozt, amelyből
kigurult a fehér golyó.
A zöld huszár a golyó után kapott, és lassan, ünnepélyesen a dolmánya
zsebébe csúsztatta. Mintha szeretett volna valamit mondani, de a torka nem adott
hangot. Támolyogva, mintha nagyon sokat ivott volna, ment le a fogadó
lépcsőjén. Hollólendvai az ablakból látta, hogy egy tiszttársa várta odalent az
utcán, és azzal karonfogva elmentek a Duna felé. Jeromos azután csomagolni
kezdett, anélkül hogy tudta volna, hogy mit cselekszik. Már az ebéd ideje is régen
elmúlott, Jeromos fel és alá járt a szobában, mintha álomban cselekedne. Az
ablakhoz lépett, és messzi Buda felé a barna alkonyi felhők alatt fehér hattyúkat
látott repülni, mint másvilági álmokat. Aztán megint a fekete golyót vette elő a
mellénye zsebéből. Kis csontgolyó volt, mint egy állatnak a szeme. Két hónap
alatt hogy megnő majd a kis semmiség a mellényében. Ráfekszik a szívére, a
torkára, az agyvelejére. Most is mintha sokkal könnyebben érezné magát, midőn a
golyót az asztal lapjára helyezi.
Öreg cselédnéni kopogott az ajtón, a kendője alatt lepecsételt levélkét hozott
Budáról. „Szívesen látjuk ma délután. O.” – mondta a levélke. Végre, végre
megtudja, hogy miért kell meghalnia, ma azután megnézi alaposan a Heckert
kisasszonyt, aki a fekete golyót kezébe adta. Egy húszast dobott az
öregasszonynak, s nyomban öltözködni kezdett. Felvidámodott, mintha francia
bor gyöngyözött volna szívében, ah, hát meglátja, hogy milyen az a halálos
szerelem.
Az inasát jókedvűen hátba ütötte, mielőtt elindultak.
– Ihatsz az egészségemre! – mondta, és a legény két kezével dobta hátára a
kisbőgőt.
A zöld huszár már az ablakközben állott, és a két karja össze volt fonva
mellén. A szemhéja kissé vörös volt, mintha egy megható temetésről jött volna.
Keményen akart Jeromos szemébe nézni, de Hollólendvai keresztültekintett rajta,
mintha nem látná. Szinte fejedelmi bőkezűséggel játszotta egyik zenedarabot a
másik után. Mintha végtelen, de titkos jókedvre ingerelné a húrok szomorkás
zengése, és magában nagyban mulatna azon, hogy nemsokára meg kell halnia.
Úgy repült az idő, mintha szárnya volna minden percnek. Egy gyönyörű
Csajkovszkij után egyszerre csak felhangzott az udvaron az öreg Heckert bácsi
köhögése, aki ilyenkor szokott hazajönni a kávéházból. Hollólendvai letette a
vonót, és körülnézett. Ottilia égre emelt szemmel ült egy vékony lábú széken.
267
Igen jelentéktelen teremtésnek látszott, de most a zene hatása alatt fehér árnyék
támadt a homlokán, és Hollólendvai egy percig rajta felejtette a szemét a
leányon… Aztán derűsen búcsúzott, a macskabőr kesztyűket gavallérosan húzta
kezére, és sokáig lengette a kalapját búcsúzásnál.
A Krisztina tér tájékán egy kapumélyedés alól előlépett Bátonyi. A fehér
köpenyege a fülére volt hajtva, és a hangja rekedt, lázas volt:
– Uram, bocsásson meg… kérem… Felejtsük el, ami köztünk történt.
Ostobaság volt…
Hollólendvai megbocsátólag mosolygott:
– Hadnagy úr, ön valóban ártatlan! Én azonban tudom kötelességemet –
felelt, és hideg közönnyel továbblépkedett.
Nemsokára ezután a pilisi csárdában ismét felhangzott a tót uraság
muzsikája: Hollólendvai utazott hazafelé felvidéki falujába. Fánika tágra nyitott
szemmel hallgatta kis szobájából a csodaszép zenét, Grossinger úr a század
elejéről való aszút bontott, és a holdvilág mélázva sétált a télies égboltozaton,
mint egy hallgatag vándor. Az országúti kocsmák, éjjeli szállások, ahol néhány
hét előtt Jeromos útja a fővárosba vezetett, ismét vendégül látták a szótlan
uraságot. A betyártörténetek még a régiek, a farkaskalandok sem újak.
– Istenem! – mondta magában Hollólendvai Jeromos. – Vajon ki hallgatja
majd jövőre a farkasok által felfalt drótostót történetét?
Mikor esténkint lefeküdt, egy nagyon fehér homlokú leányfő jelent meg
olykor a gyertya lángján túl, a kék fénykör mögött. Majd elfújta a gyertyát, a
jelenés eltűnt.
(1914)
Nők zenéje
A liget fáiról úgy hullott a hó, mint az emlékezet, és a hóvirágos lombok
között mindig karácsony volt. A Rudolf trónörökös szobránál egy gácsérbajuszú
dragonyos kapitány várta Visztula Bellát, természetesen civil ruhában, zöld
vadászkalapban; három napig utazott idáig a galíciai határszélről. A puskaporos,
vasderes arcon szinte gyermekes bánat tükröződött, amint egyik negyedóra a
másik után múlott. Visztula Bella híres volt arról, hogy a legkeményebb férfiakat
is gyermekké gyúrta. Ha a liget elhagyott részeiben hókafejű, robusztus gavallér
titokban megtörölte a szemét kendőjével, mérget lehetett rá venni, hogy Visztula
Bella miatt hasogatta a szívét fájás. Hében-korban egy előkelő úr agyonlőtte
magát, látszólag minden ok nélkül; szegények szégyellték megírni, hogy Visztula
268
Bella adta kezükbe a pisztolyt. Öreg izraelita kereskedők egyszerre nem tudtak
összeadni és kivonni. A könyveik felett mint szállongó lepke árnyéka repdesett az
ábránd Belláról; költők, akik eddig Pepi Slumbergerhez írták verseiket, vagy
szelíden daloltak az őszi fákról, őszi tóról és elutazó hattyúkról, egy napon
Visztula asszony körme közé kerültek, s mint gyenge agyvelejű emberek,
többnyire a környékbeli élőhalottak házában végezték. Visztula Bella egykor
olyan járvány volt a fővárosban, mint a himlő. Talán boszorkány volt, éjjel
lovagolt, és görögtüzet fújt a férfiak álmaiba. A fiatalemberek csupán meghalni
óhajtottak ez idő tájt, és a nyárfasorban végrendeletet komponáltak versben.
Szerelem, szerelmeskedés! Soha annyit nem emlegették e szavakat. És a szegény
férfiak, ahelyett hogy közös erővel eltaposták volna a kígyót, magukba zárták
szerelmi titkaikat, a drága szavakat, amelyek Visztula asszony ajkáról
elhangzottak, egyedüllétben úgy ismételgették, mint az imádságot. Ah, mikor
tegezni kezdte rajongó férfiát, és veréssel fenyegette udvarlóit, az asztal alatt a
térdükbe rúgott cipőjével, amelynél kisebbet csak a gyermekek hordtak a
fővárosban; ha vad volt, mint egy makrancos gyermek; ha lágyan sírdogált a
hangja, mint a megsebesült madáré; ha fekete szemével alulról felfelé nézett, és
ajkával csalfa mozdulatot tett; ha titkon megszorította a férfiak kezét, és suttogó
szóval rejtett bájairól beszélt: – sokan szívesen mentek volna érte akár a halálba
is, pedig a legtöbb okos férfi tudta, hogy a Rudolf szobránál hiába várakozik reá
másnap délben, Bella a Duna-partra megy sétálni, vagy a barátok templomába
imádkozni, és senkit sem szeret igazán, csak az elvált férjét.
Táncolni úgy tudott, mint egy spanyol táncosnő, fütyülni, mint egy
hortobágyi juhász, minden nótát ismert, és a háztartása olyan rendes volt, mint
egy derék háziasszonyé. Kis halott gyermekéről való emlék rejtőzött nyakában a
gyémántcsillagok alatt, sűrű haját ügyesebben fésülte maga, mint a francia
fodrász, varrni és hímezni tudott, szép verseket mondott emlékezetből, és az elvált
férjét mindig koholt szerelmi kalandokkal mulattatta esténként, mikor egyedül
voltak. Fekete szeme villogott az elképzelt szenvedélytől, mint a balvégzet, együtt
meghalni valakivel, falusi temetőben feküdni, és vadvirágot szedni tavasszal az
erdőn: úgy szeretett volna, mint élni. Sápadt arcára olykor búbánat telepedett,
mint valamely régi románc, amelyet erkélyek alatt énekeltek boldogtalan
szerelmesek, és takarékosságból szívesebben járt gyalog, mint tramwayn. A
cipője a legdrágább cipő volt a fővárosban, a ruhája kelméjét francia
selyemgyárakból hozatta, ékszereit egy bank fiókjában őrizte, és mikor egyedül
zongorázott, nem gyújtotta meg a csillárt a szalonban, mert felesleges a pénzt a
villanygyár zsebébe dugni.
269
Orbán gróf, aki kedvéért elhagyta a katonai pályát, körülbelül két esztendeig
szelídítette a párducot. Hatalmas, tagbaszakadt, szinte rendkívüli jelenség volt
Orbán, aki százados koráig úgy bánt a nőkkel, hogy néha megengedte nekik a
szerelmük kifejezését. Asszonyok, lányok jöttek-mentek a katonatiszt életében, és
Orbán körülbelül akkor örült nekik legjobban, mikor kiszellőztette utánuk a
lakását. Ha egy aranyszínű vagy fekete hajszál az atillája gombjára csavarodott, a
legénye reggel erős kefével esett neki a kabátnak. Az úgynevezett rózsaszínű
posták kedvéért sohasem szakította félbe délutáni álmát, estve unottan ült a
télikertben, és minden különösebb érdeklődés nélkül hallgatta a francia szubrettet.
A bajtársai itt-ott elmaradoztak mellőle az élet folyamán, a szolgálati pisztoly
ólma gyakran átfúrt női arcképeket jó tiszt urak szíve fölött, mikor nagyon
unalmassá lett a vidéki élet, érzelmes főhadnagyokat találtak reggelenként az
asztaluk felett egy-egy asszonylevélre borulva, és a halántékból lassan csepegett a
hidegülő vér, vadászatokon a vakmerő lovasok Istent kísértették, ha rossz hír jött
a fővárosból: Orbán gróf tunyán legyintett kezével, midőn hölgyismerősei a
halálra hivatkoztak mint egyetlen segedelmükre. Aztán egy napon utolérte a
nőhódítók végzete, a sors útjába sodorta Visztula Bellát, aki egy kelmekereskedő
felesége volt a fővárosban, és hír szerint már több férfinak kitekerte a nyakát. A
kapitány a galíciai vonat étkezőkocsijában megindultan hallgatta a bécsi utazó
elbeszélését, aki egykor jómódú kereskedő volt, de Visztula Bella miatt
öngyilkosságot kísérlett meg, hitele elveszett, üzlete tönkrement…
Orbán gróf hidegen legyintett:
– Nem értem a dolgot. Igen közönséges, mondhatni, csúnya fekete asszony
őnagysága, amint a múltkor megismerkedni voltam szerencsés vele a cukrásznál.
A szőke fiatalember, akinek őszinte kék szemét álmatlanság gyűrűi övezték,
jólelkűen figyelmeztette Orbán grófot:
– Vigyázzon, kapitány úr, ne sokat beszélgessen vele. Elveszi az a lelkét az
embernek. Eszét, szívét, életét. Én – pedig három éve az esetnek – nem merek a
fővárosba menni; hátha találkozom vele…
– Gyönge férfiak – mormogta a kapitány, és a határszéli hegyeket bámulta a
cigarettája füstjén át. A havas kísértetek között néha feltünedezett egy gyermekes,
sápadt arcocska, gyöngéd áll és keleti hangulatú orr, amely a dzsinneket, a
csodalámpást és az utazó Szindbádot az Ezeregyéjszakából juttatta az Orbán gróf
eszébe. És a haja sűrű volt, mint az álom, amely erős lengyel pálinkák fogyasztása
után következik. Orbán gróf három nap múlva újra a főváros felé utazott a
határszéli állomásról.
„Megnézem – gondolta –, mi van ebben az asszonyban! Majd én belenézek
két megverő szemébe.”
270
Ezután már nem is igen ment vissza a régi állomására (hátha találkozik a
bécsi utazóval!), az asszony elvált, és a gróf felesége lett. Hat hónap múlva egy
estén az ágy szélére ült. Keresztbe vetette pillangós papucsait, és a haját fonni
kezdte éjszakára.
– Emlékszik arra a szőke katonára, aki valamikor együtt szolgált magával
Galíciában?…
Orbán gróf nem emlékezett.
– Főhadnagy volt? Vagy százados?
– Én bizony nem néztem a csillagát. Délután találkoztam vele a városban,
kocsizni mentünk a ligetbe, mert fontos mondanivalója volt. Bevallotta, hogy
őrülésig szerelmes belém. S én nem tudtam neki ellentállani.
Orbán gróf előbb a revolvert vette elő, aztán a szomszéd szobában töltötte
az éjszakát, és reggelig sírt a díványon. Másnap, harmadnap tűvé tette a várost a
szőke katona után. Az asszony hízelkedve simult hozzá.
– Csak kitaláltam az egészet. Kíváncsi voltam, szeretsz-e még!
Egy hónap múlva megismétlődött az eset hajfonás közben. Most egy
állatorvost vádolt meg Visztula Bella elcsábításával. Orbán gróf őrjöngött, célba
lövöldözött reggelig a szobájában, a rendőrséget is mozgósította – az
állatorvosnak se híre, se hamva.
Harmadszor és negyedszer is megismétlődött az eset bizonyos időközökben.
Egy selyemárussegéd, majd a bécsi kék szemű utazó került szőnyegre, akivel való
találkozását egyszer Orbán gróf elmondta. Az egykor daliás gróf őszülni kezdett,
álmatlanság gyötörte, végrendeletet írt, és kékesszürke szemében többnyire olyan
fájdalom ült, mint egy megvert gyermek szemében.
Ötödszörre egy külvárosi házmestert emlegetett az asszony mint szerelme
alanyát. A gróf csendesen felvette a köpönyegét, fejébe nyomta kalapját.
– Most itt hagylak! – mondta az asszonynak.
Visztula Bella nevetve fonta a haját.
– Majd visszajössz! – felelte.
És a gróf csakugyan elutazott, messze, Észak-Magyarországba, egy
elhagyott, régi kastélyba. Hiába írta meg az asszony, hogy szerencsétlen beteg
teremtés, aki minden holdváltozáskor megőrül, hűséges, becsületes, derék asszony
volt, sohasem csalta meg az urát, csak kínozni akarta. A levelet nem bontotta fel
Orbán gróf.
…A civilbe öltözött dragonyos a Rudolf-szobor körül simára taposta a
havat. Visztula Bella nem szokott elmenni a találkozókra, csupán ígéri. A barátok
templomába jár, és térden állva imádkozik az elvált uráért, Orbánért. A fejét
271
lehajtja, a téli nap megvilágítja a homlokát, olyan, mint egy szentkép – a

palesztinai asszony mása.
(1914)
Bánatos utazás
A postakocsi alkonyattal egy határszéli városkában kikötött, és Orbán, az
egykori katonatiszt elfoglalta helyét az „Oroszlán” ebédlőjében. Mindig az
ebédlőbe ült, és már úgy ismerte a fogadók mindenféle természetét, mintha egész
életében utazott volna. Holott fél esztendeje csupán, hogy a tót inasa egy hajnalon
kicsavarta a pisztolyt a kezéből, és inkább a fejét törette be, mint a fegyvert
visszaadja. Reggelre Orbán gróf bánatában, szégyenében, szomorúságában
elutazott a régi házból, ahol már azt remélte, hogy idővel pókhálóvá válik
valamelyik meghitt sarokban; künn dudál az őszi szél, régi újságpapirosok
zörögnek a padláson, és az ecetfák a ház körül a sötétség jöttével úgy
eltávolodnak, mintha tovamendegélnének éjszakára a magányos ember magányos
házától: valahol, az országúton tán egy kocsma van, ahol a környékbeli halottak
piros bor mellett, ősz fejű cimbalmos zenéjére táncolnak, és az ecetfák
bekandikálnak a párás ablakon, mint a lakodalomból kimaradott vendégek.
Bizonyosan elszökdöstek éjszaka a házból az unatkozó edények, fémből vert
boroskorsók és karcsú kristálypoharak, amelyek hivatásukhoz mérten egy
aranypiros lámpásokkal megvilágított házban mulatják át az éjszakát, bort
öntenek nők csalékony ajkai közé vagy kis félcipőkbe, amelyekből a vad,
keserves férfiak isszák le magukba a káromkodást és a nők hűtlenségét. A
nagymama egykori Mária Teréziás ágya bizonyosan könnyű madárszárnyakon
repül ki a kéményen, hogy valahol nászozó párt találjon a szomszédban, mert régi
időkben a nagy ágyakat nem arra építették, hogy üresen maradjanak. És az elhalt
asszonyok csipkés ingei és éji kabarjai vajon nyugodhattak-e éjszakánként a
bezárt szekrényekben? Szép meséket mondanak egymásnak életükből, az úrnő
kövirózsa fenn a várfalon, a lovag mint gyík leszakadt farka vonaglik valahol, és a
tündéri ingek bizonyosan kibújnak néha a kulcslyukon, hogy szegény leányok
szolgálatára lehessenek, akiknek tán nincsen ingük. Még az óra is megáll estefelé,
a remete a kis ezüstkalapácsot – amellyel napközben a kis harangot megkondítja
az óra kunyhójában – vállára veti, és ellohol a kocsmába. Csak a róka- és
farkasbőrök gunnyasztanak nyugodtan helyükön, nekik jobb sorsuk van a régi
házban, mint egykor a nedves és hideg erdőn volt.
272
Orbán gróf – akiről már egyszer megírtam valahol, hogy egy krakkói
ezrednél a legjobb lovas és pisztolylövő volt ifjúkorában, amíg valamely baleset
folytán elveszítette kedvét a makrancos paripák megfékezésétől, a pisztolyairól
lefújta a lőport, hogy szívébe ne lőjön éjszakára bizonyos nő miatt – ecetfái
példájára útra kelt, és a fogadók ebédlőinek sarkából hosszan elnézegette idegen,
ismeretlen emberek mulatozásait, fél füllel hallgatta a kupecek hazugságait és
jámbor vásáros népek babonás meséit.
Hajdanában, mikor hősünk élt, nemigen volt arra szükség, hogy az ember a
néma könyvtárszoba poros levegőjét szívja – az útszéli fogadókban annyi
tanulságos történetet, szép regényt lehetett hallgatni utasemberek szájáról, hogy
továbbutazván a postakocsival, nyugodtan, saját bánatát feledve andaloghatott az
utazó a hallott történeteken, szeretőkön és megholtakon.
Az „Oroszlán” fogadósa egy vidrabőr sapkás, zöld hajú és korán elfonnyadt
emberke volt. Amint száraz kezét egymáshoz dörzsölgette, és barátságos, szinte
biztató pillantást vetett a cserépkályha tüzére, Orbán gróf megállapította magában,
hogy nemigen kell kinyitni a száját estére, a zöld hajú csárdás beszélget helyette
is. Amint a gyertyát megigazította az utas asztalán, és a boroskancsót szinte
korholó tekintettel szemügyre vette – majd hozok a jobbik boromból –, mondván,
és a falon végigjártatta a szemét, mintha most látná először az olajnyomaton a
Brenta színes tájvidékét és a két kormos kovácsot, amely elpattant kerekét javítja
az utazókocsinak, odabent a hölgy kis kalapban, mint préselt virág az
imakönyvben, a rövid mellényes, frakkos postakocsis ostornyelére támaszkodva
leereszkedőleg nézi a kovácsok munkáját, és a nyerges ló furcsán hátrafordítja
fejét: Orbán gróf bizonyos volt arról, hogy a vidrasapkás tud egy nagyon hosszú
mesét, amelyet éjfélig szokott elmondani a vendégeinek, ha erre engedelmet kap.
Így is történt.
A második kancsónál Orbán gróf felemelte tenyeréből homlokát, a
borcseppekből többé nem rajzolt betűket az asztal lapjára, elfojtott sóhajtással
vetette hátát a falnak, és a fogadós nyomban megszólalt a kályha mellett, miután
levette sapkáját:
– Hogy messzire van ide Váralja? Azt tetszett kérdezni? Nem mondhatnám.
A tekintetes úr lovaival, amint szemügyre vehettem őket, egy félnapi hajtásra esik
ide Váralja. Ámbátor, ha messzebb volna, az sem volna nagy baj…
Orbán gróf elfelejtette kérdezni, hogy miért… A csárdás ezért fejét
csóválgatva nézett a tűzbe, egy kipattanó szikrát a pádimentumon eltaposott a
csizmájával – beste lelke –, mondván, s ezen az alapon tovább folytatta az
elbeszélést.
273
Bizonyos özvegy asszonyság lakott valamikor Váralján a fogadós előadása

szerint, azaz nem is volt egészen özvegy, de leány sem volt, férje sem volt, de
szeretője sem volt… Április Zsuzsannának hívták, és közeli atyafiságot tartott az
akkori váci püspökkel. Mindig fekete ruhát hordott, és a szemét lesütötte. Ez
utóbbit a püspök bátyja tanácsára cselekedte, mert az a híre volt, hogy akire
ránézett, azt megverte a szemével. Ezért nem is igen tudná senki se megmondani,
hogy milyen is volt az Áprilisné szeme. Egy ember tudna sokat beszélni erről a
dologról, bizonyos Komoróczy nevű, aki valahonnan a határon túlról jött egyszer
lóháton, a lovat megkötötte a juharfánál, az asszonyság ablaka alatt, maga pedig
bement a házba. A paripa várt, várakozott, majd éhségében lerágta a fa kérgét,
megette a juhar levelét, elfogyasztotta a kötőféket, végül éhen döglött a szegény
pára az ablak alatt. Komoróczy csak akkor jött elő a házból, mikor a paripája
bőrére alkudoztak egymás között a parasztok. – Jaj, mit tettem! Egyetlen
vagyonom, mindenem, drága jó lovam! – kiáltotta Komoróczy, és elment a
várhegy alá, a régi temetőbe, ahová már ötven év óta nem temettek senkit, mert
mindenki hazajött még onnan a nedvesség miatt, de hát Komoróczy nem volt
idevalósi ember, és éppen arra a sírra talált lefeküdni, amely olyan horpadt volt,
hogy beszakadt a lovag terhe alatt. Három napig jajgatott Komoróczy a sír
mélyéből, senki sem mert a segítségére menni, mert Április Zsuzsanna
megtiltotta. Harmadik napon kisétált a régi temetőbe az asszonyság, és felvette a
legszebbik ruháját akkor. Olyan köntöse volt, mint Zrínyi Ilonának, midőn a kis
magzatait siratta Bécs városában, ha igaz. Bekiáltott a mély sírba Zsuzsanna:
– Itt vagyok, Komoróczy. Mit akarsz?
– Szeretlek! – felelt alulról a lovag.
– Jobban szereted te a lovadat, mint engem! – mondta az asszonyság. – A
lovad jutott eszedbe, amíg az én két karom ölelte a fejed. A lovadat sirattad,
mikor engem elhagytál, nem pedig az én mélységes bánatomat miattad. A
megholt lovad miatt borultál a sírhalomra, nem pedig az én megholt szívem miatt,
amelyet te megöltél. Hát csak halj meg odalent, mint a lovad.
Így szólt a menyecske, és a lepkés cipőjével belerúgott a sírba, hogy a
göröngyök bőven omladozni kezdtek. Mint megannyi kövér békák hullottak a
Komoróczy nyakába.
– Eddig van? – kérdezte Orbán gróf, miután a fogadós a mesemondók furcsa
sóhajtásával elhallgatott.
A zöldhajú némán bólintott.
– Hát én tudom tovább is – szólalt meg Orbán gróf. – Komoróczy, aki
három napig egyébre se gondolt a sír mélyében, mint annak az asszonynak a
megverő szemére, lepkederekára, kis fehér kezére, jó szagú leheletére meg a
274
hajára meg a kis virág alakú anyajegyére, a lábára, a hangjára, a hosszú, meleg
csókjára és a harapására, és siratta, hogy újra nem lehet elölről elkezdeni a
fiatalságot, búsult, hogy a kalendáriumban már átfordított a lapon, amelyre a
fametsző repkedő pacsirtát és szántóvető parasztot rajzolt, meg szomorú volt a
versekért, amelyeket elfelejtett, hisz az asszony csak víg dalokat énekelt mindig a
fülébe: megcsikorgatta a fogát, megrázta két széles vállát, hogy lehullott róla a
sírhalom.
Egy ugrással künn termett a sírból, és hazáig üldözte a hűtlen asszonyt.
Áprilisné hamar bezárta az ajtókat, a nagy kutyákat előhívta, a béreseket
vasvillára szólította.
Komoróczy krétával a kapura írta: „Verjen meg az Isten, te cudar!”
Aztán, már se lova, se szíve nem volt többé, gyalogosan továbbvándorolt az
országúton.
A vidrasapkás helyeslően bólintott. Kezét, mely úgy ropogott, mint a
pergamen, egymáshoz dörzsölte. Megpiszkálta a hamut a kályhában, és
felsóhajtott:
– Éjfélre jár, tekintetes uram.
„Megint elmúlt egy nap” – gondolta magában Orbán gróf, és fekvőhelyét
lassan felkereste.
(1914)
Szegilongi
Orbán gróf, a fáradhatatlan utas egy napon estefelé kipillantott utazókocsija
ernyője alól, amelyben századeleji tiszt urak utaztak az olasz határ felé, és az útba
eső fogadósnéknak egyetlen este annyi mindenfélét hazudoztak, hogy az
asszonyoknak egész életükre volt min gondolkozni, zöld tavak mutatkoztak
esőverte mezők között, és a szélkiáltó madár éles hangja hallatszott a kocsi fölött.
Ezen a tájon lakott valahol Szegilongi, aki egykor orgonamester volt az öreg
hercegnőnél, éjjelente olykor köpenyegével eltakarva arcát, kiszökött a
Schwarzenberg téri palotából, és fölkereste azokat a helyeket, ahol az előszobában
tisztek fehér köpenyege függött a fogason, odabenn a fáraóbank állott, vagy
verejtékes vedrekben a francia emelkedések termése hűlt, és öreg inasok vállra
vetett, nagy ezüsttálakon szolgálták fel a bóbitás aranyfácánt vagy Fatmé
kisasszonyt, a keleti táncosnőt. A szent életű orgonista, aki napközben fekete
selyemreverendában járt az öreg hercegnő palotájában és a zeneteremben, a
napsütéses erkélyablaknál szinte imádkozásra hajtott fejjel tanulmányozta régi
275
mesterek kottáit, egyike volt a fáraóbank legtekintélyesebb oszlopainak.

Selyemfrakkja béléséből szinte végtelen hosszúságú, fehér harisnyát göngyölített
ki, az újonnan vert aranypénzek halk csörrenéssel kezdték meg vándorútjukat,
amint szinte mohó vággyal tolongtak előre a harisnya mélyéből. Szegilongi a kis
sárga legényeket mint nyárfaleveleket őszidőben sepergette tenyerével a zöld
asztalon. Szinte átszellemült arckifejezéssel figyelte a játék esélyeit, mintha az
előtte heverő pénzhez semmi köze sem volna, csupán a szerencse forgandósága,
csalfa változékonysága érdekelné. Kevésbé bizalmas ismerőseivel francia vagy
német nyelven váltott igen udvarias szavakat, magyarul csupán Orbán gróffal
beszélt, aki azt ígérte, hogy a tiszti kabát levetése után maga is muzsikusnak áll be
egy vén grófnőhöz vagy egy éjjeli házba, ahol úgy csattog a lányok tánccipője a
teremben, mint a nagypénteki kereplő hangja a böjti szélben. Szegilongi
megbocsátólag mosolygott, és midőn tekintélyes nyereséggel visszavonult az első
kakasszónál, és a tiszt urak bortól, játéktól és táncosnőktől felhevültén jobbra-
balra dőltek a törökös kereveteken, mintha valamely régi festményről másolták
volna a pózokat, az orgonista mindig magával kérte Orbán grófot, aki éjféltől
kezdve rendesen egyetlen tallér nélkül lődörgött a játékasztalnál, és csupán akkor
harapta össze az ajkát, ha nem tetsző játékos felé fordult az ingadozó szerencse. A
fajtalan mulatozás tehát már nem találta a „Velencei csillag”-hoz címzett házban
sem az orgonistát, sem Orbánt. A kanyargós bécsi utcákon, amelyek ebben az
időben még csaknem a dalos Augustiner korabeli állapotában voltak, szélben
zörgő lámpák alatt, a sötét Duna-csatorna tájékán, hol messziről rejtelmes füttyök
vagy elfojtott sikolyok hangzottak, sietve haladt a két barát. A tiszt úr néha
megzörgette kardtokját egy utcaszeglet sarokkövén, Szegilongi azonban
megérintette a karját:
– Nem kell félni, tiszt úr barátom. Elég csinos emberek vagyunk.
Az orgonista valóban oly erős volt, mint egy acélcsavar, amint egy
alkalommal egy félelmetes külsejű, elefánt nagyságú útonállóval elbánt egy
külvárosi utcában.
– Még néhány évig zenélek a hercegnőnek oratóriumokat, és járok
papucsban vastag szőnyegeken, aztán földesúr leszek a Nyírben, és agarakat
tartok. A megyei gyűlésre négy lovon hajtok be. Istenem, tán még vicispán is
lehet belőlem vagy a fiamból, hacsak ki nem derül, hogy zenész voltam – mondta
Szegilongi magyarul, midőn előbb körülnézett a sötét utcán.
Orbán gróf fanyar kedvvel rázta meg két széles vállát, amint hahotázott.
– Talán meg is házasodol?
Az orgonista erre nem felelt mindjárt, csak később tért vissza a dologhoz.
276
– Az atyám hatvanesztendős koráig muzsikált az Esterházyaknál.

Kegyelmesek voltak hozzá, ahány öreg herceg vagy hercegnő örök álomra
szenderült ezen idő alatt, végakaratában megemlékezett atyámról. A boldogult
öregúr emígy tekintélyes vagyonra tett szert, amíg egy napon Kismartonból
Bécsbe vitte útja, egy Stradiváriust kínáltak megvételre a hercegnek, amelyet
azonban csak Bécsben lehetett megtekinteni. Ugyanezen időbe esik, hogy a „Kék
dobos”-hoz címzett mulatóhelyen feltűnt egy Szegilongi nevezetű táncosnő, aki
akkoriban tért vissza a napóleoni hadjáratokból. Hol egy Bonaparte oldalán volt
Pompadour asszony valamelyik királyságban, majd meg az ausztriai ház egy fiatal
hadnagya mellett volt szolgáló. Változatos és gyönyörű életet élt.
Gyermekkoromban, míg hajammal játszadozott, gyakran mesélt elmúlt, szép
életéről, a magyar pusztákról és komoly, fehér ebekről, ahol született, és a
nyírségi borús égboltozat furcsa fellegeiről, amelyeknek bánatos képe a tiszai
kiöntések holt vizeiben tükröződik. Elmondta, hogy mindig csak szeretett, és
mindig ő áldozott a férfiakért. Csupán egyetlen ember ment tönkre a közelében, s
ez atyám volt. A tiszta életű öregúr, aki egész életében csupán szent életű öreg
hercegnők nagyon fehér és hűvös kezét csókolta meg a zenélés végezetével,
kizökkent nyugalmából a furcsa virág látására, akinek vér, csatamezők füstje és a
kontinentális országutak katonai kvártélyai kölcsönöztek illatot. A kismartoni
hangversenymester a korzikai példájára pompával árasztotta el anyámat, és
legrégibb emlékeim csodálatos, fehér medvebőrökhöz fűződnek, valamint
bíborpiros székek aranyos lábaihoz és asztalterítők aranyból és selyemből szőtt
rojtjaihoz. Almásszürke póni lovacska ügetett kis kocsi előtt – lehet, hogy csak
álmodtam –, és egyszer egy hamvas hajú, nagyon fehér homlokú, rendkívüli tiszta
szemű hercegnő hűvös, de jóságos tekintete reátapadt hosszú gyermekfürteimre.
Ez a havasok tengerszeméhez hasonló tisztaságú szempár a messziségből, talán a
felhőkből vagy egy távoli hercegi várlak pálmafás erkélyéről vagy tán egy
kastélykápolna térdeplőjéről – fenn Szent Cecília képe – elkísér egész életemen
át, miután atyám megzavarodott fejjel és tépett lélekkel hirtelen elbujdosott, és
utoljára a Grác felé vezető postaúton látták gitározni egy isztriai lány
társaságában… Amint mostani úrnőm megtér a teremtőhöz, és felvettem a
végrendelkezésben biztosított összeget, anyám szülőföldjén, bús Nyíren –
amelyről annyit álmodtam – tornácos, régies nemesi házat veszek, jó lovakat,
megbízható öreg cselédeket és egy jó barátot, esetleg egy nyugalmazott, deres
bajuszú tiszt urat, akivel fiatal koromban éjjel a bécsi utcákon sétáltam, aki nem
csábítja el a feleségemet…
277
– Talán már van is menyasszonyod? – kérdezősködött Orbán gróf, aki

szerette a regényes dolgokat, habár sehogy sem tudta magát elképzelni deres
bajusszal a penzióban.
Szegilongi erre a kérdésre sohasem adott világos választ. A véletlen
azonban csakhamar közbelépett, hogy az éjjeli sétáknak örökre végük legyen. A
„Velencei csillag”-nál egy részeg kapitány egy éjszakán megragadta az orgonista
kezét és hamis játékkal gyanúsította. Szegilongi egyetlen ökölcsapással leterítette
a kapitányt, aztán nyugodtan eltávozott a helyiségből. Orbán gróf utánament a
folyosóra.
– Mit szeretsz jobban? Pisztolyt vagy kardot? – kérdezte.
Az orgonista vállat vont.
– Én csak egy muzsikus vagyok, én nem duellálok.
A tiszt elképedve nézett barátjára.
– Hiszen te akkor…
– Csak mondd ki: becstelen vagyok – felelt nyugodtan az orgonista. – Ám
nem szándékozom többé e helyre jönni, a városból is elutazom. A kegyelmes
hercegnő véleményem szerint sohasem hal meg, elég vagyonom van, és arám
sürgeti az esküvőt.
Orbán gróf komoran, összefont karral, mélységes keserűséggel nézett az
orgonistára.
– A „Párizsi rózsa” holnap vagy tán egy óra múlva már túl lesz a bécsi
vámvonalon, és majd földesasszonyként támad fel. Ha egyszer valamikor a
Nyírben jársz – észak felé –, ha egy kis finom, nemesi birtok mellett visz el utad,
ahol rózsák nyílnak a házfalon, térj be egy szóra, tiszt úr barátom.
Orbán gróf szótlanul hátat fordított az orgonistának. Néhány nap múlva
azonban valóban tudakozódott a táncosnő után, aki „Párizsi rózsa” név alatt lépett
fel egy éjjeli mulatóhelyen. A táncos hölgy valóban eltűnt nyomtalanul Bécsből,
mint az orgonamester.
Orbán gróf a Nyírség északi táján utazgatva, mélyen behúzódott
utazóhintajába. Nem akart rózsákat látni régi nemesi ház falán.
(1914)
Szerelmi levelező
Szent Györgynek, egy falusi uraságnak magányos életét szerelmi bánat
zavarta. Éjjelenkint nyitott szemmel feküdt, és néhány ismerősére gondolt, aki
öngyilkos kézzel vetett véget életének. Nem, egyik sem halt meg szerelem miatt.
278
Talán még sohasem halt meg senki szerelemért. Egyik sikkasztott, a másik váltót
hamisított, a harmadik elkártyázta a vagyonát. Szent György tépelődve járt fel-alá
falusi házában. Kissé szégyellte elkövetni e cselekedetét.
Egy napon házaló járt a faluban, aki többek között bibliát, pohárköszöntős
könyvet és szerelmi levelezőt árult. Szent György nyomban vásárolt a szerelmi
levelezőből, és felütvén a lapot, írni kezdett a könyvből, amint következik:
„Talán fel sem bontja e levelet! Eldobja, anélkül hogy kíváncsi volna, mit
írhatok én még magának azóta, hogy elhagytam, elfelejtettem, szinte messzi útra
keltem, hírt nem adva, mélyen, halottiasan elaludva… Azt írom magának, hogy
szeretem.
Kérem, válaszoljon nyomban, hogy megvet, hogy mást szeret, szívében
örvendez, hogy kitéphette onnan a képemet. Szomorú szememet, bánatos
hangomat. Mást szeret: egy szép ifjú tisztet vagy egy szőke hajú bankárt vagy egy
okos tekintetű orvost, és a nevemet többé nem mondja éjszaka a párnájának, sem
a sötétségnek. Írja meg, hogy mily jó volt engem elfelejteni, új, friss férfiakkal
megismerkedni, újabb hazugságokat hallgatni a folyóparton, és érdekesebb
tapintású kezet fogni a kezébe a sétányon, midőn keleten feltűnik a hold halovány
képe. Írja meg, hogy udvariatlan és lovagiatlan voltam, káromkodtam, mint egy
paraszt, és azért szakított velem, mert attól félt, hogy előbb-utóbb verni fogom,
mint ahogyan már csaknem elkezdtem.
A baj és a bánat, amely rám szakadt, indulatosságom következménye;
mindenségem, mert kegyed a szívemre hajtotta a fejét, melynél szebbet az ifjúkori
álmodozás sem rajzolhat a magány kárpitjára, és halkan mondani kezdte, hogy
mióta nem láttuk egymást – megcsalt engem.
Bizonyosan tudom, hogy ez akkor még nem volt igaz. (Azóta talán többször
megtette, mint az illedelem megengedné.) Kegyed még nem csalt meg engem,
midőn szívemre borulva, mint egy gyermek őszi estve az anyja ölében, drága,
mélyen zengő hangon, mint a dalnak a melódiája, amelyet valahol messze – tán az
útszéli csárda mellett éjszaka, kocsin utazva vagy egy régen elfelejtett, régi város
kis színházában – császárpiros páholyok alatt, az emelvény mögött öreg grófnők
fehér arca tündöklik, az ősz férfiaknak katonás bajuszuk van – a színpadról
hallottunk a tarlatánszoknyás Lisbeth-től, és amely hang véletlenségből késő
öregségünkig a szívünkben marad mint elhagyott házban felejtett hangszernek
éjszakánkint felhangzó búgása – és szemével alattomos kíváncsisággal arcomba
pillantva így szólott:
– Én azóta megcsaltalak téged. Igaz, csak egyszer.
Ismétlem, te baljóslatú végzetem, hogy teljes bizonyossággal éreztem,
hazugság hagyja el a szádat, amelyről Ovidius sem tudna kellő méltányossággal
279
zenghetni – gondoltam, hogy régi regényírók receptje szerint a szerelmi üdvöt

kívántad magasabb fokra emelni a kínzásommal, hisz csaknem a vérengzésig
jutottunk zavartalan délutánokon, midőn a karomból kibuggyanó vért vagy
könnyáras zokogásomat óhajtottad látni, te utolsó céda, te országút rongya, te,
szívem verése, te álma életemnek!
És mégis nyomban arcul csaptalak.
Keményen, hirtelen, csípősen, mint egy drótfonatú karikás, lendült a jobb
kezem, és arcodon pirosló nyomok jelezték az ujjaimat.
Fájt?
Kissé megzavarodva, elborulva nyitottad fel a szemed, mintha nem tudnád
bizonyosan, hogy mi történt veled, körülötted. Valóban megütöttelek? Téged ért
volna a megbecstelenítő arculütés, a legbüszkébbet, a leggőgösebbet, a
kényeztetett dámát?
– Igen – mondottam –, még az életed is kioltom, ha csakugyan megcsalsz
egyszer.
Ah, mily szép volt ezután a kora tavaszi délután!
A falusi nyári lak ablakából a messzi égi tájon hívogató felhőket és szálló
madarakat láttunk. Lassan járt-kelt a kertész a csendes kert mélyében, mint a
közelgő virághercegnők vén útimarsallja, akit kvártélycsinálás céljából
előreküldtek a tavasz drága utasai. Amerre lehajlik az égbolt, az országúton már
közeleg a fehér kocsi, amelynek ablakán ibolyák és nefelejcsek tekintgetnek a
tájra, és a kocsis hosszú szárú liliomot tart a kezében.
A kerti ház ablakából hosszan, megindultan figyeltük a közelgő évszakot, és
te, Dorottya, oly lágy és szentimentális lettél, mint Werther szenvedései idejében a
költemények, amelyeket a német kisvárosokban írtak. Fél szemmel figyeltem
arcodat, amelyet szenvedélyem, csókom fehérített, mint a középkori zárdaszűzét,
aki éjjel a Rajna menti dombok termését nyakalta a barátok pincéjében,
mezítelenül táncolt, és az Assyát káromolta boldogtalanságában, míg nappal
fehéren, mint a sötétségből felébredő kócsagmadarak szállnak a kelő nap felé,
tündöklő menetben, Isten angyalaiként vonulnak a császárné elé, aki lelki
vigasztalásra a kolostor falai közé vonul.
Ah, mennyi mindenre tanított kegyed, bestia, egy-egy délután, amelyet
magányos falusi birtokán mint szökevények eltöltöttünk. Voltam kegyed mellett
portlandi herceg, míg selyemfelöltője borította vállát, voltam diák, akit megríkat
úrnője, majd gyilkos, aki egykor éjjel, lopva ölni fog gazdag öreg asszonyságot,
kinek ékszereit kegyed megkívánta, és a külföldi szálloda folyosóján fekete
trikóban, késsel a kezemben nyitok be szobájába… Estefelé költővé tett, aki
280
elmerengett a búcsúzó napgolyón, a párás réteken, bandukoló öreg parasztokon –

ah, gyönyörű volt önnek szeretője lenni.
És talán még most is az lehetnék, ha nagyságod nem önállósít egy önfeledt
pillanatában, ha nem bízza reám titkát, ha nem tart méltónak arra, hogy
komolyan férfiúnak tekint, és kezéből letéve a kutyaidomító ostort, a bűvész
varázsvesszejét és a boszorkányok bűbájosságát, a drága, szépséges
hazugságokat, a francia illatszeres üvegeket, Paquin ruháit és fehérneműjét,
amely egy pártában maradt főhercegnő kelengyéjéből való, és nem adja oda
magát mint egyszerű, természetes, mindennapi asszony:
– Megcsaltalak…
Ah, tehát ön, szentkép, meg is csalhat engem? Tehát csalásnak számítja a
többi szerelmeit, amelyek az én szerelmemen kívül elmulattatták? Ön is egyszerű,
földre szállott angyal, mint a többi nők, akik bűnt is elkövethetnek, és ennek
mardosását érzik?
Valóban csodálom, te, céda, hogy jobban el nem vertelek azon alkalommal,
midőn a rabszolgaságból férfivá szabadítottál.
A férfi csupán addig hű ebe a nőnek, amíg tudatára nem ébred annak, hogy
a nő is húsból, vérből, bőrből és hajzatból létrejött személy, nem különb nála, nem
felette lévő másvilági hatalom, hanem alattvaló, gyöngébb, puhább,
engedékenyebb sár, akit megvetni, megverni, gyűlölni is lehet.
A nagymamám arra tanította a menyecske lányait, hogy sohase öltözzenek a
férjük előtt.
Én jó tanácsul adom önnek, elmúlt, gyönyörű álmom, hogy sohase mondja
meg az igazat annak, aki kegyedet majd még szeretni fogja. Én nem megyek ön
után, asszonyom, mert félek a megvetésétől. Egyszer aztán igazán megcsalna,
nemcsak szóval, de a valóságban. Hisz nem érdemelnék egyebet, mint
megaláztatást, ha kijelentése után ismét kegyeiért esengenék. A kegyek lehetnek
másoké, de csupán azután, hogy én lemondtam róluk: szép hajáról, bánatos
szeméről és hangjáról, amely a boroskancsók csengésében éppen úgy mámorítja a
szívemet, mint magányos sétáimon hirtelen felhangzik bennem, hogy megállok,
hallgatózom, figyelek a szívemből hangzó neszre, és azután mélyen, szomorúan,
halálra sebzetten továbbmegyek. Te nőstény eb.”
Szent György borítékba csúsztatta a levelet, miután aranyos porzóval
behintette. Piros pecséttel bőven ellátta a falusi postáskisasszony kíváncsisága
ellen. Egy óra múlva már úton volt a levél, a falusi postakarriol kürtölve szaladt el
az ablak előtt.
Szent György ezután befogatott, és a vasúti állomásra hajtatott. Útra kelt a
nőhöz, hogy a levelet megelőzze.
281
„Milyen kár volt, hogy nem a pohárköszöntős könyvet vettem meg –

gondolta siettében. – Most utazás helyett poharat koccinthatnék önmagammal,
mialatt a lapokat forgatnám.”
(1914)
Lujza utazásai
Lujza fiatal éveiben szentkép volt a fővárosban, akit imádni természetes és
szükségszerű volt. A vidéki úri fiatalemberek, mielőtt bejutottak volna a
kaszinóba és az előkelő társaságba, Lujza asszony egyemeletes háza előtt
álldogáltak, vagy hosszú léptekkel fel és alá sétálgattak, mialatt a havannaszínű
függönyök mögül halk zene hangzott a házból, mint a nagyon öreg urak vagy az
első szerelembe esett fiatal hölgyek muzsikája. Egy hangszert pengetnek nagyon
csendesen, vagy a klavíron ábrándozik valaki, a hold az erkély felett állott, és
Lujza nevét halkan mondták a kőfalon kihajló vadgesztenyefák alatt a silbakoló
ifjak. Később azután megismerkedtek Lujzával, akadt egy öreg barát, aki jó
szóért, barátságért vagy kisebb kölcsönért felnyitotta a már elzárt kapuját a jó
családból való ifjak előtt. Olykor az apák és a nagybácsik ajánlósorai segítették át
a fiakat a küszöbön. Magyarországon csaknem két évtizedig a nemzeti
hagyományok közé tartozott (mint Mátyás király csalafintasága, Mária Terézia
megvesztegető nőiessége), hogy Lujza a legfinomabb, legkedvesebb és
legderekabb nő a fővárosban. Mindig tiszta szívből szeretett, mint a madarak
tavasszal, és a férfiak, akik végképpen elhagyták a házat, áldást mondtak, és
áldást küldött utánuk Lujza is. Mintha a szerelemnek csak a finom és kellemes
részeit ismerte volna Lujza – ha sírdogált, bezárta az ajtót, és féltékenységét
naplóírással mérsékelte. Egy ezüstkapcsos könyvnek mondogatta el mindazt a
fájdalmat, keserűséget, haragot, amelyet a nők többnyire magukon kívül kedvesük
fejéhez szoktak hajigálni. „Te bitang!” „Te gazember!” – és hasonló kitételek,
amelyek oly könnyen hagyják el a szenvedélyes nők száját, mint a szerelmi
sóhajtás. Lujza ajkáról sohasem röppent el feledékenyen. Ő mindig finom, előkelő
és odaadó volt, mint a legjobb nők, a férfiakat becéző névvel látta el, s
rabszolganő óhajtott lenni, nem pedig úrnő. Estére azután a naplójában alaposan
kikáromkodta magát, ízekké tépte szerelmeit, és a legderekabb férfiakat is hitvány
szoknyavadászoknak bélyegezte. A napló azonban mindig zárva volt, és a
nagybácsik és apák, akik a fővárosi életet Lujza szalonjában pillantották meg, és
ugyancsak itt tanultak meg finoman meghajolni, bókokat mondani, és francia
szavakat keverni a társalgás nyelvébe, itt tanultak nemesen és jóságosan
282
gondolkozni, lovagias ügyeket korrektül elintézni, esetleg egy új szalontáncot és a

legújabb londoni divatot, társaságbeli pletykát és finom konyhát, fiaikat a falusi
udvarházakból és kastélyokból a fővárosba küldvén, Lujza pártfogásába
ajánlották. Amint a kosztos diákok Debrecenben mind Simkónéhoz vágyakoztak,
a kis grófok, bárók és nemes úrfiak Lujza házában francia dalokat tanultak, és a
velszi herceg arcképét nézegették.
Történt, hogy a vidéki és fővárosi jelentkezők kezdtek elmaradozni. Hében-
korban jött egy-egy fiatalember Sárosból vagy a Dunántúlról, aki anyai ágon nem
is lehetne kamarás. Fogytak a régi ismerősök, régi udvarlók, és az ablak alatt
hétszámra nem sétált senki. Lujza a tükrébe nézett. A tükör tanácsot adott.
Lóra ült és elhatározta, hogy lóháton beutazza Magyarországot. Elmegy
Erdélybe, el a Dunántúlra, fellovagol Sárosba. Megnézi a régi udvarlóit
otthonukban, elhagyott udvarházaikban, amint megszürkülve, meggörnyedten az
ablak mellett üldögélnek az egykori daliák. Vajon tud még Orosz István csárdást
táncolni, és Újhelyi, az egykori dragonyos kártyázik-e még? Mi történt tovább
velük, a drága jó fiúkkal, amint elkerültek Lujza szoknyája mellől? Boldogok-e,
avagy boldogtalanok? Milyen a feleségük, a gyerekük? Megfogadták-e a jó
tanácsokat, amelyeket útravalóként adott Lujza a tarisznyájukba, midőn egyenkint
elhagyogatták a régi, egyemeletes belvárosi házat, hol pálmafák nőttek, és a
hárfán Heine dalait kísérték… Meglátogatja húsz év múlva az egykori vőlegényeit
– hisz szegények egykor erőszakkal feleségül akarták venni. „Mily jól jártak,
hogy nem mentem hozzájuk! – gondolta Lujza lemondással. – Vén kokott vagyok
én már.” Vajon gondol-e némelyik néha a szép múlt napokra, midőn beköszönt az
esős évszak, és korán esteledik, az esőszemeknek hangjuk van a háztetőn, és a
szél úgy jár-kel a ház körül, mint egy sóhajtozó öregember… Előkerülnek-e az
albumból a Lujza régi fotográfiái, a deli amazon itt, amott a nagyvilági dáma
uszályos ruhájában, virágot tart kezében, és szemét ég felé emeli, máshol újra
meg táncosnő módjára dob csókot a fotográfusnak. Előveszik a régi képeket, és
mit gondolnak a vén fiúk? Itt-ott tán bajokat lehetne elsimítani gondba borult
homlokokról, talán árverési hirdetményen dobol a szél a beragasztott ablakon.
Vagy talán a gyerekekkel van baj, a fiú nem tanul, és a leánynak nincs
kelengyéje… Majd hivatalba kívánkozik némely megvénhedt gavallér, amint
utolsó forintját is elgurította. Ah, Lujzának jó összeköttetései vannak a
királyoknál és hivatalfőknél.
A tükörbe nézett. A tükör most azt mondta neki, hogy olyan, mint Mária,
mintha újra a földre szállana, és elhagyott gyermekek helyett megvénült fiúkat
szedne a csodatévő kötényébe az országúton.
283
Leghátul, a konty mögött, ahol a nők a legtitkosabb gondolataikat tartják,

lakott egy elbújtatott kis emlék a gyermekkorból, midőn Lujza még falusi leány
volt, és a templom körül az esküvőket leste. A falusi legények kardot kötöttek,
mások pisztolyból lövöldöztek, piros nadrágos zenészek vonták a kasfarban, és a
menyasszony mindig olyan volt, mint egy földre szállott angyal. Tündöklő
gyertyák az oltáron, és a napsugár kék üvegen szűrődik alá a jóisteni
magasságból. A vőlegény fekete magyar ruhában, komoly, áhítatos arccal lépked
arája mellett, a tekintetéből becsületesség és az élet, a jövő alapos meggondolása
sugárzik, a csizmája torkos, és a kalapja mellől levette a darutollat. Mily
nyugodalommal, áhítattal, békével bízhatja sorsát a boldog ara ily komoly
férfiúra…
Lujza mindig arra gondolt, hogy ha egyszer megesküszik, falusi templomot
választ a szertartás helyéül, a vőfélyeknek régi pandúrkardot kell a derekukra
kötni, és rozmaringvirág illatozzon az oltár vázáiban.
Most, miután a velszi herceg kedvese volt, és megtelt a tizenkettedik
naplókötet a férfiak történetével, lóra ült, és azt gondolta, hogy ha talál valahol
egy komoly és érdemes kurtanemes urat Magyarországban, akiért érdemes volna
lemondani függetlenségéről, falusi templomban, pisztolylövések hangja mellett az
oltárhoz lépked, mint azt gyermekkorában félig látta, félig álmodta.
Még csak finom francia szappanokkal és illatszerekkel látta el magát bőven
az útra – ki tudja, milyen levegő van a magyar falvakban –, aztán egy vén lovász
kíséretében kinyargalt a városból a kerepesi vámnál.
(1914)
A felvidéki úr hazugságai
Egy kora őszi estén Lujza egy mezővároskába érkezett, ahol éppen
lakodalom volt az „Oroszlány”-hoz címzett vendégfogadóban, és kiviaszkolt hajú
és bajuszú, fehér nyakkendős, izzadt arcú fiatalemberek és fejbólintgató öregurak
tanyáztak a fogadó minden sarkában. Nyoszolyólányok és lakodalmi
vendéghölgyek futkostak fehér ruháikban a folyosón, a hajak megbomlottak a
fésűk alatt, a kivágott nyakú ruhákból asszonyszag áramlott, gyöngyvirág és
mósusz, a vendégszobában elszakadt harisnyakötőket és megbomlott
szoknyaráncokat igazgattak az elvonult hölgyek, közben titokban mélyített
hangon beszélgettek a menyasszony szeplőiről, kacsaorráról és görbe lábáról, a
vőlegény olyan komor volt, mint egy rablógyilkos, közben táncos fiatalemberek
felhevülten futottak fel a lépcsőn, és megdöngették a szállodaszobát:
284
– Tini kisasszony, engedjen be egy percre…

Nevetés felelt odabentről, mint a vidéki kis színpadokon a szalondarabban
nevetgélnek az orosz követ estélyén, az ajtódöngetés tovább folyt, lent szinte
megbolondulva játszott a cigánybanda, a cimbalmos kávéstálcákkal erősítette
húrjait, és a nagybőgős a levegőbe ugrott minden vonórántásnál. – Samu bácsi! –
kiáltotta egy lányhang, aztán fojtott női sikoly szaladt végig a folyosón, mint
estve a meleg szél bujdosik az élveteg petúniák között a falusi kertekben. Mintha
a mezők állatai üzekedtek volna a fel-felhangzó dalban, a futkosó nők
mozdulataiban, midőn rejtett helyeken, senkitől sem látva, a verejtéket törölték
nyakukról, vállukról; a kibomlott hajszálak mint füvek repkedtek, és a
zsebkendők gyűröttek voltak, mint hosszadalmas csókolózás után az ajkak párnái.
Lujza amíg elhelyezkedett az „Oroszlány” sarokszobájában, és az út porát, a
lovaglás fáradalmait mindenféle rózsás és nefelejcsvirágos díszű üvegek
tartalmával enyhítette – amilyen illatszeres palackok társaságában a folyóban
mosdó falusi leányok a grófnőket képzelik –, természetesen kedves írója jutott
eszébe, Paul de Kock, aki a párizsi kis fogadók lakodalmait ínyenckedve leírta.
Ah, a pástétomok és a kövér, negyvenéves asszonyok! Mintha szarvasgombaíze
volna minden regényfejezetnek. Lujza, a lóháton utazó pesti hölgy, amatőr
kiadásban, francia eredetiben olvasta a párizsi kalandor élményeit, midőn útja
árnyas erdőn át vezetett. Ha egyszer megtalálja azt a férfit, a komoly, megbízható,
életre-halálra hűséges és rendületlen szerelmű, lehetőleg nemes származású és
kártyát, italt, dohányzást megvető férfiút, hasonló lakodalmat rendez a péceli
fogadóban, ahol kis falusi birtoka van. Utoljára, a menyasszonytánc előtt, sorban
elbúcsúzik régi udvarlóitól, lovagjaitól, pártfogoltjaitól, leánybúcsút tart, és a
nászéjszakán karonfogva sétál a nyugalmazott őrnaggyal, aki jelenleg messze
Olmützben könyvelő egy kékfestőgyárban, de Lujza esküvőjére majd megérkezik,
és megbeszélik a múltat, az ifjúságot, az első szerelmet, a falusi temetőt,
amelynek bodzafavirágos ösvényein csavarogtak, és egy régen elment asszony
horpadt sírján megpihentek, mert itt volt zöldebb a fű. Angelicsnének hívták az
asszonyt, amint a fejfáról kibetűzhető volt, és Lujza egyszer megtudta, hogy
Angelics kántor volt a forradalom előtt a faluban. Ah, a boldogult kántornét
sohasem felejtheti el.
Ilyeneket gondolt a régi szerelmeit kereső hölgy az „Oroszlány”-ban,
miután harmadik hete lóháton elindult a fővárosból, hogy vidékre költözött
egykori kedveseit évek múlva – néha húszesztendei távolságból – ismét
meglátogassa. Milyenek lettek azok a fejek, amelyeket egykor ölébe hajtottak a
férfiak, és tudnak-e hazudni a szájak, amelyek annyiszor hamisan esküdtek?…
285
Az ajtón kopogtatnak, és mielőtt Lujza felelhetett volna, egy szürke ruhás,

szürke bajuszú és nevető szemű, szikár gavallér lépett a szobába. A kisujján
hosszú köröm és pecsétgyűrű volt, a bokavédője rőt, mint a róka színe, a
halántékán olyan rövidre volt vágva a haja, mint ahogy vidéken szokás vágatni az
őszülő hajat, de a középső részeken a fodrász vasa hagyott nyomokat.
Lujza egyszerűen nevetni kezdett.
– Szentmátyási! Hogy kerülsz ide! – kiáltotta, mintha tegnap látta volna a
gavallért.
A szürke vadászmellény alsó gombja nyitva volt, és a gavallér a mellénye
szárnyával játszott, amint bizonyosan előkelő házaknál látta.
– Egy kis dolgom akadt a városban, belekerültem a lakodalmas nép közé…
A cigányok egyike hajdan a pesti bandában klarinétozott, amely banda többször
muzsikált házánál, Lujza. A fuvolás felismerte kegyedet, amint az udvaron
lováról leszállott. Mindjárt az ablak alatt lesz a banda.
Lujza vállat vont, és alaposan szemügyre vette a férfiút. „Furcsa – gondolta
–, éppen ilyen volt a szolgabíró gyermekkorában Pest megyében, és a megyei
tisztviselők, akik néha a falvakon keresztülhajtattak, Szentmátyásihoz voltak
hasonlatosak.”
– Ugye, zöld kalapod van? – kérdezte hirtelen.
– Az is – felelt a gavallér.
– Mellette vadréce tolla – folytatta Lujza. – Mikor a házamhoz jártál, követ
akartál lenni Pekingben. Nem sokat változtál, csak az orrlyukad lett nagyobb, de
ez már akkor sem volt szép rajtad. Emlékszel, a Duna-parton sétálgattunk, és
mindig sóhajtottál mellettem. Végre vallomásra kényszerítettelek, s azt hazudtad,
hogy azért fáj a szíved, mert egyedül vagy a falusi birtokodon, szeretnéd, ha a
nyarat – azt a húsz esztendő előtti nyarat – nálad tölteném… így volt,
Szentmátyási? – kérdezte nevetve Lujza.
A gavallér monoklit akart az elbeszélés alatt a szemébe illeszteni, de aztán
meggondolta a dolgot.
– Nagyon szerelmes voltam – mormogta minden meggyőződés nélkül.
– Szerelem! – kiáltotta Lujza teli tüdővel, mintha a kutyákat uszítaná a róka
után. – Nem voltál jó szónok, Szentmátyási, ezért én átvettem tőled a szót.
Kérdeztem, hogy ugyebár azt szeretnéd, ha falusi magányodban volna egy
kedves, okos, intelligens asszony-barátnőd, aki együtt sétálgatna veled a tóparton,
a ligetben, a régi nemesi házban, ahol ősi ezüsttel van megterítve az asztal, és a
falakról grófné-ősanyáid arcképei nézegetnek alá, megosztva veled estéid, ő
könnyű kocsin melletted ülne a bakon, és a nyár végi csillaghullást együtt
nézegetné veled az ámbitusról, ahol a nagyapák parádivizes palackjai hevernek a
286
sarokban, és a kerti bort a kántor nyakába öntötték, midőn elaludt. Félig

elhamvadt fidibuszok és régi dohánysziták a pipatartón… Ugyebár, ezt hazudtad
az én szájamon át?
– Becsületemre igaz! – felelt elszántan a szürke gavallér.
– Szép hazugság volt – folytatta Lujza, és ábrándosan a földre nézett. – Te
nem tehetsz róla, Szentmátyási, magamat bolondítottam, mint ahogy a nők,
mielőtt elbuknak, mindig önmagukat mérgezik meg az édeskés gondolatokkal és
hóbortos elképzelésekkel. Éjjel nyitott szemmel álmodozni, és a férfit
gyönyörűnek, megvesztegetőnek, egyetlennek látni: ez a nők sorsa. Sohasem a
férfi csábítja el a nőt, mindig az hazudozza tele a lelkét a gondolataival. Miután
engedtem óhajtásodnak, természetesen eltűntél, Szentmátyási, és nem is nagyon
lepett meg, miután később megtudtam, hogy birtokod nem volt. Atyád adótiszt
volt Aradon, és anyád tót szolgáló. A vidéki ifjúság a könnyen hivő pestieket ősei
birtokával szokta bolondítani. Csak azt szégyellem, hogy szökve távoztál. Úgyse
mentem volna hozzád feleségül!…
– Hagyjuk a szemrehányásokat, nagyságos asszony – felelt Szentmátyási, és
igen komolyan, megilletődve nézett Lujzára. – Ölni szokás egy nő bírhatásáért,
egyet-kettőt hazudni érte igazán nem lehet büntetendő cselekedet. Az élet a szép
hazugságok láncolata.
Lujza erre olyan dühös lett, hogy kirúgta a széket maga alól.
– Hagyjuk az ostobaságokat! – mormogta. – Utóvégre nem ígértél
házasságot, Szentmátyási. Beszélj, hogy élsz, mit csinálsz, pekingi követség
helyett hová kötötted a zabostarisznyádat?
A gavallér ümmögött:
– A magamfajta ember nemigen válogathat a hivatalok között.
Természetesen a megyét szolgálom.
– Állásod? – kérdezte Lujza szigorúan. A gavallér a bal válla fölött nézett:
– Megyei útmester vagyok.
– Minden becsületes kenyér tiszteletre méltó – felelte ünnepélyesen Lujza. –
És most vezess a lakodalomba, a násznép közé, táncolni akarok, bolondul, vígan,
eszeveszetten veled, a régi bolondítómmal, csalómmal, kedvesemmel.
Szentmátyási védekezőleg emelte fel a kezét:
– Az lehetetlen, asszonyom. Egy ártatlan szűzi hajadon ünnepli esküvőjét.
Különben rokonom… A lányom.
Lujza az ajkába harapott.
– Helyes – mondta elgondolkozva. – Ártatlan leányka nászán mit keressen
egy vén kokott?… Azonban én unatkozom, nekem nincsen lányom, aludni még
287
nem tudok, kártyázni fogunk ketten reggelig. Pikéjátékot, ha még nem felejtetted
el, Szentmátyási, amelyet akkor játszottunk, mikor szerelmet hazudtál nekem.
Egy pakli kártyát vett elő az útitáskájából, és keverni kezdett.
A gavallér elővette a szemüvegét, és megfontoltan, udvariasan és

finomkodva kártyázott, mint az idősebb dámákkal szokás, a szalon sarkában.
Lujza szigorúan számolt, végül elnevette magát.
– Milyen gazemberek vagytok, ti, férfiak. Csak most, húsz év múlva
kezdelek benneteket megismerni, miután útra keltem, hogy visszaemlékezzem
ifjúkorom szép napjaira. Egyik elutazik előlem, másik az ágyba fekszik,
hideglelést tettet, neked hirtelen menyasszony lányod születik, holott sohase volt
lányod. Ez a szegény keresztény nő sorsa.
– Ó, Lujza! – felelt a gavallér. – Nagyon öregnek érzem magam.
Az asszonyság az állát a tenyerébe hajtotta, és a földszintről hangzó
muzsikára figyelt. Régi valcert játszott a banda, amit már csak vidéken
tudnak manapság. A hangjegyfüzetre bizonyosan egy szőke bécsi menyecske van
föstve, és a kék Duna. Régi majálisok erdei illata, mint eső után a nyári hársfák
lehelete és jó szaga a hajnalodó ligetnek, áradt a valcerből. A hintólovak
felnyerítenek az állásban, a cigányok még utoljára muzsikálnak, holnap szerelem
lesz a férfiúval, aki a második négyesben szerepelt. Talán Milka-valcernek hívják
a dalt.
A fogadói folyosón viháncoló nők futottak ismét, mintha kövérkés,
bársonykeblű, lágy tapintású fiatalasszonyok szagos kaláccsal szaladnának a
férfiak kínálására. A lakodalmi kedv szinte a falnak csapódott, mint az űzött
kismalac.
– Menj, fiam, és fogdossad tovább a bérlőné párnás pástétomkezét, nézzél
üde szájába és rejtőzködő gondolatú, nagy szemébe – szólt Lujza megvetéssel,
mint a beteg öregemberek beszélnek a világi örömökről. – Legalább azt mondd
meg, nagyon szereted?
Szentmátyási a kártyát rakosgatta:
– Nem fontos, asszonyom.
De csakhamar visszaszökött a lakodalomba.
„Gazember – gondolta Lujza, midőn később a fejére húzta a takarót –,
hányszor evett az asztalomnál.”
Azonban maga is érezte, hogy ez húsz év múlva már semmire nem kötelező
körülmény.
Aztán még azon sopánkodott, hogy nem volt elegendő rossz életében –
meggyilkolni kellett volna minden férfit –, mire az „Oroszlány”-ban oltogatni
288
kezdték a lámpákat, a nagybőgő morgása távolodott a mezőváros akácfái alatt, és

az istállóban nyerített a hátasló.
Lujza oly egyedül volt, mint tán még soha életében. Egy gyermekkori
imádság jutott az eszébe. – „Jó apámat, jó anyámat és kis testvéreimet őrizd
meg…” – mondta csendesen, áhítatosan, boldogtalanul.
(1914)
Amadé téli lovaglása

Délutánonkint lóra ült, és csendes ügetéssel járta be a határt. Tél felé járt,
olykor könnyű hó fedte be a réteket. Az útszéli szent kápolnájában olyan
elhagyottan töltötte napjait, mint egy nyugalmazott tiszt úr, aki aránylag fiatalon
falura költözik, napközben a kutyájával beszélget, esténkint a múzsáknak hódol,
német és angol verseket fordítgatván az íróasztala számára. Amadé – másképpen
nem is hívhatták – a varjakat és kopár mezőket félig lehunyt szemmel, bánatosan
félrehajtott fejjel és bús fütyörészéssel nézegette délutánonkint a nyeregből, a
körmét mindennap fényesítette, és a kamáslija hófehér volt lábán, verseket
mondott magában, amelyeket itt-ott olvasott Childe Harold-ban vagy az Anyégin-
ben, és a tekintete mindig oly elmélázó volt, mintha még mindig egy kis osztrák
színház nézőterén álldogálna, és félvállal hanyagul támaszkodik a páholyok
mellvédjének, míg túlról, egy páholy jobb oldaláról olykor egy fehér kesztyűs kéz
feléje irányítja a gyöngyházzal kirakott látócsövet. Esztendők múltak el azóta, és
Amadé délutáni lovaglásaikor mindig úgy helyezkedett a nyeregben, hogy az
erdőszélről, egy bokor mögött bármely pillanatban megfigyelhetné őt a nagyon
fehér kesztyűk tulajdonosnője. Egyszer talán, titokban, rejtőzködve átutazik a
tájon, a kovácsnál felesleges óvatosságból megerősítteti a hintó kerekét, és ezalatt
kis sétát tesz a faluba vagy az erdei úton, ahová Amadé nyugdíjaztatása után
csendesen visszavonult. Vigyázni kell tehát a mozdulatokra és a beszédekre, hisz
a látcsöves hölgy egykor csupán a finomságokat szerette, halk szavakat, álmodozó
lépéseket, a zenében Mozartot és a költészetben a helyet, ahol Lenszky
sírhalmáról zeng a lant. S olyan előkelő volt, mint egy főhercegasszony. A
főhadnagy csak félóránkint kapott pillantást a páholyból, s mire vége volt az
előadásnak, az elrobogó fogatban a lámpások havas fénye egy pillanatra
megmutatta a jegesmedvebőrt, a főhadnagy szíve és kedve szerint lehorgaszthatta
a fejét, midőn a „Piros almá”-nál korsó sörét és kolbászát elfogyasztotta.
Azelőtt, évekkel előbb kedvese volt az előkelő hölgy, ám a végzet
másképpen rendelkezett, szinte búcsú nélkül váltak el egymástól, holott
289
megszokták, hogy naponkint gyönyörködjenek egymás hangjában, a Práterben, a

titkosabb helyeken karonfogva sétáljanak, és nyaranta a fürdőhely játékasztalánál
egymás mellett ültek, kevesebbet figyelve a játékra, mint egymás hangjára,
figyelnek lélegzetvételre, könyökük érintkezésére – míg egy napon a katonának
önkéntelenül eszébe jutott, hogy az iskolában a franciatanár sokszor oktatta a
növendékeket, hogy hölgyeknek nem illik terhükre lenni egy finom férfiúnak, s
elvonulni kell az útból, midőn a hölgy tekintete úgy kívánja. „Még ha belehalok
is!” – gondolta magában Amadé, midőn harmincesztendős korában nyugdíjazását
kérte, hogy végképp eltűnjön a dáma közeléből, akit csaknem egy évtizedig
szeretett. Kis ősi birtoka volt, folyócska szelte át a réteket, a fákat többnyire
nagyapja ültette, és a templomban külön padja volt, családi címerével. A fűzfák
estefelé a kert sötétjében úgy ölelkeztek, mint régi ismerősök, apja barátai, anyja
barátnői, a cinke reggelenkint éppen úgy füttyentgetett a deres eperfán, mint
gyermekkorában, és a nagy cserépkályhákban a tél hangjai – a síkság fölött futó
szél mormogása, bükkfa hasáboknak recsegése és a láng piros lobogása mit sem
változott, csupán a karosszékből hiányzott Zurdoky Sámuel, aki gyermekkorában
életre, bölcsességre, francia szavakra tanította. Halkan és álmodozva ment lovával
estefelé a hóesésben –, valahol egy messzi nagyvárosban most gyulladnak föl az
ezernyi lángok, szánok és kocsik robognak az utcák faburkolatán, rózsaszínű
velencei tükre előtt ül a dáma, és púderrel takarja be a kis szarkalábakat
halántékán, melyeket a bánat helyezett el ott a katona emlékére.
Egy este, midőn lehajtott fejjel belovagolt udvarába, az ebédlőből szokatlan
világosság szüremlett ki a hóra. Izgatottan ugrott le a nyeregből.
– Vendég. Egy idegen nő – mondta varjúbajusza alatt a hajdú, amíg a
hátasló fejébe kapaszkodott.
Amadénak nagyot dobbant a szíve. Úgy érezte, hogy a téli estének nagyon
drága illata van, mintha ibolyaparfüm áradna egy hermelines női bundából. Orrán
át szívta a levegőt, mert a szájával kiáltani szeretett volna. Ezüsttel kivert
utazóbőröndök szaga, havannaszivar illata és az expresszvonat füstje csapódott
arcába, amint előresietett: egyszer, télen együtt utazott a dámával délre…
– Eljöttem, hogy lássam újra, Amadé! – mondta a hölgy az ebédlőasztal
mellett, ahol eddig régi arcképalbumot forgatott.
A bundáját csupán széjjelnyitotta, és az orosz sapka fején fátyollal borítva, a
bal kezén fenn a kesztyű, csupán a jobbja meztelen, amelyen vakító tüzű
gyémántok tündököltek. Amadé térdre ereszkedve csókolta meg a dáma kezét:
– Asszonyom, lenyugvó napom gyönyörű ragyogása ez az óra.
– Már két esztendeje, hogy nem látom. Az első évben nyugodt voltam.
Elment. Minden szerelem így szokott végződni. Mindig sok férfi rajongott értem,
290
körükben néha megfeledkeztem a maga bánatos arcáról. Újabban azonban

álmatlanság gyötör. Hiába mondom az imádságomat esténkint, álom nem jő
szememre, az operában a helyet nézem, ahol maga utoljára állt, néha
hátrafordulok hirtelen, hátha ott találom mögöttem.
– Asszonyom…
– A bálakon unatkozom, esténkint a tűzbe bámulok, s arra gondolok, hogy
maga is valahol, messze a tűz előtt ül, és a parazsakat nézi. Hisz azt ígérte, hogy
sohasem hagy el, Amadé?
– Nagyon boldogtalan vagyok, asszonyom.
– Esküdött, a szívemre helyezve kezét, hogy mindig-mindig én leszek az
oltárképe, nélkülem már nem élhet, és szívébe golyót küld, ha egyszer elhagyom.
Lám, semmi baja, Amadé. Még fiatalabb és frissebb, mint azelőtt. Bizonyosan
nem gondol már reám soha.
– Sokat szenvedek, asszonyom.
– Emlékezik, midőn elhagytam, midőn elhagyott, egy kedves jó barátra tett
szert váratlanul, a finom és előkelő francia úrra, aki magával esténkint a „Piros
almá”-nál vacsorázott.
– Kedves, jó fiú volt.
– Én küldtem őt magának, hogy ne legyen egyedül. Én legalább mindig
tudtam, hogy mit csinál, mit gondol, kinek udvarol, ó, mert nagyon féltékeny
voltam.
– A francia úr a kedvese volt!
– Nem, Amadé, én senkit sem szerettem igazán, csak magát. És most két év
után újra eljöttem, hogy lássam, hogy a hangját halljam… Örvendek, hogy nem
váltotta be gyakori fenyegetését, az öngyilkosságot. Örömömre szolgál, hogy
egészséges, rózsaszínű az arca, fiatal cselédasszony fűti a kályhát, és hímzések
vannak itt, amelyeket nem ismerek.
– Az anyáméi.
– Most láttam és megnyugodtam. Azt hiszem, ismét fogok aludni esti
imádság után.
Az előkelő hölgy fölemelkedett helyéről, csendesen kivonta a kezét a katona
kezéből, és bundáját összefogva, az ajtó felé ment.
Amadé térdre állva nézett utána.
Az ajtó kinyílott, majd bezárult.
Egy perc múlva száncsörgés hallatszott az országúton az udvarház előtt.
A katona a falról lekapott egy pisztolyt, és habozás nélkül a szívének
irányította a csövet. Behunyta a szemét, fölsóhajtott, és megnyomta a ravaszt.
A pisztoly csütörtököt mondott. Valaki levette róla a gyutacsot.
291
(1914)
A templomi énekesnő szíve

Bálványosi a magányt szerette, mert az embereket megvetette. Ugyanezért a
„Fácán”-nál éjfélkor mindig meg lehetett találni a sarokasztalnál, ahol szinte
egymagának muzsikált kerti bor és szolyvai víz mellett, gyönyörűeket, hosszúakat
ábrándozott, néha két hétig tartott, amíg egy-egy álmát megunta, de mindennapra
tudott valamely új ábrándot fogni a csöndes étterem sötétes levegőjében, míg az
ablak alatt meggondolva mendegéltek a fuvarosszekerek a lengyel vásárokra.
Egyszer például azt tette föl magában, hogy vőlegény. (Nappal egy csöndes
állami hivatal újságpapirossal kitömött karosszékében nyújtóztatta a hosszú lábait,
az ablak alatt csörögve futott a fekete bányapatak, és a falon a király piros kabátos
arcképe és tiszteletre méltó szakálla, a „Fácán”-ban azonban az asztal fölött az
ábrándos Rudolf hajtotta balra szőke fejét, és Stefánia oly finoman mosolygott,
mint egy nemes rózsa; ah, rózsaszínű ruhája volt a koronahercegnőnek!
Ábrándvilágát hányszor függesztette a láthatatlan szőke hajszálra, amely az
éttermi képről lefüggött!)
Ekkor körülbelül negyvenéves volt Bálványosi, és a magányt azért kedvelte,
mert elmúlt életében nagyon jól megismerte az embereket. A nőket… Húsztól
harmincadik évéig az orfeumban ült, vagy magányos nőket lesett a
bástyasétányon. Most a felvidéki városban, hivatali állásában jócskán
előrehaladva, magányos sarokasztalánál senki sem mondta neki, hogy kései
legény az uraság, a postakocsi már régen elment a fogadóból, a szürkülő hajak
pedig csak akkor tetszetősek a hölgyvilág körében, ha ifjonti nemes homlokot
öveznek a tavaszi tél hírnökei, mint napsütésben a szilvafa drága virágán maradt
enyhe hópehely. Bálványosi tehát bízvást gondolhatta, hogy még vőlegény;
szerelmes, mégpedig abba a kívánatos, sárga ruhás kisasszonyba, akivel csupán
lustaságból, kényelemszeretetből nem állott eddig szóba, de holnap vagy
holnapután kalapját megemeli előtte a régi püspöki templom környékén, midőn
keblén remegő rózsáival a zenés miséről jön Ilona, hol a kóruson alt hangon
énekel az angyaloknak és öreg kanonokoknak. A kalapját tehát kezében tartva,
néhány fáradt szóval eljegyzi a püspöki templom énekesnőjét, aki pirossal
szegélyezett sárga ruhájában, búzavirágos szalmakalapjában és délceg termetével
már régen jön-megy a hegyi város hepehupás utcáin, a tisztek és diákok mindig
utánanéznek a cukrász előtt, néhány öregúr a szájával csettint, egyébként
meglehetős jó hírnévnek örvendez a leány, csupán egy templomi karnagyról
292
beszélnek, aki még énekelni tanította, és akit részeges hajlandósága miatt

megfosztottak állásától. Természetesen Ilonka sem beszélgetett tovább az
elcsapott püspöki zenésszel, aki bizonyos ideig még bolyongott a városban, külső
csárdákban üldögélt délutánonként az üres ivóban, amikor a gazda a sarokban
szundikált, és a zöldre festett asztal lapjára a borba mártott ujjal nagy „I” betűket
rajzolt, míg végképpen eltűnt a városból. Ilonka, mint zárdában nevelt leányhoz
illik, a vallásban és az egyházi énekekben talált vigasztalást, sohasem
tudakozódott a fuvolásnál a karnagy hollétéről, pedig a fuvolás jó barátja volt a
vőlegénynek, még legutoljára is együtt látták őket a bástya körül sétálgatni, midőn
a fuvolás pénzt csúsztatott az elcsapott férfiú kezébe… Ilona égre emelt szemmel
adta elő szólószámait, és talán észre se vette, hogy a fuvolás ilyenkor égő
gyűlölettel, lenéző megvetéssel függeszti rá a tekintetét.
Tehát Bálványosi, az állami bányák egyik igazgatója és néhány bel- és
külföldi rendjel tulajdonosa, a „Fácán”-ban, ahol megközelíthetetlen zordonsággal
üldögélt, Ilonát darab idő óta menyasszonyának tekintette, holott
kényelemszeretetből még megismerkedni sem akart vele. Ah, egykor Natália, a
boldogtalan királyné élt a szívben, akihez a szép valcereket írták a bécsi zenészek.
Az özvegy trónörökösné másodszor férjhez ment. A spanyol királyné messze van
a magyar Felvidéktől, Bálványosi tehát esténként a templomi énekesnővel
társalgott, midőn a tisztek elmentek a hosszú asztaltól, az öreg pincér
lábujjhegyen járt, és titkon megigazította a hamutartót a Bálványosi szivarja alatt.
Természetesen, sokáig csak a Kapisztrán János utcában sétálgattak.
Ugyebár, nem lehet házasságbontó, hogy a Kapisztrán János utca nem
ebben a városban volt, hanem egy messze dunántúli zarándokhelyen, ahol
Bálványosi egy darabig gyermekeskedett. Ez volt élete legszebb utcája, a házak
esténként megannyi cifra templomi mécsesek, tömjénszagú barátok mentek
nesztelenül bő köpenyegeikben, és az óra nyolcat ütött a toronyban, amely
ilyenkor már láthatatlan volt, mintha az angyalok felhúzták volna a sötétség
beálltával a régi mívű és cifra tornyot az égi kötélhágcsón, éjszakára egy sarokba
helyezték, hogy az éjféli eső meg ne ártson a torony középkori királyéhoz hasonló
ruházatának. Csak néha, óraütéskor adott hírt magáról a torony, hogy az égi
lakosság kedvéért sem felejtkezett meg a Kapisztrán János utcáról. Bálványosi itt
járt iskolakönyveivel, csizmácskában és hódprémes sapkában, a téli estéken
csodálatosan tündököltek a csillagok az acélszürke égboltozaton és a földön, a
lombfűrésszel készített házikók ablakaiban, Gyöngyvirágosi Rizába volt
szerelmes, egy nyugalmazott százados leányába, akinek szeme, haja és szoknyája
úgy lobogott, mint a láng, és akit, főként szép nevét sohasem felejtette el. Hová
293
mehetett volna jobb helyre Bálványosi a menyasszonyával, mint a régi utcába,

ahol véleménye szerint boldog volt.
A trónörökösné mint egy báli éjből megtérő tearózsa szendergett Bálványosi
felett a falon, a jó úr azonban még néhány sétát tett a veszprémi várban
menyasszonyával, elvitte Budára, az emlékezetes cukrászdába és a régen leégett
nyári színkörbe és a „Hársfa”-vendéglőbe, Nyíregyházán. Bejárván emlékezetes
ifjúsága helyeit, hódolatteljes kézcsókkal búcsúzott a templomi énekesnőtől.
– Kedvesem, ne haragudjon, hogy elvittem önt a „Hársfa” hordószagú
kuglizójába, ahol kimondhatatlanul jó volt a zónapörkölt délelőtt, és a sör olyan
sárga, mint az aranypénzű nyárfa levele, midőn a színészekkel és színésznőkkel
kugliztam. Az ügyelő a bódéból hangosan kiáltotta a szereplő nevét, és akkor más
aktor vette kezébe a golyót. Ó, mind jól dobott.
Kiöntötte maradék szolyvai vizét, és lassú léptekkel elindult hazafelé.
Egy estén, alighogy egyedül maradt Bálványosi régi és új menyasszonyaival

a „Fácán” fogadó sarokasztalánál, Ilonkát éppen egy tűzoltómajális nagyszabású
élményeihez öltöztette, lovaglópálcás, fekete ruhás, szürkülő hajú, elegáns hölgy
nyitott be az étterembe, és csaknem ezt kérdezte:
– Ejha, Bálványosi, rólam teljesen megfeledkeztél? Pedig Pesten a
kedvesem voltál.
Lujza volt a hölgy, aki akkoriban lóháton utazott Magyarországon, és alig
talált várost a Felvidéken, ahol ne rejtőzött volna egy-egy férfiismerőse.
Férfiasan megrázta régi barátja kezét, miután tetőtől talpig végigmérte.
– Megvénültél, Bálványosi.
A szürke úr ábrándjaiban megzavarva, kissé kelletlenül felelt:
– Pedig éppen vőlegény vagyok. Holnap lesz az esküvőm.
Lujza elefántcsont fejű pálcájával végigvágott az asztalon.
– Ezért aztán érdemes volt Pestről idáig nyargalni. Ne félj, Bálványosi,
kezembe veszem a dolgot. Vagy elrontom, vagy rendbe hozom.
– Sajnos, még nem vagyok bemutatva a bizonyosnak – mormogta óvakodva
Bálványosi, és a szivarhamut gondosan a porcelán baba kosarába verte.
Lujza legyintett:
– Régi szokás ez már a férfiaknál.
(1914)
294
Tivoli
A színészek nem tudtak elpályázni Füredről, a ruhatáron, a szép sárga
csizmákon kívül zálogba volt vetve Eszterfy kisasszony is, akibe a hatvanas
években minden jóravaló fiatalember szerelmes volt a Dunántúl. Surray Edmund,
a társulat esze tehát elhatározta, hogy műkedvelő előadást rendez a fürdőző
úridámák részvételével. Surray Edmund tudott egy nagyszerű darabot, amelynek
Tivoli volt a címe. Nem is színdarab volt a Tivoli, hanem csupán élőkép, szerepet
tanulni tehát senkinek sem kellett, mert a szereptanulás mindig kerékkötője
szokott lenni a műkedvelői előadásoknak. A Tivoliban minden hölgy és minden
férfiú fölvehette a legszebb ruháját, és Surray elnevezte az élőkép szereplőit
mindenféle királyoknak, királynőknek és hősöknek. A föltevés az volt, hogy a
történelem regényes nevezetességei egy athéni tivoliban találkoznak. Az öreg
Garamváry úr, aki Attila nagy királyként szerepelt a színlapon, fél karjával Essex
grófra támaszkodott (poleányi Pente Gáspár Zala vármegyei aljegyző úr
közreműködésében). Surray részint római keresztes gladiátor, részint lovag, majd
Kisfaludy Sándor volt, amint a függöny föl- és lement a teátrumban. Az utolsó
tablón Deák Ferenc maszkjában fogott kezet Bizay úrral, aki mint intendáns a
végső képben személyesen megjelent a színpadon, és kis csontpálcikáján
fütyörészett, miután egész este koromfeketére festett haját kefélte fülére, és arcát
vastag törülközővel dörzsölte üdére.
Garamváry Gizella Árpádházi Szent Erzsébetet játszotta – mit is játszhatott
volna egyebet? – kötényében igazi rózsák illatoztak, pedig már szeptembert írtak
a kalendáriumok, és csupán a Jókainé kertjében virágzott egy rózsafa. Vállára a
Zrínyi Ilona mentécskéje volt dobva, gyöngyös, pártás szép feje, bánatos szeme és
elgondolkozó, méla arca, amelyen enyhe szomorúság borongott, mint a Tisza-
parti esti furulyaszóban, a tisztelt közönségnek bánatos anyánkat, Hungária
asszonyt is eszébe juttathatta. Livin, jelenleg színházi szolga, de egykor lengyel
emigráns, nem is takarékoskodott a görögtűzzel, midőn a függönyt ismételten
fölhúzták. Kár, hogy Attila király megunta az üldögélést a háromlábú széken, és
az utolsó fölvonás alatt a platánok alá ment rágyújtani. Ah, egykor – ötvenben és
hatvanban, az elmúlt gyönyörű században – Hungária asszony a magyar urak
szívében őszinte szerelemben részesült. Lórántfy és Eszterfy kisasszony a
körmagyar néhány figuráját adták elő, és Eszterfy kisasszony bokázó lépteit
általános figyelemmel fogadta a közönség.
295
És Fruzsina, aki Füreden ez évben először tanította meg a gavallérokat a

cilinderkalap viseletére, valamint a strupflis nadrágra, választékos francia
szavakra, bécsi valcerre és a finom köszöngetésekre: „Kisztihand, bon szoár,
madám” – és Fruzsina, aki Füred védangyalát, Garamváry Estellát e nyáron
csaknem megbuktatta, hogy még a bécsi öregurakat is, táblabírós tempójú,
nehezen megmozdítható kártyaasztal mellett könyöklő, borospohárnál merengő
férfiakat, amint Garamváry kisasszony egy évtizedig nevelte a füredi férfiakat,
hogy az ősi erkölcs mit sem csorbuljon, elnehezedett, koravén fiatalembereket
esténkint az „Esterházy” extra szobájából a partra csalogatta, magának később
udvaroltatott, és a holdfényben verejtékesen húzta az evezőt Fruzsina csónakjában
a bika-komorságú alföldi gavallér, valamint a léha dunántúli ficsúr, arról az
idegenszerű hölgy románcokat és dalokat dúdolt, a Rajna vagy az Odera mellől,
„Vergissz mich nicht”, mondta a férfiaknak, és Kisfaludy táblabíró úr (a Sándor
rokona) naphosszat az angol szótárt böngészte, hogy estvére a csónakban vagy a
tóparti vadgesztenyefák alatt, földbe ásott padokon, ahová még olyan fiatalurak
véstek betűket és szíveket, akik azóta mamuzó nagyapák lettek, elmondhassa
Fruzsinának, hogy: Love me! I love you!, és a biztonság kedvéért magyarul is
hozzáfűzte, hogy valóban komoly az érzelem, amely az idegen szavakban
foglaltatik. Fruzsina az előadást páholyból nézte. Kalapján száz vadrózsa volt, és
abroncsszoknyáját oly magasra húzta, hogy a földszinten ülő helybeli és vidéki
uraságok a nyitott páholyban valamennyien szemügyre vehették fehér harisnyáját
és bokáján könnyű selyemszalaggal megerősített topánkáját, és elgondolhatták,
hogy ez a láb, amelynél drágább és finomabb még nem taposta a balatoni
partokat, a színpadon mily kecsesen járná a bokázót. Csupán egynéhány
börtönviselt vidéki hazafi, a hátsó sorokban, húzta komoran süvegét homlokára,
akik a kufsteini pincékben teljesen kiszerettek a világ gyönyörűségeiből, nőkből,
női lábakból, a helyes kis legyezőcskékből, amely kacéran takarja el olykor az arc
és szem mosolyát, és a hosszú szempillák segédkeznek a sejtelem ébresztésénél.
A száz kis vadrózsa megtette hatását – mire a függönyt tizedszer húzták fel
a vidéki botok és csizmatalpak, vaskos karzati tenyerek biztatására, Garamváry
kisasszony mélázva pillantott kötényére és a „nemzet bárója” madárfüttyöt
csalogatott elő pálcikájából, a földszinti és páholybeli finom közönség többé nem
az apátsági tölgyek levélkoszorúival díszített színpadra ügyelt, hanem Fruzsinára,
aki ülést változtatott: bal karjával a páholy oldalára támaszkodott, miközben
gyönyörű keblén a fehér gyöngyvirágokhoz hasonló gyöngyök mint
harmatcseppek megrázkódtak, és az abroncsszoknya alatt két lábát keresztbe
vetette – halk, játszi mosoly ült a földszinti gavallérok arcaira, a sóhajtó
suttogásra a fehér fejű urak is előrehajtották a fejüket, a színpadon az intendáns
296
kivette a fütyülőt a szájából, Livin megfeledkezett a görögtűzről és a kopott

kulissza mellől kidugta italtól, bánattól, nyomorúságtól berozsdásodott arcát:
mindnyájan Fruzsina páholyába néztek.
Fruzsina abroncsszoknyája alatt egy pár rózsaszínű szalag lengett,
harisnyakötői könnyed csokrocskába kötve, pillangóhoz hasonlítva, és alsó
lábszárainak oly nemes alakja volt, mintha régi velencei művész faragta volna
elefántcsontból.
A földszinten olyan hangok hallatszottak, mintha őszi dongók szabadultak
volna a hálóba, a szívbajos Garamváryné a hajáig elfehéredett.
– Hol marad a görögtűz? – szólalt meg egy gúnyos, éles hang a földszintről,
mint későbben kiderült, Fruzsina legkitartóbb udvarlója, Bálintfalvi úr szólalt
meg.
Surray, a főrendező – Gáborjánszky Pál fürdőbiztos úr maszkjában –
fogcsikorgatva kiáltott a kulissza mögé:
– Livin, te gazember!
De Livin, az egykori emigráns nyitott szájjal, bambán állott helyén, a szeme
Fruzsinára meredt, a szája kinyílott, tompa, állati lihegés hangzott melléből és a
gyantás zacskót kiejtette kezéből.
– Görögtűz! – kiáltotta Kisfaludy úr is az első zsöllyében.
Livin azonban felmondta a szolgálatot, támolygó léptekkel kiballagott a
színpadról; a függönyt ezután még néhányszor felhúzta Surray, ugyanezért
elmaradt a füredi sánta lámpagyújtogatónak színpadon való bemutatása, a jó
hangulatnak vége volt, a vidékiek belefáradtak a tapsba, Fruzsina nem is nagyon
csodálkozott, hogy Garamváry kisasszony a színpadról nyelvét öltötte rá, mielőtt
a függöny utoljára lement volna.
A színészek másnap továbbpályázhattak, kiváltván Eszterfy kisasszonyt a
zálogból, és Livin unottan vitte a sárga csizmákat a társulat után, mint ezt
megszokta.
(1914)
Johanna esti vendége

Misley Pál nyírségi birtokos és tartalékos hadnagy a szakaszával estefelé
egy kis lengyel faluhoz ért, az előreküldött Csárdás őrmester jelentette, hogy
barátságos emberek laknak a faluban, kaftános zsidók és szegény lengyelek, a
falusi uraság szívesen látja úri házánál a hadnagy urat.
297
Az urasági ház külseje semmiben sem különbözött azokétól az elhagyott,

szegény nyírségi kúriákétól, hol hajdanában a magyar földesurak laktak. Ha
lehetséges, talán roskadtabb, fáradtabb volt a lengyel ház, mintha már semmiben
sem reménykednék, mint a szélben, amely egyszer elviszi helyéről. – Ó, bár jönne
egy jó vihar! – mondták a kimerült kapubálványok, a düledező, egykor zöldre
festett kerítés, amelyből a léceket tüzelőnek elhordták, és foghíjas öregemberként
szunyókált a törött kőoszlopokra nyugtatva karjait, mint vén kutya a küszöbre
teszi lábát. A háztető nyilván határszéli csavargó volt azelőtt, az éhségtől,
üldözéstől, bujkálástól félig megtébolyodott, és mindenféle ócska pléhdarabokat,
madártollakat, képzelhetetlen rongyokat és rozsdás hordóabroncsokat gyűjtött. A
kémény mellett valami sárga virág nyílott, mintha a tűznek mutatná a helyet, ahol
elhelyezkedhetik a tetőben.
A háziúr akkor kapta fel a piros ujjast ingére, és miután ez mindjárt nem
sikerült, nyájaskodó hanghordozással – ahogyan a pálinkát kínálják egymásnak
téli utazók a szánkón – megszólalt:
– Bocsánat, eddig a legyeket üldöztem ki a szobából. Így, őszfelé nagyon
elszaporodnak nálunk a legyek.
Öreges, fáradt külsejű és petyhüdt magatartású férfiú volt, lehetett ötven-, de
hetvenesztendős is. A szakálla és haja valamikor – talán még a nyár elején –
francia festéket látott, sárga csizmája enni kért, az ujján nagy, zöld köves
pecsétgyűrű, amelybe egy egész királyságnak való címer volt vésve. Misleynek az
jutott eszébe, hogy már látott hasonló urakat, valaha régen, gyermekkorában, a
Nyírben, akik a végrehajtón kívül évekig eleven emberrel nem érintkeztek.
– Livinszky! – mondta az öregúr, és nyájaskodva, finoman meghajolt, mint
tán fiatal kora óta nem, midőn valamely külföldi fürdőhelyen bemutatkozott az
ismeretleneknek. – Tessék, százados uram, nálam vendégszerető otthont talál.
Hisz már nagyon régen mondja a dal, hogy a magyar és lengyel testvérgyerek.
A szoba gerendás, de a gerendák faragottak voltak, és mindenféle sárkányok
és nagy bajuszú vitézek fejei voltak láthatók a faragásban. Különösen egy
oroszlán tátogatta száját.
– Mindjárt itt lesz a kisasszony lányom is – folytatta boldog mosollyal a
falusi uraság. Kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját, és karácsonyi kedvvel
bekiáltott: – Johanna, hercegném, angyal jött a házunkhoz, valóságos arkangyal.
Egy Chevalier de Saint Louis, egy magyar huszár.
– Szolgálatodra, papa – felelt egy mély női hang.
Miután a színpadias bevezetés ilyenformán sikerült, az alacsony,
egyszárnyú ajtóban, amelyen vasfaragványok voltak, mintha egy régi barátcelláról
emelték volna el, megjelent a ház kisasszonya. Nyúlánk és meglehetősen érett
298
teremtés volt. A nyakán nyomot hagyott a medália lánca („sietségében elfelejtett

mosakodni” – gondolta Misley hadnagy), de hosszú szempillái és szemöldöke
erősen kormozódtak a gyors festéstől. Arca a füléig igen fehér volt, és piros folt
tündöklött, mint a régi képeken. A haja sötétszőke volt, mint a lengyel mezők
ősszel, a szeme értelmesen, világoszölden, mintegy hosszú, unott alvásból vagy
tétlenségből felébredve, reggeles jókedvvel ragyogott. Hosszú körmű, keskeny
kezén barna karikán rengeteg apróság zörgött, és uszályos, zöld ruháját
bizonyosan akkor csináltatta, mikor legelőször menyasszony volt.
– Uram! – mondta, és kisleányos bókot vágott, amilyenre a lembergi apácák
tanítják a növendékeket.
– Maguk bizonyosan szintén rokonai a régi uralkodóháznak – mondta
Misley, könnyedén felemelkedve. – A kisasszony bízvást viselhetné a lengyel
koronát.
Livinszky boldogan dörzsölte össze a kezét, mint akinek gyöngéjét találták.
– A háború szerencsés befejezése után nem is mulasztjuk el papirosainkat
előterjeszteni! – szólott, és ártatlan cselfogással, mintha véletlenül tenné, egy régi
kép felé fordult, amely sötéten szomorkodott a szoba sarkában.
– Mily régi kép? – mondta a hadnagy.
– Ez? – mormogta Livinszky, és a karos gyertyatartóval hol közelről, hol
távolról világította meg a képet. – Ez egy Ulászló, ősünk…
A hadnagy a lengyel hölgyhöz fordult: – Mily meglepő, hogy maguk még
jól beszélnek magyarul.
– A nyarat határszéli fürdőhelyeken töltjük, hol a magyarok barátaink. Ah,
én sok felvidéki fiatalembert ismerek Magyarországból. Például Riesz Lászlót, a
podolini erdőmestert. Azt hiszem, a legjobb táncos odaát a Kárpátokon túl. Nem
ismeri véletlenül?
Az öregúr egy darabig még tologatta a gyertyát a kép felé, miután azonban
senki sem figyelt rá, hirtelen felkiáltott: – Gyerekek, menjünk ebédelni.
*
A vacsora – amelyet Livinszky ebédnek nevezett – meglehetősen
körülményes hangulatban ért véget. Az öregúr mindenféle pókhálós palackokat,
időtől megbámult butykosokat és vesszőfonatú edényeket szedett elő egy
rejtekhelyről, és a közelgő szabadság örömére valamennyit végigkóstolta.
– Menj a szabad levegőre, papa – mondta Johanna odavetőleg, mire az
öregúr egy palackkal hóna alatt elsietett.
Johanna ezután, mintha a legelőkelőbb szalonban ülne, fél mozdulattal
Misley felé fordult, és melankolikusan megszólalt:
299
– Amint látja, anya nélkül nőttem fel. Anyám valamely tragikus véletlen
folytán eltávozott a háztól… Önnek van édesanyja?
A hadnagy megcsóválta a fejét.
– Nekem senkim sincs.
– Érdekes – mormogta a lengyel kisasszony, és elmerengett. – Kedvese? –
kérdezte hirtelen, és világos tekintetét a hadnagy szemébe vetette.
– Nincs. De régen, egyszer, volt.
– Úgy szeretném, ha őszinte volna hozzám, mi talán többé sohasem látjuk
egymást – szólott hízelgő mozdulattal a kisasszony. – Azt sem bánom, ha tegez,
ha önnek jólesik. Tudja, akkor könnyebb őszintének lenni. A regénykönyveknek
már nem hiszek, az apám csupán a nőcselédeinkről tudna egyet-mást elmondani, a
gavallérjaim, akik voltak, mindig hazudoztak. Amint már a nőknek szokás. Maga
csatázni jött erre a tájra, jó volna, ha könnyítene bűnös lelkén…
– Én nem vagyok babonás – felelt nevetve a nyírségi uraság.
– Ha maga elmondott nekem mindent, én is őszinte leszek – mondta
Johanna, és melegen megragadta a hadnagy kezét. – Megcsalta a nő?
– Elhagyott.
– Nagyon szerette? – kérdezte a kisasszony, és szinte önfeledten, hangosan
lélegzett.
– Három esztendeig voltam az árnyéka. Mindig mellette, mindig vele, még
álmomban is… Azt hittem, hogy azért süt rám a nap, mert ő szeret. Ha játszottam,
és reá gondoltam, mindig nyertem – neki. Férje volt, és nagyon féltékeny.
Badenben találkoztunk egy kerti házban, mert akkor Bécsben laktam. Aztán
egyszer nem jött.
– Szép volt?
– A legszebb. Sohasem fogom elfelejteni. A falusi házamban éjszaka
felébredek, és levelet írok neki, amelyet nem küldök el.
– A haja, a szeme, a foga? Van olyan fehér foga, mint nekem?
A hadnagy a sárgult, régi abroszra nézett.
– Nótákat dalolt a fülembe, és ha megérintett a fehér kezével, mintha
kicseréltek volna. A fákat kéknek láttam, a folyókat zöldnek, és gyönyörű
pirosnak az életet, mint a császárok ruhája. Jaj be nagy rongy volt!
– Én is az vagyok! – kiáltotta boldogan, magánkívül a lengyel kisasszony. –
Tudja, mi az, „La Traviata”? Nos, én bukott nő vagyok. Nyáron mindig szeretőim
vannak. Néha kettő is. És most menjen, ne fájjon a szíve utánam, mint az én
szívem fog fájni maga után.
300
Johanna felemelkedett, és a tiszt kitárt karjaiból kimenekült. Megkerülte az

asztalt, és pityergő bánattal, mint egy gyermek, kinek játékszere eltörött,
elkeseredve nézett a hadnagyra:
– Miért mondta, hogy mást szeret?
Az éjszakában hirtelen trombitaszó reccsent fel, a hadnagy az ablakhoz
ugrott, a falu végén tüzes, fehér felhő röppent fel a sötétségben.
A tiszt felkapta a csákóját. A viharszíjat az álla alá nyomta.
Johanna hirtelen a nyakába ugrott, és kétszer vadul szájon csókolta a
hadnagyot:
– Isten veled, az Isten oltalmazzon, te kedves, te drága… Örökké szeretlek!
– Még egyszer csókold meg – mondta a háttérben az öregúr, és egy pohos
butykost akart a hadnagy atillájába erőszakolni.
(1914)
Találkozás egy régi hölggyel

Egyszer, régen, az elmúlt század elején egy beteges kedélyű, magányos és
igen csöndes férfiú éldegélt Pesten. Vágyai az irodalmi pályára csábították, amely
ez idő tájt utolsóbb mesterség volt, mint a csepűrágók és színészek mestersége. A
leányok, akik megcsalattak, vagy reménytelen szerelembe estek, a folyó fodrai
helyett elszöktek a színészethez. A fiatal férfiak, akik már katonának sem
kellettek, vagy csöndes őrültekként éldegéltek családjukban, aktorok lettek
disznódi Nagy István társulatánál. Képzelheted, kegyes olvasó, mily tökéletesen
hiányzott az élettudomány és a tiszteletre méltó gondolkozás az említett
fiatalemberből, midőn nem okulva Kármán József vagy Csokonai sorsán,
vándorútra kelt apai fészkéből – egy meglehetősen kényelmes és pincével,
éléstárral felszerelt falusi házból, hol a kapun régi, kőbe vésett címer fogadta a
vendéget, amelyek osztogatásával egykor az Anjou-királyok hízelegtek a magyar
uraknak –, hogy majd íróságból tartja fenn magát Budán, költeményeket ír a
nádorispánnéhoz, vagy tán újra közlönyt szerkeszt… A régi könyv, amelyből e
történetet másolom, boldogtalan Amadénak nevezi a férfiút, és természetesen a
szerelmesek bőséges, regényhősi köpenyegébe öltözteti szegény Amadét.
Valamely vidéki földesasszony élt valahol, valamerre, bizonyos Fruzsinka nevű,
fekete hajú és hattyúnyakú, az Uránia című közlöny kegyes megrendelője, és
Vitéz verseinek vevője; állítólag ez asszonyság iránt érzett leküzdhetetlen és
reménytelen vonzalom kergette Amadét a messzi nagyvilágba.
301
Budán lakott a franciskánusok utcájában, egy Kercsik nevű polgárnál, aki

rendszerint szállást szokott adni az ország fővárosába utazó vidékieknek. Nagy
bajuszú, meggondolt, csendes és jószívű férfiú volt Kercsik, csupán a nevét tudta
leírni, a felesége még áldottabb asszonyság, és foglalkozásuknál fogva minden
embernek ügyes-bajos dolga iránt érdeklődtek. Kihallgatást tudtak kieszközölni a
nádornál, a hétszemélyes Tábla elnökénél, Alvinczi generálisnál vagy Thron
úrnál, a gazdag kalmárnál. Amadénak minderre nem volt szüksége, hiába
kínálgatta befolyását a jószívű Kercsik. Naphosszat a házhoz tartozó ivóban
üldögélt fél messzely bora mellett, és mindenféle kis könyveket olvasott,
amelyeket a köpenyege zsebéből előhúzogatott kifogyhatatlan bőséggel…
Legalább egy tucat könyvecskéje volt. Kercsikné csendes fejcsóválással nézett be
néha a konyhából. A boldogtalan Amadé mindig olvasott. Egy őszi napon –
förtelmes, nedves, hosszú ősz volt, Kercsik haragosan nézte a hegyek felett
lomháskodó esőfelhőket, mind elmaradnak a vidéki uraságok a járhatatlan utak
miatt – Amadé letette könyveit, megdörzsölte a szemét, és borát egyetlen hajtással
megitta. A franciskánusok utcáján egy megtermett, derék, barna dáma lépegetett
végig.
– Fruzsinka! – mormogta hangosan Amadé. – Hogyan kerül ide Fruzsinka?
Szemérmes, félénk férfiú létére nem merészelt nyomban az ivóból az utcára
kimenni, csupán a tenyérnyi ablakon át lesett a dáma után, ahol erős vasrudak
védték a falnyílást, és odakünn egy ágaskodó fehér ló volt deszkára föstve.
A dáma tovalengett, mint Vitéz verseskönyvében az ölelkező rímek, Amadé
halkan, messziről utánaszökött, és a házak fala mellé lapulva, követte a kanyargós
budai utcákon.
Az úrnő a temetőnek vette útját.
A budai temető már ez idő tájt is régi temető volt. Mindig haltak az
emberek, és merő legenda volt az a híresztelés, hogy a budaiak örökké élnek. Volt
ott sírkő és fakereszt bőven a nedves völgyben, ahol terebélyes, nagy fák nőttek a
halottak sírjaiból.
Amadé még sohasem járt a temetőben, és módfelett csodálkozott azon, hogy
mi keresnivalója van a Fruzsinkának, szép asszonyságnak a régi sírok között,
holott a fű nedves, és a sírokon megpihenni sem lehet a tegnapi eső miatt. Az úrnő
lehorgasztott, ábrándos fővel andalgott, megállott néha egy sírkő előtt, és
szórakozottan olvasta a felírást. Amadé faderekakhoz lapulva leste a hölgyet. A
szíve a torkában dobogott. Istenem, mit keres Fruzsinka a budai temetőben?
Nemsokára választ kapott kérdésére. A fák alól, egy sisakos, zöldre mart
ércoszlop mögül előlépett egy katona. A ruházata, mint azon idők katonáinak
302
öltözete, csillogott, pompázott. Tiszt volt a nádor ezredében, mint Amadé

messziről megállapította, fekete bajuszú, elszánt, sasorrú vitéz.
Sietve közelgett egymáshoz a dáma és a katona. Boldogan, mosolyogva
kezet fogtak, mintha már nagyon régen várakoznának egymásra. Amadé szinte a
kedves szavakat is hallotta, amelyeket egymáshoz intéztek… Bár foglalkozása
révén elég gyakorlata volt a boldogtalanságban, ebben az órában mégis azt érezte,
hogy szerencsétlenebb férfi nincs nála. Imádottját, mindenét, reménységét, az
arckép eleven mását, amelyet vékony ezüstláncon szíve felett hordoz, idegen
férfiú karjaiban látja. Valóban csak azért időzött még a temetőben, bujkálva öreg,
nyugodalmas polgárok sírhantjai között, mert azt remélte, hogy jelenléte, rejtett
tekintete megőrzi imádott Fruzsinkája erényét. Utánuk, mindenütt utánuk, amint
karba fogózva, boldogan nevetgélve, hosszan egymás szemébe nézegetve,
hangosan felnevetve mendegéltek a barna, esővíz és felejtés sötétítette sírkövek
között. A katona sarkantyús lábával néha egy sírdombra lépett, és a nő kezét
kezébe véve, csengő hangon beszélt vallomásokat, amelyeket bizonyára már jól
átgondolt magában. A nő epedve, szomjasan hallgatta a régen várt szavakat,
mintha életének minden üdvössége függne ez órán, e boldog napon, e cifra
katonán. Hosszú, magyaros mentéje, csigába fodorított fekete haja és halovány,
sápadkás arca mint egy régi költői álom helyezkedett el a sírhantok között.
Amadé sohasem hitte eddig, hogy ily szép tud lenni e nő, akit idáig csak lugasban,
folyóparton látott merengeni. Szinte igazat kezdett adni magában a francia
könyvnek, amelyből egykor azt olvasta, hogy az imádott nő értéke nagyban
emelkedik, ha más férfiú karjaiban látjuk.
Hosszú, hosszú boldog csókoknak volt szemtanúja Amadé, amíg végül
búcsút vettek egymástól a szerelmesek. A hölgy sokszor visszanézett a férfira, aki
mindig süvegéhez emelte kezét. Repkedve, ruganyosan magát illegetve ment a
drága dáma még azután is a budai utcákon, midőn már reménysége sem lehetett
arra, hogy a katona messziről látja… Csak Amadé ment árnyékként utána. Egy
bolthajtásos, sárga ház kapuján belibbent végül a dáma, és Amadé nem merészelt
az ablakok alatt mutatkozni. Sárga függönyök voltak az ablakokon, cifra
vaskosarak és téli növények. A leereszkedő alkonyatban ragyogva gyúltak fel a
gyertyák, és zenehangok hangzottak a régi házból.
Amadé megzavarodva tért haza a „Fehérló”-ba. Kercsikné többször
megkérdezte tőle, hogy miért vörösek szemhéjai, Kercsik bácsi forralt bort
ajánlott lefekvés előtt. Amadé szótlanul meredt maga elé. Kis könyvei többé nem
vigasztalták, és a lúdtollat is csak időtöltésből metszette, a diósgyőri papiros fölé
nem hajolt, hogy arra sűrű betűket írogasson. Sápadtan ébredt, elgondolkozva
nézegette halovány, bágyadt arcát a tükörben, eszébe jutott beteg édesanyja, és
303
Kercsiknét megkérdezte, hogy melyik templomban lehet legjobban imádkozni

Budán.
Néhány nap múlva mégiscsak erőt vett szemérmetességén a boldogtalan

Amadé, és öreg budai polgároktól óvatosan tudakozódott az érdekes hölgy után.
Kitűnt, hogy a dáma egy gazdag aranymíves özvegye – tehát nem azonos a
bizonyos vidéki földesasszonysággal. Amadét ez még kevésbé nyugtatta meg.
„Tehát mától fogva két nőért fogok szenvedni – gondolta magában meglehetősen
elborulva. – Elvesztem, meghaltam, végem van” – vélte, amíg zúgó, nyugtalan
szívvel járta az utcát a ház előtt, ahol az aranymívesné lakott. Egyszer mintha
félrelebbent volna a függöny, máskor a télizöld megmozdult, midőn Amadé
hosszú tekintetet vetett az ablakra.
És néhány nap múlva, álmodozó, ősz végi délután a dáma ismét végigment
a franciskánus utcán. Amadé talpra ugrott a „Fehérló”-ban, és az asszony után
vetette magát. Dobogó szívvel követte a már ismert úton, befelé a budai temetőbe,
a sírkövek közé, amelyekről még emlékezett a budai polgárok neveire…
A dáma elmerengve bolyongott a sírhantok között, de a cifra hadnagy nem
mutatkozott. A dáma a halottak keresztjeit számolgatta, mintha azt adogatná
össze, hol volt boldog a múltkor vagy azelőtt. Hol röppentek el a csókok, a drága
szavak, a vallomások és az ígéretek. Olykor hosszasan a hervadó avarra nézett,
mintha a régi lábnyomokat keresné… Hirtelen hátranézett, mintha lépéseket
hallana. Talán mégis eljött a katona…
A boldogtalan Amadé állott előtte levett kalappal, sápadtan, szomorúan.
– Ha megengedi, asszonyom, tudok néhány vigasztaló szót a kegyed
számára, hogy megvigasztalódjon a halotton… Szép halott volt…
Az aranymívesné megrendülve vonta össze a keblén a mantilláját, amelybe
a spanyol szenyórák öltöznek.
– Uram, én önt nem ismerem…
– De én már nagyon régen ismerem, asszonyom. Csaknem gyermekkorom
óta él a szívemben, ahová sohasem tolakodhatott más nőnek a képe.
Nagyasszonyom volt az, akit álmomban mindig láttam, akihez csillagos éjszakán
beszélgettem… Engedje meg, hogy a halott katona helyére lépjek. Asszonyom,
fogadja el karomat.
– Majd elvezetem önt régi halottakhoz, akik nőkért haltak meg… Ó, én
mindenkinek tudom a történetét. Szép, hosszú történetek. Okulni lehet belőlük.
Hogy hajdanában mennyit szenvedtek a férfiak a nőkért… Itt csupa olyan halott
fekszik, asszonyom. Az öreg polgárok hazudják nyolcvan meg kilencven
esztendejüket a sírköveken. Meghaltak ők már húsz-, harminc- vagy
304
negyvenesztendős korukban, midőn a bús, boldog, ábrándos szerelem, az egyetlen

nő elhagyta őket, akiért érdemesnek vélték az életet. Akkor haltak meg ők, mikor
üres lett a szívük. Jöjjön, asszonyom, hadd mondom el önnek az öreg Toperczer
történetét, akit százéves korában, négylovas kocsin temettek, a hadastyánegylet
tagjai gyertyát tartottak a kezükben. Az öregúr kétszáz esztendővel ezelőtt halt
meg egy ablak alatt…
Az aranymívesné megindultan, csodálkozva hallgatta a boldogtalan Amadé
szavait. Majd lassan, vonakodva, a karjába eresztette a kezét. Magában talán azt
gondolta, hogy új férfival ismerkedvén meg, vajon mit fog ez neki hazudni? És
vajon boldogítani fogják az új hazugságok?
Később, évek múltán hírneves magyar regényíró válott Amadéból. Szülei

kényelmes házába visszatért, de mindvégig a halottakról, a régmúltakról írogatott
vastag könyveket, akiknek történetét a budai temetőben az aranymívesnének
elmondogatta.
(1915)
A postakocsi éjjeli utasa

A postakocsi rendszerint éjfél előtt érkezett meg a városkába hetenkint
kétszer, és a delizsánc a „Fekete medve” udvarán pihent reggelig. A lovak abrakot
és istállót kaptak, a postakocsis komolyan, de szundikálva üldögélt egy darabig az
ivó sarkában, és fölényes fejbólintással vette tudomásul, hogy a fogadósné forralt
bort készített a tiszteletére. Utas többnyire csak nyári időben akadt, aki a
szomszédos, olcsó felvidéki fürdőhelyen óhajtotta visszanyerni egészségét.
Golyvás tanítónők, halálra fáradt hivatalnokok ereszkedtek le a postakocsiról,
mindennek megkérdezték előre az árát, és a szivart közepén kétfelé szelték. A
pihenő delizsánc tetejére, kevéske holmijukra, bánatos kosaraikra, fáradt, hajszolt,
régi bőröndjeikre őriző pillantást vetettek a folyosó mellvédjéről, mielőtt aludni
mentek volna. Egy szomorú, öreg tanítónő egyszer hajnalfelé felkelt, hogy
megnézze a befőttjeit az alvó postakocsin.
A fogadósné tehát csak szokásból maradt ébren, míg a postakocsi döngve,
kalimpálva bedöcögött a „Fekete medve” kapualján. Többnyire régi
követelésekre, adósságra gondolt odáig, és a vastag krétával nagy, gazdasszonyos
számjegyeket írt egy táblára, amely számoknak értelmét másnap már nem tudta.
Bár elég okos, körültekintő asszony volt, már az apja és nagyapja is fogadós volt,
a vendégekkel kedvük szerint tudott beszélgetni, és új ruhát évek óta nem varrt
305
magának, vasárnaponkint mindig megfájdult a lába a szűk cipőviselettől,

szőkésbarnás haját hátrafésülte homlokából, a pénzt egy falba ásott lyukban
tartotta vasajtó mögött, nagy, kopott bugyellárisban a bankókat, bőrzacskóban az
ezüstöt: ez a nyugodt, kellemetes szájú, hidegvérű, meggondolt asszonyság évek
óta gondolt valakire, amikor néha egyedül volt. Bizonyos Zagyvai nevű színész
játszott egy este a „Fekete medvé”-ben. Hol katonatiszti ruhában, hol meg
frakkban, majd a bohócok tarka öltözetében, később öregasszonynak öltözködve
jött elő a spanyolfal mögül, bajuszt, szakállt ragasztott, parókát cserélt, és énekelt
vagy tréfásan beszélt. Zagyvai meglehetősen értette a mesterségét, különösen
sikerült a jelenet, midőn magyar huszárnak öltözve, több méteres nemzetiszínű
zászlót vont elő a dolmánya alól.
Az előadás végén tarka, kávészínű ruhában, borotválatlanul, festékes füllel
és vásott csizmában üldögélt az ivó sarkában, amikor is az aprópénzt
megszámolta.
– Asszonyom – mondta a fogadósnénak –, sohasem fogom önt feledni.
Kegyed volt a legkedvesebb, legderekabb nő, akit valaha ismertem. Kérem, vegye
tudomásul, hogy egy vándor vendégművész kóborol ezután majd a Felvidéken,
kócot és kardot nyel, görögtüzet lehel, de mindig mindig magára gondol Zagyvai
illuzionista – így szólt a színész, bár meglehetősen kopott, töredezett férfiú volt,
aki többet járt gyalog, mint kocsin. Nagy, lelkes, hóbortos szeme volt talán, vagy
a hangjának volt különös meleg zengése, mint azoknak, akik életükben mindig
kérelmezni szoktak az embertársaiktól?
A fogadósné mint nyugodt üzleti asszony, nem sokat törődött a színész
szavaival. Szelíden válaszolt neki, mert senkit sem szokott megsérteni. Sört
helyezett elébe, a szobája számát megjelölte és közölte vele a postakocsi
indulásának idejét.
A színész bánatosan bólintott:
– Sajnos, tovább kell innen utaznom, holott mindig itt szeretnék maradni a
kegyed közelében. Csak nézni önt, messziről, tisztelettel, rajongással,
hódolattal… Mint egy középkori lovag, egy keresztes vitéz, aki messzi, idegen
városbeli hölgyre gondol élete végéig. Sok esztendeje járok-kelek hazánkban,
mert a végzet azt rendelte, hogy a mostani emberöltőt a vándorszínész alakjában
harcoljam végig. Azelőtt bizonyosan főúr voltam Erdélyben, marsall a Napóleon
seregében vagy udvarmester Anna királynő háztartásában… Aztán leszek majd
megint valami, ha újra feltámadok. A sírban, a földben feloszlik mostani külsőm,
és egy napraforgó virágjából a szelek szárnyán elszállok, hogy ismét emberi
alakban mutatkozzam. Magányos, szomorú utazó leszek, aki néma, csöndes
306
vendégként üldögél ismét a „Fekete medvé”-ben, és halk rajongással nézi a nőt,

akit mintha száz évek óta ismerne.
– A szüleim is kocsmárosok voltak – felelt elgondolkozva a fogadósné. –
Tán az anyámat látta valamikor.
– Bizonyos, hogy egyszer mi már szerettük egymást – mormogta lágy
hangon a színész. – Mondja, sohasem jöttem elő az álmaiban? Ó, én oly sokat
álmodtam magáról.
– Hiszen nem ismert.
– Ismertem. Mikor a zsoldoskatona tollasfövegében jártam ebben a
városban, a köd felszállt a régi tornyok felett, és kegyed reám mosolygott az
ablakból, amikor elhaladtam, vagy hím galamb voltam az eperjesi régi templom
fedelén, és reggelenkint önnel csókolóztunk egy öreg kőszent fején. És még majd
újra visszajövök egyszer, téli estve, mikor már kegyed, asszonyom, engem
elfelejtett. Kérem, ajándékozzon meg addig a keresztnevével!
– Rizának hívnak, ha ez elég önnek – felelt a fogadósné, és gyorsan
tennivalói után látott.
Bevallotta magában, hogy ilyen szépen még nem beszélt vele senki, mint a
furcsa vándorszínész. Istenem, igaz volna, hogy az emberek több életet élnek, és
találkoznak egymással a születés és a halál küszöbén túl?
Az éj hátralevő részében az történt, hogy valaki erősen megzörgette az
ablakot, mely mögött a fogadósné aludt. Holdas, csalékony éjszaka reszketett a
„Fekete medve” udvarán. A muszlinfüggönyt félrevonta az asszony. A színész
frakkban, fehér mellényben, lakkcipőben állott az udvaron. Mintha egy vörös pont
lett volna hófehér ingének bal oldalán, és az arca végtelen szomorú, nyugodt volt,
mint a halottaké.
– Isten önnel, Riza – susogta egy alig hallható éji hang.
A fogadósné dideregve bújt vissza ágyába, és sokáig nem tudott elaludni.
Sok ezerig olvasott borsószemeket, amíg végre álom ereszkedett szempilláira.
Reggel a delizsánc dübörgött az udvaron. Riza az ablakhoz lépett. A
postakocsi a színész nélkül gördült ki a bolthajtás alól.
Délfelé a városka határában, a regényes temető közepében holtan találták
Zagyvai vándorszínészt. Frakkban és lakkcipőben üldögélt egy régi fatörzsön.
Lőtt seb volt a mellén. A városbeliek mindenféle regényes dolgokat találtak ki. A
fogadósné hallgatott, és a kályha mellett, éjszaka, míg a postakocsit várta, néha
elgondolkozott.
„Egyik ígéretét íme beváltotta – gondolta magában, míg a fahasábokon
nyargaló szeszélyes lángokat nézte. – Nézzük most a másik ígéretét: vajon
visszajön-e?”
307
A delizsánc késett. Hófúvásos, sötét éjszaka volt, a szél mogorván legyintett

végig a kéményeken, és a kályhában egy mormogó öregember üldögélt a lángok
felett. A fogadósnénak megint eszébe jutott a színész, amíg fejét a kályhához
támasztotta. A falióra oly közömbösen mendegélt a maga útján, mint egy
unatkozó vándorlegény.
„Éjfél! – gondolta a fogadósné, midőn az órára nézett. – A postakocsit
megették a farkasok.”
Ezután nemsokára felhangzott a kerekek jól ismert döngése, nagyot nyerített
a nyerges, az asszony felsóhajtott.
– Ismét elmúlt egy nap.
Az ajtót félig kinyitotta, és a postakocsi lámpását nézte. A bő köpönyegében
mozgolódó kocsis a csizmája szárát ütögette. A ködből, hófúvásból most egy alak
közelgett a pirosló ajtó felé. Belépett az étkezőterembe, és nyugodtan helyet
foglalt az asztalnál.
A fogadósné a szívére szorította a kezét. A színész jött vissza.
Semmi sem változott rajta. Csak éppen frakk helyett vadászruha volt testén.
A bársonykalapjánál vadréce tolla, a szeme hóbortosan, kerekre nyílva tapadt a
fogadósnéra, mintha csak azt kérdezte volna, hogy már tán nem ismeri? Kis
bajusza volt, és a kezén karikagyűrű.
Az asszony kiszolgálta. A vendég sódart evett, vörös bort ivott, és cigarettát
sodort.
– Különös, kedves a téli utazás – mondta a vendég.
A hangja ugyanolyan, mint a színészé.
Ugyan miért titkolózik a színész úr? Hisz az asszony biztosan felismerte.
A fogadósné közelebb húzódott az asztalhoz, és karját összefonva mellén, a
késői vendégre figyelt.
– Még sohasem voltam Magyarországnak ebben a részében – mondta a
vendég. – Sajnálom, mert gyönyörű erre a tél. Szeretem a telet, a nagy havakat, az
alvó országutakat, a csöndességet, amely a föld felett leereszkedett…
A fogadósné némán bólintott. Vajon mit akar vele a színész? Miért nem szól
úgy, mint régen, kellemesen, választékosan, rajongva?
– Messziről jött uraságod? – kérdezte elfogódva az asszony.
– Csaknem a másvilágról – felelt mosolyogva a vendég. – Vadászni voltam
a szomszédban, és eltévedtem egy ismeretlen erdőségben. Napokig bolyongtam
az erdőben, mély hóban, hegyek között, amelyeket azelőtt sohasem láttam, mély
völgyekben, amelyek oly csöndesek voltak, mint a másvilág. Embernek, állatnak
semmi nyoma. Már azt hittem, idegen országba tévedtem, és számot vetettem,
308
hogy elpusztulok a rejtelmes, nagy erdőségben. Amikor messziről fülembe

hangzott a postakocsi csengője. És most itt vagyok, asszonyom. Remélem, nem
jöttem a legrosszabb időben?
– Mindig szívesen látjuk a vendéget – felelt a fogadósné, és megtörölte a
homlokát. Mintha egy alkalmatlan hajszál libegett volna a szeme előtt. Ejnye,
mért nem szólal meg már a színész úr, régi, gordonkás, kedveskedő hangján:
visszajöttem, itt vagyok, emlékszel még reám?
A vendég felemelte a vörös borral telt poharat. A lámpás elé tartotta, és
jókedvűen kiáltott fel:
– Mégis jobb élni, mint meghalni! Ugyebár, asszonyom, kár lett volna
értem? Hisz még aránylag fiatalember vagyok. Negyvenesztendős.
Az asszony mosolygott, aztán lassan felemelkedett. Szinte lábujjhegyen
távozott, az ajtóból mosolyogva hátranézett, mintha várta volna, hogy az idegen
úrnak lesz valamely mondanivalója… De az hallgatott, csöndesen mosolyogva
gondolkozott, mintha valamely köd emelkedne felfelé a szoba hátterében, és ott
pirosló tornyok, zöld fák között az élet lakik.
Az asszony behúzta az ajtót maga után. Éjjel sokszor felkelt, félrevonta az
ablakon a könnyű függönyt, de a „Fekete medve” udvarán tökéletes csendesség
volt. A színész úr frakkban, lakkcipőben nem állott meg többé az ablak alatt.
Senki sem sóhajtott. Szép szavakat többé senki se mondott… És talán többé senki
se fog mondani.
Az idegen úr korán reggel elutazott a postakocsival. A fogadósné sötét ruhát
vett magára, és bágyadt, halovány arccal, mintha halott mellett virrasztott volna az
elmúlt éjszaka, halkan járt-kelt… Egy drága álma, egy élet furcsa elgondolása,
egy egyszerű polgárasszony furcsa reménysége szállott el éjszaka a „Fekete
medve” háztetőjéről.
Estére gondosan megolvasta a réz- és ezüstpénzt, és korán lefeküdt, mielőtt
a postakocsi megérkezett volna.
(1915)
Jégkirályné-keringő
A füredi sétányok eltűntek a hóesésben, a híres „Esterházy” fogadó és
környéke fehér bunda alatt roskadozott, és az erdei ösvényen ez idő tájt nyulak és
rókák rakosgatták lábnyomaikat a hóra, ahol nemrégen ábrándozó gavallérok
sétapálcája rajzolta az ákombákomokat. A tél oly bőséggel ért ide ez esztendőben,
mintha valamely régi kalendárium fametszete elevenednék meg. A környéken
309
legföljebb lakodalom vagy névnap kedvéért csörrentek meg a szánok csengettyűi

– mintha kövér angyalok szállnának a lila színű alkonyatban, kezükben tál jó
szagú töltött káposztával megrakottan, lábukon kis sarkantyús csizma megzörren.
Füreden, ahol egykor – nyáron és tündöklő ősszel – minden bokor és fa a
szerelem színjátékában statisztált, az erdei kispadok szinte boldogan csúsztak a
krinolinszoknyák drága terhe alá, és a hajnali harmat áldólag megöntözte a füvet,
homokot, az ablakok alatt a fövényt, hogy eltűnjön a holdvilágos éjnek minden
nyoma – Füreden egy kémény füstölt, és a kéményfüstnek majorannás
kolbászszaga volt.
Istenem, így változik az időjárás és a női lábak, amelyek tündéri
cipőcskékbe bújtatva, szalagcsokorral a bokán, most téli botosban topogtak
valamerre, mint a népmese.
Ám egy napfényes téli délután, mikor a hó úgy ragyogott kint a
gyermekszoba ablaka alatt (odabent még illatozik a karácsonyi fenyő, de a nagy
fejű falovacskának már csak három lába van), hetykén csörgő szán állott meg a
disznótorszagú kémény környékén.
A kocsis megzörgette az „Esterházy” beszögezett zsalugáterét. A suba
nehéz ujja mint egy buzogány puffogott a deszkán, amíg élet keletkezett a bezárt
ajtó mögött. Anton, az „Esterházy” öreg bérszolgája, aki nyáron szárnyas
kabátban és fényesre vikszelt cipőben jár, vasárnap a hosszú, fehér mellény
zsebébe még ezüstórát is tesz, rongyos szűrbe burkolózva, mint egy galambősz
kísértet jelent meg a küszöbön.
– Anton! – szólott egy nagyon finom női hang a szánból, mintha kis
üvegharang kondulna meg az eresz alatt.
A vén szolga kiegyenesedett a hangra, a szánhoz rohant, és gyerekes,
méltóság nélküli, a nyári ünnepélyes mozdulatokat teljesen feledve topogott a
hóban.
– Nagyságos asszony – rebegte, és ügyetlenkedve segített a hölgynek a
szánból való kiszállásnál. Császár Fruzsina olyan előkelő volt, mint egy orosz
hercegnő hajlongó muzsikjai között. Kissé nyúlánkabb lett nyár óta, a fejét
méltóságteljesen emelte, de az arcocska, amely nyáron enyhén barna volt, mint a
magyar népdal leányáé, haloványnak és szomorúnak látszott. A tündöklő szempár
félig lezáródott, a szív alakú arcocska bánatosan félrehajlott:
– Hogy van, Anton bácsi?
Anton, mint egy vén házőrző komondor söpörte a havat a másvilágból
érkező álom körül:
– Itt van… Már karácsony óta itt van Matskási úr. Egész nap varjakat
lövöldöz az erdőszélen.
310
E percben valóban fegyverdörrenés hallatszott a közelből. Néhány pillanat

múlva egy rövid bundás, magas termetű férfiú alakja bukkant ki az erdőcske alatt.
A szán láttára meggyorsította lépteit, aztán az izgalomtól sápadtan lépett
Fruzsinkához.
– Tél tündére! – mormogta, mintha régen készült volna e szavakra. –
Fogadja hódolatát leghívebb szolgájának.
Fruzsinka halkan nevetett.
– Hagyjuk, Matskási úr… A színpadon beszélnek így az aktorok. Kedvem
támadt korcsolyázni a befagyott Balatonon. Íme, itt vagyok.
– Asszonyom! – mormogta a komor gavallér, mert rendes körülmények
között többet nemigen szokott mondani.
Az ereszekről lecsüngő hosszú jégcsapok úgy ragyogtak, mint nagyanyáink
ékszerei, midőn ritka alkalommal fehér hajukra tűzik a boglárt. A táj oly csöndes
és fehér volt, mint a tündérmesében. És fenyők ágai mint fehér fésűk rajzolódtak a
levegőbe.
Anton szobájában ropogott az akác, és a falak régi újságokkal és színes
divatképekkel voltak beragasztva.
– Istenem, hogy újra Füreden vagyok.
– Ahol a madár sem jár – vélekedett Anton, míg ügyetlen kezével Fruzsinka
lábára erősíté a fából való korcsolyát. A szíjakat ketten is csomózták a drága
lábakon, aztán megindultak a bokáig érő hóban a tó felé.
Elhagyott folyókon és tavakon korcsolyázni majdnem annyi gyönyörűség,
mint a tavasz lugasában szívig ható költeményes könyvet lapozni. A talp vasa
különös, zsongó hanggal vágja a friss jeget, és egyszerre könnyebbnek érezzük
szívünket, bánatos életünket. Gyermekkorunkban olvasott regények jutnak
eszünkbe, egy futó rajz A kőszívű ember fiai-ból, furcsán kanyargó felvidéki
folyók, amelyek a hóban meglapult kis tót falvak alatt tovahúzódnak, a póklábú
híd környékén egy rongyos, piros asszonykendő jelzi a vízmerítő léket, mintha
egy szent nő járt volna erre éjszaka, aki vizet ád a szegény tótoknak, a
hegyoldalakban láthatatlan okból szitál a hó a fenyőkről, mintha az erdei anyóka
valahol a mélyben halk tempóban pörgetné guzsalyát, és a hó beszitálná fehér
fejét, valahol egy magányos kuvasz megy át a jégen, mint árnyék, és repülve
közelgünk kék tornyok felé. Szekér zörög az országúton, mintha magát a telet
vinné zúzmarás, törpe lovacskáin a fuvaros, és egy országúti csárda környékén
lassú mozdulattal igazítja a lószerszámot egy kocsis, a pókhálós ablak mögött
három húron próbálkozik egy rongyos muzsikus cigány. Télen sajátos szaguk van
az útszéli csárdáknak – mintha még mindig vándorolna a világ, annyi üres üveg
311
van a polcon, és a hó és szél illata összekeveredik a bor gőzével, amint vándor

nyit be az ajtón.
Matskási, nyírségi gavallér eleinte ügyetlenkedve siklott Fruzsinka után – a
színésznő úgy szállt a Balaton jegén, mint egy sirály. Téli lepke volt, amint
libegve kanyargott jobbra és balra, szinte a levegőbe emelkedve hasítván
nyolcasokat, mintha sok kíváncsi néző topogna a parton, villamos lámpák
ragyognának a pálya fölött, a császárvadászok bandája a Jégkirályné-keringőt
fújja Strausstól, és künn, a csarnok előtt medvebőr süveges urasági kocsisok
ütögetik össze karjukat. Ah, a nagyvilág! Ez jelent meg Matskási úr képzeletében,
aki Fruzsinka egyetlen sorára otthagyta kényelmes nyírségi otthonát, és a téli
Balatonra költözött. És most már repült ő is, mint egy követségi titkár Pétervárott
a Néván, muszka grófnők vagy francia táncosnők után. A jég hangjában kékróka
bundák zizegtek gyönyörű asszonyok testén, a valcermuzsika hallatlan
gyönyörűséggel szálldos a tó fölött, és estére bál lesz az udvarnál…
A parton mesebeli nagy tüzet rakott Anton – a lángok mint vonagló szívek
piroslottak a havas háttéren, és a nyári előkelő bérszolga úgy guggolt a tűzrakás
mellett, mint a makk disznó.
– Köszönöm, Matskási úr. Sohasem felejtem el önnek. Estére Veszprémben
kell lennem – mondotta Fruzsinka, a tündöklő, és mindkét kezét a nyírségi
gavallérnak nyújtotta. Az zúzmarás bajuszához érintette a kezet, amelynél
drágább nem volt a hármas hegy országában.
– Isten önnel, Matskási úr – intett a szánból Fruzsina, mint egy
megelevenedett regényhősnő, a drága prémek és bundák közül, aki egy téli
délután olvasmányában jött, és alkonyattal tovaszállt a kéményen át, mint a
selyempapirosból való táncosnő. Füst támadt a parton, mert a máglya lángját
lenyomta Anton egy ölnyi száraz falevéllel.
Mire Matskási kitörölte a füstöt szeméből, a szánkó már továbbcsörgött,
mint karácsony éjszaka az angyalok által szállított álomkocsi.
A nyírségi gavallér nem sokáig gondolkodott. Hátasló állott az istállóban,
nyerget dobott rá, kengyelbe zökkent, és térdét a ló oldalába nyomva, ügetni
kezdett az alkonyati lila foszlányokba boruló országúton a szán után, amíg az
végleg eltűnt a borulatban.
A magányos lovas akkor megállott, lehajtotta a fejét, és a fáradt paripa
megzökkenő léptekkel vitte visszafelé.
(1915)
312
A bánatok házának úrnője

A bánatok házára még abból az időből emlékezem, midőn a vándorcirkusz
sátora alól olajlámpások füstje és csengő muzsika áramlott esténkint, és a
magosban, a holdvilágos nyári éjszakában megjelent a trapézművésznő alakja,
mintha a csillagokból lógatná alá karcsú lábait, míg kiskendővel megtörülte arcát.
A bánatok háza a kis piactér sarkán ilyenkor fölnyitotta egyik szemét, a zöld
zsalugáter halkan föltárult, és az ablakba könyökölt Izabella – az egyetlen Izabella
messzi vidéken –, és szinte megbűvölve nézett a holdas nyári éjbe, míg a cirkuszi
póznák és kötelek között aranyhímes lepke gyanánt hintázott a cirkuszművésznő.
Hullámos, sötét haja fehér homlokáról szinte önmagától hátrasimult, csodálatos,
zöldes fényű, a betegek és a szomorúak szeme kitágult, midőn a művésznő ott a
magosban fejjel lefelé hintázott a feszülő köteleken, kis kezében a csipkekendőt,
amelyet sohasem ejtett el lovag előtt a templom ajtajában vagy az álarcosbálban,
szívéhez szorította, és keblén hullámzott az antik ékszer, amely oly varázslatos
volt, mintha tegnap még halott királynék nyakán pihent volna a kripta mélyében,
ahol a királynék az örökkévalóságig imára kulcsolt kézzel alusznak. A
vándorcirkusz művésznője a mutatvány után csókot dobott jobb, majd bal
kezével, röpke, szőkés hajából elszabadult egy fürtöcske, alul tapsolt a kisvárosi
publikum, és a művésznő ügyesen leereszkedett a megfeszült kötélen, mintha
összes báját, csinosságát, mosolyát erre az időre tartogatta volna, midőn a
levegőből a földre érve, tánclépésben előrelejt, majd futva eltűnik a piros
függönyök mögött, honnan már mulatságosan hangzott a bohóc kukorékolása és
az istállómester ostorának pattogása. Szürke, széles hátú ló bólongat befelé, hátán
a műlovarral, s a zenekar új indulóba kezd. Izabella a kis piac sarkán bezárta az
ablakot. Többé nem játszanak a számára a sátoron felül. S másnap elküldte a
papírforintost a cirkuszigazgatónak, mert nem óhajtott ingyenesen szórakozni a
művészek játékán.
Sok esztendő múlott el, és Izabella csupán akkor könyökölt az ablakba,
virágcserepei mögé, midőn a nagydob puffogni kezdett a leereszkedő setétségben,
és a karnagy érzelmes zenét vezényelt, majd hirtelen elhallgatott a trombita, a dob
s a cintányér, midőn a veszélyes mutatvány elkezdődött, s a művésznő hangosan
felkiáltott a magosban – holott a városkában a boldogult királynéról keresztelt
Erzsébetek és a katolikus vallású Máriák máskor is fölnyitották az ablakot, midőn
az akácfák alkonyattal lélegzeni kezdtek az utca során, és az ebédlőből kuglóf és
uzsonnakávé szaga szálldozott ki az ablakon, a függőlámpát még sehol sem
gyújtották föl, s az ablakokon át halk beszélgetés kezdődött szomszédokkal,
ismerős járókelőkkel, fiatal gavallérok vizsgáztak arról, hogy napközben mit
313
eszeltek ki a hölgyek mulattatására, és az öreg Ungerleider kisasszony, a városbeli

zongoratanítónő zenélni kezdett a nyitott ablakok megett, mintha a múlt század
valamennyi valcerét eljátszaná. Izabella, az egyetlen, az előkelő, a titokzatos a
bánatok házában hátrafont kézzel sétált szobáról szobára, mintha a körülötte
lejátszódó kisvárosi estve tőle messze, messze folyna. És oly előkelő volt, hogy
csak lefekvés előtt kérdezte meg a cselédjeit, vajon hozott napközben levelet a
posta.
A posta már nagyon régen nem hozott levelet, és a városkában, ahol
különös, egyéni neve volt minden embernek, minden utcának s háznak, ahol
esténkint a lámpaolaj megtakarításáért hosszan beszélgettek egymással a lakosok,
s mindent meghánytak-vetettek, Izabella házát a bánatok házának nevezték, s a
hervadó kisasszonyt, e szomorú, büszke, szerencsétlen delnőt Stuárt Máriának
hívták. Mily szomorú volt, midőn a rosszmájú és rövid lábú Sáró bácsi – a
„vereshasú” – estefelé hazakocogott a kuglizóból, s a nyitott ablakok alatt
megtörölgette verejtékező homlokát.
– A Stuárt ismét szerelmes a komédiásba, folyton őt lesi – nyomkodta a
szavakat, mintha véletlenül talált pénzt olvasgatna.
Izabella talán sohasem élvezte volna a trapézmutatványt a magasban lobogó
lángoktól megvilágítva, ha tudja Sáró bácsi gyanúsítását. De ő semmit sem
tudott… Csak zöld szemét, kígyózó haját, lenge termetét tudta, amely elhervad az
évről évre való várakozásban. Olyan volt, mint egy gyöngéd, régi vers valamely
emlékkönyvben, amelyet hosszadalmas pennarágás után írt a költői hajlandóságú
ifjú. Olyan volt, mint egy megelevenedett rege a Kisfaludy könyvéből, mint egy
álom, amelyet a postakocsin látott szundikálás közben az ifjú katonatiszt, midőn
Bécsből Milánó felé utazott, és az útszéli állomáson, midőn a lovakat váltották,
mindig azt várta, hogy most nyílik fel a kocsi ajtaja, s a hágcsón föllépked
virágszár lábain a hölgy, akit életében vár. Igen, ő volt az, aki egykor szendén
mosolygott az ó divatlapról, midőn a kalapot még szalaggal kötötték az állhoz, s
régi regényeket írtak róla, a hűséges, várakozó, boldogtalan szerelmes leányról…
Izabella egy férfit várt vissza, aki innen nagyon régen elment. A várakozás alatt
búskomoly anyja, aki a betegágyból vezette a ház eseményeit, egy reggel nem
adott rendeletet a cselédeknek, az ágy felől az elefántcsont feszületet kezébe vette
éjszaka, midőn senki sem vigyázott reá. Nemsokára ezután halk, szomorkodó és
tébolyult merengésű atyja egy délutánon engedelmet kért Izabellától, hogy
végképp elbúcsúzzék. Csöndes léptekkel a kert felé ment, s nemsokára ezután
holtan találták a felesége sírján. És Ervin még ekkor sem tért vissza. Különös,
hogy nem tért vissza, pedig gyermekkora óta várta őt valaki.
314
Egy napon hír jött Ervinről. Öreg rokon bácsi írta a levelet, és a megholt
édesapának volt adresszálva. A halottnak érkezett levelet Izabella csak hosszas
habozás után bontotta föl, és az öreg rokon bácsi dülöngöző betűiből kiolvasta,
hogy Ervin bajba jutott a messzi idegenben, vándorcirkuszhoz szegődött egy
művésznő miatt, aki a trapézt és a kötelet elhagyni nem akarta még szerelméért
sem.
– Vajon ez volt? – kérdezte magában Izabella, midőn holdfényes, nyári
éjjeleken a sátoron kívül, a magosságban tornázott a hintán az aranyos ruhás
művésznő.
Nem haragudott, nem szomorkodott, folytatta régi életmódját a bánatok
házában, csupán a nagydob puffogása ébresztett lelkében különös izgalmat.
Hátha ő volt? – gondolta magában, midőn a cirkusz magasságában a
művésznő fejjel lefelé hintázott. És Izabella halkan imádkozott életéért.
Sok esztendő múlott el, midőn Izabella éjszakánkint ezer és ezer tervet
koholt, hogy az Ervin közelségébe juthatna. Leginkább azt szerette volna, ha
Ervin szerelme, a művésznő megbetegedik a városban, ő házába veszi, gyengéden
ápolja, s az esetleg születendő kisfiút felneveli – amilyeneket régi időkben
gondoltak a nők. És főképp azért imádkozott, hogy a művésznő hűséges legyen
Ervinhez, és Ervin sohase bánja meg, hogy nem tért vissza a bánatok házába.
Majd bohóccal álmodott, aki Ervinre tőrrel les a havas téli éjszakában.
Máskor vérző tetemét látta a haldokló műlovarnak, amint frakkban, aranygombos
fehér mellényben haldoklik a manézsban, s az arcvonások alatt Ervin régi
arcvonásai.
Míg egy napon vörös bajuszú, bánatarcú – mint az útszéli csárda pókhálós
ablaka alkonyattal, midőn messziről visszanéz a nap –, szakadt zsinórzatú cirkuszi
kabátban, amilyenben a tanulékony kutyákat és okos pónikat tanítja délelőttönkint
az idomár a tudományra – színlaposztogató szolga állított be a bánatok házába, és
a cselédeknek tudtul adta, hogy a ház úrnőjét ismeri.
Izabella a horgolt terítős ebédlőasztal mellett állott, a falon Ervin arcképe,
amelyet fotográfia után festett a házaló piktor.
– Ervin – mondta Izabella, midőn a cirkuszszolga haragos, szemrehányó
arccal belépett –, tudtam, hogy ön jött, s bocsásson meg, hogy nem csodálkozom.
Ervin indulatosan vonogatta a vállát:
– Az élet kiszámíthatatlan. Maguk felülmaradtak, én elestem. Vajon
szégyelljem magam?
Izabella mozdulatlanul, hideg tekintettel nézett a férfira, akire annyi
esztendeig várt.
315
A szívében egy sírhantot látott, amelyre szalonkabátban, deres szakállal

ráborul az apja.
A szekrényhez lépkedett, mintha valamely gyűjtés volna a helybeli jótékony
nőegylet részére, s könnyű, tartózkodó kézzel, amint a finom nők a papirospénzt
kezelik, egy bankjegyet vett elő a tárcájából, s gondolkozás nélkül, szinte
jelentőséget sem tulajdonítva az egész esetnek: Ervinnek a pénzt átnyújtotta.
Aztán szótlanul megfordult, és a szomszéd szobába ment.
Miután Ervin dörmögve eltávozott, hosszadalmasan megmosta nagyon fehér
kezét.
(1915)
Zsigmond utolsó szava

„…Zsigmond bátyám, akiről annyit beszéltem önnek, tisztelt barátnőm,
tegnapelőtt végre hazaérkezett a fővárosból. A régi dalia helyett egy búskomor,
megtört, őszes hajzatú férfiú nyitott be a házba, ahonnan egykor fiatalon,
ragyogva és szép tehetségeinek teljében, boldog szívvel eltávozott. Sok esztendő
múlott el azóta; csak a hírek jöttek Zsigmond bátyám nagyszerű pályafutásáról,
emelkedő csillagáról, tündöklő tehetségéről. Emlékszik, kedves barátnőm, Louise,
az elmúlt télen is még meghatódott szívvel és elmerült lélekkel olvastuk a Zord idő
című regényt, amely Zsigmond bátyám műveinek a legjobbika. A szél dudált a
háztetőn, és a kályhában a fahasábok úgy ropogtak, mint a régi magyar
udvarházakban, amelyről Zsigmondnak annyi mondanivalója volt. Hol ön olvasta
fennhangon a regényt, tisztelt barátnőm, majd én vettem át a könyvet. Szép,
hosszú tél volt. Háromszor is elolvastuk a regényt. Asszonyom, ha ismét erre jár,
bátran térjen be hozzánk. Zsigmond betegsége csöndes lefolyású. A
sarokszobában lakik, és oly halk, oly bús, hogy naphosszat nem hallani szavát.
Fogadja minden tiszteletemet, és jó egészséget kívánva vagyok hű rokona:
Boronkai János m. p.”
Az egykori huszárkapitány lehúzta az ujjáról a pecsétgyűrűt, és a gyertya
lángjánál megolvasztotta a viaszt. Néhány perc múlva már lovas legény nyargalt a
levéllel, amely kívül Madame Louise de Törökfáynak volt címezve.
– Emlékszem rá – mondta elgondolkozó hangon Zsigmond, aki a levélírást
végignézte a homályos ebédlőben. – Emlékszem Lujzikára, midőn kisleány volt,
és a kastély kerítésén üldögélt, és én fiatal koromban arra jártam vadászni. Néha
eszembe jutott, mikor a regényeimet írtam, és ifjú hölgyalakot rajzoltam, aki
életvidor kedéllyel, hangulatos szívvel és tehetséges tulajdonságokkal növekedik
316
elhagyott falusi udvarházban. Itt és ott leírtam belőle egy vonást, de sajnos, már
nem emlékszem a helyekre. Ha tudtam volna, hogy egykor hazakerülök, és újra
találkozom vele, bizonyára begyűrtem volna a lapot…
Zsigmond töprengve, homlokát simogatva ment végig nehányszor a nagy
ebédlőn, ahol a bútorok Apafi fejedelem idejéből valók, és a pohárszéken az
erdélyi fejedelemné címere, tölgyfából faragottan, amelyet kelengyébe
ajándékozott egy régi menyasszonynak. A nyugalmazott huszárkapitány, akit a
szigorú katonai harcos élet, majd az egyszerű falusi életmód, a vadászatok és
gondolat, töprengés, tűnődés nélkül múló évek úgy megszárítottak, „mint a téli
egészséges hideg a nedves mezőt, farkasinú, szikár és keskeny fejű férfiú volt, aki
rövidre nyírt üstökében hírből sem ismerte az ezüstszálat, bár ideje ehhez már
elkövetkezett. Az erdélyi urak mind jó rokonok, testvérek, és a kapitány
egyszerűen elhatározta, hogy beteg bátyját élete végéig ápolni fogja. Természetes
részvéttel, mint egy szenvedő gyermeket vagy nőt szokott nézni az ember, kísérte
figyelemmel bátyjának minden lépését. Sőt érdeklődött kívánságai, szórakozásai
iránt. Zsigmond azonban semmit sem akart, csak egy időjelző házikót a szobája
ablakába, hol a hegedűhúrral sarkon kötött barát járását-kelését megfigyelje.
– Volt egy angol regény – mormogta kezét tördelve –, amely egész
életemben legkedvesebb olvasmányom volt, amelynek címét valahol
elveszítettem. Ebben a regényben egy szereplőnek mindvégig ennyi a neve: „A
beteg úriember az emeletről…” Mennyit nevettem az emeleti beteg úriemberen,
amikor mormogott, dörmögött, a falon kopogott, és elégedetlenkedett az időjárás
miatt. Akkor még nem gondoltam, hogy egykor beteg úriember leszek magam
is…
A táj odakünn ködbe borult, és egy alkonyati veres komondor lógatta
nyelvét a messzi hegyek felett. A cselédségi házak fedele emelkedett meg lejjebb
ereszkedett a ködben, nagy, kopasz fák lengették karjukat a ház előtt, mintha régi
ismerősök mendegélnének el az úton, pesti szerkesztők, írók és követek, akik
köszöngetnének Zsigmondnak. Sajnos, már egyiknek sem emlékezett az arcára.
– Valahol egyszer, mikor budai nyaralómba mentem a Lánchídon át, egy
deszka hiányzott a hídon, és a lyukon minden nevet, címet, dátumot beleejtettem a
Dunába. Még láttam is a régi történelmi könyvek ódon betűiből szedett
számjegyeit, amint az elmerüléssel küzdenek a hullámok között. Az 5-ösök
nyomták a cinege l-eseket, végül a pohos 8-asok úsztak még egy darabig felszínen
a Dunán, majd ők is elmerültek – mormogta Zsigmond, és feketés, őszes szakállát
felfelé simogatta. Zömök, széles vállán lehajtotta nagy fejét, és a
szattyánpapucsait órákig nézte, hogy azok maguktól mennek, mendegélnek a
pádimentumon.
317
De egy estve, mikor ismét leszállott a köd a falusi úriházra, és az egykori

pesti Úri utcából eljöttek az ismerősök, hogy a regényírónak köszöngessenek,
széles cilinderkalapos, fehér nadrágos, aranygombos dendik és bő, lobogó
szoknyás, ragyogó szemű, hattyúnyakú honleányok, akik magyaros
mentécskéjüket úgy viselték vállra dobva, mint a huszárok; jöttek a hírlapírók a
régi szerkesztőségben az ódon Ferenciek terén, ahol egy reneszánsz korabeli
barátklastromban szerkesztett újságot Zsigmond; tündöklő nőalak, mintha a
ködfolyamból emelkednék ki gyászos ruhájában, és Hungáriától kölcsönzött
bánatos szemével hosszan Zsigmondra nézegetne: – a kerítés sarkán megállott
Deák Ferenc is, és szürke ruhájában, puha kalapjában, botjára támaszkodva
hosszasan állongott, és bozontos szemöldöke alól az udvarba vetette tekintetét…
Zsigmond nyugtalankodva kiáltott fel:
– Az öregúr! – Ki akart sietni a házból, de öccse gyöngéden átölelte.
– Lujzika van itt. Hát már meg sem ismered? – kérdezte szemrehányólag.
Zsigmond körülnézett. A nagy ebédlőben hosszú nyelvvel égtek a gyertyák,
a diófa asztalnál halkan, figyelmesen üldögélt egy barna szemű, nyájas, csöndes
hölgyalak, amint az erdélyi báró, a másik, Jósika nevű, azokat a nőket elképzelte,
akiknek regényeit írta, hogy abban csöndesen fordítsák a lapokat.
Az időjárás zordonsága miatt sarkig érő nyestprémes bunda fedte a termetét,
és a lábán bő halinacsizmák. Kis sapkája – a folyóban lakó vidra szőréből –
törökös selyemkendővel volt barna hajára kötve, míg kis kezét megszabadítva a
rókafejből haloványan kéklő, alkonyi tűzben pirosló és a régi templomok
örökmécsesének vöröslő színeiben játszadozó antik gyűrűk lettek láthatókká.
Zsigmond a kéz után nyúlt, mintha egy elhullajtott, drága virágot akarna
felemelni.
– Ah, Louise – mondta hirtelen ébredéssel –, ezt a piros köves gyűrűt,
amelyet Zrínyi Ilonától származottnak mondanak, többször láttam fiatal
koromban a kezén.
– Úgy van! – felelt Lujza, és szelíd megadással engedte, hogy Zsigmond
lesegítse bundáját, bő halinacsizmáit és kucsmáját. A felsőruhák alól fekete
selyembe öltözött, gyászkövekből való nyakláncos, karcsú hölgyalak bontakozott
ki. A lábán fehér harisnya, és rajta szalagcsokrokkal megerősített, kis félcipő.
A kapitány valamit mormogott e szokatlan díszről, aztán elsietett, hogy az
étkezés felől rendelkezzen.
– Csodálom, hogy mindjárt megismert, holott sok esztendő múlott el, hogy
egymást láttuk, és bizonyára nagyon megváltoztam – mondta szelíd asszonyos
kacérsággal Lujza.
318
Zsigmond merően az asszony arcába nézett, és kezét bizonytalanul

fölemelte. A mutatóujját az asszony halántékához érintette.
– Pókhálók! – mormogta. – Vajon hol szerezte e pókhálókat?
Lujza könnyedén sóhajtott:
– Negyvenéves vagyok. És ezenkívül?
– Sokkal szebb, mint lány korában, midőn a zöld erdőkön át és egy kis patak
folyása mentén, melynek partján emberemlékezet óta némán állongott egy régi
vízimalom, gyakran jártam azon ház felé, hol észrevétlenül, szinte titokban
nevelkedett, mint egy vadrózsa. Az öregúr – a nevét elfelejtettem, csak
naplementeszínű arcára és karneolgombos köpenyegére emlékszem – Zsiga
öcsémnek szólongatott. Holnap elmegyek, meglátogatom az öregurat. Habár már
régen nem járok látogatóba sehová.
Az asszony elsimította homlokából a hajfürtöt:
– Az öregúr azon a télen elaludt, midőn kegyed, Zsigmond, végleg a
fővárosba költözött. Estve, mielőtt lefeküdtünk volna, az öregúr a kályhánál
üldögélt, a tűzbe bámult, és a kezét dörzsölgette. – „A manóba! Szerettem volna
Zsiga öcsémmel beszélni”, ismételte. S ilyenkor mindig rám nézett, kérdve,
bizonytalanul. De hát én nem felelhettem semmit. Kegyed nem is búcsúzott, a láz,
a dicsőség, a jövő ragadta Pest felé, és mi nagyon csendesen éltünk azután. És
többé sohasem öntöttünk ólmot karácsonyestve.
Zsigmond mindkét kezét a homlokára szorította. Percekig ült hallgatva,
szinte megriadva:
– Én azt hittem, hogy ezt mind egy könyvben olvastam – mondta végtére
vontatott hangon, mintha nem volna bizonyos abban, hogy érthető dolgot mond. –
Tömérdek könyvem volt, és olyan idők jártak, hogy a legjobb volt otthon ülni,
mint az öregúr és öreg hölgy, kiknek nevét a Lánchídon elfelejtettem. Az öregúr
elásta magát egy láda francia regénybe, az öreg hölgy egy másik ládába, angol
regények közé. Ültek a ládában, és néha átnevettek egymásra, egymáshoz, midőn
valamely vígat mondott az olvasmány. Majd együtt sírdogáltak az alkalmas
helyeken.
– Mi is olvastunk. Az ön regényeit.
Zsigmond végtelen erőfeszítéssel szedte össze emlékezetét. Még a keze is
ökölbe szorult, amikor egy láthatatlan ásóval hányni kezdte a földet egy
betemetett sírról:
– Aigner könyvárus egyszer mondta, hogy jó volna regényeket írni, de már
többre nem emlékszem. Már kora délután lefeküdtem mindig az ágyba, és
pihentem, aludtam, mert mindig nagyon fáradt voltam. Az ablakokat jól
lefüggönyöztem, és csend volt körülöttem, mint a kriptában. Jólesett fáradt, zúgó
319
fejem a párnákra fektetni, jólesett a lámpást lecsavarni, éj van, gondoltam

magamban, csöndes éjjel van, holott valami azt súgta, hogy odakünn még ébren
vannak az emberek, de én már kiszöktem a zúgó, kínos, fájdalmas, zajos életből.
Elmenekültem Marich úr elől, aki mindig kéziratért zaklatott, ha ébren voltam.
Eltűntem a Váci utcai ismerősök elől; a nők meghívását vajon ki fogadja el most
estélyre és vacsorára? Vajon ki megy egykor boldogító sétákra a delnővel a
városerdő vén fái alatt? Ki fogja meg a kezet, amelyet legjobban szerettem fogni,
és a kis száj kinek mondja a gyönyörűséges szavakat? Az élet szökevénye lettem,
még az „öregúr” sem látott hónapokig… Pedig őt nagyon szerettem.
– Szegény – mondta Lujza, és megsimogatta a fájdalmas homlokot, amelyen
mély redőket vont a betegség.
A kapitány már előbb visszatért a szobába, és mozdulatlanul, halkan
állongott a kályha előtt.
– Sohasem beszélt még ennyit – súgta az asszony felé. – Ön csodát mível,
kedves barátném.
– Így szöktem el Pestről… És napról napra inkább elszöktem. Mintha
valamely titkos hang mondta volna bennem, hogy már óvakodni kell az
emberektől, már lefelé hajlik éltem napja… Éjfélt ütött az óra, midőn felkeltem
ágyamból, és félrevontam a függönyt ablakomon. A városon mély csend, mintha
mind meghaltak volna az emberek, akik kellemetlen zajgásukkal máskor felverik
az utcák és terek csöndjét. A hold magosan állott a tetők felett, a Ferenciek terén
falhoz lapulva mendegélt az alabárdos. Csak néha gurult egy hintó a meseszerű
hószőnyegen át, és a hintóból báli nők lenge ruhája fénylett, amely azonban
engem már nem érdekelt. Éjfél volt, és íróasztalomhoz ültem. Ilyenkor jöttek ők,
regényeim és szenvedéseim, amelyeket azonban már elfelejtettem. Gyakran
meglepett a dél, hogy az apró betűk még mindig kifogyhatatlanul jönnek
tollamból, és nyugtalankodva vártam a kedveszegett pont letevésére… A
nyomdász, Marich úr nem volt itt azóta?
Az asszony könnybe borult szemmel, önkéntelen fájdalommal felkiáltott:
– Hát érdemes volt? Ezért nem búcsúzott sem tőlem, sem az öregúrtól?
Zsigmond azonban már üres tekintettel nézett rá, mintha valamely látatlan
szél elfújta volna a gyertyát, amely eddig szeme mélységében – mint őszi mezőn a
messzi pásztortűz – pislogni látszott. Lehorgasztotta fejét, papucsait nézte,
szótlanul járt fel és alá. Borzadva állott egy darabig a sötét ablaknál:
– Hát nem gyújtják meg ma este a lámpásokat Pesten? – kérdezte a
szobában levőktől.
320
Az estebéd rövid volt, és hallgatagon folyt le. Az asszony sürgette, hogy a

kapitány gondoskodjon kocsijáról és a fáklyás cselédekről, akik a szomszéd
faluba kísérik.
Egy darabig megint egyedül maradtak. Zsigmond a két kezében tartotta a
fejét, mintha valamely rendkívüli fájdalom kínozná odabent.
Az asszony heves fájdalommal megragadta a beteg férfi kezét:
– Zsigmond, értse meg, mielőtt elválnánk, hogy sokáig vártam magát, és
sohasem tudtam elfelejteni.
A csöndes, mélázó arcon egy csalódott élet bús keserve suhant át, mint
szunnyadó tó tükrén a sötét eső fellegképe.
– Soha! – ismételte az asszony, és a kezével gyötrelmesen simogatta végig a
férfi arcát, mintha az évek furcsa álarcát akarná onnan letörölni, a gondot, a bút, a
betegséget. Mintha azt remélte volna, hogy kezének nyomán előtűnik a múltból, a
messziségből az ifjú zöld vadász férfias arca, aki hallgatagon jött át egykor az
erdőn.
És Zsigmond arca valóban átszellemült. A redők, a ráncok, a fájdalom mély
vízmosásai, a betegség bágyadt, szófukar és havas mezőségei eltűntek az arcáról.
Egy rajongó ifjú ült ismét Lujza előtt, és egy másodpercig hátraszegült a büszke
homlok, tüzet vetett az alvó szembogár.
A két kezével megkapta Lujza kezét, és mondhatatlan gyönyörrel, amint az
ifjak imádottjuk kezét, ajkához szorította. Előbb az egyik kis kezet, majd a
másikat. Halkan sóhajtotta:
– Heléna!…
Az asszony meglepetten vonta vissza a kezét. Nemes, gyöngéd arcán
büszkeség szikrázott végig, mint a távoli villámlás a hegyek felett.
A huszárkapitány jelentette, hogy a hintó készen áll az indulásra.
– Szegény, már az én nevemet is elfelejtette – szólt panaszosan Lujza.
A kapitány karjába öltve karját, búcsúpillantás nélkül az udvarra lépett.
Miután a hintóban elhelyezkedett, és a kerekek elindultak drága terhükkel,
Louise-nak volt ideje gondolkozni. Ki volt Heléna? Egy régen halott asszony, az
első Wesselényi Miklós felesége, akiről Zsigmond oly meghatóan írt. S akkor
Louise megbocsátott halk könnyhullajtás között.
Zsigmond hátrafont kézzel, mozdulatlan arccal állongott az udvarház
ablakánál, és az estében eltűnő fénylő fáklyákat nézte. Mintha egy
fejedelemasszony koporsóját kísérnék a csatlósok valamely régi regényében.
Zsigmond ezután már nem beszélt többé.
(1915)
321
A szobor kísértése
Két pesti táncosnő, a nagyopera tánckarából, egy nyári éjszakán arra
vállalkozott, hogy a budai oldalon komoly méltósággal állongó Gellért püspököt
megkörnyékezi, mert udvarlójuk, bizonyos szomorú és öreges férfiú: Csehfalvai,
vacsorán, a rák és ananászeper mellett azon történetekkel mulattatta a hölgyeket,
amelyek a szentek kísértéseiről szólnak.
– Nem is igazi szent, akit kétszer-háromszor ne kísértett volna az ördög –
mondá oktató hangon Csehfalvai, hogy a hölgyek tiszteletét elnyerje.
A balerinák, akik csak Pesten voltak ismerősek, elgondolkozva hallgatták
udvarlójuk szavait. A tánciskolában ilyesmire nem tanították őket. Rebék a
Szerecsen utcában született, Fanny a Józsefvárosban, a mágnásnegyed közelében,
egy házmesterlakásban, s ezért y-nal írta a nevét.
– Nehéz feladat szentnek lenni – vélekedett Rebék, aki olyan kalapot viselt,
hogy a Tabánban grófnőnek nézték volna.
Fanny, egy okoskodó kis szőke, idegesen mozgatta az orrcimpáit, és az öreg
udvarló kezét megragadta:
– Nem mondott igazat Csehfalvai bácsi… Lám, az öreg Gellértet senki sem
kísértette. A magyarok hordóba dugták, és a Dunába gurították.
Csehfalvai, aki csak annyit tudott a szentekről, amennyi szükséges volt
ahhoz, hogy őszülő fürteinek és komoly magatartásának tekintélyt szerezzen a kis
táncosnők előtt, bizonyos idő múlva helyeslően bólintott:
– Valóban nem emlékszem, hogy öreg Gellértünket kísértette volna az
ördög, akár lány, akár asszony képében.
Rebék, aki asszony volt, de a férje egy semleges országban táncolt, göndör,
fekete haját megsimogatta az ujjaival.
– „Az elátkozott kastélyban” én táncolom a kísérőtáncot. Emlékszik, ugye, e
szép balettre, uram?
Fanny sem maradt el:
– A „Varázs-papucs” első négyesében feladatom volt.
– Helyes, gyermekeim – bólintott Csehfalvai –, az éjszaka meglehetősen
fűszeres, megpróbálkozunk az öreg püspökkel. Vigyünk egy üveg pezsgőt
magunkkal.
S nemsokára ezután a komoly Csehfalvai karjára fűzte a táncosnőket, mint a
régi kalendáriumokban, az adomák rovatában a fametsző ábrázolja, s megindultak
a hegyről a szent püspök látogatására, aki áldó kézzel, kőbe vésetten, szürke
óriásként állong a Duna felett.
322
A táncosnők, mint üzekedő gidák, lengő léptekkel vitték öreg barátjukat a

hegyi úton.
*
A hold akkoriban a Gellérthegyre járt aludni.
És öreg csavargó módjára leste meg a szerelmeseket a bokrok körül, gyanús
füttyjeleket hallatott a sötétségben, majd énekelt és nevetett a hegyoldalban,
magasan a vén püspök szobra felett, siető léptekkel ment a szerpentin úton, hogy
az alvó füvek, megpihent kavicsok felébredtek, és csodálkozva néztek a fehér
harisnyás lábai után, mintha felemelt ruhájú nők futnának a hegyoldalban.
(Holdas éjszakán a magányos sétáló a Gellérthegyen bizonyára hosszan
elgondolkozik a füves tisztásokról, a bokrokról, kidőlt vén fákról, ahol a régi pesti
asszonyságok is üldögéltek már, miközben az abroncsszoknyát oly ügyesen
rendezték el, hogy a csaknem bokáig érő, hímzett fehér nadrágok miatt bízvást
álöltözetű férfiaknak is vélhette volna őket a félszemű kintornás, ki most is
egykori sípládáját forgatja a citadella alatt. Nincsen olyan színes, hazug szó,
amely már el nem hangzott volna a Gellérthegyen, a bokrok már
gyermekkorukban számtalanszor hallották e szót: szerelem és a gyönge, tavaszkor
tudatlan füvek őszre blazírtan elhervadnak, mint a megsárgult, kopasz férfiak. A
gellérthegyi vén fák eljöhetnének énekelni a pesti bérházak udvaraira, mint ama
vak hegedűsök, akik délutánonként a lányos házak udvarán bús szerelemről
dalolnak, és könnybe borult szemű némberek papirosba csomagolják számukra az
aprópénzt. És a zsíros újságpapirosok, amelyekből egykor a hideg kacsacomb a
polgárasszonykák jótékony kezéből mindnyájunkat meggyőzött, hogy a nők
jószívűsége határtalan; a fuvolahangok, amelyek az oldalszakállas, magas galléros
telekkönyvvezető előadásában elmerengésre késztették Irmát és Annát, a kezek
találkoztak, és a fuvola panaszosan szólott, hogy: „elmerengek sötét éjjel…”; a
bő, jó szagúan lengő nyári szoknyák, amelyek alól a cipőszalagos bokák a mély,
nagy hasú presbiterek társaságában olyan áhítattal pillantottak reánk, mintha azt
példáznák, hogy a nők a legkomolyabb férfiakat is táncba óhajtják vinni: – tehát e
régi korban, mikor a szerelemnek háziszappanillata volt, a nők gondolataikat és
ábrándjaikat belévarrták az alsószoknyájuk hímzett szegélyébe, és az asszonyok
keze még nem volt oly sima, hanem erőteljesen kapaszkodott a férfiak kezébe, a
Gellérthegy szerelmei a pesti lionok memoárjaiban oly üdén feltalálhatók, mint a
pünköstök.
Egykor, rajongó fiatalkorában bizonyára a legtöbb férfiú szeretett volna
megismerkedni egy ifjan itt maradott régi asszonysággal, aki kedvesével az
elhagyott Gellérthegyre járt, és a negyvenes évek divatja szerint bő, hímzett,
323
hosszú nadrágot viselt, mint némely divatképeken látható. Vajon milyen lehetett a
régi, múlt századbeli nőknek csókja, szerelme, ölelése? Mit mondtak a szerelem
percében, tudtak-e úgy hazudni, mint a mai nők, költőket idéztek vagy
szellemeket? Ha csak azt tudnánk, hogy miről beszélgettek a nők a Szinyei
„Majális” című képén! Ha itt hagytak volna valamely jelet, útbaigazítást a
Gellérthegyen, ahol andalogtak, álmodoztak, szerettek! Mit mondtak egymásnak a
régi szerelmesek, midőn négyszemközt voltak? – A holdas éjszakák magános
sétálója bőségesen elgondolkozhatik a gellérthegyi pesti nőkön, akik matróna
korukban valamely temetőbe elvonultak, és tán még gót betűkkel írták fel a
síremlékre, hogy a tiszteletre méltó nagymama élt 70 vagy 80 évet. Pedig fiatal nő
korában tán kacsacombbal traktálta Kuthy Lajost a gellérthegyi vasárnapi
kiránduláson.)
És manapság, amikor a júniusi éjjeleken a hold aludni jár a Gellérthegyre, a
Tabán útjukra engedi a látszólag céltalanul csavargó szerelmeseket, a harmonikás
kiskocsmák vadszőlős udvarán kitöltötték az utolsó poharat, lassan,
elgondolkozva kezdenek egymás mellett lépegetni fiatal nők és férfiak, mintha
arra gondolnának, hogy életük végéig ily tempóban mendegélnek egymás mellett,
a lelkes leánykából onklis öregasszonyság lesz, aki az esti harangszót oly
áhítatosan hallgatja, mint imakönyvében az öreg betűk mondását és a fiatalurak
dörmögő vén katonák, budai kávéházban a regénycsarnok türelmetlen olvasói; a
Gellérthegy nem panaszkodhatik, hogy ama temetőkben imára kulcsolt kézzel
alvó matrónák unokái nem keresnék fel. A fák, amelyek a nagymamáknak
hazudtak lengő leveleikkel, alkonyi szélben, és a sétautak, ahol az érzékeny füvek
bizonyára megérzik a vér lüktetését a csípőkön át, már láttak hasonló fiatal
lábakat, és a hajak mintha a sírból tértek volna vissza, megifjodva, lágyan,
kellemetesen azon régi nagymamák fejéről, ma is kapnak harmatot a falevelekről.
A csókák repülnek oly sietve a tornyokra, midőn estve elhangzott az utolsó
harangszó, és a nap a szomszédos város mögött lemenőben van, mint a
szerelmesek igyekeznek megszokott helyeikre a hegy szerpentinútján. A padok
mint előre váltott színházi helyek várják őket, és a bokrokban alvó csavargók már
tudják a nők keresztneveit.
– Rebék! – mondta egy álmodó hang, mintha madár zörgött volna a
falevelek között.
– Fanny – szólalt meg valaki egy fa mögül.
Egy fehér szoknyafodor, mint Hamlet apjának fején a lámpás, bolyongva
ment az erdőn.
*
324
A püspökszobor környékén tágas, sima rondó van, és a kőpadok azért

látszanak itt elhelyezve, hogy az ember ölébe tegye a kalapját, és kedvese kezét
kezébe vegye.
Rebék felhevülten mormogta:
– Hátha egyszerre dörgő hangon reánk kiált e szobor?
Fannynak jól hátra kellett szegni galambnyakát, hogy a püspök fejét
láthassa.
– Ledob valamit a magasból – vélekedett.
A Duna felett a tornyok lassú kongása szállott, mintha a hullámokból
esdeklő karok kapaszkodnának a hangok uszályába.
– Táncoljatok – szólt Csehfalvai, és kinyitotta a pezsgőspalackot.
Üvegből ittak, és a szénsav megcsiklandozta a balerinák nyelvét.
– Szent férfi, bocsáss meg! – kiáltotta Rebék, és két kezével felkapva
szoknyáját, lejteni kezdett a szobor előtt. Fehér cipőjének sarka alig érintette az
aszfaltot, és lábszárai mint szélben lengő fehér virágok szárai. Fekete szemét
merően a püspökre szegezve, mintha már játszotta volna e szerepet a nagyopera
színpadán, kétszer-háromszor körüllejtette a szobrot. A hold valamerről világított,
mint egy lusta ügyelő, csupán Rebék homlokára irányítva sugarait.
– Szép volt? – kérdezte Rebék.
Fanny ezalatt gombostűt tartott a szájában, és ruháját feltűzte, mintha száma
következne a színpadon.
Fanny egy halk dallamot dúdolt magában, egy taktust, és szilaj tánclépésben
perdült a püspök elé. Tollas kalapja lengett, haja bomladozott, amint derekára
szorított kézzel a kőszobor előtt táncolt. Majd összeölelkezett a két jókedvű
táncosnő, és mielőtt újra megszólaltak volna a tornyok a pesti oldalon, még
számtalanszor körültáncolta a szent püspök szobrát.
Csehfalvai, az öreg, ravasz gavallér kedvére gyönyörködött a táncosnőkben,
majd figyelmeztetőleg emelte fel a mutatóujját:
– Gyermekeim, valahol megszólalt a kakas a hegyen. Ideje hazamenni. A
hídnál az őrök még elkésett boszorkányoknak vélnek benneteket.
(1915)
A névtelen nő
A gondolatom néha játszi lepke, hajnali madár, amely boldogan, bolondan
énekel, vagy fürge, csengő-zengő nyári eső a folyó tükörén, amelynek olyan
hangja van, mint a sarkantyúmnak; máskor öregasszony a gondolatom,
325
mostanában mindig vénebb asszony, aki görnyedten viszi a rozsét az erdei úton,
hol a fák lehullajtották már levelüket, és szél tépdesi a föld kopott haját, a hervadt
füveket. Hadd mondjam el önnek, Kedvesem, hogyan történt az, hogy a
gunnyasztva fonogató öregasszony egy napon eltűnt a sarokból, honnan baljóslatú
szemét reám meresztette – hogyan történt, egy napon ismét fiatal lettem, és egy
fehér lepke szálldosott a képzeletemben.
Tél volt vagy nyár?… Az évszakok nem fontosak, mert az ember mindig
magának csinál tavaszt vagy telet. Amint odabenn a szívében elgondolja, az
történik körülötte. Nálam akkor késő őszre hajlott, midőn a városba egy ifjú hölgy
érkezett.
Mint afféle dologtalan lovag, szemmel tartottam az utazókat, a fogadó előtt
benéztem a postakocsi belsejébe, unalmamban szerettem kitalálni az utazások
célját, s egy vén pap tolakodó kérdésemre egyszer fejemhez vágta a bibliát. Ah, a
vén pap Lengyelhonba utazott a fejedelemasszony gyóntatására, és én nem
mehettem volna, holott egy évtized óta a szívemben hordtam a királyné arcképét!
A fiatal hölgy, akit első pillantásra akár hercegnőnek is vélhettem volna
finom öltözetéről, a „Medvé”-nél megszállott. A kor divatja szerint aranyba
foglalt, ragyogó kristályüvegen át nézte a városbeli tornyokat és háztetőket. A
szolgaszemélyzet, valamint az unatkozó lovagok részére nem volt pillantása. A
cipője flandriai vörös bőrből varratott, amilyenbe mifelénk az úrinők a naplókat
köttetik a könyvkötőmesterrel. És a lépésének volt valamely bizonytalan
imbolygása, mintha nem szívesen érintené cipője sarkával a fogadó kopottas
állatbőreit. (Később megtudtam, hogy a rövidlátó nők járása ez, de akkor már
vénember voltam, az ördög sem törődött velem.) Még harisnyájáról szeretnék
sokat beszélni, amely köntöse alatt egy másodpercig látható volt a lépcsőkön.
Szürke selyemből volt ez, mint a papok ruhája böjt havában, és sok esztendeig
gondoltam magamban e harisnyákra. És nemesen kivágott öltözete oly nyakat
mutatott, amelyhez hasonlót sem azelőtt, sem azután nem láttam.
– Mit bámészkodik a lovag? – kérdezte az erkélyen, szobalányához intézve
a szót, és a ragyogó kristályüvegen át észrevette kopottas tollaimat kalapom
mellett, amelyet még a lengyel királyné szolgálatában viseltem.
Jelt adtam, mint e korban szokásos volt: a két kezemet a szívemre
szorítottam. A grófnő intett a „Medve” erkélyéről, amely kézmozdulatot
engedelemadásnak véltem. Egy perc múlva már szobájában termettem, s ezen
idők divatja szerint kalapomat bal kezemben tartva fél térdre ereszkedtem a
királynőm előtt, s megadással vártam bizonytalan sorsomat. Mindig gondom volt
arra, hogy az ingfodraim fehérek, nemesek legyenek, bármily szegénységgel
sújtott a sors. E percben szerettem volna, ha csupán ingfodraim volnának láthatók
326
kopott ruházatomból. A grófnő kegyes volt, és nem látszott észrevenni, hogy

kabátom ujján nyomok vannak, mintha könyökkel törtem volna utat a sűrű,
szitkozódó sokadalomban.
– Hiszen nevemet sem tudja – szólalt meg mély, zengő hangon, hosszas
hallgatás után.
– Majd ha érdemesnek tart, úrnőm, közli velem nevét, hogy beírhassam a
szívembe, ahol eddig csak a lengyel királyné neve lakott. Tíz évig jártam
reménytelenül, céltalanul, ődöngtem dologtalanul, hogy mindig csak a királyi
hölgyre gondolhassak. Még a zajos kockázó lovagokat is elkerültem, mert
gondolataimat, ábrándjaimat zavarta a lárma. Magányban, eldugott
kocsmaszobákban szerettem tanyázni, és a borba mártott ujjaimmal a királyné
nevét felírni az asztalra. Ez történetem.
– Lustaságát tehát szerelmével védelmezi? – kérdezte új királyném.
– Nemesnek születtem, csak a kardforgatáshoz értek, a királyok mostanában
nem csinálnak háborút.
A homlokomra tette a kezét, és lassan felemelt térdeplő helyzetemből. A
nyakamba fonta a kezét.
– Nem tudom, miért teszem – mormogta magában. – Húszesztendős
vagyok, s eddig még nem választottam senkit. Miért választom magát? Miért
áldozom fel magamat az ismeretlen lovagnak? Mondja meg, hogyan szólítsam, ha
már többé nem látom… Mondja meg, hogyan mondjam ki a nevét az
imádságomban, amelyet az apátsági templomban holnap önért elmondok…
Világosítson fel, hogy kinek a nevében tegyek jótékony alapítványokat a
kolostoroknál, és kiért mondassak misét… A szegények, akik között
adományokat osztok ki az ön nevében, kit dicsérjenek?…
Ekkor eszembe jutott, hogy tíz év óta nem mondtam ki nevemet, mióta a
Jagelló-torony pincéjéből a púpos porkolábleány segítségével megszöktem. A
haragos lengyel király közölte a szomszédos országok királyaival, hogy a jobb
kezemre M betű van tetoválva – Mária királyné tiszteletére, s nem mertem a
kesztyűmet lehúzni azóta. A grófnő azonban mind határozottabban sürgette a
nevem – és az ember szeret néha szédítő meredélyeken sétálni –, kimondtam a
nevemet, amelyet egykor megbecstelenítő jelzőkkel a krakkói kapukra
kiszögeztek, és az utazókereskedők, elfelejtve a király zsarolását, gyáván kiköptek
a nevem előtt…
– Frankó a nevem – mondtam meglehetős bátorsággal, és a szememet
lehunytam, mintha a hóhérbárd suhanását várnám.
A gyönyörű ifjú hölgy ekkor szájára vette nevemet, sokszor, boldogan,
dédelgetve, simogatva mondta a nevemet, hogy végül magam is kezdtem elhinni,
327
hogy sajátságosan szép nevem van, és csupán rossz álom volt azon sok baj, amely
e név körül már történt.
– Frankó – monda pártfogóm –, holnaptól kezdve a város szegényei áldani
fogják ezt a nevet; harangot öntetek, amelyet e névről keresztelnek; s e nap
évfordulóján misét mondanak az ódon apátság templomában…
Tudtam, hogy mindez nem enyhíti a lengyel király haragját, hamarosan
hurokra kerülök, és a legszentebb imádság sem mentheti meg nyakam épségét:
most azonban mégis boldog voltam, legboldogabb életemben, midőn egy előkelő,
gazdag, finom és bizonyára jó családból való hölgy engem választott első
szerelmének. Már negyvenesztendős voltam ekkor, és dühös haraggal fonta
lelkemben a gond a maga szomorú bánatait, sötét reménytelenségeit… Csak az
ingfodrom volt már nemes rajtam, és megszoktam, hogy útszéli csárdákban
kitegyenek az út közepére… Csúf vénasszonyoknak mondtam jövendőt,
elhájasodott polgároknak kotyvasztottam bűvitalt, amely szerelemre gerjeszti az
ifjú nőket; így tengettem életemet, s nem csodálkoztam, ha néhanapján eltángáltak
a vásárokon…
És most egy angyal földre szállott, hogy megmentse bűnös, elvetemült
lelkemet, hogy megtisztogasson a salaktól, a szennytől… Diadalmas ifjú lovagnak
éreztem magam ismét, csodálkoztam, hogy nem zörög oldalamon kard, és
fövegem tollai vajon hol konyultak le?… Mint a napsugár a templom ablakain
kék fénybe füröszti a tömjénfüstöt: oly ájtatosak voltak gondolataim, midőn az
ismeretlen grófnő kezét fogtam. Ó, még nem vesztem el – még ifjú lovag
vagyok!…
A torony, ahol meghúzódtam éjszakára, szeles, léghuzamos hely volt. A

korhadt szarufák beszélgetni szoktak egymás között. Ez éjjel azt beszélte az egyik
gerenda a másiknak, hogy az erdőn kivágtak egy fát, amelyből nem házat
építenek, hanem akasztófát ácsolnak, s a piacon felállítanak.
Reggel, amerre mentem a városban, a koldusok áldása kísért. Ó, e förtelmes
nyomorékok mily hangosan kiáltozták nevemet, a bénák szinte kárörömmel
harsogták, hogy Frankó lovag a legnemesebb ember… Egy förtelmes varangy,
egy láb és kéz nélküli szörny a város kapujánál, midőn szökni akartam, a fogaival
a ruhámba kapaszkodott, nem engedett tovább, míg meg nem áldott. És a kapunál
szerencsésen elcsíptek Szaniszló király vitézei, miközben a nyomorék
hozsánnázva kiáltozta nevem.
…Most már megint öreg, szomorú férfiú vagyok, bibliát olvasok egy
toronyban, és a bibliába szeretném beírni néha az ő nevét, az ismeretlenét, a
legdrágábbat, akiért börtönbe jutottam ismét… Szeretnék érte imádkozni reggel és
328
estve… A falra vésni nevét, és halálom közeledtével mindig csak az ő nevét

mondani… Sajnos, elfelejtettem megkérdezni…
(1915)
Ne vigyél tanút Budára

Bánati úr, akiről már valahol írtam, minden szomorúsága és életfájdalma
mellett, bár kalapját mindig szemére vonta, és még éjszaka is a házfalak mellé
húzódva, lehajtott fejjel bandukolt a csendes utcákon, arról is nevezetes, hogy ő
volt az a férfiú a fővárosban, aki örökké szerelmes.
Régebbi időkben, mikor ráértek az emberek a bolondságoknak és
hóbortoknak élni, Pesten a Bánatiak sűrűn előfordulnak. A szerelem az élet célja,
és mindegy, hogy boldog vagy kesergő azon szerelem. Csak ne hiányozzék
sohasem a férfiak és nők szívéből. Igazán szerelmes emberrel nem is történhetik
semmi baj. Azzal sem törődik, ha elgázolja a kocsi, mert bévül, a szívben még az
életet is kárpótolja a szerelem gondolata. A börtön falán is van egy tenyérnyi hely,
ahová vérrel és korommal fel lehet írni a kedves nevét. Bánati úr mendegélt az
életben, Pesten vagy Budán, téli bunda födte tagjait vagy strumflis Pejácsevics-
nadrágban lépkedett, a vastag, rövid sétapálca volt divatban, vagy a színes öv a
derékon. Strausztól dúdolgattak a gavallérok, miközben a kioszkban a
katonabanda szólt, és a Duna-parti fák zöld függönye megett mint egy igéző álom
suhant el a gőzhajó fehér kéménye, vagy az volt divatban, hogy a magányosan
sétáló úrihölgyek után rézkrajcárt szokás dobálni, hogy a dáma megzavarodva
megálljon, mintha elejtett volna valamit: Bánati változatlanul, hősiesen szerelmes
volt. Természetesen mindig attól félt, hogy belehal a szerelembe, a homloka
komolyan elfehéredett, ha az imádott nőre erősen rágondolt, és éjszaka beszélt
magában az utcán. Minden alkalommal olyan volt a helyzet, hogy hinni lehetett:
Bánati most végérvényesen elpusztul, addig kereste az esetlegességeket, hogy
halálosan beleszerethessen nőkbe, akik tán nem is viszonozták mindig hő
érzelmeit.
Egy alkalommal Bánati különösen bajba keveredett. Két hölgybe volt
egyszerre szerelmes, mostohatestvérek valának, mindig együtt voltak, karonfogva
jártak, és ha megtehették, éjszaka egy szobában aludtak. Finom és kedves nők
voltak. Az egyik vörös hajú volt, mint az alkonyat Spanyolhonban (midőn a
postakocsi Madrid felé közeledik), és szent volt, mint a szenvedők gondolata a
csodatévő oltárkép előtt. Cecíliának hívták, és talán senkinek sem illett e név,
csak neki, aki finom cipőjében valóban alig érintette a földet, amint bizonytalanul,
329
szinte meggyőződés nélkül, mintha attól félne, hogy nem érdemes a földre lépni, a
budai korzó gesztenyefái alatt mendegélt.
A fekete nőt Fruzsinának nevezték. Szeles és hamar könnybe boruló szemű,
felcsattanó kacagású és merengő szomorúságú volt ő, sohasem lehetett tudni,
hogy mit gondol magában. Néha minden ok nélkül kezdett sírni – csodálatos volt
ilyenkor, mint fenyveserdők felett lebegő esti köd, míg alant a mélyben csattogva
vágtat a gyorsvonat, és a szerelmes asszony az ablakból a ködbe néz, s távoli
város tornyait látja… Mintha elveszített volna valamit vagy valakit nagyon régen,
akinek az emléke vissza-visszajár. Lehetett gyermek is, de férfi is, aki váratlanul
kopogtatott az emlékezés pókhálós ablakán… Felcsendülő kacagása semmiségek
felett, mikor hajfürtjei is kacagni látszottak, hogy ujjaival kellett rendben tartani
őket, és orra gyengén elpirult… aztán halkan sóhajtott, mintha a kacagástól
megtágult volna valami odabent… elmerülő tekintete, amelyet halk, turbékoló
hanggal kísért, mint valamely színpadi jelenést a zenekari mélységben a
karnagy… élvvágyó, nedves szája, amely arra látszott teremtve lenni, hogy
gyönyört igyon, és ruhája, amelyet maga varrt… Fruzsina valóban észrevétlenül
hercegnőnek született, de csak Budán, a Vízivárosban, és napjainak legfőbb
eseménye az esti séta volt a Duna-parton, amidőn kézszorításával Bánati úrnak, az
utolsó lovagnak gyakran elárulta, hogy tetszését kiérdemelte.
Bánati nem lett volna igazi férfi, ha kellő hiúság és büszkeség nélkül nem
sétál vala a két feltűnően csinos nő között. Gyakran karjára vette őket, ha a sétaút
a hegynek emelkedett, és sohasem súghatott olyasmit az egyik fülébe, hogy a
másik nyomban meg nem kérdezte volna, hogy mit mondott Bánati úr. Olykor, ha
a hölgyek családi körülményei megengedték – mert szigorú otthonokban
nevelkedtek, ahol az apák és az anyák meglehetősen rideg törvényeket tartottak,
és a leányokat húszéves korukban férjhez adták –, Bánati az alkalmas estéken
rejtett kiskocsmákba vitte a hölgyeket, összeesküvő korából beszélt el kalandokat,
elmondta, hány embert ölt meg párviadalban, hamispénzverésről beszélt, majd
boldogtalan, reménytelen éjszakáit sorolta fel: amint a férfiak hazudozni szoktak a
nőknek, akiket meghódítani akarnak.
Fruzsina, a sötét hajú, rejtélyes, odaadó, helyeslő mosollyal, fejbólintással
fogadta Bánati szavait, mint ama szegény nők, akik a szülei háznál korán
megtanulják, milyen álláspontra kell helyezkedni a férfiak hencegésével szemben.
Csodálkozott, szomorkodott, nevetett, helyeselt Bánati előadásai alatt, amelyet
mindig fokozott az elfogyasztott bor. Nem csoda, ha estefelé, mikor az éjjeliőrök
már elfoglalták helyüket: Bánati elfelejtette bánatát, szerencsétlen sorsát, és
boldog, szerelmes ember módjára, gondtalan szívvel kísérte haza a dámákat.
330
Cecília Bánati előadása alatt egy arcizmával sem árulta el érzelmeit,

mozdulatlanul, komolyan hallgatta a férfi szavait, mintha ítélet alá venné a
szenvedélyes hazugságokat. Sohasem csodálkozott, de egy estve, midőn Fruzsina
mögött már bezárult a kapu, és Bánati a szomszéd utcába kísérte megmaradott
hölgyét, ahol piros virágok voltak az ablakokban, és a tornyon a hold sugarai
keresték a lépcsőket, Cecília váratlanul kijelentette, hogy szereti Bánatit. Szereti,
amint egy ártatlan leány szerethet valakit, komolyan, elszántan, egész életre,
rendelkezzék vele a bánatos…
Bánati, bár élete nagy részét nők társaságában töltötte, meglepetten
kérdezte:
– Miért szeretsz, te földre szállott angyal?
– Szeretlek azon szép szavakért, amelyeket szegény, szomorú, csalódott
barátnémhoz intézel. Szeretlek, mert olyan jó szíved van, hogy mulattatni,
megvigasztalni akarod azt a szegény Fruzsinát. Szeretlek, mert nemes jellem
vagy, és egyetlen szóval sem akarod elcsábítani boldogtalan barátnőmet.
Bánati rajongva csókolta meg Cecília kezét:
– Sohasem fogom Fruzsinát megbántani.
– Akkor mindig szeretni foglak – felelt Cecília, és vonakodás nélkül csókra
nyújtotta az ajkát.
Bánati ezután tovább sétált még a két barátnővel a budai korzón. Fruzsina
hű testvér módjára mindig beszámolt Cecíliának azon szavakról, vallomásokról,
ajánlatokról, amelyeket Bánati a fülébe sugdosott. Viszont Cecília megelégedetten
és szerelmesen simult Bánatihoz:
– Ó, mily jó vagy te, hogy oly szép szavakat tudsz kitalálni szegény
barátném számára! Csak boldogítsd őt, csak vigasztald, okozz neki mentül több
örömet… Én mindig jobban szeretlek. És ha estve megcsókoltad a szobor mögött
az ajkát, kérlek, akkor szívesen megcsókollak én is, megölellek azon a helyen,
ahol ő megölelt. És a szívem kinyílik neked, mint az ő szíve kinyílott… De
semmit sem szabad eltitkolni előttem, még ha vétkeztetek is. Mert én nagyon
szeretem Fruzsinát.
Sokáig sétált ezután Bánati és a két szerető barátnő azon rejtett utakon,
amelyeket a szerelmesek felkeresni szoktak, míg egy napon Fruzsina
elgondolkozottan kivonta karját Bánati karjából:
– Már egy fél esztendeje megyünk, elfáradtam – mormogta.
Bánati boldogan fordult Cecíliához:
– Most már egyedül maradunk, szerethetjük egymást.
Cecília szomorúan csóválta a fejét:
331
– Nem, fiam… Én megmaradok a barátnőm mellett. Valóban már sokat

sétáltunk hármasban, ideje, hogy hazamenjünk.
– Tehát már nem szeretsz? – kérdezte kétségbeesve Bánati, mint annyi
sokszor az életben.
Cecília lehajtotta a fejét, mint a templom körül a Mária szobra, midőn
beesteledik:
– Nem tudom elmondani, hogy mi történt… Érthetetlen, boldog, furcsa idők
voltak. Amikor a barátnőm nyakát dicsérted, mintha nekem szólott volna a
dicséret. Midőn a szeméért, a fekete hajáért, a hollószínűért, röpke kacagásáért és
váratlanul borongó bánatáért rajongott, uram: úgy éreztem, hogy hozzám intézi a
szavakat a barátnőm lelkén át. Ő közvetítette esténkint, midőn aludni mentünk,
hogy ön mennyire szeret engem. Ő mondta el a szerelmi vallomást, amely
valóban jó illatú volt. Szerettem önt, Bánati úr, mert Fruzsina szerette. Szerettem
a poharából inni, amelyből előbb Fruzsinát kínálta. Tanúja voltam gyönyörű
hazugságainak, drága erőfeszítéseinek és szenvedélyeinek; láttam önt sírni és
nevetni barátnőm miatt, s ez nagyon boldoggá tett. Szerettem önt, mert Fruzsina
oly nemes, oly tiszta, oly szomorú, hogy párját nem lelni a nők között. Vigyázott
volna Fruzsina szerelmére, megtarthatta volna az enyémet is.
Bánati, bár próbált férfiú volt, jó darabig járt-kelt fejcsóválva a fővárosban,
setét utcácskákban megállott, magában beszélgetett, és érthetetlenül nézett a
barátnők után, akik karonfogva mentek el mellette.
– Vajon mikor ismerem meg már a nőket, hogy többé csalódást ne
okozhassanak – kérdezte magában sokszor.
„J”
A holttest ruhájában zsebkendőt találtak, amelynek sarkába úgynevezett
angol betűvel J. volt hímezve; tizennyolc-húsz esztendős, barna, sötét szemű,
ártatlan leányzó volt, fekete selyemszoknya és fehér zubbony volt rajta. A cipőjét
Pesten varrták, gombos félcipő volt; az ujján gyűrűk nyomai. A vízből kifogott
hullát a temetőben, a halottasházban kiterítették. Éjszaka a falu felől egy nyurga,
sovány férfiú elindult a temető felé. Köpenyege volt, és széles karimájú kalapja a
szemére húzva, mint a kincsásóknak a régi regényekben. M. M. volt az éjjeli
sétáló – egykor testőrtiszt, mint úriemberhez illik –, jelenleg lomha, renyhe,
homokóraálmú, elvadult és embergyűlölő falusi gavallér, aki feltett kalapban járt
– istenem, vadkacsatollas kalapban ült az ebédjénél, és csak a kutyájával
beszélgetett – a hangja nyerített, és cselédkenyér nagyságú tekintettel nézett a
332
parasztlányokra. Olykor kis verseket írt. Fiatal korában érzelmeseket,

bámulatosakat és levendulaillatúakat; később az emésztésről verselt csupán M.
M., aki fiatal korában orosz hercegnőkről, Mülbeck Lujza regényeiről és fekete
selyemcipőjű táncosnőkről álmodozott, jelenlegi állapotában, bortól, pipafüsttől,
keserűségtől megőszült bajuszával és kopottas ruhájában, amelyben azonban a
legkülönb embernek vélte magát messzi környéken, nyugodtan beeshetett volna a
tavaszi áradással ijesztően setétlő Dunába, amint a kifogott női holttesthez a
hullaház felé ballagott. A faluban mindenki alszik, a fázékony holdhoz, amelybe
hajdanába pisztollyal belelőtt, hiába kiáltana segítségért; a ráncolt homlokú,
bánattal terhes fellegeknek valahol gyülekezőjük lehetett, mert nagyon siettek a
felszél kocsiján; és az út, a sáros, mély, nedves, hideg országút oly barátságtalan
volt, mint az élet.
– Csak mindenkit megölhetnék – dörmögte magában M. M. –, amint loppal,
gyűlölettel, az elmebajosok kimondhatatlan haragjával civódott a térdig érő sárral.
Természetesen, nem a sárra, nem a sötét éjszakára haragudott, hanem Venyigére,
a sánta csizmadiára, aki reggeltől estig kalapált a szomszédjában, mint az
öngyilkosságra űző emlékezet. A babonás csizmadiának a kalapácsában valamely
titokzatos erő lakozott. Ahányszor koppant a kalapács, M. M. megrázkódott, a
fogát csikorgatta, mintha a saját emlékei előtt színészkedne. A kalapácsütésre
gúnyosan vagy bánatosan mosolygó nők repültek el az udvarház felett, mint siető
vándormadarak. A tulipános órából bécsi zenekar melódiája hangzott. Szomorú
asszonyok arcképei – csak a szomorúakat őrizte meg M. M., miután a vidámak
úgyis találnak maguknak elég szórakozást – kilépkedtek a fiókokból,
meghajoltak, és karban mondták:
– Bármelyikünkkel boldog lehettél volna!
M. M., mint a színpadon, a kanapéra vetette magát, és fogcsikorgatva
átkozta a varázslatos csizmadiát.
A temető kapuja nyitva volt. A hullaházból világosság szüremlett, mint
valamely kísérteties zene a függönyök mögül. M. M. fázékonyan megállott, mint
régi randevúkon, midőn az elátkozott kastélyban a szél emberi kézzel verdeste a
nyitott ablakot, valaki jött a szobákon át, ajtók kinyíltak, és rablógyilkos cigányok
módjára bujdosott a holdfény a nyugtalan bokrok között.
– Pedig szerelemmel jöttem ide – mondta M. M., mentegetőzve egy
bokornak, amely tüskés vénasszony módjára a köpenyegébe kapaszkodott. –
Többet kellett volna inni a 92-ősből – korholta magát.
Bizonytalanul, sértett szívvel és gyűlölködő indulattal közelgett a
hullaházhoz, mintha a szellemi találkozón idegen lovagot találna hölgye mellett.
333
A hullaházat valamely másvilági gyertya fényesítette, mint vallásos

falvakban a szentek névnapján az oltárképeket. A halott leány arcáról sugárzott
tán a világosság, vagy valamely küszködő, gyötrődő lélek fénylett a leány
lábainál, egy férfi bánatos, hazavágyó lelke, aki a messziségből ide küldte
fájdalmát, kétségbeesését az öngyilkos leány lábaihoz?
Radziwil hercegnő – gondolta magában az egykori testőr, amint óvatosan
bedugta fejét az ablakon.
A halott leány ült a ravatalon, és a keze imádságra volt kulcsolva.
– Valóban a hercegnő – fűzte tovább M. M., amint lassan bemászott az
ablakon, egyik lábát csak nehezen emelve maga után, mintha árva gyermekek
lelkecskéi kapaszkodnának ólomsúllyal a bokájára.
– Tehát te is meghaltál, egyetlenem, mint tavaly nyáron Fiáker Mili a
Kolosszeumból. Idáig úszott ő is a nagy Dunán, óvatosan elkerülte a halászokat, s
itt partra szállott, mert egy hal megmondta neki, hogy állomására érkezett. Mily
különös, hogy mindnyájan eljöttök utánam, az elfelejtett, elbujdosott, életében
holttá válott férfiú után! Ugye, jó semminek, hullának, ismeretlen halottnak lenni?
S én nem mondom meg senkinek, hogy te vagy R. Jolán, hercegnő, akinek apja a
császár barátja, és palotája van a legnagyobb térségen Bécsben. Mondd meg
nekem, hogyan tudjátok elkerülni ti, tapasztalatlan, finom lelkű nők, az
ismeretlen, sohasem látott homokzátonyokat, hidakat, forgókat és lakatlan
szigeteket, ahol a halott kereskedők mámoros hajóslegények szomszédságában
elnyújtózkodnak a sövényen? Mondd meg nekem, honnan tudjátok ily
pontossággal az utat e kis faluba, ahol emberektől elhagyatva, mindenkitől
felejtve, mint Alexander hősei éldegél M. M., egykor testőrtiszt, nők lovagja,
selyembajuszú bálvány és a frank bortól összeomlott, szerencsétlenné válott,
asztal alá gurult férfiú? Eljöttök, hogy ismét szép szavakat halljatok tőlem, költők
és gályarabok szavait, érzékenységeket, amelyek sírnak, mint a fuvola, midőn a
gyermekgyilkos szenyóra részére a vérpadot ácsolják a börtön udvarán vagy
gazság, gyilkosság, útonállás idején elmondott szavakat sóhajtsak a füledbe?
Miért jöttél, te szegény?
A halott nem felelt, mert még tapasztalatlan volt, aki nem értett M. M.
nyelvén.
– Szólj hozzám, hercegnő – biztatta M. M. esdeklő hangon –, mint egykor
szóltál, midőn fáradt lovainkat megitattuk a badeni országúton, a cselédek messze
elmaradtak, és nem vontad el arcodat, amidőn átöleltelek. A nyárfákon álmos
csókákat ringatott a meleg szél, és arról volt szó, hogy adósságaim miatt szökni
kell a városból, mint egy talián szélhámosnak. A lengő, hosszú szárú füveknek
olyan illatuk volt, mint a nők kibontott hajának a karusszelben, és én mégis a
334
helyőrségi kórház meszesgödreire gondoltam, ahová a pestises katonákat

eltemették a régi hadjáratban. Nem volt már semmim és senkim: csak a lovam
fejét láttam, azt a nagy, ostoba, hűséges fejet, amelyet a lovaglómester tanítása
szerint a térdéhez szokott hajtani. De ez a nagy bolond, sörényes lófej is
elveszőben volt, mint a sakkjátszmánál a „Mazur” kávéházban a lókereskedőm
készen tartotta a paripa árát, ha valamely estve el akarom hagyni, búcsú nélkül,
álöltözetben a vámvonalat. És én voltaképpen ehhez az elveszendőben lévő
lófejhez beszélgettem ott, a badeni országúton, midőn a hercegnő fölpirult arccal,
áhítatosan, a szentek és királynők meglepetésével hallgatott; szomorú, fiatal
életemről, amelyet úgy sirattam, mint egy komédiás, öreg szüleimről, akik
miattam akár a vármegye börtönében is ülhettek volna ez idő tájt, és rajongó
szerelmemről… Csak a francia regényekben, a régi, szép hosszú regényekben
voltak olyan figurák, mint én, kifestve, kiszínezve. Míg az imádságoskönyvek
hangján szólottam hercegnőmhöz, kondor és dús fekete hajam alatt a pohos
lókereskedő abroncson ugrált keresztül; régi kedvesem, Cilcerné, a
leánykereskedő herbateát főzött egy nagy katlanban, és míg kavarta a szörnyű
löttyöt, nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a Posta utcában zárják el a kaput,
ha jönni találnék, mert ő azt hiszi, hogy előbb-utóbb elviszem az ékszereket a
háztól; egy spanyol kendős leányt láttam, akivel nemrégen ismerkedtem meg,
amint lomha, szenvedélyteljes léptekkel ment át a csatorna hídján… És hangosan
arról beszéltem, hogy csak fiatalon szép meghalni, legalább nem ismerkedem meg
a csalódásokkal és bánatokkal, amelyek roggyant lábú, vén markőr módjára
jönnek a játékpénzért…
És a hercegnő kegyesen és ámulva hallgatta a bariton hangomat, amelyet az
utcai nők, a férfiismerősök gyakran magasztaltak. Végül csaknem könnyes
szemmel és szűzies szégyenkezéssel jelentette ki, hogy a lovagláshoz még a
szokásos pénzdarabokat is elfelejtette magához venni, amelyet sétakocsizáskor a
szegények között szokott szétosztani; ékszere csupán egy ezüstamulett a nyakán –
ófrancia Mária, megható és finom kézimunka, kis virágkoszorúban, imádságra
kulcsolt kézzel, Navarrai Margit hordta egykor a szívén – ha gondolom, hogy
szerencsét hoz, vegyem magamhoz.
– Sajnos, Eduárd, hamis váltóim őrizője, nem babonás ember – feleltem a
paripám fejének.
S a hercegnő, miután mélyen elgondolkozott, s a gondolkozás alatt többször
elpirult, halkan és határozottan a palota hátsó kapujához rendelt estére.
(Ah, hogy örvendezett Eduárd a régi aranytalléroknak és Lajosoknak,
amelyeket a hercegnő valahol valamikor a palotában megtalált!)
335
És ezután sokáig nem láttuk egymást… Nem engedte, hogy a kezét

megcsókoljam.
– Ha meghaltam, ugye, ezt mondta, kedves –, eljöhet, és a koporsóban
megcsókolhatja a kezem. Érezni fogom. Várni fogom.
És sohasem láttuk egymást, mert bizonyos idő múlva mégiscsak fel kellett
vennem az álruhát egy ócskás pincéjében.
De most itt vagyok és megcsókolom a kezét.
*
A világosság eltűnt a halott leány arcáról, hideg szél huhogott a Duna felett,
mintha vízbe fulladt szabólegények kísértetesdit játszanának.
M. M. a halott leány zsebkendőjével hazaért, és varázsló módjára megrázta
a kendőt a ház előtt. A vándormadarak sikoltozva elrepültek a mohos háztetőről,
mintha az ördög cibálná hajuknál fogva a rossz nőket a pokol felé. A szomorú
arcképek mélyen elbújtak a fiókba, mint a tiltott, szerelmes levelek meglapulnak,
ha kését élesíti a megcsalt férfiú. Az öklöndöző öregember, aki a kályhában
lakott, és szeles éjszakákon láncát csörgette, hogy M. M. félbolond módjára
menekült egyik szobából a másikba, dühöngve, mint a fagörcs pattogása a tűzben,
kirepült a kéményen.
– J. – mondta sokszor a volt testőr. Boldogan, megnyugodva,
megszerelmesedve, végleg elcsöndesedve, mintha bálba menne, frakkot húzott, a
tükör elé ült, és félelem nélkül a zsebkendőn át a szívébe lőtt.
(1915)
Klaránsz rossz útra tér

Monte Cristo egy kínai templomokkal és sárkányokkal aranypirosra festett
ládán ült, és a reggeli postáját olvasta. Temérdek levelet kapott mindenfelől a
városból, mert egy józsefvárosi leánynak hozományt adott, csalfa asszonyokat
elválasztott az uruktól, nyertes lóversenytiketteket küldött letört sportembereknek,
csődbe jutott kiskereskedőknek boltot nyitott Kőbányán, és szomorú, szegény és
szép zsidó lányoknak jó cipőt küldött, a tisztességes asszonyokat számon tartotta,
és a névnapjukon egyedül ő emlékezett meg róluk, beteg öregasszonyokat
pártfogolt, és megbüntette a fiúkat, akik az anyjukat verték, zsokénak fogadott fel
kisfiúkat, akik a palánkon lovagoltak a városligetben, és még megszámlálhatatlan
jó cselekedet terhelte, amiért a külvárosi házakból az anyák figyelmébe ajánlották
erényes leányaikat, a kávéházi csalók új üzletet találtak ki számára; szeretőtartó
336
asszonyokat bepanaszoltak a kétségbeesett férjek, szerencsétlen kártyásokat a

nyomorgó feleségek, mostohaapákat a kisleányok, civakodó perditák egymást
vagy erőszakos gavallérjukat, szegény tabáni leányok a budai aszfaltbetyárt,
feldúlt családi boldogságokért a gyermekek az anyát vagy apát; kalapra valót
kértek tisztességes lányok, új ruhácskát és tankönyvet a gyermekek,
trotőrszoknyát a mamák, szerencsepénzt az apák, találkozóhelyet a titkos
szerelmesek, menedéket az öreg férfiaktól üldözött leánykák, lelki vigaszt néha
egy özvegyasszony, megnyugtató szót szegény kijátszott, megcsalt férfiak, kis
budai villát az ábrándozók, portrémegrendelést a festőkisasszonyok, kölcsönt a
költők és a boldogtalan kaszírnők a főhadnagy visszahelyezését Komáromból.
Monte Cristo rövid ideje tartózkodott Budapesten, midőn körülbelül
mindennel és mindenkivel megismerkedett a városban. Megtudta, hová jár a
polgármester zongorázni és marhahúst ebédelni, mikor találkoznak az Oktogon
téri két szerelmesek, kik a szeretők és kik sírnak magukban, mikor senki sem látja
őket, és kik hivalkodnak a bánatukkal, boldogtalan szerelmükkel… Délután
néhány aranypénzért egy pesti asszonygyülekezetet hallgatott meg egy függöny
mögül. Pesti úriasszonyokat, akik barátnőjük lakásán a földön ültek, és
valamennyien azért sírtak, mert szerelmesek voltak. – Mi vagyunk a peches
asszonyok – mondták kórusban, és igyekeztek felülmúlni egymást keserves
bánatban, boldogtalan szerelemben. Csak egy asszony állt egyenesen és büszkén a
jajgatók között. Mert ez már tudta, hogy öngyilkos lesz a szeretőjéért.
Estére a mozgószínházban meghallgatta, hogy mit mondanak az édes
kislányoknak a setétségben, és a nagy színházban megnézte a gyémánttal
feldíszített nőket, akik délután a kedvesüknél mérget akartak inni, a páholyokban
a frakkos férfiakat, akik összeráncolt homlokkal várják a színpadi és családi
dráma befejezését, angyalszőke lányokat, akik De Sade márkit eredetiben
olvasták, foszforfényű, mohó asszonyszemeket, gonosz, sárga szemeket, a női
kezeknek járását, amelyek látszólag oly tiszták és ragyogók voltak, mint a
briliánsok vize az ujjakon, és a lábaknak titkos mozdulatait, amelyeket olyan cipő
fedett, amelynek áráért vidéken meg szokták ölni a zsidó kocsmárost…
Kisfiúkat hallgatott ki a játszótéren vagy a ligetben, akik jövendő életükről
beszéltek. A halálhoz küldött aggastyánokat vagdosott le a fákról. A Duna-partról
cipelt el megcsalt, elámított, fiatal nőket. A műlovarnők bánatát ellenőrizte, és a
Ferenciek templomában a grófnő háta mögé állott, hogy meglássa, mely
imádságnál van felnyitva a könyv. A Városligetben rossz útra induló
cselédleányokat vett oltalmába, és bezárta az ablakot, amidőn téli éjszakán halni
vágyással feküdt le a bálban felhevült budai kisasszony. L. M.-nét megfogta,
midőn kihajolt a negyedik emeletről, és eltévedt gyermekeket kézen fogva
337
vezetett hazáig. Ő volt az, akinek a kezébe harapott az összekötő vasúti híd
tájékán a vízbe ugró Margit – mindig a vízbe ugrott, ha csalódott –, és nyomon
követte Fannyt, midőn a belvárosi patikákat végigjárta, hogy hamis recepttel
elegendő morfiumot szerezzen. A budai kertek alatt sárgarigó módjára fütyülgető
gavallérokat figyelemmel kísérte, és több menyecskének megfogta a karját, midőn
hosszú habozás után befordult a legénylakás kapuján. A népligetben őszi délután
kicsavarta B.-né kezéből a revolvert, a vasúti állomástól hazavitte a szökni
készülő Saroltát, a Svábhegyen megakadályozott egy gyilkosságot, elhagyott kerti
lakban – a Disznófő felé – felkereste az életuntat, a léha asszonyok
szabadkőmíves alapon szervezett kaszinójában megfigyelés alá vette az új
tagokat, és a zsúr után a külső Andrássy úton a fiatal nőcske mellé lépett, és
halkan a fülébe súgta:
– Nem igaz a cifra bánat, sem az elsírt öröm… Nem kell szeretőt tartani,
asszonyom, divatból, unalomból, szeszélyből… Egy rossz asszony megmételyez
tizenkettőt, míg a rossz asszonynak jól megy a dolga.
És a szőke, álmodozó, verslábjárású P.-né egyszer csaknem feljelentette a
sarkon álló biztosnál a szomorú Monte Cristót.
Pesten akkoriban egy szép árva gyermek volt a divatos asszonyok kedvence.
Az árva gyermek életuntnak, művészi szomorúnak, bánatos múltúnak
mondta magát, bevallotta, hogy csaknem a gályákra került legutóbbi szerelméért.
Artúrnak hívták, és karcsú volt, mint egy finom illusztráció. Vidéki kertek alatt
felgyűrt galléros köpönyegben suhant el, mint a gyermekkoruk óta regényt nem
olvasó asszonykák képzelik; szomorú, sápadt arca megjelent a fák alatt, mint a
királyfi arca a dajkamesében; a pesti szalonban magába merülve, a szimfóniába
ámulva hallgatta a karosszékből a nők zongorázását és éneklését, mint Mozart
idejében a dandyk; s míg Marianna a kottát forgatta, hátranyúló kezével titkon
megsimogatta Artúr kezét. Artúr az életét köszönhette Monte Cristónak – a
rejtelmes történet majd egyszer következik –, ugyanezért híven, becsületesen
jelentette a grófnak, mit látott, hallott, tapasztalt Pesten az asszonyok körül. Artúr
megtért ifjú volt, bőséges hópénzt kapott Monte Cristótól, de néha ellenállhatatlan
vágy fogta el, hogy régi mesterségét folytassa. Ilyenkor kétségbeesetten roskadt le
Monte Cristo lábaihoz, és annak jóságos és erős kezét megragadta:
– Ne engedjen el ma, nagyuram, mert bűnbe esek. Künn a Zugligeti úton
sétál egy asszony, és a pénztárcájában vadonatúj bankjegyek vannak, amelyeket
sajátos parfümjével megillatosított, borítékba zárt, mielőtt hazulról elindult, hogy
majd a zsebembe csúsztassa. Ah, nagyuram, kegyelmezzen meg bűnös lelkemnek:
rettenetesen csábító vétek finom, előkelő delnőktől jó szagú bankjegyeket
elfogadni, éjjel egy lebujban hamisjátékosok között elkártyázni, vagy púdertől,
338
festéktől elszáradt bőrű táncosnők keblébe dugni!… A vér az agyamban zakatol, a

térdem remeg, midőn e régi bűn ismét kísérteni kezd. Hiszen sohasem hordtam
olyan inget, amelyet magam fizettem volna ki. Kis nővérkéimmel játszadoztam
gyermek módjára, és a selyemkendőt a földre terítettem, amelyre Ilonkát
leültettem; a kendőn még egy fekete hajú, sugárzó szemű asszony melege érzett.
És Pálma, szent, drága menyasszonyom sohasem fogadta el a tükröcskéket, finom
fésűket, amelyeket itt-ott a városban a nőktől kaptam. Fehér kezével eltolta
magától az ajándékot, fázékonyan nézte finom harisnyámat, a szerencsegyűrűt
ujjamról az előszobában kellett hagyni… Vajon gondol-e még rám Pálma a
zárdában?
Artúr a két tenyerét az arcára szorította, és hangosan zokogott. A férfiak
zokogása mindennél meghatóbb. Olyan váratlanul tör fel, mint egy csuklás.
Belülről jön, az aranybánya mélyéről, ahol az utolsó életben maradott bányász
lámpása pislog, öngyilkosság előtti órában sírnak úgy a férfiak, mint Artúr sírt, ha
bűnei eszébe jutottak.
Monte Cristo szótlanul, komolyan ült székében, és a szempillája sem rezdült
meg. Amíg Artúr elcsendesedve, bocsánatkérőleg felemelkedett.
– Jellemtelen voltam? – kérdezte lehorgasztott fejjel.
Monte Cristo legyintett:
– Nem törődöm vele – és az előtte heverő levélhalmazból egy többszörösen
összehajtogatott levelet vett elő.
– Egy férfi írta – folytatta Monte Cristo. – A nevét nem közli, csak a
bánatát. Kérdezi, szabad-e megölni a hűtelen nőt, és számíthat-e az én
védelmemre? Olvassa el, Artúr.
Artúr, mintha bűneiért vezekelne, komoly, hivatalos, fontoskodó arccal
látott tennivalójához. Becsületes munkát végez, dolgozik…
– Az én nőm – mondta száraz, nyugodt hangon –, Klaránsznak szokták
nevezni a barátnői, s azóta barátot, szeretőt áhít. Régente Klári volt, a
kisgyermekei lábát és kezét mosta, az ura sok pénzt nyert az üzleten, bútort
rajzoltattak az iparművésznél, nagy lakásba költöztek, és a szokásos
asszonygyűlésre elvezették őt, ahol a tizenkét asszonyok bánatukat, szerencsétlen
szerelmüket elsírták, egymást ugratták, bolondították, rontották, képzelt és igaz
érzelmeket hazudtak…
– Már romlott Klaránsz? – kérdezte Monte Cristo.
– Még nem, csak rossz úton van. Énrólam hallott az asszonygyűlésen,
kíváncsi lett, ismerni akart, néhányat hazudtam neki, polgári, jóságos arcát egy
nagyvilági metreszéhez hasonlítottam, a lábát egy táncosnőéhez, kezét a Lili
339
bárónő kezéhez… Csodálkozva hallgatott, közelebb jött, kinyújtottam a kezem

utána, és megfogta a kezem. Most vár a Zugligetben.
– Oda kell menni – szólt Monte Cristo.
– Hazudni?
– Hazudni.
– És a férje, aki mint a levélből kitűnik, tud a felesége dolgáról? – kérdezte
az ajtónál Artúr.
Monte Cristo felvetette sötét szemét.
– Fél talán? – kérdezte. – Hazudni a nőnek nem félt? Ott lesz az asszony
férje is.
Artúr meghajolt, és gyorsan lesietett a lépcsőn.
Monte Cristo a szekrényből egy női arcképet vett elő, hosszan,
elgondolkozva nézte. Harmincéves, kissé könnyes tekintetű, jóságos homlokú,
barna nő volt a képen.
(1915)
Cinke a Jezsuita-lépcsőn
– Nem ismerte Turcsek Jánost?… Az apja suszter volt Rózsahegyen. Ő volt
az ideálom vidéki kislány koromban. Fehér vasutaszubbonyban járt – mondta a
dáma, midőn a lépcsőhöz értek.
A fúvószenekar a kioszkban ismét Chopin gyászindulóját játszotta – valahol
fiatal katonatisztet temetnek, a Farkasréten. Özvegy édesanyja és eszét vesztett
szerető átölelik egymást – a budai asszonyoknak fejük lehajlik a kávéscsészék
felett, s arra gondolnak, aki a tavalyi nyáron vagy azelőtt üldögélt a
szomszédságukban, mindig hazudott, lassan, megfontoltan, meggyőződéssel, ó,
bár újra hazudozna halk, tompított hangon – dércsípte fiatalurak a korzón
magukban felsorolják a nőket, akik önzetlenül, odaadással szerettek, egy napig
vagy egy esztendeig, leányokat, akik oly engedelmesek voltak, mint a bibliai
hajadonok, megmosták a vízmerítőnél a vándor próféta lábát, és kívánsága felől
tudakozódtak, asszonyokat gondoltak vissza, akik egyértelműleg így védekeztek:
„magam sem tudom, miért?”, s hányszor nem tudják az asszonyok, hogy „miért!”
– a Jezsuita-lépcső közepe táján megállott a dáma, s kedvese karjára tette a kezét:
– Hallja a zenét ott alant? Temetnek… Mily rettenetes!… Meghalni…
Ijedten, kimeresztett szemmel nézett maga elé a dáma, amint a könyvekben
olvasta, vagy a színpadon látta, vagy talán magában igazán érezte… A kalandor –
harmincévesnél fiatalabb, de olykor az öregebb évjáratú férfiak mind szeretnének
340
kalandorok lenni, ha nem a feleségük vagy leányuk járkál mellettük a Jezsuita-

lépcsőn –, a kalandor magában azt gondolta, midőn a dáma didergő hangját,
rémült tekintetét látta, és leheletét érezte, amelynek e percben valóban sírokon
nyílott virágok illata volt: „Sohasem lehet tudni, mikor mondanak igazat az
asszonyok, akik fürdés után az egész testüket behintik rizsporral… A műveltség, a
jó és rossz olvasmányok, romlott férfiak hazudozása, a színház és a francia
zeneszerzők annyira összezavarták a modern nőket, hogy talán maguk sem tudják
már, hogy mi bennük az igazság… Talán mikor egyedül vannak, s önkéntelenül
sóhajtanak, nyögnek, hangokat adnak…” A kalandor Milfay ezt gondolta, de
hangosan így beszélt:
– Én még a síron túl is szeretni fogom kegyedet. A dáma természetesen
legyintett:
– Kedves barátom, már többször kértem, ne ígérjen semmit. Nincs
közöttünk megállapodás. Amíg jól érezzük magunkat, együtt vagyunk. Lehet,
hogy holnap elválunk…
(Milfay magában: „szeretném tudni, hol találna olyan jó bolondot, akit
Budára vihetne a lépcsőkre, mint valami medvét? Képzelegsz ismét, drága,
romlott pulykatojás, akibe azonban belebolondultam, hogy néha már igazán szent,
rajongó lovagnak hiszem magamat”.) Hangosan:
– Lehet, hogy holnap elválunk, mondja kegyed, kék strucctollas hölgy,
amilyen kalapot senkinek sincs bátorsága feltenni Pesten, csak kegyednek, mert
illik… Holnap elválunk, és én álldogálhatok ismét utcasarkokon, ablakok alatt,
kertek közepén, hídfőknél és templomok lépcsőjén, ahová kirendelnek a nők,
hogy ott reájuk várakozzak. Vajon nem sajnálna, ha ismét álmatlanul csavarognék
az összekötő vasúti híd környékén, életuntan, céltalanul tölteném napjaimat,
előbb-utóbb falura vonulnék segédjegyzőnek vagy távoli rokonomhoz írnoknak a
kancelláriába, pofaszakállt nevelnék, egyetlen szórakozásom volna a hajamat úgy
fésülni, mint a múlt században a testőrtisztek, akik falusi magányukban is úgy
ápolták külsejüket, mintha egy osztrák hercegasszony látogatását várnák…
Szeretné, ha nánási szalmakalapban üldögélnék a folyóparton, és horgászvesszőt
fognék a kezembe?… Óhajtja, hogy egy-két esztendő múltával egy zimankós téli
estve, miután naplókönyvemből kitéptem a lapokat, amelyeken az ön drága
nevének kezdőbetűje szerepel, egy vaksi tükör előtt a helyet keresném fodros
ingem felett, ahova a mordály csövét kell illesztenem?… Ha elhagyna holnap,
asszonyom, ez történne.
A dáma, aki szorgalmas színházi látogató módjára az összes régi és új
színésznők szerepét végigjátszá, volt Török Irma, majd lengő érzelmű Márkus,
egy afrikai oroszlánvadász kedvéért Jászai, és selypített vagy raccsolt, francia
341
rongy módjára kacagott, és egyszer valóban mérget ivott, mikor ez volt a

divatban, a dáma anyáskodva megsimogatta Milfay arcát, és lágy, megbocsátó
hangon felelt:
– Mind ezt mondjátok. S amint kihúzzuk a lábunkat a városból, nyár jöttével
vagy öreg szüléink látogatására vidékre utazunk, sovány párizsi táncosnét fűztök
karotokra, akinek olyan kemény a bőre a festéktől, mint a papiros, vagy budai
színésznőkkel halásztok az erdei bogyó után, amely a pezsgős lében úszkál… De
jó szerencse, ha távollétünk alatt halálosan bele nem szerettek valamely
varrónőbe, akit feleségül akartok venni, tűzhelyet alapítani, gyermekeket nevelni,
és már ki is szemeltétek a kis józsefvárosi kocsmát, ahol asztaltársaságot alapíttok
a „megtért férfihoz”. Szerencsére beköszönt az ősz, és mi hazajövünk, hogy
rendet csináljunk. Sok férfi köszönheti a városban boldogulását
dámaismerősének.
– És hányat tettek szerencsétlenné? – kiáltott meggondolatlanul Milfay, nők
lovagja és nők bolondja, szerelem bolondja, asszonyok szeretője, olykor komoly
tekintetű silbak a kalaposbolt előtt, midőn őnagysága új kalapot vásárol…
– Szerencsétlenek voltatok? Akkor megérdemeltétek – felelt elkomolyodva
a dáma –, mert mi, szegény asszonyok, akik házasságunkban szerencsétlenek
vagyunk, és kénytelenek vagyunk egy érző, érzelmes, értő, néha érzelgő
férfiszívről gondoskodni a társaságunkban, hogy az élet valamennyire elviselhető
legyen, mi, szegény asszonyok, valóban önfeláldozással mindent elkövetünk,
hogy a férfi, akit gyakran a kezünkhöz sem engedünk nyúlni, boldog legyen,
pályáján előrehaladjon, szabója ízlésesen varrja meg ruháját, és hogy a
kocsmakoszton meg ne rontsa gyomrát, gyakran látjuk vendégül asztalunknál;
éjjel reá gondolunk, a mi mosónőnk fehéríti ingeit, és frissítőszert magunk
vásárolunk a kereskedőnél, amelyet fürdőjébe önt… S ezért valóban semmit sem
kérünk egyebet, mint azt, hogy barátnőnk ruháját ne dicsérje túlságosan, olykor
sétára vagy színházba kísérjen, gyöngéd szavakat mondjon, ha családi
kellemetlenség ér, s megvigasztaljon, ha meglátogat a modern, művelt nők
névtelen, ideges szomorúsága…
(Milfay magában: „Hát ezt vajon hol tanultad, te lelketlen, selymeidben
remegő kézzel turkáló delnő… Te kék tollas betegség, aki elszánt, ételmérgező
arccal követelsz a férjedtől szürke harisnyát, amelyet a lépcsőn majd
észrevesznek; te szívtelen romlottság, aki egyik nap ábrándos Fanny vagy a
könyvszekrényből, mert az megnyugtatna, ha egy vízivárosi vendéglőben a
nevedet a zúzmarás ablakra karcolnám, és a leereszkedő sötétségben nekimennék
a lámpaoszlopnak, aki másnap térdre omlasz a karosszékem előtt, és sírdogáló
hangon kéred, hogy el ne hagyjalak, mert nélkülem nem tudsz élni, és harmadnap
342
lornyetten át nézed cipőmet, mint a szemüveges hölgy a látszerészek hirdetésén,

Anatole France-ról nyafogsz, és londoni ingeddel csak azért nem kérkedsz, mert
félsz, hogy nem hinném, s te kénytelen volnál megmutatni; te földre szállott
gyönyörűség, akinek a járását utánozni szeretném, ha egyedül megyek éjjel az
utcán, és csaknem elsírom magam, ha estvénként megcsókolom az amulettet,
amelyet te akasztottál a nyakamba…”) Míg hangosan így szólt a kalandor:
– Én valóban nem mondhatom, hogy szerencsétlen vagyok a kegyed
társaságában. Kedvességével már régen lekötelezett, hogyha holnap elhagyna,
akkor sem gondolhatnék másképp kegyedre, mint hálával és imádkozva. Pedig
még az igazi nevét sem tudom. Mert remélem, nem Cinkének írta be a pap a
matrikulába?
– Gyermekkorom óta így neveznek – felelt Cinke. – Az igazi nevem nem
tetszik nekem.
Milfay most megfogta a dáma kezét:
– Ez ódon lépcsőn, ahol most járunk, asszonyom, egykor szerzetesek
papucsa kopogott, akik a várba itt mentek fel a királynét meggyóntatni. A
köveken a le- és felmenő barátok lépése nyomot hagyott. Bizonyos, hogy lefelé
nehezebb volt a papok lelkiismerete, mikor a gyóntatásból jöttek.
– Jezsuiták, titokzatosak – mormogta a dáma. – Kegyetlen vezekléseket
szabtak a szegény bűnösökre. Róbert Károly özvegyét térden csúszva küldték a
kolostorba. Vajon megölte a királyt?
– Akkor másféle papok voltak – felelt Milfay. – Ámde már elmondtam
önnek a zugligeti úton élettörténetemet, szerzetesnek készültem, de elszöktem,
hogy hajófűtő legyek egy óceánjárón. Mert a nő, aki volt, a földgömb túlsó
oldalára férjhez ment. Nyugodtan átvehettem gyónását, bár nem szenteltek még
fel Isten szolgájának. Gyónja meg az igazi nevét, amit nem szeret.
Az asszony zavarodottan mosolygott, mint egy csínyen ért gyermek:
– Csúnya név, mert nem illik nekem… Én valamiképpen úgy érzem, hogy
egészen más vagyok, mint azok a nők, akik ezt a nevet mindennapiasan viselni
szokták. Én nagyon előkelően, nemesen gondolkodom… Néha azt hiszem, hogy a
nagyvilágban is megállnám a helyemet… Vannak napjaim, mikor szellemem oly
élénk, mint ama régi, elszegényedett hercegnőé, aki eszével és finomságával a
legjobb társaságot vonzza szalonjába… És úriasszony vagyok, feddhetetlen
hírnevű, M. bárónő volt a nevelőnőm, eredetiben olvastam Cherbuliez-t,
emlékezhetik, egyszer elmondtam a „Gömböc” történetét… Miért kíváncsi a
nevemre, amelyet a nagyanyámtól örököltem?
– Azért – felelt Milfay komoran –, mert azt akarom, hogy egyszer végre
őszinte legyen!
343
A dáma az ajkába harapott. („Hol tanultad?” – zörgött magában Milfay.)

Aztán engedelmesen lehajtotta a fejét.
– Akarom tudni végre, hogy igazán szeretsz-e? – szólt Milfay.
Cinke alázatosan a férfi szemébe nézett:
– Cili… Cilike… így hívták a nagyanyámat.
– Cili – mondta gyöngéden és megadással Milfay, mert ebben a percben
valóban azt hitte, hogy a dáma szereti.
– Cili – ismételte még néhányszor, nevetett, simogatta az asszony kezét,
ajkával megérintette a vállát.
A legfelső lépcsőre értek. A dáma felsóhajtott.
– Ezen a lépcsőn se járok többet – mondta, midőn visszanézett. – És most
béküljünk ki, hisz idáig csak veszekedtünk. Megígérem, hogy többé nem nézlek
végig a cipőd orráig, a szemüvegen át. Mondd, kedvesem, nem ismerted Turcsek
Jánost?
(1915)
A budai öregúr
Mályfai idős úriember volt, aki hajdanában a kancelláriánál szolgált, kis,
fehér bajuszát keményen viaszkolta, és ősz haja oly gondossággal volt
előresimítva a halántékán, mintha szabad óráiban mindig a tükör előtt állott volna,
hogy haját rendben tartsa. Régebben fuvolázott, Budán született, mindig Budán
lakott, Pesten csak háromszor volt, midőn egy régi barátját meglátogatta,
bizonyos Pantaleont, aki végzetes családi körülmények miatt kénytelenségből
Budáról Pestre költözött, és akiről többé szó nem lesz ebben a történetben. Régi
ruhadarabjai voltak Mályfainak; senki sem csodálkozhatik, hogy a kalapjához,
kabátjához ragaszkodott. Sétapálcája ha megszólalna, legalább fél száz esztendőre
hivatkozna, amelyet Mályfai szolgálatában töltött.
Mindnyájan ismerjük az öregurak azon furcsa hiúságát, amellyel a
körülöttük, velük lévő tárgyakat réges-régi dátumokkal, évfordulókkal összekötik.
Egyiknek van egy pipája, amelyből már a nagyapja pipázott, a másik
vadásztarisznyát őriz, amely tekintélyes múlttal dicsekszik; a harmadik – így
például Mályfai is – sétapálcát hord kezében, amely ötven esztendő óta kísérgeti
lépéseit. Merre jártak ötven esztendő alatt? Mily különös utcákon kopogtak
végig?
A „Fácán”-nál egyszer – egy hölgy miatt – csaknem ott maradt a sétapálca:
majális volt, és a sörnek, a fáknak, a daloknak hársfavirágillata volt, Mályfai
344
hintójához kísérte a hölgyet, és már csaknem elfogadta meghívását a hintó

belsejében, midőn észrevette, hogy sétapálcáját a táncteremben felejtette. Sietve
kért bocsánatot, a bálba rohant, és fürkészve kutatott a sarokban, ahová az
esernyőket és sétapálcákat volt szokás elhelyezni a tánc alatt. Csaknem teljes
bizonyossággal emlékezett, hogy sétapálcája egy hatalmas női esernyő
szomszédságában talált helyet, midőn a bekvártélyozás történt. A női esernyőn
furcsa bojtok és szalagok és egy álmatag türkizkő vésődtek Mályfai
emlékezetébe. És a sétapálca valamely véletlen folytán szállást cserélt.
Hosszadalmas utánjárás után a bálterem egy messzi eső részében találta meg
a sétapálcát, mire a „Fácán”-ból kirohant, a hintó már messze járt.
Mályfai kissé meglepődve nézett a hintó magas ernyője és a kockás
kürtőkalapja után. (A hölgyből mit sem láthatott, de hisz kis, virágos kalapja,
szilvavirágszínű arca és nyaka, mely oly gyöngéd volt, mint virágzó almafa
gallyán a késői, gyenge hó: ott reszketett a májusi éjszaka csillagsugarai között,
amelyek szinte fényes fonalakként ereszkedtek le a budai erdőre.)
Szemrehányólag csóválta meg kezében sétapálcáját. Ő volt az oka a
késedelemnek. Vajon mit gondol most róla a hölgy?
Idáig oly nemesnek, megadónak mutatkozott e hölgy iránt, mint egy régi
lovag, aki gondolkozás nélkül eldobja az életét, ha a hölgy így parancsolja.
Halkan, érzelmesen, hosszan beszélt a hölgyhöz ezen az estén, mint soha
életében. Szinte érezte, hogy a hangjának különös varázsa van, a fuvola
lágyságával lopózkodik a hang mind beljebb a nő szívébe; és a hang, amint a nő
válaszolt, tökéletesen szíven találta Mályfait. Gyöngédebb, érzelmesebb,
finomabb hang – keleti hercegnő büszkesége, ábrándja, elhagyottsága, bánata és
fájdalma úgy mélázott a hangban, mint az erdők koronája fölött futó éji szél a
holdfényben – még nem szólott Mályfaihoz. – Egyszer majd mondani fogok
önnek valamit – szólott Mályfai, és a fuvolán csaknem visszalopta a túláradó
érzelmet. – Ó, mondja most!… – felelt a hölgy, és szemét, amely csalfa és
szentimentális volt, kacér és élvvágyó, gyermeteg és bánatos jellemű, Mályfai
arcából a saját szíve felé irányította. A férfi nagyot lélegzett, és fájdalmasan
összeszorította az ajkát: – Nem, asszonyom, a hely, hol vagyunk, nem alkalmas
rá. – A hangok muzsikája, keleti haja és kisleányosan gyöngéd álla a hölgynek
sokkal mélyebben érintették Mályfait, mint a történet idejében gondolta.
Mindenesetre szemrehányást tett sétapálcájának, amely miatt elkésett a hintóban
való helyet foglalástól.
(Tán apró virágkoszorúcskákkal mintázott fehér ruháját is megérinthette
volna hölgyének!… Tán újra kezébe vehette volna a kis kezet, amelynél drágább
kézről nem zengett még lant?… Tán eszébe jutott volna a vers, amelyet az est
345
folyamán többször elmondani szándékozott, de félt, hogy nem tudja biztosan a

harmadik sort?… Tán váratlan, vakmerő és elszánt érzést sugároznak szívébe az
erdő fölött ragyogó csillagok, és a hintóban térdre borulva megcsókolja a kis
lábat, amely bizonyosan járt már egyszer a földön az Ezeregyéjszaka meséiben?)
Miután a sétapálca helycseréje mindentől megfosztotta – talán még durva,
neveletlen fráternek is megbélyegezte –, Mályfai kalapját fejére téve, hosszú és
elgondolkozó léptekkel ment végig az erdőn, amerre a hintó elment. Ekkor
többször jutott eszébe, hogy igen üdvös dolog volna, ha útközben zsiványok
megölnék, és a hölgy vasárnap vagy később a pesti újságból értesülne a
gyilkosságról. (Tán volna egy révedező, elgondolkozó, mélázó pillantása ekkor,
amellyel fölidézné néhány percre önmaga előtt a „Fácán”-beli estét.) Aztán
elrepültek az évek, mint a madártollak a szélben. Bizonyára Mályfai sem tudna
számot adni igen sok elmúlt, elszállott esztendőjéről, mint mindnyájan, akik már
több időt töltöttünk a városban.
A sétapálca sárga elefántcsontból faragott kezet ábrázolt, amely irattekercset
tartott finom, hosszú körmű ujjai alatt. A „Hordó”-nál, ahol Mályfai életéből
annyi ideig elüldögélt, amennyi idő alatt meghalni és újonnan születni lehetne, élt
egy legenda, amely szerint a sétapálca finom velencei nobile tulajdona volt az
elmúlt századokban. De talán Casanova, a rejtélyes lovag járt-kelt az elefántcsont
kézzel kezében, midőn lovag volt, nőket csábított, boldog és boldogtalan volt. A
„Hordó”-nál szerették a legendákat, mert az élet egyébként oly egyhangú volt,
hogy a „Hordó” nélkül bátran koporsóba feküdhetett volna az ember a
városrészben. (A kocsma előtt még olajlámpások égtek, és Wald bácsi, az éjjeliőr
a harmadik pint sillerbor asztalra kerülésével egyidőben nyitott be a „Hordó”
ajtaján. Az asztaltársaság kegyes hangulatban fogadta az éjszaka éber vándorát, és
a söntésben élelemmel és itallal ellátta.) A legtöbben a regényt olvasták a német
újság folytatólagos közleményében – mindig akadt egy Raul vagy egy Gréte a
városrészben, akire a regény egyes részleteit alkalmazni lehetett –, az öregurak
egyáltalán csak a feleségükre panaszkodtak, természetesen némi humorral, Stolcz,
egy dalárdai ember a Casanova botját kezébe kapva az összes budai
szobaleányokat és varrónőket magáénak mondotta szerdai estéken, mikor órásság
helyett este dalos, éjfélig regényhős volt a „Hordó”-ban.
Ilyenformán keletkezett Mályfai úr emlékezetében és a „Hordó”
törzsasztalánál a legenda, hogy a „Fácán”-beli hölgyet Mályfai úr azon régi és
felejthetetlen estén nemcsak meghódította, de egyben egész életére boldogtalanná
tette. Casanova módjára megrohanta a magányos hintóban, ajkáról a hímport
lecsókolta, megeskette, hogy örökre szereti, és amint a hintó elhagyta a rejtelmes
346
erdőt, a csodálatosan lefelé ereszkedő csillagsugarak alól szabad térre jutott,

Mályfai kalandor módjára kiugrott a hintóból.
– Bizonyára: közeli rokona volt a nádornak, aki akkoriban Budán lakott –
vélekedett néha Stolcz, az órás, ha a bor fogytán volt.
– Fruzsinának hívták – felelt csendesen és megilletődve Mályfai, mint az
özvegyemberek, akik öreg barátaik között megholt feleségükre emlékeznek –,
istenem, ha ez a sétapálca akkor el nem búvik!… Ki tudja? (Az órás szinte
szakadatlanul bólintgatott kopasz, nagy fejével.) Talán minden másképpen alakult
volna! Falun házat veszünk, nagy kutyákat tartunk, tekintetes úrnak szólítanak a
cselédek, és reggel az én vállamon ébred föl az ő gyönyörű feje.
– A Fruzsina egészségére! – kiáltotta az órás, és tüntetőleg emelgette üres
poharát, mintha egy nagyszerű vállalkozást óhajtana előmozdítani. A kerek, nagy
szemével biztatólag hunyorgatott, mintha bátorítaná az öreg Mályfait.
– A pálca az oka! – mondta teli szájjal, hogy az érzelmes témát tovább is
szőnyegen tartsa, midőn fehér fejét a volt kancelláriai hivatalnok lassan-lassan a
tenyerébe eresztette.
– Valóban – felelt Mályfai elborult tekintettel –, néha ostobaságok miatt
vész el a boldogság. Egy buta perc elragadja tőlünk mindazt, amiért voltaképpen
élni érdemes lett volna. Vajon kié lett Fruzsina? Hová, merre vitték lepkés kis
cipői?
– A vízbe ugrott – buzdított az órás meggyőződéssel. – És most már csak
hozzon egy pint bort, fogadós úr.
A fogadós kérdő pillantást vetett Mályfai úrra, az lemondással,
szomorúsággal intett, a bor tehát az asztalra érkezett.
Az órás a bor megérkezése után csupán vidám bécsi nótákat énekelt, táncolt,
ujjaival pattogott, kalapját feje búbjára tolta, és Fruzsinának még a nevét is
elfelejtette.
Mályfai egy ilyen alkalommal – midőn az órás végleg beszüntette részvétét
a múltak iránt – szégyenkezve elbandukolt a „Hordó”-ból, a sétapálcát egy
lakatlan ház elhagyott udvarába dobta, egy percig hársfaillatot érzett a feje körül
borongani, valahol a Tabánban a fuvola szólott nagyon messzire, és lenn, a nagy
Dunán a csillagsugarak fényes fonalakként aláereszkedtek.
S ezután már nem sokáig élt.
(1915)
347
Aranykéz utcai szép napok • 1914–1915
Előhang
Ők voltak az írók – a régiek –, manapság semmit nem tudunk.
Írom ezt negyvenedik évem felé, midőn több mint húsz esztendeje apró
betűkből tengetem-lengetem életemet. Éltem. Szenvedtem. Sírtam. Sokat aludtam.
Néha boldognak kellett volna lennem egy-egy őszies délutánon. (Magamban az
óramutatót figyeltem. Miért örüljek? Úgyis estve lesz nemsokára.)
Ezt a könyvemet sem szeretem jobban, mint a többieket. Gyakran azt hiszem,
hogy már senkit és semmit nem szeretek. Olykor álmomban mindenféle figurákat
látok. Egyik után sem nyújtom ki a karom. Néha tizenöt év előtt megholt apám
ellátogat hozzám az éj csendjében. Ilyenkor kisírt szemmel ébredek fel.
És miután senkit és semmit nem szeretek már, bizonyos nyugodt fölénnyel
nézek vissza elmúlt esztendőkre, ősz hajakra, kínszenvedésekre, írásokra.
Mennyit szerettem volna írni, ami igaz!
Semmit nem írtam, csak színhazugságokat.
Fanyar elégedetlenséggel nézek könyvtárnyi könyveimre, mint az árvaházi
igazgató növendékeire. Sokan vannak. Egyiket-másikat vasárnapiasan
megmosdatták, a cipője sem lyukas, és talán elbolondít valahol egy ártatlan szívet
magános délután.
Az igazi, az egyetlen, a legkedvesebb könyvem azonban nem jelent meg
nyomtató műhelyben. Amit magamban gondoltam, amit egyedülvalóságomban
láttam, amit gőgös elvonultságomban kinevettem vagy sajnáltam. Az emberek
hiányoznak a könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezért leírni
nem merem őket. Nőket, férfiakat, gyermekeket: én tudom. Miről álmodnak, miről
gondolkoznak? Mit cselekednek saját akaratukból, és mit a végzet szándékából,
mint a kocsi, amely lejtős úton elindul, és beleszalad a cukrászda
kirakatablakába.
Ezért gondolom, hogy ők, a régiek voltak az igazi írók, akik az én koromban
már régen falura vonultak, korán keltek, alkonyattal nagy sétát tettek a kutyájuk
kíséretében, este a tűz előtt elborongtak. Ők, a régi írók írtak igazságokat,
szépségeket, jóságokat, meséket. Félrefordították a fejüket az élet
kellemetlenségeitől. Hallatlanul énekel Manón Lescaut, és a három testőr
348
andalítóan hazudik. Jázminvirágos Kisfaludy és sírógörcsös Maupassant; a nő

lovagja, Turgenyev és a féleszű lord, aki románcokat énekel! Ők tudtak írni –
mert hisz e korban a nyomtató műhelyek lassabban dolgoztak –, írták életüket,
érzelmüket, örömüket, szenvedésüket.
Ha én leírnám, hogy mit éltem és éreztem, és körülöttem éreztek: talán egy
toronyba zárnának.
Ezért nem ér semmit az egész irodalmam. Szerencsére, úgyis csak a betegek
és lábtöröttek olvassák az írók munkáját.
1916-ban. Az év elején.
Krúdy Gyula
Múló évek az Aranykéz utcában

…A kalamárisban kiszáradt a tinta, és a görbe lábú íróasztal, amelyen a
nagyapám idejéből való kalendárium mutatta a nap és hold járását s a vásárokat,
megtelt porral. A hímzett írómappa – egy drága nő ajándéka, és a bronzbagoly, a
lúdtollak és a diósgyőri árkusok, egy verseskönyv, felütve egy helyen, s ott
szomorú vers hajlékony sorai és a mindenféle álmok, amelyek felrebbenni
látszanak, amint a poros könyveket, iratcsomagokat megmozdítom helyükön,
álmatlan éjjelek gondolatai, hosszú, őszi délutánok látományai, egy szomorú nap
emléke, apró tollvonásokkal az írómappa szélén megörökítve, csákók, szálló
madarak, furcsa E betűk és szabályos kis négyszögek, amelyek akkoriban keltek
életre e tollhegy nyomán, midőn végrendeletet fogalmaztam, a vas gyertyatartón
végigcsurgott az ezüst pecsétviasz, és egy szív örökre bezárult.
Egy esztendő múlott el azóta, hogy az íróasztalomnál ültem, és elbeszélést
írtam az Életképek-nek. Macsodán! Ez volt a hősöm neve, sűrű szemöldöke
összenőtt homlokán. Míg a hölgyet Estellának hívták. Vachot Sándor azt mondta
a kávéházban, hogy nem a legsikerültebb műveim közül való – pedig rólad
zengett a büszke lant, ó, boldog szerelem. A „Csigá”-ban, az egykori Vörösmarty-
asztalnál, korunk írói álarcot viselő orgyilkosai gonosz megjegyzésekkel kísérték
a novella megjelenését. P. K. sillerborába, szokás szerint, nagyokat harapott, de
hatalmas sárga fogsorait dühös kuvasz módjára csattogtatta az én lábikráim felé. –
Egy költő nem zenghet mindig a boldogságról – vélekedett –, csupán a
kéményseprők boldog emberek Pest-Budán. Lám, Petőfi is amint megnősült,
vesztett költészetében. – Mórfoki, az egykori súgó azt merészelte mondani, hogy
Macsodán egy közönséges hülye, mert nem ugrott be a nyitva levő erkélyen. A
349
boldogtalan Kuthy Lajos a másik asztaltól bólogatott fodros fejével, amely bátran
beillene a francia fodrász kirakatába, de őt nem szokás tudomásul venni. Míg
éjféltájban hosszú, mély léptekkel az Aranykéz utcában ballagtam, magamban
keserűen bevallottam, hogy legutolsó művemnek korántsem volt olyan sikere,
mint a régebbieknek. Mórfoki a Falusi Estvé-t hetekig szavalva olvasta az
újságból, és a Bánatos Utazás csaknem megőrjítette a fiatal írói társaságot.
Ismeretlen gavallérok borultak a nyakamba a Váci utcán, és a hölgyek a
szalonokban rólam beszélgettek. Ah, mennyi gáláns kalandot mulasztottam el a
főváros úrnői körében, akik a divatos írókat honorálni szokták! Nagy, élveteg
szemek tapadtak reám a páholysorból, a színházban, a táncteremben finom bókok
repdestek felém drága ajkakról, titkos kézszorításoknak vagyok megőrzője, s a
városerdőben nemegyszer sétálgattam a juharfák alatt, kart karba öltve,
kisasszonyokkal, akik az írókat olvasni szokták. Mindezt akkoriban szívesen
elmulasztottam, mert szenvedélyem oly rabbá tett, hogy csupán az esett jól, amit ő
parancsolt: Estella, az aranymívesné. S mily boldog voltam, ha vad
féltékenységében megtiltotta, hogy egyes kacér úrnőkkel beszélgessek! A szívem
körül finom melegség terjengett, midőn az italtól azért tiltott, mert a bor lángra
lobbantja véremet, és a boros emberek feslett nők martalékai szoktak lenni!
Múzsám volt, levegőm volt, alvásom és ébrenlétem, mindenem ő volt. A kis,
fekete betűket neki írtam, és szalonjában a Közlöny még a nyomdafestéktől frissen
került a rokokó asztalkára. Fekete szemével figyelmesen ment végig a sorokon,
kis kezén a rubintvére és nyakán kékkövekből régi, kis feszület, kis lába keresztbe
vetve, mint egy keleti asszonyé, és fekete hajára lepke módjára röppent egy-egy
sugár a borongós őszi délutánból – szemben ültem, kalapomat kezemben
hintáztam, köpenyegemet vállamról leeresztettem, s a velencei tükörben
megpillantva fodros fürteimet, eszembe jutott D. színész a Don Cézár-ból. Majd
befejezvén az olvasást, felállott, és jobbról-balról megérintette arcomat ajkával,
amelynél finomabb és nemesebb nincs Szevillában.
– Maga a legnagyobb író Pesten!
(Mily furcsa, hogy ma ezt leírom, és nem szégyellem magam!)
Ah! Elmúlt, szép, hosszú esték! A fehér kályhában, mint egy Andersen-
mese, pittegett-pattogott a tűz, a lámpaernyőn korcsolyázó ladyk szálltak, az
órának hangja mint a harangütés éjszaka egy ónémet városka felett, és szép, fehér
kutya hevert a tigrisbőrön: landsknechtet játszottunk hármasban: az aranymíves
úrral. S gyakran zárva találtam már a „Csiga” vasajtaját, midőn búcsút vettem a
barátságos háztól. Meg-megállottam az utcán, és hol egy dalt fütyültem
magamban, hol hangosan sóhajtottam, mint a költőknél olvastam. – Estella! –
kiáltottam fennhangon a néptelen utcákon –, és csöppet sem bántam, hogy a
350
„Kávéforrás”-nál összes ellenségeimet egybegyűlve láttam a sárga függöny

hasadékán át, és gúnyos arcuk azt üzente, hogy e percben tán éppen rólam és a
szép aranymívesnéről beszélgetnek. Egykor sűrűn töltöttem az éjszakát a
tekézőasztal mellett, és az Életképek bankóit elvitte a talián márki ügyes
dobásaival. Ellenségeim bizonyosra vették, hogy az aranymívesbolt kincsei
nemsokára az olasz zsákmányára kerülnek – hisz az életben ez így szokott lenni.
A gyanút is elkerülendő, a Belváros játékboltjait kivettem szórakozásaimból,
csupán egy országúti gyanús lebujban játszadoztam néha éjszaka, ahol senki sem
tudta nevemet. Mindazonáltal nem sokáig maradt titokban, hogy ismét régi
szenvedélyemnek hódolok. Állandó veszteségeim anyagilag teljesen
tönkrejuttattak. Vidám kedélyem, költői lendületem, amely a társaságban
elmélázásra késztette a nőket, elhagyogatott. Gyakran voltam szótalan és komor,
midőn is adósságaimra, nem teljesített kötelezettségeimre gondoltam.
Estella előtt nem maradhatott titokban kedélyem változása.
Egy délután magához hívatott a bizalmas öreg cselédje útján, akinek
köszönhető, hogy csaknem mindennap láttuk egymást, és a kis szalonban, hol
gyakran térdepeltem lábánál, s egymásnak örök hűséget fogadtunk, ahol nyitott
ajtónál csókolóztunk fékevesztett szenvedélyünkben, és a legelemibb óvatosságról
is megfeledkezve élveztük a szerelem és kéj adományait, Estella a homlokomra
tette a kezét.
– Ma nem szerelmeskedünk, Károly. Ne nyúljon hozzám. Komolyan akarok
magával beszélni. Önnek gondjai vannak.
– Asszonyom! – feleltem. – Kívánjon tőlem bármit, csak azt az egyet ne,
hogy önt bajaimmal, kellemetlenségeimmel untassam. Szeressen! Az élet, a perc
elröpül. Jöjjön karjaimba.
Az asszony komolyan csóválta fejét.
– Nem tudom önt látni gondok közepette. Bizonyos összeget
megtakarítottam, amelyet íme rendelkezésére bocsátok. Ha igazán szeret,
elfogadja ezt tőlem.
A szekrényhez lépett, amelyen pásztorok voltak láthatók a fényes ajtón. Egy
marokin-bőrből való, régi erszényben finoman pengett az aranypénz. Két karjával
erősen átölelt, miközben mellényem alá, fodros ingembe csúsztatta az erszényt.
Végtelen boldogság fogott el.
Soha ilyen érzésről fogalmam nem volt. Büszke és megalázott voltam
egyszerre. Dalolni és sírni szerettem volna. Jövendő életemet nyugodt folyású,
tiszta, nagy folyónak láttam, amely szinte boldog áhítattal fodrozik a tavaszi
napsütés alatt. Gazdag vagyok, gazdag leszek mindig, hisz ezentúl csak
szomorkodnom kell, hogy drága, imádott asszonyom segítségemre legyen. Ez
351
órában a világ valamennyi férfiát megvetettem. Én vagyok mind között a

legkülönb. Engem szeret legjobban egy asszony. A legokosabb, a legbölcsebb, a
legszebb férfi vagyok. Most már beszélhet a rossznyelvű P. K. a „Csigá”-ban,
amit akar. Ha eszembe jut, nem is leszek többet pénzért író skribler.
Nagyon boldog és szerelmes délutánt töltöttünk ezután. Estella könnyezett
boldogságában, és erkélyéről hosszan utánam nézett, midőn elhagytam az
Aranykéz utcát. A fodrásznál csigákba fodoríttattam hajam, s elhatároztam, hogy
estére a maszkabálat felkeresem, ahol tudomásom szerint jól szoktak mulatni.
Száz darab császári arany volt az erszénykében.
(1914)
Fáj
…A nagy Dunán sikongó éji kísérteteket kergetett a szélvész, mint Jósika
Miklós Abafi-jában, túlnan a budai házak és a rác városi torony csupán egy-egy
villámlásnál mutatkoztak. Arrafelé kell lenni valahol az elhagyott gellérthegyi
háznak, ahol néhanapján találkoztam hölgyemmel – amíg nagyon szerettük
egymást, és a hegyoldali házikó, egykor tán lőporos torony, nem volt elég
magasan. Faragott kockaköveken üldögéltünk, a romok között gyíkok leskelődtek
– kéz a kézben, s az egész élet hasonlatos volt egy régi német fametszethez,
amelyet egy szelíd költő verseire csináltak Nürnbergben. Általában: úgy viseltem
eddig elmúlt életemet, mintha valóban egy figura volnék csupán, egy családi lap
illusztrációján, a fürtös fejű, gondolkozó tekintetű ifjú alakja, aki bal kezében
könyvet, jobbjában arája kezét tartja; körül lugas, asztalnál öregek pipálnak, idős
nők öléhez unoka simul, és a távolban egy kis falu melankolikus tornya. És
viharos éjszakákon is azért sétálgattam a Duna partján, mert szép
fotografuspózokban láttam magam: divatos, bő köpenyegembe belekapaszkodik a
szél, hollófürteim lobognak sötét homlokomra húzott kalapom alatt, meg-
megállok összefont karral, mintha azt keresném, hol legmélyebb a víz – de ő, az
egyetlen, a kedves, az imádott hölgy nem rohan elő kétségbeesett sikollyal a
kapumélyedésből, ahonnan idáig magányos sétáimat figyelte. Tündéri ágyában
mélyen aludt, és az aranymíves úr gondosan elreteszelte az ajtókat. (Amint most
elmúlt életemre visszagondolok: sok esztendőn át úgy látom magam tenni-venni
az utcán, a társaságban, magányos sétákon és elhagyott szobámban: mintha
mindig egyik vagy másik nő figyelné tetteimet egy láthatatlan ablakon át. S mily
boldog voltam, midőn egykor az aranymívesné – egy féltékenységi korszak alatt –
valóban meglesetett egy nyugalmazott lovaggal, és napjaimról pontosan
352
elszámolt, midőn ismét kibékültünk. Ah, sosem lehet tudni, hogy a kedves hölgy
mennyire hisz hazugságainknak vagy igaz érzelmeinknek! A legokosabb dolog
szerelmi ismeretség alatt valóban megtenni azt estve, amit délután a nő lábainál
ígérünk: sóhajtani, a csillagba nézni, folyóparton álmodozni, a fürtöket
hátrasimítani, és ábrándvilágba roggyantan üldögélni a tűz előtt, a karosszékben,
holott minden ajtó be van zárva a házban. Gondoljuk el, mily kiábrándító lehet
kedves hölgyünket más férfiú karján megpillantani egy elhagyott utcácskában,
ahol tegnap még mi jártunk a nővel, és ugyancsak engedelemért könyörögtünk a
kar megfogásához! Gondolj drága menyasszonyodra, barátom – én minden
kedvesemet arámnak neveztem, és nem bántam meg –, amint ablakában azon
ürügy alatt, hogy madárkáit becézi a kalitkában, játszi szeme letéved egy utcán
ácsorgó ifjúra, és szép arcára lassan rátelepszik az érdeklődés, haját szórakozottan
megigazítja, tétova pillantást vet a tükörbe, álmodozó lesz, elmélázik, mert az
előnyére szolgál, tán levélkét kap, levélkével válaszol „igen, holnap”… – és te,
barátom, mindezt egy láthatatlan helyről megfigyeled: szíved ilyenkor valóban
érezheti a fájó hangulatot. Ezért csak oly hűek legyünk, amennyi hűséget magunk
megkövetelünk. Ne fordítsd mindjárt oldalvást a fejed, ha budai templomban egy
nagy szemű rác asszony tekintete révetegen reád tapad. Igaz, nagyon nehéz
ellentállani a nők bujálkodó szemsugarainak, és estve, mielőtt elfújnád a gyertyát,
és kedvesedért elmondanád a szokásos éji imádságot, ellenállhatatlanul
reágondolsz a rác asszonyra, sűrű, fekete hajára, kreol nyakára és izmos lábára, a
budai házra, ahová délután be lehetne surranni, ismeretlen, idegen szobában, ezer
veszély között csókolózni, aztán esetleg kerítéseken át menekülni házőrző ebek,
felriadt szomszédok és a hazatérő férj puskagolyója elől: ám csak mondd el
ilyenkor gyorsan az imát szíved hölgyéért, hisz a templom előtt sok-sok léhűtő
akaszkodó tekintete várja őt is, pengő tisztek és repkedő gavallérok… Tehát
csupán akkor bólints igenlőleg a rác asszony kérdő tekintetére, ha teljesen
bizonyos vagy, hogy senki sem leselkedik a hátad mögött.)
És most közelebb, kedvesem, szívem aranymívesnője, hadd mondom el,
hogyan csaltalak meg egykoron, mikor legjobban szerettelek, és csak olyan nő
felé küldtem tekintetemet az utcán vagy a társaságban, színházi páholysorban
vagy Dominique úrnál, a cukrásznál, akinek haja vagy keze vagy egy mozdulata a
kegyedéhez hasonlított.
A hölgyet, istenem, Florentinnek hívták, és a megismerkedésünk a véletlen
műve volt, mint a legtöbbször a vakeset indítója a szerelmi bonyodalomnak.
(Nyugodtan járkálsz tavaszban vagy télben, barátom, főúri lovasok ügetésében
gyönyörködöl a városerdőben, minden falevélnek külön jelentőséget
tulajdonítasz, és a szél kedvedre fúj délnyugatról; a szívedben egy drága
353
bizonyosság zsong, hogy a legszebb asszonynak vagy a szeretője Pesten, könnyei

és hajának jó szagú fodrai, kezének meleg érintései és kis lábának nyomásai mind
a tied, többé nem kell arra gondolnod, hogy bús élted női mosollyal földerítsed,
barátnét szerezz elhagyott kalamárisod számára, aki a tintásüvegből is úgy
nézeget feléd, mint a nagy mindenség a legkisebb vízcseppből: ekkor jön a
véletlen, e költőietlen és sokszor kigúnyolt segítőtárs. Hermina kápolnájában
hiába esküdtél örök hűséget, rejtelmes éjjel, holdfényben tett fogadalmak
elfelejtődnek. Ah, csupa esküszegő jár közöttünk!)
Florentin előkelő és gazdag hölgy volt, férje a nemrégen elmúlt hadjáratban
veszíté életét, de több példányban megmaradt az ódon belvárosi házban, ahol
Florentin, anyja társaságában, életét töltötte. Florentin édesanyja az elhunytat
képviselte. Féltékenyen őrködött özvegy leányára, és sétáiról, a cukrásznál való
mulatozásairól mindig pontosan megkérdezte.
Florentin jó gyermek volt, és a színházból, hol megismerkedésünk történt,
sietve haladt hazafelé, komornája kíséretében. Félt azonkívül az arcképektől,
amelyek az elesett hőst a falakon ábrázolták. S midőn eleinte néha rám-rám
kezdett gondolni otthonában, a hosszú délutánokon, férjének egy nagy pipája a
csibuktartóból mindig lehetőleg a lábára esett. Ilyenkor gyorsan elsuhantak a reám
való gondolatai, mint alkonyati tó vizéről a megzavart vándordarvak. Ám a
vadmadarak is visszatérnek, ha a csöndes éj leszállott, és Florentin a szentkép
alatt égő mécses bizonytalan világosságánál, hol már Gretchen is bűnbe esett,
hosszan és melegen gondolt rám ágyában. Én ez idő tájt az aranymívesné ablaka
alatt csavarogtam, és minden ok nélkül meg akartam halni.
Florentin addig gondolt magában mindenféle kedves dolgokat, midőn senki
sem vigyázott reá, míg elhatározta, hogy enged odavetőleg tett kérésemnek. Előbb
egy álmos délutánt a budai rác templomban töltöttünk, majd a régi katonai temető
sisakos fejfái között bolyongtunk máskor, hol Hentzi vitézei nagyokat hallgatnak
a fűben. Rozsdás sírkerítéseknek támaszkodva védelmezte erényét, becsületét,
drága nyugalmát Florentin, míg én lehajtott fővel állottam meg előtte,
szórakozottam hallgattam, s az aranymívesnére gondoltam…
– Én nem vagyok olyan nő, mint a többi…
– Én nem tudok léhán, könnyelműen szeretni…
– Én komoly, csendes, szinte szomorú teremtés vagyok…
– Semmim sincs, csak a nyugalmam…
– Miért akarja feldúlni életemet?
Csöndesen bólogattam. Ah, hányszor hallottam már nők ajkáról az ehhez
hasonló szavakat.
– Szerencsétlenné tesz – sóhajtotta, midőn hozzám simult.
354
– Meghalok, ha elhagy. Ígérem magának, hogy meghalok – mondta

alkonyattal, midőn a katonafejfák olyan komoran állongtak körülöttünk, mint
becsületben megőszült férfiak, s nézik a szemük előtt lefolyt hitványságot. Tán
egy öreg generális közbe is szólott, de hangját nem hallotta senki. Unottan
búcsúztam, és a lóvasúton a kocsis mellé ültem, hogy továbbá ne
kompromittáljam Florentint. Ő a kocsi belsejében ült, és némán, hosszadalmasan
nézett, mint a végzetét.
Egy elhagyott utcácskában elbúcsúztunk.
– Eddig nem is vettem észre, hogy kicsinkét már őszül a haja – mondta
végtelen gyöngédséggel, és szelíden megsimogatta a fejem.
Sokáig nem akarta elengedni a kezemet. – Ugye, nem hagy el? Ugye,
szeretni fog mindig? – csengett finom hangja, mintha egy királynő könyörögne
hóhérának.
Oly előkelő és finom volt, mintha melegházban nevelték volna. Ah, talán
nem is tudta, hogy milyenek a férfiak! S egyszer délután sokat beszélt az
utazásairól, nagy Londonról és Skóciáról, ahol a vadászkürt úgy zeng, mint a
Stuartok alatt, s évszázados szokások uralkodnak a falka körül; dalos Nápolyról és
a Földközi-tengerről, amelyben nyári éjjel a csillagokat akarta megszámlálni;
postakocsin kelt át a svájci határon, és egy útszéli kolostorban azért a férfiért
imádkozott, akit majd a végzet hozzá küld, hogy szeretettel és gyöngédséggel
vegye körül…
– Olyan a hangja, mint a gordonkáé. S ezt nagyon szeretem – mondta, és
szemét lesütötte.
Ah, végre eltűnt alakja a sarkon, mintha egy kedves álom lassan elszáll a
reggeli madarak lármájára. Kétségbeesetten futottam az aranymívesnéhez, mert
már két napja nem láttam. Sírva szaladtam fel a lépcsőkön, a lába elé vetettem
magam, de ő hidegen felállott a karosszékből.
– Már késő. A lovag pontosan jelentette a katonai temetőben történt
kalandját. Utálom, megvetem.
El akart menni. A ruhájába kapaszkodtam.
– Az a nő azt ígérte, hogy megöli magát, ha elhagyom… Akkor minden jó
lesz?
– Talán – felelt szerelmem, és a szomszéd szobába ment.
Egy hét múlt el. Florentin mindennap írt, és én nem válaszoltam. Reggel a
Pesti Napló-ban öngyilkosságok között böngésztem. Végül virágokat küldött,
amelyeket nem fogadtam el.
355
De egy napon mégis találkoztunk, megsajnáltam, megesett a szívem

végtelen szerelmén. Elhatároztuk, hogy Bécsbe szökünk a gőzhajóval, hogy
egymásnak élhessünk az ismeretlen városban.
Az éjt az aranymívesné ablaka alatt töltöttem. Nagyon boldogtalan voltam.
Magamban erősen sírtam. És reggel, midőn Florentinnal a bécsi hajóra
szállottunk, ahhoz lett volna kedvem, hogy a szőke folyóba ugorjak, míg távol és
közel, a hajó fedélzetén és Florentin szemében a tavasz ragyogott.
Istenem – gondoltam magamban –, igaz, hogy nagy szamárság, amit
cselekszem, végképpen elveszítem egyetlen szerelmemet, az aranymívesnét. De
hát nem lehet rossznak lenni és kegyetlenkedni egy szerelmes asszonnyal.
Florentin a nászutasok tündöklő kedvével álldogált mellettem, és végtelen
boldog volt, mikor egy hal kidugta fejét a vízből.
– Ezer forintot hoztam magammal az útra – mondta később. – Vajon elég
lesz?
Felbiggyesztettem az ajkamat.
– Korábban is ideadhatta volna a pénzt – mormogtam. S arra gondoltam,
hogy elküldtem volna az aranymívesnének. Tán kibékül vala.
Amannak olyan sűrű, fekete haja volt, mint a négereknek, és olyan illat
áramlott a testéből, mint a széna között a nyári délután – ez szőke volt, mint egy
moszkvai szentkép, és tiszta és hűvös, mint télen a hegyi folyók a vízmerítő
léknél.
És én olyan szomorú lehettem, amilyen szomorú talán még sohasem voltam
életemben. Elvesztem, gondoltam magamban, mint a cirkuszi művész, midőn
szédülni kezd a trapézon. A nők kezébe kerültem.
(1914)
A nők könyvéből
…Hónapok óta figyelem szobám ablakából az alkonyati ég felhőit s az
éjszaka bús, kis szemeit, az elhalványuló és feltünedező kis csillagokat.
Miért van az, hogy a felhőknek mindennap más alakjuk van, és miért
ragyognak fel minden este a csillagok oly ifjan, frissen, mintha az ifjúság vizéből
ittak volna?
Nincsen két egyforma felhő, sem egyforma csillag. A falevél és virág sem
egyforma. Más a szél, ha délről jön, és más, ha nyugat felől fúj. Semmi sem
egyforma a világmindenségben. És én, szegény bolond, egy darabig azt akartam
hinni, hogy egy nőnek a szíve hasonló az én szívemhez; ugyanabban a
356
másodpercben üt bent a kis kalapács, mint az én ingfodraim alatt; ugyanolyan

vérsejtek szaladnak széjjel az erekben, és a gondolatok, ezek a furcsa felhők,
egyalakúak az én gondolatommal.
Az én gondolatfelhőim borús táj fölött szálladoznak mostanság, mint fáradt
vándormadarak a nagy síkság felett az őszi alkonyatban.
Az én kedvem egy vén ember kedve, aki prémjevesztett, macskabőr
bundácskájában összegubbaszkodva üldögél az odvas jegenyetőkén, őszi
reggelen, mikor a derek úgy csillognak a fázós almafán a felkelő napban, mint a
hamis nők szeme – és a vén emberke görbe botocskájával mindenféle vonalakat
húzogat a földre, mintha azon régi szemekre gondolna, amelyek egykor
Madridban egy erkélyről, fekete legyezőcske mögül reá pillantgatának.
Az én éjszakám egy furcsa dáridó, amelyet egy régi vár alatt, a
domboldalon, elhagyott temetőben tartanak az éjféli óra felébredő halottai, vén
borospincék beomlott falai alatt, széthullott hordódongák fölött, a mécses
lángjától bekormozott falmélyedésben ül egy sípos, és mindig, mindig ugyanazt a
nótát fújja; piros arcú, fehér üstökű, sárga csizmás lengyel vitézek részegen
dőzsölnek, és sarkantyút pengetnek.
Tehát abban az időben, az Aranykéz utcában, a numero 7-ben lakván, a
felhőket, a szeleket és a csillagokat nézegettem, tömérdek bort ittam a „Zöld
flaskó”-nál, hogy felejtsek, és mindig az aranymívesnére gondoltam, aki hűtlenül
elhagyott.
Kraloványi, a színházi súgó, aki a hangászokon kívül egyetlen barátom volt
ez idő tájt, kis termete és rossz tüdeje mellett is úgy ivott, mint egy lyuk, kockás
nadrágját és rossz kabátját óhajtotta mindig nekem ajándékozni, mert véleménye
szerint a ruhának bűvös ereje volt, benne szabadult meg a kínzó szenvedélytől,
amely L. Róza, a nemzet ünnepelt művésznője felé vonzotta, a súgólyukban
gyakran eltévesztette a sort a szerelmi vallomások miatt, amelyeket fojtott hangon
elmondott őnagyságának, midőn az némi szünetet tartott a játékban, és Szigeti úr
egyetlen szót sem kaphatott szerepéből. A nagy Róza néhányszor a súgólyukba
rúgott, és véleményem szerint ez gyógyította ki Kraloványit végzetes
szenvedélyéből, nem pedig a kockás nadrág.
Itt a kis súgó sok tekintetben hasznomra volt. Hányszor ültem íróasztalom
mellett, félbenhagyott munkám fölött, midőn lábamat keresztbe vetettem,
homlokomat kezembe hajtottam, mint a Childe Harold szerzőjét ábrázolták az
egykori acélmetszetek, és szürke pantallóm és könnyű félcipőm között violaszínű
harisnyámat bámészan bámultam, míg egy kis csontos kéz a vállamra nehezedett,
és egy sípoló hang fülembe tört: – jó lord, inkább gyerünk a „Flaskó”-hoz –,
máskor, ha a loppal jövő elérzékenyülés a hangászok öreg tanyájáról sétálni vitt a
357
Duna-partra, mint egykor Eugent Moszkvában, hű bajtárs kísérte lépteim nyomát

azokon a helyeken, ahol legmélyebb a folyam. A gesztenyefasorban, midőn a
városerdő lombjai alá vitt bánatom, mellettem ügetett, mint egy kiskutya – s
együtt álldogáltunk éjfélkor egy ablak s egy erkély alatt, ahol már a tavasz
cserepes virágai nyújtogatták száraikat a napocska felé, ha ez délután bepillantott
a Belváros sötét utcáira.
– Elmúltak az aranjuezi szép napok – mondta barátom, mivel minden
hasonlatát a színészet köréből vette.
Csendesen továbbmentünk, mint a néma szerzetesek Don Cézár-ban,
képzeletben vittük a gyertyaszálat halott társunk teteme fölött, és halkan súroltuk
fapapucsainkkal a Váci utca kövezetét. Kraloványival még sohasem beszélt senki
emberi módon, a színházban ez idő tájt oly magasan hordozta orrát a „2-ik őr”
személyesítője Shakespeare szomorújátékában, mint Viktória császárné udvari
színésze, az aktorok napközben is Hamlet bő köpenyébe burkolták királyi vállukat
a „Griff” szénahulladékos kapubejárata előtt, öltözés közben sörért küldözgették a
súgót, és az írók a Vörösmarty páholya alatt álldogáltak a nézőtéren, bár
Széchenyit már utolérte másvilági útjában a színházi estvék egykori nevezetes
bírálója… Az aranymívesnének egy dragonyos csapta a szelet, fehér köpenye
gyakran surrant ki esténként az aranymívesék házából, és a sarkantyúinak pengése
lassan távolodott az Aranykéz utca néma házai alatt. A kis súgó nyakába
borultam, szívem mélyéből felzokogtam, éjjelente pisztolyaimat zsíroztam, hogy
gondolatban a dragonyos mellébe küldöm az ólmot, a milánói hadjárat emlékérme
alá, vagy saját homlokomnak irányítottam a csövet, hogy szétrepesztem azt
egyetlen ujjmozdulattal, mint Teleki László – és a kis súgó, drága jó barátom, egy
estén megindultan vette ölébe szomorú fejem a bormérésben.
– Kutyaharapást szőrével – mondta az önfeláldozás hangján. – Holnap
bemutatom neked Irmafyt.
Irmafy a színház tagja volt, és tavasz óta egy fedél alatt élt barátommal.
Vidékről jött, ismeretlenül ődöngött a színház környékén, kerekre nyitott szemmel
nézte a lóvasutat, és a kiragasztott színlap alatt könnyeset, nagyot sóhajtott, mint a
vidéki színésznők szokták a pesti színházak előcsarnokában. Egy második Déryné
volt szegényke, ha többet foglalkoztak vele, mint amennyit megszokott a
társaságban, ha csekélységem vagy Kraloványi művésznőnek vagy napsugárnak
szólította a „Flaskó”-nál, ha kezem kezében felejtettem, vagy arra céloztam, hogy
nemsokára színdarabot írok, amelyben némi sikere lehet a súgó feleségének:
Irmafy kisasszony nyomban elbizakodott, kedves kis orra hegyesebb lett
mindennapi alakjánál, mellecskéjét kifeszítette, mint a fecske, bár szeme
alázatosan csillogott még, és lábával, kezével tett érintései a hő szerelem
358
kifejezései voltak: titkon máris arra gondolt, hogy a Fáy András szeretője lesz,
hintón viszik át a Lánchídon Budára, egy nyaraló kertjébe, ahol piros nadrágos
zenészek vonják Lavotta dalait, a házigazda fekete magyar ruhában elhunyt
kedvesét gyászolja, fia növendék egy bécsi katonaiskolában, és rövid ruhás
kisleánykájának gondos, szerető, második anyára van szüksége, ki az elhunyt
édesanyát pótolja… Vagy grófok jönnek a váci vonattal Párizsból, akik majd
karonfogva vezetik a Redout-bálon, és franciául beszélnek hozzá. Vagy egy
befolyásos szerkesztő lesz rabja szoknyafodrainak…
– István főherceg igen jó barátom. Alkalommal majd bemutatlak neki –
mondtam halkan, titkon Irmafynak, mikor a kis súgó először hozta magával a
„Flaskó”-ba.
Másnap kedvesem lett, és csaknem egy hétig jártunk boldog hármasban
tavaszi kirándulásra a budai hegyek közé, a városerdőbe, a gyönge és hűvös
pázsitra teveszőrt terítettünk, és a legnagyobb boldogságom volt kis lábáról
leoldani a félcipőt.
Majdnem felejteni kezdtem már Estellát, az aranymívesnét, a fehér
köpenyeges dragonyost, a kedves, jó aranymíves urat, midőn az asszony egy
napon megjelent lakásomon, s visszakövetelte emléktárgyait: szentséges kis
arcképét és drága ingét.
Sokáig sétáltunk ezután a Duna-parton.
Alkonyat volt, messze egy hajót vontattak felfelé, és a hajósok oly
egyhangúan kiáltoztak, mint az Ali baba meséjében az öszvérhajcsárok.
Szótlanul lépkedtünk egymás mellett, s a gondolatainkat próbáltuk ellesni.
– Estére eljöhet hozzánk vacsorázni! – mondta az aranymívesné, és gyorsan
elbúcsúzott.
Természetesen nem mentem el, mert Irmafyval volt találkozásom egy
városszéli fogadóban, hol a lövészek tekézni szoktak.
Reggel, felnyitván szemem, az ágyam mellett az aranymívesnét láttam
térdepelni, amint vigyázatosan simogatja a takarómat.
*
E kis naplójegyzet annyira megnyerte tetszésemet, hogy kísértésbe jöttem a
Hajnalka által szerkesztett Nők könyvé-ben elbeszélés alakján ismét elmondani.
(1914)
359
Egy Aranykéz utcai éj emléke

„…Az Aranykéz utcában egy napon öngyilkos férfiú holttestét fedezte fel
Sneider rendőrségi biztos. A numero 7-ben történt az öngyilkosság, éjszaka –
nagy vihar volt Pesten –, és a házmester a pisztolylövés dörejét csupán
félálomban hallotta. Éjfél után egy vagy két órát vertek a belvárosi templom órái,
midőn K. Károly, divatos elbeszélő írónk Aranykéz utcai lakásán önkezűleg véget
vetett életének…” (Az egykorú hírlaptudósításból.) – Éjjel, estve és napközben,
midőn a magányt jó barátnak választottam: papirosszeletekre, amelyekre máskor
gondolataimat szoktam felróvni, ilyenféle hírlapi közleményeket fogalmaztam a
saját halálomról. Ah, ifjúság, amely csak tegnap szöktél el mellőlem, hitek,
rajongások, rövid, boldog délutánok és álmodozások a pamlagon, értelmetlen
vallomások séták közben vadgesztenyék alatt, egyszer: szökés, a Dunán,
gőzhajóval Vácra, napfényes tavaszi délután, a habok fodrai oly nyugodalmasan
locsolgatták a gőzhajó oldalát, mintha a végtelenségig tartana utunk a szökevény
aranymívesnével, a hegyek szinte megadással közelegtek a folyam partjain, és a
falvak kora tavaszi napfényben fürdöttek, öreg hajósok kipödörték fehér
bajuszukat, és a gőzhajó, amely egykor Kossuth Lajost hozta Bécsből, olyan
ünnepélyesen pöfögött, mint az orgona a koronázási templomban, midőn felséges
királyunk fejére feltette a prímás a koronát – négy óra felé mindenféle
szomorúságok jelentkeztek a partokon, köd és elvesző napsugár, a folyam hátán
az aranyszínű csipkék, a menyasszonyruha fodrai, az aranyos harisnyakötők és
piros színű félálmok a kedves nő szívére hajtott fejjel, midőn szinte esztendők
mély aluvásából, egész eddigi életem bánatos, hideg és ködös hajnali miséjéből
felébredve kérdeztem, hogy mennyi ideig szenderegtem a meleg szív fölött, a nő
felelte: – egy pillanatig, kedvesem –, és az álom mégis telve volt
megfejthetetlenül szép képekkel, piros bajuszú kisemberekkel, és szán csilingelt
valamerre, kis falvak tornyaiban lakodalmi harangozás, pajkos falusi fiúk
másznak át palánkokon, és a vörös bajuszú kisember egyszerre csak rongyos
vándorló eldobott, fakó kabátját veszegeti magára, tavaszodik, fél az olvadástól –
és a kedves nő ajka szememre tapadt:
– Álmodj tovább a hóemberekkel. Magam is szundikáltam egy kicsit. Tedd
a szívemre fejed.
Naplóm, életem torz tükörképe, telve mindenféle álmokkal, feljegyzésekkel,
amelyeket manapság – öngyilkosságom felé közelegve – szinte meg sem értek.
Dandy voltam a Váci utcában, és a narancs magvait hordtam lila színű mellényem
360
zsebében, amely magvakat az ő szája választott el a gyümölcstől. Az ingem

hímzése alatt amulett függött nyakamban, amely az ő drága keblén foglalt helyet
egykor. S estve, mielőtt alvásra hunytam volna szemem, az amulettet ajkamhoz
szorítottam, s így ringatóztam álomba tarka képzetek szárnyain. Zsebkendője és
fehér inge, amely egykor már testét érintette, valamint a kis koszorú, amely sötét
hajzatából volt fonva, imakönyvébe préselt virágok, amelyek keblén illatoztak és
a drága művű gyűrű, amely egy régi Medici ujjáról az ő közvetítésével az én
kezemre került – és minden, amely körülvett, anyám szomorú arcképe a falon,
amelyre titkos látogatáskor hosszú, áldó pillantást vetett, fegyvereim a kifeszített
leopárdbőrön, török pisztoly, amellyel öngyilkosságot akartunk elkövetni és az úti
takaró, amelybe ő hímezte névbetűimet: éveken át azt szolgálták, hogy az
otthonlét óráiban csupán reá gondoljak. Aztán mégis elkövetkezett a nap, midőn
Estella, az aranymívesné miatt öngyilkosságra tökéltem el magam.
Természetesen: ismét játszottam.
Egy hetyke bajuszú frank úr üté fel tanyáját a „Török Tsászár”-nál, ahová a
szerb disznóhajcsárok szoktak járni. Néhányszor meglehetős eredménnyel
kergettem a labdát a zöld mezőn, óarany dukátok kerültek birtokomba az Alsó-
Duna melléki országokból, amelyekre az istenanya képe volt verve. Az
aranymívesné, aki minden búmat, bánatomat és örömömet megosztá velem –
szinte szent áhítattal függesztvén barna szempillák alá rejtett szemgolyóit
napbarnított arcomba, midőn éppen a legnagyobb hazugság hagyta el számat –, a
nyert aranyakat mindig hosszú harisnyába akarta számomra eldugni, amelyet a
ruhásszekrény külön rejtett fiókjában őrizne meg. – (Természetesen a
legmesszebbről sem környékezé a gondolat, hogy az aranyak kézügyességem,
illetőleg játékbeli szerencsém révén jutottak erszényembe, amelyet ingem alatt
viseltem. Jól hajtanak az irodalmi agarak: mondogattam, Aigner Lajos műveimet
felvette a Zöld könyvtárba, s innen származtak Mária tallérjai.) Nagyon szerelmes
lehettem az aranymívesnébe, hogy néhány darab aranyat olykor csakugyan
gondjaira bíztam. Estella – bár igen vagyonos úrnő volt – gyermekes
boldogsággal csókolta meg a pénzeket, és könnybe borult szemmel mondogatta,
hogy sorsa szerelmem révén akkor is biztosítva volna, ha történetesen szegénynek
születik.
– Ugyebár, eltartanál engem? – mondta felcsattanó boldogsággal. – Hisz a
szeretőd vagyok! A kitartott rongy kedvesed vagyok. Utca lánya, lovas katonák
csizmatalpa, szemétdombok virága vagyok. De te eltartasz engem.
Így örvendezett a gazdag és tiszteletre méltó Estella aranyainak, amelyek
századrészét sem tették ki azon nagyobb összegnek, amellyel ő a nyár folyamán
megajándékozott. A titkos helyre dugott harisnyába boldog-boldogtalansággal
361
eregette újabb aranyaimat, és már nem messzire volt a nap, midőn az egybegyűlt
pénzösszegen tekintélyes síremléket emeltet boldogult édesanyám sírja felett, a
budai régi temetőben.
A frank úr megjelenése aztán végét vetette játékszerencsémnek. Olyan
bajusza volt, mint a muskétásnak lehetett a Dumas regényében, és nyugodt
mosollyal ajkán úgy dobta a labdát, mint maga az ördög. Addigi jólétemnek
egyszerre vége volt, éjjelente gyilkosságra, rablásra gondoltam sétáimban, a
csendes pesti utcákon, midőn fillér nélkül elhagytam a kávéházat, másnap francia
fodrászomat sem tudtam fizetni, és a „Sas”-ban adós maradtam ebédem árával.
Champagne borát nem nyitották ki vacsorámhoz, és nefelejcseket sem küldhettem
mindennap imádott asszonyomnak. Az előkelő gavallérból nyomorult koldus lett,
aki teljesen pénztelenül ődöngött a főváros utcáin.
Estella már megrendelte a sírkövet egy híres szobrásznál, és kérte, hogy
egészíteném ki a harisnya tartalmát újabb aranyakkal.
Egy estén, midőn zálogba vetett amulettemért kapott összeg is elúszott a
„Tsászár”-nál, csúf, fergeteges idő fogadott az utcán, midőn szokás szerint pénz
nélkül léptem ki az éjféli órában. Az utóbbi időben sohasem voltam éhes vagy
szomjas. Most mindkét érzés kínozott, holott vacsorára meglehetős jó étvággyal
fogyasztottam egy kakast a Csigerszky-féle pincében. A borbélytányérok
zörögtek a szélben, mint Don Gunárosz verseiben, és kegyetlen hideg áramlott a
Duna felől. Ekkor eszembe jutott a harisnya, amelybe Estella aranyaimat
eldugdosta. Egyszer véletlenül meglestem a titkos helyt a szekrényben, hol a
harisnya az aranymíves úr tudtán kívül lakott. S ah, már sokszor leírták a
regényekben a hasonló lelkiállapotokat.
Az esőcsatornán felkúsztam az aranymívesék erkélyére, mély csend volt
Pesten mindenfelé. Az ablakot benyomtam, és a kulcsot megfordítottam. Szinte
önkívületben feszítettem fel zsebkésemmel a régi szekrény ajtaját az ebédlőben,
néhány pillanat múlva birtokomban volt a harisnya. Aztán nyugodtan,
lelkiismeretfurdalás nélkül siettem vissza a „Török Tsászár”-ba, hol reggelig
játszottam.
Midőn ágyamban felébredtem, az aranymívesné állott szobámban. Egyik
kezében az imakönyv – amint a vasárnapi miséről jött –, a másikban a megtalált
üres harisnya. Az arcán végtelen bánat…
– Estella! – kiáltottam kétségbeesve.
De ő csendesen eltávozott.
Gyönge gyöngyvirágillat maradt utána.
(1914)
362
A vadmacska
Emléki, akiről már egyszer írtam valahol, egy napon megtudta, hogy egyik
leánya, Estella nevű, aki a Bakonyban, egy kis falucskában nevelkedett anyjánál,
tizenhat esztendős lett, és apjával megismerkedni óhajt.
Emléki romantikus ember volt, egy régi szép korból maradt Budapesten,
borzas köcsögkalapjában és fodros ingével. A halántéka fehér volt, mint
decemberben a hegyoldal, és arca, homloka, régi szenvedélyes szeme hűvös és
friss, mint a vén híd cölöpei alatt vágott lék a hegyi patakon, ahová alkonyattal
vízmerítés céljából járnak az asszonyok. Olvasás közben fekete csonttal kerített
üveget tett a szemére, s arcának kifejezése szinte megszentült, elborongott, mintha
sohasem hazudott volna egyetlen nőnek sem életében. Különösen tiszta
fehérneműt, régimódi kabátot hordott; a füle mellett keményen hátrafésülte haját,
mint Festetich Tasziló, és vékony, aranygombos sétapálcájára sohasem
támaszkodott teste súlyával. A kabátjára néha rezedavirágot tűzött, és arra
gondolt, hogy végül nőért fog meghalni… tavaszi hajnalon, midőn Szent Teréz
tornyában megkondulnak a harangok, és a Nagymező utcai mulatóhelyekről a
táncosnők, és énekesnők a hajnali misére sietnek az átvirrasztott éjszaka után.
Egykor sok idejét fecsérelte el e nők között; volt lovag, és volt bőkezű vendég.
Olykor, ha rosszul ment sora, hajnalban a virágárusasszony kosarát vitte szerelme
után; sorsa fordulásával az éjjeli ékszerésztől gyűrűket vásárolt a
virágárusleányoknak. Ugyanezért azt gondolta, hogy hajnalban hal meg, midőn az
ének és a zene már elpihent, és az énekesnők ráérnek egy halott látogatására.
Később komoly ember lett Emléki, virzsinia szivarját otthon szívta el
hónapos szobácskájában, és a füstbe bámulva, orosz regényhős módjára,
végiggondolt életén. S ekkor az jutott eszébe, hogy falura megy meghalni, a
vadfűnek különös jó illata van az elhagyott temetőkben. A kútnál piros lábú leány
dalol, és a patakban ingeket mosnak a menyecskék. Alkonyodik, a téli köd
összekeveredik a falusi kémények füstjével, és a halál, mint egy nagycsizmás vén
paraszt, bandukol a fagyos, sáros országúton… Nyomban elindult tehát, midőn
tudomására jutott, hogy Estella elérte tizenhatodik életévét. Valamikor
kétesztendős korában látta a gyermeket a bécsi pályaudvaron. Halott arcú, fehér
bőrű, alvó gyermek volt Estella az anyja karjában, piros pettyes ruhácska volt
rajta, mint a katicabogár szárnya.
…Estve volt, mikor a faluba megérkezett. A Bakony zúgását már félórája
hallotta, amint a személyvonat egy-egy kis állomáson pihenőt tartott. Valamikor
utazott már erre – a katicabogár anyjához –, francia illatszerrel dörzsölte akkor az
arcát, kézitükörben haját igazította, a kesztyűjét sokszor felhúzta… A hölgy az
363
állomás végén várta, mantillkában, barnás, harmatos őzszemét ijedten rászögezte,

és félcipőjén a csokor mint egy kis kutya figyelő fülei. Most ugyanazon a helyen
Estella állott.
– Az anyácskám beteges, és az estve hűvös – mondta Estella, midőn
férfiasan megrázta apja kezét.
Emléki bizonyos mélabúval közeledett régen látott leányához. (Francia
regényekben olvasott már ilyesmit.) A homlokát akarta megcsókolni Estellának,
de később a kezét vonta az ajkához. Csontos, hosszú ujjú keze volt a leánynak,
mint egy apáca-fejedelemasszonynak, aki örökké figyelmeztetőleg emeli fel az
ujját. „Tőlem való” – gondolta búskomolyan Emléki. Hisz az asszonynak kis,
gömbölyű, madárfészek-tenyerű keze volt. Nagy, szenvedélyes, barna szeme,
mintha örökösen meglepetést ígérne. Az orrán néhány falusi szeplőcske, mint a
nyárfaleveleken a ragya. A száját csókra, imádságra és sírásra teremtette a
természet, nem pedig a céltalan beszélgetésre. A haja barna, és két szárba fonva; a
homlokán némi merengés, álmodozás és szomorúság, mint a gyermekek
homlokán, akik az apa távollétében nőnek fel.
A hárászkendője alól egy régebbi fényképet vett elő – amelyen Emléki
magyar ruhában állt a fotográfus csöve elé –, lopva összehasonlította az apjával.
Az erdőszélen vezetett útjuk, egy keskeny ösvényen. Emléki karon fogta a
lányát:
– És nem félsz a Bakonytól, hogy mindig zúg?
– Mi itt falun semmitől sem félünk. A kísértetet ismerjük, a bagolyhuhogást
megszoktuk, a kéményben lakó öklöndöző öregembert kipörköljük őszidőben,
mielőtt a fűtést elkezdenők. Csupán a vadmacskákat nem szeretem.
Egyszerűen, nyugodtan beszélt Estella, mintha tizenhat év óta ez idő tájt
mindig az apjával sétált volna az erdei ösvényen. A füle mellett egy hajszál mint
egy hosszú vadfű lengett. A kendőjének – vagy a nyakának – almaillata volt, mint
télen a kamaráknak. Hegyes orrú, magas sarkú cipőjében hosszúkat lépett; a cipő
orra lépésenként úgy tűnt elő a fodros, fekete szoknya alól, mintha egyetlen szót
sem akarna veszíteni a társalgásból.
– Tehát a vadmacskák – folytatta Emléki. – Én még sohasem láttam
vadmacskát.
– Valamivel nagyobb, mint a házimacska. A feje és a füle kifejlett, a szeme
félelmetes, és úgy tud sírni, mint egy gyermek. Látszólag céltalanul futkosnak ki
és be a faodúkba, holdas éjszakákon, de ha a vándorlegény megáll, a vállára
ugranak. Minden éjszaka egy vadmacska ül az ablak elé, a korhadt ecetfára. Zöld
szemével egész éjszaka az ágyamba néz. Miután sem én, sem anyám fegyverrel
nem tudunk bánni… Ezért kérettük.
364
– A vadmacska – sóhajtott még mindig regényesen Emléki. – Ha nem

tévedek, az anyádat fiatal korában vadmacskának neveztem, mert gyakran
összekarmolt. Vagy talán más volt?
Estella erősen az apja karjába kapaszkodott.
– Nem tudom, hogy szeret-e engem? – szólalt meg, és nagy, fénylő
harmatos szemével, gyermekes bánattal az apjára nézett. – Ám, ha egy kicsit
szeret, megszabadít a vadmacskától. Nem alszom, és arra gondolok, hogy Mátyás
király vadászkastélya mellett, az erdőben van egy feneketlen kút.
Emléki megsimogatta a homlokát, mintha a múltat hessegetné el magától.
Elkomolyodott.
– Van fegyver a háznál?
– Egy régi katonapuska, és mindig töltve.
A házhoz értek, amely olyan volt, mint húsz esztendő előtt. A falusi házak
nemigen változtatják külsejüket egy-két emberöltő alatt. A kisajtó ismerősen
nyikorgott, mint egy megvénült atyafi, a szomorúfűz ága a földig ért, és a kémény
félrebillentette a fejét, mint a karosszékben az öregemberek. Ő fekete ruhában
volt, mint mindig, hosszú fűzőben, és kis kendőt tartott a kezében, mint azon az
olajfestményen, amelyet leány korában festett róla egy vándorpiktor. A szeme
körül pókhálók, mint egy régi ablakon, amelyet nem nyit ki senki. Az arcán a
nyugalom, a gond és az emlékezés, mint három jó barátok üldögélnek őszi délután
a dércsípte lugasban. A hangja csendes, mint az őszi szélben az erkélyen kopogó
eperfa hangja.
Éjjel Emléki leánya ágya mellett ült. Estella a kispárnákat szerette, és

furfangos szalagokat fűzött beléjük. A paplan sárga selymére hétágú korona volt
pirossal hímezve; imádságoskönyv, viaszgyertya az éjiszekrényen. A pohárban a
víz hidegen csillogott.
– Hol van a vadmacska? – kérdezte Emléki, aki huzamosabb ideje ült egy
foxterrierlábú fotelben, és a térdén egy régi Werndl-féle katonafegyvert tartott.
– Legyen nyugodt, apám. Hisz még éjfél sincs. Anyámmal néha reggelig
elbeszélgetünk e helyen. Tudja, miről beszélgetünk?
– A vadmacskáról – mondta szórakozottan Emléki, miután a leánya kezét
megsimogatta.
– Korántsem. Magáról beszélgetünk.
Emléki lehajtotta a fejét.
– Alig hihető.
Estella erősen fogta az apja kezét.
365
– Mindent tudok önről, apám. Tudom, hogy fiatal korában a nők nem
hagyták rendes, becsületes életet élhetni. Nyugtalanították, csalogatták,
mindenfélét hazudtak önnek. Egybe nagyon szerelmes volt, s ezért évekig ivott,
bánkódott, elhagyott városrészekben lehajtott fővel csavargott, a hidakról hosszan
a vízbe pillantott. Esténként mintha mindig láttuk volna önt, amint kibontott
köpenyegben, szemére húzott kalappal megy a házak fala mellett Pesten. A
szemében csalódás, bánat. Ó, hogy szerettük volna ilyenkor megfogni a kezét,
hazahozni. Szép nő volt?
– A legszebb, de már elfelejtettem.
– Nos, én majd beszélek magának róla, ha beköszöntenek a téli napok, és az
erdőn hó föd mindent. Csak a mi kályhánkban piroslik egy parázs, mint az
emlékezet.
Emléki a sarokba állította a fegyvert. Megnézte az óráját.
– Éjfél.
– Még nincs éjfél. Ha elhallgatunk, halljuk a falusi toronyban a harang
kongását. Mindig tizenegyet ver…
– Sokat szenvedtem. Nőktől. Élettől. Önmagámtól.
Estella felült az ágyban.
– Adja ide a kezét, és ígérje meg, Hogy ezentúl becsületes ember lesz.
Emléki elnevette magát.
– Remélem, nem találta ki az anyád, hogy tömlöcben is ültem?
– Mindig szerettük magát, mint egy tékozló fiút. Tudtuk, hogy egyszer
visszatér. Maradjon nálunk, velünk. Ígérem, hogy anyám csendes lesz… És
egyszer majd férjhez ad engem.
– Megpróbáljuk… Itt minden a régi, mint fiatal koromban. Sokat néztem
innen az alkonyt, az ablakból. De a vadmacskát nem látom.
– Ön a vadmacska, apám. Maga ült a holdas éjjeleken az ablakom előtt, és
engem nézett. Igaz, hogy nézett, rám gondolt, szeretett? Hisz mindig magáról
beszélgettünk.
Emléki megsodorta a bajuszát, bár ez nem volt szokása, rezignáltan nevetett,
megsimogatta Estella haját.
– Vadmacska vagyok – dörmögte. – Télire leöljük a malacot, akit este az
udvaron láttam.
(1915)
366
Fehér holló a tornyon

Az álmok, e drága szélhámosok a falusi téli estéket éppen úgy szeretik
látogatni, mint a városi vizitszobák kályháinak pirosló vasajtaját, amelyre nagy
bajuszú kutyákat és szőlőfürtöket alkotott a vasöntő. Az álmok mindig
vámmentesen, szabadon közlekedtek az országban, a kocsi, amely őket ide-oda
szállította, orgonavirágos keréken gurult. Útközben, a keresztutaknál vén mezei
csőszök állongtak a holdfényben a rozstábla szélén, és hosszú botjaikkal mutatták
az utat, merre vegye útját az álomkocsi, amelyen minden feltalálható volt, mint
egy nagy panorámában. Faragott diófa deszka, amilyenből rendes, meggondolt
emberek a koporsójukat rendelik – a férfiak álmai, rózsaszínű,
púderesskatulyákhoz hasonlatos szekrénykék őrizték a nők álmait. Az elhagyott
torony lakói: a baglyok fáradhatatlanul vitték a hintót, faluban, városban kidobtak
egyet drága ajándékaik közül a hintó utasai – özvegy Morvainé egy nyár végi
éjszakán illatszeres üvegecskét talált az ablakában a hervatag virágcserepek
között, az üvegre virágkosár volt rajzolva és nefelejcskoszorú, mint a szívekre a
régi fametszeteken. Amint a dugót kihúzta a palack nyakából, mindenféle
bolondos illattal telt meg a háza.
Holott ez a bizonyos Morvainé azon özvegy asszonyságok közé tartozott,
akiket szeretnek a férfiak a haláluk utáni időre elképzelni. Mindig fekete ruhában
járt, és a régi városka barna házai között, amelyek olyanformán voltak egymás
mellé és egymásra halmozva, mint a dominókövek, gyászfátyola ellengett a
visszhangos utcán, hogy az emberek a halottas szoba viaszgyertyáinak füstjét
ismét érezték, és a távolban a zenekar a halotti marsot játszotta. Ah, mikor magas
ablakából kipillantott a piac hiábavalóságaira, és a kémények a háztetőn szinte
féloldalra dőltek, mint a történelmi regényekben! Az esőcsatorna búbánatosan
morgott, mint egy öregember, akinek a nők kiadták az utat, és köd lakott a régi
erkélyen, mintha régen elhalt polgárnők térnének vissza alkonyattal, hogy
Morvainét özvegységében mulattassák másvilági pletykáikkal. Természetesen,
madarat tartott nagy kalitkában, amely oly komor és sötét volt, mint egy
középkori templom, és halkan tett-vett a házában, mint az ifjú csermely él a vén
fatönkök alatt. – Morvainé mosakodik – mondták a régi városban, és a világoskék
toronyból az öreg harangozó az ablakra borulva leste, hogyan megy végig
Morvainé a szobáján, néha nem is gyászfátyolban. A szomszédban egy önkéntes
tűzoltó mindenféle lyukakat fúrt a falba, mint vidéki fogadóban szokás, és
kísértetiesen kopogott a kamara falán, a padláson egy reménytelen udvarló.
367
Stölcze, az egyházfi, mázsás ember létére hajmeresztő bátorsággal kúszott fel a

villámhárítón, hogy az özvegy nyitott ablakán bepillanthasson. A részeges
postamester éjjelenkint mindig kurjantott az ablak alatt. Künn a dombon, a
temetőben Morvai, az egykori takács olyan nyugodtan nyújtózkodott, mint azok
az öreg polgárok, akik tőkéjük után élnek. Szép, rendes, megközelíthetetlen
özvegyet hagyott hátra. Az önkéntes tűzoltó őrült módjára járta a háztetőt.
Bizonyos vándormuzsikus érkezett a városba, hívták Idemnek, és különös

dalokat énekelt a „Post”-nál vagy a város végén, a „Sülthal”-nál, ahova a
parasztok térnek be egy ital borra, valamint a verekedők tanyáznak. Idem
ravaszkás járású, csendes mosolygású, se fiatal, se vén emberke volt, a
madártollas kalapja alatt fürkészőleg járt a szeme, mint azoké az embereké, akik
városról városra hajtanak az apostolok lován, és szeretnének megélni az emberek
könnyelműségéből. Körülbelül az első pillantásra meg tudja állapítani, hogy kinek
hány tallér foglal helyet a zsebében, és a bánatosokhoz, szerelmesekhez száz
tolvajkulcsot hordott karikára fűzve.
A „Post”-ban akkoriban egynéhány reménytelen agglegény üldögélt, aki
Morvainé szerelmét hazudta estéről estére. Hogy mit mondott a kívánatos özvegy,
és csókja mint meleg eső… Hogy mint térdepelt és esküdött. És a térde, a karja, a
hangja. Olykor éjfél volt, míg telehazudták egymás fejét az agglegények. Aztán
meghatottan ballagtak el az ablak előtt, hol a fehér függöny oly mozdulatlanul
feküdt, mint a szemfödél.
Idem természetesen megbarátkozott az agglegényekkel, „gróf úrnak”
szólította a legidősebbet, a patikárust lovagnak nevezte, és az adópénztárosnak
kezet csókolt.
– Lengyelföldön is így szokás – mondta, mikor térdre borult éjfél felé a
társaság előtt.
Estefelé mindig türelmetlenül várták az agglegények Idemet, különös
dalaival, furcsa kis hegedűjével és szokatlan alázatosságával.
– Hazudni kellene valamit a hölgynek – vélekedett egy napon Idem, midőn
a patikus és a pénztáros kardpárbajt vívtak a „Post” tánctermében, és utána
békelakomát tartottak.
Az agglegények búsan lehorgasztották a fejüket.
– Mi nem tudunk hazudni – mondta a legöregebb.
Idem, aki már a párbaj rendezésénél is megmutatta életrevalóságát,
végrendeletet íratott a mérkőzőkkel, és a tánctermet gyantával hintette fel,
lesütötte a szemét, és szerényen mormogta:
368
– Ha a nemesurak talán csekélységemet megbíznák… Néhány kitűnő,

nőknek való hazugságot hallottam Varsóban, mikor az ottani udvari színház
karnagya voltam.
A „Post”-ban összenéztek az urak, és gondolkozás ürügye alatt fenékig
kihajtották a talpas poharakat. Idem odavetőleg mondta a savanyúvizes üvegnek:
– Vannak bizonyos szerelmi bájitalok. Régente minden nőt megitattak
varázsszerrel, mert akkoriban makacskodtak a dámák.
Stölcze, az egyházfi sötéten dörmögte:
– A tűzoltót kellene eltenni láb alól.
– Rákerül a sor – felelte sokatmondó szemhunyorítással Idem. – Egy
tűszúrás, és a tűzoltó halott.
Másnap ünnepi díszbe öltözött két agglegény, és Idemet az özvegyhez
bemutatóra vitték. Morvainé szokás szerint imádkozott, és sokáig vonakodott
Idemet észrevenni. A vándormuzsikus szerénysége és alázatossága végre
győzedelmeskedett az asszonyi gőgön, és engedélyt kapott, hogy ebédre a háznál
maradhasson.
Az agglegények kezüket dörzsölgették, midőn az özvegy házát elhagyták.
– Az ördöngös fickó majd elbánik vele – mondogatták egymásnak.
Idem ezután már csak rövid időre jelent meg a „Post”-nál, hogy néhány
hátralevő dalát az agglegényeknek elénekelje. Az itallal mérsékelten bánt, és a
térdre borulást csaknem elfelejtette. Az agglegények ezen felháborodtak, és a
vándormuzsikust kiűzték a városból.
Már télre hajlott, az utakat magas hó borította, mint az emlékezet könnyei a
sírok virágait, a fák lecsüngesztett gallyai mint elhullajtott hajszálak a szélben.
Idem a keresztútnál a kápolna tövében keresett éjjeli szállást. A hegedűjét az
állához szorította, és enyhébbé próbálta varázsolni az estét.
„Vajon megfogannak hazugságaim?” – gondolta elrévedezve, mint a kártyás
visszagondol az átdőzsölt éjszakára.
Mielőtt az éj leszállott volna, Idem a csillagok állását figyelte.
„Most képzeli magát királynőnek az özvegy” – vélekedett a vándorzenész,
miután tegnap ez idő tájt így hazudta neki.
Midőn a hold kibújt a régi város háztetői mögül, mint szökésben levő rab,
Idem a kápolna lépcsőjére hajtotta a fejét.
„Most az jut eszébe, hogy a szerelem minden a világon – szerelem nélkül
egy lyukas pénzt nem ér az élet. Sírni, szeretni, valakire erősen rágondolni, a
szívvel húzni, mint a mágnes, és órák hosszáig csókolózni. Kertekben sétálni,
dalokat hallgatni messziről, és a hársfa leveleit megolvasni a boldogságtól…
Megbolondulni az öleléstől, és soha ki nem józanodni! Neveket adni az élettelen
369
tárgyaknak. A kötőtűket elkeresztelni, és a ruhaszekrényt Stölcze bácsinak

nevezni. És jó szagát érezni a kéznek, a hajnak, a nyaknak és a leheletnek. Vajon
tudja-e még a leckét a hölgy?”
A távolban száncsörgés hallatszott, az özvegyasszony hajtott a
vándormuzsikus után.
A muzsikus az út közepére állott.
– Gyere vissza, Idem – mondta az asszony –, még azt szeretném tőled
hallani, hogy milyen illata van reggel az álomnak?
– Gyöngyvirág – felelt Idem, és felkapaszkodott a szánra. – Lengyel
királynék várkertjében termett gyöngyvirágillata van a reggeli álomnak,
aranyharang szól a misére, és a bástyáról kék folyókat látni, fehér holló üldögél a
toronytetőn, és ezüsttollait hullatja.
Az özvegy elgondolkozott.
– Furcsa, ezt sohasem mondta nekem senki.
(1914)
Szerafin
Mint a pók, a régi mesterember szövi a fonalat magányos, kora őszi
alkonyaton, elhagyott kerti házak, egykor derűs lugasok zugában, ahová
legfeljebb sírni jár az emlékezet, Nagybotos Viola egyedül csavargott a
bástyasétányon, és legkedvesebb gondolata az volt, hogy vallást alapít a nők ellen,
vagy ligát, megvédelmezésére a szegény férfiaknak. Egyszerre három kedvese
hagyta el.
Az új egyesület tagjai kutyabőrből való szíjat viselnek jelvényül a
gomblyukban, hol egykor nefelejcs vagy gyöngyvirág illatozott, amilyen éppen a
hölgy színe volt… Néhány gyilkosság is tervbe volt véve, éjjel a Dunán,
csónakázás közben bőrzsákba varrják a nőt, és a folyam medrébe leeresztik, hogy
sohase kerüljön napfényre a tett. Máskor elhagyott városvégi házakba
hurcoltatnak el bizonyos nők, korbácsot kapnak meztelen testükre, és a kertben
ölnyi mélységű sírt ás az egylet sekrestyése.
Három fejfa álldogál egymás mellett, három női név a fejfákon, és az éjfél
itt mozgalmas lesz, midőn a halott nők, Nagybotos egykori kedvesei felébrednek,
és egymás hajába ragadnak.
– Szegénykék! – sóhajtott fel Nagybotos a bástyasétányon, mert mindegyik
nőről tudott valamely megható, szentimentális vonást, ami a kivégzéstől
megmentse hölgyeit. Az egyiknek például a járása töntörgő, gyermekes lépései,
370
másiknak mélabús fejtartása, harmadiknak komoly, mélyen zengő hangja, mint a

bánat muzsikája, úgy ellágyította Nagybotost, hogy még a csalást is
megbocsátotta nekik. Egyiket mindig úgy látta, hogy omnibusz után fut, és mily
ügyetlen volt szegényke. A másikat magányos szobába képzelte, ahol tenyerébe
ejtett állal üldögélt, és maga elé mereng, mint az özvegyasszony a temetőben. A
harmadikat folyton panaszosan, bánatosan hallotta szólani.
– Jaj – mondta magában Nagybotos, és az egyesület sekrestyése hivatalos
dolog hiányában tétlenül lődörgött a budai kocsmákban, egyetlen kivégzés sem
fordult elő a vallásalapítás óta.
A sekrestyés régebben betegápoló volt egy elmebajos fiatalember mellett,
akinek a pirománia volt egyik betegsége. Borkovics, egy elzüllött színész,
esténként azzal mulattatta betegét, hogy tüzet rakott az ágya alá. Egyszer
Borkovics elkésett a kocsmában, az elmebajos egyedül rakott tüzet az ágya alatt,
és segítség híján szénné égett. Később egy alkoholista földbirtokos mellett
végezte az ápolási teendőket. Mindennap holtra itta magát, hogy a beteg az
alkoholtól megriadjon. Egyszer azonban lumpolt Borkovics, és színjózanon került
a beteg elé. Szerelmes volt, nem bírt az ital vele. A földbirtokos visszaesett
betegségébe, és nemsokára meggyulladt benne a pálinka. A színésznek tehát
mindegy volt, hogy miféle foglalkozással tölti el szabad óráit. Miután szerette az
elmebetegeket, Nagybotost magában csöndes őrültnek nyilvánította, és elfoglalta
új állását. Fizetése volt és kosztja egy asszonyságnál, bizonyos Markovicsnénál,
aki azelőtt, régente Nagybotos kedvese volt, és miután visszavonult a
leánykereskedelemtől, egy kápolna közelében, ecetfás udvaron, régi házban lakott
Budán, ahol a falakba szent életű szerzetesek és meggyilkolt kereskedők voltak
temetve. S az új liga híve lett, miután a német újságban rossz híreket olvasott a
nők mozgalmáról.
– Thaisz rendőrkapitány alatt bezzeg eltoloncolták volna az ilyen nőket a
városból. Még szavazni is akarnak! – méltatlankodott az asszonyság, aki úgy
gyűlölte a szerelmet és a nőket, mint öreg nyugdíjas tanítók az iskolát.
Borkovics – Nagybotos pártfogása folytán – a budai házban ebédelt, és a
zsebe tele volt levelekkel, amelyeket nem létező, előkelő személyek nevében
önmagához intézett. Nagyon szeretett leveleket írni önmagához, amelyekben
kedves Péternek szólította magát, holott Mihálynak hívták. Az asszonyságnak
ünnepélyesen felolvasta a leveleket, aztán sorszámot írt a levél sarkára, mint egy
irodafőnök.
– Az „öreg” örülni fog a váci püspök áldásának! – mondta egy napon,
midőn ismét levelet hamisított, „öreg”-nek Nagybotost nevezvén. És hivatali
költségre előleget vett az asszonyságtól.
371
– Csak hímezze a zászlót, mama – mondta búcsúzásnál –, nemsokára

megtartjuk a zászlószentelést.
Egy őszi napon, mikor már a külföldi előkelőségek is bejelentették
hozzájárulásukat az új ligához, Borkovics aggodalmas arccal dugta gallérjába az
asztalkendőt a budai asszonyságnál.
– Az „öreg”-nél nincs valami rendben – mondta, miközben a levest
kanalazta –, Szerafint a budai korzóra csalta, és órákig üldögéltek egy padon.
A komoly asszonyság, aki Nagybotos kedveseit húsz esztendő óta számon
tartotta, leste, leleplezte, úton-útfélen gyalázta, és névtelen levelekkel üldözte,
Szerafint éppen úgy ismerte, mint a többi hölgyet. Szerafin a visszatérő nők közé
tartozott, aki három esztendőnkint felbukkant Nagybotos életében, két-három
hónapig halálra kínozta a férfit üldözésével és féltékenységével, aztán valami
ürügy alatt összeveszett és eltűnt. Nagybotos egy darabig kétségbeesetten kutatta
a nő nyomait, aztán fogadalmat tett a tabáni templomban, hogy most már örök
időre befejezte Szerafinnal való ismeretségét. Ilyen időkben jó szolgálatot tett a
budai asszonyság, akinek ölébe lehetett hajtani a meggyötört főt, és hallgatni a
szép, hosszadalmas meséket hűtlen nőkről és a nemezisről, amely őket utolérte.
Csak nagy nehezen tudott megfelelő kalapot találni a budai asszony a régi
dobozaiban, mert már évek óta nem járt el a házból. Aztán karon ragadta
Borkovicsot, és megindult a Töröksánc utcából.
– A várban szoktak délután sétálni – mondta a sekrestyés. Valóban ott járt
Nagybotos egy nőalak mellett, mint a hím galamb libeg a templompárkányon.
– Azelőtt vörös volt a cudar – mondta a budai asszony. – Vajon mit csinált,
hogy lefogyott?
Távolról lesték az andalgó párt. A hölgy álmodozva lépkedett, és mélán
oldalra hajtotta a fejét, mintha először sétálna a várban délután. Nagybotos életre-
halálra hazudott, hogy szinte megnőtt a füle. Aztán megállottak, és hosszasan
nézték az alant elterülő városrészeket.
– Ez szerelem – mondta a kapu alatt, leshelyén a budai asszonyság.
Borkovics fütyörészve nézegette vadonatúj lábbelijét, mint aki már úgyis megunta
hivatalát, és tüzet rak az ágy alá.
A hölgy válla a férfi vállához ért, aztán titkon találkoztak a kezek. Ismét
elindultak halkan, boldogan, önfeledten, mintha körül a régi templomokban a
közelgő koronázásra díszítenék az oltárokat.
– Van magának törvényes felesége, Borkovics? – kérdezte Markovicsné.
A sekrestyés vállat vont.
– Ahogy vesszük…
Az egykori okos asszonyság elpirult.
372
– Kár, mert magához férjhez mentem volna.

A színész Nagybotos után mutatott töredezett pálcájával:
– Nem hiszem, hogy beleegyezne az öreg. Féltékeny, ördögien féltékeny…
– Ó, Szerafin, mióta maga elhagyott, mintha sótalan volna minden eledelem,
és fanyar a borom.
A barna asszony a vállát a férfi melléhez nyomta.
– Majd megitatlak, majd megetetlek.
Markovicsné ekkor már a szerelmesek háta mögött állt. Felemelte az
esernyőjét, és néhányszor végighúzott Szerafinon, mint a polgárnők szoktak
elbánni vetélytársnőikkel.
– Nyomorult! – mondta. – Ez a szerelem? A hűség? Jöjjön, titkár úr.
Ódivatú kalapjában, kopott köpenyegében, amelyre büszke volt, mint
egykor a báli belépőjére, nyugodtan elsétált a színész úr karján.
Szerafin erre természetesen örökre elhagyta Nagybotost, és a nők elleni liga
ezután nemsokára megalakult Budán, az „Arany Békához” címzett vendéglőben,
ahol az egyletek szokták céhládáikat tartani. Borkovics néhány öregurat szedett
össze, akiket társaskocsin, amilyeneken a temetésekre szokás járni, szállított a
helyszínére. De Nagybotos, az egylet alapítója egy fa alatt üldögélt egy felvidéki
városkában, és azt számítgatta, hogyan lehetne bemászni egy ablakon.
(1914)
Vadlúd kisasszony
Vadludak szálltak a Duna felett éjszaka, és a kiáltásuk a magasból a földre
hallatszott, mintha vándorlelkek utaznának Budapest mellett, és egymástól a város
nevezetességeit tudakolnák. Megkérdezik, hogy mit csinál Péter és Pál; –
emlékeznek a nyári hajóra és a sötét hídra, amelyről éppen akkor vetette valaki
magát a Dunába, midőn zenélve közelgett a fehér hajó… Gi-gá, hangzik az éjben
a kóbor madarak kiáltása, őszi éjszaka hervadt csöndje reszket a fehér függönyös
ablak előtt, amely a magasban világít: egy asszony olvassa a régi szerelmes
leveleit. Vagy talán szerelem van ott, remegve búvik férfia ölébe a kedves, és
sóhajtva hanyatlik le a feje; epedés, vágy, csóknak csacska remegése, mézédes
szavak bugyborékolnak és tajtékzanak az áradatban, szerelem őszi éjszakán,
midőn a háztető felett magasan a vadludak kiáltanak?
Egy erkélyen ajtó nyílott, és az éjben, mint egy hófehér álom, asszony alakja
mutatkozott.
373
A vadludakat leső lovag, bizonyos Pankotai, aki szokásos éjjeli csavargását

végezte, és azt szerette volna megtudni, hogy mi történt a lefüggönyözött ablakok
mögött, megdobbanó szívvel figyelt fel az éji jelenségre. Mindig így képzelte, ezt
tervezte, emígy ábrándozta hevenyében, hogy egy éjszakán majd megnyílik egy
ablak, és fehér kéz virágot ejt lába elé, mint a régi Párizsban a céltalanul kóborló
muskétás elé, vagy Madridban, a csukott erkélyek és vasrácsos ablakok
városában… Talán a régi Pesten is előfordult, hogy nem mindig tudtak aludni a
nők, a hold merőlegesen állott a Váci utca felett, és álomtalan szemek a keskeny
ablaknál Vörösmartyt várják, amint éjfélkor a „Csigá”-ból hazafelé ballag, vagy
Don Gunárosz hetyke sarkantyúpengése hallatszik a padlón. Egy régi pesti regény
szerint nemegyszer szállott le a magasból fehér lepke módjára egy levélke –
hajdanában keveset aludtak és sokat unatkoztak Pesten az asszonyok. De most
már mindenki alszik. Évek óta elhagyottak az erkélyek, Pankotai a nyolcvanas
évek óta nem látott hölgyet merengeni éjszaka, magas ablakánál vagy a
sárkányfejes erkélyre dőlve, tenyérbe hajtott állal a holdba bámulni. Pedig csak
azért hordott fodros inget és amulettet a nyakában, hogy egyszer, megint,
regényeset mondhasson egy hölgynek, akivel véletlenül megismerkedik.
A Duna-parti utca elhagyott volt, távolban gurult egy kocsi, mint lassan
szunnyadó lelkiismeret, a fehér ruhás hölgy az első emeleten állott, Pankotai
érthető hangon jóestét mondott, és kiegyenesedett a homályban.
– Egy boldogtalan férfi esedezik, ajándékozza meg nagyságod egy szóval.
A dáma természetesen nem felelt. Bizonyára csodálkozott a vakmerőségen,
hogy korukban, a bérházak városában, éjjel hangosan beszél valaki az ablak alatt.
Talán a regények jutottak eszébe, amelyekben hasonló dolgokról olvasott.
Pankotai levette kalapját, és megismételte kérését:
– Egyetlen szót, asszonyom, és megmenti egy halálra ítélt férfi életét.
Szeretem önt.
A meglepő hazugság majdnem mindig célt talál a nőknél; a hölgy a hajából
fehér virágot vett ki, és ajándékozó, nagylelkű mozdulattal az első emeletről az
utcára eresztette a virágot. Majd visszavonult, és az ajtó lassú zörrenéssel bezárult
mögötte. Pankotai a sarki lámpa alatt sokáig szagolgatta, nézegette a virágot.
Narancsvirág volt, és Pankotai képzelete száz és száz lehetőséget fűzött az
ajándékhoz. Lehetséges, hogy az éji dáma menyasszony volt este, és éjjel férjével
összetűzött, szülei házához visszamenekült, és az éjben elgondolkozott. Vagy
unatkozó asszony, aki a maga kedvére, cicomázására éjjel a tükör előtt felölti
menyasszonyi ruháját, és így várja a kísértetek óráját, midőn férje visszatér a
temetőből… Vagy talán gazdag öregúr kedvese a hölgy, és az öregúrnak
374
kedvtelése a menyasszonyi ruha, az ebédlőben harmatos ezüstvedrek

narancsvirággal vannak koszorúzva…
Pankotai (mint az utolsó ábrándozó ember a városban) nem nyugodott meg
a találgatásoknál, következő éjszakán oly biztonsággal foglalta el helyét az erkély
alatt, mintha évek óta ez volna a posztja, ahonnan reménytelenül szeret egy fehér
függönyt.
Az őszi éjszakában ismét kiáltottak a vadludak a Duna felett, amelynek
délfelé haladó vizét útmutató gyanánt követik. Gi-gá, hangzott a rejtelmes nagy
madarak kiáltása, akik életük nagy részét vándorlással töltik, jönnek és mennek,
északról délre, mintha az volna létjük célja, hogy a magasban járó szeleket
megismerjék, vizek folyásában gyönyörködjenek, és a lehulló csillagport
felszedjék tollaik közé, és elvigyék más tájakra, ahol a többi csillagok ragyognak,
a déliek vagy az északiak… Pankotai a magasból hangzó kiáltozásra a kalapjával
kezdett integetni.
– Hallgassatok, ne zavarjátok álmát a legdrágábbnak…
De már nyílott az erkélyajtó, a hölgy felébredt, és kilépett fehér ruhájában.
A szürke égboltozat felé fordította arcát, és Pankotai úgy látta, hogy kitárja két
karját.
– Itt vagyok ismét, hogy álma fölött virrasszak – jelentkezett Pankotai az
utcáról. – Ismét szerencsétlen vagyok, mert egy napig nem láthattam. Kérem, ne
hagyjon el…
A dáma mozdulatlanul állott a magasban. Pankotai érezte, hogy valamely
gyöngéd simogatás éri az arcát, mint egy másvilágról küldött csók. Egy fodros,
pelyhes tollacska hullott le a magasból, vadlúd gyönge tolla, és az ajtó halkan
becsukódott az erkélyen.
Pankotai a vadlúdtollal a kezében hosszú ideig ácsorgott a sarki lámpás
alatt. Vajon a hölgy küldeménye ez vagy a vándormadaraké? A tollat
levéltáskájába zárta, és elgondolkozva, lehajtott fejjel bandukolt hazafelé. Otthon
– egy szegény kis házban, amilyenben a makk disznó lakhatik – gyertya mellett
leveleket írt, amelyeket reggelre összetépett. Mit írhatna a Duna-parti hölgynek,
hogy az elhiggye szavait? Hiszen még az arcát sem látta, a nevét sem tudja,
csupán azért volt szerelmes, mert egy nő őszi éjszakán fehér ruhában kilép az
erkélyre… „Ha szoknyakergető volnék – gondolta magában –, holnap délután
vizitet tennék a házban, hamis névjegyet beküldenék, és megkérném a hölgy
kezét… Ha kalandor volnék – folytatta gondolatait –, narancsvirágokat küldenek
neki mindennap; megtudnám a kalaposnéja címét, és a legszebb kalapokat
vitetném lakására… Ha hamisjátékos volnék, pénzért megfogadnám a
legügyesebb ügyvédet Pesten, és megbíznám ügyem lebonyolításával.” A tollat és
375
a virágot a párnája alá rejtette, és olyanokat álmodozott, hogy szívdobogva ugrott

ki reggel az ágyból.
Még néhány éjszakát töltött Pankotai az ismeretlen nő erkélye alatt. A fehér
ruhás álom mindig megjelent, amikor az éjféli vadludak gágogása felhangzott a
Margit-híd környékén. Megállott az erkélyen, és vágyakozva a magasba nézett,
mintha atyja vagy vőlegénye utazna a ludakkal az éjszakában. Amíg hallhatta a
vadludak rejtelmes, víziós hangját a magasságból, az erkélyen állott, és karját
kitárta. Mintha elvarázsolt vadlúd lett volna egy budapesti bérház első emeletén,
és a madarak vándorlása idején a szíve szakad meg, hogy nem utazhatik dél felé
testvéreivel. El a közelgő őszi köd, sírdogáló fellegek, kulcslyukon bebujkáló
nedves szelek, a kályha előtt töltött szomorú estvék, kormos délelőttök elől,
midőn a Dunán a hajók úgy tülkölnek, mint eltévedt kísértetek, akik éjszaka nem
tudtak hazatalálni.
El a fügefás, narancsvirágos délre, ahol kékek a tengerek, és az afrikai
partokon fehér lótuszok úsznak a hajó elé… És egy szalagdarab, egy
fátyolfoszlány, egy leheletnyi csipke mindig lerepült a magasból Pankotaihoz, aki
éjszakánként együtt várta vele a vándorló vadludakat.
De egy éjszakán többé nem hangzott fel a vadmadarak nyers kiáltása a Duna
fölött.
Sokáig álldogáltak: Pankotai a Duna-parti utcán, a fehér ruhás nő az
erkélyen… és már elszomorodtak mindketten a várakozásban, midőn nagy
messziségből, szinte a másvilágról, felhangzott egyetlen kiáltása a búcsúzó
madárnak. Az utolsó vadlúd repült el Budapest fölött. Most már
visszavonhatatlanul itt van a szomorú ősz.
Pankotai lábához egy papírszelet hullott. Vékony leheletbetűk mondták:
– Isten vele.
Az erkélyajtó nem nyílott ki éjszaka, és Pankotai is mind ritkábban foglalta
el céltalan helyét az utcán.
Hónapok múltán, midőn lecsillapodott a szenvedélye, szomorúsága, a házba
ment tudakozódni, anélkül hogy a hangja remegett volna: megtudta, hogy az
erkély mögött egy mellbeteg kisasszony lakott, aki nem mehetett a világháború
miatt Egyiptomba, és azóta a temetőben nyugszik.
(1915)
376
Setétke
Búcsú volt, nyáron, viaszgyertyaszagú éjszakán, sohasem látott koldusok
énekeltek az országúton, akik a búcsú kedvéért öltöznek rongyokba, falusi
asszonyok és leányok aludtak a domboldalban, a baráttemplom környékén, mint
földre lapult, fehér virágos bokrok az esőben, különös illat szállt fel az alvó nők
sokaságából, mintha az álmoknak parfümje volna, egyik-másik asszony nyitott
szemmel üldögélt a széleken, virrasztó falusi nő módjára, fél szemmel is tudott
aludni, pedig hajnal óta jöttek, gyalog, mezítláb a zarándokhelyre. A sötétből egy
úrféle jött elő – a kocsmában ivott eddig, ahol cigányok muzsikáltak –, éjfélre járt
az idő, a fákon túl, a mezőkön és a vasúti töltésen a hold kis szamarait hajtotta
előre – az úrféle az ébren levő parasztasszony mellé telepedett a fűre, és városi
szokás szerint megdicsérte az asszony szépségét.
– Maga miért jött búcsúra? – kérdezte az úrféle. – Tán megölte az urát vagy
a gyerekét?
A falusi asszonynak égő, fekete szeme volt, de az most aludt, csak setéten
villant, mint éjjel a tó hulláma. Gondolkozott, hogy feleljen-e. Az úrféle borosnak
látszott, és egy ezüstforintost csúsztatott az asszony kezébe:
– Adok még többet is. Velem bizalommal beszélhet. Én is búcsúra jöttem.
Azt mondják, csodatévő hely ez. Ha a legvénebb barát feloldoz bűneim alól,
minden jóra fordul.
Az asszony a ruhájába rejtette a forintot.
– Az a barát, akit az úr gondol, tavaly meghalt. Elszólította őt a Mária. A
mennyek országában is szükség van a jó gyóntatópapra. Az öregnek bizony nem
lehetett hazudni. Olyan hangja volt, mint az éles kés. „Igazat mondj, leányom!” –
kiáltotta, és mindenki elmondta legtitkosabb cselekedetét. Bár még élne az öreg!
– Hát most hogyan megy a bűnbocsánat? – firtatta az úrféle. – Ha már
idejöttem, szeretnék megtisztulni a malaszt fürdőjében.
– Nagy bűne van? – kérdezte a falusi asszony, és elgondolkozva az ajkára
tette a kezét.
Az úrféle papírszivart keresett elő a mellényéből, és gyufánál meggyújtotta.
A gyújtó lángja megvilágította barna kis bajuszát, egyenes orrát, fiatalos
arcát; a szeme kissé hályogos volt, mint aki többet ivott a kelleténél. A füsttel
együtt borszag jött a szájából.
– Van már maga negyvenesztendős?
377
– Még nem egészen, de tudok kártyát vetni, hideglelést gyógyítani. A

lányoknak én vagyok az orvosa. Sokat tudnék beszélni, de a hallgatás a kenyerem.
Pedig úrisorból vagyok. Az apám tanító volt, de még karonülő koromban
meggyulladt benne a pálinka. Azt tanácsolnám az úrnak irántam való jóságáért,
hogy ne igyon pálinkát. A parasztnak hiába beszélek. Hát most már mondja el,
hogy mit keres e szent helyen?
Az úrféle sóhajtott, megcsóválta a fejét.
– Nem elég öreg maga, lelkem, hogy nekem tanácsot tudna adni. Egy vén
énekes koldust szeretnék megkérdezni, a legvénebbet, aki már bejárta az összes
búcsújáró helyeket, aludt a templomokban, mikor a sekrestyés bezárta az ajtót, és
a képekről leszállottak a szent emberek és szent asszonyok, és a vén koldus
kihallgatta beszélgetésüket. Mert van ám olyan öreg koldus – különösen a vak –,
aki már három országot bejárt, és mindenre figyelt, ami körülötte történik.
Az asszony megnyálazta a szája szélét, és a setétben figyelmesen, merően
nézett a beszélgető arcára.
– Ugyan micsoda bűne lehet magának? Még fiatalnak látszik, a hangjának
nincsen odva, mert a foga megvan. Mit akar azokkal a részeges, vén koldusokkal,
akik, ha dolguk nincsen, az útszéli kocsmák körül henteregnek. Jobban tudom én,
hogy magának mi baja van. Megverte valaki szemmel vagy szájjal. Vagy a
hajából etette. Urak csak akkor járnak búcsúra, ha a halott feleségük vagy az
eleven, valóságos kedvesük nem hagyja megnyugodni. Ugye, rossz álma szokott
lenni? Lidérces álma szokott lenni?
Az úrféle még egy forintost csúsztatott az asszony kezébe.
– Hát már csak elmondom magának, hogy ezen a helyen, ezen a búcsújáró
napon, éjszaka itt kószáltam az asszonyok, leányok körül – két év előtt. A vasúti
töltés felett akkor is holdsugár járt, és az ég alján rongyolódó felhőkben azok a kis
fehér gyermekek hemperegtek, akikért itt imádkoznak a magtalan asszonyok. Egy
mátraalji faluból volt a templomi zászló, amelynek vezetése alatt a búcsúsok
idejöttek. Oldalvást gyékényes kocsik állottak, meg porlepett régi hintók,
amelyeken az úrinépek jöttek, éberlaszting cipős, fehér harisnyás, kövér falusi
asszonyok szálldostak le a magas kocsikról, fehér kendővel befödött kosarakat
helyeztek a fűre, a nyári szél kibontotta a hajukat, és zöld üvegben a bort a földbe
ásták. Kolbász-, cipó- meg rozmaringszaga volt a dombnak az ókolostor mögött,
amelynek sötét ablakában a barátok már korán eloltották a világosságot, mert
hajnalban kezdődik a gyónás. Néhány kimustrált, öreg férfiember szívta pipáját az
útszéli csárda szőlőlevelei alatt. Estve volt, és a dombon úgy égtek a
gyertyácskák, mint az ég csillagaival kacérkodó falusi lányok szemei. Vadászni
jártam akkor ezen a tájon, fiatal és egészséges voltam, még azt hittem, hogy
378
minden nő hajának más illata van, és olyan női szemet kerestem, amely majd jól,
mélyen belém tekint egyszer. Vajon milyen lesz ez a szem, a száj, és a hangja
milyen? Csakugyan szőlőfürtök a nők, akikről mindenkinek szabad csípni egy
szemet? Egyiknek másforma a válla, mint a másiknak?
A kocsiktól egy kisasszony elindult, és az erdőszélen a csodatévő fa alatt
letérdepelt.
Falusi kisasszony volt, fehér ruhában és fehér cipőben, a derekán sárga öv
selyemből, amelyen a gavallérok keze szokott helyet foglalni a táncban. A haja is
sárga volt, mint a búza, és úgy világított a setétben, mint a felvidéki falvak végén
az örökmécses a szent kápolnájában. Vajon miért imádkozott? A háta mögött
megcsókoltam, az arcát csendesen visszafordította, és félelem nélkül nézett a
szemembe. Mondtam, hogy eltévedt herceg vagyok, feleséget keresek ezen a
vidéken, és még sok mindent hazudtam, amint az erdei úton sétálgattunk. Ő nem
félt, a keze nem remegett az enyémben. „Hogy hívnak?” „Setétke” – felelt.
„Furcsa” – mondtam. „Mert szőke vagyok” – mondta egyszerűen.
Semmi kifogásom nem lehetett ellene. Minden szavamat elhitte, hálásan
mosolygott bókjaimra, kérésemre megcsókolta a homlokomat, majd a szájam.
– Honnan jöttél, te, földre szállott angyal? – kérdeztem, és derekát
átöleltem.
– Setétke vagyok. A setétben majd akkor is eszedbe jutok, ha már többé
nem látsz.
A nyakának olyan szaga volt, mint reggel az eperfa levelének, a kezének az
érintése, mint a fülemüle fészkének puhasága, a szájának lehelete nyár
orgonabokrai között érezhető, ahová csókolózni járnak a gyermekek. Kis keble
volt, mint az álombéli párna, amelyen álmodunk nőkről, királyságokról, elmúlt
fiatal korunkról, öregkorunk sárga aranyairól, amelyeket tudatlan leánykák kezébe
csúsztatunk majd, és a méhesről, hol a szundikáló agg feje körül fiatal
menyecskék felhúzott ruhával táncolnak.
– Legalább lesz mit meggyónni a barátnak – mondta egyszerűen,
természetesen, romlottság vagy szomorúság nélkül. És miután megígérte, hogy
örökké szeretni fog, soha el nem felejt, s esztendőnként eljön a búcsúra, a szent
helyre, hogy reám gondoljon, midőn a hold sárga szamarait hajtja a folyó felé az
alvó mezőkön – elváltunk. Még egyszer megnéztem a kezét, a nyakát, a szemét,
és kértem, ismételje nevét, hogy el ne felejtsem.
– Setétke vagyok, akit csak éjjel, estve látnak a férfiak, és máskor soha észre
nem vesznek. Csak nézz a holdba, és nyomban eszedbe jutok. Csak hajtsd le a
fejed, mikor egyedül vagy, és azt fogod hinni, hogy friss sarjúval megrakott
379
szekér megy ablakod alatt, rozmaringszaga lesz a pipád füstjének, és a falevelek

között bujkáló kismadár különös zörejét hallod.
– Hát én Setétkét keresem, jó asszony. Tudna nekem tanácsot adni, hogyan
találhatnám meg őt a búcsúsok között?
A jó asszony kinyújtotta a tenyerét, mire az ezüst csörgött, így beszélt:
– Minden úrféle bolond. Az apámról hallottam, hogy a postáskisasszony
régi cipőjét tartogatta az iskolai fiókjában. Maga meg egy nevet hallott, amit nem
tud elfelejteni: Setétke! Sok Setétke van a búcsúkon, mert a lányok nem
gondolkoznak az eszükkel. Amikor a nap a torony felett áll, rugós kanca viszi a
kocsit. De estére, hold feljöttével az útszéli fák elkezdik mondani hazugságaikat.
Az elhagyott hidak alatt kidugják lábukat az öngyilkosok a folyóból, és nevetve
hempereg az országút melletti réten a menyasszony. Hogy az én istenem
bocsásson meg nekik. Setétke lesz minden lányból, hajnal előtt, gyónás előtt. A
csizmadia is azért alszik a ház előtt a padkán, hogy legalább az ablakokra
vigyázzon. A kertek alá úgysem lát az emberi szem. Hát Setétkének hívták a
galambomat?
A jó asszony elment, mint egy lomha árnyék, Setétkét megkeresni.
Óvatosan lépegetett az alvók között.
A hold ezalatt elhajtotta szamarait a virágos mezőkről, és a fekete tücsök
elkezdte nótáját. Az eperfák és nyárfák közül leereszkedett egy-egy bujdosó
árnyék, megzörrentve a leveleket, mintha éji sétára indulna egy halk kísértet. Az
alvó búcsúsok felett az álmok és a viaszgyertyák illata szálldosott. Egy előrelátó
lábatlan vén koldus béka módjára kúszott előre az országúton a templomajtó
közelébe. A porban girbegurba írás maradt csúszó teste után, mint egy
élettörténet, amelyet senki sem fog elolvasni, s reggelre eltapossák a nyomokat.
– Setétke ott imádkozik a csodatévő fánál – suttogta a visszatérő asszony. –
A két szememmel láttam. Vakuljak meg, ha nem igaz. Úri kisasszony, fehér
cipője van. Szőke a haja, és a nyaka mint a galambé, Istenemre mondom,
szerencséje van az úrnak.
A vadász talpra állott, és boldogan elindult a csodatévő fa irányába, az
erdőszélre.
A lábatlan koldus a templomajtóhoz ért, előkészítette olvasóját, kalapját a
földre helyezte, és fejét a salétromos falnak döntve, még szunyókált hajnalig.
Csak Setétke volt ébren, aki éjjelente eszébe szokott jutni a férfiaknak. És a
csodatévő fánál buzgón imádkozott.
(1915)
380
Eszterfi Eszter
A tornyon nappal csókák üldögéltek, de estvére, midőn a hold megjelent a
torony mögött, a rovátkák és különös cifraságok a torony oldalán láthatók lettek,
erre ment fel az öregasszonyok lelke az égbe, a torony környéke megélénkült,
szagos hársfák alatt, a templom falába épített kripták között, kőkeresztek, kongó
sírvermek és régen elfelejtett halottak sírkövei fölött a városka ifjú népe
szórakozott. A régi polgár halottaiban lapos kő alá temetkezett, amint ezt a
királyoktól és püspököktől tanulta, hogy minél több láb – a koldusoké, a
nyomorékoké, a gyilkosoké és bukott nőszemélyeké is – tapodjon felette a
templom környékén is. S a legbüszkébb polgár volt valamikor a városban, aki
csak nevének kezdőbetűit és halála esztendejének számát vésette a kőbe. A
hársfák a régi kékfestők és vászonkereskedők csontjaiból jó szagú virágot szívtak
tavaszkor, pajkos diákok a behorpadt veremből kigördítettek egy megsárgult
koponyát, és a mogorva csontot illetlenül taszigálták sarkukkal. Kőbe vésett
angyalok és nagy szakállú zarándokok térdepeltek máshol a falba épített kripta
falán, s ahol szabad volt a márvány: verset vagy üzenetet firkantott a diák a
kedvesének. A szentek mezítelen lábánál régi tavaszi esték dátumai voltak
feljegyezve.
Nappal zárva voltak a kapuk és az ablakok a városban. A sötét
kapuboltozatok alól sohasem hallatszott az életnek jele. A függönyök le voltak
eresztve a vasrostélyok mögött, mintha különös álomba merült volna a város.
Még a házfalak meszelését is észrevétlenül végezték el tavasszal a szolgálók.
Néha meghajlott vállú, öreg polgár barangolt az utcán, és ha megnyílt egy kapu,
oly hűvösség áramlott a félhomályból, hogy az embernek elment a kedve az
élettől. Mit csináltak napközben a házakban? Senki sem tudja. A legtöbb idős
polgár már életében megvette a maga és háznépe koporsóját, s a lakatlan emeleti
szobában felállították az ijesztő szekrényeket. Bizonyosan a halotti ruhákat
varrogatták a nők. A keskeny utca magasságában, egy sötét kapubolt felett volt
egy fehér függönyű ablak, ahol látni lehetett Eszterfi Eszter bodros, barna haját.
De csak egyetlen helyről, egy kőszentnek az öléből, amely nem messzire, egy
utcasarkon mogorván meghúzódott. Egy szakállas, bajuszos diák, bizonyos Idem
– a szerzetesek latin neveket adtak a tanulóknak – a kőszentre kapaszkodva, órák
hosszáig türelmesen leste a gyöngéd hajfodroknak a megjelenését és eltűnését a
fehér függöny mögött. Nagy tévedés, hogy csak a szőke nők lehetnek gyöngéd
lengésűek, áttetszők, üvegfestmények vagy fel-felszállongó füstkarikák. A barna
nőcske, ha megfelelő az alakja, és ábrándos a fejtartása, a homlokát előreszegezi,
a tekintete nyugodt, és sem jobbra, sem balra nem kancsalít: csaknem oly gyengéd
381
magatartású lehet, mint a szőke angyalok, akiket testvérének vagy leányának

képzel a férfi. Eszterfi kisasszony azon éjszakán született, midőn a lengyel
királyok régi templomát kivilágítják, nagy hó szakad a hegyekről, és ájtatos
emberek mennek a sötét városkából a fénylő templomajtó felé. A kisleány az
éjféli misén, az oltár lépcsőjén született, amely oltár felett a názáretbeli Mária
fiatal zsidóleányként jelent meg a vándorpiktor ködös képzelmében. Halkan,
szemérmesen állong Mária a képen, és sötétkék haja van, mint a felhő színe.
Estve megnyíltak a kapuk az elátkozott nappal után, és a fiatal leányok
karonfogózva a templom környékén megjelentek. Mintha valami régi babonás
felfogás engedélyezte volna a különös esti órát a városkában. Tán valamikor egy
öreg herceg rendelkezett így, aki esténkint szemlét tartott a nők felett, mikor még
öreg hercegek voltak. A hold mereven állott a torony mögött, mintha arra
várakozna, hogy valaki előszólítja, adja elő mondanivalóját, a sírokon kongtak a
lépések, és lámpással kezében nyitott be a torony ajtaján a harangozó. Eszterfi
Eszter ilyenkor fogadta a szakállas diák köszönését a hársfák alatt, ahol könnyű
kendőben a vállán megjelent, mintha csak véletlenül járna errefelé. A barátnője,
egy nevető arcú lengyel kisasszony, aki ellenállhatatlanul kacagott azon is, hogy
szerda van, erősen kapaszkodott Eszter karjába, midőn Idem észrevétlenül
hozzája csatlakozott.
Bizonyára nem tudnám leírni, hogy miről beszélgettek mindig – csak a
szerelemről nem, mert arról nem szokás öreg tornyok, útszélen heverő koponyák
társaságában. Vagy talán mindig arról beszélgettek, csak a lengyel kisasszony
nem értette, hogy folyton kacagott?
– Mivel töltötte a napot? – kérdé rajongva a diák.
– Megboldogult nagyszüleimért imádkoztam – felelte komolyan Eszterfi
Eszter.
A lengyel kisasszony úgy kacagott, hogy a könnyei csorogtak. (A
közvélemény szerint egykor fekete, kövér asszony leend e hölgyből, aki verni
fogja az urát, és sohasem kacag, csak idegen férfiak élcein.)
Egy estve Eszter a vállán keresztül a holdba nézett, és barátnője nagy
mulatságára a következőket mondta:
– A jósnő azt mondta anyámnak – mikor még a világon sem voltam –, hogy
ebben az esztendőben elveszít engem. Híres jósnő volt, messzi földről gyalog és
tengelyen látogatták őt az emberek. A lublói esperesnek is jósolt, és régi
tűzvészeket előre tudott. Tizenöt esztendős koromban meghalok, szólt a jósnő.
Idem a bajuszát csavargatta:
– Eljövök magához, mikor meghalt. Együtt töltjük az első éjszakát.
382
– Az emeleti szobában fognak ravatalra tenni, égszínkék koporsóban, és

atlasz félcipő lesz a lábamon. Stolniczkyné fog felettem virrasztani, de éjfélre
elalszik a mézes pálinkától. Akkor jöjjön, Idem. S megcsókolhat, amire oly régen
kér.
– Eljövök.
– Már mindent elintéztünk az anyámmal, aki gyermekkorom óta csak
könnybe borult szemmel nézett mindig reám. Miért sírsz, szegény? – kérdeztem
mindig. De ő nem felelt, csak a csodatévő templomokba hordott, varázsvizekben
fürösztött. Az apám, a megboldogult, rossz ember volt, s ezért kell meghalnom
fiatalon. A halotti ruhámat kezdtük varrni ez esztendőben, és most már tudom,
miért sírt mindig az anyám.
Idem levette a kalapját, de még csak húszesztendős volt, és semmi
különösebb jelentőséget nem tulajdonított a meghalásnak. A kolostor, ahol
nevelkedett, telve volt halott szerzetesekkel, akik a falba, a folyosóba, a
pádimentumba, az udvar vén fenyőfái alá temettették magukat, és csontkezüket
kidugták a vakolat alól.
– Vajon az égbe jut a lelkem, ahogyan a vallásban tanultuk? – kérdezte
Eszterfi Eszter.
Idem bólintgatott.
– Annak nagyon örülök, hogy szép halotti ruhám lesz – folytatta Eszter
elmerengve. – A gyertyákat is megvettük tavaly. Egy nagy gyertyát vettünk,
amilyen húsvétkor ég a viaszbárány felett a barátoknál. És atlaszcipőcskémen
szalag, amilyenben a lányok az első bálba mennek. Tehát jöjjön el, Idem, és nézze
meg.
Néhány nap múlva a lengyel kisasszony egyedül sétált tavaszi estén a torony
körül. Idem egy régi Lubomirskinek a sarkantyús hadi csizmáját ásogatta a
gyepen, a nevetős kisasszony szája széle mákos volt az imént fogyasztott
süteménytől.
– Eszterke délután meghalt – mondta, és fekete szeme alattomos jókedvvel
tapadt a diákra.
Idem abbahagyta a csizmaásást, és a tenyerébe támasztotta az állát.
A hold és a magánosságban, emberektől távol éldegélő kémények és

cseréptetők között, amelyeket a padlásablakból mindig azzal a gondolattal
vizsgáltam, vajon nem hagyta itt nyomát valamely szellem, kísértet, amely
éjszaka utazott a város felett és a tető ormán megpihent, Idem mezítláb
leereszkedett az ablakon, amelyet csak a függöny védelmezett.
383
A koporsó valóban a szoba közepén állott, és Eszterfi kisasszony összefont

kézzel szunnyadt.
A sarokban hangosan horkolt a virrasztó asszonyság, és mintha a horkolás
és a gyertyalángok között valamely összefüggés volna, a lángok néha hosszúra
nyúltak, majd megrebbentek, mintha a magasban egy jéghideg kezet találtak
volna.
Idem nem félt a halottól. Ilyennek képzelte, ilyennek várta. Koszorúcskába
kötött haját többször elképzelte, és Eszterfi kisasszony néhányszor már előre
lehunyta a szemét, milyen lesz halottaiban. (A huncutkát vajon kisüti-e
Stolniczkyné? – kérdezgette a lengyel kisasszony.)
A bolthajtásos szobában a falon megállították a kakukkos órát.
Háromnegyed négyre halt meg Eszter, látta a diák.
A koporsó még a pádimentumon feküdt, a kecskelábak, amelyekre a ravatalt
helyezték, a sarokban állongtak, viaszgyertyaszagú terítő és láncos füstölő
elkészítve. Idem leguggolt a koporsó mellé, és az ujjával megpróbálta a leány
szívét kitapogatni. Csöndes hívesség áramlott az ujjaiba. Megsimogatta az állát,
amelyet fehér kendővel kötöttek fel, és az átlátszó kezéből csöndesen,
vigyázatosan kivonta a rózsafüzért, s az inge alá dugta.
– Nini, az atlaszcipőcske – mormogta Idem, és jólesett neki, hogy igazat
mondott a kisasszony. Valóban, a cipő talpa még nem érintette a földet. Hófehér
volt az, mint a szalag, amely bokán felül volt a fehér harisnyás lábra kötve. És
széles, fehér, apró kék virágokkal behintett szoknyája, mint a lengyel dámáké,
akik nyaranta a város határában a fürdőhelyen táncolnak, míg a terjedelmes
karnagy a söröscsizmát rejtegeti a szék alatt, s mindennap eljátssza ördög
Róbertből a nyitányt.
A barna leányfőcske nyugodtan, öntudatosan feküdt a kispárnán, mintha
tudta volna a halott, hogy Idem térdepel a koporsó mellett, és azon gondolkozik,
hogy megcsókolja-e a leányt. Majd mást határozott. Gyöngéden derékon ölelte
Eszterfi kisasszonyt, kiemelte a koporsóból, és a halottat karjaiban tartva,
néhányszor végigsétált a szobán.
– Menyasszonyom – mormogta komolyan, meggyőződéssel. – Most
megmondhatom neked, hogy nagyon szerettelek, hogy majd megbolondultam
érted, és szándékomban volt, hogy egyszer elragadlak, átviszlek a határon, és
beállok valamely vándorszíntársulathoz, mert tehetségem van a színészethez.
Mondd, elhiszed, hogy szeretlek? Kit öljek meg érted? Leugorjak az ablakból az
öles mélységbe? Vagy a folyóba, ahol örvénylik az ár?
A karjaiban fel és alá hordta a leánykát, míg a horkolás megállott a
sarokban, és valaki „Jézus-Máriát” kiáltott. Az asszonyvisításra Idem a koporsóba
384
fektette Eszterfi kisasszonyt, és kiugrott az ablakon. Sántikálva, nyögve ment

tovább a sikátorban.
S ezért másnap különböző akadályok merültek fel a halott Eszterfi
kisasszony eltemetése körül. A mákos szájú lengyel kisasszonynak eljárt a szája.
Idemet börtönbe zárták, és Esztert csak harmadnap, püspöki engedelemmel
temették el a régi temetőbe, de rossz hírű leányként emlegették még öregkorukban
is a lakosok.
(1915)
A kalandos öregúr
Elkövetkezik az idő, midőn csodálkozunk azon, hogy egykor mily
bolondok, boldogok voltunk, hogy szeretni tudtunk, hogy kedvünk volt az
élethez… Ah, hisz az a legcsodálatosabb, hogy élünk! Midőn már minden
elmúlott mellőlünk, ami egykor kellemes, drága, tüneményes volt. Elmúlt a
szerelem, az ifjúság, a túlcsapongó fantázia és a mély, egyenletes álom. Más íze
van a kenyérnek és a tengeri ráknak. A fölkelő nap más gondolatokat ébreszt
bennünk, mint tíz esztendővel ezelőtt. A ritkuló fák mögött egy más hold
leskelődik. A kocsi zörgésében, midőn utazunk, többé nem jönnek velünk a tarka
árnyak, a jókedvű útitársak, a nótázó vándorlegény, az öreg, jólelkű fogadós,
idegen városok friss, tiszteletre méltó asszonyai és hegyoldalban feltünedező
tiszta, kis régi városok, amelyekről egykor azt gondoltuk, hogy itt volna jó
életünket tölteni. Ah, hová lett szívünkből a láthatatlan kis hegedűs, aki
fáradhatatlanul vonta a maga nótáját?… Valahol elveszítettük őt, mint farsangi
dáridóról hazafelé kocogó vén kontrás elhagyja hangszerét a hajnali ködben. A
muzsikást egy percre – vagy egy esztendőre – kivettük kabátunk alól, figyelmesen
egy sarokba elhelyeztük, miután megintettük, hogy csöndesen viselkedjék, ne
zavarja az alvó asszony álmát. Az asszonyi álom, a hazugság, a bűbáj, a kacérság
színes lepkéje felé boldogan emeltük homlokunkat. Ide szállj, szép pillangó, a
szememre, az eszemre, a lelkemre, az emlékezetemre… Jöjj, asszonyhazugság,
drága tünemény, aranyat vérző napszállati felhő, kábult zeneszáma amorettes
muzsikáló órának, sárga selyemfüggönyökön átszűrődő hajnalcsillag sugara,
boldogan epedett öngyilkos halál és virággal beültetett, női könnyel öntözött,
regényes, magányos sírhalom az erdőszélen… Jöjj, élettudatlanság, vak
boldogság és mélyen szunnyadó lelkiismeret: bűnös szerelem. A lepke zizegve
leereszkedett, mialatt a kis hegedűst a sarokból elemelte valaki. Néha fantasztikus
éjszakákon még hallatszott nagyon messziről a hegedűszó, elhagyott, néma
385
kertekben, magánosan álló házakban, olykor a föld alatt, behorpadt sírokban

huzatta valaki a halhatatlan nótát. Aztán mindig messzebbre vitték a hegedűt, az
elhagyott házak mögött hiába leskelődtünk, hogy az örömpiros ablak felnyíljon, s
odabentről kiszálljon néhány taktus a régi zenéből a hideg éjbe, az eltemetett
szerető sírja elnémult… S mind ritkábban jön velünk szembe az úton egy-egy arc,
amelynek vonásaiban hasonlatosságot találhatunk a régmúlt archoz, szemében
fényt, amely egykor megigézett, és lépésében zenét, amelyet a kis karnagy hajnali
álomhoz játszadozott. Nemde, csodálatos, hogy élünk?
E hosszú beszédet egyedül mondta vagy gondolta egy őszülő úr egy padon a
Császár fürdő udvarában, miközben déli zenét játszott a bosnyák zenekar a fehér
asztalok között, a kis pavilonban, és a nagy fák összehajladoztak a felszélben.
Már szeptember volt, s reggelenkint a Dunáról jövő friss fuvalom halott atyafiakat
talált a zöld levelek között, akik bizonyára álmukban haltak meg az éjszaka. A
vidéki urak és asszonyságok, akik a nyarat itt töltötték, hazafelé készülődtek, és
mindig hosszasabb pillantást vetettek az ódon, piros szőnyeges fogadóra, a
cukrászboltra és a salétromos falakra. Ah, mily gyönyörű hely volt ez nyáron,
midőn a régi fürdő a szótalan katolikus papokkal és öreg inasokkal a zúgó,
sistergő Budapest közelében úgy helyezkedett el, mint egy hatvanas évekbeli
emlény a nagyanyánk szalonasztalán, parasztbánatos tekintetű Arany várja az
ópirosba kötött könyv felnyitását a selyempapiros mögött, szomorkás Tompa a
virágokról írt regét, és ojtott drága érzést a kis kertjükben kertészkedő papleányok
szívébe: e régi padokon, a nagy fák alatt őket olvasták a kisasszonyok. A bosnyák
zenekar éppen egy Chopin-mazurt játszott.
A sétányon hosszú köpenyeges hölgyalak közelgett, kalapja, cipője és
fátyola, bő, virágos szoknyája és kis legyezője, a költeményeskönyvecske, amit
kezében tartott: – valamely régen olvasott regény lapjaiból lép elő. Szerelmes
Iván – a deres úr neve – szalonkabátjában felállott, jobb kezével leemelte
vadászkalapját, és a szívéhez érintette kezét. Nevetni lehetett volna e jeleneten, ha
az időtől és szenvedéstől megviselt arcon, a szögletekbe futó ráncokon és a
jóságos, tiszta életet feltételező, bánatos tekinteten – amilyen azoknak a
férfiaknak a tekintete, akik legelső fiatalságukban reménytelenül és örök életre
beleszerettek valamely hölgybe – nevetni lehetne.
– Iván! – kiáltott fel fátyola alatt, szinte megcsukló, anyáskodó hangon a
hervatag nő, mintha egy régi színdarabot játszana újra, nyugalomba vonult drámai
színésznő, aki megveti az új divat hazugságait. – Iván, mi lett magából?
– Asszonyom, bocsásson meg, hogy merészeltem életjelt adni – annyi
esztendő után… Előrehaladt korom, betegségem és az alkalom, hogy ismét a
fővárosban lehetek, csupán a Duna választ el egymástól, régi emlékek esti
386
látogatása e helyen, ahol egykor önnel oly boldog voltam, e régi fák, amelyek
alatt sétáltunk, a kert, ahol a vándormadarak szállását néztük egyszer ősszel, és ön
arról beszélt egy alkonyattal, hogy kedves írója Fáy András, akinek azóta minden
munkáját megszereztem: ez volt az oka, hogy merészeltem levelet írni, mielőtt
elhagynám a fővárost, hogy soha többé ide vissza ne térjek.
– Ön, Iván, emlékezett az én csacskaságaimra? – kérdezte meglepetten a
delnő.
– Nem csacskaságok voltak azok, hanem felejthetetlen, drága percek,
amelyekkel engem örökre lekötelezett.
– Kedves – felelt bizonyos meghatottsággal az asszony. – Sajnos, ön fehér
holló a férfiak között, Iván. Régen nem divat már olyan kedves szavakat mondani
a hölgyeknek, mint amilyeneket ön mond. A régi gavallérok valóban mások
voltak, mint a maiak.
– Egy régebbi kor gyermeke vagyok, asszonyom és életmódom, csöndes
falusi remeteségem, hosszú, magányos estéim hozzájárultak, hogy megmaradjak
olyannak, amilyen fiatal koromban voltam a Császár fürdői platánok alatt. Szent
és szegény poéták voltak a barátaim… Ha emlékszik, magam is hozzáfogtam egy
hosszú költői beszélyhez, az akkor divatos Anyégin nyomán, mint Reviczky
elkezdte volt írni a Szeptember-t, amely sajnos, csak töredékeiben maradt meg.
Gáspár Imre volt a barátom, és Benedek Aladár hetilapjában a rejtvényrovatot
szerkesztettem. Szentséges, szép ifjúság. Balázs Sándort szívünkkel és elménkkel
egyformán imádtuk.
– Ah, emlékszem e régi táncosokra, akiket kegyed egykor a Császár fürdői
bálokon nekem bemutatott. Erdélyi Gyula hetyke Pest megyei csárdása
felejthetetlen. Vajon élnek még ők, és szoktak-e táncolni? – kérdezte a hölgy, és
sűrű fátyolát megigazította arcán.
– Emlékszik a képre, asszonyom, amelyet Barabás festett? A lobogó hajú
költőre, aki kis lugasban térdepel, és hölgye ölébe hajtja fejét? Emlékszik a
magyaros szabású ruházatokra, a csizmára és a költő kezében a papiroslapra,
amelyről Petőfi Szeptember végén című versének első sora volt olvasható? Ez
olajnyomat népszerű volt, sűrűn feltalálható volt a honleányok szalonjaiban. Nos,
ilyen térdeplő költők voltunk mi mindannyian abban az időben, midőn szívesen
vette nagyságod, ha esténkint ablakai alatt sétáltam.
A delnő hirtelen felkacagott:
– Bolondság – kiáltotta –, de most már, ugye, bevallhatom, hogy nem
egyedül volt, kedves Szerelmes Iván, aki az ablakaim alatt sétált…
Az idős férfiú meglepetten, zavarodottan mosolygott:
– Miért mondja ezt, asszonyom?
387
– Hisz már öregek vagyunk mind a ketten, Iván. Nem szabad komolyan
venni azt, ami elmúlt. Szép volt, drága, gyönyörű tündérálom volt az ifjúság. De
elmúlt, mint egy mámorító farsangi táncestély a régi Redout-ban vagy egy
különös, emlékezetes operai előadás a régi Nemzetiben, mikor Erkeltől vagy
Donizettitől játszottak. A páholyom hátterében valaki megcsókolta a meztelen
nyakam. Talán ön…
– Én nem bátorkodtam – felelt Iván.
– Nos, mindegy. Még sípládások jártak Pesten a belvárosi udvarokba, és
ebéd után, a pamlagon könnyű álomba ringatott a féllábú katona verklizése. Kiről
álmodtam? Már elfelejtettem. De önről is. Lóvasút járt át a budai hegyek közé, és
a hosszú zöld kocsikon nyitva voltak az ablakok. Furcsa, hogy csaknem minden
barátja a Városmajor erdőbe hívott találkozóra, mint akár kegyed, jó Iván. Talán
elárult?
– Asszonyom.
– Később sokan elárultak. Hisz színésznő voltam – sóhajtott a delnő. – Nem
becsülték meg a jóságomat, odaadásomat, gyöngédségemet. Mily nevetséges volt,
hogy a férfiak mindig virágot tűztek ilyenkor gomblyukukba! Mindegyik
szenvedett, sírt, esküdött, Istenem! Már legtöbbször előre tudtam, hogy e
mondatot hogyan kezdik. És csak arra vigyáztam, hogy idő előtt ne jussanak az
üdvhöz.
– Sajátságos – mormogta Iván, és fázósan begombolta a szalonkabátját.
– Nem – felelt az asszony ellágyulva. – Ön mindig kivétel volt. Önre úgy
gondoltam, mint vasárnap délutáni, svábhegyi kirándulásra, midőn váratlanul
vihar lepett meg az erdőben, gondoltam az elefántcsont feszületre, amely ágyam
felett függ. Ön mindig szelíden, megadással, tétovázás nélkül nézett felém a
távolságból. Hosszú évekig, ha szomorú voltam, vagy betegség kerülgetett, írni
akartam önnek, jöjjön, és vegyen el feleségül. Ma is csodálkozom, hogy nem
mentem férjhez önhöz.
– Én is – mormogta a foga között Iván.
– Talán megbántottam? – kérdezte az asszony, és megérintette Iván vállát. –
Bocsásson meg. Locsogok, mint fiatal koromban.
Iván hosszabb ideig nézett a földre, és öreg arca sajátságosan elszomorodott.
– Miért mondta, hogy mást is szeretett?… Mi, régimódi férfiak, olyan
balgatag, vén gyermekek vagyunk, hogy azt hisszük, szerelmünkkel örökre
boldoggá teszünk egy nőt. Különös, hogy én megesküdtem volna a nagyságod
hűségére! Valahogy mindig úgy gondoltam, hogy él valahol egy asszony, mint a
régi regényekben, aki mindig reám emlékezik. Elábrándozik a szép napokon, a
vissza nem térő perceken, a csókon, a szerelmen, az öngyilkosságig folytatott
388
boldogságon. És azt gondoltam magamban, hogy egyszer majd visszatérek, és

megismételjük a múltat, ha másképpen nem, végigolvassuk az aranymetszésű
naplót, amelyet tudomásom szerint asszonyom napról napra írt…
– Azt nem – felelt ijedten az asszony. – Hisz tudja, hogy szerettem.
A visszhangos udvarban elhangzott a zene, mint az öröm vagy fájdalom
felkap utazókocsijára, és bő köpenyegébe burkolózva, néma utazó módjára megy
új tájak felé.
A szentimentális öregúr másnap elutazott a városból.
(1915)
Férfimese
Fiatal koromban sokat kóboroltam különböző kisvárosokban, hová
céltalanul, terv nélkül, szinte véletlenül érkeztem, anélkül hogy számot adni
tudnék arról, hogy miért utaztam. A vasúti menetrend elrongyosodott a kezemben;
szerettem azokat a városokat, ahová déltájban érkezett a vonat, és a pályaháztól
hosszú sétával lehetett megközelíteni a várost, frissen csapolt sörnek a szenzációja
a sörház környékén, végigbandukolni a korzón, és ismeretlen nők szemébe nézni,
megállani tavasszal nyitott, virágcserepes ablakok alatt, ahol valaki zongorázik
vagy énekel… De kedveltem az alkonyati órát is, késő délután érkezve
kisvárosokba, midőn furcsa mantillokban, fedetlen fővel vagy vállra vetett
kendőben egymáshoz látogatóba járnak a városka hölgyei, az utcán furcsán
kopognak a lépések, halk, különös zenéjű női hangok hallatszanak a homályból, a
kis boltokból szinte rejtelmesen jön ki a petróleumlámpások fénye, és valahol már
javában kugliznak a pénzügyi hivatalnokok. Szerettem ismeretlen kis fogadókban
üldögélni, amely a „Vaddisznónak” vagy a „Fehérlónak” volt címezve, a
fogadóssal elbeszélgetni a helybeli dolgokról, meglesni a leereszkedő éjszakát egy
régi bástya alól vagy az elhagyott kis sétatérről, ahol a közelgő ősz illata lengett a
falevelek alatt. És hányszor hallgattam idegen, sohasem látott emberek
élettörténetét éjjel a váróteremben vagy álmatlan útban a vasúti kupéban!
Egyszer egy fiatal férfi mesélte valahol, valamerre, talán egy útszéli
fogadóban a következő történetet.
Még húszesztendős sem volt, amikor megismerkedett egy nővel, aki tíz
esztendővel idősebb volt nála. Számító, tapasztalt, próbált hölgy volt, aki már
egypár férfiú sírhantját ápolta; se szép, se kedves, se gazdag, Borostyán (így
hívták) őrült módjára beleszeretett, amint a tapasztalatlan, jószívű fiatal férfiak
beleesnek valamely számító hölgy tenyerébe. A hölgy, miután a városban már
389
eléggé ismerték, férjhez óhajtott menni. Borostyán minden követ megmozgatott,

futott, szaladgált, könyörgött, amíg az engedély megérkezett, hogy a hölgyet nőül
veheti szülei akarata ellenére. A hosszú harcban elfáradt, elfásult Borostyán
keserűséget érzett magában, mikor elkövetkezett a nap, hölgyét oltár elé vezetni.
Sápadt volt, betegnek érezte magát, ijedten tapogatta kongó zsebeit – mennyi
borravalót szokás adni a sekrestyésnek, hol ebédelnek délben, és mit csinálnak
holnap? De behunyta a szemét, mert igen jószívű és tapasztalatlan fickó volt,
kissé ijedten, de bizonyos elszántsággal követte menyasszonyát az oltárhoz.
„Milyen szamár, milyen rettenetes szamár vagyok!” – gondolta magában a
szertartás alatt egyfolytában, és egyéb nem jutott eszébe.
Egy hét leforgása alatt Borostyán megismerkedett hitvese lelki
tulajdonaival, boszorkány anyjával, gonosz tulajdonságokkal, amelyek
felforralták a vérét, indulatos szó röppent el ajkáról, mire hitvese anyja
segítségével kidobta a házból. Borostyán Félix télikabát, pénz, lelki nyugalom
nélkül a havas utcán találta magát. Megfenyegette öklével az ablakokat, aztán
elindult céltalanul a világnak, mint a népmesék hősei.
– Nehezen ment eleinte a dolog – mondta Borostyán –, sokszor sírtam
dühömben, keserűségemben, mikor egyedül voltam. Bujkáltam az emberek elől,
kiskocsmákban üldögéltem a város végein, és mindig valamely csodára vártam,
amely megszabadít kínzó szenvedéseimtől. Nyitott szemmel, világosan láttam,
hogy megcsaltak, mint egy vidéki parasztot a régi Kerepesi úti boltosok. És nem
tudtam belenyugodni megcsalatásomba. Éjjelenkint, midőn a város
elcsendesedett, elsétáltam a jól ismert ablakok alatt. A kezem ökölbe volt
szorulva, de a szívem mondhatatlanul sajgott. A falhoz ütögettem a fejem. „Te
ostoba, te bárgyú, te lágyszívű, te jellemtelen gazember!” – mondogattam
fogcsikorgatva a havas utcán, ahol gondosan elsimítottam lábam nyomát a hóban,
nehogy meglássa valaki. Majd megálltam, és forró könnyek folytak végig
arcomon, tán a szívem kellős közepéből jöttek e könnyek, úgy égettek. Olykor,
nagyon messziről megfordult bennem a gondolat, mint egy csillapító orvosság,
hogy nem kell végleg kétségbeesni; még mindig nyitva áll előttem egy út,
amelyre lépve megszabadulok testileg is fájdalmas gyötrődéseimtől. Igaz, hogy
erre az útra csak egyszer lehet menni, és visszatérés nincs. Az öngyilkosság
gondolata haloványan, szinte egy messziről hangzó ének ritmusával kelt életre a
szívemben. Fáradtan, félálomban foglalkoztam már a módozatokkal is. A folyó…
Leugrani egy toronyból… Vasúti sínekre feküdve bevárni az éjjeli vonatot… A
pisztoly bizonytalan, de könnyű megoldás. A zsebkendőmet a nyakamra
csavarintottam, és próbálgattam, hogyan megy az akasztás. Jóféle méreghez nehéz
hozzájutni…
390
Miért, miért? Sokáig nem tudtam, hogy miért akarok meghalni, mint egy
ostoba kölyök. A bosszúság megcsalatottságom felett vagy a szégyen
hontalanságom miatt? Tán most derül ki, hogy mennyire szerettem azt a hitvány
nőt, hogy már élni sem tudok többé nélküle?
Nem tudom, sohasem tudhatom meg, hogy mi okozta ezt a rettenetes
zűrzavart bennem. Sokáig, hónapokig tartott ez az állapot. Félőrülten,
lerongyolódva csavarogtam a külső kocsmákban, szakállam nőtt, és az arcom oly
fehér lett, mint a kísérteté. Csodálkozom, hogy a rendőrök el nem fogtak
éjjelenként. Csodálkozom, hogy senki sem jött segítségemre. Igaz, hogy félig-
meddig idegen voltam a városban, de én bizonyára nem tudnék oly részvétlen
lenni a szerencsétlenek iránt, mint ahogy az emberek cselekedtek velem. Barátom,
de még csak ismerősöm sem volt többé. Mintha a hazug szájú nő az egész város
lakosságát ellenem uszította volna, mintha valamennyi férfi a városban neki adna
igazat, elfordultak, ha megláttak, idővel az éhenhalás veszedelme fenyegetett…
Sok év múlva megtudtam, hogy a nő azt híresztelte el a városban, hogy éjnek
idején anyjostól együtt megölni akartam őket. Ma is csodálkozom, hogy nem
akadt egyetlen jóravaló férfi a lakosságban, aki azt mondta volna, hogy helyesen
cselekszem, ha a gyilkosságot elkövetem. A nyomorban, a szenvedésben, az
éhezésben mind világosabban tűnt fel előttem helyzetem. Az a nő férjes állapotú
személy akart lenni, és nyilván ezért kellett feláldoznom fiatal, ártatlan életemet.
A nő sohasem szeretett, bár ezt eleget mondta. És hogy nevetgélnek most a
házban, amely egykor a legbarátságosabb, legkedvesebb háznak tűnt fel előttem.
Hónapok vagy évek múltak el? Még mindig láttam a meghitt ablakfülkét, hol
órákig üldögélt ölemben.
Lókereskedők jöttek a városkába. Nagy csizmájú, hangos, ravasz tekintetű
férfiak, akik a bugyellárist úgy elrejtették ruházatukban, hogy azt senki fel nem
fedezhette. A zsebkést marokra szorították, amikor kenyeret szeltek, és a borbély
oly erősen borotválta őket, hogy a vérük kiserkedt. Felfogadtak, magukkal vittek,
a határon túl mentünk, lovakat vettünk, és lassan-lassan észrevettem magamat,
hogy hangosan beszélek, új csizmára vásik a fogam, éppen úgy barátkozom a
kocsmárosokkal, mintha mindig közéjük tartoztam volna. Csak a nőszemélyeket
nem vettem ölembe, akármint kedveskedtek is körülöttem.
– Csípd meg, Ferkó! – mondogatták a gazdáim a kocsmárosnékra,
szolgálókra mutatva. De a Ferkó csak fanyarul a vállát vonogatta. Nagyon
megutáltam a nőket.
A szerencse kedvezett a vásárokon. Magam is meglepődtem, mikor néhány
ezer forint gyűlt össze rövid idő alatt a bugyellárisomban, amelyet most már én is
tudtam megfelelő rejtélyeskedéssel gondozni. A bankókat, a zsírosakat, aggódó
391
figyelemmel számon tartottam, üzleteken törtem a fejem, és bizonyos

megelégedéssel nézegettem a csizmám orrát az útszéli fogadókban.
A lóvásárnak darab időre vége szakadt, a kereskedők elszéledtek
otthonaikba, egyedül maradtam. Hová menjek?
A vonaton jegyet váltottam, mintegy megszokásból, abba a városba, ahol az
asszony lakott, mintha várna ott valaki. Megint tél volt, jégcsapok csüngtek le az
ereszekről, és a toronynak hóbundája volt: csakhogy most jó meleg ruhám volt,
csizmám, sapkám, pénzem… „Ejnye, mit csinál az az asszony, mióta nem
láttam?” – gondoltam magamban. – Az ördög haragszik rá, asszonyra nem lehet
haragudni – mondták a kupecek.
Tükre előtt ült, haját rendezgette, furcsán, kancsalítva rám nevetett.
– Magát vártam, Félix. Remélem, hozott a vásárról valamit. Vásárfiát.
Az észvesztő mosolygása, a hangja, a válla, a két kis keze talán szebb volt,
mint valaha.
– Hoztam magának pénzt – mondtam, és szégyenkezve adtam át
vagyonkámat, amelyet akkor nagyon keveselltem.
– Köszönöm – szólt, és megsimogatta a fejem.
Azóta sem simogatta senki a fejem, mióta ő simogatott.
És néhány boldog hét következett ezután. A városkában gúnyosan
nevetgéltek a nők, a férfiak, mikor vele karonfogva megláttak, nem jártunk
sehová, otthon ültünk, az ablakmélyedésben.
Egy reggel rám förmedt:
– Mért nem viszi már el az ördög? – kérdezte. – Takarodjék ki a házamból.
Felkeltem, csendesen felöltöztem, és lassan készülődtem, hogy valamely
rettenetes dolgot fogok mondani, mielőtt az ajtót bezárnám magam után. Aztán
nem tudtam semmit sem szólni, csak lehajtott fejjel bandukoltam a városvégi
fogadóba, ahol egykor bujdostam. Éjjel újra séták az ablakok alatt, öngyilkossági
tervek, elfojtott könnyek a torkomban… Szerencsére, egy hét múlva jöttek a
lókereskedők, és útra keltünk lóvásárlás céljából.
Félix elhallgatott.
A mutatóujjával a kifröccsent borból egy női nevet mázolt a zöld asztalra,
nagy, számjegyhez hasonló betűkkel.
– Most harminckét éves vagyok. Újra hozzá megyek. Talán tizedszer …
Istenem, mi lesz ennek a vége? Különben a kupecnék között sok a hasonló
természetű asszony. Másnak is van baja a feleségével.
Legyintett és elkomorodott.
– Most már egész életemben lovakat fogok venni és eladni. Amíg élek,
pedig soká élek. Tán ötszáz évig… Mindig lovakat. Nem lehet segíteni rajtam.
392
(1915)
A zöld harisnyás nő
Mizenkei huzamosabb ideig abból tengette életét Pesten, hogy öreg
hölgyeknek tanácsot adott, kihallgatta aprócseprő bajaikat, orvost szerzett,
apróhirdetést tett közzé cselédváltozás idején, vagy ha a kedvenc kutya elkóborolt
a háztól, figyelemmel kísérte a brünni lottót, és a sorsjegyek számait noteszébe
írta, leveleket írt mesterembereknek, telefonált a gázgyárnak, az órát néha maga is
meg tudta javítani, és legazemberezte a házmestert. Mizenkei akkoriban már fél
lábbal nyugalomba vonult, és mindig a nők körül élősködött, táncosnők után vitte
a tánccipőket, színésznők öltözői előtt ólálkodott, a fővárosban még ismeretlen
vidéki leányokat pártfogásba vett, megrendelőket szerzett a szabónőknek, öreg
főpincérekkel titokban tegeződött, segített eladni a tavalyi fácánt, és szemet
hunyt, ha vendégségben nagyobb összegű volt a számla. Minden virágárus leányt
és zongorást pártfogolt. A fiákeresek messziről köszöntek neki, ha társaságban
volt. Nyári éjjel, hajnal felé az Andrássy úton üldögélt egy padon, és a liget
mulatóhelyeiről hazatérő nőket kikérdezte a mulató férfiakról, elfogyasztott
italokról, szerelmeikről, mindent szeretett tudni, ami az éjszakai életre
vonatkozott, olykor útonálló módjára, sétapálcával a fiáker lovai elé állott, ha
odabent a kocsiban pénzes ismerősét felfedezte. Különösen szerette lesni a rác
milliomost, ha kémei hírül adták jelenlétét a fővárosban. Mizenkei ilyenkor teljes
biztonsággal nézte meg óráját az Andrássy úti padon, és a liget felett mutatkozó
tündöklő hajnali felhők alatt csupán a rác pejlovait várta. A rác hajnalban már
részeg volt, és szótlanul engedelmeskedett Mizenkei parancsának. Kivette
tárcáját, és átnyújtotta a kölcsönt. Mizenkei meglehetős izgatottsággal tette el a
pénzt, de később nyugodt hangon rendelkezett a bérkocsissal:
– Vigye haza ezt a sertést!
Azonkívül nagyon szeretett alvó ismerősei zsebében kutatni, ha azok a
mulatság hevében elszundikáltak, a nőknek csak azért csókolta meg a fülét, hogy
megpróbálja, vajon a gyémánt fülbevalónak milyen szerkezetű a zárja, minden új
nótát tudott, bús baritonon dalolt, mindenkit megvetett, kicsúfolt, rágalmazott,
olyan jellemtelen volt, mint egy cigányszínész Szalonikiben, olyan bölcs volt,
mint egy vén remete, aki fagyökéren él az erdőben, és olyan szerelmes volt, mint
egy borbélylegény vagy egy költő. Télen kártyaasztalok körül ólálkodott, családi
titkokat kifürkészett, hamisjátékosokat zsarolt, a hitelezőivel késre ment, a
szabója a testi erő fensőbbségénél fogva varrt új ruhát, a beteges kávést
393
megfenyegette, hogy elcsábíttatja kívánatos feleségét, éjjelente a házak fala

mellett csendesen ballagott hazafelé – sohasem tudta senki, hol lakik –, és arra
gondolt, hogy reggelre öngyilkos lesz. Azonban éppen úgy megvetette a halált,
mint az életet. Szerette a hűvös szobát, ahol pőrére vetkőzve lehet cigarettázni
nyári délután, szerette azokat az embereket, akiket nem ismert, kik nappal élnek
és dolgoznak családért, becsületért, tisztességért, szerette azokat a nőket, akikről
mi rosszat sem mondhatott, és a harmadévi divatban és ócska cipőben jártak,
gyermekeket neveltek, és rongyos pongyolában ültek odahaza. Minden éjjel
torkig itta magát a barátai jóvoltából a legfinomabb italokkal, holott undorodott a
francia pezsgőtől, könnyű kerti bort szeretett volna inni szolyvai vízzel, és csak
néhány pohárkával, falusi ház csendes verandáján. Ha olykor pénzhez jutott,
lakóhelyétől messzi eső józsefvárosi kocsmákba ment, ahol azt szerette, ha rendes
embernek vélik, aki a maga három decije után éjfél előtt lefekszik. Bőségesen
politizált a polgárokkal, a kucséberrel játszott, olcsó szivart szívott, és a városi
építkezést megvitatta; sajnos, ezek a majálisok mind ritkábbak lettek a Mizenkei
életében, mind több időt kellett töltenie az éjjeli mulatóhelyek környékén, hogy a
nehéz viszonyok között megélhessen. Reggel szeretett volna borotválkozni és
csak vasárnapokon, mint a falusi emberek, és minden este borbélyhoz kellett
mennie! A cigányzenét már annyira utálta, hogy önmagára haragudott a zenészek
játéka miatt. Ötvenéves volt, és magas sarkú félcipőt hordott, festette a bajuszát, a
haját, fényesítette a körmét, drága cigarettát szívott, holott szinte fizikai fájdalmat
okozott neki a kölnivíz szaga.
A mulatóhely virágárus asszonya, a hervadt kaméliához hasonlatos Diana,
egy hajnalon – míg az elrobogó kocsik zörgését hallgatták az elárvult
táncteremben – így szólt Mizenkeihez:
– Józsi bácsi, jöjjön el holnap délután hozzám, maga okos ember, és
tanácsra volna szükségem.
Diana fekete selyem háziruhában és megilletődve fogadta a vendéget, aki
ekkoráig csupán futó szerelem céljából jelent meg a lányos házaknál. Diana
szobája polgári egyszerűséggel volt bútorozva, az ágy felett az Diana képe, a
falon szenteltvíztartó, benne a virágvasárnapról itt maradt faág, sárga vidéki
fotográfiákról nézegettek alá furcsa emberek, ódivatú asszonyok, a hímzett
térítővel bevont dívány felől zöld kalitkájában olykor kendermagot ropogtatott
egy néma kismadár, és midőn Diana a ruhaszekrényt kinyitotta, hogy onnan
leveleket vegyen elő, falusi illat áramlott a fiókokból.
(Még egy öreg, feketére szívott tajtékpipát fedezett fel Mizenkei,
amilyennek társaságában falusi emberek néha hosszú életet töltenek. – Az apámé
volt, egyetlen emlékem – mondta Diana, és kivette a pipát Mizenkei kezéből.)
394
– Tehát miről van szó? – kérdezte Mizenkei, letelepedve egy magas hátú
székbe. – Tudod, hogy nem szeretek mindenféle ringy-rongy női dolgokért
fölkelni nappal!
Diana megindultan helyeselt:
– Hisz éppen azért fordultam Józsi bácsihoz. Tudom, hogy komoly ember.
A húgom, a tanítónő, férjhez fog menni.
Mizenkei, mint a legtöbb nyugodt ember, pár pillanatig nem szólt egy
hangot sem. A tanítónő volt az a bizonyos, aki körülbelül tíz esztendő óta
elfoglalta azt a helyet Mizenkei szívében, ahol az a kamarácska van, amely az
akasztott gyilkosoknál is érintetlen és szent hely maradt. Ez a kis kamra
körülbelül a világrajövetel alkalmával képződik az emberi szívben, és talán azért
van, hogy a halál órájában, a haldoklás fáradt perceiben vigaszt, megnyugvást, a
gondolatoknak erdei tisztását nyújtsa a búcsúzónak. Mizenkei olykor – télen,
midőn későn világosodik –, a nagy havazásban messziről követte a tanítónőt,
midőn az iskolába ment.
Egyszer szerencséje volt: lesegíthette az omnibuszról. S ekkor zöld harisnya
volt a tanítónő lábán. Mizenkei szívében ettől a reggeltől fogva örökké zöld
harisnyában járt a tanítónő. A harisnya olykor világoszöld volt, mint a mély
erdőben futó patak, máskor sötétzöld, mint a rétek alkonyati szélben. Formás, üde,
bizonyosan nagyon tiszta lábra simult a harisnya. Ah, ha egyszer megcsókolhatta
volna Mizenkei a szorgalmas kis kezet, amely bizonyára szép, kerek betűket
vetett a fekete táblára annyi fizetésért, amennyiért egy részeg táncosnőnek virágot
szoktak venni, hogy az nevetve kidobja a kocsi ablakán hazafelé menet. Talán a
zöld harisnyás nő volt az oka, hogy Mizenkei rendes, derék ember szeretett volna
lenni. Egy kis, szegény tanítónő olcsó harisnyája gyakran szinte könnyekre
fakasztotta a vén betyárt, különösen ha valamely bűnt követett el ismét… Kár,
hogy sohasem beszélt bővebben a tanítónővel!
– Nos, itt van a vőlegény arcképe, itt vannak levelei – szólott Diana. – Én
tudom, hogy Józsi bácsi sohasem adná beleegyezését, hogy Margaréta rossz
házasságot kössön.
Mizenkei még mindig némán csóválta a fejét. Istenem, legutoljára – egy
évvel ezelőtt – olyan volt, mint egy kis fecske, mikor az omnibuszon látta. Fekete
fátyolka az arcán, és olcsó kesztyű a kezén. A cipője bizony nem volt a
legfinomabb, és fekete szoknyája kissé fényes, mert gyakran ül a katedrán. Mily
jó volna gyermeknek lenni, és a padsorban helyet foglalni!
Később az ablakhoz ment Mizenkei, nem szerette, hogy Diana oly
állhatatosan függeszti arcára tekintetét. Fekete keretes szemüveget vett elő, és
395
figyelmesen, meggondolva olvasta a postatiszt leveleit. Midőn az utolsó levelet

visszatette a borítékba, komolyan, meggyőződéssel bólintott:
– Úgy vélem, a postás rendes ember.
– Tehát hozzáadhatjuk Margarétát? – kérdezte még mindig kétségeskedve
Diana.
– Inkább, mint valami színészhez vagy zongoráshoz – felelt méltatlankodva
Mizenkei.
Diana mindkét kezével megfogta Mizenkei kezét:
– Köszönöm, Józsi bácsi. Mi, a családunk, a barátnőim és a komolyabb nők
éjszaka mind tudtuk, hogy Józsi bácsi érdeklődik a húgom iránt. (Mizenkei
legyintett.) Elhatároztuk, hogy megkérdezzük, beleegyezését kérjük a
házassághoz.
– Csak adjátok a postáshoz. Úgy látom, derék fiú – szólt lemondással
Mizenkei.
És ettől az eseménytől kezdve Mizenkei Józsefnek erősen megnövekedett a
tekintélye azon nők körében, akik bár éjjeli foglalkozást űznek, erkölcseikben
tisztességesek. A virágárus asszonyok, a nők, akiknél a táncosnők kvártélyban
laknak, a szabónők, akik a ruhákat varrják, sőt maguk a mulatóhelyek gazdái
bizonyos részvéttel nézték a vértanú Mizenkeit. Ezentúl mindig megkérdezték
véleményét a fontosabb dolgok felől, tanácsait örömmel fogadták. Mintha
egyetlen tettével, lemondásával a zöld harisnyás nőről, megvezekelt volna élete
minden bűnéért.
(1914)
A madridi dal
Egyszer egy felvidéki városba érkeztem, a tornyokban szinte versenyezve
szólottak a harangok, az utcákon jó szagú falombokból és virágokból oltárok
voltak emelve, tömjénfüst és rozmaringillat szálldosott a levegőben, mezei
virágok, hosszú szárú füvek és frissen vágott gallyak a mezők és rétek szagát
hozták a városba. Csupán egyetlen helyen üté meg egyéb szag az utazó orrát. Egy
nagyon régi földszintes, bolthajtásos ház állott egy utcában, és pléhből vert
söröspoharat nyújtott előre a kéz a kapu alatt. Egyéb kocsmajelvény hiányzott is a
házról. Délután tehát itt megtelepedtem, miután szinte elfáradtam a
harangzúgásban, a piros ruhás ministránsfiúk énekében, a papok fehér ruhájának
látásában és az utcákon emelt oltárokhoz vándorló tömeg nyüzsgésében. A férfiak
fedetlen feje felett mint az árnyék szállott a gyertyák és a tömjének füstje, nagy
396
céhzászlókat cipeltek lassú méltósággal, mintha valamely eleven, élő

személyiséget vinnének zökkenés és fáradtság nélkül, a fiatal nők fejét fehér
virágok ékesítették, és szinte látható volt buzgó imádságuk, amint szájukat
elhagyta, és haloványkék buborék alakjában röppent felfelé a napfényes
levegőben. Valahol állandóan szólt egy öreg orgona, mint egy végtelen síp bugása
a távolban, és láthatatlan kis hegedűk játszottak cincogó nótákat, amint a virág- és
kalászszagú menet egyik utcából a másikba fordult. A hegyen olykor elpukkant a
mozsár, és ilyenkor mindenki a lőporfüstöt és a felvillanó tüzet nézte, ünnep volt
a városban.
A régi kis sörházban azonban oly csendesség honolt, mintha egy másik
városba valók volnának a fekete tornyok, aluszékony barna bástyák és
visszhangos fedett hidak, amelyekben úgy kopogott a lépés, mintha az út innen a
másvilágra vezetne, a gyöngén beszűrődő világosságban régi szentek és főurak
életnagyságú, fába festett képei őrködtek a híd belsejében, egy piros bajuszú
király a híd közepén egy kalácsképű és hosszú orrú asszonyságot térdepeltet a
lábainál. Egy bocskoros öregember lóháton ment végig a hídon. A messzeségben
a fekete tornyok harangjai úgy viaskodtak egymással a magasságban, mintha
fehér sólymok harcolnának a ragyogó, felhőzetlen égboltozat alatt.
A gazda talán a zászlót vitte valamerre, huzamos ideig üldögéltem a
kútszerű, nyirkos udvarban, bádoggal fedett asztal mellett, a szomszéd ház
salétromos falán egy fehér függönnyel fedett ablakocska volt, amelyről később
megtudtam, hogy a városi nők leshelye, ahonnan férjeiket vagy vőlegényeiket a
sörházban való mulatozás alatt figyelni szokták. Egy mellbeteg varrónő lakott az
ablak mögött, és szegény bizonyára sokat hervadt azért, hogy a nők úgy szeretik a
férfiakat, hogy a kocsmába is utánuk mennek. Később régi polgárőrségbeli
fegyvereket vettem szemügyre a falon, egy szürke egér szaladt keresztül a szobán,
és ezután nemsokára kinyílott az ajtó, és egy fiatal nő hangja szinte forrásvíz és az
erdei gyöngyvirág illatával szállott fel a régi söröshordók, korhadt dongák és
kimustrált, vén borospalackok levegőjében.
– Mit parancsol az uraság?
Üde, gyermeteg és mégis öntudatos leányka állott a küszöbön. Az egyik
félcipőcskéjén nemsokára kibomlik a csokor, ha idejében meg nem köti a
szalagot. A bal kezén kék köves, nefelejcs alakú gyűrűcske volt, és az álla alatt
bíborszínű nyakkendő. A fehér zubbonyka bizonyára nem először volt mosásban,
oly üde volt, mint egy tavaszi vasárnap reggel, és a rövid, kockás szoknyácska
alatt gyöngéden domborodó lábak mutatkoztak. A haja borzas volt, és a barna
szálak között szinte a napsugár érzett, amelyet az ünnepi városból hozott a sötét
kocsmahelyiségbe. Az arcán három vagy négy szeplőcske, mint egy drága kis
397
meleg fészek a gyöngéden meghajoló orr szomszédságában, hogy a magányos

utazó nyomban arra gondoljon, hogy mily jó volna két vérmes ajkát az orr tövébe,
a szeplőcskék felé helyezni.
A kisasszony sörrel kínált, és biztatásomra bevallotta, hogy Margotnak
hívják.
– Nem Margitnak, sem Margarétának – mondta meglehetős komolysággal –,
hanem Margotnak, mint a nagymamámat.
Bizonyára ilyenek voltak azok a kocsmárosleányok, akik miatt egykor a
középkori kereskedő utazását megszakítva, hetekig ődöngött a városban. Ez a
felvidéki város az északi nagy országút mentén fekszik, és könnyen lehetséges,
hogy három-négyszáz esztendő előtt már itt járt Margot a régi sörházban, és
ugyancsak helyemen üldögéltem én. Mintha egy messzi századokban elröppent,
eltűnt jelenet térne vissza, mint egy csomó köd, amely egykor a régi ház
kéményéből elszökött, és hosszú ideig a felhők felett bolyongott, míg egyszerre a
szél újra visszahajtotta a tetőre, és a szobába ereszkedett.
Igen, én itt ültem már valaha, valamikor… És ha figyelmesen a lábomra
pillantok, nagy, országjáró zsoldoscsizmákat találhatok ott, a mellemen fehér
csipke nyakkendő fodra, és a süvegem mellett bizonyára kékcsóka szárnya.
A Margot kis félcipői helyett is csakhamar papucsok keletkeznek, és eddig
semmitmondó barna szemében kis, nyakba való keresztek, rózsafüzérek és a
kehely felett repkedő szent ostya képe tükröződik, mint a középkori nők
tekintetében mindig a gyóntatóatyára vetett pillantást vélem látni.
Én messziről jövök, a harmincéves háborúból tán, bizonyára van egy mély
kardvágás is valahol az arcomon.
A kocsmárosleány e percig elandalodva, merengve és kezére hajtott fejjel
hallgatta meséimet a messzi idegen városokról és csodákról. Akkor hirtelen
meghaltunk mind a ketten, és most, háromszáz esztendő múlva, ugyanazon a
helyen újra felébredünk. Hogy is volt az utolsó mondat, amely elhangzott:
– Kölnben a dóm olyan magas, hogy adventben erre jönnek le az angyalok
az égből.
Az elgondolkozó leány szeme értelmesen csillan, mint a folyó tükrén a
hirtelen támadó és elmúló fényfolt. Mintha elfáradt volna az egyik karja a fej
tartásában, és most változtatva helyzetén, a bal karját és tenyerét helyezé alá, így
szólal meg:
– A múlt héten járt itt egy lengyel kereskedő. Madridból jött.
– Szép város, voltam benne – felelek. – Az ottani királynak igen jó
aranypénzei vannak. Valami várat kellett elfoglalni. S egy fekete szemű asszony
398
egy dalra tanított egy estve. Sajnos, a dalt már elfelejtettem, különben elfújnám
neked, te gyönyörűség.
A leány dorombolt.
– És az asszonyt, ugye, nem felejtetted el? Az asszonyokat nem szokás
elfelejteni.
– Dehogyisnem! – kiáltottam, és nagyot húztam a kancsóból. – Előbb
felejtődik el az asszony, azután a dal. Nem tart az olyan sokáig, hogy lyukat
érzünk a bivalybőr alatt, mintha elveszítettünk volna valamit, egy gombot vagy
egy ereklyét, amely a pestistől megvéd. Csak egy darabig hajtom le a fejem, és
érzem a madridi éjnek vadalmavirág-illatát. Egy-egy pillanatra felbukkan az
erkély és az ablak, éjjeli párbajok kardcsörgése és az asszony meleg lehelete mint
messziről jött jó szél, elhúzódik a fülem mellett, mint hadjáratban, éjjeli
lovagláskor elalszom a nyeregben, és egy zökkenéskor álmosan körülnézek az
elvonuló tájon. Itt-ott egy templomtornyot látok, amelynek ívei alatt örök hűséget
esküdtem ennek vagy amannak. Amott egy sötét bástya, ahol raboskodtam
hamispénzverésért. Itt egy kopár rét: csata volt, és a vérem folyt. Miért is
felejtettem el a madridi asszonyt és dalát, amint átkeltünk a spanyol határon? Mert
azt gondoltam, hogy azóta új hadak jöttek a fővárosba, és ő egy másik katonát
hívott erkélye alá… Mindent el lehet felejteni, gyönyörűségem, csak azt a nőt
nem, aki nem lett a miénk.
– Milyen furcsák a férfiak. Én nem tudom elfelejteni a kereskedőt, aki
nálunk járt. Vörösesbarna szakálla volt, hosszú, hullámos haja és kék szeme,
mintha üvegből lett volna. Tömérdek drága selyem és arannyal szőtt brokát volt a
kocsiján – szólt a hölgy, és olyan könnyedén sóhajtott, mint a magányos madár
egyet füttyent az erdőben.
– De téged igazán szeretlek, és soha el nem felejtelek – mondtam, és
felemelkedtem a helyemről.
(Furcsa volt, hogy nem zörgött a sarkantyúm, és a nehéznek látszó csizmát
sem éreztem.)
A leány felemelte szentséges két szemét.
– Soha? – kérdezte.
A szívemre hajtotta a fejét.
– Dobog – mondta csöndes örvendezéssel.
Ezután nemsokára hazajött a régi sörház öreg gazdája, a leány kisurrant a
szobából, és a tagbaszakadt öregember vastag krétával írta össze a számokat.
Továbbutaztam a felvidéki városkából, amely szinte halálra fáradt az ünnepnapon.
Éjjel egy vasúti kocsiban, egyedül, messzire, hirtelen hangosan mondtam:
– Margot.
399
(1914)
Blanka
Kis nefelejcsek voltak a szoknyáján, koszorúcskák, mintha valamely régi
imakönyv lapjai közül vették volna a mintát, és a félcipője szalagokkal volt a
bokájához erősítve, mint azokon a lábakon, amelyek képzeletünkben a tánczenét
követik, midőn estefelé keringőt játszik valaki a zongorán, és kis velencei tükre
volt, amelyben mindig csodálkozva nézte hervadt, liliomszínű arcát és
melankolikus, sötét szemét, amely egyszerűen, őszintén, hazugságok nélkül,
szinte reménytelenül nézegetett Nagybotos Violára, mint a költemények,
amelyeket falusi magányában írogat az egykori testőr a császárnéhoz.
Természetesen oly finom volt, mint ócsipkével díszített legyezője, és a térde alatt
halovány rózsaszínű csokor fogta fehér harisnyáját, amelyet Nagybotosnak
egyszer alkalma volt látni – kis csermelyt ugrottak sétálás közben –, a nyakán a
hajzat oly szelíden simult kontya alá, mint a szent nők képein látható. Talán félig-
meddig szőke volt, mint a sokat szenvedett férfiak képzeletében az egyetlen és
ismeretlen női ideál jelentkezik, enyhén, elmosódottan, alig tapintható alakban,
csupán elgondolásban a testiesség, inkább az áhított, drága női hang, szín és lélek
formájában, mint szerelmi csalódás után, félálomban, olykor egyet sóhajtva és a
párnát átölelve képzelik a férfiak azokat a nőket, akik nem csalták volna meg
őket… Blankának hívták, és már harmincesztendős volt.
Mintha egy félig romba dőlt vár toronyablakában üldögélt volna, a sokat
próbált falakat enyhén födi be a repkény, mint az elhagyott sírokat a borongó
emlékezés, a vár alatt csillogó és rongyos lovagcsapat vonul el, talán éppen a
Szentföldről jönnek a daliák, és a fájó szívű férfiak meg-megállnak a toronyablak
alatt, hogy az álombéli nő kárpótolja és megvigasztalja őket azokért a nőkért, akik
hosszú utazásuk alatt kést vertek a szívükbe, miután az éjszaka mámora, és a
szerelem elmúlott; kondor feketékért, mély szemű barnákért és fehér nyakúakért,
akiknek kövérkés álla alatt a megvillanó test szinte bolonddá teszi az élőfát is.
Blanka abban az időben, mikor történetünk játszik, csaknem azért lakott a
fővárosban, hogy meggyógyítsa azokat a férfiakat, akik elégett agyvelő,
szétmarcangolt szív, kéz és láb nélkül, majdnem a földön csúszva, mint a
vásárbeli nyomorékok, más nők által az öngyilkosságig hajszolva, álom és
remény nélkül csavarogtak Pesten, akik komolyan vették az esküt a kápolnában
vagy a magány édes illattárjában, a drága csókot, a kábító bűnt és estvéli sétát a
400
nyárfasorban, midőn a nők úgy tapadnak a férfivállhoz, mint a fecskefészek

nősténye hímjéhez.
Nagybotos, miután hosszú éjjeleken át nem tett egyebet, mint töltött bort,
pisztolyt és bánatot, csaknem siránkozva fordult be Blanka házába.
– Végeredményesen: mindig csak magát szerettem, fejedelemnő – mondta,
miután jó szagú kis cipőikkel homlokon rúgták a nők.
Blanka ez idő tájt a „Szilvafa” című teázóhelyiség igazgatónője volt. A
falakat vastag szőnyegek borították, életunt zenészek halkan Schubert-dalokat
hegedültek, és orosz szamovárban főzték a teát néhány belvárosi öregúr részére,
akik álmatlanságuk miatt a helyiséget felkeresték. Néhány régi, félig-meddig
nyugalomba vonult hölgyismerős üldögélt a szalonban, akik az öreg grófokat még
fiatalkorukból ismerték, mintha egy családhoz tartozók volnának valamennyien.
A pincér, aki felszolgált, egykor népdalénekes volt a Flóra-teremben, és
közkedveltségnek örvendett a maga idejében a hölgyek körében, a kapuban egy
nyugalmazott fiákeres teljesítette a portási teendőket, miután lovai a rossz
gazdasági viszonyok folytán felfordultak, és midőn az óra éjfélt ütött, az öregurak
felkeltek helyükről, a hölgyek félretették kézimunkáikat, Hrabecsné, a komika,
beszüntette elbeszéléseit, amelyeket az öregurak fiatal élményeiről
ezeregyéjszakai kedvvel mesélt esténkint a „Szilvafá”-ban, és Hrabecset, a
jégszürke karmestert, a Kis cica című operett egykor ünnepelt szerzőjét,
leszólította a pódiumról. Az öreg grófok kocsijaikhoz totyogtak, és a Belváros
szűk utcáin eltünedeztek a kocsilámpák. Blanka csíkos kendőt vett a vállára, az
üzleti könyvet a fiókba zárta, és meleg, doromboló hangon fordult Nagybotoshoz.
– Nos, miért akar ismét véget vetni életének, kedves barátom?
Nagybotos nemigen szokott igazat mondani a nőknek – óvakodott mindig,
hogy a gondolatait elárulja – Blanka azonban régi szerelme volt. Tizenöt éve
reménytelenül, bánatosan, végzetszerűen szerette Nagybotost, mint aki valamely
gyógyíthatatlan testi hibával jött a világra, amely fogyatkozását lassan megszokja,
mint a félszeműek a bajt. Nagybotos körülbelül bizonyos volt arról, hogy Blanka
lefekvés előtt mindig érte imádkozik, és nappal futó sóhaj hagyja el ajkait, mint a
lehelet párája eloszlik az ablaküvegről. Talán még egy éjjeli zenészhez is férjhez
ment volna, ha Nagybotos ezt parancsolja.
– Megint azt gondolja magában egy nő, hogy én vagyok az ismeretlen pesti
hulla, akit a Tisza menti faluban a folyóból a hatóságok kifogtak. Talán már
idegeskedik is, hogy még életben vagyok – felelt Nagybotos, és megsimogatta a
kendőt Blanka vállán.
– Mit tett? Megcsalta?
Nagybotos mint töredelmes bűnös csaknem elszólta magát:
401
– Azt hiszem, hogy most már minden rendben lesz. Van egy nő, aki
felejthetetlenül szeret és boldogít… Hallgassa csak: azt mondta, hogy már éjjel-
nappal rám gondol. Milyen finom volt a keze, a nyaka, a lába; ha akarta, sírtam,
ha akarta, nevettem. Olyanokat cselekedtem, mint egy jogász. Éjjelizenéket
rendeztem az ablaka alatt.
Blanka a nefelejcskoszorúcskákat simogatta a szoknyáján.
– Szegény barátom, hányszor tanítottam, hogy a nőknek nagyobb szükségük
van a férfiak szerelmére, mint megfordítva. Minden nőnek kezet kellene csókolni,
ha egy férfi arra érdemesíti, hogy megszólítja. Tudja maga, hogy mily hitványak a
nők? Kihallgatás nélkül ki lehet végezni minden nőt, aki harmincadik évét
betöltötte. Annyit vétkezett ez idő alatt a férfiak ellen.
Nagybotos jóízűen bólongatott:
– Maga az egyetlen derék teremtés, Blanka.
A hervadt nő lágyan, szomorúan mosolygott:
– Én nem sokat számítok, mert én körülbelül rendbe jöttem az élettel.
Vágyaim, reményeim többé nincsenek. Mint egy vén madár, üldögélek a fa
tetején, és csupán annak örülök, hogy mások még örülni tudnak az életnek,
szerelemnek.
– Tudja, mi vagyok én? Egy elhervadt menyasszonyi csokor, amelyet a
nagymama sírjára elvisznek az unokák. Magányos szobában porlepte tükör, az
ajtót senki sem nyitja ki, mert a házigazda elbujdosott. Régi asszonyarckép
elhagyott házban, és délutánonkint senki sem nézi az arcképet elmerengve,
elgondolkozva. Szép, ódon báli ruha vagyok, amely a padláson várja, amíg a
háznépet árverezik, aki egykor viselte, a temetőbe költözött.
Nagybotos a leány vállára hajtotta a fejét, és odavetőleg megsimogatta az
arcát, mint vén, hű lovat megsimogatnak.
– Nagyon szerette? – kérdezte szórakozott hangon és lehunyt szemmel.
– Téged szeretlek – felelt sima nyelvvel Nagybotos.
Blanka csendesen, bánatosan mosolygott. Amint beszélt, a szeme lassan
könnybe lábadt:
– Milyen jó nekem, hogy a nők oly hűtlenek, mint a reggeli harmatok.
Nyomtalanul elillannak az életekből, és olyankor egy darabig rám kerül a sor.
Most majd nekem fogod hazudni mindazt, amit amannak mondtál volna, ha még
megvolna. Amíg jön egy új nő, aki bolonddá tesz.
– Esküszöm – felelte Nagybotos, térdre ereszkedett, az arcát a leány
ruhájába temette, és titkon, lopva azt gondolta, hogy a másik, a hűtlen hölgy előtt
térdepel.
402
Blanka ezt igen jól tudta, de azért megadással, szelíden simogatta

Nagybotos fejét.
– Holnap, ha szép idő lesz, kirándulunk a hegyek közé. A fűre ülünk, sas-
hegyi bort iszunk, és régi, német dalokat énekelünk – mondta lelkesen Nagybotos.
– Én szebbet ígérek önnek – mondta Blanka. – Házat veszünk falun, nagy
kertet és hűvös, mély szobákat, régi cselédeket és egy pár lovat. Sohasem hagyjuk
el egymást, reggel arra ébredek, hogy ön megcsókol, este megfogjuk egymás
kezét, úgy alszunk. A háztetőn gólya fészkel, és Bundásnak hívják a házőrzőt. Ha
netán a hűtlen nő holnapig nem írna levelet…
„Ha nem írna! Akkor meghalnék” – gondolta magában Nagybotos, és míg
Blanka kezét arcához szorította, szinte örömteli hangon folytatta:
– Holnap vadászcsizmát varratok.
Bizonyosan várja már otthon egy levél a drága kéztől, hisz Blanka mondta,
aki ismeri a nőket.
Sokáig üldögéltek egymás mellett hallgatagon, elgondolkozva, végül Blanka
felemelkedett helyéről.
– Késő van – mormogta. – Tegyük el magunkat holnapra. Mondd, ugye, azt
akarod, hogy beszéljek az aranymívesnével, akiért majd meghalsz?
Nagybotos lehajtotta fejét.
– Igen.
– Majd felöltözöm cselédasszonynak, és besuhanok hozzá, amikor egyedül
van otthon.
(1914)
Pesten lakott egy fuvolás

Sok évvel ezelőtt lakott Pesten egy fuvolás, aki bűbájt, augusztusi
csillagport, érett szilvafák és októberi János-hegyi szőlővenyigék illatát,
karácsonyfa szagát, húsvéti tojás ízét és boldogtalan költők magányos epekedését
fuvolázta az asszonyok fülébe. Igazi nevén Schneidernek hívták, és egy budai
kocsmárosnak volt a fia. Ám otthon nem ízlett neki a bor, sohasem volt kedve
fuvolázni, csak néhanapján, ha kehes lett, ment titokban haza, a padláson aludt, a
téli almák és a plébánoskörték között, szelelőlyuknál a régi Vasárnapi Újság
megsárgult köteteit forgatta, de csak az Egyveleg című rovat furcsaságain, cigány
s zsidó adomáin üdült, és a szolgáló a köténye alatt vitte hozzá az ennivalót.
Pesten Szénfinek nevezte magát, mint ez idő tájt szokásban volt a nevek
magyarosítása; a Hatvani utcai kávéház ablakánál ült, és ha jól ment dolga, a
403
biliárdasztalon mérkőzésre hívta fel a sánta nőszabót, aki ez idő tájt a

legveszedelmesebb sipista volt a Belvárosban. A Flóra-termekben gróf úrnak
nevezték, és éjszakánkint megkopogtatta az ablakokat a városban, ahol még
világosság égett. Egy halott mellett virrasztó asszony egyszer vízzel leöntötte az
emeletről.
Voltak napok Szénfi életében, mikor megunta várni a bordópiros színű
kávéházban az orleans-i herceget – akit mindenki várt Pesten, mióta egyszer a
púpos markőrrel itt egy biliárdjátszmát csinált –, ilyenkor elgondolkozott női
ismeretségein, eszébe jutott, hogy azóta tán el is hagyták már a nők, mást
szeretnek, szívesen és álmodozva hajtják féloldalra a fejüket az új hazugságok
hallására, és másnak ajándékozzák tán emlékbe a cipőjüket: Szénfi ilyenkor
keservesen káromkodott, és fejébe nyomta nyúlszőrkalapját, hogy hölgyei
megvizsgálására induljon.
Az Aranykéz utcai ékszerészné az orgonaillatot szerette a fodros mellű
ingen. Szent és jó asszony volt, mindig vállfűző volt rajta, mintha örökké a
fuvolást várná délutánonként, s a szobaleány abban a minutumban beeresztette
Szénfit a szalonba. Az asztalkán kéznél volt a költeményes könyv, amelyet az
ábrándos fehér kezek meglepetéssel eresztenek le, midőn a szalonban a
kázsmirfüggöny szétválik, és a bal láb gyorsan csúszott a jobb comb alá a
kanapén, amint ez idő tájt divat volt üldögélni Pesten, délután, a polgári házak
szalonjaiban. A formás cipőcske mint hűséges kis kutya figyelt a szoknya
hímzései közül, és a dús, vizes fésűvel hátra és hátulról felülre fésült jó szagú
hajban meg kellett igazítani a török ékköves hajtűt. Ez volt Estella, az
aranymívesné. Mindig tudott egy ábrándos költeményt, amelyet aznap olvasott;
halk nevetéssel kérdezősködött Szénfi úr ismeretségének köréhez tartozó többi
úrhölgyekről.
– És barátném, Olga, aki orosz hercegnőnek képzeli magát, és
harisnyakötőjére egy Puskin-sor van arannyal hímezve?
– Meghalt szegény – felelt részvétteljesen Szénfi.
– Meghalt – ismételte Estella, és bal lábát lassan leeresztette a díványról,
hogy a selyemszoknya csendesen zizegett, mint a hóesés a magányos háztetők
felett.
– Csupán önt imádom, hölgyem. Engedje meg, hogy tovább is sétálhassak
az ablakai alatt, amíg kegyed Morfeusz karjai között…
Szénfi legyintett, nem fejezte be sohasem a megkezdett mondatot, mint a
halálraítélt a siralomházban, akinek beszélgetés közben hirtelen eszébe jut, hogy
közeleg a kivégzés órája.
404
– Úgy bánnak velem, mint egy gyermekkel – duzzogott elmenetel közben.

A nyúlszőr kalapot szemére húzta, mert szeretett a nőktől szemrehányással
elválni, míg az aranymívesné reménytelenül tette le a költeményes könyvet
kezéből, más vendéget nem várt délután, tejszínes kávét hozatott fel a cukrásztól,
és egy almát választott ki a szekrény tetejéről.
Szénfi – ha éppen módjában volt – a bérkocsist már Buda felé hajszolta,
ahol a Jezsuita-lépcsőnél egy ódon külsejű házban (itt talán maga Jósika Miklós, a
régi házak finom szakértője lakott valamikor) Mária asszony ült egy oltárterítő
hímzése mellett, és a szobában olyan szag volt, mint egy könyvtárban vagy
antikkereskedő boltjában. Ő volt az egyetlen, a legkedvesebb, a legszerényebb és
legönzetlenebb, Mária, aki semmi egyebet nem akart az élettől, mint hetenkint
egyszer látni Szénfi urat, hogy az elmondja neki hazugságait – tíz esztendő óta
ugyanazokat. Mintha egy csillogó, nagyvilági idegen, de csábító parfümös virág,
egy aranyszegélyes meghívó a követség báljára, útijegy a Párizsba nyargaló
futárvonatra, csábos, havannaillatos, a fehér mellényzsebből csak aranypénzzel
fizető nagyvilág lépett volna be Szénfi úrral a budai házba. Ő volt a rezignált,
langyos gavallér, aki midőn egyedül van, bizonyára szórakozottan fütyül egy
ködös románcot Griegtől; ő volt az utazóköpenyeges, szomorú arcú, barkós
fiatalember, aki Milánó és Bologna között egy francia könyvet olvas, míg otthon,
hazájában, hosszú léptekkel méregeti a hervadó grófkisasszony az avart… Mária
félretette az oltárterítőt, összekulcsolta kezét, tágra nyitott szemmel nézett
Szénfire, míg az szokás szerint elkeseredve legyintett, a nyúlszőr kalapot felkapta.
– Tévedés, hogy élek – mormogta, és Mária kezét hosszan megcsókolta,
mint a haldoklók, miután a szomszéd utcában hangzik már az elmenő lelkész
lépése és a ministránsfiú csengettyűje.
Szénfi teli tüdőből szívta magába a téli délután napsugarát, miután a
sírboltszerű házból kilépett, és az oroszlán fejét megsimogatta a kapun.
„Itt lehettem volna temetőigazgató” – gondolta magában.
Míg Mária, hogy vezekeljen az iménti beszélgetésért, a ház hátulsó szobáiba
ment, és megmosta kisgyermekei kezét és lábát.
Ha még nem szállott le a budai részeken az alkonyat, Szénfi felkereste M.

M.-nét, aki a pontosságot szerette, holott a fuvolás rendszerint napok múlva ment
el a találkozóra; N. N.-nét, aki úgy kedvelte a pikáns adomákat, mint valami öreg
grófnő, és gazdálkodó asszony létére felpofozta a kocsisait; B. V.-t, aki zenélt és
énekelt még akkor is, midőn Szénfi úr már régen megszökött a hátulsó ajtón; egy
fekete kisasszonyt a Vízivárosban, aki noteszébe írta, ha Szénfi úr valamit
megígért, volt aztán nevetés, midőn a notesz előkerült; Mumut, aki délelőtt a
405
handlénak férje hátrahagyott nadrágjait, délután a szerkesztőknek verseit

eladogatta, szemtelen volt, mint egy félreismert író hátrahagyott özvegye, és ha
Szénfi jól megfogalmazta a levelet a miniszterelnökhöz, amelyben állami segély
kéretik, nem fukarkodott a csókkal és elismeréssel; majd sikerült egy fiatal hölgy
bizalmát megnyerni, akit szülei mindenáron férjhez akartak adni, és a vőlegények,
jegyesek, kérők eltávolítását a fiatal hölgy kérésére Szénfi úr mindig magára
vállalta; a „Vén Fejsze” kocsmárosnéjának tanácsokat adott az üzlet vezetéséről,
és a vendégek szekatúráját főbólintással meghallgatta; kétszer nagyon
megcsókolta a „Kronprinz-kávéház” felírónőjének száját, mielőtt Budát elhagyta
volna, miután Gizella hajdanában kedvese volt. Izgatottan, a hosszadalmas
kártyázások után következő lázzal, némi önmegvetéssel húzódott meg a bérkocsi
sarkában, amíg az a Lánchídon átgurult. De ha egy formásabb nő ment a
gyalogjárón, kihajolt a hintó ablakán, és bolond módjára csókot dobott a hölgy
lábának, fátyolának, kalapjának, földig érő köpenyegének, amilyent ő viselt
telente – akinek a nevét sem merte kimondani.
Ez a névtelen nő Pesten lakott, és minden bizonnyal szerette Szénfi urat,
hisz ennek az évnek folyamán többször tanújelét adta. Úrnő volt, finom, jó hírű,
divatos, és a hangja, mint a gerléé. A szeme… a haja… a képe… és a lába.
Elsírni lehetne mindezt a Duna közepén egy szentendrei hullának, akivel
Szénfi úr együtt folytatja útját Mohács felé.
Bár szabad bejárása lett volna a hölgyhöz – nevezzük őt X. asszonynak –,
Szénfi úr valóban az ablakok alatt sétált, mint a salamancai egyetem hallgatói
vagy az öreg, fogatlan lovagok, akiket a játékházból egy garas nélkül az utcára
vetettek. Megállott a sarkon, felsóhajtott, boldogan sírt egy régi kapualjban, mert
ott mindig sírni szokott, elgondolta a hölgynek – X. asszonynak – csodálatos
szavait, amelyeket ez életben hozzá intézett, mint Szent Györgyhöz viszi az
orgonaágat a dús várúrnő; elképzelte szerelmes kis kezének a tapintását, amely
még Schneider-féle nyakát nem karolta; – eltorzult arccal gondolt kis lába
nyomára a parti fövényen, a dunai kiöntések táján, furcsa nevetésére és két
szemére, amely kancsi csábítással, mint éjjel a királyné kincsesládájának ékszere
a szegény lovag előtt, mindent ígért és szeretett. Az ablak felnyílott, és a drága
kéz valóságban megjelent:
– Gyere – intett Szénfi egyetlen szerelme.
A fuvolás lehajtotta fejét, száraz kortyot nyelt:
– Nem – mondta. – Mert nagyon szeretlek. Mert félek tőled. Mert nem
bírnék veled, mint Mumuval, akinek néha azt mondom, hogy felrúgom. Örökké
szeretlek, mindig reád gondolok, te mákony fekete füstje a kalóz pipájában.
406
Elvesznék, ha egyszer megölelnél, belehalnék, ha egyszer ismét elhagynál. Félek

tőled, és a másvilágig szeretlek.
X. asszony bánatosan nézett az esti órákban ablakából Szénfire.
Hol tanulta, hol gondolta, tükre előtt hányszor próbálta a bánatos,
megsértett, szívszomorító tekintetet, amellyel a fuvolásra nézett?
Igazán sápadt volt az arca a fájdalomtól, vagy ezt is tudta hamisítani?
Igazán álmodott gyermek módjára éjjelente a fuvolásról?
És ha eszébe jutott Szénfi úr, valóban elgondolkozó, elmerengő lett a szeme,
ha egyedül volt?
A fuvolás nem mert ily dolgokon gondolkozni, de viszont legyinteni sem
tudott, mint a többi nőismerősöknél.
Megbabonázva, mereven állott helyén, és azt remélte, hogy percek múltán
meghal. Fuvolázni jött ide, az ablak alá, és a szíve kétségbeesetten elszorult.
Kivette a hangszert zsebéből, és térdén kettétörte.
A nyúlszőr kalapot komolyan a homlokába vonta, és hosszú lépésekkel,
hátrafont kézzel ment hazafelé, hogy néhány napig a plébánoskörtéket
szagolgassa a szülei ház padlásán.
– Jaj, de szeretem – remegett fel benne a hang, miközben a vén cselédtől a
gyermekei után tudakozódott, és pörkölt halat rendelt vacsorára.
A két karját összekulcsolta a fején, mint a szerelem bolondjai…
– Ha a biliárdos szabó vagy az orleans-i herceg keresnének, nem vagyok
itthon – szólt a régi cselédasszonyhoz.
(1915)
Emléki utolsó kalandja

Az ablakból csupán háztetőket látott, mert egy hotel hatodik emeletén
lakott, remete módjára, csendben, az ajtaja ritkán nyílott ki, holott azelőtt szerette
az életet és a lármát, a színházat és az úgynevezett mulatságokat. Még nem volt
negyvenesztendős, midőn ráeszmélt arra, hogy legjobb egyedül lenni, mint a sok
örömben és bánatban részt vett férfiak többnyire megismerik a társaságos élet
értéktelenségét, a kettesben való életmód kényelmetlenségét, a nők lelketlenségét,
furcsa jóságát és csúf önzését. A nők mindig csak azt cselekszik, ami nekik
jólesik, és sohasem áldozzák fel a hangulatukat a férfiak kedvéért – gondolta
magában Emléki, e történet hőse, midőn a különböző havas házfedeleket
nézegette. A kémények alakja a téli alkonyaiban valami építészeti furcsaságnál
fogva vasúti állomásokra emlékeztette őt, amint egymás után következnek a
407
tetőkön, bakterházak, állomásépületek, a gőzös fekete füstje az oldalukon: Emléki

valamikor járt az állomásokon, utazópléddel a karján várt vonatokra, nőkre,
szivarfüstszagú, éjjeli, zárt fiákerekre szállott, és ismeretlen házak között,
sohasem látott utcákon döcögött éjfélkor, a hó világított a templom tornyáról, és a
piros párás kocsmaajtó üvegén át muzsika hangzott, álmos hotelszolgák vezették
szobájába, csattogó papucsban a kővel kirakott emeleti folyosón, héjatekintetű,
gonoszkodó lépésű szobaasszonyok vontatott lépéssel hozták a mosdóvizet, hideg
volt, az ágyon tán délután halt meg egy vidéki bérlő szélütés folytán, és a
kályhában hamisított okiratokat égettek el, a gyertyatartó látott vásári szerelmet
vagy kupecek álomtalanságát, akik rossz vásár után reggelig forgolódtak az
ágyon…
Emléki, aki fiatal korában sokat kóborolt vidéken, és csaknem minden
városban volt egy nőismerőse, akihez szerelemmel közeledett, a majálisokon
többet táncolt, mint illett volna, a torokon és ezüstlakodalmakon a férfiak
kedvence volt, gyermekek keresztapja volt, és fiatal hajadonokat adott férjhez: ha
kinyitotta ablakát, negyvenéves korában, a kémények keserű füstjében a vidéki
sörházak fanyar ízét érezte, a fából épített színkör deszkáján zöld papirosra van
kinyomtatva a Szép Heléna színlapja, és a „Hársfá”-ban, a kuglizóban a színészek
és színésznők dobálják a golyókat… S egyszer eszébe jutott, hogy mi történt
Melléki Ida kisasszonnyal, aki szubrett volt X.-ben, Lövészi György színigazgató
társulatánál – bár Emléki barátunk ez idő tájt egy érzelmes és vörösszőke
kereskedőnébe volt szerelmes, aki sohasem ült a bolti pénztárban, míg Emléki a
városban tartózkodott. Francia divatlapokat forgatott, és ebéd után felvette új
pongyoláját, a zongorához ült, a cselédség fehér kötényt kötött, bort hűtöttek be,
és Emléki verseskönyvei a szalonasztalkán elfoglalták helyüket. Persze, régen
történt mindez, majdnem a hatvanas években, mikor Emléki nevezetes költő volt.
Emléki negyvenesztendős korában álldogált az ablakánál a háztetők felett,
és a havas mezőkön, amelyeket az egész gyönyörű világból itt megláthatott,
mindenféle lábnyomokat vett észre, mintha az elmúlt éjszaka erre jártak volna
álmai, apja és anyja, akikkel mindig álmodott; az öregúr kifent, deres bajusszal,
hetyke magyar ruhában, mint a régebbi magyarok, akikről a temetésig nem hihette
el senki, hogy egyszer valóban meghalnak, és az édesanyja egy csomó kulcsot
tartott a kezében álmában, mintha azon töprengene, hogy mely zárakat nyitják a
kulcsok, amit pedig életében biztosan tudott: és egy reggelen a megszokott
lábnyomok között megtalálta Melléki Ida szubrettszínésznő lábnyomát is, mert
történetesen vele álmodott éjszaka. A párnáján színházi festéknek a szagát érezte,
és hattyúprémes kabát feküdt a takaróján; a fali tükörbe – mintha ébren volna –
koronként átment Melléki Ida alakja, egyszer fátyolos kalapjában, amint a téli
408
hóesésben sietett az esti vidéki város utcáján a színház felé, máskor

trikónadrágban, kis lakktopánban, rizsporozott hajában rózsa, és galambmelléből
dudorászó hangok kelnek szárnyra… Az éjiszekrényen a gyertya lángja,
egyenesen, mint a halottak fejénél, hol semmi sem zavarja a mozdulatlanságukat,
a tükörbe bámult. Emléki álmában látta a párnán a saját fejét, amint az a párnán
fekszik, míg az éji kísértői ki- és bejárnak kis szobájába. Alkonyattal, midőn
végignézett a havas négyszögeken ablaka alatt, valóban egy harmadik lábnyomot
fedezett fel. Mintha selyem tánccipőben járt volna valaki a havon, és fodros
szoknyáját dideregve felemelte, amint tovasietett.
Az ujjával az ablaküveg párázatára írta:
– Melléki k. a.
S ettől a naptól fogva gyakran gondolt a kisasszonyra.
Mindnyájan tudjuk, hogy vannak babonás dolgok a világon, amelyeknek
értelmét megfejteni nem lehet. Így: a múlt században népszerű és negyvenéves
korában már remeteéletet éldegélő Emléki nevű költő, aki olykor borzas
köcsögkalapban suhant ki a szállodából, és fájdalmas mosollyal nézett szét a
világban, a könyvkereskedők kirakatainál elfordította a fejét, és a Múzeum
körútra mindig szívesen ment, ahol egy antikvárius boltjában a Repkény egy
megsárgult példánya kapható volt, az újságban, az idegenek névsorában Pálmay
Ilka nevét kereste, vén barátait csak azért kerülte el, mert mindig azt mondták
neki, hogy örökifjú létére megöregedett: Emléki egy napon levelet kapott, hogy
gyermeke él, és Y.-ban, egy vidéki város színházában drámai színdarabban fellép.
Ida kuszált és rendetlen sorokkal írt, mint fiatal korában megszokta, midőn a
férfiak napokig, talán hetekig hordozták levelét a szívük felett, amíg végképpen
kiélvezték a kacskaringós szavakat. Emléki a gyorsforralón teát főzött, amint a
regényekben olvasta, papucsot húzott, és a hatodik emeleten sokáig elmerengett a
múlton.
Y.-ban a „Huszár”-hoz volt címezve a vendéglő, ahol mulató társaság nélkül
is bevárták a színészeket, a főkapitány vezette karonfogva Melléki Klára
kisasszonyt az étterembe, hamiskártyás képű apaszínész és a pesti
hintáslegényekre emlékeztető magaviseletű ifjú színészek következtek a sorban,
akik csakhamar kártyajátékot kezdtek egymás között. Egy vidéki, őszes hajú
járásbíró, aki meglehetős szomorúsággal fogyasztotta parádi vizét, a fekete
kabátba öltözött öreg súgó, anya és leánya, valamint Emléki maradtak a
„Huszár”-ban a fehér asztalnál, és régi idők módjára sok savanyú bort ittak, a
kucsébernél szerencsét próbáltak. A járásbíró néha kimondott egy nevet, de senki
sem emlékezett a névre az asztalnál, csak Melléki Ida bólintott különös
meghatottsággal. A szárnyas kabátos súgó komoran ült helyén, mint akit nem
409
nagyon érdekel a társaság, és kulcsos órájába többször úgy nézett bele, mintha
abban valaki lakna, akivel magányosságában beszélgetni szokott. Az ifjú
színésznő lemondó, bánatos mosollyal, mintha valamely elmaradt meglepetés
miatt szomorkodna, üldögélt helyén. Emléki a különös helyzet folytán előbb víg,
gúnyos megfigyelő volt, később nyugtalan és igazságtalan helyzetbe került férfiú
módjára az ajtóra nézegetett, és elszökni készült, csak azt nem tudta, hogy van-e a
hölgyeknél elegendő pénz számlájuk kifizetésére.
Melléki Ida asszony néhány dalt énekelt, amelyre mindnyájan emlékeztek a
társaságban. A Suhanc, a Denevér… Sűrűn havazik a vidéki kisváros felett, és
narancsillata van a színházi öltözőnek. Furcsa fésűk, eldobált fehérneműek, vaksi
tükrök és kegyetlen léghuzam valamerről… A karnagy boros állapotban átalussza
a felvonásközöket, és a lámpások bágyadtan fénylenek a színpad előtt, mintha
félálomban történne minden… A dobos fehér mellényben ül a zenekarban, és
ünnepélyes riadót ver, midőn Melléki asszony a színpadra lép.
– Elmegyek és megölöm magam, ha ez lesz az én sorsom is – szólalt meg
Melléki Ida lánya a járásbíró elbeszélése közben.
Felállt, kirohant az ajtón, a kis, tüskebajuszú súgó havas vállal és
kipirosodott arccal húzta vissza a folyó partjáról. Egy nagy pohár borral
jutalmazta meg magát. Az ifjabbik Melléki hölgy az asztalra könyökölt, és
elszánt, hideg tekintettel méregette a társaságot.
– Gyermekem, ilyen a színészet – mondta a kis súgó az asztal végéről, és
papirossal megragasztott egy törött szivart.
A járásbíró az idősebb Mellékivel egy Athanáz nevű közös ismerősükről
beszélt. Emléki, aki sohasem szerette az erőszakos dolgokat, elmélázva üldögélt.
„Reggel elmegyek a városból” – gondolta magában.
A kis súgó észrevétlenül leitta magát, sorban csókolózni kezdett a
társasággal, Mellékiné előtt letérdepelt, Klárát karonfogva vezette a biliárdasztal
körül.
– Régente ilyenkor csáját ittunk a gyermekünk egészségére – mondta
Emlékinek, s megveregette a vállát. – A gyermekünk egészségére.
– Úgy van – szólt meggyőződéssel a járásbíró.
Jóval elmúlt éjfél, mire a társaság hazafelé indult. Melléki asszony hosszan
megcsókolta Emlékit.
– Ugye, szép a lányom? – kérdezte.
A kisasszony bókolt, mint a tánciskolában szokás. A görög katolikus
templom mögött elmaradt Emléki a járásbírótól és a súgótól. Hajnalig néhányszor
elsétált a havas éjben a Melléki hölgyek földszintes ablaka alatt. Anya és leánya
indulatosan beszélgettek a kék virágos függönyök mögött.
410
– Vén szamarak – kiáltotta egyszer hangosan Melléki Klára, midőn Emléki

meghatottságában már csaknem megkopogtatta az ablakot.
Ezután bőséges hóesés kezdődött az alvó kisváros felett, és Emléki a
nyakába húzta fejét, amint a hajnali vonathoz bandukolt.
(1915)
Beleznainé szomorú éjszakája

Beleznainé – az ifjabbik – a Nemzeti Színházból előadás után, téli estvén,
vizes januáriusban, kocsiján a városerdőbe vitette magát. A Lövölde téren
megállította a rozoga fiákert, a bérkocsisnak egy aranyat vetett, és elindult gyalog,
magányosan az éjszakai köddel, hóval, sötétséggel fedett városerdő felé. A
fiákeres levett kalappal nézett a hermelinköpenyes dáma után, majd lovai közé
csapott, hogy a „Kék macská”-nál részt vehessen a táncban. Beleznainé – az
ifjabbik – egyedül, lassú léptekkel ment a városerdőben a bokáig érő, vizes hóban,
a fákról a nedves hó gyémántcsattal megtűzött hajára omlott, strucctollas
legyezője szinte holtan csüngött le karjáról, uszályos ruháját fáradtan emelte. Nem
látott, nem hallott, csak ment előre a sötétségben, s végzetét kereste. Már eltűnt a
lövőház előtti lámpás a sűrű faderekak között, mintha a ruhájuk alá dugták volna a
nőnemű gesztenyefák az éjszakában játszadozó kis fényességet, talált ékszert; a
magasságban ősz fejű vének, zordon, téli fellegek utaztak a felszélben, a hold
mint egy utcára tett beteg csecsemő a jószívű hercegnőről, fényről, ifjúságról,
hársfák illatáról álmodott betegágyán, egy mellbetegszínű felhő mögött; a francia
regényekben, amelyeket nyugodt, üres és közömbös szívvel szokás olvasni esős
délután a pamlagon, a rózsaszínű gyertyákat korán meggyújtja a szolga, a francia
regényekben ilyen időjárás mellett történnek a gyilkosságok a sorompó
környékén… Beleznainé – az ifjabbik – e télen nem olvasott egyetlen regényt sem
– Aigner könyvárus küldeményei fölvágatlanul maradtak; Beleznainé a hosszú
télen – már októberben leesett a hó – mindig csak egy férfira gondolt.
E télen Beleznainé sötét hajában egy fehér fürt keletkezett, bal oldalon, a
szív oldalán, mintha csak annak a szerelemnek a tiszteletére született volna,
amelyet a Beleznainé korában levő nők dédelgetve neveznek utolsó szerelemnek,
mint a legkisebbik gyermeküket szeretik – ezenkívül a fia e télen nyerte el a
hadnagyi rangot a Nádor-huszároknál. Könnyen elképzelhető, hogy Beleznainé
szerelméről legbensőbb barátnői sem tudtak. Hogyan lehetne tovább is emelt
fővel járkálni a városban, és a védegyleti bálon, a Redout-ban az emelvényen
ülni? Ah, a Beleznainé korában a nők vigyáznak hírnevükre, jobban, mint
411
ékszereikre. Két gyermeket nevelt föl, mint madár a fiókáit. Jobb karján hordozta
a fiút, a balon a leánykát. Sok esztendő múlott el, hogy Beleznainé páholya üresen
ásított a Nemzeti Színházban; nem látta őt a gellérthegyi búcsú, sem az állathecc.
Beleznainé gyermekeit nevelte, és a képes divatlap rejtvényeit leánykájával együtt
fejtette meg. Ugyanezért, midőn végre váratlanul feltűnt szentkép arca – a spanyol
kápolnákból –, merengő, kissé nyugtalan, hosszú elgondolkozásból idegességbe
égő tekintete, mintha az jutott volna hirtelen eszébe, hogy odahaza a kislány
legurult a lépcsőn – kisded finom alakja, amely a páholyban drága selymek és
nemes prémek között, csaknem csodatevően tiszta életű, régi úrnők illatát lehelő
ékszereiben különös lágysággal, szelíd megadással elhelyezkedett, mintha a finom
figurát ama théatre parée alkalmából komponálta volna a rézkarcoló művére,
midőn az orosz hercegnő férjhez ment Budára, és a bécsi színészek hajón jöttek le
a Dunán, hogy ott díszelőadást tartsanak –: a pesti társaság, divathölgyek és
delfik, szemüveges, idős úrnők és nyugodalmas táblabírák, Degré Alajos és a
ragyogó Kuthy Lajos, egyszóval Pest a negyvenes években rajongó szerelemre
gyulladt a váratlan, csodálatos Beleznainé iránt, akinek finom lénye, lágy
kézmozdulattal szinte még a „Zrínyi” sarkantyúpengéses jurátusdorbézolásait is
elhallgattatta a zenekar mellett. Az első sorban üldögélő Elefánthy úr, pesti Hon,
teknőccsontjából készült pálcájával ritkábban kopogtatta meg ezután a dobos
hátát, hogy a pianókat az üstdob pufogtatásával fűszerezze, a hölgyek ŕ la gręce
fésültették a hajukat a Kishíd utcai fodrásszal – Beleznainé hajviselete és a bő,
lengő, apró virágokkal díszített szoknya hamarább divatos lett, mint a nyájas
olvasó e sorokkal végez! Az akkori közlönyökben fölbukkantak versek a divatos
költők tollából, amelyek egy fekete hajú, földre szállott sugárhoz, elevenné válott
gyönyörűséghez voltak intézve, Frankenburg egy budai disznótoron
kikottyantotta, hogy a költeményeket Beleznainéhoz írják a poéták, és K. L.
divatos beszélyíró és arszlán (bár e kifejezés későbbi, és Petőfi tollát dicséri)
álomporral megmérgezte magát lakásán, hogy olthatatlan szenvedélyét csillapítsa.
Beleznainé, keresztnevén Hermina (egy szent hölgy tiszteletére), nem

látszott tudomásul venni a feltűnést, amelyet megjelenésével az akkori Pesten
előidézett. Szerényen bókolt, mint kislány korában divat volt a bécsi Szentszív
zárdában, halkan beszélt (ah, a divatos nők ezután évekig valóban már csak
legyezőnyelven beszéltek), csendesen lépett, és fontosságot nem tulajdonított
annak, hogy Elefánthy úr a polgári zenekart ablakai alá rendelte vasárnapi
délutánokon. Csak halkan, észrevétlenül élni, szinte meg sem látni a csúnya
embereket, többet beszélgetni gyermekeivel és a tavasz virágaival, mint a
barátnőivel: ez volt Hermina élete. Hogy a fehérneműek a szekrényekben mind
412
rendben legyenek, a hervadó virágcserepeket frissekkel cserélje ki a városi kertész

a vaskosaras ablakokban, a dal halkan, elmosódottan hangozzék a spinéten, a
padló mindig frissen legyen súrolva a házában, még az ágy alatt és a
szobasarkokban is, az imakönyv mellett mindig akadjon egy jó könyv a háznál,
amely elmulattat, megvigasztal, észrevétlenül földerít, mint a fekete színpadi
függöny mögött a háttérben, a színdarab végeztével, kis kunyhó előtt, rokka
mellett látható az élőkép, mely az üldözött szerelmesek további sorsát ábrázolja:
így élt Hermina, a legdivatosabb hölgy Pesten, a negyvenes években, midőn a
férfiak ugyan amulettet viseltek a szívük fölött, de szívesen felcserélik vala a
hölgyektől kapott emléktárgyat egy szalagcsokorral a Beleznainé ruhájáról. –
Szalagcsokor azonban senkinek sem volt birtokában a városban.
És most, e bánattal teli téli éjszakán hová jut Hermina a városerdőben, ahol
a fák setétek, fenyegetők, és az éjszaka folytatja rejtélyes életét, amelyet nem
szabad meglesni emberi szemnek?
Hová bolyong könnyű cipőjében a hólében, álmukban könnyező fák alatt –
a kinyúló ágakról nem üti meg fejét akasztott ember lábában, és egy megfagyott
varjú nem fordul le a fatetőről, hogy vállára hulljon?
Merre jár magányosan, felzokogó szívvel, tépett kendővel, vérig
megalázottan, öngyilkosságig elkeseredve?
Éles fütty hangzott föl a bokrok között, és egy rongyos, félkarú férfi lassan
az útra lépkedett, amelyen Beleznainé a város felől menekült. Vastag bot volt a
csavargó kezében, a köpenyege, mint kósza varjúfészek a nyakában.
– Megállj! – mondta téli fagytól rekedt hangon az útonálló.
Beleznainé halálra váltan szorította a két kezét szívére.
– Öljön meg, csak ne bántson, mert én egy szerencsétlen nő vagyok –
rebegte.
A csavargó közelebb lépkedett, és szemügyre vette az asszonyt. A
gyémántcsatot nyugodtan kivette a hajából – a hold egy siralmas, sovány jegenye
gallyai közé bújt –, a hermelines színházi belépőt többször megsimogatta,
megforgatta.
– Hogy kerülsz ide, te úri asszonyszemély? – kérdezte szárazon.
Beleznainé – bár sohasem markolt teljes erővel a hárfa húrjai közé –
asszony volt, fölismervén a veszélyt, föléledtek benne az ősi női ösztönök.
– Szerelmes voltam… szerelmes vagyok, és nem tudom, hogy kibe. Egy
királyba vagy egy korhelybe. Valami űzött ma éjszaka, mintha jégzajlás volna a
szívemben.
413
A csavargó figyelmesen hallgatott, bólintott: – Szépen tudtok beszélni, ti

dámák – mormogta, majd a hold csalékony világításánál szemügyre vette a
gyémántcsatot.
– Nagyon drága – dörmögte rosszkedvűen –, levágják érte a másik kezemet
is. Nincs pénzed? – kérdezte, s a csatot visszaadta az asszonynak.
– Egy aranyam volt, s azt… egy szegény embernek adtam az úton.
– Szegény ember, szerencsés fickó – morgott a csavargó. – Hadd nézzelek,
te dáma.
Beleznainé álla alá szorította a kezét, mintha régi egérkalitka rozsdás drótjai
kaparásztak volna Hermina nyaka körül. De az asszony fagyott mosollyal nézett a
csavargó torzonborz arcára.
– Eh, te is szép vagy… Majdnem olyan szép vagy, mint akiért először
loptam.
– És én is szeretem a vad, kegyetlen férfiakat – felelt az életveszélyben
mosolygó Hermina. – Szeretném, ha valaki lopna értem. Gyűlölöm a férfiakat,
hogy mindig csak szép szavakkal, körmönfont hazugságokkal, ostoba bókokkal
akarnak meghódítani, és egyik sem megy el rabolni a kedvemért.
A csavargó hümmögött:
– Hogy hazudtok!
– Én nem hazudok, én azért jöttem ma éjszaka a városerdőbe, hogy valakin
bosszút álljak.
– Persze, egy férfin.
Az asszony összetette a két kezét:
– Jöjj velem… Elég rongyos vagy, elég piszkos vagy, vad vagy, gyilkos,
tolvaj… Jöjj velem; a házamban megterítve minden a vacsorához. Egy férfinak
kellett volna velem tölteni a mai estvéjét, és valamerre máshol kergeti a könnyű
élvet. Jöjj, házam a városerdő szélén, és megesküszöm, hogy nem lesz
bántódásod. Téged kereslek, te rongyos, éjszaka fia, talán még véres a kezed
tegnapról?
Beleznainé a csavargó fél karjába kapaszkodott, de az megvetett lábbal
állott.
– Kelepce – felelte röviden. – Itt maradunk az erdőn, ahova nem mer
belépni az őrkatona.
– Higgyél nekem – könyörgött Hermina. – Védekezhetnék ellened, éles tőrt
hordok magamnál, és szíven szúrhatnálak, mielőtt bántanál.
– A tőrt mindenesetre add ide – felelt a csavargó, és kivonta karját az
asszony kezéből.
414
Beleznainé a keblébe nyúlt. Régi művű, ruganyos kis penge volt ott elrejtve,
amelyet a saját szívébe akart döfni a városerdő mélyében.
– És most menjünk, mert a városban a tornyok éjfélt kongatnak –
könyörgött az asszony. – Hideg és félelmetes az erdő. S mily szörnyű volna
találkozni valakivel, akinek két karja van.
Beleznainé előrelépkedett az úton, és amint a nedves hóban látta szemben
jönni lábnyomait – mindegyik egy könnynek, fájdalmas percnek, kétségbeesett
zokogásnak a sírja –, dideregni kezdett, hogy a fogai vacogtak. De az életöröm
fölébredt benne, s emígy mulattatta a haramiát:
– Én rendes, jóravaló nő voltam a mai napig. Ma azonban elvesztem.
Hallgasd meg történetemet, te jóember, aki bizonyosan nagyon szerettél és
szenvedtél már életed folyamán. Körülbelül két esztendeje véletlenül
megismerkedtem egy férfival. Páholyban, színházban, úri társaságban nékem
bemutatták, s ő ekkor rám nézett, hosszasan, furcsán, tágra nyitott szemmel, hogy
azt éreztem, így még nem nézett rám senki, de ez a férfi se nézhetett ilyenformán
más nőre. Így csak egyszer lehet nézni az életben, amikor a szemsugár mindent
elmond egyszerre… Elmondja a múltat, hogy már valaha valahol egy régi életben,
elmúlt században találkoztunk egymással… a szemek mint kedves ismerősök
kapcsolódnak össze, és a kezek szorításában azt érezni, hogy az ő feje már pihent
egyszer a keblemen… Elmondja a tekintet a bús jelent, midőn egymást elkerülve,
idegenül élünk, holott az volna a hivatásunk, hogy mindig egymás mellett üljünk,
hallgassunk vagy mosolyogjunk… És beszél a reményteljes szép jövőről, midőn
egy napon feltűnik a tavaszi nap a városerdő lombjai mögött, a leveleken mint kis
lelkek csónakáznak piros vitorlával a csillogó harmatcseppek, jó szagú levegő
sompolyog ki a fák alól, hogy nagyon nagyot lélegzik belőle a kebel, és a szív
egyszerre új tempóban kezd dobogni, a pulzus másképpen ver, a gondolat
szárnyalása magas tornyok felett lebegő madarak könnyedsége, a szem lezárul,
mintha bús mezőről egyszerre homokos útra, mély erdőbe gurult volna a kocsi.
– Már látni a lámpást a Lövölde téren – vélekedett a csavargó.
– Aztán két évig néha váltottunk egy szót. Ő meg-megállt a páholyom alatt,
köszönt, szép beszélyeket írt rólam a közlönyökbe, s én mindig reá gondoltam,
kívántam, vártam, szerelmes voltam, és a nevét hangosan mondtam, amikor
egyedül voltam. Sírtam, a párnáimat ölelgettem, nyitott szemmel feküdtem
ágyamban, hajnalban azt álmodtam, hogy az ágyam szélén ül, s a kezemet
simogatja. Tegnap délután végre azt gondoltam, hogy elkövetkezett a nap, amikor
egymásé leszünk. Nem tudom, hogy jutott eszembe ez a bolond gondolat. Valami
csalhatatlanul mondta bennem: ma… ma estve… mint ahogy az óra tiktakol a
falon. A menyasszonyi fehérneműmet öltöttem magamra, amely az esküvőm óta
415
nem volt rajtam. Az anyám varrta az inget, én hímeztem, kis virágokat horgoltam
a szélére, s a szívem fölé a nevem… A színházban szépen játszottak, s minden
percben vártam, hogy ő belép páholyomba. De nem jött. Egy léha ficsúr a
második felvonás után megállott páholyom előtt, s jelenti, hogy a „Kék macská”-
nál nagy álarcosbál tartatik… Lajos az álarcosbálra ment, gondoltam magamban.
Pedig nem is ösmerem Lajost, és mindezt hazudtam.
A lövőház közelébe értek. Az őrkatona, talán először életében ébren volt, és
a ház előtt állott fegyverével.
– Katona! – kiáltott teli torokból, rémült sikollyal Beleznainé.
(1915)
A sárkányfejű ház
– Az álmok: vércseppek. Annyi álmunk van, ahány csepp vérünk.
Reggelenkint mindig fáradtabban nézünk a tükrünkbe. Karikák, ráncok, fehér
foltok támadnak arcunkon, onnan elfolyt a vérünk. Rosszat álmodtunk éjszaka –
így szólt hozzám Miskolcziné, az álomfejtő asszony, aki a nyolcvanas években a
Belvárosban lakott egy régi pesti ház emeletén, kalapács volt az ajtón, és ecetfa
állott az udvaron, amely alatt a sípláda néha megszólalt, vak énekesek a fa
derekának vetették hátukat vándorútjukban, kacskaringós vaskorlát védte a
folyosót, amely itt-ott elkopott a könyököktől, amelyek reá támaszkodtak, a
gránitlépcsőn vályút ástak az emberi lábak, amelyek itt föl és le mendegéltek…
A házat nemrégen lebontották, és a lakás falában (ahol Miskolcziné végtelen
cérnaszálat fűzött a tű piciny fokába) egy emberi holttest maradványait találták. A
holttest ülő állapotban volt befalazva, mintha valaki karonfogva vezette volna a
fülkéig, és ott hellyel megkínálta. A néma kőmíves rakni kezdte a téglákat. Már
derékig ért a fal, a kezek még kinyúlhattak, hogy megfogják a kőmíves kezét. –
Megállj, még élek, hadd gyönyörködöm a szép világban… – De a kőmíves
kérlelhetetlenül emelte a falat, hiába panaszkodott, könyörgött odabent a holttest.
Végül csak a homlokából maradt valami. Miskolcziné közelebb húzta a
karosszékét, hogy a befalazott hallja az álmokat, amelyeket látogatói elmondanak.
És a legenda szerint a falba épített halott felelgetett az álmok rejtélyes kérdéseire,
ő szolgált a megfejtésekkel, mert odaát volt a másvilágon, és már mindent tudott –
életet, álmot, halált. Miskolcziné csak a tű fokát kereste, és a falban lakó szerezte
meg neki a mindennapi kenyeret.
A házon sárkányfej volt, előrenyúlt a homlokzaton, mintha az utcai életet
figyelné vagy az erkélyeken a szerelmeseket, akik mindig ugyanazt mondták
416
egymásnak, nemzedékről nemzedékre, a kémények mögött feltünedező holdat

meglepetten nézték egykor az anyák, nagyanyák és leányaik, a háztetőn varjak és
csókák tollászkodtak, amelyeket esténként szétzavart Miskolcziné a Belvárosban,
mintha az álmokat küldené széjjel az elsötétedő lakásokba. Az öreg polgárok
ágyára nesztelenül rebbentek a baglyok, a varjak és a csókák a magasban
keringtek, amíg egyenkint leszálldostak, megtalálván helyüket a belvárosi
házakban. Az álmot magukkal hozták, de el is vitték.
Esténkint a varjakkal és csókákkal kelt útra a fövényes Duna-parton a
dülöngöző homokember, amelyet a játszi szél épített napközben… Jött a
homokember is a város felé, és puha, nehéz tenyerét reányomkodta a szemekre, a
homlokokra. A vén esőcsatornákon mint furcsa kis törpék mászkáltak föl az
álmok a házakba, fölkúsztak a harmadik emeletre is, és a nyitott ablakokon
behempergőztek.
Fönn álmodott a gazda, a kapunál kutyája, csak Miskolcziné volt ébren a
városban, és a falban a holttest. Ha szél zúgott a Belváros fölött, megcsörrentek a
háztetőn a szélmutatók, a padlásokon a régi ládákból kijöttek a peres iratok, a
falba épített holttest panaszkodott, nyöszörgött, hidegnek vélte sírját, és tán
átkozta Miskolczinét, hogy börtönéből ki nem ereszti.
Ki volt a holttest, amíg élt?
Asszony volt, és ezért nagyon kíváncsi volt. Kíváncsi volt hűtlen kedvese
álmára, amelyet az álomfejtő asszonynak elmondand. Ezért falaztatta magát az
álomfejtő asszony házába.
Ma már csak a keresztnevét tudjuk: Florentinnak hívták, mint azon fehér,
áttetsző szövetet, amelyben a majálisokon táncolnak a lányok. Florentin-ruhában
mentek a gellérthegyi búcsúra a boszorkányok, amíg fiatalok voltak.
Florentin ama régi aranymíves családból származott, ahol az asszonyok
sohasem viseltek ékszert, mert nem tudták annak becsét. Az ékszer üzleti portéka
volt a háznál, amely a hátulsó műhelyekben csinálódott öreg legények által,
elkalapálgattak egy násfán vagy egy szelencén, és papirosba csomagolták, mint a
késes az elkészült beretvát. Aztán jöttek szomjas szemű asszonyok, akik
megnedvesedett ajakkal megkívánták az ékszereket, amelyeket hideg kézzel
csomagolt ki előttük az aranymíves. És minél többen kívánták meg a rubintokat,
aranyakat, annál inkább emelkedett értékük. Az aranymíves a vásárlók
tekintetéből állapította meg tárgyainak árát.
Az aranymívesek asszonyai gyermekkoruk óta asztalnál, hálószobában,
hosszú, álmos délutánokon hallották és látták az üzletet az arannyal és ezüsttel. A
bolt hátulsó részében keleti kendőjükbe burkolózva tunyán üldögéltek, lusta, lassú
mozdulatúak lettek, mint általában a kereskedők feleségei, ahová nem
417
ostornyélért meg kocsikenőcsért járnak a vevők, hanem finom portékáért. Az

üldögélés és a henyélés fölébresztette az asszonyok fantáziáit… Florentin a bolt
hátsó részében meghúzódva, vég nélküli délutánokon különöseket gondolt
magában.
Az Aranykéz utca fölött őszi eső hullott, és a boltajtó előtt csak néha ment el
valaki, akinek dolga volt a városban.
„Hová megy, mért megy?” – kérdezte magában Florentin.
Téli lepkék imbolyogtak a tetők fölött, a kocsiknak hangja tompább lett a
friss hóesésben, prémek és bundagallérok között suhantak tova az arcok az
aranymívesbolt előtt.
„Miért nem maradnak otthon e hideg téli napon? – gondolta Florentin. –
Mindenki szerelmes a városban? Csak a szerelmesek járnak nyughatatlanul?”
Ő még sohasem volt szerelmes, ugyanezért nagyon kíváncsi volt a
szerelmesekre. Néha, midőn az öreglegény kiballagott a műhelybe, az
ablaküveghez nyomta arcát, és a járókelők tekintetéből, arcából, mozdulataiból
szerette volna megállapítani, hogy szerelmes az illető. Különben csak a férfiak
szerelme érdekelte – a nőkről rossz véleménye volt, nem hitte el nekik, hogy
szerelmesek tudnak lenni –, a férfiak, akik büszkén és emelt homlokkal
mendegéltek itt, az Aranykéz utcában, a vállak megfeszülnek, a lépések
határozottan dobbannak, még az esernyők is a férfikezekben, nem beszélve a
legöregebb polgárok sétabotjairól.
Milyen lehet a férfiak szerelme?
(Az aranymívesnék sohasem voltak szerelmesek. Csendesen, rendesen
férjhez mentek, és ha véletlenül költeményes könyv került a kezükbe az élet
folyamán, csodálkoztak az ottan föltalálható szavakon. „Mint az ékszerek a
szavak” – gondolták.)
Florentin arra volt kíváncsi, hogy e büszke homlokok csakugyan
meghajolnak a nők előtt, a térdek valóban érintik a pádimentumot, a göndörített
szakállak és bajuszok, ábrándos hajviseletek, aranygombos kék kabátok, fehér
pantallók, nagy cilinderek: hogyan viselkednek, amikor gazdájuk szerelmes? Igaz
volna, hogy szerelemben sírnak, kétségbeesnek, megőrülnek, öngyilkosok lesznek
a férfiak? Igaz, hogy mindig csak egy nőre gondolnak, érte imádkoznak, az
arcképek előtt estve letérdepelnek, s a kezüket összeteszik, mint a gyermekek?
„Ah, szeretnék egy szerelmes férfit ismerni” – sóhajtott néha indiai
kendőjében az aranymívesné, a bolt hátulsó részében, ahol a rubintok és a
gyémántok aludtak vasládában, mint egykor eljövendő szép asszonyszemek. (A
lélek még a nagy vizeken csónakázik egy kis falevélen, de szeme már az
aranymívesboltban van.) És a vasláda mellett Florentin, mint egy keleti álom.
418
A Duna felől jövő vízhordó kocsik szamarai virágos gallyat kaptak a

legényüktől, a régi házakon, itt-ott kinyitottak egy ablakot, a boltajtón az ékszerek
hűvösségébe, a gyémántok jeges tava közé egy eltéved tavaszi szellő lejtett…
A harangok csengése tisztán hallatszott délutánonként.
Egy költő jött be a küszöbön, és kék köves gyűrűcskét vásárolt.
Kázmérfinak hívták, és a divatlapban már megjelent arcképe. Magas homlokú,
ábrándos szemű, kopott köpenyeges férfiú volt, bor- és pipaszaga volt a
szakállának, az ujja tintás, és rongyos, ócska könyvek kandikáltak ki a zsebéből:
ilyenek voltak a költők a Belvárosban, de még sohasem léptek be az
aranymívesboltba.
Florentin a nagykendőjét maga után húzta, amint előrejött:
– Szerelmes? – kérdezte a költőt, és tágra nyitotta a szemét.
Kázmérfi halovány arca csendesen megszínesedett:
– Valóban egy kisleánynak vásárolom a gyűrűt.
– Szerelmes? – kérdezte ismételten Florentin, és maga is csodálkozott azon,
hogy a hangja remeg. – Ön az, aki le szokott térdepelni otthon, egyedül, egy női
nevet hangosan mondani, szomorkodni, vigadni, levelet hordani a szíve fölött,
saját kezűleg tépni virágot a városerdőben…
Kázmérfi búsan forgatta kezében a gyűrűcskét.
– Ha e gyűrűcske a szerelem jele, akkor szerelmes vagyok.
Florentin megfogta a költő kezét, a szemébe nézett, a homlokát megérintette
a kezével, és a kabátját megtapogatta.
– Milyen furcsa – mormogta. – Szerelmes!
Kázmérfi bocsánatkérőleg nézett az asszony nagy, titokzatos szemébe:
– Csak szegény költő vagyok, nem vehetek drágább ajándékot. A szerkesztő
két forintot fizet egy versért, pedig hírneves poéta vagyok. De az álmaim szépek.
Azt álmodhatom, amit akarok.
– Szerelmes – kiáltott fel önfeledten az aranymívesné. – Milyen boldog ön,
én sohasem álmodom.
Megrázta a költő kezét.
– Szeretnék álmodni, mint ön. Mondja, mit kell tennem, hogy álmodjak?
A költő nemigen volt ahhoz szokva, hogy előkelő, gazdag asszonyság ennyi
szót vesztegessen vele, mint egy régi cseléddel vagy csepűrágóval, aki az udvaron
táncol, összeszedte tehát tudományát, és Miskolczinét, az álomfejtő asszonyságot
melegen ajánlotta.
– Ő ért Pesten az álmokhoz, és a legjobb szabónő Kirsner Tóni mostanában.
Kázmérfi emígy fitogtatván nagyvilági ismereteit, eltávozott az
aranymívesboltból.
419
Florentin, mint egy elröpülő hattyút, nézte a költőt…
Mondják, hogy az aranymívesné e naptól fogva leghűségesebb látogatója

lett Miskolczinénak, a híres álomfejtő asszonynak.
Hogy az asszonyt foglalkozásában ne zavarja, a falba kis fülkét épített, és a
falban elrejtőzve hallgatta a látogatók előadásait különös álmaikról. Talán itt
töltötte volna egész életét a rejtelmes házban, mások boldog és boldogtalan álmait
hallgatva, elrejtőzve, a falba bújva, de egy napon Kázmérfi úr jelentkezik a
mindentudó asszonynál.
Kázmérfi egy idő óta nagy vízzel álmodott; a nagy vízen kis fekete
kacsákkal… Csizmában járt, mert tél volt.
– Valaki meghal, aki az uraságot nagyon szereti – jelentette ki Miskolcziné.
A költő fejcsóválva távozott.
Estefelé, midőn az álomfejtő asszony befejezte napi munkáját, a falba épített
hallgatózó fülkében holtan találta Florentint, az aranymívesnét. Csendesen,
hangtalanul meghalt, mint egy madár az erdőn, amely végigélte kimért tavaszait
és teleit. Florentin fekete hajában fehér szálak voltak, mintha rizsporozták volna.
Az arcán kis madárláb alakú ráncok. „Elment a vére az álmokkal” – mondta
magában Miskolcziné, bár nem hitt a babonákban. Zavaros idők voltak akkor
Pesten, a rendőrség szigorú volt, az álomfejtő asszony tehát eltitkolta a
halálesetet. Néhány darab téglával végleg beépítette a fülkét a falba, és tovább
folytatta mesterségét.
(1915)
Nagybotos csatája Angyalkával

A legtáncosabb életben is előfordulnak esztendők, hónapok, midőn a szív és
a kedv elcsendesedik, hogy az óra ketyegését hallani a mellényzsebben.
Az ajtó még félig betéve, a farsangi éjbe kihallatszik a dévaj muzsika, a
nagybőgő helyeslőleg mormog, mint egy romlott öregember, a háztetőkön a hó
úgy világít, mint az alsószoknyák fodra, pirosat lehelnek a félrevonult párok az
erkély fagyos ablakára – de a báli vendég már beburkolózik egérszagú, nagy
bundájába a szánon, mint a végrehajtó, midőn falusi körútra indul, a szív alig
hallhatólag dobog, és a magasságból hideg, téli halálra emlékeztető csókok
hullanak az arcra kósza hópelyhek alakjában, mint megöregedett, régi szeretők
távolból küldött üzenetei. Nagybotos, e kis beszély hőse, elfáradtan, fásultan
utazott falura a nagyvárosból. (Fiatalabb éveiben ily hangulat hatása alatt fogadta
420
meg az öngyilkosságot – másnap reggel, a borotválkozó tükör előtt –, ekkor jutott

csak eszébe, hogy a legszebb nők meleg vassal göndörítik andalító hajfürteiket a
fül és a nyak tájékán, csupán ilyenkor gondolt arra, félig megfagyottan, mint egy
őszi veréb a fán, gunnyasztott ablakok alatt, amelyek mögött nők csókolóztak.
Öregebb lévén, most már csak annyi energiája volt, hogy egy bizonyos hídra
gondolt, amelyet útközben valahol elér, s a híd leszakadhat, ha éppen úgy akarja.)
A francia cipősarkok még tovább lejtenek a tánczene ütemeire, a nők arca
sokat ígérően pirul, és hajuk leng, mint az árvalányhaj, valaki erre jöhet, hogy
leszakítsa: Nagybotos már falura vonult, elsőnek, hogy utolsó ne legyen a
társaságban, akit a kék kötényes legények legurítanak a lépcsőn. Falun
angyalokkal ismerkedett meg. Angyalkával és a mamájával. Egy régi urasági
házban – Le comte de Turgenyev regényeiből volt ez kimetszve – kettecskén
éltek, mint az őzike lépked a tehén mellett az erdőn. Nagybotos – tél volt –
mindenféle kártyakunsztokra tanította őket, kemény papirosból figurákat vágtak
ki, és Miklós napján bábszínházat játszottak, elszavalta a „Kakasülőn” című
monológot, és míg Angyalka a zongorához ült, a mamának a legújabb
tánclépéseket megmutatta, amelyeket a télikertben egy négertől tanult. Majd
szánkázni mentek, és a falun túl Angyalka átvette a kocsistól a gyeplőt, és a téli
tájon csengetve repült a szán, mintha víg karácsonyi estére igyekeznének egy
barátságos házhoz. Újév táján Nagybotos segédkezett a gazdasági számadásoknál
– valahol egy csontkeretes pápaszemet talált a háznál, és midőn ezt homlokára
tolta, öreg ispán, Mártonfalvi bácsi úgy megijedt, mintha a harminc év előtt
elkövetett postarablásról faggatná Nagybotos. A jó szagú és kedves befőtteket a
pákosztos cselédek miatt egy könyvbe írta, és esténkint arról beszélt a
hölgyeknek, hogy amint kitavaszodik, egy széltől hajtott vízmerítő szerkezetet
kell felállítani a vetemények között. Ezenközben özvegy Majornokiné született
Fehér Krisztina és leánya, Angyalka, oly alaposan beleszerettek Nagybotosba,
hogy a csöndes lelkű férfiú, aki pedig már csupán a jó cselekedeteknek kívánt
élni, és beteg parasztokat gyógyítani, ijedten járkált a befagyott folyó partján…
„Ahová még betettem a lábam, ott bajt csináltam. Milyen szerencsétlen vagyok!”
– gondolta magában. És a tájat kémlelte, mintha azt számítgatná, hogy merre fog
elmenekülni. A faluban egy csárdásné volt. Göndör hajú és piros arcú, mint a
megelevenedett népdal. Piros hárászkendőjéből néha fürkészve nézte Nagybotost,
amint az úton elhaladt. Egyszer – falusi honoráciorokkal serezett Nagybotos a
fogadóban – hátulról megérintette a nyakát.
– Mint a vadkacsa farka – mondta a hajára.
Nagybotosnak néha eszébe jutott ez a megjegyzés. Midőn a hölgyek már
külön imádságot fogalmaztak, amelyet esténkint elmondtak Nagybotosért, és
421
Mártonfalvi bácsi sem merészelte hangosan szidni a zsidókat az udvar közepén

(hátha van egy rokona Nagybotosnak, aki ezért megharagudna), az
asszonycselédek kezet csókoltak, és dédelgetve megsimogatták a csizma szárát –
Nagybotos elhatározta, hogy elkezdi az új életet. Néhányszor hirtelen felnézett a
fogadó ablakára, midőn a kocsmárosné ott magában dúdolgatott, majd egy estve,
midőn a kutyák a vastagon omló havat összetévesztették a vándorlegénnyel,
Nagybotos hátulról a csárdába került, cigányokért küldött, akik egymás hátán
jöttek a mély hóban, a csárdásnét maga mellé ültette:
– Nagyon hasonlít valakihez, akit egyetlenszer, igazán szerettem – kezdte
falusi gavallér módjára a széptevést.
A csárdásné szórakozottan ingatta szőkésbarna fejét.
– Tán azt is Jucinak hívták? Az uraság is úgy hazudik mint a többi
férfiember.
(De többé ezt már nem mondotta ezen az éjszakán. Nagybotos derekasan
kitett magáért. Éjfél felé az asszony beleegyezett, hogy megszöknek, és elmondta,
hogy a Sajó-parton – ahol született – mindig kisgyermekeket látott a vízben
leánykorában. És most nincsen gyermeke. Nagybotos is kijelentette, hogy többé
nem jár az elhalt menyasszonya sírjához, legfeljebb egyszer Jucival együtt
látogatják meg a halottat.)
Másnap, midőn az ünnepnapi ebédre ballagott Nagybotos Angyalkáékhoz

(Juci sápadtan, kisírt szemmel állott az ablaknál: megvert az uram – sóhajtotta), az
ebédlőben Angyalkát találta. Karcsú, hosszú lábszárú, barna lány volt Angyalka.
Azt remélte, hogy Nagybotos majd megtanítja lovagolni. És együtt ügetnek a
nyárfasorban, mint ez a Tavaszi hullámok-ban olvasható. Sötét szeme komoly
szemrehányással tekintett a férfiúra.
– Ugyebár, tudod, hogy a világon csak téged szeretlek egyedül? – kérdezte,
és a férfi vállára helyezte a tenyerét.
– Gyermek vagy még…
– Maholnap tizennyolc éves vagyok. Komoly nő voltam mindig. És most is
komolyan akarok veled beszélni. Tudod, hogy az anyám egész éjjel nem hunyta le
a szemét, kétségbeesetten sírt?…
– Szegényke.
– Ha még egyszer beteszed a lábad ahhoz a némberhez, ahol az éjjel voltál,
velem gyűlik meg a bajod.
Az özvegy ágyban maradt, és csak a félig nyitott ajtón át vett részt a vidám,
hangos társalgásban, amely az asztal felett keletkezett. (Nagybotos bankócsináló
prést keresett Mártonfalvi úron, és az öreg ispán makacsul védekezett.) Ebéd után
422
Nagybotos hosszú ideig szótlanul üldögélt a beteg mellett, míg Angyalka az

ispánnal kártyázott, és hangosan csapkodta a kártyákat. Alkonyattal a folyópartra
ment, és azon gondolkozott, hogyan juthatna el a legközelebbi vasútállomásra.
Gyors, könnyű léptek hangzottak fel a fagyos havon. Hosszú bundában, muszka
sapkában, mint egy regényhősnő, a ház felől Angyalka sietett.
– Tudom, hogy azt tervezted most magadban, hogy elhagysz minket. Az
anyám a temetőbe kerülne. Magamról nem beszélek, fiatal és erős vagyok. Te
nem fogsz elmenni.
– Gyermekem.
– Elhatároztuk, hogy néhány hetet Budapesten töltünk. Az anyám ugyanis
azt gondolja, hogy itt hiányzik neked a fővárosi élet lármája, zajgása. Majd
színházba megyünk veled. Ha akarod, bálba is járok a kedvedért. De otthon is
maradhatunk a szállodában.
Nagybotos a falu végén lakott egy régi, kerti házban, és az ablakából
varjakat szokott lövöldözni. Ezen az estén valaki háromszor is megzörgette az
ablakot. Majd egy forró, gömbölyded asszonytenyér oly sokáig nyugodott az
ablaküvegen, hogy bévül leolvadt a zúzmara. Nagybotos a sötétben hallgatva
üldögélt. Midőn később az ablakhoz ment, már csak egy asszonyláb nyomai
látszottak a kerti úton, a havon.
„Arra ment el a szabadságom” – gondolta magában.
A holdfényben messzire látszottak a lábnyomok. Mintha a végtelenségbe
mentek volna… Túl a dombokon és határokon… Valaki elment erre, aki ide akart
jönni, meleg szívet, puha tenyeret és ábrándos kis játékot hozott a képzetében,
amelyben, mint egy kis színházban, Nagybotos jeladására már játszani kezdett a
zenekar. A kárpit azonban nem ment fel. Valaki egy falusi háztető alatt,
ködmönszagú télben narancsfákkal álmodott, és kinyújtotta kezét a drága
gyümölcs után.
Nagybotos meghatottan nézte az eltávolodott lábnyomokat. Egy falusi női
cipő – nyomai magos sarokkal ellátva, mint a nagyravágyás, és gombocskákkal,
mint a cifra élet utáni kívánság – mendegélt át a kerten.
„Bizonyosan rózsa van a harisnyakötőjén” – gondolta magában Nagybotos.
Jucit reggel a vízmerítő léknél kifogták. Csak húszéves volt – mondták a

falusiak.
Angyalka megcsókolta Nagybotos homlokát.
– Derék ember vagy. Jól viselted magad. Most már akár megtakaríthatjuk a
pesti utazást.
(1915)
423
A vadember fülemiléje
Ismerősünk és hősünk: Nagybotos Viola – aki fiatal korában dobos szeretett
volna lenni egy dalcsarnokban egy táncosnő kedvéért, vagy orgonista egy vallásos
hercegnőnél, felolvasó ábrándos grófnénál, vagy nők lovagja, kezében vívótőrrel
a bolthajtásos lovagteremben, vagy füstölgő csövű pisztollyal álldogálni a
nyírfaerdő szélén a bajvívás után – oldalszakállt növesztett, kürtőkalapot viselt
hétköznapokon is, és egy polgári asztaltársaságban a bor színét vizsga szemmel
nézegette, és a nők ruházkodását kézlegyintéssel vagy dörmögve elítélte.
A város végén lakott, és az ágy szélén üldögélve, elolvasta a hírlapban a
legújabb öngyilkosságokat és a hajfestő szerek hirdetéseit.
A házisapkája, a papucsa elrongyolódott, mostanában nem hímeztek újat. A
nők erkölcstelensége felett gondolkozott, és büszke tartású, gőgös járású, ifjú nők
után morgott: – Megállj, még látlak, amint Szent Teréz templománál a kereszt
alatt üldögélsz! – Különösebben, fájdalmasabban, életre-halálra egyetlen nő sem
csalta meg Nagybotos Violát, hogy miatta nőgyűlöletet fogadjon; az élet
eliramlik, és a legszebb bárónők is megvénülnek, mire a gavallérok csizmáját a
padlásra helyezik – gondolta magában Nagybotos, ha nagyon szomorú volt;
ámbátor egy kancsal szemű, fodros hajú és nagyszájú nő után évekig felsóhajtott,
ha magányosan sétált a Gellérthegyen… A nőtől eltávozott, és a hölgy az
emeletről utána rúgott, miközben lábáról a félcipőcske elrepült. Alant Nagybotos
reptében elkapta a cipőcskét, az inge alá dugta, udvariasan megemelte a kalapját,
és a hölgy kiáltozását figyelmen kívül hagyva csendesen elkocogott a házból, ahol
minden kilincs, ajtófélfa jól ismerte, és a sokgyerekű házmester keresztapának
kérte fel. Téli estvéken, mikor verseket olvasott, vagy végrendeletét fogalmazta, a
tükörbe nézett, és legyintett kezével, veszekedett az ébresztőórájával, régi
levelekből fidibuszt gyártott, mert terve volt, hogy pipázni fog: midőn tehát
elhagyott agglegénynek érezte magát, elővette a félcipőt, és az asztalra helyezte,
miközben a teát kavargatta. Az élet eliramlik. Tavaszra kifejlődött betegsége, a
cipőt állandóan a zsebében hordozta.
„Eddig olyanokat mondtam a nőknek, melyeket nem értettek meg. Könnyű
volt a mennyországról vagy a túlvilági életről hazudozni, hisz fiatal voltam –
gondolta magában Nagybotos. – Most azonban már megkövetelik a nők, hogy
érthető és értelmes dolgokkal mulattassam őket. Megpróbálkozom a Hamupipőke
meséjével, amelyet szobalány, hercegné egyformán megért.”
Nagybotos Viola a cipőcske orrát vagy sarkát megmutatta a kíváncsi
nőknek, regéket mondott a lábról, amelyre a cipő ráillik. A nők mosolyogtak,
elgondolkoztak, és nem egynek kerekedett kedve a cipő megpróbálásához.
424
Nagybotos azonban valamely kifogással elodázta a dolgot, és tovább

vándorolgatott Pesten és Budán a cipőcskével. A Váci utcában vagy a budai
korzón szemügyre vette a nőket, vajon melyiké lesz a cipő? A színházi
előadásoknál összefont karral és ráncos homlokkal állongott a háttérben. A
rózsaszínű nők lekacagtak a páholyból, mintha a rizsport rázták volna a vállukról.
– Itt van a cipő, Nagybotos? – kérdezték, és kíváncsian piroslott a szájuk.
Templomokban állt komoran a szenteltvíztartó mellett, s miközben a nők
keresztet vetettek, kivette a cipőt, és szemével méreteket vett a hölgyek lábáról.
És a szállodában, hol az idegenek unatkozva nézik a színházak műsorát, ásítanak,
és a nők unatkozva gondolnak arra, hogy e városban sem találják szívük örökké
várt lovagját, Nagybotos elővette a cipőt, és maga mellé ültette a székre.
Megsimogatta, mint egy ölebet, beszélt hozzá, felköszöntötte, és a nők
összenevettek.
Ilyenformán bizonyos hírneve támadt a cipőnek, Nagybotos Viola
cipőjének… – Hol van ez a bolond ember? – kérdezte egyszer X. hercegnő a
nagyoperában, és midőn megmutatták Nagybotost, a színházi látcsövet feléje
irányította és ott felejtette.
Nagybotos Viola szent, komoly és meggyőződéses férfiú módjára senkinek
sem húzta a lábára a cipőt.
– Hadd lássák, hogy kemény dió vagyok – mondogatta, midőn odahaza
magában beszélgetett. – Majd megtanítom én a dologtalan, unatkozó nőket
kesztyűbe dudálni.
Ezalatt lakott Budán, a kertek felé egy félszemű ember, aki olyan ripacsos
volt, mint egy gályarab, fogcsikorgatva fogadta a szomszédok köszöntését. – Jó
reggelt! – felelt, és késpenge villant fel a fél szemében. Mindennap elharapta a
borostyán szivarszipkát, haragban volt a harangozóval, mert a toronyóra miatt
egyszer lekésett a vonatról, a kocsikat hátulról elkapta és megállította.
Foglalkozása a hajóskapitányság volt. A déli Dunára járt, és a házában egy
fülemilét tartott bezárva. Szürke, jelentéktelen, boglyas asszonyka volt,
nevezetességét csupán férjének köszönhette, aki gyermekfej nagyságú lakatot
rakott a kapura elutazásakor. A fülemile az ablakrostély mögött állott, és búsan
fütyörészett, míg a vadember döngő léptekkel ment el a Duna felé. Az asszonyka
ezután befőttet és süteményt evett, tétlenül gunnyasztott az emeleten, és
Rácországra gondolt, ahonnan a téli hajózási szünet beállta előtt egyszer Budára
hozta a vadember. Nem esküdött meg vele, mert a vadember nem akart
nevetségessé válni a pajtásai előtt, ha a fülemile egyszer megcsalja. (Nagybotos
régebbi időben mindenféle komédiázásokat rendezett az ablak alatt. A kalapját a
feje tetejére állította, csaknem bukfencet hányt, amíg a vasrostélyos ablakból a
425
papírszelet leszállott, rajta e név: Fatime. – Ám a tél korán beállott, a hajósok

hazajöttek az Al-Dunáról, és így Nagybotos jobbnak látta, ha nem mutatkozik egy
darabig Budán.) Ez idő tájt még korai ősz volt, csak a harangütés elmélázása
jelezte, amint szállongott a háztetők felett, hogy az ősz vándor már láncon vezeti a
város felé a haragos, dühös ebet, amilyen a tél volt hajdanában. Nagybotos hosszú
léptekkel, mint egy csavargó színész, aki estére még játszani akar a távoli falu
kocsmájában, indult el Buda felé, és bár útközben rác pappal találkozott, megállás
nélkül ment a kertek alá, szórakozottan fütyörészni kezdett, a kockakövekre
nézett, mintha elveszített volna itt valamit, megnézte a tavalyi fákat, és néhány
perc múlott el, amíg a fülemile fütyülgetni kezdett odafent.
(Ismerik a fütyörésző nőket? Némelyik igen ügyesen tudja a dolgát. Olyik
hódítani akar e módszerrel, másik jókedvében fütyülget, a harmadik szomorú
elgondolkozásában… Fütyülgetnek, és a férfi rajtakapja magát, hogy figyelni
kezd e női furfangosságra.)
Nagybotos köszönt, hajlongott, levette kalapját, hogy Fatime kétségtelenül
felismerje, aztán mikor a szomorú boglyas asszonyka elmosolyodott, Nagybotos
Viola elővette a mellénye alól a cipőcskét és felmutatta. Fekete selyemcipő volt
ez, arannyal mindenféle furcsaságok voltak belehímezve, talán napkeleti
imádságok. És a szalagja fehér volt, mint halott menyasszony homloka, míg sarka
magas és kihívó, mint az olyan nőké, akik mindenféle rejtélyes utakon
mendegélnek cipőjükben. Lépcsőkön mennek fel a francia sarkok, és még nem
tudják, hogy miként térnek vissza. Kertekben, báltermekben járnak. Ha egyszer a
cipők megszólalnának, hogy merre jártak úrnőjükkel!
Fatime természetesen nyomban érdeklődött a dolog iránt, és délutánra a kert
mögé rendelte Nagybotost, ahol próbát lehet tartani.
A hegyek már aluszékonyan üldögéltek közel és távol, mint a beborozott
piros öregember álmában.
A kerítés itt vaslécekből volt összeróva, kandi tekintet itt-ott behatolt rajta,
valamint kifért a résen egy kis női láb is.
Nagybotos gondosan körülnézett, aztán lassan letérdepelt a kerítés mögött,
háromszor megkopogtatta a vasléceket, mire Fatime kidugta a lábát.
Természetesen cipő és harisnya nélkül volt a lába, hogy kicsiny és formás legyen,
hogy Nagybotos odakünn meg ne bánja fáradozását… És a cipő könnyedén a nő
lábára siklott, Nagybotos gyönyörűségére. A ház felől kiáltás hallatszott, mire
Viola gyorsan lehúzta a cipőt, zsebébe rejtette, és két öklét mellére szorítva,
szabályszerűen szökött egy negyed mérföldet.
Néhány nap múltán ismét keresgélnivalója akadt a Városmajorban. Lehajtott
fővel bandukolt, mintha semmi sem érdekelné a világon, midőn a feje fölött
426
fütyörészni kezdett a fülemile. Nagybotos csodálkozott, felnézett, aztán

örömteljesen köszönt. Fatime a kert felé intett, mire Viola sietve fordult be a
mellékutcába. Komolyan dobogott a szíve, meg-megállott, fejét csóválta, mintha
még sohasem lett volna szerelmes életében. A fák már ismerték a környéken, és
egy kerti kapu csaknem köszöntötte.
Az árok felett a hidacska nyikorgó léptei alatt, a hosszú szárú vadfüvek
kitértek az útjából, s az egerésző sárga macska nem futott el.
A kopogás megtörtént.
Fatime kidugta a lábát, és egy papirosszelet volt a lábujjai között.
– Adja nekem a cipőt.
Nagybotos nyomban válaszolt:
– Ha jól viseli magát, elhozom a párját.
Fatime ekkor olyan jól viselte magát, hogy körülbelül negyedóráig hagyta
Nagybotos kezében lábát. És Viola úgy csóválta a fejét, mikor hazafelé ment,
hogy a rendőr utánanézett a hídon. – Elszöktetem – dörmögött magában
Nagybotos.
Egy napon, már a hegyeknek torzonborz szakálluk nőtt, amint a vadfüvek
megritkultak arculatukon: Fatime nem jelentkezett a kopogásra.
Nagybotos később a cipőcske sarkával verdeste a vasléceket, és nem értette
Fatime távolmaradását. Dörömbölt, fütyörészett, kopogott, míg egyszerre dühös
kutyaugatás hallatszott a ház felől, vagy tán a vadember káromkodott…
A mérföldet versenytempóban futotta Nagybotos, és midőn a Lánchídon
levette a kalapját, hogy kimelegedett homlokát megfürössze a szélben, szomorúan
látta, hogy az aldunai hajók immár ott állnak téli állomásukon, a budai oldalon.
„Legalább tudom előre, hogy miért fogok szomorkodni a télen!” – gondolta
magában Nagybotos, és a cipőcskét a hídról a Dunába vetette. Sokáig, midőn már
nem is látta a hullámokkal küzdő cipőt, álldogált a hídon. A minapi rendőr
felismerte, és komoly arccal megérintette a vállát.
(1915)
Ne jöjj vissza a másvilágról

Az asszonyok nevét, akik ez idő tájt szerették Nagybotos Violát, régi
ismerősünket, papirosszeletre írta, amelynek hátulsó lapján egy belvárosi órás
kínálta toronyóráit, elölről pedig Izidor, az „Almafa” főpincére szokta
ellenőrizhetetlen számjegyeit vetni. Nyár volt akkor, és Nagybotos egyetlen barát
és támaszték nélkül csavargott az idegen városban. Régi szokása szerint ismét
427
csak nőismeretséget kötött, mindig csak nőkkel beszélt, szerelemről, ruháról,

színházról, néha politikáról, de leginkább mégis szerelemről, amely a divaton
kívül az asszonyokat érdekli. „Szegény nők” – gondolta néha magában, ha szabad
órája volt, és a sötét „Almafá”-ban meghúzódott lámpagyújtás előtt: ilyenkor is
várta valahol, valamerre egy nő, de miután a randevú nem volt pozitív
megállapítva, Nagybotos Viola bátorságot vett, hogy egyéb szenvedélyének
hódoljon, az ivásnak és a dohányzásnak. „Legalább senki sem nevet ki a hátam
mögött, ha kihúztam innen a lábam” – mondta a bolthajtásos falaknak. Izidortól,
akivel néha szóba állott, az üzletről tudakozódott, és egy esernyőszemű öregúrról,
aki korán délután beült a sörházba, újságját összehajtogatta, sörét fenékig kiitta,
penecilussal csengetett, amelyet a mellényzsebéből vett elő, a régi képet bámulta
a falon.
– Vajon meg szokott halni az ilyen öreg törzsvendég? – kérdezte
Nagybotos.
– Soha – felelte meggyőződéssel Izidor.
De vajon miért is halt volna meg az ártatlan öreg, aki láthatólag élvezte a sör
és a pörkölt szagát, a sarokasztal mellett egy homályos ablak árnyékát őrizte, és a
fogason a kalapja hosszú tartózkodásra helyezkedett el.
„Vajon elmenne az öreg a Gellérthegyre, ha egy nő hívná?” – gondolta
magában Nagybotos az „Almafá”-ban, ahol teljes biztonságban érezte magát
valamennyi nőismeretségétől, mert e helyet gondosan eltitkolta. Itt merészelt néha
tréfásan gondolni a nőkre, voltak percei az italfogyasztásnál, hogy nem vette
komolyan a nőket, a szerelmeket, a furcsa tragédiákat, szenvedélyeket,
könnyeket… Holott azelőtt mindig együtt sírt elhagyott szeretőivel.
Akkoriban tizenegy hölgyismerőse volt Nagybotos Violának a városban,
tizenegy nő, akik nem ismerték egymást, és látszólag mindegyik elhitte, hogy
Viola halálosan szerelmes. Ennyi szeretője még sohasem volt egyszerre, tavaly
csak hat volt, mégis szökni kellett a városból, mert végül összezavarta a
hazugságokat, ígéreteket, keresztneveket álmában kibeszélte őket, a zsebei tele
voltak mindenféle babonás tárgyakkal, amelyekkel a nők megajándékozták,
koszorúba font hajak, pénzdarabok, fátyolok, kesztyűk, falevelek… Végül
kiürítette zsebeit éjjel a Duna-parton, egy halk éjszakán, és elkullogott a városból.
Tizenegy asszony meg leány!… Amint nevüket egymás mellé írta, szinte
megrettent. Hol és merre szedte össze őket? Néha azt hitte, hogy mind egyformák,
máskor ismét megállapította, hogy mindnek van valami különös szeszélye,
boldogsága, hiúsága vagy rögeszméje, amelynek felhasználására annak idején a
közelükbe férkőzött Nagybotos. Amint az „Almafá”-nál visszagondolt
hódításaira, úgy érezte, hogy nem is hódított, könnyen, gyorsan, szinte sablonos
428
hazugságok árán engedtek hölgyei a rohamnak. A bókok, a virágok, a titkos

kézszorítások, lengő szavak, érzelmes pillantások megtették a magukét. Csak a
legderekabb közöttük, egy szelíd, jószívű és tapasztalatlan, szőkés hajú és
megadó, bánatos szemű mondta némi félelemmel: – Maga úgy bánik velem, mint
egy tapasztalt nőcsábító, pedig én erre nem szolgáltattam okot.
Ezt a szőkés és szép ruhájú hölgy mondta, mintha egy régi emlékkönyvből
olvasná a sorokat. Nagybotos gyorsan a hölgy finom cipőjére, divatos kalapjára,
fehérneműjére terelte a beszédet, kíváncsiságot színlelt vidéken készült
menyasszonyi kelengyék iránt, amelynek vászna a nagymamák szekrényében
pihent, csodálkozott monogramokon, és nem értette, hogy lehet a cipőszalagot
úgy megkötni, hogy az soha fel ne bomoljon.
(„Szegényke – gondolta magában Nagybotos –, vajon jól alszik-e éjszaka?”)
A feketéknek divatszínt ajánlott, a kezüket az ajkához emelte, majd
homlokához érintette, mintha mindig áldásukat várná. Nevetett a nevetőkkel és
szomorkodott a szomorúakkal. Azt tapasztalta, hogy az ellentmondás a nők
körében ügyetlenség; helyeselni, sőt magasztalni és dicsérni kell összes
bolondságaikat, gyakran hangoztatni, hogy kilencven percent jó az asszonyok
között, majdnem angyal, szívnemesség, honleányi lelkesedés, szegények iránti
részvét és a betegek megvigasztalása a nők teendője. Nagybotos – pedig ekkor
már meglehetős öreg lovag volt – szerette magát életre-halálra rásózni a nőkre.
Körülbelül nyolcvan nő élt Magyarországon, akiknek kezébe helyezte
sorsát. „Maholnap dolgozni fognak értem a nők, ha már nagyon öreg leszek” –
gondolta magában, mikor a legkülönbözőbb családoknál ebédelt, vacsorált,
pulykát evett, és már majdnem elfogadta egy hölgy ajánlatát, hogy lépjen
házasságra… Szerették a nők, ha Nagybotos összeírta adósságait, jövedelmeit,
várható örökségeit, és komoly, ünnepélyes arccal összehajtották az iratot, hogy ők
majd rendet teremtenek a zűrzavarban. Zsebkendőit sohasem engedte parfümözni,
hisz délután és este másfelé volt dolga, és bizonyos, hogy a nők nyomban
megismerik az idegen, ellenséges illatot. Valamint a nyakon ejtett csókoknak sem
volt barátja, és az előszobák tükrében mindig megnézte, hogy nem maradt-e női
hajszál a kabátján. A leveleket, amelyeket nők írtak, nyomban elégette, és a
hamvakat a szélbe szórta. A komoly nők előtt mindig arra hivatkozott, hogy egész
nap dolgozik, tudományosan búvárkodik, élete nagy munkáján töri a fejét; a
beteges, elvénülő asszonyoknak azt mondta, hogy reggeltől estig sportot űz, a
kelő napsugárral lovagol a ligetben, délelőttjét a teniszpályán tölti, majd úszik és
csónakázik, hogy estére a vívóteremben találkozzék a klub tagjaival; az okos és
víg kedélyű nőknek őszintén bevallotta, hogy naphosszat henyél, éjjel kóborol,
mint a kandúrok a háztetőn, dohányzik, játszik, iszik, elveszett ember, az adósok
429
börtönében fog meghalni; míg a hiszékeny, kedves, tiszta szívű nők részére
végrendeletet írt, mindennap hagyományozott nekik valamit, visszavett, újra
adott, nagy pecséteket ütött a végrendeletekre, és kérte, hogy sírját ne hagyják
gondozatlanul…
Legtöbb baja természetesen azokkal a nőkkel volt, akik megkövetelték,
hogy szoknyájukon üljön, verseket mondjon, könyveket felolvasson, gyomrára
vigyázzon, paprikát ne egyen, keveset igyon, és hányadik a szivar? – kérdezték,
midőn a legelsőre rágyújtott. Viszont e nőkkel eszkomotőri ügyességgel hitette el,
hogy rumot még életében nem ivott, tejet és kávét szokott vacsorázni, éjfél előtt
lefekszik, és hajnalban Plutarchoszt olvassa. – Ó, bár végleg rendes ember
lehetnék! – sóhajtotta, midőn éjjelenkint ki- és bemászkált ablakokon, a
szobalánynak és úrnőjének egy napon esküdött hűséget, drótkerítéseken ugrott át,
és legfőbb gondja volt, hogy a mérges házőrző ebekkel barátságot tartson fenn. –
Ó, bár ne volna már egyéb tennivalóm, mint a kemence tüzét nézni – mondta
álmodozva, és egy cirkuszművésznő részére elhordta a házból az asszonyok
finom harisnyáit.
Tizenegy asszony és leány féltékeny szeme elől jó volt megbújni alkonyattal
az „Almafá”-nál, habár Marianka három lépésről megérezte a kocsmaszagot,
Paulina undorodott a dohányszagú bajusztól, és Ilona a kezén, a körmén
észrevette, hogy kockázott vagy kártyázott.
„Elkergetnek a városból” – gondolta magában, midőn ismeretlen nők
karjába kapaszkodott, mert Jozefának olyan éles szaglása volt, hogy megérezte az
idegen szoknyák szagát, Fancsett a szeméből kiolvasta, hogy beszélt-e nőkkel,
míg Margaréta gúnyosan dugta el kezét előle. – Pfuj, már megint kit csókolt meg?
„Megmérgeznek előbb-utóbb” – gondolta ismét, midőn különböző, ideig-
óráig tartó szerelmi ügyeit lebonyolította, és ezalatt négy-öt helyen várták
egyszerre a városban. Adélnak olyan ujjai voltak, mint az acél, s többször
megígérte, hogy megfojtja Nagybotost, ha megcsalja. Egyszer már a torkára
szorította a kezét, és Nagybotos csaknem elájult. Róza állandóan töltött pisztolyt
tartott a fehérneműs szekrényében. És „kis Ilonka” oly hidegvérrel elvágja a
nyakát, mint egy csirkéét, ha álmában idegen asszonynevet mond.
„Elátkoznak, megbabonáznak, ellenem imádkoznak, és felbőszítik ellenem a
férfiakat, véresre veretnek és börtönbe záratnak” – gondolta, mikor estve az utcán
valamely csinos nő után futott, csak attól rettegett, hogy egyik szeretője rejtőzik a
fátyol alatt, mint Boris, aki gyakran öltözött férfiruhába, hogy Nagybotost
kikémlelje, vagy pedig Agátha, aki estve velencei, rojtos kendőt borított a fejére, s
arra vette útját, amerre Nagybotosnak jönni kell. Ilona idegen nők nevében
esedezett telefon és küldönc útján, szerelmi bájitalt küldött vidékről, és míg
430
Nagybotos mélyen elaludt, a nevét a mellére tetoválta. Ugyancsak vigyázni

kellett, hogy Nagybotos elkerülje a csapdákat.
Tizenegy vagy tizenkét asszony volt, akire Nagybotos félénk és szent

szerelemmel gondolt. Már nem is tudta teljes bizonyossággal. Csak a
kötelességeit ismerte, s a leggyöngédebb nőnek is úgy engedelmeskedett, mint a
férfias, energikus hölgyeknek. Jobbra-balra rendelték a városba, utazásaikra
elkísértették magukat, a templom előtt várakoztatták, és a cukrászdákban
leültették, hogy estig várjon; nőorvosok előszobáiban, divattermekben és a
korzón, a fürdőhely platánjai alatt, a szemközti ház kapualjában, éjjel, kis
állomásokon, dunai hajókon, a „Normafá”-nál és a budai kioszkban várt
Nagybotos – mindig várt asszonyra, leányra, estve megismerte a lépéseik hangját,
a sötétben a hangjukat és a szélben lengő kalaptollukat.
Várt.
Hónapok, csaknem esztendők múltak el. A tizenegy nő hűségesen kitartott
Nagybotos mellett.
– Vajon ha meghalnék? – kérdezte egyszer magában vagy az öreg
törzsvendégtől az „Almafá”-nál.
S az ötlet örömére többet ivott a szokásosnál, éjjel búcsúleveleket írt,
tizenegy egyformát, szomorút, megbánót, természetesen mindegyiket biztosította,
hogy érte hal meg, és hajnalban eldobta kalapját a Lánchídon.
Ezután két napig nem mutatkozott Nagybotos Viola az utcán. Elbújt,

elzárkózott. Harmadnapra megunta a magányt, és felkereste a legderekasabbat,
legjobbat nőismerősei közül, aranyszívű Klárit.
– Bocsáss meg, tréfáltam, nem haltam meg.
Aranyszívű Klári kisírt szemmel, de nyugodtan mérte végig Nagybotost:
– Sajnálom, már késő, már megsirattalak, elbúcsúztam tőled, elfelejtettelek.
Nagybotos megcsóválta fejét.
– Hisz élek.
– Nekem meghaltál. Kedves, drága halottam vagy. Engedd, hogy halálod
évfordulóján érted imádkozzam, fekete ruhát öltsek, és kicsit sírdogáljak a kanapé
sarkában. Ne fosszál meg ettől a fájdalmas örömtől.
A halottaiból visszatért Nagybotos nem tehetett egyebet, mint továbbment.
A „komoly asszonyok” a levegőbe néztek, mikor meglátták.
– Ostobaságot csinált – mondták s elfordultak.
Az indulatosabb hölgyek röviden végeztek. Kinyitották az ajtót:
– Gazember, elszökött?
431
A víg és bolondos asszonykák hangosan felkacagtak, amikor Nagybotost

ismét megpillantották.
– Ejnye, talán fele sem igaz annak a sok rágalomnak, amit halála alkalmából
beszéltek szerte a városban?
Nagybotos keservesen meglakolt, hogy próbára tette a nőket. A visszatért
halottal senki sem állott többé szóba. Elsiratták, elfelejtették, elrakták kedves
emlékek közé. Aztán Nagybotos nélkül folyt tovább életük a tizenegy
asszonyoknak.
– Ne jöjj vissza a másvilágról! – írta fel az ajtófejfára Nagybotos, hová a
babonás betűket szokta írni.
(1915)
Rozáli őszi szíve

R. asszony, aki pedig kétszer ment férjhez, a holdas egeket szerette.
Szeretett ezenkívül bizonyára más dolgokat is, szerelmet, ruhát, gyermeket
és zenét, de élete leginkább a holdteljes, halk éjszakákért volt folyamatos, egyik
holdtöltétől a másikig számon tartotta a napokat, éjeket. És sohasem feküdt ágyba,
amikor a telihold odakint úszott az égboltozaton. Ilyenkor megengedte, hogy
férfiak foglaljanak helyet mellette az erkélyen, és késő éjjelig, csaknem
napfelkeltéig hallgatta a férfiak ravasz vagy ostoba elbeszéléseit. Mintha
megbabonázta volna a talányos hold, lehunyta a szemét, a karját lelógatta, és arca
szende volt, mint az álmodozóké, színésznőies mozdulattal lebontotta éjszínű
haját, és szinte másvilágias hangon felelt a hozzá intézett kérdésekre… Állítólag
mindig egy és ugyanazon férfiú szerelme foglalkoztatta a képzelmét, de nem
törődött azzal sem, ha holdas éjeken más férfiú csókolta meg a kezét. Érthetetlen,
megfejthetetlen megfeledkezések követték egymást az életében, holott napközben
szigorú, tiszta erkölcsű hölgy volt, aki emelt fejjel járhatott az asszonyok között…
Ezenkívül igen büszke volt kis lábára, eszére, műveltségére, karcsú derekára és
finom ruhájára. Három szép gyermeke – angyalhajúak és tündérszeműek –
sohasem járt mezítláb, és napközben sokszor megmosta a kezüket. A fehérneműs
szekrényében konyharecepteket, híres gyógyító erejű imádságok szövegét, a
gyermekek köldökzsinórját, apró cipőjét őrizte. Hidegvíz-illata volt az ingeinek,
dohányleveleket dugott a téli ruhái közé, a harisnyákat megfoltozta, és a kisfiú
zöld nadrágját együtt varrta a sánta szabóval. Porcelánjai voltak és virágai,
amelyeket maga nevelt, hogy a kamaráról ne is beszéljünk. Vásznak voltak
birtokában, amelyeket még az anyjától örökölt. Harmincéves volt, szelíd, jólelkű,
432
jószívű és könnyen meghatott, mint egy gyermek. Biblia feküdt az

éjjeliszekrényen és francia könyv. Volt magas sarkú cipője és téli botosa,
lódenszoknyája és barchettpongyolája, térden alul érő, nagymamás nadrágjai és
selyemharisnyái. Egy francia verset tudott könyv nélkül, és az álmai jelentőségét
mindig megnézte az álmoskönyvben. Öreg jósnőkhöz járt, akik a külvárosban
jósolnak a szegény asszonyoknak, és a szekrényben lógott egy ezerforintos ruhája.
Ez volt R. asszony, aki holdas éjjeleken nyugtalanul vagy önkívületben üldögélt
az erkélyen, és meghallgatta a vándor katonát, a zarándokot, idegent és ismerőst;
boldogan csuklott a torka, hogy a férfiak mennyi mindent hazudnak a kedvéért.
Napkeltével persze eltűnt lovag és hazugsága. Hűvös párnákon józan álom kísérte
a pihenő R. asszonyt s piaci árakkal, levágni való csirkékkel, gyermekek téli
ruhájával álmodott.
Egy nyáron – falusi lakban, hol sárga kis libákat és kacsákat nevelt,
ákácfavirágot szagolt, és arra volt gondja, hogy a házat és környékét régi
divatlapokból vett képekkel, valamint fametszetekkel a tetőtől a padlásig
beragassza – holdas éjjeleken egy lovag üldögélt a lábainál, akinek a nevét sem
tudta teljes bizonyossággal. A lovag egyszer arra szekerezett, a hold a torony
felett állott, leszállott a bakról, és kalapját megemelve beszélgetni kezdett a
verandán karos kerti székben üldögélő úrhölggyel. Tapasztalt férfi volt, magáról
minél kevesebbet beszélt, ellenben annál többet R. asszony szemrehányó, fénylő,
barna szeméről, amelyben gyermeki jóságot és szívességet vélt látni: sötét haját
népdalhoz hasonlította; illatát a búzaföldekéhez, lábát az őzéhez, lábnyomát a
vándormadár alatt lehajló ág nyomához. Bőbeszédű lovag volt, de csupán akkor,
ha előbb néhány pohárral felhajtott. Gyorsan, fennakadás nélkül beszélt ilyenkor,
költői képek kergetőztek a szavában virágzó almafákról és magános falusi
házakon elhalkult szívű asszonyokról, akiknek oly halkan jár az ütőerük, mint az
óra ketyegése; gyönyörűt hazudott az életről és a halálról, üveghintón járó
szerelemről, a holdfényben ölelkező bárányfellegekről.
R. asszony minden holdtöltével várta a lovagot, akinek a nevét elfelejtette
megkérdezni. Jött, csaknem azután, hogy az éjjeli személyvonat megállott az
őrháznál, és elment, amikor a hajnali vonat zörögni kezdett a hídon, a Tiszán.
Két-három órányi ideje volt a lovagnak a két vonat között, mindenki aludt a
faluban, a kutyák a lovast ugatták, s ösmerte az utat a kertek alatt. R. asszony
behunyt szemmel várta a verandán, nem csodálkozott, midőn szétnyíltak a
bokrok, természetes dolognak tartotta, hogy az ismeretlen lovag tán egy messzi
városból pontosan meglátogatja, mert hisz a nők a szerelemben semmin sem
csodálkoznak. Eljött, mert ez a lovag hivatása, célja, élete: a lábhoz balról kell
neki leülni, és folytatni, ahol az utolsó szót a múltkor elhagyta.
433
A lovag jó darabig pontosan tudta leckéjét. Meséket mondott, amelyeket tán

útszéli kocsmákban, vagy szalonokban hallott; száz új ismerőst mutatott be R.
asszonynak, furcsa, szomorú embereket, akik addig bajlódtak a szerelemmel,
amíg az elnyelte őket, mint egy nagy hal.
– És mi történt tovább a négyszeretős Galvánival? – kérdezte R. asszony,
midőn a lovag ismét elfoglalta helyét egy őszi éjszakán.
Az éji látogató lehajtotta a fejét, szinte a két térdét érte a homloka, aztán
furcsa, torz mosollyal nézett az asszony szemébe.
– Eh, hagyjuk Galvánit. Nagy gazember volt, akit a nők sohasem tudtak
rajtacsípni sem az igazmondáson, sem a hazugságon. Sohasem tudták a nők, hogy
igazán szereti őket Galváni, vagy játszik velük, hátuk mögött kineveti. S ez éppen
elég volt ahhoz, hogy a négyszeretős Galváni élete végéig csendben,
nyugalomban, tiszteletre méltó állásban éldegéljen. Amíg a nők nem tudják, hogy
igazán szeretik őket, addig könnyű dolga van a férfiúnak. Galváni úgy bánt el a
szeretőivel, mintha mindennap ott akarná őket hagyni. Jó dolog volt ez. Nagy és
tisztelt kort ért köztünk.
– Mindenki megöregszik. Vénasszonyok nyarát jelenti a kalendárium. Az én
hónapom. Ki tudja, meddig örül a szívem, ha madarat hallok énekelgetni a
kertben?
A lovag – először életében – megfogta R. asszony kezét. Kiszámított, halk,
hízelkedő hangon sóhajtott:
– Én boldoggá akarom tenni. Ősszel is, télen is mellette akarok maradni.
Engedje meg, hogy az oldala mellől soha el ne mozduljak. Párja leszek, vagy
tudom is, hogy mondják ezt korrekt magyarsággal.
R. asszony a holdba nézett.
– Sohasem hagy el? – kérdezte.
A lovag ekkor már felállt guggoló helyzetéből, és komolyan, ünnepélyesen
mondta:
– Soha.
R. asszony harmadszor is férjhez ment, és a falusi lakból elköltözött. Vidéki
földesuraság volt a férje. R. asszony az első napon megijedt tőle, midőn
vadászkalapban meglátta. „Furcsa ember” – gondolta magában, amint a férje
kezén a bütyköket, körmöket szemügyre vette. „De jó szíve lehet” – tette hozzá,
amint a gácsérfarok módjára göndörödő haját és mozgékony mókusbajuszát látta.
„Nem is nagyon ostoba” – állapította meg, amint reggelire friss virágot hozott a
kertből. „Csak kissé neveletlen” – gondolta, midőn ebédnél kézzel-lábbal evett a
lovag, az arca túldagadt, a kenyér és pecsenyedarabok eltűntek szájában, mint egy
veremben, kitörölte a tányért, fontoskodva jártatta körül a szemét, jóízű, nagy
434
kortyot ivott, nevetett, virzsiniaszivarra gyújtott, és jólelkű bólongatással hallgatta

a gazdasági panaszokat. Közben a zsebéből vett elő fogpiszkálót, s ezzel fontos
munkát végzett. Megdicsérte a bort, majd egy kicsit „ledőlt”… R. asszony, aki
titkon a négyszeretős Galváni históriájának folytatását várta, jólelkű
megindulással konstatálta, hogy szegény férje horkol.
– És Galváni? – mondta egyszer bátortalanul az asszony.
– A házasélet nem arra való, gyermekem, hogy bolondságokat fecsegjünk.
Majd rád zárom az ajtót holdtöltekor, hogy nyugodtan alhass.
R. asszony valóban alvást színlelt, amíg a torony felett állott a telihold, de
hallotta a szél zizegését és a különös hangokat, amelyekkel telve volt az éj
odakünn. Láb dobbant a verandán, most ment el a falu alatt az éjjeli vonat, valaki
jött a kertek alatt, leült a kerti szék mellé, és a lelke telve van mondanivalókkal…
Behunyta a szemét, párnával takarta be az arcát, de a lépéseket hallotta az
elátkozott kastély körül. S egyszerre furcsa féltékenység lepte meg. Hátha ő már
végleg megöregedett a házaséletben, és a falusi lakban valaki más, fiatal nő
üldögél most a helyén, és az várja az éji látogatókat holdtöltekor. A vándor
katona, a zarándok megállanak a kert mellett, és a holdfényben fehérlő női
alaknak kedves szóval beköszönnek.
A vándor katona szenvedéseiről beszél, a zarándok messzi földekről, a
halovány lovag, aki mindig a telihold után utazik, boldogtalan, gyönyörű
szerelemről mond mesét… Talán az ő régi ruháiban, régi testtartásával, álmodozó
arcával üldögél a kerti székben egy másik, egy fiatalabb nő a falusi lak
verandáján, és a régi udvarlók nem ismerik meg a változást. Hiszen minden
helyén maradt a házban, a kiskapu most is visít egyet, mint álmában a gyerek, a
lépcsők a régi hangon megdobbannak, a falevelek az egykori rejtelemmel
ölelkeznek meg elválnak az árnyékképen… Valaki mondja a négyszeretős
Galváni csodálatos történetét, és az idegen nő nem árulja el, hogy a történet elejét
nem neki mondták.
– Elmegyek, és felelősségre vonom – szólt egy napon R. asszony, midőn
nem bírt nyugtalanságával.
Szökve, loppal elhagyta a várost. Az éjjeli vonat álmodozva gurult az
ismerős tájakon, az öreg vasúti őr kisebb lett, közelebb hajolt a földhöz, de a
kertek alatt járt út vitt a holdvilágban.
A falusi lak most is mélán, bánatosan terült el, mint régente, midőn R.
asszony álmodozásában elképzelte messziről látni magát és házát.
A gallyak szétnyíltak, és a verandán fehér ruhában ült ő – mint két esztendő
előtt. A haja, a szeme, a testtartása ugyanaz. Az arcába világított a hold, és
középkori városok árkait vonta a szeme elé, hol éneklő zsoldosok mennek
435
karonfogva, mint a Fausztban. A kezét felemelte, mintha ez volna az egyetlen kéz

a világon. Ő volt, a régi volt, az ifjú R. asszony volt.
És a lovag, tollas fövegét kezében tartva, halk, álmodozó hangon mondta:
– Galváni akkoriban a porkoláb leányát szerette, aki börtönéből
megszöktette …
Itt maradt el a mese régente.
R. asszony nagy feliramlással előlépett, hogy a lovagot és hölgyét
megriassza. De aztán megállott. A leánya ült a falusi lak verandáján. R. asszony
könnybe borultan hallgatta a bokrok közül Galváni negyedik szeretőjének
történetét.
(1915)
Rozáli téli szíve

Egyszer, régen, hársfák alatt mentem őszidőben, bástyasétánynak nevezték a
helyet, az enyhe délutáni szél újra játszadozott a lehullott levelekkel, mint a
gondolat, amely az elmúlt ifjúságot körülborongja: valami koppant a kalapomon.
Megnéztem. Egy vércsepp hullott reá.
A vércsepp Rozálit jelentette; tudtam, hogy a környéken lakik valahol. Egy
Anjou-korabeli ház erkélyén állott – a hagyomány szerint Róbert Károly dugdosta
itt szeretőit, a hegyben föld alatti út vezetett idáig, és a kapitányok kócsagtollas
fövegüket megemelték az erkély alatt –, az ősz felhőit nézte, s arra gondolt, hogy
az utolsó szerelem is búcsúzóban van. Régi hónapok óta álldogált az erkélyen, a
hársfák virágoztak, hervadtak, mint a szentimentális regényekben. A bánat végre
megtalálta útját, mint a sziklába zárt víz, és Rozáli szívéből cseppenként hullott a
vér: akit várt, az nem jött el.
Pedig esténként a kártya mindig megmutatta. (Mennyi kártyát vetnek
Budán!) Az olló a hegyével megállott a padlóban. Tarka szarkák jöttek a Vérmező
tájékáról, és a fákra ültek. Egy öreg dajka naphosszat mesélte az elátkozott kastély
történetét, ahol a szél nyugtalanítóan zúgott, de holdas éjfeleken felhangzott a
lovag ropogó lépése. Mikor Rozáli azt szerette volna megtudni, hogy mi lakozik
odabévül a férfiakban. Elmondták meséiket, álmaikat, vágyódásaikat.
Rajongásukat hallgatni: mily tüneményes éjfél volt! S hangjuk, midőn fuvolázott,
és a tekintetük csaknem könnybe lábadt! Jöttek, jöttek az elátkozott kastélyba, és
a szép szavakat, mondanivalókat elhozták mint kincseiket. Aztán elmentek.
Rozáli mindig hosszasabb pillantást vetett a kerti kapu mögött eltűnő lovagokra.
Még a köpenyege látszott, aztán csak a toll a süvege mellett, majd sötétség lett a
436
helyen, ahol előbb még a lovag szeme világított. A kapuig is elkísérte őket, az
útra állott, hogy tovább láthassa lengő kabátjukat. Szinte megrezzent, sírva fakadt,
ha valamelyik megtartotta ígéretét és visszatért… Vajon ki fütyörészi Lohengrin
nászindulóját az elátkozott kastély körül?
Az utolsó lovag – a legkedvesebb – még csak félig mondta el a mesét, az
ujjhegyét csókolta meg csupán, és ábrándos szeme a Rozáli cipőjéig ért (amelyről
mindig sok mondanivalójuk volt a férfiaknak), a szalagokig, amelyek a bokán
bokrétába voltak kötve, és a cipősarkáig, amelynek nyomát sok lovag viselte a
szíve felett, az eleven húson. Mennyifelé jár egy nőnek a lába, mily rengeteg
utakat végeznek a cipők, a gyönge bokák mennyit fáradoznak, kívánatosan
mutatkoznak, a sarkok mily különböző talajokat érintenek! A homokban, a tenger
fövényében, a puha erdei úton, báli terem parkettjén, sáros mellékutakon az
elővárosban, vasúti töltés mentén és hintó szőnyegén járnak a lábak. Kár, hogy a
nyugalmazott női cipők nem tudnak beszélni. (Éjjel, a hotel folyosóján
megkérdezi őket a bérszolga: honnan jöttek, hová mentek? A hajnali vonat elviszi
őket.)
– A lábamat imádták – mondta Rozáli, midőn budai öreg asszonyságok
uzsonnára meglátogatták. – Hevertek előtte, sírtak, esküdöztek. Furcsa, hogy a
lábam nem változott.
– A kezeim csodálatával sem tudtak eltelni. Vajon hová lettek a kesztyűim,
amelyeket a kor divatja szerint ellopkodtak a férfiak? Valahol egy nyugalmazott
tiszt úr ül a kályha előtt, és karosszékében a kesztyűimet nézegeti – mondta
estefelé.
– A hajtűim és a harisnyakötőim, bálakon elveszített kiskendőim,
elajándékozott barna hajszálaim vajon merre vették útjukat? Hová, merre hordták
el a férfiak a papucsaimat, szalagjaimat, csipkéimet? Már javában őszült a hajam,
és férfiak még mindig azért könyörögtek, hogy kis koszorút fonjak a hajamból,
amelyet a szívük fölött viselhessenek – szólt éjszaka felé, midőn a budai barátnők
mind az ajtóban álltak, és búcsúzva bólongattak. „A hajak… a harisnyakötők… a
gombostűk …” – ismételték.
– És most mindennap egy csepp vér hull ki a szívemből… Ez is csak értük
van, akik nem jöttek vissza – monda Rozáli, eltakarva az arcát, mert attól félt,
hogy a barátnők nem látják őt elég szépnek e pillanatban.
A barátnők a setétes budai utcákon, ahol a szél mindig úgy lebeg, mint az
öregasszonyok viklerje, összedugták a fejüket, és azon tanakodtak, hogy Rozáli
vérének hullását meg kell gyógyítani. Különböző terveket eszeltek ki – a fantázia
Budán is fantázia! –, a legfiatalabb arra vállalkozott, hogy elcsábítja Pestről
Budára az utolsó lovagot, aki mondanivalóját nem fejezte be (vörösesszőke, nagy
437
hajú, hervadt asszony volt, aki nagyokat nevetett, és bizonyosan tudta, hogy a
férfiak szeretnék meghódítani), az öreg asszonyságok ellenben a templomot
ajánlották. Rozálit besorozták maguk közé, és vasárnap ünnepélyesen a Fő utcai
templomba vezették, mintha esküvőre kísérnék. Rozáli könnyes szemmel nézett
barátnői arcába, izgatott és ünnepélyes volt, a barátnők csendesen lépkedtek
körülötte, mintha temetésre kísérnék.
A templomban valóban megkönnyebbült Rozáli. Új és érdekes volt neki a
bánat, a reménytelen bánat; hisz idáig régi kedveseiért könyörgött, titokban már
tanulta az új imádságot, amelyet az újért fog mondani. Mindig feltételesen
imádkozott… ha visszajön… ha jól viseli magát… ha hűséges lesz hozzám…
„akkor segítsd meg, Mária”.
Mária szelíden nézett le az oltárképről. Ah, ki ismerné az asszonyokat, ha ő
nem ismerné?
„Ha virágot hoz… ha bocsánatot kér… ha megesküszik elhunyt
nővérkéjére… ha csalfaság és hazugság nélkül elmondja, hol járt azóta, kit
szeretett, kik szerették… ha megfogadja, hogy többé sohasem hagy el”: így
hangzottak hajdan az imák, és a lovagnak ugyancsak kellett tudni a tennivalóját,
hogy Rozáli az összes feltételeket elhagyja imájából, amelyet rokonához,
testvéréhez, leghűbb barátnőjéhez, Máriához intézett. Rozáli régi lovagjai féltek is
ez idő tájt. Messziről levették kalapjukat a templomok előtt. Odabent Mária
figyel, és Rozáli pártján van. A kockázók, a szoknyások, a korhelyek, a hazugok
és a többi fajtájú férfiak nem merészeltek szembeszállni az égi hatalmassággal.
„Csak addig lesz szerencséd, amíg hozzám hűséges vagy” – mondogatta Rozáli
gyönyörű életén át, és a lovagok Szent Györgyöt vagy Kristófot félve,
cserbenhagyták.
És mert ismét a templomban ült Rozáli, régi pártfogónője megbocsátotta a
sok hazug összeköttetést, amit a férfiaknak fenyegetésképpen mondott,
gyöngéden tekintett alá az oltárképről.
Rozáli sokáig nem merte felvetni a szemét. Ah, hisz annyiszor elárulta a
Legdrágább Asszonyt! Oly gyakran áldott meg nevében vallásos férfiakat, hogy a
Szűz valóban megharagudhatott reá.
De később szívébe nézett, majd a tekintetét körüljáratta a templomban.
Csupán egy nagyon öreg, vörösbor arcszínű úr üldögélt leghátul. És a szíve így
szólt:
– Szél van és hideg van. Mária, Anyánk, küldjél valakit, akit úgy
szerethessek, mint egykor Őt szerettem, akinek nevét meg nem mondhatom…
Akit mindig visszavárok. Küldd értem, hogy megsimogassam, hogy mindent
elmondhassak neki, amit mindig érzek, mindig gondolok, de még senkinek sem
438
mondtam el életemben. Mindig csak a férfiakat hagytam beszélni. Én sohasem

mondtam meg nekik, hogy igazán mit álmodtam. Küldj valakit, aki
meghallgasson, megbocsásson nekem. A kezemet megfogja, és szomorúan,
hosszan meghallgasson.
– Szep-tem-ber! – ketyegett a toronyban az óra.
– Akinek végre elmondhatom, hogy mit gondoltam, amíg fiatal voltam…
Hogy mit álmodtam, és a szívemben mi történt!… Küldj nekem valakit.
A Szűz halkan intett.
Az Anjou-ház erkélyén egy kis fecske ült, villásfarkú fecske, aki ősszel nem
tudott elutazni a többivel. Engedte, hogy megfogja szárnyait Rozáli, kis házat
rakatott neki, piros nadrágot és zöld sapkát varrt számára. És a fecske mindvégig
türelmesen meghallgatta Rozáli mondanivalóit.
Az órák ezentúl csendesebben ütöttek Budán. Rozáli nem hallott meg
minden óraütést. A fecske énekelt ezalatt.
(1915)
Rozáli Bécsben
Még egyszer és utoljára szeretett Rozáli, holott minden alkalommal azt
hitte, hogy először és utoljára szeret. Igazi nő volt, imakönyvi fejezetekkel és
temetői sírkövek felirataival volt tele a szíve. A szív halottait boldogan, búsan
számon tartotta, mintha az időben eltávolodva, valamennyi kedvese egyben
gyermeke lett volna, halott, mosolygós arccal kísértős, inges kisgyermeke.
Az utolsó szerelem természetesen boldogabb az elsőnél. Boldogabb,
bolondabb, fájdalmasabb, kétségbeejtőbb, és ő a levegő, a tükör, a rugalmassága a
lábaknak, vállaknak, hangulatoknak. Ő a könnyű, lenge járás, ő az egyetlen, jól
álló kalap. Az utolsó szerelem az álom, amelyet az átkarolt párnán remegve, félve
álmodnak a nők. Lepke, amely rizsporos szárnyait a homlokomon pihenteti. Ah,
ne ketyegjen hangosan az óra sem. Maradj, kedves lepke. A tornyok valahol
messze éjfélt kongatnak, halottak sétálnak el az ablak alatt, a szomszéd szobában
ropog a padló valakinek a léptei alatt – de nincs addig semmi baj, amíg a lepke a
homlokomon üldögél. Rozáli reggelenkint sokáig és elgondolkozva nézte
kézitükrében a lepke helyét homlokán. Az ezüstös hajszálak egyenkint
megszólaltak a halántékán, kondor, fekete hajában. Mindegyik szerette volna
elmondani történetét – utazását a nagy sivatagtól idáig, a szél vagy madár hátán, a
tengerek felett röpködnek az ősz hajak viharzó éjszakákon, és útjukat az ég négy
439
tája felé vették. De Rozáli most nem volt kíváncsi 19** május havára, amikor a
halántékán, balról, a szív oldalán, az első ősz hajszálakat felfedezte. Heten voltak.
– Hét fiam volt – mondta Rozáli megnyugodva.
(A jobb oldalon jelentkező fehér hajszálak a leányokat jelentették.) Egy éjjel
idegen városba álmodta magát Rozáli, és harmonikázott valaki az ablaka alatt.
Reggel eltűnődve ült az ágya szélén.
– Csak Bécs lehet ez az idegen, álombéli város. Sohasem voltam Bécsben.
Odamegyünk Márióval.
Márió (egy lusta, henyélő férfiú, aki életét egy kényelmes kanapén töltötte,
és régi halott költőkből tanult udvarolni, szép szavakat mondani, hazudni)
helyeselte a tervet.
– Miután veszélyes dolog volna együtt elutaznunk, én majd Kelenföldön
vagy Győrben szállok fel a bécsi vonatra.
Másnap, midőn Rozáli elutazott, Márió a másik oldalára fordult, még egy
verset aludt, talán már el is felejtette az asszonyt.
Rozáli tehát egyedül, magányosan érkezett Bécsbe. Szívfájdalmai
Kelenföldnél, boldog reménykedése Győr alatt, végül csüggedt, életunt hangulata
az országhatárnál egy egész életre sok volt. Szegény nők azonban kibírják a
legnagyobb fájdalmakat, még sírni sem tudott, csak bévülről morajlott benne egy
tompa gondolat, mint az erdőben a vízesést hallani: „Öngyilkos leszek Bécsben.”
(Az úton fiatal férfi ült vele szemben a vasúti kocsiban, tapasztalatlan, kék szeme
volt, és a szivartárcáján ezüst szarvasfej volt. Szerelmes szavakat mondott, végül
megkérdezte, hol fogad szállást Rozáli. Az asszony elmosolyodott, és a „Grand
Hotel” címét mondta, holott előre elhatározott dolog volt, hogy Márióval a
külvárosban, a „Borz”-nál szállnak meg.) „Öngyilkos leszek Bécsben” – zúgott a
tarpataki vízesés valahol az asszony emlékei között. Erdőn ment, lágy talajon
siklott a lába, O. B. volt belé szerelmes, és kis francia napernyője volt azon a
nyáron, mikor a vízesést hallotta. Most újra fülébe morajlott… A „Borz”-ban,
mikor megszállott és körülnézett, így változtatta elhatározását: „Talán, ha éjjel itt
meggyilkolnának… Az volna a legjobb.”
A sötét, kis elővárosi fogadóban a portás megcsodálta finom ruháját,
pompás útibőröndjét, a legszebb szobát megnyitották, ahol előkelő táncosnő
mérget ivott a múlt héten. A szomszédban egy tönkrement marhakereskedő lakott,
aki egész éjjel sétált fel és alá, a „Borz”-ban mindenki várta a pisztoly dörrenését,
álmos szobalányok a kulcslyukra szorították a fülüket. A kereskedő csak járt fel
és alá, még nem készült el magával. A földszinten verekedés volt egy nő miatt. A
portás kivetette a nőt. A férfiak egy darabig morogtak a bajuszuk alatt, végül
egyenként eltávoztak. A numero 8-ban nászutasok voltak, és az öreg szállodás
440
meg fia délután óta leskelődtek az ajtó előtt. Rozáli minderről nem tudott semmit.
Az ágyban feküdt, a tapéta különös formájú rózsáira függesztette a szemét, és a
halált várta. Künn felhőszakadás keletkezett, és az ablakon ezer ujj kopogott – a
halottak kezei, akik eljöttek az utolsó éjszakán, hogy búcsút vegyenek Rozálitól.
Rozáli mindeddig jóravaló, derék asszony volt, semmi jártassága nem volt a
szerelmi öngyilkosságban, még sohasem ugrott vízbe, mérget sem ivott,
végrendeletet sem írt. Mozdulatlanul feküdt, a lélegzetét visszafojtotta, hogy
hallja a közelgő halál nesztelen lépteit. A rózsák mozogni kezdtek a falon –
úsztak, úsztak egy láthatatlan, nagy folyón jobbról balra, mintha az élet úszna el
messzire.
E halálosan komoly, szomorú percekben Rozálinak egy bizonyos szag jutott
az eszébe, amelyet a lépcsőn érzett orra, amidőn a szállodába megérkezett.
Pörkölt hal szaga volt – gyermekkorában a Tisza mellett evett a halból, és íze
most ínyét csiklandozta. Csengetett tehát, és pörkölt halat hozatott. – És egy üveg
pezsgőt is – mondta, és szárazon, nyugodtan nézett a szobalányra, mint aki
minden este pezsgőt iszik.
A hal nagyon is jó volt, zsidós, fűszeres; – szombat van faluhelyen, és a
zsidólányok az új ruhában sétálnak az akácok alatt, a perkálruhának hűvös,
nyolcassal felöntött vidéki boltiszaga van… Új szalag van a félcipőben, és egy kis
nyakba való láncot nézegetnek a lányok, gondolta Rozáli az első pohár pezsgő
után, amelyet gyorsan lehajtott.
„A pénzem legyen a szegény menekülteké” – írta egy darab papirosra, mert
eszébe jutott, hogy néhány ezer koronát hozott magával az útra. (A megtakarított
pénzecskéjét.)
Ezután újra ivott, a tapéta rózsái mind nagyobbak lettek, a lámpa lejjebb
ereszkedett, a szoba hátterében a Sajó folydogált, kislányok lépkedtek ki a falból,
rövid szoknyás falusi lánykák, és énekelni kezdtek. Rozáli dúdolgatott az ágyban,
mintha valaki más, egy halott énekelt volna:
Hát az anyád él-e még?
Rád-e vicsorítja még…?
A pezsgő elfogyott, Rozáli énekelve temette a fejét a párnába, és reggel a
szobalány kopogtatására betegen, fáradtan ébredt, mintha másvilágról tért volna
vissza.
„A pénzem” – olvasta a cédulán az ágya mellett.
Bágyadtan, betegen, testben-lélekben összetörve öltözködött. Künn
napsugár, ősz. Elindult a portás útbaigazítása nyomán a belváros felé.
441
És ment, mendegélt reggeltől estig, nem gondolkozott, nem nézett sem

jobbra, sem balra, ment, apró lábai fáradhatatlanul vitték, a delet nem vette észre,
és Márió sem jutott eszébe.
Egy rendőr udvariasan, de szigorúan a keblére mutatott. Rozáli a kebléhez
kapott. A pénze volt ott, nagy bankjegyek, amelyek félig kicsúsztak a ruhája alól.
Az első lámpást felgyújtották a szűcsbolton.
Rozáli belépett a boltba, és rámutatott egy szőrmére:
– Hogy ez?
A boltos összeráncolta a homlokát:
– Négyezer korona – mondta.
Rozáli kivette a pénzt, fizetett, és este elutazott Bécsből.
A szőrmegallért, a csincsillát azonban sohasem vette a testére.
Egyszer, sokára, midőn nyugodtan üldögélt hársfák alatt, és széles orrú,

kényelmes cipő volt a lábán, és már azért sem haragudott, ha öreg gavallérok úgy
emlékeztek, hogy fiatal korában aranyszínű volt a haja, holott barna volt, tehát
hervadt leveleket tartott a kezében, és halkan így beszélt:
– Bécsben járván, csodaszép prémet láttam egyszer a Kärntnerstrassén. Igen
drága volt, de párját azóta sem leltem. Sokáig haboztam, alkudtam, számítgattam,
de a prém gyönyörű volt. Nem tudtam ellenállni, megvettem a leányomnak.
Csincsilla volt a prém neve, és abban az esztendőben nagyon drága volt a prém.
(1915)
Rozáli öngyilkossága
Rozáli az őszülő erdei úton csendesen lépegetett, mint barátnőjének délelőtt
már megírta.
Ez a barátnő vidéken lakott, falun, de külföldről hozatta az illatszereit, és
Pestre néha ellátogatott, hogy a haját „párizsi szőkére” festesse. Különben téli
hajnalokon felkelt a nagymosáshoz, tejjel kereskedett, és az urát gyakran
masszírozta, amint egy pesti szanatóriumban tanulta. Azonban naplót írt,
amelynek ez volt a címe: „Bűnbánó Magdolna könnyei”, és hetenkint kétszer
hosszú leveleket váltott Rozálival, amelyekben képzelt kalandjait, sugárzó
vágyakozásait, éjszakáit, olvasmányait, különös érzéseit megírta. Két ártatlan,
nagyon tisztességes asszony levelezése volt ez. És mégis mindig arról írtak
egymásnak, hogy mily jó volna már egyszer bolondul, boldogtalanul, sírva
szerelmesnek lenni, komolyan virrasztani egy csalfa férfi miatt, és néha véresre
442
harapni egy szájat… Rozáli a hosszú, nehezen múló délelőttöt – a zugligeti

találkozás napján – azzal töltötte, hogy a vidéki barátnőnek beszámolt Artúrról.
Bizonyos, asszonyos diadalmasság is volt az angol levélpapirosra írva… A hosszú
vágyakozásnak vége, eljött, akit várt – a barátnő epedhet tovább… de majd
egyszer mégis bemutatja Artúrt, „Kíváncsi vagyok, vajon reád is olyan hatású lesz
mélységes, szinte az egész eddigi életet átnéző tekintete – mintha kisleány korom
óta kísért volna láthatatlanul a férfiszempár?” – írta Rozáli. – „És most útra kelek,
drágám, üdvösségem vagy vesztem helyére, az erdei útra, ahol megbeszélésünk
szerint találkozunk. Imádkozzál értem, barátnőm!”
Rozáli, amint az ernyőjét kezében vitte, magában azt remélte, hogy valaki
lesi, figyeli őt az erdőből. Talán éppen Artúr?… Ugyanezért igyekezett csinos,
grandiózus és regényes külsőt mutatni. A fejét ábrándozva féloldalra hajtotta, és a
tekintete mélázva szegődött a bokrokra és fákra. Holott bévülről összerezzent, ha
egy levél lefordult a fáról. Harmincnégy esztendős volt ekkor, s először
szerelmes…
Milyen volt Rozáli harmincnégy esztendős korában?
A tapasztalt, idősebb férfiak ismerik csak őt – aki miatt meg kell bocsátani a
nőknek. Ő volt az, akiért azt mondják a kedves öregurak a kályha mellett:
„nagylelkűek voltak hozzám a nők, sohasem bántottak”. Rozáli volt az a jószívű,
nemes érzésű, gyöngéd illatú asszony, akiért vénember korunkban részvéttel és
gyengédséggel nézzük a szegény nőket, megértjük szenvedéseiket, bajaikat,
gondjaikat, szegénységüket… Rozáli miatt lehet elhinni, hogy vannak nők, akik
magányukban sírdogálnak; a sírás közepén töprengve megállnak; a gyermekek
ruháját foltozzák, és háromszor is megolvassák kis erszényükben a pénzt, mielőtt
kiadnák. Rozáli volt, aki elhitette a férfiakkal, hogy vannak hűséges nők a
világon, akik majd egykor betegségünkben nem imádkozva, nem gyűlölködve
üldögélnek ágyunknak szélén. És ha meghaltunk, nem adja el nyomban elnyűtt
csizmáinkat az ószeresnek, sokáig állnak a lábtyűk a szoba sarkában, és egy
asszony eljár a sírunkhoz, hogy mélázó, borongó tekintettel, szerető kézzel
gyomláljon a növények között.
Ilyen volt Rozáli: természetesen barna, mint a tiszta életű nők komoly,
szorgalmas, csöndes barnasága – két-három őszülő hajszál a halántékán –, halk
mosoly keskeny ajkán, mintha gyermeksereg kacagását hallgatná a szívéből – az
ajka felett leheletnyi árnyék, mintha pajkos, lármás fiútestvéreivel együtt tanulta
volna a latint leánykorában a függőlámpa alatt –, az álla kissé előrenyomult,
mintha sokat tartaná tenyerében, az asztalra könyökölve, háztartási számlái fölé
hajolva – csak az orra volt kíváncsi, nyugtalan nők orra, amely sohasem érzett
illatszereket áhít, és a homlokán valamely különös fényfolt, mintha egy nagy
443
kertben járna, lábujjhegyen, áhítatosan, figyelmesen, s valakit, valamit keres…

Kis lába volt, de bokán felül telt, mint a tisztességes asszonyok lába, amelyeket
véletlenül szokunk látni. A keze? Kicsi, dolgos, tenyérben széles… Ah, mily
kétségbeesés lehet, midőn e kis kezek fájdalmasan kapaszkodnak egy férfi
kabátjába! Középmagas volt, és bő szoknyája lengett, mint a nőké, akiket csendes
délután magunk elé képzelünk, midőn a falon megszólal a zenélőóra. A cipője
olyan nyomot hagyott a sétaúton, hogy bizonyosan megáll majd egy magányos
férfiú e lábnyom felett, a francia sarok mélyedéséhez hozzáképzeli a nő lábát,
alakját, szemét és haját… Reggelre harmat gyülekezik össze a lábnyomban, és
kismadarak és lepkék onnan isznak.
Artúr, mint ezt régente gyakorolta, hirtelenül, meglepetésszerűen lépett elő
egy faderék mögül. Levette a kalapját, és megcsókolta az asszony kezét azon a
helyen, hol a kesztyűből a tenyér rózsaszíne pirul, mint az ifjak álma a nők
testéről.
– Beszéljen nekem gyermekkoráról – kezdte Artúr, és könnyedén
felsóhajtott. (Ó, hányszor szólította fel erre a nőket.)
Rozáli engedelmesen mosolygott, mint a jóravaló nők a fiaik kérésén…
– Régen volt… Egy faluban, a Hernád mellett laktunk, és én öngyilkos
akartam lenni. Piros ruhám volt és kis lakktopánom, amely szorította a lábom.
Azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint a szűk cipőben. A folyó messzire volt
házunktól, mint egy gyermekkori álom. De elmentem odáig, és felkapaszkodtam a
hídra. Ott álltam a híd karján, piros ruhácskámban, és a folyó oly gyorsan futott
alattam, mint a vonat ablaka előtt a fák. Mentek, mentek a hullámok, örvények,
mintha sietős útjukban nem volna idejük arra, hogy reám várakozzanak. Elsiettek
a szemem elől, mintha nem akart volna egyik sem az ölébe venni. Ah, énértem
nem nyújtogatta a folyóból karjait senki… Egy öregúr jött arra, és hazavezetett.
Tizennégy esztendős voltam akkor. És meghalni akartam, mert az anyám
idegenek előtt megpirongatott.
– És másodszor?
Halk, megbocsátó mosoly suhant el az asszony ajkán:
– Másodszor… Tegnap vagy tegnapelőtt történt, miután magával
megismerkedtem, Artúr. Este volt, és magányosan üldögéltem, s természetesen
önre gondoltam. Láttam szomorúságomat, megcsalatottságomat, társtalan
bánatomat – amely akkor szegődik mellém, amikor ön majd elhagy. Elhagy
engem is, miután megunt, mint általában a faképnél szokás hagyni a nőket… A
fájdalom ekkor oly magányos, mint a szél a temető felett. Kinek, hogyan
panaszoljam el, hogy szenvedek egy férfiú miatt, aki nem férjem, nem jegyesem?
Kinek a vállán sírhatnám ki bánatomat, boldogtalan, feldúlt, összetört életemért
444
kinek tegyek szemrehányást? Bizonyos, hogy nagyon boldogtalan leszek, midőn

meghallgatom önt. Hívni fogom, és ön nem jön. Írni fogok, és többé sohasem
válaszol. Várni, remélni fogom a helyeken, ahol megfordultunk együtt – a
sétautakon, hol egykor boldogan, karonfogva sétáltunk –, a kerti lugasban és a
színház páholyában – az ablakom alatt és az erkélyen, ahová először felköszönt.
(Azt a háziruhámat szeretem legjobban azóta, mely akkor rajtam volt.) Annyi lesz
csupán életboldogságom, ha valahol hallom a nevét említeni… Az utcán a
kereskedők címtábláin fogom keresni keresztnevét. Sajnos, kevés boltost hívnak
Pesten Artúrnak.
– Angliában a lordokat és a beszélyhősöket nevezik így – szólt unottan a
gavallér.
– Tehát majdnem mindent meggondoltam – folytatta bocsánatkérő
mosollyal Rozáli. – Azt hittem, hogy okos nő vagyok, mindig tiszta voltam, és
magam is tapasztaltam, hogy a karomnak virágillata volt, anélkül hogy bármely
szert használnék. Nagyon régen nem hiszem már, hogy álmatlanul üldögélek az
erkélyen, és a távolban kopogó lépésekre hallgatok. És most meglepett a
szerelem, az oktalan, a sírós, a fájdalmas szerelem… Vajon nem volna-e jobb
előbb meghalni, mint bevárni a tűrhetetlen véget? Végigmenni szenvedéseken,
amelyekre okot szolgáltatok, hogy most itt vagyok, hogy mindig magára
gondolok, hogy elhagy, és én nem fogom elfelejteni… Hisz olyan asszony
vagyok, aki először szeret.
– Mind ezt mondjátok – dörmögte Artúr.
– Kis pisztolyom van, és a szívemben erős elhatározás. Meghalok, ma,
estve, mielőtt a hold feljönne a tornyok mögött, hogy telehazudozza ábránddal,
halk dallal a szívemet… Meghalok, hogy senki se tudja az okát, miért haltam
meg.
– Szegényke – mondá Artúr, és megsimogatta az asszony haját.
– Mikor már minden rendben volt, akkor eszembe jutott, hogy vidéki
barátnőmnek levelet írok. Évek óta megírjuk egymásnak a gondolatainkat… És
amint írtam, írogattam a fájdalmas levelet, és mind világosabbá tettem barátnőm
előtt helyzetemet, amelyből csak az öngyilkos halál menthet meg: lassan úgy
éreztem, hogy megkönnyebbülök. Hisz ennek a levélnek elküldésére ráérek majd
akkor is, ha valóban szenvedek, sírok, kétségbeesek. Takarékpénztáramban,
fiókomban elhelyeztem a levelet. És most nyugodtan nézek a szenvedések elé.
Van egy kész, alapos és hosszadalmas magyarázatom halálomhoz, biztos bank
őrizete alatt. Ráérek szenvedni, boldogtalannak lenni. A levél majd mindent
megmond a kellő időben. És most rajta, Artúr, tegyen szerencsétlenné.
(1915)
445
Rozáli halála
Élete Rózálinak – egy sóhajtás volt. Egy könnyes, őszies sóhaj, midőn a
napsugár képeskönyvekből való, öregemberhez, rőzsehordó vénasszonyhoz
hasonlatos formájú fákat világít meg a kertben, de délután a csörgő, zizegő
levelekkel a nagy hárs alatt kis szürke macskák játszadoznak. A fatetőn pápista
varjú hintázik, a dombvidéken, a távolban már köd lakik, de a házban még
pontosan zongorázik valaki délután négytől ötig. Kossuth fiatalkori, tollas kalapos
arcképe és Leveleki (R. első férje) szürke pantallóban, fodorított hajjal, nagy,
trombitakézelőkben figyel alá a falról a hölgy ábrándozására.
Rozáli az októbert szerette, mert októberben született, és régi terve volt,
hogy októberben fog meghalni. Minden októbert úgy várt már évtizedek óta, hogy
ekkor vége lesz a szerelemnek, szürke galamb nem téved az ablakára, álla nem
viszket – ami férfivendéget jelent a háznál, és bal szeme sem jelzi előre az
örömet; október lesz, mindennek vége – dalnak, reménynek, hosszú
hazugságnak… A szerelem elszökik a háztól, mint a füst a kéményen.
– Ha legalább Alice-nak hívnának – gondolta magában, mint vidéki
barátnőjét, aki harmadszor ment férjhez szent, bolond szerelemmel egy jóravaló
fiatalemberhez –, az Alice-oknak szerencséjük van. Ám Rozáli névvel már
harmincéves koromban öregnek éreztem magam.
Néha a jóravaló asszonyok is gondolnak bolondokat. Mert a nők általában
szeretnek olyan dolgokon gondolkozni a tükör előtt, órákig, délutánokig,
csendesen leereszkedő estvéig, amit a férfiak sohasem érthetnek meg. A szájukról
egyszer valaki azt mondta, hogy az nagy, de formás, mintha nevetésre vagy
fütyülésre volna teremtve. Tíz év múlva is fütyülnek néha a nők a tükör előtt. –
Kleopátra-orruk és érzéki hajuk, mélyen néző, érdeklődő tekintetük és keresztbe
vetett lábuk: csodálatos, mondták egykor az udvarlók a társasestélyen. Sok évek
múlva is megpróbálják az ülést a tükör előtt, mint egykor ültek, midőn a férfiszem
pihent vállukon. Rozáli sohasem felejtette el, hogy egykor – egy estén – oly
hódító és pompás volt, mintha élete legszebb élménye előtt volna. Melegség,
ifjúság, rugalmasság volt a testében; a szíve a torkában dobogott; attól félt, hogy
hangosan énekelni kezd – egy férfi ült a balján, aki gyönyörűeket hazudott.
Olivérnek hívták, mint a Scott-féle regényekben a hősöket. Az estély – mint akár
a nagyvilágban – jóval éjfél után ért véget. Olivér a kézfogásnál a szívéhez
érintette Rozáli kezét, hosszan, álmodozva nézett – aztán csak tíz év múlva jött
vissza, amidőn Rozáli már falura költözött, őszidőben szórakozottan morzsolgatta
tenyerében a virágok elszáradt leveleit, „holnap nagy mosás lesz”: jutott eszébe,
ha Kleopátra-orrát nézte a tükörben; „Alice boldog lehet, pedig nagy bestia volt,
446
holott én mindig jó voltam”: gondolta, ha a felhőket nézegetve elábrándozott;

„nemsokára meghalok”, vélte, midőn a falusi ház mögött, a folyóparton hosszú
léptekkel ment végig, mint egykor a regényekben olvasta. Míg Olivér egy napon
sárga kupecnadrágban és sarkantyús csizmában végigment a falun. Az ifjú, aki
egykor nők bolondításából éldegélt Pesten, polgárcsaládoknál a vacsorát dicsérte,
vidéken a házigazda borát, gazdag népeknél az asszony ruháját, jó embereknél a
gyermekek szépségét: férfikorára széles vállakhoz, terjedelmes háthoz és mély,
dörgő hanghoz jutott. Tyúkászattal foglalkozott a szomszédos faluban,
lovaglóostor volt a kezében, és egy gazdag parasztasszonyt vett feleségül.
– Olivér – sóhajtotta Rozáli, és nyugtalankodva kereste a férfi szemében a
régi álmodozást. A sötét szemek közömbösen, ebéd utáni fáradtsággal néztek
Rozálira. És csak hosszas gondolkozás után jutott eszébe Olivérnek, hogy a
folyóparton, a fövényen fejcsóválva álljon meg az asszony cipőjének nyoma
felett.
– Kis meleg fészek, madárka fészke – mondta lassan, meggondoltan
Rozálinak, miközben lovaglóostorával a lábnyomra mutatott.
Az asszony gyengéden elpirult, mint visszanéző naptól a távoli felhők: tíz
év óta nem szólt hozzá ily hangon senki.
A tyúkásznak többször dolga volt a faluban, elhatározták, hogy Olivér a
kerti házban fog megszállni, és ha Olivér távol volt, Rozáli a tükör előtt ült, és
halkan, kedves szavakat sugdosott képmásának.
Egy éjszakán – künt október esője sírdogált, mint öreg özvegyasszony –
Olivér a kerti házban elnyújtotta sarkantyús lábait, karja lehanyatlott Rozáli
válláról, szívéhez kapott, és sörtés fejével az asszony ölébe bukott. Rozáli a halott
ember terhétől nem tudott megszabadulni. Görcsösen fogta őt Olivér halálában,
mintha mohó védekezést nála keresett volna a halál elől. Rozáli segítségért
kiáltott, és egy öreg parasztasszony segítségével megszabadult a halottól,
kinyújtóztatták a tyúkászt, és éjszaka, később kocsira ültették, hogy a halottat
hazavigyék falujába, öreg feleségének.
Ah, hogy sírt az éj a kis homokfutó kocsi körül! Mintha az asszonyok, akik
egykor az ifjú Olivért szerették, megfakulva, gyászruhában lebegnének a felhők
között, a setétségben, és könnyeiket a halottvivő kocsira bocsátanák.
Az öreg parasztasszony hajtott, Rozáli a halottat támogatta. Hosszú volt az
út, mint az emlékezet. De a halott tyúkász türelmesen viselkedett. Jobbra-balra
lógatta a fejét, mintha aludna hazafelé, követválasztás után. Rozáli néha egy
kedveskedő szót súgott a fülébe.
– Mégis az enyém voltál, mégis engem szerettél – mondta a halottnak. –
Pedig azt hittem, hogy örökre elloptak tőlem az asszonyok.
447
A halmokon fehér lepedős kísértetek mentek hazafelé az októberi éjszakán,

hajnalodott. Régi, falusi ház ablakán zörgettek, házsártos vénasszony dugta ki
fejkötős fejét, nem csodálkozott a haláleseten, csak kijelentette, hogy ő nem
ereszti házába a házasságtörőt.
A halott Olivér megtette az utat másodszor, visszafelé. Fuvarosok jöttek,
akik köszöntötték a halott tyúkászt. A határcsárdában már ébren volt a festett
kocsmalány, és pohár pálinkáért sietett be a házba, midőn a tyúkász kocsiját
észrevette.
Szerelem – gondolta megfázva Rozáli. – Ez is szerelem volt?
És gyorsabb hajtásra nógatta az öregasszonyt.
Mire reggel lett, az éjszaka kóborló, ázott, sáros holttest ismét a kerti házban
feküdt a kanapén. Mintha vásárosokkal, táncoló kupecekkel dorbézolt volna
reggelig, az összeszorított ujjai között egy piros szalag volt. A Rozáli hajából való
szalag, de lehetett volna egy kocsmalányé is.
A két gyertya nyugtalankodva világított, mint veszekedő kártyások asztalán,
szél járt keresztül a házon. Délfelé sarkig kivágódott az ajtó. Olivér öreg felesége
jelent meg a küszöbön. Mintha megbánta volna éjjeli magatartását.
Rozáli lehajtott fővel fogadta a törvényes asszonyt, megfogta a kezét, és a
halottra mutatott:
– Asszony, társnőm, ő a mi halottunk.
– Az enyém nem – felelt ridegen a falusi asszonyság. – Tegyen vele, amit
akar. Hanem: a pénzzel ide. Az embernél pénz volt, mikor hazulról elindult. Hol
van a pénz?
Rozáli megcsóválta a fejét.
– Én nem tudok róla – felelt.
A falusi asszonyság a halotthoz lépkedett, durván, haragosan vetkőztette. Az
ing alatt megtalálta a bugyellárist, megnyálazta az ujját, míg a bankókat olvasta,
aztán köszönés nélkül eltávozott.
Rozáli eltemette utolsó kedvesét. Fejfát állított neki, és a fejfára felvésette a

maga nevét is… Itt fog aludni egykor ő, Olivér mellett. Az évszámot majd bevési
a sírásó. Több mondanivalóm már nincs a boldog, boldogtalan Rozáliról.
(1915)
448

Krúdy Gyula Szerenad

Uploaded by

Copyright:

You might also like

Krúdy Gyula Szerenad

Uploaded by

Document Information

Copyright

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Krúdy Gyula Szerenad

Uploaded by

Copyright:

Krúdy Gyula Szerenád

VÁLOGATTA ÉS A SZÖVEGET GONDOZTA

© KRÚDY GYULA ÖRÖKÖSEI

De Ronch kapitány csodálatos kalandjai • 1912

Előhang egy nagyon megbízható memoár születéséről, életéről s haláláról

Az ismeretség első hetében nagyatyám komoly és megindult hangja

– Valóban ezt mondta a grófnő – bólintott vidáman, és csengő hangon

A derék kapitány megközelíti a titokzatos házat, miután jóllakott a városbeli

folyócska aztán, a mezőkre érve, zöld és gömbölyű törpefüzek között bujdokolt

házaspárok csókolóztak – Herman ott állott leshelyén; máshol szerelmes

volna gondolkoznom, szép álneveken törtem a fejem, amelyeket majd a levelek

– Megálljon, kapitány uram – mondta de Ronchnak Herman úr gyors és

Albai Izabella (mindig teljes nevét írta a postai vevényekre) viszont

Ebben a percben feltűnt véletlenül Albai Izabella aranyzsinóros

Ki tudná, ki tudhatná, hogyan nőnek meg a növények néha egyetlen

Az ezredes katonásan összecsapta bokáját, és egyelőre csak annyit mondott:

Ábécéről, táncosnőkről, a hírlapírásról, árva gyerekről s ezzel együtt az egész

harmadik kapitány vezeti az osztályt, amelynek egykor a parancsnoka voltam. A

Nappal hidegen nézett rám kék szemével, mint az ágrólszakadt fiatalemberre

– Odaadom a házmesternek. Az felneveli pénzért. Délután játszom vele. Ha

A műlovarnő sem tudja eltitkolni a dolgot nagyatyám előtt

Herman búskomolyan a messziségbe nézett, és alig hallhatólag suttogta:

– Először is, nevezzük őt ezután a művésznőnek, nem szeretném, ha valaki

Aztán tompán, részegen, boldogan feljajdult, és a földre vetette magát. A

A következő részben némi oktatás van arról, hogyan másszanak ki a nők az

elcsendesedett, csak a szívfájós Csemege Janka fújta egymagában bús dalát.

Jolán, a szűrszabó Jolánja tanulta meg leghamarabb, hogyan kell

felhangzott a tánciskola vagy a színpad tájékáról csiklandós nevetgélése a

Herman, mint gyakorlott férfiú, természetesen a hölgy kezét óhajtotta

– Csókolja meg, uram – mondta, furcsán nevetett, két karjával erősen

Nagyatyám kirándulása a tánciskolából a temetőbe

A verebek már mind elaludtak a „Három fehér rózsa” salétromos falában, és

Herman, bár belülről maga is különösen érezte magát, Annát átemelte az

Egy megbízható memoárból

Hermannak, Regina rajongó szerelmének tőle független okokból más

Regina szóról szóra leírta a kapitány úr megjegyzését, amiből Herman a

Bodros haja regényesen barnult a félhomályban, míg félig nyitott ajka

– Az éjjel álmomban sakkot játszottunk, kapitány uram – kiáltotta vígan, és

kisasszonyok meginogjanak erényükben. Ha egy szent életű, öreg harangozó

volt, bennük virágos cserepek, és amint Herman nagyatyámmal a sarkon

– Holnap újra eljövünk – szólott nagyatyám boldogan. – Nagyszerű volt

Vilmaházy egyszerre melankóliába esett. Meredten ült a szobájában, és többnyire

Mire harmadszor mondta ezt nagyatyámnak, az ördögi bátorságú katona

Máskor a kalapcsináló Ungerleider kisasszonyok közelegtek karonfogva, és

– Szerelem, szerelem – mondtam én magamban nagyatyám házánál, mintha

parancsszóra cselekedni. Sohasem állott meg egy csipkefüggönyös ablak alatt, ha

Gyönge szél szaladt át a promenádon, és azok a bizonyos szalagcsokrok,

porcelán nadrágja, rézpitykés kék frakkja és csokros báli cipője, amelyet

– Életem gyönyörűséges emlékei közé új emlékeket keverjek, Herman

csak kalaposnő, és nem lovarnő, mert hisz elszöktetni őt életem legnagyobb

Josephine élénken fölkacagott, egy piros bársonyszéket tolt előre félcipős

Zoltán csak a Józsefvárosban volt ismerős, ahol nagyapja házában

Pataki és Völgyi hangosan felkacagtak, és csúfondáros szavakat kiáltottak a

Júlia anyának szenvedélyesen villant meg a szeme, de hirtelen leküzdte

Egy rózsafa dobozból még egyszer előkerültek a szépítő szerszámok. Kefék,

– Hiába, jó dolog gazdag embernek lenni. Nézzétek ezt a pompás

de az öreg Mályvai súgó mást mond. Egészen mást. A jurátusokkal, valamint az

Az ágy mellett a földön észrevette az anyjának levetett ingét. Felvette, és az

Amint a kávézásnak vége, és a kuglóf morzsái szinte észrevétlenül tűnnek el

Régi pesti fametszet

inkább a lóvonatot választották vagy a fiákért. A fogadói bérszolgák nagy

gyöngéden egymásra néztek, és elpirultak, mert anya engedelme nélkül

De a mama szigorúan pillant, és a kisasszonyok ijedten elhallgatnak.