19

VIRGINIA WOOLF

Hullámhegy,
hullámvölgy
Naplórészletek
Fordította:
Barabás András

1915
január 19., kedd
Ma délután a Richmond Parkban sétáltunk; a sok fa csupa fekete, az égbolt agyon-
nyomja Londont; mégis azt hiszem, akad annyi szín, hogy a park ma még pompásabb
legyen, mint napos idôben. A szarvasok színe tökéletesen illett a harasztéhoz.
Csupán L. volt borongós hangulatban. Kedélyét vizsgálva sokat tulajdonítok ebbôl
annak, hogy írói tehetségét illetôen egyszerûen nincs önbizalma – mintha nem le-
hetne belôle végül író. Ráadásul gyakorlatias ember, s emiatt búskomorságában
jóval mélyebbre süllyed, mint amilyen a Lytton-fajta öntudatos férfiak tessék-
lássék busongása, vagy akár Sir Leslie-é vagy az enyém. Lehetetlen vitatkozni
vele.

1917
december 9., vasárnap
Lytton átjött teázni. Egyedül voltam otthon, mert L. elment Margarethez. Nagyon
jól éreztem magam. Lytton az egyik legalkalmazkodóbb barátunk – nem azt mondom,
hogy szenvedélyes vagy erôs akaratú vagy eredeti, inkább olyasvalaki, akinek az
agya nagyon készségesen fogadja a benyomásokat, akit a legkevésbé tesznek merev-
vé a formaságok vagy az élet más buktatói. És persze ott van az óriási kifejezô-
készsége, ami (szerintem legalábbis) sohasem az írásaiban csúcsosodik ki; de ami
bizonyos szempontból a legegyüttérzôbb és legmegértôbb barátommá teszi, akivel
csak beszélgethetek. Mi több, különlegesen gyöngéddé, kellemes természetûvé,
figyelmessé vált, vagy legalábbis most jobban látszik rajta; és ha ehhez hozzá-
tesszük gondolkodásának eredeti ízeit, szellemességét és végtelen intelligenciá-
ját, olyan személyiséget kapunk, aki egyedülálló a maga nemében. Talán senkivel
sem olyan könnyû meghitten együtt lennem, mint vele – nemcsak az ízlésünk közös,
hanem az érzelmeit is kedvelem, és, azt hiszem, meg is értem; még az olyan szesz-
élyes kinövéseit is, amilyen például a viszonya Carringtonnal. Különben hízelgés
nélkül, ôszintén beszélt róla, de minden malícia nélkül.

Anne Oliver Bell (ed.): A Moment’s Liberty. The Shorter Diary of Virginia Woolf. The Hogarth Press, London, 1990
 20
– Az a nô szüntelenül a sarkamban van – jegyezte meg. – Mondhatom, hogy még
írni se igen hagy.
– Ottoline azt mesélte, végül úgyis feleségül veszed.
– Atyaisten! Ilyet még csak mondani is… Egyet biztosan tudok: nem nôsülök meg
soha…
– És ha szerelmes beléd?
– Hát akkor üstökön kell ragadnia a szerencséjét.
– Azt hiszem, néha féltékeny vagyok…
– Rá? Érthetetlen…
– Engem azért jobban kedvelsz, ugye?
Azt mondta, hogy igen, és jót nevettünk. Magával hozta a Gordon-könyvet. Más-
nap a Chatto & Windushoz kellett vinnie.

1918
január 21., hétfô
[Vasárnap] Lytton átjött uzsonnázni; ott maradt vacsorára, este 10-kor pedig
mind a ketten úgy éreztük, hogy kiszáradt a szánk, és elillant belôlünk minden
élénkség az órákig tartó beszélgetéstôl. Lytton persze roppant könnyedén és
szeretetreméltóan viselkedett. Egyebek között bámulatos beszámolóval szolgált a
Brit Szex Társaságról, amely Hampsteadben tartja üléseit. Meglepôen ôszinték
voltak; ötven, különbözô korú és nemû ember szégyenkezés nélkül tárgyalt meg
olyan dolgokat, mint Jonathan Swift péniszének fogyatékossága; a macskák vécé-
használata; az önkielégítés; vérfertôzés – például gyerek és szülô között, ami-
kor egyikük sincs tudatában a vérfertôzésnek – ez volt a legfontosabb téma,
Freud nyomán. Lehet, hogy belépek a Társaságba. Lytton idôrôl idôre
elkurjantotta magát: Pénisz!, ezzel járult hozzá a vita nyíltságához. Továbbá
megvitattuk a világ jövôjét; hogy szeretnénk, ha nem léteznének többé szakmák;
beszélgettünk Keatsrôl, az öregségrôl, politikáról, Bloomsbury hipnotikus hatásá-
ról – egy csomó mindenrôl.

november 3., vasárnap

Szombat: szokásos hampsteadi délután, L. Margarethez ment, én Janethez. De sok-
szor csináltam már ezt végig! Janetet abban a zöldre festett szobában találtam –
felfordulás, csúf festmények. Elkészült a tea. Erôszakoskodás, hogy mindenbôl
egyek többet. Vajra és szénre vonatkozó kérdésekre kellett válaszolnom. Utána
Janet irodalomról beszélt, én meg átmeneti búbánatba estem. Azt mondja, sok-sok
regényt írnak manapság, és eléggé nyilvánvalónak tûnik, hogy egyik sem „halha-
tatlan”. Azt hiszem, hogy ezt a mondatát a saját regényeimre vonatkoztattam. De
úgy vélem, nemcsak a személyeskedés nyomasztott, hanem a megdohosodott erkölcs
szaga is; annak a hatása, hogy olyasvalakivel kellett beszélgetnem, aki az egész
irodalmat a szószékrôl kürtöltetné szét; aki végtelenül értékes, biztonságos és
tiszteletreméltó dolgot akar csinálni belôle. Hozzájárult nyomott hangulatomhoz
a Kiutazást ért burkolt kritika, és a célzás, hogy bölcsen tenném, ha a szépiro-
dalom helyett más mûfajt keresnék magamnak. Az írói sors átka, hogy annyira só-
várogjuk az elismerést, és hogy annyira letör bennünket a bírálat vagy a közöny.
Az egyetlen értelmes hozzáállás, ha nem feledkezem meg arról, hogy végül is az
íráshoz értek a legjobban; hogy minden más munkát az életem elherdálásának tar-
tanék; hogy végeredményben mérhetetlen örömöt szerez nekem; hogy évi száz fontot
keresek vele; és hogy néhány embernek tetszenek az írásaim.
 21
1919
január 20., hétfô
Azért töltöttem két hetet az ágyban, mert kihúzták az egyik fogamat, meg mert
elég fáradt voltam ahhoz, hogy megfájduljon a fejem – hosszadalmas, kellemetlen
ügy; fölhorgadt, eloszlott, mint a januári köd. A következô hetekben napi egy
órát engedélyezek magamnak az írásra, s mivel ma a reggeli adagot kihagytam, az
idô egy részét akár most is fölhasználhatom, úgyis alaposan le vagyok maradva a
januárral. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a naplóírás nem számít bele a
rendes írásba, mert épp most olvastam újra tavalyi naplómat, és teljesen megdöb-
bentem, milyen kapkodó, hajszolt összevisszaságban vágtat elôre, idônként szinte
tûrhetetlenül nagyokat zöttyenve a köveken. Az is igaz, hogy ha nem írnám még a
leggyorsabb gépírásnál is nagyobb sebességgel, ha közben megállnék gondolkozni,
akkor nem is írnám meg soha; a módszernek az az elônye, hogy számos olyan szer-
teágazó témát lehet vele véletlenszerûen összegereblyézni, melyeket kihagynék,
ha mérlegelnék, s amelyek mégiscsak igazgyöngyök a szemétdombon. Ha Virginia
Woolf ötvenéves korában leül, hogy ezekbôl a naplókból építse föl az emlékira-
tait, és képtelen a megfelelô kifejezések megtalálására, hát akkor fogadja
ôszinte részvétemet, és bátorkodom emlékeztetni, hogy már föltalálták a kan-
dallót, ahol is szíves engedelmemmel fekete hártyává égetheti ôket, vöröslô lyu-
kakkal. És hogy irigylem a feladatért, amelyet most készítek neki elô! Magam sem
örülnék jobban semmi másnak. Már a puszta gondolata is elvesz valamicskét a jövô
szombaton esedékes harminchetedik születésnapom rettenetébôl. Részint a fent em-
lített idôs hölgy kedvéért szándékozom a most kezdôdô hét szobafogságban töl-
tendô estéit arra fordítani, hogy beszámoljak barátságaimról, illetve e kapcso-
latok jelenlegi állásáról, kiegészítve barátaim néhány jellemvonásával; továbbá
munkájuk összegzésével, és késôbb születendô alkotásaik elôrejelzésével.

1920
december 19., vasárnap
Ki kell mondanom, mennyire jó a kedvem, hiszen korábban boldogtalanságomról szá-
moltam be ezeken a lapokon. Örömömnek semmiféle ésszerû okát nem találom.
Egyetlen tippem, hogy valamiképpen a folyamatos, egyenletes munkavégzéssel van
összefüggésben; hogy kiírok ezt-azt magamból; és hogy sohasem üres a fejemben
egyetlen krecli sem. Óhatatlanul azt kell gyanítanom, hogy Mr. és Mrs. Woolf
hírneve egyre dicsôbb, így nem csoda, hogy tele van mindenfélével a fejem. Sze-
rintem a könyvem egészen jól sikerült. L. is egészen sikerültnek tartja a saját-
ját (az én értelmezésem szerint). Felkértek, hogy írjak a TLS-be.
Hát ennek az évnek is a végére értünk; számunkra, azt hiszem, vidám idôszak.
Elôször is el akarunk menni Rodmellbe, hogy megnézzük, mi lett a kertbôl. Jól
fog esni egy enyhe, szürke séta. Meg a posta. Meg az olvasás. Meg az ücsörgés a
kéménysutban. Magunkkal visszük a szolgákat, hogy meglegyen a kényelmünk, s mi-
vel ügyesen szervezzük, most a legjobb viszonyban vagyunk velük. Ha magam intéz-
ném az egészet, nyilván vendégeket is hívnék, azután bizonyára megbánnám. De ez
a piszmogás és elkalandozás… á, mindegy – ennek a szerencsétlen naplónak azt
kell magába fogadnia, amit kap, és legyen még hálás is érte. (Most próbálom ki
elôször a L.-tól kapott új tapperomat.)

1923
december 19., szerda
Ki tudja, talán ez az utolsó alkalom, hogy írhatok. Úgy agyonnyom a sokféle mun-
ka, a sokféle társasági kötelezettség, a sokféle terv, hogy csak zavaros dolgok
 22
törnek föl belôlem. Röviden érintenem kell Dadie-t; a lakásügy még nem
rendezôdött; Maynard azzal fenyegetôzik, hogy kevesebb lesz a recenzió; Leonard
pillanatnyilag azzal fenyegetôzik, hogy abbahagyja az egészet; könyvkiadás,
írás, megcsinálni Hardyt, Montaigne-t, a görögöket, az Erzsébet-kori reneszánszt
meg az Órákat; Amerikában siker, de semmibe vesznek a díjak odaítélôi, nagyon
boldog, nagyon eleven vagyok – ez az állapotom most, hogy ezeket leírom, a fent
jelzett szerdán, 18 óra 14 perckor.

1924
szeptember 15., hétfô
Vita járt itt vasárnap, végigsuhant a falun az új, nagy, kék Austinján, melyet
tökéletesen ural. Körben csíkos sárga dzsörzéruhát viselt, nagy kalapot, és a
bôröndje tele volt ezüsttel meg selyempapírba bugyolált hálóingekkel. Nelly azt
mondta: „Csak ne vóna annyira métóságos asszon!” – és nem volt mersze bevinni
neki a meleg vizet. De én nem bánom, hogy máltóságos asszony. Márpedig az; töké-
letes úrinô, megvan benne az arisztokrácia minden lendülete és merészsége, de
kevesebb arisztokratikus gyerekesség, mint amennyire számítottam. Vonásai túl-
érett szôlôre hasonlítanak, bajszos, ajakbiggyesztôs, kissé el fog nehezedni;
közben pedig csinos láb repíti, jól szabott a szoknyája, és bár reggeli közben
kellemetlen, mégis jellemzô rá az egészséges, férfias észjárás és egyszerûség,
amellyel L. is és én is meg vagyunk elégedve. Úgy bizony, kedvelem ezt a nôt,
végleg bevenném a díszkíséretembe; és ha az élet megengedné, azt hiszem, barát-
ságféle is kialakulhatna közöttünk. Elvitt bennünket Charlestonba – hogy meg-
fordul az emberrel a világ! – a jelenlétében az egész szürkésnek, kopottnak,
elhanyagoltnak hat. Ami a Monks House-ot illeti, romos csûrré züllött, mi meg
ott falatoztunk a szemétdombon.

1925
december 21., hétfô
Mégis, Vita három napig Long Barnban, ahonnan tegnap jöttünk meg L.-dal. Ezek a
leszbikusok imádják a nôket, a barátság sohasem mentes némi szerelmes íztôl.
Kedvelem, szeretek vele lenni, tetszik a pompa – csillárfényû ragyogással vonja
be a sevenoaksi fûszeres boltját, peckesen járkál bükkfa lábain, rózsaszín
csillogás, érett szôlôfürt, gyöngybôl függô. Engem mindenesetre szörnyen slam-
posnak talált: nincs még egy nô, aki ennyire elhanyagolná a megjelenését, senki
sem venné fel a dolgait úgy, mint én, pedig milyen szép vagyok – stb. Mert hát
milyen hatást tesz mindaz, amibe belebújtam? Igencsak vegyeset. Itt van az érett-
sége, a telt melle: annyira magabiztosan uralja a vad hullámokat, én meg csak a
part menti vízen csordogálok lefelé; a képessége, hogy bármilyen társaságban
vigye a prímet, ha kedve szottyan rá; hogy képviselje a hazáját; hogy elláto-
gasson Chatsworthbe; hogy diszponáljon az ezüstnemû, a szolgák, a csau-csau ku-
tyák fölött; az anyasága (bár egy kicsit hûvös és lekezelô a fiaival); röviden
szólva az igazi nô mivolta, ami én sohasem voltam. Az esze és az éleslátása nem
olyan rendszeres, mint az enyém. Ennek viszont tudatában is van, és bôkezûen pa-
zarolja rám azt az anyai gondoskodást, amit, ki tudja, miért, mindig és minden-
kitôl szerettem volna megkapni. Amit megad nekem L., megad Nessa, és amit Vita
is megpróbál a maga esetlenebb, feltûnôbb módján megadni. Mindenesetre nagyon
örülök, hogy ma nálunk teázik, és meg fogom kérdezni tôle, bántja-e, hogy olyan
rosszul öltözködöm. Azt hiszem, igen.
Holnap lemegyünk Charlestonba, részemrôl némi gyomorremegés.
 23
1926
szeptember 5., vasárnap
Mellesleg ijesztôen elégedett vagyok az utóbbi néhány napban. Nem is értem iga-
zán. Talán az értelem játszik benne szerepet. Charleston és Tilton egy pillanat-
ra leszállított a magas lóról: Nessa és a gyerekei; Maynard meg a szônyegei.
Az én tehetségem és a részem az egészben oly szerénynek látszott hozzájuk ké-
pest; persze én tehetek róla – ha csak egy kicsivel több önuralmam van, talán
nekünk is lehetne egy tizenkét éves fiunk és egy tízéves lányunk. Ez hajnalonta
mindig kétségbeesésbe kerget. Úgyhogy kijelentettem, eltékozlom, amim van. És
nyomban hozzáláttam, hogy javaimat a lehetôségek határáig kihasználjam; tudok
pénzt keresni és szônyegeket vásárolni; ha óvatosan élem az életet, meg tudom
sokszorozni az örömeit. Nem vitás, hogy ez olyan állapot racionalizálása, amely
nem egészen ilyen természetû. Valószínûleg nagyon szerencsés vagyok. Rendkívül
boldogan sétálgatok a lankákon. Szeretem, ha van körülöttem tér, hogy szabadon
szárnyalhassanak a gondolataim. Bármi jusson is eszembe, hirtelen ki tudom bökni
L. jelenlétében. Nagyon függetlenek, szabadok, harmonikusak vagyunk mostanában.
Így jutok el a tanulsághoz, ami nem más, mint hogy egyszerûen örülni kell annak,
aminek az ember örül, anélkül, hogy piszkálnám magam: jaj, de Nessának gyerekei
vannak, Maynardnak meg szônyegei.
Szinte teljesen körbevettek a juhok. Isten tudja, bárcsak meg tudnánk vásárol-
ni azt a helyet, és kert venné körül a kunyhónkat – de ez nem csorbítja igazán
az örömöt.

szeptember 15., szerda

Már megint Lelkiállapotom van. Talán 3 óra lehetett, amikor fölébredtem. Jaj,
mindjárt kezdôdik, már jön – borzalmas –, olyan, mintha egy fájdalmas hullám
duzzanatot idézne elô a szívtájékon – fel kell ülnöm tôle az ágyban. Szerencsét-
len vagyok, szerencsétlen! Rosszul vagyok – Istenem, bárcsak meghaltam volna
már. Szünet. De vajon mitôl érzem így magam? Hadd lám, hogyan dagad az a hullám.
Megfigyelem. Vanessa. Gyerekek. Kudarc. Igen, ezt tisztán ki tudom venni. Kudarc,
kudarc. (A hullám tovább dagad.) Kinevettek, mert tetszik nekem a zöld festék!
A hullám megtört. Bárcsak halott volnék! Remélem, már csak néhány évem van hát-
ra. Nem bírom tovább ezt a borzalmat – (most megint elönt az a hullám). És ez
így megy; egymás után többször, különféle rémségekkel. Azután, amikor bekövetke-
zik a krízis, ahelyett hogy erôs maradna a fájdalom, inkább eltompul. Elnyom az
álom. Fölriadok. Már megint itt a hullám! Az irracionális fájdalom: kudarcérzés;
ráadásul általában valami meghatározott kellemetlen emlék, például az, hogy tet-
szik a zöld festék, vagy egy új ruha megvásárlása, vagy Dadie meghívása hétvégé-
re. Végül azt mondom, miközben a tôlem telhetô szenvedélymentességgel figyelek:
Szedd már össze magad. Elég ebbôl. Gondolkodom. Összeszámlálom a boldog és a
boldogtalan embereket. Fölkészülök tülekedésre, hajigálásra, rombolásra. Elkez-
dek vakon elôre menetelni. Érzem a leomló akadályokat. Azt mondom, nem számít.
Semmi sem számít. Merev leszek, mint aki karót nyelt, megint elalszom, félig
fölébredek, érzem, hogy jön a hullám, nézem, ahogy a fény kifehéredik, és azon
tûnôdöm, ezúttal hogyan fogja elhomályosítani a nappal és a reggeli; azután meg-
hallom L.-ot a folyosón, és eljátszom – neki is, magamnak is – a kitörô jóked-
vet; aztán a reggeli végére általában meg is jön az a jókedv. Mindenki keresz-
tülmegy ezen? Miért van ennyire kevés önuralmam? Emiatt olyan sivár és
fájdalmas az életem.
 24
1928
augusztus 8., szerda
Miközben írok, bárhol tartok is egy kis szünetet, kinézek a kis ház ablakán a
mezônkre; a közepe táján átkozottul éles hangon sivító, tanyasi kisfiúk kriket-
teznek; én pedig érzelgek és aggódom, mint rendesen. Gyerekek játszanak: jó;
megzavarnak, jó; nekem nincs saját gyerekem; Nessának viszont van; és mégsem
akarok már gyereket, annyira a gondolataim rabja vagyok; egyre jobban utálom, ha
megzavarnak; meg a testi élet nehézkes lassúságát, és ahogy öregszem, azt hiszem,
már szinte undorodom az emberek testétôl. Így hát részben azért írok, hogy le-
vessem a vállamról a narratív prózaírás terhét, például: két héttel ezelôtt jöt-
tünk ide. És Charlestonban ebédeltünk, és megjött Vita, és ajánlgatták a mezôt,
és elmentünk megnézni a Lime Kiln-i gazdaságot. Persze nem kétséges, hogy fog ez
engem jobban is érdekelni, talán tíz esztendô múltán; és akkor majd igénylem –
ahogyan olvasás közben most is – a részleteket, a részleteket, hogy olvasás köz-
ben fölemelhessem a tekintetemet a lapról, és olyan összképpé rendezzem el ôket,
amely így, a tények válogatás nélküli kupacából elôszedegetve sokkal igazabbnak
hat annál, mint amit most tudnék kihozni belôlük, pedig most minden rögtön itt
történik, az orrom elôtt.

1931
február 7., szombat
Most, abban a pár percben, ami még hátravan, rögzítenem kell a tényt, hogy, hála
az égnek, befejeztem a Hullámokat. Negyedórával ezelôtt írtam le az „ó, Halál”
szavakat, az utolsó tíz oldalon egyes pillanatokban olyan intenzitással és oly
kábulatban támolyogtam végig, mintha csak a saját hangom után botorkálnék, vagy
talán valaki más hangja után (mint amikor meg voltam ôrülve). Eléggé megijedtem,
mert emlékeztem az elôreszáguldó hangokra. De a lényeg az, hogy kész vagyok ve-
le; és az utolsó tizenöt percet dicsfénytôl övezve ültem végig, és nyugalomban,
és pár csepp könnyem is kicsordult, Thoby jutott eszembe, és hogy odaírhatnám-e
az elsô oldalra, hogy Julian Thoby Stephen 1881–1906. Azt hiszem, nem. Mennyire
testi érzés a diadal és a megkönnyebbülés! Akárhogy sikerült is, befejeztem;
szóval kifogtam azt az uszonyt a szennyvízbôl, amit rodmelli ablakomból láttam a
lápon, amikor a Világítótorony végénél tartottam.

1932
február 29., hétfô
Ma reggel pedig kinyitottam egy levelet, és a [cambridge-i ] Trinity [College]
dékánjától jött, és azt írta benne, hogy az Egyetemi Tanács úgy döntött, jövôre
engem kérnek föl a Clark-elôadások megtartására. Szám szerint hatra. Gondolom,
ez az elsô eset, hogy nôt hívtak meg; tehát igen nagy megtiszteltetés – pont rám
gondoltak, az iskolázatlan gyerekre, aki otthon, a Hyde Park Gate 22. alatti
szobájában olvasgatta a könyveket – és most ekkora dicsôség! De nem fogadom el:
hiszen hogy is tudnék megírni hat elôadást, hacsak nem úgy, hogy egy évig kizá-
rólag kritikát írok; hogy hivatalnok válik belôlem; hogy meg se mukkanhatok,
amikor az egyetemeket pocskondiázzák; hogy elhalasztom a Kopogtatást, hogy fél-
reteszek még egy regényt. De inkább mosolygok. Igen; az a sok olvasmány, mondha-
tom, meghozta fanyar gyümölcsét. Szóval örülök, és még jobban örülök amiatt,
hogy nem vállalom el; és jólesik arra gondolnom, hogy apa arca kipirult volna a
büszkeségtôl, ha harminc esztendôvel ezelôtt közölhettem volna vele, hogy a
lánya – az én szegény kis Ginnym – megbízást kap, hogy lépjen a nyomdokaiba: az
efféle elismerést igazán élvezte volna.
 25
1939
január 29., vasárnap
Igen, Barcelona elesett: Hitler holnap beszédet mond; kezdôdik a következô
fôpróba. Az utóbbi három napban találkoztam Marie Stopesszal, de Polignac her-
cegnôvel Philippel és Pippinnel [Pippin Woolf] és dr. Freuddal. Továbbá Tom el-
jött vacsorára és Stephenék estélyére. Dr. Freudtól kaptam egy szál nárciszt. Ha-
talmas, szobrocskákkal díszített könyvtárszobában ült egy nagy, aprólékos gonddal
csillogóra suvickolt asztalnál. A betegeknek széken a helyük. Romos, összement,
nagyon öreg ember: világos majomszem, bénult, görcsös mozdulatok, kásás beszéd –
de észnél van. Hitlerrôl. A méreg kikeverése elôtti nemzedék. A könyveirôl. Hír-
név? Inkább hírhedett voltam, mint híres, még 50 fontot sem keresett az elsô
könyvével. Nehéz beszélgetés. Interjú. A lánya [Anna] és Martin [a fia] segített.
Óriási képességek, vagyis még pislákol a régi tûz. Búcsúzáskor határozottan meg-
kérdezte: És maguk mit fognak tenni? Az angolok? Háborúzni fognak.

szeptember 3., vasárnap

Bizonyára most éljük át a béke utolsó óráját. 11-kor lejár a határidô. A minisz-
terelnök 11.15-kor beszélni fog a rádióban. L. is, én is „harckészültségben” áll-
tunk tíz perccel ezelôtt. Vitatkoztunk. Mi lesz, ha gyôzünk? L. szerint jobb
gyôzni. Azt hiszem, Varsóban ugyanilyen szobákra hullanak a bombák. Egy gyerek
se jött még át. Maynard traktorosként alkalmazza Quentint. Megkönnyebülés. Senki
sem tudja, hogyan kellene harcolnunk. Mindenféle szóbeszéd kap lábra. Tegnap
Lewesban a vásárlók rohama. A boltok kiürültek. Sokan az ablakra vásárolnak
anyagot. Egy kislány azt mondta: Ha csak egy kis rést is hagyunk, kifigyelnek
bennünket. Két órán át varrtam a függönyöket [elsötétítéshez]. Egy szem fájda-
lomcsillapító: jó, hogy legalább csinálok valamit – de enerváltan, céltalanul.
Az ember ahhoz is túl fáradt, érzelmileg, hogy elolvasson egy oldalt.
Most 10 óra 33 perc lehet. Természetes, hogy dolgoznom kell majd, hogy pénzt
keressek. Az is vigasz. Cikkek Amerikának. Mûködtetni a Kiadót. Egyelôre bôsége-
sen van üzemanyag. Cukor csak jegyre. Hát akkor most bemegyek.

december 17., vasárnap

Nem is tudom, mi értelme naplót írni; leszámítva, hogy szükségletté válik a la-
zítás, és hogy egy része érdekelhet a késôbbiekben. Micsoda? De hiszen soha nem
sikerül mélyre ásnom, mindig a felszínen ragadok. Igen, még tíz perc, mit is
mondhatnék? Semmi olyat, amihez gondolkodni kell, ez felháborító; hiszen gyakran
gondolkodom. És éppen azt gondolom, amit ide írhatnék.
Ja, a Graf Spee ma hajózik ki Montevideóból a halál torkába. És az újságírók
meg a gazdagok repülôgépeket bérelnek, hogy végignézhessék a magasból. Úgy lá-
tom, ez új megvilágításba helyezi a háborút; és a pszichológiát. Nincs idô vé-
giggondolni. Mindenesetre a játszma az egész világ szeme láttára zajlik (BBC);
és ma estére igen sokan fognak holtan feküdni, esetleg sebesülten. Nekünk pedig
szépen fölszolgálják, miközben naplónk fölé görnyedünk ezen a csikorgó téli éj-
szakán.

1940
február 2., péntek
Megmarad a hó, itt-ott kásás, de az út tiszta. Elfelejtettem kivonatolni az új-
ságokat, amelyek harsányan, de üresen visszhangozzák a BBC-t. Hitler beszéde –
Churchillé – elsüllyedt egy hajó – túlélô nincs – fölborult egy tutaj – a le-
génység tíz vagy tizenkét vagy harminc órát evez. Milyen kevéssé képes az ember
 26
kitörésekre mostanában, nem úgy, mint korábban, akár egyetlen haláleset kapcsán.
De az Elsötétítés még a háborúnál is sokkal halálosabb. Az árak elôször két
pennyvel mennek föl, azután hárommal. Szóval fokozatosan erôsödik a prés szorí-
tása; már el se tudom képzelni Londont békeidôben – esti kivilágítás, buszok dü-
börgése a Tavistock Square-en, telefoncsörgés, én meg csak a legnagyobb nehézsé-
gek árán tudok kiszakítani magamnak egy magányos délutánt vagy estét. Csak a tûz
indítja el a fantáziámat – mindabból, amit meg akarnék írni: a törés, amit a
Londonból vidékre település hozott az életünkbe, sokkal bonyolultabb, mint bár-
milyen egyszerû költözködés. Fura, milyen gyakran gondolok a városra a szeretet
érzésével (azt hiszem, szeretet) – a Towerhoz tett sétára: ez az én Angliám; úgy
értem, ha egy bomba lerombolná az egyik kis sétányt a rézkarnison csúszó függö-
nyökkel, a folyó szagával meg az olvasó öregasszonnyal, akkor úgy érezném – szó-
val azt érezném, amit a hazafiak.

május 13., hétfô

Beismerem, van bennem némi elégedettség, mert a végére értem egy fejezetnek,
amivel megnyugvás jár, továbbá mert ma adtam postára a levonatomat: beismerem –
ugyanis harmadik napja tart „a történelem legnagyobb csatája”. A 8 órai rádiós
híradással kezdôdött (legalábbis nálunk), miközben félálomban feküdtem, be-
mondták Hollandia és Belgium megszállását. Almavirág havazza be a kertet. Chur-
chill arra buzdít mindenkit, hogy tartson össze. „Nem ígérhetek mást, csak vért,
könnyeket és verítéket.” Duncan látott egy légicsatát Charleston fölött – egy
ezüstceruza és egy füstgomoly. Percy látta a saját lábukon érkezô sebesülteket.
Szóval a rövidke nyugalmam ásító ürességbe fullad. Bár L. azt mondja, van ben-
zinje a garázsban az öngyilkossághoz arra az esetre, ha Hitler gyôzne, mi csak
élünk tovább. Az óriási dolgok meg az apróságok miatt lehetséges mindez.

1941
március 8., szombat
Nem – nem óhajtok önvizsgálatot tartani. Megjegyzem Henry James mondatát: Min-
dig mindent megfigyelni. Megfigyelni a közelgô öregkort. Megfigyelni a mohóságot.
Megfigyelni saját reményvesztettségemet. Így legalább jó lesz valamire. Illetve
ezt remélem. Ragaszkodom hozzá, hogy ezt az idôt a lehetô leghasznosabban tölt-
sem el. Dicsôségem teljében távozom. Azt hiszem, ez már súrolja az önvizsgálat
határát, de még nem egészen az. Nagyon fontos, hogy elfoglaljam magam. Most némi
megelégedéssel nyugtázom, hogy hét óra van, és vacsorát kell fôznöm. Tôkehal,
kolbász. Úgy érzem, igaz, hogy ha leírom a tôkehal és a kolbász nevét, bizonyos
mértékig már a hatalmamban is tartom.
Jaj, Istenem, igen, úrrá leszek ezen a hangulaton. Annyi az egész, hogy hagyni
kell történni a dolgokat, egyiket a másik után. És most gyerünk tôkehalat fôzni.

Jegyzetek

1915
L. Leonard Woolf (1880–1969), V. W. férje, író, könyvkiadó.
Lytton Lytton Strachey (1880–1932), életrajzíró, esszéista.
Sir Leslie Leslie Stephen (1832–1904), V. W. apja, kritikus, filantróp, a Dictionary of National Biography elsô
szerkesztôje. 1902-ben lovaggá ütötték.

1917
Carrington Dora Carrington (1893–1932), festômûvész, Lytton Strachey imádója. Strachey halála után öngyilkosságot
követett el.
 27
Gordon Feltehetôleg Lytton Strachey Eminent Victorians címû életrajzkötetének negyedik, befejezô része Char-
les George Gordon (1833–1885) tábornokról.
Chatto & Windus Angol könyvkiadó.

1920
TLS The Times Literary Supplement, az újság ma is létezô irodalmi melléklete.
Rodmell Kisváros Sussex megyében, nem messze a La Manche-tól.

1923
Maynard John Maynard Keynes (1882–1946), közgazdász.
könyvkiadás A Leonard és Virginia Woolf által alapított és mûködtetett Hogarth Press kiadó.

1924
Vita Victoria Sackville-West (1892–1962) költô, regény- és életrajzíró, V. W. szerelme.
Nelly Woolfék házvezetônôje.
Monks House Woolfék otthona Rodmellben.

1925
Nessa Vanessa Bell (1879–1961), V. W. húga, festômûvész.

1931
Thoby Julian Thoby Stephen (1881–1906), V. W. bátyja, a cambridge-i Apostolok körének egyik alapítója.

1939
Stopes Marie Charlotte Carmichael Stopes (1880–1958), paleobotanikus, a születésszabályozás élharcosa.
Philip Philip Woolf (1889–1962), Leonard Woolf legfiatalabb öccse.
Stephenék Virginia Woolf apaági családja.
határidô Nyilván Nagy-Britannia és Franciaország Németországnak szóló hadüzenetérôl van szó.
Quentin Quentin Bell (1910–), Clive és Vanessa Bell fia; Bloomsbury címmel írt emlékezést Woolfék körérôl.
Graf Spee Német hajó, mely végül nem hajózott ki „a halál torkába”. (December 13-án, a La Plata torkolata közelé-
ben legyôzött és menekülésre kényszerített három brit hadihajót, majd a semleges Uruguay fôvárosában
vonult dokkba, hogy sérüléseit megjavíttassa. Uruguay csupán 3 napi tartózkodást engedélyezett a hajónak.
A parancsnok, Langsdorff sorhajókapitány olyan [téves] híreket kapott, hogy a britek nagy erôkkel várják
a nyílt tengeren, s emiatt 17-én inkább elsüllyesztette hajóját, 20-án pedig maga is öngyilkos lett.)

1940
Duncan Duncan Grant (1885–1978), festômûvész, Lytton Strachey unokatestvére, 1914-tôl Vanessa Bell élettársa.