Kilenc csontfarkas

(Zikkurat) I.

Stúdium Plusz Kiadó Budapest, 2009

© Lırincz L. László
A borító Boros Attila munkája
A szerzı fényképét Tumbász Hédi készítette
A mottóban szereplı versrészlet Kosztolányi Dezsı fordítása
A lépcsıs piramist ábrázoló kép a Nouvion Trade S.A. tulajdona
Tördelés: Princz Rita
ISBN 978 963 066 990 0 ossz ISBN 978 963 066 989 4

Stúdium Plusz Könyvkiadó Kft., Budapest Felelıs kiadó: a kiadó ügyvezetı igazgatója

Kizárólagos terjesztı:
Tóthágas Plusz Könyvkereskedı Kft.
1047 Budapest, Perényi Zsigmond utca 15-17.
Telefon: 06-1-370-9264; Fax: 06-1-399-0638
www.tothagasplusz.hu, www.konyvker.hu

Könyveink megvásárolhatók a Könyvtündér Internetes Könyváruházban is: www.konyvtunder.hu

A temetın a sírkeresztek
holtak kinyúló karjai,
lehullanak, afejfa reszket,
a szél, a szél csavarja ki.
(Émile Verhaeren)
 Ha angyalt látsz, menekülj!
(ahogy Mr. Bartholomey is tette, mégsem úszta meg szárazon)
1
Jarvis Bartholomey ezen az éjszakán átkozta meg cirka öt-századszor azt a napot, amikor
Bostonban átlépte a Régészeti Intézet kapuját. Pedig akkor azt hitte, nincs nála boldogabb ember a
földkerekségen − és tulajdonképpen nem is volt. Az elsı kétségek akkor merültek fel benne, amikor
Christie négyévnyi veszekedıs házasság után elvált tıle. Maga a szakítás drámai körülmények között
ért véget: Christie, cuccával a hóna alatt megállt a kerti kiskapunál, és a bejárati ajtó felé köpött. Ez
pedig köztudottan azt jelenti, hogy itt voltam, szarul éreztem magam, akkor jöjjek vissza ide, ha
kerekesszékben tolnak.
Hogy idáig jutottak a dolgok, az egyedül és kizárólag a régészetnek volt köszönhetı. Jarvisnek
nem voltak nıi, nem járt futballmeccsre, sem kocsmába, nem füvezett, nem anyagozott − csupáncsak
régész volt. És ez ekkor már súlyosabb vétségnek számított Christie szemében, mintha nıi lettek
volna. Még a füvezésnél is súlyosabb vétség volt. Christie menet közben jött rá, hogy a régészet
rosszabb, mint a legragadósabb szeretı, aki csak a férje nyakára tapadhat. Még a legcsirizesebb nıt is
le lehet vakarni valahogy: pénzzel, fenyegetéssel, veréssel; a régészet azonban makacsabb a világ
valamennyi ragadós nıjénél; akit egyszer magához ragasztott, azt el nem ereszti soha többé. Valaki
egyszer azt mondta Christie-nek, hogy a régészet molekuláris szinten épül be az ember szervezetébe.
Akit elkapott a föld alatti turkálás varázsa, azon már az elvonókúra sem segíthet. Christie egyszer csak
azt vette észre,
7
hogy Jarvis szép lassan, mondhatni észrevétlenül kilépett az életébıl. Kezdıdött az elsı
disszertációjával, folytatódott a másodikkal, a harmadikkal, a negyedikkel. Aztán jöttek a cikkek.
Elıször a tudományosak a Régészeti Közlönybe, a Múltunkba; majd a népszerősítık, mint a Hol jártak
Nagy Medve fiai? és a többi. Christie egy reggelen, mikor Jarvis helyét ismét üresen találta maga
mellett, arra gondolt, hogy Jarvis tulajdonképpen házasságszédelgı; több felesége van, mint a nem túl
rövid utcájuk valamennyi férfilakosának együttvéve. Merthogy felesége az elsı disszertációja, a
második, a harmadik, a Múltunk, a Régészeti Közlöny és a többi. Számtalan feleség, akiknek a sorában
ı a legutolsó. Még a gyerekeknek szánt sorozatokba írt cikkei is megelızik. Ezért úgy döntött, hogy
amint a kezei közé kapja Jarvist, nyomban meg is öli. S hogy szándéka komolyságát aláhúzza, kiment
a konyhába, kezébe vett egy borotvaéles kést, és a párnája alá rejtette.
Csakhogy hiába. Jarvisnek még három hete volt hátra, hogy hazajöjjön Irakból − ezt különben
egy adakozó kedvő alapítvány jóvoltából további két héttel meghosz-szabbította.
Christie azon a hajnalon leltárt készített. Vaskos bevásárlófüzetébe, amelybe a szemközti
áruházból hozatott élelmiszerek mennyiségét és árát szokta bejegyezni, beírta az év
háromszázhatvanöt napját, és beszorozta néggyel. Kivonta belıle azokat a napokat, amelyeket Jarvis
nem töltött idehaza − a külföldön és az Intézetben töltötteket egy kalap alá vette −, s kíváncsian
megnézte a végeredményt. Éppen 365-öt mutatott a mérleg. Akárhogy is vesszük, a négy évbıl, amit
Jarvis feleségeként töltött, egy évig volt ténylegesen is a felesége. Három év egyszerően kihullott az
életébıl. Nem volt lány, de feleség sem volt. Akkor meg mi a fészkes fene?
Christie, bár nem volt az a kifejezett töprengı típus, ezúttal magába roskadt. Feltette magának a
kérdést, hogy
8
akarja-e tovább csinálni, amit eddig csinált. Ha hús-vér nıkkel kellene megküzdenie, talán még
belevetné magát a harcba, de Jarvis igazi feleségei ellen tehetetlen. Hogy küzdhetne meg
disszertációkkal, Régészeti Közlönnyel, valamint számos és számtalan ma már elporladt nıvel, akik
voltak olyan pofátlanok, hogy éppen Jarvis agyában szülessenek újjá. Soha nem fogja elfelejteni Jarvis
tekintetét, amikor egy „mőértı” társaságban, ahova hagyta elcipelni magát, férje egy babilóniai vagy
milyen királynırıl beszélt. Szeme ragyogott, ajka finoman rángatódzott, orrcimpái remegtek, amint a
Suppipamisti, vagy hasonló nevő királynı kívánatos formáit ecsetelte. Figyelte az óráját: Jarvis éppen
három percig áradozott a királynı köldökérıl és a benne ragyogó rubinkırıl úgy, hogy a jelenlévı
férfiak egytıl-egyig begerjedtek tıle.
Ekkor Christie-t megérintette az elmúlás szele. Egy szerelem elmúlásáé. Gyızött a Régészeti
Közlöny és Suppi-micsoda királynı köldöke. Isten veled, boldogság!
 Könnyő, vidám kis dalt dúdolgatott, amikor kinyitotta a ruhásszekrényeket: Jarvis valamennyi
zakójának levágta a jobb ujját, nadrágjának pedig a bal szárát. Cipıit a szoba közepére hordta és
meglocsolta ıket benzinnel. Még az is megfordult a fejében, hogy steaket kellene sütnie a tábortőz
felett, de aztán hagyta a fenébe az egészet. A kiskapunál hátraköpött a feje felett, és kilépett Jarvis
életébıl.
Egy Ibrahim nevő arab adta át Jarvisnek a követségtıl kapott üzenetet. Jarvis sosem felejti el,
amikor odajött hozzá Ibrahim, és furcsán nézett a szemébe. Jarvis ettıl még nem rettent meg, hiszen
Ibrahim mindenkire furcsán nézett, lévén hogy az egyik szemét tökéletesen beborította a szürke
hályog. Azonkívül persze dadogott is egy kicsit, és az angol nyelvtannal sem állt rokoni viszonyban.
Szóval, Ibrahim odalépkedett hozzá, és furcsán nézett rá. Jarvis megérezte, hogy Ibrahim valami
fontosat akar neki mondani, és letette az ecsetet, amellyel éppen egy kı-
9
dombormővet igyekezett megszabadítani a rárakódott homoktól.
− Mi a helyzet, Ibrahim? − kérdezte megtörölgetve a homlokát.
− Baj történt neked odahaza − mondta Ibrahim, és megsimogatta a bajuszát. − Nagy baj.
Jarvis érezte, hogy megáll benne az ütı.
− Milyen… baj? − nyögte.
− Volt neked otthon… ahol lakol… házad elıtt kiskert?
− Volt − biccentett Jarvis. − Azaz… van.
− Csak volt. Már nincs.
Jarvis igyekezett erıt venni magán.
− Már nincs?
− Nincs. És tulipánvirág sincs. A kertedben.
− Az sincs?
− Az sem nincs. Kerítést is és tulipánvirágot is összetaposta.
Jarvis eltátotta a száját.
− Összetaposta? Mi taposta össze?
− A bámészkodók − mondta rosszallóan Ibrahim. -Azok.
− És… mit kerestek az én kertemben bámészkodók? -nyögte Jarvis.
− A tőzoltókocsit nézték. Olyat még nem láttak. Egészen új tőzoltókocsi. Csupa nikkel és
csillogódzás. A televízióban láttam.
− De hát mi a francot keresett egy tőzoltóautó az én kertemben?!
− A házadat oltotta, Mr. Jarvis − mondta Ibrahim. Jarvis elıtt megfordult a világ.
− A házam? − nyögte. − Mi történt a házammal?
− Hát az bizony… leégett.
− A feleségem? − nyöszörögte halálra váltan Jarvis. Ibrahim teli volt jó szándékkal és szeretettel
a szimpatikus régész iránt.
10
− Majd én szerzek neked − legyintett könnyedén. − Ne aggódj, nem lesz nehéz, és drága sem
lesz.
− Mit? − kérdezte bárgyún Jarvis.
− Hát feleséget. A… régi helyett.
Jarvis megragadta Ibrahim fehér köpenyét, és úgy megrázta, hogy szegény Ibrahim azt hitte,
hadonászás közben véletlenül egy konnektorba nyúlt.
− Mi történt… a feleségemmel? − bömbölte aztán térdre hullva Jarvis. − Mi történt vele?
− Hát az bizony… madárrá változott − morogta Ibrahim.
− Madárrá?
− Kiszállt az ablakon. Nyoma sem maradt szegénynek. Jarvis elájult.
2
Másnap természetesen azonnal haza akart utazni, de több ok miatt sem tehette. Az elsı mindjárt
a samal volt, a sivatagi szél, amely olyan erıvel kezdett tombolni hajnaltájt, hogy még a sátrából sem
volt képes kijönni. Csak úgy tíz óra tájban sikerült bejutnia lord Badmintonhoz.
Az expedíció vezetıje talpig terepszínbe öltözve az ágyán ült, és papírra rajzolt kusza vonalakat
nézegetett. Jarvis látta, hogy a tervbe vett ásatási helyszínek vannak elıtte, amelyek majd sorban
követik egymást az elkövetkezı hetek során. Merthogy még három hónapig szándékoztak ásni − lehet,
hogy kicsit tovább is, ha sikerül egy kis pénzt leakasztani a Shell Alapítványról.
Lord Badminton Jarvisre emelte savószínü szemét, majd szertartásosan felé nyújtotta a kezét.
− Fogadja ıszinte részvétemet, szegény barátom. Jarvis szemét elöntötték a könnyek.
Lord Badminton hellyel kínálta, majd szomorúan maga elé nézett.
11
− Én aztán tudom, mit érez, fiatal barátom − sóhajtott együtt érzın. -Az én egyik feleségem…
kilencszer lett öngyilkos.
Jarvis felkapta a fejét.
− Kilencszer? − nyögte. − Én nem tudtam… sajnálom.
− Lehet, hogy én is öngyilkos leszek − morogta a lord.
− Ön… mi… ért?
− Nincs emberem, aki a távollétemben irányítani tudná az ásatásokat.
− Az ön távol… létében… ? De hát hova megy… lordságod?
− Londonba − mondta Lord Badminton. − Feláldozom magam önökért. Személyesen kell ott
lennem a Shell közgyőlésén. Ha nem leszek ott, a perui piramisásók elhappolják a pénzünket. De hogy
most maga hazamegy… minden elveszett Itt kell maradnom, a pénz ugrott… ki tudja, mikor kapunk
ismét engedélyt az ásatásra, tudja, milyenek az irakiak? Bármelyik pillanatban visszavonhatják az
adott szavukat. Úgy terveztem, hogy amíg távol vagyok, maga veszi át a helyemet, fiam, teljes
felelısséggel, és ha visszatértem volna, és mindent rendben találtam volna, a helyettesemmé neveztem
volna ki… de most, hogy maga hazautazik, az engedélyünket megvonják…
így történt, hogy Jarvis Bartholomey nem utazott haza a felesége temetésére.
Szerencsére nem is kellett volna.
A következı napon ugyanis levelet kapott Christie-tıl.
3
„Jarvis, te dög!” − kezdıdött a levél. − „Csupán azért írom ezt a levelet, hogy érzékeny búcsút
vegyek tıled. Valamikor szerettelek, ám errıl az elmúlt évek során sikeresen leszoktattál. Most már
nem érzek egyebet irántad, csupán
12
mélységes közönyt és némi haragot, amiért elvetted a legszebb éveimet. Kiszámoltam, hány
éjszakát töltöttem nélküled, hány holdas, romantikus éjszakát, amikor is könnyesre sírtam a párnámat
utánad. De most bevetem magam az élet sőrőjébe: tudom, hogy sokat kell pótolnom. Ha meg akarsz
újra nısülni, intézd el a válást, mert én nem vagyok hajlandó eztán egy lépést sem tenni a kedvedért.
Majd megadom a címemet, ha már kitomboltam magam. Különben dugd fel, Jarvis!”
Jarvis Bartholomey nagyot sóhajtott, és kitörölgette a maradék álmot is a szemébıl. Órája után
nyúlt: alig múlt el valamivel éjfél. Tisztában volt vele, hogy aludnia kellene, csak hát könnyő azt
mondani, ha nem sikerül. Hiába hunyja be a szemét, egyre Christie arca tolakodik elé. Christie kedves,
vidám, és csak néha haragos arca.
Aztán egyszerre csak villant valami. Akkorát, hogy ijedtében kinyitotta a szemét. Sötét volt a
sátorban, csupán a nyílásokon át lopódzott be egy-két eltévedt holdsugár a belsejébe. Jarvis
megcsóválta a fejét. így aztán végképp nem fog tudni elaludni. Pedig holnap nekiállnak a dombnak, a
dombnak, a kis dombnak…
Ismét Christie. Christie rémült arca. Mintha megijedt volna valamitıl. Talán tıle? Istenem, de
hát mikor mondott neki olyat, amitıl meg kellett volna ijednie?
Mintha számítógépes animációt látott volna. Christie arca mozaikkockákra esett szét. Az egyik
pillanatban még egészben volt, a másikban pedig már apró kockácskák forogtak a helyén rémisztı
sebességgel, majd a kockákból kontúrtalan foltok lettek. Rezgı, egymásba folyó foltok. Addig folytak-
folydogáltak egymásba, míg ismét emberi arccá nem álltak össze.
Jarvis eltátotta a száját. Fogalma sem volt róla, álmában látja-e mindezt, vagy a valóságban, de
érezte, hogy úgy lefittyed az álla, mintha mázsás súly húzná lefelé. Mi az ördög ez?
13
Jarvis talán reggelig is elnézte volna a foltok játékát, csakhogy ki kellett nyitnia a szemét, mert
nagyot csattant a sátor ponyvaajtaja, mintha a szél csapta volna be.
Jarvis felkönyökölt az ágyán, és a kinyíló sátorajtóra meresztette a szemét. Jézus Mária, hogy a
fenébe nyílhatott ki, amikor lefekvés elıtt becsattantotta a lakatot a húzózáron?…
A sátorajtó mégis kinyílt, és Christie dugta be rajta a fejét.
 4
Jarvisnak el kellett döntenie, hogy alszik-e még, vagy már ébren van. A félig holdfényben
felemelte az ágya mellé tolt ládáról a karóráját és éles szélével rácsapott a kezére. Mintha elektromos
ütés érte volna, úgy futott rajta végig a fájdalom.
− Christie? − nyögte elhaló hangon. − Christie? Christie bólintott. Nem szólt semmit, csak
bólintott. Jarvis kidugta a lábát a magára terített lepedı alól, és
megpróbált felállni.
− Jézusom, de hát hogy kerülsz te ide?
Erezte, hogy a hideg homok hőteni kezdi a bırét. Nagyjából nulla fok körül járhatott odakint a
hımérséklet, amely néhány óra múlva már majd a plusz harmincötöt is eléri.
Christie mosolygott. Azzal a régen látott, üde mosoly-lyal, amelyet akkoriban annyira szeretett.
Mikor is?
Az asszony tovább mosolygott, és intett a fejével. Úgy, ahogy otthon is szokott, ha azt akarta,
hogy Jarvis menjen oda hozzá.
− Christie… Istenem… nem gondoltam volna, hogy idejössz. Hogy kaptál egyáltalán engedélyt
rá, hogy ide-gyere?…
14
Egyre csak beszélt; még akkor is a száját jártatta, amikor Christie, meggyızıdve róla, hogy
Jarvis úton van felé, kihúzta a fejét az ajtónyíláson.
Jarvis felrántotta a nadrágját, és az eltőnı asszony után kiabált.
− Christie… várj, Christie!
A félig nyitott ajtó elıtt megtorpant. Magánál van, nem is vitás, nem álmodik. Ez esetben
viszont mi a fene történhetett Christie-vel, hogy a keserőséggel teli levél után képes volt iderepülni
hozzá? Csak nem lett neki annyira sürgıs a válás? A fenébe is, ı itt, az emberiség háta mögött a
homokot nyeli, miközben a felesége máris összeszőrte a levet valakivel. Erezte, hogy élesen belehasít
a szívébe a féltékenység. Megmarkolta az ajtót helyettesítı ponyvát, és nagyot rántott rajta.
Azt hitte, amint kilép a sátorból, nyomban szembe találja magát Christie-vel, aki azonnal
nekiesik, papírokat mutogat, hogy itt írja alá, meg ott írja alá, aztán türelmetlenül elkapja elıle az aláírt
papírokat. Talán nem messzire innen várja egy terepjáró, benne egy pasival, akivel egyfolytában az
elmaradt szép éjszakákat pótolgatja. Istenem, Christie, mit tettél velem?
Christie azonban nem állt az ajtó elıtt. Akárhogy is meregette a szemét, nem látta sehol. Pedig
az óriási holdtányér lámpásként függött a sivatag felett, talán még az apró egereket is észrevette volna,
ha arra járnak.
− Christie? − kérdezte halkan. − Itt vagy, Christie? Nem válaszolt senki.
Álmodtam − szegezte le magában. -A fenébe is, álmodtam… A végén még bedilizek ebben a
rohadék sivatagban. Alvajáró leszek, holdkóros, vagy mi a franc, aztán irány a vigyorgó.
Valami arra késztette, hogy felemelje a fejét, és a bal keze irányába nézzen. Majdhogynem
fenékre ült meghökkenésében. Egy közeli bucka tetején ott látta a feleségét,
15
amint felé mosolygott, és intett az állával, hogy menjen oda hozzá. A bucka úgy tizenöt-húsz
méternyire lehetett tıle. Jarvis el sem tudta képzelni, hogy volt képes Christie ezt a távolságot néhány
szempillantás alatt megtenni. Fıleg, hogy a lábnyomait sem látta a homokban.
Úgy gondolta, lábnyomok ide vagy oda, most nincs itt az ideje a szarakodásnak. Christie akar
tıle valamit, neki pedig meg kell tudnia, mit. Akár lát lábnyomokat a homokon, akár nem.
Mivel nem volt ideje felhúzni a cipıjét, mezítláb indult Christie felé. Égette a talpát a hideg
homok, de már nem törıdött vele. Meg kell tudnia, mit akar tıle az asszony.
Öt percébe is beletelt, mire elérte a meredek buckát. Amikor az aljába ért, megtorpant és
felnézett Christie-re. A bucka oldalán homokfoltok csúsztak lefelé, mintha Christie lépéseitıl lazultak
volna meg.
Pedig Christie ártatlan volt a dologban. İ ugyanis nem állt a bucka tetején. Nem állt ott senki.
Jarvis lehajtotta a fejét. Érzékei a bolondját járatják vele. Úgy látszik, annyira megrázta Christie
levele, és amit odahaza tett, hogy lassan kezd bekattanni tılük. Hány olyan filmet látott már,
amelyekben tök ugyanez volt a helyzet. Az elhagyott feleség vagy férj bekattant, amit ı maga
különben nem vett észre. Rémséges dolgokat mővelt, amíg valaki ki nem szúrta a dolgot, minek
következtében vagy lelıtték vagy beszállították a vigyorgóba. Jézusom, hát ıt is elérte a végzet! Pedig
egyetlen buggyant sem volt a felmenıi között.
Valaki elkapta a tarkóját, és erınek erejével oldalra csavarta a fejét. Nem is kellett nagyon
erılködnie, hiszen Jarvis alig tanúsított ellenállást. Mire feleszmélt, már ismét Christie-t látta egy
távolabbi bucka tetején. Mosolygott, és magához intette az állával.
Jarvis nem akart, de mégis gyalogolnia kellett. Maguktól indultak meg a lábai, és szállították a
következı bucka
16
aljára. Christie lenézett rá és mosolygott. Jarvis pedig megpróbált felmászni hozzá.
Már a bucka felénél járt, amikor megmozdult a talpa alatt a homok. Olyannyira, hogy pillanatok
alatt térdig betemette. Jarvis kétségbeesetten nyújtotta az asszony felé a kezét.
− Segíts, Christie! Segíts!
Nem látta, hogy a felesége felé nyújtotta volna a karját, de hogy valaki megsegítette, az biztos.
Érezte, hogy hátba taszítják, majd a bucka tetején találta magát. Közvetlenül Christie mellett.
Jarvis ránézett és felordított. A domb tetején nem Christie-t látta. Az a valaki, aki mellette állt,
ember formájú is volt, meg nem is. A fejével rendben volt minden, bár hiányzott róla az a néhány
jellegzetes jegy, amely meghatározta volna a nemét. Lehetett nı, de lehetett férfi is.
És a teste is inkább cseppfolyósféle volt, ha egyáltalán kiejthet a száján ekkora baromságot, Ezt
különben abból szőrte le, ahogy mozgott. Merthogy nem lépkedett, nem ugrált, nem gurult, hanem
valahogy felé folyt. Mintha higanyból lett volna.
Jarvis arra gondolt, hogy talán a fehér köpenyszerő ruha tartja össze a testét. Ha levetné,
valószínőleg szétfolyna, mint a megolvadt hóember.
Kimeredt szemmel bámulta a jelenést. A cseppfolyós testő hozzágurult és ránézett. De vajon
valóban nézte-e? Szeme az volt, igaz, kettı is, csakhogy Jarvis akkor már nem volt meggyızıdve róla,
hogy azzal lát-e, vagy lát-e egyáltalán?
Ismét villámlott az arca elıtt. A következı pillanatban az ismeretlen lény oldalából kinıtt
valami − a jobb és a bal oldalán egyaránt. Úgy bújtak ki a bordái közül, mint ahogy a Biblia szerint
Ádám oldalából kibújt Éva. Meg nem tudta volna mondani, miért ez a hasonlat jutott az eszébe, de hát
kétségkívül ahhoz volt hasonlatos a dolog. A két valami gyorsan növekedett, majd immár határozott
formát öltött.
17
Szárnyak! − döbbent meg Jarvis. − Te jó isten, ezek szárnyak!
Aztán már nem gondolt semmire, mert az egyik szárny felé lendült és megütötte. Olyannyira,
hogy legurult tıle a bucka oldalán. Vad fájdalom hasított a fejébe, mintha az agya is belezöttyent
volna a nagy ütésbe.
Angyal! − zakatolt Jarvis fejében a felismerés. − Édes Jézusom, ez egy angyal! Egy sivatagi
angyal vagy dzsinn, vagy hasonló. De miért engem, istenem, miért éppen engem ver szivaccsá?
Ekkor kapta a másodikat. Ez is a homokra küldte, akárcsak az elsı. Ekkor Jarvis agyába villant,
hogy annak idején, hittanórán mintha azt tanulta volna, hogy volt egyszer valaki, aki összeverekedett
egy angyallal. Nem emlékezett már rá, kicsoda, de abban biztos volt, hogy akárki is volt az illetı,
aligha ıt hirdették ki a végén gyıztesnek.
Mint ahogy ıt sem fogják. Sokra ugyan nem emlékezett a verekedésbıl − ezt a tevékenységet
különben sem lehetett volna igazából verekedésnek nevezni, hiszen csupán a szárnyas lény volt az, aki
ütött, ı csak menekülni próbált elıle. Anélkül, hogy akár egyszer is visszaüthetett volna.
Az angyal csépelte, mint évszázaddal ezelıtt a parasztok a gabonát. Hol az egyik szárnyától
kapott egyet, hol a másiktól. Egy darabig még védekezett, aztán feladta. Az angyal úgyis hülyére veri.
Vagy megöli.
Kapott még egy megrendítı csapást, aztán elfeketedett elıtte minden.
5
Arra ébredt, hogy fázik. Egész testében remeg, és ismételten át− meg átjárja a testét a hideg és a
fájdalom. Az arcához nyúlt és felnyögött. Mintha késsel szúrta volna meg magát.
18
Késıbb nem emlékezett rá, hogy vonszolta el magát a sátráig. Valahogy elérte az ágyát és
feltornázta magát rá. Megtörölgette az arcát, hogy megnézze, mennyire vérzik. Nem látott vért a
kezén. Ekkor a párnájába fúrta a fejét és elaludt.
Órája erıszakos csörgésére ébredt. Olyan gyorsan nyitotta ki a szemét, mintha az élete függne
tıle. Nem szabad, hogy bárki is meglássa a sebeit!
Kiugrott az ágyból, és a sátra oldalán lógó borotválko-zótükörbe pillantott. Amikor nem látott
sérülést az arcán, összeomlott. Mégiscsak álmodta volna az egészet?
Ahogy az arcán matatott a keze, hirtelen éles fájdalom nyilallt belé. Közelebb hajolt a tükörhöz.
Szinte örömmel fedezte fel a bıre alatt megbújó kék és zöld foltokat. Eszerint mégsem bolond.
Odakint verekedett az éjszaka egy angyallal.
Ahogy az arcát vizsgálgatta, egyre több kék és zöld foltot fedezett fel rajta. Majd ahogy tüzetes
vizsgálatnak vetette alá az egész testét, kénytelen volt megállapítani, hogy az angyal vagy dzsinn
alaposan helybenhagyta. Egyre inkább úgy érezte magát, mintha egy úthenger ment volna keresztül
rajta. Istenem, csak a többiek észre ne vegyék!
Pedig észrevették. Az elsı mindjárt Brynner volt, a sátorszomszédja.
Jarvis még a sebeit nyomogatta, amikor Brynner átkiabált neki a sátorfalakon át. .− Hé! Jarvis!
Ébren vagy már?
− Éb… ren − nyögte Jarvis. Úgy lüktetett az ajka, mintha egy ökölvívó meccs utáni reggelen
ébredt volna.
− Jarvis! Ébresztı!
− Már ébren… vagyok.
− Kell egy kávé? Ibrahim fızte. Átjössz vagy átvigye?
− Át… megyek − nyögte Jarvis.
Brynner azonnal észrevette, hogy nincs valami rendjén
19
Jarvisszel. Meghökkent, amikor észrevette, hogy sántít, s azonnal kiszúrta magának az arcán
sötétedı foltokat is.
− Hát veled meg mi történt, ember?
− Le… estem − nyögte Jarvis.
− Mi a fenérıl?
− Egy… buckáról. Brynner meghökkent.
− Mikor?
− Az éjszaka.
− Mi a szart kerestél te éjszaka egy buckán?
− Nem tudtam… aludni − nyögte Jarvis. − Nem érdekes… majd bekenem.
− Ezt látnia kell Marthának. Hé, hé!
Mielıtt Jarvis megakadályozhatta volna, kiugrott a sátorból és kiáltozni kezdett.
− Martha, Martha, ébren vagy már?
− Naná! − hallott Jarvis egy nıi hangot. − Kiütött rajtad a bubópestis?
− Rajtam nem, de Jarvisen lehet.
− Hogyhogy?
− Gyere gyorsan, meglátod!
Martha Petty meg is látta. Amint végigfutott a tekintete Jarvisen, meghökkenve megállt;
majdnem leejtette a kezében tartott orvosi táskát.
− Mi a fene ez, szerelmem?
Jarvis fanyarul mosolygott, majd nehézkesen nyitogatva a száját elmagyarázta, hogy az éjszaka
leesett egy buckáról.
− Melyikrıl? − kérdezte Miss Petty. Jarvis megvonta a vállát.
− Valamelyikrıl. Ezer bucka van a közelben. Miss Petty megcsóválta a fejét.
− Te aztán alaposan összetörted magad. Hogy tudtad ennyire megütni magad egy
homokbuckán? Még ha nagy is az a bucka.
20
− Talán kövek voltak a homokban…
− Akkor horzsolásoknak is kellene lenniük rajtad.
− Emlékszem rá, hogy egyszer a képembe vágtam a térdem, ahogy lefelé gurultam.
− Még szerencse, hogy nem ütötted ki a szemed.
Ennyiben is maradtak. Martha megajándékozta valami kenıccsel, ami jelentısen enyhített a
fájdalmain. A zúzódások visszahúzódtak, és gyorsan elveszítették a színüket. Két nap múlva Jarvis
már fájdalmat sem érzett. Ekkor kereste fel Ibrahimot.
 6
Este volt már, a munkások sátrai között tábortőz égett, a fehér galabijába öltözött férfiak
csendesen beszélgetve szürcsölték a teájukat, és feltehetıen az elmúlt napon történt eseményeket
tárgyalták meg. Volt tárgyalnivalójuk bıven, hiszen egyre közelebb jutottak az eltemetett város
kapujához.
Jarvis lecsüccsent Ibrahim mellé. Ibrahim felnézett rá, és mosolygott.
− Szalám, Jarvis!
− Szalám, Ibrahim!
Ibrahim nem lepıdött meg a látogatásán, hiszen gyakran elıfordult, hogy a régészek a
munkások közé ültek, és megittak velük egy-egy teát, vagy ettek a lepényükbıl.
Jarvis elszürcsölt egy csésze teát, evett néhány harapás lepényt, aztán Ibrahimhoz fordult.
− Szeretnék kérdezni tıled valamit, Ibrahim. Ibrahim biccentett. Várta a kérdést.
Jarvis megköszörülte a torkát.
− Hiszel te a dzsinnekben, Ibrahim?
− Tessék?!
Ibrahim annyira meglepıdött, hogy majd hanyatt esett.
21
Jarvis megismételte a kérdését. Ibrahim meglepetten pillantott rá.
− Csak nem találkoztál velük, Mr. Jarvis?
− Komolyan kérdeztem.
− Én is komolyan mondani neked. Ha dzsinnel találkozol, rég rossz neked.
− Hm. És miért rossz?
− Mert ha beleszeretel, véged. Addig-addig csalogat, amíg lecsalogatja rólad a hús és bır.
− Hova csalogat? − érdeklıdött Jarvis. Ibrahim a végtelen sivatag felé intett.
− Befelé. Befelé a homokba.
− Amint hallottam, férfi dzsinnek is léteznek, nem csak nık.Igaz?
Ibrahim komoly képet vágott.
− Én csak annyit tudom, hogy dzsinnek nem férfiak, nem nık. Egyikük sem. Csak akkor
változnak azzá, ha akarják. Úgy egyébként csak dzsinnek.
Jarvis úgy fordította le magának Ibrahim szavait, hogy a dzsinneknek nincs nemük. De képesek
nıvé vagy férfivé változni.
− Mintha… verekedtél volna, Mr. Jarvis − nézte meg figyelmesebben a régészt Ibrahim. −
Látom bırödön keresztül. Mi történt veled?
Jarvis rövid ideig töprengett, hogy mit is válaszoljon Ibrahimnak. Ha bevallja az igazat, mi a
biztosíték rá, hogy Ibrahim nem híreszteli el mindenkinek? Ez pedig azt eredményezheti, hogy a
többiek legjobb esetben is kiröhögik. Rosszabb esetben viszont kihívják a mentıhelikoptert, és
bevitetik egy csendes, zárt, kertes házba. Mi az ördögöt csináljon hát? Már kezdte megbánni, hogy
egyáltalán elıhozakodott a dzsinnekkel. Hogy az ördögbe vonulhatna diszkréten vissza?
Ibrahim azonban nem hagyta. Körbepislogott, hogy nem hallja-e ıket valaki, aztán közelebb
hajolt Jarvishez.
22
− Dzsinnt láttál? − súgta neki.
− Mondjuk − bólintott Jarvis.
Ibrahim mintha kissé elsápadt volna, bár nem könnyő megállapítani egy arabról, éjszaka,
holdfénynél, a tábortőz csalóka lobogása mellett, hogy éppen sápadozik-e, vagy csak a tőznyelvek
végeznek festıgyakorlatokat az arcán.
− Milyen volt? − suttogta Ibrahim.
Jarvis úgy gondolta, hogy részletek helyett elmondja neki az egész történetet, Christie-t sem
hagyva ki belıle. A végén − ha szükség lenne rá -jót nevethet, és biztosíthatja Ibrahimot, hogy csak
tréfa volt az egész.
Amikor befejezte, észrevette, hogy Ibrahim arcán nyugtalanság ül.
− Nem dzsinn volt ı, Mr. Jarvis − csóválta meg a fejét. − Inkább angyal. Csak az lehetett.
− Szerinted léteznek angyalok?
− Hát persze hogy léteznek − bólogatott Ibrahim. − Az én vallásomban is, és a tiédben is. Menj
be egy templomba és akárhányat láthatsz. Mecsetben nincsenek, csak betők a falon, de odaképzelheted
mögéjük ıket. Ott vannak azok, csak láthatatlanul. − Fázósan maga köré tekerte a köpenyét. − El ne
mondd másoknak, ami történt veled, Mr. Jarvis, mert reggelre nem marad neked senki, aki kiássa a
homokot. Az emberek már… így is félnek.
− Mitıl?
− Muhammadtól.
− A… prófétától?
− Nem tıle. Muhammad itt lakik a sivatagban. Aki kíváncsi rá, megmutatja neki a sivatag. Kis
baksisért. İ mindent tud a sivatagról. Azt is tudja, mi van itt, a homok alatt.
Jarvis nem ismerte Muhammadot. Kíváncsian nézett Ibrahimra.
− Mi van a homok alatt?
− Palota − mondta az elımunkás. − Réges-régi palota.
23
− Remélem is.
− Nem fogsz örülni neki, Mr. Jarvis. Muhammad azt mondja, sok gonoszság van a homok alatt.
− Hm. És ı ezt honnan tudja? A dzsinnek súgták meg neki?
− Az emberek beszélik. Tudta a történetet nagyapa, tudta apa, tudja fiú. És unoka is tudni fogja.
− Aha. És mirıl szól a hagyomány?
− Egy szép nırıl. A nevét nem tudja senki. Sem nagyapa, sem apa, sem fiú és unoka sem fogja
tudni. Tudod, Mr. Jarvis, már gondoltam is rá, hogy elmondom neked, amit tudok. De hogy te most…
találkoztál angyallal, el kell mondanom. Úgy szól történet, hogy volt a királynı, akinek nem tudjuk a
nevét. Sok-sok városa és népe volt. Sok gazdagsága. Nagyon sok gazdagsága. És sok fiatalember
sürgölıdött körülötte.
− Na ja − sóhajtotta Jarvis. − Aki csinos, azt körüldongják a hapsik.
− Tessék?
− Semmi. Mondd tovább.
Elhallgatott, de a lelkében továbbra is ott kísértett a gondolat, hogy vajon Christie-t most éppen
hányan dongják körül. A rohadék döglegyek!
− İ meg csak úgy… válogatott közülük. Ezt akarom, meg ezt akarom, meg ezt akarom. És
mindegyiket megkapta, mert a fiatalemberek azt hitte, lesz óriási élmény és gyönyörőség. Hát lett is…
csak nem volt benne sok köszönet. Te ismered szokás, Mr. Jarvis, hogy jó buliban emberek néha
összetörik pohár? Fıleg menyegzıkor. Összetörnek sok agyagpohárt. Tudod, miért? Hogy amibıl
ekkora öröm napján ık ittak, és ez nagy gyönyörőséget szerzett nekik, más nem ihasson soha többé, és
ne legyen belıle gyönyörősége.
− Hallottam már róla − bólintott Jarvis. − Kedves szokás.
24
− Ha agyagpohár törnek össze, igen. De ha embert törnek össze, neki már nem is olyan nagy
gyönyörőség.
Jarvis összehúzta a szemöldökét.
− Hogy van ez?
− Ez úgy van, Mr. Jarvis, hogy ennek a királynınek ezek a fiúk voltak az agyagpohár. Örömét
lelte bennük, aztán vége. Összetörte ıket. Képletesen mondva. Lehet, hogy némelyiket nem képletesen
is összetörték.
− Csak nem? − hökkent meg Jarvis.
− De bizony, Mr. Jarvis. Muhammad szerint. Ez pedig úgy volt, hogy volt nagy széles ágy.
Baldachin meg minden. Nagyon széles ágy volt. Na, ott heverésztek ık ketten. Fiú és királynı. A
rabszolgaember pedig a baldachin mögött lapult.
− Kukkoló?
− Rabszolgaember.
− Hm. És mit csinált, ha nem kukkolt?
− Hurkot tartott a kezében. Selyemhurkot. A rabszolgaembernek nem volt szabad odafigyelnie,
mi történik a függöny mögött. Csak akkor, amikor királynı összeütötte a tenyerét, elırontott és fiú
nyakába dobta a hurkot. Aztán a hurokkal megfojtotta.
− A francba! − mordult fel Jarvis. − Gusztustalan történet. − Aztán meg arra gondolt, hogy
annak a fickónak, aki talán éppen most száll ki Christie ágyából, ö is a nyakába dobna egy hurkot. És
csak szorítaná, szorítaná, addig szorítaná…
 − Baj van, Mr. Jarvis? − kérdezte aggódó hangon Ibrahim.
− Miért lenne baj? − rázta meg a fejét lecsillapodva Jarvis.
− Mert úgy kiguvadt a szemed, mint borjadzó tevéé. Szóval, sok-sok fiatalembert megölt a
rabszolgaember az ágy mellett. Azért, mert királynı nem akarta, hogy az, aki neki nagy gyönyörőséget
szerzett, másoknak is szerezzen még.
25
Csakhogy volt egy király a szomszédban, nagy király, göndör szakálla volt, és azt mondják,
maga kezével véste törvényeket kıbe. Azt véste, hogy aki kiszúrja más szemét, az ı szemét is szúrják
ki, aki kiüti más fogát, az ı fogát is üssék ki, aki házat épít valakinek, és a ház összedıl és megöli a
gazdát, ıt is öljék meg. Igazságos, nagy király volt.
− Na ja − mondta bizonytalanul Jarvis.
− Volt neki fia. Nagyon nagy vitéz, szépséges fia. Ez aztán egyszer meglátta ennek a
királynınek a vésett képét. Valaki titokban kıbe véste az arcát, aztán eladta a király-fiúnak. 0 pedig,
amikor megnézte, azon nyomban viszketni kezdett mindene, keze, lába… mindene, és azt mondotta
magában, hogy addig ı bizony nem nyugoszik, amíg ezt a királynıt meg nem hódítja. Ott, a széles,
baldachinos ágyban. Bolond volt, mi?
− Ahogy vesszük − morogta Jarvis.
− Elment a királynıhöz álruhába öltözve, és mondta, hogy ı is megpróbálkozik. Ehhez mit
szólsz? Elıtte persze át kellett mennie vizsgán. Mert hogy a királynıhöz nem mehetett mindenki csak
úgy próbálkozni… csak a kiválo-gatottak.
− Profik − mondta Jarvis.
− Ezt nem értem.
− Nem baj, csak folytasd.
− Szóval, mi lett a dolog vége? A királyfiút is megölte a rabszolga. Selyemhurok a nyakába,
aztán amikor már elájult szegény, a böhöm nagy rabszolgaember belenyomta a térdét a hátába,
hátrarántotta a fejét és eltörte neki gerincét.
− Brrr! − rázkódott össze Jarvis.
− Ugye, már nem is szeretnéd… szerettél volna… szeretel a helyében lenni?
− Nem annyira − adta meg magát Jarvis.
− A királyfiú meghalt, de a király abban a nagy ország-
26
ban megtudta a tragédiát, és nagy-nagy haragra gerjedt. Azt mondta magának és mindenkinek a
palotában: hogyha valaki kiüti más fogát, az övét is kiütik, ha kinyomja más szemét, az övét is
kitolják, akkor mit érdemel az, aki megöli más király fiát? Szerinted mit, Mr. Jarvis? Válasz helyett
Jarvis csak hümmögött.
− Bizony hogy halált. Ezért a király nagy sereggel megindult a királynı ellen. Volt sok-sok
katonája, harci szekere, elefántja és nyilazó harcosa. Több, mint királynınek. És voltak harci tornyai.
Tudod, mi az?
− Vannak róla elképzeléseim − morogta Jarvis.
− Nincsenek. Senkinek nincsenek elképzelései róluk -intett nemet Ibrahim. − Tudod, mit
mondott Muhammad? Hogy azok a tornyok olyan magasak voltak, hogy egészen az égig értek. Ha
megjöttek a felhık, nem tudtak olyan magasra emelkedni, hogy ne érje a hasuk a harci tornyok
csúcsát, így aztán a csúcs feltépte a felhık hasát, és esı hullott belıle a földre. Ilyen magasak voltak a
tornyok. A királynak azért kellettek, mert a királynı várának a falai is magasak voltak, a földrıl nem
lehetett volna megmászni ıket. Csak a tornyokból. A király jött a tornyokkal és elefántokkal, amelyek
a tornyokat húzták. A királynı meg, azt hiszed, megijedt? Nem ijedt meg, Mr. Jarvis. De nem ám!
Tudod, miért nem?
− Miért nem?
− Mert az angyalok úrnıje is volt. Szóval, a király égig érı harci tornyai a királynı városa alá
érkeztek, és megpróbálták elfoglalni. A király nagyon mérges volt, és elhatározta, hogy ha elfogja a
királynıt, megfızeti olajban.
− Elfogta?
− Nem fogta el, mert nem tudta lerombolni a várost. Amikor a király a tornyokkal a falakhoz
ért, az angyalok, akiket addig még nem látott senki, felborogatták a tornyokat. A király is majdnem
meghalt a romok alatt. Ekkor megértette, hogy erıvel nem gyızheti le a királynıt, mert az
 27
angyalok mellette állnak. Ekkor ravaszsághoz folyamodott.
Jarvis észrevette, hogy mintha Ibrahimnak nehezére esne a beszéd. Mintha nem szívesen
mesélne arról, ami ezután következik.
− Nos, Ibrahim? − tudakolta immár kíváncsian. − Hogy volt tovább? Talán nem tudod?
− De tudom − morogta Ibrahim.
− Hátakkor?
− Eléggé disznó − mondta Ibrahim.
− Mi a disznó? − értetlenkedett Jarvis.
− A történet. Nem szívesen beszélek ilyeneket… Bőn ilyen dolgokról beszélni. Vannak szavak,
amelyeket nem ejtek ki a számon.
− Akkor írd körül.
− Mit csináljak?!
− Mondd el más szavakkal.
− Hát jó − sóhajtotta Ibrahim. -A király betegen és törött lábbal takarodott haza… mert leesett a
trónusáról, amely az egyik égig érı torony tetején volt, és kitörte kezét, lábát, bordáját, nyakát, hátát…
− Ennyi elég is, Ibrahim.
− Csak az agya nem tört össze. Otthon aztán cselt eszelt ki. Elhíresztelte országában, hogy olyan
férfiút keres, aki meg tudja hódítani a királynıt. Nagy nehezen talált is egyet, elküldte a királynı
országába, és ott keresztül is esett a próbán. Mehetett a királynıhöz szerelmeskedni. Nem sejtette
szegény, hogy miután szerelmeskedtek, megfojtják. Ezt a király nem mondta meg neki. De mást
elmondott.
− Mit? − türelmetlenkedett Jarvis.
− Azt, hogy amikor bemegy a szobába, és levetkıztetik a rabszolgaemberek, és a királynı nem
látja, mert ı a baldachin mögött van, meg kell kennie magát azzal a kenıccsel, amelyet ı, a király ad
neki, és amelyet boszorkányok és mágusok készítettek.
28
− Illatszerrel?
− Méreggel. A kenıcsben, Mr. Jarvis, nagyon erıs méreg volt. Rá kellett kennie.
− Mire? − tátotta el a száját Jarvis.
− Ezt a szót nem ejtheti ki a szájam.
− Ahá! − kapott észbe Jarvis. − És mi lett az izé vége?
− A királynı meghalt. Ott az ágyban. A rabszolgaember kitekerte a fiú nyakát, de a királynı
addigra már halott volt. Fogat szemért, szemet fogért!
− Fogat fogért, szemet szemért -javította ki ösztönösen Jarvis.
− Úgy is lehet mondani. A királynıt eltemették, és az angyalok ırzik a sírját.
Jarvis megcsóválta a fejét.
− Vajon miért szerették meg az angyalok annyira ezt a királynıt?
− Hát én azt bizony nem tudom, Mr. Jarvis − vonta meg a vállát Ibrahim. − Én csak azt akartam
mondani neked, hogy amióta Muhammad elmesélte nekem ezeket, nincs se éjjelem, se nappalom. Bár
megígértem lord Bad-mintonnak, hogy segítek nektek… inamba szállt a bátorságom. Érzem, hogy
valaminek történnie kell. Téged is figyelmeztetett az angyal…
− Meg is ölhetett volna − mondta kiszáradó torokkal Jarvis.
− Az biztos, de nem akart.
− Akkor mit akarhatott?
− Megijeszteni. Hogy takarodjál innen a fenébe.
− Miért éppen én?
− Hát azt nem tudom.
− És mit keresett itt Christie?
− İ nem volt itt, Mr. Jarvis. Csak éppen te azt hitted. İ is angyal volt.
− De miért éppen Christie-t… jelenítette meg elıttem, vagy mi a fene?
29
Ibrahim lehajtotta a fejét és hallgatott. Jarvis csak ekkor döbbent rá a lehetséges válaszra. A
fenyegetés Christie-vel kapcsolatos. Az angyal megfenyegette, hogy megöli Christie-t, ha nem
takarodik el a környékrıl.
 Nem is vette észre, hogy mikor állt fel, és mikor hagyta ott a tábortüzet. Arra sem emlékezett,
hogy elköszönt-e egyáltalán Ibrahimtól. Csak ment lehajtott fejjel a sátra felé, és egyre azon
töprengett, hogy valóban megbuggyant-e? Mert mi másnak tulajdoníthatná, hogy komolyan
foglalkozik olyasmikkel, amik a mesék és a legendák birodalmába tartoznak. Hova máshova
tartozhatnának a dzsin-nek, az angyalok, a gyilkos szexkirálynık − sıt sorozatgyilkos szexkirálynık!
− és a felborogatott ostromtornyok? Ostobaság!
De hát mégiscsak történt vele valami… Lehetetlen, hogy álmodta volna a történteket. Úgy össze
van verve a képe, mintha baseballütıvel verték volna pofán, és nem is egyszer. Talán el kellene
mondania Lord Badmintonnak, mielıtt az még elhúzná a csíkot, hogy valahol lenyúlhasson némi
alapítványi pénzt…
Amikor az emberi alak felmagasodott elıtte a holdfényben, hangosan felkiáltott. Azt hitte, ismét
az angyal jött el hozzá, hogy hülyére verje.
Pedig csak Murray volt, az ausztrál régész.
Jarvis megsimogatta a homlokát.
Egyben biztos volt.
Soha többé nem fog angyalokat hívó karácsonyi énekeket énekelni.
7
Úgy látszik, Murray is megijedhetett tıle, mert maga elé kapta mind a két kezét.
− Jézusom, ki az? Te vagy az, Jarvis?
30
− Én, hogy az ördög vigyen el… Mi a csodát keresel itt?
− Te mi a csodát keresel itt?
− A tábortőznél ücsörögtem. Ibrahimmal beszélgettem. Hát te?
Murray megsimogatta a homlokát.
− Én csak… sétálok.
Jarvis gyanakodva fürkészte az arcát.
− Sétálsz? Még soha nem láttalak éjszaka sétálni.
− Egyszerően… nem tudok elaludni − magyarázta Murray. − Csak hánykolódom az ágyamon…
de nem vagyok képes aludni.
− Meleg van − mondta Jarvis.
− Máskor is meleg volt. És én mindig jól aludtam. Most pedig már napok óta…
− Talán a samal. Ha fúj a szél, az arabok is rosszul alszanak.
− Hát én nem is tudom… Soha nem voltak alvásproblémáim. Hát neked?
Jarvis megvonta a vállát. Alvásproblémái neki se lennének, ha hagynák aludni.
− Ideges vagyok − panaszkodott tovább Murray. -Rettentıen ideges.
Jarvis felkapta a fejét.
− Mi hergelt fel?
− Ez az, hogy semmi. Semmi okom nincs rá.
− Látszólag.
− De hát mi a franc lehetne? Tudod, mikor éreztem ilyet utoljára?
− Na, mikor? − kérdezte Jarvis.
− Gyerekkoromban. Úgy juthattam csak el a házunktól az iskoláig, hogy végig kellett mennem
egy utcán, amelyben egy banda basáskodott. Ne gondolj semmi komolyra: amolyan gyerekbanda volt,
apró csínyeket hajtott csupán végre, többek között néha felpofozta az arra járó idegen
31
gyerekeket. Mivel nem tartoztam közéjük, gyakran nekem is kiosztottak egy-egy nyaklevest.
Minden reggel óriási gombóccal a torkomban ébredtem. Reszkettem a gondolattól, hogy már megint
be kell mennem abba az elátkozott utcába, és ha találkozom velük, el kell szenvednem megalázó
pofonjaikat. Hát valami ilyesmit érzek most is. Egyszerően rettegek valamitıl. Muris, mi?
Jarvis már-már azon volt, hogy elmeséli Murray-nek az angyallal történt találkozását, de abban
a pillanatban, ahogy elkezdte volna, felcsattant a sátrak között egy nıi hang.
− Hé! Murrray! Hol a fenében kószálsz? Megígérted, te nyomorult, hogy estére visszaadod a
térképeimet… hol vagy, te…
− A fenébe is! − csapott a homlokára Murray. − A végén még kardélre hány ez a bestia!
Megfordult és elvágtatott.
 Jarvis megvonta a vállát és bebújt a sátrába. Amikor lefeküdt, arra gondolt, hogy Murray
panaszkodik, pedig az a félelem, amit érez, az ı félelméhez képest arányaiban akkorka csupán, mint
egy halom kutyaszar a Himalája tövében. Ha rettegni valója van valakinek, akkor az ı. Jézusom, ha
Christie ismét bedugja a fejét a sátornyíláson…
Mély és nyugodt volt az álma.
Egészen addig, amíg valaki rá nem zuhant az ágyára.
8
Jarvis ordított volna, ahogy a száján kifér, de nem fért rajta ki semmi, mert az, aki rátámadt, a
szájára szorította a tenyerét. Még szerencse, hogy az orrát nem fogta be. Ka-pálódzott, rugdalódzott,
pedig sejtette, hogy nem bír az angyallal. Ha a szárnyas lény úgy akarja, simán megfojthatja. De azért
rugdalódzott becsületesen. Egészen addig, amíg nem hallotta Murray kétségbeesett hangját.
32
− A francba… ne ordíts már, te hülye! Én vagyok az, Murray.
Jarvis a tisztesség kedvéért rúgott még egyet, aztán feladta az ellenállását.
− Miért… támadtál rám? − nyögte. − Mit akarsz tılem?
− A fene se… támadt rád. Csak nekimentem az ágyadnak.
− Mit akarsz… tılem? − ismételte Jarvis. − És egyáltalán, hogy jöttél be?
− Nyitva volt az ajtó.
Jarvisnek eszébe jutott, hogy alighanem elfelejtette rá-kattintani a lakatot. Van úgy, hogy
elfelejti, de még soha nem volt baj belıle.
Murray leroskadt az ágya szélére.
− Még most is… remegek − nyögte. − Teljesen kivagyok, Jarvis.
Jarvis rátette a mutatóujját a pulzusára. Bıven százharminc felett járt. Ezalatt Murray úgy
lihegett, mintha maratonit futott volna a sivatagban.
− Nem tudsz aludni?
− Az a legkisebb… problémám.
− Akkor meg mi van?
− Azt hiszem… én megırültem, Jarvis.
Jarvis gyorsan felült az ágyán. Ennek már a fele sem tréfa. Érezte, hogy történt valami Murray-
vel, valami fontos, olyasmi, ami vele történt.
− Történt valami… ami…
− Történt − bólintott Murray.
− Micsoda?
− Nem fogod… elhinni. Kérlek, ne nézz hülyének, de meglátogatott Ella.
Jarvis elıl elfogyott a levegı, mintha ismét fojtogatták volna.
− Ella? Ki az az Ella?
− Ella Smith. Egy régi… osztálytársam.
33
− Biztos vagy benne?
− Hát persze, hogy biztos vagyok! Kinyitotta a sátram ajtaját, és addig szólongatott,
amíg fel nem ébredtem. Ez szörnyő… Jarvis.
Murray talán azt várta, hogy Jarvis megvigasztalja, és megpróbál valami magyarázatot
találni a történtekre, de Jarvis a tenyerébe temette az arcát.
− Hol tartózkodik ez az Ella… normális körülmények között? − kérdezte aztán tompa
hangon.
− Hát ez az, Jarvis, éppen ez az! − nyögte Murray.
− Mi az, hogy ez az? Murray nyelt egy nagyot.
− A temetıben tartózkodik, Jarvis. Tíz évvel ezelıtt meghalt. Én mondtam a
búcsúbeszédet a sírjánál.
Mély csend töltötte be a sátrat. Csupán egy kutya ugatott valahol messze, a táboron túl.
9
− Ez minden? − kérdezte bizonyos idı múlva felocsúdva a kábulatából Jarvis.
− Sajnos… nem, Jarvis − nyögte Murray.
 − Egy angyallal is találkoztál? Murray egyetlen ugrással talpon termett.
− Honnan… tudod?! Te is… benne… vagy?! Mit csináltok…ti…
Jarvis elkapta Murray karját és visszarántotta az ágyra.
− Fogd már be a szádat! A végén még felvered a többieket.
− Neked is… ellátta a bajodat?
− El − bólintott Jarvis.
− Engem… alaposan összevert.
Jarvis felkattintotta az elemlámpáját, és szemügyre
34
vette Murray-t. Csupán kisebb, vörös foltokat látott a bırén, amelyek rövid idı múlva szépen
megkékülnek majd.
− A szárnyával… ütött? − kérdezte, mintha csak egy közömbös, mindennapi kérdést tett volna
fel a kollégájának.
Murray bólintott.
− Tudod, min tőnıdöm, Jarvis?
− Hogy normálisak vagyunk-e?
− Pontosan.
− Ebben biztos lehetsz − mondta Jarvis, aki kezdett túlesni a krízisen.
− Te hiszel… a természetfelettiben? Úgy értem, kísértetekben, hazajáró lelkekben, a halálból
való visszatérésben?
− Nem − mondta határozottan Jarvis.
− Én sem. Én teljesen… materialista vagyok. Nem járok templomba, nem hiszek… az
angyalokban, ördögökben, sıt még Istenben sem hiszek. Vagyis… ha hiszek egyáltalán, akkor az egy
egészen másféle isten, mint amiben mások hisznek. Ez esetben pedig… vagy vizionálok, vagy kell
lennie valamiféle racionális magyarázatnak a történtekre.
− Úgy van − bólintott Jarvis.
− Te… mit gondolsz?
− Ugyanezt − mondta Jarvis. − Vagy szórakozik valaki velünk, vagy…
− Vagy?
− Kidobhatjuk az ablakon a materializmusunkat. Murray megsimogatta az arcát.
− Fáj a képem…,a bordáim…
− Ebbıl is látszik, hogy nem álmodtunk, és nem víziók gyötörtek bennünket.
− Hanem a… valóság?
Jarvis erre már nem válaszolt. Azért ı maga sem volt annyira biztos a dolgában.
35
− Akkor most… mi legyen, Jarvis? Te jóságos isten… én álmodom! Ez egyszerően nem lehet
igaz! Add, hogy felébredjek!
Valahogy azért csak visszatámolygott a sátrába. Jarvis is visszafeküdt az ágyába, és várta
Christie-t vagy az angyalt.
De egyik sem jött.
Akkor szundított csak el rövid idıre, amikor a kelı nap elsı sugarai vörösre festették a sivatag
homokját.
10
Délután három körül járhatott; a sivatag forró volt, mint egy fızıüst belseje. A régészek a
sátraikban heverésztek, aludni próbáltak, vagy egyszerően csak maguk elé bámultak. Még egy óra, és
hőlni kezd a levegı; akkor aztán újfent nekiállhatnak a munkának. Jarvis kinyitotta a sátorajtót, és a
földmunkások egymás mellé rakott kosarait nézegette. Ha feltornyozták volna ıket, akár egy kis
piramis is kikerekedhetett volna belılük.
Amikor Tyúk elkezdett kiáltozni, úgy megijedt, hogy majd leesett az ágyáról. Tyúk, azaz Miss
Amick éppen úgy kárált, mint egy igazi tyúk.
− Megvan, megvan! Megtaláltam!
Jarvis megcsóválta a fejét. Csoda lett volna, ha nem Tyúk találja meg.
Miss Amicket nem véletlen nevezték régészberkekben Tyúknak. Nem a kárálása miatt, bár
emiatt is kiérdemelte volna e nevet, hanem azért, mert esıben, sárban, a legagyat-forralóbb hıségben
is a kutatóárokban vagy az ásott gödrök között téblábolt, és megállás nélkül kapirgált, mint egy tyúk.
Egy igazi tyúk.
Jarvis Bartholomey nem elıször ásott Miss Amickkel, és a csodálói közé tartozott. Mégpedig
azért, mert Miss Amick mérhetetlen munkamániája ellenére sem betegedett
36
meg soha, nem kapott napszúrást, sem maláriát, sıt még hasmenést sem. Minden pocsolyában
megfürdött: még azokban is, amelyektıl még a bennszülöttek is undorodva fordultak el. Miss Amick
nem kellett sem krokodilnak, sem vízilónak, sem az élısködıknek − sıt a rossz nyelvek szerint, ha
felbukkant egy természetvédelmi területen, a felügyelık a ragadozó állatpopuláció tömeges
elvándorlását figyelhették meg. Miss Amick emellett mindent megtalált. Ha nem lettek volna fınökei,
ásatásvezetıi, az összes babért learathatta volna. Mivel azonban voltak, Miss Amick csak társai
csodálatát arathatta le.
A sátrakból kiáramlottak a régészek. Elöl természetesen Lord Badminton futott, kacsázva, mint
egy víziszárnyas. Jarvis futás közben érdekes akusztikai jelenséget figyelhetett meg. Amint a
dombocska felé futottak, nem hallott mást, csupán Miss Amick örömteli kiáltásait: Megtaláltam,
megtaláltam!
Ahogy a domb felé közeledtek a kiáltások, kórussá terebélyesedtek. Megtaláltuk, megtaláltuk!
Mire a dombhoz értek, a kórus ismét egyetlen hangra fogyott. Csakhogy ez a hang már nem Miss
Amické volt. Ez már Lord Badminton hangja volt. Megtaláltam, megtaláltam! Megtaláltam a palotát!
Nem akadt egyetlen tiltakozó sem, aki kijavította volna.
Jarvis futó pillantást vetett csupán a domb oldalára, de ez elég is volt neki ahhoz, hogy igazat
adjon Miss Amicknek vagy Lord Badmintonnak. A palotát tényleg megtalálták.
Lord Badminton elıvette a mőholdas telefonját, és nyomkodni kezdte a gombjait. Nem lehetett
kifogástalan a vétel, mert úgy ordított, hogy az ötven méterre kérıdzı tevék idegesen kapták fel a
fejüket.
− Jelentem, hogy megvan! Megtaláltam! Megvan az elsı kapuszárny.
Valóban megvolt.
37
11
Estére szabadították ki annyira, hogy mindannyian megcsodálhatták. Amikor az utolsó
homokszemet is leseperték róla, némán körülállták.
− Te jó isten! − ámuldozott megtörve az áhítatos csendet McKellen. − Én még
életemben nem láttam ilyen szépet.
− Kurva nagy kapu lehetett − bólintott Brynner.
− Ott van a másik is… már látszik a sarka.
− Majd holnap. Holnap is nap lesz.
− Hozzatok ide néhány lámpát.
A lámpák megérkeztek, nappali fénybe borítva a környéket.
− Ez nem kapuszárny − mondta ekkor Robinson, izgatottan beletúrva vörös hajába. −
Tuti, hogy nem az.
− Akkor mi?
− Emléktábla. Nézzétek csak… ez egy igazi emléktábla.
− De hát nincs rajta egyetlen bető sem.
− Lehet, hogy analfabétáknak emelték?
− A bejárat elıtt állhatott − tőnıdött Falk. − Különben nem megrázó, hogy nincs rajta
felirat. Ebben a korban felirat nélkül is emeltek emléktáblákat.
− Lehet, hogy mellette állt a magyarázó tábla.
− Talán azt is megtaláljuk.
− Majd holnap kiderül.
− Figyelitek ezt a nıt? − kérdezte a kis turcsi orrú Wagner egy trónuson ülı nıi alakra
bökve. − Ez a királynı. Az uralkodónı.
− Vajon ki lehet?
− Rá fogunk jönni. Ne türelmetlenkedjünk; lehet, hogy a homok alatt fekszik minden
magyarázat.
Az uralkodónı arca fényesen csillogott a hold és a lámpák fényében. Fején
drágakövekkel kirakott diadém ült.
38
Egyik orrcimpájában kerek valami látszott − minden bizonnyal igazgyöngy. Hogy is ne
lett volna diadalittas az arca, amikor az elıtte elvonuló embertömeg áhítattal vegyes
félelemmel nézett fel rá. Jarvis nem elıször látott már diadalmenet-ábrázolást, és uralkodót is
látott már a diadalmenetében gyönyörködni. Ez azonban valahogy más volt, mint a többi.
Murray Jarvisre kacsintgatott. Jarvis bólintott. Hogyne vette volna észre. Amint
szemügyre vette a diadalmenetet, azonnal feltőntek neki az angyalok. Szárnyas lények
haladtak a menet mellett, vagy szálldostak felette a levegıben. Jarvis nem tudta volna
megmondani, hogy ık is a menethez tartoznak-e, vagy csupán ott téblábolnak körülötte. De
nemcsak szárnyas angyalokat látott a felvonulók mellett, hanem szárnyas állatokat is.
Oroszlánokat például, kutyákat, és még ki tudja, mit nem.
− Kik ezek itt? − bökött a dombormüre Guzman. − Madarak?
− Inkább angyalok − mondta valaki.
− Emberfejő angyalok?
− Miért ne? A legendák szerint az angyaloknak is emberfejük van.
− No de legalább szép emberfejük. Ezek itt meg rondák.
− Az angyalok csak középkori képeken gyönyörőek, barátom. Ne feledjétek, hogy
Lucifer is angyal.
Jarvis ettıl kezdve már nem hallotta a lelkendezést. Tisztában volt vele, hogy társai
csupán a gızt engedik ki magukból a látszólag ostoba kiáltozással. Azt a gızt, amely a
monoton ásás hosszú napjai alatt gyülemlett fel bennük. Most, hogy bizonyosságot nyertek
róla: a légi felvételek nem hazudtak, és a kutatóárkok sem, így fejezik ki elégedett örömüket.
Érezte, hogy hirtelen jeges hidegség önti el a mellkasát^ és felfelé fut a torkán.
Jézusom! Az angyalok talán azt
39
akarják, hogy hagyják békén az embléktáblát…? Ezért fenyegették, sıt verték meg Murray-vel
együtt? De hát miért éppen ıket? Miért nem Lord Badmintont szúrták ki maguknak?
Másnap megtalálták a kettes számú emléktáblát, majd a palota alapjait is.
Arról viszont még fogalmuk sem volt, hogy ki lehet a palota hajdani úrnıje, a trónon ülı
uralkodónı.
12
Két hét múlva már sokkal többet tudtak. Tudták, hogy valaha hatalmas palota állt ezen a helyen:
még mezopotámiai méretekben is az.
− Mint egy futballpálya − csóválgatta a fejét Guzman, idegesen beletúrva ıszülı hajába. −
Vajon mi az ördögért kellett nekik ekkora épület?
− Hogyhogy mi az ördögért? − hökkent meg Wagner. − Mintha nem tudnád öregem, hogy a
monumentalitás a hatalom jelképe.
Ezen aztán el is vitatkozgattak egy darabig. Egészen addig, amíg Miss Amick, a Tyúk hangja
vissza nem térítette ıket a való világba.
− Találtam valamit! Találtam valamit!
Mintha trombita szólalt volna meg. Mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és igyekezett
Miss Amick közelébe kerülni. A fınök, Lord Badminton is kiugrott a sátrából, amelyet a feltárt alapok
mellé veretett fel, és izgatottan emelte a szájához a tenyerét.
− Mit talál… tünk?
Miss Amick elégedetten kapirgált egy gödörben. Amikor lenéztek rá − mint társai a mélyen a
gödör fenékén dolgozó sírásóra −, felmosolygott rájuk.
− Egy koponyát… és egy hozzá tartozó csontvázat is.
40
Úgy megdermedtek, mintha hirtelen beköszöntött volna a tél. Hogyne lepıdtek volna meg,
amikor az ásatás kezdete óta egyetlen valamirevaló csontot sem találtak, néhány birkacsontot kivéve.
Ebbıl aztán mindenféle következtetéseket vontak le, amelyek ebben a pillanatban érvényüket is
veszítették.
Lord Badminton nem törıdve élesre vasalt nadrágja épségével, letérdelt a gödör mellé.
− Milyen koponya… Miss Amick?
Miss Amick hallgatott egy kicsit, aztán megszólalt.
− Emberi koponya. És a csontváz is emberé.
− Biztos benne?
− Holtbiztos.
Lord Badminton éppen hozzákészülıdött, hogy halálmegvetı bátorsággal lemásszon Miss
Amick mellé a gödör fenekére, ám ekkor Miss Amick nagyot kiáltott.
− Még egy!
− Mi még egy? − bömbölt le valaki a mélybe.
− Még egy… koponya. Itt is van egy… Sok koponya… sok csontváz.
Lord Badminton mélyen beszívta a levegıt, aztán rátette a lábát a gödörbe levezetı létra
legfelsı fokára.
13
Este valamennyien a tábortőz mellett ücsörögtek, amelyet a munkások gyújtottak nekik. Lord
Badminton is közöttük ült fejét felhúzott térdén nyugtatva. Bár nemigen kedvelte az olyan populáris
tevékenységeket, mint például a tőz bámulása, ez az este azonban kivételt képezett. A tőz ezúttal
csupán kellékül szolgált ahhoz, hogy néhány fontos dologról szót ejtsenek. Például a csontvázak
ügyérıl is.
− Szóval − folytatta megkezdett beszámolóját Miss Amick −, totál véletlen volt, hogy
belebotlottam. Az alapot
41
ástam éppen, amikor egyszer csak, hipp-hopp, ott termett a kezemben egy koponya.
Mintha beletolta volna valaki.
− A te esetedben nincs véletlen − morgott Brynner.
− Hogyhogy? − kapta fel a fejét Miss Amick.
− Te egy irányított robot vagy, drágám.
− Kööösz − húzta el a száját Miss Amick. − És ki a fene irányít, ha szabad kérdeznem?
− Feltehetıen a régészet istene.
− Van ilyen?
− Biztos, hogy van, legfeljebb nem ismerjük a nevét. Lord Badminton rosszalló
szemöldökráncolás közepette emelte fel a fejét.
− Jól van kérem, az a fontos, hogy megtaláltuk. Ön szerint, micsoda ez itt, Miss Amick?
Temetı?
Miss Amick biccentett.
− Bizonyos értelemben, kétségtelen.
− És más értelemben?
− Kút − mondta Miss Amick. − Mr. Guzman tanúsíthatja.
− Ja − mondta Guzman. − Megtaláltuk a falait. Széles kút… és jó mély is.
− Azt akarja mondani, hogy mind az ötven ember, akiknek a csontjait megtaláltuk,
beleesett a kútba? Vizet húztak, a vödörért nyúltak, és csak úgy beleestek?
− Ebben a kútban soha nem volt víz − rázta meg a fejét Miss Amick. − Nem arra
használták, amire a kutakat általában.
− Akkor mi ez?
− Dögkút − mondta Miss Amick. − Nem találok rá kifejezıbb megjelölést.
− Dögkút? − tátotta el a száját Lord Badminton. − Az meg mi a nyavalya?
− Ebbe dobálták a halottakat − sóhajtotta Miss Amick. − Pontosabban szólva…
bizonyos halottakat ebbe dobáltak bele.
42
− Hogy érti azt, hogy bizonyos halottakat?
 − Errıl talán Petra tudna többet mondani.
Mrs. Petra Dick olyan szıke volt, mintha a legtömé-nyebb szıkenıs viccekbıl lépett
volna elı. Hosszú, szıke haját lófarokba fogta, telt keblei majd kiugrottak vékony blúzából.
Jarvis, bár amióta Christie lelépett, semlegesne-münek érezte magát, mégiscsak feltette
magának a kérdést: hogy a fenébe tud ez az asszony egyáltalán járni abban a szők nadrágban,
amelyet valamilyen varázslat segítségével reggelente magára ölt?
Mrs. Dick felállt, hogy mindenki megcsodálhassa lófarkát, szép vonalú kebleit, szők
nadrágját. Aztán álmodozó, egészen szıkenıs hangján beszélni kezdett.
Bár a hangja valóban hagyott némi kívánnivalót maga után − álmosnak és unottnak tőnt
−, amit mondott, arra piszokul oda kellet figyelni. Jarvis valamiért biztos volt benne, hogy
Mrs. Dicknek több esze van, mint három kis ország három tudományos akadémiájának
együttvéve.
− Valóban dögkút − erısítette meg Petra Dick Miss Amick szavait. − Bár ha
stílusosabbak akarunk lenni, azt is mondhatjuk, hogy temetkezési hely. Speciális temetı.
− Hm. És mi a speciális benne? − kérdezte Lord Bad-minton, aki alighanem az egész
csapatból egyedül volt tökéletesen tisztában Mrs. Dick szellemi képességeivel.
Mrs. Dick kicsit lejjebb húzta a blúzát, pedig amióta feltápászkodott ültébıl, nem
csúszott az feljebb egy millimétert sem.
− A csontvázak vizsgálata alapján arra a következtetésre jutottam, hogy életükben
valamennyien férfiak voltak. Viszonylag fiatal férfiak. Különben a csontok rendkívül épek a
száraz talajnak köszönhetıen. Úgy gondolom, hogy egyikük sem lehetett harminc évnél
idısebb − a fogaik legalábbis azt mutatják. Mármint a fogaik állapota.
− Gondolja, hogy csatában haltak meg? Mrs. Dick megrázta a fejét.
43
− Nem gondolom. A csontok nem utalnak arra, hogy csatában vesztették volna életüket.
Szerintem itt haltak meg valamennyien.
− Itt… a palotában?
− Minden bizonnyal.
− Járvány − találgatta Wagner. − Járvány áldozatait temethették ide.
− Csak férfiakat?
− Lehet, hogy a nıket és a gyerekeket máshová temették. Nem ismerjük az akkori temetkezési
szokásokat.
− Mikoriakat?
− Rövidesen meg fogjuk tudni. Valószínőleg a harmadik évezred közepe tájáról valók, biztosat
csak a radiocar-bon vizsgálatok után mondhatunk.
− Ezeket a férfiakat megölték − mondta ekkor Mrs. Dick.
Lord Badminton értetlenül nézett rá.
− Megölték? Hisz épp az imént állította, hogy nincsenek a csontjaikon sérülések.
− Lehet, hogy rosszul fejeztem ki magam. A koponyájukon nincsenek. Márpedig az egészen
furcsa lenne, ha valóban csatában haltak volna meg. Sıt sem a karjukon, sem a lábukon, sem a
bordáikon nincsenek erıszakos nyomok.
− Akkor meg hol az ördögben vannak?
− A gerincükön − mondta Mrs. Dick.
− Tessék?
− Eltörték a hátgerincüket.
− Te jó isten! − morogta Robinson. − Ezeket a fickókat feláldozták!
− Nagyon is lehetséges − bólintott Mrs. Dick.
− Érthetetlen − dünnyögte McKellen.
− Mi az érthetetlen?
− Az, hogy miért a palotában dobálták be egy kútba ıket? Miért nem vitték ki a palotából?
44
− Ki ismerheti az akkori rítusokat? Hiszen még azt sem tudjuk, miféle isteneik voltak.
Senki nem vette észre az általános tanakodásban, hogy Jarvis magába roskadva hallgat.
 Akárcsak a végtelen sivatag körülöttük.
14
Ezen az éjszakán Jarvis ismét csak álmot látott. Bár ezúttal nem ment ki a sátrából, nem is jött
be hozzá senki, mégis mozgalmasan teltek az éji órái. Reggel aztán úgy ébredt, mintha egész éjszaka
buckáról buckára ugrándozott volna.
Amikor felébredt és lelógatta az ágyról a lábát, úgy érezte, mindennek vége. Parafadugó, amely
ott hánykolódik a természetfeletti felszínén. Olyasmi történik vele, amit nem tud megmagyarázni
magának. De hogy nem hülye, azt Murray szavai is igazolják.
Elırehajolt és a tenyerébe temette az arcát. Hogy is volt csak? Álmában kiment a sátrából,
odament az emléktáblához, és addig nézte − akarata ellenére −, amíg a kıtábla meg nem elevenedett.
Az apró figurák izegni-mozogni kezdtek, majd elindultak. Talán még a menet kiáltozását is hallotta −
bár ebben azért nem volt annyira biztos. Hirtelen megváltozott a kép − mintha mozivászon vagy
televíziós képernyı elıtt állt volna −, s megpillantotta a hajdani palota nagytermét. Benne a
baldachinos ágyat, a meztelen királynıt, a kiválasztott, ugyancsak mezítelen férfit, a lapuló rabszolgát,
hallotta az elégedett sikolyokat, majd reccsent valami. A rabszolga eltörte a férfi gerincét.
Ezután egy másik termet látott, amely az elızıbıl nyílott. Ennek a sarkában is állt valami −
magas kávájú, deszkalappal befedett kút. A kút fedelét vastag bársony borította. A rabszolga áthúzta a
holttestet az elızı terembıl, és két hajlongó segítıje támogatásával belehajította a kútba.
45
Többre nem emlékszik. Arra sem, hogy milyenek voltak a termek, volt-e bennük
például bútor, ha volt, milyen volt, hogy voltak öltözve a rabszolgák… ezekre egyáltalán nem
emlékezett. És az arcukra sem. Egyedül csak a megölt, meztelen férfi arcára.
Arra pedig jobb lett volna nem emlékeznie.
A megölt, mezítelen fiatalember arca ugyanis Lord Bad-minton arca volt.
Másképpen mondva, álmában a szexrabszolgává lefokozott Lord Badmintont ölték meg
− több ezer évvel ezelıtt − azon a helyen, és hajították be a holttestét a dög-kútba.
Megütögette a halántékát és sápadtan nézett maga elé.
Úristen! Most mit csináljon?
Még szerencse, hogy rajta kívül nem látta senki ezt az undorító álmot.
Pedig dehogynem látta.
15
Jarvis ezen a délelıttön azt vette észre, hogy mintha Mur-ray kerülné. Akárhányszor
csak megközelítette, Murray igyekezett elhúzódni elıle. Jarvis biztos volt benne, hogy
szándékosan teszi. Ennek pedig jelentenie kell valamit.
Röviddel dél elıtt azért sikerült elcsípnie. Murray az egyik kutatóárok mellett térdelt,
amikor odatérdelt mellé. Murray tett ugyan némi bátortalan kísérletet a lelépésre, de Jarvis
elkapta a könyökét.
− Beszélni akarok veled, Parcival − mondta ellentmondást nem tőrı hangon.
Murray sóhajtott, és nem ellenkezett. Felállt, leporolta a térdét, aztán Jarvisra nézett.
− Hol?
− Menjünk kicsit odébb.
46
Kicsit odébb mentek. Senkinek nem tőnt fel, hogy ott állnak egy árok mellett és beszélgetnek.
− Mi a helyzet, Parcival? − kérdezte Jarvis, mintha csak az egészségi állapota felıl érdeklıdne.
Valójában persze az is történt.
− Mi lenne? − kérdezett vissza szőkszavúan Murray.
− Történt valami az elmúlt éjszakán, ami… tudod…? Murray gyorsan és határozottan, ezért
Jarvis számára
rettentıen gyanúsan megrázta a fejét.
− Nem, Jarvis.
− Semmi?
− Semmi.
 Szavaiból sütött a hazugság.
− Akkor… elmesélek neked valamit.
Lehajtott fejjel, hogy még a szája mozgása se lehessen az árulója, néhány szóval elmesélte
Murraynek az álmát.
Még a felénél sem tartott, amikor Murray lecsüccsent a homokra, és úgy meresztette rá a
szemét, mintha életében elıször látna homokot.
Jarvis gyorsan mellé csüccsent. Murray arcáról szakadt a veríték.
− Én is… − nyögte, egyfolytában a homokot bámulva. − Én is.
− Te is ugyanezt láttad?
− Én… is.
− A te álmodban… kit öltek meg?
− Az enyémben is Lord Badmintont.
− Mit csináljunk, Parcival?
− Fogalmam sincs róla, Jarvis. Halvány fogalmam sincs róla.
Ezért aztán nem is csináltak semmit.
47
16
Mielıtt Jarvis elaludt volna, ismét csak Murray dugta be a fejét az ajtónyíláson.
− Ébren vagy még, Jarvis?
− Hála istennek, igen.
Murray képe nyugtalan volt, mint az utóbbi idıben általában.
− Bejöhetek?
− Gyere.
Murray bejött, és leroskadt az egyik tábori székre.
− Nézd meg a képem, Jarvis.
Jarvis sóhajtott és felkattintotta az elemlámpáját. Mintha kísértetet látott volna. Jarvis bıre
hullasápadt volt az éles fényben, mintha a sírjából kelt volna ki.
− Látod?
Jarvis látta, Murray arca éppen olyan foltos volt, mint az övé, amikor lefekvés elıtt belenézett a
tükörbe.
− Mit nézzek rajta?
− A foltokat. Csupa kék és zöld az egész.
− Azt mondtad, megvert az angyal, nem?
− De akkor nem maradtak rajtam ekkora foltok, Jarvis! Tudod, mit gondolok én?
Jarvis sóhajtott. Murray felvinnyogott.
− Ezek… hullafoltok, Jarvis! Jarvis felült az ágyán.
− Te megbolondultál!
− Mi más lehetne? − nyögte Murray. − Istenem, mi más lehetne? Mi már… nem élünk, Jarvis.
− Hogyhogy nem élünk?
− Úgy, hogy meghaltunk. Megölt bennünket az angyal!
− Ostobaság! Nyugodj meg.
Murray azonban nem nyugodott meg. Akaratlanul is fel-
48
jebb tekerte a hangerıt, így Jarvis már attól tartott, hogy felébrednek tıle a szomszédos
sátrakban.
− Tudod, mik vagyunk mi, Jarvis?
− Kérlek, Parcival…
− Zombik, Jarvis. Élıhalottak. Azt hisszük, hogy normális, élı emberek vagyunk; hát egy szart!
Mi már egy másik világhoz tartozunk!
Jarvis a homlokához kapott, és letörölte róla a verítéket. − Istenem, én aztán tényleg bediliztem,
ez a hülye Murray meg még csak ront a dolgon.
− Megölt bennünket az angyal! − kiáltozta Murray ide-oda futkosva a sátorfalak között. −
Megölt az angyal!
Jarvis el akarta kapni, de Murray nem hagyta magát. Ordított, és ki akarta rántani a karját Jarvis
kezébıl. Jarvis éppen arra készült, hogy lekeverjen neki egy-két jókora magához térítı pofont, de erre
már nem volt szüksége. Érezte, hogy Murray ellenkezése megtörik, és a karjába omlik.
Murray elájult.
17
Ward doktor kihúzta a fülébıl a sztetoszkópja végét és széttárta a karját.
− Túlpörgette magát − mondta. − Mást nem tudok mondani.
− De hát mi a fenével? − értetlenkedett Lord Bad-minton, aki az éjszakai óra ellenére
dohánybarna házika-bátot, fényes lakkpapucsot és ugyancsak dohánybarna barettet viselt. − Hiszen
még nem is csináltunk semmit.
− Hja, a klíma − legyintett a doktor. − Gyorsan változnak a frontok. A nagy ásásban észre sem
vesszük ıket, ık viszont nem hagyják, hogy megfeledkezzünk róluk.
Jarvis komor képpel állt Murray ágya mellett. Murray
49
arca tiszta volt, mintha soha nem is lettek volna rajta kék foltok. Akárcsak az övén.
Amíg Murray a sátrában feküdt, ı pedig Ward doktor után rohangált, valaki eltüntette a
foltokat az arcukról.
Lord Badminton felettébb idegesnek tőnt, pedig úgy általában nemigen szokta felizgatni
magát. Egyszer fordult csak elı, hogy egy Jarvisszel folytatott vitája során felrántotta a
szemöldökét. Igaz, akkor viszont jó magasra. De még akkor is magabiztosnak és
határozottnak mutatkozott. Ezúttal viszont többször is idegesen meghúzogatta a bajuszát, és
tétován a vállához nyúlt, mintha azt ellenırizné, hogy nem esik-e le róla nem létezı parolija.
Jarvis éppen csendesen le akart lépni, amikor is Lord Badminton elkapta a doktor karját.
− Mr. Ward… Lenne szíves, kérem?
Ward bólintott és Lord Badminton nyomában kilépett a sátorból.
Jarvis megvárta, amíg elnyeli ıket az éjszaka, aztán ı maga is elhagyta Murray sátrát.
Arra gondolt, hogy Lord Badminton bizonyára magához invitálta a doktort, ezért lassított egy
kicsit, hogy zavartalanul elérhessék a céljukat. Amikor aztán úgy gondolta, hogy azok ketten
már Lord Badminton sátrában vannak, folytatta az útját.
Csak akkor torpant meg, amikor hirtelen ott látta maga elıtt a két férfit. Nem tehetett
egyebet, minthogy a homokra lapult.
− Valami… szokatlan történik velem, doktor − hallotta Lord Badminton panaszkodó
hangját. − Elıször is, rosszul alszom.
− Hát, ha ez vigasztalja magát, én sem alszom valami jól − mondta az orvos.
− Baromságokat álmodom − panaszkodott tovább a fınök.
− Hm. Például miket?
− Nehéz ezt… elmondani. Valahogy… odaképzelem
50
magam abba a világba… amelyrıl ıszintén szólva még azt sem tudjuk pontosan, hogy mikor
volt. A doktor hangja szinte simogatott.
− Hogyhogy odaképzeli magát?
− Mintha benne lennék. A palotában. Én is ott élek köztük.
− És kicsoda ön, ha szabad kérdeznem?
− Erre nem tudok pontos választ adni. Ahhoz túlságosan is zavaros minden. De én is ott élek.
És… Petra is.
− Mrs. Dick?
− Ne nevessen ki, de ı is.
− Eszem ágában sincs kinevetni önt, Lord Badminton. De meg kell kérdeznem… ne nehezteljen
meg érte… érez ön valamit Mrs. Dick iránt?
− A fenébe is, dehogyis érzek! − csattant fel Lord Badminton hangja. − Szép nı, meg minden,
talán túlságosan is szép, és túlságosan is kívánatos egy ilyen zömmel férfiakból álló
régészközösségben − ezen már magam is elgondolkodtam −, csakhogy Mrs. Dick a legjobb a
szakmában, szükségem van rá. Különben semmit sem érzek iránta. Ezt a legıszintébben mondom
önnek, doktor.
− És tudat alatt?
 Lord Badminton felhorkant.
− Maga kérdi tılem? Ki a fene tudja, mi van a tudata alatt? Senki sem tudja. Éppen azért van a
tudatunk alatt, hogy ne tudjunk róla. Hátha az is ott van a tudatom alatt, hogy az anyámba voltam
szerelmes − legalábbis Mr. Freud bizonyára ezt állítaná. Arra viszont akár meg is esküszöm, hogy
Petra Dick számomra kolléga, semmi más. És soha nem is gondoltam rá másképpen.
− Jól van, Lord Badminton, csak megkérdeztem -nyugtatta Ward doktor. − Elıfordul, hogy
olyan valaki is befurakodik az álmainkba, akinek nincs ott semmi helye.
− Az én álmaimban senkinek semmi helye!
51
A doktor elnevette magát.
− Ó, hát azért ez nem így megy. Az álmainknak nem parancsolhatunk. Néha olyanok is
megjelennek bennük, akik közömbösek számunkra. Húsz éve már nem is gondoltunk rájuk,
elfelejtettük ıket, azt sem tudjuk, hogy egyáltalán élnek-e még, aztán egyszer csak hipp-hopp,
felbukkannak az álmunkban. Ki tudja megmagyarázni, miért? És… végül is, mit csinált Mrs. Dick az
álmában?
Lord Badminton hallgatott, majd mint vulkánból a láva, tört ki belıle a sértettség.
− Parancsolgatott nekem.
Jarvis érezte, hogy a doktor nagy erıfeszítéssel próbálja meg visszafojtani a nevetését.
− Iga… zán?
− Utasított. És én tudtam, hogy végre kell hajtanom az utasítását, mert… mert…
− Mert?
− Mert megöl.
Rövid, meglepett csend következett. Majd a doktor hangja.
− Megöli? És mi volt az az… utasítás?
− Hogy én öljek meg… másokat. A doktor megköszörülte a torkát.
− Kiket?
− Arra nem emlékszem. De arra igen, hogy vittem valakit a vállamon.
− Valakit?
Most Lord Badminton köszörülte meg a torkát.
− Egy hullát. Akit… feltehetıen én öltem meg.
− Hát… ez valóban elég nyomasztó álom lehetett -morogta immár komolyra váltva a doktor.
Valószínőleg megérezte, hogy egy ponton túl már nincs helye a tréfás megjegyzéseknek. − Ezzel
vége?
Lord Badmintonból dühösen robbant ki a szó.
− Dehogy van vége!
52

18
Jarvis Bartholomey-ben, ha finoman fogalmazunk is, ellentétes érzelmek dúltak. Egyrészt
jólneveltsége tiltotta, hogy kihallgassa mások beszélgetését, ugyanakkor úgy érezte, ha mégiscsak
kihallgatja, olyan információkhoz juthat, amelyek igen fontosak lehetnek jövendı sorsukat illetıen.
Mert abban immár biztos volt, hogy ami itt történik, az messze meghaladja a józan ész határát. Ha
pedig ez így van, akkor az is megtörténhet, hogy olyan események küszöbén állnak, amelyekrıl nem
ártana már azok beköszönte elıtt megtudni valamit.
− Történt még egyéb is? − kérdezte tettetett közömbösséggel a doktor.
− Történt − mondta Lord Badminton. − Illetve, csak azt álmodtam, hogy történt. Illetve… az
ördög se tudja.
− Hm. És mi volt az?
− Nem voltam képes beledobni a kútba a hullát. A doktor hangja furcsán megbicsaklott.
− Nem volt… képes?
− Nem.
− És… miért nem?
− Mert beleakadt a lába a kút kávájába. Hajítottam volna, de nem tudtam. A hulla a kút mellé
esett.
− Az álom-hulla − javította ki a doktor.
− Legyen álom-hulla. Mindenesetre mellé esett. Én megpróbáltam felemelni, de akkor hozzám
lépett egy fickó.
− Milyen fickó?
− Olyan munkafelügyelıféle. Merthogy a hullahajigá-lás is munka, ha nem tudná.
− Hm. Hogy nézett ki az az ember?
− Hogy nézett ki? Valami csúcsos süveg vagy mi a fene volt a fején. De a lényeg: egy baromi
nagy korbácsot szorongatott a kezében. Vízilóbır korbácsot.
53
− Honnan tudja?
− Láttam már eleget, nem egyet a saját kezemmel ástam ki. Szóval, a csúcsos süveges
ellökött a halottól… Egy másik fickó hajította be végül is a kútba. Engem meg odaintett
magához. Már nem emlékszem, hogyan mentem oda hozzá, de odamentem. İ pedig a
korbáccsal ráhúzott a vállamra. Elıbb az egyikre, aztán a másikra.
− Fájt? − kérdezte résztvevın a doktor.
− Erre sem emlékszem, de biztos nem tőnt simogatás-nak. Reggel azonban rohadtul
sajgott.
− Almában reggel?
− Valódi reggel. A mai reggel. A doktor meghökkent.
− Na várjon csak, várjon! Maga azt állítja, hogy azok a korbácsütések, melyeket
álmában kapott… reggel, valódi ébredése után fájtak önnek?
− Úgy van. Ezt állítom.
− Ez nem lehet más, mint valami poszttraumás…
− Semmi poszttraumás − intette le Lord Badminton. -Tényleg fáj a vállam.
− Csak úgy képzeli. Vagy ha valóban fáj… bizonyára reumás fájdalom lehet.
− Reumás fájdalom? − kételkedett Lord Badminton.
− Ha mindkét oldalon fáj a válla…
− Nézzen csak ide, doktor.
Jarvis majdnem felemelkedett a homokról, hogy ı is láthassa, amit Lord Badminton
Ward doktornak mutat, de még idejében meggondolta magát. Szép kis alaknak tartanák, ha
kiderülne, hogy kihallgatta bizalmas beszélgetésüket. Ezért aztán a homokon maradt, csak a
fejét emelgette, mint a kíváncsi gyík.
− Látja? − kérdezte Lord Badminton.
− Várjon egy kicsit… Azonnal odavilágítok a zseblámpámmal. Jézusom! Mi a fene ez?
54
− Azt hiszem, nem árulok el titkot, ha azt állítom, hogy egy kék csík − mondta
szarkasztikusan Lord Badminton.
− Ez… lehetetlen!
− Látja vagy nem látja?
− Persze hogy látom, de akkor is lehetetlen.
− Nézze meg a másikat is, hátha ettıl majd megváltozik a véleménye.
Ismét rövid csend következett. Aztán a doktor elképedt hangja.
− Uramisten! Egy másik csík!
− Az elsı ikertestvére. De nem is lehetne másképp, hiszen az a féreg egyforma erıvel
ütött rám. Bizonyára jól kitanulta a szakmáját. Nos, mi a véleménye, doktor?
− Két véleményem van, Lord Badminton − mondta lassan, némi szünet után Ward
doktor. − Az egyik materialista, ha szabad így mondanom. Önnel történt valami az éjszaka, de
nem álmában, hanem a valóságban − mondjuk, beleütötte valamibe mindkét vállát, vagy
megcsípte egy rovar vagy efféle − és attól származnak ezek a csíkok, s mivel fájdalmat érzett
alvás közben, valahogy álmában megjelenítette a fájdalom elképzelt okát. Ismétlem: ez a
materialista véleményem.
− Hm. És a nem materialista?
− Ez már sokkal rövidebb.
 − Éspedig?
− Ha nem ez történt, akkor az isten irgalmazzon nekünk, Lord Badminton!
19
Néhány nappal késıbb a szokásos háromnaponkénti munkaértekezleten az újabban
álmatlanságban szenvedı Jarvis meglepı bejelentést tett. Ennek a megalapozásához az
55
kellett, hogy három-négy éjszakán át egészen reggelig tanulmányozhassa a rendelkezésre álló
légi felvételeket.
Amint belépett a nagysátorba, azonnal észrevette a falon az újonnan készített térképet. Jól
látszottak rajta a hét méter vastag külsı falak vonalai; a köztük lévı, árkokkal szabdalt senki földje; a
második, majd a harmadik, ugyancsak jó hét méter vastag fal; aztán meg a falak határolta település.
Lord Badminton, hogy megkönnyítse a falak közötti tájékozódást, égtájak szerint négy részre
osztotta a várost. A palota a déli városrészben volt; az északiban egy templom alapjának a körvonalai
látszottak. Jarvisnek fogalma sem volt róla, hányan lakhattak annak idején a falak között, de jó néhány
ezerre becsülte a számukat. Ahogy a város kesze-kusza utcasorait nézegette, ismét csak felötlött benne
a kétely, hogy vajon hogy az ördögben volt képes az emberiség, amely idıszámításunk kezdete elıtt jó
tízezer évvel még barlangokban vagy cölöpházakban, kisebb közösségekben a túléléséért harcolt,
történelmileg igen rövid idı alatt − néhány ezer évrıl van csupán szó! − ilyen magas fejlettségi szintre
jutni? Vajon kizárólag csak a letelepedett életmódnak, az állattartás és növénytermesztés
meghonosodásának köszönhetı népességrobbanás okozta volna ezt a nagy ívü fejlıdést? Ha meg nem
kizárólag ezek, akkor mi a fene még? Jarvis természetesen elutasította azt a csábító feltételezést, hogy
földönkívüli erık − mondjuk ufonauták − avatkoztak volna be az emberiség történetébe, és ismertették
volna meg túlélésért harcoló ıseinket olyan szellemi és materiális technikákkal, amelyek felhasználása
az egekbe repítette ıket − persze csak képletesen kifejezve. De hát mégiscsak kellett valaminek
történnie, ami ezt a pokolian gyors fejlıdést elıidézte…
Például itt is. Hiába volt az ısidıkben virágzóan termı ez a vidék, ha hiányoztak a
megmőveléséhez szükséges technikák és a lakosság szervezettsége. Vajon honnan jöttek ide a
lakosok? Talán a hegyekbıl ereszkedtek alá?
56
Igen, a hegyek. A két, furcsa formájú hegy látványa már ideérkezésekor felkeltette Jarvis
figyelmét. Mintha egy angyal − akkor még nem is sejtette, milyen fontos lesz késıbb számára ez a
lény − erre repült volna, hóna alatt a két monumentális sziklatömbbel, és csak úgy szórakozásból, vagy
mert még ı is elfáradt az irdatlan súly cipelésében, leejtette ıket. Ide, a zöld mezı közepére. Merthogy
innentıl kezdve cirka kétszáz kilométeren át csak apró dombok találhatók, hozzájuk hasonló hegy
egyetlen egy sem. Ha meg nem angyal pottyantotta le ıket, akkor csak a földkéreg mozgásának
iszonytató ereje formázhatta mind a kettıt.
A várost rejtı domb éppen a két hegy között helyezkedett el. Jarvis csak úgy szórakozásból
megbecsülte a hegyek távolságát, és arra az akkor még nem különösebben meglepı eredményre jutott,
hogy a domb éppen olyan távolságra fekszik az egyik hegytıl, mint a másiktól. Csak úgy tréfából
felötlött a fejében, hogy vajon nem szándékosan mérte-e így ki valaki? De hát mi értelme lett volna
ennek? Az ókori városok általában nem úgy születnek, hogy megjelenik valaki egy zöld mezı közepén
mérıléccel a hóna alatt, megnézi a környezı hegyeket, völgyeket, erdıket, és mérılécével méricskélve
meghatározza a jövendı város helyét. Ó, nem! A városok létrejöttének a helyét általában másféle okok
határozzák meg. Például a víz. Van-e a közelben folyó vagy patak; lehet-e kutakat fúrni; lehet-e
biztonságos falakat építeni, és a többi, és a többi. Azonkívül a városok szeretnek dombra települni.
Egy dombot mindig könnyebben meg lehet védeni, mint egy völgyet.
Ezen a reggelen maga Lord Badminton ismertette a legújabb eredményeket. Az elmúlt héten
újabb dombormüvek-re leltek, sajnos egyetlen megveszekedett ékjeiét sem találtak ugyanakkor rajtuk.
Ez persze nem jelenti azt, hogy nem is fognak. Feltételezése szerint még több tábla is rejtızik a
kiásandó romok között, és ha csak egy kis szerencséjük is van, rábukkanhatnak valamilyen feliratra,
57
amelynek a segítségével azonosítani lehetne a települést. Lord Badminton nem
kételkedett benne, hogy az eddig feltárt mezopotámiai anyagban biztosan van utalás az elıttük
fekvı romvárosra − ahhoz túlságosan is nagy, hogy hallgasson róla a történelem − csak éppen
azonosítani kell egy névvel. Egy ilyen jelentıs, dombra épült város nem maradhatott rejtve
évezredeken át. Ha legalább egy zikkurat rejtızne valahol a homok alatt…
Lord Badmintonnak volt magyarázata rá, hogy miért nincs zikkurat a városban.
Jarvisnek viszont már a kezdet kezdetén is túl bonyolultnak tőnt Lord Badminton politikai és
gazdaságtörténeti fejtegetése. Esze ágában sem volt elhinni, hogy azért hiányzik belıle a
zikkurat, mert a gazdasági viszonyok így meg úgy. Ha nincs, akkor más miatt nincs.
Arra gondolt, hogy néha bizony elıfordul, hogy majd kiszúrja valami az ember szemét,
és mégsem veszi észre. Ott van az orra elıtt, de képtelen felfedezni. Hogy miért? Mert az
agya egyszerően nem készült fel a befogadására. Hiába fedezi fel a szem, ha a belıle kiinduló
információkat nem fogadja be az agy.
Lord Badminton roppant unalmas elıadó volt. Jarvisnek némi elismeréssel kellett
beismernie, hogy életében nem találkozott még elıadóval, aki olyan sótlanul tudta volna
egymás után főzni szürke, hangsúlytalan szavait, mint Lord Badminton. Mintha velük együtt
álomport is fújt volna a levegıbe. Aki hallgatta, egyszer csak azt vette észre, hogy megindul a
feje elıre − ha egyáltalán észrevette. Megtörtént, hogy valaki Lord Badminton tizedik
mondata után már leesett a székérıl, és talán ott is maradt volna a munkaértekezlet végéig, ha
segítıkész kollégái vissza nem ültetik a helyére.
Lord Badminton ezen a délelıttön sem brillírozott. Kijelölte a következı három napi
munkát, aztán ismét − mint minden alkalommal − ködös fejtegetésekbe bocsátkozott az
zikkurat hiányával kapcsolatban.
58
A legtöbben meg se hallották, amikor Jarvis felemelte a kezét, és anélkül, hogy szót kapott
volna, megszakította az elıadást.
− Volt.
Lord Badminton feltolta a szemüvegét az orra hegyérıl a szemére, és meghökkenve nézett a
vele szemben ülı régészekre.
− Kérem?
− Volt − ismételte meg Jarvis. De ezúttal már nem emelte fel a kezét.
− Mi volt? − kérdezte meghökkenve Lord Badminton. − És ki az, kérem?
Jarvis szó nélkül felállt.
− Maga az, Jarvis? − kérdezte a meghökkent Lord Badminton.
− Én vagyok.
− Hm. Mondott valamit, kérem?
− Hát… igen − nyögte Jarvis.
Lord Badminton megköszörülte a torkát.
− Hm. És mit mondott?
− Hogy volt.
Lord Badminton megvakarta a füle tövét.
− Mivolt?
Sokan ekkor ébredtek fel. Mivel megérezték a feltámadó feszültséget, kétségbeesetten próbálták
megérteni, mi történik az orruk elıtt, ezért a szomszédaikat kezdték kérdezgetni.
− Zikkurat − mondta Jarvis.
Lord Badminton összehúzta a szemöldökét.
− Zikkurat? Ha ezt bıvebben is kifejtené, kérem.
− Csak azt akartam mondani − sóhajtotta Jarvis −, hogy a városnak volt zikkuratja. Azaz… van.
Azaz az alapjai. Csak eddig nem vettük észre.
Lord Badminton majdhogynem eltátotta a száját a meglepetéstıl.
59
− Ön azt állítja, ha jól értem, hogy ebben városban, amit ásunk, volt zikkurat?
− Volt − bólintott Jarvis. − Méghozzá nem is kicsi. Illetve… nem egészen a városban.
Lord Badminton hitetlenkedve csóválgatta a fejét.
− Ez ırültség! Hol lett volna? Hol a nyoma? Honnan veszi ezt az ostobaságot?
− A térképrıl − mondta Jarvis.
 − A térképrıl? − hökkent meg Lord Badminton. -Az meg mi a fene?
Jarvis a falon függı térképre mutatott.
− Itt van rajta.
Minden szem a térkép felé fordult. De egyetlenegy sem látott rajta zikkuratot.
− Ezen?
− Ezen − bólintott Jarvis.
Lord Badminton felemelte mindkét karját, mintha meg akarná átkozni vagy éppen áldani Jarvist.
− Mutassa meg.
Jarvis rámutatott a két hegy között húzódó sivatag egy részére.
− Itt van. Ez a négyszög.
Lord Badminton ismét eltátotta a száját.
− Ez?
− Ez − ismételte meg Jarvis.
− De hát… hogy képzeli? Jarvis vett egy mély lélegzetet.
− A zikkuratnak valóban a városban kellene lennie, de ez nem ott van. Valamiért a falakon
kívülre építették, jó messzire a lakott területtıl.
Innen már könnyedén gördültek elıre a maguk útján az események. Lord Badminton hallgatta-
hallgatta Jarvis egyre kapkodóbbá és lelkesebbé váló magyarázatát, majd egyszer csak csendet intett,
és felvette a mőholdas telefonját.
60
Nyomogatta egy darabig a gombjait, majd amikor a túloldalon felvették a kagylót, néhány rövid,
udvarias mondat után rátért a lényegre.
− Jelentem önöknek, hogy egy hatalmas zikkurat alapjaira bukkantam. Hogy milyen magas
lehetett? − Betakarta a kezével a kagylót, és Jarvisre nézett. − Milyen magas lehetett, Jarvis?
− Talán még száz méternél is magasabb − súgta vissza Jarvis.
− Még száz méternél is magasabb. Köszönöm, uram. Mi mindig jól használjuk fel az alapítvány
pénzét. Köszönöm, uram.
Jarvis úgy gondolta, hogy a következı felfedezésével egy másik alkalommal rukkol majd elı.
Nem akarta felesleges kockázatnak kitenni Lord Bad-minton amúgy sem kifogástalan
állapotban lévı idegeit.
20
Amitıl Jarvis egy kicsit tartott, az hamarosan bekövetkezett: Lord Badminton kapkodni kezdett.
Immár nem ejtett szót közeli hazatérésérıl, ehelyett egyre csak a terepet járta, és bajuszát huzigálva
újabb és újabb egymásnak gyakran ellentmondó utasításokat adott. Néhány nap elmúltával azért
valahogy helyrerázódtak a dolgok: a társaság egyik része a kapu környékét ásta, a másik viszont
megpróbált meggyızıdni róla, hogy valóban igaza van-e Jarvis-nek. Maga Lord Badminton inkább a
zikkurat feltételezett alapja körül sündörgött, többnyire Jarvis kíséretében.
− Ha téved, én megölöm magát, Jarvis − mondta nem egyszer, és úgy nézett rá, hogy Jarvis
joggal feltételezhette: Lord Badminton nem a levegıbe beszél.
Egyszer aztán Lord Badminton olyat kérdezett tıle, amire nem tudott válaszolni.
61
− Mondja, Jarvis… ha ez valóban egy ekkora baromi nagy és magas építmény volt,
hova a francba tőnt?
Ez a kérdés már Jarvist is foglalkoztatta. Azóta, hogy egyáltalán felvetıdött benne a
zikkurat valamikori meglétének a gyanúja. Jó, jó, de valóban hova tőnhetett?
A történeti emlékek általában úgy tőnnek el, ha eltőnnek egyáltalán, hogy az építık
utáni korok emberei elhordják ıket. Lakóházakat, palotákat, utakat, kerítéseket építenek
belılük − mikor hogy. De valahol meg kell lenniük. Itt viszont egészen más volt a helyzet.
Közel s távolban nem volt semmi a környéken, amibe beleépíthették volna a zikkurat tégláit
vagy köveit. Jarvis gyanította, hogy ha kövekbıl emelték, a kövek sok tonnás monstrumok
lehettek, ezeket pedig nem könnyő szállítani. Idehozni kénytelenek voltak, de ki vehette
magának a fáradságot, hogy elhordja valamennyit. És hová?
− Talán a hegyekbe − mondta Lord Badmintonnak Jarvis.
Lord Badminton felrántotta a szemöldökét.
 − Mi a fenéért vitték volna oda ıket? Érthetetlen. Valóban az volt. Jarvis el is határozta,
hogy amint teheti,
szerveztet Ibrahimmal egy szamártúrát a hegyekbe. Csak úgy tudta elképzelni a dolgot,
hogy onnan származnak a zikkurat kövei, és oda is vitték vissza ıket. De kik, és mi a fenéért?
Az expedíció azonban egy kis késedelmet szenvedett.
Ugyanis furcsa dombormővek kerültek elı, amelyeket nem tudtak hogyan magyarázni.
21
A dombormővek nem messze a városkaputól, a már megtalált dombormővek
szomszédságából bukkantak elı. És ki találhatta volna meg ıket más, mint Miss Amick, a
62
Tyúk. Addig-addig kapirgált, amíg rá nem bukkant egy gránitlap kiálló sarkára. Tovább
kapirgált, és mire eljött a dél, kiásta az egész gránitlapot.
Ekkor már valamennyien ott tébláboltak körülötte, a földtıl és homoktól megtisztított
kılapot bámulva. Abban reménykedtek, hogy legalább néhány ékjeiét találnak rajta. Nem volt
azon azonban sajnos egyetlen ékbetühöz hasonló karcolás sem.
A kılapot egy mogorva képő, szakállas, furcsa fejfedıt viselı férfi foglalta el. A férfi
egy bika hátán állt, egyik kezét a levegıbe emelte, a másikat pedig óvón maga elé tartotta.
Mindegyikben egy-egy csokor vesszıt szorongatott, miközben egyik lábával a bika fején,
másikkal az állat hátán taposott.
− Ez meg kicsoda? − kérdezte meghökkenve Lord Badminton, aki legalábbis egy királyt
várt. Csakhogy ennek a fickónak a fején nem volt korona, és különben is, királyok nemigen
szoktak bikák hátán ácsorogni.
Tyúk még a kılapot tisztogatta az ecsetjével, mikor megkezdıdött felette az ötletbörze.
− Artista − mondta valaki. − Olyasmi, mint a krétai bikaugrók.
− Csakhogy ez nem ugrik, hanem áll a bikán.
− Na és? Állni könnyebb, mint ugrálni rajta.
− Mi az ott a kezében?
− Talán virgács.
− Eszerint termékenységisten lehet. A virgács sem any-nyira virgács, mint inkább
vesszı: mondjuk, szılıvesszı. Az örökké megújuló természet szimbóluma. Télen meghal a
világ, tavasszal viszont, ha leszúrsz a földbe egy vesszıt, megered, kilevelezik, és bokor vagy
fa lesz belıle.
− Itt? Hiszen errefelé nincs is tél!
− Hátha nem helyi szimbólum. Egy északabbra fekvı néptıl vehették át. Ha isten, akkor
nyugodtan jöhetett északabbról is. Az istenek gyakran vándorolnak. Egyik városból a
másikba, egyik néptıl a másikig.
63
− Ebben lehet valami − bólintott Lord Badminton. -Ezek szerint ez egy… micsoda?
Szimbólum? Most akkor isten vagy szimbólum?
Ezen aztán felpezsdültek az agyak, és egészen addig tartott az eszmecsere, amíg Mrs. Petra Dick
meg nem szólalt. 0 aztán eldöntötte a vitát.
− Amit a kezében tart, az nem virgács − mondta a fejét csóválva. − Illetve bizonyos értelemben
mégiscsak az.
− Most akkor az, vagy nem az?
− Annyiban nem az, hogy nem fából készült, de aki a kezében tartja, megbünteti vele azt, aki
büntetést érdemel.
Lord Badminton ha utált valamit, akkor az a homályos fogalmazás volt. Pedig már
megszokhatta volna, hogy a tudósok többsége képtelen röviden, határozottan és egyértelmően
kifejezni magát. Mintha csak sportot csinálnának belıle, hogy még az egyetlen szóval, igennel vagy
nemmel megválaszolható kérdésekre is ráfújnak egy kis ködöt.
− Ha nem virgács vagy izé… szılıvesszı, akkor mi? A többiek is kíváncsian bámultak Mrs.
Dickre. Ha nem
 vesszı, akkor mi a csoda?
− Villám − mondta Petra Dick.
− A fenébe is! − nyögött fel Brynner. − Maga aztán fején találta a szeget! Hiszen Zeus is ilyen
villámnyalábot tart a kezében.
− Biztos benne, kérem? − nyugtalankodott az állát vakargatva Lord Badminton. − Utána lehetne
nézni, és… talán ha rászállna valaki, kikutathatná, ki lehet a fickó.
− Nem kell kikutatni − mondta a gránitot bámulva Mrs. Dick. − Felesleges.
− Hogyhogy felesleges? − hökkent meg Lord Badminton.
− Én már tudom, kicsoda.
Lord Badminton eltátotta a száját.
− Akkor hát… kicsoda?
− Adad isten.
64
Döbbent csend hullott rájuk. Egészen addig tartott, amíg McKellen fel nem sóhajtott.
− Te jóságos isten, persze hogy ı! Szégyellem magam, hogy nem én jöttem rá. A
villámcsokorról rá kellett volna ismernem.
Lord Badminton zavartan hümmögött és félrenézett. Bár nem volt teljesen tájékozatlan a
mezopotámiai istenek világában, Adaddal még soha nem találkozott. Még csak nem is hallott róla.
Mrs. Dick tisztában volt vele, hogy Lord Badminton nem errıl az istenrıl írta a
diplomamunkáját, ezért, hogy meg ne sértse, olyan közömbösen sorolta fel, amit tudni kell róla,
mintha tisztában lenne vele, hogy a többiek is ugyanúgy ismerik a bikataposót, Lord Badmintont is
beleértve, mint ı.
− Adad Anu fia − kezdte. − Anu a babilóniai mitológiában a teremtı és egyben a
leghatalmasabb isten.
− Babilon! − emelte fel figyelmeztetıen az ujját McKellen. − Ez azt jelenti, hogy a város a
babiloni idıkbıl származik.
− Miért, eddig kétséged volt efelıl? − kérdezte valaki.
− Ez már döntı bizonyíték, nem feltételezés. Jarvis, ha kedve lett volna, ellenkezhetett volna
veiük.
Dehogyis döntı bizonyíték! A kıtáblát akár ide is hozhatták valahonnan. Esetleg egy babiloni
rommezırıl, amelyet azóta már eltakarított az enyészet.
− Adad a szél és a viharok istene − folytatta Petra Dick. -Általában bika hátán állva,
villámnyalábokkal a kezében ábrázolják.
Jarvis úgy érezte, hogy bármennyire bizonytalan is még a pontos idımeghatározás, azért
valamelyest közelebb kerültek hozzá.
A következı kıtábla aztán újra összezavart mindent.
65
22
Mondanunk sem kell, hogy ezt a táblát is Tyúk találta meg. Mivel jó messzire dolgoztak
egymástól, Lord Badminton csupán annyit látott, hogy áll valaki a kıtáblák mellett, és egy piros
kendıvel feléjük integet.
− Ez Tyúk − mondta valaki. − Megint talált valamit.
A kettes számú gránittábla megközelítette Lord Badminton elvárásait. Ezen már egy trónszéken
ülı, hosszú szakállú férfi uralta a teret.
Lord Badminton elsı látásra koronát vélt látni a fején, aztán rá kellett döbbennie, hogy a férfi
furcsán felfelé kunkorodó haját nézte annak.
− Na végre egy király! − nyugodott meg. − Ez talán megkönnyíti a város korának
meghatározását.
A trónszék elıtt álló, láthatóan ajándékot hozó férfiak mintha egyetértın bólogattak volna.
Annak, aki legközelebb állt a trónszékhez, kecskegida volt a kezében.
− Ez aztán tényleg király!
Lord Badminton gyomrában még le sem ülepedett a megelégedettség, amikor valaki ismét
elrontotta a szája ízét. A valaki természetesen Mrs. Dick volt.
− Ez sem király − mondta hosszasabb hallgatás után.
Lord Badminton idegesen megvakargatta az állát.
 − Nem király? Miért ne lenne az? Ha jól látom, trónuson ül, azon pedig köztudottan királyok
szoktak ülni. Nem így gondolja?
− Ez általában így is van − biccentett Petra.
− Hát akkor meg? Aztán itt van ez a két szoknyás vagy köpenyes pasas. Ajándékot hoznak a
királynak. Az egyik kecskét, a másik pedig… valami szárnyast. És maga azt mondja, hogy mégsem
király?
− Hát… nem az.
− Akkor ki a fene?
66
Lord Badminton kezdett begurulni. A francba is, akárhogy is igyekszik egy királyt
találni, valaki mindig megfúrja. Tele van már a hócipıje ezzel a Mrs. Dickkel.
− Egy másik isten − mondta Petra.
− Másik isten? Ezt hogy érti?
− Úgy, hogy ı nem Adad.
− Még szerencse. Akkor ki?
− Enlil. A szelek ura.
Lord Badminton természetesen róla már hallott, hiszen Enlil az egyik leghatalmasabb
sumer isten volt. Csakhogy ık babiloni emlékeket ásnak, hogy jön ide Sumer?
Mielıtt megmukkanhatott volna, Petra Dick már mondta is a magáét.
− Sumerben azt tartották, hogy a Tigrist és az Eufráteszt Enlil, a szélisten ásatta ki az
alacsonyabb rangú istenekkel. Ekkor még nem éltek emberek; kizárólag az istenek uralták a
földet. Az istenek ásták, ásták a folyók medrét, majd belefáradtak a munkába. Az églakók
ugyanis nem kifejezetten imádnak dolgozni. Általában ripsz-ropsz megteremtenek valamit,
aztán már magára is hagyják. Boldoguljanak a teremtményeik úgy, ahogy tudnak. Nos, hát itt
is ez volt a helyzet. Az istenek dolgoztak, aztán nem akartak tovább dolgozni. Úgy is
mondhatnánk, hogy sztrájkközeli állapot jött létre. Enlil szélisten nem tudta, mit csináljon, de
akkor egy másik istenség, Nintur istennı sietett a segítségére. Megteremtette az embereket,
hogy ık dolgozzanak az istenek helyett.
− Jellemzı − morogta valaki Lord Badminton háta mögött.
− Az emberek dolgoztak, városokat építettek, sokasodni kezdtek. A városok
túlnépesedtek; lakóik akkora lármát csaptak, hogy Enlil képtelen volt aludni tıle. Éa vízisten
többször is figyelmeztette a városlakókat, hogy viselkedjenek csendesebben, mert Enlil rossz
alvó. İk azonban tovább zajongtak, ezért Enlil hatalmas viharokat és özönvizet bocsátott a
földre.
67
− És? − türelmetlenkedett Lord Badminton.
− A folytatása már közönséges vízözön-mítosz. Mindenesetre ez az isten Enlil.
− Jó, jó, de hogy került ide Sumerból? İk jóval a babilóniaiak elıtt éltek.
− Az istenek idıben és térben is vándoroltak.
− Adad is szélisten, Enlil is szélisten… − morgolódott a csalódott lord Badminton. − Mi az
ördögért győjtötték ezek a szélisteneket ábrázoló dombormőveket?
Hát amikor még a következıt is megtalálták!
23
Pedig megtalálták. Ez a harmadik volt a kakukktojás: legalábbis abban az értelemben, hogy ezt
nem Miss Amick találta meg. A felfedezés öröme Mr. Wagnernek jutott. A vörös hajú, szemüveges kis
fickónak csak úgy lángolt a haja és az arca is az örömtıl.
− A fenébe is… éppen jó helyen kapirgáltam. Én még életemben nem találtam ilyen izgalmasat.
A dombormő valóban izgalmas volt − legalább annyira az, mint a másik kettı. Ez utóbbi ismét
felkeltette Lord Badminton reményét, hogy végre sikerült egy használható, idımeghatározásra
alkalmas királyt találniuk.
Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy valóban sikerült. A szakállas, fején süveget viselı férfi akár
király is lehetett volna. Sajna, ez sem volt az.
A férfi harci kocsiban állt, a kocsit két hatalmas bika húzta. A kocsis a már ismert
villámnyalábot tartotta a kezében.
Jarvis nem akarta lelohasztani Lord Badminton reményeit, de már abban a pillanatban, ahogy
megpillantotta a dombormővet, biztos volt benne, hogy aligha király az illetı. Már csak a
villámnyalábok miatt sem.
68
Lord Badminton mégis reménykedett. Mindhiába. Jött a mitológia és a vallástörténet
szekértıje, Mrs. Dick, és halomra gyilkolta a reményeit. Megnézte a müvet, aztán sajnálkozva
rázta meg a fejét.
− Ez sem király.
− Ne mondja! − igyekezett könnyedén venni a csalódását Lord Badminton.
− Pedig nem az.
− Akkor ki?
− Iskur. − Látva a bizonytalan mosolyokat, sietve hozzátette: − Hettita viharisten.
− Vihar… isten? − motyogta Lord Badminton. Több dombormővet egyelıre nem
találtak.
24
Ástak még néhány kutatóárkot, de mivel semmi említésre méltó nem került elı belılük,
Lord Badminton a zikkuratra koncentrálta az erıket. Jarvis végezte a munkáját, ahogy kellett,
de a lelkében nem csitult a háborgás. A három dombormő idılegesen kiverte ugyan a fejébıl
a titokzatos eseményeket, ám nem annyira, hogy ne törje tovább a fejét rajtuk.
Reggelente az volt az elsı dolga, hogy belenézzen a
tükörbe. A foltok szerencsére nem bukkantak többé elı.
Abban bízott, hogy sikerült örökre megszabadulnia tılük.
Egyszer-kétszer Murray-vel is találkozott. Úgy vette észre, hogy a régész továbbra is
kerüli. Mintha ı lett volna a hibás, amiért összeverekedett az angyallal.
Aztán eljött a nap, amikor közölnie kellett a többiekkel kettes számú felfedezését.
Szó szerint jókora port vert fel vele.
69
25
Ezen a bizonyos értekezleten Lord Badminton utasításai után ismét csak felemelte a
kezét. Ezúttal nem kellett félbeszakítania vezetıjük elmélkedését; Lord Badminton, ahogy
észrevette Jarvis emelkedı kezét, rosszat sejtve felé bökött.
− Valami megjegyzése van talán, Jarvis?
− Van, uram.
− Akkor ki vele!
Jarvis vett egy mély lélegzetet.
− Ismét megvizsgáltam a légi felvételeket, Lord Badminton.
− És?
− Valami izgalmasat találtam. Lord Badminton szeme kikerekedett.
− Csak nem egy másik zikkuratról van szó?
− Nem hiszem, uram. Viszont úgy vélem, hogy ez itt… akarom mondani, amin a város
állt… az nem volt domb.
Maga is látta, hogy a többiek nem értik a szavát. Összehúzták a szemöldöküket,
mozgatták az agyukat, mégsem értették.
Lord Badminton is ugyanezt tette.
− Nem volt… domb? Nem dombon állt a város? Akkor hol a fenében?
− A sík földön. Amikor az elsı emberek megtelepedtek itt, ez a domb még nem létezett.
İk a sík földre telepedtek. És a várost is ide építették.
− Ne haragudjék… izé… fiam, de nehezen igazodom el a mondandóján. − Lord
Badminton immár óvatosan bánt Jarvisszel. Hátha ismét valami bıdületes felfedezést tett a
fickó. − Ha értelmesebben is elmondaná…
− Igyekszem, Lord Badminton. Szóval, úgy gondolom, hogy a föld és a homok, amelyet
az építmények közül kitermeltünk, és amely a várost borítja, eredetileg nem volt itt.
70
− Ezt már mondta egyszer.
− Ha megtisztítjuk tıle a romokat, látni fogjuk, hogy a romok jóval magasabbak − a
megmaradt falakra gondolok −, mint ahogy idáig hittük. Ez pedig csak annyit jelenthet, hogy
a várost betemették.
Lord Badminton megroggyant. Erre igazán nem számított. Mi a fenét hadovál ez itt
összevissza?
− Betemették?
− Úgy van, uram.
− Miért temették volna… be?
− Erre sajnos nem tudok válaszolni.
− Na várjon csak, várjon! Maga azt állítja, hogy ez itt sík vidék volt, igaz?
− Igaz.
− Aztán jöttek valakik, megtelepedtek itt, és felépítették a városukat.
− így van.
− Éltek benne jó sokáig, talán évszázadokig vagy évezredekig, aztán egyszer csak nem
akartak tovább benne élni.
Jarvis meg sem mukkant.
− Ekkor a népek ásót-kapát ragadtak, és… betemették a saját városukat. Mondja, Jarvis,
az istenért, honnan vették hozzá a földet és a homokot?
− Homokot sehonnan. Homok akkor még nem volt itt. Csak késıbb kezdıdött az
elsivatagosodás.
− Akkor honnan vették a földet? A talajt?
− Talán megtaláljuk azt a helyet. Bár a homok azóta bizonyára feltöltötte a gödröket.
− Én tudom − bökte közbe valaki. Miss Amick volt, a Tyúk.
− Mit tud maga? − förmedt rá a kiboruláshoz közelítı Lord Badminton.
− Itt van a felvételen. Cirka tíz mérföldnyire innen. Látja? Itt volt egy baromi nagy
gödör, amit valóban feltöltött
71
a homok. Még látszik, hogy a homok elkülönül a talajtól. Az ultrahang szépen kirajzolja a
kontúrokat. Lord Badminton nem tudott se köpni, se nyelni.
− Tíz mérföldet mondott?
− Cirka.
− De hát… hogy képzeli, édesem? İrültek voltak tán ezek az emberek? Itt éltek, méghozzá nem
is rosszul, aztán egyszer csak elhatározták, hogy itt hagyják a városukat, sıt távozásuk elıtt még be is
temetik. Hogy a fenébe gondolja ezt?
− Én sehogy − védekezett Miss Amick. − Én csak annyit mondtam, hogy létezik egy baromi
nagy gödör. És valóban feltételezhetı, hogy az itteni lakosok földdel borították be a városukat.
− Kurgánsír − mondta valaki.
Lord Badminton lassan belátta, hogy nem is olyan baromság, amit ezek itt beszélnek. Hátha
valamiért el kellett hagyniuk, és be kellett temetniük a városukat. Egész sereg elhagyott város található
szerte a világon, és a tudósoknak fogalmuk sincs róla, hogy miért hagyták el ıket a lakosaik.
− A zikkuratot pedig lebontották − tett rá még egy lapáttal Mr. Robinson. -A köveket
visszavitték oda, ahonnan hozták. A hegyekbe.
− Biztos ez?
− Utána lehet nézni.
Sürü csend után Lord Badminton már csak egyetlen kérdést tett fel.
− Van valakinek valami ötlete, hogy miért? İszinte meghökkenésére ötletbıl több is akadt.
26
 A kutatók összehordtak mindent, amit az elhagyott városokkal kapcsolatban csak tudtak.
Voltak, akik járványra gyanakodtak, mások szerint viszont vízhiány okozta a
72
városlakók végzetét. Ismét mások szerint éhínség őzte el ıket. Csakhogy ez a vidék akkoriban
bıven termı volt: föld, víz, élelem bıséggel állt a rendelkezésükre. És a technikákat is ismerték,
amelyek segítségével széppé és gazdaggá tudták tenni az életüket.
Lord Badminton igazából a járványban hitt, de abban is csak korlátozottan.
− Járvány? − gondolkodott hangosan. − Lehetséges.
− Ez megmagyarázná, hogy miért temették be a várost − mondta Mr. Falk.
− Igazán, Mr. Falk?
− Betemették, hogy a járvány ne terjedjen tovább.
− Ez egyáltalán nem volt szokás akkoriban − ellenkezett valaki. -Az emberek egyszerően csak
elpucoltak. Felmentek a hegyekbe, és bizonyos idı után visszatértek. És különben is… a város
betemetéséhez hónapok kellettek, ha nem évek. Mérföldekrıl ideszállítani a földet… Már azt sem
értem, hogy miért nem közelebbrıl hozták ide.
− Mert a föld ott agyagos − mondta Miss Amick. − Jobban ragad.
− Istenem, de hát miért érdekelte ez ıket? És a zikku-rat? Elvitték a hegyekbe, mert járvány tört
ki a városban? Arról nem is beszélve, hogy a zikkurat jóval a városon kívül épült.
− Még azt sem tudjuk, valóban megvannak-e a kövei.
− Mi van a légi felvételeken?
− A hegyekrıl nincs légi felvétel. Odáig nem terjedt ki az érdeklıdésünk.
− Ki kell terjesztenünk − zárta le a vitát Lord Badminton. − Nem tetszik itt nekem valami. Az
emberek csak a veszélyes helyeket szokták föld alá temetni. Az a kérdés, hogy ez a hely valóban
veszélyes volt-e, és ha igen, miért?
Valóban ez volt a kérdés.
73
27
Ibrahimnak két teljes napra volt szüksége, hogy megszervezze az expedíciót. Lord
Badminton hosszasan töprengett, hogy ne a terepjárókat használják-e közlekedési eszközként,
de végül is a fülesek mellett döntött. Tette ezt azért, mivel fogytán volt a benzinkészletük.
Attól tartott, ha elhasználja az utolsó cseppet is, szükség esetén mozgásképtelenné válhatnak.
Lord Badminton a táborban maradt, az expedíció vezetését Jarvisre bízta. Jarvisék pedig
annak rendje és módja szerint felkászálódtak a szamarakra, és a tábortól keletre esı hegy felé
vették az irányt. Jarvis biztos volt benne, hogy a hegy környékén találniuk kell valamit.
Pedig nem találtak semmit. Brynner, Wagner és jómaga bejárták a környéket, többször
is megkerülték a hegyet, nagy keservesen felmásztak rá, majd minden négyzetcentiméterét
átvizsgálták, mégsem találtak semmi említésre méltót.
Kivéve a sziklarajzokat. Mivel azonban mindhárman az ókori kultúrák kutatói voltak,
nemigen törıdtek az ıskori emlékekkel. Egyszerően csak megnézegették a sziklákra festett
futó antilopok képeit, a nem sok szimmetriát mutató vörös pontok tömegét és a
spirálábrázolásokat, de nem törték a fejüket rajtuk. Tudomásul vették, hogy ez a hely már
cirka tízezer évvel ezelıtt is lakott volt, s már mentek is tovább.
Három napig voltak távol, a negyedik nap reggelén érkeztek vissza a táborba.
Alighogy Jarvis megmosakodott és rátette a fenekét egy székre, feltépte valaki a libegı
ponyvaajtót, és beviharzott a sátorba, úgy, hogy székestıl együtt majd felborította.
Jarvisnek elszorult a torka, amikor felismerte a támadójában Murray-t. Murray
odaugrott hozzá, és meg akarta ütni. Csak az utolsó pillanatban fogta vissza magát.
74
Jarvisnek egyetlen pillanat alatt elöntötte a veríték a testét. Murray arca egyszerően elszívta
elıle a levegıt.
Ha egyáltalán Murray arca volt, amit látott. Ez az arc lehetett volna akár egy bokszolóé is, akit
csak nemrég vertek hülyére. Kék volt, zöld volt, puffadt volt, és volt benne valami, ami a mozifilmek
feléledt múmiáira emlékeztette.
 − Te vagy az, Murray? − nyögte Jarvis, megpróbálva eltolni magától Murray-t.
− Nem ismersz rám, mi?
− Dehogyis… nem − hazudta. − Csak éppen… mi történt…
Murray leült Jarvis székére, és a tenyerébe temette az arcát. így maradt néhány másodpercig,
majd csüggedten leeresztette a kezét.
− Hát… ez van! − mondta. Jarvis nyelt egy nagyot.
− Mi… történt?
− Nem látod?
− Ismét elıjöttek… a zúzódások?
− Nem jöttek elı, Jarvis.
Jarvis éppen attól tartott. Hogy nem a régi zúzódások jöttek elı.
− Akkor… talán…
− Ismét megvert, Jarvis.
Jarvis behunyta a szemét. Édes istenem!
− Hogy történt? − kérdezte tompán.
− A sátramban kapott el.
− Mikor?
− Az este.
− Ugyanúgy… mint… Murray megrázta a fejét.
− Nem ugyanúgy, Jarvis.
− Nem… ugyanúgy?
Murray ekkor beszélni kezdett. Elmondta, hogy meg-
75
vacsorázott, olvasott egy kicsit, s éppen leoltani készült a lámpáját, amikor egyszerre csak úgy
érezte, hogy nincs egyedül a sátrában.
− Úgy érezted? − hökkent meg Jarvis.
− Biztos voltam benne.
− De nem láttál senkit?
− Akkor még nem. Még a kezemben volt a könyvem, Jarvis. Amit olvastam. Aztán egyszer csak
már nem volt benne.
− Hát… hol volt?
− Mindenütt.
− Mindé… nütt?
− Te olyat még nem láttál, Jarvis! Az a könyv egyszerően szétesett. Lapjaira esett szét és
beborította az egész sátrat. Mintha… mintha szétszedtem volna, aztán a lapokra fújtam volna a
ventillátorral. Még a mennyezetre is jutott a lapokból. Pedig… nem volt bekapcsolva a ventillátor.
− Talán egy hirtelen támadt széllökés…
− Sem kint nem volt szél, sem belül. Aztán… vibrálni kezdett a levegı.
− Vib.,.rálni?
− Mintha elolvadt volna. Mintha folyékony üveg lett volna. És forgott. Majd egyszerre csak…
megjelent benne valami.
− Micsoda?
− Mit tudom én! Mintha szemeket láttam volna. Néhány óriási szemet. Majd mintha arc
formálódott volna belıle. Aztán… hirtelen ott állt elıttem egy angyal.
Jarvis nagyot nyelt.
− Angyal?
− Leginkább angyalra hasonlított.
− Csak hasonlított? Murray a fejéhez kapott.
− Jézusom, Jarvis, honnan a francból tudjam, hogy igazi angyal volt-e vagy sem. De mintha…
nem egészen olyan
76
lett volna, mint… legutoljára. Akkor jobban hasonlított egy biblikus angyalhoz, ezúttal pedig
inkább… nem is tudom. Sokkal kontúrtalanabb volt.
− Volt szárnya? − kérdezte Jarvis.
− Ezt sem tudom.
 − Nem láttad?
− Most, hogy említed… volt a hátán valami. Lehet, hogy szárny.
− És?
Murray ekkor zokogni kezdett. Úgy hullottak a könnyek a szemébıl, mint a záporesı.
− Nagyon megvert… Jarvis − hüppögte. − Rohadtul elkalapált. Te olyat még nem… láttál, és el
sem tudod képzelni. Úgy röpködtem a sátorban… mint egy betévedt madár. Hol a tetın találtam
magam, hol az oldalfalnak vágódtam, hol pedig lezuhantam a földre. Nézz ide! − Murray kigombolta
az ingét, és letolta a nadrágját. Jarvis felkiáltott a rémülettıl. Murray teste telis-tele volt zúzódással.
− Fáj?-kérdezterészvéttel.
− Na mit gondolsz?
− Ward doki látta?
− Meg akartam várni, amíg visszajössz. Elvégre ugyanabban a cipıben járunk mindketten.
Jarvis már látta magát összevissza törve, mint Murray-t, de aztán gyorsan úrrá is lett a félelmén.
− Várj, behívom a doktort. Ward doktor futva érkezett.
28
Jarvis úgy döntött, hogy nem hallgatja el elıle, mi történt Murray-vel. Hazudhatta volna, hogy
beleesett egy gödörbe, de feltételezte, hogy ezt a doktor úgysem hinné el. Ward doktor kezdetben nem
kérdezett semmit. Elıször tüzetesen
77
megvizsgálta a sebeket, zúzódásokat, csak aztán fordult Jarvishez.
− Mi a története?
Murray ekkor már üveges szemekkel lihegett az ágyán; látszott rajta, hogy nincs egészen
magánál.
− Adtam neki egy koktélt − magyarázta a doktor. -Tompítja a fájdalmát. Fél óra múlva elmúlik
a hatása. Bekenem valamivel, aztán majd meglátjuk.
Jarvis röviden összefoglalta neki, hogy mi is történt Murray-vei. A könyve, amit olvasott,
laponként felrepült a sátor tetejére, a levegı olvadni kezdett, öt pedig megverte az olvadt levegıbıl
született angyal. Azt egyelıre nem említette meg, hogy vele is megtörtént egyszer már majdnem
ugyanez.
Ward doktor hallgatta, hallgatta, aztán megcsóválta a fejét.
− Szóval, angyal? És maga… mit szőrt le mindebbıl?
− Azt, amit Murray. Különben mindegyikünk lelkileg is összeomlott.
− Hm. És mitıl?
− Na hallja! Ha valaki harminc évig materialista volt, annak nem könnyő egyszerre csak átállni
a másik oldalra.
− Nem is kell átallniuk.
− Hogyhogy nem kell? Ha azt mondja, hogy mindez materiálisán is megmagyarázható…
− Pedig így van − mosolygott a doktor. − Bár nem lehetek száz százalékig biztos a dolgomban,
kilencvenkilencig azért az vagyok. Az amerikaiaknak vagy Szaddam Husszeinnek köszönhetjük a
történteket. Hallott már hallucinogén anyagokról?
− Hogy a fenébe ne hallottam volna!
− Nem tudom, melyik fél használta ıket a háború során; azt hiszem, mind a kettı. Amikor
feleslegessé váltak, eltemették ıket. Csakhogy ezek a szerek nem bomlanak el
78
ilyen rövid idı alatt; elképzelhetı, hogy akár évszázadok múlva is képesek kifejteni a hatásukat.
Az a lényege a dolognak, hogy megy a katona a sivatagban, beszívja a levegıbe permetezett anyagot,
és egyszerre csak rémeket kezd látni. Mondjuk, ördögnek nézi a saját bajtársait. Elıkapja a fegyverét,
és elkezdi kaszabolni ıket. Ha valamennyien ördögöket látnak, egymást kaszabolják. Az ellenség
pedig biztos rejtekhelyérıl kacarászva nézheti végig a mészárlást.
Jarvis egyszerre megkönnyebbült. Ez is szar helyzet, de legalább materiálisán
megmagyarázható.
− De mi… nem találtunk semmilyen anyagot.
− Ez nem jelent semmit. Vegyük például a következı lehetıséget. A hadjárat, vagy micsoda
végeztével a megmaradt anyagot a katonák egyszerően kiöntötték. Pl. itt, ezen a dombon. Az anyag
beszivárgott a homokba. Talán ezer évig is megmaradt volna odalent, ha mi ki nem ássuk.
Megbolygattuk a talajt, a kemikália pedig párologni kezdett. Láthatatlan felhıt vont körénk, és aki
beszívta… angyalt látott.
− Miért éppen azt?
− Erre aligha tudnék határozott választ adni. Talán azért, mert maguk sok babiloni, asszír és
hasonló dombormővet láttak már életükben. Amikor a szer hatni kezdett, ezek bukkantak elı az agyuk
rejtett rekeszeibıl.
− Murray-nek is és… nekem is?
A doktor érdeklıdve pislogott rá a szemüvege felett.
− Szóval, magának is? Szerencsére magán nem látszik a nyoma. Úgy képzelem el a dolgot,
hogy Murray beszívta az anyagot − talán éppen a sátra alatt párolgott −, ettıl begerjedt, széttépte a
könyvét, szertehajigálta a sátrában, és összevissza verte magát a sátorcövekeken és a ponyván. A
másik lehetıség viszont, hogy földöntúli tevékenység zajlik körülöttünk. − Megvakarta az orra hegyét,
aztán megköszörülte a torkát. − Nézze, Jarvis, köt az orvosi
79
titoktartás, ezért neveket nem említhetek, de Mr. Murray-n és magán kívül már mások is
panaszkodtak nekem.
− Másokat is megvert az angyal? Ward elmosolyodott.
− Nem egészen errıl van szó. Angyalt csak maguk ketten láttak. Mások másra
panaszkodtak. Hogy is mondjam csak… az itteni környezet bizonyos pszichés nyomást
gyakorol rájuk. Van, aki úgy érzi, mintha… visszatérne álmában a múltba, és… átveszi mások
szerepét. Úgy is mondhatnám, hogy belebújik egy több ezer évvel ezelıtt élt ember bırébe.
− Ez is kapcsolatban állhat a feltételezett hallucinogén anyaggal?
− Meglehet. Bár a meleg, a magas páratartalom, a gyors éjszakai lehőlés…
Jarvis a többit már nem is hallotta. Némiképpen megnyugtatta, hogy lehet a történtekre
materialista magyarázat.
Két nap múlva Brynner kíséretében elszamaragolt a kettes számú hegyhez, és megtalálta
azt a helyet, ahonnan a zikkurat felépítéséhez szükséges köveket bányászták ki.
A köveket azonban nem találta meg.
29
A külszíni bánya fenséges volt a maga nemében. A hegy jókora részét elhordták annak
idején. Mivel errefelé nem volt jelentısebb vegetáció, a kıfejtı olyan tisztán bontakozott ki
elıttük, mintha csak évekkel ezelıtt hagyták volna abba a müvelését. A levágott falak simák
és meredekek voltak. A sziklamászók bizonyára örültek volna a ragyogó lehetıségnek.
Brynner azonban nem volt kalandvágyó, Jarvis még kevésbé. Egyelıre a földrıl néztek
felfelé a meredeken emelkedı sziklafalakat bámulva.
80
− Te jó isten! − motyogta a hórihorgas, vékony, termetéhez nem illıen apró fejő, nagyokat lépı
Brynner. − És ezt évezredekkel ezelıtt csinálták! Elhordták a fél hegyet.
Csodálatot azonban akkor éreztek igazán, amikor megtalálták a zikkurat egy kövét, pontosabban
egy olyan követ, amelyet eredetileg a zikkuratba akartak beépíteni. Mindketten eltátották a szájukat. A
kı akkora volt, mint egy kétemeletes ház. Még csak meg sem tudták becsülni a súlyát. Az biztos, hogy
száz tonnákban lett volna csak mérhetı.
Sem Brynner, sem Jarvis nem volt nyeretlen kétéves a szakmában, de ekkora köveket még ık
sem láttak. Ekkora kövekbıl sehol sem építettek zikkuratot, arról nem is beszélve, hogy a lépcsıs
piramisokat többnyire téglából építik.
− Bele is törött a bicskájuk − nevetett kárörvendın Brynner. − Nem tudták elvinni. És
alighanem feldarabolni sem.
− Nem is akarták − mondta Jarvis.
− Ezt meg honnan veszed?
− El van törve.
Valóban, a kı kettétörött. Késıbb vették csak észre, hogy nem is ketté, hanem legalább nyolc
felé.
Alaposan megvizsgáltak mindent, de azokat a köveket, amelyeknek, feltételezésük szerint,
vissza kellett volna kerülniük ide, nem tudták felfedezni. Jarvis biztos volt benne, hogy nincsenek is
itt. Téves volt a feltételezésük, hogy a zikkuratot lebontották, alkotóelemeit pedig visszaszállították
oda, ahonnan elvitték. Ennek különben nem is lett volna értelme. Akkor viszont hol a pokolban lehet a
zikkurat?
Jarvis és Brynner végigszimatolták a környéket, de semmi izgalmasat nem találtak a darabokra
tört monstrumon kívül. Bár Jarvis abban reménykedett, hogy elıbb-utóbb rábukkannak valamilyen
eszközre, amelybıl kitalálhatják, hogy szállították el a hatalmas kıkockákat,
81
de nem találtak semmit. Még egy megkövesedett fadarabot sem. Ha valaha volt is itt
ilyen, a környéken kószáló nomádok elégették az elmúlt évezredek során.
A nap pokolian tőzött, ezért úgy határoztak, hogy csak napnyugta tájban indulnak útnak.
Jarvis és Brynner letelepedtek a hatalmas kıkocka árnyékába, és szundikálni próbáltak.
Ibrahim a szamarakkal bíbelıdött; a magukkal hozott szénát osztotta szét közöttük. Jarvis nem
szívesen heverészett a földön − félt a kígyóktól és a skorpióktól −, de most mégis hamar
elnyomta az álom.
Brynner ordítása ébresztette fel.
30
Brynner ordított, mint a sakál. Jarvis azt hitte, hogy megszúrta a skorpió, vagy
megmarta egy mérges kígyó, ezért Ibrahimot kereste a szeme. Szamaraik oldaltáskájában kell
lennie szérumnak…
Akárhogy is kereste azonban, sem Brynnert, sem Ibrahimot nem sikerült felfedeznie. A
szamarak ott szundikáltak ötven méternyire tıle. Ki sem nyitották a szemüket Brynner
ordítására.
Mivel az ordítás ismét felhangzott, Jarvis kétségbeesetten forgatta jobbra-balra a fejét.
Jézusom, hova a francba lettek ezek?
Aztán megtalálta Brynnert. Óriási meglepetésére odafent állt a ménkő magas, kopár
hegy csúcsán széttárt karokkal, mintha repülni akarna. Jarvisen átfutott a rémület. Csak nem
változott angyallá Brynner?
Mivel a levegı tiszta volt, Jarvisnek pedig jó a szeme, élesen ki tudta venni Brynner
arcát. És a szemét is. Aztán arra gondolt, hogy bizonyára mégsem jól látja, hiszen Brynner
szeme helyén csak fehérséget észlelt.
Brynner a csúcson állt széttárt karral, és üvöltött. Még-
82
hozzá ahogy a száján kifért. Nem neki ordított, hanem csak úgy: bele a vakvilágba.
Jarvisen átfutott a páni rémület. Istenem, hát mi folyik itt?
Aztán futásnak eredt. Elfutott vagy száz métert, majd lerogyott a homokra. Égette a
tüdejét a forró levegı, mintha vasolvasztó üst fölé hajolt volna. Még csak elképzelése sem
lehetett róla, hogy mászott fel Brynner ilyen rövid idı alatt a hegy csúcsára, és fıleg miért?
Mi a jó fenét keres odafent, és miért ordít?
Ismét felugrott, de azon nyomban belátta, hogy ı aligha ér fel a csúcsra. Máris úgy érzi,
hogy nyomban elájul, ha nem iszik egy kis vizet…
Visszabotorkált a nagy kıhöz; onnan jobban látta Bryn-nert. Brynner még mindig a
csúcson állt, és még mindig üvöltött.
Jarvis úgy döntött, hogy megpróbálja túlordítani. Tölcsért csinált a tenyerébıl, és
üvölteni kezdett ı is.
− Brynner! Hé, Brynner!
Brynner lenézett rá. Jarvis felkiáltott rémületében. Brynner körül úgy forrt, vibrált a
levegı, mintha délibábot látott volna. Vagy olvadt üveg keringett volna körülötte.
− Brynner! Vigyázz, Brynner! − kiáltotta kétségbeesetten. Aztán meg arra gondolt, hogy
talán nincs is baj Brynnerrel, talán nincs is odafent a sziklán, talán ı szívott be egy adagot a
homok alatt rejtezı hallucinogén anyagból, és ezért látja odafent Brynnert.
 Hirtelen megpillantotta Ibrahimot. Közvetlenül Brynner mögött, amint felé nyújtja a
kezét.
Jarvist vad öröm töltötte el. Eszerint Ibrahim már jóval korábban észrevette Brynnert,
mint ı, nem tétovázott, hanem utánament, most ott áll mögötte, és megpróbálja elkapni, ha
netalántán le akarna ugrani. A hallucinogén anyag akár erre is késztetheti.
− Brynner! − ordított tovább, hogy elterelje Ibrahimról
83
Brynner esetlegesen feltámadó figyelmét. − Brynner! Nézz csak ide, Mathias!
Ibrahim lépett egyet Brynner felé, így már karnyújtásnyi távolságban volt csupán tıle.
Kapd el! − zakatolt benne a biztatás. − Kapd el, Ibrahim!
Ibrahim keze meglendült. Jarvis csak akkor vette észre, hogy van valami benne, amikor már
csupán centiméterek választották el ıket egymástól. Aztán megvillant a valami Ibrahim kezében.
Istenem… ez egy kés! De hát mi a fenét akar Ibrahim azzal a késsel??!
Ekkor már Ibrahim is ordított. Még egyet lépett elıre, és a kést Brynner hátába szúrta. Közben
úgy villódzott és forgott körülöttük a levegı, mintha sőrő köddel teli légörvénybe kerültek volna.
Brynner fejjel elıre zuhant a mélységbe. Jarvis, amikor meghallotta az iszonyú csattanást,
behunyta a szemét.
− Ibrahim! − ordította felzokogva. − Ibra… him! Miért…?!
Nem kapott rá választ. Mint ahogy a következı eseményekre sem.
Abban a pillanatban ugyanis, ahogy Brynner teste lezuhant a magasból, Ibrahim ismét
felüvöltött. Jarvisnek még évek múlva is végigfutott a hideg a hátán, ahogy visszagondolt erre az
üvöltésre.
Ibrahim lenézett rá. Jarvis biztos volt benne, hogy a hajcsár szeme a szemét keresi. Amikor
megtalálta, magasba emelte a kést, amellyel megölte Brynnert, és a saját nyakába szúrta. Aztán szép
lassú, megfontolt mozdulatokkal megpróbálta levágni a saját fejét.
Jarvisnek akkor fogalma sem volt róla, hogy sikerült-e − csak késıbb gyızıdhetett meg róla,
hogy nem. Csupán a nyaki ütıerét metszette el, s néhány perc múlva elvérzett. Jarvis csak a magasból
lehulló véresıt látta, aztán megcsuklott a térde, és a homokra zuhant.
84
Este volt már, amikor magához tért. Felszállt a szamarára, és elindult a tábor felé.
31
Lord Badminton hosszas telefonbeszélgetést folytatott a bagdadi illetékesekkel, miután
behívatta a sátrába Jarvist, és még egyszer tövirıl-hegyire elmondatta vele a történteket. Azóta, hogy
neki is megvoltak a maga megfejthetetlen eredető és megmagyarázhatatlan jelentéső álmai,
fogékonyabbá vált a csodának tőnı jelenségek iránt, és ha ilyesmirıl hallott, már nem kérdıjelezte
meg feltétlenül elmondójuk elmeállapotát. Mint ahogy Jarvis szavait is komolyan vette.
Jarvis ismét elmesélte a történteket, nem hagyva ki a legjelentéktelenebbnek tőnı apróságot
sem. Lord Bad-mintont leginkább a hegycsúcson lejátszódott események érdekelték.
− Azt mondja… mintha cseppfolyóssá vált volna a levegı?
− Hát… olyasmi, uram.
− Konkrétabban nem tudná elmagyarázni?
− Igen nehéz szavakkal leírni, uram. De az biztos, hogy abban a kulimászban volt valami.
− Élı.,.lény?
Jarvis szó nélkül széttárta a karját.
− Maga mit gondol, fiam? Jarvis elgondolkodott.
− Talán akkor született.
− Micsoda?
− Valami. Talán egy angyal.
− És ha a doktornak van igaza? Valamilyen hallucinogén szarság áldozatai vagyunk?
− Ez is meglehet, uram.
85
Lord Badminton járkálni kezdett a sátorban.
− Figyeljen ide, Jarvis. Most, hogy megölték Brynnert, új helyzet állt elı. Remélem, ezt
maga is tudja. Szerintem két dolgot tehetünk. Vagy maradunk, vállalva a veszélyeket − arra
most nem térnék ki, mik lehetnek ezek −, vagy eltakarodunk. Eggyel azonban
valamennyiünknek tisztában kell lennünk. Ha hazamegyünk, meg kell okolnunk, miért
hagytuk abba a munkát, miért adtuk fel a terveinket. Ön mit mondana, ha megkérdeznék?
Jarvis szeme kikerekedett.
− Én?
− Maga, maga!
− Talán azt, hogy… valószínőleg a hallucinogén anyagokra hivatkoznék.
− Azt maga csak úgy gondolja, hogy megtehetné. Ez hadititok vagy mi a fene. Ha
fecsegne róla, egyúttal alá is írná vele a saját és valamennyiünk halálos ítéletét. Egyszerre
csak pusztítani kezdene közöttünk a „fáraó átka”. Egymás után dobnánk fel a bakancsunkat
rejtélyesebbnél rejtélyesebb körülmények között. Azok, akikre tartozik a dolog, nem hagynák,
hogy sokat jártassuk a szánkat. Ha okot kell keresnünk, legfeljebb természetfeletti
jelenségekre hivatkozhatnánk.
− Akkor viszont hülyének néznének bennünket.
− így van, fiam. Mi lennénk a tudomány bohócai. Paprikajancsik, akiket holmi
dzsinnekkel etettek meg az arabok. Semmilyen tudományos folyóirat nem közölne a
továbbiakban egyetlen sorocskát sem tılünk; egyetlen egyetem sem alkalmazná soha többé
egyikünket sem; egyetlen fillér támogatást nem kapnánk senkitıl… mondjam tovább?
− Felesleges, Lord Badminton − mondta Jarvis.
− De egyet azért megteszek − bólintott a fınök. És ezt meg is tette.
86
32
Még azon a délutánon valamennyiükkel tisztázta a tisztá-zandókat. Ismét a
nagysátorban ültek, az immár egymásra rakott dombormővek közvetlen közelében. Lord Bad-
minton nem sokat teketóriázott. Száraz szavakkal felelevenítette az elmúlt eseményeket − az
angyalok támadásáról és egyéb zavaró jelenségekrıl nem szólt ugyan egyetlen szót sem −
meglehetıs részletességgel ecsetelve a gyilkosság körülményeit. Amikor befejezte, rátért
hazatérésük esetleges következményeire.
− Hát errıl van szó − mondta, amikor ennek is a végére ért. − Csak azért beszéltem
önöknek minderrıl, hogy pontosan tudják, mi a helyzet. Nem vagyunk tisztában a gyilkosság
okával. Nem tudjuk, hogy Ibrahim egyszerően csak megırült és ámokrohamot kapott-e, vagy
valami más állhat a háttérben.
Megbirizgálta a bajuszát, mintha idıt akarna nyerni, hogy rendszerezgesse a
mondanivalóját.
− Sosem kérdeztem eddig, hogy önök milyen világnézetet képviselnek… úgy értem,
materialisták vagy idealisták-e, ha egyáltalán élesen el lehet választani a kettıt egymástól.
Gondolom, többen vannak önök között olyanok − bevallom, én is közéjük tartozom −, akik
nem hisznek szellemekben, démonokban, rontó lelkekben, zombikban −, hogy csak néhányat
említsek a gonosz természetfeletti lények közül. Olyanok is akadhatnak viszont, akik hisznek
bennük. Nos, elıfordulhat… − már annyi minden megtörtént a világban −, hogy ez
utóbbiaknak van igazuk. Lehet, hogy ilyen… mindezideig elképzelhetetlennek tartott
valamik… valakik… ólálkodnak körülöttünk. És talán gyilkolnak is. Talán el akarnak
kergetni bennünket innen. Talán itt a hazájuk… országuk… mit tudom én, és mi betolakodók
vagyunk számukra. Tudom, hogy nevetségesen hangzik…
87
− Kérem, Lord Badminton! − vágott a lord szavába egy izgatott nıi hang.
− MissAmick?
− Megkérdezhetem, hogy ön, személy szerint ön, most már hisz ezekben a feltételezett…
lényekben?
Lord Badminton nem gondolkodott egyetlen másodpercig sem.
− Nem! − kiáltotta, s érezte, hogy hirtelen megmagyarázhatatlan ingerültség tör rá. − Egyáltalán
nem hiszek!
− Akkor miért akarja, hogy mi higgyünk bennük?
− Egyáltalán nem akarom, hogy higgyenek bennük -védekezett a fınök. − Csupán meg kell
kérdeznem, hogy így, ilyen körülmények között, mindezek tudatában is vállalják-e a további munkát?
Annak, aki haza szeretne menni, természetesen nem gördítek akadályt a távozása útjába, sıt
megígérem, hogy minden erımmel támogatni fogom. Amit tudok, megteszek érte. Nos, kérem?
Senki nem akadt, aki távozni szeretett volna.
33
Jarvis éppen Lord Badminton sátrában tartózkodott, és nekikészülıdött volna, hogy ismertesse
vele a további kutatásokra irányuló terveit, amikor a kerekfejü, szemüveges Guzman dugta be a fejét a
sátornyíláson.
− Lord Badminton… bocsásson meg.
Lord Badminton felrántotta a szemöldökét. Nem kedvelte, ha tárgyalás közben zavarják. Még
akkor sem, ha a nagy melegre való tekintettel felhajtotta a ponyvát a bejárat elıtt.
− Mirıl van szó, Antonio?
− Inkább bejönnék.
− Hát jöjjön.
Guzman körülnézett, aztán bejött. Két lépéssel Lord Badminton mellett termett. Jarvis rémülten
ugrott fel. Már-
88
már látta, amint Guzman kihúz egy tırkést a zsebébıl, és Lord Badminton szívébe böki.
Guzman szerencsére csak beszélni szeretett volna a fınökkel, méghozzá minél közelebbrıl.
− Az a helyzet, uram, hogy pár perccel ezelıtt beszéltem… és mondott egy nevet, amit sem
Lord Badminton, sem Jarvis nem értett.
Lord Badminton meghökkent.
− Kivel beszélt, kérem?
Ekkor Guzman megismételte, amit nem értettek.
− Abdullahhal, uram.
Lord Badminton tanácstalanul nézett rá.
− Ki az az Abdullah?
− Ibrahim fia.
Lord Badminton szeme kikerekedett.
− Ibrahim fia? Mi a csodát akar tılünk?
− Csak egy… régi történetet mesélt el nekem, uram.
− Igazán? − tanácstalankodott Lord Badminton. − És mirıl szól a története?
− Abdullah meg van gyızıdve róla, hogy dzsinnek laknak ezen a környéken. Erre a legjobb
példa egy bizonyos Fatima esküvıje. Itt tartották a domb tetején.
Lord Badminton felkapta a fejét.
− Itt? Gyakran szoktak itt esküvıket tartani?
− A nomádok szerint igen. Még a régi idıkben, amikor nem volt ennyire elsivatagosodva a
környék. A nomádok kezdetben kedvelték ezt a helyet… késıbb aztán már nem kedvelték ennyire. Sıt
semennyire sem kedvelték. Féltek tıle.
− Hm. És mi történt annak a bizonyos Fatimának az esküvıjén?
Guzman megcsóválta a fejét.
− Hihetetlennek tőnik, de a beduinok szerint mégis megtörtént. Fatima egy gazdag beduin lánya
volt, ezért az apja elhatározta, hogy hetedhét országra szóló lakodalmat
89
csap neki. Akkora sátrakat emeltet, hogy az égig érnek. Amolyan lakodalmi
díszsátrakat. És meg is tette. A sátrak olyan magasan voltak, hogy az eget verték.
Természetesen csak az ı túlzó elbeszélésük szerint, ám jó magasak lehettek, az biztos. Régen
még élt az a hiedelem, hogy minél magasabb a lakodalmi díszsátor, annál nagyobb lesz a
fiatal pár boldogsága.
− Eeeegen − morogta Lord Badminton.
− Felállították a sátrakat, és éppen hozzákezdtek az ünnepléshez, amikor hirtelen
hatalmas vihar támadt. Teljességgel felkészületlenül érte ıket, ami azért is szokatlan, mert a
beduinokat soha nem érheti készületlenül a vihar. A vihar kitörésének megbízható jelei
vannak, s ha ezt megpillantja, a beduinnak mindig marad annyi ideje, hogy megpróbálja
kivédeni valahogy a hatását. Ezúttal azonban mégis váratlanul érte ıket.
− Talán túlságosan is belefeledkeztek a lakodalomba -találgatta Lord Badminton.
Guzman megrázta a fejét.
− Akkor is észre kellett volna venniük, hogy vihar közeledik. De senki nem vette észre.
Az a vihar túlságosan is alattomos volt, és túlságosan is furcsa.
− Igazán? − szívta meg a pipáját Lord Badminton.
− Mindenkit megölt − mondta Guzman. − Egyetlenegy ember menekült meg csupán…
az is nyomorék maradt egész életére.
− Mikor lehetett ez? − kérdezte lord Badminton.
− Úgy száz-százötven éve.
− Fényképek természetesen nem maradtak róla…
− Akkor errefelé még senki nem tudott fényképezni. Ez a terület még a török birodalom
része volt. Abdullah szerint a törökök ideküldtek néhány embert, hogy nézzenek körül, de
aztán ennyiben is maradt a dolog. Meghalt egy csoport beduin, ki törıdött vele?
− Szóval?
− Nos, ez az életben maradt ember azt mesélte, hogy a
90
szél rájuk támadt. Illetve… a szélben lovagoló dzsinnek. İ maga látta is ıket.
− Hm. És milyenek voltak?
− Szerinte olyanok, mint az angyalok. Még szárnyuk is volt. De üvegbıl volt
valamennyi. Azt állította, hogy keresztüllátott rajtuk. Ahogy egy dzsinn elkapta és felhajította
a szél hátára, jól látta a dzsinn mögötti pálmafákat, mert néhány akkor még élt belılük ezen a
helyen.
− Felhajította a szél hátára?
− A szél elragadta valamennyit. Az egész násznépet és a meghívottakat is. Felkapta ıket
és elvitte. A sátrakat pedig elsodorta. Soha nem találták meg ıket. Az embereket azonban
igen.
− Hol? − kérdezte komor hangon Lord Badminton. Guzman a sátor nyugati falára
mutatott.
− Ott. A hegyen.
Erre már Jarvis is felkapta a fejét.
− A hegyen? Guzman bólintott.
− Ott bizony. Valamennyit odafújta a szél.
− Az lehetetlen! − mosolygott Lord Badminton. -Közönséges szélvihar nem vihet el
olyan messzire embereket. Ahhoz tornádónak kellene lennie, az pedig ezen a vidéken…
− Mégis odafújta ıket, Lord Badminton. Vagy inkább elragadta ıket és megölte. Ott
haltak meg valamennyien a sziklafalon. Tudja, hogy ölik meg a halászok a polipot?
Odacsapkodják a fedélzethez, vagy a kikötı kövéhez. Van ott egy nagyon meredek, sima
sziklafal, ahhoz csapdosta ıket. Péppé zúzódtak a szerencsétlenek a sziklán. Az az ember, a
szemtanú is csak óriási szerencsével maradt életben. Repülés közben valahogy lecsúszott a
szél hátáról, rá egy homokbuckára − akkor kezdıdhetett az elsivatago-sodás − a homok pedig
betakarta. Csak napok múlva mert kimászni alóla.
91
− Érdekes történet − morogta Lord Badminton.
− A beduinok azóta is úgy hiszik, hogy vagy dzsinnek lakják az eltemetett város környékét,
vagy gonosz lelkek; azoknak az embereknek a lelkei, akik ott nyugszanak a domb alatt. Mert úgy
tudják, hogy valaha hatalmas város állt ezen a helyen, csakhogy Allah megbüntette a lakóit, és
eltörölte a várost a föld színérıl. A bőnösök lelkei viszont itt maradtak, és azóta sem férnek a bırükbe.
Például embereket szállnak meg, és arra kényszerítik ıket, hogy legyenek gyilkosok vagy
öngyilkosok. Ami engem illet, Lord Badminton, minden porcikám tiltakozik ellene, hogy
természetfeletti jelenségekben higgyek. Mindennek megvan a maga reális oka. Úgy értem, hogy
természettudományokkal megmagyarázható oka.
Lord Badminton fújt egy füstkarikát a sátor mennyezete felé.
− Nos, igen. Hosszú ideig magam is ezt az álláspontot képviseltem.
− És… most? − kérdezte meghökkenve Guzman.
− Most? − sóhajtott egy nagyot Lord Badminton. -Most már egyre kevésbé tudom, mit
képviselek.
34
Amikor Guzman elment, Lord Badminton ismét mélyet sóhajtott.
− Ezzel is meglennénk. Akár rá is térhetünk a komolyabb dolgokra. Például arra, hogy ha
feltételezésünk helyes, miszerint a zikkurat köveit elhordták valahova, még mindig megoldatlan a
kérdés, hogy hova. Magam részérıl meg voltam gyızıdve róla, hogy valamelyik hegyhez vitték vissza
ıket − elsısorban oda, ahonnan kibányászták. Csakhogy ez a feltételezésem − úgy tőnik − hibás. A
kövek egyszerően eltőntek. De vajon hova az ördögbe tőnhettek
92
el? Közel száz kilométeren belül nincs valamirevaló település − és akkor sem volt −, ahova
beépíthették volna ıket.
− Hátha nem is kövekbıl építették a zikkuratot? − kérdezte Jarvis.
− Hanem?
− Égetett vagy nyers agyagtéglákból. A zikkuratokat általában ezekbıl emelték.
− Ez igaz − bólintott Lord Badminton. − Csakhogy a nyomok, a feltételezett konstrukció, a
kıbánya a hegyekben, és az ön által talált megrepedt óriási kı − mind-mind arra utalnak, hogy a gízai
piramisokhoz hasonlatosan ezt is kıtömbökbıl építették.
− Márpedig akkor meg kellene lenniük valahol azoknak az átkozott kıkockáknak!
− Mit nem adnék érte − morogta Lord Badminton −, ha hirtelen kinyílna a sátor ajtaja, bejönne
valaki rajta, mondjuk egy jó szellem − mert ilyeneknek is kell lenniük, ha rosszak vannak − és közölné
velem, hogy megtalálta a kıkockákat.
− Mit adna neki érte? − kérdezte csak úgy, a társalgás kedvéért Jarvis.
− Akármilyen randa szellem is lenne, homlokon csókolnám -jelentette ki halálmegvetı
bátorsággal Lord Badminton. Jarvis felvihogott. Nem tudott elképzelni olyan gyönyörőséges
szellemet, akit a méltóságteljes, és mindenfajta pajzánságot mélyen elítélı lord homlokon csókolt
volna. Legalábbis nyilvánosan.
Ebben a pillanatban megkopogtatták a sátor ajtajának a keretét, majd félrelebbent az ajtót
helyettesítı ponyva.
− Szabad? − kérdezte egy félénk nıi hang.
− Bújjon be! − vezényelt Lord Badminton.
A kopogtató nem jött be, csupán a fejét dugta be az ajtónyíláson.
93
− Lord Badminton − kezdte kissé nyafogó hangon Miss Amick, a Tyúk. − Szeretnék
bejelenteni valamit.
Lord Badminton nyelt egyet.
− Jelentsen. Fontos dologról van szó?
− Hát én nem is… tudom. Azt hiszem, igen.
− Nos, Miss Amick? Mit sikerült ismét kikaparnia? Miss Amick elmosolyodott.
− Alighanem… a zikkurat köveit, uram.
35
Talán az sem okozott volna nagyobb meglepetést, ha egy átlátszó angyal jelent volna
meg a sátorban, és elkezdte volna módszeresen püfölni ıket. Hogy Lord Badminton mit
érzett, azt Jarvis természetesen nem tudhatta, ı maga viszont úgy érezte magát, mint az
elefánthajtó, a mahut, amikor az elcsúszott ormányos a mellkasára ül.
Halk koppanás térítette magához. Lord Badminton pipája koppant egy földön heverı
deszkadarabon. Lord Badminton rendszerint lefelé konyuló bajusza ezúttal úgy elıremeredt,
mint a támadó bika szarva.
− Mit… mond… Tyú… Miss Amick?
Miss Amick megismételte − immár valamivel bátrabban − az imént elhangzottakat.
Hogy megtalálta a zikkurat köveit.
− Hol találta meg? − kérdezte magához térve a lord. -A… hegyeknél? De hiszen maga
nem is járt ott!
− Nem jártam, uram.
− Akkor hogy találta meg?
− Egy légi felvételen, uram.
− Hogy az… ördögbe? Valamennyi felvételt megnéztük, és… nem találtunk rajtuk
semmi gyanúsat.
− Hát… azt a felvételt nem néztük meg alaposan.
− Melyiket?
94
− A gödörrıl készültet.
Lord Badminton hirtelenjében nem is tudta, mirıl van szó.
− Miféle gödörrıl beszél?
− Ahonnan a földet termelték ki.
Lord Badminton a homlokára csapott. Akkorát, hogy csak úgy csattant.
− Hogy én mekkora barom vagyok!
Egyikük sem tiltakozott a megállapítás ellen. A jó kutatónak el kell fogadnia fınöke
megalapozottnak tőnı véleményét.
36
Ezzel azonban még nem volt vége Lord Badminton szenvedéseinek. Jarvis, amint Lord
Badminton tökéletesen magához tért, a homlokára mutatott.
− Uram…
− Mi van? − kérdezte Lord Badminton türelmetlenül. -Mit akar, Jarvis?
Jarvis ismét a homlokára bökött.
− Mit bökdösi a homlokát? − hökkent meg Lord Badminton. − Elfelejtettem volna
valamit?
− Attól tartok, igen.
Lord Badminton még ekkor sem kapcsolt.
− Mi a fenérıl beszél?
Jarvis ekkor furcsa dolgot tett. Mintha csak egy hosszabb pantomim részletét adta volna
elı, ismét a saját homlokára bökött, aztán Tyúkéra, majd Lord Badmintonra nézett, miközben
összecsücsörítette a száját, és cuppantott egyet a levegıbe.
Lord Badminton elsápadt. Lopva Miss Amickre pillantott, majd Jarvis felé fordította a
fejét. Olyan könyörgı volt a tekintete, mintha az életéért esedezett volna.
95
Jarvis azonban nem ismert könyörületet. Újra elismételte a jelenetet. Most már olyan hévvel,
hogy Tyúk is felfigyelt rá.
− Valami baj van… Jarvis?
Lord Badminton ekkor megköszörülte a torkát, és tett egy lépést Tyúk felé.
− Miss Amick − kezdte ünnepélyes hangon. − Kérdezhetnék valamit… öntıl?
Tyúk elmosolyodott.
− Természetesen, uram. Csak kérdezzen nyugodtan.
− Lehet, hogy… eeeee… kissé furcsának találja majd a kérésemet, de… eeeeee… a
körülmények arra kényszerítenek… eeeee… szóval, az lenne a kérésem, hogy izé…
megcsókolhatnám-e önt?
Tyúk elsápadt, és önkéntelenül is tett egy lépést hátrafelé.
 − Tes.,.sék??!
− Azt kérdeztem, hogy megcsókolhatom-e? Illetve… az a helyzet, hogy az… izé… homlokán…
és nem lejjebb.
Tyúk nem értett az egészbıl semmit. Még csak válaszolni sem mert, hiszen nem volt biztos
benne, nem a szellemek játszadoznak-e vele. Mielıtt azonban bármirıl is megbizonyosodhatott volna,
Lord Badminton hozzálépett, elkapta és megcsókolta.
Elképzelhetı, hogy mégiscsak a láthatatlanul jelenlévı szellemek fundáltak ki valamit, mert
ahogy Lord Badminton Tyúk felé közeledett, megbotlott a saját lábában, és már csak azért is átölelte a
lányt, hogy el ne essen.
így történt, hogy Lord Badminton szájának iránya alaposan eltért a tervezettıl. Jarvis
meghökkenve tapasztalta, hogy a csók, amelynek maximum egy-két másodpercig kellett volna
tartania, nemigen akar véget érni. Mintha a már említett, láthatatlan szellemek préselték volna ıket
egymáshoz.
96
Amikor aztán valahogy mégiscsak elvált a testük, Miss Amick, azaz Tyúk lángoló arccal
megfordult, és kifutott a sátorból.
Jarvis látta, hogy Lord Badminton üveges tekintettel utánabámul, s amikor feléje fordult, sem
olvadt még le teljesen az üvegmáz a szemérıl.
− Ez érdekes… − morogta bajuszát simogatva. − Roppantul érdekes…
Jarvis sürgıs teendıire hivatkozva elhagyta a terepet.
37
Jarvis a délelıtt folyamán több érdekes felfedezést is tett. Az egyik, hogy Tyúk tulajdonképpen
egy nagyra nıtt pipacs. Mármint ami a színét illeti. Ha csak a közelébe került, Miss Amick arca abban
a pillanatban terebélyes bozóttőzzé változott. Pedig nem is ı csókolta meg, hanem Lord Badminton.
Meglepı módon Lord Badmintonnal is történhetett valami, mert ellentétben kényelmes
természetével, bejelentette Jarvisnek, hogy délután ı is elugrik Miss Amickkel és Mr. Wagnerrel
ahhoz a helyhez, ahol a zikkurat köveit sejtették. Alig tizenöt kilométer az út, számára sem lesz
megerıltetı. Mondta ezt akkor, amikor Jarvis tisztában volt vele, hogy Lord Badminton számára a
saját sátra megkerülése is megerıltetı volt korábban.
Délután Jarvis felkereste Murray-t. A régész az ágyán feküdt borotválkozótükrével a kezében.
Jarvis óvatosan a képére pislogott, de nem látott foltokat rajta.
− Mi az ábra, Mathias? A régész felnézett rá.
− Nem látod?
Jarvis óvatosan megköszörülte a torkát.
− Úgy látom… eltőntek rólad.
97
− El.
− Mindenütt?
− Mindenütt.
− És… hogyan?
− Nem tudom, Jarvis.
− Nem vetted észre?
− Alighanem elszundikáltam. Vagy elájultam, mit tudom én! Amikor kinyitottam a szemem,
már nem voltak rajtam. Egyetlen egy sem. Érted te ezt?
− Hát… nem.
− Mert én sem. Egyben azonban biztos vagyok. Ezek hullafoltok, ahogy egyszer már mondtam
is. Én már halott vagyok. Akárki is szúrt ki magának, nem száll le rólam.
− Hátha ezzel… vége.
− És ha nem?
− Rajtam sincsenek. Nem jöttek többé elı.
− De bármikor elıjöhetnek. Én… úgy döntöttem, hogy feladom, Jarvis. Elmegyek innen.
Összepakolok és lelépek. Hátha így túlélem. Nem úgy, mint szegény Brynner. Nem szeretném, ha
engem is homokban tartósítanának.
Jarvis nem szólt semmit. Mit is mondhatott volna?
 38
Az elkövetkezı néhány napban béke és nyugalom köszöntött rájuk. Lord Badminton nem
álmodott többé arról, hogy holttesteket dobál kútba, Murrayt és Jarvist sem látogatta meg az angyal.
Miss Amick, akit sem angyal nem kísértett, sem pedig földöntúli lények nem háborgatták az álmát,
fejest vetette bele magát a munkába. Ha már egyszer megtalálta a zikkurat építıköveit, meg is akarta
nézni ıket. Lord Badminton ott loholt a nyomában, mint egy pincsikutya. Hogy Miss Amick
mindebbıl mit vett észre, arról Jarvisnek fogalma sem volt. Miss Amick, mintha nem is
98
ebben a világban élne, üveges szemekkel bóklászva az ásatáson megkaparta a földet, és azonnal
talált is valamit. Jarvis biztos volt benne, hogy vagy különleges radar rejtızik a fejében, amely
ismeretlen sugárzással dolgozik, vagy eladta a lelkét az ördögnek, mint Faustus professzor. A sátán
mutatja meg neki, hogy hol kell ásni.
Azért akadtak olyan pillanatok is, amikor Miss Amick egészen másfélének tőnt. Komoly volt,
céltudatos, és úgy villogott a szeme, mint a spanyol táncosnıké kasz-tanyett-csattogtatás közben. Nem
ért senkit különösebb meglepetés, amikor egy délutánon a poros, piszkos, nagyon boldognak látszó
Lord Badminton bejelentette, hogy a tíz mérföldnyire található gödörben valóban megtalálták a
zikkurat köveit. A detektor elárulta, hogy az elsı kısor alatt újabb kısor rejtezik, az alatt pedig még
újabb és így tovább. Az egész úgy néz ki, mint egy monumentális rakott palacsinta. Miss Amick
szerint akárkik is rejtették a föld alá a zikkurat köveit, igen módszeresen jártak el.
− Milyen messze van a két hegy a piramis feltételezett helyétıl? − kérdezte Mr. Wagner.
− Öt-öt mérföldnyire − felelte a hórihorgas Robinson.
− És ez a gödör?
− Tízre − mondta Miss Amick.
− Akkor magyarázzanak meg nekem valamit − csóválta meg a fejét Mr. Wagner. − Adva van
egy zikkurat, amelynek az elbontása nem kis munkát igényel. Nem végeztem számításokat, de az az
érzésem, hogy a lakosság apraja-nagyja részt vett benne, és még így is jó sokáig eltartott.
Szétbontották, majd körülnéztek, hogy hova vigyék a köveket. És akkor lássanak csodát: nem oda
vitték, ahova logikusan kellett volna; nem a közeli hegyekhez, hanem jóval messzebbre; abban a
gödörben helyezték el, ahonnan a város eltemetéséhez szükséges földet termelték ki.
99
− Talán a szállítóeszközök miatt − találgatta valaki. -Nyilván már a föld szállításakor kiépítettek
valamilyen rendszert. Logikus volt, hogy ugyanezen a módon vigyék oda a köveket is.
− De hát ez csaknem dupla távolság!
− Lehet, hogy így is megérte.
Lord Badminton egész éjszaka tenyerébe temetett arccal a sátrában gubbasztott, és egyre csak
azon töprengett, hogy miképpen jelentse a dolgot a támogatóiknak. Biztos volt benne, ha jelenti a
történteket, az lesz az elsı dolguk, hogy magyarázatot követelnek tıle, miért bontották el a városlakók
a zikkuratot, és miért rejtették a föld alá?
Azzal is tisztában volt, hogy már a másnapi hírekben a sajtó és a televíziók telekürtölik a
világot, hogy föld alatti zikkuratot találtak az iraki sivatagban. Ez pedig annyit jelent, hogy a háborús
helyzet ellenére elözönlik ıket a riporterek, a televíziós stábok, s neki mindenképpen magyarázattal
kell szolgálnia. Csakhogy a gyors magyarázatoknak „híg a levük”. Elıfordulhat, hogy egy újabb lelet
halomra dönti a magyarázatait, és vele együtt a tekintélyét is.
Lord Badminton reggel felé úgy döntött, hogy pokolba a zikkurattal. Úgy tesz, mintha nem is
találta volna meg.
39
Némi morgás azért támadt, amikor kiadta az utasítást, hogy hagyják a fenébe a piramist, és
ássák tovább a várost. A piramis ott van, ahol van, szponzoraik a lábukra taposnak, ha nem a város
kiásására fordítják a támogatásukat, hanem egy gyanús zikkuratra. Ha a zikkuratot tolnák elıtérbe,
kérvényeket kellene benyújtania, megváltoztatni a terveket, új költségvetési igénnyel kellene elıállnia
− ez pedig akár évekre is visszavethetné az ásatást. Arról nem is beszélve, hogy ezt a viszonylag
biztonságos területet addigra
100
elfoglalhatják a síiták, a szunniták, az imámok szabadcsapatai, az angolok, az amerikaiak, a
talibánok, és még ki tudja, ki nem. Ez pedig minden régészeti munka végét jelenthetné.
Summa summárum: Lord Badmintonnak sikerült lyukat beszélnie a hasukba. Mire vége lett a
legújabb értekezletnek, valamennyien meg voltak gyızıdve róla, hogy fınöküknek igaza van. Jobb, ha
a várossal törıdnek és hagyják a fenébe a zikkuratot. Itt vannak például a dombormővek.
Miss Amick, a Tyúk, addig-addig kaparászott, míg néhány nappal a piramis felfedezése után
újabb dombormővet talált. Még Petra Dicknek sem volt fogalma róla, kit ábrázolhat. A képrıl egy
szárnyas nıi alak nézett komor tekintettel rájuk. Mivel − Mrs. Dick szerint − a héber mitológia Lilit
nevő gonosz angyalára hasonlított, Lilitnek nevezték el.
A munka zavartalanul folyt tovább. Mindenki keményen dolgozott a feladatán. A munkások
hangyaszorgalommal termelték ki a földet; egyre magasabbra nıttek az eltemetett város falai. A
munka mellett az élet visszatért a régi medrébe, lassan kezdtek megfeledkezni a homokban aszalt
Brynner haláláról.
Már-már beborította volna a feledés szegényt, ha nem történik ismét valami elképzelhetetlenül
és megmagyarázhatatlanul szörnyő dolog.
Mr. Brynner visszatért.
40
Ez röviddel azután történt, hogy komoly vitát folytattak a gránittáblákról, azaz a
dombormővekrıl. Lord Badminton már korábban elhatározta, hogy rendez róluk egy kis
eszmefuttatást. Legalább eltereli munkatársai figyelmét a piramisról.
101
Mielıtt a vitanap megkezdıdött volna, behozatta a táblákat a munkásokkal a nagysátorba.
Néhány mondatnyi bevezetı után feltette a kérdést, hogy kinek van valami ötlete velük kapcsolatban.
A köveken ábrázolt istenek, Adad, Enlil, Iskur és Lilit is szél vagy viharistenek, vajon miért
hordhatták össze a kıtábláikat a városlakók?
− Tisztelték ıket − vonta meg a vállát McKellen. -Az egyik városban ezt az istent tisztelték, a
másikban pedig azt.
− De ez valamennyi viharisten − csóválta meg fejét Robinson. − Na és?
− Ráadásul különbözı helyekrıl és különbözı kultúrákból származnak. Mintha szándékosan
győjtötték volna össze ıket.
− Na és? − ismételte meg a kérdését McKellen. − Mi ebben a csodálatos? Talán féltek a széltıl.
− Ennyire?
Ekkor felállt Guzman, és elmesélte nekik, amit az araboktól hallott. Beszélt a szörnyő szélrıl,
amely letarolt egy esküvıt, ki tudja, hány halottat hagyva maga után.
− Mintha egy szörnyő démon garázdálkodna a környéken − fejezte be. − Persze ezt ne vegyétek
szó szerint.
Elhallgattak és valamennyien Brynner halálára gondoltak. Kétségkívül baljós titokzatosság
lengte körül a várost és környékét.
Lord Badminton érzékelte az elbizonytalanodást, és gyorsan közbelépett. Felállt és kissé
ingerülten a levegıhöz intézte a szavait, de Guzman érezte, hogy elsısorban neki szólnak.
− Kérem, kérem… igyekezzünk megmaradni a valóság talaján. Amit az arabok mesélnek…
hm… feltétlenül érdekes és figyelemreméltó, csakhogy azzal egy másik tudomány foglalkozik: nem a
régészet, hanem a folklór. És ne tessenek nekem Schliemannra és Trójára hivatkozni, mert egyáltalán
nem biztos, hogy Schliemann Tróját találta-e
102
meg. Nos, ennyit a folklór és a régészet kapcsolatáról. Engem elsısorban azért érdekelnek ezek
a táblák, mert talán elárulnak nekünk valamit a város kapcsolatrendszerérıl, a társadalmi viszonyokról,
a kultuszokról…
Blabla, blabla, blabla − gondolta Jarvis. − Holtbiztos, hogy a táblák összefüggnek a zikkurat
lebontásával és a város eltemetésével. Minden összefüggésben áll egymással, s az összefüggések
vonalainak a metszéspontjában ott állnak ık.
A cseppfolyós levegı és a szárnyas lények.
De vajon kik ık?
És egyáltalán… tanácsos-e dacolni velük?
Másnap reggel Tyúk kiment a hegyekhez, hogy ott is körülnézzen.
Reggel kilencre értek ki, és Tyúk tíz körül már fuldokló hangon jelentette, hogy talált valamit.
 Mélyen a homok alá temetett díszsátrak maradványait.
41
Ezen a délutánon Jarvis éppen Lord Badminton sátra körül téblábolt, amikor Lord Badminton
félrehúzta a sátor ajtaját takaró ponyvát, és mintha csak a könnyő, kellemes szellı fújási irányát
próbálná meghatározni, összevont szemöldökkel az égre nézett.
Jarvis biztos volt benne, hogy Lord Badminton már régóta figyeli, de csak most érett meg benne
az elhatározás, hogy behívja magához.
Úgy tett, mintha nem vette volna észre Lord Bad-mintont. Nagyokat lépett a homokon, majd
néha megcsóválta a fejét.
− Maga az, Jarvis? − kérdezte tettetett meglepetéssel Lord Badminton.
− Én vagyok, uram − így Jarvis.
− És… hm… mit csinál?
103
Jarvis abbahagyta a lépkedést.
− Próbaméréseket végzek. Ellenırzöm, hogy hány lábnyira fekhet az egyik lakóház a másiktól.
Lord Badminton érdeklıdve nézett rá.
− Ott a mérıszalag.
− Csak próbát végzek, uram.
Ettıl persze még Lord Badminton nem fogta fel, hogy Jarvis végül is mit csinál, de nem is
akarta felfogni. Az utóbbi idıben mintha tompább lenne az agya, és kevesebb dolog keltené fel az
érdeklıdését. De ha már itt van Jarvis, legalább elbeszélget vele.
− Jöjjön be hozzám, fiam.
Jarvis bólintott, és besétált Lord Badminton sátrába. Lord Badminton leültette, majd járkálni
kezdett az ágy és az ajtó között.
− Örülök, hogy véletlenül… összefutottunk. Azt hittem, a hegynél van.
− Éppen oda készültem, uram.
− Jól van, várjon egy kicsit. Meg kell beszélnünk bizonyos dolgokat. Elvégre maga a
helyettesem.
Ezt ugyan szavakon kívül idáig még nem érzékelte Jarvis, de így is hízelgett neki a kinevezés.
− Emlékszik még rá, amikor kineveztem? − kérdezte Lord Badminton megtömve a pipáját. −
Amikor hazakészültem.
− Emlékszem − bólintott Jarvis.
− Hát most már nem készülök haza… de a kinevezése attól még érvényes.
− Köszönöm, uram. Megkérdezhetem, hogy miért nem készül haza?
Lord Badminton képe elsötétült. Nem szokta meg, hogy magánügyeit illetıen kérdéseket
tegyenek fel neki. De aztán hirtelen megenyhült. Szüksége van Jarvisre, nagy szüksége. Nem teheti
meg, hogy kizavarja a sátrából pozíciójában éppen csak az imént megerısített helyettesét.
104
− Sokkal fontosabb, hogy itt legyek.
− Ertem, Lord Badminton.
− Tudja… az utóbbi napokban megsőrősödtek errefelé az események. Nem tehetem meg, hogy
egyedül hagyjam magukat, amikor lehetséges, hogy nagy felfedezések küszöbén állunk.
− Gondolja, uram?
− Miért ne, Jarvis, miért ne? Elvégre már eddig is szép eredményeket értünk el. A továbbiakban
pedig… igazán kíváncsi lennék rá, ön szerint vajon most mit kellene tennünk? Az a helyzet ugyanis,
hogy kissé felborultak a terveim. Miss Amick azt szeretné…
− Tudom − bólintott Jarvis. − Azt szeretné, ha tovább kutathatná a zikkuratot.
− Hm. Ön például mit szól ehhez?
− Szerintem csak kutassa.
− Igazán?
− Az a zikkurat még sok titkot rejthet, uram. Ki tudja, mennyit.
− Gondolja? − dörzsölte össze a tenyerét Lord Badminton. − Gondolja?
− Biztos vagyok benne. Csak egy miatt aggódom. Lord Badminton képe elkomorult.
− Mi miatt?
− Hogy Miss Amick… hm… egyedül talán nem lenne képes megbirkózni a feladattal. Kellene
valaki, aki segít neki, ha… mondjuk, nehézségei támadnának.
Jarvis bajban lett volna, ha Lord Badminton megkérdezi tıle, vajon milyen nehézségekre
gondol, de Lord Badminton szerencsére nem kérdezte meg. Ehelyett elégedetten Jarvisre villantotta a
szemét.
− Kire gondolt, fiam? Csak nem ön… önmagára?
− Szíves engedelmével, önre gondoltam, uram. Lord Badminton elégedetten megsimogatta a
bajuszát.
105
Jarvis elmosolyodott magában. Tudta, hogy szerzett magának egy óriási piros pontot a
fınökénél.
42
A többi már úgy ment, mint a karikacsapás. Jarvis javaslatára Lord Badminton úgy döntött,
hogy Martha Petty átveszi Miss Amick szerepét a hegynél, Mr. Wagner pedig egy kis csapattal
továbbra is a városban marad. Amikor mindezt megbeszélték, Lord Badminton elbocsátotta Jarvist.
Úgy érezte, megnyerte a csatát. Sikerült megszerveznie a további munkát. Még szerencse, hogy ez a
Jarvis használható fickó.
Jarvis a város romjaihoz sétált.
Az ásatáson csend honolt: olyan hıség borult rájuk, hogy a régészek meg sem próbálták a
hővösebb délután beköszönte elıtt folytatni a munkát. Egyedül Kürt Wagnert találta egy gödörben,
amint éppen az ecsetjével tisztítgatott valamit. A föléje feszített vászontetı ahelyett, hogy csillapította
volna, csak fokozta a hıséget.
− Hogy bírod odalent? − kérdezte Jarvis lepislogva a vörös hajú régészre. − Eszméletlenül
meleg van.
Wagner megvonta a vállát.
− Felfogás kérdése.
− Micsoda? − értetlenkedett Jarvis. − A meleg?
− Illúzió.
− Én nem annak érzem.
− Mindez azért van kérlek, mert azt képzeled, hogy a sivatagban vagy egy ásatáson, feletted egy
kicseszett ponyvasátor, az agyad pedig felforr a hıségben. így aztán többször is felteszed magadban a
kérdést, hogy mi a szarért is vagyok én itt? Ahelyett, hogy Los Angelesben fagylaltoznék.
− Azt képzeled? Miért, nem így van?
106
− Felfogás kérdése − ismételte vigyorogva Wagner. -Én például ehelyett azt képzelem, hogy
Hawaiiban heverészek a strandon. így már kellemesebb. Ha még melegebbre vált az idı, azt képzelem,
hogy a száraz gızben vagyok egy gızfürdıben. így már az is elviselhetıbb.
− Most éppen hol vagy? − érdeklıdött udvariasan Jarvis.
− A száraz gızben. De már nem sokáig. Rövidesen a pokolba képzelem magam.
− Ahhoz nem is kell akkora képzelıerı. Nem láttad véletlenül Murray-t?
Wagner a gödör másik oldalára mutatott.
− Nincs ott?
− Nincs.
− Pedig ott kellene lennie. Tegnap reggel megbeszéltük, hogy itt a helye. Azóta nem láttam.
Kérlek, Jarvis, te az öreg bizalmasa vagy, nincs itt valami baj a szervezéssel? Bár nem az én dolgom…
− Igazad van, Kürt − bólintott Jarvis. − Egyszerre több lehetıség is a nyakunkba szakadt. De
Lord Badminton már elkészítette az új terveket.
− Éppen ideje − morogta Wagner. − Hát akkor jó mu-latást. Én meg helyszínt váltok.
− Hova mész? − hökkent meg Jarvis.
− Azt hiszem, tőzoltónak képzelem magam, aki éppen a lángoktól nyalogatva oltja a tüzet. Na,
viszlát.
− Viszlát, tőzoltó!
Jarvisnek két órájába tellett, amíg a terepjáróval kiért a jobb oldali hegyhez. Kénytelen volt
engedély nélkül elkötni a kettes számú terepjárót, mivel Lord Badminton már nem volt a láthatáron.
Az egyes számú kocsival Miss Amick után rohant, aki áttette a székhelyét a hegytıl a gödörhöz.
A hegy lábánál Martha Petty vezette a munkálatokat. Robinson és McKellen a hıséggel dacolva
a homokot piszkálgatták. Amerre csak ellátott Jarvis szeme,
107
vakondtúrásokként emelkedtek a kis gödröcskék. Közöttük munkások szorgoskodtak, fejükön
földhordó kosarakkal. Egy fekete turbános munkavezetı irányította ıket.
Jarvis Miss Petty felé irányította a lépteit. A régésznı egy jókora napernyı alatt serénykedett. A
napernyın kék viző tenger hullámzott, a hullámok között delfinek ugrándoztak.
Martha Petty felpillantott a közeledı Jarvisre, és a szeme fölé ernyızte a kezét.
− Itt a fagylaltos. Milyet hozott?
− Milyet kér? − vigyorgott Jarvis.
− Ha lehet, pisztáciát.
− Majd Bagdadban − mondta Jarvis. − Veszek magának egy kilót.
− Éppen olyan, mint az apám − legyintett a régésznı. − ígéretekkel tele van a padlás.
− Amint látom, lelettel is.
− Nem panaszkodhatunk. Mit akar látni?
− Ez itt éppen mi? − mutatott Jarvis a mellettük csillogó tárgyra.
− Lámpa − mondta Miss Petty. − Rézlámpa.
− Csak óvatosan vele.
− Ne izguljon, már megdörzsöltem. A szellem már kiköltözött belıle. Mind a tizenötbıl.
− Tessék?!
− Jól hallja. Pontosan tizenöt rézlámpát találtunk idáig.
− Mi a fene volt itt? Lámpabolt?
− Talán bazár. Mivel sátrat is találtunk bıségesen. Méghozzá nem is akármilyen sátrakat.
Díszsátor valamennyi.
− Honnan tudja?
− Jó vicc, csak meg tudok különböztetni egy díszsátrat egy normális sátortól. Ezek díszsátrak.
Jarvisnek elszorult a torka.
− Egyéb?
108
− Azonkívül bajt is találtunk.
− Tessék?!
− Szó szerint. Merthogy baj van, Jarvis. El is határoztam, hogy amint visszamegyek a
romokhoz,jelentem Lord Badmintonnak a dolgot. Találjon ki valamit.
− De hát… mirıl van szó?
Martha Petty felnézett rá. Jarvis látta, hogy remeg a keze, ahogy felveszi a lámpát a homokról.
− Az a helyzet, Jarvis, hogy… csontokat is találtunk. Embercsontokat. Koponyákat például.
Össze van törve valamennyi. Tudja, mire gondolok? Hogy itt valaha valami szörnyőség történt. Tudja,
mi?
− Honnan tudnám?
− Megmondom, mire gyanakszom. Arra, hogy itt, a hegy lábánál ünnepségeket szoktak
rendezni, amelyeken emberáldozatokat mutattak be. A díszsátrakban az elıkelıségek ültek. Felöltötték
a legszebb ruhájukat, aztán gyönyörködtek az elıadásban. Hogy milyen elıadásban? Nézzen csak fel.
Látja?
Jarvis természetesen látta. Már korábban is látta, és el is szorult tıle a torka rendesen. A hegy
csúcsa egy enyhén kiugró kicsi peremmel föléjük magasodott. A peremet éppen ilyen áldozatok
bemutatására teremtették az istenek. Alig néhány lépésnyire volt attól a helytıl, ahonnan Bryn-ner és
Ibrahim a mélybe zuhantak. Akkor más szögbıl nézte a csúcsot, és a peremet sem vette észre.
Bizonyára rajta tartózkodott Ibrahim, amíg elı nem bukkant, hogy megölje Brynnert.
− Látom − bólintott Jarvis.
− Onnan lökték le ıket. Lezuhantak, és szétmállott a testük a falon. Én pedig most szépen
összeszedem valamennyit. Csak van itt valami furcsa…
− Micsoda, Martha?
− Hogy az áldozatok többsége gyönyörően fel van öltöztetve. A homok konzerválta a testüket.
Talán
109
száz-százötven éve halhattak meg. Vannak köztük férfiak, nık és gyerekek. Némelyiken még
egészen ép a ruha. Úgy fest a dolog, mintha… de ez marhaság!
− Mirıl van szó, Martha?
− Meglehet, hogy éppen egy esküvın vettek részt, amikor történt velük valami. Nem áldozták
fel ıket, bármennyire is tetszetıs lenne a dolog. Az egyik munkásom szerint egy összevissza tört
csontú múmialány menyasszonyi ruhában van, sıt a vılegényét is megtaláltuk. İszintén szólva, nem
tudom, mire gondoljak. Esküvı, áldozat, járvány, háború?
− Nem meséltek az emberek magának semmit?
− Csak ketten pötyögnek valamit angolul. Egyikük arról próbált meggyızni, hogy a halottak
valóban egy esküvıi gyülekezet tagjai. Apropó, nem akarja megtekinteni a kis hullagyőjteményünket?
− Köszönöm, most inkább…
Ekkor hangzott fel elıször az elkeseredett, szinte földöntúli ordítás.
Jarvis felkapta a fejét.
A sziklaperem akkor már nem volt üres.
Egy több mint száz éve halott férfi állt odafent díszes, menyegzıi ruhába öltözve. Oldalán kard,
fején tépett turbán, boglárral az elején.
Martha Petty megtántorodott.
− Te jó isten! Mi a fene ez?
A férfi díszruhája már foszladozóban volt, csizmája szárából is hiányzott néhány tenyérnyi bır.
De a szeme az megvolt. Ha egyáltalán szemnek lehetett nevezni azt a valamit, ami a szemüregében
fehéredett.
Az arca ismerıs volt Jarvisnek, nagyon ismerıs.
− Murray! − kiáltotta eltorzult hangon. − Parcival! Mi a jó fenét csinálsz te odafent? És mi ez a
szar rajtad?
Murray azonban nem nézett rá. Mereven a levegıbe bámult pupilla nélküli fehér szemével.
no
− Murray! Istenem!
Murray ekkor már repült. Kitárva a karját, mint a sasmadár a szárnyát.
Jarvis úgy érezte, soha nem fogja elfelejteni sem a tekintetét, sem azt a csattanást, amely a
repülését követte.
Arra riadt, hogy Martha Petty hangosan zokog mellette.
43
Lord Badminton a következı napon ismét feltette a csoportnak a kérdést, hogy akarnak-e
maradni, vagy sem. Senki nem akadt, aki ne akart volna. Mintha Murray halála minden borzalma
ellenére még elszántabbá tette volna ıket. Senki nem tudta megmagyarázni, mi történt velük: Jarvis
úgy érezte, hogy megismétlıdött a Barabásszindróma. Amikor a tömegben mindenki Krisztust kiáltott,
de a kiáltások egyetlen Barabásba folytak össze. Hát itt is így történt valahogy. Mindenki meg volt
gyızıdve róla, hogy el kellene menniük, pokolian veszélyes itt maradniuk, ráadásul azt sem tudják,
kivel vagy mivel állnak szemben, a hagyományos fáraó-átkával-e, ám amikor lord Badminton
megkérdezte tılük, hogy mi az ábra, mindenki azt gondolta, hogy elmegy, itt hagyja az egészet a
francba, a válaszhangok viszont egy hatalmas maradunkká olvadtak össze. így aztán maradtak.
A legközelebbi értekezleten − Jarvis tanácsára − Lord Badminton úgy döntött, hogy
abbahagyatja velük a munkát, amit a hegynél éppen csak elkezdtek. Nem is tiltakozott senki ellene,
csupán Martha Petty, de ı is csak a látszat kedvéért. Valamennyien tudták, hogy nem ezért vannak itt,
és hogy ha megosztják az erıiket, végzetesen szétforgácsolódnak.
Ezt aztán Lord Badminton meg is próbálta elmagyarázni Miss Pettynek.
111
− Nézze, kedves Martha − mondta, kedvetlenül simogatva a bajuszát −, természetesen tisztában
vagyok vele, hogy nehezére esik otthagyni a múmiáit, de nem tehetünk egyebet. A pénzt a város
kiásására kaptuk; hogy tudnám megmagyarázni az adományozóknak, hogy ehelyett a romoktól távol,
egy évezredekkel késıbbi helyszínt ástunk ki, amelyrıl tulajdonképpen nem is tudjuk, micsoda.
Mondjuk, hogy egy kurd temetı… amely, legyünk ıszinték, senkit sem érdekel. Ha folytatnánk az
ottani munkát, hasonlatosak lennénk ahhoz az ırült fickóhoz, akit elküldenek az autópiacra, hogy
vegyen egy Mercedest, és helyette egy használt kisautóval jön vissza. Világos?
Többen is elismerın elhúzták a szájukat. Lord Bad-mintonnak aztán vannak hasonlatai!
A múmiákat visszatemették: majd kiássa ıket, aki akarja. De azért Murray halálát nem sikerült
megemészteniük.
− És Murray? − kérdezte Robinson. − Vele mi lesz?
− Ami Brynnerrel − mondta Lord Badminton. − A száraz homok konzerválja a testét. Ha
befejeztük a munkát, magunkkal visszük.
− Ez igazán megható − bólogatott Martha Petty megrázva vállára hulló fekete haját. − Könnybe
lábad a szemem, hogy így gondoskodunk róluk.
Valamennyien érezték, hogy ezzel még nincs lezárva a dolog. İk maguk még nem zárták le. S
amíg nem zárják le, nem is nyugszanak meg a kedélyek.
− Valamit azért tisztáznunk kellene − állt fel a ládájáról a hórihorgas, szeplıs képő McKellen. −
Meg kellene beszélnünk, hogy mi történhetett Murray-vei. Nem tehetünk úgy, hogy a fülünkre tesszük
a tenyerünket és befogjuk a szánkat. Valahogy döntésre kell jutnunk.
− Ezt hogy érti? − kérdezte Lord Badminton. − Hozzunk határozatot a halálával kapcsolatban?
Bagdaddal sajnos a frissiben elkezdett hadmőveletek miatt nem vehetjük fel a kapcsolatot.
112
− Akkor is le kell zárnunk valahogy az ügyet. Jarvis megértette, mirıl van szó. Fogódzót
keresnek,
amelybe belekapaszkodhatnának. Még akkor is, ha a kapaszkodó nem száz százalékig
biztonságos. Nem lehet úgy élni és dolgozni, ha nincsenek fogódzópontok körülöttünk.
Amíg Lord Badminton tanácstalankodott, Jarvis feltartotta a kezét.
− Ha meghallgatnátok…
− A helyettes úr? − kérdezte gúnyosan a pocakos Robinson, aki valamiért nem csípte Jarvist. −
Csak nincs valami ragyogó ötlete?
Jarvis nem tehetett mást, hazudott. Méghozzá a tudományosság látszatát öltve magára.
− Hallottatok valaha az Epstein-kísérletekrıl?
Naná hogy nem hallottak. Mivelhogy nem is voltak ilyenek.
− Azok micsodák? − kérdezte Martha.
− Epstein egerekkel dolgozott.
− Jézusom, még ez is! A gonosz szellemeknél csak az egerektıl irtózom jobban.
− A kísérletek távol zajlottak innen, két évtizeddel ezelıtt.
− Amerikában?
− Új-Zélandon − mondta Jarvis. − Epstein professzor azt vizsgálta, hogy egy nagyjából azonos
fizikai, és ha lehet mondani, szellemi képességekkel megáldott egérpopuláció tagjai hogyan
viselkednek, ha stresszhelyzetnek teszik ki ıket. A józan ész azt mondaná, hogy egyformán. Csakhogy
a kísérletek bebizonyították, hogy közel sem így áll a dolog. A stresszhelyzetek hatására…
− Mond egyet?
− Például egy üvegfalon át macskával fenyegették ıket. İk persze nem tudták, hogy a macska
képtelen hozzájuk férni.
113
− Én mindig is azt az álláspontot képviseltem, hogy az állatokkal kísérletezıket akasszák fel −
mondta nagyon határozottan Tyúk.
− Nos, az lett a végeredmény, hogy a hajszálra egyforma egerek közül néhányan nem bírták a
strapát, és elpusztultak, míg a többiek még meg is híztak.
− Mi a francot jelentsen ez?
− Csak annyit − igyekezett leköszörülni a hasonlat élét Jarvis −, hogy nem vagyunk egyformák.
Még ha látszatra azok is vagyunk.
− De látszatra sem vagyunk azok. Nem vagyunk egerek!
− Ez igaz. Ennek ellenére valahogy mégis egyformának látszunk. Egyformán edzettnek,
egyformán képzettnek, szakmánk megszállottjainak, nem vagyunk beszariak − nagyjából egyforma a
tőrıképességünk is. Csakhogy ez tévedés. Óriási különbségek lehetnek köztünk. Sajnos, ezek csak a
gyakori munka során derülnek ki. Azt akarom mondani ezzel, hogy bizonyos felelısség talán
bennünket is terhel. Észre kellett volna vennünk, hogy Brynnernek, Ibrahimnak és Murray-nek
mentális problémái vannak. De mi nem vettük észre. Nem bírták a győrıdést, ha szabad ilyen profánul
fogalmaznom. Nem hiszem, hogy hallucinogén anyagot lélegeztek volna be… azt hiszem, egyszerően
csak kiakadtak. Ha pszichés segítséget kaptak volna, talán nem következnek be a gyászos események.
Ezért még egyszer arra kérek mindenkit, hogy nézzen a lelkébe, és aki úgy érzi, hogy legkisebb
kétsége is van az itt tartózkodását illetıen…
Nem akadt ilyen. Jarvis meg közben arra gondolt, hogy ha valakinek pszichológusi vagy
pszichiátriai segítségre lenne szüksége, az alighanem ı maga. És esetleg Lord Badminton.
Ezzel valamennyien lezártnak tekintették az ügyet. Jarvis úgy érezte, nagy gyızelmet aratott, de
ugyanakkor
114
mélységesen szégyellte is magát. Akárhogy is próbálta elhessegetni maga elıl, egyre csak elé
tolakodott Ibrahim, Murray és Brynner arca. − Gratulálunk − mondták mind a hárman, felé
nyújtogatva a kezüket. − Gratulálunk, Jarvis. Sikerült ırültté nyilváníttatnod bennünket.
Jarvis, bár közel sem volt Machiavelli híve, rádöbbent, hogy a cél néha valóban szentesíti az
eszközt. Merthogy ettıl kezdve kétségkívül jobban ment a munka. Tudat alatt mindannyian tisztában
voltak ugyan vele, hogy a dolgok közel sem olyan egyszerőek, mint ahogy Jarvis állítja, ennek
ellenére úgy tettek, mintha ık maguk is biztosak lennének benne. Ha pedig a bizonytalanság
megpróbálta kidugni a fejét a tudatuk alól, visszagyömöszölték a helyére.
Erısnek és minden nehézséget legyőrınek érezték magukat.
Már csak két cél lebegett a szemük elıtt.
A város és a hozzá tartozó zikkurat.
44
Jarvis éppen egy cserépdarabot pucolgatott nagy igyekezettel, amikor Martha Petty megszólalt
mellette. Jarvis összerezzent, hiszen mindeddig észre sem vette, hogy Martha ott áll a gödör szélén.
− Hogy vagy, Jarvis?
− Remekül, hát te?
− Tulajdonképpen én is… ha nem törném naponta darabokra az agyam.
− Mirıl van szó? − tápászkodott fel térdelı helyzetébıl Jarvis. − Mi kavart fel ennyire?
− Valami nem tetszik nekem, Jarvis. Vagy legalábbis nem értek valamit.
− Nocsak.
Az asszony megtörölgette a homlokát.
115
− Nem szeretnék rémeket látni. És ijesztgetni sem akarok senkit.
Jarvis érezte az asszony hangján, hogy komolyan megijedt valamitıl.
− Csak nem láttál… valamit? − próbálkozott Jarvis. -Esetleg…
Martha mintha meg sem hallotta volna.
− Gyere velem.
Jarvis csak akkor vette észre, hogy a stukkerját egy tégla alatt hagyta, amikor már jó messzire
távolodtak a kutatóároktól. Óvatosan Marthára pislogott. Nem látszott rajta, hogy rossz szándékai
lennének. − Az ördögbe is, már ott tartok, hogy stukkerral ások. Igazán szégyellhetnem magam!
Tízpercnyi gyaloglás után elérték a hajdani városkapu helyét. Közvetlenül mellette jó három
méter magas fal húzódott, cirka tíz méter hosszan. Ez valahogy épségben maradt az évezredek alatt.
Jarvis tudta, hogy a falban fülkék találhatók, amelyekben valaha szobrok álltak. Istenek és istennık
szobrai. İk ırizték a várost a betolakodóktól.
− Nézz csak oda!
Jarvis tekintete követte az asszony ujját. Aztán érezte, hogy megszédül, és majdnem fenékre
pottyan rémületében. Két méternyi magasságban három fülke is látszott. A történelem által elsodort
bálványok fülkéi. Üresfalkéi.
Csakhogy a három fülke most nem volt üres. Jarvis felnyögött, amikor rájött, hogy három
dombormő feketedik a három fülkében. Enlil, sumer viharisten, Adad, babiloni szélisten, és Iskur,
hettita szélisten dombormőve. Azok, amelyeket hetekkel ezelıtt ástak ki a homok alól.
− Látod, Jarvis?
− Hogy a fenébe ne látnám? − nyögött fel Jarvis. -Hogy kerültek ezek ide?
− Ezt kérdezem én is.
− Látta már más is?
116
− Nem hiszem. Ha látta volna, biztos már riadóztatott volna bennünket. Tegnap még a
nagysátorban voltak.
− Biztos, hogy most… nincsenek ott?
 Jarvis abban reménykedett, hogy a dombormővek talán nem is ugyanazok, mint amelyeket
korábban megtaláltak, ámbár még ha így is lett volna, sem lett volna megoldha-tóbb a rejtély.
− Nincsenek, Jarvis. Lord Badminton hajnal óta a piramisnál van… ı nem rakathatta fel…
Jézusom, Jarvis, tudod te, milyen nehezek ezek a kövek?
− Sejtem.
− Akkor meg hogyan? Daru kellett volna hozzá, hogy felkerüljenek olyan magasra.
− Valaki mégis feltette.
− Mit csináljunk, Jarvis?
− Egyelıre fogjuk be a szánkat.
− Elıbb-utóbb úgyis észreveszik.
− Addig majd kitalálok valamit. Amíg nem szóltunk róla Lord Badmintonnak, ne foglalkozzunk
vele.
− De azért mondhatok neked valamit?
− Hát persze.
− Te, Jarvis… Ezek valamennyien viharistenek!
− Na és? Ezt egyszer már megbeszéltük.
− Ezek… nem véletlenül kerültek ide. Ez a város… valahogy kapcsolatban állhatott a széllel.
− Ezt hogy érted?
− Az a baj, hogy sehogy. Csupán sötétben tapoga-tódzom. De valami… gyanús nekem. Van egy
város, amelynek a kapuját viharistenek dombormővei díszítik. Mintha csak… védelmet kérnének
tılük. Biztosan áldozatot mutattak be alattuk, hogy kíméljék meg ıket és a városukat.
− És?
Jarvis pontosan tudta, mit fog mondani Martha, és Martha pontosan azt is mondta.
117
− Gondolj csak a múmiákra. A szél ölte meg a lakodalmasokat. Felkapta ıket sátrastól, és a
sziklafalhoz csapdosta valamennyit.
− Hm.
− Ez pedig nem normális, Jarvis. Erre nincs akkora szél, amekkora ezt megtehetné. Ennek…
hurrikán erısségőnek kellett lennie.
− Nem vagyok viharszakértı.
− Én sem, de azért itt… félelmetes erık munkálkodtak. Háromezer évvel ezelıtt a hajdani
városlakók ehhez az erıhöz könyörögtek, hogy hagyja ıket békén. Itt valami nagyon nem stimmel,
Jarvis.
− Nézd, Martha, amióta itt vagyunk, még csak meg sem rezdült a bokrok levele.
− Nem tudom. Nem tudom. De én akkor is félek. Most pedig mondok neked egy egészen
hajmeresztı dolgot. Ezeket a baromira nehéz táblákat nem emberi erı emelte be a fülkékbe. Erre mi
nem lettünk volna képesek.
− Akkor ki?
− Nevess ki, de én azt mondom, hogy a szél. Vagy valami hozzá hasonló erı. Gyilkos erı.
− Ezzel azt is feltételezed, hogy ez az erı tudatos. Tudattalan természeti erı nem fúj be tonnás
dombormőveket falifülkékbe.
− Most erre mit mondjak? Attól tartok, Jarvis, hogy akárki is tette, figyelmeztetni akar
bennünket.
− Tegyünk a dombormővek elé áldozatot?
− Inkább tőnjünk el innen. A romokat nézve, nem úgy fest a dolog, mintha sokat érne az
áldozat.
− Meg kell várnunk Lord Badmintont.
Lord Badminton azonban nem jött, hiába is várták.
118
45
Lement a nap, felkelt a hold és Lord Badminton még mindig nem volt sehol. Hallgatólagos
megállapodás volt közöttük, hogy bárhol is dolgozzanak, estére hazatérnek -ha csak elıre be nem
jelentik éjszakai távolmaradásukat. Lord Badminton azonban nem jelentett be semmit. Rajta és
Tyúkon kívül még ketten tébláboltak a zikkuratköveket rejtı gödörnél; a bokszolóképü George Falk és
az ıszülı, göndör hajú Antonio Guzman.
 Jarvis nem nyugtalankodott volna annyira, de Martha Petty nem hagyta békén. Addig-addig
duruzsolt a fülébe, amíg rá nem szánta magát, hogy a Ward doktornál lévı mőholdas telefonnal
felhívja a fınököt. Összesen két készülékük volt: az egyik állandó jelleggel Lord Badminton-nál, a
másik Ward doktornál. Azért csak ennyi, mert Lord Badminton szerint ennyi tökéletesen elegendı. A
mőholdas telefon nem olcsó mulatság: gyakorlatból tudja, hogy ha nem szab határt a telefonálásnak, a
költségek óriásira nınek. Mit szólna az alapítvány, ha tudomására jutna, hogy XY kétnaponta felhívja
a bostoni nagynénikéjét. A kellemetlenségek elkerülése végett jobb magát a készülékek számát
korlátozni.
Martha unszolására Jarvis bekopogott Ward doktorhoz. A csinos, filmszínész képő doktor az
ágyról kászálódott le a kopogtatásra. Még akkor is a szemét dörzsölgette, amikor bevonultak hozzá.
Látszott rajta, hogy álmából zavarták fel.
− Bocsánat, doktor − mentegetıdzött Jarvis. − Nem gondoltam volna, hogy alszik.
− Én sem gondoltam volna, hogy elalszom − ásította a doktor. − Éppen csak ledıltem.
Tulajdonképpen örülök, hogy felzavartak. Rosszat álmodtam.
− Csaknem?
− Az utóbbi idıben egymás sarkát tapossák nálam a
119
rossz álmok − panaszkodott a doktor. -A fene se tudja, mi van velem. Mintha hallucinogén
gombát ettem volna.
− Már kipróbálta?
A doktor a szájára tette az ujját.
− Ne mondja el senkinek. Medikus koromban az egész csoport kipróbálta. Tudni akartuk,
hogyan kerülnek az ázsiai sámánok transzállapotba.
− Na és sikerült?
− Az a kérdés, mit nevez sikernek. Transzba nem kerültünk, viszont fél napig hánytunk tıle.
Gyomortisztításnak megfelelı. Szóval, mi a gubanc?
Mondták neki, hogy Lord Badminton még nem érkezett vissza.
A doktor az órájára nézett.
− Tíz óra? Furcsa. Pedig már itthon kellene lennie. Talán lerobbant a terepjárója.
− Akkor felhívta volna magát. Már akartam is kérdezni, hogy nincs-e nem fogadott hívás a
készülékén.
A doktor felvette az ágya mellé tolt elefántcsont-bera-kásos ülıkérıl a telefont, és megnézte.
− Nincs. Senki nem keresett.
− Ez furcsa, nem?
Martha kérdezte; méghozzá olyan hangon, hogy a doktor felkapta tıle a fejét.
− Miért furcsa?
− Lord Badminton még soha nem maradt el ilyen késıig.
− Tényleg furcsa.
Valamennyien tudták, hogy Lord Badminton nem az a típusú kutató, aki imád a szabad ég alatt
éjszakázni. Még ha kettesben lennének Tyúkkal, azaz Miss Amickkel, de négyesben már nem is olyan
romantikus egy sivatagi éjszaka. És kurvára hideg.
− Hívja fel -javasolta a doktornak Jarvis.
− Hát persze − morogta a doktor −, hát persze, Jarvis.
120
Elkezdte nyomkodni a készülék gombját. Jó darabig nyomkodta, majd a füléhez emelte és
várakozott. Hallózott, majd ismét várakozott. Addig-addig ismételgette, amíg valamennyien belátták,
hogy ezen az úton nem jutnak sehova.
− Nem veszi fel − vont vállat Ward doktor. − Most mit csináljak?
− Próbálja meg még egyszer.
− Rendben. Csak a süket csend.
Végül Ward doktor leeresztette a készüléket, és megrázta a fejét.
− Semmi. Nem veszi fel.
Jarvis legyintett és megfordult; ugyanezt tette Miss Petty is. Már félig kint voltak a sátorból,
amikor a doktor utánuk kiáltott.
− Miss Petty…! Kérem! Martha megtorpant.
 − Igen, doktor?
Ward doktor arcán aggodalom ült.
− Ön… leereszkedett a kút mélyére, Martha? Martha megértette, hogy a doktor a „dögkút”-ra
céloz.
− Le bizony − biccentett. − Miért kérdi?
− Mit talált odalent? Martha furcsán nézett rá.
− Még nem hallott róla? Ez hogy lehet?
− Azt akartam kérdezni, hogy engem nem talált-e meg odalent. A hullámat vagy csontvázamat.
Martha Petty Jarvist kereste a szemével. Nem volt világos elıtte, hogy a doktor tréfál-e, vagy
kitört rajta az elmebaj.
− Tréfál, doktor? − kérdezte aztán, amikor nem kapott tanácsot Jarvis szemétıl.
− A fene sem tudja − rázta meg a fejét a doktor. − Tudja, mit álmodtam, mielıtt felzavartak
volna? Nem valami szépet, de izgalmas volt a maga nemében.
121
A másik kettı hallgatott. Vannak álmok, amelyeket nem szívesen mesél el másoknak az
álmodójuk. Hátha ez is ilyen.
− Egy nıvel voltam − mondta tétován a doktor. − Egy csodaszép nıvel… bár, ahogy
emlékszem, talán túl hosszú volt az orra… mondjuk egy centiméterrel. Egy kis orrplasztika sokat
segített volna rajta. Szóval, vele álmodtam. Méghozzá szó szerint. Ez egy erotikus álom volt.
− Van ilyen − mondta zavartan Jarvis.
− Aztán rémálom lett belıle.
− I.,.gen?
− Baldachinos ágyon heverésztem a csajjal, aztán egyszerre csak elkaptak és megfojtottak egy
zsinórral.
− Ezt álmodta? − tört ki Jarvis. − Hogy a francba…
− Ez még mind semmi − legyintett a doki. − Aztán valahogy… láttam is magam. Jobban
mondva a saját holttestemet. Nem muris? Valakinek a vállán feküdtem. A fejem egészen a földig
lógott. És mégis felismertem, hogy kinek a vállán lógok. Mit gondolnak, kién?
Martha Petty tett néhány óvatos lépést az ajtó felé. Istenem, ez ırült! Ward doktor is kikészült…
Úristen, csak ússza meg valahogy élve…!
− Lord Badminton vállán lógtam! − vágta ki a tromfot Ward doktor. − İ aztán belehajított a
kútba. Többre nem emlékszem, mert maguk felébresztettek. Ezért kérdeztem, hogy nem találták-e meg
odalent a hasonmásomat.
− Ez csak egy álom volt, doktor.
Ward doktor megvakargatta a feje búbját.
− A fene se tudja. Még sosem álmodtam ilyen élesen. Még a szınyeg mintázatára is emlékszem.
Arra is, hogy a csajnak egy kis gyöngyöcske, amolyan piercing volt az egyik orrcimpájában. Hideg
nézéső nıszemély volt, nem is vitás. Nem akarják, hogy magukkal menjek?
− Nem! − kiáltotta rémülten Martha.
− Ne fárassza magát − intette le Jarvis is. − A telefont viszont ideadhatná.
122
− Jó, hát vigye − mondta rövid habozás után a doktor. − Csak ne hívogasson senkit feleslegesen,
mert Lord Bad-minton a fenekembe rúg.
46
Jarvis úgy gondolta, hogy Martnán kívül McKellent is magával viszi. Ellenırizte a tankot; látta,
hogy félig van még olajjal, majd intett McKellennek, hogy beszállhat. Martha Petty a kocsi mellett
állt, és tépelıdve a kezét tördelte. Jarvis odalépett hozzá, és a füléhez hajolt.
− Figyelj ide, Martha. Nem muszáj velünk jönnöd. Szólok Robinsonnak…
− Dehogyis, Jarvis… én is megyek.
McKellen csak akkor szólalt meg, amikor már túl voltak a falon.
− Láttátok?
− Mit? − kérdezte Jarvis.
− A dombormőveket. A falifülkékben.
− Nem vettem észre − hazudta Jarvis. McKellen felnevetett.
− Te tetted fel ıket?
 − Én? Megırültél? Még egy téglát sem lettem volna képes olyan magasra feltenni.
− Azt hiszem, bajban vagyunk, Jarvis.
− Ezt… hogy érted?
− Az az érzésem, hogy ül valahol egy kurva nagy pók, és a zsákmányára les. A zsákmány már
megvan, csak el kell kapnia. Óvatosan, nehogy elszeleljen, húz mellette egy szálat, pihen egy kicsit,
amíg a zsákmány megnyugszik, akkor aztán ismét húz egy szálat. İ már tudja, amit a zsákmány még
nem: hogy a szálak egy jó elıre eltervezett konstrukció részei. Mire a zsákmány rájön a turpisságra és
menekülıre fogná a dolgot, már késı. A hálóból nincs menekvés.
123
− Azt gondolod, Joseph − nyögte Martha −, hogy mi is… izé… mi is…
− Benne ülünk a pókhálóban. Csak azt nem tudom még, hogy van-e kiút belıle. Lehet, hogy
ebben a pillanatban még van. Azt azonban már nem tudom, hogy holnap reggelre is lesz-e még.
− Úgy gondolod, hogy ez a… dolog a dombormővekkel… mármint hogy felkerültek oda… egy
szál a hálóban?
− Ebben biztos vagyok.
− És… nem félsz? McKellen elvigyorodott.
− Dehogynem. Csak a kíváncsiságom legyızi a félelmemet.
Ezután már befogták a szájukat, és ki sem nyitották mindaddig, amíg el nem érték a zikkuratot.
A föld alatti zikkuratot. Merthogy a sivatag felszínén semmit sem láttak néhány jókora földhányáson
kívül.
A terepjáró azonban ott volt. A csalóka holdfényben azt gondolták a legnagyobb földhányásnak.
Jarvis még csodálkozott is rajta, hogy egyetlen, árva munkás nélkül hogy voltak képesek ennyi földet
kitermelni.
− A kocsi! − mutatott a terepjáróra McKellen. − Ott a kocsi!
Ezzel már ki is ugrott a sajátjukból. Jarvis még nem állt meg teljesen, ezért megbotlott és
majdnem hasra esett.
Mire Jarvis megállt és kikászálódtak a kocsiból, McKellen már visszafelé bandukolt.
− Minden oké! − mondta. − Benne van az indítókulcs, és üzemanyag is van benne elég.
− Várjatok egy kicsit!
Jarvis elıvette a telefont, és megpróbálta felhívni Lord Badmintont. A készülék azonban néma
maradt.
Jarvis megcsóválta a fejét, és elindult volna az egyik földtúrás felé, ám Martha megragadta a
karját.
124
− Nézd csak, Jarvis!
Jarvis nézett, de nem látott semmit.
− Mit nézzek?
− Ott! Látod?
Jarvis addig-addig erıltette a szemét, míg meg nem pillantott valamit. Már korábban is látta, de
akkor azt hitte, valamelyik hegy távoli körvonalait látja.
− Mi a fene az?
− Egy kocka − mondta McKellen.
− Koc.ka?
− Gyerünk, nézzük meg!
Jarvis önkéntelenül is elıhúzta a stukkerét. McKellen észrevette és felnevetett.
− A légy stukkert ránt, hogy lelıje a pókot? Akár el is teheted.
Jarvis azonban nem tette el. Ki tudja, nincs-e a kıkocka mögött valaki.
A hatalmas, ki tudja hány tonnás kıtömb úgy állt a sivatagban, mintha mindig is ott állt volna.
Pedig még ma reggel sem állt ott.
Ha ott állt volna, holtbiztos, hogy Lord Badminton értesítette volna ıket róla.
47
− Ez micsoda, Jarvis? Jézusom, ez… micsoda? − nézett fel Miss Petty a náluk jóval magasabb
kıkockára.
− Alighanem a zikkuratból való.
− Ez onnan − bólintott McKellen. − Nem is vitás. Csak azt ne kérdezzétek, hogy hogyan került
ide.
Nem kérdezték. Egyelıre még a levegıt is nehezen vették, pedig már nyoma sem volt a
hıségnek.
A hatalmas kı szelíden és békésen pihent, mint egy
125
jóllakott elefánt. Jarvisnek az a furcsa gondolata támadt, hogy a nagy kı elégedett, amiért végre
kiszabadulhatott évezredes rabságából. Bizonyára nehezen viselte, hogy ı, aki megszokta a nap és a
hold sugaraiban való fürdızést, évezredekre sötétségbe kényszerült.
− Várjatok, megnézem, mi van a hátulsó oldalán…
− Ne! − kiáltotta Jarvis. − Ne egyedül!
így aztán hárman kerülték meg. És Martha volt az, aki észrevett valamit a kı tábor felé nézı
oldalánál.
− Jarvis… Nézd csak! Jarvis lehajtotta a fejét.
A következı pillanatban már fel is kapta. Ennyi idı is elég volt ahhoz, hogy felismerje, mi lóg
ki a monstrum alól. Egy emberi láb.
48
Ezúttal a mindeddig szenvtelen McKellen volt az, aki elvesztette a fejét. Nagyot ordított,
lerogyott a láb mellé, és kaparni kezdte mellette a homokot.
− Te rohadék! − kiáltotta. − Te rohadt pók! Add ide a zsákmányodat!
Jarvis elkapta a karját, és megpróbálta felcibálni a homokról. McKellen azonban nem hagyta.
Úgy vágta állon, hogy Jarvis hanyatt zuhant.
Miss Petty visított, ahogy a száján kifért. Közben hol Jarvishez rohant, hol pedig a vadul ásó
McKellent próbálta észhez téríteni.
Jarvis felült és megtörölgette a száját.
− Hagyd csak. Mindjárt megnyugszik.
McKellen valóban megnyugodott. Rövid ideig ugyan még dühödten kaparta a homokot, aztán
hirtelen abbahagyta. Hanyatt vetette magát, és néhány másodpercre lehunyta a szemét.
126
Amikor felült, tiszta volt a tekintete.
− Guzman − mondta. − Antonio.
− Honnan… tudod?
− Ismerem a zokniját… és neki ilyen barna a bıre. Leültek a homokra, és a tenyerükbe hajtották
a fejüket.
− Akkor most? − kérdezte bizonyos idı után McKellen. − Harcra fel?
− Hogy gondolod?
− Megnézzük a gödröket?
− Nézzük.
− Biztos, hogy ezt akarjuk?
− Hátha élnek − bizakodott Jarvis. − Amíg meg nem találjuk a holttestüket, minden lehetséges.
− Nem kellene… visszamennünk, és majd a többiekkel együtt…
− Addigra talán már késı lesz. Olyan ez, mint a bányaomlás. Minden perc számít.
− Hol itt a bánya? Valóban ez volt a kérdés.
És mindaddig az is maradt, amíg csak meg nem találták.
49
Tulajdonképpen nem is kellett sokáig keresniük. Bár a homok beomlott a gödörbe és majdnem
fel is töltötte, látszott, hogy honnan emelkedett ki a kıkocka. És az is látszott, hogy a lent pihenı
további kockák között akkora rések tátonganak, hogy egy ember akár át is furakodhatott közöttük.
Ez újabb rejtély volt, de Jarvis most nem törıdött vele. Kizárólag gyakorlati kérdések
foglalkoztatták.
Lehajolt a homokra, de hiába is keresett lábnyomokat
127
benne. A homok puha volt és hullámos. Talán a szél tüntette el a nyomaikat?
McKellen elıhúzott egy bicskát a zsebébıl, és a homokba nyomta. Alighogy beleszúrta,
koppant valami a homok alján.
 − Ez az − mondta elégedetten.
− Mi… csoda? − nyögte Martha.
− Nem tudom. De Indiana Jones is ezt csinálta volna. Nem lehet véletlen, hogy nem rakták
szorosan egymás mellé a köveket. Kell lennie valaminek odalent.
− Mi… nek? − nyögte a lány.
− Nem hiszem, hogy ırizetlenül hagyták volna ıket. Jarvis most értette csak meg, mire gondol
McKellen.
Lehajolt, és addig kotorta a homokot, amíg deszkát nem értek az ujjai. Te jó isten, egy négyezer
évvel ezelıtti deszka!
− Gyerünk, Jarvis, kotorjuk még egy kicsit!
Jarvis mintha álomban cselekedett volna. Leguggolt a két kımonstrum közötti vékony kis
átjárót rejtı deszka fölé, és óvatosan, nehogy leomoljon, megpróbálta lekotorni róla a homokot.
McKellen ugyanezt tette. Pár perc múlva ott feketedett elıttük a csapóajtó. Egy négyezer éves
csapóajtó.
− Kinyissuk?
− Naná! Nincs valahol gyürü rajta? Akkor próbáljuk meg anélkül felemelni.
Egyszerre rugaszkodtak neki az ajtónak. És egyszerre nyögtek fel, amikor végre sikerült.
Éhes, fekete szájként ásított szembe velük a semmi.
− Van valamelyikıtöknél lámpa? − kérdezte Jarvis, miközben óvatosan tett egy lépést hátrafelé.
McKellen felelet helyett a zsebébe nyúlt és felkattintotta a zseblámpáját.
A fény belehullott a feketeségbe. S ha teljes gyızelmet nem is aratott felette, azért a lefelé
vezetı lépcsıt sikerült megvilágítania.
128
A lépcsı kılépcsı volt, alighanem ugyanolyan kövekbıl készült, mint a kockák. Jarvis hiába is
keresett, nem talált lábnyomokat a fokain.
− Lemegyünk? − kérdezte McKellen.
− Én nem, az biztos! − tiltakozott Martha. − Nekem klausztrofóbiám van. Rosszul leszek, ha
zárt térbe kerülök, ráadásul a föld alatt.
Jarvis lehajolt, és megsimogatta a legfelsı lépcsıfokot.
− Nincs rajta homok − mondta felegyenesedve. − Ezért nem látszanak nyomok.
− Gyerünk! − vezényelt McKellen. − Martha, te maradj itt a lejáratnál.
− Jézusom, és ha jön valaki?
− Mesélj neki vicceket.
− Te megırültél, Joseph!
− Nem akarsz lejönni, nem akarsz itt maradni…
− Jó, inkább maradok. McKellen tisztelgett.
− Üdvözlégy császár, a pokolba menık köszöntenek!
− Kérlek, Joseph, legalább most szüneteltesd a marhaságaidat.
− Elindultam lefelé − darálta McKellen, mintha csak hangszalagra rögzítené a mozgását. − Most
teszek egy lépést elıre.
Jarvis enyhén megtaszította.
− Sok a szöveg.
Lassan, óvatosan elkezdtek lefelé botorkálni a zikkurat belsejében.
129
50
Nem kellett soká menniük. Mintegy tizenöt lépés megtétele után a folyosó egy föld alatti
szobába torkollott, amelynek hiányzott az ajtaja. McKellen még tisztes távolságból bevilágított a szoba
belsejébe, de a falakon és egy barlangként sötétedı falifülkén kívül nem látott odabent semmit. A falak
tiszták voltak és dísztelenek.
− Egy szoba − mondta McKellen. − Nincs benne senki.
Ebben Jarvis is biztos volt. Abban is, hogy feleslegesen koptatják az idegeiket. Akárhol legyen
is Lord Badminton, itt biztos nincs.
− Bemegyünk?
− Én bemegyek − mondta Jarvis.
− Jó, én addig kint maradok. Ha valami baj lenne…
 − Ugyan már, mi lehetne? Világíts ide, kérlek!
Jarvis átkozta magát a feledékenységéért, hogy nem hozott magával elemlámpát, de hát ki az
ördög gondolta volna, hogy még ma éjjel látogatást tesz egy eltemetett zikkurat belsejében?
Bedugta a fejét az ajtónyíláson.
− Ide kérek egy kis fényt!
A fény felvillant mögötte. Jarvis gyorsan körbeforgott a szoba közepén. Abban bízott, hogy talál
néhány ékírásos táblát valahol, amelyekrıl leolvasható lesz a zikkurat története.
Ekkor vágta fejbe valaki.
Úgy, hogy azon nyomban el is feketedett elıtte a világ.
130
51
Amikor kinyitotta a szemét, a fények még mindig ott futkostak a falon. Jarvis a hátán feküdt,
valaki a mellkasán ült, és valamilyen hideg fémmel birizgálta a torkát. Biztos volt benne, hogy kést
szorítanak a nyakához.
− Elkaptad? − kérdezte egy dörmögı hang. − Megpróbálok odamenni, csak a lábam…
− Maradj nyugodtan, Charles.
− Ki az?
− Fogalmam sincs róla.
Jarvis ekkor már rájött, mirıl lehet szó. Óvatosan, nehogy megijessze támadóját, halkan
felnyögött.
− Hé!
− Mit mondott?
− Csak nyög.
− Vajon melyikük lehet?
− Fogalmam sincs róla. De valaki világít a folyosón.
− Hé! Beszél… hetek?
− Mit mond?
− Hogy beszélhet-e.
− Beszélj vele.
Jarvis sejtette, hogy Miss Amick ül rajta. Vagy a körömreszelıjét vagy a körömollóját szorítja a
nyakához.
− Jarvis vagyok − nyögte megnyugtatón. − Jarvis Bartholomey.
− Jarvis? − kérdezték egyszerre ketten is. Lord Bad-minton és Miss Amick.
− Én vagyok, Jarvis − erısködött Jarvis.
− Ki van a folyosón?
− McKellen.
− Jézusom, Jarvis! − suttogta Miss Amick a fülébe. -Biztosan maga az?
− Ki más lennék?
131
− Tényleg maga az, Jarvis? − kérdezte egy sötét sarokból Lord Badminton is. − Hogy kerülnek
ide?
− A terepjáróval jöttünk maguk után.
− Kik?
− McKellen és Miss Petty vannak velem.
− Miért jöttek… utánunk?
− Mert nem érkeztek vissza tízig a táborba. A telefonja pedig süket.
− Ez tényleg Jarvis − örvendezett Miss Amick. Elıredılt, és Jarvis vállára hajtotta a fejét. Jarvis
érezte, ahogy a lányban felszakad a sírás.
− Istenem, Jarvis, de jó, hogy itt vagy!
− McKellen! − kiáltott Lord Badminton. − Kérem, jöjjön be!
McKellen kezében megremegett a lámpa. A fénysugár táncba kezdett a falon. A következı
pillanatban a fény felerısödött, és McKellen feje bukkant fel az ajtónyílásban.
− Itt vagyok, Lord Badminton.
− Jöjjön ide és világítson rám.
A fénysugár Lord Badmintonon állapodott meg.
 Jarvis Lord Badminton felé fordította a fejét. Amit látott, döbbenettel töltötte el. Ez a Lord
Badminton, akit itt találtak a föld alatt, egészen másféle Lord Badminton volt, mint akit odafent
megszoktak. Elıször is alig látszott ki a piszokból. Jarvis csak késıbb jött rá, hogy verejtéke
keveredhetett össze a rátapadt homokkal, olyan vastag bevonatot képezve a bırén, amitıl egy
varacskos disznóhoz lett hasonlatos. A második, ami meghökkentette, Lord Badminton tekintete volt.
Szája széle remegett, szemében pedig olyan iszonyat ült, amilyet csak a kis unokaöccse szemében
látott, amikor az kukacot talált az almájában.
McKellen gyanakodva vizsgálgatta Lord Badminton arcát.
− Jól van, Lord Badminton?
132
− Én…jól.
− Biztos benne?
− Persze hogy az vagyok… azaz, a lábam kipurcant. Alighanem kiugrott a bokám.
− Megnézhetem?
− Persze, de csak óvatosan.
Jarvis ezalatt igyekezett eltávolítani Miss Amick fejét a válláról. Csak nem aludt el Tyúk?
Vajon mi a fene borította ki annyira?
Oldalra pislogott, le a földre. Elégedetten nyugtázta, hogy jól gondolta: egy körömolló hevert a
lába mellett a földön.
− Kérem, Leontina…
A hirtelen felcsapó ordítástól Miss Amick a földre csüccsent, Jarvis ereibe pedig belefagyott a
vér.
− Már nincs semmi baj − hallották McKellen hangját. − Visszaraktam a bokáját a helyére.
− Jézusom, legalább szólhatott volna, hogy mire készül.
Jarvis szívesen megtudakolta volna tılük, hogy vajon mi az ördög történt velük, de aztán úgy
döntött, hogy jobb, ha minél elıbb felhúznak a felszínre. Nemcsak Miss Petty, hanem ı sem érezte
kifogástalanul magát a föld alatt.
− Felmegyünk − mondta Lord Badmintonnak, miközben egyik kezével Miss Amicket
támogatta. − Joe majd segít önnek, Lord Badminton.
Lord Badminton ekkor nagyot kiáltott.
− Várjanak! Senki ne mozduljon, amíg…
− Valami baj van, Lord Badminton? − kérdezte McKellen aprólékosan végigforgatva a fényt a
falakon. − Történt talán valami…
Jarvis biztos volt benne, hogy a lord szeme Miss Amick szemét keresi. Hogy aztán megtalálta-e,
ki tudja.
− Kérem, Mr. McKellen… hogy jöttek le ide? − kérdezte Lord Badminton.
133
− A lépcsın − felelte McKellen nyugodtan. Jarvis érezte, hogy szándékosan
megnyugtató a hangja.
− Miért jöttek le…?
− Önt és a többieket kerestük.
− A csapó… ajtó?
− Le volt hajtva.
− Én… hajtottam le − mondta Lord Badminton. − Csak ketten vannak?
− Martha is velünk jött. İ odakint maradt.
− Jézusom!
Jarvisben ekkor bizonyossággá érett a gyanú, hogy Tyúk és a lord valami elıl
lemenekültek ide, a föld alá. De vajon mi elıl menekülhettek le?
− Odafent… minden rendben? − kérdezte Lord Badminton.
− Hát… majdnem − válaszolta McKellen.
− Majdnem? Mit ért…
McKellen megragadta Lord Badminton karját.
− Majd odafent, Lord Badminton. Elıbb menjünk fel, aztán majd megbeszéljük a
történteket.
 Lord Badminton azonban kirántotta a karját McKellen szorításából és ráförmedt.
− Addig tapodtat sem megyek, amíg nem válaszolt a kérdéseimre!
Jarvis érezte, hogy McKellen segítséget kérın néz rá, de a ráesı árnyéktól nem látta az
arcát.
− Majd válaszolok én − segített McKellenen. − Mit óhajt tudni, Lord Badminton?
− Hogy… mi van odafent.
− Találtunk egy kockát. A zikkurat egy kockáját.
− És?
Jarvis habozott.
− És? − csattant ismét Lord Badminton kérdése.
− Sajnos… a kocka… úgy tőnik, megölte Anto-niót.
134
− Eltalálta vele − morogta Lord Badminton. − Telibe találta vele…
− A kıkockával? − hökkent meg Jarvis. − Ki?
− Mr. Brynner − mondta Lord Badminton.
52
Jarvis legszívesebben kiugrott volna az ajtón, hogy megkeresse Marthát, de csak annyit tett,
hogy kihúzta a stukkerját a zsebébıl.
− Ön… Brynnert… látta? − nyögte a lord felé.
− Bármennyire is meglepı, de ıt − mondta a lassan magához térı Lord Badminton. Ahogy a
fájdalom csillapodott a lábában, mintha az önuralma is kezdett volna visszatérni.
− Biztos benne?
− İt is − mondta Lord Badminton.
− Hát még… kit?
− Ibrahimot is.
− Ez lehetetlen.
− Ezt speciel én is tudom.
− És mégis látta?
− És mégis láttam.
− Hogy az ördögbe…
Ekkor Lord Badminton beszélni kezdett. Száraz tárgyilagos hangon, amelyben már nyoma is
alig maradt a korábbi zaklatottságnak.
− Négyen jöttünk a zikkurathoz: Miss Amick, Mr. Guzman, Mr. Falk és csekélységem.
Megpróbáltunk fogást találni rajta. Biztos voltam benne, hogy kell lennie valahol egy folyosónak,
amely a mélybe vezet. A zikkuratot nem örökre süllyesztették a föld alá: idırıl idıre meg akarták
nézni, nem esett-e baja. Hirtelen… vihar támadt, és végigsöpört rajtunk. Egy igazi homokvihar.
Szerencsére csak
135
rövid ideig tartott. Olyan sőrő volt, hogy nem láttunk semmit tıle. Amikor eloszlott… ott
találtunk egy kıkockát a felszínen. És ott találtuk Brynnert is és Ibrahimot is.
− Vihar utáni káprázat lehetett.
− Az mi? − kérdezte Lord Badminton.
− Nem tudom − rázta meg a fejét McKellen. − Valami paranormális jelenség.
− Murray felkapta a kockát − folytatta Lord Badminton.
Jarvis eltátotta a száját.
− Felkapta? Hogyan?
− Fogalmam sincs róla. Egyszerően felkapta.
− Ön szerint milyen súlyú az a kocka?
− Nem tudom, de nem mindegy? Tíz tonna vagy száz? Felkapta, és… telibe találta vele Mr.
Guzmant. Aztán… mi lemenekültünk ide a lépcsın. Még szerencse, hogy Miss Amick megtalálta a
lejáratot, különben… talán ránk is sziklát hajítottak volna.
McKellen leguggolt Lord Badmintonnal szemben, és úgy világított a lámpájával, hogy
mindkettıjük arca a lámpa fénykörébe kerüljön.
− Lord Badminton… kérem… feleljen egy kérdésemre… Tisztában van ön azzal, hogy Brynner
és Ibrahim is… halott?
− Hogy a fenébe ne lennék tisztában! − csattant fel a lord. − Nem vagyok én hülye, csak még
mindig fáj a bokám, és be is vagyok szarva.
− Ennek ellenére azt állítja, hogy látta Brynnert és Ibrahimot?
Mielıtt Lord Badminton válaszolhatott volna, Miss Amick nagyot nyögött.
− Én is… láttam mind a kettıt. És azt is láttam, hogyan gyilkolja meg Antoniót Brynner.
− Hol van George?
− Mr. Falk? Nem tudom. Amikor az a borzalom történt,
136
elkiáltottam magam, hogy futás a gödörhöz, de már csak akkor vettem észre, hogy Mr. Falk
nincs velünk, amikor a lépcsın jártunk. Maguk… eszerint nem találkoztak vele?
− Sem élve, sem holtan − mondta McKellen. Jarvis eközben a fejét tapogatta.
− Mivel vágott fejbe, Leontina? − kérdezte a reszketı Miss Amicket.
− A földrıl kaptam fel valamit − motyogta zavartan a lány.
Jarvis addig-addig kotorászott, amíg meg nem találta az ismeretlen tárgyat.
A tárgy egy lapos, téglaszerü kı volt. Telis-tele ékje-lekkel.
Jarvis úgy gondolta, már csak ezért is érdemes volt idejönniük.
Ez az elsı írott emlék, amelyet a város környékén találtak.
53
Amikor felértek a föld felszínére, megdöbbentette ıket a holdfény ereje. Olyan éles, ezüstös
fényt szórt rájuk, hogy be kellett csukniuk a szemüket.
Amikor kinyitották, már nem volt idejük a holdfénnyel foglalkozni. Szemben velük, alig tíz-
tizenöt méternyi távolságban egy férfi állt félig a holdfénybe, félig a sötétségbe burkolózva.
Valamennyien megtorpantak. A férfi széles válla és vastag csípıje George Fáikra emlékeztetett.
− George? − kérdezte Jarvis és tett egy bátortalan lépést elıre. − Te vagy az, George?
A férfi megremegett, a homokra vetette magát, és zokogni kezdett.
− İ az és él − bólintott Jarvis. − A halottak nem sírnak.
137
− Martha…? − kérdezte Miss Amick. − Hol van Martha?
Jarvist elöntötte a pánik. Uramisten, hol van Martha? Hogyhogy nem jutott eszébe, hogy
Marthának ott kell lennie a lépcsın? Hiszen ı mondta neki, hogy maradjon hátra és várja meg ıket.
Vagy talán nem is mondta, csak most gondolja? Uramisten, hol van Martha?
− Joe! − ordított McKellenre. − Hol van Martha?
− Kicsoda? − rázta meg a fejét McKellen. − Én nem tudom… Jarvis.
Jarvis érezte, hogy roppant nehezen forog az agya, de azért megpróbált gondolkodni. Marthának
a lépcsın kellett volna várakoznia rájuk, de ı nem volt ott. Biztos benne, hogy nem volt ott, hiszen el
sem fértek volna mellette a lépcsın.
Lord Badminton lerogyott a homokra, és a bokáját tapogatta. Miss Amick mellette állt ugyan,
de nem a lordot nézte, hanem a holdfényt. McKellen lihegett, és a hővös ellenére kigombolta a
zubbonyát.
Jarvis megrázta a fejét, és a kockához rohant. Észre sem vette, mikor húzta ki a stukkert a
zsebébıl. Csak akkor eresztette le, amikor megpillantotta Martha Pettyt. Martha a homokon ült,
közvetlenül a kocka és az alóla kilógó láb mellett. Fel sem nézett, amikor Jarvis közeledett hozzá,
pedig csak úgy zenélt a homok a talpa alatt.
− Itt vagy… Martha? − kérdezte teljesen feleslegesen.
Martha még ekkor sem nézett fel rá. Csak ült lehorgasz-tott fejjel és dúdolgatott.
− Mit csinálsz… Martha? Állj fel, és… gyere szépen…
− Énekelek neki − mondta Martha Petty végre felemelve a fejét. − A nagyanyámtól hallottam.
Siratóének. Nagyon szép.
138
54
Jarvis arra ébredt, hogy fázik a feje. Kinyitotta a szemét. Petra Dick ült az ágya szélén, és éppen
vizes borogatást rakott a homlokára.
− Isten hozott a csapatban − mondta Petra. − Már azt hittem, véged.
− És nincs végem? − kérdezte gyanakodva Jarvis.
 − Nem minden baleset végzıdik halállal.
− Bal… eset? Nem emlékszem.
− Pedig te vezettél.
− Mit vezettem?
− A terepjárót, kincsem. Hogy a fenébe tudtál a kertek alatt felborulni vele?
− Felborul… tam?
− Alaposan beleverted a fejed. Szóltam Ward doktornak, meg is nézett, de azt mondja, nem
vészes. Belefejeltél valamibe.
− A cserép − motyogta Jarvis.
− Miféle cserép? Jarvis nem válaszolt.
− Hogy… történt? − kérdezte egy kicsit késıbb.
− Én magyarázzam neked? A sivatagot nem éjszakai autózásra találták ki. Ráadásul még a
reflektort sem kapcsoltad fel. Miért?
− Nem… tudom.
− Valamint Falkot is elhagytátok valahol. Jarvis nyelt egy nagyot.
− De hogy a rossznak ne legyen még vége, Lord Bad-minton arra utasított, hogy amint
magadhoz térsz, zavarjalak át hozzá. Szerintem ne térj még magadhoz egy kicsit. Lord Badminton ráér
várai. Teszek még egy borogatást a
homlokodra…
Jarvis Petra minden tiltakozása ellenére kimászott az
139
ágyból. Az asszony megérezhetett valamit a lelkében tomboló viharból, mert nyugtatgatni
kezdte.
− Ne aggódj, nincs semmi baj. Senki nem sérült meg, sıt a kocsinak sincs baja. Csak
felborultatok.
Jarvist azonban nem lehetett visszatartani. Rohant, ahogy a lába bírta Lord Badminton sátra felé.
55
Lord Badminton úgy járt le-fel a sátrában, mint a ketrecbe zárt oroszlán. Jarvisnek feltőnt, hogy
nemcsak kétségbeesett járkálása hasonlít az állatok királyáéra, hanem az arckifejezése is. Lord
Badminton felfújta a képét, amitıl a bajusza fenyegetın elıremeredt. A félénkebb erdei állatok
bizonyára fejvesztett menekülésbe kezdtek volna, ha hirtelen felbukkan elıttük.
Lord Badminton nem volt egyedül a sátrában. Csakhogy a többiek nem járkáltak, hanem
szerényen meghúzták magukat a sarokban. Jarvisnek az volt az érzése, hogy valamennyien rá várnak.
Lord Badminton, amikor megpillantotta, kifújta a levegıt, amitıl egyszerre összeesett a képe.
− Na végre! Azt hallom, jobban van.
− Minden rendben − bólintott Jarvis.
Jarvis szeme végigfutott a sátorban szorongókon. Ott volt természetesen Miss Amick, a Tyúk;
Martha Petty; McKellen; Falkot azonban nem látta közöttük.
− Emlékszik még rá, mi az ördögöt csinált hazafelé jövet? − szegezte neki a kérdést Lord
Badminton.
Jarvis lesütötte a szemét.
− Arra sem emlékszem, hogy kerültem a kocsiba.
− A többiek?
Miss Amick kétségbeesett képpel rázta meg a fejét. Martha Petty üveges tekintettel meredt
maga elé, McKellen
140
összeszorította a száját és a fülét vakargatta. Jarvis biztos volt benne, hogy éppen most söpörgeti
egy csomóba a fejében szétszórt emlékmorzsákat.
− Hol van Falk? − kérdezte Jarvis. Lord Badminton rámeredt.
− Nem tudja? Maga… nem tudja?
− Mit kellene tudnom?
− Falk… elveszett. Eltőnt. Nem került elı.
Jarvis mélyet sóhajtott. Istenem, mi történhetett még, amíg ı egy másik dimenzióban tévelygett?
Lord Badminton fogai közé szorította a pipáját, de nem gyújtotta meg.
− Azért kértem ide magukat… hogy megbeszéljünk bizonyos dolgokat − kezdte. − Annak a
fényében, ami az éjszaka történt velünk.
Tartott egy kis szünetet, majd folytatta.
− İszintén szólva… pokolian nehéz helyzetben vagyok. Tulajdonképpen nem is tudom, mit
kellene mondanom. Mélyen le vagyok sújtva. Ámbár… most ennél többrıl van szó.
Jarvisnek az az érzése támadt, hogy Lord Badminton köntörfalaz. Nehezére esik kimondani,
amit pedig ki kell mondania.
− Szóval − folytatta a lord −, olyan pácba kerültem, amilyenbe még soha életemben. És ezt
vegyék szó szerint. Ásatásaim során… hm… nem egyszer voltam már fura helyzetben… sıt
mondhatni pokolian nehéz helyzetben, de ezekben az esetekben… mindig tudtam, ki az ellenfél.
Legfeljebb nehéz volt megkülönböztetnem ıket a többiektıl. Például, annak idején Ruandában.
Bizonyára emlékeznek rá, hogy mi volt arrafelé. A népirtásra gondolok. Kis híja volt, hogy le nem
vágták a kezem és utána a fejem. De ott legalább sejtettem, hányadán állnak a dolgok… Ez az itteni
helyzet viszont… hogy úgy mondjam, értelmezhetetlen számomra.
141
Rágott egyet a pipája csutoráján és megcsóválta a fejét.
− Egész életem… hm… annak a jegyében telt el, hogy a világ racionális,
megmagyarázható; legfeljebb még nem ismerjük mindennek a magyarázatát. Úgynevezett
természetfeletti jelenségek pedig nincsenek − minden porcikám harcolt az efféle hiedelmek
ellen. Ezúttal azonban kénytelen vagyok beismerni, hogy olyan erıkkel találkoztam, amelyek
megingatták egész eddigi életem racionalizmusát. És… össze is zavartak. Ahogy ismerem
önöket, önök is hasonlóan gondolkodnak, mint én. A tudósok általában így gondolkodnak. Mi
azokat a törvényeket keressük, amelyek a természetet irányítják és magyarázzák, az e
törvényeken kívül esı ,jelenségeket” pedig elutasítjuk. Ennek természetesen nem mond ellent
az, hogy esetleg vannak hívık is közöttünk − elvégre az Istenben való hit nem feltétlenül
tudományellenes. Eddig úgy gondoltam, hogy Isten, akárhogy is nevezzük, miután létrehozta
a világmindenséget és benne a Földet is, belecsüccsent kényelmes hintaszékébe és kipiheni a
fáradalmakat, amelyeket teremtés közben elszenvedett. A világ pedig halad a maga útján.
Napjainkban már nincsenek csodák, nincs természetfeletti beavatkozás az életünkbe,
nincsenek megmagyarázhatatlan, tudatos erık. Ezt hittem eddig. Most azonban, hölgyeim és
uraim, el kell gondolkodnom rajta, hogy vajon nem tévedtem-e? És nem tévedtek-e önök is
valamennyien, ha úgy gondolkodtak, ahogy én? Önök valamennyien tudják, mi minden
történt az elmúlt hetekben az ásatáson. Nem óhajtom felsorolni ıket, hiszen tisztában vannak
velük. Tudják, mi történt, csak azt nem, hogy miért. így vagyok vele jómagam is.
Elképzelhetı, hogy rosszul mértem fel a világot, és mégiscsak munkálkodnak benne olyan
erık is, amelyeknek elképzelésem szerint nem szabadna létezniük. Ez aztán… romba is
döntötte a magabiztosságomat. Ezt ıszintén be kell vallanom, kérem. És azt is, hogy
fogalmam sincs róla, mit tegyek.
142
Megtörölgette a homlokát és folytatta.
− Ha csak annyi történt volna, hogy az egyelıre megmagyarázhatatlan jelenségek megpróbáltak
volna elijeszteni bennünket innen, ha egyáltalán ez a szándékuk…
Legyintett egyet, majd kivette a pipáját a szájából.
− Lehetséges, hogy valóban úgy van minden, ahogy most feltételezzük. Eddigi elképzeléseink
hibásak voltak, rosszul láttuk a világot. Lehet, hogy nem mi láttuk jól, akik a maga racionális
valóságában képzeltük el, hanem azok, akik olyan összefüggésekre is felfigyeltek, amelyeket mi
elutasítottunk. A spiritisztákra, a szellemidézıkre, az ufoló-gusokra, a zombihívıkre gondolok. Hátha
nekik van igazuk? Látom, hölgyeim és uraim, hogy meghökkentek a szavaimon és a hányinger
kerülgeti magukat eme lehetıség hallatán − így vagyok vele jómagam is. De hát mi a fenét csináljak,
ha racionális elmével képtelen vagyok megmagyarázni a történteket?
− Az irracionális elmének mindig könnyebb a dolga -vetette közbe Miss Amick.
− Ez feltétlenül így van, de ezzel még nem vagyunk kint a vízbıl. Fel kell tételeznünk, hogy
vannak erık, amelyeket eddig nem ismertünk, és ha szóba is kerültek, csak mosolyogtunk rajtuk. Úgy
látszik, eljött az idı, hogy lefagyjon a képünkrıl a mosoly. Lehetséges, hogy léteznek gonosz
szellemek, amelyek itt ólálkodnak körülöttünk és a vesztünkre törnek. Lehet, hogy vannak dzsinnek,
akik ugyanezt akarják. És vannak ık is. Ez utóbbiaknak nincs nevük, ámbár számunkra teljesen
mindegy, hogy van-e vagy nincs. Szóval, a mi racionális világunkon kívül létezik egy irracionális is,
amely átnyúl a mi világunkba, és nagy, szırös mancsával elkapja a torkunkat. De egyszer, korábban
már beszéltem ezekrıl önöknek.
Most pedig az a kérdés, hogy mit csináljunk? Az elmúlt néhány órában egyre azon töprengtem,
hogy mit tehetünk még. Itt már nem babra megy a játék − egyelıre azt sem
143
tudom, hányan haltak meg közülünk. Tegyük fel, hogy Mr. Falk még él: akkor is négy halottal
„büszkélkedhetünk”. És nincs senki, aki megvédjen bennünket.
Miss Amick nagyot csuklott. Lord Badminton rápillantott, és mintha kicsinykét meglágyult
volna egyébként kemény tekintete.
− Szóval… hm… akárhogy is hányjuk-vetjük a dolgot, nehéz helyzetben vagyunk. Talán még
nehezebben is, mint gondoljuk.
− Miért? Mire gondolunk? − kíváncsiskodott McKel-len.
− Arra, hogy el akarnak kergetni bennünket.
− Hm. És mire gondolhatunk még?
Lord Badminton ismét Miss Amickre nézett, mintha azon töprengene, hogy ki merje-e mondani
a lány elıtt, amit gondol.
− Arra, hogy nem akarnak elkergetni minket. Meg akarnak ölni bennünket. Akkor pedig nincs
kiút. Ezek a… hm… ismeretlen erık, ha úgy döntöttek, hogy kicsinálnak bennünket, akkor ki is
fognak. Nem hiszem, hogy bárki is mentıkötelet dobhatna nekünk.
− Akkor hát mit tegyünk?
− Ha itt hagyunk csapot-papot és megpróbálunk elmenekülni, két eset lehetséges: vagy sikerül,
vagy nem. Nagyon sajnálom, de ezt ki kellett mondanom. Egyáltalán nincs biztonságban egyikünk
élete sem. Ha nem sikerül eltőnnünk innen, akkor nincs mirıl beszélnünk. Ha viszont sikerülne… az a
kérdés, mi következik ebbıl?
− Ez így is van − bólintott McKellen.
− Tegyük fel, hogy sértetlenül hazaérünk… Természetesen megkérdezik majd tılünk, hogy mi a
fene történt velünk? Megkérdezik az alapítványoknál, amelyek támogattak bennünket, de megkérdezi
a sajtó is. És mi mit felelünk? Hogy ismeretlen, földöntúli erık megöltek néhány kuta-
144
tót, és mi fejvesztve elmenekültünk elılük. Ki fogja ezt elhinni nekünk?
Jarvis fülét bántotta a süket csend.
− Hülyének fognak nézni bennünket − folytatta Lord Badminton. − Legfıképpen engem. Azt
hiszik, elöntött bennünket a hisztéria, és mi bele is fulladtunk rendesen. Ha pedig az ismeretlen erıkrıl
beszélünk nekik, ırülteknek vagy idegbetegeknek nyilvánítanak bennünket. Soha, semmilyen
tudományos kutatásban nem vehetünk többé részt; soha, egyetlen szavunkat sem hiszik majd el.
Élıhalottak leszünk − legalábbis tudományos jövınket illetıen. Vége a karrierünknek, vége
mindannak, amit eddig csináltunk, amit szerettünk, és amiben hittünk. Ezekrıl különben már korábban
is ejtettünk néhány szót.
− Mit tegyünk hát? − ismételte szinte sikítva a szavakat Miss Amick.
Lord Badminton sóhajtott, és megpödörgette a bajuszát.
− Mentsük, ami menthetı.
− Az ötlet jó − bólintott McKellen. − Az a kérdés, hogyan?
− Ezt kellene meghánynunk-vetnünk.
56
Lord Badminton hosszasan ismertette az elképzeléseit. Ezeknek az volt az esszenciája, hogy
amilyen gyorsan csak lehet, fel kell térképezniük a várost; az sem baj, ha felületesen teszik, az a
lényeg, hogy kinézzen valahogy. Minél rövidebb idı alatt be kell fejezniük a kutatást azt a látszatot
keltve, hogy nincs itt már több kutatnivaló. Össze kell foglalniuk az eredményeket és lelépni. Még
akkor is, ha az alapítványok nem lesznek oda ettıl az „eredménytıl.”
A halottak ügyét el kell kenni valahogy. Szerencsétlenségek mindig is történtek és történni is
fognak. Murray
145
 öngyilkos lett, Brynner és Guzman pedig szerencsétlenség áldozatává vált. Ja, és ne
feledkezzünk meg Fáikról. Kétségkívül sok egy kicsit, miattuk sem fogják megdicsérni
önöket, sıt feltehetıen még bőnügyi következményekkel is számolniuk kell. Ezek az ügyek
viszont egy idı után elalszanak, és mondjuk öt év múlva ismét elıállhatnak egy expedíció
tervével. Természetesen nem ide.
A zikkuratról csak szőkszavúan szabad nyilatkozniuk. Sıt, az lenne a legjobb, ha
elbagatellizálnák a jelentıségét. İ, Lord Badminton úgy érzi, hogy a zikkurat az oka
mindennek. Ha ezt a rejtélyt megfejthetné… de nem fogja. Soha többé nem fog visszatérni a
Folyamközbe − ezt az élvezetet másoknak engedi át.
− Jarvis, kérem.
− Igen?
− Készítse el a terveket. Úgy számítom, hogy két-három héten belül visszavonulunk.
Persze csak ha egyetértenek az ötletemmel.
Mit tehettek mást, egyetértettek.
57
A nap felkelt, s ez új erıt öntött beléjük. Napfénynél más a világ, mint sötétben, vagy a
hold sugarainál. A napfénytıl elmenekülnek a démonok és a kísértetek. Legalábbis mindeddig
úgy tudták.
Jarvis éppen a sátor felé bandukolt, amikor belefutott Ibrahim fiába, Abdullahba. A
fiatalember a sátrak között éppen egy tevéjét vezetı, burnuszos férfival társalgott. Amikor
megpillantották Jarvist, Abdullah megfogta a másik karját, és Jarvis felé húzta. A férfi
ellenkezni próbált, de aztán hagyta magát.
Jarvis megállt, majd óvatosan úgy helyezkedett, hogy minél távolabb legyen a tevétıl.
146
− Jó reggelt, Abdullah!
− Jó reggel!
− Szálam alejkum − köszöntötte az ismeretlent is. Mosolygott, de belül komor maradt. Csak
nem valami újabb szörnyőség?
− Ez a férfi látott valamit, Jarvis − mondta Abdullah az ismeretlen arabra bökve. -Azt állítja,
hogy valami furcsát látott.
Jarvis meghökkent.
− Micsodát? Abdullah felhúzta a vállát.
− Valami… repült a levegıben. Jarvis összerántotta a szemöldökét.
− Micsoda?
Szeme sem rebbent volna tıle, ha az arab azt feleli, hogy egy angyal. Az angyalok kezdenek
már úgy hozzájuk tartozni, mint az árnyékuk.
A férfi mondott valamit arabul, amit Jarvis nem értett.
− Mit mond?
− Hogy autók repültek a levegıben. Jarvis összerezzent.
− Autók? Miféle autók?
− Két autó. Egyik a másik után. Két terepjáró. Jarvis megnyalta a szája szélét.
− Mikor volt ez?
− Azt mondja… nem sokkal ezelıtt. Azt gyanította, hogy a mi kocsijaink.
Jarvis szeme a terepjárókat kereste, de nem találta. Nem is találhatta, hiszen a sátrak eltakarták
elıle. Ott kellett lenniük mögöttük.
− Megnézted… Abdullah? A fiú szó nélkül bólintott.
− És?
− Hát… nincsenek a helyükön, Jarvis. Ez a fickó igazat beszél. A terepjárók… elrepültek.
147
58
Jarvis most sajnálta csak igazán, hogy nem tanult meg rendesen arabul. Pedig még a haladó
nyelvkönyvön is átrágta magát. Csakhogy ezek a fickók a környéken egészen másképpen beszélnek,
mint a nyelvkönyvek.
− Kérdezd meg tıle, hogy milyen magasan repültek.
− Azt mondja, nem magasan − fordította Abdullah. -Bár nem tudta pontosan megbecsülni a
magasságukat.
− Hallotta a hangjukat?
− Nem. Azt mondja, nem volt begyújtva a motorjuk.
− Ült bennük valaki?
− Azt mondja, nem látott senkit.
Az arab férfi ekkor hosszasan beszélt. Olyan gyorsan és szünetet sem tartva, hogy Jarvis már
attól tartott, elıbb-utóbb megfullad.
− Mit mond? − kérdezte türelmetlenül.
− Azt mondja, mást is látott már a levegıben.
− Például mit?
− Azt mondja, fát. Pálmafát. Egész pálmaerdı szállt a levegıben.
− Lehet, hogy délibáb volt.
Jarvis a zsebébe nyúlt, és pénz után kotorászott, de Abdullah megállította.
− Nem kell neki pénz, nem azért tette. Csupán figyelmeztetni akart benneteket, hogy ez a hely
rossz hely.
Ez nem is kétséges − gondolta Jarvis.
− Amikor gyerek volt, megtiltották neki, hogy erre járjon. Az anyja azzal ijesztgette, hogy úgy
jár majd, mint az iskolás gyerekek.
− Azok hogyan jártak?
− Azt mondja, hogy régen, az ı dédapjának a gyerekkorában a szultán megparancsolta, hogy
iskolát kell létesíteni a sivatagban a gyerekeknek. Meg kell tanulniuk olvasni és írni, és azt is meg kell
tanulniuk, hogy valamennyien az
148
ottomán birodalom alattvalói, valamint, hogy Allahon és a Prófétán kívül nincs más hatalom a
földön, csak a császár. Ezért ideküldtek Sztambulból egy tanítót, hogy oktassa a gyerekeket. A
nomádok nem szívesen adták a tanítóhoz a gyerekeket, de féltek a szultán haragjától. Egyszer aztán
baj történt; a tanító az összes gyerekkel kirándulni indult, és egy sem tért vissza közülük. A fáj alomtól
megtört szülık a keresésükre indultak, ám csak eddig a helyig voltak képesek követni a nyomaikat.
Felásták a homokot, de csak a régi város romjaira bukkantak. Azt gondolták, hogy a közöttük lakozó
gonosz szellemek rabolták el a gyerekeiket. Hosszú ideig hordtak még ide áldozatot, aztán eltőntek, és
nem jöttek soha többé. Azt mondja, a hegyekkel is baj van. A két heggyel. A régi város nem véletlenül
épült a két hegy közé. Itt jobban fúj a szél és kellemesebb a levegı.
− És?
− Azt mondja, soha ne telepedj le két hegy közé. A régiek is ezt tanácsolták.
− Bölcs tanács − vakarta meg a fejét Jarvis. Igyekezett legyőrni a pánikot, amely a belsejét
szorongatta. − Mondd meg neki, hogy köszönöm.
− Azt mondja, sok szerencsét kíván nektek. Akkor tennétek jól, ha gyorsan elmennétek innen.
− Ezt fogjuk csinálni − biccentett Jarvis. − Ezt megígérhetem. Amilyen gyorsan csak lehet.
59
Jarvis visszaballagott Lord Badminton sátrába. A fınök csak alig sápadt el, amikor Jarvis
jelentette neki, hogy a szél elfújta a terepjáróikat. Nem magyarázta meg bıvebben, hogy miféle szél,
de nem is volt szükség rá. Lord Badminton tudta anélkül is.
149
− A visszaút lezárult − mondta a pipája után nyúlva. -Most már csak Isten kegyelmében
bízhatunk.
Jarvis meglepıdött, hogy már Lord Badminton is az Istenben bízik. Fıleg, mert Lord
Badminton dühösen a levegıbe is ütött mellette egyet. Szemében furcsa fények égtek.
− Megmutatjuk nekik! − mondta kemény hangon, mint felmenıi Indiában, a vad lázongások
közepette. − Megmutatjuk nekik, Jarvis!
Jarvis ugyan senkinek nem akart megmutatni semmit, de rádöbbent, hogy egyebet aligha tehet.
− Nem fogunk térden állva meghalni! Állva fogadjuk a halált!
Jarvis inkább el szerette volna kerülni, de nem akart ellenkezni Lord Badmintonnal.
 − Folytatjuk a munkát!
− Nem kellene inkább felhívni Bagdadot és segítséget kérni tılük?
Lord Badminton összetette a kezét és felé nyújtotta.
− Mivel, Jarvis, mivel?
− A telefonnal.
Lord Badminton fájdalmas képpel tárta szét a karját.
− Tegnap… elhagytuk valahol mind a kettıt. Azóta már betemette ıket a homok.
Jarvis úgy gondolta, hogy ennyi volt, szép volt. Christie anélkül is megkapja a házat és a kocsit,
hogy különösebben harcolnia kelljen érte.
Egy özvegyasszony általában megkapja a járandóságát.
60
Jarvis azt hitte, hogy a történtek hatására búskomorság sújtja majd le valamennyiüket, de nem
kis meglepetésére nem ez történt. A szörnyő események mintha inkább felkorbácsolták volna a
hangulatukat. Még azok is tettre készen
150
sorakoztak fel Lord Badminton mögött, akik eddig a legszívesebben itt hagytak volna
csapot-papot. Még nagyobb meglepetésére azt érezte, hogy ıt magát is elkapja a harci tőz.
Úgy érezte magát, mint a sarokba szorított oroszlán. Ha meg kell halnia, hát legyen, de elıtte
még széttép néhányat a támadói közül.
Arról viszont fogalma sem volt, hogy ez a széttépés hogyan következik majd be.
Elvégre az oroszlánnak köny-nyebb a dolga: ott van az orra elıtt a támadója, és csak a saját
erején és leleményességén múlik, hogyan kapja el. Az oroszlán húsból és vérbıl való
ellenfelekkel harcol, még akkor is, ha azoknak puska van a kezükben. Az ı esetük azonban
merıben más. Az ı ellenfeleik láthatatlanok, ha nem tekintjük láthatónak azokat a furcsa,
folyékony levegıhöz hasonló foltokat, amelyekrıl feltételezik, hogy azok az ık.
Na és az angyal? − tette fel magának a kérdést. − İ is folyékony levegı lenne? Ahhoz
túlságosan is nagyot tud ütni.
Lord Badmintont viszont jóval praktikusabb dolgok gyötörték.
− Folytatjuk a programot -jelentette ki szokásos pózában, pipával a szájában este a nagy
sátorban. − Mást úgysem tehetünk. Van valakinek kifogása ellene?
Néhányan közbeszóltak, de ezek is inkább csak kíváncsiságból. Hogy mi lesz akkor,
ha…? İk maguk is tudták ugyanakkor, hogy senki nem lát a jövıbe, és a mi lesz ha?
kérdésére csak akkor lesz válaszuk, ha elérkeznek arra a pontra, ahol már van értelme a jövın
töprengeni.
− Csupán az a kérdés − tért vissza az eredeti témához Lord Badminton −, hogy egy célra
koncentráljunk vagy többre?
Tulajdonképpen ezt is feleslegesen tette fel. Mivel nem volt terepjárójuk, nem lett volna
értelme szamárháton ingázni a különbözı helyszínek között. Ezért úgy döntöttek,
151
hogy egyetlen célra összpontosítanak: a városra. Hagyják a fenébe a hegyet és a múmiákat;
azokat már úgyis eltemették, és hagyják a fenébe a zikkuratot is.
A zikkurat azonban nem hagyta, hogy elfelejtsék.
61
Másnap délután, amikor éppen készen lettek az ütemtervvel, váratlan fordulat történt.
Mrs. Dick egy nyurga homokdőne tetején állt, és távcsıvel vizsgálgatta a város házainak kiásott
alapjait, amikor valaki halkan megszólalt mögötte.
− Petra… kérem.
Mrs. Dick olyan gyorsan fordult meg, mintha forgószél kapta volna el. Amikor észrevette azt a
furcsa alakot, aki felfelé kapaszkodott a düne oldalán és láthatóan felé igyekezett, olyannyira
megrémült, hogy leejtette a távcsövét és szívére szorította a kezét.
− Istenem! Segíts! − tört ki belıle a félelem, és futásnak akart eredni, de a lábai meg sem
moccantak. Mintha belegyökereztek volna a homokba.
 Az, aki felfelé igyekezett a dőne oldalán, igazi zombi volt. Arcáról foszlott a bır, ami nem
jelenthetett mást, mint hogy több napos halott, s a halál már elkezdte tisztára sikálni a csontjait. A
hangja rekedt és túlvilági volt.
− Petra… kérem!
Mrs. Dicknek fogalma sem volt róla, mit akar tıle a zombi, azaz dehogyisnem volt! Meg akarja
ölni!
Maga sem értette, mi történik vele. Amint megpróbálta megemelni a lábát, hogy
elmenekülhessen a zombi elıl, a düne oldala lassan csúszni kezdett lefelé, magával sodorva ıt is. Mrs.
Dick száját elkeseredett sikoly hagyta el.
Az volt az utolsó, amire emlékezett, hogy a szörnyeteg elkapja a karját.
152
62
Az elsı pedig az, amikor kinyitotta a szemét, hogy a szörnyeteg ott térdel felette, és mohón
kortyolja a kulacsából a vizet. Úgy, hogy a drága nedő két oldalról folyt le az ál-Iára.
A rém vagy zombi ismerısnek tetszett. Petra Dick biztos volt benne, hogy valahol már látta ezt
az arcot. Vajon hol az ördögben?
A zombi, amikor észrevette, hogy kinyitja a szemét, elégedetten megtörölgette a száját.
− Még jó, hogy volt magánál víz, aligha bírtam volna ki a táborig.
Petra Dick megpróbált bátornak mutatkozni, de csak halk nyögés jött fel a torkán…
− Maga… maga…
− A francba is! Miért hagytak ott?
Kicsit csikorgott ugyan a hangja, de azért mégiscsak emberi hang volt.
− Hol…? Kik? − nyögdécselte az asszony.
− Hogyhogy kik? Hát Lord Badminton. Visszajöttek már egyáltalán?
− Maga… kicsoda?
Azt hitte, valamelyik arab segédmunkás a csapatból, bár ahhoz túlságosan jól beszélt angolul.
Mindenféle arab akcentus nélkül.
− Hogyhogy kicsoda vagyok? − hökkent meg a másik. − Hát nem ismer meg?
− Ismerıs… nek tőnik − nyöszörögte Petra, miközben megtett minden elıkészületet a
menekülésre. Most felpattanok, és már el is tőnök a szeme elı. Felpattanok…
Fel is pattant. Sebesen elkezdett felfelé mászni a dőne oldalán, de a zombi utánanyúlt és elkapta
a lábát.
− Hova megy, Petra? − nyikorogta.
− Én csak… én… csak…
153
− Csak nem fél tılem?
Petra Dick vett egy mély lélegzetet.
− Azt nem, de…
A zombi ekkor felfogta, hogy mi lehet a probléma. Eleresztette az asszonyt, és
megsimogatta az arcát.
− Nagyon szarul nézhetek ki, mi? Úristen, hiszen lejött a bır a képemrıl… Petra,
kérem, nyugodjék meg. Segítsen… eljutnom a táborba. Ha itt hagy, meghalok.
Petra Dick megdermedt.
− Meg… hal? Hiszen maga már… meghalt!
− Egy francot haltam meg! − gurult méregbe a másik. − De hamarosan meg fogok, ha
nem segít.
− Végül is kicsoda…
− Hát nem ismer meg? George vagyok. George Falk. Petra Dick leroskadt a homokra,
és sírva fakadt.
63
Arra riadt, hogy a zombi kétségbeesetten rázogatja a karját.
− Jézusom, Petra, nehogy feldobja nekem itt a talpát! Petra, kérem… térjen magához!
Petra Dick kinyitotta a szemét.
 − Maga…? − rebegte. − Én meg azt hittem…
− Mi lenne, ha magára támaszkodnék? − kérdezte Falk, és rá is támaszkodott. −
Rettenetesen erısen süt a nap! Kérem, Petra, segítsen!
Petra Dick nem tehetett mást, segített Fáiknak. Egyszer jutott csak eszébe, hogy látott
valamikor egy filmet, abból tudja, hogy az éjszakai szörnyeknek milyen ártalmas a napfény.
Ha nem vonulnak árnyékos helyre napkelte elıtt, a kártékony sugarak akár porrá is égethetik
ıket. Lehet, hogy mire a táborba érnek, Fáikból sem marad semmi?
154
Falk nyögött, jajgatott, botladozott, vakargatta az arcát, amitıl újabb bırcafatok jöttek le róla, de
azért nem égett hamuvá. Élve sikerült elérnie a tábort. Ott aztán elgyengült zombiként összeesett.
Petra befeküdt az ágyába, és magára húzta a takaróját. A rettenetes hıség ellenére kiverte a
jeges verejték.
Addig reszketett, amíg Jarvis meg nem érkezett hozzá.
Jarvis leült az ágya szélére és aggódva bámult a képébe.
− Hogy vagy, Petra?
− Hogy vagyok? − kérdezte reszketı ajakkal az asszony. Néha-néha összekoccantak a fogai a
reszketéstıl. − Na mit gondolsz?
− Nem nézel ki valami jól. A doktor azt mondta, nincs különösebb bajod, csak pihenned kell.
− Honnan tudja a doktor…
− Csak nemrég volt nálad.
− Igazán? Észre sem vettem. Mi van Fáikkal?
− Rondán összeégett a képe. Nem csodálom, hogy megijedtél tıle. Azt mondja, arra emlékszik
csupán, hogy a homokon fekszik, arcát égeti a nap, és skorpiók hancúroznak a tenyerében.
− Hogy került a… homokra?
− Ez az, amire nem emlékszik. Csak arra, ami még korábban történt vele. Lord Badminton
megbízta, hogy nézzen utána valaminek, de hogy minek, nem jut az eszébe. Még azt is mondta,
hogy…
Petra Dick a sátor fala felé fordult és elaludt.
64
Másnap Miss Amick, a Tyúk addig-addig kapirgált, amíg megtalálta a nagy palackot.
Akkor persze még nem tudták, hogy nagy palack lesz belıle, és azt sem, hogy mire való. Akkor
még csak egy
155
jókora üvegdarabnak látszott, amelynek nem volt se vége, se hossza.
A dolog egészen pontosan úgy történt, hogy Miss Amick Lord Badminton lelkes asszisztálása
mellett talált valamit, ami lázba hozta. Martha Petty, aki nem messze tıle néhány csontdarabot
nézegetett, azt hitte, Lord Badminton hozta lázba. Ugyanis Martha, aki különben nem volt az a
kifejezetten kíváncsi természet, észrevette, hogy Lord Badminton és Miss Amick olyan szorosan
állnak egymás mellett, mintha nem lenne elég hely a gödörben. Sıt mintha még mást is látott volna.
Mintha azt látta volna, hogy Miss Amick összecsücsöríti a száját és Lord Badminton felé nyújtja,
mintha csak azt mutatná, hogy miképpen csicseregnek a madarak. Lord Badmintonnak nagyon
tetszhetett a dolog, mert ı is összecsücsörítette a száját, és a két csucsor összeért.
Szerelem a halál árnyékában − gondolta Martha dühösen. − Nekem még ez sem jut. Legfeljebb
az angyalok. Azok viszont állítólag semlegesnemőek.
Aztán meghallotta a halk párbeszédet is.
− Ez meg mi?
− Valami üveg.
− Üvegcserép?
− Nem cserép, mert… nincs széle.
− Táblaüveg?
− Ahhoz túl vastag, és… itt behajlik. Ez valami nagyobb darab.
Martha nem tudta megállni, hogy oda ne menjen hozzájuk. Ekkor már nem volt csucsor − Miss
Amick és Lord Badminton figyelmesen vizsgálgattak egy halványkék színő valamit, ami kiállt a
földbıl.
 Miss Amick felnézett Marthára.
− Látod?
− Ühüm.
− Mi lehet ez?
156
− Palack − mondta Martha.
− Nem lehet − ellenkezett Miss Amick. − Ahhoz nem elég kicsi. Látják a hajlatát? Ha ez palack
lenne… óriási palack lenne.
− Üvegtartály?
− Valami olyasmi.
Jó egy óra múlva már valamennyien a gödör körül toporogtak. Az üvegbıl készült valami már
akkora volt, mint egy álló ember, és még mindig nem volt kint a földbıl. Bár Lord Badminton siettetni
akarta a kiemelését, a többiek nem hagyták.
− Csak nyugalom − nyugtatta Jarvis. − Ha már épségben megmaradt, maradjon is így. Fı az
óvatosság.
Este lett, amikor túl voltak a nehezén. A tárgy valóban egy vastag, kék üvegbıl készült
óriáspalack volt. Három méter magas és másfél széles. Frank Robinson éppen azon munkálkodott,
hogy kiszámítsa, mennyi folyadék férhetett bele.
A palack az oldalán feküdt. Látszott, hogy valamikor állva temették a földbe.
− Mi a fene lehet ez? − ismételte sokadszorra is Martha Petty. − Még soha nem találkoztam
ilyennel.
− Amfora − mondta valaki. − Kicsit hasonlít is rá.
− Üvegbıl?
− Miért ne? Olyan vastag, hogy nem törik el.
− Mit tarthattak benne?
− Talán illatszereket.
− Ennyit? − hökkent meg Lord Badminton. − Ennyi illatszer elég lett volna egész
Folyamköznek.
− Talán bort. Grúziában láttam hasonló földbe ásott palackokat.
Jarvis lehajolt, és megnézegette a hatalmas palack nyakát. Addig-addig nézegette, amíg meg
nem pillantott a szájánál valami nem odaillıt.
− Ez meg mi? − kérdezte rámutatva.
157
Valamennyien az oldalára billent palack szája köré sereglettek.
− A folyadék elszínezte az üveget − találgatta Robinson. − Talán festék lehetett benne.
− Festék? Dehogy! Vörösbor!
− Vagy rózsaolaj.
Jarvisnek azonban erıs kétségei támadtak. Sem bor, sem olajfolt nem marad meg négyezer éven
át. Valami másnak kell lennie.
Alighanem Mrs. Dick talált rá a helyes magyarázatra. A palackhoz hajolt, és lecsippentett a
nyakáról valamit a körmével. Az orrához tartotta, aztán a többiek számára meglepı kijelentést tett.
− Viasz.
Lord Badminton meghökkenve meredt rá.
− Eszerint… lepecsételték volna?
− Nagyon úgy néz ki a dolog.
− Persze hogy lepecsételték! − csapott a homlokára Ward doktor. − Nem is lehetett másképp.
Akármit tartottak benne, le kellett pecsételniük, különben megromlott volna.
Egészen addig biztosak voltak a dolgukban, amíg meg nem találták a viaszpecsétet.
65
A vörös viaszpecsét nagy volt: majdnem akkora, mint egy levesestányér. A legcsodálatosabb
azonban az volt benne, hogy tökéletesen ép volt. Az az apró darabocska, amit Petra Dick lecsippentett
a palack nyakáról, valószínőleg nem is róla tört le. Talán a pecsételı pöttyentett rá a pecsételıjérıl.
− Hé! Van rajta valami? − békétlenkedett a háttérben Robinson.
158
− Egy… ötágú csillag − suttogta Miss Amick. − Ez meg mi az ördögöt jelenthet? Tudja valaki,
hogy mit jelent az ötágú csillag?
− Pentagramma − mondta Martha Petty, és úgy érezte, hogy egy pillanatra elszorul a torka.
− Talán a király jele − találgatta McKellen. − Vagy valami fıembere. De még mindig nem
tudjuk, mi lehetett a palackban.
Jarvisnek feltőnt, hogy Petra Dick az orra hegyét vakargatja, és egyelıre nem folyik bele a
találgatásba. Mintha mélyen elgondolkodtatta volna valami.
Lord Badminton is észrevette, hogy az írás− és képszakértıjük töri valamin a fejét, mert
idegesen rámordult.
− Mrs. Dick?
Petra Dick még mindig az orrát vakargatta.
− Hát… én nem is tudom. İszintén szólva…
Lord Badmintonból ekkor kitört a elmúlt napok sok-sok elfojtott keserősége.
− A pokolba is! Magának tudnia kell, hogy van-e valamilyenjelentése. Ez az egyetlen
valamirevaló nyom a rommezın, amelybıl talán a város korára következtethetünk.
Mrs. Dick felkapta a fejét. Mintha nyugtalanság ült volna a szemében.
− Martha már megmondta − nézett Lord Badmintonra. − Ez egy pentagramma.
− Azt én is tudom − szorította össze a fogát Lord Badminton. − És eddig is tudtam. Az ötágú
csillag a pentagramma.
− Aztis tudja, hogy mit jelent? Lord Badminton meghökkent.
− Hogyhogy mit jelent? A kör mit jelent? Vagy a négyszög?
Mrs. Dick megcsóválta a fejét.
− A pentagrammának mágikus jelentése is van. Lord Badminton újra csak meghökkent.
159
− Bıvebben?
− A mágusok szerint a pentagramma segítségével meg lehet idézni a szellemeket. És… be is
lehet zárni ıket, ha szükséges.
− Bezárni?
− A mágia követıi szerint a pentagramma különleges erıvel rendelkezik. A démonok és a
szellemek képtelenek ellenállni neki. Ha egy hozzáértı a földre rajzol egy pen-tagrammot, és
kimondja a megfelelı hívó szavakat, a szellemeknek meg kell jelenniük elıtte.
− Hm. És mik azok a szavak?
− Azokat csak a mágusok ismerik.
− Mindjárt sejtettem. És mi történik azután?
− Tudomásom szerint a szellemidézı rajzol egy kört a pentagramma köré, azaz a csillag csúcsait
körívvel köti össze. Aztán beléáll a közepébe.
− Minek a közepébe? − érdeklıdött McKellen.
− A csillag közepébe. így a csillagban is áll és a körben is. A szellemek pedig nem férhetnek
hozzá.
− Ha hozzáférhetnének, mi lenne?
− Gondolom, hogy levinnék a pokolba.
− Már csak azt magyarázza meg nekem valaki, hogy mi a fenéért idéz meg valaki démonokat
vagy szellemeket, ha egy csillag vagy kör közepérıl bámulja ıket?
− Te miért jársz moziba?
− Jó vicc.
− A XX. század elıtt nem volt mozi. Ehelyett az emberek egy pentagramma közepében ültek és
a szellemeket bámulták. Nem lehetett rossz szórakozás.
Lord Badminton felfogta, hogy rossz irányba mennek a dolgok, ezért megpróbálta visszaterelni
a társalgást a helyes útra.
− Van még valakinek valami ötlete? Petra Dick megrázta a fejét.
− A dolog azért ennél komolyabb.
160
Halkan mondta, de valahogy így is meghallotta mindenki. Még az is, aki a hátuk mögött állt,
mint például Abdul-lah és néhány munkás. Az arabok nyugtalanul nézegették a palackot és halkan
beszélgettek egymás között.
Lord Badminton szájába dugta a pipáját.
 − Beszéljen, Petra.
Az asszony felegyenesedett, és csípıre tette a kezét.
− Tudják, hogy a legendák szerint Salamon király a szellemek ura volt?
− Salamon? − kérdezte McKellen. − A bibliai Salamon?
− Pontosan. Állítólag az Úr adott neki hatalmat felettük. Kellett is, mivel annak idején a
szellemek, démonok, ördögök és ártó lelkek olyannyira elszaporodtak, hogy az már tőrhetetlen volt.
Az Úr nem is tőrte, hanem megfelelı hatalmat adott Salamonnak. Salamon aztán rendesen el is kapta
ıket.
− Valamennyit?
− Állítólag.
− Megölte ıket?
− Szellemeket nem lehet megölni. Palackba zárta a nyomorultakat. A palackot pedig
lepecsételte.
Egyszerre csak csend támadt a gödör környékén. Mintha árnyék suhant volna át felettük.
− A pecséten a pentagramma állt. A varázsjel, amely megakadályozza, hogy a démonok
feltörhessék a pecsétet.
− Ejha! − füttyentett Ward doktor. − Máris a Bibliában érzem magam.
− Ez azonban nem volt elég. A pentagramma mellé még az Úr titkos nevét is odavésette
Salamon.
− Az Úr titkos nevét? − hökkent meg McKellen. − Az meg mi?
− A hiedelem szerint az Úrnak van egy titkos neve, az igazi neve, amit nem ismerhet senki.
− Jahve.
161
− Az nem titkos.
− Akkor hogy vésethette Salamon a pecsételıre?
− Egyedül ı ismerte. Az Úr elárulta neki. így a két jel: az Úr neve és a pentagramma tökéletes
biztonságot nyújtott. A démonok és a szellemek nem juthattak ki a palackból.
− Az az érzésem, hogy mégis kint vannak. Emlékeztek A bagdadi tolvajra? Abban is volt egy
szellemmel teli palack, a démon pedig kiszabadult belıle.
− Ez is azt bizonyítja, hogy a legenda nagyon népszerő lehetett a Közel-Keleten, hiszen még az
Ezeregyéjszakába is belekerült.
− Kérem, kérem! − emelte fel a pipáját Lord Bad-minton. − Induljunk ki abból, ami itt látható a
szemünk elıtt. A palackból és a pecsétbıl. A pecséten csupán egy pentagramma található; semmilyen
nevet nem látok rajta.
− Csak a jó emberek ismerhetik meg az Úr nevét − sütött el egy nem éppen helyénvaló tréfát
McKellen.
Lord Badminton nyelt egyet.
− Nem javaslom, hogy ostobaságokkal múlassuk az idıt. Önnek mi a véleménye, Petra?
Jarvisnek már korábban is feltőnt, hogy az asszony nemigen vesz részt az általános
vidámkodásban. Persze a többieket is meg tudta érteni. Most, hogy találtak valamit, felszakadt bennük
az elmúlt napok minden szörnyősége. Akasztófahumor mögé próbálták rejteni a rettegésüket.
− Csak ismételni tudom: a pentagrammát többnyire mágikus szertartásokon használták. Ez
esetben ez a palack valamilyen mágikus szertartás eszköze. Nem rózsaolajat ıriztek benne, és nem is
bort.
− Akkor mit?
− Szellemeket − felelte Mrs. Dick.
162
66
Eljött a perc, amikor már egyiküknek sem volt kedve viccelıdni. Valamennyien a halottakra
gondoltak, társaikra, akik nem jószántukból választották a halált. Még akkor sem, ha különben úgy is
nézett ki a dolog.
− Ezt ha bıvebben is kifejtené, Petra. Az asszony széttárta a karját.
− Nem tudom, hogy Salamon király palackját találtuk-e meg… az sem biztos, hogy egyáltalán
létezett. Lehet, hogy csak legenda és nincs valóságalapja.
− Én ezt a palackot nagyon is valóságosnak látom.
 − Nincs bizonyíték rá, hogy Salamoné lett volna; arról nem is beszélve, hogy errefelé nemigen
jártak zsidók. Talán éppen fordított a dolog. Valamelyik folyamközi királyságban rejtették a
szellemeket palackba, s ezt a hiedelmet tulajdonították késıbb a héberek Salamon királyságának.
− Te jó isten! − emelte az ég felé a fejét a hórihorgas McKellen. − Hány cikket lehetne errıl
írni! Irigylem érte, Petra.
− Ettıl még elég távol vagyunk − igyekezett visszatéríteni ıket a valóságba az asszony. −
Szóval, a palackba szellemeket és démonokat zártak.
− Amint látom, nem sok sikerrel.
− Valaki feltörte a pecsétet.
− Akárki is volt, nagy barom lehetett.
− Hátha véletlenül tette.
Lord Badminton és Jarvis fejében vadul kattogtak a fogaskerekek. Lord Badminton bedugta a
pipáját a szájába és a levegıbe bámult.
− Tegyük fel, hogy valóban léteznek démonok és gonosz szellemek. Tegyük fel, hogy egy
mágus vagy király valóban palackba zárta ıket, és a palackot lepecsételte a pentagrammal. Csakhogy
az idık múltával valaki feltörte a pecsétet, és a démonok kiszabadultak…
163
Eszeveszett ostobaságnak hangzott mindez egy kutató szájából, de most itt, a rejtélyes domb
tetején, a rommá vált város romjai között, halállal és rémülettel a hátuk mögött, nem érezték annyira
ostobaságnak, mintha hővös, légkondicionált irodában beszélgettek volna róluk.
− A démonok kiszabadultak és igyekeztek megbosszulni a sérelmet, ami érte ıket. Itt zárták
ıket palackba, ebben a városban, s ık most is itt élnek a közelben életüket a bosszúnak szentelve. A
várost elpusztították, a zikku-ratot eltemették, azt pedig, aki megpróbál letelepedni, vagy csak rövid
idıre is megpihenni itt, megölik. Mit szólnak az elméletemhez?
Nem szóltak semmit. Maguk sem tudták, mit higgyenek.
Végül George Falk szólalt meg elsınek, akit mindeddig észre sem vettek. Pedig ott állt a hátuk
mögött a palackot bámulva. Arca összevissza volt kötözve: alig látszott ki valami a kötések alól. −
Mint a láthatatlan ember − gondolta Jarvis.
− Mondja, Lord Badminton, mit tett volna, ha jó egy hónappal ezelıtt valaki ezzel az elmélettel
jött volna elı?
Lord Badminton kivette a pipát a szájából.
− Hogy mit tettem volna? Megmondjam? Megmondom. Alaposan seggbe rúgtam volna.
67
Lord Badminton éppen lefekvéshez készülıdött, amikor megkopogtatták az egyik sátorfát.
Gyorsan magára kapta a zubbonyát, és kiszólt az ajtón.
− Ki az?
− Petra. Bejöhetek?
Lord Badminton kitárta a ponyvát. Petra Dick állt odakint Jarvis kíséretében.
Lord Badminton érezte, hogy valami megbizsergeti a tarkóját.
164
− Csak nincs valami baj?
Lord Badmintonnak feltőnt, hogy Petra szeme csak úgy ragyog az elégedettségtıl. Csak nem
talált valamit? − döbbent meg. Bár találni inkább Leontina szokott.
− Elkészültem vele − mondta büszkén az asszony. Jarvis is emelt fejjel toporgott mögötte.
Lord Badminton összehúzta a szemöldökét.
− Elkészült? Hm. És mivel?
− A fordítással, uram. Amit ígértem.
Lord Badminton feltúráztatta az agyát, de így sem emlékezett semmire. Mirıl beszél Petra? Mi
a fenét ígért meg neki?
− Milyen fordítással?
− A szövegével, uram.
− Milyen szövegével?
− Nem emlékszik, uram?
− Hát ha egy kicsit segítene.
− Az égetett téglára, amit a zikkuratban találtunk.
 Lord Badmintont elöntötte a kétségbeesés. Ennyire hülye lenne? Miféle tégláról van szó
egyáltalán? Amit a zikkuratban találtak? Nem emlékezett rá, hogy bármit is találtak volna.
− I… gen − nyögte. − Már… majdnem… emlékszem.
− A kamrában találtak egy téglát − magyarázta Petra. -Ékírásos égetett agyagtégla. Megígértem,
hogy megfejtem, csak egy kis idı kell hozzá. Egész éjszaka dolgoztam rajta. Tudja, uram, az ékírásos
szöveg azért nem olyan, mint a New York Times, hogy átfutom, és egybıl tudom, mi van benne. Egy
ékírásos szöveget megérteni… ahhoz erıfeszítéseket kell tenni.
Lord Badminton érezte, hogy határtalan izgalom keríti hatalmába. Ékírásos szöveg a
zikkuratból! Te jó isten! Add, hogy ne valami szerzıdés vagy naptár legyen! Add, hogy magyarázattal
szolgáljon…
165
− Jó kis szöveg − mondta elismeréssel Mrs. Dick, miközben sőrőn teleírt papírlapokat
húzogatott elı a zsebébıl. − Nem mondom, hogy nem dolgoztam rajta eleget.
− Mikori az emlék? − türelmetlenkedett Lord Bad-minton.
− A babiloni korból származik.
− Tehát úgy másfélezer évvel idıszámításunk kezdete elıttrıl való.
− Cirka. Néhányszáz év ide vagy oda. Akkor hát, uram?
Lord Badminton olyan izgatott lett, hogy beleütötte az ágy lábába a lábát. Szinte észre
sem vette az izgalomtól.
− Üljön erre a székre, Petra. Jarvis, maga meg a ládára. Én az ágyon maradok. Nem kér
egy kis vizet? Istenem, olvassa már! Különben, hol a tégla?
− A sátramban. Óhajtja, hogy…
− Dehogy óhajtom! Majd késıbb megnézem. Olvassa, kérem!
Mrs. Dick azonban még mindig nem olvasta, hanem Lord Badmintonra nézett.
− El kell még mondanom, uram, hogy amit hallani fog… hm… bizonyos értelemben
irodalmi mő is. Feltehetıen ritmikus próza, csak nem találtam meg mindig a ritmusát, szóval,
a prózai részek idınként verses epikába csapnak át. Ennek megértéséhez ismernünk kell a
keleti irodalmi hagyományt…
Lord Badminton ekkor kivetkızve önmagából hatalmasat ordított.
− Olvassa már!
− Jól van − rebegte Mrs. Dick. − Máris olvasom.
− És lehetıleg csak a végén főzzön hozzá kommentárt − figyelmeztette Lord
Badminton.
− Úgy lesz, uram.
Mrs. Dick olvasni kezdte a téglába égetett szöveget.
166
68
„Én írom ezt a történetet, Simisu, Akidenna király hivatalos történetírója. Magamról csak
annyit, hogy papnak készültem; a hatalmas istenség, Marduk papja akartam lenni, mert elhivatottságot
éreztem, és apám példája is erre ösztönzött. Ezért ifjúságom idején jelentkeztem a papneveldébe. Ott
kitanultam a történetírás minden csínját-bínját. Ezt azért említem meg, hogy ne gondoljatok
mőveletlennek, tudatlannak vagy gyakorlatlannak. Mindazokat, amiket itt leírok, legjobb tudásom
szerint írom le. A képzelıerıt csak bizonyos események színezésére használom, mert ahogy mesterem,
Sizabal szokta mondogatni:
A történet szín nélkül olyan, Mint a sokszor mosott ruha. A jó történet olyan, Mint a mezın
pompázó virág.
Én is ezen mondás szerint alkalmazom a színeket. A történet pedig igaz, mint hogy igaz a
mezın pompázó virág is.
Akidenna király pedig áldassák. İ a legnagyobb király a földön, az égen és a vizekben is. İ az
embereken és állatokon kívül a szárnyas oroszlánok, a törpék, a fekete emberek és a repülı emberek
királya is. İ a királyok királya. Amerre csak jár, erısségek dılnek romba, emberek jajveszékelnek, a
föld morog félelmében, az ég könnycseppjei ránk hullanak. Ilyen nagy király ı. Áldassék a neve!
Most pedig leírom ennek az országnak a történetét, amely nem is igazi ország, hanem város.
 Ez a város valamikor − akkor, amikor még az óriások és a szárnyas oroszlánok csatáztak a
földön − régen született. Lakói pedig:
167
Emberek voltak, akik nem embertıl születtek. Emberi lények voltak, akiknek anyja óriás, Apjuk
szárnyas oroszlán, a kegyetlen oroszlán. -Azı királynıjük volt Binisistu, a nagy királynı.
Binisistu is a szárnyas oroszlánoktól származott. Ennek pedig ez a története. Egy óriás asszony,
akinek a neve Á-lél volt, egyszer lement a folyóhoz fürdeni. Levette a ruháját, és mezítelenül
ereszkedett a vízbe. Fürdött a vízben, majd kijött a partra.
Ruha nem volt rajta, lábán nem volt cipı, fején nem volt fejfedı, mezítelen volt a királynı.
Ekkor arra jött Baru, a szárnyas oroszlán. Észrevette, hogy a királynı a parton aluszik.
Nincs rajta ruha, nincs a lábán cipı, nincs a fején fejfedı, öle kitárva.
Baru, a szárnyas oroszlán akkor odament az óriás asszonyhoz és ráfeküdt. Az óriás asszony nem
ébredt fel; észre sem vette, hogy a szárnyas oroszlán ráfeküdt. Amikor felébredt, felöltözött:
felvette ruháját, felhúzta cipıjét, feltette fejfedıjét,
de már benne volt a testében a szárnyas oroszlán magja. Amikor pedig beteljesedett az ideje,
leánygyermeket szült,
168
akinek a Binisistu nevet adta. Nevének jelentése az ı nyelvükön állítólag folyóparton fogant.
Amint az óriás asszony, Á-lél megszülte gyermekét, az egekbıl virágesı hullott, a madarak vidám
dalokat énekeltek, a ragadozó állatok három egész éven át nem ettek húst, kizárólag mézzel és
lepényekkel táplálkoztak.
Á-lél úgy gondolta, hogy gyönyörő gyermeke többre hivatott, minthogy közönséges ember
legyen − merthogy formájában sem ırá, sem pedig szárnyas oroszlán apjára nem hasonlított −, ezért
elhatározta, hogy királynıvé teszi, királyságot alapít neki. Valamennyi óriás asszonynak
megparancsolta, hogy tavasz serkentével menjenek ki a patakra,
vessék le ruhájukat, húzzák le cipıjüket, tegyék le fejfedıjüket, tárják fel meztelenségüket.
Az óriás asszonyok engedelmeskedtek. A szárnyas oroszlánok pedig hozzájuk győltek, és
anyává tették ıket. A gyermekek − akiket az óriás asszonyok szültek − Binisistu királynı alattvalói
lettek. Férfiak és nık vegyesen, mindkét nembıl. így született meg Binisistu királynı birodalma.
Binisistu királynı azonban nem volt egészen ember, szülıanyja és az ıt teherbe ejtı apja
indulatai munkálkodtak benne. Nagyravágyó volt, mint az óriások, vad volt, mint a szárnyas
oroszlánok.
Binisistu királynı vad volt, mint az apja, szerelemvágyó, mint az anyja. Nem tőrt maga mellett
senkit, senkivel nem akarta megosztani, ami az övé. Sem emberi lénnyel, sem óriással, sem szárnyas
oroszlánnal.
Egy valamit azért mégiscsak meg kellett osztania valakivel: az ágyát. Szerelem vágyó volt, nem
tudott szerelem nélkül élni. Ezért kigondolta, hogy él a szerelemmel, az ágyát is megosztja − de csak
egyetlen éjszakára. Este átadja
169
a testét valakinek − reggel visszaveszi tıle. Binisistu királynı este férfiakat hivatott magához −
sorban, minden este egyet-egyet − reggel pedig megölette ıket. Éjszaka a szerelemnek áldozott,
napkeltével a halálnak.
Volt a palotájában egy hatalmas, mélységesen mély kút, ahova a megölt szeretık holttesteit
dobták.
Lehúzták róluk a ruhájukat, lerángatták a cipıjüket, elrabolták a nyakéküket, mély kút fenekére
vetették ıket.
A szeretıket Binisistu királynı rabszolgái ölték meg.
Nyakukba hurkot vetettek, hátrafeszítették a gerincüket. Térdüket a gerincükbe nyomták,
reccsenve törték szilánkokra ıket.
Binisistu királynı kútba vettette áldozatait, el akarta rejteni ıket az emberek, alattvalói elıl.
Binisistu vágyott a szeretetükre: attól tartott, ha napfényre kerül éjszakáinak titka, alattvalói
elfordulnak tıle, megvonják tıle szeretetüket. Ezért titokban tartott mindent. Rabszolgáit, akik
lehúzták az áldozatok ruháit, lerángatták a cipıjüket, elrabolták a nyakéküket, mély kút fenekére
vettette.
Arabszolgák és Binisistu éjszakáinak áldozatai egymáson feküdtek a kút mélyén. Gyilkos és
áldozat egymást átölelve feküdtek.
Binisistu királynı szép volt, nagyon szép. Szépségének híre messze földre eljutott,
megdobogtatta a férfiak szívét.
170
Fel is kerekedtek csapatostul, mint a sáskák, hogy szerencsét próbáljanak. Sokan el sem jutottak
a dombra emelt városba − útközben rablók, szárnyas oroszlánok, törpék, fekete emberek tizedelték
ıket. Akik eljutottak, boldogok voltak. Befekhettek a királynı ágyába.
De egyetlen egy sem tért vissza közülük. Egyetlenegy sem nyerte el a királynı kezét,
egyetlenegy sem kopogtatta meg apja házának ablakát, egyetlenegy sem csókolta meg anyja ruhájának
szegélyét. Eltőntek ık, mint a harmat, ha felcsillan anyánk, a Nap fénye. Eltőntek, mint köd a
völgyekbıl, ha istenünk, Adad végigszáguld a rétek felett. Eltőntek ık, mint a múló idı. Mind-mind a
semmibe vesztek.
Az én királyom, Akidenna király a leghatalmasabb uralkodó a földön. Vagyona
megszámlálhatatlan, felmérhetetlen. Nincs olyan hosszú rovópálca, amelyre ráróhatnak barmainak
számát, nincs akkora agyagtábla, amelyre ráírhatnák földjeinek nagyságát, nincs olyan pecséthenger,
amelybe benyomhatnák erdeinek, folyóinak, mezıinek számát és nevét. Vitézsége kimondhatatlan.
Nincs olyan hosszú rovópálca, amelyen elférne gyıztes hadjáratainak száma, nincs akkora agyagtábla,
amelyen elférne elfogott, megölt és kirabolt ellenségeinek gazdagsága, nincs olyan pecséthenger,
amelyre ráférne az ellenségtıl elfoglalt vizekben fickándozó halak száma, mezıkön legelı juhok
száma, földeken dolgozó emberek száma. Ezek száma ugyanis végtelen.
Akidenna királynak egyetlen fia volt csupán: Sarkas. Sarkas volt apja büszkesége, anyja
szemefénye. Karján dagadoztak az izmok, lába mint oszlop nyugodott a földön. Ha lecövekelte a lábát
a földre:
Száz elefánt sem tudta kimozdítani, száz harci szekér sem volt képes elhúzni. Száz dárdás sem
volt képes dárdájával eltalálni. Hatalmas pajzsát senki nem tudta a feje fölé emelni.
171
Sarkas kedvelte a nıi nemet. Egyetlen asszony sem tudott ellenállni neki, egyetlen lány sem volt
képes nemet mondani neki. Ha feléjük nyújtotta a kezét, hozzá futottak és megölelték. Ha csendesen a
fülükbe suttogott,
levetették a ruhájukat, lehúzták a cipıjüket. Letették fejfedıjüket, ágyába feküdtek heverészni,
mezıre feküdtek hancúrozni.
Sarkas azonban egyetlenegyet sem talált közöttük, aki méltó lett volna arra, hogy apja halála
után trónjára emelje. Egyetlenegyet sem talált méltónak arra, hogy gyermekeinek anyja legyen.
Az idı, a hatalmas szárnyas korong csak szállt az égen, egyre szállt. A zöld levelek sárgává
lettek, a virágok összeasztak, a kalászokból kihullottak a magok, az emberek megöregedtek. Öreg volt
már Akidenna király, öreg volt a királynı, öreg a palota. Akidenna király lába megfájdult, és gyakran
leült, a királynı keze elzsibbadt és gyakran a falhoz támaszkodott, a palota teteje kilyukadt, és beesett
rajta az esı.
Sarkas meghallotta Binisistu királynı hírét. Titokban elküldött hozzá egy rajzolót, hogy hozzon
képes hírt felıle. A rajzoló
álruhát öltött, szakállat növesztett, táncolva járt, nem látszott idegennek.
A rajzoló belopakodott a palotába, és viasztáblába véste a királynı arcát. Köpenye alá rejtette és
hazavitte. Sarkas királyfi megnézte a táblát, és jutalmul ezer ezüstöt
172
adott a rajzolónak. Elmondatta vele, hogy milyennek látta a királynıt. A rajzoló elmondta, hogy
a királynı
szeme, mint Istar az égen, arca nyugalmas tavaszi rét. Ajka kicsattanó, piros virág, dereka
táncoló búzamezık ringása.
Sarkas azonnal beleszeretett Binisistu királynıbe, és elhatározta, hogy elmegy hozzá, elnyeri a
kezét, a trónjára emeli. Maga mellé veszi, minden jóval elhalmozza, énekeseket hozat, akik ezer évig a
királynı szépségérıl énekelnek. Ezer évig a jóságáról és szelídségérıl énekelnek. Ujabb ezer évig
irgalmas tetteit magasztalják.
Sarkas királyfi elment Binisistuhoz. De mielıtt elment volna, apja óvón megfeddette. Akidenna
király mindenlátó sólyma elárulta urának, hogy Binisistu királynı kegyetlen és könyörtelen.
Aki az ágyába fekszik, megöleti, ruháját levetteti, cipıjét lehúzatja, testét mély kútba vetteti.
 Akidenna király féltın óvta fiát, egyetlen magzatát a gonosz királynıtıl. Elárulta neki, hogy mit
látott a sólyom.
Látta a széles nászágyat. Látta a meztelenséget. Hallotta a csontok reccsenését. A haldokló
sikoltását. A mély csendet a kútban.
Sarkas királyfi mégsem hallgatott rá.
A királyasszony is féltın óvta fiát. Neki mindentudó
173
egere volt, aki észrevétlenül megjárta Binisistu királynı palotáját.
Látta a könyörtelen fényt a királynı szemében. Hallotta szerelmes sikolyait. Hallotta a csigolyák
reccsenését. Visszajutott úrasszonyához, bajusza remegett a felelemtıl.
Sarkas királyfi nem hallgatott rá sem.
Sarkas királyfi elhagyta anyját, elhagyta atyját, elhagyta kíséretét. Egyedül ment a palotába.
Hosszú utat járt meg, amíg eljutott oda. Hosszú napokat várt, amíg kiválasztották. Hosszú napok
múlva csúcsos süvegü emberek mentek érte, és magukkal vitték. Éjszakára ı lett a kiválasztott.
Azon az éjszakán sok csoda történt. Azon az éjszakán sok iszonyat történt. Azon az éjszakán
hánykolódtak a hegyek, és tüzet okádtak, azon az éjszakán a tenger vadul üvöltött, és lehúzta a hajókat
a mélybe. Azon az éjszakán
a királynı sikoltozott és hánykolódott,
azon az éjszakán Sarkas királyfi
a lepedıre szorította.
Azon az éjszakán mégis reccsentek a csigolyák,
azon az éjszakán új test hullott a kútba.
Azon az éjszakán a rabszolgák megölték Sarkas királyfit.
Akidenna király soká várta a fiát, a királyasszony is soká várta a fiát. Sarkas királyfi nem jött.
Aztán egyszerre csak megérkezett. De nem ment oda atyjához, hogy öleléssel köszöntse, nem ment
oda anyjához, hogy csókkal köszöntse.
174
Lába nem érte a földet,
teste átment a falon.
Sápadt volt az arca,
tompa a szeme,
fáradt a hangja, amint megszólalt.
− Jaj, apám! − panaszkodott az apjának. − Jaj, anyám! -panaszkodott királyi anyjának. −
Befeküdtem Binisistu ágyába és szerelmeskedtem vele, Binisistu szerelmeskedett velem. Az órák
szálltak. Eljött a hajnal.
Hurkot vetettekfáradt nyakamra, hátrahúzták sajgó gerincemet. Nagy roppanással eltörték.
Törıdött testem kútba hajították. Jaj, anyám,jaj, apám, megöltek engem!
Csak lengedezett síró szóval a levegıben, lába hiába próbált megkapaszkodni a földön. Keze
szétfoszlott a szélben, arca semmivé lett. Sarkas királyfi eltávozott mindörökre.
Akidenna király ezer napig sírt, a királyasszony kétezer napig gyászolta. Apja késsel megvágta
arcát, anyja leborotváltatta a haját. Gyászolták tízezer napon át.
Tízezer nap elmúltával Akidenna király kiegyenesítette a derekát, és nem ült le többé.
Királyasszonya nem támaszkodott többé a falhoz. Hadjáratba mentek, hogy megöljék Binisistu
királynıt.
Binisistu királynınek hatalmas volt a városa, égig érı falai voltak. A város két hegy közé épült.
Pedig a régiek szerint sosem szabad várost két hegy közé építeni. Ezt a szárnyas lények nem engedik.
A falakon belül ezerszer ezer ház állt. A városban hatalmasnál is hatalmasabb templom díszelgett:
Enlil isten temploma. A városon kívül mesz-sze égig érı zikkurat állt. A zikkurat csúcsán templom.
175
A zikkuraton járt fel Binisistu a Naphoz, hogy szerelmeskedjék vele. Úgy hírlett, hogy Binisistu
királynı a Naptól kapta a szépségét és örök fiatalságát. A Nap kovácsolta a testét, a Nap öntött örökké
égı vágyat a szívébe. A Nap tette kegyetlenné.
Azt is mesélték, hogy Binisistut nem bántják a szárnyas lények sem. Binisistu városát nem
rombolták le, pedig két hegy közé épült. Binisistu zikkuratját sem tették a földdel egyenlıvé. Binisistu
királynıt szerették a szárnyas lények.
 Az emberek nem tudták, kik a szárnyas lények. Senki nem tudta, kik ık. Sokan azt mondták,
hogy szárnyas oroszlánok, de nem ık voltak; sokan azt mondták, hogy istenek ık, de nem is azok
voltak: sokan azt mondták, hogy a törpék váltak láthatatlanná, de azok sem voltak. İk a láthatatlan,
szárnyas lények voltak.
Akidenna király harcba indult. A királyasszony ott állt mellette harci kocsiján. Egy évbe tellett,
mire elértek a városhoz, amíg a harci kocsik kerekei végre megpihenhettek. Egész évig tartott, amíg
valamennyi katona felsorakozott a város falai alatt.
Binisistu királynı megszemlélte a sereget a falról, és tudta, hogy az ideje elérkezett. Városa
semmivé lesz, népe semmivé lesz, ı maga is semmivé lesz.
Binisistu királynı a falra állt, és lekiáltott Akidenna királynak.
− Ó, Akidenna, nagy király! Megöltem a fiadat, de ha tudtam volna, hogy a te fiad, nem öltem
volna meg. Ha tudtam volna, hogy a te magzatod, nem engedtem volna, hogy eltörjék a hátgerincét.
Most meg kell fizetnem a bőneimért. Akidenna, nagy király! Bánom, amit tettem. Testem hóhér
kezére adnám, de nem tehetem. Én óriások és szárnyas oroszlánok vérébıl való vagyok, engem ember
nem ölhet meg.
Még ezen az éjszakán homok alá temettette a zikkuratot. Ezután felemelkedett a Naphoz. A Nap
magához vette. Levitte magával a sötétség birodalmába, ahonnan minden
176
hajnalon felemelkedik. Binisistu királynı azóta is ott lakik örök sötétségben.
A Nap már mást szeret,
más asszonynak oldja meg az övét.
Istar istennı ágyába bújik.
Rég megfeledkezett Binisistu királynırıl.
Másnap reggel a város lakói megnyitották a kapukat Akidenna királynak. Akidenna király
bevonult a városba. Nem volt kin bosszút állnia, a királynı már eltávozott a Naphoz az égbe.
Akidenna király megöletett ötven elöljárót, száz rabszolgát, száz szüzet és száz legényt. Aztán
abbahagyta az öldöklést. De bánata és kétségbeesése határtalan volt.
Megtalálta a kutat és megtalálta a csontokat is. Tízezer koponyát, húszezer lábszárcsontot,
húszezer karcsontot. És nem tudta kiválasztani, melyik lehet Sarkas királyfié.
Akidenna varázslómestert hivatott. A varázslómester varázsitalt öntött a kútba és vártak. Sokan
vártak a kút körül. De nem történt semmi. Ekkor a király megölette a varázslómestert.
Másnap új varázslómestert hivatott. A varázslómester port öntött a kútba, és vártak. Sokan
vártak a kút körül, de most sem történt semmi. A király megölette a varázslómestert.
Harmadnap új varázslómestert hívtak. Ez fiatal volt és nagy tudású. Nem volt varázsitala és nem
volt varázspora. Csak szava volt. Rettenetes, borzalmas szavai. Nem értette ıket senki. Lekiabálta ıket
a kútba, és vártak. Nem sokkal ezután a kútból:
Egy koponya emelkedett ki. Két lábszárcsont emelkedett ki. Két karcsont és bordák emelkedtek
ki. A kútból a királyfi emelkedett ki.
177
Akidenna király selyembe csomagoltatta a csontokat, bársonyba csomagoltatta a koponyát,
homok alá temettette a várost, és hazatért.
Azt parancsolta meg nekem az én uram, hogy írjam le a város történetét, amelyet immár homok
takar. Takarja is mindörökké!
Átok a szellemlényekre. Átok, átok!
Átok a zikkuratral Átok, átok!
Aki ki akarja emelni a köveit a föld alól,
haljon meg!
Temessék maguk alá a kövek!
İröljék péppé a csontjait a kövek!
Aki a város romjait kiássa, haljon meg!
Vakítsa el a napfénye a szemét!
Önnön kezével vessen véget életének!
Jusson a pokol fenekére.
Marduk szárnyas kutyái mardossák a sarkát!
Átok, átok, átok!”
 69
Jarvisre hárult a visszavonulás megszervezésének a neheze. Lord Badminton mintha megnémult
volna; úgy látszott, még mindig a fenyegetı szöveg hatása alatt áll.
Jarvis tudta, hogy sietniük kell, hiszen az angyalok bármelyik pillanatban végezhetnek velük.
Úgy a sziklákhoz kenhetik ıket, mint a lekvárt szokták a kenyérre. Rövid repülés és placcs! Jarvis
összerázkódott és tovább járatta az agyát.
Elıször is számbavette, hogy mi mindent találtak. A város önmagában nem nagyon érdekes. Bár
sok tanulságot levonhatnak belıle − a mezopotámiai városok szerkezetére vonatkozókat, a lakóházak
építészeti sajátosságaira
178
vonatkozókat, és még sok mindenre vonatkozókat −, ezek azonban unalmasak, mint a dög.
Senki nem fog felvisítani az örömtıl, ha elolvassa ıket, és senkinek sem lesz kedve még egy
régészcsoportot ideküldeni.
Ami a dombormüveket illeti, senkinek sem fog feltőnni, hogy az ábrázolt istenek valamennyien
szél− vagy viharistenek, de ha még fel is tőnne, sem menne vele semmire. Ki lehet állítani ıket a
bagdadi múzeumban.
Aztán itt van az óriáspalack. Ekkora üvegpalackot még nem találtak sehol a világon.
Valószínőleg szellemgyőjtı palack, és a Salamon királyhoz kapcsolható hiedelmek körébe tartozik. A
szponzorok imádni fogják.
De mi a fene legyen a zikkurattal? Le nem tagadhatják, hiszen Lord Badminton már
elhíresztelte főnek-fának, hogy megtalálta a helyet. Mi az ördög legyen hát vele?
Jarvis úgy döntött, hogy mégiscsak le kell tagadniuk. És az ékírásos agyagtéglát is. Ha nem
teszik, még az is elıfordulhat, hogy visszaküldik ıket kiásni a zikkuratot. Márpedig nincs az a
hatalom, amely visszakényszeríthetné ide.
Sokáig törte a fejét, majd megvonta a vállát. Vigye csak el a balhét Lord Badminton a zikkurat
miatt. Mielıtt még meggyızıdhetett volna róla, hogy micsoda is valójában, már telekürtölte vele a
világot. Az ı dolga, hogy miképpen húzza ki magát a mocsárból.
Aztán meg kell okolniuk még a terepjárók elvesztését, a halállal végzıdött
szerencsétlenségeket…
Jarvis behunyta a szemét. Már látta magát, ahogy a média képviselıi elıtt állva folyamatosan
hazudik. Istenem, de jó is lenne nem a saját bırében lenni!
Volt esélye rá, hogy még mielıtt végleg leléphetne, az angyalok kirázzák belıle.
Egészen addig tartott ez a letargikus állapot, amíg meg nem gyilkolták Frank Robinsont.
179
70
A gyilkosságnak − ha egyáltalán az volt − Martha Petty volt az egyetlen szemtanúja. İ és Frank
egy vérvörösen izzó hajnalon kisétáltak a városfalon túlra, hogy méréseket végezzenek a város
kiterjedésével kapcsolatban. Elhaladtak a falifülkékben álló dombormővek szomszédságában, majd
balra fordultak, hogy a megadott ponton felállíthassák a mőszereiket.
Martha késıbb csak töredékesen volt képes beszámolni róla, hogyan is történt a dolog. Arra
emlékszik csupán, hogy lehajolt, mert csillogni látott valamit a homokon. Azt hitte, Ward doktor
karóráját találta meg, amelyet napokkal ezelıtt veszített el a doktor.
Lehajolt, hogy megnézze, valóban az-e. Közben furcsa nyögést, majd tompa puffanást hallott
maga mögött. Ennek ellenére elıbb az üvegcserepet nézegette meg, amely egy ókori illatszeres
üvegecske darabja lehetett, s csak ezután vette magának a fáradságot, hogy maga mögé pillantson.
Aztán akkorát sikoltott, hogy még a távolban kapirgáló társak is meghallották. Enlil viharisten
táblája a homokon hevert, de mintha zuhanása közben lába nıtt volna. Martha rövid toporgás után
rádöbbent, hogy nem a táblának nıtt lába, hanem a láb Robinsoné, akit a lehulló kıszörnyeteg maga
alá temetett.
Eldobta mindazt, amit a kezében tartott − egy távcsıhöz hasonlító mérımőszert, a cserepet és a
zsebkendıjét, amellyel idırıl idıre a homlokát törölgette, és a kıtábla fölé hajolt.
Robinsont nem látta ugyan, csupán a két lábát, de ez is elég volt ahhoz, hogy sokkot kapjon tıle.
A lábak ütemesen rángatóztak; elıbb vékony és világos, majd egyre sőrősödı vérpatak jelezte, hogy a
tábla alá temetett Robinson az utolsó másodperceit éli.
180
 Mire a többiek melléjük értek, Martha Petty már nem volt öntudatánál.
És nem is tért magához jó ideig.
71
Csupán egyetlen éjszakára volt szükségük, hogy Abdullah összeterelje a szamarakat, felpakolják
rá az elszállításra szánt holmit, és elinduljanak a fıváros felé. Az eltemetett, majd kiásott város úgy
elmaradt mögöttük, mint mozdony mögött a füstje. Csak akkor mertek felsóhajtani, amikor jó egy
héttel késıbb feltőntek elıttük a fıváros minaretjei.
Úgy érezték, megúszták életük legszörnyőbb kalandját.
Pedig dehogy úszták meg.
A felderítık
(Miss Villefort ragyogó ötletei)
1
A Big Ben pontosan tizet ütött, amikor Lord Badminton elıtt feltárult a hatalmas ajtó. A
mosolygós fiatalember, aki kijött érte, szélesre tárta az ajtószárnyakat.
Lord Badminton nyelt egy nagyot, és belépett a terembe. Utoljára akkor érzett hasonló
szorongást, amikor utolsó vizsgáján Cambridge-ben kinyílt elıtte a vizsgaterembe vezetı ajtó.
A terem hátulsó traktusát hatalmas asztal foglalta el. Mögötte többen is ültek; elıttük papírok
fehéredtek az asztal lapján. Lord Badminton biztos volt benne, hogy jelentésének sokszorosított
példányait osztották szét egymás között.
Amikor belépett, minden tekintet ıt kereste. Mintha látni akarták volna, hogyan lépi át a
küszöböt, és hogyan közelíti meg az egyetlen széket, amely az asztal feléje esı oldalán állt.
Lord Badminton ekkor döbbent csak rá valójában, hogy vizsgálóbizottság elıtt áll, amelynek
hatalma van dönteni a jövıje felett. Ha felfelé fordítják a hüvelykjüket, minden marad a régiben, de ha
nem… Erre gondolni sem akart.
− Foglaljon helyet, Lord Badminton.
Lord Badminton mosolyt erıltetett a képére, és helyet foglalt.
− Kér egy teát, Lord Badminton?
Lord Badminton tisztában volt vele, hogy a kérdés igazából nem is kérdés, csupán egy hosszabb
beszélgetés hagyományırzı nyitánya. Valamennyien rohadtul meg lettek volna lepve, ha igennel
válaszol.
− Köszönöm, nem.
182
Az ısz hajú, kellemes arcú férfi, aki éppen vele szemben ült az asztal túlsó oldalán, bátorítón
rámosolygott.
− Örülök, hogy látom, Lord Badminton. Örülök, hogy épségben visszaérkezett.
Ha tudnád, hogy én mennyire − gondolta Lord Badminton, de nem szólt semmit. Csak
mosolygott a bajusza alatt.
Lord Badminton jól ismerte a bizottság három tagját: Berry Mitchigant, az alapítvány elnökét,
Kürt Gráfot, az alapítvány titkárát, és Sommerset Gruenholmot, az alapítvány szürke eminenciását. A
másik három férfit viszont nem ismerte. Pedig ismernie kellett volna mindenkit, aki expedíciójával és
az alapítvánnyal kapcsolatos ügyekben illetékes. İket mégsem ismerte.
A félrefésült hajú Gráf, akinek olyan élesen fehéredett a választék a fején, mintha külön
spotlámpa világította volna meg, bólintott. Tudomásul vette, hogy Lord Badminton nem kér teát. A
feketekeretes szemüveget viselı, nagy fejő, kerek képő Gruenholmra nézett, és összetette az ölében a
kezét.
− Lord Badminton − kezdte recsegı, hivatalos hangon, pedig nem egyszer vívtak hajnalig tartó
kártyacsatát Lord Badmintonnal −, átolvastuk a jelentését.
Lord Badminton biccentett.
− Érdekes, nagyon érdekes. Mondhatnánk, roppant érdekes. Ahogy általában az ön jelentései,
Lord Badminton. Ámbár… mivel az írás semmiképpen nem pótolja a szót… arra gondoltunk, hogy
személyesen is elbeszélgetünk önnel. Mit szól hozzá, Lord Badminton?
Lord Badminton ekkor tökéletes biztonsággal megérezte, hogy baj van. Eddig éppen ötször
jelent meg az alapítvány bizottsága elıtt, hogy beszámoljon végzett munkájáról. Mindig feltették neki
a kérdést, hogy kér-e teát, és ı mindig nemmel válaszolt. Ez idáig rendben is lenne. Csakhogy eddig
még soha nem mondták, hogy elbeszélgetnek vele. Váltottak néhány udvarias szót, majd a bizottság
tagjai
183
felálltak, s átkalauzolták Lord Badmintont egy kis mellékterembe, ahol már várta ıket az igazi
terülj asztalkám. Kaviár, tojás és pezsgı társaságában megkezdıdhetett az igazi baráti eszmecsere.
Ezúttal azonban semmi jelét nem adták, hogy át akarnák kalauzolni bárhova is. Az oldalajtó
nem nyílt meg elıtte, egyikük sem állt fel, hogy a büféhez invitálja.
− Kérem − mondta kényszeredett mosoly kíséretében Lord Badminton. − Állok
rendelkezésükre.
Átvetette egymáson a lábait, és várakozó pózt öltött magára.
Lord Badminton maga volt a megtestesült elegancia. Csíkos, márkás öltönye, mellénye, az
ingujján villogó gyémánt kézelıgombok az elıkelı tudóst tükrözték, akinek a gazdagságon kívül a
becsület is a kelléktárába tartozik. Még ebben az eleganciát és tisztességet igencsak nélkülözı
világban is.
Sir Gruenholm tette fel az elsı kérdést.
− Szeretnénk hallani valamit arról a városról, amelynek az alapjait feltárta, Lord Badminton −
mondta szenvtelen hangon. − Ez volt a kutatások célja, nemdebár?
Lord Badminton tudta, hogy Gruenholm már rég elolvasta a jelentését, ezért a városról is tudnia
kellett mindent. Már persze csak azt, amit beleírt a jelentésébe.
− Természetesen, Sir. Mit óhajt tudni róla?
− Talán határozza meg a kiterjedését. Lord Badminton megnyalta a száját.
− Mondjuk két négyzetmérföld. A vonzáskörzettel együtt.
− Vonzáskörzet?
− A város, amint leírtam, magas kıfallal rendelkezdett. Ásatásainkból kiderült, hogy
közvetlenül az alapítása utáni idıkben olyannyira megnövekedett a népessége, hogy a falakon kívülre
is jutott belıle. Valószínőleg nomádok verték fel ott a szállásaikat…
184
− Igen-igen… − szakította félbe türelmetlenül Gráf. -Igen-igen… És mi van a zikkurattal, Lord
Badminton?
Lord Badminton érezte, hogy most térnek csak rá a lényegre. A város területére vonatkozó
kérdés csak azért hangzott el, hogy adjanak neki egy lélegzetvételnyi szünetet. Átkozta magát, amiért
annak idején meggondolatlanul telekürtölte a világot a zikkurattal.
Lord Badminton mélyet sóhajtott, és kissé el is pirult. Tükör elıtt nemegyszer elpróbálta −
valószínőleg megfelelıen sikerült.
− Sajnálom, uraim − mentegetıdzött zavartan. − A zikkurattal sajnos van egy kis probléma. De
ezt is bevettem a jelentésembe. Azt hiszem… elhamarkodottan cselekedtem, amikor hm… téves
jelentést küldtem önöknek róla.
− Nocsak − kerekedett ki meglepetést színlelve Berry Mitchigan szeme. − Nocsak.
− Jelentésem enyhén fogalmazva is elsietett volt. Egyetlen követ találtam csupán, amely egy
zikkurat köve is lehetett volna, bár a mezopotámiai zikkuratok általában téglából épültek. Ez egy
olyasfajta kı, amilyeneket Egyiptomban használtak piramisépítéshez. Kissé könnyelmő voltam, az az
igazság.
A bizottság tagjai nem szóltak, nem ingatták a fejüket, nem tettek szemrehányást az úgynevezett
könnyelmőség miatt. Hagyták Lord Badmintont, hadd fıjön a saját levében.
− Természetesen tudatában vagyok, hogy… ööö… nagy ostobaságot követtem el, amiért
felkeltettem a sajtó érdeklıdését. Vissza kellett volna fognom magam, satöbbi. Kissé elgaloppíroztam
magam, ez az igazság. Természetesen hajlandó vagyok kiállni a sajtó elé, és… helyesbíteni.
− Ki is fog állni − bólintott Gráf.
Lord Badminton elégedetten nyelt egyet. Eszerint bevették a cumit − töltötte el az öröm a lelkét.
− Presztízsveszteséget elszenvedek ugyan, de nem löknek
185
ki a száguldó vonatból. Egy-két évig pihenek, aztán ismét nekiállhatok a munkának. A
sajtó meg le van szarva.
− Mi a helyzet a dombormővekkel? − kérdezte ekkor Mr. Gruenholm. − Tényleg olyan
nehezek?
− Azok − bólintott Lord Badminton. − Darabonként meghatároztuk a súlyukat. Ha
óhajtják…
− És viharisteneket ábrázolnak?
− Úgy van. Enlilt…
− Egészen pontosan hol találták meg ıket?
Lord Badminton azt akarta mondani, hogy a fal bemélyedéseiben álltak, de még
idejében magába fojtotta a szót. Azt nem mondhatja, hogy ott álltak, mert ha ott álltak volna,
akkor már rég tudna róluk a tudományos világ.
Aztán kimondta, amit nem lett volna szabad kimondania.
− A homok alatt… illetve, a föld alatt hevertek.
− Homok,föld?
− A földet távolabbról hordták a városra. Errıl is megemlékeztem a jelentésemben.
− Valóban, Lord Badminton.
Lord Badminton ekkor ismét feltette magának a kérdést, hogy vajon ki az ördög lehet a
másik három. Lehajtott fejjel hallgatnak, még csak rá sem emelik a tekintetüket. Mintha ezzel
is hangsúlyoznák, hogy tulajdonképpen nincsenek is jelen. Lord Badmintonban ekkor szörnyő
gyanú kezdte bontogatni a szárnyát: mi van akkor, ha odakint valahol, esetleg a büfé helyén
most egy készülék áll, amelyen át jó néhányan hallgatják, és mindjárt ki is értékelik a szavait.
De hát mit akarhatnak tıle?
Lord Badminton fejében aztán még valami más is gyökeret vert. A bizonyosság, hogy
ez a kihallgatás, vagy nevezzük beszélgetésnek, a hattyúdala. Már látta magát a családi
kastély kertjében, amint le-fel járkál a tó partján, és kenyérdarabokat hajigál a vadkacsáknak.
Reggel, délben, este. Egy hétig, egy hónapig, egy évig. És közben arra vár,
186
hogy választ kapjon pályázataira, és ismét ásni mehessen. És ı vár. Egy évet, öt évet, tíz évet,
száz évet. Te rohadék zikkurat, te, te! Te vagy az oka mindennek!
− Tehát a föld vagy homok alá temetve talált rájuk…
− Igen, ott! − mondta támadó éllel.
− Valamennyire?
− Valamennyire.
− Jelentésének egy másik helyén az áll, hogy Mr. Robinson halálos balesetet szenvedett.
Mégpedig úgy… hogy rázuhant a falról egy dombormő. Azaz egy kıtábla. Egy az imént említettek
közül. így van?
Ó, te okostojás Jarvis! − dühöngött magában Lord Bad-minton. − Dehogyis fogok én
vadkacsákat etetni. Legfeljebb bridzselni taníthatom a börtönıröket. Miért nem vetted észre, hogy
akkora gubancot hagytál a történetben, mint egy fekete lyuk a galaxisok közepén?
− így-
− Akkor már csak arra lennék kíváncsi, ki volt képes azt a dombormővet, amelyet kiástak, s
amelynek ennyi meg ennyi volt a súlya, ismét feltenni a falra?
Lord Badminton látszólag könnyedén megvonta a vállát.
− Ezt csak Mr. Bartholomey tudja.
− Ön nem?
− Mindent nem tudhatok. Nekem elég volt annyi, hogy feltette.
Úgy kell neked, te ostoba! Most aztán majd kitalálhatsz valamit.
A lenyalt hajú Mr. Gráf könnyen ejtette a témát.
− Rendben van, Lord Badminton.
Ekkor Sir Berry Mitchigan vette át a kérdezés sorát.
− Akkora volt az embervesztesége, Lord Badminton, mintha egy Északi-sarki expedíciót
vezetett volna a múlt század közepén.
187
Lord Badminton igyekezett a világ legszomorúbb képét vágni.
− Ez… valóban igen sajnálatos. Sajnos, magam sem tudom megmagyarázni az okát.
 − Talán a kutatók kiválasztásával volt a baj?
− Kérem?
− Úgy értem, hogy talán nem a legmegfelelıbb kutatókat választotta ki. Nem bírták a győrıdést,
hogy úgy mondjam.
− Lehetséges − bólintott Lord Badminton. − Bár valamennyien megfelelınek látszottak a
feladatra. Az elıéletük semmiképpen nem indokolja a történteket.
− Hogy van Miss Petty?
− Amint tudom, nem változott az állapota.
− Kómában van?
− İszintén szólva, ezt sem tudom. Olyannyira megrémült Mr. Robinson balesetét látva…
Gyorsan el is hallgatott. Amilyen hülye, sikerült visszaterelnie a beszélgetést a dombormővekre.
A bizottság tagjai azonban szerencsére nem használták ki az újabb lehetıséget.
− És milyenek voltak a körülmények arrafelé? − tette fel a kérdést Mr. Gruenholm.
− Szélsıségesek − morogta a lord. − Óriási a nappali hıség… az éjszakai hımérséklet viszont
gyakran a fagypont felé közelít…
− Egyéb nehézséggel nem találták szembe magukat?
− Nem… különösebben.
− Mi a helyzet a széllel? Lord Badminton elsápadt.
− Mivel, uram?
− A széllel, Lord Badminton. A széllel.
− Hát… néha fújt.
− Mennyire fújt?
− Mikor hogy… Gyakran erısebben… gyakran meg csak… úgy.
− Értem. És mi a helyzet a dzsinnekkel?
Lord Badminton megpróbálta menteni a menthetıt.
− Mikkel, uram?
− A dzsinnekrıl beszéltem. Remélem, tudja, mi az a dzsinn?
− Hát… hogyne. A dzsinn az… szellem. Az arabok hisznek benne.
− Maguk körül nem ólálkodtak?
− Nem tudom, mire gondol, uram.
− Tudja azt ön jól, Lord Badminton. És mi a helyzet azzal a kıvel, amelynek a megtalálásakor
ön ismételten azt jelentette nekünk, hogy egy zikkuratot talált? Azóta is ott van a helyén?
− Ott, uram.
− És Mr. Guzman?
− İ alatta van, uram.
− Hogy került a kı alá?
− Ez egy nagyon érdekes történet, uram.
− Vevı vagyok rá.
− Úgy történt a dolog, hogy hirtelen vihar támadt. Méghozzá nagy vihar.
− Errıl mintha az imént megfeledkezett volna.
− Nem feledkeztem meg, csak éppen ön a városról kérdezett, ez a hely pedig messze esik a
várostól.
− Akkor ön mi az ördögöt keresett ott?
− A követ véletlenül találtuk meg. Annak a gödörnek a helyét kerestük, ahonnan valaha a földet
termelték ki, hogy betemethessék vele a várost.
− Térjen vissza a kıhöz.
− Szél támadt, és nekicsapta a kıhöz Mr. Guzmant. Valószínőleg azonnal meghalt.
− Értem. Hogy került a holtteste a kı alá?
− A szél befújta.
189
− Hogy fújhatta be?
− Igen laza arrafelé a homok. A szél pillanatok alatt képes jókora gödröt ásni benne. Ezúttal is
ez történt. A szél lyukat ásott a kı alatt, és valahogy… befújhatta a lyukba Mr. Guzmant.
Berry Mitchigan megcsóválta a fejét, és szomorúan az expedíció vezetıjére nézett.
− Mondja, Lord Badminton, miért nem mond igazat?
 2
Lord Badminton a kínpadon érezte magát. Elsısorban azért, mert tisztában volt vele, hogy
ezekben a percekben ı a világ legnevetségesebb élılénye. Talán még a pingvineknél is nevetségesebb.
− Hát… én… tulajdonképpen − makogta − én nem hazudok… csupán megértem, hogy nehéz
elképzelni, és úgy tőnhet…
Berry Mitchigan megelégelhette Lord Badminton meg-alázását, mert az ajtó mellett álló
mosolygós képő fiatalember felé intett.
− Kérem, engedje be.
A férfi a hajdani büfébe vezetı ajtóhoz sétált, és kinyitotta.
− Jöjjön be, kérem.
Valamennyi tekintet az ajtó felé fordult. Még a három, némán ülı fickóé is.
A következı pillanatokban Lord Badminton alig akart hinni a szemének. A kinyíló ajtó
négyszögében felbukkanó alak ismerıs volt, csak hirtelenjében nem tudta, hova tegye. Elegáns
öltönye, kifogástalanul megkötött nyakkendıje, divatos cipıje aranyifjúra vallott.
Lord Badminton enyhén megtántorodott.
Istenem, ez az arab fiú… Ibrahim fia. Abdullah. Vajon
190
mi a jó fenét keres ez itt? És hogy változott át burnuszos arabból playboy-já?
− Meglepıdött, Lord Badminton?
A kérdést Berry Mitchigan tette fel. Lord Badminton még nagy bajában is felfigyelt rá, hogy
mintha Mr. Mitchigan hangja nem is csengene olyan vészjóslóan. Mintha elégedettség bujkált volna
benne, amiért sikerült túljárnia Lord Badminton eszén.
− Bizonyos értelemben… kétségkívül.
Abdullah finom mosollyal és még finomabb meghajlással köszöntötte. Lord Badminton zavart
érzett rajta. Valószínőleg kellemetlenül érintette, hogy mindazok után, amit együtt éltek át a
sivatagban, ilyen körülmények között kell találkozniuk.
− Nos, Lord Badminton, Abdullah mindenrıl beszámolt nekünk. Ne, ne gondolja, kérem, hogy
Abdullah spicli vagy ilyesmi, nem, Abdullah régészhallgató, éppen az utolsó szemesztereket végzi.
Mondhatnám úgy is, hogy gyakorlatra küldtük önhöz.
− így van, Lord Badminton − helyeselt Abdullah lassan kikászálódva a zavarából. − Valóban
Ibrahim fia vagyok. És nem azért számoltam be mindenrıl, ami odaát történt, mert spicli lélek lakik
bennem!
− Akkor viszont miért? Abdullah vett egy mély lélegzetet.
− Mert tudni akarom, ki ölte meg az apámat. És egyszer a szemébe akarok nézni!
− Már ha van szeme − mondta Lord Badminton, és legyintett is egyet mellé.
− Igen − bólintott Abdullah. − Ha egyáltalán van szeme.
191
3
A legidegesítıbb az volt Lord Badminton számára, hogy a három hallgatag férfit még ezután
sem mutatták be neki. Csodálkozni azért persze nem kellett rajta. Tisztában volt vele, hogy a legtöbb
komoly kérdésekkel foglalkozó bizottságban ott ülnek a hallgatag emberek, akik nem mindig
mutatkoznak be. Különben is nem mindegy, hogy Johnnak, Jacknek vagy akár Benjaminnek hívják
ıket? Mr. Gráf a mellékajtó felé intett.
− Fáradjon át a másik szobába, Lord Badminton.
Lord Badminton még mindig nem tudta, hogy szendvicsre és pezsgıre hívják-e, vagy újabb
meglepetésben lesz része. Szerencsére az elıbbirıl volt szó. Éppen olyan bıségesnek találta a
megterített asztalt, mint négy évvel ezelıtt, amikor Kongóban sikerült kiásnia egy elveszett afrikai
kultúra kıbe vésett emlékeit. Talán még a pezsgıs-vödör is ugyanazon a helyen állt.
Csak néhány szendvics és egy pohárka pezsgı elfogyasztása után folytatódott a beszélgetés.
Lord Badminton megfigyelte, hogy a három névtelen fickó szorosan egymás mellett áll, mintha
egymást védenék tıle. Mintha feltételeznék róla, hogy társalgás közben egyszer csak elıkap egy
hatlövetőt és lövöldözni kezd vele. Vajon mit számítana akkor, hogy egymásnak vetik-e a vállukat
vagy sem?
Ezenkívül még azt is megfigyelte, hogy akárhonnan is jöttek, saját munkahelyük büféjében
nyilván nem találkoznak minden reggel kaviárral és pezsgıvel. Olyan sebesen fogyasztották ugyanis a
szendvicseket, mintha attól tartottak volna, hogy szégyenletesen alulmaradnak a versenyben.
− Szóval, Lord Badminton, akkor hát hogy is áll a helyzet? − tette fel a homályos kérdést Gráf
titkár, amikor már úgy gondolta, hogy eleget tettek az ünnepélyes étkezési szertartásnak.
192
A három névtelen abbahagyta a rágást, és kinézett az ablakon. Lord Badminton biztos volt
benne, hogy mindeközben olyan hosszúra nyúlnak a füleik, mint a mesebeli kis Mukké.
− Tegyék fel a kérdéseiket, uraim − biztatta ıket visszanyerve a lélekjelenlétét Lord Badminton.
Immár biztos volt benne, hogy nem puffan nagyot. Ezek meg fogják bocsátani a ballépését. Jobban
érdekli ıket, hogy mi történt odaát, mintsem az ı kozmetikázott jelentésével foglalkozzanak.
Mr. Gruenholm szürke eminenciás volt az elsı kérdezı.
− Megtalálta a zikkuratot, Lord Badminton? Lord Badminton bólintott.
− Meg.
Valamennyi szem Abdullahra tévedt. A fiú is bólintott.
− Beszéljen róla.
Lord Badminton beszélni kezdett. Mintha egy ajtó nyílt volna ki, amelyet nem akart kinyitni.
Annak ellenére sem, hogy mögötte olyan izgalmas dolgok rejtıztek, hogy mindenkibe belefagyott a
szó.
Lord Badminton részletesen beszámolt a kutatása történetérıl. Nem hallgatott el semmit, kivéve
azt, ami csak rá tartozott. Nevezetesen a Miss Amickhez főzıdı érzelmeit. Ez az ı magánügye, nem
tartozik senkire.
Lord Badminton akkor könnyebbült meg igazán, amikor befejezve a mondandóját, váratlanul
megszólalt a hallgatag hármas egyik tagja, egy magas, vörös hajú fiatalember.
− Az ön helyében én is így tettem volna, Lord Badminton.
Lord Badminton megkönnyebbült. Gyorsan felvett a maradék szendvicsek közül egyet és
beleharapott. Aztán majdnem el is hajította. Hirtelen az agyába villant, hogy megmenekülésének
alighanem ára lesz.
Méghozzá jó nagy ára.
193
4
Lord Badminton hosszú hetekig várta, hogy történjék valami, de nem történt. Ezalatt az
idı alatt nem közeledett Miss Amickhez, ugyanis utálta a komplikációkat. Ha szerelmet vall
neki és magához láncolja, s aztán éri valami kellemetlenség, mondjuk, halálos baleset? Nem
szerette volna eggyel szaporítani a világban már egyébként is nagy mennyiségben jelenlévı
özvegyek számát. Ha el kell utaznia az eltemetett városhoz, és meg kell próbálnia szót érteni
az angyalokkal,jobb, ha egyedül teszi. Az angyalok úgyis hülyére verik, vagy rátesznek egy
több tonnás követ, és megparancsolják neki, hogy el ne mozduljon alóla; esetleg azt sugallják,
hogy sárkány nélkül is próbálja megdönteni a sárkányrepülés távolsági világcsúcsát, netalán-
tán úgy a kıfalhoz kenik, hogy a jövendı idık régészei falfestménynek hiszik majd.
Múltak a hetek, és nem történt semmi. Senki nem hivatta, senki nem akart beszélni vele.
Lord Badminton ekkor úgy gondolta, ideje megkérnie Miss Amick kezét.
Hogy Miss Amick mivel foglalkozott az elmúlt hetekben, arról fogalma sem volt, de a
történtek miatt nem is igen érdekelte. Csak akkor lángolt fel benne ismét a szerelem, amikor
úgy érezte, hogy elmúltak a vészek a feje fölül. Nem hívta fel Miss Amicket, hiszen biztos
volt a dolgában. Beült a Rolls Royce-ba és jöhet a mehet!
Miss Amick az elmúlt hetekben érzelmeit illetıen borotvaélen táncolt. Ott volt Lord
Badminton, és ott volt Gary. Lord Badminton lord volt és milliomos, Gary nem volt lord, és
milliomos még kevésbé. Egy dolog azonban feltétlenül feléje billentette a mérleg nyelvét − ı
kéznél volt, míg Lord Badminton eltőnt a balfenéken.
Miss Amick, a Tyúk, gyakorlati lélek volt. Kapart egy kicsit, és talált magának egy
vılegényjelöltet. Eddig is kaparhatott volna, ha nagyon akar, de nem akart. Jól érezte
194
magát egyedül, és nem is állt szándékában férjhez menni. Egészen addig, amíg meg
nem ismerkedett az eltemetett város ásatásánál Lord Badmintonnal. Lord Badminton any-
nyira felkavarta a lelke békéjét, mint evezı a csatornát. Csalogató szavai parázsként égették a
lelkét. Amikor pedig megkérte a kezét, gondolkodás nélkül igent mondott.
Aztán eljött a hazatérés és a kijózanodás ideje. Megbeszélték, hogy másnap találkoznak
− Lord Badminton felhívja és megbeszélik a randevú helyszínét valamelyik luxushotel
legluxusabb szobájában −, Lord Badminton azonban hat teljes hétig nem jelentkezett. Miss
Amick elıbb még izgatottan győrögette könnyesre sírt zsebkendıjét, aztán kaparni kezdett. És
kikaparta Garyt. Garynek nem volt szüksége luxushotel luxuslakosztályára, Miss Amick két
apró kis szobája is megfelelt neki. És széles ágyra sem volt szükségük − az is jó volt, ami a
kis szobába befért.
Miss Amick feltétlenül boldog lett volna, ha Gary nem annyira mulya. De Gary mulya
volt születésétıl fogva, és ezt gyakorta be is bizonyította. Miss Amick az elsı napokban
lefekvés után megsiratta Lord Badmintont, majd ráparancsolt Garyre, hogy ne legyen annyira
mulya. Gary meg is tett mindent, de mégis mulya maradt.
Azon a reggelen Miss Amick úgy gondolta, hogy készít egy kis reggelit Garynek.
Megérdemli. Ezen az éjszakán Gary mintha kicsit túlnıtt volna a mulyaságán. És ezt
jutalmazni akarta valamivel. Gary felébredt, amikor kimászott az ágyból, és rávigyorgott.
− Sütök rántottát neked, Gary − ajánlkozott Miss Amick, és mosolyogni próbált.
Istenem, csak ne látná a mulyaságot a szemében!
A rántotta éppen elkészült, amikor csengettek odakint.
Miss Amick az ajtóhoz lépkedett és kibámult a kukucskáló nyíláson. Egy szürke
tányérsapka nézett szembe vele.
195
− Ki az? − kérdezte még mindig a lyukba bámulva.
− MissAmick?
− Én vagyok. Ki keres?
− Lord Badminton van idekint és beszélni szeretne önnel.
Miss Amick majdhogynem dobott egy hátast rémületében.
Te jó szagú úristen! Lord Badminton! Most mi a fenét csináljon?
Egyetlen ugrással az elıszoba-szekrénykénél termett, kikapta belıle a legszorosabb nadrágját,
barna szafari blúzát, és visszaugrott a kukucskálóhoz.
− Nem hallottam jól. Ki keres? Aztán kinyitotta az ajtót.
5
Egyetlen pillanatig azt hitte, virágoskertbe cseppent. A virágok körülfonták, és csodálatos
illattal árasztották el. Miss Amick kitárta a karját, hogy magához ölelje a csokrot, esetleg Lord
Badmintont, de csak egy kellemetlenül tüskés rózsaszálat sikerült magához ölelnie. Akaratlanul is
visított egyet, és egészen addig az ujját nyalogatta, amíg fel nem bukkant a virágok között Lord
Badminton aggódó tekintete.
− Valami baj van, Leontina?
− Istenem, én csak…
Lord Badminton immár óvatosan a padlóra helyezte a kocsikeréknyi virágot, és aggódva Miss
Amick vérzı kezére pislogott.
− Hát… ez nem valami jó jel.
Miss Amickbe belefagyott a szó. Fogalma sem volt róla, mit csináljon. Csak állt némán, és az
ujját nyalogatta. Lord Badminton az órájára pislogott.
196
− Kedvesem… készülnöd kellene. Miss Amick eltátotta a száját.
− Ho.,.vá?
− Fel kellene próbálnod a… ruhádat.
− A ruhámat? − nyögte Miss Amick. − Milyen ruhámat?
− Az esküvıi ruhádat, kedvesem.
Miss Amick az ájulás szélén botladozott. Még az is megfordult a fejében, hogy még mindig
Irakban van, és a kutatóárkokban kapirgál. És közben álmodik. Az angyalok valószínőleg vagy
belemásztak a fejébe, vagy akkorát csaptak rá, hogy meggárgyult tıle.
 − Az eskü… vıi ru…
− De hiszen megbeszéltük, kedvesem − mondta némi szemrehányással a hangjában Lord
Badminton.
− Megbe… szeltük? De hát hat… hétig…
− Sietnünk kellene, drágám. Akár indulhatunk is. Miss Amicket elkapta a vakrémület. Gary!
Úristen!
Gary az ágyában dekkol, és bármelyik pillanatban jöhet a rántottájáért. Úristen!
− Ülj le… Charles.
− Hova? − kérdezte körbepislogva Lord Badminton.
− Akárhova. Azonnal jövök.
Úgy rontott be a szobába, mintha elvesztette volna a józan eszét. És óriási szerencséje volt, hogy
ezt tette. Gary teljesen mezítelenül a szoba közepén állt, készen rá, hogy beoldalogjon a konyhába.
Szerencsére nem volt a gyors elhatározások híve, ezért még a küszöbig sem jutott el.
Miss Amick elkapta a karját és az ágyra rántotta.
− Szeretsz engem, Gary? Gary elvigyorodott.
− Majd már csak este. Most inkább rántottát ennék.
− Szeretsz, igaz?
− Hát persze − mondta beletörıdve a dolgok váratlan fordulatába Gary. − Elkések a munkából.
197
− Ha szeretsz, akkor most lelépsz.
A csúszóablakhoz lépett és feltolta. Aztán a mellette húzódó villámhárítódrótra mutatott.
− Mássz le rajta, Gary, és ne gyere vissza.
− Elıbb felöltöznék.
− Csak gyorsan!
Segített Garynek felkapkodni a ruháit. Ki akarta tolni az ablakon, de Gary megmakacsolta
magát.
− Rántottát ígértél − panaszkodott.
− Majd máskor, Gary.
− Este?
− Este nem leszek itthon.
− Holnap este?
− Majd máskor.
− Nem lehetne mégis most? Hiszen érzem a szagát.
− Tünés, Gary!
− Mikor jöjjek megint?
− Majd telefonálok.
− Jól van… ehetek egy rántottát a hiteledre Sam-nél?
− Tőnés, Gary.
Gary lemászott a tüzlétrán, és attól a pillanattól kezdve Miss Amick szabad volt. De délután már
nem volt az. Erıs kötelék kötötte Lord Badmintonhoz. A házasság köteléke.
6
Lord Badminton nagyon jól érezte magát a Miss Amickkel kötött házasságban, és arra gondolt,
hogy valószínőleg ez lesz az utolsó. Miss Amick minden szempontból megfelelı feleségnek bizonyult.
Okos volt, csinos is a maga módján, hamar beletanult a lady szerepébe. Tette ezt úgy, hogy
198
azért a Miss Amickébıl sem esett ki. Továbbra is bejárt a munkahelyére, és végezte a
megszokott munkáját.
Amíg Leontina és Lord Badminton a mézesheteiket élték, Valera hadnagyot magához hivatta
Taylor tábornok.
− Mondja, Valera − dörrent rá öblös, parancsoláshoz szokott hangján −, ki a fene is maga?
− Milyen értelemben, uram?
− Mi volt azelıtt, mielıtt ilyen mélyre süllyedt volna?
− Mővészettörténész, uram.
− Aha. És maga is lopta, vagy inkább visszaszerezte azt a sok cuccot a bagdadi múzeumból?
− Minden erımmel azon voltam, hogy amit csak lehet, visszaszerezzek.
 − Helyes. Akkor maga az én emberem.
− Mit kell tennem, uram?
− Mondja, Valera, járt már maga a pokolban?
A göndör hajú, kreol bırő hadnagy felvonta a szemöldökét.
− Attól tartok, uram, már jártam.
− Hm. És mikor?
− Többször is, uram. Nicaraguában, Hondurasban… soroljam, uram?
− Nem szükséges. És a mennyországban?
− Ott még nem.
− Akkor rövidesen elutazik oda, Valera. Csak aztán nehogy késıbb az legyen a véleménye,
hogy sokkal jobban érezte magát a pokolban.
7
Valera hadnagy nem az a típus volt, aki a véletlenre bízza a dolgokat. Nem kedvelte az ahogy
esik, úgy puffan helyzeteket. Elıbb gondosan megtervezett mindent, és csak azután cselekedett. Mivel
tökéletes kiképzést kapott, nem
199
volt szüksége mások tanácsaira. Elsı menetben úgy képzelte el a dolgot, hogy kizárólag a saját
ösztöneire hagyatkozik. Aztán majd meglátjuk.
Kisétált a sátra elé, és a levegıbe szimatolt. Forró este volt, mint az év számos napján ezen a
vidéken. A lenyugvó napkorong vörös fényben áztatta a sivatagot. Mélyeket lélegzett, de nem érzett
veszélyt. Ez azonban a legkevésbé sem nyugtatta meg. Egyáltalán nem értett egyet a helikopter
vezetıjével, aki lerakta ıket.
− Nyaralni fogsz, haver − biztatta Dogs széles mosollyal. − Csak neked lehet ilyen mázlid, öreg.
Tudod, a többieket hová vittem?
Valera nem tudta, de nem is volt kíváncsi rá. Az legyen az ı gondjuk, ez meg az övé.
Megnyugodva vette tudomásul, hogy a Susan nevő nı is kint áll a sátra elıtt, és a levegıbe
szimatol. Nem akart tolakodó lenni, azért nem szólította meg.
Már vagy öt perce álldogált nem messze tıle, amikor a vékony, szıke nı feléje fordult. Valera
ekkor már biztos volt benne, hogy azonnal észrevette, ahogy kilépett a sátrából.
− Mondani akar valamit, hadnagy? Valera nem mozdult a helyérıl.
− Odamehetek magához? − kérdezte aztán rövid szünet után.
− Hát persze. Csak jöjjön.
Valera nem tudta, mit gondoljon a lányról. Csak az utolsó pillanatban került be a csapatba
Jessica helyére, amit Valera ıszintén szólva nem is bánt. Jessica csak arra jó, hogy felborzolja az
idegeket. Haszna viszont annál kevesebb. Nem is emlékszik rá, mikor csinált valami lehengerlı dolgot
utoljára. Csak hát a tábornok meg volt gyızıdve róla, hogy a telefonon kívül is létezhet hírközlés.
Olyan, ami ember és ember között mőködik, mindenféle készülék és szerkentyő nélkül. Feltéve, hogy
az emberi agyat nem nevezzük annak.
200
Valera nem akarta megsérteni a lányt, elvégre ki tudja, mi vár rájuk az elkövetkezı napokban.
Márpedig igencsak kellemetlen, ha szükség esetén nem számíthat valakire a csapatából. Odasétált hát
hozzá, és néhány méternyire megállt tıle.
− Jó estét, hölgyem!
− Jó estét, hadnagy!
− Hogy érzi magát a sivatagban?
A lány rámosolygott. Valerának tetszett a mosolya. És tetszett a szıke haját lefogó hajpánt is.
− Majd elválik.
Természetesen áttanulmányozta a lány papírjait, ha csak az utolsó napokban kapta is meg a
csere miatt. Csakhogy azokból nem derült ki sok. Itt van hát az alkalom, hogy szót váltsanak
egymással.
− Elıször van ilyen munkán? − kérdezte, bár tudta, hogy a lány nem fogja megmondani az
igazat. Nem is szabad neki megmondania.
− Milyen munkán? − kérdezett vissza Susan.
− Hát… hogy is mondjam csak… különleges munkán? A lány megvonta a vállát.
− Minden munka különleges. Csak az agyunk gondolja néha rutinnak. Minden munkának
megvan a maga egyéni bája.
− Hát… az meglehet. Susan tovább mosolygott.
− Médium vagyok, hadnagy.
Valera ettıl félt. Te jó Isten! Jessica után egy újabb hisztérikus médium.
− Aha − mondta. − Maga is szokott beszélgetni a szellemekkel?
A lány abbahagyta a mosolygást.
− Nem szoktam.
− Nem szokott? − hökkent meg Valera. − Akkor mitıl médium?
201
− Úgy látszik, én másfajta médium vagyok. Valera megvakarta a feje búbját.
− Érdekes. Azt hittem, a médiumok a szellemekkel társalognak. A maga elıdje, Jessica
legalábbis megpróbálkozott vele. Ámbár lehetséges, hogy csak kifejezetten nagyothalló szellemekkel
próbálkozott. İszintén szólva nemigen akartak válaszolni neki.
− Soha?
− Néha azért válaszoltak. És magának?
− Mondom, hogy nem szoktam beszélgetni velük.
− És… miért nem szokott? A lány Valerára pislantott.
− Rém egyszerő. Mert szellemek nem léteznek. Valera újra meghökkent.
− Nem léteznek?
− Miért? Maga szerint igen?
− Hát én… nem is tudom. Az az igazság, hogy ez nem az én dolgom. Látni még én sem láttam
egyet sem közülük. Bár néha elıfordult, hogy bizonyos jelenségeket a szellemek hülyéskedésének
hittem. De ha ön szerint nincsenek, akkor… túlvilág sincs?
− Az a kérdés, milyen értelemben.
− Hát úgy, ahogy elképzeljük. A lány kikerülte a választ.
− Nekem az a feladatom, hogy megmagyarázhatatlan jelenségek mögé nézzek. És megérezzek
bizonyos dolgokat.
− Hm. És megérez?
− Néha igen.
− Például miket?
− Olyasmiket, amiknek talán nem is lenne szabad létezniük. De mégis léteznek.
− Maga rejtvényekben beszél.
− Az élet maga is rejtvény.
Valerának kezdett tetszeni a lány. Kitőnıen álcázza magát, nem is vitás.
202
− Columbiából származom − mondta Valera −, bár már az Államokban születtem.
Abban a faluban, ahova visszajártam a nagyapámhoz, az emberek hittek a szellemekben. És
gyakran látták is ıket. Ehhez mit szól?
− Semmit − vonta meg a vállát a lány. − Ha úgy gondolták, hogy léteznek, akkor
léteztek is.
− Nincs ez ellentmondásban azzal, amit az imént mondott? Mármint, hogy a szellemek
nem léteznek?
− Nincs − rázta meg a fejét a lány. − A szellemek önmagukban nem léteznek. Csak ha
mi magunk megteremtjük ıket. Ha valaki hisz bennük, sıt látja is ıket, akkor az ı számára
valóban léteznek.
− Akkor végül is konkrétan mi a maga dolga?
A lány már nem mosolygott. Valera biztos volt benne, hogy a távolban emelkedı hegy
körvonalait nézegeti.
− Mondja, hadnagy… hallott már a baktériumokról? Valera hadnagy meghökkent.
− Hogyne hallottam volna. De micsoda kérdés ez?
− Látni is látta már ıket?
− Természetesen. Mikroszkóp alatt.
− Ha nem lenne mikroszkópja, akkor is hinne bennük? Valera ismét megvakargatta a
feje búbját.
 − İszintén szólva ezen még nem gondolkodtam. Bizonyára akkor is hinnék bennük,
hiszen vannak, akik látták ıket, és különben is, a baktériumok léte közismert dolog.
− És ha olyan lényekrıl lenne szó, amelyeknek a léte nem közismert? Sıt mondhatni,
ismeretlen?
− Eddig még fel nem fedezett szuperkicsi teremtményekrıl beszélünk?
− Talán nem is szuperkicsik. Csak valamiért kiesnek az érzékelési tartományunkból.
− Hogy hinnék-e bennük? Nem tudom. Ahhoz, hogy higgyek bennük, valószínőleg
speciális mikroszkópra lenne szükségem.
203
− Stimmel − mosolyodott el a lány. − Akkor vegye úgy, hogy én vagyok a maga speciális
mikroszkópja.
8
Valera hadnagy hallgatott. Ha kizárólag férfitársaságban mesélte volna neki valaki ezt a
történetet, szó szerint idézve a lány szavait, talán elejtett volna néhány gúnyos megjegyzést. Most
azonban befogta a száját. Annyit azért megjegyzett magában, hogy akár elıre kitervelték, akár nem,
kiválóan formatervezett mikroszkóppal látták el a feljebbvalói.
− Az a dolgom − ismételte meg a lány −, hogy megpróbáljak érzékelni valamit, amit eddig csak
kevesen érzékeltek. És megpróbáljak hihetı és tudományos magyarázatot adni rá.
− Most is azt csinálja? Láttam magát, amint itt, a sátra elıtt…
− Csak kidugtam az antennáimat − nevetett a lány.
− Eredmény?
− Egyelıre csak ismerkedem a helyzettel.
− Helyzettel?
− Hát, hogy hol vagyunk.
− Miért, hol vagyunk?
A lány kinyújtotta a karját, és a távoli hegy felé mutatott.
− Látja?
Valera hadnagy kimeresztette a szemét.
− A hegyet?
− Azt. Furcsa.
− Mi a furcsa rajta? − nézegette a hadnagy a hegy kontúrjait. − Én semmi különöset nem látok.
− Forduljon csak hátra.
Valera hátrafordult. Nem volt ott más, csupán a lány sátrának a bejárata.
204
− Lépjen néhányat oldalra. így ni. És most mit lát?
− Egy másik hegyet − mondta Valera.
− Ugyanazt a hegyet -javította ki a lány. Valera meghökkent.
− Hogyhogy ugyanazt? Ez két hegy. Azt mondja, délibáb?
A lány megrázta a fejét.
− Képzelje el, ha tükröt tennék az egyik hegy elé. Egy óriási tükröt. A tükörben megjelenne a
hegy tükörképe. Ezek a hegyek szinte tükörképei egymásnak.
− De valóságosak − mondta Valera. − Mindkettı rajta van a térképen.
− És mégsincs minden rendben velük.
Ez már érdekelte Valerát. Nagyon is érdekelte.
− Mi nincs rendben velük?
− Nem tudom − csóválta meg a fejét a lány. − Talán bosszant a szimmetriájuk.
− A szimmetria inkább megnyugtat.
− Engem viszont valamiért felbosszant. A szimmetria unalmas.
Te jó isten! − gondolta magában Valera. − Ezzel is bevásároltam. Akárcsak Jessica. Ez a
hegyekre esküszik, Jessica meg a szellemekre.
− Valamit… sugároznak a hegyek − mondta elgondolkodva a lány. − Valamit érzek.
− A bosszúságon kívül?
Kétségkívül volt valami provokáló a hadnagy hangjában, de a lány észre sem vette.
− Valamit… fognak az antennáim.
 − Aha − bólintott Valera. − És mi az? A lány eltőnıdve megrázta a fejét.
− Nem tudom. Talán fenyegetést. Sıt… biztosan azt.
205

9
Valera hadnagy nagy bajban volt. Fogalma sem volt róla, mit csináljon. Azért küldték vele a
lányt, hogy hallgasson a tanácsaira. Persze csak az ésszerőség határain belül. De azért oda kell
figyelnie rá. Most pedig ez a lány azt mondja, hogy fenyegetést észlel. Nem teheti meg, hogy
rálegyintsen a szavaira. Hátha tényleg érez valamit. Vannak megérzések, nem is vitás, akárhogy is
nevezzük ıket. Néha ı maga is megérez dolgokat. Például képet a kép mögött. Hányszor megérezte
már, hogy egy kép alatt ott kell lennie egy másiknak. Egy festmény alatt egy másik festménynek.
Valahogy bizsergett az ujja, amikor hozzáért. Mintha a lefestett kép küldött volna neki segítségkérı
jeleket. Segíts, ember, itt vagyok a festmény alatt, én is meg akarom mutatni magamat! Segíts, hogy a
felszínre kerülhessek! És a mőszer ki is mutatta a képet a kép alatt. Mi a csoda ez, ha nem megérzés?
− Fenyegetés? − kérdezte összehúzva a szemét. − Ki fenyeget kit?
− Ez a kérdés − mondta a lány. − Érzem, hogy azokkal a hegyekkel nincs rendben minden.
Jöjjön be hozzám, hadnagy.
Valera meghökkent. Csak nem próbálja meg a lány elcsábítani? Ugyan már, az lehetetlen.
Elvégre katonák, a lánynak is tudnia kell…
− Miért menjek be? − kérdezte óvatosan.
− Mutatok magának valamit.
Valera bólintott, és udvariasan intett, hogy menjen csak elıre a házigazda. A lány is biccentett,
és bebújt a sátrába. Valera követte.
Aztán megdermedt, és fel is kiáltott meglepetésében.
A sátorban halvány fény égett, egy elemlámpa fénye. A fényforrás mögött, egy másik
elemlámpa fényétıl megvilágítva, mintha Halloween-maszkok lettek volna, három
206
emberi koponya nézett vele farkasszemet. A koponyák homokra terített szınyegen álltak, és
kíváncsian bámultak rá üres szemgödrükkel.
− Mi vagyunk a kép alatt, Valera hadnagy!
Valera önkéntelenül is a revolvere után tapogatódzott, de végül is nem kapta elı. Nem érezte,
hogy veszély fenyegetné.
− Mi az ördög ez? − tette csípıre a kezét. − Csak nem vudu szertartás? Mi a csodát akar ezekkel
a koponyákkal?
A lány mélyet sóhajtott.
− Nemrég találtam ıket. Alig egy órája. Valera meghökkent.
− Hol?
− Itt. Amikor sátrat vertem.
− Miért nem szólt mindjárt?
− Mert meg akartam alaposabban is nézni ıket. És jól is tettem, hogy nem engedtem senkit a
közelükbe. így még idejében megéreztem…
− Mi a csodát?
− A félelmüket.
Valera hadnagy megtörölgette keze fejével a homlokát.
− Ezt komolyan mondja?
− Talán a félelem beivódott a csontjaikba, azt éreztem meg. Már nem érzem. Úgy van ez, mint
amikor kiásnak egy viking hajót a föld alól. Ha nem konzerválják, gyorsan elporlad. Ha nem
konzerváljuk… az érzéseiket, eltőnnek.
− Maga mégiscsak hisz a szellemekben!
− Dehogyis − tiltakozott a lány. − Lehet, hogy a félelemnek… szaga van. S az a szörnyő
félelem, amit a haláltól érzünk, valahogy koncentrálódik bennünk, és beépül a csontjainkba. És benne
is marad a föld alatt. De ha kiemeljük onnan ıket, megszőnnek a kötések, és a félelem kiszabadul.
Aztán már nem érzékeljük többé.
207
Ez bolond − gondolta homlokát törölgetve a hadnagy. − Sültbolond. Éppen, mint Jessica. Az
szellemeket látott, ez meg halálszagot érez. Istenem, meg vagyok én áldva ezekkel a médiumokkal!
 − Egyáltalán, hogy találta meg ıket?
− Beléjük szaladt az ásóm.
− Milyen mélyen?
− Talán két hüvelyknyire.
− Ért valamit az antropológiához, Susan?
− Nem sokat − mondta a lány. − Csak futólag foglalkoztam vele.
− Magunkkal visszük ıket − határozott Valera. − Az okosok majd megállapítanak valamit.
− Régiek − mondta a lány. − Ha a mellékletnek hinni lehet.
− Mellékletnek?! Az meg mi?
A lány a zsebébe nyúlt, és kihúzott belıle egy kerek szemekbıl összeállított nyakláncot.
− Például ennek. Mit szól hozzá? Valera eltátotta a száját.
− Te jó ég! Hol találta?
− Az egyik koponya mellett.
− Istenem! − nyögte Valera. − Életemben nem láttam még ilyen szépet.
− Nem csúnya − helyeselt a lány. − Ha meghatározzuk a lánc korát, a koponyákét is
meghatároztuk. Az a kérdés, mikori a lánc.
− A késı babiloni idıkbıl − mondta Valera. A lány felkapta a fejét.
− Honnan tudja?
− Onnan, hogy ez a szakmám.
208

10
Valera tudta, hogy ık a csalétek, és ezért az életükkel játszanak. Ha mindaz igaz, amire a
fınökei gyanakodnak, nem lesznek nyugalmas napjaik. Ezt persze a többiek is sejtik, mégsem
kérdezısködnek. Nincs joguk hozzá. Titkos feladatot hajtanak végre, nem feltétlenül kell tudniuk, mit,
miért.
Barbarez elıkészítette a gépét és a ballonokat. Grooth és DiMelio ott voltak mellette. Csak
annyit tudtak, hogy be kell indítaniuk a fúvógépet, és felfújni a nagy lufikat. A ballonok vörösek
voltak; olyan vastag falakkal, mint a tankoké. Bár nem fémbıl, hanem gumiból és szövetbıl készültek,
csak speciális tölténnyel lehetett volna kilyukasztani ıket.
− Készek vagytok? − kérdezte Barbarez. − Indul a mandula! Fújhatom?
− Te már fújhatod! − vigyorgott Grooth. Szemüvegét vastagon borította a homok, csoda, hogy
egyáltalán látott tıle valamit.
A ballon a homokon hevert. Barbarez pontosan tudta, hogy jó egy óra kell hozzá, amíg megtelik
gázzal. Kilenc ballon összesen kilenc óra. Nem fognak unatkozni délután.
− Mit szólsz a csajszihoz? − kérdezte a komor képő Barbarezt DiMelio. − Kellene, mi?
− Te csak a ballonra gondolj!
− Mit lehet kezdeni egy ballonnal?
− Vele sem biztos, hogy sokra mennél.
− Ezt meg hogy érted?
− Rossz híre van.
− Mi a fene? Ismered talán?
− Hallottam valakitıl.
− Hm. És mit beszélnek róla?
− Biztos, hogy hallani akarod?
209
− Ha már elkezdted.
− Valaki azt mesélte, hogy a csaj egyszer egy titkos küldetésben vett részt, valahol az
afrikai dzsungelekben. Ismeretlen, halálos betegség dolgozott odabent, annak kellett
utánanézniük. A csaj azt a parancsot kapta, hogy ha bárki is megkapná közülük a betegséget,
magára kell hagyni. Nem gyógyítani, nem cipelni, magára hagyni. Kilencen voltak összesen.
És egyedül csak ı tért vissza. Nyolc még élt, amikor otthagyta ıket. Az a hír járta, hogy
ráadásul nemcsak ott hagyta ıket, hanem… bumm!
− Mi a franc az?
− Lelıtte mind a nyolcat. Az volt a feladata. Le kellett lınie ıket. És ı meg is tette.
Mint a lovakat, ha eltörik a lábuk.
− Már nem is látom annyira jó csajnak.
− Azért mondom. Na, fújjuk a ballonokat. Beindították a gépet.
Estére mind a kilenc ballon fel volt fújva. Úgy emelkedtek föléjük, mint hatalmas
emeletes házak. Csalogató házak.
11
Susan Villefort leült a koponyákkal szemben egy kis tábori székre, és tanulmányozni
kezdte ıket. Nem látott sérülést rajtuk; a vastag homokréteg, amely rájuk borult, megóvta
ıket a törésektıl. De vajon valóban vastag volt-e a homokréteg? Amikor rájuk bukkant, alig
fedte ıket két hüvelyknyi.
Susan behunyta a szemét, és megpróbálta gondolataival végigtapogatni a koponyákat.
Érzékelte szemgödrüket, a fogaikat, az arccsontjukat és a csontok felületi egyenetlenségeit is,
amelyekért a múló idı volt a felelıs. Más egyebet egyelıre nem érzett rajtuk.
210
Türelmesen várakozott. Megszokta, hogy a halottak nem sietnek. İk másképpen mérik az idıt,
mint mi ideát. Ha mérik egyáltalán. Abból még sosem származott semmi jó, ha valaki a halottakat
sürgette.
Talán fél óra múlhatott el a néma várakozásban, amikor megkopogtatták odakint a sátorcöveket.
− Ébren van, hölgyem?
A lány felriadt abból a furcsa, félig éber, félig álmodó állapotból, amelybe került, és
összerázkódott. Gyors pillantást vetett a néma maradványokra, aztán az ajtó felé kiáltott.
− Jöjjön be, hadnagy.
Valera hadnagy félrebillentette a bejárati ponyvát. Kissé meghökkent, amikor észrevette a
koponyákat.
− Mi a szösz? Csak nem beszélget velük?
− Halottakkal nem lehet beszélgetni − mondta a lány.
− Szobadísznek meg elég furcsák.
− Megpróbálom kitalálni, mibe haltak bele.
− Hm. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem: felfújták a ballonokat.
A lány az ajtóhoz sétált, és kinézett az éjszakába. Odakint, a délután folyamán alaposan
megváltozott a világ. Amerre csak nézett, sötét monstrumok emelkedtek az égre − a felfújt ballonok.
Mintha cirkuszi világtalálkozóra készülı mutatványosok verték volna fel a sátraikat.
− Mostantól kezdve teljes a készültség − mondta a hadnagy. − Mostantól kezdve bármi
megtörténhet.
− Eddig is bármi megtörténhetett volna. A hadnagy a koponyák felé intett.
− Ezt ık mondták magának?
− Ezt én mondom magának.
Valera hadnagy nyelt egyet. Tetszett neki a lány, bár egyáltalán nem úgy, ahogy a hétköznapi
életben tetszik egymásnak egy férfi és egy nı. Mint katona tetszett neki.
− Remélem, felkészült?
211
− Mire? − kérdezte a lány.
− A legrosszabbra. Susan megcsóválta a fejét.
− A legrosszabbra nem lehet felkészülni. Az csak úgy jön magától. Mire észreveszi, már benne
is csücsül a közepében.
− Maga már sokszor csücsült igazán rossz közepében? A lány válaszolni akart, de ekkor
felcsattant odakint egy
hang.
− Hadnagy úr! Alighanem… kezdıdik valami.
− Fegyverkezzen fel! − szólt a lányra Valera. − Ki tudja, hamarosan mi fog történni.
− Gondolja, hogy szükségünk lesz géppisztolyra?
− Azért csak tartsa a keze ügyében.
− Ahogy óhajtja, hadnagy.
− Hadnagy úr… erıs vihart jelez a mőszer. Valera kiugrott a sátorból.
 − Hol?
A válasz elenyészett az éjszakában. Susan Villefort a koponyákra nézett. Még mindig nem
érzett semmit.
Aztán egyszerre csak meghallotta a hívást.
− Gyere, Susan! Gyere ki, szívem! Susan Villefort a koponyákra kacsintott.
− Látjátok? Megelıztek benneteket.
Futó pillantást vetett a géppisztolyára, aztán kilépett az ajtón.
12
Amint kilépett, mellbe taszította valami. Valami, ami lágy és simogató volt, de mégis hatalmas
erı lakozhatott benne. Megtántorodott, és a sátorponyvába kapaszkodott.
− A fenébe is! − nyögte. − Csak nem akartok kinyírni?
212
− Susan! − hallotta ismét a hangot. − Gyere ide, kedvesem!
Susan nem látott egyebet maga elıtt, csupán a hatalmas ballont. Ha hívta valaki, akkor csakis a
ballon mögött rejtızhetett.
− Megyek már, megyek − dohogott. − Várj egy kicsit, Yvonne.
Néhány szempillantásnyira kivilágosodott elıtte az éjszaka. Szinte nappali fény árasztotta el a
környéket. Mintha villám suhant volna át az égen. Sem dörgést nem hallott azonban, sem újabb villám
nem követte az elsıt.
Érezte, hogy valami megmarkolja a lábát a térde környékén, és visszahúzza. Mivel ı maga meg
elıre igyekezett, végül is térdre esett. A villanás közben elmúlt, de valami azért még ott maradt belıle.
Mintha világos színő kulimász kavargott volna elıtte a levegıben.
Susan érezte, hogy hideg borzongás fut végig rajta, de hamar legyızte az ijedtségét. Érdeklıdve
fordította a kulimász felé a fejét.
A valami olyasmi volt, mint a világőrbıl lefényképezett forgószelek vagy a galaxisok.
Spiráljáról karok és nyúlványok tekeredtek le, mint a csillagvárosokról. És a valami ott forgott
közvetlenül a homok felett.
Susan Villefort megrázta a fejét.
− És a köszönés az elmarad?
A jelenés tovább forgott, majd egyetlen villámgyors szökkenéssel beburkolta. Susan csak annyit
érzett, hogy elszorul a torka, és kidagadnak az erek a homlokán. Mire igazán megrémülhetett volna, a
kocsonyás csillagváros ismét ott forgott elıtte.
− Mintát vettél rólam? − kérdezte kifújva a tüdejébıl a levegıt. − Remélem, csak azt. Nem
tudom, nálatok hogy megy a dolog, de nem szeretnék a világra hozni egy kis csillagvárost. Hajlandó
vagy végre beszédbe elegyedni velem?
213
Néhány pillanat múlva aztán rádöbbent, hogy kár volt feltennie ezt a kérdést. Nagy kár.
13
A forgó, cseppfolyósnak tőnı levegı hirtelen formát öltött. Olyan sebesen, hogy még
felkiáltani sem volt ideje. Valami kibontakozott belıle, amirıl fogalma sem volt, micsoda.
Mintha szárnyakat és egy óriási szemet látott volna a keringı kocsonyában. Érezte, hogy
óriási ütést kap, és a földre zuhant.
Ezután elkezdıdött a haddelhadd. Ekkor már tudta, hogy egy angyal magasodik fölé, és
a szárnyaival üti-veri. Ahogy tudta, védte az arcát, miközben úgy összegömbölyödött, mint a
sündisznó, ha kutya támad rá. A kegyetlenül kemény szárnyak elıl azonban nem volt
menekvés.
− Susan! − hallotta verés közben a hívó kiáltásokat. -Miért nem jössz, szívem?
Susan Villefort azt hitte, elérkezett az utolsó órája. Többször hitte már ezt mozgalmas
élete során, de talán még ennyire soha. Addig veri az angyal, amíg bele nem hal. És a
többieket is. Vagy azokat már agyon is verte. Egyetlen szót, egyetlen jajkiáltást nem hallott,
sıt egyetlen lövést sem. Ez pedig nem jelenthet egyebet, mint hogy a többiek már halottak.
Hirtelen abbamaradt az ütlegelés. Valami felkapta a levegıbe, majd a homokra vágta.
Olyan erıvel, hogy azt hitte, a lélek szakad ki belıle.
 Mire magához tért, már nem látta a cseppfolyós spirált a levegıben, és az angyal is
eltőnt. Ha angyal volt egyáltalán.
Még a homokon fekve elgondolkodott rajta, hogy valóban angyalt látott-e. Akkor is
angyalnak gondolta volna-e,
214
ha nem olvassa azokat a feljegyzéseket, amelyek egyértelmően angyalról beszéltek. Szárnya
meg szeme mindenesetre volt, de csak ennyiben hasonlított az angyalokra.
− Su… san! Gyere… szí… vem.
A kiáltások egyre halkultak, majd elenyésztek. Susan Villefort térdre emelkedett, és a könnyeit
törölgette.
Úgy sírt, mint akkor, ott, a dzsungel mélyén.
14
Valera hadnagy emelte fel a homokról, és mindaddig tanácstalanul a karjában tartotta, amíg ki
nem nyitotta a szemét.
− Jól van, Susan? Jól van, Susan? − hajtogatta idegesen. − Mi történt magával?
A lány vett egy mély lélegzetet.
− Tegyen le, kérem.
− Biztos, hogy meg tud állni a lábán?
− Tegyen csak le nyugodtan.
Valóban megállt a lábán. Igaz, tántorgott egy kicsit, ám igazából nem is szédült. Csupán az arca
és az oldala sajgott, ahol az angyal szárnyai érték.
− Mi történt magával… Susan?
Valerát szörnyen zavarta, hogy a lánynak nem volt rangja − legalábbis ebben a küldetésben nem
−, csupán szakértıként szerepelt, azt pedig mégsem mondhatta neki, hogy hogy van, szakértı? A
tulajdonnév viszont túlságosan is civilnek tőnt.
− Alighanem… elestem − nyögte. − Elfújt a szél. A többiek?
A hadnagy csodálkozva nézett rá.
− Szél? Hiszen nem is volt erre szél.
− Pedig a képembe vágott egy vödör homokot.
215
Valera hadnagy széttárta a karját.
− Én még egy kis fuvallatot sem éreztem… pedig a mőszer valóban erıs szelet jelzett. Úgy
látszik, kikerült bennünket. Talán a széle érhette magát.
− Talán. A többiek? − ismételte meg a kérdését Susan.
− Megvannak − felelte Valera. − Valamennyien megvannak.
− Biztos benne?
− Az imént még megvoltak.
− Megnézné, kérem?
Valera fel akart csattanni, hogy egyszer már megnézte, és felesleges ekkora felhajtást csinálni
egy kis szél miatt, de visszaemlékezett rá, hogy mit parancsoltak neki a lánnyal kapcsolatban, ezért
megköszörülte a torkát és bólintott.
− Rendben van. Menjen be a sátrába! Utánanézek a többieknek.
Megcsóválta a fejét, és utánuk nézett. Nem is volt baj egyikükkel sem, csupán Tommy
Groothnak látott valamit a szemében, ami felkeltette az érdeklıdését.
Megvárta, amíg a többiek visszamennek a helyükre, akkor aztán elmarkolta Grooth karját.
− Ki vele, Tommy!
Tommy Grooth megcsóválta a fejét.
− Nem tetszik nekem itt valami, hadnagy. A többiek elıtt nem akartam mondani.
− Akkor most mondja.
− Amíg a négyes és az ötös ballont figyeltem… láttam valamit.
− Hm. És mit látott?
− Elıször csak egy villanást. Mintha villám vágott volna le, vagy csak átfutott volna az égen.
Egyik felhırıl a másikra.
− Igen?
 − Aztán észrevettem egy csajt. Akarom mondani, egy nıt, uram.
216
− Villefort… izé… szakértıt?
− Nem, uram.
− Úgy érti, egy idegen nıt?
− Kétségkívül, uram.
− Idevalósi volt? Arab?
− Hát éppen ez az, hogy nem − mondta Grooth. − Fehér bırő, és… nagyjából ugyanúgy volt
öltözve, mint mi. Terepszínő ruha… csak éppen fegyver nem volt nála.
− Hol látta?
− Kissé odébb. A homokon, uram.
− Közvetlenül a villámlás után?
− Röviddel utána, uram. De azt is mondhatjuk, hogy közvetlenül.
− Mit csinált az illetı hölgy, Tommy?
− A homokon térdelt.
− Térdelt?
− Térdelt, uram. És… mintha valaki felé nyújtotta volna a karját. Könyörgött neki, uram.
Különben nem volt szép látvány.
− Micsoda, Tommy?
− Az a nı, uram. Csupa vér volt… a szájából is folyt a vér, a fülébıl is, és az orrából is. És
könyörgött.
− Milyen nyelven?
− Franciául, uram.
− Maga tud franciául?
− Azt nem, de megismerem a francia beszédet. Déli vagyok, uram.
− Látott mást is?
− Hát… láttam, uram. Több embert is láttam a földön feküdni, és… valamennyi csurom vér
volt. Valamennyi terepszín ruhába volt öltözve, és… még csomagjaik is voltak.
− Látta, mi volt bennük?
− Azt nem, uram. Csak azt láttam, hogy csomagok.
− Egyéb?
217
− Semmi, uram. Akarom mondani… kérdezhetek valamit, uram?
− Kérdezzen, Tommy.
− Amit láttam… az valóság volt? Valera hadnagy megrázta a fejét.
− Nem tudom, Tommy. Fogja a fegyverét, és jöjjön velem.
− Hova megyünk, uram?
− Megnézzük, hogy maradt-e nyoma annak, amit látott.
− Nyoma, uram?
− Ha azok az emberek annyira véreztek, akkor a vérüknek le kellett csepegnie a
homokra. Ha valóban ez történt, meg kell találnunk a vércseppeket.
Hiába keresték, nem találták meg ıket. Egyetlen cseppet sem. Lábnyomokat sem láttak
a homokon. Valera biztos volt benne, hogy nem volt odakint senki, bármennyire is esküdözik
Tommy.
Tommy Grooth nyugtalanul pislogott Valerára.
− Pedig én láttam, uram.
Valera megveregette a katona vállát.
− Nincs semmi baj, Tommy. Vagy a fáradtság tört ki magán, vagy…
− Vagy, uram?
− Menjen vissza a többiekhez, Tommy, és fogja be a száját.
− Igenis, uram.
Valera leült a homokra, és hosszú ideig szótlanul maga elé bámult.
218
 15
Húsz perc múlva visszament a lány sátrához. Néhány másodpercig lehajtott fejjel állt az ajtó
elıtt, majd megköszörülte a torkát.
− Valera vagyok. Bejöhetek?
− Jöjjön.
Valera belépett, és mindjárt meg is torpant. A lány fehér, ujjatlan trikóban egy vödör víz elıtt
ült, és az arcát borogatta.
− Ne zavartassa magát, hadnagy.
− Elnézést − morogta Valera. − Megsérült?
− Csak egy kicsit.
− Mi történt magával?
− Elestem.
Valera megrázta a fejét.
− Mutassa!
A lány engedelmesen elvette a kezét az arca elıl. Valera hátrahıkölt. Mintha középkori
pestisjárvány idején egy súlyos beteg képét pillantotta volna meg. A lány különben csinos arcát
eltorzították a kék-zöld foltok. Valera látta, hogy kiterjedt zúzódások húzódnak meg a bıre alatt.
− A fenébe is! Szólok Barbareznek, ı képzett felcser.
− Én meg képzett orvos vagyok.
− Nem néz ki szépen.
− És ha tudná, mennyire fáj!
− Azt mondta, elesett és a homok… zúzta ennyire össze az arcát?
− Elhinné?
Valera megrázta a fejét.
− Nem én.
− Akkor mondok egy hihetıbbet. Megjelent elıttem egy angyal, és összevissza verte a képem a
szárnyával. Ez már jobban tetszik?
219
Valera érezte, hogy elönti a forróság. A sátor oldalának támaszkodott, és tátogott, mint a partra
vetett hal.
16
Valerának nem volt joga többet megtudni a lánytól, mint amennyit ı magától elmond. De nem
is akarta nagyon kérdezgetni. Amit eddig hallott, bıven elég ahhoz, hogy kihirdesse a narancsszínő
riadót.
− Tommy Grooth is látott valamit. Talán… magával van összefüggésben.
A lány felkapta a fejét.
− Mirıl van szó?
Valera elmesélte neki, hogy mirıl. Susan hallgatta, miközben arcát hősítgette a vízzel.
− Yvonne − mondta aztán sziszegve. − Yvonne Fisher.
− İ… kicsoda? − nyögte Valera.
− Kollégám… volt. Afrikában dolgoztunk együtt.
− Mit gondol… hogy került ide?
− Sehogy − mondta a lány.
− Hogyhogy sehogy? Hiszen Tommy Grooth látta. Biztosan látta, különben honnan tudna róla.
Felteszem, hogy nem beszélgetett Tommyval a kolléganıjérıl?
− Ebben biztos lehet.
− Ismétlem, hogy kerül ide az a nı?
− Ahogy az angyal.
− Ez lehetetlen. Az angyal érzékcsalódás, a maga kolléganıje viszont…
A lány lekapta a vizes kendıt az arcáról, és ingerülten felkiáltott.
− Hát nem érti? Yvonne Fisher már négy éve halott. És azok is halottak, akiket a maga katonája
a homokon látott feküdni.
− Jézusom… hogy haltak meg?
220
 A lány óvatosan visszatette a kendıt az arcára.
− Hogy hogyan haltak meg? Én öltem meg ıket, hadnagy.
17
− Az volt a feladatunk, hogy keressük meg egy vírus hordozóját, ezért bemásztunk minden
rohadt helyre. Parancsot kaptam, hogy ha bárki is megbetegedne, vegyek vért tıle, ıt viszont hagyjam
ott. Mindenki tisztában volt vele, hogy ennek így kell lennie; engem is ott hagytak volna, ha én
betegszem meg. Bárki bárkit otthagyott volna. A végén már csak ketten maradtunk: Yvonne Fisher és
én. Yvonne-nal együtt jártunk egyetemre, jó barátnık voltunk… talán a legjobbak. Együtt mentünk
Afrikába… is. Végül Yvonne megbetegedett. Vért vettem tıle és otthagytam. Yvonne könyörgött,
hogy vigyem magammal, de nem tehettem meg. Ha magammal viszem, talán egypandémiát,
világjárványt indítok el. Otthagytam haldokolva. És most, nem sokkal ezelıtt Yvonne hangját
hallottam. Beszélni akart velem. Kimentem a sátorból, hogy megkeressem, de… rám támadt az a
valami, amit angyalnak nevezünk.
Valera hadnagy igyekezett visszanyerni a nyugalmát.
− Maga tudja… tudta, hogy mi vár itt ránk? A lány felvonta a vállát.
− Bizonyos dolgokat tudok, bizonyos dolgokat nem. Olvastam valakinek a beszámolóját, aki
korábban itt járt.
Valera hadnagy megnyalta a szája szélét.
− Azért kérdezem, mert… szeretném tudni, mire készüljek, illetve… mire készítsem fel az
embereimet.
A lány Valerára nézett. Valera meg mert volna esküdni, hogy gúnyt lát csillogni a szemében.
− Hogy mire készüljenek fel, hadnagy? A legrosszabbra. Most pedig aludni szeretnék.
221
Valera hadnagy elindult kifelé, de az ajtó elıtt visszafordult.
− Szeretném közölni önnel, hogy itt… én felelek az embereimért, és akármilyen járvány
kitörésétıl is tart, én nem fogom magukra hagyni ıket!
A lány felhúzta a vállát.
− Nem tudom, lesz-e választása, hadnagy.
Valera kilépett a sátorból. A hold még mindig fent ragyogott az égen. A ballonok hosszú, furcsa
árnyékot vetettek a homokra.
Valera megkereste Ian Cedricket, aki a mőszerei elıtt guggolt, és nyugtalanul a sivatagba
bámult.
A sivatag ezen az éjszakán nem volt csendes. A távolban kutyák ugattak, és mintha emberi
kiáltások követték volna az ugatást.
− Mi a helyzet, Ian?
Ian Cedrick megvakargatta a nyakát, ahol feldörzsölte a szállongó homok.
− Hát én nem is tudom, uram. Valera leguggolt mellé.
− Mit nem tud, Ian?
Valera tisztában volt vele, hogy Iannek kifinomultak az érzékei, sokkal kifinomultabbak, mint a
átlagemberé, bár azért attól messze járt, hogy parafenoménnek gondolja magát. Ugyanakkor voltak
megérzései, amelyek a mőszerek adataival összevetve már jelenthettek valamit.
− Sikerült elkapnom a szelet.
− Eszerint mégiscsak fújt.
− Meg is határoztam az irányát. Furcsa szél volt ez, uram.
− Hm. És mennyiben volt furcsa?
− Csak igen keskeny sávban fújt.
− Mi az a keskeny sáv?
− Olyan hét lábnyi.
− Micsoda?! − hökkent meg Valera.
222
− De ez még mind semmi, uram. Igen gyorsan váltogatta az erısségét. Voltak pillanatok, amikor
éppen csak fújdogált, majd váratlanul − egy-két másodperc alatt − tornádósebességőre erısödött.
Mintha csak… de ez marhaság, uram.
− Mi a marhaság, Ian?
− Hát… mint amikor valaki a motorját túráztatja. Ki akarja próbálni, hogy mi lesz a
következménye, hajó erısen rálép a gázpedálra.
− Van még valami más is?
− A szél a semmibıl jött.
− Hogy érti, hogy a semmibıl?
− Úgy, hogy onnan. Egyszer csak itt volt, és a ballonokat kóstolgatta. Aztán eltőnt.
− Eltőnt?
− Megállt. Itt keletkezett valahol, és itt is halt meg.
− Más egyéb?
− Azonkívül… valamiféle labdák ugráltak a levegıben.
− Labdák?
− Vagy gömbök. Látszottak a radaron. Igazából nem is gömbök voltak, hanem a fene se tudja,
micsodák. Elıbb labdának véltem ıket, de aztán szétlapultak, mint a kocsikerék. Ráadásul forogtak is
a levegıben. Mintha a szél összecsomósodott volna. Csakhogy a szél nem lehetett, hiszen annál sőrőbb
volt az állománya. Olyan volt, mint a zselé. Aztán… emberi formát vett fel.
Valera hadnagy komoran a semmibe bámult.
− Egyetlen pillanat alatt?
− Annál kissé hosszabb ideig tartott. Az volt a furcsa, hogy… nem is egyszerre vette fel az
emberformát. Mintha egy szobrász próbálgatta volna, hogy hogyan tudná a legjobban eltalálni azt az
alakot, amelyet készíteni óhajt. Tudja, mire gondoltam, uram?
− Na mire, Ian?
223
− Hogy az Isten is így dolgozhatott. Fogta a sarat vagy micsodát, és meggyúrta az elsı embert.
Lehet, hogy elsı nekifutásra nem sikerült neki valami jól. Ám addig próbálgatta, amíg össze nem
hozta valahogy. Bár, uram, az az igazság, hogy egy kicsit talán még tovább dolgozhatott volna rajtunk.
− Még mit látott?
Ian Cedrick tizedes megcsóválta a fejét.
− Semmit. Telement homokkal a szemem. Mire kipiszkáltam belıle, már elcsendesedett
minden. Most akkor mi legyen, uram?
Valera a vállára vert.
− Menjen aludni, Ian.
İ maga is bebújt a sátrába. Lefeküdt, feje alá tette a karját, és a fejét törte. Egyre inkább az volt
az érzése, hogy senki nem igazán fontos ebben a küldetésben, kivéve a lányt. Mint akkor, ott,
Afrikában. Ott égett a szívében a gyanú, hogy odafent valahol, valakik már jó elıre megírták a
forgatókönyvet. Kikutatnak valamit, aztán a lány beteszi az eredményeket a hátizsákjába, majd sorban
golyót ereszt valamennyiük fejébe, és lelép.
Ezt pedig nagyon nem szerette volna.
18
Éppen csak feljött a nap az égre, és éppen csak befejezték a konzervreggelit, amikor a lány
megszólította.
− Beszélhetnék önnel, hadnagy? Valera bólintott.
− Hol óhajtja?
− Jöjjön be hozzám.
Valera csak ekkor nézett a lány arcába. Az elmúlt éjszakához hasonlóan majdnem ezúttal is
felkiáltott meglepetésében.
224
− Az arca… látta az arcát?
A lány nyugodt volt, mintha nem is vele történt volna, ami történt.
− Láttam, hadnagy.
− Már… nincsenek rajta a foltok.
− Tudom.
A hadnagy hirtelen úgy érezte, hogy megértett mindent. Hát persze! Ez is valami hókuszpókusz,
mint a koponyák. Vajon ki találta ki ezt az egész sületlenséget?
− Maga csinálta?
− Mit? − kérdezte a lány.
− Azokat az izéket az arcán.
 − Nem én csináltam.
− Nincs meglepıdve, hogy eltőntek. Tudta jól, hogy el fognak tőnni!
A lány bólintott.
− Ha nem is voltam biztos benne, de gyanítottam.
− Valamirıl lemaradtam volna? A lány megfogta a karját.
− Figyeljen ide, hadnagy. Mondok magának valamit. Most mondom elıször és utoljára. Tudja,
mit csinálunk mi itt?
− Igazán kíváncsi lennék rá.
− Modellezünk valamit. Mondhatnám úgy is, hogy laboratóriumi kísérletet végzünk. Amerre a
szeme ellát,jobbra meg balra, elıre meg hátra, az egy óriási laboratórium.
− Ezt értsem úgy, hogy mi vagyunk a kísérletben a fehér egerek?
− Egészen szellemes a hasonlata.
− Remélem, azt tudja, hogy a fehér egerek nagy része nem szokta túlélni a kísérleteket?
− Mi majd azon leszünk, hogy túléljük.
− Nem tudhatnék meg valami közelebbit is errıl? A lány megcsóválta a fejét.
− Nem. És nemcsak azért, mert valakik úgy döntöttek,
225
hanem mert nem is lenne semmi értelme. Amit nem tud, azt nem lehet ellopni magától.
− De azért azt csak megtudhatom, hogy mi lett annak a… nem is tudom, micsodának a
vége, amit modellezünk?
− Mire kíváncsi?
− Megúszták?
− Voltak, akik igen.
− Azt modellezzük, amit ık túléltek?
− Úgy van.
− És ez… bizonyos kockázattal jár? A lány megcsóválta a fejét.
− Mit mondtak magának, amikor elindították?
− Hogy ez egy… veszélyes küldetés.
− Akkor hát ehhez tartsa magát!
19
Valera hadnagynak nem tetszett a sivatagi kaland, méghozzá nagyon nem tetszett.
Elsısorban azért, mert nem szerette, ha átverik. Márpedig ezúttal úgy érezte, hogy átverték.
Igaz, sosem árulták el neki a küldetés igazi célját; amikor feltette nekik a kérdést, hogy
mőkincsekrıl van-e szó, csak rejtelmesen mosolyogtak. Bizonyára megtalálták a bagdadi
múzeum ellopott mőkincseit a sivatagban, amit azonosítaniuk kell, aztán biztonságba
helyezni. Különben mi a fenéért bízták volna a küldetés gyakorlati lebonyolítását éppen egy
mővészettörténészre?
Amikor aztán elindultak, kissé megingott a hite az elképzelésében. Például mi a fenéért
van szükségük speciális mőszerekre, és miért a ballonokra? Mi a francért kell felfújniuk olyan
ballonokat, amelyek semmire sem jók? Még ha sátrak lennének, legalább alájuk lehetne bújni
homokvihar idején, bár erre a saját sátraik is megfelelnek.
226
Egyáltalán nem volt szó róla, hogy kísérleti nyulak lesznek. Ha egyenesen, kerek perec
megmondták volna neki, talán nem is vállalja a küldetést.
Valera hadnagynak fogalma sem volt róla, hogy mi történt az éjszaka. Ian szerint furcsa
szél támadt, emberi alakok bukkantak elı a semmibıl, aztán egy angyal, aki megverte a lányt.
Jézusom, mintha álmodna.
A lány leült szembe vele a székére, és ráfüggesztette szürke szemét.
− Üljön le maga is, hadnagy. Oda, az ágyam szélére. Valera leült.
− Szeretném ismertetni önnel a tennivalókat. Azonkívül, hogy a ballonokat ırizzük…
három feladat áll elıttük. Az elsı, hogy ássunk a városban.
− Itt, a romok között?
 − A romok között.
− Hm. És mit ássunk?
− Akármit. Az a lényeg, hogy ássunk.
− Jó, jó, de mégis.
− Kiásunk például egy városfalrészt. Majd kijelölöm, hogy melyiket. Maga ezalatt
megnézheti a dombormőve-ket. Elvégre mővészetekkel foglalkozik, nem?
− Milyen dombormüvekrıl van szó?
− Idejében megtudja. Szóval… ásogatunk egy kicsit a városban. A maga feladata lesz,
hogy ásat egy kis bunkert a fal mellett. Érti?
− Nem − mondta ıszintén Valera.
− Fel kell tételeznünk, hogy amíg a romok között dolgozunk, megtámadnak bennünket.
− Az arabokra gondol?
− Az most nem fontos. Egy a lényeg. Ha bárki ránk támadna, el tudjunk bújni elıle.
− Nem lesz gond − biccentett Valera. − Az embereim értenek hozzá.
227
− Második számú feladat, hogy meglátogassunk egy zikkuratot.
− Úgy érti, hogy lépcsıs piramist?
− Pontosan.
Valera hitetlenkedve rázta meg a fejét.
− Nincs itt valami tévedés? Ezen a környéken nincsenek zikkuratok.
− És ha én meg azt mondom, hogy vannak?
− Hm. És mi a harmadik feladat?
− Ellátogatunk ahhoz a hegyhez, amelyik éppen szemben áll a sátraink bejáratával.
− Mit csinálunk ott?
− Körülnézünk. Jelöljön ki két embert, akik bunkert építenek.
− Ott is?
− Sıt a zikkuratnál is. Valera megvonta a vállát.
− Értettem. Kérdezhetek valamit?
− Persze.
− Ön az éjszaka azt mondta, hogy egy angyallal verekedett, és hogy a halott kollégáját látta. Azt
szeretném tudni, hogy mi a franc volt ez? Hallucináció?
− Többek között azért is vagyunk itt, hogy ezt megtudjuk.
− Felhívnám valamire a figyelmét… szakértı.
− Inkább Susan.
− Felhívnám a figyelmét Szaddam Husszeinre.
− Igen?
− Hadseregünk vezetése azt gyanította, hogy Szaddamnak olyan fegyverei vannak, amelyek
veszélyt jelenthetnek az egész emberiségre. Csakhogy sosem találtak ilyeneket. Lehet, hogy mégis
léteznek?
− Ezt hogy gondolja, hadnagy?
− Talán elrejtette ıket a sivatagban. Lehet, hogy éppen ide. Állítólag kiváló vegyész-szakértıi
voltak. Nem
228
gondolja, hogy itt lehet valahol a megoldás? Ami velünk történt és azokkal is, akiket
modellezünk… talán ezeknek a titkos fegyvereknek a következménye.
− Meglehet − mondta kurtán a lány. − Erre kellene például választ keresnünk.
20
Susan Villefort megtalálta az alkalmat, hogy beszédbe elegyedjék Ian Cedrick katonával.
Megtehette volna, hogy behívja a sátrába, de nem akart nagy feneket keríteni a dolognak. Minél kisebb
figyelem fordul feléjük, annál jobb. Ian Cedrick a mőszereit porolgatta, amikor Susan megállt mellette.
− Hogy vagy, Ian?
− Remekül, Su, remekül. Huszonnégy órája a port köpöm.
− Mint én.
− Ez azért engem nem vigasztal.
 − Mi a helyzet?
Cedrick körülnézett, s mivel nem látott embert a közelben, felegyenesedett.
− Érzékeltem a szelet.
− Képzeld, én is. Bár az én esetemben nem ez volt a legizgalmasabb. Milyen volt?
− Nem normális. Paranormális. Aztán a cseppfolyós levegıt vagy micsodát is láttam.
− Az angyal születését?
− Pont azt nem láttam. De valóban sok érv szól amellett, hogy belıle született az angyal.
− Jól van, Ian. Figyelj csak ide! Meg kell találnunk azt az erıt, amely a két hegyet összeköti.
Ian Cedrick tanácstalanul tárta szét a karját.
− Hogy találjam meg? Én csak horgász vagyok. Bedobom a horgomat a vízbe, és várom, hogy
lesz-e kapás.
229
− Pedig lennie kell valaminek, ami szüli ıket!
− Elıbb-utóbb csak ráharapnak.
− Mennyi idıbe kerül, amíg felszereled az antennákat?
− Fél nap és készen vannak.
− Rendben van. Próbáljuk meg elcsípni ıket.
− Te, Susan… Biztos, hogy nem lesz ebbıl bajunk?
− Ezt hogy érted?
− Ha ezek a fickók rájönnek, hogy ki akarjuk fürkészni a titkaikat…
A lány sóhajtott és legyintett egyet.
− Már rég rájöttek, Ian. Ian Cedrick bólintott.
− Éppen ettıl féltem.
21
Ezután következett a második lépés. A lány utasítására valamennyien bejöttek a sátrába.
Csak szorosan fértek el egymás mellett, és nem volt valami jó kedvük. Nem is annyira a hely
szőkössége zavarta ıket, sokkal inkább az, hogy rádöbbentek: igazából nem is a hadnagy
parancsol nekik, hanem ez a szürkeszemő nı, aki ráadásul még össze is kapott a hadnaggyal.
A nı ugyanis azt akarta, hogy mindenkijöjjön be a sátrába, a hadnagy viszont azt szerette
volna, ha valaki kint marad ırségben.
Amikor megtette ez irányú javaslatát, a lány egyszerően ráförmedt.
− Teljesen felesleges.
− Nem tehetem meg, hogy védtelenül hagyjam a tábort − tiltakozott Valera.
− De hiszen már megtették a megfelelı óvintézkedéseket. Látom, hogy kitelepítették az
érzékelıket.
− Mindez kevés. Értse meg, szakértı…
230
− Mindannyian jöjjenek be a sátramba! Valera feladta.
− Rendben van − bólintott a katonák felé. − Be a sátorba!
− Helyezzék kényelembe magukat − mondta a szakértı rájuk villantva szürke szemét. −
Fel szeretnék olvasni maguknak valamit.
− Remélem, nem a szolgálati szabályzatot − morogta DiMelio.
A lány elmosolyodott.
− Kínozni azért nem akarom magukat. Szóval, az a helyzet, hogy amint látják, ezen a
helyen valaha virágzó város állt. Mára már csak romok maradtak belıle.
− Mint általában − mondta valaki.
− Szeretném felolvasni maguknak a város történetének egy részletét. Ebbıl sok mindent
megtudhatnak. Figyeljenek ide, kérem.
Susan olvasni kezdte a szöveget, amit egy általuk nem ismert expedíció egy föld alá
temetett zikkurat rejtett kamrájában talált.
Kerek órába tellett, mire a szakértı befejezte a felolvasást.
 22
Barbarez letette az ásóját, és felnézett az égre. A nap alig látszott a vastag párafüggöny
mögött. Mintha gızfürdıben ásogatott volna. Megtörölgette a homlokát, és átszólt valamit
Cedricknek. Ian azonban nem válaszolt.
Barbarez felemelte az ásóját, és megismételte a szavait. Cedrick ezúttal sem válaszolt.
Barbarez kidugta a fejét a gödörbıl.
− Hol a fenében vagy, Ian?
Cedrick nem volt a gödrében. Ásója a földön, ı maga sehol.
231
Barbarez egyetlen rántással a helyére húzta a géppisztolyát. Aztán beleszólt a szája elıtt remegı
mikrofonba.
− Halló, hadnagy?
− Mi van, Hugó?
− Ian lelépett.
− Hogyhogy lelépett?
− Eltőnt mellılem.
− Nem próbálta megkeresni?
− A parancs szerint…
− Jól van, majd én.
Recsegett egy kicsit a hangszóró a fülében, majd megszólalt benne a hadnagy hangja.
− Cedrick! Merre van, Ian? Csend.
− Ian? Hol a fenében bujkál?
Barbarez érezte, hogy a többiek csak nehezen fojtják vissza a nyugtalanságukat. Legszívesebben
valamennyien kiáltoztak volna.
− Nem válaszol.
− Ian! Merre van, Ian?
− Én látom − mondta ekkor egy hang. − Itt van nem messze tılem.
Barbarez a hangban Grooth hangjára ismert.
− Hol vagy, Thomas?
− Csak nyugalom. Tíz óránál vagyok. Idejön valaki?
− Mindenki − mondta a hadnagy. − De csak óvatosan. Barbarez kimászott a gödrébıl, és
meghatározta
az irányt. A romok között nem volt könnyő tájékozódnia, ezért csak némi ügyetlenkedés után
találta meg a kivezetı utat.
− Úton vagyok − suttogta a mikrofonba. − Úton vagyok.
− Nála van a fegyvere? − kérdezte egy dörmögı hang.
− A gödrében nem láttam − suttogta vissza. − Valószínőleg magával vitte.
232
− Hátha csak pisilni ment.
− Ian! Cedrick! Jelentkezz!
− Csak óvatosan, emberek!
Barbarez majdnem meghúzta a ravaszt, amikor hirtelen felbukkant valaki az orra elıtt. Az
utolsó pillanatban azonosította csak az ismeretlent. A nı volt, a szakértı.
− Az istenit neki, asszonyom! − ugrott ki a száján. − A végén még keresztüllövöm.
− Bocsánat − mentegetıdzött a nı. − Azt hiszem, eltévedtem.
− Ha már ilyen szépen összetalálkoztunk, nem mondaná meg, hogy merre menjek?
− Jöjjön utánam, Hugó.
− Merre?
− Amerre én megyek.
− Tudja egyáltalán, hova megyünk?
− Azt hiszem, igen. A táblákhoz.
− Az meg mi a szar?
A szakértı nem válaszolt. Összegörnyedt és óvatosan araszolt elıre.
− Beszarok − háborgott Barbarez. − A végén még egymást nyírjuk ki. Mik azok a táblák,
hölgyem?
Hamarosan megtudta.
23
A romváros legközepén, ahol valamikor a palota állhatott, néhány kıtábla feketedett. Susan
csípıre tette a kezét és rájuk bámult. Ezek lennének hát a híres dombormővek?
A táblák a földön hevertek, úgy ahogy a Lord Bad-minton vezette expedíció hagyta ıket.
Mielıtt elhúztak volna, bevonszolták a táblákat a város közepére, és kıdarabokkal megtámasztották
ıket. Úgy álltak ott összevissza dülöngélve, mint elhagyott temetı ódon sírkövei.
233
A kıtáblák elıtt Cedrick állt, szemét mereven a táblákra szegezve. Barbarez
önkéntelenül is megszámolta ıket: négy tábla volt, és talán egy ötödik is − ezt már majdnem
teljesen betemette a homok.
Valera felemelte a kezét, és intett, hogy kushadjanak le a földre. Letette a géppisztolyát,
és éppen indult volna, hogy odamenjen Cedrickhez, de a szakértı megelızte. Mintha csak egy
vasárnapi randevúra érkezett volna, se szó, se beszéd, Cedrickhez sétált, és megveregette a
vállát.
− Mit szólsz hozzájuk, Ian?
Valera hadnagy a homokra ütött a tenyerével.
− Az istenit neki, a jó istenit! Nehogy lelıjék nekem! Susan átkarolta lant, leakasztotta a
válláról a géppisztolyát, és óvatosan a homokra dobta.
Valera hadnagy vett egy mély lélegzetet.
− Gyerünk!
Pillanatokkal késıbb valamennyien ott álltak Cedrick mellett. Cedrick még mindig a
kıtáblákat nézte, mintha hipnotizálták volna. Valera elhúzta a tenyerét a katona szeme elıtt.
Cedrick megrándult, s a vállához kapott, mintha a fegyverét keresné. Valószínőleg azt is
kereste.
− Jól van, Ian − mondta neki Susan Villefort, és rámosolygott. − Hogy vagy, Ian?
Cedrick mintha álmából ébredt volna, megdörzsölte a szemét.
− Ez a rohadt meleg… − nyögte. − Azt hiszem… elzsibbadtam egy kicsit. Hol van a
csaj?
Valera úgy érezte, hogy kicsúsznak a kezébıl a dolgok. Félretolta Barbarezt, és
Cedrickhez lépett.
− Milyen csaj? − kérdezte közben Miss Villefort.
− A nagyorrú.
Valera Miss Villefortra bökött.
− A szakértıre gondol?
234
− Neki nincs nagy orra. A másiknak sem volt kifejezetten az, csak… kicsit egyenes.
− Arab?
− Valószínőleg. Furcsa ruhában volt.
− Hol találkozott vele?
− Leszólt az árokba. Hívott, hogy menjek vele. Megmutatja a táblákat.
− Milyen táblákat?
Cedrick a dombormővekre bökött.
− Ezeket.
− Mit mondott, mit akar megmutatni rajtuk? Cedrick megvakargatta a feje búbját.
− Azt mondta, hogy… nem szabad… ık nem engedik.
− Mit nem engednek?
− Hogy… felépítsük a házakat.
− Milyen házakat?
− Azt nem tudom.
 Miss Villefort szeme összevillant Valera hadnagyéval.
− Tudja, kik vannak a táblákon, Cedrick?
− Nem… uram.
− Viharistenek − mondta Valera. − Adad, Enlil, Iskur… és még valaki.
− Asszonyom, kérdezhetek valamit?
− Mondja, Grooth.
− Az a csaj, aki idecsalta lant… azonos azzal a csajjal, akirıl ön felolvasott nekünk?
Susan bólintott.
− Meglehet. Sıt biztosan az.
− Maga szerint hogy csinálják?
− Kik?
− Akik valahogy idevetítették az alakját.
− Ezt kellene megtudnunk.
Ian Cedrick közben szép kényelmesen leült a homokra, és az egyik dombormőnek
támasztotta a hátát.
235
− Elfáradtam − panaszkodott. − Nem érzem jól magam. Biztos napszúrást kaptam.
Pedig eleget iszom.
− Nincs semmi baj, Ian − vigasztalta a szakértı. − Most visszamegyünk a sátrakba.
− Nem ásunk tovább?
− Itt már felesleges.
− Megmondaná, miért?
A lány Groothra szegezte hideg, szürke szemét.
− Mert ez egy sakkjátszma, Thomas. Mi léptünk egyet. Most várjuk, hogy az ellenfél is
lépjen egyet.
− És ha egybıl mattot kapunk?
− Ezt kell valahogy elkerülnünk, Thomas.
24
Cedrick olyan rémült képpel nézett a lányra, hogy Susan torkán is felkúszott a félelem.
− Csak nyugalom, Ian − mondta, mert mi egyebet is mondhatott volna.
− Uramatyám, mi történt velem?
A katona sátrában ültek egymással szemben. A lány Cedrick arcát vizsgálgatta.
Cedrick elkapta Susan kezét és megszorította.
− Nem egy hete ismerjük egymást, Su. Tudod, hogy velem még soha nem történt ilyen.
Napszúrást kaptam, vagy mi a fene?
A lány megcsóválta a fejét.
− Nem hiszem, Ian. Sıt biztosan nem. Megpróbálkoztak veled.
− Jézusom, de hát sikerült nekik!
− Bármelyikünkkel megtehették volna.
− De miért éppen velem kezdték?
− Valakin csak el kellett kezdeniük. Mit mondott neked az a nı?
236
Cedrick még kétségbeesettebb képet vágott.
− Az a legszarabb, hogy élesen látom az arcát; akár le is rajzolhatnám, ha tudnék
rajzolni. A szavaira azonban alig emlékszem. Valami olyasmit mondott, hogy… ha nem
takarodunk el, és nem takarítjuk el a szemetünket, úgy járunk, mint… a város. Lehet, hogy
szó szerint nem így mondta, de ez volt az értelme. Azt mondta, jól nézzem meg a táblákat,
mert ık fognak elpusztítani bennünket. Mármint a táblákon látható alakok. Te már korábban
is láttad ıket?
− Láttam − bólintott a lány.
− Hol?
 − Képen. Igaza van Valerának: viharistenek. A valláskutatók jól ismerik ıket.
− Mit gondolsz, Su… mi lesz a következı lépésük?
− Nem tudom − mondta a lány. Pedig tudta.
25
Este, lefekvés elıtt Miss Villefort felkereste Valera hadnagyot. A katona éppen
borotválkozott. Amint észrevette a lányt, letette a borotváját és felé fordult.
− Hallgatom, szakértı.
Miss Villefort kinyújtotta a kezét.
− Vegye el ezeket.
− Mik azok az ezek?
− Gyógyszerek. Mindenki vegyen be egy szemet lefekvés elıtt.
− Mi a fene ez?
− Jobban lesz tıle, ha mondok egy latin nevet? Azonkívül vegye el mindenki fegyverét.
− Micsoda?!
− Fegyverezze le ıket.
237
Valera hadnagy akkorát ugrott, hogy majd beleverte a fejét a sátor tetejébe.
− Maga megırült?!
− Hadnagy, ez parancs!
− Én ilyen parancsoknak…
A lány Valera karjára tette a kezét. Hangja lágy volt, mintha igent mondana az éppen
elhangzott lánykérésre.
− Figyeljen ide, Diego. Látta Cedrick szemét? Mert én láttam. Ha azt az utasítást kapta
volna az egyenes orrú nıtıl, hogy kínáljon meg bennünket egy sorozattal, megtette volna.
Nincs rá garancia, hogy nem ez történik-e majd velünk az éjszaka.
− Akkor mire valók a dilibogyói?
− Ki tudja, hogy használni fognak-e. Ingoványos talajon járunk. Olyan területen, amely
a tudósok szerint nem is létezik.
− Hova tegyem a fegyvereket?
− Rejtse el valahova.
− Hova?
− Jó messzire, hogy maga se érhesse el. Valera megrázta a fejét.
− Azt hiszem, bediliztem. Biztos, hogy maga beszél hozzám, vagy egy királynı az
ókorból?
− Most még én. De éjszaka már lehet, hogy más leszek. És nem szeretnék olyan
parancsot adni magának, amit késıbb nagyon megbánnánk valamennyien.
26
Susan úgy gondolta, hogy ébren vészeli át az éjszakát, bár abban azért nem lehetett
biztos, hogy valóban történik-e velük valami.
Történt. Röviddel éjfél után Valera kopogtatott be hozzá.
238
− Látom a fénybıl, hogy még ébren van.
− Jól ment minden? − kérdezte a lány.
− Elvettem a fegyvereiket. Nem adták könnyen. Azt tanulták, hogy semmi körülmények között
ne váljanak meg tılük. Legfeljebb akkor, ha fogságba esnek.
− Vegyék úgy, hogy most abban vannak.
− Én is ezt mondtam nekik.
− Bevették a gyógyszereket?
− A szemem láttára.
− Na és maga?
− Mit gondol? Nem szeretném itt hagyni a fogam. Gondolja, hogy segít valamit?
 − Nem tudom − húzta fel a vállát a lány. − Azt mondták, hogy ellenállást fejt ki az agyban a
külsı behatolásokkal szemben.
− Például?
− Aki beveszi, nehezebben hipnotizálható.
− Maga szerint ez… hipnózis?
− Könnyebbet kérdezzen.
Ebben a pillanatban felbıgött valami a közelükben; mintha egy Forma l-es autó indult volna a
sátruk mellıl. A lány Valera karjába kapaszkodott.
− Jézusom!
− Uramisten! Mi ez?
− Azt hiszem, kezdıdik.
A vihar egy szuperszonikus vadászgép sebességével csapott le rájuk. És rettenetes ereje volt.
Egyetlen szempillantás alatt felkapta a jól rögzített sátrat, amelynek még egy kisebb tornádót is ki
kellett volna bírnia. Mire felocsúdtak, már a csillagos eget látták maguk felett. Nem volt odafent
egyetlen felhıfoszlány sem, hurrikán vagy tornádótölcsér még kevésbé.
− Be a romok közé! − kiáltotta a lány Valera fülébe. -Kész a bunker?
− Nem tudom. Azt hiszem, abbahagyták…
239
Ez volt az utolsó, amire Susan emlékezett. Érezte, hogy rettenetes erı emeli fel, és csak
viszi, viszi elıre. Arra gondolt, hogy talán visszarepíti az ókorba. Valahogy megtörik vagy
meggörbül az idı, mint a fantasztikus filmekben, és ı egyszeriben a négyezer évvel ezelıtti
városban találja magát.
Valami nagyot koppant a homlokán, és már nem emlékezett semmire.
27
Amikor kinyitotta a szemét, egy emberi arcot látott maga felett. Az arca koromfekete
volt − egyelıre még nem tudta, a bıre fekete-e, vagy csak kosz kenıdött rá.
Az elsı, amit meg tudott állapítani, hogy hajnali fény világítja be körülötte a romokat,
és hogy Barbarez hajol fölé egy kulaccsal a kezében.
− Fel tud ülni, asszonyom?
Mondani akart valamit, de cserepes ajkai közül csak nehezen bukott ki a szó.
− Azt… hiszem.
− Várjon. Segítek.
Mohón ivott, majd elhúzta a száját a kulacstól.
− A… többiek?
− Kiirt, ki ott.
− Ez… mit jelent?
− Megpróbálnak magukhoz térni.
− Segítsen, hogy… felállhassak.
Tántorogva a lábára állt. Amint körülnézett, észrevette, hogy a szél belökte egy
ablakfélén át egy pincébe. Egy négyezer éves pincébe. Istenem, de jó, hogy már akkor
ismerték a pincét. Felnézett a szemközt omladozó falra, amelybıl éles kıdarabok meredtek
felé. Ha nincs a pincelyuk, egyenesen nekivágódott volna.
240
− Maga hogy van?
− Én jól − mondta Barbarez. − Betemetett egy homokfal, az alatt dekkoltam reggelig. Csak az
orromat dugtam ki belıle.
− Milyen… volt?
− A viharra gondol? Mint egy hurrikán. A Kathrina például. Akkor éppen New Orleansban
voltam. Talán még az sem volt ilyen kemény.
Susan visszaemlékezett rá, hogy éjszaka, a vihar kezdetekor felemelkedett a sátra a levegıbe, és
önálló életet kezdett élni.
− Elrepült… a sátram − mondta csodálkozva, mintha maga sem hinné, hogy ez valóban
megtörténhetett.
 − El − bólintott Barbarez. − Valamennyi.
− Hová?
A katona felrántotta a vállát.
− A vakvilágba. Hova repülnek a sátrak, ha elfújja ıket a vihar?
− És a… ballonok?
− İk is elszálltak.
Susan meghökkent. A ballont tartó kötelek olyan erısek voltak, hogy bármilyen vihart ki kellett
volna bírniuk. Titánszálakkal erısítették meg a mőanyagot, még tankokkal sem lehetett volna eltépni
ıket.
− Úgy elszakadtak, mint a cérna − bólintott a katona kitalálva, mire gondol a lány. − Én még
ilyen erıt nem tapasztaltam. Azt mondom, asszonyom, hogy húzzunk innen a fenébe. Jöjjenek csak
ide a tudósok, és kockáztassák ık az életüket.
− Már itt vannak − mondta a lány.
− Igazán? Kicsoda például?
− Például én.
241
28
Valera hadnagy olyan szépen és ritmusosan sántikált, hogy öröm volt nézni. Groothnak
a homloka vérzett.
− Telibe kaptam egy követ − magyarázta. − Úgy röpködtek a baromi nagy kövek a
levegıben, mint máshol a denevérek. Cirka harminc láb magasan repülhettem a föld felett,
amikor találkoztam eggyel. Együtt pottyantunk le a homokra.
− Engem a sátram ütött le − panaszkodott DiMelio. -Megpróbáltam kimászni alóla,
hogy lefilmezzem, hogyan viszi el a szél a ballonokat.
Susan a homokot köpködı Cedrick felé fordult.
− Sikerült, Ian?
A katona nagyot köpött a homokra.
− Már a tüdım is tele van vele. Nem tudom, szakértı. Nem tudom, egyetlen felvevı is
épségben maradt-e.
Épségben maradt. És filmre is vette a vihart. Csak akkor még nem tudták.
Valera odasántikált a lányhoz, és rámordult.
− Most akkor mi a helyzet?
− Keressék meg a fegyvereiket.
− Hazamegyünk?
A lány megütközve bámult rá.
− Dehogy megyünk! Még csak a feladatunk elsı harmadát teljesítettük.
Valera megcsóválta a fejét.
− Nem elıször mondom, szakértı. Nem tudom, kik ezek az izék, lehet, hogy a régi idık
szellemei, lehet, hogy dzsinnek, de egyben biztos vagyok: ha nem tüzünk el innen, ezek meg
fognak ölni bennünket!
A lány igyekezett bátorítóan mosolyogni.
− Ha ügyesek leszünk, nem.
Valera sóhajtott, és a távoli hegyekre bámult. Hol az egyikre, hol a másikra.
242
− Mondja, miért csinálja?
A lány úgy tett, mintha nem értené.
− Mit miért csinálok?
Közben azért azon jártatta az eszét, hogy mit válaszoljon a katonának.
− Amint látom, maga kész feláldozni bennünket valamiért, sıt a saját életét is hajlandó
feláldozni érte. Kíváncsi lennék rá, mi az a valami?
A lány rövid ideig hallgatott.
− És maga? − kérdezte aztán éles hangon. Valera összerezzent.
 − Én? Most magáról van szó. Én kérdeztem elıbb.
− Udvariasság is van a világon.
− Nos, szakértı, egyszer úgy alakult az életem, hogy szerettem volna egy kis pénzhez
jutni. Ekkor már mővészettörténész voltam, teleírtam az egyetemi és a múzeumi évkönyveket
a cikkeimmel. Közben folyt az iraki háború. Egyszer csak megjelent valaki a múzeumban, és
megkérdezte tılem, hogy nincs-e kedvem az iraki múzeumokból eltőnt mőkincsekkel
foglalkozni. Alakult egy csoport, amelynek a kincsek felkutatása, számbavétele, feldolgozása
stb. a feladata. Ennek a helyettes vezetıjéül szemeltek ki engem. Csakhogy ehhez be kellett
lépnem a hadseregbe, és bizonyos kiképzésen is túl kellett esnem. Elég izgalmas?
− Majd elaléltam − mosolygott a lány.
− Halljam a maga sztoriját.
− Én titkokat kutatok − mondta Susan.
− Az meg micsoda?
− Amit még nem ismer senki.
− Bıvebben?
− Vannak a világban még meg nem magyarázott j elen-ségek, amelyeknek egyelıre
csupán a hatásait ismerjük. Nem tudjuk, mi okozza, mi a hatásmechanizmusa, mikor
keletkezik, mikor ér véget.
243
− Ide tartoznak a vírusok is? Mintha ilyesmit említett volna…
− Ide bizony. Vagyunk néhányan, akik erre tettük fel az életünket.
− Miért fontos maguknak, hogy megtudják, mi ez a szél, ami elfújta a sátrainkat?
A lány megvonta a vállát.
− Az ember már csak ilyen.
− Milyen?
− Lusta és kényelmes.
− Hogy jön ez ide?
− Úgy, hogy azt szereti, ha mások dolgoznak helyette. Régen a rabszolgák dolgoztak, késıbb a
jobbágyok, most az olaj, de ki tudja, ki fog a jövıben? Lehet, hogy ez a szél. Remélem, észrevette,
hogy hatalmas energiák forgolódnak körülöttünk. Látta a ballon köteleit? Persze hogy látta. Nos, ezek
olyan szilárdak, hogy ha két sugárhajtású repülıgép húzná is a két végükrıl ıket, még azok sem
lennének képesek elszakítani.
− Csak ez hajtja magát?
− Nem csak ez − mosolygott a lány. − Azt hiszem, ami igazán hajt, az a kíváncsiság. Nem
szeretem, ha nem tudok megmagyarázni valamit magamnak. Azonkívül… szeretem, hogyha tudom,
kivel lakom együtt. Egy szobában, mondjuk.
− Hm.
− Ez az egyetlen szoba a Föld. Sokan lakunk rajta, igaz, de mindegyiket ismerjük már így-úgy.
Aztán egyszerre csak felbukkan valaki vagy valami, amit nem ismerünk. És nem is egy ártalmatlan
árva lány, hanem sokkal erısebb és hatalmasabb, mint mi vagyunk. És esze is van. A házigazda ekkor
elgondolkodik, hogy vajon én vagyok-e még a házigazda, vagy már valaki más, csak még nem tudok
róla? Abban a szerepben tetszelgek, hogy tılem függ minden, miközben dróton rángatott paprikajancsi
vagyok.
244
− Miért lenne az?
− Mert még az álmaim sem az enyémek.
− Eddig a magáéi voltak?
− Eddig sem egészen, de most már végképp nem. Sıt ezek az álmok már nem is álmok csupán,
hanem az álom és a valóság keverékei. Látta az arcomat, amit megpaskolt az angyal a szárnyával? Ha
hiszi, ha nem: nem én vertem bele szórakozásból a képem az ágy lábába. Ha pedig így van, akkor
olyan titokkal állunk szemben, amelynek utána kell nézni.
− Nem lenne jobb békén hagyni ıket?
− Mit jelent az, hogy békén hagyni? Talán leültünk már velük a tárgyalóasztalhoz, hogy
megpróbáljunk dőlıre jutni egymással? Hiszen azt sem tudjuk, kicsodák. Nem veszik fel a kapcsolatot
velünk, csupán tiltásokat fogalmaznak meg. Nem szabad két hegy közé építkeznünk. Miért?
− Mert zavarja ıket.
− De csak bizonyos helyeken! Néha akár égig érı tornyot is emelhet két hegy közé, rá se
bagóznak. Hogyan játsszunk velük közös játékot, ha nem ismerjük a játékszabályokat?
− Maga… tényleg azt hiszi, hogy ezek az akármik ufok?
A lány megrázta a fejét.
− Nincsenek elıítéleteim. Lehet, hogy idegenek, lehet, hogy nem. Lehet, hogy ugyanolyan
földlakók, mint mi.
− Eddig miért nem vettük észre ıket?
− Mert nem keresztezték egymást az útjaink. Tudja, hány meg hány ismeretlen élılény lapul
még a tenger fenekén az örök sötétségben? Csak mostanában kezdenek a kutatók törıdni velük.
Csakhogy nehéz feladat ez. Tudja, miért? Mert nem könnyő ıket megvizsgálni. Már begyőjteni vagy
megfigyelni is nehéz, hiszen mi itt élünk, ık meg ott, de ha mégis sikerül fülöncsípni egyet-egyet
közülük, ha felhozzuk a tenger alól, ahol jóval nagyobb a nyomás,
245
mint idefent, egyszerően szétdurrannak. Vagy jobb esetben szétmállanak. Ezzel csak azt
akarom mondani, hogy nem ismerjük ıket, mert mindeddig nem érintkeztek a világaink
egymással. Lehet, hogy a mi titokzatos erınkkel is hasonló a helyzet. Mostanában viszont
valahogy átléptük a területük határait. Valószínőleg máskor is megtörtént már ez, de akkor
nem ment híre a dolognak. Ki tudott róla, ha ötezer évvel ezelıtt elfujt egy várost a vihar?
Legfeljebb a szerencsétlen lakosai. Volt akkoriban természeti csapás éppen elég.
− Azon még nem gondolkodott el, hogy kik lehetnek ık? Susan bólintott.
− Dehogynem. De nem kizárólag én, hanem mások is.
− Akik ideküldték magát és… bennünket is?
− Mondjuk. Ami pedig a töprengéseimet illeti, nem akarom terhelni vele az agyát. De
azért mondok magának valamit. Tudja, hogy 52 millió évvel ezelıtt történt valami a Földön,
ami gyakorlatilag a teljes élıvilág kipusztulását okozta? Állítólag 16 millió évvel ezelıtt is
ugyanez volt a helyzet.
− Micsoda?
− Ki tudja? Elmélet van elég, de aligha fogjuk megtudni valaha is az igazságot. Mit
szólna ahhoz, ha valaki azt állítaná, hogy 52 millió ével ezelıtt is volt már értelmes élet a
Földön, bár kérdés, hogy mit nevezünk annak. Akkor is volt valamiféle evolúció, amely
kitermelte a maga élıvilágát. Mi van akkor, ha ezek az élılények onnan származnak? Túlélték
azt a katasztrófát, amely megsemmisítette az élıvilágot. De hátha ık megmaradtak?
Valamiért nem pusztultak el, azóta is itt vannak közöttünk. Szemtanúi lehettek az újabb
evolúciónak, ezúttal a mi evolúciónknak. Megfigyelhették az egysejtőeket, a
dinoszauruszokat, az ısembereket és így tovább. Persze csak akkor, ha érdekli ıket a
környezetük. Lehet, hogy csak önmaguk érdeklik önmagukat.
246
− És maga?
− Azt remélem, tudja, hogy a tudományos megismerés elsı foka a megfigyelés. Meg
kell figyelnem a jelenséget, leírni, és csak aztán jöhet a részletesebb vizsgálat. Az a helyzet,
hogy még a leírásnál sem tartunk. Illetve most éppen ott tartunk. Megpróbáljuk megfigyelni
ıket, és leírni, mi a fenét csinálnak. Hát ez a helyzet, hadnagy. Óhajt még valamit?
− Csak még egyet − sóhajtotta Valera. − Miért éppen engem szemeltek ki erre a
megtisztelı feladatra?
− Mert magának már van bizonyos tapasztalata ezen a vidéken, nem idegen magától a
sivatagi terep. Ért az itteni kultúrához, értem alatta a mezopotámiai mőveltséget; minden adva
van, hogy elboldoguljon a környéken.
− Nem fél, hogy belehal a lelkes tudományos kutatásba?
A lány megcsóválta a fejét és Valerára nézett. Némi szemrehányás bujkált a
tekintetében.
 − Régen azt tanították a katonáknak, hogyan kell hısiesen harcolniuk, és hogyan kell
hısiesen meghalniuk, ha rákerül a sor. Manapság már más a filozófia. Ma már azt tanítják,
hogyan lehet hısiesen minél nagyobb eredményt elérni, aztán hısiesen, és fıleg élve
befejezni az akciót. Nem a hısi halál a lényeg − már bocsásson meg, azt minden hülye meg
tudja tenni − hanem hısiesen és fıleg sikeresen túlélni a balhét. A feladat teljesítve, mindenki
épen és egészségesen visszatért, jöhet a kitüntetés!
− Biztos benne, hogy ez lesz a mi menetrendünk is?
− Ez kellene, hogy legyen.
− És ha mégsem?
A lány széttárta a karját.
− Bizonyos hibalehetıséggel mindig számolni kell. Hát ez az! − gondolta magában
Valera hadnagy. − Éppen
ez az! Ki a fene szeretne hibalehetıség lenni?
247
29
Amikor megpillantották a hatalmas kıtömböt, Valera megállíttatta a dzsipet.
− Ez az?
− Ennek kell lennie − mondta a mellette ülı lány.
− De hát ez óriási!
− Majd kiszámolom, hány tonna.
− Maga ehhez is ért?
− Egy kisiskolás is kiszámolja.
− Akkor én nagyon fejletlen kisiskolás lennék. Különben úgy tudtam, hogy a zikkuratok inkább
téglából épültek.
− Ez kıbıl.
− Hol van a többi?
− A föld alatt. Hiszen tudja. Valera megrántotta a vállát.
− Nem haragszik, ugye, ha nem hiszek ezer százalékig a maga papírjainak?
− Legyen nyugodt, én sem hiszek. Csak éppen Lord Badminton…
− Az ki?
− Nem lényeges. Voltak, akik már látták a zikkurat többi kövét is.
− Mi a feladat?
− Menjünk közelebb a kıhöz.
− És ha vihar támad?
− Mondanám, hogy ássunk bunkert, ám aligha lenne értelme. A homok legfeljebb ránk dıl, de
nem óv meg semmitıl.
− Lejjebb szilárd lehet a talaj.
− Nincs idınk olyan mélyre ásni. Valaki itt marad a kı mellett.
Valera nagyot kiáltott, pedig az emberei ott szorongtak mögötte a kocsiban.
248
− Barbarez! Maga biztosít idefent.
− Igenis, uram.
− Ennyi?
A lány szelíden nézett rá.
− Cedrick kirakja az érzékelıket és felfújja a ballont. Valera vett egy mély lélegzetet.
− Hol a ballon, és hol a gáz?
− Amíg mi megtaláljuk a bejáratot, Cedrick megfordul a kocsival.
Valera kiabálni akart, hogy ezt még indulásuk elıtt tisztázhatták volna, akkor nem kellene
benzint pazarolniuk, hiszen egy utánfutóba befértek volna a gázpalackok és az üres ballonok is, de
aztán befogta a száját. A szakértınek igaza van. Ha közben megtámadta volna ıket valami, és
megsemmisítette volna a berendezést, fújhatnák az egészet.
− Tudja, hol a bejárat?
− Még nem.
− Akkor hogy akarja megtalálni?
 − Vannak ötleteim.
Valera szó nélkül sarkon fordult, és halk beszélgetésbe merült Groothszal és DiMelióval.
Susan Villefort a kék fényben ragyogó égre nézett. -Vajon hol vagytok? − kérdezte magában. −
Vajon figyeltek-e bennünket? És vajon lesz-e valaki, aki megbocsátja nekem, amit tenni készülök?
30
Susan Villefort ismerte a lejárat pontos helyét, ám még így is majd egy órájukba került, amíg
megtalálták. Valera eltátotta a száját, amikor felbukkant a homok alatt az elsı hatalmas kı.
− Jézusom, ez tényleg itt van! De ez csak egy kı! Hol a lejárat?
249
− Az is meglesz − mondta a lány. − Próbálják meg megszabadítani a homoktól.
− Hé! Most meg hova megy?
− Dolgom van − mondta a lány.
De nem pisilni akart. Tett egy kört a kıtömb körül, s éppen kiáltozni kezdett volna,
amikor észrevette a katonát. Barbarez a kınek támasztotta a hátát, és cigarettázott. A lány
sóhajtott, és odasétált hozzá.
− Hogy van, Hugó?
− Kitőnıen − felelte Barbarez. − És maga?
− Már rendbejöttem. Beszélni szeretnék magával. Barbarez maga sem tudta, miért, de
valahogy kezdett
tiszteletet érezni ez iránt a vékony kis fehér nı iránt. Az az érzése, hogy ez a csaj nem is
igazi csaj, hanem egy hatalmas agy, amit emberformára gyúrtak. Baromi sok esze lehet, nem
is vitás.
− Hallgatom, asszonyom.
− Figyeljen ide, Hugó. Remélem, emlékszik még az éjszakára?
− Hát lehet azt elfelejteni?
− Lehet, hogy megismétlıdik. De most nappal.
− Jobb híre nincs?
− Csak rosszabb. Lehet, hogy maga éppen benne lesz a támadás középpontjában.
Elképzelhetı, hogy ez a kıtömb felemelkedik a levegıbe és magára vadászik.
Barbarez akkorára tátotta a száját, mintha a katonadoktor ordított volna rá.
− Én… rám? − kérdezte, miközben hamuszürkére váltott az arca. − Miért éppen énrám?
− Mert maga van itt a közelében.
− Ássak valami… fedezéket?
− Azt tegye, amit mondok.
Susan Villefort beszélni kezdett. Amikor befejezte, Barbarez nagyot nyelt.
− Biztos, hogy így… megúszom?
250
− Sajnos, Hugó… nem tudom. Az sem biztos, hogy mi megússzuk-e odalent. De
bizakodjék.
− És ha megpróbálnám… szétlıni a seggét?
− Azért jobb lenne, ha azt csinálná, amit mondtam. Megfordult és visszatért a
többiekhez.
31
Valera hadnagy és a megszeppent DiMelio a zikkurat köveit tapogatták. Grooth éppen
akkor dugta ki a fejét két tömb közül, amikor a lány visszaérkezett hozzájuk.
− Ez az út vezet le a pokolba. Nincs valami sok levegı arrafelé. Mit akarunk odalent
csinálni, asszonyom?
− Lemegyünk.
− Hova?
− Kell odalent lennie egy szobának.
− Gondolja, hogy… az a szoba üres?
 − Nagyon valószínőnek tartom.
− És ha mégsem?
− Erre ne is gondoljon.
− Nem tudom, ki hogy van vele, de odalent a sötétben ez is megfordult a fejemben.
− A szoba üres, nyugodjék meg.
− Akkor mi a fenét keresünk odalent?
− Le kell mennünk! − csattant fel a lány hangja. Valera ekkor sok mindent megértett.
− Menjenek elıre, emberek! Húsz lépés után álljanak meg! Várjanak meg bennünket!
A lány kérdın nézett rá, de Valera elkerülte a tekintetét. Amikor a két katona eltőnt a
hasadékban, Valera a lányra támadt.
− Ki vele!
− Mit óhajt tudni?
251
− Ez, amit mi csinálunk… már megtörtént egyszer, igaz?
− Igaz − bólintott a lány.
− Akik lejöttek ide… megmenekültek?
− Igen.
− És az odafentiek?
− Egy valaki meghalt közülük.
− Kicsoda? Úgy értem, melyik katonám van hasonló helyzetben?
− Nem tudom. Talán mind a kettı. Valera elkapta a lány karját.
− Maga megırült! Azonnal felmegyek, és… − megszakadt a mondata, ahogy megérezte a
fegyvercsövet a gyomra tájékán.
− Nem megy sehova! − sziszegte a lány. − Hát nem érti, hogy küldetést hajtunk végre? Akkora
a tét, hogy a maga meg az én szaros kis életem madárpiszok mellette. Gondolkodás nélkül
keresztüllövöm, ha akadékoskodik. És hogy megnyugtassam a lelkét, a hadbíróság fel fog menteni
érte, sıt még oda sem kerül az ügy. Elég ennyi magának?
− Maga képes volt kockára tenni az embereim életét? A lány megtörölgette izzadt arcát.
− Minden óvintézkedést megtettem. Imádkozzon inkább, hogy sikerüljön.
Valera nagyot fújt, és eltolta a fegyver csövét.
− Jól van. Csapdába kerültem, belátom. Úgy látszik, nem vagyok katonának való.
− Az lehet − bólintott a lány. − De ha érdekli a véleményem, sokkal többre becsülöm az
olyanokat, mint maga. Nem kedvelem a fafejő katonákat.
Valera lemondóan legyintett.
− Gyerünk! Úgy irányítsa a lámpája fényét, hogy egyikünk se vakuljon meg tıle.
Elindultak lefelé az alvilágba.
252
32
Hamar megtalálták a kamrát. Olyan tisztára volt söpörve, mintha egy használaton kívül
helyezett magtár lett volna, amelybıl az egerek az utolsó szem magot is kiették. Kı volt az oldala, kı a
padlója, kı a mennyezete.
− Mint egy kripta − rázkódott össze Grooth. − Csak nem trafáltam bele a közepébe?
− Nem hiszem − intett nemet a lány. − Inkább ırbódé. DiMelio lehajolt, és felcsippentett a
padlóról valamit.
− Ez meg mi a csoda?
Mindannyian felé fordultak. A katona az orrához emelte, és csodálkozva felrántotta a
szemöldökét.
− Dohány.
− Dohány? − ámult el Valera. − Hogy az ördögbe kerülhetett ez ide? Úgy tudom, csak Amerika
felfedezése után terjedt el…
− Méghozzá pipadohány − morogta DiMelio. − Ha várnak egy kicsit, a márkáját is
megmondom. Az biztos, hogy holland.
− Ilyen jól ismeri a pipadohányokat? − kérdezte a lány. − Pipázik?
− Nem én − rázta meg a fejét a katona. − Csak jó a szimatom. Azt mondta a doki, hogy olyan
vagyok, mint a kutya. Ha elmennék szimatolónak a kábítószeresekhez, sokra vihetném.
− No és nem megy el?
− Miért mennék? − vigyorgott DiMelio. − Nem tudok ugatni és a kutyatápot sem szeretem. De
tényleg, hogy kerülhetett ez ide?
− Na hogy?
DiMelio képe elsötétült.
− Már jártak itt elıttünk mások is? Jézusom, és élve maradtak?
Erre már senki nem válaszolt. DiMelio leakasztotta a
253
nyakából a géppisztolyát, és a kıpadlóra kuporodott. Közben a dohányszálat
szagolgatta, mintha bátorságot akarna meríteni belıle.
Valera már-már elhatározta magában, hogy ı is keres egy dohányszálat, amikor mintha
megmozdult volna a kamrájuk oldala. Aztán messzirıl, nagyon messzirıl trombitahangok
kúsztak be hozzájuk a réseken át.
− Mi a fene ez? − kapta fel a fejét Grooth.
− Azt hiszem, kezdıdik − sóhajtott fel a lány.
− Mi az ördögrıl beszél?
− Kezdıdik a zenebona.
− Csak nem azt akarja mondani, hogy azok itt is a nyakunkra jönnek?
− Az bizony meglehet.
− És a kettı odafent? Barbarez és Cedrick?
− Teljesítik a feladatukat. Grooth felpattant.
− Én felmegyek, és…
− Itt maradsz, Thomas! − dörrent rá Valera. − Most ez a feladat.
− A jó istenit neki, de hát nem hagyhatom…
− Ha felmegy, meghal − mondta nyugodtan a lány.
− És azok?
− Ha követik az utasításaimat, megússzák.
− És ha nem?
A szakértı nem válaszolt.
A trombitahangok egyre erısödtek. Mintha a szél befúrt volna ide a föld alá is. A
látszattal ellentétben azonban állt idelent a levegı. Susan többször is felemelte a karját a feje
fölé, és eleresztett egy-egy tollpihét. A pihe anélkül vitorlázott a padló felé, hogy bármi is
megbillentette volna.
− Mi lehet most odafent? − csóválta meg a fejét Grooth. − Mintha óvóhelyen ülnénk és
szınyegbombáznának a fejem felett.
− Nagyjából az is történik − mondta a lány.
254
− És miért? − kérdezte reményvesztetten Grooth. -Mert felvertünk néhány sátrat, és
felfujtunk néhány ártalmatlan ballont két hegy között?
− Nekik talán nem ártalmatlanok.
− No de miért?
− Ez az, amit meg szeretnénk tudni.
A furcsa trombitálás és a falak mozgása csak nem akart szőnni. Amikor aztán egyszerre
csak abbamaradt, mindannyian fel akartak ugrani, de a lány leintette ıket.
− Még várunk.
− Meddig?
− Ha nem hallunk zajt, fél óráig.
− Miért éppen fél óráig?
− Meg kívánok gyızıdni róla, hogy elmentek-e.
− Jézusom, maga úgy beszél róluk, mint élı emberekrıl.
 Valera soha életében nem érezte még ilyen lassúnak az idı múlását. Még akkor sem,
amikor középiskolás korában beugrott az oroszlánok kifutójába, hogy imponáljon vele Cindy
Parkernek. Óriási szerencséjére egy arra söprögetı állatgondozó berántotta egy üres ketrecbe,
és magukra zárta az ajtót. A megvadult sörényesek majd egy órán át tomboltak, alig pár
hüvelyknyire tılük, míg végül sikerült nyugtatólövedékekkel megfékezni ıket. Akkor érezte
utoljára, hogy mit jelent az, hogy megáll az idı, vagy hogy ólomlábakon jár.
Lassan letelt a fél óra anélkül, hogy ismét megfújták volna odafent a trombitát, vagy
hogy a fal ismét megmozdult volna.
− Indulhatunk − adta ki az utasítást a lány. − Ki megy elıre?
− Majd én − intett Valera. − Maga jön mögöttem, Grooth, maga pedig Patrick, a
szakértı után. Rendben?
− Rendben − mondta a lány. − Ha útközben gyanús zajt
255
hallunk, azonnal visszafordulunk. És ne kelljen könyörögnöm senkinek!
− Lelövöm − morogta Groothnak DiMelio. − Ha Ian-nek és Hugónak baja esett, lelövöm.
A lány meghallotta ugyan, de nem szólt semmit. Mintha mosoly játszott volna a szája
szegletében.
Néhány perc múlva a kijárat elıtt álltak. A kijáratot ezúttal egy ürgelyuk jelentette, amelyen
éppen csak kifért a hadnagy keze.
− Betemette a bejáratot a homok − állapította meg Valera. − Mi a fenét csináljunk?
− Akár ki is áshatnák − mondta gúnyosan a lány. -Jobb ötletem momentán nincs.
Vajon miért csinálja ezt? − töprengett a hadnagy, miközben utasította a két katonát, hogy
próbálják meg minél szélesebbre tágítani a kijáratot. − Miért akar ez szántszándékkal ellenszenvesnek
mutatkozni? Talán így akarja biztosítani a tekintélyét?
Néhány perc múlva egyre fényesebben sütött szembe velük a nap.
− Stop! − emelte fel a kezét a lány. − Én megyek elıre!
− Azt már nem − tiltakozott Valera. − Én felelek az akció sikeréért.
A lány a szája szélébe harapott.
− Jobb, ha én nézek körül elıször, hadnagy. Hátha olyat is észreveszek, amit maga nem.
DiMelio, jöjjön mögöttem!
− Ahogy óhajtja − biccentett a katona.
A lány nekifeszült a lyuknak, és átpréselte magát rajta. Érezte, hogy homok hullik a nyakába, a
szájába, égeti a bırét, de csak mászott habozás és megállás nélkül elıre.
Amint kiért a szabadba, hátrafordult, és a mögötte éppen feltápászkodó DiMelióra nézett.
− Hát ha olyan jó a szaglása, szimatoljon egy kicsit.
− Mire kíváncsi… asszonyom?
256
− Furcsa szagokra, bármire.
DiMelio bedugta az orrát a levegıbe. Behunyta a szemét, miközben olyan áhítat ült a
képén, mintha templomban imádkozna.
− Nem érzek semmit − mondta kis idı múlva. − Pontosabban, nem érzek semmit, ami
ne lenne idevaló.
− Mégis… mit érez?
− A felkavart homok szagát. A homokszemcsék még itt kavarognak a levegıben.
− Idegen illat?
− Semmi különleges.
− Jól van, abbahagyhatja. Megvárjuk a többieket.
A másik kettı is kimászott a lyukon. Valera elsı pillantásával a ballont kereste.
Természetesen nem találta sehol. És az embereit sem.
− A ballon… − suttogta rekedten. − A ballon… eltőnt.
− Ha Cedrick felfújta egyáltalán − kételkedett Grooth.
− És a palackok?
− Azokat sem látom. Valera arca rángatózni kezdett.
 − Figyeljen ide… szakértı − kezdte lihegve. − Amit most megismételünk… abban az
expedícióban… aki meghalt… hogyan…
− Rázuhant a kı − mondta a lány. − Az a kı, amit odébb látnak.
− A rohadt életbe! − ordította Valera. − A rohadt életbe, emberek!
Lekapta a válláról a géppisztolyát, és a hatalmas kıtömb felé iramodott. A másik kettı
utána. A lány hátramaradt. Most érezte elıször, hogy remeg a lába, és legszívesebben
lerogyna a homokra. Talán le is rogyott volna, ha meg nem hallja Valera fenyegetı kiáltásait.
− Azt ajánlom, hogy imádkozzék, szakértı! Ha bajuk esett, az egész tárat magába
eresztem. Nem érdekel, hogy hadbíróság elé állítanak-e vagy sem…
257
A lány behunyta a szemét, és csak akkor nyitotta ki, amikor a három katona fájdalmas
ordítása tudatta vele, hogy megtalálták Cedrick és Barbarez holttestét.
33
Ismét becsukta a szemét. Arra riadt, hogy Valera az oldalába nyomja a géppisztolya
csövét.
− Jöjjön!
A lány bólintott és ment. Egészen addig, amíg a kockához nem értek. Grooth és
DiMelio mozdulatlanul állt a kıkocka mellett, s meredt tekintettel a négy lábra bámult,
amelyek a kıkocka alól álltak ki. Az áldozatok felsıteste a kı alá szorult.
Valera hadnagy a változatosság kedvéért most a szakértı hátát birizgálta meg a
géppisztolycsıvel.
− Látja, szakértı? − kérdezte remegı hangon.
− Látom − biccentett a lány.
− Mit mondott maga nekem?
− Mit mondtam?
− Azt ígérte, hogy életben maradnak! Azt ígérte… -megcsuklott a hangja. − A rohadt
életbe, azt ígérte…
− Én nem ígértem semmit! − csattant fel a lány. − Ez itt egy katonai akció, ha nem
tudná. Áldozatokkal mindig számolni kell.
− De maga elıre tudta, hogy ez következik! Hogy ezek a rohadékok rázúdítják a követ
azokra, akiket idekint találnak. És maga mégsem tett ellene semmit. Biztos halálba küldte az
embereimet, hogy a rohadt elmélete igazolást nyerjen. Elegem van magából! Ha a kedvenc
túlvilági lényei nem ölték meg magát, hát megteszem én! Akar imádkozni?
A lány sötét képpel nézett rá.
− Maga nem való katonának, Valera.
258
− Azt hiszi, magamtól nem jöttem rá?
− Éspedig nem azért − folytatta zavartalanul a lány −, mert sajnálja az embereit, hanem
mert fegyelmezetlen.
− Nem óhajtok fegyelemrıl diskurálni magával − dühöngött Valera. − Imádkozzék már,
a jó istenit neki!
DiMelio odalépett hozzá, és kivette a géppisztolyt a kezébıl.
− Nyugodjon meg, hadnagy.
− Hogy a fenébe nyugodjak… meg, amikor… Elhomályosították a szemét a könnyek.
− Ezek csak üres nadrágszárak, hadnagy. Akarom mondani, ki vannak ugyan tömve
valamivel…
Valerát úgy érték DiMelio szavai, mint egy géppisztolysorozat. Olyan, amilyet a
lánynak szánt.
− Hogyhogy üres… nadrágszárak?
− Nézzen már oda!
Valera a kıkocka alól kiálló négy lábra nézett. A lapos nadrágszárakra és a félrefordult
bakancsokra.
− Mi… ez? Istenem… mi ez?
A lány a szájába vette két ujját, és amúgy csibészesen nagyot füttyentett.
A következı pillanatban nem messze tılük megmozdult a homok. Mintha sivatagi
csúszómászók igyekeztek volna alóla a felszínre. Csakhogy ezúttal nem csúszómászók voltak.
Elıbb Cedrick, aztán Barbarez vigyorgó képe bukkant elı a homok alól.
Barbarez piros gumicsövet tartott a kezében, nagyot köpött, majd széles mozdulattal
elhajította.
− A francba! Megvan még a cuccom? Nem kínos magának, asszonyom, ha gatyában lát
bennünket?
Valera leült a homokra, felhúzta a lábát, és a térdére hajtotta a fejét.
A lány szó nélkül megfordult, és elment, hogy megnézze, hogyan tépte szét a rettenetes
erı a titánnal megerısített kábelköteleket.
259
34
− Hogy csinálta? − kérdezte a csodálattól szinte remegve DiMelio. − Hogy a fenébe csinálta?
− Mit? − kérdezte Barbarez.
− Hát hogy a nadrágotok került a kıkocka alá! Barbarez elismerın csóválta meg a fejét.
− Esküszöm, ennek a csajnak több esze van, mint valamennyiünknek együttvéve. Elıre tudta,
mi fog történni.
− Hogyhogy tudta?
− Azt mondta, ha ránk tör a vihar, és mi jól láthatók vagyunk, ránk hajítják a kıkockát. Azért
elmondta, hogy mit kell tennünk. Le a nadrágot, bele egy kis homokot, a nadrág végére a cipıt, aztán
uzsgyi!
− Az mi?
− Be a homok alá! Még ahhoz is volt esze, hogy feltetesse velünk a búvárszemüvegünket.
− És a gumicsı?
− Azt is ı találta ki. Véletlenül volt nála.
− Ennél mindig van véletlenül valami.
A lány visszajött, futó pillantást vetett Valera hadnagyra, majd Cedrickhez fordult.
− Mi a helyzet, Ian?
− Remélem, sikerültek a felvételek. Csak ki kell ásnom ıket. Amíg be nem temette a homok a
kamerákat, egészen jól ment minden.
− Meddig figyelte a terepet?
− Ameddig a teleszkópomat is el nem nyelte a homok. Valera nagyokat nyelt. Uramisten, de hát
mi történik itt?
Ki parancsol itt kinek? Eddig azt hitte, csak a nı felett nincs hatalma, lassan viszont kiderül,
hogy a katonái felett sincs. Gumicsı, teleszkóp, üres nadrág a kıkocka alatt. Úgy érezte magát, mintha
társai egy titkos összeesküvés részesei lennének, ıt pedig valamiért kihagyták az egészbıl.
260
− Mit látott, Ian?
− İszintén szólva, nem sokat. De azt láttam, amikor a ballon kötelét elszakította a szél.
− Milyen volt?
− Furcsa.
− Mit talált furcsának? − kérdezte türelmesen Susan.
− Azt, hogy nem feszült meg a kötél. Tartotta ugyan a ballont, de nem feszült meg.
Susan megpróbálta felfogni Cedrick szavainak a lényegét.
− Akkor hogy tépte el?
− Mondok valami idegesítıt, szakértı. Egy kötelet kétféleképpen lehet eltépni. De akár egy
zsinórt is. Vagy úgy, hogy húzom a végét, és addig húzom, amíg valahol el nem szakad. A másik,
hogy megfogom az egyik kezemmel, kissé távolabb megfogom a másikkal, aztán minden erımet
megfeszítve megpróbálom elszakítani. így a kötél többi részének nem is kell megfeszülnie.
− Már értem. így tépte el az a valami a ballon kötelét?
− így, szakértı. Mintha két keze lett volna. Mint nekünk.
 − De ezt nem látta?
− Dehogyis. Semmit nem láttam, csak a levegıt. Azaz…
− Azaz? − csapott le rá Susan.
− Amit már a táborban is láttunk. Mintha cseppfolyós lett volna a szél, és sebesen forgott a
kocka felett. Az a véleményem, hogy ez egy negyedik halmazállapot.
− Éspedig?
− Plazma, szakértı. A levegı plazmaállapotban van.
− Ha az a valami, amit maga plazmának néz, levegı.
− Természetesen, csak ebben az esetben.
− Hova vitte a ballont a szél?
Barbarez a távolban már alig látszó hegyek felé mutatott.
261
− Arrafelé.
− Akkor rendben van − biccentett Susan Villefort. -Nemsokára úgyis odamegyünk. Az
lesz a következı feladat!
35
Miss Villefort éppen befejezte a mosakodást, amikor a hadnagy halkan beszólt a
sátrába.
− Valera vagyok. Beszélni szeretnék magával. Van egy kis ideje rá?
− Várjon, amíg felöltözöm.
Valera azt hitte, a lány valami csinosabb öltözéket vesz fel gyızelme tiszteletére, esetleg
pezsgıt is bont, de Susan ugyanabban a tarka, terepszínő ruhában fogadta, mint mindig.
− Jöjjön be, hadnagy. Valera bejött.
− Üljön le valahova.
Valera leült a kis székre. Vett egy mély lélegzetet, és éppen belekezdett volna a
mondandójába, amikor a lány felemelte a kezét.
− Figyeljen ide, hadnagy. Nehogy valami szívhez szóló melodrámával jöjjön nekem elı,
erre egyikünknek sincs szüksége. Talán ott követtem el a hibát, hogy nem beszéltem meg
magukkal, mik a terveim. Ez hiba volt, könnyen az életembe kerülhetett volna. Ha túlfeszítem
a húrt, maga akár le is lıhetett volna. Igaz?
Valera hallgatott. A lány folytatta.
− Ha pedig olyasféle ostobasággal akarja teletölteni a fejem, hogy szánja-bánja a
hülyeségét, akkor meg is takaríthatja magának a szájtátogást. Maga jó katona, odafigyel az
embereire, csakhogy ezek a körülmények, amik
262
közé kerültek, alaposan megviselik az idegeiket. Arra kérem, hogy a továbbiakban, mielıtt
bármire is gondolna velem kapcsolatban, vegye figyelembe, hogy nem vagyok az a típus, aki csak úgy
halálba küld embereket. Mindig akad valahol egy egérút, amit meg kell keresnünk. Sokkal több
információ birtokában vagyok, mint ön és csapata, ezért valamivel könnyebb a dolgom. A
következıkben majd igyekszem több ismerettel ellátni magukat, ha úgy ítélem meg a helyzetet, hogy
ez szükséges. Végül arra kérem, hogy ameny-nyire lehetséges, próbáljon meg bízni bennem. Oké?
Most pedig, kérem, távozzék. Végig kell gondolnom néhány dolgot, nyugalomra van szükségem. Ha
ezek után mégis úgy gondolja, hogy nyitogatnia kellene a száját, hát nyitogassa. Ám tudnia kell, hogy
mindezzel fontosabb dolgoktól veszi el az idıt.
Valera felállt és biccentett.
− Ez esetben nincs több mondanivalóm, szakértı. Megtudhatnám, mi a holnapi feladat?
− A hegy − mondta a lány, és a tılük jobbra esı hegy irányába mutatott. − Ahol már több
gyilkosság is történt.
Valera ismét biccentett és távozott.
Egyre erısödött benne az elhatározás, hogy amint visszatér a normális világba, leszerel.
Elege volt a katonaságból. De fıleg a katonai szakértıkbıl.
36
 Miss Villefort fél óra múlva felkereste Cedrick sátrát. A katona az ágya szélén ült és a fegyverét
tisztogatta.
− Üdv, Ian − üdvözölte a lány, és a katona ágyára tett egy kis csomagot.
− Üdv, Sue. Ajándékot hoztál?
− Oszd szét, kérlek, az emberek között.
− Mi a csoda ez?
263
− Nézd meg magad.
Cedrick felbontotta a papírcsomagot. Amint a papír lehullott a földre, a csomag tartalma is
szétesett. Cedrick tüzetesen megszemlélte az egyik darabot, majd kérdın a lányra nézett.
− Mi ez, Sue?
− Az, aminek látod. Símaszk.
− Itt síelni?
− Nem síelünk.
− Bank sincs, amit kirabolhatnánk.
− Éjszaka mindenki húzzon egyet a fejére, és ebben aludjon. És ha valaki nyavalyogna,
emlékeztesd a mai délutánra, oké?
− Hát persze. De miért kell ez, Sue?
− Az az érzésem, hogy ık is tesztelnek bennünket.
− Tesztelnek?
− Hogy mivel lehetne a legeredményesebben kiirtani minket. Attól tartok, éjszaka ismét
megpróbálkoznak valamivel. Ez talán biztonságot nyújt.
Cedrick két ujjával felcsippentett egy símaszkot.
− Mi a fene van ebben? A lány megvonta a vállát.
− İszintén szólva, ez nem az én szakterületem. Állítólag blokkol bizonyos sugarakat.
Felpróbálod?
Cedrick gyorsan a fejére húzta a maszkot, aztán elvigyorodott alatta.
− Hogy nézek ki?
− Kapásból tizenöt év − mondta a lány.
− Jól van − sóhajtotta Cedrick megszabadulva a kellemetlen ruhadarabtól. − Majd szólok a
fiúknak, hogy próbálják éjszaka nem letépni a fejükrıl. Más?
− Semmi egyéb. Jó éjszakát, Ian.
Megfordult és menni akart, de Cedrick hangja megállította.
− Hé!
264
A lány Cedrick felé fordult.
− Mi az ábra, Ian?
− Csak azt akarom tudni, hogy jó irányban mennek-e a dolgok?
− Fogalmam sincs róla − sóhajtotta a lány. -Az biztos, hogy tesztelnek bennünket,
ahogy mi is ıket. Sikerültek a felvételek?
− Azt hiszem, igen. Még majd le kell kotornom a homokot a felvevıkrıl. Az a helyzet,
Su, hogy néha komolyan aggódom az életemért.
− Nem vagy vele egyedül − biztosította a lány.
− Csak nem azt akarod mondani, hogy te is félsz? Ez valami egészen új lenne nekem.
− Hát ha nem is félek… azért néha nekem is meginog a hitem.
− Kösz, hogy megvigasztaltál − morogta Cedrick. -Széthordom a fiúknak ezeket az
izéket. Mondhatom nekik, hogy szép álmokat?
− Próba szerencse.
Az álmok persze menetrendszerően megérkeztek. Csak éppen nem voltak valami
szépek.
37
Susan is símaszkban aludt, akárcsak a többiek. És természetesen ıt is ugyanúgy zavarta
a maszk, mint a többieket. Az, aki készítette ıket, biztos, hogy nem aludt benne. Vastag volt a
szövete, és viszketett tıle a bıre, és ha vigyázat-lanul fordult meg, beleszúrt a nyakába egy-
egy mőanyag szál.
Egyszóval nem volt zavartalan az álma. Reggel, amikor felébredt és visszaemlékezett az
éjszakára, azt mondta magában, hogy hála istennek. Az ilyen álmokat hamar el kell felejteni.
265
Amint felkelt, elıvette a jegyzetfüzetét és aprólékosan leírta benne az álmát. Nem volt
hosszú, miként maga az álom sem. Azt álmodta, hogy az eltemetett városban él, és hogy a
királyi udvarban teljesít szolgálatot. Amikor álma elsı fázisában mintegy véletlenül
végigpillantott magán, azt kellett tapasztalnia, hogy majdnem teljesen mezítelen, és nyakára
kötött szíjon vezetik valakik − félmeztelen fickók −, akiknek csak a hátát látta. Az a sötét
folyosó, amelyen vezették, s amelynek a végén halvány fény pislogott, olyan félelemmel
töltötte el, hogy legszívesebben meghalt volna. Tudta, hogy amint elér a fényre, valami
rettenetes vár rá.
Pedig látszatra nem az várta. A következı mozzanat, a-melyre vissza tudott emlékezni,
egy hatalmas, szobányi, baldachinos ágy volt, benne egy jóképő fickó heverészett szárított
gyümölcsöt rágcsálva. Még most is érzi a szárított barack illatát. Erıteljes rántást érzett, majd
közvetlenül az ágy mellé penderült.
− 52 − mondta egy hang.
− Hány van még? − kérdezte az ágyban heverı férfi. Ismeretlen nyelven kérdezte, de
Susan számára nem okozott meglepetést, hogy megérti. Természetesnek tőnt, mintha
világéletében ı is ezt a nyelvet beszélte volna.
− Már csak harminc.
− Jó − legyintett a göndör hajú, barna bırő férfi. -Mutassátok!
Valaki elkapta a nyakát, és lenyomta az ágy szélére. Susan érezte, hogy forró vízként fut
végig rajta a szégyen. Azok a fickók, akik elkapták és maguk után húzták, furcsa pózokba
kényszerítették. Hol a kezét csavarták hátra, hol a lábait emelték fel, mintha egy állatvásáron
az eladásra szánt barmokat mutatták volna meg a potenciális vevınek.
Megpróbált rugdalózni vagy tiltakozni, de nem ment. Úgy ültek rajta, és úgy
csavargatták a testét, hogy képtelen
266
volt ellenállni nekik. És valahogy kiabálni sem tudott. Tátogott ugyan a szája, de hang
nem jött ki belıle. A következı pillanat ismét a hangoké volt.
− Nem kell! − mondta a férfi az ágyon, tovább rágva a szárított barackot. − Nem kell.
− Mi legyen vele, uram?
− Fojtsátok meg.
− Most azonnal?
Feleletet nem kapott, vagy csak biccentést, ezt viszont a lány nem látta. Csupán annyit
érzett, hogy megszorul a nyakán a hurok.
− Valera! − sikoltotta. − Hadnagy… lıje szét ıket!
A szíj tovább szorult a nyaka körül, majd szürke homályba veszett minden. Azaz nem
egészen minden. Egyetlen pillanatra még felvillant elıtte egy arc − feltehetıen annak az arca,
aki megfojtotta. Barbarez tengerészgyalogosé.
Amint teljesen magához tért, lehúzta a fejérıl a maszkot, és hosszasan maga elé bámult.
Mint aki megpróbál rájönni: él-e még, vagy már meghalt. Eszerint a maszk nem nyújt
védelmet a szörnyő álmok ellen.
Jegyzetfüzetéért nyúlt és lejegyezte az álmát. Az okosok majd eldöntik, hogy használ-e
valami is ellenük.
38
Amint felöltözött, sorra magához hivatta a katonákat. Elıször természetesen Valerát. A
férfi arca zavart volt, mint aki nem szívesen vesz részt a megbeszélésen. Bizonyára sejtette,
hogy mirıl lesz szó.
Valera nem is tévedett. Miss Villefort maga elé tette a jegyzetfüzetét, és a katona
szemébe nézett.
− Álmodott, hadnagy? Valera habozott, majd biccentett.
267
− Igen.
− Kapcsolatos volt az álma a várossal? Úgy értem, a régi várossal?
− Igen − bólintott Valera.
A lány hangja mintha icipicit kacérra váltott volna.
− Én is benne voltam az álmában?
− Nem, szakértı − rázta mag a fejét a hadnagy. − Ön nem volt benne.
− Kérem, mesélje el részletesen, mit álmodott. Valera megrázkódott, összekapta magát, és
mesélni kezdett.
Susan nem állíthatta, hogy Valera álma epikusán hömpölygı lett volna. Csupán az történt, hogy
valakik szíjból készült nyakörvet tettek a nyakára és berángatták egy szobába. A szoba nagyjából
akkora lehetett, mint az, amelyben a zikkurat kövei között dekkoltak. Ott aztán egyszerően
megfojtották. Senki nem szólt hozzá egyetlen szót sem, ı pedig valamiért képtelen volt kiáltozni.
Annyit érzett csupán, hogy megszorítják a nyakán a szíjat, és máris… meghalt. Álmában meghalt.
Susan elırehajolt.
− Látta, ki fojtotta meg? Valera habozott.
− Nos, hadnagy? Ez igen fontos lehet.
− Cedrick − mondta végül Valera. − Cedrick. De ne vonjon le ebbıl semmi olyan ostoba
tanulságot, hogy tudat alatt győlölöm lant, vagy hasonló. Fogalmam sincs róla, miért éppen ı volt a
gyilkosom. Magának van?
− Nekem sincs − felelte elgondolkodva Miss Villefort.
Sorban a többiek is bejöttek a sátrába. Susan rezzenéstelen arccal vette tudomásul, hogy
valamennyien ugyanazt álmodták. Csakhogy mindegyiküket más ölte meg. Valerát Cedrick, Cedricket
Barbarez, Grooth-t DiMelio, DiMeliót pedig ugyancsak Barbarez.
− Nyertem − mondta késıbb Barbarez, amikor már vala-
268
mennyien együtt ültek a raktársátorban. − Én kettıt nyírtam ki közületek. Úgy látszik,
felismerték bennem a jó katonát.
A többiek ezúttal nem vették a lapot. Valahogy nem volt kedvük tréfálkozni.
− Milyen tanulságot vonhatunk le mindebbıl? − kérdezte Cedrick. − Egyáltalán, volt értelme
felvenni a barom maszkokat? Hátha miattuk álmodtuk ezeket az ırültségeket. − Maga is tudta
azonban, hogy ostobaságot beszél. Nincs az a maszk, amely arra késztethette volna ıket, hogy
ugyanazt álmodják.
Miss Villefort grimaszt vágott, és szokása szerint megrántotta a vállát.
− Nem tudom − mondta aztán tanácstalanul. − Nem tudom megmondani, hogy volt-e értelme
vagy sem.
− Nem használtak ezek semmit − szegezte le Grooth. -Ha használtak volna, nem álmodtuk volna
ezeket a… nem is tudom, miket. Merthogy annak valószínősége, hogy ennyien, minden külsı behatás
nélkül ugyanazt álmodjuk, a nullával egyenlı. Mivel pedig mégiscsak ez történt, kizárólag külsı
beavatkozásnak tulajdoníthatjuk, kvázi, a maszkok szart sem érnek.
− Az nem egészen biztos − tiltakozott Barbarez. − Ha nincs rajtunk a maszk, talán meg is öljük
egymást. Ha álmomban zombivá változtattak volna, felkelek, mint egy alvajáró, és elnyiszálom a
nyakatokat. Lehet, hogy ezt is akarták, csak éppen a maszk nem hagyta.
Ezen aztán valamennyien elgondolkodtak. Lehet, hogy Barbareznek igaza van?
− Nem tudom − ismételte meg a lány. − Nem tudom, hogy csak meg akartak-e ijeszteni
bennünket, vagy véresebb szándékaik is voltak.
− De azért hozzánk fértek. A símaszk ellenére is hozzánk fértek. Mi a fenét akarhatnak tılünk?
Ekkor Valera szólalt meg. Nyugodt, talán túlságosan is az volt a hangja.
269
− Azt akarják, hogy menjünk a fenébe. Figyelmeztetnek bennünket, hogy azt csinálnak
velünk, amit csak akarnak. Ha akarják, elfújnak bennünket, vagy sziklafalhoz csapnak, esetleg
óriási követ hajítanak ránk, éjszaka pedig beférkıznek az agyunkba, és belé ültetik a rettegést.
Jó kis társaságba keveredtünk, mit mondjak. Mi maradt még hátra, szakértı?
− Csak egyetlen lépés − mondta sóhajtva a lány. − Azt az egyet viszont feltétlenül meg
kell tennünk.
39
Amikor már csak Cedrick maradt a sátrában, a lány az ágy alá nyúlt, és addig
kotorászott, amíg ki nem kotort alóla egy hátizsákot.
− Mi ez, Su? − nézett rá gyanakodva Cedrick.
− Ász − mondta a lány.
− Ász? − hökkent meg Cedrick. − Ez meg mit jelentsen?
− A nyerı lap. Elmagyarázom.
A magyarázat hosszú ideig tartott. Cedrick közben többször is felugrott, és heves
tiltakozásba kezdett. Susan mindannyiszor visszanyomta a helyére, és tovább folytatta a
magyarázatot.
− Ez nem fog menni − csóválta meg a fejét Cedrick. -Észreveszik.
− Ha ügyesen csinálod, nem veszik észre.
− Akkor segítened kell.
− Persze hogy segítek.
− Mit mondjak, hogy mi az ördögöt keresek egyedül a…
− Majd én elmondom nekik, oké?
− Nem szeretnék egyedül bolyongani a környéken -lázadozott Cedrick. − És mi van
akkor, ha éppen én leszek az, aki…
270
− Csináld, amit mondtam, Ian. Ha szerencsénk van, nem te leszel.
− Nagy kockázat − sóhajtotta a katona.
− Meg kell próbálnunk.
− Olyan ez, mint az orosz rulett. Anélkül húzom meg a homlokomhoz szorított stukker ravaszát,
hogy tudnám, hány golyó van a tárban. És ha csak egy van, az éppen hol.
− Indulás, Ian! Cedrick elvigyorodott.
− Nem hagyom tartóztatni magam. Máris indulok. Csak az ebédnél tőnt fel a másik négynek,
hogy Cedrick
eltőnt a balfenéken, ami ismét csak némi hatásköri villongást okozott Miss Villefort és Valera
hadnagy között.
− Maga elküldte az emberemet anélkül, hogy értesített volna róla? − mordult rá mérgesen a
hadnagy.
− Azt hittem, megbeszéltük már − védekezett a lány.
− Mikor, ha szabad kérdeznem?
− Még tegnap. Említettem önnek, hogy Cedricknek vissza kell mennie a zikkurathoz; két
felvevı is a homokban maradt.
− Mi a fenéért nem szedték ki akkor, amikor még ott voltunk?
− Cedrick megfeledkezett róluk.
− Maga ezt említette nekem?
− Persze hogy említettem. Valera a homlokára ütött.
− Akkor vagy kezd elhatalmasodni rajtam az Alz-heimer-kór, vagy…
Lenyelte a mondat végét.
− Vagy én hazudok, mi?
− Azt nem mondtam.
− Felesleges vitatkoznunk, Cedrick hamarosan visszatér.
Cedrick azonban csak este tért vissza.
271
40
Cedrick nem volt felkészülve rá, hogy Valera a tábor szélén várja. Meg akarta kerülni a kocsival
a sátrakat, de Valera hirtelen a kocsi mellett termett, és a karosszériára ütött. Cedrick fékezett és
megállította a járgányt.
− Én vagyok az, hadnagy, Cedrick.
− Ez az, amit jól látok. Hol az ördögben kószált?
− A szakértı nem említette? − csodálkozott Cedrick.
− Mi köze magának a szakértıhöz? Ki parancsol magának? Én vagy ı?
− Természetesen ön, uram! − biztosította Cedrick.
− Akkor meg az én parancsom nélkül nem megy sehova. Megértette?
− Értem, uram. Nem megyek sehova. Az ön parancsa nélkül.
− Hol vannak a felvevıkamerák? Cedrick zavarba jött.
− Hát azok… nincsenek itt, uram.
− Akkor hol vannak?
− Nem találtam meg ıket. Kerestem, de nem találtam.
− Nem találta?
− Nem, uram.
Valera hangja jéggé fagyott.
− Tudja, mit gondolok én, Cedrick? Hogy maga nem mond nekem igazat. Jobban mondva,
hazudik. Valami azt súgja ide a fülembe. Rosszul értelmezném a dolgot?
Cedrick hallgatott.
− Továbbá, furcsa gyanúm támadt. Nevezetesen, hogy ön és a szakértı, hogy úgy mondjam,
közelebbrıl is ismerik egymást.
− Ezt… hogy érti, uram?
− Maga hogy érti?
Cedrick néhány pillanatig hallgatott, majd biccentett.
272
− Valóban, uram. Régtıl fogva ismerjük egymást.
− Beszéljen errıl egy kicsit bıvebben − biztatta Valera.
− Együtt jártunk iskolába − mondta Cedrick.
− Hol?
− Nebraskában.
− Egyéb?
− Nem volt a barátnım, ha erre gondol, uram. Valera megcsóválta a fejét.
− Nagyon zavaros nekem ez a dolog, Cedrick. Tudja, mit csináltam délután?
− Honnan tudnám, uram?
− Gyalogoltam. Mivel maga az engedélyem nélkül elvitte a kocsit. És tudja, mire jöttem rá
gyaloglás közben? Hogy maga a zikkurat felé indult ugyan, de mégsem oda ment. Jó három mérföld
után elfordult, és a felé a hegy felé igyekezett, amelyikre mutatok. Nos, mit szól ehhez?
− Csak a buckákat kerülgettem.
− Szálljon ki a kocsiból, Cedrick! Cedrick morgott és kiszállt.
Valera hadnagy bedugta a fejét a vezetıfülkébe. Ahogy bedugta, már meg is akadt a szeme egy
hátizsákon.
− Ez meg micsoda, Cedrick?
− Egy hátizsák, uram.
− Mi van benne?
Cedrick hallgatott. Valera olyan gyorsan cselekedett, hogy Cedrick szeme alig tudta követni.
Megvillant a kezében egy kés, reccsenı hang hallatszott, a következı pillanatban a felvágott
hátizsákból elıkúszott valami. Valera hátralépett, mert azt hitte, élılény, de aztán rájött, hogy egy
halászháló-féle nyomakodott ki a késvágta lyukon.
− Mi az ördög ez, Cedrick?
Cedrick úgy nézett a hálóra, mintha életében most látná elıször.
− Azt hiszem…
273
− Na, elég a komédiából! − csattant fel Valera hangja. − Tudni akarom, mi történik itt!
− Idejében meg fogja tudni. Valera villámgyorsan megfordult.
Susan állt mögötte géppisztollyal a kezében.
 41
Cedrick kivette a hadnagy kezébıl a kést és visszadugta a tokjába.
− Mitıl akadt ki már megint ennyire, hadnagy? − tudakolta leeresztve a géppisztolyát a
lány.
Valera elıredugta a fejét, mint a dühös bika az arénában, ahogy a vörös kendı mögött
megbúvó embert lesi.
− Az az érzésem, hogy maguk ketten… mesterkednek valamiben a hátam mögött.
− Ugyan már, hadnagy − próbálta meg csillapítani a lány. − Maga újabban mindenütt
rémeket lát. Cedrick valóban a kamerákért ment. Nagyon sajnálja, hogy nem találta meg ıket.
A háló azért kellett, hogy felgereblyézze vele a homokot.
Valera bólintott.
− Jól van, szakértı. Zárja be ıket, Grooth.
A lány a géppisztolya után kapott, de elkésett vele. Grooth és Barbarez ott álltak a
holdfényben, alig néhány méternyire tılük, s rájuk szegezték a fegyverüket.
A lány elhajította a géppisztolyát.
− Ezért még felelni fog, Valera.
− Az az érzésem, hogy sikerült megakadályoznom valamit − mondta a hadnagy. −
Valami igencsak rossz dolgot. Mostantól fogva a szakértı és Cedrick szava nulla.
Megértették? Az lesz, amit én mondok. Legalább nem kell sí-maszkban töltenünk ezt a rohadt
éjszakát.
274
Cedrick és Susan Susan sátrába zárva éjszakáztak. Susan az ágyán feküdt, Cedrick egy
pokrócon. Azt azért nem mulasztották el, hogy a fejükre ne húzzák a maszkot. Cedricknek
nem tetszett ugyan az ötlet, de Susan addig erısködött, amíg fel nem rángatta.
− Jól van, legyen ahogy akarod. Most aztán mit lépünk, Su?
− Majd holnap megbeszéljük. Csak legyünk túl valahogy ezen az éjszakán.
Cedrick aggódva pislogott rá.
− Nem tetszik valami?
− Az a legkevesebb − mondta a lány. − Torlaszoljuk el a bejáratot.
− Gondolod hogy szükség lesz rá?
− Az ördög nem alszik.
Hát nem is aludt ezen az éjszakán.
42
Éjfélig nem történt semmi. Cedrick mélyen aludt, Susant is az álom kerülgette. Már-már
el is szunnyadt volna, ám mindegyre felriadt, mivel égett az arca a maszk alatt. Akkor viszont
gyorsan felült az ágyán, amikor halk, lopakodó lépteket hallott a sátron kívül. Megrázta
Cedrick vállát, s amikor a katona kinyitotta a szemét, az ajkára tette az ujját.
Cedrick bólintott.
A következı pillanatban halk reccsenés hallatszott. Egy kés pengéje bukkant fel a
sátorban, amely a sátor falát átszúrva egyre beljebb igyekezett. Pillanatokon belül akkora rés
támadt a ponyván, hogy egy ember könnyedén átfurakodhatott volna rajta.
És át is furakodott. A penge visszahúzódott, majd valaki óvatosan átnyomakodott a
résen.
275
A holdfény nem akart elmaradni a betolakodó mögött, ezért az ismét felbukkanó kés pengéjére
ült.
Cedrick meghökkent. A belopakodó sisakot és rátőzött zöld kendıt viselt. Arca fekete volt a
rákent csíkoktól. Cedrick attól tartott, hogy ellenséges kommandósok törtek rájuk. Talán kurdok, talán
valamelyik nagyúr emberei.
Aztán egyszerre csak megpillantotta a férfi orrát. Rövid, lapos kis orr volt, csúcsán kerek, fekete
szemölccsel. Nem lehet másé, csak DiMelióé!
 Nem tudta elképzelni, hogy Patrick rosszat forralna ellenük, és különben is: érezte, hogy nagy-
nagy békesség árad szét benne. Minden ember jó, és maga is legszívesebben keblére ölelné az egész
világot.
Úgy gondolta, hogy DiMelióval kezdi. Felemelkedett és kitárta a karját, hogy szívére vonja a
fickót. Elvégre régóta ismerik egymást, miért is tételezne fel rosszat róla?
DiMelio észrevette az eléje toppanó alakot, és nem sokat teketóriázott. Szúrt.
A szúrás eltalálta Cedricket. Cedrick karja lehanyatlott, felnyögött és leroskadt a földre.
DiMelio ismét szúrni akart, de már nem maradt rá ideje. Érezte, hogy valami nagyot csattan a fején,
aztán elırebukott és a homokba harapott.
A csillagok békésen ragyogtak a sátor fölött.
43
Thomas Grooth, aki minden erejével azon gyızködte magát lefekvés elıtt, hogy le ne tépje
fejérıl a símaszkot, arra ébredt, hogy valaki kaparássza odakint a ponyvát. Felkapta a fegyverét és az
ajtó felé lesett.
− Ki az? − kérdezte ideges hangon.
− Én… − nyögte valaki odakint. − Én vagyok… Bar-barez.
276
Grooth villámgyorsan kiugrott az ágyból.
− Mi történt… Hugó?
− Azt hiszem… megsebesültem.
− Mi történt, az istenért?
− Valaki… leszúrt…
Grooth egyetlen ugrással az ajtónál termett, és kiakasztotta a kapcsot. Még ugyanazzal a
lendülettel félrerántotta a ponyvát.
Odakint azonban nem várta senki. Megpróbálta lekapni a fejérıl a sí maszkot, mert akadályozta
a látásban, de már nem maradt rá ideje. A sátor tetejérıl rávetette valaki magát, és a hátára pattant.
− Most meghalsz, te szemét! − hallotta Barbarez dühtıl fuldokló hangját. − Meghalsz, te
nyomorult!
Grooth érezte, hogy valami többször is erısen megüti a hátát. Megtántorodott, és a földre esett.
Barbarez kihasználta az alkalmat, és ütötte, rúgta, ahol érte.
Grooth úgy érezte, hogy vége mindennek.
Egyelıre vége is volt.
44
Valera hadnagy arra ébredt, hogy a lány hívogatja.
− Hadnagy! Ébredjen, hadnagy!
Levette a fejérıl a símaszkot, és óvatosan a fegyveréért nyúlt.
− Maga az, szakértı?
− Hagyja már ezt a hülye szakértızést. Én vagyok az, Susan.
Valera megvakarta az állát.
− Hm. És mit akar?
− Kijönne egy percre?
− Miért menjek ki?
− Jó istenem, hogy miért jöjjön ki? Na, mi gondol?
277
− İszintén szólva, fogalmam sincs róla.
− Süt a hold, hadnagy!
− És?
− Csodálatos idekint a holdfény. Igazi sivatagi holdfény! Nem akarja látni?
Valera hadnagy az órájára pillantott. Fél kettı múlt pár perccel.
− Tudja, mennyi idı van?
− Mi a jelentısége ilyenkor az idınek? Ilyen szépet még nem látott életében.
− Holdfényt? Láttam már eleget.
− De ilyet még nem. És még velem sem sétált holdfényben.
 − Sétáltam mással.
− Istenem, miért ilyen undok?! Beszélgetni szeretnék magával. Olyan csodálatos lenne
kettesben, holdfényben…
Valera döntött.
− Várjon, kimegyek.
Felrántotta a bakancsát, felkapta nadrágját, aztán óvatosan elhúzta a ponyvát az ajtó
elıl.
A hold valóban ragyogott és valóban csodálatos volt a sivatagi éjszaka. Még
csodálatosabb is lehetett volna, ha Miss Villefort ott áll a sátra elıtt. De Miss Villefort nem
állt ott.
Valera vissza akart húzódni a sátrába, de a szomszéd sátor mögül hangzó diszkrét
hívogatás nem engedte.
− Jöjjön már, ne legyen mulya!
− Hol van, Susan?
− Itt, a sátor mögött.
− Miért bújt el? − gyanakodott Velara.
− Miért, miért… Nem szeretném, ha pletyka lenne belıle.
Valera megindult DiMelio sátra felé.
− Azonnal ott vagyok.
− Siessen már, mert lemegy a hold.
278
Valera nem volt nyeretlen kétéves. Nem volt biztos benne, nem a sivatag kóbor
szellemei játszanak-e vele, ezért nem azt tette, amit ígért. Elindult ugyan DiMelio sátra felé,
de nem arról az oldalról közelítette meg, ahonnan Susan várta, hanem a másik irányból.
Egy percbe se telt és kidugta a fejét DiMelio sátra mögül. Az éles holdfényben
Barbarezt látta a ponyva mellett térdelni késsel a kezében. A lányt viszont nem látta sehol.
Megölte a szakértıt! − zakatolt a fejében a gyanú. − Bar-barez megölte Susant!
− Barbarez! − ordított aztán egy nagyot. − Mi a fenét keres maga itt?
Barbarez iszonyatos sebességgel fordult felé. Olyan gyorsan, ahogy élı ember képtelen
lenne megfordulni.
És Barbarez talán nem is volt élı ember. Ahogy a holdfény az arcára esett, Valera nem
látott mást belıle, csupán két, óriásira nıtt, hófehér szemet.
− Ó, a hadnagy… − örvendezett Barbarez Susan hangján. − Sétálni szeretnék magával a
holdfényben…
De nem akart sétálni. Ölni akart.
Olyan sebesen hajította el a kését, hogy Valera már nem tudott elhajolni elıle.
A hadnagy leroskadt a homokra.
− Sétálni… − hallotta a közeledı hangot. − Sétálni… holdfényben…
A hold lehullott az égrıl, és betemette a homok.
45
Grooth kinyitotta a szemét. A nap éppen szembevilágított vele, ezért alighogy
kinyitotta, már be is csukta. Csodálkozott ugyan egy kicsit, hogy miért süt be a sátrába ilyen
279
erısen a nap, és az ujjai között is mintha homok folydogálna. Csak nem borította fel a sátrát a
szél?
Amikor másodjára nyitotta ki a szemét, már volt annyira óvatos, hogy gyorsan félre is fordítsa a
fejét. A napsugarak így csupán az arcát érték.
Néhány centiméternyire tıle fekete, alighanem ganajtúró bogár igyekezett ismeretlen célja felé.
Eszerint a homokon fekszik, nem a sátrában. Hogy a fenébe kerülhetett ide?
Ahogy megpróbált felemelkedni, fájdalom nyilallott a hátába. Bizonyára jó nagyot esett. A
fenébe is, a szél! Ismét megtámadta ıket a szél… Még jó, hogy nem ejtett egy zikkuratkövet a fejére.
 Megpróbált felemelkedni. Égett a háta, mintha parazsat dugtak volna az inge alá.
Megégett a hátam − villant a fejébe a válasz. − Forró a homok, megégett a hátam. De mi az
ördögért fekszem én itt?
Feltérdelt, majd felállt. Az égı érzés a háta közepén nem múlott el, s ahogy lenézett a lába elé,
kisebb vérfoltokat látott a homokon.
− Mi a franc ez? − hökkent meg. − Megsebesültem volna? − futott át az agyán a rémület. − Mi
az ördög történhetett velem?
Mivel sem hányingert nem érzett, sem a vérfoltokat nem találta olyan nagynak, hogy
aggodalomra adhattak volna okot, tántorogva megindult a sátrak között. Ez ott DiMelio sátra, az ott…
DiMelio sátra mellett feküdt valaki. Jézusom… eszerint megtámadták ıket. Most már sok
mindenre vissza tudott emlékezni. Este lefeküdt aludni, éjszaka pedig mintha történt volna vele
valami. Valami nem normális. Megtámadták és hátba lıtték. Eszerint itt van bennem a golyó. Ha nem
teszek valamit, meghalok. Ez meg ki a fene itt?
így találta meg Valera hadnagyot.
280
46
A hadnagy éppen akkor kezdett ébredezni, amikor odaért hozzá. Amint meglátta, nagyot
kiáltott, és olyan mozdulatokat tett, mintha a fegyverét akarná elırántani. Grooth észrevette, hogy
egyszer már elı is ránthatta, mivel a pisztolya ott hevert mellette, majdhogynem karnyújtásra.
Grooth dacolva a hátában égı fájdalommal, lehajolt érte és felemelte. A pisztoly töltve volt, és
ráadásul ki is volt biztosítva.
Óvatosan letette a homokra, és a hadnagyra pislogott. Valera szeme úgy forgott utána, mintha
mágnes forgatta volna.
− Maga az, Thomas?
− Én vagyok, hadnagy.
− Jól van?
− Hát… majdnem. És maga?
− Szarul − mondta Valera. − Nézze meg a vállamat.
Grooth óvatosan lehajolt és megnézte. Közben egyfolytában azon járt az esze, hogy mi lenne, ha
a hadnagy megtámadná.
Valera azonban nem támadta meg. Ehelyett becsukta a szemét és lihegett. Bármit megadott
volna egy nyelet vízért.
− Az istenit… neki. De jó lenne egy kis víz. Nincs magánál, Thomas?
− Elmenjek érte?
− Nehogy itt hagyjon! Mi van a vállammal? Grooth megnézte a hadnagy vállát. Vörös szélő,
csúnya
sebe volt: olyan, mintha kés vágta volna.
− Megsebesült, hadnagy.
− Maga is?
− Én is. Csak éppen nem látom, mert a hátamon van a seb.
− Mutassa.
Megfordult és Valera felé fordította a hátát. Óvatlan
281
mozdulat volt, de mire rájött, Valera már meg is nyomkodta.
− Nem is egy, hanem három. Mi történt magával?
− Azt hittem, a homok égette meg.
− Valaki hátbaszúrta, Thomas.
− Magát pedig vállon.
− Nem emlékszik rá, hogy ki?
Grooth megerıltette az agyát, aztán csak kibökte:
− Engem Barbarez.
− Engem is.
− Magát is Barbarez szúrta meg? Mi történhetett a fickóval? És hogy kerülök én ide? −
tette hozzá Valera.
 − És én?
− Csak nyugalom − nyögte Valera. − Az a fontos, hogy ne vegyenek bennünket észre.
− Gondolja, hogy van itt még… valaki? -Azt akarta kérdezni, hogy élı ember, de aztán
meggondolta magát. -Mit csinálunk, hadnagy?
− El kellene kúsznunk a géppisztolyomért. A sátramban van.
− Az enyém is… bizonyára.
− Akkor nyomás.
Nem törıdve fájdalommal, szomjúsággal, tőzı nappal, elindultak Valera sátra felé.
Egészen addig kúsztak, amíg meg nem találták Bar-barezt.
47
Barbarez aludt, amikor óvatosan megközelítették.
− Kapjam el? − kérdezte Grooth. − Elkapom a nyakát.
− Várjon − csillapította Valera. − Nincs fegyvere.
− Én vagyok az erısebb.
− Visszamegyek a stukkeromért.
282
Valera elmászott a pisztolyáért. Amikor visszatért vele, már könnyebbnek érezte a lelkére
nehezedı súlyt.
− Ébressze fel − mordult Groothra.
Grooth a legegyszerőbb módot választotta. Jól oldalba rúgta Barbarezt.
− Kelj fel, te rohadék!
Barbarez morgott, majd kinyitotta a szemét. Megdörzsölte, aztán ásított egy nagyot.
− Mi a franc van már megint? Hány óra?
− Neked naplemente − morogta Grooth.
− Micsoda? − tágult kerekre Barbarez szeme. − Mi van? Mi a szar az a naplemente?
− Mi a fenét csináltál, te rohadék?
Barbarez fel akart tápászkodni, de Grooth a mellkasára lépett.
− Maradj csak a homokon, te patkány! Miért csináltad?
Barbarez arcán elképedés futott át.
− Mit miért csináltam? Mi ez a szar itt? Mi a francot jelentsen ez?
− Hol a kése, Barbarez? − tudakolta Valera.
− A késem?− nyögte Barbarez. -A ké… sem? Fogalmam sincs róla.
Úgy tőnt, ekkor döbbent csak rá, hogy a homokon fekszik, a sátrán kívül, s az a valami, ami a
mellkasára nehezedik, nem egy közeledı infarktus jele, hanem Grooth lába.
− Mi… történt, hadnagy?
− Ezt nekem kellene megkérdeznem magától. Mi az ördögért támadt rám?
− Én… magára?
− És rám is − dühöngött Grooth.
− Én nem támadtam… senkire. Én azt se… tudom… hogy kerültem ide.
Valera sóhajtott, és Barbarez fölé hajolt.
283
− Mire emlékszik, Hugó?
Barbarez szeme rémülten forgott az üregében.
− Arra, hogy… lefeküdtem az este.
− Arra nem, hogy fel is kelt?
− Nem én.
− Feltette a símaszkot? Barbarez nyelt egyet.
− Hát… fel.
− Delevette?
− Baromira szúrta a képemet. Arra gondoltam, csak egy-két percre veszem le, majd
visszahúzom. Úgy látszik…
− Vegye le róla a lábát, Thomas. Grooth levette.
− Nem emlékszel rá, hogy megszurkáltad a hátamat? -csikorgatta a fogát Grooth.
− Nem én. Semmire sem emlékszem.
 Grooth és Valera már emlékeztek ugyan erre-arra, de még túlságosan is zavaros volt minden
ahhoz, hogy rekonstruálni tudták volna az éjszaka történteket.
− Álljon fel, Hugó!
Barbarez felállt. Arcán rémület és értetlenség ült.
− Azt mondják, én… hogy én… És hol vannak a többiek?
Ez volt az igazi kérdés. Hogy vajon élnek-e még?
48
DiMelio éppen szembe jött velük. Fejét két tenyere közé szorította, és csak akkor vette észre
ıket, amikor már majdnem nekik ütközött.
− Segítsetek − nyögte. − Valami történt velem az éjszaka.
284
− Veled mi? − kérdezte Grooth.
− Talán a fejemre dobtak egy követ. Úgy érzem, hogy azonnal szétesik.
− Hol töltötte az éjszakát, Patrick?
DiMelio akkorát mordult, mint egy támadó medve.
− Nem fogja elhinni, hadnagy. Miss Villefort sátrában.
− Hol van a szakértı?
− Fogalmam sincs róla. Nem sokkal ezelıtt ébredtem fel. A fejem pokolian fáj, a képem pedig
ki van festve.
− Hogy jutott be a szakértı sátrába? DiMelio bőntudatos képet vágott.
− Azt hiszem… felvágtam a késemmel a ponyvát.
− Hol a kése?
− Azt nem tudom. Csak rémlik valami.
− Pontosan micsoda?
− Hogy… felvágtam a sátra oldalát. A ponyvát. Feltehetıen a résen át nyomakodtam be a
sátrába.
− Miért?
− Honnan a fenébıl tudjam? − kesergett DiMelio. -Nem a saját jószántamból, az biztos.
− Magán volt a símaszk?
− Akkor már nem. A sisakom volt rajtam.
− Levetette? A símaszkra gondolok.
− Ki kellett mennem éjszaka. Lehúztam, hogy majd visszahúzom. Ettıl kezdve alig emlékszem
valamire.
− Hé!
Egyszerre fordították a hang felé a fejüket. Nem messze tılük a szakértı állt, kezében lövésre
kész géppisztollyal. Valera gyorsan felemelte a kezét.
− Ne lıjön, Susan! Valamennyien… sebesültek vagyunk.
A lány végignézett rajtuk, aztán leeresztette a géppisztolyát.
− Kijózanodtak már? Valera nagyot nyögött.
285
− Csak nem képzeli, hogy… berúgtunk? A lány tett néhány lépést feléjük.
− Hogy vannak?
− Szarul − mondta Valera. − Mi történt velünk?
− Játszadoztunk az éjszaka − mondta a lány.
− Játszadoztunk? − hökkent meg Valera. − Mit jelentsen ez? Mit játszottunk, ha meg
nem sértem a kérdésemmel?
− Kiirtósdit − mondta Miss Villefort. − Ki akartuk nyírni egymást.
49
Cedrick a lány sátrában pihent, jókora véres kötéssel az oldalán. Amikor megpillantotta
DiMeliót, rémülten maga elé kapta a kezét.
− Jézusom, ezt vigyétek innen valahova!
DiMelio leroskadt mellé a ponyvára, és megveregette a karját.
− Istenem, Ian, fogalmam sem volt róla, mit teszek. Én egyáltalán nem akartam… nem
voltam magamnál.
− Azért ha egy kicsikével távolabbra mennél… Miss Villefort megállt velük szemben.
− Ki mire emlékszik?
Amire emlékeztek, abból aligha tudták volna megírni az emlékirataikat. Csupán
emlékfoszlányok kavarogtak bennük, mint amikor álmából ébred valaki, és megpróbál
visszaemlékezni rá, hogy pontosan mit is álmodott.
− Jézusom, én semmi ilyesmire nem emlékszem − nyöszörögte Barbarez, és többször is
a homlokára ütött. − Még hogy Miss Villefort hangján hívtam magát? Jézusom, ez baromira
félelmetes. Hogy tudtam én olyan hangokat kiadni?
− Maga nem is tudott volna.
286
− Akkor ki?
− Legegyszerőbben úgy mondhatnám, hogy az, aki magába bújt.
− Uramatyám! Úgy, mint a galandféreg?
− Látja, ez nem is rossz hasonlat.
− Gondolja, hogy már… kiment belılem?
− Biztos vagyok benne. Különben hogy érzi magát?
− Mintha úthenger alá kerültem volna. Minden porci-kám fáj, sajog a hátam, az
oldalam, kivan a vállam, folytassam?
− Mennyi idı alatt pihenné ki magát?
− Úgy érti, hogyha lehetne? Fél napig elheverésznék, az tuti.
− Jól van, Barbarez. Menjen be a sátrába, és próbáljon meg aludni.
− Húzzam a fejemre azt az izét?
− Már nem fontos. Most nem. Pihenjen egyet.
− Akkor én… mennék is.
− Tőnés! − szólt rá Valera.
Amikor Barbarez eltőnt, Cedrick a lányhoz fordult.
− Biztos, hogy kiment belıle?
− Most nem próbálkoznak… Azt hiszem, nem próbálkoznak.
− Mibıl gondolja? − kérdezte a hadnagy.
− Várják a hatást. Úgy gondolom, hogy nem feltétlenül akarnak elpusztítani bennünket.
Sokkal inkább azt akarják, hogy magunktól jöjjünk rá: mit szabad és mit nem.
− Miért, mit szabad?
− Csak azt tudom, hogy mit nem. De ezt maguk is tudják. Nem szabad bizonyos
helyeken építkezni. Két hegy között, például. Ne kérdezzék, hogy miért nem, mert fogalmam
sincs róla. Cedrick!
− Szakértı?
− Maga hogy van?
287
− Mint a rosta. Teli vagyok likkal. Szerencsére már sikerült ellátnom magam.
− Hányszor szúrta meg DiMelio? DiMelio felnyögött.
− Jézus úristen!
− Háromszor. Van egy nagyobb sebem meg két kisebb.
− Nem lesz velük probléma?
− Nem hiszem. Különben DiMelio fakező. Mindig mondtam neki, hogy nem ért a késhez.
Szakácsnak kellett volna mennie, és fakanalat forgatnia naphosszat.
− DiMelio!
− Higgye el, szakértı, és ön is, hadnagy…
− Elég a mentegetıdzésekbıl! − förmedt rá a lány. -Azt akarom tudni, hogy képes-e folytatni a
munkát?
− Azt hiszem… igen. Bár szeretném tudni…
− Én is nagyon sokat szeretnék tudni. Egyelıre csak azt tudjuk, amit tudunk. Tehát?
 − Kész vagyok, szakértı.
− Menjen maga is a sátrába és próbáljon meg aludni.
− Nappal nem tudok.
− Akkor pihenjen. Vegye elı a barátnıje képét és álmodozzon róla.
− Inkább magáról álmodoznék − sóhajtotta DiMelio.
− Tünés!
DiMelio is elhúzta a csíkot.
− Thomas?
− Oké − biccentett Grooth. − Nincs nagy baj. Szerencsére a ruhám jól megfogta a pengét. Lehet,
hogy van egy kis lázam, de nem komoly.
− Segítsek, vagy maga kezeli magát?
− DiMelio már segített.
− Menjen pihenni.
− Mikor indulunk?
− Ma már nem. Egyelıre… gondolkodnom kell. Amikor elment, a lány Valerát vette
szemügyre.
288
− Hogy van a válla?
− Tőrhetıen − mondta a hadnagy. − És maga?
− Én nem sebesültem meg − sóhajtotta Miss Villefort.
− Még csak az hiányzott volna.
− Nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet velünk
− nyögte a hadnagy. − Olyan volt, mint egy rossz álom.
− Tulajdonképpen az is volt.
− Álom?
− Olyasmi. Persze az is lehet, hogy valóban belénk bújtak. Ha más szerkezetőek, mint mi, talán
azt is megtehetik. Lehet, hogy csak az agyunkkal játszadoznak. Lehet, hogy másképpen nemigen
tudnak megölni bennünket… kivéve persze, ha kıkockákat dobálnak ránk. Ámbár azt hiszem, hogy
mindazt, ami velünk történt, csupán figyelmeztetésnek szánták.
− Ugyan miért?
− Túl sokan vagyunk ahhoz, hogy az utolsó emberig kipusztítsanak bennünket. Ezért inkább a
megegyezést keresik.
− Miféle megegyezést?
− Hogy fogadjuk el a tiltásaikat. Ha nem keresztezzük egymás útját, békében élhetünk egymás
mellett.
Valera sóhajtott, és megtörölgette verejtékezı homlokát.
− Mi a terve, szakértı?
Miss Villefort szemügyre vette sátra felszakított oldalát, aztán reménytelenül legyintett.
− Hát ennek annyi. Hogy mi a tervem? Az utolsó fázis. Odamegyünk a hegyhez. Ahol korábban
csúnya dolgok történtek.
− Mondana errıl bıvebben is valamit?
− Erre nem vagyok felhatalmazva − vonult vissza a lány. − Mindenesetre az a hegy valamiért
fontos nekik. Meg akarom tudni, hogy igazam van-e.
− És aztán?
289
Miss Villefort mélyet sóhajtott.
− Azután? Felhúzzuk a nyúlcipıket, hadnagy. Remélem, marad lábunk, amire ráhúzhatjuk.
50
Mintegy fél mérföldnyire a hegytıl Valera megállította a kocsit. A hegy ott magasodott a
közelükben. Furcsa hegy volt: úgy nıtt ki a lapos térszintbıl, mintha valaki − talán egy ısi isten − az
égbıl pottyantotta volna le. Miss Villefort akaratlanul is hátrafordult, és a másik hegyet vette
szemügyre. Az is hasonló volt; mintha ennek a testvére lett volna. Vagy éppen az ikertestvére. A
szakértıben felmerült a kérdés, hogy vajon nem mesterséges építmények-e.
Aztán gyorsan el is hessegette magától az ostoba gondolatot. Nincs ember, aki ekkora helyet fel
tudna építeni. Még egymillió ember sem lenne képes rá. Sıt tízmillió sem. Márpedig akkor, amikor a
hegy született, talán egyetlen ember sem élt a földön, nemhogy tízmillió.
De hátha nem ember építette? − ugrott be az agyába a kérdés. − Hátha… ık?
− Nem tetszik ez nekem − csóválta meg a fejét DiMe-lio.
− Mi nem tetszik, Patrick? − tudakolta Cedrick, aki pontosan tudta, hogy DiMelio a hegyre
céloz.
− Hát ez a hegy.
− Mi nem teszik rajta? DiMelio megvonta a vállát.
− Talán a lelke. Valera felnevetett.
− Micsoda? A lelke? Maga szerint, Patrick, a hegyeknek lelkük van?
− A nagyapám szerint, igen.
− Igazán? És milyen?
290
DiMelio megvakargatta a halántékát.
− Ha ismerte volna a nagyapámat, biztosan maga is hitt volna neki. Heinz bácsi szerint a hegy
gyilkolta meg.
− Ki az a Heinz bácsi?
− Nagyapám barátja volt. İ is a hegyen élt.
− Melyik hegyen?
− Amelyik közelébe Ötzit, a jégembert megtalálták. İt is a hegy ölte meg.
− Hm. Eszerint vannak gyilkos hegyek. Mint ahogy az emberek között is vannak gyilkosok.
Erre céloz?
− Nagyjából − biccentett DiMelio. − Tudják, hogy a nepáli serpák szerint a hegyek istenek?
− Istenek ülnek a tetejükön? − kérdezte Cedrick. DiMelio megrázta a fejét.
− A hegyek maguk istenek. Hatalmuk van az emberek felett és minden más élılény felett, amely
a közelükben él. Vagy szeretettel viseltetnek iránta, vagy haraggal. Aki megsérti ıket, arra
haragszanak és megbüntetik.
− Maga szerint mivel lehet megsérteni egy hegyet?
− Talán azzal, hogy nem tisztelik. Az istenek tiszteletet követelnek.
− Mint például?
− Nepálban áldozatot kell bemutatni nekik. Aki nem mutat be áldozatot, az nem tiszteli ıket.
− Muris is lett volna, ha valaki Európában mécseseket éget a hegy szellemének a tiszteletére.
DiMelio megvakargatta a feje búbját.
− A családi legenda szerint nagyapám… valóban tiszteletlenül viselkedett a heggyel. Mégpedig
azután, hogy elıször mászta meg.
− Igazán?
DiMelio Miss Villefortra pillantott, hogy vajon elmondhatja-e, de mivel Susan arcát
közönyösnek látta, biccentett.
− Heinz bácsi szerint együtt indultak fel a hegyre. Jó
291
nagy hegy volt − rég elfelejtettem a nevét −, nem volt köny-nyü felmászni rá. Sok
próbálkozónak az életébe került. Gyakran kellemetlen arrafelé az idıjárás, s gyakran szakadnak le a
hegy oldaláról lavinák − szóval, nincs valami jó híre a hegyünknek. Nagyapám és Heinz bácsi
tizennyolc éves koráig nem is mászhatott fel rá, attól kezdve azonban azt csináltak, amit akartak. Egy
nappal nagyapám tizennyolcadik születésnapja után felkerekedtek, hogy feljussanak a csúcsra. Két nap
kellett hozzá, hogy felérjenek.
− Ezért haragudott meg rájuk a hegy?
− Talán már ezért is megneheztelt rájuk. Ki tudja? De ami ezután következett, az volt az igazi
baj.
− Miért? Mi következett ezután?
− Amint felértek a csúcsra, sört vettek elı a tarisznyájukból és legurítottak néhány üveggel.
Aztán ünnepélyes keretek között a sziklához verték az üvegeket.
− Környezetszennyezés − sóhajtotta a lány.
− A hegy már ennek sem örülhetett. De ami azután következett!
− Mi következett ezután? − tudakolta türelmesen Bar-barez.
− Lepisilték a hegyet. Mindketten. És hogy úgy mondjam, folyamatosan. Több üveg sört
megittak, és…
− Jól van, el tudjuk képzelni − mondta zavartan a lányra pislantva Valera.
− És közben csúnya szavakkal szidták. Elmondták mindennek, mivel akkor már alaposan a
fejükbe szállt a sör. Gyerekek voltak, azt hitték, övék a világ. Megalázták a hegyet. Meghódították és
megalázták. Ezt pedig nem lett volna szabad.
− Meg lennék lepve, ha ezután nem következett volna valami idegborzoló − morogta Grooth.
− Következett − biccentett DiMelio. − Lefelé tántorogtak, amikor a hegy megmozdult. Kılavina
zúdult le róla, és éppen elkapta ıket. Szerencsére csak a széle, így élve
292
megúszták. Heinz bácsinak eltört a lába, nagyapámat pedig úgy verte fejbe egy kı, hogy elájult.
A hegyimentık hozták le ıket. Heinz bácsi attól kezdve meg volt gyızıdve róla, hogy a hegy bosszút
forral ellenük.
− És forralt?
− Forralt − bólintott DiMelio. − Hajói emlékszem, kétszer is. Egyszer, sok-sok évvel késıbb,
nagyapám alatt leszakadt a sífelvonó kabinja. Ki tudja, hány méter magasról zuhant le, normális
körülmények között meg kellett volna halnia, de az elızı napokban akkora hó esett, hogy felfogta a
zuhanás erejét. Nagyapám így is összetörte magát, de életben maradt. És tudják, mi az érdekes? Hogy
csak a nagyapám volt abban a kabinban. A többi kabinban többen is szorongtak, ebben az egyben
viszont csak ı ült egyedül. Talán ezt is a hegy módolta ki.
− És másodszor?
− Na, ez is érdekes. A nagyapám zergére vadászott -akkoriban még nem voltak védettek
arrafelé. Volt egy jó hely, ahol megbújhatott, és megleshette a zergéket anélkül, hogy azok észrevették
volna. Egy ilyen alkalommal nagyapám megpillantott egy zergét és rálıtt. A zerge elugrott a golyó
elıl, vagy a nagyapám egyszerően csak rosszul célzott, nem tudom, de az tény, hogy egy nagy követ
talált telibe helyette. A golyó gellert kapott a kövön, és a nagyapám homlokának vágódott. Majdnem
megölte magát az öreg. Heinz bácsi szerint ez is a hegynek volt köszönhetı. Attól kezdve Heinz bácsi
soha nem ment fel a hegyre. Nagyapám pedig kivándorolt a családdal az Államokba. De hegyre ott
sem mászott. Élete végén aztán visszament Tirolba, és ott is halt meg.
− Ha azt mondja, hogy hegyomlás végzett vele…
− Á, agyvérzést kapott.
− Ezt legalább nem foghatja a hegyre. DiMelio megrántotta a vállát.
− Vagy ki tudja. Egy tehene szakadékba zuhant; ezen
293
aztán annyira felhergelte magát az öreg, hogy megütötte a guta. Elvégre ezt is
felfoghatjuk úgy, mint a hegy bosz-szúját.
− És mi van a jégemberrel?
− Ott találták meg, ahol a nagyapám és Heinz bácsi járkálni szokott. Talán ırá is
megneheztelt a hegy, és meg is ölte. Egy hegy ezerféleképpen megölheti az embert.
− Heinz bácsi?
− Az ı halála nem köthetı a hegyhez. Helikopterbaleset érte. Rosszul lett, s mivel nagy
volt a hó, helikoptert küldtek érte. A sőrő hóesésben a helikopter nekirepült egy fának.
Szerencsére nem robbant fel, a többiek nem is haltak meg, csupán Heinz…
− Na, ebbıl elég! − mordult fel Valera hadnagy. − Nem vagyunk ijedısek, és különben
sem bántottuk meg a hegyet. Szóval maga szerint, Patrick, a hegyeknek lelkük van?
− Biztosan. De nevezhetjük akár szellemnek is. Valera összeborzongott. Mintha jeges
szél borzongatta
volna meg a bırét. Úgy érezte, mintha valahonnan, talán a sziklák közül nagy, kerek
szemek figyelnék a közeledésüket. Gyorsan a lányra pislantott. Susan merev tekintettel
bámulta a hegyet. Közben mozgott a szája, mintha imádkozna.
A hadnagy szeme végigfutott az emberein. DiMelio lehajtotta a fejét, mintha még
mindig nagyapja emlékével viaskodna, Grooth viszont az égre emelte a tekintetét. Valera is
felnézett: éppen egy ragadozó madár körözött felettük.
− Kinézett magának bennünket − morogta Grooth.
 − Micsoda? − hökkent meg Valera.
− A keselyő.
Barbarez összerázkódott, és a térdére hajtotta a fejét. Valera pontosan tudta, hogy mit
kellene tennie. Emberei tekintete sokat elárult neki. Azon nyomban le kellene
294
fújni az akciót. Biztos révbe vezetni az embereit, és csak késıbb, jóval késıbb visszatérni ide.
Bármennyire is kemény fából faragták ıket, az ember nem gyémánt.
Azzal is tisztában volt ugyanakkor, hogy nincs mód a meghátrálásra. Teljesítenünk kell a
feladatot, bármi is legyen az ára. Meg kell vizsgálniuk a hegyet, és feltárni az esetleges anomáliáit.
Miss Villefort természetesen észrevette a kiugró párkányt a hegy csúcsa alatt, de óvakodott
felhívni rá a többiek figyelmét.
− A túlsó oldalán állunk meg − adta ki a parancsot Valera. − Az veszélytelenebb.
− Miért? − csúfolódott Barbarez. − Vannak errefelé veszélyes dolgok?
− Ha homokvihar támadna, ne kerüljünk az útjába.
− Meddig maradunk itt, hadnagy?
− Estig.
− Addig csak kibírjuk valahogy.
− Felfújjuk a maradék ballonokat?
− Azt hiszem, felesleges. Bár a szakértı… Ebben a pillanatban DiMelio nagyot kiáltott.
− Odanézzenek, a jó szentségit!
Felkapta a géppisztolyát, és ráfogta valamire. Valera a fékre taposott. Susan az ülése karfájába
kapaszkodott, de még így is majdnem kirepült a kocsiból.
A kocsi a homokba süppedt. Valamennyien arra a piros, hatalmas valamire meresztették a
szemüket, amely lassan, méltóságteljesen, mint a kelı nap, elıbukkant a hegy mögül. Alighogy
elıbukkant, egy másik követte. Ez már narancssárga színő volt.
− A ballonok − suttogta Barbarez. − Itt vannak a ballonjaink.
− Csak kettı − suttogta vissza Grooth.
− Nem elég az neked?
− Nekem egy is sok.
295
− Az egyiket a táborból sodora el a szél… akarom mondani… akármi, a másikat pedig a
zikkurattól.
− Hány hiányzik még?
− Összesen négy. Kettı a táborból, kettı a zikkurattól.
− Jézusom, hogy kerültek ezek ide?
− Nem most mondtam, hogy a szél fújta ide ıket?!
A ballonok egyre közeledtek. Alig néhány lépésnyi magasságban lebegtek a homok felett.
− Jézusom! − nyögte Barbarez. − Ezek éppen ide tartanak.
− Kerüljük ki ıket.
Valera indított és megpróbálta kikerülni a ballonokat.
− Vigyázzon, hadnagy! Ott is van kettı.
Valera a fékre lépett. Meghökkenve látta, hogy ismét kilebeg két ballon a hegy mögül. Ezek
azonban nem egyenesen feléjük lebegtek, hanem megkerülték ıket. Kissé gyorsabban szálltak, mint a
másik kettı.
Aztán elıbukkant a hegy mögül a következı kettı is. İk is másfelé igyekeztek, majd vettek egy
éles kanyart, és elzárták elılük a visszautat.
− Maradjon nyugton, hadnagy! − tette Valera combjára a kezét a lány. − Csapdába ejtettek
bennünket.
Valóban úgy nézett ki a dolog. A hatalmas ballonok szorosabbra zártak, és immár kört
formáltak körülöttük.
− Bekerítettek bennünket − nyögte halálsápadt arccal Grooth. − Ezek a rohadékok…
− Ezek csak ballonok − próbált meg bátorságot önteni beléjük Valera.
− Nem bánnám, ha igaza lenne, hadnagy. De mi a fenéért csinálják?
− Ha körbe is fognak bennünket, nem tudnak agyonnyomni.
− Igazán? És ha megtöltötték ıket kıvel?
 − Akkor nem lebegnének.
− Gondolj a zikkurat kövére.
296
− Nem akarok rágondolni.
− Csak akkor lıjenek, ha szólok − adta ki a parancsot Miss Villefort. − Hátha kitérnek elılünk.
Nem tértek ki. A ballonok egyre közeledtek, majd néhány méternyire tılük megállapodtak. A
lány azt várta, hogy megjelenjenek az angyalok, vagy akárki, akit a gondolataikból teremtettek, esetleg
plazmaspirálok forogjanak a levegıben, de nem moccant semmi. Még a ballonok sem mozogtak.
− Most mi lesz? − nyögte Grooth. − Lövünk vagy nem? Mielıtt Valera válaszolhatott volna, két
ballon megmozdult és oldalra húzódott.
− Szabad az út! − suttogta DiMelio, mintha attól tartott volna, hogy a ballonok meghallják.
− De csak arra.
− Hiszen éppen arrafelé tartunk.
− Terelnek bennünket − dünnyögte Valera. − Mit csináljunk?
A futó felhıket vette célba a kérdésével, de Susan tudta, hogy neki szól.
− Arra megyünk − mondta határozottan. − Másfelé úgysem mehetnénk.
− Indíthatok?
− Rajta.
− Istenem, légy velünk − könyörgött Cedrick. − Életemben nem láttam még ilyet. A saját
ballonjaink irányítanak bennünket.
A kocsi lassan elhajtott a ballonok mellett. Olyan közel hozzájuk, hogy ha kinyújtották volna a
karjukat, akár el is érhették volna ıket. Valera semmi különöset nem látott rajtuk. Amióta elsodorta
ıket a szél, nem nıtt kezük-lábuk, sıt még fejük sem. Élettelen ballonoknak látszottak, és azok is
voltak.
De vajon tényleg azok voltak?
Kétpercnyi csendes zötykölıdés után Grooth megszólalt.
297
− Utánunk jönnek. Itt jönnek mögöttünk.
Tényleg ott jöttek. Annak ellenére, hogy meg sem mozdult a levegı.
− Ezek… követnek bennünket − morogta Barbarez. -Nem kellene rájuk lınünk?
− Üres ballonokra?
− Annál inkább.
− Hátha csak feldühödnek tıle.
− Ne lıjön senki! − emelte fel a kezét a lány. − Még ne. Ahogy megtorpantak, a
ballonok is megtorpantak.
− Mit gondolnak, a belsejükben ülnek? Valera megrázta a fejét.
− A kocsink keltette légmozgás húzza maga után ıket.
− Ne törıdjünk velük − intett a lány. − Gyerünk a hegyhez.
Valera ismét indított. A ballonok megmoccantak, majd szép komótosan utánuk
ballagtak.
Amint megálltak a hegy túlsó oldalánál, a ballonok is megálltak.
Türelmesen vártak. Senki nem tudta, mire.
51
Miss Villefort leugrott a kocsiról és megtaposta a homokot, mintha azt próbálgatná,
hogy elég szilárdan tartja-e. Intett a többieknek, hogy kövessék a példáját. Amikor már
valamennyien a homokon álltak, csípıre tette a kezét.
− Azt szeretném elmondani önöknek, hogy ahol most állunk, az egy hatalmas régészeti
lelıhely. Ki tudja, mi minden rejtızik a homok alatt. Arra kérem magukat, hogy kaparjanak
egy kicsit.
A katonák egymásra néztek.
− Keresünk valamit, szakértı? − tudakolta DiMelio.
− Konkrétan nem. De hátha találunk.
298
 − Esetleg egy másik piramist?
− Miért is ne?
− Ez az, amit utálok − dünnyögte Grooth. − Mi vagyok én, sírásó?
− Mégis… hogy ássunk? − tudakolta Valera. − Van valami utasítása?
A hegy komoran föléjük magasodott. Valera úgy érezte, mintha láthatatlan sugarak
indulnának ki belıle, amelyek magukkal húzzák a hegy egész súlyát. Úgy nyomta a súly a
vállát, mintha valóban rároskadt volna a hegy.
− Jól van mindenki? − kérdezte a súllyal küszködve.
− Azt nem mondhatnám, hadnagy − morogta DiMelio.
− Mi a baj?
− Rám nehezedik ez a pokoli hegy.
− Talán valamiért kevés itt az oxigén. Miss Villefort szeme végigfutott rajtuk.
− Mindenkinél van ásó?
− Igen, asszonyom.
− Jól van. Mr. Grooth és Mr. DiMelio menjenek át arra az oldalra.
− És ha ott vagyunk?
− Már mondtam. Ássanak.
− Akármit?
− Turkálják a homokot. Barbarez… maga másszon fel azon a gerincen. Nem magas.
− Egyedül?
− Cedrick magával megy. Oké, Ian?
− Ahogy parancsolja.
− És én? − kérdezte Valera.
− Maga itt marad velem.
− Szívesebben mennék magam is ásni. A lány biccentett.
− Menjen. Bár itt nagyobb szükség lenne magára.
− Akkor maradok.
Valera hadnagy hirtelen megértette, mire játszik a lány.
299
Azt imitálja, hogy dolgoznak, a hegy környékét akarják felásni, ez pedig dühödt reakciókat
válthat ki belılük. Jézusom, megırült ez a nı! Ide akarja csalogatni ıket… És ha megölik
valamennyiünket?
Mire lecsillapodott a felháborodása, a katonák már eltőntek a hegy mögött, csupán a ballonok
álltak velük szemben a levegıben. Valamiért nem mentek a katonák után.
− Gondolja, hogy… történik valami?
− Erre vagyok kíváncsi − mondta a lány.
− És ha… rosszul sül el a dolog?
− Ez csak késıbb derül ki. Valera megrázta a fejét.
− Mondhatok valamit?
− Hát persze. Mirıl van szó?
− Maga szimpatikus nı. Tudja?
− Igazán?
− És csinos is.
− Ezt örömmel hallom. İszintén szólva, meg is teszek mindent, hogy jól nézzek ki.
− És kívánatos.
− Mi a fene?! Csak nem érzi úgy, hogy itt az ideje egy kis hetyegésnek?
A hadnagy zavartalanul folytatta.
− Csak egy baj van magával, tudja-e?
− Nocsak. És mi az? Hátha tanulok belıle. Valera ismét megcsóválta a fejét.
− Maga komplett ırült. Fel akar áldozni bennünket ezeknek a rohadékoknak. De mondok én
magának valamit. Ha csak a haja szála is meggörbül valamelyikünknek, maga nem ússza meg élve.
Saját kezemmel eresztek magába egy sorozatot, aztán levágom a fejét, és feleresztem egy ballonon az
égbe.
− Nagyon meglepıdnék, ha így történne − sóhajtotta Miss Villefort.
300

52
Valera éppen azon tőnıdött, hogy befekszik az árnyékba, és feljegyzéseket készít a hegyrıl,
amikor éles kiáltás csattant a sziklatömbök között. A hadnagy felkapta a fejét. Amerre a szeme csak
ellátott, ember nagyságú, vagy még annál is nagyobb sziklatömbök borították a hegyoldalt; közülük
jött a hang. Végigfutott rajta a gondolat, hogy mi lenne, ha a sziklák megindulnának lefelé, de aztán
meg is feledkezett róluk. Azt kutatta a szeme, hogy ki kiáltozik közülük.
− Ez DiMelio lehet − mondta. − Hogy a fenébe került ez oda?
− Felmászott − morogta a lány.
− De hiszen… meg kellett volna kerülnie a hegyet!
− Eszerint nem kerülte meg.
− Hátha talált valamit. Esetleg…
DiMelio hirtelen felbukkant a kıtömbök között. A lány a szeméhez emelte a távcsövét. Elıbb
DiMelio botladozó lábait pillantotta meg, aztán felbukkant az arca is. Leplezetlen rémület ült rajta.
− Hé… Grooth! − ordította bivalyhangon. − Hol vagy, Thomas?
Valera felugrott, elhajította jegyzetfüzetét, és futásnak eredt.
− Jöjjön azonnal vissza! − kiáltotta utána a lány. -Azonnal…
Valera azonban nem hallgatott rá. Továbbrohant Grooth felé. Csodák csodájára a lány mindent
tisztán hallott, amit egymásnak kiáltoztak.
− Hol van Thomas? − kiáltotta Valera. − Hol van Grooth?
− A homok alatt! − kiáltotta vissza DiMelio. − Lerántotta a csontváz.
− Milyen csontváz?
301
− Amit… megtalált.
− Grooth csontvázat talált a homokban?
− Egy emberi csontvázat, uram. Még mutatta is, hogy ott van. Ott feküdt alig kéthüvelyknyire a
felszín alatt. Le akartam fényképezni… de már nem tudtam kivenni a gépet a zsebembıl. Jézusom, én
még ilyen borzalmas dolgot nem láttam, uram… A csontváz kinyújtotta a karját, és elkapta Grooth
kezét. És lehúzta a homok alá. Együtt tőntek el mind a ketten.
− Hol történt ez, Patrick?
− Lent… a hegy lábánál.
− Akkor maga hogyan kerül ide?
− Nem tudom, uram.
− Hogyhogy nem tudja?
− Csak arra emlékszem, hogy odaugrottam a gödörhöz… aztán már nem emlékszem semmire.
Itt tértem magamhoz. Tulajdonképpen hol vagyok, uram?
− Meg tudná mutatni, hol nyelte el a homok Grootht?
− Merre is… azt hiszem, arra…
− Induljon már, ember!
Miss Villefort nehezen szedte a levegıt, és úgy kalimpált a szíve, mint az akasztott ember lába,
de nem moccant. Erınek erejével tartotta vissza magát, nehogy odafusson hozzájuk.
− Induljon már, Patrick! − sürgette DiMeliót Valera. -Mutassa az utat!
A lány úgy érezte, mintha a Nap rızsét dobott volna a tábortőzre. Égett az arca, a karja, még a
ruhája alatt is parázsként égett a bıre. Jóságos isten, mi történik vele?
Ekkor hallotta meg a harsány ordítást. Mintha nyúztak volna valakit. Felnézett a hegy csúcsára.
Közvetlenül a csúcs alatt, a keskeny párkányon állt valaki, és kitátott szájjal egyfolytában ordított.
Hirtelenjében nem tudta volna megmondani, ki az. Ruhája terepszínő volt ugyan, mint az övék,
másban azonban
302
aligha hasonlított hozzájuk. Két feje volt ugyanis, több karja, és több lába is. Kezeinek és
lábainak a felét terepszínő szövet borította, másik fele viszont meztelen csont volt. Csak néhány
pillanat múlva döbbent rá, hogy az egyik katona áll odafent nyakában egy csontvázzal. A csontváz úgy
ült rajta, mintha lóversenyt játszanának. Üres szemgödrét éppen feléje fordította, állkapcsa csattogott,
mintha valami nevetésre ingerelné.
− Nézze csak, hadnagy, ott van Grooth!
Valóban Grooth állt odefenn a párkányon, feltehetıen azt a csontvázat cipelve a hátán, amely a
homok alá rántotta.
Susan Villefort érezte, hogy földbe gyökerezik a lába, s csak nézte-nézte a hihetetlen jelenést,
mintha hozzáragadt volna a szeme. Szája kiszáradt, és még akkor sem volt képes kiáltani, amikor látta,
hogy a csontváz, mint akinek elege lett a lovaglásból, lecsusszan Grooth hátáról, és a mélybe veti
magát.
Nem zuhant sokáig. Már a levegıben darabjaira hullott szét, s különálló csontokként potyogott
le a homokra. A koponya nagyot ugrott, majd Valera lába elıtt fékezett le.
− Jézusom! Segíts! − kiáltotta a hadnagy.
− Neeeee! Thomas, neeeeee!
DiMelio ordított, ahogy a torkán kifért. Grooth ekkor már egyedül állt a sziklapárkányon,
kezében a késével. İ is ordított, mint DiMelio.
Grooth végigpillantott a sivatagon, ha egyáltalán tudta, hogy mit csinál. De hogy nem látott,
abban a lány biztos volt. A szemfehérjével csak igen ritkán lát az ember.
Grooth felemelte a karját, mintha magához akarná ölelni a világmindenséget, majd kését a saját
nyakába szúrta. A lány nem látta a kifröccsenı vért, csupán azt, hogy Grooth lehullik a mélybe és
eltőnik a szemük elıl.
Ekkor összegörnyedt, és levegı után kapkodva felnevetett.
303
Valera meghallotta a nevetést, és a fejéhez kapott. Immár biztos volt benne, hogy a csoport
szakértıje megırült.
53
Ami ezután következett, olyan gyorsan történt, hogy Va-lerának még csodálkozni sem volt
ideje. Annyit látott csupán, hogy kiválik valaki az egyik sziklatömb mögül, és feléjük ugrik.
− Hugó! − hallotta DiMelio kétségbeesett kiáltását. -Mi van veled, Hugó?
A frissiben felbukkanó Barbarez nem válaszolt. Válaszolt helyette a géppisztolya. A sorozat
felugatott, Valera és DiMelio a földre zuhantak.
Barbarez közelebb lépett hozzájuk, és még egy sorozattal beléjük akart lıni, de Valera elkapta a
lábát. Miss Ville-fort a távcsöve után tapogatódzott, de nem találta sehol.
Szerencsére távcsı nélkül is jól látott mindent. Látta, hogy Barbarez a levegıbe kap, aztán
elterül a homokon. Valera fölé hajol, és felemeli a kezét. A lány tisztában volt vele, hogy a markában
szorongatja a kését.
Behunyta a szemét, amikor Valera lesújtott Barbarezre. Egyszer, kétszer, sokszor. Barbarez úgy
tekergett a szúrások alatt, mint a kígyó.
Amikor Valera visszatért hozzá, igyekezett a szemébe nézni. Valera azonban lehajtotta a fejét,
mintha szégyellné magát, amiért gyilkolt.
− Meg… öltem − nyögte lehajtott fejjel.
− Nincs semmi baj − nyugtatta a lány. − Semmi baj.
− Meg… öltem.
− Nem látta Cedricket?
− Meg… öltem.
− Nyugodjék meg, Diego.
304
− Magát is… megölöm.
Ekkor emelte csak fel a fejét. A lány megdöbbenve látta, hogy Valera hadnagynak sincs szeme.
Ami a szemüregében forgott, azt aligha lehetett volna szemnek nevezni. Nem volt más, csupán fehér
kocsonya.
A lány maga elé kapta a kezét, és megpróbált Valera lelkére beszélni.
− Kérem… engem… ne öljön meg!
− Meg… ölöm…
A lány a szeme sarkából látta, hogy valami megmozdul a közelükben. Ian Cedrick feje bukkant
elı egy sziklatömb mögül.
− Meg… ölöm!
 A következı pillanatban felkapta a karját, és szúrt. A lány oldalra lépett, de éppen beleszaladt a
késbe. Érezte, hogy a hasát éri a kés hegye, és meg is tántorodott tıle.
Cedrick úgy repült elıre, mint a madár. Egyetlen pillanat alatt a hadnagy hátán termett, és
többször is belemártotta a kését.
− Véged van… Valera!
A lány a homokra térdelt, és egyfolytában köhögött. Pokolian fájt a gyomra, de vért nem látott
maga körül.
Valera ekkor már a homokon pihent. Cedrick föléje hajolt, és csendes mosollyal az arcán tovább
szurkálta. Amikor befejezte, lassan felegyenesedett, és a lányhoz fordult. Bár Miss Villefort ekkor már
nem látott jól, felismerte a közeledıt.
− Megölte… Ian?
Ian Cedrick ráemelte a tekintetét. A lány meglepetten látta, hogy Iannek sincs már szeme;
szemüregét teljesen elfoglalta a fehér kocsonya.
− Meg… öllek, Susan!
Susan menekülni próbált, aztán feladta. Homály ereszkedett fölé. Nem tudta honnan jött, talán a
ballonok fogták el elıle a világosságot.
305
Érezte, hogy valami a nyakába szúr, aztán már nem emlékezett semmire.
54
Amikor magához tért, pokolian fájt a gyomra. Nem törıdve a mellette fekvıkkel,
felrántotta zubbonyát, és megvizsgálta a gyomra tájékát. Véraláfutásokkal volt tele, amelyek
lassan kezdtek megkékülni.
Sziszegett egy kicsit, aztán elıhúzta a zsebébıl a tükrét. Piszkos és homokos volt az
arca, de a szeme normális. Ha egyáltalán annak lehet nevezni két összeszőkült, vérerekkel teli,
megviselt emberi szemet.
Jót húzott a kulacsából, majd Cedricket vette vizsgálat alá. Mellette sem látott vért a
homokon. Megcsóválta a fejét, aztán rázogatni kezdte Cedrick vállát.
− Hé! Ian! Ébredj!
Cedrick morgott, de csak nem akart felébredni. Akkor nyitotta csak ki a szemét, amikor
a lány vizet csorgatott rá a kulacsából.
Susan elégedetten látta, hogy már neki sem fehér a szeme, bár egy szemész bizonyára
elszörnyedt volna Cedrick szemének a látványától, és azonnal mőtétért kiált.
− Su.,.san?
− Na, mi gondolsz?
− Mi történt…?
− Amire számítottam.
− Sike.rült?
− Egyelıre még nem tudom.
− A fenébe is… nem emlékszem, mi történt velem.
− Arra én sem, de azért leszúrtál.
− Te jó isten! Hol a késem?
− Itt lesz valahol, csak keresd!
Ezután Valera következett. Mellette sem látott vért a lány.
306
Valera hadnagy megrázta a fejét, és Susanre bámult.
− Valami… szörnyőséget álmodtam. Mi történt velem? Elgázolt a ballon?
− Cedrick leszúrta.
− Le… szúrt? Jézusom, én meg azt hittem… Hol vagyunk? A túlvilá… gon?
− A pokol szomszédságában − mondta a lány. − Ha majd már egészen magához tért,
keresse meg DiMeliót.
− Mi történt… vele?
− Barbarez beleeresztett egy sorozatot. Akárcsak magába.
 − Ezt nem… értem.
− Majd megérti. Menjen és keresse meg.
Valera felállt, és a hegyoldalra bámult. Úgy látszott, kezd visszatérni az emlékezete.
− Ha lelıtt, és én mégis… mégse… Hogy lehet, hogy nem vérzek?
− Menjen és szedje össze DiMeliót! És Barbarezt is. Ha már megölte, térítse is
magához.
Valera még nem érzékelte a gúnyt a lány hangjában. Még mindig nem volt egészen
tisztában vele, hogy hol tartózkodnak pillanatnyilag. A pokolban, a földön, vagy egyéb
dimenzióban. Egy átmeneti kategóriában, élet és halál között.
− Grooth? − nyögte Valera. − Vele mi lett?
− Lepottyant a csúcsról.
− Te jó ég! Meghalt?
− Csak a csontváz. İ odafent lóg valahol. Majd Cedrickkel leszedem.
Valera lehajtotta a fejét, és elindult a hegyen felfelé. Fogalma sem volt róla, hogy mi
történik vele. Csak lassan, nagyon lassan fogott fel mindent. Éppen akkor döbbent rá, hogy
mégiscsak élnek, amikor Cedrick és Miss Villefort kihúzták a hálóból a kapálódzó Grootht.
Grooth belekapaszkodott a háló szélébe, és mielıtt kiemelhették volna, megmakacsolta
magát.
307
− Nem! − tiltakozott. − Nem megyek ki!
− Ne bomolj, Tommy − próbált a lelkére beszélni Cedrick. − Mi a baj?
− Nem tudom, mi van odakint.
− Hol odakint?
− Ezen az izén… hálón kívül.
− Mi vagyunk. Miss Villefort és én.
− Éppen ettıl tartok. Vissza akarok menni oda, ahonnan jöttem.
− Mit gondolsz, honnan a fenébıl jöttél?
− A földi életbıl. Oda is akarok visszamenni. Cedrick megcsóválta a fejét.
− Ez még mindig hülye. Na, mássz ki már gyorsan! Grooth behunyta a szemét, és hagyta, hogy
kiemeljék a
hálóból.
Néhány perc múlva aztán már mindenre emlékezett.
55
A hegycsúcs árnyékában gubbasztottak, közvetlenül a párkány alatt. Körülöttük szétszórva az
ismeretlen csontváz csontjai hevertek.
Egymás mellett ültek, mint a fészkébıl kivert verébcsapat. Hol maguk elé bámultak, hol
egymásra. A ballonok ott lebegtek a közelükben, mintha csak ki akarnák hallgatni ıket.
Miss Villefort szemben ült velük, háttal a ballonoknak. Mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy
ott lebegnek-e még, vagy már elszálltak valamerre.
Cedrick azonban nem volt ennyire közönyös. Szeme sarkából a libegı-lebegı gömböket
figyelte.
− Még itt vannak − mondta némi nyugtalansággal a hangjában. − Itt vannak, és nem is mennek
tovább a rohadékok.
308
− Ugyan, hiszen ezek csak ballonok − legyintett a lány.
− Azt hiszem, velük kapcsolatban nincsen csak, szakértı − támogatta meg Cedricket DiMelio. −
Különben is, nem világosítana fel bennünket, hogy mi az ördög történt itt az elmúlt órákban?
− Mire kíváncsi? − kérdezte a lány.
− Elıször is arra, hogy… egyáltalán biztonságban vagyunk mi itt?
A lány félrehajtotta a fejét.
− Mit gondol?
− Na, ebbıl elég! − csattant fel Barbarez. − Elegem van abból, hogy ha kérdezünk valamit,
maga visszakérdez. Mondja meg, ha nem beszélhet, ezt legalább megértjük, de tele van a hócipım
azzal, hogy olyan rejtélyes és sokatmondó semmiségeket mond, mintha a világegyetem titkait akarná
elrejteni elılünk!
− Ezt szépen mondta, Patrick − dicsérte meg érte a lány. − Nem óhajtok semmit elrejteni maguk
elıl. Csak magam is meg vagyok egy kissé zavarodva. Mire kíváncsi?
− Azt kérdeztem, hogy mi most biztonságban vagyunk? Úgy ülünk itt, mintha minden rendben
lenne körülöttünk. Pedig még abban sem vagyok egészen biztos, hogy élek-e.
− Abban azért biztos lehet.
− Azok után, hogy lelıttek és leszúrtak?
− Azok után.
− Tehát: biztonságban vagyunk itt? A lány megvonta a vállát.
− Valószínőleg nem. Persze a biztonság relatív.
− Ezt hogy érti?
− Nagyobb veszélyben sem vagyunk, mint eddig bármikor. Mondhatnám úgy is, hogy azóta,
mióta levertük a sátrainkat a két hegy között, egyfolytában mások kezében van az életünk.
309
− És maga ezt ilyen könnyedén mondja? Miss Villefort rámosolygott DiMelióra.
− Könnyebb magának, ha azt mondom, hogy magam is úgy be vagyok csinálva, mint
talán még soha életemben? Csak megpróbálom tartani magam. Attól még nem változik meg
semmi, ha jajveszékelni kezdek.
− Mikor megyünk el innen?
− Cirka másfél óra múlva. Addig kipihenjük magunkat.
− Úgy gondolja, hogy… másutt sem biztonságosabb?
− Itt sem veszélyesebb a helyzetünk, mint egyebütt.
− Jól van − biccentett DiMelio. − Ennyit akartam tudni. − Hátradılt a homokon, és a
feje alá tette a karját. − Van még valami, amit el akar mondani nekünk, szakértı?
− Bıven − biccentett a lány.
56
− Úgy kezdıdött − kezdte Miss Villefort −, hogy egy régészcsoport ki akarta ásni a
várost, amely a mezopotámiai birodalmak valamelyikének része volt. Tudják, melyik városról
beszélek: ott vannak mellette a sátraink.
− Ha még ott vannak − sóhajtott Grooth.
− Nyugodjék meg, ott találjuk ıket. Nem érdeklik ıket a cuccaink. Szóval, a
régészcsoport félig kiásta a települést, és közben rémítı felfedezést tett. Munkájuk közben
titokzatos események történtek, amelyekbıl arra következtettek, hogy ismeretlen erı
munkálkodik a város környékén. Természetesen fogalmuk sem volt róla, mi az; kutatókként el
kellett utasítaniuk a természetfeletti létét. Am ık mégiscsak arra a következtetésre jutottak,
hogy vagy a város halottainak a szellemei kísértik ıket; vagy dzsinnek, azaz az itteniek
hitvilágából származó gonosz lények; esetleg
310
mindeddig ismeretlen, értelemmel bíró, láthatatlan teremtmények. S mivel lehetetlenné
vált a munkájuk, úgy döntöttek, hogy lelépnek innen. Félbe-szerbe hagyták a munkájukat és
eltőntek.
− Várjon csak egy pillanatra, szakértı − emelte fel a hangját Barbarez. − Azt mondja, a
tudósok leléptek. Történt valami keményebb is, vagy csak ijesztgették ıket?
− Történt − biccentett a lány. − Több haláleset is történt.
− Szóval ezek nem lacafacáznak.
− Bárkik is legyenek, úgy határoztak, hogy megölik a betolakodókat.
− Hogy ölték meg ıket?
− Például úgy, hogy köveket hajítottak rájuk. A zikku-rat egyik kövét, majd egy
dombormővet.
− Maga tehát tudta, hogy a zikkurat elhagyott kövével dobálóznak?
− Úgy van. Ezért megtettem a megfelelı óvintézkedést.
 − Átverte ıket?
− így is lehet mondani.
− Nem fél, hogy bosszút állnak magán?
− Ha ismerném ıket, talán félnék. Bár azt hiszem… nem érdeklik ıket az egyének.
Talán meg sem tudnak különböztetni bennünket egymástól.
− Mit gondol, kik ezek?
− Valószínőleg ugyanúgy földlakók, mint mi.
− Na ne vicceljen!
− Egyáltalán nem viccelek. Ha majd visszatér a civilizációba, nézegesse egy kicsit az
internetet. Naponta fedeznek fel új fajokat a kutatók. İk is egy új faj. Csupán mindezideig
nem tudtuk azonosítani ıket.
− Mi a fene bajuk lehet velünk?
− Az, hogy itt-ott két hegy közé építkeztünk, vagy egyáltalán letelepedtünk két hegy
közé.
311
− Mi a fene az a két hegy? Valamilyen tabu?
− Ki tudja? Azt akarják, hogy senki emberfia ne telepedjék le ott. És ne zavarja ıket.
− Vajon miért?
− Honnan tudjam?
− Erre kellettek a ballonok, mi? Magáé az ötlet?
− Az enyém − biccentett Susan. − Nem tetszik?
− Tudja maga egyáltalán, hogy mit csinált?
− Hát hogyne− mondta a lány. − Kitettem nekik a csalit. İk meg ráharaptak.
− És ránk.
− Na, figyeljenek ide − köszörülte meg a torkát Miss Villefort. -A fenébe is, telement homokkal
a tüdım. Szóval, ahhoz, hogy idecsaljam ıket, úgy kellett tennem, mintha építkezni akarnánk a két
hegy között. Csakhogy sokkal komplikáltabb lett volna építıanyagot hordani ide, mint a ballonokat. A
ballonokat csak fel kell fújni, és máris épületek benyomását keltik. Megtehettük volna akár óriási
cirkuszsátorral is, csakhogy a ballonok könnyebben szállíthatók. Bármikor fel lehet fújni és le lehet
engedni ıket.
Amíg beszélt, valamennyi szem a két kíváncsi ballon felé fordult. Azok meg szépen, nyugodtan
bólogattak. Bizony, bizony, fel lehet fújni és le lehet ereszteni bennünket, ha úgy hozza a szükség!
− Azt a látszatot kellett keltenünk − ismétlem −, hogy épületeket emelünk a hegyek között.
Nekik fogalmuk sem lehet róla, hogy mi a különbség az állandó épület és a ballonok között. Az egyik
ugyanúgy zavarja ıket, mint a másik. Bár újabban már arra gondolok, hogy nem is az épületeinkre
vannak igazán kiakadva, hanem ránk.
Thomas Grooth ekkor a lány felé bökött a mutatóujjával.
− Maga végül is kicsoda? A lány mosolygott.
− Katona. Mint maga.
312
− Tengerészgyalogos?
− Csak katona.
− Olyan nincs.
− Mondjuk úgy, hogy ötleteket adok. Ha valahol szorít a cipı, megkérdezik tılem, hogy
szerintem mi a megoldás. Én meg megmondom, hogy mit gondolok. Aztán vagy megfogadják, vagy
nem.
− Megfogadják?
− Néha igen, néha nem. De ennek nincs jelentısége.
− Ezúttal azt a feladatot kapta, hogy próbáljon meg rájönni, kik ezek?
− Úgy van.
− Többre is rájött, mint amennyit elmondott nekünk? A lány mosolygott.
− Ó, egy sereg felfedezést tettem. De semmi olyan nincs köztük, amilyet maguk ne tapasztaltak
volna.
− Például?
 − Hát ha mindenáron tılem akarja hallani… Nos, például be tudnak furakodni az agyunkba, és
átveszik felettünk az uralmat. Attól kezdve maga már nem DiMelio, hanem valaki más. Mondjuk egy
gyilkológép. Egy zombi.
− Mit jelentsen a sí sapka?
− Kísérlet. Hogy mennyire lehet kiszőrni a kívülrıl érkezı telepatikus sugarakat.
− Eredmény?
− Negatív − mondta lány. − Azt hiszem, a símaszk és a beépített kütyük alkalmatlanok a külsı
behatások kiszőrésére.
− És Cedrick? − kérdezte Grooth. − İ kicsoda?
− A munkatársam − mondta a lány.
− İ nagyon is tengerészgyalogosnak néz ki.
− Az is vagyok − mondta Cedrick. − Vagy inkább csak voltam.
− Maguk jól ismerik egymást.
− Több közös akcióban vettünk már részt.
313
− Rendben van − szólt közbe ekkor Valera, aki mindeddig némán figyelte a
beszélgetést. -Akkor most azt magyarázza el, hogy mi történt itt velünk!
− Készséggel − biccentett a lány. − Mivel kezdjem?
− Miért éppen ide jöttünk?
− Mert ez a hely valamiért fontos nekik.
− Tudja, miért?
− Sajnos nem. És nem is jöttem rá. Ian folyamatosan mért, de semmi olyat nem talált,
ami bármi magyarázattal is szolgálhatna bizonyos korábban megtörtént eseményekre.
− Mire gondol?
− Gyilkosságokra. De ezekrıl az idı múlása miatt most nem beszélnék. Szóval, nem
tudom, miért, de ezek a hegyek igen fontosak nekik.
− Tudta, hogy… itt a hegynél akarnak megölni bennünket?
− Feltételeztem. Mint ahogy a zikkuratnál is feltételeztem.
− És megpróbált tenni ellene.
− Úgy van. Elmesélek maguknak egy történetet. Nem is olyan régen valaki felmászott
oda a párkányra, és megölt ott egy embert. Késsel. Aztán a saját nyakát vágta el. Arra
gondoltam, hogy hátha megismétlıdik a dolog.
− Jézusom. Már értem.
− Arra gondoltam − folytatta a lány −, hogy ha meg-szállnak bennünket, mi is halomra
öljük egymást. Nem bízhattam magam a sísapkára. És jól is tettem, hogy nem bíztam. Viszont
kicseréltem a késeiket.
− Mi a fene?! − horkant fel DiMelio. − Hol a késem?
− A táborban − mondta a lány. − Éjszaka begyőjtöttem.
− De hiszen…
− Nézze csak meg jobban. DiMelio kihúzta és megnézte a kését.
314
− Úristen! Hiszen ez…
− Gumiból van a pengéje. Gumikés. Sok kárt nem tehet vele.
− Maga már indulás elıtt sejtette… ?
− Áttanulmányoztam az eddig itt történteket. Feltételeztem, hogy ha megszállnak
bennünket, akinek van kése, az késhez nyúl, hogy megöljön vele valakit. Ezt kellett
megakadályoznom.
− És a géppisztolyok?
− Szerencsére nem vették észre, hogy vaktölténnyel puffogtatnak. És a hálót sem vették
észre, amit Ian szerelt fel a párkány alá.
− Te jó isten! − nyögte Grooth. − Ha én lennék az Államok elnöke, tudja, mit csinálnék
magával?
− Na mit? − kérdezte a lány.
− Kinevezném a tanácsadómnak. Mit szól hozzá?
− Ez egyszer már meg is történt − mosolygott a lány.
Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. − 290485
Felelıs vezetı: Pogány Zoltán igazgató
A két kötet 23 (A/5) ív terjedelemben készült, Times New Román betővel szedve.