Létezik-e

tőlem független
valóság?

„Quid est veritas?”

(dicit Pilatus)

René Descartes:
egy csendes és szenvedélyes elme
hadviselése az objektív megismerés lehetőségéért

Bardóczi Gábor
 Exordium

A megismerés feltételeinek és határainak kutatása1 az egész ismert eszmetörténet egyik

legsarkosabb problémája. Az emberi gondolkodás mindig és mindenütt felismerte azt, hogy ez
a végső kérdéseket érintő egyik legfontosabb terület.
Hiszen az, hogy ki az ember, ki vagyok én, mi a létezés, mi a halál, miért van mindez és miért
van egyáltalán valami – mindez egzisztenciális mélységben érinti az embert, mégpedig a
leginkább, egyedül igazán fontos tényként2. Ettől függ még a profán életszférában gyakorolt
magatartásunk is csakúgy, mint a magas etika fundamentumai, nemkülönben tudatosságunk
foka. Mindez azonban alapvető módon függ attól, hogy mi a valóság, az-e a valóság,
amelynek azt a hétköznapi tudat érzékeli, illetve, hogy az mennyiben és hogyan
megismerhető?
Ezért az erről való töprengés a Föld minden magas kultúrájában egész rendszereket hozott
létre. Jellemző volt ez különösen a régi India szellemi életére, hiszen az orthodox ind
filozófiai rendszereknek ugyanúgy sarokkövét jelentette e kérdéskör, mint a későbbi
buddhista gondolkodásnak: ezek a létillúzió okaként is önmagában a helytelen valóságlátást
nevezik meg és az ebből való megszabadulás módja a valóság helyes felismerésének
visszaszerzését jelenti. Hatalmas ismeretlméleti rendszerek jöttek létre keleten, amelyek mind
erre alapozták filozófiáikat és módszertanukat.3

Mi, jelen dolgozatunkban most azt vizsgáljuk meg, hogy az episztemológia alapvető felvetései
milyen módon határozták meg Európa egy olyan filozófusának egész gondolatiságát, aki
felismerte, hogy minden további kérdés attól függhet, hogy mit jelenthetünk ki a valóság
megismerésének biztos fundamentumaként.
Ez a filozófus a francia René Descartes.4

Ab origine

Az, hogy amit tapasztalati valóságként és tapasztalt evidenciaként kezelünk, az mennyiben és

főként milyen módon lehet igaz vagy nem valós, már Platón esetében, az ő Logoszhoz való
emelkedésének kiindulópontját is jelentette.5 Mivel pedig „az egész európai filozófia nem
más, mint egy sor, Platónhoz fűzött lábjegyzet”6, ezért méltó, hogy a későbbi korok gondolati
fordulópontjainak számára is ez jelentse minden további szellemi konklúzió sarokkövét.
René Descartes volt talán elsőként az, aki az antikvitás kora utáni érában az objektív
evidenciaként létező külvilág és a tőle különálló, de szintén objektív evidencia formájában
kezelt énség valós viszonyát igazi intellektuális szenvedéllyel kezdte vizsgálni.

Miután katonaként, egy hadjárat során, sátrában arra riadt álmából, hogy az ő feladata
„felépíteni a bölcsességek nagy katedrálisát”, szembekerült e feladat kezdőlépésének
monumentális problémájával. Hiszen ha ezt a katedrálist fel akarjuk építeni, elsőként

1
episztemológia
2
„porro unum est necessarium - pedig valójában csak egy a szükséges” (LK 10,42)
3
például az ind vaisésika, a jógafilozófia vagy a hatalmas buddhista ismeretelméleti anyag és rendszertan
(abhidharma)
4
latinosított nevén Renatus Cartesius. 1596. la Haye-Touraine – 1650. Stockholm
5
Platón: Állam 514a
6
Alfred North Whitehead
elengedhetetlen az, hogy egy olyan megingathatatlan alapot válasszunk felépítményünk
alapkövéül, amelyre építkezve katedrálisunk biztosan nem dől össze. Vagyis: mit ismerhetünk
meg egyáltalán, hogyan tehetjük ezt és micsoda egy ilyenfajta megismerési mód kritériuma?
René Descartes teljes erejével a filozófia felé fordult: ezt szánta annak az alapnak, amelyre
minden további tudományosságot vagy szellemi épületet majd újra alapozni lehet. A szellem
fájának gyökere Descartesnál a metafizika, törzse a természetfilozófia és koronájának három
ága a fiziológia, a mechanika és a pszichológia.

Unum fundamentum

A volt katona és hadmérnök ettől kezdve hivatást váltott, de nem jellemet: ez a

szenvedélyesen csendes töprengő egy mérnök módszerességével és a katona szívósságával
kezdte meg új munkáját. Annak szentelte minden energiáját, hogy egy olyan megismerési
támpontot találjon, amely nem vonható kétségbe.
A legjobb iskolákat végezte el, ahol korának talán legcsiszoltabb szellemi képzését kapta.7
Ám mivel egyben az egyik legmozgékonyabb elme is volt, ráébredt, hogy az egyetem legfőbb
haszna az volt, hogy ráébressze: semmit sem tud. Mindent bizonytalannak érzett, amiről addig
tudomást szerzett. Őszintén csodálta és tisztelte az általa megismert filozófusokat és
tudósokat, de megalapozatlannak tartotta minden rendszerüket, mert úgy vélte, hogy nem
bizonyítható valóban megalapozott voltuk. Hiszen maguk a filozófusok sem egyeztek meg
következtetéseik terén semmiben. Nyilván azért lehet ez – gondolta -, mert nem találtak olyan
alapot, amely olyan megingathatatlanul biztos, hogy arról kiindulva nem lehet tévedni vagy
ennyire többfelé továbbjutni. Akkor azonban először ezt az alapot kell megtalálni: az egész
katedrális építését előlről kell kezdeni, mégpedig akkor szükségszerűen innen kell ezt
megtenni.

Egyetemesen triviális alapot kellett találnia és ehhez muszáj volt valóságosan igaz módszert
keresnie.8 Olyan axiómát, amely azért nem bizonyítható, mert nem kell bizonyítani, annyira
egyértelmű, hogy állítása igaz.
Mivel amiben kételkedni lehet, abban kell is kételkedni, mert amiben kételkedni lehet, az nem
szolgálhat a valós megismerés és így az ebből való további építkezés alapjává.9 Ezért
természetes megoldásnak mutatkozott, hogy a kételkedés módszerét válassza eszközül.
Ahhoz, hogy Descartes törekvését olyannak lássuk, amilyennek ő maga szánta és valóságosan
annak lássuk szellemi útját, ami az ténylegesen volt, fontos tehát kimondani azt, hogy
kételkedése nem öncélú vagy főként nem cél volt, hanem eszköz. Éppen a szkepszis, annak
mindenben való kételkedése elleni törekvésének eszköze volt maga a kételkedés módszere
azért, hogy olyan alaphoz jusson, amelyhez szkepszis és kételkedés már nem érhet el.
Módszerességet használ ahhoz –a módszeres kételkedés eszközében-, hogy bizonyossághoz
jusson.

7
A jezsuita La Fleche Egyetem
8
E problémát tárgyaló műve: Discours de la méthode – Értekezés a módszerről. Korának szokásai ellenében,
nem latinul, hanem franciául írta és könnyed stílusban, mondván, „hogy a hölgyek is megértsék”.
9
Descartes ugyanakkor leszögezte, hogy e kategórián a Kinyilatkoztatás felette áll.
 Clare et distincte

Ez a módszeres kételkedés tehát elkezdi tételesen sorra venni azon területeket, amelyekből az
általános vélekedés biztosnak vélt következtetéseket szokott megalkotni.
Az érzékszervek megcsalhatnak, ráadásul könnyedén befolyásolhatók is.
Még a matematika világa sem fedi a bizonyosság tényét: memóriánk akár mindannyiszor
megcsalhat, amikor a matematikai módszereket alkalmazzuk.10 A logikám is hibázhat
bármikor.
Csakis tisztán és határozottan elkülönített tényt szabad elfogadni (clare et distincte),
amelyben senkinek sem lehet kételye, mert annyira evidens. Enélkül a tudomány sem
érvényes. Márpedig a matematika nem ilyen, ráadásul – a fizikával ellentétben – Descartes
haszontalannak is tartja. Módszerként azonban annyiban ezt is elfogadja tökéletesként,
amennyiben a kétszer kettő ténye tapasztalati módon, beláthatóan és mindenütt evidenciát
jelent.
De a fundamentum kutatása során mindent részekre kell szedni és analizálni szükséges. A
legkönnyebbtől elindulva kell eljutni a legbonyolultabbig, az általánosból következtetni az
egyesre.11
Mindent meg kell nézni és a szintézis szabályával a teljességre kell törekedni.
Az érzékelés területének vizsgálatából elindulva, egészen a matematikáig eljutva, Descartes
tehát végigment ezen az úton.

Cogitatio eo ipso

Végül eljutott arra a pontra, ahol megkérdezte önmagától: amikor mindezeken gondolkodik,
akkor ő gondolkodik-e erről egyáltalán vagy például egy gonosz démon manipulálja, vezeti
félre, aki helyette gondoltatja vele gondolatait, azt az érzetet keltvén benne, hogy ezek a saját
gondolatai? Amennyiben erről nem állítható, hogy lehetetlen, akkor nem is lehet lehetetlen.
Így a gondolatok sem bizonyulnak hitelesen a sajátunknak.
Ekkor villámszerű felismerés következett. Ha ez a démon meg is tudja tenni azt, hogy íly
módon megtévessze, eközben egyetlen dolgot egészen biztosan nem tud megtenni: azt, hogy
ne őt, azaz Descartes személyét, énjét magát manipulálja. Ez olyan evidencia Descartes
szerint, amely csakis eképpen belátható, szükségképpen és mindenképpen belátható és
mindenütt érvényes, tökéletes evidencia.
Ez tehát az alap, amelyet keresett: ez a fundamentum nem maga a gondolkodás – hiszen ez tág
fogalom, kétely, emóció, észlelés mind ide tartozhat vagy kapcsolódhat ezekhez, ám ezekről
már bebizonytotta, hogy nem tükrözhetik a valóságot úgy, ahogyan az van. Nem is a
gondolkodás tárgya vagy módja ez az alap, hanem ez nem más, mint a gondolkodás ténye,
illetve méginkább az alanya. Vagyis, következteti Descartes: valami annyiban van,
amennyiben gondolkodik. („Cogito, ergo sum.”) Tudok magamról, tehát a gondolkodás
ténye, képessége vagyok én magam.

10
„Nem lehet, hogy hibázom, valahányszor a kettőt és a hármat összeadom?”
11
dedukció, deduktív módszer: ezt Descartes-nak köszönhetjük. A másik jelentős európai következtetési
módszer az indukció, amely az egyesből következtet az általánosra. A descartesi dedukció iránti rajongás ihlette
A.C. Doyle Sherlock Holmes történeteit.
 Resultatum

Descartes megtalálta tehát azt az alapot, amelyet keresett. Innen azonban tovább kellett
gondolkodnia következtetéseit alkalmazva, ha teljes filozófiát akart megalkotni. Tehát e
fundamentumból bontotta ki Istenérvét, dualizmusát és etikáját.

Miután kimutatta, hogy a külvilágot észlelő szenzualitás és ebből adódóan a gondolkodás

tárgya mennyire megbízhatatlan lehet, ebből természetszerűen jutott arra a következtetésre,
hogy egy magától ilyen tökéletlen megismeréssel rendelkező lény nem juthat el a tökéletesség
eszméjéhez, ideájához. Mert a véges, a tökéletlen, kondicionált és részleges nem birtokolhatja
önmagától a végtelen, a tökéletes, az önléttel bíró, a teljes, totális és az abszolút ideáját.
Márpedig Isten eszméje létezik az emberben. Így tehát ezt a fogalmat csakis az Abszolút,
vagyis Isten ültethette az emberi lénybe (annak cogitansába); az ok mindig több léttartalmat
rejt magában, mint az okozat. Ugyanakkor és ugyanezért az ember számára Isten eszméjét
kitalálni lehetetlen. Isten eszméje ezért velünk született eszme. Amikor tanulunk és
megismerünk, alapjában véve nem teszünk mást, mint visszaemlékezünk. Hiszen, mint
Descartes rámutat: a matematika tételeit sem a tapasztalatból szűrjük le, hanem belátjuk
azokat. Itt a filozófus kifejezetten a platóni anamnészisz-elmélet alapján áll.12
Tehát az istenfogalom ideája, az erre való képesség bennünk Isten képmása: itt Descartes
visszanyúl Canterbury Szent Anzelm ontológiai istenérvéhez.13

Azonban Descartes azt is felveti, hogy amennyiben Isten maga is anyagból és szellemből
állna, akkor nem volna tökéletes, minthogy a tökéletlen létezőknek ez a jellemzője. Ebből
vezeti le dualizmusát14: az anyag és a szellem világa külön létezők. Bár ez a megközelítés
majd a felvilágosodás deizmusának alapjává válik, Descartes maga nem nevezhető deistának
– bár olykor ezzel a jelzővel illetik -, hiszen szerinte Isten fenn is tartja a világot.

Az ember tehát testi és szellemi lény: e minőségek pedig kölcsönhatásban állnak benne. E
felfogásmódjával tehát Descartes szembemegy az akkor nemrég elmúlt reneszánszban
jellemző monizmussal.15
Descartes filozófiájának etikai vonatkozásai e dualista megközelítésen alapulnak16:
szükséges, hogy legyen valami, amely e két létsík (anyag és szellem) között a hordozó
szerepét betölti. Olyan valami, amely által a gondolat testi cselekvéssé lesz. Ez, illetve ezek
Descartes szerint az „életszellemek”, amelyek anyagi, vérben keringő részecskék. Székhelyük
is van a testben és ez a tobozmirigy. Létezik azonban szerinte metafizikai szellem is, amely
nem más, mint a lélek. Így tehát ez és ennek tiszta érvényesülése az etikai legfőbb jó. Mivel

12
Az anamnészisz (visszaemlékezés) elmélete püthagoreus és orphikus gyökereken alapszik, amelyek szerint a
test a lélek börtöne és az anyagba zárt létezés egy kozmikus létrendi bukás eredménye. A lélek, testbe zárt földi
életében elfelejti ugyan az eredeti, szellemi létéből hozott tudást és látást, azonban ha méltó szellemi életet él,
intuíció formájában visszaemlékszik ezekre. Ez pedig nem más, mint az a folyamat, amelyet tanulásnak
nevezünk. Az anamnészisz-elméletet legismertebb formájában Platón bontotta ki (Kratülosz, 386a).
13
Anselmus Cantuariensis. 1033-1109. Nagy hatású teológus, filozófus, a szellemtörténet a skolasztika atyjaként
is tiszteli. Híres ontológiai istenérve számos elemzés és vita tárgya; Kant fogja majd ezeket nagyító alá venni.
14
Deizmus: Isten létezésébe vetett hit, mely feladja a vallási tanítás addigi istenfogalmát. A deizmus szerint Isten
megteremtette ugyan világot, ám ezután magára hagyta, hogy az a saját törvényei szerint működjön.
15
monizmus: a világ jelenségeinek egységes valóból történő magyarázata
16
Ez filozófiájának végső szakaszában jelenti a követendő etikát: a köztes állapotban, ameddig az ember még
nem jut döntő következtetésre és még a kételkedés módszerében vizsgálódik, addig Descartes szerint ideiglenes
etikát kell követnie. Engedelmeskedni kell a haza, a vallás és a szokás törvényeinek. Ha elköteleztük magunkat
egy világnézet mellett, annak megváltoztatását nyomós ok nélkül nem tartja indokolhatónak. A vágyakat pedig
úgy tartsuk féken, hogy csak annyit reméljünk, amennyit kaphatunk. Inkább magunkat igazítsuk a világhoz, mint
fordítva és inkább magunkat próbáljuk legyőzni, mint a sorsot.
pedig a lélek legtisztább formájában maga a tiszta gondolkodás, ezért a legfőbb jó az ész.
Helyes az, amikor a test az értelem által szabályozott és meghatározott. Az akaratot is az
értelemnek kell determinálnia: ettől lesz az is jónak nevezhető. Az erkölcsi rossz abból
adódik, hogy az ember rosszul él a szenvedélyeivel. Vagyis nem a szenvedélyek megléte a
rossz oka önmagában, hanem azok helytelen „használata”, megélése.

Emanatio

René Descartes filozófiája új korszakot nyitott Európa gondolkodásában és az

episzetmológiai vizsgálódásnak hallatlan lendületet adott. Innentől kezdve a filozófia
súlypontja a megismerés, illetve a megismerhetőség kérdésére tevődött át.
Az őt követő filozófusok legtöbbje az ő állításaiból indult ki, ezek inspirálták őket és ezek
mentén vagy ezek ellenében alakították ki saját rendszerüket.

Blaise Pascal17 szintén a racionalizmus eszközével dolgozott, ám jóval szenzitívebb alkat volt,
mint Descartes. Pascal a filozófusoknak az ész általi hódolattal tisztelhető Abszolútumával
(Isten) szemben18 a bibliai élő Isten fogalmához jutott el, akit nem a rációval, hanem intuitív,
átélt közelséggel lehet csak szeretni. Ezt írta: „nem tudok megbocsátani Descartes úrnak,
mert meglett volna Isten nélkül”. Ennek megfelelően, Pascal legfőbb megismerése végül is
intuitív. Elítéli az elme dicsőítését.

Az angol empirista19, John Locke20 is Descartesból indult el: azt kérdezte meg, hol érhető
tetten a velünk született idea, amely a megismerés visszaemlékezés jellegét adná meg? Hiszen
Locke szerint, amennyiben Descartes tétele igaz, akkor az újszülöttnek kellene leginkább
értenie a matematikához. Szerinte az ember és elméje a születésnél „tiszta lappal” (tabula
rasa) indul és abba minden a külső tapasztalat vagy az erre adott belső reflexiók formájában
kerül bele. Locke szerint ráadásul nem tudhatjuk, hogy az észlelet tárgya azonos-e azzal,
amelyet az idegpályák közvetítenek nekünk, biokémiai folyamatok befolyásoltsága által. Az
elme íly módon a test határa, oksági módon hat, nem pedig tükröz valamely tényt és ezért az
általa nyújtott megismerés nem lehet biztos. John Locke, Descartes tételéből kiindulva és
azzal vitatkozva, elsőként veti fel Európában az elme megismerésben játszott aktív
szerepének lehetőségét.

David Hume21 pedig már magát az „énséget” veszi vizsgálat alá. Úgy találja, hogy a
tudattartalmak csupán észleletek (percepciók). Ezért az oksági alapúnak vélt megismerés
valójában nem más, mint csupán szokás és minden törvényszerűséget nélkülöz, amennyiben
bármennyire is X alkalommal fordul elő egy tapasztalat ugyanúgy, bármely következő
alkalom lehet egy X+1 eset, amikor ez másképp lesz. Amikor tehát az észlelés és a
megismerés alanyát veszi szemügyre, Hume nem talál mást, mint észleleteket, benyomásokat

17
Blaise Pascal. 1623-1662. Francia matematikus, fizikus és vallásfilozófus.
18
„amor Dei intellectus”, vagyis a legfőbb etikai jó: Istent az ész által szeretni – mondta a szintén a
racionalizmus levegőjében gondolkodó Spinoza, aki viszont Descartes és Pascal, valamint Leibniz ellenében, a
panteizmushoz jutott el („Deus sive natura”: Isten a természettel azonos, vagyis semmilyen fokon sem
transzcendens, csakis immanens. Nem más, mint maga a természet elemeinek összessége. Ezért nála a
megismerés is azt jelenti, hogy ezt a tényt felismerjük.
19
Empirizmus: filozófiai irányzat, amely szerint megismerésünk alapja az érzékszervek által érzékelhető
tapasztalatiság. Európa filozófiájára máig jellemző az, hogy az angolszász hátterű filozófia alapvetően empirista
és induktív, míg a kontinentális racionalista (ahol tehát az ész a megismerés hiteles eszköze) és deduktív.
20
John Locke. 1632-1704. Az angol empirizmus egyik fő képviselője.
21
David Hume. 1711-1776. Skót empirista filozófus.
és szokást. Ha ezeket elveszi, nem találja az énséget, a személyiséget. Tehát – vonja kétségbe
Descartes gondolatát – az énség talán nem is létezik, az csupán mindig egy-egy észlelet,
illetve ezek halmaza. Azt mondja Descartes tételére (cogito, ergo sum): mivel énünknek nem
is vagyunk mindig tudatában, ezért ha gondolkodom, akkor én nem vagyok.

E sor legnagyobb hatású következménye pedig Immanuel Kant22 filozófiája, aki e gondolati
sort betetőzve dolgozta ki azt a rendszert, amelyet a filozófiatörténet az európai gondolkodás
„kopernikuszi fordulataként” nevez meg. A Descartes által elindított, a megismerés
lehetőségét kutató vita során megkérdőjelezi mind a racionalizmus, mind az empirizmus
igazát. Ha az empiristák helyesen gondolkodnak, akkor Kant szerint az empiristák tapasztalati
determináltsága megszűntetné a döntés szabadságát és akkor mindig a puszta hajlamok
irányítanák az embert. Ám így azt sem tudhatjuk meg, hogy egyáltalán mit tudhatunk, mit
tehetünk, mit remélhetünk és, hogy mi az ember?
A megismerés befolyása tehát túlmegy az empirián. A megismerésben nemhogy eltűnne az
„én”, hanem a megismerés éppen, hogy mindig én-szerű, tehát az „én” létezik.
Alapja pedig csakis valami olyan lehet, amely túl van az „én” határán. Vagyis nem azt kell
keresnünk, hogy mi a megismerés tárgya és folyamata, hanem azt, hogy mi jelenti annak
alapját? (Transzcendentális módszer: amíg a transzcendens az, ami felülmúlja a világot, addig
a transzcendentális a világ lehetőségét adja meg és annak feltételére mutat rá.)
A megismerés transzcendentális alapja nincs az érzékelhetőségben, hanem előfeltétele annak.
Az értelem az érzékelhetőt rendezi, ám a tiszta ész önmagában független minden empiriától
és tapasztalatainkat szisztematikus egységbe vonja. Ez pedig nem más, mint a tiszta öntudat.
Ez jelenti az ember autonómiáját, ez a „feltétlen felszólítás” (kategorikus imperatívusz)
objektív alapja.
A filozófia Kantnak tulajdonított kopernikuszi fordulata azt jelenti, hogy amíg addig az
észlelet tárgya egy, a tudatunktól független, objektív létező volt, amely a szubjektumban, mint
szintén külön létező objektumban hagyta lenyomatát, Kant által e kettő azonban egymást
alakította és szülte meg folyamatosan oly módon, hogy a tudat maga is alakította a tapasztalat
tárgyát azáltal, hogy arra rátekintett. A megismerés alanya azonban túl van az
érzékelhetőségen, mint ahogyan a szem sem tárgya, hanem előfeltétele a látásnak: a szem nem
látja önmagát, ám következtetni lehet rá a látás jelenségéből.

Epilogus

Mindezen megismeréselméleti vitasor tehát René Descartes vizsgálódásából és az abból

levont következtetéséből indult ki. Mindezt joggal nevezhetjük Descartes hatásának. Joggal
mondható el tehát az is, hogy az, amit Kant filozófiájában a gondolkodás modernitását23
lehetővé tevő fordulópontként tart számon az eszmetörténet, annak első indító mozdulatát az
európai gondolkodásban Descartes következtetései jelentették. A francia filozófust tehát ezért
nevezik gyakran a modern filozófiai habitus megteremtőjének.

22
Immanuel Kant. 1724-1804. Filozófus, a német idealizmus megteremtője.
23
A modernitás, illetve a gondolkodás modernitása, mint kifejezések, itt csupán jelzőként, a modernitás
kérdésének megítélésétől mentesen szerepelnek; e jelenség megítélése külön tanulmány okfejtéseit indokolná.
Irodalom:

Filozófiatörténeti szöveggyűjtemény. 1958 (szerk. Simon Endre) Budapest: Tankönyv Kiadó

A formák és a tudás – Tanulmányok Platón metafizikájáról és ismeretelméletéről 2007.
(Betegh Gábor és Böröczki Tamás szerk.), Budapest: Gondolat Kiadó
Aristoteles 1936. Metafizika. (Halasy-Nagy József ford.) Budapest: Hatágú Síp Alapítvány
Steiger Kornél: Filozófiai kislexikon 1999. Budapest: Saxum Kiadó
Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése 1973. Budapest: Szent István Társulat
Descartes: Válogatott filozófiai művek. 1980. (Szemere Samu ford.) Budapest: Akadémiai
Kiadó
Pascal, Blaise: Gondolatok. 1983. (Pődör László ford.) Budapest: Gondolat Kiadó
John Dunn: Locke. 1992. (Pálosfalvi Tamás ford.) Budapest: Atlantisz Könyvkiadó
Huoranszki Ferenc: Modern metafizika. 2001. Budapest: Osiris Kiadó (A humei
okságfogalom; pp. 86)
Kant, Immanuel: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. A gyakorlati ész kritikája. Az
erkölcsök metafizikája. 1991. (Berényi Gábor ford.) Budapest: Gondolat Kiadó