„Aki ezt az imát háromszor elmondja”

Mágikus elemek
imákban és más vallásos szövegekben

Bardóczi Gábor
 Elöljáróban

Dolgozatunk egy adott, konkrét példából kiindulva tárgyalja meg választott témáját és
összehasonlító jellegénél fogva nem csupán leír valamit, hanem állításokat is tesz.
Mivel mind bármely összehasonlítás, főként pedig bármely állítás csak oly módon tehető
meg, ha a hivatkozott fogalmak pontos jelentését az összehasonlítást végző eleve tisztázza,
ezért ezt most elöljáróban megtesszük.
A dolgozat témájának és hitelének szempontjából sarkalatos pontot jelent az, hogy mit
nevezünk imának és mit nem, illetve, hogy mit nevezünk egyáltalán annak, ezért szükségét
érezzük annak, hogy ezt a magunk álláspontja alapján előre tisztázzuk. Csakis íly módon
érthető az, hogy mely állítást mely fogalmak, illetve mely fogalmi összehasonlítások mentén
teszünk meg.
Az ima meghatározásánál egy olyan szerzőhöz fordulunk, aki véleményünkkel egyező módon
határozza meg az ima mibenlétét – ebből következően azokat a pontokat is indirekt módon
megmutatja, amely pontokban egy vallásos kommunikációs szöveget a magunk részéről nem
tekinthetünk valódi imának. E fogalmi tájékozódási koordináták lesznek tehát kiindulópontjai
mind a dolgozat írójának, mind pedig olvasójának, hogy mindketten ugyanazt értsék a szöveg
olvasásakor, azaz, hogy az olvasó ugyanazt tudja érteni – nem feltétlenül egyetérteni – a
szöveg olvastán, mint annak írója és ehhez képest tudja saját véleményét megalkotni.
A dolgozat nem abban az esetleges vitában kíván részt venni, amely arról szól, hogy van-e
Isten vagy nincs, hanem azt tárgyalja, hogy azok számára, akik szerint van Isten – így tehát
valószínűleg imaéletet folytatnak – az imának milyen formái létezhetnek, illetve, hogy az ima
valódi mibenlétéből kiindulva mi tekinthető annak vagy mi nem.
Alább következik tehát néhány idézet az ima meghatározásáról, Frithjof Schuontól:

„Amikor az ember tiszta szívvel, vagyis ’nincstelenül’ és gőg nélkül áll Isten előtt, akkor az
abszolút bizonyosság talaján áll, a feltételes üdvözülés és Isten bizonyosságának a talaján.
Isten ezért adta nekünk azt a természetfeletti kulcsot, ami az ima: hogy elé állhassunk, ahogy
egykoron őseredeti állapotunkban álltunk és ahogy mindig és mindenhol állunk:; ahogy az
Örökkévalóságban állunk.”

„Az imádság, a kvintesszenciális ima, egy benső alternatívát rejt magában, egy választást az
önnön természetünkből kisarjadzó tökéletlenség és az Istenemlékezet között, amely mond
elsődleges okában, mind pedig tárgyában a tökéletesség.”

„Csak ebben vagyunk tökéletesen önmagunk, ez állít vissza minket Isten jelenlétébe.”

„A személyes imának nemcsak az a célja, hogy bizonyos jótéteményekben részesüljünk, hanem

az is, hogy megtisztítsuk lelkünket…eme Isten előtti kitárulkozás az egyensúly
helyreállításának és a béke megteremtésének az erényével jár együtt, egyszóval azzal, hogy
nyitottá válunk a kegyelem befogadására.”

„Ha a fohász a személyes ima lényeges részét képezi, ennek az az oka, hogy Isten segítsége
nélkül nem tehetünk semmit.”1

„Aki ezt az imát háromszor elmondja”

A mágikus szemlélet és a tételes vallások eredeti eszmeisége jellemzően egymással

ellentétesek, jóllehet vallástörténeti és vallásbölcseleti szempontból sokszor átfedések
mutathatók ki köztük. Különösen így van ez a monoteizmusok esetében, mert a mágikus
szándék mechanisztikus módon akarja befolyásolni, kényszeríteni bizonyos formulák
elvégzésével a természetfelettit és ez a természetfeletti e vallásokban a személyes, élő,
legfőbb szubsztanciát (Istent) jelenti, akivel szemben az ilyen befolyásolás, kényszerítési
szándék vagy automatizált hatásmechanizmus feltételezése kimeríti a blaszfémia fogalmát 2.
A nagy, tételes nem monoteista vallásokban pedig – vagyis az olyan, eredetileg metafizikai
rendszerek esetében, amelyek már vallási aspektust is nyertek3 – jóllehet ez nem feltétlenül
vagy nem minden vonatkozásában a tiltott kategória része, azonban e rendszerek eredeti
formáitól annyiban idegenek, amennyiben irrevelánsak. Hiszen ezen utak a valóság
aspektusainak lényegi megkülönböztetésén és ezáltal a lényegi megértésen, a metafizikai
„tudatlanság-vakság” eloszlatásán és az íly módon való megszabaduláson alapulnak.

Mégis, a lét és a végső kérdések vallásos megértésének úgynevezett magasabb szintjei mellett
léteznek a gyakorlat atavisztikusabb vagy populárisabb jelenségei is4. Ezek jellemzően akkor
nyernek teret, amikor az eredeti tanítás szélesebb embercsoportok körében is gyökeret ver és
amikor ez íly módon inkább vallássá és vallási gyakorlatok rendszerévé változik át. E formák
szervesen beépülnek – vagy „visszaépülnek” - a szakrális kommunikáció egészébe, illetve
ezután a tanítás rendszere ezen gyakorlatokkal sokszor egybenőve létezik tovább.
Ez alapvetően kétféle módon történhet – és ez főként a monoteizmusokra jellemző – és az
adott vallás e megnyilvánulásokkal való együttélését is e két mód szerint szűri meg.
Az egyiket azok a formák jelentik, amelyeket az adott vallás beépít „hivatalos” gyakorlatába,
mert e formák nem sértik a tanítás szellemét – vagy oly módon szervesítik ezeket magukba,
hogy ezt ne tegyék meg. Ekkor mondható el az, hogy a tételes vallás hivatalos gyakorlata és
rituáléi ezen megnyilvánulásokkal együtt is létezhetnek. Hiszen a vallás azon képviselőinek
körében, akik annak magas doktrinális elemeit értik vagy ezek értelmezése terén
tevékenységet is kifejtenek, egyúttal a már vallássá lett rendszer formai részeit is élhetik,

1
Schuon, Frithjof 2001. Az emberi állapot gyökerei (Nagy Csaba ford.) Budapest, Arcticus Kiadó. 139-140 o.
2
Zsidó vallás, kereszténység, iszlám
3
Itt mindenekelőtt a buddhizmus lehet a legjellemzőbb példa, amely eredetileg és lényegében nem is nevezhető
vallásnak. A hinduizmus formái között eredetileg is jóval nagyobb hangsúlyt kapott a vallási réteg, illetve forma
(védikus brahmanista áldozati ritualizmus), de az orthodox ind metafizikai rendszerek nagy részének
(dharsanák) alapszövegei és eredeti gyakorlata szintén a tisztán logikai és intuitív megismerésen és ennek
kontemplálásán alapulnak (szánkhja, jógafilozófia, védánta, njája-vaisésika) még akkor is, ha gyakorlatukban
már szervesen helyet kapnak vallásos aspektusok is, amilyen például a devocionálisabb bhakti, az istenség vagy
annak neve iránti folytonos figyelem és odaadás gyakorlata.
4
Ezek leggyakoribb megjelenései az úgynevezett népi imaformák vagy a szentkultusz, a zarándoklatok,
ereklyekultusz, etc, amelyek egymást is áthatják, illetve egymást kiegészítve éltetik.
mitöbb, amennyiben az illető az egyház felszentelt papja, akkor ez vallásos feladatainak része
is. Ez különösen egy adott vallás exoterikus részére igaz – az úngynevezett ezoterikus szinten
ebben már megoszlik a gyakorlat.

Az ilyen jelenségek másik csoportját azon vallásos késztetések és megnyilvánulások jelentik,

amelyek viszont sértik az alaptanítást, ezért a hivatalos vallási forma ezeket nem ismeri el
sajátjának vagy éppen tiltja is. Ezen igények főként a transzcendens princípiumra való puszta
technikai-mechanikus ráhatás szándékával lépnek fel.

Amikor pedig ezen technikák már általános gyakorlattá válnak, vagyis elterjedt módon
vallásos öltözetet (is) nyer egy tanítás, akkor ezek a tan eredeti szelleméhez képest idegen
elemek megjelennek az adott vallás rituális szövegeiben és nem verbális szakrális
kommunikációjában is. Ez megtörténhet egyfelől úgymond „népi vonalon”, az egyes ember
szintjén és a vallás tételes szövegeibe beépítve is.
Utóbbi kétféle módon jelentkezhet.
Egyfelől úgy, hogy e tendenciákat a hivatalos vallási szervezet mintegy „visszatereli” abba az
irányba, amely így mégis vertikálisan hathat, vagyis az adott vallás legfőbb princípiumának
irányába és, hogy mindez a tanítás szellemének megfelelő módon jöjjön létre. Ez azon
esetekben van így, amikor a vallási rendszer nem vagy nem csak a tiltás eszközét alkalmazza.
Ez főként a monoteisztikus vallásokban kérdés, mivel ezek nem tűrik el az ilyen mágikus-
mechanisztikus, a princípiumot kényszeríteni akaró késztetéseket, ezért – amennyiben nem
csak tiltják ezeket – egy szintig megpróbálják azokat mintegy átlényegíteni és ezáltal
irányukat megváltoztatni.
Történhet az ilyen szervesítés azonban úgy is, hogy e formákat a vallás vagy a vallási
komplexum (ilyen komplexum plédául a hinduizmus) egyszerűen a tanítást tartalmazó
összefoglaló szövegeinek részévé teszi, mintegy kiszolgálva és ezáltal szervesítve ezt az
igényt - gyakran a tényleges, tartalmi szövegtesthez utólagosan hozzáillesztve ezeket a
formulákat, de a nem verbális és egyértelműen vallási elemekre ez ugyanígy igaz.
Utóbbi módszerre a keleti vallások esetében találhatunk példákat, jóllehet, ezekben az eredeti,
tisztán metafizikai és vallásos aspektusoktól mentes tan általában elkülönülten is megőrződik
azon csoportok körében, amelyek ezt tudatosan így akarják. A nyugati monoteisztikus
vallásosságban a csak metafizikai réteg sokkal kevésbé vagy egyáltalán nem létezhet a
vallásos gyakorlattól elkülönülten még elméletben sem, amennyiben az illető formálisan is
egy adott vallás részének kívánja magát tekinteni. Ám ilyen lehetőség előfordulhat többek
között a taoizmus, az ind dharsanák esetében vagy a japán shinto és a tételes buddhista
doktrína egymásba növésének területein.

A továbbiakban illusztrálni fogjuk egyrészt alaptételünket, vagyis a mágikus késztetés

megnyilvánulásait a tételes vallási rendszer gyakorlatába ékelve. Másrészt pedig szintén
példákat fogunk felhozni arra a fent vázolt kétféle módra, ahogyan a tételes vallás e jelenséget
kezeli.
Ezen kívül rávilágítunk arra, hogy ez a mágikus lelki attitűd ugyanazon formában létezik azon
különböző vallási jellegekben is, amelyek pedig doktrinálisan és világképükben meglehetősen
eltérhetnek egymástól és amely vallások pedig térben és időben egymástól távol alakultak ki
és léteztek egészen a legutóbbi időkig. Ez azt mutatja, hogy ez a késztetés egy egyetemes
vallási attitűdöt jelent, egyfajta „mentális receptúrát”, amely még a szóhasználat és formulák
tekintetében is nagyfokú egyezéseket, illetve hasonlóságokat mutat a legkülönbözőbb
kulturális-vallási formákban is.
Elsőként a monoteizmus területén mutatjuk be mindezt, mégpedig szűkebb földrajzi
környezetünket alapul véve, vagyis a magyar népi imádságokon keresztül.
A konkrét imarészlet, amelyen ezt bemutatjuk, egy népi imádság versszakainak ismétlődő
záróformulája. Azt a részletet, amely témánk illusztrációja, vastag és dőlt betűvel jelöltük meg
(az ima teljes szövegét a Függelékben közöljük)5:

„…Akkor Jézus leszólt a körösztrül:

Anyám, jó anyám,
Hirdesd a népek között,
Aki ezt az imát háromszor elmondja,
Röggel fëlkeltibe,
Este lefektibe,
Megüdvözítöm, velem lössz a paradicsomban,
Mindig élni fog.
…
Ahogy a Szűzanya sírt, úgy hullott bele a könnye
a Jézus véribe,
Az angyalok összeszödték,
Aranykehelybe helyezték,
A főoltárra tették,
Akkor a Szűzanya mondta nekik:
Bizony, bizony mondom nektek,
Szent fiam szavát,
Aki ezt az imát háromszor lefektibe,
Háromszor fölkeltibe elmondja,
Megüdvözítem és halált nem lát,
Velem viszem a paradicsomba.
Ámen.

(Újkígyós -Békés megye-, 1994. Harangozó Imre gyűjtése.

Özv. Molnár Józsefné Szopka Mária 1906.)

A naív báj mellett (Jézus a keresztről anyjának tanításként az adott imaformula számszerű
meghatározását adja örökül vagy, a vért az angyalok a főoltárra helyezik, jóllehet a főoltár
mint olyan, már a későbbi vallási intézményben jelenik meg), tehát, mindezeken túl jól látható
a kiemelt részleteken témánk illusztrációja.
A mágikus késztetés egyértelmű: a természetfelettivel a beszélő oly módon kommunikál,
hogy az ima hatékonyságát a puszta formula elmondásától mechanikusan várja el, tehát
ezáltal mintegy kikényszeríteni akarja Istentől a szándékolt hatást. Jellemző az is, ahogyan a
formula ismétlését konkrét számszerűség írja elő: hatékonysága kimondottan ettől függ. Csak
a megadott ismétlési szám „éri el” a hatást, a mechanikus kényszer csak ez esetben hat.
További példák ugyanerre, más népi imaformulákból:

„aki ezen imádságot háromszor elmondja,

annak minden baján könyörülök”
…
„... a betegségeket le kell imádkozni”
…
5
Az idézett szövegeket Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós és folklorista gyűjtéseiből vettük – lásd az
irodalomjegyzéket.
” ezt ha megtanulja, ez testi és lelki bajokon segít” (azaz nem Isten segít, hanem maga a
formula elmondása)
…
” S menjél el, te nagy jejgesső, te nagy záporesső,
A kősziklákba s a nagy hegyek közi,
A nagy kövek közi!
S ott es úgy oszoljál el!”

(Egyházaskozár -Baranya megye-, 1976. aug. 2.

Gyurka Ráfáelné Jankó Rozália, 1913. Gajcsána (Moldva)

„Aki ezt az imádságot minden reggel elmondja,

megnyitódik a Mennyország ajtaja,
becsukódik a pokol kapuja. Ámen.”

(Korond, 1978)

Az idézett példák mögött meghúzódó tudattartalom jól kitűnhet abból is, hogy az ilyen imák
végzését általánosan mintegy kötelességként élték meg:

„Én ezt az imát reggel és este végzem...” - mondja a legtöbb megkérdezett. Tudunk arról is,
hogy ha e tevékenységet valami megszakította, akkor az illető ezt kötelességszerűen folytatta
az akadályozó tényező elmúltával, ameddig az előírt imamennyiséget nem teljesítette.
De már az „elvégezni” szó maga is olyan jelentéstartalmat hordoz, amely azt jelenti, hogy
valamit el kell végeznem, ami a kötelességem. Jelesül, ez esetben magának az imának a
meghatározott módon, időben és számban való teljesítését érezhetjük ilyennek: az ima ezzel
fejti ki a kívánt hatást.

Ez azért érdekes, mert az ima, annak valós mivoltában éppenhogy nem ezért születik, hanem
az mintegy „odafordulás” Istenhez. Célja nem feltétlenül hatás kiváltása és amikor mégis kérő
imáról van szó, akkor – amennyiben valóban imáról van szó -, nemhogy nem kíván hatást
gyakorolni Istenre (főként nem magával a formulával és nem mechanisztikusan és kényszerítő
szándékkal, hanem éppenhogy az imádkozó teljes önfeladása és Isten teljes vezetésének
kérése a cél, vagyis a valódi imára nem a ráhatás, hanem a teljes ráhagyatkozás szándékával
kerül sor. Ezen kívül a valódi imának nincs meghatározott ismétlési száma, sőt, az ima ereje
egyáltalán nem függ annak hosszától.6 Valamint, bár léteznek kötött időben elmondandó
imák, de ezek időpontokhoz kötöttsége viszont inkább egyfajta tiszteleti szándékot jelent –
tehát az ima elmondásának alkalma is jóval inkább spontán és reflexív vagy kontemplatív, mit
a mágikus tudat gyakorlatai7. Ezen kívül a valódi ima esetében fontos, hogy a szövegtartalom
megértett legyen és annak jelentését tudatosan szem előtt tartva végezzük az imát.8

6
„Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy ha ömlik belőlük a szó,
nyomban meghallgatásra találnak! Ne utánozzátok hát őket! Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt
még kérnétek.” (Mt 6; 7-8)
7
A számszerűség, a hossz és egyéb kötöttségek által kiváltani akart hatásmechanizmus sokkal inkább a mantra-
jelenségre utal, ahol mindezek alapvetően vagy akár elsődlegesen is fontosak. Gondoljunk csak egyes buddhista
vagy hindu irányzatok mantragyakorlatára, ahol kifejezetten az számít, hogy a lehető legtöbbször mondjuk el a
mantrát vagy, hogy az előírt számban tegyük meg ezt.
8
Itt pedig minden mantra alaptípusára, a védikus szertartás mantráira gondolhatunk, amelyek esetében nem is
feltétlenül fontos, hogy a recitáló pap értse a szövegtartalmat és gyakran már memorizálásuknál sem törekedtek
erre. Hiszen a hatást maguknak a szóformuláknak és a hangsúlyoknak, a hangalakiságnak, a recitáció
Ugyanakkor azonban ezekben az imádságokban egyfajta kettős tudati háttér is élhet szervesen
összefonódva: egyfelől az itt elemzett mágikus szemlélet, másfelől pedig a tényleges imára
jellemző – és a mágikus attitűdre nem mindig kötelezően jellemző – moralitással,
tiszteletteljességgel és tényleges imamentalitással teljes tudati és érzelmi hozzáállás is
megnyilvánulhat. Itt utalhatunk arra az elterjedt szokásra, ahogyan például a mindennapi élet
tevékenységeit a szakrális kommunikáció és az odafordulás eszközévé tették: a többi között
az aratást is imának tekintették (itt már nem volt szó ráhatásra való szándékról), ezért levetett
kalappal arattak, miközben ügyeltek arra, hogy rossz beszéd ne hangozzék el, rossz gondolat
ne támadjon fel – hiszen a munka is a szakrális tér, idő és lét része volt ekkor -, viszont ezalatt
énekeltek, méghozzá úgynevezett „imaénekeket”. Ugyanígy imának számíthatott bármely
cselekedet, tevékenység vagy gondolat is. Ez nemcsak népi vonatkozásban van így, hiszen
például Szent Ágoston vagy Szent Anzelm is, elmélkedő filozófiai-teológiai traktátusaik
bevezetőjében megemlítik, hogy ezen elmélkedő műveket, illetve megalkotásuk folyamatát
imának tekintik.

Ebből azonban az következik, hogy amikor egy rendszerezett, doktrinális vallási formáció
ezeket tiltotta, akkor nem az utóbb vázolt aspektus miatt tette ezt, amely aspektus tehát az ima
valódi tartalmait hordozza.

Ha pedig azt a feltevést tekintenénk vizsgálódásunk alapjának, hogy itt csupán a vallási
szervezet vagy annak tisztségviselőinek puszta befolyásféltése volna, vagyis az a félelem,
hogy a rájuk bízott emberek vallási gyakorlata kifolyik kezeik és érdekterületük alól, akkor
véleményünk szerint érezhető volna, hogy a legtriviálisabban lapos és legvalószínűbb módon
téves feltevéssel élnénk. Annál is inkább, mert ez esetben egy ilyen jellegű féltés elleni
küzdelemnek sokkal biztosabb módja volna például az, hogy nem tiltanánk az ilyesmit,
hanem válogatás nélkül integráljuk az összes ilyen jelenséget. Tehát, itt valószínűleg ennek
teljesen más jellegű és teljesen más szinten gyökerező oka lehet: feltehetőleg és
legkézenfekvőbben az, hogy az ilyen imamódok esetében aszerint igyekszik tiltani vagy
integrálni egy vallási szervezet, hogy az adott gyakorlat alapvető szellemi hozzáállása
mennyire képes legalább potencialitásában aszerint a kritérium szerint létezni, amely
kritérium elválasztja a valódi vallásos viselkedést, kommunikációt és imát attól a mentális
aktustól, amelyet a vallási terminológia a „babona” szóval fejez ki.

A tiltás, illetve a szelektálás oka tehát az ilyen jellegű imaformulák másik tárgyalt aspektusa,
vagyis az a mágikus tudati alapállás és szándék, amely az ilyen formulákat mind
szövegükben, mind végzésük gyakorlatában áthatja és amely gyakorlat a fentebb szintén
vázolt okok miatt ellentétes mind a valódi imák, mind pedig e vallási doktrínák tartalmaival.

Az alábbiakban következzék néhány példa a tiltás eseteire, megmaradva az eddig is példaként

hozott keresztény közegnél. Nem is a nagyegyház dokumentumaiból, hanem maguktól ezen
imaformulák gyakorlóitól, mint a kutatások adatközlőitől idézünk:

„... anyámtól tanultam, leírtam egy papirosra osztán mondtam minden nap kétszer, reggel
meg este. Az anyám azt mondta, a papok tilcsák... hallotta az öregektől, a papok tilcsák ezt az
imádságot...” (Nógrád megye)

körülményeinek és ezek szabályszerű teljesítésének kellett kiváltaniuk – azaz ezek teljesítése által
mechanisztikusan kellett kikényszeríteniük a hatást a transzcendens hatalmakból.
„... kigyónta az esperesnek, az meg letiltotta őket. Azt mondta nekik, dobják a tűzbe, azt nem
szabad imádkozni. Azt mondta neki a papja, hogy ezt tegye a tűzbe, ezt hagyja elégtételül,
hogy ezt az imát égesse el” (Zala megye)

„... A papok elizéték, a misszionáriusok, hát aztán ezeket nem vígezik, ezeket megtiltották...
mit tudunk, mondtuk, mikor gyóntunk, azt mind el köllött hannyi... Iszen az öregapám tanított
mindenfélire, de e’tiltották... sokat, sokat e’tiltottak...” (Pográny)

„Volt egy pap és az nagyon tiltotta, hogy babonás pogán maradvánnak tartotta.” (Béd)

De hogyan terjedtek és öröklődtek ezek az imaszövegek? Családban adták tovább vagy afféle
vándorok, „szent koldusok”9 őrizték és adták tovább őket:

„... Talán második osztályos vótam, mikor jártak ojjan zarándok emberek. Ojjan nagy bot vót
náluk, és a bot végin vót feszület... És kinn a pusztán laktunk... igen réges-régen vót az, ojjan
szakállas zarándok ember vót az... (megkérdezte tőlük, hogy mit tudnak imádkozni, azt
felelték, amit az iskolában tanultak)... kislányom, én megtanítalak benneteket imádkozni...”
(Somogytarnócz)

„Gyermekkoromban odaállított édesanyám az ablakba, vót egy szent kódus, aki mindenféle
isteni parancsot tudott, ilyen szent dolgokat s mink gyerekek montuk vele... Minden héten
meggyütt, járta a házakat s tanította a gyerekeket imádkozni a „Héccer hét szentmisé”-re...
hangosan mondta, kórusban a gyerekek vele. Ugy megtanított már, vártuk, hogy hun kezdi...”
(Badacsonytomaj, Zala megye)

„Egy röszkei születésű öreg koldus után (írta le az imát), aki — állítólag — kb. 60 ével ezelőtt
tanulta édesanyjától. Nem tudnak erről a papok. Nem tudtak. Ez, mer ilyen régi imádság vót.
Mer, nem mondták meg a népek ugyé, hogy köztük, hogy milyen imádságokat végeznek... hát
ugyé szoktak a házakhó járni mindég s ott imádkoztak, ezt nem a templomba.”
(Bükkszenterzsébet)

Utaltunk azonban arra, miszerint látható az is, hogy a nagyegyház nem csak az ezen vallási
megnyilvánulások elleni tiltás eszközével él. Hanem – ahol lehet – megpróbálja úgy
intergrálni ezt magába, hogy ezzel ez a vallási forma mintegy „irányultság váltáson” menjen
keresztül és így egy, a princípium felé mutató, vertikális irányultság felé vigye a még mágikus
tartalmakkal bíró, „vízszintes” vallásos tudatot.

Ez jelenti egyrészt a vallásos gyakorlat nem verbális részébe integrált, szervesített ilyen
elemeket (zarándoklat- és ereklye, valamint szentkultusz), másrészt ennek jeleit az egyház
által kiadott imakönyvekben is fellehetjük. Az ilyen imakönyvekben egymás mellett léteznek
az ismert egyházdoktorok, egyháztanítók doktrinálisan is a tanítás szempontjából legtisztább
és legmagasabb tartalmiságot felmutató imái olyan imákkal, amelyeket akár szándékosan
alkottak a mindennapi élet bizonyos konkrét, akár legpartikulárisabb helyzeteire. Tehát épp
azokat a területeket megcélozva, amelyeket a tárgyalt – és más esetekben tiltott – vallási
magatartás is a transzcendensre irányuló mágikus ráhatás szándékával célba szokott venni.
Ugyanakkor ezen imák záróakkordjai érezhetően mutatják azt a törekvést, hogy az imádkozó

9
Talán hasonlók lehettek e vándor, „igés” „szent koldusok”, mint Indiában a szannjászik vagy a buddhista
területeken a független vándorszerzetesek. Hiszen a fennmaradt dokumentumok szerint ezek a „szent koldusok”
semmi mással nem foglalkoztak – sem gyógyítással, sem egyéb, az alamizsnáért végzett praktikus
tevékenységgel, csakis az imádságos népi lelkület megőrzésével és éltetésével.
tudatát a ráhatásgyakorlásról a ráhagyatkozás szándékára vezesse át, illetve, hogy azt a
princípium, a vertikum felé irányítsa át:10

„Esőért való ima:

Isten, kiben élünk, mozgunk és vagyunk,
adj alkalmas esőt nekünk.
Erősítsen meg segítséged,
hogy ideig tartó jótéteményeidet elnyerve
még nagyobb bizalommal vágyakozzunk
az örökkévalókra.
A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.”

„Ima tiszta időért:

Mindenható, örök Isten,
aki sújtó kezeddel is gyógyítasz,
megbocsátó irgalmaddal megtartasz; kérünk,
add meg nekünk, hogy örvendezhessünk
a vágyva vágyott tiszta időnek,
és atyai jóságod ajándékait
mindig a Te neved dicsőségére
és a mi üdvösségünkre használhassuk.
Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.”

„Ima vihar idején:

Istenünk,
a te intésedre engedelmeskednek az elemek;
Téged kérünk tehát, hogy csillapítsd le
a félelmetes viharokat,
és hatalmad fenyítő ereje
változzék dicsőséged bizonyságává.
Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.”

„Gépkocsivezetők és utazók imája – részlet, záróbekezdés:

…mennyei lelkek, akik a Legfölségesebb hírnökeiként leküzditek a távolságokat; égbeli
szentek, főleg ti, akik Krisztus apostolai, hirdetői voltatok, esdjétek le számunkra az élő hitet,
amely irányítsa Istenhez életünket, és mindig készenlétben tartson az utolsó útra az örök
haza felé, ahol veletek együtt fogjuk Istent dícsérni mindörökké, Ámen.”11

10
Idézetek forrása: Párbeszéd Istennel. Imakönyv. Írta és szerkesztette: Csépány László, Keszthelyi Ferenc,
Szabó Géza. (Nihil obstat. Dr. Ferenc Bády protonotarius canonicus, censor deputatus) 2006. Budapest, Ecclesia
Kiadó
11
Itt fontos megjegyezni, hogy ezen idézetekkel a dolgozat tárgyának illusztrálását szándékozzuk megtenni.
Vagyis azt, hogy miként alakítja át a mágikus vallási tudat által is megcélzott leghétköznapibb helyzeteken,
kívánságokon keresztül az ilyen vallási mentalitás irányát az egyházi doktrinalitás, a tárgyalt vallási tudatforma
átalakító módon történő integrációjával. Ám semmiképpen nem szándékunk felmutatni egyfajta vallási vagy
filozófiai-teológiai vagy népi teológiai naivitás képét, mert itt ez csak látszólag volna megtehető. Ugyanis jelen
esetben (is) a kérdés csak úgy merülhetne fel, hogy van-e Isten vagy nincs? Mert amennyiben van – és az idézett
Mint a bevezetőben említettük, párhuzamokat mutatunk be más vallási, kulturális és földrajzi
közegből is, amely párhuzamok feltűnő mentalitásbeli és így még formai egyezést is
felmutatnak. Megmutatjuk ezzel, hogy ez a transzcendenshez való tudati hozzáállás, jelenség,
szakrális kommunikációtípus, valamint ennek a magas, metafizikai szinten megértett és
tételesen megfogalmazott vallási hordozóközeggel való együttélésének kérdése egyetemes
érvényű.
Hozhatnánk példákat bármely nagy vallás területéről – említettük például a zsidóságot, az
iszlámot, a taoizmus filozófiai és népi-vallásos formáinak együttélését vagy azt a sajátos
szintézist, ahogyan Japánban a sintóizmus animizmusa és alakjai és a buddhizmus egymást
kölcsönösen áthatva alakultak.

De bőséggel elemezhető ilyen szempontból maga a buddhizmus is, ahogyan a mahajána

irányzatban a vallási aspektusok teret nyertek vagy a tibeti irányzatokban a samanizmussal
való szintézis jelenségét vagy akár a buddhista tanmesék és születésregék tartalmait is
tanulságos lehet szemügyre venni. Különösen érdekes és önmagán túlmutató kérdéskör ez egy
olyan doktrína esetében, amely eredeti formájában kifejezetten elutasító ezen aspektusokkal
szemben. Ám nem azért, mint a monoteizmusok (blaszfémia), hanem azért, mert e Tan nevét
is a Tudat metafizikai felébredettségének állapotáról („Buddha”), nyerte, illetve ez szorosan
kapcsolódik a szanszkrit „buddhi” (értelem, intuitív intelligencia) szóhoz – vagyis, a Tan a
vallástörténet által eredetinek tekintett módszerének leglényege az elemző, átvilágító,
helyesen és a végletekig megkülönböztető és értelmen túli értelemmel bíró megértés és
gyakorlat és az ezen keresztül történő metafizikai felébredés, megszabadulás, helyreállítás,
mindenféle csak vallási aspektust elutasítva vagy az ilyen gyakorlatot kifejezetten
feleslegesnek vagy akadálynak tartva. Mitöbb, a Tan „folyamába való lépésének” egyik jele
az, hogy az illető már felhagyjon a puszta vallásos mentalitással és az ilyen gondolkodási
módokkal kapcsolatos mechanisztikus elvárásokkal.

E téma bőséges anyaga azonban egy másik, teljes dolgozat tárgya lehetne.
Ezért itt most egy példát ragadunk ki. Ez a Bhagavad Gíta, India filozófiai-vallásos
gondolkodásának legmélyebb gondolati összefoglalója és szentirata.
Maga a mű végig mentes a kimondottan vallásos felhangoktól, a vallási praxis
vonatkozásainak leírásától tartózkodik, viszont mindvégig az ind metafizikai gondolkodás
legtiszább, legmélyebb megnyilatkozása és összefoglalója, tisztán a vallásos filozófia és
metafizika síkján mozogva. Olyannyira, hogy bár egy eposz része, a Gítá maga mégsem
tartalmaz epikus elemeket és leírásokat – ez a szöveg kizárólag tanítás.
És olyannyira, hogy benne Krisna, aki itt az Önvaló megszemélyesítője, ezt kéri hallgatójától:

„Minden gondolatod adjad egyedül énnekem, Hozzám fordulj egész szereteteddel…

Hagyj fel minden más törvénnyel, szabállyal, kötelességgel12, menekülj egyedül Hozzám…”13

szövegek szerint van, mitöbb, e tanítás szerint „Benne élünk, mozgunk és vagyunk” és hajunk szála sem
görbülhet meg a tudta nélkül és Ő ráadásul a hit szerint élő, személyes Isten, Aki megszólítható és Aki így a
szakrális kommunikáció célja is -, akkor hatásköre éppolyan potenciális és aktuális teljességgel kiterjed e
vonatkozásokra is, mint a lételméleti és ismeretelméleti, teológiai és hitbéli megszólíttatásokra is. A naivitás
tehát itt ezért csak látszólagos lehet – valójában akkor ezek az imahelyzetek a hitnek megfelelő egész
jelentéskörnek nagyon is konzekvens és koherens vonatkozásai.
12
A szanszkrit nyelv a vallási a törvény, szabály, kötelesség kifejezésre – annak több más jelentésével együtt – a
„dharma” szót használja. A Gítá eredeti szövegében itt a „szarva-dharmán” kifejezés szerepel, amely tehát azt
Mert:
„…ki eme szent, mély párbeszédünk lényegébe
okulással belemélyed, mindig olybá tekintem Én,
mint aki a Megismerés áldozatát mutatja be
hódolattal Énelőttem…”14

Mindezek ellenére (a szakrális Megismerés, vagyis megértés, mint a legfőbb, sőt, kizárólagos
cél és módszer, valamint törekvési ideál) a szöveg mégis egy olyan fejezettel zárul, amelyben
a fentebb, a keresztény példán keresztül is bemutatott mentalitást és formulákat találjuk meg:

„Mindenféle veszély és baj, bármíly fenyegető volna,

elkerüli, nem érheti azt, aki elmélyedésssel
tanulmányozza a Gítát…

aki kitartó elmével mind a tizennyolc éneket

naponta fennhangon mondja15, eléri az igaz Tudás
tökélyének magas fokát és a Legfelsőbb Létsíkot.
Ha azonban az egészet nem lehetne elolvasni,
A fele is sokat jelent, mert aki már ennyit elmond,
Olyan érdemeket szerezhet, mint aki a bráhminoknak
Tehenet ajándékozott, nincs efelől semmi kétség!
Ki a Gítá harmadrészét olvassa el így naponta,
Ugyanolyan érdemet nyer, mint ki a Gangában fürdik;”16

És így tovább, a szöveg tovább bontja az elolvasott szövegmennyiség függvényében az

automatikusan ezzel járó érdemarányokat egészen a fél versszak terjedelemig!

Végül:
„…aki végigolvasta ezt a művet, de utána nem olvassa el ezt a részt is,
mely a nagyszerűségéről szól, mint az itt olvasható,
akkor hívságos a műve, kárba vész a fáradsága!
Aki azonban a Gítát a Gítá nagyszerűségét
dicsőítő eme dallal olvassa el végig,
elnyeri mind a jutalmat, melyet ez biztosra ígér…”

Mintha a szöveg értelme száznyolcvan fokos eltérést venne ahhoz a mondanivalóhoz képest,
amelyet alig egy oldallal előbb azokkal a sorokkal fejezett ki, amelyet a XVII. fejezetből
idéztünk. Hol található már itt meg a megértés ideálja, a Megsimerés vagy akár az odaadó,
minden mást háttérbe szorító állandó Rágondolás, hittel való odafordulás és odaadó Isten-
szeretet, figyelem, mint legfőbb Cél, és megváltó eszköz? Puszta forma és puszta
mechanizmus, mint automatikusan a hatást kikényszerítő eszköz, amely ráadsául
automatizmusával biztosan célba is ér..
A fordító, Baktay Ervin a kötet bevezetőjében, e részről szólva nem minden malícia nélkül
így ír:

jelenti, hogy a törekvő hagyjon fel minden vallásos formával és minden formától mentesen tudatát csakis
kizárólag és teljes folytonossággal az Önvalóban rögzítse.
13
Bhagavad Gíta. Baktay Ervin (ford.) 2007. Budapest: Filosz Kiadó. XVIII. fejezet, 66. vers, 209. oldal
14
Bhagavad Gíta. Baktay Ervin (ford.) 2007. Budapest: Filosz Kiadó. XVIII. fejezet, 70. vers, 210. oldal
15
Vagyis itt már csak maga az elmondás formai ténye számít, ez maga az „érdemszerző”(!) tett
16
Bhagavad Gíta. Baktay Ervin (ford.) 2007. Budapest: Filosz Kiadó. XIX., zárófejezet
„A Sravanaphala jelentése: a meghallgatás gyümölcse, vagyis a jutalom, amelyet elnyer az,
aki a művet áhitatosan meghallgatta, illetve elolvasta. A legtöbb ilyen Sravanaphala
meglehetősen naív írás, és rendkívüli túlvilági jutalmakat ígér a mű lelkes olvasójának, ha az
a Sravanaphalát is elolvassa. A teljesség kedvéért …nem hagyhattam el a Sravanaphalát
sem…mert a világért sem szeretném, hogy mulasztásom folytán A Magasztos szózatának
bármely olvasója elessék a kiltátásba helyezett nagyszerű jutalmaktól.”17

Véleményünk szerint azonban látható egy hangsúlyos különbség a között a szövegintegráció

között, amelyet például a Gítá itt megvalósít és az elsőként tárgyalt keresztény
problémakezelés felfogásmódja között.
Mert a Gítá minden átalakítási szándék és a tényleges vallási tartalomhoz való hozzáigazítás
nélkül, illetve az e rész olvasójának a vertikum, a vallási princípium felé való átirányításának
gyakorlata nélkül teszi ezt meg. Mintegy egyik testet a másikhoz egyszerűen odarögzíti, közli
azt; nem „szervesíti” a fő szövegtestbe a kérdéses részt. Mint láttuk, a keresztény nagyegyház
gyakorlata azonban ilyen esetekben éppen ezen munkálkodik.
Az tehát, hogy a tárgyalt vallási mentalitás kezelésének gyakorlata hogyan vagy mennyiben
különbözően nyilvánul meg egyes kultúr- és vallási közegekben, nagy mértékben független
magától a ténytől, hogy e vallási attitűd létezése egyetemes és, hogy ennek és a
tulajdonképpeni vallási tartalomnak, mint doktrínának egymás mellett való élésének kérdése
mindenhol felmerül.

Függelék

Alább közöljük annak a népi imának teljes szövegét, amelyből a dolgozat témáját szemléltető
idézet származik:

„Én löszök búslátó anya

Mikor Jézus búcsúzott a Szűzanyátú,

Együtt az Ő szenvedő órája,
Anyám, én mostmár elmögyök,
Mögyök, mer e-gyütt az órám,
Akkor a Szűzanya zokogott:
Én is mögyök fiam.
Nem anyám, nem anyám,
Majd ha a kakas kukorékol hármat,
Akkor gyere, mer akkor kezdődik a szenvedő órám,
Oszt akkor, akkor ment a Szűzanya,
Találkozott ahogy ott sírva, zokogva ment keresni
Szent Fiát
Szent Lukács evangélistával.
Oszt akkor mondta:
Szent Lukács evangélista,
Nem láttad szerelmes Szent Fiam?
Ártatlan Jézusom?
Óh anyám, óh anyám,

17
Érdekesség, hogy noha a Krisna-tudat Mozgalom Gítá-fordításának címe magyarul az, hogy „A Bhagavad
Gítá úgy, ahogy van” és a mozgalom ezt tekinti az egyetlen hiteles fordításnak, az mégsem tartalmazza ezt a
Sravanaphala-zárófejezetet.
Menj el, menj el,
A fekete főd szine alá,
Kálvária hegyére a fekete fődre,
Ott ütik, verik,
Vérrel verejtékezik,
Ecettel, epével itatják,
Köpdösik, megcibálják,
Még a csőcselék is körülfogta,
Oszt kiabálták: meg van a rabbi, meg van a rabbi!
Jézus mikor már nem bírt, annyira el vót csüggedve,
Hogy csak a vér ömlött belőle,
A Szűzanya amikor odament,
Még akkor élt, fönn a kërësztën,
Akkor azt mondta a Szűzanya Jézusnak,
Fiam, fiam, én azt gondoltam,
Të löszöl búslátó fiú,
Én löszök búslátó anya,
Akkor Jézus leszólt a körösztrül:
Anyám, jó anyám,
Hirdesd a népek között,
Aki ezt az imát háromszor elmondja,
Röggel fëlkeltibe,
Este lefektibe,
Megüdvözítöm, velem lössz a paradicsomban,
Mindig élni fog.
Paradicsomba csöndítöttek,
Az angyalok örvendöztek,
Kitötték az Úr koporsóját,
Körülfogták a szent angyalok, ott imádták,
Szűz Mária ott hallgatta,
Hogy az angyalok szedték össze Jézus vérit,
Az anya könnyivel,
Ahogy a Szűzanya sírt, úgy hullott bele a könnye
a Jézus véribe,
Az angyalok összeszödték,
Aranykehelybe helyezték,
A főoltárra tették,
Akkor a Szűzanya mondta nekik:
Bizony, bizony mondom nektek,
Szent fiam szavát,
Aki ezt az imát háromszor lefektibe,
Háromszor fölkeltibe elmondja,
Megüdvözítem és halált nem lát,
Velem viszem a paradicsomba.
Ámen.”

Újkígyós (Békés m.), 1994. Harangozó Imre gyűjtése.

Özv. Molnár Józsefné Szopka Mária 1906
 Irodalom:

Szent Biblia 1996. Gál Ferenc, Gál József, Gyürki László, Kosztolányi István, Rosta Ferenc, Szénási Sándor,
Tarjányi Béla (ford.) Esztergom: Szent István Társulat

Párbeszéd Istennel. Imakönyv. Írta és szerkesztette: Csépány László, Keszthelyi Ferenc, Szabó Géza. (Nihil
obstat. Dr. Ferenc Bády protonotarius canonicus, censor deputatus) 2006. Budapest, Ecclesia Kiadó

A katolikus egyház katekizmusának kompendiuma. 2006. (Dr. Diós István ford.) Budapest, Szent István Társulat
Negyedik rész: A keresztény imádság 179-201. o. Az imádság módjai 200. o. Az imádság küzdelme 191. o.

Bhagavad Gíta. Baktay Ervin (ford.) 2007. Budapest: Filosz Kiadó.

A népi imádságzáradékok kérdéseihez. 1989/6. Világosság, melléklet 17-24.

Erdélyi Zsuzsanna 1980. Archaikus népi imádságok. In Magyar néprajz V.: Folklór I. / Magyar népköltészet.
Budapest, Akadémiai Kiadó

Erdélyi Zsuzsanna 1979. Az archaikus népi imák kérdéseihez. Confessio

Erdélyi Zsuzsanna 1991. Az archaikus népi imádságzáradékok történeti kérdései. Tanulmányok a népi
vallásosság köréből. Budapest, Szent István Társulat

Népi hit és Istentapasztalat. In: Quo vadis Domine? 1998. A Magyar Pax Romana Fórum 39. kongresszusa
Pannonhalmán, 1997-ben. Budapest, 1998. 275-295.

Schuon, Frithjof 2001. Az emberi állapot gyökerei (Nagy Csaba ford.) Budapest, Arcticus Kiadó