A szélerőművek a szél kinetikus energiáját villamos energiává alakítják át.

Két típusa alakult ki a

forgástengely szélirányhoz (vagy a földfelszínhez) viszonyított helyzete alapján:
1. vízszintes (széllel párhuzamos) tengelyű (2-1. ábra),
2. függőleges (szélirányra merőleges) tengelyű.
Szélerőmű, szélgép, szélfarm (park) fogalma.
A szélturbina (szélkerék) a szél kinetikus energiáját forgási munkává alakítja át. A vízszintes
tengelyű szélturbinák típusait a 2-2. ábrán, a függőleges tengelyű szélturbinák néhány lehetséges
típusát a 2-3. ábrán láthatjuk
Vízszintes tengelyű turbina esetén szükséges a szélturbina forgási síkját merőlegesen beállítani a
változó szélirányra a maximális energiakinyerés érdekében. Nagyobb teljesítmények esetén a
szélkerék és gondola elforgatását villamos szervohajtásokkal oldják meg. Ennek a típusnak további
hátránya, hogy a nagysúlyú fogaskerék áttételt és a generátort a nagymagasságú torony tetején kell
elhelyezni (a gondolában), ami erősebb konstrukciót és nagyobb költségeket kíván meg. Ennek
ellenére ma a nagyobb teljesítmények tartományában villamos energiatermelésre szinte kizárólag a
vízszintes tengelyű, három (esetleg két) lapáttal rendelkező megoldást alkalmazzák.
A függőleges tengelyű szélturbinák hátrányai a vízszintes tengelyű megoldással szemben pl.:
1. az aerodinamikai hatásfoka rosszabb (azonos teljesítmény esetén nagyobb méretet/költséget
igényel),
2. nem lehet, vagy nehezen lehet a kimenő teljesítményt szabályozni,
3.  Darieaus turbina esetén bonyolult a lapátok gyártása, szállítása, összeszerelése.
A függőleges tengelyű szélturbinák néhány előnye a vízszintes megoldással szemben:
1. nem igényel forgató mechanizmust a szélirány változása miatt,
2. a generátor a földön (vagy annak közelében) helyezhető el, ami olcsóbb tornyot és könnyebb
szerelhetőséget eredményez,
3. a lapátkerék gravitációs igénybevétele nem változik a forgás során.
Kis teljesítmények és/vagy különlegesen zord körülmények esetén a függőleges tengelyű
szélturbinák versenyképesek lehetnek a vízszintes tengelyű megoldásokkal. Néhány kivételtől
eltekintve a továbbiakban csak a három (esetleg két) lapáttal rendelkező vízszintes tengelyű
szélturbinákkal foglalkozunk
A mérnöki gyakorlatban a szélsebesség magasság szerinti növekedését egy hatványfüggvénnyel
írják le, amely a szélerőművek számára szükséges magasságig jó közelítéssel a tényleges vertikális
szélprofilt adja meg:

(2-1)
Az  un. Hellmann kitevő sajnos nem állandó mennyiség, hanem pl. függ a magasságtól a helytől
(domborzat, felület, érdesség, árnyékolás) és a hőmérsékleti stabilitástól (ezért változó napi és éves
menete van).
Informatív méréseknél a kanalas szélsebesség érzékelőket 35-40 m magas mérőoszlopra két
magasságban szerelik fel. Telepítési célú méréseknél három magasságban, pl. 40-60-80 m szinten
mérnek, és két Hellmann kitevőt számolnak ki két magassági tartományra. A költségesebb
ultrahangot kibocsátó (SODAR) berendezés mérési tartománya 30-315 m-ig terjed, a vertikális
felbontása 15 m.
A levegő „m” tömegű részének mozgási energiája:

(2-2)
„m” legyen az a tömeg, amely egy „v” szélsebességre merőleges „A” felületen halad át „t” idő alatt:

(2-3)

Itt  a levegő sűrűsége, amely normál körülmények között: 1,223 kg/m3.

A szélben meglévő teljesítmény (ha v a rövid ‘t’ idő alatt állandó):

(2-4)
Mivel a szélsebesség növekszik a szélturbina tengelymagasságával, ezért a technológia fejlődésével
egyre magasabb tornyokkal építik a szélerőművet (lásd 2-5.ábrát).
A szélből az egynél kisebb aerodinamikai hatásfok és egyéb veszteségek miatt nem vehető ki a (2-
4) képlettel megadott teljesítmény. A részletes számítás előtt célszerű a levegő jellemzőinek
változását minőségileg megvizsgálni. A könnyebb áttekinthetőség érdekében célszerű a levegő
áramlását egy bővülő keresztmetszetű zárt csatornában elképzelni, mert így a „belső” és „külső”
légtömegek közötti energiacserét nem kell figyelembe venni (2-6.ábra). Jó közelítéssel
feltételezhető, hogy a levegő kis fajlagos energiaváltozás (munkavégzés) hatására nem nyomható
össze, azaz a sűrűsége állandó. Ekkor a levegő időegység alatt átáramló tömege azonos a csatorna
minden keresztmetszetén (kontinuitás):

(2-5)

A turbinához érkező levegő torlódik, (2-5) értelmében:

A turbina előtt nincs munkavégzés, (az energiák összege változatlan):

A turbinán áthaladva csak a nyomás csökkenhet ugrásszerűen, a sebesség nem:

Távol a turbina mögött (a csatorna végén) helyreáll az atmoszférikus nyomás:

A 2-6. ábrán a szélturbina helyére A2 keresztmetszetű félig áteresztő tárcsát kell elképzelni, amelyre
az áthaladó levegő F erővel hat.
Észre kell venni azt az általános szabályt, hogy a sebességcsökkenés fele (av1) a turbina előtt, a
másik fele a turbina után következik be.
A nyomóerő a tárcsán v2 sebességű, axiális irányú, virtuális elmozdulást okoz.
A Cp=0,593 Betz-féle határ sem érhető el valóságos szélturbinákkal olyan további aerodinamikai
veszteségek miatt, amelyeket csak egy pontosabb - a levegő tangenciális sebességével számoló -
elmélettel vehetünk figyelembe (Schmitz).
Megújuló energiák villamos rendszerei
Vajda István
Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamos Energetika Tanszék
Tweet
Beágyazás

10. dia

Az előző 2-3-2. pontban bevezetett relatív sebesség csökkenés:

(2-7)
elméleti vizsgálatokhoz és egyszerű szemléltetés céljára hasznos. Mérések és valóságos
optimalizációs feladatok céljára azonban nem alkalmas, mivel a v2 szélsebesség nem, vagy nehezen
mérhető (lásd pl. a 2-3-4. pontot). Ezért találni kellett olyan hasonló jellemző paramétert, amely
könnyen mérhető mennyiségekből számítható, és ugyanakkor tartalmazza a valóságos szélturbinák
forgó mozgását is, ez a gyorsjárási tényező:

(2-8)
Mérések során bizonyítást nyert, hogy Cp  függvényében szintén maximummal rendelkezik a
szélturbina típustól függő opt értéknél (lásd 2-7. ábrát).
A vízszintes tengelyű szélturbináknál – a mért jelleggörbék alapján - egyértelműnek látszik, hogy az
optimális gyorsjárási tényező fordított arányban áll a a lapátszámmal. E szerint
megkülönböztethetünk gyorsjárású (opt5~10) és lassújárású ( opt 1, max  opt 3)
szélturbinákat. Villamos energiatermelés céljára ma szinte kizárólag gyorsjárású szélturbinákat
alkalmaznak, mert ekkor kisebb áttételi viszonyszámmal rendelkező (és így kisebb méretű/súlyú,
költségű) fogaskerék áttételt lehet felhasználni. Ugyanis a hagyományos villamos generátorok
optimális fordulatszáma adott, pl. 1500/min körüli.

A 2-7. ábra szerinti optimális Cp és  értékek látszólag ellentmondanak annak az egyszerű fizikai
megfontolásnak, hogy a levegőből annál több energiát/teljesítményt tudunk kivenni, minél több
levegővel érintkeznek a forgórész lapátjai. Mivel a kevés lapátszámú szélturbináknál látszólag a
levegő nagy része akadálytalanul haladhat át a lapátok között, ezért a soklapátú megoldásoknak
minden fordulatszámon (gyorsjárási tényezőnél) jobb teljesítménytényezővel kellene rendelkezniük.
Az ellentmondás feloldása csak az impulzus elméletnél pontosabb fizikai elmélet alapján adható
meg, amely mind a turbina forgását, mind a lapátszámot figyelembe veszi (lásd 2-8. ábrát).
Az akció-reakció elv értelmében a turbina lapátokra ható forgató nyomatékkal megegyező nagyságú
(de ellenkező irányú) nyomaték hat a levegőre, és ezért egy tangenciális irányú légsebesség (v2t) is
fellép. A két légsebesség összetevő (v2t, v2ax=v2) hatására a turbina mögött a levegő spirális (-val
jelölt) pályán távozik. Amint a következő 2-3-5. pontban bizonyítva lesz, a lapát elülső valamint a
hátoldalán a nyomás különböző nagyságú ezért a lapát körül létrejön még egy áramlás, amelyet -
val jelöltünk a 2-8. ábrán.

Ha a forgórész valamelyik lapátja belefut az előtte járó lapát keltette örvénylési térbe, akkor a
lapátra ható erő iránya eltér a tervezett (optimális) iránytól, és a turbinára ható nyomaték kisebb lesz
az elérhető értéknél (esetleg zérusra is csökkenhet). Ezért optimális esetben a soron következő lapát
odaérkezése előtt az örvénylő levegőnek éppen távoznia kell axiális irányban. Vagyis a w

szögsebességgel forgó lapátnak valamivel hosszabb ideig kell megtennie az

szögelfordulást, mint amennyi idő alatt a  örvénylés v2ax sebességgel
teljesen eltávozik a lapátkerék súrolta sávból. Ezzel bizonyítható, hogy nagyon keskeny lapátok
esetén:

(2-9)
ahol z a lapátok számát jelöli.

Széles lapátok esetén a két szomszédos lapát közötti szög: , ami csak kisebb
fordulatszámot (és opt-ot) enged meg. Vagyis a lapátszám és a lapátok szélessége együttesen mint
„lefedettség”(solidity) határozza meg az optimális szögsebességet, azaz opt-ot.
A továbbiakban egy dr vastagságú elemi szárnyszelvényre ható (elemi) erőket akarjuk vizsgálni (2-
9.ábra). A körülötte kialakuló légáramlást, szélsebességeket és jellegzetes szögeket a 2-10. ábrán
vázoltuk.
: támadási szög: a bázisvonal és a relatív szélsebesség közötti szög,
: lapátszög: a bázisvonal és a forgási tengely közötti szög,
: lapátszög: a bázisvonal és a forgás síkja közötti szög,
= a relatív szélsebesség és a forgás síkja közötti szög,

(2-11)
A szárnyszelvény „feletti” légtömegeknek sokkal gyorsabban kell áramolniuk, mint a szelvény
„alatti” tömegeknek, ahhoz hogy azonos időpontban érkezzenek a profil végéhez. A Bernoulli
törvény értelmében a lapát „alatt” nyomásnövekedés, a lapát „felett” nyomás csökkenés
(szívóhatás) jön létre. A kettő eredőjeként egy dFE emelő erő hat az elemi szárnyszelvényre, amely
merőleges a vr eredő relatív szélsebességre (ennek különösen repülőgépeknél van nagy jelentősége).
Az emelő erő nagyobb részét a szívóhatás teszi ki.
A szárnyszelvény tompa orránál feltorlódik a levegő, amely egy dFv visszahúzó erővel hat a
szelvényre.
Repülőgépeknél nagy dFE/dFv viszonyszámra kell törekedni (2-11.ábra) a nagy teherbírás és a
minél kisebb szükséges motor teljesítmény érdekében. A légcsatornákban végzett mérések szerint a
szárnyszelvényre ható elemi erők a relatív sebesség négyzetével, a levegő sűrűségével és a szél
irányával szemben mutatkozó felülettel (tBdr)-rel arányosak (2-11.ábra). Kellően nagy dFE/dFv
hányadost csak nagy CE()/Cv() hányadossal lehet biztosítani. Ezt egyrészt a gondosan
megválasztott kicsi  támadási szöggel, másrészt aszimmetrikus szárnyszelvény-profil választásával
érhetjük el repülőgépeknél. Kérdés, hogy ezek a megállapítások érvényesek-e szélerőművekre is?

Szélerőműveknél nem a dFE és dFv, hanem a dFt tangenciális és dFax axiális irányú elemi
erőhatások fontosak, hiszen az előbbi a nyomatékot, az utóbbi pedig a szerkezeti elemek
igénybevételét határozza meg.
A repülésnek sok évtizedes múltja van, és rengeteg mérési eredmény, tapasztalat halmozódott fel
ezen a területen. A nagyon szoros hasonlóság lehetőséget biztosít arra, hogy az eredményeket
átvigyük egyik kutatási területről a másikra. A légcsatornában végzett mérések (és a repülés) során a
2-10 ábrán (szélerőműveknél) feltüntetett szögek közül egyedül az  támadási szögnek van
értelme. A dFE, dFv és a dFt, dFax erőkomponensek mind egy síkban, az elemi szárnyszelvény
síkjában hathatnak. (Ez a sík pl. a 2-9. ábra esetén vízszintes elhelyezkedésű). Ebben a síkban a
dFE, és dFv elemi erők a vr relatív szélsebesség, a dFt, dFax elemi erők a forgás síkja és tengelye
által meghatározott koordinátarendszerben értendők a 2-10-ábra szerint. Az elemi erő összetevők
közötti transzformáció alapja az, hogy az elemi szárnyszelvényre ható eredő erő ugyanaz, bármelyik
koordinátarendszerből nézzük is. Így adódik pl. a 2-12. ábrán lévő (2-13) által meghatározott
tangenciális erőhatás dFE, és dFv ismeretében. A teljes forgórészre ható nyomaték (2-14) szerint
numerikus integrálással határozható meg, a képletben szereplő Ro sugár a 2-9. ábra szerint értendő.
A nyomaték ismeretében számítható a teljesítménytényező is Po és wT felhasználásával (lásd (2-
15)-öt). Az így számított Cp értékek az  támadási szög és a  szög függvényeiként adódnak. Ezek
szögek nehezen mérhetők, és szabályozáskor csak közvetett módon állíthatók, célszerű ezeket
könnyen mérhető, és közvetlen módon állítható változókra lecserélni.
A 2-10. ábra sebesség háromszöge alapján

(2-16)
(2-11)-et és (2-16)-ot felhasználva az  és  szögek helyett a teljesítménytényező megadható  és 
függvényében is.
A 2-13. ábrából látható, hogy üzem közben célszerű 1o~4o lapátszöget beállítani a maximális
energia kinyerés érdekében, míg induláskor (kis , kis wT értéken) nagyobb teljesítmény (de főleg
nagyobb nyomaték) nyerhető ha 15o~30o-os lapátszögre szabályozunk. Ennek érdekében
lehetővé kell tenni, hogy a forgórész lapátjait el lehessen forgatni saját hossztengelyeik körül.

( a bázisvonalnak a forgás síkjával bezárt szöge, tehát közvetlenül mérhető, beállítható, míg a 
gyorsjárási tényezőt wT szögsebességen keresztül a generátor szabályozásával/pólusszámával lehet
beállítani.).
A mai vízszintes tengelyű szélturbinák szokásos PT-v („a” ábra) és MT-wT („b” ábra) diagramja a 2-
14. ábrán látható. A vi indulási szélsebességnél a turbina leadott teljesítménye kicsivel meghaladja a
mögöttes rendszer üresjárási mechanikai és villamos veszteségeit. A vn az a legkisebb szélsebesség,
amelynél a turbina képes leadni a PTn névleges teljesítményét. A biztonsági okokból megszabott
legnagyobb működés alatti szélsebességet vmax-szal jelöltük. Az I. tartományban (vi vvn) a
szabályozás a szélben meglévő energia/teljesítmény maximális kinyerését célozza meg. Ezt (Cp)max
optwopt-ra szabályozással érhetjük el, ami (2-8) értelmében szélsebességgel arányos
fordulatszám/szögsebesség szabályozást jelent.
A II. tartományban (vn<vvmax), hálózati üzem esetén a szabályozás: teljesítmény szabályozás
PT=PTn=állandóra. Ez a szabályozás védelmi célú a mögöttes generátor, teljesítményelektronika,
transzformátor stb. védelme érdekében. A vn névleges szélsebességet – az adott helyszín
szélviszonyainak ismeretében – gazdaságossági szempontok határozzák meg. Ezt a szélsebesség
értéket addig érdemes növelni, amíg a vn-nel növekvő befektetési költségeket fedezi a kinyert
többletenergia. (vn szokásos értékei: 10~13m/s.) Itt azt is figyelembe kell venni, hogy a nagyobb
szélsebességek éves előfordulása növekvő szélsebességeknél egyre kisebb.
Szigetüzemben (a II. tartományban) a fogyasztásnak megfelelő teljesítményre kell szabályozni a
turbinát.
A III. tartományban, védelmi célokból wTwTmax szögsebesség korlátozást szokás megvalósítani,
amely megakadályozza a nagy centrifugális erők okozta károsodást (ez a szabályozás a 2-14b ábra
alapján értelmezhető).
A 2-14b. ábrán a turbina szabályozás nélküli MT-wT jelleggörbe seregét is ábrázoltuk különböző
szélsebességekre. Ez a diagram mutatja, hogy az adott szélturbina szélsebességgel növekvő
indítónyomatékkal rendelkezik, ami a 2-13-ábra Cp értékeiből, ill. teljesítményeiből azért nem
látható, mert wT0 esetén Cp0 és MTwT=PT0.
Láthatóan a (Cp)max, illetve MTmax pontok nem esnek egybe.
A teljesítmény szabályozás szükségességét és lehetőségeit a II. tartományban a 2-15. ábra
segítségével érthetjük meg. (A turbina utáni mechanikai és villamos veszteségektől ezúttal
tekintsünk el.)
Az I. tartományban a szélben meglévő teljesítmény jelleggörbéje pontosan az aerodinamikai
veszteségekkel jár magasabban a turbinából kivehető teljesítmény felett. A vn névleges szélsebesség
felett azonban a névlegesnél nagyobb teljesítményt adna le a turbina, ha az I. tartomány
szabályozási elvét követnénk továbbra is. Ezt a többletteljesítményt a mögöttes rendszer
túlterhelésének elkerülése érdekében nem szabad beengedni a rendszerbe, vagyis már a turbinát kell
PTn= állandóra szabályozni.
Ez a következő módszerekkel érhető el:
1. A szélkerék/gondola elforgatása/elbillentése,
2. A lapátszög ( vagy ) változtatása,
3. Speciális szárnyszelvény alkalmazása (stall szabályozás).
Nagy teljesítményeken általában az utóbbi két módszert alkalmazzák, míg egészen kis egységeknél
hiányozhat az állandó teljesítményre szabályozás tartománya, gazdaságossági okok miatt.
Eddig pl. a (2-3), (2-6) összefüggések levezetése során feltételeztük, hogy a szél sebessége
merőleges a szélkerék forgási síkjára. Ha a 2-16-ábra jobb felső sarkában lévő vázlatnak
megfelelően a gondolát elforgatjuk (felülnézet), vagy elbillentjük (oldalnézet) egy  szöggel, akkor
a sebességre merőleges (hatásos) felület Acos-ra módosul. Vezessük be a Cp *=Cpcos jelölést,
akkor különböző  szögek esetén a 2-16. ábrán levő Cp * értékeket nyerhetjük a mérések szerint.
Megjegyeznénk, hogy nagy  értékek esetén Cp * csökkenése nagyobb a cos által megszabott
értéknél.
Mi a továbbiakban csak az elforgatás esetével foglalkozunk.
Mire használható az elforgatás?
a./ Szélirány követésre, amelyre jellemző, hogy 5o-os szöghiba 1%-nál kisebb teljesítmény
csökkenést eredményez, tehát nem kell túl gyorsnak, túl pontosnak lennie a szélirány követésnek.
Megjegyeznénk, hogy erre a célra az elbillentés nem alkalmas.
b./ Alkalmas-e teljesítményszabályozásra a II. tartományban?
A szélsebesség gyorsabban és gyakrabban változik, mint a szélirány. Ha ehhez hozzávesszük, hogy
egyes védelmi funkciók (pl. hálózat kimaradás) esetén még gyorsabb beavatkozásra lenne szükség,
akkor megállapítható, hogy erre a célra – nagy teljesítmények esetén – nem alkalmas ez a
beavatkozási módszer. Ugyanis pl. egy 850kW-os szélerőmű gondolájának 22 t, szélkerekének 10 t
a tömege. Az utóbbi esetben 15m-re becsülve a lapátok tömegközéppontjainak egyenértékű sugarát,
láthatólag hatalmas nagy tehetetlenségi nyomatékot kellene forgatni, ami vagy nagy
teljesítményeket és igénybevételeket jelentene (nagy költségek mellet), vagy megelégednénk a lassú
forgatással, ami energiaveszteséget és a lapátok jelentős többlet igénybevételét jelentené nagy
szöghiba esetén. Ehhez járul még az is, hogy viszonylag jelentős szögelfordulást kell megtennie a
szélkeréknek jelentős teljesítmény változtatáshoz (pl. 50%-os teljesítmény változtatás >40°
szögváltozást igényelne). Teljesítményszabályozásra a szélkerék elforgatását ritkán és csak kisebb
teljesítményeken használják.
A szélirány követéshez szükséges elforgatás technikai megoldása a 2-17. ábrán tanulmányozható.
A torony tetején egy görgős, vagy csúszó talpcsapágy teszi lehetővé a gondola elfordulását (ez a
talpcsapágy az ábrán nem látható). Ugyancsak a torony tetejéhez van erősítve egy fogas-gyűrű
(amely lehet külső, vagy belső fogazású is). A gondolában lévő gépalaphoz rögzített (egy vagy
több) motor bolygókerekes áttételen keresztül egy kis fogaskerékkel kapcsolódik a torony tetejéhez
erősített fogasgyűrűhöz. Az eredő áttételt úgy választják meg, hogy a motor(ok) forgásakor a
gondola maximum 0,5°/s szögsebességgel forogjon.
A szélirány követés pozíció szabályozással oldható meg, amelynél az alapjelet a gondola tetejére
szerelt szélirány érzékelő adja, a visszacsatoló jelet pedig a gondola pozíció érzékelője. A gyakori
kis elfordulások felesleges iránybevételétől úgy kímélhetjük meg a rendszert, ha a szöghiba egy
adott küszöbértéke alatt nem kell a szabályozásnak beavatkoznia.

A másik megoldandó feladat a villamos energia kivezetése a gondolával együtt elforduló

generátorból a talajhoz, vagy a toronyhoz rögzített transzformátorhoz (és egyéb berendezésekhez).
Ennek legelterjedtebb megoldása: hosszú, laza, elcsavarodásra is alkalmas kábelekkel biztosítja ezt
a flexibilis kapcsolatot. A mai 50-120m magas szélerőművek eleve igénylik a hosszú kábeleket, de
így is korlátozni kell az egy irányban való elfordulást pl. 1~3 fordulatra (amelyet külön érzékelni
kell).
Nagy teljesítményeken (nagy kábeláramok esetén) a merevebb kábelek miatt szükség lehet más
megoldásokra is. Lehetséges pl. csúszógyűrűk és kefék alkalmazása, amikor nincs szükség az egy
irányban tett fordulatok korlátozására. A csúszógyűrűs villamosgépekhez viszonyítva a csúszó
alkatrészek igénybevétele (és gyakorisága) itt lényegesebb kisebb.
Megújuló energiák villamos rendszerei
Vajda István
Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamos Energetika Tanszék
Tweet
Beágyazás

23. dia

A lapátszög szabályozás elvét és térbeli viszonyait vázolja a 2-18. ábra. Ez a teljesítmény

szabályozás lényegesen gyorsabb lehet a gondola elforgatásával megvalósítható szabályozásnál.
Ekkor ugyanis egy-egy lapát hossztengelyére vonatkozó tehetetlenségi nyomatékát kell figyelembe
venni, ami sokkal kisebb, mint a gondola forgástengelyére vonatkozó érték (pl. tB<<R), és nem kell
a nagytömegű gondolát elforgatni. A gyorsabb működést az is elősegíti, hogy ezúttal pl. az 50%-os
teljesítmény csökkentéshez csupán egy kb. 7°-os lapátszög változtatásra van szükség (pl. 7
körül). Egy lapátra vonatkozó mozgásegyenlet:

(2-19)
Itt Iℓ: egy lapát tehetetlenségi nyomatéka a hossztengelyére,
: a bázisvonal és szélirány közötti lapátszög,
k: csillapítási tényező, amelyik csapágy és légsúrlódásból tevődik össze (szintén része az M fék
nyomatéknak),
Mh: az egy lapátra jutó hajtó (motor) nyomaték,
Mfék,torziós: fékezőhatású torziós nyomaték.

A torziós nyomatéknak több összetevője lehet. Ennek forrása pl. az, hogy az elemi
szárnyszelvények tömegközpontjai, valamint a dFE emelőerő támadáspontjai nem esnek rá a lapát
forgástengelyére. További okot jelentenek a lapátok rugalmas alakváltozásai.
A lapátok hajtása többféle lehet.
1. Egyedi hajtás: minden lapátnak külön hajtómotorja van. Itt jelentkezhet aerodinamikai
aszimmetria a lapátok között.
2. Közös hajtás: egy motorral. Ez bonyolultabb mechanikát igényel.
3. Hidraulikus működtetés: kis és közepes teljesítményeken. Ez a megoldás a pozíció
tartásakor nem igényel energiát. A lapát visszaállítása rugóval történik, ami energia
kimaradás esetén jelent fokozott biztonságot.
4. Villamos motoros működtetés esetén lehetséges a kétirányú hajtás. Ilyenkor a hajtás a
pozíció tartásához is igényel energiát.
A lapátszög szabályozáshoz szükséges motor teljesítménye kb. 0,05 Pn, ami pl. 1 MW-os
szélturbina esetén 50kW lehet. A lapátszög szabályozás gyors és pontos beavatkozást igényel (láttuk
0,5Pn változás már =7° szögváltozással elérhető), vagyis ez egy szervo-igényű pozíció
szabályozás. Egy ilyen igényes szervohajtás blokkvázlata látható a 2-19. ábrán.
1. A több alárendelt hurkokkal bíró szabályozás gyors beavatkozást tesz lehetővé.
2. Minden kényes mennyiség (, w, i, uv) korlátozható.
3. Az áram és fordulatszám szabályozás PI kompenzálású, a pozíció szabályozás PD
kompenzáló elemeket engedélyez.
4. Az Mfék nyomaték a frekvenciaváltós szervomotor blokkjának egyik bemenőjele.
5. A szervohajtást egyrészt normál üzemre, másrészt szükség (vész) üzemre méretezik. Az
előbbi szögsebessége kb.: wn0,1~0,2 rad/s, az utóbbié: wsz0,2~0,4 rad/s.
A lapátszög szabályozást elsősorban a II-es tartományban működtetik, amikor is a a alapjelet egy
fölérendelt teljesítmény szabályozókör hibajele szolgáltatja.
A 2-11. ábrán láttuk, hogy a CE/Cv hányados (és így az Ft, MT és PT) csak addig kedvező (nagy),
amíg az  támadási szög kicsi. Ez a szög közvetve a  lapátszögön keresztül is változtatható, ha
forgatható a lapát úgy, ahogy azt az előző 2-5-2. pontban feltételeztük. Ezúttal azonban vizsgáljunk
fix lapátozású szélturbinát. A szélsebesség viszonyokat a 2-21. ábrán vázoltuk.

Tételezzük fel, hogy aszinkron generátorunk van, amely az állandó frekvenciájú hálózatra
közvetlenül kapcsolódik és a wGáll. szögsebesség az áttételen keresztül a turbinára is wTáll.
szögsebességet kényszerít. A fix (el nem forgatható lapátozás) =állandó lapátszöget jelent, amelyet
a továbbiakban bemutatott célnak megfelelő értékűre kell választani. A (2-20) összefüggés alapján a
v1 szélsebesség növekedésekor nőnie kell a sebességháromszög  szögének, és =áll. miatt nőnie
kell az  támadási szögnek is. Ez pedig helyes méretezés esetén a PT turbina teljesítmény
korlátozásához vezethet.
A stall szabályozás fizikai magyarázatát a 2-22. ábrán tanulmányozhatjuk. Kis szélsebességen az
emelőerő (és így a nyomaték) nagyobb részét a lapát hátoldalán fellépő szívóerő hozza létre, amit a
jobb alsó ábrán az összesűrűsödő, és a lapát felületéhez nagyon közeli áramvonalak szemléltetnek.
Itt a tervezők az elérhető legjobb aerodinamikai hatásfokra törekednek.
Nagyobb szélsebességen (vn felett) az  támadási szög adott értékénél a légáramlat egy része leválik
a lapát hátoldaláról a lapát végétől kezdődően és örvénylés alakul ki. Ez az emelőerő CE
együtthatójának csökkenéséhez és a visszahúzó erő Cv együtthatójának növekedéséhez vezet. A
szélsebesség növekedésével az elválási pont, és így az örvénylési zóna egyre jobban előrehalad a
lapát orra felé, tehát a CE/Cv hányados egyre jobban csökken. Vagyis a tervezők úgy választják meg
a szárnyszelvény profilját és a fix  szöget, hogy a névleges szélsebesség felett a turbina
aerodinamikai hatásfoka jelentős mértékben csökkenjen, és így a szélsebesség növekedése ellenére
a PT teljesítmény kb. állandó maradjon.
A 2-23. ábra szerint a stall-szabályozással nem érhető el olyan pontos teljesítmény szabályozás mint
a lapátszög változtatásával. E miatt a névleges teljesítménynél néhány százalékkal nagyobbra kell
méretezni a szélerőművet.
Ez a szabályozási mód egyszerű, olcsó és megbízható. Nem kell beavatkozni, a korlátozás a
szélsebesség növekedésével automatikusan előáll. Kb. D=50 m átmérőig alkalmazzák (max~1,5
MW-ig), mert e felett jelentős rezgések lépnek fel a turbina lapátjain, amelyek a kifáradás útján
rövid idő alatt tönkretehetik a szélkereket. Ugyanez az oka annak is, hogy a merevebben
fordulatszámtartó szinkron generátorok nem használhatók a stall-szabályozáshoz.
A ma használatos szélerőmű típusok a 2-24. ábrán láthatók. Az egyes típusokon belül több
egymástól kissé eltérő változat is létezik, amelyeket azonban csak egy-egy esetben említünk meg.

A négy típus közös jellemzője, hogy általában 2~3 fokozatú áttételre van szükség a szélturbina és a
generátor között. Közös jellemző az is, hogy a generátorok többsége ma még 690V vonali effektív
értékű feszültségre készül (praktikus okok miatt) ezért transzformátort kell beiktatni, hogy a
feszültség szintjét felemeljük a középfeszültségű elosztó hálózat, vagy a szélpark gyűjtő
hálózatának 20~25kV-os szintjére.

2-6-1. „A” típusú szélerőművek

Ennél a típusnál a kalickás forgórészű generátor közvetlenül (azaz frekvenciaváltó nélkül)

csatlakozik a hálózatra. A kis forgórész tekercsveszteség érdekében kis szlipű (kis rotor ellenállású)
gépet alkalmaznak. Az állandó hálózati frekvencia miatt, az 1~2%-os szlip ellenére a generátor
fordulatszáma közelítőleg állandónak tekinthető.
Mivel az aszinkron generátor meddőteljesítményt igényel, ennek kompenzációját célszerű az
erőművön belül pl. kondenzátor telepekkel megoldani.
Az „A” típusú szélerőműveknél általában fix lapátozást és stall teljesítmény szabályozást
alkalmaznak. Ezt a típust szokás „dán típusú” szélerőműnek is nevezni.
Ilyen típusú szélerőműveket gyártanak többek között a Nordex, Bonus, Ecotechnia, Siemens cégek.
A 2-25. ábrán a szélgenerátorok egy általános blokkvázlata látható, amelyből gondolatban
egyenlőre hagyjuk ki az FV jelű frekvenciaváltót.

1. Az fHwGwT kényszer miatt (2-8) értelmében csak egyetlen v szélsebességen teljesülhet

opt és (Cp)max elérése.
2. A merev rendszer miatt a nyomaték és teljesítménylökések gyakorlatilag gyengítetlenül
terjedhetnek mindkét irányban, amelyek nagy mechanikai és villamos igénybevételeket
okozhatnak (és nagy túlméretezést igényelnek).
3. Hogy a kétoldali kényszer ellenére ezek a kellemetlen tulajdonságok ne jelentkezhessenek, a
merev rendszert részben vagy egészben „fel kell vágni” valahol. A 2-25. ábra az 1, 2 és 3
lehetőségeket mutatja. Az áttételi viszonyszám diszkrét változtatási lehetőségeivel ma már
ritkán élnek a gyártó cégek, mert a nagyteljesítményű, költséges fogaskerék áttételek normál
esetben is kényes és sérülékeny részei a szélerőműnek. A korábbi megoldások két áttételi
viszonyszám közüli választást tettek lehetővé.
Az „A” típusú szélerőműveknél a rendszer „felvágását” a generátornál (2-vel jelölt helyen)
valósítják meg. Ennek a következő megoldásai lehetségesek.
1. A generátor állórész tekercsei középpont megcsapolással készülnek, amely a Dahlander elv
alapján 1:2 arányú (szinkron) szögsebesség váltást tesz lehetővé. Ez az arány sajnos nem
optimális az energiakinyerés szempontjából.
2. Két különböző pólusszámú generátor kapcsolódhat az áttételhez alternatív módon (egy
névleges teljesítményű és egy kisebb teljesítményű). Ennek a megoldásnak a mechanikai
része bonyolult és költséges.
3. Egy generátor állórészében két különböző pólusszámra (pl. 2p=4 és 2p=6-ra) készített
tekercs van. Ekkor az állórész kihasználása rossz, bár az alacsony fordulatszámon
alkalmazott tekercs itt is lényegesen kisebb teljesítményű a névlegesnél. A b./ és c./
megoldások (villamos) kapcsolástechnikai szempontból egyformák, így a 2-26. ábra
mindkét esetre vonatkozhat.

A pólusszám változtatása a 2-26. ábra szerint csak részben javítja az energia kinyerést, hiszen az
optimális üzem csak két diszkrét szélsebességen érhető el. A többi szélsebességen Cp<(Cp)max-szal
üzemel a szélerőmű. Kisebb szélsebességeken a nagyobb (2p=6), nagyobb szélsebességeken a
kisebb (2p=4) pólusszám kedvezőbb az energia kinyerés szempontjából.
Egy adott pólusszámon a rendszer merevsége megmaradt, tehát a nagy mechanikai és villamos
igénybevételeket ez a megoldás nem csökkenti. A tirisztorpárok gyújtáskésleltetéses üzemét
lágyindításra és pólusszám váltáskor használják ki.
A „B” típusú szélerőműveknél csúszógyűrűs tekercselt forgórészű generátorokat alkalmaznak. A
forgórészbe iktatott külső ellenállás egyenértékű értéke teljesítményelektronika segítségével az
igényeknek megfelelően változtatható. Ismeretes, hogy a forgórész ellenállás növelésével a
generátor fordulatszám-nyomaték jelleggörbéje „lágyul”, azaz azonos M nyomaték változáshoz
nagyobb n (vagy w) fordulatszám változás tartozik. Az ellenállás szabályozását úgy kell
megoldani, hogy a szélsebesség növekedésekor az engedje meg a fordulatszám növekedését, és így
a többletenergia tárolását a forgó tömegek megnövekedett kinetikus energiájaként. A szélsebesség
csökkenésekor ezt a többletenergiát a szélerőmű a hálózat felé leadja, vagyis „szűri”, „simítja” a
generátor villamos teljesítményét (jobb „minőségű” energia) és csökkenti a berendezések
igénybevételét. Stabil szélsebességen a beiktatott külső forgórész ellenállás kicsi a jó hatásfok
érdekében.

A „B” típusú szélerőmű tehát az igénybevételeket csökkenti, a hatásfokot azonban kissé rontja a
növelt forgórész ellenállás következtében. A külső ellenállás viszonylagos értéke maximum 10%
lehet, ami kb. 10%-os fordulatszám változást tesz lehetővé. A Vestas cég ezt a típust „kefe nélküli”
kivitelben gyártja (V27, V34, V47 típusok, lásd a 2-27. ábrát).
Az „A” típushoz hasonlóan itt is szükséges lágyindító, és kondenzátortelep a meddőteljesítmény
igény fedezésére.
A „D” típusú szélerőművek készülhetnek állandómágneses vagy gerjesztett forgórészű
szinkrongenerátorral, illetve kalickás forgórészű aszinkron generátorral. A generátorok állórésze
mindhárom esetben frekvenciaváltón keresztül csatlakozik a hálózatra. A frekvenciaváltót az erőmű
névleges teljesítményére kell méretezni, amely így 100%-os fordulatszám változást tesz lehetővé
(w=0wmax-ig). Szinkron generátor esetében (különösen ha az állandómágneses) elmaradhat az
áttétel (közvetlen hajtás), mert a szinkron generátor nagy pólusszámmal is készíthető. Ezek a
generátorok gyűrű alakú forgórésszel és állórésszel rendelkeznek (lásd a 2-28a ábrát). Lehetséges
köztes megoldás is, amikor a szokásos 2~3 fokozat helyett csupán 1 fokozatú az áttétel és közepes
sebességű (pólusszámú) a generátor.
A frekvenciaváltó alkalmazása kiküszöböli a 2-6-1 pontban említett káros tulajdonságokat, és az
„A” típusú szélerőműhöz képest következő előnyökkel rendelkezik.
1. Az I-es tartomány minden pontjában biztosítja opt-ot és (Cp)max-ot és ezért több energia
kinyerését teszi lehetővé (lásd 2-28b ábrát).
2. vi csökkenthető az aerodinamikai veszteségek és a generátor üresjárási veszteségeinek
csökkentése révén.
3. Rugalmas (elasztikus) kapcsolat van a turbina és a hálózat között, mert a generátor
fordulatszáma/frekvenciája mindig alkalmazkodik a bejövő teljesítményhez/nyomatékhoz és
a többletenergiát főleg a szélturbina kinetikus energiájaként tárolja. Ez tehát az egységek
kisebb igénybevételét és jobb minőségű energiát jelent.
4. Könnyebb az indítás/hálózatra kapcsolás.
5. Kis szélsebességeken (az I-es tartományban) kisebb a zajszint.
6. Gyorsan és pontosan szabályozható a hatásos és meddő teljesítmény (lásd később).
A frekvenciaváltó alkalmazása néhány hátrányos következménnyel is jár.
1. Költségesebb megoldás.
2. Bonyolultabb, több hibalehetőséggel jár.
3. Meg kell oldani a jelentkező EMC problémákat.
A 2-20 ábrához viszonyítva csupán a blokkvázlat jobboldali része változott. A frekvenciaváltó
hálózat oldali áramirányítója a hálózatról, a gépoldali áramirányítója a generátortól igényel
szinkronizáló jelet. A szinkronizáló jel az előbbi esetben a hálózati feszültség, az utóbbi esetben a
generátor fluxusa lehet. Így a generátor és a frekvenciaváltó generátoroldali áramirányítója
kölcsönösen meghatározzák egymás fG frekvenciáját, és ez az „önvezérelt” rendszer nem ejthető ki
a szinkronizmusból. A wG szögsebesség a opt szabályozón és az ennek alárendelt generátor
nyomaték/áram szabályozón keresztül változtatható az I. tartománybeli optimális energia kinyerés
érdekében. A fölérendelt szögsebesség szabályozókör legprimitívebb megoldása a 2-30. ábrán
látható
A II. tartománybeli PT=PTn=áll. szabályozás elvileg megoldható frekvenciaváltó segítségével is,
wT>wTopt, azaz > opt értékek rákényszerítésével (lásd 2-31. ábra A6, A7 és A8 pontjait).

Arra gondolva, hogy a centrifugális erő okozta igénybevétel a szögsebesség négyzetével arányosan
növekszik, ez a szabályozási mód feleslegesen rendkívül nagy túlméretezést igényelne a forgó
egységekben. Ezzel szemben lapátszög szabályozással a v6, v7 és v8 szélsebességek B6, B7 és B8
munkapontjainak teljesítményét úgy tudjuk a PTn névleges értékre lecsökkenteni, (az N jelű
pontban) hogy közben wT szögsebesség állandó (pl. a névleges) marad. Vagyis a 2-29. ábra szerint
általában szükség van mind frekvenciaváltóra, mind lapátszög szabályozásra, amit még az együttes
alkalmazás további előnyei is alátámasztanak:
1. vészhelyzet esetén egymás tartalékát képezik,
2. könnyebb, jobb indítás érhető el,
3. a frekvenciaváltó lényegesen megnövelheti a lapátszög szabályozó élettartamát.
Az utóbbi előny a II-es tartományban realizálható, ha a két szabályozás együttműködése a
következőkön alapul.
1. Kicsi és gyors változást a frekvenciaváltó kezeli le, amelyiknek a beavatkozása gyors, és
nem elhasználódó alkatrészekből áll. A forgó egységeket a névlegesnél pl. w=10%-kal
nagyobb szögsebességre kell méretezni.
2. Nagy és lassú változásokkor a lapátszög szabályozás állítja helyre a PT=PTn értéket. A
helyes együttes működés úgy érhető el, hogy a lapátszög szabályozás csak késleltetéssel és
egy küszöbérték felett avatkozik be.
A „C” típusú szélerőművek kétoldalról táplált csúszógyűrűs aszinkron generátorral épülnek. A
generátor állórész tekercsei közvetlenül kapcsolódnak a hálózathoz, míg a forgórész tekercsek
frekvenciaváltón keresztül.
A motoros áramlási irányokat tekintve pozitív előjelűnek, a 2-32. ábrán feltüntetett (tényleges)
generátoros áramlási irányok miatt a Pm, ,Ps és PH teljesítményeknek és az M nyomatéknak negatív
előjele lesz. Motoros üzemben az szlip határozza meg, hogy a Ps sztátor teljesítménnyel kb.
megegyező légrés teljesítmény milyen arányban oszlik meg mechanikai és rotor veszteségi
teljesítményre:

(2-22a,b)
Generátoros üzemben (szélerőműveknél) a Pm mechanikai (vagy tengely) teljesítményt kell
adottnak tekinteni, melyet a mindenkori szélsebesség határoz meg. (2-22)-öt átrendezve:

(2-23a,b)
Szélerőművek generátoros üzemében feltételezhetjük, hogy s<1, vagyis (2-23) nevezői pozitív
előjelűek. Ebből következik, hogy a tengelyen felvett Pm mechanikai teljesítmény miatt Pl előjele is
negatív, míg a PR teljesítmény előjele pozitív szinkron fordulatszám felett és negatív szinkron
fordulatszám alatt a szlip előjelétől függően.
Tekintettel arra, hogy a frekvenciaváltó gépoldali áramirányítójának vezérlésével megszabhatjuk a
PR teljesítmény nagyságát és előjelét is, (2-23b) értelmében előírhatjuk azt, hogy a két oldalról
táplált aszinkron generátor milyen szlippel és milyen fordulatszámon üzemeljen (pl. szinkron
fordulatszám alatt vagy felett).
A nagyteljesítményű frekvenciaváltó a szélerőművek egyik legdrágább alegysége, fontos tehát hogy
azt minél kisebb teljesítményre kelljen méretezni. Ha elhanyagoljuk a forgórész tekercselés saját
(belső) veszteségeit, akkor PR a frekvenciaváltón áthaladó teljesítményt jelenti, amelyre a
méretezést végezni kell. A fordulatszámot a viv  vn I-es tartományban a szélsebességgel
arányosan kell változtatni. A szokásos szélviszonyokat és a gazdaságosságot figyelembe véve
általában:

(2-24)
vagyis durván 1:2 arányú fordulatszám tartományra van szükség. Első közelítésként, ha a szlipet
0,3 tartományban változtatnánk (wmin0,7, wmax1,3) akkor a rotorköri frekvenciaváltót a
névleges teljesítmény kb. 30%-ra kellene méretezni. Ez óriási gazdasági előny a „D” típusú
szélerőművekkel szemben, ahol mint említettük, a frekvenciaváltót a teljes (100%-os) névleges
teljesítményre kell tervezni.
A fenti gondolatmenet csak MG=áll.,Pℓ=áll esetén lenne érvényes. Szélgenerátoroknál ha az áttétel
veszteségeitől eltekintünk, (2-6) alapján az I-es tartományban:

(2-25)
A megbeszéltek szerint Pm-nek negatív előjelet tulajdonítunk, és a k állandót pozitív mennyiségként
kezeljük:

(2-26)
Felhasználva, hogy

(2-27)
a frekvenciaváltón áthaladó hatásos teljesítmény:

(2-28)
Ha a szinkron szögsebességet és az azon jelentkező kW3 1 mechanikai teljesítményt tekintjük
alapnak, akkor viszonylagos egységekben a keresett teljesítmény

(2-29)
A 2-33. ábrán látható P’R-W’G összefüggés azt sugallja, hogy az I-es tartományt ne szimmetrikusan
helyezzük el a szinkron fordulatszám körül, hanem pl. a 2-33. ábrán vázolt módon.
A kétoldalról táplált aszinkron generátor számszerű teljesítményviszonyait ábrázoltuk a 2-34. és 2-
35. ábrákon a (2-23a,b) képleteknek megfelelően. Az egyszerűség érdekében mind két esetben
feltételeztük, hogy a gép teljes vesztesége közelítőleg a Ps állórész teljesítmény 10%-a. Mindkét
esetben a PmPT teljesítményt tekintettük viszonyítási alapnak azaz 100%-osnak, abszolút értékeik
különbségét az ábrákon (2-25) alapján Pm méretkülönbségei érzékeltetik.
A rendszer szinkron fordulatszám alatti esetben alacsonyabb (pl. 87%-os) hatásfokkal üzemel,
szemben a szinkron feletti (pl. 93%-os) hatásfokkal. Ennek magyarázata az, hogy az s=0,3 esetben a
PR teljesítmény veszteséget is okozva csupán a rendszeren belül cirkulál, de nem adódik át a
hálózatnak, ellenben az s=-0,3 esetben a hálózati teljesítmény: PH=Ps+PR. Ez a hatásfok különbség
határt szab annak, hogy az I-es tartomány mekkora része nyúljon a W1 szinkron fordulatszám alá
(2-33. ábra).
A szélerőművekben alkalmazott frekvenciaváltók általában kétszintű feszültséggenerátor táplálású
inverterekből épülnek fel, az alkalmazott vezérelt félvezető elem az IGBT. Újabb fejlesztéseknél, a
legnagyobb teljesítményeken már kezdik alkalmazni a háromszintű feszültséginvertereket, valamint
az IGCT félvezetőket.
A továbbiakban a gépoldali áramirányítót GÁ-val a hálózatoldalit HÁ-val jelöljük.
Ma a leggyakrabban alkalmazott szabályozási elv – mind GÁ, mind HÁ esetében – a mezőorientált
szabályozás. Ez lehetővé teszi (megfelelő kompenzációk alkalmazásával), hogy a háromfázisú
áramvektor két merőleges összetevőjét egymástól függetlenül lehessen szabályozni a gépre jutó
feszültségeken keresztül. A képzeletbeli descartes-i koordinátarendszert lehet rögzíteni a
szinkronforgó feszültség, vagy fluxusvektorhoz. Az egyik áramösszetevővel (Iw) a hatásos, a másik
összetevővel (Im) a meddő áram, illetve a teljesítmények (P, Q) szabályozhatók.

A „D” típusú szélerőműben (2-36.ábra) a GÁ áramirányító Iw áramösszetevőjének szabályozásával:

a PHaMwGwT összefüggéseken keresztül opt, ill. (Cp)max tartása érhető el az I-es tartomány
minden szélsebességén. Az Im áramösszetevővel szabályozható vagy a generátor
meddőteljesítménye QG, vagy az állórész Us feszültsége. Az előbbi cosG=1 esetén a legolcsóbb
generátort, míg az utóbbi állandó feszültség igénybevételre való méretezést tesz lehetővé. Ezek a
szabályozások nem hatnak (közvetlenül) a hálózati meddőteljesítményre.
A HÁ áramirányító Im áramösszetevőjével szabályozható a QH hálózati meddőteljesítmény
szolgáltatás vagy felvétel. Az Iw áramösszetevővel a közbenső kör Ue feszültségét tartják állandó
értéken. Ennek egyik indoka az, hogyha az Ue egyenfeszültség nem nagyobb a hálózati feszültség
vonali csúcsértékénél (Uv csúcs), akkor megszűnik a HÁ vezérelhetősége. A másik ok, hogy a
veszteségek elhanyagolásával a turbina által termelt teljesítmény és a generátor által a hálózatnak
átadott teljesítmény egyensúlya legegyszerűbben és legérzékenyebben az Ue feszültség
állandóságával biztosítható. Ugyanis a GÁ áramirányító árama tölti, a HÁ áramirányító árama kisüti
a Ce kondenzátor töltését (2-37.ábra).
A „C” típusú szélerőmű (2-38.ábra) HÁ áramirányítójának szabályozási feladatai csaknem pontosan
megegyeznek a „D” típusú szélerőmű HÁ áramirányítójának feladataival. A különbség annyi, hogy
itt ez az áramirányító csupán a rotor oldal felöl érkező QR meddő teljesítményt szabályozza, ami
általában csak egy része a teljes hálózatnak átadott meddő teljesítménynek.

A GÁ áramirányító Iw hatásos áramösszetevőjével ezúttal is (Cp)max-ra szabályoznak a szlip, ill.

fordulatszám szabályozáson keresztül. Az Im meddő áramösszetevővel vagy pontosan fedezik az
aszinkron generátor meddőteljesítmény igényét, vagy nagyobb QHa alapjel segítségével ezen az
úton is lehet meddő teljesítményt továbbítani a hálózat felé.
A hibrid rendszer szükségességének okai.
1. Rendszerirányítási gondok (szükség van energiatárolásra).
2. Magyarország erőműparkja rugalmatlan (pl. 3000 MW alaperőmű).
3. Gondok kicsi és zérus szélsebesség esetén: használni kell a drágábban termelő erőműveket
is.
4. Gondok nagy szélsebesség esetén: a kötelező átvétel miatt vissza kell szabályozni a
gazdaságosan termelő erőműveket is. Ennek biztonsági és élettartambeli kockázatai is
vannak.
5. A szélerőművek kimenő teljesítménye csak lefelé szabályozható (az aktuálisan kinyerhető
maximális teljesítmény alatt).
6. A szélerőművek a hőerőműveknél nagyobb |dP/dt| gradienssel rendelkeznek.
Növekvő igény van hidrogénre.
1. Környezetbarát közlekedés.
2. Egyéb célok (vegyipar, helyi energiatermelés).
Az elektrolizáló cellák ma leggyakrabban használt típusai:
1. lúgos (KOH vizes oldata) az elektrolit,
2. szilárd, polimer alapú az elektrolit (PEM),
3. az elektrolit szilárd oxid, vagy kerámia (SOEC).
Reakció az anódon:
reakció a katódon:
Egy elektrolizáló cella működési feszültsége kb. 1,4~2V, amely nemlineáris függvénye az
áramsűrűségnek, a hőmérsékletnek és a nyomásnak (lásd 2-40/b. ábrát).
Az elektrolizáló cellák kis feszültségét illeszteni kell az energiaellátásban szokásos feszültség
szintekhez. A durva illesztés történhet a cellák soros kapcsolásával, de ennek meg vannak a
negatívumai és korlátai is. A finom illesztés, és az elektrolizáló áramszabályozása
feszültségcsökkentő egyenáram/egyenáramú átalakítóval lehetséges (lásd pl. 2-41.ábrát).

Az energiát hidrogénben (kémiai formában) tárolhatjuk. A hidrogén energiatartalma (fűtőértéke,

HHV-je) 142 MJ/kg, ami messze meghaladja más energiahordozók energiatartalmát (pl. a földgáz
hasonló jellemzője 57 MJ/kg, a benziné 45 MJ/kg). A H2 pl. helyben üzemanyagcellák segítségével
(a szélerőműben) visszaalakítható villamos energiává csúcsidőszakokban, vagy elszállítható pl.
gépkocsi vagy autóbusz üzemanyagtöltő állomásokra.
A leggyakrabban használt hidrogénalapú üzemanyagcellák (az angol nyelvű hivatkozással):
1. proton áteresztő (cserélő) membrános: PEMFC,
2. káliumhidroxidos elektrolitű: AFC,
3. közvetlen metanolt alkalmazó: DMFC,
4. foszforsavas elektrolitű: PAFC,
5. olvadt karbonátos elektrolitű: MCFC,
6. szilárd oxidos (kerámia) elektrolitű: SOFC.
A felsorolt üzemanyagcellák alkalmazási területei, előnyös tulajdonságai és szokásos
teljesítménytartományai a 2-42. ábrán láthatók.
A PEM üzemanyagcella elvi felépítését vázoltuk a 2-43. ábrán, az elektródákon lejátszódó reakciók:
az anódon:
a katódon:

a teljes reakció:
A PEM-üzemanyagcella ideális üresjárási feszültsége, 20~25C-on 1,23 V (a 2-40. ábrával
megegyezően), ha cseppfolyós víz a végtermék (HHV). Mindazok az irreverzibilis folyamatok
(túlfeszültségek), amelyek az elektrolízisnél üzemi körülmények között az 1,23 V-nál nagyobb
bemenő feszültséget igényeltek egy-egy adott áramsűrűségen, az üzemanyagcelláknál ellenkező
előjellel jelentkeznek, és csökkentik a kapcsokra kijutó feszültséget. Egy PEM-üzemanyagcella
feszültség-áramsűrűség jelleggörbéje a 2-44.ábrán látható.
Az üzemi feszültség: 0,6 VU0,8 V, tipikusan U0,65 V.
A kisfeszültségű feszültségforrást a cellák soros kapcsolásával, és feszültségnövelő
egyenáram/egyenáram átalakítóval kell illeszteni a szokásos feszültségszintnek megfelelő Ue
értékhez (2-45.ábra).
Az üzemanyagcellák kényes elemek, és élettartamuk csökkenése miatt óvni kell pl. a:
1. gyors terhelésváltozástól,
2. nagy áramsűrűségtől,
3. alacsony frekvenciájú (f<400Hz), jelentős amplitúdójú áramhullámosságtól (i<4%).
Ehhez szükség van szabályozható teljesítményelektronikára (lásd a 2-45.ábrát) és kellően gyors (jó
dinamikájú) energiatárolásra. Ez utóbbi szerepre megfelelnek általában az akkumulátorok, vagy a
szuperkapacitások. A kétirányú energiaáramlás követelménye miatt pl. a 2-46. ábrán látható
kétnegyedes egyenáram/egyenáram átalakítót kell alkalmazni.
A hidrogén technológia legegyszerűbben a „D” típusú szélerőművekhez illeszthető, mégpedig a
közbenső egyenáramú körbe (2-47.ábra). Ekkor a meglévő frekvenciaváltó áramirányítói mind
teljesítmény mind szabályozás tekintetében alig igényelnek változtatást.
A 2-47. ábrán látható szélerőmű-hidrogén hibrid rendszer egyik lehetséges szabályozási stratégiája
lehet a menetrendszerinti teljesítményszolgáltatás tartása (állandó értéken, rövidebb időtartamon, pl.
15 percen belül). Ekkor a 2-48. ábra szerint a nagy szélsebességű időszakokban a
többletteljesítményt az elektrolizálóban hasznosítjuk, míg a kis szélsebességű intervallumokban a
hiányzó villamos teljesítményt az üzemanyagcella pótolja. A hatékony üzem érdekében az
elektrolizáló és az üzemanyagcellás egység alapvetően ellenütemben működik (pl. közbenső
holtsáv, vagy hiszterézises hurok szerinti vezérlés közbeiktatásával).
„A” és „B” típusú szélerőműveknél a hidrogén alrendszer csak a váltakozóáramú hálózatra
csatlakoztatható (2-49.ábra). Ez a megoldás valamennyi szélerőmű típusnál alkalmazható, ami egy
esetleges sorozatgyártás lehetőségén keresztül gazdaságossá teheti ezt a változatot. Ezen kívül a
szélerőműtől térben elkülönült rendszert is lehetővé tesz.
A vízerőművek a globális villamos energia termelés kb. 20%-át adják. A vízerőművek csoportba
sorolása sokféle szempont szerint történhet (lásd 3-1. táblázatot). A világ három legnagyobb
vízerőműve (2010):
1. Three Gorges (Kína): 32×780 MW,
2. Itaipu (Brazilia-Paraquay): 20×720 MW,
3. Guri2 (Venezuela): 10×770 MW.
Európa legnagyobb vízerőműve:
1. Vaskapu (Románia-Szerbia): 10×190 MW.
A vízturbinák maximális hatásfoka: T=96,5%.
A generátorok maximális hatásfoka: G=98,5%.
Az esésmagasság szerinti vízerőmű típusokat a 3-1. ábrán láthatjuk, ezek:
1. kis esésű: átfolyó rendszerű, duzzasztóművel, Kaplan vagy propeller turbinával,
2. közepes esésű: folyó vagy tó, tároló gáttal, Francis-turbinával,
3. nagy esésű: hegyen levő tározóval, Pelton-turbinával,
4. kis esés és kis vízhozam: átfolyó rendszerű, csőturbinával (ez a 3-5.ábrán látható).
A 3-3. ábrán „kivágott” formában látható a Francis-turbina szerkezete (kívülről befelé haladva):
1. a csigaház (csökkenő keresztmetszetű),
2. a vezető lapátok (forgó csapra szerelve a szabályozáshoz),
3. a forgórész lapátok (fix helyzetűek).
A vezetőlapátok elforgatásával állítható az áramlás mértéke, de ezzel változik a turbina hatásfoka is.
Általában függőleges tengelyű. A lapátok eltérítik a vízsugár útját (akció erő), a reakció erő
forgásban tartja a turbina járókerekét, ezért reakciós turbinának nevezik. A turbinán áthaladó víz
nyomása jelentősen csökken az áthaladás során, ez fedezi az átadott energia jelentős részét.
Ha nagy vízmennyiség kis esés magassággal áll rendelkezésre, akkor nagy keresztmetszetű axiális
átömlésű (propeller vagy Kaplan) turbinát alkalmaznak. A vízsugár megfelelő eltérítéséhez
fokozatosan megcsavart, propellerhez hasonló lapátozás kell. A propeller turbina forgórésze fix
lapátozású, így egyszerű és olcsó. A forgórész lapátok elforgatására szükség van a jó hatásfok
érdekében, ha a teljesítményigény jelentősen változik (ez a Kaplan turbina). Ezek a turbinák is a
„reakciós turbinák” csoportjába tartoznak. Döntő különbség a Francis turbinához képest, hogy
ezeknél a lapát kerületi sebessége sokkal nagyobb a víz sebességénél (legalább kétszerese).
Kis esésmagasság és kis vízmennyiség esetén a „csőturbinák” használhatók előnyösen. Az
elnevezés gyűjtőnév, amely a következő közös tulajdonságokkal rendelkező turbinákat foglalja
magába:
1. a tengelyük vízszintes, vagy enyhén ferde,
2. az állórész csigaház nélküli kb. vízszintes csatorna,
3. az alkalmazott forgórész: propeller vagy Kaplan,
4. az alkalmazott generátor különleges szerkezetű (pl. koszorú generátor).
A csőturbinák egyik konkrét típusa a „körüláramoltatott” generátorral kivitelezett megoldás,
amelyiknél egy torpedó alakú köpeny védi és szigeteli a generátort (lásd 3-5. ábrát). A Kiskörei
Vízerőműben ezt a típust alkalmazzák. Az árapály erőművekben is ilyen típusú turbinákat
használnak.
A vízerőműből kinyerhető teljesítmény [kW]-ban:

(3-1)
Itt: g: nehézségi gyorsulást [m/s2],
: a víz sűrűsége [kg/dm3],
Q: térfogatáram [m3/s],
T, G, TR: hatásfokok (turbina, generátor, transzformátor).
A turbinák névleges fordulatszámát a hidraulikus oldal határozza meg:

(3-2)
itt nTn a turbina névleges fordulatszáma [1/min]-ban, PTn[kW]-ban és H[m]-ben helyettesítendő.
Az Ns „jellemző fordulatszám” gazdasági és konstrukciós optimumok alapján alakult ki és
táblázatokból vehető ki (3-2.táblázat).
3-2. táblázat.
Megújuló energiák villamos rendszerei
Vajda István
Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamos Energetika Tanszék
Tweet
Beágyazás

65. dia

A nagyteljesítményű vízerőművek generátorai: sokpólusú szinkron generátorok:

(3-3)

A generátorok forgórésze kiálló pólusú és gyűrű alakú. A generátorok szinkron fordulatszámát a

hálózati frekvencia és a pólusszám határozza meg:

(3-4)
Nagy teljesítményen áttételt nem szoktak alkalmazni, ezért

(3-5)
Mint mondottuk a fordulatszámot a hidraulikus oldal határozza meg, így a szükséges pólusszám:

(3-6)
A (3-3) szerinti nagy pólusszám miatt nTn finoman „hangolható”, és így a 3-2 táblázat szerinti
optimális Ns jellemző fordulatszámok kellő pontossággal beállíthatók. A nagyteljesítményű
egységek általában függőleges tengelyelrendezéssel készülnek (3-7a.ábra).
Az elrendezés fő elemei felülről lefelé haladva a tengely mentén:
talpcsapágy, konzol, generátor, tengelykapcsoló, és a turbina forgórésze.
Néhány fontosabb elem megnevezése:
3: csigaház,
5: vezetőlapátok az állórészen,
6: a turbina forgórésze,
15: talpcsapágy,
14,16,17: (felső, középső, alsó) vezető csapágy,
22, 23: a generátor álló és forgórésze,
8,9,10,11,12,13: a vezetőlapátok szabályozásának részei,
25: tartó konzol,
18,19: olajozás,
26: gerjesztés.
A generátorok gerjesztésére a következők jellemzőek:
kefenélküli (lásd a 3-7b. ábrát),
maximális biztonságra méretezik (a költségek csak másodlagos szempontot jelentenek),
nagyteljesítményű (3~5% PGn),
gyors működéshez forszírozás kell, mert a gerjesztőköri időállandó nagy (Tg5~6s).
Szigetüzemben: a szabályozás célja a frekvencia pontos tartása a fordulatszám segítségével. Ekkor
P, H, Q zavaró jelek.

Hálózati üzemben: a frekvenciát a teljes villamos rendszer határozza meg, a szabályozás

elsődleges célja a terhelésben való részesedés meghatározása.
A szabályozás másodlagos célja: megvédeni a rendszert a károsodástól (megszaladás, ugrásszerű
nyomásváltozás).

Hálózati üzemben a fordulatszám szabályozás a legbelső hurok, amely fölé teljesítmény szabályozó
hurok, esetleg frekvencia szabályozó hurok van rendelve.
A sebesség szabályozás a turbinán áthaladó Q térfogatáram szabályozásán keresztül valósul meg,
mivel (3-1) alapján ezzel szabályozni lehet a hálózatnak átadott PH teljesítményt (lásd 3-8. ábrát).
Francis turbina esetén Q az  „nyitással” változtatható (lásd 3-9c. ábrát).

Kaplan turbinánál a járókerék lapátjainak  szögét is állítani kell a jó hatásfok elérése érdekében. 
és  összehangolása az NL nemlineáris függvénykapcsolat segítségével történik (lásd 3-8. ábrát).
A vízturbinák szabályozásához szükséges erő meglehetősen nagy. A vezetőlapátok helyzetét
szabályozó Fink-gyűrű erőszükséglete elérheti a néhányszor 104N nagyságrendet. Ilyen nagy
erőkifejtés hidraulikus szervomotorral érhető el (lásd 3.9a. ábrát). A fordulatszám érzékelő és a
szervomotor közé 2~3 fokozatú erősítést kell közbeiktatni.
A vízturbinák nyomaték-fordulatszám jelleggörbéi =állandó mellett eső jellegűek (3-10a. ábra), és
a rendszer statikusan stabilis, ha frekvencia függő fogyasztók is vannak (MG(n) emelkedő). A
nemlineáris jelleggörbéket egy-egy munkapontban kis változásokra linearizáljuk, így a
mozgásegyenlet (egy közös tengelyre redukálva):

(3-7)
A megszaladási/megfutási fordulatszám (MT=0-nál):
Francis-turbináknál:

(3-8a)
Kaplan-turbináknál:

(3.8b)
A terhelés hirtelen elvesztése (pl. hálózat kimaradás) esetén a fellépő nagy fordulatszámokon (lásd
(3-8b)-t) a centrifugális erők károsíthatják az erőmű forgó részeit (turbina, generátor). A
szervohajtás lassú beavatkozása miatt nagy tehetetlenségi nyomatékra van szükség a gyorsulás kellő
korlátozásához. A forgórész tehetetlenségi nyomatékának döntő részét a generátor adja. A
tehetetlenségi nyomaték megkívánt minimális értékét a következő összefüggés szerint számíthatjuk:

(3-9)
Ha Jmin-ot [Ws3]-ben akarjuk megkapni, és Pn-et [kW]-ban, nn-et [1/min]-ban helyettesítjük be,
akkor a „c” konstans értéke 0,2~0,5 között változhat a turbina típusától függően. Megjegyeznénk,
hogy egyes vízerőműveknél szükség esetére elkerülő (by-pass) utat biztosítanak a turbina mellett
(lásd a 3-7a. ábra jobbalsó részét). Ez egyrészt csökkenti a turbina nyomatékát/teljesítményét és így
a gyorsulását, másrészt megakadályozza az  nyitás csökkentésével elérhető gyors elzárást, és
nyomáshullám kialakulását a csővezetékben.
A mai modern vízerőművi turbina-generátor szabályozások mikroprocesszoros kivitelben
készülnek, és alapvető követelmény, hogy a rendszer hibatűrő legyen.
Ennek egyik lehetséges kivitele esetén pl. a fordulatszám szabályozás megduplázott hardverrel és
szoftverrel készül, két lokális és egy multi-busszal. Mindkét rendszer a következő input/output
interfészeket tartalmazza (3-10b. ábra).
Bemenetek:
1. két frekvenciamérő csatorna (fH, fG),
2. két adatgyűjtő A/D átalakító (PG, H),
3. hat digitális bemenet (indulás, leállás, teljesítmény alapjel le/fel, generátor/konverter üzem,
a megszakító állapota).
Kimenetek:
1. két D/A átalakító (: nyitás, : járókerék).

A szabályozó/vezérlő köröket szünetmentes áramforrás táplálja.

Nagy gazdasági érdek fűződik a villamos energiarendszer egyenletes terheléséhez, kihasználásához.
Ez két úton érhető el.
1. A fogyasztók le/felkapcsolásával szabályozzuk azok eredő teljesítményfelvételét. Ekkor
szükség van prioritás megállapítására is.
2. A termelői oldalt szabályozzuk az egységek le- és felkapcsolásával, vagy azok folyamatos
teljesítményszabályozásával. Az előbbit a gyakori újraindítás többlet igénybevételei és
időigényessége, az utóbbit a részterhelésen jelentkező rossz hatásfok teszik előnytelen
megoldássá.
A feladat energiatárolóval oldható meg, amelynek eddig legjobban bevált eszköze a szivattyús-
tározós vízerőmű (lásd 3-11.ábrát).

Kis fogyasztású (völgy) időszakban energiatárolást valósítanak meg („2”-es irányok) azzal, hogy a
vizet a felső tározóba szivattyúzzák fel. Nagy fogyasztású (csúcs) időszakban a felső tározóból
leürítik a víz egy részét („1”-es irányok) és ezzel pótolják a fogyasztók többlet energia igényét,
Alacsony vízhozam esetén kell alsó tározó is.
A 3-11. ábrán külön motor-szivattyú és turbina-generátor négygépes rendszert tételeztünk fel
(ilyenek voltak a korai megoldások). Elvileg a két gépcsoport összevonható eggyé, hiszen a
villamos gép működhet motorként és generátorként is, és hasonlóan a vízgép is működhet turbina és
szivattyúként is.
Kaplan turbina esetében a víz áramlási iránya megfordítható a lapátszög változtatásával
forgásirányváltás nélkül is.
Francis és propeller turbinák esetében két ellentétes forgásirányra van szükség ahhoz (a
legegyszerűbb esetben), hogy a víz kétirányú áramlását (tárolás/leürítés) biztosítsuk. Ez a
háromfázisú villamosgépet tápláló fázisok cseréjével oldható meg. Pl. turbina üzemből szivattyú
üzembe való átmenetkor először le kell állni, majd újra meg kell indulni ellenkező irányban.
Közismert, hogy a nagy szinkron motorok indítása problematikus, amelyre korábban több (nem túl
előnyös) megoldást találtak ki. A mai korszerű megoldások egy része az indítás feladatára
frekvenciaváltót alkalmaz (kétgépes rendszer az USA-ban), mégpedig:
1. 100 MW felett kétoldalról táplált aszinkron motort (lásd 2-32. ábrát),
2. 100 MW alatt áramirányítós szinkron motort (lásd 3-12. ábrát).
A modern megoldások másik része (elsősorban Európában) irányváltás nélküli háromgépes
rendszert alkalmaz, pl. többfokozatú szivattyúval és Francis turbinával, valamint egy közös
motor/generátorral.
A 3-13. ábrán (egy Egyesült Államokbeli) szivattyús tározós vízerőmű egyvonalas kapcsolási
vázlata látható. Mindhárom szinkron motor egyenként indítható a „tirisztoros frekvenciaváltó” és az
„indító sín” segítségével, majd szinkronozható a hálózathoz. A forgásirányváltást a „négypólusú
fáziscserélővel” oldják meg. Ezen műveletek alatt a „motor-generátor megszakító” nyitva van.
A kompresszoros hőszivattyú működési elvének vázlatát mutatja a 4.1. ábra.

A hőszivattyúban az energia a hőforrástól a felhasználóig a munkaközeg segítségével jut el. Az

alacsony T1 hőmérsékletű K1 közegtől (a hőforrástól) a munkaközeg az elpárologtatóban, az
elpárologtatás révén E1 hőenergiát von el. Ezt a légnemű munkaközeget a kompresszor Em
mechanikai munkával p1-ről p2 nyomásúra sűríti, miközben megnöveli a munkaközeg energiáját és
hőmérsékletét is. A kondenzátorban a munkaközeg:

(4-1)

energiát ad le a lecsapódás során a K2 közegnek (a felhasználónak), amelynek hőfoka: T2.

A most már cseppfolyós halmazállapotú munkaközeg a fojtószelepen keresztül visszafolyik a
kisebb p1 nyomású elpárologtatóba.
Megújuló energiák villamos rendszerei
Vajda István
Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamos Energetika Tanszék
Tweet
Beágyazás

78. dia

A hőszivattyú hatásosságát a teljesítménytényezővel jellemzik:

(4-2)
Ennek szokásos értéke: =2,5~4,5, ami azt jelenti, hogy Em mechanikai energia befektetésével
E2=Em hasznosítható hőenergiát érhetünk el. Más oldalról a termodinamika törvényei szerint,
veszteségmentes esetben:

(4-3)
ahol T2-vel a fűtésre kiadott, T1-gyel a hőszivattyúzáshoz felhasznált közeg termodinamikai
átlaghőmérsékletét jelöltük. (A valóságos teljesítménytényező ennél lényegesen kisebb a
veszteségek miatt. Pl. a gyakorlatban véges nagyságú hőmérsékletesés kell a hő átviteléhez az
elpárologtatóban és kondenzátorban a külső forrás és a belső munkaközeg között. Az  valóságos
teljesítmény tényezőt egy c0,30,7 hatásfokkal számíthatjuk ki az ideális id, Carnot folyamatra
érvényes tényezőből.). (4-3) szerint id annál nagyobb, minél kisebb a K1 hőforrás és a K2
hőfelhasználó közötti T=T2-T1 hőfokkülönbség (lásd 4-2. ábrát).

Gazdasági megfontolások alapján pl. a melegvízüzemű fűtőberendezések maximum 55oC

hőmérsékletű hőhordozóval üzemelnek, ilyen esetekben T<20oC hőfokkülönbségre kell törekedni
megfelelő teljesítménytényező eléréséhez.
A hőszivattyú üzemeltetése globális szinten akkor energiatakarékos, ha alkalmazásával primer
energiát lehet megtakarítani. A teljes energialáncot figyelembe véve a 4-3. ábra szemlélteti a
villamos motorral hajtott kompresszoros hőszivattyú energiafolyamát. Az ábrában relatív
egységeket használtunk, a fűtési hőt Ef=E2=100 (százalék)-nak vettük fel, amelyből E1=70-et a
környezet, Em=30-at a kompresszor szolgáltat (így =E2/Em=3,33). A villamos erőművekben ehhez
felhasznált primer energiát Ep=90-re becsültünk, amelyből az Ev=60-nak feltételezett veszteség a
villamos erőmű, az elosztó hálózat és a villamos motor veszteségeit veszi figyelembe
(e=Em/Ep=0,33). Az üzemeltetés gazdaságos, ha

(4-4)
A primer energia fűtési célú hasznosítása kedvezőbb lehet, ha a hőszivattyú kompresszorát villamos
motor helyett belsőégésű motorral (pl. gázmotorral, vagy dízel motorral) hajtjuk és a belsőégésű
motor hulladék hőjét is felhasználjuk a fűtés céljára. Gázmotoros hajtást feltételezve a 4-4. ábra
szemlélteti az energiafolyamot.
Az Ef=100 fűtési energiából E2=70-et fedez a hőszivattyú és Ev1=30-at a gázmotor hasznosított
hulladékhője. A gázmotor Ep=60 primer energiát használ fel, amiből Em=21-gyel hajtja a
kompresszort (=E2/Em=70/21=3,33), és az Ev=39-ből Ev1=30-at hasznosítunk, Ev2=9 pedig
elvész. Az elfogyasztott Ep=60 primer energiának pl. Ef/Ep=100/60=1,67-szerese hasznosítható
fűtési célra, szemben a villamos hajtómotorral (4-3. ábra) elérhető Ef/Ep=100/90=1,11-szeres
hasznosítással. A gyakorlatban a belsőégésű motoros hajtású kompresszoros hőszivattyúkat nagy
teljesítményeken használják (pl. központi földgázmotoros klímaberendezésekben).
1. A felhasznált hőforrás lehet: levegő, víz, talaj, szennyvíz.
2. A hőforrás K1 és a hőfelhasználó K2 közege lehet: levegő, víz, sós víz. A K1 hőforrás lehet
pl. talajvíz (4-5.ábra) és lehet már hasznosított termálvíz továbbhűtése (4-6.ábra). A
hőtermelés az utóbbi esetben kedvezőbb.
3. A munkaközeg (alacsony forráspontú anyag) lehet ammónia, freon, újabban a propános és
széndioxidos megoldások is terjednek, amelyek nem károsítják az ózonpajzsot.
4. Fokozatszám szerint lehetnek egy vagy többfokozatúak. Az utóbbival nagyobb T
hőfokkülönbség állítható elő.
1. A hőfokszolgáltatás módja szerint lehet: egyedi vagy kombinált. Az utóbbira a 4-7.ábra
mutat példát, ahol egy fűtőerőmű és hőszivattyú kombinációja látható. A két rendszer
kondenzátorai a fűtőkörben sorba kapcsolódnak, így azok Ef=Ek+E2=170 hőenergiát
szolgáltatnak. Ezt a valóságban meglévő veszteségek természetesen csökkentik az Ef/Ep=1,7
arányról kb. 1,5-re.
1. A hőáram iránya szerint a hőszivattyú lehet egyirányú (pl. fűtési feladat) és kétirányú (fűtés
és hűtés). A 4-8. ábrán látható víz/levegő hőszivattyú télen fűtési (a. ábra), nyáron hűtési (b.
ábra) feladatot lát el. Az ábrán az üzemmód váltáshoz szükséges szelepeket nem tüntettük
fel. Megjegyezzük, hogy mindkét hőcserélőnek alkalmasnak kell lenni elpárologtató és
lecsapódó üzemmódra is.
2. A kompresszor típusa szerint megkülönböztetünk: dugattyús, forgó dugattyús, turbó-,
csavar- és centrifugális kompresszorokat.
3. A kompresszor üzeme lehet kétállapotú (ki/be kapcsolt villamos motorral) és fokozatmentes
üzem frekvenciaváltós hajtással.