Selmeczi Kovács Attila

Elfeledett
magyar mesterségek
és népélet
 Elfeledett
magyar mesterségek
és népélet
 Selmeczi Kovács Attila

Elfeledett
magyar mesterségek
és népélet
 Unokáimnak
Dánielnek, Katának, Rozáliának, Zsófiának,
Lilinek, M ártonnak, Jánosnak és Mihálynak

Szerző: Selm eczi Kovács Attila

Lektor: Szulovszky János

© Selm eczi Kovács Attila és a CSER Kiadó, Budapest, 2009

ISBN 978 -9 6 3 -2 7 8 -0 3 0 -6

Kiadja a CSER Kiadó

Felelős kiadó: a kiadó vezetője
1114 Budapest, Ulászló u. 8.
Telefon: (+ 36-1)386-9019 . Fax: (+ 36-1)385-6684
E-mail: info@cserkiado.hu • Honlap: www.cserkiado.hu
Szerkesztő: Gulázsi Aurélia
Könyvtervező és tördelő: N ém eth János
Nyomdai kivitelezés: A rrabona Print csoport - Print Invest Magyarország Kft.
Felelős vezető: Ványik László
Tartalom

Bevezetés.............................................................................................................. 7

P á k á s z o k , h a lá s z o k , v a d á s z o k ......................................................................................... 9
Pákászok............................................................................................................................. 11
D arvászok......................................................................................................................... 16
Halászok................................................................................
Vadászok ..............................................................................
A vad megközelítése.................................................................p
Csalivadászat.................................................................
N yestezés.......................................................................
Solym ászat............. .......................................................
Vadfogás veremmel......................................................
Csapdaállítás.................................................................
Hurokvetés.....................................................................
Vadméhvadászat..........................................................
Madárfogás lépezéssel................................................

S z ila j p á s z t o r o k .....................................................................................................................55
Állattartás ..................................................57
Marhakereskedelem ..................................................58
Magyar tájfajták ..................................................59
A pásztorok ..................................................66
A számadó és bojtárjai ..................................................69
A ridegnyájak őrzése . ..................................................71
Enyhelyek ..................................................77
Pásztorétkek ..................................................83
Pásztorviselet ..................................................84
Pásztorművészet ..................................................89
Tf
Fafaragás ............. Í J ..............................90

Jámbor földművelők....................................................... i. .1
A vetéstől a kenyérig............. .............................................. ^
Szántás ......................................................................................
V eté s............................................................................
A ratás............................................. ; .........................
A ratóbandák......................................................
Szem nyerés...............................................................
Lisztkészítés...............................................................
Kenyérsütés.....................................................................................................................129

Régi idők mesterségei .......................................................................................................131

Erdélyi magyar sóvágók............................................................................................... 133
Kősóbányászat..........................................................................................................135
A cellérek......................................................................................................................... 138
 A sóhivatal........................................... .....................................................................140
Sziksófőzők.................................................................................................................... 142
Salétromfőző jobbágyok............... / ^ ...................................................143
Ham uzsírégetők.............................. ............................................................................. 146
Mészárosok és mészárszékek.. . ..................................................148
Hajdani m észárszékek............... l . l .................................................................... 150
Falusi mészárosok...................................... II #\ . 1....................................................153
Himpellérek...............................................m d. 1 ; | ....................................................155
Szappanfőzők.......................................M . . m l . ..................................................... 158
Gyertyamártók és gyertyaöntők. . . . . . . . .m . .................................................... 161
O lajü tők .................................................... ...................................................................164
Az olajárusok...................................................................................................................171
Dunavízárusok.............................................................................................................. 176
Székely borvizesek........................................................................................................180
V ákáncsosok...................................................................................................................185
Pitlés malmok - „gatyás” m oln áro k ....................................................................... 187
Bútorkészítő faragóácsok...........................................................................................189
Virágozó festőasztalosok.............................................................................................197
Díszítő fazekasok..........................................................................................................206
T a k á cso k .......................................................................................Iláfc'-....................... 220
K ékfestők.......................................................................................lljjm ........................ 225
Cifraszűrszabók......................................................................... .................................. 231

M in d e n n a p i é le t k é p e k .........% ..................................1 J |
Élet a házban................................ .................................f 15
1
...............241
JK
..............243
A füstöskonyha....................^ .<, «■, í . , h ^ ,V ? .V t . . .m ............. 249
Régi ételek és recep tek .:. s v ^ j . É j j l .2
A „terhes komra”............... .j^ s.....................................................................................257
Istállós csű rö k ......................... . . . . . . . . . . . . 7 ....................... .................................. 260
Ö körtartás................................................................. /..................................................... 263
A szegény ember fá ja ......................................................................................................266
A részesaratók c é g é r e ....................................................................................................269
Kukoricacsőszök.............................................................................................................. 271
Őrzőgyerekek.................................W t ............................................................... 275
A

T á r s a s é le t a r é g m ú l t b a n ...........
Társasélet a m alom ban.........£
f ........................................................ 281
í ¿ S k . .........................................................283
Társasélet a csűr alatt............ J ¥i'.; ' * V .......................................................292
Kukoricafosztás............... 1 ...................................................... 293
C sűrdöngölő........................ ^ . «Té H * ...................................................... 296
Csűrközösség............................ ja M. J£. ................................................300
A fonó vagy guzsalyos....................................................................................................303
Atyafiság a Palócföldön................................................................................................. 307
A palóc „vendégség” ................................................................................................. 309
A hosszúházak népe........................................................................................................310

Z á r s z ó ........................................................................................................................................ 313

I r o d a l o m .................................................................................................................................... 315

K épjegyzék................................................................................................................... 326
 Bevezetés

gy rég letűnt sajátos világba kalauzolja el könyvünk az Olvasót, ahol a nép év­

E századokkal korábban kialakult szemlélet szerint élte jellegzetes életét. Ez a

mára szinte teljesen feledésbe merült életforma szoros kapcsolatban állt a ter­
mészettel; a mindennapok tevékenysége a természet adta körülményekhez igazodott.
A ma esetleg rendkívül fáradságosnak tűnő egykori életvitel a nemzedékről nemze­
dékre hagyományozódó szokásokat követte. A hagyomány, a tradíció, a járt út köve­
tése volt az életszemlélet alapja, amit a szokások, a közösségi normák tartottak össze,
töltötték be a társadalmi kontroll szerepét. Különösen nehéz és szigorú világ volt ez,
amelyben keményen dolgoztak, minimális kényelemben éltek. Ugyanakkor teljes éle­
tet élő hagyománykörük volt. Az élet egészét áthatotta és irányította a hagyomány és
a szokásrend. Ennek megfelelően a hétköznapok sorát szabályos ritmusban oldották
az ünnepek, az együttlétek, a társas szórakozások. Minden közösségnek megvolt a
maga szabályrendszere, ezen belül minden tagja érzékelhette, hogy az érdemének,
tudásának, képességeinek megfelelően tartják számon és becsülik meg. Az egykori
közösségekben nem volt senki sem magára hagyatva, a közösség - habár nem minden
tehertétel nélkül - törődött tagjaival.
Természetesen ez az idillinek tűnő kép nem volt ennyire statikus és mindenhol egy­
forma, számos helyi sajátosság, probléma, gond járta át, de a közösségek alapvetően
betöltötték az egyén egész életét óvó és egyben szabályozó feladatukat. Jobbára
a 19. század hozta magával az alapvető változásokat; a kapitalizálódás kihatott a ha­
gyományos népi életformára is, a társadalmi és gazdasági változások, a folyószabályo­
zások, a legelők szántófölddé tétele, az iparosodás, a városok népességének megnöve­
kedése mind-mind új kihívásokat jelentett az egykori évszázados mozdulatlanságban
élő vidékeknek. Az életmódbeli változás, a sokirányú átalakulás meglehetősen várat­
lanul és nagy erővel formálta át a hagyományokat, vetett véget szinte egy csapás­
ra számos - évszázadokon keresztül szinte változatlanul űzött - tevékenységnek, és
kényszeríttette az embereket őseik életmódjának végleges feladására.
Könyvünk nem idealizálni szeretné a régmúltat, csupán némi ízelítőt adni az em ­
berek egykori küzdelmes, de a maguk számára fontos és megbecsült munkájáról, ne­
héz és küzdelmes életéről. A 19. században a n ép élet kifejezés kedvelt volt, és számos
leírás, tárca született a földművelők és pásztorok életéről, munkájáról. Ezek közül ta­
lán a legszemléletesebb példa az 1855-ben Vázlatok Magyarhon népéletéből címmel
közreadott album, amely színes képekkel kísért rövid leírásokat közölt a mindenna­
pok és ünnepek köréből. Szempontunkból különösen fontos, hogy az 1920-as évektől
a magyar néprajztudomány folyóirata, az Ethnographia is a Népélet alcímet viselte,
utalva ezzel a megtartó hagyományra, egyben azokra az értékekre, amelyeket a népi
kultúra megőrzött és átörökített a későbbi generációknak.
Könyvünkkel nem egy monografikus néprajzi munkát szeretnénk a nagyközönség
elé tárni, hanem sajátos szemelvénysort, néprajzi mozaikot, amely a teljesség igénye
nélkül próbál betekintést adni a mára szinte teljesen feledésbe merült egykori élet­
formába, felidézni sok-sok sajátos népi mesterséget, foglalatosságot. A tematikát az
élet maga alakította: a kereken négy évtizedes néprajzkutatói munkálkodás során írt
kisebb cikkek, rádióelőadások, gyerekeknek szóló témafeldolgozások, népszerűsítő
írások teszik ki a kötet túlnyomó részét. Összeállításunkban igyekeztünk időrendi­
séget és egyben a néprajztudomány által alkalmazott tematikai sorrendet érvénye­
síteni. A cikkek többsége a „Kis magyar néprajz a rádióban” sorozatban hangzott el
(1974-1985), egy része az Élet és Tudomány című folyóiratnak készült (1982, 1985,
1987), továbbá a nagyobb lélegzetű, tematikus feldolgozások a Néprajzi Múzeum által
indított „Néprajz gyerekeknek” című kiadványsorozat (2006, 2008) számára készült
írások átdolgozásából született. Külön egységet alkot a kézművesség régi formáinak
és az egykori sajátos foglalkozásoknak a bemutatása, amelyek a valóban elfeledett, ma
már elképzelhetetlennek számító sajátos tevékenységekről adnak képet. Végül a min­
dennapokat és az ünnepeket, a társas együttlétek mozzanatát villantjuk fel.
Nagyszámú illusztrációval igyekszünk színessé, látványossá tenni, egyben doku­
mentálni az elmondottakat. A képek túlnyomó része a Néprajzi Múzeum Fotótá­
rából, Nyomat- és Rajzgyűjteményéből származik, kisebb része a korabeli könyvek
illusztrációi és a szaktudományos publikációk dokumentációs anyaga. A 19. század
végi, 20. század eleji fekete-fehér fényképfelvételeket a Nagyházi Galéria és Aukci­
ósház archívumából, a Magyar Természettudományi Múzeum, a Magyar Mezőgaz­
dasági Múzeum, a keszthelyi Balatoni Múzeum képzőművészeti gyűjteményéből
valamint a debreceni Déri Múzeum Déri Frigyes néprajzi grafikai gyűjteményéből
származó látványos színes képek egészítik ki. A rendkívül értékes képanyag rendel­
kezésre bocsátásáért, közlésükhöz való hozzájárulásért ezúton mondok köszönetét
az em lített intézményeknek.
A kötet végén az egyes fejezetekhez gazdag irodalomjegyzéket adunk, hogy az ér­
deklődők egy-egy témában mélyebben is elmerülhessenek.

A Szerző
Pákászok
azánk búzatermő alföldi rónáit
H alig másfél évszázada még vé­
geláthatatlan lápok, nádasok,
mocsarak borították. Az alföldi ember,
ha útra kelt, nem szekérre pakolt, ha­
nem csónakba szállt, hogy eljuthasson
a szomszédos faluba. A Duna és a T i­
sza szabályozása, a 19. század közepétől
végzett nagyméretű árvízmentesítések
előtt bizony a Kárpát-medence földraj­
zi arculata egészen más képet mutatott.
Nemcsak az Alföldet borították lápok és
mocsarak az év nagyobb szakában, ha­
nem a Dunántúlon a Fertő tó vidékén a
Hanság mocsárvilága húzódott, a Bala­
ton nyugati csücskénél pedig a Kis-Bala-
ton változatos lápvidéke uralta a tájat. Ez
a hatalmas kiterjedésű vízivilág a maga
évezredes háborítatlanságában élte sa­
játos életét. Madarak milliói' lepték el
ezeket a vidékeket, gazdagítva a lápok
rendkívül sokszínű élővilágát.
Az Alföld mocsaras, lápos területei­
nek, főleg az Ecsedi-lápnak, a Nagy- és
Kis-Sárrétnek, a Bodrogköznek jellegze­
tes alakja volt egykor a gyűjtögető, vadá­
szó, halászó életmódot folytató pákász.
A p á k á s z elnevezés valószínűleg on­
nan ered, hogy ők gyűjtögették az egykor
a párnák, dunnák kitöméséhez, valamint
a tűzcsiholáshoz nagy keresletnek örven­
dő p á k á t, a gyékény pelyhes buzogányát.
A Nagy-Sárréten rétes em b ern ek, Sze­
ged vidékén gúnyosan n á d ia d n a k hívták
őket.
A sok mocsár és árvízjárta terület,
nagy kiterjedésű nádas hajdan jó lehető­
séget nyújtott a föld nélküli embereknek, Pákász
hogy az arra hajlamosak bevegyék magu­ Feszty Árpád metszete
kat a járhatatlan ingoványokba, és annak
sajátos világához alkalmazkodva gondos­ Mocsaras táj
kodjanak megélhetésükről. A mocsár­ a Sárközben
ban, lápon, távol a lakott településektől, Kimnach László
nyugodtabban élhettek, mert a földesúr metszete
11
 Pákásztanya
a komádi réten

Daru
Kókay Szabolcs
akvarellje

és a hatóságok kevésbé háborgatták őket.

Amint Szűcs Sándor megemlékezett A
régi S árrét világa című könyvében erről
a múltba vesző egykori sajátos foglalko­
zásról, a pákász birtokba vette a Sárrét
végtelen nádrengetegének valamelyik
kis porongját, azaz szárazulatát, kunyhót
épített rá, és az emberi közösségből ki­
szakadva, ott élte le az egész életét. Sehol
se tartották számon, mert nem is lehetett.
Adót nem vetettek ki rá, dézsmát nem
szedtek tőle, jobbágyrobotot nem vég­
zett. Többségük magányos, nőtlen ember
volt. Ha családos volt, akkor együtt lakott
feleségével, gyerekeivel a lápbeli, rétbeli
tanyán.
A pákász lehetőleg olyan helyen ütött
tanyát, ahová a járatlan ember sohasem
vetődött. Ha idegen tűnt fel, arról azon­
nal tudhatta, hogy az rettenetesen elté­
vedt, vagy nem akart többé visszamenni
a falujába.
A pákászok nyáron egyik helyről a
másikra vándoroltak. Állandó telephe­
lyeiktől, téli szállásuktól 30...40 km-re
is elbarangoltak a lápon. Az őszi hideg
idők beálltáig egy-egy helyen öt-hat hétig
telepedtek meg. Ezalatt annyira felélték
a birtokba vett helyet, hogy tovább kel­
lett vándorolniuk. Nádból rótt egyszerű
kunyhóikat általában valamilyen szárazu­
laton állították fel, de ha ilyet nem talál­
tak, akkor az ingó lápon is ellaktak. Arra
12
mindig ügyeltek, hogy kunyhóikat egy­
mástól több kilométer távolságra állítsák
fel, figyelembe véve egymás megélhetési
területét. A téli, tartós földkunyhóikat a
nagyobb kiterjedésű szárazulatokra épí­
tették, annak is inkább az oldalába, hogy
a zord téli szelektől védve legyenek.
A pákász gyűjtögetéssel és zsákmá­
nyolással szerzett élelmet magának. A
legegyszerűbb eszközökkel (szigonnyal,
horoggal, varsával) halászott. Hurkok­
kal, csapdákkal fogta a vadat és a vízima­
darakat, de olykor solymászott is. A na­
gyobb állatok, elsősorban a nádi farkas
elejtéséhez vermet ásott. A vadászathoz
rendszerint maga készítette nyilat, íjat
és hajítófát használt. Az íjat egyszerű ág­
ból hajlította, az ideget bélből sodorta,
a nyílvesszőt nádból vágta, és a végére
szeget erősített. Ha kisebb madarakra
vadászott, a nyílvessző végére sárgolyót
tett. A pákász és családja gyűjtögette az
ehető m ocsári növényeket, a vadmada­
rak tojását, tollát, piócát és teknősbékát,
továbbá a legkülönbözőbb gyógynövé­
nyeket. Mindezekkel alkalmanként fel­
keresték a közeli települések hetipiacait,
időnként vásárait, ahol kelendő árucik­
keiket gabonára, lisztre és ruhaneműre
cserélték.
Néhányan közülük darvak, kócsagok
nevelésével, szelídítésével is foglalkoz­
tak. A fészekből elrabolt fiatal darvakat,
kócsagokat a kunyhó körül tartották és
nevelték fel. A szelíd madarakat szintén Nagykócsag
elcserélték ruhaneműre és ennivalóra a
Hány Istók Kókay Szabolcs
vásárokon. akvarellje
1749-ben a kapuvári anyakönyvbe
Egyes pákászok méhészkedéssel is
bejegyezték, hogy két halász a Han­
foglalkoztak. Némelyik a kunyhója körül
ság mocsarában egy tíz év körüli fiú­
száz méhcsaládot is tartott a maga által
gyermeket talált, aki meztelen volt,
font gyékény- vagy szalmakasokban, de
beszélni nem tudott, csak nyers ételt
jobbára a vadméhek mézét zsákmányol­
evett. Egy évig az Esterházy-kas-
ták. Az is előfordult, hogy ősszel kiásták
télyban tartották, majd megszökött.
a hörcsög fészkét, és elrabolták az állatka
Alakja köré a Hanságban máig gazdag
télre összegyűjtött gabonamagvát.
mondakör fűződik. A hagyomány sze­
A pákász az ingó lápon háromágú bot­
rint ujjai között úszóhártya nőtt, tes­
tal járt. Lassan haladt előre, nagy vigyá­
tét pikkelyek borították. Beleszeretett
zattal, óvatosan tapogatva maga körül a
egy Juliska nevű leányba, és amikor
botjával, hogy az ingoványos talajba bele
az férjhez ment, Istók visszaszökött
ne süppedjen. Másutt meg zsombékról
a mocsárba. A mondakört Jókai Mór
zsombékra lépegetve, vagyis amint ezt a
N évtelen vár c. regényében dolgozta
járásmódot nevezték, bogdácsolva hala-
fel. (Magyar néprajzi lexikon, 2. kötet,
dósabban jutott előbbre. A kiszáradó he­
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979.)
lyeken a dágványok, vagyis a süppedékes

13
 Réticsík
helyek miatt kellett nagyon ügyelnie a pá-
kásznak, mert ezek latyakkal telt, term é­
szet alkotta, kútmélységű gödrök voltak,
amelyeket éppúgy benőtt a fű, a gizgaz,
mint a környezetüket. Aki beleesett, nem
látta meg többé a napvilágot. A nádi far­
kasok is ezeken az elhagyott helyeken ta­
nyáztak.
Csíkászok A vízen nádtutajjal, lapos fenekű for­
az Ecsedi lápban mátlan ladikkal vagy csónakkal közle­
Pataky László kedtek, amelyet a sekély helyeken hosszú
metszete rúddal hajtottak. Evőkanaluk kagyló volt,
14
amelyre nyelet rögzítettek. Ilyen kanalak
Kecskemét környékén a 15-16. századi
régészeti ásatásokból is előkerültek. A vil­
lát nádból vagy a kanalasgém csőréből for­
mázták meg. Edényeik jó részét a maguk
által termesztett lopótökből, kobaktökből
állították elő. Az ivóvizet az erre a célra
kialakított nádszálon szívták fel a lápból,
amelyet a tőzegrétegen átdugva addig
nyomtak le, amíg elérték a tiszta vizet. Az
ilyen jó víznyerő helyeket, az ún. láp i ku ­
takat rendszerint megjelölték. Tüzet két fa
összedörzsölésével vagy vasdarabbal, ko­ voltak olyan pákászok, akik nem tudták Csíkász, Ecsedi láp
vával és taplóval gyújtottak. a saját életkorukat, és nem voltak meg­
A pákászok jellegzetes szerszáma keresztelve. A pákásznak nem minden
volt a nádvágó kasza és a lápmetsző ásó, gyereke folytatta az apja mesterségét,
amellyel a lápos talajt vágták fel ott, ahol többen pásztorok vagy halászok lettek.
tiszta vízhez akartak hozzájutni, vagy A pásztorkodást választották azok a pá­
ahová a halfogó varsájukat állították le. kászok is, akik a mocsarak lecsapolását
Maguk készítette vesszővarsával fogták követően teljesen elvesztették eredeti Csíkászok nádtutaj­
a lápok, m ocsarak vizében nagy szám ­ életfeltételeiket. jal a Fertő tavon
ban élő hosszú testű, fürge mozgású
halat, a réticsíko t. Innen származik az a
szólásunk, hogy eleven, m int a csík. Az
ezzel foglalkozókat csik a sz o k n a k is ne­
vezték, akik valójában pákászok voltak,
vagy legalábbis a pákászokéhoz hasonló
életet éltek, ugyanis egész életükben a
lápot „bogdácsolták”, de tevékenységük
egyedül a halfogás volt. A legkezdetle­
gesebb módon vesszővarsával vagy ta­
pogatóval fogott halakat a falusi és vá­
rosi piacokra vitték eladni.
A pákászok közül sokan éltek vadhá­
zasságban; nőtársaik között sokan akad­
tak olyanok, akiket a falusi közösség val­
amiféle oknál fogva kitaszított magából.
A 19. század végén is még nagy számban

15
 Darvászok
Tisza szabályozása és az alföldi
A
mocsárvilág lecsapolása előtt a
Sárrét végtelen lápjainak ottho­
nos lakója volt a közel 1,5 m magasságú,
hamvas tollazatú, impozáns nagymadár,
a daru. Végtelen óvatossága és figyelme
miatt számos régi nemesi címerben sze­
repelt az őrdaru képe, mint az éberség
szimbóluma. A darunak eme tulajdon­
sága, valamint a mocsár szinte megköze­
líthetetlen rejtekeiben rakott költőhelye
Darucsapat miatt a daruvadászat valósággal speciális
Kókay Szabolcs foglalkozássá lett, amit a 19. század kö­
akvarellje zepéig az alföldi lápvilágban élő pákászok
egy szűk rétege, az ún. d arv á szok űztek.
Szűcs Sándor írja A régi S árrét világa c.
könyvében: „a rét virágkorában több sze­
gény ember családostól éldegélt a daru
hasznából. A pákászrenden lévők közül
őket érte a legtöbb tisztesség, becsület.
A darvásznak a daruval való törődés volt
a gondja, baja, öröme, szenvedélye. Egy
életen át úgy kitapasztalta annak minden
természetét, hogy szinte azt mondhatjuk,
értette a beszédét.” A darvász tavasszal
sorra járta a mocsár legrejtettebb költő­
helyeit is. Gyékényből font széles talpa-
lót kötött bocskorára, és úgy talpalta a
- J

lápot, lassan, óvatosan tapogatva maga
körül pákászbotjával. Ha darufészket ta­
lált, megvizsgálta a tojásokat, és tudta,
hogy mikor kell visszajönni a fiókákért,
amelyeket azután nagy hozzáértéssel fel­
nevelt.
Gyakran fogott nagy darvakat is. A
tágasabb mocsári szigeteken, füves ré­
szeken rakta ki madárfogó hurokjait.
Földbe vert cövekekhez több huroksort
rögzített, majd lesbe húzódott, és türel­
mesen várt, amíg a leszálló madarak kö­
zül valamelyik belelépett a hurokba. Az
így fogott madarat otthon megszelídí­
tette, különféle apró ügyességekre taní­
totta. Kunyhója körül, az udvarán egész
falka daru élt. Ugyanis amilyen vad volt
a daru a természetben, úgy ragaszkodott
az emberhez, ha megszelídült. A dar-
vász kezén sohasem forgott lőfegyver. A
madárra való lövöldözést súlyos bűnnek
tartotta, ami nagy szerencsétlenséget
hoz elkövetőjére.
A szelídített vagy felnevelt darvakat
eladta. Abban az időben alig volt neme­
si udvarház vagy nagygazda porta, ahol
ne tartottak volna egy-két szelíd darut,
amely az udvar díszének számított, de
egyúttal őrködött is. Ha idegen ember járt
a ház körül, a darvak nagy lármát csaptak,
és előfordult, hogy erős csőrükkel meg is
csipkedték a betolakodót. A daru viselke­
déséből időt is jósoltak. Az eső közeledtét
szárnya teregetésével és kiáltozva jelezte
az udvaron keringve.
Pásztor darutollas
kalapban,
Hortobágy, 1930-as
évek
A darvász
portékája,
Hortobágy
A darutoll
Keresett portéka volt. A gyönyörű, hamvas színű, hajladozó
darutoll egykor minden pásztor és tehetősebb gazdalegény
kalapjának dísze volt. Amint Györffy István írta a N agykun­
sági krón ika c. munkájában, „valamire való legény darutoll
nélkül a lábát sem tette ki a kapun. Ha az ember a vásár­
ban járt, ott látta őgyelegni a darvászt, kalapja körül 20...30
darutoll lengedezett, kezében egy kis lapickát szorongatott,
amely szintén tele volt tűzködve különbnél különb darutol-
lal. A legények azt sem tudták, melyiket válasszák. Egyik
szebb volt, mint a másik! Mégis inkább a gyengébb szárú,
ringósabb, fehér, göndör volt a darutollak netovábbja, de
gazdája akadt a többinek is. Nem szánhatta rá mindenki
egy-két köböl búza árát egy száll tolira!”
Nemcsak a legények kalapjának ékessége volt a darutoll,
hanem „még az idősebb emberek is darutollat tűztek kalap­
juk mellé, ha jelezni kívánták, hogy nem adták be derekukat
a múló esztendőknek”, ahogyan ezt Szűcs Sándor említi a
régi Sárrétről. A drágán szerzett darutollat gondosan őriz­
ték, sőt még végrendelkeztek is róla. A darutollat gondoz­
ni is kellett, mert az idő megkékítette. Krétaporral mosták,
gőzölték, fésülgették, és így megtartotta gyönyörű hamvas
színét, lengő hajlékonyságát.
17
 Halászok
A
Kárpát-medencében egykor nem­
csak a folyók és tavak, hanem az
árterületek, a lápok, mocsarak is
bővelkedtek halakban, amelyeknek sok­
féleségéről még a 19. századi leírások is
csodálattal emlékeztek meg. Ennek a kü­
lönös gazdagságnak egyik legjelentősebb
D ic k . képviselője a Dunában
tavasszal és ősszel a Feke­
te-tengerből felvándorló
többmázsás, ízletes húsú
viza (Huso huso) volt,
amely tömegesen for­
dult elő a nagyszámú
folyami halak között.
A középkori okle­
velekben, történeti fel­
Viza egykorú jegyzésekben gyakran esik szó a királyi
ábrázolása udvar vagy az egyház szolgálatában álló
a 17. századból halászokról. Egyes folyó menti városok,
falvak népe nagyobb részben halászattal
Viza foglalkozott, mint például Szeged váro­
Kókay Szabolcs sa, amelyet a 13. századtól jelentős ha­
akvarellje lászhelyként tartottak számon, és nap­
18
jainkig megőrizte halászhagyományait.
A 18. század végéig különös jelentősége
volt a halászatnak a Csallóközben és Ko­
máromban is, ahol nagy tekintélyű ha­
lászcéhek működtek. Egykori fontossá­
gukat elsősorban a királyi udvar számára
végzett vizahalászatnak köszönhették.
Kereskedtek is ezzel a fejedelmi eledel­
nek számító ízletes húsú hallal: Bécsbe,
Prágába, Frankfurtba, de még Párizsba is
elfuvarozták. A vizát kora tavasszal és ősz
derekán halászták, amikor az felúszott a
Duna középső szakaszáig, egészen Csal­
lóközig.
A természetföldrajzi adottságokkal
szoros összefüggésben a hagyományos
halászatnak két egymástól elkülönülő
formája alakult ki az évszázadok során,
az egyik a rétek, lápok és az árterületek
kishalászata, amely kapcsolatban állt a
pákász életmóddal, a másik a nagyvi­
zek halászata, amelyben a halászcéhek,
a szervezett halászati formák játszottak
meghatározó szerepet.
 A legegyszerűbb halfogási módhoz,
a k éz z el való halászathoz nagy tapaszta­
latra, a halak term észetének ism eretére
volt szükség. A Duna és a Tisza kiönté­
seiben a mozdulatlan vízben sütkérező
csukát, a Székelyföld patakjaiban a kö­
vek alatt meglapuló pisztrángot a ko-
poltyújánál fogva ragadták meg. Az A l­
földön a pásztorok a sekély vizet lovak­
kal m eggázoltatták, és a sáros, iszapos
vízben a felszínre levegőért felbukkanó
halakat kézzel szedték össze. Az erdé­
lyi hegyi patakokban egykor a mérgező
halászattal is éltek, amikor az ökörfark­
kórót és a kutyatejfüvet kövek között Ismert volt a h u rokk al való halfogás Vizafogó rekeszték
összem orzsolták, majd a vízbe szórták. is, amikor 1,5...2 m-es nyél végére erős a Dunán, 18. század
Az elkábult halak a víz felszínére vetőd­ zsinórból, lószőrből vagy növényi indá- (rekonstrukció)
tek, és így a halászok könnyedén össze­ ból hurkot kötöttek, amelyet a vízben
szedhették őket. mozdulatlanul lebegő, zsákmányára leső

Vizafogás a Dunán
A tokfélék családjába tartozó nagytestű tengeri hal, a viza (Huso huso) az elmúlt évszázadokban nagy
tömegekben úszott fel évente két alkalommal is a Fekete-tengerből a Dunába és mellékfolyóiba. A
halóriás legnagyobb példányainak tömege elérte a három mázsát, hosszuk pedig meghaladta a kö­
zönséges halászcsónakét, vagyis a 6 ...7 m -t. A vizák tavaszi vándorlásának oka az ívás, az őszinek
a telelés volt. A régi halászok szerint a folyó fenekén gödröt vájtak, „fészket” csináltak maguknak,
ahol félig aléltan töltötték a telet, nem is táplálkoztak. Amikor azután a téli dermedtségből maguk­
hoz tértek, a víz felszínére úsztak, hogy a kopoltyúikra rakódott iszapot lemossák. Ezért ugrándoz­
tak a víz színén, és ennek alapján emlegették egykor, hogy „a viza fel szokott állni a vízen”.
Vándorlásuk szinte menetrendszerű pontossággal következett: tavasszal márciustól júliusig tar­
tott, ősszel általában novemberre esett. Ilyenkor a Duna valósággal megáradt a vizák rajaitól. A Duna,
Tisza partján a régi halásztanyák halászai magas, lajtorjaszerű „lajmókat” emeltek, és innen lesték a
vonulást. A vizák ugyanis a felszínhez közel, a vízből ki-kiugrálva rajzottak. Főképpen a Duna komá­
romi és csallóközi részét kedvelték, ahol a folyamszabályozások előtt 16... 18 m mélységű medersza­
kaszok is előfordultak, biztonságos helyet kínálva az íváshoz és a teleléshez egyaránt.
A vizahalászat egykor királyi regálénak számított, és látványos eseményt jelentett. A 16. század­
ban a komáromi tavaszi vizafogásra legtöbbször a császári udvar is ellátogatott. A vizafogásnak több
módját és eszközét alkalmazták, amelyek közül legrégebbi és talán leghatékonyabb volt, amikor a
sekélyebb folyószakaszt keresztben elrekesztették a mederbe sűrűn vert cölöpökkel, mégpedig két
sorban, egymástól 50... 100 m távolságban. Az alulsó kerítésen tág nyílást hagytak, majd éktelen zaj-
keltéssel, illetve a parton ágyúzással riasztották ki a rejtekhelyeikről a vizákat, mintegy beterelve őket
a rekesztékbe, ahol csónakokról szigonnyal, nagyméretű vizahorgokkal fogták ki a menekülni nem
tudó halakat. A rekesztéses halfogásnak varsával kombinált változatát is alkalmazták. Ennél a ke­
rítés nyílásán át menekülő halakat nagyméretű vesszővarsa ejtette fogságba. A komáromi halászok
9 0 ... 100 öl hosszú (1 öl = 1,9 m) hálóval egy-egy partszakaszt körülkerítettek, és olykor többtucatnyi
halász húzta ki a partra az óriási zsákmányt, amihez gyakran vágóhorgokat is alkalmaztak.
A legendás emlékezetű magyar vizák hírét növelte, hogy az egykori Magyarország határánál fel­
jebb nem vonultak a Dunán. Az Aranykertnek nevezett Csallóköz hajdani 597 szigetén túl legfeljebb
csak Pozsonyig merészkedtek. így aztán már a középkori Bécs is a magyar vizaimportra szorult.
A 19. század közepétől már meglehetősen ritka vendégnek számított a Dunán a viza. Esemény­
számba ment, ha időnként egy-két példánya hálóba akadt, vagy éppenséggel csak látták felbukkanni.

19
 csuka fejére óvatosan ráhúztak, és a nye­
let megrántva a hurokba szorult halat ki­
vetették a partra.
Ennél jóval eredményesebb volt a hor­
gászás, amit régi idők óta mindenfelé alkal-
Halfogó hurok maztak a halászok, pákászok és a földmű­
velők egyaránt. A horgoknak számos vál­
tozatát ismerték, amelyet a halak fajtájához
igazítottak a csalétekkel együtt. A biztosabb
zsákmányszerzésért sokszor a hosszú zsi­
negre sorban több horgot erősítettek.
A sekélyebb vizekben hálóból, vessző­
ből, olykor háncsból készült, mindkét vé­
gén nyitott kosarat, tapogatót használtak,
amit egyszerűen ráborítottak a vízben raj­
zó halakra, majd kézzel kiszedték a benn­
rekedt példányokat.
Az egyszerű emelőhálót, népi nevén
kullogót vagy teszi-veszit hosszú rúdra
Kullogó
21. oldal:
Horoggal és
tapogatóval halászó
fiúk a Kis-Rábán
Baditz Ottó metszete
20
kötve a vízbe merítettek, és kis idő eltel­
tével kiemelték a fennakadt szerény zsák­
mánnyal. A jellegzetesen kör alakú d o b ó ­
háló, amelynek peremére körben ólom­
nehezékeket rögzítettek, a vízbe dobva
kiterült és elmerült, a középen rögzített
kötél húzásával a perem zsákszerűén
összezárult.
A halfogásnak egykor legelterjedtebb,
kedvelt módja a csapdaállítás volt. A fo­
lyók, patakok partja közelében a mederbe
karókat vertek le, ezekhez kötötték a vessző­
ből vagy hálóból készített jellegzetes kúp
alakú varsát, amelybe ha beleúszott a hal,
többé nem szabadulhatott.
Különösen a korábbi évszázadokban
volt elterjedt a rekesztőhalászat, amikor
a folyókon, gyors sodrású patakon a víz
folyására merőlegesen vagy V alakban
 A dobóháló,
a pöndörös
használata a Sión
Terelőhálós varsa kőből, gerendákból, olykor cölöpökből,
karókból kerítést emeltek, amivel a hala-
kát csapdába terelték. Ezt a módot alkal-
mázták a viza és a kecsege fogására is. A
folyó egyes alkalmas szakaszain elrekesz-
tették a vizet, és nagyméretű varsákkal
vagy csónakokból hálóval, szigonnyal ej-
22
tették el a zsákmányt. A halászat befeje­
zése után elbontották az akadályt.
Az állóvizekben nádból, vesszőből
készített bonyolult alakú csapdával, a
vésszel vagy más néven vejszével fogtak
halat. A vejsze egyik része a kürtő, azaz a
halfogó szerkezet, valamint a lésza, amely
a kürtőbe terelő falazatot képezte. A vej-
szét a vízbe helyezték, és amikor a hal be­
leütközött a lészába, a nádfalazat mellett
átjárót keresve haladt tovább, miközben
eljutott a vese alakú kürtő egyre szűkülő
nyílásához, amelyen becsúszva fogva ma­
radt. A kürtőből időről időre kanál alakú
merítőhálóval meregették ki a halakat. A
vejszéknek egykor rendkívül változatos
formáit használták,
A nagyobb folyókon, tavakon kerítő-
h a lá sz a to t folytattak, vagyis nagyméretű
hálóval elkerítették a víz egy részét, így
jutottak a zsákmányhoz.
23
Halászat
a Balatonon

Tiszai halászok
Ébner Lajos metszete
24

A nagyháló vagy öregháló olykor 100 m
hosszúságú is volt, amelyet a két végénél
fogva két csónakkal húztak a víz folyásá­
val szemben. A háló felső szélére fából,
gyékényből, parafából könnyű úszókat,
alulra pedig kő- vagy ólomnehezékeket
akasztottak egymáshoz sűrűn, hogy hú­
záskor a háló falszerűen feszüljön meg.
Amikor megfelelő mennyiségű hal ütkö­
zött a hálónak, egymás felé evezve a part­
ra húzták a zsákmánnyal teli hálót. Tavi
halászatnál az összehúzott hálót az egyik
csónakba emelték, illetve a haltartó csó­
nakba borították belőle a halat.
A legnagyobb háló a 140... 160 m hosszú
gyalom volt, amely abban különbözött
az öreghálótól, hogy a közepén nagymé­
retű nyitott szájú zsákja, kitüremkedése
volt, amelybe a húzás irányával szem­
ben menekülő halak belezsúfolódtak.
A gyalom egyike a legjobb halfogó szerszá-
Halásznóták
„Ej halászok, halászok
De szennyes a gatyátok;
Talán nincsen babátok,
Ki fehérítsen rátok
Ej kikirics, kikirics,
Nekem leányt ne keríts!
Kerítek én magamnak
Szóikét, barnát pirosat.”
„Komáromi domború híd alatt,
Nyárson süti a halász a halat;
Nem kell nékem, nem kell a jó halad,
Rózsám szíve majd kétfelé hasad!
Három hete, hogy a Tiszát halásztam,
Könnyeimtől egy csepp vizet nem láttam:
Kifogtam a kedves rózsám kendőjét,
Kék selyemmel rávarrattam a nevét.”
„Harmatos a kukoricza levele,
Bárcsak engem egy szép halász elvenne;
Nem bánnám én ha mindennap megverne,
Csak a nevem „szép halászná” lehetne!”
(Részlet Hermán Ottó: A magyar halászat
könyve c. művéből, Budapest, K. M.
Természettudományi Társulat, 1887.)
25
 Hálóvetés a téli moknak, de csak a tavak és lassú folyású
Vágón vizek halászására alkalmas. Az oklevelek
Feszty Árpád metszete már a 13. századtól említették használatát,
emlékét a Gyalmostó helynevünk őrzi.
A kecsege fogására három rétegű ha­
talmas kerítőhálókat használtak, m ert
a furakodó term észetű hal az egyszerű
hálófalat könnyen áttörte.
A nagyhalászatnak nélkülözhetetlen
eszköze volt a csónak, amelyet régen
egyetlen fatörzsből vájtak ki, és fejszével,
bárddal megfelelő alakúra faragták. A
balatoni halászok jellegzetes alakú, nagy­
méretű b ö d ö n h a jó t használtak. Másutt
kisebb méretűek és laposabbak voltak a
csónakok. A 19. század végétől a desz­
kából készített könnyebb csónakok mind­
inkább háttérbe szorították a fatörzsből
vájt régi nehézkes eszközöket. A nagyobb
folyókon és a Balatonon sajátos alakú, na­
gyobb méretű halászbárkák is kedveltek
voltak, amelyen egy faépítmény nyújtott
szállást a halászoknak. Ezek mellől nem
hiányozhatott a jellegzetes haltartó bár­
ka, amelynek az oldalaira vágott lyukakon
szabadon áramlott a víz, így a napokig
tartó halászat idején a korábban fogott
halat is frissen tarthatták.
26
I
A nagyhalászat több ember összehan­
golt szakszerű munkáját követelte meg,
így a halászatnak ezt a formáját leginkább
a mesterséget kitanult, hivatásos halá­
szok űzték. A nagyhalászattal foglakozók
kisebb-nagyobb létszámú ún. bokrokat
alkottak. Az egy bokorban dolgozó em ­
berek a nagyhálóhoz társultak a kialakult
szokásjog és szabályok szerint. Vagyis, ha
a háló a bokor közös tulajdona volt, akkor
a zsákmányon egyenlő arányban osztoz­
tak, de ha a bokor vezetőjének tulajdona
volt, akkor a kifogott hal egyharmada őt
illette meg. Egy-egy bokrot 4... 12 ember
alkotott, vezetője a bokorgazda, a tag­
ság mesterekre, legényekre és inasokra
oszlott. A nagyobb szakértelmet igénylő
munkát a mesterek végezték, akik irányí­
tották a legényeket és az inasokat.
A bokorszervezet különösen a bala­
toni halászok körében volt elterjedt. A
tihanyi halászbokrok egyik érdekes tagja
volt a hegyenjáró, aki a félsziget ormairól
figyelte a víztükröt, hogy merre jelentek
meg tömegesen a halak. Amint azt meg­
látta, jelt adott a parton készenlétben álló
bokornak, majd karjelzésekkel igazgatta
a látott halra csónakokkal evező halá-

szokat. Jelekkel adta tudtul a bokor tag­
éinak, hogy mikor kezdjék a kerítést, és
merre vezessék a hálót.
A 13. századtól a földesúri magántulaj­
donba került halászóvizeken a jobbágyok
csak meghatározott szolgáltatások ellené­
ben halászhattak. A legjobb halászóhelye­
Halászatra indulás
a cirkói réten (a lapos
csónakban varsa,
tapogató és nagyháló)
Kimnach László rajza
ket a földesúr magának tartotta meg, de a
falvak határában lévő vizekben a jobbágy­
közösség szabadon halászhatott.
A szabad királyi városokban h alászcé­
h ek alakultak, amelyek kezdettől piaci ér­
tékesítésre, árusításra termeltek. A céhek Balatoni halászok
az azonos mesterséget űzők szervezetei Vály Lászlófestménye
voltak. Az uralkodó által jóváhagyott írá­
sos szabályzatuk volt, amelyben rögzítet­
ték a céh működésének feltételeit és jogait.
Ez biztosította az egy céhben dolgozók
összetartozását, szakmai érdekvédelmét,
és az utánpótlás nevelését, kiképzését.
A kerítőhalászat állandó halászhelyeit
gondosan számon tartották, ezeket a he­
lyeket tanya névvel illették. Ilyen érte­
lemben a tanya szó okleveleinkben már a
13. század eleje óta előfordul. Ezeket a ta­ Szegedi halásztanya
nyákat régebben a király adományozta, és Greguss János
saját nevük volt. Később, például a Bala­ metszete
tonnál évenként sorsolással osztották fel
a tanyákat egymás között a halászbokrok
és céhek.
A nagyobb vizeken időnként társas
halászatot rendeztek. Ez elsősorban a
h a jtó h a lá sz a t keretében fordult elő, ami­
kor többen közösen meghajtottak egy-

Tihanyi halászat

28. oldal:
Hazatérő
halászmenyecske
Baditz Ottó metszete

29
 A keszthelyi egy mederszakaszt, nádast vagy lápot, és
halászcéh zászlója, az így felvert halakat közösen elfogták.
1871 Ilyenkor a zsákmányon egyenlően osz­
Nécsey István toztak.
akvarellje A halászok tavasztól késő őszig a vi­
zek melletti halászku n yhókban laktak. A
halászkunyhó ugyanolyan volt, mint bár­
mely más kunyhó, általában nádkévékből
állították össze, de lehetett náddal fedett
nyeregtetős kis épület is, vessző-, nád-,
ritkábban vályogfalazattal. Az árvíz által
veszélyeztetett partszakaszon, illetve a
mocsaras területen földbe leásott cölö­
pökre építették. A halászok a szabadban
javították szerszámaikat, a kunyhó előt­
30
ti szabadtűzön főztek, magát a kunyhót
csak pihenésre, alvásra és eső elleni véde­
lemre használták.
A családok főként b öjtö k idején fo­
gyasztottak halat. A legkedveltebb hal­
fajta a ponty, csuka, harcsa és a pisztráng
volt, de vidékenként számos más halat is
fogyasztottak. A Körös, Berettyó, Tisza
vidékén például az említetteken kívül a
kárász, potyka, kecsege, compó, önhal,
süllő, sügér, cigányhal, pochal voltak a
legismertebbek. Elkészítésük a nép kö­
rében is inkább a férfiak dolga volt, legin­
kább ők ismerték a hal sütésének, főzésé­
nek mesterségét.
Halászhiedelmek
„A halászok közhite azt tartja, hogy déli 12 órakor nem jó tanyát vetni. Ha
- halászatra indúlva - az ajtón kilépnek s az első, akivel találkoznak, asszony,
ez rossz jel; de a zsidóval való találkozás szerencsét jelent.

Ha a csiviszvisz madár (nádiveréb, Sylvia turdoides) szól, akkor áradás lesz.

Ha a káró katonája (kárókatona, Carbo cormoranus) fölfelé indúl, akkor oda
fönn nagy víz van, ha lefelé vonúl, akkor lenn van a nagy víz.
Ha sok a serincz (Acerina Schraitzer), kőhal ( Gobio vulgáris) és orsóhal (Aspro
vulgáris), ez a halszűkét jelenti.
Ha burrog a ladik eleje, mikor fölfelé húzzák, bizonyosan árvíz lesz.

Ha a leszúrt stánglira apró csigák másznak, bizonyos az árvíz

(Részlet Hermán Ottó

A magyar halászat k
könyvéből, Budapest,
K. M. Természet-
tudományi Társulat,
1887.)

Halászélet
Csikós Tóth András
tusrajza Tiszai halásztanya
 A halászok legjellegzetesebb halételeit
a polgári konyha is átvette. Ezek közül
legjobban elterjedt a halászlé, amelyet
minél többféle halból - vöröshagyma, só,
paprika hozzáadásával - készítik, annál
ízletesebb. Egyes vidékeken tésztával is
dúsították. A h a lp a p rik á s sűrűbb, „rövi-
debb” lére eresztett ételféle. Közkedvelt
volt a tepsibe fektetett, vagy nádszálakon,
illetve vasrostélyon egészben megsütött
apróhal, főleg a keszegféle. Ilyen roston
sült halat a víz menti városok piacain
még ma is árulnak. Az alföldi lápvidékek
jellegzetes halétele volt egykor a nagy tö­
megben fogott csíkból készült csíkos k á ­
poszta.
A halászatot télen is űzték. Léket vág­
tak a jégen, és a levegőzésre a lékhez úszó
halat szigonnyal fogták ki. A hosszú nyél­
re erősített többágú szigonyt a halászok
az állóvizekben a nagyobb halak elejté­
sére használták. Ez az eszköz közked­
velt volt a pákászok körében is. Híresek
voltak a balatoni csukahalászok, egyikük
alakját az elejtett hatalmas példánnyal a
balatonfüredi sétány egyik szobra meg is
örökítette.
A 19. századi nagyméretű folyósza­
bályozások miatt jelentősen csökkent a
halállomány, ezért törvény korlátozta a
halfogást. Meghatározták a tilalmi időt,
amikor nem lehetett halászni (pl. a ha­
lak ívása idején), eltiltották egyes szer­
számok használatát, és a kisebb vizek

Csuka, harcsa,
pisztráng t \J A
\ \ I m M ,
Halsütés nyárson
Csikós-Tóth András M t m
rajza

33. oldal:
Cölöpös halászkunyhó
a Kis-Balatonon
Bellony L. akvarellje

32
 korábban megengedett szabad halászatát.
A törvény szigorúan büntette az engedély
nélküli halászatot.
A halászatnak mint sok más népi fog­
lalkozásnak megvan a maga költészete.
Ide soroljuk a halásznótákat és a halász­
meséket. A halásznóták a halászok éle­
téről szóló vagy a szájukba adott dalok,
amelyek általában az életformájukról
Csukaszigonyos szólnak. A halászmesék általában a sze­
a Velencei-tavon gény ember és az aranyhal találkozásának
történetét mesélik el, amelyben az arany­
hal teljesíti az ember három kívánságát.
A halászat hiedelmei a szerencsés hal­
fogással kapcsolatosak. A széles körben
elterjedt hiedelem szerint a hálót hold­
töltekor kell kötni, hogy jobban meg­
teljék hallal. Néhol azt tartották, hogy a
hálókötést Luca napjától karácsonyig kell
elvégezni. Az első hal kifogásakor sok he­
lyütt azt mondták, hogy „apád-anyád ide
jö jjö n i”
Vadászok

egyvidékeinket még a középkor­

H ban is hatalmas kiterjedésű ős­

erdők borították. Az erdők vad­
állománya a korabeli írások, feljegyzések
szerint hihetetlenül gazdag volt; az őstu­
lok, a bölény, a vadbivaly, a barnamedve,
a farkas, a hód, és még számos nagy- és
apróvad mind otthonosnak számított a
Kárpát-medencében. Honfoglaló őseink
íjjal, nyíllal vadásztak a nagyvadakra, az
apróvadat és a madarakat sólyommal ej­
tették el.
A falurendszer kiépülése, a szántóföl­
di gazdálkodás növekedése együtt járt az A 16. század közepéig a király, az egy- Medvevadászat íjjal,
erdők pusztulásával. 1895-ben az ország ház és a főurak szolgálatában álló vadá- Vadászsíp faragott
erdőterülete már csak 27 %-ot tett ki. A szók önálló társadalmi réteget alkottak, díszítése
jobbágyfalvak parasztjai közösen birto­ A királyi bölényvadászok, solymárok, Nécsey István rajza
kolták a településükhöz tartozó erdőt, madár-, nyúl-, nyest- és hódfogók egyes
amelyből telkük méretének arányában il­ területeken külön falvakban laktak. A va­
lette meg őket épület-, szerszám- és tűzi­ dásztársadalomhoz tartoztak a vadászku- Királyi falkavadászat
fa. Az uradalmi erdőkben az erdei legel­ tyák nevelésével, gondozásával foglalkozó W. Richterfestménye
tetést és gyűjtögetést (vadgyümölcsök,
gomba, méz, gyógynövények) általában
engedélyezték, de a vadászatot és a fa-
kitermelést jelentősen korlátozták, vagy
egyenesen tiltották.
A honfoglaló magyarok még őstulok­
ra, bölényre és hódra is vadászhattak,
mert a bölény csak a 18. század elején, a
hód a 19. század közepén pusztult ki. A
honfoglalás idején még jelentékeny sza­
bad vadászat idővel erőteljesen korláto­
zódott. 1504-ben II. Ulászló törvénybe
iktatta, hogy a vadászat csak a nemes
ember joga. Ezt követő további rendel­
kezések nyomán a vadfogás és a vadászat
módja két irányba fejlődött. A nemesség
a vadászatot elsősorban sportként űzte,
és ebben általános lett a lőfegyver hasz­
nálata. (A puskával való vadászat első
emléke 1509-ből maradt fenn egy címer­
képen.) A jobbágyság viszont a titokban
folytatható vadfogást alkalmazta, amely­
nek számos ősi és primitív eszközét örö­
kítette tovább.

35

Túzok pecérek is. A királynak és a főuraknak a
Kókay Szabolcs középkorban gondozott vadaskertjeik vol-
akvarellje tak. A királyi, főúri vadászatokon nagy­
számú hajtó és számtalan vadászkutya
(vizsla, agár, kopó) terelte a vadat a részt-
Agarászat vevő előkelőségek puskája elé.
A földművesek elsősorban az élelem­
szerzésért, vagyis húsért vadásztak. Még
az ürge, a pele, a borz, a daru, a túzok, a
császármadár húsát is fogyasztották. Az
énekesmadarak fogása jövedelemszerző
foglalkozás volt; a léppel, hurokkal fogott
rigóféléket a városok piacain árusították.
Az élelemszerzésen túl a vad prémjéből
ruhát készítettek, az állat inát varrásra,
ideg sodrására hasznosították. A nagy­
madarak, a kócsag, a túzok, a daru tolla
- különösen a pásztorok körében - meg­
becsült dísz volt. A kalap mellé tűzött ér­
tékes toll rangot, tekintélyt kölcsönzött
viselőjének.
A vadfogás módját és eszközeit a va­
dászati szakirodalom két csoportba so­
rolja. Az egyik az aktív, a másik a passzív
vadászat.
Az aktív v a d á s z a t során a vadász
maga megy a vad után. A lőfegyver fel­
találásáig kezdetleges eszközzel: nyíllal,
hajítófával vadásztak. A h a jító fa a bu­
meráng egyik formája, kb. 50...65 cm
hosszú, 3 ...4 cm átmérőjű, mindkét vé­
gén kihegyezett karó. A pásztorok egy-
egy tucat ilyen hajítófát kötélhurokban
a vállukra vetve hordtak, és ezeket do-
báltálc a nyájat támadó farkasokra, vagy
a rájuk támadó ellenfeleikre. A mindkét
végén hegyes fát olyan módon és erővel
hajították el, hogy az a célba vett állatba
belefúródott.
A Hortobágy vidékén a madarász b ú ­
g ófa forgatásával csalta magához a bíbi­
ceket, és kereszt formájú hajítófát dobott
közéjük, amellyel egyszerre többet is le­
teríthetett.
A vad megközelítése Bács megyei
parasztvadászok
vadászó ember számára - a legrégebbi
A idők óta - nagy gondot jelentett a vad
megközelítése. Noha a lőfegyverek haszná­
lata nagyon megkönnyítette a vadász dol­
gát, azonban az eltelt sok évszázad alatt a
vadállomány is jelentősen megcsappant, és
a puskás vadászat sem űzhető eredménye­
sen a vad becserkészése nélkül.
37
I

A vad megköze­ nak, amikor ilyen madarat akarnak el­

lítésének ősidők óta ejteni. A préri indiánok szarvasbőr lep­
számos és fortélyos leket használtak vadászataikhoz. Számos
módját alkalmazták, európai barlangrajzon láthatók vadászok
amint arra a külön­ lepelben. A különböző vadászkönyvek ta­
Hajítófa böző természeti népek vadászata nyo­ núsága szerint az elmúlt évszázadokban
mán következtethetünk. Az egyes dél­ általánosan gyakorolták a vad megközelí­
A hajítófa használata amerikai indián törzsek vadászai például tésének ezt a módját. A téli havas időben
pásztorok kezén ágakból font takarót helyeztek maguk a vadász fehér leplet borított magára, nyá­
Benyovszky István elé, és így kúsztak a kiszemelt vad felé. ron pedig zöld ágakkal álcázta magát, és
akvarellje Az afrikai busmanok struccbőrbe bú j­ így közelítette meg vagy várta be a vadat.

Túzokvadászat
lepellel
Feszty Árpád
metszete

Libucütőfa
és búgófa

38
 Egy 18. századi német vadászkönyv
szerint lenyúzott tehénbőrt is használtak
álcázásra a vadászatnál. A magukra bo­
rított tehénbőr alatt könnyebben férkőz­
hettek a vad közelébe. Szokás volt az is,
hogy a vadászok teheneket tereltek ma­
guk előtt a vadak megtévesztésére.
A Hortobágyon is gyakorolták az ál­
cázó vadmegközelítést. A vadász lenyú­
zott kosbőrt terített magára, és így várta
be az arra tartó daru- vagy túzokcsapa­
tot. Más esetben nádból font nyalábot
vett a hátára, és e term észetes takaró
alatt kúszva igyekezett az éber madarak
I közelébe férkőzni. Közismert módszer
volt az is, hogy a vadászok beálltak a gu­
lya, ménes közé, fegyverüket a bundájuk
alá rejtették, és az állatokkal együtt kö­
zelítették meg a vadlibákat, a túzok- vagy
darucsapatokat. Egyes vadászok disznó-
kondát, juhnyájat tereltek maguk előtt,
hogy a túzokok közelébe kerülhessenek.
Ezeknek a rendkívül óvatos madaraknak
az éberségét különböző módon igyekez­
tek kijátszani.
A szintén rendkívül elővigyázatos
darucsapatot az Alföldön olykor úgy kö­
zelítették meg, hogy a vadász szekérke­
Túzokvadászat
Egy 19. század közepi leírás a következőképpen emléke­
zik meg erről: „A túzok a mezőn, hol tanyázik, megszokja
azon ökörszekereket, melyeknek hajtói reá sem ügyelve
nyugodtan hordják be gabonáikat, maga mellett bocsátja
el a már megszokott fogatokat, sőt néha elmerülni látszik
a kerekek lassú forgásában. A vadászok tehát - kik ezt
tudják - ily szekeret használnak czéljok kivitelére, me­
lyek oldalára néhány kéve zsúpszalmát állítanak, magok
pedig a szekérbe lekukorodnak, s így a szalmától fedezve
sikerül a túzokok közelébe jönniök, hogy azokból a kí­
vánt zsákmányt kilőhessék.”
reket görgetett maga mellett, és a mögé
húzódva lopakodott a madarak felé. A
kerék forgása annyira lekötötte az őrdaru
figyelmét, hogy nem vette észre a vesze­
delmet, és csak megkésve tudott szárnyra
kapni a madárfalka, mikor a vadász már
biztos zsákmányt ejthetett közülük.
Az álcázott vadmegközelítésnek szá­
mos leleményes formáját alkalmazták
mind a fegyveres vadászatban, mind a
népi vadfogásban. A vadászatnak ez az
ősi eleme szinte napjainkig megőrizte je ­
lentőségét. Túzokvadászat
 Vadkacsafogás
tökhéj maszkkal
Csalivadászat
vadászatnak és a népi vadfogásnak
A alig van olyan válfaja, amelyik nél­
külözné a vad csalogatásának valamilyen
formáját. A fegyveres vadászatban, pl.
különböző csalogató sípokkal utánozzák
a madarak vagy a vadak hangját, ennek
révén csalja a vadász rejtekhelye közelébe
a vadat, ahonnan puskavégre keríti. Ezen­
kívül csapdákkal és vermekkel ejtettek el
állatokat, amelyekbe csalétekét helyeztek,
Csalikacsa, Hegykő, ugyanis az éhes vadak ennivalóval csal­
Sopron megye hatok legkönnyebben tőrbe. A különbö­
40
ző hurkok és horgok is egyedül a csalétek
révén válhattak hatékony eszközzé a vad­
fogásban.
Meglehetősen régóta ismeretes és szé­
les körben elterjedt volt a cs a lim a d á n a l
űzött vadászat. A vízimadarak elejtésé­
hez használták ezt az eljárást, amelyet
Európa-szerte ismertek és gyakoroltak.
Ennek lényege abból áll, hogy a vadász egy
fából kifaragott madáralakot a vízre he­
lyez, majd alkalmas helyen elrejtőzik. Egy
idő múltán a kíváncsi vízimadarak leeresz­
kednek a csalimadár közelébe, és körülöt­
te úszkálnak, így a vadász könnyűszerrel
zsákmányhoz juthat. Csalimadárként ki­
tömött vadkacsát is használtak, amelyet
szintén a vízre tettek. A régi vadászköny­
vekben arról olvashatunk, hogy a házi
kacsa, vagy a korábban foglyul ejtett vad­
kacsa nőstényét a víz közelében alkalmas
helyre kikötötték, és az a hápogásával
magához vonzotta a vadrucákat, ezáltal a
lesben álló vadászok könnyen puskavégre
kaphatták őket.
Pák Dienes 19. század eleji vadász­
könyvéből tudjuk, hogy a nagy füles­
baglyot is használták csalimadárként. A
vadász rejtekhelye közelében kikötött
bagolyra a varjak, szarkák, vércsék csa­
patostól támadtak rá, gazdag zsákmányt
kínálva az élelmes vadásznak.

A fegyver nélküli madárfogásnak egy
érdekes módját alkalmazták a Bodrog­
közben, de a Nagysárrét hajdani mocsa­
raiban is. A pákászok sokfelé éltek azzal
a ravaszsággal, hogy nyakig elmerültek a
vízben, a fejükre egy félbevágott tökhéjat
húztak, amelyre a szemüknek megfelelő
helyen két kis nyílást vágtak. A vízimada­
rak kíváncsiságát felkeltette a vízben le­
begő tök, és a közelébe úsztak. A pákász
alkalmas pillanatban a túl közel merészke­
dő madár lábát elkapta, és villámgyorsan
lerántotta a víz alá, ahol kitekerte a nyakát,
majd az övébe akasztotta. Az ügyes pákász
egész falka vízimadarat összefogdoshatott
egyazon álló helyében, csak arra kellett
ügyelnie, hogy minél gyorsabban némítsa
el áldozatát, hogy a többi madár ne reb­
benjen szét. Ezt a különleges madárfogást
nemcsak a hazai lápok ügyes kezű ismerői
és pákászai gyakorolták, hanem az egykori
Kínában éppúgy ismerték, mint az ameri­
kai indiánok.
Nyest
Kókay Szabolcs
akvarellje
Nyestezés
azánk erdős területeinek jellegzetes
H apró ragadozója a nyest, amelyet az
utóbbi időben egész évre kiterjedő va­
dászati tilalom véd a kipusztulástól. Ezt
a kecses, 0,5 m hosszú, macska nagysá­
gú állatkát évezredek óta vadászták Kö-
zép-Európában finom, selymes tapintású,
gesztenyeszínű bundájáért. Vadászatá­
nak nagy múltjáról tanúskodik, hogy már
a l l . század óta Szlavóniában és másutt
is szokásos volt a nyestadó, szláv nevén
kuna. Amint Zolnay Lászlótól tudjuk,
„ezt az adónemet - és vele a nyestezés
művészetét - mind az ősidők óta itt lakó
népek, mind a magyarok elei egyaránt
űzték. Az 1222. évi Aranybulla is Kálmán
király idejére, azaz a 1 1-12. század fordu­
lójára vezeti vissza a nyestadót.” A nyest-
prémnek mindig nagy értéke volt, mert
ebből készítették a felsőruhák, kesztyűk
és főképpen süvegek prémjét.
41

Nyestezés a Bakonyban
A nyestezést Bakonyból, az egyik legrégebbi vadászterü­
letről Vajkai Aurél a következőképpen írta le a Vasi Szem­
le 1938. évi egyik számában: „Régimódi vadfogó eljárás a
nyestezés. Nagy szakértelmet, tapasztalatot, természetis­
m eretet követel meg, de főleg kitartást, vadászszenvedélyt.
Csak télen nyesteznek, amikor el lehet csapázni, vagyis a
nyest nyomát a hóban követni lehet. A jó nyestező ponto­
san felismeri és egyéb állatétól meg tudja különböztetni a
nyest lábnyomát. Ha a nyestező a nyest csapájára ráakad,
követni kezdi óvatosan, amíg el nem tűnik a nyom, ami azt
jelenti, hogy az állat fölszaladt a fára. Ezt a fát akkor a nyes­
tező megkeríti, vagyis körbejárja, és ha távolabb sem buk­
kan a nyomára, az odvas fában megkeresi az állat tanyáját.
Ha megtalálta, hosszú póznát vág le, és azt alulról beletűzi
a lyukba, nehogy a nyest onnan kijöjjön. Ezután felmászik a
fára, a fát baltanyéllel jól megzaklatja, és a lyukon keresztül
a nyestet bőrkesztyűs kezével kihúzza, fához csapja.”
Nyestcsapda,
Kászon vidéke,
Erdély
Nyestcsapda,
Erdély
Mivel a középkorban a nyestadózás a
jobbágyi szolgáltatások között is szere­
pelt, joggal feltételezhetjük, hogy a népi
vadfogásban a közelmúltig kedvelt nyes­
tezés sok ősi hagyományos eljárást őr­
zött meg. Ennek emlékeivel elsősorban a
hegyvidéki területeken lehet találkozni,
ahol még a 20. század elején is gyako­
rolták elejtésének egyik sajátos módját:
a n yestnyom ozást vagy más néven nyes­
tezést.
A nyestnyomozást az Ormánságban
is ismerték egy-két emberöltővel ezelőtt.
Amint az ormánsági öregek visszaem­
lékezései nyomán Gunda Béla említette
(Nép és Nyelv 2. Kolozsvár, 1942.), ha
észrevették a havon a nyest nyomát, az
állatot belen yom asztották a f á b a , azaz
hosszú kilométereken át nyomon követ­
ték. Olykor 16...20 km-t is megtettek a
nyestet követve.
Fogták a nyestet csapdákkal is, ki­
váltképp akkor, amikor nem hullott hó.
Havas időben inkább nyomon követték.
A nyestcsapda két darab 2...3 m hosszú
fahasáb, amelynek egyikét a másik fölött
felpöckölték. A nehéz csapdát sok találé­
konysággal az élő fák ágai közé rejtették
el. A pöcökre a nyest kedvenc csemegé­
jét, kisebb állatot, például mátyásmada­
rat, mókust húztak csalétekül. A torkos
állatot a lecsapódó fahasáb agyonnyom­
ta. A felpöckölt fatörzsekből készített ha­
sonló csapdák használata Észak-Európá-
ban, a Balkánon és a szibériai népeknél is
előfordul, ahol szintén prémes állatokat
fogtak vele.
Solymászat

z aktív vadászat ősi kedvelt formája

A a solymászat. A középkorban fő­
leg a nemesség foglalkozott vele, de éltek
solymászok a földművelők és a pákászok
körében is. A magyar solymászat olyan
híres volt, hogy a középkorban magyar
solymászmester „tankönyvéből” igyekez­
tek a nyugatiak elsajátítani ezt a tudo­
mányt. Nem véletlen, hogy az Árpádok
eredetmondájában is központi helyen áll
a kerecsensólyom, a turul. A magyar va­
dászsólymok nagyon keresettek voltak
Európában. A középkor végén Lengyelor­
szágba, Belgiumba, de a török szultán ud­
varába is szállították a kitűnően betanított
vadászsólymokat.
A lőfegyverek elterjedését követően
jelentek meg a szarvasagancsból ké­
szült lő p o rta rtó k , amelyet a vadászok
a derekukra akasztva hordtak. Ezeket a
tárgyakat leggyakrabban karcolt és szí­
nezett geom etrikus mintákkal díszítet­
ték.

Vadfogás veremmel

A p asszív v a d á sz a t a vad természeté­

nek alapos ismeretére épül. A vadász
helyett az általa felállított különböző vad­ Kerecsensólyom
fogó eszközök ejtik el az állatot. A passzív Kókay Szabolcs akvarellje
vadászat éppen ezen személytelen jellege

Főúri solymászat
A főúri solymászatról egy korabeli vadászati munkában a következő
szemléletes leírást olvashatjuk: „Midőn solymászni mentek, az egész tár­
saság lóháton vadászott. A solymárok vagy a vadászúr vagy az úrasszony
a karján vitte sólymát. Ezeknek fejére karmazsinsapka volt húzva, hogy
ne legyenek szórakozottak. A vizslákat előrebocsátva megkezdődött a
vadászat. A gém felszállott, a sólyom fejéről levették a sapkát, és utá­
na dobták a repülő vadnak. A gém menekülni próbált, de a föléje ke­
rekedett sólyom levágta és prédájával aláhullott. A lovasok a harczot
vágtatva követték. Az elejtett vadat galambhússal hálálták meg, mire a
sólyom ismét az ökölre szállott. Bal kezén a solymász erős szarvasbőr­
ből készült kesztyűt viselt, hogy a sólyom éles karmaival meg ne sértse,
oldalán tarsoly lógott, melyben húsdarabkákat, élő galambot és egyéb
készséget hordtak. A solymár bal csípője fölött álmadár lógott. Ez apró
gömbölyű fadarab volt, bőrrel bevonva, galambszárnyakkal. Ezt föl­
dobták, hogy a repkedő sólymot ökölre kerítsék.”

43
 miatt terjedt el és játszott fontos szerepet
az elmúlt évszázadokban a nép körében.
A vadászatnak és a vadfogásnak talán
egyik legősibb és egyben napjainkig nél­
külözhetetlen tartozéka a verem. A verem
használatára utaló középkori okleveles
adatok, feljegyzések Európa számos terü­
letéről maradtak fenn. A későbbi időkben
is gyakran alkalmazták a vermet a főúri
vadászatokon. I. Rákóczi György erdélyi
fejedelem egy 1643-ban kelt levelében
arról intézkedik, hogy a csíki és gyergyói
havasokban rendezendő bölényvadásza­
ton v erem ásók is jelenjenek meg. A csíki
hegyekben a nép még ma is számon tart­
ja azokat a nagy mélyedéseket, amelyek a
hagyomány szerint bölényvermek voltak.
A hatalmas termetű bölény a 18. század­
ban pusztult ki hazánk területéről. Utol­
Nemesi címer só példányát 1814-ben ejtették el Udvar­
vadkacsát ejtő helyszéken.
sólyom A farkasvadászatban szintén fontos
ábrázolásával szerepe volt a veremnek. Csík vármegye

Medvevadászok,
Máramaros, 1860

44

1729-ben nagyszámú farkasverem ásá­
sát rendelte el a hegyekben a fölöttébb
elszaporodott ragadozók megfékezésé­
re. Az egykori farkasvermek emlékét, pl.
Kalotaszeg határában közel tíz dűlő- és
határnév őrzi. A helyneveink között is ta­
lálkozhatunk a Farkasverem , Vadverem,
F arkasgödör megnevezéssel.
A verem lefelé szűkülő, kerek vagy
négyszögletes alakú, 2...3 m mély gödör.
Tetejét könnyen billenő deszkával, ágak­
kal, gazzal, fűvel fedik le, és arra teszik a
csalétket. A verem borítását minél termé-
szethűbbé kellett alakítani. Némely eset­
ben a verem fenekére kihegyezett karókat
vertek, hogy a belezuhanó farkas, róka
felnyársalódjék. Készítettek olyan vermet
is, amelynek a közepébe magas oszlopot
állítottak, és annak a tetejére kosárban
élő birkát, ludat helyeztek el. A csalétekül
kitett lekötözött állat ugyan biztonságban
volt, de kétségbeesett zajongásával ma­
gára vonta az éhes ragadozó figyelmét.
Lőportartó
Farkas a veremben
A verembe esett farkas viselkedé­
séről Pák Dienes, az első magyar
vadászati szakkönyv írója két évszá­
zaddal ezelőtt a következőket írta:
„Az odasiető emberek által körül­
vett farkas szerfelett gyáva s félénk
lesz, m ert ahelyett, hogy a hozzá be­
hányt s rá félénkségből agyarkodó
kutyákat szokása szerint torkolná
(azaz a nyakánál megragadná) vagy
csak a legkevésbé bántaná; magát a
földbe ásni, s a nézők elől mintegy
elrej tekezni igyekszik.”
Amint a farkas egy ugrással meg akarta
kaparintani áldozatát, menthetetlenül a
verembe huppant.
A verem a medvevadászatban is sze­
repet kapott. Ez esetben a verem közepén
álló oszlop tetejére nem élő állatot, ha-
45

Zúzócsapda nem mézzel bekent méhkast állítottak. A
Inaktelke, vermet pedig olyan ajtószerű deszkaborí-
Kalotaszeg tékkal fedték le, amely csak lefelé nyílott,
hogy a torkos medve ne tudjon kimászni.
A medvét elsősorban bundája miatt va­
dászták, amely kitűnő takaró, kocsipok­
róc volt. A veremmel fogott medvebo-
csokat régi idő óta mutatványosoknak,
medvetáncoltatóknak adták el.
A népi vadfogásban a vaddisznónak és
a nyúlnak is készítettek vermet, főképpen
a táplálékban szűkös téli időszakban. A
veremmel való vadászat legjelesebb mű­
velői egykor a lápok között élő pákászok
közül kerültek ki, akik bámulatos term é­
szetismeretük révén a primitív vadfogó
eszközeikkel a legjobb fegyveres vadászo­
kat is felülmúlták.
Csapdaállítás
népi vadfogásban nagy szerepet
A kaptak az önműködő vadfogó esz­
közök is: a különböző csa p d á k , hu rkok.
Egyik legarchaikusabb csapdatípus em ­
lékét őrizte meg azon ism ert szólásunk,
hogy „ordít, m in t a f á b a szo ru lt f é r e g ”.
Ennek a finneknél még a közelmúltban
is széliében gyakorolt vadfogásnak az
a lényege, hogy egy földbe ásott oszlop
felső végét háromágúra behasították,
majd a legmagasabb hegyére tűzték a
csalétket. Amikor a farkas - népi nevén
top orty án féreg , vagy csak egyszerűen
fé r e g - felugrott a csalétekért, mellső
lábai beleszorultak a hasítékokba. M i­
vel az állatot a tömege lehúzta, mellső
lábainál fogva mintegy felakasztotta
magát, és tehetetlen kínjában kétség-
beesetten ordított. Ezt a kegyetlen vad­
fogó eszközt hazánk területén évszáza­
dok óta az egyéb csapdaformák teljesen
felváltották.
Az ősi mechanikai szerkezetű zúzó­
csapda alapformája szerint két, egymás­
ra helyezett fatörzsből állt (1. 42. old.). A
felső fatörzset az egyik végénél villa alakú
ággal felpeckelték, és a pecek egyik szárá­
ra tették a csalétket. Amikor a ragadozó
meg akarta kaparintani a könnyű zsák­
mányt, a támasztékot elmozdította, mire
a fatörzsek közé szorult.
Az Orm ánságban és a székelyeknél
még a 20. század elején is használták
ezt a súlyos csapdát a nyest fogására.
A zúzócsapda elve alapján működött a
lá d a csa p d a , ékcsapda, amellyel rókát,
nyestet, görényt fogtak. A deszkából
vagy kivájt fatörzsből készített tok fel­
ső nyílásán át ék form ájú szeges fatuskó
zuhant az állatra, ha az a tokban elhe­
lyezett csalétekhez akart jutni. A súlyos
éket ugyanis a tok belsejében pálcikák
tám asztották alá, amelyek bárm elyiké­
nek elmozdítása működésbe hozta a le­
csapódó éket.
Az Alföldön és a Dunántúl keleti ré­
szén nyíl alakú íjas csapdát is használtak
a népi vadfogásban. A fatokban mozgó
szeges végű nyílvesszőt az íj felhúzása
után egy pecekkel rögzítették, majd a
csapdát ráhelyezték az ürgelyukra. A ki­
felé igyekvő állat az útjában lévő pecket
elmozdította, aminek következtében a
szeges végű nyíl a fatokhoz szorította.
Hegyes vidéken a nagyvadat, főképpen
a vaddisznót lépőcsapdával ejtették fog­
ságba. Ez az eszköz tulajdonképpen egy
méternyi hosszú fa, amelynek közepébe
lefelé nyíló kétszárnyú ajtóhoz hasonló
deszkalemezt rögzítettek. A csapdát fához,
földbevert cövekhez pányvázták, majd
száraz falevelekkel eltakarták, és tetejébe,
környékére kukoricacsöveket szórtak. Ha
a vaddisznó a csalétek lakmározása köz­
ben rálépett az ajtószerű lemezekre, lába
a lefelé nyíló szárnyak közé szorult. Minél
jobban húzta vissza a lábát, a deszkaszár­
nyak annál jobban szorították.
Mindmáig legismertebb és legelter­
jedtebb csapdaformának a csapóvasat, a
vastőrt tekinthetjük, amelyet rugalmas
acélszalag hoz működésbe. Az általában

Medvefogó vastőr, kör alakú, ritkábban szögletes nyeles vas­
Erdély csapda szétfeszített káváit kis vaskampók
szorítják le. A csapda legkisebb mozgatá­
sára a peckek kioldódnak, és az összecsa­
pódó kávák maguk közé szorítják áldo­
zatukat. A csapóvasnak - feladatköréből
eredően - rendkívül sokféle méretével és
formájával találkozhatunk, mert a mada­
rakon, rágcsálókon kívül vidrát, hódot,
vadmacskát, rókát, farkast, őzet, de még
medvét is fogtak vele.
A különböző csapdák Európa nagy te­
rületén ősi idők óta alkalmazott vadfogó
eszközök, amelyek számos archaikus ele­
mének megőrzéséhez, továbbörökítésé-
hez a magyarság is hozzájárult.
Ürgefogás
hurokkal
48
Hurokvetés
M adárfogáshoz főként lószőrből ké­
szült hurkokat használtak. Két-há-
rom szál lófarokszőrt összefontak, és a
hurok méretének megfelelő méretű göm­
bölyű fára feltekerték. Forró vízben áztat­
ták, majd két-három napig szárították. Az
így készített hurok szélnek, esőnek hosszú
ideig ellenállt. A nagyobb vadak fogására
erős zsinegből, hajlékony drótból állítot­
tak hurkot. A hurok méretének és műkö­
désének rendkívüli változatossága miatt
szinte mindenféle méretű állat elejtésére
alkalmas volt.
A földbevert karóhoz, bokorhoz, fá­
hoz, kerítéshez kötött egyszerű drót- vagy
lószőrhurokkal fácánt, foglyot, varjút, ri­
góféléket, ritkábban rókát, de leginkább
nyulat fogtak. A hurkot főleg télen vetet­
ték meg, amikor az állatok, madarak az
éhségtől legyengülve kevésbé óvatosak.
Csalétekül a madaraknak gabonamagva­
kat, a nyulaknak szénát, káposztát, répát
tettek a hurok köré. A népi tapasztalat
szerint biztosabb fogásúak azok a hurkok,
amelyek ágra, bokorra kötve lefelé függ­
nek úgy, hogy a hurokszem felül van.
A hurokvetés eredményességének fel­
tétele az alapos terepismeret és a vad ter­
mészetének, tulajdonságainak kiismerése.
A népi vadász előbb jól megfigyeli a vad já­
rását, mozgásának idejét és helyét. A hur-

kot minden esetben az elejtendő állat mé­
retéhez, tulajdonságaihoz alkalmazkodva
vetette meg. Őz, szarvas fogására a vadjá-
rásos helyen kiválasztott egy jó erős fiatal
fát, és ív alakban meghajlította, majd a fel­
ső végét egy földbe vert cövek kampójába
akasztotta, vagy szalmakötéllel rögzítette.
Ezután a meghajlított fa közepére erősí­
tette a hurkot, és megfelelő tágra igazítot­
ta. Amikor a vad a szokott útján elhaladt,
beleakadt a hurokba, kapálózni kezdett,
erre a hurok összeszorult. A további rán-
gatás következtében a rögzítés kioldódott,
a lehajlított rugalmas fa felcsapódott, és
magával rántotta a hurokba szorult őzet,
szarvast. Hasonló megoldást használtak
az ürgefogásra is, annyi különbséggel,
hogy a hurkot az ürgelyukra helyezték, és
amikor az állatka előbújt, beleakadt a hu­
rokba, amire a pecek kioldódott, és felrán­
totta áldozatát.
A vízimadarak fogásánál különösen a
huroksort kedvelték. A káka, sás, nád között
a vadkacsa, szárcsa közlekedőútjainak két
oldalán leszúrt karókra dohányzsineget fe­
szítettek ki, amelyről egymás mellett sűrűn
fonott drót- vagy lószőr hurkokat lógattak
a víztükör fölé. A huroksor olyan magas­
ságban függött, hogy a gyanútlanul úszkáló
vízimadár a fejénél fogva beleakadhatott.
A kisebb madarakat deszkalapra sűrűn el­
helyezett lószőr hurokkal fogták. A hurkok
közé szórt magvak után kapkodó madár
Felrántóhurok
vízimadarak
fogására
lába előbb-utóbb beleakadt valamelyikbe.
A madarak által látogatott bokrokra, fákra
ugyancsak kötöttek hurkokat. Sok helyütt
pedig karóra tűzött kukoricacsővel fogtak
madarakat úgy, hogy a kukoricacsőre több
lószőr hurkot kötöttek.
A madarakat hálóval, hu rokkal és lép-
pel egyaránt fogták.
Vadméhvadászat
z erdők közelében élő emberek az
A erdei gyűjtögetésen kívül m éhészke­
déssel is foglalkoztak. A méhészek saját
tenyésztésű méhcsaládjaikat az erdőbe
telepítették. A megfelelő helyre felállított
polcos épületfélébe, a kelen cébe, méhesbe
helyezték el a vesszőből, szalmából font
k a sokat, vagy a fatörzsből vájt köp ü két.
A kasokat agyagos sárral betapasztották,
hogy megvédjék a méheket a hidegtől.
A mézszerzésnek viszont legegyszerűbb
módja az odvas fákból a vadméhek kifüs­
tölése és a mézeslépek elrablása volt.
Különösen a székelyek értettek ehhez
a régi zsákmányoló tevékenységhez. A
Királyhágótól Belényesig terjedő roppant
erdőség még 20. század elején is a legje­
lentősebb színtere volt a méhvadászat­
nak. A vadméhek ugyanis az öreg fák od-
vaiban élnek, oda gyűjtik téli tápláléknak
a mézet.
 A méh kieresztése szemeivel hegyen át, völgyön át, tüskön-
a méhcsapdából, bokron keresztül kíséri a hazatérő egyes
Domaháza méheket.”
Csikós Tóth András A Zempléni hegyvidéken éppen úgy,
rajza mint a Bükkben vagy a Börzsönyben a
méhkeresők néhány száz méterenként
ismételten a földre tették a mézesedényt,
hogy az újra rászálló méhek nyomát bizto­
sabban tudják követni.
Az erdei méhkereséshez sok helyütt
m éh csap d át is használtak, amelynek szá­
mos változatáról és használatáról tudunk.
A vadméh odújának felkutatásához ke­ A csapda tulajdonképpen egy zárható, kis­
vesen értettek, és ők is titokban tartották méretű cserép- vagy üvegedény volt. Az
tudományukat, amely csak apáról fiúra edény aljára mézet vagy mézes vizet töl­
Mézrablás, öröklődött. töttek, majd a méhek által járt helyre tet­
Domaháza A korabeli leírások szerint az erdélyi ték. Előfordult, hogy lépet égettek a méh-
Csikós Tóth András méhvadásznak bámulatos tájékozódó ké­ csapda közelében, hogy így csalják oda a
rajza pessége volt, „rendkívüli gyakorlottságú méheket.

Méhvadászat
Egy 19. század közepi leírás sze­
rint a Székelyföldön „rajzás idején:
augusztus utolsó és szeptember
első napjaiban, föllegtelen időben
kimegy a méhvadász a helységtől
távoli tágas térségre, a földbe cöve-
kel egy öles rudat, arra tányért he­
lyez, amin friss mézzel teli lépdarab
van, és a közelben diófaredvet kezd
égetni, amelynek füstjéről azt tartja,
hogy kedvelik a méhek. Majd vára­
kozik, míg a lépre méh ereszkedik,
amely teleszíván hólyagocskáját,
útjára megy, s ha nem falubeli, azaz
szelíd méh, csakhamar társaságban
tér vissza. Ezen társaság a lépnek
esik, a vadász pedig a lakmározókat
liszttel vagy finom hamuval bepo­
rozza. Aztán a vadász bal térdére
ereszkedve, jobb szemére tenyeréből
látcsőt alkalmaz, s a távozók röptét
a levegőben hihetetlen távolba elkí­
séri, majd a csalétket fazekába rejti,
baltáját bal karjára akasztja, és azon
táj felé indul, melyet megbélyegzett
méhei maguk elé vettek. Többször
sikerül az odúban a zsákmány fölfe­
dezése, és néha évenkint 10... 15 ily
tanyát kutat ki a vadász, melyeket
jól megjegyezvén, kisasszonynap­
kor végre birtokába ejti.”

50
 Fenyőrigó
Kókay Szabolcs
akvarellje

Amikor elegendő méh mászott bele a Madárfogás lépezéssel

csapdába, a méhvadász elzárta a nyílást,
majd egyenként kiengedve biztonsággal
követhette az odúig a „lépre csalt” vadmé-
heket.
M ég a 20. század elején is a városi pi­
acok képéhez hozzátartozott a népi
madarász, akinél fogyasztásra és kalitkába
A méhkeresés ideje általában a kora való erdei énekesmadarat egyaránt lehetett
őszi időszak, mert azt tartják, hogy ta­ vásárolni. Hurokkal és léppel elejtett mada­
vasszal és nyáron a virágok illata erősebb, raikkal a felvidéki szlovákok a 19. századi A lépvessző
mint a mézé, és a méhek inkább a virág­ Budapest és Bécs utcáin is feltűntek. használata
ra szállnak. Azonban ősszel, különösen
az első dér megjelenése után a virágok
elvesztik illatukat, és a csalétekül kitett
mézre szívesen gyűlnek a méhek. Néhol
többen összefogva nyomozták a méhek
búvóhelyét. Az erdélyi Lápos völgyében
például egy-egy méhvadász társaság
gyakran kettő-négy tagból állt, akik a m é­
hes fák megtalálása után a méz elrablá­
sánál segítettek egymásnak, majd egyen­
lően osztoztak a zsákmányon.
A hivatásos méhvadász sohasem pusz­
tította el a felkutatott méhcsaládokat, ha­
nem csak a felhalmozott mézet dézsmál­
ta meg. A megtalált fatörzset fejszéjével
mindig megjelölte, sajátjának tekintette,
és évről évre visszajárt a mézért. A fára
rótt tulajdonjegyét a többi méhvadász
tiszteletben tartotta, és ahhoz, mint ide­
gen jószághoz nem nyúlt.

51
53. oldal:
Fenyvesmadaras tót
Pesten

Neumann rigó

Léprigó
Kókay Szabolcs
akvarelljei

A Vas megyei Alsóőrségben a legutób­

bi időkig fogták a fenyőrigót, amelyet a
környező városokban adtak el. Az erdős
vidékekén élő földművelő egykor fontos jö­
vedelemkiegészítő foglalkozása volt a ma­
darászat.
A madarak fogásának kedvelt módja a
lépezés volt. A lépet a tölgyfáról nyár vé­
gén szedett fagyöngybogyókból főzték. A
bogyókat vízzel és gyantával lassú tűzön
főzték, míg enyvhez hasonlóvá váltak. A ra­
gadós lépet lenolajjal hígították, és hosszú­
kás bőrtáskába töltötték. Ebbe rakták bele
a 25...30 cm hosszú vesszőket.
Híres lépkészítők voltak a 1 9 -20.
század fordulóján a kiskundorozsmaiak,
akiktől a szegedi, hódmezővásárhelyi és
makói madarászok is vásárolták a lépet.
A lépezésnek több módját ismerték. Az
őrségi Vendvidéken - amint azt Pável Ágos­
ton leírásából tudjuk (Rigászás a Vendvidé­
ken és az Őrségben. Néprajzi Értesítő 1942.)
- mesterségesen készített rigászófát hasz­
náltak madárfogásra. Több fiatal gyertyánfát
kivágtak, ágaikat megcsonkolták, és azok vé­
gére erősítették a lépesvesszőket. Az így el­
készített rigászófákat az erdő széléhez közel
eső tisztásra állították fel egymás közelében.
Mindegyik fára négy-öt kalitkát akasztottak,
ezekbe egy-egy madarat zártak. A madarász
a közelben emelt vesszősátorban rejtőzött el.

52
53
A csalimadarak fütyörészésére, zajongására
egyre több rigó gyűlt a felállított fákhoz. Egy
részük óhatatlanul a lépesvesszőkre telepe­
dett, amely nyomban odaragasztotta őket.
Hiába csapkodtak, vergődtek, végül is fogva
maradtak. Amikor a madarász elegendőnek
tartotta a zsákmányt, előbújt a rejtekhelyé­
ből, a fákat ledöntötte és összeszedte a ma­
darakat. Egy-egy fával olykor húsz rigót is
fogott.
Másutt élő bokrokra, alacsonyabb fák­
ra rakták a lépesvesszőket. Az ágak végeit
levagdosták, majd behasították, és a hasí­
tékokba csíptették a lépvesszőt. Csalima­
dár helyett gyakorta síp hangjával csalták
lépre az óvatlan madarakat. A közelben
rejtőzködő madarász mindig szemmel
tartotta a lépesfákat, mert ha ritkább
madár akadt a lépvesszőre, azt azonnal
levette, és hamuval gondosan megtisz­
togatta a ráragadt léptől, majd kalitkába
tette. Ugyanis, ha a madár a tollain ma­
radt lépből bármilyen keveset lenyelt, bi­
zonyosan elpusztult.
A lépezést nagyobb madarak fogására is
használták. Ennek érdekes példáit idézte fel
PákDienes 19. század eleji vadászkönyvében.
A kender- és szőlőskerteket ezres csapatok­
ban ellepő seregélyek elriasztására 2...3 m
hosszú zsineget léppel jól megkentek. A
ragadós zsineg végeit egy-egy befogott sere­
gély lábára kötötték, majd a seregélycsapat
közelében egyszerre elengedték őket. Azok
a tömegben repülő társaik közé vegyültek. A
lábukról lelógó lépes zsinegbe viszont egy­
re több madár keveredett, mígnem mind­
annyian a földre estek.
Ezenkívül seregélyt és varjút papír­
süveggel, papírtekerccsel is fogtak. A ma­
darak által látogatott kaszálón, legelőn kis
lyukakat ástak, amelybe tölcsérszerűen
összesodort, belső felén léppel bekent pa­
pírlapokat dugdostak. Ezeknek közepé­
be gilisztát vagy kukoricaszemet raktak.
Amint olvashatjuk, a madarász „különös
gyönyörködéssel szemlélheti, mint ragad
a gilisztát kivenni akaró seregély fejére a
tekercs, midőn az magasra repülvén csak­
hamar leesik s könnyen megfogathatik” A
téli időszakban a madarak által látogatott
helyekre léppel megkent búza- vagy árpa­
kalászokat szórtak ki, amelyek foglyul ej­
tették a hozzájuk ragadt éhes madarakat.
A mára szinte teljesen feledésbe me­
rült egykori népi vadfogásban főképpen
az egyéni leleményesség, találékonyság és
természetismeret játszott meghatározó
szerepet.
Állattartás
Duna és a Tisza szabályozása,
A a nagyméretű árvízmentesíté-
sek előtt a hatalmas kiterjedésű
ártéri réteket rideg nyájak ezrei népesí-
tettélc be, és az alföldi városlakó gazdák
nem holdakban, hanem az állatállomá-
nyuk szerint számolták vagyonukat. A
19. század közepéig az Alföld végtelen
kiterjedésű vízjárta rétjei, lápvidékei
csak az állattartást tették lehetővé. Csa-
padékban gazdagabb időjárás volt akkor,
a szabályozatlan folyók árvizei minden
tavasszal tengerré változtatták a határt,
és elvonulva rengeteg vadvizet hagytak
maguk után, ami kedvezett a kövér füves
réteknek. A Kis- és Nagykunság vidékén
terpeszkedtek a legdúsabb legelők. A Alföldi
mezővárosok gazdag polgárai is igye-
keztek minél nagyobb állatállományra
szert tenni, amelyet fogadott pászto-
marhapásztor,
18. századi
metszet
rok gondjaira bíztak. A rengeteg gulya,
ménes, juhnyáj és disznókonda egész
évben a lakott helyektől távoli réteken
legelt, és a legkeményebb téli időt is a
szabadban töltötte. Ezért nevezték az
időjárás viszontagságait jól tűrő, szinte
teljesen elvadult, elsősorban a szaporula-
táért tartott állatokat ridegnek, szilajn ak.
Nemcsak az állatokat, hanem őrzőiket is
ezzel a jelzővel illették, akiknek Györffy
István állított emléket A szilaj p á sz to r o k
című írásában.
Szürke magyar
gulya, Mezőhegyes,
Csongrád megye
M■ p—
l¿afc-
.
57
 Marhakereskedelem
A
mostoha természeti adottságok el­
lenére a középkorban meglehető­
sen sok kisebb-nagyobb település,
szórvány tarkította a szárazulatokat. Itt éltek
a 13. században betelepült kunok, jászok, míg
a török háborúk jobbára elnéptelenítették az
Alföldet, csak a nagyobb mezővárosok, haj­
dútelepülések élték túl az oszmán hódítást.
A törökök által elpusztított falvak népe a
környező nagyobb városokban talált mene­
déket. Leszármazottaik a törökök kiűzése
után sem költöztek vissza egykori falvaikba,
hanem városlakókká lettek. A sok elhagyott
és elpusztult falu hatalmas méretűre tágítot­
Kunsági pásztorok,
1787
Korabeli rajz
Magyar bika
Benyovszky István
tollrajza
58
ta az alföldi mezővárosok határát. Ezeknek
a végeláthatatlan pusztáknak hasznosításá­
ra egyetlen mód kínálkozott: az állattartás,
mert a 15. századtól különösen nagy keres­
letnek örvendett a magyar szürkemarha.
Nemcsak az alföldi nagyvárosok kereskedői,
a tőzsérek, hanem főuraink is nagyarányú
kereskedést folytattak a szürkemarhával,
amelynek ezreit hajtották a nyugat-európai
nagyvárosok vásáraira, de hasonlóképpen
Dél-Itáliába is. A korabeli közbiztonságról
ad képet, hogy egy-egy csordát nagyszámú
hajdú, fegyveres marhahajcsár kísért, hogy
az értékes áru épségben megérkezhessen
Bécsbe, Nürnbergbe vagy éppenséggel Ve­
lencébe, ugyanis sok szegénylegény leste az
utakat, hogy elragadjon egy-egy „hústartó”
marhát.
A marhakereskedelem hasznából viselt
győzedelmes háborút a Habsburg uralko­
dóval szemben Bocskai István, aki a sere­
geibe fogadott hajdúknak 1606-ban lete­
lepedést és kollektív nemességet adott. A
hajdúvárosok lakói szintén nagyszámú ál­
latot tartottak, ugyanis a folytonos katonai
szolgálatra kötelezett hajdúk számára ez
volt a legmegfelelőbb gazdálkodási forma.
Tehát nemcsak a Kunság, hanem a Haj­
dúság terjedelmes határát is nagyszámú
állatállomány lepte el egészen a napóleoni
háborúkig, az 1800-as évek elejéig. Ez idő­
től viszont, amikor a katonaság élelmezése
miatt jóval nagyobb szükség lett a gaboná­
ra, de a városi étkezésben is a tésztafélék
kezdtek teret hódítani, a hatalmas kiterje­
désű legelőket felszántották, és áttértek a
búzatermesztésre. A 19. század közepére a
nagy pusztaságok, mint a Hortobágy vagy
Bugac kivételével egyre kevesebb össze­
függő legelő, rét maradt a hagyományos
külterjes állattartás számára. Fokozatosan
áttértek a fajtaváltással együtt járó istálló­
zó tartásmódra, vagyis az állatokat télen
fedett helyre hajtották, istállóban, hodály-
ban tartották és takarmányozták.
Magyar táj fajták

hagyományos állattartásban te­

A nyésztett állatok jelentősen kü­

lönböztek a maiaktól. Napjaink­
ban csak az állatkertekben láthatunk egy­
két példányt a régi tájfajtákból, nagyobb
számban pedig a nemzeti parkokban,
Gulyások,
Bugacon, Hortobágyon.
Hortobágy
A legnagyobb számban a m agyar szür­
Sterio Károly
kem arha fordul elő. Ezt a magyar földön ki­
litográfiája,
tenyésztett, és a 15. században elterjedt ál­
1855
latot a húsáért tartották. Az európai társai­
hoz képest nagy termetű, szokatlanul erős, kapta a kedvelt „Kormos” nevet. A szür­
a viszontagságokat jól tűrő fajta legszem­ kemarhát általában többszázas gulyákban
beötlőbb jellemzője a hatalmas, kétfelé álló legeltették, és a felügyeletükről öt-hat pász­
ún. címeres szarva, valamint szürkésfehér tor gondoskodott. Egy-egy gulya lehetett Csikósok,
szőre. Különösen impozáns külsejű volt egy tulajdonosé, de rendszerint több gazda Szentmargitapuszta,
a bika, amelynek hatalmas nyaka idősebb állataiból állt össze, amelyhez még a pász­ Szabolcs megye
korára csaknem fekete színűvé vált, innen torok saját tulajdonú állataik is tartoztak. Györffy Istvánfelvétele

jTTMagfíji

59

A csikó kifogása Az állatcsordát a gulyások lóháton terelték,
a ménesből valamint hatalmas termetű pásztorkutyák,
Csikós Tóth András komondorok és kuvaszok segítségével tar­
rajza tották együtt őket.
A lótartás főként a Hortobágyon volt je­
lentős. A ménesek régen kistermetű parlagi
magyar lovakból álltak, amelyeket szintén
vagyonként tartottak, ritkán használták
őket fogatolásra. A ménesek legeltetésével
a csikósok foglalkoztak, akik lóhátról kari­
kás ostort pattogtatva hajtották, terelték a
Hortobágyi teljesen vad állatokat. A ménesből pányvá-
csikósok val, hurkos erős kötéllel fogták ki a gazda
Sterio Károly által kiválasztott lovat vagy csikót. A pány-
litográfiája, 1855 va vagy a Kiskunságban elterjedt neve sze­
rint árkány feltekerve a ló nyakában lógott,
hogy mindig a pásztor keze ügyében legyen.
A csikós elmaradhatatlan eszköze, egy­
ben mesterségének büszkén viselt címere,
ékessége a karikás. A közönséges ostorral
szemben ennek „kígyóhátra” kockásán fű­
zött vagy font hosszú szíját nem hurokkal,
hanem karikával rögzítették a rövid nyél­
re, aminek cifra változatát csonttal, ónnal,
sárgaréz szegekkel, háromszögű csipkézett
bőrpillangókkal díszítették. Az ostor leg­
végét, a csapóját kutyairhából hasították.
Később cirokból is fontak csapót. Ha az os­
tor jól szólt, azzal ugratták a gazdáját, hogy
„azért, mert mind a két végén kutya van”
Az ostor a pásztor nyakában, vállán hevert,
vagy a karjára akasztotta, onnan kapta kéz­
re, és megkanyarult, suhintgatott, zúgatott,
csörgetett, pattogtatott vagy éppen konga­
tott vele. Ilyesféle volt az ostor szava. Ostor­
ral különösen a csikós meg a kanász járt.
Nagy becsben tartották egykor a ju­
hokat is. A 18. század végéig pusztáinkon
ismeretlen volt a manapság megszokott
göndörgyapjas merinói juh, helyette a villo­
gó szemű, csavart szarvú fehér vagy fekete
hosszú gyapjat viselő rackajuh népesítette
be a legelőket. Kicsinyének fémesen csillo-
gott a szőre, innen van a népmesékben elő­
forduló „aranyszőrű bárány” megnevezés.
A magyar racka jellegzetessége, hogy nem­
csak a hím, hanem a nőstény állatnak is van
szarva, amely nyitott ollóhoz hasonlóan V
alakban állt. A harcias állatok miatt nem
volt könnyű dolga az egykori juhásznak a
vad nyájjal. Nem is a jellegzetes juhászkam­
pót használta, hanem a marhapásztoroké­
hoz hasonló ólmos fejű nehéz botot, amivel
jobb belátásra tudta bírni az okvetetlenke-
dő állatokat. A 18. század végén dús és nagy
mennyiségű gyapja miatt a merinói juh be­
hozatala mindinkább háttérbe szorította a
régi fajtát. A népnyelv meg is különböztette
a kétfajta állatot. A nyugodt, könnyen ke­ szalon tai sertés viszont az alföldi m o­ Juhász birkanyájjal
zelhető nyugati fajtát a birka, a rackát pedig csarakat kedvelte. Az előbbit általában a és pulival
a korábban is használt ju h megnevezéssel dunántúli erdőségekben legeltették, míg Vezényi Elemér
illette. A juhász nyírta a nyájról a gyapjat a szalontai a rétekben túrta a gyökereket, tollrajza
áprilisban, amikor a nagy bundára már nem ette a bogyókat. Mindkettő a vaddisznó­
volt szükségük az állatoknak, valamint fejte ra hasonlított, és teljesen vad volt. A régi Fent:
a juhokat, és készítette a sajtot. disznót inkább a húsáért tartották, amíg „Magyar juhok”
Egészen más volt egykor a sertés is. A a 19. században a zsírsertés, a hízékony, rackák
fekete sörtéjű bakon yi sertést kizárólag ugyanakkor könnyebben kezelhető m a n ­ Greguss János
makkon tartották, a vörösesbarna színű g alica átvette a helyét. metszete

61
 63. oldalon:
Bihari kanász
szalontai kondával
Feszty Árpád
metszete

Somogyi kanászok
Vágó Pál metszete

Bakonyi kondások
Sterio Károly
litográfiája, 1855
 Disznópásztor A disznópásztorról úgy tartották mindig
karikással mérges, mert a vad, izgékony falkája mellett
Benyovszky István alig volt alkalma nyugalomra, szemlélődésre.
akvarellje A kanászok, kondások nagy falkákban haj­
tották a sertések számára elkülönülő határ­
részeken, lápokban, mocsaras területeken az
állatokat. Jellegzetes eszközük a kanászbalta
A 65. oldalon: volt. A pásztorok oly módon is versengtek
Bivalyfogat egymással, hogy ki tudja egy dobással fültö-
a Sárközben vön találni a malacot. így aztán gyakran ke­
Kimnach László rült friss hús a bográcsukba. Gyakran hasz­
rajza nálták a karikásukat is az egymással acsar­
kodó, verekedő kanok szétválasztására.
Bivalyosok, A Dél-Dunántúlon, de főképpen az er­
Dunántúl délyi Mezőségen tartottak nagyobb szám­
Sterio Károly ban bivalyokat, jobbára az uradalmakban.
litográfiája Főképpen igavonó erejük miatt tartották
ezeket a jellegzetes háziállatokat, a paraszt-
gazdaságokban fejték is, tejét a nagy zsírtar­
talma miatt jobban kedvelték, mint a tehé­
nét. Nagyobb méretű elterjedésüket akadá­
lyozta, hogy a hidegre és melegre egyaránt
érzékenyek voltak. Ökörigába fogták őket,
és hatalmas terheket szállítottak velük. Az
uradalmakban, ahol nagyobb létszámú bi­
valyt tartottak, gondozásuk és legeltetésük
a bivalyosok feladata volt. Általában víz­
parton, pocsolyás réteken legeltették, ahol
kedvükre dagonyázhattak a sárban, vízben.
A bivalyokat nem tarthatták szilaj módra
érzékenységük miatt, ezért a bivalyosok
minden nap kihajtottak a legelőre, majd es­
tére beterelték a bivalycsordát az uradalmi
istállóba.
 A pásztorok
A
szilaj vagy rideg szó egykor nőt­
lenséget is jelentett. Rideg pász­
tornak senki sem született, ha­
nem magától lett az, akár jószántából,
akár kényszerből. A régi időkben többnyi­
re a török elől menekülők, vagy éppen a
kunok ivadékai adták a fejüket erre a fog­
lalkozásra, mert szabad emberek lehettek.
Nem parancsolt nekik sem a város, sem az
uraság, egyedül a számadótól függtek, az
Karikásostor, ő parancsaihoz igazodtak. Családot nem
Hortobágy alapítottak. A számadók vagyonos embe­
rek közül kerültek ki, nagyszámú állat volt
Csikósok a a tulajdonukban, ugyanis teljes anyagi fe­
Hortobágyon lelősséggel tartoztak a rájuk bízott jószá­
Wagner Sándor gokért, és ha kár esett, a tulajdonosok az ő
metszete, 1888 állataikból kárpótolták magukat.
A legelőre kerülő lábasjószágot pon­
tosan számba vették. M ielőtt a közös
nyájba terelték, mindegyik állat bőrébe
bélyegzővassal mindenki beleégette a sa­
ját tulajdonjegyét. A lovaknak a tomporá­
ra, a marháknak a nyakára tették a jelet,
amely monogram, betű vagy valamilyen
sajátos, egyedi jel volt. A birkákat és a
disznókat a fülükön ejtett bevágás alap­
ján azonosították.
A számontartás másik eszköze a rovás
vagy más néven rov ásp álca volt, hosszá­
ban kettéhasított bot vagy léc, amelynek
az oldalára annyi vonást vagy sajátos je ­
let véstek, ahány állatot a gazda átadott
a pásztornak. A létszám felrovása után
szétválasztották a botot, egyik a gazdánál,
 3 V
l
/v°
A l
7W T
.¿ j s j V j
i—
j ú
1
, b I

ff\
CCD /• Y° /wv\
t 0 .- Z k Z Í
/ \ f\ f\ f\ / ® £££>
o W

’Vf i ..._ ... 7 Y « < . 1/

'-A-'
T T / 7 V 71

Rováspálcák,
Nagyalföld

Számadó gulyás
Benyovszky István
tollrajza

másik a számadónál maradt. Amelyik ál­
lat időközben elhullott, a bőrét megőriz­
ték, és a rováspálca túlsó oldalára ennek
megfelelő vonást húztak. Ezt nevezték
dögrovásnsk. Amikor a gazda felkereste a
nyájat, a rováspálca összeillesztése alap­
ján számolt el a pásztor a rábízott állo­
mánnyal.
A rideg pásztorok egész esztendőn át
együtt éltek a gondjaikra bízott jószág­
gal a rétségekben és a lápokon. Az álla­
tok terelésének régóta használt hatékony
eszköze volt a karikásostor, amelyet erős
szíjból fontak, és irgalmatlan hangosan
pattogtatták. Rövid nyelét gyakran kicif­
rázták. Noha leginkább a csikósok kéz­
belije volt, a többi pásztor is jó hasznát
vette, különösen a kondás nem nélkü­
lözhette.
A szilaj ménest, gulyát, juhnyájat vagy
kondát télire sem „verték szét” azaz nem
hajtották haza. Gazdáik azért tartották,
hogy vagyonként szaporodjanak, ezért
sem tejükkel, sem gyapjúkkal vagy egyéb
hasznukkal nem számoltak. Ha szüksége
volt a gazdának a jószágra eladás vagy le­
vágás céljából, kiment a távoli legelőre, és
a szilaj pásztorok „kiszakították”, kifog-

67
 Ménes terelése ták számára a teljesen elvadult jószágát;
karikással vagy pedig „rovásra vették” és a többihez
Vezényi Elemér hajtották az újonnan hozott állatokat. Az
tollrajza egész gulya, ménes azonban sohasem jö tt
ki a rétből. Voltak olyan pásztorok, akik
évekig vagy évtizedekig sem mentek be a
faluba vagy a városba. Maguk is szilajok
Ménes terelése lettek, akár a gondjukra bízott állatok,
a vihar elől a Többségük szinte gyerekként került az
Hortobágyon állatok mellé, s rendszerint nőtlen legény
Láng Mihály metszete maradt mindvégig.
A pásztorok között a gulyás meg a
csikós számított a legtekintélyesebb-
nek. Mindkét foglalkozást űzők lóhá-
tón jártak, míg a juhászok régi idő óta
gyalog terelgették nyájaikat, legfeljebb
szamarat használtak holmijuk szállítá-
sára, amelyre néha maguk is felültek. A
pásztorok rangsorának végén a sáros-
mocskos disznókkal foglalkozó kondás
állt. Bozótos erdőkben, lápos-mocsaras
rétben, pocsolyában gyalog vándorolt a

kondával. A régi pásztorok között azon­
ban nemcsak az állatfajta szerint tettek
különbséget. A szilaj pásztorok maguk­
nál alábbvalóknak tekintették a napon­
ta kihajtó, a falvak környékén legeltető
csordást, csürhést.
A számadó és bojtárjai
nagy rideg nyájat mindig több pász­
A tor őrizte. Egy pásztorra átlagosan
száz állatot számoltak. Az általában fél­
ezer állatból álló nyájakhoz legalább öt-hat
pásztor kellett, de volt, ahol ennél is többen
őrködtek. A nyáj pásztorainak feje a szám ­
ad ó volt, akit rangban az öregbojtár vagy
elsőbojtár követett. A többi bojtár az élet­
kora szerint követte egymást a rangsorban.
A legfiatalabb volt a kisbojtár, az ő dolga
a pásztorkunyhó körüli teendők ellátása,
főzés, rendtartás, éjszaka pedig a nyáj nyu­
galmára való ügyelés. Nehéz sora volt, mert
mindenki parancsolt neki, étkezéskor utol­
sónak meríthetett a bográcsból.
A pásztorok rangsora
A régi idők szokása szerint a pász­
torok rangsora, megbecsülése és
tekintélye az őrzött állatok fajtája
szerint alakult ki, mégpedig asze­
rint, hogy az országnak azon a te­
rületén melyik állat volt gazdasági­
lag a legjelentősebb. Az Alföldön a
nagyállattartás révén a gulyások és
a csikósok álltak a rangsor élén. A
Hortobágyon a csikósok számítot­
ták magukat a legfontosabbnak,
míg a Kecskemét környéki Buga­
ci pusztaságon a gulyások birto­
kolták a legtekintélyesebb helyet.
Ezen a vidéken csak ezek után
következett a juhász, majd a sor
végén a disznópásztor, a kondás.
Erről egy hortobágyi pásztornóta
a következőképpen szól:
Csikóslegény vagyok,
H ortobágy eleje.
Gulyás, h a nyalka is,
U tán am a helye.
K am p ós ju h á sz o k k a l
Ritkán p aro lá zok .
Sáros ko n d á so k k a l
M ég csak szót sem váltok.
69

A számadógazda
Nagy felelősségének tudatában teljes hatalm at gyakorolt
a keze alatt szolgáló bojtárok fölött, akik benne nemcsak
gazdájukat, hanem bírájukat is látták. A pusztázó életet
csak erős kézzel lehetett irányítani. Erről egy korabeli
gulyásnóta így szól:
Kis királyság így is állap otom ,
Igazgató törvény bunkós botom ,
O rszágom a z egész barom járás,
N agy p o te n tá t egy szám adógulyás.
juhász kivonulása
Aki számadóságra vállalkozott, annak
nemcsak a nevével, azaz becsületével, ha­
nem teljes vagyonával is felelnie kellett a
kezére adott jószágért, amely sokszor az
ezer darabot is meghaladta. Ezért nem
lehetett akármilyen szegény pásztorem­
ber számadógazda. A számadónak kellett
gondoskodnia az egész évi legeltetéshez
szükséges felszerelésről, a taligáról, az
edényekről és a szerszámokról.
A számadótól nemcsak a jószág gon­
dos legeltetését, megőrzését, hanem
annak állandó gondozását, betegség­
ben ápolását, gyógyítását is elvárták. A
számadópásztortól a saját jelentős állat­
állományán túl a józan és erkölcsös élet­
módot is megkövetelték.
A bojtárok a számadó mellett szolga­
sorban éltek, a bojtárság volt a számadó­
pásztor végrehajtó szervezete, amelyért
teljes felelősséget viselt.
Az öregbojtár volt általánosan a leg­
idősebb vagy legügyesebb, ő helyettesí­
tette a számadót, ha az nem volt a jószág
mellett vagy a tanyánál. Ő kezelte a ro­
v ásp álcát, amelyre a jószág mennyisé­
ge a gazdák sorrendjében fel volt róva.
A számadó nyerges lovát is egyedül ő
használhatta.
A többi bojtárnak a legeltetésen, ita­
táson, őrzésen kívül a pásztortanya kö­
rüli munkákat is el kellett végeznie: a
tűzrevaló szedését, vízhordást, a nyerges
lovak gondozását, szerszámok javítását,
bocskorok készítését, csizmák, gúnyák
tisztítását. Minden pásztortanyához tar­
tozott egy tanyás vagy lakos, pusztai sza­
kácsféle, aki a gazdaasszony feladatkörét
töltötte be. A tanyás legfőbb feladata
volt, hogy a tűz ne aludjon ki. Ő főzött,
fejte a pásztorok ellátására tartott tehe­
neket, rendben tartotta a pásztortanyát,
és rendszerint a tanyás járt be az élelmi-
szeres taligával a gazdákhoz átvenni a
heti eleséget.
Fizetést, ellátást a bojtárok a szám- Pásztorok sora,
adótól kaptak, aki megbecsülte őket, ha középen a számadó,
beváltak, de bunkósbottal fizetett, ha Peszéradacs,
nem boldogult velük. Az őrzésért járó Pest megye
díjazás és az ellátás mindenkor a szám- Madarassy László
adópásztor és a gazda vagy a legeltető felvétele
közösség megállapodása alapján történt.
Régi szokás szerint a számadót teljes egé­
szében vagy részben marhával fizették ki.
A fizetésnek ez az egyszerű módja idővel
teljesen megszűnt, helyébe a pénzbeli
megegyezés lépett.
A ridegnyájak őrzése
zokban a régi időkben, amikor a
A hatalmas kiterjedésű legelőkön
szinte korlátlanul kóborolhattak a ri­
deg, vad nyájak, amelyeket terelni is
alig lehetett, és ott „vertek” maguknak
éjszakai állást, ahol rájuk esteledett, a
pásztorok állandó kunyhót nem épít­
hettek, legfeljebb valami ideiglenes
enyhelyet rögtönöztek, de ezt is csak té­
len, egyébként a szabad ég alatt háltak,
subáikba burkolózva.
Amint Györffy István A szilaj p á s z ­
torok című írásából megtudhatjuk, ne­
héz soruk lehetett a természet szabad
71

Küzdelem fiainak: „Mert bizony sok kárt vallott a
a farkasokkal pásztor, akárhogy vigyázott. Mikor a tél
Benyovszky István beköszöntött, a rónák, tiszták, derekak,
akvarellje fenekek befagytak, a hó elkezdett csen-
desen szitálni, az ordasok kibújtak rejtek-
helyeikből és kerülgetni kezdték a nyájat,
A bojtárok éjjel-nappal a nyáj mellett
strázsáltak, amelyik lefeküdt is, nyitott
szemmel aludt, mint a nyúl. Ropogtak a
nádból rakott pásztortüzek, felcsapódó
lángjukból a szikrák az égig kígyóztak. A
nádi farkasok csorgó nyállal, zölden csil­
logó üveges szemekkel nézték a pihenő
gulyát, ménest. Ha a nádkéve tüze ham­
vadásnak indult, a csikaszok toporogni
kezdtek, majd rettentő üvöltésbe fogtak.
A pásztor hirtelen felérzett szendergésé-
ből és botra kapott. Többi társai is felpat­
tantak a szomszédos pásztortüzek mellől.
A borjú nagyságú, szeges örvű komondo­
rok vonítva és nyüszítve keringtek a nyáj
és a pásztorok között. A marhák megtor­
panva, reszkető inakkal, meredt szemmel,
nagyokat fújva várták a bekövetkezőket.
-
tások hangzottak. A komondorok vinnyog­
va mérlegelték az ellenség erejét, s ha túl­
erőben érezték magukat, megszalajtották
az ordasokat. De jaj volt, ha elmérték a
farkukat! A farkasok egy perc alatt szét-
tépték a szegény hű állatot, s berontottak
a nyáj közé. A marhák fejvesztetten, ök-
lelőzve, bőgve keringtek fel és alá, s mire
a pásztorok megakadályozhatták volna,
egész falkát leontott belőlük a vad. A mé-
nest is szívesen támadták. A ló okosabb
állat lévén, tüstént védelmi állásba helyez-
kedett. A csikókat közrekapták, magok is
összeszorultak, s egy perc sem telt belé,

Farkasfogás karikással
Az Alföldön hajdan a csikósok ügyességének legfőbb próbája a farkasvadászat karikással volt. A
hozzáértő pásztorok a rövid nyelű oStorszíj végére vékony drótot fontak, ehhez pedig ólomnehe­
zéket erősítettek. Ha a karikás szíjának a vége a farkas nyakára tekeredett, a nehezék és a drót nem
engedte kioldódni azt.
Amikor a Tisza áradásai miatt a réti farkasok kiszorultak a nádasokból, és a pusztai legelőkön
kényszerültek meghúzni magukat, a csikósok felhajtották rejtekhelyeiket. Általában gyaloghajtók
riasztották fel a füves, bozótos területeken a „veres fülű toportyán”-t. Ennek - mihelyt kijött a sík
területre - néhány lovas elvágta az útját, a többi pedig szilaj vágtával üldözőbe vette a menekülő ra­
gadozókat. Ha több farkas került a hajtásba, a csikósok is több csoportra oszlottak. Hamarosan kö­
rülvették a vadat. Az ólmos végű karikások suhogni kezdtek a levegőben, a lovak horkolva hátráltak
a vicsorgó ordas elől. Ám a legények erősen megülték a lovak nyeregtelen hátát! Az üldözők köre
végül olyan szorosra zárult, hogy a farkas - ha menekülni akart - rákényszerült a tám adásra. Ebben
a pillanatban kellett közvetlen közelről lecsapnia annak a jól irányzott karikásnak, amelynek vége
aztán hurokba szorította a ragadozó nyakát. A csikós ekkor gyors vágtára fogta a lovát, és mindad­
dig maga után húzta az oStor végére akadt kapálódzó farkast, amíg az ki nem adta a páráját. A népi
farkasvadászatnak ez a jellegzetes módja a pásztorvirtusok sorába tartozott, m ert a teSti erőn kívül
nagy bátorság, ügyesség és lélekjelenlét kellett hozzá. A karikással ugyanis csak testközelből lehe­
tett elejteni a farkast, miközben a lovasnak úrrá kellett lennie a ragadozótól ösztönösen borzadó
lovon, és jól időzítve kellett lesújtani az ostorával. Hajdani pásztoraink gyakorolták is magukat
ebben a nyers küzdelemben, hiszen az - számos más megpróbáltatással együtt - elmaradhatatlan
eleme volt a szilaj pásztorok életének.

72
az egész ménes farral kifelé állott, jobban
mondva rugdosott. Jaj volt annak az or­
dasnak, amelyet a pata eltalált! De annak a
lónak is, melynek a horpaszába kaphatott
a farkas! Kutyák, farkasok egymást tépték.
A ridegek kezebelije szörnyű káromkodá­
sok között rettenetes csapásokat mért az
ordasokra. Amelyik megsebezve feladta a
küzdelmet és a nádas felé elinalt, az is ha­
lálfia lett, vére szagán felindult társai szét­
tépték. A farkas pocsékolásáért is a szám­
adó számolt.”
Nemcsak az ordasok és a téli zord idő­
járás nehezítették meg a régi pásztorok
életét, hanem a pusztákon, mocsarakban
egykor nagy számban bujdosó emberek
és nem utolsó sorban a betyárok. Ezek
között sok volt a katonaság elől megszö­
kött, vagy földönfutóvá lett szegényle­
gény, akik bandákba verődve lopásból,
rablásból tartották fönn magukat. Külö­
nösen a ménesekre és gulyákra támadtak
rá időnként, hogy lovakat szerezzenek
maguknak, vagy a rabolt állatokat távoli vá- Farkasfogás
sárokon tegyék pénzzé. Nem volt könnyű a karikással
pásztoroknak időnként szép szóval, oly­
kor tettlegességgel elhárítani a betyárok
látogatását.
A régiek tudtak arról, hogy ha a kalap
belső karimájáról összekapart zsírt a pipa
parazsára tették, akkor annak a szagától
az állatok úgy megvadultak, hogy százfe­
lé szaladtak, és a rablók szabad prédájául
estek. Meglehetősen nagy fáradságba és
jó időbe tellett, amíg a pásztorok összete­
relhették a szétszaladt állatokat, és szám­
vetést tehettek a hiányról, amit a magu­
kéból kellett kipótolni. Előfordult, hogy
némelyik pásztor lepaktált a betyárokkal,
és maga is lopásra adta a fejét. Különösen
a juhászok között volt szokásban, hogy
egymás állatai közül eloroztak néhá­
nyat, amit egyenesen virtusnak tartottak.
Időnként nagy csárdabeli verekedések,
fokosok, ólmosbotok összeakasztása volt
ilyen ügyek miatt!
73
 Juhászok
pásztorkutyákkal
Sterio Károly
festménye, 1855
A 18. század végétől, a 19. század pusztaságokon is takarékosabban kel­
elejétől, amikor a lakosság gyarapodása lett bánni a legeltetéssel, vagyis kialakult
Gulya őrzése, miatt a rétek, legelők, árterek rovására annak a sajátos rendje. E szerint először
gulyásbojtárok mind nagyobb területet műveltek meg, a szarvasmarhát és a lovat engedték a
Vezényi Elemér egyre szűkösebbé vált a hagyományos legelőkre, majd csak ezek után követ­
festménye pásztorkodás létfeltétele. Még a nagy kezhettek a juhok, amelyek tövig rágták

74
a füvet. A disznókat sohasem engedték
a jó legelőkre, mert feltúrták és tönkre­
tették azt, egyébként is jobban szerették
a mocsaras, vizes helyeket, a kedvükre
való pocsolyákat, alföldi szóval élve, a b á ­
nyákat. Tehát minden nyájnak, gulyának,
ménesnek megvolt a maga legelőterülete,
amint a Hortobágyon mondták, já rá s a . A
jó számadó beosztotta a számára kijelölt
nagy területet, hogyha ismét visszatért
az előző helyre, addigra kizöldült legelő
várja a nyájat. Ha nem zavarta semmi,
nyugodtan haladt előre a jószág, de nem
lehetett magára hagyni. A terelés, őrzés
munkájában egykor a nagytestű komon­
dorok és kuvaszok segítették a pásztoro­
kat. Az ebek nyakát szögekkel kivert bőr
nyakörv vagy kovács által készített szöges
vasgyűrű védte a farkasok harapása ellen.
Gyakran előfordult, hogy a kutyák nyaká­
ba láncon lógó fadarabot, kölön cöt akasz­
tottak, hogy a lábát ütögesse, ha vad után
volna kedve messzire elkóborolni; nyulat,
fácánt vagy egyéb vadat űzőbe venni. A
19. század elejétől, különösen a birka-
pásztorok az eleven mozgású, kiváló tere- Pásztorkutya
lőkutyát, a pu lit honosították meg, amely kolonccal a
hamarosan a nagyállatok terelésében is körkarámnál, Kaba
mind több szerepet kapott. Ugyanis a Koszkoljenő
nagytestű komondorok és kuvaszok in- festménye
kább a védelemre és őrzésre voltak alkal­
masak, mintsem a terelésre.
A legeltetéssel együtt járt az itatás, ami
a régi időben jóval egyszerűbb volt, mert a
szomjas állatokat a mocsaras, lápos vidé­
ken a vízjárásokhoz terelték, ahol kedvükre
ihattak. Viszont a pusztai legelőkön, ahol
még a legelőjárás is kötött volt, gémesku-
taknál itatták az állatokat. Fárasztó munka
volt több száz vödör vizet felhúzni, és a kút
mellett álló vályúkba önteni, különösen ha
belegondolunk, hogy a marhákat napon­
ta négy-öt alkalommal kellett itatniuk a
bojtároknak. A delelést általában a kút kö­
rül töltötték, ahol leheveredve kérődztek
a marhák. A lovak még többszöri itatást
igényeltek, még kényesebbek voltak, csak
a friss vizet itták, míg a szarvasmarháknak
a vályúban maradt állott víz is megfelelt.
A juhokat nem kellett sűrűn itatni, viszont
75
 már virradatkor indultak legel­
ni, dél körül jobbára pihentek,
majd délutántól késő estig újra
legeltek. A juhászok naponta
kétszer fejtek, a tejet azonnal
földolgozták sajtnak.
Az állatok őrzését kolomp
vagy csengő is segítette. 30.. .40
Kolomp és csengő, összeszokott állat közül egyre akasztották,
Hajdúság hogy annak hangja együtt tartsa a csapa­
tot. A kóborló hajlamú csikó vagy tehén
nyakára is kolomp került, hogyha éjszaka
Fent:
Gulyaitatás
a gémeskutaknál,
Hortobágy
elkalandozik, hallják, merre jár, és a ku­
tyákkal azonnal visszaterelhessék.
Emberpróbáló feladatot jelentett az el­
sőbbségért egymással megküzdő hatalmas
termetű bikák szétválasztása is, mielőtt
kárt tettek volna egymásban. Hasonló
okokból a kosok és a kandisznók is adtak
időnként elfoglaltságot a pásztoroknak.
Ugyanis a régi nagy nyájakban együtt tar­
tották a hím és nőstény állatokat, valamint
a növendékeket, ami gyakori torzsalkodást
váltott ki az állatok között.
sa
-

Párbaj
Vastagh Géza
festménye,
1894
76
Enyhelyek

rossz idő, de főként a szelek el­

A len az alföldi pásztorok szár-

nyékot emeltek. Ez földbe ásott,
erősen egymáshoz kötözött három vagy
Kettős szárnyék
Szeged vidékén
Nécsey István
tollrajza
négy szárnyat alkotó nádkötegekből állt,
hogy a változó irányú szél ellen mindig
oltalmat találjanak az állatok. Amikor
azonban a tél beköszöntött, gondoskod­
ni kellett a jószág védelméről. Ilyenkor
egy-egy nagyobb szárazulaton k a rá m o t
készítettek, amelyben a nyáj kitelelt. Ez
nem volt más, mint nádból rótt egysze­
rű fal, amelyen széles bejáratot hagytak.
A karám bejáratát éjszakára nád- vagy
vesszőfonattal zárták el. Az erős korccal
font nádfal oltalmat nyújtott a havat hor­
dó éles szelek ellen. A pásztorok minden
nap kihajtottak, a jószág a hó alól kaparta
ki az avarfüvet. Amikor az állatok a ke­
mény fagy miatt már nem tudtak élelmü­
ket megszerezni, a nyárszakán imitt-am-
ott kaszált füvet szórták ki nekik, de ez
szinte sohasem volt elegendő. A magyar
szarvasmarha és a rackajuh bírta is ezt
a tartásmódot. Bármennyire lesoványo­
dott, tavasszal megint húst szedett magá­ Kerek karám
ra. Természetesen a különösen kegyetlen, Benyovszky István
hosszan tartó telek erősen megtizedelték tollrajza
a rideg állatállományt.
A pásztorok nádkunyhóban teleltek Fekhelyük a fal mellé terített nádkévék­
ki, amelyet a karámmal szemben állítot­ ből állt. A kunyhó közepén rakott szabad Gulyaszárnyék, Túr­
tak fel. Akkora volt egy-egy ilyen sátor­ tűznél melegedtek és főztek. Felül szé- keve-Ecsegpuszta
szerű nádépítmény, hogy a számadó és nakötéllel körülcsavarták a nádkunyhó Csikós Tóth András
bojtárjai kényelmesen elfértek benne. kontyát, itt alakították ki a füstlyukat, tollrajza
 Juhszárnyék,
Hortobágy

78

A kontyon átszúrt rúdon függött a hor­
gasfa, amelyre a bográcsot akasztották.
A tűz körül ló- vagy marhakoponyákon,
illetve zsombékszékeken ültek. A nádból
rakott tűz szünet nélkül égett, de vigyázni
kellett, hogy fel ne csapjon, mert különben
a kunyhó - habár belül marhatrágyával ki
volt tapasztva - hamar lángot fogott.
A kunyhó mellett, amely elsősorban
téli szállás volt, a kecskeméti határban a
Bugaci cserény
Nécsey István
tollrajza
magas nádfalból készített szögletes olda­
lú cserényben, a Hortobágyon viszont a
vasaló néven ismert patkó alakú nádfalú
építményben laktak. A nyári melegben
árnyékot adott, itt főztek a középre állí­
tott szolgafára akasztott bográcsban, a fal Pusztai látkép,
mellett helyezték el a pásztorok ruháslá­ a kunyhó mögött
dáikat, a nádfal korcába tűzték evőesz­ az eleséges taliga
közeiket és egyéb személyes tárgyaikat. Théodore Valério
A pásztortanya elmaradhatatlan kísérője rézkarca, 1855
Őrfás pásztortartya
Bihar megyében
Koszkol Jenő akvarellje
 Hortobágyi vasaló volt az eleséges taliga, kétkerekű jármű,
Koszkol Jenő amellyel a kisbojtár hetente egyszer fel­
vízfestménye kereste a soros gazdát a megállapodás­
ban kialkudott élelmiszerért. Ez többnyi­
re néhány vekni kenyérből, szalonnából,
száraztésztából és kásafélékből állt.
Minden pásztorszálláshoz tartozott
látófa, amelyről a pásztorok kémlelhették
a környéket, tájékozódhattak a többi nyáj
mozgásáról. A p a ló k á t, amely vagy fale­
82
mez, vagy szögekkel kivert kantár volt, a
nagyobb borjú orrára akasztották, hogy
leszoktassák a szopásról. A lyukas közepű
alacsony evőszéken állt a bogrács, ezt ló­
koponyán, zsombékszéken vagy háromlá­
bú széken körülülve, rangsor szerinti sor­
rendben merítették belőle az ételt a pász­
torok. Az ivóvizet agyagkorsóban vagy a
fadongás csobolyóban tartották, amelyben
még nyáron is hűvös maradt a víz.
Pásztorétkek

A
pásztorok táplálkozása sok ha­
gyományt őrzött meg. Legfon­
tosabb eledelük a tarhonya és a
köleskása volt, amelyet szolgafára akasz­
tott bográcsban kevés vízzel és sok sza­
lonnával ízletesre főztek. Az utóbbit „for­
dított kásának” is mondták, mert akkor
volt kész, ha a bográcsban megfordíthat­
ták, majd egy subára borították, és onnan
kanalazták fel. Kedvelt és gyakori étel­
nek számított az öregkása vagy slam bu c
is, amelyet lebbencsből és tarhonyából
szalonnával pirítottak és főztek, olykor
krumpli is került közé. A húsról és a tejről
maguk gondoskodtak. Minden pásztorta­
nya körül tartottak néhány fejőstehenet,
amelyek tejéből ta rh ót, híg aludttejet ké­ dékállat levágásával jutottak. A lcutyá- Főző pásztorok
szítettek, és jobbára ezt itták. A legtöbb kát az elhullott állatok húsával etették, Benyovszky István
számadó tiltotta az alkoholfogyasztást a amelynek egy részét napon szárították a tollrajza
pásztortanyán. Húshoz egy-egy növen­ pásztortanyán álló karók ágaira tűzve.

Slambuc gatva pirítsuk aranybarnára. 20 dkg tarhonya

(öreglebbencs)
Régi alföldi pásztorétel. Bog­
rácsban az igazi, de lábosban
sem lesz rossz.
Hozzávalók (4-6 személyre)
20 dkg füálölt szalonna
1 fej hagyma
fél zöldpaprika
20 dkg lebbencStészta
0,5 kg burgonya
pirospaprika, só
esetleg szalonnabőr
1 érett paradicsom
A szalonnát vágjuk kockára, pi­
rítsuk meg, majd villával szed­
jük le, és tegyük félre. A hagy­
mát aprítsuk fel, a zöldpaprikát
vágjuk vékony csíkokra, majd
fonnyasszuk meg a zsiradékon.
Tegyük hozzá a tésztát, kavar-
Tegyük bele a meghámozott,
karikára vágott krumplit, hevít­
sük fel, szórjuk meg pirospap­
rikával, gyorsan keverjük el, és
azonnal engedjük fel annyi víz­
zel, hogy a burgonyát épp csak
ellepje. Tegyük bele a szalon­
nabőrt, a paradicsomot, szük­
ség szerint sózzuk. Miután fel­
forrt, lassú tűzön főzzük, amíg
a krumpli és a tészta megpuhul,
és a lé elfő. Azon forrón ráhint­
jük a félretett tepertőt, és bog­
rácsban tálaljuk. Kínálhatunk
hozzá paprikát, paradicsomot,
hagymát.
Pásztortarhonya
Hozzávalók (4-6 személyre)
0,5 kg burgonya, apró kockára
vágva
1 fej hagyma
20 dkg füstölt szalonna
zöldpaprika
paradicsom
szalonnabőr
kolbász
A szalonnát vágjuk apró koc­
kára, pirítsuk meg ropogósra,
majd villával szedjük le és te­
gyük félre. A zsírjában fony-
nyasszuk meg az apróra vágott
hagymát. Adjuk hozzá a tar­
honyát, pirítsuk aranybarnára.
Tegyük bele a szeletekre vágott
zöldpaprikát és paradicsomot,
valamint a szalonnabőrt és a
felkarikázott kolbászt. Öntsük
fel annyi vízzel, hogy bőven
ellepje, és fedő alatt pároljuk
puhára az ételt. ízlés szerint
borsozzuk.

83
 Pásztorviselet

szilaj pásztorok nem tartoztak állatokkal való bánást tanulták meg, éle­

A a vallásos emberek közé, tem p­

lomba sohasem jártak, a ha­
rang hangját is csak messziről hallották.
A káromkodáshoz viszont módfelett ér­
tettek. A pásztorok világlátása jobbára
kimerült a vásári alkalmakban és a csár­
dabeli virtuskodásban. Egész életüket a
maguk fajtája között élték le, egyedül az
tük értelme a rájuk bízott jószág megőr­
zése volt, saját épségük veszélyeztetése
árán is. Értettek az állatok gyógyításá­
hoz, a bőr kikészítéséhez, a főzéshez, a
ruhaneműik varrásához stb. Viseletűkre
régen nem sokat adtak. „Ingük dere­
ka köldökig sem ért: hasukat, hátukat
kordován színűre égette a nyári nap,

Sziki juhász
Karcag tájáról
Rubovics Márk
akvarellje

85. oldal:
Juhász subában,
Hortobágy
Poliak S. metszete

84
85
87. oldal: kicserzette a kemény hideg és a havas,
Hortobágyi gulyás szeles eső. Gatyájuk félig bő, lábszár­
Poliak S. metszete, középen alul érő volt, amelynek szárát
1888 télen térden alul lábszíjjal bekötötték.
Lábbelijük a szőrös bőrből maguk készí­
tette bocskor volt, amely olyan könnyen
kieresztette a vizet, amilyen könnyen
Bakonyi kanász bevette. Felső ruhájuk a kacagány vagy
Schnöller Lajos hátibőr volt, amelyet farkasbőrből vagy
akvarellje még egyszerűbb, de melegebb juhbőrből
Cifrálkodó pásztorok
A 19. század közepe táján a pász­
torok viseletében egyre nagyobb
szerepet kapott a cifrálkodás.
Am int egy korabeli leírásból tud­
juk: „a bornyúszájú ingről, a sűrű
ráncba szedett széles gatyáról, a
m agas sarkú, egyenes szárú csiz­
m áról, a hegyes, nagykarimájú
kalapról, a vendéggombos m ánd-
liról, a nehéz subáról vagy gallé­
ros, bekötött ujjú cifraszűrről, a
kalap alól kinyom akodó, garádics-
ra vágott hosszú hajról, a vékony,
hegyes p ö d rött bajuszról, egyéb­
ként borotvált arcró l, az egyenes
testtartásró l, a kemény lépésről,
a sűrű szemöldök alól szúrósan
kitekintő szem ekről, a kurta be­
szédről, amely talp raesett felele­
tekben nyilvánul meg; a szájból
elm aradhatatlan tornyos kupakú,
hattyúnyakú tajtékpipáról, a suba
alól kilógó bunkós meggyfa b o t­
ról, juhászkam póról vagy a nyakba
akasztott karikásostorról m esszi­
ről m egösm erni a p ászto rt”.

maguk készítettek. Némelyik kettőt is

hordott a hátibőrből, egyiket elöl, má­
sikat hátul, és a bőr lábait a vállán és a
derekán összekötötte. Hosszú, zsírtól
csepegő, több ágra befont hajuk volt,
fejük tetején pedig másfél arasznyi ma­
gas, csákóra vágott karimájú, kun süveg
ékeskedett. Ruházatuk legfontosabb da­
rabja azonban a nagybundának nevezett
ujjatlan suba volt, amelyet 12...24 juh­
bőrből készíttettek a juhászokkal. Azért,
hogy a víz, nedvesség, eső ne járja, hájjal
kenegették. Alsóneműjüket pedig mind­
járt új korában juhtejjel kevert hamuba
taposták, aztán szalonnával kifényesí­
tették, hogy víz- és féregmentes legyen.
„Mosdani, fürödni nem szoktak, de nem
is volt rá szükség. Bőrük olyan volt a zsí­
ros alsóneműtől, mint a patyolat. Egyéb­
ként naponta hússzor is megfordultak a
vízben terelés közben, miért kellett vol­
na akkor még külön fürödni is?” - írta
róluk Györffy István.

86
87
 Furulyázó
havasi juhász
Pásztorerszény,
Hajdúszoboszló
Nécsey István
tusrajza
A régies viselethez tartozott a
pásztorkészség, amely különösen a
hortobágyi gulyások körében volt
elmaradhatatlan. Ez finoman kiké­
szített bőrből varrt, színes selyem­
fonallal hímzett sallangos zacskó
volt, amelyben a taplót és a kovát,
a gyufa feltalálása előtti tűzszer-
számot tartották, a szikra vetésére
alkalmas hosszúkás vasat; az acélt
külön függesztették fel, mellőlük
nem hiányozhatott a szintén hímzett do­
hányzacskó és a bicskát tartó bőrtok. Az
Alföldön ezt a rézkarikára fűzött és a gatya-
korcra vagy a derékszíjra akasztott készsé­
get pásztorerszény néven ismerték.
A pásztoroknak a falusiaktól eltérő, kü­
lönös élete, zárt világa a folklórnak is kedvelt
témát jelentett. Számos dal, pásztornóta,
anekdota, monda és babonás történet fűző­
dött személyükhöz, mint ahogyan a népme­
séknek is kedvelt alakjai voltak a pásztorok.
Pásztorművészet

pásztorok saját használati tár­

A gyaikat is díszítették, külö­

nösen a fa- és a szarutárgyak
faragásában, illetve form álásában és
díszítésében tűntek ki. A jellegzetes
pásztorművészeti tárgyak közül az ivó­
kanalak, tükrösök, sótartók, rühzsír-
tartók, gyufatartók, borotvatokok, b o ­
tok, balta- és ostornyelek, dudafejek,
furulyák emelkednek ki. Egyetlen fa­
ragóeszközük a bicska volt, amelyhez
maguk készítette apró vésők társultak
a finom abb részletek kimunkálására. A
virág- és m adármotívumon kívül gyak­ teret. Ennél a díszítést nem domborítva Borotvatartó,
ran kerültek a tárgyakra em beralakok, faragták, hanem finom vonalakkal kar- Csokonya,
betyárok, pásztorok, pandúrok, vagy colták, és sekélyen m élyítették, a mé- Somogy megye
éppenséggel táncoló párok. Amíg az lyedésekbe pedig színes spanyolviaszt
Alföldön a domború faragás és az ólom - nyomkodtak. A hagyományos pásztor­
öntéses, rézberakásos díszítés terjedt művészet a Dunántúlon érte el a legm a­
el, a Dunántúlon a sp a n y o lo z á s hódított gasabb színvonalat.

Tükrös, 1840,
Magyargencs,
Veszprém megye
 Fafaragás

pásztorművészeten kívül egykor a

A fafaragás terjedt el különösen a fa­
lusi mesterek, háziiparosok körében. Az
emberi élet szinte minden területére ki­
terjedt ez a kézművesség, a m onumen­
tális építészeti alkotásoktól a legkisebb
ajándéktárgyakig faragtak tárgyakat. A
népi építkezésben az egykori haranglá­
bak, székelykapuk, kapufélfák, kiskapuk,
kútágasok, a mestergerendák, tornácok,
a lakóházak deszkaoromzatai tanúskod­
tak a különböző faragótechnikákról és

Tükrös, 1888,
Somogy megye

Karikás ostor és
nyelek, Kecskemét,
Nagyszalonta és
Hont megye
Schöller Lajos
akvarellje

90
¿íszítésmódokról. A parasztgazdaság
számos eszközét, a háztartás sokféle tár­
gyát is gyakran faragás díszítette, mint
pl. a járm ot, szekérsaroglyát, gereblye-
fejet, kaszanyelet, kapatisztítót. Külö­
nösen az egykori női munkák körében
tűnnek szembe a faragással díszített
tárgyak, amelyek nagyobb részben sze­
relmi ajándékként készültek. Ezek közül
i leggyakoribb díszes tárgyak a mángor­
lók, mosósulykok, vetélők, guzsalyok,
orsókarikák, olykor egész szövőszékek. Dunántúli
A lakásbeli bútorok többségét egykor széktámla, 1816,
szintén faragással díszítették, különösen Csorna

Kalotaszegi utcaajtó,
1902, Nyárszó
Csete Balázs tollrajza

91
r

kedveltek voltak a fali sótartók, kanál­

tartók, falitükrök, gyertyatartók, tékák,
fogasok, gyalogszékek, amelyeket sok
helyütt ajándéktárgyként készíttették a
helyi mesterekkel.
Noha a faragással díszített tárgyak az
egész magyar nyelvterületen előfordul­
tak, némely vidék kiemelkedett sajátos
motívumaival, mint pl. Kalotaszeg a kü­
lönösen gazdag és aprólékos mintáival,
vagy az egyes tárgyféleségek szerint az
Alföld, főként Debrecen a faragott csiga-
csinálóival (levestésztasodró), a Dunán­
túl a hegedűtámlás székeivel, a Kiskun­
ság a Madonna-szobraival, a Palócföld
az áttört támlájú huszáralakos padjaival.
A díszítőelemek rendkívül változatosak,
tájankénti jellegzetességet is mutatnak:
Mézeskalács korábban leginkább az ékrovásos, vé-
mintafa, 1848, séses geometrikus díszítést kedvelték,
Sopron majd a növényi ornamentika (ágak, vi­
rágok), ill. a figurális ábrázolások hódí­
Palóc támlás pad, tottak teret, amiről különösen a huszár,
20. század eleje, pólyás, madár, szív formájú mézeskalács
Karancsság mintafák tanúskodnak.

92
A vetéstől a kenyérig
A
földművelő népek régóta termesz­
tik a különböző gabonanövénye­
ket, amelyek a mindennapi táp­
lálékot jelentik. A hajdina, tönköly, alakor,
ótér a közelmúltig végigkísérte az európai
paraszti gazdálkodást. A régi gabonafélék
között a köles is fontos szerepet kapott, az
ókori római kultúrában a tömegtáplálkozás
erre épült, de a középkori Európa népeinek
is nélkülözhetetlen kásanövénye volt.
/j ,
) c / /' a .J x / f (
Veszprém vc<l('lur,-i .
A kenyér mai formájában csak néhány
évszázados múltra tekinthet vissza; tu­
lajdonképpen az újkor teremtette meg
a városiasodás, a polgárosodás idején.
A búza- vagy rozslisztből dagasztott,
kelesztett kenyér a túlnépesedő nagy­
városokban tömegélelmet jelentett. A
parasztság körében az önellátó gazdál­
kodás keretében a megélhetés alapja volt,
amely a megtermelésétől az elkészítéséig,
Aratásból hazatérő
parasztasszonyok
Veszprém vidékén
J tíf/Z e r , a a j
| von W a zp rím .
95

Bokortanya-udvar, vagyis a búzától a kenyérig a falusi ember
Nyíregyháza kétkezi munkáját dicsérte. Mindennek a
Schöller Lajos munkának sajátos története, nemzedék­
akvarellje ről nemzedékre öröklődő hagyománya
van. - Tekintsük végig azt a munkafolya­
matot, hogy miként lett a búzából kenyér
a magyar parasztember kezén!
A Kárpát-medence éghajlati és vízraj­
zi adottságai egykor lényegesen eltértek a
maitól. Amíg a hegyvidéken és Erdélyben
a sűrűn lakott települések kis határaiban
elsősorban kenyérgabonát termesztettek,
addig az Alföldnek és a Duna-Tisza közé­
nek hatalmas kiterjedésű árterei nem tet­
ték lehetővé a talaj rendszeres megmun­
kálását, egyedül az állatok legeltetésének
kedveztek. Az alföldi lápok, mocsarak szá­
razulatain folytatott rideg állattartás adott
elsődleges megélhetést az itt élő emberek­
nek, akik az élelmüket a vizek halászatá­
val, a mocsárvilágban végzett gyűjtögetés­
sel szerezték meg, a szükséges gabonához
viszont a vásárokban jutottak hozzá.
Alapvetően megváltozott a helyzet
a 19. század közepétől megindított fo­
lyószabályozások és a lápok lecsapolása
következtében. Hatalmas kiterjedésű ár­
területek szabadultak fel és váltak alkal­
massá a földművelésre. A földek mére­
téhez viszonyítva a lakosság jóval kisebb
létszámú volt, ezért sajátos gazdálkodást
folytatott: a kenyérgabonát is úgy ter­
mesztette és aratta le, mint a szénát vagy
a takarmányt. A török pusztítás után el­
néptelenedett Alföldön egymástól megle­
hetősen nagy távolságra létrejött nagyha­
tárú települések lakosai csak úgy tudták
távol eső földjeiket megművelni, ha ott
ideiglenes vagy később állandó épületet,
tanyát emeltek, ahová kezdetben csak a
munkák idejére, később viszont végle­
gesen kiköltöztek. A síkvidéki tájakon
jóval nagyobb területen termesztették a
gabonát, mint a hegyvidéki, erdélyi kis-
határú településeken. Ebből következő­
en a hagyományos aratás és betakarítás
módja is különbözött egymástól. Amint
a 19. századi gazdasági írásokból tudjuk,
a nyugat-európai típusú gazdálkodással
szemben az Alföldön ázsiai jellegű föld­
művelést folytattak.
A 1 8-19. században kizárólag a ne­
mesített búza és rozs számított kenyér-
gabonának. A hűvösebb, csapadékosabb
hegyvidéki és erdélyi területeken inkább
a rozst, a melegebb éghajlatú alföldi, sík­
vidéki területeken főképpen a búzát vagy
a kétszerest (a búza és a rozs keverékét)
termesztették. A kenyérgabona egykor
elsősorban az önellátást, a család megél­
hetését jelentette, ezért egyetlen paraszt-
gazdaság sem nélkülözhette. Bármilyen
csekély földje is volt valakinek, elsőként
kenyérgabonával vetette be, és csak azt
követően került sor minden más ter­
ményre (kukorica, burgonya, takarmány),
ha még maradt bevethető parcella a szán­
tóföldjén.
Szántás

szántóföld megmunkálásának

A mindmáig nélkülözhetetlen
eszköze az eke. A korábbi év­
századokban nagyméretű faekéket hasz­
náltak, amelyeknek csak két alkatrésze
készült kovácsoltvasból: a talpra húzott
ikep ap u cs a föld feltörésére, valamint az
eke húzórúdjáról, a gerendelyről lenyúló
csoroszlya, egy hosszú, éles vasnyél, amely
a nagyobb rögöket aprította. Ennek a ne­
hézkes és meglehetősen sekély barázdát
húzó eszköznek jellegzetessége volt a
hosszúkás korm án ydeszka, amely a fel­
tört földet elfordította az ekétől, valamint
a talppal egybeépített természetes ívhaj­
lású ekeszarv, amelyet munka közben két
kézzel fogott a szántást végző személy.
A 19. század első felében jelentek meg
a jóval hatékonyabb és termelékenyebb gyár az 1840-es évektől mind nagyobb Vaseke és részeinek
félvasekék, amelyek gyári előállításuk ré­ mértékben járult hozzá a növekvő keres- megnevezése,
vén hamarosan háttérbe szorították a régi let kielégítéséhez a külföldi (osztrák, né- Jászkisér
ekéket. Hazánkban elsőként a Vidacs Eke­ met) gyári termékek mellett. Csete Balázs tollrajza

?=ik£kucs
Z~-£SXX$él v íjám1
3 “t ó w i t o s-hoRog

n b o x ío a
6 ^ x m k ö t é '-jo&nb ií'kokéiA-ioxioa tzh&xrmx
mgy=sxécntófeísesife

97
98
 Az újabb ekéknek jóval nagyobb felü­ Szántás
letű, és egyben szabályozható, állítható az uradalomban,
ekevasa lényegesen mélyebben szántott. Keszthely
A 19. század végén már a teljesen vasból
készült gyári ekéket használták. Ezeknek
elmaradhatatlan tartozéka volt az ösztöke,
egy rövid nyélre húzott kis kovácsoltvas
lemez. Ezzel tisztították meg az ekevasat
a rátapadt sártól, egyben a lusta állatot is
nógathatták vele.
A régi nehéz faekék elé gyakorta hat
ökröt is fogtak. Különösen az uradal­
makban volt szokásban, hogy több fogat
haladt egymás nyomában, egyszerre na­
gyobb földfelületet felhasítva.
A könnyebb félvasekéket kettő vagy
négy ökörrel húzatták; a kisebb gazdasá­
gokban pedig két ökörrel vagy két lóval
végezték a szántást. Az állatokat vezetni
kellett, ezért az egyik ember az ökröket
hajtotta, a másik az eke szarvát fogta.
Gyakori volt, hogy az apa és fia egymást
váltva, hol az ekeszarvát fogta, hol az
állatok előtt haladt. Az Alföldön, ahol
nagyobb távolságokat kellett megtenni, Szántás
jellemzően inkább lovakat használtak a Cserna Károly
szántáshoz. festménye
 Fohászkodó Az őszi gabona alá általában három­
szántóvető szor szántottak. Sokfelé, amint a tarlóról
Haranghy Jenő letakarították a gabonát, már következett
olajfestménye az első, sekély szántás, majd néhány hét
múlva a második szántásra került sor,
Fogasborona, végül az ún. vetőszán tást végezték el,
Kispalád, ekkor eresztették legmélyebbre az eke­
Szatmár megye vasat, amit már a vetés követett. Mivel a
megszántott föld rendszerint göröngyös,
Fogasolás, Kékkút, egyenetlen volt, fo g a sb o ro n á v a l elsimí­
Veszprém megye tották. Ennek régebbi, nehézkes, négy­
100
szögletes formáját a 19. század végén a
háromszögletűek váltották fel.
Ugyancsak a 19. század végén terjedt
el az istállótrágya használata, amelyet ál­
talában késő ősszel vagy tél elején terítet­
tek el a.parlagon hagyott földeken, majd a
tavaszi szántással beleforgatták a talajba.
A frissen trágyázott földbe tavasszal ku­
koricát, illetve takarmánynövényt vetet­
tek, ezt követte ősszel a búza vagy rozs
vetése ugyanabba a földbe.
Vetés
kenyérgabonát évszázadok óta
A
kézzel vetették, mégpedig egy­
kor a felszántatlan földre szór­
ták el a magokat, és azt követően szán­
tották bele a talajba. Ez a régmúltat idéző
gyakorlat azonban egyre inkább háttérbe
szorult, mert a vetés egyenetlenül kelt ki,
és rendszerint kevés termést hozott. Ezt
a vetésmódot, ami a hegyvidéki területe­
ken még a 19. században is szórványosan
előfordult, aláv etés néven tartották szá­
mon. A 19. századtól azonban már sok­
kal inkább a fölü lv etés terjedt el, amikor
a megszántott földre a szántás és a boro­
nálás után kézzel szórták el a magot. A
vetés mindig a férfiak dolga volt, mert fo­
lyamatosabban tudták végezni a munkát,
mint a nők.
Az ország nagy területén a vetést nyak- Vetés és boronálás
ba akasztott vetőabroszból vagy a derekukra tövisboronával
kötött zsákból, kötényből végezték. A vető Jantyik Mátyás
ember a bal kezével fogta a vetőabrosz felső rajza
végét, jobb kézzel belemarkolt a gabonába,
és széles karmozdulattal nyitott marokból
szórta félkörívben maga előtt a vetnivalót.
Minden egyes lépésnél a szétnyíló tenyeré­
ből maga előtt hintette el a magot, jobb láb­
bal lépve jobb felé, bal lábbal lépve bal felé
szórta a szemeket. A jól végzett munkánál
a mag egyenletesen kelt ki; ha hiányos lett,
utólag pótolták, amint mondták, az ilyen
földdarabot bepergették, becsorgatták. Né­
melyik vidéken csak egy lábra vetettek,
vagyis a vető mindig csak egyszer szórta el
maga előtt széles körívben a magot, amikor
a jobb lábával lépett. Ez valamivel szaporát-
lanabb munkát jelentett, de úgy tartották,
hogy egyenletesebb volt.
A nagyobb területü föld bevetésénél a
vető után haladt a zsákhordó, aki a vetőma­
got tartalmazó zsákkal követte a vetést végző
gazdát, hogy amikor annak a vetőabroszából
kifogyott a szem, pótolhassák. A kísérő sze­
mélynek olykor az is feladata volt, hogy a
vető előtt haladjon, így a vetést végző látta,
hogy meddig ér a szórás távolsága, ezért a
már elvetett pászta, a maggal beterített föld­
sáv szélén kellett haladnia. Ilyen módon nem
101

Őszi vetés, maradt ki üres felület, és nem került túl sok
Borsosberény, szem egy helyre. Az elvetett magot be kellett
Nógrád megye takarni, ezért vetés után fogas- vagy tövisbo-
Gönyey Ébner ronával ismét végighúzatták a földet.
Sándor felvétele A vetést számos hiedelem kísérte, hiszen
az évi termés a vetés sikerétől is függött. Sok
helyütt ezért a karácsonyi abroszból vetet­
tek, és vetés előtt a nyelvük alá egy búzasze­
met tettek. A szótlan vetésnek az volt a célja,
hogy a madarak és kártevők ne szerezhesse­
nek tudomást a vetésről, és ne tegyenek majd
benne kárt. Egykor az üszögösödés, a mag­
házat ellepő gombabetegség elhárításáért is
gyakorolták a némán végzett munkát.
Búzaszentelés
ajdan a vetések megáldásának szer­
H tartása szorosan hozzátartozott a
paraszti ünnepek sorához. A katolikus
egyház Szent Márk napján, április 25-én
tartott körmenetet. Gyakori volt, hogy
A mák vetése
Sok helyütt azt tartották, hogy a mákot
addig kell elvetni, amíg a békák meg
nem szólalnak, mert ha utána vetik,
nem kel ki a növény, vagy pedig férges
lesz a termés. Arra is van utalás, hogy
a mákot naplemente előtt kell elvetni,
mégpedig szótlanul, hogy ne legyen
férges.
Mindig az asszonyok vetették, több­
nyire olyan módon, hogy kapával ba­
rázdákat, sorokat húztak, és abba per­
gették bele kötényükből kézzel a má­
kot, amit előzőleg homokkal, hamuval
jól összekevertek. A vetőmag keverésé­
re azért volt szükség, hogy a mák ne túl
sűrűn keljen ki, ezzel az egyelés mun­
káját is megkönnyítették. Vetés közben
minden asszony gondosan ügyelt arra,
hogy véletlenül se szólaljon meg. Usza-
igarról tudjuk, hogy mákvetéskor, ha
arra járt valaki és megkérdezte: - Mit
dolgozik szomszédasszony? - Az sü­
ketnek tettette magát, hogy ne kelljen
válaszolnia. Mert ha válaszolt, úgy hit­
ték, hogy megférgesedik a mákja. Tolna
megyében is azt tartották, hogy a má­
kot szótlanul kell vetni, mert csak úgy
ered meg és terem sokat.
A mák szótlanul vetése olyannyira
közismert volt egykor, hogy még szó­
lásunk is maradt róla. E szerint, ha va­
lamely társaságban véletlenül éppen
egyszerre hallgatott el mindenki, ezzel
a szólással törték meg a csendet: - Jó
volna mákot vetni! - vagy - Vessünk
mákot!
A palócok körében elterjedt hie­
delem szerint azonban nem elegendő
csupán szótlanul vetni a mákot, hanem
a vetést végző asszonynak még a száját
sem szabad kinyitnia, mégpedig azért,
hogy nagyfejű mákja teremjen. Ez a
vélekedés teljesen egybevág azzal az
adattal, amit a 19. század végén Baján
jegyzett le Bellosits Bálint, miszerint
„Ha mákot vetnek, fel kell a szájat fúj­
ni, hogy nagy legyen a mákfej.” A szót­
lansággal kísért mákvetés hagyománya
tehát egy régmúltba nyúló termékeny­
ségvarázslás, ősi rituális szokás emlékét
őrizte meg napjainkig.
 Búzaszentelési a szertartást kint a földeken tartották. A
körmenet, Kazár, néphit a megszentelt búzaszálaknak kü­
Nógrád megye lönös erőt tulajdonított. Ilyenkor szokás­
ban volt, hogy a templomi zászlókra és a
körmeneti keresztekre a még zöld búzá­
ból koszorút kötöttek. A megszentelt és
hazavitt búzaszálakat az állatoknak ad­
ták, hogy megóvja őket az elhullástól. Az
északi hegyvidéken a búzaszenteléskor
végigvitt körmeneti zászlókra tűzött bú­
zakoszorúból mindenki húzott ki egy-két
szálat, amelyet az asszonyok az imaköny­
vükbe préseltek, a férfiak pedig a kalapjuk
104
mellé tűztek, hogy megoltalmazza őket a
betegségtől.
Annak ellenére, hogy a búza vetésé­
nek és a vetések szertartásokkal kísért
oltalmának biztosítására egykor oly sok
gondot fordítottak, az aratásig alig tettek
valamiféle munkát is a gabonaföldeken.
Várták a gabona érését, és amikor arról
a hagyományosan bevált módszer szerint
megállapították, hogy alkalmas a levá­
gásra, megkezdődött a paraszti munka
legnehezebb, de legszebbnek tartott idő­
szaka: az aratás.
Aratás

A
legtöbb helyen a gabona színé­
ről, vagy pedig a foguk között
szétharapott mag keménysé­
géről állapították meg, hogy érett-e már
a gabona. Rendszerint azonos időben
igyekezett mindenki a maga gabonáját
betakarítani, így az aratás általánosan el­
terjedt ideje június vége, július eleje volt.
Sok helyütt azt tartották, hogy Péter-Pál-
’<or (június 29.) már lehet kezdeni az ara­
tást. Természetesen a hűvösebb éghajlatú
hegyvidéki területeken két-három héttel
később kezdődött ez a munka, mint az Besztercebánya
Alföldön. határában

105
 Aratás, Bábolna, A 19. század végéig kizárólag kézzel
Komárom megye arattak. A kézi aratás legrégebbi eszköze a
sarló, amely már az ókorban széltében el­
terjedt volt, használatát a hegyvidéki terü­
leteken egészen a 19. század végéig meg­
őrizték. Az Alföldön viszont a kasza már
a 17-18. századtól teljesen kiszorította a
sarlót a gabona aratásából.
Egykor sarlóval a legtöbb helyen az
asszonyok arattak. Egykor a cigányková­
csok által készített fogazott élű a ra tó sa r­
lóval vágták le a gabonaszálakat. Ponto­
sabban inkább fűrészelték a szárat, mert a
sarlóval nem ütötték, hanem húzó és toló
mozdulattal igyekeztek elkerülni a mag
kipergését okozó ütést. Az arató asszony
egy maréknyi gabonaszálat egyik kezével
összefogott, másikkal pedig a sarlóval el­
vágta, majd az ölébe húzta, és következő
maroknyit vágott hozzá. Amikor megtelt
a karja gabonával, az előre elkészített és a
106
közelébe elterített szalmakötélre fektette.
Az asszonyokat követő kévekötöző férfiak
hatalmas méretű kévéket kötöttek, amit
kévekötőfával szorítottak össze. Az ara­
tásnak ez a fáradságos módja ugyan jóval
kisebb szemveszteséggel járt minden más
aratásmódnál, de nagyon lassú volt, ezért
az alföldi nagybirtokokon, ahol naponta
legalább egy holdnyi területet kellett le­
vágnia egy aratómunkásnak, nem alkal­
mazták.
A kaszás aratás főszereplői a férfiak
voltak. A 80...90 cm hosszú kaszapenge
teljes szélességében levágott gabonát a
fennállónak döntötték neki, amit rávágás-
nak mondtak. A kaszás a gabonaszálakat
a tövük közelében egyetlen suhintással
metszette el, és a kaszanyélre erősített
csapóval vagy gereblyeszerű takaróv al a
fennállónak döntötte. így az utána hala­
dó marokszedő asszony kézzel, sarlóval
vagy fakampóval a kb. 45°-os szögben a
fennállónak támaszkodó szálakat az ölé­
be húzta, majd a közelébe leterített kötél­
re fektette. Egy kötélre kétmaroknyi, azaz
két kaszavágásnyi gabonaszálat tettek,
amit a marokszedő után haladó kévekö­
töző férfi azonnal bekötött.
Az Alföldön a kaszás aratás legrégebbi
munkaformája a rendrevágás volt. Ennél
a kaszás a levágott gabonát az ellenkező
irányba döntötte, vagyis a fűvágáshoz ha­
sonlóan a tarlóra fektette. Ilyen módon a
levágott rend teljesen elfeküdt a földön.
A kaszásokat fagereblyével követő asszo­
nyok a tarlóra döntött gabonaszálakat
kévényi mennyiségekbe húzták össze, és
kötelet terítettek alájuk. Majd ennél is a
kévekötöző férfi dolga volt a kévék bekö­ A 19. században a kaszás aratásnak Aratás, Karcsa,
tése. Egykor viszont a tarlóra terített gabo­ jellegzetes munkaformája alakult ki és Zemplén megye
naszálakat nem is kötötték kévébe, hanem terjedt el a nagybirtokokon: az a r a tó ­ Vajkai Aurélfelvétele
szabadon hagyva favillával összehányták b an d ák , a részes aratók alkalmazása. A
nagyobb halmokba, és lánccal vagy kö­ b a n d a g a z d a vezetésével 24...60 fős csa­ Aratás
téllel körülkötve vontatták a szemnyerés patok alakultak, amelyek az egyes ura­ Császár Bertalan
színhelyére. dalmak nagy gabonatábláinak levágását festménye

107
Kaszafenés aratás elvállalták. Az aratóbandák meghatáro­
közben, Besnyő, zott munkarend szerint dolgoztak: élen
haladt az első kaszás, majd a többiek
Pest megye
egymástól három-négy lépéssel hátrább
követték, mintegy ferde libasorban ha­
ladva a gabonatábla teljes szélességében.
A kaszás után egészen közel háttal ment
a saját marokszedője, akinek ügyelnie
kellett, hogy a markot minél hamarabb
húzza össze a fennálló gabonáról, mert a
következő kaszás már ezt vágta le. A cso­
portos munka ütemét az első kaszás dik­
tálta. A többiek hozzá igazodtak, még a
gabonavágás közben gyakori kaszapenge
élesítéssel is. Az egymásra figyelő fegyel­
mezettség elengedhetetlen feltétele volt a
közös munkának. Az aratóbandák hete­
kig végezték az aratás fáradságos munká­
ját az egyes uradalmakban, ahol ellátást és
szállást kaptak. A munkabérük általában
a levágott gabona egytized részét tette ki.
Az aratáson kívül egyéb mezőgazdasági
munkát (például kukoricakapálás) is vé­
geztettek velük.
Aratóbandák
z aratómunkásokat az ara tóg a zd a
A szedte össze, aki rendszerint né­
hány holdas kisgazda volt. Az aratógaz­
dának jártasnak kellett lennie a hivatalos
ügyekben. Ő gondoskodott minden ta­
vasszal az aratószerződés megkötéséről.
Megállapodott az uradalom tiszttartójá­
val a munkafeltételekben és bérezésben,
amit írásban rögzítettek. A szerződést a
kaszálást végző férfiak is mind aláírták.
Az aratógazda a munkában nem volt
köteles részt venni, azonban ezzel a le­
hetőséggel ritkán élt. Amint mondták,
ha a gazda is aratott, jobban kapott em­
bereket a munkacsoportjába. Az arató­
banda tagjait a saját falujából gyűjtötte
össze. Kiválasztásuknál az ügyességet és
a testi erőt vette figyelembe. A kaszások
életkora döntő mértékben 18...26 év volt.
Harminc év fölöttit már nem szívesen fo­
gadtak maguk közé, mert nehezen tudott
lépést tartani a többivel.
 Az aratóbanda tagjait párban számol­
o k . Minden kaszásnak magának kellett
z ndoskodnia a marokszedőjéről. A ma-
,<szedő mindig nő volt, jobbára lány
agy fiatalasszony. Gyakran családtag, az
aratómunkás lánytestvére vagy felesége.
Ha a családból nem került ki maroksze-
: . akkor a kaszás bérért fogadott falube-
. lányt maga mellé.
Az aratóbanda létszáma helységen-
- ént változott, a 20. század elején álta-
aban 18, 21 vagy 24 párból álló csoport­
o n dolgoztak. A munkában részt vevő
aratópárok száma sajátos kötöttséget
~iutatott, annyinak kellett lennie, hogy
-¿rom m al osztható legyen. Ennek gya­
korlati jelentősége volt, ugyanis az ara-
:asban az aratóbanda 3-3 párból álló
•:sebb egységekre tagolódott. Ezeket a
- fős: 3 kaszásból és 3 marokszedőből
álló csoportokat k a sz á s b a n d á k n a k , h ár-
-ios b a n d á k n a k nevezték. Ezeken belül
a munkamegosztás a következő rendet
követte: a 3 kaszás közül egyszerre kettő
ágta a gabonát, marokszedőik szedték
a markot; a harmadik kaszás kötözte
a kévéket, annak marokszedője pedig
készítette és teregette a szalmaköte­
let, amelybe a marokszedők helyezték
az összeszedett gabonát. Tehát pl. a 18
kaszásból álló aratóbandában egyszerre
csak 12 kaszás vágta a gabonát, 6 kötöz­
te a kévéket. Naponként váltották egy­
mást, vagyis mindegyik kaszás harmad­
naponként a kévét kötötte.
Az aratáshoz emlékezet szerint a kö­
vetkezőképpen álltak fel: egy-egy gabo­
natáblát elfoglaltak, ami negyven hold is
megvolt. Elöl, a gabonatábla szélén ment
az első kaszás, a többi sorban utána, mint
a vadludak. Minden kaszás után haladt a
saját marokszedője. A kaszások kaszavá-
gásnyi távolságban követték egymást, és
igyekeztek - az első kaszáshoz igazodva
- a sort tartani. Minden két kaszás után
középre a kötélcsináló fektette le a szal­
makötelet, amelybe a kéve került. A ma­
rokszedő sarlóval vagy kézzel szedte fel a
levágott gabonát és a kötélre fektette. Az
utánuk haladó kötöző kévekötőfával kö­
tötte be a kévét.
Minél összehangoltabb volt az egyes
csoportok munkája, annál eredménye­
sebb volt az aratóbanda. A maga egységén
belül mindenkinek pontosan meghatáro­
zott feladata és helye volt, amit nem hagy­
hatott el. Az aratást hajnaltól este 6 óráig
végezték, utána a kepélés következett, a
kévék keresztekbe és sorokba való össze­
rakása. Csak éjjel 10... 11 órakor térhettek
nyugovóra. Pirkadatkor már talpon kel­ Az uraság megkötése,
lett lenniük, mert az aratás megkezdése 1880-as évek
előtt nagygereblyékkel feltakarították az Szobolya Mihály
előző nap levágott gabonatábla tarlóját. metszete

Aratóének
Az aratókoszorút vivő menetnek rendszerint megvoltak
azok a nótáik, melyeket útközben énekeltek, illetve azok,
amelyek akkor kerültek elő, amikor a munkaadó udvará­
ra befordultak. Lássunk e dalok közül néhányat:
„Búza, búza, de szép tábla búza,
Közepében van egy piros rózsa,
Széle piros, a közepe sárga,
Adj egy csókot, babám utoljára.
Árpa, árpa, de szép tábla árpa,
Közepében van egy rezgő nyárfa,
Rezgő nyárfa válik levelétől,
Én is válók a régi szeretőmtől.’'
Az udvaron a következőre zendítettek rá:
„elvégeztük elvégeztük az aratást,
az aratást,
majd megesszük majd megisszuk az áldomást,
az áldomást.
egész falu egész falu mind aluszik.
mind aluszik.
a mi gazdánk a mi gazdánk nem aluszik.
nem aluszik.
csak mirólunk csak mirólunk gondolkodik,
gondolkodik”
(Részlet B a la ssa Iván: A z ara tóm u n k ások
M agyarországon 1848-1944, Budapest,
A k a d ém ia i K ia d ó 1985.)
Az uradalmi aratás átlagosan négy
hétig tartott. Egy aratómunkás napi telje­
sítménye megközelítően egy hold terület
levágása volt. Az aratóbanda a levágott
és kepébe rakott gabona egy tized ré­
szét kapta meg, vagyis a tizedibe aratott.
Egy kaszás aratási idényre eső keresete
10... 13 mázsa gabonát tett ki, amelyből
a fogadott marokszedő 2...3 mázsa illet­
ményét ő fizette.
111. oldal: A bekötött kévéket a napi aratás során
vagy annak végeztével keresztekbe rakták.
Koszorúvivő aratók A tarlóra négy kévét kereszt alakban ka­
Feszty Árpád metszete lászos fejükkel egymásra fektettek, hogy
a tövük kifelé állt. Majd erre hasonló mó­
Aratóünnep, 1861 don további három-négy sort helyeztek.
Szemlér Ferenc A tetejére végül egy kévét lejtősen terítet­
akvarellje tek, amely eső idején védte az alatta lévő
110
kalászokat. Ennek a neve legtöbb helyen
p a p k é v e volt. A keresztekbe rakott kévék
száma tájanként 13...21 volt. A keresz­
teket sorokba rakták, egy-egy szekérra­
kománynak megfelelően csoportosítva,
amit kalan gya névvel illettek.
A napi munka végeztével a tarlót
nagyméretű gereblyével, b őgővel felta­
karították. Több lány, asszony egymás
m ellett haladva húzta össze a kévekötés
és keresztrakás közben elhullott gabo­
naszálakat. Az így összegyűjtött ku szát
a keresztek tövébe helyezték. A kisgaz­
daságokban a tarló feltakarításához a
kisebb méretű szénahúzó fagereblyé-
ket használták. A régi parasztem berek
m unkam orálját jellem zi, hogy sohasem
hagyták a tarlót feltakarítatlanul, bár­
milyen későig is tartott a munka, noha
másnap hajnalban ism ét talpon kellett
lenniük. Az aratás idején általában napi
14... 16 órát dolgoztak az aratómunká­
sok.
Az aratás befejezését egykor az uradal­
makban és a nagyobb parasztgazdaságok­
ban mindenütt megünnepelték. Amikor
az uraság vagy a gazda először kiment
megnézni a béraratókat, az asszonyok és a
lányok szalmakötéllel körülfonták a lábát
vagy a karját, és csak akkor engedték sza­
badon, ha pénzt adott, vagy bort és élel­
met ígért. Azt tartották, ha ezt elmulaszt­
ják, nem lesz jó a következő évi termés.
A részesaratók a munka végén szán­
dékosan lábon hagytak egy kevés gabo­
nát, és azt csak másnap vágták le. Ebből
az ügyes kezű marokszedők változatos
formájú aratókoszorút fontak, amelyet a
lányok és legények botra akasztva han­
gos nótaszóval vittek az uraság vagy a
gazda udvarába. A gazdaasszony néhány
csepp vizet hintett rá, hogy a következő
évben se legyen üszögös a termés, köz­
ben az aratógazda versben köszöntötte a
ház urát. A koszorút a mestergerendára
akasztották, majd a gazda megvendégel­
te az aratókat. Az uradalmakban ezután
következett az ara tó- vagy kep eb ál, amely
sokszor másnap hajnalig tartott. Az ara­
tókoszorút sok helyen karácsonyig őriz­
ték, és akkor a madaraknak adták, míg
máshol a legszebb darabokat a templom­
ban helyezték el, vagy az útszéli Krisztus­
keresztre akasztották.
Ill
 Aratókoszorús
menet, 1855
Sterio Károly litográfiája

í
]
.

I
 V .

Aratás után A learatott és kévébe kötött gabonát
Cserna Károly szekereken hordták be a cséplés színhe-
festménye lyére. A vendégoldallal szélesített, gabo­
nakévékkel magasan megrakott szekerek
látványa egykor elmaradhatatlan volt fal-
vaink képétől.
A behordott gabona tárolásának kétfé­
le módja volt szokásban, amely tájanként
jól elkülönült egymástól. Az Alföldön és
az uradalmakban a szántóföld szélére, il­
letve a majorságban vagy a tanyán álló tá­
gas rakodóhelyre hordták a gabonát, ahol
hatalmas méretű asztagokat raktak a ga­
bonakévékből, és igyekeztek a szemnye­
rést mielőbb elvégezni. A Dunántúlon, a
hegyvidéki területeken és Erdélyben vi-

Aratók a gazda
házánál,
Cégénydányád,
Szatmár megye
Gönyey Ébner Sándor
felvétele

114

'Zont a parasztgazdaságokban a gabona-
•rvéket egy gazdasági épületben, a csűr-
ren vagy p a jta bán tárolták, és az épület
.vozépső szabad területén a télbe nyúlóan
apránként csépelték el a gabonát.
A gabonakévéket elterítették a gondosan
.edöngölt és sárral tapasztott szérűn, amelyet
Csűr, Kánó,
Borsod megye
a gazdasági épület alá vagy az udvar alkal­
mas helyén készítettek el, majd a két sorban
elfektetett kévék fejét a cséppel végigverték.
A cséplés eszköze a meglehetősen hosszú
nyélhez bőrkápával rögzített rövidebb hada-
róból állt, amely úgy volt a nyélhez erősítve, Asztagrakás
hogy azon körbeforoghatott. az uradalomban
115
 Szemnyerés
cséppel ritmikusan sújtottak le a
A kalászokra. A cséplést egyszerre
többen végezték, általában né-
gyen-hatan álltak egymással szemben, és
felváltva ütötték le a cséphadarót. Amikor
a gabonakalászokat jól elverték, a csép
nyelével átfordították a kévéket, és a másik
oldalukat is elverték. Ezt a műveletet agya-
lásn zk mondták, és az ekkor kihullott legé­
rettebb, legértékesebb szemeket felszedték
vetőmagnak, majd a kévéket kibontották,
és többszöri átforgatással kicsépelték. A
kipergett szemekről csépnyéllel felszedték
az üres kalászú szárakat, majd kirázták, és
az így előállt zsúpszalm át kévébe kötötték.
Ezt tetőfedésre használták, vagy sok he­
lyütt az ilyen rozsszalmából fontak a kö­
vetkező aratáshoz a búzakévék bekötésére
Gabonacséplés alkalmas kötelet.
Csikós Tóth András A kézi cséplés meglehetősen lassú
rajza munka volt, valamint egyszerre kevés ga­
bonát lehetett elcsépelni. Ezért az alföldi
nagy gabonatermelő tájakon az elmúlt
évszázadokban a n yom tatás volt az ural­
kodó szemnyerési munkaforma. A szérűn
több rétegben elterített gabonakévéket
kioldották, és az így kialakított ágyúsra
vezették a lovakat. A nagyobb gazdasá­
gokban többnyire 4 ...6 lóval nyomtattak.
A lovakat az ágyáson körbe-körbe vezet­
ték, hogy a patáikkal mindenütt kiverjék a
kalászokból a szemet. A lovakat rendsze­
rint gyerek vagy asszony vezette. Nyom­
tatás közben a férfiak a széttiport szalmát
nagy favillákkal felszedték, és bedobálták
az ágyás közepébe.
Amikor a lovak jól megtaposták az
ágyást, levezették őket, a villások megfor­
gatták a szálas gabonát, majd visszavezet-
téka lovakat, és tovább tapostatták velük
az ágyást. K ét-három szori fordítás után
a búzaszem ek kiváltak, ekkor végleg
 Cséplés,
Bércséplés Felsősegesd,
Somogy megye
A hagyományos gazdálkodás idején a kizárólag kézzel végzett aratás és cséplés
nemcsak az uradalmak és a paraszti nagygazdaságok számára tette szükségessé
a bérmunkások alkalmazását, hanem gyakran a kisebb gazdák is rákényszerültek
részesaratók és bércséplők fogadására.
A kézi csépiéit felvállaló bérmunkások a 19. század közepén ugyanazon fel­
tételek mellett hasonló bérezést kaptak, mint a részesaratók. Néhány év múlva
már a bércséplés is belekerült az aratómunkásokkal évenként kötött szerződés­
be, amint pl. egy Balaton-felvidéki középgazdaságban kötött 1860. évi egyezség­
ben szerepel, hogy „Aratás végeztével egy napi nyugvás után a betakarított ga­
bonára reá ütni, s folyvást, míg el nem fogy, csépelni tartozunk”
A kézi cséplés legcélszerűbb módjához három ember kellett, ezért ragasz­
kodott a munkaadó gazda az aratásban három férfierő alkalmazásához; noha
csak ketten kaszáltak, a harmadik kévét kötözött. Amint az 1865-ös szerző­
désben ezt külön ki is kötötték: „A csépiéit pedig harmadmagunkkal az ara­
tás után tüstént megkezdeni s bevégezni köteleztetünk a magunk kosztján,
bérünk fejében minden tizedik m ertzét nyerjük, úgy a zsúpból is a tizediket.”
Itt már lényeges változás következett be a korábbi gyakorlathoz képeit, m ert
a bércséplők kiharcolták a tizedén történő munkát, noha ellátás nélkül, de a
kicsépelt gabona egytized részét kapták meg fizetségül. Amint a későbbi m un­
kaszerződések is tanúsítják, a tizenegyedik részért arató kaszások a kézi csép­
iért már tizedében vállalták fel.
A 1 9 -2 0 . század fordulója után teret hódító gépi cséplés alapvetően megváltoz­
tatta a szemnyerés munkamódszerét és munkaszervezeti formáját, ennek ellenére
sajátos módon átörökítette a részesmunka hagyományát. Még az 1920-as évekből
is fennmaradtak olyan cséplési szerződések, amelyekben a cséplőgép tulajdonosa
a tizenegyedik vagy tizedik részért csépelte el a gazdák gabonáját.

117
 Nyomtatás,
Hódmezővásárhely,
Csongrád megye
Plohn József felvétele
levezették a lovakat, majd a szalmát nagy
görbe fogú rugdalógereblyéve 1 felszedték,
és a szemet különálló halmokba, g a rm a ­
d á b a tolták össze. Egy nap alatt kétszer-há-
romszor tudtak ugyanarra a helyre ágyást
készíteni. Az uradalmakban is csaknem
mindenütt a nyomtatást alkalmazták, an­
nak gyorsasága és termelékenysége miatt,
amelyet azzal növeltek, hogy egyszerre
több ágyáson járatták a lovakat.
A nyomtatás ugyan jóval termeléke­
nyebb volt, mint a kézi cséplés, azonban
sokkal jobban összetörte a szemet, va­
lamint kevésbé volt tiszta munka. Noha
118
igyekeztek megakadályozni, hogy az ál­
latok összepiszkítsák a gabonát, ezért
időnként levezették őket az ágyásról, és a
lóganét összeszedték. Ezt sok helyen kör-
tézésn ek, körteszedésn ek mondták, amit a
munka körül lábatlankodó gyerekek nagy
örömmel végeztek.
A szalma felszedése után a kinyomta­
tott gabonaszemet nagy halmokba, ún.
g a r m a d á k b a tolták össze. A szabadban
végzett munka miatt a nyomtatók ki vol­
tak téve az időjárás szeszélyének. Nem
egyszer előfordult, hogy - amint mond­
ták - m edvét fo g ta k , vagyis a hirtelen
Nyomtatás lovakkal
A parasztgazdaságokban legtöbb esetben két lovat járattak, de a nagyobb gazdák három-négy lóval is
nyomtattak egyszerre. A lovakat párosával kötötték össze, a kötőféket a hajtó, azaz a kocsis tartotta. A
kocsisnak állandóan mozognia kellett, a lovakkal együtt forgolódott. A lovak kis köröket tettek meg a
hajtó körül, aki időnként továbblépett, hogy a lovak patái mindenfelé érjék a gabonát. Amint mondták,
a lovak kis karikákba mentek, körülkariká ra.
A lovakat már a nyomtatás előtti hetekben felkészítették a nehéz munkára. Az udvaron körbe járatták
okét, és bőségesen abralcoltatták. Ezért is mondták, hogy a „nyomtató lónak nincs bekötve a szája” Nem
bánták, ha a gabonából nagyokat harapott. Öt-hat fordulás után úgyis annyira letaposta, hogy nem tu­
dott hozzáférni.
Az ágyáson a lovak mindig bal kéz felé köröztek. Úgy szokta meg a ló, nem is tudott volna másként
menni. Taposás közben az ágyás sarkait - ahova nem értek a lovak az emberek favillával középre do­
bálták. A nyomtatárt végzők nagy szalmakalapot viseltek, hogy a törek ne menjen a hajuk közé. Nyom­
tatás közben gondosan ügyeltek arra, hogy a lovak ne piszldtsák össze a gabonát. Amikor látták, hogy
valamelyik ló vizelni akar, azonnal levezették. Ha pedig „ganajolt” vesszőkosarat, szakajtót vagy jobb
híján kalapot tartottak alá. De ha ezzel elkértek, a kocsis megállította a lovakat, és beküldték a gyereke­
ket az ágyásra „körtét szedni”
Amikor a lovak megfelelően összetaporták az elterített gabonát, levezették őket az ágyásról, enni,
inni kaptak. Közben két ember egymással szemben haladva háromágú favillával átforgatta az ágyárt, így
a gabona feje az ellenkező irányba került. Majd visszavezették a lovakat, és folytatták a munkát. A harma­
dik fordítás után már nagyfogú gereblyével szedték fel a szalmát, jól kirázták és félrehordták. A visszama­
radt gabonaszemet pedig garmadába tolták. Egy nap alatt két-három ágyárt tudtak elnyomtatni.
Mivel a nyomtatásnál legalább négy-öt férfi munkaerejére volt szükség, a szemnyerésnek ez a jelleg­
zetes formája a parasztságnál oly jelentős szerepet játszó társasmunkák körébe tartozott.

119
120
támadt nyári zápor elverte az ágyást vagy
a garmadát. Ez nagy gondot okozott, mert
utána napokig szárogathatták a termést.
A szabad ég alatti szérűn a-halmokba
összehúzott gabonaszemet a szél segítsé­
gével tisztították meg, amit a munka jel­
lege miatt szórásnak neveztek. Amikor
megfelelő erősségű szél fújt, hosszú nyelű
falapáttal a széllel szembe feldobták a ga­
bonaszemet. A legnehezebb, legérettebb
mag hullott legmesszebbre, míg az ocsú,
Farkas Julcsa
(A cséplőgépbe esett lány)
Telepesen megindult a masina,
Farkas Julcsát felküldték az asztagra,
Farkas Julcsa fel is m ent az asztagra,
Véletlenül beleesett a dobba.
Az etető lekiált a gépésznek,
— Gépész uram, álljon meg a masina,
Gépész uram, álljon meg a masina,
M ert a húgom beleesett a dobba!
Feltették a Farkas Julcsát szekérre,
Elvitték a Király orvos elébe.
Király orvos megvizsgálta, azt mondta:
— Ennek csak a jó M én az orvosa. —
törek és a pelyva a munkát végzők közelé­ Szórás, gabonatisz­
be sodródott. A lapáttal munkálkodókon títás, Kisújszállás
kívül rendszerint még egy ember segédke­ Szatmáry István
zett, aki széles vesszősöprűvel hajtotta el a akvarellje
mag fölül az odahulló apró törmeléket. A
szórásnak jellegzetes munkarendje alakult
ki, amit négy-öt ember végzett egyszerre.
Ezt a nehézkes munkát a 19. század köze­
pétől a nagygazdaságokban már felváltot­
ták a jóval hatékonyabb és tisztább mun­
kát végző szelelőrosták, szórógépek.
Farkaséknál meggyulladt a mécsvilág,
Úgyis talán Farkas Julcsát virrasztják.
Farkas Julcsa körül virágkoszorú,
Mellette van édesanyja, szomorú.
Farkas bácsi ha bemegy a szobába,
Ráborul a diófa asztalára,
— Én Iáen em , de megvertél engemet,
— Hogy elvetted egyetlen gyermekemet! —
A gépész is kimegy a temetőbe,
Leborul a nagy keresztfa elébe,
— Én Intenem, vedd hozzád a telkemet,
— Ha elvetted a kedves szeretőmet!
Rédics, Z ala megye. (B alassa - O rtutay: M agyar
n éprajz c. könyvéből, B u dapest, Corvina, 1980.)
121
 Cséplés gőzgéppel,
Hódmezővásárhely
Plohn József felvétele
Nyári munka
Viski János festménye
í
A 19. század végén, a 20. század ele­
jén az uradalmakban és a nagyobb pa­
rasztgazdaságokban a gőzgéppel hajtott
cséplőgéppel dolgoztak. A gőzkazánt lo­
vakkal vagy ökrökkel vontatták a cséplés
színhelyére, a cséplődobot rákötötték, és
a 15...20 fős munkacsapat látta el a gépet.
A lendkerék-áttételes masina működési
elve később sem változott, idővel viszont
a gőzgép helyébe a benzinnel működő
traktor lépett.
122
A cséplőgép kiszolgálásához sok mun­
kásra volt szükség: a gépészen, zsákolón.
adagolón kívül a kéveadogatókra, akik a
géphez hordták a kévéket, a kévemetszőre,
aki a gépen elvágta a kévék kötését, majd
az etetőre, aki a cséplőgép dobba eregette
(etette) a kibontott kévéket, valamint négy­
öt szalmahordóra, pelyvázóra, akik a ki­
hulló szalmát és törmeléket takarították el
a gép közeléből. A gépi munka veszélyeit
több népballada is megörökítette.
Lisztkészítés

dasági eszköz utolsó képviselői, amelyet a

A
z elcsépelt gabonát egykor ké­
zimalmokon őrölték meg, és a
korpával vegyes durva lisztből
>tszítették a kását, kenyeret egyaránt.
A festői szépségű Zempléni hegyvidék
‘i.vait járva némelyik udvarban még ma-
'ip sá g is láthatunk kézimalmokat, vagy
¿hogyan errefelé mondják, m alm ocská-
fcat. Ezek a tárgyak egy nagy múltú gaz­
gyárilag készült kukoricadarálók teljesen
feledésbe borítottak. Pedig alig fél évszá­
zada még a nemzedékről nemzedékre
öröklődő kézimalom megbecsült tarto­
zéka volt a falusi háztartásnak.
A Zempléni hegyvidék hagyományos
kézimalmai megközelítően egységes for­
mát mutatnak. Asztalra emlékeztető

Kézimalom,
18. század vége,
Szék, Kolozs megye

Kukoricadarálás
kézimalommal,
Háromhuta,
Zemplén megye
Ujváry Zoltán
felvétele
123
 Malmocskák

A visszaemlékezések szerint egykor csaknem minden ötödik-tizedik háznál

volt maimocska. Ezen darálták a kukoricát a kiscsirkéknek, a sertésnek, de
ételkészítéséhez is. Régebben kősót, búzát és árpát is őröltek rajta. A mai­
mocskát nemcsak a házbeliek, hanem a szomszédok is használták, akiknek
nem volt ilyen eszközük. Ezért tartották a maimocskát a nyitott fészer vagy
az eresz alatt, hogy bármikor hozzáférjenek a rászorulók. Az eszköz haszná­
latáért nem kértek semmit, azonban általános szokás volt, hogy a darálnivaló-
ból mindig hagytak o tt egy-két maroknyit vám nak. Aki ezt elmulasztotta, azt
megszólták.
A maimocskán egyszerre csak egy szakajtó nyi, 4 ...5 L kukoricát szoktak da­
rálni. Ez a szerény mennyiség közel egy órát vett igénybe folyamatos hajtás
mellett, ami meglehetősen fárasztó munka volt. A kukoricából nem is lehetett
többet darálni, m ert a kukoricaliszt ham ar megkeseredett. A közkedvelt pépes­
ételt: a búza- és kukoricazsám iskát pedig mindig friss darából készítették. Sok
helyütt a legutóbbi időkig éppen e m iatt ragaszkodtak a maimocskához, m ert
amint mondták: „Jobb ízű a dara a körűi, mint a vasrúl” vagyis annál, amit az
elektromos darálóval készítettek.
Hajómalom Még ha így is van, a kásaételek manapság mind ritkábban kerülnek az asz­
a Dráván talra, és az idősek nosztalgiája aligha tarthatja vissza az enyészettől ezt a sok
Greguss János verejtéket kívánó jellegzetes eszközt.
metszete

124

négylábú tőkén van elhelyezve az eszköz
lelkét jelentő két malomkő. A 35...40 cm
átmérőjű lapos kövek egymáson feksze­
nek, oly módon, hogy az alsót a tőkébe
rögzítették, és ezen forog a felső kő. A kö­
veket fából készült tengely központosítja,
amely a felső követ közepénél támasztja
alá. A tengely alsó vége az állvány lábai kö­
zött lévő keresztfán nyugszik, amelyet egy
ékkel lehet mozgatni. Ezzel tudják változ­
tatni a kövek távolságát, ezáltal befolyásol­
ni az őrlemény minőségét. Minél beljebb
ütik az éket, annál jobban távolodik a két
kő egymástól, és egyre durvább lesz az őr­
lemény. A felső követ hosszú hajtókarral
forgatják, amelynek alsó vége egyszerűen
a kő felületén lévő lyukba van akasztva,
felső vége pedig a tőkére állított kerethez
kapcsolódik. A darálást végző személy
egyik kezével a követ forgatja, a másikkal
időközönként a felső kő középső nyílásá­
ba, a g aratb a tölt egy-egy maroknyi darál-
nivalót. A hajtókar 20...25 körbeforgatása
után újra kell tölteni a garatot, mégpedig
úgy, hogy közben nem állnak meg a forga­
tással, és a mag sem hullhat szét. Ezért is
szolgált hajdan a darálás a házhoz került
P l '! .'' ■ •;.:•■ üv
'■ •■'■■'!'.■: :í®
fiatal menyecske ügyességének megállapí- Patakmalom,
tására, amit a legtöbb anyós nem is mu- Sóvárad, Maros-
lasztott el megtenni. Torda megye
A kézimalmokat házilag állították elő. Haranghy Jenő
A köveket többnyire a sárospataki ma- tusrajza
lomkőgyárból szerezték be, ritkábban a
környéken lakó kőfaragókkal készíttették.
A maimocska többi alkatrészét a gazda
saját maga faragta ki, de voltak specialis­
tái is ennek a munkának, mint pl. a Há­
romhutákban. Készítésükkel az 1960-as
évekre teljesen felhagytak, mert az élet-
körülmények javulása nyomán korszerű
eszközökkel cserélték fel őket.
A középkorban egyre jobban elszapo­
rodó vízi- és szélmalmok hamarosan át­
vették a kézieszközök szerepét. A 16. szá­
zadtól már szitákat is alkalmaztak mal­
maink. Eleinte csak a lisztet és a korpát
elválasztó egyszerű szitát használtak, a
18. századtól viszont egyre bonyolultabb
szitarendszerrel dolgoztak. A hengerszék
feltalálása után pedig a századfordulótól
a kisebb teljesítményű falusi malmokat
is igyekeztek korszerűsíteni. Napjainkra
alig maradt néhány ősi berendezésű ma­
lom múzeumi emléknek.
125

Szárazmalom, A régi malmok meglehetősen válto-
Kecskemét zatos formájúak voltak a hajtóenergiától
Benyovszky István függően. Egészen más külsőt mutatott,
akvarellje és működésében is különbözött egy­
mástól a nagyobb folyókra állított lomha
hajómalom, a gyorssodrú patakok mellé
telepített vízimalom, az állati erővel haj­
tott szárazmalom, vagy a széljárta alföldi
tájakon álló szélmalom. Természetesen
az egyes malomtípusokon belül is szá­
mos változat létezett, amint azt a föld­
rajzi adottság, a malomépítő hagyomány
vagy a malom funkciója megszabta. A
sokféle malomforma között mégis legje­
lentősebbnek számíthatjuk az Alföldön
elterjedt szárazmalmokat és a hegyvidé­
keket uraló patakmalmokat.
A 19. század közepéig alföldi települé­
seink arculatának szinte meghatározó ele­
mét alkották az utak mentén terpeszkedő
szárazmalmok. A jellegzetesen sátorszerű
fedél alatt helyezkedett el a malom hatal­
mas méretű hajtókereke, amelyet egy-két
lóval forgattak. A fogaskerék-áttétel haj­
128
F-S1.VC
totta az őrlőberendezést. A gabonájukat
őrlető parasztemberek saját lovaikat fog­
ták be ar malomba, így takarítván meg az
őrletés költségének egy részét.
Teljesen más formát mutattak a gyors
sodrú patakok által hajtott vízimalmok,
amelyek általában közönséges lakóházra
emlékeztettek, csupán az épület végéhez
csatlakozó nagyméretű vízikerék bizony­
kodott az épület sajátos feladatáról. A pa­
takmalmok annyiban is eltértek a száraz­
malmoktól, hogy jobbára a lakott telepü­
lésektől távolabb voltak, ahol a víz esése a
legkedvezőbbnek mutatkozott. Gyakran
8 ... 10 malom is követte egymást egyazon
patakszakaszon.
A molnár vékával öntötte fel a garatra
a búzát, amelyet az egymáson forgó ma­
lomkövek lisztté őröltek. A kövek alól ki­
hulló liszt különböző szitákon haladt át,
amíg a lisztesládába jutott. A malmokban
a munka díját terményben szedték, álta­
lában tizedrészért dolgoztak. A vám ot a
molnár a gabonából vette ki.
Kenyérsütés
A
mai ember szemében a kenyér­
sütés különálló mesterség. Pedig
egykor minden parasztasszony
: nett hozzá, nagy szégyennek számított
;v falusi lány esetében, ha nem tudott
-zep magas, foszlós kenyeret sütni. Ez
>!t az egyik mércéje az asszonyi erény­
iek. Természetesen a kenyérsütéshez
minden parasztportán megvolt a szüksé­
ges felszerelés, és az évszázados gyakor­
it során kipróbált tárgykészlet. Vagyis a
■azbeli vagy udvari kemence, valamint a
> 'vászvetéshez és dagasztáshoz szüksé-
;es jellegzetes állványos teknő és egyéb
r?zközök.
Egykor a kenyérsütéshez nem élesztőt
használtak, hanem különböző erjesztősze­
reket, amelyeket korpából és komlóból ké­
szítettek. Általában két hétre való, 5-6 nagy­
méretű kenyeret sütöttek egyszerre. A gaz­
daasszony a kenyérsütés előtti nap kovászt
készített. Egy edényben a korpaélesztőre
vizet töltött, és meleg helyen hagyta megkel­
ni. Ezt követően a dagasztóteknőbe a szük­
séges mennyiségű rozslisztet átszitálta, hogy
ez is kellően átmelegedjen. Majd öt-hat óra
múlva a lisztet a teknő egyik végébe húzta,
a másik végébe töltötte az egész erjesztő­
masszát, és apránként annyi lisztet kevert
hozzá, hogy jó sűrű kovász lett belőle. Ez-
A liszt kimérése
és szitálása
Kovászolás
Szakasztás
Szakasztókosarak
A kenyér bevetése,
Komádi, Hajdú-
Bihar megye
Molnár Balázsfelvétele
129
 Kenyérszegés
Vágó Pál metszete
után a tetejét jól meglisztezte, és a kovászfát
a teknőre keresztbe téve letakarta a kenyér­
sütő abrosszal. Télen még egy vánkost is tet­
tek a tetejére, hogy a kovász meg ne fázzon,
mert akkor nem kelt meg a kenyér.
Egész éjjel így pihent a teknőben a ko­
vász és a liszt, reggelre majdnem tele lett
a teknővége a megkelt kovásszal. Reggel
korán került sor a kenyérdagasztásra. A
gazdaasszony először a szokásos mennyi­
ségű sót ráhintette a liszt tetejére, a lisztbe
nagy lyukat vájt és ebbe meleg vizet töltött,
majd a lisztet a vízzel összegyúrta, utána a
kovásszal összevegyítve dagasztani kezdte.
A dagasztás rendkívül fáradságos mun­
ka volt, egy-másfél óráig is eltartott, míg
megfelelő állagúra és homogénre sikerült
elkészíteni. Végül is a dagasztáson múlott a
kenyér minősége. A gyakorlott gazdasszony
a tapintásból érezte, hogy mikor jó a tészta.
Akkor liszttel meghintette, és késsel egy ke­
nyérnek megfelelő darabot kivágott, ame­
lyet gyors mozdulatokkal kerekre formált,
és ruhával bélelt szakajtókosárba helyezett.
A szokásnak és a család igényének megfe­
lelően 2.. .4 kg-os kenyereket szakasztottak.
A sütőlapátra borított kenyértésztát késsel
bemetszették, amitől a kenyér tetején jel­
legzetes forradás keletkezett, és vízzel meg­
kenték, hogy szép fényes legyen.
A jól felfűtött és gondosan kisepert
kemencébe sütőlapáttal tolták be a nyers
kenyeret, ezt a műveletet bevetésn ek
mondták. A bezárt szájú kemencében há­
rom óra alatt sült meg a kenyér. Egyszerre
130
öt-hat kenyeret és néhány cipót sütöttek.
Rendszerint két hétre való kenyérről gon­
doskodtak, amit kenyértartó rácsokra he­
lyezve tároltak az éléskamrában. A szel-
lős helyen hetekig megőrizte frissességét
a gondosan elkészített házikenyér.
A kenyérsütés nagy eseménynek szá­
mított, minden alkalommal a háziasszonv
szereplését jelentette.
A kényér megszegése ünnepélyes aktus­
nak számított, egykor többnyire a családfő
feladata volt, aki a felszelt kenyeret a család­
tagok között érdemük szerinti sorrendben
osztotta szét. A katolikus vidéken a kenyér­
szegő először keresztet rajzolt a kés hegyével
a kenyér aljára. A kenyér az egykori nagy-
család valóságos szimbóluma volt, ugyanis
amíg „egy kenyéren éltek” vagyis közösen
gazdálkodtak, addig ez összetartó kapocs­
ként szolgált. Nem véletlen az sem, hogy a
kenyérhez számos hiedelem, mágikus te­
vékenység kapcsolódott. A kenyér a termé­
kenység szimbóluma volt. Ezt a jelentőségét
a magyar paraszti társadalomban szinte a
legutóbbi időkig megőrizte. Mivel alapvető
tápláléknak számított, megbecsülését bele­
nevelték az egymást követő generációkba.
A kenyér a parasztember szemében az
élet jelképe volt, amely mindannak a sokfé­
le fáradságos munkának megérdemelt ju­
talmát jelentette, amit egész évben látástól
vakulásig, az elvetett búzától a kenyér meg­
szegésének ünnepélyes pillanatáig végeznie
kellett. Verejtékes munkáját becsülte meg a
kenyér tiszteletével.
Erdélyi magyar sóvágók
A
Kárpát-medence sóban gazdag
lelőhelyei Erdélyben és Mára-
marosban találhatók, ahol már
a római időkben is számottevő bányamű­
velés folyt. A honfoglalás után a magyar­
ság hamarosan kiterjesztette fennhatósá­
gát az erdélyi sóbányákra. Ezek kezdettől
királyi birtokok voltak: a só kitermelését,
elosztását és értékesítését az államhata­
lom központilag irányította.
A sóbányászokat a régi magyar nyelv-
használat sóvágó néven ismeri. A törté­
neti források egyértelműen arról tanús­
kodnak, hogy a sóvágók - szemben más
bányászat művelőivel - Erdélyben és
Máramarosban mindig magyarok voltak.
A sóbányák művelésmódjának szaksza­
vai, a munkaeljárások és eszközök elne­
vezései mind magyar eredetűek. A só­
vágók a középkorban kialakult szakmai
szókincsükkel együtt megőrizték hagyo­
mányos munkaszervezetüket is. Sajátos
önkormányzatuk volt: a legtöbb helyen
maguk által választott bírójuk, alcnabí-
rajuk és dékán ju k volt. E jogaikat a 15.
században kapott királyi kiváltságlevelek
alapján gyakorolhatták.
Erdélyi sóvágó a 17. században
Tordai sóbányászok Jankó János felvétele
 A tordai sóbánya
keresztmetszete,
1780
A sóbányák a középkorban kialakult,
szigorú munkaszervezéssel dolgoztak.
Minden bányának külön sóhivatala volt,
amelynek élén a bányanagy vagy régi ne­
vén a kam araispán állt. A bánya tisztika­
rának nagyobb részét a különböző ellen­
őrök alkották.
A sóvágóknak már a 15. században
is két csoportját különböztették meg: az
egyiket posztós sóvágó, a másikat ven­
dégvágó néven tartják számon a korabeli
iratok. Az előbbiek nemcsak sót, hanem
pénzt és posztót is kaptak munkájukért,
míg a vendégvágókat csak sóval fizették. A
17. századi összeírások szerint még szál­
láshelyük is külön volt a kétféle sóvágók­
nak. A 19. században összeírt és önkéntes
sóvágókat tartottak számon. Fizetésük
ugyan azonos volt, de az előbbiek idős­
kori ellátást kaptak, míg az utóbbiak nem
részesültek ebben a kedvezményben. A
sóbányászok fizetségének nagyobb részét
a legutóbbi időkig a természetbeni jutta­
tás tette ki, ami a kibányászott sómennyi­
ség egytized részét is megközelítette. A
napi munkateljesítményt a 19. században
kb. tízmázsányi kősótömb kivágásában
határozták meg.
134
A sóvágók a sófejtés mellett a só felkuta­
tását, a bánya karbantartását, vízvédelmét,
új aknák kiépítését, de a szükséges mun­
kaeszközök és felszerelések elkészítését is
maguk végezték, amelyért külön fizetést
kaptak. A sóvágóbíró, akit kapitány néven
is említenek a 15-16. századi iratok, mind­
ezen munkákban irányítóként vett részt.
A 17. században a kivágott kősótömbö­
ket a millyések, kerekesek rakták bőrtömlők­
be vagy kosarakba, amelyeket aztán a gépe-
lyesek, a lovak által működtetett felvonószer­
kezet kezelői vontattak fel a napvilágra. Kü­
lön sóhordók is voltak, akik a bányaaknábol
felhúzott sót a pajtákba., a raktárépületekbe
cipelték. A felszínre hozott sótömbök szám­
lálását a máglások végezték. Feladatkörük­
nek megfelelően a későbbi időben kontra,
illetve ellenőr nevet kaptak. Ezek helyébe a
19. század közepétől a mázsatisztek és felő ­
rök, valamint a bányaőrök léptek. A sóvágók
munkáját segítette a bányakovács, aki a szer­
számokat tartotta rendben.
Az erdélyi sóbányák középkori erede­
tű sajátos művelési technikáját és munka-
szervezeti formáját - a trianoni szerződés
után - a román államigazgatás teljesen
átszervezte.
Kősóbányászat
z egykor nagy jelentőségű erdélyi
A magyar kősóbányászat általános
módja a mélyművelés volt, ahol a szálban
álló, nagy tisztaságú sót kézzel fejtették.
A felkutatott sótömeget függőlegesen
v á g o tt aknákban tárták fel. Rétegesen
befelé haladva mind jobban szélesítették
i bányateret, olyan módon, hogy a ko­
pórétegek önboltozódásuk révén szilárd
falazatú, hatalmas csarnokot képeztek. A
régebbi sóbányák metszete tölcsér vagy
narang alakú volt, csak a 18. század végé­
től kezdték a koporsóidomot követő vá­
gásmódot alkalmazni. A lefelé folyama­
tosan mélyített aknát a felszínnel kürtő
alakú szűk nyílás, a torok kötötte össze. A
régi sóbányáknak mindig két torkuk volt.
Amint egy 1657-ből származó összeírás­
ban olvashatjuk: az egyik a köteles, a másik
a lajtorjás nevet viselte, mert az egyiken a
kivágott sót vontatták fel bőrtömlőkben,
míg a másikat csak lejárónak használták,
amelyben létrákon ereszkedtek le az em ­
berek. A torok felett álló bányaépületben
helyezték el a lóval működtetett csörlős
felvonószerkezetet, régi nevén a kerekes
millyehajtót. Ehhez kapcsolódott a kar­
vastagságú kötélre erősített kötélkosár
vagy bőrtömlő, amellyel a kivágott sót
emelték a felszínre, illetve a bányászok
is ezzel közlekedtek. A kosárszerűen ki­
alakított bőrtömlőt jobbára bivalybőrből
készítették. A máramarosi Aknaszlatinán
a 19. század elején m edvebőr töm lőket is
alkalmaztak.
A torok alatt, a bányacsarnok felső ré­
szénél karzatszerű kiképzés helyezkedett el.
Ezen a sóból vágott járószegélyen nemcsak
közlekedtek, hanem onnan verték le időn­
ként a bánya bolthajtásos mennyezetén
képződő sóvirágokat. A bányacsarnok két
szemközti falán a karzattól a fenékig sóból
vágott lépcsőkön vagy fából készített karfás
létrán, grádicson lehetett lejutni.
A sót a bánya fenekén hasáb alakú töm­
bökben fejtették ki. Az egymással párhuza­
mosan futó padozatszerű vágások méretét
először kijelölték, majd csákánnyal sűrűn A parajdi sóbánya
lyukakat, ún. szemeket vágtak a sótömb felvonószerkezeté­
oldalába és aljába. A mélyedéseket verőcsá- nek épülete
135
 kánnyal egyre erőteljesebben sorba ütöget-
ték, amíg a só úgy nem szólt, mint a repedt
fazék. Akkor középen nagyobb lyukat vág­
tak a rugtatóvasnak, és azzal feszítették az
egyenesen, szálban repedő sótömböt. Ezt
a munkát Tordán szem hajtásnak nevez­
ték. Marosújváron a csákánnyal körülvá­
gott sópad külső alját nagy pörölyökkel
egész hosszában addig ütötték, amíg az el
nem vált az aljától - amint azt Orbán Ba­
lázs leírásában olvashatjuk. A kivágott
sógerendát azután feldarabolták olyan
m éretűre, hogy az egyes kockák az elő­
írt mennyiségnek megfeleljenek. A 19.
században 70... 100 fontnak azaz 35...50 kg
A Kinga-sóakna, körülinek kellett lennie egy kősótömbnek.
Aknaszlatina, A sóvágó minden egyes kockára csákán-
Máramaros megye nyal rámetszette a saját jegyét, ami több-
136
Kinga-akna
„Az odavaló Sóprefecftus kivilágí­
totta a Só Aknát. Az tehát egy gyö­
nyörűséges szép kinézésű és tün­
döklő tündérkert játékot m utatott.
Métsek világátul a Só oldatok min­
denütt világítottak s fényeskedtek.
580 lépcsőket meghaladva kellett a
mélységbe lejutni és közel 500 gará-
dics tsupa Só Garádicsok voltak [...]
Vagyon egy nagy Só piramis, mely
igen szép tündérséget mutat. Va­
gyon különösen egy olly lyuk is, hol
medve bőrbe rakatnak a Só darabok.
Ugyanazon medve bőrben emberek
is Iebocsájtkoznak, le az üregbe, és
azzal ismét fel is húzódtatnak.”
(Részlet egy 1836-os kéziratos feljeg y ­
zésből. M egjelent a z Új Tükör 1983.
ja n u á r 30-i sz á m á n a k 45. old alá n .)
 nvire különböző alakzatban elhelyezkedő
pontokból és vonalakból állt.
A többmázsás sógerendák kivágása és
feldarabolása sok törmelékkel járt. Általá­
ban a kivágott só egyötöde aprósó, porsó
lett, amelynek csak a tisztáját értékesítették.
A sóvágók a sötét bányacsarnokban maguk
mellé állított gyertyával vagy olaj mécsessel
világították meg a munkaterületüket.
A korabeli leírások különös élményként
számolnak be a nagy mélységben félmezte­
lenül dolgozó bányászok munkájáról, akik­
nek a „csákányütéseitől szétlövellt sópor
fénye a mécs világánál tűzesőként csillog”
Az Ország Tükre 1864. évi egyik lapszámá­
nak beszámolója szerint „a népmonda ezen
tündérpalotákat itt lakó láthatatlan alvilági
szellemek légi alakjaival, a gnómok, az akna
törpéinek rajongó seregével népesíti be, kik­ Sóbányászat,
nek fejedelme Sogur kristályöltönyt és sóko­ Désakna, Szolnok-
ronát visel, s legfőbb hatalommal őrködik az Doboka megye
aknák kincsei fölött, s kik mindenféle alakot
ölthetnek magukra, majd széppé, majd rúttá
válhatnak, s lidérczi lebegő lángokban is fel
szoktak tünedezni, bosszantva és faggatva,
de leginkább jótételekkel árasztva el a vilá­
gukba behatoló embereket.”
Az erdélyi magyar kősóbányászat kö­
zépkori eredetű művelési technikáját, esz­
közkészletét és sajátos munkaszervezését
hosszú évszázadokon keresztül megőrizte
minden lényeges változtatás nélkül. Az első
világháború után bevezetett robbantásos
termelési mód azonban végleg felszámolta
ezt a nagy múltú, hagyományos bányamű­
velési ágat.
Sótömb fejtése,
Désakna, Szolnok-
Doboka megye
137
 A cellérek
z etimológiai szótár szerint a
A cellér megnevezés erdélyi táj-
szó, amely a régi okleveleinkben
gyakorta felbukkan. Középkori eredetű
jelentése: ’sószállító h ajós’, illetve 'sóhajó
csin áló’. Ez a furcsa foglalkozás egykor
rendkívül fontos volt, és különösen az
államkincstár számára volt nélkülözhe­
tetlen.
A 19. századig ugyanis a sóbányászat
és a só értékesítése a királyi jövedelem
Kirakodás a hajóból, alapját képezte, ezért a kincstár tartotta
Pancsova kézben a só forgalmazását is. Az erdélyi
Háry Gyula metszete és a máramarosi sóbányákból hajókon
és szekereken szállították a szabványos
méretre vágott kősótömböket a magyar-
országi nagyvárosok só h á z a ib a . Ezek a
sóhivatalok gondoskodtak aztán a só rak­
tározásáról és további forgalmazásáról.
A sófuvarozás már az Árpád-korban
jelentős méreteket öltött, amit a 13. szá­
zad óta társaságokba, céhekbe szervező­
dött sószállítók, azaz a cellérek bonyolí­
tottak. A dési sóhajósok régóta meglévő
kiváltságlevelét a városi tanács 1500-ban
megerősítette, majd 1591-ben Báthorv
Zsigmond erdélyi fejedelem új artikulu-
sokkal kibővítette. A „Só cellér céh” ne-
 et viselő testület - érdekei védelmében
- többek között megtiltotta, hogy idegen
hajó kiköthessen Désnél, valamint a fu-
irozásért járó természetbeni juttatás,
_ '<ősó mellett már pénzbeli fizetséget is
• leszközölt tagjai részére a kincstártól.
A történeti adatok tanúsága szerint a
Maroson II. András uralkodása óta egé­
szen a 18. század elejéig a céhes sószál-
I;tás megszakítás nélkül folyt. A cellérek
át hajóikon nemcsak a király sóját fu­
varozták a különböző lerakodóhelyekre,
r.anem a sajátjukat is, amivel szabad ke­
reskedést űztek. A fizetségül járó kősóju­
kat gyakran a bányákban vásárolt sóval is
kiegészítették kereskedés, eladás céljából.
E tevékenységükhöz gyakran még királyi
támogatást is élveztek. Amint pl. 1491-
ből tudjuk, II. Ulászló személyesen uta­
sította a máramarosi kamaraispánt, hogy
a sóval kereskedő désieket, akik Szikszó,
Poroszló és Lőcse sóházaiban eladott só-
iuk árán vasat és rezet kívánnak vásárol­
ni, ebben a szándékukban ne háborgassa.
Az erdélyi sóbányák kedvező fekvésü­
ket a Maros közelségének köszönhették.
A folyón főképpen Szegedre és Szolnokra Sóhajók Marosújvár
szállították a kősót. A 18. század végén a kikötőjében,
kincstár a marosújvári sóbánya rakodóhe- 19. század eleje
lyén, a Portuson hajóépítő üzemet létesí­
tett, ahol havonta öt-hat sószállító bárkát
készítettek. Ez időben 300 sóhajó is hor­
gonyzott itt, és mindegyikük 600 db kősót
vett fel. A m ágiasón ak vagy hajósón ak
nevezett szabályos hasáb alakú kősótöm­
bök darabonként 30...40 kg-ot nyomtak.
Kedvező időjárás esetén egy nyáron há­
romszor is megjárták a megrakott hajók
Szegedet. Az uszályszerű sóhajokat a víz
sodrása vitte le a folyón, visszafelé von­
tatni kellett őket.
A sókereskedelem fontos központjá­
nak számított egykor Debrecen is, ahol
már a 12. század óta működött sórak­
tár. Az Erdélyből szekerezett kősóval a
debreceni kalmárok jelentős kereskedést
űztek, amit a városi tanács több ízben
igyekezett szabályozni. 1648-ban például
előírták, hogy a „Só-cellerek mind a két
részrül (mármint a helybeliek és az ide­
genek) mint az eladásban úgy a vevés-
ben tudgyák mihez alkalmazni magokat”,
139
 Hajóvontatás ezért hétfői és keddi napon bonyolíthat-
lovakkal ják üzleteiket. Ez az adat azért is érdekes
Greguss János számunkra, mert kitűnik belőle, hogy a
metszete cellér elnevezést a 17. században már a
hajósokon kívül a szekerező sókereske­
dőkre is használták.
A só egykori szabad értékesítéséhez az
is nagyban hozzájárult, hogy hajdan min­
den polgári, katonai és egyházi tisztség-
viselő fizetsége java részét kősóban kapta
meg a kincstártól, amellyel aztán szaba­
don rendelkezhetett, és igyekezett minél
drágábban eladni a sókereskedőknek.
1719-ben azonban a Habsburg-udvar vég­
leg megszüntette a sóval való fizetést, és
mind szigorúbb megszorításokat állított a
cellérek szabad kereskedésének az útjába.
A tilalmak nyomán viszont megélénkült a
sócsempészet és a feketekereskedés. Mivel
az államhatalom a só árát mind magasabb­
ra emelte, a 19. század elejétől a Romániá­
ból becsempészett olcsóbb sóval látta el
magát a Székelyföld. A csíki szekeresek
ezzel a sóval élénk kereskedést folytattak,
faluról falura járva, a boltokban kapható
hazai só árának feléért kínálva árujukat.
Az 1848-49-es szabadságharc leverése
után gyökeresen átszervezett sóértékesí­
tési rendszer azonban egy csapásra véget
vetett a sócsempészetnek, és egyúttal vég­
leg feledésbe merült az egykor szabad só­
kereskedést űző cellérek tevékenysége is.
140
A sóhivatal
mai ember számára a sóhivatal a
A teljesen felesleges, hiábavaló in­
tézmény fogalmát jelenti, ha egyáltalán
találkozik ezzel a megnevezéssel. Ma is
lehet hallani, hogy „mehet a sóhivatalba“
ha valakinek megoldhatatlan problémája
akad. Pedig egykor a sóhivatalok nélkü­
lözhetetlenek voltak, és bizony sokan és
sokszor megfordultak ott. Ugyanis ezek a
hivatalok jelentették az országot beháló­
zó sókereskedelem lerakodó- és beváltó­
helyeit, amelyek a só értékesítését intéző
állami hatóságként működtek.
A só ősi idők óta az egyik legfontosabb
kereskedelmi árunak számított. Bányá­
szata és értékesítése mindenütt királyi
tulajdonban volt. A sókereskedelmet a
kincstár szervezte meg. A fontosabb ke­
reskedelmi utak mentén sóh ázakat, sóhi­
vatalokat állítottak fel. A sóházak a kora
középkor óta minden városban megtalál­
hatók voltak, emlékük sok helyütt a leg­
utóbbi időkig megőrződött.
A sóhivatalok működéséről a 12. szá­
zad óta vannak történeti adataink. Ez
időben már mindegyik sóbányának saját
sóhivatala volt, amelynek feladata a ter­
melés ellenőrzése és a kibányászott kősó­
tömbök forgalmazása volt. Az erdélyi és a
máramarosi bányákból sószállító bárkák
százai és szekerek ezrei fuvarozták évszá­
zadokon keresztül értékes rakományukat
az alföldi kereskedővárosok sóházaiba. A
sóhajók és a tutajok egyik legjelentősebb
lerakodóhelye Szeged városa volt, de nagy
raktára és forgalma volt a Tisza partján
Tokaj és Szolnok városának is. Az erdé­
lyi szekeresek pedig elsősorban a debre­
ceni sóhivatalt látták el nélkülözhetetlen
árujukkal. A történeti adatok szerint a
debreceni sóraktár az 1330-as években
kezdte meg működését. A következő év­
századból több kamaraispán nevét is is­
merjük, mint pl. 1419-ből Zeleméri Lász­
lóét, 1420-ból Literáti Lászlóét.
A sóhivatalok valódi fontosságukat
annak köszönhették, hogy a középkorban
a só fizetési eszközn ek számított. Nem­
csak a sóbányák alkalmazottjai, hanem a
polgári, katonai és egyházi tisztségviselők
is sóban kapták meg fizetésüket, amelyet
a sóhivatalok osztottak ki, illetve váltot­
ták át megfelelő készpénzre. Az 1600-as
években például a dési papnak ezer, a
kántornak hatszáz kősó járt évente. Az
állami és egyházi iskolák is kősóban kap­ Tisza-parti sóházak
ták meg fenntartásuk fedezetét. Amint pl. és sószállító hajók
1671-ből tudjuk, a debreceni református egy szolnoki céhle­
nagykollégium az erdélyi sóhivatal ispán­ vélen, 1820
jától kérte, hogy az iskola sóját adassa el,
és az árát fizesse be a református püspök­
nek. Ez az általános érvényűnek tekinthe­
tő korabeli gyakorlat biztosította a sóhá­
zak jelentőségét.
A 17. század végén, I. Lipót uralko­
dása idején a sóhivatalok működését át­
szervezték, jogkörüket erőteljesen meg­
nyirbálták. Hamarosan elvesztették fize­
tőhely szerepüket is, csupán raktárakká
váltak. Ebben a folyamatban közreját­
szott az is, hogy a 18. századtól az álla­
mi alkalmazottak már kizárólag pénzben
kapták fizetésüket, és a sókereskedelem
egykori szabad formáit a Habsburg-ud-
var megszüntette. A 19. század közepére
a hajdan nélkülözhetetlen kincstári lé­
tesítményhálózat végképpen elvesztette
létjogosultságát. Üresen tátongó épületei
pedig okkal váltak céltáblájául a népi gú­
nyolódásnak.
 Sziksófőzők
sziksó víztartalmú szénsavas nát­
A
rium (nátriumkarbonát), amelyet
egykor szódaként ismertek. Az
alföldi szikes talajokon porszerű kivirágzás
formájában fordult elő, a salétromhoz ha­
sonlóan. Heves megye területén és a Nyír­
ségben is előfordult nagyobb kiterjedésben.
A sziksót a salétromsöpréshez hasonló mó­
don és eszközökkel gyűjtötték össze.
A mesterséges szódagyártás előtti idő­
ben keresett árucikk volt a természetes
szóda, amely különösen az üveg-, a papír-
és a szappangyártás fontos alapanyaga volt,
de a háztartások és a textilipar sem nélkü­
lözhette a mosáshoz és fehérítéshez. A 18.
század végén a Szabolcs vármegyei vargák
és szappanfőzők részére már rendszeresen
gyűjtötték, söpörték a sziksót eladásra. Az
1770-es években Bihar megye több tele­
pülésén jelentős szódafőző manufaktúrák
működtek.
A sziksó vagy szóda főzése a salétrom­
hoz képest könnyebb munkát jelentett.
Csupán vízben kellett feloldani és a földes
szennyeződéstől megtisztítani. A szóda-
fabrika főzőkamrából, hamutartó házból
és szódaégető épületből, valamint egy vagy
Sziksófőző több kútból állt. A sziksógyártás technoló­
kemence, 1854 giája alapvetően három műveletre tagoló­
dott. Az összesöpört szikföldet faládákb;
helyezték, felöntötték kútvízzel, és állni
hagyták, amíg a különböző sószemek fel­
oldódtak, a föld és a szennyeződés pedig
leülepedett. Ezután a sziksótartalmú fo­
lyadékot leeresztették, majd vaskazánban
főzték, miközben a folyadék színe mind
feketébb lett. Ennek a műveletnek a sorár.
a víz teljesen elpárolgott, és visszamaradt
a nyers, még fekete színű sziksó. A vissza­
maradt anyagot különálló kemencében
folytonos keverés közben addig hevítették
míg a szerves anyagrészek elégtek, a sziksó
megolvadt, és végül fehér színű tömeget al­
kotott. A jobb minőség eléréséhez a nyer?
szódát újra párolták, és újra kiégették.
A sziksógyártás hozzávetőlegesen az
1870-es évekig tartott Magyarországon.
Az egykor híres árokszállási, karcagi sze­
gedi sziksógyárak ez időre tönkrementek.
A mesterséges szódagyártás, ahol a kony­
hasóból vegyi úton állítják elő a szódát, a
19. század közepétől végleg háttérbe szo­
rította ezt a régi sajátságos iparágat.
Salétromfőző jobbágyok

idején is) megkövetelték a jobbágyoktól a

A
16. századtól a 19. század köze­
péig a puskaporgyártás alapja a salétromtermő helyek, az ún. salétrom szé­
salétrom volt. A salétromfőzés rűk gondozását és a félkész salétrom be­ Salétromfőző üst,
módszerei a késő középkorban alakultak szolgáltatását. Az összegyűjtött salétromot 18. század vége
ki, és alapjában változatlanul fennmarad­ a katonai igazgatás alatt álló salétrom h áz­
tak az 1860-as évekig, amikor a lőgyapot nak kellett átadni, ahol a felvásárolt nyers­ A salétromföld
feltalálása háttérbe szorította a hagyomá­ anyagból egész évben bérmunkásokkal összegyűjtése, 1796
nyos eljárásokat. folyt a salétromfőzés.
A salétrom elnevezésen egykor a nit­ Asalétromgyűjtés
rátsókat értették, amelyek a talajban ter­ a parasztság részé­
mészetes úton nagy mennyiségben kép­ re keresetkiegészítő
ződhetnek. A természetes nitrátsók közül tevékenységet jelen­
legkeresettebb a kálisalétrom volt. A meg­ tett. A salétromfőzés
felelő adottságú tájakon ezért a minden­ elterjedését nagyban
kori uralkodók (még a török hódoltság előmozdította, hogy

143
 -

általa a jobbágyok a ritkán látott pénzhez A magyar salétromosok túlnyomóan

folyamatosan hozzájuthattak. Ezentúl a jobbágyok voltak, akik a maguk jobbágyi
katonai szolgálat és a beszállásolás ter­ földjén termelték a salétromot. Salétrom ­
hei, valamint bizonyos adónemek alól is főzők, salétrom osok, karám osok névvel il­
mentesültek. Hasonló kedvezményeket lették őket. II. Rákóczi Ferenc salétromos
még a törökök is adtak. 1627-ben például gazdál<nak nevezte a szabolcsi salétrom-
IV. Murád szultán figyelmeztette a budai főzőket. A kuruc korban ugyanis a Nyír­
basát, hogy mivel Nagykőrös város lakói séget tekintették a legfontosabb magyar
salétromgyártásra vannak kötelezve, más salétromtermelő vidéknek. A salétrom­
közmunkákkal ne terhelje őket. De még gyűjtéssel foglalkozó jobbágyok részére
a 19. század elején is rendelet mondta ki, a salétromház - vagy korabeli hivatalos
hogy a salétromfőzők József naptól And­ nevén salétrom főző ojficia - megfelelő
rás napig, azaz március 19-től november felszerelést, mindenekelőtt salétromfőzö
Salétromfőzés, 1550 30-ig „a közmunkák alól kivétessenek”. üstöt kölcsönzött. Ahol több jobbágy is

144
főzött salétromot, ott a munka irányítá­
sára karám bírót jelöltek ki, aki rendszeres
rizetés fejében összekötő szerepet látott
el a feldolgozóhely és a salétromgyűjtés­
sel foglalkozók között.
A salétromtermő helyet szérű nek, k a ­
kimnak nevezték. Többségük a szérűk
kertjében vagy a legelők szélein, vízjárta
-elveken feküdt. A szérűn kiütköző sa­
létromot többnyire seprűvel gyűjtötték
fel, vagy gereblyefejj el tolták össze. A
nagyobb szérűkön lóval húzatott kapa-
: avassal lazították fel a salétromréteget,
amelyet ezután az asszonyok kis raká­
sokba, ún. csirkékbe húztak össze. Az ös­
szesöpört salétromport a kertekben álló
egyszerű épületekbe hordták, ahol a kifő­
zésig vagy a beszolgáltatásig tárolták. A
nagyobb szérűkön kalyibák álltak szabad
keménnyel és katlannal, amelyekben a sa-
.etromot előzetesen kifőzték. Az üstöt és
i tüzelőanyagot az officia biztosította. A
kisebb szérűkön azonban csupán a sep-
rest, más néven a porvonást végezték. A
salétromházak főzetlen állapotban is át­
vették az összegyűjtött salétromot.
A szérűkön tavasszal, rendszerint má­
jasban kezdték meg a salétrompor gyűj-
tését, és a mezőgazdasági munkák mellett az ebből szükséges mennyiséget a sálét- A salétrom
alkalmanként szeptemberig foglalkoztak romlúghoz töltötték, majd abbahagyták a kikristályosítása,
■.ele. A szérűkön folyó főzésre rendsze­ tüzelést. Ezt a műveletet kiejtésnek nevez- 1580 körül
rint október, illetve november hónapban ték. A lúgot fahombárokban 12 óráig állni
került sor, majd az egyszer kifőzött nyers hagyták. A tiszta lúgot rézkazánba töltöt­
salétromot beszállították a salétromház­ ték, és négy-öt napig folyamatosan tüzeltek
ba. A főzéskor visszamaradt földet még alatta. Amikor a lúg elérte a 48...50 %-os
ősszel szétterítették a szérűn, hogy előse­ töménységet, a főzést befejezték. A sűrű
gítsék a további salétromosodást. lúgot állítókádakba merték, ahol öt-hat
Magyarország keleti területe mindvé­ óráig tartották, miközben az idegen rész
gig fedezte a salétromszükséglet túlnyo­ kivált belőle. Ezután kristályosító rézüs­
mó részét. A 16. században Nagykálló és tökbe merték, ahol teljesen kihűlt. A nyers
Debrecen volt a legjelentősebb salétrom­ kristályokat kitördelték, összegyűjtötték,
főző központ. és még kétszer megtisztították. A kristá­
A feldolgozás első lépését a salétrom­ lyosítóüstből végtermékként nyert alakza­
por kilúgozása jelentette. A salétromport tot salétromharangnak nevezték. Ezt faka­
kádakba rakták, majd vízzel felöntötték. lapáccsal összetörték, és napokig száradni
10... 12 órai áztatás után a sárgás színű hagyták. A tökéletesen kiszáradt fehér,
lúgot leengedték. A nyers lúgot először porszerű anyagot hordókba csomagolták,
rézkazánba juttatták és 80 °C-on forralták. és mint kétszer tisztított salétrom ot hozták
Közben fahamuból lúgot készítettek, és forgalomba.

145
 Hamuzsírégetők
hamuzsír egykor nélkülözhetet-
A len vegyi anyaga volt az üveggyár- megfelelő kiterjedésű erdőre volt szük-
tásnak, a vászonfehérítésnek és a
bőrcserzésnek. Az elégetett fa hamujából
lúgozással nyert anyag legfontosabb alko-
tóeleme a kálium-karbonát volt. A 19. szá-
zad közepétől a mesterséges szódagyártás
felfedezése szinte teljesen háttérbe szőri-
totta a növényi kálisó előállítását.
A hamuzsírégetés —a technológiát te-
kintve - jellegzetesen ipari tevékenység,
amelynek nyersanyaga a fahamu. Faha-
mu egykor minden háztartásban felhal-
mozódhatott, mivel kizárólag csak fával
tüzeltek. A hamuzsírfőzők felvásárolták
a fahamut, a szentgáli árendások pél-
dául 1788-ban a környékbeli lakosoktól
kilogrammonként hét garasért. A nagy-
vázsonyi hamuzsírfőző gyár az 1840-es
években pedig egyenesen a háztartási
hamura támaszkodott. A hamuzsírfőzők
magas oldalú, batárszerű szekérrel járták
a falvakat, ez időben 20 krajcárt fizettek
Erdőpusztító szalajkák
Az erdei üveghuták szomszédságában mindenütt folyt
hamuzsírfőzés, szalajkagyártás. Az egykori nagy erdő­
vidékek földrajzi nevei sok helyen megőrizték az erre a
foglalkozásra utaló szalajka, szalajkaház megnevezést.
A kora középkortól a 19. század közepéig a fahamuból
nyert szalajka (hamuzsír) számos iparág (üveg, papír,
szappan, porcelán, textil) nélkülözhetetlen nyersanyagát
jelentette, amíg használatát a jóval olcsóbb angol m ester­
séges szóda háttérbe nem szorította. A szalajkagyártás
rendkívül nagy erdőpusztítással járt. A korabeli számí­
tások szerint egy mázsa tiszta hamuzsír előállításához
egy katasztrális hold erdőt kellett elégetni. Elképzelhető
a pusztítás mértéke, ha tudjuk, hogy egyetlen üveghuta
működéséhez 8 ...1 0 ezer hold erdő fájára volt szükség.
Párádon például 1820-ban 6 4 mázsa hamuzsírt állítottak
elő. Egy szalajkaház 2 0 ...3 0 évnél tovább nem tudott m ű­
ködni, m ert addigra elfogyott az erdő körülötte.
146
A nagybani termeléshez azonbar.
ség. Korabeli adatok szerint egy hamu­
zsírfőző huta működtetése 8 ... 10 ezer
holdnyi erdőterületet igényelt. A hamu-
készítés kezdetleges módja az odvas fái-
lábon való elégetése volt. Az így mea-
gyújtott fák néhány napig senyvedez-
ve égtek, szárazság idején felgyújtással
fenyegetve az egész erdőt; esős időbér,
pedig annak a veszélynek kitéve, hog\
hamujuk elázik. Ezért biztonságosabb
eljárásnak számított a gödrökben tör-
ténő hamuégetés, amikor kővel kirakot:
vermek felett úgy hamvasztották el a kö-
zelből összehordott fát, hogy a hamu a
verembe hulljon. Amikor a verem meg-
telt hamuval, zsákokban vagy szekere-
ken a h a m u h á z b a szállították,
A hutáknál alkalmazott munkások zö-
mét a h am u ég etők alkották, akik többnvi-
re jobbágyok vagy nincstelenek voltak
és az uradalom szerződésben kötelezte
1 kg fahamuért.
készítésére. A hutákhoz települők kü­
lönböző kedvezményekben részesültek:
mentesültek a királyi, földesúri adóktól. _
hamuégetés fejében pedig szabadon irt­
hattak maguknak erdőt, és irtásföldjeiket
díjtalanul használhatták.
A hamuzsírégetők szinte egész évber.
dolgoztak, de igazi idényük a tél volt.
amikor nem kellett tartaniuk a hirtelen
esőktől. A hamut meghatározott helye­
ken álló h am u h á z a k b a n gyűjtötték össze,
ahol a feldolgozásig tárolták. Hamugyűi-
tő házak egykor nemcsak a feldolgozc
telepeken, hanem sokfelé az erdőkben e?
lakott településeken is álltak. Ennek em­
lékét őrzik a H am u ház, P otaház, Szalaj-
k a h á z helyneveink.
A hamuzsír üzemi szintű előállítása
három szakaszból állt: a hamu kilúgozá­
sából, a lúg kifőzéséből és a nyers hamu­
zsír fehérítéséből, azaz ka lcin á lá sából. Ez
a technológiai folyamat a 19. század ele- zsír durva szemcsés, kékesfehér, gipsz­ A parádi üveghuta
;én általánosan elterjedt módszerré vált. szerű por lett, amelyet hordókba csom a­ 1868-ban
A száraz fahamut először nedvesítőlá­ golva értékesítettek.
dákban vízzel meglocsolva állni hagyták,
majd többszöri átmosással kioldották a
lúgot. Ehhez a művelethez speciális kétfe-
nekű hordókat használtak. A hordók fel­
ső feneke sűrűn át volt lyuggatva, amelyre
szalmát hintettek, hogy a hamu ne hulljon
az alsó részbe. A hordókból a két fenék
közötti csapon át lehetett a folyadékot az
alattuk álló kádakba leereszteni. Rendsze­
rint 26...32 hordó és ennek megfelelő kád
állt egy sorban, amelyekhez egy vályún
át jutott el a víz. A hamuval megtömött
hordóba vizet vagy előző lúgot engedtek,
hogy az ellepje a hamut. 24 órai állás után
a kioldott lúgot a kádakba eresztették. A
feltöltést mindaddig megismételték, amíg
a lúgba tett tojás nem merült el. Az ilyen
lúg töménysége megközelítette a 20 %-os
hamuzsírtartalmat.
A sűrű lúgoldatot üstökben állandó
keverés közben mindaddig főzték, amíg
a víz teljesen elpárolgott. A szárazra fő­
zött sötét színű sűrű masszát, a fekete
hamuzsírt speciális kemencékben hevít­ Hamuzsírfőzés
ve fehérítették ki. A jól kalcinált hamu­ a 16. században
 Mészárosok és mészárszékek
magyarság körében már a hon­
A
foglalás előtti időkben kialakult
az állatvágók szűk rétege, akik
elkülönültek a pásztoroktól. A legkorábbi
nyelvemlékeinkben található vágó, húsos,
illetve a török eredetű ka sz a b név erre
a tevékenységre specializálódott önálló
foglalkozásról tanúskodik. A 15. század­
tól a délszláv m észáros elnevezés átvette
a régies alakú mesterségneveink helyét.
Hosszú évszázadokon keresztül egyedül
ezzel a terminológiával illették a hivatá­
sos húsiparosokat. A foglalkozásnév első
A debreceni említését 1395-ből m ezáros formában
mészároscéh ismerjük. Mivel a 15. századtól városa­
ládája, 1790 ink egyre inkább elvesztették földműve­
lő jellegüket, és lakosságuk nagy része a
piacokról szerezte be élelmiszer-szükség­
letét, a város elöljárói rákényszerültek a
közellátás fejlesztésére.
Mind több mészárszék nyílt meg kö­
zépkori városaink szűk utcáiban. Po­
zsonyban már 1376-ban elrendelte az
elöljáróság, hogy 28 mészáros és ugyan­
annyi mészárszék működjön, noha még
száz év múlva is csak feleannyit írtak ös­
sze. E túlzott igények ellenére a 15. szá­
zadban számos városunkban figyelemre
méltóan sok volt a mészárszék, Budán
például 38, Bártfán 17, Sopronban 14,
Eperjesen 10 mészárszék szerepelt a ko­
rabeli összeírásokban.
 A mészárosok többsége a leggazda­
gabb iparosok közé tartozott. Vagyon­
szerzésük alapja a m arhakereskedelem
volt, amit különösen a 15-16. században
űztek nagymértékben a hivatásos mar­
hakereskedők, a tőzsérek mellett. Erről
beszédesen tanúskodik egy pozsonyi m é­
száros példája, aki 1457-ben 85 ökröt haj­
tott ki Ausztriába eladásra. A mészárosok
az állatok mellett egyéb áruval is keres­
kedtek, mint pl. a debreceniek gyolccsal,
szappannal. Ebből következően a mé­
szárosok felső rétege tulajdonképpen
átmenetet képezett a városi iparosság és
a kereskedő patríciusok között. Másik
részük föld- vagy szőlőbirtokok vásárlá-
sával igyekezett vagyonát gyarapítani, és országi nürnbergi vágóhíd főbejáratának A győri mészárosok
ennek révén a városi vezetőréteg sorába oromdíszére a magyar szürkemarha alak­ céhládája, 1640
emelkedni. ja, mintegy bizonyságául a magyar mar­
A mészárosok tevékenységének kö­ hakereskedelem és mészárosmesterség A tatai mészároscéh
zéppontjában természetesen a mészár­ egykori nagy hírének. korsója, 1674
székek megfelelő működtetése állt. A mé­
szárosmesternek kellett gondoskodnia
a vágóállatok beszerzéséről, leöléséről,
feldolgozásáról és kiméréséről. A tehe­
tősebb mesterek mészárszékeikben több
kisegítőt és segédet tartottak. A vágóle­
gények feladata volt az állatok leölése és
feldarabolása, a székálló legényük pedig a
kimérést végezték.
A régi mészárosok kezdettől elsősorban
marhavágással foglalkoztak, és ezt a jogot
a legutóbbi időkig igyekeztek maguknak
fenntartani. Ezzel függ össze, hogy szaktu­
dásuk jelképe, egyben mesterremekük,
az ökörvágás-, cégérük címere, céhjelvé­
nyeik dísze, az ökörfő vagy a szarvasmar­
havágás legfontosabb eszköze, a bárd. A
17. századból fennmaradt céhemlékek
különösen dekoratívan jelenítik meg
ezeket a jelképeket. A régi m észáros­
mesterség tekintélyére is enged követ­
keztetni, például a tatai mészárosoknak
a habán kézművesek által 1674-ben ké­
szíttetett reprezentatív céhkorsója, vagy
a győri mészáros céh 1640-ből származó
céhládája, amelynek gazdagon faragott Y0\
díszítőelemei közül kiemelkedik a közé­
pen elhelyezett szarvasmarhafej.
A győri céhládán a hatalmas szarvú
magyar szürkemarha látható, amely ez
időben szinte egész Európában keresett
volt kitűnő húsáért. Nem véletlenül ke­
rült a 16. században épített észak-német-

149
 Hajdani mészárszékek
húsmérés joga egykor a földesura­
A kat vagy a városokat illette meg. Ők
nyitottak megfelelő számú mészárszé­
ket, amelyet általában bérbe adtak a m é­
szárosmestereknek - évente kialkudott
árendáért. A bérleti díj összege az épület
felszereltségétől és a forgalom mértéké­
től függött. Szentgál elöljárósága például
1794-ben a mészárosoknak külön közsé­
gi épületet emelt, hozzá istállót, szántó­
földet, rétet és legeltetési jogot adott, a
bérlet fejében azonban kikötötte, hogy
a hús, de különösen a faggyú csak limitált,
A marha letaglózása azaz meghatározott áron mérhető ki.
a debreceni A mészárszékek működését a székbíró
mészároscéh rendszeresen ellenőrizte, akinek gondja
behívótábláján, volt a súlyok, mérlegek használatára, az
1843 előírt árak betartására, az árjegyzékek ki­
150
függesztésére. Sopronban már 1601-to’
megkövetelték, hogy a mészárosok táblá:
tegyenek ki, amelyen feltüntetik a húsá­
rakat.
Az elmúlt évszázadokban bárminemű
húst csakis a mészárszékekben lehetett
kimérni, kis tételben árusítani. így a vad­
dal és hallal való kereskedés is a mészá­
roscéh kezében volt. Noha a hetipiacokon
már a 16. század eleje óta bárki árulhatotr.
húst, de azt csak kizárólag egészben vág}
félbe vágott formában, vagyis csak na­
gyobb tételben adhatta el. Vonatkozott ez
az ún. fehér árura is, amint azt Miskolc
város elöljáróságának 1745. évi rendelete
példázza, mi szerint: „szalonnát és hájat
fontonként és polturánként csak a céhbe­
li mészárosok árulhatnak; a piaci árusok
- vidékiek és városbeliek egyaránt - csak
hetivásárokon árulhatják ezeket, de akko:
is csak oldal-, illetve darabszámra.”
Annak ellenére, hogy a mészárszékek
kimérési joga mindenféle húsra kiterjedt.
az elmúlt évszázadokban a városi mészá­
rosok leginkább a m arh ah ú s és a faggy:.
eladásával foglalkoztak. A borjú-, bá­
rány- és sertéshús meglehetősen szerén;,
hányadát tette ki árukészletüknek, ami:
számtalanszor nehezményeztek a város:
elöljárók. Azonban a limitált, rögzíter.
árak és a beszerzési nehézségek miatt a
mészárosok ritkán kaptak kedvet a vá­
laszték bővítésére.
A régi mészárszékek berendezése iger.
változatos. Az elárusító helyiséghez több­
nyire húsvágó szoba és k a m ra is csatlako­
zott. A zsúfolt belvárosok szűk mészár­
székei azonban egyetlen helyiségből áll­
tak, ahol a kiszolgálást megnehezítette a
vásárlók tolongása. Ezért is kérték a pesti
belvárosi mészárosok a 19. század elején a
tanácstól, hogy az egyik húsvágó tőkét az
üzlet előtti járdára állíthassák. Az egyet­
len helyiségre korlátozódó mészárszék
közepén terpeszkedett a húsvágó tőke.
mellette állt a terjedelmes mérőalkalma­
tosság, a leghűvösebb sarokban pedig a
lécekből készített és tüllel bevont légy­
szekrény húzódott meg. Nyáron ebben
óvták a nyers húst a legyektől. A kisebb
mészárszékeknek, amelyek a vásárlók be­
fogadására sem voltak alkalmasak, utcára
nyíló ablakuk volt, amelyhez pultszerűen
lenyitható tábla tartozott. A húst csak a
151
Városi mészárszék, 19. század végén kezdték jéghűtéssel tar-
16. század tósítani.
Már a legkorábbi céhokmányok is
nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a
mészárszékekben csak egészséges állat
húsát árusíthassák. Ezért kezdettől kikö-
tötték, hogy csak azt az állatot lehetett
kimérni, amelyet előzőleg a hú slátó m es-
tér megtekintett és levágását engedélyez-
te. Pozsonyban pl. 1376-ban két húslátó
mester és egy városi tanácsos ellenőrizte
rendszeresen a levágásra kerülő lábasjó-
152
szágot és egyben a mészárszékeket. Ha
netán beteg marhát vágtak le, nemcsal
a mészárost, hanem a húslátó mestert is
szigorúan megbüntették,
A 19. század közepétől a hatósági ál­
latorvosok töltötték be az egykori hús-
látó mesterek feladatkörét. A 1 9 -2 0
század fordulójától a mindinkább i
komplex feldolgozó üzemmé bővüli
vágóhidak pedig az egyszerű árusítóüz-
letek sorába kényszerítették a hajdan,
mészárszékeket.
Falusi mészárosok
A
mesterségükre büszke hajda­
ni városi mészárosok csupán a
marhahús kiméréséből jól meg-
r.tek. Kevésbé vonatkozott ugyanez a fa-
-isi mészárosokra, akikről már a 15-16.
-:azadi városi céhiratokban és közigaz-
e;rási feljegyzésekben gyakran szó esik.
Zzen adatok szerint is a vidéki mészáro-
- k hátrányosabb helyzetben éltek. Gon­
doljunk csak arra, hogy a többségében
nellátó parasztgazdaságokban inkább
_ disznó- és baromfihúst fogyasztották,
mint a marhahúst. Csak a nagyobb m e­
zőgazdasági munkák és ünnepek idején
serült marhahús az asztalra. A falusi mé­
szárosok nemcsak helyben árusítottak,
r.anem a közeli városok piacain is rend­
szeresen megjelentek. Amint pl. Győr vá­
ros mészárosainak 1851. évi céhleveléből
tudjuk, ez időben a vidéki mészárosoknak
csak kedden és szombaton volt szabad a
városban húst árulniuk a kijelölt helyen;
de akkor is olcsóbban! Más városokban is
hasonlóan igyekeztek a céhek korlátozni
a többnyire céhen kívüli falusi mészáro­
sok tevékenységét. Ennek ellenére mégis
veszélyes konkurensei voltak a széktartó
városi mészárosoknak. A 16. század vé­
gén például Sopron város tanácsa szem­
rehányást tett a városi mészároscéhnek,
hogy csak marhahúst mérnek, borjú- és
bárányhúst azonban nem árusítanak, pe­
dig lenne rá igénye a városi lakosságnak. Falusi mészárszék
Azt is felrótták nekik, hogy a falvakban céhjelvénnyel,
szebb húst lehet kapni. A városi mészáro­ Mocsonok,
sok viszont állandóan elégedetlenkedtek Nyitra megye, 1911
Vidéki mészárszék, a városi tanács által előírt olcsó húsárak
Jászjákóhalma, miatt. Ezek a huzavonák leginkább a fa-
Jász-Nagykun- lusi mészárosoknak kedveztek.
Szolnok megye A vidéki mészárosok vágóállataik na­
gyobb részét saját falujukban vásárolták
fel, és a marha mellett sertést és juhot
is vágtak, szalonnát és tepertőt is árusí­
tottak. Lakóházukat úgy alakították ki,
hogy az utca felőli részen helyezkedett el
az árusítóhelyiség. A kevésbé tehetősek
pedig egyszerűen az utcára néző széles
154
ablakon át mérték ki a húst. Legtöbbjük
lovat és kocsit tartott, amellyel a város:
piacokra és vásárokra vitte áruját. A fel­
vásárolt vágóállatot saját istállójában, ól­
jában tartotta, és a saját portáján vágta le-
hogy mindig friss húst mérhessen ki.
A régi céhes világban oly sokat mellő­
zött falusi mészárosok előfutárai voltak a
19. század végére kialakuló, a fogyasztó:
igényekhez jobban alkalmazkodó - mai
értelemben vett - henteseknek.
Himpellérek
nnak ellenére, hogy a sertés vá­
A gásával és húsának értékesítésé­
vel foglalkozó hentesek csak a 19.
században nyerték el a céhalapítás jogát, és
így a mészárosokkal azonos rangra emel­
kedtek, tevékenységük mégis több évszá­
zados viszontagságos múltra tekint vissza.
A sertésvágás mestersége ugyan már a 15.
században különvált a mészárosságtól, és
az elmúlt évszázadok alatt két változata ala­
kult ki. Az egyiket a faluhelyen élő böllérek
művelték, akik az önellátó parasztgazdasá­
gokban végezték idényjellegű munkájukat.
Ez az állat levágásából és feldarabolásából
állt. A másik csoportot a sertéshús értéke­
sítésével foglalkozó tulajdonképpeni hen­
tesek alkották, akik a legutóbbi időkig sem
tudtak volna faluhelyen megélni, éppen
ezért a városok húsellátásába kapcsolódtak
be. így a hentességet is tulajdonképpen vá­
rosi iparként tarthatjuk számon.
A foglalkozásnév legkorábban 1517-
ben fordult elő H endes alakban, majd
nem sokkal később, 1565-ből diznó h en ­
tes formában. Ezzel az elnevezéssel mutat
összefüggést a hentel, azaz „disznót öl”
jelentésű régi szavunk. Az, hogy történe­
tileg mennyire nem egyértelmű a hentes­
mesterség tartalma, arra Miskolc város
tanácsának 1585-ből származó jegyző­
könyve nyújt bizonyságot, amely hen te­
sekn ek nevezi a céhen kívüli húsárusokat,
akiknek a tanács megengedte, hogy vásá­
rokon és szerdai napokon nemcsak ser­
tést, hanem bárányt, juhot, sőt „öregbar­
mot” azaz marhát is vághassanak. A győri
mészárosok viszont 1676-ban egyenesen
h im p ellérekn ek mondják a céhen kívülie­
ket, akik tanultság és hozzáértés nélkül
végzik a húsárusítást.
A hentesek, akiket középkori latinsággal
hentelero, illetve németesen Hentler, Hen-
teller - majd ebből eredően - him pellér
névvel is illettek, eleinte valóban kontárok­
nak számítottak. A környékbeli falvakból
jártak be a városi hetipiacokra váltakozó
minőségű árukészletükkel. Noha a váro­
si mészároscéhek igyekeztek állandóan
korlátozni a hentesek tevékenységét, a vá­
rosok gyakran éppen a piaci húsárusok­
nak nyújtott engedményekkel teremtettek
konkurenciát, és ezzel javult a húsellátás.
Az örökös ellentétek és presztízsharcok
eredményeként a 18. században már egyre
határozottabban kirajzolódott a munka-
megosztás, amely szerint a mészárosok a
marhahús, a hentesek viszont a sertéshús
értékesítésével foglalkoztak. A hentesek
azonban még ekkor is jóval hátrányosabb
helyzetben voltak, mert csak hetipiaci na­
pokon árusíthattak. Szeged város tanácsa
például 1733-ban ugyan három hentesüzlet
megnyitását engedélyezte a meglévő nyolc
mészárszék mellett, de bennük húst csak
szerdán reggeltől délig és szombaton déltől
estig volt szabad mérni.
A napóleoni háborúk után elmélyülő tár­
sadalmi válság, a városi szegénység rohamos
felduzzadása Európa-szerte lendületet adott
a hentesipar fejlődésének. A sertésvágással
foglalkozók mind több olcsó húskészít­
ménnyel árasztották el már nemcsak a he­
tivásárok húspiacait, hanem ideiglenes bó­
déikban, árusítópultjaikon a forgalmasabb
utcákat, tereket. Különösen népszerűek
voltak az egykori lacipecsenyések, akik nem
hiányoztak egyetlen vásárból sem, de a na­
gyobb városok hetipiacain is jeles forgalmat
bonyolítottak le változatos húsáruikkal.
Nem véletlen, hogy az 1820-as években a
városi hentesek, húsfüstölők, kolbászfőzők,
pecsenyesütők Magyarországon is sorra
céhlevelet kaptak, ami megszüntette mű­
ködésük korlátozását. A hentesáru iránt nö­
vekvő kereslet pedig az egykori himpellérek
utódait: a városi henteseket mind sokolda­
lúbb, külföldi példákat is átvevő, egyre bő­
vebb választékkal jelentkező húsiparosokká
tette, akik méltó versenytársai lettek az egy­
kor nagyhírű mészárosoknak.
 Lacikonyha Pesten,
1855

V-

?y
 Szappanfőzők
A
szappanfőzőmesterség jellegze­
tesen városi ipar, mert mind a
nyersanyag beszerzése, mind a
késztermék értékesítése a városi fogyasz­
tás függvénye. A szappan legfontosabb
alapanyagát jelentő faggyút ugyanis na­
gyobb tételben csak a városi mészáro­
soktól szerezhették be a szappanfőzők, a
mészárosok kezén felhalmozódó faggyú
mennyiségét pedig a marhahúsfogyasztás
mértéke szabta meg. Középkori városaink
többsége a szappanfőzőmestereknek is
megélhetést nyújtott. Sopronban például
már 1379-től folyamatosan működött egy
szappanos, aki a város ellátásáról gondos­
Debreceni kodott. Helyzete azonban a későbbi évszá­
szappanfőzőmester zadokban sem lehetett túl kedvező, mert
a szappanfőző­ 1598-ban a város felszólította a mészáro­
céh privilégium­ sokat, hogy a faggyút a polgárság rendel­
leveléről, 1676 kezésére bocsássák, és ne a szappanfőző­
158
nek adják el. Ezt azzal indokolták, hogy a
szappanos minden zsiradékot felvásárol,
így drágítja annak az árát, ugyanakkor
a gyertyamártók sem jutnak faggyúhoz,
pedig az ő portékájuk előbbre való a szap­
pannál. Végül is a tanács kötelezte a szap­
panfőzőt, hogy másutt vegye a faggyút.
Az anyagbeszerzés nehézségei miatt csak
1783-ban alakult meg a soproni szappa­
noscéh tíz taggal, akiknek java része a kör­
nyező városokban, Kőszegen, Szombathe­
lyen, Sárváron tevékenykedett.
A szappanfőző iparosok ezen általá­
nosan jellemző sorsa alól csak néhány
nagyobb városunkban volt kivétel. Ilyen
volt mindenekelőtt Debrecen, ahol már a
15. század második felétől több szappa­
nosról tudunk. Kiváltságlevelüket 158- -
ben Báthory Zsigmond erdélyi fejede­
lemtől kapták. A debreceni szappanoscéh
hamarosan nemcsak a helybeli szükség­ Szappanfőzés,
letet elégítette ki jó minőségű árujával, A debreceni
hanem mind távolabbi piacokat hódított szappanosok
meg magának. A 17. század elejétől Er­ privilégium­
délybe és a Felvidékre rendszeresen szál­ leveléről, 1676
lítottak, de szultáni adóként évente több
szekérrakomány pipereszappant küldtek
Konstantinápolyba. Ez időben levendu­
la- és rózsaolajjal illatosított szappant is
főztek. Készítményeiket méltán vetették
össze az akkor világhírű párizsi és velen­
cei szappannal. A következő évszázadban
is a legnagyobb elismeréssel emlékeztek
meg a debreceni szappanról. Például Ró­
bert Townson angol utazó 1793-ban a
következőt jegyezte fel: „A szappan hófe­
hér és szivacsszerű, az előállított mennyi­
ségre nézve elég annyit felemlíteni, hogy
Debrecenben hetven szappanfőző van”.
Ugyanezen időből származó összeírások
szerint a debreceni szappanoscéhben 80
mester, 10 segéd és 6 inas dolgozott, évi
termelésük meghaladta a háromezer táb­
lát, ami több mint kétezer mázsa szappan
előállítását jelentette.
A tekintélyes létszámú debreceni szap­
panoscéh évszázadokon keresztül féltve A debreceni szap­
őrizte portékája hírnevét. Az 1676-ban panoscéh behívó­
megújított és több artikulussal kibőví- táblája, 1791

159
tett céhlevél a mesterség kitanulásától
az áru értékesítéséig szigorú előírásokat
tartalmazott. Szabályozták a nyersanyag
beszerzését: a faggyún osztozkodni kel­
lett a mestereknek, nem vásárolhatták fel
egymás elől; a főzéshez szükséges sziksót
pedig a céhmesterek osztották szét. A
szappanosoknak szigorúan megtiltották
a nyersanyaggal való kereskedést. A szap­
pan minőségét és mennyiségét a céhmes­
terek rendszeresen ellenőrizték. Aki netán
„hitván szappanyt” készített, a pénzbünte­
tésen túl kötelezték annak újrafőzésére is.
A szappan minőségét alapvetően meg­
szabta a felhasznált nyersanyag milyensége.
A debreceni szappanfőzők a Hortobágyon
gyűjtött és gondosan tisztított sziksót az
újabb időkben elterjedő mesterséges szódá­
nál is jobbnak tartották. A szegedi szappan is
a sziksónak köszönhette keresettségét. Mivel
a különböző szikes területekről változó kém­
hatású sziksót söpörhettek össze, a szappano­
sok gondot fordítottak a megfelelő lelőhelyek
karbantartására. A tiszta sziksóból mész hoz­
záadásával erős lúgot főztek. A lúgot addig
főzték, amíg a belemártott baromfitollat vagy
subaszőrt szét nem marta. Termé­
szetesen a jobban felszerelt
műhelyekben megfelelő
eszközzel, erőmérő-
gráddal mérték a lúg
erejét. A debreceni
szappanfőzők egy­
kor csaknem kizá­
rólag tiszta marha­
faggyúból készítették
a szappant, mert ez
megfelelő szilárdságot
és fehérséget adott termé­
keiknek. Ezért tartották a hivatá­
sos mesterek okvetlenül szükségesnek,
hogy a zsiradéknak legalább egynegyed része
marhafaggyú legyen.
A szappankészítés legfontosabb moz­
zanata a főzés: megszabott mennyisé­
gű lúggal több órán át főzték a zsiradé­
kot. A főzés eredményeként kicsapódó
szappant általában még kétszer átfőzték
friss lúgon, hogy minél fehérebb legyen. A
harmadik főzésnél a szappanosok mindig
adagoltak konyhasót a masszához, mert a
lúg így jobban elkülönült a szappantól.
A kisózott lúgból másfél órai pihentetés
után száraz vászonnal bélelt öntőrámák-
Szappanoscéhek
Kecskeméten a 1 7 -1 8 . században
2 0 ...3 0 szappanosmeSter dolgozott
a városi céhben a debreceniek min­
tájára. Szegeden a 19. század elején
közel ötvenre rúgott a szappanfőzők
száma. Olcsó és jó minőségű áru­
jukból évente több ezer mázsányit
hordtak szét az ország minden ré­
szébe - a paprikával együtt - a sze­
gedi kofák és szekeresek. A korábbi
időkben azonban a szappanosok
maguk árulták portékájukat a vá­
sárokban „a szappanos szekér mel­
lett egy széken” - amint a debreceni
céhszabályzat előírta. A vásározás
nyilván nagyobb bevételt hozott a
mestereknek, mint a városi értéke­
sítés, ezért a céhmeSterek sorsolták
ki, hogy mikor ki maradjon otthon
a város szükségét kielégítő szappan
árusítására. így állhatott elő az a sa­
játos helyzet, hogy a 19. században
a szegedi szappanosok a debreceni
vásárokon 3 0 ...4 0 társzekér szap­
pant is el tudtak adni.
ba meregették a felületre gyűlt szappant
A kihűlt szappantáblákat vékony dróttá!
vagy zsinórral megfelelő méretű vagy tö­
megű kockákra vágták, majd szellős he­
lyen szikkadni hagyták.
A 19. század közepétől a gyári terme­
lés megindulása egyre hátrányosabbar.
hatott a szappanfőző műhelyekre, ame­
lyek a századforduló után már csak elvét­
ve tudták biztosítani a megélhetésüket.
A parasztság eleinte a vásárokon, ké­
sőbb a helybeli vegyeskereskedésekber.
vásárolta a szappant. A tehetősebbek az
egész esztendőre valót beszerezték, a sze­
gényebbek csak annyit, amennyi a követ­
kező vásárig eltartott. A vásárolt szappan:
leginkább mosdáshoz használták, a ruhz
mosására fahamu és lúg szolgált egészen
a 19. század végéig. A ruha lúgozásának
szapulásának általánosan elterjedt ha­
gyományos módját az a 19. század elején
az alföldi módosabb parasztgazdaságok­
ban a szappannal és szódával való mosás
váltotta fel. Ehhez azonban saját készíté­
sű háziszappant használtak.
Gyertyamártók
és gyertyaöntők
A
nagy változatosságot mutató népi
világítóeszközök sorában jelentős
helyet foglalt el a gyertya, amely
több fényt adott, mint a pislákoló olaj mé­
cses. Ennek ellenére a legtöbb parasztház­
ból mégsem tudta kiszorítani a mécsest,
mert lényegesen drágább volt annál. A 16.
századtól szinte folyamatosan felmerült a
panasz a gyertyam ártók ellen, hogy sokat
'vérnek portékájukért. A mesterek viszont
azzal védekeztek, hogy afaggyú is felettébb
drága, amelyből a gyertyát készítik. A hús
arának kétszeresét is elkérhették a faggyú­
ért a mészárosok.
A gyertyát m arh a- vagy birkafaggyú­
ból, valamint viaszból készítették. A nyers­
anyagnak megfelelően az önálló gyertya­
mártók mellett mészárosok, szappanfőzők
és mézeskalácsosok is foglalkoztak gyertya­
készítéssel. Természetesen házilag is készí­
tettek gyertyát, különösen a szappanfőzés­
hez értő asszonyok, de a pásztorok között
is jócskán akadt, aki mestere volt ennek a
munkának. A török hódoltság idején pedig
jobbágyasszonyainknak egyenesen köteles­
sége volt a gyertyamártás.
A gyertyakészítés legrégibb módja a
kézi megformálás, amikor a meglágyított
faggyút vagy viaszt egyszerűen a bél köré
nyomkodták, majd - amint egy 19. szá­
zad eleji leírásban olvashatjuk - „sík asz- Alföldi
talon hönyörgetvén kiegyenítik, és meg- gyertyamártó
simítyák”. A tenyérrel vagy mángorlóval edény,
kisimított gyertya közel sem égett olyan 1782
 Gömörí jól, mint a gondosabb munkát megkívánó
gyertyamártó m ártott gyertya.
edény, A gyertyamártás legfontosabb eszköze
19. század a nagyméretű négyszögletes cserépedény,
a gyertyam ártó volt. Az edénybe először
egyharmad résznyi forró vizet öntöttek,
majd erre került a megolvasztott és átszűrt
folyékony faggyú vagy viasz, amellyel az
edényt színültig megtöltötték. Ugyanis
az alul elhelyezkedő forró víz megaka­
dályozta, hogy a faggyú vagy viasz idő
előtt megdermedjen. Az így előkészített
masszába mártogatták bele a gyertyabe­
leket. A lenfonálból, később pamutból
sodort belet rendszerint egy deszkalapra
felfüggesztették, vagy kis pálcikákra erő­
sítették, és ennél fogva egyszerre többet
tudtak bemártani. A megmártott beleket
addig tartották kiemelve, amíg a rárakó­
dott réteg megmerevedett. A mártoga-
tást addig ismételték, amíg a gyertya kel­
lő vastagságúra nem hízott. Ezt követően
a gyertyákat egyforma hosszúságúra vág­
162
ták, és néhány napi szikkadás után mári»
használhatták őket.
A gyertyakészítésnek még tökéleteseb:
módja az öntés. Több 19. századi gazdásá­
gi írás szerint az öntött gyertya sokkal to­
vább, csöndesebben és világosabban ég.
gyertyaöntéssel nemcsak mesteremberek
hanem sok helyütt parasztasszonyok is fog­
lalkoztak. Ez a munka abban különbözött ar
előbbitől, hogy a megolvasztott faggyút vág;,
viaszt megfelelő méretű hengeres bádogbó!
illetve üvegből készített formákba töltötték
amelyekbe előzőleg a belet úgy rögzítették
hogy pontosan középen helyezkedjen eL
Egy korabeli útmutatás szerint „jól meg kell
a gyertyabelet sodrani és viaszkolni, ezáltal
lassabban ég és a lobogás is eltávoztatik” A
nagybani gyertyaöntő műhelyek jellegzetes
felszerelése volt az asztalszerű öntőpad, a
bankli, amelynek kettős lapjába sűrűn lyu­
kakat vágtak az öntőminták megtartására.
A kémcsőre emlékeztető üvegminta szájára
kis tölcsérszerű betétet helyeztek, majd a be-
 let a befűzőtűvel ezen keresztül úgy húzták
Gyertyaöntés tökszárba át, hogy annak alsó vége a cső aljában lévő
kis lyukon átnyúlt. Ezután a forró faggyúval
\ régi időkben a lopótök csövét óvatosan megtöltötték a mintákat, és hagy­
s használták gyertyaöntésre. A ták kihűlni. Rendszerint másnap a bél kiálló
opótök egyik végén gömbölyű, végénél fogva kihúzgálták a kész gyertyákat
unely hosszú szárban végződik. Ezt a formákból.
hosszú szárat használták fel gyer- A hagyományos módon előállított már­
\aöntéshez. Kb. 30 cm hosszúságú­ tott és öntött gyertyákat a 19. század végén
ra öntötték a gyertyát. A m unkát rohamosan háttérbe szorították a gyárilag
-zzal kezdték, hogy a len csepű- nagy mennyiségben készített sztearin-
ít (kocát) - úgy m ondták, hogy gyertyák, de ezek is mindinkább fényüket
¿nfilkó - erősen m egsodorták, a vesztették az elektromos világítóeszközök
m écses beléhez hasonlóan. Az így mellett.
elkészített gyertyabelet egy ke-
esztfára erősítették és áthúzták a
iopótökszáron, hogy egyenesen kö-
pen álljon. Akkor a marhafaggyút
m egolvasztották, és óvatosan be-
ieöntötték a tökszárba. „S amikor
meghűlt a faggyú benne, felállítot­
ták, s töltötték a forró vizet reá,
iogy az a tökszár melegedjék által,
> a gyertya essék ki belőle. S akkor
egy fogta alól a gyertyát, s am i­
kor annyira m egm elegedett, hogy
az kijött, az lett egy szál gyertya.
Későbben, idők m últával civilizá-
Házi gyertyaöntő­
lódott a helyzet, s csináltak pléh
felszerelés, Kászon
gyertyaöntőt.”
vidéke
(G azda József: Gyertyaöntés című
rása nyomán. M indennek meátere. A
Gyertyaöntés
falusi tudás könyve. Budapest, Püski
és gyertyamártás
Kiadó, 1993.)
a 18. század végén
 Olaj ütők
növényi olajat a parasztság sok
A
évszázadon keresztül étkezésre
és világításra használta. A katoli­
kus és görögkeleti vallású lakosság a böj­
tök idején csak olajjal készült ételeket fo­
gyaszthatott. A keresztény vallásgyakor­
latból eredő olajszükségletet kezdetben a
Dél-Európából és Kis-Ázsiából behozott
olívaolajjal fedezték. A 12-13. századtól
azonban a köznép olaj fogyasztásának
megnövekedése szükségessé tette a hely­
beli olaj-előállítást. A rostjáért ez időben
már általánosan termesztett len magját
találták legalkalmasabbnak erre a célra.
Olajütő műhely, A lenolaj készítése egészen a 19. századig
16. század megőrizte jelentőségét.
164
Annak ellenére, hogy a középkori va­
rosainkban csaknem mindenütt működ­
tek olajütő műhelyek, ez a foglalkozás,
ág mégsem lépett az önálló iparok sora-
ba. Ugyan elvétve akadt céhes szervezete
is, mint pl. a 16. században Kolozsvárt
mégis az olajütés túlnyomóan más foglal­
kozással párosult. Az olajosmag törésénei
technikája miatt leginkább a kása- és dara­
készítéssel kapcsolódott össze, amellyel a
malmok, molnárok foglalkoztak. Az ilye­
tén ipari üzemekhez kapcsolódó olajütők
mellett tömegével dolgoztak önmaguk­
ban álló műhelyek is. Ezek egy része m e:
a 1 7 -1 8 . században is szerves tartozéka
volt a kastélyok és nemesi udvarházai
hagyományos gazdasági felszerelésének
A többi pedig a parasztság szükségletei:
fedezte. Egykor elképzelhetetlen volt eg-'
falu'olaj ütő műhely nélkül.
A hagyományos berendezésű, kis ka­
pacitású olajütők az egyes parasztgaz­
daságok szerény mennyiségű naprafor­
gó- vagy tökmagkészletét idény jellegű-
en dolgozták fel. Rendszerint a nagyböi:
előtti és alatti időszakban, kb. két hóna­
pig működtek, az év többi részében pedk
egyáltalán nem üzemeltek. A műhely ki­
használatlansága miatt nem volt érdemes
költséges berendezést felszerelni, ame­
lyet más célra úgysem hasznosíthattak
Az olajütés idején jelentkező túlterhelés,
munkatorlódás pedig minél több műheh
felállítását szorgalmazta. Ennek - a gabo­
namalmokkal szemben - sem technikai
sem személyi akadálya nem volt, mert a
legegyszerűbb géppel, a lóhajtású járgán­
nyal működtetett és a háziiparilag előál­
lított berendezés nem igényelt túlzottan
nagy anyagi befektetést. A munka elvég­
zése sem követelt különösebb szakmai
felkészültséget. A foglalkozás jövedel­
mezősége viszont feltétlenül vonzó volt.
Éppen ezért a falusi olajütő műhelyek
tulajdonosai a parasztság köréből kerül-
Az olajkészítés ősi módja
A hagyományos paraszti gazdálkodás egyik sajátos vonása volt az önellátásra törekvés. Az egyes pa­
rasztgazdaságok nemcsak a legszükségesebb élelmiszert, ruházati anyagot, kézi eszközöket állították
elő maguk számára, hanem a kisebb jelentőségű és csak időlegesen használt tárgyakról, anyagokról is
maguk gondoskodtak. Ez utóbbiak körébe tartozik az a csekély mennyiségű növényi olaj, amely hajdan
egyetlen paraszti háztartásból sem hiányozhatott, és amelyet mindenki maga állított elő. Nemcsak azo­
kon a vidékeken volt szükség az olajra, ahol ételízesítésre vagy böjtben étkezésre használták, hanem
nélkülözhetetlenné tette a világításban, szerszám- és bőrápolásban, sebek gyógyításában vagy az állatok
gondozásában is.
A Dunántúl nyugati területén régi idő óta gyakorolt egyszerű eljárással jutottal« hozzá az évenként
'zükséges 1...2 L olajhoz. A kiköpesztett, vagyis a héjából kifejtett tökmagot megpirították, és mozsárban
iól megtörték. A pépesre zúzott tökmagot vasfazékba tették, majd hideg vizet öntöttek rá és forralták.
Egy idő múltán az olaj feljött a víz tetejére, amelyet a kihűlés után kanállal lemeregettelc. Szokásban volt
az is, hogy addig forralták a vizet, amíg teljesen elpárolgott, és a visszamaradt zsíros masszáról letöltöt-
ték az olajat. A tökmagon kívül bükkmakkból is készítettek hasonló eljárással olajat.
Az olajkészítésnek egy másik sajátos formáját is megőrizte a népi emlékezet, amint azt a zempléni
hegyvidék területéről tudjuk. Ez a művelet abból állt, hogy néhány cserépkorsót megtöltöttek kender-,
len-, repce- vagy napraforgómaggal és a korsó száját kis szalmacsomóval betömték, majd a szalmát
egyenesre nyírták. Utána alkalmas helyen ugyanannyi tejescsuprot ástak be a földbe úgy, hogy azok
szája kiállt a földből. A beásott csuprokra szájukkal lefelé ráállították a maggal megtöltött korsókat és az
egészet néhány centiméter vastagságban agyagos sárral jól betapasztották, hogy ne kapjanak levegőt az
így összeillesztett edények. Ezt követően tüzet raktak a betapasztott edények felett, és reggeltől másnap
hajnalig folyamatos lassú tüzeléssel olvasztották ki az olajat. Tüzelésre legjobbnak a száraz szarvasmar­
hatrágyát tartották, m ert annak erős heve volt és lassan égett. A hevítés hatására kiolvadó olaj a szalma­
dugón keresztül az alulra helyezett tejescsuporba csöpögött. Az így előállított olajnak rendkívül erős,
átható szaga volt, ezért többnyire büdösolajnak nevezték. A jószág hátát, hasaalját, homlokát, marját
és a lábait kenegették meg ezzel az olajjal, amelynek szaga még a legcsípősebb pőcsiket, bögölyt is távol
tartotta. Ezért egykor a legtöbb szekér alsó bélfáján ott lógott a büdösolajos üveg egy lúdtollal együtt,
amellyel útközben is bekenhették a legyek által zaklatott állatokat.
Az olajkészítésnek ezek az egyszerű módjai olyan hagyományos gyakorlatot őriztek meg, amely sok
évszázadra nyúlik vissza, és egyben a népi találékonyságnak is nagyszerű példája.

Lengőkalapácsos tek ki, akik emellett nem hagytak fel a
olaj ütő, 18. század gazdálkodással. Nemcsak nálunk, hanem
eleje, Bélafalva, Kelet-Európában is a legmódosabb pa­
Kovászna megye rasztok rétegébe tartoztak, akik a mun­
kadíj fejében visszatartott olajpogácsát az
Csavarorsós állattartásban hasznosították.
olajprés, 1821, A háziipari színvonalon álló hagyomá­
Zetelaka, nyos olajütő műhelyek történetileg teljes
Hargita megye mértékben megfeleltek a feladatuknak,
és ha kapacitásuk révén nem is, de nagy
számuk miatt zavartalanul elláthatták a
parasztgazdaságok által saját célra termelt
olajosmag bérmunka jellegű feldolgozását.
Ugyanez áll az egykor uradalmi és mező­
városi olajütő műhelyekre is.
A 18. század végén a repcetermelés
lendületes növekedése felborította a ha-
166
gyományos olajkészítés egyensúlyát. A
hirtelen beköszöntő konjunktúra: a repce­
olaj iránti kereslet a kapitalizálódó nagy-
birtokosokat a 19. század első felében
sorra rákényszerítette korszerűbb olaj-
gyárak létesítésére. Ezzel szemben a fa­
lusi kisműhelyek technikai felszereltsége
és felkészültsége egyaránt elégtelen volt
a nagyobb igénybevételt jelentő repce­
olaj-gyártásra átállni. A 19. század végétől
pedig a gyáriparba koncentrálódó olaj elő­
állítás meggyorsította a régi, falusi olajütc
műhelyek tömeges megszűnését, és ennek
a meglehetősen régi jellegzetes foglalko­
zásnak az eltűnését.
Az olajütés technikája
feldolgozásra kerülő helybeli nyers­
A anyag: a len- és kendermag fizika:
tulajdonságával mutat összefüggést
munkafolyamat korai olajütés, olajtö­
rés megnevezése. Ugyanis ezeket az apró
magvakat, amelyek közé a jóval később
megjelenő repce is sorolható, az olajtar­
talom jobb feltárásához erőteljes aprítás­
nak, törésnek kellett kitenni. Erre a célra
a mozsártól, illetve a lábbal működtetett
kölyűtől egészen a vízimalmok kölyűson
alkalmazó törőberendezéséig számos
eszköz állt rendelkezésre. A szerkezeti
változatosság ellenére ezek az eszközök
mind azonos technikai elven működtek:
kis felületen nagy zúzóerőt kifejtő ütéssé!
törték az apró magvakat, vagyis a kölyű
szűk nyílásában elhelyezett néhány ma­
roknyi magot a rázuhanó bunkó a maga
tömegénél fogva aprította össze. A kölyűs
törőberendezéseket bekapcsolták az ener­
giaátviteli rendszerbe, így azokat a malom
működését biztosító állati vagy természeti
erő hajtotta. Az energiaátviteli rendszer
lehetőséget nyújtott arra, hogy egyszerre
több kölyűt működtessenek, amint erről
például 1684-ből a huszti malommal kap­
csolatban tett feljegyzés szól: „lenmagtörő
kölyű négy vasas törő bottal”. A kölyűsort
alkalmazó törőberendezések legtovább Er­
dély területén és Máramarosban őrződtek
meg. A 18. századig a Kárpát-medencében
az olajos magvak törésének, aprításának
egyedüli eszköze ez a kölyűs rendszerű
mechanizmus volt.
 A hagyományos olajkészítés munka- metlen ízű. Ezért is különböztették meg Itáliai olívaolaj-
második szakaszat az olaj
.v a m a tá n a k az elmúlt évszázadok során a lenmagból készítő műhely,
* -sajtolása jelentette. Ehhez a művelethez hidegen ütött p e c e o la ja t a közönséges 16. század
■i'.almas méretű lengőkalapácsos éksaj- lenmagolajtól, ez utóbbit sohasem hasz­
: )t használtak. A 2...3 m magas gerenda- nálták étkezésre. A hidegen sajtolás pedig
i.kotmány közepén lévő sajtolófák közé feltétlenül masszív berendezést igényelt.
'élvezték a posztó- vagy vászonzacskóba A lengőkalapácsos éksajtó elterjedéséhez
:ett összetört olajos masszát, majd a két-
idalt lelógó bunkóval kétfelől vízszintes Páros zúzókorong,
r.<eket vertek a sajtolófák fölé. Az eszköz 19. század,
működtetésének módja, amely legalább Szentjakabfa,
vet férfi munkaerejét igényelte, egyértel­ Veszprém megye
műen indokolja az olajütés megnevezést. Erdélyi Zoltán
A lengőkalapácsos olajütő a mediter­ felvétele
rán olívakultúra övezetének kivételével
Európában szinte mindenütt ismeretes.
Ez a hatalmas méretű, meglepően egy­
szerű elv szerint működő sajtó a közép-
európai olaj-előállítás ősi gyakorlatából
ered. Itt az ékek beverése, kilazítása, majd
.zibóli beverése miatt tulajdonképpen
szakaszos a mukafolyamat, amelyet a hi­
degen sajtolás tesz szükségessé. Ugyanis
i 18. századig az étolajat kizárólag hide­
gen sajtolták. Ez különösen indokolt volt
a len- és a kendermag esetében, mert a
hevítéssel nyert olajuk rendkívül kelle­

167
eleje, M aros megye
és fennmaradásához még hozzájárult,
hogy a közép-európai paraszti borkultú­
ra hosszú ideig nélkülözte a csavarorsós
prés használatát.
A 18. század végétől elterjedő újabb
olajnövény-kultúrák lényeges változást
hoztak az olajkészítésben. Előtérbe ke­
rült a melegen sajtolás, amely a 19. szá­
Kerekes olajprés,
Mekényes,
Baranya megye
zad végére olyannyira általános lett, h op
teljesen feledésbe borította a korábbi el­
járást. Pedig még a napraforgómagot :>
az 1830-as években csak hidegen ütve
tartották alkalmasnak étolaj készítésére.
Mivel azonban az újvilági eredetű ola’-
növények, mint a napraforgó és a tö*
magva pirítással is élvezhető, sőt így íz-
 rtesebb olajat ad, hamarosan általánossá,
—ajd pedig kizárólagossá vált az összetört
nasszának a hevítés, pörkölés utáni sajto-
isa. A melegen sajtolás a falusi olajütők
-setében leginkább a tökmagolaj-készítés
revén terjedt el.
Az újvilági eredetű olajnövények az
íjkészítés munkafolyamatát a pirítás mű­
veletén kívül még egy munkaszakasszal, a
:in to lá s s a l: a maghéj eltávolításával is
megtoldották. Noha a hántolást korábban
- alkalmazták a bükkmakktermő terüle­
teken, ahol erre a célra a kölyű szolgált, a
19. században elterjedő különböző kop­
tató- és hántolóberendezések jóval válto­
zatosabb technikai megoldásokat mutat­
nak. Természetesen az egykori kis olajütő
műhelyek nagy része egyáltalán nem ren­
dezkedett be a hántolásra. Ezért még a
20. század elején is az Alföldön a kisgaz­
dák majd mindenütt héjastól sajtoltatták
ki a napraforgómagjukat. A tökmag kézi
hajalása, köpesztése pedig mindmáig élő
gyakorlatként őrződött meg a Dunántúl
észak-nyugati részén.
Mivel a nagyobb méretű, lágybélű Olaj ütő műhely
magvak olajtartalmának feltárása - az kerekes préssel,
apró magvakkal szemben - a nyomás 1807, Kürt,
mechanikai hatását: a nagy felületen ér­ Komárom megye
vényesülő zúzóerőt kívánta meg, ezért az
olívakultúrában az antikvitás óta megsza­
kítatlanul alkalmazott zú zókorong Közép-
Európában is mindinkább teret hódított.
Hozzánk a 18. század végén betelepedő
német eredetű lakosság közvetítésével
került először a Dunántúl középső te­
rületére és a Duna menti településekre.
Ez a zúzóeszköz egy kerek kőalapzatból
állt, amelynek közepén felnyúló oszlop
körül két kőkorong forgott. A zúzóbe­
rendezést az olajkészítő műhely ener­
giaátviteli rendszere működtette. Erdély
területén (az egykori Hunyad megyében),
ahol a bükkmakk feldolgozása jelentős volt,
a kölyűben meghántolt olajos magot a
hasonló elv szerint működő gyümölcstö­
rő vályúban zúzták össze lóval húzatott
kőkoronggal. A századfordulón a Nyu-
gat-Dunántúlon elszaporodó kis kapaci­
tású háziipari jellegű tökmagolaj-készítő
műhelyekben a meghántolt magot speci­
ális szerkezetű darálóval készítették elő a
préseléshez.
Az olaj-előállítás újabb technológiája sze­
rint az összezúzott olajos magot vízzel pép­
pé gyúrták, majd tűzhelyen állandó keverés
közben megpirították. A 20. század elején
még működő kisműhelyekben a tűzhelyen
álló lapos pirítóedények keverőlapátját az
energiaátviteli berendezés hajtotta.
A felhevített, amúgy is lágyabb ola­
jos masszából lényegesen könnyebben
és nagyobb arányban lehetett kisajtolni
az olajat, mint a hideg anyagból. Ezért a
melegen sajtolásra berendezkedett mű­
helyek számára feleslegesnek bizonyul­
tak a hatalmas méretű éksajtók, amelyek
helyébe jóval kisebb terjedelmű és meg­
lehetősen változatos felépítésű eszközök
léptek. A legegyszerűbb megoldást a
függőleges ékekkel működő, fekvő hasáb
alakú sajtolószerkezet képviselte, ami a
hagyományos olajütés elvén alapult. A
18. század végén elterjedő melegsajtolás
és a lágyabb bélű olajos magvak felhasz­
nálása széles teret nyitott a csavarorsós
olajprések előtt. A hatalmas méretű bál­
ványos prés, amely a borkultúra korai
szakaszára jellemző, feltehetően szintén
szerepet játszott a hidegen sajtolásban.
A 19. században az éksajtókat felvál­
tó csavarorsós olajprések egyik legelter­
jedtebb változata volt a V alakú fekvőge­
rendás kerekes prés képviselte. Az olajos
masszát a két gerenda közébe illeszkedő
sajtolóhengerbe tették, majd a gerendákat
csavarorsós szorítókerékkel ollószerűer
összehúzták. A közeledő szárak az olaja:
fokozatosan kipréselték a masszából. -
gerendák közötti szorítókereket egy vag^
két ember kézzel forgatta. A 19. százac
elején a Stájerország felől elterjedő kere­
kes prés főleg a Dunántúlon honosodor.
meg, de előfordult az alföldi olajütő mű­
helyekben is. Az ország keleti területein
ahol elsősorban napraforgót termesztet­
tek, inkább a kisebb méretű, szőlőprések­
re emlékeztető középorsós olajpréseke:
használták. A nyugat-dunántúli tökma-
golaj-készítő műhelyek újabb keletű pré­
sei pedig már a gyáripar fekvőhengeres
csigasajtóinak primitív, háziipari szinti,
utánzatai. Az olajütő műhelyek azonbar.
a 19. század közepétől - technikai fel­
szereltségüktől és a feldolgozandó nyers­
anyagtól függetlenül - a melegen sajtolás
egységes.eljárását alkalmazták, feledésre
ítélve az egykori, a nyersanyag és a táplál­
kozási kultúra változatosságához igazodo
technológiát.
Az olaj árusok

csípős böjti szelekkel egyide­

A jűleg szokott megjelenni Pest

utczáin egy házról házra járó
atyafi, hol magánosan, hol kedves élete
párjával együtt; hangosan, és mintha a
kezökben hordott olajos-korsó tartalmá­
val nemcsak kabátjuk, hanem torkuk is
meg volna kenve, oly sajátságos csengő
élességgel kiabálva:
- Ola-ji, ola-ji!
Ezen, a főváros népe előtt régi idők
óta ismeretes házalók a szomszéd falvak
lakosai, s csak ezen időszakban láthatók
Pesten, a hová ekkor saját készítményű
olajkészletüket hozzák eladásra, s egyál­
talában nem törődve a világ petróleumos
és légszeszes haladásával, még most is
igen keresett czikké tudják tenni len­
mag-olajukat. Ezen olajos még' azért is
nevezetes Budapest házaló üzérei között,
hogy eleitől fogva azon kevesek sorába
tartozik, kik a főváros utczáin magyarul
kínálgatják portékáikat. - írta 1868-ban
a M agyarország kép ekben című folyóirat.
Idézett szemelvényünk arról tanúskodik,
hogy a farsang utáni nagyböjt idején jó ­
szerivel fővárosunk lakossága is olajjal
főzött. Mégpedig szívesebben használta
böjti eledeleihez a házilag készített, ízle-
tesebb lenm agolajat, mint a fűszeresnél
beszerezhető tisztább gyári terméket.
Az elmúlt évszázadokban ugyanis
„böjti élés”-ként nemcsak az ortodox,
hanem a katolikus egyház is csak az olaj
használatát engedte meg. Noha a 19. szá­
zadban a római egyház enyhített a böjt így azután a szabályszerűen jelen t- Olajárus házaspár,
szigorán - a zsír pótlására a vajat is en­ kező kereslet hosszú ideig életben tar- 1868
gedélyezte - , a katolikusok nagyböjt ide­ totta a nagyvárosok környékén m űkö­
jén továbbra is ragaszkodtak az olajhoz. dő falusi olajütő m űhelyeket, amelyek
Különösen a nyers savanyú káposztának a parasztgazdaságok házi szükségle­
volt nélkülözhetetlen „ételsurrogatuma”, tének fedezésén túl az eladásra szánt
ízesítője a lenmagolaj. De a halételeket, olajról is gondoskodtak. A nagyváro­
a fánkot és az egyéb tésztaféléket is ezzel sokat környező falvak szegényebb sorú
készítették. gazdálkodói vagy asszonyaik nagyböjt-

171
173. oldal:
O lajáruló asszony Néhány vedung olaj
Pesten, 1871
Amint egy korabeli leírásból tudjuk
(.H azánk s a Külföld, 1871), kivált a
nagyhéten lehetett hallani az olaj-
áruló asszonyok éles hangját. Ők
fekete agyagbutykosokban hozták
a szomszédos falvakból a jóízű ét­
olajat. Házról házra jártak, a kapu
alatt vagy az udvaron megállva han­
gosan kínálták portékájukat, míg
egy-egy lakásba be nem hívták őket
néhány verdung olaj kimérésére. Ez­
zel a megnevezéssel illették a 2 dL
űrtartalm ú bádogedényt, amely
jellemző tartozéka volt az olajárus
felszerelésének, éppen úgy, mint
az egyszerű bádogtölcsér, amellyel
a kiporciózott olajat a vásárló üve­
gébe töltötte. Az élelmes olajárus
asszonyok mindkét karjukon és a
hátukra kötött kosárban is cipelték
Viski olajárusok a 4 ...5 L-es olajoskorsókat a jó üzlet
M áram arossziget reményében.
piacán, 1871
172
kor rendszeresen útra keltek néháir
korsó lenm agolajukkal.
A nagyvárosok utcáin házaló falu­
si olajárusokon kívül szót kell ejtenünl
azokról a p ia c i ola jo so k ró l is, akik nem-
csak a nagyböjti időszakban, hanerr
rendszeresen és nagyobb tételben érté­
kesítették árujukat. Elsősorban a nag’>-
számú és szigorú böjtöt tartó ortod o
vallású vidékeken volt nélkülözhetetler
személy az elmúlt évszázadok során a:
olajárus.
A Hunyad környéki románok p éld a-
meglehetősen sok olajat fogyasztottad
ennek egy részét a jóval ritkábban böjt-; -
lő magyar gazdáktól szerezték be. M árt­
írtárosban híresek voltak a viski olajütc •
és olajárusok; ők a távolabbi települése*
hetivásáraira rendszeresen szállította}
jellegzetes kisméretű hordóikban a
minőségű lenmagolajat. Általában töb­
ben összeálltak, és portékájukat egyikui
szekerére pakolva szállították a piacra,
ahol általában csoportosan árusította»
azt vagy cserekereskedelmet folytatta*
vele.
174
 A hátsági medence falvainak asszonyai
- Hátság, Vajdahunyad és Déva piacain
~ég a 1 9 -20. század fordulóján is gyakran
.rulták a böjt idején keresett étolajat.
Az olajárus a piacozás ellenére sem
:artozott a városi kereskedők vagy szol­
á lta tá s t végzők sajátos rétegébe. Alkal­
mi tevékenysége csupán jövedelem ki­
egészítés volt, nem pedig a m egélhetésé­ Vándor olajárus
nek alapja. A 20. század elejére azonban
a városiasodás, a megváltozó életforma
és sok egyéb tényező hatására az olaj-
árusok éppen úgy eltűntek nagyvárosa­
ink utcáiról és piacairól, mint megannyi
más jellegzetes alakja a korábbi város­
képnek.

Az olejkárok
Az olajárusok külön csoportját képviselték a felvidéki szlovák olejkárok, akik gyógy­
hatású olajaikkal Kelet-Európa tájait járták végig. 1855-ben Prónay Gábor a követke­
zőképpen emlékezett meg róluk: „Az úgynevezett olajárusok (tótul olejkári) Túrócz
megye némely faluiból többnyire saját készítményű olajaikkal fölkeresik Oroszhont,
árulva azokat ott, hol nekik ma is még különös gyógyerőt tulajdonítanak.
A kereskedés e neme azon időből veszi eredetét, amikor még Túrócz megyében 174. oldal:
Znio-Váralyán a Jezsuita szerzet fennállott, melynek híres gyógytárában készítettek
többféle olajokat, melyeket a szomszédnak köznépe nagyban megvásárolt és házalás Lenolajat áruló
útján újból eladott. Föloszolván a kolostor, magok a parasztok kezdtek ily nemű ola­ asszonyok
jokat készíteni. Nagybánya piacán,
Nincs betegség, mely ellen gyógyszer ne lenne ez olajárusok varázsszekrényében, 1910-es évek
s melyet ők biztosan ne tudnának ajánlani. Vagyonkájuk, melyet hátukon hordanak,
egy ily szekrényből áll, telve terpentin-, kő-, boróka-, rozmaring-, kömény-, boros­ Olaj árusok
tyán- s különösen az általuk készített fenyőolajos üvegcsékkel.” Sepsiszentgyörgy
piacán
175
Dunavízárusok
A
19. század pesti utcáinak meg­
szokott alakja volt a dunavíz-
árus, aki kétkerekű szamaras
kordájával házról házra járva kínálta por­
tékáját. A fővárosi házalók egykor oly tar­
ka seregében a „dunavizes” számított ta­
lán a legnépszerűbbnek, nemcsak napon­
ta nélkülözhetetlen áruja miatt, hanem
többnyire jellegzetes figurája és jámbor
igavonó állata okán is.
A belváros lakossága ugyanis a magán-
kutak vizét fogyasztotta, és mivel a pesti
kutak vize salétromos és kemény volt, a
mosáshoz és a főzéshez a Duna lágyabb
vizét használták. Noha a régebbi időkben
puttonyos asszonyok hordták szét a Duna
vizét a távolabbi házakhoz, a város tere-
bélyesedése miatt 1825-től megjelentek a
íogatos vízhordozók; számuk az 1850-es
években meghaladta a húszat.
A vízárus kora hajnalban a Duna-par-
ton kezdte a munkáját. Taligájára hat-nyolc
puttony fért föl egyszerre. Ezeket egyen-
ként megtöltötte egy rúdra erősített favö-
dörrel. A hosszú nyelet azért használták,
hogy a parton állva minél mélyebb és tisz-
tább vízből meríthessenek. A 15...20 L-es
faedényt a hátára kapva vitte föl a parton
várakozó fogatához. Majd elindult meg-
szokott kőrútjára állandó megrendelőihez,
ahova reggel is, délután is - tehát napjában
kétszer - kellett vizet vinnie. Egy nap négy-
szer-ötször fordult. Állandó megrendelői-
nek ellátása után házról házra járva hangos
„Donauwasser!” utóbb pedig „Duna-vizet!”
kiáltással igyekezett felhívni magára a fi-
gyeimet. Ha vevőre talált, a puttonyt a há-
tára kapva vitte föl a vizet a konyhába, és
a tárolóedénybe öntötte. Egy puttony vizet
néhány krajcárért árult; a tarifa az emeletek
számával, illetőleg a Dunától való távolság- A dunavízhordó,
gal arányosan nőtt. 1855
 Dunavízárusok
vizesputtonyokkal,
1864

A tehetősebb vízárusok többnyire

Gyönyörű Jóska, a vízárus
A 19, század derekán a Lipót- és a Terézvárosban működő
vízhordót H asbeszélő vagy Gyönyörű Jóska néven ismerte
mindenki. A házakban napjában kétszer is megfordult.
Amint egy korabeli leírásban olvashatjuk: „Piros sipká­
ja, piros cseréppipája és piros orra messze elvirítanak. A
kapu aljában vastagon kezdi rá mondókáját, s lesi, míg
valaki a folyosón megjelen; ekkor a legvékonyabb disz-
kantban, amely valahonnan a szomszédból hallszik jőni,
hirdeti árujának hasonlíthatatlan voltát, s korholja a cse­
lédeket, hogy m iért nem a szép dunavizessel hordatnak
maguknak dunavizet. A szolgálókkal az ő izlésök szerint
eldévajkodik; a köréje sereglett gyermekeknek éktelen
pofákat vág. Szamara még népszerűbb, mint ő maga. A
csacsi, amelyet költői gazdája Laurának keresztelt el, a
mutatóujj legkisebb intésére elkezd ordítani. Első lábával
kiveri, hány szeretőt tart a Náni, a Zsófi vagy a Kati; fülei­
vel ollót csinál, farka hegyét a szájába veszi; szóval, igen
joviális állat, melyet a gyerekek jól tartanak zsemlyével és
czirógatással.”
A Vasárnapi Újság életképírója által imigyen lefejtett
„dunavizes” fontos szolgáltatást nyújtott egészen a 19. szá­
zad végéig, amíg a fővárost el nem látták vízvezetékkel.
legényt tartottak; ő gondoskodott róla
hogy a vizesedények megtöltessenek, és a
megrendelőhöz eljussanak. A szegényeb­
beknek ellenben a feleségük segédkezet:
Olyan is akadt, aki még a taligáját is mag;
húzta.
A dunavizes télen is rótta körzetének
utcáit. Egy korabeli feljegyzés szerin:
„a téli fagy beálltával foglalkozása iger.
keserves, midőn a jégbe lyukat vágni;
s terhével a meredek és csúszós partor.
fölkúsznia kell”. A főváros közműháló­
zatának kiépítésével azonban szinte egv-
csapásra megszűnt ez a sajátos - megle­
hetősen rövid életű - foglalkozás, ameh
fontos szolgáltatói szerepén túl egyik ér­
dekes színfoltja volt 19. századi főváron
arculatának.

Beszélgető A hajdani dunavizesek a várost fel­

dunavizesek, 1856 osztották egymás között; mindegyiknek
megvolt a maga körzete, és ezt idővel fia­
ik örökölték. Előfordult, hogy - amint ezt
egy korabeli újság megírta - férjhez adott
179. oldal: leányának a vízhordó „a fél Terézvárost”
Dunavizes, 1865 adta hozományul.

178
 Székely borvizesek
népi kereskedelem egyik jel­
A legzetes ágát képviselte a 19.
században az ásványvíz értéke­
sítése. Ezt az időszaki foglalkozást első­
sorban a székely borvízárusok űzték, akik
az erdélyi ásványvizet nemcsak szűkebb
hazájukban, hanem Magyarországon és
Románia egész területén forgalmazták. A
vasútvonalak kiépítéséig székely szekere­
sek ezrei hordták szét a palackozott ás­
ványvizet több száz kilométeres körzet­
ben. Az ő tevékenységük révén vált híres
és keresett gyógyhellyé számos erdélyi
savanyúvízforrás.
A Székelyföld rendkívül gazdag ásvány­
vizekben. A Hargita-hegység vidékén több
B orvizes-szekeresek száz ásványvízforrást tartanak számon,
a gyergyói amelyek közül legjelentősebb mindmáig
országúton Borszék. A Gyergyói-havasok erdőrenge­
Cserna Károly rajza tegében meghúzódó festői üdülőtelep a
MORELi.r e?r r
180
19. század elején épült ki, és rövid idő alatt
Közép-Európa egyik leghíresebb gyógy­
fürdője lett. Igazi hírnevét azonban ivásra
alkalmas szénsavas vizének köszönheti. A
borszéki ásványvíz iránti kereslet terem­
tette meg a 19. század elejétől azt a sajátos
foglalkozási ágat, ami a környező telepü­
lések lakosainak közel egy évszázadon ke­
resztül megélhetési lehetőséget jelentett.
Annak ellenére, hogy a savanyúvíz-
forrásokat sok évszázada ismerték és
használták, az ásványvíz fogyasztásának
divatja csak a 19. században kapott lábra,
amikor az urbanizáció hatására megfe­
lelő fogyasztórétege támadt a városi pol­
gárság körében. Amint a történeti adatok
tanúsítják, a borszéki ásványvizet már a
16. században ismerték és gyógyászati cél­
ra használták. Báthory Zsigmond erdélyi
fejedelem például köszvényének gyógyítá-
sára 1594-ben borszéki vizet vitetett Gyu­
lafehérvárra. 1629-ben Bethlen Gábor fe­
jedelem kúrálta magát az erdővidéki Szál­
doboson az ottani gyógyhatású borvízzel.
A borszéki ásványvíz forgalomba ho­
zása és ennek révén az erdélyi ásvány-
víz-kereskedelem felvirágoztatása Anton
Zimmethausen bécsi polgár nevéhez kő- Székely
tődik, aki a 19. század első éveiben bér- borvízárusok
be vette a forrás környékét, amit rövid az 1890-es években
idő alatt fürdőteleppé fejlesztett. Mivel
a forrás Szárhegy és Ditró községek tu­
lajdonát képezte, a bérleti szerződésben
mindig kikötötték, hogy a fürdőnél adó-

A gyergyói borvizesek
A Székelyföld neves monográfusa, Orbán Balázs a következő szemléletes ké­
pet adta a székely borvizesekről: „Gyergyó töm ör népessége szükségleteinek
fedezésére ott van a nagymérvű tutajkereskedés, amely Gyergyó népének felét
foglalkoztatja, o tt a borszéki borvíz, amelyet ezer meg ezer szekéren hordanak
szét az ország minden zugába, elannyira, hogy bárm erre menjen is az ember,
mindenütt látja azon egyszerű, primitív, nyikorgó szekereket, melyeknek ala­
csony gyékény ernyője alatt összezsugorodva ül szerényen a székely; fél or­
szágot bebarangol hazulról feltarisznyáit szalonnán élődve; fürge kis lovait a
kopár avaron táplálva, addig megyen tűrve, nélkülözve, míg áruczikkének, a
nagyra becsült székely nektárnak vevőjére akad; ekkor gabonát vészén árából,
mit haza szállítva, még kap időt arra is, hogy földjét megművelje, hogy kedves,
vonzó családi körében kinyugodja fáradalmas élte nyugtalanságait, de nyu­
galma csak addig tart, míg hosszú útban elcsigázott lovai a jó havasi legelőn
kiépülnek kissé, azután ismét ernyője alá búvik, hogy Borszéken m egtöltött
üvegeit forgalomba hozza.” A 19. század közepén m ár annyira ism ertté lettek
a borvízárusok, hogy egy korabeli tudósítás szerint „miként drótos tótot Eu­
rópában, úgy borvizes székelyt Erdély minden zugában lehet találni”.

181

Borvizes székely, dó munkákra és az ásványvíz szállítására
1864 a bérlő ennek a két falunak a lakosait al­
kalmazza.
Borvizes székelyek A fürdőtelep közepén álló fokút vi­
Jankó János rajza zének értékesítése miatt hamarosan egy
üveghutát (üvegpalackkészítő gyárat) is
létesítettek. Eleinte a környékbeli sze­
keresek maguk töltötték meg a három
kifolyócsővű kútnál a cilinder alakú pa­
lackokat, amelyeket a huta raktárából vá­
sároltak meg. így aztán olykor két hetet is
182
eltöltött'ek a sorban állással és a több száz
üveg megtöltésével. Amikor végeztek, a
fürdőtelep számvevőjének minden üveg
vízért egy krajcárt fizettek. A palackokat
a víz ereje miatt csak másnap dugaszol-
ták be. A dugóról az árusok maguk gon­
doskodtak. Ha az útközben összeszedett,
használt parafa dugó nem illett az üveg­
be, akkor rágással puhították meg, és így
szorították bele, ha pedig kicsi volt, kuko­
ricahánccsal tekerték körül; majd az üveg
száját fenyőfagyantával bekenték, hogy a
hosszú úton a víz ereje ne menjen el.
A 19. század első évtizedeiben a szár­
hegyi és a ditrói szekeresek alkalomsze­
rűen hordták a megvásárolt borvizet a
környező városok piacaira és vendéglősei­
hez, mígnem 1855-ben a fürdőigazgató­
ság átszervezte az értékesítést. Két nagy
raktárt épített, és ez időtől a megtöltött
üvegeket adta el a fuvarozóknak. A pa­
rafa dugóval lezárt üvegeket - a hitelesí­
tés miatt - címeres ónlemezzel látták el.
Ezen pecsételésért és egyben az üvegek
megtöltéséért újabb egy krajcárt számí­
tottak fel, a víz árán és az üveg betétdíján
felül. Az ásványvíz-raktárból árusítása
jelentősen meggyorsította a kiszolgálást,
az árucikk hitelesítése pedig növelte an­
nak forgalmát. Az 1860-as években már
közel kétmillió üveg borszéki ásványvizet
forgalmaztak évente, ami a század végére
megduplázódott. Legnagyobb fogyasztó­
jának mindvégig Erdély, Magyarország és
Románia számított, ahova szekereken ju ­
tott el a keresett áru.
A borszéki ásványvíz értékesítésével
parasztemberek foglalkoztak. Sokaknak ez
volt a megélhetésük alapja, hiszen a bir-
toktalan, föld nélküli szekeresek kora ta­
vasztól késő őszig - amíg a fagyok be nem
köszöntöttek - hat-nyolc utat is megtettek,
egy-egy alkalommal 200...250 üveget rak­
va fel jellegzetes szekereikre. A forráskútnál
lévő töltőállomás raktáraiból megvásárolt
üvegeket hosszú fenyőládákban szorosan
egymás mellé fektették, majd szalmával
gondosan betakarták, és egy újabb sort
pakoltak rájuk. A borvizes olyan ügyesen
tudta üvegeit elhelyezni, hogy a törékeny
portékának a leghosszabb úton sem esett
bántódása, pedig olykor még néhány má-
zsányi más terhet is felrakott rá, no meg ő
maga is az üvegek tetején heverészett.
A szekér kerekeit nem vasalták meg,
mert szerintük azok a kövezett utakat nem
állták volna annyira, mint a fa k ó , azaz a
vasalatlan kerék, amelynek falcait (talpré­
szeit) - ha elvásott - egy óra alatt újra cse­
rélték. De a vasalatlan kerék nem is rázott
annyira, mint a megvasalt. A lapos oldalú
szekérre boruló félkör alakú gyékényfedél
pedig a szállítmányt és a fuvarozót egyaránt
védte a Nap hevétől és az esőtől.
A jellegzetes áruszállító szekérbe álta­
lában két lovat fogtak. Egy korabeli leírás
szerint „bámulatos a székely lovaknak az
utazás alatt tanúsított megszokása, jár­
tassága. A borvizes, utazás közben gyak­
ran egy-egy mérföldnyi menetel alatt is
alszik a szekéren, anélkül, hogy a lovai
szekerét félre vinnék, feldőjtenék vagy
megakasztanák valamely kapufélbe, híd-
fába vagy valami egyébbe. Gyakran le­
het látni, hogy nyolc-tíz borvizes szekér
ballag egymás után, gazdája mindenik-
nek alszik, hanyatt dűlve az ernyő alatt, s
mégsem történik egyiknél is semmi baj.”
A borvizes szekereseknek jobbára ál­
landó vevőkörük alakult ki a vendéglősök,
a kereskedők és a vagyonosabb polgárok
személyében. Nekik nagyobb tételben szál­
lították az ásványvizet, például Székelyud­
varhelyre, Marosvásárhelyre, Kolozsvárra,
Gyulafehérvárra, de még Debrecenbe,
Szolnokra, Pestre is, sőt akadt, aki Bécsbe
is eljutott. A borvizes addig haladt meg­
szokott útvonalán, amíg áruján túl nem
adott. A sajátos alakú borvizes palackokat Csíksomlyói
a vízzel együtt eladta vagy becserélte. Mi- borvizes-szekér
nél távolabbi helyre szállította a borvizet, Csíkszeredán

ÜST”
Borvizes-szekerek, az árát egyre jobban megemelte: öt-hat-
Székelyudvarhely napi járóföldnyi távolságot megtéve már a
háromszorosát kérte a helybeli árnak.
Jobbára vendéglősök, kereskedők vagy
vagyonos polgárok vásárolták meg gyakran
az egész rakományt. De gyakran kisebb téte­
lekben is fuvaroztak az egyes megrendelőik­
nek. A borvíz árából főképpen élelmiszert és
ruhaneműt vásároltak. A városi kereskedők­
kel létesített állandó kapcsolat azért is volt
előnyös a borvízárusok számára, mert azok
folyamatosan biztosították a csereárut. A 19.
század végére ez a cseretevékenység annyi­
ra szervezetté vált, hogy mire a borvízárus
a lovait megetette, a borvizet átvevő keres­
kedőnél fel is rakta a kért árucikket, és már
indulhatott is vissza. A hazafelé szállított áru
között leggyakrabban búza, kukorica, fű­
szerféle, ruhaanyag és gyümölcs szerepelt.
Borvíztöltés,
Hargitaalja
A borszéki ásványvíz-kereskedelem pél­
dájára számos kisebb jelentőségű savanyú-
víz-forrás hasznosítása is fellendült. Székely­
udvarhelyen például a régi piac képéhez
hozzátartozott a borvizes, aki egylovas sze­
keréről egy 150 L-es hordóból árulta az ás­
ványvizet. A nyári melegben vizes pokrócot
terített a hordóra, hogy hidegen maradjon
a víz, amelyet minden reggel a homoródi
forrásról hozott. A közeli Szejkefürdő tulaj­
donosa pedig úgy gondoskodott a székely­
udvarhelyi rossz ivóvíz helyettesítéséről,
hogy az előfizetők részére szerény összegért
bivalyokkal vontatott emeletes szekéren
3 L-es köröndi cserépkorsókban szállította
a városba a borvizet. A házak elé kirakott
üres korsókat reggelenként kicserélték a teli
edényekre. Gyergyószentmildósra és a kör­
nyező falvakba néhány szekeres a remetei és
a csomafalvi források vizét fuvarozta szintén
köröndi cserépkorsókban. A Hargita szénsa­
vas forrásainál megtöltött 3...5 L-es agyag­
korsókat lapos szekérre, szalma közé rakták,
és úgy szállították a megrendelők házához.
Az ásványvíz értékesítésének ez a hagyo­
mányos formája, mint jellegzetes vándorke­
reskedői tevékenység a 20. század elején szá­
mottevően visszaszorult a vasúti szállítás és
a nagykereskedelem hatására. Csak szórvá­
nyosan fennmaradt gyakorlata és az egykori
leírások őrzik a székely borvizes-szekeresek
emlékét.
 Vákáncsosok
z 1820-as évektől a debreceni
A közigazgatási iratokban mind
gyakrabban tűnik fel egy sajátos
latin kifejezés: a vacans, azaz „megürese­
dő”. Ezzel a megnevezéssel a városra szál­
ló elpusztult vagy elhagyott erdőterülete­
ket illették.
A 19. század közepén a városnak egyre
nagyobb gondot jelentett hatalmas terüle­
teinek tetemes romlása. Mind sürgetőbbé
vált a tönkrement erdők újratelepítése. így
aztán a latin szóból származó vákáncs, vá-
káncs-föld kifejezés hamarosan a „betele­
pítendő parcella” jelentést öltötte magára.
Amikor pedig az 1880-as években Debre­
cen város tanácsa kifundálta az erdőtele­
pítés egyedülálló módját, az erdőtelepí-
tőkre is ráragadt ez a jellegzetes elnevezés.
A város felfedezte az erdőtelepítésnek azt
az ingyenes módját, amit a hatalmas mun-
kaerő-tartalékra alapozott.
■■ * - ■ 'i á i
;
Az 1860-as években már közel másfél­
ezer munkanélküli élt a városban, akiknek
száma a kisgazdaságok tönkremenése mi­
att egyre gyarapodott. Debrecen tanácsa
végül is ezen a problémán úgy segített,
hogy a sokgyermekes nincstelenek között
erdőterületeket, vákáncsokat osztott ki a
betelepítés segítésére. A telepítést válla­
lóknak a város épületfát is juttatott, hogy
lakókunyhót és ólat építhessenek, vala­
mint megengedte nekik, hogy a telepített
csemetesorok közé kukoricát, burgonyát,
tököt, babot vessenek. így a termesztett
növényekkel együtt a vákáncsosok a faül­
tetést is megkapálták, gondozták. Amikor
a telepítés annyira megerősödött, hogy a
köztes művelést már nem lehetett folytat­ Vákáncsos
ni, a vákáncsos új parcellát kapott bete­ a d ebreceni
lepítésre. Ezért négy-öt évenként tovább Nagyerdőn
kellett vándorolnia. A sajátosan vándorló Mészöly Géza
életformából következett, hogy a vákán- metszete
185

Földház, Királytelek, csos lakóépülete és annak berendezése na­
Szabolcs megye gyon kezdetleges volt. Félig a földbe vájt,
földdel fedett putriban lakott a családjá­
val együtt. Az egy-, ritkán kéthelyiséges
nyomorúságos lakásban csak a legszük­
ségesebb bútordarabok (ágy, asztal, szék)
fértek el. A földkunyhóban eleinte a földön
tüzeltek, később csikótűzhelyt használtak.
Földház belseje, A kemencét az udvarra építették. A vákán­
Riese, csos egy lovat, egy-két tehenet, disznót és
Zemplén megye baromfit tarthatott kunyhója körül. Télen
Vajkaí Aurélfelvétele favágást vállalt az erdőgazdaságban. A ki­
186
termelt tuskó és gally felét eladhatta, ezért
többen talyigát, egylovas kétkerekű kocsit
tartottak. A város szegényebb lakosságát
ők látták el tüzelővel.
Megélhetésükhöz hurokkal, csapdával
űzött alkalmi vadfogás is járult.
A vákáncsos szigorú szerződésben állt
az erdőgazdasággal. Sem kunyhóját, sem
vákáncsföldjét nem adhatta át másnak,
kunyhójába idegent nem fogadhatott be,
a földet részesnek kiadnia nem lehetett.
Az erdősítés befejezése után köteles
volt kunyhóját elbontani, telephelyét fel­
törni és fával beültetni. A vákáncsosok az
agrárproletariátus legkiszolgáltatottabb
rétegébe tartoztak. Munka- és életkörül­
ményeik a teljes elmaradottság és analfa­
bétizmus szintjén tartották őket. Nem is
csoda, hogy az elszegényedett parasztok
csak a legvégső esetben választották ezt a
megélhetési formát.
1921-ben a debreceni vákáncsosok szá­
ma még megközelítette az ezer családot, a
későbbi években számuk rohamosan csök­
kent, de csak az 1940-es évekre szűnt meg
ez a sanyarú múltat idéző foglalkozás.
Pitiés malmok,
„gatyás” molnárok
a valaki megfordult működő
H malomban, bizonyára nehezen
tudott eligazodni az őrlőhen­
gerek munkáját segítő liszttovábbító fel­
vonócsövek és szitasorok labirintusában.
Hasonló élményben lehet része annak
is, aki a múzeumok által megmentett
szerény számú ipari műemlékeink va­
lamelyikébe látogat el, pl. Örvényesre,
Túristvándiba vagy Tatára. Noha ezek­
nek az egykori vízimalmoknak a közel
évszázados felszerelésének alacsonyabb a
technikai színvonala, mégis közelebb esik
a mai formához, mint a sok évszázadon
keresztül szinte változatlan berendezésű
hagyományos malmokéhoz.
A 19. század közepén felfedezett
hengerszék nagymértékű elterjedéséig
ugyanis minden malom kövön őrölt. A
hagyományos felszerelésű falusi malmok
többsége szitát sem használt, hanem
- amint a Heves megyei Abasáron em lí­
tették - „a köveken őröltek együvé m in­
dent: lisztet, korpát.” Ezt az egyszerű, ősi
munkaformát p a ra sz tő rlésn ek nevezték.
A korábbi évszázadokban a malmok nem
választották szét az őrleményt, hanem
az őrletők otthon szitálták ki a lisztet a
korpa közül. A malmi szitálás egyszerű
módja jobbára a 19. század elején kez­
dett elterjedni a nagyobb teljesítményű
vízimalmokban. Ugyan a nyelvtörténeti
emlékekben már a 17. század közepétől
felbukkan a szitálásra utaló p ite les lá d a ,
p itlés m alom kifejezés. 1790-ből pedig V ízim alom
Gvadányi Józsefnek Egy falusi nótárius­ a C sele-patakon
nak budai utazásáról című regényében is Marasztoni A.
olvashatunk ilyen malomról: „Mind resz- metszete
1 87
 füreden) jobb malmok voltak, finomabb
lisztet őröltek. Pitié is volt, ott rostálták a
lisztet a malomban. Az itteni malmok pa­
rasztra őröltek, lisztet, korpát egybe.” Aba-
sáron is említették, hogy a pitlés malom
jobb lisztet adott, mert a pitlekotyogó se­
lyemszitáján rázódott le a liszt. Emlékezet
szerint a pitlés malmokban m osott búzái
is őröltek, ami még finomabb lisztet adott.
A 19-20. század fordulóján pedig már
többszöri felöntéssel is igyekeztek javítam
a liszt minőségén.
Az 1950-es évek végén még több olyan
idős molnárral beszélhettem (mondja a
szerző), aki maga is látott vagy éppenség­
gel használt ilyen egyszerű szitálókészsé­
get az egykori malmokban. Az elbeszé­
lések szerint a szitaselymet négy lábon
Hagyományos ked a pitié, mikor őrei darát”. Ez a kifeje­ álló asztalszerű fakeretre erősítették. A
m alom belső zés a szlovák p y tle megfelelője, amely a szitaszövet közepén lévő nyíláshoz alulró',
’zsák, lisztesszita’ jelentésű p y tel többes lelógó zsákszerű toldás csatlakozott, ami:
számú alakja. A terminológia átvételéről spárgával kötöttek be. A kötést a szitálás
tanúskodik, hogy a kifejezés inkább az után kibontották, és ezen a csőszerű nyí­
északi országrészen volt ismert. láson, amint ezen a vidéken mondták: a
A Mátraalján a benei vízimalmok 1835. gatyaszáron engedték ki a fennmaradt
évi összeírásában szerepel elsőként a p itle- durvább lisztet és korpát. Ezt az egyszerű
m alom , pitlés m alom megnevezés. Azon­ szitát alakja után gatyásszitának is mond­
ban a 19. század második felében sem ták, amiről nem egy molnár nyerte el a. ga­
foglalkozott minden malom az őrlemény tyás m ón ár gúnynevet.
M alom belső, Szim ő szitálásával. Erre Gyöngyössolymoson úgy A szitaselymet tartó keretnek mo­
Thain János rajza emlékeztek, hogy „a Benén (a mai Mátra- zognia kellett, hogy a szitálás művelete:
elvégezze. Ezt úgy oldották meg, hogy a
felső őrlőkövet forgató tengelyre, a szál­
vasra megfelelő magasságban háromágú
rázóvasat, ún. csillagot húztak, amelyet a
tengely magával forgatott. A szita keretére
akácfalécet rögzítettek, amelynek a másik
vége a rázóvashoz ért. A szirom alakú vas
lökdöste a lécet, és - egy abasári molnár
szavaival élve - „ahogy a csillag kotyogtat-
ta az egyik végét, a másik rázta a gatyás­
szitát” A liszt a szita alá helyezett ládába
hullott. A Heves megyei Mónosbélen ezt a
kezdetleges szitát, jellegzetes hangja után
pillekotyogókén t emlegették.
A régiek a kövön őrölt lisztet jobbár,
szerették, mint a hengerszéken vagv a
gőzmalomban készítettet. Azt tartották
hogy a vízimalom nem égette meg a lisz­
tet, mert lassabban forgott a kő, ezén
nagyobb maradt a sikértartalma a liszt­
nek. Az ízlés konzervatizmusa azonban
csak ideig-óráig tarthatta életben az el­
avult berendezésű kismalmokat.

188
Bútorkészítő faragóácsok
középkorban mind a nemesi,
A mind a paraszti-jobbágyi la­
káskultúrában a keményfából
készített bútorok játszottak meghatáro­
zó szerepet, term észetesen nagy formai
és technikai változatosságot mutatva a
társadalmi tagolódásnak megfelelően.
Amíg a felső réteg terjedelm es méretű,
díszesen faragott ruhásládákkal, aszta­
lokkal, támláspadokkal és ágyakkal vette
magát körül, addig a falusi házak legfon­
tosabb bútordarabja egyedül az ácso lt
lá d a volt, amelyben nemcsak az ünnepi
ruhaneműt tárolták, hanem a csekélyke
értékeiket is abban őrizték, és egyben
a lakószoba dísze volt. Ezeket a ládákat
régi idők óta kelengyésládaként vitték a
nők férjük házához, ezért nagy becsben
tartották.
Az ácsolt ládák szerkezeti felépítése
teljesen egységes volt: egyenes állású lá­
bak, azaz sarokpillérek és azokba illesz­
kedő, vízszintes összekötő deszkák. A
négy sarokpillér által összetartott, fej­
szével faragott deszkák zsindelyszerűen
kapcsolódtak egymásba. A láda fedele
általában háztető alakú vagy domború,
és a hátsó ládafalból kinyúló facsapon fo­
rog. Az ácsolt ládák alapanyaga kizárólag
keményfa, legnagyobb részben bükk, rit­
kábban tölgy.
A magyarság a bútorkészítésnek ezzel
a módjával viszonylag későn ismerkedett
meg. Bár a honfoglalást megelőzően már Lakószoba ácsolt
ismerték az ácstechnikát, az ácsolt ládák ládával, M aconka,
készítése a letelepedést követően szláv Heves megye,
mesteremberek közvetítésével honoso­ Gönyey Ébner
dott meg. Az ácsolt láda eredeti magyar Sándorfelvétele, 1930
189
 Ácsolt láda,
18. század,
Szeremle,
Bács-Kiskun megye

Az ácsolt ládákat kezdettől ezt a tevé­

Szuszék, röny, szekriny), amely a latin scrinium,
Székelyvarság, ’láda’ megnevezésből származik. Ugyanis
Udvarhely megye, ez az antik mediterrán eredetű bútor há-
1930-as évek rom évezrede ismeretes Európában, ahol
ruhásláda és koporsó volt, majd újabban
gabonatárolóként használták. Nálunk a
gabonát és a lisztet díszítés nélküli ácsolt
ládában, a szuszékban tárolták.
kenységet kitanult fa r a g ó á c s o k készítet­
ték. A nyers faanyagot fejszével és ács-
bárddal maguk formálták meg, az egye;
szerkezeti elemeket pedig csapolással
vasszegek és csavarok nélkül illesztették
és rögzítették. Az ácsolt láda készítésé­
nek munkamenete és technikai fogása,
az évszázadok során szinte semmit sem
változtak. A nyersanyag kiválasztásának
elsősorban a fa megfelelő hasíthatóságá-
ra ügyeltek. A könnyebb hasításért m e;
abban az évben kivágott, minél frissebb
fát használtak fel. A farönköket fejszé­
vel felhasogatták, mindig felezve, ne­
gyedelve a kézben lévő darabot, amíg ;
megfelelő vastagságú deszkát kaptak. A
felhasogatott deszkák felületét faragó-
bárddal megegyengették, majd a faragó­
székbe fogva kétnyelű v on ókéssel adta?
meg a végleges simaságát. Ezt követően
a deszkák vastagabb élét zsindelysze-
rűen kiárkolták egy speciális vésővel
a horn yolóval. A négy sarokpillérnek
lábnak, amelyeket a deszkáknál kétszer

190
vastagabbra hagytak, a keskenyebbik
élébe ejtették a hornyolást. Amikor a
bútor minden egyes darabja elkészült,
néhány napos szárítás után hozzáfogtak
a láda összeállításához: a keskenyebbik
oldalakkal kezdték, majd ezt követ­
te a hosszabbik oldalak rögzítése. A
zsindelyszerűen egymásba csúsztatott
deszkákat kézifúróval ejtett lyukakba
faszögekkel rögzítették a sarokpillérek­
hez. A középmagasságtól felfelé a desz­
kákat többnyire kissé megkurtították,
mert szebbnek tartották, ha a láda fölül
keskenyebb volt. Végül a ládatetőt facsa­
pokkal rögzítették a helyére.
K. Csilléry Klára neves etnográfusnak
terepkutatásai során az 1950-es években,
még a zempléni Szuhahután és a Heves
megyei M átraszőlősön volt alkalma ta­
nulmányozni és dokumentálni az ácsolt
láda készítésének háziipari gyakorlatát.
Tapasztalata szerint az ácsolt láda egyes
darabjainak egyenetlensége és az össze­
állítás során végzendő kiigazítások, utó­
lagos formázások miatt rendkívül kö­
rülményes és nehézkes munkát jelentett
ennek a régi bútordarabnak az elkészí­
tése. Ebből következett, hogy egyetlen
ilyen - nagyjából egyméteres.*- ácsolt
ládának az elkészítése egy-másfél hetet
vett igénybe.

A deszka hornyolása

A tetődeszka
faragása

A láda összeállítása,
Szuhahuta,
Heves megye

K. Kovács László
felvételei, 1955

191
 Az ácsolt ládák készítői az elmúlt év­
századokban túlnyomórészt az erdős vi­
dékek lakói közül kerültek ki. Több olyan
faluról tudunk, ahol szinte minden csa­
Ládák a hégeni lád ládák készítéséből élt. Ennek alap­
szász erődtemplom ján nyerte el például az erdélyi Sóvárad
tetőterében, Erdély a „szuszékdöngető falu” gúnynevet; és
Pauló Tamás még a 20. század derekán is hasonlókép­
felvétele pen emlegették. Sok helyen azonban csak
nh~
néhány ügyesebb háziiparos értett ehhez
a munkához. Az ácsolt ládák készítése
nem vált céhes iparrá. Készítőik jobbára
kézművesek, háziiparosok voltak, akiket
szekrénygyártóknak, szekrénycsinálóknak,
szökrönyösölm ek hívtak. A háziiparos
központok főként a bükkerdők közelében
alakultak ki ott, ahol a faanyag megfelelő
mennyiségben elérhető közelségben volt.
\
 A ládakészítők áruikat többnyire ös­ területén csupán a hombárok, szuszékok
szeállítva szállították eladásra; általában árusítására korlátozódott.
kis mennyiségben, négyet-ötöt egy sze­ Erdélyben, az egykori Nagykükülló
kéren a környékbeli településekre, de sok vármegyében, a szász falvak templomai­
esetben jóval nagyobb távolságokra is. A ban maradtak fenn az ácsolt ládák korai
20. század elején pl. a székelyföldi Magyar-
14-16. századi példányai. Ezeknek a kö­
hermányból ősszel néha 15...20, ládákkal zépkori templomi ládáknak egy részét
megrakott szekér is indult egyszerre útnak festett figurális díszítés ékesítette. A hos­
Háromszékbe, valamint a szász városok, szabb deszkaoldal középső részén általá­
Brassó, Fogaras, Kőhalom és Segesvár vi­ ban kör alakú mezőkben - a címerábrázo­
dékére. Az Udvarhely megyei siklódiak vi­ lásokhoz hasonló - ágaskodó oroszlánok
szont szétszedve rakták szekérre ládáikat, míg a lábakon bal oldalt koronás férfialak
római számokkal jelölve meg az összetar­ jobb oldalon koronás nőalak koszorú­
tozó elemeket, így jóval több darabot tud­ val a kezében látható. A későbbi időkből
tak szállítani egyszerre. Olykor 100 km-t viszont változóan színezett alapú, vésett
is megtettek vásározásaik során. Az ácsolt díszítésű ácsolt ládák kerültek a múzeum:
ládákkal való nagy múltú, faluzó-vásározó gyűjteményekbe Erdély legkülönbözőbb
kereskedelem a 19. század végén, az aszta­ területéről.
losipari, illetve bútorgyári termékek mind A Dunántúlon is több szekrénykészí­
Baranyai jelentősebb térhódítása következtében ha- tő műhely működött főként Baranyában
kelengyeláda nyatlott, és ez időben már az Alföld egész Somogybán, G öcsejben és az Őrségben

194
 Emberalakos
vésett díszítés
gömöri ládán, 1896

i Baranyai láda
s elejének díszítése

\ híres baranyai és somogyi szökrönyök-

-.ek a 1 8 -1 9 . századból fennmaradt pél­
dányai zömökek és alacsonyak, vaskos
ibbal. Mivel a deszkákat 40...60 cm át­
mérőjű rönkökből készítették, ezért ol­
dalfalukat csak néhány, rendszerint két
egymásba illesztett deszka alkotja. Fe­
delük háztető alakú, szélei szarvszerűen
kiállnak. Általában a ládáknak a tetejét,
es három oldalát díszítették vörös-fekete
színezéssel és véséssel.
A palócok lakta vidéket és az Alföldet
egykor leginkább a gömöri szlovákok lát­
ták el áruikkal. A gömöri ácsolt ládák álta­
lában magasak és keskenyek. A deszkákat
vékonyabb rönkből hasították, ezért az
oldalak több deszkából voltak. Meglehe­
tősen díszes ládákat készítettek eladásra
a 18. században a Tisza vidéki szlovák fa­
ragók Békéscsabán és Tótkomlóson, akik
rendhagyó módon tölgyfából ácsolták lá­
dáikat, mégpedig a gömöri ládák mintájá­
ra, bár azoknál vaskosabbak voltak.
A menyasszonyi ácsolt ládák felületét
kivétel nélkül díszítették, növényi erede-

195
Tékalap, 1828,
Zsámbék,
Pest megye
tű festékkel vagy földfestékkel színezték.
A díszítő motívumokat előrajzolás nélkül
dolgozták ki, a minták egy részét körző­
vel jelölték be, és hornyolókéssel vésték
ki. A legkedveltebb díszítőelemeket a ki­
sebb-nagyobb rozetták, félkörök, hullám­
vonalak, sűrűbb vagy ritkább vonalhálók
alkották, amelyeknek az elrendezése iga­
zodott a szekrény felépítéséhez. A régies
díszítőelemek egyik különleges változata
a sematikus emberábrázolás volt. Ezek
főleg a 18-19. században készített gömö-
ri és dél-tiszántúli szekrényeken marad­
tak fenn, amelyek félkörökből kiemelke­
dő csípőre tett kezű, illetve karjukat az ég
felé emelő figurák voltak.
A 19. század második felétől a jóval
olcsóbb és látványosabb festett díszítésű
asztalostermékek komoly konkurenciát
jelentettek a háziiparos szekrénykészítők­
nek. Azért, hogy portékájukat kelendőbbé
tegyék, a díszítményeket megújították, és
a festett asztalosládákéhoz igazították. A
hagyományos geometrikus kompozíciók
közé vagy egyenesen helyükbe virágok-
szívek, madarak, nagyméretű évszámok
kerültek.
Az egykori faragóácsok a ládákon kí­
vül ágyakat, bölcsőket, asztalokat, tékákat
is készítettek ácsolt technikával, ezeket
azonban jóval ritkábban és kisebb szám­
ban.
Virágozó festőasztalosok

A
z asztalosmunka - szemben a
bútorkészítő faragóácsok tevé­
kenységével - alapvetően a pu-
'd:a, leginkább a fenyőfa deszkák fűrész­
n é l és gyaluval való megmunkálását je-
cr.ti. Ez a foglakozás csak a középkorban,
1 rűrészmalmok megjelenése, az egyenlő
.'tagságúra fűrészelt fenyődeszkák elő-
i_.:tása után terjedt el. Az asztalos mód-
- ikrekkel szerkesztett ruhásláda Magyar-
rszágon ugyan már ezt megelőzően, a
századból ismeretes, mint ahogyan
2 német eredetű jövevényszavunk, a
.od a , amely a régi magyar nyelvben, de
i -.epnyelvben mindmáig az asztalosmű-
'c.vből kikerült ládát jelölte, szemben az
idsolt láda megnevezésére használt szek­
rény szóval.

Szent Margit ládája

„Hazánkban a legelső olyan sze­
mély, akiről tudjuk, hogy volt m ár
ilyen ládája, M argit, IV. Béla király­
nak 1246 táján, három és fél éves
korában zárdába adott leánya. Lá­
dának mondja ezt a nevezetes bú­
tordarabot Szent M argit legendája,
márpedig az az apáca, aki a latin
nyelven megfogalmazott szöveget
1300 és 1320 között magyarra for­
dította, M argit zárdájából való volt,
és így személyesen ismernie kellett
magát az ereklyeként őrzött tárgyat
is. Hinnünk kell neki tehát, hogy a
megfelelő kifejezést használta. De
ismerhette ezt a ládát a legenda
reánk m aradt példányát 1510-ben
másoló, ugyanott élő Ráskai Lea
nővér is.”
(K. Csilléry Klára: A magyar népi la­
káskultúra kialakulásának kezdetei.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.
265-266. p.)
Noha a 13. században jelentek meg az Ládakészítő műhely
első asztalosbútorok a fejedelmi és főúri az 1600-as években
udvartartásokban, a mezővárosi és falusi
otthonokban azonban csak a 16. század
elejétől kezdve követhető nyomon az ér­
tékek őrzésére szolgáló kisebb ládikák,
valamint a módosságot kifejező „asztalos
csinálta” kelengyésládák használata. Az
asztalosbútor azonban a lakóház teljes
berendezésében csak a 18. századtól, a
reprezentálásra szolgáló tisztaszoba di­
vatjának elterjedésével tudta fokozatosan
kiszorítani az ácsok és háziiparosok által
készített keményfa bútorokat.
Az asztalosok szervezetileg ugyan
már a 15. században elváltak az ácsok-

197
 Tulipános láda,
18. század,
Dunántúl
tói, mégis sokáig egymás mellett élt a két
foglalkozás, mert az ácsok a hagyomány
folytatásaként továbbra is készítettek bú­
torokat. A két mesterség elhatárolására
született rendeletekben szerepelt például,
hogy az ácsok nem használhatnak gyalut,
nem alkalmazhatnak enyvet, fecskefark-
csapolást vagy más, az asztalosok által
gyakorolt összeillesztési megoldásokat.
Ez időtől megkezdődött az asztalosság
beilleszkedése a céhrendszer kereteibe.
Festett láda, Kassán például 1459-ben már létezett a
19. század, Komárom képírók, kerékgyártók, esztergályosok és
asztalosok egyesült céhe, Pesten pedig
1482-ben alakult meg az a céh, amelyben
az asztalosok az ácsokkal és a kőfaragók­
kal társultak.
A kiszárított faanyagot használó asz­
talosmunkához kiválóan alkalmas puha­
fa a könnyen megmunkálható, jól gya­
lulható lucfenyő. Ennek következtében
kezdettől a fenyőfa lett az asztalosbú­
torok legfontosabb nyersanyaga, amely
meglehetősen olcsó volt, ezért széles
körben elterjedt. Korán kibontakozott az
a gyakorlat is, hogy a fenyőt színes fes-
 ->el még tetszetősebbé tegyék. Az asz-
sok kezdettől legnagyobb számban
.--polással, szögezéssel és ragasztással
:''Z eállított téglatest alakú ládákat ké-
:ettek. Ezek mellett a székek, karos-
scekek, asztalok, állószekrények, ágyak
a 1 8 -1 9 . század során váltak álta-
ar. ;>ssá, részben a városi, illetve a falura
• települő, részben a templomberende-
ifsek et készítő vándorasztalosok révén.
- IS. századra alakult ki a parasztság el-
. ‘. isára dolgozó, annak ízléséhez igazo-
: : festő, más néven virágozó asztalosság.
- 1 8 -1 9 . század fordulójától már egyes
- dosabb vidékeken, mint pl. a Tolna
negyei Sárközben a tisztaszoba teljes
■e rendezésének egységes stílusban való
t : állításáról a környékbeli asztalosok
i ndoskodtak.

Rózsamintás tékalap, 1822,

Székelyderzs, Udvarhely megye

~_lipános láda, 19. század, Komárom

199

Reneszánsz Az asztalosbútorok díszítésének legel­
virágmotívum terjedtebb módjának, a színes festésnek,
a kispetri templom vagyis a virágozásnak a legkedveltebb és
karzattábláján, 1744 legismertebb motívuma a rózsa, de külö­
id. Umling Lőrinc nösen a tulipán volt. Ennek alapján vált
munkája országszerte ismert fogalommá a festett
kelengyésládák megjelölésére a tulipános
Festett láda, lá d a . A kanyargó indákkal körülvett ter­
Csík megye mészetes virágmotívumok között olykor
Schnöller Lajos a madáralakok is helyet kaptak. A múze­
akvarellje umi gyűjteményekben megőrzött tárgyak
a díszítőelemek és festésmódok meglehe­
tősen nagy változatosságáról tanúskod­
nak.
A bútorfestés elterjedésében jelentős
szerepet játszottak a tem plom festő asz­
talosok, akik a 16. század második felétől,
végétől a protestáns templomok famen­
nyezeteit díszítették a népi igényeknek
megfelelően. A festett famennyezeteket a
nagyobb asztaloscéhek mesterei készítet­
ték, akik messze vidékekre is eljártak. A
16-18. században fontos szerepe volt Er-
dély-szerte a kolozsvári asztaloscéhnek,
és különösen az Umling festőasztalos
dinasztia tevékenységének. Kiemelkedő
színvonalú munkásságukról számos er­
délyi templom reneszánsz motívumokkal
gazdagon díszített mennyezete és beren­
dezési tárgya tanúskodik. A 18. századból
ismert bútorfestő központ volt még a Du­
nántúl és az Alföld ellátásában Komárom,
a Felföldön Miskolc, a Dél-Tiszántúlról
pedig Gyula mesterei gondoskodtak, de
ellátták a szomszédos bihari protestáns
gyülekezeteket is. Jellemző, hogy ezek a
festőasztalosok megrendelőik bútorait is
ugyanazokkal a motívumokkal díszítet­
ték, mint a templomberendezéseket vagy
a festett'famennyezeteket.
A festőasztalosok munkájukat kü­
lönböző technikával végezték. Volt
példa arra, hogy sablonszerű eszközök­
kel sokszorosították a mennyezetsíkra

200
 5

^ É p ít t e t e t t

! ISTEN ÜÍTSQ
¡SE§ÉKE IS m

n tä m m v .
l!£U:K1^7íA2Öi
¿ m . ißLNäW

A magya:
 Láda, Torockó, festett díszeket, de szabadkézi rajzzal,
SchnöllerLajos festéssel, előrajzolással is dekoráltak,
akvarellje Ebben az esetben előfordult, hogy há-
rom -négy díszítm énykom pozíciót meg-
Tulipános láda, határozott ritm usban váltogattak egy-
1806, Komárom más m ellett, vagy többé-kevésbé eltérő
egyedi m intákat készítettek kazettán-
ként. M etívum kincsük a késő gótikus.
reneszánsz stílusú díszítmények: első-
sorban növényi és virágornamensek, de
a szimbolikus alakok ábrázolásától sem
idegenkedtek.

gSSjgf-'

m \ \ \* ¡ r u í p v Tt C
Ws *' V //>
( * . VV
•^v\\V
-v\. 'T- | ;V f i ! ,'- ’"
*
i f i p!t S'4**
1. In
?Vf*
- -V'» 'j:
 Korábban az asztalosok a bútorok fes­
téséhez enyves temperát használtak. Kö­
tőanyagul kazeinenyvet vagy csontenyvet
alkalmaztak, amelyet olaj kenőével vagy
viaszos gyantával húztak át. Innen vette
nevét az erdélyi g y an táros bútor. A szí­
nezéshez különböző ásványi, azaz föld­
festéket szereztek be. Az erdélyi Vargyas
asztalosai egykor maguk gyűjtötték össze
a környező hegyekből a porrá törve szí­
nezőanyagként használható köveket. A
19. században a gyári festékek térhódí­
tásának következtében a korábbi nehéz­
kes eljárásokat is felváltotta az egységes­
sé váló, jóval szélesebb színválasztékot
nyújtó olajfesték. A változatos mintákat
szabad kézzel festették.
Az egykori legjelentősebb festőasz­
talos központnak, Komáromnak volt a
legkiterjedtebb hazai piaca és legerőtelje­
sebb hatása. Komárom asztalosai a legke­
lendőbb tömegárura szakosodtak, a pa­
rasztok és kisnemesek számára gyártott
kelengyésbútorra, főképpen a ládákra.
Készítményeik megjelenése a 17. század­
ra tehető. Komárom sajátos ládakészítő
iparának kibontakozásában döntő szere­
pe volt a település kedvező földrajzi fek­
vésének: a jó minőségű fenyőfát a Vágón
szállították oda, és a kész ládákat a Du­
nán vitték a vásározóhelyekre. A komáro­ kör érdeklődése a 20. század elejéig élet­ Nyitott téka, 19. század,
mi ládák díszítésében idővel eluralkodott ben tartotta ezt a hagyományos iparágat. Fadd, Tolna megye
a tarka „tulipánozás”, amit a képzetlen, A 19. században sajátos táji jellegű stí­
tehát kisebb költséggel járó női munka­ lusban dolgozó festett bútorkészítő köz­ Karos sarokpad,
erőre bíztak. A színes virágos bútorokhoz pontok működtek még Baján, Békéscsa- Decs vagy Szekszárd,
ragaszkodó kevésbé tehetős falusi vevő­ bán, Debrecenben, Miskolcon, Faddon, Tolna megye

203
205. oldal:
Mennyezetes ágy,
Sárköz, Tolna megye
Sclmöller Lajos
akvarellje

Karosszék, 1832,
Hódmezővásárhely,
Csongrád megye

Hartán, Hódmezővásárhelyen, Kalocsán, berendezései, illetve a legkülönbözőbb

a Sárközben, Sátoraljaújhelyen, Szekszár-
don, Tiszafüreden, Tótkomlóson, Váral­
ján továbbá a Székelyföldön.
Idővel a tilalmak ellenére az ácsok és
a barkácsolók is bekapcsolódtak a festett
bútorok készítésébe. A legnépszerűbb és
a legnagyobb számban vásárolt kelen-
gyésládákon kívül a tisztaszobák teljes
bútordarabok iránt megmutatkozó falus:
igényeket kellett kielégíteniük az egykor,
virágozó asztalosoknak. Tevékenységük­
nek azonban a 19-20. század fordulója
táján mind nagyobb tért hódító divatvál­
tozás, a polgári ízlést követő egyszínű,
flóderes bútorok iránti kereslet hamaro­
san véget vetett.

204
205
 Díszítő fazekasok
207. oldal: z elmúlt évszázadokban a leg­
Főzőfazekak
A fontosabb mesterségek közé
tartozott a fazekasság, ugyanis
a tűzálló agyagedényeket, a cserépfaze­
kakat a társadalom egyetlen rétege sem
nélkülözhette. A régészeti ásatások ta­
núsága szerint a konyhában, kamrában
használatos cserépedények terén nem
volt különbség a királyi, a nemesi, a vá­
rosi és a falusi paraszti háztartás között.
Mázatlan korsó, A társadalmi különbség alapvetően az
1891, Erdély asztali edények és díszítő célú kancsó-
206
félék használatában mutatkozott meg.
A felső társadalmi réteg a fajansz- és a
porcelánedényeket kedvelte, míg a pa­
rasztság és a falusi kisnemesség körében
a fazekasok mázas, díszes agyagedényei
voltak népszerűek, amelyek a közvetlen
használaton túl a lakásdíszítés szerepét
is betöltötték. Különösen a 18. századtól
lendült fel a díszkerámia iránti kereslet,
főképpen a módosabb vidékeken, ahol a
zárt kémények építésével füsttelenítet-
ték a lakóteret. Ezekben a parasztházak­
ban a konyha és a tisztaszoba falát nagv
számban ékesítették mázas díszedények:
tányérok, tálak, köcsögök, bokályok. Az
ilyen tárgyak rendszerint sohasem kerül­
tek köznapi használatba, egyedüli sze­
repük a ház „felöltöztetése”, a módosság
kifejezése volt.
A fazekasmesterség a Kárpát-meden­
cében az agyag minősége szerint szakoso­
dott, ami az egymástól eltérő foglalkozá­
sok megnevezésében is megmutatkozott.
Noha a köznyelv a fazekasság fogalmán
az egész mesterséget érti, a szoros érte­
lemben vett fa z e k a s elsősorban a tűzálló
agyagból, az ún. „fazékföldből” dolgozott,
főleg főző- és sütőedényeket, jobbára fa­
zekakat, illetve mázatlan külsejű, olykor
belül ólommázas edényeket készített.
Az általa előállított tárgyak általában dí-
szítetlenek, kivételt a hatalmas méretű
lakodalmi fazekak jelentettek, amelyeket
szolidan díszített. A tűzálló anyagból dol­
gozó fazekast a nyugat-dunántúli tájnyelv
gerencsér, gölön csér névvel különböztette
meg a többitől. A fazekasság másik két
ágát a korsós- és a íá/asmesterek képvi­
selték. A korsósmester vas-oxid tartalmú
agyagból, az ún. „korsóföldből” dolgozott-
amelynek jellemző tulajdonsága, hogy a
porózusra égő agyag kiváló a víz tartásá­
ra, mivel az edény fala a párologtatás, „iz-
zadás” révén hűvösen tartja a benne lévő
folyadékot. A korsós túlnyomó részben
 magas edényeket, mázatlan korsókat,
kantákat és egyéb nem tűzálló háztartási
edényeket állított elő. A szakmán belüliek
tá la s megnevezéssel illették a lapos edé­
nyek készítőit, akik viszont javarészt m e­
szes, márgás földből, az ún. „tálföldből”
formálták meg a tálakat, tányérokat, szil­
kéket, kanosokat és a szeszes italok táro­
lására való különböző edényeket. Ezen az
agyagon szépen terül el a máz, de a szűk
szájú, magas edények készítésére nem al­
kalmas. A tálasfazekas termékei mindig
mázasak és díszítettek.
A falusi háztartások számára nélkülöz­
Madaras tál, 1843, hetetlen tűzálló főzőedények a legutóbbi
Mezőcsát, időkig jórészt cserekereskedelem révén
Borsod megye leltek gazdára, mégpedig a vásározó fa­
208
zekasok az edényeik űrtartalmának meg­
felelően kértek érte terményt: „egyszer
töltve” búzával, „kétszer töltve” kevésbé
értékes gabonával. A pénzbeli vásárlás
esetén is az edény űrmértéke szabta meg
az edények árát.
A fazekasságot kezdetben a földesúri
nagybirtokok jobbágyiparosai űzték, ké­
sőbb a falusi iparosok mellett mind na­
gyobb szerepet kaptak a városi, mezővá­
rosi céhekbe tömörült, kizárólag szakmai
ipari-kereskedelmi tevékenységet folyta­
tó mesterek. A legkorábban megalakul:
fazekascéhek közé tartozott az 1512-ber.
alapított kolozsvári, az 1569-ben létesült
pozsonyi, valamint az 1674-ben alapított
kassai önálló fazekascéh. A hódoltság:
területeken - a Dunántúlon és az Alföl­
dön - csak a 18. század elején kezdtek
megalakulni a fazekascéhek. Az 1890-es
országos statisztikai felmérés közel hét­
ezer fazekast tüntetett fel, akik évente kb.
30...40 millió cserépedényt készítettek.
Ebben az időben az ország több ezer te­
lepülésén dolgoztak fazekasok. Voltak
olyan falvak, ahol szinte mindenki a faze­
kasságból élt, mint pl. a székelyföldi Csík­
madaras, amelyről a következő mondóka
terjedt el:
„Ez a fa lu M ad aras,
H ol a p a p is f a z e k a s .’’
A fazekasság legfontosabb nyersanya­
ga az agyag, amelyet általában a lakóhe­
lyükhöz közel bányásztak, vagy - külö­
nösen a tűzálló agyag esetében - távo­
labbról hozattak. Az agyagot többszöri
tisztítás után vízzel összekeverték, majd
ládákban tárolva a vizet elpárologtatták
belőle. A megszikkadt agyagot kockákra
vágták, a műhelyben ismét tisztították,
gyúrták és taposták, hogy minél rugal­
masabb legyen. Végül akkora darabokra
szabdalták, amekkorákat a készítendő Gömöri
edény mérete igényelt. A nyers agyagot cserépedények
lábhajtós korongon formálták nedves a hódmezővásárhelyi
kézzel. Amikor elkészült az edény, vékony vásárban
dróttal levágták a korongról, és szikkadni Plohn József felvétele
hagyták. Szikkadás után kapta az edény az
alapszínét és az esetleges díszítményeket:
írókáv al (festéket tartalmazó kis csöves
edénykével), ecsettel, más eszközzel vagy
eszköz nélkül, illetve a felület kézi formá­
zásával. A megszáradt edényeket először
gyengén kiégették az égetőkemencében,
majd a második, erősebb égetés előtt rak­
ták rá a mázat.
Mivel Magyarországon tűzálló agyag
csak a hegyvidékeken fordul elő, azért a
főző- és sütőedényeket készítő fazekasok,
valamint a kályhások (csempekészítő és
kályharakó) tevékenysége leginkább itt
alakult ki. A tűzálló agyag hiánya magya­
rázza, hogy az alföldi fazekasközpontok­
ban elsősorban korsósok, másodsorban
tálasok dolgoztak. Tűzálló agyagból ter­
mészetesen bármely más edényt: korsót,
köcsögöt, tálat is lehetett készíteni. Te-
209
 hát míg a fazékféle az Alföldön helybeli 15. században jelent meg, ez időtől fordul
agyagból egyáltalán nem készült, addig elő családnévként a Fazekas és Korsós
a korsó, tál előállítása nem volt ennyire mellett a Tálas név. A máz használatával
helyhez kötve. összefüggő mesterség többnyire a váro­
Korsót nagy vastartalmú agyagból sokban, a céhes központokban alakult ki.
lehet leginkább készíteni, amely vörösre A legszebb és legszínesebb tálasmunka
ég. A porózus vörös agyag nyáron hűvö­ a Dunántúlon, a Sárköz vidékén készült,
sen tartja a benne tárolt ivóvizet. Ezért a a Duna mindkét oldalán, Baján és Szek-
vizeskorsót mindig máz nélkül hagyták,
Tálas fazekas, Tata, és a korsósok ezen okból gyakran nem
Komárom megye csatlakoztak a mázzal dolgozó céhesmes­
Kerényi István terekhez. Mezőtúron vastartalmú agyag
felvétele, 1931 van, ezért lett Mezőtúr a korsós munkái­
ról híres. Ezzel szemben pl. Hódmezővá­
sárhelyen meszes az agyag, így a település
hírnevét a tálasmestereinek köszönhette.
A díszítéssel foglalkozó fazekasok tu­
lajdonképpen a tá la so k voltak. A tálasság
Korsó korongolása, a fazekasság viszonylag fiatalabb ága, mi­
Csíkmadaras, vel a cseréptál, tányér nem volt ismeretes
Csík megye az ólommáz megjelenése előtt. Ugyanis
Adler Artúrfelvétele, addig fatálat, fatányért használtak, a gaz­
1911 dagok pedig fémedényeket. A tálasság a

szárdon, valamint Mórágyon. Az itten,

tálakat, tányérokat kizárólag írókával dí­
szítették vörös, sötétbarna, zöld, valamin:
sárga színezéssel. A tálasságnak jelente -
központja volt a korábbi évszázadokba.'
Debrecen, Sárospatak, Mezőcsát, Tisza­
füred, Mezőtúr, Hódmezővásárhely, vala­
mint a felvidéki Gömör megye. A székelv
tálasmunka legnagyobb része bokály, C:
az itt készített kevés tál, tányér stílusa
megegyezik a bokályokéval.
A változatos színhatás elérése festes-
sel, tarkázással, virágozással a népi faze­
kasság legismertebb díszítőmódja. Na­
gyon sokféle változata terjedt el a m áz;-
edényeken. Az írókás csíkozás az edénv
szerkezeti vonalait hangsúlyozza: a t;-
lasedény öblét, peremét, az öblös edér.',
nyakát, hasának alsó harmadát emeli
A fazekasmester az írókát egy helyber

210
 tartja, miközben az edényt forgatja a ko­ Nagytál virágozása,
rongon. Főleg tálasedényt díszítettek ún. Hódmezővásárhely,
foly atástech n ikáv al, amikor írókából csö­ Csongrád megye
pögtetek és elfolyatott különböző színű Plohn József felvétele
mázak sugaras irányban haladnak a tál
öble felé, ahol márványszerűen össze­
folynak. Folthatásra törekvő az ún. rázott
vagy fröcskölt díszítés, a mázas edények
általános díszítésmódja. Egyszerű, gyors,
szapora és mutatós eljárás.
A mázas edényt készítő fazekasoknak
mindig annyi íróka állt a kezük ügyében,
ahány színnel kívántak dolgozni. A tálas
által készített cserépíróka színre gyakran
olyan volt, amilyen a benne lévő festék,
hogy a mester vagy a díszítést végző felesé­
ge könnyen eligazodjon közöttük. A díszí­
tés ugyanis leginkább a fazekasasszonyok
dolga volt, akiknek jó része csak a férjhez-
menetel után tanulta meg a mesterséget, Fazekas
hacsak nem fazekascsaládból származott. égetőkem ence,
A máz színe és a díszítőelemek tájan­ Csákvár,
ként, illetve fazekasközpontonként külön- Fejér megye
 Sárközi tálak,
Tolna megye
Schnöller Lajos
akvarellje

böztek egymástól. A legkedveltebb minták in is gyakran jelenik meg. Az országcímer

a virágmotívumok és a madarak voltak, de
az alakos ábrázolás is gyakran előfordult.
Erdélyi bokályok A 19. század közepétől jelent meg a ma­
Horváth Jenő gyar címer díszítőmotívumként, amely ez
akvarellje, 1922 időtől a népművészet más anyagú tárgya­
csak a férfiaknak készült darabokon for­
dult elő. A korábbi tárgyakon a reneszánsz
motívumkincs elemei is felbukkannak
A díszkerámiák egyik legszebb darabja
az 1780-ban, Miskolcon készült nagytá!
 Pálinkás butella,
1876, Tiszafüred
amelyen korsóból kinövő gránátalmás
virágtő látható. Az életfa mellett a dísztá­
nyérok egyik legkedveltebb motívuma a
virágok közé foglalt madár.
A tálasmesterek által gazdagon díszí­
tett tárgyak meglehetősen sokfélék vol­
tak, amelyeknek egy részét vásárba vitték,
más részét megrendelésre készítették. A
nőknek szánt ajándéktárgyak javarészt
használati eszközöknek készültek: var­
rókosárka, csigacsináló borda, padlólo­
214
csoló, bödön, ritkábban ember alakú
pálinkásbutella. Ezeknek a tárgyaknak
a jelentős része szerelmi ajándék volt. A
férfiaknak készített darabok ugyanakkor
szinte mind szeszes italnak való edények.
A tömegesen készített b o k á ly o k mellett
főleg egyedi megmunkálást! és formájú,
gyakran névre szóló kancsók, butellák,
bütykös korsók és ku lacsok sorakoznak.
A bokály borivó edény, hosszúkás ala­
kú, karcsú nyakú, kerek szájú kancsóféle,
amelyet főleg Erdélyből ismerünk, bár az
egész magyar nyelvterületen használták.
Bokálynak csak a Székelyföldön neve­
zik, máshol kancsó, bokálykan csó, korsó
a neve. A kancsó összenyomott szájú,
kiöntővel ellátott cserépedény. Nagyobb
méretű változatát borfejtéshez használ­
ták, a kisebbet borivóedénynek. A butella
többnyire lapított formájú cserépedény,
amelynek alakja a korábbi üvegekre ha­
sonlít, kizárólag pálinka tartására és ivá-
sára szolgált. Lapos formája azért alakult
ki, hogy zsebben is hordhassák. A buty-
kosban bort vagy pálinkát tároltak. Nevét
a kiöntés közben hallatott hang után kap­
ta. Bár szűk szájú, nagyobb korsó, még­
sem a korsósmesterek, hanem a tálasok
készítették, mivel a porózusra égő agyag
nem alkalmas a drágább, alkoholtartal­
mú italok tárolására. A kulacsok bortáro-

Könyvbutella, 1893,
Hódm ezővásárhely

Pereckulacs,
19. század, Arad

215
 Butykoskorsó, lására és ivásra használt kerekded, lapos
1877, Kisújszállás edények voltak, amelyeket szíjra felfűzve
lehetett a vállra vagy az övre akasztani.
A díszítőfazekasság remekei közé tar­
toztak egykor a különböző céhkancsók,
úrasztali edények, amelyek nemcsak nagy
méretük, de különös díszítésük, rátétes
mintázatuk miatt is kiemelkedtek a tálas-
ság termékei közül.
A fazekas kreativitás legnagyobb tel­
jesítményének a m iskakan csó számít.
Az 1830-as évektől hódított teret az Al­
216
földön ez a nevezetessé lett ember alakú
borosedény. A mezőcsáti, tiszafüredi,
hódmezővásárhelyi és mezőtúri neves fa­
zekasok koruk jellegzetes katonaviseletét
vették díszítőmintául. Miután az emberi
arcot plasztikusan formálták meg, ezért
a törzset is hasonló módon alakították
ki. A mentét kiemelték sujtással, vitéz­
kötéssel, gombokkal. A sujtás a mell két
oldalán van, mintha nyitva volna a men­
te, a középen maradt felületre általában
kígyó- és virágminta került. Az egyér-
Céhkancsó, 1770;
Sümeg

217
218
telműen a magyar huszárt megjelenítő
díszes borosedény a 19. század közepére
elmaradhatatlan tartozéka lett az ünnep-
léseknek, társas mulatozásoknak, majd
pedig keresett darabja a század végére
fellángoló műgyűjtésnek. Maga a tárgy
tipikusan magyaros ízlést, magyar diva-
tót képviselt, egyértelműen tanúskodva a
tálasfazekasok mesterségbeli tudásáról és
nemzeti identitásáról.
219
 Takácsok
szövéssel foglalkozó takácsok
szintén régi kézművességet űz­
tek, a történeti források már a
11-12. századból említik őket. Korai tevé­
kenységükről tanúskodik a Veszprém me­
gyei Takácsi falunév is, amely Árpád-kori
településként ismeretes. A takácsmester­
ség a középkor óta mindig férfimunkának
számított, amint ezt a szabad királyi váro­
sok 14-15. századi összeírásai tanúsítják.
Számuk ez időben nem volt nagy, ami az
akkori textilipar elmaradottságát mutat­
ja. A 14. századtól sorra alakultak a városi
takácscéhek, míg a falvakban ez a folya­
Takácsműhely, mat csak a 17-18. században következett
Hódmezővásárhely, be, elsősorban a jobb módú, tehetősebb
Csongrád megye nyugati országrészeken. A 19. században
Plohn József felvétele, az ország délnyugati felében általánosan
220
elterjedt az a gyakorlat, hogy a házilag ké­
szített fonalat a takácsmesterekkel szövet­
ték meg.
Az elmúlt évszázadokban a szőve-
technikája alapján megkülönböztette-
egymástól a barhentszövő, a sávolyos és _
hím es takácsokat. A barhentszövő, illetve
bakacsin készítő német és olasz szárma­
zású takácsok a 15. század elején jelente.-
meg Magyarországon. Királyi kiváltságok­
kal védett városi mesterek voltak, akik né­
met eredetű szóval barhen tn ek, olasz ere­
detű szóval bakacsin n ak nevezett, pamut­
tal mintázott vásznakat szőttek. Dísze-
szőtteseiket halotti lepelként használták
A bakacsin szó a későbbi időben a kopor-
sóterítők és gyászfüggönyök megneveze-
seként terjedt el.
£
W*' -**-■

A sávolyos takácsok főleg damasztot
>zőttek az úri és a tehetős polgári megren­
delőknek. A hím es takácsok készítették
a csíkokban piros, kék színnel mintázott
vásznakat, mégpedig a 18-19. századtól
egyre inkább a parasztok számára. Egyes
vidékeken, főként az Alföldön és az északi
hegyvidéken ezektől a takácsoktól tanul­
ták meg a parasztasszonyok a mintás szö­
vést, olyannyira, hogy idővel, a 19. század
közepére felváltották a takácsokat a szőt­
tesek színvonalas előállításában. A Du-
Takácsszövőszék,
Hódmezővásárhely,
Csongrád megye
Plohn Józseffelvétele
nántúlon viszont a parasztok mindvégig
takácsszőttest használtak, egészen a gyári
vásznak térhódításáig. A takácsszőttesek
mintái meglehetősen széles körben elter­
jedtek a mesterlegények vándorlásainak
köszönhetően, akik a látott új díszítőmo­
tívumokat mintakönyveikben gyűjtötték
össze.
A takácsműhely legfontosabb felsze­
relését a szövőszék jelentette, amelyből
több darab is volt egy műhelyben. A ta­
kács szövőszéke jóval szélesebb és bo-
221
 Párnavég, nyolultabb szerkezetű a parasztszövő-
1840-es évek, székeknél, zárt állványú, nehéz, helyhez
Sárpilis rögzített szerkezet. A vetélője is eltért a
hagyományos csónakformától, ezt gyak-
Párnavég, ran nem is kézzel dobta át szövéskor a
19. század vége, fonalnyíláson, hanem egy zsinór meg-
Naszvad rántásával a szövőszékre szerelt egyszerű
szerkezet kéz érintése nélkül csúsztatta
át meg vissza. A hagyományos felszere­
léshez tartozott még több rokka, vetélő,
fonalfelszedő. A szövésre hozott fonalat
a takács a parasztasszonyok gombolyító­
járói a maga csörlőjével nagy facsövekre
csévélte át, majd ezeket 12...20 szálával
összefogva lényegesen gyorsabban végezte
el a fonalfelvetést, mint a parasztasszonyok
két gombolyagból. A szövéshez 4 - 6 - 8
nyüstöt használtak, amelyek lábítóinak
keresztkötése és váltása gyakorlott láb­
munkát követelt meg.
A takács vagy magyar takács megne­
vezést általában a falusi mesterekre hasz­
nálták, amíg a hím es ta kács név jobbára a

222
Háziszőttes
dísztörölköző,
Decs

Lepedővég részlete,
Mezőkövesd

223
városi céhes iparosokat illette meg. A fa­
lusi takácsok főleg a parasztasszonyok és
-lányok által font len- és kenderfonalból
szőtték a mindennapi szükségletet kielé­
gítő sima vásznakat, valamint a zsáknak
és ponyvának való durva kenderszöve­
teket. Hímes szőtteseket is készítettek,
amelyhez piros vagy ritkábban kék pa­
mutfonalat kellett beszerezniük. Gyakran
előfordult, hogy a házi fonású len- vagy
kenderfonalat festették meg, és azt hasz­
nálták a mintázáshoz, az egyes csíkok
szövéséhez. Az asztalterítő- és lepedő­
szélek szőttes díszeit rendszerint nem a
lepedő anyagába szőtték, hanem külön
csíkokként szőtték meg, varrták fel. A
városi hímes takácsok viszont nagyobb
arányban árusításra szánt változatos dí­
szítésű szőtteseket készítettek, amelyeket
maguk a céhek forgalmaztak. Különb­
séget jelentett azon egykori szabályozás
is, hogy a falusi mesterek műhelyeikben
csupán három, míg a városi, mezővárosi
takácsok öt szövőszéket állíthattak fel
használhattak.
A 18. század elejétől, a tisztaszobák
magasra vetett ágyainak divatba jöttével
rendkívüli mértékben elterjedtek a pár­
nahéjak. Ez különösen a Dunántúl taká­
csait érintette, akik nem győzték az egyre
növekvő igényeket kielégíteni. Olykor
egyenesen erre a feladatra szakosodtak,
mint pl. a Komárom megyei Nagymegyer
takácsmesterei, akik magukat egyene­
sen „párnahéj-csinálók”-nak nevezték az
1713-ban megújított céhszabályzatuk­
ban. A párnahéj szövésére specializáló­
dott hímes takácsok áruikkal a Kisalföld
és a Dunántúl nagyobb területein is vásá­
roztak. A barhentosok mintakincse, szö­
véstechnikája a későbbi idők takácsainak
a munkáját is befolyásolta. Az ún. m a d a ­
ras motívum számtalan változatban és
átrajzolásban évszázadokon át a legked­
veltebb minták közé tartozott, egészen
napjainkig.
Kékfestők
középkorban a festőmesterek a
A szövetek és vásznak színezésére
túlnyomó részben növényi fes­
tékeket használtak, csak kisebb arányban
fordult elő a földfesték. A kék színt fő­
leg csüllengből (Isatis tinctoria) nyerték,
amelyet évszázadok óta Franciaországban
és különösen Türingiában hatalmas terü­
leteken termesztettek. Jobbára innen lát­
ták el az egész Európát a golyóra formált,
szárított, de sok rostot tartalmazó festék­
anyaggal. A 1 6 -1 7 . században azonban
már egyre nagyobb arányban szállították
Indiából a mintás kék gyapotkelméket,
és ezzel együtt egy másik festőnövényt,
az indigót (Indigofera tinctoria). Ennek
rohamos térhódítása a 18. századra tel­
jesen átformálta a korábbi kelmefestő te­
vékenységet, és megteremtette ax önálló
kékfestőmesterséget. Amint Domonkos
Középkori kelmefestők
A középkori kelmefestők elsősorban a városokban és a
kolostorokban működtek, különféle posztók és vásznak
színezésével foglalkoztak. A sok tudást kívánó és titok­
zatos mesterségük ebben a korban a művészetek körébe
tartozott. Első képviselőiket valószínűleg a 1 2 -1 3 . száza­
di királyi telepítésekkel érkező bajor, szász, flamand kéz­
művesek, szerzetesek között kell keresnünk.
(D om onkos Ottó: A m agyarországi kékfeátés. Corvina,
B u dapest, 1981.)
Ottó megfogalmazta: az új eljárás meg­
honosodásában kettős feladat várt a mes­
terekre. Először a hagyományos csülleng- Kékfestőkádak a
festésről kellett áttérni a jobb hatásfokú győri festőlegények
és színtartóbb, de lényegesen drágább szállásjelző cégérén,
indigó alkalmazására, majd a hideg indi- 1816
 U h m n w íi T iSam.SHiiilzpl.
I‘cií iisincf.fO'r

■(íi ;jsflil:i^ir.vliU (lw it’ K lii6 e

M ángorlóberendezés a soproni
festőlegények szálláscégérén, 1862

Szegélym inta a kékfestő nevével,

19. század vége, Szeged

gócsávás rezervnyomást kellett bevezetni

a pigment- és pácnyomás helyébe, illetve
mellé.
Az új festő- és mintázóeljárás hama­
rosan nálunk is meghonosodott részben
az ipari verseny elől keletebbre települő
nyugat-európai mesterek, részben a val­
lásüldözések elől menekülő kékfestők ré­
vén. A mesterlegények vándorlásai szin­
tén hozzájárultak az új eljárások megis­
mertetéséhez és itthoni alkalmazásához.
A mesterség erőteljesebb terjedése a
18. század közepétől mutatkozott meg,
226
virágzása a 19. század elejétől bontako­
zott ki, amikor szinte az ország minden
települését ellátták mintás és egyéb szí­
nes anyagokkal. Az elmaradott textilipa­
rú országban ugyanis a kékfestők nagy
szerepet játszottak a népviselet színes
alapanyag-szükségleteinek kielégítésé­
ben. A 19. század közepén már gyári
méretű kékfestőüzemek is működtek. A
századfordulóig azonban a műhelyeknek
csak csekély része ju tott el a gépesítésig.
A külföldi és a hazai gyárak versenye,
valamint a népviseletben bekövetkezett
jelentős városiasodás megpecsételte en ­
nek a különös mesterségnek a sorsát.
Ma csak azok a kékfestőműhelyek mű­
ködnek, amelyek a korszerű igényeknek
megfelelő szintetikus festési eljárásra is
berendezkedtek. E kihalóban levő ipar­
ágnak állít emléket az 1783-ban alapított
Kluge-cég pápai műhelyéből 1962-ben Kékfestő
létesített Kékfestő Múzeum. szárítóállványa,
A kékfestő kelme előállítása két alap­ Kecskemét
vető munkafázisból áll: a mintázásból és Schnöller Lajos
a festésből. A munkába vett házi, illetve akvarellje
gyári vásznakat először kifőzték, majd
megszárították és simára mángorolták.
Ezután fa- vagy fémformákkal, kézi min-
tázókkal nyomták a fehér anyagra a pá­
cokkal vegyített szigetelőmasszát, amely
száradás után elzárta a mintázott felületet
a levegőtől, vagyis a szigetelőmassza alatt
festetlen maradt a vászon. Száradás után
indigócsávában festették kékre a vászna­
kat. Vasgáliccal és mésszel redukált indi­
góból megfelelő töménységű festőfürdőt
készítettek, és a nagyméretű indigós/cw-
pákb&n, -kádakban áztatták a kelmét,
majd a levegőre felhúzva az oxidálódó
indigó kék színű lett. Az áztatások, me-
227
Kossuth-gyászkendő,
19. század vége,
Kazár, Nógrád megye
rítések és levegőztetés számától függően
kapott világosabb vagy sötétebb színt az
anyag. Száradás után gyenge kénsavas-
sósavas fürdőben lemaratták a fedőanya­
got, és előtűnt a kék háttérben a fehér
minta. A keményítést követően lóhaj­
tásos mángorlóval fényesre, „habos”-ra
mángorolták a színezett vásznat. A fehér
minták mellett zöld, kék, sárga, piros, na­
rancs és fekete színeket is előállítottak. A
minták színének változatait a fedőanyag­
ba kevert pácokkal és utólagos fürdőkkel
229. oldal: érték el, ezek voltak a kékfestő mesterek
Ruhaanyag, titkolt eljárásai. A kékfestők termékeiket
19. század első fele, elsősorban vásárokon és hetipiacokon,
Csorna később rőfös üzletekben árusították.
228
A k ékfestő -m in takin cs rendkívü­
li változatosságát a divat mindenkori
gyors követése idézte elő. A 18. század­
ban különösen a textil- és papírtapéták
mintáinak utánzása terjedt el, de az egy­
szerűbb kockás, körkörös damasztszövé-
sek mintáit is szívesen alkalmazták. Az
ilyen legkorábbi évszámos darab 1815-
ből való. A kékfestők a szövött textilek
mindenkori divatos mintázatát olcsóbb
változatban is készítették a szegényebb
néprétegeknek. Ezeket a mintákat olcsó
nyomástechnikával állítottak elő. Ez ép­
pen úgy érvényes a bibliai jelenetek vagy
életképek ábrázolására, mint a brokátok,
selymek mintázatának átvételére.
 Abrosz, 20. század
eleje, Harta

Virágmintás vászon,
20. század eleje, Igló

A 19. század elején hódító empire stí­

lusú csíkos szövött textilminták is szép
számban szerepeltek a kékfestők m otí­
vumtárában. Ezeket ágyneműre, ruha­
anyagra egyaránt nyomták. A népi hím­
zések köréből különösen a keresztszemes
szegélyminták kékfestőváltozatai terjed­
tek el. A kedvelt motívumok terjedésé­
ről tanúskodik, hogy a 19. században az
ország egymástól távol eső műhelyeiben
méretre és rajzolatra megszólalásig egye­
ző végmintát, szegélymintát, díszítmé­
nyeket használtak. Domonkos Ottó sze­
rint ennek az a magyarázata, hogy a na­
gyon divatos mintáknak a rajzát vagy kis
textildarabját a kékfestők megszerezték
egymástól, majd formakészítő szakem­
berekkel elkészíttették a minta nyomó­
dúcát, és a következő vásáron már kon­
kurensként jelentek meg a vevőik előtt.

230
Cifraszűrszabók

A
zt, hogy a magyar népviselet
legsajátosabb ruhadarabja, a
cifraszűr nem merült feledésbe,
főként Györffy István (1884-1938) nép­
rajztudósnak köszönhetjük. Ebben az a
szerencsés véletlen is közrejátszott, hogy
nagyapja karcagi szűrszabómester volt,
aki fiára hagyta műhelyét és mesterségét,
így Györffy István gyermekkorában min­
dennapos közelségből ismerkedhetett
meg a nagy múltú viselettel, és személye­
sen tapasztalhatta meg a divat változásá­
nak hatását, az egykor rangos mesterség
19. század végi gyors hanyatlását, ami
édesapját is az anyagi romlás szélére so­
dorta.
Amikor Györffy István 1906-ban a
budapesti Néprajzi Múzeum muzeoló­
gusa lett, kezdettől nagy figyelmet for­
dított ősei mesterségének emlékeire, or­
szágjáró útjai során közel félszáz - ma
már felbecsülhetetlen értéket képviselő
- cifraszűrt vásárolt meg a múzeumnak.
Ez az egyedülállóan gazdag gyűjtemény
teremthetett megfelelő tárgyi alapot arra,
hogy 1930-ban impozáns monográfiát
adjon közre M agyar népi hím zések 1. A
cifraszűr címmel. Könyvében hangsúlyt
helyezett a szűr gazdag és változatos dí­
szítésmódjára, rámutatva ennek a vise­
letnek etnikus kötődésére. Amint írta:
„a cifraszűrt a legszebb és legmagyarabb
ruhadarabnak mondhatjuk, mert az or­
szág határain nem terjed túl, sőt nem­
zetiségeink is csak a magyar nyelvhatár nt díszítették. A legrégibb szűrhímzések Legény cifraszűrben,
mentén vették át. Az előállító mesterek, a legélénkebb színűek, mert azok köze­ Túrkeve, Jász-Nagy-
a szűrszabók a népből sarjadtak, nem lebb álltak még a természetes virágokhoz, kun-Szolnok megye
jártak külföldi vándorutakon soha, ízlé­ amelyből fokozatosan kialakultak a stili­ Horváth Jenő
sükre, művészetükre idegen nem hatott. zált minták. A szűrhímzések színeinek akvarellje, 1921
Azt a gyönyörű ornamentikát, amely a fogyása, virághímzéseinek egyszerűsödé­
múlt század második felében eluralko­ se a hanyatlás első jelei, ami a 20. század
dott a szűrön, magyar kéz, magyar íz­ fordulójára országszerte bekövetkezett.
lés teremtette.” A szűcshímzésből átvett A cifraszűr az 1860-as évektől a szá­
természetes és stilizált virágmintákkal a zadfordulóig élte virágkorát. Ez időben a
szűr gallérját, hátát, elejét és alját egyará­ pásztorok nélkülözhetetlen ruhadarabja,

231
 233. oldal: de a parasztság körében is nagy népsze­
Férfi cifraszűrben, rűségnek örvendett. Fontos társadalmi
Tenke, Bihar megye szerepet töltött be, mert viselete rangot
Horváth Jenő jelentett. A legény addig nem is házasod­
akvarellje, 1921 hatott meg, amíg cifraszűrt nem szerzett
az esküvőre. A leánynézőben is ez árul­
kodott viselője anyagi helyzetéről, de ar­
ról is, hogy a legényhez milyen szándék­
kal vannak a lány szülei. Ha a véletlenül,
illetve szándékosan ottfelejtett szűrét
korán reggel kitették a ház ereszaljára,
akkor nem volt keresnivalója ott tovább.
Ha pedig nem tették ki a szűrét, azt je ­
lentette, hogy szívesen látják, és szót ejt­
hetnek a házasságról. Megesküdni is csak
cifraszűrben lehetett, akár meleg, akár
Cifraszűr, Karcag, hideg idő volt. A cifraszűr volt a magyar
19. század vége, parasztember díszruhája egész életén át.
Jász-Nagykun- A szűrt más felöltőtől elsősorban a
Szolnok megye hátát borító nagy négyszögletes gallérja
különböztette meg. E nélkül a szűr nem
valódi szűr, hanem szűrkabát. A szűrgal­
lér két sarkán posztóból készült csücs-
kő, gombszerű kerek dísz van. Ha a két
csücsköt összekötik, a gallér csuklyává
alakul, és a fejre húzható. A szűr gallérja
a Tiszántúlon a legkisebb, a bakonyi és a
somogyi kanászszűrökön pedig a legna­
gyobb. Ezek némelyikén a gallér csaknem
olyan hosszú volt, mint maga a szűr, ezért
ebből esős időben nem lehetett csuklyát
kötni, hanem egyszerűen a fejükre borí­
tották a gallért a pásztorok.
A szűrt mindenütt vállra vetve hord­
ták, ezért a dunántúli szűröknek nincs is a
szokásos hosszúságú ujjuk, hanem rövid­
re szabott végüket befenekelték, és rend­
szerint ebben tartották a pásztorkészsé­
get. Az Alföldön a hosszú ujjas szűröket
sem vették magukra. A vállra vetett szűr
233
Gulyások cifraszűrben, olyan bő volt, hogy viselőjének mindkét
Sarkad, Bihar megye karja szabadon mozoghatott alatta, sőt
Békés Gyula felvétele, kézbeli eszközeinek és tarisznyájának is
1900 körül jutott hely, hajtás közben a kantárszárat
kényelmesen tarthatta. Nem lehetett be­
gombolni, mert az eleje nem ért össze,
csupán a mellen egy szíjcsat fogta össze.
A szűr hossza az Alföldön lábszárközépig
ért, a palócoknál valamivel rövidebb volt,
a dunántúli kanászszűrök voltak a legrö­
videbbek, gyakran csak térdig értek.
A szűr anyagát, a szűrposztót a hosszú
szőrű magyar juh gyapjából készítették.
Ennek az iparágnak művelői a csapónak
nevezett mesteremberek voltak. A csapó­
A szűrviselet előnye
A szűr a gyalogjáró embernek éppúgy alkalmas, mint a
lovasnak. A gyalogosnak könnyű, melegen tartó, eső-szél
ellen biztos oltalom. A lovas embernek ezenfelül még a
lovát is védi. Szőrén ülő lovas gyakran nyereg helyett is
használja, ha pedig leszáll, vagy szekerével megáll, lova­
it vele takarja be. Verekedéskor a szűr az ütést kitűnően
felfogja, ha pedig futásra kerül sor, a nyakból azonnal ki­
vehető. A pásztornak mindene. Oltalma hideg, eső, szél,
hó ellen, árnyéka a nyári nap heve ellen. Ezenkívül derék­
alja, párnája, ülőszéke, takarója.
(Györffy K íván : A cifraszűr. K a rc a g 1930.)
234
mesterség is az egyik legrégibb magyar
mesterség, legjelentősebb működési helye
egykor Nagykálló, Debrecen, Veszprém
volt. A csapóktól megvásárolt szűrposz­
tót a szűrszabó kiszabta, majd a kiszabott
darabokat kihímezte, és csak ezt követően
varrta össze. A szűr rendkívül egyszerű
szabású, csak négyszögletes darabokból áll.
Szabásmódja országszerte egységes volt.
A szűrposztó túlnyomó részben fehér,
hímzései pedig sokszínűek és élénkek. Ha
az alapszín fekete, akkor világosabb bar­
na vagy drapp színnel hímezték. A szűr­
szabó nem rajzolta elő a mintákat, mint
a szűcs, ugyanis a durva szűrposztóra
nem lehetett rajzolni. Csupán vastag he­
gyű ácsceruzával meghúzta a fontosabb
szimmetriavonalakat és a főbb virágele­
meket a posztdarabra helyezett sablon
alapján. Legelőször a fő virágelemeket
hímezték ki, azután a motívumok közötti
üres helyet töltötték ki egymás mellé ra­
kott rozmaringlevelekkel, amelyeket egy
szár mellé rendeztek. A hímzések díszí­
tőelemei sokban hasonlítanak a szűcs­
mintákra: legkedveltebb motívumok a
rózsa, mégpedig felül- és oldalnézetben
egyaránt, valamint a szegfű, a tulipán és
a nefelejcs. A levéldíszek főként a rozma­
ring- és az almalevelek voltak.
235
I
I

Szűrszabó műhely,
Kunmadaras
Györffy István
felvétele, 1907

Szűrszabó műhely,
Debrecen
Szatmáry István
akvarellje, 1923

A szűrszabók még nagyjából meg­

őrizték a virágalakzatot, de a színekben
már korlátlanul dúskáltak. Nemegyszer
pl. az ábrázolt rózsa bimbója zöld, a szir­
mok egyik sora kék, a másik piros. Azért,
hogy a rózsamotívum a természetellenes
színek miatt szét ne essen, az ellentétes
színeket egy harmadik átmeneti színnel
átöltögették. A levéldíszekben viszont
ragaszkodtak a zöld színhez, illetve an­
nak árnyalataihoz. A leveleket a középen
futó szál köré két oldalról sorakoztatták,
mégpedig rendszerint az egyik oldalon
sötétebb zöldre vagy feketére színezték,
ami az árnyékot jelentette. A színezés­
ben a sárgát ritkán használták, a kéket is
meglehetősen alárendelt módon, a leg­
kedveltebb szín a piros, a rózsaszín, a bu-
zérvörös, a bordó, a meggyszín, a drapp,
a fekete és a fehér volt.
A szűrszabók a díszített felületet min­
dig teljesen betöltötték, szemben a szű­
csökkel, akik rendszerint laza csoportban
helyezték el a virágmintáikat, hogy a bőr
alapszíne látható legyen. A virágelemek
közötti hézagokat rozmaringlevél-min-
tákkal töltötték ki, amelyet nagy lelemé­
nyességgel mindenüvé elvezettek, ahol
üres felület adódott, mégpedig olyan
módon, hogy nem keltett zavaró hatást.
A szűrszabók motívumai jóval nagyob­
bak, mint a szűcsöké. Egy-egy díszesebb
236
Cifraszűr, Borsod megye

Nemzeti szűr gallérja,

Nagyszalonta, Bihar megye

példány hímzése egy hónapig is eltartott.

Noha a hímzés műveletébe sokszor a
szűrszabó felesége vagy inasa is besegí­
tett, ennek ellenére mégis sokat kellett
görnyedniük az egyes darabok felett.
A szűrt növényi festőanyaggal színe­
zett gyapjúfonallal hímezték. A hímzés­
folt vidékenként változott. Általában a
hátul lecsüngő, nagy négyszögletű gallért
hímezték ki, ezen kívül leginkább a szűr
oldalát, elöl két oldalt a kihajtóját, ritkáb­
ban az ujját és az alját. A szűr cifra kihím­
zése 1848 után vett nagyobb lendületet,
tetőpontját az 1 8 60-70-es években érte
el, azután a divat változása és a megfelelő
minőségű posztó beszerzésének nehéz-

237
 ségei következtében hanyatlani kezdett,
mígnem az első világháború után viselése
csaknem teljesen elenyészett. Egyedül Er­
délyben őrződött meg még néhány évti­
zedig a szűrviselet, azonban itt később is
jelentkezett, és túlnyomó részben a fehér
alapra varrógéppel applikált fekete kivá­
gott mintás posztórátéttel díszített dara­
bokat készítettek, jobbára Kalotaszegen.
A 19. század közepétől a falusi-me­
zővárosi környezetben mindinkább di­
vatossá váltak, megszaporodtak a díszes
Cím erm otívum
a szűr hátán,
D ebrecen, Hajdú
megye
238
ünnepi kellékek, dísztárgyak. A túlnyo­
mó részben virágornamenseket alkal­
mazó díszítés sorra olyan motívumokat
érvényesített, amely kifejezésre juttatta a
parasztság önbecsülését, hazafiságát. így
az újstílusú, a nemzeti öntudattól átha­
tott díszítőművészetnek közkedvelt mo­
tívuma lett a m agyar cím er. Az 1848-49-
es szabadságharc leverése után a magyar
államiságot jelképező címer a nemzet:
függetlenség jelképeként élt a köztudat­
ban. Ábrázolásának térhódításában két-

ségtelenül fontos szerepe volt az 1860-as
évektől egyre nagyobb számban rende­
zett külföldi háziipari kiállításoknak is.
Az 1867-es kiegyezés után megenyhülő
politikai légkör is kedvezett a társadalmi
méretekben igényelt hazafias érzületű
népművészet fellendülésének, amelyhez
a millennium számottevően hozzájárult.
Az országcímer egyre népszerűbb díszí­
tőelem lett, és egyben a nemzeti kultúra
védjegyévé vált.
A múzeumi tárgyak tanúsága szerint
csaknem kizárólag a koron ás cím er képét
alkalmazták, amely egyaránt megtalálha­
tó a falusi és mezővárosi kézművesek sa­
Cím errózsa
a szűr hátán,
D ebrecen,
Hajdú megye
ját mesterségük szertartási tárgyain, cé­
hes kellékein, a megrendelésre és vásárra
készített termékeiken, a paraszti önkife­
jezés díszes tárgyain, eszközein, és nem
utolsó sorban a páratlan kézügyességű,
egyéni művészetet felmutató pásztorok
remekein. A címer képének a legkülön­
bözőbb tárgyakon való megjelenése arról
vall, hogy megformálóik a többi díszítő­
elemmel egyenrangúan kezelték, ezért
egyre távolabb került a heraldikai ábrázo­
lási szabályoktól, valódi ornamenssé vált,
a díszítőművészet teljes értékű motívu­
ma lett. Különösen elterjedt a cím erm o­
tívum azokon a tárgyakon, amelyeknek
 Szúrkabát gallérja, nagyobb szerepe volt a közösségi ünne­
1873, Sárvár, peken. Mindenekelőtt a „legmagyarabb”
Vas megye ruhadarabnak számító cifraszűr adott jó
lehetőséget ennek a díszítőelemnek vál­
tozatos megformálására.
Amint a korabeli sajtó híradásaiból ki­
tűnik, elsőként egy győri szűrszabó készí­
tett 1855-ben külföldi iparkiállításra olyan
cifraszűrt, amelynek gallérjára hímezte a
magyar címert. Ezt követően nemcsak a
Dunántúlon, hanem az Alföldön is mind
több cifraszűrt hímeztek úgy, hogy dí­
szítőmotívumaik között a nagygalléron,
a hátsó eresztékek díszítésénél, az alsó
szegéseken vagy éppenséggel a szűrt elöl
összefogó csatokon szerepelt a címeráb­
rázolás. Sajátos módon, amíg a nagykun­
sági és különösen a debreceni cifraszűrö­
kön a színes gyapjúfonállal hímzett, gaz­
dag virágkompozíciókkal együtt látható a
címermotívum, a kiskunsági szűrszabók
inkább a posztórátétes megoldást kedvel­
240
ték, amelyen a címerábrázolást szintén a
virágminták közé illesztették.
A címer koszorúba fogott megjelení­
tése a legáltalánosabb, mert ez a kompo-
zíciós elem tette lehetővé leginkább beil­
lesztését a növényi díszítőelemek közé. A
címerképet ívelten körbefogó virágkoszo­
rúból újabb indák indultak, valamint a le­
vélsorok végeire egy-egy virágmotívumot
helyeztek. A korona a legtöbb esetben
csupán jelzésértékű, viszont változatosan
megformált motívumképének tetején a
megdőlt kereszt egyértelműen a címerpaj­
zsot lezáró magyar koronára utal.
Hajdani szűrszabóink valóságos vi­
rágkölteményt alkottak a magyar címer
képéből, amellyel nemcsak mesterségbeli
tudásukat, hanem hazafias érzületüket is
bizonyították, és szemléletesen kifejezésre
juttatták nemzeti identitásukat, amelynek
révén az ország címere a magyar népmű­
vészet legegyénibb díszítőeleme lett.
Élet a házban
z elmúlt évszázadokban a h áz
A megnevezés nem csupán a három-
osztatú, vagyis a szoba-konyha-
kamra beosztású lakóházra vonatkozott,
hanem ezzel a névvel illették a legtöbb
helyen magát a lakószobát is. Ez a megne­
vezés a valamikor egyetlen helyiségből álló
lakóépületre utal, amelyből idővel alakult
ki a többhelyiséges ház. A 19. században
a magyar parasztházaknak jobbára egy
lakószobája, és esetenként egy ünnepi
szobája volt, amely utóbbit tisztaszoba,
p ará d éssz ob a névvel illették. A tisztaszo­
ba a 18. század végén kezdett megjelenni,
az utcára néző elsőházat rendezték be erre
a célra, míg a valódi lakószoba a konyhát
követő egykori kamra helyére került. A
szegénysorú családok, sőt egész vidékek is
nélkülözték ezt az ünnepi helyiséget, ame­
lyet csak a vendégek fogadására, illetve a
gyermekágyas fiatalasszony elhelyezésére
vettek igénybe. Mindkét szoba berendezé­
se szinte teljesen azonos volt, csak annyi
különbséggel, hogy a tisztaszobában újabb
és díszesebb festett bútorokat, és sokkal
több színes kerámiát, térítőt helyeztek
el, amelyeket megkíméltek a mindennapi
használattól.
A lakószoba hagyományos berende­
zése az ország legnagyobb részén nagyon
hasonló volt. Mindenütt megtalálható
volt ugyanis a kemence, amely csak for­
májában tért el tájanként, viszont szerep­
köre mindenütt megegyezett: a fűtött és
világított, illetve ülő- és alvóhely volt. A
kemence szabályszerűen mindig a szo­
bai bejárat mellett, jobb oldalon kapott
helyet, azon oknál fogva, hogy általában Tisztaszoba,
a konyhából fűtötték, tehát a közös falba Kalotaszentkirály,
építették. A kemence környéke a napi te­ Kolozs megye
vékenységben a munkasarok szerepét töl­ Helbig Ferenc
tötte be, míg a vele átlósan szemközti sa- akvarellje

Nyárszói szobasarok,
Kolozs megye
Csete Balázs tollrajza
rok megtisztelt helynek számított. Itt állt
a sarokpad a fiókos asztallal. Ez volt az ét­
kezés helye, egyedül ezt a sarkot díszítet­
ték szentképekkel a katolikus vidékeken,
másutt festett tányérokkal, családi képek­
kel. Általában itt kapott helyet a falitéka,
a kisméretű faliszekrény is, amely számos
apróságot és értéket rejtett, valamint itt
M atyó szobasarok, tartották a sarokpad találkozási részén a
M ezőkövesd gyékényből font kenyereskosarat. Több
244
helyen, főképpen a katolikus vallású vi­
dékeken szen tsarok névvel illették a min­
dennapi élettérnek ezt a részét.
Az ágyak a falak mellett kaptak helyet. Sár­
rétudvariban például az első ágyat a kemence
oldalán a végfalig vitték, ami a gazda, illetve
a házaspár hálóhelye volt. Az első ágy és a
kemence közé került a kiságy. A kemencével
szemben lévő oldalon állt rendesen a má­
sodik ágy, amelyet úgy vetettek be és takar­
tak le, mint az első ágyat. A székek - szokás
szerint mindenütt - szorosan az ágyak előtt
sorakoztak. A ruhatároló láda, sublót, esetleg
szekrény szintén a falak mellett állt, ahol arra
hely adódott. Természetesen a gyerekbölcső,
a járóka, a kiságy is hozzátartozott a régi lakó­
szoba képéhez.
Az évszaknak megfelelően változott a la­
kószoba használata a téli pihenésnek és a nyá­
ri intenzív munkáknak megfelelően. Amíg
télen naponta az asztalhoz ültek a férfiak
beszélgetni, olvasni, ez nyáron csak vasárnap
délután fordulhatott elő. A téli esték vendégei,
rendszerint a szomszédok vagy a rokonok
koronként és nemenként csoportosultak.
A férfiak az asztal köré ültek, míg az asszo­
nyok a kemence mellé telepedtek, a fiatalok
viszont rendszerint a hátsó házban szórakoz­
tak, kártyáztak, malmoztak, olykor énekeltek.
A gyerekek a kiságyban vagy a kemencesut­ dagasztották. A tészta nyújtása, formálása, Szobasarok kürtős
ban hancúroztak. Nyaranta viszo'nt jobbára vágása az asztalra tett nyújtódeszkán tör­ kem encével, Sírok,
leint tartózkodtak, csak éjszakázni mentek a tént, a kinyújtott levéltésztát az ágyra terített Heves megye
nagyházba. Az első ágyban a szülők, a má­ abroszon szikkasztották. A kenyérnek való
sikban a két nagyobb lány aludt, több gye­ lisztet a szakajtókosárban hordták be a ház­
rek esetén a hálóágy alól kihúzható tolikot is ba. A dagasztólábat a hálóágy elé tették, arra Parasztszoba belseje,
megvetették, itt két kisebb lány vagy kisfiú helyezték a sütőteknőt. Fontos volt, hogy a Nógrád megye
aludt. A bölcsőben egyéves korig tartották a lányok a kenyérdagasztás és -sütés tudomá­ Csikós Tóth András
kisgyereket, utána a kiságyba került, ott má­ nyát megismerjék és gyakorolják. rajza
sodmagával alhatott. Ha az öregek is a család­
dal laktak, nekik a hátsó házban, a belső szo­
bában volt a hálóhelyük. Az iskolából kikerült
fiúk viszont szívesebben aludtak az istállóban
felállított vackon, gyékényágyon.
A lakóházban végzett tevékenység legin­
kább az asszonyok feladata volt, akik meg­
lehetősen korán befogták lányaikat segéd­
kezni, hogy a háztartási munkákat kellően
elsajátíthassák. Különösen a főzéssel, étel-
készítéssel, tisztálkodással és takarítással
kapcsolatos ismeretek tanítására fordítottak
nagy figyelmet. Az ételészítés fogásainak
megismertetése mellett a szükséges háztar­
tási eszközök tisztántartására, az abroszok
és szakajtóruhák használatának módjára is
megtanították a lányokat. A tésztát, kalácsot
karszékre tett kis teknőben gyúrták vagy

245

Palóc ház szobája Az önálló munkára való szoktatást sok
szövőszékkel, helyen már a kislány 12... 13 éves korában
Balassagyarmat szükségesnek látták.
Az őszi káposztasavanyítás is a házban
zajlott. Az udvaron megtisztított káposzta­
fejeket az asztalon gyalulták, és szitába rakva
vitték az ajtó mellé állított hordóba, ahol me­
zítláb taposva tömörítették.
Téli szomszédolás, A kendermunkák elsajátítása is fontos
Mezőkövesd női tudománynak számított. A tél elején a
Kimnach László szöszfonást a kemence padkáján ülve vé­
vízfestménye gezték, majd február közepétől a szövés
248
jelentette öt-hat héten át a legfőbb elfog­
laltságot. Ilyenkor kirakták az asztalt és a
székeket, majd a padlásról lehozott szövő­
széket a ház közepén állították fel. A házbe­
liek meglehetősen nehezen viselték az ezze’
járó kényelmetlenséget.
A ruhamosás télen szintén a házban zaj­
lott, a ház közepén elhelyezett dagasztólábra
tett mosóteknőben, nyáron viszont a konyhá­
ban vagy az udvaron mostak. Télen a kemen­
cében melegítették a vizet, ugyanott főzték le
a ruhát. A kimosott ruhát télen is kiterítették
az udvarra, hogy fagyjon ki belőle a víz, majc
utána vitték be a kemencéhez megszáradni.
Az ágyneműt, de a ruhaneműt is a 20. század
elejéig általában mángorolták, a vasalás csak
később terjedt el.
Egykor olajmécsessel és gyertyával, majc
a 19. század végétől petróleumlámpával vilá­
gítottak. Az esti fény meggyújtása bizonyos
szertartással járt. A lámpagyújtás hagyomá­
nyosan a háziasszony vagy a legidősebb leán\
feladata volt. Lámpagyújtáskor a családtagok
illedelmesen jó estét köszöntek egymásnak
akkor is, ha nem volt vendég. A villanyvilá-
gítással viszont feledésbe merült ez a kedves
családi szokás.
A füstöskonyha
A
napi főzés színtere egykor az a
meglehetősen szűkös helyiség
volt, amely a lakóház bejáratá­
val szemközt helyezkedett el a szoba és a
kamra között. Terjedelmét csökkentette,
hogy a pitvarral volt megosztva, ahonnan
általában nyitott bolthajtáson át lehetett
bejutni. A sütés-főzés hagyományosan
nyílt tűzön folyt, ugyanis a tűzhely nem
volt más, mint egy asztal magasságú sár­
padka, sima felülettel; ezen raktak tüzet, a
füst pedig az ajtónyíláson keresztül távo­
zott. Az ilyen helyiségnek eredetileg nem
volt sem kéménye, sem mennyezete.
A Dunántúl déli részén, valamint a
szlavóniai magyarok körében ennek a régi
konyhának szen esház volt a neve, és ezen
a vidéken láncon lógó bográcsban főz­
tek. Az edénytartó lánc a helyiséget átérő
rúdról lógott le. A tűzhely fölötti rudakon
szárították a tűzifát, füstölték a deszkára
helyezett túrót. További egykori sajátos­
sága ennek a vidéknek a sütőharang: egy
nagyjából félgömb alakú, többnyire égetett
kerámiaedény, tetején füllel, amellyel ke­
nyeret és lepényt sütöttek, olyan módon,
hogy először a sütőharang alatt tüzet rak­
tak, amikor kellően átforrósodott, a pa­
razsat és a hamut kikotorták alóla, majd
a helyére tették a nyers tésztát. Idővel a Füstöskonyha
füstöskonyha boglyaformájú sütőkemen­ katlannal
cével egészült ki, amelyben haladósabb és kem encével,
volt a munka főképpen a kenyérsütés te­ B erzence,
rén, különösen, ha nagyobb volt a család. Som ogy megye
Innen fűtötték az első- és a hátsószobai Gönyey Ébner
kemencét is. Sándor felvétele

UNDIM.^oa
Füstöskonyha, A 19. században még az Alföldön
Magyarlapád, sem ment ritkaságszámba a füstöskony-
Alsó-Fehér megye ha, noha a helyi közigazgatási szervek
Undi Mariska folyamatosan szorgalmazták a kémé-
akvarellje nyék építését, a füsttelenítést. Ennek
hatására először az egész konyhát át­
ölelő szabadkéményt építettek, amely a
füstöt elvezette. A főzés módja azonban
egyelőre nem változott meg, mert itt is
50...60 cm magas sárpadkán rakott nyílt
tűzön főztek. Ennek egyik sajátos eszkö­
ze volt a háromlábú cseréplábas, amely
máig megőrizte nevében az eredeti for­
máját, ez később öntöttvasból is készült.
A lábas alatt égő tűz adta az ételkészí­
téshez szükséges hőt. A padkán vászon ­
fa z e k a k b a n , mázatlan égetett agyagból
készített edényekben is főztek, olyan
módon, hogy a fazekakat is körülrakták
fával, rőzsével, hogy a láng mindenfelől
érje őket. M ásutt az égő hasábfákat ko­
vácsoltvas tű ziku tyákn ak támasztották,
és a közéjük helyezett edényeket oldalról
fűtötte a nyílt láng. Néha a mindennapi
250
OSI KONYHA, MA6YAR-: ' -
A L S D - F ! : HC
főzésnél is sárral tapasztották be a faze­
kak felső részét, egészen az étel levének
a szintjéig, hogy lassabban, egyenlete­
sebben főjön az étel, ne kozmáljon le. A
húst rendszerint az ilyen tűznél nyárson
sütötték.
A nagyszámú és nagyméretű kenye­
reket mindenütt a szobai vagy az udvari
kemencében sütötték, de a kemencét is
használták főzésre, különösen a nagyobb
mennyiségű és nagyobb hőt igénylő ká­
posztaételek készítésekor vagy lakoda­
lom idején. A kemencét főzésre azonban
inkább télen használták, amikor egyúttal
a szobát is fűtötték vele. A nagyméretű
agyagedényeket, vászonfazekakat vagy
füles edényeket egy hosszú nyél végére
húzott félkör alakú vaspántos eszközzel,
a kuruglával tolták be és húzták ki, ame­
lyet az edény szájára illesztettek. A sza­
bad tűzön vas háromlábakra helyezett
agyagedényekben főztek.
A szabadkéményes konyhában a tüze­
lés már nem járt olyan nagy füsttel, mint
a kémény nélküli házakban, noha a füst Parasztház konyhája,
és pernye itt is kellő mértékben terjen­ Biharnagybajom ,
gett a főzőhelyiségben. A szabadkémény Hajdú megye
nagy előnye még, hogy miután a szobai Csete Balás tollrajza
kemencék füstje is itt távozott el, a tágas
kéménykürtő kiválóan alkalmas volt a
téli disznóvágás után a füstölnivaló elhe­
lyezésére, tartósítására. Ennek a nyitott
kéményű helyiségnek is megvolt a maga
hangulata, amely az archaikus ételkészí­
tési technikákkal és eszközökkel egy csa­
pásra feledésbe merült a zárt kéményekre
való áttérés és a konyhahelyiség lepadlá-
solása következtében.
A zárt kémény használatával egy idő­ Vaslábas, Vizslás,
ben jelent meg a lényegesen takarékosabb Nógrád megye
és hatékonyabb sütést-főzést lehetővé tevő Csete Balázs tollrajza
rakott tűzhely, a városi sparhelt mintájára,
amelynek tűztere feletti platnin egyszerre Főzés füstfogós tűz­
három-négy edényben főzhettek, míg sü­ helynél, Kalotaszeg,
tőrésze a tepsiben sült tészták készítésére Kolozs megye
volt alkalmas. Ez a praktikus sütő-főző al­ Haranghy György
kalmatosság viszont alapvető változást ho­ felvétele
zott nemcsak az ételkészítés technikájában,
hanem a konyhai edények használatában
 Szabadtűzhely
mellett kurugla,
Vizslás,
Nógrád megye
Csikós Tóth András
rajza

Ételfőzés is, mert a régi agyagedényeket a zománco- lakószobai kemencével is összeépítették. A

a kemencében, zott lábasok és fazekak váltották fel. A 19. füsttelenített konyha pedig a színes cserép-
Balassagyarmat, század végére mind divatosabbá és ked- edényekkel szintén a reprezentálás színte-
Nógrád megye veltebbé lett rakott tűzhelyt sok helyütt a révé válhatott a módosabb vidékeken.
Konyha
díszkerámiával,
Hajdúböszörmény
Schnöller Lajos
akvarellje

Rakott tűzhely
kemencével,
Sírok, Heves megye

253
Régi ételek és receptek

hány ház, annyi szokás - szok­ került a kásaételek élére. A húsfélék k : -

A ták mondani. Valójában csak­

nem minden vidékünknek
megvan a maga hagyományos ételféle­
zött egykor a marhahús számított ünnep,
éteknek, a disznó- és a baromfihús általa-
ban kéznél volt, elkészítésüknek számc-
sége, ételkülönlegessége, amelyekről az változata volt ismeretes.
utóbbi időben elszaporodó szakácsköny­
vek kellőképpen tanúskodnak. Nem is
vállalkozhatunk másra, minthogy némi
ízelítőt adjunk néhány elfeledett népi
ételből, amelyet nem annyira az íze, elké­
szítésének módja, hanem leginkább meg­
nevezése tesz színessé. Talán a legarchai-
kusabb ételeket az Alföld mondhatja ma­
gáénak. Azzal is számolnunk kell, hogy
a 1 7-18. században a népélelmezésben
mindjobban elterjedő újvilági növények,
valamint a városi polgári konyha ízlésvi­
lága sok változást hozott a paraszti kony­
ha termékeiben is.
A népi étkezésben a leves elmaradha­
tatlan volt, mindig és mindenütt főzték,
amelynek laktató, sűrű és vékony, híg
változatát számos alapanyagból állították
elő. A legelterjedtebb savanyú leves egy­
kor a cibere, vagy más néven a kiszi volt,
amelynek számos változatát az egész ma­
gyar nyelvterületen egyaránt készítették.
A korpát meleg vízzel leöntötték, majd
amikor erjedni kezdett, leszűrték, és tej­
jel, tojással összehabarták. Készítették
egykor aszalt gyümölcsből is, általában
a böjti ételek sorában tartották számon.
A tésztás levesek lebbencsből, tarhonyá­
ból készültek, ezeket olyan sűrűre főzték,
hogy a kanál megállt bennük.
A kétfogásos ebéd vagy vacsora máso-
dika általában öregétel vagy húsféle volt.
Az öregételt a 19. század végéig jobbára
köleskásából főzték. A kása készítése any-
nyira elterjedt egykor, hogy minden más
növényi őrleményt, illetve az abból főzött
ételre is a k á sa megnevezést használták. A
19. század közepétől, végétől a kukorica-,
krumpli- és az árpakása hódított, majd
legújabban a boltokban vásárolható rizs
 A továbbiakban a Tisza mellékéről Fü-
vessy Anikó gyűjtéséből néhány régi ele­
del receptjét közöljük:
Kesely leves. Hozzávalók: 10 dkg füstölt
szalonna, egy összmarék szárított leb­
bencstészta, 1 L víz, só, paprika. A bog­
rácsban a felkockázott szalonnát üvegesre
sütik, a zsírban a tördelt lebbencstésztát
kissé megpirítják, paprikával színezik, víz­
zel feleresztik, ízlés szerint sózzák, majd
10... 15 percig főzik. Víz helyett újabban
tejet is használnak.
B ödőleves. Hozzávalók: 6-8 zöldhagy­
ma szára, a rántáshoz egy kanál zsír, liszt,
1-2 dL tej, ecet, só. A zöldhagyma szárát
2...3 cm-es darabokra vágják, sós vízben
megfőzik, rántással besűrítik, majd tejjel
feleresztik és ecettel ízesítik.
K anecetes. Hozzávalók: 40...50 dkg
füstölt hús, 1-2 fej hagyma, 2 db krumpli,
1-2 evőkanál zsír, őrölt paprika, só, ba­
bérlevél, ecet. A füstölt húst feldarabolva
vízben megfőzik, utána tálba kiszedik,
és a húslébe a hagymát és a felkarikázott
krumplit tovább főzik, majd a paprikás
rántással besűrítik, ecettel savanyítják, a Konyharészlet,
húst ezután teszik a kész levesbe. Kedvelt M átraderecske,
aratási étel volt. Heves megye
 K ötözöttgaluska leves. Hozzávalók:
30 dkg liszt, 1 tojás, 2 evőkanál zsír, 2 fej
hagyma, só, bors. A lisztből és a tojásból
kemény tésztát gyúrnak, majd szikkadás
után kerekre kinyújtják. A zsíron az apró
kockákra vágott hagymát üvegesre párol­
ják, majd ezzel a tésztát megkenik, sóz­
zák, paprikázzák és borsozzák. A meg­
kent tésztát ujjnyi szélesen kétszer egy­
másra hajtják, majd hosszában elvágják,
ezután görcsöt kötnek rá, majd eltépik,
újabb csomót kötnek, ameddig a tész­
tacsík el nem fogy. A megkent tésztából
két-három hajtással újabb csíkokat készí­
tenek, majd hasonló módon csomózzák.
Az így megkötött tésztákat vízben meg­
főzik, a belefőtt kenőanyag a főzőlevet
színezi és ízesíti.
L acsu h áskása. Hozzávalók: 10 dkg
füstölt szalonna, 1 fej hagyma, 10 dkg kö­
leskása, 1 marék lebbencstészta, só, bors.
A bográcsban a kockára vágott szalonnán
megpirítják a hagymát, a rátett köleská­
sát vízzel feleresztik, hogy ellepje, sózzák,
borsozzák. Amikor a kása kezd kifakadni,
beleteszik a tésztát, és sűrűre főzik. La­
pos tálba öntik, a tetejét zsírozzák.
Ö reglacsuha. Hozzávalók: 10 dkg füs­
tölt szalonna, 1 fej hagyma, 3...4 krumpli,
15 dkg lebbencstészta, só, paprika. A sza­
lonnát apró kockára vágják, a bográcsban
kisütik, a száraztésztát megforgatják a
forró zsiradékban, rászórják a paprikát,
majd azonnal feleresztik 0,5 L vízzel. Be­
lerakják a karikára vágott krumplit, hagy­
mát, sót, egy kis borsot, majd a zsírjára
pirítják a tésztás krumplit. Amikor meg­
főtt, már nem kavarják, hanem erőteljes
rázásokkal forgatják. A hagyomány sze­
rint 32 forgatás után készül el, ekkorra
az egész étel egybesül. A Tisza vidékén
még az alábbi néven ismerik ezt az ételt:
h a n d a b a k á ré, öregslam buc, öreglebbencs,
öregsifri, kuburc.
Kanihörtyögő. Hozzávalók: 25 dkg kö­
les- vagy kukoricakása, víz, só. 7...8 dL
sós vízben sűrűre főzik a kását, majd tál­
ba borítják, a közepére tejet vagy aludt­
tejet öntenek, esetleg túrót tesznek, amit
szalonnatepertővel meghintenek.
N yúljáskáposzta. Hozzávalók: 80 dkg
savanyú aprókáposzta, 60 dkg sertéshús
(korábban ez a sertés nyúlja volt), 6-8 dkg
árpakása, 1 fej hagyma, őrölt bors, csípős
paprika, 1-2 evőkanál zsír és liszt a rán­
táshoz. Az aprókáposztát a pörkölt nagy­
ságúra vágott hússal és a felkockázott
hagymával felteszik főni, vizet öntenek
hozzá, levét csöves paprikával és borssal
ízesítik, ha szükséges, sózzák. M ielőtt a
hús elkészülne, közé teszik a megmosott
árpakását, majd további 40 percig fő­
zik. A kása elkészülte után egy kis őrölt
paprikával színezett rántással sűrítik.
Korábban cserépfazékban készült, ekkor
rétegesen helyezték el benne a káposztát,
húst és árpakását, vizet öntöttek rá, fű­
szerezték, és a kemencében főzték meg.
Időnként az elfőtt vizet pótolták, majd a
végén berántották.
Ö regreszelt. Hozzávalók: 30 dkg
liszt, 1 L tej, 1 tojás, só, cukor, fahéj. A
lisztből és tojásból kevés vízzel kemény
tésztát gyúrnak, am it reszelő nagylukú
oldalán lereszelik, szikkadni hagyják,
majd sós tejben sűrűre megfőzik. Am i­
kor m egfőtt, lapos tálba kiöntik, cuk­
rot, fahéjat szórnak rá, cikkekre vágva
fogyasztják.
G anca. Hozzávalók: 30 dkg kukorica-
liszt, 3-4 evőkanál zsír, só, pár deka teper­
tőalja. A_kukoricalisztet bő félliternyi sós
vízben elkeverik, sűrűre főzik. Olvasztott
zsírba mártott kanállal nagyobb nokedli
nagyságúra szaggatják egy edénybe, zsír­
ral meglocsolják, meleg tepertőmaradék­
kal összerázzák. Túrót, juhtúrót is mor­
zsolnak a tetejére.
M áié. Hozzávalók 50-60 dkg kuko­
ricaliszt, tej, esetleg egy kis cukor. A
kukoricalisztet forró tejjel leöntik, si­
mára eldolgozzák, majd egy éjszakára
párna alatt pihentetik, hogy édesedjen.
Kikent és lisztezett tepsiben előm ele­
gített sütőben kisütik, kockára vágva
fogyasztják. Finomabb a máié, ha élesz­
tővel kelesztik és egy kis zsiradékot is
tesznek hozzá.
Görhe. Hozzávalók: 1 L kukoricaliszt,
10 dkg zsír, 1-2 evőkanál cukor, egy kés­
hegynyi szódabikarbóna vagy sütőpor,
tej. A kukoricalisztet vagy darát a zsírral
elmorzsolják, beleteszik a cukrot, a sütő­
port vagy szódabikarbónát és annyi tejet,
hogy jól formálható tésztát kapjanak. Ki­
zsírozott tepsibe kis kupacokat vagy po­
gácsákat formálnak, majd forró sütőben
kisütik.
A „terhes komra”
kamra a lakóporta egykor elma­
A
radhatatlan tartozékának szá­
mított a kicsépelt gabonanemű
és az élelmiszer tárolására. A korábbi
évszázadokban többnyire a lakóháztól
távolabb, önálló épületként emelték fel.
Ennek az volt az oka, hogy a rendszerint
szalma- vagy nádfedelű lakóház könnyen
tüzet foghatott, de az önálló épületben
elhelyezett felhalmozott élelmiszer és
egyéb érték kevéssé volt veszélyeztetve. A
18. században például a Nógrád megyei
jobbágyok portáin két-három ilyen ön­
állóan álló éléskamra is előfordult. De az
sem volt szokatlan, hogy a kamrát a csűr­
rel építették egy fedél alá, így az udvar
végében kapott helyet. Ezeket a különálló
tárolóépületeket a korabeli írások legin­
kább terhes kom ra néven említik, de elő­
fordul a bú zás kam ra, élletes kom ra és az
éllésház megnevezés is, megkülönbözte­
tésül a lakóépület egyszerűen kamrának
mondott helyiségétől. Ugyanis az egykori
közös háztartásban élő palóc nagycsalád
nőtagjai a konyhából nyíló fűtetlen hát­
só helyiségben, a kamrában laktak, ami
elsősorban hálóhelyül szolgált, ezért azt
h á ló k a m ra néven is említették. A család
napközben a kemencével fűtött első he­
lyiségben, a h ázban tartózkodott, ott vé­
gezve napi tevékenységét.
A 19. század közepétől egyre gyako­
ribbá vált, hogy az egykori élelmiszeres
kamrát a lakóházzal egy fedél alá építet­
ték. 1857-ben Reguly Antal, első etnog­
ráfusunk palócföldi utazása során az egy­
kori Perse jobbágyportáin figyelte meg Búzásház a kert
azt az újdonságnak számító alaprajzi be­ végében,
osztást, miszerint „a háló komra után k ő ­ Bükkszenterzsébet,
k a m ra van vasajtóval, amelyben a gabo- Heves megye
257
 Búzáskam ra
a lakóház végében,
Felsőtárkány,
Heves megye

ból rótt lakóházak mellett a terhes kam­

rát mindig ásványi építőanyagból: kőből,
vályogból emelték, és erős tölgyfa ajtóval
látták el. Ha volt ablaka, azt vastáblákkal
vagy -ráccsal védték.
Ugyanez időből a Heves megyei pa­
lócoknál is előfordult a lakókamrát kö­
vető külön bejáratú éléskamra, amely­
hez szintén az istálló csatlakozott. Ez az
építési gyakorlat különösen akkor terjedt
el, amikor a 19. század második felében
a gyúlékony zsúpfedelet mindinkább fel­
váltotta a cseréptető és a biztonságosabb
zárt kémény alkalmazása. Nem véletlen,
hogy a különálló élelmiszeres kamrával a
20. század elején már alig lehetett talál­
kozni.
A Tarna folyó vidékének településein
az egykori nagygazdák portáin még az
1960-as években is láthattunk kőből, vá­
lyogból épített bú zásh ázat a csűr mögötti
rakodókertben. Ilyen önálló gabonatáro­
ló épületek h o m b á r néven a 19. század
Hombár, Kórógy, nát tartják, azután a lóistálló, ököristálló” végén, a 20. század elején a dél-dunántúli,
Szlavónia következett. E szűkszavú feljegyzésből is elsősorban a baranyai települések módos
Takács Lajos felvétele kitűnik, hogy a lakóházhoz toldott gabo­ paraszti portáin is előfordultak, amelyek
náskamrát úgy építették meg, hogy az a egyben ennek a vidéknek a magas színvo­
tűztől és a tolvajoktól egyaránt megoltal­ nalú ácsmesterségéről és díszítőműves-
mazza értékes tartalmát, a család egész ségéről is tanúskodnak.
évi gabonakészletét. Amint más adatok A tárolókamrák berendezése szinte
alapján is tudjuk, a többnyire gerendák­ mindenütt teljesen megegyezett. A bejá-

258

rattal szemben helyezkedett el a három­
négy részre osztott hatalmas deszkaal­
kotmány, a h om bár, amelyben a szemes
gabonát tárolták, külön rekesztékekben
a tisztabúzát, a rozst, kétszerest, kenyér-
gabonát. A gabonatartó rekesztékeknek
ezt az általánosan elterjedt megnevezését
csak ott nem használták, ahol az egész
építménynek ez volt a neve, ugyanis ott
egyöntetűen a szuszék terminológia járta.
Amint több helyen említették, a szuszék
olyan volt, mint egy nagy faláda, felül nyi­
tott, ott öntötték bele létráról a terményt.
Deszkákkal el volt három részre rekeszt-
ve. Egyik részébe a tisztabúza, a másikba
a rozsbúza, a harmadikba az árpa ment.
Mindegyik rekesznek alul volt zsilipje,
Hombár, Magyarboly,
Baranya megye
Novak József rajza
kifolyóeresztéke, azon engedték ki a ter­
ményt, amennyi alkalmanként kellett.
A szuszék magassága és szélessége
2...3 m, a hossza pedig átérte a kamrát
(4...5 m). A gabonás kamrában tartották
a lisztet is nagyméretű fedeles ládákban,
ezek sok estben két részre voltak választ­
va: a nagyobb részbe a kenyérliszt, a ki­
sebbikbe a gyúróliszt, más néven a rétes­
liszt került. Emlékezet szerint egy ilyen
kamrában 90 mázsa gabona is elfért. A
nagy létszámú, gyakran 15...20 fős nagy­
család önellátó gazdálkodása nem is nél­
külözhette a manapság szokatlan mére­
tű élelmiszerkészlet tárolására alkalmas
raktározóhelyiséget, az egykori „terhes
komrát”.
259
 Istállós csűrök
csűr Észak-Magyarország ha­
A gyományos paraszti gazdálko­
dásában egykor fontos szerepet
töltött be a gabonaneműek és a takar­
mány tárolására. A korábbi évszázadok­
ban a kizárólag fából rótt nagyméretű
épületeket az udvar lezárásaként kereszt­
ben helyezték el a szalagtelken. A rend­
szerint háromosztatú épületek két szélső
helyiségében tárolták a gabonakévéket,
amelyeket az őszi-téli időszakban a csűr­
Istállós csűr, Párád,
Heves megye
Ú jabb építésű
istállós csűr,
Bükkszenterzsébet
260
folyosón, a középső átjárható épületré­
szen kézzel csépeltek el, majd a kicsépelt
gabona helyére az értékesebb takarmány
és a szalma került.
A 19. század végétől jelentősen meg­
változott a csűrök építésének és hasz­
nálatának ez az arculata, ugyanis a gépi
cséplés következtében a csűrök elvesztették
eredeti szerepüket. Az aratás után hamaro­
san elcsépelték a teljes gabonamennyiséget,
aminek következtében a csűr gabonatá­
roló feladata megszűnt. Ennek a folya­
matnak a hagyományos tárolóépületek­
kel együtt el kellett volna tűnnie. Ezzel
szemben még az 1980-as évek elején is az
ellenkezőjéről győződhettünk meg. Kü­
lönösen az iparosodó vidékeken a kétlaki
parasztok portáin a módosabb lakóhá­
zak mellett mindjobban divatba jöttek az
anyagi erőt reprezentáló terjedelmes gaz­
dasági épületek, amelyek túlnyomó több­
sége kihasználatlan maradt. Az újabb, az
elsődlegesen társadalmi rangot jelképező
csűrök azonban már kivétel nélkül ásvá-
nyi anyagból: vályogból, kőből vagy tég­
lából épültek, noha formájukban követ-
ték a hagyományos alaprajzi elrendezést,
szerepük lényegesen eltért a fából emelt
elődeiktől. A szerényebb vagyoni helyze­
tű parasztportákon is elterjedt a csűrök
építése, annak ellenére, hogy használatu­
kat az egyszerűbb szerkezetű takarmány-
tároló színek kellőképpen pótolhatták
volna.
A csűrök szerepkörének megváltozá­
sával együtt járt az épület feladatának m ó­
dosulása, ugyanis a kisebb gazdák a csűr
egyik helyiségében jobbára az állatokat
helyezték el. Ezeket az épületeket vályog­
ból emelték, rendszerint teljes falazattal,
így csak a nyitott csűrfolyosón keresztül
szellőzött. Az így kialakított épület eleve
kínálta annak lehetőségét, hogy az egyik
helyiségét istállóként hasznosítsák. Ebben
az esetben az istálló bejárata az udvarra
nyílt, míg a másik oldalon álló tárolórészt
továbbra is a csűrfolyosó felől közelítették
meg. Az ilyen módon épített, vagy idővel
átalakított csűrökkel leginkább a Nógrád
és Heves megyei településeken lehetett
találkozni, keletebbre mind kevésbé volt
jellemző a csűr ilyenforma hasznosítása. Istállós csűr,
Hasonló rendeltetésű épületeket az erdé­ Kalotaszeg
lyi magyarság is széliében használt, bár Telegdi J. vízfestménye
ott korábban is divatban volt a komplex
hasznosítású csűr, amelyben a legtöbb
esetben istálló is volt.
Különösen Párádon és a környező te­
lepüléseken volt egykor népszerű ez az
épületforma. A kisebb parasztgazdasá­
gokban kedvelték a vályogból emelt há-
romosztatú istállós csűrt, amelynek az
egyik helyiségét az udvar felőli bejárattal
eleve istállóként építették. Ennek az épí­
tésmódnak a hagyományáról - a múzeu­
mi bemutatóhelyként működő - parádi
Palóc-ház portáján álló ólascsű r tanús­
kodik, amelyet a lakóházhoz hasonlóan
gerendavázas zsilipéit fallal emeltek a
19. században. Istállóhelyiségére szintén
az udvar felől készítettek bejáratot, a zsi­
lipdeszkákból álló falait kívül-belül sárral
betapasztották, így védték a benne elhe­
lyezett jószágot. Ez a legrégebbi csűris-
tálló ennek az épületformának az egykori
középparaszti gazdaságban betöltött sze-
261
 A parádi Palóc-ház
ólascsűrje

C sűristálló,
Párád,
Heves megye

határolt tárolóhelyiség a rakodó, míg az

repét jelzi. A 19. század végére azonban
már a vályogépítkezés vált általánossá. A
hagyományosan háromosztatú épület kö­
zépső nyitott folyosója a csűrvilága, a bal
oldali, egykor az udvar felől deszkafallal
állatokat a zárt részben, az estállóban tar­
tották. A helybeliek szerint a századfor­
dulón még legtöbben a ház végébe épí­
tett istállóban tartották az állatokat, csak
később, amikor a gépi cséplés elterjedt,
kezdték a n ev en d ékm arh át a csűrben tar­
tani. Az istállós vályogcsűrök az 1910-es
évektől* szaporodtak el mindjobban. Er­
ről az 1960-as évek közepén még több
hasonló méretű és alaprajzi elrendezésű
épület tanúskodott, némelyike zsúpfede-
les, többsége viszont már cserépfedeles
volt.
A csűristálló berendezése teljesen
megegyezett a különálló istállóéval. A
jászol mindig az ajtóval szembeni falon
kapott helyet, amely előtt rendszerint a
h íd láson álltak az állatok, az ajtó mellett
tartották az istállóban szükséges eszközö­
ket, az átellenes sarokban állt a szénatar­
tó, amelyben a napi takarmányt tárolták.

262
Ökörtartás
z igaerejéről és komótos tempó­
A
járól nevezetes szürke magyar
ökör hajdan nélkülözhetetlen
volt a paraszti gazdaságokban. Különö­
sen a kedvezőtlen adottságú, köves talajú
vidékeken vették jó hasznát a 6...8 má­
zsás nagy testű állatoknak a talaj meg­
művelésében és a teherhordásban. Ökröt
nemcsak azért tartottak, mert a lónál
nagyobb volt az igaereje, hanem sok vi­
déken a marhatartás fontos megélhetési
forrást is jelentett. A köves, terméket­
len földeken az önellátást is alig tudták
megteremteni, ezért a parasztgazdák el­
sősorban az állattartásból jutottak jöve­
delemhez. Igyekeztek minden évben el­
adni egy-két növendékmarhát, de az sem
ment ritkaságszámba, hogy kétévenként
vásárra vittek egy pár ökröt, amelyek he­
lyébe aztán másikat neveltek. Többnyire
a legjobb erőben lévő, 6...7 éves ökröket
adták el, amelyeknek igen tekintélyes ér­
téke volt. Ugyanis a betanított ökrök ára
többszörösét tette ki a fiatal tinókénak.
Gabonahordás
ökrösszekérrel,
B ábolna,
K om árom megye
263
 Szénarakodás, A gazdák ragaszkodtak a maguk által
Szarvaskő, nevelt ökrökhöz, amelyeket megbízhatóbb-
Heves megye nak tartottak a vásárban vett jószágnál. Az
ökörtinót csak 4 éves korában fogták igába,
addig a legelőre járatták a falusi csordával.
Az igásökröt azonban már nem engedték
Ö körfogat, a tehenek közé. Ugyanis, ha a csordában
Szentdom onkos, összeverekedett és letörött a szarva, nem
Heves megye lehetett járomba fogni, mert kibújt belőle.
264
A nagy gonddal betanított és felnevelt ökör
így hasznavehetetlenné vált. Egyébként is a
szépállású szarv volt az ökör legfőbb dísze.
Ezért nem egyszer forró takarmányrépát
húztak a kevésbé tetszetős vagy egyeneüen
szarvakra, s miután azok megpuhultak, kel­
lő formájúra egyengették őket. Különösen
a nagy szarvú, szürke magyar marháknak
kellett elszenvedniük az ilyen szépészeti be­
avatkozást.
Az ökörtinókat már egészen kis koruk­
ban igyekeztek párba állítani, tehát vagy
kettőt neveltek egyszerre, vagy azonos
korút vettek a maguk nevelése mellé. A
gazda néhány hónapos korukban beállí­
totta őket párba, és úgy maradtak mind­
végig. Az istállóban is ennek megfelelően
voltak bekötve. Az erősebbet választották
a belsőn ek, a jobb oldalinak, mert az igá­
ban arra hárult a nagyobb terhelés. A tinó-
tanogatás, amint ezen a vidéken mondták,
sok türelmet kívánt, hónapokig szoktatták
az igához a fiatal állatokat. A betanítást
megnehezítette, hogy a járom eleinte fel­
törte a tinó nyakát. A járomba szoktatás

elterjedt módja az volt, hogy a jármos
ökörrel fogták egy párba a növendéket,
amíg beletanult a járomba.
A visszaemlékezések szerint csak négy­
éves korukban tanították be a tinókat. A
megrakott szekér rúdjához hátul a két
tinót fogták be, elébük pedig egy pár ök­
röt a tézslára, húzták az ökrök a tinókkal
együtt a szekeret, az ember nem sajnálta
a tinóktól az ostort. A tinók hátra, rúdra,
mindenfelé akartak menni, de muszáj volt
menniük a 8...9 mázsás ökrök után. így
hamar beleszoktak az igába. A jármot zsír­
ral, faggyúval bekenték, hogy ne törje fel
a tinó nyakát, mert még puha volt a bőre,
fájdította a nyakát. Aztán betört, megvas­
tagodott a bőre. A vásárban is mindig azt
nézték, mennyire vastag a bőr a nyakán. A
betanított tinó többet ért, jobban megfi­
zették.
Egy másik visszaemlékezés szerint elő­
ször négyesbe hajtották, utána még sze-
kereztették a tinókat egy ideig, amikor ér-
telmesedett, megismerte a hajtószavakat,
már elment a barázdán is.
M agyar m iskás
járom , Tótkom lós,
Békés megye
Csete Balázs rajza
Ökörfogatok
A parasztgazdák a nagy teátű, 7 ...8 mázsás ökröket sze­
rették. A jól gondozott, kövér jármos ökör a gazdaság
anyagi erejét is hivatott volt mutatni. A Balaton-felvidéki
Szentbékkállán pl. az egyik gazda nem kis büszkeséggel
emlékezett vissza, hogy olyan kövér ökrei voltak, hogy éj­
szaka kellett szántania, m ert az állatok nem bírták a nap­
pali melegben a munkát. Az ökröket különösen a nehéz
talaj munkákhoz tartották jobbnak a lovaknál. A szántás,
fogasolás, boronálás, gépi vetés munkáira betanították
őket.
Noha az ökör jóval lassúbb a lónál, mégis szíveseb­
ben dolgoztak vele. Azt tartották, hogy pontosabban jár
és erősebb. A köves talaj m iatt azonban nem is lehetett
gyorsan haladni a szántással, m ert nem egyszer megesett,
hogy az eke megakadt egy nagyobb kőben. Ilyenkor meg­
álltak, csákánnyal felfeszítették a követ, és a mezsgye szé­
lére cipelték. Az ilyen köves határban a csákányt mindig
magukkal vitték a szántáshoz. A munka közben a gazda
az ökrök előtt ment. A jól betanított, kellően összeszokott
ökrökkel éppen olyan szép munkát tudtak végezni, mint
a lovakkal.
265
 A szegény ember fája

napraforgó egy évszázaddal ez­ kiadott kukoricaföldeken fordult elő. A

A előtt még tipikusan kisgazdanö­

vénynek számított. Az 1920-as
évek végéig döntő mértékben csak a né­
hány holdas kisgazdaságok termesztet­
ték. A nagybirtokokon jobbára a cselédek
illetményföldjein vagy a részesművelésre
termény egyharmad részéért dolgozó sze­
génysorú emberek ezeket a kukoricaföl­
deket napraforgóval ültették körül, hogy
megjelöljék szerény bérleményük határait.
A néhány hónap alatt 3...4 m magasra fel­
növő napraforgó kitűnően alkalmas volt
az apró földtáblák szegélyezésére. Ezért is
vált a kisparasztok, szegény emberek ked­
velt növényévé, amit Rapaics Raymund, a
20. század elejének neves kultúrtörténé-
sze a következőképpen fogalmazott meg:
„a nagybirtokos nagy fákkal, pl. jegenyével
szegélyezi birtokán a földtáblákat, a kis­
gazda kis földje nem bírja el a szegélyfákat,
későre nőnek, árnyékuk nagy, ezért más
növényt keresett. Kisebbet, mégis feltű­
nőt, gyorsan növőt, mégis hasznosat, s ezt
a napraforgóban találta meg.”
A napraforgót - hatalmas méretének
és sárgán virágzó pompás magtányérjának
köszönhetően - parasztságunk elsősor­
ban dísznek tekintette. Egy idős szabolcsi
parasztgazda szerint „nagyon szép volt a

A napraforgó
korabeli ábrázolása,
1586

Kerítés
napraforgószárból,
V ám ospércs,
Hajdú megye

266
határ, amikor a tengeri körül volt szegve
napraforgóval. Az volt a mezsgye, az mu­
tatta, hogy kinek meddig tart a földje.”
Az esztétikai szerepet is betöltő sze­
gélyművelés a hazai napraforgó-termesz-
tést kezdettől jellemezte. Főképpen a
kukorica- és burgonyaföldek szélére ül­
tették egy-két sorban, és a főveteménnyel
együtt gondozták. Ilyen módon évente
több zsák napraforgómagra tettek szert,
amelyből leginkább olajat ütöttek. Ennek
révén olykor az egész évi zsiradékszük­
ségletet tudták fedezni. Nem ok nélkül
említette egy 19. század végi írás, hogy
„a napraforgó nálunk a szegények diszna­
ja”. A főzésen kívül olaját a pislákoló m é­
csesekbe töltve világításra is használták.
De nélkülözhetetlen volt az olaj a sebek
gyógyításához, a szerszámok, lábbelik
gondozásához. Ez volt a legolcsóbb népi
kozmetikum, bőrápoló szer. A naprafor­
gó magját nyersen vagy pirítva csemege­
ként fogyasztották, baromfit etettek vele,
a kicsépelt magtányérját tehénnek, lónak
adták takarmányként.
A napraforgó szára a fában szegény
vidékeken azonos értékű volt a magter­
méssel. Számtalanul sokféle felhasználá­
sával lehet találkozni. Leginkább kerítést
készítettek belőle, ami két-három évig el­
tartott. A lakóház tetőzetének oromfalát,
a tornác mennyezetét, a lakóhelyiségek
stukatúrozását ebből állították ki, mert
jól fogta a tapasztást. De kedvelt volt a
csűrök, színek, dohánypajták jól szellőző
oldalfalaként is. A kisgazdák kukorica-
górét, takarmánytároló színt, baromfiólat
készítettek a szárából. A szobai kemence
vázát is többnyire ebből állították össze.
Az erősebb napraforgószárat a kertben,
szőlőben karóként alkalmazták. A háztar­
tásokban pedig tüzelőanyagként egyaránt
számításba jött ott is, ahol nem szenved­
tek fában hiányt, mert a szabadban álló
üst alatt vagy a kemencében szívesebben A gyógyításhoz nélkülözhetetlen ősi A napraforgó első
fűtöttek ezzel. A népi gyermekjátékok patikaszerek nagy részének alapanyagát a európai ábrázolása,
között is előfordult, pl. labdaütő bot, ge­ több-kevesebb fáradsággal és hozzáértés- 1568
rely, ló, fáklya, játékszánkó formájában. sel gyűjtött vadon termő gyógynövények
Mindezen példák beszédesen tanúskod­ nyújtották. De jó néhány termesztett
nak arról a sokoldalú szerepről, amelyet növénynek, közöttük a n apraforgón ak is
a napraforgó a kisparaszti gazdaságokban hasznát vették a különböző bajok kúrálá-
betöltött, és amely miatt szinte nélkülöz­ sában. Szeged környékéről tudjuk, hogy a
hetetlen tartozéka volt egykor a szegény napraforgó magvából főzött tea hatásos
ember életének. a köhögés ellen. Virágjának főzete a für-

267

A gyógyító napraforgó
Horváth M ván M agyarózdi to ro n y a lja című könyvében
személyes tapasztalása alapján írja: „Ha a szerszám nye­
létől vízhólyag fakadt a kezen, göröngy sebet ejtett a lá­
bon, nem sokat törődtek vele. Ahogy mondani szokták
»türelemfűvel, jajlevéllel« gyógyították. De ha nagyobb,
munkaképtelenné tévő bajok álltak elő, m ár nem volt
elég a tűrés, az elszisszentett jaj. Gyógyítani kellett a bajt.
A korszerű gyógyításhoz orvos, az orvoshoz pénz, na meg
idő kellett. S az utóbbi kettővel a paraszt éppen akkor, a
legnagyobb munkák idején nem rendelkezett, amikor a baj
rendszerint előállott. M aradt hát a legközelebbi és a leg­
olcsóbb, a nem egyszer veszélyt rejtő, de sokszor sikeres
hazai népi gyógyítás’. ’
dővízbe öntve szintén csillapítja a köhö-
gést. Egy 1 9-20. század fordulója körüli
híradás szerint a „Mellbetegek pörkölt
tányéricamagból (napraforgómagból) fő-
zött teát szoktak inni”. Ezt a gyógymódot
a 19. század közepén így ismerték: „Mag-
vának főzetje a nyakas félbenhagyó lázt
meggyógyítja”. Egy évszázaddal koráb-
bán, 1727-ben pedig egy kéziratos orvosi
könyv szerzője ajánlja a napraforgót an-
nak, „kinek feje szédeleg” az alábbi recept
szerint: „A Napraforgónak maggal teljes
Bugáját vagy kilencet, akár többet meg-
főzvén egy nap kilencszer vízben meg kell
párgolni a’ fejet bétakarván”.
A korábbi évszázadokban a napraforgó
szerepe a gyógyításban még jelentősebb
volt. Ez a növény már a 16. században fel-
keltette az orvosok érdeklődését. Ugyan-
is az Újvilág felfedezése után az Európába
özönlő számos ismeretlen növény az or-
vosok számára új gyógyítószerek forrását
jelentette. Éppen ezért igyekeztek minél
268
több különleges növényt megszerezni
botanikai kertjeikbe. E növények között
vitathatatlanul legfeltűnőbb a hatalmas
növésű napraforgó volt. Korán felfigyel­
tek azon tulajdonságára, hogy ha a szárát
eltörik, vagy megvágják, az a csonttörés­
hez hasonlóan forrad össze. Szárának sé­
rülésénél vöröses színű, tapadós nedv szi­
várog ki, amelyet a 16. század közepétől
Spanyolországban csonttörések és sebek
gyógyítására használtak. A napraforgót
hamarosan csodafű erőve 1 is felruházták,
így nemcsak a külső sérülések, hanem a
belső bajok gyógykezelésében is polgár­
jogot szerzett. Nedvét leginkább a vese­
betegségek gyógyításához alkalmazták,
abban a hitben, hogy hathatós ereje van a
kövek elhajtására. A virágzó magtányér-
ból készített főzetet pedig csaknem min-
den belső kór orvoslására ajánlották. De
a magjáról sem feledkeztek meg. Egyesek
azt tartották, hogy fogyasztása fokozza a
szerelmi vágyat, mások viszont - sokkal
hétköznapibb módon - purgáló-, hashaj-
tóhatást tulajdonítottak neki. A napraforgó
klímajavító tulajdonságáról a 18. és 19. szá-
zadi írások nagy száma tanúskodik, ami
szerint a mocsaras vidékek beültetése
napraforgóval jelentős eredményt hozott
a mocsárláz, a malária leküzdésében,
Mindezek a példák, amelyek számát
még hosszan lehetne sorolni, arról tanús-
kodnak, hogy haszonnövényeink a népi
gyógyításban nem ok nélkül szerepeltek,
Legtöbbjüket a középkor orvostudorai
már felfedezték és hasznosították. Ennek
az évszázadok homályába vesző gyógyí-
tó tevékenységnek emlékét őrizte meg a
napjainkra feledésbe merülő népi gya-
korlat.
A részesaratók cégére
M
unkácsy Mihály H onvéd újon­
cozás című 1868-as krétaraj­
zán, amely egy falusi utcarész­
letet ábrázol, számos néprajzi vonatkozást
fedezhetünk fel. A nádfedeles házak hom­
lokzatai, a kerítések, és különösen a viselet
alapján jellegzetes alföldi falurészlet tárul
elénk. Ha jobban szemügyre vesszük a ké­
pet, az egyik ház homlokzatának padlás­
lyukán kilógó kaszát láthatunk. Nem kevés
töprengést okozhat a szemlélőnek, hogy va­
jon mit keres a kasza a padlásriyílásban. Az,
hogy ez nem művészi kitalálás, „dekoráció”
hanem természetes okból szerepel a háttért
alkotó ház homlokzatán, egyértelműen hi­
telesnek látszik.
Ha Munkácsy Mihály rajza mellett egy
délvidéki magyar parasztember, Csépe
Imre M ezei dolgok című kis könyvét fella­
pozzuk, abban egy helyütt a következőket
olvashatjuk: „Hej, pedig valamikor ez volt
a részarató ember cégére, a padláslyukon
kilógó kasza, hogy lássák, miszerint itt
olyan halandó lakik, aki a mezőkön keresi
a kenyerét, az Isten ege alatt.” Az egykori
Bács megyei Kishegyes dolgos magyarja­
inak hétköznapjait a személyes tapaszta­
lás élményével megjelenítő író tulajdon­
képpen egy olyan szokásról, pontosabban
népi jeladásról szól, amellyel az alföldi
nagy gabonatermelő vidékek szegény­
sorú parasztemberei sok helyütt éltek.
De folytassuk a megkezdett idézetet! „Ha
pedig a kasza mellett ott volt a kuka is, ez
a horogformájú fadarab, amely alkalma­
sabb eszköz volt a marokszedésben, mint
a sarló, mert az akadozott a rendfőn és
szaggatott, akkor ez azt jelentette, hogy M unkácsy M ihály:
itt a kaszás mellé marokszedő is találta- Honvéd újoncozás
tik, gyermek vagy lány személyében, aki 1848-b an
269
 szíves-örömest megy,
ha hívják.”
A népi jeladásnak ez
az egyszerű módja lénye­
gesen megkönnyítette
az aratómunkást kereső
parasztgazdák dolgát,
hiszen csak végig kel­
lett menniük az egykori
zsellérsoron, és láthat­
ták, hogy hova érdemes
bekopogni. Ugyanakkor
a munkaerejét áruló
szegény embernek sem
kellett végigszenvednie
a megalázó kilincselést a
gazdagparasztok portá­
in, hogy az aratás idejére
felfogadják kaszásnak.
Érsekújvári lakóház S miután a kaszás mellé marokszedőre is
Thain János rajza szükség volt, aki a kaszás nyomában halad­
va sarlóval vagy fahoroggal szedte marokra
a levágott gabonaszálakat, az aratómunkást
kereső gazdák szívesen vették, ha a kaszás
gondoskodott a marokszedőjéről. De a ré­
szesarató is jobban járt, ha családtagot vitt
magával, mert a levágott gabona egy tized
részét, amit munkadíjként kapott, nem kel­
lett idegennel megosztania.
Munkácsy rajzán (1.269. old.) a padlás­
lyukon kidugott kasza mellett a marok­
szedő eszköz helyett sodrott szalmakötél
látható, amellyel az aratásnál a kévét kö­
Barabás Miklós:
A menyasszony
megérkezése, 1856
270
tötték össze. Ez a tárgy valószínűleg jóval
feltűnőbb volt, mint az egyszerű marok­
szedő eszköz, ezért okkal feltételezhet­
jük, hogy a hazafias érzelmű kép ennek a
jellegzetes népi jeladásnak, a részesarató
cégérnek is emléket állított. Ez a feltéte­
lezés annál inkább is indokoltnak látszik,
mert teljesen hasonló ábrázolást isme­
rünk a felvidéki Érsekújvár egyik lakóhá­
zának homlokzatáról, amelyet Thain Já­
nos helybeli rajztanár az 1910-es években
készített. Noha a rajzoló a faragott kaput
és a házoromzatot örökítette meg a maga
természetes valóságában, ennek megfele­
lően rögzítette a padláslyukon kidugott
kaszát, valamint mellette, a másikban a
két fonott szalmaköteget, amely jelezte,
hogy a házban béraratást vállaló kaszás
és segítője lakik.
Természetesen a példákat lehetne
folytatni, ugyanis Barabás Miklósnak „A
menyasszony megérkezése” című litográ­
fiáján, amelyet 1856-ban készített erdélyi
utazása során, a mozgalmas jelenet hátte­
rében két ház homlokzatának padlásnyí­
lásában is láthatjuk a kidugott kaszát és a
szalmacsomót.
Mindfezek alapján feltételezhetjük,
hogy ezt a sajátos jeladást nemcsak az
Alföldön, hanem egykor az ország más
területén is alkalmazták, amint emlékei
bizonyosan még számos változatban elő­
fordulhatnak.
Kukoricacsőszök

kukorica lopása szinte egyidős

A a növény termesztésével. Job­

ban elterjedt, mint a búzalopás,
igaz, sokkal könnyebben megejthető volt.
Már a 18. század elejéről vannak adatok
a kukoricalopások tiltásáról, illetve azzal
kapcsolatban a csőszök alkalmazásáról.
Kukoricacsősznek nem akármilyen em ­
ber felelt meg, olyan kellett, aki nem ijedt
meg a saját árnyékától. A 19. században
különösen sok szilaj pásztor, amikor ki­
öregedett, csősznek állt. A szabad legelők
elfogyásával, a szilaj pásztorkodás elmúl­
tával a fiatalabbak is jobbára csősznek
szegődtek, hogy a szabad élet látszatát
megőrizhessék. Csőszködéssel mindig
a szegény emberek foglalkoztak, mert
ennek volt a legkisebb megbecsültsége;
amint Mikszáth Kálmán említette „a ku-
koricza-pásztoron végződik az em ber”.
A csőszöket általában egy-egy tele­
pülés elöljárósága fogadta fel, de gyakori
volt, hogy néhány nagygazda összeállt,
és közösen fogadtak maguknak csőszt.
A kukoricacsőszöknek főképpen az érés
idején volt feladatuk, ezért általában hús-
véttól Szent Mihály napig (szeptember
29.) tartott a szolgálatuk, de ha a töréssel
nem végeztek, akkor még tovább.
A csősz legfontosabb felszerelése a
bot és a fokos volt. Azt tekintették jó fo­
kosnak, amivel egy-egy ágat is le lehetett
vágni, ha arra szükség volt. A korábbi A csősznek joga volt zálogolni, ha az K ukoricacsősz
időben a csőszök puskát is viseltek, ame­ embert lopáson, vagy a jószágot kárté­ puskával és bottal,
lyet viszont csak akkor használhattak, telen érte. Ilyen esetben ugyanis csak a 1863
ha az életüket kellett megvédeniük. Ru­ kiszabott pénzbírság fejében kapta vissza
házatuk megegyezett a falusi szegények a tolvaj a zálogba vett holmiját, vagy a
egyszerű viseletével: általában bőgatyát, gazdája a kártevésen ért állatát, a község­
inget, lajbit, azaz mellényt hordtak, a hű­ házán. Az így fizetendő büntetést h a jtó ­
vösebb időben szűrt terítettek magukra. p én z n ek mondták, amelynek egy része a
Különösen a pásztorokból lett kerülők csőszt illette meg. Tehát maga a csősz is
használták korábbi gúnyájukat és pász­ érdekelt volt abban, hogy a tolvajt meg­
torkészségeiket, ehhez tartozott a karikás fogja, vagy a tilosba kóborolt jószágot be­
is, aminek durrogtatásával ijesztették el a hajtsa, mert így megtérült a kár, sőt neki
kártevőket és a tolvajokat. is haszna lett belőle.

271
 A kukoricacsősz az őrzés ideje alatt
kint lakott a határban. Alkalmas hely­
re, rendszerint valami magaslatra emelte
kunyhóját, amelyet többnyire nádból ké­
szített el, a pásztorok kunyhójához hasonló
formájúra. Az előző évi kukorica- vagy
napraforgószárból is építettek ideiglenes
tanyázóhelyet, amelyre deszkából vagy
vesszőfonásból ajtót is tettek. A kuny­
hó közelébe állították fel az őrfát, vagy
más néven az állófát, 4...5 m magas fát,
amelynek ágait úgy csonkolták le, hogy
az ágvégeket meghagyva, rajtuk a csősz
fel tudott kapaszkodni a fa tetejére. Az
őrfát sok helyen tavasszal a gazdák vitték
ki szekérrel a kukoricaföldre, és állították
fel. Az őrzéshez hozzátartozott a kutya,
mint a csősz nélkülözhetetlen segítőtársa,

Csőszkunyhó

Csőszkunyhó
őrfával, 1888
Pataky László rajza

273. oldal:
K ukoricacsősz
Feszty Árpád metszete

272
 K ukoricaőrző
gyerekek kereplővel
az őrfán, 1867
Markó F. rajza
hasonlóan az egykori pásztorokhoz. Nem
volt szokatlan, hogy a pásztorból lett
csősz tovább is a hűséges pásztorkutyájá­
val őrizte a kukoricaföldet. A különböző
korabeli ábrázolásokon csaknem minde­
nütt szerepel a kutya, amely elriasztotta
vagy elfogta a tolvajokat, a vadakat és a
tilosba tévedt legelőjószágot.
A csőszök élelmezéséről az őket fel­
fogadó gazdák gondoskodtak, hetenként
látták el őket száraztésztával, hússal, sza­
274
lonnával, zsiradékkal. Ebben az esetben
viszont a keresetükbe beszámították az
ellátást. Ezért, akik tehették, maguk gon­
doskodtak az élelmükről, maguknak főz­
tek sokszor a pásztorok módjára. Bérüket
általában természetben kapták a szolgá­
lat befejeztével, ami tájanként változott.
Általában egy magyar hold őrzése után
60... 100 cső kukorica járt, amelyet ku­
koricaszárral is kiegészítettek, no meg a
hajtópénzből is részesültek.
Orzőgyerekek
Balaton-felvidéken a gazdák-
A nak saját erdőrészük volt, ame-
lyen legeltettek. Szentbékkállán
említették, hogy a hasas, borjas tehenet,
vagy a fiatal növendéktinókat nem le-
hetett a csordával kihajtani, ezért külön
legeltették őket. De alkalmanként az igás
ökröket is a saját legelőre hajtották.
Ahol szükség volt felfogadott őrzőgye-
rekre, ott többnyire a saját faluból szegőd-
tették. Aránylag ritkán fordult elő, hogy a
szomszéd településről hoztak gyereket,
A gazda még az év elején megállapodott
valamelyik szegényebb családdal, ahol
9... 14 éves fiúgyermek volt, hogy abban
az esztendőben hozzá szegődtetik el az
állatok őrzésére. A megállapodás mindig
szóban történt, de az mindkét felet köte-
lezte. A feltételeket is meghatározták: a
tavasztól késő őszig tartó legeltetésért
a kisebb gyerek teljes ellátást, valamint
egy teljes öltözőruhát és lábbelit kapott,
A nagyobbakat inkább pénzben fizették
az élelmezésen túl.
Az állatok legeltetése főképpen a nyári
időszakra, jobbára az iskolai szünet ide-
jére esett, különösen ott, ahol a család-
beli gyerek látta el ezt a feladatot. Ezzel
szemben az elszegődött őrzőgyereknek
már Szent György napjától (április 24.)
minden nap ki kellett hajtania az állato-
lcat egészen október végéig, Simon Júdás
napjáig (október 28.). Sok helyütt Imre
herceg napjáig (november 5.) tartott a Gyermekpásztorok
kényszerű szolgálat, illetve addig, amíg a Jászberény vidékén
hó leesett, vagy a dér ellepte a határt. így Vágó Pál metszete
I
Lúdpásztor, 1855 több hónapon keresztül a gyermekpász­
tor az iskola mellett végezte kenyérkereső
munkáját.
Iskolaidőben a legeltetés reggel és
késő délután volt, míg a nyári szünetben
hosszabb ideig tartózkodtak kint az álla­
tokkal. Az őrzőgyerek reggel öt órakor
Gyermeksors Monoszlón
A Balaton-felvidék egyik kis falujában, a Veszprém m e­
gyei Monoszlón egy idős gazdaember - gyermekkorára
emlékezve - mondta, hogy tízéves korától, de volt, aki
előbb is, rá volt kényszerülve, hogy állatokat őrizzen. Eb­
ben a hajdani kisnemesi faluban ugyanis az állatőrzés, a
legeltetés a szegénysorú gyerekek számára kenyérkereső
foglalkozást jelentett a két világháború közötti időben. A
kényszerű gyermekmunka abból adódott, hogy a telepü­
lésnek hosszú időn keresztül nem volt fogadott pásztora,
ezért mindenki maga gondoskodott szarvasmarhái legel­
tetéséről. Mivel minden gazdaháznál legalább két tehe­
net és néhány növendékállatot tartottak, ami nem állha­
tott egész évben az istállóban, legeltetésüket iskoláskorú
gyerekekre bízták. Ahol a családból nem tudták kiállítani
a gyermek munkaerőt, ott fizetség fejében őrzőgyereket
fogadtak fel.
276
kihajtotta a marhákat, reggelijét - egy
szelet kenyeret túróval vagy szalonná­
val - a gazdaasszony a markába nyomta,
amelyet a legelőn költött el. Majd kilenc
órára hazahajtott. Bekötötte az istállóba
az állatokat, és szaladt az iskolába. Noha
a tanítás nyolc órakor kezdődött, sőt előt­
te már fél nyolcra „menni kellett könyör­
gésre a templomba” a tanító hallgatóla­
gosan beleegyezett a későbbi érkezésbe.
Amint Monoszlón mondták, „a tanítóval
meg volt beszélve, hogy később mehet
az őrzőgyerek”. Amikor délben befejező­
dött a délelőtti tanítás, a gyerek a gazda
házához ment ebédelni, majd egy órára
igyekezett vissza az iskolába. A délutáni
tanítás ugyan négy óráig tartott, de az őr­
zőgyerekeket a tanító legalább félórával
előbb elengedte. Már négy órakor ismét
kint voltak az állatokkal a legelőn, egé­
szen napnyugtáig, alkonyatig.
Az őrzőgyereknek sem ünnepnapja,
sem vasárnapja nem volt, mert akkor is
ki kellett hajtania. Sőt ilyenkor még több
dolga akadt, mert vasárnap az igásök-
röket is hozzá kellett vennie a gondjára
bízott állatokhoz. Egyedül csak a búcsú
 segítségét paprikaöntözéshez, szénafor­
Libapásztorság gatáshoz, favágáshoz, vízhordáshoz és
egyéb háztartási munkákhoz.
Hasonló vagy ugyanilyen sorsa volt a Az őrzőgyerek a tankönyvet és az ele­
libapásztoroknak, csak még fiatalabb mózsiát vászonból varrt kis tarisznyában
fiúgyermekek és főképpen kislányok hordta, ami mindig a nyakában lógott.
feladata volt a Iibafalkák napi rend­ Noha legeltetés közben is tanulhatott, erre
szeres legeltetése, a víz közelébe való mégis a legritkábban került sor. Különö­
kihajtása. Nagyobb részben mindenki sen ősszel, amikor az állatokat már nem a
a maga libáit őriztette a gyermekeivel, gazda saját erdei legelőjére kellett kihajta­
de számos esetben volt példa, hogy a ni, hanem rámehettek a közös kaszálóra,
nagyobb parasztgazdaságokba a liba­ rétre, ilyenkor a falkába verődött őrző­
tömés őszi időszakáig gyerekpászto­ gyerekek sok csintalanságot elkövettek.
rokat fogadtak fel, hasonló módon és Egymást csúfolták, verekedtek, nagy han­
formában, mint a marhaőrzéshez. A cúrozást vagy csoportos játékokat rendez­
Matyóföldről Fügedi Márta írásából tek. Az élelmesebbek a kisebb gyerekekre
tudjuk, hogy már egészen kicsi gyere­ bízták az állataikat, és rövidebb-hosszabb
kekre rábízták a jószágok legeltetését. ideig saját kedvtelésüknek éltek. Például
Ha saját jószága nem volt a családnak, az egyik elment az erdőre fát lopni, a má- Gyermekpásztor,
a jógazdához adták liba- vagy malac­ sik a kukoricást dézsmálta meg. Amint Ecseg-puszta
pásztornak. Fizetségük alig volt, egy erre Monoszlón visszaemlékeztek, ment Györffy István
kendőt vagy egy kis surcot (kötényt) a kukoricasütés, tüzet raktak, és amikor felvétele
és enni kaptak. A néhány év iskolába
járás mellett a pásztorkodás, legeltetés
„az élet iskoláját jelentette a gyerme­
keknek” Leginkább a libákat kellett
legeltetni, mert a többi állatot nyáj­
ban legeltették. A libákat kora reggel
kihajtották a gyepre, vagy betakarítás
után a tarlóra, és kora délután kellett
hazahajtani. Az állatok őrzése közben
jutott idő a cimborákkal való játékra
is. Sok matyó kisgyerek a munka révén
már korán elkerült a szülői háztól, sőt a
falujából is. Az 1920-30-as években az
alföldi nagy tanyásgazdák kocsival jár­
tak Mezőkövesdre gyerekeket fogadni
kiscselédnek: jószágot, libát őrizni. A
szerződés áprilistól novemberig szólt,
két mázsa búzáért és egy pár lábbeli­
ért. Libát, malacot, tehenet őriztek a
gyerekek, az istállóban háltak, sokat
szenvedtek és nélkülöztek. A szegény
családok viszont rászorultak a gyer­
mekpásztorok keresetére.

napja jelentett kivételt. Bár akkor is kihaj­

tott reggel, de már nyolc órára hazahaj­
tott, kapott néhány fillért a gazdától, és
egész napját eltölthette az ünneplők for­
gatagában. Az elszegődött gyerek a gazda
házánál lakott, ott kapott ellátást. így a
ház körüli munkákban is hasznát látták,
többnyire a gazdasszony vette igénybe

277
 Pásztorlányka
Neogrády László
festménye
 Libapásztor, leégett, a botra tűzött kukoricacsöveket
Hollókő, a parázs fölött kipattogtatták, felséges íze
Nógrád megy volt. A réten játszásra is adódott alkalom,
természetesen csak mértékkel, mert az ál­
latokat nem hagyhatták magukra, hiszen
nagy érték volt rájuk bízva, amiért fele­
lősséggel tartoztak, és ennek tudatában is
voltak.
Amint jöttek a hűvösebb, esős napok,
már mondták az őrzőgyerekre, hogy -
Jaj, te neked, pőre gatyás! Ugyanis egész
nyáron egy szál rövid vászonnadrágban,
klottgatyában jártak a gyerekek. Álta­
lában november 5-e volt az elszámolás
napja, amikor a gazda kiadta a fizetésül
járó ruhaneműt és a lábbelit, és tavaszig
hazaköltözhetett megszolgált keresmé­
nyével az őrzőgyerek.
Az állatok őrzését általában 14...15
éves korig végezték a gyerekek, jobbá­
ra ameddig iskolába jártak. Azonban
280
számos esetben arra is volt példa, hogy
a gyerek kimaradt az iskolából, vagy az
elemi iskola befejezését követően még
néhány évig a pásztorkodásból tartotta el
magát. Az ilyen gyereket jobban megfizet­
ték, de a napi legeltetés idejét is hosszabbra
szabták meg. Ugyan a szegődést egész
évre kötötték, de a kihajtás ideje a hó
lehullásáig tartott. Ha a gazda elégedett
volt az őrzőgyerekkel, több éven keresz­
tül m egtartotta, majd ugyanazon csa­
ládból szegődtetett, ha több gyerek volt.
Az egész évre elszegődött őrzőgyerektől
többet vártak el, a legeltetésen túl neki
kellett gondoskodnia az állatok itatásá­
ról, az istálló rendbetartásáról. Vagyis
önálló munkát végzett a gazdánál. Álta­
lában a nagyobb gazdák tudtak felfogad­
ni önálló őrzőgyereket, akinek az élel­
mezése és a bére is jóval többet tett ki,
mint az iskolás gyereké.
Társasélet a malomban
A
lig egy évszázada még telepü­
léseink legtöbbjének szélén ott
zakatoltak azok a hagyomá­
nyos malmok, amelyeket a 19. század
végén elszaporodó gőzmalmok szin­
te egy csapásra háttérbe szorítottak,
pusztulásra ítéltek. Noha a sok évszá­
zados múltat őrző falusi malmok ele­
inte megpróbálták felvenni a versenyt
a lényegesen nagyobb teljesítm ényű
korszerű üzemekkel, ám ez a küzdelem
eleve kilátástalannak bizonyult, és az
1 9 2 0 -3 0 -a s években a régi molnárok
töm egesen hagyták el malmaikat. Egy
részük továbbképezte magát, és a gőz­
m almokban ju tott keresethez; többsé­
gük azonban áttért a gazdálkodásra, a
földtől remélve m egélhetését, és csak
kisegítőként tartotta meg elavult be­
rendezésű, darálóvá lefokozódott m al­
mát. így aztán nem csodálkozhatunk,
hogy napjainkra alig maradt fenn né­
hány a sorsukra hagyott kismalmokból.
De a gyér számú ipari műemléknek,
muzeális bem utatónak számító egyko­
ri malom is m eglehetősen keveset árul
el a régi malmok és molnárok életéről.
Csupán a szórványosan felbukkanó
egykori írásokból és a néhány évtizede
még szólásra bírt idős m olnárok fakuló
em lékezetéből idézhetjük fel a hajdan
volt sajátos világukat.
A régi malmok a gabonából szedett
v ám ért dolgoztak, amely az őrölnivaló Szárazm alom ,
egytized részét tette ki. Személyzetük Alföld
általában egyetlen molnármesterből állt, Jankó János rajza
283
 aki mellett egy-két inas segédkezett. Csak
a nagyobb teljesítményű és népszerűbb
malmok molnárai tudtak segédet is tarta-
ni. A malom a mesterséggel együtt apáról
fiúra szállt, így sok helyen valóságos mól-
nárdinasztiák jöttek létre. Vagyonukat
egymás közötti házasodással is igyekez-
tek növelni. Nem ment ritkaságszámba,
hogy a molnárlegény a molnármester
leányát vette feleségül. Amíg azonban az
öregek bírták magukat, az ilyen molnár-
legény okkal énekelhette, hogy:

Vízimalmok,
Bélapátfalva,
Heves megye
Pápai Károly
felvétele

284
 „Két m alom ra ta rtok szám ot]
Egyikben sem szed ek v á m o t”
A mesterséget kitanult egyéb szárma­
zású molnárlegény is csak beházasodás
révén boldogulhatott a legkönnyebben.
A malmok a parasztság társas találkozá­
si helyei voltak, mert az őrlésre hosszadal-
masan kellett várni, különösen, ha nagy
volt a forgalom. Ilyenkor napokig is a
malomban töltötték idejüket a távolabbi
helyekről jö tt gazdák. A 19. században az
alföldiek szívesen eljártak 50...60 km-nyi
távolságra is a mátrai és a bükki vízimal­
mokba. A 19. század végén teret hódító
gőzmalmok azonban véget vetettek a
hagyományos falusi kismalmok virágko­
rának. Az olcsóbban és gyorsabban jobb
lisztet produkáló gőzmalmok hamarosan
népszerűvé váltak, ahogy a falusi lakos­
ság igénye is nőtt.
Sok munka idején éjjel-nappal dol­
goztak a malmok. Különösen aratás után
szaporodtak meg az őrletők. Az alföldi
malmokba fogattal érkezők saját lovai­
kat kötötték a malomkerék elé, hogy
meggyorsítsák a munkát. Ilyenkor tér- Malombelső,
mészetesen az őrlési díj feleanyi volt. A Kalotaszeg,
szárazmalmok nehézkes működésű szer- Kolozs megye
kezetéhez képest a jó fekvésű vízimalmok Haranghy György
lényegesen termelékenyebbek voltak, felvétele
ezért a nagyobb készletekkel rendelke­
ző alföldi gazdák is szívesebben keresték
fel a távolabbi patakmalmokat. Például
az abasári malmok rendszeres látogatói
voltak a tarnamérai, boconádi, tiszapéri
gazdák. A távolabbi vidékekről szekérrel
érkező őrletők olykor két hetet is vártak
a lisztjükre, míg sorra kerültek. Gyakran
a család is elkísérte a gazdát. Hoztak ma­
gukkal eleségnek libát, birkát, a lovaknak
takarmányt. A malomházban volt sza­
badtűzhely, ahol süthettek, főzhettek.
Lovaikat az istállóba kötötték. Ha rossz
idő volt, ők maguk is ott aludtak, vagy
a malomházban a felrakott zsákokon. Jó
időben az udvaron álló szekereiken éj­
szakáztak. Esemény, kirándulás volt ez az
alföldieknek. A környékbeliek nemcsak
szekérrel, hanem kisebb tételekben, há­
tukra vetett zsákban vagy puttonyban is
vitték az őrölnivalót a malomba.
285
 A malom alatt Egy-egy malom forgalma, népszerű-
Greguss János sége hajdan sokkal inkább a molnár egyé-
metszete niségén múlott, mintsem a malom felsze­
relésén. Bár nem is sokban különböztek
egymástól, mert csaknem mindegyikük
p a ra sz tra őrölt, ami azt jelentette, hogy a
lisztet és a korpát nem választotta szét a
malom, hanem otthon kellett kiszitálni.
Mivel az őrletőknek rendszerint napo­
kat kellett várakozniuk a lisztre, szívesen
vették, ha a molnár bőbeszédű, jókedvű
volt, és tréfáival, élcelődéseivel szórakoz­
.'«*■ " > w r
tatta őket. így az idő is gyorsabban telt,
és a molnárnak, malmának is nagyobb
híre támadt. A régi molnárok nevezete­
sek is voltak kedélyességükről, tréfálkozó
természetükről. Különösen akkor voltak
elemükben, ha fiatal menyecskék, lányok
is tartózkodtak a malomban. Ilyenkor
például a molnár kivett egy marék lisz­
tet a zsákból és odaszólt az egyiküknek,
hogy szagolja meg, nem dohos-e a liszt?
Amikor az odahajolt, bekente vele az ar­
cát, amin a többiek jó t nevettek. Más al­
kalommal a tenyerébe vett lisztet mutatta
az őrletőknek, hogy nézzék, milyen fehér.
Amikor odanéztek, ráfújt a tenyerére,

286
hogy mindenkinek szeme-szája tele lett
liszttel. A kéményseprő sem fordulhatott
meg a malomban anélkül, hogy a molnár
észrevétlenül össze ne lisztezte volna a
hátát, hadd lássák, hogy a malomba járt.
A molnárok ravaszsága közismert volt.
Ezért szokták mondani a Mátra vidékén:
„Mária, M agdolna ne menj a m alom ba!
H uncut a molnár, b elö k a g a r a tb a ”
Az élelmes molnár leginkább a vámo­
lással csapta be az őrletőt. Mielőtt a ga­
bonát a garatba öntötték, a vámbögrével,
amint mondták a ficsón:a\ vagy köpécével
kimerítették az őrlés díját. Ilyenkor a vá­
molást végző inastól a molnár nem egy­
szer megkérdezte:
- Kivetted a vámot?
- Ki. - hangzott a válasz.
- Látta-e a gazda?
- Nem.
- Menj oda, aztán vedd ki még egy­
szer, hadd lássa!
De jól ismerték az őrletők ezt a régi
molnárszokást, és a vámolás ideje alatt
igyekeztek résen lenni. Nem ok nélkül
tartottak attól, hogy a molnáron kívül a
felesége, de még a fia is kimeríti a vámot
az őrölnivalóból.
A molnárok nemcsak az őrletőket, ha­
nem egymást is igyekeztek becsapni. A
feljebb fekvő vízimalom molnára olykor
elfogta a vizet a lejjebb levőtől. Ez viszont
úgy vágott vissza, hogy az arra haladó
őrletőkkel elhitette, hogy a feljebb lévő
malom éppen nem működik, így aztán
hozzá tértek be. Ezen dolgokból sok vi­
szály támadt egy-egy patakvölgy molná­
rai között.
Egykor a malomnak fontos szerep ju ­
tott a falu társas életében is. Különösen
az Alföldön számított kedvelt összejö-
veteli helynek a tágas malomalja. Amint
egy 19. század közepi szemléletes leírás­
ból tudjuk, a szárazmalom valósággal
a falu- vagy városvégi kaszinó szerepét
töltötte be. „A malomkerék vasárnap,
a pihenés napján, kivált délutánokon a
kártyázóknak, beszélgetőknek, mulato-
zóknak szokott ülőhelye lenni. Rende­
sen öt-hatféle társaság is van itt ilyenkor. A puszta éjjel, 1855
 Vágtató betyárok
Mezey József festménye

i
i
Az egyik csoportban beszélgetnek, a
másikban olvasnak, a harmadikban
kártyáznak, a negyedikben legények,
leányok játszanak. A molnár maga ter­
m észetesen mindig előkelő szerepet visz
az ilyen társaságokban, és oda vegyül
rendesen, ahova a kora és kedvtelése
leginkább illővé teszik. Vagy a kártyában
adja az utasításokat, vagy újságot olvas
föl, vagy valamit magyaráz a beszélgető
kompániának, vagy végre, ha nőtlen és
fiatal, a játszótársaságot mulattatja.” Ha
netán muzsikusok is előkerültek, nem
egyszer táncolással fejeződött be a va­
sárnap esti malom alatti tanyázás, ami­
ből a molnár is kivette a részét.
Vidróczky és a molnárok
A M átra vidéki molnárok főképpen
a híres betyár, Vidróczky M arci ne­
véhez fűződő történeteket őrizték
meg. Vidróczky bélapátfalvai legény
volt, ezért a Szalajka völgyi malmok­
ba rendszeresen bejárt. Jó viszony­
ban állt a molnárokkal, sőt egy Itze
Lajos nevű szilvásváradi molnár a
legkedvesebb barátjának számított.
Egyszer, amikor éppen a malmában
tartózkodott, tizenkét pandúr rajta­
ütött. A pandúrok lóháton álltak a
malomudvaron. Vidróczky minden­
kit kiküldött a malomházból. Két
puskával a kezében az ablakhoz állt
és kiszólt:
- Gyűjjön be, akinek nem kedves az
élete!
A pandúrok egy ideig tanakodtak,
aztán békével elmentek, m ert nem
tudhatták, hogy a többi betyár m er­
re rejtőzködik. Egy másik alkalom­
mal pedig, amikor szintén el akar­
ták fogni, a kácsi molnár rejtette el
Vidróczkyt. A leöntőbe bújtatta, és
két zsák búzát ráöntött. Hiába tet­
ték tűvé érte a pandúrok az egész
malmot, mégsem találtak rá.
Ezek a történetek elmaradhatatlan
témái voltak a malom alatti beszél­
getéseknek, időtöltésnek, számos
más mondával, elbeszéléssel egye­
temben, amit egykor megélhettek a
régi idők malmai és molnárai.
Azonban a hétköznapi munka ide­
jén is meglehetősen népes volt a malom,
mert az őrlésre várakozókon kívül a kör­
nyékbeliek is gyakorta benéztek a ma­
lomba egy kis beszélgetésre, időtöltésre.
Sokan csak a hírek miatt jártak a közeli
malmokba, ahol mindenről értesülhet­
tek, mert sokféle ember megfordult ott.
Ha újság is járt a malomba, felolvastak
belőle egymásnak. Itt szereztek tudomást
az adásvételekről, eladó jószágokról, a
falu dolgairól. A fiataloknak ismerkedé­
si alkalmat, szabad idejükben szórako­
zást nyújtott a malom. Sok legénynek,
leánynak itt dőlt el a sorsa, hiszen nem
egy malombeli ismeretségből kerekedett
házasság. A molnár is fáradozott azon,
hogy összeboronálja a fiatalokat. Ismert
mindenkit, dicsérte az egyik családnak
vagy fiatalnak a másikat. Többnyire ad­
tak a véleményére, így aztán gyakran lett
násznagy egy-egy lagziban.
A régi időkben a hegyvidéki patakok
mentén hosszan meghúzódó vízimalmok
is fontos szerepet töltöttek be a hírek ter­
jedésében. A szinte láncolatot alkotó ví­
zimalmok révén gyorsan jutott el az újság
az egyik faluból a másikba. Amint az idős
molnárok említették, ha egy vándor vagy
őrlető fontos hírrel toppant be a malom­
ba, a molnár az inasra bízta a garatot, és
nyomban átment a néhány száz méterre
fekvő szomszédos malomba továbbadni
azt. A molnárok ilyen módon értesítették
egymást, valamint ha szükségét látták, az
őrletőket is.
Különösen a korábbi évszázadokban
a parasztem ber egyedül a malomban
találkozhatott a bonyolultabb technikai
berendezéssel. A számára titokzatos
m alomszerkezet és a körülötte maga­
biztosan forgolódó molnár élménysze-
rűen hatott rá. A m olnárok furfangos
észjárása is, amellyel csodálatot keltet­
tek maguk iránt az egyszerű em berek­
ben, hozzájárult ahhoz, hogy term é­
szetfeletti erővel ruházták fel őket. Leg­
inkább azt hitték felőlük, hogy „értenek
a keresztúton tanult mesterségekhez, a
boszorkányokkal cim boraságban van­
nak, tudják az állatok bajait kuruzsol-
ni” - írták róluk a 19. század végén. Sok
hagyomány maradt fenn az ördögöt
tartó vagy az ördöngös molnárlegény-
ről, m int ahogyan - különösen a vízi­
malmok esetében - a molnároknak a
betyárokkal való paktálásáról is.
Az a tény, hogy a vízimalmok nagyobb
részt a falvakon kívül álltak, magyarázza,
hogy egykor pl. a Mátra és Bükk hegység
dús erdeiben élő betyároknak nélkülöz­
hetetlen támaszai voltak a magányos vízi­
malmok, amelyek némelyikében állandó
tanyahelyet vertek. A malomban gyűltek
össze, ott osztozkodtak a zsákmányon,
amelyből a molnárnak is juttattak. A
malomházban ettek, ittak, mulattak. Lá­
nyok, menyecskék is jártak ide titkon. A Magányos vízimalom,
betyárok lovait az istállóba kötötte a mol­ Jósvafő,
nár, aki egyben az utat is vigyázta. Ha ne­ Borsod megye
tán pandúrok jöttek, jelt adott, mire a be­
tyárok elbújtak a malom rejtekhelyeire. A
lovakat a molnár magáénak mondta. Ha
a pandúrok kételkedtek, vagy a malom­
ban ráakadtak a betyárok nyomára, azok
rejtekeikből előugrálva pirospaprikával
és borssal töltött kétcsövű puskáikkal az
üldözőik szeme közé lövöldöztek. Mire a
pandúrok magukhoz tértek, a betyárok
már messze jártak az erdőben.
 Társasélet a csűr alatt
hegyvidék hagyományos gaz­
A
dálkodásának nélkülözhetetlen
eleme volt a csűr, a gazdasági
épület, amelyben a szálas gabonát tárol­
ták. Palócföldön még manapság is látha­
tunk néhol az udvar végében meghúzódó
hatalmas méretű tárolóépületet. A csűr
középső nyitott részére, a szérűre álltak
be egykor a megrakott szekérrel, és innen
dobálták be a két oldalon elhelyezkedő
tágas tárolóhelyiségekbe a gabonakévé­
ket, illetve a takarmányt.
A gépi cséplés térhódításáig, általában
a 1 9 -2 0 . század fordulójáig a csűr alatt
kézzel csépelték ki a gabonát. A hónapo­
kig tartó fáradságos munkát azzal igye­
keztek megkönnyíteni, hogy a szomszé­
dok, rokonok társultak, és négyen-öten
Csűrépület, dolgoztak egyszerre a szérűn. Hasonlóan
Teresztenye, összefogásra volt szükség a lovas nyom­
Borsod megye tatáshoz is, amikor a gazdasági épület
alatt vagy előtt elkészített gabonahalmon,
az ágyáson járatták körbe a lovakat, hogy
patáikkal kiverjék a kalászokból a sze­
met.
A mindennapi munka mellett a pihe­
nésnek és a szórakozásnak is helyet adott
a csűr. Nyári éjszakákon a legények, de
a házas férfiak is szívesen aludtak kint
a csűrben. Az egyik tárolóhelyiségben
készítettek helyet maguknak. Amikor a
takarmány egy részét már behordták, a
friss szénára terített rongypokrócra vagy
bundára feküdtek. Szűrrel, pokróccal ta­
karóztak be. Hajdan tavasztól késő őszig
a legények tanyázóhelye volt a csűr, ami
azzal az előnnyel járt, hogy nem voltak
annyira a család szeme előtt, így könnyeb­
ben járhattak el „bandázni” kocsmázni.
A csűr nemcsak éjszakára nyújtott pi­
henést, hanem nappal is. A munka mellett
gyakran adódott lehetőség beszélgetésre,
 olykor, bár jóval ritkábban, kártyázásra,
„kvaterkázásra”. Tavasz felé, ahogyan meg­
enyhült az idő, a férfiak megkezdték a csűr
körüli foglalatosságokat. Ilyenkor a szom­
szédok rendszerint átnéztek egymáshoz.
A csűr alatti szecskavágás is alkalom volt
a kisebb összejövetelekre, beszélgetésre.
Előfordult, hogy munka végeztével töb­
ben leültek kártyázni. Különösen a legé­
nyek vonultak el ilyen szórakozásra, amit
„kalap alatt hozott pálinkával” is emléke­
zetessé tettek. Az idősebbek nem is győz­
tek ügyelni rájuk, nehogy gondatlanságból
tüzet okozzanak.
Régen a nyári nagyobb lakodalmakat is a
csűr alatt tartották. Az épületet ez alkalom­
ból alaposan kitakarították, zöld gallyakkal
és virággal feldíszítették. A sok vendégnek
a ledöngölt földű, tágas csűrfolyosón terí­
tettek, majd reggelig a táncot is itt ropták.
Más alkalommal is volt zenés, táncos
mulatság színtere a csűr. Egykor nem ment
ritkaságszámba, hogy a falu tágasabb csűr-
jeiben bált rendeztek a fiatalok. A legények
bort vettek, muzsikus cigányokat hívtak,
és reggelig táncoltak a tágas épületben. A
Heves megyei Bükkszentmártonban még
az 1960-as években is a falu legnagyobb Kukoricafosztás
csűrjében rendszeresen tartottak bált. Be- Ebner Lajos metszete
lépődíjat szedtek, amelyből a zenészeket
és a csűr bérletét fizették.
Kukoricafosztás
falu társas életének egyik legszíne­
A sebb eseménye, a ku koricafosztás
is a csűrhöz kötődött. Egykor ugyanis
szeptember, október estéin vidám han­
gulat töltötte be a falvak számos portá­
ját, udvarát. Egy-egy háznál előre szóltak
az ismerősöknek, hogy mikor kezdő­
dik a kukoricafosztás. Ilyenkor húszan-
harmincan is összegyűltek. Rokonok,
szomszédok, a házbeli legények barátai,
a lányok barátnői. Legnagyobb részben
fiatalokból verbuválódott a társaság. A
legtöbb portán a csűr alatt telepedtek le
a többszekérnyi csöves kukorica köré. A
csűr alatt az egyik oszlopra akasztott vi­
harlámpa vagy petróleumlámpa világí­
tott. A kukoricacsöveket kibontották, és
levelénél fogva koszorúba fonták, esetleg
párosával összekötötték, hogy a fosztás
293
 Valamirevaló fosztóból a m a sku ráz ás
sem hiányozhatott. A legények minden­
féle rongyot, co n d rát magukra aggattak,
kukoricabajuszt ragasztottak, hogy ne
ismerjék fel őket, majd a fosztok közé
ugrálva ijesztgették a lányokat. Sok he­
lyütt nemcsak a legények öltöztek fel
maskarába, hanem a vállalkozó kedvű
lányok is. Gyakran a legények szoknyát,
a lányok nadrágot vettek fel. A többiek
nevették őket, és találgatták, hogy kik
lehetnek. Néha azonban „rajta mentek
és lerángatták róluk a maskurát”, ha nem

Kukoricafosztás, befejezése után fel lehessen akasztani a

19. század vége csöveket a ház és a csűr eresze alá szá­
radni.
Fosztás közben a gazdaasszony nagy
fazék gyenge kukoricát tett fel főni a
konyhában. A fiatalok eleinte hallgat­
ták az öregek elbeszéléseit, m eséit, de
hamarosan rátértek a dalolásra, vihán-
colásra. A jobb módú helyeken borral,
pálinkával is megkínálták a fosztókat,
ami nemcsak dalt, hanem sok tréfát is
előcsalt a fiatalokból. Például az üszö­
gös kukoricával észrevétlenül beken­
ték egymás arcát, lábát. Azt is gyakran
m egtették, hogy a legény mondta a m el­
lette ülő lánynak: - Nézz má’ erre! - és
amikor az odafordult, beleütötte a fejét
az üszögös kukoricacsőbe, ami feketé­
re kente. Ezt a tréfát k o r m o z k o d á s n a k
mondták. Néhányan a kukorica hajából
bajuszt, szakállt csináltak maguknak a
többiek m egnevettetésére. M ások meg
észrevétlenül kukoricaleveleket dug-
dostak a lányok szoknyája alá. Amikor
aztán valamelyik felállt közülük, és
hullott a szoknyájából a sok fosztásle-
vél, nagy nevetés tört ki. Az is előfor­
dult, hogy a legények erővel tették meg
ugyanezt. Am int a Heves megyei Recs-
ken mondták: „össze-összesúgott egy
pár legény. - Hallod-e, ezt gyuggassuk
meg! - m ondták, és arra mentek mind.
A legények megfogták a jányt, és a sok
fosztáslevéllel telitöm ték a szoknyáját.
Nagy ricsaj volt.”

294
tudtak idejében megszökni. Miskolc
környékén a maskarás legények hántoló-
ról hántolóra jártak, az amúgy is megré­
mült leánynép ijesztgetésére. Az abaúji
falvakban úgy emlékeztek vissza, hogy a
legények krumplifogakat vettek a szájuk­
ba, bekormozták az arcukat, rossz, ron­
gyos ruhába bújtak, és így ijesztgették a
lányokat.
A sok tréfa mellett gyakran táncolással
fejezték be az estét. Citera- és hegedűszó
mellett mind gyakrabban váltogatták a
hántást a táncolással. Tizenegy óra felé a
háziasszony megjelent a főtt kukoricával
és körbekínálta a vendégeket. Ez egyben
az aznapi fosztás befejezését jelentette. A
legények nem egyszer még előbb eldug­
ták a fazekat, hogy a keresés idejével is
meghosszabbítsák a szórakozást.
Egy helyen négy-öt napig tartott a fosz­
tás, azután mentek tovább oda, ahonnan
hozzájuk is jöttek segíteni. Azokat hívták,
akikhez szívesen mentek vissza segíteni,
mert a kukoricafosztást - a jelentősebb Kukoricafosztás,
munkákhoz hasonlóan - vissza kellett Nagykend,
szolgálni. Ez volt talán a legvidámabb, Kis-Küküllő megye
 leglátogatottabb kaláka, amely a munka
és a szórakozás összefonódásának jó pél­
dája.
A csűr alatti társas élet változatos alkal­
mai nemcsak arról bizonykodnak, hogy ez
a sajátos gazdasági épület mennyire nél­
külözhetetlen tartozéka volt egykor a
mindennapi életnek, a nép kultúrájának,
hanem élő bizonysága a falu hagyomá­
nyos társadalmi összetartozásának, a tár­
sas élet igénylésének.

Csűrdöngölő

gy jellegzetes tánc megnevezéseként

E terjedt el a csűrdöngölő, mégpedig
nem is olyan régen, a 19. század közepe
táján. Egy korabeli leírásból tudjuk, hogy
az 1860-as években a Székelyföldön azt
a nótát nevezték így, amelyet később, a
századforduló után közönségesen sebes
csá rd á sn a k mondtak. Mivel abban az
Legényes, Gyalu, időben még nem ismerték a csárdás el-
Kolozs megye, 1898 nevezést, ezért kapta a féktelenebb tem-
Veress Zoltán pójú tánc a csű rdön gölő vagy verbunkos
akvarellje n óta nevet.

296
 CjYA LU . V<ouot4-/-«tc,y c

A népi táncot kutató etnográfusok K icsi nekem ez a ház, Táncmulatság,

a csűrdöngölőt a legényes néven ismert m ajd kirúgom a f a lá t ! ” Gyalu,
tánctípusba sorolják, amelynek m agyar Kolozs megye, 1898
tánc vagy sűrű tem pó elnevezése is is­ A táncról fordítsuk figyelmünket en- Veress Zoltán
meretes. Ennek a táncnak az a jellem ­ nek a sajátos elnevezésnek az eredetére, akvarellje
zője, hogy meglehetősen gyors tempójú Nyilvánvaló, hogy a csűrdöngölő szó olyan
és kanásztáncdallamok kísérik. Az első
világháborúig a legények a páros tánc
bevezetőjeként járták szólóban vagy cso­
Székely csűrdöngölő
portosan a zenekar előtt, mint a verbun-
Szinte Gábor a székely csűrrel kapcsolatban 1903-ban
kot, miközben a lányok kis forgó köröket
írta, hogy az új csűrben nagy mulatságot képez a csűr-
alakítva csujgattak, azaz kurjantásszerű
döngölés, ide jár az egész falu mulatozni. Ha a csűr földje
elnyújtott hangokat hallattak.
megszikkadt, muzsikásokat fogadnak, és a fiatalság min­
Egy 19. század végi beszámolóban a
den vasárnap táncol a csűr földjén. Innen került ki a híres
következő szemléletes leírást olvashatjuk
csűrdöngölő székely tánc, amely Udvarhely megyében
erről a székely mulatásról: „táncz közben
ma is tartja magát. Hasonlóképpen írt erről Balásy Dénes
nagyokat ütvén tenyerével a csizmaszárá­
is, aki részletesen foglalkozott a csűrdengelő nevű tánccal,
ra, vidám, csipkedő versikéket kurjongat.
miszerint a székely gazda „építési ünnepségtartás végett
Ha megszólal a muzsika, alig bír tánczos
közös falusegítséget, kalákát hívott, két muzsikus cigányt
kedvével; úgy kirakja a csűrdöngölő figu­
fogadott, táncba hívta még a falu fiatalságát, akik aztán
ráit, hogy nincs az a tánczmester, a ki ezt
letiporták, simára táncolták a göröngyös csűrpadlót. In­
utána csinálja, s közben rímes tánczszók-
nen a csűrdengelő név.”- A csűrdöngölő tehát eredetileg
ban rikkantja ki érzelmeit:
nem egy sajátos táncform a, hanem sokkal inkább a haj­
dani társasélet igénylésének, az egészséges életritmusnak
Kicsi nekem ez a csűr,
megnyilvánulása volt.
kirepülök, m int a fü r j!

297
 Csárdabeli tánc, tevékenységre vonatkozik, ami a gabo-
Eger, Heves megye natároló gazdasági épülettel, a csűrrel áll
kapcsolatban. Ugyanis a cséplőgép elter­
jedése előtti időben, néhol még az 1920-
as években is, a kévébe kötött gabonát a
tágas csűrben helyezték el. Az épület kö­
zépső részén, a szérűn pedig egész ősszel
kézicséppel verték ki a földre elterített ga­
bonából a szemeket. Ehhez a munkához
a csűr földjét simára kellett döngölni, sőt
a lakóhelyiségekhez hasonlóan agyagos
sárral le is tapasztották, hogy a kicsépelt
gabonaszemek közé ne kerüljön föld, és
könnyebben lehessen összesöpörni. Minél
jobban megtaposták, ledöngölték a szérű
földjét, annál alkalmasabb lett a csépelés-
hez. Ezért régen általánosan elterjedt szo­
kás volt, hogy amikor a csűrt megépítették,
a gazda zenekart fogadott, és meghívta a
falubeli fiatalokat táncolni az új csűrbe. A
zempléni hegyvidéken ezt a szokást csűr-
av atónak nevezték. De a régi tágas csűrök
sem kerülhették el a vigasságot.
Különösen a Székelyföldön volt el­
terjedt ez a táncos szórakozás. Egy 20.
század eleji visszaemlékezés szerint „a
székelyeknél minden vasárnap délután
egy-egy csűrben tánc volt. A legények
már az előző héten előkészítették a sor­
298
ra következő csűrt. A szérűt kiürítették,
a szekeret, ekét, boronát kirakták belő­
le, és agyaggal beöntötték, m eghajtották
a csűr földjét. Az agyagos tapasztást jól
ledöngölték, végül le is hengerelték si­
mára. Majd egy hétig hagyták szikkadni,
így a táncra kiválóan alkalmas, kopogós
lett. Vasárnap délután, úgy három órakor
a székely legény elment a leányért, aki
többnyire a választottjának számított. A
legény öltözéke a következő volt: fehér
gyapjúharisnya, azaz szűk posztónadrág
fekete zsinórral díszítve, fényes, kemény­
szárú csizma, fehér ing, fekete mellény,
amely alól az ing hátul kis helyen kigyű-
rődött, pörge kalap egy szál rozmaring­
gal. A leány öltözéke: ráncos szoknya
(kettő is), kis kötény, piros ráncos csizma,
fodros ingváll, pruszlik, hímzett mellény­
ke volt. Haját két ágba fonta, pántlikával
csokorba kötötte. A leány hímzett zseb­
kendővel várta a párját. A zsebkendő két
sarkát fogva mentek az úton a táncig. A
csűrből már szólt a hívogató dallam. A
zenekar egy cimbalmosból és egy klari­
nétosból állt. Amikor odaértek, a legény
azonnal megforgatta a leányt, kezdődött
a mulatság. Este, a jószág étetésére ért
véget a táncolás, mindenki hazakísérte a
 párját. Szép szolidan ment a mulatság, it-
tas legény ilyenkor nem is volt.”
Ez a személyes élmény alapján nyúj-
Táncolok, tott visszaemlékezés arról bizonykodik,
Gyalu, hogy a csűrben tartott tánc, a való-
Kolozs megye di csűrdöngölő tulajdonképpen páros
Veress Zoltán tánc volt. Több korabeli leírás is meg-
akvarellje erősíti ezt.
300
Csűrközösség
A 20. század elején méga Mátra és
X V Bükk hegység lábánál fekvő pa-
lóc falvak keskeny, hosszú szalagtelkein
olykor négy-hat lakóház is sorakozott
egymás mögött. Ezekben a jellegzetes
hosszú házakban az egykori nagycsa-
ládok leszármazottai éltek, akik ugyan
önálló háztartást vezettek, azonban nem
állt módjukban önálló portára települni.
Az ősi házban együtt élő több generáció
szétköltözésének legegyszerűbb módja az
volt, hogy minden egyes kiscsalád, ame­
lyik kivált a házközösségből, önálló lakó­
részt ragasztott a szülők háza mögé, majd
ugyanannyi istállót is emeltek a hosszú­
házak végébe. Az így megnyújtott közös
udvarokat azonban mindig csak egyetlen
csűr zárta le keresztben. A gabonát és a
takarmányt tároló hatalmas gazdasági
épületből sohasem építettek egynél töb­
bet, bármennyire megszaporodott is a
kiscsaládok száma a portán, noha min­
den más kiegészítő épületet: disznóólát,
színt, baromfiólat külön-külön építettek
maguknak. A csűrt azonban az udvar­
hoz és kúthoz hasonlóan mindig közösen
használták, ezért a csűrhasználatnak ez a
sajátos formája, a csűrközösség bizonyítja
a legszembetűnőbben az egykori nagy-
családszervezet meglétét.
A közös portán élő kiscsaládok a kö­
zösen használt csűrt felosztották egymás
között. Ha például két család maradt a
közös portán, ahol a családfők rendsze­
rint testvérek voltak, a csűrt úgy osztották
meg egymás között, hogy az egyik család
az egyik tárolóhelyiséget, a másik család Közös használatú
a másikat birtokolta. A csűr középső tá­ csűr, Borsodbóta,
gas részét, a szérűt viszont közösen hasz­ Borsod megye
nálták. Megegyezés szerint végezték ott a
hagyományos gazdasági munkákat, mint
pl. a szecskavágást, kukoricamorzsolást
vagy a rozs kézi cséplését.
Három örökös esetén a csűr tárolóhe­
lyiségei az előbbihez hasonlóan oszlottak
meg, a harmadik - rendszerint a legkisebb
testvér - az épülethez toldott pelyvatároló
helyiségeket és a szérűrész fölötti padlás­
teret kapta meg. A csűr szérűjét mind­
hárman közösen használták, és a születési
sorrendnek megfelelően végezték ott a
munkákat. Négy család birtokában lévő
közös csűr mindkét tárolóhelyiségét desz­
ka- vagy sövényfallal kétfelé rekesztették.
A 19-20. század fordulóján a még általá­
nosan alkalmazott lovas nyomtatást, vagy
a kézi cséplést viszont közösen végezték
a csűr alatti szérűn. A sorrendben előre
megállapodtak, de többnyire a legidősebb
testvérre hallgattak, akinek sok esetben
megmaradt az irányító szerepe a közös
portán. Ha a csűrnek ennél is több hasz­
nálója volt, az épület középső helyiségét, a
szérűt akkor is fenntartották a közös mun­
kákhoz, bár a tárolás miatt az épületben
szűkösen fértek el.
301
 A csűr megosztása A csűrközösség tulajdonképpen csak
kerítéssel, a rokoni viszonyban álló kiscsaládok kö­
Susa, Borsod megye zött állt fenn, az egykor közösen gazdál­
kodó családtagok, vagy azok leszárma-
zottainak sajátos gazdasági, társadalmi
kapcsolatát jelentette. Ez még nélkülözte
a kiscsaládra jellemző teljes önállóságot,
mert az udvar és a kisgazdaságok tarto­
zékainak közös használata egymáshoz
hangoltságot, bizonyos fokú egymásra­
utaltságot őrzött meg.
A hosszúházak tulajdonosainak meg­
változása azonban már jelentősen befo­
lyásolta a csűrhasználatot. A hosszúud­
varra beköltöző idegen ugyanis ponto­
302
san elhatárolta a vásárlással szerzett te­
rületet, ennek következtében a rokonok
által korábban közösen használt udvart
kerítéssel rekesztette el. Az új tulajdo­
nost a portán maradt rokonok a közös
csűrhasználatba nem vették be. Vásár­
lás révén csak a lakóházrész, az ahhoz
tartozó udvar és kertrész lett az övé. Ha
történetesen a gazdasági épületrészt is
megvásárolta, akkor a csűr szérűjét en­
nek megfelelően szintén elrekesztették.
így aztán a közös beltelekről valamelyik
rokon elköltözésével, vagy idegen beke­
rülésével végképp felbom lott a csűrkö­
zösség.
A fonó vagy guzsalyos
régi falvak életében fontos szere­
A
pet töltött be a közösen végzett
munka, amelynek talán a leg­
jelentősebbikét a nők tartották életben,
míg a ruhaneműek szövéséhez szükséges
fonal előállítása és a szövés-fonás divat­
ban volt. Az őszi mezőgazdasági mun­
kák végeztével, általában mindenszentek
napja (november 1.) után minden falusi
házban előkerült a guzsaly vagy a rokka
a padlásról, kamrából, és megkezdődött a
hosszú téli időszak legfontosabb női tevé­
kenysége, a már korábban megtört, kiti-
lolt kender, len vagy a gyapjú fonallá sod­
rása: a fo n á s . Ezt a munkát régi idők óta
társas összejövetel formájában végezték,
amely egészen a farsang végéig tartott.
Húsvétra mindenkinek végeznie kellett a
maga szöszének felsodrásával.
Általánosan elterjedt szokás szerint
külön fonót tartottak a kislányoknak,
külön a nagylányoknak, és külön fonóba
jártak az asszonyok. Erre a célra valame­
lyik háznál kaptak helyet, ahol megfele­
lő korú lány vagy asszony volt, de gya­
korinak számított, hogy a téli időszakra
szobát béreltek, amit gabonában fizettek
ki, közösen összeadva a járandóságot. Az is
előfordult, hogy olyan házhoz hívták a fo­
nókat, ahol kevés volt a lány vagy asszony,
és így a fonóhelyiség használatáért felfon­
ták a háziak szöszét is.
Egy-egy fonóházba általában 15...20
lány is járt. Kialakult az állandó és meg­
szokott elhelyezkedés, az idősebbek az Fonó, Nagyar,
ajtó közelében, a fiatalabbak a szoba végé- Szatmár megye
ben ültek le. Szorgosan kezdtek dolgoz- Gönyey Ébner Sándor
ni, mert amikor a legények megérkeztek, felvétele
303

A fonóka, 1855 lelassult a munka, illetve sok szünetet
tartottak. Az idő vidám beszélgetéssel,
mesemondással, énekléssel telt. Később
különböző fonóbeli játékokra került sor.
Ha a leány leejtette az orsóját, a legény
csak csókért adta vissza. A leggyakoribb
játék a szembekötősdi és a zálogosdi volt.
A lányok az orsójukat adták zálogba.
Amint a kalotaszegi fonóról tudjuk, ha
a legények közül valaki már udvarolt az
ott lévő lányok egyikének, akkor a ked­
velt legény csizmaszárába dugta a lány
orsóját, és csak hosszasabb ölelés után
adta vissza. A zálogos játék alkalom volt
304
A fonóka
A fonóba nem öltöztek ünneplőbe,
de a napi viselőnél csinosabb ru­
hát vettek fel. A guzsalyát, orsóját
mindenki a fonnivalóval együtt vit­
te magával. Amint Prónay Gábor
1855-ben megjelent népélet leírá­
sában olvashatjuk, a lányok „társa­
ságot alkotnak a’falu egy vagy más
asszonyánál, ki egész télire átengedi
ily nemű összejövetelre szűk szobá­
ját; amelyet fonókának vagy fonó­
háznak neveznek. Ily fonóka télen
át egy faluban több is létezik, hova
a falu lányai mihelyt esteledik, tar­
ka szalagos guzsalyaikkal, minden
oldalról összesereglenek. Jutalmul
felfonják a házi asszony tulajdon
fonalát, s ezen felül gyertya-pénzül
néhány krajczárt is adnak”
 Játék a fonóban
Vidékenként m ás-más játék és fo-
nóbeli szokás terjedt el. Ilyen volt,
amikor a csókkérő a szoba közepére
kiállva elkiáltotta magát: - Kútba
extern! Mire a bíró m egkérdezte:-
Ki húzzon ki? Miután a megneve­
zett lány megcsókolta, maga m aradt
a kútban, moát őt kellett kihúzni
az általa megnevezett legénynek.
Hasonló célzatú volt az a játék is,
amelynek során valaki a szoba egyik
végében kisszékre ült, azzal a köve­
teléssel, hogy az a lány, amelyik tet­
szett neki, álljon fel és menjen oda
őt megcsókolni. Majd a lány ült a
helyébe, hasonló felszólítással for­
dulva a legényekhez. Fonó lányok,
Tard, Borsod megye

a pajkosságra is. A zálogkiváltás célja az

volt, hogy a legények minél gyakrabban
megölelgethessék a lányokat, vagy csókot
kérjenek tőlük.
Gyakran előfordult, hogy különbö­
ző „alakoskodók” keresték fel a lányos
fonóházakat, és gólyának, kecskének,
lucának öltözött legények tréfálkoztak a
jelenlévőkkel, vagy ijesztgették a lányo­
kat. Más esetben lakodalmas paródiával
szórakoztatták a vállalkozó kedvű legé­
nyek a lányokat, vagy éppen medvetán-
coltatással ijesztgették őket; a medvének
öltözött legény ölelgette, riogatta a fonó-

305
 Lucázás a fonóban,
Csömör, Pest megye

Asszonyfonó,
Nagybörzsöny,
Hont megye
Gönyey Ébner Sándor
felvételei

belieket. Különösen kedveltek voltak a

táncos fonók, ahol a munka végeztével
citeraszóra táncra perdültek a fiatalok,
és éjfélig ropták a táncot. Ez az alkalom
különösen a fonóház zárásakor, húsvét
közeledtével került sorra, amikor álta­
lában mulatással tették emlékezetessé
a több hónapos együttlétet. Ez még az
asszonyok fonóházára is vonatkozott,
amelyet a férfiak egyáltalán nem láto­
gatták, csak ez alkalommal keresték fel
asszonyaikat.
A fonó egykor nemcsak a munka vég­
zésére és szórakozásra való hely volt, ha­
nem fontos házasságszerző szerepet is
betöltött a falu életében.

306
Atyafiság a Palócföldön
mikor 1857-ben első jeles etnográ­
A
fusunk, Reguly Antal hazai népraj­
zi kutatásait megkezdte a nógrádi
palócok körében, kezdettől nagy figyelmet
fordított a rokonsági rendszer megismeré­
sére. Az Ipoly menti palóc falvakban végzett
kutatásainak eredményeit - sajnos korai ha­
lála miatt - nem tudta feldolgozni, azonban
gyűjtőnaplójának adataiból kirajzolódik az
egykori Nógrád megyei falvak 19. század
közepi társadalma. A másfél évszázados fel­
jegyzésből sok jellegzetes, régen feledésbe
merült dolgot tudhatunk meg.
A palóc az atyafiságot roppantul tart­
ja, és nem tesz különbséget az első vagy
a tizedízbeli rokonságban, neki a komája
sógora is sógor. A komaságot nagy dolog­
nak tekinti. Amint komaságot kötnek a
legjobb barátok, azonnal ken d ezik egy­
mást. A gyerekkori egykorú pajtások te­
gezik egymást, egy-két év azonban már
különbözetet tesz közöttük, ezért az öre­
gebbet bátyn zk hívják, a fiatalabbat azon­
ban íe-vel szólítják.
A közeli és távoli rokon között alig
tesznek különbséget, mindegyikre azt
mondják, hogy „atyafiságban vagyok
vele”. Ez annyival feltűnőbb, hogy nem
örökösödési viszketegségből tartják fenn
az atyafiságot, hanem tisztán szeretetből
és ragaszkodásból.
Egy ház népének mondják magukat az
együtt lakók, és ez felül áll minden atyafisá-
gon, sógorságon. A nagycsaládon belül élők
a következőképpen szólítják meg egymást:
a nagyszülőket apó, mamó-, a szülőket apa,
apám uram , illetve anyámasszony, a testvé­
reket bátya, néne, öcsém, húgom. Az asszony
a férjét kendezi, ha viszont róla beszél, uram ­ Régi palóc ház,
nak mondja. Férjének idősebbik testvérét Rim óc,
nagyobbik uramnak, a fiatalabbat kisebbik Nógrád megye
uram nak szólítja. A férfi a feleségének idő- Farkas Pálfelvétele
30 7
 M átkapár, Pásztó,
Nógrád megye
Horváth Jenő akvarellje
sebb leánytestvérét kend sógorasszony, a fia­
talabbat ellenben te sógorasszony megszólí­
tással illeti. Egymás között a te vagy a kied
járja a megszólításban. A férfi az asszonyt
tegezi, ha az fiatalabb nála, ha pedig öre­
gebb, akkor néném nek mondja, és magázza.
Ha idegennel beszél, akit meg akar tisztelni,
de úrnak nem nevezheti, akkor úgy szólítja,
hogy kigyelmed.
Az idősebb ember azért tegeződik rit­
kán, mert mire megöregszik, az egész vi­
lággal komaságba kerül. Amíg nem bará­
tok, hanem idegenek és egykorúak, tege­
zik egymást, de ha barátságot kötnek, azt
mondják: - Kössünk komaságot! - ez a
308
kötött komaság, akkor kendezik, azaz meg­
becsülik egymást. Ezáltal olyan közeli kap­
csolatba kerülnek, mint mi a jelen korban
a tegeződéssel. A keresztszülőnek meghí­
vottakat mindig keresztkom ám uram vagy
keresztkom ám asszony megszólítással kü­
lönböztetik meg a kötött komaságtól.
Az eladó leány mind tegezi egymást,
ha egykorú. A leány a legényt sohasem te­
gezi, hanem kled n ek vagy báty án ak szó­
lítja. Ha egy leány a másikkal közelebbi
barátságot akar kötni, a férfiak komasá-
gához hasonlóan m átk aság o t kötnek, ami
a mátkatál küldésével történik. A mátka­
tálban tojás, kalács, mézespálinka, virág
szokott lenni, és a tálat kendőbe kötve mában összekerülnek az ivásnál, és vere­
küldik el. A legények és a leányok között kedésre kerül sor, mert józanul sosem ve­
is szokásos a mátkatál küldése. Némelyik rekszenek. Ezért sokszor csak fél év múl­
legénynek három-négy ilyen mátkája, va bosszulja meg a sértést. Ivás közben
azaz leánybarátja is van, és a mulatságok­ beleköt a szomszédjába, anélkül, hogy
ban ezekkel táncol és társalog leginkább. az sejdítené annak okát, és néha már az
Ez már atyafiságnak számít, ezért az ilyen üstökébe ragad, a másik még mindig fleg­
leányt ritkán veszi feleségül a legény. A mán kérdi: - Hát mér bántasz te engem?
leányt m á tk á n a k hívja, hasonlóan a leány- Csak akkor árulja el, hogy miért támadt
is a legényt, pl. azt mondja Ferkó m á tk a rá:
kend. A legény az olyan leánynak, akihez - Tudod-e mikor öszvekurváztad a fe­
járt, udvarolt neki, de mást szándékozik leségemet.
elvenni, mátkatálat küld, és így atyafiság- Ekkor aztán összekapnak. Ha az egyik
ba kerül vele. megsérül, és haragra gyúl, így szól: - Egy­
szer lettem, egyszer halok meg! - és úgy
ront a másiknak, hogy kézzel a hajába kap,
A palóc „vendégség” vagy ököllel üti. A többiek tétlenül nézik
a verekedést, míg bicskára nem kerül a
Karancs vidéki nógrádi palócok sor, akkor elválasztják a dulakodókat. De
A egykor nagy verekedők hírében áll­ ilyenkor könnyen tömeges verekedéssé
tak. A 19. században alig eshetett meg fajul a párviadal. Ha netán rokon is akad
a búcsú, vagyis ahogyan ezen a vidéken a beavatkozók között, aki elkurjantja ma­
nevezték: a vendégség kiadós verekedés gát, hogy - Az én komám kezébűl senki
nélkül. Nem is volt becsülete az olyan se merje kivenni a kést! - biztosan kirob­
ünneplésnek, búcsúbeli kocsmai mulato­ ban a tömegverekedés.
zásnak, amelyen vér nem folyt. Amikor aztán híre jár a faluban az
Amikor másfél évszázaddal ezelőtt eseménynek, vagy valamelyik gyerek
Reguly Antal végigjárta a palóc- falvakat, lélekszakadva rohan haza a hírrel, hogy
nem kerülte el figyelmét ez a sajátságos - Jóska bátyának beverték a fejit, úgy fut
szokásforma sem, amelyet a Karancs és a fejibűl a vér, mint a patak! - Ekkor a
Medves aljai palóc ember természetével jó férfirokon a kerítésből kihúz egy erős
hozott összefüggésbe. Amint gyűjtési karót, közben szitkozódva mondja, hogy
naplójából tudjuk, ennek a vidéknek egy­ - Hej, ha úgy van is a dolog, hej ha más
kori népe a sértést, gyalázást sohasem addig van is! - és szalad a tett színhe­
hagyta megbosszulatlanul. Különösen azt lyére segíteni. De már ekkor az egész
vette zokon a palóc férfi, ha feleségére a falu asszonya és gyereke ott van, sír és
kurva jelzőt ragasztották. Ilyenkor vagy a óbégat. Végül is csak az asszonyok nagy
szolgabíróhoz ment panaszra, és számta­ kéréssel és szidással tudják megfékezni a
lan per kerekedett, vagy pedig maga vett vérontást, vagy pedig a falu legerősebb­
elégtételt adandó alkalommal. De ugyan­ jei hírében állókat hívják, akik addig ütik
csak nehezen szenvedhette a zsivány ne­ mind a két félt, míg azok le nem csilla­
vet is, amit összeszólalkozáskor esetleg podnak.
egymásra testáltak. Azelőtt a vendégség nem is eshetett
- Hát mér vónék én zsiván, mitedmeg verekedés nélkül. Amint mondták
loptam el? - tette fel az indulatos kérdést a - Az vót a jó vendégség. Nem sokat ért
megbántott, és ritkán hagyta megtorlás nél­ bíz az, ha verekedés nem vót!
kül az ócsárlást. De ugyancsak bosszút állt A 19. század közepétől azonban me­
a huncfut (azaz hamis, csaló), a la n k a it gyei végzés szerint a nagyobb helyeken a
(vagyis ügyetlen, dologtalan), a can dra búcsú alkalmával a szolgabírónak is jelen
(piszkos, rendetlen) és a csipás (tudatlan, kellett lennie, és karhatalommal meg­
élhetetlen) titulusokért is. akadályoznia a verekedést. Ha ez nem is
A korabeli félj egyezés szerint a palóc sikerült mindig, évszázad múltán mégis
ember a megbántásért nem vesz azonnal feledésbe merült a régi virtus, a hajdan
elégtételt, hanem megvárja, míg a kocs­ volt valódi „vendégség”.

309
 A hosszúházak népe
a a figyelmes kiránduló északi
H
hegyvidéki falvainkon áthalad,
még manapság is láthat olyan
udvarokat, ahol 20...30 m hosszúságban
elnyúló régi lakóház áll, vagy négy-öt
lakóépület sorakozik szorosan egymás
mögött. Ezek az udvarok egy jellegzetes
változásnak, mégpedig a palóc nagycsa-
ládszervezet felbomlásának máig megőr­
ződött tanúi.
Számos néprajzi leírásból tudjuk,
hogy a palócok még a 19. század végén
is jobbára nagycsaládban éltek, vagyis há-
rom-négy nemzedék lakott együtt egyet­
len lakóházban a legidősebb férfi irányí­
tásával. A közös fedél alatt lakó 15...20
fős nagycsaládok számottevő gazdasági
erőt képviseltek, és jól vezetett munkával
folyamatosan gyarapították a közös va­
Hosszúház, gyont.
Pográny, A 19. század második felétől azonban
N yitra megye egyre erőteljesebben jelentkezett a csa­
310
ládtagok önállósodásának igénye. Mind
rendszeresebbé vált, hogy az apa halála
után, de olykor már életében is a felnőtt
fiai megosztoztak a vagyonon, amint
mondták: elv álakoztak. A fiúk családja­
ikkal kiköltöztek a szülői házból, és önál­
ló gazdaságot létesítettek. Ez azonban a
legtöbb esetben nem jelentett valódi el­
különülést, mert a nagycsalád önállóvá
lett tagjai továbbra is egymás közelében
maradtak, ugyanis házukat vagy lakóré­
szüket az öregek háza mögé építették.
Mivel az egykori jobbágyfalvakban nem
volt lehetőség újabb lakótelkek megszer­
zésére, a szétváló nagycsaládok férfitagjai
rákényszerültek arra, hogy az ősi portán
maradjanak. így tehát a nagycsaládok
felbomlása sok esetben együtt járt a je l­
legzetes h osszú h ázak kialakulásával és az
u dvarközösségek létrej öttével.
Általános gyakorlat szerint még a szét­
válás előtt a nagycsalád közös erővel meg-
 Hosszúház
az udvar felől,
Egerszeg,
Nyitra megye

Hosszúház, Litke,
Nógrád megye
A szerző felvételei

építette az új lakórészeket. Az ősi házhoz

annyi két-három helyiséges házrészt ra­
gasztottak, ahány kiscsalád vált ki a házkö­
zösségből. Az egymáshoz szorosan csatla­
kozó toldaléképületek száma rendszerint
kettőtől hatig terjedt. A toldaléképületek
külső kiképzését, formáját igyekeztek az
ősi ház stílusához hangolni, még akkor is,
ha az jóval korábban épült, és hagyomá­
nyosabb formát mutatott. így sok esetben
csak a bejáratok vagy a kéménykürtők
számának alapján lehetett megállapítani,
hogy hány család lakja az épületet. Ter­
mészetesen az is előfordult, hogy az újabb
lakásokat nem építették egybe az eredeti
házzal. Azonban ilyenkor is egymás mögé
kerültek az egyes lakóépületek.

Válakozás a palócoknál
A régibb időben, ha egy nagycsa­
ládban meghasonlás történt s „vá­
lakozás” állott elő, a szétválás egy
egész kenyérnek annyi darabbá lett
szétvágása által vált befejezett tén­
nyé, ahány részre szétvált a család.
A kenyeret rendszerint ilyen eset­
ben a gazda szelte el. A válakozáét a
palóc ekként fejezte ki: „elszeltük a
kenyeret” E nélkül a válás jogi tén­
nyé nem vált soha.
(Pintér S án dor: Palócokról. B u dapest,
1880.)
A közös erővel épített hosszúházak
lakásainak egymás közötti megosztása
hagyományos rendet követett. A hosszú­
ház lakásain ugyanis csak a fiútestvérek
osztozkodtak, mert a lányok férjük csa­
ládjának házához költöztek, és az apai
örökségből még a 20. század elején is rit­
kán jussoltak. A lakások elfoglalásának
sorrendje általában követte a fiútestvérek
születési sorrendjét. Vagyis az első tolda-
311
 Hosszúházak, léklakásba a legidősebb testvér költözött,
Zsére, majd a következőkbe az egyre fiatalabbak.
Nyitra megye Kivételt egyedül a legkisebb fiúval tettek,
Vincze István felvétele számára nem építettek önálló lakást, ha­
nem a szüleivel egy házban maradt, mert
hagyományosan az ő kötelessége volt gon­
doskodni róluk. Ennek fejében örökölte a
szülői házat. Ha előbb megnősült és csalá­
dot alapított, akkor a fiatalok és az öregek
együtt laktak. Az első házban a szülők ha­
láláig rendszerint két család élt együtt. A
lakások megosztásának ezt a rendjét még
akkor is követték, ha csak két fiú örökölte
a vagyont, és közös portán maradtak. Az
idősebb mindig a második házban lakott.
Idővel a közös udvaron élő kiscsaládok
leszármazottjai is rákényszerültek a to­
vábbi építkezésekre. Ez esetben azonban
már jobbára az egymás közötti megegye­
zés szabta meg az újabban emelt épületek
sorrendjét. Nem egyszer előfordult, hogy
a hosszú lakóporta mindkét oldalát be­
építették lakóházakkal, így valóságos ut­
cává alakult át az egykori jobbágyudvar.
A Heves megyei Nagyvisnyón Nagy
Benjámin még az 1950-es évek végén is
meglehetősen eleven képet tudott rög­
zíteni a hosszúudvarok életéről. Amint
említette, az egy udvaron lakók ez időben
kevés kivétellel még egy hadbelinek tar-
312
tották magukat. A hadba beletartoznak
mindazok, akiknél a közös leszármazás
tudata él. Az egy hadba tartozók között a
kapcsolat t)lyan erős, hogy ha el is hagyják
az udvart, a szálak nem szakadnak meg,
rendszeresen visszajárnak az ottmaradt
rokonokhoz. A hadöntudat azonban csak
a férfiágon öröklődik tovább. A nőt a fér­
je hadához számítják, és csak akkor em ­
legetik fel szülei hadát, ha valami jellem ­
ző rossz tulajdonságát hozzák felszínre,
amely családjára is emlékeztet.
Az udvarra beköltöző idegenre is ha­
tással van az ott kialakult rend, az idegen
legtöbb esetben igyekszik is beilleszkedni
az udvar életébe. Sokaknak sikerül is annyi­
ra, hogy később mindenki befogadja, és el­
felejtik, hogy teljesen idegen. Azonban, ha
a hosszudvar egymást követő házai közül
már több is gazdát cserél, akkor megszűnik
az udvarban lakók közös hadhoz tartozásá­
nak tudata, ennek következtében felbomlik
az udvar is. Az ilyen udvarok előbb-utóbb
szabályos utcává alakultak, amelyek lakói
a maguk portarészét elkerítik egymástól.
Északi hegyvidéki falvainkban az egyre fo­
gyatkozó hosszúudvarok és hosszúházak
egy sajátságos társadalomszervezeti válto­
zásnak, a régi palóc nagycsalád felbomlásá­
nak egyre halványuló emlékét őrzik.
Zárszó

M
ost, hogy végére értünk múltbeli kalandozásainknak, óhatatlanul felmerül
a kérdés, hogy mit tanulhatunk a régmúlt idők megélőitől, mivel gyara­
píthatja ismereteinket az elfeledett népélet? Mi hasznát vehetjük a régi
világ tapasztalásainak, tudásanyagának? Valójában milyen is volt a régi falusi élet,
közösség, miben különbözött a mai rohanó, szétzilált, a csúcstechnikák által diktált
életformától? Az utóbbi kérdésekre talán a legszemléletesebb választ Gazda Józsefnek
a falusi tudás könyvéből kaphatjuk.
„A tudásanyagot, ismeretanyagot az évszázadokon át kicsiszolódott formában adta
át egyik generáció a másiknak. A termelő közösség saját céljai szolgálatába állította az
újabb és újabb generációkat. Munkára nevelt munkával. Hagyományok szabályozták
nemcsak a termelőfolyamatot, hanem azon belül kinek-kinek a szerepét is a legki­
sebbektől a legnagyobbakig. Ezek a hagyományok sokszor szokástörvények, sokszor
babonaságok formájában éltek, s kötelezőek voltak a közösség minden tagjára nézve.
Szigorú életrendet diktáltak, ami alól senki sem vonhatta ki magát. Ebben az egységes
életben mindenkinek helye volt, mindennek ideje volt. Sosem az egyén döntött afelől,
hogy a napnak vagy az évnek melyik szakában mit cselekedjék. Pontos ideje volt az
állatok etetésének, szaporításának, a növénytermesztés minden fázisának, sőt: még
az ipari jellegű munkáknak is. Nemcsak a kendernyűvésnek, áztatásnak, hanem még
a fonásnak, szövésnek, szapulásnak, vászonfehérítésnek is. A kádármester is örök­
ségként kapta, hogy mikor kell az anyagot kivágnia az erdőben, mikor kell a kivágott
fát feldarabolnia, pontosan meddig kell hagynia száradni, s megvolt az évnek az a
bizonyos időszaka, amikor hozzákezdhetett a minden szempontból »szakszerűen«
előkészített anyag feldolgozásához.
Igen fejlett volt a munkamegosztás. A termelő alapsejt, alapüzem a család volt. A
család, amelynek minden tagja valamilyen formában részt vett a javak termelésében.
Menteimet csak az egészen kicsi gyermekek és a magatehetetlen öregek élveztek. Más
mindenki dolgozott, végezte a ráháruló feladatrészt. Azt, amelyet ugyancsak a hagyo­
mányok diktáltak. A közösség minden tagja tudta, hogy mi a gyermekmunka - élet­
kor és nemek szerint pontosan meghatározva - , mi az asszony és mi a férfi feladata,
s mi hárul az öregekre. Ideálisnak a dolgos, értelmes, találékony, a »jég hátán is meg­
élő« mindenhez értő férfit, s az úgyszintén ügyes, gondos »fehérnépet« tekintették,
akinek »ég a keze alatt a munka«.
Az egy településen élő családok együttese a faluközösség, amelyen belül minden
kis összetevő láncszemnek (családnak) megvolt a maga meghatározott részfeladata.
Voltak mezőgazdasági termelésre, voltak főleg állattenyésztésre, és voltak az ipa­
ri (iparosi) termelésre berendezkedett családok. Eszményi az önellátó család volt,
amelyik szinte mindent előállított magának, semmiben sem szorult másra. Egykor
mindenki értett valamennyire mindenhez, mindenki mestere volt mindennek. Kü­
lönösen a famunkák képezték az általános tudás részét az erdélyi családoknál. A
jó gazdaemberek saját maguk készítették el munkaeszközeiket is. [...] Minden régi
típusú falusi ember legalább tíz-tizenöt mesterséghez értett, s ha a modern szako­
sodást vesszük alapul, akkor ennél sokkal többhöz is. A régi és az új típusú iparos
között az a különbség, amint tartották, hogy a régi az egész mesterséget ismerte,
annak minden csínját-bínját, a mai modern iparos viszont csak azt a részfeladatot,
amellyel neki kell foglalkoznia.

313
 A falusi emberek ismerték a természet titkait, mindig mindenben tisztelték a ter­
mészet rendjét, s alárendelték neki saját tevékenységüket. Tapasztalataik, ismereteik,
életbölcseletük évezredes örökségként éltek bennük. Az egyén közvetlenül kötődött
elődeihez, s nemcsak javaikat, hanem tudásukat is örökölte.”
Azóta gyökeresen megváltozott a világ, amelyben az anyagiasság vált megha­
tározó kétes értékké. A lelkileg mindinkább kiüresedő napjainkban egyre nagyobb
szükségünk van a jó példákra, az egészséges értékrend helyreállítására. Ehhez pedig
csak az előttünk járó sok-sok generáció által felhalmozott tudás megismerése és an­
nak megbecsülése segíthet hozzá. Azoknak az örök emberi értékeknek a követése,
amelyek minden időben az egyénnek önbecsülést, a családnak biztonságot, a helyi
közösségeknek összetartozást, a társadalomnak kiegyensúlyozottságot, a nemzetnek
egészséges életet ad. Az a rég letűnt világ, amelyet ez a könyv megidéz, a tárgyismeret
bővítésén túl hozzájárulhat az életszemlélet alakításához, múltunk értékeinek megbe­
csüléséhez, amely nélkül tartalmatlan a jelen, és reménytelen a jövő.
Irodalom

Általános munkák

Ágh Z sófia: Paraszti és polgári hagyományok a Kárpát-medencében. Néprajz, műve­

lődéstörténet és régészet. Segédkönyv középiskolások számára. Szeged, 1999.
A ndrásfalvy B ertalan : Néprajzi alapismeretek. Múzsák Kiadó, Budapest, 1982.
A ndrásfalvy B ertalan : Hagyomány és jövendő. Népismereti tanulmányok. Antológia
Kiadó, Lakitelek, 2004.
B a la ssa Iván - O rtutay G yula: Magyar néprajz. Corvina, Budapest, 1979.
B álin t S án dor: A szegedi népélet. Szeged, 1958.
B álin t Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete I. A Móra Ferenc Múze­
um évkönyve. 1974/75-2. Szeged, 1977.
B átky Z sigm ond - Györffy István - Viski K ároly (szerk.): A magyarság néprajza 1 -2 .
Egyetemi Nyomda, Budapest, 1933-1934.
B ih ari A nna - Pócs Éva: Képes magyar néprajz. Corvina, Budapest, 1985.
B ogdán István: Régi magyar mesterségek. Magvető Kiadó, Budapest, 1973.
C siszár Á rp ád : Beregi népélet. Ethnica, Debrecen, 1998.
Fogarasi K lára: A régi világ falun. A századfordulót követő évtizedek fotográfiái. He­
likon Kiadó - Néprajzi Múzeum, Budapest, 1996.
G unda B éla : Néprajzi gyűjtőúton. Debrecen, 1956.
G unda B éla : Ethnographica Carpathica. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966.
Györffy István: Nagykunsági krónika. Karcag, 1922.
Györffy István: Alföldi népélet. Sajtó alá rendezte Selmeczi Kovács Attila. Gondolat
Kiadó, Budapest, 1983.
Já v or K a ta - K üllős Im ola - Tátrai Z suzsanna (szerk.): Kis magyar néprajz a rádióban.
Budapest, 1978.
Kiss L ajos: Vásárhelyi hétköznapok. Magvető Kiadó, Budapest, 1958.
Kiss L ajos: A szegény emberek élete 1 -2 . Gondolat Kiadó, Budapest, 1981.
Kós K ároly: Népélet és néphagyomány. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1972.
Kós K ároly: Tájak, falvak, hagyományok. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1976.
Kós K ároly: A Mezőség néprajza 1 -2 . M entor Kiadó, Marosvásárhely, 2000.
K ósa L ászló - Szem erkényi Ágnes: Apáról fiúra. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest,
1973.
K ósa L ászló: „Ki népei vagytok?” Magyar néprajz. Planétás, Budapest, 1998.
Laclcovits E m őke - L u kács L ászló - Varró Ágnes: íme az én népem. Székesfehérvár,
1995.
L in bach er G ábor: Hazaszeretet, magyarságtudat a népéletben. Palóc Múzeum, Balas­
sagyarmat, 2002.
Liszka József: Ágas-bogas fa. Néprajzi ismeretek alapfokon. Pozsony, 1986.
L iszka József: Bevezetés a néprajzba. A magyar néprajz/európai etnológiai alapjai. Li-
lium Aurum, Dunaszerdahely, 2006.
Nagy G yula: Parasztélet a Vásárhelyi-pusztán. Békéscsaba, 1975.
O rtutay G yula: Kis magyar néprajz. Magvető Kiadó, Budapest, 1966.
P alá d i K ovács A ttila (főszerk.): Magyar néprajz 2 -8 . Akadémiai Kiadó, Budapest,
1990-2001.
P rónay G ábor: Vázlatok Magyarhon népéletéből. Pest, 1855.

315
 Szelestey L ászló (szerk.): A Kárpát-medence néprajzi kincsei. Nemzeti Tankönyvki­
adó, Budapest, 2000.
Ujváry Z oltán : Kultusz, színjáték, hiedelem. Miskolc, 2007.
Z olnay L ászló: Kincses Magyarország. Magvető Kiadó, Budapest, 1978.

Pákászok

B álin t S án dor: Pákászat, madarászat. In: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népéle­
te 1. A Móra Ferenc Múzeum évkönyve. 1974/75-2. Szeged, 1977. 3 6 0 -3 8 0 . p.
B orz sák Endre: Pákászat Monoron és környékén. Ethnographia, XLVIII. évf. 1937.
4 5 0 -4 5 4 . p.
G unda B éla: A vadnövények gyűjtése. In: Magyar néprajz 2. Gazdálkodás. Budapest,
2001. 1 1 -4 0 . p.
Györffy István: A rétes emberek. In: Nagykunsági krónika. Karcag, 1984. 2 9 -4 7 . p.
H erm án Ottó: A magyar halászat könyve 1 -2 . Budapest, 1887.
K. Nagy S án dor: A pákász története. Vác, 1888.
L ak a to s K ároly: A „pákász” vagy „nádlaczi”. A régi Szeged egy eltűnt alakja. Néprajzi
Értesítő, XIII. évf. 1912. 2 5 -3 8 . p.
Nyíri A ntal: „Pákász” szavunk története. Néprajz és Nyelvtudomány, II. évf. Szeged,
1958.
Szűcs S án dor: A pákászok. In: A régi Sárrét világa. Budapest, 1992. 8 2 -8 8 . p.
Szűcs S án dor: Darvászat. In: A régi Sárrét világa. Budapest, 1992. 9 7 -1 0 2 . p.

Halászok

A lapy G yula: A csallóközi halászat története. Komárom, 1933.

A ndrásfalvy B ertalan : A paraszti halászati jog a Duna mentén Tolna és Baranya m e­
gyében Ethnographia, LXXXI. évf. 1970. 3 1 6 -3 2 6 . p.
B álin t S án dor: Halászat. In: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete 1. A Móra
Ferenc Múzeum évkönyve. 1974/75-2. Szeged, 1977. 4 1 5 -4 4 2 . p.
B árd osi Ján os: A magyar Fertő halászata. Sopron, 1994.
Belényesy M árta: A halászat a XIV. században. Ethnographia, XLIV. évf. 1953. 1 4 8 -
166. p.
E csedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a Tiszántúli kisvizeken. A debreceni
Déri Múzeum évkönyve 1933. Debrecen, 1934. 123-308. p.
Feszty Á rp ád : A halásztanya. Vasárnapi Újság, XXVIII. évf. 1881. 4 3 7 -4 4 0 . p.
G unda B éla: A mérgező és szigonyos halászat Erdély nyugati hegyvidékén. In: Ethnog-
raphica Carpathica. Budapest, 1966. 6 5 -1 3 5 . p.
Györffy István: Halászat. In: A magyarság néprajza 2. Budapest, 1934. 4 6 -8 2 . p.
H erm án Ottó: A magyar halászat könyve 1 -2 . Budapest, 1887.
Jan kó Ján os: A magyar halászat eredete. Budapest - Leipzig, 1900.
H orváthn é P álosi K atalin : Hej halászok, vadászok. Néprajz gyerekeknek 2. Néprajzi
Múzeum, Budapest, 2004.
K ecskés L ászló: Halászok. In: Komáromi mesterségek. Madách Kiadó, Bratislava,
1 9 7 8 .8 1 -1 3 3 . p.
Khín A ntal: A magyar vizák története. Mezőgazdasági Múzeum füzetei 2. sz. Buda­
pest, 1957.
Khín A ntal: A Velencei-tó halászata. Mezőgazdasági Múzeum füzetei 16. sz. Buda­
pest, 1960.
Kiss L ajos: A Nyírség halászata. Ethnographia, XLV. évf. 1943. 2 0 -5 3 . p.
L á b a d i K ároly: Kopácsi víziélet. Fórum Kiadó, Újvidék, 1987.

316
M orvay Péter: Milyen volt az egykori vizafogó? Ethnographia, LXIX. évf. 1948. 88-94. p.
N yárády M ihály: A Rétköz régi halászata. Ethnographia, X LX IX . évf. 1938. 1 5 6 -
174. p.
Orosz E ndre: Szigonyos halászat Vajdaszentiványon. Néprajzi Értesítő, X XI. évf. 1929.
19 -2 1 . p.
Solym os E de: Dunai halászat. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965.
Szilágyi M iklós: A tiszai halászat. Az eszközök és a fogási módok történeti változásai.
Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995.
Szilágyi M iklós: Halászat. In: Magyar néprajz 2. Gazdálkodás. Budapest, 2001. 1 0 4 -
207. p.
Szilágyi M iklós: Halászó parasztok - halászati vállalkozók. Történeti források és
elemzések. Budapest, 2002.
Szűcs S án dor: Régi magyar vízivilág. Budapest, 1977.
Szűcs S án dor: Halászat. In: A régi Sárrét világa. Budapest, 1992. 110-114. p.

Vadászok

B a la ssa M. Iván: Élőfás méhtartás a Kárpát-medencében. Ethnographia, LXXXI. évf.

1970. 5 3 1 -5 4 4 . p.
B ath ó E dit: Méhészkedés a Jászságban. Jászsági Füzetek 41. sz. Jászberény, 2007.
Borsos B éla : Magyar vadász lőportartók. Corvina, Budapest, 1982.
B öd ei Ján os: Madárfogók Göcsejből. Vasi Szemle, VI. évf. Szombathely, 1939. 1 6 2 -
167. p.
D om okos P ál P éter: Bölényfogó vermek emléke Csíkban. Ethnographia, XC. évf. 1979.
8 9 -9 1 . p.
D öm ötör S án dor: Enyvfőzés fagyöngyből Kőszeghegyalján. Ethnographia, LII. évf.
1951. 4 2 6 -4 3 1 . p.
E csedi István: Népies vadfogás’és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon.
Debrecen, 1933.
Györffy István: Vadászat. In: A magyarság néprajza 2. Budapest, 1934. 1 6 -4 5 . p.
É. Kiss S án dor: Egy letűnt népi foglalatosság: a madarászat. Ethnographia, LXXXV.
évf. 1974. 9 1 -9 8 . p.
G unda B éla : Nyestezés az Ormánságban. Nép és Nyelv, II. évf. Kolozsvár, 1942. 1 4 2 -
150. p.
G unda B éla: A magyar gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodás kutatása. Budapest,
1948.
G unda B éla : A méhvadászat. In: Ethnographica Carpathica. Budapest, 1966. 2 0 5 -
246. p.
G unda B éla: Méhészet a magyarságnál. Agria, X X V II-X X V III. évf. Eger, 1992. 3 0 3 -
368. p.
G unda B éla: Vadfogó hurkok a Keleti-Kárpátokban. In: Ethnographica Carpathica.
Budapest, 1966. 136-204. p.
Györffy István: Vadméh-keresés Biharban. Népünk és Nyelvünk, VII. évf. Szeged,
1935. 1 26-128. p.
Fényes D ezső: Méhkereső. Néprajzi Értesítő, XXV I. évf. 1934. 104-105. p.
Kem ény Endre: Képek a hazai népéletből. Görgényi medvevadászok. Vasárnapi Űjság,
XVI. évf. 1869. 6 1 -6 2 . p.
K orom pay B ertalan : Csapdafélék. A vadászat összehasonlító néprajzához. Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1983.
L aka tos K ároly: Vadászhit. A magyar vadászbabonák és hiedelmek kultusza. Engel
Lajos kiadása, Szeged, 1910.
M ad arassy L ászló: A hajítófa. Magyar Nyelv IV. évf. 1908. 2 2 6 -2 2 8 . p.

317
 M árku s M ihály: Népi vadfogás módjai Nyíregyháza vidékén. Néprajzi Értesítő, X X IX .
évf. 1937. 3 4 5 -3 5 0 . p.
M oln ár B alá zs: Méhkeresés és mézzsákmányolás Domaházán. Ethnographia, XLVIII.
évf. 1957. 4 8 2 -4 9 1 . p.
P ák D ien es: Vadászattudomány 1 -2 . Buda, 1829.
P ável Ágoston: Rigászás a Vendvidéken és az Őrségben. Néprajzi Értesítő, XXXIV.
évf. 1942. 141-163. p.
P rónay G ábor: Vadászat. In: Vázlatok Magyarhon népéletéből. Pest, 1855. 3 7 -4 0 . p.
R odiczky Jen ő: A hazai vadászat múltjából és jelenéből. Budapest, 1902.
S elm eczi K ovács A ttila: Farkasvadászat karikással. Élet és Tudomány, XL. évf. 1985.
7. sz. 215. p.
S zab ad falv i József: A magyar méhészkedés múltja. Ethnica, Debrecen, 1992.
Szilágyi Miklós: Vadászat. In: Magyar néprajz 2. Gazdálkodás. Budapest, 2001.41-63. p.
Vajkai A urél: Adatok a Bakony gyűjtögető és vadfogó életmódjához. Vasi Szemle, V.
évf. Szombathely, 1938. 152-163. p.
Viski K ároly: Pelészés és makkászás. Néprajzi Értesítő, XXIV. évf. 1932. 112-117. p.
Z olnay L ászló: Vadvilágunk a középkorban. In: Kincses Magyarország. Budapest,
1977. 8 4 -9 5 . p.

Szilaj pásztorok

B ellon Tibor: Beiden. A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodása a X V III-

XIX. században. Karcag, 1996.
B od ó Im re (szerk): Eleven örökség. Régi magyar háziállatok. Agroinform Kiadó, Bu­
dapest, 1994.
E csedi István: A Hortobágy puszta és élete. Debrecen, 1914.
Fejős Zoltán: Az ősfoglalkozások képei. Hermán Ottó és a magyar őstörténet ábrázolása. Ház
és Ember, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Évkönyve 15. Szentendre, 2002.185-204. p.
Fejős Z oltán : Ősfoglalkozási képek. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2003.
Gönyey (Ébner) Sándor: A zselici kanászélet. Ethnographia, XLIV. évf. 1933.150-156. p.
Györffy István: A szilaj pásztorok. Budapest, 1928.
Györffy István: Állattartás. In: A magyarság néprajza 2. Budapest, 1934. 8 6 -1 4 7 . p.
H an kó B éla : Ősi magyar háziállataink. Debrecen, 1940.
H erm án Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse. Budapest, 1914.
K ovács Ilon a: Pásztorélet, pásztorművészet. Budapest, 1983.
Luby M argit: Fogyó legelőkön. Budapest, 1943.
M anga Ján os: Magyar pásztorfaragások. Corvina, Budapest, 1972.
M adarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon. Kecskemét, 1912.
M adarassy László: Művészkedő magyar pásztorok. Egyetemi Nyomda, Budapest, 1934.
M áln ási Ö dön: A régi magyar juhászat. Budapest, 1928.
Nagy C zirok L ászló: Pásztorélet a Kiskunságon. Budapest, 1959.
P aládi-K ovács A ttila: Állattartás, pásztorkodás. In: Magyar néprajz 2. Gazdálkodás.
Budapest, 2001. 5 9 7 -7 0 4 . p.
P aládi-K ovács A ttila: A magyarországi állattartó kultúra korszakai. M TA Néprajzi
Kutatóintézet, Budapest, 1993.
Selm eczi K ovács A ttila: Szilaj pásztorok. Néprajz gyerekeknek 3. Néprajzi Múzeum,
Budapest, 2006.
S zab ad falv i József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon. Műveltség és Hagyo­
mány XII. Debrecen, 1970.
S zabó K álm án : Kecskemét pásztorélete 1. Juhászat. Néprajzi Értesítő, XXXIV. évf.
1942. 1 -6 2 . p.
Szűcs S án dor: Pusztai szabadok. Budapest, 1946.
T álasi István: A Kiskunság népi állattartása. Budapest, 1936.
Jámbor földművelők

B a la ssa Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Bu­

dapest, 1973.
B a la ssa Iván: Az aratómunkások Magyarországon 1848-1944. Akadémiai Kiadó, Bu­
dapest, 1985.
B a la ssa Iván: Gabonatermesztés. In: Magyar néprajz 2. Gazdálkodás. Budapest, 2001.
2 9 5 -4 3 3 . p.
B ellosics B álin t: Délvidéki magyar babonák. Ethnographia, X. évf. 1899. 3 0 4 -3 1 3 . p.
Fél E d it-H o fer Tam ás: Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. Balassi Ki­
adó, Budapest, 1997.
Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön. Néprajzi Értesítő, XX. évf. 1928.1-46. p.
Györffy István: Földművelés. In: A magyarság néprajza 2. Budapest, 1934. 148-199. p.
H offm ann Tam ás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásá­
ban. Budapest, 1963.
Ikv ai N án dor: Földművelés a Zempléni hegység középső részén. Műveltség és Hagyo­
mány IX. Debrecen, 1967.
Ikvai N ándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió mentén a X V III-X X . század­
ban. In: Ikvai Nándor (szerk.): Tápió mente néprajza. Szentendre, 1985.171-318. p.
Kiss L ajos: Földművelés a Rétközön. Debrecen, 1929.
Kós K ároly: Népi földművelés Kalotaszegen. Ethnica, Debrecen, 1999.
Kovács Endre: Földművelés egy bácskai magyar faluban. Budapest - Újvidék, 1993.
K. K ovács L ászló: A magyar földművelő gazdálkodás kutatása. Budapest, 1948.
M a d a r Ilon a: Földművelés. In: Sárrétudvari néprajza. Debrecen, 1993. 7 9 -1 1 3 . p.
M a d a r Ilon a: A Sóvidék földművelése. Marosvásárhely, 2003.
M adarassy László: Palócföldi búzaszentelés. Ethnographia, XLI. évf. 1930. 158-160. p.
M ad arassy L ászló: Az aratókoszorú. Ethnographia, XLII. évf. 1931. 161-167. p.
M anga Ján os: Aratószokások, aratóénekek. Népi kultúra - népi társadalom 9. Nép­
rajzi Kutató Csoport, Budapest, 1977. 2 4 1 -2 7 6 . p.
Nagy G yula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán. Néprajzi közlemények,
VII. évf. Budapest, 1963.
N ov ák L ászló: Földművelő gazdálkodás az Alföldön. Nagykőrös, 2002.
N yárády M ihály: Az őszi rozs termelése Ramocsaházán. Néprajzi Értesítő, X XX II.
évf. 1930. 8 4 -1 0 1 . p.
Pais S án dor: A becsvölgyi gazdálkodás. Néprajzi Közlemények, IX. évf. 2. sz. Buda­
pest, 1964.
Sebestyén Á d á m : Gazdálkodás a bukovinai Andrásfalván. Szekszárd, 1976.
S elm eczi K ovács A ttila: A kézi aratás járulékos eszközei. A Néprajzi Múzeum tárgy­
katalógusai 11. Budapest, 2006.
Selm eczi K ovács A ttila: A búzától a kenyérig. Néprajz gyerekeknek 4. Néprajzi Múze­
um, Budapest, 2008.
Takács L ajos: Egy irtásfalu földművelése. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976.
Tam ás K árolyn é Kiss Tóth Vilma: Első kenyérsütésem. Veszprém, 1981.

Régi idők mesterségei

Á ltalán os m u n kák
Agricola, G.: De re metallica. Libri XII. Basileae, 1556. (hasonmás kiadás Sopron,
1985.)
B átky Z sigm ond: Mesterkedés. A magyarság néprajza 1. Budapest, 1933. 151-170. p.
B ogdán István: Régi magyar mesterségek. Magvető Kiadó, Budapest, 1973.
B ogdán István: Mestere volt egykor. Magvető Kiadó, Budapest, 1984.
B ogdán István: Kézművesek mestersége. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989.
 Csiffáry Gergely: Manufaktúrák és céhen kívüli ipar Heves megyében. Eger, 1996.
D om on kos Ottó (szerk): Kézművesség. Magyar néprajz III. Akadémiai Kiadó, Buda­
pest, 1991.
Frecskay Ján os: Mesterségek szótára. Hornyánszky, Budapest, 1919. (Nap Kiadó, Bu­
dapest, 2001)
G a zd a József: Mindennek mestere. A falusi tudás könyve. Püski, Budapest, 1993.
G ráfiklm re: Céhemlékek. A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai 12. Budapest, 2008.
L étay M iklós: Az utca népe Pest-Budán (1848-1914). Budapest, 1993.
L u kács L ászló: A tisztes ipar emlékei. Céhek, céhemlékek, az iparosok hagyományai
Fejér megyében és Székesfehérváron. Székesfehérvár, 2007.
Nagy Z oltán: Jeles céhtárgyak és mesterművek. Kézművesség a nyugat-dunántúli ré­
gióban. Szombathely, 2008.
Szulovszky Ján os (szerk.): A magyar kézművesipar története. Magyar Kereskedelmi és
Iparkamara, Budapest, 2005.
Szűcs Jen ő: Városok és kézművesség a 15. századi Magyarországon. Budapest, 1955.
Vámszer G éza: Népi kismesterségek és ügyeskedések Csík, Gyergyó és Kászon falvai­
ban. In: Életmód és anyagi műveltség. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1977. 100-178. p.

S óbán yászat
H á la József: Szent Kinga, Szent Miklós és a sóbányászat. In: Ásványok, kőzetek, em­
berek. Történeti és néprajzi dolgozatok. Budapest, 2006. 226-2 3 8 .
G ráfiklm re: Hajóvontatók. Néprajzi Értesítő, LVII. évf. 1975. 6 7 -1 1 2 . p.
Ja n k ó Ján os: A tordai sóbányászat. In: Torda, Aranyosszék, Torockó magyar (székely)
népe. Budapest, 1893. 152-161.
K őváry L ászló: Sóbányák. In: Erdély földe ritkaságai. Kolozsvár, 1853. 140-1 5 7 . p.
O rbán B alá zs: A Székelyföld leírása 5. Pest, 1871.
S elm eczi K ovács A ttila: Vegyipar, húsipar, sóbányászat. In: Magyar néprajz 3. Kézmű­
vesség. Budapest, 1991. 2 1 4 -2 4 4 . p.
Takáts Sándor: Régi sóvágóinkról. In: Emlékezzünk eleinkről. Budapest, 1929. 69 -78. p.
V ahotlm re: Szlatinai sóaknák. Kinga aknája. In: Kubinyi Ferenc - Vahot Imre (szerk.):
Magyarország és Erdély képekben, II. évf. Pesten, 1853. 151-155. p.

Sziksó-, salétrom - és ham u zsírfőzés

B en csik Ján os: A salétromfőzés írásos emlékei Hajdúböszörményben. In: Dankó Imre
(szerk.): Múzeumi kurír 40. sz. Debrecen, 1971.
Ja k ó Z sigm ond: A magyarpataki és a kalini hamuzsírhuta története. Bukarest, 1956.
Hegyi Im re: A fahamu felhasználása. Ethnographia, LXXII. évf. 1961. 2 7 8 -2 8 3 . p.
Jánosy Ferenc: A bánsági salétromvidék és salétromfőzés. A Magyar Királyi Termé­
szettudományi Társaság évkönyve 2. 1845-1846. Pest, 1851. 241-2 4 5 . p.
N yárády M ihály: Salétromfőzés Szabolcs megyében a XVI-XIX. században. A Jósa
András Múzeum évkönyve 1. Nyíregyháza, 1958. 170-2 1 4 . p.
P ataki D ániel: A hamuzsír Erdélyben. Falusi Gazda 1856. 187-188. p.
S zabó József: Széksó-vidékeink. In: Kubinyi Ferenc - Vahot Imre (szerk.): Magyaror­
szág és Erdély képekben, IV. évf. Pest, 1854. 113-117. p.
S zabó József: Salétromtermelés Magyarhonban. A Magyar Királyi Természettudomá­
nyi Társaság évkönyve 2. 1845-1846. Pest, 1851. 2 1 0 -2 4 4 . p.
S zathm áry L ászló: Salétromtermelés Magyarországon az elmúlt századokban. Ter­
mészettudományi Közlöny, LXIV. évf. 1932. 4 1 5 -4 2 5 . p.
S zathm áry L ászló: A hamuzsírfőzés Magyarországon. A Magyar Gyógyszerésztudo­
mányi Társaság Értesítője, IX. évf. Budapest, 1935. 3 8 8 -3 9 6 . p.
S zőkefalvi Nagy Z oltán : A XVIII. századi magyarországi hamuzsírfőzés technológiá­
ja. Technikatörténeti Szemle, II. évf. 1963. 110-116. p.
Takács B éla : Hamuzsírfőzés a Zempléni hegységben. Technikatörténeti Szemle, III.
évf. 1964. 2 5 1 -2 6 1 . p.

320
M észárosok, h en tesek
B a lá z s L ajos: A szalonna és a háj szerepe Nádudvaron a XIX. században. Ethnog-
raphia, X XIX . évf. 1968. 5 9 3 -5 9 7 . p.
B ev ilaqu a-B orsod y B éla : A budai és pesti mészáros céhek ládáinak okiratai 1 2 7 0 -
1872. Budapest, 1931.
D an kó Im re: A lacikonyha. In: Dankó Imre (szerk.): Emlékkönyv a Túrkevei Múzeum
fennállásának 20. évfordulójára. Túrkeve, 1971. 2 3 -3 8 . p.
H ilf L ászló: A szegedi iparosság története. Szeged, 1929.
Kiss L ajos: A hódmezővásárhelyi mészáros mesterségről. In: Vásárhelyi hétköznapok.
Budapest, 1958. 136-146. p.
L ászló Ferenc: Adatok a győri mészáros céh történetéhez. Arrabona, VII. évf. Győr,
1965. 3 7 5 -4 1 2 . p.
M a rja la k i Kiss Péter: A miskolci mészároscéh négyszáz éves múltja. Miskolc, 1925.

S zappanfőzők, gyertyam ártók, olajü tők

C satkai Endre: A soproni szappanosok és gyertyamártók története. Sopron, 1941.
E csedi István: A kunsági olajütő. Néprajzi Értesítő, XIX. évf. 1927. 1 -3 . p.
Erőss Ján os: A bélafalvi olajütő. Aluta, I. évf. Sepsiszentgyörgy, 1969. 2 8 7 -2 9 1 . p.
Kiss Lajos: Szappanfőzés Szabolcs vármegyében. In: Vásárhelyi hétköznapok. Buda­
pest, 1958. 2 9 6 -3 00. p.
M ódy György: Szappanfőzés és gyertyaöntés Debrecenben. A Déri Múzeum évkönyve
1948-1956. Debrecen, 1957. 135-147. p.
Nagy G yula: A népi olajütő technika Baranya megyében. Ethnographia, LXXVII. évf.
1966. 2 6 6 -2 9 3 . p.
P alotay G ertrúd: Palóc olajütő. Néprajzi Értesítő, XXIV. évf. 1932. 3 3 -3 4 . p.
S chm idt Tibold: Olajkészítés és eszközei a hunyad-megyei oláhoknál. Néprajzi Érte­
sítő, XII. évf. 1 9 1 1 .5 9 -6 7 . p.
S elm eczi K ovács A ttila: Az olajütés. A nyersanyag és a technológia kapcsolata. Nép­
rajzi Értesítő, LXXIV. évf. 1992. 7 5 -8 9 . p.
Selm eczi K ovács A ttila: A magyarországi olajnövény-kultúra. Akadémiai Kiadó, Bu­
dapest, 1993.
Vajkai Aurél: Olajütők Veszprém vármegyében. Ethnographia, Lili. évf. 1942.113-123. p.
S zab ad falv i József: A viaszfeldolgozás és gyertyakészítés ismeretéhez. Néprajzi Érte­
sítő, XXXIX. évf. 1957. 245-255. p.
Szabó K álm án: Szappanfőzés Kecskeméten. Néprajzi Értesítő, XXIII. évf. 1932. 34-35. p.
Takács B éla: Szappanfőzők Debrecenben. Élet és Tudomány, XXXV II. évf. 1982.
1189-1191. p.

Olaj-, dunavíz-, borvízáru sok

B akcsi Ferenc: Egy-két szó a „borvizes székelyekről”. Hazánk s a Külföld, III. évf. Pest,
1867. 4 3 8 -4 3 9 . p.
G ásp ár G yula: Székely borvizesek. Búvár, VI. évf. Budapest, 1940. 539-5 4 4 . p.
Gergely L ajos: Borszék és a borvizes székelyek. In: Magyarország képekben, I. évf.
Pest, 1867. 2 9 1 -2 9 4 . p.
Kisgyörgy Z oltán : Kovászna megye ásványvizei. Aluta, V II-V III. évf. Sepsiszent­
györgy, 1977. 1 71-180. p.
Kós K ároly: Az árucsere néprajza. In: Népélet és néphagyomány. Kriterion Kiadó,
Bukarest, 1972. 9 -8 0 . p.
K őváry L ászló: Erdély földe ritkaságai. Kolozsvár, 1853.
Selm eczi K ovács A ttila: Az olajárus. Élet és Tudomány, XL. évf. 1985. 41. sz. 1 2 9 2 -
1293. p.
Selmeczi Kovács Attila: Székely borvizesek. Élet és Tudomány, XLII. évf. 1987.24. sz. 745. p.
Selm eczi K ovács A ttila: A dunavízárus. Élet és Tudomány, XLII. évf. 1987. 34. sz.
1 076-1077. p.
 S elm eczi K ovács A ttila: Az olajárusok. Tisicum, a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Mú­
zeumok évkönyve 11. Szolnok, 1999. 121-124. p.
Selm eczi K ovács A ttila: A székely borvizes szekeresek. Néprajzi látóhatár, X. évf. Bu­
dapest - Miskolc, 2001. 4 8 3 -4 9 2 . p.
Tarisznyás M árton : A gyergyói kereskedelem néprajzi vonatkozásaiból. Aluta, II. évf.
Sepsiszentgyörgy, 1970. 4 0 7 -4 1 2 . p.

V ákáncsosok
Balogh István: Adatok a debreceni erdőgazdálkodás történetéhez. A vákáncsosok. A Déri
Múzeum Néprajzi Osztályának Ismeretterjesztő Közleményei 6. sz. Debrecen, 1936.
M iklós Z suzsa: A debreceni vákáncsosok. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1972.
Debrecen, 1974. 2 3 7 -2 7 2 . p.

M alm o k és m oln árok

Ju hász A n tal: Malmok, molnárság, sütő- vagy pékmesterség. In: Magyar néprajz 3.
Kézművesség. Budapest, 1991. 157-213. p.
Kecskés L ászló: Vízimolnárok. In: Komáromi mesterségek. Bratislava - Budapest,
1978. 5 6 -7 1 . p.
K örm en di G éza: A tatai vízimalmok. Tata, 1988.
L am b rech t K álm án : Magyar malmok könyve. Budapest, 1915.
M árton L ászló: Vízimalmok. Pallas-Akadémia Könyvkiadó. Csíkszereda, 2003.
Nagy Gyula: Az utolsó működő szárazmalom. Néprajzi Értesítő, XXXVIII. évf. 1956.
83-118. p.
Palov József: A szarvasi szárazmalom. Szarvas, 1973.
Selm eczi K ovács A ttila: A mátravidéki molnárok élete a XIX. század végén. Ethnog-
raphia, LXXVIII. évf. 1967. 189-201. p.
Selm eczi K ovács A ttila: Hagyományos berendezésű vízimalom a Bene patakon. Az
Egri Múzeum Évkönyve 7. Eger, 1969. 3 2 1 -3 4 0 . p. *
Takáts S án dor: A magyar malom. Századok, XLI. évf. 1907. 2 3 6 -2 4 9 . p.

Bú torkészítő ácsok, festő a sz ta lo so k

K. Csilléry K lára: Az ácsolt láda. MTA II. Társadalom-történeti Tudományok Osztá­
lyának Közleményei, III. évf. 1 -2 . sz. Budapest, 1951. 2 3 1 -2 8 4 . p.
K. Csilléry K lára: A magyar népi lakáskultúra kialakulásának kezdetei. Akadémiai Ki­
adó, Budapest, 1982.
K. Csilléry K lára: Komáromi láda 1799-ből. Ház és Ember, II. évf. Szentendre, 1984.
2 0 3 -2 1 2 . p.
K. Csilléry Klára: Bútorművesség. In: Domonkos Ottó (szerk.): Magyar néprajz 3.
Kézművesség. Budapest, 4 8 2 -5 2 3 . p.
D om anovszky György: Népi bútorok. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1964.
H a á z Ferenc Rezső: Udvarhelyszéki famesterségek. Kolozsvár, 1942.
Kiss M argit: „Virágozódott ... Anno”. Az Umlingok Kalotaszegen. Néprajzi Múzeum,
Budapest, 2007.
K a rd a lu s Ján os: Székely festett bútorok. Magyar Népművészet 23. Budapest, 1995.
K ocsi M á rta - C söm ör L ajos: Festett bútorok a Székelyföldön. Budapest, 1982.
Kós K ároly: A vargyasi festet bútor. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1972.
Sáfrány Z suzsa: Váraljai festett bútorok. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 2 0 -
21. Pécs, 1977. 169-172. p.
Szabolcsi Hedvig: Régi magyar bútorok 1. Főúri és polgári bútorművészet. Budapest,
1954.
S zabolcsi Hedvig: Magyarországi bútorművészet a 18-19. század fordulóján. Akadé­
miai Kiadó, Budapest, 1972.
Szojka Emese: A sárközi bútor. A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai 10. Budapest, 2005.
Tábori György: Bútorok. Békés megye néprajza 3. Békéscsaba, 1974.

322
Tarján G ábor: Baranyai ácsolt ládák a Janus Pannonius Múzeumban. A Janus Panno­
nius Múzeum Évkönyve 24. Pécs, 1979. 2 5 1 -2 6 5 . p.
Tombor Ilona: Régi festett asztalosmunkák a XV-XIX. században. Corvina, Budapest, 1967.
Tom bor Ilon a: Magyarországi festett famennyezetek és rokonemlékek a X V -X IX .
századból. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968.
V adászi E rzsébet: A bútor története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.
Viski Károly: Dunántúli bútorok I. Székek. Magyar Népművészet VI. Budapest, 1925.
Viski K ároly: Bútorzat. In: A magyarság néprajza I. Budapest, 1933. 2 4 6 -2 8 6 . p.
Vilhelm K ároly: Festett famennyezetek. Alakos ábrázolások a X V -X V III. századi er­
délyi templomokban. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1975.
Z en tai Tünde: Az ágy és az alvás története. Pro Pannónia Kiadó, Pécs, 2002.

F azek asok
A m bru s L ajos: Köröndi fazekasalbum. ProRrint, Csíkszereda, 2007.
Csupor István-C suporné Angyal Zsuzsa: Fazekaskönyv. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.
D an kó Im re: A gyulai fazekasság. Gyula, 1963.
Domanovszky György: Mezőcsáti kerámia. Magyar Népművészet 27. Budapest, 1953.
D om anovszky György: Magyar népi kerámia. Corvina, Budapest, 1968.
F ábián G yula: A jáki gerencsérek. Szombathely, 1934.
Füvessy Anikó: A tiszafüredi mázas kerámia stílusának kialakulása és a Katona Nagy
fazekasdinasztia. Ethnographia, XC. évf. 1979. 192-218. p.
István Erzsébet: Sárközi népi cserépedények. Néprajzi Értesítő, XLVI. évf. 1964. 91-137. p.
H olló Szilvia - Szulovszky Ján os (szerk): Az agyagművesség évezredei a Kárpát-me-
dencében. Budapest - Veszprém, 2006.
K ocsi M á rta -C so m o r L ajos: Köröndi székely fazekasság. Budapest, 1980.
Knézy Judit: A hedrehelyi gölöncsérek. Somogyi Múzeumi Füzetek 7. sz. Kaposvár, 1966.
K örm en di G éza: A tatai fazekasság története. Tatabánya, 1988.
K resz M á n a : Emberkorsók. Adatok az anthropomorf korsók funkcióihoz. Néprajzi
Értesítő, LIII. évf. 1971. 5 -3 2 . p.
K resz M á ria : A csákvári fazekasság. István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1978.
Kresz M ária: Magyar fazekas művészet. Corvina - Fórum, Budapest - Növi Sad, 1991.
N agy M oln ár M iklós: Népi kerámia a Nagykunságban. Karcag, 2007.
N ovák L ászló: Kerámia Nagykőrösön. Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1999.
R om án Ján os: Sárospataki kerámia. Magyar Népművészet 21. Budapest, 1955.
S zabad falv i József: A magyar feketekerámia. Corvina, Budapest, 1986.
S zalay E m őke - Ujváry Z oltán : Két fazekas falu Gömörben. Studia Folkloristica
Ethnographica 8. Debrecen, 1982.
R S zalay E m őke: A debreceni kerámia. Studia Folkloristica Ethnographica 34. Deb­
recen, 1993.
P. Szalay Emőke: Magyar népi kerámia a Déri Múzeumban 1-2. Ethnica, Debrecen, 2002.
Tófalvi Z oltán : A sóvidéki népi fazekasság. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996.
Végh Olivér: A kalotaszegi fazekasság. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1977.
Vida G abriella: A miskolci fazekasság a 1 6 -1 9 . században. Hermán Ottó Múzeum,
Miskolc, 1999.
Viski K ároly: Tiszafüredi cserépedények. Néprajzi emlékek 2. Budapest, 1932.

Takácsok, kékfestők, szű rszabók

B áldy B ellosics F lóra: A régi népi takácsok élete Nagybaracskán és környékén. Baja,
1968.
B ev ilaqu a-B orsod i B éla: Régi és új magyar takácsmesterségek. Budapest, 1931.
Boross M arietta: A takács mesterség „titkosabb műveleteinek” leírása Sióagárdról.
Ethnographia, LXXIII. évf. 1962. 3 2 4 -3 3 7 . p.
C satkai Endre: A soproni szűrszabók. Ethnographia, XVII. évf. 1946. 7 1 -7 3 . p.
D om onkos Ottó: A csornai kékfestőműhely. Arrabona, XIII. évf. Győr, 1971. 109-159. p.

323
 D om onkos Ottó: A magyarországi festőcéhek. Arrabona, XVII. évf. Győr, 1976.48-74. p.
D om on kos Ottó: A magyarországi kékfestés. Corvina, Budapest, 1981.
Endrei W alter: Magyarországi textilmanufaktúrák a 18. században. Budapest, 1969.
Flórián M ária: A „sárközi szőttes” története. Ethnographia, CL évf. 1990. 194-256. p.
Fügedi M á rta: A mezőkövesdi kékfestőműhely. A Hermán Ottó Múzeum Évkönyve
1 3 -1 4 . Miskolc, 1975. 4 5 5 -4 7 4 . p.
G áborján A lice: A magyar szűr eredtének kérdéséhez. Néprajzi Értesítő, XLVII. évf.
1975. 155-187. p.
G áborján A lice: Cifraszűrök. A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai 5. Budapest,
2000 .
G yörgy István: Magyar népi hímzések 1. A cifraszűr. Kertész kiadás, Budapest, 1930;
Nap Kiadó, Budapest, 2004.
H uszka József: A debreceni cifraszűr. Művészi Ipar, I. évf. Budapest, 1885.
Palotay Gertrúd: Szűrhímzés öltésmódok. Néprajzi Értesítő, XXII. évf. 1930. 4 6 -5 4 . p.
Szolnoky L ajos: Falusi takácscéhek Magyarországon. Ethnographia, LX X XIII. évf.
1972. 250-2 6 5 . p.

Mindennapi életképek

B a la ssa Iván: A magyar kukorica. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1960.

B átky Z sigm ond: A magyar „konyha” története. Néprajzi Értesítő, X X IX . évf. 1937.
164-171. p.
B átky Zsigm ond: Táplálkozás. In: A magyarság néprajza 1. Budapest, 1933. 3 1-107. p.
C sép elm re: Mezei dolgok. Fórum, Újvidék, 1973.
Ecsedi István: A debreceni és a tiszántúli magyar ember táplálkozása. Debrecen,
1935.
Fél E dit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson. Kisalföldi Közle­
mények, II. évf. Budapest, 1944.
Fél Edit: Régi falusi társadalmak. (Szerk.: Hofer Tamás). Kalligram Könyvkiadó, Po­
zsony, 2001.
Füvessy Anikó: Keselyleves, kanecetes és társaik. Tiszafüredi Füzetek 4. sz. Tiszafüred, 2003.
Fügedi M árta: A gyermek a matyó családban. Borsodi kismonográfiák 29. sz. M is­
kolc, 1988.
G azd a K lára: Gyermekvilág Esztelneken. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1980.
G elencsér József: Őrzőgyerekek a Káli-medencében. In: Lackovits Emőke (szerk.):
Történeti és néprajzi dolgozatok a Káli-medencéből. Veszprém, 1986. 4 8 -5 6 . p.
H ortiné B a th ó Edit: Népi ételek a Jászságból. Jászberény, 1999.
H orváth István: Népi gyógymódok, gyógyszerek. In: Magyarózdi toronyalja. írói fa­
lurajz. Kolozsvár, 1971. 6 3 -8 8 . p.
Istvánffy Gyula: A palócok lakóháza és berendezése. Néprajzi Értesítő, VII. évf. 1911.1-15. p.
K ardos L ászló: Az Őrség népi táplálkozása. Budapest, 1943.
Lackovits Em őke: Adalékok a falusi gyermekek életéhez Veszprém megyében 1868-1945.
Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei XV. évf. Veszprém, 1980. 237-272. p.
Luby M argit: A parasztélet rendje. Budapest, 1935.
M ad ar Ilona: Élet a házban. In: Sárrétudvari néprajza. Ethnica, Debrecen, 1993.67-78. p.
M orvay Ju dit: Asszonyok a nagycsaládban. Magvető Kiadó, Budapest, 1956.
Pintér S án dor: A palócz család otthona. Néprajzi Értesítő, X. évf. 1909. 2 0 0 -2 0 7 . p.
R ap aics R aym und: A magyarság virágai. A virágkultusz története. Budapest, 1932.
Selm eczi K ovács A ttila: Csűrös építkezés és gazdálkodás Észak-Magyarországon.
Műveltség és Hagyomány 18. Debrecen, 1976.
Selmeczi Kovács Attila: A palóc „terhes komra” In: Agria, XXIII. évf. Eger, 1987.111-122. p.
Selm eczi K ovács A ttila: A napraforgó termesztése. In: A magyarországi olajnövény­
kultúra. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993. 7 2 -1 1 3 . p.
324
S elm eczi K ovács A ttila: Az őrzőgyerek. In: T. Bereczki Ibolya (szerk.): Gyermekvilág
a régi magyar falun. Szolnok, 1995. 2 7 5 -2 8 1 . p.
Szigeti A ndor: Népi konyha Tiszán innen - Tiszán túl. Planétás Kiadó, Budapest,
2001 .
Szutórisz Frigyes: Napraforgó. In: A növényvilág és az ember. Budapest, 1905. 501-502. p.
Thain Ján os-T ich y K álm án : Kisalföldi és gömöri népi építészet. Series historica
ethnographiae 4. Néprajzi Múzeum, Budapest, 1991.
Viga G yula: Tájak, ízek, ételek Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Miskolc, 2004.

Társasélet a régmúltban

B a lá sy D énes: Régi székely nóták és táncok. Csűrdengelő. Ethnographia, X X I. évf.

1910. 2 9 7 -3 0 1 . p.
B án dy M á ria -V á m sz er G éza: Székely táncok. Kolozsvár, 1937.
Ja n ó Á kos: Kendermunkák és társasélet Szatmárban - Kalákák. Folklór és etnográfia
32. Debrecen, 1987.
L ackovits E m őke: A kalotaszegi fonóház. In: Lackovits Emőke - Lukács László - Var­
ró Ágnes: íme az én népem. Székesfehérvár, 1995. 9 6 -9 7 . p.
L ajos Á rp ád : Fonóélet Domaházán. Ethnographia, X LXIX. évf. 1938. 109-124. p.
L ajos Á rp ád : Borsodi fonó. Miskolc, 1965.
L elkes L ajos (szerk.): Magyar néptánchagyományok. Budapest, 1980.
Luby M argit: A parasztélet rendje. Budapest, 1935.
M a á cz L ászló: Adalékok csűrdöngölő táncunk ismeretéhez. Ethnographia, LXIX. évf.
1958. 6 0 9 -6 1 6 . p.
M adarssy László: A „malom alatt” Népünk és Nyelvünk 3 -5 . sz. Szeged, 1930.143-145. p.
M artin György: A magyar nép táncai. Corvina, Budapest, 1974.
Nagy B en jám in : A társadalmi, szervezet befolyása egy palóc falu építkezésére. In:
Gunda Béla (szerk.): Műveltség és Hagyomány 1. Kossuth Lajos Tudományegye­
tem, Debrecen, 1960. 6 7 -9 6 . p.
P ajor István: Falusi vendégség. Életképek 1. Pesten, 1845. 177-183. p.
P intér S án dor: Palócokról. Népismertető tanulmány. Aigner Lajos kiadása, Budapest,
1880.
Reguly A ntal: A palóczok ethnographiája. In: Magyarországi jegyzetek. Sajtó alá ren­
dezte Selmeczi Kovács Attila. Series historica ethnographiae 8. Néprajzi Múzeum,
Budapest, 1994. 142-168. p.
R éső Ensel Sándor, ifi.: Magyarországi népszokások. Pest, 1866.
Réthei Prikkel M arian: Csűrdöngölő. In: A magyarság táncai. Budapest, 1924.182-193. p.
S elm eczi K ovács A ttila: Régi malmok és molnárok. Élet és Tudomány, XXX V II. évf.
1982. 42. sz. 1322-1324. p.
Selm eczi Kovács Attila: A palóc csűrközösség. Agria XXXIII. évf. Eger, 1997.413-421. p.
Szendrey Zsigm ond: Magyar népszokások a fonóban. Ethnographia, X X X IX . évf.
1928. 1 4 7 -1 6 4
Szendrey Á kos: A népi élet társas összejövetelei. Ethnographia, XLXIX. évf. 1938.
1 2 4 -1 3 8
Szen tpál Olga: A csárdás. A magyar nemzeti társastánc a X IX. század első felében.
Budapest, 1954
Szinte G ábor: A székely csűr. Néprajzi Értesítő, IV. évf. 1903. 1 -2 3 . p.
Tátrai Z suzsanna: Leányélet. Crea Print kiadás, Budapest, 1994.
Ujváry Z oltán : Játék és mászk. Dramatikus népszokások 1 -3 . Debrecen, 1983.
Ujváry Z oltán : Játék és maszk. Dramatikus népszokások 4. Debrecen, 1988.
Vajkai A urél: Az ördöngős molnárlegény. Budapest, 1947.
Viski K ároly: Adatok a székely építkezés ismeretéhez. Néprajzi Értesítő, XII. évf. 1911.
9 9 -1 2 7 . p.

325
Képjegyzék

A kötéstáblán
Viski Já n o s: Vágtató ménes. Olaj, vászon. A Nagyházi Galéria és Aukciósház archívu­
mából.
A b első cím oldalon
C sászár B erta la n : Aratás. Olaj, vászon. A Nagyházi Galéria és Aukciósház archívu­
mából.

Pákászok, halászok, vadászok

P ák ászo k
11: Pákász. Feszty Á rp á d metszete. Az Osztrák-M agyar Monarchia írásban és kép­
ben 7. kötet. Budapest, 1891. 59. p.
11: Mocsaras táj a Sárközben. K im n ach L ászló metszete. Az Osztrák-M agyar M o­
narchia írásban és képben 7. kötet. Budapest, 1891. 181. p.
12: Pákásztanya a komádi réten. H erm án Ottó-. A magyar halászat könyve. Budapest,
1887. IV. tábla.
12: Daru. K ókay S zabolcs akvarellje.
13: Nagykócsag. K ókay S zabolcs akvarellje.
14: Réticsík. Hermán Ottó: A magyar halászat könyve. Budapest, 1887. Függelék, 25. ábra.
14: Csíkászok az Ecsedi lápban. P ataky L ászló metszete. Az Osztrák-M agyar M o­
narchia írásban és képben 7. kötet. Budapest, 1891. 375. p.
15: Csíkász, Ecsedi láp. H erm án Ottó: A magyar halászat könyve. Budapest, 1887. V. tábla.
15: Csíkászok nádtutajjal a Fertő tavon. A magyarság néprajza 2. Budapest, 1934.
209. p. nyomán.
16: Darucsapat. K ókay S zabolcs akvarellje.
17: Pásztor darutollas kalapban, Hortobágy. Magyar Film Iroda felvétele, 1930-40-es
évek. Néprajzi Múzeum, F. 106851.
17: A darvász portékája, Hortobágy. G unda B éla: Ethnographica Carpatho-Balcani-
ca. Budapest, 1979. 104. p. nyomán.

H alászok
18: Viza egykorú ábrázolása a 17. századból. A komáromi várparancsnok feleségének
rajza. Khín A n tal: A magyar vizák története. Budapest, 1957. 1. ábra nyomán.
18: Viza. K ókay S zabolcs akvarellje.
19: Vizafogó rekeszték a Dunán, 18. század. Rekonstrukció. Khín A ntal: A magyar
vizák története. Budapest, 1957. 9. ábra nyomán.
20: Halfogó hurok. H erm án Ottó: A magyar halászat könyve. Budapest, 1887. 223.
ábra.
20: Kullogó. H erm án Ottó: A magyar halászat könyve. Budapest, 1887. IX. tábla.
21: Horoggal és tapogatóval halászó fiúk a Kis-Rábán. B aditz Ottó metszete. Az Oszt-
rák-Magyar Monarchia írásban és képben 13. kötet. Budapest, 1896. 413. p.
22: A dobóháló, a pöndörös használata a Sión. H erm án Ottó: A magyar halászat
könyve. Budapest, 1887. VII. tábla.
22: Terelőhálós varsa. Hermán Ottó: A magyar halászat könyve. Budapest, 1887.108. ábra.
23: Balatoni vejszék. N écsey István tusrajza. Néprajzi Múzeum, R. 6317.
23: Halászat öreghálóval. H erm án O ttó: A magyar halászat könyve. Budapest, 1887.
III. tábla.
2 4 -2 5 : Halászat a Balatonon. Néprajzi Múzeum, Ny. 7326.
24: Tiszai halászok. É bn er L ajos metszete. Az Osztrák-M agyar Monarchia írásban
és képben 7. kötet. Budapest, 1891. 53. p.
26: Hálóvetés a téli Vágón. Feszty Á rp á d metszete. Az Osztrák-M agyar Monarchia
írásban és képben 15. kötet. Budapest, 1899. 235. p.
27: Halászatra indulás a cirkói réten. (A lapos csónakban varsa, tapogató és nagyhá­
ló.). K im n ach L ászló rajza. Néprajzi Múzeum, R. 755.
27: Balatoni halászok. Vály L ászló olajfestménye, 1941. Balatoni Múzeum, Keszthely,
ltsz.: 54.102.
28: Hazatérő halászmenyecske. B a d itz Ottó metszete. Az Osztrák-M agyar M onar­
chia írásban és képben 13. kötet. Budapest, 1896. 415. p.
29: Szegedi halásztanya. Greguss Ján os metszete. Az Osztrák-M agyar Monarchia
írásban és képben 7. kötet. Budapest, 1891. 55. p.
29: Tihanyi halászat. H erm án Ottó-. A magyar halászat könyve. Budapest, 1887.1. tábla.
30: A keszthelyi halászcéh zászlója, 1871. N écsey István akvarellje. Néprajzi Múze­
um, R. 251.
31: Halászélet. Csikós Tóth A ndrás tusrajza. Néprajzi Múzeum, R. 10689.
31: Tiszai halásztanya. Prónay Gábor: Vázlatok Magyarhon népéletéből. Pest, 1855.41. p.
32: Csuka, harcsa, pisztráng. H erm án Ottó: A magyar halászat könyve. Budapest,
1887. Függelék, 27, 29, 32. ábra.
32: Halsütés nyárson. Csikós-Tóth A n drás rajza. Néprajzi Múzeum, R. 6340.
33: Cölöpös halászkunyhó a Kis-Balatonon. Bellony L. akvarellje. Néprajzi Múzeum,
R. 6313.
34: Csukaszigonyos a Velencei-tavon. H erm án Ottó: A magyar halászat könyve. Bu­
dapest, 1887. VI. tábla.

V adászok
35: Medvevadászat íjjal, vadászsíp faragott díszítése. N écsey István rajza. Néprajzi
Múzeum, R. 4912.
35: Királyi falkavadászat Gödöllőn (részlet). W ilhelm R ichter festménye, 1872. M a­
gyar Nemzeti Múzeum Történeti Képcsarnok.
36: Túzok. K ókay S zabolcs akvarellje.
36: Agarászat. P rónay G ábor: Vázlatok Magyarhon népéletéből. Pest, 1855. 33. p.
37: Bács megyei parasztvadászok. Bikessy H einbucher József. A magyar és a horváth or­
szági legnevezetesebb Nemzeti Öltözetek hazai gyűjteménye. Bétsben, 1816.11. p.
38: Hajítófa. E csedi István: A Hortobágy puszta és élete. Debrecen, 1914. nyomán.
38: A hajítófa használata pásztorok kezén. Benyovszky István akvarellje. Magyar M e­
zőgazdasági Múzeum Képzőművészeti gyűjteménye, ltsz.: 53.215.1.
38: Túzokvadászat lepellel. Feszty Á rp á d metszete. Az Osztrák-M agyar Monarchia
írásban és képben 7. kötet. Budapest, 1891. 360. p.
38: Búgófa és libucütőfa. E csedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni ha­
tárban és a Tiszántúlon. Debrecen, 1933. 93. p. nyomán.
39: Túzokvadászat. Prónay Gábor: Vázlatok Magyarhon népéletéből. Pest, 1855. 37. p.
40: Vadkacsafogás tökhéj maszkkal. E csedi István: Népies vadfogás és vadászat a
debreceni határban és a Tiszántúlon. Debrecen, 1933. 67. p. nyomán.
40: Csalikacsa, Hegykő, Sopron megye. Csikós Tóth A n drás rajza. A magyarság nép­
rajza 2. Budapest, 1934. 40. p. nyomán.
41: Nyest. K ókay S zabolcs akvarellje.
42: Nyestcsapda, Kászon vidéke, Erdély. G unda B éla: Ethnographica Carpatho-Bal-
canica. Budapest, 1979. 65. p. nyomán
42: Nyestcsapda, Erdély. G unda B éla: Ethnographica Carpatho-Balcanica. Budapest,
1979. 66. p. nyomán.
 43: Kerecsensólyom. K ókay S zabolcs akvarellje.
43: Solymászat Miksa császár vadászatán. Jelenetek Miksa császár vadászatából, 1510.
44: Nemesi címer vadkacsát elejtő sólyom ábrázolásával. Telegdi István címere, 1502.
44: Medvevadászok, Máramaros, 1860. Néprajzi Múzeum, Ny. 7974.
45: Lőportartó. Néprajzi Múzeum. H orváthné P álosi Katalin-. Hej halászok, vadá­
szok. Néprajz gyerekeknek 2. Budapest, 2004. 15. p. nyomán.
46: Farkasverem, Nagyalföld. B a la ssa Iván - O rtutay G yu la: Magyar néprajz. Buda­
pest, 1979. 103. ábra nyomán.
46: Zúzócsapda, Inaktelke, Kalotaszeg. G unda Béla-. Ethnographia Carpatho-Balca-
nica. Budapest, 1979. 75. p. nyomán.
47: Lépőcsapda vaddisznó elejtésére, Erdély. A magyarság néprajza 2. Budapest,
1934. 29. p. nyomán.
48: Medvefogó vastőr, Erdély. A magyarság néprajza 2. Budapest, 1934. 39. p. nyomán.
48: Ürgefogás hurokkal. Csikós Tóth A n drás rajza. Néprajzi Múzeum, R. 4887.
49: Felrántóhurok vízimadarak fogására. B a la ssa Iván - O rtutay Gyula: Magyar
néprajz. Budapest, 1979. 101. ábra nyomán.
50: A méh leeresztése a méhcsapdából. Domaháza. Csikós Tóth A ndrás rajza. Nép­
rajzi Múzeum, R. 19025.
50: Mézrablás, Domaháza. Csikós Tóth A ndrás rajza. Néprajzi Múzeum, R. 19026.
51: Fenyőrigó. K ókay S zabolcs akvarellje.
51: A lépvessző használata. Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni
határban és a Tiszántúlon. Debrecen, 1933. 73. p. nyomán.
52: Neumann rigó. K ókay S zabolcs akvarellje.
52: Léprigó. K ókay S zabolcs akvarellje.
53: Fenyvesmadaras tót Pesten. Vasárnapi Újság, XII. évf. 1865. 29. p.
54: Varjúfogás papírsüveggel. A magyarság néprajza 2. Budapest, 1934. 32. p. nyomán.

Szilaj pásztorok

57: Alföldi marhapásztor. 18. századi metszet. Néprajzi Múzeum, Ny. 8932.
57: Szürke magyar gulya, Mezőhegyes, Csongrád megye. Magyar Film Iroda felvéte­
le, 1930-40-es évek. Néprajzi Múzeum, F. 157515.
58: Kunsági pásztorok, 1787. Korabeli rajz. B a la ssa Iván - O rtutay Gyula: Magyar
néprajz. Budapest, 1979. 114. ábra nyomán.
58: Magyar bika. Benyovszky István tollrajza. Györffy István: A szilaj pásztorok. Bu­
dapest, 1928. 2. ábra nyomán.
59: Gulyások, Hortobágy. Sterio K ároly litográfiája. Prónay G ábor: Vázlatok Magyar­
hon népéletéből. Pest, 1855. 19. p.
59: Csikósok, Szentmargitapuszta, Szabolcs megye. Györffy István felvétele, 1907.
Néprajzi Múzeum, F. 8776.
60: A csikó kifogása a ménesből. Csikós Tóth András rajza. Néprajzi Múzeum, R. 7121.
60: Hortobágyi csikósok. Sterio K ároly litográfiája. P rónay G ábor: Vázlatok Magyar­
hon népéletéből. Pest, 1855. 22. p.
61: „Magyar juhok” rackák. Greguss Ján os metszete. Az Osztrák-M agyar Monarchia
írásban és képben 3. kötet. Budapest, 1888. 417. p.
61: Juhász birkanyájjal és pulival. Vezényi E lem ér tollrajza. Néprajzi Múzeum, R.
14861.
62: Somogyi kanászok. Vágó P ál metszete. Az Osztrák-M agyar Monarchia írásban
és képben 4. kötet. Budapest, 1886. 294. p.
62: Bakonyi kondások. Sterio K ároly litográfiája. P rónay G ábor: Vázlatok Magyar­
hon népéletéből. Pest, 1855. 23. p.
63: Bihari kanász szalontai kondával. Feszty Á rp ád metszete. Az Osztrák-M agyar
M onarchia írásban és képben 7. kötet. Budapest, 1891. 403. p.
328
64: Disznópásztor karikással. Benyovszky István akvarellje. Magyar Mezőgazdasági
Múzeum Képzőművészeti gyűjteménye, ltsz.: 53.313.1.
65: Bivalyfogat a Sárközben. K im n ach L ászló metszete. Az Osztrák-M agyar M onar­
chia írásban és képben 7. kötet. Budapest, 1891. 183. p.
65: Bivalyosok, Dunántúl. Sterio K ároly litográfiája. P rónay G ábor. Vázlatok M a­
gyarhon népéletéből. Pest, 1855. 21. p.
66: Karikásostor, Hortobágy. B a la ssa Iván - O rtutay G yu la: Magyar néprajz. Buda­
pest, 1979. 117. ábra nyomán.
66: Csikósok a Hortobágyon. Wagner Sándor metszete, 1888. Néprajzi Múzeum, Ny. 5972.
67: Rováspálcák, Nagyalföld. B a la ssa Iván - Ortutay G yu la: Magyar néprajz. Buda­
pest, 1979. 112. ábra nyomán.
67: Számadó gulyás. Benyovszky István tollrajza. Györffy István: A szilaj pásztorok.
Budapest, 1928. III. tábla nyomán.
68: Ménes terelése karikással. Vezényi E lem ér tollrajza. Néprajzi Múzeum, R. 19864.
68: Ménes terelése a vihar elől a Hortobágyon. L án g M ihály metszete, 1888. Népraj­
zi Múzeum, Ny. 5970.
69: Vágtató ménes. Viski Ján os festménye. Nagyházi Galéria és Aukciósház archívu­
ma, 133/382.
70: Juhász kivonulása a legelőre. Vezényi E lem ér tollrajza. Néprajzi Múzeum, Ny.
14860.
70: Kondás. Benyovszky István rajza. Györffy István : A szilaj pásztorok. Budapest,
1928. 30. ábra nyomán.
71: Pásztorok sora, középen a számadó, Peszéradacs, Pest megye. M adarassy L ászló
felvétele, 1906. Néprajzi Múzeum, F. 8044.
72: Küzdelem a farkasokkal. Benyovszky István akvarellje. Györffy István-. A szilaj
pásztorok. Budapest, 1928. IV. tábla nyomán.
73: Farkasfogás karikással. Képes Világ 1. Pest, 1866. 8. p.
74: Juhászok pásztorkutyákkal. Sterio K ároly litográfiája. Prónay G á b o r: Vázlatok
Magyarhon népéletéből. Pest, 1855. 18. p.
74: Gulya őrzése, gulyásbojtárok. Vezényi E lem ér festménye. Magyar Mezőgazdasá­
gi Múzeum Képzőművészeti gyűjteménye, ltsz.: 53.203.1.
75: Pásztorkutya kolonccal a nyakában a körkarámnál, Kaba, Hajdú megye. K oszkol
Jen ő festménye. Magyar Mezőgazdasági Múzeum Képzőművészeti gyűjteménye,
ltsz.: 56.618.1.
76: Gulyaitatás a gémeskutaknál. Hortobágy. Magyar Film Iroda felvétele. Néprajzi
Múzeum, F. 157241.
76: Kolomp és csengő, Hajdúság. B a la ssa Iván - O rtutay Gyula: Magyar néprajz.
Budapest, 1979. 115-116. ábra nyomán.
76: Párbaj. Vastagh G éza festménye, 1894. Magyar Mezőgazdasági Múzeum Képző-
művészeti Gyűjteménye, ltsz.: 53.861.1.
77: Kettős szárnyék Szeged vidékén. Nécsey István tollrajza. Néprajzi Múzeum, R.
4904.
77: Kerek karám. Benyovszky István tollrajza. Györffy István: A szilaj pásztorok. Bu­
dapest, 1928. 23. ábra nyomán.
77: Gulyaszárnyék, Túrkeve-Ecsegpuszta. Csikós Tóth A n drás tollrajza. Néprajzi
Múzeum, R. 9060.
78: Kontyos kunyhó, Túrkeve-Ecsegpuszta. K oszkol Jen ő akvarellje. Néprajzi Múze­
um, R. 4901.
78: Juhszárnyék, Hortobágy. Magyar Film Iroda felvétele. Néprajzi Múzeum, F.
156322.
79: Bugaci cserény. N écsey István tollrajza. Néprajzi Múzeum, R. 14865.
79: Pusztai látkép, a kunyhó mögött eleséges taliga. Théodore Valério rézkarca, 1855.
8 0 -8 1 : Őrfás pásztortanya Bihar megyében. K oszkol Jen ő akvarellje. Magyar Termé­
szettudományi Múzeum, ltsz. nélkül.

329
 82: Hortobágyi vasaló. K oszkol Jen ő vízfestménye. Néprajzi Múzeum, R. 4902.
83: Főző pásztorok. Benyovszky István tollrajza. Györffy István : A szilaj pásztorok.
Budapest, 1928. 16. ábra nyomán.
84: Sziki juhász Karcag tájáról. Rubovics M á rk akvarellje. Néprajzi Múzeum, R.
795.
85: Juhász subában, Hortobágy. P ollakS. metszete, 1888. Néprajzi Múzeum, Ny. 5969.
86: Bakonyi kanász. Schnöller L ajos akvarellje. Déri Frigyes néprajzi grafikai gyűjte­
ménye. Déri Múzeum, Debrecen, D.F. 39/350.124.
87: Hortobágyi gulyás. P ollak S . metszete, 1888. Néprajzi Múzeum, Ny. 5968.
88: Furulyázó havasi juhász. Bikessy H ein bu cher József: A magyar és a horváth orszá­
gi legnevezetesebb Nemzeti Öltözetek hazai gyűjteménye. Bétsben, 1816. 67. p.
88: Pásztorerszény, Hajdúszoboszló. Nécsey István tusrajza. Néprajzi Múzeum, R. 4916.
89: Borotvatartó, Csokonya, Somogy megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 4203. Selm e-
czi K ovács A ttila: Szilaj pásztorok. Néprajz gyerekeknek 3. Budapest, 2006. 20. p.
nyomán.
89: Tükrös, 1840, Magyargencs, Veszprém megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 114969.
S elm eczi K ovács A ttila: Szilaj pásztorok. Néprajz gyerekeknek 3. Budapest, 2006.
20. p. nyomán.
90: Tükrös, 1888, Somogy megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 2578. Selm eczi K ovács
A ttila: Szilaj pásztorok. Néprajz gyerekeknek 3. Budapest, 2006. 20. p. nyomán.
90: Karikásostor és nyelek, Kecskemét, Nagyszalonta és Hont megye. Schnöller L a ­
jos akvarellje. Déri Frigyes néprajzi grafikai gyűjteménye. Déri Múzeum, Debre­
cen, D.F. 39/350.292.
91: Dunántúli széktámla, 1816, Csorna. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 87380. W inter Erzsi
felvétele.
91: Kalotaszegi utcaajtó, 1902, Nyárszó, Kolozs megye. Csete B alázs: Kalotaszegi fa­
faragások. Series historica ethnographiae 3. Néprajzi Múzeum, Budapest, 1990.
29. p. nyomán.
92: Mézeskalács mintafa, 1848, Sopron. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 80371. Selm eczi
K ovács A ttila: Nemzeti jelképek. Magyar Népművészet, XXV I. évf. Néprajzi
Múzeum, Budapest, 2001. 57. kép nyomán.
92: Palóc támlás pad, 20. század eleje, Karancsság. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 77.41.1.
Selm eczi K ovács A ttila: Nemzeti jelképek. Magyar Népművészet, XXVI. évf.
Néprajzi Múzeum, Budapest, 2001. 61. kép nyomán.

Jámbor földművelők

95: Aratásból hazatérő parasztasszonyok Veszprém vidékén, 1816. Bikessy H ein­

bu cher József: A magyar és a horváth országi legnevezetesebb Nemzeti Öltözetek
hazai gyűjteménye. Bétsben, 1816. 3. p.
96: Bokortanya-udvar. Nyíregyháza. Schnöller L ajos akvarellje. Déri Frigyes néprajzi
grafikai gyűjteménye. Déri Múzeum, Debrecen, D.F. 39/350.312.
97: Faekék. Schnöller M agda rajzai. Néprajzi Múzeum, R. 14649, R. 15429.
97: Vaseke és részeinek megnevezése, Jászkisér. Csete B a lá z s tollrajza. Néprajzi M ú­
zeum, R. 5312.
9 8 -9 9 : Szántás az uradalomban, Keszthely. Magyar Film Iroda felvétele. Néprajzi
Múzeum, F. 155708.
98: Szántás. Háromszék. Magyar Film Iroda felvétele. Néprajzi Múzeum, F.
155380.
99: Szántás. C serna K ároly festménye. Nagyházi Galéria és Aukciósház archívuma,
133/383.
100: Fohászkodó szántóvető. H aranghy Jen ő olajfestménye. Nagyházi Galéria és Auk­
ciósház archívuma, 140/145.
330
100: Fogasborona, Kispalád, Szatmár megye. Néprajzi Múzeum, R. 14655.
100: Fogasolás, Kékkút, Veszprém megye. Selm eczi K ovács A ttila felvétele, 1983.
101: Vetés és boronálás tövisboronával. Jan ty ik M átyás rajza. Az Osztrák-M agyar
Monarchia írásban és képben 7. kötet. Budapest, 1891. 443. p.
102: Őszi vetés. Borsosberény, Nógrád megye. Gönyey É bn er S án dor felvétele, 1937.
Néprajzi Múzeum, F. 78209.
103: Búzaszentelés Göcsejben. Jan tyik M átyás metszete. Az Osztrák-M agyar M o­
narchia írásban és képben 13. kötet. Budapest, 1896. 215. p.
103: Búzaszentelés, Maconka, Heves megye. Magyar Film Iroda felvétele. Néprajzi
Múzeum, F. 157652.
104: Búzaszentelési körmenet, Kazár, Nógrád megye. Magyar Film Iroda felvétele.
Néprajzi Múzeum, F. 157257.
105: Aratósarlók. B a la ssa Iván - O rtutay Gyula: Magyar néprajz. Budapest, 1979. 73.
ábra nyomán.
105: Sarlós aratás Besztercebánya határában, 18. század. Néprajzi Múzeum, Ny. 8031.
106: Aratás, Bábolna, Komárom megye. Magyar Film Iroda felvétele. Néprajzi Múzeum,
F. 155780.
107: Aratás, Karcsa, Zemplén megye. Vajkai A urél felvétele, 1938. Néprajzi Múzeum,
F. 78748.
107: Aratás. C sászár B ertalan festménye. Nagyházi Galéria és Aukciósház archívuma,
99/139.
108: Kaszafenés aratás közben, Besnyő, Pest megye. Magyar Film Iroda felvétele.
Néprajzi Múzeum, F. 155648.
109: Az uraság megkötése, 1880-as évek. Szobolya M ihály metszete. Képes Folyóirat,
IV. évf. Pest, 1888. 75. p.
111: Koszorúvivő aratók. Feszty Á rp á d metszete. Az Osztrák-M agyar Monarchia
írásban és képben 13. kötet. Budapest, 1896. 281. p.
111: Aratóünnep, 1861. S zem lér Ferenc akvarellje. Néprajzi Múzeum, R. 5861.
112-113: Aratókoszorús menet, 1855. Sterio K ároly litográfiája. P rónay G ábor: Váz­
latok Magyarhon népéletéből. Pest, 1855. 10. p.
114: Aratás után. Cserna Károly festménye. Nagyházi Galéria és Aukciósház archívuma,
104/488.
114: Aratók a gazda házánál, Cégénydányád, Szatmár megye. Gönyey É bn er S án dor
felvétele, 1927. Néprajzi Múzeum, F. 57972.
115: Csűr, Kánó, Borsod megye. S elm eczi K ovács A ttila felvétele, 1962.
115: Asztagrakás az uradalomban, Versec környéke, Temes megye. H elbing Ferenc
tusrajza. Szelestey L ászló (szerk.): A Kárpát-medence néprajzi kincsei. Budapest,
2000. 20. p. nyomán.
116: Gabonacséplés. Csikós Tóth A ndrás rajza. Néprajzi Múzeum, R. 4923.
117: Cséplés, Felsősegesd, Somogy megye. Ismeretlen fotós felvétele. Néprajzi Múzeum,
F. 63259.
1 1 8 -1 1 9 : Nyomtatás, Hódmezővásárhely, Csongrád megye. Plohn Jó z s e f felvétele,
1900 körül. Néprajzi Múzeum, F. 291862.
120: Nyomtatás. Greguss Ján os metszete. Az Osztrák-M agyar Monarchia írásban és
képben 3. kötet. Budapest, 1888. 439. p.
120: Uradalmi szérű, Alföld. Sterio K ároly litográfiája. P rónay G ábor: Vázlatok M a­
gyarhon népéletéből. Pest, 1855. 14. p.
121: Szórás, gabonatisztítás, Kisújszállás, Jász-Nagykun-Szolnok megye. S zatm áry
István akvarellje, 1923. Szelestey L ászló (szerk.): A Kárpát-medence néprajzi kin­
csei. Budapest, 2000. 19. p. nyomán.
122: Cséplés gőzgéppel, Hódmezővásárhely. Plohn Jó z s e f felvétele. Néprajzi Múzeum,
F. 8191.
122: Nyári munka. Viski János festménye. Nagyházi Galéria és Aukciósház archívuma,
131/164.

331
 123: Kézimalom, 18. század vége, Szék, Kolozs megye. Kós K ároly. Eszköz, munka,
néphagyomány. Bukarest, 1980. 461. p. nyomán.
123: Kukoricadarálás kézimalommal. Háromhuta, Zemplén megye. Ujváry Z oltán
felvétele, 1957.
124: Hajómalom a Dráván. Greguss Ján os metszete. Az Osztrák-M agyar Monarchia
írásban és képben 4. kötet. Budapest, 1886. 265. p.
125: Patakmalom, Sóvárad, M aros-Torda megye. H aran ghy Je n ő tusrajza.
Déri Frigyes néprajzi grafikai gyűjteménye. Déri Múzeum, Debrecen, D.F.
39/350.15.
126-127: Szélmalom, Kiskunfélegyháza. Benyovszky István akvarellje. Néprajzi M ú­
zeum, R. 5855.
128: Szárazmalom, Kecskemét. Benyovszky István akvarellje. Néprajzi Múzeum, R.
5856.
129: A liszt kimérése és szitálása, Komádi, Hajdú-Bihar megye. M oln ár B a lá z s felvé­
tele, 1960. Néprajzi Múzeum, F. 167383.
129: Kovászolás, Komádi, Hajdú-Bihar megye. M oln ár B a lá z s felvétele, 1960. Nép­
rajzi Múzeum, F. 167396.
129: Szakajtás, Komádi, Hajdú-Bihar megye. M oln ár B a lá z s felvétele, 1960. Néprajzi
Múzeum, F. 167422.
129: Szakajtókosarak, Komádi, Hajdú-Bihar megye. M oln ár B a lá z s felvétele, 1960.
Néprajzi Múzeum, F. 167423.
130: Kenyérszegés, Asztali áldás. Vágó P ál metszete. Az Osztrák-M agyar Monarchia
írásban és képben 7. kötet. Budapest, 1891. 148. p.

Régi idők mesterségei

S óbán yászat és -kereskedelem

133: Erdélyi sóvágó a 17. században. G latz Ferenc (főszerk.): A magyarok krónikája.
Budapest, 1995. 282. p. nyomán.
133: Tordai sóbányászok. Ja n k ó Ján os felvétele, 1894. Néprajzi Múzeum, F. 47.
134: A tordai sóbánya keresztmetszete, 1780. Fichtel, J. E.: Geschichte des Steinsalzes
und dér Steinsalzgruben im Siebenbürgen. Nürnberg, 1780. III. tábla.
135: A parajdi sóbánya felvonószerkezetének épülete. Magyar Film Iroda felvétele.
Néprajzi Múzeum, F. 157022.
136: A Kinga-sóakna, 1853, Aknaszlatina, Máramaros megye. Kőnyomat. Vahot Im re:
Szlatinai sóaknák. Kinga aknája. In: K ubinyi Ferenc - Vahot Im re (szerk.): M a­
gyarország és Erdély képekben 2. Pesten, 1853. 152. p.
137: Sóbányászat, Désakna, Szolnok-Doboka megye. Magyar Film Iroda felvétele.
Néprajzi Múzeum, F. 156907.
137: Sótömb fejtése, Désakna, Szolnok-Doboka megye. Magyar Film Iroda felvétele.
Néprajzi Múzeum F. 156906.
138: Kirakodás a hajóból, Pancsova. H áry G yula metszete. Az Osztrák-M agyar M o­
narchia írásban és képben 7. kötet. Budapest, 1891. 533. p.
139: Sóhajók Marosújvár kikötőjében, 19. század eleje. O rbán B alázs: A Székelyföld
leírása 5. Pest, 1871. 106. p.
140: Hajóvontatás lovakkal. Greguss Ján os metszete. Az Osztrák-M agyar Monarchia
írásban és képben 13. kötet. Budapest, 1896. 273. p.
141: Tisza-parti sóházak és sószállító hajók egy szolnoki céhlevélen, 1820, Damjanich
János Múzeum, Szolnok.

Sziksó-, salétrom - és ham u zsírfőzés

142: Sziksófőző kemence, 1854. S zabó József: Széksó-vidékeink. In: Kubinyi Ferenc
- Vahot Im re: Magyarország és Erdély képekben 4. Pest 1854. 114. p.
332
143: Salétromfőző üst, 18. század vége. N yárády M ihály. Salétromfőzés Szabolcs m e­
gyében a X V I-X IX . században. A Jósa András Múzeum évkönyve 1. Nyíregyhá­
za, 1958. 175. p. nyomán.
143: A salétromföld összegyűjtése, 1796. S zathm áry László-. A hamuzsírfőzés M a­
gyarországon. A Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság Értesítője 9. Buda­
pest, 1935. 392. p.
144: Salétromfőzés, 1550. A gricola, G.\ De re metallica. Sopron, 1985. 277. ábra
nyomán.
145: A salétrom kikristályosítása, 1580 körül. Múzsák, Múzeumi Magazin 1970.4. sz.
nyomán.
147: A parádi üveghuta 1868-ban. Csiffáry Gergely: Manufaktúrák és céhen kívüli ipa­
rok Heves megyében. Eger, 1996. 149. p. nyomán.
147: Hamuzsírfőzés a 16. században. A gricola, G.: De re metallica. Sopron, 1985. 274.
ábra.

M észárosok, h en tesek
148: A debreceni mészárososok céhládája. Déri Múzeum, Debrecen, 1790. ltsz.:
1906.52. Szulovszky Ján os (szerk.): A magyar kézművesipar története. Budapest,
2005. 229. p. nyomán.
149: A győri mészárosok céhládája, 1640. Xántus János Múzeum, Győr, ltsz.: 56.19.2.
Magyar néprajz 3. Kézművesség. Budapest, 1999. címlap nyomán.
149: A tatai mészároscéh korsója, 1674. A Tiszáninneni Református Egyházkerület
Sárospataki Gyűjteménye, Sárospatak.
150: A marha letaglózása a debreceni mészároscéh behívótábláján, 1843. Déri Múzeum,
Debrecen.
151: A rohonci mészároscéh behívótáblája, 1850. N agy Zoltán-. Jeles céhtárgyak és
mesterművek. Szombathely, 2008. 58. p. nyomán.
152: Városi mészárszék, 16. század. Bulletin Múzeum Obchodu 1. ERPO, Bratislava,
1990. 72. p. nyomán.
153: Falusi mészárszék céhjelvénnyel. M ocsonok, Nyitra megye, 1911. Ernyey Jó z s e f
felvétele, 1911. Néprajzi Múzeum, F. 12492.
154: Vidéki mészárszék, Jászjákóhalma, Jász-Nagykun-Szolnok megye. Hevessy Iván
felvétele 1 9 2 5 -1942 között. Néprajzi Múzeum, F. 126294.
15 6 -1 5 7 : Lacikonyha Pesten, 1855. P rónay G ábor: Vázlatok Magyarhon népéletéből.
Pest, 1855. 93. p.

S zappan főzők, gyertyam ártók, olajü tők

158: Debreceni szappanfőzőmester a szappanfőzőcéh privilégiumleveléről, 1676.
Déri Múzeum, Debrecen, ltsz.: 1 .1926:40.23. Szulovszky Ján os (szerk.): A magyar
kézművesipar története. Budapest, 2005. 447. p. nyomán.
159: Szappanfőzés. A debreceni szappanosok privilégiumleveléről, 1676. Déri Múze­
um, Debrecen. Szulovszky Ján os (szerk.): A magyar kézművesipar története. Bu­
dapest, 2005. 446. p. nyomán.
159: A debreceni szappanoscéh behívótáblája, 1791. Déri Múzeum, Debrecen.
Szulovszky Ján os (szerk.): A magyar kézművesipar története. Budapest, 2005.
445. p. nyomán.
160: Háziszappan, Körmend, Vas megye. Szulovszky Ján os (szerk.): A magyar kézmű­
vesipar története. Budapest, 2005. 447. p. nyomán.
161: Alföldi gyertyamártó edény, 1782. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 130534. R ob oz L á szló
felvétele.
162: Gömöri gyertyamártó edény, 19. század. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 69.112.1. R o­
b oz L ászló felvételele.
163: Házi gyertyaöntő felszerelés, Kászon vidéke. Vámszer G éz a : Életforma és anyagi
műveltség. Bukarest, 1977. 175. p. nyomán.
 163: Gyertyaöntés és gyertyamártás a 18. század végén. Szulovszky Ján os (szerk.): A
magyar kézművesipar története. Budapest, 2005. 449. p. nyomán.
164: Olajütő műhely, 16. század. A m m an, Jost: Stände und Handwerker. Frankfurt
a/M. 1568, Oelmacher.
165: Vízierővel működő tökmagtörő kölyűsor, Szeben megye. H offm ann, H erbert:
Bäuerliche Ölmühlen in Rumänien. Ethnographica, VII-VIII. évf. Brno, 1969.
106. p. nyomán.
166: Lengőkalapácsos olaj ütő, 18. század eleje, Bélafalva, Ko vászna megye. Erőss J á ­
nos: A bélafalvi olajütő. Aluta I. Sepsiszentgyörgy, 1969. 290. p. nyomán.
166: Csavarorsós olajprés, 1821, Zetelaka, Hargita megye. Művelődés 1979.11. sz. 17.
p. nyomán.
167: Itáliai olívaolaj készítő műhely, 16. század vége. K em pers, A. J. B em et: Olienmo-
lens. Hét Nederlands Openluchmuseum. Arnhen, 1979. 53. ábra nyomán.
167: Páros zúzókorong, 19. század, Szentjakabfa, Veszprém megye. Erdélyi Z oltán
felvétele. Néprajzi Múzeum, F. 186725.
168: Egyszerű tökmagolajprés, 20. század eleje, Maros megye. B ad ea , Anton: Werk­
zeuge und Anlagen zur Ölgewinnung in der Sammlung des Ethnographisen Muse­
ums von Reghin. Cibinium 1969-1973. Sibiu, 1974. 14/b. ábra nyomán.
168: Kerekes ollós olajprés, Mekényes, Baranya megye. Nagy Gyula: A népi olajütő tech­
nológiai Baranya megyében. Ethongraphia, LXXVII. évf. 1966. 281. p. nyomán.
169: Olajütő műhely kerekes préssel, 1807, Kürt, Komárom megye. Ihain János - Tichy
K álm án : Kisalföldi és gömöri népi építészet. Series historica ethnographiae 4.
Néprajzi Múzeum, Budapest, 1991. 99. p. nyomán.

Olaj-, dunavíz-, borvízáru sok

171: Olajárus házaspár, 1868. Magyarország képekbeij 1868. 121. p.
172: Viski olajárusok Máramarossziget piacán, 1871. Hazánk s a Külföld 1871. 138. p.
173: Olajáruló asszony Pesten, 1871. Hazánk s a Külföld 1871. 117. p.
174: Lenolajat áruló asszonyok Nagybánya piacán, 1910-es évek. Ismeretlen fotós fel­
vétele. Néprajzi Múzeum, F. 78239.
174: Olajárusok Sepsiszentgyörgy piacán. Néprajzi Múzeum, Ny. 6595.
175: Vándor olajárus. Prónay Gábor: Vázlatok Magyarhon népéletéből. Pest, 1855. 53. p.
176-177: A dunavízhordó, 1855. P rónay G ábor: Vázlatok Magyarhon népéletéből.
Pest, 1855. 91. p.
178: Dunavízárusok vizesputtonyokkal, 1864. Az Ország Tükre 1864. 113. p.
178: Beszélgető dunavizesek, 1856. Budapesti Visszhang 1856. 200. p.
179: Dunavizes, 1865. Vasárnapi Újság, XII. évf. 1865. 53. p.
180: Borvizes-szekeresek a gyergyói országúton. C serna K ároly rajza. Az O sztrák-
Magyar Monarchia írásban és képben 20. kötet. Budapest, 1901. 209. p.
181: Székely borvízárusok az 1890-es években. Ismeretlen fotós felvétele. Néprajzi
Múzeum, F. 61410.
182: Borvizes székely. Vasárnapi Újság, XI. évf. 1864. 104. p.
182: Borvizes székelyek. Ja n k ó Ján os rajza. Hazánk s a Külföld 1887. 409. p.
183: Csíksomlyói borvizes-szekér Csíkszeredán. Ismeretlen fotós felvétele, 1930-as
évek. Néprajzi Múzeum, F. 87217.
184: Borvizes-szekerek, Székelyudvarhely. Képeslap. Néprajzi Múzeum, Ny. 4448.
184: Borvíztöltés, Hargitaalja. Magyar Film Iroda felvétele. Néprajzi Múzeum, F.
155360.

Vákáncsosok, m oln árok

185: Vákáncsos a debreceni Nagyerdőn. M észöly G éza metszete. Az Osztrák-M agyar
Monarchia írásban és képben 7. kötet. Budapest, 1891. 299. p.
186: Földház, Királytelek, Szabolcs megye. Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok. Buda­
pest, 1958. 260. p. nyomán.

334
186: Földház belseje, Ricse, Zemplén megye. Vajkai A urél felvétele, 1938. Néprajzi
Múzeum, F. 78718.
187: Vízimalom a Csele-patakon. M araszton i A. metszete. Vasárnapi Újság, XII. évf.
1865. 89. p.
188: Hagyományos malombelső, Vámosoroszi, Békés megye. N agy Gyula: Az utolsó
működő szárazmalom. Néprajzi Értesítő, XXXVIII. évf. 1956. 103. p. nyomán.
188: Malombelső, Szimő, Komárom megye. Ih a in Ján os rajza. Thain Ján os - Tichy
K álm án : Kisalföldi és gömöri népi építészet. Series historica ethnographiae 4.
Néprajzi Múzeum, Budapest, 1991. 98. p. nyomán.

B ú torkészítő ácsok, fe stő a sz ta lo so k

189: Lakószoba ácsolt ládával, Maconka, Heves megye. Gönyey É bn er S án d or felvéte­
le, 1930. Néprajzi Múzeum, F. 110795.
190: Ácsolt láda, 18. század, Szeremle, Bács-Kiskun megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.:
62.39.1. Szojka Em ese: A sárközi bútor. A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai 10.
Budapest, 2005. 68. p. nyomán.
190: Szuszék, 1930-as évek, Székelyvarság, Udvarhely megye. B ala ssa Iván - O rtutay
Gyula: Magyar néprajz. Budapest, 1979. 178. ábra nyomán.
191: A deszka hornyolása, Szuhahuta, Heves megye. K. K ovács L ászló felvétele, 1955.
Néprajzi Múzeum, F. 118667.
191: A tetődeszka faragása, Szuhahuta, Heves megye. K K ovács L ászló felvétele, 1955.
Néprajzi Múzeum, F. 118645.
191: A láda összeállítása, Szuhahuta, Heves megye. K K ovács L ászló felvétele, 1955.
Néprajzi Múzeum F. 117121.
192: Ácsolt láda előlapja, 15. század, Erdély. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 136614. R oboz
L ászló felvétele.
192: Ládák a hégeni szász erődtemplom tetőterében, Erdély. Pauló Tam ás felvétele,
2008. A képet Kiss Margitnak (Néprajzi Múzeum) köszöni a szerző.
193: Ácsolt láda, 1779, Siklód, Udvarhely megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 75.90.1.
W inter Erzsi felvétele.
193: Gömöri láda, 18. század. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 71.57.54. S zojka E m ese: A
sárközi bútor. A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai 10. Budapest, 2005. 68. p.
nyomán.
194: Baranyai kelengyeláda. H ofer Tam ás - Fél Edit: Magyar népművészet. Budapest,
1994. 86. kép nyomán.
195: Baranyai láda elejének díszítése. H ofer Tam ás - F él Edit: Magyar népművészet.
Budapest, 1975. 240. kép nyomán.
195: Emberalakos vésett díszítés gömöri ládán, 1896. H ofer Tam ás - Fél Edit: Magyar
népművészet. Budapest, 1994. 84. kép nyomán.
196: Tékalap, 1828. Zsámbék, Pest megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 62.70.1. W inter
Erzsi felvétele.
197: Ládakészítő műhely az 1600-as években. Magyar Múzeumok, 2007. 3. sz. 46. p.
nyomán.
198: Tulipános láda, 18. század. Dunántúl. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 68.28.2. Selm eczi
K ovács A ttila - Szacsvay Éva: A magyar nép hagyományos kultúrája. Néprajzi
Múzeum, Budapest, 1997. 45. p. nyomán.
198: Festett láda, 19. század, Komárom. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 60.28.4. Szojka Emese: A sár­
közi bútor. A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai 10. Budapest, 2005.72. p. nyomán.
199: Rózsamintás tékalap, 1822, Székelyderzs, Udvarhely megye. Néprajzi Múzeum,
ltsz.: 78.106.3. S elm eczi K ovács A ttila - Szacsvay Éva: A magyar nép hagyomá­
nyos kultúrája. Néprajzi Múzeum, Budapest, 1977. 43. p. nyomán.
199: Tulipános láda, 19. század, Komárom. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 60.78.22. Szoj­
k a Em ese: A sárközi bútor. A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai 10. Budapest,
2005. 73. p. nyomán.

335
200: Reneszánsz virágmotívum a kispetri templom karzattábláján, 1744. id. Umling
L őrinc munkája. A magyar nép hagyományos kultúrája c. állandó kiállításában,
Néprajzi Múzeum. R oboz L ászló felvétele.
200: Festett láda. Csík megye. Schnöller L ajos akvarellje. Déri Frigyes néprajzi grafikai
gyűjteménye. Déri Múzeum, Debrecen, D.F. 39/350.188.
201: A magyarókereki templom mennyezetkazettái, 1746. Id. Umling L őrinc alkotása.
S elm eczi K ovács A ttila - Szacsvay É va: A magyar nép hagyományos kultúrája.
Néprajzi Múzeum, Budapest, 1977. 55. p. nyomán.
202: Láda, Torockó, Torda-Aranyos megye. Schnöller L ajos akvarellje. Déri Frigyes
néprajzi grafikai gyűjteménye. Déri Múzeum, Debrecen, D.F. 39/350.185.
202: Tulipános láda, 1806, Komárom. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 60.51.1. S zojka E m ese:
A sárközi bútor. A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai 10. Budapest, 2005. 72. p.
nyomán.
203: Nyitott téka, 19. század, Fadd, Tolna megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 52.71.241.
Szojka Em ese: A sárközi bútor. A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai 10. Buda­
pest, 2005. 92. p. nyomán.
203: Karos sarokpad, Decs vagy Szekszárd, Tolna megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.:
53.3.49; 53.3.50. R oboz L ászló felvétele.
204: Karosszék, 1832, Hódmezővásárhely, Csongrád megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.:
56.66.1. R oboz L ászló felvétele.
205: Mennyezetes ágy, Sárköz, Tolna megye. Schnöller Lajos akvarellje. Szelestey László
(szerk.): A Kárpát-medence néprajzi kincsei. Budapest, 2000. 175. p. nyomán.

F azek asok
206: Mázatlan korsó, 1891, Erdély. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 51.30.903. W inter Erzsi
felvétele.
207: Főzőfazekak. H ofer Tam ás - Fél Edit: Magyar népművészet. Budapest, 1994.
147. p. nyomán.
208: Madaras tál, 1843. Mezőcsát, Borsod megye. H ofer Tam ás - Fél Edit: Magyar
népművészet. Budapest, 1975. 459. kép nyomán.
209: Gömöri cserépedények a hódmezővásárhelyi vásárban. Plohn Jó z s e f felvétele,
1910. Néprajzi Múzeum, F. 291751.
210: Tálas fazekas, Tata, Komárom megye. K erényi István felvétele, 1931. Néprajzi
Múzeum, F. 241063.
210: Korsó korongolása, Csíkmadaras, Csík megye. A dler A rtúr felvétele, 1911. Nép­
rajzi Múzeum, F. 12967.
211: Nagytál virágozása, Hódmezővásárhely, Csongrád megye. Plohn Jó z s e f felvétele
1900 körül. Néprajzi Múzeum, F. 291743.
211: Fazekas égetőkemence, Csákvár, Fejér megye. B a la ssa Iván - O rtutay Gyula:
Magyar néprajz. Budapest, 1979. X X X IX . tábla nyomán.
212: Sárközi tálak, Tolna megye. Schnöller L ajos akvarellje. Déri Frigyes néprajzi gra­
fikai gyűjteménye. Déri Múzeum, Debrecen, D.F. 39/350.151.
212: Erdélyi bokályok. Horváth Jenő akvarellje, 1922. Déri Frigyes néprajzi grafikai
gyűjteménye. Déri Múzeum, Debrecen, D.F. 39/350.175.
213: Debreceni tál, 1802. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 70.37.2. W inter Erzsi felvétele.
213: Nagytál, 1780, Miskolc, Borsod megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 54.407.1. S elm e­
czi K ovács A ttila - Szacsvay Éva: A magyar nép hagyományos kultúrája. Népraj­
zi Múzeum, Budapest, 1997. 48. p. nyomán.
214: Pálinkás butella, 1876, Tiszafüred. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 54.40.45. Selm eczi
K ovács A ttila - Szacsvay Éva: A magyar nép hagyományos kultúrája. Néprajzi
Múzeum, Budapest, 1997. 49. p. nyomán.
215: Könyvbutella, 1893, Hódmezővásárhely. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 51.33.246. Sel­
m eczi K ovács A ttila: Nemzeti jelképek. Magyar Népművészet, XXVI. évf. Nép­
rajzi Múzeum, Budapest, 2001. 48. p. nyomán.
215: Pereckulacs, 19. század, Arad. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 51272. Winter Erzsi felvétele.
216: Butykoskorsó, 1877, Kisújszállás. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 62.103.1. W inter Erzsi
felvétele.
217: Céhkancsó, 1770, A sümegi takácscéh kancsója. Néprajzi Múzeum, ltsz.:
61.140.49. Selm eczi K ovács A ttila: Nemzeti jelképek. Magyar Népművészet,
XXV I. évf. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2001. 62. p. nyomán.
218: Miskakancsó, 1865, Mezőcsát, Borsod megye. K ovács D án iel fazekas munkája.
Néprajzi Múzeum, ltsz.: 54.40.76. W inter Erzsi felvétele.
218: Miskakancsó, 1848, Mezőcsát, Borsod megye. Rajczy M ihály fazekas munkája.
Néprajzi Múzeum, ltsz.: 51.31.332. Selm eczi K ovács A ttila: Nemzeti jelképek.
Magyar Népművészet, XXV I. évf. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2001. 71. p. nyo­
mán.
219: Huszáros butella, 1876, Tiszafüred, Heves megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.:
51.31.355. S elm eczi K ovács A ttila: Nemzeti jelképek. Magyar Népművészet,
XXV I. évf. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2001. 75. p. nyomán.

Takácsok, kékfestők, szű rszabók

220: Takácsműhely, Hódmezővásárhely, Csongrád megye. Plohn Jó z s e f felvétele, 1900
körül. Néprajzi Múzeum, F. 291655.
221: Takácsszövőszék, Hódmezővásárhely, Csongrád megye. Plohn Jó z s e f felvétele,
1900 körül. Néprajzi Múzeum, F. 291656.
222: Párnavég, 1840-es évek, Sárpilis, Pest megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 51.6.16.
222: Párnavég, 19. század vége, Naszvad, Néprajzi Múzeum, ltsz.: 136310.
223: Háziszőttes dísztörölköző, Decs, Tolna megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 52.14.25.
Selm eczi K ovács A ttila - Szacsvay Éva: A magyar nép hagyományos kultúrája.
Néprajzi Múzeum, Budapest, 1997. 47. p. nyomán.
223: Lepedővég részlete, Mezőkövesd, Borsod megye. H ofer Tam ás - Fél Edit: M a­
gyar népművészet. Budapest, 1994. 217. kép nyomán.
224: Derékalj. Fadd, Tolna megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 62.149.35. W inter Erzsi
felvétele.
225: Kékfestő kádak a győri festőlegények szállásjelző cégérén, 1816. D om on kos Ottó:
A magyarországi kékfestés. Budapest, 1981. VII. kép nyomán.
226: Mángorlóberendezés a soproni festőlegények szálláscégérén, 1862. D om on kos
Ottó: A magyarországi kékfestés. Budapest, 1981. XI. b. kép nyomán.
226: Szegélyminta a kékfestő nevével, 19. század vége, Szeged. Néprajzi Múzeum,
ltsz.: 74439.
227: Kékfestő szárítóállványa. Kecskemét. Schnöller L ajos akvarellje. Déri Frigyes
néprajzi grafikai gyűjteménye. Déri Múzeum, Debrecen, D.F. 39/350.296.
228: Kossuth-gyászkendő, 19. század vége, Kazár, Nógrád megye. D om on kos Ottó: A
magyarországi kékfestés. Budapest, 1981. 55. kép nyomán.
229: Ruhaanyag, 19. század első fele, Csorna, Győr megye. D om onkos Ottó: A ma­
gyarországi kékfestés. Budapest, 1981. 46. kép nyomán.
230: Abrosz, 20. század eleje, Harta, Bács-Kiskun megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.:
73.153.25.
230: Virágmintás vászon, 20. század eleje, Igló. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 125835.
231: Legény cifraszűrben, Túrkeve, Jász-Nagykun-Szolnok megye. H orváth Jen ő ak­
varellje, 1921. Déri Frigyes néprajzi grafikai gyűjteménye. Déri Múzeum, Debre­
cen, D.F. 39/350.141.
232: Cifraszűr, 19. század vége, Karcag, Jász-Nagykun-Szolnok megye. Néprajzi M ú­
zeum, ltsz.: 126729. W inter Erzsi felvétele.
233: Férfi cifraszűrben, Tenke, Bihar megye. H orváth Jen ő akvarellje, 1921. Déri Fri­
gyes néprajzi grafikai gyűjteménye. Déri Múzeum, Debrecen, D.F. 39/350.105.
234: Gulyások cifraszűrben, Sarkad, Bihar megye. B ékés G yula felvétele, 1900 körül.
Néprajzi Múzeum, F. 66344.

337
 235: Bakonyi kanászszűr eleje és háta. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 133044. Winter Erzsi
felvétele.
236: Szűrszabó műhely, Kunmadaras. Györffy István felvétele, 1907. Néprajzi Múzeum,
F. 8731.
236: Szűrszabó műhely, Debrecen. S zatm áry István akvarellje, 1923. Déri Frigyes
néprajzi grafikai gyűjteménye. Déri Múzeum, Debrecen, D.F. 39/350.226.
237: Cifraszűr, Borsod megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 65.130.980. Winter Erzsi felvétele.
237: Nemzeti szűr gallérja, Nagyszalonta, Bihar megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.:
77170. W inter Erzsi felvétele.
238: Címermotívum a szűr hátán, Debrecen, Hajdú megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.:
135776. Selm eczi K ovács A ttila: Nemzeti jelképek. Magyar Népművészet XXVI.
Budapest, 2001. 40. p. nyomán.
239: Címerrózsa a szűr hátán. Debrecen, Hajdú megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.:
76849. Selm eczi K ovács A ttila: Nemzeti jelképek. Magyar Népművészet, XXVI.
évf. Budapest, 2001. 41. p. nyomán.
240: Szűrkabát gallérja, Sárvár, Vas megye. Néprajzi Múzeum, ltsz.: 70.100.2. Selm eczi
K ovács Attila-. Nemzeti jelképek. Magyar Népművészet, XXVI. évf. Budapest,
2001. 61. p. nyomán.

Mindennapi életképek

243: Tisztaszoba, Kalotaszentkirály, Kolozs megye. H elbig Ferenc akvarellje. Déri Fri­
gyes néprajzi grafikai gyűjteménye. Déri Múzeum, Debrecen, D.F. 39/350.84.
244: Nyárszói szobasarok, Kolozs megye. Csete B alázs tollrajza. Néprajzi Múzeum, R. 395.
244: Matyó szobasarok, Mezőkövesd. Vízfestmény. Néprajzi Múzeum, R. 2607.
245: Szobasarok kürtős kemencével, Sirok, Heves megye. Néprajzi Múzeum, R. 1722.
245: Parasztszoba belseje, Nógrád megye. Csikós Tóth A ndrás rajza. Néprajzi Múzeum,
R . 10828.
2 4 6 -2 4 7 : Lakószoba, Nádudvar, Hajdú-Bihar megye. Schnöller L ajos akvarell­
je. Déri Frigyes néprajzi grafikai gyűjteménye. Déri Múzeum, Debrecen, D.F.
39/350.302.
248: Palóc-ház szobája szövőszékkel, Balassagyarmat. Magyar Film Iroda felvétele.
Néprajzi Múzeum, F. 156614.
248: Téli szomszédolás, palóc kürtős kemence, Mezőkövesd. K im n ach L ászló vízfest­
ménye. Néprajzi Múzeum, R. 756.
249: Füstöskonyha katlannal és kemencével, Berzence, Somogy megye. Gönyey É bn er
S án d or felvétele, 1933. Néprajzi Múzeum, F. 68918.
250: Füstöskonyha, Magyarlapád, Alsó-Fehér megye. Undi M ariska akvarellje. Nép­
rajzi Múzeum, R. 2388.
251: Parasztház konyhája, Biharnagybajom, Hajdú megye. Csete B a lá z s tollrajza.
Néprajzi Múzeum, R. 626.
251: Vaslábas, Vizslás, Nógrád megye. Csete Balázs tollrajza. Néprajzi Múzeum, R. 5481/b.
251: Főzés füstfogós tűzhelynél, Kalotaszeg, Kolozs megye. H aranghy György felvéte­
le, 1919. Néprajzi Múzeum, F. 19706.
252: Szabadtűzhely mellett kurugla, Vizslás, Nógrád megye. Csikós Tóth A n drás raj­
za. Néprajzi Múzeum, R. 5481/e.
252: Ételfőzés a kemencében, Balassagyarmat, Nógrád megye. Magyar Film Iroda fel­
vétele. Néprajzi Múzeum, F. 156616.
253: Konyha díszkerámiával, Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar megye. Schn öller L ajos
akvarellje. Déri Frigyes néprajzi grafikai gyűjteménye. Déri Múzeum, Debrecen,
D.F. 39/350.215.
253: Rakott tűzhely kemencével, Sirok, Heves megye. Vízfestmény. Néprajzi Múze­
um, R.1726.
338
254—255: Konyharészlet, Mátraderecske, Heves megye. Vízfestmény. Néprajzi Múzeum, R. 1719.
257: Búzásház a kert végében, Bükkszenterzsébet, Heves megye. Selmeczi Kovács Attila
felvétele, 1966.
258: Búzáskamra a lakóház végében, Felsőtárkány, Heves megye. Selmeczi Kovács Attila
felvétele, 1983.
258: Hombár, Kórógy, Szlavónia. Takács Lajos felvétele, 1963. Néprajzi Múzeum, F. 180640.
259: Hombár, Magyarboly, Baranya megye. Novák József rajza. Néprajzi Múzeum, R. 2346.
260: Istállós csűr, Párád, Heves megye. S elm eczi K ovács A ttila felvétele, 1963.
260: Újabb építésű istállós csűr, Bükkszenterzsébet, Heves megye. S elm eczi K ovács
A ttila felvétele, 1965.
261: Istállós csűr, Kalotaszeg. Telegdi J. vízfestménye. Néprajzi Múzeum, R. 2570.
262: A parádi Palóc-ház ólascsűrje, Heves megye. Selmeczi Kovács Attila felvétele, 1965.
262: Csűristálló, Párád, Heves megye. S elm eczi K ovács A ttila felvétele, 1965.
263: Gabonahordás ökrösszekérrel, Bábolna, Komárom megye. Magyar Film Iroda
felvétele. Néprajzi Múzeum, F. 155394.
264: Szénarakodás, Szarvaskő, Heves megye. Selm eczi K ovács A ttila felvétele, 1964.
264: Ökörfogat, Szentdomonkos, Heves megye. Selm eczi Kovács A ttila felvétele, 1965.
265: Magyarmiskás járom, Tótkomlós, Békés megye. Csete B alá zs színezett rajza.
Néprajzi Múzeum, R. 496.
266: A napraforgó korai ábrázolása, 1586. M atthiolus, P. A.: De plantis epitome utilis-
sima. Francofurti ad Moenum, 1586. 504. p.
266: Kerítés napraforgószárból, Vámospércs, Hajdú- Bihar megye. S elm eczi K ovács
A ttila felvétele, 1976.
267: A napraforgó első európai ábrázolása, 1568. Dodonaeus, Rembertus: Florum, et coro-
narium odoratorumque nonnullarum herbarum história. Antwerpiae, 1568. 259. p.
269: M unkácsy M ihály: Honvéd újoncozás 1848-ban. Hazánk s a Külföld, 1868.
270: Érsekújvári lakóház. Thain János rajza, 1910-es évek. Thain János - Tichy Kálm án: Kis­
alföldi és gömöri népi építészet. Néprajzi Múzeum, Budapest, 1991.20. p. nyomán.
270: B a r a b á s M iklós: A menyasszony megérkezése, 1856. Képes Folyóirat I. Pesten,
1887. 322. p.
271: Kukoricacsősz puskával és bottal. Kőrajz, 1863. Néprajzi Múzeum, Ny. 8410.
272: Csőszkunyhó. Székes M ihály metszete. Az Ország Tükre, 1863. 361. p.
272: Csőszkunyhó őrfával. P ataky L ászló rajza. Képes Folyóirat, IV. évf. 1888. 423. p.
273: Kukoricacsősz. Feszty Á rp á d metszete. Az Osztrák-M agyar Monarchia írásban
és képben 7. kötet. Budapest, 1891. 368. p.
274: Kukoricaőrző gyerekek kereplővel az őrfán. M arkó F. rajza után. Hazánk s a Kül­
föld 1867. 665. p.
275: Gyermekpásztorok Jászberény vidékén. Vágó P ál metszete. Az Osztrák-M agyar
M onarchia írásban és képben 7. kötet. Budapest, 1891. 233. p.
276: Lúdpásztor, 1855. Sterio Károly litográfiája. Prónay G ábor: Vázlatok Magyarhon
népéletéből. Pest, 1855. 63. p.
277: Gyermekpásztor, Ecseg-puszta. Györffy István felvétele, 1907. Néprajzi Múze­
um, F. 8745.
2 7 8 -2 7 9 : Pásztorlányka. N eográdi L ászló festménye. Nagyházi Galéria és Aukciósház
archívuma, 114/357.
280: Libapásztor, Hollókő, Nógrád megye. Magyar Film Iroda felvétele. Néprajzi M ú­
zeum, F. 105830.

Társasélet a régmúltban

283: Szárazmalom, Alföld. Ja n k ó Ján os rajza. Néprajzi Múzeum, R. 7212.

284: Vízimalmok,. Bélapátfalva, Heves megye. P áp a i K ároly felvétele, 1900. Néprajzi
Múzeum, F. 2016.
265: Malombelső, Kalotaszeg, Kolozs megye. H aranghy György felvétele, 1919. Nép­
rajzi Múzeum, F. 19826.
286: A malom alatt. Greguss Ján os metszete. Magyarország és a Nagyvilág, 1870.
2 8 6 -2 8 7 : A puszta éjjel, 1855. P rónay G ábor. Vázlatok Magyarhon népéletéből. Pest,
1855. 85. p.
28 8 -2 8 9 : Vágtató betyárok. M ezey Jó z s e f festménye. Nagyházi Galéria és Aukciósház
archívuma, 138/288.
291: Magányos vízimalom, Jósvafő, Borsod megye, 1863. Sándy Gyula rajza után. Va­
sárnapi Újság, X. évf., 1863. 32. p.
292: Csűrépület. Teresztenye, Borsod megye. Selm eczi K ovács A ttila felvétele, 1962.
293: Kukoricafosztás. E bn er L ajos metszete. Az Osztrák-M agyar M onarchia írásban
és képben 7. kötet. Budapest, 1891. 121. p.
294: Kukoricafosztás, 19. század vége. Magyarország és a Nagyvilág 1872. 483. p.
29 4 -2 9 5 : Kukoricafosztás, Nagykend, Kis-Küküllő megye. Magyar Film Iroda felvéte­
le. Néprajzi Múzeum, F. 155511.
296: Legényes, Gyalu, Kolozs megye. Veress Z oltán akvarellje, 1898. Néprajzi Múzeum,
R . 17787.
2 9 6 -2 9 7 : Táncmulatság, Gyalu, Kolozs megye. Veress Z oltán akvarellje, 1898. Nép­
rajzi Múzeum, R. 17785.
298: Csárdabeli tánc, Eger, Heves megye. Vahot Im re: Magyarföld és népei eredeti
képekben. Pest, 1846. 23. p.
299: Táncba menő fiatal székely pár. G yárfás Jen ő metszete. Az Osztrák-M agyar M o­
narchia írásban és képben 20. kötet. Budapest, 1901. 283. p.
300: Táncmulatság, Gyalu, Kolozs megye. Veress Z oltán akvarellje, 1898. Néprajzi
Múzeum, R. 17788.
301: Közös használatú csűr, Borsodbóta, Borsod megye. Selm eczi K ovács A ttila felvé­
tele, 1968.
302: A csűr megosztása kerítéssel, Susa, Borsod megye. Selm eczi K ovács A ttila felvé­
tele, 1968.
303: Fonó, Nagyar, Szatmár megye. Gönyey É bn er S án d or felvétele, 1927. Néprajzi
Múzeum, F. 57943.
3 0 4 -3 0 5 : A fonóka, 1855. Prónay G ábor: Vázlatok Magyarhon népéletéből. Pest,
1855. 67. p.
305: Fonó lányok, Tárd, Borsod megye. A Magyar Film Iroda felvétele, Néprajzi M ú­
zeum, F. 157368.
306: Lucázás a fonóban, Csömör, Pest megye. Gönyey É bn er S án dor felvétele, 1933.
Néprajzi Múzeum, F. 69094.
306: Asszonyfonó, Nagybörzsöny, Hont megye. Gönyey É bn er S án dor felvétele, 1932.
Néprajzi Múzeum, F. 68124.
307: Régi palóc ház, Rimóc, Nógrád megye. F arkas P ál felvétele, 1913. Néprajzi Mú­
zeum, F. 25905.
308: Mátkapár, Pásztó, Nógrád megye. H orváth Jen ő akvarellje. Szelestey L ászló
(szerk.): A Kárpát-medence néprajzi kincsei. Budapest, 2000. 99. p. nyomán.
310: Hosszúház, Pográny, Nyitra megye. S elm eczi K ovács A ttila felvétele, 1985.
311: Hosszúház az udvar felől, Egerszeg, Nyitra megye. Selm eczi K ovács A ttila felvé­
tele, 1986.
311: Hosszúház, Litke, Nógrád megye. Selm eczi K ovács A ttila felvétele, 1984.
312: Hosszúházak, Zsére, Nyitra megye. Vincze István felvétele, 1956. Néprajzi Mú­
zeum, F. 121218.