Table of Contents

George Orwell
Csavargóként
George Orwell
 Csavargóként
Párizsban, Londonban

CARTAFILUS KIADÓ
 Down and Out in Paris and London
Copyright © The Estate of the late
Sonia Brownell Orwell
Fordította: Kőrös László
A sorozatot szerkeszti és az utószót írta:
Nóvé Béla

Cartafilus Kiadó, Budapest 2001

Felelős kiadó: Szász Zsolt és Bokros Tibor
Hungarian translation
Kőrös László 2001

ISBN 963 9303 28 3

Nyomás:
Regiszter Kiadó és Nyomda Kft.
Ó, sajgó seb, szegénység szégyene!
Chaucer
 I.

Rue du Coq d’Or, Párizs, reggel hét óra. Az utcáról dühödt, fuldokló acsarkodás hallatszik.
Madame Monce, az enyémmel szemközti garniszálló tulajdonosa kiállt a járdára, hogy onnan
intézzen szózatot egy harmadik emeleti lakójához. Meztelen lábán papucs, szürke haja zilált
tincsekben lóg.
Madame Monce:
- Sacrée salope! Hányszor mondjam még, hogy a poloskát ne a tapétán mázold szét?! Vagy
[1]

azt hiszed, megvetted a hotelt? Te miért nem tudod kidobni őket az ablakon, mint bárki más?
Espèce de traînée![2]

A nő a harmadikról:
- Va donc, eh! Vieille vache!”
[3]

Mindkét oldalon egymás után csapódtak ki az ablakok, hogy bősz kánonként csakhamar a fél
utca beleártsa magát a viszályba. A hangzavar vagy tíz perc múlva váratlan elült, mikor egy
lovasszázad vonult át az utcán, s a kifulladt lakók elnémultak, hogy inkább azt bámulják.
Mindezt csak ízelítőül szántam, hogy felidézzem a Rue du Coq d’Or légkörét. Nem mintha a
veszekedés lett volna az egyetlen esemény - de tény, hogy nem múlt el reggel legalább egy ilyen
összecsapás nélkül.
Az utca sajátos karakterét nappal a perlekedés, az árusok rekedt kántálása s a macskakövön
narancshéjat rugdosó kölykök lármája adta meg, éjszakánként pedig a részegek nótázása, s a
savanykás bűzfelhőtől kísért, zörgő szemeteskordék.
Keskeny utcácska volt ez, már-már szakadék a meredek, hámló házfalak között, melyek oly
furcsán dőltek egymásnak, mintha csak félúton megmeredtek volna összerogytukban. Minden
ház garniszállóként működött, dugig megtöltve bérlőkkel, főképpen lengyelekkel, arabokkal és
olaszokkal. A szállók alján apró bisztrók lapultak, ahol a kuncsaft pár frankért derekasan leihatta
magát. Szombat esténként a környék férfilakóinak legalább egyharmada részeg volt. Nők miatt
mentek ölre, s az arab kubikosokkal, akik a legolcsóbb szállókat lakták, kiváltképp gyakran
támadtak rejtélyes csetepaték, amiket jórészt székekkel, olykor revolverekkel vívtak meg a felek.
Az utcába rendőrök éjszakánként csak párban merészkedtek be; igencsak rossz hírű, zajos
helynek számított ez. Mégis: e lármás és lepusztult közegben, hogy, hogy nem, franciák is éltek:
tisztes boltosok, pékek, mosodások és más effélék, akik maguknakvaló, konok elszántsággal
idővel kisebb vagyont halmoztak fel. Ám egészében a Rue du Coq d’Or jellegzetes párizsi
szegénykvártély volt.
Az én lakóhelyem az „Hôtel des Trois Moineaux” nevet viselte. A sötét, roskatag, ötszintes
[4]

nyomortanyát fából készült válaszfalakkal osztották negyven helyiségre. A szobák szűkek és

emberemlékezet óta mocskosak voltak, minthogy a patronne , Madame F. nem tartott
[5]

cselédlányt, a maga idejéből pedig még alkalmi söprögetésre sem futotta. Az ujjnyi vékony
válaszfalak repedéseit rózsaszín csomagolópapír-rétegekkel igyekeztek elfedni, melyek
egymástól elválva poloskák egész légióinak nyújtottak menedéket. E szapora rovarok a
mennyezet alatt nappal látványos menetgyakorlatokat tartottak, éjszakánként pedig vérszomjas
támadásokat intéztek a lakók ellen, akik pár óránként kénytelenek voltak felkelni, hogy dühödt
ellencsapásként százszámra öldössék őket. Na a férgek rohamát már nem állhatták tovább, a
bérlők ként égettek, hogy átűzzék őket a szomszédba - mire a szomszéd megtorlásul maga is
kikénezte a vackát, visszaküldvén a betolakodókat. Koszos, ám azért otthonos hely volt ez,
Madame F. és a férje pedig jóravaló emberek. A szobákért heti bért kértek, ami harminctól ötven
frankig terjedt.
A lakók folyvást cserélődtek, s jórészt külföldiek voltak, akik poggyász nélkül érkeztek, egy-
két hétre meghúzták magukat, majd továbbálltak. Sokféle szerzet megfordult itt: útkövező,
kőműves, kubikos éppúgy akadt köztük, mint diák, örömlány vagy éppen rongyszedő.
Némelyikük elképesztő szegénységben élt. Legfelül, az egyik padlásszobában lakott például egy
bolgár diák, aki amerikai exportra szánt drága divatcipőket varrt bérmunkában. Hajnali hattól
délig az ágyán gubbasztva megvarrt tizenkét párat (amiért csupán harmincöt frankot kapott!),
aztán a nap hátralévő részében a Sorbonne előadásait hallgatta buzgón. Egyházi pályára készült;
szobája padlóján, a bőrök közt, kihajtott teológiai munkák hevertek szerteszét. Egy másik
szobában egy orosz nő lakott a fiával, aki művésznek mondta magát. Az anya napi tizenhat órát
dolgozott, zoknit stoppolt (huszonöt centime-ért darabját!), amíg fia a Montparnasse
kávéházaiban lebzselt ficsúrosan kiöltözve. Egy egyágyas szobát két lakó vett ki, mivel egyikük
nappal, másikuk éjszaka járt el dolgozni. Ismét másutt egy özvegyember aludt két felnőtt
lányával egy ágyban, akik mindketten tüdőbajosak voltak.
Szállónkban jó néhány fura figura lakott. Párizs szegénynegyedei mágnesként vonzzák a
különcöket, mindazon kátyúba jutott, magányos félbolondot, aki már nem is igyekszik tisztes
átlagpolgárnak álcázni magát. A szegénység éppúgy mentesíti őket a szokványos magatartás-
normák alól, mint másokat a pénzük a munkakényszer alól. Szállónk némely lakója csakugyan
már-már leírhatatlan csodabogár volt.
Példának okáért Rougier-ék: e lerongyolódott, idős, törpetermetű házaspár, amely sajátos
mesterséget űzött. Képeslapokat árultak a Boulevard St Michel-en, méghozzá rafinált trükkel
szakasztott úgy, ahogy a pajzán képeket szokás: lezárt borítékban - holott az ő képeik csupa
Loire-menti kastélyt ábrázoltak. A vevők persze csak utólag fedezték fel e turpisságot, és
restelltek visszatérni, hogy reklamáljanak. Rougier-ék hetente mintegy száz frankot kerestek,
amiből szigorú beosztással megengedhették maguknak, hogy folyvást félrészegek legyenek,
miközben bendőiket csak félig töltik meg. Vackukon annyi mocsok gyűlt fel, hogy bűze az
alattuk lévő szintre is lehatolt. Madame F. váltig állította, hogy a két vénség már vagy négy éve
nem vetette le magáról göncét.
Vagy ott volt Henri, a csatornatisztító... Magas, mélabús ábrázatú, göndör hajú férfi volt, aki
combközépig érő csizmáiban eleve regényesen festett. Az ő különlegességét az adta, hogy akár
napokon át képes volt hallgatni, s csak olyankor szólalt meg, ha munkája feltétlen megkívánta.
Alig egy évvel korábban tisztes állása volt egy milliomos sofőrjeként, még pénzt is tett félre. Egy
nap azonban szerelmes lett, s miután a lány visszautasította, önuralmát vesztve belérúgott. A
férfias rúgástól azután a hölgy is heves szenvedélyre lobbant Henri iránt... Két hétig együtt éltek,
s elvertek vagy ezer frankot a férfi megspórolt pénzéből. De a lány végül hűtlen lett, Henri pedig
kést döfött a karjába, amiért fél évre ítélték. A megkéselt lány minden addiginál szerelmesebb
lett Henribe, kibékültek, s eltervezték, hogy ha a férfi szabadul, vesz majd egy taxit, egybekelnek
és letelepednek valahol. Ám alig két hétre rá a lány újból félrelépett, s mire Henri kijött a
börtönből, már gyereket várt. Henri ezúttal nem vágta belé a kést. Maradék pénzét kivette a
bankból, s miután egy hónap alatt mind elitta, ismét rács mögé került, majd beállt
csatornamunkásnak. Minderről senki se bírhatta szóra. Ha megkérdezték, miért végez ilyen
aljamunkát, válasz helyett csak keresztbe tette csuklóit, s a fejével délnek intett, a börtön felé.
Balsorsa, úgy tűnik, egyik napról a másikra féleszűt csinált belőle.
Ott volt azután R., egy angol fiatalember, aki az év egyik felét Putney-ban a szüleinél, a
másikat Franciaországban töltötte. Itteni időzése alatt napi négy, szombatonként hat liter bort
döntött magába, s egy ízben még az Azori-szigetekig is képes volt elhajózni, csak mert a bor ott,
úgy hírlett, olcsóbb, mint bárhol Európában. Kedves, szelíd lény volt, sohasem lármázott,
kötözködött - bár kijózanodnia sem sikerült soha. Déltájban kelt, majd egész éjfélig bisztróbeli
zugában üldögélt, csöndben és elszántan vedelve. Miközben egyre jobban leitta magát, finom,
nőies hangján antik bútorokról tartott kiselőadást. Rajtam kívül ő volt az egyetlen angol a
negyedben.
Számos különc akadt még: így a román „Monsieur Jules”, akinek egyik szeme üvegből volt,
bár ezt hevesen tagadta, Foureaux, a limousini kőműves, Roucolle, a fösvény - bár ő már nem
élt, mikor én a negyed lakója lettem -, vagy épp Laurent, a vén rongyszedő, aki saját névaláírását
is egy darab papírról másolta, melyet folyton a zsebében hordott. Egyszer talán, ha kerülne rá
idő, érdemes lenne megírni egyikük-másikuk élettörténetét. Ám a környék lakóit nem pusztán
kuriózumként kívánom bemutatni, hanem mert valamennyien részesei egy történetnek, e könyv
tárgyának. A szegénységről írok, a valódi nélkülözésről, amit a magam bőrén itt, e párizsi
nyomornegyedben tapasztaltam meg elsőként. A nyomornegyed, minden szennyével és különc
szerzetével, azelőtt számomra is csak az elesettség távoli példatára volt, ám utóbb magam is
alámerültem ebben a közegben. Nos, éppen ez indít arra, hogy próbáljak híven számot adni arról,
milyen is nap mint nap benne élni.
 II.

A negyed életének bemutatását a bisztróval kell kezdjem... A miénk, az Hôtel des Trois
Moineaux földszintjén, egy téglapadlós, szűk kis helyiség volt, félig az alagsorban, boráztatta
asztalokkal, a falon egy gyászmenet fotójával, melyen mementóként a „Credit est mort” felirat
[6]

állt. Asztalainál vörös sálas munkások jókora bicskáikkal a kolbászt szelik, Madame F., e derék
auvergne-i parasztasszony, kinek ábrázata leginkább egy öntudatos tehénre emlékeztet,
naphosszat csak malagabort iszik „a gyomra végett”... A vendégek apéritifben kockáznak, a „Les
fraises et framboises”t éneklik, avagy Madelonról dalolnak, aki így szólt: „Comment épouser un
[7]

soldat, moi qui aime tout le régíment?” , és ritka fesztelenséggel ölelgetik alkalmi párjukat.
[8]

Esténként a fél hotel a bisztróban gyülekezik. Bárcsak akadna Londonban is kocsma, amely
csupán negyedennyire is vidám hely volna.
A bisztróban rendesen fura beszédeket hallani, például Charlie, egy itteni kuriozitás szájából.
Charlie otthon és az iskolában amolyan mintagyerek lehetett, talán ezért is menekült el hazulról,
hogy valahol távol a nagyvilágban hébe-hóba érkező pénzküldeményekből éljen. Olvasóm
képzeljen maga elé egy egészségtől majd kicsattanó ifjút, ártatlan, pirospozsgás képpel, kisfiúsan
lágy, barna fürtökkel és nedvesen csillogó, élénk meggypiros ajkakkal. Lába kicsi, karja
feltűnően kurta, kézfeje gödröcskés, akár egy csecsemőé. Beszéd közben folyton hányja-veti
magát, már-már táncra perdül, mint akit majd szétvet a túlhabzó életkedv, s emiatt egy pillanatra
sem lehet nyugta. Délután három óra van, a bisztróban csak Madame F. s néhány munkanélküli
gunnyaszt; ám Charlie-nak, aki szóval tartja őket, bármily közönség megteszi, csak beszélhessen
magáról. Kéjesen görgeti nyelvén a szavakat, úgy deklamál, akár egy barrikádszónok, miközben
kurta kezével szüntelen ágál, apró malacszemével lelkesen hunyorog. Mindez valami
legyűrhetetlen, elemi viszolygást kelt a szemlélőben.
Mint mindig, Charlie ezúttal is kedvenc témájáról, a szerelemről beszél:
- Ah, l’amour, l’amour! Ah, que les femmes m’ont tué! Sajnos, messieurs et dames , tönkre
[9] [10]

tettek a nők, méghozzá reménytelenül. Huszonkét éves vagyok, s lám, az élet máris elnyűtt,
elhasznált egészen... Pedig mi mindent láttam, a bölcsesség micsoda mélységes titkai tárultak fel
előttem! Mily nagyszerű érzés is az igaz tudás birtokába jutni, a szó legtisztább értelmében
civilizált emberré - raffiné-vé és vicieux-vé - válni, stb., stb.
[11]

Messieurs et dames, úgy látom, szomorúak. Ah, mais la uie est belle -búsulni nem szabad.
[12]

Könyörgöm, legyenek vidámabbak, legalább egy csöppet!

Fíl háj ze boul vid Szémiön vájn,
Vi vil not szink of szímösz lájk zisz! [13]

Ah, que la vie est belle! Hallgassanak rám, messieurs et dames, bőséges tapasztalataim
[14]

alapján a szerelemről fogok beszélni. Feltárom önöknek, mi is a szerelem valódi titka - az igazi
érzékiség, ama magasabbrendű, kifinomult élvezet, amit csakis a civilizált férfinak tartogat az
élet. Elmondom önöknek életem legboldogabb napját. Sajnos, az az idő elmúlt, midőn e
boldogságot a maga teljességében élvezhettem. El mindörökre, mára még a lehetősége is oda, mi
több már vágyni se vágyom utána...
Nos, hát figyeljenek.... Két éve történt, mikor a bátyám, aki ügyvéd, épp Párizsban járt. A
szüleim meghagyták neki, hogy keressen fel, és vigyen el egy étterembe vacsorázni. A bátyám és
én gyűlöljük egymást, ám mégse mert nyíltan ellenszegülni szüleink óhajának. Megvacsoráztunk
hát, ő pedig megivott utána három üveg bordóit, és istenesen berúgott. Hazacipeltem a
szállodájába, s útközben vettem egy üveg konyakot, amiből nyomban belédiktáltam egy
vizespohárnyit amint a szobájába felértünk, mondván, hogy ettől majd kijózanodik. Megitta,
majd nem sokra rá holtrészegen elterült. Felemeltem, s az ágynak döntöttem, hogy átkutassam a
zsebeit. Ezeregyszáz frankot találtam nála, amit zsebre gyűrve lerohantam a lépcsőn, beugrottam
egy taxiba, s elmenekültem. Bátyám nem tudta a címem - így hát biztonságban voltam.
És vajon hová visz a férfi útja, ha egy kis pénze akad? Hát persze: a bordélyba! Ám azt nem
hiszik, ugye, hogy valami kubikosnak való, alpári kicsapongásra vesztegettem az időmet? Ó
nem, kultúrember nem vetemedik ilyesmire! finnyás is voltam, exigeant , hisz tudják, mert ezer
[15]

frank ficánkolt a zsebemben. Már majdnem éjfél volt, mikor rájöttem, mire vágyom. A véletlen
összehozott egy tizennyolc éves, igen-igen snájdig fiúval, aki en smoking volt és á l’américaine
frizurát viselt, s egy csöndes kis bisztróban, a körutaktól távol beszélgettünk. Igazán remekül
megértettük egymást azzal a fiúval. Hamarosan fogadtunk is egy taxit, és elhajtottunk.
A kocsi egy szűk, elhagyott utcában állt meg, amit csak egyetlen gázlámpa sápadt fénye
világított meg. A kövezeten pocsolyák sötétlettek, s az utca egyik oldalán végig egy kolostor
magas kőfala húzódott. Kalauzom egy jókora, betört ablakú, romos házhoz vezetett, és többször
is kopogtatott az ajtón. Kisvártatva léptek zaja hallatszott, majd reteszek csattantak, és az ajtó
résnyire kinyílt. A résen egy kéz nyúlt ki, egy nagy, karmos kéz, amit égnek meredő tenyérrel,
pénzt követelve dugott valaki az orrunk alá.
Vezetőm betolta a lábát az ajtórésbe és megkérdezte:
- Mennyit kér?
- Ezer frankot - felelt egy női hang. - Most mindjárt, különben mehet a dolgára.
Átnyújtottam a pénzt, a maradék száz frankot pedig kísérőmnek adtam, aki jó éjt kívánt, s
azzal magamra hagyott. Hallottam, amint a hang odabent megszámolja a bankjegyeket, majd egy
vézna, vénséges vén, varjúra emlékeztető, fekete ruhás öregasszony dugta ki az orrát, és
gyanakvón végigmért, mielőtt beengedett volna. Odabent koromsötét volt, s én mit sem láttam
egy pisla gázlángon kívül, melynek gyönge fénye egy tenyérnyi csupasz faldarabot világított be,
miközben minden mást csak még nagyobb sötétségbe vont. A levegőben patkány- és porszag
terjengett. Az öregasszony a gázégő lángján szó nélkül meggyújtott egy gyertyát, s azzal egy
kövezett folyosón elbotorkált egy pincelejáróig. Némán követtem.
- Voilá - mondta. - Menjen csak le a pincébe, ott aztán felőlem csinálhat, amit akar... Én nem
[16]

látok, nem hallok, nem tudok semmit. Azt csinál, amit akar... Érti? Amit csak akar!
Ah, messieurs, kell-e mondjam, de hisz forcément maguk is ismerik ezt az érzést, ily
[17]

pillanatokban borzongás fut végig az emberen, félig az örömtől, félig a rémülettől... Tapogatózva
ereszkedtem le a lépcsőn, hallottam minden egyes lélegzetvételem és lépteim koppanását a
kövön, különben süket csönd volt. A lépcső alján kezem egy villanykapcsolóra tévedt,
elfordítottam, mire a mennyezeten kigyúltak egy tizenkét karú csillár gömbjei, vöröses fénnyel
árasztva el az egész pincét. És íme, nem is pincében, hanem egy tágas, fényűzőn berendezett,
minden ízében vöröses fényben pompázó hálószobában találtam magam. Képzeljék csak maguk
elé, messieurs et dames! Vörös szőnyeg a földön, vörös tapéta a falakon, vörös bársonykárpit a
székeken, még a mennyezet is vörös volt, minden csupa vörös, csakúgy perzselte az ember
szemét. Tömény és fullasztó vörös szín volt ez, mintha a fény vérrel teli üvegtálakon át
szivárgott volna alá.
 A helyiség túlsó végében egy hatalmas franciaágy állt, melyen az ágytakaró éppúgy vörös
volt, mint minden más, s egy vörös ruhás lány hevert rajta. Ahogy meglátott, mindjárt
összerezzent, s próbálta elrejteni térdeit rövid ruhája alá.
Megálltam az ajtóban. „Gyere csak, csibém!” - kiáltottam rá diadallal.
Félelmében vacogni kezdett, ám én egy ugrással máris ágyánál termettem. Megpróbált
elmenekülni előlem, de én torkon ragadtam - így ni, látják? - keményen! Irgalomért esedezett, én
azonban keményen tartottam, s a hajánál fogva hátrakényszerítettem a fejét, hogy az arcába
nézzek. Talán húszéves se volt még; arca széles és kifejezéstelen, bamba gyermek ábrázatát
vastagon fedte a púder és festék, buta, kék szemei áthatón ragyogtak a vörös fényben, telve
rémülettel és elgyötörtséggel, amit csak az efféle nők tekintetében láthat az ember. Semmi
kétség, valami parasztlányféle lehetett, akit a szülei eladtak rabszolgának.
Egyetlen szó nélkül lerántottam az ágyról, a földre dobtam, s akár egy tigris, rávetettem
magam! Ó, micsoda mámoros, leírhatatlanul gyönyörteli pillanat volt az! Íme, messieurs et
dames, ezt kívánom csak megmutatni önöknek, voilá l’amour! Íme, az igazi szerelem, az
[18]

egyetlen dolog, amiért megszületni érdemes volt, amihez képest minden tudás és eszme, minden
filozófia és vallás, minden szép szavunk és fennkölt gondolatunk éppoly talmi és szürke, akár a
hamu. Ha valaki csak egyszer is megízleli e gyönyört - a valódi szerelemét! -, ugyan mit
tartogathat még annak a világ, ami olcsó és silány élvezetnél többnek tűnhet?
Egyre dühödtebben gyűrtem magam alá, mind újabb rohamokkal szorongatva. A lány
kétségbeesetten szabadulni próbált, irgalomért könyörgött, de én csak nevettem rajta.
- Irgalom?! Hát azt hiszed, irgalmaskodni jöttem én ide? Talán ezért fizettem érted ezer
frankot? - Esküszöm, messieurs et dames, ha nincs az átkozott törvény, ami indulatainkat gúzsba
köti, ott helyben végzek vele...
Ó, hogy sikongott halálravált kétségbeesésében! Ám hiába, senki se hallhatta, mélyen a párizsi
utcák alatt oly magunkban voltunk, akár egy piramis belsejében! A lány arcát már könnyek
áztatták, megannyi hosszú szennycsíkban mosva alá a púdert. Ó, micsoda megismételhetetlen
élmény! Önöknek, messieurs et dames, akik nem ismerik a szerelem efféle kifinomultabb
élvezeteit, nyilván felfoghatatlan e kéj. És most, hogy ifjúságom - ó, ifjúság! - elszállt, többé én
se láthatom oly nagyszerűnek az életet, mint akkor és ott.
Igen, a káprázat elmúlt - el mindörökre... Ó, mily szegényes, múlandó és csalóka is az ember
öröme! Hisz végül is - car en réalité - meddig tart a szerelem csúcspillanata? Semeddig, egy
[19]

szemhunyásig, alig egy másodpercig. Egy másodperc önkívület, azután... por és hamu, újra a
semmi.
Így hát, bár csak egy pillanatra, átéltem a legnagyobb boldogságot, a legmagasabb rendű,
legkifinomultabb érzést, amit csak emberi lény átélhet. Amikor pedig véget ért, ott maradtam,
vacogva, ahogy dérütött vadrózsa, elhányva szirmait... Egyszerre minden vadságom, minden
szenvedélyem elenyészett. Közönyös és ernyedt lettem, talmi bűnbánat kerülgetett; érzelmeim
hirtelen pálfordulásában még talán szántam is azt a padlón zokogó, nyomorult teremtést. Hát
nem émelyítő, hogy ilyen közönséges érzelmek prédái vagyunk? Nem néztem többé a lányra;
másra se vágytam, csak szabadulni onnét. Felsiettem a pincelépcsőn, ki az utcára... Odakint sötét
és csípős hideg volt, az utcán egy lélek sem járt, magányos lépteim visszhangoztak a kövezeten.
Egy fillérem se maradt, még taxit sem fogadhattam. Egyedül ballagtam haza hideg és elhagyatott
szobámba.
 Nos, messieurs et dames, íme a történet, amit ígértem - a Szerelemről, és életem legboldogabb
napjáról...
Fura figura volt ez a Charlie... Mindezt inkább csak példaként szántam, annak érzékeltetésére,
hogy a különcök micsoda tarka sokasága tenyészett a Rue Coq d’Or tájékán.
 III.

Vagy másfél évig éltem a Rue Coq d’Or környékén. Egy napon végül arra ébredtem, hogy már
csak négyszázötven frankom van, s ezenkívül legfeljebb heti harminchat frankra számíthatok
angol nyelvóráim fejében. Mindaddig csak a pillanatnak éltem, ám most beláttam: sürgősen
tennem kell valamit. Elhatároztam hát, hogy nekilátok munkát keresni, miután kétszáz frankot
egyhavi lakbérként előre kifizettem - mint utólag kiderült, bölcs előrelátással... Maradék
kétszázötven frankomból és az angolórákból még egy hónapig kihúzhattam, s ez idő alatt
remélhettem, valahol majd csak sikerül munkát találnom. Azt gondoltam: felcsapok
idegenvezetőnek egy turistairodánál, esetleg tolmácsnak... Csakhogy e tervemet egy apró baleset
dugába döntötte.
Nem sokkal korábban egy olasz fiatalember költözött a szállónkba, aki zeneszerzőnek mondta
magát. Ezzel együtt kezdettől gyanús alaknak tűnt, mivel pofaszakállat viselt, akár a kültelki
szélhámosok vagy a rátarti értelmiségiek, s ekképp senki se tudta biztosan, hogy miféle osztályba
is sorolja. Külsejét Madame F. se találta bizalomkeltőnek, előre elkérte hát tőle a heti lakbért. Az
olasz fizetett, és hat éjszakára meghúzta magát a szállón. Ez idő alatt sikerült álkulcsokat
készítenie a zárakhoz, s az utolsó éjjel kifosztott egy tucatnyi szobát - köztük az enyémet is...
Szerencsére a ruhám zsebében lapuló frankok elkerülték a figyelmét, így nem maradtam teljesen
pénz nélkül. Minden „vagyonom” már csak negyvenhét frankra apadt - ami mindössze hét font,
tíz penny.
E váratlan csapás egyszerre meghiúsította tervemet, hogy munka után nézzek. Attól fogva napi
hat frankból kellett megélnem, s ez fogós feladványként sokkal inkább igénybe vette erőimet,
semhogy bármi másra gondolhattam volna. Valójában most kezdtem csak közelről ismerkedni a
nyomorral; bár napi hat frankból élni még nem éppen nyomorszint, bár vészesen közelít ahhoz.
Hat frank annyi, mint egy shilling - s ha valaki érti a módját, Párizsban megélhet ennyiből.
Ámbár nem kevés vesződséggel...
Mindenesetre furcsa érzés első ízben megtapasztalni a szegénységet. Már azelőtt is épp eleget
gondoltunk rá, hisz egész életünkben mástól se tartottunk, jóllehet tudván tudtuk: előbb-utóbb
bennünket sem kerül majd el, s most mégis kiderül, hogy a maga köznapi valóságában egészen
másként fest, mint amilyennek korábban elképzeltük. Azt hittük, szegénynek lenni szimpla ügy,
holott végtelenül bonyolult. Úgy véltük: szörnyű lesz, holott csak mocskos és unalmas. Eleinte
csak a szegénység furcsa alantasságát érzékeljük, a lecsúszás kérlelhetetlen folyamatát, ami
velünk is végbemegy, a nyomor köznapi rafinériáját, az állandó krajcároskodást.
Aztán a szegénység velejárójaként felfedezzük magunkon az örökös színlelést, rejtőzködést.
Egy nap odáig süllyedünk, hogy napi hat frankkal kell beérnünk. E drámai felismerést azonban
makacsul próbáljuk takargatni a világ szeme elől, továbbra is úgy téve, mintha addigi
életvitelünk mit sem változott volna. Emiatt aztán sűrű hazugsághálóba bonyolódunk, ami végül
nemhogy könnyítené, de még inkább megnehezíti helyzetünket. Többé nem adhatjuk a ruhánkat
tisztítóba, s ha a mosodás az utcán megállít elmaradásunk okát firtatva, csak zavartan motyogunk
valamit, mire azt gondolja: „nyilván már mással mosat!”, s egy életre ellenségünk lesz... A
trafikos ámuldozik, hogy egyszerre leszoktunk a dohányzásról... Leveleink érkeznek, melyek
feladói sürgős választ kérnek, ám hiába, bélyegre már nem futja... Vagy ott van az étkezés, e
mind közül talán legkomiszabb napi próbatétel... Az ember déltájban szépen kisétál, mintha
étterembe indulna, bóklászik egy órát a Luxembourg-parkban, elnézve a galambokat, majd
zsebében hazacsempészi hitvány elemózsiáját. Kenyéren és margarinon vagy kenyéren és boron
él - ám még e sivár menüjét is a kényszerű látszattartás adagolja. A szokásos baguette helyett
kénytelen rozskenyeret venni, mert bár a rozscipók drágábbak, legalább beleférnek a
kabátzsebbe, és haza csempészhetők. Mindez napi egy frank eltékozlásával jár! A látszat
kedvéért olykor le kell szurkolni hatvan centime-ot egy italért, hogy aztán keservesen
megkoplaljuk e könnyelműséget. Ágyneműnk szennyes lesz, szappanunk, borotvapengénk
elfogy, és nincs helyette másik. Hajunk nyírásért kiált, mire magunk próbáljuk levágni, ám az
eredmény oly rémes, hogy végül mégis a borbélynál kötünk ki, aki egynapi élelmünk árától
szabadít meg. Minduntalan hazudnunk kell - és milyen drágán...
Ráébredünk napi hat frankunk roppant becsére. Hisz elég egy aprócska baleset, hogy orvul
elorozza aznapi betevőnket... Fél liter tejünket, amit maradék nyolcvan centime-unkon vettünk,
éppen a spirituszfőzőre tesszük forralni, mikor egy poloska végigfut a kezünk fején, körmünkkel
lepöcköljük, az meg puff, egyenesen a tejbe pottyan. Mi mást tehetünk, kiöntjük, hogy aztán
nyeljük az éhkoppot.
Elmegyünk a pékhez egy fél kiló kenyérért, sorba állunk és várunk, miközben az eladólány
egy másik vevőt szolgál ki. A lány ügyetlen, a kért félkilósnál nagyobb darabot szel le. „Pardon,
monsieur”, mondja „ugye nem baj, ha két sou-val több?” Fél kiló kenyér egy frankba kerül, s
nekünk éppen egy frankunk van. Arra gondolva, hogy netán tőlünk is kér majd két sou-t, mi
pedig kénytelenek leszünk bevallani, hogy nincs, máris pánikba esünk. Órákig gyűjtjük az erőt,
míg ismét próbálkozni merünk egy pékségben.
Betérünk a zöldségeshez egy kiló krumplit venni egy frankért. Igen ám, csakhogy fél marék
aprónk közt gonoszul meglapul egy belga érme is, amit a boltos nem fogad el. Szégyenkezve
kisompolygunk az üzletből, ahová soha többé nem merészkedünk.
Egy jobb negyedben bóklászva észrevesszük, hogy egy tehetős barátunk tart felénk. Nehogy
találkozzunk vele, sebtében beugrunk a legközelebbi kávéházba. S ha már ott vagyunk, muszáj
rendelni is valamit; leszurkoljuk hát utolsó ötven centime-unkat egy csésze feketéért, amiben
csakhamar egy döglött legyet találunk. Napjában százával érhet bennünket ilyen baleset. Mindez
szükségképp hozzátartozik a nélkülözéshez.
Megtapasztaljuk az éhség valódi kínját, amint kenyérrel és hitvány margarinnal a
gyomrunkban bámuljuk a kirakatokat. Mindenütt pazar bőséggel felhalmozott ínyencségek
kihívó látványa fogad: egész malacok, vég nélküli kolbászfüzérek, frissen sült kenyerek
kosárszám, hófehér vajtömbök, burgonyahegyek, malomkőszerű, óriási Gruyère sajtok... Ennyi
élelem láttán már-már nyálat ereszt az önsajnálat. Elgondoljuk, mi lenne, ha felkapnánk egy
cipót, s elfutnánk vele, hogy még mielőtt elkapnak, sietve magunkba tömjük - ám gyávaságunk
meggyőzi gyomrunkat, s inkább lemondunk a vakmerő tervről.
Felfedezzük az unalmat, ami éppúgy elválaszthatatlan a szegénységtől. Olykor semmi
tennivalónk nincsen, s az alultápláltság következtében már nem is érdeklődünk semmi iránt. Fél
napokat heverünk az ágyon, s úgy érezzük magunkat, mint Baudelaire költeményében a jeune
squelette , már csak az étel tudna felkelteni. Rádöbbenünk, hogy aki egy álló hétig csak
[20]

kenyéren és margarinon élt, nem ember többé, csupán egy korgó gyomor meg néhány járulékos
szerv.
 Nos, nagyjából így fest az élet - a sivár lajstromot itt félbehagyva - napi hat frankból. Sok ezer
ember él így Párizsban: nyomorgó művészek, diákok és prostituáltak, s ha elpártol a szerencséje:
a legkülönfélébb munkanélküli. A külvárosokat mintha csak más egyéb se tapasztaná egybe,
mint ez a véltnélküli nyomorúság.
Így éltem magam is vagy három héten át. A negyvenhét frank hamar elfogyott, nekem pedig
sürgősen tennem kellett valamit, már amire az angolórákért kapott heti harminchat frank
lehetőséget kínált. Kezdő koplalóként ügyetlenül bántam a pénzzel, s néha egy egész napig nem
ettem. Ilyenkor eladogattam néhány jobb ruhámat, melyeket kis csomagokban csempésztem ki a
hotelból, hogy elvigyem a Rue de la Montaigne St. Genevieve-i ócskáshoz. A boltos, egy vörös
hajú zsidó, ritka mogorva alak volt, akiből némely ügyfele valóságos dührohamot váltott ki.
Viselkedése láttán az ember azt gondolhatta volna: eleve személyes sértésnek veszi, ha
kuncsaftjai felkeresik. „Merde! - fortyant fel ilyenkor -, maga már megint itt van? Hát mit
[21]

képzel, mi ez itt? Talán ingyenkonyha?” Ráadásul szemérmetlenül keveset fizetett. Egy kalapért,
amit huszonöt shillingért vettem, és alig hordtam még, öt frankot adott, egy pár jó cipőért szintén
öt frankot, az ingek darabjáért egy frankot. Fizetés helyett szívesebben adott valamit cserébe, az
volt a trükkje, hogy odalökött az embernek valami haszontalan holmit, majd úgy tett, mintha a
másik azt elfogadta volna. Egyszer tanúja voltam, amint átvett egy rendes kabátot egy
öregasszonytól, majd a kezébe nyomott két fehér biliárdgolyót, és még mielőtt amaz
tiltakozhatott volna, kituszkolta az üzletből. Az ember, ha megengedhette volna magának,
legszívesebben jól képen törölte volna.
Kínzó és nyomorúságos volt ez a három hét, és én számíthattam arra, hogy helyzetem csak
még tovább romlik, mivel csakhamar lakbért kellett fizetnem. Mindenesetre a dolgok
negyedannyira sem alakultak oly rosszul, mint gondoltam. Amikor ugyanis az ember a
szegénység küszöbére jut, tesz egy nagy felfedezést, ami nyomban háttérbe szorítja a többit.
Megismeri az unalmat, a kisszerű napi gondokat, a koplalás fortélyait, ám egyben felfedezi a
szegénység nagyszerű kárpótlását is: hogy egyszerre leveszi vállunkról a jövő minden gondját-
terhét. Hisz némi megszorítással csakugyan igaz: minél kevesebb a pénzünk, annál kevesebb
okunk marad az aggódásra. Ha már csak száz frankunk van, hajlamosak vagyunk a leggyávább
módon pánikba esni, ám egész másként viselkedünk, ha mindössze három frank lapul a
zsebünkben. Három frank ugyanis épp elég, hogy másnapig kihúzzuk belőle, ennél hosszabb
távra pedig amúgyse tervezhetünk. Az ember unatkozik, de nem szorong. Homályosan ugyan
megfordul a fejében, hogy „ó borzalom, pár nap múlva már nem látok az éhségtől”, de
gondolatai hamar másra terelődnek. A kenyér-margarin diéta bizonyos mértékig hatásos
fájdalomcsillapító.
Ám van még egy másik érzés, ami nagy vigasz a szegénységben. Biztosra veszem, mindenki
ismeri, aki a nyomort valaha is megtapasztalta, micsoda megkönnyebbülés, már-már
gyönyörűség tudni magunkról, hogy kétségbevonhatatlanul a padlón vagyunk. Az ember oly
sokszor beszélt a lecsúszásról, s lám, most, hogy maga is lecsúszott, a dolog egészen elviselhető.
Az új helyzet temérdek szorongástól szabadít meg...
 IV.

Egy napon angoltanári működésem váratlan véget ért. Az idő egyszerre melegre fordult, és
egyik tanítványom lusta volt továbbra is leckéket venni tőlem, így hát kiadta utamat. A másik
nyomtalanul eltűnt a szállásáról, és adósom maradt vagy tizenkét frankkal. Ott álltam mindössze
harminc centimes-mal, egy szál cigaretta nélkül. Másfél napig nem ettem és nem dohányoztam,
aztán látván, hogy nem húzhatom tovább, beraktam maradék holmimat egy bőröndbe, és
elvittem a zálogházba. Többé már nem tehettem úgy, mintha volna pénzem, hisz nem vihettem ki
a holmimat a szállodából anélkül, hogy azt Madame F. is jóváhagyta volna. Mégis, emlékszem
mennyire meglepte, hogy ahelyett, hogy ruháimat kicsempésztem volna, szóltam neki; hisz
nálunk úgyszólván mindennapos esetnek számított, hogy egy-egy lakbérhátralékos elpárolgott.
Először jártam francia zálogházban. A bejárat egy grandiózus kőhomlokzat alatt nyílt, amelyre
természetesen a „Liberté, Égalité, Fraternité” jelszavait vésték (nota bene Franciaországban
[22]

még a kerületi rendőrőrsök felett is ez áll!). A tágas, sivár, iskolai osztályteremre emlékeztető
helyiség berendezése egyetlen pultból s egy hosszú sor padból állt. Odabent vagy negyven-ötven
ember várakozott. Mindenki átnyújtotta a pult felett zálogtárgyát, majd leült és várt. Később,
mikor a zálogházi becsüs megállapította értékét, elkiáltotta magát: „Numéro ... - 50 frank -
Elfogadja?” Az összeg néha csak tizenöt, tíz vagy öt frank volt - ám lett légyen bármennyi,
szükségképp mindenki tudomást szerzett róla. Ahogy beléptem, a pultos ember, hangjában
árnyalatnyi sértődöttséggel, épp ezt kiáltotta: „Numéro 83 - ide!”, majd kurtán füttyentett és
intett, mintha csak egy kutyát szólítana magához. Numéro 83 a pulthoz lépett, szakállas
öregember volt, nyakig begombolt kabátot és kirojtosodott nadrágot viselt. A zálogos szó nélkül
átvetett a pulton egy batyut - nyilván értéktelennek találta. Ideát az a földre esett és kibomlott:
négy gyapjú alsó volt benne. A jelenlévők önkéntelenül felnevettek. Szegény Numéro 83
összeszedte alsóit, s magában motyogva kicsoszogott.
A ruhák, amiket zálogba készültem adni, a bőrönddel együtt legalább húsz fontot értek. Azt
reméltem, vagy tíz fontra biztosan felbecsülik, ennek negyede pedig (a zálogházban rendesen
csak a becsült érték negyedét fizették ki) kétszázötven-háromszáz frank lett volna. Nyugodtan
várakoztam hát, arra számítva, hogy legrosszabb esetben is kapok vagy kétszáz frankot.
A pultos végül az én számomat kiáltotta:
- Numéro 97!
- Igen - mondtam, a padról felkelve.
- Hetven! Rendben?
Hetven frank tíz font értékű ruháért?! Ám hiába vitatkoztam volna; tanúja voltam, amint
valaki alkudozni próbált: a pultos nyomban visszalökte a holmiját. Fogtam a pénzt és a
zálogcédulát, s azzal kifordultam az ajtón. Most már tényleg csak annyi ruhám volt, amennyit
viseltem; zakóm könyöke a végét járta, és a felsőkabátomat se vették volna zálogba – egyetlen
luxusholmim egy váltás ing volt. Különben utóbb, mikor már késő volt, megtudtam, hogy a
zálogházba bölcsebb délután menni. Az alkalmazottak mind franciák, s amíg nem esnek túl az
ebéden - akárcsak honfitársaik többsége -, roppant mogorvák.
Ahogy hazaértem, Madame F. épp a bisztró padlóját söpörte. Feljött a lépcsőn, hogy néhány
szót váltson velem. Már a szeme villanásából láttam, hogy erősen aggódik a lakbérem miatt.
 - Na, mennyit kapott? - kérdezte. - Nem túl sokat, mi?
- Kétszázat - feleltem.
- Tiens! - mondta meglepetten. - Nem is rossz...
[23]

Jó drága holmik lehettek újkorukban azok az angol ruhák!

Az iménti kegyes hazugság, amivel egy sor bonyodalomtól próbáltam megkímélni magam,
utóbb furcsa mód igazsággá változott. Pár nap múlva épp kétszáz frankot kaptam egy
újságcikkemért, amit - noha fájó szívvel - utolsó fillérig kifizettem lakbérre. Így, bár az
elkövetkező hetekben az éhezés szélére kerültem, legalább nem voltam fedél nélkül.
Most már mindenképp munkát kellett találnom, s eszembe jutott egy Borisz nevezetű orosz
pincér barátom, aki talán a segítségemre lehet. Egy kórházi rendelőben ismertem meg, ahol a bal
lábát ízületi gyulladással kezelték. Azt mondta, ha valaha is nehézségem támad, csak bátran
keressem meg.
Néhány szót szólnom kell itt Boriszről, hisz nem mindennapi ember volt, s jó ideig a közeli
barátom. Termetes, katonás tartású, harmincöt körüli, jóképű férfi volt, bár miután beteg lett, a
sok fekvéstől igencsak elhízott. Miként a legtöbb orosz menekültet, őt is sokat hányta-vetette az
élet. Szüleit, akik gazdag emberek voltak, megölték a forradalom alatt, s ő maga a 2-es Szibériai
Lövészeknél - Borisz szerint a legkiválóbb orosz ezredben - harcolta végig a háborút.
Emigránsként előbb egy kefegyárban vállalt munkát, majd portáskodott a Les Halles-ban, majd
edénymosogató lett, végül önerejéből a pincérségig vitte. Amikor beteg lett, éppen az Hôtel
Scribe-ben működött, ahol napi száz frankja gyűlt össze borravalókból. A maître d’hôtel-ségig
szerette volna felküzdeni magát, hogy összespóroljon vagy ötvenezer frankot, és nyisson egy
exkluzív kisvendéglőt a Szajna jobb partján.
Borisz valahányszor a háborúról beszélt, élete legboldogabb idejének nevezte azt. Szenvedélye
volt a háború és a katonáskodás, folyvást csak stratégiai és hadtörténeti könyveket bújt, és betéve
tudta Napóleon, Kutuzov, Clausewitz, Moltke és Foch elméleteit. Mindenben kedvét lelte,
aminek bármi köze volt a harci erényekhez. Kedvenc kávéháza a montparnasse-i Closerie des
Lilas volt, csak mert előtte ott állt Ney marsall szobra. Később gyakran mentünk együtt a Rue du
Commerce-re, ám ha metróztunk, Borisz a Commerce megállója helyett - bár ez volt közelebb -
rendre a Cambronne állomáson szállt ki, csupán mert imponált neki e marcona hadfi, aki midőn
Waterloo-nál felszólították, hogy adja meg magát, csak ennyit felelt: „Merde!”
Boriszt a forradalom mindenétől megfosztotta, csak néhány kitüntetést és fényképet sikerült
megmentenie régi ezredéről, ám ezeket még akkor sem tette zálogba, amikor már az összes
holmija oda vándorolt. Majd minden nap szétrakta ágyán e képeket, hogy beszéljen róluk:
„Voilà, mon ami! Itt éppen a századom élén látsz... Szép szál fiúk, ugye? Nem is olyanok, mint
ezek a nyamvadt kis francia patkánykák. Húszévesen már százados voltam... nem rossz, mi? Az
ám, barátom, a 2-es Szibériai Lövészek kapitánya voltam, apám pedig ezredes!
Ah mais, mon ami, a sors komisz próbái! Az egyik percben még a cári sereg századosa vagy,
aztán beüt a forradalom, és paff, máris egy fillér nélküli földönfutóvá válsz... 1916-ban még egy
héten át az Hôtel Edouard Sept-ben volt lakosztályom, s négy év múlva ugyanoda mint éjszakai
portás próbáltam bejutni. Voltam éjjeliőr, bármixer, súroltam padlót, mosogattam edényt,
portáskodtam, takarítottam vécét. Valaha én osztottam a pincéreknek busás borravalót, most ők
vetnek nagynéha pár frankot nekem.
 Csakhogy én, mon ami, régóta tudom, milyen az úriemberhez méltó élet! Próbáltam
összeszámolni, hány szeretőm is volt eddig, de kétszáznál abbahagytam... Sebaj, ça reviendra . [24]

A győzelem azé, aki a legtovább küzd érte. Bátorság!” - és így tovább, és így tovább.
Borisz fura, kétlelkű figura volt. Folyton visszavágyott a hadseregbe, ám ahhoz már épp elég
régóta pincérkedett, hogy külsejében is hasonlóvá váljék egy pincérhez. Bár legjobb napjaiban is
csak alig néhány ezer frankot sikerült félretennie, mégis biztosra vette, hogy végül megnyithatja
majd saját vendéglőjét, és gazdag ember lesz. Később ahány pincérrel csak összeakadtam, mind
ezt mondta, mind erről ábrándozott; úgy látszik, ez volt, ami pincér létüket elviselhetővé tette.
„A pincérkedés szerencsejáték - mondogatta. - Lehet, hogy szegényen végzed, ám az is
megeshet, hogy egy év alatt vagyont gyűjtesz. Nem bért kapsz, hanem borravalót, ami a
számlaérték tíz százaléka, no meg jutalékot, amit a pezsgőgyárak a leadott dugók után adnak. A
borravalók néha egészen mesébeillőek. A Maxim pultosa például napi ötszáz frankot keres,
csúcsidényben olykor többet is... Én magam napi kétszázat kaptam egy biarritzi szállodában,
szezon idején. Az egész személyzet, az igazgatótól a mosogatófiúig huszonegy órát robotolt
naponta. Huszonegy óra meló és két és fél óra alvás - ez volt az életünk egy teljes hónapon át,
pihenés nélkül. Ám napi kétszáz frankért végül is megérte.
Az ember sosem tudhatja, mikor üt be a szerencséje. Egyszer, még mikor az Hôtel Royalban
dolgoztam, vacsora előtt leszólt egy amerikai, s rendelt a szobájába huszonnégy konyak-koktélt.
Egy tálcán vittem fel neki mind a huszonnégyet... »Nos, garçon - mondta a pasas, aki már
[25]

jócskán részeg volt -, én megiszok belőle tizenkét pohárral, maga is ugyanannyit, s ha még el tud
utána menni az ajtóig, kap tőlem száz frankot.« Megcsináltam, ő pedig adott egy százast. Attól
fogva hat napon át minden este megismételte ugyanezt; tizenkét konyak-koktél, s azután száz
frank borravaló... Pár hónap múlva hallottam, hogy kiadták az amerikai kormánynak, mivel
odahaza állítólag sikkasztott néhány milliót. Ezek az amerikaiak azért mégiscsak nagy firmák,
nem igaz?”
Kedveltem Boriszt, vidám órákat töltöttünk együtt, sakkozgatva s a háborúról és a szállodákról
eldiskurálva. Borisz gyakran mondta, hogy nekem is fel kéne csapnom pincérnek. „Meglátod, ez
épp neked való élet! - biztatott. - Hisz végül is nem rossz az, ha az embernek munkája van, ami
napi száz frankot hoz, s mellette még egy szemrevaló kis nőcskéje is. Azt mondod, írogatsz ezt-
azt? Az írás, barátom, badarság... Írással csak egyféleképp lehet pénzt keresni, ha feleségül
veszed egy könyvkiadó lányát! Holott belőled egész jó pincér válnék, csak le kéne borotváld a
bajuszodat. Magas vagy, értesz angolul - márpedig ez a két legfőbb adottság, amire a pincérnek
itt szüksége van. Várj csak meg engem, míg be tudom hajlítani ezt az átkozott lábam, mon ami!
Akkor azután, ha még mindig állástalan vagy, csak jelentkezz.”
Most, hogy fogytán volt a lakbérrevalóm, s kezdtem egyre éhesebb lenni, eszembe jutott
Borisz ígérete, és úgy döntöttem, felkeresem. Azt ugyan nem gondoltam, hogy oly könnyen
pincér lehetek, ahogy ígérte, ám azért edényeket súrolni magam is tudtam, s biztosra vettem,
hogy szerez nekem valami konyhai munkát. És már az is feldobott, ahogy eszembe jutott, lám,
van nekem is egy befolyásos barátom, aki elesettségemben felkarolhat!
 V.

Borisz nem sokkal azelőtt megadott nekem egy Rue du Marché des Blancs Manteaux-i címet.
Szűkszavú levelében csupán annyit közölt, hogy „a dolgok egész tűrhetően mennek”, én pedig
azt hittem, hogy ismét az Hôtel Scribe-ben dolgozik, és megkeresi a napi száz frankját. Telve
voltam bizakodással, s egyre csak az járt a fejemben, vajon hogy is lehettem oly balga, hogy
megszorulván nem fordultam mindjárt Boriszhoz. Máris láttam magam egy kellemes étteremben,
hol a vidám szakácsok, miközben serpenyőbe ütik a tojást, szerelmes nótákat fújnak, s ahol napi
öt biztos étkezés vár rám. Bérem terhére két és fél frankért még egy pakli kék Gauloise-t is
megelőlegeztem magamnak.
Másnap reggel elmentem hát a Rue du Marché des Blancs Manteaux-ba, s elborzadva láttam,
hogy az is éppoly lepusztult utca, mint ahol én lakom, Borisz szállója pedig a legkoszosabb az
egész utcában. Sötét bejáratából olcsó porleves - huszonöt centime-os Bouillon Zip - és [26]

mosogatólé undok, savanykás szaga áradt. Rossz előérzet fogott el. Azok, akik Bouillon Zipet
isznak, rendesen éheznek, vagy majdnem éheznek. Vajon Borisz ilyen helyen lakva
megkereshet-e napi száz frankot? Az irodában ülő mogorva patron közölte velem, hogy az orosz
itt lakik, itthon van és odafenn találom az egyik manzárdszobában. Felmentem a hatemeletnyi,
keskeny és kanyargós lépcsőn; s minél magasabbra jutottam, annál erősebben csapta meg orrom
a Bouillon Zip szaga. Kopogtatásomra Borisz nem válaszolt, így hát benyitottam.
Az alig háromszor három méteres manzárdszobát egyetlen tetőablak világította meg, s minden
berendezése egy keskeny vaságy, egy szék, meg egy rozzant lábú mosdóállvány volt. Az ágy
melletti falon lassan, S alakú menetoszlopban poloskák hosszú sora vonult. Borisz az ágyban
feküdt és aludt, nagy hasa dombként emelkedett a szennyes lepedő alatt. Mellét rovarcsípések
pettyezték. Ahogy beléptem, felébredt, megdörzsölte a szemét, és nagyot ásított.
- Ó, jaj - nyögött fel -, a hátam! A fenébe, azt hiszem, ezer darabban van a hátam!
- Mi bajod? - kérdeztem.
- Összetörtem a hátam, csak annyi... Az éjjel ugyanis a padlón háltam. Te jó ég! Ha tudnád,
hogy szaggat!
- Beteg vagy, kedves Borisz?
- Dehogy... Csak koplalok... S ha így megy tovább, nemsoká éhen halok. Nem elég, hogy
éjszakánként a padlón kell hálnom, hetek óta napi két frankból kell megélnem. Rémes! Rosszkor
jöttél, mon ami.
Ezek után nem láttam sok értelmét firtatni, hogy megvan-e még az állása az Hôtel Scribe-ben.
Leszaladtam egy pékségbe, és hoztam neki egy vekni kenyeret, ő rávetette magát, befalta a felét,
amitől mindjárt jobban lett, felült az ágyban, és mesélni kezdte újabb megpróbáltatásait. Mióta
kijött a kórházból, nem talált állást, mert továbbra is csak nehezen mozgott. Maradék pénzét
hamar felélte, mindenét elzálogosította, s végül már napok óta éhezett. Egy héten át a rakparton,
az Austerlitz-híd alatt, üres boroshordók közt húzta meg magát. Ebben a szobában, melyet egy
zsidó szerelővel osztott meg, két hete lakott. Állítólag (a dologra volt valami bonyolult
magyarázat) a zsidó régóta tartozott Borisznak háromszáz frankkal, amit most azzal törleszt,
hogy megengedi, hogy nála aludjék a padlón, és ennivalóra is ad neki napi két frankot. Ebből épp
egy csésze kávéra és három kiflire futja. A zsidó reggel hétkor munkába indul, Borisz pedig
elhagyva éjjeli hálóhelyét - ami a csöpögő tetőablak alatt volt -, szépen bevackolja magát az
ágyába. Bár a poloskáktól itt se nagyon tud aludni, legalább a hátát némiképp kiegyengetheti
gyötrelmes éjszakái után.
Boriszhoz segítséget kérni jöttem, jókora csalódás volt hát, hogy a magaménál is cudarabb
helyzetben találtam. Elmondtam neki, hogy már csak hatvan frankom maradt, és sürgősen
munkát kell találnom. Borisz ekkorra már a kenyér maradékával is végzett, egyszerre vidám és
beszédes lett.
- Te jó ég, hát akkor miért aggódsz? Hatvan frank - hisz az egy vagyon! Nyújtsd csak ide a
cipőmet, mon ami, hadd csapok vele agyon néhány poloskát, ha lőtávolon belül merészkedik.
- Mit gondolsz - kérdeztem -, van bármi esélyem, hogy munkához jussak?
- Még hogy „esélyed”? Holtbiztos, öregem! Már tudok is számodra valamit... Pár nap múlva
megnyílik egy orosz vendéglő a Rue du Commerce-ben. Une chose entendue , hogy én leszek a
[27]

maître d’hôtel, úgy hogy gond nélkül kaphatsz te is munkát a konyhán.

Havi ötszáz frank és ingyen étkezhetsz. Még a borravalóból is jut majd, ha egy kis szerencséd
lesz.
- És addig? - kérdeztem. - Pár nap múlva esedékes a lakbérem.
- Majd csak találunk valamit... Vannak kintlevőségeim, Párizs nyüzsög az adósaimtól. Az
egyiknek hamarosan fizetnie kell. Meg aztán ott az a temérdek nő, a volt szeretőim! Tudod te is,
cimbora: egy igazi nő sosem felejt - csak kérned kell, máris segít... Különben is, a zsidó azt
mondja, elemel majd néhány kisebb generátort a szervizből, ahol dolgozik, és mielőtt
továbbpasszolná őket, velem tisztíttatja meg, napi öt frankért. Mindez bőven elég, hogy egy pár
hétig kihúzzuk. Csak ne aggódj, mon ami! Pénzt szerezni a világ legkönnyebb dolga.
- Akkor hát induljunk, keressünk valami munkát.
- Máris, mon ami. Nem fogunk éhen halni, ne félj.
Voltam én már ennél nagyobb pácban is, hajaj, a háború nagy túlélő iskola! Minden a
kitartáson múlik. Csak jusson eszedbe Foch híres jelszava: „Attaquez! Attaquez! Attaquez!” [28]

Dél lett, mire Borisz elszánta magát, hogy felkel. Ruhatára mostanra csak egyetlen öltönyre,
ingre, nyakkendőre, egy pár cipőre, meg egy csupa lyuk harisnyára apadt. Ezenkívül volt még
egy felöltője is, amit arra tartogatott, hogy végszükség esetén zálogba adja. Ütött-kopott,
húszfrankos papundekli-bőröndjének is mondhatni stratégiai szerep jutott, mert a hotel tulaja azt
hitte, a bőrönd tele van Borisz ruháival - másként alighanem rég kitette volna a szűrét. Holott
valójában csak egy halom kitüntetés, fénykép és más apró kacat volt benne, meg persze,
szerelmes levelek vaskos kötegei. Mindent egybevetve Borisz sikerrel tartotta a látszatot, és
határozottan jó benyomást keltett. Szappan nélkül, egy jó kéthónapos pengével borotválkozott, a
nyakkendőjét úgy kötötte meg, hogy foszlott része ne látsszék, cipője talpát pedig gondosan
kitömte újságpapírral. Miután felöltözött, elővett egy üveg tintát, és gondosan megfestette vele
bokájának a zokni lyukain átfehérlő bőrét. Amikor elkészült, senki se mondta volna meg, hogy
nemrég még egy Szajna-híd alatt hált.
Elmentünk egy kisebb kávéházba a Rue de Rivolin, amely a hotelfőnökök s az alkalmazottak
közismert találkozóhelye volt. A helyiség végében, egy sötét, barlangszerű beugróban már
sokféle szállodai munkás üldögélt - elegáns, fiatal, és kevésbé elegáns, ám annál éhesebbnek
tűnő pincérek, kövérkés, pirospozsgás szakácsok, zsírfoltos ruhájú edénymosogatók, viharvert
öreg takarítónők és hasonlók. Mindegyikük előtt egy-egy érintetlen kávéspohár állt. Ez a hely
valójában munkaközvetítő volt, a pénz pedig, amit a kávéért fizettek, a patron jutaléka. Időnként
beállított egy-egy testes, tekintélyes külsejű férfiú - nyilvánvalóan vendéglős -, és váltott néhány
szót a csapossal, aki erre odaszólt a hátul ülők valamelyikének. Borisznak és nekem azonban
egyszer sem, így két óra múlva távoznunk kellett, mivel annak, aki csak egy italt rendelt,
legfeljebb ennyi ideig illett maradnia. Utólag, mikor már késő volt, rájöttünk, hogy meg kellett
volna előre kennünk a csapost, hisz annak, aki nem sajnált húsz frankot tőle, többnyire mindig
talált valami munkát.
Elmentünk az Hôtel Scribe elé, ahol egy órán át koptattuk a járdát, remélve, hogy majd csak
kijön az üzletvezető - ám hiába. Ez után elvonszoltuk magunkat a Rue du Commerce-re, itt
viszont kénytelenek voltunk megállapítani, hogy az új vendéglő berendezésén a munkások még
javában dolgoztak, a patron pedig már elment. Ekkorra már beesteledett. Vagy tizenöt kilométert
kutyagoltunk, s úgy elfáradtunk, hogy kénytelenek voltunk elvesztegetni egy frank ötvenet, hogy
legalább földalattival jussunk haza. A sántikáló Borisznak kínszenvedés volt a gyaloglás, s
bizakodása a nap előrehaladtával mindinkább alábbhagyott. Mire a Place d’Italie-n kiszálltunk a
metróból, egészen úrrá lett rajta a kétségbeesés. Már azt is megpendítette, hogy semmi értelme
munkát keresni, ha nincs más hátra, próbáljunk más úton pénzt szerezni.
- Inkább raboljunk, mintsem éhen vesszünk, mon ami! Sokszor elterveztem már... Mondjuk,
sétálgat előttem a Montparnasse-on egy hájas, jólöltözött amerikai... Aztán egy sötét utcasarkon
tarkón vágja egy harisnyába rejtett macskakő - és puff neki! Hamar átkutatni a zsebeit, és tűnés...
Megeshet ilyesmi, nem gondolod? En ugyan nem ijedek meg a saját árnyékomtól. Hiszen tudod,
katona voltam!
Végül mégis jobbnak látta elvetni a tervet, mivel mindketten külföldiek voltunk, s így
könnyebben lebukhatunk.
Miután visszajutottunk a szobámba, újabb egy frank ötvenet költöttünk kenyérre és
csokoládéra. Borisz tüstént befalta a maga részét, majd mintegy varázsütésre nyomban felvidult;
úgy tűnt, az evés éppoly hamar feldobja, mint másokat néhány kupica konyak. Máris elővett egy
ceruzát, s elkezdte összeírni mindazokat, akiktől netán munkát remélhettünk. Jó előre sietett
megnyugtatni: tucatszámra akadnak ilyenek.
- Meglásd, holnap találunk valamit, mon ami, érzem a csontjaimban! A szerencse forgandó.
Különben is mindketten okos emberek vagyunk, okos ember pedig nem halhat éhen! Ha az
embernek megvan a magához való esze, bármire képes! Ésszel bármiből pénzt lehet csinálni.
Volt egy lengyel barátom, egy született lángész... Mit gondolsz, mi volt a trükkje? Vett egy
aranygyűrűt, majd zálogba csapta tizenöt frankért.
Azután - hiszen tudod, milyen hanyagul állítják ki a zálogcédulákat- oda, ahová a becsüs „en
or”-t írt, hozzátoldotta még: „et diamants” , és a „tizenöt frankot átjavította „tizenötezer”-re.
[29] [30]

Tetszetős, mi? Ezek után kölcsönkért valakitől ezer frankot, biztosítékul e zálogcédulát adva át
neki? Ebből is láthatod, cimbora, okos ember nem hallhat éhen.
Az est hátralévő részében Borisz csupa bizakodás volt, s arról beszélt, micsoda pompás
mulatság lesz, ha majd együtt pincérkedünk Nizzában vagy Biarritzban, csinos kis
legénylakásunk lesz, s még arra is bőséggel telik majd, hogy állandó szeretőket tartsunk. Ám
ahhoz már túl fáradt volt, hogy hazabicegjen három kilométerre lévő szálláshelyére, s így az
éjszakát az én szobám padlóján töltötte, párna gyanánt a zakójába göngyölt cipőjére hajtva le
fejét.
 VI.

Ám másnap sem sikerült munkát találnunk, és újabb három hétnek kellett eltelnie, míg végre
szerencsével jártunk. Előre kifizetett kétszáz frankom megmentett attól, hogy a szállásomról
kitegyenek, ám ezenkívül szinte minden a lehető legrosszabbul alakult. Nap mint nap Párizs
utcáit róttuk Borisszal, unottan és éhesen, óránként kétmérföldes sebességgel sodródva a
tömegben, és semmi se akadt az utunkba. Emlékszem, volt olyan nap, mikor tizenegyszer
keltünk át a Szajnán.
Órákat ácsorogtunk személyzeti bejáratok előtt, hogy ha az üzletvezető előjön, behízelgő
nyájassággal, tiszteletteljesen megszólítsuk. A válasz mindenkor ugyanaz volt: nincs szükség
nyomorékra, sem olyan fickóra, akinek nincsen éttermi gyakorlata. Egy ízben már majdnem
felvettek. Borisz az üzletvezetővel tárgyalva peckesen kihúzta magát, nem támaszkodott a
botjára, s így a patron nem vette észre, hogy rokkanttal van dolga. „Igen - mondta -, épp elkelne
két ember a pincébe. Úgy nézem, maguk meg is felelnének. Jöjjenek csak!” Borisz elindult, s
azzal a játszma már véget is ért. „Óh - mondta a főnök -, de hiszen maga sánta.
Malheureusement...” [31]

Feliratkoztunk különféle ügynökségek listáira, hirdetésekre jelentkeztünk, ám az a körülmény,

hogy mindenhová gyalog kellett mennünk, komoly hátrányt jelentett, mivel úgy tűnt, minden
munkát épp fél órával halásznak el az orrunk elől. Egyszer már majdnem ránk bízták néhány
tehervagon takarítását, ám egy francia kedvéért végül elutasítottak. Máskor jelentkeztünk egy
hirdetésre, amelyben cirkuszi segédmunkásokat kerestek. A padok súrolásán és a szemetes
edények ürítgetésén kívül az lett volna a feladat, hogy a jelentkezők az előadás alatt terpeszben
fölálljanak két dobozra, amíg a lábuk között egy oroszlán veti át magát. Egy órával a kitűzött
időpont előtt értünk oda, de már így is vagy ötven ember állt sorban előttünk. Úgy látszik, az
oroszlánok kiváltképp vonzzák a magunkfajta éhenkórászokat.
Egyszer egy ügynökség, ahol hónapokkal korábban jelentkeztem, küldött a nevemre egy petit
bleu-t , arról értesítvén, hogy egy olasz úr angol leckéket kíván venni. A petit bleu óránként húsz
[32]

frankot helyezett kilátásba, s az állt benne, hogy „Nyomban jelentkezzék!”. Borisz és én

vigasztalanok voltunk. Íme itt volna végre egy pompás ajánlat, s én nem élhetek vele, hiszen
rongyos könyökű zakóban mégsem állíthatok be az ügynökségre. Később az a mentőötletünk
támadt, hogy felvehetném Borisz zakóját, ami ugyan nem illett a nadrágomhoz - amely
közelebbről inkább szürke flanellalsónak tűnt -, ám legalább elfedte annak kikopott ülepét. A
zakó azonban oly nagy volt rám, hogy csak kigombolva viselhettem, s hogy le ne essen, egyik
kezemet kénytelen voltam állandóan a zsebében tartani. Lesz, ami lesz, hetvenöt drága centime-t
áldozva buszjegyre, végül sietve elrobogtam az ügynökségre. Odaérve azután megtudtam, hogy
az olasz meggondolta magát, s Párizsból máris odébb állt.
Borisz egyszer azt ajánlotta, menjek el a Les Halles-ba , és próbáljak elszegődni rakodónak.
[33]

Hajnali négykor érkeztem, a rakodómunka épp akkor kezdődött. Egy köpcös, kövér,
keménykalapos emberke néhány hordárt kommandírozott, odamentem hát hozzá, hogy én is
munkára ajánlkozzam. Mielőtt felelt volna, elkapta a jobb kezem, és megmustrálta a tenyeremet.
- Maga erős fickó, mi?
- De mennyire! - tódítottam.
- Nos, rendben. Hadd lám, hogy emeli meg ott azt a ládát.
 A jókora fonott láda roskadásig meg volt rakva krumplival. Fogást vettem rajta és
megállapítottam: nemhogy felemelni, még csak megmozdítani se bírom. A keménykalapos
végigmért, aztán vállat vont, és továbbment. Elsomfordáltam, majd kissé távolabbról visszanézve
láttam, ahogy a kosarat négyen emelik egy targoncára. Lehetett vagy másfél mázsa... A kalapos
nyilván látta, hogy úgyse veheti hasznomat, hát ezt a módját választotta, hogy lerázzon.
Ábrándos pillanataiban Borisz néha elköltött bélyegre ötven centime-ot, és levélben kért némi
apanázst volt barátnőitől. Mind közül csupán egyetlenegy válaszolt: egy nő, ki amellett, hogy
egykor a szeretője volt, állítólag még kétszáz frankkal is adósa maradt. Borisz meglátva a neki
címzett levelet, menten felismerte a kézírást, és kishíján elájult örömében.
„Imádott, drága kis orosz mackóm!
El sem mondhatom neked, mily gyönyörűség volt olvasni kedves soraidat, melyek
szerelmünk izzó hevét idézték fel újra, a hajdanvolt bűvös csókokat, melyekkel elhalmoztál!
Az effajta emlékek örökre beleégnek a szívbe, akár egy halott virágba annak varázsos,
egykori illata.
Ami a kétszáz frankot illeti - sajnos! - lehetetlent kérsz. Nem tudod te azt, egyetlenem,
mily nagy szomorúsággal hallok nehézségeidről. De hát mit is remélhettél tőlem? Ebben a
cudar életben, mely oly örömtelen, a gond és baj előbb-utóbb mindannyiunkat meglátogat.
Nekem is kijutott belőle, elhiheted! A húgom beteg lett (ó, szegényke, hogy szenvedett!), s mi
csak a jó ég tudja mennyivel tartozunk a doktornak. Odalett minden pénzünk, és
biztosíthatlak, igen nehéz napokat élünk.
Bátorság, én drága mackóm, csak bátorság! Arra gondolj, hogy a rossz napok sem
tartanak örökké, és a gond és baj, mely oly szörnyűnek tűnik, végül mindig elmúlik.
Légy nyugodt, kedvesem, én sosem feledlek el. Fogadd forró ölelését annak, ki máig se
szűnt meg szeretni Téged,
ég áldjon:
Yvonne.”
A levél akkora csalódást okozott Borisznak, hogy nyomban lefeküdt, s aznap már nem is kelt
fel, hogy munkát keressen.
Hatvan frankomból vagy két hétig húztuk. Többé már nem volt kedvem színlelni, hogy
étterembe járok, rendszerint a szobámban ettünk, egyikünk az ágyra, másikunk a székre
telepedve. Borisz két frankot adott be a közösbe, én hármat vagy négyet, amin kenyeret,
krumplit, tejet és sajtot vettünk, meg némi levest főztünk a spirituszfőzőn. Edénykészletünk
csupán egy nyeles lábosból, egy nagyobbacska kávésbögréből s egyetlen kanálból állt; ezért nap
mint nap udvarias szócsatát vívtunk, hogy melyikünk egyék a nyeles lábosból, s melyikünk a
bögréből (a lábosba valamivel több fért). Végül titkolt bosszúságomra mindig Borisz adta be
előbb a derekát, köszönettel elfogadva a lábost...
A vacsoraasztalra hol jutott kenyér, hol nem. Ágyneműnk kezdett elpiszkolódni, én pedig
három hete nem fürödtem, Borisz pedig - saját bevallása szerint – már hónapok óta. Mindezt
csak a dohányzás tette elviselhetővé. Dohányunk bőven volt, mivel Borisz nemrég összeakadt
egy katonával (a francia bakák ingyen dohányt kapnak!), és vett tőle húsz vagy harminc paklival,
egyenként ötven centimé-ért.
A nélkülözést barátom sokkal inkább megszenvedte, mint én. A sok gyaloglástól meg a padlón
alvástól örökké fájt a lába és a háta, hatalmas orosz étvágya pedig, bár szemlátomást nemigen
fogyott, a poklok kínját mérte rá. Mindennek ellenére meglepően jókedvű maradt, s szükség
esetén hatalmas reménytartalékokat tudott mozgósítani. Időről időre komolyan állította, hogy
lépteit egy védőszent oltalmazza, s ha sorsunk rosszabbra fordult, a csatornában keresgélt
pénzdarabok után, mondván, hogy a gondos védőszent titokban rendszeresen kétfrankosokat
szokott oda számára belepottyantani. Egy nap a Rue Royalon ácsorogtunk, egy közeli orosz
vendéglőben próbálván munkát találni. Borisz egy hirtelen elhatározással betért a Mária
Magdaléna templomba, s ötven centiméért gyújtott egy gyertyát a védőszentjének. Kijövet
közölte velem, hogy sorsunk immár jó kezekben van, és további áldozatként ünnepélyesen még
egy ötven centime-os bélyeget is vett. Ezt az esztelen pazarlást talán már az égiek is
megsokallták - minden esetre a remélt munkát nem kaptuk meg.
Néha reggelenként Boriszon a legmélyebb kétségbeesés lett úrrá. Feküdt csak, sírt, és átkozta
a zsidót, akivel együtt lakott. Utóbb a zsidó már vonakodva fizette csak a napi két frankot, s ami
még rosszabb volt, kezdett elviselhetetlenül gyámkodni felette. Borisz kijelentette, hogy én mint
angol nem is érthetem, micsoda gyötrelem egy tisztes orosz családba született embernek, hogy
egy zsidó könyörületére szorul.
- Egy zsidó, mon ami, egy hamisítatlan zsidó! S ráadásul még annyi tisztesség sincs benne,
hogy legalább szégyellje! Ha belegondolok, hogy én, a cári hadsereg századosa... ugye tudod,
mon ami, hogy a 2-es Szibériai Lövészezred kapitánya voltam? Úgy bizony, kapitány, az apám
meg ezredes! S lám, most egy zsidó kenyerét eszem... Egy zsidóét...
Megmondom én, ha tudni akarod, milyenek a zsidók! Egyszer, még a háború kezdetén,
előrenyomulóban voltunk, s éjszakára egy galíciai faluban szálltunk meg. Látom ám, hogy egy
randa vén zsidó, szakasztott olyan vörös szakállal, mint Iskarióti Júdásnak volt, odasompolyog a
kvártélyomhoz. Kérdezem, mit akar. „Nagyságos uram - mondja -, hoztam magának egy lányt,
egy fiatalt, szépet, még alig tizenhét éves. Potom ötven frankért a magáé lehet.” „Köszönöm -
mondtam -, vigye csak tovább. Én nem akarok valami nyavalyát összeszedni.” „Miféle
nyavalyát?! - rikoltotta. - De hisz kapitány úr attól ne tartson! Tulajdon lányom ez a szépséges
hajadon!” Csakhogy tudd, mifélék is ezek...
Mondtam már, mon ami, hogy a régi orosz hadikódex szerint illetlenségnek számított leköpni
egy zsidót? Úgy ám! Azt tartották, az orosz tiszt nyála becsesebb annál, semhogy egy zsidóra
vesztegesse...
Az ilyen napokon Borisz többnyire kijelentette: túl gyöngének érzi magát, hogy munkát
keressen. Estig csak feküdt a szürkés, poloskás ágyneműn, dohányzott és régi újságfoszlányokat
olvasgatott. Néha sakkoztunk is. Táblánk persze nem volt, a lépéseket egy darab papírra írtuk.
Később táblát is készítettünk egy kartondoboz oldalából, hozzá pedig egy készletnyi figurát
gombokból, belga aprópénzből és más efféléből. Borisz számos honfitársához hasonlóan
szenvedélyes sakkozó volt. Többször is kijelentette, hogy a sakk szabályai voltaképp ugyanazok,
mint a szerelem és a hadviselés szabályai, s ha az ember képes az egyikben győzni, úgy képes a
másik kettőben is. Azt is mondta: „Ha előtted egy sakktábla, többé fittyet hánysz az éhségre!”
Ám ez az én esetemben, sajnos, nemigen vált be.
 VII.

Pénzem rohamosan apadt - előbb nyolc, majd négy, majd egy frankra, míg végül aztán már
csak huszonöt centime-om maradt, márpedig ezért legfeljebb újságot vehet az ember. Jónéhány
napig száraz kenyéren éltünk, majd két és fél napón át egyáltalán nem ettem semmit. Mitagadás,
komisz kísérlet volt... Vannak, akik háromhetes, vagy ennél is hosszabb böjtkúrát tartanak, s
állítják, hogy a koplalás a negyedik nap után már egészen kellemes dolog. Nos, nem tudom, én a
harmadik napnál tovább sose jutottam... Persze, nyilván egész más érzés, ha valaki önszántából
vállalja a koplalást, nem pedig krónikusan alultáplált már a kezdet kezdetén is.
Az első nap túl bágyadt voltam ahhoz, hogy elinduljak munkát keresni, kölcsönkértem hát egy
horgászbotot, és lementem a Szajnára horgászni. Csalinak húslegyeket használtam, és
bizakodtam, hogy sikerül legalább egy jóllakásra elég halat kifognom, de hiába... A Szajnában
csak úgy hemzsegnek a domolykók, de Párizs ostromakor nagyon kiokosodtak, s azóta, mint
mondják, csak hálóval lehet kifogni őket. Másnap arra gondoltam, zálogba adom a felöltőmet, de
az utat a zálogházig túl hosszúnak ítéltem gyalog, így aztán az egész napot ágyban töltöttem
Sherlock Holmes emlékiratait olvasva. Úgy éreztem, táplálék híján legfeljebb ennyire futja
erőmből... Az éhezéstől az ember roppant akaratgyenge és tompult lesz, mely közérzet leginkább
ahhoz hasonlít, mikor influenzából lábadozik valaki. Az éhező flótás úgy érzi, egyszerre
mélytengeri medúzává változott, vagy mintha minden csepp vérét lecsapolták volna, s a helyébe
langyos vizet töltöttek. Az éhezésből leginkább a teljes ernyedtségre emlékszem, és arra hogy
folyvást köpnöm kellett, köpetem pedig furcsán fehér és vattaszerű volt, akár a kakukknyál. Az
[34]

okát nem tudom, de aki pár napig éhezett már, az mind ugyanezt figyelte meg magán.
A harmadik reggelre már sokkal jobb lett a közérzetem. Úgy éreztem, tüstént tennem kell
valamit, s elhatároztam, megkérem Boriszt, hogy egy-két napra adjon kölcsön valamennyit a két
frankjából. Mikor felkerestem, még az ágyban találtam: tombolt haragjában. Alighogy beléptem,
a dühtől szinte fuldokolva fakadt ki:
- Visszalopta, a nyomorult tolvaj! Visszalopta!
- Ki és mit? - tudakoltam.
- Hát a zsidó! Megfosztott a két frankomtól, az a bitang tolvaj! Kirabolt álmomban!
Mint elmondta, a zsidó előző este kereken megtagadta tőle a másnapi két frankot. Hosszan
veszekedtek, mire a zsidó mégiscsak belement, hogy átadja a pénzt, amit Borisz szerint a lehető
legsértőbb módon meg is tett, hosszas prédikációt tartva önnön nagylelkűségéről, amivel
megalázó hálálkodásra késztette Boriszt. Majd másnap reggel, mielőtt Borisz felébredt volna,
visszalopta tőle a pénzt.
Mindez súlyos csapásként ért engem is... Keserű csalódást éreztem, mert hagytam, hogy
gyomrom ételre számítson, ez pedig, ha az ember éhes, szörnyű baklövés. Borisz azonban
meglepetésemre egyáltalán nem volt így kétségbe esve. Felült az ágyban, pipára gyújtott, és
felmérte a helyzetet.
- Nos, mon ami, kutyaszorítóban vagyunk. Kettőnknek együttvéve mindössze huszonöt
centime-ja van, és nem hinném, hogy a zsidó tovább is folyósítaná a napi két frankjaimat.
Mindenesetre a viselkedése kezd tűrhetetlenné válni. Képzeld csak, tegnap éjjel arra az
ízléstelenségre vetemedett, hogy felvonszolt ide egy nőt, miközben én odalenn a padlón
feküdtem. A nyomorult fajzat! Ám van ennél rosszabb hírem is: le akar lépni innét... Tartozik
egy heti lakbérrel, és úgy tervezi, hogy nem fizeti meg – akkor pedig vele együtt magam is
útilaput köthetek. Ha a zsidó meglép, fedél nélkül maradok, ráadásul a patron a bőröndömet is
lefoglalhatja a lakbér fejében, hogy a nyavalya essen belé! Egy szó mint száz, helyzetünk eltökélt
cselekvést kíván.
- Helyes, de mit tehetünk? Szerintem legfeljebb annyit, hogy zálogba adjuk a kabátjainkat, és
szerzünk némi ennivalót.
- Persze, persze, ám előtte még ki kell csempésznem a holmimat innét. Még hogy lefoglalják a
fényképeimet! Hát azt már nem... Kész tervem van, mon ami, megelőzöm a zsidót, s elsőnek én
szívódok fel. Foutre le camp - visszavonulni, érted? Ez az egyetlen helyes lépés, nem
[35]

gondolod?
- De hát, kedves Borisz, hogy képzeled? Fényes nappal? Szinte biztos, hogy elkapnak.
- Nos, némi haditervre nyilván szükségünk lesz.
Patronunk éberen figyeli, nem próbál-e kisurranni valaki anélkül, hogy rendezné a lakbért,
mindig is ez volt a legfőbb gondja. A nejével felváltva naphosszat ott kuksolnak a fülkéjükben,
lesik a jövő-menőket. Nyomorult franciák, micsoda pénzéhes népség! De sebaj, én már tudom,
mitévők legyünk, ha te is segítesz.
Nem voltam túl segítőkész kedvemben, ám azért megkérdeztem, mire készül. Tervét
aprólékosan kifejtette.
- Nos, hát figyelj. Azzal kell kezdjük, hogy zálogba adjuk a felöltőinket. Előbb menj haza a
kabátodért, gyere vissza benne, aztán a magadé alatt csempészd ki az enyémet is, és add be őket
a Rue des Francs Bourgeois-i zálogházba. Szerencsés esetben a kettőért megadnak húsz frankot
is. Ez után lemégy a Szajna-partra, teleszeded a zsebeidet kövekkel, fölhozod ide, és jól
megrakjuk a bőröndömet vele. Remélem, érted már, mire megy ki a játék? Összekészítek annyi
holmit, amennyi csak egy újságban elfér, aztán lemegyek, és falból megkérdezem a patront,
merre van itt a legközelebbi mosoda. Magabiztos és lezser leszek, a patron meg nyilván azt hiszi
majd, abban a bugyorban csak szennyes ágynemű van. Ha pedig mégis gyanút fog, azt teszi
majd, amit mindig is szokott, a sunyi fráter: távollétemben föllopózik a szobámba, és megemeli a
bőröndömet, hogy ellenőrizze, van-e benne valami. Amikor érzi majd a kövek súlyát, nyilván
megnyugszik a balga. Na, csinos kis haditerv, mi? Később persze visszajövök még, és a
zsebeimben kicsempészem a maradék holmimat is.
- Igen ám - vetettem közbe -, de mi lesz a bőrönddel?
- Azzal? Hát otthagyjuk. Ócska kacat, mindössze húsz frankomba került. Különben is, minden
visszavonulás veszteséggel jár. Gondolj csak Napóleonra a berezinai átkelésnél! Ő egész
hadsereget vesztett el...
Borisz annyira el volt ragadtatva a maga tervétől - amit mindegyre csak ruse de guerre-ként [36]

emlegetett -, hogy kishíján megfeledkezett az éhségről. Egyben nagyvonalúan figyelmen kívül

hagyta haditerve azon szépséghibáját is, hogy miután sikerrel kitör innen, ismét csak fedél nélkül
marad.
A ruse de guerre eleinte úgy látszott, egész jól beválik. Hazamentem, elhoztam a felöltőmet
(már ez magában kilenc kilométer volt, üres hassal), majd sikerrel kicsempésztem Borisz
felöltőjét is. Ekkor azonban némi nehézség merült fel. A zálogházi felvevő - egy undok, savanyú
képű, izgága emberke - nem volt hajlandó átvenni a kabátokat, mondván, hogy nincsenek
becsomagolva. Kijelentette, hogy kézitáskába vagy kartondobozba kell tenni őket. Ezzel aztán
meg voltunk fogva, mert semmiféle dobozunk nem volt, a maradék huszonöt centime-unkból
pedig nem futotta efféle luxus csomagolásra.
Visszamentem Boriszhoz, és közöltem vele a rossz hírt.
- Merde! - morogta a fogai közt. - Sebaj, mindenre akad megoldás! A kabátokat majd az én
bőröndömbe tesszük.
- És hogy visszük ki majd a patron orra előtt? Hisz örökké a fülkéje ajtajában ül.
- Milyen könnyen kétségbe esel, mon ami! Hát hol az a híres angol bulldog-természet, amiről
annyit olvastam? Csak bátorság! Meglátod, menni fog.
Borisz egy kissé elgondolkozott, majd újabb fortélyos tervel állt elő. A legfőbb nehézséget az
jelentette, hogy amíg a bőrönddel elosonunk a patron előtt, pár másodpercre valahogy eltereljük
a figyelmét. Ám szerencsére a patronnak volt egy gyengéje, szenvedélyes sportbarát volt, és ha
az ember ezt a témát csak megpendítette, napestig hajlandó volt beszélni róla. Borisz tehát
elolvasott a kerékpárversenyekről egy cikket a Petit Parisien egy régebbi számában, majd
miután felderítettük a lépcsőházat, levonult, és sikerrel szóra bírta a patront. Én ezalatt a
lépcsőlejáró aljában várakoztam, egyik hónom alatt a kabátokkal, a másik alatt a bőrönddel.
Borisznak, mikor úgy vélte, eljött a kellő pillanat, megállapodásunk szerint köhintenie kellett.
Feszülten füleltem, hiszen a patron felesége bármikor előjöhetett a portásfülkével szemközti
lakásból, s akkor vége a játéknak. Borisz azonban kisvártatva tényleg köhintett. Én fürgén
elsurrantam a fülke előtt, egyenesen ki az utcára, hálásan konstatálva, hogy elnyűtt cipőim
legalább nem nyikorognak. Akciónk bizonnyal meghiúsul, ha Borisz csak kicsit is filigránabb,
mert a fülkenyílást így sikerült teljesen eltorlaszolnia. Lélekjelenléttel is pompásan bírta;
fesztelenül társalgott, nevetgélt, méghozzá oly hangosan, hogy távozásom neszeit elnyomja.
Mikor már kellő egérutat nyertem, ő is utánam jött. A sarkon túl bevártam, majd mindketten
nekiiramodtunk.
E sok nehézség hősies leküzdése után a zálogházi becsüs megint csak visszautasította a
kabátokat. Kijelentette (látszott az arcán: francia lelke fenekéig boldog volt, hogy ím, végre
eljátszhatja a pedáns bürokratát!), hogy irataim nem megfelelőek... Carte d’identitémmel nem [37]

érte be, követelte, hogy útlevelemmel igazoljam magam, vagy mutassak legalább néhány nekem
címzett borítékot. Borisz minden mennyiségben rendelkezett ilyen borítékokkal, carte d’identité-
je ellenben lejárt (sosem újíttatta meg, hogy megtakarítsa az illetéket), az ő nevén tehát nem
zálogosíthattuk el kabátjainkat. Végül kénytelenek voltunk felvánszorogni a szobámba, hogy
magamhoz vegyem a szükséges papírokat, s elvigyem a kabátokat a Boulevard Port Royal-i
zálogházba.
Boriszt a szobámban hagytam, s elindultam a zálogházba. Odaérve kiderült, hogy már bezárt,
és csak délután négykor nyit ki újra. Fél kettő lehetett, ekkorra már vagy tizenkét kilométert
gyalogoltam, és tizenhat órája nem ettem. Úgy tűnt, a sors komisznál komiszabb tréfákat űz
velünk...
Ám az események, mintegy varázsütésre, egyszerre kedvező fordulatot vettek. Lógó orral
baktattam hazafelé a Rue Brocán, mikor a kövezeten hirtelen egy csillogó ötsou-sra lettem[38]

figyelmes. Lecsaptam rá, hazasiettem, magamhoz vettem a másik ötsou-st, és mindjárt vettem fél
kiló burgonyát. A maradék szesszel, ami a spirituszfőzőmben volt, ugyan csak félig tudtuk
megfőzni, s ráadásul még sónk se volt, ám azért héjastul-mindenestül befaltuk az ajándék
lakomát. Utána mintha újjászülettünk volna: a zálogház nyitásáig vidáman elsakkozgattunk.
Nemigen tápláltam vérmes reményeket, hisz ha annyi jó holmiért legutóbb is csak hetven
frankkal kellett beérnem, ugyan mire számíthattam két ócska felöltőért egy papundekli
bőröndben? Borisz húsz frankot tippelt, én azonban boldogan beértem volna tíz, sőt akár öt
frankkal is. Hisz nagyon is könnyen megeshetett, hogy egyszerűen elutasítanak, mint legutóbb
szegény Numéro 83-at.
Odabenn a pad elején foglaltam helyet, hogy legalább ne lássam kárörvendőn nevetni a
többieket, mikor a becsüs harsányan megajánl öt frankot.
Végül csakugyan rám került a sor:
- Numéro 117!
- Igen - mondtam, és felálltam.
- Ötven frank?
Ez kishíján ugyanúgy mellbevágott, mint legutóbb a hetven. Utólag visszagondolva, a becsüs
alighanem összecserélte a számomat valaki máséval, hiszen nincs az a bolond, aki két ilyen
kopottas göncért félszáz frankot áldozott volna. Hazasiettem, és hátam mögé rejtett kézzel,
némán vonultam be a szobámba. Borisz egymagában sakkozott, s fürkészőn nézett rám.
- Na, mennyit adtak? - faggatott. - Még húsz frankot se, mi? Azért tízet csak megadtak? Nom
de Dieu , öt frank? Hát az tényleg nem sok... Mon ami, csak azt ne mondd, hogy ötöt, mert ez
[39]

esetben máris komolyan fontolóra veszem az öngyilkosságot.

Az asztalra dobtam az ötvenfrankos bankót. Borisz falfehér lett, majd felugrott, és úgy
megszorongatta a kezem, hogy kishíján péppé zúzta a csontjaimat. Mindjárt útnak eredtünk,
kenyeret, bort és egy jó darab húst vettünk, s hozzá némi spirituszt, hogy megsüthessük - majd
hazatérve torkig laktunk a lakomával.
Teli bendője oly derűlátóvá tette Boriszt, amilyennek még sose láttam. - Hát nem
megmondtam? - kérkedett. - Lám, ilyen a hadiszerencse! Reggel még öt sou-nk volt, és most
tessék! Mindig is tudtam, hogy a világon a legkönnyebb dolog pénzt szerezni... Jut is eszembe,
lakik egy barátom a Rue Fondaryn, akit meglátogathatnánk. Négyezer frankkal csapott be, a
tolvaj! Ha józan, a világ legnagyobb zsiványa, ha viszont iszik, fura mód egész tisztességes lesz.
Biztosra veszem, hogy este hatra alaposan berúg. Menjünk csak, keressük meg. Könnyen lehet,
hogy ebben az állapotban hajlandó megadni legalább egy százast. Merde! Talán bizony még
kettőt is. Allons-y!
[40]

Elmentünk a Rue Fondary-ra, megtaláltuk emberünket, aki csakugyan részeg volt, ám a száz
frankot mégse kaptuk meg tőle. Mihelyt a járdán szembetalálkoztak, csúnyán hajba kaptak
Borisszal. A férfi azzal kezdte, hogy egy fillérrel sem tartozik Borisznak, épp ellenkezőleg,
Borisz adósa neki négyezer frankkal, és mindketten újra és újra az én álláspontomat tudakolták.
Nekem persze sejtelmem se volt, kinek lehet igaza. Egyre csak civódtak, előbb az utcán, majd
egy bisztróban, azután egy olcsó kisvendéglőben, ahová vacsorázni ültünk be, vacsora után pedig
újabb bisztróban. Végül, miután két órán át felváltva gyalázták egymást, testvéri egyetértésben
mindketten elszántan nyakalni kezdtek, amire Borisz utolsó sou-ja is ráment.
Borisz aznap éjjel egy cipésznél aludt, aki szintén orosz emigráns volt, és a Rue du Commerce
környékén lakott. Nekem viszont maradt még nyolc frankom és cigarettám is bőven, miután
pukkadásig teleettem és teleittam magam. Két nyomorúságos nap után, lám milyen csodásan
nagyot fordult velem a világ!
 VIII.

Kettőnknek volt összesen huszonnyolc frankja, ismét elkezdhettünk hát munkát keresni.
Borisz valami diszkrét egyezség értelmében továbbra is a cipésznél aludt, és sikerült húsz frankot
kölcsönöznie egy orosz barátjától. Párizs-szerte voltak barátai, jobbára volt cári tisztek, mint
maga is. Akadt, aki pincérkedett, más mosogatott vagy taxisofőrködött. Voltak, akiket nők
tartottak ki, és olyanok is, akiknek sikerült pénzüket Oroszországból valahogy kimenekíteni, s
most autószerelő-műhelyek, zenés mulatók tulajdonosai lettek. Általában a párizsi oroszok
keményen dolgoztak, és balsorsukat jóval különbül viselték, mint azt hasonló helyzetben angol
osztályos társaik tennék. Akadtak persze kivételek is... Borisz például mesélt egy orosz
hercegről, aki gyakran járt drága vendéglőkbe, és mindjárt kiszúrta, ha bekerült egy volt orosz
tiszt a pincérek közé. Miután pedig bőséggel belakott, nyájasan odaintette honfitársát az
asztalához.
- Úgy hallom - mondta -, maga is éppoly kiszolgált katona, mint jómagam. Micsoda cudar
időket élünk! No de, az orosz katona nem hátrál meg semmi nehézség elől. Mondja csak,
barátom, melyik ezredben is szolgált?
- Ebben-és-ebben, uram - feleli a pincér.
- No igen, derék egy regiment! Ha emlékezetem nem csal, még 1912-ben szemléltem meg
őket. Jut is eszembe, botorul otthon feledtem a tárcámat... Biztosra veszem, hogy egy orosz tiszt
nagylelkűen lekötelez háromszáz frank baráti kölcsönnel...
Ha a pincérnél volt háromszáz frank, odaadta neki, és persze soha többé nem látta viszont a
pénzét. A herceg egész jól keresett ezzel a módszerrel, s a pincérek talán nem is igen bánták,
hogy rászedte őket. Elvégre egy herceg herceg marad - még a száműzetésben is.
Borisz egy orosz emigránstól megneszelt valamit, ami pénzt ígért. Pár nappal azután, hogy
kabátjainkat elzálogosítottuk, rejtélyesen így szólt:
- Mondd csak, mon ami, vannak neked politikai elveid?
- Nincsenek - feleltem.
- Nekem se. Az ember persze maradjon mindenütt hazafi, ámbár... Mózes mintha mondott
volna valamit az egyiptomiak fortélyos kifosztásáról? Te, angol létedre, felteszem, olvastad a
Bibliát. Arra célzok csak, nincs-e kifogásod az ellen, hogy kommunistáktól keressünk némi
pénzt?
- Hát persze, hogy nincs.
- Nos, úgy tűnik, van itt egy titkos orosz társaság Párizsban, ami talán hasznunkra lehet.
Kommunisták, mi több, a bolsik ügynökei. Baráti társaságként működnek, emigráns oroszokkal
lépnek kapcsolatba, és megpróbálják őket bolsevik hitre téríteni. Egy barátom máris csatlakozott
hozzájuk, s úgy véli, ha felkeresnénk őket, segítenének nekünk.
- De mit tehetnek ők értünk? Rajtam aligha fognak segíteni, hisz nem vagyok orosz.
- Nos, épp ez a szerencséd. Úgy hírlik, tudósítják valamelyik moszkvai lapot, és szeretnének
egy-két angol témájú belpolitikai cikket is leadni. Ha együtt mennénk, lehet, hogy máris
megrendelnének néhány cikket tőled.
- Tőlem? De hisz halvány gőzöm sincs a politikáról!
 - Merde! Nekik se... Csak annyi a dolgod, hogy kimásolsz egy-két cikket az angol lapokból. Itt
van például a párizsi Daily Mail. Próbáld csak ki!
- De hisz a Daily Mail konzervatív lap, amely őszintén gyűlöli a kommunistákat.
- Akkor hát írd az ellenkezőjét, amit ők, az biztosan jó lesz. Nem hagyhatunk ki egy ilyen
lehetőséget, mon ami. Több száz frankot érhet!
Az ötlet nem volt túlzottan ínyemre, mivel a párizsi rendőrség igen keményen bánt a
kommunistákkal, főként, ha külföldiek voltak, s én már amúgy is gyanús voltam a szemükben.
Alig néhány hónapja egy detektív meglátott egy kommunista hetilap szerkesztőségéből kijönni,
emiatt aztán jócskán meggyűlt a bajom. Ha most elkapnak, amint ezzel a titkos társasággal adom
össze magam, könnyen lehet, hogy még ki is utasítanak... Ám a lehetőség túlságosan is vonzónak
tűnt, semhogy elszalasszam. Aznap délután Borisz egy másik barátja, aki ugyancsak pincér, jött
értünk, hogy elvigyen a találkozóra. A címre már nem emlékszem - kopott kis utca volt, a
Szajna-parttól lefelé déli irányban, valahol a képviselőház közelében. Borisz barátja ragaszkodott
a lehető legnagyobb elővigyázatossághoz. Közömbös arccal bámészkodtunk az utcán, előbb jól
megnéztük magunknak a bejáratot, amelyen be kellett mennünk - egy mosodás ház bejárata volt
-, majd elsétáltunk az ellenkező irányba, miközben a szemünk sarkából végigfürkésztük az
ablakokat és a kávéházakat. Ha a helyről tudták, hogy kommunista fészek, alighanem figyelték,
feltettük hát, hogy ha csak egyetlen gyanús alakot is látunk, aki detektív lehet, nyomban
hazamegyünk. Én féltem, Borisz viszont kimondottan élvezte a konspirációt - egészen
megfeledkezve arról, hogy azokkal készül üzletelni, akik a szüleit lemészárolták.
Miután úgy tűnt, tiszta a levegő, sietve besurrantunk a kapun. A mosodában egy francia nő
ruhákat vasalt éppen, és közölte velünk, hogy „az orosz urakhoz” a hátsó, udvari lépcsőházon át
jutunk fel. Több fordulónyi sötét lépcsőn kellett felkapaszkodnunk, míg végül egy pihenőre
jutottunk. A lépcső tetején egy izmos, mogorva képű, loncsos hajú fiatal férfi állt. Ahogy
közelebb léptem, gyanakvóan végigmért, karjával eltorlaszolta előlem az utat, és oroszul
kérdezett valamit.
- Mot d’ordre! - mordult rám végül franciául, látva, hogy szavait nem értem.
[41]

Földbe gyökerezett a lábam. Hogy jelszót kérnek tőlünk - erre végképp nem számítottam.
- Mot d’ordre! - sürgetett az orosz.
Borisz barátja, aki eddig mögöttünk állt, most előre lépett, és mondott valamit oroszul: talán a
jelszót, talán valami magyarázatfélét. Úgy tűnt, a mogorva fiatalember beéri ezzel, s mindjárt
bevezetett egy kopott kis szobába, melynek ablakai jégvirágosak voltak. A hely egy
nyomorúságos kis irodára emlékeztetett, a falakra cirillbetűs propaganda plakátokat, s egy
jókora, bumfordi Lenin-portrét rajzszögeztek ki. Az asztalnál borostás képű orosz ült ingujjban,
előtte nagy halom, újságpostázáshoz használt papírszalag, éppen a címeket körmölte rájuk.
Ahogy beléptem, gyatra franciasággal mindjárt rám rivallt.
- Micsoda könnyelműség! Legalább egy köteg szennyest hozhattak volna...
- Szennyest? - kérdeztem ámuldozva.
- Aki csak idejön, mosatnivalót hoz magával, mintha a mosodába vinné. Legközelebb
hozzanak maguk is egy jó nagy batyut. Nem szeretnénk, ha a kopók szagot fognának.
A találkozó a vártnál is konspiratívabb volt. Borisz leült az egyetlen szabad székre, majd
hosszas, orosz nyelvű eszmecsere következett. Csak a borotválatlan férfi beszélt, társa mogorván
a falnak dőlve engem figyelt, mint akit még mindig gyanúsnak talál. Fura helyzet volt, ott álltam
a forradalmi plakátokkal kitapétázott titkos helyiségben, és hallgattam egy beszélgetést,
amelyből egy szót sem értettem. A két orosz hadarva és izgatottan beszélt, s eközben olykor el-
elmosolyodtak, megvonták vállukat. Próbáltam kitalálni, miről is folyhat köztük a szó. Nyilván
„atyuskő”-nak, „galambocskám”-nak, meg „Ivan Alekszandrovics”-nak szólongatják egymást,
ahogy az orosz regények hősei - gondoltam. Beszélgetésük tárgya pedig mi egyéb volna, mint a
forradalom? A borostás férfi nyilván határozottan leszögezi: „Mi nem alkudozunk. A vita csak
ócska burzsoá csökevény! A mi érveink: a tettek.” Utóbb megtudtam, nem egészen erről volt
szó. Húsz frankot követeltek tőlünk, amolyan mozgalmi tagdíjként, és Borisz meg is ígérte, hogy
kifizeti. (Égen-földön nem volt több pénzünk tizenhét franknál! ) Végül elővette féltett
tartalékunkat, és saját szakállára leszurkolt öt frankot.
A mogorva ajtónálló ettől mintha megenyhült volna, s fél fenékkel lazán felült az asztalra. A
borostás faggatni kezdett franciául, s közben egy cédulára jegyzetelgetett.
- Kommunista? - kérdezte.
- Csak szimpatizáns - feleltem. - Soha semmilyen szervezetnek nem voltam tagja.
- Járatos a brit belpolitikában?
- Hát persze... - mondtam, mindjárt felsorolva néhány miniszter nevét, s elejtve egy-két flegma
megjegyzést a Munkáspártról.
- Na és hogy áll a Le Sport-ral? Maga is képes volna efféle cikkeket írni?
(A Kontinensen létezik valami rejtélyes kapcsolat a futball és a szocializmus között...)
- Ó, hát persze! - vágtam rá ismét.
Mindketten komolyan összenéztek, bólintottak, majd a borostás így szólt:
- Maga, évidemment , jól ismeri az angliai viszonyokat. Vállalná, hogy cikksorozatot ír egy
[42]

moszkvai hetilap számára? A részleteket majd közöljük.

- Természetesen.
- Akkor hát, elvtárs, a holnapi első postával értesítjük. Esetleg a másodikkal. A járandósága
cikkenként százötven frank. Ne feledje, ha legközelebb jön, hozzon magával egy csomag
mosnivalót. Au revoir , elvtárs.
[43]

Lementünk a lépcsőn, óvatosan kikémleltünk a mosodából, majd megbizonyosodva, hogy az

utcán senki sem jár, kisurrantunk. Borisz majd kibújt a bőréből örömében. Afféle szent
elragadtatás lett úrrá rajta, berontott az első trafikba, s vett egy ötven centime-os szivart. Kifelé
jövet a járdára csapott a botjával, és sugárzó arccal kijelentette:
- Végre! Most végre, mon ami, megfogtuk az Isten lábát. Te aztán jól rászedted őket!
Hallottad, máris elvtársnak mondott a fickó? Százötven frank egy cikkért...
Nom de Dieu, micsoda mázli!
Másnap reggel, ahogy megjött a postás, mindjárt lerohantam a bisztróba a levelemért, de
csalódnom kellett: nem jött a nevemre semmi. Otthon maradtam, hogy bevárjam a második
kézbesítést, ám azt is hiába...
Miután a titkos társaság három nap múlva sem hallatott magáról, nem reménykedtünk többé,
hanem arra jutottunk, hogy nyilván találtak mást, aki cikkeket ír nekik.
 Tíz nappal később azért ismét ellátogattunk az irodába, még csomagról is gondoskodtunk,
hogy azt a látszatot keltsük, mosatni megyünk. A titkos társaság azonban - hogy, hogy nem -
nyomtalanul eltűnt! A mosodás nő semmiről sem tudott - csupán annyit közölt velünk, hogy ces
messieurs pár napja távoztak, miután a lakbért illetően holmi vitájuk támadt a tulajjal. Ó,
[44]

milyen hülyén is festhettünk, hónunk alatt azokkal a csomagokkal! Csupán azzal vigasztalhattuk
magunkat, hogy húsz helyett csak öt frankkal lettünk rövidebbek.
A titkos társaságról soha többet nem hallottunk. Senki sem tudta, kifélék-mifélék lehettek.
Gyanítom, semmi közük nem volt a kommunista párthoz, csak afféle közönséges szélhámosok
voltak, akik az orosz emigránsokra szakosodtak: elszedték pénzüket, s cserébe egy nemlétező
szervezet tagjaivá nyilvánították őket. Azokban az években meglehetősen biztos jövedelem volt
ez, és nem kétséges, hogy valahol, egy másik városban a mai napig is űzik tevékenységüket.
Ügyes fickók voltak, pompásan eljátszották szerepüket. Irodájuk szakasztott olyan volt,
amilyennek egy titkos kommunista irodát a laikus elképzel, ami pedig a kötelező szennyes
batyukat illeti - nos, ez egészen zseniális trükk volt.
 IX.

Még három napig jártunk munka után. Esténként hazatérve szobámban mind soványabb leves-
és kenyéradagok vártak ránk. Végül aztán két reménysugár is felvillant előttünk. Előbb Borisz
hallott valami munkalehetőségről az Hôtel X.-ben, a Concorde tér közelében, majd előkerült a
Rue du Commerce-i új vendéglő patronja is. Egy délután elindultunk, hogy fölkeressük. Borisz
egész úton leendő mesés fizetségünkről beszélt, meg arról, mennyire fontos, hogy jó benyomást
tegyünk a patronra.
- A fellépés, mon ami, minden a fellépésen múlik! Adj egy új öltönyt, s én estére szerzek egy
ezer frankos kölcsönt. Nagy kár, hogy nem vettem legalább egy új gallért, amíg pénzünk volt.
Ma reggel kifordítottam a gallérom, de hiába, kívül-belül egyformán rojtos. Szerinted meglátszik
rajtam a koplalás, mon ami?
- Sápadtnak tűnsz.
- A fenébe, hát milyen legyen az ember, ha kenyéren és krumplin él? Éhesnek látszani
végzetes hiba. Ha mások is észreveszik rajtad, mindjárt kedvük támad beléd rúgni. De, várj csak,
cimbora!
Hirtelen megállt egy ékszerbolt kirakata előtt, és erősen pofozni kezdte magát, hogy egy kis
vért kergessen az arcába. Aztán, még mielőtt a pír eltűnt volna, besiettünk a vendéglőbe, és
bemutatkoztunk a patronnak.
A patron alacsony, köpcös, méltóságteljes, hullámos őszbajú férfiú volt. Finom kétsoros
flanelöltönyt viselt, és kölnitől illatozott. Borisz mindjárt közölte velem, hogy az orosz hadsereg
hajdanvolt ezredeséhez van szerencsénk. Ott volt a felesége is, egy rémesen kövér, holtsápadt
arcú, skarlátvörös ajkú francia nő; a hideg borjúsült jutott eszembe róla, paradicsommal. A
patron szívélyesen üdvözölte Boriszt, s pár percig oroszul beszélgettek egymással. Én a háttérben
álltam, s épp arra készültem, hogy hazudok valami hatalmasat edénymosogatói jártasságomat
illetően. Kínosan toporogva próbáltam minél alázatosabbnak mutatkozni. Borisz belém verte,
hogy a plongeur minden rabszolgák legalantasabbika, így hát arra számítottam, hogy a patron
[45]

úgy bánik velem, mint a kutyával. Ám jókora meglepetésemre szívélyesen kezet fogott velem.
- Szóval ön angol! - lelkendezett. - Hát ez nagyszerű! Szabadjon mindjárt megkérdeznem:
golfozik?
- Mais certainement - feleltem, tudván, hogy ezt akarja hallani.
[46]

- Világéletemben golfozni szerettem volna! Lenne szíves, kedves monsieur, megmutatni

nekem néhány alapütést?
Úgy látszik, gondoltam, ez az orosz üzleti társalgási stílus... A patron figyelmesen
végighallgatott, amint elmagyaráztam a driver- és a vas golfütő közti különbséget, majd
váratlanul közölte velem, hogy minden entendu ; mihelyt megnyitja a vendéglőt, Borisz főpincér
[47]

lesz, én pedig plongeur, sőt, ha e tevékenység nem derogál nekem, akár a vécé felügyeletét is
rám bízhatja.
- És mikor nyílik a vendéglő? - kérdeztem.
- Éppen két hét múlva - felelte magabiztosan. Miközben gesztikulált, egyben a hamut is
lepöcögtette a cigarettájáról, ami roppant impozáns látványt nyújtott. - Mától számítva éppen két
hét múlva, ebédidőben.
 Ez után, látható büszkeséggel, végigkalauzolt minket a vendéglőn.
Aprócska hely volt, csupán egy bárból, egy ebédlőből s egy konyhából állt, mely utóbbi alig
volt nagyobb egy átlagos fürdőszobánál. A patron az egészet harsány „pittoreszk” stílusban
alakíttatta ki (ő maga holmi „normann stíl”-t emlegetett; mivel a vakolatba műgyöngyöket és
más effélét applikáltak), s úgy vélte, a középkorias hangulathoz méltóképp illenék, ha a
vendéglőt „Auberge de Jehan Cottard”-nak neveznék.
Máris kinyomatott egy szórólapot, melyen a környék históriai nevezetességeiről csak úgy
hemzsegtek a szemérmetlen hazugságok; a lapocska többek közt azt állította, hogy a vendéglő
helyén egykor fogadó állt, hol maga Nagy Károly is szívesen megszállt! A patron el volt
ragadtatva ezen ötletétől... A bárt a „Salon” egyik festőjének pikáns jeleneteivel dekorálta. Végül
mindkettőnket megkínált egy drága cigarettával, s némi búcsúcsevegés után hazaindultunk.
Baljósan éreztem, hogy ettől a vendéglőtől mi semmi jót nem remélhetünk. A patront
kóklernek néztem, méghozzá ügyetlen kóklernek, a hátsó kijárat ajtófélfájára tűzve pedig két
fizetési meghagyást is észrevettem. Ám Borisznak, aki máris főpincérnek érezte magát, mindez
cseppet sem szegte kedvét.
- Hát ezt megcsíptük, cimbora! Már csak két hétig kell valahogy kihúznunk. Két hét - ugyan
mi az?! Táplálkozás? Smafu! Ha belegondolok, hogy három hét múlva ismét szeretőm lesz!
Barna vagy szőke, mit bánom én, csak ne legyen nyeszlett!
Két válságos nap következett. Mindössze tizenhat centime-unk maradt, amit negyed kiló
kenyérre s egy fej fokhagymára költöttünk, hogy legyen mivel bedörzsölnünk. A kenyeret azért
jó bedörzsölni fokhagymával, mert az íze sokáig megmarad a szájban, s azt az illúziót kelti, hogy
csak nemrég ettünk. Aznap főleg a Jardin des Plantes-ban üldögéltünk. Borisz kövekkel
vadászott a park galambjaira, ám egyet sem sikerült eltalálnia. Később azzal múlattuk az időt,
hogy különféle ebéd- és vacsoramenüket írtunk fel egy boríték hátára.
Ahhoz túlságosan éhesek voltunk, hogy az evésen kívül bármi másra gondolhattunk volna.
Emlékszem a lakomára, amit Borisz összeállított magának: egy tucat osztriga, borscs , [48]

languszta, jérce en casserole , marhahús párolt szilvával, újburgonya, saláta, suet pudding ,
[49] [50]

Roquefort sajt, egy palack Burgundi és némi ó-konyak. Ami az ételeket illeti, Borisznak
internacionális ízlése volt. Később, amikor már jobban ment a dolgunk, olykor láthattam, hogy
csaknem ugyanilyen bőséges lakomákat gond nélkül legyűrt.
Pénzünkből kifogyva felhagytam a munkakereséssel, és újabb magányos koplalónap
következett. Egy percig se hittem, hogy az Auberge de Jehan Cottard valaha is megnyílik, és bár
semmi másra nem számíthattam, túlságosan enervált voltam, hogy ágyamból kikeljek. Sorsom
ekkor váratlan fordulatot vett... Este tíz óra tájban az utcáról lelkes kiáltozás hívott az ablakhoz.
Borisz volt az, aki botjával vidáman integetett, s mielőtt bármit szólt volna, elővett zsebéből egy
félbehajtott bagettet, s feldobta nekem.
- Mon ami, mon cher ami, meg vagyunk mentve!
Találd ki, mi hírem van?
- Csak azt ne mondd, hogy sikerült munkát szerezned!
- Pedig így van! Az Hôtel X-ben, a Concorde tér közelében... Havi ötszáz frank és
ingyenkoszt. Már túl is vagyok az első napon. Ha tudnád, mi mindent összeettem!
 Tíz-tizenkét órai munka után az első dolga az volt, hogy elsántikáljon három kilométerre lévő
szállásomig, és közölje velem a jó hírt! Ráadásul lelkemre kötötte, hogy másnap, a délutáni
pihenője alatt okvetlen legyek ott a Tuileriák kertjében, mert megpróbál kicsenni valami ételt
nekem is. A megbeszélt időpontban találkoztunk is, mindjárt letelepedve egy padra. Borisz
kigombolta mellényét, és egy újságpapírba göngyölt jókora csomagot húzott elő. Némi
borjúkotlett, egy cikkely Camembert sajt, kenyér s egy piskótaforma képviselőfánk volt benne
egyetlen masszába összegyúrva.
- Voilà - mondta -, mára csak ennyit tudtam kilopni! Az ajtónálló egy gyanakvó strici.
Nem túl ildomos újságpapírból enni egy park padján, főleg a Tuileriák kertjében, ami tele van
bámészkodó, csinos lányokkal, ámde túlságosan éhes voltam, semhogy effélére adjak. Mialatt
majszoltam, Borisz elmondta, hogy az elegáns szálloda cafeterie-jében dolgozik - angol
fogalmak szerint: a kávé- és teakonyhán.
Úgy tűnt, a cafeterie a hotelbeli posztok legalantasabbika, s mint ilyen, szörnyű rangvesztés
egy főpincér számára, ám az Auberge de Jehan Cottard megnyitásáig mégiscsak megtette.
Nekem addig is nap mint nap találkoznom kellett Borisszal a Tuileriáknál, ő pedig annyi ételt
lopott ki nekem, amennyit csak bírt. Három napig követtük ezt a módszert: ez idő alatt kizárólag
csak lopott ennivalón éltem. Akkor aztán minden bajunk véget ért, mivel az egyik plongeur
odébb állt, és Borisz ajánlására engem vettek fel a helyére.
 X.

Az Hôtel X. grandiózus épület volt, amelynek elegáns homlokzatát a klasszicista stílus uralta.
A személyzeti bejáró oldalt, egy sötét kis patkánylyuk-szerű kapualjból nyílt, amelynek küszöbét
másnap reggel háromnegyed hétkor végre magam is átléptem. Lezsírosodott nadrágú emberek
tömege sietett befelé, egy apró fülkében ülő portás azonosította őket. Kisvártatva megjött a chef
du personnel , egy alfőnökféle, és faggatni kezdett. Kerek, sápadt arca nyúzott volt az állandó
[51]

túlórázástól. Megkérdezte, van-e gyakorlatom az edénymosásban, amire igennel feleltem. A

kezemre nézett, s menten látta, hogy hazudok, de mikor megtudta, hogy angol vagyok,
megenyhült irántam és felvett.
- Amúgy is régóta keresünk valakit, aki kissé feljavítja az angol tudásunkat - mondta. - Csupa
amerikai vendégünk van, mi meg csak annyit értünk a nyelvükön, hogy ... (Itt egy olyan szó
hangzott el, melyet lépten-nyomon kisfiúk firkálnak a londoni házak falára.) Magának talán
hasznát látjuk. Na, jöjjön csak!
Levezetett egy kanyargós lépcsőn, mélyen az utcaszint alá, aztán végig egy keskeny folyosón,
ami oly alacsony volt, hogy néhol meg kellett görnyednem. Odalent fullasztó hőség, és sűrű
félhomály uralkodott, csak néhány egymástól távoli villanykörte sárgás fénye derengett. Úgy
tűnt, egy több mérföldes, sötét labirintus folyosóin járunk - mely valójában persze legfeljebb
néhány száz méter hosszú lehetett. Az egész furcsán emlékeztetett a tengerjáró gőzösök legalsó,
gépházszintjére; ott van ilyen hőség, ilyen kevés hely, fülledt testszag, állandó sistergés és
csörömpölés, csak ott mindez a hajtóművektől, itt meg a konyhai tűzhelyektől származik. Egy
sor ajtónyílás előtt haladtunk el, bentről szitkok harsantak, vöröslő tűzfény derengett, majd egy
hűtőkamra borzongató hidege csapott meg. Mentünkben egyszer csak kemény ütést kaptam a
hátamba. Egy félmázsás jégtömb volt, amit egy kék kötényes rakodómunkás cipelt. Egy fiú
követte loholva, jókora darab marhahússal a vállán, arca a nyirkos, szivacsosan puha húsba
nyomódott. Egyetlen „Range-toi, idiot!” kiáltással félretaszítottak, és továbbsiettek. Az egyik
[52]

lámpa alá a falra gondosan formált betűkkel valaki ezt írta: „Előbb látsz télen felhőtlen eget, mint
az Hôtel X.-ben b...atlan szüzet.” Egy szó mint száz, különös munkahelynek ígérkezett.
A mellékfolyosók egyike egy mosoda felé ágazott el, ahol egy múmiaképű öregasszonytól
kaptam egy kék kötényt s egy kötegnyi konyharuhát. A chef du personnel ez után egy kis
aluljáróba vezetett - mely amolyan alpince volt a pince alatt -, ahol néhány gáztűzhely és egy
mosogató állt. A mennyezet itt olyan alacsony volt, hogy fel sem egyenesedhettem, s a szűk kis
lyukban vagy negyvenöt fokos hőség uralkodhatott. A chef du personnel elmondta, mi lesz a
dolgom; a személyzet rangosabb tagjai egy szinttel feljebb, egy kisebb ebédlőben étkeznek, oda
kell felvinnem az ételt, majd kitakarítanom utánuk a helyiséget, és elmosnom az edényeiket.
Amint elment, egy olasz pincér dugta be borzas fejét az ajtónyíláson, és végigmért:
- Angol vagy? - kérdezte. - Na jó, én meg a főnök idelenn. Ha jól végzed a dolgod, az
esetben... (Itt hangos nyeldeklés közepette azt a mozdulatot utánozta, amint valaki fenékig ürít
egy palackot.) De ha nem... (Itt jókorákat rúgott az ajtófélfába.) Simán kitöröm a nyakad,
elhiheted. És véssd jól az eszedbe: balhé esetén nekem hisznek, nem neked. Szóval csak vigyázz!
Ezek után sietve munkához láttam. Egy szűk órányi pihenőt leszámítva reggel héttől este
negyed tízig dolgoztam; előbb tányért és effélét mosogattam, majd a személyzeti étkező asztalait
és padlóját sikáltam, aztán poharakat és evőeszközt törölgettem, felszolgáltam, ismét
mosogattam, újabb ételeket hordtam fel, és ismét mosogattam. Aránylag könnyű munka volt, és
jól elboldogultam vele, kivéve, amikor az ételekért kellett lemennem a konyhára. Mindaddig
nem láttam, sőt, elképzelni sem tudtam egy efféle nagyüzemi konyhát: a fojtó levegőjű, alacsony
mennyezetű pokolbugyrot a tűzhelyek vöröslő fényében, az örökös káromkodás és
edénycsörömpölés fülsiketítő lármája közepette. Idebenn oly elviselhetetlen hőség uralkodott,
hogy a tűzhelyek kivételével mindent, ami fémből volt, rongyokkal fedtek le, hogy egyáltalán
meg lehessen fogni. A tűzhelyek középen álltak, tucatnyi fehér sapkás szakács sürgött
körülöttük, arcukról szakadt a verejték. Körben tálalópultok sorakoztak, melyeken pincérek és
plongeurök hada éktelen lármával tálcákkal tett-vett. Félmeztelenre vetkőzött inasok a
tűzhelyeket fűtötték, vagy hatalmas rézüstöket sikáltak homokkal. Úgy tűnt, itt mindenki dühös
és kapkod. A főszakács - egy jóképű, pirospozsgás, bajuszos férfi - középen állt, és szünet nélkül
mennydörögte parancsait: ça marche, deux Sufs brouilés! Ça marche, un Chateaubriand pommes
sautées! , amit legfeljebb azért szakított félbe, hogy egy-egy plongeurt jól lehordjon. A
[53]

konyhában három pult volt, s mikor először jártam ott, véletlen rossz pultról vettem le a tálcám.
A főszakács odajött, megpödörte a bajuszát, végigmért, magához intett egy reggelit készítő
szakácsot, majd rám mutatott.
- Látod ezt? Mostanában efféle kétbalkezes plongeuröket küldenek ránk. Honnan szalajtottak,
te idióta? Netán épp Charentonból? (Charenton jókora elmegyógyintézetéről híres.)
- Angliából... - mondtam
- Aha... Nos, mon cher monsieur l’Anglais , elmész te a jó édesanyádba! Most pedig fous-moi
[54]

le camp , kotródj vissza a magad pultjához!

[55]

Valahányszor beléptem a konyhába, mindig így fogadtak, mivel majd mindig elkövettem
valami apró hibát; holott elvárták, hogy tökéletesen végezzem a dolgom, s ennek megfelelően
folyton gyaláztak. Egy nap kíváncsiságból megszámoltam, hányszor neveznek maquereau-nak - [56]

harminckilencig jutottam.
Fél négykor az olasz közölte, hogy leállhatok, ám nem volt értelme, hogy elmenjek bárhová,
mert ötkor már újra kezdtünk. Kimentem hát a vécére, hogy elszívjak egy cigarettát. A
dohányzás szigorúan tilos volt, Borisztól tudtam, hogy a vécé az egyetlen biztonságos dohányzó
hely. Ez után tovább dolgoztam negyed tízig, mikor a pincér ismét bedugta a fejét az ajtón, és
közölte: hagyjam ott a maradék mosogatnivalót. Azok után, hogy egész nap disznónak, büdös
makrélának és hasonlóknak nevezett, meglepett, hogy váratlanul egész barátságos hangot ütött
meg. Úgy látszik, mindezen szidalmakkal inkább csak próbaképpen halmoztak el.
- Mára ennyi, mon p’tit’ - mondta a pincér. – Tu n’es pas débrouillard , de azért egész
[57] [58]

tűrhetően csinálod. Gyere fel, s edd meg a vacsorád. A hoteltől fejenként két liter bor jár, de én
elemeltem még egy üveggel. Hadd piáljunk egy jót végre mi is!
Pompás vacsorát csaptunk abból, amit a rangosabb személyzet meghagyott. Az olasz pincér
mindinkább megenyhült irántam, végül már a szerelmi kalandjairól mesélt, meg arról, hogy két
embert is leszúrt Olaszországban, s hogy miként lógott meg a katonaság elől. Közelebbről
megismerve egész jóravaló fickónak tűnt, s az ábrázata engem leginkább Benvenuto Celliniére
emlékeztetett. Fáradt voltam, csurom veríték, mégis attól, hogy egész nap rendes ételt ehettem,
valósággal új embernek éreztem magam. A munka nem tűnt nehéznek, és úgy találtam, meg fog
felelni nekem. Persze, még korántsem volt biztos, hogy kellek, hisz egyelőre csak beugrónak
vettek fel egyetlen napra huszonnégy frank fejében. A savanyú képű portás este kiadta a bérem,
de
- úgymond biztosításra - visszatartott ötven centime-ot (mint később megtudtam, becsapott).
Ez után kijött a folyosóra, levétette velem a kabátom, és alaposan végigmotozott, hogy nem
rejtegetek-e valami lopott ennivalót. Előkerült a chef du personnel is, és mivel úgy tapasztalta,
hogy tényleg komolyan állok a munkához, a pincérhez hasonlóan ő is megenyhült irántam.
- Maradhat állandóra is - szólított meg -, ha akar... A főpincér azt mondja, szívesen
kommandíroz egy angol nevű plongeurt. Na, leszerződik egy hónapra?
Íme, végre egy komoly állásajánlat, naná, hogy kapva kaptam rajta! Azután eszembe jutott
mégis a nemsoká megnyíló orosz vendéglő, s valahogy nem éreztem tisztességesnek, hogy
miután elszegődöm egy egész hónapra, a felénél kilépjek. Közöltem hát, hogy két hét múlva
lenne egy másik munkám - s mit szólna, ha csak két hetet vállalnék? A chef du personnel erre
megvonta vállát, mondván, hogy a hotel csak egész hónapra vesz fel embereket. Úgy láttam,
letehetek az állásról.
Borisz, ahogy megbeszéltük, a Rue de Rivoli árkádsora alatt várt. Mikor elmondtam neki, mi
történt, dühbe gurult. Amióta csak ismertem, most először jött ki úgy a sodrából, hogy magáról
megfeledkezve gyalázni kezdett.
- Ó, te idióta, te született bolond! Hát minek szereztem én munkát neked, ha mindjárt az első
adandó alkalommal elpackázod? Hogy lehettél oly ostoba, hogy azt a másik helyet egyáltalán
szóba hoztad? Csak annyit kellett volna mondanod, rendben van, akkor egy hónap!
- Azt gondoltam - mentegetőztem -, úgy becsületes, ha megmondom: netán már félidőben
kilépek.
- Becsület?! Ugyan ki hallott már becsületes plongeurről? Mon ami - mondta, megragadva a
kabátom hajtókájánál -, egy egész napot lehúztál, most már te is tudod, micsoda mocskos meló
ez... Vagy azt hiszed, egy plongeur megengedheti magának, hogy a becsületét fitogtassa?
- Hát nemigen...
- Akkor eredj vissza, és mondd meg a chef du personnelnek, hogy szíves-örömest elvállalsz
egy egész hónapot! Nyugtasd meg, hogy a másik ajánlatot visszamondod. Aztán, ha majd a mi
vendéglőnk is megnyílik, szép csendben állást váltunk.
- És mi lesz a járandóságommal, ha az egyezséget megszegem?
Ekkora ostobaság láttán Borisz a járdára csapott a botjával, és bosszúsan felkiáltott.
- Kérj tőlük napi kifizetést, úgy egy sou-t sem veszíthetsz. Vagy azt hiszed, ha egy plongeur
megszegi a szerződését, ezek mindjárt pert akasztanak a nyakába? Egy magunkfajta nyomorult
nem ér ennyit nekik.
Visszasiettem, megkerestem a chef du personnelt, és közöltem vele, hogy szeretnék egy
hónapra maradni, mire nyomban alkalmazott. Ez volt az első komolyabb leckém a mosogatófiúk
erkölcstanából... Utólag beláttam, mennyire ostoba volt aggályoskodásom, hiszen a nagy
szállodák egyáltalán nem ismernek könyörületet alkalmazottaikkal szemben. Felvesznek és
elbocsátanak embereket, ahogy a munka megköveteli, a szezon végén pedig személyzetük tíz,
vagy ennél is nagyobb százalékát egyszerűen kirúgják. S az sem okoz nekik semmiféle gondot,
hogy pótoljanak egy váratlanul kilépő alkalmazottat, hisz Párizs dugig van álláskereső szállodai
munkással.
 XI.

Végül is úgy alakult, hogy nem kellett szerződést szegnem, mivel másfél hónap is eltelt
anélkül, hogy bármi biztató jelét észleltük volna: az Auberge de Jehan Cottard valaha is kinyit.
Ez idő alatt az Hôtel X.-ben dolgoztam, a hétből négy napot a cafeterie-ben, egyet az olasz
pincérnek segédkezve a negyedik emeleten, egyet pedig az étkező takarítónőjét helyettesítve.
Szabadnapom szerencsés módon a vasárnap volt, néha azonban előfordult, hogy valaki
megbetegedett, s nekem a helyére állva vasárnap is dolgoznom kellett. A munka reggel héttől
délután kettőig, majd öttől este kilencig tartott - azaz napi tizenegy órát dolgoztam, ámbár volt
egy tizennégy órás napom is, amikor az étkezőt takarítottam. Az átlagos párizsi plongeur
munkaidejéhez képest mindez kivételesen kíméletesnek számított. Csupán a szörnyű hőséget,
meg a labirintusszerű pincék fojtó légkörét viseltem nehezen. Ezt leszámítva a nagy és jól
szervezett hotel egész kellemes munkahely volt.
Cafeterie-nk egy hatszor két méteres, félhomályos, alig két méter magas, ablaktalan
pincehelyiség volt, amit úgy telezsúfoltak kávé- és teaforraló edényekkel, kenyérvágó gépekkel
és hasonlókkal, hogy az ember majd minden mozdulatával nekiütközött valaminek. Egyetlen
sápadt villanykörte, és négy vagy öt, ádáz forróságot árasztó gáztűzhely vöröslő lángjai
világították meg. Volt idelenn egy hőmérő, amely sohasem mutatott kevesebbet negyvenhárom
Celsius-foknál - a meleg azonban a nap némely szakában megközelítette az ötvenöt fokot is. A
helyiség egyik végében öt étellift működött, a másikban egy jégszekrény, amelyben a tejet és a
vajat tároltuk. Ha az ember kinyitotta a jégszekrényt, egyszerre vagy negyven fokkal hidegebb
levegő csapta meg; ilyenkor nekem mindig a „Grönland jégsapkás szirtjeiről” és „India
korallhomokos partjairól” szóló himnusz jutott eszembe. A cafeterie-ben Boriszon és rajtam
kívül még ketten dolgoztak. Egyikük Mario, egy tagbaszakadt, heves vérű olasz volt - aki
leginkább egy operahősként gesztikuláló közlekedési rendőrre hasonlított -, másikuk egy szőrös,
faragatlan, vadállatias figura, akit csak „magyar”-nak szólítottunk. Azt hiszem, valahonnan
Erdélyből, vagy talán ennél is távolabbi vidékről származott. A magyar kivételével
valamennyien termetes fickók voltunk, így a munka dandárja idején lépten-nyomon egymásba
ütköztünk.
Cafeterie-beli munkánk hektikus iramban folyt. Bár sosem tétlenkedtünk, az igazi dologidő
valójában kétórás adagokban szakadt ránk - ezeket az adagokat „un coup de feu”-nek neveztük.
[59]

Az elsőre reggel nyolckor került sor, amikor odafent a vendégek ébredezni kezdtek, és megjött
az étvágyuk a reggelihez. Nyolc órára az egész pincét szörnyű edényzaj és ordítozás töltötte be,
mindenünnen csengők berregtek, a folyosókon kék kötényes emberek nyargaltak; az ételliftek
olykor egyszerre, éktelen csattanással landoltak szintünkön, miközben a liftaknán át mind az öt
emelet pincérei válogatott olasz szitkokat szórtak a fejünkre. Már nem tudnám hiánytalanul
felidézni, mi minden tennivalónk volt, de mindenképp ezek közé tartozott a tea-, kávé- és
csokoládéfőzés, az elkészült ételek behordása a konyháról, a borok felhozatala a pincéből, a
gyümölcs- és desszertmaradék leszedése az étkezőből, a kenyérszeletelés és -pirítás, a
vajformázás, a lekváradagok kimérése, a tejkonzervek felbontása, a kockacukor-számolás, a
tojásfőzés, a zabkásafőzés, a jégtörés, a kávédarálás - és mindez egyszerre százötven-kétszáz
vendég részére. A konyha harminc méterre volt tőlünk, az étkező ötven-hatvan méternyire.
Mindenről, amit az ételliftekkel felküldtünk, számlát kellett kiállítanunk, mégpedig kínos
precizitással, hiszen már abból is bonyodalom támadt, ha nem tudtunk elszámolni egy szem
kockacukorral. Emellett el kellett látnunk a személyzetet kenyérrel és kávéval, s fel kellett
vigyük az ételt a pincéreknek. Mindent egybevéve bonyolult munka volt ez.
Úgy számoltam, lépésben vagy futva húsz-huszonöt kilométert kellett megtennem naponta, a
munkám azonban sokkal inkább lelkileg, mint fizikailag volt megterhelő. Látszólag elképzelni
sem lehet könnyebbet e közönséges kulimunkánál, ám ha sietni kell vele, meglepően nehéznek
bizonyul. Az ember, aszerint, hogy mit kell épp elvégeznie, hol ide, hol oda, hol amoda kap:
mintha csak rekord időre kellene szétválogatnia egy nagy halom kártyát. Tegyük fel, éppen
pirítóst készít, amikor egyszer csak - bumm! – lecsattan egy étellift, benne egy megrendelővel
teáról, háromféle lekvárról, azután - bumm! - megjön egy másik, amivel pár perc múlva kész
rántottát, kávét és grapefruitot kellene felküldeni. Az ember elrohan a konyhára tojásért, az
étkezőbe gyümölcsért, sebesen, mint a villám, nehogy a már bekészített pirítós odaégjen; s
közben nem feledkezhet meg a teáról és kávéról, valamint fél tucat más rendelésről sem,
amelynek mind eleget kell tennie. Máris a sarkában egy pincér, aki egy üveg szóda eltűnése
miatt balhézik - az ő keresztkérdéseire felelni kell. Mindehhez eszesebbnek kell lenni, mint
gondolnánk. Manónak kétségkívül igaza volt, mikor azt mondta: egy évbe is beletelik, amíg
valakiből megbízható cafetier lesz.
A nyolc óra és fél tizenegy közti időszak csak egy rémálomhoz fogható. Néha úgy
kapkodtunk, mintha csak öt perc volna az életünkből, máskor viszont váratlan szélcsend
köszöntött ránk, amikor nem érkeztek újabb rendelések, s egy pillanatra minden nyugalmasnak
tűnt. Ilyenkor összesöpörtük a szemetet a padlón, amit azután friss fűrészporral szórtunk fel,
ittunk egy korty bort, kávét vagy vizet - bármit, csak folyadék legyen -, sőt gyakran csak
letörtünk magunknak egy darabka jeget, hogy munka közben elszopogassuk. A gáztűzhelyek
körül émelyítő hőség uralkodott, egész nap literszám vedeltünk, és pár óra múlva még a
kötényeinkből is facsarni lehetett a verítéket. Olykor reménytelenül elmaradtunk a munkánkkal,
ilyenkor úgy tűnt, jónéhány vendég reggeli nélkül marad, ám Mario valamiképp mindannyiszor
átsegített a válságon. Tizennégy éve dolgozott a cafeterie-ben, s értette a módját, hogy két
mozdulat közt soha egy másodpercet se vesztegessen el. A magyar roppant ostoba volt, én még
nem tanultam bele az itteni tennivalókba, Borisz pedig hajlamos volt rá, hogy kihúzza magát a
munka neheze alól, részben nyomorék lába miatt, részben meg azért, mert szégyellte, hogy
hajdanvolt pincér létére egy cafeterie-ben dolgozik. Mario viszont leírhatatlan tökéllyel látta el
feladatát: két hosszú karját szélesre tárva egyik kezével kávét töltött egy kannába a cafeterie
egyik oldalán, a másikkal a túloldalon tojást főzött, miközben szemmel tartotta a pirítóst,
fennhangon instruálta a magyart, s olykor még a Rigolettóból is elfújt néhány taktust. A patron
tudta, mit ér ez az ember, és havi ezer frank fizetést adott neki – ellentétben velünk, többiekkel,
akik csak ötszázat kaptunk.
A reggeli téboly fél tizenegykor véget ért. Ez után letakarítottuk a cafeterie asztalait,
felsöpörtünk, kifényesítettük a rézedényeket, s a jobb napokon felváltva kimentünk a vécére,
hogy elfüstöljünk egy cigarettát. Ez volt számunkra a lazítás ideje - ámbár pihenőnek csak röpke
és viszonylagos volt, hisz alig tíz percünk jutott arra, hogy megebédeljünk, s eközben is
mindegyre megzavart valaki. A reggeli hajszán kívül a másik zűrös időszak úgy dél és két óra
között a vendégek ebédideje volt. Munkánk oroszlánrészét az ételek kihordása jelentette a
konyháról, ahol a szakácsok szünet nélküli, heves szitkokat zúdítottak a nyakunkba. Ekkorra már
négy-öt órája izzadtak tűzhelyeik fölött, úgyhogy kedélyük is kellőképp felforrósodott.
 Kettőkor hirtelen újra szabad emberek lettünk. Ledobtuk kötényünket, kisiettünk az épületből,
s ha volt pénzünk, bevettük magunkat a legközelebbi bisztróba. Furcsa érzés volt feljönni az
utcára a gázlángok megvilágította, fullasztó pincemélyből. A kinti levegőt vakítónak és áthatóan
frissnek éreztük, mely szinte a sarkvidéki nyarakat idézte. Még a benzinszag is kellemesen
édesnek tűnt annyi tömény veríték- és konyhabűz után! Odakinn a bisztrókban néha
összeakadtunk egyik-másik szakácsunkkal vagy pincérünkkel: itt már egészen barátságosak
voltak, sőt olykor meghívtak egy-egy italra is. Házon belül a rabszolgáik voltunk, de a
szállodaipar íratlan etikettje szerint munkaidőn kívül mindenki egyenlő, az elhangzott szitkok
pedig nem számítanak.
Háromnegyed ötkor visszamentünk a szállóba. Fél hétig nem érkeztek rendelések, így ez idő
alatt az ezüstöt fényesítettük, a tea- és kávéforraló edényeket tisztogattuk, és más apró munkákat
végeztünk. Ám ez után kezdődött csak a káosz valódi csúcsidénye - a vacsoraidő. Bár csak
kölcsönvehetném Zola tollát, hogy leírjam ezt a pár órát. A helyzet drámai feszültségét az adta,
hogy száz-kétszáz ember nagyjából egyszerre rendelt öt-hat fogásból álló, egymástól merőben
különböző vacsorát, miközben az ételek elkészítése, felszolgálása, majd utóbb a rendrakás és
mosogatás mindössze ötven-hatvan emberre hárult. Akinek van némi vendéglátói előtapasztalata,
az tudhatja, mit jelent ez. Ráadásul ekkorra, mikor egyszerre kétszer-, háromszorannyi munka
hárult mindenkire, már az egész személyzet elfáradt, jó néhányan pedig leitták magukat. Hosszú
oldalakat írhatnék tele anélkül, hogy akárcsak megközelítően is teljes képet adnék az egészről.
Lehetetlen visszaadni az állandó fel-alá futkosást a szűk folyosókon, az összeütközéseket, az
ordítozást, az elkeseredett birkózást a ládákkal, a tálcákkal és jégtömbökkel, a hőséget, a
sötétséget, és a dühöt, ami a konfliktusok nyomán az emberekben felgyülemlett, s amit nem értek
rá kiadni magukból. Bárki, aki ilyenkor jött le először a pincébe, bízvást hihette, hogy őrültek
barlangjába tévedt. Magam is csak utólag láttam meg a rendet e káoszban, amikor már némileg
értettem a szálloda működését.
A munka fél kilenckor egyik pillanatról a másikra leállt. Kilencig nem engedtek fel senkit, mi
pedig rendesen csak végignyújtóztunk a padlón, feküdtünk, pihentetve lábunkat és derekunkat,
még ahhoz is túl fáradtan, hogy egy italért elbotorkáljunk a jégszekrényig. A chef du personnel
néha sörösüvegekkel jelent meg, a szálloda ugyanis, ha kiváltképp kemény napunk volt, ingyen
sört adott nekünk. Az étel, amit kaptunk, legfeljebb az ehető jelzőt érdemli meg, ám ital
dolgában a patron nem kicsinyeskedett; napi két liter bort kaptunk tőle, hisz tudta jól, ha a
plongeur nem kapja meg a maga két literét, úgy hármat lop el. Megittuk mi még a poharak alján
hagyott maradékot is, úgyhogy nem ritkán igencsak felöntöttünk a garatra - ami jó is volt, mert
kapatosan úgy érzi az ember, mintha jobban haladna a munka.
A heti hétből négy nap zajlott ilyenformán; a maradék két munkanap közül az egyik jobb, a
másik rosszabb volt. Egy heti robot után úgy éreztem, feltétlen szükségem van némi
kikapcsolódásra. Szombat este volt, s a mi bisztrónk törzsközönsége is buzgón igyekezett
lerészegedni, és mivel másnap nem várt a munka, örömmel csatlakoztam hozzájuk. Mindnyájan
hajnali kettőkor, részegen tértünk nyugovóra, s azt hittük, legalább délig alhatunk majd. Hajnali
fél hatkor azonban váratlanul felébresztett valaki. Ágyam mellett a hotelünk éjszakás portása állt,
és takarómat feldobva erélyesen rázogatott.
- Kelj fel, hékás! - mondta. - Tu t’es bien saoulé la gueule, pas vrai? Sebaj! Odabenn nincs ki
[60]

a csapat, úgyhogy jönnöd kell ma is.

 - Ugyan miért kéne? - tiltakoztam. - Hiszen ma szabadnapos vagyok!
- Szabadnapos! Hát aztán?! A munkát akkor is el kell végezze valaki... Na, gyerünk!
Felkeltem, és útnak indultam. Úgy éreztem, mintha a gerincem eltörték volna, a koponyám
pedig izzó parázzsal rakták volna tele. Merő képtelenségnek tűnt, hogy egy teljes napot így
végigdolgozzak. Ám alig egy órát voltam lenn a pincében, hirtelen azon kaptam magam, hogy
teljesen kitisztultam. Úgy látszik, az ember azokban a forró pincékben - akár egy gőzfürdőben! -
szinte korlátlan mennyiségű italt képes kiizzadni magából. A plongeurök tudják ezt, és ha
módjukban áll, ki is használják. Literszámra vedelik a bort, hiszen úgyis kiizzadják, mielőtt a
fejükbe szállna. Mindez persze legfeljebb csekély kárpótlás azért az életért, amit élnek.
 XII.

Szállodai pályafutásom legfényesebb időszaka az volt, amikor feljártam segédkezni egy

pincérnek a negyedik emeletre. Egy kis személyzeti helyiségben dolgoztunk, amit ételliftek
kötöttek össze a cafeterie-vel. A pincéhez képest itt kellemesen hűvös volt, emberhez méltó
munkát végeztem, főként ezüstneműt és poharakat kellett fényesítenem. Valenti, a pincér
kellemes fickó volt; ha kettesben voltunk, csaknem egyenrangúként bánt velem, ámbár mások
jelenlétében kénytelen volt nyersen szólni hozzám, hiszen botrány lett volna, ha pincér létére egy
plongeurrel fraternizál. Ha jó napja volt, olykor kaptam tőle öt frank borravalót. Huszonnégy
éves, csinos fiatalember volt - bár nem látszott idősebbnek tizennyolcnál -, és mint a legtöbb
pincér, ügyelt a modorára, s tudta viselni ruháit. Fekete frakkjával, fehér nyakkendőjével, élénk
arcával és sima barna hajával pontosan úgy festett, mint egy etoni diák, holott tizenkét éves kora
óta maga kereste kenyerét, és szó szerint a társadalom legaljáról küzdötte fel magát. Útlevél
nélkül lépte át a határt, és kezdetben gesztenyét árult egy targoncáról az északi boulevard-okon.
Londonban öt napot ült engedély nélküli munkáért, és megesett vele az a komiszság is, hogy egy
szállodában magáévá tett egy gazdag idős hölgyet, mire a dáma hálából egy gyémántköves
gyűrűvel ajándékozta meg, majd utóbb bevádolta, hogy Valenti azt ellopta tőle. Szerettem
beszélgetni vele a holtidőkben, mikor odabent ültünk, kettesben cigarettázva a liftaknánál.
A legrosszabb napom az volt, mikor én mosogattam el az étkezőben használt edényeket. A
tányérokkal nem kellett törődnöm, azt elintézték a konyhában, csak a többi porcelánfélével, az
ezüsttel, késekkel, poharakkal; ám így is maradt vagy tizenhárom órára való munkám, s egy
ilyen napon harminc-negyven konyharuhát használtam el.
Az ósdi francia módi megduplázza a mosogató dolgát. Az edényszárító rácsok nem állnak
kézre, nincs szappanpehely, csupán ragacsos kenőszappan, ami nehezen oldódik a kemény
párizsi vízben. Munkámat mocskos, zsúfolt, apró lyukban kellett végeznem, amely egyszerre
volt mosogatófülke és tálalóhelyiség, s amely közvetlenül az étkezdét szolgálta ki. A
mosogatáson kívül ki kellett hordanom a pincérek ételét, s én is szolgáltam fel nekik. Többségük
elviselhetetlenül pimasz volt, s így több ízben is öklömmel kellett kikényszerítsem belőlük, hogy
emberszámba vegyenek. Más napokon egy nő mosogatott, nyilván az ő életét is pokollá tették.
Ha körülnéztem a mocskos kis mosogatófülkében, mulatságos volt arra gondolnom, hogy csak
egy dupla fal választ el az étteremtől. Ott ültek a vendégek a maguk fényes díszletei közt: az
asztalokon makulátlan abrosz és virágváza, a falon tükrök, aranyozott stukkók és festett angyalok
- idelenn pedig, tőlük alig pár méternyire, térdig gázolunk az undorító mocsokban. Mert ha
valami, ez a mocsok csakugyan undorító volt. Késő estig sosem jutott időnk arra, hogy
feltakarítsuk a padlót, így egész nap mosogatólé, salátalevelek, papírfoszlányok és széttaposott
ételmaradék keverékén csúszkáltunk. Az asztalnál tucatnyi pincér ült ingujjban, hónaljuk körül
izzadságfolt sötétlett, salátákat kevertek, hüvelykujjukkal minduntalan beleturkálva a tejszínes
edényekbe. A helyiségben verejték- és ételszag utálatos keveréke terjengett. A
tálalószekrényekben, a tányéroszlopok mögött a pincérek által összelopkodott, félig már
romlásnak indult, undorító ételzsákmányok lapultak. Mosogatómedence nem volt, csak két
kisebb mosogató, és egyáltalán nem furcsállta senki, ha egy pincér abban a vízben mosta meg
arcát, amelyben a porcelánedényeket elöblítették. A vendégek azonban mindebből mit sem
láttak. Az étterembe nyíló ajtó előtt kókuszszőnyeg és tükör volt, a pincérek itt rendbe szedték
magukat, s a vendégek színe elé már csak mint a jómodor és tisztaság mintaképei léptek ki.
Fölöttébb tanulságos megfigyelni, ahogy egy pincér bevonul a szálloda éttermébe. A lengőajtó
küszöbén hirtelen átalakul: feszesen elegáns tartást vesz fel, s egy másodperc múlva már nyoma
se marad rajta a piszoknak, sietségnek és ingerültségnek. Nesztelenül suhan a szőnyegen,
miközben ünnepélyes, áldozópapi aura lengi körül. Emlékszem maître d’hôtel-ünk helyettesére,
egy vehemens olaszra, aki megállt az étterem ajtajában, hogy leteremtsen egy tanoncot, aki
elejtett egy teli borosüveget. Öklét rázva üvöltött (bár szerencsére az ajtó többé-kevésbé felfogta
a hangot):
- Tu me fais chier! Te nevezed magad pincérnek, te kis szarházi? Méghogy te!? Hiszen arra
[61]

se vagy jó, hogy a kupiban felsúrold a padlót, ahová az anyád is való! Maquereau!
Kifulladva az ajtó felé indult, s miközben kitárta, még jó hangosan elfingotta magát, ahogy az
olaszok előszeretettel teszik, ha valakit társaságban meg akarnak szégyeníteni.
Ez után belépett az étterembe, s egy ezüsttálcával egyensúlyozva kecses hattyúként suhant át
rajta. Az ember, miközben látta, ahogy elegáns pincér mosolyával meghajol, akaratlanul is arra
gondolt: a vendég most bízvást restellkedik, hogy egy efféle makulátlan arisztokrata szolgálja ki.
A felmosás és mosogatás ugyancsak nyomasztó munka volt - nem annyira nehézsége, inkább
kimondhatatlanul unalmas volta miatt. Belegondolni is rémes, hogy emberek akár évtizedeket
töltenek efféle foglalatossággal. Az asszony, akit helyettesítettem, egész éven át heti hat napot,
és napi tizenhárom órát állt a mosogatóvályú előtt; ráadásul a pincérek leírhatatlan durvaságait is
tűrnie kellett. Egyszer elárulta, hogy valaha színésznő volt - szerintem inkább prostituált, hisz
közismert, hogy a prostituáltak zöme takarítónőként végzi. Furcsa volt látni, hogy korát
meghazudtolva hirtelenszőke parókát visel, hogy festi a szemét, és úgy sminkeli az arcát, akár
egy húszéves lány. Lám, még egy hetvennyolc órás munkahét sem képes egészen kiölni az
ember életkedvét...
 XIII.

A szállodában töltött harmadik napomon a chef du personnel, aki többnyire tisztes hangon
beszélt velem, magához hívatott, és nyersen rám förmedt:
- Maga most mindjárt leborotválja a bajuszát! Nom de Dieu, ki hallott már bajuszos
plongeurről?
Tiltakozni próbáltam, de félbeszakított:
- Bajuszos plongeur - ez hallatlan! Nehogy holnap is ezzel a szőrpamaccsal lássam!
Hazafelé menet megkérdeztem Boriszt, mire véljem a dolgot. Megvonta a vállát, és így szólt:
- Muszáj megtenned, mon ami. A szállodában a szakácsokat kivéve senki sem viselhet bajuszt.
Azt hittem, már neked is feltűnt. Hogy miért? Nincs magyarázat. Ez a szokás.
Beláttam, hogy olyan íratlan etikett-szabályról van szó, mint hogy szmokinghoz nem viselünk
fehér csokornyakkendőt, és levágtam a bajuszomat. Utóbb rájöttem a dolog nyitjára: a jobb
szállodák pincérei nem viselnek bajuszt, s ezért fensőbbségüket demonstrálandó ragaszkodnak
ahhoz, hogy a plongeurök se viselhessenek; a szakácsok viszont épp azért bajuszosak, hogy ezzel
is kimutassák megvetésüket a pincérek iránt.
Mindez maga is betekintést enged a bonyolult szállodai kasztrendszerbe. Az Hôtel X. mintegy
száztíz főnyi személyzetén belül éppoly kemény hierarchia érvényesült, mint a hadseregben, s
egy szakács vagy pincér rangban éppúgy magasan fölötte állt a plongeurnek, mint a százados a
közlegénynek. A piramis csúcsán az igazgató állt, aki bárkit bármikor kirúghatott, még a
szakácsokat is. Mi magunk a patront nem láttuk soha, mindössze annyit tudtunk, hogy ételeit
jóval nagyobb gonddal kell elkészítenünk, mint a vendégekét, hiszen a hotel belső rendjét teljes
mértékben az igazgató szabta meg. Éber férfiú volt, folyvást lazaságok után szimatolt, rajtunk
azonban mégsem tudott kifogni. Az egész épületet hívócsengők rendszere hálózta be, a
személyzet ezen a hálózaton üzent egymásnak. Egy hosszú, egy rövid és két hosszú csöngetés
jelezte, hogy az igazgató a közelben jár, s amint meghallottuk e vészjelzést, igyekeztünk tüstént a
lázas buzgalom látszatát kelteni.
A manager alatti sarzsi a maître d’hôtel volt. Ő maga asztalnál nem szolgált fel, hacsak a
vendég nem lord vagy efféle méltóság volt - csupán a többi pincért irányította, és segített a
tálalásnál. Borravalói és a pezsgőgyáraktól kapott prémiuma elérték a napi kétszáz frankot is
(minden visszaküldött pezsgősdugóért két frank járt neki). Rangja hangsúlyosan elkülönítette a
személyzet többi tagjától, külön helyiségben, ezüst evőeszközzel étkezett, és két tanonc szolgálta
ki makulátlanul fehér zubbonyban. Valamivel a főpincér után a havi ötezer frankot kereső
főszakács következett. Ő már a konyhán evett, de külön asztalnál, s az egyik kukta szolgálta ki.
Őutána a chef du personnel jött, aki havonta csak ezerötszáz frankot kapott, viszont fekete
kabátot viselt, nem végzett semmiféle fizikai munkát, kirúghatta a plongeuröket, továbbá joga
volt megbírságolni a pincéreket. Őt követték a beosztott szakácsok havi hétszázötventől
háromezer-ötszáz frankig terjedő bérükkel, majd a pincérek napi hetven frankos borravalójukkal
(és némi előleggel). Egy szinttel alattuk helyezkedtek el a mosónők, a varrónők és a
pincértanoncok, akik borravalót már nem, csupán havi hétszázötven frankos fizetést kaptak; még
lejjebb a szobalányok havi öt-hatszáz frankkal, végül a cafetier-k, havi ötszázzal. Mi, a cafeterie
páriái voltunk a szálloda mindenki által megvetett és tüntetően letegezett aljanépe.
 Voltak más alkalmazottak is - az irodisták, akiket mindenki fullajtárnak titulált, a raktáros, a
pincemester, néhány portás és boy, a jeges, a pékek, az éjjeliőr és a portás. Úgyszólván minden
munkát más-más népfaj végzett. Az irodai dolgozók, szakácsok és varrónők többnyire franciák
voltak, a pincérek olaszok vagy németek. (Párizsban a legnagyobb ritkaság a francia pincér!) A
plongeurök között az összes európai faj megtalálható volt, továbbá arabok és négerek is. A
lingua franca a francia volt, az olaszok még egymás között is ezt használták.
Minden csoportnak járt valamiféle speciális juttatás. A párizsi szállodákban bevett szokás,
hogy a törött kenyeret fontonként nyolc frankért pékek, a konyhai hulladékot pedig fillérekért
sertéshizlalók kapják; s ami ebből befolyik, azt a plongeurök közt osztják szét. Gyakori volt a
lopás is. A pincérek mind lopták az ételt – ami azt illeti, alig láttam pincért, aki megette volna a
kosztot, amit szolgálati menüként a szálloda juttatott neki! -, a szakácsok a konyhán ugyanezt
tették, csak éppen nagyobb mértékben, mi pedig a cafeterie-ben, bár tilos volt, nyakló nélkül
vedeltük a teát és a kávét. A pincemester konyakot lopott. A szállodában szigorú szabály volt,
hogy a pincérek nem férhetnek a rövidital-készlethez, ha a vendég ilyesmit rendelt, minden
egyes adagot a pincemestertől kellett vételezniük. Az pedig, miközben kitöltötte az adagokat,
minden pohárból elcsalt egy teáskanálnyit, s ebből idővel komoly mennyiséget halmozott fel
magának. Akit megbízhatónak vélt, annak öt sou-ért olykor megengedte, hogy jót húzzon az
elsikkasztott konyakból.
A személyzet tagjai közt akadtak tolvajok, s ha valaki pénzt hagyott a kabátzsebében,
többnyire kilopták. A legnagyobb tolvaj a szállodában maga a portás volt, aki a béreinket fizette,
s aki nap mint nap megmotozott, nehogy lopott ételt vigyünk ki. Ennek az embernek az én ötszáz
frankos havi béremből hat hét alatt száztizennégy frankot sikerült lecsalnia! Kértem ugyanis,
hogy naponta fizessék ki a járandóságomat, a portás tehát minden áldott este átadott tizenhat
frankot, a vasárnapokért viszont nem fizetett (holott természetesen erre a napra is járt volna a
fizetség), s így havi hatvannégy frankom a zsebében maradt. Olykor szombaton is dolgoztam,
amiért - bár erről nem tudtam - huszonöt frankos pótlék illetett volna meg. A portás ezt se fizette
ki számomra soha, vagyis további hetvenöt frankkal rövidített meg. Csak az utolsó héten jöttem
rá, hogy folyamatosan becsapott, mivel azonban bizonyítani semmit se tudtam, csupán huszonöt
frankot volt hajlandó kelletlenül visszaadni. A portás hasonló trükkökkel fosztogatott minden
alkalmazottat, aki elég ostoba volt, hogy bedőljön neki. Görögnek mondta magát, bár valójában
örmény volt. Miután kiismertem, keserűen beláttam a közmondás igazát, mely szerint „Inkább
higgy egy kígyónak, mint egy zsidónak, inkább higgy egy zsidónak, mint egy görögnek - ám egy
örménynek ne higgy soha!”.
A pincérek közt akadt néhány különös figura. Egyikük például azelőtt úriember volt- egy
fiatalember, aki egyetemet végzett, jól fizetett állása volt egy vállalati irodán. Kapott valami
nemi betegséget, elvesztette az állását, egy ideig sodródott, és most szerencsésnek érezte magát,
hogy egyáltalán pincérkedhetik. A pincérek közül jó néhányan útlevél nélkül szivárogtak be
Franciaországba, egyikük-másikuk nyilván kém is volt - gyakori, hogy kémek ezt a
fedőfoglalkozást választják. Egy nap a pincérek étkezőjében szörnyű viszály tört ki a kancsal
szemű, ijesztő nézésű Morandi s egy másik olasz között. Úgy festett, hogy Morandi elcsábította a
másik olasz szeretőjét. A vézna férfi, aki szemlátomást tartott Moranditól, baljós célozgatásokkal
fenyegetőzött.
Morandi gúnyosan kinevette:
 - Na, és most mire készülsz? Kipróbáltam a nődet, egymás után háromszor is, és mondhatom,
jólesett. Ugyan mit tehetsz ellenem, he-he?
- Feladlak a titkosrendőrségnek, mint közismert olasz kémet!
Morandi nem tiltakozott. Csak előhúzott egy borotvakést a farzsebéből, s tett vele két
villámgyors vágást a levegőben, mintha egy ember arcát hasítaná fel. A másik pincér erre
csöndben visszavonta fenyegetését.
A legfurcsább alak, akivel valaha is találkoztam a szállodában, egy alkalmi beugró volt. Napi
huszonöt frankért helyettesítette a magyart, aki megbetegedett. Vagy huszonöt éves, zömök,
gyors észjárású szerb férfi volt, hat nyelven beszélt, egyebek közt angolul is. Úgy tűnt, a
kisujjában van minden szállodai munka, s délig úgy dolgozott, akár egy rabszolga. Ám mihelyt
az óra elütötte a delet, mogorva lett, tüntetően lazsálni kezdett, pimaszul bort lopott, majd az
egészre azzal tette fel a koronát, hogy mindenki szeme láttára pipával a szájában fel-alá lófrált. A
dohányzás természetesen tilos volt odabenn, súlyos büntetés járt érte. Maga az igazgató is
csakhamar tudomást szerzett a dologról, s lejött, hogy kérdőre vonja a szerbet. Majd szétvetette a
düh.
- Hogy veszi a bátorságot, hogy nyilvánosan itt bagózik? - harsogta.
- Hát maga? Hogy veszi a bátorságot, hogy nyilvánosan itt mutatkozik ezzel a pofával? -
riposztozott hidegvérrel a szerb.
Képtelen vagyok leírni, micsoda szentségtörő, arcátlan válasz volt ez akkor és ott. Ha egy
plongeur a főszakácsnak felel így, az alighanem egy fazék forró levest zúdít a képébe. Az
igazgató nyomban rá vágta:
„Ki van rúgva!”... Kettőkor a szerb megkapta a huszonöt frankját, s azzal fel is út, le is út.
Mielőtt távozott volna, Borisz oroszul megkérdezte, miért tette. A szerb állítólag így felelt:
- Nézd, mon vieux , ha délig dolgozom, az egész napi béremet ki kell fizessék, nem igaz? Így
[62]

szól a törvény. Ha pedig úgyis megkapom a járandóságom, mi értelme, hogy tovább dolgozzam?
Elmondom, hogy csinálom. Elmegyek egy szállodába, munkát vállalok, mint napi beugrós, és
délig keményen végzem a munkám. Aztán abban a pillanatban, ahogy az óra elüti a tizenkettőt,
olyan pokoli balhét csapok, hogy kénytelenek kirúgni. dó, mi? Legtöbbször már fél egyre utcán
vagyok, ma erre csak kettőkor kerül sor, de nem bánom, hiszen még így is megspórolok négy
órai munkát. Csak az a baj, hogy ezt egy szállodában kétszer nem lehet megcsinálni...
Ezt a trükköt már nyilván a párizsi szállodák és éttermek legalább felében eljátszotta.
Nyáridőben nem lehet nehéz dolga, bár az ilyesmi ellen a szállodák is védekeznek - ha másként
nem, alkalmi feketelisták köröztetésével.
 XIV.

Pár nap alatt átláttam a hotel működésének legfőbb alapelveit. Aki először jár egy nagy szálló
kiszolgáló részlegeiben, megdöbben a lármától és zűrzavartól, amely ezekben az egységekben
uralkodik. Ami itt folyik, olyannyira különbözik egy üzlet vagy egy gyár egyenletes
működésétől, hogy első látásra úgy tűnhet: ezt a helyet egyszerűen rosszul vezetik. Ez azonban
voltaképp elkerülhetetlen, mégpedig a következők miatt. A szállodai munka nem különösebben
megerőltető, ám természeténél fogva hirtelen kezdődő fázisokban kell végezni, s ellenáll a
gazdasági ésszerűségnek. Lehetetlen például két órával korábban megsütni egy szelet húst, mint
ahogy megrendelik, várni kell hát vele az utolsó pillanatig, addigra azonban rengeteg más
tennivaló is felgyűlik, s akkor mindezt egyszerre, eszelős kapkodással kell megcsinálni. Így
aztán a fő étkezések idején mindenki két másik helyett dolgozik, ami rendesen lármával,
veszekedéssel jár. Mi több, az efféle feszültség a folyamat elengedhetetlen része, mivel e feszített
tempót aligha lehetne fenntartani, ha nem szidná mindenki folyvást a többit azért, hogy lazsál. Ez
volt az oka, hogy a csúcsforgalom óráiban az egész személyzet már-már démonian dühöngött és
átkozódott. Ilyenkor úgyszólván egyetlen közlésből sem hiányzott a foutre szitokszó. A
[63]

pékségben dolgozott egy tizenhat éves kamasz lány, aki kocsisokat megszégyenítő módon
káromkodott. (De hiszen Hamlet is ezt mondja: „káromkodom, mint egy nőcseléd... Nem [64]

kétlem, hogy Shakespeare látott cselédlányokat munka közben!) Mi azonban nem veszítettük el a
fejünket, s nem pazaroltuk az időt sem; inkább csak azzal ösztökéltük egymást, hogy négy órára
való munkát feleannyi idő alatt is elvégezhessünk.
Egy szállodát az tart működésben, hogy minden alkalmazott őszintén büszke a munkájára-
legyen az mégoly alantas, vagy ostoba. Ha egy ember tétlenkedik, a többiek hamar kiszúrják, és
nyomban összefognak ellene, hogy kirúgassák. A szakácsok, pincérek és plongeurök látszólag
nagyon is különböznek egymástól, ám a maguk teljesítményére egyformán büszkék.
A leginkább szakmai jellegű munkát kétségkívül a szakácsok végzik, s ők alkotják a
legkevésbé szervilis embercsoportot is. Bár nem keresnek annyit, mint a pincérek, szakmai
presztízsük mégis nagyobb, munkahelyük biztosabb. A szakács önmagát nem szolgának, hanem
képzett szakembernek tekinti, miként a kívülállók is „un ouvrier”-nek tekintik - ellentétben a
[65]

pincérrel, akit senkinek se jutna eszébe így nevezni. Tudatában van hatalmának - tudja, hogy
rajta múlik a vendéglő léte vagy nemléte, s ha csak öt percet is késik, minden kizökken a rendes
kerékvágásból. Lenézi a személyzet minden nem-főző tagját, és becsületbeli kötelességének
tekinti, hogy nap mint nap mindenkit vérig sértsen, aki a ranglétrán a főpincér alatt áll. Valódi
művész módjára büszke különleges hozzáértést igénylő munkájára. Az igazi szakmai próbatételt
nem is annyira a főzés tudománya jelenti számára, inkább az, hogy mindennel időben
elkészüljön. A reggeli és az ebéd közti időben az Hôtel X. főszakácsától több száz tányér ételt
rendelnek, melyek mindegyikét más időpontban kell felszolgálni. Ezek közül saját kezűleg csak
keveset főz meg, de mindhez ad instrukciókat, és valamennyit megnézi, mielőtt felküldik.
Bámulatos a memóriája. A rendelő cédulákat egy táblára tűzik, ám a főszakács csak ritkán vet
pillantást rájuk, mindent elraktároz agyában, és pontosan abban a pillanatban, amikor az étel
felküldése esedékessé válik, harsányan elkiáltja magát: „Faites marcher une côtelette de veau!” [66]

- vagy amit épp rendeltek. Elviselhetetlenül erőszakos fickó volt a mi emberünk, ám

egyszersmind nagy művész is! A férfi szakácsokat amúgy nem annyira különb mesterségbeli
tudásuk, inkább pontosságuk miatt részesítik előnyben a nőiekkel szemben.
 Egészen más a pincér nézőpontja... A maga módján ő is büszke a tudására, ennek lényege
azonban az, hogy képes legyen meggyőző módon alázatot színlelni. Életét folyvást gazdag
emberek szeme előtt éli, asztalaik mellett áll, hallgatja társalgásukat, s időnként értő mosollyal,
diszkrét megjegyzésekkel és tréfákkal hízeleg nekik. Élvezheti, hogy nagy pénz folyik át a kezei
közt. Ráadásul mindig megvan az esélye arra, hogy maga is meggazdagodjék, mert bár a legtöbb
pincér szegényen hal meg, olykor hosszú ideig jól megy nekik. A Grand Boulevard némelyik
kávéházában a pincérek annyit kereshetnek, hogy még ők fizetnek a patronnak, amiért
alkalmazza őket. Mivel a pincér folyton látja a pénzt, és folyton reménykedik, hogy idővel maga
is vagyonos lesz, bizonyos mértékig képes azonosulni munkaadóival. Igyekszik elegánsan
felszolgálni az ételeket, s úgy érzi, maga is részese a fényűző lakomáknak.
Emlékszem, Valenti mesélt egy pazar nizzai bankettről, amelyen ő is felszolgált: kétszázezer
frankba került, s utána még hónapokig beszéltek róla. „Ragyogó volt, mon p’ti, mais
magnifique! A pezsgő, az ezüst, az orchideák - sosem láttam még effélét, pedig megéltem már
[67]

egyet-mást! Igazán elbűvölő volt!”

- De hiszen - vetettem közbe -, te ott csak felszolgáló voltál...
- Na persze. De azért így is pompás volt, elhiheted...
A tanulság ebből csak annyi, hogy sose sajnáljuk a pincért! Néha, egy étteremben ülve, mikor
jóval záróra után még javában tömjük magunkba az ételt, úgy érezzük, hogy a mellettünk
strázsáló, fáradt alak most biztosan utál bennünket. Holott nem így van. Amikor ránk néz, nem
azt gondolja: „Micsoda túltáplált seggfej!”, hanem azt: „Egyszer, ha majd elég pénzt spóroltam
össze, én is megtehetem, amit ő!”. Olyan élvezetek szolgálatában áll, amelyeket pontosan ért és
csodál. Ezért is ritka pincérek között a szocialista, ezért nincs hatékony szakszervezetük, ezért is
hajlandók napi tizenkét órát robotolni - sőt jó néhány kávéházban napi tizenötöt is, heti hét napon
át! Többségük sznob, és meglehetős örömét leli munkája szolgai jellegében.
Ismét más a plongeurök világlátása... Az ő munkájuk semmiféle perspektívával nem kecsegtet,
roppant kimerítő és szemernyi tudást vagy odaadást sem igényel. Ez az a munka, amit kizárólag
nőkkel végeztetnének, ha azok elég erősek volnának hozzá. A plongeuröktől mindössze azt
várják el, hogy egy pillanatra se álljanak le, hogy bírják erővel a maratoni munkát, és viseljék el
a fojtó klímát. Nincs rá módjuk, hogy elmeneküljenek ebből az életből, hisz egyetlen fillért se
tudnak megtakarítani bérükből, s heti hatvan-száz órás robot mellett lehetőségük sincs arra, hogy
kitanuljanak valami más szakmát. Legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy idővel találnak
majd valami kevésbé megerőltető munkát, mint amilyen az éjjeliőröké vagy a vécé-felügyelőké.
Ám azért bármennyire lenézik is őket, a plongeurökben mégiscsak él valamiféle büszkeség. A
rabszolga büszkesége ez, azé a páriáé, aki bármilyen terhelést elbír. Ezen a szinten nem is létezik
más megcélozható erény, mint hogy valakinek megvan hozzá az ereje, hogy ökör módjára nap
mint nap beálljon a hámba. Minden plongeur leghőbb vágya, hogy débrouillard-nak nevezzék.
Débrouillard az, aki valamiképp még a végrehajthatatlan feladatot is képes teljesíteni. Az Hôtel
X. konyháján dolgozó plongeurök egyike, egy német, közismert débrouillard volt. Egy este egy
angol lord szállt meg a hotelben, és azzal ejtette kétségbe a pincéreket, hogy őszibarackra fájt a
foga, márpedig ez épp kifogyott a raktárból. Késő este volt már, az üzletek is bezártak. „Bízzák
csak rám!” - mondta a német, majd tíz perc múlva négy szem őszibarackkal tért vissza. Átszaladt
egy szomszédos vendéglőbe, onnét lopta el őket. Nos, íme, ez a debrouillard-ság! Az angol lord
végül gálánsan húsz frankot adott a barackok darabjáért.
 Mario, a cafeterie főnöke jellegzetes igásló-típusú ember volt. Csak arra volt gondja, hogy
letudja a boulot-t , s azt állította, bármennyit elbírna belőle. A tizennégy éven át végzett
[68]

földalatti robot nagyjából annyi természetes lustaságot hagyott meg benne, mint amennyi egy
dugattyúrúdban van. „Faut étre un dur!” , mondogatta, ha valaki panaszkodott. Gyakran lehetett
[69]

hallani, amint egy plongeur így dicsekszik: „Je suis un dur!” [70], mintha legalábbis katonák,
nem pedig konyhai férficselédek volnának.
A konyhán így hát mindenki büszke volt valamire, s amikor eljött a feszített tempójú robot
ideje, valamennyien készek voltunk az elszánt és összehangolt erőfeszítésre, hogy
megbirkózzunk vele. Az egyes részlegek közti állandó háborúság végsősoron ugyanezt a
hatékonyságot szolgálta, mert mindenki féltékenyen őrizte saját előjogait, s igyekezett elejét
venni, hogy a többiek lazsáljanak vagy lopjanak.
Mindez a szállodai munka jó oldala. A szálloda hatalmas és bonyolult gépezetét a
szükségesnél kisebb létszámú személyzet tartja működésben, ami azért lehetséges, mert
mindenkinek megvan a precízen előírt teendője, amit lelkiismeretesen el is végez. Van azonban
az egésznek egy gyenge pontja, mégpedig az, hogy a személyzet nem feltétlenül azt a munkát
végzi, amelyért a vendég fizet. A vendég azt hiszi: a tisztes kiszolgálást fizeti meg, az
alkalmazottat viszont a boulot-ért, vagyis többnyire csak a tisztes kiszolgálás imitálásáért fizetik.
Mindez azt eredményezi, hogy bár a szállodák a pontosság csodái, a fontosabb dolgokat tekintve
rosszabbak, mint akár a leghitványabb magánpanziók.
Vegyük például a tisztaságot. Az Hôtel X.-ben - mármint azokon a helyeken, amit kizárólag a
személyzet használt - botrányos volt a kosz. Cafeterie-nk rejtettebb zugaiban sok év mocska
rétegződött egymásra, a kenyeres ládában pedig hemzsegtek a svábbogarak.
Egyszer szóba hoztam Mariónak, hogy végezzünk ezekkel a dögökkel. „Miért ölnénk meg az
ártatlanokat?”, kérdezte szemrehányóan. A többiek kinevettek, amikor meg akartam mosni a
kezem, mielőtt a vajhoz nyúltam volna. Ahol úgy véltük: a boulot-hoz hozzátartozik a tisztaság,
ott valóban ügyeltünk rá. Rendszeresen lesúroltuk az asztalokat és kifényesítettük a
rézedényeket, hisz erre utasítást kaptunk. Arra viszont, hogy általában is törődjünk a tisztasággal,
senki sem utasított, és amúgy sem jutott volna rá az időnkből. Egyszerűen a kötelességeinket
teljesítettük, melyek közül a legfőbb a pontosság volt. A piszok eltűrésével pedig értékes időt
takarítottunk meg.
A konyhában, ha lehet, még nagyobb volt a mocsok. Az, hogy a francia szakács beleköp a
levesbe, nem holmi tréfás szólás csak, hanem köznapi tény - feltéve persze, ha ő maga nem kíván
enni belőle. A szakács művész, bár nem éppen a tisztaság művésze. Részint, mondogatják, épp
azért piszkos, mert művész; az pedig, hogy az általa elkészített ételek jól mutassanak, piszokkal
jár. Ha például a főszakácshoz ellenőrzésre odavisznek egy szelet sültet, sosem villával nyúl
hozzá. Ujjával csippenti fel és csapja le, körbekanyarítja a tányéron vastag hüvelykjét, majd
lenyalja, hogy megízlelje a szószt, ismét megmártja ujját, és ismét lenyalja, végül hátralép, s úgy
veszi szemügyre a húsdarabot, ahogy festő méricskéli a művét. Ez után a helyére igazítja a
tányéron kövér, rózsaszín ujjaival, melyek mindegyikét aznap délelőtt már vagy százszor
lenyalta. Ha elégedett, fog egy konyharuhát, s letörli ujjnyomatait a tányérról, melyet azután átad
a pincérnek. A pincér természetesen maga is megmeríti ujjait a mártásban - a gusztustalan, zsíros
ujjakat, melyekkel időről időre beletúr brillantinos hajába. Ha valaki Párizsban több mint tíz
frankot fizet ki egy húsételért, biztos lehet benne, hogy előzőleg azt is ugyanígy összetapogatták.
Az olcsóbb vendéglőkben más a helyzet; ott nem bajlódnak ennyit az étellel, villával kikapják a
serpenyőből, és fogdosás nélkül odacsapják egy tányérra. Sommásan azt mondhatni: minél
többet fizetünk az ételért, annál több verítéket és idegen nyálat vagyunk kénytelenek lenyelni
vele.
A piszok a szállodák és vendéglők szükségképpeni velejárója, itt ugyanis a lényeg a pontosság
és a hatékonyság, nem pedig az, hogy a vendég elé egészséges étel kerüljön. A szállodai
alkalmazottnak, aki elkészíti, túl sok a dolga ahhoz, hogy még arra is gondja legyen, hogy az
ételt emberi fogyasztásra szánják. Egy adag neki csak une commande éppúgy, ahogy a rákban
[71]

haldokló is legfeljebb „egy eset” az orvos számára. Mélyen a föld alatt, egy munkával
agyonterhelt fickó nem állhat meg, hogy azon töprengjen: „Ezt a pirítóst valaki meg is eszi,
nekem tehát úgy kell elkészítenem, hogy ehető legyen”. Csupán azt tudja, hogy mindannak, amit
előállít, mutatósnak kell lennie, és három percen belül el kell készülnie. Homlokáról kövér
verejtékcseppek hullanak a pirítósra. Ugyan miért is törődne vele? Később a pirítós a padlóra
pottyan, a mocskos fűrészporba. Minek bajlódna újabbal? Hisz jóval kevesebb ideig tart a
fűrészport lefújni róla. Útban fölfelé a pirítós ismét padlót fog - ezúttal már a megvajazott felén -,
le kell hát törölni újra... És mindennel ugyanez történik. Az Hôtel X.-ben talán csak a személyzet
és a patron számára készítik higiénikusan az ételt. A legfőbb szabály, melyet újra meg újra
mindenki elismételt: „Csak a patront kell szem előtt tartanunk, ami meg a vendégeket illeti, s’en
fout pas mal . A személyzeti részeken mindenütt vastagon gyűlt a kosz: a nagyszálló mélyének
[72]

alagútjaiban úgy kanyargott egy láthatatlan szennycsatorna, akár a belek az emberi testben.
Ám a patron a piszok cinikus álcázásán kívül is mindent megtett, hogy becsapja a vendégeket.
Ételeink alapanyaga többnyire rendkívül silány volt, igaz, a szakácsok értették a módját, hogyan
készítsék el, hogy jól mutasson. A hús a legjobb esetben is épphogy megfelelő volt, ami pedig a
zöldségfélét illeti, egy jó háziasszony a piacon egy pillantásra se méltatta volna. A tejszínt tejjel
hígították, a kávéból és teából rendre a gyengébb minőségű fajtákat használták, gyümölcsízeink
pedig sose láttak gyümölcsöt, és jókora, címke nélküli bádogdobozokban érkeztek. Borisz szerint
valamennyi olcsóbb borunk palackozott vin ordinaire volt. Az előírások szerint minden
[73]

alkalmazott köteles volt az általa okozott károkat megtéríteni, következésképp a tönkrement

ételek sosem kerültek a szemétbe. Egyszer egy pincér a harmadik emeletről véletlen leejtett az
étellift aknájába egy rostonsült csirkét, ami odalent minálunk egy nagy halom kenyérmaradék,
papírfecni és más konyhai szemét közt landolt. Egyszerűen letöröltük egy ronggyal, és újra
felküldtük... Odafenn gonosz szóbeszéd járta arról, hogy a csak egy éjszakára használt lepedőt
nem mossák ki, csupán bespriccelik, kissé átvasalják, majd ismét felhúzzák. A patron amúgy
velünk, a személyzettel szemben is éppoly kicsinyes volt, mint a vendégekkel. A hatalmas
szállodában például nem akadt partvis és szemétlapát a számunkra, ehelyett csak seprűt s egy
darab kartonlapot használtunk. A személyzeti vécé bátran lehetett volna valahol Belső-Ázsiában
is, dolgunkat végezve pedig kizárólag az edénymosogató medencékben volt módunk kezet
mosni.
Mindennek ellenére az Hôtel X. a tizenkét legdrágább párizsi luxusszálló közé tartozott, és
vendégei elképesztő összegeket fizettek. Egy éjszaka reggeli nélkül átlag kétszáz frankba került.
Minden ital- és dohányáru a bolti ár duplájába került, ámbár a patron nagykereskedelmi áron
szerezte be azokat. Ha a vendégnek valami előkelő titulusa volt vagy milliomos hírében állott,
rutinszerűen többet számláztak neki mindenért. Egy reggel egy fogyókúrázó amerikai mindössze
egy csipetnyi sót s egy pohár forralt vizet rendelt negyedik emeleti szobájába. Valenti őrjöngött.
„A szentségit - mondta -, és az én jutalékommal mi lesz? Hát mi az a tíz százalék, ha ez itt csak
sót meg vizet kér?” A reggeliért mindenesetre huszonöt frankot számlázott - a vendég pedig
zokszó nélkül kifizette...
Borisz szerint minden párizsi szállodában ugyanez megy, legalábbis ami a nagy, drága
hoteleket illeti. Mégis azt hiszem, az Hôtel X. vendégeit kiváltképp könnyű volt becsapni,
minthogy többnyire amerikaiak voltak, akik csak anyanyelvükön értettek – franciául nem -, és
még csak nem is sejthették, milyen a jó étel. Boldogan tömték meg magukat undok amerikai
„cereáliákkal” - kukorica- és zabpehellyel -, uzsonnára lekvárt majszoltak, a vacsorához ürmöst
szürcsölgettek, és sült csirkét rendeltek, amit azután agyonöntöztek Worcester-szósszal. Egy
Pittsburghből idetévedt vendég minden este a szobájába kérte vacsoráját: pirított kukoricapelyhet
és rántottát, s hozzá egy csésze kakaót. Talán nincs is akkora jelentősége, hogy az efféle
vendéget becsapják, avagy sem.
 XV.

Fura történeteket hallottam a szállodában: kábítószeresekről, kéjsóvár vénemberekről, akik

csak a nyalka kis boyok kedvéért látogatják a hoteleket, lopásokról, zsarolásról és hasonlókról.
Mario mesélte, hogy dolgozott egy szállodában, ahol egy szobalány ellopta egy amerikai hölgy
felbecsülhetetlen értékű gyémántgyűrűjét. Napokon át végigmotozták a munkából távozó
személyzetet, két detektív pedig töviről-hegyire átkutatta az egész hotelt, de a gyűrű nem került
elő. A szobalánynak ugyanis volt egy szeretője a pékségben, aki belesütötte egy kiflibe a gyűrűt,
s az ily módon észrevétlen maradt, míg csak a kutatást le nem zárták.
Egyszer, mikor épp semmi dolgunk nem volt, Valenti magáról is mesélt egy történetet.
- Tudod, mon p’tit, ez a szállodai munka még rendjén is volna, a baj ott kezdődik, mikor az
ember állás nélkül marad. Gondolom, ismered, milyen az éhkoppot nyelni? Forcément, másként
nem súrolnál edényt. Nos, én pincér vagyok, nem holmi plongeur-féle szegény ördög, s lám, még
én is koplaltam egyszer öt napot. Úgy ám, öt napon át semmit, egy morzsányi kenyeret sem
ettem!
Az az öt nap maga volt a pokol. Szerencsére a lakbéremet előre kifizettem. Odafent a Quartier
Latinben, egy Rue Sainte Éloïse utcai olcsó kis szállón laktam. Azt hiszem, egy híres prostituált
nevét viselte, aki azon a környéken született. Éheztem, már napok óta nem ettem semmit, és
mégcsak azokat a kávéházakat sem kereshettem fel, ahova a szállodatulajdonosok pincéreket
szerződtetni járnak, mert annyi pénzem se volt, hogy egy italt rendeljek. Csak feküdtem az
ágyon, egyre gyengébben, és figyeltem, ahogy a poloskák mászkálnak a plafonon. Nem
szeretném még egyszer kipróbálni, elhiheted.
Az ötödik nap délutánján már kishíján eszméletemet vesztettem - legalábbis utólag így rémlik.
A szobám falán egy nő régi, megfakult képe lógott, én pedig töprengeni kezdtem, ugyan ki lehet.
Egy óra múlva végül arra jutottam, hogy biztosan Szent Eloïse, negyedünk védőszentje.
Korábban észre sem vettem, ám most, hogy ott feküdtem és bámultam, mindjárt támadt vele
kapcsolatban egy ötletem.
„Écoute, mon cher - mondtam magamnak -, ha ez sokáig így megy még, biztosan
[74]

éhendöglesz... Tenned kell valamit. Miért nem próbálsz meg imádkozni Szent Éloïse-hoz?
Térdre, és kérd meg, küldjön egy kis pénzt! Ugyan mit árthat, ha megpróbálod?”
Őrültség, nem igaz? De hát az ember bármit megtesz, ha éhes. Mellesleg, ahogy mondtam is,
ártani nem ártott. Kikászálódtam az ágyból, letérdeltem elé és imádkozni kezdtem:
„Kedves jó Szent Éloïse, kérlek - ha vagy -, küldj nekem egy kis segélyt. Nem kérek sokat,
csak annyit, amiből egy baguette-et és egy flaska bort vehetek, hogy ismét erőre kapjak. Három-
négy frank épp elég... Nem is tudod, mennyire hálás lennék, drága Szent, ha most az egyszer
megsegítenél. Ha megteszed, ígérem, első dolgom az lesz, hogy gyertyát gyújtsak neked a rólad
elnevezett templomban, itt az utcánkban! Ámen.”
Ezt a felajánlást csak azért tettem, mert úgy hallottam, a szentek szívesen veszik, ha gyertyát
gyújtanak a tiszteletükre. Persze komolyan gondoltam, hogy betartom az ígéretem. Annak
ellenére, hogy nem vagyok hívő, s így nemigen hittem, hogy bármi is kisülhet az egészből.
 Visszabújtam az ágyba, de öt perc múlva valaki döngetni kezdte az ajtómat. Egy Maria nevű,
nagydarab parasztlány volt, aki maga is a szállónk lakója volt. Szörnyen buta, de jólelkű
teremtésnek ismertem, és nemigen zavart, hogy ilyen állapotban talál.
Amint meglátott, elbőgte magát. „Nom de Dieu! - szepegte -, hát téged mi lelt? Miért heversz
fényes nappal az ágyon? T’en as une mine! Inkább hullához hasonlítasz, mint élő emberre.”
[75]

Tényleg csúf látvány lehettem. Öt napja nem ettem semmit, ez idő alatt jórészt az ágyat
nyomtam, és már vagy három napja nem mosdottam és borotválkoztam. A szobám sem
különbözött egy disznóóltól.
- Mi bajod? - faggatott Maria.
- Még hogy mi? - kérdeztem. - A szentségit! Hát öt napja nem ettem. Csak ennyi...
Maria elszörnyedt. - Öt napja? - kérdezte. - De hát miért? Nincs pénzed?
- Naná! - feleltem. - Gondolod, koplalnék, ha volna? Égen-földön nincs több pénzem öt sou-
nál, és már mindenem zálogba tettem. Nézz csak körül a szobában! Látsz bármit is, amit el
tudnék adni vagy zálogosítani? Ha találsz bármit, ami többet ér ötven centime-nál, úgy okosabb
vagy, mint én.
Maria nekilátott, hogy feltérképezze a szobát. Itt-ott beletúrt egy szemétkupacba, majd
egyszerre lázas izgalomba jött. Nagy, vastag szája tátva maradt az elképedéstől.
- Te marha! - rikoltotta. - Hát ez meg mi?
Láttam, hogy előhúz egy üres olajos bidont, ami a sarokban hevert. Hetekkel korábban vettem,
még mielőtt a többi holmival együtt az olajlámpámat is eladtam volna.
- Az? Hát egy olajos bidon - feleltem. - Miért?
- Ó, te félnótás, talán nem fizettél érte három frank ötven betétdíjat?
- Dehogynem! Látod, egész megfeledkeztem róla...
Marfiát olyan győzelmi mámor kerítette hatalmába, hogy mindjárt körbetáncolta a szobát: a
végén már félni kezdtem, hogy fapapucsa alatt beszakad a padló.
- T’es louf! T’es louf! - hajtogatta. - Hiszen csak vissza kellett volna vinned a boltba, hogy
[76]

megkapd a letéted! Éhezel, miközben három frank ötven hever az orrod előtt. Ó, te idióta!
Felültem az ágyban. - Szaladj hamar – kiáltottam Mariára -, vidd el, kérlek, a sarki
fűszereshez, s hozz gyorsan valami harapnivalót!
Nem kellett kétszer mondanom. Felkapta a bidont, s akár egy elefánt, lerobogott a lépcsőn. Pár
perc múlva már jött is, egyik hóna alatt egy kétfontos kenyérrel, a másik alatt egy félliteres
borosflaskával. Anélkül, hogy megköszöntem volna, kikaptam kezéből a kenyeret, és vadul
beleharaptam. Tudod, milyen ízű a kenyér, ha az ember már régóta nem evett? Hideg, nyirkos és
kovászos... majdnem, mint a gitt. S mégis, hogy ízlett nekem akkor! Ami a bort illeti, az egészet
egy húzásra megittam. Úgy éreztem, egyenest az ereimbe fut, és friss vérként szétárad a
testemben.
Az egész vekni kenyeret úgy faltam be, hogy szinte levegőt se vettem. Maria csípőre tett
kézzel állt, és bámulta csak. - Most már jobban vagy? - kérdezte, hogy az utolsó falat is lement a
torkomon.
- Jobban! - feleltem. - De még mennyire! Mintha nem is ugyanaz az ember lennék, aki öt
perce voltam. Már csak egy dolog hiányzik: egy cigaretta...
 Maria a kötényzsebébe nyúlt. - Tégy le róla - mondta. - Összesen hét sou-d maradt, s a
legolcsóbb cigaretta is tizenkét sou-ba kerül.
Diadallal kaptam elő az utolsó öt sou-mat: - Akkor ezzel együtt épp elég lesz!
Maria fogta a tizenkét sout, s indult a trafikba. Csakhogy közben eszembe jutott valami,
amiről egész idő alatt megfeledkeztem: az az átok Szent Héloïse! Gyertyát ígértem neki, ha pénzt
küld, s tessék, ki mondhatja, hogy nem teljesült, amit kértem? „Csak három vagy négy frankot” -
mondtam, s lám, a következő percben máris ott volt a három frank ötven! Szóval, nem lehetett
elmismásolnom a dolgot, gyertyára kellett az a tizenkét sou.
Visszahívtam Mariát. - Hiába - mondtam -, itt van ez a derék Szent Héloïse... Megígértem neki
egy gyertyát... Inkább lemondok arról a cigarettáról.
- Szent Héloïse? - ámult Maria. - Hogy jön ez ide?
- Őhozzá fohászkodtam, hogy segítsen... Megtette, és most adósa vagyok egy gyertyával... -
feleltem.
- De miért épp Szent Héloïse jutott az eszedbe? - firtatta gyanakvón Maria.
- Hát csak a kép miatt - mondtam. - Láthatod: ott lóg, szemközt a falon!
Maria odanézett, és váratlanul harsány nevetésre fakadt. Őrült robajjal megint csak
körbetáncolta a szobát, s közben rengő, hájas oldalát fogta, mintha csak ki akarna hasadni. Azt
hittem, megháborodott.
- T’es louf! T’es louf! - sikongott. - Hát te tényleg ehhez a képhez imádkoztál? Ki mondta
neked, hogy ez itt Szent Héloïse?
- Biztosra vettem, hogy ő az...
- Ó te félnótás! Szó sincs róla... Mit gondolsz, ki ez?
- No, ki?
- Hát az a hétpróbás szajha, akiről a szállónkat elnevezték.
Eszerint én Mme Q.-hoz, a császári idők egyik hírhedt kurtizánjához imádkoztam...
Végül is nem bántam: legalább egy jóízűt nevettünk Mariával, s miután alaposan kitárgyaltuk
az esetet, arra jutottunk: semmivel se tartozom Szent Éloïse-nak. Nyilvánvaló, hogy nem ő
válaszolt segélykérésemre, vagyis semmi szükség a gyertyára. S így végül mégiscsak enyém lett
az a pakli cigaretta...
 XVI.

Telt-múlt az idő, de semmi jele nem mutatkozott annak, hogy az Auberge de Jehan Cottard
valaha is megnyílna. Egy nap elmentünk oda a délutáni pihenőnk alatt, és megállapítottuk, hogy
a pajzán képek eltűntek, a két fizetési meghagyás mellett megjelent egy harmadik is, de amúgy
semmi nem változott. A patron a szokásos nyájassággal fogadott, majd a következő pillanatban
hozzám (leendő edénymosogatójához!) fordult, és kölcsönkért tőlem öt frankot. Ettől fogva
biztosra vettem, hogy a vendéglő sohasem válik kézzelfogható valósággá. A patron azonban
újfent kijelentette, hogy „mostantól számítva pontosan két hét múlva” megnyitja a vendéglőt, s
azzal bemutatta nekünk a majdani szakácsnőt, egy alig másfél méter magas, széle, hossza egy,
balti orosz matrónát, aki mindjárt közölte velünk, hogy mielőtt a konyhamunkáig süllyedt volna,
énekesnő volt, művészetének valódi virtuóza, és hogy őszinte csodálója az angol irodalomnak,
kiváltképpen a Tamás bátya kunyhójának . [77]

Két hét alatt úgy hozzászoktam a plongeur-élethez, hogy alig tudtam elképzelni bármi mást a
magam számára. Nem volt valami változatos élet ez. Az ember háromnegyed hatkor hirtelen
felriadt, magára szedte zsírtól merev ruhadarabjait, majd anélkül, hogy megmosta volna az arcát,
sietve elindult, ami ellen minden izma tiltakozott. Még alig hajnalodott, csupán a munkások
kávézóiban derengett némi világosság. Az ég hatalmas, szürke kobalt-tömbjén a tetők és tornyok
sziluettje úgy hatott, mintha csak fekete papírból ragasztották volna oda. Álmos emberek
söpörték a járdát háromméteres vesszőseprűikkel, s a szemetes edényekben rongyos családok
turkáltak serényen. A metróállomásokra már özönlöttek a munkások, a lányok egyik kezükben
egy darab csokoládét, a másikban croissant-t szorongattak. Odalenn, a város gyomrában
munkásokkal zsúfolt szerelvények dübörögtek tova a félhomályban. Az ember lesietett az
állomásra, kiharcolt magának egy helyet - a párizsi metrón reggel hatkor szó szerint közelharcot
kell vívni érte -, majd állt csak összepréselődve az imbolygó utasok tömegében, miközben orra
már-már összeért egy boros-fokhagymás leheletű, rút képű franciáéval. Megérkezve azután
leszállt a szálloda pincelabirintusába, és délután kettőig akár el is feledhette a napvilágot, csak
akkor botorkálva a felszínre, mikor a nap már forrón tűzött, s a várost ellepte az autók és
emberek zsúfolt tömege.
Első szállodai hetem után délutáni pihenőimet mindig alvással - vagy ha volt rá pénzem, egy
bisztróban töltöttem. Néhány törekvő pincér kivételével, akik angolórákra jártak, az egész
személyzet így vesztegette el pihenőjét; az ember úgy érezte, a délelőtti munka túlságosan
kifacsarta, hogy bármi hasznosabbat csináljon. Olykor vagy féltucat plongeur összeállt, és
felkeresett egy förtelmes bordélyt a Rue de Sieyés-n, ahol a taksa mindössze öt frank - tíz és fél
penny - volt. Ezt tréfásan „le prix fixe”-nek nevezték, s bordélybeli tapasztalataikról pompás
[78]

mulatságként számoltak be. A nyilvánosház a szállodai alkalmazottak kedvelt helye volt. A

plongeurök nem kerestek annyit, hogy megházasodjanak, s a pincében végzett robot amúgy sem
kedvez a gyöngéd érzéseknek.
Az ember ez után ismét eltöltött négy hosszú órát a pincében, majd izzadtan feljött a már
hűvös, esti szél pásztázta utcára. Már égtek a lámpák - azok a furcsa, bíborszín párizsi lámpák -,
a folyó túlpartján pedig óriás tűzkígyóként cikcakkos fények ragyogtak az Eiffel-torony aljától a
tetejéig. Az utcákon autók sokasága hömpölygött, az üzletek előtt pedig nők sétáltak fel-alá a
gyönge megvilágításban igen mutatósan. Némelyikük olykor Boriszra és rám is szemet vetett,
ám amint zsírfoltos gönceinket meglátták, sietve elkapták tekintetüket.
Következett az újabb ütközet a metróban, míg végre este tízre hazajutottam. Tíztől éjfélig
többnyire az utcánkbeli kis bisztróban, egy arab földmunkások által látogatott alagsori
helyiségben időztem. Rosszhírű hely volt ez, gyakran tört ki verekedés, olykor tanúja voltam,
amint palackokat dobálnak - ami egy ízben végzetes következményekkel járt -, ám az arabok
jobbára csak egymás közt verekedtek, a keresztényeket békén hagyták. A raki nevű arab italt
igen olcsón mérték, s a mi bisztrónk szünet nélkül nyitva tartott, minthogy az arabok - e
szerencsés fickók - elég szívósak ahhoz, hogy egész nap dolgozzanak, majd egész éjjel
vedeljenek.
Nos, ilyen volt a tipikus plongeur-élet, ami akkortájt nem is tűnt rossznak. Nem éreztem, hogy
szegény vagyok: miután kifizettem a lakbéremet, pénzt tettem félre cigarettára, metrójegyre s a
vasárnapi kosztomra, még mindig maradt napi négy frankom italra, márpedig négy frank egy
egész vagyon volt. Ez a primitív életmód - nem könnyű megtalálnom a helyes kifejezést - holmi
lomha elégedettséggel töltött el, ugyanazzal, amit egy jóltáplált vadállat érezhet. Hisz a
plongeurénál aligha van egyszerűbb élet! Napjai a munka és az alvás monoton ritmusában telnek
anélkül, hogy bármi ideje jutna gondolkodni; a külvilág szinte meg sem érinti, Párizs csupán a
szállodára, a metróra, néhány bisztróra és az ágyára zsugorodik. Ha kimozdul is, legfeljebb
néhány utcányira flörtölni egy felszolgálólánnyal, aki ölébe ülve nyeli az osztrigát és a sört.
Szabadnapján délig az ágyban hever, tiszta inget vesz fel, italban kockázik, és ebéd után ismét
ledől. Semmi sem egészen valóságos számára, csupán a boulot, az ital, no meg az alvás - amely
mind közül a legfontosabb.
Egy éjjel, kevéssel éjfél után, az ablakom alatt megöltek valakit. Szörnyű lármára ébredtem,
kinéztem az utcára, és láttam, hogy odalenn egy férfi fekszik végbefagyva. Láttam elfutni a
gyilkosokat is: hárman voltak, az utca vége felé iszkoltak. Néhányan lementünk, és
megállapítottuk, hogy a férfi halottabb már nem is lehetne, a koponyáját egy jókora ólomcsővel
zúzták be. Emlékszem a vére különös bíbor színére - olyan volt, akár a boré. Mikor másnap este
hazafelé jöttem, még mindig ott hevert a kövezeten, azt mondták, mérföldekről is eljöttek az
iskolás gyerekek, hogy megnézzék. Visszagondolva mégis leginkább az döbbent meg, hogy alig
három perccel a gyilkosság után már újra az ágyamban feküdtem, és aludtam. Ugyanígy tett az
utcánkban lakók többsége is: megállapítottuk, hogy a fickót megölték, majd visszafeküdtünk.
Dolgozó emberek voltunk, ugyan mi értelme lett volna, ha alvás helyett egy gyilkosságra
vesztegetjük az időnket?
A mindennapos szállodai robot megtanított az alvás valódi értékére, éppúgy, ahogy az éhség
az ételére. Az alvás többé nem pusztán fizikai szükséglet volt, hanem gyönyörteli élvezet, melyet
sokkal inkább kicsapongásnak, mint pihenésnek éreztem. Ráadásul többé a poloskák se
gyötörtek. Manótól megtudtam egy biztos módszert, jó alaposan be kell dörzsölni borssal az
ágyneműt. Tüsszögtem ugyan tőle, de a poloskák nálam is jobban utálták, és inkább a
szomszédba menekültek előle.
 XVII.

Most, hogy heti harminc frankom jutott italra, részt vehettem végre a környék társadalmi
életében. Volt néhány vidám esténk, főként szombatonként, az Hôtel des Trois Moineaux
földszinti kis bisztrójában. A tenyérnyi téglapadlós helyiségben vagy húsz ember tolongott, és
vágni lehetett a füstöt. A lárma fülsiketítő volt, mivel a vendégek vagy teljes hangerővel
beszéltek, vagy dévajul nótáztak. Olykor ebből csak vad hangzavar lett, máskor ugyanarra a
dalra zendített rá mindenki - a Marsellaise-re, az Internacionáléra vagy a „Les Fraises et les
Framboises”-ra. Egy Azaya nevű tenyeres-talpas parasztlány, aki napi tizennégy órát dolgozott
egy üveggyárban, arról énekelt, hogy „Elle a perdu son pantalon, tout en dansant le
Charleston” . Barátnője, Marinette, egy szikár, fekete hajú, makacsul erényes korzikai lány a
[79]

térdét összekötve egy démoni danse du ventre-t mutatott be. Az öreg Rougier-ék folyvást ki-be
[80]

járkáltak italt kunyerálva maguknak, és váltig azzal a kusza históriával traktáltak mindenkit,
hogy miként csapta be őket egy szélhámos valami ócska ágykeretet a nyakukba sózva. R.
holtsápadtan, némán ült a sarokban, és komoran döntögette magába az italt. Charlie párnás
tenyerén egy pohár hamis abszintot egyensúlyozva részegen föl-alá sasszézott, miközben a nők
idomait csipdeste, és verseket szavalt. Némelyek nyilakkal dobáltak célba, mások italban
kockáztak. A spanyol Manuel sorra a bárpulthoz vonszolta a lányokat, és hogy szerencséje
legyen, a kockázó poharat a hasukhoz ütögette. A bárpult mögött Madame F. állt, s egy
óntölcséren át szaporán töltögette a félliteres boroskancsókat. Eközben folyvást a keze ügyében
tartott egy mosogatórongyot, hogy a kegyeit túl vakmerőn kereső férfi vendégeket távol tartsa. A
sarokban két gyerek - a tagbaszakadt Louis kőműves fattyai - osztozott egy pohár szirupon.
Mindenki mámorosan boldog volt, rendületlenül hitte, hogy a világ pompás hely, és mi remek
kis társaság vagyunk benne.
A dévaj lárma órákig nem akart alábbhagyni. Végül éjféltájban egy harsány „Citoyens!” [81]

kiáltás szakította félbe, majd egy feldőlő szék robaja. Szőke, vöröses képű munkás tápászkodott
fel egy kancsót az asztalra csapva. A nótázás egyszerre elcsitult. „Pszt! Kezdi már Fureux!” -
pisszegtek itt is, ott is... Fureux furcsa fickó volt, egy limousini kőműves, aki egész héten át
keményen dolgozott, aztán szombatonként kishíján hülyére itta magát. Amnéziás volt, mindent
elfelejtett, ami a háború előtt történt vele, s alighanem régesrég tönkrement volna, ha Madame F.
gondját nem viseli. Szombat esténként már jó korán meghagyta valakinek: „Eredj, találd meg
Fureux-t, mielőtt minden keresetét elveri!”, amikor pedig a kőműves előkerült, maga vette el tőle
a pénzét, csak annyit hagyva nála, hogy ihassék még egy utolsót. A szerencsétlen flótás egyszer
sikerrel lerázta őrangyalát, s ahogy részegen fetrengett a Place Monge-on, áthajtott rajta egy
autó, kishíján halálra zúzva.
Fureux-ben az volt a furcsa, hogy bár józanul kommunista elveket vallott, ha berúgott,
mindjárt harcias hazafivá változott. Az estét még szolid, halkszavú kommunistaként kezdte, de
négy-öt liter bortól nyomban hőbörgő sovinisztává vedlett át, szidta a kémeket, meg akart
verekedni minden külföldivel, s ha le nem fogták, üvegeket hajigált. Ezen állapotában
emelkedett szólásra - mert hogy minden szombat éjjel hazafias szónoklatot tartott, szóról szóra
ugyanezzel a szöveggel:
„Köztársaságunk polgárai, van-e még egy francia itt? Ha van, úgy e helyről is hadd idézzem
emlékezetébe... emlékezetébe a háború dicső napjait. Visszatekintve a hősies és bajtársias
időkre... valamennyien a hősies és bajtársias időkre tekintünk vissza. Amikor pedig felidézzük az
elesett hősök emlékét... valójában az elesett hősök emlékét idézzük fel. Köztársaságunk polgárai,
én megsebesültem Verdunnél.”
Itt ledobta néhány ruhadarabját, és megmutatta a sebét, amit Verdunnél szerzett. Elismerő
kiáltás fogadta mindenünnen. E percben úgy éreztük: semmi se lehet pompásabb mulatság
Fureux szónoklatánál. Mindez a környék közismert attrakciójának számított, más bisztrókból is
átjártak megnézni, miként tör ki rajta a roham.
A jelenlévők most összebeszéltek, hogy lépre csalják Fureux-t. Egyikük csendre intette a
többieket, majd felszólította a kőművest, énekelje el a Marsellaise-t. Fureux jól énekelt, szép, telt
basszusa volt, ám ahogy az „Aux armes, citoyens! Formez vos bataillons!” , sorokhoz ért,
[82]

kebléből hazafias gurgulázás tört föl, arcán patakzani kezdtek a könnyek, ő pedig túl részeg volt,
semhogy észrevegye: mindenki rajta nevet. Aztán, mielőtt az éneklést befejezhette volna, két
markos munkásember kétfelől karon ragadta, Azaya pedig kihívón a képébe kiáltotta: „Vive
l’Allemagne!” E gyalázat hallatán Fureux arca bíborvörösre váltott. Aki csak ott volt, kórusban
[83]

harsogta: „Vive l’Allemagne! Á bas la France!” , Fureux pedig elkeseredetten próbált hozzájuk
[84]

férkőzni. A mulatság azzal ért véget, hogy holtsápadt arca kínba facsarodott, lába megroggyant, s
mielőtt bárki közbeléphetett volna, telehányta az asztalt. Ekkor Madame F. a hóna alá vette, akár
egy zsákot, és felvonszolta az ágyába. Másnap reggel, amikor viszontláttuk, ismét csöndes és
szelíd volt, s a L’Humanitét lapozgatta.
Madame F. letakarította az asztalt, borosflaskákat és kenyeret hordott fel, mi pedig immár
nekiláttunk a komoly ivásnak. Újabb nóták harsantak, majd betért hozzánk egy bendzsós
vándorénekes is, kinek fellépését néhány ötsou-ssal jutalmaztuk. Egy arab meg egy lány az
utcánkbeli másik bisztróból dévaj násztáncra perdült, a férfi sodrófányi, festett fapénisszel
hadonászva. A lárma mostanra már alábbhagyott. A vendégek szerelmi és háborús kalandjaik
mesélésébe fogtak, és a szajnai márnafogás vagy a „forradalomcsinálás” leginkább célirányos
módjait vitatták. Charlie kissé kijózanodva ismét magához ragadta a szót, és vagy tíz percen át
saját lelkéről szónokolt. Ajtót és, ablakot nyitottunk, hogy az éjszaka hűvöse kissé lehűtse a
helyiséget. Az utca mindinkább elnéptelenedett, s idehallatszott, ahogy a távoli Boulevard St.
Michelen végigdübörög egy helyiérdekű szerelvény. A hűvös levegő jólesőn simogatta
halántékunkat, még mindig ízlett az afrikai kocsisbor, még mindig boldogok voltunk, de már
inkább tűnődve, mélán, harsány jókedvünk odalett.
Egy óra múlva már boldogok se voltunk... Úgy éreztük, az est fénye megfakult, mohón újabb
kancsókat rendeltünk hát, de Madame F. immár vizezte a bort, s így már sem az íze, sem a hatása
nem volt a régi. A férfiak mindinkább nekibátorodtak. A lányokat erőnek erejével szájon
csókolták, kapdostak a melleik után, azok pedig, nehogy ennél is rosszabbul járjanak, szép
csöndben elpályáztak. Louis, a nagydarab kőműves lerészegedvén négykézlábra ereszkedett,
ugatott, és fel-alá mászkált, mintha csak egy kóbor kutya volna. A többiek ráuntak, s ahogy a
lábuk elé került, jókorát belerúgtak. A férfiak egymás karját megragadva vég nélküli kusza
vallomásokba fogtak, s amikor észrevették, hogy a másik már nem figyel oda, dühbe gurultak. A
közönség megritkult. Manuel és egy másik férfi – mindketten szerencsejátékosok - átmentek az
arab bisztróba, ahol reggelig tartó kártyacsaták folytak. Charlie egy hirtelen elszánással
kölcsönkért harminc frankot Madame F.-től, majd eltűnt, alighanem egy bordély irányába. A
férfiak sorra kiürítették poharaikat, aztán egy kurta „‘sieurs, dames!” köszönéssel aludni tértek.
[85]
 Fél kettőre az utolsó csepp öröm is elpárolgott, és nem maradt helyében más, csak a fejfájás.
Egyszerre rá kellett jönnünk, hogy a világ nem is oly pompás hely, s hogy benne mi se vagyunk
holmi remek társaság, csupán egy maroknyi rosszul fizetett pária, akik menthetetlenül,
mocskosul berúgtak. Még nyeltük a bort, de már csak megszokásból, egyre undorítóbbnak
találva. Éreztük, ahogy a fejünk léggömbnyire dagad, ahogy a padló hánykódik alattunk, s ahogy
kiszáradt nyelvünk és szánk lassan lilára vált. Aztán sorra feladta mindenki. Néhányan kimentek
a bisztró mögötti udvarra hányni, majd felvánszorgott ki-ki az odújába, hogy félig vetkezetten
lerogyjon az ágyra, és vagy tíz órán át ájultan heverjen rajta.
Párizsi szombat estéim nagy része így zajlott. Mégis, az a pár óra, amíg az ember tökéletesen
és szilajul boldognak érezhette magát, mindent egybevetve, olybá tűnt, megéri a rákövetkező
fejfájást. Sok környékbeli, magányos férfinak, akinek a jövő sem ígért különb örömeket, e
szombat esti ivászatok jelentették az élet egyetlen értelmét.
 XVIII.

Charlie a bisztróban egy szombat este mesélt egy jó kis történetet. Ivott már jócskán, de még
elég józan volt ahhoz, hogy összefüggően beszéljen:
- Csendet, messieurs et dames..., esedezem, csendet! Hallgassák meg a történetet, amit
elmondok. Figyelemre méltó és tanulságos eset, valódi szuvenír a magamfajta rafináltan
civilizált lények életéből... Hallgassák csak!
Akkoriban épp rosszul ment a sorom. Képzelhetik, micsoda gyalázat, ha egy magamfajta
finom úriember a tönk szélére jut. Hazulról nem érkezett meg az apanázsom, már mindenem
zálogba adtam, s úgy tűnt, csupán egyetlen választásom marad: a munka – amire elvből sohasem
tudnék vetemedni. Az idő tájt épp együtt éltem egy lánnyal - Yvonne-nak hívták -, nagydarab,
hibbant parasztlány volt, éppen olyan, mint Azaya, szőke hajjal és vastag combokkal. Már három
nap óta egy falatot se ettünk - mon Dieu , micsoda kínszenvedés! A lány kezét a gyomrára
[86]

szorítva fel-alá járkált a szobában, folyvást nyüszítve, akár egy kutya, hogy ő éhen fog veszni.
Rémes volt, mondhatom.
Eszes ember azonban nem ismeri a lehetetlent! Feltettem magamnak a kérdést: „Vajon miként
is lehet legkönnyebb módon munka nélkül pénzt szerezni?” Máris tudtam a választ: „Ahhoz,
hogy az ember könnyűszerrel jusson pénzhez, nőnek kell születnie. Hiszen minden nőnek van
valamije, amit áruba bocsáthat, nem igaz?” S akkor, miközben az ágyamon heverve sorra vettem,
mit is tennék, ha nő volnék, egyszerre támadt egy pompás ötletem: eszembe jutottak az állami
szülőotthonok... Ugye, ismerik ezeket a helyeket? Minden enceinte nőt ingyen jóllakatnak
[87]

anélkül, hogy kifaggatnák őket. Bármelyik nő odamehet, és kérhet egy tál ételt, az egész csak
azért van, hogy bátorítsák a gyerekvállalást.
„Mon Dieu - gondoltam -, bárcsak nő volnék, úgy minden áldott nap egy ilyen helyen
ehetnék! Hisz orvosi vizsgálat nélkül ugyan ki mondhatja meg, hogy egy nő enceinte, vagy
nem?”
Yvonne-hoz fordultam:
- Hagyd már abba ezt a rémes nyivákolást! Kigondoltam, hogyan juthatnánk ételhez.
- Hogyan? - kérdezte mohón.
- Egyszerű - mondtam. - Menj csak el egy állami szülőotthonba, mondd azt nekik, hogy
enceinte vagy, és kérj enni. Meglásd, jól fognak lakatni, és nem kérdeznek semmit.
Yvonne elszörnyedt.
- Mais Mon Dieu! - szepegte. - De hisz én nem vagyok enceinte!
- Hát aztán! - vágtam rá. - Ezen könnyen segíthetünk! Csak egy-két párna kell hozzá. Mennyei
sugallat, ma chérie , ezt nem hagyhatjuk ki!
[88]

Végül sikerült rábeszélnem, kölcsönkértünk egy párnát, amit szépen eligazgattam a ruhája
alatt, majd elkísértem a szülőotthonba. Tárt karokkal fogadták. Mindjárt kapott egy nagy tányér
káposztalevest, marharagut, krumplipürét, kenyeret, sajtot meg sört, és persze egy halom jó
tanácsot a születendő kisdedet illetően.
 Yvonne pukkadásig teleette magát, mi több, még nekem is sikerült kicsempésznie a zsebében
némi kenyeret meg sajtot. Így aztán, amíg újra pénzhez nem jutottam, minden nap elvittem a
szülőotthonba. Az eszem mentett meg mindkettőnket!
Jó ideig nem is volt semmi gond. Hanem egy év múlva, ahogy egy délután Yvonne-nal éppen
a Boulevard Port Royal-on sétálgatunk a kaszárnya mentén, látom ám, hogy a lány szája
egyszerre tátva marad, elpirul, elsápad, majd újra elvörösödik.
- Mon Dieu - nyögte. - Nézd csak, kijön ott! A szülőotthon főnővére. Most aztán végem van!
- Tűnés! - adtam ki a jelszót, de már késő volt...
A nővér messziről felismerte Yvonne-t, és mosolyogva felénk tartott. A termetes matróna
aranykeretes csíptetőt viselt, s az arca pirospozsgás volt, akár egy alma. Nyilván ismerik az ilyet:
az a minden lében kanál, anyáskodó fajta...
- Hogy van, ma petite? Látom, remekül! Ugye, kisfia született, amint remélte?
[89]

Yvonne reszketni kezdett, de oly hevesen, hogy a karját le kellett fognom.

- Nem - nyögte ki végül.
- Akkor hát évidement kislány.
[90]

Erre az a balga némber végképp elveszítette a fejét.

- Nem - felelte ismét.
A nővér hátrahőkölt.
- Comment?! Se fiú, se lány? Hát ez meg hogy lehet?
[91]

Képzelhetik, messieurs et dames, micsoda forró pillanat volt! Yvonne céklavörös lett, s úgy
látszott, menten elbőgi magát, hogy aztán töredelmesen bevalljon mindent. Csak a jó ég tudja,
mennyi galibát hozhatott volna ránk! Ám az én eszem szerencsére a helyén volt, s így okosan
elhárítottam a bajt.
- Ikrei születtek - hazudtam hidegvérrel.
- Igazán? - álmélkodott a nővér. Úgy el volt ragadtatva, hogy ott a nyit utcán mindjárt
megölelte és összecsókolta a lányt.
- Hát persze - rebegte végül Yvonne -, ikrek...
 XIX.

Egy nap, mikor már vagy hat hete dolgoztunk az Hôtel X.-ben, Borisz váratlanul eltűnt,
anélkül, hogy bárkinek egy szót is szólt volna. Este a Rue de Rivolin láttam viszont, engem várt,
és nagy vidáman mindjárt a vállamra csapott:
- Szabadok vagyunk, mon ami! Holnap végre felmondhatsz. Megnyílik az Auberge!
- Holnap?
- Nos, talán egy-két napra még szükségünk lesz, hogy eligazítsunk mindent. De a cafeterie-nek
máris búcsút mondhatsz végleg! Nous voilà lancés, mon ami! Már ki is váltottam a frakkom a
[92]

zálogból.
Gyanúsan lelkes volt, így biztosra vettem, hogy valami nem stimmel, és nehezemre esett
föladnom aránylag tűrhető, biztos állásomat a hotelben. De mert kötött a Borisznak tett korábbi
ígéret, végül is felmondtam, s másnap már reggel hétre ott voltam az Auberge de Jehan Cottard
előtt. Az ajtót persze zárva találtam, így Borisz keresésére indultam, aki szokása szerint egy
rakás lakbérhátralékkal ismét megszökött szállásáról, és a Rue de la Croix Nivert-en vett ki
szobát. Ahogy benyitottam, még aludt - mellette egy lánnyal, akit csak előző este szedett fel, s
akit később „igen megértő léleknek” jellemzett. Ami a vendéglőt illeti, sietett megnyugtatni,
hogy azzal minden rendben van, már csak néhány apróság hiányzik, hogy kinyithassunk.
Tízre sikerült kipiszkálnom az ágyból, s együtt elmentünk a vendéglőbe. Már első pillantásra
láttam, mi mindent jelent az a „néhány apróság”. Röviden szólva: legutóbbi ittjártunk óta semmi
változás nem történt. A konyhai tűzhelyek nem érkeztek meg, a víz- és villanybekötés hiányzott,
s láthatóan hátra volt még egy sor festő-, fényező- és asztalosmunka is.
Olyan csoda nem történhetett, hogy a vendéglő tíz napon belül megnyíljon, és első ránézésre
látszott: anélkül is megbukik, hogy megnyílna. Könnyű volt átlátni a szitán! A patron szűkében
volt a pénznek, így hát előbb vett fel bennünket, a négy állandó alkalmazottat, csakhogy ne
kelljen drága pénzen iparosokat felfogadnia. Munkánkat szinte ingyen kapta, hiszen a
pincéreknek eleve nem járt bér, s ha nekem fizetett is, az étterem megnyitásáig legalább nem
kellett etetnie. Így azzal, hogy korábban munkába állított, voltaképp több száz frankkal
megrövidített valamennyiünket. Lám, otthagytunk egy jó állást a semmiért!
Boriszt persze mindez cseppet sem törte le. A derék cimborát egyedül az izgatta, hogy végre
újra pincér lehet, és frakkot ölthet magára. Ezért még arra is kész volt, hogy tíz napon át ingyen
dolgozzék, hogy aztán, ha a balszerencse úgy hozza, ismét az utcán találja magát. „Csak türelem
- nyugtatott -, meglásd, elrendeződik minden. Ha majd megnyílik az étterem, az bőséggel
kárpótol mindenért. Patience, mon ami!” [93]

Nos, türelemre ugyancsak szükség volt, mert a napok múltak, s mi alig jutottunk előbbre
valamicskét. Kitakarítottuk a pincét, fölszereltük a polcokat, kifestettük a falat, átfényeztük a
bútorokat, kimeszeltük a mennyezetet - de a legfontosabbak: a víz- és gázbekötés s a
villanyszerelő munkák még el se kezdődhettek, mivel a patron nem tudta fizetni a számlákat.
Nyilvánvaló volt, hogy fogytán a pénze, hiszen a legapróbb kiadásokkal is spórolt, ha pedig
komolyabb összeget kértek tőle, elegánsan felszívódott. Egyszerre volt szívélyes és előkelő - az
ember sosem tudhatta hányadán áll vele. Majd’ minden órában komor ábrázatú pénzbehajtók
keresték, akiknek utasítása szerint rendre azt mondtuk, hogy Fontainebleu-ban, Saint Cloudban
vagy más efféle, kellőképp távoli helyen tartózkodik. Mindeközben egyre éhesebb lettem. A
szállodát otthagyva csupán harminc frankom maradt, így azonmód vissza kellett térnem a
szárazkenyér-étrendre. Borisznak ugyan sikerült kicsikarnia a patrontól hatvan frank előleget, ám
ennek egyik felét nyomban pincérruhája kiváltására, a másikat meg az együttérző lelkű
barátnőjére fordította. Kenyeret is csak úgy tudott venni, hogy nap mint nap kölcsönkért három
frankot Jules-től, a másik pincértől. Voltak napok, amikor cigarettára se futotta a pénzünkből.
A szakácsnő olykor eljött, hogy megnézze, miként állnak a dolgok, és látván, hogy
konyhánkban még egyetlen lábas vagy serpenyő sincsen, rendesen elsírta magát. Jules, a másik
pincér elegánsan elszabotálta a munkát. Magyar volt, alacsony termetű, fekete hajú, markáns
arcú, szemüveges férfi, roppantul beszédes. Korábban orvostanhallgató volt, de pénz híján félbe
kellett hagynia tanulmányait. Szívesen szóval tartott másokat, míg azok dolgoztak, s így idővel
nekem is majd’ mindent meg kellett tudnom róla és arról, ahogy a világot látta. Kommunistának
tűnt, bár volt néhány fura teóriája - így például matematikailag bizonyítani tudta, hogy az emberi
munka eleve tévedésen alapul. Mint a legtöbb magyar, ő is lobbanékony és igencsak rátarti volt -
holott az önérzetes és lusta emberek eleve nem valók pincérnek. Többek közt előszeretettel
kérkedett azzal, hogy egyszer egy hepciáskodó vendég nyakába öntött egy tányér levest, majd
nem várva meg, hogy kirúgják, elegánsan kisétált az étteremből.
Jules nap mint nap egyre dühödtebben szidta a patront, amiért így kijátszott bennünket.
Szónoki hévvel, fröcsögve beszélt, miközben fel-alá járkált, s az öklét rázta, így próbálván
engem is rábírni a munkamegtagadásra.
- Csapd le az ecsetet, te bolond! Te is, én is büszke faj fiai vagyunk, nem gürcölünk ingyen
másnak, mint ezek a hitvány orosz muzsikok. Én mondom, valóságos fizikai gyötrelem
számomra, hogy így becsaptak. Volt idő, mikor, ha akárcsak öt sou-val is becsaptak, én okádni
tudtam, igenis: okádni a dühtől!
Különben is, mon vieux , ne feledd, hogy én kommunista vagyok. Á bas les bourgeois!
[94] [95]

Engem még senki nem látott dolgozni, ha elkerülhettem. És nemcsak, hogy nem gyötröm agyon
magam a munkával, mint ti, bolondok, hanem még lopni is merek, csak hogy kimutassam
függetlenségemet! Dolgoztam egyszer egy vendéglőben, ahol a patron azt hitte, úgy bánhat
velem, mint egy kutyával. Én erre bosszúból kifigyeltem, hogyan lophatok tejet a leplombált
kannákból anélkül, hogy bárki észrevegye. Reggel, délben, este csak úgy nyakaltam a tejet. Nap
mint nap megittam vagy négy literrel, és hozzá még egy fél liter tejszínt is, úgyhogy a patron
végül már a haját tépte, hogy hová tűnhet az a sok tej. Nem mintha kívántam volna - őszintén
szólva utálom a tejet -, csupán elvből, érted, hogy elégtételt vegyek...
Három nap múlva aztán szörnyen megfájdult a hasam, úgyhogy elmentem az orvoshoz. „Mit
evett?” -kérdi, mire én: „Napi négy liter tejen és fél liter tejszínen élek”. „Hagyjon fel vele
rögtön, különben tönkremegy.” „Bánom is én – feleltem -, nekem az elveim előbbre valók!
Forduljak fel inkább, de abba nem hagyom!”
Másnap aztán a patron rajtakapott, ahogy javában a tejet dézsmálom. „Ki van rúgva - mondta -
, a hét végével mehet!” „Pardon, monsieur - jegyeztem meg -, még ma délelőtt elmegyek!”
„Hogyisne, szombat estig még szükségem van magára!” „Jól van, mon patron - gondoltam -,
majd meglátjuk, ki bírja tovább.” Akkor aztán hozzáláttam a porcelánnemű felszámolásához.
Még aznap kilenc tányért törtem össze, másnap pedig tizenhármat. Végül a patron boldog volt,
hogy nem lát többé.
 Úgy bizony, pajtás, engem más fából faragtak, mint a te orosz muzsikjaidat!
Tíz nap telt el így, s a helyzetem mind kilátástalanabb lett. Végül nem maradt már egy vasam
se, holott a lakbért is napok óta ki kellett volna fizetnem. Üres gyomorral ténferegtünk a sivár,
félig kész étteremben, túl éhesen ahhoz, hogy a maradék munkához nekilássunk. Már csak
Borisz hitte, hogy az Auberge valaha is megnyílik. Annyira vágyott a maître d’hôtel-ségre, hogy
kitalált egy kegyes öncsalást, miszerint a patron a pénzét nyilván értékpapírokba fektette, s most
csupán a kedvező pillanatot várja, hogy azokat újra pénzzé tegye. A tizedik napra végül már se
enni-, se füstölnivalóm nem maradt, közöltem hát a patronnal, hogy ha nem ad valami előleget,
tovább nem maradok. A patron persze szokott nyájasságával mindent megígért, ám aztán -
ugyancsak szokása szerint - elegánsan köddé vált. Lógó orral indultam haza, de nem érezvén
elég erőt egy újabb összecsapáshoz Madame F.-fel elmaradt lakbérem miatt, inkább egy körúti
padon éjszakáztam. Jóval hidegebb volt, mint gondoltam, amellett roppant törődős, ahogy a karfa
egy idő után belevág az ember hátába. Mindenesetre bőven akadt időm arra, hogy hajnalig sok
órát átvirrasztva újra meg újra végiggondoljam, milyen őrültséget csináltam, hogy e szélhámos
oroszok kezébe tettem sorsomat.
Ám reggelre nagyot fordult a világ! A patronnak nyilván sikerült megállapodnia hitelezőivel,
mert pénzzel a zsebében érkezett, kézbe vette a még hiányzó munkák irányítását, nekem pedig
előleget adott. Borisszal nyomban makarónit és egy darab lómájat vettünk, s tíz nap után először
végre meleg ételt ettünk.
Csakhamar beállítottak a mesteremberek, és kapkodva, elképesztően silány minőségben
elvégezték az átalakításokat. Az asztalokat például posztóval kellett volna bevonni, de mert a
patron azt drágállotta, helyette inkább kimustrált katonai lópokrócokat vásárolt, amelyekbe
kiszellőztethetetlenül beivódott a verejtékszag. Az asztalterítők (melyek, tekintettel a „normann”
berendezésre, kockásak voltak) persze elfedték e silány aljzatot a vendégek szeme elől. Az utolsó
éjszakán hajnali kettőig dolgoztunk, hogy mindennel elkészüljünk. A porcelánedény-szállítmány
este nyolckor még nem jött meg, márpedig, új lévén, ezt is el kellett mosogatnunk. Az
evőeszközt és a konyharuhákat csak reggelre hozták meg, úgyhogy a porcelánt a patron egyik
ingével és a házmester ócska párnahuzatával kellett eltörölnünk. Mindent Borisszal kellett
kettesben elvégeznünk. Jules lógott, a patron és felesége pedig a bárban iszogatott egy
hitelezővel meg néhány orosz cimborával, koccintgatva a vendéglő sikerére. A szakácsnő a
konyhában asztalra hajtott fejjel sírt, mert arra számított, hogy legalább ötven emberre főz majd,
a meglévő edénykészlet viszont jó, ha tíz adagra volt elég. Éjféltájban szörnyű veszekedés
támadt néhány végrehajtóval, akik azért rontottak be, hogy lefoglaljanak nyolc rézlábast, amit a
patron hitelben vásárolt. Egy fél üveg konyak végül lecsendesítette őket.
Jules meg én lekéstük az utolsó metrót, így kénytelenek voltunk a vendéglő padlóján aludni.
Másnap reggel, amint kinyitottuk a szemünket, két jókora patkányt láttunk a konyhapulton
felejtett sonkából falatozni. Rossz ómennek tűnt, s én minden korábbinál biztosabban éreztem,
hogy az Auberge de Jehan Cottard eleve bukásra van ítélve.
 XX.

A patron eredetileg konyhai plongeurként alkalmazott, az volt hát a dolgom, hogy

mosogassak, tisztán tartsam a konyhát, előkészítsem a zöldségeket, teát és kávét főzzek,
szendvicseket készítsek, megfőzzem az egyszerűbb ételeket és gondoskodjam az apróbb
beszerzésekről. Mindezért a szokásos havi ötszáz frank fizetség járt, de sem szabadnapom, se
rögzített munkaidőm nem volt. Az Hôtel X.-ben a vendéglátás elit válfaját ismerhettem meg,
ahol bőven volt pénz, és alaposan megszervezték a munka minden egyes fázisát. Ezzel szemben
az Auberge-ben megtapasztalhattam, miként is mennek a dolgok egy csapnivaló kisvendéglőben.
Érdemes bemutatni, mert sok száz ilyen vendéglő van Párizsban, s aki idelátogat, előbb-utóbb
szükségképp megfordul valamelyikben.
Máris hozzá kell tennem, hogy az Auberge nem az a fajta szokványos olcsó étkezde volt,
ahová éhenkórász diákok és munkások járnak. Nálunk egy elfogadható étel legalább huszonöt
frankba került, festőiek voltunk és artisztikusak, ami eleve feltornázta társadalmi rangunkat. A
bár falait pikáns képek díszítették, a dekoráció - a hamis gyöngyök a falakon, a gyertyatartó
alakú lámpák, a „népi” kerámiák, s az ajtó melletti, egykor nyeregbeszálláshoz használt
felhágókő - mind-mind a normannokat idézte, ámbár a patron és főpincére orosz tisztek voltak, a
vendégek közül pedig jó néhányan menekült orosz nemesek. Egy szó, mint száz, vendéglőnket
eleve exkluzív helynek szánták.
Csak a konyhaajtón nem volt ajánlatos belesni, mert odabenn kész disznóól fogadta a
kíváncsiskodót. Íme, néhány beszédes részlet:
Konyhánk négy és fél méter hosszú és két és fél méter széles volt, ám a tűzhelyek és asztalok
legalább a felét elfoglalták. Minden konyhai edényt polcokon kellett tartani, így azok
kéztávolságon kívül estek, s csupán egyetlen szemetesedény fért el a helyiségben, ami délre
színültig megtelt, s így a padlót többujjnyi vastag komposztként borította a széttaposott
élelmiszer.
A főzésre csupán három gázégő szolgált, sütőnk nem volt, s így minden szelet húst át kellett
küldözgetnünk a szomszédos pékségbe.
Híjával voltunk az élelmiszerkamrának is. Csupán egy fészer helyettesítette az udvaron,
amelynek közepéből ecetfa nőtt ki. A húst, a zöldséget és a többi konyhai nyersanyagot
többnyire itt, a puszta földön tároltuk, amire versengve jártak rá a patkányok és a macskák.
Nem volt folyó meleg vizünk sem. A mosogatáshoz fazékban kellett vizet forralnunk, ám ha a
tűzhelyen étel főtt, erre már nem maradt hely, a tányérok nagy részét tehát hideg vízben kellett
elmosnunk. Ez annyit tett, hogy mivel kenőszappant használtunk, s a párizsi víz kemény, a zsír
nagyját előbb újságpapírral kellett ledörgölnünk.
Főzőedényünk csak alig néhány volt, így nem várhattam velük estig, minden használat után el
kellett mosnom őket. Csupán erre a munkára legalább egy órát vesztegettem naponta. A villanyt,
hogy olcsóbb legyen, kontár módra kötötték be, így a lámpák már jobbára este nyolc tájban
kialudtak. A patron nem engedte, hogy háromnál több gyertyát gyújtsunk a konyhában, de mert
szakácsnőnk úgy tartotta: a három szerencsétlen szám, ezért csak kettőt gyújtottunk.
A kávépörkölőnket egy közeli bisztrótól béreltük, a szemetes edényt és a seprűket a
házmestertől. Az abroszok egy részét nem kaptuk vissza a mosodából, mivel már az első hét után
több számlával adósok maradtunk. Meggyűlt a bajunk a munkaügyi felügyelővel is, aki kiszúrta,
hogy a személyzetnek nincs francia tagja, emiatt többször is négyszemközt tárgyalt a patronnal,
aki végül kénytelen volt őt lefizetni. Az áramszolgáltató társaság váltig követelte rajtunk a jussát,
és végrehajtói, miután rájöttek, hogy ingyen apéritiffel próbáljuk cinkosságra bírni őket,
arcátlanul nap mint nap a nyakunkra jártak. Tartoztunk a fűszeresnek is, és aligha kapunk több
hitelt, ha a fűszeres felesége, egy hatvanéves, bajuszos asszonyság történetesen szemet nem vet
Julesre, akit épp ezért minden délelőtt átküldtünk hozzá, hogy kissé elbájologjon vele. Nekem is
napi egy órámba került, hogy pár centime megspórolása végett zöldségekre alkudozzam a Rue de
Commerce kofáival.
Nos, ez az ára, ha egy vendéglőt a kelleténél kisebb tőkével indítanak. A szakácsnőnek és
nekem ilyen körülmények között napi harminc-negyven vendég ételét kellett elkészítenem, akik
utóbb százra is felszaporodtak. A szakácsnő reggel nyolctól éjfélig dolgozott, magam tizenhét és
fél órát, szinte megállás nélkül, reggel héttől éjjel fél egyig. Délután ötig egy percre se tudtunk
leülni, és konyhaszék híján utána is legfeljebb a szemetes edényre telepedhettünk le kifújni
magunkat. Borisz, aki a közelben lakott, s így nem kellett elcsípnie az utolsó metrót, reggel
nyolctól éjjel kettőig dolgozott, a hét minden napján, napi tizennyolc órát. Ezek a munkaidők bár
átlagon felüliek, Párizsban egyáltalán nem számítanak rendkívülinek.
Életem egy csapásra olyan tempóra váltott, hogy ahhoz képest az Hôtel X.-béli hat hét
valósággal üdülésnek tűnt. Reggel hatkor kiparancsoltam magam az ágyból, a borotválkozást
elhagytam, olykor futtában megmosdottam, s máris loholtam a Place d’Italie-ra, hogy helyet
szorítsak magamnak a metrón. Hétkor már újra a dermesztően sivár, hideg és mocskos
konyhában voltam, ahol a földet krumplihéj, csontok és halszálkák borították, s az előző estéről
ottmaradt, zsírba fagyott, összetapadt tányérok oszlopa várt rám. Ez utóbbiakkal egyelőre nem
foglalkozhattam, mert a víz hideg volt, nekem pedig tejet kellett hoznom és kávét főznöm, hogy
a többieket, akik nyolcra érkeztek, már kész kávéval fogadjam. Emellett mindig akadt néhány
elmosnivaló rézedény is. Ezek az alkalmatlanságok a plongeur életének megkeserítői. Homokkal
és lánccsomóval kell kisúrolni vagy tíz percen át őket, majd a külsejüket fényesre szidolozni.
Szerencsére a hagyományos rézművesség mára elhalt, így, bár másodkézből még valameddig
pótolhatók, lassan végleg kikopnak a francia konyhákból ezek a rémségek.
Mire hozzáláttam volna a tányérokhoz, a szakácsnő rendszerint elszólított hagymát vágni,
mikor pedig elkezdtem volna hagymát szeletelni, megérkezett a patron, és elszalasztott a piacra
káposztát venni. Piaci beszerző utamról megtérve, a patron neje rendszerint elküldött valami
távoli üzletbe edénysúroló porért, így mire visszaértem, csak még több előkészítendő zöldség
várt rám, a tányérmosogatáshoz pedig még hozzá sem kezdhettem. Ügyetlenségünk folytán így
halmozódott egész nap egyik elvégzetlen munkánk a másikra.
Bár igyekeznünk kellett, tíz óráig még aránylag simán ment minden, és senki sem jött ki a
sodrából. Szakácsnőnk még talált rá alkalmat, hogy tulajdon művészi hajlamairól áradozzon,
hogy megkérdezze: nem gondolom-e, hogy Tolsztoj valóban épatant , s hogy marhahús-
[96]

szeletelés közben kellemes szoprán hangján énekeljen. Tízkor azonban a pincérek zúgolódni
kezdtek reggelijüket követelve, tizenegykor pedig befutottak az első éhes vendégek. Hirtelen
általánossá lett a kapkodás és a rosszkedv. Itt ugyan nem volt az az eszelős sietség és üvöltözés,
ami az Hôtel X.-ben - zűrzavarból, kicsinyes gyűlölködésből s a másik bosszantásából azonban
annál több akadt. Mindezt valójában a rossz közérzet okozta. A konyhában elviselhetetlenül szűk
volt a hely, az edényeket kénytelenek voltunk a földre tenni, és folyton ügyelnünk kellett,
nehogy rájuk lépjünk. A szakácsnő jöttében-mentében minduntalan taszított egyet rajtam
hatalmas ülepével, és idegölő folyamatossággal osztogatta parancsait:
- Maga, szerencsétlen hülye, hányszor mondtam, hogy ne hagyja elfolyni a cékla levét!
Hamar, engedjen oda a mosogatóhoz! Vigye onnét azokat a késeket, folytassa a krumplival! Mit
csinált már megint a szűrőmmel? Jaj, hagyja már azt a krumplit! Nem megmondtam, hogy szedje
le a zsírt a bouillon-ról? Vegye le azt a kanna vizet a tűzhelyről. Ne törődjön a mosogatással,
[97]

aprítsa fel hamar ezt a zellert. Nem úgy, maga kétbalkezes, így ni. Tessék! Hagyta túlfőni azt a
borsót... Most lásson hozzá, és tisztítsa meg ezeket a heringeket. Nézze csak! Maga szerint ez a
tányér tiszta? Törölje meg a kötényével! Tegye le azt a salátát a földre! Remek, pont oda tette,
ahol biztosan rálépek! Vigyázzon, kifut a forró víz! Vegye le nekem azt a lábast! Ne azt, a
másikat! Tegye a grillre, dobja félre azokat a krumplikat! Ne totojázzon, dobja csak le a földre!
Tapossa szét, úgy, és most szórjon rájuk egy kis fűrészport, olyan ez a konyha, mint egy
korcsolyapálya. Nem látja, maga féleszű, az a hús odaég?! Mon Dieu, miért pont ezt a hülyét
adták mellém plongeurnek?! Tudja maga, kivel beszél? Az én nagynéném egy valódi orosz
grófnő volt!
És így tovább, és így tovább.
Így ment ez különösebb változatosság nélkül délután háromig, leszámítva, hogy a szakácsnő
tizenegy óra tájban rendszerint kapott egy crise de nerfs-t , és könnyekben tört ki. A délután
[98]

háromtól ötig tartó időszak alig adott tennivalót a pincéreknek, a szakácsnőnek viszont még
mindig épp elég dolga akadt, nekem pedig ismét rohamtempóra kellett kapcsolnom, mert várt
rám a piszkos tányérok halma, s az volt a tét, hogy legalább egy részükkel végezni tudjak, mire a
vacsoravendégek befutnak. A mosogatás a parányi edénycsöpögtető, a langyos víz, az
agyonázott konyharuhák és az óránként elduguló mosogató miatt itt a szokásos erőfeszítés
kétszeresét követelte. Ötre a szakácsnő meg én már igen csak bizonytalanul álltunk a lábunkon,
hisz reggel hét óta nem ettünk, s nem ültünk le. Olykor lerogytunk – ő a szemetesedényre, én a
padlóra -, megittunk egy üveg sört, és elnézést kértünk egymástól bizonyos dolgokért, amiket a
délelőtt folyamán vágtunk egymás fejéhez. A tea tartott életben mindkettőnket. Gondunk volt rá,
hogy egész nap mindig melegen tartsunk egy kannányit, s literszámra töltöttük magunkba.
Fél hatkor újra elkezdődött a kapkodás és a veszekedés, immár komiszabb kiadásban, mint
délelőtt, mert mostanra már mindenki elfáradt. A szakácsnő este hatkor újabb crise de nerfs-öt
kapott, majd kilenckor még egyet; e rohamai oly szabályos menetrend szerint ismétlődtek, hogy
akár órát lehetett igazítani hozzájuk. Ledobta magát a szemetesedényre, hisztérikusan zokogni
kezdett, és azt kiabálta: „Soha, de soha nem hittem volna... Hogy ilyen nyomorúságra kell
jutnom... Ezt nem lehet ép ésszel kibírni... Én Bécsben tanultam énekelni... Ágyhoz kötött férjem
van, akinek gondját kell viseljem...” és így tovább. Máskor talán sajnáltam volna, de amilyen
fáradtak és feszültek voltunk valamennyien, nyöszörgő hangja inkább csak felbőszített. Jules
ilyenkor megállt az ajtóban, és gonoszul utánozta, ahogy sír. A patron felesége folyton
zsémbeskedett, Borisz és Jules naphosszat civakodott, mert Jules kihúzta magát a munka alól, és
mert Borisz főpincérként nagyobb részt akart a borravalókból. Már az étterem megnyitása utáni
napon ölre mentek egy-két frank miatt, a szakácsnőnek és nekem kellett szétválasztani őket.
Egyedül a patron nem jött ki soha a sodrából. Éppannyit volt bent, mint mi, csakhogy neki nem
kellett dolgoznia, arra ott volt az asszonya, aki valójában mindent irányított. Az anyag- és
eszközrendelésen kívül a patron szerepe csupán arra korlátozódott, hogy elegánsan ott feszítsen a
bárpult mögött, cigarettázva és gentlemanszerű látványt nyújtva - aminek hibátlanul eleget is
tett...
A szakácsnő és én rendesen este tíz, tizenegy óra tájban jutottunk oda, hogy magunk is
megvacsorázzunk. Éjfélkor a szakácsnő összelopott egy batyunyi ennivalót az urának, a ruhája
alá rejtette, és teátrálisan távozott - miközben zokogva közötte, hogy ezek a műszakok őt idő
előtt sírba döntik, s hogy másnap felmond. Jules éjfélkor ugyancsak elment, de előtte még
rendszerint jól összekapott Borasszal, akinek kettőig a bárban keltett maradnia. Tizenkettő és fél
egy között minden tőlem telhetőt megtettem, hogy végezzek a mosatlan nagyjával. Idő híján meg
se próbáltam tisztességes munkát végezni, mindössze a zsírt töröltem le szalvétával a
tányérokról. Ami a padló szennyét illeti, hagytam úgy, ahogy volt, legfeljebb besöpörtem a
nagyját a tűzhelyek alá, hogy ne lássék.
Fél egykor magamra kaptam a kabátom, és sietve távoztam. A patron, aki most is éppoly
nyájas volt, mint máskor, többnyire megállított, ahogy elhaladtam a bárpult előtt. „Mais, mon
cher monsieur , ön fáradtnak látszik! Kérem, a kedvemért hajtsa fel ezt a kupica konyakot!”
[99]

Olyan kitüntető udvariassággal nyújtotta át az italt, mintha nem is egy plongeur, hanem valami
orosz herceg volnék. Valamennyiünkkel így bánt, ez volt a kárpótlás, amiért napi tizenhét órát
robotoltunk neki.
A metró ilyen későn már szinte néptelen volt, aminek jó hasznát vettem, mert legalább
leülhettem, és alhattam hazáig egy negyedórányit. Fél kettőre már többnyire ágyba jutottam.
Néha lekéstem az utolsó szerelvényt, ilyenkor az étterem padlóján kellett hálnom, bár ez már
meg se kottyant, hisz ekkor akár macskaköveken is elaludtam volna.
 XXI.

Így folyt az élet vagy két héten át, csak épp ha több volt a vendég, valamivel többet
dolgoztunk. Naponta megtakaríthattam volna magamnak egy órát, ha az Auberge közelében
veszek ki szobát, ám képtelen voltam időt szakítani a szállásváltoztatásra. Miképpen arra is, hogy
levágassam a hajam, belenézzek egy újságba vagy épp hogy egészen levetkőzzem éjszakára. Tíz
nap után végre sikerült kiszorítanom egy negyedórát, hogy írjak Londonba B. barátomnak, és
megkérjem: keressen számomra valami munkát - bármi megfelel, ha többet alhatom e mostani
napi öt óránál. Egyszerűen nem bírtam tovább a tizenhét órás műszakokat, ámbár, tudom, sokan
vannak, akik ezt semmiségnek gondolják. Ha valaki úgy érzi, túl sok a dolga, hamar
kigyógyulhat az önsajnálatból, ha arra a sok ezer páriára gondol, akik a párizsi vendéglőkben
efféle műszakokat teljesítenek, nemcsak néhány héten, hanem hosszú éveken át. A szállónk
közelében lévő bisztróban egy lány az év minden napján reggel héttől éjfélig dolgozott, s csak
enni ült le. Emlékszem, egyszer megkérdeztem, eljön-e táncolni velem, mire elnevette magát, s
azt mondta: hónapok óta nem járt távolabb az utcasaroknál. A tüdővész nagyjából az idő tájt
végzett vele, amikor elhagytam Párizst.
Egy hét után valamennyien neuraszténiásak voltunk a kimerültségtől - Jules-t kivéve, aki
állhatatosan lógott. A kezdeti alkalmi veszekedések ekkorra állandósultak. Az ember órák
hosszat tűrte a szüntelen, felesleges piszkatúrát, mely öt percenként heves gyalázkodásba
torkollt. „Vegye le nekem azt a serpenyőt, maga hülye!” - rikoltotta a szakácsnő (mivel nem volt
elég magas, hogy egy polcot elérjen). „Vegye le maga, vén kurva!” - hangzott a válasz. Úgy tűnt,
a mocskos konyhai légkör szinte sugallja az efféle válaszokat.
Elképesztően piszlicsáré dolgokon tudtunk civakodni. A szemetesedény például
kiapadhatatlan forrása volt a viszálynak; mármint, hogy oda kerüljön-e, ahová én akarom, bár ott
a szakácsnőnek útjában van, vagy oda, ahová ő akarja, ahol viszont engem gátol a mosogatásban.
Egyszer addig piszkált vele, hogy dühömben végül felkaptam az edényt, s a konyha közepére
vágtam, ahol már tényleg okvetlen fel kellett buknia benne.
- Na, vén szipirtyó - mondtam -, akkor tegye csak oda, ahova maga akarja!
Szegény öregasszony, túl nehéz volt neki, meg se bírta mozdítani. Leült, és fejét az asztalra
hajtva sírni kezdett - én meg csak röhögtem rajta... Lám, így hat a kimerültség az ember
modorára.
A szakácsnő pár nap múltán már nem beszélt Tolsztojról, sem a maga művészi hajlamairól -
sőt, leszámítva a munka során elengedhetetlen érintkezést, többé beszélő viszonyban se voltunk.
Borisz és Jules sem állt szóba egymással és a szakácsnővel. Mi több, még Borisz meg én is alig
váltottunk néhány szót egymással. Bár jó előre megállapodtunk abban, hogy a munkaidő alatti
engueulade-ok műszakon kívül nem számítanak, ám ahhoz túl sok ocsmányságot vágtunk
[100]

egymás fejéhez, semhogy műszak után megfeledkezzünk róluk - különben is: módunk se volt rá,
hiszen a pár órányi alvást leszámítva „állandó műszakban” voltunk. Jules egyre lustább és
lustább lett, miközben rendszeresen lopta az ételt - úgymond, mert „igazságérzete azt diktálta”.
Amikor nem voltunk hajlandók követni példáját, bennünket többieket jaune-oknak,
sztrájktörőknek titulált. Ritka rosszindulatú alak volt. Kérkedve mesélte nekem, hogy időnként
belecsavarja a mosogatórongyot a vendég levesébe, mielőtt kivinné neki, csakhogy ezzel is
bosszút álljon legalább a burzsoázia egy-egy képviselőjén.
 A konyha egyre szutykosabb lett, a patkányok pedig, bár néhányat sikerült csapdával
elcsípnünk, mind jobban elszemtelenedtek. Ha olykor körülnéztem a mocskos helyiségben,
melynek padlóján nyers húscafatok hevertek a szemét közt, és mindenütt dermedt
ételmaradékkal teli, elhányt serpenyők éktelenkedtek, hol a mosogatót minduntalan eldugította és
vastagon belepte a zsír, azon tűnődtem, akad-e a világon még egy olyan mocskos hely, mint a
miénk. A többiek, persze, mind azt állították: ennél piszkosabb éttermekben is megfordultak már.
Jules határozottan örömét lelte abban, ha mocskosnak láthatta a dolgokat. Délután, ha épp nem
akadt dolga, megállt a konyhaajtóban, és ráérősen kigúnyolt bennünket, amiért túl keményen
dogozunk:
- Bolond vagy! Minek elmosni azt a tányért? Töröld a nadrágodba! Ugyan már, ki törődik a
vendégekkel? Hisz úgyse tudhatják, mi folyik idebenn. Mert mi is a jó vendéglátás titka? Tegyük
fel, földre esik a sült csirke, amit az ember éppen a vendég orra előtt darabol. Ilyenkor a pincér
buzgón mentegetőzik, mélyen meghajol, kimegy vele, majd néhány perc múlva bejön egy másik
ajtón - ugyanazzal a csirkével. Ez minden, öregem...”
És így tovább, és így tovább.
Már-már hihetetlen, de az Auberge de Jehan Cottard mindeme mocsok és hozzá nem értés
ellenére sikeres vállalkozásnak bizonyult. Vendégeink az első napokban oroszok, a patron
barátai voltak, majd néhány amerikai és más külföldi is sorra betévedt-franciák egyelőre még
nem jöttek. Aztán egy este különös izgalom támadt: megérkezett az első franciánk is! Egy
pillanatra megfeledkeztünk belső viszályainkról, s valamennyien azon igyekeztünk, hogy jó
vacsorával rukkoljunk elő. Borisz lábujjhegyen jött a konyhába, és válla fölött hátrabökve a
hüvelykjével, titokzatos arccal ezt súgta:
- Pszt! Attention, un Français!
[101]

Kisvártatva megjelent a patron neje is, és ugyanezt suttogta:

- Attention, un Français! Gondjuk legyen rá, hogy minden zöldségféléből dupla adagot
kapjon!
Miközben a francia evett, a patron felesége a konyhaajtó ablaka mögül leste az arcát.
Emberünk másnap két honfitársával tért vissza... Mindez biztatón jelezte, hogy jó hírünk kezd
megalapozódni, annak ugyanis, hogy egy párizsi vendéglő gyatra, a legbiztosabb jele, ha csak
külföldiek látogatják. Sikerünk részint annak volt köszönhető, hogy a patron az étterem
felszerelésekor jó élű evőkéseket vásárolt - ezegyszer kivételesen némi jelét adva a szakmai
hozzáértésnek. Az étterem sikerének legfőbb titka ugyanis nem egyéb, mint az éles kés, mely a
sületlen, rágós falatokat is könnyedén nyeszeteli. Örülök e tanulságnak, mivel eloszlatta ama
illúziómat, hogy a franciák első ránézésre felismerik a jó ételt. Utóvégre még az is meglehet,
hogy párizsi mércével mérve csakugyan jó vendéglő volt a miénk; ámbár ha így áll a dolog, az
átlag elképzelhetetlenül pocsék lehet.
Alig néhány nappal levelem elküldése után B. azt válaszolta Londonból, hogy lenne egy állás,
amit talán meg tud szerezni számomra. Egy értelmi fogyatékost kellene napi néhány órában
gardírozni, ami pompás pihenőnek ígérkezett az Auberge de Jehan Cottard dupla műszakos
konyhaszolgálatához képest. Máris elképzeltem, ahogy a szelíd otthoni dűlőutakon sétálgatva
bogáncsok fejét csapkodom le a botommal, rostonsült ürücombot és szirupöntetű gyümölcstortát
majszolgatok, s éjszakánként levendulaillatú ágyneműben tíz órákat alszom... B. küldött öt fontot
útiköltségre s hogy a holmimat kiválthassam a zálogházból, így aztán amint a pénzt megkaptam,
egy nap felmondással máris búcsút mondtam a vendéglőnek. Hirtelen távozásom zavarba hozta a
patront, mert mint rendesen, ezúttal is pénzszűkében volt, s emiatt a bérem csak harminc frank
híjával tudta kiadni. Vigasztalásul töltött nekem egy pohárka ‘48-as Courvoisier-t, s azzal
alighanem úgy vélte, le is tudta tartozását. A helyemre egy cseh fiatalembert vettek fel, aki
komoly plongeuri előtapasztalatokkal bírt, a szerencsétlen orosz szakácsnőt pedig pár fiét múlva
menesztették. Később azt hallottam, hogy miután két elsőosztályú szakember vette át a konyhát,
a munkaidőt sikerült napi tizenöt órára csökkenteniük. Ennél alább némi modernizálás nélkül
már nem is lehetett volna...
 XXII.

Nem tudom, vajon mennyire közérdekűek, ám szeretném külön is megfogalmazni a plongeur-

élettel kapcsolatos nézeteimet. Hiszen jobban belegondolva, igencsak furcsa, hogy egy modern
nagyvárosban emberek ezrei kényszerülnek ébrenlétük óráit azzal tölteni, hogy edényeket
mosogatnak fülledt, föld alatti odúkban. Tegyük fel a kérdést: vajon miért élnek így, mi célt
szolgál mindez, ki akarja, hogy így folytatódjék, és miért. Mindennek felvetésével nem holmi
öncélú lázítás, léha fainéant attitűd vezet. A plongeur-élet társadalmi jelentőségérői próbálok
[102]

csupán elgondolkodni.
Azt hiszem, annak kimondásával kell kezdenem, hogy a plongeur korunk rabszolgáinak egyik
alaptípusa. Nem mintha bármi szükség volna rá, hogy siránkozzam miatta - hiszen még így is
különb sors jut neki, mint sokaknak, akik kétkezi munkát végeznek! -, mégis alig valamivel
szabadabb annál, mintha igavonóként adnák-vennék. Munkája alantas, nem igényel semmi
hozzáértést, épp csak annyi bért kap, hogy életben maradhasson, s pihenésének egyetlen módja,
ha lóg. Házasodni alig van esélye, s ha mégis megnősül, a társa is dolgozni kényszerül. Ebből az
életformából legfeljebb szerencsés véletlen révén szabadulhat, vagy ha börtönbe kerül. Párizsban
e pillanatban egyetemi diplomások súrolnak edényt napi tizenöt órában. Nem mondhatjuk, hogy
merő lustaságból, hisz lusta ember eleve nem lehet plongeur - egyszerűen csak mert olyan
életrend csapdájába estek, amely megbénítja a gondolkodást. Ha a plongeurök kicsit is
gondolkodnának, már régesrég megalakították volna szakszervezetüket, s a különb bánásmódért
sztrájkba léptek volna. Csakhogy nem gondolkodnak, mert életük rabszolgává tette őket, és
idejük se jut rá.
A kérdés csak az, vajon miért maradhat fenn tartósan ez a rabszolgaság? Az emberek szokás
szerint abból indulnak ki, hogy minden munka mögött ésszerű és gyakorlatias szükséglet áll.
Látván, hogy mások valamely aljamunkát végeznek, úgy vélik, elégséges magyarázat, ha
leszögezik: ezt is el kell végezze valaki. A szénbányászat például nehéz munka, de
nélkülözhetetlen - hiszen szénre szükségünk van. Csatornát tisztítani szintén nem túl kellemes,
ám valakinek ezt is meg kell tennie. Ugyanezt gondolják a plongeur munkájáról is. Némelyek
vendéglőkben étkeznek, másoknak tehát heti nyolcvan órában edényt kell sikálniuk. Így
működik egész civilizációnk, e szereposztás tehát eleve megkérdőjelezhetetlen.
Holott érdemes kissé eltűnődni: valóban nélkülözhetetlen a plongeur munkája a civilizáció
számára? Valami távoli, homályos sejtésünk azt súgja: nyilván „tisztes” munka ez is, hisz nehéz
és durva, mi pedig eleve hajlamosak vagyunk a kétkezi munka fetisizálására. Ha azt látjuk, hogy
valaki kidönt egy fát, biztosra vesszük, hogy nyomós oka van rá, csak mert az izmait használja,
és eszünkbe sem jutna, hogy netán csak azért teszi, hogy azzal helyet csináljon egy förtelmes
szobornak. Azt hiszem, valahogy így van ez a plongeurrel is. Arca verejtékével keresi kenyerét,
ám ebből még nem következik, hogy bármi hasznosat tenne, sőt nagyon is meglehet, hogy
csupán mások talmi fényűzését szolgálja - ami voltaképp már nem is fényűzés...
Annak megvilágítására, hogy mit értek olyan fényűzésen, ami valójában már nem is az, hadd
vegyek egy szélsőséges példát az Európán kívüli világból. Itt van például az indiai riksahúzó,
vagy a gharry-pónik esete.[103]

Minden távol-keleti nagyvárosban százszámra találhatók ilyen napégette, vézna alakok, akik
egy szál ágyékkötőben magukat fogják be kordéik elé. Akadnak köztük betegek, és akadnak
ötvenévesek is. Megállás nélkül róják a mérföldeket, egykedvűen ügetnek, ha tűz a nap, ha esik
az eső, leszegett fejjel, konokul nekifeszülve a hámnak, miközben ősz bajszuk csöpög a
verítéktől. Ha lassabbra fogják az iramot, utasuk bahinchutnak gyalázza őket. Harminc-
[104]

negyven rúpiát keresnek havonta, és pár év alatt kiköhögik a tüdejüket.

A gharry-pónik hasonlóan csontsovány, ijesztő külsejű páriák, melyeket olcsó pénzen
vesznek, amikor már csak néhány évig lehet használni őket. Gazdájuk úgy véli, ostorral
helyettesítheti a takarmányt, s hasznuk egyetlen szimpla képletbe foglalható:
ostor+takarmány=energia. (Rendszerint hatvan százalék ostor, negyven százalék takarmány...)
Nyakuk gyakran véresre marjul, és kordéjukat naphosszat eleven húsukkal vonják. Ám még így
is munkára foghatók, mindössze annyit kell elérni, hogy a fájdalom, amely hátsójukat éri,
felülmúlja azt, amit elöl éreznek... Pár év múlva azután, amikor már a legdurvább ütleg sem
használ, mindegyikük a mészárszéken végzi.
Mindkettő az értelmetlen munka kirívó példája, hiszen gharry-kre, avagy riksákra voltaképp
nincs is szükség, csupán azért léteznek, mert a keleti ember lealacsonyító dolognak véli a
gyaloglást. Mindkettő fényűzés, és bárki, aki valaha is igénybe vette, tudhatja: igencsak
nyomorúságos válfaja a fényűzésnek. Hisz alig nyújtanak valamicske kényelmet, s mindez
korántsincs arányban az igavonó ember vagy állat kínjaival.
Hasonló a helyzet a plongeurrel is. A riksakulihoz vagy a gharry-pónihoz képest már-már
királynak tűnhet, mégis helyzete mélyen rokon emezekével. A plongeur egy szálloda vagy
étterem rabszolgája, s e rabszolgaság nagyobbrészt hiábavaló. Mert hiszen miféle igény
indokolja a fényes szállodák és vendéglők létét? Nem egyéb, mint hogy luxussal szolgáljanak -
még ha ennek többnyire csak talmi, vásári utánzatát kínálják is. A szállodákat úgyszólván
mindenki utálja. Néhány étterem, meglehet, különb az átlagnál, ám az eleve lehetetlenség, hogy
egy vendéglőben ugyanazért a pénzért valaki éppoly jó ételt kapjon, mint bárhol egy
magánháznál. Nem kétséges, hogy a szállodákra és éttermekre szükség van, ám az már
korántsem szükségszerű, hogy emberek százait tartsák rabszolgasorban. Hisz a munka tetemes
része ezeken a helyeken nem az érdemi funkciót szolgálja, csupán a szemfényvesztő látszatok
fenntartását. Egy hely „elegáns” volta - ahogy mondani szokás - mindössze abban áll, hogy a
személyzet jóval többet dolgozik, s a vendégek jóval többet fizetnek; haszna az egészből
kizárólag a tulajdonosnak lesz, aki idővel vehet magának egy csíkosra mázolt villát Deauville-
ben. Egy „elegáns hotel” lényegében olyan hely, ahol száz ember inaszakadtáig robotol, hogy
kétszáz másik mesés pénzeket fizessen olyasmiért, amit voltaképp nem is igényel. Ha a szállodák
és éttermek felhagynának ezzel a képtelen hűhóval, s a munkát ésszerűbben megszerveznék, úgy
elegendő lenne, ha a plongeurök a mostani tíz-tizenöt helyett csupán hat-nyolc órát dolgoznának
naponta.
Fogadjuk el kiindulásként, hogy a plongeur munkája javarészt haszontalan. Csakhogy ez
nyomban felveti a kérdést, hogy vajon miért is tart számot munkájára bárki? Megpróbálok
túllépni a közvetlen gazdasági okon, inkább azt mérlegelve, mi öröme telhet bárkinek abban, ha
arra gondol, bizonyos emberek egész életükben edényt súrolnak. Nem kétséges ugyanis, hogy
némelyek - a „jólszituált” emberek - igenis örömüket lelik az efféle gondolatokban. Marcus Cato
például úgy vélte, ha egy rabszolga nem alszik, okvetlen dolgoznia kell. Nem számít, szükség
van-e arra, amit épp csinál, csupán az a lényeg, hogy dolgozzon, hisz a munka önmagában is jó -
legalábbis a rabszolgák számára. Márpedig ez a felfogás ma is él, elképesztő mértékű értelmetlen
robotra kényszerítve milliókat.
 Úgy vélem, a haszontalan munka e konok fenntartása mélyén egyszerűen a csőcseléktől való
rettegés lapul meg. A csőcselék - e logika szerint - olyan alacsonyrendű ösztönlényekből áll,
melyek, ha szabad idejük volna, veszélyessé válnának, így hát biztonság okáért folyvást terhelni
kell őket, nehogy idejük legyen gondolkodni. Ha megkérdeznénk egy szókimondó gazdag
embert, mit gondol a munkafeltételek javításáról, alighanem valami ilyesmit válaszolna:
„Tudjuk, hogy a szegények sorsa rémes, sőt voltaképp - épp mert a miénktől oly távoli - kéjes
borzongás fog el, valahányszor rémségeire gondolunk. Ám azt ne várjátok tőlünk, hogy ez
ügyben bármit is tegyünk. Sajnálunk benneteket, alsóbbrendűek, miként sajnáljuk a rühes
macskát is, mégis makacsul ellenállunk minden kísérletnek, mely sorsotok bármi könnyítését
célozza. Úgy véljük, biztonságosabb, ha ott maradtok, ahol most vagytok. Nekünk nagyon is
megfelel a mostani állapot, és nem vagyunk bolondok vállalni annak kockázatát, hogy akárcsak
napi egy órával is szabadabbá tegyünk benneteket. Így hát, kedves felebarátaink, orcátok
verejtékével ezentúl is ti fizettek majd a mi itáliai nyaralásainkért, rajta hát, izzadjatok csak
serényen, tőlünk ne várjatok semmit.”
Ez a felfogás kiváltképp jellemző a művelt és okos emberekre, amint az esszék és újságcikkek
százaiból kihüvelyezhető. Nem csoda, hisz a legtöbb tanult embernek legalább évi négyszáz font
jövedelme van, s ennélfogva többségük a gazdagok oldalán áll, mivel úgy véli: a szegényeknek
tett bármi engedmény tulajdon szabadságát veszélyezteti. A művelt ember, holmi komor marxi
utópia baljós előérzetével társít minden alternatívát, s jobb szeretné, ha a dolgok változatlanok
maradnának. Lehet, hogy nem túlságosan kedveli gazdag sorstársait, mégis úgy tartja:
kényelmét, kiváltságait emezek közül még a legdurvább példány is kevésbé fenyegeti, s még az
is inkább hasonlít rá, mint a szegények - bölcsebb hát, ha a maga fajtájával tart. Csaknem minden
művelt embert az a félelem tesz konzervatívvá, amit a veszélyesnek vélt csőcselék iránt érez.
A csőcseléktől való rettegés babonás természetű. Alapja az a gondolat, hogy a gazdagokat a
szegényektől holmi rejtélyes és eredendő különbség választja el, akárha kétféle emberfajhoz
tartoznának, mint a négerek és fehérek. A valóságban persze nem létezik semmi ilyesmi. Gazdag
és szegény kizárólag a jövedelmében különbözik, s az átlagos milliomos nem más, mint új
ruhába bújtatott átlagos mosogatófiú. Cseréljenek csak gúnyát, s úgy mondja meg bárki: melyik
a jó és melyik a gonosz, s hogy kinek az oldalán az igazság! Aki valaha is osztozni kényszerült a
szegények sorsában, annak nem kell magyarázgatni ezt. A baj csak az, hogy a művelt és értelmes
emberek, azaz éppen azok, akiktől liberális megközelítést várnánk, sosem vegyülnek önként a
szegényekkel. Ugyan mit is tudnak a tanult emberek a szegénységről, mikor legtöbbjüknek még
maga az éhség is felfoghatatlan, távoli egzotikum? Villon-verseskötetem kiadója például
szükségesnek vélte külön lábjegyzetben megmagyarázni e sort: „Ne pain ne voyent qu’aux
fenestres” . Az efféle tudatlanság aztán pompás táptalaja a csőcseléktől való babonás
[105]

rettegésnek. A tanult ember maga elé képzel egy hordányi ösztönlényt, akinek egyetlen napnyi
szabadság is elég ahhoz, hogy az ő otthonát kifossza, könyveit tűzre hányja, őt magát pedig egy
gép mögé állítsa dolgozni, vagy épp a vécét sikáltassa vele. „Sújtsa inkább bármennyi
igazságtalanság - gondolja emberünk -, mint hogy szabadjára engedjük a söpredéket!” Nem érti,
hogy mivel a gazdagok és a szegények tömegei közt nincs semmi különbség, eleve nem lehet szó
a „söpredék” szabadjára engedéséről. Sőt, ha úgy vesszük: a söpredék máris elszabadult, és - a
gazdag emberek alakjában - arra használja hatalmát, hogy az unalom gigászi taposómalmait
kényszerítse a világra, például „elegáns” luxusszállodák formájában.
 Összegezve: a plongeur tehát rabszolga, méghozzá hitványul elpocsékolt rabszolga, aki
ostoba, és jobbára fölösleges munkát végez. Végül is csak azért robotoltatják naphosszat, mert
homályosan attól tartanak, ha bármi szabad ideje marad, azzal veszélyt hozhat gazdái fejére. A
tanult emberek pedig - akiknek az ő oldalán lenne a helyük - buzgón asszisztálnak ehhez, mert
semmit se tudnak róla, s így maguk is tartanak tőle. A plongeurről beszélek, mivel épp az ő
sorsát igyekszem megértetni - ám mindez éppúgy igaz egy sor más foglalkozás művelőire is.
Alkalmi töprengésem a plongeur-lét alaptényeiről merőben személyes; nélkülöz minden
gazdasági elemzést, és nem kétséges, hogy lépten-nyomon lapos frázisokba torkoll. Ám azt
legalább híven példázza, miféle gondolatai támadnak az embernek nap mint nap a mosatlan
edények nyomasztó társaságában.
 XXIII.

Miután végeztem az Auberge de Jehan Cottard-ral, lefeküdtem, és egy óra híján huszonnégy
órát aludtam. Ez után felkeltem, fogat mostam - két hét óta először! -, megfürödtem,
megnyiratkoztam, majd kiváltottam ruháimat a zálogból. Két csodás napon át mást se csináltam,
csak kószáltam szerte a városban. Legjobb öltönyömet felvéve még az Auberge-be is betértem,
ahol a bárpultnak dőlve felhajtottam egy üveg ötfrankos angol sört. Furcsa érzés hirtelen
vendégnek lenni ott, ahol az ember nemrég még a rabszolgák legnyomorultabbika volt... Borisz
sajnálta, hogy épp akkor hagyom el a vendéglőt, amikor végre „feltörtünk”, és esélyünk nyílt
némi pénzt összeszedni. Azóta beszéltem vele, azt állítja: napi száz frankot keres, és van egy
barátnője, aki úgymond tres serieuse , és sosincs fokhagymaszaga.
[106]

Egy napot szántam arra, hogy a környéket bejárva mindenkitől elbúcsúzzam. Találkoztam
Charlie-val is, aki búcsúzóul még elmesélte egy Roucolle nevű fösvény vénember vesztét, aki
nemrég még a környéken lakott. Gyanítom, hogy Charlie szokásához híven ezúttal is jókorákat
lódított, ám a történet jó, érdemes lejegyezni.
Az említett Roucolle hetvennégy évesen, pár évvel azelőtt halt meg, hogy én Párizsba
érkeztem, ám a környék lakói még az én időmben is gyakran emlegették. Nyilván nem volt egy
Daniel Dancer , vagy bármi hozzá fogható figura, ám azért elég különös fickó lehetett. Minden
[107]

reggel elment a Les Halles-ba selejtzöldséget guberálni, macskahúst evett, és alsónemű helyett
újságpapírt viselt a testén. Szobája faburkolatát feltüzelte, s egy zsákból szabott magának
nadrágot - miközben vagy fél millió frankja hevert egy bank trezorjában. Igazán sajnálom, hogy
nem találkozhattam vele!
Annyi más fösvényhez hasonlóan végül Roucolle is pórul járt, mivel pénzét egy törvénytelen
ügylettel próbálta megsokszorozni. Egy nap ugyanis egy zsidó fiatalember vetődött a környékre,
éles eszű, rátermett fickó, aki egy csábító üzlethez keresett csendestársat, mondván, hogy kokaint
készül Angliában árulni. Párizsban persze könnyű kokaint szerezni, s a Csatornán átcsempészni
sem túl nagy ördöngösség, éppen csak az a bökkenő, hogy mindig akad egy spicli, aki a
szállítmányról a vámosokat és a rendőrséget jó előre értesíti. Állítólag legtöbbször épp azok, akik
a kokaint nagyban forgalmazzák, mivel a csempészetet egyetlen nagy társulás tartja a kezében,
amely nem tűri a konkurenciát. A zsidó azonban megesküdött, hogy ez egyszer semmi kockázat
nincs. A szokásos közvetítő csatornákat kiiktatva ő ugyanis egyenesen Bécsből szerzi be a
kokaint, nincs hát kitéve annak, hogy mások is közbelépjenek vagy megzsarolják. Roucolle-lal
egy lengyel fiatalember révén került kapcsolatba, aki a Sorbonne-on tanult, és aki maga is kész
volt négyezer frankkal beszállni az üzletbe, ha az öreg is belead hatezret. Ez a tízezer frank épp
öt kilónyi kokainra elég, ami Angliába átdobva kisebb vagyont ért.
A lengyel és a zsidó keményen megküzdöttek azért, hogy a pénzt kiimádkozzák Roucolle
karmai közül. Hatezer frank ugyan nem volt nagy összeg - hisz az öreg még matracába varrva is
többet tartott ennél -, ám Roucolle-nak minden sou-tól a kínok kínja volt megválni. A lengyel és
a zsidó tehát hetekig puhította; érveltek, fenyegetőztek, hízelegtek, könyörögtek neki, csakhogy
valamiképp kicsikarják tőle a pénzt. A kapzsi vénség félig eszét vesztve hányódott tulajdon
mohósága és félelmei közt... A kilátásba helyezett ötvenezer frank haszonnak már a gondolatára
is hangos gyomorkorgása támadt, mégsem tudta rászánni magát, hogy kockára tegye a pénzt.
Szokása szerint szobája sarkában gubbasztott, s a fejét tapogatva nyögött és jajveszékelt
kínjában, mi több, olykor még állítólag térdre is vetette magát, hogy erőért fohászkodjék az
égiekhez (igen hitbuzgó volt), ámde mégsem tudta megtenni. Végül azután - inkább a
kimerültségtől, mint az érvek hatására - egyik percről a másikra beadta derekát. Felvágta a
matracot, és előguberált hatezer frankot a zsidónak.
A zsidó még aznap elhozta a kokaint, majd nyomban eltűnt. Időközben híre ment az ügynek az
egész környéken - amilyen felhajtást Roucolle csapott körötte, nem is csoda... A rendőrség már
másnap reggel körülvette és átkutatta a szállót.
Roucolle és a lengyel kutyaszorítóba került. A razzia a földszintről felfelé haladt, szobáról
szobára, emeletről emeletre, náluk pedig ott hevert az asztalon a jókora csomag kokain, amit
sehová se rejthettek. A lépcsőn már nem mehettek le vele észrevétlenül, hiszen odalenn zsaruk
strázsáltak. A lengyel erősködött, hogy dobják ki az ablakon, ám Roucolle hallani se akart erről.
Charlie azt állítja: maga is ott volt e forró pillanatokban. Mikor az öregtől el akarták venni a
csomagot, görcsösen magához szorította, és rozzant aggastyán létére úgy küzdött érte, akár egy
fenevad. A félelemtől kishíján eszét vesztette, ám inkább kész volt vállalni a börtönt, mintsem
pénzét kidobja az ablakon.
A razzia már az alattuk lévő szintre ért, mikor egyiküknek hirtelen mentőötlete támadt. Az
emeleten, Roucolle egyik szomszédja tucatnyi nagyméretű bádogdobozt tárolt, melyekből
arcpúdert árult bizományosként. Nosza, osszák szét hamar a kokaint a dobozokba, hogy a
rendőrök csupán púdernek véljék. Nagy sietve mindjárt ki is szórták a púdert az ablakon, a
helyére saját porukat töltve, majd a dobozokat le sem zárva kitették Roucolle asztalára, hogy azt
a látszatot keltsék: nekik aztán nincs semmi rejtegetnivalójuk. Pár perc múlva a rendőrök
beállítottak, hogy Roucolle szobáját is átkutassák. Végigkopogtatták a falakat, felnéztek a
kéménybe, kihúzták a fiókokat és alaposan átvizsgálták a padlódeszkákat. Nem találva semmi
gyanúsat, már éppen végeztek volna, mikor a felügyelő szeme megakadt a dobozokon...
- Tiens - mondta -, eddig észre se vettem... Lássuk csak, mi van ezekben?
[108]

- Púder - felelte a lengyel, magára erőltetett hidegvérrel. Igen ám, de Roucolle-ból még abban
a pillanatban oly hangos nyögésként tört elő a félsz, hogy a rendőrök menten gyanút fogtak.
Kiszórták az egyik doboz tartalmát, s a felügyelő, miután megszagolta, kijelentette, hogy az
szerinte kokain. Roucolle meg a lengyel égre-földre megesküdtek, hogy az nem egyéb
közönséges arcpúdernél - de hiába, minél hevesebben ágáltak, a rendőrök szemében annál
gyanúsabbnak tűntek. Végül mindkettőt őrizetbe vették, s bekísérték a rendőrségre, sarkukban a
fél kerület bámész léhűtőivel.
Ott azután maga a kapitány hallgatta ki a gyanúsítottakat, egy doboz kokaint pedig elküldtek
vegyelemzésre. Charlie szerint Roucolle leírhatatlan jelenetet rendezett. Sírt, könyörgött, hetet-
havat összehordott, majd a lengyelre hárított mindent, oly hangosan, hogy a fél utca
visszhangozta szánalmas óbégatását. A rendőrök már-már hasukat fogták a nevetéstől.
Egy óra múlva a küldönc megjött a mintával és a vegyészi szakvéleménnyel. Már messziről
nevetve mondta:
- Ez ugyan nem kokain, monsieur!
- Hogyhogy? - hüledezett a kapitány. - Mais, alors hát akkor micsoda?
- Púder...
 Roucolle-t és a lengyelt mindjárt szabadon engedték. Ártatlanságuk fényes igazolást nyert,
mégis alig láttak a dühtől, amiért a zsidó így felültette őket. Később, hogy az izgalom kissé
alábbhagyott, kiderült, hogy a környéken két további áldozatot is hasonlóan rászedett a
szélhámos.
A lengyel, bár négyezer frankja bánta, még örült is, hogy megúszta e könnyelmű kalandot, ám
szegény öreg Roucolle-t teljesen összetörte az eset. A lengyel nyomban ágyba bújtatta, s egész
nap, egész éjjel mellette maradva elhűlten hallgatta, amint az öreg összevissza hadovál, motyog
magában, majd minduntalan torka szakadtából felordít:
- Hatezer frank! Nom de Jésus Christ! Hatezer frank!
[109]

Három napra rá valami szélütésféle érte, s két hét múlva halott volt. Charlie szerint a szíve már
nem bírta kiállni e sokkoló veszteséget.
 XXIV.

Harmadosztályon, Dunkerque és Tilbury érintésével utaztam Angliába, ami a Csatornán való

átkelés legolcsóbb, és mellesleg nem is a legrosszabb módja. Minthogy a kabinért különdíjat
kellett volna fizetni, én is a fedélzeti szalonban éjszakáztam a harmadosztályú utasok
legtöbbjével. Naplómban erről ez áll:
„Alvás a hajó szalonjában, huszonhét férfi és tizenhat nő között. Reggel egyetlen nő se ment el
megmosni az arcát. A legtöbb férfi fölkereste a mosdót, a nők viszont csak neszesszerjeiket
kapták elő, hogy némi púderrel álcázzák a piszkot. Kérdés: vajon ez is a másodlagos nemi jelleg
egyik ismérve volna?”
Az út során megismertem egy román házaspárt - szinte még gyerekek -, akik éppen nászútra
indultak Angliába. Lelkesen faggattak a számukra még ismeretlen országról, én pedig sikerrel
elhitettem velük néhány banális hazugságot. Annyira örültem, hogy végre hazajutok, hogy
szülőhazám már-már paradicsomnak tűnt számomra. Angliában valóban sok minden van, ami
örvendetessé teszi a hazajutást: a fürdőszobák, a karosszékek, a mentaszósz, a finomra párolt
újkrumpli, a barna kenyér, a narancsdzsem, a valódi komlóból készült sör - mindez tényleg
nagyszerű, már ha az ember meg tudja fizetni. Anglia pompás hely, ha az ember nem szegény, én
pedig, úgy tűnt, nem leszek az, hiszen egy jámbor és jómódú értelmi fogyatékosnak fogom
gondját viselni. Már maga a gondolat is ellenállhatatlanul patrióta érzelmeket ébresztett bennem,
hogy itt végre nem leszek szegény... Minél több kérdést tett fel a román házaspár, annál
lelkesebben dicsértem Angliát: az éghajlatot, a tájat, a képzőművészetet, az irodalmat, a
jogrendet-Angliában egyszerre minden, de minden tökéletes volt.
„Csinosak az angol házak?” - faggatott a román párocska. „Meghiszem azt! - vágtam rá. - Hát
még ha látják majd a londoni szobrokat! Párizs a maga módján közönséges város: egyik fele
grandiózus, a másik nyomornegyed. London viszont...”
A hajó épp ekkor futott be Tilbury kikötőjébe. A legelső épület, ami elénk tűnt, ama otromba,
csupa-stukkó, csupa-oromdísz szállodák egyike volt, melyek úgy merednek az angol partról a
semmibe, mint bolondok az elmekórház kerítése mögül. A románok túlságosan jól neveltek
voltak, semhogy bármi megjegyzést tettek volna, de láttam, gyanakvón méregetik a hotelt. „Ó,
ezt itt franciák tervezték!” - biztosítottam őket, s még akkor se fogytam ki az angol építészet
méltatásából, mikor vonatunk már az East End-i szegénynegyedeken át araszolt London szíve
felé. Most, hogy hazafelé tartottam, és nem szorongatott többé az ínség, úgy éreztem, nem
dicsérhetem eléggé Angliát.
Aztán felkerestem B.-t a munkahelyén, kinek már első szavai romba döntötték minden
reményemet. „Sajnos munkaadóid - mondta -, a pácienseddel együtt külföldre utaztak, de
legkésőbb egy hónap múlva visszatérnek. Remélem, addig kibírod valahogy...”
Már az utcán voltam megint, amikor eszembe jutott, hogy legalább kérhettem volna tőle némi
baráti kölcsönt még. Egy hónapot kellett várnom – tizenkilenc shillinggel és hat pennyvel a
zsebemben! A nem várt rossz hír porig sújtott; jó ideig halvány sejtelmem se volt, mitévő legyek.
Naphosszat az utcákat róttam, éjszaka pedig, mivel a leghalványabb elképzelésem se volt, hol
találok Londonban olcsó szállást, elmentem egy „családi” szállodába, ahol hét shilling hat
pennyért megalhattam. Miután kifizettem a számlát, éppen tíz shillingem és két pennym maradt.
Reggelre aztán kisütöttem, mit fogok csinálni. Előbb-utóbb úgyis vissza kell térnem B.-hez újabb
kölcsönért, ám most még, úgy véltem, nem lenne illő; így hát addig is ki kell húznom valahogy
az utcai éhenkórászok módján. Korábbi tapasztalataim nyomán óvakodtam attól, hogy
elzálogosítsam legjobb öltönyömet. Elhatároztam hát, minden holmimat a pályaudvari
csomagmegőrzőben hagyom - kivéve a másik öltönyömet, amit megpróbálok beváltani néhány
olcsó ruhadarabra, és esetleg egy fontra. Ha egy hónapig harminc shillingből kell élnem, nyilván
ócska ruhákra lesz szükségem - sőt, minél ócskábbak, annál jobb. Csakhogy Londont korántsem
ismertem annyira, mint Párizst, így sejtelmem se volt, vajon kihúzom-e egy hónapig harminc
shillingből. Legrosszabb esetben kéregetek majd, vagy cipőfűzőt árulok, gondoltam, ködösen
emlékezve még a vasárnapi lapok regényes cikkeire a koldusokról, akik kétezer fontot hordanak
rongyos nadrágjukba varrva. Mindenesetre köztudott volt, hogy Londonban lehetetlen éhen
halni, így hát feleslegesnek látszott aggódnom.
Lambethbe mentem, hogy eladjam ruháimat, ott ugyanis az emberek szegények, és bőven
akad használtruha-bolt. Az első üzletben, ahol próbálkoztam, a tulajdonos udvarias volt, de
elhárító, a másodikban goromba, a harmadikban süket, akár az ágyú – vagy legalábbis úgy tett. A
negyedik boltos, egy nagydarab, szőke fiatalember, akinek arcbőre élénk rózsaszínben játszott,
akár egy szelet sonka, szemügyre vette öltönyömet, majd két ujjával fitymálva megtapogatta.
- Hitvány holmi - mondta -, nagyon is hitvány... (Éppenséggel jobbféle konfekció volt.) Mit
kér érte?
Azt mondtam, néhány régebbi ruhadarabra lenne szükségem, meg annyi pénzre, amit csak
különbözetként adni tud. Elmélázott, majd innen-onnan elém dobott a pultra néhány piszkosnak
látszó rongyot... – Hát a pénz? - kérdeztem. Azt reméltem, talán egy fontot is megad majd.
Szájával aggályosan csücsörített, majd elővett egy shillinget, és a ruhák mellé tette. Nem
alkudtam, mert amint szóra nyitottam volna a számat, úgy tett, mintha máris vissza akarná venni
a shillinget, s láttam, hogy semmi esélyem. Ám legalább megengedte, hogy a bolt mögötti
raktárban átöltözzem.
Egy hajdan sötétbarna kabátot, egy fekete színű, pántos munkásnadrágot, egy sálat, és egy
szövetsapkát kaptam. Megtartottam az ingem, a zoknim és a cipőm, megmaradt továbbá a fésűm
és a borotvám is. Furcsa érzés más ócska holmiját viselni... Már azelőtt is épp elég viseltes ruhát
hordtam, ám ilyeneket még soha; nemcsak piszkosak és slamposak voltak, hanem - hogy is
mondjam? - eleve dicstelenek, hisz patinájukat nem egyszerűen ócskaságuknak köszönhették,
hanem a beléjük ivódott, ősrégi szennyrétegeknek. Ilyesfajta ruhákat egy cipőfűzőáruson vagy
egy csavargón lát az ember. Egy órával később Lambethben szembe jött velem egy kétes, zavart
képű fickó, nyilvánvalóan csavargó - ám ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy csak
magamat látom viszont egy kirakat tükrében. Arcomat máris belepte a piszok. A piszok furcsán
tekintélytisztelő: aki jó ruhát hord, azt elkerüli, ám mihelyt felhagysz a gallérviseléssel,
mindenünnen rád tapad.
Késő estig az utcán maradtam, állandóan vándorolva. Öltözékem miatt kissé tartottam tőle,
hogy a rendőrök netán csavargónak néznek és bevisznek, és senkit sem mertem megszólítani,
mert úgy képzeltem, mindenkinek menten feltűnik az öltözékem és modorom közti különbség.
(Utóbb rájöttem, hogy emiatt fölösleges volt aggódnom.) Új jelmezem magától besorolt egy
másik világba, s úgy tűnt, egyszerre mindenki másként viselkedik velem. Segítettem egy
vándorárusnak felborult taligáját visszafordítani. „Kösz, haver” - mondta vigyorogva. Addigi
életem során még soha senki nem szólított „havernek” - most is csak kopottas gönceim miatt
került rá sor. Először figyeltem fel arra is, miként változik meg a nők viselkedése öltözékük
szerint osztályozva a férfiakat. Ha egy rosszul öltözött férfi tart feléjük, leplezetlen viszolygással
térnek ki előle, mintha leprás volna. A ruha nagy hatású varázsszer! Ha az ember csavargómezt
visel, nehéz nem éreznie, hogy szörnyen lecsúszott-legalábbis az első napon... Ugyanezt az
oktalan, ámbár nagyon is valóságos szégyent érezzük az első éjszakán, melyet egy zárkában
töltünk.
Tizenegy óra körül elkezdtem szállást keresni. Korábban olvastam hajléktalan szállókról
(ámbár senki se nevezte így őket), s azt reméltem, majd csak kapok valamelyikben egy ágyat
négy pennyért. Láttam egy férfit, aki a Waterloo Road-on a járdaszélen ácsorgott, kubikos vagy
valami efféle lehetett. Megszólítottam, mondván, hogy szörnyen le vagyok égve, s a lehető
legolcsóbb szállást keresem.
- Hát - mondta -, ott az a ház a túloldalon, a ’Jó Ágyak Egyedülálló Férfiaknak’ felirattal, oda
menjen. Az egy jó hely, hébe-hóba én is meghúzom ott magam. Olcsó és tiszta, majd meglátja.
A magas, ütött-kopott épület ablakai halvány fényben derengtek, kivéve néhányat, melyet
barna csomagolópapírral ragasztottak be. Benyitottam egy kövezett folyosóra, ahol egy
pincelejáratból sápadt, álmos tekintetű kisfiú került elő. A pince felől beszédfoszlányok, sajtszag
és állott meleg levegő csapott meg. A gyerek ásított, majd a tenyerét nyújtotta.
- Szállást akar? Egy shilling lesz, főnök.
Odaadtam a shillinget, mire a fiú egy sötét, rozoga falépcsőn felvezetett egy hálóhelyiségbe.
Odabenn orvosság és szennyes ágynemű édeskés szaga terjengett, úgy tűnt, az ablakokat
makacsul zárva tartják, a levegőt szinte fojtogatónak éreztem. A helyiségben gyertya égett, az
egész alig lehetett több tizenöt négyzetméternél, és nyolc ágy állt benne. Hat lakó máris az ágyán
feküdt, furcsa, deformált alakok voltak, egyetlen ruhadarabjukat se vetették le, még a
lábbelijeiket sem. Egy sarokból rémes, ugató köhögés hallatszott.
Amint lefeküdtem, megállapítottam, hogy az ágy kemény, mint egy deszkalap, ami pedig a
párnát illeti, az csupán egy kemény henger volt, ami lehetett volna akár fából is. Rosszabb volt,
mintha egy asztalon kellett volna aludnom, mivel az ágy még hat láb hosszú sem volt.
Az embernek kapaszkodnia kellett, ha nem akart a földre gurulni a lehetetlenül keskeny,
ráadásul domború matracról. A lepedőből olyan verejtékbűz áradt, hogy közelről
elviselhetetlennek találtam. Az ágynemű mindössze két lepedőből és egy pamut takaróból állt, s
így még a szoba fülledt levegőjében is fáztam. Az éjszaka során bizonyos zajok folyton
ismétlődtek. A bal oldali szomszédom - azt hiszem, egy matróz lehetett - óránként felébredt,
trágárul szitkozódott, majd cigarettára gyújtott. Egy másik alak, akinek valami hólyagbaja
lehetett, az éjszaka folyamán vagy tucatnyiszor kelt fel, és hangosan belecsorgatott az
éjjeliedényébe. A sarokban fekvő férfi minden húsz percben köhögőrohamot kapott, oly
kiszámítható rendszerességgel, hogy az ember már előre várta - ahogy a holdat ugató kutya
következő csaholását. Kimondhatatlanul visszataszító hang volt ez, ocsmány bugyborékolás és
öklendezés keveréke, mintha valaki legbelül vadul csavargatná a fickó zsigereit. Ahogy egy
ízben gyufát gyújtott, láttam, hogy öreg, szürkés, beesett arca egészen olyan, mint egy hulláé.
Hálósapka gyanánt a feje köré a nadrágját csavarta, amit valamiért szintén undorítónak találtam.
Valahányszor köhögött - vagy a másik ember szitkozódott -, egy álmos hang mordult rájuk a
sötétség valamely zugából:
- Kuss legyen! A rohadt életbe, kuss legyen már!
 Egész éjjel jó, ha egy órát alhattam. Reggel kábán és kialvatlanul arra tértem magamhoz, hogy
valami nagy barna tárgy közeleg felém. Jobban kinyitva a szemem, láttam, hogy a matróz egyik
lába az: arcom elé nyúlt át a szomszédos ágyból, sötétbarnán, akár egy indiáné, csak éppen a
piszoktól. A falakról hámlott a vakolat, a lepedők pedig, melyek legalább három hete nem láttak
szappant, nyers umbrabarnák voltak. Felkeltem, felöltöztem, és lementem a lépcsőn. A pincében
egy sor mosdót, és két nyirkos, rúdra rögzített törülközőt találtam. A zsebemben volt egy darab
szappan, s épp nekiláttam volna, hogy megmosakodjam, mikor észrevettem, hogy a mosdókat
egytől egyig vastag, ragacsos szennyréteg borítja, fekete, akár a csizmakenőcs - inkább feladtam
hát... A hely mindenesetre nem volt „olcsó és tiszta”, mint hirdette magát. Később
megtapasztaltam: az itteni állapotok nagyjából megfeleltek a többi tömegszállás viszonyainak.
Átmentem a Temze túlpartjára, és jó darabig kelet felé baktattam, mígnem benyitottam egy
Tower Hill-i kávézóba. Az átlagos londoni vendéglátóhely Párizs után furcsának, idegenszerűnek
tűnt. Az apró, zsúfolt helyiségben magas támlájú padok álltak, melyek a múlt század negyvenes
éveiben lehettek divatban, az aznapi étlapot egy darab szappannal írták fel egy tükörre, az
ételeket pedig egy tizennégy éves lány hordta ki. Földmunkások újságpapírból falatoztak, a teát
pedig jókora, csészealj nélküli, porcelánpoharakra emlékeztető bögrékből itták. A sarokban egy
zsidó házaló gubbasztott magában, szája szinte a tányérig ért, bűntudatosan tömte magába a
szalonnát.
- Teát és vajaskenyeret kérek - szólítottam meg a lányt.
- Vaj nincs, csak margarin - felelte meglepetten, majd továbbította a rendelést. A kifejezés,
amit használt:
„Nagy tea, két szelet kenyérrel!” ugyanazt jelentette Londonban, mint Párizsban az örökös
coup de rouge .
[110]

A padom mellett a falon egy táblán ez állt: „Cukrot zsebelni tilos!”. Egy költői vénájú vendég
ezt írta alá (ámbár egy ismeretlen kéz minden igyekezetével próbálta levakarni az utolsó szót):
AKI A CUKROT ELVISZI,
ANNAK NEVE MOCSKOS BUZI!
Nos, ez volt Anglia...
A tea és a két szelet margarinos kenyér három és fél pennybe került. Maradt tehát még nyolc
shillingem és fél pennym...
 XXV.

A nyolc shilling három napra és négy éjszakára volt elég. Waterloo Road-i kellemetlen
tapasztalataim nyomán tovább indultam kelet felé, s a következő éjszakát egy pennyfields-i
[111]

szálláson töltöttem. Tipikus tömegszállás volt ez, Londonban százával találni ilyeneket.
Egyszerre ötven-száz ember fért el benne, és egy „helyettes” igazgatta - vagyis a tulajdonos
megbízottja, ezek a szállások ugyanis üzleti vállalkozások, melyek tulajdonosai tehetős emberek.
Egy-egy hálóhelyiségben tizenöten-húszan aludtunk, az ágyak itt is hidegek és kemények voltak,
az ágyneműt azonban legfeljebb egy hete mosták, ami az előző helyhez képest némi színvonal-
emelkedést jelentett. A tarifa kilenc penny vagy egy shilling volt (az egyshillinges hálóteremben
az ágyak négy helyett hatlábnyira álltak egymástól), fizetni pedig este hétig vagy távozáskor
kellett.
A földszinten közös konyhát rendeztek be a lakóknak, akik ingyen használhatták az itteni
tűzhelyeket, főzőedényeket, teáscsészéket és kenyérpirító villákat. A két nagy klinkertéglás
tűzhelyben az év minden napján, éjjel-nappal ropogott a tűz. A tűzrakást, a konyha söprését és az
ágyazást egymást váltva végezték a lakók. A „házfőnök” egy Steve nevű idősebb férfi, jóképű,
normann-külsejű dokkmunkás volt; az ő szava döntött a vitákban, s külön díjazás nélkül egyben
ő látta el a kidobóember tisztét is.
Tetszett nekem ez a konyha - bár mélyen a föld alá ásott, alacsony mennyezetű pincehelyiség
volt, hőség uralkodott benne, és megtöltötték a koksz fojtó gázai. Csak a tűzhelyek lángjai
világították meg, a sarkokban bársonyfekete árnyak sötétlettek. A mennyezetről szárítókötelekre
akasztva néhány rongyos holmi lógott. A tűzhelyek vöröslő lángjánál, kezükben főzőedényekkel
emberek - jobbára dokkmunkások - jöttek-mentek, némelyek egészen meztelenül, mivel éppen
kimosták ruháikat, s most arra vártak, hogy megszáradjanak. Esténként napóleonoztak , [112]

dámáztak és énekeltek, a legnépszerűbb nóta az „Apám, anyám jól elcseszett” volt, a másik meg
egy hajótörésről szólt. Néha késő este valakik beállítottak egy bödönrevaló éti csigával, olcsón
jutottak hozzá, és szétosztották a többiek között. Minden élelmiszert megosztottak, és
természetesnek számított, hogy enni adnak a munkanélkülieknek. Rendszeresen élelmet hordtak
egy apró, sápadt, aszott kis emberkének is, aki láthatóan a végét járta, s akit csak úgy emlegettek:
„a szegén’ jó Brown, a doktor mán háromszó’ fölvágta”.
A lakók közül ketten-hárman öregségi nyugdíjasok voltak. Mielőtt velük találkoztam volna,
sejtelmem se volt arról, hogy élnek emberek Angliában, akiknek más jövedelmük nincs, mint a
heti tíz shilling nyugdíj.
Ezek az öregek kizárólag ebből éltek. Egyiküktől, aki beszédes ember volt, megkérdeztem,
hogyan tud kijönni ennyiből.
- Hát ugye - kezdte a fejszámolást -, lefizetsz éjszakánként kilenc pennyt a szállásért... az
ugye, heti öt shilling három penny. Aztán szombatonként a borotválás, az három penny... ez
eddig öt shilling hat penny. És mondjuk nyiratkozol havonta egyszer hat pennyért... ez hetente
újabb másfél penny. Vagyis marad négy shilling négy pennyd ételre meg bagóra.
Más kiadást nem is tudott volna elképzelni. Kenyéren, margarinon és teán élt - a hét vége felé
már száraz kenyéren és tej nélküli teán -, ruháit pedig feltehetően jótékony adakozásból kapta.
Elégedettnek tűnt, az ágyát és a tüzet többre tartotta, mint az ételt. Akárhogy is, tiszteletet
ébreszt, ha valaki a heti tíz shillingjéből még borotválkozásra is áldoz.
 Naphosszat az utcákat róttam, s kelet felé eljutottam egészen Wappingig, nyugat felé pedig
Whitechapelig. Párizs után furcsa volt, hogy itt minden sokkal tisztább, nyugodtabb és
unalmasabb. Hiányzott a villamosok csikorgása, a mellékutcák zaja és bűze, a macskaköveken
masírozó katonák fegyverzörgése. A tömeg jobb ruhákat viselt, az arcok csinosabbak,
szelídebbek és egyformábbak voltak, hiányzott róluk a franciákat jellemző ádáz individualitás és
komiszság. Kevesebb részeget láttam, kevesebb piszkot és veszekedést, és több semmittevést.
Minden utcasarkon csapatostul álltak az emberek, látszott, hogy némiképp alultápláltak, ám azért
életben tartja őket a „tea és két szelet”, amit a londoniak kétóránként magukhoz vesznek. Itt
mintha nyugodtabb lett volna a légkör, mint Párizsban. Ez a teaforraló és az állami
munkaközvetítő hivatal hazája volt, ahogy Párizs a bisztróé és az édességboltoké.
Érdekes volt elnézni a tömeget. A kelet-londoni nők szépek (talán a vérkeveredés teszi), a
Limehouse-ban nyüzsögtek a keletiek - kínaiak, chittagongi tengerészek, dravida selyemsál-
[113]

árusok, sőt, a jó ég tudja honnét, még néhány szikhet is láttam. Itt-ott valami alkalmi
látványosság körül csoportosulás támadt. Whitechapelben valaki fennhangon hirdette: „Az
Éneklő Evangélista vállalja, hogy hat pennyért megmenti a lelked a pokoltól!” Az East India
Dock Road-on az Üdvhadsereg tartott nyilvános istentiszteletet. A „Baj van a részeg
tengerésszel” dallamára ezt énekelték: „Van-e itt köztünk Júdás-féle?” A Tower Hill-en két
mormon térítgetett egy sokadalmat. Emelvényük körül nagy volt a tülekedés, gyakran rájuk
ordítottak, félbeszakították őket. Valaki azzal vádolta őket, hogy többnejűségben élnek. Egy
sánta, szakállas férfi, nyilvánvalóan ateista, Isten igéjét hallgatva minduntalan dühösen
közbeszólt, amire jókora hangzavar támadt.
- Drága barátaink - könyörögtek a mormonok -, hadd mondjuk végig a mondandónkat!
- Helyes, csak mondják! Maga meg ne kötekedjék folyton!
- Ohó, előbb válaszoljanak nekem! Meg tudják mutatni Istent?! Mutassák meg, akkor majd
hiszek!
- Ó, hát miért nem fogja már be a száját? Ne szakítsa folyton félbe őket!
- Inkább kegyed szakítaná félbe magát! Ezek itt mind kib...ott poligámisták!
- Sok minden szól ám amellett is! Ezeknek az asszonyai legalább nem gürcölnek a kib...ott
gyárakban!
- Drága barátaim, csupán arra kérlek benneteket...
- Csak ne halandzsázzatok! Ti talán láttátok már Istent? Megérintettétek? Paroláztatok vele?
- Ne kötekedjék, az Isten szerelmére, ne kötekedjék már!
És így tovább... Vagy húsz percig figyeltem, szerettem volna megtudni valamit a mormon
vallásról, ám az egybegyűltek váltig csak egymással civódtak.
A Middlesex Street-en a piaci sokadalomban egy csapzott, rongyos nő karjánál fogva vonszolt
egy ötéves porontyot.
- Ne szórakozzá’ má’! - rivallt a nő a gyerekre. - Há’ mit gondolsz, mér’ hoztalak én ide, mér’
vettem neked trombitát meg mindent? Vagy azt akarod, hogy e’tángáljalak? Na mingyá’ adok én
neked szórakozást, te kis vakarcs, olyat hogy megemlegeted...
A trombitából pár csepp nyál hullt a földre. Aztán anya és gyermeke eltűntek, már csak a
sarkon túlról hallatszott, ahogy mindketten torkuk szakadtából ordítottak... Párizs után mindez
rém furcsa volt.
 Az utolsó éjszakán, amit a pennyfields-i szálláson töltöttem, két lakó hajbakapott. Csúf jelenet
volt. Az egyik öregségi nyugdíjas, egy hetven körüli férfi félmeztelenül (éppen mosott),
dühödten gyalázott egy alacsony, zömök dokkmunkást, aki háttal állt a tűznek. Láttam az
öregember arcát a rőt fényben, csaknem sírt fájdalmában és dühében. Nyilvánvaló volt, hogy
valami komoly dolog történt.
A nyugdíjas: - Te szemét!
A dokkmunkás: - Fog’ má’ be, vén f..., mer’ még lekenyek egyet!
A nyugdíjas: - Csak próbáld meg, te szemét! Harminc évvel öregebb vagyok, de azért kaphatsz
egy olyat, hogy fejest ugrasz tőle a retyóba!
A dokkmunkás: - Én meg közbe’ újságot olvasok, mi, vén f...!?
És így tovább, vagy öt percen át. A lakók ott ültek körös-körül mogorván, és próbáltak nem
odafigyelni a veszekedésre. A dokkmunkás faképpel bámult maga elé, ám az öregember egyre
dühösebb lett. Időről időre kisebbfajta rohamokat intézett a másik ellen, előre meresztett
nyakkal, alig pár hüvelyknyi távolságból ordítozott vele, mint valami macska egy kerítés
tetejéről, és közben csak úgy fröcsögött. Megpróbálta addig hergelni magát, hogy megüsse a
dokkmunkást, de hiába... Végül kifakadt:
- Tudod, mi vagy te? Egy szemét, egy rohadt szemét! Ezt a mocskos pofádba, sz...jál le, te!
Elegem van belőled, agyonváglak, esküszöm! Te büdös f..., mer’ az vagy, a kib...ott kurva
anyádat! Nyald ki, tudod! Ez a véleményem, te, te, te, te nyomorult szarházi!
Ekkor váratlanul lerogyott egy padra, s arcát a kezébe temetve sírva fakadt. A másik, látva,
hogy a közhangulat ellene fordul, csöndben kiment.
Utóbb valaki elmondta, mi volt a veszekedés oka. Az egész viszály egy shilling ára étel miatt
tört ki. Az öregember valamiképp elveszítette a kenyér- és margarinkészletét, azaz az
elkövetkező három napban nem volt mit ennie, csupán az, amit a többiek irgalomból adtak neki.
A dokkmunkás, akinek volt munkahelye, és rendesen táplálkozott, kigúnyolta - emiatt tört ki a
viszály.
Mikor a pénzem már egy shilling négy pennyre apadt, egy éjszakát egy bow-i szálláson
töltöttem, ahol csak nyolc pennyt kértek. Egy mellékutca keskeny sikátorán át találtam le egy
mélyen fekvő, fojtó levegőjű, alig tizenkét négyzetméteres pincehelyiségbe. A lobogó tűz
fényében tíz ember ült, nagyobbrészt földmunkások. Éjfél volt, de a gondnok fia, egy sápadt,
sovány, ötéves forma gyerek még most is a munkások térdén lovagolt. Egy ír vénember egy szűk
kis kalitkában raboskodó, vak piróknak füttyögetett. Más énekesmadarak is voltak itt - aprócska,
fakó jószágok, melyek egész életüket a föld alatt élték le. A lakók rendszerint a tűzbe vizeltek,
hogy ne kelljen megtenniük a három lépésnyi utat a vécéig. Ültem az asztalnál, és éreztem, hogy
valami mászik a lábamon. Ahogy lenéztem, nyüzsgő fekete rovarokat láttam a padlón:
svábbogarak voltak.
A hálóteremben hat ágy állt, a lepedők pedig, melyekre jókora betűkkel rányomtatták: „Lopott
holmi a Bow Road-i menedékhelyről!”, szörnyűséges szagot árasztottak. Az enyémmel
szomszédos ágyon egy vénséges vénember hevert, egy aszfaltrajz-készítő. A gerince olyan
ijesztően meggörbült már, hogy hátán a púp vagy két lábnyira kitüremkedett az ágyból, s kis
híján az arcomat érte. Ez a hát csupasz volt, és különös szennycsíkok tarkázták, amelytől egészen
úgy festett, mintha egy márvány asztallap volna. Az éjszaka során valaki részegen jött haza, és az
ágyam mellé hányt. Voltak poloskák is - talán nem annyi, mint Párizsban, ám ahhoz épp elég,
hogy ne hagyják aludni az embert. Mocskos hely volt ez, ámbár a gondnok és neje igen
szívélyesnek mutatkozott, s a nappal vagy az éjszaka bármely órájában hajlandó volt elkészíteni
egy csésze teát, ha valaki kérte.
 XXVI.

Másnap reggel, miután kifizettem a szokásos teát meg a két szelet kenyeret, és vettem fél
uncia dohányt, mindössze fél pennym maradt. Úgy véltem, korai lenne még B.-től ismét kölcsönt
kérnem, így hát nem tehettem mást, elindultam, hogy felkutassak valami ingyenes
hajléktalanszállást. Nem sok fogalmam volt arról, hogyan is kezdjek hozzá, mindenesetre
emlékeztem egy ilyen helyre Romtonban, elgyalogoltam hát oda. Délután háromnégy óra tájban
érkeztem meg. A romtoni piactéren egy töpörödött öreg ír - szemlátomást csavargó - támasztotta
a sertéskarámot. Odamentem, és én is megtámaszkodtam mellette, aztán kisvártatva
megkínáltam a dohányos szelencémből. Kinyitván a dobozt, egészen elámult:
- Istenuccse - mondta -, van ebbe’ vagy hat penny ára, jóféle dohány is! Hát emmeg hun a
pokolba’ akadt a markába? Maga csak nemrég van úton, he?
- Miért, aki régóta, annak nincs dohánya?
- Már hogyne volna! Ehun van ni...
Azzal elővett egy rozsdás bádogdobozt, ami valaha Oxo leveskockákat tartalmazott. Húsz-
harminc csikk lapult benne, a járdáról szedte föl mind. Mint mondta, ritkán jut másféle
füstölnivalóhoz, hozzátéve, hogy az ember, ha elég ügyes, akár két uncia dohányt is
összegyűjthet London járdáin.
- Talán maga is valami fapados helyről gyün? - érdeklődött.
Ráhagytam, mert azt reméltem, így elfogad majd sorstársának, s mindjárt megkérdeztem,
milyen a romtoni menedékhely.
- Hát, ez egy kakaós hely. Ugye, vannak teás helyek, kakaósak, meg levesesek. Ezek itt
Romtonban hál’istennek nem adnak levest. Legalábbis, hogy utójára, hogy ott jártam, nem adtak.
Azóta vótam odafönn Yorkba’, meg bejártam Wales-et is.
- Miféle leves ez? - tudakoltam.
- Hogy miféle? Hát egy ibrik forró víz, valami rothadt zabkásával az alján... Mindig a leveses
szállások a legrosszabbak.
Eldiskuráltunk vagy két órán át. Az öreg ír barátságos ember volt, de roppant kellemetlen
szagot árasztott, ami, miután elősorolta, hányféle nyavalya kínozza, már nem is volt olyan
meglepő. Kimerítő részletességgel ismertette bajait, a feje búbjától a lábujja hegyéig, nagyjából a
következő kórismékkel: kopasz feje tetején ekcéma virított, rövidlátó létére nem volt szemüvege,
idült hörghurutban szenvedett, a hátában szúrt valami, aminek okát még nem sikerült kideríteni,
savhiánya és krónikus húgycsőgyulladása volt, lábát visszerek gyötörték, a nagylábujján bütyök
nőtt, amúgy pedig lúdtalpas volt. Ezzel a betegséggyűjteménnyel rótta az utcát már vagy tizenöt
éve.
Öt óra tájban az öreg így szólt:
- Nem akarna egy csésze teát? A szálló hat előtt úgyse nyit ki.
- Hát azt hiszem, rám férne.
- Tudja, van itten egy hely, ahun ingyen adnak teát, meg egy darabka zsömlyét. Jóféle teát
adnak ám! Utána el kő mondani nékik egy rakás imádságot, de ördög vigye, azzal is csak
megyen az idő. Na, gyüjjék hát!
 Elvezetett egy kicsiny, bádogtetős fészerhez, amely egy mellékutcában állt, s leginkább egy
falusi krikett-pavilonra emlékeztetett. Rajtunk kívül még vagy huszonöt csavargó várakozott
előtte. Néhány közülük mocskos ruhájú, megrögzött, vén kóborló volt, a többség viszont
aránylag jó külsejű fickó északról, alighanem állásukat vesztett bányászok, szövőgyári
alkalmazottak. Csakhamar nyit az ajtó, s egy kék selyemruhát, aranykeretes szemüveget és arany
feszületet viselő hölgy behívott mindannyiunkat. Odabent vagy harminc-negyven kemény ülésű
szék várt ránk, valamint egy harmónium, a falon pedig egy már-már naturalisztikus kőnyomat,
amely a keresztrefeszítést ábrázolta.
Félszegen levettük a sapkánkat, és leültünk. A hölgy kiosztotta a teát, és miközben ettünk és
ittunk, fel-alá járkálva kedvesen beszélt hozzánk. Vallásos témákról volt szó - arról, hogy Jézus
Krisztus mindig is különös figyelmet szentelt a magunkfajta szegény, egyszerű embereknek,
hogy mily gyorsan telik az idő a templomban, és milyen más olyan útonjárónak lenni, aki
gyakran imádkozik...
Utáltuk az egészet. Ültünk csak a falnak dőlve, és a sapkánkat gyűrögettük (a csavargó
hajadonfőtt kínosan csupasznak érzi magát), s fülig pirulva próbáltunk motyogni valamit, ha a
hölgy valamelyikünket megszólított. Nem volt kétségem afelől, hogy amit tesz, a legjobb
szándékkal teszi. Odament például egy kosárka zsömlével ez egyik északi fickóhoz, és így szólt:
- Hát maga, fiam, mikor térdelt le utoljára, hogy szót váltson a Mennyei Atyával?
Szegény ördög, egy szót se tudott kinyögni, ám a gyomra mindjárt megfelelt helyette: az étel
láttán csúf morgás tört föl belőle. Ettől aztán úgy elrestellte magát, hogy alig bírta legyűrni a
zsömlét. Csak egyvalakinek sikerült ugyanabban a tónusban válaszolni a hölgynek: egy virgonc,
vörös orrú legénynek, aki egészen úgy festett, mint egy korhelykedés miatt lefokozott káplár. A
„drága Jézus urunk” szavak kimondásakor kevésbé tűnt szemérmesnek, mint bárki, akit valaha is
láttam. Nem kétséges, hogy a trükköt börtönben tanulta.
Amint az uzsonna véget ért, láttam, hogy a csavargók lopva egymásra néznek.
Mindnyájunkban ugyanaz a kimondatlan gondolat fészkelődött, hogy vajon miként is lehetne
lelépni, mielőtt az ima elkezdődnék? Valaki megmozdult a székén - igazán még fel se kelt, csak
egy sóvár pillantást vetett az ajtóra, mintha azzal akarná távozásra hívni a többieket. A hölgy
azonban egy szemvillanással rendre utasította, majd minden eddiginél jóságosabb hangon ezt
mondta:
- Nem hinném, hogy máris ily sietős dolguk akadna. A menhely amúgy se nyit ki hat előtt, van
hát időnk, hogy letérdeljünk, és szóljunk pár szót a mi mennyei édesatyánkhoz. Meglátják, utána
valamennyien jobban érezzük majd magunkat!
A vörös orrú fickó tüntetően készséges volt, a helyére húzta a harmóniumot, és máris
osztogatni kezdte az imakönyveket. Igaz, a hátát mutatta a hölgynek, mert közben eszébe jutott,
hogy úgy ossza ki a könyvecskéket, akár a kártyát, s úgy is suttogott mindenkihez, mintha csak
ezt tenné: „Nesze, cimbora, itt van egy kib...ott napóleon! Négy ász, egy király!” - és így tovább.
Hajadonfőtt térdre ereszkedtünk a mosatlan teáscsészék között, és mormolni kezdtük, hogy
nem tettük meg, amit meg kellett volna, és megtettük mindazt, mit nem lett volna szabad, s lám,
most beteg a lelkünk. A hölgy roppant buzgalommal imádkozott, ám tekintetével egész idő alatt
arcunkat pásztázta, hogy figyelünk-e. Ha éppen nem minket nézett, grimaszoltunk és integettünk
egymásnak, és suttogva disznó élceket mondtunk – csak hogy kimutassuk: bennünket ugyan
hidegen hagy az egész. A torkunk mindenesetre elszorult kissé. A vörös orrú kivételével
egyikünk se bírta rávenni magát, hogy a zsoltár-válaszokat suttogásnál hangosabban mondja. Az
éneklés már kissé jobban ment, igaz, az öreg ír csak a „Fel, keresztyén harcosok!” dallamát
tudta, s folyvást visszatérve ehhez a melódiához rendesen szétverte az összhangot.
A közös áhítat vagy fél óráig tartott, aztán a hölgy sorra kezet fogott velünk az ajtóban, és
utunkra engedett.
- No, ezt is kibírtuk! - szólalt meg egyikünk, ahogy hallótávolságon kívül értünk - Mán azt
hittem, sose lesz vége ennek a k...a imádkozásnak.
- Megkaptad a zsömléd - mondta egy másik -, hát fizetned kellett érte...
- Imádsággal, mi?! Hiába, az ember semmit se kap ingyér’! Még két penny ára teát se bírnak
[114]

adni, ha nem térgyelsz le nekik érte, hogy b...nák meg!

Egyetértő moraj hallatszott mindenfelől. A csavargók szemlátomást nem éreztek hálát az
ingyen teáért, ami különben, meg kell adni, tényleg kitűnő volt; legalább annyival jobb a
lebujokban szokásos teánál, mint a nemes bordói a „gyarmati claret”-nek becézett trágyalénél -
ízlett is mindannyiunknak... Abban is biztos vagyok, hogy jó szándékkal adták, és hogy eszük
ágában se volt megalázni bennünket, méltányos lett volna hát némi hálát éreznünk - ám mi
képtelenek voltunk erre.
 XXVII.

Az öreg ír háromnegyed hat tájban elvitt a szállóra. A füstössárga, komor téglaépület a

szegényház telkének egyik sarkában állt. Apró ablakait berácsozták, az utcától - avagy az utcát
tőle - magas kőkerítés és vaskapu védte, leginkább börtönre emlékeztetve. Ekkorra már rongyos
emberek hosszú sora állt előtte, várták, hogy kinyissák a kaput. Akadt közöttük mindenféle, öreg
és fiatal egyaránt, a legifjabb egy üde arcú, tizenhat éves siheder volt, a legvénebb egy hétrét
görnyedt, fogatlan, hetvenöt éves múmia. Némelyek láthatóan kipróbált csavargók voltak, erről
árulkodott botjuk, csajkájuk és porlepte arcuk, míg mások állástalan gyári vagy mezőgazdasági
bérmunkásoknak tűntek. A sorban állt egy gallért viselő hivatalnok is, két férfin pedig
határozottan meglátszott, hogy értelmi fogyatékos. A tétlenül várakozó tömeg bár viszolyogtató
látványt nyújtott, cseppet sem tűnt ijesztőnek vagy veszedelmesnek, inkább csak nyomorultnak
és szedett-vedeltnek, hisz tagjai úgyszólván kivétel nélkül rongyosak és láthatóan alultápláltak
voltak. Ennek ellenére barátságosan viselkedtek, nem kérdeztek tőlem semmit, viszont többen is
cigarettával kínáltak - azazhogy csikkekkel.
Füstöltünk a falnak dőlve, s a csavargók sorra mesélni kezdtek a menedékhelyekről, ahol az
utóbbi időkben megfordultak. Szavaik nyomán úgy tűnt, hogy minden szálló más és más,
mindegyiknek megvan a maga jó és rossz oldala, s a vándor jól teszi, ha ismeri ezt. Egy
tapasztalt csavargó képes az összes angliai népszálló ismérveit elősorolni, például A-ban
megengedik a dohányzást, de a hálókamrák poloskásak, B-ben az ágyak kényelmesek, de a
portás egy durva fráter, C-ben kora reggel elengedik az embert, de a tea ihatatlan, D-ben a
személyzet ellopja az ember pénzét (már ha van) - és így tovább, a végtelenségig. Vannak
előszeretettel használt csavargó utak, amelyek egymástól egy napi gyaloglásra lévő szállásokat
kötnek össze. Nekem azt mondták, a legjobb a Barnet-St Albans útvonal, ellenben
figyelmeztettek, hogy ha csak tehetem, nagyívben kerüljem el Billericayt, Chelmsfordot és a
kenti Ide Hill-t. Chelsea-ben állítólag Anglia legfényűzőbb menedékháza működik, valaki
dicséretként elmondta róla, hogy az ottani pokrócokat akár börtönben is használhatnák. A
csavargók nyáridőben távoli zugokba is elvetődnek, télen viszont lehetőleg a nagyvárosok körül
cirkálnak, ahol melegebb van, és több jótékonysági adományra számíthatnak. Ugyanakkor
folyvást vándorolniuk kell, mivel ugyanazon népszállón vidéken havonta csak egy, Londonban
két éjszakát tölthetnek, s az, aki e szabályt megpróbálja kijátszani, egy heti elzárással büntethető.
Valamivel hat után megnyitották a kaput, mi pedig egyesével sorjázni kezdtünk befelé. Az
udvaron kisebb iroda állt, ahol valami hivatalnokféle beírta egy nagy könyvbe a nevünket,
foglalkozásunkat és életkorunkat, valamint azt a helyet, ahonnan érkeztünk, s ahová
továbbmegyünk majd - ez utóbbit azért, hogy ellenőrizhessék a csavargók mozgását. Én azt
mondtam magamról, hogy festő vagyok, hisz egykor csakugyan festettem akvarell képeket -
ugyan ki nem? A tisztviselő azt is megkérdezte, van-e pénzünk, amire mindenki nemmel felelt.
A törvény ugyanis előírja, hogy senki sem léphet be egy menedékhelyre, akinek nyolc pennynél
többje van; az ennél kisebb összegeket pedig letétbe kell helyezni a belépéskor. A csavargók
viszont többnyire inkább becsempészik a pénzüket, szorosan egy darab ruhába kötve, hogy ne
csörögjön. Ezt általában abba a teás-cukros csomagba rejtik, melyet minden csavargó magánál
hord - vagy pedig személyes „irataik” közé. Ez utóbbiakat szentnek és sérthetetlennek tartják, és
sohasem vizsgálják át.
 Az irodai regisztráció után szállásunkra vezetett egy „Főcsövesnek” titulált tisztviselő (aki
rendesen egy a helyi szegényházban lakó nincstelen, aki az átutazók felügyeletével van
megbízva), valamint egy tagbaszakadt, nagyhangú, faragatlan portás, aki kék uniformist viselt, és
úgy bánt velünk, mint a barmokkal. A menedékhely csupán egyetlen fürdőszobából és egy
vécéből, valamint kétsornyi - együttvéve vagy száz - kőpadlós hálókamrából állt. Sivár,
félhomályos, csupakő-csupamész, kínosan tiszta hely volt ez, amelynek szagát valamiképp már a
látvány alapján előre érezni véltem: a kenőszappan, a kátrány és a vécé páráinak elegyét, mely
leginkább a börtönök hideg és lehangoló klímáját idézi.
A portás mindannyiunkat beterelt a folyosóra, majd utasított, hogy hatosával menjünk be a
fürdőszobába, ahol, mielőtt megfürödnénk, megmotoznak majd. Pénzt és dohányneműt kerestek
nálunk, Romton ugyanis olyan hely volt, ahol, ha sikerült becsempészned a dohányod, később
lopva füstölhettél, ám ha megtalálták, menten elkobozták. A tapasztaltabbak elmondták, hogy a
portás itt térd alatt sohasem motoz, így hát mielőtt bementünk, valamennyien a cipőnk szárába
rejtettük a szívnivalót. A fürdőszobai vetkőzéskor azután szépen átcsúsztattuk a kabátunkba,
amit magunknál tarthattunk, hogy párna gyanánt összecsavarva a fejünk alá tegyük.
A fürdőszobában leírhatatlanul undorító jelenetekre került sor. Vagy félszáz mocskos és
anyaszült meztelen férfi tülekedett egy alig húsz négyzetméteres területen, ahol mindössze két
fürdőkádon és két csuromvizes, rúdra rögzített törülközőn kellett megosztozniuk. Azt hiszem,
sosem fog kiszellőzni orromból a rohadó lábak tömény bűze, ami belépve fogadott. A
csavargóknak valójában kevesebb, mint a fele fürdött meg (hallottam, hogy némelyek mondják:
„a forró víz legyöngíti a szervezetet!”), ám azért mindenki megmosta legalább az arcát és a lábát,
és kimosta ijesztőn szennyes kapcáit is. Friss vizet csak azoknak engedtek, akik tetőtől talpig
meg akartak fürdeni, így sokan azt a vizet voltak kénytelenek használni, amelybe mások már
előtte belemosták a lábukat. A portás ide-oda lökdösött bennünket, s ha valakit túl lassúnak
talált, otrombán leteremtette. Mikor rám került a fürdés sora, kértem, hogy előbb hadd súroljam
ki a kádat, amin már vastag szennycsíkok sötétlettek. „Tartsd a pofád, te mocskos - és gyerünk
fürödni!” - rivallt rám nyomban, ezzel máris megadva a helyi társalgási alaptónust, én pedig nem
szóltam többet.
Végezvén a fürdéssel a portás batyukba csomózta ruháinkat, és szegényházi ingeket osztott
szét közöttünk, mely kétes tisztaságú, szürkés pamut pendelyek afféle megkurtított hálóingekre
emlékeztettek. Ez után nyomban elküldtek a hálókamrákba, a portás meg a Főcsöves pedig nem
sokra rá áthozta vacsoránkat a szegényházból. Mindenki kapott egy negyedkilós, margarinnal
megkent kenyérdarabot, mellé egy bádogcsajkában fél liter kakaót, keserűn, cukor nélkül. A
csupasz kőpadlóra ülve pár perc alatt eltüntettük az egészet, aztán úgy hét óra tájban kívülről
ránk zárták celláink ajtaját, s mi reggel nyolcig foglyok voltunk.
A cellák kétszemélyesek lévén, előzőleg ki-ki választhatott magának hálótársat, ám mivel
nekem nem volt cimborám, így egy másik magányos férfival, egy sovány, borostásképű, enyhén
bandzsító fickóval raktak össze. Hálófülkénk két és fél méter hosszú, másfél méter széles, és jó
két méter magas volt, parányi ablaka a mennyezet alatt nylon, az ajtón pedig kémlelőnyílás volt,
éppúgy, mint egy börtöncellában. Volt benne hat takaró, egy kübli, egy fűtéscső, ezenkívül más
semmi. Kezdettől azzal a nyugtalanító érzéssel néztem körül, hogy valami hiányzik cellánkból.
Végül, hogy rájöttem, micsoda, a goromba meglepetéstől így fakadtam ki:
- Az istenfáját! És az ágyak, hol vannak?
 - Ágyak? - kérdezte társam álmélkodva. - Itt nincsenek ágyak! Mér’, mit vártá’? Ez olyan
menhely, ahun a fődön kell hálni. Jézusom, hát te még nem is próbáltad?
Úgy tűnt, az a körülmény, hogy a népszállókon nincsenek ágyak, teljesen rendjénvaló dolog.
Összecsavartuk hát a kabátunkat, és a fűtéscső mellé letéve amennyire csak lehetett elvackoltuk
magunkat éjszakára.
Cellánk idővel mind büdösebb és fülledtebb lett, ám annyira mégsem melegedett át, hogy
összes takarónkat magunk alá tegyük: derékalj gyanánt csupán egyet teríthettünk le a kőpadlóra.
Egymástól vagy harminc centire feküdtünk, beleszuszogtunk a másik arcába, csupasz lábaink
folyton összeakadtak, és valahányszor egyikünk álmában megfordult volna, nyomban
összeütközött a másikkal. Ide-oda forgolódtunk, de bármerre fordultunk is, sok hasznát nemigen
láttuk, mivel előbb csak tompa zsibbadást éreztünk, aztán, ahogy a vékony takarón át a kőpadló
mind jobban feltört, egyszerre éles fájdalmat. Aludni éppenséggel lehetett így is - ám tíz percnél
sosem tovább egyhuzamban...
Úgy éjféltájban cellatársamról kiderült, hogy homoszexuális: többször is próbálkozott velem.
Történt mindez egy bezárt, koromsötét zárkában... amire máig se szívesen emlékezem.
Csenevész alkatú fickó volt, könnyűszerrel elbántam volna vele, alvásról viszont a továbbiakban
már szó se lehetett. Az éjszaka hátralévő részét ébren virrasztottuk át dohányozva és beszélgetve.
Cellatársam magáról mesélt - lakatos volt, már vagy három éve munka nélkül. Az asszony
állítólag nyomban elhagyta, amint az állásából kitették, ő meg oly sokáig nem jutott nők
közelébe, hogy végül már el is felejtette, milyenek. Azt mondta, a „főállású” csavargók közt
általános a homoszexualitás.
Reggel nyolckor a portás végigment a folyósón, és sorra kinyitotta az ajtókat. „Gyerünk,
kifelé!” - kiabálta. Az ajtók egymás után csapódtak ki, fojtó és állott bűzt szabadítva ki a
csöppnyi hálófülkékből. A folyosó egyszerre megtelt szánalmas, elgyötört, szürkeinges
alakokkal, mindegyikük küblit tartott a kezében, és a fürdőszoba felé igyekezett. Kiderült, hogy
reggelre csak egy kádnyi vizet kapunk, és mire odaértem, már vagy húsz csavargó megmártotta
benne a képét. Elég volt egyetlen pillantást vetnem a víz színén úszó fekete tajtékra, hogy a
reggeli mosdásról ezúttal lemondjak. Ez után reggelit kaptunk - pontosan ugyanazt, mint előző
este vacsorára -, majd visszaadták ruháinkat, és munkára vezényeltek bennünket az udvarba.
Krumplit kellett hámoznunk a szegényháziak ebédjéhez, ez azonban puszta formalitás volt, és
egyedül azt célozta, hogy lefoglaljanak bennünket valamivel, amíg megérkezik az orvos, hogy
megvizsgáljon. A csavargók nagy része szemérmetlenül szabotálta a munkát. Az orvos végre tíz
óra tájban megjött, bennünket pedig ismét visszaküldtek a zárkáinkba vetkőzni, hogy aztán
odakinn sorba állva várjunk a vizitre.
Meztelenül, borzongva sorakoztunk a folyosón. Ott álltunk a hideg és kíméletlen reggeli
fényben, megannyi elképesztően szánalmas testű, nyomorult korcs. A csavargók ruhái ugyan
rémesek, ám jóval rémesebb dolgokat takarnak, melyek teljes mivoltukban csak olyankor tűnnek
elő, ha levetkőznek. A testi romlás minden lehető válfaját szemügyre vehettem - lúdtalpakat,
pókhasakat, beesett mellkasokat, petyhüdt izmokat... Majd’ mindenki alultáplált volt, néhányan
láthatóan betegek, ketten sérvkötőt viseltek, a hetvenöt éves múmiaszerű alak láttán pedig
kénytelen voltam eltűnődni, vajon miként is teszi meg a rárótt napi távolságot egyik menhelytől
a másikig. Borostás, kialvatlanságtól gyűrött arcunk úgy hatott, mintha egy hétig tartó szilaj
részegeskedés után térnénk magunkhoz.
 A vizsgálat egyedüli célja annak kiderítése volt, nem szenved-e himlőben valamelyikünk,
általános állapotunk azonban senkit sem érdekelt. Cigarettáját szíva, tempós léptekkel egy fiatal
orvostanhallgató haladt el előttünk, sorra végigmért bennünket, de senkitől sem kérdezte meg,
egészséges-e vagy beteg. Ahogy cellatársam levetkőzött, láttam, hogy a mellkasát vörös kiütések
borítják, s minthogy az éjszakát tőle alig pár hüvelyknyire töltöttem, megrémültem, hogy netán
engem is megfertőzött a himlőjével. A doktor azonban, miután megvizsgálta a kiütéseket,
kijelentette, hogy mindössze az alultápláltság okozza őket.
A vizsgálat után felöltöztünk, majd az udvarra küldtek ismét, ahol a portás névsorolvasást
tartott, visszaadta az irodán hagyott ingóságainkat, és élelmiszerjegyeket osztott szét köztünk.
Ezek egyenként hat pennyt értek, és csak olyan kávézókban lehetett beváltani, melyek az
általunk előző este megjelölt útvonal mentén találhatók. Furcsa volt látni, hogy a csavargók
közül milyen sokan nem tudnak olvasni, s így kénytelenek voltak hozzám és más „tudósokhoz”
fordulni, hogy kiderítsék, mi is áll a jegyeiken.
Ahogy kinyitották a kaput, nyomban szétszóródtunk. A hajléktalan menhely állott, enyhén
ürülékszagú atmoszférája után egyszerre még a külvárosi mellékutca fanyar levegője is
mámorítóan frissnek tűnt! Ráadásul most már útitársam is volt, mivel krumplihámozás közben
összebarátkoztam egy Paddy James nevű ír csavargóval; ezzel a mélabús, sápadt arcú férfival,
aki tisztának és becsületesnek látszott. Paddy az edbury-i népszálló felé vette útját, s azt
javasolta, tartsak vele. Elindultunk hát, és délután háromra oda is értünk. Tizenkét mérföldet
kellett volna megtennünk, amiből, a sivár észak-londoni szegénynegyedekben hosszan
tévelyegve végül is tizennégy lett. Jegyeink egy ilfordi kávézóba szóltak. Amikor odaértünk, a
pincérlány, egy fiatal kis csitri, megnézte a jegyeinket, majd látván, hogy menhelyi csavargókkal
van dolga, megvetően hátrakapta fejét, és jó ideig felénk sem nézett. Végül lecsapott elénk az
asztalra két „nagy teát”, négy szelet kenyeret és hozzá némi pecsenyezsírt, azaz vagy nyolc
penny ára ennivalót, tizenkettő helyett. Úgy látszott, ezen a helyen rendszeresen megrövidítik a
csavargókat jegyenként legalább két pennyvel; ám mivel pénzük nincs, csupán jegyeik,
melyekkel máshová amúgy se mehetnek, senki se mer reklamálni.
 XXVIII.

Paddyval vagy két hétig kóboroltunk együtt, és mivel ő volt az első csavargó, akit közelebbről
megismerhettem, kissé bővebben is szeretnék szólni róla. Annál inkább, hisz úgy vélem, tipikus
képviselője több tízezer angliai sorstársának.
A magas, harmincöt körüli férfi szőkés haja már deresedett, szeme vizenyőekék volt.
Különben megnyerő arcán látszott, hogy jó ideje kenyéren és margarinon él, beesett arca szürke,
bőre tisztátalan volt. A csavargók legtöbbjéhez képest jó ruhákat viselt, tweed sportzakót s egy
ősrégi szmokingnadrágot, amelynek szárain még megmaradt a selyem oldalcsík. Paddy
alighanem úgy érezte, ez a csík egy árnyalatnyival tiszteletreméltóbbá teszi külsejét, mert
gondosan ügyelt rá, és ha valahol felfeslett, visszavarrta a helyére. Általában is ügyelt a
külsejére, volt nála borotva és fogkefe, melyektől – noha „papírjait” és bicskáját már rég pénzzé
tette - sosem vált volna meg önként. Ezzel együtt már vagy száz méterről meglátszott rajta, hogy
csavargó. Tétova járása, előre ejtett vállai valami eredendő elesettségre utaltak. Aki csak látta őt
menni, önkéntelenül is úgy érezte: ezt az embert bizonnyal előbb üti meg bárki, mint hogy ő
maga vetemedne ilyesmire.
Írországban nőtt fel, a háború alatt két évet katonáskodott, majd egy fémcsiszoló üzemben
talált munkát, innen került az utcára vagy két évvel ezelőtt. Csavargó mivoltát szörnyen
szégyellte, ám azért idővel a csavargók majd minden szokását magáévá tette. Tekintetével
folyton a járdaszélt fürkészte, figyelmét nem kerülhette el egyetlen csikk, sőt eldobott
cigarettásdoboz sem, mivel az utóbbi selyempapírját sodrásra használta. Edburybe mentünkben
fölfedezett egy újságpapírba göngyölt csomagot az úton, nyomban lecsapott rá, és megállapította,
hogy két, a széleiken már jócskán megkezdett ürühúsos szendvics van benne. Ragaszkodott
hozzá, hogy megossza velem a zsákmányt... Ha elhaladt egy automata mellett, sosem mulasztotta
el, hogy meghúzza a kallantyúját, mondván, hogy ezek olykor elromlanak, s ha ilyenkor ránt
rajtuk egyet az ember, csak úgy ontják magukból a pennyket. Ahhoz azonban, hogy bármi
törvényszegésre vetemedjék, túlságosan is finnyás volt. Romton szélén jártunk, mikor egy ház
küszöbén meglátott egy üveg - alighanem ottfelejtett - tejet. Megállt, és sóváran méregette a
palackot.
- Az áldóját! – sóhajtozott - De’iszen itt jóféle tejecske megy veszendőbe! Előbb-utóbb
feldönti valaki, nem igaz?
Láttam, arra gondol, hogy maga is szívesen „feldöntené”... Mindkét irányban szemügyre vette
az utcát: csöndes lakónegyedben jártunk, egy lélek se járt arrafelé. Beteges, himlőhelyes arca
elárulta, hogy mennyire vágyik a tejre. Aztán mégis hátat fordított neki, és komoran így szólt:
- Á, hagyjuk... Semmi jóra nem vezet, ha az ember lopásra adja a fejét. Hál’istennek az én
kezem még tiszta.
Azt hiszem, csupán az éhség szülte gyávaság tartotta meg az erény útján. Ha csak két-három
napig is eleget ehetett volna, bizonnyal érez magában elég kurázsit, hogy elemelje azt az üveget.
Két állandó témája volt: szégyene, hogy csavargóvá lett, no meg hogy miként lehet pénz
nélkül ételhez jutni. Kóboroltunk az utcán, ő pedig folyton csak ezekről monologizált sírós,
önsajnálattól csöpögő hangon, erős ír akcentusával:
 - Komisz dolog az utat róni, igaz-e? Az embernek a szíve szakad meg, hogy mindég azokra a
rusnya menhelyekre kő’ menni. De hát ugye, mi mást tehet a magunkfajta? Van má’ vagy két
hónapja, hogy egy jó falat lement a gigámon, a lábbelim is mingyá’ elvásik... Krisztusom!
Edburybe menet kellett vón’ legalább egy bögre téjját kémi valamé’ik klastromban; a legtöbb
helyen megreszkéroznak egy csészével. Ugye, csakhogy a vallás nékül nem jut az ember
semmire! Kaptam én jó bögre téjját már a klastromban nem egyszer, meg a baptistáknál,
anglikánoknál s a többi helyen is. Ámbár én, ugye, katolikus vónék. Megmondom úgy, ahogy
van: tizenhét éve nem gyóntam, persze azér’ még istenfélő embernek tartom magam, érted,
ugye? Mer’ azér’ a klastromban meg mindég megreszkéroznak egy bögre téjját...
És így tovább, egész nap, szinte megállás nélkül...
Tudatlansága határtalan és néha döbbenetes volt. Egyszer például megkérdezte, hogy
Napóleon Krisztus előtt, vagy után élt-e. Máskor egy könyvesbolt kirakatát bámulva láttam,
hogy igencsak feldúlja egy kötetcím: Of the Imitation of Christ - amit együgyűségében
[115]

istenkáromlásnak vélt. - Má’ mi az ördögér’ kéne majmolni őtet? - kérdezte bosszúsan. Olvasni
még csak-csak tudott valamelyest, de a könyveket már szinte babonásan gyűlölte. Romtopból
Edburybe menet betértem egy közkönyvtárba, és bár ő maga nem akart olvasni, javasoltam,
legalább üljön be velem egy kissé a lábát pihentetni. Hiába, konokul kitartott amellett, hogy
inkább odakint megvár.
- Nem, pajtás - mondta -, annak a sok rusnya bötűnek én még a látványátul is rosszul leszek...
Akárcsak a csavargók legtöbbje, ő is mániákusan spórolt a gyufával. Mikor találkoztunk, volt
még egy doboz gyufája, de soha egy szálat se láttam meggyújtani, mi több, még engem is
megfedett könnyelműségemért, ha a magamét használtam. Idegenektől kért tüzet mindig, ha
kellett, inkább képes volt várni egy fél órát, de a saját gyufájához nem nyúlt.
Legfőbb jellemvonása az önsajnálat volt. Úgy tűnt, egy pillanatra se tud megfeledkezni
balsorsáról. Olykor hosszú hallgatás után, minden apropó nélkül, egyszercsak így jajdult fel:
„Rémes, amikó’ az ember göncei kezdenek elvásni, nem igaz?” Vagy: „Az a téjja tegnap a
szálláson bizisten mán nem is téjja vót, hanem virtigli húgy!” Mintha más se lenne a világon, ami
gondolatainkra érdemes lett volna. Kisszerű, nyomorult irigység élt benne mindenki iránt, akinek
kicsit is jobb sors jutott - nem a gazdagokat irigyelte, hisz ezek messze kívül estek az ő szociális
látóterén, csupán azokat, akiknek volt munkájuk. Úgy sóvárgott a munka után, ahogy egy
művész eped a hírnév után. Ha dolgozni látott egy öregembert, fanyarul megjegyezte: „Némmá
azt a vén f...t, az ilyenek miatt nem jut munkához a magam fajtája!” Ha viszont az illető netán
fiatal fiú volt, Paddy így dohogott: „Ezek miatt a taknyosok miatt nem jut minekünk kenyér!”
Minden külföldiben csak „rohadék digót” látott, szentül hitte ugyanis, hogy a
munkanélküliségről egyedül a bevándorlók tehetnek.
Vágyott a nőkre, ám egyszersmind gyűlölte őket. A csinosabb, fiatal lányok túlságosan felette
álltak, semhogy eméssze utánuk magát, az utcanőktől viszont valósággal csorgott a nyála.
Valahányszor kipirosított ajkú, veterán örömlányok mentek el mellettünk, Paddy arca halvány
rózsaszínűre élénkült, majd megfordult, és mohón utánuk bámult. „A francos ribanca!” -
mormolta a fogai közt, s ilyenkor leginkább egy édességbolt kirakatát sóváran bámuló gyerekre
emlékeztetett. Egyszer megvallotta nekem, hogy már jó két éve - vagyis mióta állását elvesztette
- nem volt dolga nővel. Már nem is emlékezett rá, hogy az ember valami nemesebb örömre is
vágyhat, mint amit egy prostituált nyújtani tud. Ennyiben szokványos csavargótípus volt -
megnyomorított, irigy sakáljellem.
Ezzel együtt jó társ volt, természettől fogva nagylelkű, aki kész megosztani a barátjával az
utolsó darab kenyérhéjat is - miként nem egyszer megtörtént, hogy szó szerint az utolsó darab
kenyérhéját felezte el velem. Pár havi rendes táplálkozás után alighanem újra munkaképes lett
volna, ám a több mint két éve tartó margarinoskenyér-diéta jóvátehetetlenül demoralizálta.
Addig-addig majszolta ezt a nyomorúságos ételutánzatot, mígnem egész teste-lelke hozzá
nyomorodott. Nem holmi veleszületett fogyatékosság - egyedül az alultápláltság vetkőztette ki
emberi mivoltából.
 XXIX.

Útban Edbury felé mondtam Paddynek, hogy van egy barátom, akitől biztosan tudnék pénzt
szerezni, és javasoltam neki: ahelyett, hogy újabb éjszakát kínlódnánk át egy menhelyen,
induljunk egyenesen Londonba. Paddy azonban az utóbbi időben nem járt az edbury-i szálláson,
és mint a legtöbb vérbeli csavargó, nem szívesen mondott volna le arról, hogy valahol ingyen
megalhasson. Megegyeztünk hát abban, hogy csak másnap reggel megyünk Londonba. Nekem
már csak fél pennym, Paddynek viszont még két shillingje volt, amiből mindkettőnknek futotta
ágyra és néhány csésze teára.
Az edbury-i hajléktalan szálló nem sokban különbözött a romtonitól. A legkínosabb az volt,
hogy a kapunál minden dohányneműt elkoboztak, és figyelmeztettek, hogy akit füstölésen
kapnak, azt menten kirakják. (A Csavargásrendészeti Törvény értelmében a menedékhelyen
dohányzáson ért csavargók ellen büntetőeljárást lehet indítani - ami azt illeti, eljárás szinte bármi
miatt indítható ellenük, bár a hatóságok, hogy megspórolják maguknak e fölösleges fáradságot,
inkább csak kipenderítik a renitenseket.) Ezen a helyen nem kellett munkát végeznünk, a cellák
pedig egész kényelmesek voltak. Egy zárkában ketten aludtunk, „egy fent, egy lent”, azaz
egyikünk egy magasított polcon, a másikunk alatta. Kaptunk szalmazsákot és takarót is bőven –
ezek inkább csak piszkosak voltak, de szerencsére nem férgesek. Enni ugyanazt adták, amit
Romtorban, kivéve a kakaót, ami helyett itt teát ihattunk. Reggel az ember még plusz-teára is
befizethetett magának, amit a „Főcsöves” mért bögrénként fél pennyért - nyilván feketén, saját
zsebre dolgozva. Útravalóul, ebéd gyanánt egy darab kenyeret meg sajtot kaptunk.
Mikor beértünk végre Londonba, még nyolc óra volt hátra a menhelyek esti nyitásáig, ennyi
időt kellett agyonütnünk valahogy. Furcsa, hogy az ember mennyire nem figyel fel bizonyos
dolgokra. Sokszor megfordultam már Londonban, ám mindaddig sosem szúrt szemet az egyik
legdurvább helyi sajátság – hogy még az is pénzbe kerül, ha az ember köztéren le akar ülni.
Párizsban ha valakinek nincs pénze, és nem talál padot, leül a járdaszélre. Csak a jóég tudja,
hová vezetne, ha az emberek Londonban is ugyanezt cselekednék - alighanem egyenest a
börtönbe! Délután négykor még öt óra hosszán át kellett talpon maradnunk, s mi úgy éreztük,
talpunk szinte már izzik a sok gyaloglástól. Éhesek voltunk, hisz útravalónkat, amint a menhelyet
elhagytuk, tüstént befaltuk, nekem pedig a cigarettám is elfogyott. Paddyt ez kevésbé izgatta, ő
buzgón szedegette a cigarettavégeket. Útközben két templomba is megpróbáltunk betérni, ám
mindkettő zárva volt. Ez után egy közkönyvtárral tettünk próbát, itt viszont nem voltak
ülőhelyek. Már csak egyetlen reményünk maradt: Paddy javasolta, hogy menjünk el egy Rowton-
házba. A házirend szerint ide este hétig senkit nem engednek be, de észrevétlenül azért olykor
[116]

be lehetett surranni. Odasündörögtünk az impozáns bejárathoz (a Rowton-házak tényleg

nagyszerűek!), s a lehető legközömbösebb arccal megpróbáltunk úgy tenni, mintha mi is ott
laknánk. Ám ahogy befelé igyekeztünk, egyszerre elállta utunkat egy nyers arcú fickó, aki
szemlátomást hivatalból posztolt ott.
- Maguk itt aludtak az éjjel? - kérdezte.
- Nem...
- Akkor csak kotródjanak innét!
 Engedelmeskedtünk, és még két órát ácsorogtunk az utcasarkon. Kínos volt, arra viszont egy
életre megtanított, hogy többé sose használjam az „utcasarki léhűtő” kifejezést - így hát valami
hasznom mégiscsak származott belőle.
Hatkor megjelentünk az Üdvhadsereg egyik menedékhelyén. Nyolcig nem jegyeztethettünk
elő magunknak ágyat, és cseppet sem volt biztos, hogy akkor kerül majd számunkra üres
fekhely, de egy tisztviselő, aki „testvérnek” szólított bennünket, mégis beengedett azzal, hogy
rendelünk tőle a magunk költségére két teát. A menedékhely központi helyisége holmi tágas,
fehérre meszelt, nyomasztóan tiszta és sivár pajtabelsőre emlékeztetett, amit egyáltalán nem
fűtöttek. A hosszú fapadokon vagy kétszáz illedelmes, kellőképp alázatos ember szorongott,
soraik között az Üdvhadsereg néhány egyenruhása járkált fel-alá.. A falon Booth tábornok - az
alapító - portréi függtek komor feliratok társaságában, melyek megtiltották a főzést, az
alkoholfogyasztást, a köpködést, a káromkodást, a veszekedést és a szerencsejátékokat. Hogy
valami emléket magammal hozzak, szóról szóra lemásoltam az egyik táblát:
„Az, akit szerencsejátékon kapnak, kiutasíttatik, és többé semmi szín alatt nem térhet
vissza.
Az ilyen renitensek leleplezését célzó bejelentések megjutalmaztatnak.
A szolgálattevő ügyeletes tiszt felszólítja e szállás minden lakóját: tegyen meg mindent
annak érdekében, hogy e hajlék mentes legyen a szerencsejáték fertelmes bűnétől.”
Ehhez képest a „hazárd- és kártyajáték” kifejezés már-már andalítóan lágynak hat!
Az én szememben ezek az Üdvhadsereg által fenntartott menedékhelyek, jóllehet tisztábbak,
egyszersmind jóval sivárabbak is a szokványos népszállóknál. Itt az emberek némelyike csak
úgy sugározza magából a reménytelenséget-tisztes, ám lecsúszott figurák, akik utolsó gallérjukat
is zálogba adták, de azért még megpróbálnak bejutni valami irodista állásba. Azzal, hogy az
Üdvhadsereg egyik menhelyét keresték fel, ahol legalább tisztaság uralkodik, azt kívánják
hangsúlyozni, hogy ók még őrzik méltóságukat. A miénkkel szomszédos asztalnál két külföldi
ült rongyokban, bár viselkedésükből nyilvánvaló volt, hogy úriemberek. Tábla és figurák nélkül
sakkoztak, még csak föl sem jegyezték lépéseiket. Egyikük vak volt, s én fél füllel hallottam,
hogy már régóta gyűjtenek egy fél koronáért kapható sakktáblára, de mindeddig nem sikerült
összespórolniuk a pénzt. Itt-ott munkanélküli tisztviselőket láttam, sápadtak voltak és levertek.
Egy csoport közepén egy nyúlánk, vékony, holtsápadt fiatalember magyarázott izgatottan.
Öklével időnként az asztalra csapott – egész hetvenkedésében volt valami oda nem illő. Amikor
az Üdvhadsereg köztünk silbakoló emberei nem hallhatták, hajmeresztően blaszfémikus
kijelentéseket tett:
- Mondok én nektek valamit, fiúk: én holnap megkapom azt az állást! Nem tartozom én ehhez
a nyálas, térden csúszó-mászó bandához; ne féljetek, tudok én gondoskodni magamról! Nézzétek
csak ezt a kib...ott feliratot! „Az Úr majd gondoskodik övéiről!” Hát én aztán rohadt sok mindent
kaptam tőle! Csak azt ne higgyétek, hogy egy pillanatig is hiszek egy ilyen ... Istenben. Bízzátok
csak ide a dolgot! Holnaptól enyém az állás!”. És a többi, és a többi.
Csak hallgattam, és mind jobban elképesztett ez a nekikeseredett, vad szónoklat, amelynek
gazdája hisztérikusnak, sőt talán enyhén részegnek is tűnt. Egy óra múlva aztán betértem egy
kisebb helyiségbe, ami az előcsarnokból nyit - olvasószobának szánták, de oly kevés lakó kereste
fel, hogy könyvek vagy újságok nem is voltak benne -, és lám, kit látnak szemeim? Ugyanezt a
békétlen, fiatal tisztviselőt, ahogy egy szál magában, térdelve imádkozik! Mielőtt halkan
visszacsuktam az ajtót, egy pillanatra közelről láthattam arcát, amely most egészen elgyötörtnek
tűnt - egyszerre rájöttem, hogy csak az éhezés taszítja már-már önkívületi állapotba.
Egy ágyért egy éjszakára nyolc pennyt kértek. Paddynek és nekem öt pennynk maradt, amit a
„bár”-ban költöttünk el, ahol olcsó volt az étel, még ha nem is oly olcsó, mint egyik-másik
hajléktalanszállón. Úgy láttam, a teánkat abból a teaporból készítik, amit az Üdvhadsereg
jótékonysági adományként ingyen kap, ők viszont csészénként három és fél pennyért adják
tovább. Förtelmes lötty volt. Este tízkor, a sípját ütemesen fújva egy tiszt járta körbe a csarnokot,
amire mindenki felállt.
- Hát ez meg mi? - kérdeztem Paddyt elképedve.
- Csak azt jelenti, hogy mennünk kell aludni. És jól teszed, ha szaporán engedelmeskedsz...
A kétszáz ember a tisztek vezényletével készségesen, birka módjára elvonult, hogy lefeküdjék.
A hálóterem jókora, kaszárnyakörlethez hasonló terem volt odafenn a padlástérben, és vagy
hatvan-hetven ágy állt benne. Ez utóbbiak tiszták, és aránylag kényelmesek voltak, de rendkívül
keskenyek, ráadásul olyan kis térközzel helyezték el őket, hogy az ember egyenesen a
szomszédja arcába szuszogott. A helyiségben két tiszt aludt, ők ügyeltek arra, hogy senki se
dohányozzék, és lámpaoltás után ne is beszéljen. Paddy és én azonban alig alhattunk egy
szemhunyásnyit, mivel egy mellettünk fekvő férfi valami idegrendszeri zavarban szenvedett -
alighanem légnyomást kapott a háborúban -, s ez mindegyre arra késztette, hogy szabálytalan
időközönként elkiáltsa magát: „Pip! Pip-pip!” Hangja éles volt, és leginkább egy autóduda
tutulására emlékeztetett, így mindannyiszor a frász kerülgetett, ha a közvetlen közelünkből
felharsant. Az ember sosem tudhatta, mikor szólal meg újra - kitalálni se lehet biztosabb
módszert emberek ébrentartására... Úgy tűnt, hogy Pip (a többiek már csak így emlegették)
rendszeres vendég itt, s éjszakánként valószínűleg legalább tíz-húsz embert nem hagyott aludni.
Élő példája volt mindazon zavaró körülménynek, ami eleve lehetetlenné teszi, hogy valaki
kialudja magát, ha ennyi emberrel van összezárva az efféle tömegszállásokon.
Reggel hétkor újra felhangzott a sípszó, a tisztek pedig körbejártak, és felrázták azokat, akik
maguktól nem bírtak kikelni az ágyból. Később még az Üdvhadsereg jó néhány szállásán
megfordultam, de a különféle menhelyek alig különböztek egymástól, s ez a félkatonai fegyelem
mindegyikben egyforma volt. Tény, hogy olcsók, bár az én ízlésem szerint túlságosan is
emlékeztetnek a dologházakra. Némelyikben heti egy vagy két alkalommal kötelező
istentiszteletet is tartanak, amelyen a lakók vagy részt vesznek, vagy mehetnek Isten hírével... Az
az igazság, hogy az Üdvhadsereg olyannyira megszokta, hogy jótékonysági szervezetként
tetszelegjék, hogy még egy közönséges hajléktalan szállót sem képes anélkül fenntartani, hogy
az ne csöpögjön az álszent kegyeskedéstől.
Tízkor elmentem B. munkahelyére, és kölcsönkértem tőle egy fontot. Kettőt adott, sőt azt
mondta, ha kell még, jöjjek csak megint - úgyhogy Paddyvel legkevesebb egy hétre ismét
mentesültünk a szorító anyagi gondoktól. Egész nap a Trafalgar Square-en lebzseltünk, Paddy
egy barátját kerestük, aki azonban nem került elő. Sötétedéskor elmentünk egy menhelyre, amely
a Strand közelében, egy mellékutcában működött. A szállás tizenegy pennybe került, a hely
azonban rossz szagú és sötét volt, s leginkább „meleg fiúk” törzshelyeként emlegették. A
félhomályos alagsori konyhában egy távoli padon három kétes alaknak tűnő fiatalember üldögélt.
Mindhárman divatos kék öltönyt viseltek, és láthatóan nem vettek tudomást a többi lakóról. Azt
hiszem, „melegek” lehettek ők is. Ugyanabba a típusba tartoztak, mint a párizsi „apacsok”, azzal
a különbséggel, hogy ezek itt nem viseltek pofaszakállt. A tűzhely előtt egy tetőtől talpig
felöltözött és egy anyaszült meztelen férfi alkudozott. Mindketten újságárusok voltak - a ruhás
épp a rajta lévő holmit árulta a ruhátlannak.
- Na tessék - mondta -, életedbe’ nem vótál így kistaférozva! Fél korona a kabát, két shilling
[117]

a nadrág, egy shilling hat penny a cipő, és egy shilling a sapka meg a sál. Összesen hét
shillinggel jössz!
- Mi nem kéne?! Adok egy shilling hat pennyt a kabátér’, két shillinget a nadrágér’, meg még
kettőt az összes többiér’... Ez annyi, mint négy shilling hat penny.
- Adjá’ egy ötöst, és a tied az egész, koma!
- Jóvan, ide a cuccal! Csak iparkodj, mer’ a nyakamon marad az esti kiadás!
A ruhás fickó vetkőzni kezdett, és három perc alatt mindkettejükből egész más ember lett: a
meztelen felöltözött, emez pedig a Daily Mail egy dupla oldalából kötött magának ágyékkötőt.
A hálóhelyiség sötét és szűk volt, és tizenöt ággyal zsúfolták tele. Oly szúrós húgyszag
terjengett benne, hogy az ember önkéntelenül is apró szusszanásokkal próbált lélegezni, nehogy
túl mélyen letüdőzze. Miután lefeküdtem, a sötétből egy félhomályos alak vált ki, odahajolt
hozzám, és tanult emberre valló kiejtéssel, ám félrészegen így szólt:
- Valami jobbfajta magániskola öregdiákja vagy te is? - Fél füllel nyitván elcsípte Paddyhez
intézett szavaimat - No pajtás, itt aztán nem sok ilyennel találkozol! Magam is etoni öregdiák
volnék, még ha ez nem is igen látszik... Tudod, húsz éve már... ez a pocsék idő... meg minden...
Elcsukló hangon, ám azért aránylag tisztán rákezdett az etoni evezős-indulóra:
- Szép evezős idő. Jó szénát érlelő...
- Kushadj már végre! - förmedtek rá egyszerre többen is.
- Hitvány egy népség - dohogta az etoni -, gyalázatosan hitvány... Hát nem furcsa, cimbora,
hogy te meg én ezek közé jutottunk? Tudod, mit mondanak a barátaim? Azt mondják: „No, te
balfék, te aztán jól lekésted a megváltást!”. És igazuk van, tényleg lekéstem... Lecsúsztam róla,
hogy jobban már nem is lehet... Persze, nem úgy mint ezek, akik ha akarnának se tudnának
honnan lecsúszni... Idehallgass, nekünk össze kell tartanunk! A fizimiskánk amúgy is elárulja,
hogy hol nevelkedtünk. Meghívhatlak egy italra?
Valahonnan előkotort egy üveg cherryt, ám abban a pillanatban egyensúlyát vesztette, és teljes
súlyával a lábamra zuhant. Paddy, aki épp vetkőzött, talpra segítette.
- Eriggy mán vissza az ágyadba, te balga vén f...!
Az etoni öregdiák imbolygó léptekkel visszament ágyához, és ruhástul a takaró alá bújt, még a
cipőjét se vetette le. Éjszaka azután többször is hallottam, amint álmában ezt motyogja: „...
lekésted a megváltást!” Úgy látszik, tetszett neki ez a fordulat. Amikor reggel újra láttam, még
aludt, ruhástul feküdt az ágyán, karjában az üveget szorongatta. Vagy ötvenéves, finom vonású,
de elnyűtt ábrázatú ember volt, meglepett, hogy milyen divatos holmikat visel. Furcsa volt látni,
hogy a szennyes ágyból kilógó lábai elegáns szabású, vadonatúj bőrcipőkben végződnek.
Megállapítottam azt is, hogy az üveg cherryje is vagy kétheti szálláspénzbe került, olyan nagyon
tehát nem lehetett leégve. Talán csak azért járt a menedékhelyek közös hálótermeibe, hogy
„meleg fiúkkal” ismerkedjék.
 Ágyaink alig karnyújtásnyira voltak egymástól. Éjféltájban arra ébredtem, hogy a
szomszédom megpróbálja kilopni a párnám alól a pénzemet. Úgy tett, mintha aludna, ám a keze
eközben oly simán csusszant be a párnám alá, akár egy patkány. Reggel láttam, hogy púpos, és
karjai majd’ a térdéig érnek, akár egy csimpánznak. Beszámoltam Paddynek is a lopási
kísérletről, aki nevetve mondta:
- A krisztusát, hát csak szokjá’ hozzá, ezek a szállók mind teli vannak tolvajjal. Vannak
helyek, ahun az embernek még a micsodája sincs biztonságba’ tőlük, és csak ruhástul szabad
alunni. Eccer tanúja voltam, hogy egy kriplinek ellopták a falábát. Másszor meg egy százkilós
ürgét láttam kifosztani, aki négy font tíz shillinggel gyütt be a szállásra. Hát nem a matraca alá
rakta a marhája?! No, aszongya: „Aki el akarja lopni, annak előbb velem kell meggyürkőzni!”
Hát úgy is lett... Reggel a fődön ébredt, mer’ éccaka négy pofa a matracát a sarkainál fogva úgy
kapta le vele együtt, mint a pelyhet. Azóta is keresheti, a marha, a négy font tíz shillingjét!
 XXX.

Másnap reggel ismét Paddy barátját próbáltuk felkutatni, akit Bozónak hívtak, és
aszfaltrajzoló volt. Paddy világában nem léteztek utcanevek és címek, ám úgy rémlett neki:
valahol Lambethben tanyázik – végül mégis az Embankmenten akadtunk nyomára, a Waterloo-
híd közelében. A járdán térdelt, keze ügyében egy doboz krétával, s egy olcsó vázlatfüzetből
éppen Winston Churchill arcát másolta a kövezetre – egészen jól eltalálva. Bozó alacsony,
fekete, horgas orrú emberke volt, göndör haját hosszúra hagyta. A jobb lábára erősen sántított,
ijesztően torz, sarkával előremeredő lábfeje látványnak is szörnyű volt. Külseje alapján zsidónak
látszott, ő azonban mindannyiszor élénken tiltakozott ez ellen. Kampós orrát ő maga „római
orrként jellemezte, és büszke volt arra, hogy megszólalásig hasonlít valamelyik római császárra -
ha jól emlékszem, talán Vespasianusra.
Bozónak furcsa beszédmodora volt, szándékosan halmozta a londonias fordulatokat, mégis
világosan és frappánsan fogalmazott. Úgy beszélt, mint aki jó könyveket olvas, ám azért nem
fárasztja magát a nyelvhelyességgel. Paddy és én elidőztünk kissé az Enbankmenten Bozóval
társalogva, aki bemutatta nekünk az aszfaltrajzolók mesterségét. Szavait megpróbálom hűen
idézni:
- Én, mondjuk, a komolyabb aszfaltrajzolók közé számítok. Nem használok iskolai táblakrétát,
mint itt a többiek, rendes pasztellel dolgozok, amilyennel a festők is, bár ez rohadt drága, főképp
a vörös árnyalatok. Egy rendes napon úgy öt shilling ára krétát használok el, de kettő alatt sosem
úszom meg. Az én zsánerem a karikatúra, tudjátok: politikusok, krikett-sztárok portréja, meg
[118]

ilyesmi. Látjátok - mutatta vázlatfüzetét -, ebben megvan az összes pofa, akit csak az újságokból
érdemesnek találtam kimásolni. Mindennap más karikatúrát készítek. Amikor például javában
folyt a költségvetési vita, olyat rajzoltam, amin Winston épp egy „Államadósság” feliratú
elefántot próbál odébb tolni, és azt írtam alá: „Vajon sikerül neki?” Látjátok ezeket? Minden
pártról, politikusról lehet jó karikatúrát rajzolni, ám olyat nemigen csinálhatok mégse, ami
túlságosan kedvezne a szocialistáknak, mert azt a rendőrség nem tűri. Egyszer rajzoltam egy
„Tőke” feliratú óriáskígyót, ahogy épp elnyel egy nyulat, amire meg azt írtam: „Munka”. Odajön
egy zsaru, megnézi, és azt mondja: „No ezt tűntesse el, de viharsebesen!” Muszáj volt
megtennem. A zsaruk megtehetik, hogy bármikor bekaszliznak csavargásért, és nem ajánlatos
visszadumálni nekik.
Megkérdeztem Bozót, mennyit keres az aszfaltrajzolással. Ezt mondta:
- Tavasztól őszig, ha nem esik, péntektől vasárnapig vagy három font gyűlik össze - tudod,
mert pénteken kapja meg mindenki a hetibérét. Ha esik, persze nincs munka, mert a krétát a víz
hamar elmossa... Éves átlagban jó, ha heti egy fontot keresek, mivel télen nemigen lehet
dolgozni. A legjobb napom nyáron a regattáé meg a kupadöntőé, olyankor négy-öt font is bejön.
De persze ezt is úgy kell kicsiklandani belőlük, mert ha csak ülsz, és bámulsz magad elé, napi
egy shilling se jön össze. A szokásos adomány fél penny, ám ez is inkább csak azoktól várható,
akiket megszólítasz. Ha már szóba ereszkedtek veled, röstellnék, ha végül semmit se adnának. A
legjobb, ha folyton piszmogsz valamit a rajzon, mert ha munka közben látnak, megállnak
megnézni, hogy mit csinálsz. Csak az a baj, hogy amint elindul a kalap, a sok sóher mind
szétspriccel. Ilyenkor jól jön, ha van valakid, aki ügyesen leveszi őket. Te magad szünet nélkül
dolgozol, hogy bámuljon a jónép, a lejmoló meg feltűnés nélkül szépen a hátuk mögé kerül. Még
nem sejtik róla, hogy kicsoda - amikor meg hirtelen lekapja tökfedőjét, egyszerre két tűz közé
szorulnak. Jólöltözött alakok szinte soha nem adnak semmit. A legtöbbet a kopottas pofák, no
meg a külföldiek potyogtatják. Japánoktól vagy négerektől néha még fél shilling is leesik, azok
nem olyan átkozott sóherek, mint az angolok. Arról se szabad megfeledkezned, hogy időben
elrakd a pénzt, kivéve egy „társkereső” pennyt, amit érdemes a kalapban meghagyni. Ha látják,
hogy egy-két shillinged már összejött, mindenki felmentve érzi magát, hogy ő is adjon...
Bozo mélyen megvetette az Embankment többi rajzolóját, „lazactál-piktoroknak” gúnyolva
őket. A Temze-parton ekkoriban minden húsz méteren dolgozott egy társa - íratlan szabályként
ugyanis ennyi volt a betartandó térköz. Bozo megvetően mutatott odébb, a második
szomszédjára, egy ősz szakállas emberre:
- Látjátok ott azt a vén bolondot? Tíz éve nap mint nap ugyanazt a rémséget festi „A hűséges
barát” címmel... Egy kutyát ábrázol, amint egy gyereket ment ki a vízből. A vén trotyli még
annyira se tud rajzolni, mint egy tízéves kölyök, de ezt az egyet valahogy megtanulta, úgy, ahogy
az ember egy kirakós játékot megtanul összerakni. Sok ilyen dilettáns lézeng itt a parton. Néha
idejönnek, hogy elcsórják az ötletemet, de én nem bánom... Az oktalan barmok maguktól úgyse
tudnak kitalálni semmit, vagyis én mindig előnyben maradok, hisz a karikatúra-rajzolás titka,
hogy az ember mindig lépést tartson az eseményekkel. Egyszer egy gyerek feje beszorult a
Chelsea-híd vaskorlátjának pálcái közé. Fülembe jutott a dolog, s a szerencsétlen kölyköt még ki
se mentették, amikor én már megrajzoltam a jelenetet. Sebes a kezem, mint a villám!
Bozo érdekes embernek tűnt, s én szerettem volna jobban megismerni. Aznap este elmentem
az Embankmentre, hogy találkozzam vele, mivel megegyeztünk, hogy Paddyt meg engem elvisz
egy népszállóba, a folyó déli oldalára. Bozo ekkorra már felmosta képét az aszfaltról, és javában
aznapi bevételét számolta, ami vagy tizenhat shillingre rúgott - ebből, mint mondta, tizenkét-
tizenhárom volt a tiszta haszon. Miután végzett, együtt elgyalogoltunk Lambethbe. Mindkét
kezével botot markolt, festődobozát a vállára akasztotta. Lassan, furcsa, rákszerű mozgással
tudott csak járni, félig oldalazva, szétzúzott lábát maga után vonszolva. Miközben átkeltünk a
hídon, egy beugróban megálltunk pihenni. Pár percig hallgattunk, s én meglepődve láttam, hogy
a csillagokat nézi. Megfogta a karom, és botjával az égre mutatott.
- Látod ott fenn az Aldebarant? Micsoda pompás színe van! Akár egy kib...ott nagy
vérnarancs!
Oly magabiztosan kalauzolt az égbolton, mintha csak valami tárlatvezetést tartana nekem.
Ámulva hallgattam, majd bevallottam neki: mindaddig nem tudtam melyik csillag az Aldebaran,
és még az se tűnt fel, hogy a csillagok színe különbözik. Bozo erre nyomban nekilátott, hogy
megismertessen az asztronómia alapjaival és néhány csillagképpel. Elemi tudatlanságom, úgy
láttam, őszintén aggasztja.
- Te aztán tényleg sokat tudsz a csillagokról! - mondtam álmélkodva.
- Nem túl sokat, bár ezt-azt azért igen. Két levelet is kaptam a Királyi Csillagászati
Társaságtól, megköszönték, amit a meteorokról írtam. Éjszakánként néha kiállok a szabadba, és
meteorokat keresek az égen. A csillagok: ingyen látványosság. Az meg, hogy az ember használja
a szemét, semmibe se kerül.
- Nagy igazság! Magamtól talán sose jutok erre....
- Végül is kell valami, ami az embert igazán érdekli. Abból, hogy valaki utcára kerül, még
nem következik, hogy máson se járjon az esze, csak a teán, meg a margarinos kenyéren.
 - De nem túl nehéz a csillagokra és effélére gondolni, miközben így kell élned?
- Mármint utcai rajzolóként? Nem szükségképp.
Attól még nem muszáj rühes kóbormacskává válnod - hacsak magad is el nem hiszed ezt.
- Számomra úgy tűnik, az emberek többsége nagyon is hajlamos erre...
- No persze. Nézd csak meg Paddyt! Teapusztító vén csavargó, másra se alkalmas, csak hogy
nap mint nap csikkeket vadásszon magának. A legtöbben így élnek - ám én megvetem őket. Mert
senki se kényszeríthet, hogy idáig süllyedj! Ha egy csöppnyi műveltség ragadt rád valahol, úgy
az se számít, ha életed végéig csavargósorsra jutsz.
- Én meg épp az ellenkezőjét tapasztalom - mondtam ellent neki. - Az ember élete, attól fogva,
hogy nincstelen lesz, egy fabatkát sem ér...
- Ó, nem, ez nem feltétlen igaz. Ha valóban elszánod magad, akár szegény, akár gazdag vagy,
úgy élsz, ahogyan akarsz. Végtére is a könyveid és a gondolataid mellett mindenkor
megmaradhatsz, s meglásd: azok sem hagynak majd cserben téged! Csupán annyit kell
mondogatnod magadnak (és itt Bozo megpaskolta a homlokát): „Idebenn, pajtás, szabad vagy!”,
és máris helyére zökken a világ!
Bozo a maga igazát még hosszan fejtegette, én pedig figyelmesen hallgattam. Már
aszfaltrajzolóként is igencsak eredeti figurának tűnt, ráadásul ő volt az első olyan ember az
életemben, aki meggyőződéssel hirdette, hogy a szegénységnek voltaképp nincs semmi
jelentősége. A rákövetkező napokban sok időt töltöttünk együtt, mivel folyton megeredt az eső,
és ő esőben nem tudott dolgozni. Volt ideje hát, hogy elmondja életútját - ami ugyancsak érdekes
história.
Apja könyvkereskedő volt, de tönkrement, s ezért Bozo tizennyolc évesen kénytelen volt
szobafestőnek állni. A háború alatt három évig Franciaországban és Indiában szolgált, majd sok
évig Párizsban dolgozott lakóházak festését, tatarozását vállalva. Franciaország inkább kedvére
való hely volt, mint Anglia (az angolokat azóta sem győzte szapulni), Párizsban jól élt, egyre
több pénzt tett félre, s utóbb egy francia lányt is eljegyzett. Menyasszonyát azonban egy ostoba
utcai baleset során csakhamar halálra gázolta egy autóbusz. Bozo egy álló hétig ivott, aztán, noha
alig állt még a lábán, visszatért munkájához. Még aznap délelőtt leesett az állványról; tizenkét
métert zuhant, és péppé zúzta az egyik lábát a kövezeten. Valami oknál fogva a biztosítótól csak
hatvan font kártérítést kapott. Visszatért Angliába, megpróbált valami munkát találni, s eközben
lassan felélte tartalékait.
Előbb könyvet árult a Middlesex Street-i piacon, majd játékokat egy kucséberkosárból, végül
az aszfaltrajzolás mellett kötött ki. Azóta is egyik napról a másikra élt, a teleket keményen
végigkoplalta, többnyire a hajléktalanszállón vagy az Embankmenten aludt. Mikor megismertem,
minden vagyona a rajta lévő ruha, a rajzeszközei és néhány könyv volt. A szokásos
koldusrongyokat viselte, de gallérral és nyakkendővel, amire igen büszke volt. A gallér talán egy
évesnél is régebbi lehetett, és állandóan „forgott” a nyakán. Bozo az ingéből kivágott
darabkákkal foltozgatta, emiatt az ing hátának aljából már jócskán hiányzott. Elnyomorodott
lábának állapota egyre romlott (azóta alighanem már amputálni is kellett), térdein pedig a kövön-
térdeléstől cipőtalpnyi vastag bőrkeményedés támadt. Nyilvánvaló volt, hogy a jövő nem sok jót
tartogat számára: előbb-utóbb koldulni kényszerül, s a szegényházban végzi.
 Ám azért nem félt, nem bánkódott, nem is szégyenkezett, s még csak egy szemernyi
önsajnálatot sem érzett. Szembenézett a helyzetével, és kialakította a maga filozófiáját. Hogy
koldus lett, mondta, nem az ő bűne, emiatt nem volt hajlandó lelkiismeret-furdalást érezni, sőt
nem is zavartatta magát. Szemben állt a társadalommal, s alkalomadtán kisebb bűncselekménytől
sem riadt volna vissza. Elvi alapon elutasította, hogy takarékoskodjék. Nyáron mit sem tett félre,
és mivel a nők nem érdekelték, fölös keresményét rendesen elitta. Ha a tél kezdetére nem maradt
pénze, úgy gondolta, a társadalom köteles gondoskodni róla. Minden jótékonyságból adott
pennyt hajlandó volt elfogadni, feltéve, hogy nem kellett megköszönnie. A karitatív egyházi
segélyszervezeteket azonban kerülte, mondván: nem megy le a torkán, hogy ilyen-olyan
péksütemények ellenében zsoltárokat énekeljen. Egyéb dolgokból is presztízskérdést csinált,
abból például, hogy soha életében nem szedett fel csikket, még akkor sem, ha éhezett. Úgy vélte,
egy klasszissal fölötte áll a közönséges koldusoknak, akik, mint mondta, alávaló népség, hisz
még annyi önbecsülés sem szorult beléjük, hogy legalább hálátlanok legyenek.
Tűrhetően beszélt franciául, olvasta Zola néhány regényét, Shakespeare összes színművét, a
Gulliver utazásait és jó néhány esszét. Élményeit oly eleven képekben tudta megidézni, hogy
azok kitörölhetetlenül megrögzültek az ember emlékezetében. Egy ízben például, mikor a
temetkezési szokásokról beszéltünk, ezt mondta:
- Láttad már, hogyan égetnek el egy holttestet? Mert én igen, méghozzá Indiában... A tűzre
fektették a delikvenst, én meg a következő pillanatban kis híján frászt kaptam, mert egyszerre
rugdalózni kezdett... Bár csak az izmai rándultak össze a hirtelen forróságtól, azért alaposan rám
ijesztett. Egy darabig mocorgott még, mint hering a faszénparázson, aztán kipukkadt a hasa, de
az akkorát szólt, hogy még ötven lépésről is hallani lehetett. Azóta nem vagyok híve a
halotthamvasztásnak.
Saját balesetét így mesélte:
- Jön ám az orvos, és mondja: „Maga, cimbora, csak az egyik lábára esett, és, mondhatom,
piszok nagy mázlista, hogy nem mind a kettőre, mert akkor úgy összecsattan, mint egy ócska
harmonika, a combcsontjai pedig a fülén kandikálnak ki!”
E morbid poénok nyilván nem az orvostól, hanem magától Bozótól származtak. Különös
tehetsége volt az efféle fordulatokhoz. Sikerült megőriznie épen és elevenen a szellemét, és
semmi se kényszeríthette rá, hogy megadja magát a szegénységnek. Járhatott rongyokban,
fázhatott vagy akár éhezhetett is, amíg csak olvasni, gondolkodni és meteorokat lesni tudott az
égen, mint mondta is, a lelkében szabad volt.
Megveszekedett ateista volt (az a fajta, aki nem is Isten létét tagadja, inkább ádáz személyes
ellenszenvvel viseltetik iránta), és különös örömét lelte a gondolatban, hogy az emberiség sorsa
sohasem fordul jobbra. Mint mondta, olykor, ha a Temze-parton éjszakázva felnézett a Marsra
vagy a Jupiterre, mindig megvigasztalta a gondolat, hogy alighanem ott is akadnak páran, akik az
Embankmenten hálnak. Ezzel kapcsolatban volt egy különös teóriája. Úgy vélte, a Földön azért
oly nehéz az élet, mert bolygónkon nincsenek meg a kellő létfeltételek. Ámbár a Mars -
fejtegette - a maga zord éghajlatával és kevéske vizével nyilván ennél is sokkal
nyomorúságosabb hely, s az élet ennek megfelelően még nehezebb. Ha valaki, mondjuk, itt a
Földön ellop egy hatpennyst, legfeljebb lecsukják, ám a Marson ugyanezért alighanem elevenen
megfőzik. Ez a gondolat, ki tudja, miért, mindig is felvidította Bozót. Hiába, párját ritkító, egyedi
példány volt.
 XXXI.

A Bozo-féle menedékhelyen egy éjszaka kilenc pennybe került. A hatalmas, zsúfolt intézmény
egyszerre ötszáz embert fogadott be, csavargók, koldusok és kisstílű bűnözők adtak benne
találkát egymásnak. Itt minden emberfajta - még a fekete és a fehér is - egyenlőnek számított.
Találkoztam indiaiakkal, akik, miután egyikükkel pár szót váltottam a magam tökéletlen urdu
nyelvén, tum-nak szólítottak; Indiában ettől az ember megborzongott volna, itt azonban
[119]

kénytelenek voltunk túltenni magunkat a bőrszínnel szembeni előítéleteken. Különös életekbe

pillanthattam be. „Nagypapó” például, egy jó hetvenéves csavargó, aki nagyobbrészt
csikkgyűjtésből élt, unciánként három pennyért árulta dohányát. A „Doki” valódi orvos volt, akit
valamiért eltiltottak a praktizálástól, s aki amellett, hogy újságot árult, néhány pennyért orvosi
tanácsokat is adott. Egy kis chittagongi matrózlegény, aki megszökött a hajójáról, és napokig
mezítláb, éhezve rótta London utcáit, olyan báva és gyámoltalan volt, hogy még a város nevét se
tudta, ahová vetődött - azt hitte, Liverpoolban van, míg fel nem világosítottam. Bozónak volt egy
barátja, aki segélykérő levelek írásából élt, szívreható könyörgéseket vetett papírra pénzért
esengve, hogy kifizethesse a felesége temetését, amikor pedig egy-egy levele hozott valamit a
konyhára, hatalmas margarinoskenyér-lakomákat rendezett magának. Csúf, hiénaszerű
teremtmény volt. Elbeszélgettem vele, és megállapítottam, hogy a legtöbb szélhámoshoz
hasonlóan hazugságai tetemes részét egy idő után maga is elhiszi. Ez a menedékhely valóságos
Alsatiája volt az efféle figuráknak.
[120]

Amíg Bozóval voltam, megtanultam tőle ezt-azt a londoni kéregetés szakmai fortélyairól. A
téma gazdagabb, mintsem gondolnánk. Igen sokféle koldus van, és rendesen éles szociális
határvonal választja el a kéregetőket azoktól, akik valamiként próbálják megszolgálni az
adományokat. Az összegek, amiket különféle trükkökkel keresni lehet, ugyancsak nagyban
különböznek. A képesújságok mesés történetei a koldusokról, akik úgy halnak meg, hogy kétezer
font van bevarrva a nadrágjukba, természetesen silány hazugságok, ám a magasabb kasztbeli
koldusokra időnként tényleg rámosolyog a szerencse, s ilyenkor képesek akár egyetlen este
megkeresni több heti megélhetésük fedezetét. A legjobb soruk az utcai mutatványosoknak és
fényképészeknek van. Egy jobb placcon, például színházak bejárata előtt, egy utcai akrobata nem
ritkán öt fontot is megkeres. Az utcai fotográfusok bevétele nagyjából ugyanennyit taksál, ám ők
csak szép, napos időben dolgozhatnak. A forgalmukat rendesen egy furmányos trükkel
igyekeznek élénkíteni. Ha úgy látják, alkalmasnak tűnő áldozat közeledik, egyikük a
fényképezőállvány mögé megy, s úgy tesz, mintha felvételt készítene. Aztán, amikor a balek
odaér a másik így kiált:
- Parancsoljon uram, szíveskedjék átvenni a fotóját, egy shilling lesz.
- De hisz én nem is kértem, hogy lefényképezzenek - tiltakozik az áldozat.
- Hogyan, nem kéri? Mi meg azt hittük, már messziről ezért int nekünk ... No akkor egy
lemezünk pocsékba ment! Ezt bizony hat pennynk bánja...
Ekkor a balek többnyire megszánja őket, és kijelenti, hogy végül is hajlandó átvenni a fotót. A
fényképészek szemügyre veszik a lemezt, s fejüket csóválva megállapítják, hogy az bizony
tönkrement - de sebaj, mindjárt csinálnak ők egy újabb felvételt, s az előző csak hadd legyen
úgymond az „ő saruk”... Az első fotót persze nem készítették el, így hát akkor sem éri veszteség
őket, ha a kiszemelt áldozat netán mégsem állna kötélnek.
 A verkliseket éppúgy, mint az akrobatákat, inkább tekintik holmi bohém művészfélének,
mintsem koldusoknak. Bozo egyik barátja, egy Shorty nevű kintornás beszélt nekem a
mesterségéről. Társával együtt a Whitechapel és a Commercial Road környékén, kávéházakban
és kocsmákban „dolgoztak”. Tévedés azt hinni, hogy a verklisek az utcán keresik a kenyerüket,
bevételük kilenctizedét kávéházakban és kocsmákban kalapozzák össze - no persze, csak olcsó
kocsmákban, mert a jobbakba be sem engedik be őket. Shorty módszere az volt, hogy megállt
egy kocsma előtt, és eljátszott egy dallamot, majd a barátja, kinek falába az együttérzés
felkeltésére kiválóan alkalmas volt, bement és körbekalapozott. Shorty becsületbeli
kötelességének érezte, hogy miután begyűjtötték az adományokat, eljátsszon még egy dalt -
voltaképpen egy ráadást; mivel úgy vélte magáról: valódi előadóművész, akit nem csupán azért
fizetnek, hogy mielőbb eltakarodjék. Társával együtt hetente két-három fontot kerestek, de mivel
a verkliért heti tizenöt shilling bérleti díjat kellett fizetniük, jövedelmük így fejenként csak átlag
egy fontra rúgott. Ezért a pénzért egy héten át reggel nyolctól este tízig járták az utcát -
szombatonként még tovább.
Az aszfaltrajzolók olykor megérdemlik a művész nevet, olykor nem... Bozo bemutatott nekem
valakit, aki „igazi” művész volt, Párizsban tanult festeni, s annak idején még a Salonban is
kiállított néhány képet. Profilja a régi mesterek műveinek másolása volt, amit ahhoz képest, hogy
kőre dolgozott, valóban remekül csinált. Elmesélte, hogyan is kezdte aszfaltrajzolói pályafutását.
- Az asszony meg a gyerekek éheztek. Késő este volt, hazafelé ballagtam, egy halom rajzzal
megpakolva, amivel aznap is hiába jártam végig a képkereskedőket. Azon töprengtem, honnan
az ördögből keríthetnék egy-két shillinget. Egyszer csak a Strandon megláttam egy fickót, a
járdán térdelt, és rajzolt rá valamit, az emberek meg pennyket dobáltak neki. Mikor odaértem,
épp abbahagyta a munkát, és betért egy kocsmába. „A fenébe - gondoltam -, ha ő tud pénzt
keresni ezzel, akkor én is.” Neki is térdeltem mindjárt, és rajzolni kezdtem a krétáival. A jóég
tudja, hogy volt merszem megtenni, alighanem csak az éhség vitt rá e vakmerőségre. Furcsa, de
korábban sosem dolgoztam pasztellel, így menet közben kellett elsajátítsam a technikát. Egyre
több ember állt meg mögöttem, sorra megállapítva, hogy nem is olyan rossz, amit csinálok, s
végül összeadtak vagy kilenc pennyt. Ekkor visszatért a másik a kocsmából. „Mi a frászt
művelsz te itt az én placcomon?” - förmedt rám mindjárt. Mondtam neki, hogy éhezem, és
szükségem van némi pénzre. „Ó - mondta -, hát akkor gyere, vendégem vagy egy pofa sörre!”
Felhajtottam a sört, és attól a naptól aszfaltrajzoló vagyok. Hetente egy fontom jön össze. Heti
egy fontból ugyan nem lehet hat gyereket eltartani, de szerencsére az asszony is keres
valamicskét, varrással.
Ebben az életben két rossz van csak: az egyik a hideg, amit el kell viselned, a másik a sok
okvetetlenkedés, amit olykor még nehezebb. Kezdetben jobb ötlet híján néha aktokat festettem a
járdára, a legelsőt a St Martin-in-the-Fields-i templom előtt. Egyszer csak előjön egy feketeruhás
alak, nyilván a lelkész, vagy valami efféle, és szörnyű patáliát csap. „Azt hiszi eltűrjük ezt az
ocsmányságot Isten szent hajléka előtt?” - ordította. Botticelli Vénuszának másolata volt - ám
végül kénytelen voltam felmosni. Egy másik alkalommal ugyanezt a képet az Embankmenten
rajzoltam meg. Egy arra járó rendőr odajött, megnézte, majd anélkül, hogy egy szót szólt volna,
szétsúrolta a ménkű nagy lúdtalpával.
Bozo maga is hasonló történeteket mesélt a rendőri önkényről. Akkoriban, mikor épp vele
töltöttem az időmet, valaki úgymond „közerkölcsbe ütköző viselkedést”-t tanúsított a Hyde Park-
ban, a rendőrség pedig elég durván lépett fel ellene. Bozo lerajzolta a helyszínt, a fák mögül
rendőrök leskelődnek, a képaláírás pedig ez volt: „Képrejtvény - fedezd fel a rejtőző közegeket!”
Felhívtam a figyelmét, mennyivel hatásosabb lenne így: „Képrejtvény - fedezd fel a
közerkölcsbe ütköző viselkedést!”, ám Bozo erről hallani sem akart. Azt mondta, ha ezt egy
rendőr meglátná, nyomban elzavarná, s alighanem örökre búcsút mondhat a placcának.
Az aszfaltrajzolók után rangban a zsoltárénekesek következtek, majd a gyufa-, cipőfűző- és
levendulaárusok - ez utóbbiak borítékban némi levendulatörmeléket kínáltak, amit
eufémisztikusan parfümnek neveztek. Valójában koldus volt mind, aki csak nyomorúságos
külsejével próbált kuncsaftokat szerezni, s egyikük se keresett többet napi fél koronánál. A nyílt
kéregetés helyett csak azért kellett úgy tenniük, mintha gyufát és más effélét árulnának, mert a
képtelen angol koldulási tilalom erre kényszerítette őket. A hatályos törvény szerint ugyanis, ha
az ember odalép egy idegenhez, és kér tőle két pennyt, az illető rendőrt hívhat, és koldulásért hét
napra rács mögé juttathatja a kéregetőt. Ha viszont valaki észbontó hamissággal a „Tehozzád
vágyom, Istenem”-et bömböli az utcán, némi krétát mázol a járdára, vagy nyakában egy tálca
gyufával téblábol a tömegben - egyszóval, ha másoknak terhére van -, úgy máris olybá vétetik,
hogy nem koldul, csupán valami engedélyezett foglalkozást űz. A gyufaárusítás vagy a kegyes
utcai kántálás egyszerűen legalizált bűncselekmény. Ámbár annak nem valami jövedelmező
formája, hiszen Londonban nincs olyan gyufaárus vagy utcai énekes, aki évi ötven fontnál többre
számíthat - ami igencsak csekélység ahhoz képest, hogy nap mint nap tizenkét órát kell
strázsálnia érte a huzatos utcasarkon, ahol a száguldó autók szinte a hátát érik.
Érdemes néhány szót szólni a koldusok társadalmi megítéléséről is, hisz aki valaha is
közelebbi viszonyba került velük, és úgy találta, hogy egészen normális emberi lények, az
bízvást megütközött azon a méltatlan bánásmódon, amelyben a társadalom részesíti őket. Az
emberek többsége szemlátomást úgy érzi, hogy a koldusokat valami lényegi különbség választja
el a „rendes”, a „dolgozó” emberektől. Egy másik faj egyedeinek tartják őket - törvényen
kívülieknek, éppúgy, ahogy a bűnözőket és prostituáltakat. A „tisztes emberek” - ellentétben a
koldusokkal - úgymond „dolgoznak”, emezek viszont élősdiek, és természettől fogva eleve
értéktelenek. Kész tényként szokás elfogadni, hogy a koldus nem dolgozik meg a kenyeréért - a
kőműves vagy a könyvkritikus viszont igen. A koldust, a társadalom salakját csak azért kell
megtűrnünk, mivel humánus korban élünk, ám lényegében megvetendő teremtmény.
Ha viszont jobban megvizsgáljuk a dolgot, menten kitűnik, hogy nincs semmi lényegi
különbség a koldus és a tiszteletreméltó emberek tömegei között. A koldusok nem dolgoznak,
mondják - csakhogy mi számít munkának? A kubikos munkája a kapanyél mozgatása. A
könyvelő számokat ad össze. A koldus munkája pedig abban áll, hogy tekintet nélkül az
időjárásra, odakinn ácsorog az ajtók előtt, miközben visszértágulatot, idült hörghurutot, és más
nyavalyákat kap. Pont olyan kenyérkereset ez is, mint a többi, persze meglehetősen haszontalan -
ámbár sok más, megbecsült hivatás talán nem az? Mint társadalmi típus, a koldus számos más
csoport tagjaival kiállja az összehasonlítást. A legtöbb szabadalmazott gyógyszer
forgalmazójához képest a koldus maga a becsület, a bulvárlapok tulajdonosaihoz képest a
fennkölt gondolkodás, a mogorva adóbehajtókhoz képest pedig a szeretetreméltóság eleven
mintaképe - egyszóval, bárha élősködő is, a paraziták talán legjámborabbik alfajába sorolható. A
közösségtől ritkán igényel többet, mint ami puszta létének fenntartására elég, ám erkölcsi
normáink szerint még ezért sem kárhoztatható, hisz mindezért szenvedéseivel többszörösen is
megfizet. Nem hinném, hogy a koldusnak akárcsak egy olyan tulajdonsága is lenne, ami őt külön
embertípusba sorolná, avagy kortársainak zömét feljogosítaná arra, hogy megvesse.
 Akkor hát mégis: miért vetik meg a koldusokat - mert hiszen nyilvánvaló, hogy
közmegvetésben van részük... Azt hiszem, az ok egyszerű: csupán azért, mert nem keresnek
annyit, amennyiből tisztesen élhetnének. Hiszen valójában senki sem törődik azzal, hogy
valamely munka hasznos-e vagy sem, hogy értékteremtő avagy élősdi tevékenységi forma - az
egyetlen követelmény, hogy jövedelmező legyen. Manapság sok szó esik energiamegtérülésről,
hatékonyságról, társadalmi hasznosságról és hasonlókról, holott a dolog veleje csupán ennyi:
„Szerezz magadnak minél több pénzt - lehetőleg törvényes úton!” A pénz hovatovább az erény
egyetlen fokmérőjévé vált. Ezt a mércét a koldusok nem állják ki, ezért hát megvetik őket. Ha
koldulással hetente akár csak tíz fontot is keresni lehetne, úgy máris tisztes hivatásként ismerné
el mindenki. A koldus, tárgyilagos szemmel, egyszerűen vállalkozó, aki éppúgy, akár a többi,
igyekszik, ahogy tud, gondoskodik a megélhetéséről. Semmivel sem hitványabb, mint
kortársainak zöme, egyetlen fogyatékossága csupán az, hogy olyan mesterségre adta a fejét,
amivel eleve képtelenség meggazdagodni.
 XXXII.

Néhány rövid megjegyzést hadd tegyek itt a londoni szlengre s a trágárságokra vonatkozóan.
Mostanában a londoni tolvajnyelv ilyesfajta szavakat használ (azokat, amelyeket mindenki
ismer, ezúttal mellőzöm):
A ’gagger’ koldus vagy utcai mutatványos. A ’moocher’ nyíltan koldul, anélkül, hogy bármi
más tevékenységgel álcázná magát. A ’nobber’ kalapozó vagy koldusinas, aki a pennyket
beszedi. A ’chanter’ utcai énekes, a ’clodhopper’ utcai táncos. A ’mugfaker’ utcai fényképész. A
’glimmer’ a parkoló autókra vigyáz, amíg a sofőrjük távol van. A ’gee’ (vagy ’jee’ - ejteni
minden esetre dzsí-nek ejtik) a házaló kezére játszik, úgy tesz, mintha épp vásárolna tőle valamit,
hogy mások is kedvet kapjanak tőle. A ’split’: detektív, a ’flattie’: rendőr. A ’didecai’: cigány, a
’toby’: csavargó.
’Drop’ - annyi mint pénzt adni egy kéregetőnek. ’Funkum’: borítékban árult levendula vagy
más illatosító. ’Boozer’ : kocsma. ’Slang’: a vándorárus hatósági engedélye. ’Kip’: hely, ahol
megalhat valaki, csupán egy éjszakára szóló szállás. ’Smoke’: London. ’judy’: nő. ’Spike’: éjjeli
menedékhely. ’Tosheroon’: félkoronás. ’Deaner’ vagy ’hog’: egy shilling. ’Sprowsie’: hatpenny.
’Clods’: zsaruk. ’Drum’: kulacs. ’Shackles’: leves. ’Chat’: tetű. ’Hard-up’: csikkekből
összegyűjtött dohány. ’Stick’ vagy ’cane’: a betörő feszítővasa. ’peter’: páncélszekrény. ’Bly’:
betörők acetilénes forrasztólámpája.
’To bawl’: szopni vagy nyelni. ’To knock off’: lenyúlni, ellopni valamit. ’To skipper’: a
szabadban aludni.
A nagyobb szótárakban e szavak közül szinte minden második megtalálható. Érdekes utána
járni egyik-másik eredetének, bár egy-kettő - mint a ’funkum’ vagy a ’tosheroon’ - minden
megfejtési kísérletnek ellenáll. A ’deaner’ feltehetőleg a ’denier’ torzított változata. A
’glimmer’-nek (és a ’to glim’ igének) a régi, világosságot jelentő ’glim’, netán a ’pillantás’
értelmű másik régies ’glim’-hez lehet köze. Jó példa új szavak létrejöttére, hiszen mai
értelmében aligha lehet korábbi a gépkocsik megjelenésénél. A ’gee’ különös szó, alighanem a ló
jelentésű ’gee’-ből [gee-gee: ’paci’] származik, egyben a ló biztatására is utal. A ’screever’
[’aszfaltrajzoló’] eredetét homály fedi. Végső soron valószínűleg a scribo-ra [lat. ’írok’] utal
vissza, az utóbbi százötven évben azonban az angolban nem fordul elő hasonló szó, és a
franciából se jöhetett, minthogy Franciaországban nincsenek aszfaltrajzolók. A ’judy’ és a ’bawl’
East End-i argószavak, a Tower-hídtól nyugatra nem fordulnak elő. A ’Smoke’-ot kizárólag a
csavargók használják. A ’kip’ dán átvétel. Ugyanezt a jelentésfunkciót nemrég még a ’doss’
töltötte be, ez azonban mára elavult.
Úgy tűnik, a londoni szleng és dialektus igen gyorsan változik. A Dickensnél és Surteesnél
szereplő régi londoni kiejtés, amely a v helyén w-t, a w helyén pedig v-t alkalmazott, mostanra
nyomtalanul eltűnt. A cockney-kiejtés mai formájában az 1840-es években jelent meg (először
egy amerikai könyvben, Melville White Jacketjében esik szó róla), de ma is folyvást változik:
mostanában például akadnak, akik a ’face’-t ’fice’-ként, a ’nice’-t ’nawce’-ként ejtik, ugyanazzal
a következetességgel, ahogy húsz évvel ezelőtt a korábbi változatot alkalmazták. A szleng a
kiejtéssel együtt módosul. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt például Londonban tombolt a „rímelő
szleng”: mindenhez hozzátoldottak valamit, ami rímelt; a ’kiss’-hez [’csók’] hogy ’hit or miss’
[’vaktában’], a ’feet’-hez [’lábak’] hogy ’plates of meat’ [’húsos tálak’] stb. A dolog annyira
általános volt, hogy még a regényekben is megörökítették, mostanra viszont úgyszólván eltűnt. [121]

Könnyen lehet, hogy a fent említett szavak húsz éven belül nyomtalanul kivesznek.
A trágár szavak ugyancsak változnak, s éppannyira ki vannak szolgáltatva a kordivatnak. Húsz
évvel ezelőtt például a londoni munkásság még egész természetességgel használta a bloody
szót. Mára, habár a regényírók még mindig úgy tesznek, mintha forgalomban volna, teljesen
[122]

eltűnt e társadalmi körből. Ha egy született londoni (írekről, skótokról most nem beszélek, ők
más kategóriába tartoznak), kimondja a „bloody” szót, úgy biztos, hogy valamelyest iskolázott
embernek kell lennie. Ekként e szó, miközben egyre feljebb kúszott a társadalmi ranglétrán,
mindinkább megszűnt az angol munkásság káromkodási szükségletét kielégíteni. Londonban ma
a fucking jelzőt ragasztják szinte minden főnévhez. Bizonyos, hogy a „bloody”-hoz hasonlóan
[123]

előbb-utóbb ez a szó is utat talál majd a szalonokba, hogy helyét eredeti használóinak közegében
egy másik vegye át.
Az egész trágárkodás - kiváltképp az angol - fölöttébb rejtélyes jelenség, mivel természeténél
fogva eleve irracionális, akár a mágia - mi több, valójában maga is ez utóbbi egy sajátos válfaja.
Van ugyanis egy paradox vonása, éspedig a következő. Amikor durva szavakat használunk, azért
tesszük, hogy ezzel megdöbbentsünk vagy megsértsünk valakit, méghozzá azáltal, hogy
kimondjuk, amit nem volna szabad - rendszerint olyasmit, aminek szexuális funkcióinkhoz van
köze. A dologban csak az a különös, hogy mihelyt egy szó meghonosodott, mint szitokszó, úgy
tűnik, máris elveszti eredeti jelentését, vagyis azt, ami egykor szitokszóvá tette. Egy szóból azért
lesz szitok, mert eredetileg jelent egy bizonyos dolgot, mihelyt azonban szitokszóvá lesz, azt a
dolgot többé nem jelenti. Jól példázza ezt a fuck szó pályafutása. A londoniak manapság nem,
[124]

vagy csak ritkán használják eredeti jelentésében; lépten-nyomon mondogatják, de pusztán mint
töltelékszót, s a világon semmit nem jelent. Hasonló a helyzet a buggar-rel, amely gyors
[125]

ütemben veszti el eredeti jelentését. Eszünkbe juthat néhány hasonló francia példa is - így,
mondjuk, a „foutre”, amely mára minden jelentést nélkülöző töltelékszóvá kopott. Ugyanilyen a
bougre, melyet Párizsban olykor még használnak, ám az emberek többségének fogalma sincs
[126]

arról, hogy eredetileg mit is jelentett. A szabály alighanem az, hogy mindazon szavaknak,
melyeket a köznyelv szitokszóként elfogad, van valami mágikus jellegük, ami elkülöníti, s a
szokványos társalgásra többé használhatatlanná teszi azokat.
Úgy tűnik, a sértésként használt szavakra ugyanaz a paradoxon vonatkozik, mint a
szitokszavakra. Azt hinnénk, egy szó azért válik sértéssé, mert valami csúnya dolgot jelent, sértő
mivoltának azonban valójában kevés köze van e szorosabb jelentéshez. Egy londonit a „bastard”
[’fattyú’] szóval lehet a legdurvábban megsérteni - ami jelentését tekintve ma már szinte
egyáltalán nem sértő. Londonban és Párizsban egyaránt egy nő számára ma is a legsúlyosabb
sértés, ha „tehén”-nek nevezik, holott e szó akár bók is lehetne, hisz a tehenek valójában
szeretetreméltó állatok. A szó tehát nyilván csak azért sértő, mert - tekintet nélkül szótári
jelentésére - eleve annak szánják; a szavak, kiváltképp a szitokszavak jelentése a
közmegegyezésen múlik. Ebben az összefüggésben érdekes megfigyelnünk, mennyire
megváltozik egy szitokszó jellege, ha átlépi a nyelvek és kultúrák közötti határokat. Angliában
például senki sem ütközik meg azon, ha nyomtatásban olvassa a Je m’en fous kifejezést, [127]

Franciaországban viszont csak így jelenhet meg: „Je m’en f...” Vagy vegyük a „barnshoot”-ot,
amely a hindusztáni bahinchut romlott változata. A szó Indiában alantas és megbocsáthatatlan
[128]

sértés - Angliában legfeljebb évődés... Még iskolai tankönyvben is láttam, Arisztophanész

valamelyik darabjában szerepelt, a szöveg magyarázója szerint úgymond „egy perzsa követ
szavainak zagyvaságát érzékeltetve”. A kommentárkészítő feltehetőleg ismerte a bahinchut
jelentését, mivel azonban idegen szó volt, már nem volt mágikus szitokszó-jellege, tehát elbírta a
nyomdafestéket.
A londoni trágárkodással kapcsolatban még egy dolog szembetűnő, nevezetesen, hogy férfiak
nők jelenlétében rendszerint tartózkodnak tőle. Párizsban ez egészen másként van. Megesik,
hogy egy párizsi munkás egy hölgy jelenlétében inkább visszanyeli a káromkodást, többnyire
azonban nem csinál nagy ügyet belőle, hisz e tekintetben a nők sem fogják vissza magukat. A
londoniak ilyen ügyekben jólneveltebbek vagy finnyásabbak.
A fenti néhány megjegyzést többé-kevésbé ötletszerűen vetettem papírra. Milyen kár, hogy
valaki, aki képes a téma szakszerű rendszerezésére, nem teszi közzé évről évre a londoni szleng
és trágárság almanachját, melyből e változásokat pontosan nyomon lehetne követni. Hasznos
dolog lenne, megvilágíthatná, miként is keletkeznek, fejlődnek és tűnnek el bizonyos szavak.
 XXXIII.

A B.-től kapott két font vagy tíz napra volt elég. Hogy eddig is kitartott, leginkább Paddynek
volt köszönhető, aki csavargóként megtanult kuporgatni, s még egy rendes étkezést is bűnös
tékozlásnak ítélt. Ételen ő már csak kenyeret és margarint értett - az örök teát a két szelet
kenyérrel, ami egy-két órára elcsitítja az ember éhségét. Megtanított arra, hogyan élhetek:
ehetek, alhatok és füstölhetek mindössze napi fél koronából. „Glimmer”-nek felcsapva esténként
még néhány extra shillinget is sikerült keresnie. Ez kényes - mert törvénytiltotta - foglalatosság
volt, ám legalább hozott valamicskét, és kipótolta csekély ellátmányunkat.
Egy reggel megpróbáltunk elszegődni szendvicsembernek. Hajnali ötre elmentünk egy
sikátorba valami irodaépület mögé, ahol már vagy harminc-negyven jelentkező állt sorba - de
hiába: két óra múltán közölték, hogy aznapra nincs munka... Nem sokat veszítettünk, mert a
szendvicsemberkedés nem valami irigylésre méltó foglalatosság. Naponta átlag három shillinget
kapnak, és tíz órán át kell az utcát róniuk. Nincs könnyű dolguk, főként szeles időben, hisz el
nem bújhatnak, mert előre kijelölt útvonalaikon szúrópróbaszerűen folyton ellenőrzik
mozgásukat. Helyzetüket nehezíti, hogy legfeljebb két-három napra fogadják fel őket, egy egész
hétre soha, így aztán minden áldott reggel órákat kell várniuk, hogy munkához jussanak. Annyi a
munkanélküli, aki készséggel vállalja a szendvicsemberkedést, hogy kilátástalan volna harcot
indítaniuk a különb bánásmódért. Vágyaik netovábbja így legfeljebb az, hogy szórólapokat
osztogassanak a járókelőknek, ezzel ugyanis kevesebb munkával éppannyit lehet keresni, mint
szendvicsemberként. Jó tudni, hogy ha efféle szórólaposztó akad az utunkba, feltétlen segítünk
rajta, ha elveszünk tőle egy cédulát, mivel amint sikerül kiosztania a maga adagját, megkapja
pénzét, és mehet a dolgára.
Továbbra is népszállókon laktunk, éltük az ottani utálatos, eseménytelen és gyilkosan unalmas
életet. Nappal egyéb tennivaló híján elüldögéltünk a szuterén konyhákban, kiolvastuk az előző
napi újságokat, vagy ha valamelyikünk hozzájutott, a Union Jack egyik régi számát. Komisz,
esős idők jártak, mindenki ázott gúnyában tért haza utcai portyáiról, úgyhogy a konyha esténként
bűzös párákkal telítődött. Sivár napjaink egyetlen változatosságát a menetrendszerűen
magunkhoz vett „tea két szelet kenyérrel” jelentette. Nem tudom, hányan élhetnek így
Londonban, de több ezren lehetnek. Ami Paddyt illeti, évek óta nem ment ilyen jól a sora.
Valahányszor szert tett pár shillingre, s átmenetileg felhagyhatott a menhelyi zarándokélettel,
mindig így élt, hisz a csavargás még ennél is rosszabb volt. Panaszos hangját hallgatva - amikor
nem evett, folyvást siránkozott - az ember megértette, micsoda kín lehet számára a
munkanélküliség. Közkeletű tévedés azt hinni, hogy a munkanélküli csupán fizetésének
elmaradásától szenved; éppen ellenkezőleg, egy iskolázatlan embernek nagyobb szüksége van
munkára, mint pénzre, hiszen az előbbi úgyszólván természetes szükséglete. A tanult ember
elviseli a kényszerű tétlenséget, ami a nyomor egyik legkomiszabb velejárója. Egy olyan ember
viszont, mint Paddy, aki nem tudja mivel elütni az időt, munka nélkül éppúgy szenved, mint a
kikötött eb. Ezért is oly abszurd úgy beállítani a dolgot, mintha a „lecsúszottakat” mindenki
másnál inkább sajnálni kellene. Valójában épp az az ember érdemel szánalmat, aki kezdettől
„lent” volt, s üres fejjel, tehetetlenül kell viselnie elesettségét.
Egyhangúan teltek napjaink, s a Bozóval folytatott beszélgetéseken kívül alig valamire
emlékszem. A szállást, ahol laktunk, egyszer furcsa látogatók lepték meg. Paddy meg én
szokásos köreinket róttuk, s ahogy délután hazatértünk, a konyhában három jólöltözött ember
fogadott, akik épp istentiszteletet tartottak. A szegényvizitáló, jámbor különítmény egy komor és
előkelő, frakkos arisztokratából, egy hordozható harmóniumon játszó hölgyből és egy feszülettel
játszadozó, mamlaszképű ifjoncból állott. Szemlátomást minden meghívás nélkül masíroztak be
a szállóra, hogy ott tartsák meg alkalmi istentiszteletüket.
Gyönyörűség volt látni, hogyan fogadják a lakók ezt az illetéktelen behatolást. Nem mintha a
nyomorultak emez önkéntes istápjait a legcsekélyebb inzultus érte volna: lakótársaink
egyszerűen semmibe vették őket... A konyhában nyüzsgő vagy száz férfi, mintha csak
összebeszélt volna, tüntetően levegőnek nézte a szegényvizitálókat. Emezek türelmesen
álldogáltak, zsoltárokat énekeltek és buzdították vélelmezett hallgatóságukat, mely utóbbi
viszont legfeljebb annyiba vette őket, mintha csak fülbemászók volnának. A frakkos gentleman
térítő beszédbe kezdett, de a jámbor igék rendre belevesztek a szokásos hangzavarba, a
nótázásba, káromkodásba és edénycsörömpölésbe. A lakók alig egy karnyújtásnyira ültek a
harmóniumtól, s fütyültek rá, komótosan ettek és kártyáztak. A szegénylátogatók végül
csakhamar feladták, és csöndben eltisztultak; senki sem bántotta, csak épp kutyába se vette őket.
Utóbb nyilván azzal vigasztalták magukat, hogy legalább volt bátorságuk önként „alászállni az
emberi nyomorúság legmélyebb bugyraiba” stb., stb.
Bozótól megtudtam, hogy e térítők havonta többször is felkeresik a népszállót. Volt valami
összeköttetésük a rendőrségnél, így a gondnok kénytelen volt beengedni őket. Mindenesetre
különös, mennyire természetesnek tekintik némelyek, hogy másoknak prédikáljanak és
kéretlenül túlimádkozzák azokat, akiknek jövedelme egy bizonyos szint alá esett.
Kilenc nap után B. két fontjából egy font és kilenc penny maradt. Paddy és én félretettünk
tizennyolc pennyt fekhelyre, három pennyért pedig megvettük a szokásos teát-kenyeret, ami
inkább csalóka és silány előétel volt, semmint főétkezés. Délutánra gyalázatosan megéheztünk,
Paddynek pedig eszébe jutott, hogy a King’s Cross-i vasútállomás közelében van egy templom,
ahol heti egy alkalommal ingyenes uzsonnát adnak a csavargóknak. Aznap épp esedékes volt e
szeretetlakoma, úgy döntöttünk hát, hogy kipróbáljuk. Bozo, noha esőnap volt, s az ő gyomra is
igencsak korgott, nem állt kötélnek, mondván: az ilyen templomosdi nem az ő stílusa.
A templom előtt legalább száz ember várakozott, szurtos, torzonborz alakok, akik úgy gyűltek
oda a tea hírére, akár a keselyűk az elhullott bivalyra. Csakhamar megnyílt az ajtó, s a lelkész és
néhány lány felterelt mindannyiunkat a karzatra. A templom az evangélikusoké volt, sivár és
már-már szándékoltan rút. A falakon címerpajzs alakú táblák lógtak, vért és tüzet emlegető
bibliai idézetekkel. A zsoltároskönyvben ezerkétszázötvenegy ének volt, egyik-másikba
beleolvastam, s úgy találtam, rossz versek antológiájaként is megállná a helyét. Az uzsonna után
istentisztelet következett, amit a gyülekezet állandó tagjai odalent, a templomhajóban ültek
végig. Hétköznap lévén alig néhány tucatnyian voltak, jobbára kopasztott jércékhez hasonló,
aszottas vénasszonyok. Sorra bevettük magunkat a karzat padjaiba, ahol azután megkaptuk
uzsonnánkat: a teát félpintes lekváros köcsögben meg hat szelet margarinos kenyeret. Amint
végeztünk az evéssel, az ajtó közelében ülő tucatnyi csavargó elpárolgott, hogy megússza az
istentiszteletet - a többiek maradtak, nem annyira hálából, inkább csak mert nem volt képük
elmenni.
Az orgona néhány bevezető taktusára kezdetét vette az istentisztelet. A csavargóknak több se
kellett, egyszerre, mint egy jeladásra, a lehető legbotrányosabban kezdtek viselkedni. Az ember
nem is hinné, hogy templomban valaha is sor kerülhet efféle jelenetekre. A csavargók szerte
odafenn a karzaton végignyúltak a padokon, nevetgéltek, tereferéltek, áthajoltak a korláton
kenyérgalacsinokat pöckölve a gyülekezet tagjai közé, s egy mellettem ülő férfit csaknem erőnek
erejével kellett visszatartanom, hogy rá ne gyújtson. A csavargók az istentiszteletben csupán
nevetséges hókuszpókuszolást láttak. Meg kell adni, elég komikus is volt - az a fajta, amelyben a
hívek időről időre harsány hallelújázásban törnek ki, és vég nélküli kegyes fohászokat
rögtönöznek - ám azért a csavargók viselkedése is minden határon túlment. A gyülekezetnek volt
egy idősebb tagja, bizonyos Bootle testvér, akit a szertartás során többször is felhívtak, hogy
előimádkozzék nekünk. Ahányszor csak felállt, a csavargók lábukkal hangosan dobogni kezdtek,
akár az orfeumban... Valaki azt mesélte, hogy az előző héten egy huszonöt perces imával sikerült
kirukkolnia, és a lelkész végül kénytelen volt belefojtani a szót. Egy ízben, mikor Bootle testvér
épp felállt, egy csavargó elrikoltotta magát: „Lefogadom kettő az egyhez, hogy hét perc alatt
nem végez!” - s mindezt olyan hangosan, hogy az egész templomnak hallania kellett. Hamarosan
akkora lármát csaptunk odafenn, hogy az a lelkész hangját egészen elnyomta. Odalentről
méltatlankodva és pisszegve többször is ránk szóltak, ám ennek az égvilágon semmi foganatja se
lett. A karzat népe elszánta magát, hogy cirkuszt csinál az istentiszteletből, és nem volt az az erő,
ami ezt meggátolhatta volna.
Visszás és meglehetősen undorító volt mindez. Odalent maroknyi jámbor és jószándékú hívő
elszántan imádkozni próbált, fölöttük pedig vagy száz nekivadult alak, akiket ők lakattak jól,
szándékosan ellehetetlenítette azt. A karzat korlátjáról szutykos, borostás és leplezetlenül gúnyos
arcok vigyorogtak le a hívekre. És ugyan mit is tehetett az a néhány nő és aggastyán vagy száz
komisz csavargó ellenében? Féltek tőlünk, mi pedig nyíltan terrorizáltuk őket, így állván bosszút,
amiért ennünk adtak - s ezzel megaláztak...
A lelkész derék ember volt. Állhatatosan, mennydörgő hangon végigmondta Józsuéról szóló
prédikációját, s eközben csaknem sikerült tudomást sem vennie a fenti nevetgélésről és
fecsegésről. Ám végül már nem tűrhette tovább a botrányt, és fennhangon bejelentette:
- Prédikációm utolsó öt percét a borotválatlan bűnösökhöz intézem!
Ezt mondván a karzat felé fordította arcát, és úgy is maradt öt teljes percen át, nem hagyván
kétséget afelől, hogy ki az, aki itt borotvált, és ki az, aki nem. De mit bántuk mi! Miközben a
lelkész a pokol tüzével fenyegetett, mi buzgón cigarettát sodortunk, s amint odalenn elhangzott
az utolsó ámen, lármásan dübörögve zúdultunk le a lépcsőn. Többen megfogadták, hogy egy hét
múlva újra eljönnek az ingyen teadélutánra.
E jelenet nem hagyott nyugodni. Az egész valahogy kirívóan eltért a csavargók szokásos
viselkedésétől, attól az alázatos, féregszerű hálától, mellyel egyébkor a jótékonyságot fogadták.
A magyarázat persze egyszerű volt: jókora túlerőben voltunk a gyülekezet tagjaihoz képest,
ekként nem volt mit tartanunk tőlük. A jótékonyság alanya gyakorlatilag majd minden esetben
gyűlöli jótevőjét - ez az emberi természet mélyen gyökerező sajátja -, ha pedig száz másikat
tudhat maga mögött, ezt ki is mutatja...
Az ingyen uzsonna utáni estén Paddy autóőrzéssel váratlanul ismét keresett nyolc pennyt. Ez
épp elég volt egy újabb éjszakai szállásra, így félretettük, s másnap este kilencig koplaltunk.
Bozo, akitől kaphattunk volna némi ennivalót, egész nap távol volt. A rakparti kövezet elázott, ő
pedig elment az Elephant and Castle vasútállomáshoz, ahol ismert egy fedett placcot.
Szerencsére maradt még némi dohányom, úgyhogy aránylag tűrhető napunk volt.
 Este azután Paddy elvitt az Embankmentre, mivel tudta, hogy ott egy pap hetente egy
alkalommal élelmiszerutalványokat oszt. A Charing Cross híd alatt már vagy ötven ember
várakozott, torzonborz alakjuk szélborzolta pocsolyákban tükröződött. Némelyikük valóban
ijesztő figura volt - jó ideje az Embankmenten tanyázhattak, ami még a hajléktalan szállóknál is
riasztóbb példányokat produkált. Emlékszem, egyikük egy gomb nélküli, derekán kötéllel
megkötött felöltőt viselt, nadrágja foszlányokban lógott, lábujjai pedig kibuktak lyukas cipője
orrán - ezenkívül semmi más nem volt rajta. Szakálla úgy festett, akár egy fakíré, a mellét és
vállát pedig holmi rémes, fekete, bálnazsírszerű mocsokkal kente be. Amit a kosz és a szőr látni
engedett arcából, valami komisz bőrbetegségtől olyan fehér volt, akár a papír. Hallottam beszélni
is, egész tűrhető kiejtése volt, akár még tisztviselő vagy áruházi eladó is lehetett.
Csakhamar megjött a lelkész, az emberek pedig érkezés szerint sorba rendeződtek. A lelkész
kedves, kövérkés, fiatalos férfi volt, és furcsa módon rendkívül hasonlított az én párizsi Charlie
barátomra. Gátlásos volt és zavart, azon túl, hogy kurtán jó estét kívánt, egy szót se szólt, csak
végigsietett a soron, kezébe nyomott mindenkinek egy utalványt, be sem várva, hogy
megköszönjék. Az eredmény ezúttal őszinte hála volt - mindenki úgy találta, hogy a lelkész k...a
jó fickó. Valaki (alighanem a pap füle hallatára) kijelentette: „Na, b...d meg, ebből se lesz
püspök” - ami természetesen hangsúlyos elismerésnek volt szánva.
Jegyeink egyenként hat pennyt értek, és egy közeli étkezdében lehetett beváltani. Ott aztán
csakhamar megállapíthattuk, hogy a tulaj - jól tudva, hogy a csavargók úgyse mehetnek máshová
- durván csal: egy-egy jegyért csak négy penny ára ételt ad. Paddyvel ketten épp csak annyi ételt
kaptunk, amennyihez a legtöbb kávézóban hét-nyolc pennyért hozzájuthattunk volna. Mivel a
lelkész jóval több, mint egy font értékű jegyet osztott ki, az étkezde tulajdonosa hétről hétre
legalább hét shillinggel rövidítette meg a csavargókat. Az efféle gazság nap mint nap része a
csavargó életének, s mindaddig az marad, amíg csak pénz helyett élelmiszerjegyeket osztanak
nekik.
Paddyvel ez után visszamentünk a menedékhelyre, ahol - továbbra is éhesen - a konyhában
lebzseltünk, hogy legalább a tűz melegével kárpótoljuk magunkat. Fél tizenegykor fáradtan és
elkínzottan végre megjött Bozo is, nyomorék lába gyötrelemmé tette számára a gyaloglást.
Aznap egy fillért sem keresett az aszfaltrajzolással, mert az összes fedett placc foglalt volt, ő
pedig néhány óráig nyíltan koldulni kényszerült, miközben félszemmel a rendőröket leste. Nyolc
pennyt sikerült összeszednie, épp eggyel kevesebbet, mint amennyibe a szállás került. Már rég
elmúlt a bejelentkezés ideje, s csak úgy sikerült besurrannia, hogy megvárta, amíg a gondnok
elfordul. Bármely pillanatban lefülelhették és kipenderíthették, akkor pedig alhatott volna ismét
az Embankmenten. Kirakta a zsebeit, és mustrát tartott holmija felett, azt fontolgatva: mit is
adjon el. Választása a borotvájára esett: végigjárta vele a konyhát, és pár percen belül már el is
kelt három pennyért. Így már ki tudta fizetni a szállást, vehetett egy csésze teát, és ráadásul még
fél pennyje is maradt!
Fogta a csészéjét, és leült a tűzhely mellé, hogy ázott gúnyáját kissé megszárogassa. Miközben
teáját szürcsölte, láttam rajta, hogy magában nevet, mintha valami jó tréfán derülne. Ámulva
kérdeztem, ugyan mi nevetnivalója van.
- Hát ez tényleg pokoli vicces! - mondta. - Akár a Punch is lehozhatná. Mit gondolsz, mit
tettem?
- Na mit?
 - Én marha, eladtam a borotvám - anélkül, hogy utoljára még lekaptam volna a szőrzetem
vele!
Egész nap nem evett, mérföldeket gyalogolt nyomorék lábával, a ruhája csurom víz volt, s épp
csak egy fél penny választotta el az éhhaláltól. És lám, most mégis: önmagán mulat... Nem
lehetett eléggé csodálni ezt az embert!
 XXXIV.

Másnap reggel, mivel pénzünkből kifogytunk, Paddyvel elindultunk egy ingyenes

menedékhelyre. Dél felé igyekeztünk, kifelé a városból az Old Kent Road-on, Cromley irányába.
Londoni menhelyre nem mehettünk, mert Paddy nemrég aludt valamelyikben, és nem
kockáztathatta meg újra. Tizenhat kilométer gyaloglás várt ránk, a sarkunkon vízhólyagok
nőttek, gyomrunkat mardosta az éhség. Paddy egyre csak az utat fürkészte csikkekre vadászva,
hogy odabenn a menhelyen legyen némi tartaléka. Konoksága végül is megjutalmaztatott, mert
talált egy pennyt az útszélen! Mindjárt vettünk rajta egy jó darab száraz kenyeret, és menet
közben befaltuk.
Korán érkeztünk Cromley-ba, a hajléktalan szálló még nem nyitott ki, így aztán megtettünk
még néhány mérföldet egy városszéli rétig, ahol letelepedhettünk. A terület afféle csavargószeráj
volt, amint a letiport fű, az ázott újságfoszlányok meg a szétdobált, rozsdás konzervdobozok
mutatták. Szép őszi idő volt; magányosan vagy párosával sorra érkeztek csavargók. A közelben
egy jókora darabon varádicskóró nőtt, erős szaga még most is az orromban van - akár a
csavargók bűze. A mező szélén, egy porta kapuja előtt két hidegvérű, fehér sörényű, vöröspej
csikó legelészett. Izzadtan és elcsigázottan nyúltunk el a füvön. Valakinek sikerült száraz ágakat
kerítenie, tüzet rakott belőle, és csakhamar kézről kézre járt egy gőzölgő csajka, benne tej nélküli
teával.
Néhány csavargó úti kalandjait kezdte mesélni. Egyikük, egy Bill nevű, különös alak, régi
vágású, megrögzött kéregető volt, aki, bár herkulesi erő szorult belé, esküdt ellensége volt a
munkának. Azzal kérkedett, hogy bivalyerős lévén bármikor beállhat kubikosnak, de mert első
heti béréből mindannyiszor gyalázatosan leissza magát, folyton kirúgják. Két ilyen munkás hét
között tarhálásból élt, főleg a boltosokat pumpolta. Így beszélt:
- Nem megyek én többet annak a mocsok Kentnek még a környékire sem! Fösvény egy
környék az, átkozottul fösvény! Túl sok lejmos végigpusztította mán! Azok a szarrágó pékek
meg előbb hányják a szemétre a szikkadt veknit, mint hogy odaadnák az embernek. Mostanság
Oxford a jó hely, ott még le lehet venni a népeket! Hogy ott vótam, kaptam kenyeret, szalonnát,
marhasültet, a diákoktul meg estinként szépen összetarháltam a hat pennyt kéróra. Tennap este
mán csak két penny híja vót a szálláspénzemnek, gyütt egy pap, hát levettem gyorsan három
pennyre. Markomba nyomja a pénzt, de ahogy elfordulok már föl is ad kódulásér’. Azt mondja a
zsaru: „Maga kódult!” „Nem én! - mondok. - Csak az időt kérdeztem meg az úrtó’...” A zsaru
végigtapogat a kabátom alatt, és kihúz félt font húst, meg két cipót. „Hát akkor ez meg mi?! -
kérdi. - Na gyüjjön csak velem az őrszobára!” A bíró mindjárt be is kasztlizott egy hétre... Hát én
többet paptul nem kérek egy nyomorult vasat se’. Nem mintha hét nap elzárás fődhöz vágna...
És így tovább, és így tovább...
Szemlátomást egész élete ebből állt: kéregetésből, berúgásokból és elzárásokból. Mindezt
nevetve mesélte, mintha csak valami hallatlanul mulatságos dologról lenne szó. A kéregetés, úgy
tűnt, nem sokat hozhat neki, mert csak egy kopott kordbársony öltönyt, sapkát és sálat viselt -
inget és zoknit nem. Ennek ellenére kövér volt és vidám, mi több, sörszagot árasztott, ami egy
csavargó esetében ma ugyancsak ritka.
Két fickó nemrég járt itt a cromley-i szálláson, s egy fura kísértethistóriát mesélt a helyről.
Néhány éve, mondták, valaki öngyilkos lett ott. Egy csavargónak sikerült becsempésznie egy
borotvát a cellájába, ahol aztán elvágta a torkát. Reggel, ahogy a főcsöves körbejárt, a hullától
nem tudott benyitni a cellába, s végül, ahogy mégiscsak betaszította az ajtót, a halott karja
eltörött. Az öngyilkos csavargó szelleme állítólag bosszúból azóta is visszajár a cellába, és aki ott
alszik, egy éven belül biztosan meghal, amit, úgy mondják, máris több eset bizonyít. Ha tehát
valaki be akar nyitni egy cellába, és úgy találja, hogy az ajtó be van ragadva, semmi pénzért ne
menjen oda, mert az az a cella, melyben az öngyilkos szellem kísért!
Két elcsapott matróz is mesélt egy rémtörténetet. Egy férfi (a mesélők megesküdtek, hogy
ismerték) el akart rejtőzni potyautasként egy Chilébe induló hajón, amelynek rakománya óriás
ládákba csomagolt gyári alkatrészekből állt. A fickónak egy dokkmunkás segítségével végül
sikerült is elrejtőznie egy ilyen ládában. A dokkmunkás azonban eltévesztette a ládák
berakásának sorrendjét. A daru beemelte a potyautas rejtekhelyét a hajóra - de a raktér legaljára,
úgyhogy még száz és száz más láda került rá. A dolgot csak az út végén fedezték fel: a fickó
megfulladt, s mire Chilében partra tették, a hullája már oszlásnak indult.
Egy másik csavargó Gilderoyról, a hírhedt skót rablóról mesélt. Gilderoyt halálra ítélték, de
megszökött, majd foglyul ejtette a bírót, aki elítélte, és – micsoda pompás fickó! - utóbb maga
kötötte fel a parókást... A csavargóknak, persze, tetszett a történet, ám ami igazán érdekes volt:
láthatóan egyikük sem ismerte annak valódi befejezését. Valamennyien úgy tudták, hogy
Gilderoynak később sikerült átszöknie Amerikába - holott valójában ismét elfogták, és rövid
úton kivégezték. Nem vitás, hogy e megtörtént bűneset végét szándékosan költötték át
legendává, éppúgy, mint Robin Hood vagy Sámson történetét, melyekhez a gyermeki
vágyfantázia boldog véget kerített.
Mindez a történelmi témákra terelte a szót, s egy idősebb csavargó mindjárt kijelentette, hogy
azokat az időket, amikor a nemesurak szarvas helyett szegénylegényekre vadásztak, csak az
„egy-harapás törvény” szentesített zsiványságával lehetett túlélni. Néhányan kinevették, ám ő
[129]

kitartott emellett. Hallott valamit a Gabonatörvényről is regélni, meg a jus primae noctis-ról
[130] [131]

(úgy vélte: valóban létezett ilyen!), no és a Nagy Lázadásról , amelyről azt hitte: a szegények
[132]

leszámolása volt a gazdagokkal – talán a parasztfelkelések legendáival összekeverve. Nem

hiszem, hogy az öreg tudott olvasni, miként az is biztos, hogy e tudományát nem az
újságcikkekből szerezte. A történelem-morzsákat, melyeket elénk szórt, alighanem csak a
csavargók nemzedékei adták tovább, némelyiket talán évszázadokon át. Eleven szájhagyomány
volt ez, a középkor gyenge, mára mindinkább elhaló visszhangja.
Paddyvel estére betértünk a cromley-i menhelyre, és csak másnap délelőtt tízkor jöttünk ki.
Romtonhoz és Edburyhez igencsak hasonló hely volt ez, de kísértetnek színét se láttuk. Aznap
éjjel megszállt ott két fiatalember is, bizonyos William és Fred, két elcsapott norfolki
halászlegény. Vidám fickók voltak, szerettek énekelni. Volt egy kedvenc daluk: a „Szegény
Bella balladája”, amit érdemes talán idejegyeznem. Két napon át vagy fél tucatszor hallottam,
így végül magam is megjegyeztem - kivéve egy-két sort, amit találomra pótolok:
Bella oly szép volt, és oly ifjú még,
A haja színarany, a szeme kék,
Ó, szegény Bella!
Tánc volt a lépte, s a szíve vidám,
De balga fejjel egy nyár éjszakán
Úgy járt, mint annyi norfolki lány
- Álnok, gaz csábító lett a veszte.
 Oly ifjú volt még, nem is hihette,
Hogy reményét rút önzés kikezdje.
Ó, szegény Bella!
„Úgy tesz majd, ahogy illik, a párom:
Nőül nesz, hiszen gyermekét várom!”
szerelmes szívvel bízott vakon
- Álnok és gaz csábítójában.
Embere után mindhiába járt,
Megszökött már az, rég hajóra szállt.
Ó, szegény Bella!
Úrnője hörgött: „El innen, lotyó!
Rút szégyened a bordélyba való!”
Így lett szegényből földönfutó
- Egy álnok, gaz csábító miatt.
Vad hóviharban egész éjen át
Kínok kínjával vonszolta magát,
Ó, szegény Bella!
S hogy vérzőn kigyúlt a hajnali fény,
Holtan hevert a hóban szegény,
Dermedt űrrel magzata helyén.
- Egy álnok, gaz csábító miatt.
Lássa hát mind, kit e példa talál:
A kéj ára kín, s legvégül: halál
Ó, szegény Bella!
Gyászolván sok férfi így mormogott:
„Lám, ennek is mily galád sors jutott!”
Mire kórusban mind az asszonyok:
„Mily galád férfi! Bár akadna jobb!”
A dal szövegét alighanem egy nő írta...
William és Fred; akiktől ezt a dalt tanultam, semmirekellő csirkefogók voltak, az ilyenek miatt
van rossz hírük a csavargóknak. Megtudták például, hogy a cromley-i főcsöves kapott néhány
használt holmit, hogy azt a rászorulók közt ossza ki. Fred és William épp ezért, mielőtt bementek
volna a szállásra, lehúzták cipőiket, lyukakat vágtak a talpukba, és felszaggatták rajtuk a varrást.
Azután kértek két pár csizmát, a főcsöves pedig látva; hogy az övék mily ócska, két csaknem új
lábbelit adott nekik. Másnap alighogy kihúzták a lábukat a szállásról, máris eladták a csizmákat
egy shilling kilenc pennyért. Úgy gondolták, fényes üzletet csinálnak, mikor potom egy shilling
kilenc pennyért gyakorlatilag használhatatlanná tették saját cipőiket.
Elhagyván a menedékhelyet hosszú, lomha menetben valamennyien dél felé, Lower Binfield
és Ide Hill irányába indultunk. Útközben két csavargó összeverekedett. Egész éjszaka
veszekedtek valami ostoba casus belli miatt; az egyik azt mondta a másiknak: bullshit amit az [133]

„bolsi”-nak értett - ez pedig halálos sértésnek számított. Egy mezőn estek egymásnak, ahol vagy
tucatnyian álltuk körül s bámultuk őket. A jelenet egy apró mozzanat miatt ragadt meg
emlékezetemben: mikor az egyik férfi a földre került, leesett a sapkája, én pedig láttam, hogy a
haja teljesen ősz. Ekkor valamelyikünk közbelépett, és szétválasztotta őket. Paddy közben
kérdezősködött, és kiderítette, hogy a viszály, mint rendesen, pár penny ára ennivaló miatt tört
ki.
Korán értünk Lower Binfield-be, ahol Paddy estig azzal ütötte agyon az időt, hogy a házak
hátsó bejáratánál munkáért kérincsélt. Egy helyen ledobtak neki néhány faládát, hogy aprítsa fel
tűzifának. Mondta, hogy odaát vár rá a cimborája, majd engem is áthívott, hogy kettesben
nekilássunk a munkának. Amikor végeztünk, a ház tulajdonosa szólt a cselédlánynak, hogy
hozzon ki nekünk egy-egy csésze teát. Emlékszem, milyen rémült arccal hozta – aztán hirtelen
minden bátorsága odalett, letette a csészéket a járdaszélre, visszaszaladt a házba, és bezárkózott a
konyhába. Ilyen rémületet kelt a „csavargó” nevezet. Hat-hat pennyt kaptunk, amiből egy
hárompennys cipót és egy fél uncia dohányt vettünk, s még maradt is öt pennynk.
Paddy úgy vélte, jobban tesszük, ha elássuk az öt pennynket, mert a Lower Binfield-i főcsöves
hírhedt zsarnok volt, és könnyen megeshet, hogy ha bármi pénzt talál nálunk, be sem enged. A
csavargók között általános gyakorlat, hogy pénzüket elássák. Ha netán komolyabb összeget
akarnak becsempészni a szállóra, rendszerint a ruháikba varrják, bár ennek lebukás esetén akár
elzárás is lehet a következménye. Ezzel kapcsolatban hallottam Paddy és Bozo szájából egy
különös történetet. Egy ír férfi (Bozo szerint ír, Paddy szerint angol), aki nem volt csavargó, mi
több harminc font lapult a zsebében, egy kis faluba vetődött, ahol nem talált magának szállást.
Végül egy csavargótól kért tanácsot, aki azt ajánlotta neki, próbálkozzék a szegényházban.
Meglehetősen szokványos eset, hogy ha valaki nem kap másutt szállást, a szegényházban próbál
olcsó fekhelyhez jutni egy éjszakára. Az ír azonban úgy gondolta, ez egyszer ravasz lesz, s
ingyen szerez magának ágyat, épp ezért nincstelen szálláskérőként bekopogott a menhelyre,
miután harminc fontját szépen bevarrta a ruhájába. Csakhogy a csavargó, akitől a tanácsot kapta,
felismerte a kínálkozó alkalmat, s még az éjjel diszkréten elintézte a főcsövesnél, hogy másnap
kora reggel engedje útjára, mivel munkát akar vállalni. Reggel hatkor el is bocsátották, ő pedig
elegánsan kisétált - az ír ruhájában. Az ír férfi panaszt tett a lopás miatt, mire mindjárt kapott egy
hónap elzárást, amiért csalárd fondorlattal jutott be egy ingyenes hajléktalan menhelyre.
 XXXV.

Miután megérkeztünk Lower Binfield-be, jó ideig heverésztünk a fűben, s a gazdák házuk

kapujából figyeltek bennünket. Egy lelkész jött elő a lányával, egy darabig némán bámultak,
mintha csak holmi fura akváriumi halak lennénk, aztán továbbmentek. Több tucatnyian
várakoztunk már; ott volt William és Fred, akik most is nótáztak, s ott volt a két verekedő: Bill
meg a tarhás is. Utóbbi végig koldulta a pékségeket jó néhány száraz kenyeret bespájzolt kabátja
és csupasz felsőteste közé. Most szétosztotta közöttünk a zsákmányt, mi pedig örültünk neki. Ez
egyszer még nő is akadt köztünk, az első csavargónő, akivel összeakadtam. Puffadt, viharvert,
hatvan körüli, ijesztően piszkos asszony volt hosszú, földet söprő fekete szoknyában. Roppant
rátartian viselkedett, s ha valaki mellé ült, mindjárt fintorogni kezdett, s odébb húzódott.
- Hová készül, nagysám? - szólt oda neki az egyik csavargó.
A nő mérgesen fújt egyet, s a távolba nézett.
- Ugyan már, nagysám, ne hordja úgy fent az orrát! Mink itten mind ugyanabba’ a bocskorba’
járunk.
- Köszönöm szépen - felelt fanyarul az asszony. - Ha majd úgy döntök, hogy el akarok
vegyülni egy rakás csavargóval, tudatni fogom...
Tetszett, ahogy a csavargó szót kimondta. Úgy tűnt, egy villanásnyi időre egész lelkét látni
engedi; egy kicsiny, korlátolt női lelket, amit a nélkülözés és csavargás hosszú évei teljesen
érintetlenül hagytak. Nyilván tisztes özvegy volt, akit valami bizarr véletlen sodort az útszélre.
A menhely este hatkor nyitott. Szombat lévén várható volt, hogy egész hétvégére becsuknak
bennünket, ez volt ugyanis az általános gyakorlat. Hogy miért, nem tudom - talán csak azon
kárörvendő előítélet okán, miszerint a magunkfajta aljanép legalább vasárnaponként megérdemli,
hogy vezekeljen kissé. Amikor feliratkoztunk, azt mondtam: „újságíró” vagyok. Ennek ugyan
több köze volt az igazsághoz, mintha festőnek vallom magam, hisz hébe-hóba kerestem már
némi pénzt újságcikkírással, mégis ostobaságot követtem el, mert így további kérdésekre kellett
felelnem. Mihelyt bejutottunk a menhelyre, és felsorakoztunk a motozáshoz, a főcsöves a
nevemet kiáltotta. Negyven év körüli, merev, katonás férfi volt, ám azért nem tűnt olyan
erőszakosnak, mint amilyennek leírták, inkább csak holmi nyers modorú, kiszolgált bakára
emlékeztetett. Fennhangon kérdezte:
- Melyikük az a Blank?
Csak lassan kapcsoltam, mivel már elfeledtem, miféle álnevet adtam meg...
- Én, uram.
- Szóval maga újságíró?
- Igen, uram - feleltem hideglelősen, mert biztosra vettem: még néhány kérdés, és kiderül,
hogy hazudtam, s azzal máris hűvösre tesznek. De a főcsöves csupán végigmért, s így szólt:
- Eszerint maga úriember volna?
- Azt hiszem...
Még egyszer alaposan megnézett magának. – Hát főnök, ez pech! - mondta. - Baromi nagy
pech!
 Ezek után feltűnően kivételezett velem, mi több, még némi alázatfélét is éreztem viselkedésén.
Nem motozott meg, sőt a fürdőszobában külön tiszta törülközőt adott, ami hallatlan fényűzésnek
számított. Lám, ilyen hatással van az „úriember” bűvszó egy kiszolgált bakára!
Hétre felfaltuk a kenyerünket, benyakaltuk a teánkat, és már a celláinkban voltunk. Itt minden
hálóhelyiségben egy ember aludt, volt vaságy és szalmazsák is, elvben tehát akár még jól is
alhattunk volna. Csakhogy egy hajléktalan szálló sem tökéletes... A Lower Binfield-i legfőbb
fogyatékossága a hideg volt; a fűtés nem üzemelt, a két vékony pamuttakaró pedig, amit adtak,
alig ért valamit. Még csak ősz volt, de már foga volt a hidegnek. Az egész tizenkét órás, rémes
éjszakán át így csak forgolódott mindenki, néhány percre elaludt, majd ismét borzongva
fölébredt. Eközben még csak nem is füstölhettünk, mivel a dohány, amit sikerült
becsempésznünk, a ruháinkban maradt, ezeket viszont csak reggel kaptuk vissza. A folyosó
egész hosszában nyögdécselés hallatszott, meg időnként némi átkozódás. Azt hiszem, azon az
éjszakán senki sem aludt két óránál többet közülünk.
Másnap a reggeli és az orvosi szemle után a főcsöves mindannyiunkat beterelt az étkezőbe, és
ránk zárta az ajtót. A leírhatatlanul sivár, meszelt falú, kőpadlós termet deszkából ácsolt
padokkal és asztalokkal rendezték be, és börtönszag uralkodott benne. A rácsos ablakok túl
magasan voltak, semhogy ki lehetett volna látni rajtuk. A helyiség összes ékítménye egy óra és a
dologházi szabályzat egy megsárgult példánya volt. Szorosan egymás mellett ültünk a padon, a
könyökünk összeért, és bár még alig múlt nyolc óra, máris unatkoztunk. Nem volt mit
csinálnunk, nem volt miről beszélnünk, de még annyi helyünk sem adatott, hogy tagjainkat kissé
megmozgathattuk volna. Egyetlen vigaszként itt legalább stikában rá lehetett gyújtani, mert a
dohányzás felett mindaddig szemet hunytak, amíg nyíltan tetten nem értek valakit. Scottynak,
egy kis szőrmók csavargónak, aki fura londoni-glasgow-i keveréknyelven beszélt, nem volt
dohánya, mert csikkgyűjtő dobozát, ami a motozásnál kiesett cipőjéből, elkobozták; így hát én
adtam neki a sodráshoz szükséges kellékeket. Lopva füstöltünk, s amint meghallottuk, hogy jön a
főcsöves, égő cigarettáinkat iskolás fiúk módjára menten zsebre vágtuk.
A csavargók legtöbbje tíz órát ücsörgött egyhuzamban e kényelmetlen és sivár csarnokban - és
csak a jó ég tudja, hogy bírták ki. Én szerencsésebb voltam a többinél, mert tíz óra tájban a
főcsöves elhívott alkalmi munkára néhányunkat. Engem konyhai kisegítőnek - a legkívánatosabb
tevékenységre! - jelölt ki. Ezt is, akárcsak a tiszta törülközőt nyilván az „úriember” szó
varázsának köszönhettem.
A konyhán, mint kiderült, nem akadt semmi dolgom, így hát kisurrantam egy fészerbe, ahol
burgonyát tároltak, s ahol néhány dologházi nincstelen lapított, hogy megússza a vasárnap
reggeli istentiszteletet. Volt itt néhány láda, amin kényelmesen elüldögélhettünk, s hozzá a
Family Herald egy kötegnyi régi példánya, mi több, még egy pár Raffles is, a szegényház
könyvtárából. A bentlakóktól sok érdekeset hallottam az itteni életről. Elmondták például, hogy a
dologházban a legutálatosabb az uniformis, amit kötelezően viselniük kell a jótékonykodás
undok stigmájaként; amúgy, ha hordhatnák saját ruháikat, vagy legalább sapkájukat és sáljukat,
nemigen bánnák, hogy itt élnek. A szegényháziakkal együtt ebédeltem, az adag elég lett volna
akár egy óriáskígyónak is - az Hôtel X.-beli legelső napom óta nem ettem így degeszre magam.
A bentlakóktól megtudtam, hogy vasárnaponként annyi ételt kapnak, hogy majd kipukkadnak
tőle, egész héten át viszont nyelhetik az éhkoppot. Ebéd után a szakács behívott mosogatni, és
utasított, hogy dobjam a szemétbe a maradékot. Elképesztő pocsékolás volt ez, és tekintettel a
körülményekre, a tetejében még vérlázító is. Úgy dobtak ki tenyérnyi friss hússzeleteket, több
vödörre való kenyérmaradékot meg zöldséget, mintha csak szemét lett volna, majd az egészre
még a kifőtt tealevelet is ráborították. Öt szemetesedényt töltöttem színültig ízletes és ehető
étellel - miközben a hajléktalan szállón félszáz csavargó ült, korgó gyomrában mindössze a
menhelyi ebéd sovány kenyerével és sajtjával, meg két szem hideg főtt krumplival, amit
ráadásként a vasárnap tiszteletére kaptak. A szegényháziak szerint az ételt szándékosan hányták
inkább a moslékba, nehogy a csavargók jóllakjanak a maradékból.
Háromkor visszatértem a menhelyre. A csavargók reggel nyolc óta ültek egymás mellett, oly
szorosan, hogy a könyöküket is alig mozdíthatták, és mostanra szinte belebolondultak az
unalomba. Már dohányozni se nagyon dohányoztak, hiszen a csavargó füstölnivalója az utcán
fölszedett csikk, és elég, ha csak pár órára elzárják a járdák kínálta gyűjtögetéstől, máris
nélkülözni kénytelen. A többség annyira letompult, hogy még beszélgetni sem volt kedve, csak
gubbasztottak egymás mellett a padon, elbámulva a semmibe. Néha hatalmasat ásítottak,
ilyenkor szájuk sötét üregként szinte kettéhasította borostás arcukat. Az egész helyiség bűzlött az
unalomtól.
Paddy, kinek ülepét alaposan feltörte a pad, igencsak panaszos kedvében volt, én meg, hogy az
időt valahogy agyonüssem, egy jobb külsejű csavargóval társalogtam. Egy fiatal ács volt, gallért
és nyakkendőt viselt, s azt mondta, csupán azért jutott csavargósorsra, mert nem tellett neki
néhány kéziszerszámra, ami a szakmájában a munkavállaláshoz szükséges. Érezhető távolságot
tartott a többiekkel, inkább szabad embernek tartva magát, mintsem földönfutónak. Még némi
irodalmi ízlése is volt, zsebében a Quentin Durward egy példányát hordta. Ha csak az éhség rá
[134]

nem szorítja, mondta, elkerüli a menhelyet: inkább alszik sövények tövében és kazlak alján. Volt
úgy, hogy hetekig a déli tengerpart fürdőhelyein kéregetett, éjszakánként pedig a kabinokban
húzta meg magát.
Hosszan beszélgettünk a csavargóéletről. Hevesen bírálta a rendszert, amely a csavargókat
tizennégy órára bekényszeríti a menhelyre, hogy aztán a nap maradék tíz óráját végigkutyagolják
a zsarukat kerülgetve egy újabb menhelyig. Elmesélte saját esetét is - már fél éve volt
munkanélküli, mivel nem tudta megvenni a néhány font árú szerszámot. „Micsoda képtelen
baromság!” - sóhajtozott.
Mondtam neki, mekkora ételpocsékolás folyik a szegényház konyháján, és hogy mi erről a
véleményem. Meglepett, ahogy hirtelen hangot váltott. Láttam, hogy szavaim nyomán egyszerre
felébred benne a minden angol kétkezi munkásban ott szunnyadó nyárspolgár. Bár ugyanúgy
éhezett, mint a többiek, mindjárt talált néhány okot, amiért mégis helyesebb, ha az ételt kidobják,
mintha a csavargóknak adnák. Komoran és fontoskodón így oktatott:
- Muszáj, hogy így legyen, Ha túl komfortossá tennék az efféle helyeket, az ország egész
söpredéke idetódulna. Azt a temérdek alvilági alakot egyedül a gyatra koszt rettenti vissza. Az a
baj ezekkel a csavargókkal, hogy lusták dolgozni. Nem kell kényeztetni őket. Hitvány népség!
Próbáltam érvelni, hogy rosszul gondolja, de nem hallgatott rám:
- Ugyan, mit sajnálja ezeket? Söpredék népség! Maga meg én, persze, egész más kategória
vagyunk. De a söpredék, higgye el nekem, mindig is söpredék marad!
Érdekes volt megfigyelnem, milyen kínosan elhatárolja magát „ezektől a csavargóktól”. Hat
hónapja rótta az országutat, de szemlátomást úgy vélte, Isten színe előtt ő azért még nem
csavargó. Felteszem: jó néhány csavargó ad hálát nap mint nap a sorsnak, hogy „nem lett züllött
csavargó”... Valahogy úgy, mint azok a turisták, akik csípős megjegyzéseket tesznek a „sok
hülye turistára”.
Nagy keservesen eltelt újabb három óra. Hatkor megérkezett a vacsora, de kiderült, hogy
teljesen ehetetlen; mivel a kenyér, ami már reggel is erősen szikkadt volt (még szombat este
felszelték), addigra úgy megkeményedett, akár a tengerész kétszersült. Szerencsére megkenték
pecsenyezsírral, amit lekaparva róla magában elmajszoltunk, s így a gyomrunkban mégiscsak
több volt a semminél. Negyed hétkor aztán ismét takarodót fújtak. Mivel időközben újabb
csavargók érkeztek, s nem akarták, hogy elkeveredjünk velük, őket a cellákban, bennünket pedig
a hálótermekben helyeztek el. (Az óvintézkedés oka leginkább a fertőzésektől való félelem volt.)
Pajtaszerű hálótermünkben egyetlen vödör szolgált közös kübliként. Fertelmes bűzt árasztott, s
az idősebb emberek egész éjjel köhögtek és föl-alá mászkáltak. Ám a sok ember itt legalább
némi meleget tartott, s mi végre alhattunk valamicskét.
Másnap délelőtt tízkor, egy újabb kötelező orvosi szemle után szétrajzottunk, ebédre egy darab
kenyeret és sajtot kapva útravalóul. William és Fred - egy shilling büszke birtokosai! - a menhely
vaskerítésére nyársalták a kenyeret, úgymond tiltakozásként. Mint mondták, Kentben már ez volt
a második menhely, amit oly cefetül túlfűtenek, hogy nem lehet megmaradni benne. Mindezt
szemlátomást sziporkázó szellemességnek vélték. Egy gyengeelméjű társunk (minden turnusban
akad egy-két ilyen) kijelentette: ő túl fáradt a gyalogláshoz, s a menhely kerítésrácsára
kapaszkodott: amíg a főcsöves le nem szedte onnét, egy jókora farbarúgással útnak indítva.
Paddyvel északnak, London felé tartottunk, míg a többiek jórészt Ide Hill, egész Anglia
legrosszabb hírű menhelye felé poroszkáltak. [135]
Mostanra ismét derűs, őszi idő lett, s az úton néhány autót kivéve alig volt forgalom. A
menhely izzadtság bűze, csatorna- és szappanszaga után üde rózsaillat csapott meg
mindenünnen. Az úton kettőnkön kívül nem járt más csavargó. Egyszer csak sietős léptek zaját
és kiabálást hallottunk mögülünk: a kis Scotty, a glasgow-i csavargó loholt utánunk. Egy rozsdás
fémdobozt vett elő a zsebéből nyájasan mosolyogva, mint aki valami becses szívességet
viszonoz.
- Tessék, pajtás - nyújtotta felém szívélyesen -, tartozom neked néhány dekkel. Tegnap
megdobtál egy spanglival; most a főcsöves végre visszaadta a csikkes dobozomat. Jó tett helyébe
jót várj!
Azzal ünnepélyesen a markomba nyomott négy ázott és elgyötört cigarettavéget.
 XXXVI.

Szeretnék papírra vetni a csavargókkal kapcsolatban néhány általános érvényű megjegyzést.

Ha az ember jobban belegondol, különös produktum egy csavargó, érdemes eltűnődni a sorsán.
Hisz eleve furcsa, hogy egy népes embercsoport több tízezer tagja megannyi Bolygó Zsidóként
nap mint nap kénytelen róni Anglia útjait. A jelenség bízvást megérdemli, hogy foglalkozzunk
vele, valódi jelentőségét azonban még csak meg se közelíthetjük mindaddig, amíg nem
számolunk le szokványos előítéleteinkkel. Ezek az előítéletek abban a feltevésben gyökereznek,
hogy minden csavargó ipso facto gazember. Gyermekkorunkban belénk sulykolták, hogy a
csavargók gazemberek, így aztán agyunkban megrögzült valamiféle ideáltipikus csavargó-kép -
egy viszolyogtató, meglehetősen fenyegető külsejű teremtményé, aki inkább éhen hal, mintsem
hogy dolgozzék, eleve utálja a szappant, és egyebet sem akar, mint kéregetni, lumpolni és
tyúkólakat fosztogatni. És bár e csavargó-szörny cseppet sem valószerűbb lény, mint a
képregények borzongató alakja: Fou Man Chou, a gonosz kínai mágus, mégis igen nehéz
elménkből kitörölni. Elég, ha csak meghalljuk a szót: „csavargó”, máris előtolakszik, a hozzá
kötődő hiedelmeink pedig elfedik a csavargás valódi kérdéseit.
Vágjunk hát a közepébe, és tegyük fel a kérdést: miért is vannak egyáltalán csavargók?
Különös, de csak igen kevesen tudják, valójában mi is kényszeríti a csavargót, hogy nyakába
vegye a távolságokat. Mivel pedig az emberek hisznek a csavargó-mumusban, a
legfantasztikusabb magyarázatokkal állnak elő. Mondják például, hogy a csavargók csupán azért
kóborolnak, hogy elkerüljék a munkát vagy alkalmat találjanak bűncselekmények elkövetésére,
mi több - ámbár ez a legkevésbé valószerű magyarázat -, mert egyszerűen szeretnek csavarogni.
Még kriminológiai könyvben is olvastam, hogy a csavargó atavisztikus jelenség, az emberiség
nomád hajdankorának visszaütése. Holott a csavargás nyilvánvaló oka már-már kiszúrja az
ember szemét. A csavargó természetesen nem holmi nomád atavizmus - hisz ennyi erővel azt is
mondhatná valaki, hogy egy utazó kereskedelmi ügynök éppúgy atavisztikus jelenség. A
csavargó nem azért csavarog, mert ezt szívesen teszi, hanem ugyanazért, amiért az autós balra
tart, vagyis mert a törvény erre kényszeríti. Ha valaki nyomorog, és a helyi egyházközség nem
segíti, úgy legfeljebb átmeneti szállásokon húzhatja meg magát, ám mivel e szállók mindössze.
egy-egy éjszakára fogadják be, így állandó vándorlásra kényszerül. Azért csavarog, mert a jog
arra kárhoztatja, különben éhen halhat. Ámde az embereket arra nevelték, hogy higgyenek a
csavargó-szörny valóságosságában, ezért úgy hiszik, a csavargásnak okvetlen valami alantas
indítéka kell legyen.
Ami azt illeti, a csavargó-szörny képzete nemigen állja ki az alaposabb vizsgálatot. Vegyük
csak azt a közkeletű feltevést, hogy a csavargók veszedelmes alakok. A tapasztalattól eltekintve,
akár a priori is kijelenthetjük, hogy csak igen kevés csavargó jelent fenyegetést másokra, ha
ugyanis nem így volna, úgy nyilván egészen más bánásmódban lenne részük. Egy menedékhely
egy éjszakára olykor száz csavargónál többet is befogad, akikre jobbára csak háromfős
személyzet felügyel - márpedig száz gonosztevőt aligha lehet rábízni három fegyvertelen
emberre. És valóban: aki megtapasztalta, milyen megadással tűrik a csavargók, hogy a
szegényházi alkalmazottak terrorizálják őket, az tudván tudja, hogy ezek az emberek a lehető
legmegadóbb, leginkább engedelmes teremtmények. Vagy vegyük azt az előítéletet, miszerint
minden csavargó megrögzött iszákos - ami már első hallásra is nevetséges. Nem vitás, hogy a
csavargók közül, ha módjuk van rá, sokan szívesen isznak, a dolog természete szerint azonban
erre nem sok alkalmuk kínálkozik. Ez idő szerint Angliában egy korsó sörnek nevezett sápadt,
híg löttynek hét penny az ára. Ebből a berúgáshoz elég mennyiség legkevesebb fél koronába
kerül, egy csavargónak pedig ritkán van ennyi pénze. Az az elképzelés, hogy a csavargók a
társadalom szégyentelen parazitái („megrögzött koldusok”), nem teljesen megalapozatlan, de
csak az esetek néhány százalékára igaz. Az angol jellemmel ugyanis nemigen fér össze az a fajta
szándékos, cinikus élősködés, amelyről Jack Londonnak az amerikai csavargókról írt könyveiben
olvashatunk. Az angol aggályosan lelkiismeretes fajta, és határozottan úgy érzi: a szegénység
bűnös és szégyenteljes dolog. Elképzelhetetlen hát, hogy egy átlagos angol szánt szándékkal
váljék parazitává, s e nemzeti karakterjegy nem szükségképp változik meg azután sem, ha egy
nap kidobják a munkahelyéről. S ha meggondoljuk, hogy a csavargó csupán olyan angol ember,
akinek nincs munkája, s akit a törvény vándoréletre kényszerít, a csavargó-szörny fantomja
menten szertefoszlik. Mindezzel nem azt állítom, hogy a csavargók többsége holmi Grál-lovag
volna, csupán azt, hogy normális emberi lény, s ha rosszabb is esetenként, mint más, ez
életmódjának nem annyira oka, mint inkább következménye.
Az iméntiekből következik, hogy az, ahogy többnyire a csavargókhoz viszonyulunk - „Egye
fene, vessünk hát nekik valamit!” - éppannyira méltatlan, mintha a rokkantakat és nyomorékokat
kezelnénk ugyanígy. Aki ezt képes belátni, máris a legjobb úton van afelé, hogy beleélje magát
egy csavargó valóságos helyzetébe, s megértse, mily gyötrelmes és kirívóan céltalan is ez az élet.
Bemutattam már a menhelyek világát, amely a csavargók mindennapjainak állandó színhelye,
ám van három súlyos tehertétel, amiről külön is szólnom kell. Az első az éhezés, ami majd’
minden csavargónak napi osztályrésze. Azoknak, akik a menhelyeken kiporciózzák nekik az
ételt, eleve nem is céljuk, hogy jóllakassák őket, és ezenkívül minden mást koldulással - vagyis
törvénybe ütköző módon - kell megszerezniük. Emiatt szinte minden csavargó nyomorultul
alultáplált, amiről ha bárki további bizonyítékot kíván, elég, ha csak egy pillantást vet a
menhelyek előtt sorban állók szánalmas hadára. A másik nagy csapás, ami a csavargót sújtja -
első látásra talán nem oly súlyos, mint az éhség, holott nem kevésbé kínzó ez sem! -, hogy a női
nemtől teljesen elszigetelve kénytelen élni. Ezt talán érdemes jobban is kifejtenem.
A csavargók elsősorban azért nem érintkezhetnek nőkkel, mert a társadalom azon
mélységeiben, ahová lecsúsztak, csak nagyon kevés nő akad. Azt hinnénk, hogy a nincstelenek
közt a nemek aránya ugyanaz, mint más rétegek esetében. Holott ez nem így van, sőt, bátran
mondhatni: bizonyos létszínvonal alatt a társadalom csaknem kizárólag hímneművé válik. Az
alábbi adatok, melyeket a London Megyei Tanács egy 1931. február 17-én végzett éjszakai
felmérés nyomán publikált, jól mutatják a hajléktalan férfiak és nők arányát.
Az utcán töltötte az éjszakát 60 férfi és 18 nő. Menedékhelyen és közösségi szállásként
nem regisztrált otthonokban aludt 1057 férfi és 137 nő.
A St Martin’s-in-the-Fields templom kriptájában hált 88 férfi és 12 nő.
A London Megyei Tanács átmeneti szállásain és más létesítményeiben éjszakázott 674
férfi és 15 nő.
[136]

A fenti adatok nyomán megállapítható, hogy a jótékonysági intézményeket legalább tízszer

annyi férfi veszi igénybe, mint nő. Ennek oka feltehetően az lehet, hogy a munkanélküliség
kevésbé sújtja a nőket, mint a férfiakat, továbbá, hogy ha minden kötél szakad, egy elfogadható
külsejű nő jobbára talál magának férfit, akivel összeállhat. Így azután a csavargó örök cölibátusra
kényszerül, hisz a maga szintjén nemigen talál nőre, az övénél akár kicsit is különb sorsúak
pedig éppoly elérhetetlenek számára, mint a Hold. Az okokat fölösleges taglalni, hisz épp elég
nyilvánvaló, hogy a nők soha, vagy csak a legritkább esetben adják össze magukat náluk jóval
szegényebb partnerrel. A férfi tehát azzal, hogy csavargósorba süllyed, szinte automatikusan
nőtlenségre kárhoztatja magát. A leghalványabb reménye sincs arra, hogy megnősüljön, hogy
szeretőt vagy bármiféle nőt szerezzen magának, kivéve ha nagyritkán összeszed pár shillinget
egy lezüllött prostituáltra.
Nyilvánvaló, mi következik ebből: homoszexualitás vagy esetenként a nemi erőszak. Ám
ennél is súlyosabb torzulásokat idézhet elő egy férfiban, ha tudván tudja, hogy eleve nem lehet
„partiképes”. A szexuális vágy - hogy ezúttal ne használjunk fennköltebb szót - alapkésztetés, s a
nemi nyomorúság csaknem éppannyira kikezdi az ember személyiségét, mint a folyvást üresen
korgó gyomor. A szegénységben nem az a legfőbb rossz, hogy az ember szenved tőle, hanem
hogy fizikailag és lelkileg egyaránt elsorvasztja. Nem kétséges, hogy e sorvadási folyamathoz a
nemi nyomor is nagyban hozzájárul. A csavargó férfi, aki nőnek még csak közelébe se juthat,
úgy érzi, lefokozták egy nyomorék vagy elmebeteg szintjére, márpedig nincs megaláztatás, ami
inkább alááshatná az ember önbecsülését.
A csavargóélet másik nagy átka a kényszerű tétlenség. A csavargást szabályozó brit törvények
olyan képtelen helyzetet teremtenek, hogy ha valaki épp nem az úton baktat, akkor egy cellában
kell kuksolnia, netán a földön heverve várni, hogy kinyisson az átmeneti szállás. Az ilyen élet
nyilvánvalóan csüggesztő és megalázó, főként a tanulatlan ember számára.
Mindezen túl még számos enyhébb „foglalkozási ártalmat” lehetne sorolni - mint amilyen
például az állandó rossz közérzet, amely elválaszthatatlan a csavargóélettől. Nem árt
emlékeztetni arra sem, hogy az átlagos csavargónak csak egyetlen öltözet ruhája van, a cipője
nem rá való, s olykor hónapokon át nem ülhet széken. A legfőbb tehertétel azonban, hogy a
csavargó minden kínja tökéletesen hiábavaló. Élete örökös nyűg-baj, s ráadásul se célja, se
értelme az egésznek. Kitalálni se lehetne öncélúbb mókuskereket, mint a börtönről börtönre való
vándorlást: mikor az ember a napjából tizennyolc órát vagy egy cellában, vagy az úton tölt egy
másik kísértetiesen hasonló cella felé. Angliában több tízezer csavargó él. Nap mint nap
temérdek energiát pazarolnak merőben értelmetlen és fölösleges gyaloglásra, annyit, amennyivel
akár több ezer hold földet meg lehetne művelni, házak tucatjait lehetne felépíteni. Egy-egy ilyen
napon együttvéve talán tíz hasznos munkaévet is elvesztegetnek azzal, hogy a cellájuk falát
bámulják. Az országnak fejenként legalább heti egy fontjába kerülnek, amit semmivel sem
ellentételeznek. Csak vándorolnak egyre, akár valami fölösleges és kézbesíthetetlen küldemény,
és még csak eszébe se jut senkinek, hogy bármi hasznukat vehetné. A törvény tartósítja e
folyamatot, mi pedig úgy hozzászoktunk, hogy már meg se lepődünk abszurditásán. Ettől
azonban még égbekiáltó oktalanság marad.
Ha elfogadjuk, hogy a csavargó hiábavaló életet él, felmerül a kérdés, vajon tehetünk-e bármit
sorsának jobbra fordításáért. Nyilván egy kissé lakályosabbá lehetne tenni az átmeneti szállókat,
s ezt néhány esetben tényleg meg is teszik. Tavaly például egy sor menhelyet - ha igaz, már-már
a felismerhetetlenségig - rendbe hoztak, s a tervek szerint előbb-utóbb ugyanez vár a többire.
Mindez azonban a probléma lényegét nem érinti. A fő kérdés ugyanis az, hogy miként lehetne a
csavargót unatkozó, árnyék-életet élő koldusból öntudatos emberi lénnyé változtatni. Ehhez
pedig nem elég, ha ezt-azt javítgatunk a körülményein. Élete akkor is hiábavalóan telne, ha a
hajléktalan szállók fényűzően komfortosak volnának (amilyenek, persze, sose lesznek). Hisz[137]

továbbra sem lehetne felesége és otthona, s még ez esetben is földönfutó maradna, azaz a
közösségre nézve: merő veszteség. Ki kell hát emelni a nyomorból, ami csakis úgy lehetséges, ha
munkához juttatjuk - ám nem pusztán azért, hogy valamit dolgozzék, hanem hogy olyan értelmes
tevékenységet végezzen, aminek maga is hasznát látja. A menhelyek legtöbbjében a csavargók
ez idő szerint semmiféle munkát nem végeznek. Hajdanán a kosztjuk fejében követ kellett
törniük, ez azonban mára megszűnt, mivel sok évre elegendő kő halmozódott fel, a hivatásos
kőtörők pedig maguk is munkanélkülivé váltak. Manapság tétlenségre kárhoztatják őket, mert
úgy tűnik, semmi teendőjük nem akad. Mégis volna egy kézenfekvő lehetőség
foglalkoztatásukra: ha valamennyi szegényház fenntarthatna egy kisebb gazdaságot vagy
legalább konyhakertet, ahol bármely szállásért folyamodó, munkaképes csavargó dolgozhatna
egy munkanapot. E farm, illetve házigazdaság termékeit azután a csavargók élelmezésében
hasznosítanák, ami a legrosszabb esetben is jobb lenne, mint a mai, margarinos kenyérből és
teából álló hitvány étrend. Az átmeneti szállások persze még így se válhatnának egészen
önellátóvá, mindenesetre nagy lépést tehetnének ebbe az irányba, s ez alighanem hosszú távon
gazdaságosabbá tenné fenntartásukat. Ne feledjük, hogy a terhet, amit a csavargók nagy tömege
jelent az országnak, ez idő szerint semmi sem ellensúlyozza, mivel nemcsak nem dolgoznak,
hanem ráadásul még olyan ételeken is élnek, melyek szükségképp aláássák egészségüket – e
mostani rendszerben tehát nemcsak temérdek pénz, hanem emberi életek is veszendőbe mennek.
Érdemes volna hát kidolgozni a módját, hogy egyrészt rendesen táplálkozzanak, másrészt
táplálékukat legalább részben maguk állítsák elő.
Ésszerű ellenvetés, hogy egy farmgazdaság, de még egy veteményeskert sem működtethető
jövő-menő alkalmi munkásokkal. Ám azt sem indokolja semmilyen észérv, hogy a csavargók
csupán egyetlen napot tölthessenek egy-egy hajléktalanszállón. Ha akadna számukra értelmes
munka, maradhatnának egy hétig, vagy akár egy évig is. A csavargók állandó ide-oda
vándorlásának teljesen rajtuk kívüli, mesterséges okai vannak. Manapság a csavargó az egyes
szegényházak költségvetését terheli, ezek tehát igyekeznek továbbkényszeríteni őket egy
másikba; mindössze ez áll ama szabály hátterében, hogy mindenütt csak egyetlen éjszakára
kaphatnak szállást. Egész más volna a helyzet, ha az alkalmi vendég hasznos munkát végezne a
szegényház javára, a szegényház pedig egészséges étellel viszonozná ezt. A szegényházak,
legalábbis részben, önellátó intézményekké válnának, a csavargók pedig, ha időnként
megállapodnának valahol, ahol tartósan szükség van rájuk, megszűnnének csavargónak lenni.
Végeznének valami aránylag hasznos tevékenységet, megfelelő táplálékhoz jutnának, és
megállapodott életet élhetnének. Ha ez a séma beválna, meglehet, idővel már nem is tartanák
őket földönfutóknak, talán még meg is házasodhatnának, tisztes társadalmi helyet küzdve ki
maguknak.
Mindez persze csak kezdeti elképzelés, amelynek megvalósítása előtt számos nyilvánvaló
akadály tornyosul. Ám ezzel együtt is olyan módszert kínál a csavargók helyzetének javítására,
amely nem jár a költségek további növekedésével. A megoldást mindenesetre ebben az irányban
kell keresni. Arra a kérdésre ugyanis, hogy vajon mit kezdjünk alultáplált és tétlen emberekkel,
szinte magától adódik a válasz: segítsük hozzá őket, hogy a maguk élelmét megtermelhessék.
 XXXVII.

Néhány szót még a londoni helyekről, ahol egy hajléktalan meghúzhatja magát. Jelenleg az
angol fővárosban egyetlen olyan nem-jótékonysági intézmény sincs, amelyben éjszakánként hét
pennynél olcsóbban lehetne ágyat kapni. Akinek nincs hét pennyje egy fekhelyre, az az alábbi
szükségmegoldásokkal kénytelen beérni:
1. Embankment
Paddy ezt így jellemezte:
„A lényeg, hogy ott muszáj korán lefekünni. Az embernek mán este nyóckor a padon a helye,
mer’ abbul nincs túl sok, a jónép meg hamar lecsap rájuk. Aztán igyekezni kő’ rögvest elalunni,
mer’ olyan hideg van, hogy éjfél után úgyse nagyon lehet, a rendőr meg mán hajnali négykor
főrángatja az embert. Nem mintha könnyű lenne elalunni, mer’ azok a fránya vonatok egész
éccaka ott száguldoznak a fejed fölött, a neonok meg feszt belevillognak a túlsó partról a
szemedbe. Meg aztán kutya hideg is van... Hiába hogy az ürge újságpapírba göngyöli magát,
sokra nem mén vele. Baromnagy szerencse, ha megalszol vagy három órát.”
Háltam én is az Embankmenten, s úgyhogy tanúsíthatom: Paddy leírása többé-kevésbé
megfelel a valóságnak. Mindenesetre még ez is jobb, mint egyáltalán nem aludni, ez ugyanis a
másik lehetőség, ha az ember nem az Embankmenten, hanem valahol másutt az utcán tölti az
éjszakát. A londoni törvények értelmében csupán éjszaka szabad a puszta kövezetre leülni, az
alvó embert viszont a rendőrök nyomban felköltik és elzavarják; ez alól csupán az Embankment
a kivétel s még egy-két eldugott hely (az egyik a Lyceum Theatre mögötti térség). Ezt a
rendelkezést szemlátomást szándékos rosszindulattal találták ki. Állítólag azt lenne hivatott
megakadályozni, hogy az utcán éjszakázó emberek a kihűlés következtében meghaljanak.
Csakhogy akinek nincs hol aludnia, és leromlott állapota miatt eleve ki van téve a kihűlés
veszélyének, akár alszik, akár ébren van, mindenképp meghal. Párizsban nincs ilyen szabály. Ott
emberek sokasága alszik a Szajna hídjai alatt, kapualjakban, köztéri padokon, s a metró
szellőzőaknái körül, mi több, még a metróban is, és senki sem háborgatja őket. Mert hiszen senki
nem alszik önként az utcán, aki elkerülheti - ha pedig valakit mégis rávisz a szükség, hagyni
kellene, hadd aludjék, ahogy tud.
2. A „Hangover” nevű kétpennys menedék
Valamivel jobb az Embankmentnél. Az emberek itt egy hosszú lócán ülve töltik az éjszakát,
előttük kötél van kifeszítve, s úgy dőlnek rá, akár valami mellvédre. Egy ember azután - akit
tréfából „komornyik”-nak neveznek - hajnali ötkor eloldja a kötelet...
Én magam nem jártam a „Hangover”- ben, de Bozo gyakran megfordult ott. Kérdésemre, hogy
miként lehet ilyen testtartásban aludni, azt felelte, hogy kényelmesebb, mint gondolnám -
mindenesetre jobb, mint a puszta földön hálni. Párizsban is vannak hasonló menedékhelyek, ott
azonban egy éjszakára két penny helyett csupán huszonöt centime (fél penny) a tarifa.
3. A „Koporsó”, éjszakánként négy pennyért
Itt az ember faládában alszik, a takaró pedig egy darab viaszosvászon. Hideg van, s az
egészben az a legrosszabb, hogy mivel az ember be van zárva egy faládába, a poloskáknak
teljesen szabad prédája.
*
 Ez után a szokványos népszállók következnek, melyekben a tarifa éjszakánként hét pennytől
egy shilling egy pennyig terjed. A legjobbak a Rowton-házak, amelyért ugyan egy shillinget kell
lefizetni, ám az ember egyedül alhat egy hálófülkében, és remek fürdőszoba várja. Egy
„speciális” elhelyezés fél korona, ezért viszont már gyakorlatilag szállodai kényelem dukál. A
Rowton-házak pompás helyek, csak éppen túl szigorú fegyelmet tartanak bennük, tilos a főzés, a
kártyázás és hasonlók. A Rowton-házak számára a legjobb reklám, hogy az év minden napján
zsúfolásig tele vannak. Ugyancsak elit helynek számítanak a Bruce-házak is, egy shilling egy
pennyért.
Ami a tisztaságot illeti, ezek után az Üdvhadsereg hét- vagy nyolcpennys szállásai
következnek. Van köztük ilyen is, olyan is (az a néhány, amelyikben megfordultam mind
ugyanolyan piszkos volt, mint az átlagos menhelyek), többségük azonban tiszta, igaz, a fürdés
külön pénzbe kerül. Egy shillingért már saját hálófülkét is kaphat az ember. Az ágyak a
nyolcpennys hálótermekben aránylag kényelmesek, de oly sok van belőlük (helyiségenként
legalább negyven), és oly közel állnak egymáshoz, hogy lehetetlen nyugodtan végigaludni az
éjszakát. A számos korlátozás kínosan emlékeztet a börtönre, a kegyesség és könyörületesség
itteni koncentrációja pedig már-már émelyítő. Az Üdvhadsereg szállásait alighanem csak azok a
nyomorgók tartják vonzónak, akiknek a tisztaság minden egyébnél előbbrevaló.
Az Üdvhadsereg szállóit a közönséges népszállók követik. Kerüljenek bár hét pennybe vagy
egy shillingbe, egyformán büdösek és zajosak, ágyaik pedig koszosak és kényelmetlenek.
Mellettük szól viszont laissez-faire légkörük, és az otthonos konyhák, ahol a lakók éjjel-nappal
[138]

kedvükre elidőzhetnek. Koszos odúk, de némi társadalmi életre azért lehetőséget adnak. A női
szállások állítólag rosszabbak, mint a férfiakéi, házaspárokat pedig csak nagyon kevés helyen
tudnak elhelyezni. Emiatt egy hajléktalan nős ember számára teljesen szokványos dolog, hogy
míg ő az egyik menhelyen éjszakázik, a párja egy másikon.
Londonban ma legkevesebb tizenötezer ember él népszállókon. Egy heti két fontot vagy még
kevesebbet kereső nőtlen férfi számára ez igen kedvező lehetőség. Ilyen olcsón aligha kap
bútorozott szobát, a szállón viszont ingyen fűtéshez és némi fürdési lehetőséghez is jut - továbbá
népes társasághoz. Ami a piszkot illeti, ez a kisebbik rossz, a szállók igazi rákfenéje, hogy az
ember azért fizet, hogy alhasson, de ekkora zajban ez képtelenség. A pénzéért itt mindenki
csupán egy 70x160 centis ágyat kap, a matrac kemény és gödrös, a párna akár egy hasáb fa, az
egyetlen ágytakaró pamutból van, a két szürke lepedő pedig bűzlik. Télen adnak póttakarókat is,
de sohasem eleget. A helyiségben, ahol alszol, van még legalább négy, de olykor akár ötven-
hatvan további ágy is, egymástól alig karnyújtásnyira fölállítva.
Ilyen körülmények között persze lehetetlen nyugodtan aludni. Embereket így összezsúfolni
legfeljebb kórházakban és kaszárnyákban szokás. A kórházak közös kórtermeiben senki nem is
számít arra, hogy zavartalanul pihenhet. A laktanyákban a körletek zsúfoltak, ám az ágyak jók, a
katonák pedig egészségesek, a menhelyek hálótermeiben ellenben szinte mindenkit krónikus
köhögés gyötör, sokan pedig hólyagbajokkal küszködnek, s ezért az éjszaka minden órájában fel
kell kelniük vizelni. Ha megfigyeléseim helytállóak, egy népszállón senki sem alhat többet öt
óránál, így - mivel hét pennyt vagy még többet elkérnek érte tőle - voltaképp hitvány módon
megrövidítik.
A megfelelő jogi szabályozás sokat javíthatna e helyzeten. A London Megyei Tanács számos
rendelettel szabályozta a menhelyek működését, az itt lakók érdekeit azonban ezek egyike sem
szolgálja, minthogy a testület ügybuzgalma kizárólag az ivás, a szerencsejátékok, a verekedés és
más effélék tiltására terjed ki. Nincs például rendelkezés, amely előírná, hogy egy népszállón az
ágyaknak kényelmeseknek kell lenniük, holott egy ilyen követelménynek nem volna túl nehéz
érvényt szerezni - mindenesetre könnyebb lenne, mint a szerencsejátékok tilalmát betartatni. A
menhelyek fenntartóit ezenkívül rá kellene szorítani arra is, hogy tisztességes ágyneműt és jobb
matracokat adjanak lakóiknak, főként pedig, hogy osszák fülkékre a hálótermeket. Egy hálófülke
lehet bármilyen szűkös, az emberek legalább egyedül alhatnak benne. Ez a néhány változtatás, ha
következetesen végrehajtatnák, komoly javulást hozhatna. A népszállókat a szokásos díjak
mellett sem lehetetlen elfogadhatóan lakályossá tenni, a croydoni városi menhelyen például, ahol
egy éjszaka csupán kilenc penny, hálófülkék, jó ágyak és (ilyen helyen ritka fényűzésnek
számító) székek vannak, a konyhákat pedig nem a pincében, hanem az utcaszint felett alakították
ki. Nem látom okát, miért ne üthetné meg ezt a minimális minőségi mércét valamennyi
kilencpennys átmeneti szállás.
A népszállók fenntartói persze egy emberként szegülnének szembe minden ilyen, a feltételek
javítását célzó kezdeményezéssel, hiszen vállalkozásuk ez idő szerint busásan jövedelmező. Egy
átlagos menhely bevétele éjszakánként négy és tíz font között van, behajthatatlan kintlévőségeket
nem halmoz fel (a hitelnyújtás szigorúan tilos), kiadásai pedig, az ingatlan bérétől eltekintve,
csekélyek. Ugyanakkor a körülmények bármi csekély javítása óhatatlanul a zsúfoltság, azaz
végül is: a profit csökkenésével járna. A kitűnő croydoni városi átmeneti szálló azonban ékesen
példázza, mennyivel jobb ellátást kaphatna valaki kilenc pennyért. Ezt a színvonalat néhány jól
átgondolt törvény általánossá tehetné. Ha a hatóságok egyszer veszik a fáradságot, hogy
egyáltalán napirendre tűzzék a hajléktalan szállók ügyét, azzal kell kezdeniük, hogy
lakályosabbá teszik őket, nem pedig, hogy olyan oktalan tiltó rendelkezéseket hoznak, melyeket
egyetlen szállodában se tűrne el senki.
 XXXVIII.

Miután Paddyvel eljöttünk a Lower Binfield-i népszállóból, szerencsés módon kerestünk fél
koronát gyomlálással és söprögetéssel egy háznál. Az éjszakát Cromley-ban töltöttük, majd
visszagyalogoltunk Londonba. Pár nappal később elváltam Paddytől, miután B.-től utoljára még
sikerült két font kölcsönt szereznem, és mivel ebből már csak nyolc napig kellett kihúznom,
megpróbáltatásaim véget értek. Szelídnek mondott félkegyelmű páciensem ugyan a vártnál kissé
nehezebb esetnek bizonyult, ám azért annyira mégsem, hogy visszavágytam volna a hajléktalan
szállóra vagy az Auberge de Jehan Cottard-ba.
Paddy Portsmouthba indult egy barátját felkeresni, aki talán tudott neki némi munkát szerezni,
és többé nem láttam. Nemrég úgy hallottam, hogy egy autó halálra gázolta, bár könnyen lehet,
hogy aki ezt mondta, összetévesztette valaki mással. Bozo felől alig három napja hallottam friss
hírt. Ez idő szerint épp Wandsworth-ben ül, ahol két hét fogdára ítélték koldulásért - bár nem
hiszem, hogy e balszerencse különösebben letörné.
Történetem itt véget ér. Mitagadás, elég köznapi história, s csak azt remélem: azért van olyan
érdekes, mint egy útleírás. Szándékom csupán az volt vele, hogy megmutassam: „Íme, ilyen
világ vár arra, aki nincstelenné lesz”. Egyszer talán még sikerül alaposabban is feltérképeznem
ezt a világot. Szeretnék megismerkedni olyan emberekkel, mint Mario, Paddy és a tarhás Bill,
nemcsak futólag, hanem igazán közelről is, hogy mélyebben megértsem: mi zajlik a plongeurök,
csavargók és a londoni rakparton éjszakázók lelkében. Így elsőre, úgy érzem, éppen csak a
szegénység felszíni rétegeit sikerült megragadnom.
Mindenesetre akad egy-két dolog, amire a nélkülözés tanított meg... Többé nem gondolom,
hogy minden csavargó részeges csirkefogó, nem várok hálát a koldustól a markába nyomott
pennyért, nem lep meg a munkanélküliek aléltsága, nem pénzelem az Üdvhadsereget, nem
zálogosítom el ruháimat; nem hárítom el az utcán felém kínált szórólapot és nincs túl nagy
gusztusom egy puccos étteremhez...
Kezdetnek talán ennyi is elég.
 Az író az utcán hever

Nagyjából így összegezhetnénk e könyv mondandóját és hősének alaphelyzetét, hiszen e

kihívó önéletrajzi beszámoló arról tudósít: milyen is, ha az utcán már nem „a téma” - de maga az
író hever... Magányosan a dermesztő párizsi éjszakában egy körúti padon várva a hajnalt - avagy
sokadmagában a huzatos londoni rakparton, újságpapírba burkolózva... Aki idáig jut, annak
jobbára se kedve, se módja balsorsát szabatos mondatokban elbeszélni - akit viszont a sors
megkímél ettől, többnyire nemigen kíváncsi efféle sivár kalandokra. Ám kettejük közt,
szerencsére, akad még valaki, akit éppen e köztes és önkéntes közvetítő pozíció avat valódi
kulcsszereplővé: maga az író.
Ezt a könyvet egy huszonéves fiatalember írta, aki ha vakmerőn nem szegül szembe születési
kiváltságaival, talán épp az idő tájt veheti át diplomáját Cambridgeben, Oxfordban - ahelyett,
hogy a Szajna- és Temze-parton nyomorúságos „csavargó-akadémiát” abszolválna a nagy
gazdasági világválság komor előestéjén. Valóban: Eric Arthur Blair - a későbbi George Orwell -
konok önsorsrontóként már-már keresi magának a kudarcot. Előbb megszökik az ígéretes
egyetemi karrier elől, hogy öt éven át rendőrködjéé Burmában, majd amint megnyílna végre az
út előtte a magasabb gyarmati tisztikarba, váratlanul hazatér Európába, és családja legnagyobb
rémületére bejelenti, hogy író akar lenni.
A wigani móló című könyvében ő maga utólag így jellemzi 1927-es, nincstelen korszakát
megelőző lelkiállapotát:
„Jól tudtam, milyen rettentő súlyú bűnökért kell vezekelnem. Ez talán túlzásnak hangzik, de
bárki, aki öt hosszú énen át olyan munkát végez, amellyel mélységesen nem ért egyet, bizonnyal
ugyanígy érez... Alá akartam merülni a nyomorultak közé, hogy egy legyek velük, s az ő
oldalukon álljak zsarnokaikkal szemben. És mivel magamnak kellett végiggondolnom mindent,
határtalan gyűlölet támadt bennem minden felsőbbség iránt. Akkoriban úgy éreztem, az egyetlen
erény: a kudarc... Az érvényesülésre való törekvés leghalványabb áruló jelét is lelki rútságnak, a
törtetés egy válfajának véltem, sőt azt is, ha valaki „vitte valamire” az életben - még ha az
csupán évi pár száz font jövedelmet jelentett.”
Nos, ami a pénzt illeti, távol-keleti megtakarításai arra vallanak, hogy Orwell Burmában
szokatlanul beosztó és visszahúzódó életet élt, s ahelyett, hogy a tiszti klubban iszogatott volna,
inkább olvasott. Igaz, ami kevés pénzt végül is összespórolt, az a legszerényebb életmód mellett
is csupán pár hónapra volt elég. Annál inkább, mivel eleinte még laknia sem volt hol, mivel
szülei southwoodi otthonába szégyellt volna visszatérni. Végül a család egyik ismerőse talált
számára egy lepusztult hónapos szobát a Portobello Road-on túl, egy szegényes külvárosi
mellékutcában. Ide vonult vissza huszonnégy évesen, hogy fanatikus elszánással végre írni
kezdjen, hetekig el se hagyva apró, fűtetlen szobáját, hol gémberedett ujjait egy gyertya lángjánál
melengette.
1928 tavaszán aztán egy merész elhatározással Párizsba megy, ahol a megélhetési költségek ez
idő szerint jóval alacsonyabbak, s ahová továbbra is tömegével érkeznek a világ négy sarkából a
nagyreményű írójelöltek. Egy Quartier Latin-beli kopott kis szállóban bérel szobát - a könyvbeli
„Aranykakas” (Rue du Coq d’Or) helyett valójában a „Vasfazék” utcában (Rue de Pot de Fer 6).
Tizenöt hónap alatt két regényt és tucatnyi novellát ír - de hiába: egymás után kapja vissza, majd
dühösen semmisíti meg műveit. Mindössze néhány tanulmányt és cikket sikerül megjelentetnie,
jobbára jelentéktelen lapocskákban - igaz, az elsőt mindjárt Henri Barbusse lapja, a Monde közli.
Utóbb maga is keserűen elismeri: „Irodalmi erőfeszítéseim az első évben alig húsz fontot hoztak
a konyhára”.
Mindez, mondhatni, egy nehéz pályakezdés szokványos próbájaként még rendjén is volna, ha
nem jön közbe egy banális, köznapi baleset, ami párizsi időzése utolsó három hónapjára írónkat a
legmélyebb nyomorba taszítja. Egy nap ugyanis ellopják Burmában megspórolt minden
tartalékát, s csakhamar szó szerint az utcán találja magát. Az esetet a könyvben - családját
kímélendő - kegyes hazugsággal egy „olasz komponistának” álcázott tolvajra fogja, holott, mint
utólag egy barátjának bevallja: pénzétől és ingóságai jó részétől egy általa felcsípett „kis
kávéházi lotyó” szabadította meg, akivel ekkor tájt viszonyt folytatott. Ám akárki volt is a tettes,
aki nincstelenségre kárhoztatta, akaratlanul is jó szolgálatot tett vele, hisz e nélkül aligha írta
volna meg ezt a könyvet.
Orwellnek ezek után tényleg nem maradt más túlélési esélye, mint a föld alatti mosogató az
Hôtel X. (valójában az Hôtel Lotti - a Rue de Rivoli egyik legfelkapottabb szállója) pincéjében,
majd némi további reménytelen hányódás után: a szégyenteljes evakuálás. Amikor 1929
decemberében elhagyja Párizst, úti beszámolójával ellentétben, Londonban nem siet folytatni a
társadalom számkivetettjeinek életét, ehelyett családja körében tölti a karácsonyt. Övéi mérsékelt
örömmel fogadják az üres zsebbel váratlanul hazatérő fiút, aki ekkor már huszonhat éves, és
szemlátomást tökéletesen félresiklott. Orwell odahaza mentegetőzve váltig azt állítja, hogy
távolléte alatt egy könyvön dolgozott – ami persze igaz is volt, ámbár első, megjelent könyvéhez,
amelyben párizsi élményeiről készült számot adni, még csak ezután gyürkőzött neki -, miközben
magántanításból és szorgos könyvszemleírásból próbált megélni.
*
Maga a kézirat sorsa éppoly mostoha és hányatott volt, akár a szerzőé. Jó három évig hevert -
ha nem is az utcán - különféle kiadói asztalfiókokban, s Orwell más korai regényeihez,
elbeszéléseihez hasonlóan végül kis híján megsemmisült... Első, 1930 októberében elkészült
változata még A Scullion’s Diary (Egy mosogatófiú naplója) címet viselte, és felényi
terjedelemben csupán a párizsi élményanyagot tartalmazta. Amikor a jó nevű londoni
szépirodalmi kiadó, Jonathan Cape a kéziratot visszaadta, túlzottan rövidnek és szétesőnek
találva azt, Orwell kibővítette művét, és tett vele még egy kísérletet, ám Cape-nek így se kellett.
Egy évre rá a még névtelen, fiatal író a Faber and Fabernél próbálkozott immár egy vastagabb - a
londoni fejezetekkel kibővített - paksamétával, ám ezúttal sem járt több sikerrel. (Az elutasító
levelet T. S. Eliot írta: „Bár munkáját fölöttébb érdekesnek találtuk, kiadónk sajnos nem
vállalkozhat megjelentetésére”.) Orwell ekkor feladta a harcot, s a többször átírt kéziratot sutba
vágva, lázasan burmai élményei megírásába temetkezett.
A Down and Out megmentését voltaképp az író ekkori háziasszonyának, Mabel Fierznek
köszönhetjük. Orwell ugyanis őt kérte meg: vesse tűzre kudarcai e nyomasztó emlékeztetőjét, ám
a jólelkű, irodalomértő hölgy ehelyett inkább titkon elvitte azt egy ügynökhöz, aki nyomban
látta, hogy az írás „természetes módon” vág Victor Gollancz nemrég alapított, baloldali
elkötelezettségű kiadójának merészen újszerű profiljába. A kéziratot Gollancz hamar elfogadta,
csupán néhány szereplő nevének megváltoztatásához és a trágár kifejezések elhagyásához
ragaszkodott. (Ez utóbbira a rendkívül rigid brit cenzori rendelkezések miatt volt szükség,
melyek kevéssel azelőtt még egy Zola-sorozatot publikáló londoni kiadót is rács mögé juttattak
és teljesen tönkretettek! Az eredeti szöveget egyébként a kézirat és a szerző által is jóváhagyott
francia fordítás alapján utóbb javarészt sikerült rekonstruálni - a fel nem oldott törlésjelek az írói
„öncenzúra” mementói.) Orwell, miután sietve végzett ezen utolsó, jelentéktelen átdolgozással
is, ezt írta kiadójának: „Ha nincs ellene kifogása, jobb szeretném, ha könyvem álnéven jelenne
meg. Ez idő szerint ugyanis még nem rendelkezem semmilyen írói hírnévvel, amit ez
csorbíthatna, ha pedig munkám netalán sikert arat, ezt az álnevet később is megtarthatom.”
Gollancz belement, s ezzel Eric Arthur Blair-ből egyszerre George Orwell lett az „irodalmi
keresztségben” - egy közép-angliai folyó nevét felvéve.
A Down and Out 1933 január elején, több mint három évvel Orwell Párizsból való visszatérte
után jelent meg. A késleltetés, úgy tűnik, nem vált hátrányára: időközben sokat változott
nemcsak a kézirat - maga a világ is, s a nyomasztó válságévek hatására hovatovább az efféle
nyomorról szóló alanyi élménybeszámolók is polgárjogot nyertek az irodalomban. A könyv
megjelenését lelkesen üdvözölte C. Day Lewis, Compton Mackenzie és J. B. Priestley, miként
utóbb T. S. Eliot is elismerte a korábban elutasított szerzőről, hogy „jól és mélységesen
tisztességesen ír”. Az első, keményfedeles kiadásból mindjárt vagy háromezer példány kelt el,
ami egy elsőkönyves író esetében figyelemreméltó sikernek számított, s közel 200 fonttal
kárpótolta Orwellt korábbi nélkülözéseiért. Csakhamar megjelent a könyv amerikai, majd francia
kiadása is - az előbbi 1933 júniusában a New York-i Harper&Brothers-nál, az utóbbi 1935
májusában a Gallimardnál La Vache enragée (A veszett tehén) címmel. Arra viszont, hogy a
[139]

Down and Out valódi sikerkönyvvé váljék, még 1940-ig várnia kellett, mikor a Penguin
hatpennys zsebkönyveként 55 ezer példányban kapkodták szét.
E mostani a mű első magyar nyelvű kiadása - s remélhetőleg korántsem az utolsó.
*
Belekóstolva az olvasó nyomban érzi: furcsa és meghökkentő könyv ez - egyszerre szenvtelen
és zavarbeejtően személyes...
Az életrajzkutatók azóta szorgosan feltárták: mennyiben valós és mennyiben költött e hetven
év előtti „útleírás”, mely a húszas évek nagyvárosi nyomorának mélyvilágába vezet. Az efféle
rejtvényfejtegetés jórészt irodalomtörténeti „belügy”, s alkalmi kuriózumokon kívül csak ritkán
kínál valódi felfedezést. Ám ez egyszer kissé másként áll a dolog, hisz egy pályakezdő író
legelső könyvéről, vállaltan önéletrajzi vallomásairól van szó - mint azt legelső munkacíme:
Confessions of a Down and Out is kiemeli.
Hogy a könyv ténybeli és művészi hitele mennyire fontos volt Orwell számára, jól jelzi, hogy
később is rendre visszatér erre. Az 1935-ös francia kiadás előszavában például így ír:
„Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy semmit se túloztam el, legfeljebb annyiban,
amennyiben minden író túloz, amikor válogat. Nem éreztem úgy, hogy az eseményeket pontosan
abban a sorrendben kell elmondjam, ahogy történtek, bár mindaz, amit leírtam, ekkor vagy
akkor valóban megtörtént...”
Pár évvel később A wigani mólóban ugyanerről már ezt írja: „Szinte minden /sic!/ ott leírt
esemény valóban megtörtént”. Majd kevéssel alább: „A könyv mindkét részének valahány
szereplőjét inkább reprezentatív típusnak, mint egyedi portrénak szántam.”
Ez utóbbi két nyilatkozat már jogos kételyt támaszt az iránt, hogy csupán szikáran tényrögzítő,
önéletrajzi számadással van dolgunk. Hiszen míg szerzőnk előbb csak a szuverén válogatás és
cselekményformálás jogáért áll ki, utóbb már a stilizálás és a típusalkotás művészi szabadságát is
önérzetesen védelmébe veszi, s egy árulkodó, közbetoldott szócskával - „szinte” - maga
kérdőjelezi meg, hogy „minden... valóban megtörtént”.
Ugyanez a bizonytalanság jellemzi a könyv egészének furcsán felemás megformálását is,
amely mintha elakadt volna valahol félúton a regény és a tényirodalom között, leginkább talán az
irodalmi szociográfia ekkortájt önállósuló, új műfaja közelében. Egy kezdő író, ha nem csupán
vértelen epigon, ám valódi művészi becsvágy fűti, mi másról is írhatna, mint önmagáról, a maga
fontosnak vélt s a világgal sürgősen tudatandó élményeiről, felfedezéseiről? Csakhogy kellő
transzformáció nélkül mindez kevés - kiváltképp a csábító, ám ugyancsak kényes alanyi
elbeszélésmódban, ahol rendre kiderül: a művészi átlényegítést nem is elsősorban a szöveg,
inkább maga az írói persona igényli. Itt tehát annak az elhatározó pillanatnak lehetünk tanúi,
amint a lárvából lepke, a még ismeretlen, civilként hányódó Eric Blairből markánsan egyéni
arcélű író: George Orwell lesz - egy sor még csak ez után megírandó könyv: a Burmai napok, A
wigani móló, a Hódolat Katalóniának szerzője s egyben főhőse...
„Író születik” - szokás ilyenkor fennkölten deklarálni, a „vajúdás” kínzó dilemmái felett
nagyvonalúan szemet hunyva. Holott a könyvbe zárt végeredménynél nem kevésbé érdekes lehet
ezeket is megismerni! Mi az, amit önmagáról teljes nyíltsággal feltárhat az író, és mi az, amit
jobb, ha mások szájába ad? Mennyire ragaszkodjék saját élményköréhez, és mikor léphet át a
mindentudó narrátor szerepébe? Vajon a ténytisztelő tárgyiasság nem rontja-e le a művészi
összhatást? Kiadhatja-e valós modelljeit, s ha netán a felismerhetetlenségig megmásítja őket,
vajon nem lesznek-e kevésbé meggyőzőek?
Orwell, mint levelei és utólagos megnyilatkozásai rendre elárulják, maga is érezte, hogy első
könyvében korántsem tudott mindeme írói dilemmán maradéktalanul úrrá lenni. Olykor
elnagyolja, máskor túlszínezi alakjait és epizódjait, a kelleténél gyakrabban ragad le tárgyias
részleteknél (étrendje, készpénztartalékai stb.), s a cselekmény lendületét mindegyre megtörik
szociológiai elmélkedései (a plongeur-létről, a szállodai személyzet belső hierarchiájáról, a
menhelyek különféle típusairól, a csavargók nyelvhasználatáról stb.). Néhol átlátszó sutasággal
Charlie vagy Borisz számlájára írja saját intim kalandjait, másutt makacsul elhallgat, megmásít
fontos életrajzi tényeket - a már említett lopáseseten kívül például azt, hogy kis híján kétéves
párizsi időzése alatt korántsem volt oly árva és magára hagyott, hisz családjával ez idő tájt ott élt
kedvenc, kissé bohém nagynénje: Nellie Limousin is; miként közvetlen angliai hazatérése után
sem földönfutóként folytatta, amint e könyvben írja, „leghalványabb elképzelése sem lévén arról,
hol találhat Londonban fedelet a feje fölé”... Igaz, korábban - mint ahogy még később is többször
- jócskán volt alkalma megtapasztalni a hajléktalan sors angliai nyomorúságát (erről ad számot A
menhelyben, egyik legjobb önéletrajzi esszéjében), miként az is igaz, hogy a párizsi Cochin
kórházban 1929 februárjában elszenvedett megpróbáltatásairól ehelyütt nem ejt egy szót sem (L.
erről A szegények halála című másik remek írását), holott e szegénykórházi néhány hét, mikor
végzetes tüdőbajával először kezelték, nyilván jóval súlyosabb élmény lehetett számára a
könyvben megírt legtöbb csavargó-epizódnál.
Hogyan is állunk hát az önéletrajzi hitellel?
Ez a könyv több is - kevesebb is annál, mint amit szerzője megélt. Amivel kevesebb, az
néhány magánéleti adalék „deficitje” - amivel több, az egy vérbeli írótehetség „hozzáadott
művészi értéke”. Ez utóbbi pedig bízvást jóval többet nyom a latba. Így az a jellegzetesen
orwelli, igazságkereső szenvedély, ami e könyv lapjain izzik fel elsőként („az átlagos milliomos
nem egyéb, mint új ruhába bújtatott, átlagos mosogatófiú” stb.), a közvetlen nyíltság és
frissesség, az önmegfigyelés kérlelhetetlen pontossága (ahogy az éhezés egymást követő fázisait
leírja), s mindaz, ami az ő éles tekintete és remek tolla nélkül Párizs és London mély világából
nyom nélkül végleg elenyészett volna.
*
És itt érdemes kissé eltűnődni e kettős „baedecker” máig ható tanulságain... Már alkalmi
idegenvezetőnk is lépten-nyomon szóvá teszi: mennyire más az utca világa, s egyáltalán a
köznapi kultúra e két világvárosban! Párizs - kiváltképpen e háború utáni bomlott években (’les
années folles’) - nyüzsgő, nyugtalan, minden újra fogékony, egyszerre lázadó és élveteg,
nyomorgó és fényűző metropolisz, ahová szerte a nagyvilágból özönlenek a legkülönfélébb
szerzetek: arab kubikusok, dúsgazdag amerikai turisták, éhenkórász olasz pincérek, orosz
emigránsok, kelet-európai diákok, kalandorok, művészek és „hivatásos” forradalmárok - ezzel
szemben London csaknem zárt, avítt és rendmániás, már-már provinciális helynek hat, amely
makacsul őrzi rátarti különállását, lehetetlen pénz- és mértékegységeit, ahol az etnikai
változatosságot jobbára csak a munkanélküliek közt fel-feltűnő skótok, írek, welsziek jelentik, s
már az is egzotikus borzongást kelt, ha valakiben - mint Orwell az aszfaltrajzoló Bozóban - netán
zsidó vért sejdítenek...
Igen ám, de vajon mennyiben hiteles ez az Orwell-sugallta Párizs- és London-kép?
Szubjektív hitele aligha vitatható; az, hogy szerzőnk nagyjából így és ennyit érzékelt e két
metropolisz egykori világából. Történeti realitásértéke viszont szükségképp csak részleges lehet,
hisz saját élethelyzetéből és vállalt írói feladatából következően Orwell csupán a legelesettebbek
világát igyekszik feltérképezni, miközben más társadalmi rétegekét vagy az egykori szellemi,
kulturális és politikai élet jelenségeit feltűnően mellőzi.
Persze, ahány kortárs - annyi városélmény; s még ezek egymásba illesztett óriás mozaikja is
legfeljebb sejteni engedi a valóság egykori ezerarcúságát...
Mert hiszen: a húszas évek végének Párizsa nemcsak Orwell, de éppúgy Picasso, Dali,
Chagall, Ehrenburg, Eric Satie vagy André Kertész városa is, a fiatal Aragoné, Eluard-é és
Cocteau-é, Tristan Tzaraé, Mauriac-é, Bretoné és Gide-é, no meg a már-már menetrendszerűen
iderajzó angol, amerikai íróké: Joyce-é, Ezra Poundé, Windham Lewis-é, Scott Fitzgeraldé,
Henry Milleré, Hemingway-é és másoké. Persze nem kevésbé sokszínű és változatos a magyar
irodalmi „helytörténet”, s a művekben ránk örökített magyar „Párizs-imázs” sem, ha
megszámítjuk, hogy Ady és a századelő óta ki mindenki talált a Szajna-parti „Bakonyban”
hosszabb-rövidebb időre menedéket... Szabó Dezső, Kuncz Aladár, Hatvany, Áprily és Kassák,
Benedek Marcell, Bölöni György, Bródy Sándor; később: a fiatal Illyés, Márai, Déry és József
Attila; majd a harmincas évektől: Bálint György, Radnóti, Faludy, Cs. Szabó László és Szabó
Zoltán mind, mind látta, s itt vagy hazatérve megannyi pompás versbe, naplóba, regénybe,
útirajzba foglalta élményeit az „embersűrűs, gigászi vadonról”... Ha a párizsi szállodakönyvek s
az írói életrajzok dátumait szorosan egybevetjük, úgy Orwell a felsoroltak közül legfeljebb
Márait állíthatta meg egykor ismeretlenként tüzet kérve a „Boul-Saint-Mich” sarkán, minthogy a
többiek mind előtte, utána rótták - mámorosan vagy elveszetten - a „Szent Mihály útját”. Ám, ha
a műveket vesszük számba, úgy talán nem is annyira Márai remek naplója, párizsi tudósításai és
az Idegen emberek kínálkoznak az orwelli korrajz hitelének ellentesztjeként, mint inkább egy
másik magyar s egy tengerentúli „zarándok” nagyjából egyidejű útleírása.
 Ha fellapozzuk Illyés Hunok Párizsban és Hemingway Vándorünnep című könyvét, nyomban
kitűnik, mennyire másként látták ugyanezt a várost - a csekély korkülönbség ellenére: Illyés alig
egy, Hemingway négy évvel volt idősebb Orwellnél! A legendás párizsi helyszínek: a Quartier
Latin, a Sorbonne környéke, a Luxembourg-kert, a Montparnasse sugárútjai, a metró, a
kávéházak, a bisztrók, persze sorra visszaköszönnek ezekben is - ám a topográfiai azonosságon
kívül alig akad mélyebb: élménybeli vagy szemléleti. Igaz, a nagyvárosi nélkülözés meg-
megérinti a még alig ismert magyar és amerikai írótanoncot is, ám inkább csak a párizsi
„bohémélet” olykor elkerülhetetlen comme-il-faut velejárójaként. (A fűtött kávéházakban
notesze fölött szivarozó, felváltva portóit és rumot szürcsölgető Hemingway, akinek hébe-hóba
elmarad egy-egy tengerentúli honoráriuma, például nem átall ilyen sorokat leírni: „Jó mester az
éhség, van mit tanulni tőle, s amíg ezt mások nem értik, előnyben vagy velük szemben!”)
Csakúgy, mint a fiatal Orwell - Illyés és Hemingway számára is afféle írói „tanulóidő” e
Párizsban töltött néhány év, ám míg Orwell kis híján végzetesen alámerül a csatornabűzös,
nagyvárosi nyomorvilágban, Illyés mohón veti bele magát a szabad szellemi és szerelmi
kalandok, a diák és mozgalmi körök eleven pezsgésébe, a némiképp sznob-módra Verlaine
utolsó szállójában szobát bérlő Hemingway-t pedig legfőképp Gertrude Stein irodalmi szalonja
és tulajdon makacs írói „önmegvalósítása” foglalkoztatja. Látnivaló: e három élményvilág
úgyszólván „köszönőviszonyban” sincs egymással, hiszen Orwell Párizsa maga a tömény, zolai
nyerseséggel elénk tárt szubkultúra, a szellemi, irodalmi és politikai élet minden rátarti
„felépítményétől” már-már absztrakt módon megfosztva. Az eredendően zárkózott, magányos
Orwell kortárs alkati, művészi rokonsága után kutatva a legvalószerűbbnek még az tűnik, hogy a
fiatal József Attila - ha csak egy évvel is tovább hányódik a Szajna-parton! – végül egyazon
mosogatódézsa fölött talál valódi sors- és eszmetársára egy Eric Blair nevű, plongeurnek
álcázott, angol írójelöltben... (Számos nyilvánvaló alkati, stílusbeli és világnézeti rokonság
mellett érdemes megjegyezni, hogy Orwell ifjúkorában maga is verselt - angolul és franciául
egyaránt -, mi több, még harmincévesen is azzal a gondolattal kacérkodott, hogy inkább költő
lesz!)
Az egykori Londonról sajnos nem kínálkoznak ily bőséggel külföldi irodalmi referenciák, ami
a két város már jelzett markáns különbsége folytán nagyon is érthető. Nem mintha Dickens óta
az angol regényírók legjava adós maradt volna a viktoriánus korszak végétől rohamtempóban
átalakuló brit főváros és világbirodalmi központ remekművek sorába foglalt társadalomrajzával -
elég csak példaként Henry James London Notes, E. M. Forster Howards End, D. H. Lawrence
Szerelmes asszonyok avagy Huxley Pont és ellenpont című műveit felidézni. Ez utóbbit, mely
történetesen épp Orwell „pokolra szállása” idején, 1928-ban jelent meg, érdemes kissé
közelebbről is szemügyre venni - hiszen szociológiai értelemben keresve sem találni nála
markánsabb „ellenpontot” az orwelli nyomor-tudósításhoz képest. Huxley egy másik Londont tár
elénk: a művelt és gazdag, jórészt céltalan és cinikus kiváltságosakét, kíméletlen szarkazmussal,
egy korfestő tablókép igényével. (Valóban: a Point Counter Point sokban kulcsregény, az
egykori londoni elit „Who’s Who”-ja - lapjain egy sor ismert művész, tudós, pénzember és
politikus közt éppúgy felbukkan Lawrence és a szerző alakmása, vagy épp a brit fasiszták hírhedt
vezéréé: Mosley-é.) De vajon miféle tanulsággal szolgálhat e két véglet egybevetése? Orwell és
Huxley Londona két jobbára „fölösleges”, élősdi réteg: a csavargók és a kitartott elit egymásra
montírozott történelmi pillanatfelvételét kínálja - mi több, még az is közös bennük, ami feltűnő
mód hiányzik mindkettőből: a dolgos, köznapi emberek - munkások, polgárok - küzdelmes, ám
mégis szolidáris világának rajza. A húszas évek angol irodalmában az East End szegénynegyedei
még éppúgy felfedezésre és megírásra várnak, mint az exkluzív Pall Mall-i estélyek vagy a Soho
féktelen mulatóhelyei. Huxley - a másik véglet felől közelítve - annyit tesz hozzá Orwell
szociometszetéhez, hogy a túlbiztosított, élveteg jólét éppúgy kikezdhet minden emberi
kapcsolatot, s végül éppoly sivár céltalansághoz, köznapi tragédiákhoz vezethet, mint a krónikus
nélkülözés. A kétféle boldogtalanság persze más és más - ám a mesterségesen fenntartott,
modern kasztrendszer intézményvilága tömegével és rideg könyörtelenséggel termeli újra
mindkettőt.
*
Végül engedtessék meg némi személyesség... E sorok írója ifjan - még a „múlt század”
hetvenes-nyolcvanas éveiben - maga is hányódott hosszabb-rövidebb ideig Párizsban,
Londonban, s ekképp tanúsíthatja, hogy a nagyvárosi nincstelenség alaphelyzete, csakúgy mint
az Orwell által megrajzolt sokféle csavargótípus, mennyire időtálló, mondhatni: időtlen...
Kiváltképp eleven emléket őriz két hajdanvolt cimboráról: Kenről és Michelről, akik önzetlen
sorstársai és avatott „alvilági” kalauzai voltak - ámbár megcserélt szereposztásban: az angol
barát Párizsban, a francia Londonban.
Ken egy magát húszévesen Párizsba száműzött, különc angol fiú volt, aki sokféle
hasonlatossága okán máig is a hányódó, fiatal Orwell hasonmásaként rögzült emlékezetemben.
Okos, megnyerő arcú, fanyar humorú, zárkózott úrifiú volt valahonnan dél-Angliából, maga is
jóhírű magániskolát végzett, írónak készült, és kalandos afrikai, távol-keleti útjairól megtérve
korzikai barátnőjével a Montmartre-on vert tanyát, ahol alkalmi fordításból és angolórákból élt
örökös pénztelenségben - inkább tegnapról mára, mint máról holnapra... Szombat esténként
együtt jártuk végig a környék színesbőrű lebujait, könyvekről, filmekről, nagyralátó
regénytervekről diskurálva - ő maga egy egész Proust-i regényfolyammal készült ámulatba ejteni
a világot Ignorance címmel, ámbár a tengeri teknőspáncél alatt érlelt kézirat-halmot (gyanítom,
mivel jórészt szűz vagy félig írt lapokból állt) sosem adta a kezembe... Ezzel szemben amint
megtudta, hogy az Animal farm első magyar - még szamizdat - kiadásának fordítója vagyok,
nyomban előkapott viseltes hajókoffere mélyéről három rojtosra olvasott, paperback Orwellt.
„Olvasd csak!” - mondta - „Meglátod: a század legjobb útirajzai!”. Igaza volt - olyannyira, hogy
kézen-közön csakhamar tőlem is messzire vándorolt e három kis „pingvin”: a Hódolat
Katalóniának, A wigani móló s e mostani kötet angol eredetije.
Michel negyven körüli, kiszolgált hajószakács volt, keményfejű breton anarchista, aki a
Westminster negyed egy bontásra ítélt, elhagyott tanyáján tüntetett ki nagylelkű
vendégszeretetével - ahol önkényes házfoglalóként maga is a példásan toleráns helyhatóság
megtűrt „vendége” volt. Barátságunk „kerítője” – kell-e mondjam? - ismét csak jeles szerzőnk
volt egy Hyde Park környéki használtkönyv- és brosúra-standon, ahol egyszerre nyúltunk mohón
a British Pamphleters a negyvenes években megjelent, Orwell szerkesztette, patinás
szöveggyűjteménye után. „Pardon!” - mondtam kezemet visszakapva, mire borostás képe széles
vigyorba rándult, és ékes franciasággal máris egy vérbő, Rabelais-t és Villont idéző
nagymonológba kezdett, azt gondolván, hogy aki itt „pardonozik” vagy nem ért a hely
szelleméből semmit, vagy maga is frankofon lehet, az istenadta. Bizarr ismerkedésünk vége az
lett, hogy mivel négy fontja - nyolc korsó Guinness sör ára! - egyikünknek se volt az antik
röpirat-gyűjteményre, így a vételárat szépen összedobtuk, majd meghívott egy magafőzte
pompás ratatouille-vacsorára - amiközben megtudván, hogy en cet moment épp hajléktalan
vagyok, tüstént felajánlotta: lakjak csak pár hétig nála, amíg közös zsákmányunkat felváltva
kiolvassuk... Mitagadás, a derék jó Michel révén ismertem meg a csavargók Orwell által is oly
gyomorszorító hűséggel leírt kicsinyes krajcároskodását és nagylelkűségét: a rendszeres áruházi
lopások izgalmát („Let’s go farming!”), majd a környék összes koplalóművészét jóllakató,
alkalmi agapék örömét - amit utóbb sajnos a sivár életű, xenofób körzeti megbízott („Constable
Graveyard”) is elirigyelt tőlünk... Mellesleg Michel volt az, aki az Orwell által is előszeretettel
használt „Franglais” tolvajnyelvbe mihamar beavatott („sacré cop, sale whore, fucking foutre”
stb.), s aki a politikus és üzleti elit, a pártok, egyházak és szakszervezetek rituális gyalázása
mellett napi portyáinkon különös élvezetet lelt az Üdvhadsereg és más jótékony szervezetek
botrányos provokálásában, avagy a Trafalgar téren diszkréten razziázó rendőrosztagok harsány
köszöntésében (éles fütty+hetykén fölfelé meredő gyűrűsujj). Nem állítom persze, hogy elveink
mindenben hajszálra egyeztek volna - így a magántulajdon szentségtelenségét illetően, vagy
abban, ahogyan Brezsnyev és Reagan, Castro és Pinochet, Kádár és Thacher „diktatúráit”
nagyvonalúan összemosta -, ám azért az orwelli rémképeket nyomasztón plagizáló, korai
nyolcvanas években jó volt néhány kiadós magánleckét venni tőle „civil kurázsiból” és a
partravetettek zsigeri optimizmusából.
*
Ezt a könyvet még a két háború közti válságévek tömegnyomora diktálta tollba.
Azóta hét évtized telt el, s csak Budapesten ma több regisztrált hajléktalan van, mint egykor
Londonban és egész Dél-Angliában.
Talán ezért is visszhangzik oly tisztán máig is fülünkbe a nem különben nyomorban elaggott,
angol klasszikus, Geoffrey Chaucer hatszáz év előtti sóhaja:
„Ó, sajgó seb, szegénység szégyene!”
Lám, az élet rendre „felülírja” az irodalmat, réges-rég avultnak vélt témákat fájóan időszerűvé
avatva. Mindez egyben arra int, hogy egy könyv „túlélését” olykor művészi önértékénél is
inkább szavatolja a feltétlen írói tisztesség s az ártatlanok megszenvedett igaza. Persze csak
akkor, ha arra a kollektív lelkiismeret is fogékony marad...

Nóvé Béla
 A Cartaphilus Kiadó eddig megjelent könyvei:

HERMANN HESSE: Peter Camenzind

ÜRMÖS ATTILA: Pink Floyd
HERMANN HESSE: Rosshalde
KONRAD LORENZ: Ember voltunk hanyatlása
BIRTALAN BALÁZS: Halállal lakoljanak? (A homoszexuális ember és a kereszténység)
HERMANN HESSE: Knulp
CSAPODY TAMÁS-VIT LÁSZLÓ: Ámokfutás a NATO-ba
HERMANN HESSE: Gyermeklélek - Klein és Wagner - Klingsor utolsó nyara
KONRAD LORENZ: Az Orosz Kézirat
HERMANN HESSE: Gertrud
HERMANN HESSE: A fürdővendég - A nürnbergi utazás
DÖBRENTEY ILDIKÓ: Égbőlpottyant új mesék (II. kötet, második kiadás)
JIM MORRISON: A zenének vége (Földes László »Hobó« fordításai)
Döbrentey Ildikó: Égbőlpottyant esti mesék (második kiadás)
George Orwell: Hódolat Katalóniának (második kiadás)
Mesekönyv (Schäffer Erzsébet válogatása Csíkszentmihályi Berta rajzaival)
Bohumil Hrabal: Búvópatakok (második kiadás)
Schäffer Erzsébet: Pipacsvirágom
Konrad Lorenz: A tükör hátoldala
Konrad Lorenz: Az agresszió (második kiadás)
George Orwell: Az oroszlán és az egyszarvú (esszék) I-II.
Hermann Hesse: Pillantás a káoszba (tanulmányok)
Konrad Lorenz: Ember és kutya (sokadik kiadás)
Frédérick Leboyer: A gyöngéd születés (második kiadás)
Richard Brautigan: Egy déli tábornok nyugatról (második kiadás)
Hermann Hesse: A pusztai farkas (sokadik kiadás)
Konrad Lorenz: Salamon király gyűrűje (sokadik kiadás)
Monty Python Repülő Cirkusza: Se kép, se hang
Franz Kafka: A nyolc oktávfüzet
Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő (sokadik kiadás)
Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne (második kiadás)
Frédérick Leboyer: Shantala
Thomas De Quincey: Egy angol ópiumevő vallomásai (második kiadás)
William S. Burroughs: A narkós
Richard Brautigan: A gyep bosszúja
Arno Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába
 Előkészületben:

Hermann Hesse: Legendák

Földes László: Hobo blues
Göbölyös N. László: Az ajtókon innen és túl (Jim Morrison)
Jann S. Wenner: John Lennon emlékezik
V. S. Naipaul: A nagy folyó kanyarulatában
Robert Coover: Az utolsó ítélet West Londonban
Kányádi Sándor: Fából vaskarika (mesék Csíkszentmihályi Berta rajzaival)
Bereményi Géza: Dalok
John Dos Passos: Manhattani kalauz
George Orwell: A wigani móló
A kiadó árusítóhelyei:
Könyvesbolt a BKV-metró Kálvin téri állomásán
Telefon: (06-1) 460-3700/41163
Könyvesasztal a Corvin Filmpalotában
E-mail: lettik@freemail.hu

Rohadt szemét!
[1]

Nyomorult fajzat!
[2]

Eredj már...! Vén tehén!

[3]

„Három Veréb” szálló.

[4]

Főnökasszony, tulaj.
[5]

A hitelnek kampec!
[6]

Eprek és málnák (közkedvelt francia dal).

[7]

Hogy lehetnék egy baka neje - én, kinek egy regimentért sajog szíve?
[8]

Ó, szerelem, szerelem! Mit tettek a nők velem!

[9]

Hölgyeim és uraim
[10]

Kifinomulttá, romlottá
[11]

De hisz az élet szép!

[12]

[13]
Töltsd teli számoszi borral a kelyhet / Ne gondolj efféle dolgokra most! (Vélhetően
Vergilius- vagy Horatius-idézet, angolra fordítva, idegenszerű kiejtéssel.)
Ó, mi szép is az élet!
[14]

igényes, rátarti
[15]

tessék, íme
[16]

szükségképp
[17]

Íme, a szerelem!
[18]

valójában
[19]

Ifjú csontváz - A hivatkozott két sor a Haláltánc c. versből: Bordáid görbülő rácsa közt ott
[20]

visz útja / kígyódnak, - látom én, - még éhséggel tele! (Tóth Árpád fordítása)
 A fenébe!
[21]

Szabadság, egyenlőség, testvériség!

[22]

Hoppá!
[23]

A szerencsém még visszatérhet.

[24]

pincér
[25]

zöldséges francia gulyásleves

[26]

elintézett ügy
[27]

Támadás! Támadás! Támadás!

[28]

aranyból készült
[29]

gyémánt kövekkel
[30]

Sajnálom... (akkor tárgytalan)

[31]

kis kék (boríték) - helyi távirat-levél az egykori Párizsban

[32]

az egykori Párizs nagyvásárcsarnoka

[33]

[34]
Egy kabócafaj, a kakukknyálas kabóca lárvájának valóban köpésre emlékeztetető hab-
burka van, amit a mezők fűszálain látni. (A fordító jegyzete.)
felszedni a sátorfát
[35]

hadicselként
[36]

személyi igazolványommal
[37]

[38]
1 sou = 5 centime, a fentebb említett 25 centime tehát ugyancsak egy ötsou-s pénzdarab
volt. (A fordító jegyzete.)
Te, jó ég!
[39]

Gyerünk!
[40]

A jelszót!
[41]

nyilván
[42]

Viszontlátásra!
[43]

azok az urak
[44]

konyhai segédmunkás, mosogatófiú

[45]

természetesen
[46]

el van intézve
[47]

édes céklaleves tejföllel

[48]

serpenyőben
[49]

marhafaggyúból készült édes vagy sós étel

[50]

a személyzetis
[51]

El az útból, te marha!
[52]

Egy adag ... mehet, egy adag ... mehet!

[53]

kedves angol uram

[54]

szedd a sátorfádat
[55]

stricinek
[56]

kicsikém
[57]

nem vagy valami ördöngös fickó

[58]

tűzcsapásnak
[59]

Te aztán jól kiütötted magad, mi?

[60]

Beszarok tőled!
[61]

öregem
[62]

kb. Baszd meg!

[63]
 Shakespeare: Hamlet, 2. felvonás 2. szín; Arany János fordítása
[64]

szakmunkásnak
[65]

Indítsatok útnak egy borjúkarajt!

[66]

Egyszerűen csodás!
[67]

a melót
[68]

Ne légy puhány!
[69]

Kemény fickó vagyok!

[70]

egy rendelés
[71]

kb. le vannak ejtve

[72]

bizonytalan eredetű, filléres asztali bor

[73]

Idehallgass, cimbora
[74]

Hogy nézel ki?

[75]

Te bolond, te bolond!
[76]

[77]
A népszerű XIX. századi regényt valójában amerikai szerző: Harriett Beecher-Stowe írta.
(A szerkesztő jegyzete.)
szabott árnak
[78]

Míg egy lány a Charlestont járta, leesett a nadrágja

[79]

hastáncot
[80]

Polgártársak!
[81]

[82]
Hajrá, fegyverbe hát! Ma harcba hív hazád! (Verseghy Ferenc közismert, bár kissé
szabados műfordításában.) (A szerkesztő jegyzete.)
Éljen Németország!
[83]

Éljen Németország! Vesszen Franciaország!

[84]

urak, hölgyek!
[85]

Istenem
[86]

várandós
[87]

kedvesem
[88]

kicsikém
[89]

nyilván
[90]

Hogyan?
[91]

Végre hát, feltörtünk, barátom!

[92]

Csak türelem, barátom!

[93]

öregem
[94]

Le a burzsujokkal!
[95]

döbbenetes, elképesztő
[96]

francia erőleves
[97]

idegrohamot
[98]

De, kedves uram...

[99]

összezördülések
[100]

Vigyázat, egy francia!

[101]

semmittevő
[102]

gharry (hindi): indiai v. egyiptomi lófogat (A szerkesztő jegyzete.)

[103]

bahinchut (hindi): kb. kurafi - a szó eredetéről l. még a lapalji jegyzetet .

[104] 105

[105]
S csak ablakban lát kenyeret (Francois Villon: A Nagy Testamentum, XXX. - Szabó
Lőrinc fordítása)
 igen komoly
[106]

Hírhedt XIX. századi angol uzsorás, Dickens a Bleak House című könyvében említi. (A
[107]

szerkesztő jegyzete.)
No lám!
[108]

Uram, Jézus!
[109]

pohárka vörösbor
[110]

[111]
Különös, ám közismert tény, hogy a poloska jóval gyakoribb Dél-, mint Észak-
Londonban. Valamely okból nem kelnek át nagyobb számban a Temzén. (A szerző jegyzete.)
kedvelt kártyajáték (A szerkesztő jegyzete.)
[112]

Az egykori kelet-londoni kínai negyedben. (A szerkesztő jegyzete.)

[113]

Lefordíthatatlan szójáték a ’pay’ és a ’pray’ szavakkal. Az eredetiben: „You got to pay for
[114]

it” - „Pray for it, you mean.” (A szerkesztő jegyzete.)

Thomas Kempis: De Imitatione Christi - Krisztus követéséről c. művéről van szó,
[115]

melynek címében az imatation szót Paddy nyilván utánzásként, kigúnyolásként értette. (A

szerkesztő jegyzete.)
[116]
A londoni Rowton-házak a „szegény ember szállodái” voltak, az elsőt „magánzó
munkások számára” még 1892-ben Lord Rowton alapította. (A szerkesztő jegyzete.)
2 shilling = 6 penny (A szerkesztő jegyzete.) Ez így téves! 1 shilling = 12 penny, ½
[117]

korona = 2 shilling 6 penny (A dig. jegyzete.)

[Forrás: http://www.pepysdiary.com/p/316.php#1778]
Az aszfaltrajz-művészek festékeiket por alakban vásárolják, amit aztán sűrített tejjel
[118]

gyúrnak krétaformára. (Az író jegyzete.)

[119]
A tum a hindusztáni nyelv bizalmas, tegező formulája, amit csak egyenrangúak
használnak. Angol ember Indiában bennszülöttől nem tűri e megszólítást, mindenkor elvárva az
„ap” tiszteletteljes, magázó titulusát. (A szerkesztő jegyzete.)
[120]
Egykor így nevezték a Whitefriars-negyedet, amely a középkor végén törvényben
garantált menedékhelye volt a gonosztevőknek, amíg e különös mentelmi jogot végül 1697-ben
el nem törölték. (A szerkesztő jegyzete.)
Néhány rövidítésben még fennmaradt. Ahelyett például, hogy „Use your head!” még ma
[121]

is hallani: a „Use your twopenny!” formulát (’használd a fejed - használd a kétpennysedet’). A

„két-pennys” a „kétpennys cipó”-ból, emez pedig egyszerűen a „cipó”-ból származik. (Az író
jegyzete.)
a.m.: ’rohadt’, ’kurva’, ’francos’ stb. - bár olykor indulatszót is helyettesíthet: „I got my
[122]

bloody font caught in the chair” – ’A francba, beakadt a lábam a székbe!’ (A fordító jegyzete.)
a. m.: ’kibaszott’, ’kurva’ stb. (A fordító jegyzete.)
[123]

a. m.: ’baszás’, ’baszik’, ’megbasz’, ’francot!’, ’lófaszt!’, ’baszd meg!’ stb. (A fordító
[124]

jegyzete.)
[125]
Az évtizedekkel korábbi nyelvállapotot tükröző Országh-féle nagyszótár 1990-es
kiadásában a szó elsődleges jelentéseként még a ’pederaszta’ áll, a 2000-ben készült Lázár-
Varga-félében viszont ugyanez már a harmadik helyre szorul. (A fordító jegyzete.)
a. m.: ’fickó’, ’kutyafáját’
[126]

kb. a. m.: ’teszek rá’- a magyar mellesleg „smafu” formában használja, durvább felhang
[127]

nélkül. (A fordító jegyzete.)

A hindusztáni nyelvben a bahin ’nővér’-t jelent, a chut pedig ’nemi szerv’-et. Ha
[128]

bachinchutnak neveznek valakit, sértő módon arra utalnak, hogy az illető igencsak meghitt
kapcsolatban van lánytestvérével. A barnshoot gyökerében ugyanez a szó van, azok az angol
katonák torzították ilyenné, akik révén Angliába jutott; eredeti jelentését teljesen elveszítve. (A
fordító jegyzete.)
A „one bite law” középkori angol joggyakorlat, amely az ebtulajdonost csak az esetben
[129]

kötelezi kártérítésre az áldozat iránt, ha a kutya előzőleg más valakit már bizonyíthatóan
megharapott.
A középkori gabonakereskedelmet szabályozó törvényt 1848-ban törölték el Angliában.
[130]

Azaz az „első éjszaka jussáról”, amely állítólag a földesurak szexuális előjoga volt
[131]

jobbágyaik nászéjszakáján, ámbár e hírhedt szokásjogot, mely élesen szemben állt a középkori
valláserkölccsel, sehol sem kodifikálták. (A szerkesztő jegyzete.)
Azaz az angol polgári forradalomról
[132]

baromság
[133]

Walter Scott regénye.

[134]

Azóta én is megfordultam ott, nem is olyan rossz hely. (Az író jegyzete.)
[135]

A valóságban e számok nyilván nagyobbak, ámde az arány alighanem helytálló. (Az író
[136]

jegyzete.)
Az igazság kedvéért hozzá kell tegyem, hogy az utóbbi időben néhány átmeneti szálláson
[137]

valóban javultak a körülmények, legalábbis, ami az alvás feltételeit illeti. Többségük azonban
ugyanolyan, mint volt, s az élelmezés se javult számottevően. (Az író jegyzete.)
engedékeny
[138]

A francia címadás egy közkeletű szólásra utal: „manger la vache enragée” - a. m. ’veszett
[139]

tehenet enni’, azaz éhezni. Egy az 1890-es években, Párizsban megjelent, népszerű szatirikus lap
is ugyanezt a címet viselte.
 Table of Contents
George Orwell
Csavargóként