Nesztelen léptű inasok, pattogó tűz a könyvtár kandallójában,

fehér damasztabrosz és ezüstkészlet a teázóasztalon, dédanyák

képei a galérián – ez Manderley. De baljósan vöröslő
rododendronok és temetőket idéző, sápadtkék hortenziák a
kertben, a tenger vészjósló mormolása – ez is Manderley.
Szertartásos étkezések, vizitek és vendégfogadások, séták a
Boldog-völgyben, és készülődés a jelmezbálra – ennyiből áll
Manderely lakóinak élete, legalábbis a cselédség meg a garden
party szerencsés meghívottai szemében. Ám a mindvégig
névtelen főszereplő, az érzékeny idegrendszerű új úrnő híven
beszámol ennek az életnek a fonákjáról is: a titkos bűntudatról,
a névtelen szorongásról, a rettegésről, ami ugyanúgy
elválaszthatatlan Manderleytől, mint a kényelem és a fényűzés.
Mert félelem mérgezi az itt élők lelkét: a fiatalasszony a halálfej
arcú Mrs. Danverstől fél, még inkább a halott Rebecca
kísértetétől – ám valójában attól retteg, hogy méltatlan lesz
Manderleyre, és kiűzetik onnan. Maxim de Winter a bűntett
leleplezésétől és a botránytól retteg –, de lényegében ő is
Manderleyt fél elveszteni, mint ahogy Manderley kedvéért tűrte
oly soká, néma cinkosként, egy démoni asszony aljasságait.
A Hitchcock-film alapjául szolgáló regény páratlan sikerét, a
hátborzongatóan izgalmas cselekmény mellett, bizonyára az is
magyarázza, hogy rendkívül finom pszichológiával érzékeltette
a harmincas évek Európájának szorongásos életérzését, gyáva
meghunyászkodását – s tette ezt a1938-ban, egy évvel a
Manderleyk egész féltett világát felperzselő tűzvész előtt.
 DAPHNE DU MAURIER

A
MANDERLEY-
HÁZ
ASSZONYA
REGÉNY

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
 A REGÉNY EREDETI CÍME:
DAPHNE DU MAURIER: REBECCA
© VICTOR GOLLANCZ LIMITED, LONDON
HUNGARIAN TRANSLATION © RUZITSKA MÁRIA
JOGUTÓDA

KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ

A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ
IGAZGATÓJA FELEL SZEDTE A NYOMDAIPARI
FÉNYSZEDÖ ÜZEM NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA
A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 2391.66-14-2
KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 1986-BAN

HU ISSN 0237-2142
 ELSŐ FEJEZET

Az éjszaka álmomban megint Manderleyben jártam.

Mintha újra ott álltam volna a vasrácsos kapunál,
amely a felhajtóhoz vezet. Sokáig álltam ott, nem
tudtam bemenni, mert a kapu be volt zárva, és még a
láncot is keresztbe akasztották a rács előtt.
Álmomban a kapust hívtam, de nem jött. És mikor
jobban benéztem a rozsdás rácson keresztül, láttam,
hogy a kapusfülke üres.
A kémény nem füstölt, és az apró, rácsos ablakok
szomorúan, elhagyatottan bámultak rám. Aztán,
ahogy ez álmokban lenni szokott, hirtelen
természetfölötti erőm támadt, és mint valami szellem,
mégis keresztülsuhantam a bezárt kapun. Az út ott
kanyargott előttem, mint azelőtt, de mikor néhány
lépést tettem, láttam, hogy mégsem olyan, mint akkor
régen volt. Keskeny volt és elhanyagolt, egészen
más, mint a mi időnkben. Eleinte sehogy sem
értettem a dolgot, zavarban voltam, és csak mikor
lehajtottam a fejemet, hogy egy lehajló ág alatt
keresztülbújjak, akkor eszméltem rá, hogy mi történt.
A természet ismét jogaiba lépett, és hosszú,
fenyegető indaujjaival apránkint, lopva, észrevétlenül
visszakúszott a régi helyére. Az erdő, amely akkor
régen is mindig fenyegetően állt őrt a kastély körül,
végre mégis diadalmaskodott, és a fák sötét falat
alkotva magasodtak a feljáró peremén. A bükkök
mezítelen, fehér törzse egymáshoz hajolt, ágaik pedig
valami különös öleléssel fonódtak össze, egy
székesegyház boltozatához hasonló ívet formálva a
fejem fölött. És más fákat is láttam a bükkfák között,
megroggyant tölgyeket, eltorzult törzsű szilfákat,
valamint egyéb szörnyetegeket, amelyekre régebbről
nem emlékeztem.
Az út most olyan volt, mint egy szalag.
Elvékonyodott, keskeny szalagja önmagának.
Kavicsos felülete eltűnt, a kavics helyét fű és moha
nőtte be. A fák alacsonyan növő ágai szinte
áthatolhatatlan akadályt képeztek, göcsörtös
gyökérzetük pedig olyan volt, mint megannyi
csontvázkarom. Elszórva, itt-ott, ebben a
dzsungelben ráismertem egy-egy bokorra, a
hortenziákra például, amelyek a mi időnkben
gondozott, ápolt növények voltak, és kék
fejecskéjüket valaha sokan megcsodálták. Azóta
emberi kéz nem nyúlt hozzájuk, elvadultak, óriásira
nőttek, de virágot nem hoztak, feketék és csúnyák
voltak, mint a névtelen paraziták körülöttük.
Kanyargott, kanyargott az út, amelyen valaha
annyit jártunk, hol keletre, hol nyugatra kanyargott, a
mi szegény régi utunk. Olykor azt hittem már, hogy
belevész a sűrűbe, de aztán megint felbukkant, hol
egy kidőlt fa alatt, hol a téli esők mosta sáros árok
túlsó oldalán.
Sohase hittem volna, hogy ilyen hosszú ez az út!
Úgy látszott, a kilométerek is megsokasodtak, mint a
fák, és az ösvény útvesztőbe vezet, a vadon szívébe,
nem pedig a mi házunkhoz, amely hirtelen bukkant
elém. Természetellenesen magasra nőtt bokor állta el
a bejáratot, és nyújtogatta mindenfelé az ágait.
Dobogó szívvel néztem, és torkomat a sírás
fojtogatta.
 Tehát újra itt vagyok Manderleyben, a mi
Manderleynkben, és a ház éppen olyan-titokzatos és
néma, mint volt, szürke kőfalai sejtelmesen
ragyognak a holdfényben, az ablakokban
visszatükröződik a zöld pázsit. Az idő nem ártott a
falak tökéletes arányainak, sem a ház romantikus
szépségének. Olyan ez a ház ma is, mint csillogó
drágakő egy kinyújtott tenyérben.
A kert a tisztás felé lejt, a tisztás meg lehúzódik a
tengerig, mikor megfordulok, ezüsttükör tündöklik a
holdfényben, szellő nem borzolja sima felszínét.
Nem, ezt az álombeli vizet semmiféle vihar nem
kavarhatja fel. Ennek a sápadt égnek tiszta fényét
felhő nem homályosíthatja.
Újra visszafordultam a ház felé, és bár a ház ma is
olyan volt, mintha csak tegnap költöztünk volna ki
belőle, a kert éppen úgy engedelmeskedett a dzsungel
törvényeinek, mint az erdő. A rododendronok ötven
láb magasra nyúltak fel, és összeházasodtak
mindenféle szegény, névtelen, fattyú bokorral,
amelyek belekapaszkodtak a gyökereikbe. Egy
orgonabokor a bükkfával házasodott össze, és a
repkény, amely mindig is ellensége volt a szépségnek
és a gráciának, indáival még szorosabban fonta körül
őket. Különben is ő volt az úr ebben az elveszett
kertben. Hosszú indái végigkúsztak a pázsiton, és
úgy látszott, hamarosan be fogják hálózni az egész
házat. És még valami növény burjánzott el itt, az
erdőknek valamely törvénytelen szülöttje, magját
valaha véletlenül szórhatták el a fák alatt, azután ott
felejtődött, és most a repkénnyel együtt csúnya, óriás
rebarbaraszerűséggé nőtt a pázsiton, ahol valaha
sárga nárciszok illatoztak.
A csalán néhol teljesen elzárta az utat, áttolakodott
az ösvény túlsó oldalára, a ház ablakaihoz vezető utat
is csalánok állták el, mint megannyi közömbös őr,
durván, esetlenül. Közöttük nyulak futkároztak.
Tovább sétáltam az álombeli kertben, mint egy
alvajáró.
A holdfény különös játékot tud űzni a képzelettel,
még az alvó képzeletével is. Amint ott álltam
visszafojtott lélegzettel, meg mertem volna rá
esküdni, hogy a ház nem üres, hogy éppen úgy él és
lélegzik, mint akkor régen.
Az ablakokból világosság szűrődött ki, a
függönyöket szelíden meglebbentette az esti szellő,
és a könyvtárszoba ajtaja félig nyitva volt, mintha mi
hagytuk volna nyitva, és a zsebkendőm ott hevert a
kisasztalon, ahol a nagy, alacsony vázában
őszirózsák bólogattak.
A szobán is meglátszott, hogy laknak benne. Az
íróasztalon néhány könyv és a Times egy régi,
megsárgult példánya. Hamutartók
cigarettacsikkekkel, párnák, amelyeken még
meglátszott a fejünk nyoma, a kandallóban
elüszkösödött fahasábok.
És Jasper, a drága, okos szemű Jasper, nyelvét
lógatva ott hevert a padlón, farkát csóválva, mint
régen, amikor gazdája közeledő lépteit hallotta.
Most egy felhő, amelyet idáig nem láttam, eltakarta
egy pillanatra a holdat, mint sötét kéz egy fehér
arcot. A káprázat szétfoszlott. Az ablakokban
egyszerre kialudtak a fények. A ház, amint ott állott
előttem, lélektelen, szürke kőtömeg volt ismét,
komor falai között nem suttogott többé a múlt.
A ház: kripta, félelmünk és szenvedésünk van
eltemetve romjai között. Nincs feltámadás. Ha nappal
gondolok Manderleyre, gondolataim nem keserűek
többé. Olyannak látom már, amilyen lehetett volna,
ha félelem nélkül tudok benne élni. Emlékszem a
nyári rózsákra és a hajnali madárcsicsergésre, a teára
a vadgesztenyék alatt és a tenger távoli mormolására.
És az orgonákra is emlékszem és a Boldog-völgyre.
Ez mind valóság volt, nem lehet eltörölni, letagadni,
de csak emlék már, amely nem fáj többé. Mindez
keresztülsuhant agyamon álmomban, mialatt felhő
takarta el a holdat, és én, mint nem egy alvó, tudtam,
hogy álmodom.
Pedig a valóságban sok száz mérföldnyire voltam
Manderleytől, egy ellenséges országban. Tudtam,
hogy nemsokára felébredek majd egy sivár kis
hotelszobában, amely éppen a maga köznapiságában
megnyugtató. Majd sóhajtok, ha felébredek,
kinyújtózkodom, megfordulok, és ha kinyitom a
szemem, hunyorgatva nézek a napba és a kemény,
tiszta kék égre, amely olyan egészen más, mint
álmaim holdfénye volt.
Hosszúnak és eseménytelennek ígérkezik a mai
nap, de valami olyan áldott nyugalmat rejt magában,
amilyenről álmodni sem mertünk volna azelőtt.
Nem fogunk Manderleyről beszélni. Nem mondom
el az álmomat. Mert Manderley nem a miénk.
Manderley nincs többé.

MÁSODIK FEJEZET

Soha többé nem mehetünk vissza. A múlt még

mindig nagyon közel van. A dolgok, amelyeket
megpróbáltunk elfelejteni, újra feltámadnának. A
félelem, a riasztó nyugtalanság, amely olykor vak és
oktalan rémületté nőtt, hála istennek, elcsitult. De ha
visszamennénk, újra rám rontana, mint valami élő
ellenség.
Maxim csodálatosan türelmes, és sohasem
panaszkodik. Még olyankor sem, amikor rátörnek az
emlékek, és ez jóval gyakrabban történik, mint
ahányszor beszél róla.
Ha csak ránézek, már tudom, hogy a gondolatai
megint Manderleyben járnak. Ilyenkor hirtelen olyan
elveszettnek és zavartnak látszik, minden kifejezés
eltűnik drága arcából, mintha egy láthatatlan kéz
törülné le onnan. Álarc borul a vonásaira, merev és
hideg, szép, de élettelen álarc. Ilyenkor egyik
cigarettát a másik után szívja, nem is nyomja el őket,
és a füstölgő cigarettavégek elhullott virágsziromként
hevernek szanaszét. Gyorsan és élénken beszél
olyasmikről, amik egyáltalán nem fontosak. Egyik
tárgyról a másikra ugrik, mintha félne hosszasabban
időzni valamelyiknél. Mintha volna egy elmélet
arról, hogy az embert a szenvedés jobbá és erősebbé
teszi, és hogy mindenkinek szüksége van a szenvedés
tűzkeresztségére, hogy igaz ember válhasson belőle.
Mi mind a ketten szenvedtünk. Mind a ketten
ismerjük a félelmet és a magányosságot. Ismerjük a
reménytelen kétségbeesést. Igen, azt hiszem, hogy
előbb-utóbb mindenkinek az életében elkövetkezik a
megpróbáltatás órája. Mindenkinek megvan a saját
gonosz szelleme, amely gyötri és kínozza, és próbára
teszi minden erejét. Mi megbirkóztunk a magunk
gonosz szellemeivel. Legalábbis remélem, hogy
megbirkóztunk vele, és nem kínoz bennünket többé.
Remélem, hogy túl vagyunk a válságon.
Nem adták olcsón a szabadságot és a nyugalmat,
alaposan megfizettünk érte, és én a lelkemet is
felajánlanám az ördögnek, ha ezen az áron mostani
békességünket és nyugalmunkat biztosíthatnám.
Természetesen akadnak most is csüggedt percek, de
kárpótlásul sokszor érezzük úgy, hogy az óra nem
méri az időt, és ezekben az időtlen percekben sikerült
megragadnunk az örökkévalóság egy futó mosolyát.
Nincs többé titkunk egymás előtt. Együtt vagyunk,
egymáshoz tartozunk. Egyet gondolunk, és egyet
érzünk. A válaszfalak leomlottak. Örömet, bánatot,
mindent megosztunk egymással. Nem zúgolódunk,
hogy a hotel unalmas és rossz, hogy az étel ízetlen, és
hogy minden nap egészen egyforma. Nem is
szeretnénk, ha másként volna. Az előkelő
szállodákban Maxim nagyon sok ismerőssel
találkozna. Mind a ketten szeretjük az egyszerűséget,
és ha néha unatkozunk is: az unalom pompás
ellenszere a félelemnek. Egyformák a napjaink, és az
idő jelentős részét azzal töltjük, hogy felolvasok
Maximnek.
Az egyetlen órája a napnak, amelyben Maxim némi
türelmetlenséget árul el, az, amelyben a posta
érkezik. Mert ha a posta nem hoz semmit, az azt
jelenti, hogy megint egy napig várni kell az angliai
levelekre. Megpróbálkoztunk a rádióval is, de
túlságosan zajos volt. Jobban szeretjük a csendet. Ha
megtudjuk egy napokkal előbb lejátszott
krikettmérkőzés eredményét, az már eseményszámba
megy.
Néha a biliárdozókat figyeljük, máskor egyéb naiv
mulatságokban van részünk. Iskolás gyerekek
tornavetélkedőjében, kutyaversenyekben
gyönyörködünk. Olykor kezembe akadnak a Field
régi számai, és akkor erről a közömbös szigetről
visszaröppenek az angol tavasz valóságába. Zúgó
patakokról olvasok, bogarak zümmögését hallom a
levegőben, sóskától zöldellő otthoni mezőket látok.
Varjak cikáznak a fák között, mint valaha
Manderleyben. A nedves föld illata árad felém az
összefogdosott, piszkos lapokról.
Egyszer egy olyan cikk akadt a kezembe, amely a
vadgalambokról szólt, és mialatt felolvastam
Maximnek, úgy éreztem, hogy ismét a manderleyi
erdők fái alatt heverészek, ahol oly gyakran
röpködtek vadgalambok a fejem fölött. Hallottam
lágy búgásukat, amit olyan megnyugtató volt
hallgatni a forró nyári délutánokon. A békés csöndet
csak Jasper zavarta meg, amikor nedves orrával
szimatolva a keresésemre indult .. A vadgalambok
fölröppentek, felszálltak a fák tetejére, és jó darabig
megint nem láttam, nem hallottam őket. Csend
kúszott a nyomukba, és én, magam sem tudom,
miért, nyugtalan lettem, és egyszerre ráeszméltem,
hogy a levelek már nem rajzolnak sötét mintákat a
napsütötte tisztásra, hogy az ágak feketére váltak, az
árnyékok megnyúltak, és hogy odafönt a házban ma
friss málnadzsem lesz a teához. Fölkeltem a földről,
leráztam a szoknyámról a tavaszi száraz leveleket,
füttyentettem Jaspernek, és elindultam a ház felé.
Szégyelltem, hogy sietek, és hogy csak lopva merek
visszanézni.
Milyen furcsa, hogy egy cikk, amely a
vadgalambokról szól, így fölidézi a múltat, és hogy
még olvasás közben is megremegek. Maxim arca is
elsötétült, láttam jól, és hirtelen abbahagytam az
olvasást. Továbblapoztam, és inkább a
kriketteredményeket olvastam fel. Az tárgyilagos
volt és unalmas. Ó, hogy áldottam magamban azokat
a flanelruhás játékosokat, mert egy-két perc múlva
Maxim arcvonásai ismét megenyhültek, a szín
visszatért arcába, és ingerült megjegyzéseket tett a
surreyiek játékára.
Okultam ezen az eseten. Nem szabad a múltat
felidézni. Ha angol újságokhoz jutunk, csak
politikáról, sportról olvashatok fel, de semmi
olyanról, ami Manderleyre emlékeztet. Szín és illat,
hang és eső, a víz csobogása, még az őszi köd is és a
tengerpart párája a dagály után, mindez
könyörtelenül Manderleyt idézi.
Vannak emberek, akiknek szenvedélyük
menetrendet böngészni. Végeérhetetlen utazásokat
terveznek a térképen, és lehetetlen összeköttetéseket
keresnek. Az én szenvedélyem kevésbé fárasztó, bár
éppen ilyen furcsa. Én az angol vidék gyógyíthatatlan
szerelmese vagyok, úgyszólván minden nagyobb
birtokot ismerek, és tudom a tulajdonos nevét is.
Tudom, hogy hány fácánt lőttek Angliában, hány
foglyot, hány őzet ejtettek el. Tudom, hogy hol lehet
pisztrángra halászni, tudom, hol veti fel fejét a lazac,
minden golfversenyt, minden lóversenyt figyelemmel
kísérek. A kutyatenyésztők nevét is tudom. Tudom,
hogy hogyan áll a gabona, mennyiért adják el a
hizlalt marhát, ismerem a sertések titokzatos
betegségeit, mindent tudok az angol vidékről.
Igénytelen szórakozás, talán nem is vall túlságosan
nagy intelligenciára; de mialatt ilyesmivel
foglalkozom, angol levegőt lélegzek, és bátorságot
gyűjtök az eljövendő napokra.
Tudom, szegényes játék az, amikor képzeletemet
szabadjára engedve, lóháton, vadászkutyáktól kísérve
beszáguldozom az angol mezőket, de távol tartja a
keserűséget meg a bánkódást, és megédesíti ezt az
önkéntes száműzést. Ennek köszönhetem, hogy
élvezni tudom a délutánt, és hogy séta után
felfrissülve és mosolyogva ülök le a tea
szertartásához. Mindennap ugyanaz. Két szelet vajas
kenyér és kínai tea. Mit gondolhatnak rólunk a
többiek, hogy így ragaszkodunk a régi szokásokhoz?
Biztosan azt mondják, hogy bogaras angolok
vagyunk.
Itt, ezen az erkélyen, amelyet századok napja
égetett fehérre és személytelenre, a Manderleyben
megszokott négyórai teákra gondolok. Az asztalra,
ott a könyvtárszobában a kandalló előtt. Az ajtó
feltárul, percnyi pontossággal, és a szertartás
hajszálnyira egyformán mindennap megismétlődik.
Ezüsttálca, ezüstkanna, hófehér terítő az asztalon.
Jasper, fekete spanielfülét hegyezve, közömbösséget
színlel, de alig várja, hogy ő is kapjon a süteményből.
Mindig valóságos lakoma volt az asztalon feltálalva,
pedig alig ettünk valamit.
Most is látom. Papírvékony pirított kenyérszeletek
és gőzölgően friss, forró vajassütemények.
Ismeretlen szendvicsek, titokzatosan finom
sütemények és a jellegzetes gyömbéres csók. Azután
az úgynevezett „angyaltészta”, amely valósággal
szétolvad a szájban, és kissé keményebb társa, a
mazsolás tekercs. Egy éhes családnak egy hétre elég
lett volna az a sok jó falat. Sohasem sikerült
megtudnom, mi történt azzal, ami megmaradt. Ez a
pazarlás néha nyugtalanított.
Ám természetesen sohasem mertem megkérdezni
Mrs. Danverst, hogy mi történik a megmaradt étellel.
Ha megkérdezem, bizonyára rosszallóan nézett volna
rám, és azzal az ő fagyos, fölényes mosolyával-
mintha most is látnám – azt mondta volna:
 – Mrs. de Winter életében sohasem volt panasz.
Mrs. Danvers. Vajon mit csinál most? És mit
csinálhat Favell? Azt hiszem, akkor rémültem meg
először, mikor Mrs. Danvers fagyos arcát megláttam.
Összehasonlít Rebeccával, gondoltam ijedten, és
mintha valami áthatolhatatlan árnyék ereszkedett
volna közénk.
Most már mindenen túl vagyunk. Már nem félek,
nem gyötrődöm, és mind a ketten szabadok vagyunk.
Már az én hűséges Jasperem is boldogabb mezőkön
száguldozik, és Manderley nincs többé. Üres
kagylóként rejtőzik a mély erdő sűrűjében,
amilyennek álmomban láttam.
Olykor talán egy vándor vagy egy csavargó téved
arrafelé, menedéket keres a zápor elől. Ha bátor,
akkor talán büntetlenül jár a fák alatt. De aki gyáva,
aki félénk, aki ideges, annak nem való Manderley.
Az ne lépje át a küszöbét soha, hiszen sohasem lenne
boldog a tető alatt, amelyen olyan titokzatosan
kopognak az esőcseppek. Aki gyáva, az mindig
kísérteteket fog látni Manderleyben... Az a sarok ott
a felhajtónál, ahol a fák összebújnak, az nem gyáva
embernek való hely.
Napnyugta után ott nem tanácsos megállni. A
levelek susogásának olyan a hangja, mint egy
asszony estélyi ruhájának suhogása. És mikor
hirtelen megborzongnak a levelek, lehullanak és
összegyűlnek a földön, mintha egy asszony sietős
lábnyomai volnának, mintha egy könnyű, magas
sarkú kis selyemcipő suhant volna arra.
Ha ezekre a dolgokra gondolok, mindig
megkönnyebbülten szemlélem a balkonunkról nyíló
kilátást. Erre a szikrázó ragyogásra semmiféle árnyék
nem borul. A kövek közé ültetett szőlőtőkék
ragyognak a napfényben, és a rodendronok levelei
fehérek a portól. Talán lesz idő, hogy szeretni is
fogom ezt a vidéket. E pillanatban még nem
szeretem, csak bízom benne. Megnyugvással tölt el.
A megnyugvást pedig mindennél többre becsülöm.
Nagy árat fizettem érte. Mostmár sokkal bátrabb
vagyok, idegenekkel szemben is egészen másvalaki,
mint az, aki akkor voltam, mikor Maxim először vitt
Manderleybe.
Milyen szép reményekkel néztem akkor a jövő elé,
és mégis, hogy összeszorult a szívem, mennyire
féltem, hogy valami ostobaságot követek el.
Persze, a félszegségem, a bátortalanságom volt
olyan rossz hatással Mrs. Danversre és a többiekre.
Rebeccához képest ki voltam, mi voltam én? Egy kis
senki.
Ma is látom magam. Az emlékezés hidat ver a múlt
és a jelen közé. Rövid hajam volt, egyenes szálú,
sima, gyerekei haj. Az arcom is, mint egy gyereké.
Soha púdert nem használtam, és rosszul szabott
kabátot és szoknyát viseltem, magam kötötte
pulóvert, és úgy húzódtam meg Mrs. Van Hopper
árnyékában, mint egy félénk, ügyetlen csikó.
Mikor lementünk az étterembe, ő ment elöl, rövid
lábát, formátlan felsőtestét nehezen tudta
egyensúlyozni a magas cipősarkon, agyondíszített,
fodros blúza még jobban kiemelte dús keblét, új
kalapját zöld szemű gyíkot ábrázoló, lándzsaszerű
tűvel szúrta keresztül, és széles, domború homloka
egy iskolás fiú térdét juttatta az ember eszébe. Egyik
kezében óriási táskát vitt, amilyenben angol nők
kü1földön az útlevelüket, a noteszüket, a
bridzskártyájukat szokták magukkal cipelni, másik
kezében pedig az elmaradhatatlan lornyont tartotta. A
lornyont, amellyel betolakodott más emberek
magánéletébe.
Megvolt a rendes helyünk az étterem sarkában,
közel az ablakhoz. Mrs. Van Hopper szeméhez
emelte lornyonját, körülhordozta tekintetét a
teremben, aztán leeresztette a fekete szalagon függő
szemüveget, és bosszúsan mondta:
– Egyetlen ismerős arcot sem látok. Meg fogom
mondani a direktornak, hogy olcsóbban kell adnia a
szobát. Mit képzelnek, miért jövök én ide? Azért,
hogy a liftesfiúban gyönyörködjem?
Aztán odaintette a pincért, és éles hangja úgy vágta
a levegőt, mint a fűrész.
Milyen más ez az étterem, amelyben most
étkezünk, mint az a tágas, díszes helyiség ott a
monte-carlói Côte d'Azur szállodában. És milyen
más az, akivel ma ülök az asztalnál, és aki erős, szép
formájú kezével nyugodtan, gépiesen hámozza a
mandarinját, és olykor felnéz és rám mosolyog,
milyen más, mint Mrs. Van Hopper volt, aki kövér,
gyűrűkkel felcicomázott kezével oly mohón tudta
megragadni a tányért, miközben tekintete
gyanakodva figyelte, hogy vajon nem nekem jutott-e
a jobbik falat. Pedig ettől nem kellett tartania, mert a
pincér, aki boszorkányos ösztönével rögtön
kiszimatolta, hogy alárendelt szerepet töltök be Mrs.
Van Hopper mellett, énelém úgyis olyan tálat tett,
amelyet valaki már félórával előbb visszaküldött
azzal, hogy a sonka nincs szépen fölszeletelve.
Érdekes, hogy a személyzet velem szemben
mindenütt gőgös és türelmetlen volt. Emlékszem,
mikor egyszer egy vidéki házban töltöttem Mrs. Van
Hopperrel néhány napot, a szobalány soha nem jött
be az én félénk csöngetésemre, az én cipőimet soha
nem tisztította ki, a teámat pedig hidegen tette le az
ajtó előtt álló székre. Ugyanígy volt a szállodában is,
azzal a különbséggel, hogy a mesterkélt közönyt
olykor sértő bizalmaskodás váltotta fel. Milyen fiatal
és tapasztalatlan voltam akkoriban, ó, istenem!
Nagyon érzékeny voltam, minden szó fájt, még olyan
szavak is, amelyekkel talán nem akartak bántani.
Nem felejtem el azt a sonkát. Száraz volt, ízetlen,
de nem mertem visszaküldeni. Némán ettünk, mert
Mrs. Van Hopper, ha evett, szerette figyelmét az
ételre összpontosítani. Abból, ahogyan a
paradicsommártás végigcsöpögött az állán, meg
tudtam állapítani, hogy ízlik-e neki a makaróni, vagy
sem.
Nem volt étvágygerjesztő látvány, ahogyan Mrs.
Van Hopper evett. Hogy ne kelljen ránéznem,
elfordítottam a tekintetemet, és észrevettem, hogy a
mellettünk levő asztalt, amely három napja üresen
állott, elfoglalták. A maitre d'hotel azzal a
különlegesen tiszteletteljes meghajlással, amelyet a
legelőkelőbb vendégei számára tartogatott, éppen
asztalához kísérte az újonnan érkezettet.
Mrs. Van Hopper összekattantotta a lornyonját,
áthajolt az asztalon, apró szeme csillogott az
izgalomtól, és a hangja kissé hangosabb volt, mint
illett volna.
– Max de Winter – mondta. – Manderley
tulajdonosa. Biztosan maga is hallott Manderleyről.
Betegnek látszik. Nem gondolja? Azt mondják, még
mindig nem tudta kiheverni a felesége halálát...
 HARMADIK FEJEZET

Néha eltűnődtem rajta, vajon hogyan alakult volna az

életem, ha Mrs. Van Hopper nem lett volna olyan
sznob.
Furcsa elképzelni, hogy egész létezésem ettől a
tulajdonságától függött. Kíváncsisága valóságos
betegség volt. Több annál: rögeszme. Eleinte
megütköztem rajta, zavarban voltam, úgy éreztem
magam, mint egy rabszolga, akinek gazdája helyett
kell szenvednie, mikor láttam, hogy” az emberek
összenevetnek a háta mögött, és menekülésszerűen
hagyják el a termet, ahová ő belép.
Évek óta járt ide, a Cote d' Azur hotelbe, és a
bridzsen kívül egyetlen, Monte-Carlo-szerte jól
ismert foglalkozása az volt, hogy az előkelő
vendégeket, mint régi ismerőseit rohanta le, ha csak
egyszer látta is őket azelőtt, mondjuk a postahivatal
másik végéből. Kitűnően értett az ismerkedéshez.
Mielőtt az áldozat ráeszmélhetett volna a
veszedelemre, Mrs. Van Hopper már bemutatkozott
neki, és meghívta teára. Olyan hirtelen és olyan
erőszakosan támadta meg az embereket, hogy csak
nagyon ritkán sikerült egyiknek-másiknak
megmenekülnie.
A Cote d' Azurben igényt tartott a szalonnak egy
bizonyos díványára, amely körülbelül középen
lehetett a hall és az étterem között. Ebéd és vacsora
után itt szokta meginni a kávéját. Mindenkinek, aki
az étterembe ment, vagy az étteremből jött, el kellett
haladnia mellette. Olykor rám is szüksége volt, hogy
a zsákmány kézrekerítésében segítsek neki. Én
szégyelltem magam és el voltam keseredve,
valahányszor valami szóbeli üzenettel odaküldött a
kiszemelt áldozathoz, az újságját kérette kölcsön,
vagy egy könyvet kért, vagy valami boltnak a címét
kérdeztette, vagy tudtára óhajtotta adni, hogy közös
ismerősöket fedezett fel. Bár mindenki torkig volt
már vele, és bár se szeri, se száma nem volt előkelő
ismerőseinek, mindenkire kivetette a hálóját, akinek
a nevét egyszer olvasta valamely társasági lapban. A
társasági pletykarovatban elejtett nevek, írók,
művészek, színészek, még a közepesek is érdekelték
őt, mihelyt a nevüket egyszer nyomtatásban olvasta.
Úgy látom őt magam előtt, mintha tegnap lett
volna, azon a felejthetetlen délutánon. Nem fontos,
hogy hány esztendővel ezelőtt. Ott ült kedvenc
díványán a szalonban, és rohamra készült. Már abból
a mozdulatából, amellyel lornyonját a fogához
ütögette, tudtam, hogy új lehetőségeket mérlegel. A
tésztát ott hagyta a tányérján, és a sajtot, a
gyümölcsöt sietve kapta be. Tudtam, azért siet, hogy
elfoglalhassa szokott helyét a dívány sarkában,
mielőtt az új vendég feláll az asztaltól.
Hirtelen felém fordult. Apró szeme csillogott. –
Menjen föl gyorsan, és keresse meg az öcsém levelét.
Tudja, azt, amelyiket a nászútjáról írt, és amelyikben
az a fényképfelvétel van. Hozza le hamar.
Tudtam, hogy már kialakult tervei vannak, és hogy
öccse levele ürügy a bemutatkozásra. Nem először
történt, hogy ilyen megalázó szerepet kellett
játszanom egy kis komédiában. Biztos voltam benne,
hogy ez az új vendég a szomszéd asztalnál
bosszankodni fog a tolakodáson. Abból a kevésből,
amit ebéd közben megfigyelhettem, és abból, amit
Mrs; Van Hopper fecsegett róla, fiatalságom ellenére
is el tudtam képzelni, hogy ez az ember azért jött ide,
mert egyedül kíván lenni. Hogy miért jött mégis a
Cote d' Azurbe, az nem tartozik ránk. Mindenki más
megértette volna ezt, de Mrs. Van Hopper nem járt
ott, ahol a tapintatot osztogatták. A tapintat az ő
számára teljesen ismeretlen fogalom volt. Akárcsak a
diszkréció. A pletyka volt az életeleme, és a
szerencsétlen idegennek is az ő boncasztalára kellett
kerülnie.
A levelet megtaláltam az íróasztalnak egy kis
fiókjában, de mielőtt visszafelé indultam vele,
haboztam egy pillanatig. Nem tudom, miért, de ezt a
mai áldozatot különösen sajnáltam, és szerettem
volna időt hagyni neki a menekülésre.
Legjobban szerettem volna – ha van hozzá
bátorságom -az étterem felől menni vissza, és
figyelmeztetni őt a közelgő veszedelemre. De
jólneveltségem nem engedte, hogy beleavatkozzam
idegen emberek dolgába. Meg aztán
ügyetlenségemben azt se tudtam volna, hogy hogyan
fogalmazzam meg mondanivalómat. Nem tehettem
mást, ott kellett ülnöm, és vámom, míg Mrs. Van
Hopper mint valami óriási pók behálózza a gyanútlan
idegent.
Mégis tovább maradtam odafent, mint Mrs. Van
Hopper óhajtotta, és mire visszaérkeztem, láttam,
hogy az idegen már felállt az asztaltól, Mrs. Van
Hopper pedig, félvén, hogy elmulasztja a kedvező
alkalmat, nem várta meg a levelet, hanem egyenesen
nekirontott és bemutatkozott. Az idegen már ott is ült
mellette a díványon. Odaléptem hozzájuk, és szó
nélkül átadtam a levelet. A férfi felállt, Mrs. Van
Hopper pedig, a siker mámorától kipirulva, felém
intett, és elmormogta a nevemet.
– Mr. de Winter velünk fog kávézni. Szóljon a
pincérnek, hogy hozzon még egy csészét.
Ezt persze azért mondta, hogy az idegen rögtön
tisztában legyen az én alárendelt helyzetemmel. A
megbízatás azt jelentette, hogy én egy fiatal senki
vagyok, velem nem kell törődni, engem nem kell
belevonni a beszélgetésbe. Mrs. Van Hopper mindig
ezen a hangon beszélt, ha imponálni akart, és a mód,
ahogyan engem bemutatott, bizonyos fokú
önvédelem volt; mert egyszer előfordult, hogy valaki
a leányának nézett, ami mind a kettőnkre nézve
nagyon kellemetlen volt. Az idegen tehát most már
tudhatta, hogy énrólam nem kell tudomást vennie. A
nők ilyenkor hűvösen bólintottak, ami üdvözlés és
egyúttal elbocsátásszámba ment, a férfiak pedig
megkönnyebbülten lélegeztek fel, hogy
udvariatlanság nélkül visszasüppedhetnek kényelmes
karosszékükbe.
Annál meglepőbb volt, hogy az idegen állva
maradt, és intett a pincérnek.
– Sajnálom, de helyesbítenem kell – mondta Mrs.
Van Hoppernek. – Nem én kávézom önnel, hanem
önök ketten kávéznak velem.
És mielőtt ráeszméltem volna, hogy tulajdonképpen
mi történt, már ott ült azon a kemény széken,
amelyiken rendesen én szoktam ülni, én pedig a
díványon ültem, Mrs. Van Hopper mellett.
Mrs. Van Hopper egy pillanatig bosszús arcot
vágott, de rögtön fegyelmezte a vonásait, és
előrehajolva, élénken és hangosan kezdett beszélni,
kezében az öccse levelét lobogtatva.
– Tudja-e, hogy rögtön megismertem, mihelyt
belépett az étterembe, és mindjárt azt mondtam
magamban: nahát, ez biztosan Mr. de Winter, Billy
barátja, meg kell mutatnom a képeket, amelyeket
Billy küldött a nászútjáról. Látja, ez itt Dora, ugye,
milyen gyönyörű? Ez a karcsú, kecses alak és ezek a
nagy szemek! Látja, itt Palm Beachben sütkéreznek.
Billy imádja a feleségét, képzelheti. Akkor
találkozott vele először, mikor azt az estélyt adta a
Claridge-ben, ahol én is találkoztam magával, de
maga persze nem emlékezhet egy ilyen
öregasszonyra.
Mrs. Van Hopper kihívóan nézett az áldozatra, és
megvillogtatta fogsorát.
– Sőt ellenkezőleg, nagyon is jól emlékszem önre,
Mrs. Van Hopper – felelte Mr. de Winter, de mielőtt
Mrs. Van Hopper felidézhette volna első
találkozásuk körülményeit, elébe tartotta a
cigarettatárcáját, és a rágyújtás néhány pillanatra
megakasztotta a szóáradatot.
– Én nem rajongok Palm Beachért – mondta az
idegen, mialatt elfújta a gyufát, és ahogy ránéztem,
arra kellett gondolnom, csakugyan nehéz volna őt a
floridai háttérrel elképzelni.
Ez az ember egy tizenötödik századbeli,
megerősített falakkal körülvett városban lenne a
helyén. Egy régi városban, ahol kockakővel kirakott
utcák vannak, ahol a férfiak hegyes orrú cipőt és
buggyos nadrágot viselnek. Az arca érdekes, szép,
komoly arc, de valami megmagyarázhatatlan
középkoriság volt a vonásaiban. Egy festményt
juttatott eszembe, amelyet valahol egy múzeumban
láttam, már nem emlékszem, hol, a festmény címe ez
volt: Ismeretlen úriember. Az angol tweed helyett
inkább fekete bársonyruha illett volna rá,
csipkefodorral a nyaka és a csuklója körül, mert úgy
nézett ránk, mintha egy rég elmúlt századból
csöppent volna ide, egy századból, amelyben a
férfiak esténként hosszú fekete köpenyt viseltek az
utcán, keskeny, kanyargós sikátorokban jártak-
keltek, ódon kapuboltok alatt álldogálva suttogó
hangon beszélgettek a sötétben, és tőrük megvillant,
ha késői járókelő haladt el mellettük.
Sajnálom, hogy nem emlékszem annak a régi
mesternek a nevére, aki azt a képet festette. A kép a
terem sarkában függött, és úgy tetszett, mintha az
Ismeretlen úriember minden lépésemet követné a
megfeketedett rámából.
Mrs. Van Hopper beszélt, beszélt, de én megint
elvesztettem a beszélgetés fonalát.
– Nem, húsz évvel ezelőtt sem szerettem mondta
Mr. de Winter. – Ez a fajta szórakozás sohasem
vonzott engem.
Mrs. Van Hopper elégedett, zsíros nevetést
hallatott.
– Ha Billynek olyan otthona volna, amilyen
Manderley, akkor ő sem ragaszkodnék Palm
Beachhez – mondta. – Azt hallottam, hogy
Manderley valóságos tündérkastély.
Elhallgatott, azt várta, hogy a férfi elmosolyodjék
erre a bókra, de az tovább szívta a cigarettáját, és
nekem úgy tetszett, hogy árnyék suhant keresztül az
arcán.
– Sok képet láttam már róla – folytatta makacsul
Mrs. Van Hopper . – Gyönyörű lehet, Billy sokszor
mondta, hogy soha szebbet nem látott. Nem is értem,
hogy tud megválni tőle, még ilyen rövid időre is.
A férfi hallgatása most már kínos volt, és mindenki
másnak feltűnt volna, egyedül Mrs. Van Hopper nem
vette észre, és tovább fecsegett. Olyan volt, mint egy
otromba kecske, amely egy féltve őrzött kertbe tévedt
be, és nem törődik azzal, hogy durva lábaival mit
tapos össze. Éreztem, hogy a vér elönti arcomat.
– Maguk angolok ebben a tekintetben mind
egyformák – folytatta Mrs. Van Hopper egyre
hangosabban. – Szerénynek akarnak látszani, és nem
dicsekszenek azzal, ami a birtokukban van. Ha jól
emlékszem, képtár is van Manderleyben, ugye?
Néhány nagy értékű portré? – Közben magyarázóan
hozzám fordult: – Mr. de Winter olyan szerény, hogy
nem beszél róla, de én tudom, hogy Manderley
századok óta az ő családjáé. Azt mondják, hogy a
képtár vagyont ér. Ha jól tudom, az ön ősei gyakran
királyi vendégeket is fogadtak Manderleyben, ugye,
Mr. de Winter?
Ez már több volt, mint amennyit el lehetett viselni,
éppen azért meglepődtem a férfi feleletén.
– Ethelred óta nem – mondta. – Ő volt az, akit
Késlekedő-nek hívtak. Ezt a nevet akkor kapta,
amikor a családomnál időzött. Mindig elkésett az
ebédtől.
Azt gondoltam, hogy Mrs. Van Hopper megérti a
gúnyt, de tévedtem. Én szégyelltem magam helyette,
mint egy gyermek, akit megvertek.
– Igaz ez? – kérdezte csodálkozva. – Nekem erről
fogalmam sem volt. A történelemben nem vagyok
nagyon járatos. És az angol királyok története mindig
gyönge oldalam volt. De milyen. érdekes, tudja-e?
Meg fogom írni a leányomnak. Ő nagyon okos, és őt
minden érdekli.
Néhány pillanatig csend volt, éreztem, hogy a vér
elönti arcomat. Az volt a baj, hogy nagyon fiatal
voltam. Ha idősebb vagyok, elkapom a férfi
mosolygó tekintetét, és Mrs. Van Hopper lehetetlen
viselkedése lelki kapcsolatot teremt közöttünk. De
mondom, halálosan szégyelltem magam a gazdám
helyett, és féltem attól, hogy mi következik.
Azt hiszem, Mr. de Winter észrevette zavaromat,
mert előrehajolt a széken, és hozzám fordult.
Gyöngéd hangon megkérdezte, nem akarok-e még
egy csésze kávét. És mikor azt feleltem, hogy
köszönöm, nem kérek többet, és megráztam a
fejemet, éreztem, hogy a tekintetét nem veszi le
rólam, hanem elgondolkozva néz rám. Valószínűleg
azon tűnődött, hogy milyen viszonyban lehetek én
Mrs. Van Hopperrel.
– Mi a véleménye Monte-Carlóról? – kérdezte.
Van-e egyáltalán véleménye róla?
Ez a kérdés, amellyel bele akart vonni a
beszélgetésbe, ugyancsak zavarba hozott. Iskolás
lánynak éreztem magamat, vörös könyökű, zsíros
hajú iskolás lánynak, és valami ostobaságot
dadogtam, valami olyasfélét, hogy szép hely, de még
mielőtt befejezhettem volna a mondatot, Mrs. Van
Hopper közbevágott:
– Nagyon el van kényeztetve, Mr. de Winter, az a
baja. Más fiatal lány a szeme világát adná érte, hogy
pár hetet Monte-Carlóban tölthessen.
– A szeme világát? – kérdezte mosolyogva Mr. de
Winter. – Azért igazán nem volna érdemes Monte-
Carlóba jönni.
Mrs. Van Hopper vállat vont, és hatalmas füstfelhőt
fújt a levegőbe. Azt hiszem, első pillanatban nem is
értette a választ.
– Én nagyon szeretem Montét – mondta –, az angol
tél az idegeimre megy, és a szervezetem nem is bírja.
Maga miért jött ide, Mr. de Winter? Maga nem
tartozik Monte-Carlo törzsvendégei közé. Kártyázni
akar vagy golfozni?
– Még nem tudom, hogy mit akarok – felelte Mr.
de Winter . – Hirtelen határoztam el, hogy idejövök.
Úgy látszik, a saját szavai is kínos emlékeket
idéztek fel benne, mert ismét elborult az arca, és
összeráncolta a homlokát.
Mrs. Van Hopper kíméletlenül tovább fecsegett: –
Persze, maga biztosan még a ködöt is szereti
Manderleyben. Ott az is más. Nyugaton nagyon szép
lehet a tavasz.
Mr. de Winter a hamutartó után nyúlt, elnyomta a
cigarettáját, és nekem egyszerre feltűnt, hogy a
tekintete mennyire megváltozott. Úgy tetszett,
mintha olyasvalamit láttam volna meg, amit nem lett
volna szabad látnom.
– Igen – felelte röviden. – Manderley tavasszal a
legszebb.
Egy-két pillanatig mindnyájan hallgattunk. Én
valami kellemetlent éreztem a levegőben. Lopva
ránéztem Mr. de Winterre, és úgy találtam, hogy
jobban hasonlít az Ismeretlen úriember-hez, mint
valaha.
Mrs. Van Hopper hangja élesen hasított bele a
pillanatnyi csendbe, mint a villamoscsengő.
– Maga bizonyára rengeteg embert ismer itt. Bár,
mondhatom, hogy Monte-Carlo az idén nagyon
unalmas. Olyan kevés jól ismert arcot látni.
Middlesex herceg van itt a jachtjával, de én még nem
látogattam meg.
Tudtommal Middlesex herceg még sohasem hívta
meg Mrs. Van Hoppert a jachtjára.
– Persze ismeri Nell Middlesexet, ugye? – folytatta.
– Elragadó asszony. Azt beszélik, hogy a második
gyermek nem az urától való, de én nem hiszem. Az
emberek annyi mindent pletykálnak, ugye?
Különösen a szép asszonyokról. És Middlesex
hercegnő gyönyörű!... Mondja, igaz az, hogy a
Caxton-Hyslop házasság nem sikerült?
Így fecsegett tovább szakadatlanul, nem vette észre,
hogy amit beszél, nem érdekli hallgatóját, hogy ezek
a nevek idegenek neki, nem jelentenek semmit, és
hogy minél többet beszél, Mr. de Winter annál
hűvösebb és hallgatagabb lesz. De nem vágott közbe
egyszer sem, és még egy futó tekintetet sem vetett
lopva az órájára, megadta magát sorsának. Sokkal
inkább úriember volt, semhogy udvariatlansággal
bántson meg akár egy ilyen kellemetlen hölgyet is,
amilyen Mrs. Van Hopper. Végre is a boy
szabadította meg ebből a kellemetlen helyzetből
jelentvén, hogy a szabónő várja Mrs. Van Hoppert.
Mr. de Winter abban a pillanatban felállt, hátralökte
székét.
– Parancsoljon, a világért sem akarom feltartani –
mondta. – A divat manapság olyan gyorsan változik,
hogy mialatt fölmegy a lépcsőn, talán már újra
megváltozott.
Mrs. Van Hopper megint nem értette el a gúnyt.
Mosolygott.
– Ha tudná, mennyire örülök, Mr. de Winter, hogy
véletlenül találkoztunk – mondta, mialatt a lift felé
indultunk. – Most, hogy volt merszem hozzá, hogy
megtörjem a jeget, remélem, többször fogjuk látni?
Remélem, lesz szerencsénk odafönt is? Holnap estére
meghívom egy-két barátomat. Nem lenne kedve
velünk tartani?
Elfordultam, hogy ne lássam, amint kifogáson töri a
fejét.
 – Roppantul sajnálom – mondta –, de holnap
Sospelbe kell mennem, és nem tudom, mikor
érkezem vissza.
Mrs. Van Hopper kénytelen-kelletlen elbúcsúzott,
de a lift ajtajában újra megállt.
– Remélem, jó szobát adtak magának? A szálloda
félig üres, ha nem jó a szobája, csapjon lármát. Az
inasa már bizonyára kicsomagolt, ugye?
Ez a bizalmaskodás még tőle is sok volt. Egy
pillanatra elkaptam Mr. de Winter tekintetét.
– Nem hoztam magammal az inasomat – mondta
nyugodtan. – Talán kedve volna kicsomagolni
helyette? – tette hozzá mosolyogva.
Ez végre talált. Mrs. Van Hopper elpirult, és kissé
zavartan nevetett.
– Hát... azt... azt éppen nem. – Aztán – képtelenség,
de így volt! – hirtelen hozzám fordult: – Talán maga
segíthetne Mr. de Winternek. Maga elég ügyes az
ilyesmiben.
Pillanatnyi szünet következett. Én lesújtva álltam
ott. Mr. de Winter mosolyogva nézett le rám.
– Nem is lenne rossz – mondta –, de én
ragaszkodom a családi jelszóhoz. Az utazik
leggyorsabban, aki egyedül utazik. Ismeri ezt a
jelszót, asszonyom?
Feleletre már nem várt, megfordult és otthagyott
minket.
– Furcsa ember – mondta Mrs. Van Hopper, mialatt
felfelé szálltunk a liftben. – Gondolja, hogy ez is
tréfa volt, hogy ilyen hirtelen otthagyott minket? A
férfiak roppant különösek. Emlékszem egy híres
íróra, aki mindig elmenekült, ha engem jönni látott.
Azt hiszem, hogy tetszettem neki, és félt önmagától.
Persze, akkor még fiatalabb voltam.
 A lift egy zökkenéssel megállt. Megérkeztünk. A
liftesfiú kitárta előttünk az ajtót.
– Megjegyzem, fiam – mondta Mrs. Van Hopper
útközben a folyosón –, nem akarok kellemetlenkedni,
de ma délután kissé tolakodóan viselkedett. Nem volt
illő, hogy egészen kisajátította magának Mr. de
Wintert. Engem zavarba hozott, őt pedig untatta. A
férfiak nem szeretik az ilyesmit.
Nem feleltem semmit. Mit felelhettem volna?
– De azért nem szabad haragudnia – mondta
nevetve, és vállat vont. – Végre is, itt én vagyok
felelős magáért. Nem szabad megsértődnie, ha
jóakaratúan figyelmeztetem valamire, hiszen
utóvégre az anyja lehetnék.
– Jövök már, Blaize! – tette hozzá, és dúdolva lépett
be a hálószobájába, ahol a szabónő várt rá.
Rátérdeltem az ablak előtt egy székre, és
kibámultam a délutánba.
A nap még ragyogóan sütött, és vidám, éles szél
fújt. Félóra múlva kezdődik a bridzsparti, az
ablakokat szorosan be kell csukni, a központi fűtés
csapját kinyitni.
A hamutartókra gondoltam, amelyeket ki kell majd
ürítenem, a rúzstói piros cigarettavégekre, amelyek
összekeverednek a csokoládébonbonok
ezüstpapírjaival. Én magam rosszul játszom, és Mrs.
Van Hopper vendégei unják velem a játékot.
Jelenlétem zavarja őket, mint ahogyan a szobalány
jelenléte feszélyezi a társaságot. A férfiak, ha én ott
vagyok, kötelességüknek érzik, hogy pár nyájas szót
szóljanak és néhány tréfás kérdést intézzenek
hozzám, történelemre vagy művészetre vonatkozóan,
gondolván, hogy nemrég kerültem ki az iskolából, és
hogy egyébről úgyse lehet velem beszélni.
 Sóhajtva fordítottam hátat az ablaknak. A nap csupa
ígéret volt. A tengeren fehér hullámokat korbácsolt a
pajkos tavaszi szél. Arra a kis térre gondoltam
Monacóban, ahol egy-két nappal azelőtt jártam, és
ahol egy düledező ház áll a sarkon. Fönt a roskadozó
tető alatt keskeny kis ablak. Talán már a
középkorban is megvolt.
Papírt, ceruzát kerestem az íróasztalon, és
szórakozottan rajzolgatni kezdtem. Egy férfiprofil
kerekedett ki belőle, sötét szem, hajlott orr, dacos
felső ajk. De az állára hegyes szakállt rajzoltam és a
nyaka köré csipkét, mint egyszer régen egy
ismeretlen festő.
Kopogtak az ajtómon, és a boy lépett be, levéllel
kezében.
– Asszonyom a hálószobájában van – mondtam, de
ő a fejét rázta, mondván, hogy a levél nekem szól.
Kibontottam a borítékot. A kartonra ismeretlen kéz
írt néhány szót.
„Bocsásson meg, hogy olyan durva voltam ma
délután.”
Ez volt az egész. Se megszólítás, se aláírás. De az
én nevem állt a borítékon, mégpedig helyesen leírva,
ami egészen szokatlan volt.
– Nincs válasz? – kérdezte a fiú. Az odavetett
szavakra néztem.
– Nincs – mondtam –, nincs válasz.
Mikor a fiú elment, zsebembe dugtam a levelet,
aztán tovább rajzoltam. Nem tudom, miért, már nem
tetszett a kép. Az arcot merevnek és élettelennek
találtam, a szakállt és a csipkegallért pedig farsangi
maskarának.
 NEGYEDIK FEJEZET

A bridzspartit követő reggel Mrs. Van Hopper a

torkát fájlalta. Láza is volt. Fölhívtam a doktort, az
rögtön eljött, és influenzát állapított meg.
– Ágyban kell maradnia addig, amíg meg nem
engedem, hogy fölkeljen – mondta az orvos. A
szívével sem vagyok megelégedve, pihennie kell,
egészen mozdulatlanul feküdnie. Azt ajánlanám
fordult hozzám –, hogy fogadjunk ápolónőt Mrs. Van
Hopper mellé. Maga nem bírná őt fölemelni.
Mindössze két hétről lenne szó.
Én tiltakoztam az ápolónő ellen, de legnagyobb
meglepetésemre Mrs. Van Hopper beleegyezett. Azt
hiszem, örült a változatosságnak, örült annak, hogy
az emberek sajnálni fogják, hogy barátai
meglátogatják majd, virágot küldenek stb. Már
kezdte unni Monte-Carlót. A betegség szórakozást
jelentett az egyhangúságban.
Az ápolónő injekciókat adott neki, megmasszírozta,
és diétát rendelt. Mrs. Van Hopper egészen jókedvű
volt, a láz a már alábbhagyott, körül volt bástyázva
párnákkal, a legszebb ágykabátját viselte, és fején
szalagos főkötő díszlett. Én szégyelltem, hogy olyan
könnyű szívvel hagyom ott, nem sokkal az ápolónő
megérkezése után. Telefonáltam a barátainak, hogy a
ma esti bridzsparti elmarad.
Azután lementem az étterembe, jó félórával az ebéd
ideje előtt. Azt gondoltam, hogy a terem még üres
lesz, mert rendes körülmények között senki sem
étkezett egy óra előtt. A terem csakugyan üres volt,
csak a szomszéd asztalnál ült ott Mr. de Winter. Erre
nem számítottam. Tehát nem ment Sospelbe. Persze,
bizonyára azért jött le ilyen korán, mert azt remélte,
hogy így nem kell velünk találkoznia. Mikor
megpillantottam őt, már félúton voltam, nem
fordulhattam vissza feltűnés nélkül. Azóta, hogy
otthagyott minket a liftnél, nem láttam. Ő bölcsen
nem jelent meg az étteremben a vacsoránál,
valószínűleg ugyanabból az okból, amelyből ma
előbb jött le ebédelni.
Nem tudtam, mit csináljak. Szerettem volna
idősebb vagy más ember lenni, szerettem volna
tudni, hogyan kell ilyenkor viselkedni. Mereven
magam elé nézve mentem az asztalunkhoz, és mikor
az asztalkendőmet kibontottam, szerencsésen
felborítottam a virágvázát. A víz lecsurgott az
ölembe. A pincér a terem másik végében volt, nem
látta, hogy mi történt. Szomszédom egy
szempillantás alatt mellettem termett, száraz
asztalkendővel a kezében.
– Nem ülhet ennél a vizes asztalnál – jelentette ki
ellentmondást nem tűrő hangon.
Szárítgatni kezdte az abroszt. A pincér közben
észrevette, hogy mi történt, és segítségére sietett. –
Nem baj – motyogtam zavartan –, úgyis egyedül
vagyok.
Nem felelt rögtön. A pincér eltette a vázát, és
fölszedte a virágokat.
– Hagyja ezt – mondta de Winter hirtelen –, tegyen
az én asztalomra még egy terítéket. A kisasszony
velem fog ebédelni.
Zavartan néztem föl rá.
– Nem – mondtam –, azt nem lehet.
– Miért nem? – kérdezte.
Kifogáson gondolkoztam. Tudtam, hogy neki nem
lehet szórakoztató velem étkezni, csak
udvariaskodik. Elrontom az ebédjét, ha odaülök az
asztalához. Elhatároztam, hogy vakmerő leszek, és
megmondom az igazat.
– Kérem, ne udvariaskodjék. Nagyon kedves
magától, de higgye el, hogy egészen jól megleszek itt
is, ha a pincér kicsit felitatja a vizet.
– Nem udvariaskodom – mondta –, szeretném, ha
együtt ebédelnénk. Ha nem borítja fel a vázát, akkor
is arra kértem volna, hogy üljön át az én
asztalomhoz.
Úgy látszik, arcomról leolvashatta a csodálkozást,
mert elmosolyodott.
– Nem hisz nekem – folytatta –, de nem baj, csak
jöjjön és üljön le. Ha nincs kedve beszélgetni, nem
kötelező.
Leültünk, elém tette az étlapot, hogy válasszak.
Azután tovább ette az hors-d'oeuvre-jét, mintha mi
sem történt volna.
Megkönnyebbültem. Tudtam, hogy ő nem fog
történelemből vizsgáztatni.
– Mi történt a barátnőjével? – kérdezte.
Mondtam, hogy influenzás.
– Ó, szegény – jegyezte meg, aztán pillanatnyi
szünet után így folytatta: – Remélem, megkapta a
levelemet? Nagyon szégyelltem magam. Komisz
voltam. Egyetlen mentségem az, hogy elszoktam az
emberektől, és nem tudom már, hogyan kell
társaságban viselkedni. Igazán kedves, hogy
feláldozza magát, és velem ebédel.
– Egyáltalán nem viselkedett komiszul – mondtam.
– Az ő kíváncsisága... Nem akar sértegetni, és mégis
mindenkit megsért. Legalábbis mindenkit, aki
valaki...
– Szóval ez tulajdonképpen megtiszteltetés
számomra. De minek köszönhetem a
megtiszteltetést?
Haboztam egy pillanatig, mielőtt feleltem:
– Azt hiszem, Manderleynek – mondtam.
Nem felelt, és én kezdtem magam kényelmetlenül
érezni, mintha tilos területen járnék. Vajon miért
komolyodik el és miért hallgat el rögtön,
valahányszor szóba hozzák az otthonát?
Egy darabig némán ettünk, és nekem egy
levelezőlap jutott eszembe, amelyet egy falusi
boltban vettem valamikor gyermekkoromban, egy
nyári vakáció során, Nyugat-Angliában. Színes kép
volt, nagyon is élénk színekkel festve, de az
ízléstelen színezés nem ronthatta el az épület
arányait, a széles kőlépcsőket a terasz előtt, a
tengerig húzódó tágas tisztást. Emlékszem, két
pennyt fizettem a levelezőlapért, heti zsebpénzemnek
a felét. Megkérdeztem a ráncos arcú boltosnét, hogy
mit ábrázol a kép. Csodálkozott tudatlanságomon.
– Manderleyt – mondta, és emlékszem, hogy mikor
kiléptem a boltból, szégyelltem magam, mint akit
összeszidtak, de azért mégsem lettem okosabb. Nem
tudtam, hogy Manderley micsoda.
Talán ennek a régi levelezőlapnak az emléke volt
az, ami megértővé tett Mr. de Winter védekező
álláspontjával szemben. Láttam, hogy nem szíveli
Mrs. Van Hoppert a tolakodó kérdéseivel. Talán van
valami Manderley körül, amiről nem lehet beszélni.
Elképzeltem Mrs. Van Hoppert Manderley
szobáiban, amint hat penny belépti díj ellenében éles,
szaggatott nevetése felveri az áhítatos csendet.
A gondolataink, úgy látszik, találkoztak, mert Mr.
de Winter egyszerre róla kezdett beszélni:
– A barátnője annyival idősebb, mint maga. Hogy
kerültek össze? Rokonok talán? Régóta ismeri?
Látszott rajta, hogy gondolkozott a kettőnk
viszonyán.
– Nem barátnőm – mondtam. – Alkalmazottja
vagyok, úgynevezett társat akar nevelni belőlem.
Ezért évi kilencven fontot fizet nekem.
– Nem tudtam, hogy társat is lehet vásárolni
mondta Mr. de Winter. – Fantasztikus gondolat.
Valóságos rabszolga-kereskedelem.
– Egyszer megnéztem ezt a szót az Oxford-
szótárban – mondtam –, és ott láttam, hogy a társ az
tulajdonképpen kebelbarátot is jelenthet.
– Nem sok közös vonás lehet maguk között.
Nevetett, most egészen máshogyan, valahogy
fiatalosabban, kevésbé komolyan.
– És mondja, miért csinálja ezt? – folytatta.
– Kilencven font, az nekem rengeteg pénz –
mondtam.
– Családja nincs?
– Nincs. A szüleim régen meghaltak.
– A neve szép és ritka név.
– Apám szép és ritka érdekes ember volt.
– Meséljen róla.
Csodálkozva pillantottam rá a limonádém fölött.
Nem volt könnyű apámról beszélni. Sohasem
beszéltem róla senkinek. Apám az én titkos
tulajdonom volt, az én kizárólagos tulajdonom, mint
ahogyan Manderley a szomszédomé volt. Nem
kívántam apámat most így futólag bemutatni egy
idegennek, egy monte-carlói étterem asztalánál.
Volt valami valószínűtlen abban, ahogy ott ültünk
együtt és ebédeltünk, és ha ma visszagondolok rá,
különös megvilágításban látom az egészet. Én mint
ügyetlen kis iskolás lány, egy nappal azelőtt még
Mrs. Van Hopperrel ültem ott némán és elnyomottan,
és huszonnégy órával később elmondom családom
történetét egy embernek, akit nem ismerek. És mégis,
ellenállhatatlan kényszer indított arra, hogy
beszéljek, mert éreztem, hogy a tekintete
rokonszenvvel kísér, mint ott, abban a múzeumban
az Ismeretlen úriember tekintete.
A félénkség egyszerre lehullott rólam, a nyelvem
megoldódott, és mint a palackból kiszabadított
szellem, úgy kívánkoztak ki belőlem gyermekkorom
apró titkai, örömei és szomorúságai. Úgy éreztem,
hogy ő megérti, amit szegényes és színtelen
szavaimmal apámról el tudtam mondani. Megérti azt
a szerelmet is, amellyel anyám szerette apámat, és
amely olyan eleven, forró erő volt, hogy mikor apám
azon a szörnyű télen tüdőgyulladásban meghalt,
anyám csak őt héttel élte túl. Emlékszem, hogy itt
elhallgattam, kifogyott a lélegzetem. Az étterem most
már tele volt csevegő, nevetgélő emberekkel,
megszólalt a zene a háttérben, tányérok csörögtek, és
az órára pillantva láttam, hogy már elmúlt kettő.
Másfél óra hosszat ültünk együtt, és folyton én
beszéltem.
Visszazökkentem a valóságba, füleszméltem, az
arcom lángba borult, és zavartan mentegetőzni
kezdtem. Ő közbevágott:
– Megmondtam magának mindjárt az elején, hogy
szép és ritka neve van – mondta. – Most tovább
megyek: ha megengedi, megmondom azt is, hogy a
neve éppen olyan jól áll magának, amilyen jól állt az
édesapjának. Köszönöm, hogy együtt ebédelhettem
magával, nagyobb örömet jelentett nekem ez az
együtt töltött óra, mint hosszú idő óta bármi más.
Mindaz, amiről beszélt, elterelte a figyelmemet saját
problémáimról, ami már nagyon rég nem esett meg
velem.
Ránéztem, és elhittem, hogy igazat mond. Most
csakugyan élénkebb volt, emberibb, jobb kedvű,
egészen más, mint idáig. Most nem borongtak
körülötte a titokzatos árnyékok.
– Tudja – mondta –, van valami hasonlóság
köztünk. Mind a ketten egyedül állunk a világban.
Nekem ugyan van egy nővérem, de ritkán látjuk egy
mást. És van egy öreg nagyanyám is, akihez évente
háromszor tisztességből el szoktam látogatni. De
egyikük sem igazi társ. Gratulálni fogok Mrs. Van
Hoppernek. Évi kilencven font igazán nem sok
magáért.
– Elfelejti – mondtam –, hogy magának van
otthona, nekem pedig nincsen.
Abban a pillanatban, amikor ezt kimondtam, már
meg is bántam, mert az a titokzatos,
kifürkészhetetlen kifejezés megint visszaköltözött a
szemébe, és megint úgy éreztem, hogy nagy
tapintatlanságot követtem el. Lehajolt, hogy
cigarettára gyújtson, és nem felelt rögtön. .
– Egy zsúfolt szállodában az ember éppen annyira
egyedül lehet, mint egy üres házban – mondta végre.
– Legfeljebb az a különbség, hogy a szállodai
magányosság személytelen.
Habozott egy pillanatig, azt hittem, hogy végre
Manderleyről fog beszélni, de valami megint
visszatartotta. Elfújta a gyufát, és visszazökkent
hűvös titokzatosságába.
– A kebelbarátnak tehát ma kimenője van? –
kérdezte könnyedén. – És mi a terve? Mivel akarja
tölteni szabad délutánját?
Én a macskaköves monacói térre gondoltam és a
düledező kis ház apró ablakára. Három órára ott
lehetnék a vázlatkönyvemmel. Ezt, kicsit félénken,
meg is mondtam neki.
– Odaviszem magát autóval – mondta, és
kifogásaimat meg se akarta hallgatni.
Mrs. Van Hopper előző napi figyelmeztetése jutott
eszembe, hogy ne legyek tolakodó, és zavarban
voltam, mert attól féltem, Mr. de Winter azt hiszi
majd, azért említettem Monacót, hogy felajánlja az
autóját. Ezt ugyanis Mrs. Van Hopper
szemhunyorítás nélkül megtette, valahányszor a
legcsekélyebb alkalma kínálkozott rá, és én nem
akartam olyan lenni, mint ő.
A Mr. de Winter társaságában elfogyasztott ebéd
megnövelte a tekintélyemet a személyzet előtt. Mikor
fölálltunk az asztaltól, a maitre d' hotel odaugrott,
hogy hátratolja a székemet. Meghajolt és mosolygott.
Mintha kicserélték volna. Még a leejtett
zsebkendőmet is fölemelte, és remélte, hogy a
kisasszony meg volt elégedve az ebéddel. Még a
forgóajtónál álló boy is több tisztelettel nézett rám.
Társam ezt természetesnek találta, persze, Ő nem
tudott az előző napi sonkaadagról. Engem azonban
lehangolt a változás. Még kisebbnek, még
megalázottabbnak éreztem magamat. Apámra
gondoltam, aki gyűlölte az ilyen felületes, külsőséges
sznobságot.
– Mire gondol?
Fölnéztem, és láttam, hogy tekintete kíváncsian
fürkészi az arcomat.
– Bántja valami? – kérdezte.
A maitre d' hotel figyelmessége elindított bennem
egy gondolatsort, és mialatt a kávénkat ittuk, Blaize-
ről, a szabónőről kezdtem beszélni. Blaize olyan
boldog volt, mert Mrs. Van Hopper három ruhát
rendelt nála, és én, mikor kikísértem a lifthez,
elképzeltem őt kis szobájában a levegőtlen bolt
mögött, egy tüdőbeteg gyerekkel a díványon, amint
fáradt szemmel, egyik szálat a másik után fűzi a tűbe,
és a padló tele van szórva selyemmaradékokkal.
– Nos – kérdezte de Winter mosolyogva –, és nem
úgy volt, ahogyan elképzelte?
– Nem tudom – feleltem –, sohasem derült ki...
Mikor a liftért csöngettem, Mrs. Blaize a táskájába
nyúlt, és egy százfrankost vett ki belőle. „Fogja ezt –
mondta kellemetlen, bizalmaskodó hangon –, ez a
maga percentje azért, hogy asszonyát az én
üzletembe hozta.” Én bíborvörösre gyúlt arccal
tiltakoztam, erre ő kelletlenül megvonta a vállát.
„Ahogy tetszik – mondta –, de biztosítom, hogy itt ez
a szokás. Vagy akarna inkább egy ruhát a pénz
helyett? Csak jöjjön be akármikor Mrs. Van Hopper
nélkül, és kap egy szép ruhát. Egy fillért sem kell érte
fizetnie.” Tudja, mikor ezt mondta, olyanforma
émelyítő érzésem támadt, mint gyerekkoromban,
amikor tiltott könyvben lapozgattam. A tüdőbeteg
fiú, aki ott fekszik a bolt mögötti kis szoba díványán,
egyszerre eltűnt a képzeletemből, és helyette
magamat láttam, olyannak, amilyen lehetnék, ha
kapzsi és megértő mosollyal elfogadnám azt az
összefogdosott százfrankost, vagy pedig titokban
elmennék délután Blaize boltjába, választanék egy
ruhát, és nem fizetnék érte semmit.
Azt gondoltam, nevetni fog ezen az ostoba
történeten, nem is tudom, hogy miért mondtam el
neki. De nem nevetett, hanem elgondolkozva nézett
rám, miközben a kávéját kavargatta.
– Azt hiszem, nagy hibát követett el – mondta egy
pillanatnyi hallgatás után.
– Azzal, hogy nem fogadtam el a száz frankot? –
kérdeztem megütközve.
– Nem, dehogy, az istenért! Minek néz maga
engem? Azzal, hogy idejött Mrs. Van Hopperrel.
Maga nem erre született. Egyrészt túlságosan fiatal,
másrészt túlságosan finom. Nem magának valók ezek
a Blaize-féle esetek. Vagy elfogadja a pénzt, és maga
is hasonlóvá válik Blaize-hez és társaihoz, vagy nem
fogadja el, hanem ilyen marad, amilyen most, és
akkor boldogtalan lesz. Ki ajánlotta magának ezt az
állást?
Természetesnek találtam, hogy kérdezősködik.
Nem haragudtam a kíváncsiságáért. Olyan volt,
mintha már réges-régen ismertük volna egymást, és
most hosszú idő után találkoznánk újra.
– Gondolt valaha a jövőre? – kérdezte. – Arra
például, hogy mit csinál majd, ha tegyük fel, Mrs.
Van Hopper ráun a „kebelbarátjára”?
Mosolyogva feleltem, hogy az sem lesz nagy
szerencsétlenség. Vannak más Mrs. Van Hopperek is
a világon, és még fiatal vagyok, erős, és bízom
magamban.
De mialatt ezt mondtam, a hirdetésekre gondoltam,
amelyeket annyiszor láttam előkelő újságokban is:
„Szerény anyagi viszonyok között élő fiatal nők
számára lakást és ellátást keresnek nemes lelkű
emberbarátok.” A penziókra gondoltam, amelyeknek
tulajdonosai ezekre a hirdetésekre felelni szoktak, és
láttam magamat, amint vázlatkönyvemet szorongatva
válaszolok szigorú munkaközvetítő ügynökök
kérdéseire, és dadogva vallom be, hogy nincs
szakképzettségem. Talán mégis okosabb lett volna
elfogadni Blaize tíz százalékát.
 – Hány éves? – kérdezte Mr. de Winter, és mikor
megmondtam, nevetett és felállt.
– Ismerem ezt a kort, ilyenkor még nagyon makacs
az ember, és nem fél a jövőtől. Kár, hogy nem
cserélhetünk. Na, menjen, tegye fel a kalapját, én
majd kihozom a kocsit a garázsból.
Elkísért a lifthez, és én az előző nap délutánjára
gondoltam, Mrs. Van Hopper szüntelen fecsegésére
és de Winter hideg udvariasságára. Milyen rosszul
ítéltem meg őt! Nem rideg és nem gúnyos. Máris
olyan jó barátom, mintha évek óta ismernénk
egymást. A bátyám, akit mindig fájón nélkülöztem.
Nagyon boldog voltam ezen a délutánon, azért
emlékszem olyan tisztán mindenre. Ma is látom a
bolyhos felhőket az égen és a tenger fehéren
csapkodó hullámait. Érzem a szelet az arcomon, és
hallom magamat nevetni, és hallom, hogy az ő
nevetése visszhangként felel az enyémre. Ez nem az
a Monte-Carlo volt, amelyet idáig ismertem. Vagy
talán ugyanaz volt, csak én néztem más szemmel. A
kikötőben mintha papírcsónakok lebegtek volna, a
matrózok, csupa kedélyes, mosolygó fiú, vidámak,
mint a szél. Igen, biztos, hogy én voltam a hibás,
hogy idáig másképpen láttam. Elhaladtunk a hercegi
jacht mellett, kezünkkel megérintettük a fényes
rézkorlátot, egymásra néztünk és nevettünk.
Arra is emlékszem, hogy rosszul szabott,
kényelmes flanelkosztümöt viseltem. A szoknya már
kifakult, és sokkal világosabb volt, mint a kabát.
Ócska, széles kalap volt a fejemen, a lábamon
alacsony sarkú, pántos cipő. A kezemben kopott
bőrkesztyűt szorongattam. Soha nem látszottam
fiatalabbnak, és soha nem éreztem magam
öregebbnek. Mrs. Van Hopper és az influenzája
megszűntek létezni számomra. Elfelejtettem a
bridzset és a koktélpartikat, és velük együtt alárendelt
helyzetemet is.
Valaki voltam. Felnőtt. Azt a kislányt, aki félénken
és zavartan áll a szalon ajtajában, és zsebkendőt tép
eget, mialatt belülről hangos zsivaj hallatszik ki, ezt a
zavart, félszeg kis iskolás lányt elfújta a szél.
Szégyelltem magam helyette, ha egyáltalán eszembe
jutott.
Olyan erősen fújta szél, hogy nem lehetett rajzolni.
A macskaköves tér sarkán nekiszi1ajodott, és
belekapaszkodott a hajamba. Az út felkanyarodott a
dombra, úgy cikáztunk a magasban, mint egy madár
a levegőben. Milyen más, milyen egészen más volt
ez az autó, mint az, amelyet Mrs. Van Hopper bérelt
a szezonra, az a magas tetejű régimódi Daimler,
amely unalmas délutánokon Mentonba vitt minket, és
amelyben, háttal ülvén a sofőrnek, a kisülésen,
kétségbeesett igyekezettel tekergettem a nyakam,
hogy lássak valamit.
Ennek az autónak Merkúr-szárnyai voltak. Minél
magasabbra kapaszkodtunk, és minél
veszedelmesebben száguldtunk, annál jobban
élveztem a rohanást, mert ez új volt nekem, és fiatal
voltam.
Emlékszem, hogy hangosan nevettem, és
nevetésemet a szél fölkapta, és elvitte messzire.
Aztán egyszerre ránéztem társamra, és láttam, hogy ő
már nem nevet, megint néma és elgondolkozó. Az,
aki előző nap volt.
Ráeszméltem, hogy az autó nem tud feljebb
kapaszkodni. Felértünk a csúcsra. Alattunk
meredeken kígyózott az út, amelyen feljöttünk.
Maxim megállította a kocsit, és akkor láttam, hogy az
út meredek szakadék szélén végződik. Alattunk
legalább öt-hatszáz méternyi mélység tátongott.
Kiszálltunk a kocsiból, és körülnéztünk. Egyszerre
kijózanodtam. Legfeljebb akkora távolság választott
el a szakadéktól, mint amilyen hosszú volt az autó.
Mélyen alattunk a tenger hullámzott. A házak fehér
kagylóknak tetszettek az öböl körül. Idefönt egészen
másképpen sütött a nap. Keményebben és
józanabbul, mint odalent. A hangulat, a levegő is más
volt itt fönt.
A szél elállt, de hirtelen lehűlt a levegő.
Mikor megszólaltam, a hangom olyan ostobán és
idegesen csengett, mint valakié, aki zavarban van.
– Maga járt már itt? – kérdeztem. – Ismeri ezt a
helyet?
Ő rám nézett, de olyan volt az arca, mintha most
látna először, és én megdöbbenve éreztem, hogy
egészen elfeledkezett rólam, és hogy annyira
belebonyolódott nyugtalan gondolatainak
útvesztőjébe, hogy teljesen megszűntem létezni
számára. Olyan volt az arca, mint egy alvajáróé, és
egy pillanatra az a gondolat is megfordult a
fejemben, hogy nem normális. Talán idegbeteg.
Tudom, vannak ilyen emberek, gyakran hallottam
róluk: titkos törvények szerint élnek, cselekszenek,
olyan törvények szerint, amelyeket egészséges ember
nem ismer. A tudat alatti élet misztikus parancsait
követik. Talán ő is közülük való, és most itt állok
mellette, ötméternyire a haláltól.
– Azt hiszem, későre jár, jó lesz hazamenni
mondtam nyugtalanul és olyan mosollyal, amelyből
egy gyermek is megértette volna, hogy félek.
Természetesen tévedtem. Nem volt semmi baja,
mert mikor megszólalt, már egészen józanul és
természetesen csengett a hangja, mintha álomból
ébredt volna fel. Mentegetőzni kezdett. Észrevette,
hogy halálsápadt vagyok.
– Örültség volt, hogy idehoztam magát – mondta –,
sohasem fogom magamnak megbocsátani.
Karonfogva az autóhoz vezetett. Elfoglaltuk a
helyünket, és becsapta az ajtót.
– Ne féljen, nem olyan veszedelmes az út,
amilyennek látszik – mondta, és mialatt én
szédültem, a rosszullét környékezett a félelemtől, és
mind a két kezemmel az ülésbe kapaszkodtam, ő
nyugodtan, boszorkányos ügyességgel vezette az
autót, míg leértünk az országútra.
– Tehát maga már járt itt? – kérdeztem újra.
A feszültség egyszerre fölengedett, mihelyt a
veszélyen túl voltunk.
– Igen – mondta pillanatnyi habozás után. – De az
nagyon régen volt. Kíváncsi voltam rá, hogy olyan-e,
mint régen.
– És olyan? – kérdeztem.
– Igen, olyan.
Vajon miért száll vissza a lelke minduntalan a
múltba? Az éveknek micsoda örvénylő szakadéka
tátong közötte és a múlt között? Micsoda gondolatok
és érzések választják el attól az időtől? Nem, nem is
volna jó tudni. Egyszerre azt kívántam, bár ne jöttem
volna ide vele.
Simán, zökkenők nélkül kanyarogtunk lefelé a
hosszú úton, egy szót sem beszéltünk. A lenyugvó
napot felhő takarta el, a levegő tiszta volt és hideg.
Egyszerre Manderleyről kezdett beszélni. Nem az
ottani életről, nem önmagáról, hanem arról beszélt,
milyen ott a naplemente a tavaszi délutánokon, és
hogy milyen soká fényben ragyog még a fennsík
naplemente után is. A tenger olyan, mint egy
palatábla, hideg a hosszú téltől, és a teraszról tisztán
lehet hallani a közeledő dagály morajlását. A virágzó
nárciszok megrezzennek az esti szélben, aranyszínű
fejük békésen hintázik a vékony szárakon, és
akármennyit tép le az ember, soraik nem ritkulnak
meg. Valóságos nárcisz-hadsereg, egymás mellett
állnak hosszú, tömött sorokban. A teniszpályák alatt
krókuszt ültettek, aranysárga, rózsaszínű és
mályvaszínű krókuszt, de az évnek ebben a szakában
a krókuszok már megfakulnak, és nem sok
különbözteti meg őket a szirmaikat hullató
hóvirágoktól. A kankalin, az nem ilyen kényes:
egyszerű, szerény kis virág, úgy nő, mint a gaz.
Harangvirág még ilyenkor nincsen, kék fejecskéjük
még megbújik a tavalyi száraz levelek alatt. De ha
kinyílnak, elnyomják a szerény ibolyát, és színük
versenyre kel a tavaszi éggel.
A szobákba sohasem visznek be harangvirágot, azt
mondta. Vázában a harangvirág unalmas és dísztelen.
Legszebbek az erdőben, délben, mikor a nap teljes
fényében ragyog fölöttük. Valami fanyar, kesernyés
illatuk van, mintha vad nedv keringene a száraikban.
Csak barbár ember szed az erdőben harangvirágot. Ő
megtiltotta, hogy Manderleyben harangvirágot
szedjenek. De más helyütt látott néha biciklistákat a
géphez kötözött, óriási harangvirágcsokrokkal;
meztelen, kókadt szárukról a virágok fáradtan
lógatták le halott fejüket.
A kankalin nem olyan kényes, bár ő is a vadon
gyermeke, de hajlik a civilizáció felé.
Befőttesüvegben is csinos, és jól érzi magát
akármelyik kis falusi ház ablakában. Ha vizet adnak
neki, egy hétig is elél. De Manderleyben nem szabad
vadvirágot bevinni a szobába. Vannak kerti virágok,
azokat azért ültetik, hogy a szobákat díszítsék velük.
A rózsa azok közé a virágok közé tartozik, amelyek
vázában sokkal szebbek, mint a szabadban. Egy
csokor rózsa a szalonasztalon olyan szín- és
illatharmónia, amilyet a kertben nem talál az ember.
Ha a rózsák teljes virágjukban vannak a kertben,
olyanok, mint kócos asszonyok gyülekezete. De bent
a szobában egyszerre titokzatosak és finomak
lesznek. Manderleyben évente nyolc hónapon át
nyílnak a rózsák.
Aztán azt kérdezte tőlem, hogy szeretem-e a
jázmint. A pázsit szélén van egy jázminbokor, az
illatát egészen a hálószobájáig érzi. A nővére, aki
nagyon kemény, józan valaki, sokszor panaszkodik,
hogy Manderleyben túl sok az illat. Becsíp tőle.
Lehet, hogy igaza van, de ő, Maxim, nem törődik
vele. Ez az egyetlen fajtája a részegségnek, amelyet
szeret. Gyermekkorának első emlékei közé tartoznak
azok az orgonacsokrok, amelyek fehér vázában álltak
mindenhol, és édes, fájdalmas illatukkal megtöltötték
a házat.
A háztól egy mélyedésben keskeny ösvény vezet a
tengerpartra, ennek túloldalán azáleát és
rododendront ültettek. Ha májusi estéken az ember
végigmegy közöttük, olyanok ezek a bokrok, mint
ágaskodó mesebeli élőlények. Az ember lehajol,
felvesz egy lehullott szirmot, szétmorzsolja az ujjai
között, és a tenyerében ott marad ezer illat
elviselhetetlenül édes lelke. És mindez egyetlen,
összezsugorodott, összegyűrt sziromlevélkétől! Az
ember egészen elkábul, amikor az ösvény végén
feltárul előtte a kavicsoktól fénylő fehér tengerpart és
a nyugodt, végtelen víztömeg. Különös, talán nagyon
is hirtelen ellentét ez...
Mialatt beszélt, nagy utat tettünk meg, észre se
vettem, hogy egészen besötétedett, és már ott jártunk
Monte-Carlo fényes és zajos utcáin. A zaj idegessé
tett, a fény túlságosan erős volt, rikítóan sárga. A
délután meghitt óráinak bántó, lehangoló ellentéte
volt ez a kihívó fényözön.
Rögtön ott leszünk a szállodában, gondoltam, és a
kesztyűmet kerestem a kocsi oldalzsebében. Keresés
közben ujjaim egy könyvet érintettek. A formájáról
ítélve verseskönyv lehetett. Szerettem volna
megnézni a címét, mikor az autó lassított a hotel
előtt.
– Ha akarja, magával viheti és elolvashatja mondta.
A hangja most megint egészen közömbös volt.
Visszaérkeztünk a szállodába, és Manderley újra sok-
sok száz kilométernyire volt tőlünk.
Megörültem a könyvnek, és a kesztyűvel együtt
magamhoz szorítottam. Jólesett a tudat, hogy most,
hogy a nap véget ért, valamit magammal vihetek
belőle.
– Szálljon ki – mondta –, én beviszem az autót a
garázsba. Ma este nem találkozunk, mert másutt
vacsorázom. Köszönöm, hogy eljött velem.
Fölmentem a lépcsőn, elkedvetlenedve, mint a
gyermek, akit hazavittek a születésnapi uzsonnáról.
A délután friss emlékével nehéz volt elviselni azt a
gondolatot, hogy még órák vannak hátra a napból.
Borzasztó hosszú lesz az idő estig. És milyen
unalmas lesz egyedül vacsorázni. Féltem az ápolónő
kérdezősködésétől, még inkább Mrs. Van Hopper
rekedt hangjától. Leültem a hall egyik sarkában, egy
oszlop mögé, és teát rendeltem.
A pincér unottan nézett rám, az én kedvemért nem
volt érdemes sietnie. Különben is, ez volt a
legeseménytelenebb része a napnak, fél hat körül,
amikor a tea ideje már elmúlott, és a vacsora előtti
aperitif még messze van.
Rosszkedvűen dőltem hátra a díványon, és
elővettem a verseskönyvet. Kopott könyvecske volt,
ujjnyomok látszottak rajta, és magától szétnyílt egy
oldalon, ahol, úgy látszik, sokszor kinyitották.

Tőle futottam nappal, éjszaka,

Tőle, évek boltívei alatt,
Tőlefutottam, az elmém kusza
Útvesztőjében; ha könnyem fakadt,
Rejtőzködtem, éppúgy, mint ha kacagtam.
Fel a vad meredélyen
Rohanva vitt a léptem;
Jártam titáni mélyt és sivár poklokat:
Ő jött, jött a nyomomban szakadatlan.

Úgy éreztem magam, mintha egy bezárt ajtó

kulcslyukán keresztül leskelődtem volna, és gyorsan
félretettem a könyvet.
Mi indította őt erre a mai kirándulásra?
Megborzongtam, mert megint magam előtt láttam a
szakadékot és azt az üres kifejezést az arcán.
Micsoda lépések visszhangzottak emlékezetében,
micsoda suttogások, micsoda emlékek kísértették, és
vajon miért van ez a verseskönyv az autója
kesztyűtartójában? Szerettem volna, ha beszél
valamit magáról, ha nem ilyen zárkózott. De hát mit
kívánhatok én tőle? Mit kívánhat egy ilyen kopott kis
iskolás lány, aki én vagyok, az ócska kabátomban,
széles karimájú iskoláslány-kalapommal?
A morcos pincér hozta a teát, és mialatt a
fűrészporízű vajas kenyeret ettem, az ösvényre
gondoltam, amelyről délután beszélt, az azaleák
illatára és a fehér kavicsra az öbölben. Ha annyira
szereti Manderleyt, miért jött ide Monte-Carlóba?
Azt mondta Mrs. Van Hoppernek, hogy nem volt
semmi különös célja ezzel az úttal, hirtelen határozta
el magát. Elképzeltem, amint rohan-rohan végig azon
az ösvényen a völgyben, és szabadulni szeretne az
emlékeitől, de azok nem hagyják.
Megint kezembe vettem a könyvet. Megnéztem a
belső címlapot, és elolvastam az ajánlást. „Maxnek –
Rebecca, május 17.”
Furcsa, erősen dőlt betűk. A szemközti oldalon egy
kis tintafolt éktelenkedett, mintha az, aki az ajánlást
írta, türelmetlenül megrázta volna a tollat, hogy
jobban folyjon belőle a tinta. Meglátszott az íráson is,
hogy egyszerre vastagabban fogott a toll. Az aláírás
betűi feketék és vastagok voltak, különösen a magas,
erőteljes R betű nyomta el a többit.
Becsuktam a könyvet, félretettem a kesztyűmmel
együtt, aztán a L' Illustration egy régi száma után
nyúltam, amely a szomszéd széken hevert. Gyönyörű
képeket és egy cikket láttam benne a Loire menti
kastélyokról. Gondosan elolvastam a cikket, aztán
újra megnéztem a képeket, de mire a végére értem,
rájöttem, hogy egy mukkot sem értettem az egészből.
Nem a Blois-kastély nézett rám karcsú tornyaival és
íves ablakaival a nyomtatott oldalakról, hanem Mrs.
Van Hopper arca, amint apró malacszemével
odasandít a szomszéd asztalhoz, és villája a rátekert
makarónival együtt megáll a levegőben.
– Borzalmas tragédia volt – mondta. – Az újságok
rengeteget írtak róla. Azt mondják, hogy ő maga
sohasem beszél az asszonyról, még a nevét sem
mondta ki azóta. Belefulladt a tengerbe, Manderley
közelében...

ÖTÖDIK FEJEZET

Milyen szerencse, hogy az első szerelem lázát nem

lehet többször megkapni. Mert láz és teher az első
szerelem, akármit mondanak is a költők. Huszonegy
éves korunkban nem vagyunk bátrak. Tele vagyunk
apró gyávaságokkal, apró alaptalan félelmekkel, és
minden szó sért és megsebez. Ma már, a közeledő
középkorúság páncéljába burkolózva, alig
emlékszem azokra a pici kis tűszúrásokra, amelyek
akkor annyi fájdalmat okoztak. De akkor egy
meggondolatlan, odavetett szó napokig égette a
szívemet, és azt hittem, egy közömbös tekintetet soha
nem lehet kiheverni. A legkisebb ravaszságban vagy
hamisságban Júdás csókját éreztem. A felnőtt ember
már mérlegeli a dolgokat, vitatkozik és visszautasít,
de azokban a napokban a legkisebb csalódás
megbénítja a nyelvünket, és megköti a kezünket.
– Mit csinált ma délelőtt? – mintha most is
hallanám Mrs. Van Hopper rekedt hangját, és látnám
őt párnákkal körülbástyázva, ingerülten, mint az
olyan betegek szoktak lenni, akiknek nincs komoly
bajuk. És én, amíg az éjjeliszekrény fiókjából
kiveszem a kártyacsomót, elpirulok, mint akinek
rossz a lelkiismerete.
– Teniszeztem a trénerrel – mondtam, és
megijedtem a saját hangomtól. Mert mi lesz, ha Mrs.
Van Hopper találkozik a trénerrel, és az elpanaszolja
neki, hogy már napok óta nem jártam nála.
– Az a baj, hogy amíg én fekszem, magának semmi
dolga sincs – mondta sírós hangon Mrs. Van Hopper,
és elnyomta a cigarettáját a krémes tégely fedelében.
Azután kivette kezemből a kártyát, és a gyakorlott
játékos gyors, ügyes mozdulataival összekeverte, és
három csomóba osztotta.
– El sem tudom képzelni, hogy mit csinál egész nap
– folytatta. – A rajzait sem láttam már régóta, és ha
megbízom, hogy vásároljon nekem valamit, a
legfontosabbat elfelejti. Egyetlen reményem, hogy
legalább a teniszben jól halad. Nagyon unalmas
dolog rossz játékossal játszani. Most is alulról
szervál?
– Igen – feleltem, és nagyon szégyelltem magam.
Ha tudná, hogy egyetlenegyszer sem játszottam a
trénerrel, mióta ő fekszik! Pedig annak már több mint
két hete. Nem is értem, hogy miért hazudtam még
mindig azt, hogy teniszezni voltam, miért nem
mondom meg neki, hogy Mr. de Winter mindennap
elvisz autózni, és állandóan az ő asztalánál étkezem.
– Amíg a hálójátékot meg nem tanulja, addig nem
fog jól teniszezni – folytatta, és én ráhagytam, hogy
igaza van.
Azóta már elfelejtettem Monte-Carlót, elfelejtettem
azokat a reggeli autózásokat, még a
beszélgetéseinkből is sokat elfelejtettem, de soha
nem fogom elfelejteni, hogy mennyire remegett az
ujjam, mikor a kalapomat föltettem; hogy szaladtam
végig a folyosókon és le a lépcsőn, mert nem
győztem kivárni a liftet, és kicsaptam magam előtt a
forgóajtót, mielőtt a portás kinyithatta volna.
Ő már várt a hotel előtt, a kormánynál ült, újságot
olvasott, és mikor meglátott, rám mosolygott, háta
mögé tette az újságot, kinyitotta a kocsi ajtaját, és azt
kérdezte:
– Nos, hogy érzi magát ma reggel a kebelbarát? És
hova óhajt menni?
Ha egész délelőtt csak a szálloda körül autózgatunk
körbe-körbe, én azt sem bántam volna. Olyan
szerelmes voltam, hogy maga az a tény, hogy
mellette ülhetek, elviselhetetlen boldogsággal töltött
el. Olyan voltam, mint egy kis iskolás fiú, aki rajong
a tanárjáért, csakhogy ő sokkal kedvesebb volt, mint
egy tanár, viszont sokkal elérhetetlenebb.
– Ma hideg szél fúj, jó lenne, ha felvenné a
kabátomat.
Hogy emlékszem erre! Mert akkor még olyan fiatal
voltam, hogy az is boldoggá tett, ha a kabátjába
bújhattam. Mondom, olyan voltam, mint az iskolás
fiú, aki boldog, ha eszményképének kabátját vagy
nyakkendőjét viselheti. Ha csak pár pillanatra
terítette is rám a kabátját, már ez bearanyozta egész
délelőttömet.
A könyvekben sokat írnak arról, hogy mennyi
alakoskodás, mennyi taktika van a szerelemben.
Mindez idegen volt tőlem. Boldog voltam, ha ott
ültem mellette, ölemben az Ő térképével, a szél
belekapaszkodott egyenes szálú, csúnya, fakó
hajamba, boldogan és némán vártam, hogy ő
megszólaljon. De akár beszélt, akár nem, az nem
változtatott a hangulatomon. Egyetlen ellenségem az
óra volt, amelynek mutatói könyörtelenül közeledtek
az egyes számhoz. Keletre hajtottunk, nyugatra
hajtottunk, bejártuk a Földközi-tenger apró falvait, de
ma már egyikre sem emlékszem.
Nem emlékszem másra, mint a bőrülésre, és egy
gyűrött, szakadozott térképre, amelyet az ölemben
tartottam, és arra, hogy egy nap az órára pillantva azt
gondoltam magamban: most húsz perccel múlt
tizenegy, ezt a pillanatot soha az életben nem fogom
elfelejteni. Lehunytam a szemem. Mikor kinyitottam,
éppen egy kanyarodóhoz értünk, és egy fekete
kendős parasztlány integetett felénk. Ma is látom
poros szoknyáját, barátságos mosolyát. Egy
szempillantás alatt elhagytuk, nem láthattam többé.
Máris a múlthoz tartozott, nem volt más, mint emlék.
Szerettem volna visszafordulni, megfogni az
elszállt pillanatot. De aztán ráeszméltem, hogy ha
visszamennék is, az már nem volna ugyanaz. Addig
már a nap járása is megváltozik az égen, másfelé
vetődnek az árnyékok, és a lány már nem integetne,
talán észre se venne minket. Volt ebben a tudatban
valami dermesztő, valami rendkívül fájdalmas. Az
órára pillantottam, és láttam, hogy csak öt perc
múlott el azóta. Sajnos, nemsokára lejár az időnk,
vissza kell menni a szállodába.
– Ó, ha feltalálnának valamit – kiáltottam fel
szenvedélyesen –, valamit, amivel konzerválni
lehetne az emlékeket, mint egy ízt vagy egy illatot!
És ha az emlékek soha meg nem kopnának, soha el
nem fakulnának, hogy amikor kedvünk tartja,
elővehetnénk az üveget, és csak ki kellene húzni a
dugót, és újra átélnénk az elmúlt pillanatot!
Ránéztem, hogy mit szól ehhez. Nem fordult felém,
az utat nézte előttünk.
– Milyen pillanatokat szeretne megőrizni abban a
bizonyos üvegben? – kérdezte.
Nem tudtam megítélni a hangjáról, hogy komolyan
beszél-e, vagy csak ugratni akar.
– Nem is tudom – válaszoltam, aztán
meggondolatlanul, kiszaladt a számon: – Ezt a
pillanatot szeretném eltenni örök emlékül, és soha el
nem felejteni.
– Ez a bók az időnek szól, vagy pedig az én
vezetésemnek? – kérdezte, és csúfondárosan nevetett,
ahogyan fiúk szokták a húgukat kinevetni.
Elhallgattam. Micsoda szakadék tátong közöttünk,
gondoltam elszomorodva.
Tudtam már, hogy ezekről a reggeli kirándulásokról
soha, de soha nem fogok beszélni Mrs. Van
Hoppernek. Mert az ő gúnyos mosolya éppen úgy
fájna, mint ahogyan Mr. de Winter nevetése fáj.
Tudom, hogy nem haragudnék, meg sem
botránkoznék rajta, csak éppen felhúzná egy kicsit a
szemöldökét, mintha nem egészen hinné, amit
mondok, aztán elnézően vállat vonna, és azt
mondaná:
– Kedves gyermekem, roppant kedves tőle, hogy
elviszi magát autózni, csak attól félek, hogy szörnyen
untathatja őt.
És aztán megint elküldene a drogériába arckrémet
venni, és jóindulatúan megveregetné a vállamat.
Milyen megalázó dolog fiatalnak lenni –
gondoltam, és zavaromban a kezemet tördeltem.
– Azt szeretném – mondtam még mindig kissé
riadtan a nevetésétől –, azt szeretném, ha asszony
lennék, harmincöt éves, és fényes fekete szaténruhám
lenne, és három sor gyöngy a nyakamban.
– Akkor nem lenne itt velem – mondta –, és kérem,
ne rágja a körmét, mert már úgyis elég csúnya.
– Maga biztosan szemtelennek és hálátlannak tart
most, de azért mégis megkérdezem: miért visz el
magával minden reggel autózni? Azt tudom, hogy jót
akar tenni velem, de miért éppen engem választ ki
arra, hogy irgalmasságot gyakoroljon?
 Mereven és egyenesen ültem a kocsiban, az ifjúság
esetlen büszkeségével.
– Azért – mondta komolyan –, mert nincs fekete
szaténruhája és három sor gyöngy a nyakában, és
mert nem harmincöt éves.
Az arca közömbös volt, és most sem tudtam
megállapítani, hogy komoly-e, vagy titokban nevet
rajtam.
– Igen – mondtam –, de maga mindent tud, amit
rólam tudni lehet. Elismerem, hogy ez nem sok, mert
még nem élek olyan régen, és még nem sok minden
történt velem, azonfelül, hogy meghaltak, akiket
szerettem, de én, én nem tudok többet magáról, mint
amennyit megismerkedésünk napján hallottam.
– Mit hallott? – kérdezte.
– Csak azt, hogy Manderleyben lakik, és hogy a
feleségét elveszítette...
Végre kimondtam azt, ami napok óta a nyelvemen
volt. Egész könnyen ki tudtam mondani, habozás
nélkül, mintha mi sem volna természetesebb, mint az,
hogy neki felesége volt. Felesége. A szó ott maradt a
levegőben, miután kimondtam, ott táncolt a szemem
előtt, és minthogy ő nem szólt semmit, valami
szörnyű, óriási, tilos és természetellenes szóvá
növekedett. De már nem szívhattam vissza, nem
tehettem ki nem mondottá.
Lelki szememmel láttam a verseskönyv belső
oldalát, a különös, dőlt betűt. Fájt a szívem, és
fáztam. Soha nem fog megbocsátani, és most vége
lesz a barátságunknak.
Emlékszem, hogy magam elé bámultam a szélvédő
üvegen keresztül, de nem láttam az útból semmit, és
a kimondott szó még mindig a fülemben csengett.
Hosszú perceken keresztül hallgattunk, a percek
kilométerekké nőttek, és arra gondoltam, hogy most
mindennek vége, soha többé nem fogok autózni vele.
Holnap elmegy, Mrs. Van Hopper fölkel, és megint
úgy fogunk sétálni a teraszon, mint eddig. A boy
majd lehordja a koffereit, én még egy pillantást vetek
rájuk, látom a frissen ráragasztott hotelcédulákat.
Elutazik. Az autó fékez, mikor a sarokra ér, aztán a
csikorgó fék hangja beleolvad az utca zajába. És ő
mindörökre eltűnik a szemem elől.
Annyira belemélyedtem ebbe a látomásba, hogy
még azt is láttam lelki szememmel, amint a boy
zsebre teszi a borravalót, aztán a forgóajtón keresztül
visszamegy a hallba, és a vállán át odavet valamit
egy másik alkalmazottnak. Mondom, annyira
elmerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem,
hogy lassít, és csak akkor riadtam fel, mikor
megálltunk az út szélén. Ő mozdulatlanul ült a
helyén. Így, kalap nélkül és fehér sállal a nyaka
körül, jobban hasonlított a középkori festményhez,
mint valaha. Nem illett bele ebbe a vidám tájképbe,
egy komor székesegyház lépcsőjén kellene állnia,
vállára vetett köpennyel, míg a lába előtt egy koldus
fölszedi a földről az odadobott aranypénzt. A jó barát
eltűnt, és a testvér is, aki kicsúfolt, mert a körmömet
rágtam. Ez az ember idegen volt. Nem is értettem,
hogy miért ülök mellette a kocsiban.
Aztán egyszerre felém fordult, és megszólalt:
– Maga az előbb azt mondta, hogy jó lenne kitalálni
valamit, amivel meg lehet örökíteni az emlékeket.
Azt mondta, hogy szeretné olykor újra átélni a
múltat. Azt hiszem, én ennek pont az ellenkezőjét
szeretném. Minden emlék keserű. Én örülök, ha nem
kell emlékeznem. Egy évvel ezelőtt történt valami,
ami egészen megváltoztatta az életemet, és szeretnék
mindent elfelejteni, ami eddig történt velem. Azok a
napok elmúltak. Igyekszem őket kitörölni az
emlékezetemből. Újra kell kezdenem az életemet.
Mikor először találkoztunk, a maga Mrs. Van
Hoppere azt kérdezte tőlem, hogy miért jöttem
Monte-Carlóba. Azért jöttem ide, mert szakítani
akartam az emlékeimmel, és új életet akartam
kezdeni. Persze, ez nem megy olyan könnyen. Az a
bizonyos üveg, amelyben maga az emlékeit szeretné
őrizni, nekem, sajnos, megvan. És ha nem is húzom
ki a dugót, az illata olyan erős, hogy kiárad belőle.
Néha magam sem tudok ellenállni a kísértésnek, és
kihúzom a dugót. Ez történt akkor, mikor először
vittem magát autózni. Mikor fölkapaszkodtunk a
hegyre, és lenéztünk a szakadékba. Évekkel ezelőtt a
feleségemmel jártam ott. Maga azt kérdezte, hogy
olyan-e minden, mint akkor volt, nem változott-e
meg. Nem változott meg, de hála istennek,
személytelenné vált. A régi időt nem juttatta
eszembe. Nem hagytunk ott emléket magunk után.
Lehet, hogy azért éreztem így, mert maga mellettem
volt. Magának sokkal inkább sikerült elfeledtetni
velem a múltat, mint Monte-Carlo minden fényének.
Ha maga nem volna itt, már régen továbbutaztam
volna. Olaszországba, Görögországba, talán még
messzebbre. Magának köszönhetem, hogy nincs
szükségem erre a kóborlásra. Hagyja már a fenébe
ezeket a puritán szövegeket az én jóságomról és
irgalmas áldozatkészségemről. Azért hívom autózni,
mert szükségem van magára. Ha nem hisz nekem,
akkor szálljon ki, és menjen haza egyedül. Na,
menjen, nyissa ki az ajtót.
Némán, mozdulatlanul ültem, kezemet
összeku1csoltam az ölemben.
 – Nos? – sürgetett. – Mi lesz?
Ha egy évvel vagy kettővel fiatalabb lettem volna,
biztosan sírva fakadok. A gyermeki könnyek nagyon
közel vannak a felszínhez, az első szóra
kibuggyannak. Én is ott éreztem a könnyeket a
szemhéjaim mögött, éreztem, hogy a vér elönti
arcomat, és ahogy a szélvédő feletti tükörben
megláttam az arcomat, egészen megrémültem, olyan
siralmas látványt nyújtottam.
– Haza szeretnék menni – mondtam, és a hangom
veszedelmesen remegett. Ő szó nélkül bekapcsolta a
motort, és elindult visszafelé.
Gyorsan, nagyon gyorsan mentünk. Az elmaradó táj
közömbösen nézett ránk. Odaértünk ahhoz a
kanyarodóhoz, amelynél szerettem volna a pillanatot
megörökíteni, a parasztlány persze már eltűnt onnan,
a táj szinte megfakult, és a kanyarodó olyan volt,
mint minden útkanyar. Szépsége, ragyogása el illant
az én hangulatommal együtt. Nem bírtam tovább
uralkodni magamon, a könnyek előbuggyantak a
szememből, és végigfolytak az arcomon.
Nem tudtam visszafojtani a könnyeimet, mert
kéretlenül jöttek, és ha a zsebkendőm után nyúlok, ő
észrevette volna. Hagytam tehát, hogy folyjanak,
éreztem sós ízüket a szájamon. Hogy ő felém
fordította-e a fejét vagy nem, nem tudom, mert én
mereven magam elé néztem, bár a tekintetemet
elfátyolozták a könnyek, és nem láttam semmit.
Egyszerre csak kinyújtotta a kezét, megfogta az én
kezemet, és megcsókolta. Még mindig nem szólt
semmit, de a zsebkendőjét odadobta az ölembe. Úgy
szégyelltem magam, hogy nem nyúltam utána.
A regényhősnőkre gondoltam, akik szépek, mikor
sírnak, és arra, hogy én milyen csúnya lehetek, foltos,
dagadt arcommal és a vörös karikákkal a szemem
körül. Szomorú befejezése volt ez a szép délelőttnek.
És milyen hosszú még a nap! A szobában kell
ebédelnem Mrs. Van Hopperrel, mert az ápolónőnek
kimenője van, azután biztosan kártyáz . kell vele.
Meg fogok fulladni abban a szobában. Vigasztalan
egy ilyen szállodai betegszoba, a feltámasztott
párnákkal, az asztal a kiöntött parfümmel és kiszórt
púderrel. Az ágya tele az újságok szétszórt lapjaival,
szamárfüles, szakadt fedelű francia regényekkel meg
amerikai magazinokkal. Cigarettacsikkek, egy
tányéron szőlő, a padló és a szőnyeg teleszórva
hamuval.
A látogatók elárasztották Mrs. Van Hoppert
virággal, melegházi különlegességek, mimózák
sorakoztak mindenféle vázában az ablakpárkányon,
és egy szalaggal díszített nagy kosár cukrozott
gyümölcs. Később majd bejönnek a barátai egy pohár
vermutra vagy koktélra, amit nekem kell
megkevernem. Ezt is gyűlölöm, ahogy ott kell
állnom sarokban, és hallgatni azt a
papagájrikácsolást. Én pirulok Mrs. Van Hopper
helyett, amikor a látogatóktól felvillanyozva, túl
hangosan nevet és beszél nekem pedig elő kell
vennem a gramofont, és ő vállát rángatja a melódiára.
Még mindig jobb szeretem, ha ingerült, ha a haja
szorosan fel van tűzve a feje búbjára, és ha szid
engem, amiért elfelejtettem arckrémet hozni! Igen, ez
vár még ma reám, ha elválok tőle. Ő biztosan lemegy
a tengerhez, a hűvös, sós szél megsimogatja az arcát,
és talán belemerül azokba az emlékekbe, amelyekről
én nem tudok semmit, amelyeket nem oszt meg
velem.
A szakadék kettőnk között most tátongóbb volt,
mint valaha. Ő ott állt, hátat fordítva nekem.
Fiatalnak, kicsinek és nagyon magányosnak éreztem
magam. És akárhogy szégyelltem is, a zsebkendő
után nyúltam, és kifújtam az orromat. Most már
úgyis minden mindegy.
– Az ördög vigye el – mondta hirtelen, mintha
haragudnék valamiért, és odahúz ott maga mellé, a
karjával átfogta a vállamat, de maga elé nézett, és
jobb kezét a kormányon tartotta. Még jobban
rohantunk, mint az előbb.
– Maga olyan fiatal, hogy a lányom lehetne –
mondta –, azért nem tudok bánni magával.
Az út elkeskenyedett előttünk, és ki kellett kerülnie
egy kutyát. Gondoltam, hogy most majd elereszt, de
továbbra is ott tartott magához ölelve, később sem
engedett el.
– Felejtsen el mindent, amit ma reggel mondtam
magának – mondta –, az már a múlté. Ne gondoljon
többé rá. A családom Maximnek szólít. Szeretném,
ha maga is így szólítana. Elég sokáig udvariaskodott
velem.
Megfogta a kalapom szélét, hátradobta a hátsó
ülésre, és megcsókolta a fejem búbját.
– Ígérje meg, hogy sohasem fog fekete szaténruhát
viselni – mondta.
Én mosolyogtam, ő rám nevetett, és egyszerre
megint ragyogó lett a mindenség körülöttem. Bántam
is én Mrs. Van Hoppert és a délutánt. Gyorsan el fog
múlni, aztán este lesz megint, és holnap új nap.
Boldog voltam, ujjongóan boldog. Ebben a
Pillanatban szinte egyenrangúnak éreztem magam
vele. Láttam magam, amint belépek Mrs. Van
Hopper szobájába, meglehetősen elkésve, és mikor
ásítva megkérdezi, hogy hol jártam, azt felelem:
észre se vettem, hogy így elmúlt az idő, Maximmel
ebédeltem.
Gyermek voltam még; úgy örültem, hogy a
keresztnevén szólíthatom, mint egy gyermek az új
játéknak. Minden aggodalmam és szomorúságom
elszállt. Úgy éreztem, barátságunknak új fejezete
kezdődik. Maxim meg is csókolt, ez olyan jó és
megnyugtató volt. Nem drámai, mint a könyvekben
szokott lenni, nem ijesztő, inkább valahogyan
könnyedebbé tette a barátságunkat, és minden sokkal
egyszerűbb lett. Hidat vert a szakadék fölött.
Maximnek fogom szólítani.
És mialatt délután bésigue-et játszottam Mrs. Van
Hopperrel, nem is unatkoztam annyira, mint máskor,
bár ahhoz, hogy bevalljam, mit csináltam délelőtt,
mégsem volt bátorságom. Mikor később
összeszedtem a kártyákat, Mrs. Van Hopper
megkérdezte:
– Igaz, hogy Max de Winter még mindig itt van?
Pillanatig haboztam, mint a búvár, mielőtt alámerül a
tengerbe, azután mégsem mertem megmondani az
igazat.
– Igen, azt hiszem. Néha látom őt az étteremben.
Valaki talán szólt neki, valaki látott minket együtt,
talán a tréner panaszkodott, vagy a szállodai
menedzser írt egy cédulát, mindjárt ki fog derülni
Megadással vártam a támadást. De Mrs. Van Hopper
csak ásított, mialatt megigazgattam rendetlen ágyát,
és nem szólt semmit. Odaadtam neki a púderdobozt,
a rúzst, a száj rúzst, és ő kezébe vette a kézitükröt.
– Nagyon érdekes férfi – mondta –, de furcsa,
szeszélyes, azt hiszem, nehéz kiismerni. Azt
reméltem a múltkor, hogy meg fog hívni
Manderleybe.
 Nem szóltam semmit. Néztem, amint kemény
szájának vonalait körülrajzolja a rúzzsal.
– Sohasem láttam az asszonyt – mondta, s távolabb
tartotta a tükröt, hogy jobban lássa magát –, de azt
hiszem, nagyon szép volt. Elegáns és ragyogóan
elmés. Minden tekintetben elragadó. Pazar estélyeket
adtak Manderleyben. Az egész nagyon hirtelen és
nagyon tragikusan történt. A férje biztosan imádta...
Ezt a sötétebb árnyalatú púdert jobban szeretem,
fiam, legyen szíves, adja ide a másik skatulyát is. Ezt
meg tegye vissza a fiókomba.
Aztán púderrel, rúzzsal és parfümmel voltunk
elfoglalva mindaddig, amíg a csengő meg nem
szólalt, és látogatóink nem érkeztek. Itallal kínáltam
őket. Kedvetlen voltam, és keveset beszéltem. A
lemezeket cseréltem a gramofonon, és eltakarítottam
a cigarettacsikkeket a hamutálakról.
– Rajzoltunk valamit mostanában, kis kisasszony? –
Ez egy öreg bankár erőltetett kedvessége volt. A
monoklija fekete zsinóron fityegett.
Én kényszeredett mosollyal feleltem:
– Nem, mostanában semmit sem rajzoltam.
Parancsol még egy cigarettát?
Nem én voltam az, aki felelt neki, hiszen én
egyáltalán ott sem voltam. Én egy fantomot
kergettem gondolataimban, egy fantomot, amelynek
homályos árnyéka végre kezdett formát ölteni. A
vonásai még elmosódottak voltak, a színek még
bizonytalanok, a szemét és a haját sem láttam még
tisztán, de azért mégsem volt már az a testetlen
árnyék, mint idáig...
Még emlékeztek rá, hogy milyen szép volt. A
mosolyát még nem felejtették el. A hangja valahol
még ott rezgett a levegőben, és szavainak zengésére
is emlékeztek még. Még követni lehetett a lába
nyomát, és a tárgyakon ott volt még az érintése.
A szekrényekben még ott sorakoztak a ruhák,
amelyeket ő viselt, és a ruhákból még az ő illata
áradt.
A szobámban, a párnám alatt lapult az a könyv,
amelyet ő tartott a kezében valaha, láttam, amint az
első oldalra lapoz, írás közben mosolyog, és
megrázza a tollat, hogy jobban fogjon a tinta.
„Maxnek – Rebecca.”
– Talán Max születésnapja volt, és a többi ajándék
között ezt is az asztalra tette. És egymásra nevettek,
mikor Max feltépte a csomagolópapírost, és elvágta a
zsineget. Az asszony talán a vállá fölé hajolt, mialatt
az ajánlást olvasta. Max. Ő Maxnek szólította.
Vidáman, bizalmasan, könnyedén. A család pedig
Maximnek. A nagymamák és a nagynénik. És a
hozzám hasonló unalmas, ostoba fiatalok is, akik
úgysem sokat nyomnak a latban.
Maxnek egyedül ő szólította. Ez a szó az ő
tulajdona volt. A kettőjük közötti bizalom zálogaként
írta a könyv első oldalára. Erős, biztos keze lehetett.
Az a név, ott a fehér papíron, az ő szimbóluma.
Kemény és határozott, amilyen ő volt.
Ó, hányszor írhatott neki! Hányféleképpen, hány
különböző hangulatban!
Pár szót csak, eltépett papirosra, fél levélpapírra
firkálva, és ha nem voltak együtt, levelet is, egyik
oldalt a másik után, bizalmasan, olyan dolgokról,
amik csak kettőjüket érdekelték.
És a hangja visszhangzott az egész házban és végig
a kertben. Magabiztos volt a hangja és meghitten
bizalmas, mint az az írás a könyvben.
És nekem Maximnek kellett őt szólítanom.
 HATODIK FEJEZET

Csomagolunk. Az elutazást megelőző szokásos

bajlódás. Elveszett kulcsok, megcímzett
csomagolócédulák, selyempapír a padlón.
Ó, hogy gyűlölöm mindezt! Még ma is, mikor már
annyiszor csináltam végig, és mikor már
biztonságban vagyok, még ma is, ha ismeretlen
hotelszobák fiókjait húzom ki és szekrényajtóit tárom
fel, vagy ha egy bútorozott villa személytelen polcain
rendezgetek, ma, amikor már mindez megszokott,
mindennapi foglalkozás számomra, még ma is
elszomorodom, és valami hiányérzetem támad
minden elutazásnál.
Itt éltünk, mondom magamban, és boldogok
voltunk. Ez a hely a miénk volt, ha rövid ideig is. Ha
csak két éjszakát töltöttünk is a fedele alatt, valami itt
maradt belőlünk. Semmi, ami kézzelfogható, nem
egy hajtű az öltözőasztalon, sem egy aszpirines fiola
vagy egy zsebkendő a párna alatt, de valami
meghatározhatatlan, életünknek egy pillanata, egy
gondolat, egy hangulat.
Ez a ház a falaival oltalmazóan fogott körül minket.
Szerettük egymást ezek között a falak között. Mindez
tegnap volt. Ma pedig továbbmegyünk, mások
vagyunk, mint tegnap voltunk, talán csak egy
árnyalattal különbözünk tegnapi önmagunktól, de
mégis mások vagyunk. Soha többé nem lehetünk
azok, akik tegnap voltunk.
Ha csak ebédre állunk meg valami útszéli
vendégfogadó előtt, és ha bemegyek kezet mosni egy
sötét, barátságtalan helyiségbe, ahol a kilincs
tapintását nem ismerem, és ahol a tapéta csíkokban
lóg le a falakról, és a mosdó fölött furcsa kis repedt
tükör éktelenkedik, az arra a pillanatra mégis az
enyém, mégis hozzám tartozik. Ismerjük egymást. Ez
a jelen. Nincs múlt és nincs jövő. Itt vagyok, mosom
a kezemet, a törött tükör megmutat önmagamnak,
megmutatja, hogy milyen vagyok, hogy ez vagyok
én. Minden ilyen pillanat egy-egy örökkévalóság.
És aztán kinyitom az ajtót, és kimegyek az
étterembe, ahol Maxim vár rám egy asztal mellett, és
én arra gondolok, hogy a pillanat elszállt, ismét
idősebb lettem, és egy lépéssel tovább haladtam
ismeretlen végzetem felé.
Mosolygunk, megrendeljük az ebédet, beszélünk
erről-arról, de, mondom magamnak, nem az vagyok,
aki öt perccel ezelőtt voltam. Az a valaki elmúlt. Én
most más asszony vagyok, idősebb, érettebb.
A napokban olvastam az újságban, hogy a monte-
carlói Cote d' Azur szálló új vezetés alá került, és
más nevet kapott. A szobákat újrabútorozták, és az
egész szállót átalakították. Talán Mrs. Van Hopper
első emeleti lakosztálya sincs meg többé. Talán már
nyoma sincsen annak a kis szobának, amelyben én
laktam. Tudom, hogy soha többé nem fogok oda
visszamenni. Soha többé nem fogom újra átélni azt a
napot, amikor ott térdeltem a földön, és Mrs. Van
Hopper szekrénykofferjének a zárjával bajlódtam.
Aztán bekattant a zár, felálltam, és kinéztem az
ablakon, és ez olyan volt, mintha továbblapoztam
volna egy fényképalbumban. A háztető és a tenger
nem voltak már az enyém. Már a tegnaphoz, a
múlthoz tartoztak. A szobákban már üresség, a
holmink lekerült a polcokról, asztalokról, szinte
mintha éhesen tátongott volna a lakosztály, alig
várva, hogy elmenjünk, és helyünkbe megérkezzenek
az új lakók. A nehéz poggyász összeszíjazva, lezárva,
kint állt a folyosón. Rövidesen a kézipoggyásszal is
elkészülünk. A papírkosarak púpozva szeméttel.
Félig üres orvosságosüvegek és arckrémtégelyek,
kettészakított számlák és levelek hevernek szanaszét.
Az íróasztal is teljesen kopasz már, fiókjai ásítanak
az ürességtől.
Mrs. Van Hopper egy levelet tolt elém előző reggel,
mialatt a kávéját töltöttem ki.
– Helen szombaton indul New Yorkba. Kis
Nancynek vakbélgyulladása van, és
hazasürgönyözték. Mi is hazamegyünk – mondta –
torkig vagyok Európával. Majd ősszel újra
visszajövünk. Nem volna kedve New Yorkba jönni?
Borzasztó volt a gondolat, hogy el kell mennem
vele Amerikába. Az arcom bizonyára visszatükrözte
kétségbeesésemet, mert Mrs. Van Hopper előbb
csodálkozó, aztán bosszús arcot vágott.
– Milyen furcsa, elkényeztetett gyerek maga, fiam!
Nem vagyok tisztában magával. Hát nem érti, hogy
nálunk milyen lehetőségei vannak egy magafajta
szegény lánynak is? Rengeteg a fiú és a szórakozási
lehetőség. Magának is akadnak majd barátai. Jöhet-
mehet, nem kell mindig engem őriznie. Azt hittem,
hogy nem szereti Monte-Carlót.
– Megszoktam – mondtam félszegen, nyomorultan,
kétségbeesetten.
– Hát majd megszokja New Yorkot is. Még elérjük
Helen hajóját. De akkor rögtön utána kell néznie a
jegyeknek. Menjen le az irodába, és beszéljen azzal
az ügyetlen fiatalemberrel. Annyi a dolga ma, hogy
nem fog ráérni Monte-Carlo miatt keseregni.
Kellemetlenül nevetett, és elnyomta cigarettáját a
vajas tányéron. Aztán felállt, hogy telefonon
elbúcsúzzék a barátaitól.
Képtelen voltam rögtön az irodába menni. Előbb
fölszaladtam a fürdőszobába, magamra zártam az
ajtót, leültem a gyékényre, és fejemet a kezembe
temettem.
Tehát amitől féltem, bekövetkezett: el kell utaznom.
Mindennek vége. Holnap este a vonatban ülök,
térdemen Mrs. Van Hopper ékszeres kazettájával és
plédjével, mint egy komorna, és ő abban a rettenetes,
strucctollas új kalapban, bundájába burkolózva,
szemben ül velem a hálókocsiban.
Mosakszunk, és fogat mosunk abban a fülledt
kupéban, a zötyögő ajtók mögött. A mosdótál csupa
repedés, a törülköző nedves, a szappanon hajszál,
vizesüveg félig van vízzel, és minden zökkenés
minden nyikorgás eszembe juttatja, hogy percről
percre messzebb kerülök tőle. És ő egyedül ül a hotel
éttermében, az ismerős asztal mellett, talán olvas, és
nem bánja, hogy én nem vagyok ott, nem gondol
rám.
El kell tőle búcsúznom, mielőtt elutazunk. Csak
futólag persze, Mrs. Van Hopper miatt nem lehet
másképp, gépiesen mosolygunk, és ő talán mondja: –
Írjon majd”, én pedig azt válaszolom, hogy „Még
meg se köszöntem, hogy olyan jó volt hozzám. Majd
legyen szíves, küldjön azokból fényképekből.” „Mi
lesz a címe?” „Majd megírom.”
És ő cigarettára gyújt, tüzet kér egy arra menő
pincértől, mialatt én azt gondolom: négy és fél perc
múlva indulunk, és soha az életben nem látom többé.
És mert elmegyek és mert vége, egyszerre nem lesz
mit mondanunk többé, idegenek leszünk, utoljára
találkozunk, mialatt magamban kétségbeesetten és a
lelkem mélyén zokogva mondom újra meg újra:
„Kimondhatatlanul szerettem, és rettenetesen
boldogtalan vagyok. Még sohasem szerettem senkit,
és soha többé nem fogok így szeretni senkit.”
De az arcom udvariasan, közömbösen mosolyog, és
a hangom azt mondja: „Nézze azt a furcsa
öregembert. Ki lehet? Úgy látszik, új vendég.”
És ezeket az utolsó, drága perceket arra
vesztegetjük, hogy mosolygunk egy idegenen, mert
mi is idegenek vagyunk egymásnak.
„Remélem, a felvételek jól sikerültek?” – mondom
kétségbeesetten már másodszor, és ő: „Igen, az, amit
a téren vettem fel, az biztosan sikerült, akkor nagyon
jó volt a megvilágítás.”
Mintha törődném azzal, hogy milyen lesz a
fénykép, mintha bánnám, hogy homályos vagy
elégett, hiszen ez az utolsó pillanat, ez a végleges
búcsú!
„Hát akkor – mondom, és torz mosoly ül ki az
arcomra – még egyszer köszönöm. Isteni volt.”
Olyan szavakat használok, amelyeket sose szoktam
használni. „Isteni volt” – mondom, ahogyan
Iskolásleány koromban mondtuk egy-egy
hokimérkőzésre.
És ezután a lift ajtaja kinyílik, Mrs. Van Hopper
kilep belőle, és nekem elébe kell mennem, és ő
visszamegy oda a sarokba, ahol ülni szokott, és
kezébe veszi az újságot.
Ahogy ott kuporogtam a fürdőszoba gyékényén,
átéltem gondolatban az egész búcsúzást, az utazást és
a megérkezés pillanatát. Helen éles hangját hallottam
– Helen egészen az anyja, csak alacsonyabb –, és
Nancyt láttam, a neveletlen kis szörnyeteget. A
diákokat és banktisztviselőket is láttam, akik Mrs.
Van Hopper szerint nekem való társaság. „Szerdán
este jó lesz?” – kérdezik majd zsíros arcú, tömpe orrú
fiúk. És udvariasnak kell lennem velük.
De most még egyedül akarok maradni a
gondolataimmal, azért zárkóztam be ide, a
fürdőszobába.
Mrs. Van Hopper rám kopogott.
– Mit csinál odabent?
– Ó, rögtön megyek, bocsánat.
És úgy teszek, mintha a csapot forgatnám, jövök-
megyek, összehajtok egy lepedőt, és a szárítóra
teszem.
Mikor kilépek a fürdőszobából, Mrs. Van Hopper
kíváncsian néz rám. – Mit csinált ilyen sokáig, az
istenért? Ma reggel igazán nincs idő ábrándozásra,
hiszen tudja, mennyi dolgunk van még.
Maxim természetesen egy-két hét múlva vissza
megy Manderleybe, ez egészen biztos. A hallban
egész halom levél fogja várni, köztük az én levelem
is, amelyet a hajón írok neki. Kényszeredett levél
erőltetett szellemeskedéssel írja le az utasokat. Aztán
sokáig ott fog heverni az itatós alatt, és hetek múlva
talán felel rá, egy vasárnap délelőtt, ebéd előtt, nagy
sietve, mert valami számlát keresvén véletlenül a
kezébe akadt a levelem. És aztán soha többé semmi.
Talán még egy karácsonyi üdvözlet. Lehet, hogy
Manderley képét küldi majd el, a téli Manderleyt. És
rajta a nyomtatott üdvözlet: „Boldog karácsonyt és
örömteli újesztendőt kíván Maximilian de Winter.”
Arany betűkkel. És mert kedves akar lenni, a
nyomtatott nevet keresztülhúzza tintával, és kézzel
aláírja: Maxim. És talán, ha még van hely, azt is
odaírja: „Remélem, jól érzi magát New Yorkban?”
Aztán borítékba teszi, bélyeget ragaszt rá, és
odadobja száz többi levél közé.
– Vigasztalhatatlanok vagyunk, hogy már holnap el
tetszenek utazni – mondja a főportás a telefonnal a
kezében. – A balett csak jövő héten kezdi meg az
előadásokat. Van erről tudomása Mrs. Van
Hoppernek?
A manderleyi karácsonyból visszavonszoltam
magam a jelenbe, és megrendeltem a hálókocsit.
Mrs. Van Hopper az influenzája óta első ízben
ebédelt az étteremben. Fájt a gyomrom, amikor
lekísértem. Maxim átrándult Cannes-ba, ezt tudtam,
már tegnap említette. De azért egész idő alatt attól
féltem, hogy a pincér tapintatlanul megkérdezi:
„A kisasszony ma is az úr asztalánál étkezik, mint
rendesen?” Valósággal elszédültem, mikor a pincér
az asztalunkhoz lépett, de szerencsére nem szólt
semmit.
A nap csomagolással telt el, este pedig a barátai
jöttek elbúcsúzni Mrs. Van Hoppertől. A szalonban
vacsoráztunk, és utána rögtön lefeküdt.
Egész nap nem láttam Maximet. Fél tízkor azzal az
ürüggyel, hogy cédulát kérek a kofferekre, lementem
a hallba. Nem volt lent. Az az undok portás rám
mosolygott, mikor meglátott.
– Ha Mr. de Wintert tetszik keresni, telefonált,
hogy csak éjfélre jön haza.
– Cédulát kérek a koffereimre – mondtam, de
láttam a szemén, hogy nem hisz nekem.
Tehát az utolsó estét nem tölthetjük együtt! Ezt az
órát, amelyre egész nap szívszakadva vártam,
egyedül kell töltenem a szobámban! Vagy talán jobb
is így, mert nagyon unalmas társaság lettem volna. És
ő leolvasta volna az arcomról, hogy mit érzek.
Olyan keservesen sírtam azon az éjszakán, ahogy
csak egy fiatal lány tud sírni, és ahogy soha többé
nem fogok. Ha az ember elmúlt huszonnégy éves,
nem tud többé így sírni, ilyen kétségbeesetten a
párnába temetve az arcát. Reggelre zúgott a fejem,
dagadt volt a szemem, a torkom égett. Féltem, hogy
más is meglátja rajtam, milyen szerencsétlen vagyok.
Nem győztem hideg vízzel borogatni az arcom. Nem
győztem kölnivízzel dörzsölni a szememet, és sokkal
több púdert raktam fel, mint máskor.
Reszkettem attól, hogy odalent elsírom magam,
vagy a szájam remegése elárul.
Emlékszem, hogy sarkig kitártam az ablakot, és
kihajoltam, remélvén, hogy a friss reggeli levegő
elfújja arcomról az áruló vörös foltokat.
Úgy éreztem, a napsütés még sohasem volt ilyen
ragyogó, és a reggel sohasem ígért ennyi szépet.
Monte-Carlo hirtelen nyájas és bájos lett, és én
egyszerre megszerettem. Az érzés túláradt a
szívemben. Úgy éreztem, örökre itt tudnék maradni,
itt szeretném végigélni az életemet. És el kell
utaznom! Utoljára kefélem a hajamat ez előtt a tükör
előtt. Utoljára mosok fogat e fölött a mosdótál fölött,
soha többé nem fogok ebben az ágyban aludni. Soha
többé nem fogom ezt a villanyt fe1csavami. Érzelmi
kérdést csináltam ebből a közönséges hote1szobából.
– Csak nem hűlt meg? – kérdezte Mrs. Van Hopper
a reggelinél.
– Nem – feleltem –, nem hűltem meg – és mohón
kapaszkodtam ebbe a szalmaszálba, mert a meghűlés
jó kifogás lehet majd később, ha nagyon vörös lesz a
szemem.
– Ki nem állhatom ezt a tengés-lengést, mikor már
minden be van csomagolva – békétlenkedett Mrs.
Van Hopper. – Jobb lett volna a korábbi vonattal
menni. Még elérjük, ha igyekszünk, és akkor
legalább több időt tölthetünk Párizsban.
Sürgönyözzön Helennek. Igen – mondta, az órájára
nézve –, azt hiszem, még át lehet cserélni a
hálókocsijegyeket. Mindenesetre érdemes
megpróbálni. Menjen csak le az irodába, és kérdezze
meg.
– Igenis – feleltem, és átmentem a szobámba,
ledobtam magamról a pongyolát, és felvettem örökös
flanelszoknyámat meg a magam kötötte pulóvert.
Közömbösségem Mrs. Van Hopperrel szemben
egyszerre gyűlöletté változott. Tehát még ezt a
reggelt is elveszi tőlem. Még az utolsó fél órát sem
tölthetjük együtt a teraszon. Talán még tíz percem se
marad, hogy elbúcsúzzam tőle. Azért, mert Mrs. Van
Hopper előbb elkészült a reggelivel, mint gondolta,
és most unatkozik!
Nos hát, akkor félreteszek minden tartózkodást és
szerénységet, és nem leszek többé büszke!
Becsaptam a szalon ajtaját, és végigszaladtam a
folyosón. Nem vártam meg a liftet, gyalog rohantam
fel a lépcsőn, három fokot egyszerre, föl a harmadik
emeletre. Tudtam, hogy a szobája száma 148. Ki
voltam pirulva, és alig kaptam levegőt, amikor
kopogtattam az ajtaján.
– Tessék! – kiáltotta, mire én lenyomtam a
kilincset, és máris megbántam vakmerőségemet.
Megijedtem. Hiszen talán csak most kelt fel, tegnap
későn feküdt le, vagy talán még ágyban van, kócosan
és ingerülten.
A nyitott ablaknál borotválkozott. A pizsamája
fölött teveszőr köntöst viselt. És én a
flanelszoknyámban és ormótlan cipőmben esetlennek
és nevetségesnek éreztem magam. Ostoba voltam,
mikor tragikusnak képzeltem a helyzetet.
– Mi újság? – kérdezte. – Mi baj van?
– Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam – mondtam. –
Ma reggel utazunk.
Rám meredt, aztán letette a borotváját a mosdóra.
– Csukja be az ajtót – mondta.
Becsuktam az ajtót, és ott álltam bűntudatosan, a
karomat lógatva.
– Mi az isten csudáját beszél itt összevissza? –
kérdezte.
– Nem beszélek összevissza, ma délelőtt e1utazunk.
Úgy volt, hogy egy későbbi vonattal megyünk, de
Mrs. Van Hopper most a korábbival akar indulni, és
attól féltem, hogy már nem találkozom magával. Úgy
éreztem, hogy köszönetet kell mondanom magának.
Kibuktak a szájamon ezek az ostoba szavak, éppen
úgy, ahogy előre elképzeltem. Merev voltam és
ügyetlen.
– Miért nem szólt előbb?
– Mrs. Van Hopper csak tegnap döntött így.
Hirtelen. A leánya szombaton indul New Yorkba, és
együtt megyünk. Párizsban találkozunk vele és
Cherbourg-ban szállunk hajóra.
– Elviszi magát New Yorkba?
– Igen. De én nem akarok menni. Borzasztó lesz.
Szerencsétlen vagyok, hogy el kell mennem.
– Hát akkor minek megy vele, az istenért?
– Mert nincs más választásom. Kell a pénz, nem
engedhetem meg magamnak azt a fényűzést, hogy
felmondjak neki.
Megint kezébe vette a borotváját, és befejezte a
borotválkozást.
 – Üljön le – mondta. – Mindjárt készen leszek.
Majd a fürdőszobában felöltözködöm. Öt perc alatt
itt vagyok.
Fölkapta a ruháját a székről, bedobta a
fürdőszobába, aztán Ő is bement, és becsapta maga
után az ajtót. Én leültem, és a körmömet rágtam. A
helyzet teljesen valószerűtlennek tetszett.
Viaszfigurának éreztem magam. Vajon mit gondolhat
rólam, és vajon mit fog most csinálni?
Körülnéztem a szobában. Olyan szoba volt, amilyen
a férfiaké szokott lenni: rendetlen és személytelen.
Rengeteg, fölöslegesen sok cipő és rengeteg
nyakkendő. Az öltözőasztalon csak egy nagy üveg
hajvíz állott és két elefántcsont hajkefe. Semmi
fénykép, semmi személyes emlék. Önkéntelenül is
ilyenek után kutatott a szemem, azt gondoltam, hogy
legalább egy fénykép biztosan lesz az ágya mellett
vagy a kandalló közepén. Egy nagy fénykép,
bőrkeretben. De csak könyvek hevertek a kandallón
és egy doboz cigaretta.
Amint megígérte, öt perc alatt készen volt.
– Most jöjjön le velem a teraszra, amíg reggelizem
– mondta.
Az órámra néztem.
– Nem lehet – mondtam. – Máris az irodában
kellene lennem, átcseréltetni a hálókocsijegyeket.
– Ne törődjön vele. Beszélni akarok magával.
Végigmentünk a folyosón, csöngetett a liftért. Úgy
látszik, nem érti, vagy nem akarja megérteni, hogy a
vonatunk másfél óra múlva indul. Mrs. Van Hopper
minden pillanatban leszólhat az irodába, hogy ott
vagyok-e.
Leereszkedtünk a liften, nem beszéltünk útközben,
és kiléptünk a teraszra, ahol reggelihez volt terítve.
 – Mit reggelizik? – kérdezte.
– Már reggeliztem – mondtam –, és különben is,
csak négy percem van.
– Kávét hozzon, lágy tojást, pirítóst, dzsemet és egy
mandarint – mondta a pincérnek.
Azután körömráspolyt vett elő a zsebéből, és a
körmét kezdte reszelni.
– Szóval Mrs. Van Hopper megelégelte Monte-
Carlót, és most haza akar utazni. Nekem is ez a
szándékom. Ő New Yorkba megy, én Manderleybe.
Melyiket választaná a kettő közül? Szabadságában áll
választania.
– Ne tréfáljon. Ez nem szép magától – mondtam –,
és különben is, utána kell néznem a jegyeknek.
Búcsúznunk kell.
– Ha maga azt hiszi, hogy én reggelenként tréfás
hangulatban szoktam lenni, akkor nagyon téved
mondta. – Én korán reggel mindig rosszkedvű
vagyok. Ismétlem: válasszon. Hova akar menni?
Amerikába Mrs. Van Hopperrel, vagy Manderley-be
velem?
– Titkárnőre van szüksége?
– Nem. Feleségül akarom venni, kis csacsi.
A pincér hozta a reggelit, én kezemet az ölemben
összekulcsolva néztem, ahogy leteszi a kávét és a
tejet.
– Értse meg – mondtam, mikor a pincér elment. –
Én nem vagyok az a fajta lány, akit a férfiak
feleségül szoktak venni.
– Mit akar ezzel mondani? Letette a kanalat, és rám
meredt.
Egy légy telepedett a dzsemre, azt türelmetlenül
elhajtotta.
– Nem tudom pontosan – mondtam lassan. Nem
hiszem, hogy meg tudom magyarázni. Először is, én
nem vagyok a maga világából való.
– Mi az én világom?
– Manderley. Hiszen tudja, hogyan értem.
Újra a kanálért nyúlt, és dzsemet vett a tányérjára.
– Maga csaknem olyan korlátolt, mint Mrs. Van
Hopper, és éppen olyan kevéssé van fogalma a
dolgokról, mint, neki. Mit tud maga Manderleyről?
Hogy odavaló-e vagy sem, azt talán én jobban meg
tudom ítélni. Maga persze azt hiszi, hogy csak a
pillanat szeszélye mondatja ezt velem, merthogy
magának nincs kedve New Yorkba menni. Maga azt
hiszi, hogy ugyanazért kérem feleségül, amiért
elvittem néha autózni, és amiért akkor első nap
odahívtam az asztalomhoz. Azért, mert kedves
akarok lenni magához. Ugye, azt hiszi?
– Igen – feleltem.
– Majd egyszer – mondta, és vastagon megkente
vajjal a pirítóst –, majd egyszer rá fog jönni, hogy a
jóság nem a legerősebb oldalam. E pillanatban
persze, meg semmit sem tud. De nem felelt a
kérdésemre. Akar a feleségem lenni?
Nem hiszem, hogy akár a legmerészebb álmaimban
is megfordult volna ez a fejemben. Vagy hogy
egyáltalán felötlött-e az agyamban ez a lehetőség.
Egyszer, mikor elvitt az autóján, és sok kilométeren
keresztül hallgattunk, elképzeltem valami
fantasztikus történetet arról, hogy ő nagyon beteg,
önkívületben van, és akkor értem küld, és én leülök
az ágya mellé. De a történet befejeződött ott, hogy
kölnivizet hintettem a homlokára, mert közben
visszaérkeztünk a szállodába. És néha elképzeltem,
hogy, ott lakom valahol Manderley közelében, és
hogy néha meglátogat, és együtt ülünk a kandalló
előtt.
Ez a hirtelen fordulat megzavart, felizgatott. Olyan
volt ez, mint a mesében, mikor a király kér feleségül
egy szegény pásztorleányt. Nem hangzott
valószerűnek. És ő közben dzsemet tett a pirítósra,
mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon.
A könyvekben a férfiak letérdelnek a lányok előtt
ilyenkor, és fehéren süt a hold. Nem reggelinél, nem
így szokták a regényekben a lányokat feleségül kérni.
– Úgy látszik, nincs elragadtatva a kérdésemtől –
mondta. – Sajnálom. Azt hittem, hogy szeret engem.
Tévedtem.
– Szeretem – feleltem –, kimondhatatlanul
szeretem. Irtózatosan boldogtalan voltam maga miatt,
egész éjszaka sírtam, mert azt hittem, hogy soha
többé nem látom.
Nevetett, és felém nyújtotta a kezét a reggeliző-
asztal fölött.
– Olyan meghatóan naiv – mondta. – Majd egy-
szer, ha harmincöt éves lesz – emlékszik, hogy azt
mondta: szeretne harmincöt éves lenni? –, akkor
eszébe jutatom ezt a pillanatot. Meglátja, nem fogja
elhinni. Kár, hogy felnőnek a gyerekek.
Szégyelltem, magam, és haragudtam rá, hogy nevet.
Tehát a nőknek nem szabad ilyen őszintéknek
lenniök a férfiakhoz. Ó, de nagyon sokat kell
tanulnom.
– Hát akkor megegyeztünk. Igaz? – mondta és újra
nekilátott a vajas kenyérnek és a dzsemnek. Ahelyett,
hogy elmenne Amerikába, Mrs. Van Hopperrel, az én
„társam” lesz, és a kötelességei csaknem ugyanazok
maradnak, mint Mrs. Van Hopper mellett voltak. Én
is szeretem az új könyveket, és szeretem, ha virág
van a szalonban. És én is szeretek ebéd után bésigue-
t játszani. Szeretem ha nem nekem kell kitöltenem a
teámat. Az egyetlen különbség közöttünk az, hogy én
nem használok arckrémet. Viszont nagyon kell
ügyelnie rá, hogy a megszokott fogpasztám soha ki
ne fogyjon.
Ujjammal doboltam az asztalon, mert még mindig
nem tudtam, hogy komolyan beszél-e. Hátha
magában mulat rajtam, hogy elhiszem?
Ekkor fölnézett, és látta arcomon a nyugtalanságot.
– Ugye, undok vagyok? – kérdezte. – Maga nem
így képzelte azt a pillanatot, amikor feleségül kérik?
Egy tetőkertben kellene ülnünk, maga fehér ruhában
és rózsával a hajában, én szenvedélyes szavakat
susognék a fülébe, a távolból pedig andalító zene
szólna. Akkor úgy érezné, hogy megkapta azt, ami
jár magának, ugye? Szegénykém, milyen komisz
vagyok! No, ne búsuljon, elviszem Velencébe
nászútra, és a gondolában majd fogjuk egymás kezét.
De nem maradunk sokáig, mert meg akarom mutatni
magának Manderleyt.
Meg akarja nekem mutatni Manderleyt?
Hirtelen ráeszméltem, hogy mindez valóság, a
felesége leszek, együtt fogunk sétálni a kertben és
végig az ösvényen, le a tengerpartra. Ott fogok állni
reggeli után a lépcsőn, örülök a napnak, morzsát
szórok a madaraknak, és később, széles kalappal a
fejemen, nagy ollóval a kezemben lemegyek, hogy
virágot vágjak a vázákba.
Most már tudom, miért vettem meg
gyerekkoromban azt a képes levelezőlapot. Előérzet
volt: az első lépés a jövő felé.
Meg akarja nekem mutatni Manderleyt.
A képzeletem elszabadult. Egyik kép a másikat
kergette lelki szemeim előtt, és ő azalatt a
mandarinját ette. Közben nekem is adott egy-egy
szeletet, és az arcomat figyelte.
Társaságban leszünk, és ő azt fogja mondani: „Azt
hiszem, még nem találkozott a feleségemmel. Mrs.
de Winter.” Mrs. de Winternek fognak hívni.
Ízlelgettem ezt a nevet. Alá fogom írni csekkekre,
levelekre, meghívókra. Hallottam magam telefonon
beszélni. „Jöjjenek le a jövő héten víkendre
Manderleybe!” Társaság, mindig sok ember
körülöttünk… „Ó, elragadó kis teremtés, meg kell
ismernie…” – ezt mondják majd rólam, ezt suttogják
a hátam mögött a társaságban, én elfordulok, úgy
teszek, mintha nem hallottam volna.
Aztán lemegyek a faluba, kosárral a karomon,
szőlőt és őszibarackot viszek egy beteg
öregasszonynak. Ő felém nyújtja a kezét. „Az Isten
áldja meg, asszonyom, amiért ilyen jó!” És én azt
mondom neki: „Ha valamire szüksége van, csak
szóljon.”
Mrs. de Winter, Mrs. de Winternek fognak hívni.
Látom az ebédlő fényes asztalát és a hosszú
gyertyákat. Maxim az asztal végén ül. Huszonnégy
személyes ebéd. A hajamban virág. Mindenki engem
néz, mindenki rám köszönti poharát: „Igyunk a
háziasszony egészségére.” És Maxim később azt
mondja: „Sohasem láttalak ilyen szépnek.”
Nagy, hűvös szobák, tele virággal. A hálószobám...
Tél van, pattog a tűz a kandallóban, valaki kopogtat
az ajtón. Egy asszony lép be mosolyogva, Maxim
nővére, és azt mondja: „Igazán csodálatos, hogy
milyen boldoggá tetted őt. Mindenki annyira örül
ennek a házasságnak.”
Mrs. de Winter. Mrs. de Winternek fognak hívni.
– Savanyú a mandarinnak ez a része, nem eszem
meg – mondta, én ránéztem, és csak lassan fogtam
fel a szavait. Azután a tányéromra pillantottam. Igen,
igaza van, a mandarin savanyú. Kellemetlen ízt
éreztem a számban, de csak most eszméltem rá.
– Én mondjam meg Mrs. Van Hoppernek, vagy
maga akarja megmondani neki? – kérdezte.
Összehajtotta az asztalkendőjét, letette az asztalra,
és én csodálkoztam rajta, hogy tud ilyen könnyedén
beszélni a dologról, mintha nem is volna fontos.
Mikor pedig énrám mindez úgy hatott, mint egy
bomba, ezer darabra robbantva szét eddigi életemet.
– Maga mondja meg – mondtam. – Nagyon dühös
lesz.
Felálltunk az asztaltól, az arcom lángban égett, és
remegtem az izgalomtól, hogy most mi következik.
Vajon megmondja a pincérnek is? Karon fog, és azt
mondja: „Gratuláljon, a kisasszony és én jegyesek
vagyunk!” És a többi pincér is mind hallani fogja, és
meghajolnak előttünk mosolyogva, ahogy átmegyünk
a szalonba, izgatott suttogás kísér bennünket, feszült
várakozás minden arcon.
De nem mondott semmit. Szó nélkül ment végig a
teraszon, majd keresztül a hallon, a lifthez, én pedig
követtem. Elhaladtunk a recepció előtt, senki még
csak ránk se nézett. A portás az újságokat rakosgatta,
és a vállán keresztül hátrabeszélt a liftesfiúhoz. Nem
tudja még – gondoltam –, nem tudja, hogy én Mrs. de
Winter leszek. Manderleyben fogok élni. Manderley
az enyém lesz.
Fölmentünk a liften az első emeletre, majd végig a
folyosón. Megfogta a kezemet, és játékosan lóbálni
kezdte.
– Nem gondolja, hogy egy kicsit öreg vagyok
magához? Elmúltam negyvenkét éves.
 – Ó, nem, nem, dehogy! – mondtam gyorsan, talán
nagyon is mohón. – Én nem szeretem a
fiatalembereket.
– Hiszen nem ismer egyetlenegy fiatalembert sem.
Odaértünk Mrs. Van Hopper lakosztályához.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha négyszemközt beszélek
vele – fordult hozzám. – Csak azt mondja meg, nem
bánja, ha rögtön megesküszünk? Remélem, nem akar
előbb kelengyét csináltatni, vagy más efféle
ostobaságot? Pár nap alatt el lehet intézni az egészet.
Nem kell hozzá más, mint egy papír az illetékes
hivataltól, aztán beülhetünk az autóba, és
roboghatunk Velencébe, vagy akárhová, ahová akar.
– Nem templomban esküszünk? – kérdeztem. –
Fehér ruhában, koszorúslányokkal, harangszóval,
orgonával, énekkel? És a rokonai, a barátai...
– Elfelejti – mondta komolyan –, hogy én már
esküdtem így egyszer.
Mrs. Van Hopper lakosztályának ajtaja előtt
álltunk. Az újság még benne volt a levélszekrényben.
Annyira siettünk reggel, hogy elfelejtettük kivenni.
– Nos? Még nem felelt.
– Természetesen úgy lesz, ahogyan maga akarja.
Csak egy pillanatig arra gondoltam, hogy
Manderleyben lesz az esküvőnk. Természetesen nem
kívánok sem templomot, sem vendégeket, és semmi
ilyesmit.
Rámosolyogtam, és vidám arcot vágtam. Kinyitotta
a külső ajtót. Ott álltunk a két ajtó közötti kis térben.
– Maga az? – szólt át Mrs. Van Hopper a szalonból.
– Mi az isten csudáját tudott csinálni annyi ideig?
Háromszor is telefonáltam a portáshoz, azt mondták,
nem látták magát.
Egyszerre nevethetnékem támadt. Nevetni és sírni
tudtam volna egyszerre, és a gyomromba megint
belenyilallt az a fájás. Egyetlen vad pillanatig azt
kívántam, bár ne történt volna semmi, és gondtalanul
fütyörészve egyedül sétálgathatnék a napfényes fák
alatt.
– Én vagyok a hibás – mondta Maxim, és bement a
szalonba. Becsukta maga után az ajtót. Hallottam
még, amint Mrs. Van Hopper felkiált a
meglepetéstől.
Azután átmentem a szobámba, és leültem a nyitott
ablak mellé. Olyan volt, mintha egy szanatóriumi
várószobában lennék. Mintha újságokban kellene
lapozgatnom, képeket nézni, amelyek nem
érdekelnek és cikkeket olvasni, amelyeknek egy
szava sem marad meg az emlékezetemben, majd jön
az ápolónő, mosolyogva és fontoskodón, a
fertőtlenítőszerek az évek folyamán lemostak róla
minden emberiességet. Jön tehát, és azt mondja:
„Minden rendben van az operáció kitűnően sikerült.
Aggodalomra nincs ok. Menjen haza, és feküdjön le,
rá- fér magára a sok izgalom után.”
A szobák falai vastagok voltak, nem hallatszott át
semmi. Vajon mit mond Maxim? Hogyan
fogalmazza meg a szavait? Talán így: „Tudja, az első
percben, ahogy megláttam, beleszerettem”. Azóta
mindennap találkoztunk. Mire ő: „Tudja, Mr. de
Winter, ez a legromantikusabb dolog, amit életemben
hallottam.”
Romantikus. Igen. Ez volt az a szó, amelyiken
gondolkoztam a liftben, mikor felfelé jöttünk. Persze
romantikus. Ezt fogják mondani az emberek. Minden
olyan hirtelen és romantikusan jött. Egyszerre
elhatározták, hogy megesküsznek. Milyen érdekes.
Mosolyogtam magamban, amint ott ültem az ablak
mellett, és arra gondoltam, milyen csodálatos ez, és
milyen kimondhatatlanul boldog leszek.
Feleségül vesz az, akit szeretek. Mrs. de Winternek
fognak hívni. Örültség, hogy meg mindig fáj a
gyomrom, mikor olyan nagyon boldog vagyok.
Idegesség, persze. Ez a várakozás a doktor
előszobájában. Jobb lett volna, természetesebb lett
volna, kéz a kézben bemenni a szalonba nevetve,
egymásra mosolyogva, és azt mondani: „Nagyon
szeretjük egymást. Megesküszünk.”
Szerelem. Maxim egy szót sem szolt arról, hogy
szerelmes belém. Persze, nem volt rá alkalom. A
reggelinél nagyon kellett sietni. Dzsem, kávé és
mandarin. Igen, nem volt rá alkalom. A mandarin
nagyon savanyú volt. Vagy keserű?
Nem, Maxim egy szót sem beszélt szerelemről,
csak azt mondta, hogy feleségül vesz. Röviden és
határozottan, egészen szokatlan formában. Az ilyen
nem mindennapi leánykérés sokkal érdekesebb, mint
a szokásos, amikor a fiatalemberek összevissza
beszélnek mindenfélét, és a felét sem érzik annak,
amit mondanak. Nem úgy kért meg, mint a
fiatalemberek szokták, akik szenvedélyesek, és
lehetetlenségekre esküdöznek. Nem úgy, mint
először, mikor Rebeccát kérte feleségül...
Erre nem szabad gondolni. Ez tilos gondolat,
amelyet gonosz szellemek sugallnak. Távozz tőlem,
Sátán! Erre soha nem szabad gondolnom. Soha, soha,
soha! Maxim szeret engem, meg akarja nekem
mutatni Manderleyt...
Mikor lesz már vége ennek a beszélgetésnek
odabent? Mikor hívnak már be engem? Az ágyam
mellett ott hevert a könyv. A verseskönyv. Maxim
megfeledkezett róla, hogy kölcsönadta nekem. Nem
sokat jelenthet neki.
„Nyisd ki a könyvet – suttogta a gonosz szellem –,
nézd meg a címlapot, úgyis tudom, hogy azt akarod.”
– Ostobaság – mondtam –, elteszem a könyvet.
Ásítottam, az asztaltól az ágyhoz sétáltam. Kezembe
vettem a könyvet. Megbotlottam az állólámpa
zsinórjában. A könyv kiesett a kezemből. Az első,
oldalon nyílott ki. „Maxnek – Rebecca.”
Rebecca meghalt, nem szabad a halottakra
gondolni. Nyugodjanak békében, nőjön fű a sírjukon.
De milyen eleven az írása. Mennyire erőteljes. Ezek
a különös dőlt betűk. Ez a tintafolt. Mintha tegnap
írta volna. Kivettem a körömollót a toalett-
táskámból, és kivágtam a könyvből ezt a lapot.
Gonosztevőnek éreztem magam.
Kivágtam a lapot a könyvből. A könyv fehér lett és
tiszta, mikor azt a lapot kivágtam belőle. Új,
érintetlen könyv. A lapot sok apró darabra téptem, és
bedobtam a papírkosárba. Azután visszamentem az
ablakhoz, és megint leültem. De folyton arra az
összetépett lapra kellett gondolnom, megint
felálltam, és odamentem a papírkosárhoz. A tinta
most is ott feketéllett vastagon a papírdarabkákon, az
írást nem szakítottam el. Gyufát kerestem, és
meggyújtottam. A láng olyan szép volt, megfestette a
papirost, fodrossá tette a szélét, és letörölte az írást.
Hamuvá égett a papír. Utoljára a nagy R betű égett
el. Fellobbant még egyszer, nagyobb lett, mint valaha
volt, aztán összezsugorodott, a láng megsemmisítette.
Nem is hamu lett belőle, hanem por.
A mosdóhoz mentem, és megmostam a kezem.
Most jobban éreztem magam, sokkal jobban.
Olyanféle tiszta, új érzésem volt, mint amikor az új
naptárt látja az ember. Január 1. Ugyanazt a
frissességet, azt a bizakodó vidámságot éreztem, amit
újévkor szoktam.
Az ajtó kinyílt, és Maxim lépett a szobába.
– Minden rendben van – mondta. – Az első percben
egészen odavolt a csodálkozástól, de most már kezd
magához térni. Én most lemegyek az irodába, és
utánanézek, hogy elérje azt a korai vonatot. Egy
kicsit habozott, azt hiszem, szeretett volna jelen lenni
az esküvőnkön, de én nagyon erélyes voltam. Menjen
be hozzá.
Egy szót sem szólt arról, hogy örül, vagy hogy
boldog. Nem fogott karon, és nem vitt be a szalonba.
Mosolyogva intett, aztán egyedül ment ki a szobából.
Bementem Mrs. Van Hopperhez, habozva, mint
akinek rossz a lelkiismerete. Mint a cseléd, aki nem
mert személyesen felmondani.
Ott állt az ablaknál, cigarettázott. Furcsa, tömzsi kis
alakját nem fogom hát látni többé. A kabátja
megfeszült dús keblén, nevetséges kalapja félre volt
csapva a fején.
– Hát ez a helyzet? – kezdte száraz és kemény
hangon. Bizonyára nem azon a hangon, amelyen
hozzá szólott. – Lassú vízpartot mos. Hogy csinálta
ezt?
Nem tudtam, mit feleljek. Nem tetszett a mosolya.
– Az volt a szerencséje, hogy megbetegedtem,
mondta. – Most hát tudom már, mivel töltötte a
napjait, és hogy miért volt olyan feledékeny.
Teniszezett a trénerrel! Nyugodtan megmondhatta
volna az igazat.
– Bocsásson meg.
Furcsán nézett rám, tekintete végigszaladt az
alakomon.
– Azt mondja, hogy pár napon belül meg akarják
tartani az esküvőt. Szerencséje, hogy nincs családja,
akiket azért mégis illenék megkérdezni. Hát én...
nekem most már semmi közöm a dologhoz. Mosom
kezeimet. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy a barátai
mit fognak szólni. De hát ez utóvégre az ő dolga.
Nem gondolja, hogy öreg magához?
– Csak negyvenkét éves – mondtam –, és én jóval
idősebb vagyok a koromnál.
Nevetett, és ledobta a földre a cigarettáját.
– Az igaz – mondta. És úgy nézett rám, ahogyan
még soha. Valósággal felmért engem, mint egy gazda
a jószágot a tenyészállatvásáron. Volt valami
kellemetlenül kutató a szemében.
– Mondja – kérdezte bizalmasan, ahogyan barátnők
szoktak egymással beszélni –, csinált valami olyat is,
amit nem lett volna szabad?
Olyan volt, mint Blaize, a szabónő, aki tíz
százalékot ajánlott.
– Nem tudom, mire gondol.
Nevetett, és vállat vont.
– Mindegy. Mindig mondtam, hogy az angol
lányokban nem lehet megbízni. Tehát akkor egyedül
utazom Párizsba. Maga itt marad, amíg a vőlegénye
megszerzi a házassági engedélyt. Biztosan nem óhajt
meghívni az esküvőre.
– Azt hiszem, senkit sem akar meghívni. És ön,
Mrs. Van Hopper különben sem lesz már itt.
– Na igen.
Elővette a púderdobozát, és bepúderezte az orrát.
– Maga tudja, hogy mit csinál. Csak azt nem értem,
hogy miért volt ilyen sürgős a dolog. Nagyon
gyorsan csinálták. Mr. de Winter elég nehéz eset.
Szüntelenül alkalmazkodnia kell majd hozzá. Idáig
maga nagyon kényelmesen élt, nem mondhatja, hogy
agyondolgoztattam. Manderley úrnőjének nem lesz
olyan könnyű dolga. Ha egészen őszinte akarok
lenni, kedvesem, egyszerűen nem tudom elképzelni,
hogyan fogja megállni a helyét.
Szavai mintha visszhangja lettek volna egy órával
korábbi gondolataimnak.
– Maga még nagyon tapasztalatlan – folytatta –,
nem ismeri azt a környezetet. A bridzsteáimon alig
tudott egy összefüggő mondatot eldadogni. Hogyan
tartja majd szóval a társaságot ott, Manderleyben? A
manderleyi estélyeknek messze földön hírük volt az
első asszony életében. Mr. de Winter bizonyára
mesélt róluk magának.
Nem tudtam, mit mondjak erre, de ő, hála istennek,
tovább beszélt, nem várta meg a válaszomat.
– Természetes, hogy mindenki szeretne boldog
lenni, elismerem, hogy Mr. de Winter remek
férfipéldány, de sajnos, mégis attól félek, hogy hiba
volt igent mondani neki, és hogy elhatározását
keservesen meg fogja bánni.
Letette a púderdobozt, és a vállán keresztül rám
pillantott. Lehet, hogy most kivételesen őszinte volt
és jóindulatú, de én nem kértem a jóindulatából, nem
szóltam semmit. Talán azt hitte, dacból, mert vállat
vont, odalépett a tükörhöz, és megigazgatta
gombakalapját.
Örültem, hogy elmegy, és hogy nem fogom látni
többé. Nem szívesen gondoltam azokra a hónapokra,
amelyeket mellette töltöttem. Elfogadtam a pénzét, és
úgy jártam a sarkában, mint valami árnyék.
Természetes, hogy tapasztalatlan vagyok, ostoba,
félénk és fiatal. Semmi szükség, hogy
figyelmeztessen rá. Úgy látszik, hogy valami
kifürkészhetetlen női okból haragszik ezért a
házasságért.
Mindegy. Nem törődöm vele. El fogom felejteni őt
és bántó szavait. Mikor azt az oldalt elégettem, új
bizakodás született a szívemben. A múlt megszűnik
számunkra, új életet kezdünk, Maxim és én. A múltat
elfújta a szél, mint az elégett papiros hamuját.
Mrs. de Winternek fognak hívni. Manderleyben
fogok élni.
Mrs. Van Hopper elutazik, nemsokára ott ül a
hálókocsiban nélkülem, én pedig Maximmel ülök a
hotel éttermében, annál az asztalnál, amelynél
sokszor ültünk együtt, és tervezgetjük majd a jövőt.
Talán ha Mrs. Van Hopper elmegy, akkor végre
szerelemről és boldogságról is fog beszélni. Idáig
nem volt rá idő, és különben is, ilyesmit nem lehet
akármikor mondani, meg kell várni a megfelelő
pillanatot.
Fölnéztem, és láttam, hogy Mrs. Van Hopper
engem figyel a tükörből. Elnéző kis mosoly
játszadozott a szája szélén.
Azt hittem, hogy talán mégis nagylelkű lesz, kezet
nyújt, és sok boldogságot kíván, bátorít, hogy azért
majd minden jóra fordul. De csak tovább mosolygott,
és eligazított egy kiszabadult hajfürtöt a kalapja alatt.
– Természetesen tudja, hogy miért veszi feleségül
magát? – mondta. – Remélem, nem áltatja magát
azzal, hogy szerelmes magába? Egyszerűen arról van
szó, hogy az az üres ház már az idegeire ment.
Nekem bevallotta, mielőtt maga bejött a szobába.
Nem bír egyedül élni Manderleyben.
 HETEDIK FEJEZET

Május elején érkeztünk Manderleybe. Mint Maxim

mondta, az első fecskékkel és az első
harangvirágokkal.
Szerinte ez az idő a legszebb Manderleyben, mielőtt
a nyár teljes pompájában kibontakozik, és a völgyben
tékozló illatfelhőbe borulnak az azaleák, és kinyílnak
a rododendron vérpiros virágai.
Londonból zuhogó esőben indultunk. Manderleybe
éppen a tea idejére, öt órakor érkeztünk meg.
Ma is látom magam, rosszul öltözve, mint rendesen
(bár akkor már csaknem két hónapja asszony
voltam), rozsdaszínű kötött ruhában, keskeny kis
prémmel a nyakam körül, amelyet valaha kőnyestnek
hívtak. Mindezt egy formátlan esőkabát egészítette
ki, amelyet nem rám szabtak, és egészen a bokámig
ért. Legalább egy arasszal hosszabb volt, mint ami
nekem jó lett volna. A kezemben egy pár vastag
kesztyűt szorongattam és egy nagy kézitáskát.
– Londoni eső – mondta Maxim, mikor elindultunk.
– Majd meglátod, Manderleyben hogy fog sütni a
nap.
És igaza volt, mert mire Exeterbe értünk, már
szétoszlottak a felhők, kék ég ragyogott a fejünk
felett, és fehér országút kanyargott előttünk.
Boldog voltam, hogy megint napsütést látok.
Valami ostoba babonából az esőt rossz jelnek
tartottam. A londoni ólmos égbolt lehangolt.
– Jobban érzed magad? – kérdezte Maxim.
Rámosolyogtam, megfogtam a kezét, és arra
gondoltam, milyen könnyű dolga van neki, hiszen ő
hazajött. Otthonosan jár-kel majd a hallban, megnézi
a leveleket, csönget a teáért. Vajon sejti-e, hogy én
milyen ideges vagyok? És vajon az iménti kérdés azt
jelenti-e, hogy tudja, milyen lelkiállapotban vagyok?
– Ne búsulj, mindjárt otthon leszünk. Biztosan
szeretnél már egy csésze teát – mondta, és
eleresztette a kezemet, mert kanyarhoz értünk, és
lassítania kellett.
Most már tudtam, hogy a hallgatásomat
fáradtsággal magyarázta. Nem gondolt arra, hogy
éppen annyira félek ettől a Manderleybe való
megérkezéstől, mint amennyire vágytam rá. Most,
hogy elérkezett a pillanat, szerettem volna messzebb
tolni, szerettem volna megállni valami útszéli
kocsma előtt, és ott maradni még egy darabig a
kávézóban, egy személytelen kandalló mellett.
Közönséges utazó szerettem volna lenni, egy
szerelmes fiatalasszony a sok közül. Minden inkább,
csak nem én magam, amint Maxim de Winter
feleségeként megérkezem Manderleybe. Sok
barátságos kis falu mellett haladtunk el. Az ablakok
olyan nyájasan csillogtak. Valahol egy asszony állt a
kertajtóban, kisgyereket tartott a karján, és rám
mosolygott. Egy férfi vizet húzott a kútból.
Szerettem volna, ha közülük valók vagyunk, a
szomszédaik. Ha Maxim is áthajolna a kerítésen
esténként, pipázva és boldogan, hogy a mályvabokor,
amelyet ő ültetett, ilyen nagyra nőtt, én pedig a szép
tiszta kis konyhában teszek-veszek, vacsorához
terítek.
A pohárszéken ébresztőóra ketyeg hangosan, fényes
rézedények sorakoznak, vacsora után Maxim az
újságját olvassa, a lábát a zsámolyon pihenteti, én
pedig foltoznivalót szedek elő a fiókból. Békés,
nyugalmas élet. Könnyebb, sokkal könnyebb, mint
amilyen Manderleyben vár rám.
– Már csak egy kilométer – mondta Maxim. Látod
ott azt a facsoportot, fönt a dombon, mögötte meg a
víz csíkját? Az ott Manderley. Az ott már a
manderleyi erdő.
Mosolyogni próbáltam, de nem feleltem, mert a
szívembe élesen beleszúrt a fájdalom, és szédülés
fogott el. Boldog izgalmam elszállt. Úgy éreztem
magam, mint az a gyerek, akit először visznek
iskolába, vagy mint egy ügyetlen kis falusi lány, aki
szolgálónak szeretne el szegődni, és a nagyvárosban
félénken helyet keres.
Önuralmam, amelyet az elmúlt hetekben nagy
nehezen magamra erőltettem, olyan volt ebben a
pillanatban, mint egy szélben lebegő rongy. Úgy
éreztem, hogy a jó modor legelemibb szabályaival
sem vagyok tisztában. Nem tudtam, melyik a jobb
kezem és melyik a bal, hogy üljek-e vagy álljak,
milyen villát, milyen kanalat kell majd ebédnél a
kezembe vennem.
– Tedd le ezt az esőkabátot – mondta Maxim, és
oldalról rám pillantott. – Itt nem is esett. És lazítsd
meg a prémedet. Szegény kis báránykám, biztosan
szerettél volna Londonban ruhákat venni, én meg
nem hagytalak, és rögtön lehoztalak ide.
– Nekem nem fontos a ruha, ha te nem bánod
feleltem.
– A legtöbb asszony semmi mással nem törődik,
mint az öltözködéssel – mondta szórakozottan. Éles
kanyarodóval kis keresztúthoz értünk. Magas kőfal
meredt fel előttünk.
 – Itt vagyunk – mondta izgatottan, én pedig
mindkét kezemmel belekapaszkodtam a kocsi
oldalába.
Az út kanyarodott, és bal felől magas, vasrácsos
kapu tűnt fel, sarkig kitárva. Mikor behajtottunk, a
kapu melletti kis házból kíváncsi arcok bámultak
ránk, valahonnan a háttérből egy gyermek szaladt
elő, az is tágra nyílt szemekkel nézett utánunk.
Visszasüllyedtem az ülésre, a szívem vadul dobogott,
mert tudtam, hogy miért bámul a gyerek, és miért
bámulnak az ablakokból azok az idegen arcok. Azt
akarják látni, hogy én milyen vagyok. Elképzeltem,
hogy izgatottan beszélnek, nevetgélnek.
– Csak a kalapja tetejét láttam – mondják –, az arcát
nem. Nem baj, majd holnap meglátjuk.
Maxim talán mégis megérezte, hogy mi megy
végbe bennem, mert megfogta a kezemet,
megcsókolta és egy kicsit nevetett, mikor azt mondta:
– Nem szabad haragudnod, ha kíváncsiskodnak.
Mindenki látni akar. Biztos, hogy hetek óta nem
beszélnek egyébről, mint rólad. De ne törődj velük.
Ha olyan leszel, amilyen vagy, imádni fognak. A
háztartással nem kell foglalkoznod. Mrs. Danversre
nyugodtan rábízhatsz mindent. Eleinte merev lesz,
furcsa egy fehérnép, de rá se hederíts. Ilyen a
modora. Látod ezeket a bokrokat? Ez itt olyan, mint
egy kék fal, mikor a hortenziák virágoznak.
Nem feleltem semmit, mert arra a régi magamra
gondoltam, aki egyszer egy képes levelezőlapot vett
a falusi boltban, kilépett a ragyogó napfénybe,
kezében a levelezőlappal, és azt gondolta magában:
„Ez szép lesz az albumomba. Manderley. Milyen
szép név!”
És most ide tartozom, az én otthonom ez. Leveleket
fogok írni, és azt írom az ismerőseimnek, hogy egész
nyáron Manderleyben leszünk, jöjjenek le, és
látogassanak meg bennünket. És itt fogok járkálni,
ezen az úton, amely ma még idegen nekem, a kert
minden zugát ismerem majd, figyelemmel kísérem a
kertészek munkáját, és utasításokat adok nekik,
azután beszólok az erdészhez, hogy fáj-e még a lába.
És az öregasszony, aki ma olyan kíváncsian nézett
utánam az ablakból, már nem kíváncsi lesz rám,
hanem örül a megtiszteltetésnek, hogy belépek a
konyhájába.
Irigyeltem Maximet, hogy ilyen könnyed és
gondtalan és mosolyog. Ez a mosoly azt jelenti:
boldog, hogy hazajöhetett.
Az az idő, amikor majd én is otthon érzem magam
Manderleyben, és mosolyogni tudok, nagyon
távolinak tetszett, pedig azt kívántam, bár érkeznék
el minél előbb. Szerettem volna már öreg lenni,
szürke hajú, lassú léptű öregasszony, miután már
sok-sok évet töltöttem itt Manderleyben. Minden
inkább szerettem volna lenni, mint az a félszeg,
ostoba, félénk kis teremtés, aki voltam.
– A kapuszárnyak döngve csapódtak be mögöttünk.
A poros országút eltűnt mögöttünk, és ráeszméltem,
hogy ez a felhajtó nem olyan, mint amilyennek
álmaimban elképzeltem. Ez nem széles, kavicsos,
bokrokkal szegélyezett, sima út.
Ez az út úgy kanyarog, mint egy kígyó. Sok helyütt
alig szélesebb, mint egy ösvény, és a fejünk fölött fák
borulnak össze, boltívet alkotva, akárcsak egy
templomban.
Még a déli nap fénye sem tud keresztülhatolni
ezeken a sűrű lombókon, annyira egymásba
gabalyodnak. Csak itt-ott ragyog fel egy-egy aranyos
folt.
Nagy-nagy csend volt. Kint az országúton még
vidám nyugati szél fújt az arcunkba, meghajlította a
fűszálakat, de itt nem fújt a szél. Még a motornak is
egészen más volt itt a hangja. Halkabban zúgott,
nyugodtabban, mint az előbb. Mikor az út
lekanyarodott a mélyedésbe, a fák a fejünk fölé
kerültek hatalmas, szép fehér törzsű bükkfák
nyújtogatták az ég felé ágaikat, és másféle fák is,
amelyeket nem ismertem. Olyan közel voltak, hogy
meg tudtam őket érinteni a kezemmel. De csak
mentünk egyre tovább, egy kis hídon keresztül,
keskeny patak fölött, és az út még mindig kanyargott,
mint valami elvarázsolt szalag, sötét és néma
erdőkön keresztül, mintha mindig mélyebben és
mélyebben hatolna bele az erdő szívébe. Még mindig
nem látszott semmiféle tisztás, még mindig nem
látszott semmi a házból.
Ez a hosszú út már kezdett az idegeimre menni.
Minduntalan azt gondoltam, na most a legközelebbi
kanyarodónál kibukkan a ház. Vagy ott, annál a
másik kanyarnál. De valahányszor előrehajoltam,
mindig csalódnom kellett. Nem volt se ház, se rét, se
barátságos, ápolt kert, semmi, csak némaság és
mélységes mély erdő. A kis erdészház a rácsos kapu
mellett már csak emlék volt, és az országút a múlté,
egy másik világé.
Ekkor hirtelen kivilágosodott előttünk, tenyérnyi
eget láttam, a sűrű fák egyszerre megritkultak, a
névtelen bokrok eltűntek, és mind a két oldalon,
jobbról-balról színpompás fal emelkedett, vérvörös,
jóval magasabb, mint az autó. Beértünk a
rododendronok közé. Volt ebben valami riasztó. Az
erdők nem készítettek elő erre. A rododendronok
megijesztettek bíborvörös arcukkal, ahogy itt
elképzelhetetlen, hihetetlen bujaságban, levelek és
ágak nélkül álltak őrt az út két oldalán. Semmi zöld,
semmi barna, csak vörös, fantasztikus, égető vörös,
lenyűgözően dús, egészen más, mint minden
rododendron, amit eddig életemben láttam.
Lopva Maximre néztem.
– Tetszik? – kérdezte és mosolygott.
– Igen – mondtam, egy kicsit elfulladva, és magam
sem tudtam, hogy igazat mondok-e, mert én a
rododendront csúnya, közönséges növénynek
tartottam, de idáig mindig csak rózsaszínű vagy
mályvaszín rododendronokat láttam, amint
illedelmesen álldogáltak, egy kerek virágágy
közepén. De ezek itt egészen mások voltak. Égbe
nyúló szörnyetegek, egy egész hadsereg belőlük.
Túlságosan szépek, túlságosan hatalmasak, mintha
nem is növények volnának, hanem túlvilági
élőlények.
Most már közeledtünk a házhoz, amelyet már
annyiszor elképzeltem, és amelyet már annyira
szerettem volna látni. Manderley, amelynek képét oly
régóta őriztem a levelezőlap-albumban. Amint ott állt
előttem a pázsitos térség közepén, kecses volt és
gyönyörű, páratlan, hibátlan, csodálatos, szebb, mint
amilyennek valaha álmodtam. A kert leereszkedik
egészen a tengerig.
A bejárathoz vezető széles kőlépcsőnél álltunk meg,
az ajtó mindkét szárnya ki volt tárva. Láttam, hogy a
hall tele van emberekkel. Maxim halkan
káromkodott.
– Ördög vigye azt az asszonyt – mondta –, tudja,
hogy ki nem állhatom a parádét!
– Mi baj? – kérdeztem. – Kik ezek?
 – Azt hiszem, szegénykém, hogy most már nem
menekülsz meg tőlük – mondta ingerülten. – Mrs.
Danvers idecsődítette az egész háznépet, hogy
üdvözöljenek minket. Te ne törődj semmivel, neked
nem kell beszélned, majd én elintézem.
Idegesen kerestem a kocsiajtó kilincsét, szédültem,
fáztam a hosszú úttól, a komornyik látta, hogy nem
tudom kinyitni az ajtót, lejött a lépcsőn, és kinyitotta
előttem.
Barátságos arcú öregember volt. Rámosolyogtam,
és a kezemet nyújtottam neki, de azt hiszem, nem
vette észre, mert a plédet fogta meg a kezem helyett
és a kézitáskámat. Azután Maximhez fordult.
– Hát itt volnánk, Frith – mondta Maxim, és lehúzta
a kesztyűjét. – Mikor Londonból elindultunk, esett.
Úgy látszik, itt nem volt eső. Nincs semmi baj?
– Minden rendben van, uram. Nem esett. Az egész
hónap száraz volt. Boldog vagyok, hogy ismét itthon
látom, uram. Remélem, jól töltötték az idejüket.
Asszonyom is.
– Köszönöm, Frith, mind a ketten jól vagyunk.
Persze, egy kicsit fáradtan még az úttól. Alig várjuk a
teát. Erre nem számítottam. – Fejével a hall felé
intett.
– Mrs. Danvers parancsa volt, uram – mondta a
komornyik, de arca nem árult el semmit.
– Gondolhattam volna – mondta Maxim hirtelen.
Aztán felém fordult: – Gyerünk, fiam, nem fog soká
tartani. Mindjárt megkapod a teádat.
Együtt mentünk fel a lépcsőn. Frith és az inas
mögöttünk a pléddel és az esőkabátommal, nekem
pedig megint fájt a gyomrom, és elszorult a torkom.
Ha most behunyom a szemem és visszanézek, még
mindig látom magamat, ott a ház küszöbén: vézna,
félszeg kis alak, kötött ruhában, idegességtől izzadó
tenyerében a kesztyűjét szorongatja. Látom a nagy
kőkockás hallt, a könyvtárba nyíló széles ajtót, a
falon Van Dyck és Peter Lely festményeit, a
gyönyörű lépcsőt, amely a hall felső részét körülvevő
galériához vezet, és látom azt a tengernyi arcot a
hallban, tátott szájú, kíváncsi arcokat, amint rám
merednek. Úgy éreztem magam, mint egy elítélt.
Aztán az arctengerből valaki előlépett, magas,
sovány alak, fekete ruha, beesett szem,
elefántcsontszerű, sárgás arcbőr, egészen olyan, mint
egy csontváz.
Felém jött, én kinyújtottam a kezemet, irigyeltem
őt, amiért olyan méltóságteljes, és úgy tud uralkodni
magán. De mikor megfogta a kezemet, éreztem, hogy
nehéz a keze, és hátborzongatóan hideg, mint egy
halotté, és élettelenül fekszik az én kezemben.
– Ez Mrs. Danvers – mondta Maxim, és az asszony
beszélni kezdett, halott kezét ott hagyta az
enyémben, üres tekintetét nem vette le rólam, az én
szemem megrebbent, riadtan kerülte az ő tekintetét,
és közben egyszerre megmozdult a keze az
enyémben, az élet visszatért belé, és én nagyon
szégyelltem magam.
A szavaira ma már nem emlékszem, de azt tudom,
hogy üdvözlő szavak voltak, valami olyat
mondhatott, hogy isten hozott engem Manderleyben.
Üdvözölt maga és az egész személyzet nevében.
Merev, kimért beszéd volt, betanulva az alkalomra, s
a hangja is hideg és élettelen volt, akár a keze.
Mikor befejezte, mintha feleletre várt volna,
emlékszem, hogy nagyon elpirultam, és valami
köszönetfélét dadogtam, miközben zavaromban
elejtettem a kesztyűmet. Ő lehajolt, hogy felemelje,
és mikor átnyújtotta, az ajka körül valami kis
mosolyféle játszadozott, ami gúnyt fejezett ki, és
ebből tudtam, hogy modortalannak tart. Volt valami
az arcában, ami nyugtalansággal töltött el. Mikor
visszament a többiek közé, akkor is láttam fekete
alakját, amint ott áll egymagában, és éreztem, hogy a
szemét most sem veszi le rólam. Maxim karon fogott,
megköszönte az üdvözlést, egészen könnyedén,
minden zavar nélkül, mintha a legcsekélyebb
megerőltetésébe sem kerülne, azután bevezetett a
könyvtárba, és becsukta mögöttünk az ajtót. Végre
egyedül voltunk.
A kandalló mellől két fekete spaniel állt fel, és jött
elénk. A jobb mellső lábukat Maximnek nyújtották.
Hosszú, selymes fülüket hegyezték, az orruk érintette
Maxim kezét. Azután engem szaglásztak körül,
bizonytalanul, bizalmatlanul.
Egyik közülük az anya volt, fél szemére vak. Ő
csakhamar faképnél hagyott, és morogva
visszatelepedett a kandalló mellé. De Jasper, a
fiatalabbik, tenyerembe fektette az orrát, térdemre az
állát, a szeme tele volt mély megértéssel, és
elégedetten csóválta a farkát, mikor megsimogattam
selymes fülét.
Kicsit megkönnyebbültem, amikor levettem a
kalapomat, s a kopott kis prémmel, a kesztyűvel és
táskával együtt egy székre dobtam.
Nagy, barátságos szoba volt, a könyvespolcok a
mennyezetig értek, az a fajta szoba, amelyhez a
gazdája nagyon ragaszkodik, és ha magányos ember,
akkor az egész életét itt tölti. Komoly, kényelmes
karosszékek a nyitott kandalló mellett, két lapos
kosár a kutyáknak, határozottan tudtam róluk, hogy a
kutyák soha nem fekszenek beléjük. A
karosszékeken annál inkább ott volt a nyomuk.
A hosszú ablakok a kertre néztek, és a pázsiton túl a
tenger távoli csillogására.
Valami ósdi, békés szaga volt ennek a szobának,
mintha a levegő ritkán cserélődnék benne, és itt
rekedt volna a májusi orgonák és a kora nyári illata.
Akármilyen levegő áradt be ebbe a szobába, akár a
kertből, akár a tenger felől, frissességét itt
elveszítette, eggyé lett a dohos könyvekkel,
amelyeket sohasem olvasott senki, eggyé a
faburkolatos mennyezettel, a nehéz függönyökkel, a
sötét bútorokkal.
Ósdi, dohos szag volt, néma templomok szaga,
amelyekben ritkán tartanak istentiszteletet, ahol
moha nő a kövek között, és repkény futja körül az
ablakokat. Békességes szoba volt, elgondolkozásra,
tűnődésre való.
Csakhamar hozták a teát. Ez ünnepélyes kis
szertartás volt, amelyet Frith vezetett és a fiatal inas.
Nekem egyáltalán nem jutott szerep ebben a
szertartásban mindaddig, amíg ők a szobában
tartózkodtak. Mialatt Maxim a leveleit futotta át, én
süteményt majszoltam, és a forró teát nyeltem apró
kortyokban.
Maxim olykor felnézett, és rám mosolygott, aztán
visszatért a leveleihez, amelyek távollétének hónapjai
alatt ugyancsak megszaporodtak. Arra gondoltam,
milyen keveset tudok én Manderley életéről, az
emberekről, akiket Maxim ismer, a barátairól,
férfiakról és asszonyokról, a számlákról, melyeket ki
kell fizetnie, a szokásairól. Az elmúlt hetek úgy
repültek el, mint egy álom Maxim oldalán, és mialatt
Franciaországban és Olaszországban jártunk, én
folyton csak arra gondoltam, hogy milyen nagyon
szeretem őt, az ő szemével néztem Velencét, az ő
szavai visszhangzottak bennem, nem kérdeztem
semmit múltról és jövőről, megelégedtem a jelennel.
Jobb kedvű volt, mint valaha is remélni mertem
volna, fiatalosabb volt és gyöngéd, nem az a Maxim,
akit Monte-Carlóban megismertem, nem az az
idegen, aki egyedül ül az étterem asztalánál, és
titokzatosan maga elé mered.
Az én Maximem nevetett és énekelt, köveket
hajított a vízbe, megfogta a kezemet, sohasem
ráncolta össze a szemöldökét, cseppet sem volt
gondterhelt. Olyan volt, mint egy szerelmes, mint
egy jó barát, s ezek alatt a hetek alatt én egészen
megfeledkeztem róla, hogy Maximnek van egy
rendes, beosztott élete, amelyet előbb-utóbb
folytatnia kell, ott, ahol abbahagyta, és hogy ezek az
együtt töltött hetek csak a vakáció hetei, amelyeknek
csak az emléke marad meg, ha hazamegy
Manderleybe.
Néztem, amint a leveleit olvassa, olykor
összeráncolta a homlokát, máskor kifejezéstelen volt
az arca, és arra gondoltam, szent isten, az én New
York-i levelem is itt volna a többi között, és azt is
éppen ilyen közömbös arccal olvasná, első
pillanatban talán nem is tudná, hogy ki írta, azután
ásítva odadobná a többi közé, és a teáscsészéje után
nyúlna.
Erre az elképzelésre megborzongtam. Milyen kevés
választott el ettől a lehetőségtől! És milyen kevés
változást jelentett volna az ő életében, ha nem hoz
engem magával Manderleybe. Ő akkor is így élne,
éppen így inná a teáját, folytatná az itteni életét,
valószínűleg nem sokat gondolna rám, semmi esetre
sem fájna a szíve utánam, és én New Yorkban
bridzseznék Mrs. Van” Hopperrel nap nap után, és
várnám a levelet, amely nem akar megérkezni.
Hátradőltem a székben, körülnéztem a szobában.
Próbáltam magamat megnyugtatni. Próbáltam
józanul gondolni arra, hogy itt vagyok
Manderleyben, a házban, amelynek képét egy
levelező- lapon láttam először, a híres Manderleyben.
Sokszor el kellett mondanom magamnak, hogy ez
most az, enyém, éppen annyira, mint az övé, ez a
süppedős, fotel, amelyben most ülök, ez a rengeteg
könyv, a képek a falon, a kert, az erdő, az a
Manderley, amelyről annyit olvastam, mindez most
az enyém, mert feleségül mentem Maximhez.
Itt ülünk majd egymás mellett, mint öreg házaspár,
és teázunk, Maxim meg én. Más kutyák lesznek
körülöttünk, ezeknek az utódai, és a könyvtárnak
éppen olyan dohos, ósdi szaga lesz, mint most. És
láttam a fiúkat, a mi fiainkat, amint sáros lábbal
berontanak a könyvtárba, horgászbottal,
krikettütővel, vadászkéssel és nyíllal fölszerelve.
Ott, azon a sima, fényes asztalon egy csúnya doboz
áll majd, tele lepkékkel és molyokkal, egy másik
doboz madártojásokkal, és a tojások vattába lesznek
göngyölve.
– Kicsikéim, miért ide hozzátok a holmitokat? –
mondom nekik. – Vigyétek inkább a ti szobátokba!
Erre elrohannak, ugrándozva és harsány hangon
kiáltozva, de az egyik, a legkisebb, hátramarad, ő
csendesebb, mint a többi.
A látomást az ajtó nyílása oszlatta szét. Frith jött be
az inassal, hogy kivigye a teaasztalt.
– Mrs. Danvers kérdezteti, asszonyom, nem
méltóztatik-e megnézni a szobáját – mondta Frith.
Maxim felpillantott a leveleiből.
 – Mit csináltak a keleti szárnnyal? – kérdezte.
– Nagyon szépen átrendezték, uram, persze a
munkások nagy felfordulást csináltak, és Mrs.
Danvers attól félt, hogy nem készülnek el, mire haza
méltóztatnak jönni. De a múlt héten már minden
rendben volt. Azt hiszem, nagyon meg lesz elégedve,
uram. Az a szárny sokkal világosabb.
– Átalakíttattad a házat? – kérdeztem.
– Ó, csak egy kis részét – felelte Maxim. – Csak a
keleti szárnyat hozattam valamelyest rendbe, mert
úgy gondoltam, hogy ott lakunk majd. Mint Frith
mondja, az sokkal barátságosabb, mint a ház többi
része, és a rózsakertre nyílik. Anyám életében ott
voltak a vendégszobák. Csak elolvasom ezeket a
leveleket, aztán én is utánad megyek. Menj föl,
szívem, és barátkozzál össze Mrs. Danversszel, ez
most jó alkalom.
Lassan álltam fel, idegességem kezdett visszatérni.
Kimentem a hallba. Jobban szerettem volna
megvárni Maximet, és aztán az ő karján bejárni a
szobákat. Nem kívántam egyedül maradni Mrs.
Danversszel.
Milyen óriási nagynak látszott a hall, így üresen! A
lépteim hangosan kopogtak a kőkockákon,
visszhangzottak, és úgy szégyelltem, hogy ilyen zajt
csapok, mintha templomban lettem volna. Meg is
csúsztam a fényes köveken, és arra gondoltam, hogy
Frith, a filctalpú cipőjében, biztosan kinevet.
– Nagy ez a hall, ugyebár? – mondtam mesterkélt
vidámsággal, erőltetetten, még mindig úgy, mint egy
iskolás lány. De Frith ünnepélyesen felelt:
– Igenis, asszonyom, Manderley nagy. Nem olyan
nagy, mint némely más kastély, de azért elég nagy.
Régente ez volt az ebédlő. Ha nagy társaság van,
még ma is használjuk néha. És hetenként egyszer
látogatók számára is nyitva van.
– Igen – mondtam, és még mindig a lépteim zaját
figyeltem. Az volt az érzésem, hogy úgy kezel
engem, mint valami idegen látogatót, aki udvariasan
nézeget jobbra-balra, megbámulja a fegyvereket és a
festményeket, és megérinti a lépcső faragott korlátját.
Fönt, ahol a lépcső végződött, egy fekete alak
csontvázarcából beesett szemek néztek rám kitartón.
Segítséget keresően néztem körül a megnyugtató
Frith után, de ő már eltűnt egy folyosó
kanyarulatánál.
Magamra maradtam Mrs. Danversszel. Fölmentem
a lépcsőn, ő mozdulatlanul várt, kezét maga előtt
összefonva, és a szemét egy pillanatra sem vette le az
arcomról. Kényszeredetten mosolyogtam. Ő nem
mosolygott vissza, de emiatt nem haragudtam, mert
hiszen semmi oka nem volt rá, hogy mosolyogjon.
Az is ostobaság volt, hogy én mosolyogtam.
– Remélem, nem várakoztattam sokáig.
– Asszonyom úgy osztja be az idejét, ahogyan
tetszik – felelte –, én azért vagyok itt, hogy
asszonyom parancsait teljesítsem. – Aztán
megfordult.
Széles, szőnyeggel borított folyosón mentünk
végig, azután balra fordulva beléptünk egy tölgyfa
ajtón, majd keskeny lépcső vezetett lefelé. Utána
néhány lépcsőfok ismét felfelé, és akkor egy másik
ajtóhoz értünk.
Ezt az ajtót is kinyitotta, és félreállt, hogy
beléphessek. Budoárszerű szoba volt, dívány állt
benne, székek és íróasztal. Nagy, kétágyas hálószoba
nyílott belőle, széles ablakokkal, és fürdőszoba is
tartozott hozzá.
 Az ablakhoz léptem és kinéztem. A rózsakert terült
el alattunk, azon túl sima, téres pázsit húzódott a
közeli erdőkig.
– Innen nem lehet látni a tengert – mondtam Mrs.
Danvershez fordulva.
– Nem, ebből a szárnyból nem lehet látni, – mondta
–, hallani sem lehet. Ebben a szárnyban nem is
gondolná az ember, hogy olyan közel van a tenger.
Furcsán beszélt, mintha valami titkos jelentése
volna annak, amit mond. Minden szót külön
hangsúlyozott. Különösen azt, hogy: ez a szárny.
Mintha azt akarná mondani, hogy az a szárny,
amelyikben most vagyunk, kevésbé szép vagy
kevésbé jelentékeny, mint a ház többi része.
– Kár – mondtam –, én szeretem a tengert. Nem
felelt, csak bámult rám tovább, karba tett kézzel.
– De azért nagyon szép ez a szoba – mondtam –,
biztosan nagyon jól fogom magam érezni benne. Úgy
hallom, most készültek el ezzel a szárnnyal, mielőtt
megérkeztünk.
– Igen – mondta.
– Azelőtt milyen volt? – kérdeztem.
– Azelőtt mályvaszínű tapétája volt és más
függönyei. De Mr. de Winter nem találta elég
barátságosnak. Keveset használták, csak olyankor,
amikor sok volt a szállóvendég. Mr. de Winter
levélben utasított, hogy ezt a szobát alakítsuk át
asszonyom számára.
– Tehát eredetileg nem ez volt az ő hálószobája?
– Nem, asszonyom. Ebben a szárnyban ő azelőtt
sohasem lakott.
– Ó, ezt nem mondta nekem.
Az öltözőasztalhoz léptem, és hátrasimítottam a
hajamat.
 A holmim már ki volt csomagolva, a fésűm és a
keféim ott sorakoztak példás rendben az üveglapon.
Most örültem csak igazán, hogy Maximtől kaptam
egy fésülködőkészletet, mert az én régi holmimat
szégyelltem volna Mrs. Danvers előtt. Ez az új szép
volt, sokba került. Nem kellett szégyenkeznem
miatta.
– Alice csomagolt ki, és ő áll asszonyom
rendelkezésére, amíg asszonyom komornája meg
nem érkezik – mondta Mrs. Danvers.
Újra rámosolyogtam, és letettem kezemből a kefét.
– Nekem nincs komornám – mondtam
gyámoltalanul –, Alice-szel biztosan nagyon meg
leszek elégedve.
Megint olyan arcot vágott, mint az előbb, mikor
odalent a hallban leejtettem a kesztyűmet, és ő
fölemelte.
– Attól félek, nem fog megfelelni asszonyomnak –
mondta. – Asszonyom társadalmi helyzetében a
hölgyeknek szükségük van külön komornára.
Elpirultam, és megint a kefém után nyúltam. A
szavainak, úgy éreztem, éle van.
– Ha úgy gondolja, hogy szükségem van
komornára, akkor majd lesz szíves keresni nekem
egyet mondtam, de kerültem a tekintetét –, talán egy
fiatal leányt, akit be lehet tanítani.
– Ahogy parancsolja, asszonyom. Rendelkezésére
állok.
Csend volt pár percig. Szerettem volna, ha kimegy.
Nem tudtam, miért áll ott, miért néz rám ilyen
kitartón, kezét összekulcsolva fekete ruháján. – Ön
biztosan már régen itt van Manderleyben mondtam
kétségbeesett erőfeszítéssel keresve új társalgási
témát. – Bizonyára régebben, mint mindenki más.
 – Frith van itt a legrégebben – válaszolta, és megint
arra kellett gondolnom, hogy milyen élettelen a
hangja, milyen hideg, éppen olyan, amilyen a keze
volt. – Frith már az idős uraság életében is itt
szolgált, mikor Mr. de Winter még kisfiú volt.
– Értem – mondtam –, tehát ön csak később került
ide?
Ránéztem, és a tekintetünk találkozott. Sötét,
komor szempár szegeződött rám abból a fehér arcból.
Különös, nyugtalanító érzéssel töltött el ez a tekintet.
Mosolyogni próbáltam megint, de nem tudtam. Azok
a szemek fogva tartottak. Semmi fényük nem volt, és
nem villant fel bennük egy csöpp megértés, egy
csöpp rokonszenv sem.
– Én akkor kerültem ide, mikor az első Mrs. de
Winter menyasszony volt – mondta, és a hangja,
amely idáig csak színtelen volt, élettel telt meg,
érdessé és kifejezővé vált. Sovány, beesett
arccsontján vörös folt jelent meg.
A változás olyan hirtelen jött, hogy megfélemlített.
Nem tudtam, mit csináljak, mit mondjak. Mintha
tilos szavakat ejtett volna ki, szavakat, amelyeket
sokáig rejtegetett önmagában, de most már nem
tudott tovább magában tartani. Tekintetét még
mindig nem vette le az arcomról. A szánalomnak és a
haragnak valami különös vegyülékével nézett rám,
úgy, hogy fiatalabbnak és gyámoltalanabbnak
éreztem magam, mint valaha.
Azt is éreztem, hogy megvet engem, és társadalmi
osztályának minden sznobságával tudtomra akarja
adni, hogy nem vagyok előkelő dáma, mert alázatos
vagyok, félénk és ügyetlen. De a megvetésen kívül
még valamit láttam a szemében valami ellenszenvet,
rosszindulatot.
 Éreztem, hogy mondanom kell valamit, nem
ülhetek itt némán, zavartan forgatva kezemben a
kefét, hogy ő még jobban lássa, mennyire félek tőle,
és mennyire nem bízom benne.
– Mrs. Danvers – hallottam a saját hangomat-,
remélem, jó barátok leszünk, és megértjük egymást.
Türelmesnek kell lennie velem szemben, mert tudja,
ez az élet nekem egészen új. Én azelőtt egészen más
élethez voltam szokva. Szeretném megállni a
helyemet. Mindenekfölött szeretném boldoggá tenni
Mr. de Wintert. Tudom, hogy a háztartást egészen
magára bízhatom, Mr. de Winter mondta, ön csak
csináljon mindent úgy, ahogy idáig szokta, én nem
akarok beleszólni semmibe.
Elhallgattam, egy kicsit kifulladva, mert egyáltalán
nem voltam biztos abban, hogy azt mondom-e, amit
kell. Mikor megint felnéztem az ajtóban állt a keze a
kilincsen.
– Remélem, asszonyom, hogy meg lesz velem
elégedve. – mondta. – A háznak már több mint egy
esztendeje én viselem gondját, és Mr. de Winter
sohasem kifogásolt semmit. Természetesen, amíg
Mrs. de Winter élt, egészen más élet volt itt. Nagy
társaság, sok mulatság, és bár úrnőm akkor is
mindent rám bízott, azért a legfelsőbb felügyeletet ő
maga gyakorolta.
Újra az volt az érzésem, hogy nagyon gondosan
válogatja meg a szavait, és közben figyeli, hogy az,
amit mond, milyen hatással van rám.
– Én jobban szeretnék mindent magára bízni
ismételtem. És az ő arcán megint ugyanaz a kifejezés
jelent meg, amelyet akkor láttam rajta a hallban,
mikor először fogtam kezet vele. Félreérthetetlen
megvetés, lenézés tükröződött ebben a tekintetben.
Már tisztában volt vele, hogy én soha nem fogok
beleszólni semmibe, soha nem fogok vele ellenkezni,
és hogy félek tőle.
– Parancsol még valamit, asszonyom? – kérdezte,
és én úgy tettem, mintha körülnéznék a szobában.
– Köszönöm, nincs szükségem semmire. Mindenem
megvan. Azt hiszem, nagyon jól fogom itt érezni
magam. Elragadóan rendezte be a szobát.
Ez még egy utolsó kétségbeesett kísérlet volt, hogy
elnyerjem a jóindulatát. De ő vállat vont, és nem
mosolygott.
– Én csak Mr. de Winter utasításait követtem –
mondta.
Még mindig ott állt a nyitott ajtóban, kezét a
kilincsen tartva. Mint aki még akar mondani valamit,
de nem tudja, hogyan fogjon hozzá, és valami
végszóra vár, hogy mondanivalójával
előhozakodhassék.
Alig vártam, hogy elmenjen. Amint ott állt, olyan
volt, mint egy árnyék, üres szeme ijesztően meredt
rám halálfej arcából.
– Ha szabad kérnem, asszonyom, ha valamivel nem
lesz megelégedve, rögtön szóljon nekem.
– Természetesen, Mrs. Danvers. – De tudtam; –
nem ezt akarja mondani, és megint hosszú, kínos
hallgatás következett.
– Ha Mr. de Winter a nagy szekrényét keresi –
mondta hirtelen –, tessék neki megmondani, hogy azt
nem bírtuk áthozni. Megpróbáltuk, de ezen a keskeny
ajtón nem fért be. Ezek itt kisebb szobák, mint a
nyugati szárnyban... Ha nincs valamivel
megelégedve, legyen szíves szólni. Nehéz volt ezeket
a szobákat berendezni.
– Legyen nyugodt, Mrs. Danvers – mondtam-,
bizonyos vagyok benne, hogy Mr. de Winter is
mindennel meg lesz elégedve. Sajnálom, hogy annyi
gondot és fáradságot okoztunk magának. Fogalmam
sem volt róla, hogy ő ilyen nagy felfordulást csináltat
a házban. Az én kedvemért igazán nem kellett volna.
Bizonyos vagyok benne, hogy a nyugati szárnyban
éppen olyan jól éreztem volna magam, mint itt.
Különösen nézett rám, és görcsösen szorongatta a
kilincset.
– Mr. de Winter azt mondta, hogy asszonyom
inkább ezt a szárnyat szeretné – mondta –, mert a
nyugati szárnyban a szobák nagyon régiek. A nagy
lakosztályban a hálószoba kétszer akkora, mint ez.
Nagyon szép szoba, faburkolatos mennyezettel. A
párnázott székek is rendkívül értékesek, és a faragott
kandalló is. Az a legszebb szoba az egész házban. És
az ablakai a pázsiton át a tengerre néznek.
Kényelmetlenül éreztem magam. Nem tudtam
megérteni, miért beszél ilyen burkolt ingerültséggel
és rosszindulattal, miért akarja mindenáron tudtomra
adni, hogy ez a szoba, ahol engem elhelyeztek, nem
olyan szép, nem olyan előkelő, mint a többi,
manderleyi fogalmak szerint ez csak másodrendű
szoba, olyan, amilyen egy magamfajta másodrendű
embernek jár.
– Mr. de Winter a legszebb szobát bizonyára a
látogatóknak tartja fenn – mondta.
Mrs. Danvers tovább nyomogatta a kilincset, aztán
újra rám nézett. A szememet figyelte, habozott,
mielőtt felelt volna, és mikor megszólalt, a hangja
még nyugodtabb volt, még színtelenebb, mint az
előbb.
– A hálószobákat sohasem mutatják meg a
látogatóknak – oktatott ki –, csak a hallt és a galériát
meg az alsó szobákat.
Elhallgatott, és megint az arcomat kémlelte, szinte
végigtapogatott a tekintetével.
– Amíg Mrs. de Winter élt, a nyugati szárnyban
laktak. Az a tengerre néző nagy szoba, amelyiket az
előbb említettem, Mrs. de Winter hálószobája volt.
Árnyék suhant keresztül az arcán. Egészen
odasimult a falhoz, mintha így akarná magát
észrevétlenné tenni.
Lépések hallatszottak, és Maxim jelent meg az
ajtóban.
– Nos, hogy tetszik? – kérdezte. – Minden rendben
van? Gondolod, hogy jól érzed majd itt magad?
Vidáman, lelkesedéssel nézett körül, mint egy
iskolás gyerek.
– Én mindig ezt a szobát szerettem legjobban az
egész házban – mondta. – Éveken keresztül
vendégekre pazaroltuk, de mindig terveztem, hogy
majd egyszer átalakítjuk. Nagyon szépen
megcsinálta, Mrs. Danvers. Igazán dicséretet
érdemel.
– Köszönöm, uram – felelte Mrs. Danvers, megint
azzal a szenvtelen arccal, aztán megfordult, kiment a
szobából, és az ajtót halkan becsukta maga mögött.
Maxim az ablakhoz lépett, és kihajolt.
– Szeretem ezt a rózsakertet – mondta. – Egyik
legrégebbi emlékem, hogy anyámmal itt sétálok a
rózsák között, kicsi, bizonytalan lábakkal, és anyám a
hervadt rózsákat tépegeti. Van valami megnyugtató
ebben a szobában. Nagyon békés, csendes kis fészek.
Az ember nem is gondolná, hogy alig ötpercnyire
van a tengertől? Ugye?
– Mrs. Danvers is ezt mondta.
Visszafordult az ablaktól, körüljárta a szobát a
bútorokat vizsgálgatta, a képeket nézte, kinyitotta a
szekrényeket, ujját végighúzta kicsomagolt
ruháimon.
– Milyennek találod az öreg Danverst? – kérdezte
hirtelen.
A tükörhöz léptem, és újra kefélni kezdtem a
hajamat.
– Egy kicsit merev még – mondtam néhány
pillanatnyi hallgatás után –, talán attól fél, hogy bele
fogok szólni a háztartásba.
– Azt valószínűleg nemigen bánná – mondta
Maxim.
Felpillantottam, és láttam, hogy engem néz a
tükörben, azután megint ablakhoz lépett, kihajolt,
fütyörészett, egyik lábáról a másikra állt.
– Ne haragudj rá – mondta –, különös teremtés és
valószínűleg nehezen tud egy új asszonyhoz
alka1mazkodni. De ne törődj vele. Ha
kellemetlenkedni fog neked, legfeljebb kidobjuk. De
tudod, nagyon használható valaki, és téged sok
fáradságtól megkímél, ha itt marad. Kordában tartja a
személyzetet. Velem azonban nem mer packázni. Ha
megpróbálta volna, már régen kiadtam volna az útját.
– Azt hiszem, ha jobban megismerkedünk, egészen
jól megértjük majd egymást – mondtam gyorsan. –
Utóvégre az a természetes, hogy neheztel rám.
– Neheztel rád? Miért neheztelne? Mi az ördögöt
akarsz ezzel mondani?
Visszafordult az ablaktól, és bosszúsan összevonta
a szemöldökét. Nem értettem, miért haragszik, és
már megbántam, hogy ennyit is mondtam.
– Úgy értem, hogy egy házvezetőnőnek sokkal
könnyebb, ha csak egy férfit kell kiszolgálnia. Úgy
értem, hogy megszokta már, hogy egyedül neked
tartozik engedelmességgel, és attól fél, hogy én túl
sokat fogok követelni tőle.
– Túl sokat követelni! Szent isten! Ha te azt
hiszed... – itt elhallgatott, odalépett hozzám, és
megcsókolta a fejem búbját.
– Ne beszéljünk többet Mrs. Danversről – mondta
–, őszintén szólva, engem nem nagyon érdekel.
Gyere, hadd mutassam meg neked Manderleyt.
Aznap este nem láttam már Mrs. Danverst, és nem
is beszéltünk róla többet. Ha nem gondoltam rá,
sokkal könnyebben éreztem magam. És ahogy most
bejártuk a szobákat, ahogy Maxim átfogta a vállamat,
és együtt nézegettük a képeket, hasonlóbbnak
éreztem magam ahhoz a valakihez, aki szerettem
volna lenni. Ahhoz az asszonyhoz, akit álmaimban
elképzeltem, és aki Manderleyt az otthonává
varázsolta.
A lépteim már nem kopogtak olyan ostobán a hall
kőkockáin, mert Maxim vasalt cipőtalpa még sokkal
jobban kopogott, mint az enyém. És a két kutya
puhán lépkedett a nyomunkban, ez is jó és
megnyugtató tudat volt.
Boldog voltam, hogy ez még csak az első este, még
alig néhány órája, hogy hazaérkeztünk. A képek
között sok időt töltöttünk, és Maxim az órájára
pillantva kijelentette, hogy késő van, már nem lehet
átöltözni a vacsorához. Így hát aznapra
megmenekültem attól, hogy Alice megkérdezze, mit
veszek fel, és hogy segítsen-e átöltözni. Valamint
attól is, hogy a hosszú lépcsőn át lemenjek a hallba,
kivágott ruhában, mezítelen vállakkal, abban a
ruhában, amelyet Mrs. Van Hopper azért adott
nekem, mert a leányának nem állt jól.
Nagyon féltem a vacsora ceremóniájától, abban az
ünnepélyes rideg ebédlőben, de így, hogy nem
öltöztünk át, egészen kellemes volt, éppen olyan,
mintha valami étteremben vacsoráztunk volna. Kötött
ruhámban kényelmesen éreztem magam, és vidáman
beszélgettünk mindarról, amit Olaszországban és
Franciaországban láttunk és tapasztaltunk. A
fényképeket is előszedtük, és Frith meg az inas
egészen személytelenek voltak, akár a pincérek; ők
nem bámultak rám olyan mereven, mint Mrs.
Danvers.
Vacsora után a könyvtárban ültünk, a függönyöket
összehúzták, és Frith mindig újabb hasábokat dobott
a tűzre. Hideg májusi este volt, és jólesett a kandalló
melege.
Ez új volt, így üldögélni vacsora után, mert
Olaszországban ilyenkor mindig sétálni mentünk,
vagy autózni, vagy kávéházba, vagy hidak korlátjára
támaszkodva beszélgettünk.
Maxim ösztönösen a baloldali karosszékbe
telepedett le, és az újságok után nyúlt. Egy hatalmas
párnát tett a feje mögé, és cigarettára gyújtott.
„Így szokta – gondoltam –, mindig így szokta, évek
óta.”
Nem nézett rám, tovább olvasta az újságját,
elégedettnek látszott. Folytatta a régi életét, a ház ura
volt. És amint ott ültem, elgondolkozva, államat a
tenyerembe támasztva és az egyik kutya selymes
fülét simogatva, egyszerre arra gondoltam, hogy nem
én vagyok az első asszony, aki ebben a karosszékben
ül valaki már volt itt előttem, valaki itt hagyta
egyéniségének bélyegét a párnákon, a szék karfáján,
ahol a kezét nyugtatta. Valaki más is töltött már
kávét ebből az ezüstkannából, és ivott ebből a
csészéből, majd lehajolt a kutyákhoz, éppen úgy,
ahogy most én.
Önkéntelenül megborzongtam, mintha valaki
kinyitotta volna mögöttem az ajtót, és a hideg
beáramlott volna a szobába.
Rebecca székében ültem. Rebecca párnájához
támasztottam a fejem, és a kutya odajött hozzám, és
fejét a térdemhez dörzsölte, mert ez volt a szokása, és
mert emlékezett rá, hogy úrnője ilyenkor mindig
cukrot adott neki.

NYOLCADIK FEJEZET

Idáig sohasem gondoltam arra, hogy Manderleyben

ilyen fegyelmezett és beosztott élet folyik.
Most, hogy visszatekintek mindarra, ami történt
emlékszem rá, hogy az első reggel Maxim korán
felkelt, már reggeli előtt leveleket írt, és mikor én
kilenc után lementem, kissé riadtan a gong mély és
erős hangjától, ő már csaknem készen volt, a
narancsát hámozta.
Fölnézett rám, és mosolygott.
– Ne haragudj – mondta –, ehhez hozzá kell
szoknod. Tudod nekem reggel sok a dolgom, nem
olyan könnyű Manderleyt vezetni. A kávé és a meleg
ételek ott vannak a tálalón. Reggelinél mindig
magunk szolgáljuk ki magunkat.
Motyogtam valamit, hogy az órám késik, és hogy
nagyon sok időt töltöttem a fürdőszobában, de ő rám
se hallgatott, egy levelet olvasott, összeráncolt
homlokkal.
Emlékszem, hogy a reggeli pazar bősége milyen
hatással volt rám. A tea nagy ezüstkannában állt a
tálalón és egy másik ezüstkannában kávé, a
melegítőn forró rántotta, sült szalonna és sült hal.
Lágy tojás is volt egy tartóban, és egy
ezüstserpenyőben zabkása. Egy másik tálon sonka és
hideg szalonna. Azután vajassütemény, pirított
kenyér és különböző dzsemek, lekvár, méz és egy
hatalmas gyümölcsöstál, megrakva mindenféle
gyümölccsel.
Csodálkoztam rajta, hogy Maxim, aki
Olaszországban és Franciaországban megelégedett
reggelire egy kiflivel, némi gyümölccsel és egy
csésze teával, idehaza ilyen bőséges reggelihez ül le,
hiszen ez egy tucat embernek is elég lett volna, és
valószínűleg ugyanezt tálalják fel nap nap után, évről
évre, és ő ezt nem találja nevetségesnek, nem tartja
pazarlásnak.
Láttam, hogy egy szelet halat vesz a tányérjára. Én
a lágy tojás mellett döntöttem. Vajon mi történik a
megmaradt étellel, ezzel a rengeteg sok rántottával, a
sült szalonnával, a zabkásával, a hallal? Lehetséges,
hogy koldusok járnak ide Manderleybe, akiket
sohasem fogok látni? Hogy ott leselkednek a
konyhaajtó mögött, és várják a reggeli maradványait?
Vagy kidobják mindezt a szemétbe? Úgysem tudom
meg soha, hisz nem merem megkérdezni.
– Hála istennek, nincs egy sereg rokonom, akinek
most kénytelen lennék bemutatni téged – mondta
Maxim. – Csak egy nővérem van, akit elég ritkán
látok, és egy nagyanyám, aki csaknem teljesen vak.
Beatrice különben ma nálunk ebédel. Sejtettem, hogy
át fog jönni. Biztosan kíváncsi rád.
– Ma jön ide? – kérdeztem, és a hideg végigfutott a
hátamon.
 – Igen, úgy látom a leveléből, hogy ma. De ne félj,
nem marad sokáig. Azt hiszem, tetszeni fog neked.
Nagyon egyenes, őszinte, nem szokta elhallgatni a
véleményét. Ha nem tetszel neki, megmondja nyíltan
a szemedbe.
Ezt nem találtam túlságosan megnyugtatónak. Én
ha választhattam volna az udvarias hazugság és az
udvariatlan őszinteség között, inkább az udvarias
hazugságot választom.
Maxim felállt, cigarettára gyújtott.
– Sok dolgom van ma. Mit gondolsz, nem fogsz
nagyon unatkozni? – kérdezte. – Szeretnélek
körülvinni a kerten, de előbb Crawleyval, az
intézőmme1 kell beszélnem. Nagyon sokáig távol
voltam hazulról. Különben ő is velünk ebédel ma.
Remélem, nem bánod?
– Persze hogy nem.
Felnyalábolta a leveleit, kiment a szobából.
Emlékszem, arra gondoltam, hogy másképpen
képzeltem ezt az első reggelt Manderleyben. Azt
hittem, hogy karonfogva lemegyünk a tengerhez,
elkésve, boldogan és fáradtan érkezünk, hideg ebéd
vár, amelyet kettesben fogyasztunk el, utána pedig
ott fogunk ülni a vadgesztenyefa alatt, amelyet a
könyvtár ablakából láttam.
Sokáig ültem a reggelizőasztal mellett, húztam az
időt, és csak akkor eszméltem rá, hogy már tíz óra
elmúlt, mikor Frith halkan belépett, és a spanyolfal
mögül rám nézett.
Felugrottam, bűnösnek éreztem magam, és
mentegetőztem, amiért olyan sokáig ültem ott. Frith
meghajolt, nem szólt semmit, nagyon udvariasan,
kifogástalanul viselkedett, de észrevettem, hogy
csodálkozás villan fel a szemében. Vajon rosszat
mondtam? Talán nem kellett volna mentegetőznöm.
Talán az, hogy mentegetőztem, Frith szemében ártott
a tekintélyemnek.
Ó, ha tudnám, hogy mit kellene mondanom, mit
kellene tennem! Vajon észrevette-e már ő is, mint
Mrs. Danvers, hogy az önuralom, fegyelmezettség
báj és biztonság nem velem született tulajdonságok?
Ezeket még ezután kell megszereznem, talán kínos,
lassú és sok keserves percbe kerülő tanulás árán.
Mikor végre felálltam, megbotlottam, mert nem
néztem a lábam elé. Frith odaugrott, hogy segítsen,
felemelte leejtett zsebkendőmet, Robert pedig, a
fiatal inas, aki a spanyolfal mögött állt, elfordult,
hogy mosolyát leplezze.
Ahogy keresztülmentem a hallon, hallottam, hogy
beszélgetnek, és egyikük felnevet. Biztosan Robert.
Talán rajtam nevettek.
Fölmentem a hálószobámba, hogy egyedül legyek,
de mikor benyitottam, láttam, hogy még takarítanak,
az egyik szobalány söpör, a másik az öltözőasztalt
hozza rendbe. Meglepetten néztek rám. Gyorsan
visszahúzódtam. Tehát ebben az órában nem szabad
benyitnom a szobámba. Ez megzavarja a házirendet.
Megint lementem a lépcsőn, hálás voltam a
cipőmnek, hogy nem kopog.
A könyvtár jéghideg volt, az ablakok tárva-nyitva, a
kandallóba berakva a fahasábok, de még nem
gyújtották be.
Becsuktam az ablakokat, és gyufa után néztem.
Nem találtam. Mit csináljak? Nem szívesen
csöngettem volna. De a könyvtár, amely tegnap este
olyan barátságos és meleg volt, ezen a reggelen
valóságos jégveremnek tetszett.
Emlékeztem rá, hogy odafönt a szobámban láttam
gyufát, de nem akartam visszamenni, és megzavarni
munkájukban a szobalányokat. Nem tudtam volna
elviselni, hogy holdvilágképük újra rám meredjen.
Elhatároztam, ha Frith és Robert kimennek az
ebédlőből, behozom a gyufát a tálalóról.
Lábujjhegyen kilopóztam a hallba, és hallgatóztam.
Még mindig odabent voltak, hallottam a hangjukat és
a tányércsörgést.
Egyszerre csend lett, úgy látszott, hogy kimentek.
Benyitottam az ebédlőbe. Igen, a tálalón volt egy
skatulya gyufa. Gyorsan odaszaladtam, felkaptam, de
abban a pillanatban Frith visszajött a szobába. Zsebre
akartam dugni a skatulyát, de láttam, hogy Frith
meglepetten követi a kezem mozdulatát.
– Parancsol valamit, asszonyom? – kérdezte.
– Ó, Frith – mondtam ügyetlenül –, sehol sem
találtam gyufát.
Rögtön elém tett egy másik skatulya gyufát és –
cigarettát is. Ez megint zavarba hozott, mert hiszen
nem dohányzom.
– Köszönöm, nem gyújtok rá – feleltem. – Az
igazat megvallva, nagyon fáztam a könyvtárban.
Olaszország után szokatlan nekem ez a hideg.
Gondoltam, begyújtok a kandallóba.
– A könyvtárban csak délután szoktunk begyújtani,
asszonyom – mondta Frith. – Mrs. de Winter mindig
a sárga szobát használta délelőtt. Ott ég a tűz.
Természetesen, ha asszonyom parancsolja,
begyújtunk a könyvtárban is.
– Ó, nem – mondtam –, a világért sem. Majd
bemegyek a sárga szobába. Köszönöm, Frith.
– Ott méltóztatik levélpapírt, tollat, tintát találni,
asszonyom – mondta. – Mrs. de Winter a levelezését
és a telefonálását mindig reggeli után szokta intézni
abban a szobában. A házi telefon is ott van, ha
asszonyom Mrs. Danversszel óhajtana beszélni.
– Köszönöm, Frith – mondtam.
Megint visszamentem a hallba. Dúdoltam, hogy
erőt öntsek magamba.
Nem mondhattam meg Frithnek, hogy nem tudom,
melyik a sárga szoba. Maxim nem mutatta meg előző
este. Tudtam, hogy Frith ott áll az ebédlő ajtajában,
utánam néz, amint keresztülmegyek a hallon, és
éreztem, hogy úgy kellene tennem mintha tudnám,
hol van az a szoba.
A nagy lépcsőtől balra volt egy ajtó, egyenesen
annak tartottam, magamban imádkoztam, bár az
lenne, de mikor benyitottam, láttam, hogy amolyan
raktárféle, mindenféle limlom van benne, egy asztal,
amelyen a virágokat szokták rendezni, kerti székek a
fal mentén, egymásra rakva, és esőköpenyek egy
fogason a fal mellett.
Szégyenkezve léptem vissza. Frith még mindig ott
állt az ebédlő ajtajában, látszott, hogy tisztában van a
helyzettel.
– A szalonon méltóztassék keresztülmenni,
asszonyom – mondta –, ott, az az ajtó, jobb felől, az
nyílik a szalonba. Keresztülmegy a szalonon és aztán
balra.
– Köszönöm, Frith – mondtam szomorúan és
alázatosan. Már nem is tettem úgy, mintha
kiismerném magam.
Keresztülmentem a hosszú szalonon, amerre
mondta, ez is nagyon szép szoba volt, a tengerre
nézett. A látogatóknak biztosan ezt a szobát is
megmutatják, és Frith, amikor körülvezeti őket,
minden képnek a történetét el tudja magyarázni. És
azt is tudja, hogy a bútorok melyik korszakból valók
Hogy szépek, azt én is láttam, ezek a székek és
asztalok bizonyára megfizethetetlenül értékesek, de
azért nem szerettem volna hosszabb ideig itt
tartózkodni. Képtelen lettem volna letelepedni abba a
székbe, a faragott kandalló mellé, és letenni egy
könyvet erre az asztalra. Ez a szoba olyan volt, mint
egy múzeum, ahol vastag vörös zsinórral vannak
elkerítve a bútorok, és egyenruhás őr áll a sarokban,
mint a francia kastélyokban.
Mondom, keresztül mentem a szalonon, és bal felől
végre beléptem a kis sárga szobába, amelyet most
láttam először.
Örültem, hogy ott találom a kutyákat a tűz előtt.
Jasper, a fiatalabbik, rögtön elém jött, a farkát
csóválta és orrát a kezemhez dörzsölte. Az öregebbik
is felkapta a fejét lépteimre, és vak szemével arrafelé
nézett, de miután egy pillanatig a levegőt szaglászta,
morogva elfordult, és ismét a tűzbe bámult.
Azután Jasper is otthagyott, visszafeküdt a helyére,
és az oldalát nyalogatta. A kutyáknak is megvoltak a
maguk szokásai, és mindig tudták, hogy mit kell
tenniük, mint ahogyan Frith is tudta, hogy a
könyvtárban csak délután szokás tüzet gyújtani.
Hosszú időn át megszokták, hogy ilyenkor ez a szoba
a legmelegebb. Valahogyan kitaláltam, még mielőtt
az ablakhoz léptem, hogy ez a szoba a
rododendronokra néz. Igen, ott sorakoztak
vérvörösen, lángolón, mint ahogy előző este láttam
őket, hatalmas, nagy csoportokban a nyitott ablak
alatt, felkapaszkodtak a dombra is. A bokrok között
volt egy kis tisztás, egy pici kis térség, puha
mohaszőnyeg, annak a közepén egy meztelen
furulyázó faun szobra.
A lángvörös rododendronok alkották a hátteret, és a
kis tisztás olyan volt, mint valami színpad, ahol a
faun táncol, eljátssza szerepét.
Ennek a szobának nem volt dohos szaga, mint a
könyvtárnak. Itt nem álltak kopott karosszékek sem
újságokkal és képes folyóiratokkal telerakott
asztalok, olyan folyóiratokkal, amelyek csak
szokásból vannak ott, és soha senki nem olvassa
őket. Pusztán azért hevernek ott, mert Maxim apja,
talán már a nagyapja is járatta őket.
Asszony szobája volt ez, kecses, törékeny
teremtésé, aki minden bútordarabot nagy gonddal
válogatott össze, hogy minden szék, minden váza,
minden apró kis tárgy harmóniában legyen a
másikkal és az ő egyéniségével.
Mintha csak az, aki ezt a szobát berendezte,
darabonként válogatta volna ki Manderley kincsei
közül, ami a legjobban tetszett neki, a másodrendűn
keresztülnézett, a közepes holmit megvetéssel
sújtotta, biztos és csalhatatlan ösztönnel a legszebbet
és a legjobbat választotta. Itt nem keveredtek a
stílusok, és az eredmény bámulatos volt, szinte
megdöbbentő. Nem olyan volt ez, mint a
látogatóknak szánt hideg és rideg múzeumszerű
szalon, hanem eleven, forró, tüzes, akár a
rododendronok az ablak alatt.
És a rododendronok nem elégedtek meg
kulisszaszerepükkel, hanem betolakodtak a szobába
is. Nagy, meleg arccal néztek rám a kandallóról, az
asztalról, a dívány mellől, ott álltak karcsún és
kecsesen az íróasztalon, az aranyos gyertyatartók
mögött is.
Tele volt velük a szoba. A sárga falak is vöröses
fényben ragyogtak ezen a napfényes reggelen.
Más virág nem is volt itt. Azon gondolkoztam,
hogy vajon ez szándékosan van-e így. Azért díszítik
ezt a szobát rododendronokkal, mert ez az egyetlen,
ahonnan a rododendronsort ilyen jóllehet látni? Az
ebédlőben is volt virág, a könyvtárban is, de
mindenütt rendes, gondosan összeállított csokrok, és
inkább a háttérben, nem ilyen kiabálón, ilyen
tolakodón, ilyen bőségben.
Odamentem az íróasztalhoz, és leültem. Milyen
különös – gondoltam, hogy ez a szép és gazdag szoba
egyúttal valami hideg céltudatosságot is áraszt
magából. Én azt vártam volna, hogy egy ilyen kitűnő
ízléssel berendezett szoba csak keret és háttér,
bizalmas hangulatok, meghitt órák díszes háttere.
De ez a szép íróasztal nem látszott csupán egy
asszony játékszerének, amelyen semmitmondó
leveleket firkálnak, a tollszárat rágják, amelyen
mindig van egy kis költői rendetlenség, és amelyen
az írómappa félrecsúszik. Nem, ezen az íróasztalon
példás rend volt. A kis rekeszek fölött cédulák,
gondosan megcímezve: „Elintézetlen levelek,
Megőrzendő levelek, Háztartás, Birtok, Étlapok,
Vegyes, Címek.” Valamennyit az a kéz írta,
amelynek a vonásait már ismertem. És az, hogy itt
újra találkoztam ezzel az írással, meglepett, sőt meg
is riasztott, mert nem láttam azóta, hogy elégettem
Monte-Carlóban azt a lapot, amelyen az ajánlás volt.
Azóta nem is gondoltam rá, és nem hittem, hogy
viszont fogom látni.
Találomra kihúztam egy fiókot, onnan ismét ez az
írás nézett rám. Ezúttal egy bőrfedelű könyv volt,
amelynek a borítóján ez állt: „Vendégek
Manderleyben?” Hétről hétre, hónapról hónapra
pontosan fölírta, hogy kik jártak Manderleyben,
melyik szobában laktak, és mit kaptak reggeli re
ebédre, vacsorára.
Lapozgattam a könyvben. Egy egész év története
volt. A háziasszony ha kinyitja ezt a könyvet, napról
napra, sőt óráról órára tudja, hogy melyik vendég
mikor töltött egy éjszakát a házban, hol aludt és mit
evett.
Írópapír is volt a fiókban, durvább, fehér ívek és
finom címeres levélpapír, meg kemény
elefántcsontszínű kártyák, kis dobozokban.
Ezeket a kezembe vettem. Mrs. M. de Winter állott
rajta, és a sarokban: Manderley
Visszatettem a dobozba, becsuktam a fiókot
Egyszerre megint bűnösnek éreztem magam, mintha
egy idegen házba lopóztam volna be. Mintha
visszaéltem volna a háziasszony bizalmával, aki
megengedte, hogy használjam az asztalát, és én lopva
elolvastam volna a leveleit. Minden pillanatban
beléphet a szobába, és itt találhat a nyitott fiók előtt,
amelybe nem volt jogom belekukkantani.
Amikor a telefon hirtelen, riasztóan megszólalt
előttem az íróasztalon, a szívem hatalmasat dobbant,
és rémülten ugrottam fel, mintha
kíváncsiskodásomon máris rajtakaptak volna.
Remegő kézzel fogtam meg a hallgatót.
– Ki beszél? – kérdeztem. – Kit keres?
A vonal másik végén valami furcsa berregés
hallatszott, azután egy hang, halkan és nyersen, hogy
női, hang-e vagy férfihang, azt nem tudtam rögtön
eldönteni.
– Mrs. de Winter? Mrs. de Winter? – kérdezte.
– Azt hiszem, tévedés-feleltem. – Mrs. de Winter
már több mint egy éve meghalt.
Ott ültem, ostobán bámulva a kagylóba, és csak
amikor emelt hangon újra elismételték a nevet, akkor
eszméltem rá, pirulva, hogy jóvátehetetlen
ostobaságot követtem el. És most már nem vonhatom
vissza, amit kimondtam.
– Mrs. Danvers beszél, asszonyom – mondta a hang
–, a háztelefonon.
Baklövésem olyan nyilvánvaló, olyan ostoba és
megbocsáthatatlan volt, hogy ha nem veszek róla
tudomást, még ostobábbnak látszom, mint amilyen
amúgy is vagyok.
– Bocsásson meg, Mrs. Danvers – dadogtam, és a
szavak egymásba botlottak a nyelvemen. –
Megijedtem a csöngetéstől, azt se tudtam, hogy mit
beszélek. Nem gondoltam rá, hogy engem hívnak, és
azt se tudtam, hogy a házitelefonon beszélnek.
– Bocsánatot kérek, hogy zavarom, asszonyom
mondta, és az volt az érzésem: tudja, hogy kutattam
az íróasztalfiókban. – Csak azt akartam megkérdezni,
nem parancsol-e valamit, és hogy nincs-e kifogása a
mai menü ellen?
– Ó – feleltem –, egészen biztos, hogy minden
rendben van. Csak rendeljen azt, amit jónak lát, Mrs.
Danvers, nem is kell tőlem megkérdeznie, hogy mit.
– Azért mégis jobban szeretném, ha át méltóztatnék
nézni – folytatta a hang. – Ott van az írómappán a
telefon mellett.
Lázasan keresgéltem az íróasztalon, és megtaláltam
azt az ív papírt, amelyet idáig nem vettem észre.
Hirtelen átfutottam: spárga, borjúsült, hideg
csokoládépuding – vajon ebéd ez vagy vacsora? –
nem tudtam, de úgy véltem, hogy ebéd.
– Igen, Mrs. Danvers – mondtam – nagyon
megfelel, kitűnő!
– Ha változtatni óhajt valamit, asszonyom,
parancsolja megmondani, azonnal utasítást adok.
Amint látni méltóztatik, a mártást nem írtam be. Nem
tudom, mit szeret, asszonyom, a borjúsülthöz. Mrs.
de Winter igen kényes volt a mártásokra.
– Ó – mondtam –, hát lássuk csak, Mrs. Danvers én
Igazan nem tudom. Legjobb lesz, ha azt rendel, amit
szoktak, amit Mrs. de Winter rendelt volna.
– Asszonyomnak nincs valami különös kívánsága?
– Nincs. Igazán nincsen, Mrs. Danvers.
– Én azt gondolom, Mrs. de Winter bormártást
rendelt volna, asszonyom.
– Akkor hát legyen bormártás – mondtam.
– Bocsásson meg, hogy zavartam az írásban,
asszonyom.
– Egyáltalán nem zavart – mondtam –, kérem ne
mentegetőzzék.
– A postát délben viszik el. Robert majd bemegy a
levelekért. Bélyeget ő szokott a levelekre tenni – tette
hozzá. – Asszonyom, kegyeskedjék átszólni neki a
házitelefonon, ha valami sürgős feladnivaló van,
azonnal átviszi a postára.
– Köszönöm, Mrs. Danvers – mondtam.
Egy pillanatig vártam még, de nem szólt többet.
Hallottam egy kis kattanást a drót másik végén, ez
azt Jelentette, hogy letette a kagylót. Én is letettem.
Azután megint az íróasztalra tévedt a tekintetem a
mappa üres lapjára. Rám meredtek a fiók rekeszei, az
Elintézetlen levelek, Birtok, Vegyes címkék
szemrehányóan néztek rám. Az, aki előttem. Ült itt
ennél az íróasztalnál, nem vesztegette az idejét, mint
én. Az fölemelte a házitelefont, és parancsokat
osztogatott, gyorsan, határozottan, és a ceruzával
keresztülhúzott egy-egy fogást az étlapon, ha nem
tetszett neki. Ő nem azt mondta: „Igen, Mrs.
Danvers” vagy: „Természetesen, Mrs. Danvers”,
mint én. És mikor elintézte az étlapot, leveleket írt,
öt-hat, talán hét levelet is naponta, azzal az ő
különös, dőlt betűivel, amelyeket már olyan jól
ismertem. Egyik lapot a másik után tépte le a
tömbből, tékozolta ezt a finom, sima, fehér papirost,
mert hosszú, nagy betűivel hamar megteltek a lapok,
és minden baráti levelet úgy írt alá: Rebecca. Azzal a
hatalmas nagy R betűvel, amely mellett a többi betű
egészen eltörpült.
Ujjaimmal doboltam az asztalon. Az íróasztal
rekeszei most üresek. Nincsenek megválaszolatlan
levelek nincsenek számlák, amelyeket ki kell
fizetnem. Mrs. Danvers azt mondta, ha valami sürgős
feladnivalóm van, szóljak át Robertnek a
házitelefonon, ő majd átviszi a postára.
Vajon Rebecca hány sürgős levelet írt naponta? És
kinek? Szabóknak talán? „A fehér szaténruhára
kedden okvetlenül szükségem van”, vagy a
fodrásznak: „Jövő pénteken bemegyek Londonba, és
azt szeretném, hogy három órakor Mr. Antoine
személyesen rakja be a hajamat. Hajmosás,
masszázs, berakás és manikűr.”
Nem az ilyesmi időpazarlás lenne. Ezeket az
ügyeket biztosan telefonon intézte, és nem is ő,
hanem Frith.
Tovább doboltam ujjaimmal az íróasztalon. Nincs
senki, akinek írhatnék. Legföljebb Mrs. Van
Hoppernek.
Van ebben valami ostoba, valami nevetséges,
valami iróniája a sorsnak, hogy itt ülök az én
íróasztalomnál, az én otthonomban, és Mrs. Van
Hopper az egyetlen ember a világon, akinek írhatnék.
Mrs. Van Hopper, akit nem szerettem, és akit soha
többé nem fogok viszontlátni.
 Letéptem egy ívet a tömbből, kezembe vettem a
vékony tollszárat, és leírtam a megszólítást:
„Kedves Mrs. Van Hopper!”
Ezután olyasmikkel folytattam, hogy: remélem,
szerencsésen megérkezett, és hogy az unokája jobban
van már, és hogy remélem, New Yorkban szép meleg
idő fogadta. – Mikor idáig eljutottam, akkor vettem
észre, hogy milyen görcsös és szabálytalan az
írásom, mennyire egyéniség és stílus nélkül való,
milyen műveletlen írás, olyan, mint egy másodrendű
iskola közepes tanulójának a macskakaparása.

KILENCEDIK FEJEZET

Mikor a motorzúgást meghallottam, ijedten ugrottam

fel, az órára néztem, mert tudtam, hogy az autón csak
Beatrice és a férje érkezhetett. Még alig múlt tizenkét
óra, sokkal korábban jöttek, mint ahogy vártam. És
Maxim még sehol. Vajon el tudnék-e bújni előlük? –
gondoltam. – Esetleg az ablakon át kiugorhatnék a
kertbe, hogy Frith, ha bevezeti őket, azt mondhassa:
„Asszonyom, úgy látszik, sétálni ment.” Ők ezt
bizonyára természetesnek találnák.
A kutyák kérdően néztek rám, mikor az ablakhoz
szaladtam, és Jasper farkcsóválva kullogott utánam.
Az ablak a teraszra és a kis tisztásra nyílt, de éppen
mikor ki akartam lépni a rododendronok közé, olyan
közelről hallottam a hangokat, hogy kénytelen
voltam visszahúzódni.
A kerten keresztül jöttek be a házba, Frith biztosan
megmondta nekik, hogy a sárga szobában vagyok.
 Gyorsan beugrottam a nagy szalonba, és eltűntem a
baloldali ajtón. Ez az ajtó egy hosszú kőfolyosóra
vezetett, végigszaladtam rajta, teljes tudatában
butaságomnak, meg is vetettem magam ezért a
gyerekes viselkedésért, de viszont tudtam, hogy
képtelen volnék szembenézni ezekkel az idegen
emberekkel.
A folyosó a ház hátsó részébe vezetett, és mikor a
kanyarodó utáni lépcsőhöz érkeztem, egy olyan
szobalánnyal találkoztam, akit még idáig nem láttam.
Lehet, hogy konyhalány volt, seprűt és vödröt vitt a
kezében. Csodálkozva nézett rám, mintha látomást
látna, nem gondolta, hogy a háznak ebben a részében
találkozik velem.
– Jó reggelt – mondtam zavaromban, és a lépcső
felé indultam.
– Jó reggelt, asszonyom – felelte, és tátott szájjal,
tágra nyílt szemmel bámult utánam, amint fölmentem
a lépcsőn.
Azt gondoltam, hogy a lépcső a hálószobákhoz
vezet, és hogy innen át találok majd a keleti
szárnyba, ahol az én lakosztályom van. Ott majd
leülök egy kicsit, és ha már úgy gondolom, hogy itt
az ebéd ideje,·mint jól nevelt háziasszonyhoz illik,
lemegyek a vendégeim elé.
Ám valószínűleg eltévedtem, mert a lépcső egy
hosszú folyosóhoz vezetett, amelyet még nem láttam,
és amely hasonló volt a keleti szárnybeli folyosóhoz,
csak jóval szélesebb és sötétebb. Itt a falak fával
voltak burkolva.
Haboztam egy pillanatig, azután bal felé fordultam,
és továbbhaladva egy másik folyosó tárult fel
előttem. Csend volt és sötétség. Senki a közelben. Ha
volt is errefelé dolga a cselédségnek, úgy látszik, mar
befejeztek reggeli munkájukat, és lementek a
konyhába. A jelenlétüknek itt semmi nyomát nem
láttam. Nem érződött frissen porolt szőnyegek szaga,
és mialatt ott álltam, és nem tudtam, hogy merrefele
forduljak, kellemetlennek és szokatlannak éreztem a
csendet, mintha egy üres házban volnék, amelyből
elköltöztek a lakók.
Találomra benyitottam az egyik ajtón, és egy
teljesen sötét szobába jutottam, egyetlen halvány
fénysugár sem hatolt keresztül a csukott
ablaktáblákon, csak nagyon homályosan tudtam
kivenni a bútorok körvonalait.
Állott, áporodott volt itt a levegő, mint az olyan
szobákban, amelyeket ritkán használnak, és ahol a
falról leszedett díszeket az ágyon őrzik lepedővel
letakarva.
Lehetséges, hogy ebben a szobában tavaly nyár óta
nem húztak félre a függönyöket, és ha most valaki
széthúzná őket és kinyitogatná a csikorgó
ablaktáblákat, egy kiszáradt moly hullana a
szőnyegre, egy ottfelejtett hajtű és egy száraz falevél
mellé, amelyet befújt a szél, még mielőtt az
ablakokat becsukták.
Halkan becsuktam az ajtót, és bizonytalanul
folytattam utamat a folyosón, amelynek egyik
oldalán csukott ajtók sorakoztak. Végre egy
kiugróhoz érkeztem, amelynek széles ablakán
világosság hullott a folyosóra. Kinéztem az ablakon,
láttam odalent a gyepes térséget, amely a tengerig
húzódik és a tengert is, világoszölden, a nyugati szél
fehér hullámtarajokat korbácsolt fel rajta, melyek a
partot mosták.
Közelebb volt a tenger, mint gondoltam, sokkal
közelebb. Alig ötpercnyire innen. És ha hallgatóznék,
ha fülemet az ablaküvegre szorítanám, hallanám is,
amint a hullámok megtörnek valami távoli,
láthatatlan kis öböl partján.
Most már tudtam, hogy körüljártam az egész házat,
és hogy a nyugati szárnyban vagyok.
Igen Mrs. Danversnek igaza van. Innen hallani is
lehet a tengert. Az ember el tudja képzelni, hogy
télen a tenger erre a gyepes térségre is felkúszik, sőt
a házat fenyegeti, hiszen a szél most is párát szórt az
ablakokra mintha emberi lélegzet homályosítaná el
az üveget. Sós ízű pára, amelyet a tenger küldött fel
ide. Futó felhő takarja el egy pillanatra a napot, a víz
hirtelen színt vált, megfeketedik, és a fehér tarajok
egyszerre olyan könyörtelenül sötétek lesznek mintha
nem is annak a vidám, csillogó tengernek a hátán
ágaskodnának, amelyben az imént gyönyörködtem.
Most egyszerre örültem annak, hogy az én szobáim
a keleti szárnyban vannak. Inkább a rózsakert, mint a
tenger mormolása.
Visszafelé indultam a folyosón, és mikor a
lépesőhöz értem, hallottam, hogy mögöttem nyílik
egy ajtó, Mrs, Danvers jelent meg a küszöbön.
Egy pillanatig némán meredtünk egymásra. Nem
tudtam biztosan, hogy bosszúság-e vagy kíváncsiság,
ami a szeméből rám villant. Mert amint engem
meglátott, mintha álarcot tett volna föl. Bár egy szót
sem szólt, megint bűnösnek éreztem magam,
szégyenkeztem, mintha tilos úton járnék, és éreztem,
hogy áruló pirosság önti el az arcomat.
– Eltévedtem – mondtam –, a szobámba akartam
menni.
– Asszonyom lakosztálya a ház másik végében van
– mondta. – Ez a nyugati szárny.
– Igen, tudom.
 – Benyitott asszonyom valamelyik szobába? –
kérdezte.
– Csak kinyitottam egy ajtót, de nem mentem be.
Nagyon sajnálom, hogy ilyen ügyetlen voltam, nem
akartam zavarni senkit... Gondolom, hogy a háznak
ezt a szárnyát zárva tartják.
– Ha asszonyom parancsolja, kinyitom a szobákat,
csak rendelkeznie kell. Minden szoba be van
bútorozva, akármelyiket lehet használni.
– Ó, nem, nem! – tiltakoztam. – A világért sem.
– Parancsolja, asszonyom, hogy megmutassam az
egész nyugati szárnyat? – kérdezte.
– Nem, inkább ne – mondtam, és megráztam a
fejem. – Le kell mennem.
Lefelé indultam a lépcsőn, ő velem jött, mintha rab
volnék, ő meg a börtönőröm.
– Bármikor, ha asszonyom ráér, parancsoljon
rendelkezni velem, és megmutatom a nyugati
szárnyat – makacskodott.
Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, nem is
értettem, miért. Makacskodása egy régi emléket
idézett fel bennem, egy baráti házban tett
látogatásomra emlékeztetett. Gyermek voltam még
akkor és a ház leánya, nálamnál jóval idősebb, karon
fogott, és a fülembe súgta: „Anyám hálószobájában
van egy könyv a szekrényben. Akarod, hogy
megmutassam?” Ma is emlékszem sápadt, izgatott
arcára, apró, fekete gyöngyszemére, és arra, hogy
belecsípett a karomba.
– Leszedjük a takarót a bútorokról, és akkor
megláthatja, asszonyom, hogy milyenek voltak azok
a szobák, mikor még használták őket – folytatta Mrs.
Danvers. – Már ma reggel meg akartam mutatni, de
gondoltam, hogy asszonyom levelet ír, hát nem
zavarom. Csak tessék a házitelefonon átszólni a
szobámba, ha bármire szüksége van asszonyomnak.
Nagyon hamar rendbe lehet hozni azokat a szobákat.
Pár lépcsőn mentünk lefelé, ő kinyitott egy ajtót, és
félreállt, hogy előreengedjen, sötét szeme közben
állandóan az arcomat fürkészte.
– Nagyon kedves, Mrs. Danvers – mondtam –,
majd szólok.
Kiléptünk az ajtón, és most láttam csak, hogy a
főlépcsőn vagyunk, a hall díszes galériájával egy
magasságban.
– El se tudom képzelni, hogyan tévedhetett el,
asszonyom – szólalt meg Mrs. Danvers –, a nyugati
szárny felé nyíló ajtó egészen más, mint ez.
– Én nem erre jöttem – mondtam.
– Tehát hátulról, a kőfolyosó felől?
– Igen – mondtam, és kerültem a tekintetét. – Igen,
egy nagy kőfolyosón jöttem keresztül.
Tovább fürkészte az arcomat, mintha azt várná,
hogy elmondjam, miért bujkáltam a hátsó régióban,
és hirtelen úgy éreztem, hogy tudja, hogy titokban
figyelt, kileste minden léptemet, hogy látott a nyugati
szárnyban, talán egy ajtórésen keresztül figyelte
minden mozdulatomat.
– Mrs. Lacy és Lacy őrnagy már itt vannak,
asszonyom – mondta. – Hallottam az autójukat pár
perccel tizenkettő után.
– Ó – feleltem –, nem is tudtam.
– Frith bizonyára a sárga szobába vezette őket.
Most már kiismeri magát, asszonyom? Azt hiszem
fél egy, felé jár.
– Igen, Mrs. Danvers, köszönöm.
A széles lépcsőn lementem a hallba. Tudtam, hogy
ott áll fönt, és utánam néz.
 Tudtam, hogy vissza kell mennem a sárga szobába
üdvözölni Maxim nővérét és sógorát. Most már nem
bújhatok el a hálószobámba.
Mikor beléptem a szalonba, visszapillantottam a
vállamon keresztül, és láttam, hogy Mrs. Danvers
még mindig ott áll a lépcső tetején, mint valami
fekete őrszem.
Egy pillanatra megálltam a sárga szoba ajtaja előtt.
Kezemmel a kilincsen figyeltem a kiszűrődő
hangokat. Maxim tehát visszajött, mialatt én fent
voltam, magával hozta az intézőjét is, mert úgy
tetszett, mintha a szoba tele volna emberekkel.
Megint az a bizonytalan érzésem támadt, mint
olyan sokszor gyerekkoromban, mikor odahaza
vendégek voltak, és rám parancsoltak, hogy
üdvözöljem őket, én pedig esetlenül beóvakodtam a
szalonba, ahol az volt az érzésem, hogy tenger sok
arc mered reám, és ijesztő némaság fogad.
– Végre itt vagy! – mondta Maxim. – Hol bujkáltál?
Már felderítő expedíciót akartunk szervezni. Ez itt
Beatrice, ez itt Giles, ez pedig Frank Crawley.
Vigyázz, majdnem ráléptél a kutyára.
Beatrice magas volt, széles vállú, nagyon szép, a
szeme és az álla egészen olyan, mint Maximé, de
nem volt olyan elegáns, mint amilyennek képzeltem.
Az a fajta asszony, aki képes kutyákat ápolni éjszaka,
ha betegek, ért a lovakhoz, és kitűnően lő.
Nem csókolt meg. Nagyon erélyesen fogott kezet,
egyenesen a szemembe nézett, aztán Maximhez
fordult:
– Egészen másnak képzeltem. Nem olyan,
amilyennek leírtad.
Mindenki nevetett, s velük én is, nem tudtam
biztosan, hogy a nevetés ellenem vagy mellettem
szól-e és titokban azon tűnődtem, vajon mit várt
Beatrice, milyennek képzelt, és Maxim milyennek
írhatott le.
– Ez itt Giles – mondta Maxim, és karon fogott.
Giles kinyújtotta hatalmas mancsát, megszorította
az ujjaimat, és csontkeretes papaszeme mogul
nyájasan nézett rám.
– Frank Crawley – mondta Maxim, és én az
intézőhöz fordultam. Fakó, vékony emberke volt,
kiugró ádámcsutkával, a szeméből
megkönnyebbülést olvastam ki, mikor rám pillantott.
Vajon miért? – ötlött fel bennem, de nem értem rá
tűnődni rajta, mert bejött Frith, sherryvel kínált, és
Beatrice hozzám fordult.
– Hallom Maximtől, hogy csak az este érkeztetek
haza. Ha ezt tudom, nem alkalmatlankodtunk volna
máris. Nos, mit szólsz Manderleyhez?
– Még alig láttam belőle valamit – mondtam. –
Természetesen nagyon szép.
Tetőtől talpig végigmért, de valahogy nyíltan,
egyenesen, nem olyan rosszindulatúan, mint Mrs.
Danvers, és egyáltalán nem barátságtalanul.
Neki joga van, hogy így szemügyre vegyen –
gondoltam –, hiszen Maxim testvére.
Maxim odalépett hozzám, karon fogott. Ez
biztonságot öntött belém.
– Jobb színben vagy, öreg – mondta Beatrice
Maximnek, és félrehajtott fejjel nézett rá. – Hála
istennek, a tekinteted már nem olyan szomorú. Ezt
alighanem neked köszönhetjük – intett felém.
– Nem is volt semmi bajom – mondta Maxim
röviden. – Soha semmi bajom nem volt az életben.
Te mindenkit betegnek képzelsz, aki nem olyan
kövér, mint Giles.
 – Ugyan – mondta Beatrice –, magad is nagyon jól
tudod, micsoda nyomorúságos fél esztendő van
mögötted. Halálra rémültem, mikor utoljára láttalak.
Azt hittem, soha többé nem állsz talpra. Giles, segíts
már! Mondd, nem igaz, hogy Maxim olyan volt, mint
egy kísértet, mikor utoljára ideát jártunk? Én ugye
mondtam neked, hogy attól félek, teljesen
összeroppan?
– Hát ami igaz, az igaz, öregem – mondta Giles.
– Olyan vagy, mintha kicseréltek volna. Használt a
környezetváltozás. Nem találja, hogy ragyogó
színben van? – fordult Crawleyhoz.
Abból, ahogy Maxim karizmai megfeszültek a
karomon, éreztem, hogy uralkodni akar magán. Nem
tudom, miért, miért nem, nem szerette, ha róla
beszélnek. Sőt bosszankodott miatta, és én is
tapintatlanságnak találtam, hogy Beatrice tovább
lovagol ezen a témán.
– Maxim szépen lesült – szólaltam meg félénken –,
és a barna bőr sok mindent eltakar. Láttátok volna
Velencében, mikor a teraszon reggelizett, hogy minél
jobban lebarnuljon. Biztosan tetszeni akart az olasz
lányoknak.
Mindenki nevetett, és Mrs. Crawley megjegyezte:
– Gyönyörű lehetett Velencében, Mrs. de Winter!
Ott ilyenkor tavasszal a legszebb.
– Igen – feleltem –, csodaszép időnk volt. Csak
egyszer esett az eső, ugye, Maxim?
A beszélgetés, hála Istennek, elterelődött Maxim
egészségi állapotáról. Olaszországról és az
időjárásról társalogtunk. Ezek biztonságosabb témák
voltak.
A beszélgetés most már könnyedén folyt, minden
kényszeredettség és kínos szünetek nélkül. Maxim,
Giles és Beatrice Maxim autójáról beszéltek, és Mr.
Crawley megkérdezte, igaz-e, hogy a Canale
Grandén már nem gondolával, hanem
motorcsónakkal közlekednek.
Azt hiszem, felőle akár gőzhajók is
horgonyozhattak volna a Canale Grandén, ezt csak
azért kérdezte, hogy rajtam segítsen, ez volt az ő
hozzájárulása ahhoz az erőfeszítéshez, hogy a
beszélgetés elterelődjék Maximről. Hálás voltam
neki, és minden jelentéktelensége ellenére
szövetségesnek éreztem.
– Jaspernek többet kellene mozognia – Jelentette ki
Beatrice, és lábával megérintette a kutyát –, nagyon
elhízik, pedig még alig kétesztendős. Mivel etetitek,
Maxim?
– Kedves Beatrice, Jasper ugyanúgy él, mint a te
kutyáid – felelte Maxim. – Ne add a bankot, és ne
tegyél úgy, mintha te jobban értenél a kutyákhoz,
mint én.
– Édes fiam, honnan tudhatod te, hogy mivel etették
Jaspert, mikor hónapokig nem voltál itthon? És azt se
akard velem elhitetni, hogy Frith mindennap kétszer
lesétál vele az alsó kapuhoz. Ezt a kutyát hetek óta
nem futtatták meg, látom a bundáján.
– Én azt szeretem, ha jó húsban van. Inkább legyen
ilyen, mint olyan kiéhezettforma, mint az a ti féleszű
ebetek.
– Nem valami intelligens megjegyzés, Lyon tavaly
februárban két első díjat nyert.
A hangulat megint feszült lett, ezt láttam Maxim
szájának elkeskenyedő vonalán, és arra gondoltam,
vajon minden családban így beszélnek-e egymással a
testvérek, zavarba hozva azokat, akik hallgatják
őket? Bár jönne már Frith, és jelentené, hogy tálalva
van! Vagy a gong fog jelt adni az ebédre? Még nem
ismertem a Mander1eyi szokásokat.
– Milyen messzire laktok? – kérdeztem, leülve
Beatrice mellé. – Korán kellett indulnotok?
– Ötven kilométerre. A szomszéd grófságban,
Trowchester másik végében. Ott sokkal jobban lehet
vadászni, mint itt. Ha Maxim elenged, át kell jönnöd
pár napra.
– Be kell vallanom, hogy nem szoktam vadászni –
feleltem. – Gyerekkoromban tanultam lovagolni, de
attól félek, azt is elfelejtettem.
– Hát akkor majd újra megtanulod – mondta
Beatrice. – A lovaglás hozzátartozik a vidéki élethez.
Nem fogsz tudni mit kezdeni az időddel. Maxim azt
mondja, hogy festesz, az persze nagyon szép, de
festeni ülve kell, az nem testmozgás. A festés csak
esős időre való, amikor egyebet nem lehet csinálni.
– Kedves Beatrice, mi kibírjuk a szobalevegőt is,
nem úgy, mint te – vágott közbe Maxim.
– Nem hozzád beszéltem, fiam. Nagyon jól tudjuk
mindnyájan, hogy neked elég testgyakorlat az is ha
itt a kertben andalogsz néhány lépést a virágágyaid
körül.
– Én nagyon szeretek sétálni – vetettem közbe –,
biztos vagyok benne, hogy sohasem fogok ráunni a
manderleyi sétákra. És ha fölmelegszik az idő, úszni
is fogok.
– Optimista vagy, kedvesem – torkollt le Beatrice –,
nem emlékszem, hogy itt valaha is fürödtek volna. A
víz nagyon hideg, és a part kavicsos.
– Az nem baj – mondtam –, én szeretek úszni, ha
csak a víz sodra nem nagyon erős. Biztonságos a
fürdés itt az öbölben?
Senki sem felelt, és hirtelen ráeszméltem, hogy
rosszat mondtam. A szívem vadul dobogott, és
éreztem, hogy az arcom lángba borul.
Kimondhatatlan zavaromban lehajoltam, hogy
megsimogassam Jaspert.
– Jaspernek jót tenne egy kis úszás, attól lefogyna –
törte meg Beatrice a csendet. – De az öböl, az nem
neki való, ugye, jó öreg Jasper? Jó kis kutya vagy.
Mind a ketten Jaspert simogattuk, és nem néztünk
egymásra.
– Iszonyú éhes vagyok. Hol az isten csudájában
késik az az ebéd? – szólalt meg Maxim.
– Még csak egy óra – mondta Mr. Crawley. – Ha ez
az óra a kandallón jól jár.
– Az az óra mindig sietett – jelentette ki Beatrice.
– Hónapok óta pontosan jár – vetette ellen Maxim.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Frith
jelentette, hogy tálalva van.
– Azt hiszem, szükségem van némi tisztálkodásra –
mondta Giles, a kezére nézve.
Mind fölálltunk, és megkönnyebbülten indultunk a
szalonon át az ebédlő felé. Beatrice és én mentünk
elöl. Beatrice karon fogott.
– Drága, öreg Frith – mondta –, ő nem változott. Ha
látom, megint fiatal lánynak érzem magam.
Remélem, nem haragszol, ha megmondom, hogy
még fiatalabbnak látszol, mint amilyennek
gondoltalak. Maxim megmondta a korodat, de még
annál is fiatalabb vagy, valóságos gyermek. Mondd,
nagyon szerelmes vagy belé?
Nem voltam elkészülve a kérdésre, biztos látta
arcomon a meglepetést, mert elnevette magát, és
megszorította a karomat.
– Ne is felelj – mondta –, látom a szemedből a
választ. Ne haragudj, hogy ilyen kíváncsi vagyok.
Tudod, nagyon szeretem Maximet, bár ha
találkozunk, olyanok vagyunk, mint a kutya meg a
macska. Gratulálok, hogy így összeszedte magát.
Tavaly ilyenkor nagyon aggódtunk érte. Bizonyára
hallottad a történetet.
Közben az ebédlőbe értünk, Beatrice elhallgatott,
mert ott álltak a cselédek, és a többiek is csatlakoztak
hozzánk. Míg leültem és szétbontottam az
asztalkendőmet, arra gondoltam, vajon mit szólna
Beatrice, ha tudná, hogy nekem fogalmam sincs az
egészről, a tragédiának egyetlen részletét sem
hallottam, sejtelmem sincs róla, hogy mi történt
akkor ott az öbölben. Maxim sohasem beszél róla, én
meg sohasem kérdezem.
Az ebéd kellemesebben folyt le, mint remélni
mertem volna. Nem vitatkoztak többet, lehet, hogy
Beatrice tapintatos akart lenni az én kedvemért,
mindenesetre csak Manderleyt érintő témákról
beszéltek Maximmel, lovakról, a kertről, közös
barátokról, és Frank Crawley, a bal oldalamon,
szintén közömbös dolgokat hozott szóba, amiért
nagyon hálás voltam neki. Egyáltalán nem kellett
magamat megerőltetnem. Gilest jobban érdekelte az
étel, mint a társalgás, bár olykor eszébe jutott, hogy
én is a világon vagyok, és mondott valamit, ami
éppen az eszébe jutott.
– Jó szakácsnéd van, Maxim – mondta, mikor
Robert másodszor kínálta a hideg pudingból. Mindig
mondom Bee-nek, hogy már csak Manderley az
egyetlen hely Angliában, ahol jóllehet enni.
Emlékszem erre a pudingra a régi időkből.
– Nos, a szakácsnők időnként változnak – mondta
Maxim –, de a konyha színvonala azért a régi marad.
Mrs. Danvers a receptek gazdája, ő mondja meg,
hogy mit hogyan csináljanak.
– Csodálatos asszony ez a Mrs. Danvers – fordult
felém Giles. – Nem gondolja?
– Ó, igen – feleltem –, Mrs. Danvers csodálatos
asszony.
– Néha kétlem, hogy ez a Mrs. Danvers hús-vér
ember volna, inkább a tökéletesség két lábon járó
szobra – mondta Giles, és harsogva nevetett.
Frank Crawley nem szólt semmit, és mikor
felpillantottam, láttam, hogy Beatrice az arcomat
figyeli, majd elfordult, és Maximhez kezdett
beszélni.
– Golfozik, Mrs. de Winter? – kérdezte Mr.
Crawley.
– Sajnos nem – feleltem, és megint örültem, hogy
témát változtattak, és nem emlegették többé Mrs.
Danverst. Bár nem golfoztam, és egyáltalán nem
értettem ehhez a játékhoz, szívesebben hallgattam,
amit a golfról beszéltek, mert ez legalább közömbös
terület volt, itt nem érhetett semmi meglepetés. A
golf biztonságos és unalmas téma volt.
Aztán felszolgálták a sajtot, a kávét, és nem tudtam,
hogy most mit csináljak. Nekem kell-e asztalt
bontanom? Felálljak-e?
Maximre néztem, de ő semmiféle jelt nem adott,
Giles egy vég nélküli történetet mesélt, amelyet
nagyon nehéz volt követni. Valami autóról, amely
hófúvásba került. Fogalmam se volt, hogy hogyan,
miért siklottak át erre a témára. Udvariasan
hallgattam őt, itt-ott bólintottam és mosolyogtam, de
közben észrevettem, hogy Maxim nyugtalan már az
asztal végén. Giles végre elhallgatott, és sikerült
elfognom Maxim tekintetét. Könnyedén
összeráncolta a homlokát, és az ajtó felé intett.
 Azonnal felálltam, olyan hirtelen, hogy közben a
székemmel meglöktem az asztalt, és Giles
borospohara felborult.
– Jaj, istenem – mondtam, és nem tudtam, mihez is
kapjak, az asztalkendőm után nyúltam, hogy
felitassam a foltot, de Maxim leintett, hogy Frith
majd elintézi.
– Beatrice – fordult a nővéréhez –, mutasd meg
neki a kertet, hiszen még alig látott valamit
Manderleyből.
Maxim fáradtnak, sőt kimerültnek látszott. Minek is
jöttek ma ezek a vendégek? Teljesen elrontották a
napunkat. És mindjárt az elsőt, alighogy
megérkeztünk. Én is fáradt voltam, fáradt és
lehangolt. Maxim csaknem ingerült volt, mikor azt
indítványozta, hogy menjünk a kertbe. Milyen
ügyetlen voltam, hogy feldöntöttem azt a
borospoharat.
Kimentünk a kertbe, és elsétáltunk a pázsit felé.
– Kár, hogy máris visszajöttetek Manderleybe,
mondta Beatrice. – Okosabb lett volna, ha meg
három-négy hónapig Olaszországban kóboroltok, és
csak nyár közepén jöttök vissza. Maximnek IS és
neked is sokkal jobb lett volna. Nem tehetek róla, de
nekem az az érzésem, hogy nem érezheted itt jól
magad.
– Ó, dehogyisnem – feleltem –, biztos vagyok
benne, hogy meg fogom szeretni Manderleyt; Nem
felelt, fel és alá járkáltunk a kavicsos úton.
– Mesélj valamit magadról – mondta végre –, mit
csináltál Monte-Carlóban? Maxim mondta, hogy
valami undok amerikai asszonnyal voltál ott.
Meséltem neki Mrs. Van Hopperről, és arról, hogy
miért voltam mellette, ő megértőnek látszott, de
mintha egy kicsit csodálkozott volna. Úgy látszik,
mást várt.
– Igen – mondta, mikor elhallgattam – az egész
nagyon hirtelen jött. De természetesen mindnyájan
örültünk. Remélem, hogy boldogok lesztek.
– Köszönöm, Beatrice – feleltem –, nagyon
köszönöm.
Vajon miért mondta úgy, hogy reméli, boldogok
leszünk? Miért nem úgy, hogy tudja? Kedves volt és
őszinte máris megszerettem, de volt valami a
hangjában... mintha kételkednék abban, hogy
valóban boldogok leszünk-e, és ez megijesztett.
– Mikor Maxim megírta, hogy megházasodott
folytatta –, és hogy ott fedezett fel téged valahol Dél-
Franciaországban, és hogy nagyon fiatal vagy és
nagyon szép, bevallom, egy kicsit megijedtem.
Persze, mindnyájan azt hittük, hogy valami könnyű,
társaságbeli pillangó hálózta be, egy kifestett
divatbaba, amilyenekkel ilyen helyeken szokott
találkozni az ember. Mikor ma délben megláttalak,
azt hittem, elájulok a meglepetéstől.
Nevetett, és én is vele nevettem. De nem mondta
meg, hogy megkönnyebbült-e, mikor meglátott, vagy
pedig csalódottságot érzett.
– Szegény Maxim – mondta –, rettenetes dolgokon
ment keresztül. Reméljük, hogy te elfeledteted vele a
múltat. Manderleyt persze imádja.
Lényemnek egyik fele azt kívánta, bár folytatná ezt
a gondolatsort, és ilyen könnyedén és természetes
hangon mesélne a múltról. De egy hang, mélyen a
bensőmben, nem akart tudni, nem akart hallani
semmit.
– Egy csöppet sem hasonlítunk egymáshoz, tudod.
Sőt, két véglet vagyunk. Én nagyon őszinte és
egyenes természet vagyok, minden meglátszik az
arcomon, nem tudom eltitkolni, hogy szeretek-e
valakit, vagy utálom, hogy örülök-e, vagy
bosszankodom. Nem tudok parancsolni az arcomnak.
Maxim egészen más. Ő nagyon nyugodt, nagyon
tartózkodó. Az ember sohasem tudja, mi megy végbe
a lelkében. Én rögtön dühbe gurulok, felfortyanok, de
ha megmondtam a véleményemet, már meg is
nyugszom. Maxim évente csak egyszer-kétszer jön ki
a sodrából, de akkor aztán isten legyen irgalmas
mindenkinek. Nem hiszem, hogy te okot adnál rá. Te
nagyon nyugodt és kiegyensúlyozott kis teremtésnek
látszol.
Mosolygott, és belecsípett a karomba. Én arra
gondoltam, hogy milyen is lehet az, ha az ember
nyugodt és kiegyensúlyozott, ha sima arccal hajol a
kötése fölé, ha sohasem aggályoskodik, ha a kétség
és a bizonytalanság sohasem kínozza, ha sohasem állt
úgy, mint én, reménykedve, izgatottan, megrémülve,
a körmét rágva egy válaszút előtt, nem tudván, hogy
merre induljon, melyik csillagot kövesse.
– Ne haragudj, ha ezt szóvá teszem, de a hajaddal
csinálni kellene valamit. Miért nem jársz fodrászhoz?
Nem szép, hogy ilyen egyenes szálú. Ha kalap van a
fejeden, biztos még rosszabbul mutat. Miért nem
fésülöd legalább a füled mögé?
Engedelmesen a fülem mögé simítottam a hajamat,
és ránéztem, hogy mit szól hozzá. Összehúzott
szemöldökkel, félrehajtott fejjel vizsgált.
– Nem, azt hiszen, így sem jó. Nagyon sima és
nagyon szigorú. Nem áll jól neked. Mondom, be
kellene rakatnod. Én sohasem szerettem ezt a Jeanne
d'Arc-frizurát. Maxim mit szól hozzá? Ő úgy találja,
hogy jól áll?
 – Nem tudom – mondtam –, sohasem beszélt róla.
– Igen? Lehet, hogy neki tetszik. Hát akkor ne
hallgass rám. Mondd, vásároltál valamit Párizsban
vagy Londonban? –
– Nem – feleltem –, nem értünk rá. Maxim alig
várta, hogy hazajöjjünk. Innen is rendelhetek, ha kell
valami. Kérhetek árjegyzéket.
– Abból, ami most van rajtad, könnyű kitalálni,
hogy nem sokat törődsz az öltözködéssel – mondta.
Bűnbánóan néztem végig flanelszoknyámon.
– Tévedsz – feleltem –, én nagyon is szeretem a
szép ruhákat. De idáig sohasem volt ilyesmire
pénzem.
– Csodálom, hogy nem álltatok meg legalább egy
hétre Londonban, és hogy Maxim nem vett neked
valami rendes holmit. Ez nagyon önző tőle.
Egyáltalán nem jellemző rá. Maxim rendesen nagyon
gavallér szokott lenni.
– Valóban? – kérdeztem csodálkozva. – Én
sohasem vettem észre, hogy törődik a női ruhákkal.
Nem hiszem, hogy meg tudná mondani, hogy mi van
rajtam.
– Nahát – kiáltott fel Beatrice –, akkor nagyon
megváltozott!
Elfordult, és füttyentett Jaspernek. Azután zsebre
dugott kézzel az előttünk magasodó házat
vizsgálgatta.
– A nyugati szárnyat nem használjátok? – kérdezte.
– Nem – feleltem –, a keleti szárnyat használjuk.
Azt egészen átalakítottak.
– Nocsak! Ezt se tudtam. Miért?
– Maxim akarta így. Úgy látszik, ő jobban szereti a
keleti szárnyat.
Nem felelt semmit, tovább nézte az ablakokat, és
közben fütyörészni kezdett.
– Mit szólsz Mrs. Danvershez? – kérdezte hirtelen.
Lehajoltam, és megsimogattam Jasper fejét.
– Még alig láttam – mondtam –, és kicsit félek tőle.
Sohasem találkoztam még ilyen furcsa teremtéssel.
– Azt elhiszem – mondta Beatrice.
Jasper fölnézett rám, nagy, alázatos és mégis
öntudatos szemmel. Megcsókoltam selymes fejét, és
megvakartam az orrát.
– Nem kell félned tőle – mondta Beatrice. –
Főképpen pedig ne mutasd, hogy félsz. Persze nekem
sohasem volt vele semmi dolgom, de remélem, hogy
nem is lesz. Hozzám mindig borzasztó udvarias volt.
Tovább simogattam Jasper fejét.
– Barátságosan fogadott? – kérdezte Beatrice.
– Nem mondhatnám.
Beatrice megint fütyörészni kezdett, és a lábát
odadörgölte Jasper oldalához.
– Azt ajánlom, hogy csak akkor állj vele szóba, ha
semmiképpen sem kerülheted el.
– Igen – feleltem –, hisz olyan kitűnően vezeti a
házat, hogy nincs is alkalmam beleszólni semmibe.
– Nem hiszem, hogy haragudnék, ha beleszólnál a
háztartásba.
Érdekes, hogy Maxim is ezt mondta tegnap este.
Furcsa, hogy mégis vannak dolgok, amiben
megegyezik a véleményük. Én a magam eszével azt
hittem volna, hogy Mrs. Danvers nem tűrné, hogy
valaki beleszóljon a dolgába.
– Lehet, hogy később majd javul a helyzet –
mondta Beatrice –, de eleinte, attól félek, hogy
kellemetlenkedni fog neked. Iszonyú féltékeny.
Sejtettem, hogy féltékeny lesz.
– Miért?- kérdeztem csodálkozva. – Miért lenne
féltékeny? Úgy vettem észre, hogy Maxim nem
kedveli őt különösebben.
– Nem is Maximről van szó, gyermekem. Maximet
tiszteli, de ennyi az egész. Tudod – elhallgatott, egy
kicsit összehúzta a szemöldökét, és bizonytalanul
nézett rám –, nem tetszik neki, hogy te itt vagy, az a
baj.
– Miért? Mi kifogása lehet ellenem?
– Azt hittem, hogy tudod. Gondoltam, Maxim
elmondta neked. Mrs. Danvers imádta Rebeccát.
– Ő... Ő, most már értem.
Mindketten Jaspert simogattuk, és a kutya ennyi
kedvességtől elragadtatva, boldogan hempergett a
földön.
– Itt vannak a férfiak – mondta Beatrice –,
hozassunk ide székeket, és üljünk le a gesztenyefák
alá... Borzasztó, hogy Giles mennyire hízik.
Gyalázatosan néz ki Maxim mellett. Azt hiszem,
Frank most majd visszamegy az irodába. Micsoda
unalmas alak, sohasem tud semmi érdekeset
mondani... Na, miről beszéltetek? Nyilván
meghánytátok-vetettétek a világ sorát.
Nevetett, a férfiak felénk indultak, most mind egy
csoportban álldogáltunk. Giles egy fadarabot dobott
Jaspernek, hogy hozza vissza. Mindnyájan Jaspert
figyeltük. Mr. Crawley az órájára nézett.
– Mennem kell – mondta –, köszönöm az ebédet,
Mrs. de Winter.
– Gyakran fel kell jönnie – feleltem, és kezet
nyújtottam neki.
Vajon a többiek is elmennek? – gondoltam. – Vajon
csak ebédre jöttek, vagy az egész napot itt akarják
tölteni? Remélem, hogy elmennek. Alig vártam,
hogy újra kettesben lehessek Maximmel, mint
Olaszországban.
Robert székeket és takarókat hozott, leültünk a
gesztenyefa alá. Giles a fűre heveredett, és kalapjával
takarta el a szemét. Alig öt perc múlva már aludt,
tátott szájjal horkolt.
– Giles! – szólt rá Beatrice.
– Nem alszom – motyogta, és kinyitotta a szemét,
de rögtön újra lehunyta.
Milyen csúnya – gondoltam. – Vajon Beatrice miért
ment hozzá feleségül? Sohasem lehetett belé
szerelmes. Lehet, hogy Beatrice most ugyanezt
gondolja rólam. Olykor elkaptam a tekintetét,
sokszor nézett rám tűnődve, elgondolkozva, mintha
azt kérdezné magában: mi az isten csudájáért vehette
el Maxim ezt a jelentéktelen nőcskét? De azért
kedves volt hozzám.
Most éppen a nagyanyjukról beszélgettek.
– Át kell mennünk hozzá – mondta Maxim.
– Nagyon gyenge már szegény – válaszolta Beatrice
–, kiejti a falatot a szájából, és sokszor egészen
zavaros.
Hallgattam őket, szorosan Maximhez simulva, Ő
pedig szórakozottan simogatta a kezemet, miközben
Beatrice-re figyelt.
Ugyanazt csinálja velem, amit én Jasperrel
gondoltam magamban –, és én olyan vagyok, mint
Jasper, ahogy most a karjához támaszkodom. Olykor
megsimogat, vagy megveregeti a kezemet, ha eszébe
jut, hogy a világon vagyok, én, akkor boldog vagyok,
és közelebb simulok hozzá. Úgy szeret engem,
ahogyan én Jaspert.
A szél elállt. Álmos, békés délután volt. A füvet,
frissen nyírták, édes és buja illata volt, mint nyáron.
Giles feje körül egy méh zümmögött, a kalapjával
elhessegette. Jaspernek melege volt a napon, kilógó
nyelvvel jött vissza az árnyékba. Odasompolygott
hozzám, az oldalát nyalogatta, nagy szeme mintegy
bocsánatkérően nézett rám.
A ház ablakai csillogtak a napfényben, látni lehetett
bennük a pázsit és a fák tükörképét. Az egyik közeli
kéményből füst szállt az ég felé. Valószínűleg, a
szokáshoz híven, begyújtottak a könyvtárban.
Rigó repült a magnóliafára, mely az ebédlő ablaka
előtt pompázott. Finom, enyhe illatát még a
gesztenyefánál is lehetett érezni. Minden nyugodt
volt és csöndes. Olykor messziről, az öböl felől
felhallatszott a hullámok csapkodása. Apály ideje
lehetett. A méh most fölöttünk zümmögött, a
vadgesztenye rügyeit kóstolgatta.
Igen – mondtam magamban –, így képzeltem
ilyennek reméltem Manderleyt.
Szerettem volna sokáig elüldögélni itt, némán, nem
figyelve a többiekre, megragadni ezt a ritka
pillanatot, élvezni azt, hogy béke van, elégedettek
vagyunk és álmosak, mint a méh, amely a fejünk
fölött zsong. Rövidesen másképp lesz. Holnap lesz,
holnapután, másik esztendő jön. Talán mi is mások
leszünk, nem ülünk többé így, ilyen csendesen és
nyugodtan együtt. Valaki elmegy közülünk, vagy
szenvedni fog, meghal, a jövő ismeretlenül
nyújtózkodik előttünk, nem olyan lesz, amilyennek
kívánjuk, amilyennek terveztük. Ez a pillanat a
biztonság, ezt nem lehet, nem szabad megérintenünk.
Itt ülünk egymás mellett Maximmel, kéz a kézben a
jövő nem számít, a pillanat biztonságot ad, bár
Maxim soha nem fog emlékezni rá. Ő nem tartja
szentnek ezt a pillanatot, ő most arról beszél, hogy
ritkítani kellene a bokrokat a felhajtó két oldalán
Beatrice helyesel, tanácsokat ad, közben egy fűszállal
végigsimítja Giles homlokát. Olyan nekik ez az óra,
mint a többi. Negyed négy van, és nemrég fejezték
be az ebédet. Ők nem kívánják megállítani fogva
tartani ezt a pillanatot, mint én. Ők nem félnek a
jövőtől.
– Azt hiszem, mennünk kell – mondta Beatrice és
lesöpörte a füvet a szoknyájáról. – Nem akarok
elkésni. Cartrighték jönnek hozzánk vacsorára.
– Hogy van az öreg Vera? – kérdezte Maxim.
– Ó, éppen olyan, mint volt, folyton a betegségéről
beszél. A férje nagyon megöregedett. Biztosan ők is
szeretnének hallani rólatok.
– Add át nekik üdvözletemet – mondta Maxim.
Felálltunk, Giles lerázta a port a kalapjáról. Maxim
ásítva nyújtózkodott. A nap hirtelen elbújt.
Fölnéztem az égre. Máris más, mint az előbb volt.
Kis fe1hőcsoportok sorakoznak rajta.
– Elállt a szél – jegyezte meg Maxim.
– Remélem, nem kapunk esőt – mondta Giles.
– Attól félek, vége a szép időnek – szólt Beatrice.
Lassan elindultunk az autó felé.
– Nem is néztétek meg a keleti szárnyat – mondta
Maxim.
– Gyere föl – indítványoztam Beatrice-nek –, az
csak egy perc.
Bementünk a hallba, föl a széles lépcsőn, a férfiak
utánunk.
Furcsa volt arra gondolni, hogy Beatrice olyan sok
éven keresztül itt élt ebben a házban. A
nevelőnőjével ezeken a lépcsőkön futkosott kislány
korában. Itt született, itt nevelkedett, ismeri minden
zegét-zugát, erősebben ide tartozik, mint ahogyan én
valaha is ide tartozhatom. Sok emléket őriz
Manderleyről a szívében. Vajon gondol-e olykor az
elmúlt napokra? Gondol-e a copfos kislányra, aki
valaha volt, és aki egészen más lehetett, mint ez a
negyvenöt éves, eleven és mégis megállapodott
asszony.
Beléptünk a hálószobába. Gilesnak le kellett
hajolnia, hogy be ne verje a fejét az alacsony ajtóba.
– Milyen szép lett ez, ugye, Bee? Egészen
átalakíttatták – lelkendezett.
– Új függönyök, új ágyak, minden új – csodálkozott
Beatrice. – Emlékszel, Giles? Ebben a szobában
laktunk, mikor a lábaddal feküdtél. Akkor nem volt
ilyen barátságos. Mamának nem sok érzéke volt a
kényelem iránt. És különben is, ezt a részt ritkán
használták, még vendégszobának is csak olyankor, ha
nagyon tele volt a ház. Akkor is csak magányos
férfiak laktak ebben a szárnyban... Hát gyönyörű,
meg kell adni. És a rózsákra néz! Ez mindig is nagy
előnye volt. Megengeded, hogy bepúderezzem az
orromat?
A férfiak lementek, Beatrice a tükörhöz lépett.
– Danvers rendezte be ezt a szobát? – kérdezte.
– Igen. Remekül megcsinálta, ugye?
– Az ő gyakorlatával igazán nem volt nehéz. Vajon
mibe kerülhetett? Azt hiszem, szép kis összegbe.
Nem kérdezted meg?
– Nem – feleltem.
– Nem hiszem, hogy Danversnek fájna a feje a
Maxim pénze miatt. Megengeded, hogy használjam a
fésűdet? Jaj, de szépek ezek a kefék! Nászajándék?
– Maximtől kaptam.
– Hm... Nagyon szép. Illenék, hogy mi is adjunk
neked valamit. Mit kívánnál?
– Igazán nem tudom. Ne törd rajta a fejed.
 – Ugyan, fiacskám. Csak nem gondolod, hogy meg
akarok takarítani rajtad egy nászajándékot? Ha nem
is hívtatok meg az esküvőre...
– Remélem, azért nem haragusztok? Maxim
kívánsága volt, hogy külföldön esküdjünk.
– Dehogy haragszom. Nagyon okosan csináltátok.
Így legalább nem volt olyan, mintha... – Elhallgatott
a mondat közepén, és leejtette a táskáját. – Szent
isten, remélem, nem tört el a csatja. Nem, hála
istennek. Miről is beszéltünk? Elfelejtettem. Ja igen,
nászajándékokról. Hát majd kitalálunk valamit. Az
ékszert bizonyára nem kedveled.
Nem feleltem.
– Ti olyan egészen mások vagytok, mint a többi
fiatal pár – beszélt tovább Beatrice. – Egy
barátnőmnek a lánya a múlt héten ment férjhez, azok
persze úgy esküdtek, ahogy szokásos, és
nászajándékba zsúrterítőket, ebédlőszékeket és más
effélét kaptak. Én egy szép állólámpát adtam nekik.
Öt fontba került, Harrodsnál. Ha fölmész Londonba
ruhát venni, menj az én szabónőmhöz, Madame
Carroux-hoz, kitűnő ízlése van, és az árai is
elfogadhatóak.
Felállt az öltözőasztaltól, és megigazította a
szoknyáját.
– Gondolod, hogy nagy társas életet éltek majd
idelent? – kérdezte.
– Nem tudom. Maxim nem beszélt róla.
– Furcsa egy alak ez a Maxim. Az ember sohasem
tudja, hányadán van vele. Volt úgy, hogy egy üres
ágy sem akadt az egész házban, minden zug tele volt.
De nem tudom elképzelni, hogy... – megint hirtelen
elhallgatott, és megveregette a karomat. Na, nem baj,
majd meglátjuk. Kár, hogy nem lovagolsz, vagy nem
vadászol. Így nagyon fogsz unatkozni. Vitorlázni
sem szoktál?
– Nem – feleltem.
– Adj érte hálát az Istennek.
Kimentünk a folyosóra.
– Ha kedved támad, gyere át egyszer. Én jobban
szeretem, ha a vendégeim maguktól jönnek. Az élet
oly rövid, az ember nem ér rá meghívókat
küldözgetni.
– Nagyon köszönöm.
A férfiak a lépcsőn álltak.
– Gyere már, Bee! – kiáltotta Giles. – Kezd esni.
Föl kell húzni a tetőt. Maxim azt mondja, hogy zuhan
a barométer.
Beatrice megfogta a kezemet, lehajolt, és futó
csókot nyomott az arcomra.
– Isten áldjon meg – mondta –, bocsáss meg, hogy
tapintatlanul kérdezősködtem, és hogy tücsköt-
bogarat összehordtam. Maxim tudja, hogy a tapintat
sohasem volt erős oldalam. És, mint mondtam,
egészen más vagy, mint amilyennek képzeltelek.
Nyíltan a szemembe nézett, aztán füttyentett egyet,
cigarettát vett ki a táskájából, és felkattintotta az
öngyújtóját.
– Tudod – mondta, és szippantott egyet a
cigarettájából –, te olyan egészen más vagy, mint
Rebecca.
Mikor kiléptünk a házból, a napot már sűrű felhők
takarták, és szemerkélt az eső. Robert leszaladt a
kertbe, hogy felhozza a székeket.
 TIZEDIK FEJEZET

Utánuk néztünk, amíg az autó el nem tűnt a

kanyarban. Akkor Maxim karon fogott, és azt
mondta:
– Hála istennek, hogy elmentek. Vegyél föl gyorsan
valamit, és menjünk ki a kertbe. Fütyülök az esőre,
járni szeretnék egyet. Nem bírom ezt a sok ülést.
Sápadt volt, és kimerültnek látszott. Vajon Beatrice
és Giles: a nővére és a sógora fárasztotta ki ennyire?
– Rögtön itt leszek, csak fölszaladok a kabátomért –
mondtam.
– A kerti szobában lóg egy csomó esőkabát, vegyél
fel azokból egyet – mondta türelmetlenül. – Az
asszonyok, ha egyszer fölmennek a szobájukba,
félóráig nem jönnek vissza. Robert, legyen szíves,
hozzon ki egy esőkabátot a kerti szobából Mrs. de
Winternek. Lóg ott vagy fél tucat, amit a vendégek itt
felejtettek.
Már odalent állott az út közepén, és Jaspert hívta.
– Gyere, te kis lusta kutya, dolgozz le valamit a
hájadból.
Jasper körülötte szaladgált, vadul ugatott örömében,
hogy sétálni mehet.
– Hallgass már, te bolond – szólt rá Maxim. – Mi a
csodát csinál Robert olyan sokáig odabent?
Robert szaladva hozta az esőkabátot, én sietve
magamra vettem, és nagy keservesen begomboltam.
Bő volt persze és túl hosszú, de Maxim olyan
türelmetlennek látszott, hogy inkább nem szóltam.
Elindultunk az erdő felé, Jasper előttünk szaladt.
– Beatrice a legjobb asszony a világon, de
valahányszor együtt vagyunk, az idegeimre megy.
Nem tudtam elképzelni, mit véthetett Beatrice, de
jobbnak láttam nem kérdezősködni. Talán még
mindig azért neheztel, hogy ebéd előtt az egészségi
állapotára tett megjegyzéseket?
– Milyennek találtad? – kérdezte.
– Nagyon megszerettem – feleltem. – Hozzám
igazán nagyon kedves volt.
– Miről beszéltetek idekint, ebéd után?
– Ó, nem is tudom már. Azt hiszem, többnyire én
beszéltem. Mrs. Van Hopperről meséltem neki, és
arról, hogy hogyan ismerkedtünk meg, meg
ilyesfélékről. Azt mondta, hogy egészen másnak
képzelt.
– Milyennek képzelt?
– Azt hiszem, hogy sokkal elegánsabbnak, sokkal
okosabbnak, szellemesebbnek, ahogy ő mondta
társasági pillangónak.
Maxim egy pillanatig nem felelt, lehajolt és egy
darab fát hajított Jaspernek.
– Beatrice néha kétségbeejtően ostoba tud lenni –
mondta.
A pázsiton túl kis emelkedő következett, és máris
bent voltunk az erdőben. A fák sűrűn álltak egymás
mellett, és nagyon sötét volt. Törött gallyakon,
süppedő avaron jártunk. Itt-ott friss zöld hajtás bújt
ki a földből, és a harangvirág bimbója kipattanni
készült. Jasper most békésen, a földet szaglászva
ballagott mellettünk.
Karon fogtam Maximet.
– Tetszik neked a hajam? – kérdeztem.
Csodálkozva nézett rám.
 – A hajad? Miért kérded? Persze hogy tetszik. Mi
baj van a hajaddal?
– Semmi – feleltem –, csak úgy kérdeztem.
– De furcsa vagy.
Egy tisztásra értünk, innen két ösvény vezetett két
ellenkező irányba. Jasper habozás nélkül a jobb felé
haladó ösvényt választotta.
– Nem arra! – kiáltott utána Maxim. – Gyere
vissza!
A kutya visszafordult, ott állt, a farkát csóválta de
nem indult vissza.
– Miért akar arra menni? – kérdeztem.
– Azt hiszem, azért, mert megszokta – felelte
Maxim röviden. – Az az út a csónakházhoz vezet.
Jasper, gyere vissza szépen!
Bal felé fordultunk, egyikünk sem szólt egy
darabig. Visszanéztem, és láttam, hogy Jasper
engedelmesen kullog utánunk.
– Ez az út a völgybe vezet, amelyről beszéltem
neked – mondta Maxim. – Az azaleákhoz. Majd
meglátod, milyen isteni az illatuk. Esőben még
jobban érezni, mint máskor.
Most megint egészen boldognak és vidámnak
látszott. Az a Maxim volt, akit ismertem és
szerettem.
Frank Crawleyról kezdett beszélni, azt mondta,
hogy áldott jó fiú, tökéletesen megbízható, és imádja
Manderleyt.
Most jobb – gondoltam magamban –, most olyan,
mint Olaszországban volt. És fölmosolyodtam rá,
megkönnyebbülten, hogy a gondterhelt kifejezés
eltűnt az arcáról. És mialatt válaszolgattam hogy
„igen” vagy „igazán?”, vagy „ne mondd, drágám”, a
gondolataim visszatértek Beatrice-hez, és azon
tűnődtem, vajon Maxim miért haragszik, mit tett
vagy mit mondott a nővére, ami nem volt ínyére. És
arra is gondoltam, amit Beatrice mondott Maximről,
hogy olykor kijön a sodrából, és akkor isten legyen
irgalmas mindenkinek.
Beatrice persze ismeri az öccsét. De én nem
olyannak képzeltem Maximet, amilyennek ő leírta. El
tudtam őt képzelni szeszélyesnek, Idegesnek,
ingerültnek, de dühösnek, mint Beatrice mondta, és
szenvedélyesnek, nem tudtam elképzelni. Lehet,
hogy Beatrice túlzott. Az emberek a rokonaikkal
szemben rendesen nem tudnak tárgyilagosak lenni.
– Nézz csak ide – szólalt meg Maxim hirtelen.
Erdős domb tetején álltunk, az ösvény előttünk
kanyargott le a völgy felé, egy rohanó kis patak
oldalán. Itt nem voltak sötét fák, sem ágbogas
cserjék, a keskeny ösvény mindkét oldalán azaleák és
rododendronok álltak, hosszú sorban, nem
vérvörösek, mint azok az óriások a parkban, hanem
fehérek, lazac- és aranyszínűek, kecses és gyönyörű
virágok ingattak finom fejüket a szelíd nyári esőben.
A levegő tele volt édes illattikkal, és nekem úgy
tetszett mintha az illat összekeveredett volna a patak
rohanó vizével, eggyé vált volna a csepergő esővel és
a dús, nedves mohával a lábunk alatt.
– Itt nem hallatszott más, csak a kis patak
csobogása és az esőcseppek nyugodt, lassú
neszezése. Mikor Maxim megszólalt, a hangja halk
volt, szelíd és gyöngéd, mintha nem akarná megtörni
a csendet.
– Úgy hívtuk ezt a helyet, hogy a Boldog-völgy
suttogta.
Csendben álltunk ott, nem beszéltünk lenéztünk a
virágok fehér arcába, Maxim lehajolt, felemelt egy
lehullott szirmot, és nekem adta. Hervadt volt már,
összezsugorodott, felkunkorodó szélén megbarnult,
de mikor a tenyeremhez dörzsöltem, édes illat szállt
fel belőle, erősen és olyan elevenen, amilyen az élő
bokor volt, amelyről lehullott.
És ekkor egyszerre megszólaltak a madarak.
Először egy feketerigó hangja emelkedett tisztán és
hűvösen a magasba a rohanó patak fölé, aztán egy
pillanat múlva választ kapott az erdőben rejtőzködő
társától, és a csend körülöttünk csakhamar megtelt
dallal. A madárcsicsergés elkísért, amint lefelé
ereszkedtünk a völgybe, és a fehér virágok illata is
követett minket. Olyan volt az egész, mint egy
elvarázsolt táj. Nem hittem volna, hogy van ilyen
szép hely a világon.
Az eget szürke felhők borították, de a makacsul
hulló eső nem zavarta a völgy szelíd nyugalmát. Az
eső és a patak hangja egybemosódott, s
harmonikusan társult hozzá a feketerigó éneke fenn a
párás levegőben.
Az ösvény két oldalát szegélyező azaleák olyan
közel voltak egymáshoz, hogy nedves fejük a
kezünkhöz ért. Az ázott szirmokról vízcseppek
hullottak ránk. A lábam alatt is lehullott szirmok
hevertek, barnán és átázva, de még mindig illatoztak,
és illatukat még dúsabbá, gazdagabbá tette a süppedő
moha, a föld, a páfrányok és az összevissza
csavarodott gyökerek fanyar kigőzölgése. Maxim
kezét fogtam és hallgattam. Megejtett a Boldog-
völgy varázsa.
Igen, ez az igazi Manderley. Az a Manderley,
amelyet ismerni és szeretni fogok. A megérkezést
már elfelejtettem, elfelejtettem a sűrű fekete erdőket,
a szigorú rododendronokat, amelyek olyan gőgösen
és ridegen néztek rám. És most nem féltem a nagy
háztól, sem a hall visszhangzó kőkockáitól, a nyugati
szárny ijesztő csendjétől, a letakart bútoroktól. Ott én
csak betolakodó vagyok, a szobákban, amelyek nem
ismernek engem, az íróasztalnál és a székben, amely
nem az enyém. Idekint egészen más. A Boldog-völgy
nem ismer betolakodókat. Az ösvény végére értünk,
itt a virágok boltívet alkottak a fejünk fölött.
Lehajoltunk, hogy átbújhassunk az ív alatt, és mikor
megint kiegyenesedtem, és az esőcseppeket leráztam
a hajamról, láttam, hogy a völgy elmaradt
mögöttünk, és az azaleák és a fák is elmaradtak, és
mint ahogyan Maxim sok héttel ezelőtt leírta Monte-
Carlóban, hirtelen egy szűk kis öbölben találtuk
magunkat, kavicsok ropogtak a talpunk alatt, és alig
néhány lépésnyire tőlünk ott nyaldosták őket a tenger
hullámai.
Maxim rám mosolygott, és ámuló arcomat figyelte.
– Ugye, csodálkozol? – kérdezte. – Ez mindenkit
váratlanul ér. Az ellentét olyan éles, hogy szinte fáj.
Felkapott egy követ, és elhajította.
– Hozd ide! – szólt rá Jasperre, és Jasper rögtön
nekiiramodott, hogy elhozza a követ. Hosszú, fekete
füle lebegett a szélben.
A varázslat megtört, a bűbáj elszállt. Ismét
halandók voltunk, két ember, aki a tengerparton
játszik. Újabb és újabb kis köveket hajigáltunk
Jaspernek, lementünk a víz széléhez, és lapos
kavicsokkal kacsáztunk, mint a gyerekek. Az érkező
dagály hullámai az öböl szikláit csapkodták, a
kisebbeket már elborította a víz, és vízben ringtak a
sziklára telepedett tengeri moszatok is. Kihalásztunk
egy nagy darab deszkát a vízből, és jó messzire vittük
a parttól, hogy ne sodorhassa el az ár. Maxim
odafordult hozzám, rám nevetett, közben
hátrasimította előrehulló haját, én pedig felhajtottam
az esőkabátom ujját, hogy ne legyen vizes. Aztán
körülnéztünk, és láttuk, hogy Jasper eltűnt. Hívtuk,
füttyentgettünk neki – de nem volt sehol.
Nyugtalanul néztem körül, hogy hol lehet. Csak nem
ragadták el a hullámok?
– Nem – nyugtatott meg Maxim –, azt látnunk
kellett volna. Nem eshetett bele a vízbe.
– Jasper! Te szamár, hol vagy? Jasper! Jasper!
– Talán visszament a Boldog-völgybe – mondtam.
– Egy pillanattal ezelőtt még itt volt, egy döglött
sirályt szaglászott – mondta Maxim.
Visszamentünk a völgybe.
– Jasper! Jasper! – kiáltotta Maxim többször is. A
távolból, jobb felől, a sziklák mögül, élés rövid
ugatást hallottam.
Igyekeztem fölkapaszkodni a csúszós sziklákon az
ugatás irányában.
– Gyere vissza! – szólt rám Maxim élesen. – Nem
arra megyünk. Az a buta kutya majd hazatalál
magától is.
Egy pillanatig haboztam, lenéztem a mélybe.
– Hátha leesett – mondtam –, szegény kis jószág.
Engedd, hogy felhozzam.
Jasper újra ugatott, ezúttal messzebbről.
– Hallgasd csak – mondtam. – Fel kell hogy
hozzam. Hátha nem tud magától felmászni. Hátha
elsodorta az ár.
– Nincs semmi baja – mondta Maxim ingerülten. –
Hagyd békében. Mondtam, hogy visszatalál magától
is.
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, és a
kőtömbökön keresztül Jasper felé másztam. Nagy
sziklák zárták el előlem a kilátást, a nedves köveken
minduntalan megcsúsztam és megbotlottam, de azért
hősiesen másztam tovább, a hang irányában.
Szívtelenség Maximtől, hogy elhagyja Jaspert
gondoltam, és sehogy se tudtam megérteni. És, a
dagály is egyre emelkedett. Végre kiértem a sziklák
mögül, amelyek eltakarták a kilátást, és meglepetten
láttam, hogy mögöttük egy másik öböl van, hasonló
az előbbihez, ahhoz, amelyet az előbb láttunk, de
szélesebb. Keskeny töltés szelte át ezt az öblöt, és a
belső rész kis, természetes kikötőt alkotott. De hajó
nem volt a kikötőben, csak egy bója. A part itt is
kavicsos volt, mint a másik öbölben, de meredekebb,
és hirtelen ereszkedett alá a tengerhez. Az erdő
csaknem a víz széléig ért, és ott, ahol vége szakadt,
egy hosszú, alacsony épület állt, félig villa, félig
csónakház, ugyanolyan kőből építve, mint a töltés.
Egy ember állt a parton, talán egy halász, magas
csizmában, kötött mellényben, és Jasper őt ugatta,
vadul keringett körülötte, és bele-belekapott a lábába.
A férfi nem vett róla tudomást, lehajolt, és a földön
keresett valamit.
– Jasper! – kiáltottam rá. – Gyere ide, Jasper!
A kutya felnézett, a farkát csóválta, de nem
engedelmeskedett. Tovább ugatta azt a magányos
férfit ott a parton.
Visszanéztem. Maximet még mindig nem láttam.
Lemásztam a partra. A cipőm csikorgott a kavicson,
és a férfi fölpillantott a hangra. Láttam, hogy a
tekintete olyan, mint egy gyöngeelméjűé, és a szája is
olyan piros és nedves. Fogatlan ínyével rám
mosolygott.
– Jó napot – mondta. – Csúnya idő.
– Jó napot – feleltem. – Bizony, nincs valami szép
időnk.
Érdeklődve nézett rám, még mindig mosolygott. –
Kagylót keresek – mondta –, de nem találok. Már dél
óta ások.
– Ó – mondtam –, sajnálom, hogy nem talál
kagylót.
– Itt nincs kagyló.
– Gyere, Jasper – mondtam –, későre jár. Gyere,
kiskutyám!
De Jasper dühös hangulatban volt. Hátat fordított
nekem ostobán, makacsul ugatott, és száguldozott le
s fel a parton. Nem akart szót fogadni, nálam pedig
nem volt póráz. A férfihoz fordultam, aki megint
lehajolt kagylót keresni.
– Nincs egy darab spárgája? – kérdeztem.
– He?
– Azt kérdeztem, nincs-e egy darab spárgája? –
ismételtem.
– Itt nincs kagyló – mondta a fejét rázva. – Dél óta
ások.
Felém bólintott, és megdörgölte vizenyős,
halványkék szemét.
– Kellene valami, hogy megkössem ezt a kutyát –
mondtam –, nem akar szót fogadni.
– He? – kérdezte, és ismét mosolygott, azzal a
szomorú, bárgyú mosolyával.
– Rendben van – mondtam –, nem baj, ha nincs.
Bizonytalanul nézett rám, aztán előrehajolt, és
kinyújtott ujjával felém bökött.
– Ismerem ezt a kutyát – mondta –, onnan való a
házból.
– Igen – feleltem –, vissza akarom vinni.
– Nem a magáé.
– Mr. de Winter kutyája – mondtam szelíden. –
Vissza akarom vinni a házba.
– He?
Megint hívtam Jaspert, de ezúttal egy szélfújta
tollat kergetett.
Vajon találnék-e valami spárgát a csónakházban –
gondoltam, és megindultam arrafelé. Itt, valaha kert
lehetett, de a fű azóta nagyon megnőtt és elvadult,
tele volt gazzal. Az ablakok gondosan be voltak
csukva. Nem kétséges, hogy az ajtó is be van zárva –
gondoltam, és nem sok reményem volt, mikor
lenyomtam a kilincset.
Meglepetésemre az alacsony ajtó kinyílt. Le kellett
hajolnom, hogy be tudjak menni rajta. Azt hittem,
hogy olyan látvány fogad, mint az efféle
csónakházakban: piszok és por, elhanyagoltság,
kötelek és deszkák hevernek a padlón.
Csakugyan poros volt minden és itt-ott piszkos is,
de sem köteleket, sem deszkákat nem láttam.
Berendezett szoba tárult elém, igen hosszú, az épület
egész hosszát kitöltötte. A sarokban íróasztal, a szoba
közepén asztal és székek, a fal mellett dívány.
Öltözőasztal is volt és tálaló, csészékkel és
tányérokkal. Könyvespolcok, könyvekkel megrakva.
A felső polcon kis hajómodellek. Egy pillanatig arra
gondoltam, hogy lakik itt valaki. Talán az a szegény
ember, akit a parton láttam. De ahogy körülnéztem,
meggyőződtem róla, hogy itt régen nem járt senki. A
kandalló rácsa berozsdásodott, a poros padlón nem
látszanak léptek nyomai, még a porcelánkanna is
poros. Furcsa, dohos szag terjengett a szobában. A
hajómodelleken pókok szőtték hálójukat. Nem, itt
nem lakik és rég nem is járt senki.
Az ajtó nyikorgott, mikor kinyitottam. Az
esőcseppek hangosan doboltak a tetőn és az
ablaktáblákon. A dívány szövetjét egerek vagy
patkányok rágták ki. Láttam rajta a lyukakat, és
láttam a kirojtosodott széleket. Nedves volt a levegő
és dermesztően hideg. Sötét, lehangoló környezet, és
kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Semmi
kedvem nem volt maradni. Nem bírtam hallgatni az
esőcseppek kopogását, ami szinte a szobában is
visszhangzott, meg az eresz felől is behallatszott.
Körülnéztem valami spárga után. De semmi olyat
nem láttam, amit használhattam volna. A szoba
végében volt egy másik ajtó is. Odaléptem,
kinyitottam, most már izgatottan, egy kicsit féltem is,
mert az a furcsa érzésem volt, hogy valami
hátborzongató, rettenetes látványban lesz részem,
amit jobb lenne, ha nem látnék.
De hát ez ostobaság – bátorítottam magam, és
lenyomtam a kilincset. Csakugyan közönséges
raktárhelyiségbe nyílt az ajtó, olyanba, amilyennek a
nagyszobát képzeltem. Kötelek, evezők, vitorlák,
festékes vödrök, deszkadarabok hevertek szanaszét,
mint minden más csónakházban. Egy gombolyag
vastag spárga is akadt az egyik polcon, mellette
rozsdás kés. Erre volt szükségem. Felkattintottam a
kést, vágtam egy darabot a spárgából, azután
visszamentem a szobába. Az eső még mindig
kopogott a tetőn. Kisiettem a házból, vissza se
néztem, nem akartam látni a patkány rágta díványt és
a poros teáskannát, a pókhálókat a parányi hajókon,
rohanó léptekkel igyekeztem vissza a partra.
Az ember még mindig ott állt, engem figyelt. Jasper
is mell ette volt.
– Gyere, Jasper – mondtam –, gyere, öreg kutyám.
Lehajoltam, Jasper ezúttal engedelmesen
odahajtotta a nyakát a kezem alá.
 – Találtam odabent spárgát – mondtam az
embernek.
Nem felelt. Laza pórázt kötöttem Jasper nyakára.
– Jó napot – mondtam, és elindultam.
A szegény bolond bólintott, és bárgyú, apró
szemével rám bámult.
– Láttam, hogy bement – motyogta.
– Igen – mondtam –, Mr. de Winter nem fog
haragudni érte.
– Az asszony már nem jár ide – mondta.
– Nem – feleltem –, már nem.
– Belefulladt a tengerbe, ugye? Nem fog többé
visszajönni?
– Nem. Nem fog többé visszajönni.
– De én nem mondtam semmit, ugye?
– Nem, nem. Ne féljen.
Megint lehajolt, és magában motyogva tovább
kotorászott a kavicsok között. Siettem Maximhez,
már várt reám a szikláknál, zsebre tett kézzel.
– Ne haragudj – mondtam –, Jasper nem akart
jönni, spárgát kellett keresnem.
Hirtelen sarkon fordult, és megindult az erdő felé.
– Nem a sziklákon keresztül megyünk haza? –
kérdeztem.
– Erre rövidebb – felelte kurtán.
Elmentünk a ház mellett, és bekanyarodtunk az
erdőbe.
– Ne haragudj, hogy olyan sokáig maradtam, Jasper
hibája volt – mondtam –, annyira ugatta azt az
embert. Ki az?
– Ben – felelte Maxim. – Ártalmatlan szegény
ördög. Az öregapja vadőr volt nálunk. Itt laknak a
szomszéd tanyán. Hol találtad ezt a spárgát?
– Benn a házban.
 – Nyitva volt az ajtó? – kérdezte.
– Nyitva. Ott volt a spárga, ahol a vitorlák meg a
csónak.
– Aha – hümmögött Maxim. Aztán egy perc múlva
hozzátette: – Zárva kellene lennie annak az ajtónak,
nem értem, miért van nyitva.
Nem feleltem semmit, ez utóvégre nem az én
dolgom volt.
– Ben mondta neked, hogy nyitva van az ajtó?
– Nem – feleltem –, Ben semmit sem értett, amit
kérdeztem tőle.
– Hülyébbnek tetteti magát, mint amilyen mondta
Maxim. – Ha akar, tud egészen értelmesen is
beszélni. Biztosan százszor is ki-be jár a házba, de
nem akarta neked elárulni.
– Nem hiszem – feleltem –, a ház teljesen kihaltnak
látszik. Rögtön látni, hogy nem lakik benne senki.
Minden csupa por, léptek nyoma sehol. Borzasztó
nedves is. Attól félek, a könyvek tönkre fognak
menni, és a székek is, meg a dívány. Patkányok is
vannak, a huzatokat alaposan kirágták.
Maxim nem felelt. Óriási léptekkel ment, alig
tudtam követni. A part itt igen meredek volt, nehezen
lehetett felkapaszkodni. Egészen más, mint a Boldog-
völgyben. A fák sötétek, és sűrűn állnak, itt nem
szegélyezik azaleák az ösvényt. Az eső lecsurgott a
vastag ágakról, a nyakamba ömlött, és belefolyt a
ruhámba. Megborzongtam, nagyon kellemetlen érzés
volt, mintha egy hideg ujj érintett volna. És Jasper
mögöttünk kullogott, fáradtan a vad száguldozástól,
nyelve kilógott.
– Gyere már, Jasper, az istenért! – szólt rá Maxim.
– Húzd egy kicsit – fordult hozzám. – Beatrice-nek
igaza van, nagyon kövér ez a kutya.
 – Olyan gyorsan mész, hogy nem tudunk lépést
tartani veled – mondtam.
– Ha szót fogadtál volna, és nem csörtetsz olyan
vadul előre a sziklákon keresztül, már otthon volnánk
– pirított rám Maxim. – Jasper nagyon jól ismeri az
utat. Nem értem, miért mentél utána?
– Attól féltem, hogy beleesett a tengerbe és az ár
elsodorja – mondtam.
– Azt hiszed, hogy otthagytam volna, ha ettől kell
tartani? Mondtam, hogy ne menj. Most persze
morogsz, hogy fáradt vagy.
– Nem morgok – mentegetőztem –, és különben is,
még ha vasból van is az ember lába, ezeken a
sziklákon akkor is megfájdul. Azt hittem, te is
utánam jössz.
– Minek fárasztottam volna magam ezért a buta
kutyáért?
– Ez sem lett volna fárasztóbb, mint lent a parton
deszkát halászni – feleltem. – Ezt csak azért mondod,
mert más mentséget nem tudsz kitalálni.
– Miért kellene mentséget keresnem, nem
mondanád meg, gyermekem?
– Nem tudom – feleltem fáradtan –, ne beszéljünk
többet róla.
– De most már csak beszéljünk, te kezdted. Mit
akarsz azzal mondani, hogy mentséget kerestem?
Miért kellett mentséget keresnem?
– Miért, mert nem akartál velem jönni.
– És mit gondolsz, miért nem akartam?
– Ó, Maxim, ne kínozz, hát honnan tudjam?
Nem vagyok én gondolatolvasó. Nem akartál, és
kész. Láttam az arcodon, hogy nem akarsz.
– Mit láttál az arcomon?
– Már megmondtam. Láttam, hogy nem akarsz
velem jönni. Hagyjuk ezt, Maxim. Elegem van
belőle.
– Minden asszony ezt mondja, amikor nem tud
tovább vitatkozni. Rendben van. Nem akartam
átmenni oda, a másik öbölbe. Most meg vagy
elégedve? Lehetőleg kerülöm azt az átkozott helyet,
azt az istenverte házat. Ha neked olyan emlékeid
volnának róla, mint nekem, te sem kívánkoznál oda,
és nem kívánnál beszélni róla, sőt még csak gondolni
se rá. Na, most aztán, ha tetszik, törd a fejed, hogy ez
mit jelent. Remélem, most boldog vagy.
Az arca fehér volt, a szeme kitágult, és végtelen
szomorúság tükröződött benne, mint akkor, mikor
először találkoztam vele.
Megfogtam a kezét, és békéltetően simogatni
kezdtem.
– Maxim, kérlek, kérlek....
– Mi a baj? – kérdezte nyersen.
– Nem akarom, hogy rosszkedvű légy. Úgy fáj, ha
ilyennek látlak. Kérlek, Maxim, felejtsük el, amiről
az előbb beszéltünk. Ostobaság volt az egész.
Nagyon bánt, hogy így felizgattalak, drágám. Ne
haragudj.
– Ott kellett volna maradnunk Olaszországban.
Nem lett volna szabad hazajönnünk Manderleybe.
Istenem, milyen szamár voltam, hogy hazajöttünk.
Türelmetlenül sietett előre, még gyorsabban, mint
az előbb. Szaladnom kellett, hogy lépést tarthassak
vele. A szívem a torkomban dobogott, alig tudtam
lélegzeni, a könnyeket csak nagy nehezen tudtam
visszatartani. Kétségbeesetten és ügyetlenül
vonszoltam magam után Jaspert.
Végre felértünk a dombra. Innen vezetett vissza az
ösvény a Boldog-völgybe. Tehát azon az úton jöttünk
vissza, amelyen Jasper el akart indulni. Most már
tudtam, hogy miért akart arra menni. Ez az ösvény
vezetett a kis házhoz és a partnak ahhoz a részéhez,
amelyet ő is jól ismert. Megszokta, hogy mindig erre
jártak azelőtt.
Szó nélkül mentünk vissza a házba. Maxim arca
kemény volt, semmit sem tudtam leolvasni róla.
Egyenesen bement a hallba, a hallból a könyvtárba,
anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna rám.
Frith ott volt a hallban.
– Hozza azonnal a teát! – mondta Maxim, és
becsukta a könyvtárajtót.
Kétségbeesetten viaskodtam a könnyeimmel.
Frithnek nem szabad látnia, hogy sírok. Azt fogja
hinni, hogy veszekedtünk, és elmeséli a
cselédszobában, hogy Mrs. de Winter sír, úgy látszik,
nem jól mennek a dolgok.
Elfordultam, hogy Frith ne láthassa az arcomat.
Odalépett hozzám, és lesegítette az esőkabátomat.
– Majd beviszem a kerti szobába, asszonyom –
mondta.
– Köszönöm, Frith – feleltem még mindig
elfordulva.
– Nem volt valami kellemes sétaidő, asszonyom.
– Nem, Frith, valóban nem volt valami kellemes.
– A zsebkendője, asszonyom – mondta, és fölemelt
valamit a földről.
– Köszönöm – és zsebre tettem.
Nem tudtam, mit csináljak, felmenjek-e a
szobámba, vagy pedig Maxim után menjek a
könyvtárba. Frith bevitte az esőkabátomat a kerti
szobába. Én tanácstalanul álltam ott, és a körmömet
rágtam.
Frith visszajött, és csodálkozott, hogy még mindig
ott vagyok.
– A könyvtárban jó meleg van, asszonyom.
– Köszönöm, Frith.
Lassan elindultam a hallon keresztül a könyvtár
felé. Kinyitottam az ajtót, és beléptem. Maxim ott ült
a karosszékben, Jasper a lábánál, az öreg kutya a
kosarában. A nyitott újság ott hevert a szőnyegen,
Maxim pedig mozdulatlanul meredt maga elé.
Odamentem, és a szék mellé térdelve magamhoz
öleltem a fejét.
– Ne haragudj – suttogtam.
Két keze közé fogta az arcomat, és fáradt, szomorú
tekintettel nézett rám.
– Nem haragszom.
– De igen. Szomorúságot okoztam neked. Az éppen
olyan, mintha megharagítottalak volna. Nem bírom
elviselni, ha ilyennek látlak. Olyan nagyon szeretlek.
– Igazán szeretsz? – kérdezte, és erősen magához
szorított. A szeme is ugyanezt kérdezte, sötéten és
bizonytalanul, mint egy megriadt gyermek szeme.
– Mi baj, drágám? Miért nézel így rám?
Mielőtt felelhetett volna, kinyílt az ajtó, én
visszaereszkedtem a sarkamra, úgy tettem, mintha fát
akarnék dobni a tűzre, mialatt Frith Roberttel együtt
betolta a teaasztalt, és megkezdődött a teázás
szertartása.
Ugyanúgy, mint előző nap. Ugyanúgy volt
megterítve az asztal, hófehér terítővel, ugyanúgy
sorakoztak rajta a sütemények és a pirított
kenyérszeletek, ugyanúgy állott a forró vizes
ezüstkanna a kis lángon, és Jasper farkát csóválva,
fülét hegyezve, ugyanúgy figyelte az arcomat.
Beletelt öt perc, míg újra magunkra maradtunk.
Mikor Maximre pillantottam, láttam, hogy arcába
visszatért a szín, a fáradt, szomorú kifejezés eltűnt, és
szinte jókedvűen nyúlt egy szendvics után.
– Borzasztó volt délben az a sokadalom – mondta. –
Szegény jó Beatrice mindig felbosszant.
Gyerekkorunkban is állandóan veszekedtünk, majd
kikapartuk egymás szemét. Pedig, isten látja lelkem
nagyon szeretem. Igazán szerencse, hogy nem lakunk
közelebb egymáshoz. Erről jut eszembe, egyszer át
kell mennünk a nagymamához. Töltsd ki a teámat,
drágám, és bocsáss meg, hogy olyan komisz voltam.
A tengerparti epizód tehát lezárult. Nem beszéltünk
többet róla.
A teáscsészéje fölött rám mosolygott, ez volt a
jutalmam, azután az újság után nyúlt. Olyan volt ez a
mosoly, mint amikor Jasper fejét simogatja meg. Jó
kis kutya vagy, de feküdj le, hagyj békén. Megint
Jasper voltam, úgy, mint ebéd után a kertben. Fogtam
egy darab süteményt, és szétosztottam a két kutya
között. Én nem ettem egy falatot sem, nem voltam
éhes. Nagyon fáradt voltam, fásult, lehangolt.
Maximre néztem, de ő elmerült az újságjában.
Éppen lapozott. Az ujjam ragadt a süteménytől, a
zsebembe nyúltam a zsebkendőért. Kivettem egy
pici, csipkés szélű zsebkendőt. Majd felkiáltottam a
meglepetéstől, mert nem az én zsebkendőm volt.
Egyszerre eszembe jutott, hogy Frith vette fel a
hallban a földről. Az esőkabát zsebéből eshetett ki.
zavartan forgattam a kezemben. Piszkos volt sokáig
lehetett az esőkabát zsebében. Apró pelyhek tapadtak
hozzá. Az egyik sarkában monogram. Egy hosszú,
dőlt R betű, átszőve a de W betűkkel. Az R nagyobb
volt, mint a többi betű, a farka egészen a zsebkendő
csipkés széléig nyúlt le. Pici kis zsebkendő volt, alig
tenyérnyi. Kis gombolyaggá összegyűrve, valaki ott
felejtette a kabát zsebében.
Úgy látszik, az esőkabátot azóta sem viselte senki.
Én vettem fel most először. A kabát tulajdonosa tehát
magas volt és karcsú, vállban szélesebb, mint én,
mert az ujjak hosszan lelógtak, a kezemet is egészen
eltakarták. Két gomb hiányzott róla. A kabát gazdája,
úgy látszik, nem bánta. Talán csak a vállára borította,
mint egy keppet, vagy nyitottan viselte, két kezét a
zsebekbe mélyesztve.
A zsebkendőn egy kis rózsaszínű folt. Az ajakrúzs
nyoma. Megtörölte vele a száját, azután összegyűrte,
és ott hagyta a kabát zsebében. Kezemben tartva a
zsebkendőt, éreztem, hogy illat árad belőle.
Illat, amelyet ismertem, illat, amelyre ráismertem.
Lehunytam a szememet, és megpróbáltam emlékezni.
Valami illanó, valami halvány illat volt, amelynek
nem tudtam nevet adni. Azelőtt is éreztem már ezt az
illatot. Egészen biztosan tudtam, hogy aznap délután
éreztem.
Azután egyszerre ráeszméltem, hogy a
zsebkendőből felszálló illat ugyanaz, mint az
összetaposott fehér azaleaszirmok illata a Boldog-
völgyben.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az idő egy héten keresztül nedves volt és hideg, mint

a nyugati országrészben sokszor szokott lenni kora
nyáron. Többé nem is mentünk le a partra. A
teraszról leláttam a tengerre. Szürke volt és
barátságtalan, nagy, tarajos hullámok örvénylettek
rajta. Elképzeltem, amint odacsapódnak annak a kis
öbölnek a partjához, és nagy robajjal meg-megtörnek
a sziklákon, azután sebesen végigszaladnak a parton.
Ha ott álltam a teraszon és hallgatóztam, egészen
tisztán hallottam a tenger haragos mormolását.
Tompa, állandó, soha nem szűnő hang. És a sirályok
is a parton kerestek menedéket a rossz idő elől. Ott
keringtek és rikácsoltak, kiterjesztett szárnyukkal
csapkodva a ház körül. Kezdtem megérteni, hogy
némely ember miért nem tudja elviselni a tenger
közelségét. Van valami gyászos a hullámok állandó
dübörgésében vagy neszezésében, és hogy ez soha
egy pillanatra sem hallgat el, felőrli az ember idegeit.
Örültem, hogy a mi lakosztályunk a keleti
szárnyban van, és hogyha kihajolok az ablakomon,
nem a tengert látom, hanem a rózsakertet.
Éjszakánként, ha néha nem tudtam aludni, halkan
fölkeltem, és az ablakpárkányra könyökölve szívtam
magamba a kert békéjét és csendjét.
Ilyenkor nem hallottam a nyugtalan tengert, és mert
nem hallottam, a gondolataim is nyugodtabbak
voltak. Nem kellett folyton a meredek ösvényre, az
erdőre, az elhagyott kis házra és az öbölre
gondolnom. Elhessegettem magamtól a csónakház
képét. Napközben úgyis sokszor az eszembe jutott.
Emléke mindannyiszor belém nyilallt, valahányszor
láttam a tengert a teraszról. Ilyenkor egyszerre
megjelentek előttem a kék foltok a teáskannán, a
pókhálók a modellhajók árbocain, a patkány rágta
lyukak a díványon. Újra hallottam az eső kopogását a
tetőn. És Ben is eszembe jutott, apró vizenyős
szemével, ravasz és bárgyú mosolyával. Nem
akartam ezekre a dolgokra gondolni. Jó lett volna
elfelejteni az egészet, de ugyanakkor tudni is
szerettem volna, hogy miért zaklatnak ezek az
emlékek, miért tesznek boldogtalanná és
bizonytalanná. És valahol a tudatom mélyén,
megmaradt a kíváncsiságnak valami rejtett magja,
amely lassan, lopva, minden tiltakozásom ellenére
nőttön-nőtt, és én átéltem annak a gyermeknek
minden kétségét és nyugtalanságát, akit letorkolnak,
mondván: Ne kérdezősködj, ez nem neked való.
Nem tudtam elfelejteni azt a sétát a tengerparton,
Maxim riadt, tágra nyílt szemét, és nem tudtam
elfelejteni a szavait sem: „Nem lett volna szabad
hazajönnünk Manderleybe!”
Az én hibám volt, mert én mentem át a másik
öbölbe. Én tévedtem rá a múltba vezető ösvényre. És
bár Maxim magához tért, megint a régi volt, és
folytattuk az életünket: aludtunk, ettünk, sétáltunk,
levelet írtunk, szóval a nap minden óráját eltöltöttük
valahogyan, azért én mégis állandóan úgy éreztem,
hogy valami kimondatlan van közöttünk.
Úgy éreztem, hogy Maxim egyedül jár az út túlsó
oldalán, és nekem nem szabad odalépnem hozzá.
Ideges voltam, és félni kezdtem, hogy egy
meggondolatlan szó, a beszélgetés egy váratlan
fordulata megint visszahozza szemébe azt a
kifejezést. Már a „tenger” szót sem mertem előtte
kiejteni, féltem, hogy szerencsétlenségek,
vízbefúlások juthatnak eszébe róla.
Még Frank Crawley is, aki a napokban megint
nálunk ebédelt, még ő is felizgatott, mikor
vitorlásversenyekről beszélt, amelyek a kerrithi
kikötőben zajlottak le, alig öt kilométernyire tőlünk.
Makacsul a tányéromra néztem, éles, szúró fájdalmat
éreztem a szívem táján, de Maxim egészen
természetes hangon beszélt, mintha nem zavarta
volna, míg én szinte vért izzadtam a félelemtől, hogy
mi történik a következő pillanatban, és hová vezet ez
a beszélgetés.
Emlékszem, hogy a sajtnál tartottunk, Frith már
kiment a szobából, amikor felálltam, odamentem a
tálalóasztalhoz, és vettem még egy darab sajtot, bár
nem kívántam. Csak azért tettem, hogy ne kelljen ott
ülnöm az asztalnál velük, és ne kelljen hallgatnom,
amit beszélnek. Még dúdoltam is, hogy ne halljak
semmit. Természetesen ostoba viselkedés volt,
felfokozott idegesség, nem voltam már az a
kiegyensúlyozott, boldog nő, mint házasságunk első
heteiben. De nem tehettem róla.
Félénkségem és félszegségem csak fokozódott
valósággal megbénított, ha idegenek jöttek a házba.
Mert emlékszem, ezekben az első hetekben gyakran
jöttek vendégek, többnyire a környékbeli birtokokról,
és a vendéglátás szertartásos formaságai, a kötelező
félórás udvariassági társalgás súlyosabb
megpróbáltatás volt rám nézve, mint hittem volna.
Állandóan reszkettem, hogy valami olyan témát
fognak megpendíteni, amiről Maxim jelenlétében
nem tanácsos beszélni. Ó, az a félelem, amely
elfogott, mikor motorzúgást hallottam, mikor a
csengő megszólalt! Ó, hogy menekültem a
szobámba! Gyorsan egy kis púdert hintettem az
orromra, hamar végigfésültem a hajamat, és máris
kopogtak az ajtómon: Frith vagy az inas benyújtotta
ezüsttálcán a névjegyeket.
– Jól van, Frith, rögtön lemegyek.
Lépteim végigkopognak a lépcsőn, és hallom, hogy
nyílik a könyvtárajtó, vagy ami még rosszabb, annak
a hosszú, hideg és élettelen szalonnak az ajtaja, és ott
vár egy idegen asszony, vagy egy idegen házaspár.
 – Isten hozta minálunk! Bocsássanak meg, de
Maxim lent van a kertben, Frith máris lement, hogy
megkeresse.
– Kötelességünknek éreztük, hogy felkeressük a ház
ifjú asszonyát, és tisztelegjünk előtte.
Kis nevetés, felületes csevegés, szünet, a tekintet
körüljárja a szobát.
– Manderley gyönyörű, mint mindig. Tetszik
magának?
– Ó, igen, hogyne, nagyon.
Félénkségemben és izgalmamban, nehogy
ostobaságot mondjak, ilyenkor mindig az
iskoláslány-szavak csúsznak ki a számon. Olyan
szavak, amiket különben soha életemben nem
használok.
,,Ó, remek, ó, isteni.” És „iszonyú szép” és
„borzasztó gyönyörű”.
Aztán mikor Maxim megjelenik, ahelyett, hogy
megkönnyebbülnék, újabb félelem gyötör, hogy mi
lesz, ha valami tapintatlanságot mondanak; A
félelemtől egészen megnémulok, az ajkamon halott
mosoly ül, kezemet összekulcsolom az ölemben.
A vendégek Maximhez fordulnak, emberekről és
helyekről beszélnek, akikkel nem találkoztam,
amelyeket nem ismerek, és olykor a tekintetük
kételkedően, kissé csodálkozva felém téved.
Elképzelem, amint útközben hazafelé menet azt
mondják az autóban: „Szent isten, micsoda unalmas
nő! Alig nyitja ki a száját.”
Azután bizonyára az a mondat következik, amelyet
először Beatrice ajkáról hallottam, és mely azóta is
kísért, egy mondat, amelyet azóta minden szemben
ott látok: „Olyan más, mint Rebecca... „
Olykor elcsípek egy-egy véletlenül elejtett szót,
amely némi világosságot derít a körülöttem lebegő
titokra. Ha ilyenkor Maxim nincs velem, az újonnan
szerzett tudás gyötrő, fájdalmas örömet szerez. Mint
afféle bűnös tudás, amelyre a sötétség leple alatt tesz
szert az ember.
Ezeket a látogatásokat azután viszonozni kell, mert
Maxim az ilyen dolgokban nem ismer tréfát, a
világért el nem engedi, és ha ő nem jöhet velem,
egyedül kell megbirkóznom a formaságokkal, és
kínos szünetek állnak be a beszélgetésben, mert nem
jut eszembe semmi, amit mondhatnék.
– Nagy társaséletet fognak élni az idén télen
Manderleyben, Mrs. de Winter? – kérdezi a
háziasszony.
– Nem tudom – felelem –, Maxim még nem beszélt
róla.
– Nem, természetesen még korai volna. Hajdanában
az a ház mindig tele volt vendéggel.
Újabb szünet.
– Nagyon sokan jártak ki Londonból. Óriási
estélyeket rendeztek.
– Igen – mondom. – Hallottam róla.
Újabb szünet. Azután az a halk hang, amelyet csak
halott közelében vagy a templomban szoktak
használni:
– Tudja, Rebeccát borzasztóan szerették. Rendkívül
érdekes asszony volt.
– Igen – mondom –, igen, természetesen. Egy-két
perc múlva lopva az órámra nézek, és így szólok:
– Sajnos, mennem kell, négy óra elmúlt.
– Nem maradna itt teára? Negyed ötkor teázunk.
– Nem, nem. Igazán nem lehet. Nagyon szépen
köszönöm. Megígértem Maximnek... – A mondatom
a semmibe vész, de megértik.
 Felállunk, és mind a ketten tudjuk, hogy mit
jelentett a marasztalás, és hogy miért hivatkoztam
Maximnek tett ígéretemre. Néha elgondolkozom
rajta, mi történnék, ha az embert nem kötnék a
formaságok, ha miután beülök az autóba, és
visszaintek a lépcsőn álló háziasszonynak, hirtelen
kinyitnám a kocsi ajtaját, és kiszólnék:
– Azt hiszem, mégis itt maradok. Menjünk vissza a
szalonba, és üljünk le. Itt maradok vacsorára, vagy ha
akarja, éjszakára is.
Vajon a jólneveltség legyűrné-e a meglepetést, és
a megkövült arcokat bevilágítaná-e egy pillanatra a
kötelező vendégszeretet mosolya? Vajon azt
felelnék-e: „De hát ez természetes, milyen kedves,
hogy itt marad.”
Néha kívántam, bár lenne erőm hozzá, hogy
megpróbáljam.
De az ajtó becsapódik, a kocsi végiggördül a
kavicsos felhajtón, és vendéglátóm megkönnyebbült
sóhajjal megy vissza a szobájába.
A szomszéd városban a püspök felesége
megkérdezte tőlem:
– Mit gondol, rendez-e a férje idén jelmezbált
Manderleyben? Gyönyörűek szoktak lenni a
manderleyi jelmezbálok. Aki egyet is láthatott
közülük, az soha az életben nem felejti el.
Nekem pedig mosolyognom kellett, mint aki
pontosan értesülve van mindenről, és azt feleltem. –
Még nem határoztunk. Annyi mindenfele más
dolgunk és megbeszélnivalónk van.
– Persze, képzelem. De remélem, azért a jelmezbál
sem fog elmaradni. Próbálja meg rábeszélni az urát.
Tavaly persze nem volt. De emlékszem, két évvel
ezelőtt mi is meg voltunk híva az urammal, és
remekül éreztük magunkat. Manderley egyenesen
arra való, hogy ilyen nagyestélyeket rendezzenek
benne. Csodálatosan szép volt a hall. Ott táncoltak, a
zenekar a galérián játszott. Irtózatos nagy fáradtság
lehet egy ilyen bált megrendezni, de megéri, mert
mindenki istenien mulat.
– Igen – hagyom rá –, igen, majd megbeszélem
Maximmel.
A sárga szoba íróasztalának rekeszei jutnak
eszembe, a meghívandók hosszú névsora, és látom
Rebeccát, amint ott ü1 az íróasztalnál, kipipálja
azoknak a nevét, akiknek már elküldte a meghívót,
belemártja tollát a tintába, és hosszú, enyhén dőlt
betűivel gyorsan és biztosan írja a neveket az
aranyszegélyű kartonokra.
– Az egyik nyáron rendeztek egy garden partyt –
folytatja a püspök felesége –, minden olyan gyönyörű
volt, a virágok teljes pompájukban díszelegtek, s az
idő is kedvezett. A teát apró asztalokon szolgálták fel
a rózsakertben, ez is eredeti gondolat volt. Hát igen,
leleményesség és ügyesség dolgában nem lehetett
túltenni Rebeccán.
Elhallgatott, kicsit elpirult, attól félt, hogy
tapintatlanságot követett el, de én ráhagytam, és hogy
kisegítsem zavarából, azt mondtam vakmerően:
– Rebecca csodálatos asszony lehetett.
Nem tudtam elhinni, hogy én voltam az, aki ezt a
nevet kiejtette. Vártam, hogy most mi történik.
Kimondtam a nevét. Hangosan kimondtam ezt a szót:
Rebecca. Leírhatatlan megkönnyebbülés volt. Mintha
valami iszonyú fájdalomtól szabadultam volna meg.
Rebecca! Hangosan kimondtam ezt a nevet!
Vajon a püspök felesége észrevette-e, hogy
elpirulok? Úgy tett, mintha nem vette volna észre, a
beszélgetés olajozott kerekeken gördült tovább és
mohón figyeltem minden szavára, mint valaki, aki a
kulcslyukon hallgatózik.
– Sohasem találkozott vele? – kérdezte, és mikor
megráztam a fejemet, egy pillanatig habozott.
– Tudja, mi sem ismertük őt közelebbről, az uram
csak négy éve van itt, de minden nagyobb
összejövetelre meghívták. Egyik télen ebéden is
voltunk odaát. Gyönyörű teremtés volt. Csupa élet.
– Bámulatos, hogy mindenhez értett – mondtam, és
vigyáztam, hogy a hangom elfogulatlanul csengjen,
mintha egyáltalán nem érintene a dolog. És közben a
kesztyűmmel játszottam. – Ritkaság, hogy ennyire
együtt legyen valakiben minden:
A szépség és a szellem. És a sportban is elsőrangú
volt.
– Igen – helyeselt a püspök felesége –, nagyon
tehetséges volt. Most is látom, amint fogadja a
vendégeket a lépcső aljánál azon a báli éjszakán, és
mindenkinek kezet nyújt. Elragadó jelenség volt dús,
sötét hajával és fehér bőrével, és a ruha is remekül
illett hozzá. Igen, tündérien szép volt.
– Ő maga vezette a háztartást – tettem hozzá
mosolyogva, mintha csak azt mondanám, ne féljen,
gyakran beszélünk róla. – Nem csekélység ilyen nagy
házat vezetni. Én bizony mindent rábízok a
házvezetőnőre.
– Hát persze, az ember nem érthet mindenhez. És
maga még nagyon fiatal. Meg aztán valószínűleg
megvannak az egyéni kedvtelései. Később is ráér a
háztartással foglalkozni, ha már egy kicsit érettebb
lesz... Valakitől azt hallottam, hogy szépen rajzol.
– Ó, istenem, nem is érdemes beszélni róla.
– Dehogynem, ritka bájos képesség az, ha valaki
szépen rajzol. Nem mindenkinek adatik meg. Ne
hagyja abba. Manderley tele van olyan helyekkel,
amelyeket érdemes lerajzolni.
– Igen, igen, magam is úgy vélem – mondtam, és
nagyon lehangoltak a szavai, mert hirtelen láttam
magamat, amint a tábori székkel, egy skatulya
ceruzával és ritka bájos képességemmel felszerelve
vonulok keresztül a parkon.
– Sportol? – kérdezte. – Lovagol? Vagy vadászik?
– Nem. Semmiféle sportot nem űzök. De sétálni
nagyon szeretek – feleltem szégyenkezve.
– A séta a legjobb sport a világon – felelte élénken.
– A püspök úr meg én nagyon sokat sétálunk.
Arra kellett gondolnom, vajon hol és hogyan sétál
őfőtisztelendősége. A katedrális körül rója a köröket,
püspöksüveggel a fején, feleségével a karján?
Aztán egy régebbi vakációról kezdett beszélni,
amikor sokat sétáltak, a Penninekben naponta húsz
kilométert is megtettek. Én bólogattam, udvariasan
mosolyogtam, és azon gondolkoztam, hogy vajon hol
vannak a Penninek, talán valahol az Andokban?
Később eszembe jutott, hogy ez az a hegylánc,
amelyik az iskolai térképemen fodros barna vonallal
volt jelölve a rózsaszínű Anglia közepén. Tehát
naponta húsz kilométer a Penninekben,
püspöksüveggel és püspöknével.
Elakadt a társalgás. Nem kellett néznem az órára,
mert a falióra érces hangon elütötte a négyet, én
pedig felálltam.
– Úgy örülök, hogy itthon találtam. Remélem,
rövidesen átjön Manderleybe?
– Nagy örömmel. Bár sajnos, az uram igen el van
foglalva. Kérem, adja át üdvözletemet kedves
férjének, és ne felejtse el emlékeztetni a jelmezbálra.
 – Nem felejtem el.
Hazudtam. Úgy tettem, mintha tudnék a
jelmezbálról. Hazafelé menet az autóban behúzódtam
az ülés sarkába a körmömet rágtam, és képzeletben
magam előtt láttam Manderleyt, zsúfolva jelmezes
vendégekkel, hallottam a zajt, a zenét, a nevetést,
elképzeltem, hogy a vacsorát a szalonban szolgálják
fel és hosszú büféasztalok állnak a fal menten.
Láttam Maximet a lépcső aljánál, nevetve, amint
kezet fog a vendégekkel, és odafordul valakihez, aki
mellette áll, egy sötét hajú, magas, karcsú
asszonyhoz. – Igen, sötét haja van, és nagyon fehér
az arca – így mondta a püspök felesége –, mindent
hall, és mindent lát, és mindenre van gondja, a
személyzetnek a vállán keresztül osztogatja a
parancsait, ügyes, sohasem félszeg, és ha táncol,
azaleaillat lebeg utána a levegőben.
– Nagy társas életet fognak élni a télen.
Manderleyben, Mrs. de Winter? – hallok egy másik
hangot, egy asszonyét, aki Kerrith másik végében
lakik, a tekintete kérdőn, gyanakodva mustrál végig
tetőtől talpig, felméri a ruhámat, és azzal a bizonyos
gyors, futó pillantással, amely az asszonyok sajátja,
próbálja kideríteni, hogy vajon; gyereket várok-e.
Nem akarok vele újra találkozni. Csak azért jönnek
Manderleybe, mert kíváncsiak rám. Kritizálni akarják
a külsőmet, a modoromat, az alakomat, látni akarják,
hogy Maxim és én hogyan beszélünk egymással,
hogy vajon szeretjük-e egymást, hogy aztán
hazamehessenek és elmondhassák: minden egészen
más Manderleyben, mint hajdanában volt.
Azért jönnek, mert össze akarnak hasonlítani
Rebeccával.
Elhatároztam, hogy nem fogom többé viszonozni
ezeket a látogatásokat. Megmondom Maximnek is.
Azt se bánom, ha neveletlennek tartanak. Legalább
eggyel több okuk lesz rá, hogy megszóljanak.
Felőlem mondhatják, hogy neveletlen vagyok.
„Egyáltalán nem lepmeg – suttogják majd –,
utóvégre kicsoda-micsoda?”
Aztán nevetnek, és vállat vonnak.
„Hát nem tudod, kedvesem? Valahol Monte-
Carlóban szedte föl. Nem volt neki egy fityingje sem.
Valami öregasszony mellett volt társalkodónő.”
Aztán megint nevetnek, és felhúzzák a
szemöldöküket.
„Hihetetlen! Milyen furcsák a férfiak! Éppen
Maxim, aki olyan borzasztó válogatós volt. És éppen
Rebecca után...”
Nem bántam. Nem törődtem vele. Tőlem
mondjanak, amit akarnak.
Mikor az autó befordult az alsó kapun,
előrehajoltam, hogy rámosolyogjak arra az
asszonyra, aki itt lakik. Virágot szedett a kertben.
Mikor az autót meghallotta, fölegyenesedett, de nem
látta, hogy mosolygok. Integettem neki, ő
kifejezéstelen arccal nézett vissza rám. Bizonyára
nem tudta, ki vagyok. Megint hátradőltem az ülésen.
Az autó tovább suhant.
Aztán, mikor elkanyarodtunk, egyszerre egy férfit
láttam közeledni az úton. Frank Crawley volt, az
intéző. Megállt, mikor az autó hangját hallotta, a
sofőr lassított. Frank Crawley levette a kalapját, és
rám mosolygott. Úgy látszott, örül, hogy
találkoztunk. Visszamosolyogtam rá. Kedves tőle,
hogy örül nekem. Frank Crawley rokonszenves volt
nekem. Én nem találtam őt unalmasnak és
érdektelennek, mint Beatrice. Talán azért nem, mert
én magam is unalmas és érdektelen vagyok. Mind a
ketten unalmasak vagyunk. Soha nem tudunk semmi
érdekeset mondani.
Kopogtam az üvegen, és szóltam a sofőrnek, hogy
álljon meg.
– Kiszállok, és gyalog megyek tovább Mr.
Crawleyval – mondtam.
A sofőr kinyitotta előttem az ajtót.
– Látogatóban volt, Mrs. de Winter? – kérdezte
Crawley.
– Igen, Frank – feleltem. Franknek szólítottam,
mert Maxim is így szólította. De ő következetesen
Mrs. de Winternek nevezett. Ő már ilyen volt. Ha
egy puszta szigeten lettünk volna együtt, és életünk
egész hátralevő részét bizalmas közelségben töltöttük
volna, ő akkor is megmaradt volna a Mrs. de Winter
mellett.
– A püspökéknél voltam – mondtam –, a püspök
nem volt otthon, csak a felesége. Nagyon szeretnek
sétálni. Néha húsz kilométert járnak egy nap alatt a
Penninekben.
– Nem ismerem azt a vidéket – válaszolta Frank
Crawley –, de azt mondják, hogy gyönyörű. Egy
nagybátyám lakott arrafelé.
Ez a megjegyzés tökéletesen illett Crawleyhoz:
udvarias, konvencionális és semleges.
– A püspök felesége szeretné tudni, hogy mikor
lesz újra jelmezbál Manderleyben – mondtam, és a
szemem sarkából figyeltem Crawley arcát. – Az
utolsó jelmezbálon ő is itt volt, és nagyon jól érezte
magát. Én nem is tudtam, hogy Manderleyben
jelmezbálokat szoktak rendezni, Frank.
Habozott egy pillanatig, mielőtt felelt, és kissé
zavartnak látszott.
 – Igen – bökte ki végül-, a manderleyi estélyeknek
messzi földön hírük volt. A környékről mindenki itt
szokott lenni. Sőt Londonból is sokan jöttek.
Nagyszerű estélyek voltak itt régen.
– Nem lehetett könnyű egy ilyen estélyt
megrendezni – jegyeztem meg.
– Nem – felelte ő.
– Gondolom – jegyeztem meg hanyagul-, mindent
Rebecca intézett.
Mereven magam elé néztem, de azért láttam, hogy
Crawley felém fordul, mintha olvasni akarna az
arcomból.
– Mindnyájan segítettünk – felelte nyugodtan. Volt
valami furcsa tartózkodás a modorában, ahogy ezt
mondta, valami félénkség, ami a saját
ügyetlenségemet juttatta eszembe. Hirtelen arra
gondoltam, hogy talán ő is szerelmes volt Rebeccába.
A hangja olyan volt, amilyen az én hangom lett
volna, ha szerelmes vagyok belé. Ez a gondolat új
lehetőségeket tárt föl. Frank Crawley olyan szerény
és olyan félénk, hogy biztosan senkinek sem vallotta
volna meg a szerelmét, legkevésbé Rebeccának.
– Attól félek, nem sok hasznomat fogják venni –
mondtam –, énnekem aztán fogalmam sincs róla,
hogy hogyan kell valamit rendezni.
– Magának nem is kell semmit se csinálni. Elég, ha
szép.
– Ez nagyon kedves magától, Frank – mondtam –,
de attól félek, hogy még erre sem leszek képes.
– De igen – felelte. – Maga remekül helyt fog állni
ebben a szerepben.
Drága Frank Crawley, milyen tapintatos volt és
milyen udvarias. Csaknem elhittem, amit mondott.
De egészen azért mégsem hittem el.
 – Megkérdezné Maximet, hogy mi lesz a bállal? –
folytattam a témát.
– Miért nem kérdezi meg maga? – felelte.
– Én nem szívesen kérdezném meg.
Elhallgattunk. Lassan sétáltunk a ház felé. Most,
hogy megtörtem a varázslatot, és ki mertem mondani
Rebecca nevét, először a püspök felesége előtt és
most Frank Crawley jelenlétében, képtelen voltam
türtőztetni magam. Úgy hatott rám ez a kimondott
név, mint valami izgatószer. Tudtam, hogy egy-két
percen belül újra ki kell mondanom.
– A napokban lent jártunk Maximmel a
tengerparton – kezdtem –, Jasper komiszkodott,
folyton ugatta azt a szegény embert, akinek olyan
bárgyú a tekintete.
– Benre gondol? – kérdezte Frank egészen könnyed
hangon. – Ő mindig ott járkál a parton. Nagyon derék
fiú, nem kell félnie tőle. A légynek sem vét.
– Ó, én nem féltem tőle – mondtam, aztán egy
pillanatig vártam. Dúdolgatni kezdtem, hogy
bátorságra kapjak.
– Az a ház egészen tönkre fog menni – vetettem
oda könnyedén. – Be kellett mennem, hogy egy
darab spárgát keressek, mert Jaspert meg akartam
kötni. Minden tönkremegy, még a könyvek is
megpenészednek. Miért nem csinálnak valamit? Kár
azért a szép kis házért.
Tudtam, hogy nem fog rögtön felelni. Lehajolt,
hogy megkösse a cipője zsinórját.
Én úgy tettem, mintha egy levelet néznék
valamelyik bokron.
– Ha Maximnek valami terve volna a házzal,
biztosan. szólt volna nekem – felelte, és még mindig
a cipőjével babrált.
 – Az ott mind Rebecca holmija?
– Igen.
Eldobtam a levelet, és egy másikat vettem a
kezembe, azt gyűrtem-forgattam.
– Mire használta azt a kis házat? – kérdeztem. –
Látom, hogy teljesen be van bútorozva, pedig
kívülről azt hittem róla, csak csónakház.
– Eredetileg csónakház volt – mondta, megint
kényszeredetten, olyan hangon, amilyet akkor
használ valaki, mikor kellemetlen témáról kell
beszelnie. – Aztán ő alakíttatta át, ő bútorozta be és
látta el mindennel.
Furcsának találtam, hogy így beszél róla: „ő”. Nem
mondta, hogy Rebecca, sem azt, hogy Mrs. de
Winter, mint ahogy vártam tőle.
– Gyakran használta?
– Igen. Gyakran. Holdvilágpartikat rendezett ott és
egyéb ilyeneket.
Lassan sétáltunk. Én még mindig dúdoltam.
– Holdvilágparti a tengerparton, hiszen az gyönyörű
lehetett! – mondtam élénken. – Maga is ott szokott
lenni?
– Egyszer vagy kétszer én is ott voltam.
Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy
milyen nehezére esik erről a témáról beszélni. –
Miért van bója a kikötőben?
– Ott horgonyzott a hajó.
– Milyen hajó?
– Az ő hajója.
Furcsa izgalom fogott el, és további kérdezősködést
ösztönzött. Crawley nem akart beszélni róla azt
láttam, de bármennyire is sajnáltam őt, és
bármennyire szégyelltem a saját kíváncsiságomat,
most már nem tudtam abbahagyni.
 – Mi történt a hajójával? – kérdeztem. – Az volt az
a hajó, amelyikkel elsüllyedt?
– Igen – mondta nyugodtan –, felborult és
elsüllyedt. Ő pedig a tengerbe fulladt. .
– Mekkora lehetett az a hajó? – kérdeztem.
– Körülbelül háromtonnás. Volt egy kis kajütje is.
– És mitől borult fel?
– Nagyon viharos tud lenni a tenger ott az öbölben
– mondta.
A zöld tengerre gondoltam, elképzeltem, amint
fehéren habzó tarajos hullámok száguldanak rajta
végig. Biztos hirtelen jött egy szélroham a domb
mögül, és oldalba kapta a hajót. Vajon miért nem
sikerült a vitorlákat időben leengednie?
– És nem lehetett megmenteni? – kérdeztem. Miért
nem mentek érte?
– Senki sem látta, hogy felborult a hajó. Senki sem
tudta, hogy elment vitorlázni.
Most nagyon vigyáztam, hogy ne nézzek
Crawleyra. Észrevehette arcomon a meglepetést. Én
eddig mindig azt hittem, hogy vitorlásversenyen
történt a baleset, hogy más hajók is voltak a
közelben, és hogy sok ember látta a partról. Nem
tudtam, hogy egyedül volt. Egészen egyedül ott kint
az öbölben.
– De odafönt a házban csak tudták? – kérdeztem.
– Nem. Sokszor ment el egyedül. Gyakran késő
éjszaka jött haza, és olyankor lent aludt a kis házban,
a parton.
– Talán az idegességét akarta így levezetni?
– Nem. Nem mondhatnám, hogy ideges volt.
– És Maxim nem bánta, hogy egyedül jár éjszaka
vitorlázni?
Egy pillanatig várt a válasszal, aztán röviden csak
ennyit mondott:
– Nem tudom.
Az volt, a benyomásom, hogy most valakivel
nagyon szolidáris volt. Vagy Maximmel, vagy
Rebeccával. Esetleg önmagával. Furcsán viselkedett,
nem tudtam, hányadán állok vele.
– Tehát belefulladt a tengerbe, mikor kifelé próbált
úszni? Miután a hajó elsüllyedt? – kérdeztem.
– Igen – felelte.
Elképzeltem a viharos tengeren bukdácsoló kis
hajót, a hullámok át- meg átcsapnak rajta, s a vitorlák
alányomják a meg-megújuló rettenetes
szélrohamokban. Milyen sötét lehetett ott kint a
tengeren! És a part nagyon messze volt.
– Mennyi idő múlva találták meg? – kérdeztem.
– Körülbelül két hónap múlva.
Két hónap... Én azt hittem, hogy a vízbefúltakat két
nap múlva megtalálják. Azt hittem, hogy mikor a
dagály jön, a víz kiveti őket a partra.
– Hol találták meg?
– Edgecoombe-ban, negyven kilométerrel feljebb.
Egyszer én is töltöttem egy vakációt Edgecoombe-
ban, mikor hétéves voltam. Nagy hely volt, hosszú
mólóval, és emlékszem, csacsiháton lovagoltam a
homokos parton.
– És honnan tudták, hogy ó volt? Két hónap múlva
hogyan állapították meg?
Miért áll meg Frank minden mondat után, mintha
mérlegelné a szavait? Vajon tetszett neki Rebecca?
Szerette, sajnálta?
– Maxim fölment Edgecoombe-ba, ő ismerte fel.
Hirtelen nem akartam többet kérdezni. Émelyegtem,
és undor töltött el. Olyasféle érzésem volt, mintha
nagy tömeggel együtt én is nézője lettem volna
annak, hogy valakit leütnek. Vagy mintha egy nagy
bérházban laknék, amelyben valaki meghalt, és
mintha azt mondtam volna, hogy én is látni
szeretném a halottat. Utáltam magamat. Ez a
kérdezősködés szégyenletes volt és megalázó.
Bizonyára Frank Crawley is megvet érte, gondoltam.
– Borzasztó lehetett mindnyájuknak – mondtam
gyorsan. – Biztosan nem szívesen beszél róla. Én
csak azért említettem, mert úgy gondoltam, hogy
tenni kéne valamit a kis ház érdekében. Olyan kár,
hogy a bútorokat tönkreteszi a nedvesség.
Nem szólt semmit. Melegem volt, és nagyon
kényelmetlenül éreztem magam. Bizonyára
észrevette, hogy nemcsak az üres ház érdekel –
gondoltam –, és most azért hallgat, mert meg van
botránkozva a kíváncsiságomon. Idáig a barátomnak
és szövetségesemnek éreztem Crawleyt. Most talán
mindent elrontottam, és soha többé nem nyerem
vissza a bizalmát.
– Milyen hosszú ez az út – mondtam –, engem
mindig egy Grimm-mesére emlékeztet, amelyben a
herceg eltévedt az erdőben. Mindig hosszabb, mint
amilyennek gondolja az ember, és a fák olyan
sötétek, és olyan közel vannak egymáshoz.
– Igen, különös út ez – mondta. A hangjából
éreztem, hogy résen van most is, mintha újabb
kérdésre várna. Volt valami félszeg feszültség
közöttünk, amit lehetetlen volt észre nem venni. Ezt
nem hagyhattam annyiban. Tennem kellett valamit,
ha mégoly nehezemre esett is.
– Frank – mondtam kétségbeesetten –, tudom, hogy
mit gondol most magában. Tudom, hogy nem érti,
miért kérdezek ennyi mindent. Úgy gondolja, hogy
kíváncsi vagyok és közönséges, mert ilyen
erőszakosan faggatódzom. Pedig higgye el, hogy
nem így van. Csak néha... néha olyan furcsán érzem
magamat. Olyan különös nekem ez az élet itt
Manderleyben. Egészen más, mint amilyenhez
szokva voltam. Ha elmegyek, hogy viszonozzak egy
látogatást, mint ma délután is, tudom, hogy az
emberek tetőtől talpig végigmérnek, és arra
gondolnak, vajon hogy fogom megállni a helyemet.
Szinte hallom, amint azt mondják: „Ugyan miért
vette feleségül Maxim ezt a jelentéktelen kis
teremtést?” És olyankor, Frank, én magam is
csodálkozom és kételkedem, és olyan borzasztó
érzésem van, és azt gondolom, hogy sokkal jobb lett
volna, ha nem megyek feleségül Maximhez, és hogy
nem leszünk boldogok egymással. Valahányszor
idegenekkel találkozom, mindig ez az érzés kínoz, és
tudom, hogy mindenkinek az az első gondolata, hogy
milyen más vagyok, mint Rebecca...
Egy szuszra hadartam el mindezt, és kicsit már
szégyelltem is magam. Úgy éreztem, hogy ezzel az
őszinteségi rohammal most felégettem magam
mögött a hidat.
Crawley elgondolkozva és zavartan nézett rám.
– Ne gondolja ezt, Mrs. de Winter – mondta –, ami
engem illet, ki sem mondhatom, milyen boldog
vagyok, hogy feleségül ment Maximhez. Egészen
más élete lesz neki maga mellett. Bizonyos vagyok
benne, hogy meg fogja állni a helyét. Én a magam
részéről rendkívül kedvesnek, mondhatnám, üdítő
jelenségnek találom, és örülök, hogy olyasvalakit
látok Maxim mellett, aki – elpirult, és kereste a
szavakat –, aki, hogy úgy mondjam, még kissé
idegenül mozog Manderleyben. És ha az a
benyomása, hogy az emberek, akikkel találkozik,
megkritizálják, hát akkor ez komiszság az
emberektől. Én soha nem hallottam egyetlen ilyen
megnyilatkozást sem, és ha hallanék, hát lenne rá
gondom, hogy többé ne hangozzék el.
– Ez igazán aranyos magától, Frank – feleltem-, és
az, amit mondott, higgye el, bátorságot önt belém.
Tudom, hogy borzasztóan ügyetlen vagyok. Előkelő
társaságban nem tudok természetesen viselkedni,
nem tanítottak meg rá, és mindig arra kell
gondolnom, hogy milyen más lehetett Manderley,
mikor olyasvalaki volt az úrnője, akit erre neveltek,
és akinek mindez természetes és magától értetődő
volt. Napról napra jobban látom, hogy mi minden
hiányzik belőlem: önbizalom, szépség, intelligencia,
szellem, mindazok a tulajdonságok, amelyek egy
asszonynál a legfontosabbak. Hiába minden, Frank,
ezt nem tagadhatjuk.
Nem szólt semmit. Nyugtalannak és gondterheltnek
látszott. Elővette a zsebkendőjét, és kifújta az orrát.
– Ne mondjon ilyeneket – mondta.
– Miért ne, ha igaz?
– Magában olyan női tulajdonságok vannak meg,
amelyek ezeknél sokkal fontosabbak. Talán
vakmerőség, hogy ilyeneket mondok, hiszen még
alig ismerhetem. Agglegény vagyok, nem sokat értek
a nőkhöz, itt Manderleyben, amint tudja,
visszavonultan élek, de azt merem állítani, hogy a
kedvesség, az őszinteség, és ha szabad ezt
mondanom, a szerénység sokkal többet ér egy férfi,
egy férj szemében, mint a világ minden
szellemessége és szépsége.
Nagyon izgatottnak látszott, és megint kifújta az
orrát. Láttam, hogy őt sokkal jobban felizgatta a
dolog, mint engem. Ez megnyugtatott, és úgy
éreztem, hogy fölénybe kerültem vele szemben. Nem
értettem, hogy mi hozta ki ennyire a sodrából.
Végtére is semmi olyat nem mondtam, ami ezt
indokolttá tette volna, csak éppen bevallottam, hogy
bizonytalanul érzem magamat Rebecca örökében. De
hát Rebeccában bizonyára szintén megvoltak azok a
jó tulajdonságok, amelyekről Frank azt állítja, hogy
értékesebbek, mint a szépség és a szellem. Bizonyára
ő is kedves volt és őszinte a barátaival. Mindenki
szerette. Hogy a szerénységgel mit akart mondani
Frank, azt nem egészen értettem. A szerénység olyan
szó, amelyet sohasem értettem egészen. Valahogy
úgy képzeltem, összefüggésben van azzal, hogy az
ember fürdőszobába menet nem szívesen találkozik
idegenekkel...
Szegény Frank. És Beatrice azt mondta róla, hogy
unalmas fickó. És hogy soha egy szót sem tud
kinyögni magától.
– Hát – mondtam zavartan –, nem hiszem, hogy
mindez megvolna bennem. Nem hiszem, hogy
nagyon kedves és különösebben őszinte volnék, ami
pedig a szerénységet illeti, még nemigen volt
alkalmam az életben arra, hogy más legyek, mint
szerény. De azt hiszem, az, hogy ilyen hirtelen
feleségül mentem Maximhez, nem vall éppen
túlságos szerénységre.
– Kedves Mrs. de Winter, én az önök monte-carlói
megismerkedésének szabályszerűségét minden
kétségen felül állónak tartom – mondta halkan.
– Köszönöm, Frank – feleltem komolyan.
Szegény jó Frank, alighanem megijesztettem.
„Minden kétségen felül álló.” Mennyire jellemző volt
már ez a kifejezés is rá. Az embernek rögtön az jut
eszébe, hogy vannak olyan dolgok is, amelyek
minden kétségen alul állnak.
– Biztosan tudom – kezdte habozva és még mindig
zavart arckifejezéssel –, biztosan tudom, hogy
Maximet nagyon bántaná, ha tudná, hogy magát
milyen kétségek gyötrik. Meg vagyok győződve róla,
hogy sejtelme sincs róluk.
– De remélem, nem akarja megmondani neki? –
kérdeztem gyorsan.
– Nem, természetesen nem. Mit képzel rólam, Mrs.
de Winter? Én nagyon jól ismerem Maximet, és
sokszor láttam őt mindenféle... mindenféle
hangulatban. Ha tudná, hogy maga a múlton rágódik,
ez nagyon bántaná. Ő most végre egyenesben van, de
Mrs. Lacynek teljesen, igaza volt a múltkor, amikor
azt mondta, hogy egy évvel ezelőtt Maxim közel járt
a teljes összeomláshoz. Bár tapintatlanság volt tőle,
hogy ezt a szemébe mondta. De éppen ezért van önre
szüksége. Ön friss, fiatal, üde, megértő, és semmi
köze ahhoz, ami elmúlt. Felejtse el a múltat, Mrs. de
Winter, felejtse el, úgy, ahogy ő, hála istennek
elfelejtette, és ahogy mindannyian elfelejtettük.
Egyikünk sem szeretné visszahozni a múltat, Maxim
a legkevésbé, és magától reméljük, hogy minél
távolabb vezet minket tőle.
Igaza volt. Kétségtelenül igaza volt. Kedves jó
Frank barátom, szövetségesem! Önző voltam és
túlságosan érzékeny. A saját kisebbségi érzésem
mártírja.
– Kár, hogy nem beszéltem magával erről már
régebben.
– Valóban kár. Sok bánkódástól megkímélhette
volna magát.
– Most boldogabb vagyok – mondtam –, sokkal
boldogabb, és ugye, maga mindig a barátom marad,
akármi történik, Frank?
– Igen, Mrs. de Winter, rám mindig számíthat.
Kiértünk az erdőből a tisztásra. Megint ott jártunk a
rododendronok között. Már egy kicsit elvirágzottak.
Arra gondoltam, hogy egy hónap múlva hullatni
kezdik szirmaikat, és a kertészek jönnek majd, és
összesöprik őket. Rövid szépség az övék, nem tart
sokáig.
– Frank – mondtam –, mielőtt befejezzük ezt a
beszélgetést, ígérje meg, hogy őszintén felel egy
kérdésemre.
Kicsit bizalmatlanul nézett rám.
– Ez... ez nem becsületes játék – mondta –, hátha
valami olyat kérdez, amire nem tudok felelni.
– Nem – mondtam –, nem olyasmiről van szó. Nem
bizalmas és nem személyes kérdés.
– Igyekszem legjobb tudásom szerint válaszolni.
Odaértünk az utolsó kanyarodóhoz, Manderley
kitárult előttünk tökéletes arányaival és szépségével,
nemes egyszerűségévei, derűsen és békésen,
meglepetésszerűen, mint mindig, valahányszor
hazaérkeztem.
A napfény ott táncolt az ablakokon, és sugarai
megvilágították a kőfalakat is. Vékony füstoszlop
kacskaringózott fölfelé a könyvtárszoba kéményéből.
A körmömet rágtam, és a szemem sarkából Franket
figyeltem.
– Mondja meg nekem – kérdeztem, és nagyon
vigyáztam rá, hogy a hangom közömbös legyen –,
mondja meg őszintén: nagyon szép volt Rebecca?
Frank várt egy pillanatig, nem láttam az arcát. Nem
rám nézett, hanem a ház felé.
– Igen – mondta lassan –, igen, azt hiszem, a
legszebb nő volt, akit életemben láttam.
 Felmentünk a lépcsőn a hallba. Teáért csöngettem.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Mrs. Danverst ritkán láttam. Teljesen visszavonult.

Reggelente felhívott a sárga szobában, és
megkérdezte, hogy nincs-e valami utasításom az
étlapra vonatkozólag, de ezen túl alig érintkeztünk.
Fogadott egy komornát számomra, Clarice-nek
hívták, az apja is a birtokon dolgozott, rokonszenves,
jó modorú, csendes lány volt, hála istennek még
sohasem szolgált, és így nem volt összehasonlítási
alapja. Azt hiszem, ő volt az egyetlen ember a
házban, aki tisztelettel viseltetett irányomban. Az ő
szemében én voltam a ház úrnője, én voltam Mrs. de
Winter. Ha pletykált is rólam a többi cseléd, őt, úgy
látszik, nem befolyásolták. Egy nagynénje nevelte
föl, valahol húsz kilométernyire Manderleytől, és
bizonyos tekintetben neki éppen olyan új volt
Manderley, mint nekem. Könnyű volt őt kezelni.
Nem féltem, ha azt kellett neki mondanom, hogy:
– Ó, Clarice, nem lenne szíves megstoppolni a
harisnyámat?
Alice, a másik lány, fölényes volt és szemtelen.
Inkább kiloptam a fiókból a kombinémat és a
hálóingemet, és magam varrtam meg, ha elszakadt,
mintsem hogy Alice-t kérjem meg rá. Láttam őt
egyszer egyik kombinémmal a karján, amint az olcsó
anyagot és a szerény kis csipkét vizsgálta szakértő
szemmel. Soha nem fogom elfelejteni az arcát. Szinte
megsértődött, mintha személyes büszkeségén esett
volna csorba. Azelőtt nem sokat törődtem a
fehérneműmmel. Ha tiszta volt és rendes, mindegy
volt, milyen anyagból készült, és milyen csipke
díszíti.
Persze, azok a menyasszonyok, akikről a
regényekben szó esik, azok kelengyét kapnak, több
tucatot mindenből, de én ezzel soha nem törődtem.
Alice arca azonban gondolkodóba ejtett. Írtam
Londonba, és fehérnemű-árjegyzéket kértem. Mire
megjött az árjegyzék, már Clarice került Alice
helyébe, és én úgy találtam, hogy pazarlás volna új
fehérneműt vásárolni, mikor a régi még egészen jó,
és eltettem az árjegyzéket egy fiókba.
Néha eszembe jutott, hogy vajon Alice beszélt-e
róla a többieknek, és vajon megtárgyalták-e a
cselédszobában a fehérneműimet, mint igazi női
témát, amin meg lehet botránkozni, mialatt a férfiak
hallótávolságon kívül vannak. Férfiak jelenlétében
ugyanis Alice nagyon tartózkodó volt. Még Frith
előtt sem ejtette volna ki a világért sem azt a szót,
hogy: kombiné.
Mindenesetre megkönnyebbültem, mikor Alice
átadta helyét Clarice-nek. Clarice sohasem fogja
tudni megkülönböztetni a valódi csipkét az
utánzattól. Igazán nagyon kedves volt Mrs.
Danverstől, hogy megszerezte nekem Clarice-t.
Lehet, hogy azt gondolta, összeillünk. Most, hogy
tudtam az okát Mrs. Danvers neheztelésének és
idegenkedésének, valamivel könnyebben éreztem
magam. Nem engem gyűlöl tehát, hanem csak a
második asszonyt. Ugyanezt érezte volna
mindenkivel szemben, aki Rebecca helyét elfoglalja.
Legalábbis így értettem abból, amit Beatrice
mondott.
 – Hát nem tudtad? – álmélkodott Beatrice. – Mrs.
Danvers imádta Rebeccát.
Akkor megijedtem ezektől a szavaktól. Valahogy
nem voltam rájuk elkészülve. De mióta
gondolkoztam rajta, kezdtem kevésbé félni Mrs.
Danverstől. Sőt sajnáltam őt. El tudtam képzelni, mit
érez. Mennyire fájhatott neki, valahányszor hallotta,
hogy engem Mrs. de Winternek szólítanak. Minden
reggel, mikor fölemelte a házitelefon kagylóját és
felhívott, és én azt feleltem, hogy igen, Mrs.
Danvers, én vagyok, egy másik hangot várt a
telefonban. És ha keresztülment a szobákon, és az én
nyomomat látta mindenhol, egy sapkát az
ablakpárkányon, a kötésemet a széken, a másikra
kellett gondolnia, aki előttem lakott ebben a házban.
Hiszen még én is folyton reá gondoltam, én is, aki
nem ismertem Rebeccát.
Mrs. Danvers ismerte a járását, ismerte a beszédét.
Mrs. Danvers tudta, milyen színű volt a szeme és a
haja, és milyen volt a mosolya. Én mindebből semmit
se tudtam. Nem is kérdezősködtem, de néha mégis
úgy tetszett, hogy Rebecca az én szememben éppen
olyan eleven, mint Mrs. Danvers szemében.
Frank azt mondta, hogy felejtsem el a múltat, és én
megpróbáltam elfelejteni. De Franknek nem kellett
ott ülnie a sárga szobában, mint nekem, nap nap után,
és megfogni a tollat, amelyet valaha ő tartott a
kezében. Franknek nem kellett a kezét az írómappán
pihentetnie, és állandóan farkasszemet néznie
Rebecca betűivel, amint ott hivalkodtak az Íróasztal
rekeszei fölött. Neki nem kellett a gyertyatartókat
látnia a kandallón, az órát, a virágvázát a
festményeket a falon, és nem kellett nap nap után
arra gondolnia, hogy mindez valaha az övé volt,
ezeket ő válogatta ki, ma is az övé minden, nem az
enyém. Franknek nem kellett Rebecca helyén ülni az
ebédlőben. Nem kellett az ő villájával és késével
ennie, nem kellett az ő poharából innia. Franknek
nem kellett a vállára borítania azt a köpenyt, amelyet
valaha ő viselt, és Frank kabátzsebében nem rejtőzött
az ő zsebkendője. Nem kellett látnia nap nap után,
mint nekem, a vén kutya vaksi tekintetét a
könyvtárszobában, nem kellett látnia, hogyan kapja
fel a fejét, hogy figyel a közeledő asszonyi lépésekre,
és hogyan ejti le a fejét újra, mert megérzi, hogy nem
az jött, akit várt.
Apróságok, önmagukban jelentéktelenek és
ostobák, de mégis itt vannak, letagadhatatlanul.
Látnom, hallanom, éreznem kell őket.
Édes jó Istenem, én nem akarok Rebeccára
gondolni, én boldog akarok lenni! Boldoggá akarom
tenni Maximet, azt akarom, hogy együtt maradjunk.
Nincs más kívánság a szívemben, csak ez az egy.
Nem tehetek róla, ha mégis betolakszik a
gondolataimba, az álmaimba. Nem tehetek róla, hogy
vendégnek érzem magam Manderleyben, az
otthonomban, mikor azon az úton járok, amelyen ő
járt valaha, azon a díványon pihenek, amelyiken ő
feküdt, nem tehetek róla, ha vendégnek érzem
magam, és várom, hogy a háziasszony hazatérjen.
Elejtett szavak, kézzelfogható apróságok
emlékeztetnek rá, mindennap, minden órában.
– Frith – mondtam egy nyári reggel, mikor
beléptem a könyvtárba, karomon egy nagy csokor
orgonával –, hol találhatnék egy magas vázát
ezeknek a virágoknak? A kerti szobában csupa
alacsony váza van.
– Az orgonát mindig abba a fehér alabástrom
vázába szoktuk tenni, amelyik a szalonban van,
asszonyom.
– Ó, nem félnek, hogy eltörik?
– Mrs. de Winter mindig azt az alabástrom vázát
használta, asszonyom.
Behozzák az alabástrom vázát, vízzel megtöltve, és
mikor beleteszem az orgonát és egyenként
eligazgatom az ágakat, meleg illatuk betölti a szobát,
és összekeveredik a frissen nyírt fű illatával, amely
beáramlik a nyitott ablakon. Ilyenkor azt gondolom
magamban: Rebecca is mindent így csinált. Ő is
szedett orgonát a kertben, mint én, és szálanként tette
be a fehér vázába. Nem én vagyok az első, aki
orgonával díszíti ezt a szobát. Ez Rebecca vázája,
Rebecca orgonája. Ő is úgy járkált a kertben, mint
én, abban a széles kerti kalapban, amelyet egyszer
láttam a kerti szoba szekrényében, régi párnák
mögött, ő is keresztülment a pázsiton az
orgonabokrokhoz, talán fütyörészett közben, talán
dúdolt, a kutyákat hívta, és kezében vitte az ollót,
amelyet most én viszek.
– Frith, lenne szíves azt az állványt az ablakhoz
tolni, hogy arra állítsam a vázát?
– Mrs. de Winter mindig a dívány mögötti asztalra
szokta állítani az orgonát, asszonyom...
– Ó, igen. – Habozva megállok, kezemben a
vázával. Frith arca mozdulatlan. Természetesen
engedelmeskednék, ha azt mondanám, hogy én
jobban szeretném az ablak elé tenni a vázát. Ha ezt
mondanám, elmozdítaná az állványt.
– Rendben van – mondom –, lehet, hogy csakugyan
szebben fog festeni azon a nagyobb asztalon. És az
alabástrom váza ott áll, ahol régente állt, a dívány
mögötti asztalon.
 Beatrice nem felejtette el ígéretét a nászajándékot
illetően. Egyik reggel nagy csomag érkezett, olyan
nagy, hogy Robert alig bírta hazahozni a postáról.
Én a sárga szobában ültem, éppen átnéztem az
étlapot.
Mindig nagyon szerettem csomagot kapni.
Izgatottan vágtam el a zsineget, és téptem le a barna
csomagolópapírt. Mintha könyv lett volna az
ajándék, és valóban, hat kötet volt, A festészet
története. Az első kötetben, fehér kartonon ez a pár
szó:
„Remélem, sikerült örömet szereznem. Szeretettel,
Beatrice.”
Látom Beatrice-t, amint bemegy a Wigmore
Streeten egy boltba.
– Olyasvalaki számára szeretnék könyvet venni aki
nagyon ért a művészetekhez – mondja az ő erélyes,
férfias hanghordozásával.
És a segéd azt feleli:
– Igenis, asszonyom, parancsoljon errefelé. Beatrice
kissé bizalmatlanul lapozgat a könyvben.
– Igen, hát most ne beszéljünk az árról.
Nászajándék, tudja, azért szeretném, hogy szép
legyen. Ez mind a művészetekről szól?
– Igen, a legkeresettebb könyv ezen a területen –,
mondja a segéd.
És akkor Beatrice megírja a mellékelt kártyát,
kifizeti a könyvet, és megadja a címet: Mrs. de
Winter, Manderley.
Igazán nagyon kedves Beatrice-től. Megható, hogy
bemegy egy londoni boltba, és megveszi ezeket a
könyveket, mert tudja, hogy szeretek rajzolni.
Valószínűleg úgy képzelte, hogy esős napokon
benn ülök a szobában, és ünnepélyes arccal
nézegetem az illusztrációkat, esetleg egy ív rajzpapírt
is kerítek valahonnan, meg festékes kazettát, és
lemásolom az egyik képet.
Kedves, drága Beatrice! Egyszerre ostoba
sírhatnékom támadt. Fölnyaláboltam a vastag
köteteket, és körülnéztem, hogy hova tehetném őket.
Ide, ebbe a törékeny, finom szobába tulajdonképpen
nem illenek – gondoltam. De mindegy, utóvégre az
én szobám. Valahogy elhelyeztem őket az
íróasztalomon. Aztán hátraléptem, hogy a hatást
tanulmányozzam. A könyvek inogva, bizonytalanul
állnak, egymásnak támaszkodva. Az első hirtelen
eldőlt, és magával rántotta a többit. Felbontottak a kis
porcelán Ámort, úgyhogy az leesett a földre, és
darabokra tört. Lopva az ajtóra néztem, mint egy
megszeppent gyerek. A padlón térdelve
összeszedegettem a cserepeket, és egy borítékba
tettem. A borítékot az íróasztal egyik hátsó fiókjában
rejtettem el. Aztán fogtam a könyveket, átvittem a
könyvtárba, és a könyvszekrényben kerestem nekik
helyet.
Maxim kinevetett, mikor büszkén mutattam neki a
kincseimet:
– Kedves lány ez a Bee! – mondta. – Úgy látszik,
meghódítottad. Csak végszükségben vesz könyvet a
kezébe.
– Nem mondott neked semmit rólam? – kérdeztem.
– Akkor, amikor ebéden itt volt? Nem, nem
emlékszem rá.
– Gondoltam, hogy talán írt azóta.
– Beatrice és én csak akkor írunk egymásnak ha
Valami nagy esemény történik a famíliában. A
levélírás nagy időpazarlás – mondta Maxim.
Gondolom én nem voltam nagy esemény a
famíliában. De, ha én volnék Beatrice, és a bátyám
megházasodik, akkor csak mondanék valamit,
nyilvánítanék véleményt, vagy írnék legalább két
szót. Kivéve természetesen akkor, ha a feleség nem
tetszenek, ha úgy tálalnám, hogy nem illik a
testvéremhez. Ugyanakkor Beatrice nem röstellte a
fáradságot, bement Londonba, hogy megvegye
nekem a könyveket. Ha nem volnék neki
rokonszenves, ezt mégsem tette volna.
Másnap, emlékszem, mikor Frith ebéd után behozta
a kávét a könyvtárba, egy pillanatra megállt Maxim
mögött, és szerényen megkérdezte:
– Megengedné, uram, hogy mondjak valamit?
Maxim fölpillantott az újságjából.
– Beszéljen, Frith, mi az? – kérdezte meglepetten.
Frithnek merev és ünnepélyes volt az arca és
fontoskodva csücsörítette az ajkát. Azt hittem
legalábbis a felesége halt meg.
– Robertről van szó. Közte és Mrs. Danvers között
volt valami kis kellemetlenség. Robert rendkívül
izgatott.
– Ó, jaj – mondta Maxim, és fintort vágott felém.
Lehajoltam, hogy megsimogassam Jaspert. Ez a
szokás a zavar pillanataiban egyszer sem hagyott
cserben.
– Igenis, uram, Mrs. Danvers azzal vádolja
Robertet, hogy eltüntetett egy szobrot a sárga
szobából. Robert dolga, hogy friss virágot vigyen a
sárga szobába, és elrendezze a vázákban. Mrs.
Danvers ma, miután a virágokat már elrendezték,
benézett, és észrevette, hogy valami hiányzik. Azt
mondja, tegnap még ott volt. Azzal vádolja Robertet,
hogy elvette, vagy pedig eltörte és eldugta. Robert
élénken tiltakozott, és csaknem sírva fordult hozzám,
uram. Talán ön is észrevette, hogy egészen ki van
kelve magából.
– Igen, észrevettem, hogy a hús után elfelejtett
tányért váltani – mondta Maxim. – Nem is tudtam,
hogy Robert ennyire érzékeny. Az is lehet, hogy
másvalaki a tettes. Talán a lányok közül valamelyik.
– Nem, uram. Mrs. Danvers bent volt a sárga
szobában, mielőtt a lány bement volna takarítani.
Senki sem járt ott azóta, mióta asszonyom tegnap
kiment, és Robert a virágokat bevitte. Nagyon
kellemetlen Robertnek is, de nekem is, uram...
– Persze hogy kellemetlen. Menjen, mondja meg
Mrs. Danversnek, hogy jöjjön ide, majd mindjárt
végére járunk a dolognak. Különben micsoda
szoborról van szó?
– A porcelán Ámorról, uram. Amelyik ott szokott
állni az íróasztalon.
– Hohó! Az komoly érték. Okvetlenül elő kell
kerülnie. Azonnal hívja ide Mrs. Danverst.
– Igenis, uram.
Frith kiment a szobából, és mi magunkra
maradtunk.
– Micsoda ostobaság! – dohogott Maxim.
Gyűlölöm az ilyen cselédperpatvarokat. Nem is
tudom, hogy miért fordulnak hozzám. Ez a te dolgod
volna, drágám.
Felpillantottam Jasperről, égett az arcom.
– Drágám – kezdtem bele a vallomásba –, már meg
akartam neked mondani, de elfelejtettem. Azt a
szobrot én törtem el tegnap.
– Te törted el? Hát miért nem mondtad meg míg
Frith itt volt?
– Nem tudom. Nem mertem. Attól féltem hogy
kinevet.
 – Hát akkor most még jobban ki fog nevetni. Most
még Mrs. Danversnek is meg kell magyaráznod.
– Ó, nem, nem. Kérlek, te mondd meg neki!
Engedd meg, hogy felmenjek a szobámba.
– Ne légy csacsi. Azt fogják hinni, hogy félsz tőlük.
– Félek is. Vagy ha nem is éppen félek, de...
Az ajtó kinyílt, és Mrs. Danvers lépett a szobába.
Frith nyomon követte. Idegesen néztem Maximre. Ő
félig bosszúsan, félig nevetve vállat vont.
– Tévedés volt, Mrs. Danvers. Mrs. de Winter törte
el az Ámort, és elfelejtette megmondani.
Valamennyien rám meredtek. Újra gyermeknek
éreztem magam, én tudtam, hogy az áruló pirosság
még mindig nem tűnt el az arcomról.
– Nagyon sajnálom – mondtam, Mrs. Danvers arcát
figyelve. – Nem gondoltam, hogy Robertnek
kellemetlensége lesz belőle.
– Meg lehet ragasztani, asszonyom? – kérdezte
Mrs. Danvers.
Úgy látszik, meg sem lepődött, hogy én vagyok a
bűnös. Csak nézett rám, fehér halálfej arcával és sötét
szemével. Úgy éreztem, kezdettől fogva tudta, hogy
én voltam, és csak azért panaszolta be Robertet, hogy
lássa, lesz-e bátorságom bevallani.
– Attól félek, nem – mondtam –, apró darabokra
tört.
– Mit csináltál a darabokkal? – kérdezte Maxim.
Mint mikor egy rabot vallatnak. Ó, hogy szégyelltem
magam!
– Beletettem őket egy borítékba – mondtam.
– És mit csináltál a borítékkal? – kérdezte Maxim,
cigarettára gyújtva, és a hangja még mindig félig
bosszús volt, félig tréfás.
– Az íróasztal egyik hátsó fiókjába tettem.
 – Ez úgy hangzik, mintha Mrs. de Winter attól félt
volna, hogy maga börtönbe veti őt, Mrs. Danvers –
nevetett Maxim. – Talán lesz szíves megkeresni a
borítékot, és felküldeni Londonba a darabokat. Ha
nagyon apró darabokra tört, akkor persze nem lehet
megragasztani. Rendben van, Frith, mondja meg
Robertnek, hogy szárítsa fel a könnyeit.
Frith elment, de Mrs. Danversnek még nem
akaródzott kimennie.
– Természetesen bocsánatot fogok kémi Roberttől –
mondta –, de a látszat erősen ellene szólt. Nem
gondoltam arra, hogy Mrs. de Winter törte el a
figurát. Talán ha megint történik valami hasonló Mrs.
de Winter kegyeskedik nekem megmondani, és akkor
én magam elintézem a dolgot. Ez mindenkit sok
kellemetlenségtől kímélne meg.
– Természetesen – vágott bele Maxim
türelmetlenül. – Nem is értem, hogy miért nem szólt
mindjárt. Éppen ezt akartam mondani, mikor maga
bejött.
– Talán Mrs. de Winter nem tudta, hogy milyen
értékes – mondta Mrs. Danvers, és rám nézett.
– De igen – mondtam nyomorultan. – Féltem tőle,
hogy értékes, azért szedtem Össze olyan gondosan a
darabjait.
– És azért dugtad el egy hátsó fiókba, hogy senki
meg ne találja őket, ugye? – nevetett Maxim, és
vállat vont. – De az ilyesmi nem a szobalány dolga
volna, Mrs. Danvers?
– A szobalányoknak nem szabad Manderleyben
ezekhez az értékes tárgyakhoz hozzányúlni, uram
mondta Mrs. Danvers.
– Igen, tudom, hogy ezt maga nem engedi meg.
– Nagy kár – mondta Mrs. Danvers –, tudtommal a
sárga szobában még sohasem tört el semmi. Mindig
nagyon vigyáztunk. Tavaly óta én magam törölgetek,
mert senkiben sem bízom meg. Mrs. De Winter
életében mi ketten törölgettük az értékes tárgyakat.
– Na, mindegy, most már úgysem lehet rajta
segíteni. Rendben van, Mrs. Danvers – mondta
Maxim.
Mrs. Danvers kiment, én leültem az ablak mellé, és
kinéztem a kertbe. Maxim megint kezébe vette az
újságját. Egyikünk sem szólt.
– Nagyon sajnálom, drágám – mondtam egy
pillanatnyi habozás után –, hogy ilyen ügyetlen
voltam. Nem tudom elképzelni, hogyan történhetett.
A könyvekkel babráltam az íróasztalon kipróbáltam,
hogy hogyan állnának ott, és leütöttem a porcelánt.
– Felejtsd el, gyermekem, nem olyan nagy
szerencsétlenség.
– De igen, engem nagyon bánt. Jobban kellett volna
vigyáznom. Mrs. Danvers dühös lehet rám.
– Neki nincs joga dühösnek lenni. A porcelán nem
az övé volt.
– Igen, de ő olyan büszke mindenre, és olyan
borzasztó arra gondolni, hogy még soha semmi nem
tört el abban a szobában. És éppen nekem kellett kárt
okoznom.
– Inkább te, mint az a szerencsétlen Robert.
– Én meg jobban szeretném, ha Robert törte volna
el. Mrs. Danvers sohasem fogja nekem
megbocsátani.
– Az ördög vigye el Mrs. Danverst! – hördült fel
Maxim. – Utóvégre kicsoda-micsoda ő? Nem értelek.
Az előbb is azt mondtad, hogy félsz tőle.
– Nem szó szerint gondolom, hogy félek. Hiszen
alig látom. Nem tudom megmagyarázni.
 – Különös vagy, fiam – mondta Maxim. – Már az is
furcsa volt, hogy mikor eltörted, nem hívtad be
rögtön, és nem mondtad neki, hogy itt van ez az
eltört figura, Mrs. Danvers, legyen szíves
megragasztatni. Azt megértette volna. Ahelyett
összekapargatod a darabokat egy borítékba, és
eldugod egy hátsó fiókba. Mint egy szobalány, és
nem mint a ház úrnője.
– Igen, tudom, én sok tekintetben olyan vagyok,
mint egy cseléd. Azért értjük meg egymást olyan jól
Clarice-szel. A napokban meglátogattam az anyját.
Tudod, mit mondott? Mikor azt kérdeztem, mit
gondol, Clarice szeret-e nálam lenni, azt felelte: ,,Ó,
igen, Mrs. de Winter. Clarice nagyon boldog. Azt
mondja, hogy nem is olyan, mintha egy előkelő
hölgynél szolgálna, hanem mintha magunkfajtával
lenne együtt.” Gondolod, hogy ezt bóknak szánta?
– Isten tudja – mondta Maxim –, ahogy én
emlékszem Clarice anyjára, inkább sértésszámba
megy. A házuk rendetlen, és mindig káposztaszagú.
Mindennek a teteje az volt, amikor kilenc gyerek volt
a háznál, s a legidősebb tizenegy éves. Ő meg
mezítláb tett-vett abban a csöpp kis kertjében, és
harisnyával volt bekötve a feje. Akkor nem sok
hiányzott ahhoz, hogy felmondjunk neki. Nem is
tudom elképzelni, hogy lehet Clarice ilyen csinos és
tiszta.
– Egy nagynénjénél nevelkedett – mondtam
megtörten. – Tudom, hogy az én flanelszoknyámon
is van elöl egy folt, de azért én sohasem jártam
mezítláb, és sohasem kötöttem be harisnyával a
fejemet.
Most már értettem, hogy Clarice miért nem
viseltetik olyan megvetéssel a fehérneműm iránt,
mint Alice.
– Talán ez az, amiért szívesebben megyek Clarice
anyjához látogatóba, mint a püspök feleségéhez –
folytattam. – A püspök felesége nem mondta, hogy
olyan vagyok, mintha közülük való volnék.
– Persze, ha abban a kopott szoknyában mégy
hozzájuk, akkor nem is mondhatja.
– Nem a régi szoknyámban mentem hozzájuk. Új
ruha volt rajtam. És különben is, megvan a
véleményem azokról, akik a ruha alapján ítélik meg
az embert.
– Na, ami a püspök feleségét illeti, a ruhával ő se
sokat törődik – jegyezte meg Maxim –, de azon
valószínűleg csodálkozott, ahogy a széken ültél, és
csak igennel, meg nemmel feleltél, mint egy állást
kereső fiatal lány. Legalábbis, mikor együtt
viszonoztunk a múltkor egy látogatást, így tettél.
– Nem tehetek róla, hogy félénk vagyok.
– Tudom, hogy nem tehetsz róla, drágám, de nem is
igyekszel legyőzni a félénkségedet.
– Igazságtalan vagy. Igenis igyekszem. Állandóan
azon igyekszem, akárhová megyek, és akárkivel
találkozom. Te ezt nem érted. Neked könnyű, mert te
hozzá vagy szokva ezekhez a dolgokhoz, de engem
másképp neveltek.
– Csacsiság – mondta Maxim –, ez nem nevelés,
hanem önfegyelem kérdése. Csak nem képzeled,
hogy én szeretek látogatóba menni? Én is halálosan
unom. De ha meg kell lenni, mit csináljon az ember.
– Most nem az unalomról van szó – mondtam-,
unatkozni és félni, az két különböző dolog. Ha csak
unatkoznék, az más volna. De gyűlölöm, hogy az
emberek úgy méregetnek, mintha díjnyertes tehén
volnék.
 – Ki méreget téged?
– Mindenki, aki idejön. Mindenki!
– Na és mit törődsz velük? Unatkoznak! Kell nekik
valami változatosság.
– De miért én hozzak változatosságot az életükbe?
Miért éppen engem kritizáljanak?
– Mert Manderley az egyetlen, ami a
környékbelieket érdekli.
– Akkor képzelem, hogy mekkorát csalódhattak.
Maxim nem felelt. Tovább olvasta az újságját.
– Nagyot csalódhattak – ismételtem. Aztán
hozzátettem: – Biztosan csak azért vettél feleségül,
mert tudtad, hogy unalmas és tapasztalatlan vagyok,
hogy velem nem lesznek problémák, és hogy
énrólam sohase fognak pletykálni.
Maxim ledobta az újságját a padlóra, és felugrott:
– Mit beszélsz?
Az arca sötét volt és kifürkészhetetlen. A hangja
durva, egyáltalán nem is az övé.
– Semmi különöset – mondtam, és az ablakhoz
támaszkodtam. – Miért vagy így felindulva?
– Micsoda pletykákról beszélsz?
– Semmilyenekről – válaszoltam riadtan a
tekintetétől. – Csak azért mondtam, hogy mondjak
valamit. Ne nézz így rám, Maxim. Nem mondtam és
nem tettem én semmi rosszat.
– Kivel beszéltél? – kérdezte szelídebben.
– Senkivel. Senkivel sem beszéltem.
– Hát akkor miért mondtad azt, amit mondtál?
– Mondom, hogy semmi különösebb okom nem
volt rá. Csak úgy eszembe jutott. Dühös voltam.
Gyűlölöm ezeket a látogatásokat, nem tehetek róla.
És te haragudtál rám azért, hogy olyan gyámoltalan
vagyok. Nem akartalak bántani. Igazán, Maxim, nem
akartalak bántani. Hidd el, kérlek.
– Nem volt túlságosan kedves, amit mondtál.
Hosszan nézett rám, kezét zsebébe dugva, és ide- oda
himbálózott a sarkán.
– Önző voltam, amikor feleségül vettelek Lassan,
meggondoltan beszélt.
Úgy éreztem, mintha egy jeges kéz markolta volna
meg a szívemet.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Nem vagyok neked való élettárs – mondta. –
Óriási a korkülönbség közöttünk. Még várhattál
volna egy-két évig, aztán férjhez mehettél volna egy
hozzád való fiatal fiúhoz. Nem ilyen öregemberhez,
mint én vagyok, aki a fél életét már leélte.
– Ez nevetséges – mondtam gyorsan. – Jól tudod,
hogy a kor nem számít a házasságban. Igenis, te
nekem való élettárs vagy.
– Azt hiszed? Hát nem tudom... – mondta.
Feltérdeltem a díványon, és átöleltem a vállát.
– Miért mondasz nekem ilyeneket? Jól tudod, hogy
téged szeretlek a legjobban a világon. Az én
életemben soha nem is volt más férfi. Te vagy az
apám, a bátyám, a fiam.
– Az én hibám volt – mondta, ram se hederítve –,
én hajszoltalak bele ebbe a házasságba. Nem
hagytam rá időt, hogy meggondold a dolgot.
– Nem is akartam meggondolni – tiltakoztam –,
nekem nem volt más választásom. Te ezt nem érted,
Maxim. Ha az ember szeret valakit...
– Boldog vagy itt? – kérdezte, de megint nem nézett
rám, hanem kibámult az ablakon. – Sokszor
gondolkozom rajta, hogy vajon boldog vagy-e.
Lefogytál, mióta itt vagy Manderleyben. És
sápadtabb is vagy.
 – Persze hogy boldog vagyok – feleltem. –
Szeretem Manderleyt, szeretem a kertet. Mindent
szeretek itt. Azt se bánom, ha vizitelni kell, csak
azért mondtam, hogy bosszantsalak. De ha akarod,
akár mindennap elmegyek valahová. Semmit se
bánok. Egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy a
feleséged lettem. Remélem, ezt tudod? Tudnod kell,
Maxim!
Azon az ő rettenetes szórakozott módján
megveregette az arcomat, lehajolt és megcsókolta a
fejem búbját.
– Szegény báránykám, nem sok örömöd van ebből
a házasságból. Félek, hogy nagyon kellemetlen
élettárs vagyok.
– Nem! – tiltakoztam hevesen. – Nagyon jó férj
vagy. Sokkal könnyebb együtt élni veled, mint
gondoltam volna. Azelőtt mindig azt hittem, hogy
rettenetes dolog lesz férjhez menni, mert az
embernek a férje iszik, vagy káromkodik, vagy
morog, ha a pirított kenyér nem eléggé ropogós a
reggelinél, és egyáltalán nagyon kellemetlen valaki.
De te nem iszol, nem morogsz, és nem káromkodsz.
– Nem – mondta Maxim, és mosolygott.
Felhasználtam a kedvező pillanatot, hogy mosolyog,
én is mosolyogtam, megfogtam a kezét, és
megcsókoltam.
– Örültség azt mondani, hogy nem illünk
egymáshoz – mondtam. – Látod, milyen szépen
ülünk együtt minden este, te könyvvel vagy újsággal,
én meg a kötésemmel. Mint két egyforma teáscsésze.
Vagy mint egy öreg házaspár. Persze hogy
egymáshoz illő élettársak vagyunk, persze hogy
boldogok vagyunk! Te úgy beszélsz, mintha azt
hinnéd, hogy tévedés volt ez a házasság. De ugye,
nem gondolod ezt komolyan, Maxim? Ugye, te is
tudod, hogy a házasságunk nagyszerűen sikerült?
– Ha te ezt mondod, akkor úgy is van.
– De ugye te is úgy érzed, drágám, nemcsak én?
Ugye, boldogok vagyunk, rettenetesen boldogok?
Nem felelt, kibámult az ablakon, én fogtam a kezét.
A torkom kiszáradt és elszorult, a szemem égett. Ó,
istenem – gondoltam –, olyan ez, mintha színdarabot
játszanánk. A függöny mindjárt lehull, meghajolunk
a közönség előtt, és visszavonulunk az öltözőnkbe.
Ez nem lehet valóságos pillanat a kettőnk életében.
Újra leültem az ablakpárkányra, és elengedtem a
kezét. Hallottam a saját kemény és hűvös hangomat.
– Ha az a véleményed, hogy nem vagyunk
boldogok, inkább valld be. Nem akarom, hogy
komédiázz a kedvemért. Inkább elmegyek. Ha nem
vagy boldog velem, egy pillanatig sem maradok itt.
Ezt természetesen nem én mondtam. Ezt az a lány
mondta a darabban. Nem én mondtam Maximnek.
Elképzeltem, hogy milyen színésznő játszaná ezt a
szerepet. Karcsú, magas, ideges alkatú nő lenne rá a
legalkalmasabb.
– Miért nem felelsz? – kérdeztem.
Két keze közé fogta az arcomat, és rám nézett úgy,
mint akkor, mikor Frith behozta a teát, azon a napon,
mikor lementünk a tengerpartra.
– Mit feleljek? – kérdezte. – Én magam sem tudom,
hogy mit felelhetnék. Ha azt mondod, hogy boldog
vagy, maradjunk ennél. Ehhez én nem értek. De
elfogadom, amit te állítasz. Boldogok vagyunk.
Tehát akkor minden rendben van.
Újra megcsókolt, majd átsétált a szoba másik
végébe. Én ott ültem az ablakpárkányon, mereven és
egyenesen, kezem az ölemben pihent.
 – Azért beszélsz így, mert csalódtál bennem
mondtam. – Félszeg vagyok és ügyetlen, rosszul
öltözködöm, és nem tudok nagyvilági hölgy módjára
társalogni. Monte-Carlóban figyelmeztettelek előre,
hogy így lesz. Most te is látod, hogy nem vagyok
méltó Manderley úrnőjének szerepére.
– Ne beszélj butaságokat – intett le. – Én sohasem
mondtam, hogy rosszul öltözködsz, vagy hogy
félszeg vagy. Képzelődsz. Ami a félénkséget illeti,
azt majd legyőzöd. Ezt már máskor is mondtam
neked.
– Egy kört tettünk meg – mondtam –,
visszaérkeztünk oda, ahonnan kiindultunk. Ez az
egész azzal kezdődött, hogy eltörtem a sárga
szobában az Ámort. Ha nem töröm el, akkor mindez
nem kerül szóba. Akkor megittuk volna a kávénkat,
és kimentünk volna a kertbe.
– Az ördög vigye el azt az Ámort! – mondta Maxim
fáradtan. – Azt hiszed, törődöm vele, akár tízezer
darabra törted is?
– Nagyon értékes volt?
– A jóisten tudja! Talán igen. De már el is
felejtettem.
– A sárga szobában csupa értékes holmi van?
– Azt hiszem, igen.
– Miért vannak a legértékesebb dolgok abban a
szobában?
– Nem tudom. Azt hiszem, azért, mert ott jó helyük
van.
– Mindig ott voltak? Anyád életében is?
– Nem. Azt hiszem, anyám életében nem. Akkor
szét voltak szórva a házban. A székek valami
raktárhelyiségben álltak.
– Mikor bútorozták be úgy azt a szobát, ahogy most
van?
– Mikor megházasodtam.
– Azt az Ámort akkor tettétek oda?
– Azt hiszem, igen.
– Azt is a raktárban találtátok?
– Nem. Legalábbis nem hiszem. Úgy emlékszem,
hogy az nászajándék volt. Rebecca nagyon értett a
porcelánhoz.
Nem néztem rá. A körmömet kezdtem fényesíteni.
Egész természetesen mondta ezt, egész nyugodtan.
Nem került megerőltetésébe. Egy pillanat múlva
gyorsan rápillantottam. Ott állt a kandallónál, zsebre
tett kézzel. Maga elé meredt. Rebeccára gondol –
mondtam magamban. – Arra gondol, milyen különös,
hogy az én nászajándékom volt az oka, hogy
Rebecca nászajándéka eltört. A porcelánra gondol.
Arra, hogy kitől kapta Rebecca. Megjelenik előtte az
a kép, amikor a csomag megérkezett, és hogy
Rebecca mennyire örült neki. Rebecca nagyon értett
a porcelánhoz. Maxim talán bejött a szobába,
Rebecca a padlón térdelt, és kibontotta a dobozt,
amelybe a porcelánt csomagolták. Fölnézett, mikor
Maxim belépett, és mosolygott. – Nézd csak, Max,
mit kaptunk – Azután kiemelte a dobozból a kis
porcelánszobrot, amely a fél lábon álló Ámort
ábrázolta, nyíllal a kezében. – A sárga szobába
fogjuk tenni – mondta bizonyára, és Maxim
odatérdelt melléje, és együtt gyönyörködtek a kecses
kis figurában.
Tovább fényesítettem a körmömet. Csúnya,
repedezett volt, mint egy iskolás fiúé. A körömágy
benőtte a félholdat. A hüvelykujjam körmét tövig
lerágtam. Megint Maximre néztem. Még mindig ott
állt a kandalló előtt.
 – Mire gondolsz? – kérdeztem.
A hangom hűvös volt és nyugodt. Nem úgy, mint a
szívem, a szívem vadul dobogott. Nem úgy, mint az
agyam, az tele volt keserűséggel, nehezteléssel.
Maxim cigarettára gyújtott, legalább a
huszonötödikre aznap, pedig még alig álltunk fel az
ebédtől. A gyufát az üres kandallóba hajította, és
kezébe vette az újságot.
– Nem tudnám megmondani – mondta. – Miért
kérdezed?
– Magam sem tudom. Olyan komolynak és
elgondolkozónak látszottál.
Szórakozottan fütyörészett, cigarettáját ujjai között
morzsolgatta.
– Azon gondolkoztam, hogy megvan-e már a
Middlesex ellen játszó surreyi csapat összeállítása
mondta.
Megint leült, és összehajtotta az újságot. Én
kinéztem az ablakon.
Jasper egyszerre odajött hozzám, és felkapaszkodott
az ölembe.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Június végén Maximnek be kellett mennie Londonba

valami megyei ügyben egy hivatalos ebédre, amelyen
csak férfiak vettek részt. Két napig volt távol, én
egyedül maradtam. Nagyon féltem ettől a két naptól.
Mikor az autó eltűnt a kanyarodónál, az volt az
érzésem, hogy örökre elváltunk, és soha többé nem
látjuk viszont egymást. Autóbaleset érheti Maximet,
és ha a sétáról hazajövök, Frith halálra vált arccal,
remegve vár rám az üzenettel. Valamelyik vidéki
kórházból telefonál majd az orvos: Erősnek kell
lennie – mondja. – Sajnos, el kell készülnie a
legrosszabbra.
Frank is eljön, és együtt megyünk a kórházba.
Maxim nem ismer meg. Ezt mind így átgondoltam
ebéd közben. Láttam a falubelieket gyülekezni a
temetésre, láttam magamat Frank karjára
támaszkodva. Olyan elevenen láttam mindezt, hogy
alig tudtam enni, és feszülten figyeltem, hogy rögtön
felugorjak, ha a telefon megszólal.
Délután kint ültem a kertben, a gesztenyefa alatt,
könyvvel a kezemben, de alig olvastam.
Mikor láttam jönni Robertet, tudtam, hogy telefon,
és valósággal fizikai rosszullét fogott el.
– A klubból telefonáltak, asszonyom, hogy Mr. de
Winter tíz perccel ezelőtt megérkezett.
Becsaptam a könyvemet.
– Köszönöm, Robert. Milyen gyorsan beért.
– Igenis, asszonyom. Nagyon gyorsan.
– Nem akart velem beszélni? Vagy üzent valamit?
– Csak annyit üzent, asszonyom, hogy szerencsésen
megérkezett. Nem is ő beszélt, hanem a portás.
– Rendben van, Robert, köszönöm szépen.
Kimondhatatlanul megkönnyebbültem. A délelőtti
szédülés és rosszullét elmúlt. Olyan érzésem volt,
mint mikor viharos átkelés után partra száll az ember.
Hirtelen megéheztem, és mikor Robert visszament a
házba, beosontam az ebédlőbe, és néhány kekszet
csentem ki a tálalóból. Hat darabot. És egy almát is.
Addig nem is tűnt fel, hogy alig ettem valamit. Aztán
visszamentem az erdőbe, ott fogyasztottam el a
zsákmányt, nehogy a cselédek valamelyik ablakból
meglássanak, és azután elmondják a szakácsnőnek,
hogy úgy látszik, Mrs. de Winternek nem ízlik a
főztje, mert ebéd után gyümölcsöt és kekszet
majszol. A szakácsnő meg volna sértve, és talán
panaszra is menne Mrs. Danvershez.
Most, hogy Maxim szerencsésen megérkezett
Londonba, és hogy ettem valamit, különösen jó érzés
fogott el. Valósággal boldog voltam. Valahogy
szabadnak éreztem magam, mintha semmiféle
felelősség nem terhelne. Olyan érzésem volt, mint
gyerekkoromban vasárnaponként. Nem kell iskolába
menni és nem kell tanulni. Az ember azt csinálhatja,
amit akar. Kinőtt szoknyába lehet bújni, szandált
húzni, és a szomszéd gyerekekkel fogócskázni.
Mondom, éppen ilyen érzésem volt. Mióta
Manderleyben éltem, még nem éreztem ilyen
könnyűnek a szívemet. Lehet, hogy azért, mert
Maxim Londonba ment.
Ezen magam is megütköztem. Sehogy se értettem.
Hiszen annyira kívántam, bár itthon maradna. És
most mégis milyen könnyűek, milyen ruganyosak a
lépteim, milyen gyerekes érzés fog el, szeretnék
mezítláb rohangálni a fűben, és hemperegve,
bukfencezve végiggurulni a domboldalon.
Letöröltem szájamról a morzsákat, és Jasperért
kiáltottam. Talán csak azért van ilyen jókedvem,
mert gyönyörű az idő.
A Boldog-völgyön keresztül lementünk a kis
tengeröbölbe. Az azaleák már elvirágzottak, szirmaik
megbarnulva, összezsugorodva hevertek a földön. A
harangvirágok még nem fakultak meg, vastag
szőnyeget alkottak az erdőben, a völgy fölött, és a
fiatal hajtások most sarjadtak. A mohának dús,
nedves illata volt, a harangvirágok fanyar földszagot
árasztottak.
Lefeküdtem a magas fűbe, két kezemet
összekulcsoltam a fejem alatt, Jasper mellettem
kuporgott, lihegve nézett le rám, a nyál kétoldalt
kicsorgott a pofájából. Fölöttünk a fákon
vadgalambok búgtak. Békés, nyugodt óra volt. Vajon
hogy van az, hogy sokkal szebbnek tetszik egy hely,
ha egyedül van az ember? Ha most egy barátnőm itt
ülne mellettem, mennyivel közönségesebb és
ostobább volna az egész. Valaki, akivel együtt jártam
iskolába, és aki például így szólna hozzám: „Ja igaz,
láttam a napokban Hildát, emlékszel rá? Tudod, azt,
aki olyan jól teniszezett. Férjhez ment, két gyereke
van.” És nem látnánk a harangvirágokat, nem
hallanánk a vadgalambokat.
Nem, nem akarok senkit magam körül. Jobban
szeretek egyedül lenni. Még Maxim után sem
vágyom. Ha Maxim itt volna, nem fekhetnék így a
fűben, fűszálat rágcsálva, behunyt szemmel. Ha itt
volna, akkor őt figyelném, a szemét, az
arckifejezését. Azon tűnődnék, vajon hogy tetszik
neki mindez, nem unatkozik-e, mire gondol? De így
nem kellett minderre figyelnem, és elengedhettem
magamat. Maxim Londonba ment, és én, hála
istennek, egyedül vagyok. Nem, nem szabad azt
mondanom, hogy hála istennek. Ez komiszság,
hálátlanság. Nem így gondoltam. Maxim jelenti
nekem az életet, az egész világot.
Fölkeltem a harangvirágok közül, és füttyentettem
Jaspernek. Együtt indultunk lefelé a völgybe, a
tengerpart felé. A dagály ideje elmúlt, a tenger
távolinak tetszett, és nyugodt volt, mint egy óriási,
csendes vizű tó. El se lehetett képzelni, hogy
másmilyen is tud lenni, mint ahogyan az ember télen
nem tudja elképzelni a nyarat. Szélcsend volt, a nap
rásütött a békésen csobbanó hullámokra, amint lassan
belesimultak a sziklák tövében lapuló apró
tavacskákba. Jasper azonnal felmászott a sziklára,
onnan nézett le rám, az egyik füle visszahajlott, és ez
valami furcsán hetyke jelleget kölcsönzött neki.
– Nem arra, Jasper – szóltam.
Természetesen nem hallgatott rám. Kereken
megtagadta az engedelmességet. .
– Milyen ostoba ez a kutya – mondtam hangosan –,
milyen sok baj van vele – és felkapaszkodtam utána a
sziklákra. El akartam hitetni magammal, hogy nem
akarok átmenni a túlsó oldalra. Végtére is nem
tehetek mást, mennem kell a kutya után. Maxim
nincs itt velem. Nekem pedig semmi közöm az
egészhez.
Dúdolva kerülgettem a sziklák között elterülő kis
pocsolyákat. Az öböl ilyenkor, apály idején, egészen
másképpen festett, nem volt olyan komor. A parányi
kikötőben most legfeljebb egy méter magasan állt a
víz. Csak csónakkal lehet a partot ilyen
vízmélységnél megközelíteni. A bója most is ott
ringatózott, fehérre és zöldre volt festve, ezt idáig
észre sem vettem. Lehet, hogy az esőben nem tudtam
olyan pontosan kivenni a színét. A parton nem járt
senki. Átmentem az öböl túlsó oldalára, és
fölkapaszkodtam az alacsony töltésen. Jasper
előreszaladt, úgy látszik, ez volt a szokása. A
sziklafalba egy vasgyűrű volt erősítve, és vaslétra
vezetett le a vízhez.
Biztosan ide kötötték ki a csónakot – gondoltam –,
és erről a létráról egyenesen bele lehetett lépni. A
bója egyik oldalára valami rá volt írva. Oldalt kellett
tartanom a fejemet, hogy el tudjam olvasni: Je
reviens. „Visszajövök.” Milyen furcsa név. Hajóknak
nem szoktak ilyen nevet adni. Talán francia hajó volt,
halászhajó. Halászhajóknak adnak néha ilyen
neveket. „Boldog visszatérés”, vagy „Itt vagyok”,
„Visszajövök”. Igen, egész jó név egy hajónak. Csak
arra a hajóra nem illett, amely soha többé nem jött
vissza.
Hideg lehet kint vitorlázni a tengeren. A tenger
ugyan nyugodt volt, de még akkor is, mikor olyan
csendes volt, fehér hullámok fodrozódtak a felszínén.
Egy kis hajót bizony könnyen lefektet a szél, a
tengervíz átcsap a korlátján, és végigvág a
fedélzetén. Vajon milyen színű lehetett az a hajó?
Zöld és fehér, mint a bója? Frank azt mondta, hogy
nem volt nagy hajó, és csak egy kis kajütje volt.
Jasper a vaslétrát szaglászta körül.
– Gyere onnan – szóltam rá –, nem akarok megint
utánad menni.
A fal mentén lementem a partra. A kis ház most
nem tetszett olyan elhagyatottnak és komornak, mint
a múltkor. Milyen sokat tesz a napfény. Nem esett,
nem kopogtak az esőcseppek a háztetőn.
Lassan haladtam a parton a ház felé. Végre is üres,
nem lakik benne senki. Nincs mitől félnem.
Semmitől nem kell félnem. Minden ház nedves és
komor, ha sokáig lakatlanul áll, még az új házak is.
És itt valaha holdvilágpartikat rendeztek.
Víkendvendégek jártak ki fürdeni, aztán biztosan
elmentek vitorlázni.
Ott álltam, és néztem az elhanyagolt kertet. Rendbe
kellene hozatni – gondoltam. – Valamelyik kertész
kijöhetne, és rendbe hozhatná. Kár lenne, ha egészen
elvadulna. Belöktem a kis kertkaput, és odaléptem az
ajtóhoz. Nem volt egészen becsukva, pedig
határozottan emlékeztem rá, hogy mikor itt jártam,
becsuktam magam után.
Jasper morogva szimatolt körül.
– Gyere ide, Jasper – szóltam rá. Ő azonban orrát az
ajtórésen bedugva tovább szaglászott. Egészen
kinyitottam az ajtót, és benéztem. Minden olyan volt,
mint a múltkor. Semmi sem változott. A pókhálók
most is ott feszültek a modellhajók között. A raktárba
vezető ajtó a szoba másik végén nyitva volt, Jasper
újra morogni kezdett. Olyanféle zaj hallatszott,
mintha valami leesett volna. Jasper dühös ugatással
odarohant a raktár ajtajához. Dobogó szívvel
indultam utána, aztán bizonytalanul megálltam a
szoba közepén.
– Gyere vissza, Jasper, ne légy bolond.
Ott állt az ajtóban, még mindig dühösen ugatott,
valamit láthatott a kamrában. Nem patkányt, mert a
patkányt megfogta volna.
– Jasper, Jasper – kiáltottam rá –, gyere ide! De
nem jött. Lassan utánamentem.
– Van itt valaki? – kérdeztem.
Semmi felelet. Lehajoltam a kutyához, megfogtam
a nyakörvét, és benéztem a kamrába.
Valaki ült a sarokban a fal mellett. Valaki, aki
alighanem még jobban meg volt rémülve, mint én.
Ben volt az. Megpróbált elrejtőzni a vitorlák
mögött.
– Mi baj? Akar valamit? – kérdeztem.
Ostobán pislogott rám, a szája tátva volt.
– Nem csinálok semmit – mondta.
– Maradj veszteg, Jasper – szóltam rá a kutyára.
Lekapcsoltam az övemet, és megpróbáltam
keresztülhúzni a nyakörvén, mint valami pórázt.
 – Akar valamit, Ben? – kérdeztem, egy kicsit
bátrabban.
Nem felelt. Bárgyú szemével csak nézett rám.
– Jobb lenne, ha kijönne – mondtam. – Mr. de
Winter nem szereti, ha járnak ebben a házban.
Feltápászkodott, és keze fejével megtörölte az orrát.
Másik kezét a háta mögé dugta.
– Mi van magánál, Ben? – kérdeztem.
Szófogadóan, mint egy gyermek, és megmutatta a
másik kezét. Horgászzsineget szorongatott benne.
– Nem csinálok semmit – ismételte.
– A horgászzsineg ide tartozik? – kérdeztem.
– He? – mondta ő.
– Hallgasson ide, Ben. Most, ha akarja, vigye el ezt
a zsineget, de többé nem szabad idejönnie. Nem
becsületes dolog elszedni más ember holmiját.
Nem felelt, csak szaporán pislogott rám.
– Jöjjön innen – mondtam erélyesen. Átmentem a
nagyszobába, és ő utánam jött. Jasper elhallgatott,
most Ben cipőjét szaglászta. Nem akartam több időt
tölteni a csónakházban. Siettem ki a napfényre. Ben
utánam csoszogott. Aztán becsuktam az ajtót.
– Jobb volna, ha hazamenne – mondtam Bennek. A
horgászzsineget a szívéhez szorította, mint valami
kincset.
– Ugye, nem zárat be a bolondokházába? –
kérdezte.
Láttam, hogy remeg a félelemtől. A keze reszketett,
tekintete könyörgően tapadt arcomra.
– Persze hogy nem. Hová gondol? – mondtam
szelíden.
– Nem csináltam semmi rosszat – nyöszörögte –,
soha senkinek nem mondtam el. Nem akarom, hogy a
bolondokházába csukjanak.
 Piszkos arcán egy könnycsepp gördült végig.
– Rendben van, Ben, senki sem fogja magát
bántani. De ne menjen többé a kis házba. – Hátat
fordítottam neki, és elindultam, de utánam jött, és a
kezemet ráncigálta.
– Nézze – mondta –, itt váll valami magának.
Ostobán vigyorgott, és ujjával a part felé mutogatott.
Követtem, ő lehajolt, és fölemelt a földről egy lapos
követ. A kő alatt egész csomó kagyló hevert.
Kiválasztott egyet, és átnyújtotta nekem.
– Ez a magáé – mondta.
– Köszönöm. Nagyon szép.
Vigyorgott, megdörzsölte a fülét, már elfeledkezett
a rémületéről.
– Magának olyan szeme van, mint egy angyalnak –
mondta.
Újra lenéztem a kagylóra, ez a bók kissé
elképesztett. Nem tudtam, mit feleljek.
– Maga nem olyan, mint a másik volt.
– Kire gondol? Ki az a másik?
Ben a fejét rázta. Tekintetében újra ravaszság
bujkált. Ujját az orrára nyomta.
– Magas volt és fekete – mondta –, olyan volt, mint
a kígyó. A tulajdon szememmel láttam. Éjszaka volt,
mikor kijött. Láttam...
Elhallgatott, és mereven nézett rám. Nem szóltam
egy szót sem.
– Egyszer benéztem az ablakon, amikor itt volt, és
akkor azt mondta: „Maga nem ismer engem ugye?
Nem látott engem, és nem is fog látni. Ha
észreveszem, hogy leselkedik utánam az ablakon
keresztül, becsukatom a bolondokházába. Ott pedig
kegyetlenül bánnak az emberrel.” „Én nem szólok
semmit, asszonyom” – mondtam neki és köszöntem
csak, így ni – mutatta, kezét a sapkájához emelve. –
De ugye elment? Egészen elment? – tette hozzá
aggódva.
– Nem tudom, kire gondol – mondtam lassan –
senki sem akarja magát a bolondokházába csukatni.
Isten áldja meg, Ben.
Otthagytam, és megindultam Jasperrel hazafelé.
Szegény ördög, gyengeelméjű, nem tudja, mit beszél.
Nem valószínű, hogy valaki a bolondokházával
fenyegette volna. Maxim azt mondja, hogy teljesen
ártalmatlan, és Frank is megerősítette. Talán
odahaza, a családja beszélt valamit, és annak az
emléke maradt meg benne, mint valami ijesztő kép
egy gyermek emlékezetében. Különben is olyan,
mint egy gyermek. Valószínű, hogy minden ok
nélkül megszeret és minden ok nélkül gyűlöl valakit.
És hozzám azért volt kedves, mert azt mondtam neki,
hogy megtarthatja a horgászzsineget. Holnap már
valószínűleg meg sem ismer. Képtelenség
jelentőséget tulajdonítani valaminek, amit egy bolond
mond. Hátranéztem. Az ár kezdett visszatérni, és
lassan ellepte az öböl partját. Ben már eltűnt a
sziklák mögött. A part újra elhagyatott volt. A sötét
fák között láttam a házikó kéményét. Hirtelen
megmagyarázhatatlan vágyam támadt, hogy
elszaladjak, megrántottam Jasper szíját, és sietve
kapaszkodtam fel a dombra. Nem mertem többé
visszanézni. A világ minden kincséért sem mentem
volna vissza a házba vagy a partra. Mintha attól
félnék, hogy valaki vár ott rám abban a kis gazos
kertben. Valaki, aki figyel és hallgatózik.
Jasper ugatott, mialatt versenyt futottunk. Azt hitte,
hogy ez valami újfajta játék. Harapta, tépte az
övemet, amelynél fogva vezettem. Észre se vettem,
hogy itt milyen sűrűn nőttek a fák, gyökereik
keresztülnyúltak az ösvényen, mint megannyi
hatalmas csáp.
Ezt ritkítani kell – gondoltam szaladás közben,
levegő után kapkodva. – Maximnek intézkednie kell,
hiszen olyan sötét van itt, mintha éjszaka volna. Ez a
mezítelen eukaliptuszfa olyan, mint egy csontváz, és
alatta egy kis patak csordogál, sáros partja sohasem
tud kiszáradni. Itt nem énekeltek a madarak, mint a
völgyben. Ez csendes hely volt, de egészen
másféleképpen csendes, mint a Boldog-völgy.
Szaladás közben, lihegésemen keresztül is hallottam
a tenger hullámainak csapkodását. Most már
értettem, hogy Maxim miért nem szereti ezt az utat és
ezt az öblöt. Én sem szerettem. Örültség volt, hogy
erre jöttem. A másik utat kellett volna választanom,
és a Boldog-völgyön keresztül hazamenni.
Örültem, mikor végre kiértem a tisztásra, és
megláttam a házat. Az erdő elmaradt mögöttem. Meg
fogom kémi Robertet, hogy hozza ki a teámat a
gesztenyefa alá. Az órámra néztem. Korábban volt,
mint gondoltam, még nem egészen négy óra. Még
kicsit várnom kell. Manderleyben nem szokás fél öt
előtt teázni. Örültem, hogy Frithnek kimenője van.
Robert nem csinál olyan nagy ceremóniát a
teázásból.
Amint a terasz felé haladtam, a tekintetem
megakadt valami csillogón a rododendronlevelek
között. A kezemet ernyőként a szemem elé tartottam,
hogy lássam, mi az; olyan volt, mint egy autónak a
lámpája. Talán vendég jött? De az felhajtott volna a
házig, és nem hagyná a kocsit lent a kanyarodónál.
Közelebb mentem. Mégis autó. Most már tisztán
láttam. Milyen furcsa. A látogatók sohasem állítják
itt le a kocsijukat.
A kereskedők pedig a hátsó bejárathoz hajtanak.
Nem is Frank Morrisa volt, azt ismertem. Ez
alacsony, hosszú sportkocsi volt.
Mit csináljak? Ha látogató, akkor Robert már
bevezette volna a könyvtárba vagy a szalonba. Ha a
szalonban vannak, akkor már láttak feljönni. De így
nem akarok látogatók szeme elé kerülni, át kell
öltöznöm. Itt kell tartanom őket teára. Megálltam.
Nem tudom, miért, talán csak azért, mert a napfény
megvillant az egyik ablaküvegen, felnéztem a házra,
és meglepetten láttam, hogy a nyugati szárnyban az
egyik ablaktáblát kinyitották. Valaki állt az ablakban.
Egy férfi. Úgy látszik, meglátott engem, mert hirtelen
visszavonult, és a háta mögül kinyúlt egy kar, és
becsukta az ablakot.
A kar Mrs. Danvers karja volt. Megismertem fekete
ruháját. Egy pillanatig azt hittem, hogy látogatási nap
van, és a házat mutogatja. De rögtön tudtam, hogy az
nem lehet, mert a házat mindig Frith szokta a
látogatóknak megmutatni, és Frith ma nincs itthon. A
nyugati szárnyba különben sem szokták bevezetni az
idegeneket. Nem, nem. Kedden sohasem jönnek
látogatók. Még én magam sem voltam a nyugati
szárnyban. Lehet, hogy valami mesterembernek
akadt dolga azokban a szobákban. Mégis furcsa volt,
ahogy az a férfi kinézett, és mihelyt meglátott engem,
visszahúzódott. És az autót is eldugták a
rododendronok mögé, hogy a házból ne lehessen
látni.
De hát mindez nem tartozik rám. Ez Mrs. Danvers
dolga. Ha barátai érkeztek, akiket a nyugati szárnyba
vezetett, nekem semmi közöm hozzá. Bár tudtommal
ez nem szokott előfordulni. Furcsa, hogy éppen azon
a napon történik ilyesmi, mikor Maxim nincs
idehaza.
Abban a tudatban mentem föl a házba, hogy
valamelyik ablak mögül szemmel tartanak.
Fölmentem a lépcsőn, és a főbejáraton keresztül be
a hallba. Sehol egy idegen kalap vagy bot, se névjegy
az ezüsttálcán. Úgy látszik, nem hivatalos látogató.
Nem baj, nem az én dolgom.
Bementem a kerti szobába, ott mostam meg a
kezemet, hogy ne kelljen fölmennem. Kellemetlen
lenne, ha a lépcsőn vagy valahol másutt
szembejönnének velem.
Eszembe jutott, hogy a kötésemet ebéd előtt ott
hagytam a sárga szobában. A szalonon keresztül,
hűséges Jasperemmel a sarkamban, érte mentem hát.
A sárga szoba ajtaja nyitva volt. Észrevettem, hogy
a kötőtáskám nem ott van, ahol hagytam.
Határozottan emlékeztem rá, hogy a díványon
hagytam, valaki fölvette, és a párna mögé dugta. A
díványon, ott, ahol a kötésem volt, ült valaki, és
eltette a kötésemet, mert útjában volt. A széket is
elmozdították az íróasztal mellől. Úgy festett a dolog,
minthogyha Mrs. Danvers gazdái távollétében a
sárga szobában fogadná vendégeit. Kényelmetlenül
éreztem magam. Jobb lenne nem venni tudomást az
egészről. Jasper, farkát csóválva, körülszaglászta a
díványt. Őt nem izgatta a látogató.
Fogtam a kötőtáskámat, és kimentem. Ekkor a
nagyszalon ajtaja kinyílott, és hangokat hallottam.
Visszahúzódtam a sárga szobába. Még éppen jókor,
nem vettek észre. Az ajtó mögött vártam, és csendre
intettem Jaspert, aki lógó nyelvvel, farkát csóválva,
szintén ott állt az ajtóban. Bosszantó lenne, ha a kis
haszontalan elárulna. Visszafojtott lélegzettel
hallgatóztam.
Mrs. Danvers hangját hallottam.
– Azt hiszem, a könyvtárba ment – mondta. Nem
tudom, miért jött előbb haza. Ha a könyvtárban van,
akkor maga most keresztülmehet a hallon, anélkül,
hogy észrevenné. Várjon, majd megnézem.
Tudtam, hogy rólam beszélnek. Kényelmetlenebbül
éreztem magam, mint valaha. Roppant titokzatos volt
az egész ügy. Nem akartam Mrs. Danverst
rajtacsípni, hogy a tilosban jár. Jasper a szalon felé
fordította a fejét. Farkát csóválva kiszaladt a hallba.
– Halló! Mi újság, te kis dög? – hallottam egy
férfihangot.
Jasper izgatottan ugatott. Kétségbeesetten néztem
körül, hogy hova bújhatnék. A helyzet reménytelen
volt. Aztán lépéseket hallottam a közvetlen
közelemben, és a férfi belépett a szobába. Első
pillanatban nem látott meg, mert az ajtó mögött
álltam, de Jasper ugatása elárult.
A férfi sarkon fordult, és megpillantott. Soha még
csodálkozóbb arcot nem láttam. Mintha én volnék a
betörő, és ő a ház ura.
– Bocsánat – mondta, és tetőtől talpig végigmért.
Magas termetű, napégette arcú, szép férfi volt. A
szeme olyan égő kék, amilyen a sokat ivó és keveset
alvó férfiaké szokott lenni. A haja vöröses, akár a
bőre. Pár éven belül meghízik, a nyaka ki fog
dagadni a gallérjából. A szája elárulta, nagyon is
piros, nagyon is puha volt. Ott is, ahol álltam,
éreztem, hogy whiskyszagú a lehelete. Mosolygott.
Úgy mosolygott rám, ahogyan minden asszonyra
mosolygott volna.
– Remélem, nem ijesztettem meg? – kérdezte.
Persze, látta rajtam, hogy milyen zavarban vagyok.
 – Nem, természetesen nem – feleltem –, csak
hangokat hallottam, és nem tudtam, ki járhat itt. Ma
délutánra nem vártam látogatókat.
– Nagyon sajnálom, hogy így berontottam mondta
nyájasan. – Remélem, megbocsátja. Csak az öreg
Dannyt akartam meglátogatni. Ő régi barátom.
– Ó, kérem, nagyon örülök – mondtam.
– Kedves, öreg Danny, az isten áldja meg, ő mindig
annyira fél attól, hogy terhére van valakinek. A
világért se akart alka1matlanságot okozni.
– Ó, szót sem érdemel – feleltem, és Jaspert néztem.
A kutya örömében körülugrálta az idegent, és
mindenáron föl akart kapaszkodni a nyakába.
– Ez a kis haszontalan, úgy látszik, nem felejtett el
engem. Mennyire megnőtt, mióta nem láttam. Mikor
utoljára itt jártam, még kölyökkutya volt. Alaposan
meghízott. Több mozgásra volna szüksége.
– Éppen most tettünk egy nagy sétát.
– Igazán? Milyen kedves.
Megsimogatta Jaspert, és biza1masan rám
mosolygott. Azután kivette a cigarettatárcáját.
– Parancsol? – kérdezte.
– Nem dohányzom – feleltem.
– Igazán, nem dohányzik?
Kivett egyet, és rágyújtott.
Én nem bántam a füstöt, de furcsának találtam,
hogy egy idegen rágyújtson az én szobámban. Ez
neveletlenség volt és udvariatlanság velem szemben.
– Hogy van a mi jó öreg Max barátunk? – kérdezte.
Ez a hang meglepett. Olyan volt, mintha jól ismerné
Maxet. Furcsának találtam, hogy Maximet valaki
Maxnek nevezze. Senki nem szólította így.
– Köszönöm, jól – mondtam. – Bement Londonba.
– És egyedül hagyta itthon ifjú hitvesét? Ez nem
szép tőle. Nem fél, hogy valaki elrabolja?
Harsányan felkacagott. Nem tetszett a nevetése.
Volt benne valami bántó. Az egész ember valahogy
nem volt rokonszenves.
Ekkor Mrs. Danvers lépett a szobába. Rám nézett,
és tekintetétől végigfutott a hátamon a hideg. Ó,
istenem – gondoltam –, mennyire gyűlölhet engem ez
az asszony!
– Halló, Danny! – fordult feléje az idegen. – Kárba
veszett minden óvatossága. A ház úrnője itt
rejtőzködött az ajtó mögött.
És megint nevetett. Mrs. Danvers nem szólt
semmit, csak rám nézett.
– Na lenne szíves bemutatni? Végre is az a szokás,
hogy az ember tiszteletét tegye a ház ifjú
asszonyánál.
– Mr. Favell, asszonyom – mondta Mrs. Danvers
nyugodt hangon, de kelletlenül. Magától talán esze
ágában sem lett volna bemutatni nekem az idegent.
– Örvendek – mondtam, és nagy erőfeszítéssel
igyekeztem udvariasnak látszani. – Nem akar itt
maradni teára?
Ezen úgy látszik, nagyon mulatott. Mrs.
Danvershez fordult.
– Hát nem kedves, hogy meghív – kérdezte –, hogy
maradjak itt teára? Szavamra mondom, kedvem
volna itt maradni.
Láttam, hogy Mrs. Danvers rosszalló tekintetet vet
rá. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Ostoba
helyzet volt.
– Hát lehet, hogy magának van igaza – mondta a
férfi Mrs. Danvers felé fordulva –, bár határozottan
mulatságos lenne itt maradni. De mondom, igaza
van, okosabb, ha elmegyek. Jöjjön, nézze meg az
autómat. – Ez már nekem szólt.
Még mindig ezen a bántóan bizalmas hangon
beszélt. Semmi kedvem nem volt kimenni és
megnézni az autóját. Félszegnek, ügyetlennek
éreztem magam.
– Na jöjjön – unszolt –, nagyon helyes kis kocsi.
Sokkal gyorsabb, mint amilyeneket az a derék Max
szokott tartani.
Nem jutott eszembe semmiféle kifogás. Az egész
helyzet kellemetlen volt és erőltetett.
Visszataszítónak találtam. Az is zavart, hogy Mrs.
Danvers még mindig ott állt, merev és rosszalló
tekintetét kitartóan rám függesztve.
– Hol van a kocsi? – kérdeztem gyönge hangon.
– Lent a kanyarodónál. Nem mertem felhajtani a
kapuhoz, mert féltem, hogy zavarom. Azt hittem,
hogy pihenni szokott délután.
Nem feleltem semmit. A hazugság túlságosan
átlátszó volt. Keresztülmentünk a szalonon, aztán ki
a hallba. Láttam, hogy hátrafordul, és int Mrs.
Danversnek. Mrs. Danvers nem intett vissza.
Sejtettem, hogy nem fog visszainteni. Nagyon
rosszkedvű és merev volt. Jasper előttünk
ugrándozott. Ő szemmel láthatólag örült a váratlan
látogatónak, akit nyilván nagyon jól ismert.
– Alighanem az autóban hagytam a sapkámat,
mondta a férfi, és keresést színlelve körülnézett a
hallban. – Nem erre jöttem be, hátulról leptem meg
Dannyt. Na, mégis kijön megnézni maga is az
autómat?
Kérdően nézett Mrs. Danversre. Ő habozott, és a
szeme sarkából engem figyelt.
– Nem – mondta. – Most inkább nem.
Viszontlátásra, Mr. Jack.
 A férfi megragadta Mrs. Danvers kezét, és
megrázta.
– Viszontlátásra, Danny. Vigyázzon magára. Tudja,
hol találhat meg. Nagyon örülök, hogy láthattam.
Kilépett a hallból, Jasper a nyomában ugrándozott,
én lassan követtem, és még mindig nagyon
kellemetlenül éreztem magam.
– Kedves öreg Manderley! – mondta, és felnézett az
ablakokra. – Nem sokat változott. Azt hiszem, ez
Danny érdeme. Csodálatos asszony, ugye?
– Igen, nagyon derék asszony – feleltem.
– És magának hogy tetszik Manderley? Milyen
érzés itt eltemetve lenni?
– Én nagyon szeretem Manderleyt – mondtam
mereven.
– Ha jól tudom, valahol Dél-Franciaországban
ismerkedett meg Maxszel, ugye? Monte-Carlóban
vagy hol? Valamikor én is sokat jártam Monte-
Carlóba.
Odaértünk az autóhoz. Zöld sportkocsi volt,
rávallott a tulajdonosára.
– Na, mit szól hozzá? – kérdezte.
– Nagyon szép kocsi – mondtam udvariasan.
– Nem volna kedve lejönni velem az alsó kapuig?
– Köszönöm, nem. Fáradt vagyok.
– Valószínűleg azt gondolja, hogy nem volna
kellemes, ha Manderley úrnőjét kettesben látnák egy
ilyen emberrel, amilyen én vagyok, ugye? – kérdezte
és nevetett.
– Ó, dehogy – feleltem, és éreztem, hogy elpirulok.
– Erre nem is gondoltam.
Nem vette le a tekintetét az arcomról. Kellemetlen,
bizalmaskodó pillantással fürkészett.
– Na, jól van. Hát nem fogjuk megszöktetni a ház
úrnőjét, ugye, Jasper?
A sapkája után nyúlt, és felvett az ülésről egy pár
valószínűtlenül nagyméretű kesztyűt. Aztán
elhajította a cigarettáját.
– Viszontlátásra – mondta, és kezet nyújtott.
Nagyon örültem, hogy megismerkedtem magával.
– Viszontlátásra.
– Megjegyzem: nagyon kedves lenne magától, ha
nem mondana meg Maxnek, hogy itt jártam. Nem
nagyon kedvel engem. Nem tudom miért, de attól
félek, ha megtudná, hogy itt voltam kellemetlensége
lehetne belőle szegény öreg Dannynek.
– Nem mondom meg – feleltem ügyetlenül.
– Ez nagyon szép magától. Igazán nem akar
elkísérni egy darabon?
– Ha nem haragszik, inkább visszamegyek.
– Hát minden jót. Lehet, hogy rövidesen újra
eljövök. Mars le a kocsiról, Jasper. Összekarcolod a
lakkot... Szóval nem helyeslem, hogy Max felment
Londonba, és egyedül hagyta itthon magát.
– Én szívesen vagyok egyedül – feleltem.
– Igazán? Ezt nagyon furcsának találom. Nem
természetes, ha egy fiatalasszony szívesen van
egyedül. Hány hónapos házasok? Ha jól tudom,
mindössze három hónapja, hogy megesküdtek.
– Körülbelül.
– Akármi legyek, én se bánnám, ha egy három
hónapos feleség várna rám otthon. Szegény
magányos agglegény vagyok.
Megint nevetett, és szemébe vágta a sapkáját.
– Na, még egyszer a legjobbakat – mondta és
beindította a motort. A kocsi vad zakatolással indult
lefelé. Jasper lógó fülekkel és behúzott farokkal
nézett utána.
 – Gyerünk, Jasper – mondtam –, ne légy olyan
buta!
Lassan visszasétáltam a házba. Mrs. Danvers már
eltűnt. Megálltam a hallban, és csöngettem. Vagy öt
percig nem történt semmi. Újra csöngettem.
Végre bosszús arccal megjelent Alice.
– Parancsol, asszonyom? – kérdezte.
– Nem látta Robertet, Alice? Szeretnék kint teázni a
gesztenyefa alatt.
– Robert a postára ment, asszonyom. Mrs. Danvers
azt mondta neki, hogy későn méltóztatik teázni.
Frithnek szabadnapja van. De ha parancsolja,
asszonyom, kiviszem a teát. Úgy tudom, még nincs
fél öt.
– Nem baj, Alice, akkor majd megvárom, amíg
Robert visszajön – mondtam.
Persze, Maxim nincs itthon, a dolgok nem mennek
úgy, mint rendesen.
Ha Maxim itthon van, nem fordulhat elő, hogy Frith
és Robert egyszerre menjenek el hazulról. És Mrs.
Danvers küldte el Robertet a postára. Azt hitte, hogy
később jövök haza. Ez a Favell nevű ember tehát
olyan időt választott a látogatásra, amikor biztosra
vehette, hogy senkivel sem fog találkozni. Előre
megbeszélt látogatás volt tehát. Valami nincs itt
rendben, erre mérget mertem volna venni. Méghozzá
azt mondta, hogy ne szóljak Maximnek. Nagyon
kellemetlen helyzet. De hát, isten őrizz, hogy még
jobban magamra haragítsam Mrs. Danverst, vagy
hogy jelenetet rendezzek. És természetesen, isten
ments, hogy felizgassam Maximet.
Vajon ki lehet ez a Favell? Maxnek nevezte
Maximet. Soha senki nem szólítja őt Maxnek. Csak
egyszer láttam így leírva a nevét, egy könyvnek a
belső címlapján, vékony, hosszú betűkkel, az M
betűnek az egyik szára különösen hosszú volt.
Mindig azt hittem, hogy csak egyvalaki szólította őt
Maxnek.
Ahogy ott álltam a hallban, és nem tudtam, hogy
mihez kezdjek, hirtelen az jutott eszembe, hogy Mrs.
Danvers talán mégsem olyan becsületes, amilyennek
látszik, valamit forral Maxim háta mögött, és most,
hogy véletlenül előbb visszaérkeztem, mint várta,
rajtakaptam őt a cinkostársával. És ez az ember csak
hazudja azt, hogy jóban volt Maximmel. Vajon mit
csinálhattak a nyugati szárnyban? Miért csukták be
olyan hirtelen a zsalukat, mikor jönni láttak?
Nagy nyugtalanság fogott el. Frith és Robert
nincsenek itthon. A szobalányok ilyenkor rendesen a
szobájukban vannak. Mrs. Danvers teljesen egyedül
uralja a csatateret. Hátha tolvaj ez az ember, és Mrs.
Danversszel együtt ki akarják fosztani Manderleyt?
A nyugati szárnyban sok értékes holmi van. Hirtelen
kedvem támadt fölmenni, és meggyőződni róla, hogy
nem vittek-e el valamit.
Robert még mindig nem jött vissza. Tea előtt még
éppen ráérnék fölmenni. Habozva néztem körül a
hallban. A ház csendesnek, békésnek látszott. A
cselédek még a szobájukban voltak az épület túlsó
részében. Jasper hangosan lefetyelte a vizét a lépcső
alatt, az egész hall visszhangzott tőle.
Fölfelé indultam a lépcsőn. A szívem a torkomban
dobogott.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Egyszerre azon a folyosón találtam magam, ahol az

első reggelen jártam. Azóta se voltam itt, nem is
kívántam volna újra idejönni. A napfény beragyogott
a folyosó fülkéjének ablakán, és aranyfoltokat festett
a sötét faburkolatra.
Teljes némaság fogadott. Újra éreztem azt a dohos
szagot, amely akkor megcsapta az orromat. Nem
tudtam, merre forduljak. Nem ismertem még a járást.
Emlékszem, hogy akkor Mrs. Danvers itt a hátam
mögött lépett ki valamelyik ajtón. Az volt az
érzésem, hogy ez lehet az a szoba, amelyiknek az
ablakai a tenger felé néznek. Lenyomtam az ajtó
kilincsét, és beléptem. Persze, sötét volt odabenn,
mert a zsaluk be voltak csukva. A villanykapcsoló
után tapogatóztam. Láttam, hogy egy kis
előszobafélében vagyok, vagy talán öltözőszobában,
mert hatalmas szekrények álltak a fal mentén, és
szemközt ajtó vezetett egy nagyobb szobába. Az ajtó
nyitva volt. Beléptem, és felcsavartam a villanyt.
Megdöbbenten néztem körül. A szoba teljesen be
volt rendezve, mintha most is laknának benne.
Azt vártam, hogy a székek és asztalok itt is be
lesznek borítva védőhuzattal, valamint a nagy kettős
ágy is. De nem volt letakarva semmi. Az
öltözőasztalon kefék és fésűk, púder és parfüm. Az
ágy megvetve. A párnát és takarót dúsan hímzett
fehér huzat borította, egy helyütt kikandikált belőle a
paplan aranysárga csücske. Az öltözőasztalon egy
vázában virág. Virág az éjjeliszekrényen és a
kandallón is. Az egyik széken selyempongyola
hevert, előtte kis selyempapucs.
Egy pillanatra kétségbeesés fogott el, úgy éreztem,
hogy meghibbant az agyam, és hogy visszafelé látok
az időben, olyannak látom ezt a szobát, amilyen
Rebecca életében volt... Egy perc, és Rebecca maga
is meg fog jelenni, leül a tükör elé, dúdolgatva nyúl a
fésű után, és végighúzza a haján. Látom az arcát a
tükörben, és ő is lát engem, amint ott állok az
ajtóban.
De nem történt semmi. Álltam ott mereven, várva,
hogy történjék valami. A falon ketyegő óra hozott
vissza a valóságba. Volt ebben a ketyegésben valami
józan és megnyugtató. Négy óra huszonöt percet
mutatott, ugyanennyi volt az én órámon is. Ez
ráeszméltetett a jelenre, arra, hogy a gesztenyefa alatt
már valószínűleg vár a tea.
Lassan a szoba közepére mentem. Nem, ezt a
szobát mégsem használják. Nem lakik itt senki. Még
a virágok illata sem tudja elnyomni a dohos szagot. A
függönyök összehúzva, és a zsaluk becsukva.
Rebecca soha többé nem fog visszajönni ebbe a
szobába. Mrs. Danvers hiába tesz virágot a
kandallóra, hiába ágyaz meg, Rebecca nem jön
vissza, Rebecca meghalt. Rebecca ott fekszik a
kriptában, a többi halott de Winterekkel együtt.
Most egészen tisztán hallottam a tenger
mormolását. Odaléptem az ablakhoz, és kinyitottam a
belső ablaktáblát. Igen, csakugyan ez az az ablak,
amelyben félórával korábban Mrs. Danvers és Favell
állt. A beszűrődő napsugarak megvilágították a
szobát, hamisnak és mesterkéltnek tetszett a
villanylámpa sárga fénye. Kitártam a zsalut. A
napfény fehér csíkot vetett az ágyra, megvilágította a
hálóinget a párnán, megcsillant az öltözőasztal
tükrén, a keféken, az illatszeres üvegeken.
A napsütés a valóság látszatát adta a szobának. Az
előbb, míg a zsalu be volt csukva, és csak a
villanyfény világította meg, inkább olyan volt, mint
egy színpadi díszlet, mint a színpad előadás után. A
függöny lehullott, az előadás véget ért, és a
díszletezők előkészítették az első felvonás kulisszáit
a másnap délutáni e1őadásra. De a napfény életet
varázsolt a falak közé. Elfeledkeztem a dohos szagról
és a többi ablak bezárt zsalujáról is. Vendég vagyok
ebben a szobában, hívatlan vendég. Tévedésből
nyitottam be a háziasszony hálószobájába. Ezek az ő
fésűi, az ő keféi, az ő üvegei az öltözőasztalon, ez az
ő pongyolája és ez az ő papucsa itt a szék előtt.
Most eszméltem rá először, mióta ide beléptem,
hogy a lábam remeg: olyan gyönge, mint a
szalmaszál. Leültem egy székre, az öltözőasztal előtt.
A szívem már nem dobogott olyan izgatottan.
Inkább úgy éreztem, mintha kő lett volna a helyén, és
minden tagom ólommá vált volna.
Kábultan néztem körül. Mrs. Danvers nem túlzott.
Ez a szoba csakugyan nagyon szép. A legszebb szoba
az egész házban. A gyönyörű kandalló, ez a
mennyezet, a faragott ágy, a függönyök, a falióra, a
gyertyatartók az öltözőasztalon, itt mellettem, csupa
olyan holmi, amelyet nagyon tudtam volna szeretni,
ha az enyém. De hát itt semmi sem az enyém. Valaki
másnak a holmija ez.
Kinyújtottam a kezemet, és megérintettem a
keféket. Az egyiknek puhább volt a szőre, mint a
többinek. Nekünk, nőknek, mindig van egy kedvenc
hajkefénk, és általában azt használjuk. Sokszor meg
is feledkezünk a többiről, és mikor tisztításra kerül a
sor, akkor vesszük csak észre, hogy használatlanok
és tiszták maradtak.
Milyen fehér az arcom a tükörben, és milyen gyér a
hajam, milyen sima és egyenes szálú. Mindig ilyen
voltam vajon? Rendes körülmények között talán
mégis van egy kis színem. De a tükörből egy sápadt
és jelentéktelen külsejű nő nézett vissza rám.
Fölálltam, odaléptem a székhez, és megérintettem a
pongyolát. Kezembe vettem a papucsot is. Rémület
fogott el, és ez a rémület lassan kétségbeeséssé
erősödött. Megérintettem az ágy takaróját, ujjaimat
végighúztam a monogramon és a hálóingen. Rés d W
volt belehímezve. A betűk keményen, zsinórszerűen
domborodtak ki az aranyszínű, fényes selyemből. A
hálóing könnyű volt, mint a lehelet, és olyan színű,
mint a barackvirág. Megérintettem, az arcomhoz
szorítottam. Hideg volt, egészen hideg, és valami
dohos szag áradt ebből is. De azért még érzett rajta
egy kicsit, egészen keveset a fehér azalea illata.
Összehajtottam, visszatettem az . ágyra, és közben
megdobbanó szívvel vettem észre, hogy gyűrődések
vannak a hálóingen, mint hogyha azóta, mióta
viselték, nem mosták és nem vasalták volna ki.
Ösztönszerűen visszaléptem az ágytól, és átmentem
a kis előszobába, ahol a ruhásszekrények sorakoztak.
Kinyitottam az egyiket. Úgy volt, ahogy gondoltam.
A szekrény tele volt ruhákkal. Estélyi ruhák lógtak
itt, az egyiknek az ezüstje keresztülcsillant a vékony
fehér védőhuzaton. Aztán egy aranybrokát ruha, egy
borszínű muszlinbársony, egy fehér szatén hosszú
uszálya a szekrény alját seperte. És a felső polcon
selyempapírból strucctoll legyező kandikált ki.
Ennek a gardróbszobának is furcsa, dohos volt a
levegője. Az azaleaillat, amely odakint a szabadban
olyan üde és finom, itt állott, dohos szag volt. Az
aranybrokát és az ezüstruhák fémszövete megbarnult
és a szekrényből régi holmik állott, kellemetlen szaga
csapott ki. Becsuktam a szekrényajtót. Visszamentem
a hálószobába. A napfény még mindig ott táncolt az
aranyszínű paplanon és élesen rávilágított a
monogram hosszú R betűjére.
Ekkor lépéseket hallottam, és mikor hátrafordultam,
Mrs. Danvers állott mögöttem.
Soha nem fogom elfelejteni az arckifejezését.
Diadalmasan, fölényesen, izgatottan nézett rám.
Megrémültem.
– Valami baj van, asszonyom? – kérdezte.
Mosolyogni próbáltam, de nem tudtam. Szólni
akartam, de képtelen voltam egyetlen hangot is
kiadni.
– Nem érzi jól magát? – kérdezte. A hangja nagyon
szelíd volt. Odalépett hozzám. Elhúzódtam tőle. Azt
hiszem, ha hozzám ért volna, elájulok. Lélegzete az
arcomat érte.
– Nincs semmi bajom, Mrs. Danvers – mondtam
pillanatnyi hallgatás után –, csak nem voltam rá
elkészülve, hogy maga utánam jön. A kertből láttam
ezt az ablakot és láttam, hogy az egyik zsalu nincs
egészen behúzva. Feljöttem, hogy megigazítsam.
– Majd én megcsinálom –, mondta. Lassan
keresztülment a szobán, és behúzta a zsalut, majd
letolta a reteszt. A napfény eltűnt. A sárga, hamis
fényben megint valószínűtlennek látszott a szoba.
Valószínűtlennek és kísértetiesnek.
Mrs. Danvers visszajött, és megállt mellettem.
Mosolygott, de most egészen más volt, mint eddig. A
hangja valahogy bizalmaskodóan, sőt tolakodóan
csengett.
– Miért mondja, hogy a zsalu nyitva volt, hiszen én
magam csuktam be, mielőtt kimentem ebből a
szobából! Maga nyitotta ki, mikor bejött. Látni akarta
ezt a szobát. Miért nem szólt nekem, hogy mutassam
meg? Első nap megmondtam, hogy szívesen
megmutatom, ha látni akarja, csak egy szót kellett
volna szólnia.
Szerettem volna elszaladni, de nem bírtam. A
tekintete fogva tartott.
– Ha már itt van, hadd mutassak meg mindent –
mondta, és a hangja édeskés volt, behízelgő, szörnyű,
hamis hang.
– Tudom, hogy látni szeretné, már régen szerette
volna látni, csak nem merte megmondani. Ugye, szép
szoba? Ugye, ilyen szép szobát még sohasem látott?
Megfogta a karomat, és az ágy felé vezetett. Nem
bírtam ellenállni, hagytam, hogy vigyen, mintha
fából volnék. A keze érintésétől megborzadtam. A
hangja halk volt és biza1mas, gyű1öltem a hangját,
és féltem tőle.
– Ez volt az ő ágya. Szép, ugye? Rajta hagytam ezt
az aranysárga takarót, mert ezt szerette legjobban.
Ott a hálóinge. Ugye, látta? Ugye, megfogta? Ez a
hálóing volt rajta az utolsó éjszakán, mielőtt meghalt.
Nem akarja még egyszer megnézni? – Fölvette a
hálóinget, és elém tartotta. – Fogja meg mondta –,
milyen puha és könnyű. Nem mosattam ki azóta,
mióta utoljára viselte. Kikészítettem ide ezt is, meg a
pongyoláját és a papucsát is, mint azon az éjszakán,
amikor nem jött többé vissza, mikor belefulladt a
tengerbe. – Összehajtotta a hálóinget, és visszatette
az ágyra.
– Mindig én szolgáltam ki, tudja – és karon fogott,
és odavezetett a pongyolájához és a papucsához.
– Sok szobalánnyal próbálkoztunk, de egyikkel sem
volt megelégedve. „Maga a legjobb szobalány,
Danny – szokta mondani. – Nem kell nekem senki
más, csak maga.” Látja, ez az ő pongyolája, sokkal
magasabb volt, mint maga, láthatja a hosszából is.
Próbálja csak fel, tegye ide a nyakához. Látja?
Egészen a földig ér. Gyönyörű alakja volt. És ez a
papucsa. Hányszor mondta: „Dobja ide a
papucsomat, Danny.” A magasságához képest
nagyon kicsi lába volt. Dugja csak bele a kezét.
Ugye, milyen kicsi és keskeny?
Rákényszerítette a papucsot a kezemre, és közben
folyton mosolygott, és a szememet figyelte.
– Ugye, nem gondolta volna, hogy ilyen magas
volt? Ezek a papucsok apró lábakra valók. És karcsú
volt. Az ember csak akkor látta, hogy milyen magas,
ha mellette állt. Éppen olyan magas volt, mint én. De
ha az ágyban feküdt, olyan kicsinek látszott, mint egy
gyerek, azzal a gyönyörű fekete hajával, amely mint
egy glória vette körül az arcát.
Letette a papucsot a földre, a pongyolát
visszafektette a székre.
– Látta a hajkeféit is, ugye? – folytatta Mrs.
Danvers, és kézen fogva az öltözőasztalhoz vezetett.
Itt vannak mind, úgy, ahogy utoljára használta őket.
Nem nyúltam hozzájuk azóta. Mindig én keféltem a
haját, minden este. Itt álltam a széke mögött, és
sokszor húsz percig is eltartott, amíg megelégelte.
Csak az utolsó években vágatta le a haját. Amikor
férjhez ment, még derékon alul ért a haja, és eleinte
Mr. de Winter fésülte minden este. Néha, mikor
bejöttem a szobába, láttam, amint ott állt ingujjban,
két kefével a kezében. „Erősebben, Max, erősebben”
– szokta mondani, és fölnevetett rá, Mr. de Winter
pedig engedelmeskedett... Nagyon sok vendég járt
akkor a házba. Sokszor annyi ideig tartott a
fésülködés, hogy majdnem elkéstek a vacsoráról.
„Abba kell hagynom, mert elkésem” mondta ilyenkor
Mr. de Winter, a keféket az én kezembe nyomta, és
rámosolygott a feleségére. Mr. de Winter akkoriban
mindig nevetett.
Mrs. Danvers elhallgatott. Keze még mindig a
karomon pihent.
– Mindenki haragudott rá, mikor levágatta a haját,
de ő nem bánta. „ Senkinek semmi köze hozzá” –
mondta. Persze, lovagláshoz és vitorlázáshoz sokkal
kényelmesebb volt a rövid haj. Egy híres művész
lefestette lóháton. Az Akadémián van a kép. Nem
látta?
A fejemet ráztam.
– Nem – feleltem –, nem láttam.
– Abban az évben mindenki arról a képről beszélt,
de Mr. de Winternek nem tetszett, nem akarta, hogy
itt legyen Manderleyben. Azt hiszem, nem találta
elég jónak... Nem akarná megnézni a ruháit is?
Nem várta meg, hogy mit felelek, már vitt is ki a
gardrób szobába, és sorra nyitogatta a szekrényeket.
– Itt tartottam a prémjeit – mondta –, még egyik
sem lett molyos, remélem, nem is lesz. Nagyon
vigyázok rájuk. Fogja meg ezt a nyestkeppet. Ezt
egyszer karácsonyra kapta Mr. de Wintertől. Az
asszonyom meg is mondta akkor, hogy mennyibe
került, de elfelejtettem. Estélyeken többnyire ezt a
csincsillát viselte a vállán, tudja, mikor a terem nem
volt elég meleg. Ez a szekrény itt csupa estélyi ruha.
Ugye, ezt már kinyitotta? Látom, hogy nincs bezárva.
Mr. de Winter az ezüstöt szerette a legjobban rajta,
de természetesen neki minden jól állt, bármelyik
színt nyugodtan viselhette. Ebben a bársonyban is
gyönyörű volt. Simítsa csak az arcához, ugye, milyen
puha? Érzi? És még a parfümje is benne van. Mintha
csak most vetette volna le, egészen friss még az
illata. Én mindig megéreztem a parfümjéről, hogy
melyik szobában járt előttem, mindig maradt utána
valami a levegőben... Ebben a fiókban van a
fehérneműje. Ezt a rózsaszín garnitúrát sohasem
viselte. Mikor meghalt, matróznadrág volt rajta és
rövid ujjú ingblúz, de a víz azt is letépte róla.
Ujjai összekulcsolódtak a karomon. Halálfej arcával
egészen közel hajolt hozzám, és fekete szeme kutatva
meredt a szemembe.
– A sziklák szétroncsolták a testét – suttogta –,
gyönyörű arca felismerhetetlen volt. Mr. de Winter
megállapította, hogy ő volt. Edgecoombe-ba kellett
mennie, mikor megtalálták. Egyedül ment be, pedig
akkoriban beteg volt, de mégis bement, nem lehetett
visszatartani. Még azt sem engedte meg, hogy Mr.
Crawley bekísérje.
Elhallgatott, de tekintetét nem vette le az arcomról.
– Sohasem fogom magamnak megbocsátani, hogy
azon az estén nem voltam itthon. Bementem délután
Kerrithbe, és sokáig maradtam, mert Mrs. de Winter
Londonban volt, és azt hittem, hogy sokkal későbben
fog hazajönni, azért nem siettem vissza én sem.
Mikor fél tízkor hazaérkeztem, hallottam, hogy még
hét előtt megjött, megvacsorázott, aztán újra elment,
természetesen le a tengerhez. Nagyon aggódtam,
mert délnyugati szél fújt, ha én itthon lettem volna, el
nem engedem a világért sem. Énrám nagyon
hallgatott. Megmondtam volna neki, hogy ilyen
szélben nem tanácsos vitorlázni. Biztosan azt mondta
volna, hogy „jól van Danny ne veszekedj, inkább
szót fogadok”. És együtt ültünk és beszélgettünk
volna. Mindig elmesélte nekem, hogy mit csinált
Londonban.
A karom már fájt Mrs. Danvers ujjainak
szorításától. Olyan közel volt hozzám az arca, hogy
tisztán láttam, mennyire megfeszül rajta a bőr.
Arccsontjai erősen kiálltak. A füle mögött sárga
foltok voltak.
– Mr. de Winter Mr. Crawleynál vacsorázott aznap
este – folytatta. – Nem tudom, hány órakor jött haza,
de gondolom, tizenegy után lehetett. Éjfél előtt
viharrá erősödött a szél, és Mrs. de Winter még
mindig nem jött vissza. Lementem de a könyvtár
sötét volt. Akkor újra visszajöttem, és bekopogtam
Mr. de Winter dolgozószobájába, Mr. de Winter
rögtön ki szólt, hogy ki az, és mit akar. Mondtam,
hogy aggódom Mrs. de Winterért mert még nincs
itthon. Ő várt egy pillanatig, aztán pizsamában kijött.
„A feleségem valószínűleg lent tölti az éjszakát a
csónakházban – mondta. – Nincs is értelme annak,
hogy ebben a viharban feljöjjön. Jobb lenne, ha maga
is lefeküdnék.” Fáradtnak látszott, nem akartam
tovább zavarni. Végtére is Mrs. de Winter sokszor
lent maradt éjszakára a csónakházban, és hozzá volt
szokva, hogy a legviharosabb Időben is elinduljon a
tengerre. Az is lehet – gondoltam –, hogy nem is
ment el vitorlázni csak a változatosság kedvéért a
csónakházban akar aludni. Jó éjszakát kívántam Mr.
de Winternek, és a szobámba mentem. De nem
tudtam aludni, folyton arra gondoltam, hogy mit
csinálhat odalent.
Újra elhallgatott. Nem akartam többet hallani.
Szabadulni akartam tőle, visszamenni a szobámba.
 – Fél hatig ültem az ágyam szélén – beszélt tovább
–, aztán nem bírtam tovább, felkeltem, belebújtam a
kabátomba, és az erdőn keresztül lementem a partra.
Már világosodott, de még mindig szemerkélt az eső,
bár a szél már elállt. Mikor leértem a partra, láttam a
bóját és a csónakot, de a hajó nem volt ott.
Mrs. Danvers szavai nyomán én is a tengerparton
éreztem magam, amint azon a szürke hajnalon az eső
az arcomba vág, és a ködön keresztül elmosódottan
látom a bója körvonalait.
A szorítás meglazult a karomon. A keze erőtlenül
lehanyatlott. A hangja kifejezéstelenné vált. Most
olyan volt, mint máskor.
– Az egyik mentőcsónakot másnap Kerrithben
kivetette a víz – mondotta –, a másikat pedig
rákászok találták meg pár nap múlva a sziklák alatt.
Az árbocok és a vitorla darabjait is partra vetette az
ár.
Elfordult tőlem, és a fehérneműs fiókot visszatolta a
helyére. Azután megigazított egy képet a falon, és
fölszedett egy pelyhet a szőnyegről. Én csak álltam
és néztem, nem tudtam, mit csináljak.
– Hát most már tudja, hogy Mr. de Winter miért
nem használja ezeket a szobákat. Hallgassa csak a
tengert.
Még így, a csukott ablakon és a csukott zsalukon
keresztül is hallottam. Hallottam a halk mormolást,
amint a hullámok megtörnek az öböl fehér szikláin.
Most mindjárt dagály ideje lesz, és a víz felszalad a
csónakházig.
– Azóta nem használja ezeket a szobákat. A
holmiját is elvitette innen, és a folyosó végén
rendeztünk be neki egy szobát. De azt hiszem, ott
sem igen tudott aludni. Mindig a karosszékben ült, és
reggel az egész szoba tele volt cigarettavégekkel.
Napközben pedig Frith hallotta, amint órák hosszat
járkál a könyvtárban föl és alá. Föl és alá. Föl és alá.
Szinte láttam a cigarettahamut a földön a szék
mellett, és hallottam a lépteit is, amint szünet nélkül
rója útját a szoba egyik végéből a másikba.
Mrs. Danvers halkan becsukta mögöttünk a
hálószoba ajtaját, és lecsavarta a villanyt. Nem láttam
többé az ágyat, sem a hálóinget a párnán, sem az
öltözőasztalt, sem a papucsot. Mrs. Danvers
végigment az előszobán, a kilincsre tette a kezét és
várta, hogy kövessem.
– Mindennap én magam takarítom ezt a szobát
mondta, ha kedve van újra megnézni, csak szóljon át
a házitelefonon. A cselédeket nem engedem be Ide.
Senki más nem léphet ebbe a szobába csak én.
A hangja megint bizalmaskodó volt és kellemetlen,
a mosolya hamis, mesterkélt.
– Ha Mr. de Winter nincs itthon, és ha asszonyom
egyedül érzi magát, csak jöjjön át olyan szépek ezek
a szobák. Ugye, az ember nem is hinné hogy a
lakójuk már régen elment? Olyan, mintha csak most
ment volna ki rövid időre, és estére visszajönne.
Mosolyt kényszerítettem az arcomra. De beszélni
nem tudtam. A torkom száraz volt.
– Nem csak ebben a szobában, az én szobámban is
úgy érzem, a sárga szobában, a hallban, még a kis
kerti szobában is őt érzem. Maga is, ugye?
Furcsán nézett rám. A hangja suttogóra halkult.
– Olykor, ha végigmegyek ezen a folyosón, azt
hiszem, hogy mögöttem jön. Hallom gyors, könnyű
lépteit. Száz közül is megismerném a járását. És a
galériában is mindig őt látom, ahogy annyiszor
láttam a múltban, amint odatámaszkodik a korláthoz,
lenéz a hallba, és a kutyákat hívja. Sokszor szinte
hallom a ruhája suhogását a lépcsőn, amint lejön az
ebédlőbe. – Elhallgatott. Megint az arcomat kémlelte.
– Gondolja, hogy lát most minket? Hogy hallja, amit
most egymással beszélünk? – kérdezte halkan. –
Gondolja, hogy a halottak visszajárnak, és figyelik az
élőket?
Nyeltem egyet. Körmömet a tenyerembe vájtam.
– Nem tudom – mondtam. – Nem tudom. A
hangom természetellenesen magas volt. Egyáltalán
nem az én hangom.
– Sokszor gondolkozom rajta – suttogta –, sokszor
gondolkozom rajta, hogy Mrs. de Winter hazajár-e
Manderleybe, és látja-e Mr. de Wintert az új
feleségével.
Ott álltunk az ajtóban, egymásra meredtünk. Nem
tudtam levenni tekintetemet az arcáról. Milyen sötét
és milyen rosszindulatú, mennyire tele van
gyűlölettel!
– Robert már itthon van – mondta. – Már egy
negyedórája, hogy visszajött. Megparancsoltam neki,
hogy vigye ki asszonyom teáját a gesztenyefa alá.
Félreállt, hogy előreengedjen. Kibotorkáltam a
folyosóra, azt se tudtam, hova lépek. Nem szóltam
semmit. Vakon mentem le a lépcsőn, és szaladva
tettem meg az utat a folyosón a szobámig.
Magamra zártam az ajtót, a kulcsot lehúztam, és a
zsebembe tettem.
Aztán lefeküdtem az ágyra, és behunytam a
szemem. Halálos betegnek éreztem magam.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Maxim másnap reggel telefonált Londonból, hogy

hét óra felé itthon lesz. Frith vette át az üzenetet.
Maxim nem kívánt velem személyesen beszélni.
Hallottam a telefont, mialatt a reggelinél ültem, és
vártam, hogy Frith bejön az ebédlőbe, és jelenti,
hogy Mr. de Winter van a telefonnál, és kéreti
asszonyomat. Már le is tettem az asztalkendőmet, és
felálltam. Frith csakugyan bejött, és átadta az
üzenetet.
Hátratoltam a székemet, és az ajtó felé indultam.
– Mr. de Winter már letette a kagylót, asszonyom –
közölte Frith. – Csak annyit mondott, hogy hét óra
körül itthon lesz.
Visszaültem az asztalhoz, és térdemre terítettem a
szalvétát. Frith biztosan szeleverdinek és ostobának
tart, amiért rögtön a telefonhoz akartam rohanni.
– Rendben van, Frith, köszönöm – mondtam.
Tovább ettem a szalonnát és a tojást. Jasper a
lábamnál hevert, az öreg kutya a kosarában. Mit
fogok én ma egész nap csinálni? Rosszul aludtam,
talán azért, mert egyedül voltam a szobában.
Nyugtalan voltam, gyakran fölijedtem, és mikor az
órára néztem, láttam, hogy a mutatók alig mozdultak.
Mikor végre elaludtam, ostoba, rossz álmok
gyötörtek. Maximmel sétáltunk az erdőben, ő mindig
pár lépéssel előttem. Nem tudtam vele lépést tartani,
az arcát sem láttam, csak a hátát, ahogy előttem
haladt. Alighanem sírtam álmomban, mert mikor
fölébredtem, a párnám nedves volt. A szemem égett.
Határozottan csúnya voltam. Egy kis rúzst
dörzsöltem az arcomra, hogy emberibb képet
nyerjek. De így még rosszabb volt, úgy festettem,
mint valami cirkuszi lovarnő. Persze, nem értettem
hozzá, hogyan kell a rúzst használni. Észrevettem,
hogy Robert csodálkozva néz rám, mikor lementem
az ebédlőbe.
Tíz óra körül éppen morzsákat szedegettem össze a
madaraknak, mikor újra megszólalt a telefon. Ezúttal
engem kerestek. Frith jelentette, hogy Mrs. Lacy akar
velem beszélni.
– Jó reggelt, Beatrice – mondtam.
– Hogy vagy, drágám? – kérdezte az ő érdes, kissé
férfias hangján, aztán meg se várta a választ, tovább
beszélt: – Gondoltam, hogy átmegyek ma délután
nagymamához. Itt ebédelek, ismerősöknél, körülbelül
húsz kilométernyire tőled. Nem volna kedved velem
jönni? Azt hiszem, ideje lenne, hogy megismerd.
– Nagyon szívesen, Beatrice – mondtam.
– Kitűnő! Hát akkor fél négyre érted megyek. Giles
találkozott Maximmel a banketten. Azt mondja, az
étel rossz volt, de a bor kitűnő. Hát akkor isten veled,
drágám, a viszontlátásra!
A készülék kattant. Beatrice letette a kagylót.
Visszamentem a kertbe. Örültem, hogy fölhívott.
Legalább volt valami, amit várhattam, és ami
változatosságot hoz ebbe az egyhangú napba. Így
könnyebb lesz kivárni a hét órát, mikor Maxim
visszaérkezik. Ma úgyse lett volna kedvem Jasperrel
sétálni, lemenni újra a Boldog-völgybe, vagy köveket
dobálni a vízbe. Már nem örültem a szabadságnak, és
nem volt már kedvem iskolás lányként mezítláb járni
a homokban.
 Egy könyvvel, a Times-szal és a kötésemmel
fölszerelve leültem a rózsakertben, mint valami öreg
hölgy, és ásítva sütkéreztem a napon. Méhek
zümmögtek a virágok körül.
Megpróbáltam figyelmemet előbb az újságra
összpontosítani, később beletemetkeztem a regénybe.
Nem akartam az előző délutánra és Mrs. Danversre
gondolni. Megpróbáltam elfelejteni, hogy ő e
pillanatban is itt van a házban, és valamelyik ablak
mögül talán most is engem figyel. Valahányszor
fölpillantottam a könyvből vagy körülnéztem a
kertben, mindig az a kellemetlen érzésem támadt,
hogy nem vagyok egyedül.
Olyan sok ablak van Manderleyben, olyan sok
szoba, melyet sohasem használnak, amelyek most
üresen állnak, a bútorok betakarva védőhuzatokkal,
hallgatag szobák, amelyeket valaha használtak mikor
még élt Maxim nagyapja és apja, és amikor még
nagy társaság és nagy személyzet volt Manderleyben.
Mrs. Danvers nagyon könnyen kinyithatja és
becsukhatja azoknak a lakatlan szobáknak az ajtaját,
és közben odalopózhat az ablakhoz, hogy egy
pillantást vessen rám az összehúzott függönyök
mögül.
Ez ellen hiába is próbálnék védekezni. Ha fölnézek,
nem látom, hogy ott van-e valamelyik függöny
mögött.
Eszembe jutott egy játék, amelyet gyerekkoromban
játszottunk. A szomszéd gyerekek „lopakodó
nagymamának” hívták a játékot, én „öreg
boszorkánynak” neveztem el. Annak, akit
kiszámoltunk, meg kellett állnia a kert egyik
végében, háttal a többieknek, azok pedig lassan,
alattomosan kúszni kezdtek feléje. A hunyó időnként
hátranézhetett, és ha valakit mozgás közben csípett
el, akkor annak vissza kellett mennie, és elölről
kezdenie az egészet. Mindig akadt közöttünk egy, aki
vakmerőbb volt, mint a többi, egészen közel
lopakodott a hunyóhoz, és mégsem lehetett
rajtacsípni soha. Mialatt az ember háttal fordulva
várt, és a játék szabályai szerint tízig számolt,
csalhatatlan bizonyossággal tudta, hogy még mielőtt
a tízet kimondja, a vakmerő, játékos diadalmas
sikítással ráugrik hátulról, anélkül, hogy hallani vagy
látni lehetett volna addig. Most ugyanazt a feszült
várakozást éreztem, amit gyerekkoromban. Igen, én
most „öreg boszorkányt” játszom Mrs. Danversszel.
Örültem mikor az ebéd véget vetett a hosszú,
unalmas délelőttnek. Frith nyugalma és Robert
rokonszenves fiatal arca többet segített, mint a könyv
és az újság. Fél négykor percnyi pontossággal
megjelent Beatrice kocsija a ház előtt. Útra készen
siettem elébe, kesztyűvel a kezemben.
– Itt vagyok, drágám, milyen gyönyörű az idő!
Becsapta az autó ajtaját, és feljött a lépcsőn. Futó
csókot nyomott az arcomra.
– Nem valami jól nézel ki – mondta rögtön és
végigmért –, az arcod nagyon sovány, és semmi
színed sincs. Mi a baj?
– Semmi – mondtam alázatosan, mert én magam is
tisztában voltam vele, hogy rossz bőrben vagyok. –
Máskor sem szoktam pirospozsgás lenni.
– A múltkor azért sokkal csinosabb voltál –
válaszolta.
– Azt hiszem, már lekopott az olaszországi
barnaság – mondtam, és bemásztam az autóba.
– Hm – mondta röviden –, úgy látszik, ebben
egyformák vagytok Maximmel. Ő sem tudja
elviselni, ha az egészségi állapotáról érdeklődik az
ember. Jó erősen csapd be az ajtót.
Elindultunk, és Beatrice úgy rákapcsolt, hogy az
első kanyarnál majdnem lecsúsztunk az útról.
– Csak nem lesz gyereked? – kérdezte, és
sasszemmel kémlelte az arcomat.
– Nem – mondtam zavartan. – Legalábbis nem
hiszem.
– Nem szoktál émelyegni reggelenként?
- Nem.
– Különben az sem biztos jel. Nekem se volt semmi
bajom, mielőtt Roger megszületett. Az egész kilenc
hónap alatt pompásan éreztem magam. Utolsó nap
még golfoztam. Ne szégyelld magad, ha erre
gyanakszol, csak mondd meg nekem nyugodtan.
– De igazán nincs semmi, Beatrice.
– Megvallom, remélem, hogy rövidesen fiúval és
örökössel ajándékozod meg Maximet. Az igazán
áldás lenne. Remélem, nem teszel ellene semmit.
– Természetesen nem – feleltem.
Micsoda beszélgetés!
– Nem szabad megbotránkoznod rajtam. Tudod, a
mai asszonyok mindenre képesek. Elismerem, hogy
nagyon kellemetlen, ha az ember vadászni akar, és
mindjárt az első szezonban bepottyan egy gyerek. Ha
mind a kettőnek a vadászás a szenvedélye, ez
katasztrófát jelent a házasságban. De nálad nem
lenne baj. Azért nyugodtan rajzolhatnál. Igaz is,
sokat rajzolgatsz?
– Nem csináltam semmit mostanában.
– Kár! Pedig olyan szép az idő. Nem kellene mást
magaddal vinni, mint egy tábori széket és egy doboz
ceruzát... Mondd, örültél annak a könyvnek, amit
küldtem?
 – Igen, hogyne. Nagyon örültem. Gyönyörű
ajándék volt, Beatrice, nagyon köszönöm.
Ennek szemlátomást örült.
– Hát akkor rendben van – mondta.
Repültünk. A lábát folytonosan a gázpedálon
tartotta, és vakmerően vette a kanyarokat. Két autós,
akiket megelőztünk, dühösen rázta felénk az öklét,
egy gyalogjáró pedig a botjával fenyegette meg.
Mondhatom, én is kényelmetlenül éreztem magam,
de ő nem törődött vele. Összekuporodtam az ülésen,
és erősen fogódzkodtam.
– Roger a jövő szemeszterre Oxfordba megy
mondta –, a jóisten tudja, hogy mit fog csinálni.
Időpocsékolás az egész. Giles is meg van róla
győződve, hogy semmi értelme, de nem tudtunk
okosabbat kitalálni. Roger éppen olyan, mint mi
vagyunk. Nem érdekli semmi, csak a lovak... Mi az
isten csudáját csinál ez az autó itt előttünk?... Miért
nem dugja ki a kezét, jóember?... Ez a fickó tényleg
golyót érdemelne.
Főútra kanyarodtunk, hajszálon múlott, hogy bele
nem szaladtunk egy másik kocsiba.
– Voltak szállóvendégeitek? – kérdezte.
– Nem. Nagyon csendesen élünk.
– Az helyes – mondta –, a nagy társaság sokszor
hajmeresztően unalmas. Majd meglátod, hogy nálunk
jól fogod érezni magad. Nálunk mindig olyan kedves
emberek vannak és csupa régi ismerős.
Gyakran járunk egymáshoz, bridzsezünk, és
fütyülünk az idegenekre. Remélem, bridzsezel?
– Sajnos, nagyon gyengén.
– Az nem baj, az a fő, hogy játsszál. Nem szeretem
azokat az embereket, akik nem bridzseznek. Mi az
ördögöt csinálhat az ember tea és vacsora között, ha
nem bridzsezik, különösen télen? És vacsora után!
Nem lehet folyton csak ülni és beszélgetni.
Magamban azt gondoltam, hogy miért ne lehetne?
De jobbnak láttam nem szólni semmit.
– Tudod, mióta Roger felnőtt, sokkal kellemesebb,
mert ő is meghívja a barátait. Kár, hogy nem voltál
velünk tavaly karácsonykor. Kitűnően mulattunk.
Színházat játszottunk. Giles elemében volt, Ő imádja
az ilyen bolondságokat, és ha egy-két pohár pezsgőt
megiszik, rendkívül mulatságos tud lenni. Sokszor
mondjuk, hogy pályát tévesztett, színésznek kellett
volna mennie.
Gondolatban magam előtt láttam Giles széles
holdvilágképét, csontkeretes pápaszemét, és úgy
képzeltem, hogy nem sok örömem telnék benne ha
borközi állapotban látnám.
– Ő és egy barátunk, Dickie Marsh felöltöztek
nőnek, és duettet énekeltek. Gurultunk a nevetéstől.
Udvariasan mosolyogtam.
– Képzelem, milyen mulatságos lehetett. Magam
előtt láttam őket, amint dülöngélnek a nevetéstől
Beatrice szalonjában. Mind ott vannak a barátaik,
akikkel olyan nagyszerűen ismerik egymást. Roger
biztosan Gileshoz hasonlít.
Beatrice még mindig nevetett.
– Szegény Giles – mondta –, soha el nem felejtem
az arcát, mikor Dick hátulról lefröcskölte
szódavízzel. Görcsöt kaptunk a nevetéstől, mondom
neked!
Végigfutott hátamon a hideg arra a gondolatra,
hogy Beatrice-ék esetleg meghívnak karácsonyra.
Reméltem, hogy meghűlök, és nem tudok elmenni.
– A színházat persze nem vettük valami komolyan
– mondta. – De Manderleyben lehet egészen komoly
műkedvelő előadást rendezni. Emlékszem is, hogy
pár évvel ezelőtt Rebecca rendezett egy estélyt,
amelyen élőkép-bemutató is volt. Még Londonból is
sok vendég jött ki akkor. Csakhogy persze az ilyet
nem könnyű megszervezni.
– Igen – hagytam rá.
Egy darabig egyikünk sem szólt semmit.
– Maxim hogy van? – kérdezte később.
– Köszönöm, nagyon jól.
– Hála istennek.
Most egy keskeny falusi utca kötötte le a figyelmét.
Azon tűnődtem, szóljak-e neki Mrs. Danversről és
arról a Favellről? De azt a világért se akartam, hogy
megmondja Maximnek.
– Beatrice – mondtam hirtelen elhatározással –,
hallottál te valaha egy Favell nevű férfiról? Jack
Favellről?
– Jack Favell – ismételte. – Igen, ismerem ezt a
nevet. Várj csak egy percig. Jack Favell. Persze.
Undok fráter volt. Egyszer találkoztam vele, évekkel
ezelőtt.
– Tegnap itt volt Manderleyben. Mrs. Danverst jött
meglátogatni – mondtam.
– Igazán? Ja persze, hiszen...
– Hiszen... ?
– Úgy tudom, unokabátyja volt Rebeccának.
Nagyon meglepődtem. Egy ilyen ember a rokona
Rebeccának? Nem hittem volna, hogy Rebeccának
ilyen rokonai vannak. Jack Favell – Rebecca
unokatestvére!
– Ó – mondtam elgondolkozva. – Erre
természetesen nem gondolhattam.
– Azelőtt valószínűleg nagyon sokat járt
Manderleybe – mondta Beatrice. – Bár én nem sokat
tudok róla. Én Rebecca életében nagyon keveset
jártam Manderleybe.
Az volt az érzésem, hogy nem kíván erről a tárgyról
többet beszélni.
– Nem találtam valami rokonszenvesnek –
mondtam.
– Nem csodálom – felelte Beatrice.
Nem szólt többet. Okosabbnak láttam, ha nem
mondom meg, hogy Favell arra kért, ne áruljam el,
hogy itt volt, mert esetleg kellemetlen
következményei lehetnének a látogatásának.
Különben is megérkeztünk. Fehér, vasrácsos kapu
előtt álltunk meg.
– Ne feledkezzél meg róla, hogy a nagymama
csaknem teljesen vak – mondta Beatrice –, és
alighanem rosszkedvű lesz. Telefonáltam az
ápolónőnek, tehát tudják, hogy jövünk.
A ház Viktória uralkodásának utolsó éveiben
épülhetett. Nagy, vörös téglaépület volt, csúcsíves
ablakokkal. Nem találtam éppen vonzónak. Kívülről
is első pillanatra látszott rajta, hogy az a fajta ház,
amelyet nagy személyzet tart rendben. Egy
öregasszony kedvéért, aki majdnem teljesen vak.
Csinos szobalány nyitott ajtót.
– Jó napot, Norah. Hogy van? – kérdezte Beatrice.
– Köszönöm, jól, asszonyom. Remélem, asszonyom
is jól van?
– Köszönöm, kitűnően. És hogy van a nagymama,
Norah?
– Nem egyformán, asszonyom. Jó és rossz napok
váltakoznak. De azért nem mondhatnám, hogy
rosszul van. Biztosan nagyon fog örülni
asszonyomnak.
Kíváncsi pillantást vetett rám.
 – Mrs. Maxim – közölte Beatrice.
– Tudom, asszonyom. Isten hozta.
A keskeny hallon és egy bútorral túlzsúfolt
szalonon keresztül a verandára értünk, amely
négyszögletes, gondosan ápolt pázsitos térségre
nézett. A veranda lépcsőfokain kővázák álltak,
bennük piros meg fehér muskátlik nyíltak. Az egyik
sarokban kerekes székben ült Beatrice nagymamája,
kendőbe burkolva és párnákkal körültámasztva.
Mikor közelebb léptünk hozzá, láttam, hogy Maxim
nagyon erősen, szinte meghökkentően hasonlít
hozzá. Maxim is ilyen lesz, ha majd megöregszik.
Az ápolónő felállt a kerekes szék mellől, és jelet tett
a könyvbe, amelyből hangosan felolvasott.
Rámosolygott Beatrice-re.
– Hogy van, Mrs. Lacy? – kérdezte. Beatrice kezet
fogott vele, és bemutatott.
– A nagymama, úgy látszik, egészen jól van
mondta. – Bámulatos, nyolcvanhat éves korában! Itt
vagyunk, nagymama – mondta emelt hangon.
Épségben megérkeztünk.
A nagymama felénk nézett.
– Drága Bee – mondta –, milyen kedves tőled, hogy
eljöttél. Pedig itt nagyon unalmas, nincs semmi,
amivel szórakoztatni tudnánk.
Beatrice föléje hajolt, és megcsókolta.
– Elhoztam Maxim feleségét, ő már előbb is eljött
volna, de Maxim nem ért rá.
Beatrice előretolt engem.
– Csókold meg – súgta.
Lehajoltam, és megcsókoltam az öregasszonyt. Ő
megérintette ujjával az arcomat.
– Kedves tőled, hogy eljöttél. Nagyon örülök, hogy
láthatlak. Kár, hogy nem hoztad el Maximet is.
 – Maxim Londonban van – mentegetőztem –, csak
este jön haza.
– Legközelebb őt is el kell hoznod – mondta. Ülj le,
kedvesem, ide, ebbe a székbe, hogy láthassalak. Te
pedig, Bee, a másik oldalra. Hogy van a kedves
Roger? Rossz fiú, sohasem jön hozzám.
– Augusztus folyamán okvetlenül át fog jönni
harsogta Beatrice –, most végez Etonben, tudod, és
Oxfordba megy.
– Ó, istenem, hogy múlik az idő! Már felnőtt
fiatalember, meg se fogom ismerni.
– Magasabb, mint Giles – mondta Beatrice. Aztán
tovább beszélt Gilesról, Rogerről, a lovakról és a
kutyákról. Az ápolónő kötést hozott ki a házból, és
ujjai közt fürgén jártak a kötőtűk. Nyájasan fordult
hozzám:
– Hogy tetszik Manderley, Mrs. de Winter?
– Köszönöm a kérdését, gyönyörű! – feleltem.
– Ugye, gyönyörű? – mondta, és a kötőtűi vígan
csattogtak. – Sajnos, mi most már nem járhatunk át.
Az öreg hölgy egészségi állapota nem engedi meg.
Valaha sok kellemes napot töltöttem Manderleyben.
– Jöjjön át egyszer, ha szabadnapja lesz.
– Köszönöm, nagyon szívesen. Mr. de Winter jól
van?
– Köszönöm, jól.
– Úgy tudom, Olaszországban voltak nászúton,
ugye? Nagyon örültünk a levelezőlapnak, amelyet
Mr. de Winter küldött.
Vajon az, hogy „örültünk”, a fejedelmi többest
jelenti csak – gondoltam –, vagy azt, hogy Maxim
nagyanyja és ő egy személy?
– Csakugyan küldött lapot? Már nem is emlékszem
rá.
 – Ó, igen, nagyon örültünk neki. Tudja, van egy
albumunk, abba beleragasztunk mindent, ami a
családra vonatkozik. Minden kellemeset.
– Érdekes – mondtam.
Elkaptam egy-egy szót abból is, amit Beatrice
mondott.
– Az öreg Marksmant el kell küldeni – mondta –,
emlékszel Marksmanre, nagymama? A legjobb
vadászom volt.
– Ó, csak nem? Szegény öreg Marksman mondta a
nagymama.
– Igen, szegény öreg. Tudod, mind a két szemére
megvakult.
– Szegény öreg – visszhangozta a nagymama.
Szerintem nem volt nagyon tapintatos dolog
vakságról beszélni előtte. Figyeltem az ápolónő arcát.
De ő közömbösen tovább kötött.
– Vadászik, Mrs. de Winter? – kérdezte.
– Sajnos, nem.
– Talán majd később. Errefelé mi mindnyájan
nagyon szeretünk vadászni.
– Igen.
– Mrs. de Winter nagyon szépen rajzol – fordult
Beatrice az ápolónőhöz. – Mondtam neki, hogy
Manderleyben sok témája lesz.
– Ó, hogyne – helyeselt az ápolónő, és egy
pillanatra abbahagyta a kötést. – Szép kedvtelés.
Nekem is volt egy barátnőm, aki gyönyörűen rajzolt.
Egyszer húsvétkor Provence-ban voltunk együtt,
gyönyörű képeket rajzolt.
– Szép lehetett – mondtam.
– Rajzokról beszélünk – ordította Beatrice a
nagymama fülébe –, nem is tudtad, ugye, hogy
művész került a családba?!
 – Ki a művész? – kérdezte az öreg hölgy. – Én nem
tudok művészt a családban.
– Az új unokád – mondta Beatrice. – Kérdezd meg
tőle, mit adtam neki nászajándékba.
Mosolyogva vártam, hogy kérdezzen. A nagymama
felém fordult.
– Miről beszél Bee? Nem tudtam, hogy művész
vagy. A mi családunkban senki sem volt művész.
– Beatrice tréfál – mondtam –, én nem vagyok
művész, csak szeretek rajzolni. Soha nem tanultam.
Beatrice-től kaptam ajándékba egy gyönyörű
művészettörténeti könyvet.
– Úgy? – kérdezte a nagymama zavartan. – Beatrice
könyvet adott neked? Ez éppen olyan, mintha valaki
vizet hordana a tengerbe. A manderleyi könyvtár tele
van könyvvel.
Nevetett. Mindnyájan vele nevettünk. Reméltem,
hogy ezzel befejezzük a témát, de Beatrice nem
hagyta abba.
– Te ezt nem érted, nagymama – mondta – nem
közönséges könyvek voltak, hanem
művészettörténeti könyvek. Hat darab.
Az ápolónő előrehajolt, hogy segítségére legyen
Beatrice-nek.
– Mrs. Lacy azt mondja, hogy Mrs. de Winter
nagyon szeret rajzolni. Ezért hat gyönyörű
művészettörténeti könyvet adott Mrs. de Winternek
nászajándékba.
– Furcsa – mondta a nagymama. – Énszerintem a
könyv nem nászajándék. Énnekem senki se adott
könyvet, mikor férjhez mentem. Ha adott volna, sem
olvastam volna el.
Megint nevetett. Beatrice úgy tett, mintha meg
volna sértve. Én rámosolyogtam, hogy
együttérzésemről biztosítsam, de valószínűleg észre
se vette. Az ápolónő megint kezébe vette a kötést.
– Teázni akarok – mondta panaszosan az öreg
hölgy. – Még nincs fél öt? Miért nem hozza már
Norah a teát?
– Csak nem éhes, asszonyom? Hiszen alighogy
felkeltünk az ebédtől, és olyan jó étvággyal evett!
Máris kimerültnek éreztem magam, és szégyelltem,
hogy arra gondolok, miért is tudják az öregek néha
úgy kifárasztani az embert. Sokkal nehezebb kezelni
őket, mint a gyerekeket, mert udvariasnak kell lenni
velük.
Ott ültem ölbe tett kézzel, és ráhagytam a többiekre
mindent, amit mondtak.
Az ápolónő megigazgatta a párnákat és a kendőket.
Maxim nagyanyja némán tűrte. Aztán egyszerre
lehunyta a szemét, mint aki fáradt. Jobban hasonlított
Maximhez, mint valaha. El tudtam képzelni, milyen
volt fiatal korában: szép, magas, karcsú asszony
lehetett, cukorral a zsebében járt-kelt a manderleyi
istállók körül, és uszil1yos lovaglóruháját felfogta,
hogy ne legyen sáros elképzeltem szűk derekú,
magas nyakú blúzban, hallottam a hangját, amint két
órára rendeli a kocsit. És mindez az ő számára már
csak a múltat jelenti. A férje negyven évvel ezelőtt
meghalt. A fia tizenöt évvel ezelőtt. Neki pedig itt
kell élnie, ebben a nagy vörös házban, az ápolónővel,
addig, amíg el nem jön érte a halál.
Arra gondoltam, milyen keveset is tudunk az
öregekről. A gyermekeket megértjük, tudjuk, mitől
félnek, mit remélnek. Csak tegnap voltam gyermek.
Azt még nem felejtettem el. De Maxim nagyanyja,
amint itt ül kendőkbe burkolva, szegény vak
szemével, vajon mit érez, vajon mire gondol? Tudja-
e, hogy Beatrice ásít, és titokban az óráját nézi?
Tudja-e, hogy csak azért jöttünk hozzá, mert éreztük,
hogy így illik, hogy ez kötelességünk, és hogy
hazafelé menet Beatrice azt fogja mondani a
kocsiban: most három hónapra megnyugtattam a
lelkiismeretemet.
Gondol-e vajon Manderleyre? Emlékszik-e rá, hogy
valaha ott ült az ebédlőasztal mellett, ahol én ülök
most? Teázott-e valaha ő is a gesztenyefa alatt? Vagy
elfelejtett mindent, nem emlékszik semmire? Nincs
más e mögött a nyugodt, sima arc mögött, csak apró
fájdalmak, furcsa kis kényelmetlenségek, homályos
hálaérzet, ha süt a nap, és félelem, ha hideg szél
kerekedik?
Szerettem volna kezemet az arcára tenni, és addig
simogatni, míg az évek el nem tűnnek róla. Szerettem
volna fiatalnak látni, olyannak, amilyen valaha volt,
rózsás arcúnak, gesztenyebarna hajúnak, élénknek,
vidámnak, amilyen Beatrice most, és hallgatni, amit
vadászatról, lovakról beszél. Fájt, hogy így látom őt,
lehunyt szemmel, mialatt az ápolónő a párnákat
igazgatja a feje alatt.
– Ma nagy nap van, Mrs. Lacy – mondta az ápolónő
–, lazacos szendvicset kapunk a teához. Nagyon
szeretjük a lazacos szendvicset.
– Ma lazacnap van? – kérdezte Maxim nagyanyja.
Fölemelte fejét a párnáról, és az ajtó felé nézett. –
Nem is mondta. Miért nem hozza már Norah a teát?
– Ha ezer fontot kapnék érte naponta, akkor sem
vállalnám a maga szerepét, nővér – súgta oda
Beatrice az ápolónőnek.
– Ó, én már megszoktam, Mrs. Lacy – mosolygott a
nővér. – Jó dolgom van nekem, tessék elhinni.
Persze, akad néha egy-egy nyűgös nap, de lehetne
minden sokkal rosszabb is. Igazán könnyű bánni
szegénnyel, nem olyan, mint sok más beteg. A
személyzet is nagyon tisztességes, és ez a fő. Itt jön
Norah.
A szobalány begurította a hófehér terítővel letakart
teaasztalt.
– De soká jött, Norah – zsörtölődött az
öregasszony.
– Csak két perccel múlt fél öt, asszonyom mondta
Norah azon a hangon, amelyet csak az öregasszony
számára tartogatott. Nyájasan és vidáman beszélt ő
is, akárcsak az ápolónő.
Vajon észreveszi-e Maxim nagyanyja, hogy vele
más hangon beszélnek? Vajon feltűnt-e neki, mikor
először szóltak hozzá ezen a hangon? Talán akkor azt
gondolta magában: „Azt hiszik, hogy öreg vagyok.
Nevetséges.” És aztán lassan-lassan megszokta, és
most már olyan, mintha soha másképpen nem
beszéltek volna vele. Most már ez a hang tartozik
hozzá az életéhez. Hát ez lett a gesztenyebarna hajú,
karcsú fiatalasszonyból, aki cukrot vitt a lovaknak.
Odahúztuk a székünket a tea asztal köré. Az öreg
hölgyet az ápolónő szolgálta ki, és külön az ő
számára készített szendvicseket tett eléje.
– Ugye, finom? – kérdezte.
Láttam, hogy a kifejezéstelen, sápadt arcon mosoly
suhan át.
– Szeretem a lazacos szendvicset – mondta.
A tea ihatatlanul forró volt. Az ápolónő apró
kortyokban kóstolgatta.
– Ma megint forró vizet hoztak tea helyett – mondta
Beatrice-nek. – Annyi bajom van velük, Százszor
megmondtam már nekik, hogy ha leforrázták a teát,
nem szabad többé visszatenni a tűzre. De nem
hallgatnak az emberre.
– Ó, mind egyformák – mondta Beatrice –, én már
nem is veszekszem velük.
Az öregasszony a teáját kevergette, a tekintete
révedező volt és messze járó. Szerettem volna tudni,
mire gondol.
– Szép idejük volt Olaszországban? – kérdezte az
ápolónő.
– Igen, nagyon meleg volt – mondtam. Beatrice a
nagymamához fordult.
– Szép idejük volt a nászútjukon, Olaszországban,
azt mondja. Maxim egészen barnára sült.
– Maxim miért nem jött el? – kérdezte az
öregasszony.
– Már mondtuk, drágám, Maximnek be kellett
mennie Londonba – felelte Beatrice türelmetlenül. –
Valami hivatalos ebédje van. Giles is bement.
– Értem. Mit mondtál, miért volt Maxim
Olaszországban?
– Nászúton, nagymama, áprilisban! Csak nemrég
jöttek haza Manderleybe.
A nővérre nézett, és vállat vont.
– Mr. és Mrs. de Winter most már odahaza vannak
Manderleyben – ismételte a nővér.
– A május gyönyörű volt az idén – mondtam, és
közelebb húztam székemet a nagymamához. A
rózsák most virágzanak. Sajnálom, hogy nem hoztam
egypár rózsát.
– Igen, nagyon szeretem a rózsát – mondta
bizonytalanul az öregasszony, aztán homályos kék
szemével fürkészően nézett rám.
– Most Manderleyben lakik? – kérdezte. Nyeltem
egyet. Csend támadt. Beatrice türelmetlen, harsány
hangja törte meg a csendet.
 – Nagymama drága, nagyon jól tudod, hogy
Manderleyben lakik. Maxim felesége.
Az ápolónő letette a teáscsészét, és gyors pillantást
vetett az öregasszonyra, aki hátradőlt a székében, a
kendőjét gyűrögette, és reszketni kezdett a szája.
– Annyi mindenfélét beszéltek, amit én nem értek –
mondta, aztán rám nézett, összeráncolta a homlokát,
és a fejét rázta.
– Ki maga, kedvesem, én még sohasem láttam
magát. Nem ismerem az arcát. Nem emlékszem,
hogy valaha láttam volna Manderleyben. Bee, ki ez a
gyermek? Miért nem hozta el Maxim Rebeccát? Én
nagyon szeretem Rebeccát. Hol van Rebecca?
Hosszú, kínos szünet támadt. Éreztem, hogy az
arcom bíborvörösre gyullad. Az ápolónő felugrott, és
odalépett a kerekes székhez.
– Rebeccát akarom látni – nyöszörgött az
öregasszony. – Mit csináltatok Rebeccával?
Beatrice kelletlen arccal felállt az asztaltól,
megcsörrentek a tányérok és a csészék. Az ő arca is
lángolt, a száját dühösen összeszorította.
– Azt hiszem, jobb, ha elmennek, Mrs. Lacy –
mondta az ápolónő. Ő is zavarban volt. – Úgy látszik
fáradt, és ha ez az izgalom rájön, néha órák hosszat
eltart. Kár, hogy éppen ma történt. Ugye, nem
haragszik, Mrs. de Winter?
Mentegetőzve fordult felém.
– Már hogy haragudnék? – mondtam gyorsan. – Én
is azt hiszem, a legjobb lesz, ha elmegyünk.
– Hol van Rebecca? Miért nem jött el Maxim?
Miért nem hozta el Rebeccát? – ismételte a fáradt,
vékony, nyöszörgő hang.
Keresztülsiettünk a szalonon, és kiléptünk a kertbe.
Szó nélkül ültünk be az autóba, és Beatrice rögtön
elindította.
Mereven magam elé néztem. Nem voltam
megsértve, nem bántam volna az egészet, ha magam
vagyok. Csak Beatrice miatt bántott. Beatrice-nek ez
nagyon kellemetlen lehetett.
Csak akkor szólalt meg, mikor már kiértünk a
faluból.
– Nagyon sajnálom, drágám – kezdte. – Nem is
tudom, mit mondjak.
– Ugyan, Beatrice, szót sem érdemel. Nem történt
semmi.
– Ha sejtettem volna, hogy ilyesmi történhet,
természetesen nem vittelek volna el. Iszonyúan bánt.
– Mondom, hogy szót sem érdemel. Ne beszéljünk
róla.
– Nem értem, nem értem – makacskodott Beatrice
–, hiszen mindent tud rólad, mindent megírtam neki
én is, és Maxim is külön. Annyira érdekelte az
olaszországi nászutatok.
– Ne felejtsd el, hogy milyen öreg. Nem csoda, ha
összekeveri a dolgokat. Nem tudja felfogni, hogy
Maxim és én összetartozunk. Az ő számára Maxim
elválaszthatatlan Rebeccától.
Jó darabig egyikünk sem szólt.
Megkönnyebbültem, hogy megint az autóban
ülhetek, már a zökkenőket és az éles kanyarokat sem
bántam.
– Elfelejtettem, hogy mennyire szerette Rebeccát –
szólalt meg Beatrice újra –, borzasztó ostoba voltam.
Persze, neki a szerencsétlenséget sem lehetett soha
megmagyarázni. Hű, de borzalmas délután volt ez!
Mit fogsz te most gondolni rólam!
– Kérlek, Beatrice! Mondtam már, hogy engem
nem bánt.
 – Tudod, Rebecca mindig úgy hízelgett neki.
Sokszor áthozta Manderleybe. Szegény nagymama
akkor még sokkal jobb állapotban volt. Rengeteget
nevetett Rebeccán. Rebecca mindig jókedvű volt,
sokat bolondozott, és nagymama azt nagyon szerette.
Rebeccának bámulatos tehetsége volt hozzá, hogy
mindenkit meghódítson, férfit, nőt, kutyát,
mindenkit. Látszik, hogy nagymama sem tudja
elfelejteni. Szegénykém, te sem fogod megköszönni
nekem ezt a mai délutánt.
– Szót sem érdemel, szót sem érdemel- ismételtem
gépiesen. Csak hagyná már abba Beatrice ezt a témát.
Nem érdekel engem. Nem fontos. Semmi sem fontos.
– Giles odalesz, ha elmondom neki. Engem fog
szidni, hogy miért vittelek át. Szinte hallom, amint
mondja: „Ostoba ötlet volt, Bee!” Lesz nekem mit
hallgatni.
– Ne mondd el neki – mondtam –, felejtsük el az
egészet. Minél többet beszélünk róla, annál rosszabb.
– Giles már az arcomról le fogja olvasni, hogy baj
van. Képtelen vagyok bármit is eltitkolni előle.
Hallgattam. Már tudtam, hogy abban a „bizalmas”
baráti körben is meg fogják tárgyalni az esetet.
Magam előtt láttam a kis társaságot a vasárnapi
ebédnél. Láttam a tágra nyílt szemeket, hallottam a
szörnyülködő felkiáltásokat:
– Szent isten! Milyen borzasztó lehetett! És te mit
tudtál mondani? Rémes!
Rám nézve az egyetlen fontos az volt, hogy Maxim
soha meg ne tudja. Frank Crawleynak talán majd
elmondom egyszer, neki se most mindjárt talán majd
később.
Hamarosan rákanyarodtunk az országútra, és
elértük a domb tetejét. A távolban már látszottak
Kerrith első szürke háztetői, és jobb felől a völgyben
ott zöldelltek Manderley sűrű erdőségei és mögöttük
morajlott a tenger.
– Nagyon sietsz haza? – kérdezte Beatrice.
– Nem sietek – mondtam. – Miért kérded?
– Nagyon rossz néven vennéd, ha letennélek az alsó
kapunál? Tudod, ha igyekszem, még elérem a
londoni vonatot, és Gilesnak nem kell taxin
hazamennie.
– Menj csak nyugodtan – válaszoltam –, majd
fölsétálok.
– Nagyon köszönöm – mondta hálásan. Éreztem,
hogy a délután nagyon megviselte, egyedül akar
lenni, és nincs kedve egy újabb teázáshoz
Manderleyben.
Az erdő szélén tehát kiszálltam a kocsiból, és
elbúcsúztam Beatrice-től.
– Mire újra találkozunk, szedjél fel egypár kilót
mondta –, nem áll jól neked, hogy ilyen sovány vagy.
Csókoltatom Maximet, és ne haragudj az elrontott
délutánért.
Eltűnt a porfelhőben, én pedig elindultam hazafelé.
Vajon sokat változott-e ez az út, mióta Maxim
nagyanyja utoljára végigment rajta a hintóján?
Errefelé lovagolt valaha, fiatalasszony korában, és
rámosolygott az erdőőr feleségére, mint én most. Az
asszony tiszteletteljesen köszönt neki, és olyan
mélyen meghajolt előtte, hogy bő szoknyája a földet
söpörte. Nekem éppen csak hogy bólint, és máris a
kisfiához fordul, aki a cicákkal játszik az udvaron.
Maxim nagyanyja biztosan sokat járt erre lóháton
is, és itt-ott le kellett hajtania a fejét, hogy egy lehajló
ágat kikerüljön. Az út akkor szélesebb volt, simább,
és valószínűleg jobban gondozták. Az erdő akkor
még nem lehetett ilyen sűrű.
Nem akartam az öregasszonyt olyannak látni,
amilyen most, a párnái és a kendői között! Fiatalnak
szerettem volna látni, amilyen akkor volt, amikor
még Manderleyben élt. Láttam, amint a kertben sétál
egy kisfiúval, Maxim apjával, a kisfiúnak van egy kis
pónifogata, merev Norfolk-kabátot visel és kerek
fehér gallért. Néha lejárnak az öbölbe, de csak
kivételes alkalmakkor. Valahol, egy régi albumban
csakugyan láttam egy képet, az egész család
egyenesen és mereven üli körül az asztalt lent a
tengerparton, háttérben a személyzet és egy óriási
elemózsiás kosár.
Azután látom Maxim nagyanyját öregebbnek, amint
néhány évvel ezelőtt botra támaszkodva sétál a
manderleyi parkban. Valaki karon fogja, nevet, és
beszél hozzá szüntelenül, valaki, karcsú és magas
asszony, nagyon szép, valaki, akinek különös
tehetsége van hozzá, hogy minden élőlényt
meghódítson, öreget, fiatalt, férfit, asszonyt,
gyermeket, kutyát. Valaki, akit mindenki szeret.
Mikor az út végére értem, láttam, hogy Maxim
kocsija már ott áll a ház előtt. A szívem nagyot
dobbant, és egyszerre megkönnyebbültem. Szaladva
tettem meg az utat a teraszig.
A kesztyűje és a kalapja ott hevert a hall asztalán.
Be akartam lépni a könyvtárba, de akkor egyszerre
hangokat hallottam. Az egyik hang Maxim hangja,
hangosabb volt, mint a másik. Az ajtó be volt csukva.
Egy pillanatig haboztam, hogy belépjek-e.
– Írja meg neki, hogy a jövőben tartsa távol magát
Manderleytől! Hallotta, mit mondtam? Mindegy,
hogy kitől tudom, nem fontos. Véletlenül
megtudtam, hogy az autója itt volt ma délután. Ha
találkozni akar vele, másutt is találkozhatnak. Ne
merje többé betenni a lábát Manderleybe!
Megértette? És jól vigyázzon, mert utoljára
figyelmeztetem.
Nem mentem be a könyvtárba, hanem felszaladtam
a lépcsőn. Hallottam, hogy a könyvtár ajtaja kinyílik.
A galériára menekültem. Mrs. Danvers lépett ki a
könyvtárból, és becsukta maga mögött az ajtót.
Szívdobogva lapultam a falhoz, hogy meg ne lásson.
Az arca szürke volt a dühtől, eltorzult, rettenetes arc.
Gyorsan és nesztelenül sietett fel a lépcsőn, majd
eltűnt a nyugati szárnyba vezető ajtó mögött.
Vártam még egy pillanatig, azután visszamentem.
Maxim ott állt a könyvtár ablakában, levelekkel a
kezében. Háttal állt nekem, de azért hallhatta, hogy
beléptem, mert türelmetlenül megfordult.
– Ki az már megint? – kérdezte. Mosolyogva
nyújtottam feléje a kezemet. – Ó, te vagy az?
Rögtön láttam, hogy nagyon dühös. A szája
kemény volt, az orra fehér és hegyes.
– Mit csináltál egész nap?
Megcsókolta a fejem búbját, és átfogta a vállam.
Úgy éreztem, hogy borzasztó hosszú idő múlt el,
amióta egy nappal azelőtt elváltunk.
– A nagymamánál voltunk – mondtam. – Beatrice
értem jött.
– Hogy van a nagymama?
– Egészen jól.
– És Bee hová lett?
– Kiment az állomásra Giles elé.
Leültünk a díványra. Megfogtam a kezét.
– Olyan rossz volt nélküled. Rettenetesen
hiányoztál - mondtam.
– Igazán?
 Egy darabig egyikünk se szólt, fogtam a kezét.
– Nagyon meleg volt Londonban?
– Szörnyű. Gyűlölöm Londont.
Vajon el fogja-e mondani, hogy mit beszélt Mrs.
Danversszel? És vajon kitől tudta meg, hogy Favell
itt járt?
– Valami bajod van? – kérdeztem.
– Fáradt vagyok – mondta –, huszonnégy óra alatt
kétszer tettem meg ezt a hosszú utat.
Felállt, járkált egy kicsit, cigarettára gyújtott. Már
tudtam, hogy nem említi meg Mrs. Danverst. – Én is
fáradt vagyok – mondtam lassan –, nagyon
mozgalmas napom volt.

TIZENHATODIK FEJEZET

Emlékszem, egy vasárnap rengeteg látogató jött

Manderleybe, és akkor került először szóba a
jelmezbál.
Frank Crawley velünk ebédelt, és mind a hárman
azt reméltük, hogy csendes, békés délutánunk lesz a
gesztenyefa alatt. Egyszerre csak motorzúgást
hallottunk. Sajnos, már nem mondhattuk Frithnek,
hogy nem vagyunk itthon, mert az autó éppen akkor
állt meg a ház előtt, amikor mi párnákkal és
újságokkal a hónunk alatt kiléptünk a teraszra.
Kénytelenek voltunk úgy tenni, mintha örülnénk a
váratlan vendégeknek. Sajnos, még többen is jöttek.
Félórán belül érkezett egy másik autó, aztán három
gyalogos vendég, akik Kerrithből sétáltak át, és
egyszerre csak azon vettük észre magunkat, hogy
egész tömeg van körülöttünk, csupa unalmas, alkalmi
ismerős, akikkel nem lehet egyébről beszélni, mint az
időjárásról meg a kertről. A szokásos sétát tettük meg
velük, megmutattuk nekik a rózsákat és a Boldog-
völgyet.
Természetesen ott maradtak teára, és ahelyett, hogy
lustán eszegettük volna az uborkás szendvicseket a
gesztenyefa alatt, merev szertartást kellett
végigszenvednünk a szalonban, amit máskor is
gyűlöltem. Frith persze elemében volt, szemöldöke
rándításával kormányozta Robertet, én
kimelegedtem, izgatottan és ügyetlenül töltögettem a
teát a hatalmas ezüstkannából, amellyel sohasem
tudtam bánni. Most sem tudtam eltalálni a pillanatot,
amelyben rá kell önteni a forró vizet a teára. És még
ennél is nehezebb volt részt venni az unalmas
beszélgetésben.
Frank Crawley segített. Átvette tőlem a csészéket,
odanyújtotta a vendégeknek, és mikor a társalgás
még a szokottnál is vontatottabban ment, mert
minden figyelmemet a teáskannára kellett
összpontosítanom, Crawley hosszadalmas és unalmas
előadásba kezdett valami érdektelen témáról, és ezzel
levette a gondot és a felelősséget az én vállamról.
Maxim mindig a szoba másik végében volt, valami
könyvet mutogatott egy unalmas fráternak, vagy egy
képet, tökéletesen játszotta a házigazda szerepét, a
maga utánozhatatlanul elragadó módján, az ő
számára a tea mellékes valami volt, nem sokat
törődött vele. A saját csészéjét ott felejtette
valamelyik kis asztalon, egy virágváza mögött, és
hagyta kihűlni, én pedig a forróvizes kanna gőzében,
Frank segítségével, kénytelen voltam magam ellátni
a háziasszony tisztét.
 Lady Crowan, egy elviselhetetlen, szüntelenül
fecsegő kerrithi asszony hozta először szóba a dolgot.
Pillanatnyi szünet állt be a társalgásban, és Frank már
éppen el akarta sütni azt az ostoba közhelyet, hogy
angyal szállt át a szobán, amikor Lady Crowan,
süteménnyel a kezében, fölnézett Maximre, aki
véletlenül éppen mellette állt.
– Igaz is, Mr. de Winter, már időtlen idők óta meg
akartam kérdezni, van-e remény rá, hogy
Manderleyben lesz az idén jelmezbál?
Beszéd közben oldalt hajtotta a fejét, nagy fehér
lapátfogai kivillantak úgynevezett mosolya közben.
Lehajtottam a fejemet, és buzgón ittam a teámat.
Elbújtam a teamelegítő mögé. Eltelt egy-két perc,
míg Maxim válaszolt. Mikor megszólalt, a hangja
nyugodt volt és természetes.
– Még nem gondolkoztam rajta – mondta. – Azt
hittem, másnak sem jutott eszébe.
– Ó, dehogynem, mi már nagyon sokat beszéltünk
róla – folytatta Lady Crowan. – Maga nem is képzeli,
mennyire élveztük mindnyájan a manderleyi
estélyeket. Boldogok lennénk, ha újra rendeznének
valamit. Mondja, remélhetünk?
– Igazán nem tudom még – mondta Maxim
szárazon. – Sok munkával jár az ilyesmi. Tessék
megkérdezni Frank Crawleyt. Inkább tőle függ, mint
tőlem.
– Ó, Mr. Crawley, igazán? Hát akkor könyörüljön
meg rajtunk, meghalunk az unalomtól, mióta
Manderleyben olyan csöndes az élet.
Közvetlen közelből hallottam Frank nyugodt
hangját:
– Ha Maximnek nincs kifogása ellene, én nagyon
szívesen megrendezem. Ő dönt és Mrs. de Winter.
Rajtam nem múlik.
Természetesen rögtön engem rohamoztak meg.
Lady Crowan közelebb húzta hozzám a székét, a
teamelegítő már nem nyújtott védelmet.
– Mrs. de Winter, nagyon szépen kérjük, beszélje rá
a férjét. Ha maga akarja, akkor biztosan meglesz. Mr.
de Winter rendezzen egy jelmezbált a felesége
tiszteletére.
– Valóban – mondta egy férfi –, ha már az esküvőre
nem hívtak meg, az mégsem járja, hogy minden
szórakozástói megfosszanak bennünket. Tartsa föl a
kezét, aki szeretné, hogy Manderleyben jelmezbál
legyen. Látja, Mr. de Winter? Egyhangúlag kívánja
mindenki.
Nagy nevetés és taps következett. Maxim
cigarettára gyújtott, és tekintete a teáskanna fölött az
én tekintetemet kereste.
– Mit gondolsz? – kérdezte.
– Igazán nem tudom – mondtam bizonytalanul. –
Talán nem bánnám.
– Minden fiatalasszony boldog lehet, ha a
tiszteletére bált rendeznek – fecsegett tovább Lady
Crowan. – Meglátja, milyen szép lesz, Mrs. de
Winter! Drezdai pásztorlánykának kell öltöznie,
magasra fésült hajjal, nagy háromszögletű kalappal.
Ügyetlen kezemre és lábamra gondoltam, és
keskeny vállamra. Szép kis drezdai pásztorlányka
lenne belőlem! Milyen ostoba ez az asszony! Nem
csodáltam, hogy senki sem helyeselt neki a
pásztorlányka jelmezt illetően. Hálás voltam
Franknek, amiért másfelé irányította a beszélgetést.
– Való igaz, Maxim, már más is említette a dolgot.
Illenék már valamit rendezni a ház úrnője tiszteletére
– mondta az illető. – Nagyon örülnék, ha Mr. de
Winter újra rendezne jelmezbált, soha nem éreztem
magam olyan jól, mint Manderleyben! Tucker volt az
a Home farmról – fordult Crawley Lady Crowanhoz.
– Nem tudom – mondtam neki –, Mr. de Winter még
nem beszélt róla.
– Na látja? – vágott közbe Lady Crowan
diadalmasan. – Látja, hogy nemcsak én akarom. Ha
már a mi kedvünkért nem csinálja meg, legalább a
háza népe kedvéért megcsinálhatná.
Maxim még mindig kétkedően nézett rám a
teáskanna fölött. Talán azt hitte, hogy én nem
akarom, és minthogy tudta, milyen félénk és félszeg
vagyok, attól félt, hogy majd nem állom meg a
helyemet, mint háziasszony. Nem engedhettem, hogy
azt higgye, szégyent kell vallania velem.
– Én is azt hiszem, hogy nagyon mulatságos lenne –
mondtam hirtelen.
Maxim elfordult, vállat vont.
– Hát nem bánom – mondta –, ha mindenki akarja,
csak rajta, Frank, láss neki az előkészületeknek. Mrs.
Danvers majd segít. Ő még mindenre emlékszik.
– Az a csodálatos Mrs. Danvers még mindig itt
van? – kérdezte Lady Crowan.
– Itt – mondta Maxim röviden –, parancsoljon még
egy kis süteményt. Nem parancsol többet? Akkor azt
indítványozom, menjünk vissza a kertbe.
Felálltunk, és kimentünk a kertbe. Mindenki a
bálról beszélt, megtárgyalták, hogy mikor lenne a
legalkalmasabb, azután nagy megkönnyebbülésemre
végre kijelentették, hogy ideje lesz indulni. Az
autósok beültek a kocsikba, és felajánlották, hogy
hazaviszik azokat is, akik gyalog jöttek.
Visszamentem a szalonba, és ittam még egy csésze
teát, ezt végre élveztem most, hogy a háziasszonyi
gondok lehullottak a vállamról. Frank is bejött,
megettük, ami a meleg süteményből maradt, és úgy
éreztem magam, mint egy összeesküvő.
Maxim odakint Jaspert apportíroztatta. Vajon
mindenütt így van ez, hogy a háziak
megkönnyebbülnek, ha a vendégek elmentek? Egy
ideig nem beszéltünk a bálról, aztán, mikor megittam
a teámat, és ragadós ujjaimat beletöröltem a
zsebkendőmbe, Frankhez fordultam:
– Mi a véleménye erről a jelmezbálügyről?
Frank habozott, és az ablakon keresztül Maxim felé
nézett.
– Nem tudom – mondta. – Maxim, úgy látszik, nem
ellenzi. Sőt, talán kedve is van hozzá.
– Nehéz lett volna ellenkeznie – mondtam –, rémes
perszóna ez a Lady Crowan. Maga komolyan azt
hiszi, hogy mindnyájan annyira örülnének egy
manderleyi jelmezbálnak?
– Azt hiszem, hogy mindenféle szórakozásnak
örülnének. Tudja, mi errefelé nagyon ragaszkodunk a
hagyományokhoz. Őszintén szólva, szerintem Lady
Crowannak igaza volt, mikor azt mondta, hogy
rendezni kell valamit a háziasszony tiszteletére.
A háziasszony tiszteletére. Milyen keresetten,
milyen túlzóan hangzik ez. Frank néha igazán elveti
a sulykot.
– Én nem vagyok olyan, mint más fiatalasszony
mondtam. – Nem is volt rendes esküvőnk. Se fehér
menyasszonyi ruha, se narancsvirág, se
koszorúslányok. Az én tiszteletemre nem kell, hogy
bált adjanak.
– De higgye el, Manderley gyönyörű olyankor
mondta Frank –, magának is nagyon fog tetszeni.
Magának semmi dolga nem lesz, csak fogadja a
vendégeket, és táncol. Egyszer velem is fog táncolni,
jó?
Angyal ez a Frank! Igazán megható.
– Annyit táncolhat velem, amennyit akar... nem is
fogok mással táncolni, mint magával és Maximmel.
– Azt már nem – mondta Frank komolyan. – Akkor
a többiek meg lennének sértve. Mindenkivel
táncolnia kell, aki fölkéri.
Elfordultam, hogy elrejtsem a mosolyomat.
Érdekes, hogy Frank sohase tudja, mikor beszélek
komolyan, és mikor tréfálok.
– Mit szólna a drezdai pásztorlányka jelmezhez,
amit Lady Crowan ajánlott? – kérdeztem ravaszul.
Ünnepélyesen, a mosoly árnyéka nélkül nézett rám.
– Biztosan jól állna magának – mondta.
Elnevettem magam.
– Ó, hogy maga milyen aranyos, Frank! –
mondtam, mire ő elpirult, azt hiszem, egy kicsit meg
is ütközött az őszinteségemen, és egy kicsit meg volt,
sértve, hogy kinevetem.
– Nem tudom, mi van ezen nevetnivaló – mondta
mereven.
Maxim odajött az ablakhoz, Jasper ugrándozva
követte.
– Mit nevettek? – kérdezte.
– Frank olyan kedves – mondtam –, azt mondja,
hogy Lady Crowan ötlete azzal a drezdai
pásztorlánnyal nem is olyan nevetséges.
– Lady Crowan undok teremtés – mondta Maxim. –
Ha neki kellene megcímeznie a meghívókat, és neki
kellene az egészet megszerveznie, mindjárt nem
volna olyan nagy kedve a jelmezbálhoz. De hát ez
mindig így volt, a környék mindent Manderleytől
vár. Az egész megyét meg kell hívni.
 – Megvan a névsor az irodában – mondta Frank –,
nem is lesz olyan borzasztó. A bélyegragasztás a
legunalmasabb.
– Azt majd te csinálod – mondta Maxim, és rám
mosolygott.
– Ó, majd elintézzük az irodában – szólt Frank.
Mrs. de Winternek semmi dolga nem lesz.
Vajon mit szólnának hozzá – gondoltam –, ha most
egyszerre kijelenteném, hogy én akarom intézni az
egészet? Biztosan kinevetnének, és másról
kezdenének beszélni. Természetesen örültem, hogy
felmentenek a felelősség alól, de azért egy kicsit
megalázónak találtam, hogy még a bélyegragasztást
sem akarják rám bízni. Az íróasztal jutott az eszembe
a sárga szobában, a sok kis rekesszel, amelyek fölé
hosszú hegyes betűkkel írta föl valaki, hogy mit
tartalmaznak.
– Te mi leszel? – kérdeztem Maximtől.
– Én sohasem öltözöm jelmezbe – mondta Maxim.
– Ez az egy kiváltsága megvan a házigazdának, ugye,
Frank?
– Drezdai pásztorlánynak nem öltözöm, az biztos –
mondtam. – De mi egyebet vegyek fel? Nem tudom
magamat elképzelni semmiféle jelmezben.
– Kössél egy szalagot a hajadba, és te leszel Alice
Csodaországban – vetette oda Maxim könnyedén.
Most is olyan vagy, mint egy baba, az ujjaddal a
szádban.
– De Maxim – duzzogtam –, az én hajam nem is
olyan nagyon sima. Mondok valamit. Bízzátok rám,
hogy mi legyek. Meg foglak lepni benneteket, Sem
Frank, sem te nem fogtok rám ismerni.
– Ha nem mázolod be feketére az arcodat, vagy
nem öltözöl majomnak, akkor nem bánom, akármit
veszel is fel – hagyta rám Maxim.
– Rendben van. Áll az alku. Tehát akkor az utolsó
percig titokban fogom tartani a jelmezemet. Egyiktek
sem fogja tudni, mi lesz rajtam.
Maxim nevetett, és mondott valamit Franknek, de
nem hallottam, hogy mit.
Sokszor kívántam, bár ne bánna velem úgy, mint
egy gyerekkel, mint egy elkényeztetett, felelőtlen
gyerekkel, akit időnként meg kell simogatni, de
akiről többnyire megfeledkeznek, vagy vállon
veregetik, és játszani küldik. Bárcsak történnék már
valami velem, hogy okosabbnak, érettebbnek lásson.
Hát mindig így fognak velem bánni? Maxim mindig
előttem megy egy lépéssel, a saját hangulataival,
amelyekben én nem osztozhatom titkos
szomorúságaival, amelyeket nem ismerek? Sohasem
leszünk együtt ketten, mint férj és feleség, egymás
mellett, kéz a kézben? Ez a szakadék mindig ott
tátong közöttünk? Nem akarok gyermek lenni. A
feleségének, az, anyjának szeretném magam érezni.
Öreg szeretnék lenni.
Ott álltam a teraszon, a körmömet rágtam, és a
tenger fele bámultam. Amint ott álltam, már talán
huszadszor tettem fel magamnak a kérdést, hogy
vajon azok a szobák ott a nyugati szárnyban Maxim
parancsara maradtak-e úgy, amint Rebecca életében
voltak. Arra gondoltam, vajon bemegy-e olykor ő is,
mint Mrs. Danvers, azokba a szobákba megérinti-e a
keféket az asztalon, kinyitogatja-e a szekrényajtókat,
és végigsimogatja-e a ruhákat.
– Gyerünk, Jasper – kiáltottam rá a kutyára –,
gyere, gyere, szaladj velem! Szaladjunk, szaladjunk!
És vadul nekiiramodtam a pázsiton, mint egy szilaj
csikó, vadul, dühösen, keserű könnyekkel a
szememben, és Jasper vadul csaholva a nyomomban
ugrándozott.
A jelmezbálnak híre futott. Clarice, a szobalányom
Izgalomtól fénylő szemmel egyébről se beszelt.
Megtudtam tőle, hogy a többi cseléd is odavan a
boldogságtól.
– Mr. Frith azt mondja, hogy egészen úgy lesz, mint
régen volt – mondta Clarice élénken. – Alice-nek is
mondtam ma reggel. Asszonyom mit vesz fel?
– Nem tudom, Clarice, egyelőre fogalmam sincs
róla.
– Anyám azt mondta, kérdezzem meg
asszonyomtól, és mondjam meg okvetlenül, hogy
még jól emlékszik az utolsó manderleyi bálra
gyerekkel lelkendezett Clarice. – Londonból tetszik
hozatni a jelmezt?
– Még nem döntöttem, Clarice – válaszoltam –, de
mondok valamit. Ha sikerült választanom, csak
magának fogom elárulni, hogy mit veszek fel, senki
másnak. Kettőnk szigorú titka lesz.
– Jaj de érdekes, asszonyom – örvendezett Clarice.
– Nem is tudom, hogy fogom kibírni odáig.
Kíváncsi voltam, hogy Mrs. Danvers mit szól a
bálhoz.
Az óta a délután óta rettenetesen féltem tőle. Ha
meghallottam a hangját a házitelefonon, már
remegtem. Örültem, ha Robert ment helyettem a
telefonhoz, és ő beszélt vele. Nem tudtam elfelejtem
az arckifejezését, mikor a Maximmel való jelenet
után kilépett a könyvtárszobából. Hálát adtam
Istennek, hogy nem látott meg, amint ott lapultam a
galéria mellvédje mögött. Vajon azt hiszi talán, hogy
én mondtam meg Maximnek, hogy Favell ott járt?
Ha azt hiszi, akkor ezután még jobban fog gyűlölni.
Megborzongtam, ha a keze érintésére gondoltam, és
bizalmas, suttogó hangjára, amint egyfolytában a
fülembe duruzsolt. Nem akartam arra a délutánra
gondolni. Lehetőleg még a házitelefonon sem
beszéltem vele.
A báli előkészületek javában folytak. Maxim és
Frank minden reggel összeültek odalent az irodában.
Nekem nem kellett a fejemet törnöm semmin.
Egyetlenegy bélyeget sem ragasztottam fel a
meghívókra.
A jelmez kérdése kezdett nagyon izgatni. Nem
tudtam kitalálni semmit. Ha azokra az emberekre
gondoltam, akik itt lesznek a bálon Kerrithből és a
környékről, végigfutott a hátamon a hideg. A püspök
felesége, aki olyan jól mulatott az utolsó bálon.
Beatrice és Giles, az unalmas Lady Crowan és még
sokan, akiket nem ismerek, akik sohasem láttak, és
akik mind megkritizálnak majd engem is meg a
ruhámat is.
Végső kétségbeesésemben eszembe jutottak azok a
könyvek, amelyeket Beatrice-től kaptam
nászajándékba. Egy reggel leültem a könyvtárban, és
végiglapoztam őket abban a reményben, hátha
találok valamit az illusztrációk között. De minden
hiába volt. Nem találtam semmi megfelelőt. Csupa
kérkedően pompás, bársonyból és nehéz selyemből
készült ruhát láttam Rubens, Rembrandt és a többi
mester festményein. Megpróbáltam lerajzolni egyet-
kettőt, de így sem tetszettek, a rajzokat a
papírkosárba hajítottam, és törtem tovább
kétségbeesetten a fejemet, hogy mit is csináljak.
Este, mikor éppen vacsorához öltözködtem,
kopogtak a hálószobám ajtaján.
– Szabad! – kiáltottam, mert azt hittem, Clarice. Az
ajtó kinyílt, de nem Clarice lépett be rajta, hanem
Mrs. Danvers. Papírlapot tartott a kezében. ,
– Bocsásson meg, hogy zavarom, asszonyom, de
szeretnem megkérdezni, hogy szándékosan dobta-e el
ezeket a rajzokat. A papírkosarak tartalmát mindig
megmutatják nekem, nehogy valami értékes dolog
kerüljön a szemétbe. Robert mondta, hogy ezt a
könyvtárszoba papírkosarában találta.
Mrs. Danvers láttára végigfutott a hátamon a hideg.
Alig találtam meg a hangomat. Elém tartott egy
rajzot. Természetesen az volt, amelyet reggel én
dobtam a papírkosárba.
– Igen, Mrs. Danvers – mondtam –, szándékosan
dobtam el. Ez csak egy nyers vázlat, nincs rá
szükségem.
– Akkor rendben van, gondoltam, jobb, ha
személyesen megkérdezem, nehogy valami félreértés
legyen.
– Igen – mondtam. – Igen, természetesen.
Azt hittem, hogy megfordul és kimegy, de nem
mozdult. Ott állt az ajtóban.
– Elhatározta már, asszonyom, hogy mit fog
felvenni a bálon? – kérdezte.
A hangja gúnyosan, lekicsinylően csengett, és
mintha alig leplezett diadalérzet bujkált volna benne.
Bizonyára hallotta Clarice-től, hogy milyen nehezen
tudok határozni.
– Nem – mondtam –, még nem döntöttem. Nem
vette le rólam a tekintetét, ott állt az ajtóban, kezével
a kilincs én.
– Miért nem másolja le az egyik családi képet? –
ajánlotta.
Úgy tettem, mintha a körmömet reszelném. A
körmöm ugyan rövid volt és repedezett, de így
legalább nem kellett Mrs. Danversre néznem.
– Igen, már én is gondoltam rá – mondtam, és
magamban csodálkoztam rajta, hogy ez nekem idáig
nem jutott eszembe. Csakugyan, kitűnő megoldás
lenne. De ezt nem akartam elárulni Mrs. Danversnek.
Tovább reszeltem a körmömet.
– A galériát díszítő családi képek közül akármelyik
megfelelne – mondta –, különösen az a fehér ruhás
fiatal hölgy, kalappal a kezében. Nem tudom, Mr. de
Winter nem úgy tervezi-e, hogy mindenki
ugyanabból a korszakból való jelmezt viseljen. Én
azt hiszem, úgy szebb volna. Nekem nem tetszik, ha
egy biedermeier ruhába öltözött hölgy bohóccal
táncol.
– Mások meg éppen a változatosságot szeretik –
vetettem ellen. – Azt tartják, minél többféle a jelmez,
annál mulatságosabb a bál.
– Az ízlések különbözők – mondta Mrs. Danvers. –
Én más véleményen vagyok.
A hangja ezúttal meglepően természetes és
barátságos volt. El se tudtam képzelni, mi jutott
eszébe, hogy feljött hozzám azzal a kidobott rajzzal.
Talán ki akart velem békülni, vagy megtudta, hogy
nem én árultam el Maximnek Favell látogatását, és
Így akarta megköszönni hallgatásomat.
– Mr. de Winter nem ajánlott semmit
asszonyomnak? – kérdezte.
– Nem – feleltem pillanatnyi habozás után. – Meg
akarom lepni őt is és Mr. Crawleyt is. Azt akarom,
hogy ne tudjanak előre semmit.
– Tudom, hogy nekem nincs jogom beleszólni –
folytatta –, de szeretném arra kérni asszonyomat,
hogy Londonban csináltassa a ruháját. Itt a
környéken nincsenek megbízható szabónők. Voce, a
Bond Streeten, egyike a legjobb szalonoknak.
– Köszönöm a tanácsot – mondtam.
Mrs. Danvers kinyitotta az ajtót, és mielőtt kiment,
még egyszer visszaszólt:
– Jó lenne, ha asszonyom tanulmányozná a képeket
a galériában. Különösen azt, amelyiket említettem.
Ne féljen attól, hogy elárulom, nem fogok egy szót se
szólni senkinek.
– Köszönöm, Mrs. Danvers – mondtam. Nagyon
halkan csukta be az ajtót maga mögött.
Folytattam az öltözködést. Nem győztem
csodálkozni a viselkedésén. Annyira más volt, mint
utolsó találkozásunk alkalmával. Vajon annak a
kellemetlen Favellnek köszönhetem ezt a változást?
Rebecca unokabátyja. Miért nem szereti Maxim
Rebecca unokabátyját? Miért tiltotta meg neki, hogy
Manderleybe jöjjön? Beatrice azt mondta róla, hogy
undok fráter, és látszott, hogy nem szívesen beszél
róla. Minél tovább gondolkozom rajta, annál inkább
igazat adok Beatrice-nek. Ellenszenves alak. Azok a
lángoló kék szemek, az a puha száj, az a
bizalmaskodó nevetés. Bizonyára vannak, akik
csinosnak találnák. Elárusító kisasszonyok, akik a
pult mögött vihognak, vagy akik a moziban a műsort
árulják. Hódító mosolyát bizonyára sokan tartják
ellenállhatatlannak, ám bennem, viszolygást kelt.
Vajon sokat járt Manderleybe? Úgy látszott, mintha
egészen otthon érezné magát, de ezt valahogy nem
tudtam összeegyeztetni Maximnek Mrs. Danvershez
intézett szavaival. És még kevésbé tudtam őt a
Rebeccáról alkotott képpel összeegyeztetni. A szép, a
bájos, az előkelő Rebecca – hogyan lehetett neki
ilyen rokona, mint Jack Favell? Felfoghatatlan.
Úgy magyaráztam meg magamnak a dolgot, hogy ő
az a bizonyos közmondásbeli „csontváz a
szekrényben”, a szegény, elzüllött rokon, amilyen
minden családban akad. Rebecca biztosan
megsajnálta, és olykor meghívta Manderleybe, lehet,
hogy olyankor, amikor Maxim nem volt otthon, mert
tudta, hogy Maxim nem szereti. Valószínűleg
vitatkoztak is rajta egyszer-kétszer, Rebecca a pártját
fogta, és attól kezdve valahányszor szóba került,
mindig egy kis kellemetlen feszültség támadt a neve
nyomában.
Mikor aznap este leültem az ebédlőben a helyemre,
Maxim mellé, elképzeltem, hogy Rebecca ül ott, ahol
most én ülök, kezébe veszi a halvillát, és akkor
megszólal a telefon, és Frith jelenti, hogy Mr. Favell
van a telefonnál, a nagyságos asszonnyal óhajt
beszélni. Rebecca föláll, közben gyors pillantást vet
Maximre. Maxim nem szól semmit, tovább eszi a
halat. És mikor Rebecca visszajön, és újra leül az
asztal mellé, nem Favellről beszél, hanem valami
egészen másról, vidáman, gondtalanul, hogy
eloszlassa ezt a kis felhőt kettejük között.
Maxim eleinte mogorva, nem akar fölengedni,
kurtán válaszolgat, de Rebecca lassan-lassan
jókedvre deríti: elmeséli neki, hogy mi minden
történt vele aznap, hogy kivel találkozott Kerrithben
és mire elviszik az asztalról a következő fogást,
Maxim már újra nevet, mosolyogva néz Rebeccára,
és megsimogatja az asztalon pihenő kezét.
– Mi jár az eszedben? – riasztott fel egyszerre
Maxim.
Összerezzentem. A vér elöntötte arcomat, mert ez
alatt a rövid hatvan másodperc alatt annyira
beleéltem magamat Rebecca szerepébe, mintha az én
unalmas lényem nem is volna a világon, mintha én
magam sohasem jártam volna Manderleyben.
– Fogalmad sincs róla, hogy milyen furcsán
viselkedtél, mialatt a halat etted – mondta Maxim.
Először úgy figyeltél, mintha telefoncsengést
hallottál volna, azután a szájad megmozdult, és lopva
rám néztél. Megráztad a fejed, mosolyogtál, és vállat
vontál. Mindezt egy perc alatt. Talán már a
jelmezbálra gyakorolsz?
Rám nézett nevetve, és én arra gondoltam, vajon
mit szólna, ha tudná, mi járt a fejemben, mi
foglalkoztatja a gondolataimat és a szívemet, mit
szólna, ha tudná, hogy ez alatt az elröppent
másodperc alatt ő nem az volt, aki ma, hanem az
elmúlt évek Maximje, és én nem én voltam, hanem
Rebecca.
– Olyan arcot vágsz, mintha valami turpisságon
kaptalak volna – folytatta Maxim. – Mi történt?
– Ó semmi – mondtam gyorsan.
– Mondd meg, hogy mire gondoltál.
– Miért mondjam meg? Te se mondod meg soha,
hogy mire gondolsz.
– Még soha nem is kérdezted.
– De igen. Egyszer kérdeztem.
– Nem emlékszem.
– A könyvtárban voltunk. .
– Az valószínű. Mindig ott vagyunk. És mit
feleltem?
– Azt felelted, hogy szeretnéd tudni, milyen a
Middlesex ellen játszó surreyi csapat összeállítása.
Maxim megint nevetett.
– Persze, csalódottnak érezted magad? Mit vártál,
hogy mire gondolok?
– Valami egészen másra.
– Mégis, mire?
 – Nem tudom. Honnan tudnám?
– Persze hogy nem tudod. Ha azt mondtam neked,
hogy Surreyre és Middlesexre gondoltam, akkor
biztos lehetsz benne, hogy arra gondoltam. A férfiak
sokkal egyszerűbbek, mint a nők hiszik, édes
gyermekem. Viszont nagyon meg volnának lepve, ha
tudnák, hogy mit forgatnak fejükben a nők. Tudod-e,
hogy az imént egyáltalán nem hasonlítottál
önmagadhoz? Mintha nem is te lettél volna.
– Milyen voltam?
– Nem tudom megmagyarázni. Hirtelen sokkal
idősebbnek látszottál. Egész kényelmetlenül éreztem
magam, mikor rád néztem.
– Nem szándékosan történt.
– Tudom.
Ittam egy korty vizet, és a poharam széle fölött
Maxim arcát figyeltem.
– Nem szeretnéd, ha idősebb lennék? – kérdeztem.
– Nem.
– Miért nem?
– Nem állna jól neked.
– Pedig egyszer mégiscsak idősebb leszek. Ezen
nem lehet segíteni. A hajam szürke lesz, az arcom
ráncos, mint minden öregasszonyé.
– Azt nem bánnám.
– Hát akkor mit bánsz?
– Nem szeretném, ha olyan lennél, amilyennek az
előbb látszottál. A szájad körül és a tekintetedben
volt valami, ami nem tetszett nekem. Mintha tudnál
valamit, amit nem szabad tudnod.
Roppant izgatott és kíváncsi lettem.
– Mit akarsz ezzel mondani, Maxim? Mi lehet az,
amit nem szabad tudnom?
Egy pillanatig nem felelt. Frith visszajött a szobába,
és tányért váltott. Maxim megvárta, amíg Frith újra
eltűnik a spanyolfal mögött, és kivonul a szobából,
csak aztán szólalt meg újra:
– Mikor először találkoztam veled, volt valami az
arcodban – kezdte elgondolkozva –, amit most is ott
látok... nem tudnám pontosan megmagyarázni, hogy
mi az, de az a valami volt egyik oka annak, hogy
feleségül vettelek. Az előbb, mikor figyeltelek, ez a
kifejezés eltűnt az arcodról. Egészen más lettél.
– De milyen? Magyarázd meg, Maxim – kértem
izgatottan.
Egy pillanatig elgondolkozva nézett rám, és
felhúzta a szemöldökét.
– Hát hallgass ide, kicsikém. Kislány korodban
ugye voltak olyan könyvek, amelyeket nem volt
szabad olvasnod? Az édesapád elzárta őket előled.
– Igen – feleltem.
– Hát látod, ez az. A férj nem sokban különbözik az
apától. Van egyfajta tudás, amit szeretnék elzárni
előled. Szeretném lakat alatt tartani. Hát ez az. És
most edd meg az őszibarackodat, és ne kérdezz
többet, mert különben sarokba állítalak.
– Szeretném, ha nem bánnál úgy velem, mint egy
hatéves kislánnyal.
– Hogyan bánjak veled?
– Mint ahogyan más férfiak bánnak a feleségükkel.
– Megverjelek?
– Ugyan, Maxim. Nem lehet mindenből tréfát űzni.
– Nem tréfálok. Nagyon is komoly vagyok.
– Nem vagy komoly. Látom a szemedből. Játszol
velem, mintha ostoba gyerek volnék.
– Alice Csodaországban. Nem is volt rossz ötlet.
Hol van a hajszalagod?
– Majd meglátod, hogy mennyire meg leszel lepve
a jelmezemtől!
– Azt elhiszem. De most edd meg szépen az
őszibarackodat, és ne beszélj teli szájjal. Ebéd után
levelet kell írnom.
Meg se várta, amíg megeszem az őszibarackot.
Felállt az asztaltól, és szólt Frithnek, hogy a kávét a
könyvtárszobába vigye. Én csendesen duzzogva
ültem az asztalnál, húztam az időt, amennyire
lehetett, bosszantani akartam őt, de Frith nem
törődött velem és a barackommal, bevitte a kávét a
könyvtárba, Maxim pedig bement utána, engem meg
otthagyott.
Mikor felálltam az asztaltól, felmentem a galériába,
hogy szemügyre vegyem a festményeket. Már
ismertem ugyan valamennyit, de jelmez
szempontjából még nem néztem meg őket.
Mrs. Danversnek igaza volt. Milyen buta voltam,
hogy ez nem jutott előbb eszembe. Ez a fehér ruhás
lány, kalappal a kezében, mindig nagyon tetszett
nekem. Raeburn-kép volt és Caroline de Wintert,
Maxim ükapjának a nővérét ábrázolta. Valami híres
whig politikusnak volt a felesége, ragyogó szépség,
éveken keresztül a londoni bálok királynője, de a kép
még leány korában készült róla. Ezt a fehér ruhát
könnyű lesz lemásolni. Puffos ujjak, testhezálló szűk
derék, krinolinos szoknya. A kalaphoz azonban
parókát kell viselnem, mert az én egyenes szálú
hajamat sohasem lehet így felcsavarni. Talán az a
londoni Voce-szalon, amelyet Mrs. Danvers említett,
megcsinálná az egészet. Majd elküldöm a rajzot, és a
méreteket is megírom, hogy pontosan másolják le.
Micsoda megkönnyebbülés volt, hogy végre
határoztam. Nagy kő esett le a szívemről. Szinte
örülni kezdtem a bálnak. Talán most már én is úgy
fogok örülni neki, mint a kis Clarice.
Reggel mindjárt írtam a szalonnak, mellékeltem a
rajzot, postafordultával meg is jött a válasz, hogy
nagy megtiszteltetésnek veszik a rendelést, azonnal
munkába adták, és a parókát is elkészítik.
Clarice odavolt az izgalomtól, és a lelkesedése rám
is átragadt, amint a nagy nap egyre közeledett.
Giles és Beatrice itt fognak aludni, de hála istennek,
senki más, bár eredetileg arról volt szó, hogy nagy
vacsorát is adunk. Én úgy gondoltam, hogy ez hozzá
tartozik a vendégfogadáshoz, de Maxim azt mondta,
hogy fölösleges, elégedjenek meg a bállal. Nem
tudom, vajon pusztán rám való tekintettel határozott-
e így, vagy pedig őt magát is untatta volna a sok
vendég.
Sokat hallottam a régi manderleyi bálokról, amikor
annyian voltak, hogy még a hallban, a szalonban, sőt
a fürdőszobákban is aludtak, mert nem győzték őket
a vendégszobákban elhelyezni. De most csak
magunk leszünk a nagy házban Beatrice-szel és
Gilesszal, és ők nem számítanak vendégnek.
A ház maga is új, várakozó arcot öltött. A hallban
munkások dolgoztak, parkettet raktak le a tánchoz, a
szalonban elmozdították a bútorokat, hogy a nagy
büféasztalok helyet kapjanak a fal mentén. A
teraszokon és a kertben villanyt szereltek fel, még a
rózsakertben is; amerre lépett az ember, mindenütt
báli előkészületek folytak. A ház tele volt
munkásokkal, és Frank mindennap velünk ebédelt.
A cselédek egyébről sem beszéltek, mint a bálról,
és Frith olyan méltóságteljes és gondterhelt arccal
járt-kelt, mintha minden felelősség az ő vállára
nehezednék. Robert teljesen elvesztette a fejét,
minduntalan elfelejtett valamit, hol nem rakott
asztalkendőt az asztalra, hol nem tálalta fel a párolt
zöldséget. Ő is rendkívül gondterheltnek és
izgatottnak látszott, mint aki attól fél, hogy lekésik a
vonatról.
A kutyáknak is szokatlan volt ez a sürgés-forgás.
Jasper behúzott farokkal járkált a hallban, és minden
munkást megugatott. Vagy a teraszon ugatott
dühösen azután, mint egy őrült, lerohant a pázsitra,
és a füvet rágta elkeseredésében.
Mrs. Danverst keveset láttam, de a jelenlétét
folytonosan éreztem. Az ő hangját hallottam a
szalonban, mikor a büféasztalokat felállították ő
dirigálta a parkettmunkásokat a hallban. De
valahányszor én megjelentem a színen, ő eltűnt. Csak
hátulról láttam néha a ruháját eltűnni egy ajtó
mögött, vagy távolodó lépteit hallottam a lépcsőn.
Én teljesen fölösleges voltam ezekben a napokban.
Sem embernek, sem állatnak nem volt rám szüksége.
Inkább útban voltam mindenütt, ahol megjelentem.
Emlékszem a következő epizódra: – Bocsánat,
asszonyom – mondja egy munkás mögöttem, akinek
az útjában állok. Két széket cipel a hátán, és izzad az
erőfeszítéstől.
– Ó, bocsánat – rebegtem szégyenkezve, és
félreugrom az útjából, aztán zavaromban azt
mondom neki, hogy vigye a székeket a könyvtárba.
Az ember csodálkozva és zavartan néz rám.
– Mrs. Danvers azt parancsolta, asszonyom, hogy
ezeket a székeket a raktárba vigyük, mert itt útban
vannak.
– Ó – mondtam –, igen, persze. Milyen ostoba
vagyok. Persze, persze, csak vigye oda, ahova ő
mondta.
Sarkon fordulok és elsietek, valamit motyogva
közben, hogy egy darab papírt és ceruzát keresek, de
tudom, hogy nem sikerült a munkást
megtévesztenem, és elhitetnem vele, hogy dolgom
van.
A nagy nap ködösen, borúsan virradt fel. Maxim azt
mondta, hogy ki fog tisztulni estére, mert a barométer
emelkedett. Tizenegy felé csakugyan kitisztult, amint
Maxim megjósolta, és ragyogó, felhőtlen nyári ég
borult Manderley fölé. A kertészek egész délelőtt
virágokat hordtak a házba, az utolsó fehér orgonákat
és óriásira nőtt sarkantyúvirágokat, száz meg száz
rózsát és mindenféle liliomfajtát.
Végre Mrs. Danvers is megjelent, nyugodtan,
hallgatagon, csak itt-ott utasította csendes hangon a
kertészeket, hogy hová vigyék a virágokat, és gyors,
ügyes ujjakkal rendezgette el őket a vázákban.
Szinte elbűvölve néztem, amint egyik váza a másik
után került ki a keze alól, s amint vitte a vázákat a
kerti szobából a szalonba és a ház minden zugába,
ízlésesen, ötletesen és nagy hozzáértéssel elrendezve
a virágokat. Ahol színfoltra volt szükség, oda virágot
tett, ahol az egyszerűség hatásosabb volt, ott kopáran
hagyta a falakat.
Franknél ebédeltünk Maximmel, hogy ne legyünk
útban. Mind a hárman jókedvűek voltunk,
tréfálkoztunk, és minden gondolatunk a közeledő
estére összpontosult. Én olyanféleképpen éreztem
magam, mint az esküvőm reggelén. Ugyanaz a fojtó
érzés fogott el, hogy most már túl messzire mentem,
és nem lehet visszafordulni.
Ezt az estét most már ki kell bírni. A Voce-szalon
pontosan elküldte a ruhámat. Így, selyempapírba
burkolva, tökéletesen szépnek látszott, és a paróka is
remekül sikerült. Reggeli után felpróbáltam, és nem
győztem bámulni, hogy milyen jól áll. Határozottan
csinos voltam. Egészen más, mint paróka nélkül.
Nem is én voltam. Valaki sokkal-sokkal érdekesebb,
izgalmasabb személy. Maxim és Frank folyton
faggattak, hogy milyen jelmezem lesz.
– Mondtam már, hogy nem árulom el. Meglepetés
lesz.
– Remélem, nem fogsz bohócnak öltözni? –
aggódott Maxim. – Nem valami komikus jelmezt
választottál?
– Nem, nem, ne félj – mondtam fontoskodva.
– Legokosabb lett volna az Alice Csodaországban
mellett maradnod.
– Vagy Jeanne d'Arc is lehetett volna a maga
hajával – jegyezte meg Frank szerényen.
– Arra nem is gondoltam – mondtam, és Frank
elpirult.
– Akármit vesz fel, biztosan szép lesz – szögezte le
Frank.
– Ne kényeztesd, Frank – tréfálkozott Maxim –,
már úgyis eléggé elbizakodott. Még az a szerencse
hogy itt lesz Bee. Ő majd megmondja neked, ha nem
tetszik a ruhád. Szegény jó Bee, ő mindig rémes
jelmezeket szokott kieszelni. Emlékszem, hogy
egyszer Madame Pompadournak öltözött, és mikor
bementünk a vacsorához, megbotlott, és félrecsúszott
a parókája. „Ki nem állhatom ezt a vacakot” –
mondta az ő vastag hangján, lekapta a fejéről,
odadobta egy székre, és egész este paróka nélkül
maradt a lesimított hajával. Képzelhetitek, hogy
nézett ki a világoskék szatén krinolinban, vagy hogy
hívták azt a divatot. Szegény öreg Giles is pokoli
volt. Ő szakácsnak öltözött, egész éjszaka a bárban
ült, és nagyon rosszkedvű volt. Alighanem úgy
érezte, hogy Beatrice nem törődik vele eleget.
– Nem az volt a baj – szólt közbe Frank –, hanem
éppen aznap próbált ki egy új lovat, és kitörte az
egyik első fogát. Megcsináltatni már nem volt ideje,
viszont így nem merte kinyitni a száját.
– Ja úgy, az volt a baj! Szegény Giles! Ő
borzasztóan szereti az efféle mókát.
– Beatrice mesélte, hogy karácsonykor műkedvelő
előadásokat is szoktak rendezni – mondtam. – Igen –
szólt Maxim –, azért nem fogadom el soha a
karácsonyi meghívásukat.
– Parancsoljon még egy kis spárgát, Mrs. de
Winter. Vagy még egy kis burgonyát óhajt?
– Nem, köszönöm, Frank, nem vagyok éhes.
– Ideges vagy – mondta Maxim, a fejét csóválva.
– No, nem baj, holnap ilyenkor már mindenen túl
leszünk.
– Őszintén remélem – mondta Frank komolyan.
– Kiadtam a parancsot, hogy hajnali öt órára álljon
elő minden autó.
– Ö, istenem – mondtam, és nevetni próbáltam, de
könnyes lett a szemem –, sürgönyözzünk a
vendégeknek, hogy ne jöjjenek.
– Na, szívecském, ne hagyd el magad. Bátran
szembe kell nézned a dologgal. Ha ez lezajlott, akkor
évekig nyugtunk lesz megint. Frank, azt hiszem,
hogy fel kellene mennünk a házba. Mit gondolsz?
Felálltak, én leverten ballagtam utánuk. Nehezemre
esett megválni ettől a kényelmes kis szobától. Frank
legény tanyája a béke és a nyugalom megtestesülése
volt a szememben. Mire fölértünk a házba, a
zenészek már megérkeztek. Ott álltak a hall közepén,
pirosra gyúlt, izgatott arccal, és Frith, fontosságának
tudatában, frissítőket kínált nekik. Úgy volt, hogy a
zenekar tagjai is szállóvendégeink lesznek. Miután
üdvözöltük őket, és néhány tréfás szót váltottunk
velük, elvonultak kijelölt helyükre.
A délután hosszúra nyúlott, mint az utolsó óra egy
utazás előtt, mikor az ember már mindent
becsomagolt, és teljesen útra készen lézeng a
lakásban. Szobáról szobára járkáltam, csaknem
éppen olyan elveszetten, mint Jasper, aki
szemrehányóan kullogott a sarkamban.
Nem segíthettem semmiben. Sokkal okosabb lett
volna egyáltalán eltűnnöm a házból, elmenni egy
hosszú sétára Jasperrel. De mire elhatároztam, hogy
ezt teszem, már késő volt. Maxim és Frank teát
kértek, és mire megteáztunk, megérkezett Beatrice és
Giles. Az este rohamosan közeledett.
– Éppen olyan minden, mint régen – jelentette ki
Beatrice. Megcsókolta Maximet, és körülnézett.
Gratulálok, hogy minden részletre gondoltál- fordult
hozzám –, a virágok nagyszerűek. Te rendezted el a
vázákat?
– Nem – feleltem szégyenkezve –, minden Mrs.
Danvers érdeme.
– Ó, hát tulajdonképpen...
Beatrice nem fejezte be a mondatot, mert Frank
odatartotta eléje az öngyújtóját, és mire rágyújtott,
úgy látszik, elfelejtette, hogy mit akart mondani.
– Mitchell lesz a büfés – kérdezte Giles –, mint
rendesen?
– Igen – felelte Maxim –, tulajdonképpen semmi
sem változott, ugye, Frank? Mindent úgy csináltunk,
mint régen, semmiről sem feledkeztünk meg.
Remélem, mindenki kapott meghívót, aki számot
tarthat rá.
– Milyen jó, hogy még magunk között vagyunk
mondta Beatrice. – Emlékszem, egyszer olyankor
jöttem, mikor már legalább huszonöt ember ült a
szalonban. Milyen jelmezek lesznek? Maxim persze,
mint rendesen, nem öltözködik fel?
– Mint rendesen – felelte Maxim.
– Kár. Sokkal mulatságosabb lenne, ha te is
felöltöznél.
– Voltál valaha olyan bálon Manderleyben, amelyet
nem találtál eléggé mulatságosnak?
– Nem, fiam, azt meg kell hagyni, hogy kitűnően
tudtok rendezni. De azért, úgy gondolom, hogy a
házigazdának kellene jó példával elöl járnia.
– Szerintem éppen elég, ha a háziasszony jár elöl jó
példával – mondta Maxim. – Miért vegyek föl valami
kényelmetlen jelmezt, miért izzadjak? Csak hogy
nevetségessé tegyem magam?
– Túlzol, mint mindig. A te külsőddel, fiam,
mindenféle jelmezt viselhetnél. Neked nem kell attól
félned, hogy kinevetnek. Nem úgy, mint szegény
Giles.
– Gilesnak milyen jelmeze lesz? – kérdeztem. –
Vagy titok?
– Ó, nem, dehogy – válaszolta Giles sugárzó arccal.
– Arab sejknek leszek öltözve. Nem volt könnyű
megcsináltatni a jelmezt a helybeli szabóval.
– Szent isten! – képedt el Maxim.
– Nem is olyan rossz – kelt Beatrice a férje
védelmére –, az arcát persze barnára festi, és leveszi
a szemüvegét. A fejdísz teljesen hiteles. Egy
barátunktól kaptuk kölcsön, aki sokáig élt Keleten, a
ruhát pedig a szabó egy képújságból másolta ki.
Nagyon jól áll Gilesnak.
– És ön mi lesz, Mrs. Lacy? – kérdezte Frank.
– Ó, én ezúttal nem erőltettem meg magam. Én is
keleti kosztümöt választottam, hogy ne üssek el
nagyon Gilestól, de nem merem azt állítani, hogy
eredeti. Gyöngysorok, tudja, és fátyol az arcomon.
– Szép lehet – próbáltam udvariaskodni.
– Nem rossz – mondta Beatrice. – A fő az, hogy
kényelmes. De mi lesz a te jelmezed? – fordult
hozzám.
– Ne kérdezd – intette le Maxim. – Nem akarja
megmondani senkinek. Soha ilyen titkolózást
Manderleyben! Azt hiszem, Londonból hozatta.
– Milyen érdekes! – kiáltott fel Beatrice. –
Mindnyájunkat elhomályosítasz. Az én jelmezemet
bizony csak otthon tákoltuk össze.
– Ne aggódj – mondtam nevetve –, igazán nagyon
egyszerű jelmez. De Maxim folyton ugratott, és
akkor elhatároztam, hogy csak azért is meg fogom őt
lepni.
– Nagyon helyes – szólt Giles –, Maxim szeret
fölényeskedni. Persze féltékeny, ő is szeretne
beöltözni, mint mi mindnyájan, csak szégyelli
bevallani.
– Isten őrizz – védekezett Maxim.
– És maga mi lesz, Crawley? – kérdezte Giles.
Frank mentegetődző arcot vágott.
– Nekem annyi volt a dolgom, hogy ezt az utolsó
percre hagytam. Tegnap este kerestem ki egy régi
nadrágot és egy csíkos futballtrikót, gondolom, majd
beragasztom az egyik szememet, és tengeri rablónak
fogok öltözni.
– Miért nem szólt nekünk előbb? – kérdezte
Beatrice. – Rogernek van egy holland jelmeze,
tavalytélen Svájcban viselte. Kitűnően állt volna
magának.
– Nem engedhetem meg az intézőmnek, hogy
hollandusnak öltözzék – mondta Maxim. – Soha
többé nem fizetne senki bérleti díjat. Maradjon ő
csak tengeri rabló, így talán egyik-másik bérlő majd
megijed tőle.
– Nahát, Frank aztán mindenhez inkább hasonlít,
mint tengeri rablóhoz – súgta nekem Beatrice.
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Szegény
Frank, Beatrice mindig lenézte egy kicsit.
– Mit gondolsz, mennyi ideig tart, míg kifestem
magam? – kérdezte Giles.
– Legalább két óra – mondta Beatrice -, a te
helyedben már készülődnék. Hányan leszünk
vacsorára?
– Tizenhatan – válaszolta Maxim –, velünk együtt.
Senki idegen. Mindenkit ismersz.
– Nekem már kezd lámpalázam lenni – mondta
Beatrice. – Olyan izgalmas ez az egész. Nagyon
örülök, hogy rászántad magad, Maxim.
– Ne nekem köszönjétek, hanem neki – biccentett
felém Maxim.
– Ó, dehogy. Lady Crowan az oka mindennek.
Maxim rám mosolygott.
– Olyan izgatott vagy, mint egy gyermek az első
születésnapi zsúr előtt – mondta.
– Nem vagyok izgatott.
– Rém kíváncsi vagyok a ruhádra – fordult felem
Beatrice.
– Semmi különös – bizonygattam –, igazán semmi
különös.
– Mrs. de Winter azt állítja – vetette közbe Frank –,
hogy nem fogjuk megismerni.
Mindenki mosolyogva nézett rám. Elpirultam, és
határozottan jól éreztem magam. Milyen kedvesek az
emberek. Mindenki jó hozzám. Egyszerre örülni
kezdtem a táncnak, és annak, hogy én leszek a
háziasszony.
Az estélyt az én tiszteletemre rendezik, mert én
vagyok a ház ifjú úrnője. A könyvtárban voltunk,
ráültem az asztalra, és lábamat lóbáltam. A többiek
körülöttem álltak.
Alig vártam, hogy fölmenjek a szobámba, és
felpróbáljam a ruhát meg a parókát, a tükör előtt
forgolódjam, és jól megnézhessem magam. Új volt
ez az érzés, hogy fontos vagyok, hogy valaki vagyok,
hogy Giles és Beatrice, Frank és Maxim itt állnak
körülöttem, és rólam, az én ruhámról beszélnek.
Mindegyik kíváncsi rá, hogy minek öltözöm. A puha
fehér selyempapírba csomagolt ruhára gondoltam, és
arra, hogy el fogja takarni az én unalmas, tapos
alakomat, keskeny vállamat. A gyönyörű paróka
pedig befedi sima, seszínű hajamat.
– Hány óra? – kérdeztem hanyagul, és ásítottam,
mintha nem volnék izgatott. – Nem kellene még
fölmennünk?
Amikor keresztülmentünk a nagy hallon, a szobáink
felé, akkor gondoltam először arra, hogy mennyire
alkalmas ez a ház nagy estélyek rendezésére, és hogy
milyen gyönyörűek a szobák. A nagy szalon, amely
különben olyan hűvös és rideg, most csupa szín,
csupa ragyogás, minden sarokban virág. A nagy
ezüsttálakban is, a büféasztal hófehér terítőjén piros
rózsák illatoznak. A teraszra nyíló hosszú ablakok
már kitárva, mihelyt besötétedik, a terasz tündéri
fényben fog ragyogni. A zenekar már elhelyezte
hangszereit a galérián a hall fölött, és maga a hall is
különös, várakozó kifejezést öltött. Valami melegség
árad belőle, amelyet még sohasem éreztem, talán a
csendes és tiszta éjszakának köszönhető, talán a sok
virágnak a képek tövében, talán a mi vidám, hangos
nevetésünknek, ahogy ott állunk a széles kőlépcsőn,
és beszélgetünk.
A régi zord hangulat valahogy eltűnt. Manderley
élt, olyan eleven volt, amilyennek soha nem tudtam
volna elképzelni.
Ez nem a csendes, komor Manderley, amelyet idáig
ismertem. Volt valami a levegőben, amit korábban
nem éreztem, valami nyugtalanság és türelmetlenség,
ami mégis kellemesnek hatott, és egyfajta diadalmas
ujjongással párosult. Olyan volt, mintha a ház régi-
régi, elmúlt napokra emlékeznék, minthogyha a hall
megszokta volna a tarkaságot, mintha a címerek és
kárpitok alatt mindennap férfi vendégek ülnének
hosszú, keskeny asztalok mellett, akik hangosabban
nevetnek, mint ahogyan mi most nevetünk, borért
kiáltanak, borért és dalért, és nagy darab húsokat
dobnak le a földre a kutyáknak. És a későbbi években
is vidám volt ez a ház, de akkor már méltóság honolt
benne, és Caroline de Winter, akinek a ruháját ma
viselni fogom, fehér ruhában jött le a lépcsőn, hogy
eljárja a menüettet. Ó, hogy szerettem volna látni őt!
Szerettem volna, ha nem kell elrontani ennek az ősi
háznak a hangulatát modern dzsesszzenével, ami itt
annyira nem stílusos, annyira nem helyénvaló. Úgy
éreztem, Manderley romantikájához nem illik a
dzsesszmuzsika. Egyszerre azon kaptam rajta
magam, hogy igazat adok Mrs. Danversnek. A
jelmezeknek egy korszakot kellett volna
megeleveníteniök. Nem lenne szabad mindenféle
ostoba ruhát felvenni mint például szegény Giles, azt
az arab sejk maskaráját.
Clarice már várt rám a hálószobában. Kerek piros
arca csupa boldog izgalom volt. Úgy nevettünk
egymásra, mint két iskolás lány. Kértem, hogy zárja
be az ajtót.
A selyempapír titokzatosan zizegett. Halkan
beszéltünk, mint az összeesküvők, és lábujjhegyen
jártunk. Gyermeknek éreztem magam, aki a Jézuskát
várja. Gyermeknek, aki mezítláb szaladgál a
szobában, és a harisnyáját az ágy végébe akasztja.
Maxim az öltözőszobájában volt, az odavezető ajtót
is bezártuk. Clarice-t éreztem az egyetlen
barátomnak és szövetségesemnek. A ruha pompásan
illett. Mintha rám öntötték volna.
Némán, visszafojtott lélegzettel álltam a tükör előtt,
és alig tudtam fékezni a türelmetlenségemet, hogy
Clarice meg mindig a kapcsokkal babrál.
– Gyönyörű, asszonyom – ismételgette Clarice újra
meg újra, és hátradőlt a sarkán, hogy jobban lásson. –
A királyné is viselhetné ezt a jelmezt.
– Nézze csak ezt a vállpántot – mondtam izgatottan
–, ez kilátszik.
– Nem, asszonyom, nem látszik ki.
– Szép? – kérdeztem izgatottan. – Jól áll?
De meg se vártam Clarice feleletét, újra meg újra
megfordultam a tükör előtt. Összeráncolt homlokkal,
mosolyogva figyeltem magam. Máris ki vagyok
cserélve. Már nem félek attól, hogy Maxim szégyent
vall velem. Hétköznapi énemet eltakarja ez a tündéri
ruha.
– Adja ide a parókát – kértem izgatottan –,
vigyázzon, hogy össze ne borzolja.
Clarice mögöttem állt, az ő kerek arcát is láttam a
tükörben az én arcom mellett. A szeme csillogott, az
ámulattól nyitva maradt a szája. Visszasimítottam a
hajamat a fülem mögé, és remegő ujjakkal
illesztettem rá a tompán csillogó parókát. Ideges
nevetésemet lélegzetvétellel próbáltam álcázni, és
Clarice-re néztem.
– Ó, Clarice, mit fog szólni Mr. de Winter?
Egyszerre kopogott valaki az ajtón.
– Ki az? – kérdeztem rémülten. – Nem lehet
bejönni.
– Csak én vagyok, drágám, ne ijedj meg – hallottam
Beatrice hangját. – Mennyire vagy? Szeretnélek látni.
– Nem, nem – mondtam –, nem lehet bejönni, még
nem vagyok készen.
Clarice mögöttem állt, a keze tele hajtűvel,
egyenként vettem el tőle őket, hogy betűzögessem a
loknikat, amelyek egy kicsit fölborzolódtak a
dobozban.
– Ha készen leszek, lemegyek – mondtam –,
menjetek csak le mindnyájan, ne várjatok rám.
Mondd meg Maximnek, hogy ő sem jöhet be.
– Maxim már lent vár – hallottam ismét Beatrice-t
–, azt mondja, hogy dörömbölt a fürdőszobád ajtaján,
de te nem is feleltél. Siess, drágám, már nagyon
kíváncsiak vagyunk rád. Biztos, hogy nincs
szükséged segítségre?
– Nincs! – kiáltottam vissza türelmetlenül. – Menj
csak le.
Miért jött, miért zavar éppen most? Kicsit
bosszankodtam rajta. Azt se tudtam, hogy mit
csinálok. A kezem remegett, amint a haj fürtöket
igazgattam. Beatrice, úgy látszik, elment, nem szólt
többet. Vajon hogyan érzi magát keleti jelmezében,
és vajon Gilesnak sikerült-e kifestenie az arcát?
Milyen ostobaság az egész. Miért csináljuk? Miért
játszunk, mintha gyerekek volnánk?
Nem ismertem meg azt az arcot, amely a tükörből
nézett vissza rám. A szemem nagyobb volt, a szájam
kisebb, a bőröm fehérebb és tisztább. A hajam fehér
felhőként vette körül az arcomat. Néztem ezt a
valakit, aki nem én voltam, néztem és mosolyogtam.
Még a mosolyom is más volt.
– Ó, Clarice – ujjongtam. – Ó, Clarice! –
Megfogtam kétfelől a szoknyámat, és mély bókot
vágtam előtte. A szoknya széle a földet súrolta.
Clarice izgatottan, kissé zavartan vihogott, neki is
égett az arca, és olyan boldog volt, mintha ő készült
volna a bálba, nem én. Fel-alá jártam a tükör előtt, és
néztem magamat.
– Nyissa ki az ajtót – mondtam –, lemegyek.
Szaladjon előre, és nézze meg, hogy nincsenek-e kint
a folyosón.
Clarice engedelmeskedett, még mindig vihogva, én
fölkaptam a szoknyámat, és utánaszaladtam.
Clarice visszanézett és intett.
– Lementek – suttogta. – Mr. de Winter, az őrnagy
úr és Mrs. Lacy. Mr. Crawley éppen most jött meg.
Ott állnak mind a hallban.
Óvatosan lenéztem. Igen, ott voltak mindnyájan.
Giles fehér arab ruhájában hangosan nevetett, és a
tört mutatta az oldalán. Beatrice rikító zöld ruhát
viselt, a nyakában nagy szemű gyöngyöket, szegény
Frank esetlenül és ostobán festett a csíkos trikóban és
az otromba vízhatlan tengeri csizmában. Maxim volt
az egyetlen, aki normálisan volt öltözve, frakkot
viselt.
– Fogalmam sincs, mit csinál ennyi ideig – mondta
éppen –, már órákkal ezelőtt bezárkózott a
hálószobájába. Mennyi az idő, Frank? A
vacsoravendégek rögtön itt lesznek.
A zenekar már fent ült a galérián. Egyikük a
hegedűjét hangolta. Halkan pengette a húrokat. A
fény éppen Caroline de Winter képére esett.
Igen. A ruhám tökéletes mása a festménynek. A
puffos ujjak, a krinolin, a szalagok, minden. A széles
karimájú kalap is, amelyet a kezemben tartok. A haj
fürtök is ugyanúgy göndörödnek, mint a képen. Soha
életemben nem voltam még ilyen izgatott, ilyen
boldog és ilyen büszke. Intettem a kalapommal a
hegedűsnek, és az ujjamat az ajkamra illesztettem,
hogy hallgasson. Ő mosolyogva hajolt meg, és pár
lépést tett felém.
– Szóljon a dobosnak, hogy jelentsen be –
suttogtam –, verje a dobot, maga már tudja, hogy
szokták ilyenkor, és mondja azt, hogy Miss Caroline
de Winter. Meg akarom lepni őket odalent – tettem
hozzá.
Megértően bólintott.
A szívem rettenetesen dobogott, az arcom égett.
Milyen nagyszerű móka lesz ez, milyen nevetségesen
gyerekes móka. Visszamosolyogtam Clarice-re, aki
még mindig ott kuporgott a fal mellett, aztán két
kezemmel megfogtam a szoknyám szélét, és ekkor
megperdült a dob, sokszoros visszhangot keltve a
nagy hallban. Most, hogy elérkezett a perc, amelyet
annyira vártam, megrémültem.
Láttam, hogy ők odalent csodálkozva kapják fel a
fejüket.
– Miss Caroline de Winter! – harsogta a dobos.
Előreléptem a legfelső lépcsőfokig, és ott megálltam.
Mosolyogtam, és a kalapot a kezemben tartottam,
éppen úgy, mint az a lány a képen.
Vártam, hogy tapsoljanak és nevessenek odalent.
Lassan lefelé indultam a lépcsőn. De senki sem
tapsolt, senki sem mozdult.
Mindannyian úgy bámultak rám, mintha
megnémultak volna. Beatrice halkan felsikoltott, és
kezét a szája elé kapta. Én egyre csak mosolyogtam,
és kezemet a lépcső korlátjára tettem. –
– Hogy van, Mr. de Winter? – kérdeztem. Maxim
nem mozdult. Csak bámult rám, pohárral a kezében.
Az arca teljesen színtelen volt. Halálsápadt. Láttam,
hogy Frank odalép hozzá, mintha mondani akarna
valamit, de Maxim lerázza. Habozva álltam meg.
Valami baj van. Nem sikerült a tréfa. Miért néz rám
Maxim ilyen furcsán? Miért állnak valamennyien
így, ilyen mereven, mintha megbénultak volna?
Ekkor Maxim felém indult, tekintetét nem vette le
az arcomról.
– Mi az ördög jutott eszedbe?! – hördült fel, az arca
még mindig halálsápadt volt, de a szeme villámokat
szórt.
Mozdulni sem tudtam. Ott álltam mereven, a lépcső
korlátjába kapaszkodva.
– A kép... – suttogtam rémülten a tekintetétől és a
hangjától. – A festmény, ott a galérián.
Hosszú hallgatás következett. Tovább néztük
egymást. Senki sem mozdult. Nyeltem egyet,
kezemet a nyakamhoz emeltem.
– Mi történt? – kérdeztem rémülten. – Mit
vétettem?
Ha legalább nem meredtek volna rám mindnyájan
ilyen néma, kifejezéstelen arccal! Ha valaki szólt
volna valamit! De mikor Maxim megszólalt, nem
ismertem rá a hangjára. Csendes volt és nyugodt, de
jéghideg, nem az a hang, amelyet ismertem.
– Menj és öltözz át – mondta –, mindegy, hogy mit
veszel fel. Vegyél fel egy estélyi ruhát, akármelyiket,
de siess, még mielőtt jön valaki.
Nem tudtam szólni, csak bámultam rá. Az arca
olyan volt, mint egy halotti maszk, csak a szeme élt.
– Mit állsz itt? – mordult rám nyersen. – Nem
hallottad, mit mondtam?
Megfordultam, és szaladtam, szaladtam vissza a
folyosón. Láttam a dobos csodálkozó arcát,
elhaladtam mellette, megbotlottam, nem néztem,
hova lépek. Könnyek homályosították el a szememet.
Nem tudtam, mi történik. Clarice már nem állt ott. A
folyosó üres volt. Értetlenül, kábultan néztem körül.
Azután észrevettem, hogy a nyugati szárnyba vezető
ajtó nyitva van, és valaki áll az ajtóban.
Mrs. Danvers volt az. Soha nem fogom elfelejteni
kísérteties, diadalmas arcát. Olyan volt az arca, mint
az ördögé. Ott állt, és mosolygott rám.
Megfordultam, és menekültem a közeléből,
szaladtam végig a keskeny folyosón a szobám felé,
ügyetlenül, mert a lábam minduntalan be1ebotlott a
hosszú szoknyába.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Clarice a hálószobában várt rám. Sápadt volt ő is és

riadt. Mikor meglátott, könnyekben tört ki. Én nem
szóltam semmit, csak rángatni kezdtem magamról a
ruhát. Remegő ujjaim nem találták a kapcsokat,
Clarice odajött, hogy segítsen. Hangosan Sírt.
– Ne sírjon, Clarice, maga nem tehet róla –
mondtam, de ő csak a fejét rázta, és a könnyek
végigfolytak az arcán.
– Ez a gyönyörű ruha, asszonyom – mondta – ez a
gyönyörű fehér ruha!
 – Nem baj. Nem találja a kapcsot? Ott a hátán. És
még egy van alatta.
Remegő kézzel babrált a hátamon, még ügyetlenebb
volt, mint én, és egész idő alatt visszafojtotta a
lélegzetét.
– Mit vesz fel, asszonyom? – kérdezte.
– Nem tudom – mondtam –, nem tudom.
Végre kinyíltak a kapcsok, és szerencsésen
kibújtam a ruhából.
– Hagyjon magamra, Clarice – mondtam – legyen
olyan szíves, hagyjon magamra. Nyugodjék meg,
nem lesz semmi baj. Felejtse el, ami történt. Azt
akarom, hogy élvezze a mulatságot.
– Ne vasaljak ki egy ruhát, asszonyom? – kérdezte,
és duzzadt, könnyes szemmel nézett fel rám. – Egy
perc alatt készen leszek.
– Nem, nem, nem kell – mondtam –, jobban
szeretném, ha magamra hagyna, és Clarice...
– Parancsol, asszonyom?
– Senkinek egy szót se arról, ami történt.
– Nem, asszonyom – és újabb zokogásban tört ki.
– Vigyázzon, hogy a többiek meg ne lássák, hogy
sírt. Menjen a szobájába, és csináljon valamit az
arcával. Nincs semmi ok a sírásra. Igazán semmi.
Valaki kopogott az ajtón. Clarice rémült pillantást
vetett rám.
– Ki az?
Az ajtó kinyílt, és Beatrice lépett be a szobába.
Egyenesen odajött hozzám, szomorú figura volt
keleti pompájában, a karkötők gyászosan csörögtek a
csuklóin.
– Szegénykém – mondta. – Szegénykém.
És mind a két kezével megfogta a kezemet.
Clarice kisurrant a szobából. Hirtelen nagyon
fáradtnak éreztem magam, nem bírtam tovább állni.
Leültem az ágy szélére, megfogtam a parókát, és
letéptem a fejemről.
Beatrice csak állt és nézett.
– Rosszul vagy? – kérdezte. – Nagyon sápadt vagy.
– Este mindig sápadt vagyok. A villanyfény nem
tesz jót az arcomnak.
– Pihenj egypár pillanatig, akkor majd magadhoz
térsz – mondta. – Várj, hozok neked egy pohár vizet.
Bement a másik szobába, karkötői és gyöngysorai
minden mozdulatát csörgéssel kísérték, aztán
visszajött egy pohár vízzel.
A kedvéért ittam néhány kortyot, de nem voltam
szomjas. Nem is volt hideg a víz, nem hagyta
kifolyni.
– Hát persze, rögtön tudtam, hogy fatális véletlen
műve az egész – mondta. – Honnan is tudhattad
volna, ugyan honnan?
– Mit?
– Hát a ruhát, szegény gyermekem, a képet,
amelyikről a ruhát lemásoltattad. Rebecca ugyanezt a
ruhát viselte az utolsó jelmezbálon Manderleyben.
Pontosan ugyanezt! Ő is a kép után csináltatta.
Amint ott álltál a lépcsőn, egy kísérteties pillanatra
azt hittem, hogy...
Nem fejezte be a mondatot, megveregette a
vállamat.
– Szegény kicsikém, milyen szerencsétlen véletlen!
Honnan is tudhattad volna?!
– Tudnom kellett volna – mondtam ostobán,
rámeredve, bár olyan kábult voltam, hogy alig
fogtam fel, mit mond. – Tudnom kellett volna.
– Ostobaság! Honnan tudhattad volna?
Egyikünknek se jutott eszébe ez a lehetőség. De meg
kell értened, hogy mindnyájunkat megzavart, annyira
váratlanul ért, és Maxim...
– És Maxim? – kérdeztem.
– Maxim, tudod, azt hiszi, hogy szándékosan
csináltad. Azt mondja, fogadtál valakivel, hogy
megijeszted. Én rögtön mondtam neki, hogy nem
szándékosan csináltad, csak valami végzetes véletlen
következtében választottad éppen ezt a modellt.
– Tudnom kellett volna – ismételtem. – Mindennek
én vagyok az oka. Tudnom kellett volna.
– Nem, nem! Ne gyötörd magad, majd később
nyugodtan megmagyarázol neki mindent. Minden
jóra fordul. Az első vendégek csak akkor érkeztek,
mikor én feljöttem. Most isszák az aperitifet. Nem
lesz semmi baj. Frank és Giles azt mondja majd,
hogy a szalonból tévedésből más ruhát küldtek, azért
vagy rosszkedvű.
Nem tudtam szólni, csak ültem ott, ölbe tett kézzel.
– Mit tudnál felvenni? – kérdezte Beatrice, és
kinyitotta a szekrényem ajtaját. – Talán ezt a kék
ruhát, ez nagyon csinos. Vedd fel, de gyorsan, majd
segítek.
– Nem – mondtam –, nem megyek le,
Beatrice, a kék ruhával a karján, kétségbeesetten
nézett rám.
– De le kell jönnöd, drágám. Azt nem teheted, hogy
ne jelenj meg az első estélyen, amelyet
Manderleyben rendeztek.
– Nem, Beatrice, nem megyek le. Azok után, ami
történt, képtelen vagyok az emberek szemébe nézni.
– De hiszen senki nem tud róla. Frank és Giles egy
árva hangot sem szól. Már mindent megbeszéltünk
egymás között. A szalonból tévedésből egy másik
ruhát küldtek, nem rád volt szabva, nem tudtad
fölvenni, ezért csak rendes estélyi ruhát vettél fel.
Mindenki egészen természetesnek fogja találni. Ez
nem ronthatja el a bál hangulatát.
– Nem érted – mondtam –, mit bánom én a ruhát!
Az fáj nekem, hogy Maxim... Nem bírok lemenni,
Beatrice. Képtelen vagyok rá.
– De drágám, Giles és Frank teljesen megértenek.
Csupa együttérzés és részvét mind a kettő. És Maxim
is, csak az első meglepetés... Várj, majd szólok neki,
hogy jöjjön fel egy percre. Majd én
megmagyarázom...
– Nem! – kiáltottam rémülten. – Nem! Nem
akarom!
Beatrice letette az ágyra a kék ruhámat.
– Mindjárt itt lesznek a vendégek – hadarta
izgatottan. – Kínos lesz, ha nem jössz le. Nem
hazudhatom azt, hogy hirtelen megfájdult a fejed.
– Miért ne? – kérdeztem fáradtan. – Nem mindegy
az? Találj ki valamit, amit akarsz. Senki sem fog
törődni azzal, hogy ott vagyok-e vagy sem, hiszen
nem is ismernek.
– Na gyere, drágám – kérlelt, és a kezemet
simogatta –, végy erőt magadon. Vedd fel ezt a szép
kék ruhát. Gondolj Maximre. Az ő kedvéért le kell
jönnöd.
– Egész idő alatt csak Maximre gondolok mondtam.
– Hát akkor?
– Nem – mondtam a körmömet rágva, és jobbra-
balra ringattam magam az ágy szélén. – Képtelen
vagyok rá! Képtelen vagyok lemenni.
Valaki kopogott az ajtón.
– Szent isten, hát ez kicsoda? – kérdezte Beatrice,
és az ajtóhoz lépett.
Giles állt a küszöbön.
 – Mindenki itt van már – mondta –, Maxim küldött
fel, hogy nézzem meg, mit csináltok.
– Nem akar lejönni – mondta Beatrice. – Mit
fogunk mondani a vendégeknek?
Láttam, hogy Giles az ajtónyíláson át engem néz. –
Ó, istenem, micsoda szerencsétlenség- suttogta, aztán
zavartan fordult el, mikor észrevette, hogy látom.
– Mit mondjak Maximnek? – fordult Beatrice-hez.
– Már öt perccel múlt nyolc.
– Mondd, hogy rosszul érzi magát, de majd később
lejön. Mondd, hogy ne várjanak rá a vacsorával. Én
rögtön lent leszek, és mindent megmagyarázok.
– Igen.
Giles megint egy pillantást vetett felém, részvevő,
de furcsa pillantást, és a hangja halk volt, mint ahogy
olyan házban beszélnek a családtagok, ahol valami
szerencsétlenség történt, és az orvost várják.
– Segíthetnék valamit? – kérdezte.
– Nem, nem – mondta Beatrice –, csak menj le, én
is jövök rögtön.
Giles engedelmesen csoszogott el arab lepleiben.
Ez az a pillanat – gondoltam –, amelyen egyszer
majd, évek múlva nevetni fogok. Azt mondom majd:
emlékeztek, hogy Giles arabnak volt öltözve, és
Beatrice arcán fátyol volt, és a csuklóján csörgő
karperecek. Igen, az idő majd eltompítja ezt a
fájdalmat, és ha emlékezni fogok rá, talán nevetek is.
De most nem tudok nevetni. Most nem látok semmi
tréfásat a helyzetben. A jövő még messze van, most a
jelennel kell szembenéznem. Most még túlságosan
eleven és túlságosan közeli minden, ami történt.
Ott ültem az ágy szélén, a paplant gyűrögettem,
kiálló pihét húztam ki belőle.
– Nem innál egy kis konyakot? – kérdezte Beatrice
egy utolsó kétségbeesett erőfeszítést téve. – Az néha
csodákat művel.
– Nem – feleltem –, semmit se kérek.
– Hát nekem most le kell mennem. Giles azt
mondja, hogy már várnak rám a vacsoránál. Biztos,
hogy nincs rám szükséged? .
– Nem, nem, csak menj. Köszönök mindent,
Beatrice.
– Ó, drágám, ne köszönj nekem semmit. Bár
segíthetnék!
Útközben az öltöző asztalom mellett megállt, és
púdert tett az arcára.
– Hogy nézek ki, szent isten! – mondta. – A fátylam
egészen összegyűrődött, de mit csináljak, ezen már
nem lehet segíteni.
Kisuhogott a szobából, becsukta maga után az ajtót.
Éreztem, hogy eljátszottam a részvétét azzal, hogy
nem mentem le. Ez az ő szemében megfutamodásnak
számít. Nem ért meg. Más, mint én, egy más
világhoz, más emberi fajhoz tartozik, Beatrice-ben
van tartás. Ha vele történik az, ami velem történt,
fölvesz egy másik estélyi ruhát, lemegy és fogadja a
vendégeit, mintha mi sem volna természetesebb.
Most ott állna Giles mellett, sorra kezet nyújtana az
érkezőknek, és mosolyogna. Én erre képtelen
vagyok. Belőlem hiányzik a büszkeség, a tartás,
engem rosszul neveltek.
Egyre Maxim haragtól villámló szemét láttam
magam előtt, és mögötte Gilest és Beatrice-t és
Franket, mintha kővé meredtek volna, úgy bámultak
rám.
Felálltam, és az ablakhoz léptem. A kertészek
körüljárták a kertet, megnézték, hogy minden
rendben van-e, kipróbálták a villanykapcsolókat. Az
ég sápadt volt, lazacpiros felhők úsztak nyugat felé.
Ha egészen besötétedik, minden lámpát
meggyújtanak. A rózsakertben asztalokat és székeket
helyeztek el a szerelmespárok kedvéért. Éreztem a
rózsák illatát, és hallottam a kertészek beszélgetését,
nevetését.
– Ez a körte nem ég, hozz ide egy másikat, Bill, egy
kék fényűt.
A hang tulajdonosa fölmászott a létrára, becsavart
egy másik villanykörtét, és közben jókedvűen fütyült
valami divatos melódiát. Vajon a zenekar is fogja-e
játszani ma este ezt a keringőt?
– Itt minden rendben van – hallottam egy másik
férfihangot, és valaki többször egymás után fel- és
lekapcsolta a villanyt.
– Itt is minden rendben van, a többi körte mind jól
működik. Most nézzük meg a teraszt.
Elmentek, megkerülték a házat, és a vidám füttyszót
onnan is hallottam. Szerettem volna a helyükben
lenni. Később – gondoltam –, majd az este folyamán
ott állnak a ház mögött, és nézik az érkező autókat,
zsebre tett kézzel, a sapkájuk hátratolva. Ott állnak
majd a személyzet többi tagjával, és almabort isznak
az asztaloknál, amelyeket az ő számukra terítettek
meg a kert egyik sarkában.
– Egészen olyan, mint régen volt – mondják. De
egyikük talán pöfékelés közben megrázza a fejét, és
azt mondja, hogy: nem egészen olyan. Ez az új Mrs.
de Winter egészen más, mint a régi volt. És valaki, a
női személyzet köréből ráhagyja, hogy igen, egészen
más vagyok, mint amilyen a megboldogult Mrs. de
Winter volt.
– Igaz is, hol van Mrs. de Winter? Nem is láttuk
még ma este – mondják majd.
 – Én se láttam.
– A megboldogult Mrs. de Winter mindig
mindenütt ott volt.
És az egyik takarítóasszony titokzatosan
mosolyogva a szomszédjához fordul:
– Azt hallottam, hogy nem is fog lejönni ma este.
– Ugyan, ne mondja!
– De mondom. Kérdezze meg csak Marytől.
– Igen, az egyik belső szobalány mondta, hogy Mrs.
de Winter még le se jött ma este a szobájából.
– Csak nincs valami baja?
– Nem, azt hiszem, duzzog. Állítólag nem sikerült a
ruhája.
A cseléd nevet.
– Ki hallott már ilyet? Szegény Mr. de Winter,
milyen kellemetlen lehet neki.
– Na, ha én volnék a férje, majd ellátnám a baját.
– De hátha nem is igaz.
– De igaz. Mindenki azt beszéli odafent.
Így társalognak rólam. Egyik a másiknak adja
tovább. Mosolyognak, vállat vonnak,
megjegyzéseket tesznek. Aztán a vendégek is
megtudják, akik nagy csoportokban érkeznek a
teraszra, és föl-alá sétálnak a kertben. Az a
szerelmespár is, amelyik három óra múlva itt fog ülni
az ablakom alatt, a rózsakert egyik padján.
– Gondolod, hogy igaz, amit hallottam?
– Mit hallottál?
– Hogy nem is a ruhájával van baj, csak
veszekedtek a férjével, és azért nem akar lejönni. –
Ugyan!
Egy szemöldökrándítás, egy jelentőségteljes
füttyentés.
– Igen, ezt hallottam. Nagyon furcsa, nem? Persze
ok nélkül nem szoktak az asszonyok heves fejfájást
kapni. Mérget vehetsz rá, hogy a fejfájás csak ürügy.
– A házigazda is rosszkedvűnek látszik.
– Igen, ez nekem is feltűnt.
– Úgy hallottam, hogy nem sikerült ez a házasság.
– Igazán?
– Igen. Már többen mondták. Azt beszélik, hogy
Maxim kezd rájönni, milyen őrültséget követett el,
amikor feleségül vette ezt a se hús, se hal nőt.
– Én még alig hallottam róla. Miféle teremtés?
– Mondom, olyan semmilyen. Valahol Dél-
Franciaországban szedte fel Maxim. Ápolónő volt,
vagy gyereklány, vagy valami hasonló.
– Csak nem?
– De igen. Tudod, ha az ember meggondolja,
Rebecca után...
Álltam az ablakban, és néztem le az üres székekre.
A lazacszínű ég szürkére fakult. A fejem fölött már
ott ragyogott az esthajnalcsillag. Az erdőben, a
rózsakert mögött már készülődtek a madarak az
éjszakára. Álmosan csipogtak. Magányos sirály szállt
az égen.
Visszafordultam az ablaktól, újra leültem az ágy
szélére. Fölemeltem a földről a fehér ruhát, és
visszatettem a dobozba, a selyempapírosok közé. A
parókát is betettem a dobozba, azután megkerestem a
szekrényben azt a kis hordozható vasalót, amellyel
Monte-Carlóban Mrs. Van Hopper ruháit vasaltam.
Ott volt az egyik polc sarkában, néhány pulóverrel
együtt, amelyeket régóta nem viseltem. A vasalót
mindenféle áramkörre lehetett használni,
bekapcsoltam tehát, és elkezdtem vasalni a kék ruhát,
amelyet Beatrice keresett ki a szekrényből. Lassan,
szakértelemmel vasaltam, mint annak idején Mrs.
Hopper ruháit Monte-Carlóban.
Mikor elkészültem vele, letettem a ruhát az ágyra.
Aztán lemostam arcomról a festéket. Lesimítottam a
hajamat, és megmostam a kezemet. Fölvettem a kék
ruhát és a hozzá illő cipőt. Most éppen olyan voltam,
mint hajdan a monte-carlói szállodában, és egy
pillanatra szinte azt hittem, hogy Mrs. Van Hopper
vár rám a hallban. Kinyitottam a szobám ajtaját, és
végigmentem a folyosón. Csend volt és nyugalom.
Mintha nem is volna estély. A nyugati szárnyba
vezető ajtó be volt csukva. Egyáltalán semmi hang
nem hallatszott fel hozzám.
Ám amikor a lépcsőhöz értem, már hallottam a
beszélgetés moraját. Még vacsoráztak. A nagy hall
üres volt. A galérián sem volt senki. Talán a zenekar
is vacsorázott, nem tudtam, hogy rendelkeztek,
mindent Frank intézett, Frank vagy Mrs. Danvers.
Onnan, ahol álltam, láthattam Caroline de Winter
képét. Láttam a göndörített hajfürtöket, amelyek
körülvették arcát, láttam ajkán a mosolyt. Eszembe
jutott, amit a püspök felesége mondott, mikor ott
voltam nála: „Sohasem fogom elfelejteni őt, abban a
fehér ruhában, dús sötét hajával.” Igen, tudnom
kellett volna. Milyen furcsák itt ezek az elhagyott
hangszerek, kottaállványok és ez a nagydob... Az
egyik zenész itt hagyta a zsebkendőjét egy széken.
A korláthoz támaszkodtam, és lenéztem a hallba.
Nemsokára megtelik emberekkel, és Maxim ott fog
állni a lépcső aljában, fogadja őket, amint belépnek a
hallba. A nevetésük visszhangzik majd, és a zenekar
itt fog játszani, ahol én állok most, a hegedűs
mosolyogva üti játék közben fejével a taktust.
Nem lesz ilyen csend, amilyen most van.
Egyszerre úgy hallottam, hogy a padló
megcsikordul mögöttem. Megfordultam, de nem
láttam senkit. A galéria üres volt, mint az előbb.
Légáram csapott az arcomba, valahol a folyosón
kinyithattak egy ablakot. Az ebédlő felől halk
zümmögés hallatszott. Vajon mitől nyikorgott a
padló, mikor én egyáltalán nem mozdultam? Talán
csak a langyos éjszaka tette? Még mindig éreztem a
szellő legyintését az arcomon. Egy kotta lapjai
meglebbentek az egyik állványon. A légáramlat a
nyugati szárny felől jött. Arrafelé indultam a hosszú
folyosón, és láttam, hogy a nyugati szárny ajtaja
csakugyan nyitva van. Sötét volt ez a folyosó, itt nem
égtek a lámpák. Éreztem, hogy a szellő egy nyitott
ablakból csap az arcomba. A villanykapcsoló után
tapogattam a falon, de nem találtam. Láttam
messziről a nyitott ablakot, a függönyt szelíden
lebegtette a szellő. A szürke esti fény furcsa árnyékot
vetett a padlóra. A tenger morajlása is felhallatszott a
nyitott ablakon át, amint a hullámok a kavicsos partot
csapdosták, majd sisteregve visszagördültek.
Nem mentem oda, hogy becsukjam az ablakot.
Csak álltam ott, és hallgattam a hullámtörés moraját.
Azután gyorsan megfordultam, és becsuktam magam
mögött a nyugati szárnyajtaját.
A hangok most erősebben hallatszottak fel. Az
ebédlő ajtaja nyitva volt, a vendégek tódultak már
kifelé. Robert ott állt a nyitott ajtóban, székek
tologatása hallatszott, élénk beszéd és nevetés Lassan
elindultam lefelé a lépcsőn, hogy fogadjam őket.
Ha visszagondolok erre az első és utolsó bálomra
Manderleyben, jelentéktelen, egymástól független,
mozaikszerű apróságokra emlékszem csak. A háttér
elmosódott. Ismeretlen arcok tengere, aztán a zenekar
keringőt kezd játszani, nem akarja abbahagyni,
mindig újrakezdi. Ugyanazok a párok keringőznek,
ugyanazzal a megkövült mosollyal az arcukon és én
ott állok Maximmel a lépcső aljában, üdvözlöm a
későn érkezőket, és úgy tetszik, hogy a keringőző
párok bábuk, amelyeket egy láthatatlan kéz zsinóron
rángat.
Emlékszem egy asszonyra, a nevét sem tudtam,
soha nem is láttam többé. Narancsvörös ruhát viselt,
hogy a XVII., XVIII. vagy XIX. század divatja
szerint-e, azt nem tudnám megmondani, de
valahányszor elhaladt mellettem, mindig a keringő
taktusára ingatta a fejét, és mindig rám mosolygott.
Ez olyan gyakran ismétlődött, hogy a végén már
egészen gépiessé vált, mint mikor a hajó fedélzetén
sétál az ember fel és alá, mindig ugyanazokkal az
emberekkel találkozik, és halálos biztonsággal tudja,
hogy a parancsnoki híd alatt ki fog szembejönni vele.
Ma is látom előreugró fogát, kiálló arccsontján a
rúzs élénkpiros színét, réveteg mosolyát, amelyen
látszott, hogy nagyon élvezi az estét. Később újra
láttam őt a büféasztalnál, amint mohón jártatta végig
tekintetét az ételeken, és a tányérját nagy halom
lazaccal és osztrigás majonézzel rakta tele, aztán
félrehúzódott egy sarokba, hogy zavartalanul
nekiláthasson.
Lady Crowanre is emlékszem, szörnyű volt
bíborvörös ruhájában, valami múltbéli, romantikus
figurának öltözve, talán Marie Antoinette-nek, sok
pezsgőt ihatott, mert állandóan azt ismételgette
izgatott, el-elcsukló hangon: „Mindent nekem
köszönhetnek, nem ám de Winteréknek!”
Arra is emlékszem, hogy Robert leejtett egy
fagylaltos tálcát, és emlékszem Frith arcára, mikor
megtudta, hogy Robert volt a bűnös, nem pedig
valaki az estére szerződtetett idegen személyzetből.
Szerettem volna odamenni Roberthez, és azt
mondani neki: én megértem, én magával érzek. Én
még sokkal rosszabbul jártam ma este. És érzem a
merev mosolyt az arcomon, amely sehogy sem illik
elgyötört tekintetemhez. És látom Beatrice-t, a
kedves, tapintatlan Beatrice-t, amint a táncosa karján
lebegve engem figyel, bátorítóan bólint felém, a
karperecek csilingelnek a csuklóján, fátyola
minduntalan lecsúszik izzadt homlokáról. Látom
magamat, amint kétségbeesett elszántsággal
keringőzöm Gilesszal a tömegben. Szegény Giles,
olyan, mint egy hűséges, ragaszkodó kutya, nem
tudom elkergetni a közelemből, hiába mondom, hogy
nem akarok táncolni, nem tágít mellőlem.
– Szép a ruhája – mondja –, sokkal szebb, mint
ezek a buta jelmezek.
Szeretném megsimogatni, amiért olyan jó hozzám.
Tudom, csak azért mondja, mert azt hiszi, hogy a
ruha miatt vagyok szomorú.
Aztán Frank egy tányéron csirkét és sonkát hoz, de
nem tudok enni. És egy pohár pezsgőt is a kezembe
nyom, de nem tudom meginni.
– Igyék – mondja csöndesen –, higgye el, jót tenne
– s a kedvéért mégis iszom három kortyot. Az a
fekete folt a szeme fölött furcsa kifejezést ad sápadt
arcának. Idősebbnek, egészen másnak látszik tőle.
Ráncokat veszek észre az arcán, amelyeket még soha
nem láttam.
Úgy jár-kel a vendégek között, mint valami
második házigazda, mindenkit szemmel tart,
mindenkiről gondoskodik, ellátja őket étellel-itallal,
cigarettával, és közben ünnepélyes és komor arccal
táncol. Mi sem idegenebb tőle, mint a kalózkosztüm
kihívó hányavetisége, és a borzas szakáll meg a
vörös zsebkendő a fején valahogy szomorú jelleget
kölcsönöz az arcának.
Elképzeltem őt, amint agglegény lakásának
hálószobájában a tükör előtt áll. Szegény Frank!
Drága jó Frank! Soha nem kérdeztem, és soha nem
mondta, de azért tudom, hogy a pokolba kívánta ezt
az utolsó jelmezbált Manderleyben.
A zenekar egyre csak játszott, a párok pedig mint
fabábuk keringtek a nagy hallban, a terem egyik
végéből a másikba és vissza, és nem én voltam az,
aki nézte őket, nem egy húsból és vérből való, érző
lény – magamat is fabábunak éreztem, akinek az
arcára mosolyt faragtak. Az a valaki, aki mellettem
állt, szintén olyan volt, mintha fából volna. Az arca
álarc, a mosolya nem az övé. A szeme sem azé a
férfié, akit szerettem, akit ismertem. Ezek a szemek
keresztülnéztek rajtam, túlnéztek rajtam hidegen,
kifejezéstelenül, a fájdalom és a gyötrelem olyan
mélységébe merült el ez a tekintet, ahová én nem
követhettem, ahová én nem szállhattam alá, valami
ismeretlen belső pokolba, amelyet nem oszthattam
meg vele.
Egyetlen szót sem szólt hozzám. Még a kezemet
sem érintette meg egész este. Ott álltunk egymás
mellett, mint házigazda és háziasszony, mégsem volt
semmi közünk egymáshoz. Elnéztem, hogy milyen
udvarias a vendégeivel, hogy ért a nyelvükön,
egyiknek bókot mond, a másiknak egy tréfás szót
dob oda, a harmadikra rámosolyog, a negyediknek
int, és senki sem tudhatja, egyedül én, hogy minden
szava, minden mozdulata gépies. Olyanok voltunk,
mint két színész egy darabban, de nem egymással
játszottunk. Mind a kettőnknek magunknak kellett
megbirkóznunk a súlyos, keserves, szégyenletes
szereppel, ezeknek az embereknek a kedvéért, akiket
nem ismertem, és akiket soha többé nem akartam
látni.
– Hallom, hogy a feleségének más ruhát küldtek –
mondta egy matróznak öltözött, szeplős arcú férfi, és
nevetve oldalba bökte Maximet. – Kellemetlen, mi?
Én följelenteném a szabót. A feleségem
unokatestvére is így járt egyszer.
– Igen, nagyon kellemetlen – hagyta rá Maxim.
– Tudja mit? – fordult felém a tengerész. – Azt
kellene mondania, hogy nefelejcsnek öltözött. Hát
nem kék a nefelejcs? És nagyon szép kis virág. Nem
gondolja, Mr. de Winter? Ajánlja a feleségének, hogy
nyilvánítsa magát nefe1ejcsnek, hehe!
Tovább keringőzött hahotázva, táncosnőjével a
karján.
– Jó ötlet, nem? Nefelejcs!
Frank állt meg mögöttem, ismét pohárral a kezében,
ezúttal limonádét hozott.
– Köszönöm, Frank, nem vagyok szomjas.
– Miért nem táncol? Vagy jöjjön, üljünk le egy
kicsit. Keresünk egy nyugodt sarkot a teraszon.
– Nem, köszönöm, nem ülök le, jobban szeretek
állni.
– Ne hozzak valamit? Egy szendvicset vagy egy
őszibarackot?
– Köszönöm, nem kérek semmit.
Megint a narancsvörös hölgy, de ezúttal elfelejt rám
mosolyogni. Kipirult arccal táncol. Tekintetét nem
veszi le a partneréről. Táncosa nagyon magas,
nagyon sovány, az álla olyan, mint egy hegedű.
A Destiny keringő, a Kék Duna, A víg özvegy, egy-
két-hár, egy-két-hár, körbe-körbe, egy-két-hár,
körbe-körbe. A narancsvörös hölgy, egy zöld hölgy,
Beatrice újra, a fátyolát hátrahajtotta a homlokából,
Giles, verejtékező arccal,- aztán megint a matróz,
másik táncosnővel, megállnak mellettem, nem
ismerem a nőt. Tudor korabeli kosztümöt visel,
fodrot a nyaka körül és fekete bársonyruhát.
– Mikor jön át hozzánk? – kérdi, mintha régi
barátnők volnánk, és én azt felelem, nemsokára, már
beszéltünk róla Maximmel, és csodálkozom rajta,
hogy ilyen könnyű hazudni, egyáltalán nem kerül
megerőltetésembe.
– Milyen nagyszerűen sikerült mulatság mondja –,
igazán gratulálok. – És én:
– Köszönöm, nagyon kedves.
– Azt hallottam, hogy másik ruhát küldtek ahelyett,
amit rendelt.
– Igen. Ugye milyen kellemetlen?
– Ezek a kereskedők mind egyformák. Nem lehet
rájuk számítani. De ez a kis kék ruha is nagyszerűen
áll magának, és sokkal kényelmesebb, mint ez a
fekete bársony. Ez pokoli meleg. Hát ne felejtse el,
számítunk rá, hogy hamarosan velünk ebédelnek a
Palace-ban.
– Boldogan.
Mit akart ezzel mondani? Hiszen a Palace palotát
jelent. Talán bizony királyi vendégeink is vannak?
Tovább keringőzik a Kék Duna dallamára a matróz
karján, bársonyszoknyája úgy söpri a padlót, mint
valami szőnyegkefe, és csak sokkal később, egy
éjszaka, mikor nem tudtam aludni, akkor döbbentem
rá, hogy ez a Tudor korabeli asszony a püspök
felesége volt, aki úgy szeret a Penninekben sétálni.
Hány óra lehet? Fogalmam sincs róla. Az idő
múlik, egyik óra a másik után, ugyanazok az arcok,
ugyanazok a dallamok. Olykor a bridzsezők
kimásznak a könyvtárból, mint világtól elvonult
remeték, nézik egy kicsit a táncot, aztán
visszamennek játszani.
– Miért nem ülsz le? – kérdezi valaki mellettem. –
Halálsápadt vagy.
Beatrice az, az uszályát igazgatva ő suttog a
fülembe.
– Köszönöm, nagyon jól érzem magam.
Giles jön, szegény fiú, a festék patakokban folyik
végig az arcán, és majd megfullad arab
lebernyegében. Odalép hozzám:
– Jöjjön, nézzük meg a tűzijátékot a teraszról.
Ott állok a teraszon, nézek föl az égre, nézem
azokat az ostoba rakétákat, amint szétpukkannak és
visszahullanak. Clarice-t látom egy pillanatra,
valamelyik legénnyel a birtokról, boldogan
mosolyog, ujjong örömében. Már elfelejtette, hogy
sírt.
– Bravó, ez gyönyörű lesz! – örvendezik Giles, és
széles arcát az ég felé fordítja, a szája tátva van. – Itt
jön! Bravó! Éljen!
Rakéták sisteregnek és robbannak, apró,
smaragdzöld csillagok szikráznak. A tetszés moraja
hangzik a tömegből, elragadtatott felkiáltások, egy-
egy taps.
A narancsvörös hölgy is az ég felé fordítja arcát. És
minden lehulló csillagra van valami megjegyzése:
– Jaj de gyönyörű!... Nézze most ezt!... Jaj de
szép!... Jaj, ez nem robbant fel... Vigyázzon, ez
mifelénk jön... Mit ügyetlenkednek ott azok az
emberek?
A remeték is kijönnek a barlangjukból, és
csatlakoznak a táncolókhoz a teraszon. A pázsit
feketéllik az emberektől. A szétrobbanó csillagok
fénye visszatükröződik ég felé fordított arcukon.
A rakéták úgy repülnek fel az égre, mint megannyi
nyíl. Vörösre és aranyszínűre festik az eget.
Manderley olyan, mint egy elvarázsolt kastély,
minden ablaka lángol, a szürke falakat színesre festik
a hulló csillagok. Elvarázsolt ház az erdők sűrűjében.
És mikor az utolsó rakéta is szétpukkan, és a taps és
az ujjongás elhal, az éjszaka, amely az imént még
színes és vidám volt, egyszerre szürke és unalmas
lesz, az ég pedig reménytelenül sötét. A csoportok
szétoszlanak. Szinte csalódottan néznek egymásra.
Valaki pezsgővel kínál. Hallom, hogy az autók a
terasz elé hajtanak.
– Menni készülnek – mondom magamban –, hála a
jóistennek, már mennek.
A narancsvörös hölgy megint a büfében van. Jó
étvágya lehet. Soká fog tartani, amíg valamennyien
elvonulnak. Látom, hogy Frank int a zenészeknek.
Én ott állok az ajtóban, a szalon és a hall között, egy
olyan férfi mellett, akit nem ismerek.
– Csodálatos este volt – mondja az ismeretlen.
– Igen – válaszolom.
– Minden percét külön élveztem – mondja ő.
– Nagyon örülök – válaszolom.
– Molly mérhetetlenül szomorú volt, hogy nem
jöhetett el.
– Igazán? – kérdem én.
A zenekar az Auld Lang Syne-t kezdi játszani. A
férfi megfogja a kezemet, és ide-oda himbálja.
– Ide-ide – mondja a körülöttünk állóknak.
Aztán valaki megfogja a másik kezemet, mások is
csatlakoznak hozzánk, nagy kört alkotunk, és
énekelünk, ahogy a torkunkon kifér. Az a férfi, aki
azt mondta, hogy az est minden percét élvezte, és
hogy Molly szomorú volt, hogy nem jöhetett el, kínai
mandarinnak van öltözve, és álkörmei bele-
beleakadnak a ruhája ujjába, amint ide-oda himbáljuk
a kezünket. Hangosan nevet. Valamennyien
nevetünk, és tovább énekelünk.
Azután egyszerre megszakad az ének, és a dobos a
God save the King bevezető taktusait dobolja. Mintha
szivaccsal törölték volna le a mosolyt az arcokról. A
mandarin feszes vigyázban áll. Emlékszem, arra
gondoltam, hogy vajon katonatiszt-e civilben. Milyen
furcsán festett hosszú, sovány arcával, lógó kínai
bajuszával.
Aztán a tekintetem megint a narancsvörös hölgy
tekintetével találkozik. A God save the King
váratlanul érte, a tányérja még tele volt aszpikos
csirkével. Úgy tartja mereven maga elé a tányért,
mintha pénzt gyűjtene a templomban. Minden
vidámság eltűnt az arcából. A God save the King
utolsó hangjai is elhalnak, akkor mintha új élet
költöznék a tagjaiba, mohón nekilát az evésnek, és a
vállán keresztül hátraszól a partneréhez.
Valaki odalép hozzám, és megfogja a kezemet.
– Ne felejtse el, hogy jövő hónap tizennegyedikén
nálunk vacsoráznak – mondja.
– Igazán? – kérdem, és értelmetlenül bámulok rá.
– Igen. A sógornője is megígérte, hogy eljön.
– Ó, csakugyan? Nagyon örülök.
– Fél kilenc, szmoking. Tehát viszontlátásra.
– Viszontlátásra.
A vendégek sorba állnak, hogy e1búcsúzzanak.
Maxim a terem másik végében áll. Megint arcomra
öltöm a mosolyt, amelyet az Auld Lang Syne után
levetettem.
 – Rég nem volt már részem ilyen szép estében.
– Nagyon örülök.
– Olyan kár, hogy már vége.
– Nagyon kedves.
Hát nincs más mondata az angol nyelvnek, mint ez
a kettő: nagyon örülök, és nagyon kedves?
Bólintok, mosolygok, mint egy bábu, de a
tekintetem Maximet keresi az idegen fejek fölött. Ott
áll a könyvtár ajtajában egy sereg ember között.
Beatrice-t, is körülfogják, Giles egy csapat élén
bevonul a büfébe. Frank odakint áll az ajtó előtt, és
intézkedik, hogy mindenki megtalálja az autóját. Én
be vagyok ékelve egy csomó idegen közé, nem
mozdulhatok.
– Jó éjszakát, és még egyszer nagyon köszönjük.
– Nagyon örülök.
A nagy hall lassan kiürül. Máris érződik rajta az
estély ragyogását felváltó szomorúság és
elhagyatottság, az új nap fáradt hajnala. Szürkés
világosság dereng a teraszon. A kilőtt rakéták tokjai
ott hevernek a pázsiton.
– Jó éjszakát, gyönyörű este volt.
– Nagyon örülök.
Maxim kimegy, csatlakozik Frankhez. Beatrice
odalép hozzám, csuklóján csörögnek a karperecek. –
Nem bírom tovább – mondja. – Rettenetesen fáradt
vagyok. Azt hiszem, egyetlen táncot sem hagytam ki.
Nagyszerű este volt!
– Igazán?
– Jól tennéd ha minél előbb lefeküdnél, drágám,
nagyon kimerültnek látszol. Egész este álltál. Hol
vannak a férfiak?
– Odakint az autóknál.
– Iszom egy kis kávét, és eszem valamit. Hát te?
 – Köszönöm, Beatrice, én nem eszem semmit.
– Nagyon jól áll neked ez a kék ruha, mindenki
mondta. És senki nem is sejtette... ne gondolj rá
többet.
- Nem.
– A te helyedben egész nap aludnék. Vitesd fel a
reggelidet.
– Igen, az jó lesz.
– Majd megmondom Maximnek, hogy fölmentél,
jó.
– Légy szíves, Beatrice.
– Hát akkor jó éjszakát, kicsikém. Aludj jól.
Gyorsan megcsókolt, megveregette a vállamat,
aztán elment, hogy megkeresse Gilest, én pedig
lassan elindultam fölfelé a lépcsőn. A galérián
lecsavarták a villanyt, a zenészek lementek
reggelizni. Elszórt kottalapok hevertek a padlón. Az
egyik széket fel borították. Egy hamutartó tele
cigarettavéggel. „Estély után” – ez lehetne a kép
címe.
Végigmentem a folyosón. Percről percre világosabb
lett, a madarak énekelni kezdtek. Már nem kellett
fölcsavarnom a villanyt, hogy levetkőzzem. A nyitott
ablakon át csípős szél fújt a szobába. Fáztam. Úgy
látszik, sokan jártak a kertben az éjszaka, mert a
székeket mind elmozdították eredeti helyükről. Az
egyik asztalon nagy tálca állott üres poharakkal.
Valaki ott felejtette a retiküljét egy széken.
Összehúztam a függönyöket, hogy sötét legyen a
szoba, de a függöny széle mellett azért mégis
beszűrődött a szürke reggeli világosság. Bebújtam az
ágyba. A lábam sajgott a fáradtságtól. A hátamban
szúró fájdalmat éreztem. Hanyatt feküdtem, és
lehunytam a szememet.
 Ó, milyen jó volt a hűvös, tiszta ágyban! Bár az
agyam is így megpihenhetne, mint a testem, és
tudnék aludni. Ha nem látnám most is magam előtt a
kavargó arcok tengerét, és nem csengene fülemben a
dzsesszmuzsika. Szememre szorítottam a kezemet,
de nem tudtam a kínzó képtől szabadulni.
Vajon Maxim mikor jön fel? Mellettem hidegen
fehérlett a másik ágy. Nemsokára egészen eltűnnek
az árnyékok a szobából, a fal, a padló és a mennyezet
fehér lesz a reggeli fényben. A madarak
hangosabban, bátrabban, vidámabban fognak
csicseregni. A napfény sárga mintát fest a függönyre.
Kis állóórám szorgalmasan ketyegett mellettem. A
mutatók körbe jártak. Oldalt feküdtem, hogy lássam
a számlapját. A nagymutató elérte a tizenkettest,
majd elhagyta, aztán megint elérte és megint
elhagyta, de Maxim még mindig nem jött.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Talán hét óra is elmúlt már, mire elaludtam.

Emlékszem, hogy világos nappal volt, odakint teljes
fényében ragyogott a nap. A függöny nem tudta
feltartóztatni a szobába áradó fényt. A nyitott
ablakon beszűrődő napsugarak mintákat rajzoltak a
falra. Hallottam, hogy odalent a rózsakertben
elhordják a székeket és az asztalokat, és leszedik a
villanyvezetéket.
Maxim ágya még mindig üres volt. A karomat
összefonva a szememre szorítottam. Ostoba, őrült
testhelyzet volt ez, a legkevésbé alkalmas arra, hogy
aludjon az ember. Nagyon nehezen jutottam el odáig,
hogy elveszítsem az öntudatomat, és legalább
félálomba szenderedjem.
Tizenegy óra elmúlt, mikor fölébredtem. Clarice,
úgy látszik, bent járt, mialatt aludtam, felhozta a
teámat, anélkül, hogy észrevettem volna, mert az
ágyam mellett a kisasztalon ott állt a tálca, de a
teáskanna egészen hideg volt. Azt is láttam, hogy a
levetett holmimat szépen összerakta, és a kék
ruhámat kivitte a gardróbszekrénybe.
Még mindig kábultan és ostobán a rövid alvástól,
megittam hideg teámat, aztán visszafeküdtem, és
magam elé bámultam a falra. Maxim üres ágya
ráeszméltetett a valóságra. A szívem fájót dobbant,
és az előző éjszaka gyötrelme újra rám szakadt.
Maxim még mindig nem jött fel. Pizsamája ott volt
összehajtva, érintetlenül, a paplan szélén. Vajon mit
gondolhatott Clarice, mikor felhozta a teámat?
Észrevette-e az érintetlen ágyat? Vajon elmondta-e a
cselédeknek, és megbeszélték-e reggeli közben, hogy
mi történt? Emlékszem, még az is átvillant az
agyamon: mit érdekel engem az, hogy a cselédek mit
gondolnak? Miért törődtem azzal, hogy mit
beszélnek rólam a cselédszobákban? Valószínűleg
azért, mert kicsinyes vagyok és ostoba, és ösztönösen
gyűlölöm a pletykát.
Ezért szántam rá magam előző este is, hogy mégis
fölvegyem a kék ruhámat, ez volt az oka, hogy nem
maradtam fönt egyedül a szobámban. Nem volt
ebben semmi hősiesség vagy nagylelkűség,
egyszerűen nem bírtam szabadulni a konvencióktól.
Nem is Maxim kedvéért mentem le, sem Beatrice
kedvéért, sem Manderleyért. Azért mentem le, mert
nem akartam, hogy a vendégek azt gondolják, hogy
veszekedtünk Maximmel. Nem akartam, hogy
hazamenjenek, és azt mondják otthon: Hát tudjátok,
úgy élnek ezek egymással, mint a kutya meg a
macska. A vak is láthatja, hogy Maxim boldogtalan.
A magam kedvéért mentem le, az én szegény
kicsinyes büszkeségem kényszerített rá.
Míg hideg teámat szürcsölgettem, fáradt
keserűséggel, kétségbeesetten gondoltam arra, hogy
beérném én Manderleynek egy zugával is, úgy is, ha
Maxim egy másik zugban húzódna meg, feltéve,
hogy a világ nem tudna róla. Ha soha többé nem
lenne gyöngéd hozzám, soha többé nem csókolna
meg, nem szólna hozzám a legszükségesebben kívül
egy árva szót sem, azt hiszem, még azt is el tudnám
viselni, azzal a feltétellel, hogy a kettőnk titka marad,
és senki más nem tudja meg. Ha megvesztegetnénk a
cselédeket, hogy ne pletykáljanak, színházat
játszanánk a rokonság előtt, Beatrice előtt is, és
mihelyt magunkra maradunk, mind a ketten
visszavonulnánk a szobánkba, mondom, azt hiszem,
meg ezt is el tudnám viselni, és zokszó nélkül élnék
külön életet, ha senki sem tudna róla.
Amint ott ültem az ágyamban, és bámultam a falat,
az ablakon beáramló napfényt és Maxim üres ágyát,
úgy tetszett nekem, hogy nincs megszégyenítőbb,
lealázóbb valami, mint az, ha egy házasság nem
sikerült. Ha három hónappal az esküvő után, mint az
én esetemben is, kiderül, hogy a házasság tévedés
volt.
Mert most már nem áltattam magamat, már nem is
próbáltam tagadni önmagam előtt. Az éjszaka
világosan megmutatta, hogy a házasságom tévedés
volt. Minden, amit az emberek mondanának, ha
tudnák, hogy mi történt: minden igaz. Maxim meg én
nem vagyunk egymáshoz valók. Nem vagyunk igazi
élettársak. Nem illünk egymáshoz. Én nagyon fiatal
vagyok Maximhez, nagyon tapasztalatlan, és ami a
legfontosabb, nem vagyok az ő világából való.
Az, hogy forrón, fájdalmasan, kétségbeesetten,
halálosan szeretem, mint ahogyan egy gyermek vagy
egy kutya szeret, az nem számít. Neki nem ilyen
szerelemre van szüksége. Ő valami mást kíván, amit
én nem tudok megadni neki, valamit, ami azelőtt
megvolt az életében.
Arra a fiatalos, csaknem hisztérikus elszántságra
gondoltam, amellyel belementem ebbe a házasságba,
azt képzelvén, hogy újra boldoggá fogom tenni
Maximet, aki azelőtt már megismerte a boldogságot.
Még Mrs. Van Hopper is, a maga szűk látókörével és
közönséges gondolkozásával, még ő is előre látta,
hogy nem leszek boldog.
– Attól félek, meg fogja bánni – mondta.
Akkor nem akartam hallgatni rá. Kegyetlennek,
keményszívűnek hittem. Pedig igaza volt.
Mindenben igaza volt. Mielőtt elbúcsúztam tőle, még
a fejemhez vágta: „Ne áltassa magát, hogy ez az
ember szerelmes magába. Egyedül van, nem tudja
elviselni a nagy, üres házat.” Ezt mondta Mrs. Van
Hopper, és azt hiszem, ez volt a legjózanabb,
legtalálóbb megállapítás, amit életében tett.
Maxim nem szerelmes belém. Soha nem is volt az.
Olaszországi nászutunk, manderleyi hónapjaink
semmit nem jelentettek neki. Félreértettem,
félreismertem. Amit én szerelemnek képzeltem, nem
volt szerelem. Az egész csak annyi volt, hogy ő férfi,
én meg a felesége vagyok, és fiatal vagyok, ő pedig
nagyon egyedül van. Nem az enyém volt, hanem
Rebeccáé. Még mindig Rebeccára gondol. Rebecca
az oka, hogy soha nem fog szeretni engem. Mrs.
Danversnek igaza volt, Rebecca ma is itt él a házban,
a nyugati szárnyban, a könyvtárban, a sárga
szobában, állandóan jelen van a hallban, a galérián.
Még a kis kerti szobában is, ahol az esőköpenye lóg.
És a kertben, az erdőben és lent a parton, a
csónakházban. Az ő lépései visszhangzanak a
folyosókon, az ő parfümje száll a lépcső fölött. A
cselédek még mindig az ő parancsainak
engedelmeskednek. Még mindig azt esszük, amit ő
szeretett. Az ő kedvenc virágai töltik be illatukkal a
szobákat. Az ő ruhái lógnak a szekrényekben, az ő
keféi sorakoznak az asztalon, az ő cipője áll a szék
alatt, az ő háló inge van kikészítve az ágyra; Még
mindig Rebecca Manderley úrnője. Még mindig
Rebecca Mrs. de Winter. Nekem itt semmi
keresnivalóm. Betévedtem ide véletlenül, én szegény
bolond, tilos területre léptem.
– Hol van Rebecca? – kérdezte Maxim nagyanyja. –
Rebeccát akarom! Mit csináltatok Rebeccával?
Maxim nagyanyja nem ismert engem, nem akart
tudni se rólam. És igaza volt. Idegen vagyok neki.
Nem·tartozom sem Maximhez, sem Manderleyhez.
Beatrice is végignézett első találkozásunkkor, és
nyíltan, egyenesen megmondta:
– Egészen más vagy, mint Rebecca.
És Frank? Zavart volt és tartózkodó, látszott, hogy
tolakodónak tartja a kérdéseimet, amelyekkel
megrohantam, mint ahogy később én is annak
tartottam őket, végül pedig, mikor a házhoz
közeledtünk, komoly és nyugodt hangon kimondta az
igazságot:
– Igen, a legszebb nő volt, akit életemben láttam.
Rebecca, mindig csak Rebecca! Akármerre jártam
Manderleyben, akárhová ültem, gondolataimban is,
álmaimban is, mindig Rebeccával találkoztam.
Ismertem már az alakját, hosszú, karcsú lábát,
keskeny kis lábfejét, a vállát, amely annyival
szélesebb volt, mint az enyém. Ügyes, mozgékony
kezét, amellyel evezni tudott és lovat fékezni, a
kezét, amellyel virágokat rendezett el a vázákban,
hajómodelleket épített, és amellyel leírta egy
verseskönyv belső címlapjára hogy: „Maxnek –
Rebecca.” És ismertem már az arcát is, tiszta fehér
bőrét, dús sötét haját. Tudtam már, hogy milyen
parfümöt használt megismertem volna a nevetését és
a mosolyát. Ha hallanám, ezer más hang között is
megismerném a hangját is.
Rebecca, mindig csak Rebecca! Soha nem fogok
Rebeccától megszabadulni.
Talán én is úgy kísértettem őt, ahogyan ő kísértett
engem. Lenézett rám a galériáról, mint Mrs. Danvers
mondta, mellém ült, ha leveleket írtam az ő
íróasztalánál. Az esőköpeny is az övé volt, és a
zsebkendő, amelyet a köpeny zsebében találtam.
Minden az övé volt. Talán tudja és látja, hogy
használom a holmiját.
Jasper is az ő kutyája volt, és most az én sarkamban
szaladgál. A rózsák is az ő rózsái voltak, és én
levágtam őket. Vajon ő is haragszik. Rám és fél
tőlem, mint ahogyan én haragszom rá és félek tőle?
Azt szeretné, ha Maxim egyedül élne Manderleyben?
Az élőkkel fel lehet venni a harcot, a halottakkal
nem. Ha volna egy asszony valahol Londonban, akit
Maxim szeret, valaki, akinek leveleket ír, akit
meglátogat, akivel együtt ebédel, akinél az éjszakát
tölti, azzal megpróbálnám felvenni a harcot. Attól
nem félnék. A haraggal és a féltékenységgel meg
lehet birkózni. Az az asszony egyszer megöregednék,
vagy Maxim ráunna, vagy valami történhetnék vele,
hogy Maxim nem szeretné többé. De Rebecca soha
nem fog megöregedni, Rebecca mindig az marad, aki
volt. Rebeccával nem versenyezhetem, ő sokkal
erősebb, mint én.
Fölkeltem, és félrehúztam a függönyöket. A
napfény beáradt a szobába. Az éjszaka nyomait már
eltüntették a rózsakertből.
Vajon az emberek megtárgyalják-e a tegnapi
estélyt, ahogy szokták?
– Úgy gondolod, hogy egészen olyan volt, mint
máskor?
– Ó, igen.
– Én azt hiszem, a zenekar nem játszott elég frissen.
– A vacsora kitűnő volt.
– A tűzijáték is jól sikerült.
– Bee Lacy öregszik.
– Na hallod, abban a szerencsétlen jelmezben
mindenki öregnek látszott volna.
– Nem volt a házigazda rosszkedvű?
– De, mint mindig.
– És mit szólsz a fiatalasszonyhoz?
– Nem sokat lehet mondani róla. Unalmas és
jelentéktelen.
– Szeretném tudni, hogy miféle házasság ez.
– Azt én is szeretném tudni... – és így tovább.
Ekkor vettem észre, hogy az ajtó alatt egy cédulát
dugott be valaki. Fölvettem a földről. Megismertem
Beatrice szögletes írását. Ceruzával firkálta, reggeli
után.
„Kopogtam az ajtódon, de nem feleltél, ebből arra
következtetek, hogy megfogadtad a tanácsomat, és
megpróbálod kialudni a tegnapi éjszakát. Giles siet
haza, mert telefonáltak érte, hogy valaki helyett be
kell állnia a krikettpartiba, és a mérkőzés kettőkor
kezdődik. Hogy hogyan fogja eltalálni a labdát az
után a mérhetetlen mennyiségű pezsgő után, amit az
éjszaka elfogyasztott, azt csak a jóisten tudja. Én is
fáradt vagyok, pedig remekül aludtam. Frith azt
mondja, hogy Maxim korán reggelizett, és azóta
eltűnt. Kérlek, add át neki csókjainkat, és
mindkettőtöknek nagyon köszönjük ezt a pompás
estét. Nagyon élveztük. Ne gondolj többet a ruhára. –
(Ezt az utolsó mondatot vastagon aláhúzta.) Szerető
Bee-d.” És egy utóirat: „Minél előbb várunk
mindkettőtöket.”
A levélpapír felső sarkában fél tíz állt, most pedig
fél tizenkettő elmúlt. Tehát már régen elmentek.
Talán már haza is értek. Beatrice, anélkül, hogy a
táskáját kicsomagolná, rögtön kimegy a kertbe, és
folytatja megszokott tevékenységét. Giles pedig
készülődik a mérkőzéshez, előszedi a botjait.
Aztán Beatrice átöltözködik, széles kalapot tesz a
fejére, és úgy nézi a játékot. Később a pálya mellett
felállított sátorban teáznak. Giles nekimelegedve,
kipirulva, Beatrice nevetve beszélget a társasággal.
– Igen, odaát voltunk estélyen Manderleyben.
Nagyon jó volt. Csodálom, hogy Giles tud még
egyáltalán mozdulni.
Rámosolyog Gilesra, és megveregeti a hátát.
Középkorúak mind a ketten, és egészséges
józansággal szemlélik az életet. Húszéves házasok,
van egy nagyfiuk, aki Oxfordba készül. Nagyon
boldogok. A házasságuk jól sikerült. Az ő
házasságukról nem derült ki három hónappal az
esküvő után, hogy tévedés volt, mint az enyém.
De nem ülhetek a végtelenségig itt a szobában, a
cselédek biztosan be akarnak jönni takarítani. Talán
Clarice nem vette észre, hogy Maxim ágya érintetlen.
Összegyűrtem, összevissza dobáltam a párnákat,
hogy úgy lássék, mintha aludtak volna benne. Ha
Clarice esetleg nem szólt, a többi cseléd se vegyen
észre semmit.
Megfürödtem és felöltöztem, aztán lementem. A
hallban már felszedték a parkettát. A virágokat is
kihordták. A kottaállványok eltűntek a galériáról. A
zenekar nyilván egy korai vonattal már visszament
Londonba. A kertészek összesöpörték a rakéták
maradványait. Nemsokára nyoma sem lesz többé a
manderleyi jelmezbálnak. Milyen soká tartottak az
előkészületek, és most milyen hamar el lehetett
tüntetni a nyomokat.
Hirtelen eszembe jutott a narancsvörös hölgy, amint
ott áll a szalon ajtajában, kezében az aszpikos
csirkével megrakott tányér, és úgy tetszett, mintha
álmodtam volna az egészet, vagy mintha nagyon
régen történt volna.
Robert az asztalt fényesítette az ebédlőben. Megint
egészen a szokásos volt, komoly, megbízható,
unalmas ember, nem az az izgatott, hebehurgya
valaki, aki az elmúlt hetekben minduntalan rosszul
csinált valamit.
– Jó reggelt, Robert – köszöntem.
– Jó reggelt, asszonyom.
– Nem látta Mr. de Wintert?
– Rögtön reggeli után elment, asszonyom, még
mielőtt az őrnagy úrék lejöttek reggelizni. Azóta nem
láttam.
– Nem tudja, hova ment?
– Nem tudom, asszonyom.
Visszafordultam a hallba. Keresztülmentem a
szalonon és a sárga szobán. Jasper boldogan ugrott
elém, megnyalta a kezemet, mintha isten tudja,
milyen régóta nem látott volna.
Az estét Clarice ágyán töltötte, és az előző délután
óta nem láttam. Lehet, hogy ő is olyan hosszúnak
találta azóta az órákat, mint én.
Felemeltem a telefonkagylót, és a gazdasági iroda
számát kértem. Gondoltam, hogy Maxim talán
odalent lesz Franknél. Ellenállhatatlan vágyat
éreztem, hogy beszéljek vele, és megmagyarázzam.,
hogy én nem tehetek arról, ami tegnap történt. Ha
soha többé az életben nem beszélek vele, akkor is
meg kell ezt mondanom. Az írnok vette föl a kagylót,
és mondta, hogy Maxim nincs ott.
– De Mr. Crawley itt van, Mrs. de Winter mondta
az írnok –, parancsol beszélni vele?
Mielőtt azt felelhettem volna, hogy nem, Frank
hangját hallottam a kagylóból.
– Baj van? – kérdezte.
Furcsa így kezdeni egy telefonbeszélgetést – ez a
gondolat villant át az agyamon. Még jó reggelt se
kívánt. Azt se kérdezte meg, hogy hogyan aludtam.
Miért kérdezi, hogy baj van-e?
– Én vagyok, Frank – mondtam. – Hol van Maxim.
– Nem tudom, nem láttam. Ma reggel még nem volt
az irodában.
– Nem volt az irodában?
– Nem.
– Ó, különben nem baj.
– Beszélt vele a reggelinél?
– Nem. Csak most keltem fel.
– Hogy aludtak?
Haboztam. Frank volt az egyetlen ember, akinek
mindent elmondhattam.
 – Maxim nem jött fel tegnap este.
Csend volt a drót másik végén, mintha Frank
gondolkodnék, hogy mit feleljen.
– Ó – mondta végre, nagyon lassan –, értem. Aztán
egy pillanat múlva: – Féltem tőle, hogy ilyesmi lesz...
– Frank – törtem ki kétségbeesetten –, mit mondott
tegnap magának, amikor mindenki elment? Mit
csináltak, mikor én feljöttem?
– Gilesszal és Mrs. Lacyvel együtt megettünk egy
szendvicset a büfében. Maxim nem volt ott. Valami
kifogással visszavonult a könyvtárba. Én aztán
rögtön hazamentem. Talán Mrs. Lacy tudna valamit
mondani.
- Ők már elmentek – mondtam –, mindjárt reggeli
után. Mrs. Lacy csak egy cédulát írt nekem. Azt írja,
hogy ő se látta Maximet.
– Ó – csodálkozott Frank. Nem tetszett a hangja,
ahogy ezt mondta. Vészjósló hang volt.
– Mit gondol, hova mehetett?
– Nem tudom – felelte Frank –, talán sétálni.
A hangja olyan volt, amilyen hangon az orvosok
szoktak a családtagokkal beszélni, amikor a beteg
hogyléte felől érdeklődnek.
– Frank, nekem látnom kell Maximet! Beszélnem
kell vele. Meg kell neki magyaráznom, ami tegnap
este történt.
Frank nem felelt. Magam előtt láttam aggódó arcát,
a ráncokat a homlokán.
– Maxim azt hiszi, hogy szándékosan tettem –
mondtam elcsukló hangon, és a könnyek, amelyek
előző este csak elhomályosították a szememet, de
nem törhettek utat maguknak, most, tizenhat órával
később végigfolytak az arcomon. – Maxim azt hiszi,
hogy tréfából csináltam. Azt hiszi, hogy képes
vagyok ilyen őrült és ízléstelen tréfára.
– Nem – mondta Frank –, azt nem hiheti.
– De igen, ha mondom. Maga nem látta a tekintetét,
de én láttam. Maga nem állt mellette egész este, nem
figyelte öt, mint ahogyan én figyeltem. Egész éjszaka
egy árva szót sem szólt hozzám, Frank. Rám se
nézett. Egymás mellett álltunk egész éjszaka, és nem
beszéltünk egymással egyetlen szót sem.
– Nem is adódott rá alkalom, annyian voltak.
Természetesen én is láttam mindent, és gondolhatja,
hogy eléggé ismerem Maximet. De hallgasson ide.
– Én nem vádolom őt! – vágtam közbe. – Ha azt
hiszi, hogy képes vagyok ilyen szörnyű, kegyetlen
tréfára, akkor csak gondolja rólam azt, amit akar,
akkor ne is szóljon többet hozzám egy szót se, ne is
nézzen rám.
– Ne mondjon ilyet, Mrs. de Winter! Nem tudja,
hogy mit beszél. Engedje meg, hogy fölmenjek. Azt
hiszem, én mindent meg tudok magyarázni.
Mi értelme annak, hogy Frank feljöjjön hozzám?
Hogy itt üljünk a sárga szobában, és vigasztalgasson?
Mi értelme annak, hogy megpróbáljon tapintatos és
kedves lenni hozzám? Nekem nem kell kedvesség
senkitől. Már késő.
– Nem – mondtam –, nem akarok beszélni róla.
Elég volt. Megtörtént, nem lehet rajta változtatni.
Talán jobb is, hogy így történt. Legalább megtudtam
valamit, amit már régen tudnom kellett volna, amit
már akkor tudnom kellett volna, mikor feleségül
mentem Maximhez.
– Mire gondol? – kérdezte.
A hangja különös volt. Ugyan mit zavarja őt, hogy
Maxim nem szeret engem? Miért bizonygat ja az
ellenkezőjét?
 – Rebeccára gondolok – mondtam, és amint most
kiejtettem a nevét, idegenül és keserűen hangzott,
mint egy tilos szó, többé nem jelentett
megkönnyebbülést, nem jelentett örömet, égette a
nyelvemet és az arcomat, mint egy bevallott bűn.
Frank néhány pillanatig nem felelt. Szinte
hallottam, hogy visszafojtja a lélegzetét a drót másik
végén.
– Mit akar ezzel mondani? – sürgetett. – Mit akar
ezzel mondani?
– Maxim nem engem szeret, hanem Rebeccát
feleltem –, sohasem tudta elfelejteni, még mindig rá
gondol, éjjel-nappal. Maxim sohasem szeretett
engem, Frank. Őt nem érdekli más, csak Rebecca.
Még mindig Rebecca.
Hallottam, hogy Frank rémülten felkiált, de mit
bántam én, akármennyire megütközik azon, amit
mondok.
– Most legalább tudja, hogy mit érzek – mondtam
–, most legalább érti.
– Hallgasson ide – kérlelt –, feltétlenül beszélnem
kell magával. Életbevágóan fontos. Telefonon nem
mondhatom meg. Mrs. de Winter! Kérem, Mrs. de
Winter!
Lecsaptam a hallgatót, és felálltam az íróasztaltól.
Nem akartam látni Franket. Úgysem segíthet. Senki
sem segíthet rajtam, csak én magam. Az arcom piros
volt, és duzzadt a sírástól. Fel-alá jártam a szobában,
és a zsebkendőm szélét harapdáltam.
Meg voltam győződve róla, hogy soha többé nem
látom viszont Maximet. Valami furcsa ösztön súgta
ezt. Maxim elment, és nem jön többé vissza. A
lelkem mélyén tudtam, hogy Frank is ezt hiszi, csak
telefonon nem akarja bevallani. Nem akar
megijeszteni. Ha most felhívnám újra az irodában,
már nem lenne ott. Az írnok azt felelné: „Mr.
Crawley éppen most ment el, Mrs. de Winter.” És
szinte látom Franket, amint kalap nélkül bemászik
kopott kis Morrisába, és elindul, hogy megkeresse
Maximet.
Kibámultam az ablakon a kis tisztásra, ahol a
furulyázó szatír szobra állt. A rododendronok már
elvirágzottak. Most egy évig nem fognak nyílni
többé. Így, színtelenül, a magas cserjék sötétek és
komorak voltak. A tenger felől köd szállt fel, és az
emelkedőn túl nem látszott az erdő. Nagyon meleg,
fülledt volt a levegő.
Hallottam szinte, amint vendégeink azt mondják
egymásnak:
– Milyen szerencse, hogy nem tegnap jött ez a köd,
nem láthattuk volna a tűzijátékot.
Kimentem a sárga szobából, a szalonon át a
teraszra.
A nap is elbújt a ködfelhők mögé. Olyan volt,
mintha az ég kékje és a nap ragyogása valami
természeti katasztrófának estek volna áldozatul. Az
egyik kertész ment el mellettem, kosárral a kezében,
a kosár tele volt papírhulladékkal, szeméttel,
gyümölcshéjjal, amit a vendégek után szedett föl a
földről.
– Jó reggelt – mondtam.
– Jó reggelt, asszonyom.
– Sok dolguk van a tegnap esti bállal? – kérdeztem.
– Nem baj, asszonyom – felelte –, azt hiszem,
mindenki nagyon élvezte a mulatságot, és az a fő.
– Igen, én is azt hiszem – mondtam.
A gyepes térségen keresztül arrafelé nézett, ahol a
pázsit a tenger felé lejtett. A sötét fák körvonalai
egészen elmosódtak.
– Köd van – állapította meg.
– Igen – feleltem.
Még egy pillanatig várt, aztán köszönt és
továbbment a kosarával. Én lesétáltam az erdőig. A
fák között a köd nedvességgé sűrűsödött és fedetlen
fejemre hullott, mint az esőcseppek. Jasper ott állt
mellettem, behúzott farokkal, rózsaszínű nyelve
kilógott a szájából. A nyomasztó hőség őt is
elbágyasztotta. Ahol álltam, egészen tisztán
hallottam a tenger halk, morajló hangját, amint a
hullámok odacsapódtak a parthoz. A fehér köd
engem is beburkolt, és a ház felé hömpölygött.
Nedves só- és hínárszaga volt a ködnek.
Kezemet Jasper fejére tettem. Az is vizes volt.
Mikor visszanéztem, nem láttam a ház kéményét, sőt
a falak körvonalait sem, csak homályosan látszott az
épület tömbje, az ablakok a nyugati szárnyban és a
virágtartók a teraszon. A nyugati szárny nagy
hálószobájának ablakán ki volt tárva a zsalu és valaki
állt az ablakban, lenézett a kertre. Bizonytalan árnyék
volt, egy rémült pillanatig azt hittem, hogy Maxim.
Aztán az alak megmozdult, láttam: hogy egy kéz a
zsalu után nyúl, és akkor már tudtam, hogy nem
Maxim az, hanem Mrs. Danvers. Engem figyelt,
amint ott álltam az erdő szélén és a köd fehér
felhőjében fürödtem. Minden lépésemet követte,
ahogy végigsétáltam a pázsiton. Az is lehet, hogy
kihallgatta Frankkel folytatott
telefonbeszélgetésemet, hiszen az ő szobájában is
volt készülék. Biztosan tudja, hogy Maxim nem aludt
fönt az éjszaka. Hallotta a hangomat, látta a
könnyeimet. tudja, hogy milyen gyötrelmes
élményben volt részem az éjszaka hosszú órái alatt,
amint ott álltam Maxim oldalán kék ruhában a lépcső
aljában tudja, hogy Maxim nem nézett rám, és nem
szólt hozzám egész éjszaka. Tudja, mert hiszen ő
akarta, hogy így legyen. Ez az ő diadala volt, az övé
és Rebeccáé.
Megjelent előttem, ahogyan az éjszaka láttam őt a
nyugati szárny nyitott ajtajában, és magam előtt
láttam azt az ördögi mosolyt fehér csontvázarcán.
Aztán arra gondoltam, hogy ő is eleven ember,
akárcsak én, ő is húsból és vérből van. Nem halott,
mint Rebecca. Rebeccával nem beszélhetek, Mrs.
Danversszel azonban igen. A pázsiton keresztül,
hirtelen ösztöntől vezetve visszasiettem a házba.
Beléptem a hallba, fel a széles lépcsőn, befordultam a
galéria melletti boltív alatt, beléptem a nyugati
szárnyba vezető ajtón, majd végigmentem a sötét,
néma folyosón Rebecca szobájáig. Lenyomtam a
kilincset, és beléptem.
Mrs. Danvers még mindig az ablakban állt, a zsalu
be volt csukva.
– Mrs. Danvers – szólítottam meg –, Mrs. Danvers.
Megfordult, rám nézett, láttam, hogy a szeme vörös
és dagadt a sírástól, akárcsak az enyém, és hogy
fehér arcán sötét árnyékok boronganak.
– Mi az? – kérdezte, és a hangja fojtott volt a
könnyektől, akárcsak az enyém.
Nem számítottam rá, hogy így találom. Azt
képzeltem, mosolyogni fog, úgy, mint az éjszaka,
gonoszul és kegyetlenül. De most nem volt gonosz és
kegyetlen, fáradt, beteg öregasszonynak látszott.
Kezemmel a kilincsen, habozva megálltam a nyitott
ajtóban, nem tudtam, mit mondjak, és mit csináljak.
Ő csak bámult rám dagadt, vörös szemével, én pedig
nem tudtam szólni.
 – Az étlapot ott hagytam az íróasztalon, mint
rendesen – mondta –, változtatni óhajt rajta valamit?
A szavai bátorságot adtak, eleresztettem a kilincset,
és előrementem a szoba közepéig.
– Mrs. Danvers – kezdtem újra –, nem azért jöttem,
hogy az étlapról beszéljünk, azt hiszem, ezt úgyis
tudja.
Nem felelt. Ökölbe szorított balját kinyitotta, majd
összecsukta.
– Megtörtént, amit kívánt – mondtam –, mert maga
akarta, hogy így történjék, ugye? Meg van most
elégedve? Boldog?
Elfordította a fejét, és kinézett az ablakon, mint
akkor, amikor először léptem be ebbe a szobába.
– Miért jött ide? – szólalt meg. – Senkinek sem volt
szüksége magára Manderleyben. Minden jó volt,
mielőtt maga idejött volna. Miért nem maradt
Franciaországban?
– Talán elfelejti, hogy én szeretem Mr. de Wintert –
mondtam.
– Ha szeretné, akkor nem ment volna hozzá
feleségül.
Erre nem tudtam, mit feleljek. Örült helyzet volt,
teljesen valószínűtlen. Ő most is elfordított fejjel és
fojtott hangon beszélt:
– Eddig azt hittem, hogy gyűlölöm magát, de most
már nem gyűlölöm – suttogta –, a gyűlöletem, úgy
látszik, kimerült.
– Miért gyűlölt engem? – kérdeztem. – Mit tettem
én, amiért gyűlölnie kell? Mit vétettem maga ellen?
– Megpróbálta elfoglalni Mrs. de Winter helyét –
mondta.
Még mindig nem nézett rám. Ott állt dacosan, fejét
elfordítva.
 – Én nem változtattam semmin. Manderley olyan,
amilyen volt, mielőtt idejöttem. Egyetlen parancsot
sem adtam, mindent magára bíztam. Ha hagyta
volna, összebarátkozom magával, de maga az első
perctől fogva ellenségem volt. Láttam az arcán abban
a pillanatban, mikor először kezet fogtunk.
Nem felelt, a ruháját gyűrögette, és a tenyerét
nyitogatta és csukogatta.
– Nem Maxim az első férfi, aki újraházasodott. Sok
férfi megházasodik és sok asszony férjhez megy
másodszor is. A második házasságok napirenden
vannak. Maga úgy beszél velem, mintha bűnt
követtem volna el azzal, hogy feleségül mentem Mr.
de Winterhez. Mintha szentségtörést követtem volna
el a halott ellen. Hát miért nincs nekünk éppen annyi
jogunk a boldogsághoz, mint másnak?
– Mr. de Winter nem boldog – mondta, és végre
megfordult, és a szemembe nézett. – Azt a vak is
látja. Csak a szemébe kell nézni. Pokolian kínlódik,
mióta a felesége meghalt.
– Nem igaz – tört ki belőlem –, mikor együtt
voltunk Franciaországban, boldog volt! Fiatalnak
érezte magát, nevetett és vidám volt mindig.
– Na persze, hiszen férfi. A férfiak mind egyformák
a nászútjukon. Mr. de Winter még negyvenhárom
éves sincs.
Megvetően nevetett, és vállat vont.
– Hogy mer így beszélni velem? Hogy mer ezen a
hangon beszélni?
Már nem féltem tőle. Odaléptem hozzá,
megragadtam a karját.
– Maga akarta, hogy azt a ruhát vegyem fel tegnap
este! Nekem soha eszembe se jutott volna, ha maga
nem mondja. Azért főzte ki ezt az ördögi tervet, mert
fájdalmat akart okozni Mr. de Winternek. Azt akarta,
hogy szenvedjen. Mintha nem szenvedett volna már
úgyis eleget, e nélkül az ördögi tréfa nélkül is. Azt
hiszi, ha ő szenved, akkor Mrs. de Winter majd
feltámad?
Lerázta a kezemet, dühös pír öntötte el halálosan
sápadt arcát.
– Mit bánom én, ha szenved! Ő sem törődött soha
az én szenvedésemmel. Mit gondol, mit éreztem én,
mikor láttam magát az ő helyén ülni, az ő nyomában
járni! Megérinteni a tárgyakat, amelyek az övéi
voltak! Mit gondol, mit jelentett nekem hónapokon
keresztül tudni, hogy ott áll az ő íróasztalánál a sárga
szobában, az ő tollával ír, használja a házitelefont,
amelyen ő szokott velem beszélni mindennap, amióta
csak először betette a lábát Manderleybe. Mit gondol,
mit éreztem, mikor hallottam, hogy Frith és Robert
meg a többi cseléd úgy beszél magáról, mint Mrs. de
Winterrő1?! Mrs. de Winter elment sétálni. Mrs. de
Winter három órára kéri az autót. Mrs. de Winter
csak ötkor akar teázni. És ezalatt Mrs. de Winter, az
én igazi úrnőm kihűlt testtel fekszik a családi
kriptában, mindenkitől elfeledve. Ha Mr. de Winter
szenved, hát megérdemli, hogy szenvedjen, amiért
alig tíz hónappal a felesége halála után elvett egy
ilyen fiatal leányt. Most megfizet érte, úgy kell neki!
Láttam az arcát, láttam a tekintetét. A pokolban
érezheti magát, de senki mást nem okolhat érte, csak
saját magát. Nagyon jól tudja ő, hogy az első
felesége látja. Odaül éjszaka az ágya szélére, és
figyeli... És az én úrnőm nem szelíden jön, nem
jóságosan, ő sohasem volt az a valaki, aki némán tűrt,
ha bántották. „Nem maradok adós nekik, Danny, ne
féljen” – szokta mondani. „Jól teszi, drágám –
mondtam neki –, ne is tűrje, hogy bántsák. Magát a
Jóisten is arra teremtette, hogy mindent a saját
tetszése szerint csináljon.” És ő azt is tette mindig,
nem törődött senkivel, nem félt senkitől. Bátor volt
és vakmerő, mint egy férfi. Fiúnak kellett volna
születnie, sokszor mondtam is. Már gyermekkorától
kezdve én szolgáltam ki, én gondoskodtam róla.
Tudta ezt?
– Nem tudtam – feleltem –, de Mrs. Danvers, mire
jó ez? Én nem akarok többé hallani semmit, nem
akarok tudni semmiről. Azt hiszi, hogy én nem
vagyok érző lény, éppen úgy, mint maga? Hát nem
érti, hogy mit jelent nekem, ha őt emlegeti? Mit
jelent az, hogy itt állunk, és hallgatnom kell, amit
maga róla beszél?
Rám se hederített, beszélt tovább, mint egy őrült,
mint egy megszállott. Hosszú ujjai fekete ruháját
tépdesték.
– Gyönyörű volt, gyönyörű, mint egy festmény. Az
emberek megfordultak utána az utcán már akkor,
mikor tizenkét éves volt. Ő is tudta, és ilyenkor rám
kacsintott. Pajkos kis ördög volt. „Szép leszek, ugye,
Danny?” – kérdezte, és én azt feleltem:
„Majd meglátjuk, drágám, majd meglátjuk.” Már
gyerekkorában olyan okos volt, mint egy felnőtt, úgy
tudott beszélni nőkkel és férfiakkal, mintha legalább
tizennyolc éves volna. Az apját a kisujj a köré
csavarta, és csavarta volna az anyját is, ha nem hal
meg korán. Bámulatos esze volt. És a tizennegyedik
születésnapján már négyes fogatot hajtott. Az
unokatestvére, Mr. Jack, ott ült a bakon mellette, és
ki akarta venni a gyeplőt a kezéből. Vagy három
percig veszekedtek, mint két vadmacska, a lovak
meg nekiiramodtak és vágtattak. De ő lett a győztes,
az én kis úrnőm. A feje fölött megpattogtatta az
ostorát, és a fiú hanyatt-homlok, nevetve és
átkozódva mászott le a kocsiról. Nagyszerűen
egymáshoz illettek, ő és Mr. Jack. A fiút a
tengerészethez adták, de nem tűrte a fegyelmet, amit
nem is csodálok. Sokkal okosabb volt, semhogy
engedelmeskedjék azoknak az ostoba tanároknak.
Akárcsak az én kis úrnőm.
Kábultan, rémülten hallgattam. A szája körül furcsa
mosoly játszadozott, amely még öregebbé tette, mint
amilyen a valóságban volt. Csontvázarcába élet
költözött, mintha egy álarc elevenedett volna meg.
– Soha senki nem tudta legyőzni, soha semmiben.
Mindig azt tette, amit akart, úgy élt, ahogy neki
tetszett. Olyan erős volt, mint egy kis oroszlán.
Emlékszem, hogy tizenhat éves korában felült az apja
egyik lovára, egy hatalmas, nagy állatra, pedig a
lovász figyelmeztette, hogy a ló még nagyon vad. De
ő volt az erősebb, és megülte azt a bestiát. Mintha ma
is látnám, a haja csak úgy röpül utána, rávág
korbáccsal a lóra, megsarkantyúzza, az állat
tajtékzik, minden ízében remeg, és csupa vér.
„Mégiscsak betörtem, ugye, Danny?” – mondta, és
aztán ment kezet mosni, mintha mi sem történt volna.
Ezt csinálta később, mikor megnőtt, az élettel is. Én
láttam, én mindig mellette voltam. Senki és semmi
nem állhatott az útjába. És aztán a végén mégis ő
veszített. Igaz, hogy nem férfival és nem asszonnyal
szemben. A tenger győzte le. A tenger erősebb volt,
mint ő.
Elhallgatott, a szája furcsán remegett, a két sarka
legörbült. Hangosan, nyitott szájjal és száraz
szemmel sírt.
– Mrs. Danvers – szóltam hozzá –, Mrs. Danvers. –
Tehetetlenül álltam előtte, nem tudtam, mitévő
legyek. Most már nem féltem tőle, de, attól, ahogy
száraz szemmel zokogott a szemem láttára,
megborzongtam, émelyegtem.
– Mrs. Danvers – mondtam –, maga beteg, feküdjék
le. Menjen föl a szobájába, és pihenjen egy kicsit.
Miért nem fekszik le?
– Hagyjon nekem békét! – fordult hevesen felém. –
Mi köze hozzá, hogy mit csinálok? Én nem
szégyellem, hogy sírok, én nem zárkózom be a
szobámba. Én nem járkálok föl és alá a szobámban,
zárt ajtók mögött, mint Mr. de Winter
– Mit akar ezzel mondani? – kiáltottam. – Mr. de
Winter nem járkál bezárt ajtók mögött föl és alá a
szobájában.
– De igenis, azt csinálta – mondta –, miután
Rebecca meghalt. Hallottam! Meglestem a
kulcslyukon keresztül a könyvtárban, nem is egyszer.
Úgy járkált a szoba egyik végéből a másikba, mint a
ketrecbe zárt oroszlán.
– Nem akarom hallani – jajdultam föl-, nem akarok
tudni róla!
– És maga még azt képzeli, hogy boldoggá tette őt
– folytatta Mrs. Danvers –, hogy boldoggá tette,
maga, tudatlan fiatal leány létére, maga, aki a leánya
lehetne? Mit tud maga az életről, mit tud maga a
férfiakról? Idejön, és azt hiszi, hogy elfoglalhatja
Mrs. de Winter helyét. Még hogy maga! Maga, az én
úrnőm helyét! Hiszen még a cselédek is kinevették,
mikor idejött Manderleybe. Még a kis konyhalány is,
akivel első nap ott a hátsó folyosón találkozott.
Szeretném tudni, hogy mit gondolhatott magában Mr.
de Winter, mikor idehozta magát Manderleybe, az
után a híres nászút után?! Mit gondolhatott, mikor
először látta ott ülni az ebédlőasztal mellett?!
– Hallgasson, Mrs. Danvers – mondtam –,
hallgasson, és menjen föl a szobájába.
– Menjek föl a szobámba? Menjek föl a szobámba
– gúnyolódott –, a ház úrnője úgy gondolja, hogy
jobb lenne, ha fölmennék a szobámba! És azután, mi
lesz azután? Szalad Mr. de Winterhez, és
elpanaszolja neki, hogy Mrs. Danvers bántotta. Mrs.
Danvers goromba volt. Szalad árulkodni, mint akkor,
amikor Mr. Jack itt volt.
– Én nem szóltam Mr. Jackről.
– Hazudik! – vágta a szemembe. – Hát ki más
árulhatta volna el? Senki más nem volt itthon. Frith
és Robert nem volt itthon, a cselédek közül senki
nem tudott róla. Akkor elhatároztam, hogy majd
megleckéztetem magát is meg őt is. Hát csak
szenvedjen! Mit bánom én, ha szenved?! Mit
törődöm én az ő szenvedésével! Miért ne
fogadhatnám Mr. Jacket itt, Manderleyben? Ő az
egyetlen kapocs Mrs. de Winter és énközöttem.
„Nem akarom itt látni többé – mondta Mr. de Winter
–, és vegye tudomásul, hogy ez az utolsó
figyelmeztetés.” Tehát még mindig féltékeny rá.
Emlékeztem rá, hogyan bújtam el a könyvtár nyitott
ajtaja mögé. Emlékeztem Maxim dühös hangjára,
mikor ezeket a szavakat mondta. Féltékeny. Maxim
féltékeny...
– Mrs. de Winter életében is féltékeny volt, és
féltékeny rá most is, amikor már halott – mondta
Mrs. Danvers. – Kitiltja Mr. Jacket a házból, most is,
ahogyan akkor kitiltotta. Ebből is látszik, hogy nem
felejtette el őt. Maga is láthatja. De még menynyire
féltékeny volt! Én is féltékeny voltam. Mindenki
féltékeny volt rá, aki csak ismerte. Ő nem bánta, ő
csak nevetett. „Úgy akarok élni, ahogy nekem
tetszik, Danny – mondta nekem sokszor –, ha az
egész világ a feje tetejére áll, akkor is azt teszem,
amit én akarok.” Minden férfi bolondult érte, aki
csak egyszer is látta. Figyeltem őket itt a házban,
idejöttek víkendre a londoni ismerősei. Elvitte őket
csónakázni, együtt fürödtek a tengerben, aztán ott
vacsoráztak a kis házban a parton. Persze hogy
mindegyik udvarolt neki, ugyan ki ne udvarolt volna?
Kinevette őket, aztán mikor hazajött, elmesélte
nekem, hogy mit mondtak, mit csináltak. Nem
jelentettek neki semmit, mindegyikkel csak játszott.
Az egész életet játéknak tekintette. Ki ne lett volna rá
féltékeny? Mindenki féltékeny volt rá, mindenki
megőrült érte. Mr. de Winter, Mr. Jack, Mr. Crawley,
mindenki, aki ismerte, mindenki, aki idejött
Manderleybe.
– Nem érdekel – mondtam –, nem akarok tudni
róla.
Mrs. Danvers egészen közel lépett hozzám, az arca
fél méterre sem volt az enyémtől.
– Hiába – suttogta –, minden hiába, nem fog tudni
megbirkózni az emlékével. Ma is ő az úrnője ennek a
háznak, ha nem is él már. Ő az igazi Mrs. de Winter,
nem maga. Maga itt az árnyék és a kísértet, maga az,
akit elfelejtenek, és nem kívánnak, és félretolnak.
Miért nem engedi át neki Manderleyt? Miért nem
megy el innen?
Az ablak felé hátráltam előle, a félelem és a rémület
újra felágaskodott bennem. Megragadta a karomat, és
úgy megszorította, hogy fájt.
– Miért nem megy el? – sziszegte. – Senki sem
szereti itt magát. Mr. de Winter sem szereti. Sohasem
szerette. Nem tudja őt elfelejteni. Egyedül akar lenni
vele itt a házban. Magának kellene ott feküdnie a
templom kriptájában, nem neki. Magának kellett
volna meghalnia, nem Mrs. de Winternek.
A nyitott ablak felé tolt. Láttam odalent a teraszt
szürkén és elmosódottan a fehér ködben.
– Nézzen oda – mondta. – Miért nem ugrik le? Nem
is fájna, pillanat alatt vége lenne mindennek.
Könnyebb lenne, mint a tengerbe fulladni. Miért nem
próbálja meg? Miért nem megy el innen?
A köd beáradt a nyitott ablakon nedves és ragadós
párájával. Csípte a szememet, hozzátapadt a
szempillámhoz. Két kezemmel görcsösen az
ablakpárkányba kapaszkodtam.
– Ne féljen – mondta Mrs. Danvers –, nem lököm
ki az ablakon. Ha tetszik, leugorhat, de én nem
segítem. Mi értelme van annak, hogy itt maradjon
Manderleyben? Hiszen nem boldog! Mr. de Winter
nem szereti magát. Mi értelme van az életének?
Miért nem vet véget mindennek? Miért nem ugrik le?
Akkor nem lenne többé boldogtalan.
Láttam odalent a nagy virágtartókat, láttam a terasz
sima szürke kőkockáit. Csak a köd teszi, hogy ilyen
távolinak látszanak, pedig a valóságban nincsenek is
messze. Az ablak nem is magas.
– Miért nem ugrik le? – suttogta Mrs. Danvers. –
Miért nem próbálja meg?
A köd még sűrűbb lett, a teraszt egészen eltakarta a
szemem elől. Már nem láttam a virágokat, sem a
kőkockákat, semmi se volt körülöttem, csak a fehér,
sóízű ködfelhő. Az egyetlen valóság az ablakpárkány
volt az ujjaim alatt és Mrs. Danvers kezének
szorítása a bal karomon.
Ha leugrom, nem fogom látni a köveket, a köd
eltakarja őket a szemem elől. Éles és hirtelen
fájdalom lenne. Nem olyan lassú halál, mint mikor az
ember vízbe fullad. Hamar túl lennék mindenen. És
Maxim nem szeret. Maxim egyedül akar lenni, újra
kettesben Rebeccával.
– Menjen – súgta Mrs. Danvers –, menjen, ne
féljen.
Lehunytam a szememet. Szédültem attól, ahogy
lenéztem, és az ujjaim fájtak a görcsös
kapaszkodástól. A köd felszívódott az orromba, és
keserűvé tette a szájam ízét. Fojtó volt, mint az
éterrel átitatott maszk, amelyet a műtőasztalon
borítanak a beteg arcára. Kezdtem elfelejteni, hogy
boldogtalan vagyok, és hogy szeretem Maximet.
Kezdtem elfelejteni Rebeccát. Nemsokára nem kell
többé Rebeccára gondolnom.
Amint elengedtem az ablakpárkányt és
felsóhajtottam, valami robbanásszerű hang
reszkettette meg az ablaküveget, és valósággal
kettévágta a ködöt és a csendet is.
Kinyitottam a szemem. Rámeredtem Mrs.
Danversre. A robbanást egy második követte, azután
egy harmadik és egy negyedik. A hang ott rezgett a
levegőben, a madarak fölrebbentek a fákról, és
vijjogva kerengtek a ház körül.
– Mi az? – kérdeztem kábultan. – Mi történt? Mrs.
Danvers elengedte a karomat. Kibámult az ablakon át
a ködbe.
– Vészjel – mondta. – Zátonyra futott egy hajó az
öbölben.
Hallgatóztunk. Mind a ketten kibámultunk a fehér
ködbe. Aztán egyszerre szaladó lépéseket hallottunk
a terasz felől.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Maxim volt az. Nem láttam, de hallottam a hangját.

Frithet szólította. Aztán hallottam Frith hangját a hall
felől, és láttam őket kilépni a teraszra.
– Zátonyra futott – mondta Maxim. – Figyeltem a
dombról, és láttam, hogy az öböl felé igyekszik. Úgy
látszik, eltévedt a ködben, és azt hitte, hogy a kerrithi
öbölben jár. Odalent olyan vastag a köd, hogy
valóságos falat alkot, semmit sem lehet látni. Mondja
meg a házban, hogy készítsenek ételt, italt, ha a
hajósoknak szükségük volna valamire, és telefonálja
meg Mr. Crawleynak az irodába, hogy mi történt. Én
visszamegyek a partra. Megnézem, segíthetek-e
valamit. Várjon, adjon egypár cigarettát.
Mrs. Danvers visszahúzódott az ablaktól. Az arca
kifejezéstelen volt: megint a jól ismert fehér maszk
borította.
– Menjünk le – szólt megszokott kimért
modorában. – Frith biztosan keresni fog engem. Mr.
de Winter esetleg felhozza a hajótörötteket a házba
mint ahogy mondta, és gondoskodnom kell róluk.
Vigyázzon, vegye el a kezét, be akarom csukni az
ablakot.
Visszaléptem az ablaktói, még mindig kábultan és
ostobán, még mindig az előbbi jelenet hatása alatt.
Néztem, ahogy behúzza a zsalut és az ablakot és
összehúzza a függönyöket.
– Szerencse, hogy nem viharos a tenger – mondta –,
mert különben otthagyták volna a fogukat. így nincs
semmi veszély. Legfeljebb a hajójuk tört össze.
Körülnézett a szobában, hogy meggyőződjék róla,
minden a helyén van-e. Lesimította a takarót a széles
ágyon. Azután az ajtóhoz lépett, és kinyitotta
előttem.
– Majd megmondom odalent a konyhában, hogy
készítsenek hideg ebédet a tálalóra – mondta –, akkor
nem baj, ha később megy is le. Mr. de Winter
valószínűleg nem fog egyhamar visszajönni a
kikötőből, ha csak most megy le.
Értetlenül bámultam rá, azután kiléptem a nyitott
ajtón, mereven, mintha minden tagom fából lett
volna.
– Ha látja Mr. de Wintert, asszonyom, legyen
szíves megmondani neki, hogy ha föl akarja hozni a
hajósokat, minden rendben lesz. Bármely percben
felszolgálhatunk nekik valami meleg ételt.
– Igen – mondtam –, igen, Mrs. Danvers.
Hátat fordított nekem, és végigment a folyosón, a
személyzeti lépcső felé. Utánanéztem szikár fekete
ruhás alakjának, bő szoknyája úgy söpörte a földet,
mint a harminc év előtti szoknyák. Azután befordult
a folyosó kanyarulatánál, és eltűnt a szemem elől.
Lassan végigmentem én is a boltíves folyosón, még
mindig kábultan, mintha mély álomból ébredtem
volna. Lementem a lépcsőn, magam sem tudtam,
hova. Frith éppen akkor sietett keresztül a hallon az
ebédlő felé. Mikor meglátott, megállt, és megvárta,
amíg leérek.
– Mr. de Winter pár perccel ezelőtt volt itt,
asszonyom – mondta. – Cigarettát vett magához, és
lement a tengerpartra. Azt mondja, hogy egy hajó
zátonyra futott a kikötőben.
– Igen – feleltem.
– Hallotta asszonyom a rakétákat? – kérdezte Frith.
– Igen, hallottam.
– Én éppen kint voltam Roberttel a hátsó udvarban,
és először mind a ketten azt gondoltuk, hogy
valamelyik kertész eldurrantott egy tegnapról maradt
rakétát. Mondtam is Robertnek, hogy kár most
elpocsékolni a rakétákat ebben a ködben, inkább
tennék el szombat estére a gyerekeknek. Azután egy
második robbanást hallottam, azután egy harmadikat.
„Ez nem tűzijáték – mondtam Robertnek –, ez
vészjel.” „Lehet, hogy igaza van” – felelte Robert, és
fölmentünk a hallba, és' akkor már ott volt Mr. de
Winter is.
– Igen – mondtam.
– Nem is csoda, ha eltévednek a hajók ebben a
ködben, asszonyom. Éppen most mondtam
Robertnek is. Nehéz megtalálni az utat még a járdán
is, nemhogy a vízen.
– Igen.
– Ha Mr. de Wintert méltóztatik keresni, éppen
most ment le, még talán utolérné, asszonyom.
– Köszönöm, Frith.
Kimentem a teraszra. A fák kezdtek formát ölteni.
A köd oszladozott, kis felhőcsomókban szállt az ég
felé, a fejem felett lebegett, mint a füst. Fölnéztem az
ablakokra.
Szorosan be volt csukva mind; a zsaluk is. Mintha
soha nem lettek volna sarkig kitárva.
Ott, abban a széles ablakban álltam öt perccel
ezelőtt. Milyen magasan volt most a fejem felett,
milyen magas volt, és milyen távoli! A kövek
kemények és szilárdak a lábam alatt. Lenéztem a
földre, aztán megint föl a becsukott zsalukra, és
egyszerre ráeszméltem, hogy szédülök, és hogy
nagyon melegem van. Veríték csurgott végig a
hátamon. A szemem előtt fekete karikák táncoltak.
Újra visszamentem a hallba, és leültem egy székre. A
kezem is nedves volt. Mozdulatlanul ültem.
– Frith! – kiáltottam. – Ott van az ebédlőben?
– Igenis, asszonyom. Parancsol?
Rögtön kijött, és odalépett hozzám.
– Ne botránkozzék meg rajta, Frith, de szeretnék
egy pohár konyakot.
– Parancsára, asszonyom.
A térdemre szorítottam a két kezemet, csendesen és
mozdulatlanul ültem a széken. Frith néhány pillanat
múlva visszajött, ezüsttálcán likőröspoharat hozott.
– Nem érzi jól magát, asszonyom? – kérdezte Frith.
– Parancsolja, hogy szóljak Clarice-nek?
– Nem, Frith, köszönöm, nincs semmi bajom, csak
kicsit melegem volt.
– Nagyon meleg nap van ma, asszonyom, rendkívül
meleg. Azt lehetne mondani, hogy fullasztó a hőség.
– Igen, Frith, fullasztó.
Megittam a konyakot, és az üres poharat
visszatettem az ezüsttálcára.
– Talán a lövés ijesztette meg, asszonyom mondta
Frith –, nagyon váratlanul jött.
– Igen – feleltem.
– És ez a forróság az oka és a tegnapi fáradtság,
hogy asszonyom talán nem érzi egészen jól magát.
Nem méltóztatnék lefeküdni egy félórára? A
könyvtárban kellemes hűvös van.
– Nem, köszönöm, Frith. Azt hiszem, egy-két perc
múlva jobban leszek. Ne törődjék velem.
– Ahogy parancsolja, asszonyom.
Elment, és én egyedül maradtam a hallban. Jó volt
ott ülni egyedül, mert valóban csend volt és kellemes
hűvösség. Az előző napi estélynek semmi nyoma,
mindent eltakarítottak már. Mintha nem is itt
nyüzsgött-volna az a sok ember, alig néhány órával
ezelőtt. A hall éppen olyan volt, mint máskor: szürke,
néma és komor. Az ősök képei és a fegyverek a
falon. Szinte hihetetlen, hogy előző nap este ott
álltam a lépcsőnél a világoskék ruhámban és ötszáz
emberrel fogtam kezet. Elképzelhetetlen, hogy a
galérián kottaállványok sorakoztak, és zenekar
játszott, egy ember hegedült, egy másik ember
dobolt.
Felálltam, és újra kimentem a teraszra.
A köd emelkedett, már elérte a fák koronáját. Újra
látni lehetett az erdőt. A fejem fölött egy sápadt
napsugár már keresztültörte a ködfelhőt. De a hőség
elviselhetetlenebb volt, mint valaha. Fullasztó, mint
Frith mondta. Egy méh zümmögött hangosan a
rózsák körül, aztán belemászott egy virágba, és
hirtelen elhallgatott. Lejjebb egy kertész éppen
megindította a fűnyíró gépet. Ijedt pinty rebbent fel a
pázsitról, és szállt el a gép elől a rózsakert felé. A
kertész előrehajolva tolta maga előtt a fűnyírót, és
lassan sétált ide-oda, nyomában lehullottak a
százszorszépek fejecskéi. A fű édes, meleg illata
fölszállt hozzám, és a fehér ködből a nap égetően
tűzött a fejemre.
Füttyentettem Jaspernek, de nem jött. Talán ő is
lement Maximmel a tengerpartra. Megnéztem az
órámat. Fél egy múlt. Előző nap ilyenkor Maximmel
és Frankkel a kis kertben álltunk Frank háza előtt, és
vártuk, hogy a házvezetőnő felszolgálja az ebédet.
Huszonnégy órával ezelőtt. A ruhámról beszéltek.
Ugrattak mind a ketten.
– Majd meglátják, az lesz az év meglepetése
mondtam.
Elpirultam szégyenemben ezeknek a szavaknak az
emlékétől. Csak most eszméltem rá először, hogy
nem következett be az, amitől féltem. Maxim nem
ment el. A hangja, ahogy felhallatszott a teraszról,
nyugodt volt és józan. Az a hang volt, amelyet
ismertem. Nem az előző esti hang, amikor ott álltam
a lépcső tetején. Maxim nem ment el. Lent van
valahol a parton. A régi Maxim. Egészséges és
nyugodt. Frith azt mondta, hogy csak sétálni volt.
Fönt járt a dombon, látta jönni a hajót. Minden
félelmem alaptalan. Maximnek semmi baja. Maxim
teljesen jól van. Valami történt, ami megalázó, őrjítő
és rettenetes rám nézve, valami, amit még most sem
értek teljesen, amit szeretnék elfelejteni, szeretnék
örökre beásni gyerekkorom régi, fájdalmas emlékei
közé, de még ez sem fontos, ha Maximnek nincsen
semmi baja.
Aztán én is elindultam a keskeny, kanyargós
ösvényen, a sötét erdőn keresztül a tenger felé.
A köd már csaknem teljesen felszállt, és mikor
kiértem a fák közül, rögtön megpillantottam a hajót.
Oldalt feküdt, jó pár száz méternyire az öböltől, orra
a part felé mutatott. Lementem a töltés mentén, és a
falhoz támaszkodva megálltam. Egész embertömeg
volt már a sziklákon, úgy látszik, Kerrithből jöttek át.
A szirtek és a tengerbe nyúló földnyelv is
Manderleyhez tartozott ugyan, de nem volt elzárva az
arra járók elől. Többen egészen a földnyelv végéig
elmerészkedtek, hogy közelebbről lássák a
megfeneklett hajót. Vagy egy tucat csónak nyüzsgött
már körülötte, és próbálta kivontatni. Volt ott egy
motoros mentőcsónak is. Láttam, hogy valaki áll
benne, és hangszórón kiált valamit, hogy mit, azt
nem hallottam. Az öböl még mindig ködös volt. Egy
másik motorcsónak közeledett. Sötétszürke volt a
teste, és valaki uniformisban állt az orrában.
Valószínűleg a kerrithi révkapitány lesz gondoltam –,
és vele a biztosítótársaság ügynöke. Aztán még egy
motorcsónak utasokkal: kerrithi nyaralóknak
látszottak. Újra meg újra körülcikázták a
szerencsétlenül járt hajót, és izgatottan vitatkoztak. A
csendes vízen keresztül felém szállt a hangjuk.
Elhagytam a töltést, és arrafelé mentem, ahol a
legtöbben álltak. Maximet sehol sem láttam, de
Frank ott volt, egy partőrrel beszélt. Mikor
megláttam, zavartan visszahúzódtam. Alig egy órája,
hogy siránkoztam neki a telefonba. Meglátott és
integetett. Odaléptem hozzájuk. A partőr is
megismert.
– Asszonyom is lejött megnézni, hogy mi történt? –
kérdezte mosolyogva. – Lehet, hogy sikerül a
vontatóhajóknak kiemelni, de nehéz dolguk lesz.
– Mit szándékoznak csinálni?
– Egy búvár le fog szállni, hogy megnézze, eltört-e
a hajó gerince. Az ottan, tetszik látni, abban a vörös
sapkában. Parancsolja a messzelátót, asszonyom?
Elvettem a távcsövet. Néhány férfit láttam a hajó
tatján. Egyikük hevesen mutogatott valamit. Az az
egyenruhás a mentőcsónakban még mindig kiabált a
hangszórón keresztül.
A kerrithi révkapitány csatlakozott a megfeneklett
hajó tatján álló csoporthoz. A piros sapkás búvár a
szürke motorcsónakban ült.
A kirándulóhajó még mindig ott keringett a
megfeneklett hajó körül. Egy asszony állt a csónak
orrában, és fényképezett. Egy csapat sirály szállt le a
vízre, és veszettül rikácsolt.
Visszaadtam a messzelátót a partőrnek.
– Úgy látszik, nem történt semmi – mondtam.
Egyelőre vitatkoznak, mint ilyenkor szokás.
 – Úgysem fogják tudni kiemelni. Nézze meg,
milyen szerencsétlen szögben fekszik – mondta
Frank. – Itt nagyon sekély a víz.
– A zátony jó hosszú, és a víz egészen eltakarja,
azért olyan veszedelmes. Kis hajó elsiklik fölötte, de
a nagyok megfeneklenek.
– Lent voltam a másik öbölben, a völgy közelében,
amikor a vészjel eldördült – mondta Frank. Alig
láttam háromméternyire, olyan rettenetes nagy volt a
köd.
Arra gondoltam, hogy mennyire egyformák az
emberek amikor valami fontos esemény tanújának
érzik magukat. Frank éppen olyan élénken beszél,
mint Frith, elejétől végig elmondja a saját változatát,
mintha olyan fontos volna, hogy ő hogyan szerzett
tudomást a történtekről. Tudtam, hogy azért jött le a
partra, mert Maximet kereste .. Tudtam, hogy ő is
éppen úgy féltette Maximet, mint én. És most mégis
mindent elfelejtett, mindent félretett, a
telefonbeszélgetésünket is, közös aggodalmunkat, azt
is, hogy mindenáron beszélni akart velem.
Mindezt azért, mert egy hajó zátonyra futott a
ködben.
Egy kisfiú szaladt felénk.
– A matrózok bele fognak fulladni a vízbe? –
kérdezte.
– Nem. Nincs semmi bajuk, fiacskám – felelte a
partőr. – A tenger olyan sekély, mint a tenyerem.
Senkinek sem lesz semmi baja.
– Ha tegnap éjszaka történik – mondta Frank –,
nem is halljuk meg a lövéseket. Azt hittük volna,
hogy a tűzijáték rakétái.
– De mi hallottuk volna – vetette ellen a partőr. Mi
láttuk volna a villanást, és tudtuk volna, hogy melyik
irányból jön. Ott van a búvár, Mrs. de Winter, tetszik
látni? Most teszi fel a sisakját.
– Én is szeretném látni a búvárt! – kiáltotta a kisfiú.
– Ott van – felelte Frank. Lehajolt, és megmutatta
neki. – Az ott, aki a sisakot teszi a fejére. Mindjárt
leereszkedik a vízbe.
– Nem fog megfulladni? – kérdezte a gyerek.
– A búvárok nem fulladnak meg – nyugtatta meg a
partőr. – Levegőt szivattyúznak le neki. Nézzed csak,
most merül alá! Ott ni!
A víz felszíne egy pillanatra felkavarodott, aztán
megint elsimult.
– Hol van Maxim? – kérdeztem.
– Bevitt egy fiatalembert Kerrithbe – mondta Frank.
– A szerencsétlen egészen elvesztette a fejét, amikor
a hajó zátonyra futott, és beugrott a vízbe. Ott
találtuk az egyik sziklán kuporogva, bőrig átázva, és
úgy reszketett, mint a kocsonya. Természetesen egy
szót sem tud angolul. Maxim lement hozzá, látta,
hogy vérzik. Németül szólította meg, azután
odaintette az egyik kerrithi mentőcsónakot, amelyik
úgy cirkált a hajó körül, mint valami zsákmányra
leső cápa, és bevitte a szerencsétlent, hogy
bekötöztesse az orvossal. Ha minden jól megy, éppen
ebédnél találta az öreg Phillipset.
– Mikor mentek el? – kérdeztem.
– Alig öt perccel azelőtt, hogy maga lejött – mondta
Frank. – Csodálom is, hogy nem látta a hajót. Maxim
a hajó orrában ült a némettel.
– Azalatt mehetett el, mialatt én felkapaszkodtam a
sziklára.
– Maxim remekül viselkedik, ha baj van – mondta
Frank –, rá mindig lehet számítani. Meg fogja látni,
az egész legénységet meghívja majd Manderleybe,
jóllakatja őket, és éjjeli szállást ad nekik.
– Igen, az bizonyos, hogy Mr. de Winter odaadná
az ingét is, ha segíthetne valakin – tette hozzá a
partőr. – Bár lenne minél több olyan ember, mint ő. –
Bizony, az jó lenne – hagyta rá Frank. Mindnyájan a
hajót figyeltük. A vontatóhajók még mindig nem
mozdultak, de a mentőcsónak megfordult, és
visszaindult Kerrith felé.
– A mentőcsónaknak ma nem akadt dolga – szólalt
meg a partőr.
– Nem – mondta Frank –, de azt hiszem, a vontatók
se fognak boldogulni. Ezúttal csak a hajóbontó keres
az üzleten.
A sirályok most ott keringtek a magasban,
rikácsolva, mint éhes macskák, egyik-másik leszállt a
sziklára, a merészebbek a vízre telepedtek, a hajó
köré.
A partőr levette a sapkáját, és megtörölte a
homlokát.
– Pokoli a hőség – mondta –, semmi légáramlás.
– Igen – válaszoltam.
A kirándulóhajó a fényképezőkkel elindult Kerrith
irányába.
– Megunták a mulatságot – mondta az őr.
– Nem csodálom – felelt Frank –, azt hiszem,
órákba is beletelik, amíg történik valami. Előbb a
búvár jelentését kell megvárni, mielőtt bármit is
megpróbálnak.
– Úgy van – hagyta rá a partőr.
– Nincs is túl sok értelme, hogy itt ácsorogjunk –
mondta Frank –, nem csinálhatunk semmit. Éhes
vagyok.
Nem feleltem. Frank tétovázott. Éreztem, hogy
tekintete az arcomon pihen.
 – Mi a terve? – kérdezte.
– Én még maradok egy kicsit – mondtam –, hideg
ebéd lesz ma, akármikor megehetem, nem sürgős
hazamennem. Szeretném látni, hogy mit csinál a
búvár.
Valahogy szabadulni szerettem volna Franktől.
Egyedül szerettem volna maradni, vagy valakivel,
akit nem ismerek, akár a partőrrel is.
– Úgysem lát semmit – mondta Frank –, nem lesz
semmi látnivaló. Okosabb lenne, ha feljönne velem,
és ennénk valamit.
– Nem – feleltem –, inkább nem.
– Nem erőszakoskodom – mondta Frank –, ha
beszélni akar velem, tudja, hol talál. Egész délután az
irodában vagyok.
– Rendben van – feleltem.
Bólintott az őrnek, és elindult az öböl irányába.
Vajon megsértődött? Azt se bántam, ha megsértődött.
Nem tehetek róla. Majd egyszer minden rendbe jön
és megoldódik. Annyi minden történt azóta, hogy
telefonon beszéltünk, és most nem akartam törni a
fejem semmin. Csak ott akartam ülni a sziklán, és
nézni a hajót.
– Mr. Crawley áldott jó ember – mondta a partőr.
– Igen.
– Nincs az az áldozat, amit meg ne hozna Mr. de
Winterért.
– Igen, én is azt hiszem.
A kisfiú még mindig ott ugrált körülöttünk. – Mikor
jön fel a búvár? – kérdezte.
– Egyelőre még nem, fiacskám – mondta az őr. Egy
asszony jött felénk, piros csíkos ruhában és
hajhálóval a fején.
– Charlie! Merre vagy? – kiáltotta.
 – Itt jön a mamád, most ki fogsz kapni – mondta az
őr.
– Láttam a búvárt, anyukám – újságolta a gyerek.
Az asszony felénk bólintott és mosolygott. Nem
ismert engem. Kerrithi nyaraló volt ő is.
– Úgy látszik, már vége az izgalomnak – mondta. –
Azt mondják odalent, hogy a hajó napokig itt fog
maradni, nem tudják elmozdítani.
– Egyelőre a búvár jelentését kell megvárni.
– Nem tudom elképzelni, mivel lehet ezeket a
búvárokat rávenni arra, hogy olyan mélyre
lemerüljenek – mondta az asszony –, bizonyára jól
megfizetik őket.
– Ó, igen, nagyon jó fizetést kapnak – erősítette
meg az őr.
– Anyuka, én is búvár szeretnék lenni! –
lelkendezett a kisfiú.
– Ezt beszéld meg a papával, drágám – mondta az
asszony nevetve. Aztán hozzánk fordult: – Szép
helyez itt, ugye? Pikniket terveztünk a tengerparton,
nem is álmodtuk reggel, hogy ilyen köd lesz. Éppen
vissza akartunk indulni, mikor a dörrenést hallottuk.
Iszonyúan megijedtem. Mi ez? – kérdeztem a
férjemtől. – SOS-jel – mondta a férjem –, maradjunk
csak itt, és várjuk meg, hogy mi lesz. Nem tudtam
elvonszolni, olyan kíváncsi, mint egy gyerek. Én nem
tudom, mi van ezen néznivaló.
– Most már semmi – mondta a partőr.
– Szép erdők lehetnek arra fölfelé, de azt hiszem, az
magántulajdon – mondta az asszony.
Az őr zavartan köhögött, és rám nézett. Én egy
fűszálat harapdáltam és félrenéztem.
– Igen, ez mind magántulajdon.
– A férjem szerint a nagybirtokokat mind fel fogják
darabolni, és kis házakat építenek rajtuk mondta az
asszony. – Én is szívesen vállalnék itt egy tengerre
néző kis villát. Bár nem tudom, hogy télen is olyan
kellemes-e, mint nyáron.
– Télen nagy itt a csend – mondta az őr. Tovább
rágtam a fűszálat. A kisfiú körülöttünk futkosott. Az
őr az órájára nézett.
– Mennem kell – mondta. – Jó napot kívánok.
Szalutált nekem, aztán megfordult, és elindult Kerrith
felé.
– Gyere, Charlie, keressük meg apukát – mondta az
asszony.
Barátságosan bólintott felém, azután ő is elment. A
kisfiú a nyomában szaladt. Egy rövidnadrágos,
sovány ember integetett feléjük. Azután mindnyájan
leültek egy fa alá, és az asszony kezdte kicsomagolni
az ennivalót.
Kedvem lett volna hozzájuk csatlakozni, kemény
tojást enni velük és húskonzervet, hangosan nevetni,
beszélgetni velük, azután együtt visszasétálni
Kerrithbe, végig a part mentén, a homokban gázolva,
hazakísérni őket, és otthon velük teázni, ahelyett,
hogy egyedül visszamenjek Manderleybe, és várjak
Maximre.
Mit fogunk mondani egymásnak, ha visszajön?
Hogy néz majd rám? Milyen lesz a hangja?
Ültem ott a sziklán egyedül, és ezen tűnődtem. Nem
voltam éhes, egyáltalán nem kívántam enni.
Emberek jöttek-mentek, nézték a hajót. Nagy volt
az izgalom. Csupa idegen arc, egyet sem ismertem
közülük. A legtöbbje kerrithi nyaraló volt.
A tenger sima volt, mint a tükör, a sirályok már
nem keringtek a fejünk fölött, letelepedtek a vízre,
közel a hajóhoz. A délután folyamán több
kirándulóhajó érkezett. Jól ment ma a kerrithi
hajósoknak. A búvár felbukkant, azután újra
alámerült. A révkapitány visszajött szürke
mentőcsónakjával, magához vett néhány embert és a
búvárt is, aki ekkor már másodszor merült fel a
vízből. A hajó legénysége a sirályokkal szórakozott,
kenyérdarabokat dobáltak nekik. A kirándulóhajók
utasai kíváncsian kerülgették a megfeneklett hajót.
De semmi sem történt. Apály ideje volt, a hajó
csaknem teljesen szárazon feküdt. Tisztán látszott a
propellere.
A nyugati égen apró fehér felhők gomolyogtak, és
eltakarták a napot, de még mindig irtózatosan meleg
volt. Az asszony a piros csíkos ruhában meg a kisfiú
felállt, ők is hazafelé indultak. A rövidnadrágos férfi
vitte utánuk az elemózsiás kosarat.
Az órámra néztem. Már három is elmúlt. Felálltam,
és lementem a csónakházhoz. Csend volt itt, mint
rendesen. A tenger a kis kikötőben tükörsima volt.
Lábam alatt csikorgott a homok. A fehér felhők most
egészen beborították az eget, a nap teljesen eltűnt.
Mikor a házhoz értem, Ben mászott ki két szikla
közül. Az árnyékom ráesett a vízre, ő észrevette és
felnézett.
– Jó napot – köszönt, és rám vigyorgott.
– Jó napot – mondtam.
Talpra állt, és elém tartotta piszkos zsebkendőjét.
Tele volt csigákkal.
– Kér csigát? – kérdezte. Nem akartam megbántani.
– Köszönöm – mondtam. Vagy egy tucat csigát a
tenyerembe szórt, én bedugtam őket a kabátom két
zsebébe.
– Vajas kenyérrel nagyon jó – mondta –, de előtte
meg kell főzni.
 – Igen, tudom – feleltem.
Csak állt ott, és vigyorgott rám.
– Látta a gőzöst? – kérdezte.
– Láttam – mondtam –, megfeneklett.
– Mit mond? – kérdezte.
– Megfeneklett – ismételtem. – Alighanem
kilyukadt az alja.
Az arca üres volt és bárgyú.
– Jó helyen van ott – mondta –, soha többé nem
lehet kihúzni.
– De talán dagálykor majd kivontatják.
Nem felelt. A hajó irányába bámult. Innen, ahol
álltunk, teljes hosszában látni lehetett. A kéménye a
sziklákon feküdt. A matrózok még mindig a
sirályokat etették.
– Holland hajó, ugye? – kérdezte Ben.
– Nem tudom. Holland vagy német.
– Nem lehet megmozdítani.
– Attól félek, nem.
Ismét vigyorgott, és keze fejével megtörölte az
orrát.
– El fog pusztulni – mondta inkább maga elé.
Lassanként fog elpusztulni, nem úgy egyszerre, mint
az a másik.
Nyelt egyet, megvakarta az orrát. Nem szóltam
semmit.
– A halak azóta megették, ugye?
– Kit? – kérdeztem.
Hüvelykujjával a tenger felé mutatott. – Hát őt –
mondta –, a másikat.
– A halak nem esznek gőzhajókat, Ben –
válaszoltam.
– Mit mond? – kérdezte, és rám bámult ostobán és
üresen, mint mindig.
 – Haza kell mennem – mondtam. – Jó napot.
Otthagytam, és folytattam utamat az erdő felé. Nem
is néztem a csónakház felé, tudtam, hogy ott van jobb
kéz felől, szürkén és némán. Egyenesen nekivágtam
az erdőnek. Félúton megálltam, és visszanéztem,
onnan is láttam a sziklákon fekvő idegen hajót. A
kíváncsiskodók már mind eltűntek. A legénységet
sem láttam. Az eget fehér felhők borították. Enyhe
szél támadt, és az arcomba csapott. Egy levél hullott
a kezemre valamelyik fáról. Megborzongtam. Azután
a szél elállt, és még fullasztóbb lett a forróság, mint
az előbb. A hajó vigasztalan látványt nyújtott ott, az
oldalán fekve, üres fedélzetévei és a part felé mutató
karcsú, fekete kéményével. A tenger olyan csendes
volt, hogy mikor a hullámok a parthoz csapódtak,
csak halk, suttogó hangot adtak. Folytattam utamat, a
meredek ösvény következett. Fáradt voltam,
nehéznek éreztem a fejem, és valami rossz előérzet
dobogtatta meg a szívemet.
A ház, amint ki bukkant előttem, nagyon békésnek
látszott, védettnek, biztonságosnak és sokkal
szebbnek, mint amilyennek valaha láttam. Amint ott
álltam és néztem, talán először eszméltem rá,
zavartan és mégis büszkén, hogy az én otthonom ez,
hogy Manderleyhez tartozom, és Manderley hozzám.
A fák, a fű és a terasz virágtartói visszatükröződtek
az ablakokban. Vékony füstoszlop szállt a
kéményekből az ég felé. A frissen nyírt fű illata édes
volt, mint a szénáé. Feketerigó fütyült egy
gesztenyefán. Sárga pillangó táncolt előttem.
A hallon át az ebédlőbe mentem. Az én terítékem
még ott volt az asztalon, de Maximét már
eltakarították. A hideg hús és a saláta ott várt a
tálalón. Pillanatnyi habozás után csöngettem. Robert
lépett elő a spanyolfal mögül.
– Mr. de Winter idefönt volt? – kérdeztem.
– Igenis, asszonyom – mondta Robert – két óra után
pár perccel feljött, gyorsan evett valamit aztán
megint visszament. Kérdezte, hogy asszonyom hol
van, és Frith mondta, hogy azt hiszi, asszonyom IS
lement megnézni a hajót.
– Nem mondta, hogy mikor jön megint vissza?
– Nem, asszonyom.
– Talán más úton ment le – mondtam –, elkerültük
egymást.
– Igenis, asszonyom.
Ránéztem a hideg húsra és a salátára. Üresnek
éreztem a gyomromat, de éhes nem voltam. Nem
kívántam enni.
– Parancsol ebédelni, asszonyom? – kérdezte
Robert.
– Nem, köszönöm, csak egy csésze teát legyen
szíves a könyvtárba hozni, Robert. De nem kérek
semmit hozzá. Csak teát és vajas kenyeret.
A könyvtárban leültem az ablak mellé. Furcsa volt
így Jasper nélkül. Úgy látszik, elment Maximmel. Az
öreg kutya aludt a kosarában. A Times-t lapozgattam,
de nem olvastam. Különös érzés volt, úgy ülni ott,
mint egy fogorvosi várószobában. Tudtam, hogy
képtelen volnék most kötni vagy olvasni.
Éreztem, hogy valaminek történnie kell, valami
váratlan dolognak. Az az irtózatos reggel, a
megfeneklett hajó, aztán az, hogy nem ettem semmit
reggel óta, mindez együtt megmagyarázhatatlan
szorongást váltott ki belőlem.
Mintha életemnek új korszakába léptem volna, és
tudnám, hogy soha többé semmi nem lehet úgy, mint
azelőtt. Az az asszony, aki előző este a jelmezbálra
öltözködött, már a múlthoz tartozott. Mintha nagyon-
nagyon régen történt volna mindez. Aki itt ül az
ablakban, egészen másvalaki.
Robert behozta a teámat, jó étvággyal ettem néhány
szelet vajas kenyeret. Robert mégis hozott süteményt,
szendvicset és mézescsókot is. Valószínűleg
kevesellte a vajas kenyeret. Manderleyben nem volt
szokás csak vajas kenyeret enni a teához. Örültem a
sós süteménynek és a mézes csóknak, hiszen aznap
nem ettem semmit, csak egy csésze hideg teát ittam
fél tizenkettőkor. Éppen a harmadik csésze teánál
tartottam, mikor Robert újra bejött.
– Ugye, Mr. de Winter még nem jött vissza,
asszonyom? – kérdezte.
– Nem – feleltem. – Miért? Akarnak tőle valamit?
– Igenis, asszonyom – mondta Robert. – Searle
kapitány, a kerrithi kikötőből, van a telefonnál. Azt
kérdezi, feljöhetne-e és beszélhetne-e Mr. de
Winterrel személyesen.
– Nem tudom, mit mondjak. Isten tudja, mikor jön
vissza Mr. de Winter. Talán legjobb lesz, ha azt
mondja, hogy öt órakor telefonáljanak újra.
Robert kiment a szobából, de pár pillanat múlva
visszajött.
– Searle kapitány azt kérdezi, hogy asszonyom nem
volna-e kegyes fogadni őt. Azt mondja, hogy a dolog
nagyon sürgős. Kereste Mr. Crawleyt is, de nem
felelt a telefonja.
– Ha sürgős, akkor természetesen jöjjön fel –
mondtam. – Van neki autója?
– Igen, azt hiszem, asszonyom.
Robert kiment.
Mit mondjak Searle kapitánynak? Biztosan a
hajóról van szó. El sem tudtam képzelni, mi köze
lehet Maximnek a hajóhoz. Ha a kis öbölben
feneklett volna meg a hajó, az más volna, mert az
Manderleyhez tartozik. Akkor esetleg engedélyt
kellene kérniök Maximtől, hogy felrobbantsanak
néhány sziklát az útból, és így el tudják mozdítani a
hajót. De a baj' a nyílt tengeren történt, és a szikla,
amelyen a hajó megfeneklett, nem tartozik
Manderleyhez, Searle kapitány hiába akar velem
beszélni, én nem tudok neki mondani semmit.
Miután Robert átadta az üzenetet, nyilván azonnal
elindult, mert alig tíz perc múlva már bejelentették.
Egyenruhában volt, mint ahogyan a messzelátón
keresztül kora délután láttam.
Felálltam az ablak mellől, és kezet fogtam vele.
– Nagyon sajnálom, hogy la férjem még nincs
itthon, Searle kapitány – mondtam. – Úgy látszik,
visszament a partra, vagy talán lement újra Kerrithbe.
Én egész nap nem láttam.
– Igen, hallottam, hogy Kerrithben járt, de nem
találkoztam vele. Úgy látszik, éppen akkor ment át
Kerrithbe, amikor én lementem a hajóhoz. Mr.
Crawleyt sem tudtam megtalálni.
– Ez a hajó látnivalóan mindenkit megzavart
mondtam –, én is odalent voltam, az ebédről is
megfeledkeztem. Mr. Crawleyt is láttam odalent. Mi
lesz a hajóval? Ki tudják emelni?
Searle kapitány nagy kört írt le a kezével.
– Ilyen nagy lyuk van a fenekén – mondta –, nem
fogja viszontlátni Hamburgot. De nem a hajóról van
szó. Ezt a tulajdonosa majd elintézi a biztosító
ügynökével. Nem a hajó miatt jöttem, Mrs. de
Winter. Azazhogy közvetve mégis a hajó miatt. A
tény az, hogy érdekes mondanivalóm van Mr. de
Winter számára, de nem tudom, hogyan mondjam
meg neki.
Nyílt kék szemével egyenesen a szemembe nézett.
– Miről van szó, Searle kapitány?
Nagy fehér zsebkendőt vett ki a zsebéből, és kifújta
az orrát.
– Nem is tudom, hogyan kezdjem, Mrs. de Winter.
Nagyon kínos nekem erről beszélni. A világ minden
kincséért sem szeretnék kellemetlenséget vagy
fájdalmat okozni önnek és a férjének. Mi, kerrithiek
mind nagyon szeretjük Mr. de Wintert. A családja
sok jót tett itt a környéken. Mi is nagyon
fájdalmasnak találjuk, hogy még mindig nem lehet
eltemetni a múltat. De sajnos, kénytelen vagyok
beszélni róla.
Elhallgatott, zsebkendőjét visszatette a zsebébe és
lehalkította a hangját, bár csak ketten voltunk a
szobában.
– Méltóztatik tudni, leküldtük a búvárt, hogy
vizsgálja meg a hajófeneket – mondta – és mialatt
odalent járt, felfedezett valamit. Úgy látszik,
megtalálta a lyukat a hajó fenekén, és át akart kerülni
a másik oldalra, hogy lássa, milyen állapotban van a
hajó azon az oldalon, és akkor egy csaknem sértetlen
kis vitorlás hajót fedezett fel a tengerfenéken. A
búvár idevaló ember, és rögtön felismerte a hajót.
Azt gondolja, hogy Mrs. de Winteré lehetett.
Az első gondolatom az volt, milyen szerencse, hogy
Maxim nincs itthon, és nem hallja ezt. Ez az újabb
csapás, amely ennyire nyomon követi az előző esti
megrázkódtatást, igazán kegyetlen játéka a sorsnak.
– Nem tudom, mit mondjak – kezdtem lassan.
Okvetlenül, szükségesnek találja, kapitány úr, hogy
beszéljen róla Mr. de Winterrel? Nem lehetne
otthagyni a hajót? Aligha hinném, hogy bárkinek
útjában lenne.
– Ha rajtam állna, Mrs. de Winter, én otthagynám.
Én vagyok az utolsó ember a világon, aki
kellemetlenkedni akar Mr. de Winternek. Mint
említettem, mindent megtennék, hogy Mr. de Wintert
megkíméljem. De az, amit elmondtam, még nem
minden. A búvár sokkal fontosabb felfedezést is tett.
A hajó kajütjének ajtaja be volt zárva, mire ő betörte
az egyik ablakot. A kajüt tele volt vízzel, úgy látszik,
a fenéken keresztül beszivárgott a víz, de különben
teljesen jó állapotban van. Hanem valami szörnyűt
látott odalent.
Searle kapitány elhallgatott, hátranézett, hogy nem
hallja-e valaki, amit mond.
– A kajütben egy holttest feküdt a padlón – folytatta
nyugodtan. – Természetesen már csak a csontjai
voltak meg. A búvár akkor feljött, és azonnal
jelentést tett nekem. Most már érti, Mrs. de Winter,
hogy miért vagyok kénytelen beszélni a férjével?
Előbb zavartan, aztán rémülten bámultam rá.
– Úgy tudtam, hogy egyedül ment akkor éjszaka
vitorlázni – suttogtam –, de hát akkor úgy látszik,
volt vele valaki.
– Ú y látszik – mondta a kapitány.
– Ki lehetett? – kérdeztem. – Ha valami rokon,
akkor már kiderült volna. Annyit írtak az újságok az
esetről. És hogyan lehetséges az, hogy Mrs. de
Wintert hónapokkal később megtalálták, sok
kilométernyire a kikötőtől, társa pedig ott maradt
bezárva a kajütbe?
A kapitány a fejét rázta.
– Én sem tudok erről többet, mint ön – mondta. –
Annyi bizonyos, hogy egy holttest van a kajütben, és
hogy erről jelentést kell tennem. Attól félek, Mrs. de
Winter, hogy ezt nem lehet eltitkolni a nyilvánosság
elől. Legalábbis fogalmam sincs róla, hogyan lehetne
eltitkolni. Nagyon sajnálom önt és Mr. de Wintert.
Fiatal házasok, itt élnek csendesen, szeretnének
boldogok lenni, és aztán ilyesmi történik.
Most már tudtam, hogy mi okozta rossz
előérzetemet. Nem a megfeneklett hajó, nem a
vijjogó sirályok, sem a part felé mutató fekete
kémény, hanem a sötét víztömeg csendje és az, amit
magában rejt. A búvár, aki alámerült a hűvös és
néma mélységekbe, és megtalálta Rebecca hajóját és
Rebecca halott útitársát. A búvár megérintette a
hajót, belenézett a kajütbe, és azalatt én ott ültem a
parton gyanútlanul!
– Ó, ha nem kellene megmondani neki! – mondtam.
– Ha el lehetne titkolni előtte!
– Higgye el, Mrs. de Winter, ha mód volna rá, én is
eltitkolnám. De ilyen esetben az ember nem
hallgathat az érzéseire. Kénytelen vagyok teljesíteni
a kötelességemet, és jelentést tenni a holttestről.
Hirtelen elhallgatott, mert az ajtó kinyílt, és Maxim
lépett a szobába.
– Halló! – mondta. – Mi történt? Nem is tudtam,
hogy itt van, Searle kapitány. Valami baj van?
Nem bírtam tovább. Amilyen gyáva voltam,
kimentem a szobából, és becsuktam magam mögött
az ajtót. Még csak rá se néztem Maximre. Az a
homályos érzésem volt, hogy fáradtnak látszik, zilált
az öltözéke, és elvesztette a kalapját.
Kimentem, és megálltam a hall ajtaja előtt. Jasper
hangosan lefetyelte a vizet a tányérjából. A farkát
csóválta, mikor meglátott, de azért tovább ivott.
Azután odajött hozzám, fölágaskodott, és mancsát a
ruhámra tette. Megcsókoltam a feje búbját, majd
kimentem a teraszra, és leültem.
Elérkezett a válság perce. Szembe kell néznem vele.
Le kell győznöm régi félelmeimet, kétségeimet,
bátortalanságomat, reménytelen kisebbségi
érzésemet. Ha most nem szedem össze magam, akkor
végem van, akkor mindörökre alulmaradok, soha
nem tehetem jóvá, ha most valamit elmulasztok.
Kétségbeesetten imádkoztam bátorságért. Körmömet
a tenyerembe vájtam. J ó öt percig ültem ott, magam
elé meredve, akkor motorzúgást hallottam. Úgy
látszik, Searle kapitány indul. Megmondta
Maximnek, hogy mi történt, és most elmegy.
Felálltam, és a hallon keresztül a könyvtár felé
indultam. A csigákat markolásztam a zsebemben,
amelyeket Bentől kaptam.
Maxim ott állt az ablaknál, háttal nekem. Vártam
egy ideig az ajtóban. Nem fordult meg. Kivettem a
kezemet a zsebemből, odamentem hozzá, és
megálltam mellette. A keze után nyúltam, és
végigsimítottam vele az arcomat. Nem szólt semmit.
Csak állt, és nézett maga elé.
– Olyan szomorú vagyok – suttogtam –, olyan
szomorú vagyok.
Nem felelt. A keze jéghideg volt. Megcsókoltam a
tenyerét, azután az ujjait egyenként.
– Nem akarom, hogy egyedül viseld ezt, Maxim –
mondtam –, meg akarom osztani veled. Huszonnégy
óra alatt felnőtt lettem, Maxim. Már nem vagyok az a
gyerek, aki eddig voltam.
Átölelt, és nagyon erősen magához szorított.
Tartózkodásom és félénkségem egyszerre lehullott
rólam. Arcomat a vállához szorítottam.
– Megbocsátottál? – kérdeztem.
Végre megszólalt.
 – Megbocsátani, neked? – kérdezte. – Mit kellene
megbocsátanom?
– Tegnap éjszaka – mondtam – te azt hitted, hogy
szándékosan csináltam.
– Ó, a tegnapi éjszaka! Azt már el is felejtettem.
Haragudtam rád tegnap?
– Nagyon haragudtál.
Nem szólt többet. Szorosan átölelve tartott.
– Maxim – mondtam –, nem kezdhetnénk újra?
Nem kezdhetnénk újra az egészet, és nem nézhetnénk
együtt szembe mindennel? Én nem kívánom, hogy
szeress engem, nem kívánok lehetetlent. A barátod
leszek, a társad, mintha fiúpajtásod lennék.
Megelégszem ennyivel, soha nem kívánok többet.
Két keze közé fogta az arcomat, és rám nézett. Most
tűnt fel először, hogy milyen sovány az arca, milyen
fáradt és elkínzott. A szeme alatt sötét karikák voltak.
– Mennyire szeretsz? – kérdezte.
Nem tudtam felelni, csak néztem rá, elkínzott, sötét
szemébe és sovány, szomorú arcára.
– Késő, drágám – mondta –, késő. Eljátszottuk a
boldogságot.
– Nem! - mondtam. – Nem, Maxim!
– De igen. Mindennek vége. Megtörtént.
– Mi történt meg?
– Az, amitől mindig féltem, amit előre láttam.
Amiről álmodtam mindennap és minden éjszaka. Mi
nem születtünk boldogságra, te meg én.
Leült az ablakdeszkára, én elébe térdeltem, és
fogtam a kezét.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem.
Megsimogatta a kezemet, és a szemembe nézett.
– Rebecca győzött – mondta.
Rámeredtem, a szívem irtózatosan dobogott, a
kezem egyszerre jéghideg lett az ő kezében.
– Az ő árnyéka volt mindig közöttünk – mondta –,
az ő átkozott árnyéka választott el bennünket
egymástól. Hogyan tarthatnálak meg téged,
szegénykém, szegény drága kicsikém? Hogyan
tarthattalak volna meg, ezzel a félelemmel a
szívemben! Tudtam, hogy ez be fog következni.
Magam előtt látom a szemét, mielőtt meghalt. Soha
el nem fogom felejteni azt a gonosz, álnok mosolyt.
Akkor is arra gondolt, hogy bosszút áll még rajtam.
Tudta, hogy a végén ő fog győzni.
– Maxim – suttogtam –, miről beszélsz?
– Az ő hajója... megtalálták. A búvár ma délután
megtalálta.
– Igen – mondtam –, tudom. Searle kapitány nekem
is elmondta. Azért jött fel, hogy megmondja. Arra a
holttestre gondolsz, amelyet a búvár a kajütben
talált?
– Arra gondolok.
– Ez azt jelenti, hogy nem volt egyedül. Azt jelenti,
hogy Rebecca valaki mással vitorlázott. És te most
meg akarod tudni, hogy ki volt az a valaki. Ezt
akartad mondani, Maxim?
– Nem – felelte. – Nem, te ezt nem érted.
– De érteni akarom, drágám. Szeretnék neked
segíteni.
– Rebecca egyedül volt. Nem volt vele senki.
A szemét, az arcát fürkésztem, miközben ott
térdeltem előtte.
– Rebecca holttestét találták meg a kajütben –
mondta.
– Nem! – sikoltottam föl. – Az nem lehet!
– Az, akit eltemettek a kriptában, nem Rebecca
mondta –, az egy ismeretlen asszonynak a holtteste
volt. Nem baleset történt. Rebecca nem fulladt bele a
tengerbe. Én öltem meg. Akkor éjszaka agyonlőttem
odalent a csónakházban. A holttestét kivittem a
kajütbe, a vitorlást kihúztam és elsüllyesztettem. Ott,
ahol ma megtalálták. Rebecca holttestét találták meg
ma délután... Most nézz a szemembe, és mondd,
hogy szeretsz.

HUSZADIK FEJEZET

Nagy csend volt a könyvtárban. Csak Jasper

neszezését lehetett hallani, amint a lábát nyalogatta.
Talán tüske mehetett bele, azt próbálta kiszabadítani.
Aztán Maxim óráját hallottam ketyegni, közvetlenül
a fülem mellett. A hétköznapok kis neszei voltak
ezek. És nem tudom, miért, gyermekkorom ostoba
közmondása jutott eszembe. „Az idő és az ár nem
vár.” Újra meg újra ezek a szavak tolakodtak az
agyamba. „Az idő és az ár – nem vár.” De semmi
más hangot nem hallottam, mint Maxim órájának a
ketyegését és Jaspert, amint nagy cuppogásokkal
nyalja a lábát.
Ha az emberek valami nagy megpróbáltatáson
mennek keresztül, ha meghal valakijük, vagy ha le
kell vágni a kezüket vagy a lábukat, azt hiszem,
eleinte nem is tudják, hogy mi történt. Ha valakinek a
kezét levágják, néhány percig nem is tudja, hogy
elvesztette a kezét. Érzi az ujjait, úgy tetszik, hogy
kinyújtja a kezét, és mozgatja az ujjait, pedig nincs
már keze, és nincsenek ujjai.
Ott térdeltem Maxim mellett, hozzásimulva, kezem
a vállán, és nem éreztem semmit, sem fájdalmat, sem
félelmet, nem volt rémület a szívemben. Arra
gondoltam, hogy ki kellene húzni a tüskét Jasper
lábából, és hogy Robert mért nem jön be, és mért
nem viszi ki a teaasztalt. Furcsának találtam, hogy
ezekre a dolgokra gondolok: Jasper lábára, Maxim
órájára, Robertre és a teaasztalra. Megdöbbentett,
hogy ilyen kevés érzés van bennem, és hogy nem is
vagyok kétségbeesve.
Majd később – biztattam magam. – Később, lassan-
lassan meg fogom érteni. Amit mondott, és minden
ami történt, majd lassan-lassan a helyére kerül, mint
a kirakós kockajáték darabjai. Összeáll belőlük a
minta. Ebben a pillanatban azonban semmi se
vagyok, nincs szívem, nincs eszem, nincsenek
érzékeim fadarab vagyok Maxim karjában.
Aztán egyszerre elkezdett csókolni. Nem csókolt
még így soha. Átöleltem a nyakát, és lehunytam a
szemem.
– Szeretlek – súgta –, olyan nagyon szeretlek.
Ez volt az amire mindig vágytam, ezt szerettem
volna hallani tőle éjjel-nappal, ezért imádkoztam, és
most végre elértem. Erről álmodoztam Monte-
Carlóban, Olaszországban, Manderleyben. És most
azt mondja, hogy szeret. Kinyitottam a szememet, és
a függöny mintáját néztem a feje fölött. Tovább
csókolt mohón, kétségbeesetten, és a nevemet
suttogta. Én csak néztem a függöny mintáját, láttam,
hogy egy helyen kifakult a naptól, és azt gondoltam,
milyen furcsa, hogy ilyen nyugodt vagyok és ilyen
hűvös. Itt vagyok, és a függöny mintáját
tanulmányozom, mialatt Maxim csókol, és mikor
először mondja, hogy szeret.
Aztán hirtelen eltaszított magától, és felállt.
 – Látod-mondta –, látod, hogy igazam volt. Késő.
Nem szeretsz már. Miért is szeretnél?
Ekkor egyszerre magamhoz tértem, és a szívem
heves fájdalommal dobbant egyet.
– Nem késő – mondtam gyorsan, és felálltam a
földről. – Nem szabad ezt mondanod. Jobban
szeretlek, mint bárkit a világon. De az előbb, mikor
megcsókoltál, annyira meg voltam döbbenve, hogy
nem éreztem semmit, nem tudtam felfogni semmit.
Mintha nem volna szívem, és nem volnának
érzékeim.
– Nem szeretsz – mondta –, azért nem éreztél
semmit. Tudom. Értem én: késő.
– Nem késő.
– Mindennek négy hónappal ezelőtt kellett volna
megtörténnie – mondta. – Tudhattam volna. A nők
nem olyanok, mint a férfiak.
– Csókolj meg – mondtam –, kérlek, Maxim.
– Nem – felelte –, most már mindegy.
– Nem szabad, hogy most veszítsük el egymást.
Együtt kell maradnunk, most már nem lesz titok és
árnyék közöttünk. Kérlek, kérlek, drágám.
– Most már nincs időnk rá – mondta –, lehet, hogy
csak néhány napunk van már, vagy néhány óránk.
Hogyan maradhatnánk együtt a történtek után?!
Mondtam neked, hogy megtalálták a hajót.
Megtalálták Rebeccát.
Ostobán, értetlenül bámultam rá.
– Mit fognak csinálni? – kérdeztem.
– Megállapítják a személyazonosságot. Nem lesz
nehéz dolog. Rá fognak ismerni a ruhájára, a
cipőjére, a gyűrűire. Megállapítják a
személyazonosságot, és aztán eszükbe jut a másik
asszony, akit eltemettek a kriptában.
 – Mit akarsz tenni? – kérdeztem suttogva.
– Nem tudom – felelte –, még nem tudom.
Lassan-lassan újra érezni kezdtem. A kezem már
nem volt hideg, meleg volt és nedves, az arcomat
elöntötte a vér. Égett az arcom. Searle kapitányra
gondoltam, a búvárra, a biztosítási ügynökre,
mindazokra az emberekre, akik ott álltak a hajó körül
és bámultak le a vízbe. A kerrithi kereskedőkre
gondoltam, a fütyörésző kifutófiúkra, a vikáriusra,
amint kilép a templomból, Lady Crowanre, amint
rózsát szed a kertben, a csíkos ruhás asszonyra és
kisfiára. Nemsokára ők is tudni fogják. Egy-két óra
múlva. Holnap a reggelinél majd olvassák az
újságban. „Megtalálták Mrs. de Winter hajóját és
benne egy holttestet.” Holttest a kajütben. Rebecca
ott fekszik a padlón. Nem őt temették el a kriptában.
Egy idegen asszony fekszik ott. Maxim megölte
Rebeccát. Agyonlőtte a csónakházban. Kivitte a
vitorlás kajütjébe, és elsüllyesztette. Az a szürke,
néma kis ház, esőcseppek kopognak a tetején...
Igen, a kirakós játék kockái lassan-lassan helyükre
igazodtak. Kialakult a kép. Elszigetelt jelenségek
suhantak keresztül megzavarodott agyamon. Maxim,
amint ott ülök mellette az autójában, Monte-
Carlóban... „Valami történt, néhány évvel ezelőtt,
ami az egész életemet megváltoztatta. Újra kell
kezdenem az életet.” Maxim hallgatása. Maxim
változó hangulatai. Hogy soha nem beszélt
Rebeccáról. Soha nem említette a nevét. Maxim
idegenkedése az öböltől és a csónakháztól. „Ha
neked is olyan emlékeid volnának róla, mint nekem,
te sem mennél oda” – mondta egyszer. Ahogy rohant
akkor az ösvényen, az erdőn keresztül, és egyszer
sem nézett hátra... Amint Rebecca halála után föl és
alá jár a könyvtárban. „Csak úgy véletlenül
csöppentem ide, Monte-Carlóba” – mondta Mrs. Van
Hoppernek, és a két szeme között, a homlokán
megjelent az a mély ránc... És Mrs. Van Hopper:
„Azt mondják, nem tud beletörődni a felesége
halálába... „ A jelmezbál, előző éjszaka, és én, amint
jövök le a lépcsőn Rebecca ruhájában... „Én öltem
meg – mondta Maxim. – Agyonlőttem a
csónakházban. És a búvár megtalálta a holttestet a
kajüt padlóján.”
– Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem. – Mit
fogunk mondani?
Maxim nem felelt. Ott állt a kandallónál, tágra nyílt
szemmel nézett maga elé, de nem látott semmit.
– Tudja valaki? – kérdeztem. A fejét rázta.
– Nem – mondta –, nem tudja senki.
– Csak te meg én? – kérdeztem.
– Csak te meg én – mondta.
– Frank! – mondtam hirtelen. – Biztos vagy benne,
hogy Frank nem tudja?
– Honnan tudná? – mondta Maxim. – Nem volt ott
senki, csak én. Sötét volt... – Elhallgatott, leült egy
székre, homlokát a tenyerébe hajtotta.
Én megint letérdeltem melléje. Egy pillanatig
hallgatott. Elvettem a kezét az arcáról, és a szemébe
néztem.
– Szeretlek – mondtam –, szeretlek. Elhiszed most
már?
Megcsókolta az arcomat és a kezemet. Szorosan
fogta a kezemet, mint egy gyermek, aki fél a
sötétben.
– Azt hittem, meg fogok őrülni – mondta –, itt ülni
napról napra, és várni, hogy történjék valami. Itt
ültem az íróasztalnál, és feleltem azokra a rettenetes
részvétlevelekre. Aztán az újságok, az interjúk, az a
sok mindenféle, ami egy haláleset után következik.
Enni és inni, megpróbálni normálisan viselkedni.
Frith, a személyzet, Mrs. Danvers... Mrs. Danvers,
akit nem mertem elbocsátani, mert annyira jól
ismerte Rebeccát, hogy gyanút foghatott volna,
kitalálhatta volna. Frank mindig mellettem állt.
Diszkréten, szeretettel a segítségemre volt. „Miért
nem utazol el? – kérdezte sokszor. Majd én ellátom a
birtok ügyeit. El kellene utaznod.” És Giles, és Bee, a
szegény drága, tapintatlan Bee! Hányszor mondta:
„Rettenetesen rossz színben vagy, miért nem mész
orvoshoz?” Mindezt el kellett viselnem,
szembenéznem az emberekkel abban a tudatban,
hogy minden szavam hazugság.
Nagyon szorosan fogtam a kezét. Egészen közel
hajoltam hozzá.
– Egyszer már majdnem elmondtam neked. Azon a
napon, amikor Jasper elbitangolt, és az öbölben érted
utol. Emlékszel? Amikor bementél a kis házba
spárgáért, hogy pórázt kössél rá? Akkor is itt ültünk,
úgy, mint most, aztán behozták a teát.
– Igen – mondtam –, emlékszem. Miért nem
mondtad meg? Hány napot és hány hetet
vesztegettünk el így!
– Te mindig egyedül járkáltál Jasperrel, soha nem
jöttél oda hozzám, úgy, mint most.
– Miért nem mondtad meg előbb? – suttogtam.
Miért nem mondtad meg?
– Azt hittem, hogy boldogtalan vagy mellettem,
hogy unatkozol. Én annyival idősebb vagyok nálad.
Az volt az érzésem, hogy Frankkel jobban tudsz
beszélni, mint velem. Velem szemben mindig félénk
voltál és bizalmatlan.
 – Hogyan közeledhettem volna hozzád, mikor azt
hittem, hogy mindig Rebeccára gondolsz? Hogyan
kérhettelek volna, hogy szeress, mikor azt hittem,
hogy még mindig Rebeccát szereted?
Szorosan átölelt, és fürkészőn nézett a szemembe.
– Miről beszélsz? – kérdezte.
– Valahányszor szóltál hozzám, vagy megérintettél,
mindig azt gondoltam, hogy most Rebeccával
hasonlítasz össze. Ha rám néztél, ha sétáltál velem a
kertben, ha leültünk ebédelni, mindig azt hittem,
hogy nem engem látsz magad előtt, hanem Rebeccát.
Zavartan nézett rám, mintha nem értené, mit
mondok.
– Nem így volt? – kérdeztem.
– Ó, istenem – mondta, eltolt magától, felállt, és a
kezét tördelve járkálni kezdett a szobában.
– Mi az? – kérdeztem. – Mi van veled?
Megfordult, és rám nézett. Én ott kuporogtam előtte
a földön.
– Azt hitted, hogy én szerettem Rebeccát? –
kérdezte. – Azt hitted, azért öltem meg, mert
szerettem? De hiszen gyűlöltem. A házasságunk első
perctől fogva maga volt a pokol. Rebecca gonosz
volt, szívtelen, romlott. Soha nem szerettük egymást,
soha nem voltunk egy pillanatig sem boldogok.
Rebecca képtelen volt szeretni, képtelen volt minden
gyöngédségre, figyelemre, tapintatosságra.
Ott ültem a szőnyegen, kezemet összekulcsoltam a
térdemen, és bámultam rá.
– Persze, okos volt, átkozottul okos. Senki nem
hitte volna róla, aki társaságban találkozott vele hogy
nem a legszelídebb, nem a legnagylelkűbb,
legelragadóbb teremtés a világon. Pontosan tudta
hogyan kell bánni az emberekkel, hogy kell
alkalmazkodni hozzájuk. Ha téged ismert volna,
karonfogva sétált volna veled a kertben, Jaspert hívta
volna, virágokról, zenéről, művészetről csevegett
volna, mindenről, ami téged érdekel, te is el lettél
volna ragadtatva tőle, mint mindenki, és imádtad
volna.
Fel és alá járkált a szoba egyik végétől a másikig és
vissza.
– Mikor feleségül vettem, mindenki azt hitte, hogy
én vagyok a legboldogabb ember a világon. Olyan
gyönyörű volt, olyan szellemes, olyan mulatságos,
még nagymama is, akinek igen nehéz tetszeni, első
perctől fogva rajongott érte. „Megvan benne az a
három – mondta nekem –, ami egy asszonynál a
legfontosabb: előkelő származás, szellemesség és
szépség.” És én hittem neki, kényszerítettem
magamat, hogy higgyek. De a lelkem mélyén első
perctől fogva kételkedtem. Volt valami a szemében...
A kirakójáték kockái lassan kiadták a mintát. Testet
öltött előttem az igazi Rebecca. Kilépett az
árnyékból, mintha egy festménynek a figurája
elevenedett volna meg. Rebecca a lován, Rebecca,
amint két kézzel ragadja meg az életet. Rebecca,
amint diadalmasan hajol át a galéria korlátján, és
mosolyog.
Láttam magam lent a parton, a szegény megriadt
Bennel. „Maga nagyon jó – mondta –, nem olyan,
mint a másik volt. Ugye, maga nem akar engem a
bolondokházába csukatni?...” Valaki éjszaka
keresztülsuhant az erdőn. Valaki, egy magas és
karcsú asszony. Az embernek a kígyóra kellett
gondolnia, ha látta...
Maxim tovább beszélt. Fel és alá járt a
könyvtárszobában.
 – A házasságunk ötödik napján tisztában voltam
vele. Emlékszel, hogy egyszer felvittelek Monte-
Carlo közelében arra a dombra? Újra látni akartam
azt a helyet és emlékezni. Egyszer Rebeccával álltam
ott, ő nevetett, fekete haja lobogott a szélben és
magáról beszélt. Olyanokat mondott, amiket soha az
életben nem tudnék elismételni senkinek. Akkor
tudtam meg, hogy milyen szerencsétlen vagyok.
Előkelő származás, szellemesség és szépség... Ó,
Istenem.
Hirtelen elhallgatott. Megint odament az ablakhoz,
és kinézett a teraszra. Hirtelen hangosan felnevetett.
Nem bírtam elviselni a nevetést. Féltem tőle.
– Maxim – könyörögtem –, Maxim...
Rágyújtott, cigarettázva állt az ablakban, és egy
darabig hallgatott. Aztán megfordult, és újra föl és
alá járkált a szobában.
– Már akkor meg akartam ölni – mondta. – Olyan
könnyű lett volna. Egyetlen lépés. Egy kis
megcsúszás, és vége. Hiszen emlékszel a
szakadékra... Te is féltél ott. Azt hitted, megőrültem.
Lehet, hogy akkor csakugyan őrült voltam. De hát az
ember nem maradhat épeszű, ha az ördöggel él
együtt.
Ültem ott, és néztem őt, amint föl és alá jár.
– Akkor ott, a szakadék szélén alkut kötött velem –
folytatta. – Azt mondta: én vezetem a házadat
gondját viselem a te imádott Manderleydnek.
Manderley messze földön híres lesz; ha akarod, sok
ember jár majd hozzánk, irigyelnek minket,
beszélnek rólunk, azt fogják mondani, hogy mi
vagyunk a legszerencsésebb, legboldogabb, legszebb
házaspár egész Angliában. Ezt mondta ott, a
szakadék szélén ülve, és nevetett és egy virágot ezer
darabra tépett közben.
Maxim elhajította a cigarettáját, pedig csak a
negyedrészét szívta el.
– Akkor nem öltem meg, csak néztem őt, nem
szóltam semmit, hagytam nevetni. Aztán beültünk az
autóba, és elhajtottunk. Tudta, hogy azt fogom tenni,
amit ő akar, idejövünk Manderleybe, nagy házat
viszünk, szórakozunk, és hagyjuk, hogy azt mondják
rólunk, hogy a mi házasságunk a század
legboldogabb házassága. Tudta, hogy inkább
feláldozok mindent, büszkeséget, becsületet,
szerelmet, mindent a világon inkább, mintsem hogy
odaálljak az én kis világom elé, egy héttel az
esküvőm után, és elmondjam nekik azt, amit ő maga
mondott magáról. Tudta, hogy én nem fogok elválni,
és nem szolgáltatom ki őt, nem fogom hagyni, hogy
ujjal mutogassanak ránk, és az újságok
bemocskoljanak bennünket, hogy mindenki súgjon
valamit a szomszédjának, ha a nevünk szóba kerül,
hogy Kerrithből a kíváncsiak beleselkedjenek a
kapunk rácsán, és azt mondják, „Hát itt éltek, ez
Manderley. Ez annak az embernek a birtoka, akinek a
válásáról olyan botrányos dolgokat írnak az újságok.
Emlékszel, hogy mit mondott a bíró a feleségéről?”
Odalépett hozzám, és megállt előttem. Kinyújtotta a
kezét.
– Megvetsz engem, ugye? – mondta. – Nem tudod
megérteni azt a szégyenkezést, viszolygást, mindazt,
amit ez az egész helyzet keltett bennem.
Nem szóltam semmit. Kezét a szívemre szorítottam.
Mit bántam én a szégyent! Semmit sem bántam.
Egyetlenegy volt fontos, azt ismételgettem
magamban: Maxim nem szereti Rebeccát, nem is
szerette soha, soha, soha! Soha egy pillanatig sem
voltak egymással boldogok. Maxim beszélt, én
figyeltem rá, de a szavai semmit sem jelentettek
nekem. Nem érdekelt, amit mondott.
– Túl nagyra tartottam Manderleyt – mondta –,
Manderley volt nekem az első, mindennél
előbbrevaló. Pedig nem lett volna szabad, hogy így
legyen. Krisztus sem kövekről, téglákról és falakról
beszélt, nem olyan szeretetet hirdetett, amelyet az
ember a földje, a saját kis királysága iránt érez. Ez
nincs benne a bibliában.
– Szerelmem – mondtam –, drágám, egyetlenem!
Kezét az arcomhoz szorítottam, és újra
megcsókoltam.
– Érted, amit mondok? – kérdezte. – Érted?
– Igen – mondtam –, értem, édes szerelmem.
De elfordultam, hogy ne lássa az arcomat. Mit
számít az, hogy értem-e vagy sem. A szívem olyan
könnyű volt, mint a levegőben szállongó pehely.
Maxim sohasem szerette Rebeccát.
– Nem akarok visszagondolni azokra az
esztendőkre – folytatta lassan –, még neked sem
akarok beszélni arról a szégyenről és
megaláztatásról, a hazug életről, amelyet mi ketten
éltünk, a gyalázatos játékról, amelyet együtt
játszottunk barátaink rokonaink még a cselédség előtt
is. Derék, hűséges cselédeink előtt, amilyen Frith
például. valamennyien hittek neki, egyikük sem
tudta, hogy kineveti őket a hátuk mögött, csúfolódik
rajtuk, utánozza őket. Emlékszem napokra, amikor
tele volt vendéggel a ház, vagy egy-egy garden
partyra, színielőadásra, ilyenkor úgy járt-kelt, mint
egy angyal, szelíd mosollyal az arcán, karját a
karomba fűzve, a gyermekek között ajándékokat
osztogatott szét és aztán másnap hajnalban fölkelt,
bement Londonba, és ott botrányos mulatozásokat
rendezett, a hét végén pedig visszajött, mintha mi
sem történt volna. Ó, én megtartottam az alku
feltételeit. Nem adtam ki őt senkinek. Ő csinálta
Manderleyből azt, ami ma. Az ő átkozott ízlése
formálta át a kertet, a bokrokat, az azaleákat is a
Boldog-völgyben. Azt hitted talán, hogy az azaleák
itt voltak már apám életében is? Ó, dehogy. Apám
életében vadon volt Manderley, gyönyörű volt, de
vad és magányos egyéni és semmihez sem
hasonlítható szépségében. De gondozni kellett volna,
és a gondozáshoz pénz kellett, és sem apám, sem én
sohasem adtunk volna pénzt rá, ha Rebecca nem kér.
A szobákat is ő rendezte be újra. A szalon, ahogy ma
látod, a sárga szoba, az mind Rebecca. Azok a
székek, amelyeket Frith olyan büszkén mutogat a
vendégeknek, a falak burkolata, minden Rebecca. A
berendezés egy része megvolt már régóta,
elraktározva hátsó, soha ki nem nyitott szobákban –
apám nem értett a bútorokhoz és a képekhez –, de a
legnagyobb részét Rebecca vette. Az a Manderley,
amelyet ma látsz, az a Manderley, amelyről
beszélnek, amelyet fényképeznek és lefestenek, az
Rebecca műve.
Nem szóltam egy szót sem, csak hozzásimultam.
Örültem, hogy beszél, hogy elmond mindent, ami a
szívét nyomja. Talán így fölenged a keserűsége, és
lehull róla az évek alatt felhalmozódott gyűlölet.
– Így éltünk – beszélt tovább – hónapról hónapra,
évről évre. Mindent elnéztem Manderley miatt. Amit
Londonban csinált, az nem érdekelt, mert annak
Manderleyhez semmi köze sem volt. Az első
években óvatos is volt, nem lehetett hallani róla
semmiféle pletykát. Aztán lassanként egyre
vigyázatlanabb lett. Tudod, hogy szokik rá valaki az
ivásra? Először csak keveset iszik és nagy
időközökben, aztán az időközök mind kurtábbak és
kurtábbak lesznek. Utóbb már minden hónapban,
aztán kéthetenként, végül pedig minden héten a
pohár fenekére néz. Aztán már nem is tudja titokban
tartani, hogy iszik. Így volt ez Rebeccával is. Kezdte
meghívogatni a barátait Manderleybe. Eleinte csak
egyet-kettőt, a környékbeliekkel együtt, úgy, hogy
nem volt feltűnő. Piknikeket rendezett odalent a kis
házban. Egyszer váratlanul előbb érkeztem haza
Skóciából egy vadászatról, és ott találtam őket, vagy
fél tucat embert, akit azelőtt sohasem láttam. Akkor
szóltam neki, mire ő vállat vont. „ Ugyan, mit
törődsz vele?” – mondta. Közöltem vele, hogy
Londonban azt csinálhat, amit akar, de Manderley az
enyém. A szerződésnek ezt a feltételét be kell
tartania. Mosolygott, nem szólt semmit. Azután
Frankkel kezdett ki. A szegény, jó, hűséges Frankkel.
Egy szép napon Frank odaállt elém, és kijelentette,
hogy elmegy Manderleyből, más helyet keres. Két
óra hosszat vitatkoztunk itt a könyvtárban, mire
megértettem. Megtört, és mindent bevallott. Rebecca
nem hagyott neki békét. Szegény, drága Frank,
mindig azt hitte, hogy mi olyan boldog házaspár
vagyunk, amilyennek látszunk.
– Szemére vetettem ezt Rebeccának, ő dührohamot
kapott, átkozódott, durvaságokat vágott a fejemhez.
Lidércnyomásos, irtózatos jelenet volt! Azután
fölment Londonba, és ott maradt egy hónapig. Mikor
visszajött, eleinte békesség volt, azt hittem, okult a
leckéből. Bee és Giles eljöttek víkendre, és akkor
meggyőződtem róla, amit mindig is sejtettem, hogy
Bee nem szereti Rebeccát. Gondolom, Bee az ő
furcsa, egyenes, tapintatlan természetével
keresztüllátott rajta, és kitalálta, hogy valami nincs
rendben. Idegtépő, kellemetlen víkend volt. Giles
elment vitorlázni Rebeccával. Bee meg én a pázsiton
napoztunk. És mikor visszajöttek, Giles arcából és
Rebecca szeméből kiolvastam, hogy Gilesszal is
kikezdett, mint Frankkel. Láttam az ebédnél, hogy
Bee figyeli Gilest, Giles még harsányabban nevetett,
mint máskor, és feltűnően sokat beszélt. Rebecca
pedig ott ült az asztalfőn, és mosolygott, mint egy
angyal.

A kirakójáték kockái lassan-lassan mind beleillettek

a mintába. Azok a kockák is, amelyeket eleinte
remegő ujjal próbáltam és sehogy se tudtam
beilleszteni. Frank furcsa zavara, valahányszor
Rebeccáról beszéltünk, a Beatrice arcán megjelenő
ellenszenv. A csend, amelyet mindig rokonszenvnek
és szánalomnak véltem, szégyenkezésből és zavarból
született. Most csodálkoztam rajta, hogy nem
értettem. Istenem, hány ember lehet a világon, aki
szenved, mert nem tud kiszabadulni tartózkodásának
és félénkségének pókhálójából, vakságában és
ostobaságában inkább falat emel maga elé, amely
eltakarja az igazságot. Ezt tettem én is. Hamis
képeket festettem képzeletemben, azokat bámultam,
és nem volt bátorságom végére járni az igazságnak.
Ha csak egy kicsit is sikerül legyőznöm ostoba
félénkségemet, Maxim talán mindezt már négy-öt
hónappal ezelőtt elmondta volna.
– Az volt az utolsó víkend, amelyet Bee és Giles
Manderleyben töltött. Soha többé nem hívtam őket
kettesben. Nagy társaságban máskor is jöttek, garden
partykra, táncestélyekre. Bee soha egyetlen szót sem
ejtett Rebeccáról, de alighanem tisztában volt vele,
milyen életem van mellette. Mint ahogy Frank is
tudta már. Rebecca megint taktikázni kezdett. Kifelé
kifogástalanul viselkedett, de valahányszor egyedül
volt idehaza Manderleyben, soha nem lehettem
biztos felőle. Frankkel és Gilesszal már kikezdett, a
következő lehetett volna egy munkás is a birtokról,
vagy Kerrithből bárki. És akkor felrobban a bomba.
Megindult volna a pletykaáradat, amelytől annyira
irtóztam...
Az volt az érzésem, hogy megint ott állok a kis
háznál, az erdő szélén, és hallgatom az esőcseppek
kopogását a tetőn. Látom a port a kis modellhajón, a
patkány rágta lyukakat a díványban. És Bent is
látom, szegény, bárgyú szemét. „ Ugye, nem zárnak a
bolondokházába, asszonyom?”
És a meredek, sötét ösvényre gondoltam az
erdőben, és arra, hogy ha egy asszony állott a fák
mögött, estélyi ruháját meglebbenti a hűvös éjszakai
szellő.
– Volt neki egy unokatestvére – folytatta Maxim
kissé vontatottabban –, sokáig külföldön élt, aztán
megint visszatért Angliába. Mindig olyankor jött a
házba, mikor én nem voltam itthon. Frank sokszor
látta. Jack Favellnek hívták.
– Ismerem – mondtam –, akkor is itt járt mikor te
fönt voltál Londonban.
– Szóval te is láttad? – kérdezte Maxim. – Miért
nem szóltál? Hallottam Franktől, hogy itt volt ő látta
a kocsiját.
– Nem akartam szólni. Attól féltem, hogy Rebeccát
juttatja eszedbe.
– Rebeccát juttatja eszembe! Mintha szükség volna
rá, hogy eszembe juttassák!
 Maga elé meredt, elhallgatott, és azon tűnődtem,
vajon ő is arra a kajütre gondol-e, ott a víz alatt, mint
én.
– Ezt a Favellt sokszor levitte magával a kis házba.
A személyzetnek azt mondta, hogy vitorlázni megy,
és csak reggelre jön haza. Olyankor vele töltötte az
egész éjszakát. Egyszer figyelmeztettem, hogy ha ott
találom azt az embert, vagy akár itt fönt,
agyonlövöm. Utolsó csirkefogó volt. A puszta
gondolata, hogy itt jár-kel Manderleyben, a
Boldogvölgyben – megőrjített. Megmondtam
Rebeccának, hogy nem állok jót magamért. Ő csak
vállat vont. Nem felelt semmit, de úgy láttam, hogy
sápadtabb, mint rendesen, ideges és fáradt. Akkor
gondoltam rá először, hogy mi lesz vele, ha
megöregszik, hogy viseli el majd az öregséget. A
napok múltak, semmi különös nem történt. Aztán
egyszer fölment Londonba, és még aznap visszajött,
ami szokatlan volt. Nem vártam. Aznap este
Franknél vacsoráztam. Sok megbeszélnivalónk volt.
Maxim most rövid, szaggatott mondatokban
beszélt. Én szorosan fogtam mindkét kezemmel a
kezét.
– Vacsora után, úgy fél tizenegy körül feljöttem, és
láttam a sálját és a kesztyűjét egy széken a hallban.
El nem tudtam képzelni, miért jött vissza ilyen
hamar. Bementem a sárga szobába, nem volt ott.
Tudtam, hogy lement a kis házba. És akkor egyszerre
éreztem, hogy nem bírom tovább ezt a hazug és
piszkos életet, így vagy úgy, de véget kell vetnem
neki. Arra gondoltam, hogy fogom a puskámat, és
ráijesztek arra a gazemberre, ráijesztek
mindkettőjükre. Lementem a partra. A cselédek nem
is tudták, hogy hazajöttem. Észrevétlenül léptem ki a
házból, és mentem végig az erdei ösvényen. Láttam,
hogy világos az ablak, rögtön beléptem. Legnagyobb
meglepetésemre egyedül találtam Rebeccát. Ott
feküdt a díványon, mell ette egy hamutartó, tele
cigarettacsikkel. Fáradtnak, betegnek látszott. Rögtön
Favellről kezdtem beszélni, ő szó nélkül hallgatott
végig. „Elég sokáig éltük már ezt a megalázó életet,
te meg én – mondtam. – Most vége. Érted? Hogy
Londonban mit művelsz, az nem érdekel. Londonban
élhetsz Favell-lel vagy bárki mással. De itt nem.
Manderleyben nem.” Egy pillanatig nem szólt,
semmit, csak rám meredt, aztán elmosolyodott. „És
ha nekem úgy tetszik, hogy itt szórakozzam velük,
akkor mi van?” – kérdezte.
– „Tudod a feltételeket – mondtam. – Én
megtartottam ennek a gyalázatos szerződésnek a
pont,alt, de te nem tartottad meg. Te úgy élsz itt is, az
én házamban, az én otthonomban, mint a londoni
bűnbarlangodban. Elég sokáig tűrtem, Rebecca. Isten
látja lelkemet, tovább nem tűrök.” Emlékszem, hogy
elnyomta a cigarettáját, felült, kinyújtózkodott, két
karját a feje alá tette. „Igazad van, Maxim – mondta
–, új életet kell kezdenünk.”
– Feltűnően sápadt volt és feltűnő én sovány.
Felállt, járkálni kezdett a szobában, két kezével a
nadrágja zsebében. Vitorlázóruhájában olyan volt,
mint egy fiú, mint egy angyalarcú Botticelli-fiú.
– „Gondoltál valaha arra, hogy milyen nehéz
dolgod lesz, ha válópert indítasz ellenem? Tudod-e,
hogy nincsen semmi bizonyítékod, hisz minden
barátod, még a cselédeid is azt hiszik, hogy a
házasságunk boldog.”
– „És Frank? – kérdeztem. – És Beatrice?”
Hátravetette a fejét és nevetett.
 – Ugyan, kérlek, mit tud Frank felhozni ellenem?
És Beatrice? Gondolod, hogy majd odaáll a bíróság
elé tanúnak, mint egy közönséges, féltékeny asszony
azért, mert az ura egyszer elvesztette a fejét, és
bolondot csinált? Ó, nem, Max, nagyon nehéz lenne
bármit is rám bizonyítani.”
– Ott állt velem szemben, a sarkán himbálózva,
kezével a zsebében, és mosolygott. „Tudod, hogy
Danny megesküszik mindenre, amire akarok.” a
törvény előtt is! És a többi cseléd vak
tudatlanságában követi példáját. Mindegyik azt hiszi,
hogy úgy élünk itt Manderleyben, mint férj és
feleség. Mindenki azt hiszi, a barátaink, az egész kis
világunk. Hogyan fogod bebizonyítani, hogy nem
úgy élünk?” Leült az asztal sarkára, és a lábát lóbálta.
Nem találod, hogy eddig kitűnően játszottuk a
szerelmes férj és a szerelmes feleség szerepét?”
kérdezte. Emlékszem, hogy a lábát néztem a csíkos
szandálban amint ide-oda lóbálta, és a szemem és az
agyam tűrhetetlenül égett. „Danny meg én alaposan
bolonddá tehetünk – mondta szelíden. –Olyan
nevetséges helyzetbe hozhatunk, hogy seikl a világon
nem fog hinni neked, Max, senki a vilagon!” – A
lába most is ott lóbálódzott előttem, a kék-fehér
csíkos szandálban. Egyszerre leugrott az asztalról, és
zsebre tett kézzel, még mindig mosolyogva azt
mondta nekem: „Ha gyerekem lenne, Max, sem te,
sem senki más a világon be nem bizonyíthatná, hogy
a gyerek nem a tiéd. Itt nőne fel Manderleyben, a te
nevedet viselné. Nem tehetnél ellene semmit. És ha
meghalsz, Manderley az övé lenne. Nem
akadályozhatnád meg. Manderley hitbizomány.
Mindig szerettél volna örököst, ugye, akire majd
imádott Manderleydet hagyod? Boldog lennél, ha
látnád a fiamat kis kocsijában a gesztenyefák alatt,
vagy lepkét kergetni a Boldog-völgyben. Ugye,
izgalmas lenne, Max? Látnád, amint cseperedik a
fiam évről évre, és tudnád, hogy ha meghalsz,
minden az övé lesz.” – Elhallgatott egy pillanatra, a
sarkán himbálózva, cigarettára gyújtott, azután
odament az ablakhoz. Nevetett. Nevetett, nevetett,
azt hittem, sohasem fog elhallgatni. „Milyen
mulatságos! – mondta. – Milyen rendkívüli módon
mulatságos! Nos, hallottad, egyetértek veled abban,
hogy új életet kell kezdenünk. Most már azt is
biztosan érted, hogy ez mit jelent. Képzeld, milyen
boldog lesz mindenki, a falubeliek, a bérlőid, mind.
Azt mondják majd: – Köszönjük, Mrs. de Winter,
hogy örökössel ajándékozta meg Manderleyt. Mindig
erre vágytunk. – Tökéletes anya leszek az ő
szemükben, Max, mint ahogy tökéletes feleség is
vagyok... És soha senki nem fogja tudni, soha senki
nem is fogja sejteni, hogy kié a gyerek.” Megfordult,
és a szemembe nézett, nevetve, egyik kezével a
cigarettát fogta, a másikat a zsebében tartotta. Még
akkor is mosolygott, mikor agyonlőttem. A szívét
találtam el. Egyenesen a szívébe fúródott a golyó.
Nem esett el rögtön. Még állt néhány pillanatig, rám
nézett, mosolygott, a szeme tágra nyílt...
Maxim most egészen lehalkította a hangját, szinte
suttogott. Keze jéghideg volt a kezemben. Nem
néztem rá. Az alvó Jaspert néztem a szőnyegen, a
lábam előtt, a farkát, amely néha megmozdult.
– De arra nem gondoltam – mondta Maxim nagyon
fáradtan és kifejezéstelenül –, arra nem gondoltam,
hogy ha agyonlőnek valakit, annyi vér folyik.
Jasper farka alatt egy kis lyuk volt a szőnyegben.
Cigaretta égette lyuk. Vajon mióta lehet ott? Azt
mondják, a hamu jót tesz a szőnyegnek.
– Vizet kellett hoznom az öbölből, egyre csak
hordtam, és még mindig nem volt elég. Még a
kandallónál is volt egy vérfolt, pedig minden a szoba
másik végében zajlott le. Ő maga meg valóságos
vértócsában feküdt a padlón. Kint rettenetesen fújt a
szél, és csapkodta a nyitott ablakokat, miközben ott
térdeltem a padlón, mellettem a vizesvödör.
És az esőcseppek kopogása a tetőn – gondoltam-,
vajon arra nem emlékszik, az esőcseppek
kopogására?
– Kivittem a hajóhoz – beszélt tovább Maxim –,
akkorra fél tizenkettő is elmúlt már. Teljesen sötét
volt. A szél erősen fújt nyugat felől. Levittem a
kajütbe, és ott letettem. Megpróbáltam felhúzni a
vitorlákat, és a hajóhoz kötözött csónakkal együtt
kijutni az öbölből. Emlékszem, a fővitorla félúton
megakadt. Tudod, már régen nem vitorláztam,
Rebecca mindig másokkal járt ki a tengerre.
– A dagállyal szemben kellett haladnom, amelynek
iszonyú ereje van ott abban a kis öbölben. Az egyik
szélroham kitépte a kezemből a vitorlát, és az árboc
köré csavarta, a vitorla meg, amint a szél
belekapaszkodott, olyan hangot adott, mint a
mennydörgés, és úgy csapkodott a fejem fölött, mint
egy korbács. Nem tudtam, hogy mit kell ilyenkor
csinálni. Hasztalan kapkodtam a vitorla után, ott
csapkodott felettem a levegőben, nem értem el.
Aztán egy másik szélroham az' arcomba csapott.
Sötét volt, olyan rettenetesen sötét, hogy semmit sem
láttam a fekete, csúszós fedélzeten. Valahogy mégis
lebotorkáltam a kajütbe. Féltem, hogy késő lesz,
valaki észreveszi, hogy lent vagyok, és utánam
jönnek. Kinyitottam az elzáró csapokat, majd egy
csákánnyal lyukat hasítottam a kajüt fenekébe. A víz
beszivárgott, lassan-lassan bokáig ért már. Egy másik
deszkát is fölhasítottam. Becsuktam a kajüt ablakait,
és bezártam az ajtót. Mikor visszamentem a
fedélzetre, láttam, hogy körülbelül húszméternyire
lehetünk a földnyelvtől. Ami a fedélzeten
mozgatható volt, beledobtam a vízbe, egy mentőövet,
egy seprűt, egy csomó kötelet. Azután bemásztam a
csónakba, ellöktem magamat, és az evezőkkel
egyensúlyozva figyeltem. A vitorlás lassan süllyedni
kezdett. Előbb a feje hanyatlott alá, a fővitorla még
csattogott, mint egy korbács. Féltem, hogy valaki
meghallja, valaki, aki erre jár az éjszakában, talán
egy kerrithi halász, akinek a csónakját a sötétben
nem láthatom. A hajó egyre kisebb lett, mint egy
fekete árnyék a vízen. Az árboca megingott, aztán
recsegve kettétört, éppen a közepén. A mentőöv és a
kötélcsomó, amit beledobtam a vízbe, ott ringatózott
mellettem a hullámokon. A hajót már nem láttam.
Rámeredtem a vízre, ott, ahol a hajó elsüllyedt.
Azután visszaeveztem az öbölbe. Esni kezdett.
Maxim elhallgatott. Még mindig maga elé meredt.
– Ennyi volt az egész – mondta –, nincs több
mondanivalóm. A csónakot és a bóját kint hagytam,
mint ahogyan ő szokta. Azután visszamentem a kis
házba, és körülnéztem. A padló nedves volt a sós
víztől, amellyel felmostam. De hát ő maga is szokott
itt takarítani. Visszajöttem az erdőn keresztül be a
házba, föl a lépcsőn a szobámba. Levetkőztem.
Nagyon fújt a szél, és zuhogott az eső. Ott ültem az
ágy szélén, mikor Mrs. Danvers bekopogtatott. Ajtót
nyitottam neki, és beszéltem vele. Nagyon aggódott
Rebeccáért. Mondtam, hogy feküdjön le, azután újra
becsuktam az ajtót. Ott ültem az ablaknál
pizsamában, és bámultam ki a sötétbe és az esőbe,
hallgattam a tenger mormolását.
Ültünk egymás mellett, szótlanul. A két kezem
között melengettem Maxim jéghideg kezét, és arra
gondoltam, miért nem jön be Robert kivinni a
teásedényt.
– Az volt a baj, hogy itt süllyedt el a vitorlás
mindjárt a part közelében. Messzebbre kellett volna
bevinnem, akkor soha nem találták volna meg. – A
hajó az oka mindennek. Ha a hajó nem itt feneklik
meg, akkor soha senki nem tudta volna meg.
– Az volt a baj, hogy itt süllyedt el, a part
közelében – ismételte Maxim.
Megint hallgattunk. Kezdtem nagyon fáradtnak
érezni magam.
– Tudtam, hogy ez egyszer bekövetkezik –mondta
Maxim –, akkor, mikor Edgecoombe-ba idéztek, és
meg kellett állapítanom a személyazonosságot,
tudtam, hogy ez semmit nem jelent. Csak idő kérdése
az egész. A végén mégis Rebecca győz. Az sem
használt semmit, hogy veled megismerkedtem, hogy
szeretlek téged, az nem változtat a dolgon. Rebecca
tudta, hogy a végén mégis ő győz. Láttam a
mosolyán, amikor meghalt.
– Rebecca meghalt – mondtam –, ezt nem szabad
elfelejtened. Rebecca nem tud beszélni, nem tud
tanúskodni, nem árthat többé neked.
– De ott van a kajütben, a búvár látta.
– Majd kitalálunk valamit – mondtam –, ki kell
találnunk valamit, hogy megmagyarázzuk. Azt kell
mondanod, hogy nem tudod, ki az, olyan embernek a
holtteste, akit sohasem láttál.
– De ott van a holmija, a gyűrűk az ujján. Még ha a
ruháit tönkretette is a víz, valami biztos maradt
belőlük, ami elárulja, hogy ő az. Ha a hajót
nekisodorja a vihar a szikláknak, akkor mindenestül
ízzé-porrá zúzódik. De hát nem ez történt. A kabin
teljesen érintetlen. Úgy fekszik a padlón, ahogyan én
hagytam ott. Hónapok óta van ott a hajó. Senki sem
mozdított el semmit. Ott fekszik, ahol én
elsüllyesztettem.
– De a víz – suttogtam –, a víz...
– Nem tudom – mondta –, nem tudom.
– Most mi lesz?
– A búvár reggel fél hatkor újra alámerül – mondta
Maxim. – Searle megtette az előkészületeket.
Megpróbálják kiemelni a vitorlást. Senki más nem
lesz ott. Én is lemegyek. Reggel fél hatkor.
– És aztán? – kérdeztem. – És aztán, ha kiemelik,
akkor mi lesz?
– Searle ott fog horgonyozni a hajójával. Ha
Rebecca hajója nem pusztult el teljesen, akkor
beemelik Searle hajójába, elviszik Kerrithbe, és
kiszivattyúzzák a kajütből a vizet. Aztán orvost
hívnak.
– És mit csinál az orvos? – kérdeztem. – Mit csinál
az orvos?
– Nem tudom.
– Ha megállapítják, hogy Rebecca, azt kell
mondanod, hogy a másik holttest tévedés volt. Azt
kell mondanod, hogy a másik, akit eltemettek a
kriptában, tévedés volt. Azt kell mondanod, hogy
mikor Edgecoombe-ba idéztek, még olyan
lelkiállapotban voltál, hogy azt se tudtad, mit
beszélsz, és mit csinálsz. Nem tudtad megállapítani,
hogy ő-e az. Tévedés volt. Megígéred, hogy ezt
fogod mondani?
– Megígérem.
 – Nem tudnak rád bizonyítani semmit. Senki nem
látott akkor éjszaka. Lefeküdtél. Nem tudnak rád
bizonyítani semmit. Senki más nem tudja, csak te
meg én. Senki más. Még Frank se tudja. Az egész
világon csak mi ketten tudjuk, Maxim, te meg én.
– Igen – mondta –, igen.
– Azt fogják gondolni, hogy a hajó zátonyra futott,
mialatt ő a kajütben volt. Azt fogják hinni, hogy
lement valami kötélért vagy valamii másért, és
mialatt lent volt, szélvihar kerekedett, és a hajó
felborult. Ugye, azt fogják gondolni?
– Nem tudom – mondta –, nem tudom.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon a kis
szobában, a könyvtár mellett.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Maxim bement a kis szobába, és becsukta maga

mögött az ajtót. Robert jött, hogy kivigye a teaasztalt.
Felálltam, háttal Robertnek, hogy ne láthassa az
arcomat. Vajon mikor fogják megtudni itt a birtokon,
a cselédházban, Kerrithben? Mennyi időbe telik,
amíg elterjed a hír?
Hallottam Maxim hangját a másik szobából.
Irtózatos szorongás fogott el. A telefon csengetésére
mintha minden idegszálam megfeszült volna.
Amíg ott ültem Maxim mellett a földön, kezével a
kezemben, arcomat a vállához támasztva, olyan
kábult voltam, mintha nem is volnék teljesen ébren.
Szinte félálomban hallgattam, amit mesélt. Úgy
éreztem, mintha árnyékként követném minden
lépését. Én is megöltem Rebeccát, én is segítettem
elsüllyeszteni a vitorlást. Én is hallgattam vele együtt
a szél és a víz zúgását. Én is ott ültem vele az ágy
szélén, és láttam Mrs. Danverst a küszöbön.
Mindent végigszenvedtem vele, mindent és még
többet. De azért a lényem másik fele ott ült a
szőnyegen mozdulatlanul és érzéketlenül, és
valójában csak egyetlenegy dolog érdekelte, és
egyetlenegy mondatot ismételgetett: nem szerette
Rebeccát, nem szerette Rebeccát.
Most a telefon csengetésére ez a két különböző lény
újra egyesült. Megint azzá lettem, aki mindig is
voltam, nem változtam meg. De mégis valami újat
éreztem, amit ezelőtt még soha. A szívem minden
aggodalom és remegés ellenére könnyű volt, és
felszabadultnak éreztem magam. Nem kell többé
félnem Rebeccától! Nem gyűlöltem többé. Most,
hogy megtudtam, hogy gonosz volt és romlott, nem
gyűlöltem többé. Éreztem, hogy már nem árthat
nekem. Már be merek menni a sárga szobába, le
merek ülni az íróasztalához, meg merem fogni a
tollát, és nem félek, ha az írását látom az íróasztal
rekeszei fölött. Be mernék menni a szobájába is, a
nyugati szárnyban, meg mernék állni az ablakban,
mint akkor reggel, és nem félnék. Rebecca hatalma
szétfoszlott, mint a köd. Többé nem fog kísérteni,
nem fog mögöttem állni a lépcsőn, mellettem állni az
ebédlőben, kihajolni a galéria korlátján, és nézni
engem, amint ott állok a hallban. Maxim sohasem
szerette Rebeccát, és én nem gyűlölöm többé. A teste
visszajött, a hajóját, amelynek olyan különös,
prófétai neve van: Je reviens, megtalálták, de én
mindörökre megszabadultam tőle.
Szabad vagyok, Maxim az enyém! Szeret engem, és
én szerethetem őt. Nem kell többé gyermeknek
éreznem magam. Ezentúl nem én leszek, hanem mi
leszünk. Egyek leszünk. Együtt nézünk szembe ezzel
a szerencsétlenséggel, ő meg én. Searle kapitány, a
búvár, Frank, Mrs. Danvers, Beatrice és a kerrithi
asszonyok és férfiak, akik majd olvassák az újságot,
nem választhatnak el többé minket egymástól. Nem
igaz, hogy későn jött a boldogság. Már nem vagyok
túl fiatal, nem vagyok félénk, küzdeni fogok
Maximért. Hazudni fogok, ha kell, és esküdni és
imádkozni. Rebecca nem győzött. Rebecca veszített.
Robert kivitte a teaasztalt, és Maxim visszajött a
szobába.
– Julyan ezredes – mondta – éppen most beszélt
Searle kapitánnyal. Ő is kijön holnap reggel. Searle
megmondta neki.
– Ki az a Julyan ezredes? – kérdeztem.
– A kerrithi elöljáró. Hivatalból jelen kell lennie.
– Mit mondott?
– Azt kérdezte, hogy tudnék-e valami
felvilágosítást adni a holttesttel kapcsolatban.
– És te mit válaszoltál?
– Azt mondtam, hogy nem tudok semmit, hogy
tudomásom szerint Rebecca egyedül ment ki a
tengerre, és nem volt vele senki.
– Egyebet nem mondtál?
– Nem.
– És ő erre mit mondott?
– Azt kérdezte, lehetséges-e, hogy én annak idején
Edgecoombe-ban tévedtem?
– Ezt kérdezte? Máris ezt kérdezte?
– Igen.
– És te?
– Azt mondtam, hogy lehetséges, nem tudom.
 – Tehát holnap reggel ő is veletek lesz. Ő, Searle
kapitány és az orvos.
– És Welch felügyelő.
– Welch felügyelő?
– Igen.
– Miért? Welch felügyelő miért?
– Ez a hivatalos gyakorlat, ha ilyesmi történik.
Nem szóltam semmit. Egymásra meredtünk. A
torkom megint elszorult.
– Hátha nem tudják kiemelni a hajót.
– Lehet – mondta Maxim.
– Akkor a holttestet sem vizsgálhatják meg.
– Nem tudom.
Maxim kinézett az ablakon. Az ég fehér volt, borús,
mint akkor, amikor visszajöttem a partról. A szél már
elállt.
– Azt hittem, hogy délnyugati szél lesz – szólalt
meg Maxim –, de teljes szélcsend van.
– Igen – feleltem.
– Könnyű dolga lesz a búvárnak, ha ilyen sima a
tenger – mondta.
A telefon újra megszólalt a kis szobában. Volt
valami riasztó ebben az éles csengetésben. Egymásra
néztünk.
Maxim odament a telefonhoz, és megint becsukta
maga mögött az ajtót, mint az előbb. A torkom
elszorult, a szívem körül szinte fizikai fájdalmat
ereztem. A gyomrom is fájt.
Maxim visszajött.
– Kezdődik – mondta csendesen.
– Mi kezdődik? – kérdeztem, és végigfutott
hátamon a hideg.
– Egy újságíró volt – mondta –, a Megyei Krónika
embere. Azt kérdezte, igaz-e, hogy megtalálták a
megboldogult Mrs. de Winter vitor1ását.
– Mit mondtál neki?
– Azt mondtam, hogy igen, találtak egy hajót, de
ennél többet nem tudok. Az is lehet, hogy nem az ő
hajója volt.
– És ő mit mondott?
– Azt kérdezte, hogy megerősítem-e a hírt, hogy
egy holttestet találtak a kajütben.
– Ezt kérdezte?
– Igen. Úgy látszik, valaki már pletykált. Nem
Searle az biztos. Talán a búvár. Ezeket az embereket
nem lehet elhallgattatni. Most már egész Kerrith
tudni fogja.
– És te mit mondtál a holttestre vonatkozóan?
– Azt mondtam, hogy nem tudom. És hogy nagyon
lekötelezne, ha nem hívna fel többet.
– Nem szabad őket magadra haragítanod.
– Nem tehetek róla. Gyűlölök nyilatkozni az
újságoknak. Nem akarom, hogy minden órában
felhívjanak, és kérdésekkel kínozzanak.
– Pedig jobb lenne, ha leköteleznéd őket.
– Ha harcra kerül a sor, egyedül akarok harcolni –
mondta –, fölösleges, hogy egy újság álljon a hátam
mögött.
– Az az újságíró most felhív valaki mást –
mondtam –, felhívja Julyan ezredest vagy Searle
kapitányt.
– Azoktól sem fog többet megtudni.
– Ó ha tehetnék valamit! – sóhajtottam. – Reggelig
még annyi időnk van, és itt ülünk, és ölbe tett kézzel
várunk.
– Nem tehetünk semmit – mondta Maxim.
A délután hátralevő részét a könyvtárban töltöttük,
Maxim könyvet vett a kezébe, de tudtam, hogy nem
olvas. Olykor fölkapta a fejét, és hallgatózott, mintha
megint a telefon szólna. De a telefon nem szólalt meg
többet. Senki sem zavart minket. Felöltöztünk
vacsorához, mint rendesen. Hihetetlennek tetszett,
hogy előző nap ilyenkor bújtam bele a fehér ruhába,
hogy ott ültem a tükör előtt az öltözőasztalomnál, és
a parókát igazgattam. Olyan volt az előző este
emléke, mint egy rég elfelejtett lidércnyomás,
amelyre az ember hónapok múltán kétkedőn,
hitetlenkedve emlékezik. Megvacsoráztunk Frith
szolgált fel – már hazajött. Az arca ünnepélyes volt,
kifejezéstelen. Arra gondoltam, vajon Kerrithben
töltötte-e a szabad délutánját és hallott-e valamit.
Vacsora után visszamentünk a könyvtárba. Nem
sokat beszéltünk. Ott ültem a földön Maxim lábánál,
fejemet a térdén pihentetve. Ő a hajamat simogatta,
de nem úgy, mint azelőtt, nem olyan szórakozottan,
ahogyan Jaspert szokta simogatni. A fejbőrömön
éreztem az ujjait. Olykor lehajolt és megcsókolt.
Néha mondott is valamit. Nem lebegett többé az
idegenség árnyéka közöttünk, és ha hallgattunk, azt
sem éreztük kínosnak, mert ismertük már egymás
gondolatait. Az járt az eszemben, hogy van az, hogy
Ilyen boldog tudok lenni, mikor a mi kis világunk
minden percben összeomolhat. Furcsa boldogság volt
ez! Nem az, amiről álmodoztam, amit vártam, nem
az a boldogság, amit magányos óráimban
elképzeltem. Nem volt benne semmi láz semmi
mohóság, csendes, nyugodt boldogság volt. A
könyvtár ablakait sarkig kitártuk, és amikor éppen
nem beszélgettünk, mind a ketten kibámultunk a
sötét, nyári égre.
Valószínűleg esett az éjszaka, mert mikor másnap
reggel kevéssel hét után felébredtem, fölkeltem, és az
ablakhoz mentem, a rózsák fejecskéi lekonyultak,
szirmaik ziláltak voltak, és a pázsit fűszálai ezüstösen
csillogtak. Ködszaga volt a levegőnek, amilyen az
első levelek lehullásakor szokott lenni.
Vajon az ősz két hónappal előbb jön az idén, mint
ahogy soron lenne?
Maxim nem keltett föl hajnalban. Nagyon
csendesen bújhatott ki az ágyból, és a fürdőszobán
keresztül, egészen halkan ment be az
öltözőszobájába. Most már régen odalent lehet az
öbölben Julyan ezredessel, Searle kapitánnyal és az
embereivel. Ott van a kapitány hajója is daruval meg
láncokkal, és Rebecca vitorlását kiemelik a víz
mélyéről. Elképzeltem őket a tengerparton,
elképzeltem, amint az elsüllyedt vitorlás lassan-
lassan egyre közelebb kerül a víz felszínéhez. A
fenekéhez síkos tapintású tengeri gaz és kagyló
tapad. Mikor ráemelik a kapitány hajójára, csurog az
oldalairól a víz, vissza a tengerbe. A fája szürke és
korhadt. Iszap- és rozsdaszaga van, és a sötét színű
gaz, amely a víz alatti sziklák körül nő, teljesen
ellepi. Talán a névtábla is ott van még az orrán. Je
reviens. A betűk kifakultak és megzöldültek. A
szögek, amelyek tartják, megrozsdásodtak. És
Rebecca ott fekszik a padlón.
Fölkeltem, megfürödtem, felöltözködtem, és kilenc
órakor, mint rendesen, lementem reggelizni. Egész
csomó levelet találtam az ezüsttálcán. A vendégek
hálálkodtak a fényesen sikerült mulatságért.
Átfutottam a leveleket, de egyet sem olvastam el
figyelmesen. Frith azt kérdezte, hogy melegen tartsa-
e Maxim reggelijét, én azt feleltem, nem tudom,
mikor jön vissza, nagyon korán el kellett mennie.
Frith nem szólt semmit. Nagyon ünnepélyes volt,
nagyon komoly. Megint arra kellett gondolnom, hogy
vajon tudja-e.
Reggeli után magamhoz vettem a leveleket, és
átmentem a sárga szobába. Itt még két nappal
azelőttről kicsit dohányszagú volt a levegő, úgy
látszik, nem szellőztettek eléggé. Sarkig kitártam az
ablakokat, hadd jöjjön be a friss, hűvös levegő. A
virágok a kandallón már elhervadtak. Lehullott
szirmok borították a padlót. Csöngettem, és Maud
jött be, a második szobalány.
– Ebben a szobában ma nem takarítottak –
mondtam –, még csak nem is szellőztettek. A virágok
elhervadtak, legyen szíves, vigye ki a vázákat.
Zavartan mentegetőzött:
– Bocsánatot kérek, asszonyom.
Odalépett a kandallóhoz, és levette a vázákat.
– Ez többé ne forduljon elő – mondtam.
– Igenis, asszonyom – felelte a lány.
Kiment, magával vitte a virágokat. Sose hittem
volna, hogy ilyen könnyű szigorúnak lenni. Vajon
azelőtt miért találtam olyan nehéznek? Az étlap ott
feküdt az íróasztalon, mint rendesen. Hideg lazac és
majonéz, aszpikolt borjúsült és csirkehúsfelfújt.
Persze, maradék a bálról. Még mindig a
maradékokból élünk. Előző nap is hideg ebédet adtak
be. Úgy látszik, a személyzet elbízta magát.
Áthúztam az étlapot, és csöngettem Robertnek.
– Mondja meg Mrs. Danversnek, hogy meleg
ebédet készíttessen – mondtam. – Ha van még valami
hideg maradék, azt egyék meg maguk.
– Parancsára, asszonyom – mondta.
Mikor Robert kiment, én is utánamentem a kerti
szobába. Magamhoz vettem a kerti ollót, aztán le-
mentem a kertbe, és vágtam néhány rózsát. A levegő
kezdett fölmelegedni. Ma is éppen olyan fullasztó
hőség lesz, mint amilyen tegnap volt, gondoltam.
Vajon még mindig odalent vannak-e, vagy már át-
mentek Kerrithbe? Nemsokára meg fogom tudni.
Maxim visszajön, és elmondja. Akármi történt is,
nyugodtnak kell lennem, nem szabad megijednem. A
rózsákat felvittem a sárga szobába. Közben kita-
karítottak, a lehullott szirmokat összeszedték. Ren-
dezgetni kezdtem a virágokat a vázákban, amelyeket
Robert megtöltött vízzel. Mikor már csaknem készen
voltam, kopogtak az ajtón.
Mrs. Danvers volt, kezében az étlappal. Sápadt volt,
és fáradtnak látszott.
– Jó reggelt, Mrs. Danvers – mondtam.
– Nem értem – kezdte –, miért küldte vissza a
menüt, és miért üzente Roberttel, hogy meleg ebédet
óhajt?
Ránéztem, kezemben egy szál rózsával.
– Az aszpikos borjúsültet és a lazacot már tegnap is
feltálalták – mondtam –, láttam a tálalón. Ma jobban
szeretnék valami meleg ételt. Ha a személyzet nem
hajlandó megenni a maradékot, akkor dobja ki.
Manderleyben úgyis olyan tékozlás folyik, hogy ez
már igazán nem számít.
Rám meredt. Nem szólt semmit. Beletettem a rózsát
a vázába a többihez.
– Ne mondja, hogy nem tud kitalálni semmit, Mrs.
Danvers – mondtam –, magának mindenféle
alkalomra van menüje.
– Nem vagyok hozzászokva, hogy Roberttel
üzengessenek nekem – mondta. – Mrs. de Winter, ha
óhajtott valamit, személyesen szólt nekem a há-
zitelefonon.
– Nem érdekel, hogy Mrs. de Winter hogyan szokta
– mondtam –, most, amint tudja, én vagyok Mrs. de
Winter. És ha úgy tetszik nekem, hogy Roberttel
üzenjek, hát Roberttel fogok üzenni ezentúl is.
Ebben a pillanatban Robert lépett a szobába.
– A Megyei Króniká-tól kérik asszonyomat a
telefonhoz – jelentette.
– Mondja meg nekik, hogy nem vagyok itthon.
– Igenis, asszonyom.
Kiment a szobából.
– Nos, Mrs. Danvers, óhajt még valamit? Rám
bámult. Nem szólt semmit.
– Ha nem óhajt semmit, akkor legjobb lesz, ha
lemegy a konyhába, és intézkedik az ebéd ügyében.
Nekem most dolgom van.
– Miért akar az újságíró beszélni magával? – kér-
dezte.
– Halvány sejtelmem sincs róla, Mrs. Danvers.
– Tehát igaz – mondta lassan –, igaz, amit Frith
hallott Kerrithben tegnap este, hogy megtalálták Mrs.
de Winter vitorlását.
– Ezt mondja Frith? Én nem hallottam.
– Searle kapitány, a kerrithi révkapitány itt járt
tegnap délután – mondta –, Roberttől hallottam, ő
vezette be. Frith szerint Kerrithben azt beszélik, hogy
a búvár, aki a hajó miatt lemerült, megtalálta Mrs. de
Winter vitorlását.
– Lehetséges – mondtam. – Türtőztesse magát,
amíg Mr. de Winter hazajön. Majd tőle megkér-
dezheti, hogy igaz-e.
– Miért kelt fel olyan korán Mr. de Winter?
– Az az ő dolga – mondtam.
Mrs. Danvers rám bámult.
– Frith azt mondja, hogy egy holttestet tálaltak a
hajóban. Honnan került oda a holttest? Mrs. de
Winter mindig egyedül ment vitorlázni.
– Engem hiába faggat, Mrs. Danvers – mondtam –,
én se tudok többet, mint maga.
– Nem tud többet? – kérdezte lassan, és nem vette
le rólam a tekintetét.
Elfordultam, visszatettem a vázát az asztalra, az
ablak mellé.
– Azonnal intézkedem az ebéd miatt – mondta.
Egy pillanatig még várt, de én nem szóltam semmit,
erre kiment a szobából.
Már nem félek tőle – gondoltam –, Rebeccával
együtt ő is elveszítette fölöttem a hatalmat. Akármit
mond, akármit tesz, már nem számít, és nem bánt.
Tudom, hogy ellenségem, de nem törődöm vele.
De ha megtudja az igazságot a holttestről, és ha ő is
Maxim ellen fordul, mi lesz akkor? Leültem egy
székbe, a kerti ollót letettem az asztalra. Nem volt
már kedvem virágot rendezgetni. Vajon, mit csinál
Maxim? Vajon miért telefonáltak újra a Megyei
Króniká-tól? Megint azt a szorongó émelygést
éreztem. Az ablakhoz léptem, és kihajoltam. Nagyon
meleg volt. Távolról mennydörgés, hallatszott. A
kertészek megint a füvet nyírták. Láttam az egyiket a
gépével ide-oda járkálni a pázsiton. Képtelen voltam
a szobában maradni. Otthagytam az ollót és a
rózsákat, kimentem a teraszra, és járkálni kezdtem fel
és alá. Jasper a nyomomban kullogott, bizonyára
csodálkozott, hogy nem viszem el sétálni. Fel és alá
jártam a teraszon. Úgy fel tizenkettő körül megjelent
Frith.
– Mr. de Winter kéri asszonyomat a telefonhoz
mondta.
A könyvtáron keresztül bementem a kis
telefonszobába.
 A kezem reszketett, mikor megfogtam a hallgatót.
– Te vagy az? – hallottam Maxim hangját. – Az
irodából beszélek, itt vagyok Frankkel.
– Igen? – hebegtem.
Szünet következett.
– Meghívtam ebédre Julyan ezredest és Franket egy
órára – mondta.
– Igen – feleltem.
Vártam. Vártam, hogy még mond valamit.
– Ki tudták emelni a hajót – mondta –, éppen most
érkeztünk vissza az öbölből.
– Igen – mondtam.
– Searle volt ott, és Julyan ezredes és Frank, és még
mások is – folytatta Maxim.
Vajon Frank ott áll most mellette a telefonnál
gondoltam –, azért beszél ilyen hűvösen, ilyen
tartózkodóan?
– Hát akkor minden rendben, ugye? – kérdezte.
– Egy órakor vársz minket az ebéddel?
Visszatettem a hallgatót. Nem mondott semmit.
Még mindig nem tudtam, mi történt. Visszamentem a
teraszra, és megmondtam Frithnek, hogy négyen
leszünk ebédre.
A következő óra végeérhetetlenül hosszúnak
tetszett. Fölmentem, könnyebb ruhát vettem föl,
aztán megint lementem. Leültem a szalonban, és
vártam. Öt perccel egy előtt hallottam az autót és
azután hangokat a hallból. A tükör előtt lesimítottam
a hajamat. Az arcom nagyon sápadt volt. Egy kis
rúzst kentem rá, aztán várakozóan felálltam. Julyan
ezredes jött, Frank és Maxim. Eszembe jutott hogy
Julyan ezredes a bálon Cromwellnek volt öltözve.
Most fáradtnak, kedvetlennek látszott és sokkal
kisebbnek.
 Szertartásosan köszönt, nyugodt volt és komoly,
mint egy orvos.
– Szólj Frithnek, hogy hozza a sherryt – mondta
Maxim –, én megyek kezet mosni.
– Én is megmosom a kezemet – mondta Frank. Még
mielőtt csöngettem volna, Frith már megjelent a
sherryvel. Julyan ezredes nem ivott. Én elvettem egy
poharat a tálcáról abban a. reményben, hogy az ital
erőt és bátorságot önt majd belem. Julyan ezredes
odajött hozzám az ablakhoz.
– Roppant kínos ügy, Mrs. de Winter – mondta
nyájasan. – Annyira magukkal érzek.
– Köszönöm – mondtam, és ittam egy korty sherryt,
aztán visszatettem a poharat az asztalra. Attól féltem:
észreveszi, hogy remeg a kezem.
– Az nehezíti meg, hogy a férje egy évvel ezelőtt
megállapította a személyazonosságot a másik
holttesttel.
– Nem egészen értem – mondtam.
– Nem hallotta, hogy mit találtunk ma reggel? –
kérdezte.
– Tudom, hogy a búvár egy holttestet talált.
– Igen – mondta, aztán körülnézett, hogy nincs-e a
közelben valaki, és lehalkította a hangját –, nem
részletezhetem most a dolgot. De a férje és dr.
Phillips megállapították, hogy...
Hirtelen elhallgatott, és félrehúzódott a közelemből.
Maxim és Frank léptek a szobába.
– Tálalva van – mondta Maxim.
Én mentem elöl, a szívem olyan nehéz volt, mintha
kő volna a helyén. Julyan ezredes ült a jobb
oldalamon, Frank balra tőlem. Nem néztem Maximre
Frith és Robert körülhordták az első fogást. Az
időjárásról beszélgettünk.
 – A Times-ban olvasom, hogy Londonban tegnap
huszonnyolc fok volt – mondta Julyan ezredes.
– Igazán? – kérdeztem.
– Igen. Szörnyű lehet azoknak a szegény
ördögöknek, akik nem tudnak elutazni.
– Igen, szörnyű lehet – mondtam.
– De Párizs még melegebb tud lenni, mint London
– szólt közbe Frank –, emlékszem, egyszer augusztus
közepén egy víkendet Párizsban töltöttem. Olyan
hőség volt, hogy nem lehetett aludni. A levegő
egyáltalán nem mozdult a város fölött. Harminc
foknál is több lehetett.
– Persze, a franciák csukott ablak mellett alszanak –
mondta Julyan ezredes.
– Nem tudom – válaszolta Frank –, én szállodában
laktam, és ott csupa amerikai volt.
– Maga természetesen ismeri Franciaországot, Mrs.
de Winter? – fordult hozzám Julyan ezredes. – Nem
valami jól – mondtam.
– Ó, én azt hittem, hogy sokáig élt
Franciaországban.
– Nem – feleltem.
– Monte-Carlóban ismerkedtünk meg – mondta
Maxim. – De Monte-Carlót, gondolom, nem számítja
Franciaországnak?
– Nem, talán tényleg nem – mondta Julyan ezredes.
– Ott nagyon vegyes, nemzetközi a társaság. A part
gyönyörű, ugye?
– Gyönyörű.
– Nem olyan sziklás, mint itt. Bár én nem tudom,
hogy melyik mellett döntenék, ha választásra kerülne
a sor. Angliát nem adnám oda semmiért.
– Persze, a franciák éppen így vélekednek
Franciaországról – mondta Maxim. – Természetesen.
 Aztán egy darabig csendben ültünk. Frith az én
székem mögött állt. Mindnyájan egyre gondoltunk,
de Frith miatt kénytelének voltunk színházat játszani.
Valószínűleg, Frith is arra gondolt. Mennyivel
könnyebb lett volna sutba dobni minden formaságot,
és őt is belevonni a társalgásba. Hátha van valami
érdekes mondanivalója.
Robert hozta az italokat. Tányért cserélt.
Körülhordozták a második fogást. Mrs. Danvers tehát
nem felejtkezett el az ebédről. Vettem egy keveset a
gombamártásból.
– Mindenki remekül mulatott tegnap előtt este törte
meg a csendet Julyan ezredes.
– Igazán örülök neki.
– Az ilyen estélyek mindig nagyon felvillanyozzák
a környékbelieket.
– Igen, én is azt hiszem.
– Valami ősi emberi ösztön lehet az oka, hogy
szeretünk álruhába öltözni néha – mondta Frank.
– Én ezt természetesnek találom – mondta Julyan
ezredes. – Mindnyájan szeretünk másnak látszani,
mint amilyenek vagyunk. Bizonyos tekintetben a
felnőtt is gyermek marad.
Arra gondoltam, mi öröme telhetett benne, hogy
Cromwellnek öltözött. A bálon alig láttam. Az
éjszaka legnagyobb részét a bridzsasztalnál töltötte.
– Nem golfozik, Mrs. de Winter? – kérdezte Julyan
ezredes.
– Sajnos, nem.
– Meg kellene tanulnia. Az én legidősebb lányom
kitűnően játszik, és sohase talál fiatal partnereket. A
születésnapjára kapott tőlem egy kis kocsit, és most
csaknem mindennap lemegy az északi partra. Így
legalább van valami szórakozása.
 – Milyen érdekes.
– Kár, hogy nem született fiúnak – folytatta az
ezredes –, a fiam egészen más, az nem szeret
Sportolni, verseket ír. De idővel majd kinövi.
– Biztosan – mondta Frank –, az ő korában én is
írtam verseket. Ostobaság! Most már sohasem írok.
– Szent isten, még csak az hiányoznék
szörnyülködött Maxim.
– Nem tudom, hogy a fiam kitől örökölte költői
hajlamait – folytatta Julyan ezredes. – Az biztos,
hogy sem az anyjától, sem tőlem
Ismét hosszas hallgatás következett. Julyan ezredes
másodszor is vett az előételből.
– Mrs. Lacy elragadó jelenség volt a bálon –
mondta.
– Igen – feleltem.
– Csak mindig lecsúszott a fátyla jegyezte meg
Maxim.
– Ezeket a keleti ruhákat nagyon nehéz viselni –
mondta Julyan ezredes –, pedig állítólag sokkal
kényelmesebbek és hűvösebbek, mint azok a ruhák
amelyeket az angol hölgyek viselnek.
– Igazán? – kérdeztem.
– Igen, legalábbis azt mondják. Úgy magyarázzák,
hogy ezek a laza redők visszaverik a nap sugarait.
– Milyen különös – mondta Frank –, én azt hittem
volna, hogy éppen ellenkező a hatásuk.
– Úgy látszik, nem.
– Ismeri a Keletet, ezredes úr? – kérdezte Frank.
– A Távol-Keletet – mondta Julyan ezredes. – Öt
évig voltam Kínában és azután Singapore-ban.
– Singapore a curry hazája.
– Igen, Singapore-ban kitűnő curryt kaptunk.
– Én nagyon szeretem a curryt – mondta Frank.
 – Á, amit itt kapni Angliában, az nem az igazi.
Robert megint tányért váltott. Felfújtat hordtak
körül, azután gyümölcssalátát.
– Azt hiszem, a málnának már vége – mondta
Julyan ezredes. – Ezen a nyáron rengeteg volt. A
feleségem nagyon sok dzsemet rakott el.
– Én nem lelkesedem a málnadzsemért – szólt
Frank –, tele van maggal.
– Majd egyszer kóstolja meg a miénket – fordult
hozzá Julyan ezredes –, az biztosan ízleni fog.
– Rengeteg alma lesz az idén Manderleyben beszélt
tovább Frank. Éppen a napokban mondtam
Maximnek, hogy még soha ennyi nem volt.
Vagonszámra küldhetünk Londonba.
– Érdemes? – kérdezte Julyan ezredes. – Én azt
hiszem, annyi különmunkás kell a szedéshez,
csomagoláshoz, szállításhoz, hogy ráfizet az ember.
– Ó, dehogy – mondta Frank.
– Ez nagyon érdekes, meg fogom mondani a
feleségemnek.
A felfújtat és a gyümölcssalátát is megettük. Robert
behozta a sajtot és a kekszet, és néhány pillanat
múlva jött Frith a kávéval és a cigarettával. Azután
mind a ketten kimentek, és becsukták az ajtót.
Némán ittuk meg a kávénkat. Én görcsösen a
tányéromra néztem.
– Mondtam a feleségének ebéd előtt, Mr. de Winter
– kezdte Julyan ezredes bizalmasabb hangon –, hogy
a legkellemetlenebb ebben a kínos ügyben az, hogy
maga annak idején azonosította a másik holttestet.
– Igen – bólintott Maxim.
– Azt hiszem, az adott körülmények között a
tévedés nagyon is érthető volt – vetette közbe Frank.
– A hatóság értesítette Maximet, beidézte
Edgecoombe-ba, szóval még mielőtt Maxim
megérkezett, a levegőben volt, hogy azt hiszik, Mrs.
de Wintert találták meg. Maxim akkoriban nagyon
rossz bőrben volt. Én el akartam kísérni, de nem
engedte. Pedig amilyen lelkiállapotban akkor volt...
– Ugyan, kérlek – mondta Maxim –, nem volt
semmi bajom.
– Hát erről most már hiába vitatkozunk – mondta
Julyan ezredes. – Az tény, hogy megállapította a
személyazonosságot. Most tehát be kell ismernie,
hogy tévedett. Ezúttal minden tévedés kizártnak
látszik.
– Igen – mondta Maxim.
– Szeretném, ha megkímélhetném a nyilvános
tárgyalás kellemetlen formaságaitól – mondta Julyan
ezredes –, de attól félek, ez lehetetlen.
– Természetesen – hagyta rá Maxim.
– Bár valószínűleg hamar végezhetünk – folytatta
Julyan ezredes. – Maga korrigálja a
személyazonosságra vonatkozó nyilatkozatát, azután
meg kell hallgatnunk Tabbet, aki – mint maga
mondja, átalakította a Franciaországból hozatott
hajót. Tabb majd megmondja, hogy a hajó milyen
állapotban volt, amikor ő utoljára látta. Tudja, ez
csak formaság, de meg kell lennie. Engem csak az
bosszant, hogy mindennek a nyilvánosság előtt kell
végbemennie. Rendkívül kínos magára és a
feleségére nézve.
– Nem baj, majd túlesünk rajta.
– Ilyen kellemetlenséget, hogy annak a buta
hajónak éppen itt kellett megfenekleni – csóválta a
fejét Julyan ezredes –, ha ez nincs, akkor nem kell
megbolygatni az egész dolgot.
– Igen – hagyta rá Maxim.
 – Az egyetlen vigasztaló körülmény az, hogy most
már tudjuk, hogy Mrs. de Winter hirtelen halt meg,
nem kínlódott olyan sokáig, mint gondoltuk. Ezek
szerint szó sem lehet róla, hogy úszni próbált volna.
– Nem.
– Úgy látszik, lement valamiért, az ajtó rácsapódott,
és egy szélvihar felborította a hajót. Szörnyű!
– Igen.
– Csakis így történhetett, nem gondolja, Crawley? –
fordult az ezredes Frankhez.
– Csakis így, kétségtelen – mondta Frank.
Fölpillantottam, és láttam, hogy Frank Maximre néz.
Aztán rögtön elkapta a tekintetét, de amennyit láttam
belőle, az mindent elárult: Frank tudja az igazat! És
Maxim nem sejti, hogy Frank tudja. Tovább
kavartam a kávémat. A kezem forró volt és izzadt.
– Előbb-utóbb mindnyájunkkal megesik, hogy
tévedünk – mondta Julyan ezredes –, és akkor
természetesen viselnünk kell a következményeket.
Mrs. de Winternek tudnia kellett, hogy a szél
mennyire fel szokott erősödni az öbölben, és hogy
nem biztonságos ilyen szélviharban kimenni.
Bizonyára számtalanszor volt kint egyedül. Mégis
megkockáztatta a dolgot, és vesztett. Ez tanulság
mindnyájunkra nézve.
– Olyan könnyen történik valami baj – mondta
Frank –, még a legtapasztaltabb emberekkel is.
Vadászat közben is hányan járnak szerencsétlenül.
– Ó, igen, hogyne. Sokszor előfordul, hogy felbukik
a ló, és maga alá temeti a lovast. Ha Mrs. de Winter
egy kicsit is óvatosabb, soha nem esik meg ez a
szerencsétlenség. Rendkívüli véletlen volt. Hányszor
láttam őt vitorlásversenyen! Ilyen elemi hibát csak
egy kezdő szokott elkövetni. És méghozzá itt, a part
közvetlen közelében.
– Viharos éjszaka volt – mondta Frank –, a
kormánnyal is történhetett valami. Talán eltörött egy
csavar, és valami szerszámért ment le a kabinba.
– Persze, persze. Hát ezt most már sohasem fogjuk
megtudni. És ha megtudnánk, mit használna már?
Mondom, legjobban szeretném, ha el lehetne kerülni
a tárgyalást, de, sajnos, ez lehetetlen. Megpróbálom
kedd reggelre tenni, és olyan rövidre fogni, amilyen
rövidre csak lehet. Puszta formaság lesz. Csak attól
félek, hogy az újságírókat nem zárhatjuk ki a
tárgyalóteremből.
Újabb csend következett. Úgy éreztem, elérkezett a
pillanat, amikor fel kell állni az asztaltól.
– Ne menjünk ki a kertbe? – kérdeztem.
Mindnyájan felálltunk, és kimentünk a teraszra.
Julyan ezredes megsimogatta Jaspert.
– Milyen szép kutya lett belőle.
– Igen – mondtam.
– Az ember annyira meg tudja szeretni ezeket a
négylábú jószágokat.
– Igen – mondtam.
Néhány percig álldogáltunk a teraszon, aztán az
ezredes az órájára nézett.
– Köszönöm a pompás ebédet – mondta –, sajnos,
sok dolgom van ma délután. Ugye, megbocsátja, ha
elmegyek?
– Természetesen – feleltem.
– Nagyon sajnálom, hogy ilyen kellemetlenségben
van részük. Higgye el, magukkal érzek. Azt hiszem,
magára nézve még kínosabb, mint a férjére. De
mihelyt a tárgyalás lezajlott, el kell felejteni.
– Igen – mondtam –, igen, megpróbáljuk elfelejteni.
– Az autóm odalent van. Ha óhajtja, Crawley,
elviszem. Az irodánál letehetem. – Köszönöm, uram.
Frank odajött, és megfogta a kezemet. – A
viszontlátásra – mondta.
– Viszontlátásra, Frank.
Nem néztem rá. Attól féltem, hogy a szememből
mindent kiolvas. Nem akartam, hogy lássa, hogy én
is tudom az igazságot. Maxim lekísérte őket az
autóhoz. Mikor elmentek, visszajött a teraszra.
Átölelt, és így álltunk ott egy darabig, arccal a tenger
felé.
– Nem lesz semmi baj – mondta. – Én egészen
nyugodt vagyok és bizakodó. Láttad Julyant, és láttad
Franket. Nem lesz semmi baj a tárgyaláson. Minden
simán fog menni.
Nem feleltem semmit, csak megszorítottam a karját.
– Az szóba se került, hogy valami ismeretlennek a
holtteste lehet – mondta –, amennyit láttunk, az
nélkülem is elég lett volna dr. Phillipsnek a
személyazonosság megállapításához. Tiszta ügy. A
golyónak nem maradt nyoma. Nem sértette meg a
csontot.
Egy lepke lebegett a fejünk felett, ostoba
céltalansággal.
– Hallottad, hogy mit mondtak, azt hiszik, hogy ott
fulladt meg a kajütben. Az esküdtek is ezt hiszik
majd. Phillips ezt fogja mondani nekik.
Elhallgatott. Én még mindig nem tudtam szólni. –
Egyedü1 téged sajnállak ebben a dologban folytatta.
– Én semmit nem bántam meg, egy pillanatra sem.
Ha megismétlődnék az az este, most sem tennék
mást. Örülök, hogy megöltem Rebeccát. Miatta soha
egy pillanatnyi lelkifurdalásom sem lesz, de amit
veled tettem, aligha fogom magamnak valaha is
megbocsátani. Az ebéd alatt folyton téged néztelek.
A tekintetedből eltűnt az a kedves, gyerekes üdeség,
amit úgy szerettem benned. Soha többé nem fog
visszatérni. Azt is megöltem, amikor Rebeccáról
beszéltem neked. Huszonnégy óra alatt annyit
változtál, mint más évek, évtizedek alatt.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Aznap este Frith behozta a helyi újságot, amelyben

óriási betűkkel szedett szalagcím tette közzé a nagy
szenzációt, mindjárt az első oldalon. Frith letette az
újságot az asztalra. Maxim nem volt a szobában,
valamivel előbb fölment átöltözni. Frith ott állt egy
pillanatig, várta, hogy mondjak valamit, és én
ostobának és sértőnek találtam volna, hogy
agyonhallgassak egy olyan dolgot, ami rendkívül
fontos a ház minden lakójára nézve.
– Rettenetes dolog ez, Frith – mondtam.
– Igen, asszonyom, mindnyájan egészen
odavagyunk – felelte.
– Rendkívül szomorú Mr. de Winterre nézve –
mondtam –, hogy most megint mindent végig kell
szenvednie.
– Igenis, asszonyom, rendkívül szomorú.
Megdöbbentő asszonyom, hogy most meg kell
állapítania a második holttest személyazonosságát, az
első után. Tehát nincs kétség, a hajóban talált holttest
valóban Mrs. de Winteré.
– Azt hiszem, Frith, hogy nincs kétség.
– Elképzelhetetlen, asszonyom, hogy ilyesmi
történjék meg vele, aki olyan nagy vitorlázó volt. –
Igen, Frith, mi sem értjük. De hát szerencsétlenség
mindenkivel történhet. És hogy hogyan történt, az
most már sohasem fog kiderülni.
– Én is azt hiszem, asszonyom. De azért mégis
nagy megrázkódtatás mindnyájunkra nézve. És hogy
ilyen hirtelen jött, közvetlenül az estély után.
Kegyetlenség a sorstól.
– Igen, Frith.
– Tárgyalás is lesz, asszonyom?
– Igen. A forma kedvéért.
– Természetesen, asszonyom. Méltóztatik gondolni,
hogy valamelyikünket beidéznek tanúskodni?
– Nem hiszem.
– Boldog lennék, ha szolgálatot tehetnék a
családnak. Mr. de Winter tudja ezt.
– Igen, Frith, tudja.
– Mondtam azoknak odakint, hogy ne fecsegjenek,
de nagyon nehéz őket szemmel tartani, különösen a
lányokat. Robert, az szót fogad. Úgy vélem, Mrs.
Danverst borzasztóan megviselte a dolog.
– Igen. Ez előrelátható volt, Frith.
– Ebéd után rögtön felment a szobájába, és azóta
nem jött le. Alice vitt föl neki egy csésze teát és
néhány újságot pár perccel ezelőtt. Azt mondja, hogy
Mrs. Danvers valósággal belebetegedett a
történtekbe.
– Jobb lenne, ha nem is jönne le egész nap. Semmi
értelme, hogy fölkeljen, ha nem érzi jól magát. Alice
majd mondja meg neki. Majd én intézkedem
helyette. Megbeszélem a szakáccsal az étlapot.
– Igenis, asszonyom. De nem hiszem, hogy Mrs.
Danversnek valami testi baja van, csak a lelki
megrázkódtatástói beteg. Nagyon szerette Mrs. de
Wintert.
 – Igen – mondtam –, tudom.
Frith kiment, és én, mielőtt Maxim lejött, gyorsan
átfutottam az újságot. Hosszú cikk volt, az egész első
oldalt kitöltötte. Egy régi rossz képet is közöltek
Maximről, legalább tizenöt évvel ezelőtt készülhetett.
Újságszenzációként tálalva még iszonyúbbnak hatott
az egész történet. Rólam is volt egy-két sor, hogy
Maxim másodszor is megházasodott, és hogy éppen
az előző este adta az új feleség tiszteletére az első
nagy estélyt Manderleyben. Érzéketlenséget és
kegyeletsértést sejtettek a fekete újságsorok.
Rebecca, akit gyönyörűnek, elragadónak,
tehetségesnek, okosnak írtak le, Rebecca, akit
mindenki szeretett, alig egy éve, hogy belefulladt a
tengerbe, és Maxim már újra megházasodott,
idehozta második feleségét Manderleybe – így az
újság –, és a tiszteletére nagy jelmezbált rendezett. A
bál után következő reggel pedig megtalálták az első
feleség holttestét a vitorlás hajó kajütjében.
Mindez persze igaz volt, bár megtoldva apró
valótlanságokkal, amelyekkel kiszínezték, a
történetet, hogy kedvükben járjanak az olvasóknak,
akik szeretnek kapni valamit a pénzükért. Maximet
az újságcikk alapján mindenki gonosznak
képzelhette. Idehozza fiatal feleségét Manderleybe,
és estélyt rendez! Úgy hangzott ez, mint valami
szándékos kihívás minden jóérzés ellen.
Eldugtam az újságot a szék párnája alá, hogy
Maxim ne lássa. De a reggeli lapokat nem dughattam
el előle. A londoni újságokban is benne volt
Manderley képe, és alatta a történet. Manderleyből és
Maximből napihír lett. Max de Winter - így írtak
róla. Szörnyű! Minden újság felfújta azt a tényt, hogy
Rebecca holttestét a bál után következő napon
találták meg, mintha ez nem lett volna véletlen. Két
újság a sors iróniáját emlegette. Ugyanazt a szót
használta mind a kettő. Fölöttébb hatásos volt így a
történet. Figyeltem Maximet a reggelinél, egyre
sápadtabb és sápadtabb lett, miközben az újságokat
olvasta. Nem szólt semmit, csak rám nézett, és
megfogta a kezemet.
– Gazemberek – suttogta –, átkozott gazemberek.
Arra gondoltam, mit írnának, ha tudnák az
igazságot. Nem egy hasábot, hanem ötöt vagy hatot.
Újságárusok rikoltoznának róla Londonban az utcán
és a földalatti bejáratánál. Ha pedig menekülni
próbálnánk, plakátok jelennének meg mindenfelé
ezzel a szörnyű szóval: „Körözés!”
Reggeli után feljött Frank. Ő is sápadt volt, és
fáradtnak látszott, mintha nem aludt volna.
– Megmondtam a központnak, ha Manderleyt
akarják hívni, az irodát kapcsolják – mondta
Maximnek. – Ha újságírók jelentkeznek, majd én
beszélek velük meg a többiekkel is. Nem akarom,
hogy titeket zaklassanak. A környékről már többen
telefonáltak. Mindegyiknek ugyanazt feleltem. Mr. és
Mrs. de Winter hálásan köszönik a részvevő
érdeklődést, és remé1ik, hogy barátaik megértik,
hogy a legközelebbi napokban nem óhajtanak
telefonon beszélni senkivel. Mrs. Lacy is telefonált
fél kilenc körül. Rögtön át akart jönni.
– Ó, istenem – mondta Maxim.
– Ne félj, nem engedtem. Őszintén megmondtam
neki, nem hiszem, hogy jót tenne azzal, ha átjönne.
Hogy te nem akarsz látni senkit, csak Mrs. de
Wintert. Azt kérdezte, mikor lesz a tárgyalás, de
mondtam, hogy még nem tűzték ki. Szerintem, ha az
újságokból megtudja, nem akadályozhatjuk meg,
hogy odamenjen.
– Azok az újságírók! – mormolta Maxim.
– Nem szabad igazságtalannak lennünk. Nekik a
saját szempontjukból végtére is igazuk van. A
kenyerükről van szó. Ha nem szállítanak naponta
valami szenzációt, a kiadójuk kidobja őket. Ha a
kiadó nem szállít szenzációt az olvasóknak, az
előfizetők lemondják a lapot. De neked nem kell
beszélned velük, Maxim. Majd én mindent elintézek
helyetted. Te ne törődj semmivel, csak azzal, hogy
mit mondasz a tárgyaláson.
– Már tudom, hogy mit mondok.
– Persze hogy tudod, de ne felejtsd el, hogy az öreg
Horridge fog elnökölni. Kicsinyes és bogarászó
ember az öreg, szőrszálhasogató, a legapróbb
részletekbe is belemegy, meg akarja mutatni, hogy
milyen alapos munkát végez. Nagyon kell vigyáznod
Maxim, nehogy összezavarjon.
- Ugyan mit beszélsz? Talán bizony félnem kell
holmi keresztkérdésektől?
– Nem, dehogy. De voltam én már ilyen
esküdtszéki tárgyaláson. Az embernek minden erejét
össze kell szednie, hogy ne veszítse el az önuralmát.
– Franknek igaza van – szóltam közbe –, értem,
hogy mire gondol. Minél simábban és gyorsabb
folyik le a tárgyalás, annál könnyebb lesz
mindnyájunkra nézve. Ha aztán túl leszünk rajta,
akkor mindnyájan könnyebben lélegzünk, ugye,
Frank?
– Természetesen – mondta Frank.
Még mindig kerültem a tekintetét, de most
biztosabb voltam benne, mint valaha, hogy tudja az
igazságot. Mindig is tudta, az első perctől kezdve
tudta. Emlékszem, amikor először találkoztam vele
Manderleyben, amikor Beatrice-szel és Gilesszal itt
voltak ebéden, és Beatrice olyan tapintatlanul beszélt
Maxim egészségi állapotáról, emlékszem, ahogy
Frank nyugodtan másra terelte a társalgást, és a maga
csendes, szerény modorában kisegítette Maximet
abból a kínos helyzetből. Most értettem csak meg azt
a különös tartózkodást, amellyel Rebeccát említette,
és azt a furcsa merevséget, valahányszor a
beszélgetés kényes területre tévedt igen, már mindent
értettem. Frank mindent tudott, de Maxim ezt nem is
sejtette. Frank pedig nem akarta, hogy Maxim
rájöjjön. És ott álltunk, néztünk egymásra, és nem
tudtuk ledönteni a köztünk emelkedő korlátokat.
A telefon tehát nem zavart többé. Minden hívást az
irodába kapcsoltak. Nem volt más tennivalónk, mint
várni. Várni keddig.
Mrs. Danverst egyszer sem láttam. Az étlapot
megkaptam minden reggel, de nem változtattam rajta
semmit. Clarice-től megkérdeztem reggelente, hogy
van Mrs. Danvers; Clarice mondta, hogy végzi a
dolgát, de nem beszél senkivel. Egyedül étkezik a
szobájában.
Clarice tágra nyílt szemmel járt-kelt körülöttem
látszott rajta, hogy nagyon kíváncsi, de kérdezni nem
mer semmit, és természetesen én sem akartam vele
beszélni a dologról. Biztos, hogy a konyhában és
egyáltalában az egész birtokon, az erdészházban a
bérlőknél egyébről sem beszéltek.
Biztosan Kerrithben is csak ezt tárgyalgatták. Mi
nem mozdultunk ki Manderleyből. Még sétálni is
csak a ház körül mentünk. Az erdőig sem
merészkedem el. Az idő nem változott. Nyomasztó
hőség volt még mindig, Időnként mennydörgést
lehetett hallani, az égen fehér felhők tornyosultak
egymás fölé, de eső nem esett. Éreztem és tudtam,
hogy a felhők mögött ott készülődik a vihar.
A tárgyalást kedd délután két órára tűzték ki.
Háromnegyed egykor tálalták az ebédet. Frank is
feljött. Hála istennek, Beatrice telefonált, hogy nem
tud jönni. A fia, Roger, kanyaróval érkezett haza,
most ők sem mehetnek emberek közé. Magamban
áldottam a kanyarót. Azt hiszem, Maxim képtelen
lett volna elviselni Beatrice-t a tapintatlan
szeretetével és folytonos kérdezősködésével.
Hajmeresztő kérdéseket tud néha feltenni.
Sietve, idegesen ettünk, nemigen beszéltünk. A
gyomromban megint éreztem azt a szúró fájdalmat.
Semmi étvágyam nem volt, alig tudtam lenyelni egy-
két falatot. Megkönnyebbültem, mikor felálltunk az
asztaltól, és Maxim kiment a kocsihoz. A
motorberregés megnyugtatott, azt jelentette, hogy
elindulunk, hogy csinálunk valamit, nem ülünk ölbe
tett kézzel Manderleyben. Frank a saját kocsiján jött
utánunk. A kezemet egész úton Maxim térdén
pihentettem. Nagyon nyugodtnak látszott, egyáltalán
nem volt ideges. Olyan volt az egész, mintha beteget
szállítanánk egy szanatóriumba, beteget, akit operálni
fognak, és nem tudjuk, hogy az operáció hogyan
sikerül. A kezem nagyon hideg volt, a szívem
furcsán, szabálytalanul dobogott. A tárgyalást
Lanyonban tartották, egy kisvárosban, mintegy tíz
kilométernyire Kerrithtől, de az ellenkező irányban.
Az autók a nagy, négyszögletes, kavicsos piactéren
parkoltak. Dr. Phillips autója már ott volt, és Julyan
ezredesé is. És más autók, sok más autó is.
Észrevettem, hogy egy járókelő kíváncsian bámul
Maxim arcába, aztán lopva meglöki a társát.
– Talán jobb lesz, ha én itt maradok – mondtam –,
nem megyek be veletek.
– Nem is engedném, hogy bejöjj – jelentette ki
Maxim –, egy pillanatig sem gondoltam rá, hogy
bejöjj. Egyáltalában jobb lett volna, ha otthon
maradsz Manderleyben.
– Nem – mondtam –, azt nem bírtam volna ki. Majd
itt fogok ülni az autóban. Ne törődj velem, nagyon
jól megleszek.
– Mrs. de Winter nem jön be? – kérdezte Frank az
ablakon keresztül.
– Nem – felelte Maxim –, itt marad az autóban.
– Hát persze – helyeselt Frank –, semmi értelme
nem volna, hogy bejöjjön. Mi sem maradunk sokáig.
– Igen – hagytam rá.
– De azért egy helyet fenntartunk – mondta Frank
–, ha időközben mégis meggondolná magát, és be
akarna jönni.
Elmentek, és én ott maradtam egyedül.
Az üzletek aznap korán zártak. Kevés ember járt az
utcán. Lanyon nem tartozik a nyaralóhelyek közé,
mert messze van a tengertől. Ültem az autóban, és
néztem a boltok lehúzott redőnyeit. Múltak a percek.
Vajon mit csinálnak az esküdtek, az elnök, Frank,
Maxim, Julyan ezredes? Kiszálltam az autóból, és
fel-alá sétáltam a téren. Megálltam egy-egy ablak
előtt, benéztem, aztán folytattam a sétát. Láttam,
hogy egy rendőr kíváncsian figyel. Befordultam egy
mellékutcába, hogy ne kelljen találkoznom vele.
Öntudatlanul, akaratom ellenére, egyszer csak azon
vettem észre magam, hogy az előtt az épület előtt
állok, ahol a tárgyalást tartják. Féltem tőle, hogy
nagy tömeg fog összeverődni, de az utca teljesen
kihaltnak látszott.
Bementem, fölsiettem a lépcsőn, és megálltam a
folyosón.
Egy rendőr bukkant elő valahonnan.
– Óhajt valamit? – kérdezte.
– Nem – feleltem.
– Itt nem lehet várakozni – mondta.
– Bocsánat. – És elindultam a lépcső felé.
– Bocsánat, asszonyom – mondta –, ön Mrs. de
Winter?
– Igen – feleltem.
– Az más – mondta –, akkor ha akar, várhat itt.
Parancsol egy széket?
– Köszönöm – mondtam.
Bevezetett egy sivár kis szobába, amelynek a
közepén egy asztal állt. A helyiség olyan volt, mint
egy vasúti várószoba. Ott ültem, kezemmel az
ölemben. Öt perc múlt el. Semmi sem történt. Ez
sokkal rosszabb volt, mint kint, az autóban.
Felálltam, és kimentem a folyosóra. A rendőr még
mindig ott állt.
– Mennyi ideig fog tartani? – kérdeztem.
– Ha parancsolja, megkérdezhetem.
Eltűnt a folyosó végén, majd egy perc múlva
visszajött.
– Azt hiszem, már nem soká tart – mondta. – Mr. de
Winter most fejezte be vallomását, Searle kapitány, a
búvár és doktor Phillips is beszéltek már. Most már
csak egy tanú van hátra. Mr. Tabb, a kerrithi
hajóépítő.
– Akkor hát mindjárt vége.
– Valószínűleg, asszonyom. – Azután hirtelen
hozzátette: – Nem volna kedve meghallgatni a
tárgyalás hátralevő részét? Van egy üres hely
odabent, közvetlenül az ajtó mellett. Senki sem fogja
észrevenni, ha bemegy.
 – Igen – mondtam –, szívesen benéznék.
Már csaknem vége volt mindennek, Maxim már
befejezte vallomását. A többitől nem féltem. Csak
Maxim vallomását nem akartam hallani, roppant
ideges lettem volna, ezért nem mentem be vele és
Frankkel. Most már mindegy, ha Maxim túl van
rajta.
Követtem a rendőrt, aki kinyitott egy ajtót a folyosó
végén. Besurrantam, és leültem rögtön az ajtó
mellett. Óvatosan körülnéztem, vigyázva arra, hogy
senkiével se találkozzon a pillantásom. A terem
sokkal kisebb volt, mint amilyennek képzeltem.
Iszonyú meleg volt odabent. Azt képzeltem, hogy
nagy, kopár helyiség lesz, padokkal, mint egy
templom. Maxim és Frank a terem másik végében
ültek. Az elnök sovány, idősebb, cvikkeres férfi volt.
Embereket láttam, akiket nem ismertem. A szívem
hatalmasat dobbant, mikor megláttam Mrs. Danverst.
Ott ült jobbra hátul, és mellette Favell, Jack Favell,
Rebecca unokabátyja. Előrehajolt, állát a tenyerébe
támasztva, tekintetét az elnökre szegezte.
Arra nem voltam elkészülve, hogy őt itt találom.
Vajon Maxim tudja-e, hogy itt van?
James Tabb, a hajóépítő állt most fel, hogy
válaszoljon az elnök kérdéseire.
– Igen, uram – felelte Tabb –, én alakítottam át
Mrs. de Winter kis hajóját. Eredetileg francia
halászcsónak volt, és Mrs. de Winter potom pénzen
vette meg Bretagne-ban. Velem alakíttatta át vitorlás
jachttá.
– Olyan állapotban volt a hajó, hogy nyugodtan ki
lehetett vele menni a tengerre? – kérdezte az elnök.
– Tavaly áprilisban, mikor utoljára átadtam, olyan
állapotban volt. Mrs. de Winter mindig nálam
teleltette. Már októberben elszállítottam, és
márciusban üzent, hogy hozzam át a hajót. Mióta
átalakítottam, ez volt a negyedik szezonja.
– Előfordult azelőtt is, hogy a hajó felborult?
– Nem, uram. Ha előfordult volna, bizonyára
tudomást szerzek róla. Mrs. de Winter meg volt
elégedve a hajóval, legalábbis ezt mondta nekem.
– Nagy óvatosság és hozzáértés kellett a hajó
kezeléséhez?
– Hát... ami azt illeti, uram, a vitorláshoz érteni
kell, az tagadhatatlan. De Mrs. de Winter hajója nem
azok közül a megbízhatatlan kis járművek közül való
volt, amelyeket egy pillanatra sem szabad magukra
hagyni, amilyeneket itt Kerrithben is lát az ember.
Mrs. de Winter vitorlása komoly, erős hajó volt, az
nem ijedt meg egy kis széltől. Mrs. de Winter
nagyobb viharban is vitorlázott vele, mint amilyen
akkor éjszaka volt. Ezt mondom azóta is mindig.
Nem értem, hogy süllyedhetett el a hajó éppen azon
az éjszakán.
– De ha tegyük fel, mint ahogy valószínűnek
látszik, Mrs. de Winter lement, mondjuk a kabátjáért,
és éppen akkor egy szélroham hátba támadta a hajót,
akkor felfordulhatott?
James Tabb megrázta a fejét.
– Nem – mondta makacsul-, nem hiszem.
– Pedig úgy tetszik, mégis ez történt – mondta az
elnök. – Nem hiszem, hogy akár Mr. de Winter, akár
bárki más közülünk önt vádolná a katasztrófáért. Ön
a szezon elején rendbe hozta a hajót, jó állapotban
adta át tulajdonosának. Sajnos, a megboldogult Mrs.
de Winter, úgy látszik, egy pillanatra elveszítette a
fejét, és ez az életébe került. Ilyesmi azelőtt is
megtörtént már. Ismétlem, nem vádoljuk önt.
 – Bocsásson meg, uram – mondta a hajóépítő –, de
nem hagyhatom ennyiben a dolgot. Ha megengedi,
szeretnék még valamit mondani.
– Halljuk.
– A tavalyi katasztrófa óta sokan bizalmatlanok a
munkám iránt. Azt mondják, hogy a szezon elején
korhadt, rossz állapotban levő hajót adtam át Mrs. de
Winternek. Két-három rendelést elvesztettem már
emiatt. Ez nekem érzékeny veszteség volt, de
minthogy a hajó elsüllyedt, nem volt mivel
bebizonyítanom ártatlanságomat. Most, hogy az a
gőzhajó zátonyra futott, mint mindannyian tudjuk,
megtalálták Mrs. de Winter hajóját, és kiemelték.
Searle kapitánytól engedélyt kaptam, hogy
megnézzem a hajót. Meg akartam nyugtatni
magamat, hogy becsületes munkát végeztem.
– Na és? – kérdezte az elnök.
– Igen, uram, a lelkiismeretem megnyugodhatott.
Ami az én munkámat illeti, nem volt azzal a hajóval
semmi baj. Minden egyes deszkáját, minden
csavarját külön megvizsgáltam. Homokos talajba
süllyedt, mint a búvártól hallottam. A sziklát
egyáltalán nem is érintette. A sziklától legalább
ötméternyire volt. Ott feküdt a homokban, erőszakos
zúzódás nyoma nem látszott rajta.
Elhallgatott. Az elnök várakozóan nézett rá.
– Nos – kérdezte –, ez az egész, amit mondani
akar?
– Nem, uram – mondta Tabb nyomatékosan –, ez
még nem minden. Valamit szeretnék tudni. Ki fúrt
lyukakat a hajópadlóba? Amint mondtam, sziklához
nem ütődhetett. A legközelebbi szikla legalább
ötméternyire volt tőle. És különben is, a lyukakat
nem zúzódás okozta. Azokat a lyukakat csákánnyal
ütötték a padlóba.
Nem néztem rá. A földre néztem. A földet linóleum
borította. Zöld linóleum. Azt néztem.
Miért nem szól az elnök? Miért hallgat ilyen
sokáig? Mikor végre megszólalt, a hangja mintha
nagyon messziről jött volna.
– Mit mond? Miféle lyukakról beszél?
– Három lyuk van a hajópadlóban – beszélt tovább
a hajóépítő. – Az egyik elöl a lánckamránál, a
vízvonal alatt. A másik kettő szorosan egymás
mellett, a hajó középső részén. A ballasztot is
kidobálták belőle. De ez még nem minden. A
csapokat is kinyitották.
– Miféle csapokat?
– A lefolyócsapokat, uram! Mosdófülke is volt a
hajón, vízvezetékkel és természetesen lefolyóval, és
beépített mosogató is. A lefolyókat mindig szorosan
el kellett zárni, máskülönben alulról betódult volna a
víz. Mikor tegnap megnéztem a csónakot, mind a két
lefolyó nyitva volt.
Rettenetes hőség volt a teremben. Miért nem
nyitnak ki egy ablakot – gondoltam. – Megfullad az
ember. És olyan sokan vannak, olyan rettenetesen
sokan.
– Azokkal a lyukakkal a padlóban, uram, és a
kinyitott csapokkal, nem sok kellett egy olyan kis
hajónak, hogy elsüllyedjen. Tíz perc elegendő volt.
Azok a lyukak nem voltak meg, amikor én átadtam a
hajót Mrs. de Winternek. Én büszke voltam a
munkámra, és Mrs. de Winter is büszke volt a
hajójára. Az én véleményem, uram, az, hogy a hajó
egyáltalán nem borult fel. Szándékosan süllyesztették
el.
Nem bírom ezt a levegőt. Ki kell mennem. Fel kell
állnom, és visszamennem a várószobába. Nincs itt
semmi levegő, és a szomszédom olyan közel ül
hozzám, olyan borzasztó közel. Valaki föláll előttem,
és mond valamit, mások is beszélnek, mindenki
beszél. Nem tudom, mi történik. Nem látok semmit.
Meleg van, irtózatosan meleg. Az elnök csendet kér,
mond valamit. – Mr. de Winter – hallom. Nem látok
semmit. Egy asszony ül előttem, annak a kalapja
eltakar előlem mindent. Maxim föláll. Nem bírok
ránézni. Nem szabad ránéznem. Egyszer már éreztem
hasonlót. Mikor volt az? Nem tudom. Nem
emlékszem. Igen, akkor, mikor ott álltam Mrs.
Danversszel az ablakban. Mrs. Danvers is itt van, és
hallja ezt. Maxim föláll. Irtózatos a hőség. A kezem
nedves és csúszós, a nyakam az állam, az arcom
csupa veríték.
– Mr. de Winter, ön hallotta James Tabbnek a
vallomását, aki a hajó karbantartásával volt
megbízva. Tud ön valamit azokról a lyukakról?
– Nem, semmit.
– Van fogalma a lyukak eredetéről?
– Természetesen nincs.
– Most hall róla először?
– Igen.
– Tudjuk, hogy ez a vallomás megrázóan hat önre...
– Már az is megrázkódtatás volt számomra, hogy
egy évvel ezelőtt tévedtem, mikor azt hittem, hogy a
feleségem holttestét találták meg. És most meg kell
tudnom, hogy minden valószínűség szerint nem
véletlen szerencsétlenség történt. Ezek után ön
feltehetőleg nem csodálkozik azon, hogy az
elhangzott tanúvallomás megrázóan hat rám.
...Ne, Maxim, ne! Hallottad, hogy mit mondott
Frank. Nem szabad ilyen hangon beszélned. Nem
ezen az ingerült, éles hangon, Maxim. Az elnök ezt
nem érti. Kérlek, drágám, kérlek. Ó, édes jó Istenem,
ne engedd, hogy Maxim kijöjjön a sodrából. Ne
engedd, hogy megfeledkezzék magáról!
– Legyen meggyőződve, Mr. de Winter, hogy
valamennyien mélységesen önnel érzünk.
Kétségtelen, hogy a hír megrázta önt, rettenetes
lehetett önre nézve, mikor megtudta, hogy a felesége
a kajütben fulladt meg, és nem a nyílt tengeren lelte
halálát, mint ahogy először gondolta. Én az ön
érdekében szeretném megtudni, hogy mi történt
tulajdonképpen. Remélem, nem képzeli, hogy a
magam szórakoztatására folytatom le ezt a tárgyalást.
– Ez nyilvánvaló.
– Remélem, hogy az. James Tabbtől hallottuk
éppen most, hogy a hajó aljában, ahol a
megboldogult Mrs. de Wintert megtalálták, három
lyuk volt, és hogy a lefolyó csapok nyitva voltak.
Kételkedik ön a vallomásában?
– Természetesen nem kételkedem. Mr. Tabb
hajóépítő, tudja, hogy mit beszél.
– Ki vezette Mrs. de Winter hajóját?
– Ő maga.
– Segítség nélkül?
– Segítség nélkül.
– A hajót a manderleyi magánkikötőben tartották?
– Igen.
– Ha idegen nyúlt volna a hajóhoz, azt észrevették
volna? Nyilvános út nem vezet a manderleyi
kikötőhöz?
– Nem.
– A kikötő csendes, ha jól tudom, és fák veszik
körül.
– Igen.
 – De ha valami csavargó odalopódzik, megeshetett
volna, hogy nem veszik észre?
– Az megeshetett volna.
– James Tabb azt állítja – és nincs okunk kételkedni
szavaiban –, hogy egy hajó, amelynek aljában három
ekkora lyuk van, és melynek lefolyócsapjai is nyitva
vannak, legfeljebb tíz-tizenöt percig tud fent maradni
a vízen.
– Úgy van.
– Akkor hát el kell ejtenünk azt a feltevést, hogy a
lyukakat még a hajó elindulása előtt fúrta valaki. Ha
így lett volna, akkor már a kikötőben elsüllyed.
– Kétségtelenül.
– Tehát nem marad más hátra, mint az a föltevés,
hogy aki kivitte a hajót aznap éjszaka, az maga fúrta
a lyukakat a padlóba, és nyitotta ki a csapokat.
– Úgy van.
– Ön azt mondja, hogy a kajüt ajtaja és az ablakok
be voltak csukva, és a felesége a földön feküdt. Ezt
vallotta ön, és ezt vallotta dr. Phillips, sőt Searle
kapitány is.
– Úgy van.
– Ha az önök vallomásához hozzátesszük, hogy
csákánnyal lyukat vágtak a hajó aljába, és hogy a
lefolyócsapok nyitva voltak, nem találja ön mindezt
nagyon különösnek, Mr. de Winter?
– Természetesen különösnek találom.
– Mr. de Winter, bármilyen kínos is rám nézve,
kötelességem egy bizalmas természetű kérdést
intézni önhöz.
– Tessék.
– Tökéletesen boldog volt az ön házassága a
megboldogult Mrs. de Winterrel?
Persze, ezek a fekete pontok itt a szemem előtt a
melegtől vannak. Irtózatos ez a hőség, ez a sok
ember, ez a sok kíváncsi arc. Miért nem nyitnak ki
egy ablakot?!...Azt hittem, az ajtó sokkal közelebb
van, de messzebb volt, mint gondoltam. És a föld
süllyedni kezdett a lábam alatt.
– És akkor ebből a furcsa ködből, amely körülvett,
Maxim hangját hallottam tisztán és erősen:
– Lenne szíves valaki kivezetni a feleségemet. Úgy
látom, rosszul van...

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Ott ültem megint a kis szobában. A kis szobában,

amely olyan volt, mint egy vasúti várószoba. A
rendőr állt mellettem, fölém hajolt, egy pohár vizet
adott, és valaki megérintette a karomat. Frank keze.
Mozdulatlanul ültem, és lassan-lassan a padló, a
falak, a rendőr és Frank alakja természetes formát
öltöttek.
– Úgy szégyellem – mondtam –, hogy ilyen ostobán
viselkedtem, de rettenetes hőség volt odabent.
– Igen, már sokan panaszkodtak emiatt, mégse
csinálnak semmit. Sokszor elájulnak a hölgyek
odabent.
– Jobban érzi magát, Mrs. de Winter? – kérdezte
Frank.
– Igen, sokkal jobban. Mindjárt egészen jól leszek.
Menjen vissza. Ne várjon itt miattam.
– Hazaviszem magát Manderleybe.
– Nem.
– De igen. Maxim azt mondta, hogy vigyem haza.
 – Nem, magának Maxim mellett kell maradnia.
– Maxim kívánsága az, hogy hazavigyem
Manderleybe.
Megfogta a karomat, és segített fölállni.
– El tud menni az autóig, vagy idehozzam a kocsit?
– El tudok menni, de sokkal jobban szeretnék itt
maradni. Szeretném, ha maga is itt maradna és
vigyázna Maximre.
– Maxim esetleg nagyon sokáig marad...
Miért mondja ezt? Mit akar ezzel mondani? És
miért nem néz rám?
Karon fogott, és végigvezetett a folyosón, aztán le a
lépcsőn az utcára. Maxim esetleg nagyon sokáig
marad...
Nem beszéltünk. Odaértünk Frank kis Morrisához.
Kinyitotta az ajtót, és besegített. Azután ő is beült, és
beindította a motort. Végighajtottunk a macskaköves
piactéren, majd az üres városon keresztül le a kerrithi
országútra.
– Miért marad sokáig Maxim? Mi van még hátra?
– Esetleg megismételtetik a tanúvallomásokat.
Frank egyenesen maga elé nézett, a kemény, fehér
útra.
– De hiszen mindenkit kihallgattak már. Mit
mondhatnak még?
– Nem lehet tudni – mondta Frank –, az elnök
esetleg másképpen teszi fel a kérdéseit. Tabb
vallomása mindent felforgatott. Az elnöknek más
szemszögből kell megvizsgálnia az ügyet.
– Milyen szemszögből? Hogy érti ezt?
– Hallotta a tanút. Hallotta, hogy Tabb mit mondott.
Most már nem fogják elhinni, hogy véletlen
szerencsétlenség történt.
– De hát ez képtelenség, Frank! Nevetséges. Miért
hallgatnak Tabbre? Hogyan állíthatja ő ennyi idő
múltán, hogy a lyukakat szándékosan fúrták a hajó
aljába? Mit akarnak bebizonyítani?
– Nem tudom.
– Az elnök kellemetlen ember, Maxim képtelen lesz
nyugodtan válaszolni, kijön a sodrából. Olyanokat
fog mondani, amit maga is megbán majd. Az elnök
faggatja majd, és Maxim nem bírja idegekkel, tudom,
hogy így lesz.
Frank nem felelt. Nagyon gyorsan hajtott. Mióta
ismertem most történt először, hogy nem tudta a
szokásos, unalmas mederbe terelni a társalgást. Ez
azt mutatja, hogy ő is nyugtalan, nagyon nyugtalan.
Rendes körülmények között lassan, óvatosan vezetett
minden útkereszteződésnél megállt, jobbra balra
kémlelt, és minden kanyarodónál hangosan dudált.
– Az az ember is ott volt, aki egyszer meglátogatta
Manderleyben Mrs. Danverst…
– Favellt gondolja? – kérdezte Frank. – Én is
láttam.
– Ott ült Mrs. Danversszel az ablak mellett.
– Igen, tudom…
– Miért jött el? Mi joga van neki ott lenni a
tárgyaláson?
– Unokatestvére Mrs. de Winternek.
– De az nincs rendjén, hogy ők ott ülnek Mrs.
Danversszel. Én nem bízom bennük, Frank.
– Én sem.
– Mondhatnak valamit. Nagyon sokat árthatnak
Maximnek.
Frank megint nem felelt. Olyan hűséges barátja volt
Maximnek, annyira együtt érzett vele, hogy senkivel
sem akart róla beszélni, még velem sem. Nem
tudhatta, hogy én mennyit tudok. És én sem tudtam
pontosan, hogy ő mennyit tud. Szövetségesek
voltunk, egy úton haladtunk, de nem mertünk
egymásra nézni. Egyikünk se merte megkockáztatni
a vallomást.
Emlékszem, amint befordulunk az alsó kapun,
végighajtunk a kanyargós úton, föl a házig. A
hortenziák éppen virágzanak. Kék fejecskéjük
kikandikál a zöld levelek sűrűjéből. Minden
szépségük ellenére van bennük valami gyászos. A
temetési szertartás komor pompájára emlékeztetnek,
olyanok, mint a halott koszorúk, merevek és
mesterkéltek, amilyeneket üveg alatt lehet látni
idegen országok temetőibe? És ott sorakoztak véges-
végig az úton, mind a két oldalon, kéken,
egyhangúan, mint kíváncsi nézők, akik kiállnak az
utcára, hogy lássanak minket. Fölértünk végre a
házhoz és megálltunk a lépcső előtt.
– Jobban van? – kérdezte Frank.
– Feküdjön le.
– Igen – mondtam –, talán az lesz a legjobb, ha
lefekszem.
– Én visszamegyek Lanyonba – mondta. –
Maximnek szüksége lehet rám.
Többet nem szólt. Rögtön beült az autóba és
elindult. Maximnek szüksége lehet rá. Miért mondta,
hogy Maximnek szüksége lehet rá?
Az elnök talán Franket is ki fogja hallgatni. Talán
őt is kikérdezi arról az éjszakáról, amikor Maxim
együtt vacsorázott Frankkel. Meg fogja kérdezni,
hogy Maxim pontosan hány órakor ment el hazulról.
Meg fogja kérdezni, látta-e valaki hazajönni
Maximet. Tudták-e a cselédek, hogy otthon van?
Van-e tanúja arra, hogy mikor hazajött, egyenesen
fölment a szobájába, és levetkőzött? Esetleg Mrs.
Danverst is kihallgatják. Mrs. Danverst is megidézik
tanúnak, és Maxim dühös lesz, elsápad.
Fölmentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyra,
ahogyan Frank tanácsolta. Kezemet a szememre
szorítottam. Most is magam előtt láttam azt a termet
és azokat az arcokat. Az elnök komor, barázdás,
cvikkeres arcát.
„Csak nem gondolja, hogy a magam
szórakoztatására folytatom le a tárgyalást?”
Lassú felfogású, bogarászó ember, rögtön meg van
sértve. Vajon most miről beszélnek? Mi történik? Mi
lesz, ha Frank egyedül jön vissza?
Újságbeli képek jelentek meg az emlékezetemben,
amint emberek kilépnek egy i1yen bírósági
épületből, és egyenruhás őrök vezetik el őket. Mi
lesz, ha Maximet is elviszik? Nem fognak beengedni
hozzá? Nem lesz szabad meglátogatnom? Itt kell
élnem Manderleyben nap nap után, és várni őt
minden éjszaka, mint ahogyan most várom? …Julyan
ezredes kedves lesz és megért. Az emberek azt
fogják mondani: „Rosszul teszi, hogy annyit van
egyedül. Jöjjön el hozzánk.” Telefon, újságok,
megint telefon. „Nem, Mrs. de Winter nem fogad
senkit. Mrs. de Winter nem fogadja a Megyei
Krónika munkatársát.” Aztán másnap. Megint egy
másik nap. Vánszorgó hetek. És Frank végre elvisz,
hogy láthassam Maximet. Maxim sovány, sápadt,
különös, olyan, mint a kórházi betegek…
Más asszonyok is keresztülmentek ezen.
Asszonyok, akikről az újságban olvastam.
Folyamodványt írtak a belügyminiszterhez, de nem
használt semmit. A belügyminisztérium mindig azt
feleli, hogy az igazságnak nem szabad útjába állni.
Sokszor előfordult, hogy jó barátok is írtak
folyamodványt, valamennyien aláírták, de a
belügyminisztérium nem tehet semmit. És a legtöbb
ember, ha olvas róla az újságban, azt mondja:
„Ugyan, miért hagynák futni? Utóvégre megölte a
feleségét. Azt a szegény asszonyt már nem lehet
feltámasztani. Ez a szentimentális felfogás, amely a
halálbüntetés eltörlését kívánja, csak lovat ad a
gonosztevők alá. Gondolta volna meg, mielőtt
megölte a feleségét. Most már késő. Fel fogják
akasztani, mint más bűnöst. Úgy kell neki. Legalább
elrettentő példa lesz a többieknek.”
Emlékszem, láttam egyszer egy képet valamelyik
újságban, nagy tömeg áll a börtön kapuja előtt, kilenc
óra múlt néhány perccel, és egy rendőr éppen cédulát
akaszt ki a kapura, hogy mindenki elolvashassa. „A
halálos ítéletet ma reggel kilenc órakor, a
börtönigazgató, a börtönorvos és a megyei seriff
jelenlétében végrehajtották.” Az akasztás gyorsan
megy. Az akasztás nem fáj. Az akasztás egyszerre
kettétöri az áldozat nyakcsigolyáját. Valaki azt
mondta egyszer, hogy azért nem mindig sikerül.
Valaki, aki ismert egy börtönigazgatót. Zsákot
húznak az ember fejére, odaállítják arra a kis
zsámolyra, és egyszerre csak süllyedni kezd alatta a
föld... Összesen három perc az egész, attól fogva,
hogy a cellájából kilép. Mások azt mondják, hogy
csak ötven másodperc. Nem, az lehetetlen. Ötven
másodperc túl kevés. Egypár lépcsőn is le kell menni.
A doktor is lemegy. Azt mondják, rögtön meghal az
illető. De nem, nem hal meg rögtön. A test még
mozdul egyet-egyet, ha a nyakcsigolya nem tört el.
De azt is mondják, hogy olyankor már nem érez
semmit. Bár mások szerint ez nem igaz. Valaki,
akinek a bátyja börtönorvos volt, azt mondta, hogy
nem hozzák nyilvánosságra, mert botrány lenne
belőle, de gyakran előfordul, hogy nem halnak meg
rögtön.
Édes jó Istenem, ne engedd, hogy ezekre a dolgokra
gondoljak. Engedd, hogy valami más jusson az
eszembe. Mrs. Van Hopper, Amerikában. Most már
együtt lehet a leányával. Van egy nyaralójuk Long
Islanden. Biztosan sokat bridzseznek. Lóversenyekre
is járnak. Mrs. Van Hopper nagyon szeret
lóversenyekre járni. Vajon megvan-e meg az a kis
sárgakalapja? Túl kicsi volt az ő széles arcához. Mrs.
Van Hopper ott ül a Long Island-i kertben,
regényekkel, képeslapokkal, újságokkal az ölében. A
szeméhez illeszti a lornyonját, és így szól a lányához:
„Hallgass ide, Helen. Az van az újságban, hogy Max
de Winter meggyilkolta az első feleségét. Énnekem
mindig gyanús volt egy kicsit. Mondtam is annak a
buta lánynak, hogy vigyázzon, de nem hallgatott rám.
Hát most megkapta, amit akart. Bár neki persze nem
lesz semmi baja. Sőt, a filmgyárak ostromolni fogják
az ajánlataikkal.”
Valami megérintette a kezemet. Jasper volt. Hideg,
nedves orrát odadörzsölte a kezemhez. Feljött
utánam a hallból. Hogy van az, hogy a kutyáktól
néha sírhatnékja van az embernek? Van valami
reménytelenül szomorú a ragaszkodásukban Jasper
tudja, hogy valami baj van, a kutyák mindig tudják.
Látták az autót a ház előtt, amikor megjöttünk. Ott
állt mind a két kutya, lógó farokkal, szomorú
szemmel, aztán mikor Frank elrobogott,
visszakullogtak a kosarukhoz.
Úgy látszik, elaludtam, mert egyszerre felriadtam.
Dörgött az ég.
Felültem az ágyon. Az óra ötöt mutatott. Fölkeltem,
és odamentem az ablakhoz. Falevél se rezdült.
A levelek várakozóan, mozdulatlanul függtek a
fákon. Az ég ólomszínű volt. Olykor villám hasított
rajta keresztül, aztán sok idő múlva a távolból
mennydörgést lehetett hallani. Az eső még nem eredt
el.
Kimentem a folyosóra, és hallgatóztam. Nem
hallottam semmit. Elmentem a lépcsőig. Senki. A
hall sötét volt. Lementem, és megálltam a teraszon.
Újabb mennydörgés. Egy esőcsepp a kezemre hullott.
Egyetlenegy csepp, nem több. Nagyon sötét volt, a
tenger Innen a távolból olyan volt, mint egy fekete
tó. Még egy esőcsepp hullott a kezemre, aztán újabb
mennydörgés reszkettette meg a levegőt. Egy
szobalány csukogatni kezdte az ablakokat fönt az
emeleten. Robert is megjelent, és becsukta mögöttem
a szalon ablakait.
– Az urak még nem jöttek vissza, Robert? –
kérdeztem.
– Nem, asszonyom, még nem. Azt hittem, hogy
asszonyom is velük van.
– Nem, én előbb visszajöttem.
– Parancsol teát, asszonyom?
– Nem, köszönöm, várok még.
– Úgy látszik, végre megfordul az idő, asszonyom.
– Igen.
De csak nem akart esni. Csak az a két csepp, ami a
kezemre hullott, azóta semmi. Visszamentem, és
leültem a könyvtárban. Fél hatkor Robert lépett a
szobába.
– A kocsi éppen most érkezett a ház elé, asszonyom
– jelentette.
– Melyik kocsi?
– Mr. de Winter kocsija, asszonyom.
 – Ő maga vezeti?
– Igenis, asszonyom.
Megpróbáltam felállni, de a lábam mintha
szalmából lett volna, nem bírt el. A díványhoz
támaszkodva tudtam csak állva maradni. A torkom
száraz volt. Egy perccel később Maxim belépett a
szobába, és megállt az ajtónál.
Nagyon fáradtnak és öregnek látszott. A szája
szögleténél olyan ráncok sötétlettek, amelyeket még
sohasem vettem észre.
– Lezárták az ügyet – mondta.
Vártam. Nem bírtam se szólni, se mozdulni.
– Öngyilkosságot állapítottak meg – folytatta
Maxim –, elegendő bizonyíték hiányában.
– Öngyilkosságot? – kérdeztem és leültem. – De
mivel magyarázzák? Mit tartanak az öngyilkosság
okának?
– A jóisten tudja. Úgy látszik, az okot nem találták
fontosnak. Az öreg Horridge csak azt akarta tudni,
hogy nem voltak-e Rebeccának anyagi gondjai.
Anyagi gondjai! Jóságos isten!
Az ablakhoz lépett, kinézett a pázsitra.
– Esni fog – mondta. – Hála istennek, végre esni
fog.
– Mégis, hogyan történt? Mit mondott az elnök?
Miért tartott ilyen sokáig?
– Mindig újra elölről kezdte – mondta Maxim.
Mindenféle apró részletet kérdezett a hajóról, ami
senkit sem érdekelt. Hogy a csapok nehezen jártak-e.
Hogy a második lyuk pontosan hány méternyire volt
az elsőtől. Hogy mi volt a ballaszt. Hogy micsoda
hatással van a hajó biztonságára a ballaszt kihajítása.
Hogy egy asszony segítség nélkül ki tudja-e hajítani
a hajóból a ballasztot. Hogy jól záródott-e a kajütajtó.
Hogy mekkora víznyomás kell ahhoz, hogy az ajtó
benyomódjék. Már azt hittem, megőrülök. De
uralkodtam magamon. Mikor téged megláttalak ott
az ajtóban, rögtön tudtam, hogy mit kell tennem.
Láttam, hogy rosszul vagy és az ájulás környékez, és
ez figyelmeztetett arra, hogy ha szabadjára engedem
az indulataimat, akkor vége mindennek. Pontosan
tudtam, hogy mit kell mondanom. Szembenéztem
Horridge-dzsal egész idő alatt. Egy pillanatra le nem
vettem a tekintetemet sovány kis arcáról és
aranykeretes csíptetőjéről. Halálom napjáig
emlékezni fogok az arcára. Fáradt vagyok, drágám,
olyan fáradt, hogy se nem látok, se nem hallok, se
nem érzek semmit.
Leült az ablak mellé. Előrehajolt, fejét a kezébe
támasztotta. Én is odaültem melléje. Pár perc múlva
belépett Frith, Robert tolta utána a teaasztalt. Az
ünnepélyes szertartás úgy zajlott le, mint mindennap,
mióta Manderleyben éltem. A teaasztalon hófehér
damasztterítő, ezüst teáskanna, a vízforraló alatt
meggyújtották a pici lángot. Pirított kenyér,
szendvics, háromféle sütemény. Jasper ott ül
szorosan az asztal mellett, farkával néha csap egyet a
padlón, szemét várakozásteljesen szegezi rám.
Furcsa – gondoltam –, furcsa, hogy az élet azért
megy tovább, akármi történik is, mindig ugyanaz
ismétlődik, eszünk, alszunk, mosakodunk. Nincs az a
válság, ami megzavarná az élet hétköznapi rendjét.
Kitöltöttem Maxim teáját, és odavittem neki az
ablakhoz. Vittem egy darab pirítóst is, és magamnak
is megkentem egyet.
– Frank hol van? – kérdeztem.
– El kellett mennie a vikáriushoz. Nekem is el
kellett volna mennem, de én előbb téged akartalak
látni. Folyton rád gondoltam, egész idő alatt. Rád
gondoltam, hogy milyen borzasztó lehet neked itthon
egyedül várni, teljes bizonytalanságban.
– Miért kell a vikáriushoz menni? – kérdeztem.
– A mai este miatt – mondta –, a templomi
szertartást megbeszélni.
Rámeredtem és megértettem.
Rebeccát el kell temetni. Rebeccát felhozzák a
kriptába.
– Fél hétkor lesz a temetés – mondta –, senki sem
tudja, csak Frank, Julyan ezredes, a vikárius meg én.
Nem is lesz ott senki más. Ezt még tegnap
megbeszéltük, a vizsgálat eredményétől függetlenül.
– Hánykor kell elmenned?
– Hat óra huszonöt perckor találkozom velük a
templom előtt.
Nem szóltam semmit. Tovább kortyoltam a teámat.
Maxim nem nyúlt az ételhez.
– Még mindig milyen borzasztó meleg van.
– A levegőben lóg a zivatar – mondtam –, de
valahogy nem akar esni. Csak néha hull egy-egy
csepp.
– Akkor is mennydörgött, mikor elindultam
Lanyonból – mondta –, az ég olyan fekete volt a
fejem fölött, mint a tinta. Miért nem esik már, az
isten szerelmére?!
A madarak hallgattak odakint a fák lombjai között.
Még mindig nagyon sötét volt.
– Sajnállak, hogy megint el kell menned –
mondtam.
Nem felelt. Fáradtnak látszott, halálosan fáradtnak.
– Ha este visszajövök, majd beszélgetünk. Annyi
megbeszélnivalónk van. Elölről kell kezdenünk
mindent. Nagyon rossz férjed voltam.
 – Nem – mondtam –, nem voltál az.
– Újra kezdjük az életünket, ha ezen túl leszünk.
Lesz erőnk hozzá, hiszen ketten vagyunk. A jövő
majd legyőzi a múltat. Gyermekeink is lesznek.
Néhány pillanatig hallgatott, majd az órájára nézett. –
Hat óra múlt tíz perccel- mondta –, indulnom kell.
Nem fog sokáig tartani, legfeljebb félórát. Le kell
mennünk a kriptába.
Fogtam a kezét.
– Én is veled megyek – mondtam. – Nem félek,
engedd meg, hogy veled menjek.
– Nem – felelte –, szó sem lehet róla – és ezzel
kiment a szobából. Hallottam a motor zúgását, aztán
elhalt a hangja, jelezve, hogy Maxim elment.
Robert jött be, hogy eltakarítsa a teázás
maradványait, éppen úgy, mint máskor. A naponta
ismétlődő szertartás semmit sem változott. Vajon
akkor is így lenne, ha Maxim nem jön vissza
Lanyonból? Robert akkor is így állna itt, ugyanezzel
a kifejezéstelen arccal söpörné össze a morzsákat a
hófehér damasztterítőről, és gurítaná ki az asztalt a
szobából?
Nagy csend volt a könyvtárban. Elképzeltem őket,
amint lemennek a kriptába. Én sohasem jártam ott,
csak kívülről láttam a kripta ajtaját. Vajon milyen
lehet egy kripta? Koporsók állnak a fal mellett?
Maxim édesanyja és édesapja. Vajon mit csinálnak
annak az asszonynak a koporsójával, aki a másik
helyett került a kriptába? Vajon ki lehetett az a
szegény ismeretlen, akit nem keresett senki? Most
eggyel megszaporodik a koporsók száma. Rebecca is
bekerül a kriptába. Vajon szabályos temetési
szertartást végez a vikárius Maxim, Frank és Julyan
ezredes jelenlétében? „Emlékezzél meg, ember, hogy
porból vagy és porrá leszesz.”
Úgy tetszett nekem, hogy Rebecca már nem is
valóság. Szétporladt, szertefoszlott, amikor
megtalálták. Aki ott pihen a koporsóban, az már nem
Rebecca, csupán egy marék por.
Hat után végre esni kezdett. Először csak az
esőcseppek halk kopogását hallottam, látni még nem
lehetett semmit. Aztán egyre hangosabb és sűrűbb
lett az eső, végre valóságos felhőszakadás zúdult alá
ferde pásztákban az égből. Mintha zsilipeket
nyitottak volna ki. Sarkig kitártam az ablakokat, és
teli tüdővel szívtam be a friss levegőt. Az eső az
arcomba vágott, a kezem is csupa víz lett. Nem
láthattam messzire az eső sűrű fátyolán keresztül.
Hallottam a víz zubogását az ablak fölötti
csatornában, és hogy hogyan veri az eső a terasz
kőkockáit. Már nem dörgött az ég. Az esőnek moha-
és földszaga volt.
Nem vettem észre, hogy Frith belépett a szobába.
Ott álltam az ablakban, néztem az esőt, csak akkor
pillantottam meg Frithet, mikor már közvetlenül
mellettem állt.
– Bocsásson meg, asszonyom – mondta –, nem
méltóztatik tudni, hogy soká marad-e Mr. de Winter?
– Nem – feleltem –, nem marad sokáig.
– Egy úr van itt, asszonyom – mondta Frith,
pillanatnyi habozás után. – Nem tudom, mit mondjak
neki, mindenáron beszélni akar Mr. de Winterrel.
– Ki az? – kérdeztem. – Valaki, akit én is ismerek?
– Igenis, asszonyom – mondta Frith, és látszott az
arcán, hogy zavarban van –, egy úr, aki Mrs. de
Winter életében nagyon sokat járt a házhoz. Mr.
Favellnek hívják.
Feltérdeltem az ablak melletti díványra, és
becsuktam az ablakot. Az eső már a párnákat is
átáztatta. Azután megfordultam, és Frithre néztem.
– Vezesse be Mr. Favellt – mondtam.
– Igenis, asszonyom.
A kandallóhoz léptem. Mire Maxim visszajön,
remélhetőleg végzek Favell-lel. Még nem tudtam,
hogy mit mondok neki, de nem féltem tőle.
Néhány perc múlva Frith bevezette Favellt a
könyvtárba. Éppen olyan volt, mint az előző
alkalommal, csak elhanyagoltabb, és ha lehet, még
közönségesebb. Az a fajta férfi, aki mindig kalap
nélkül jár, a haját kiszívta a nap, a bőre cserzett volt,
a szeme véraláfutásos. Talán ivott is.
– Sajnos, Maxim nincs idehaza – mondtam –, nem
tudom, mikor jön vissza. Nem lenne jobb, ha
telefonálna holnap az irodába, és úgy beszélnének
meg egy találkozást?
– Inkább megvárom – mondta Favell –, nem
hiszem, hogy sokáig tart.
Az ebédlő ajtaja nyitva volt és láttam, hogy
Maxnek is meg van terítve.
– A személyzet nem tudja – mondtam –, de
lehetséges, hogy Maxim nem jön haza ma este.
– Megszökött? – kérdezte Favell kellemetlen
mosollyal. – Igaz, hogy az adott körülmények között
ez volna a legokosabb, amit tehet. A pletyka
kellemetlen dolog. Miért ne kerülje el az ember, ha
lehet?
– Nem értem, mit beszél – mondtam.
– Nem érti? Csak nem akarja elhitetni velem, hogy
nem érti? Mondja, jobban érzi már magát? Rém
kellemetlen lehetett, hogy elájult ott a tárgyaláson.
Szívesen segítettem volna, de láttam, hogy már van
lovagja. Képzelem, Frank Crawley mennyire élvezte
a helyzetet. Megengedte neki, hogy hazakísérje?
Mikor a múltkor én akartam elvinni kocsikázni, a
világért sem volt hajlandó eljönni velem.
– Miért akar Maximmel beszélni?
Favell átnyúlt az asztal fölött, és elvett egy
cigarettát.
– Ugye, megengedi, hogy rágyújtsak? – kérdezte. –
Remélem, nem fog émelyegni tőle. Az ember
sohasem tudhatja ezeknél a fiatalasszonyoknál.
Az öngyújtója fölött rám nézett.
– Mióta utoljára láttam, egy kicsit megnőtt. Vajon
mitől? Attól, hogy Frank Crawleyval sétál?
Nagy füstfelhőt fújt a levegőbe.
– Mondja, nincs kifogása ellene, ha kérek egy pohár
szódás whiskyt az öreg Frithtől?
Nem szóltam semmit, csöngettem Frithnek. Favell
leült a dívány karfájára, a lábát lóbázta, gonoszul
mosolygott.
Robert jött be a csöngetésre.
– Egy whiskyt szódával Mr. Favellnek – mondtam.
– Mi újság, Robert? – kérdezte Favell. – Nagyon
régen nem láttam. Még mindig tiporja a kerrithi
leány szíveket?
Robert elpirult. Rám nézett, rettenetes zavarban
volt.
– Ne féljen, barátom, nem árulom el. Na, szaladjon,
és hozza azt a whiskyt. Duplát.
Robert eltűnt.
Favell nevetett, és a hamut leszórta a padlóra.
– Egyszer, mikor szabadnapos volt, csináltunk
együtt egy görbe estét. Rebecca fogadott velem öt
fontba, hogy ilyesmire azért mégsem vetemedem.
Megnyertem az öt fontot. Életem egyik
legmulatságosabb estéje volt. Hogy mennyit
nevettem! Robert fényes pofa volt, és meg kell
hagyni, ért a nőkhöz. A legszebbet választotta ki
magának, akivel összeakadtunk.
Robert visszajött, tálcán hozta a whiskyt és a
szódát. Még mindig égett az arca, és látszott rajta,
hogy mennyire kínos neki ez az ugratás. Favell
mosolyogva figyelte, amint kitölti az italt. Aztán
egyszerre hangosan felnevetett, és hátradőlt a dívány
karfáján. Valami slágert fütyült, és tekintetét Robert
arcára szegezte.
– Ez volt az, ugye? – kérdezte. – Még mindig a
platinaszőkék az esetei, Robert?
Robert mosolyogni próbált. Roppant
szerencsétlennek látszott. Favell még hangosabban
nevetett. Robert megfordult, és kiment a szobából.
– Szegény fiú – mondta Favell –, azóta se igen
lehetett efféle kiruccanáson. Az a vén szamár Frith
kurta pórázon tartja.
Ivott, körülnézett a szobában, és bizalmaskodó
mosollyal méregetett.
– Nem esnék nagyon kétségbe, ha Max nem jönne
vissza vacsorára – jelentette ki. – Maga mit szólna
hozzá?
Nem feleltem. Ott álltam a kandallónál, kezemet
összekulcsoltam a hátam mögött.
– Nem ajánlaná fel nekem a helyét az asztalnál
kérdezte, és félrehajtott fejjel újra rám mosolygott.
– Mr. Favell – mondtam –, nem akarok udvariatlan
lenni, de meglehetősen fáradt vagyok. Hosszú és
kimerítő nap volt a mai. Ha nem mondhatja el
nekem, hogy miért akar Maximmel beszélni, akkor
semmi értelme, hogy itt üljön. Ismétlem, jobban
tenné, ha most elmenne, és holnap az irodában
érdeklődnék, hogy mikor lehet Maximmel beszélni.
 Leszállt a dívány karfájáról, és poharával a kezében
közelebb lépett hozzám.
– Nem, nem – mondta –, ne legyen kegyetlen
hozzám. Nekem is nehéz napom volt. Ne szaladjon
el, ne hagyjon magamra! Ne féljen tőlem. Higgye el,
hogy teljesen ártalmatlan vagyok. Persze, Maxim
mindenféléket mesélt rólam, ugye? Maga azt hiszi,
hogy én vagyok a farkas, akivel a gyerekeket
ijesztgetik – folytatta, minthogy nem feleltem. Pedig
nem vagyok farkas, higgye el, egészen közönséges,
ártatlan bárányka vagyok. De maga remekül
viselkedik. Tökéletesen. Egészen komolyan
mondom; le a kalappal maga előtt.
A nyelve elakadt, összevissza beszélt. Már
megbántam, hogy bevezettettem.
– Maga idejött Manderleybe – folytatta, és a
kezével bizonytalan mozdulatot tett –, száz és száz
emberrel találkozott, akiket azelőtt nem ismert, tűrte
az öreg Max szeszélyeit, nem törődött senkivel, ment
a maga útján. Mondhatom, hogy remekül viselkedett.
Nem bánom, akárki is hallja, amit mondok.
Megtántorodott, aztán kiegyenesedett, és üres
poharát letette az asztalra.
– Tudja, ez a dolog nekem is nagy megrázkódtatás
volt. Borzasztó nagy megrázkódtatás. Rebecca az
unokatestvérem volt. Örülten szerettem.
– Igen – mondtam –, igen. Meg tudom érteni.
Nagyon sajnálom.
– Együtt nőttünk fel – folytatta. – Mindig
nagyszerűen megértettük egymást. Egyforma volt az
ízlésünk, ugyanazokat az embereket szerettük,
ugyanazokon a tréfákon nevettünk. Azt hiszem,
jobban szerettem Rebeccát, mint bárki mást a
világon. És ő is szeretett engem. Rettenetes csapás
volt...
– Igen, persze – mondtam –, természetesen.
– Csak azt szeretném tudni, hogy mit képzel Max.
Azt képzeli, hogy most már nyugodtan éldegélhet
Manderleyben, miután azt a nyomorult tárgyalást
megúszta? Mondja, tényleg ezt képzeli?
Már nem mosolygott. Felém hajolt.
– Majd én teszek róla, hogy Rebecca elégtételt
kapjon – emelte fel a hangját. – Öngyilkosság!...
Mindenható Isten, az a vén hülye elnök elhitette az
esküdtekkel, hogy öngyilkosság történt. Maga meg
én, mi ketten tudjuk, hogy nem volt öngyilkosság.
Ugye, maga is tudja?
Még közelebb hajolt hozzám.
– Ugye, maga is tudja? – ismételte lassan.
Az ajtó kinyílt, és Maxim lépett a szobába. Mögötte
Frank. Maxim megállt a nyitott ajtóban, és Favellre
meredt.
– Hogy az ördögbe kerülsz ide? – kérdezte.
Favell megfordult, zsebre tett kézzel. Várt egy
pillanatig, aztán megint elmosolyodott.
– Természetesen gratulálni akarok neked a délutáni
tárgyaláshoz, öreg cimbora...
– Légy szíves, hagyd el a házat – mondta Maxim –,
mert különben kidobatlak.
– Lassabban a testtel – mondta Favell. Ismét
cigarettára gyújtott, és visszaült a dívány karfájára. –
Hanem akarod, hogy Frith is meghallja, amit
mondok, akkor csukd be az ajtót.
Maxim nem mozdult. Frank visszament az ajtóhoz,
és csendesen becsukta.
– Hallgass ide, Max – mondta Favell. – Te
megúsztad ezt a dolgot, ugyebár? Szerencsésebben,
mint valaha is remélni merted volna. Én is ott voltam
a tárgyaláson ma délután, hiszen láttál. Elejétől végig
ott voltam. Akkor is, amikor a feleséged elájult a
legválságosabb pillanatban, de őt hagyjuk. Jól benne
voltál a kutyaszorítóban, igaz, Max? De ezúttal
szerencséd volt. Nem volt nehéz becsapnod azokat a
hülye esküdteket.
Maxim egy lépést tett Favell felé, Favell felemelte a
kezét.
– Várjunk csak egy kicsit – mondta –, még nem
fejeztem be. Bizonyára tudatában vagy annak,
öregem, hogy sok kellemetlenséget okozhatok neked.
Kellemetlenség, ez aránylag a legszelídebb kifejezés.
Leültem a székre, a kandalló mellé. Mind a két
kezemmel megmarkoltam a szék karfáját. Frank
odajött, és megállt mögöttem. Maxim még mindig
nem mozdult. A szemét nem vette le Favellről.
– Úgy – mondta végre –, milyen
kellemetlenségekről beszélsz?
– Nézd, Max, én azt hiszem, hogy neked nincs
titkod a feleséged előtt. És ahogy Crawleyt elnézem,
ő a harmadik boldog tagja a triumvirátusnak. Tehát
nyíltan beszélhetek, és nyíltan is fogok beszélni.
Mindnyájan tudjuk, hogy mi volt köztem és Rebecca
között. Szerettük egymást. Sohasem tagadtam, és
sohasem is fogom tagadni. Nos hát, a mai napig
magam is, mint a többi bolond, azt hittem, hogy
Rebecca vitorlázás közben belefulladt a tengerbe, és
hogy a holttestét hetekkel későbben Edgecoombe-nál
kivetette a víz. Nagy megrázkódtatás volt számomra
ez is, rettenetes megrázkódtatás. De azt mondtam
magamban: olyan halál ez, amilyet Rebecca
választott volna magának, ha ő döntheti el, hogy
kíván meghalni. Úgy halt meg, ahogy élt, harc
közben. – Elhallgatott, ott ült a dívány karfáján, és
hol egyikünkre, hol másikunkra nézett. – Néhány
nappal ezelőtt kezembe veszem az esti lapot, és
olvasom benne, hogy a helyi búvár megtalálta
Rebecca hajóját, és a kajütben egy holttestre bukkant.
Nem értettem. Kit vihetett magával Rebecca? Ez
képtelenség! Meg akartam tudni az igazságot, ezért
lejöttem ide, és Kerrithtől nem messze kivettem egy
szobát egy vendégfogadóban. Érintkezésbe léptem
Mrs. Danversszel is. Tőle tudtam meg, hogy a
holttest, amelyet a kajütben találtak, Rebecca
holtteste volt. Az első áldozat tévedésből került a
kriptába. Rebecca valahogy bennrekedt a kajütben,
amikor lement a kabátjáért... – Nos, mint tudjátok,
végighallgattam a tárgyalást. Minden simán ment
addig, amíg Tabb vallomására nem került a sor. De
azután – mit szólsz, Max barátom, azokhoz a
lyukakhoz a hajó padlójában? És mit szólsz a
kinyitott lefolyócsapokhoz?
– Azt hiszed – kezdte Maxim lassan –, hogy a mai
gyötrelmes délután után én most elölről kezdem
veled az egészet? Hallottad a tanúvallomásokat, és
hallottad az ítéletet. Az elnököt kielégítette a
vizsgálat eredménye, neked is meg kell elégedned
vele.
– Öngyilkosság?! – kérdezte Favell. – Rebecca és
az öngyilkosság?! Te tudod a legjobban, hogy
Rebecca nem az a nő volt, aki öngyilkosságot követ
el… Ugye, nem tudtad, hogy ez a levél nálam van?
Eltettem, mert ez volt az utolsó híradás, amit tőle
kaptam. Felolvasom. Azt hiszem, érdekelni fog.
Kivett a zsebéből egy darab papírt. Megismertem a
hosszú, hegyes, dőlt betűket.
– Próbáltalak felhívni a lakásból, de nem
jelentkeztél – olvasta. – Most lemegyek Manderleybe.
Este otthon leszek, ha ráérsz, gyere utánam. Az
éjszakát lent töltöm a csónakházban, az ajtót nyitva
hagyom. Valamit mondanom kell neked, gyere minél
előbb, nagyon fontos. Rebecca.
A levelet visszatette a zsebébe.
– Alig hiszem, hogy ilyen levelet ír valaki, aki
öngyilkosságot készül elkövetni – mondta. – Ez a
levél otthon várt engem, mikor hajnali négy óra
tájban hazakerültem. Fogalmam sem volt róla, hogy
Rebecca aznap Londonban lesz, különben
megpróbálok vele találkozni. Sajnos, a körülmények
szerencsétlen alakulása folytán én aznap egy estélyen
voltam. Mikor hajnali négy órakor elolvastam az
üzenetét, már késő lett volna elindulni Manderleybe.
Lefeküdtem, és elhatároztam, hogy majd másnap
leszaladok. Úgy is volt. Tizenkét óra tájban érkeztem
meg, és akkor hallottam, hogy Rebecca a tengerbe
veszett.
Mialatt beszélt, a tekintetével szinte rátapadt
Maximre. Egyikünk sem szólt egy szót sem.
– Tegyük fel, hogy az elnök olvassa ma délután ezt
a levelet, nem gondolod, öregfiú, hogy akkor a
dolgok kissé másképpen alakulnak rád nézve? –
kérdezte Favell.
– Miért nem adtad oda neki? – kérdezett vissza
Maxim indulatosan.
– Hátrább az agarakkal, öregem, csak nyugalom!
Nem kell mindjárt felfortyanni. Én nem akarlak téged
tönkretenni, Max. Isten látja lelkemet, sohasem voltál
a barátom, de én nem vagyok bosszúálló. Minden férj
féltékeny a szép feleségére, érthető, hogy Othellót
játszottál. A férjek már csak ilyenek. No, öregem, én
kiteregettem a kártyáimat, talán sikerül valamiben
megegyeznünk. Nem vagyok gazdag ember. Ahhoz,
hogy gazdag lehessek, túlságosan szeretek játszani.
Csak az a rossz, hogy nincs tőkém, amely felett
rendelkezhetem. Ha lenne kétháromezer font évi
járadékom, egészen tisztességesen megélnék belőle,
és hidd el, soha többé nem alkalmatlankodnék neked.
Esküszöm az élő Istenre, hogy soha többé feléd se
néznék.
– Már figyelmeztettelek, hogy hagyd el a házat
mondta Maxim –, örülnék, ha nem kellene
megismételnem a figyelmeztetést. Az ajtó itt van
mögöttem. Magad is ki tudod nyitni.
– Egy pillanat, Maxim – mondta Frank –, a dolog
nem olyan egyszerű. – Favellhez fordult: – Tudom,
hogy mire céloz. Sajnos, úgy áll a helyzet, hogy mint
mondotta, ön összebogozhatja a szálakat, és
kellemetlenséget okozhat nekünk. Azt hiszem,
Maxim nem látja olyan tisztán a helyzetet, mint
ahogy én. Milyen összegről lenne szó?
Láttam, hogy Maxim halálsápadt lesz, és a
halántékán lüktetni kezd egy ér.
– Ne avatkozzál bele, Frank – mondta –, ez az én
dolgom. Nem tűröm, hogy megzsaroljanak.
– Nem hiszem, hogy a feleségednek túl kellemes
lenne, ha ujjal mutogatnának rá, mint egy gyilkos
feleségére... Egy gyilkoséra, akit fölakasztottak
mondta Favell. Nevetett, és rám nézett.
– Ne gondold, hogy megijesztesz – mondta Maxim.
– Nagyon tévedsz. Nem félek tőled. Ott van a telefon
a másik szobában. Ha akarod, felhívom Julyan
ezredest, és megkérem, hogy jöjjön át. Ő a kerrithi
elöljáró. Bizonyára nagyon érdekelné a dolog.
Favell rábámult és nevetett.
– Jó vicc – mondta –, mintha nem tudnám, hogy
csak hencegsz, és nem mered felhívni Julyant.
Tisztában vagy te azzal, hogy van annyi bizonyíték a
kezemben, amennyi elég ahhoz, hogy fölakasszanak.
Maxim lassan keresztülsétált a szobán, és átment a
másik kis szobába. Hallottam, hogy leakaszt a a
telefonkagylót.
– Ne engedje – mondtam Franknek. – Az isten
szerelmére, ne engedje!
Frank egy pillantást vetett az arcomra, és sietve
utánament.
Hallottam Maxim hangját. Nagyon hűvös volt,
nagyon nyugodt.
– Kerrith tizenhetet kérem – mondta.
Favell az ajtót figyelte. Az arcán feszült várakozás
tükröződött.
– Hagyj békén – hallottam Maxim hangját. Majd
aztán, két perccel később:
– Julyan ezredes? Itt de Winter... Igen, igen, tudom.
Megkérhetem, hogy jöjjön át most rögtön? Igen,
Manderleybe. Nagyon sürgős. Telefonon nem
mondhatom meg, majd ha itt lesz, mindent
megmagyarázok. Nagyon sajnálom, hogy
megzavartam... Igen. Köszönöm. Nagyon köszönöm.
Viszontlátásra.
Visszajött a könyvtárba.
- Julyan rögtön itt lesz – mondta. Az ablakhoz
lépett, és kinyitotta. Még mindig zuhogott az eső.
Egyedül állt, háttal nekünk, és teli tüdővel szívta be
a hideg levegőt.
– Maxim – kérlelte Frank csendesen. – Maxim...
Maxim nem felelt. Favell nevetett, és másik
cigarettára gyújtott.
– Hát ha föl akarod magad akasztatni, nekem
mindegy – mondta.
Fölvett egy újságot az asztalról, és levetette magát a
díványra. A lábát keresztbe rakta, és lapozgatni
kezdte az újságot.
Frank habozott, hol Maximre, hol rám nézett,
azután odalépett hozzám.
– Nem tehetne valamit? – suttogtam. – Menjen ki,
és várja meg odakint Julyan ezredest. Mondja neki,
hogy ne jöjjön be. Mondja neki, hogy tévedés volt.
– Frank nem hagyhatja el a szobát – mondta
Maxim, anélkül, hogy visszafordult volna az
ablaktól. – Én magam akarom elintézni a dolgot.
Julyan ezredes pontosan tíz perc múlva itt lesz.
Egyikünk sem szólt egy szót sem. Favell az újságját
olvasta. Nem hallatszott más nesz, mint az
esőcseppek kopogása. Szünet nélkül, állandóan,
egyhangúan kopogott az eső. Tehetetlennek éreztem
magam, mintha minden erő elszállt volna a
tagjaimból. Mit csináljak? Nem tehetek semmit, és
Frank sem. Egy könyvben vagy egy színdarabban
ilyenkor van kéznél egy revolver, amellyel
agyonlövik az intrikust, és a holttestét a szekrénybe
rejtik. De itt a könyvtárban nincs revolver és nincs
szekrény. Hétköznapi emberek vagyunk. Nem
mehetek oda Maximhez, nem könyöröghetek neki
térden állva, hogy adja meg Favellnek a pénzt, amit
követel. Itt kell ülnöm, ölbe tett kézzel nézni az esőt,
és figyelni Maximet, aki háttal áll nekem az ablaknál.
Az esőtől nem is hallottuk az autót. Csak akkor
tudtuk meg, hogy itt van Julyan ezredes, mikor nyílt
az ajtó, és Frith bevezette őt a szobába.
Maxim visszafordult az ablaktól.
– Jó estét – mondta. – Tehát újra találkozunk.
Nagyon hamar ideért.
– Igen – mondta Julyan ezredes. – Azt mondta,
hogy sürgős, hát nagyon siettem. Szerencse, hogy a
kocsi még nem volt bent a garázsban. Micsoda idő!
Habozó pillantást vetett Favellre, azután odalépett
hozzám, kezet fogott velem, és bólintott Maxim felé.
– Azért jó, hogy megeredt az eső, már mióta lógott
a levegőben! Remélem, jobban érzi magát?
Valamit motyogtam, nem tudom, mit, ő pedig ott
állt, egyikünkről a másikunkra nézett, és a kezét
dörzsölte.
– Gondolom, tudja, ezredes úr, hogy nem csevegni
hívtam ide ebben az ítéletidőben. Ez itt Jack Favell,
megboldogult feleségem első unokatestvére. Nem
tudom, találkoztak-e már?
Julyan ezredes bólintott.
– Ismerős az arca. Lehetséges, hogy régebben már
találkoztunk itt, Manderleyben.
– Lehetséges – hagyta rá Maxim. – Rajta, Favell,
kezdjed.
Favell felállt a díványról, és visszatette az újságot
az asztalra.
Ez az utolsó tíz perc nyilvánvalóan kijózanította.
Az volt az érzésem, hogy nincs elragadtatva az
események ilyetén fordulatától. Nem volt elkészülve
a Julyan ezredessel való találkozásra. Nagy hangon,
fontoskodóan kezdett bele a mondókájába.
– Nézze, Julyan ezredes – mondta –, nincs értelme a
kertelésnek. Azért vagyok itt, mert nem tartom
igazságosnak a délutáni ítéletet.
– Ó – mondta az ezredes-, hát mi köze van önnek az
ítélethez? Azt hittem, hogy az Mr. de Winter dolga.
– Nem egészen – mondta Favell –, nekem is jogom
van hozzászólni, nemcsak mint Rebecca
unokatestvérének, hanem mindenekelőtt azért, mert
ha Rebecca életben marad, ma az én feleségem.
Julyan ezredes a fejét csóválta.
 – Ó, ó – mondta –, így persze másképpen fest a
helyzet. Igaz ez, Mr. de Winter?
Maxim vállat vont.
– Most hallom először – mondta.
Julyan ezredes tanácstalanul nézett egyikről a
másikra.
– És tulajdonképpen mi a panasza, Favell? –
kérdezte.
Favell egy pillanatra rámeredt. Láttam, hogy
valamit forgat a fejében, de még nem elég józan
ahhoz, hogy tervét keresztülvigye. Kezét lassan
mellénye zsebébe dugta, és kihúzta onnan Rebecca
levelét.
– Ezt a cédulát néhány órával Rebecca úgynevezett
öngyilkossága előtt kaptam. Tessék. Szeretném, ha
elolvasná, és megállapítaná, hogy ilyen leveleket
szoktak-e írni az asszonyok, ha öngyilkosságra
készülnek?
Julyan ezredes kivette zsebéből a szemüvegét, és
elolvasta a levelet. Azután visszaadta Favellnek.
– Nem – mondta –, ha ezt a levelet olvassa az
ember, nem hinné, hogy írója az öngyilkosság
gondolatával foglalkozik. De mi az a fontos dolog,
amire a levél utal? Ön talán tudja, vagy esetleg Mr.
de Winter?
Maxim nem szólt egy szót sem. Favell a papirost
gyűrögette, közben folyton Julyan arcát figyelte.
– Unokatestvérem itt félreérthetetlenül kijelenti,
hogy találkozni kíván velem. Azt írja, hogy jöjjek le
Manderleybe még az éjszaka, mert mondani akar
nekem valamit. Hogy mit akart mondani, azt
valószínűleg soha nem fogjuk megtudni... De ez nem
is fontos. Az a fontos, hogy hívott engem, és hogy a
parti házban szándékozott tölteni az éjszakát, azért,
hogy együtt lehessünk. Az, hogy elment egyedül
vitorlázni, egy csöppet sem lep meg. Egy-egy hosszú
londoni nap után máskor is elment. De lyukakat fúrni
a hajó padlójába, és aztán szándékosan megfulladni...
ó, nem, Julyan ezredes, ez nem jellemző Rebeccára!
A vér elöntötte az arcát, az utolsó szavakat már
kiabálta. Nem tehetett jó benyomást Julyan
ezredesre, láttam az arcán, hogy nem tetszik neki
Favell viselkedése.
– Kedves barátom – mondta az ezredes-, semmi
értelme, hogy kiabáljon velem. Nem én vezettem a
tárgyalást ma délután, sőt még csak az esküdtszéknek
sem voltam tagja. Én csak a kerület elöljárója
vagyok. Természetesen, tőlem telhetőleg segíteni
szeretnék mindnyájukon. Ön nem hisz unokatestvére
öngyilkosságában. Másrészt azonban hallotta, mint
ahogy valamennyien hallottuk, a hajóépítő
vallomását. A lefolyócsapok nyitva voltak, a
lyukakat mindenki láthatta a hajópadlóban. Mi
történhetett tehát, az ön feltevése szerint?
Favell Maxim felé fordult. Még mindig ujjai között
gyűrögette a levelet.
– Rebecca nem nyitotta ki a csapokat, Rebecca nem
fúrt lyukat a padlóba. Rebecca nem követett el
öngyilkosságot. Megkérdezte a véleményemet, hát
megmondom. Rebeccát meggyilkolták. És ha tudni
akarja, hogy ki a gyilkos, hát a gyilkos ott áll az
ablakban, azzal az átkozottul fölényes mosollyal az
arcán. Még a gyászévet sem várta ki, feleségül vette
az első lányt, aki az útjába akadt. Ott van a gyilkos,
ezredes úr, Mr. Maximilian de Winter! Nézze csak
meg jól. Csinosan fog festeni az akasztófán, ugye?
És Favell nevetni kezdett, nevetni, a részeg
emberek magas, erőltetett, ostoba fejhangján, és
közben Rebecca levelét gyűrögette az ujjai között.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Hála az istennek, hogy Favell nevetett. Hála az

istennek hadonászó mozdulataiért, kivörösödött
arcáért, véreres, kimeresztett szeméért! Hála
istennek, hogy olyan bizonytalanul állt a lábán. Mert
ennek köszönhettük Julyan ezredes egyre fokozódó
ellenszenvét iránta, ami az ezredest a mi oldalunkra
állította. Láttam az arcán az undort, láttam, hogy
félrehúzza a száját. Julyan ezredes nem hitt Favell-
nek!
– Ez az ember részeg – mondta nyugodtan –, nem
tudja, mit beszél.
– Még hogy részeg vagyok?! – ordított Favell.
Nem, kedves barátom, nem vagyok részeg. Maga
lehet elöljáró és ezredes egy személyben, de bennem
emberére talált. A törvény az én oldalamon áll, és én
majd a törvényhez fogok folyamodni. Szerencsére
vannak még más elöljárók is ebben az átkozott
országban! Olyanok is, akiknek van eszük, és akik
valóban az igazság kiderítését tekintik feladatuknak.
Nem katonák, akiket évekkel ezelőtt menesztettek a
hadseregtől, mert nem állták meg a helyüket, és most
olcsó érdemrendekkel a mellükön adják a nagyot.
Max de Winter meggyilkolta Rebeccát, és én ezt be
fogom bizonyítani!
– Várjon egy pillanatig, Mr. Favell – mondta Julyan
ezredes nyugodtan –, maga jelen volt ma délután a
tárgyaláson. Láttam magát. Ha olyan mélységesen
meg volt győződve az ítélet igazságtalanságáról,
miért nem mondta meg ott rögtön, az esküdtszék
jelenlétében? Miért nem mutatta be a levelet a
törvényszéken?
Favell rábámult és fölnevetett.
– Hogy miért nem? Azért, mert nem akartam. Úgy
tetszett nekem, hogy idejöjjek, és személyesen
ijesszek rá de Winterre.
– Ezért hívtam fel önt – mondta Maxim, előbbre
lépve az ablaktól. – Favell már nekem is előadta a
vádjait. Én ugyanazt kérdeztem tőle, amit az ezredes
úr: miért nem közölte gyanúját az esküdtekkel. Azt
felelte, hogy ő nem gazdag ember, és ha hajlandó
vagyok neki két- vagy háromezer fontos
életjáradékot biztosítani, akkor soha az életben nem
fog nekem többé alkalmatlankodni. Frank is hallotta,
a feleségem is. Tessék megkérdezni őket.
– Szóról szóra így történt, ezredes úr – tanúsította
Frank. – Ez egyszerűen zsarolás!
– Igen, természetesen – mondta Julyan ezredes –,
csak az a baj, hogy a zsarolás sohasem egyszerű
dolog. A zsarolásból egész sereg embernek támadhat
kellemetlensége, még akkor is, ha a zsaroló végül
börtönbe kerül. Sokszor vele együtt ártatlan emberek
is börtönbe kerülnek. Jelen esetben igyekszünk ezt
majd megakadályozni. Nem tudom, hogy mennyire
ura magának Favell, és hogy tud-e felelni a
kérdéseimre. Ha eltekint a tárgyhoz nem tartozó
személyeskedésektől, hamarabb végére járunk a
dolognak. Maga igen komoly vádat hozott fel Mr. de
Winter ellen. Van valami bizonyítéka?
– Bizonyíték? – csattant fel Favell. – Mi az
ördögnek még külön bizonyíték? Hát azok a lyukak a
hajó fenekében, nem elég bizonyíték?
 – Nem – mondta Julyan ezredes –, csak akkor, ha
szemtanúja van, aki látta, hogy Mr. de Winter fúrta
azokat a lyukakat. Hol a tanú?
– Ördög vigye a tanút! Természetes, hogy de
Winter a bűnös. Ki más ölhette volna meg Rebeccát?
– Kerrithnek sok lakosa van – mondta Julyan
ezredes –, menjen házról házra, és keressen tanúkat.
Én ezt tettem volna az ön helyében. Magának nincs
több bizonyítéka de Winter ellen, mint amennyi
például ellenem.
– Ó, már látom – mondta Favell –, látom, hogy
összejátszik de Winterrel. Nem akarja cserbenhagyni,
mert egyszer-kétszer együtt ebédeltek. A de Winter
nagy név odaát Kerrithben! Manderley tulajdonosa!
Maga nyomorult sznob!
– Vigyázzon a nyelvére, Favell, vigyázzon a
nyelvére!
– Azt hiszi, hogy megijeszt, ugye, azt képzeli? Azt
hiszi, hogy nem merem a törvény elé vinni a vádat?
Hát majd meglátja, hogy be fogom bizonyítani, amit
állítottam. Majd még maga is elhiszi, hogy de Winter
ölte meg Rebeccát, és hogy miattam ölte meg! De
Winter tudta, hogy Rebecca engem szeret, és
féltékeny volt, őrülten féltékeny. Tudta, hogy akkor
éjszaka is engem várt odalent a parti házban, azért
ölte meg. Azután a holttestet behurcolta a hajóba, és
elsüllyesztette.
– Nagyon kedves történet, Favell, meg kell hagyni,
de ismétlem, nincs bizonyítéka. Hozzon tanút, aki
látta, akkor majd komolyra fordulhat a dolog.
Ismerem azt a házat a parton, sokszor rendeztek ott
pikniket, és Mrs. de Winter ott tartotta a vitorláshoz
szükséges fölszerelést. A maga szempontjából persze
az volna a jó, ha nem magányos parti ház volna,
hanem bungaló valami nyaralótelepen,
szomszédokkal körülvéve, és legalább ötvenen látták
volna a gyilkosságot.
– Várjon csak – mondta Favell lassan –, várjon
csak! Egyáltalán nincs kizárva, hogy látta valaki de
Wintert akkor éjszaka. Megéri a fáradságot, hogy
utánajárjak. És ha előállítom a tanút, akkor mit szól?
Julyan ezredes vállat vont.
Láttam, hogy Frank kérdően néz Maximre. Maxim
nem szólt semmit. Favellt figyelte. Egyszerre
ráeszméltem, hogy kire gondol Favell. És egyszerre,
a félelem és az irtózat felvillanásában azt is tudtam,
hogy igaza van. Mondattöredékek jutottak eszembe,
szavak, amelyeket akkor nem értettem... „Odalent
van, ugye? Soha többé nem fog visszajönni?... Nem
mondtam el senkinek. Ugye, meg fogják találni…
Nem fog visszajönni soha többé... „ Ben tudta. Ben
látta. Ben, szegény, a beteg agyával tanúja volt
mindennek. Látta, amikor Maxim eloldozta a hajót a
cölöptől, és látta, hogy Maxim egyedül jön vissza a
csónakban.
Éreztem, hogy elsápadok. A szék támlájának
dőltem.
– Van itt egy félkegyelmű, akit gyakran látni a
parton – mondta Favell –, az mindig ott ólálkodott,
valahányszor lementünk Rebeccával. Kint aludt a
szabadban, az erdőben vagy a parton, ha meleg volt
az éjszaka. Nincs ki neki a négy kereke, magától nem
tud összehozni egy értelmes mondatot, de ha akkor
éjszaka ott volt, én kiszedem belőle, amit akarok. És
valószínű, hogy ott volt.
– Ki az? – kérdezte Julyan ezredes. – Kiről beszél?
– Csak Benről beszélhet – mondta Frank, és futó
pillantást vetett Maximre –, az egyik bérlő fia. De az
az ember nem beszámítható. Gyöngeelméjű
születésétől fogva.
– Ugyan, mit számít az? – mondta Favell. – Szeme,
az van. Tudja, hogy mit lát. Csak igennel vagy
nemmel kell felelnie. Na, ugye, most már kicsit kezd
inába szállni a bátorsága, Mr. de Winter?
– Beszélhetnénk azzal az emberrel? – kérdezte
Julyan ezredes.
– Természetesen – válaszolta Maxim. – Küldd le
Robertet az anyjához, Frank, és mondd meg neki,
hogy kísérjék ide Bent.
Frank habozott. Láttam, hogy a szeme sarkából rám
néz.
– Menj már, az istenért! – sürgette Maxim. –
Essünk túl rajta minél előbb.
Frank kiment a szobából. Megint azt a rettenetes
szúró fájdalmat éreztem a szívem alatt. Néhány perc
múlva visszajött.
– Robert elvitte a kocsimat – mondta –, ha Bent
otthon találja, tíz perc alatt itt lehetnek.
– Ebben az esőben hol lehetne másutt? – mondta
Favell. – Majd meglátják, hogy én szóra bírom.
Nevetett, és Maximre nézett.
Az arca még mindig nagyon piros volt. Az
izgalomtól verítékcseppek gyöngyöztek a homlokán.
Láttam, hogy kidagad a nyaka a gallérjából, és hogy
a két füle hogy eláll. Híres szépségének már nyoma
sem volt.
Újabb cigarettára gyújtott.
– Maguk itt Manderleyben egy titkos szövetséget
alakítottak – mondta –, egyik sem adja ki a másikat.
Még a kerületi elöljáró úr is tagja a szövetségnek. Az
ifjú feleséget természetesen nem hibáztathatom, egy
asszony nem vallhat az ura ellen. Crawleyt is
megvesztegették. Nem meri kockáztatni a kenyerét.
Tudja jól, hogy kidobnák, ha megmondaná az igazat.
És ha nem tévedek, van benne egy kis káröröm is
velem szemben. Nem sok sikere volt Rebeccánál,
ugye, Crawley? Ezúttal könnyebb dolga lesz az új
asszonnyal. Ő hálás lesz, valahányszor testvéri karját
nyújtja feléje, ha el akar ájulni... Mikor majd a bíró
kihirdeti a halálos ítéletet, kapóra jön, ha ott áll
mellette...
Ami ezután történt, olyan hirtelen jött, hogy nem is
tudtam követni a részleteket.
Csak azt láttam, hogy Favell megtántorodik,
nekiesik a dívány karfájának, majd legurul a padlóra.
Maxim ott állt mellette. Émelygés fogott el. Volt
valami megalázó abban, hogy Maxim megütötte
Favellt. Bár ne láttam volna!
Julyan ezredes nem szólt semmit, de nagyon sötét
arccal nézett maga elé. Hátat fordított nekik, és
odajött hozzám.
– Talán jobb lenne, ha fölmenne a szobájába
mondta csendesen.
– Nem – mondtam, és megráztam a fejemet –, nem.
– Ez az ember olyan állapotban van, hogy isten
tudja, miket hord itt még össze. Már az sem volt
magának való látvány, aminek az előbb tanúja volt.
A férjének természetesen igaza volt, de azért kár,
hogy magának is látnia kellett...
Nem feleltem. Favellt néztem, aki lassan
feltápászkodott. Nehézkesen leült a díványra, és
zsebkendőjével törölgette az arcát.
– Adjatok valamit inni! – mondta. – Adjatok
valamit inni!
Maxim Frankre nézett. Frank kiment a szobából.
Néhány pillanat múlva visszajött, whiskyt és szódát
hozott, amiből töltött egy pohárba, és odaadta
Favellnek. Favell mohón ivott, mint egy állat. Az
állán sötétvörös folt látszott, ott, ahol Maxim
megütötte. Maxim megint hátat fordított neki, és
visszament az ablakhoz.
Julyan ezredesre néztem, és láttam, hogy Maximet
figyeli. A tekintete kíváncsi volt, átható. A szívem
hevesen dobogott. Miért néz így Julyan ezredes
Maximre? Azt jelenti ez a tekintet, hogy gyanút
fogott?
Maxim nem vette észre. Kinézett az esőbe. Még
mindig zuhogott. A felhőszakadás hangja betöltötte a
szobát.
Favell kiitta a whiskyt, és a poharat visszatette az
asztalra. Nehezen szedte a lélegzetet. Nem nézett
egyikünkre sem. Mereven maga elé bámult a padlóra.
A kis szobában megszólalt a telefon. Hangja élesen,
bántóan hasított bele a csendbe. Frank vette föl a
kagylót.
Egy perc múlva visszajött, és Julyan ezredeshez
fordult.
– Az ezredes úr leánya van a telefonnál – mondta –,
azt kérdezi, hogy várjanak-e még a vacsorával?
Julyan ezredes türelmetlenül intett.
– Mondja meg neki, hogy csak vacsorázzanak
nyugodtan. Nem tudom, mikor jutok haza.
Az órájára nézett.
– Minek telefonálgatnak utánam? – mormolta maga
elé. – Igazán békén hagyhatnának.
Frank visszament a kis szobába, hogy átadja az
üzenetet. Megpróbáltam magam elé képzelni az
ezredes lányát. Biztosan az, aki golfozni szokott.
Szinte hallottam, amint azt mondja a testvérének:
„Apa azt üzente, kezdjünk csak nyugodtan
vacsorázni. Ugyan mit csinálhat odaát
Manderleyben? A hús olyan rágós lesz, mint a tapló.”
A kis háztartás megszokott esti rendje felborult
miattunk. Lám, mások szempontjából is van
következménye annak, hogy Maxim megölte
Rebeccát. Frankre pillantottam. Az arca sápadt volt
és merev.
– Hallottam, hogy Robert visszaérkezett a kocsival
– mondta Julyan ezredesnek.
Kiment a hallba.
Favell fölkapta a fejét, azután felállt, és
várakozásteljesen nézett az ajtó felé. Furcsa, gonosz
mosoly bujkált az arcán.
Az ajtó kinyílt, Frank lépett be. Hátrafordult, és
intett valakinek, hogy kövesse.
– Csak bátran, Ben – mondta biztató hangon –, Mr.
de Winter cigarettát akar adni magának. Ne féljen
semmitől.
Ben ügyetlenül botlott be a szobába. Furcsa volt
így, kalapjával a kezében. Most vettem észre először,
hogy a feje egészen le van borotválva, egy szál haja
sincsen. Így kalap nélkül még borzasztóbb volt
ránézni szegényre.
A világosság, úgy látszik, elvakította. Bárgyú
tekintetét pislogva hordozta körül a szobában. Aztán
meglátott engem, és gyöngén, zavarodottan
elmosolyodott. Favell odalépett hozzá, és megállt
előtte.
– Hahó! – kezdte. – Hogy folyt a sorod, mióta
utoljára találkoztunk?
Ben rámeredt. Arca nem árulta el, hogy megismerte
Favellt. Nem felelt.
– Nos? – sürgette Favell. – Csak tudod, hogy ki
vagyok?
 Ben a kalapja szélét gyűrögette. – He? – kérdezte.
– Vegyél cigarettát – mondta Favell, és eléje tartotta
a dobozt.
Ben félénken Maximre és Frankre nézett.
– Vegyen csak – biztatta Maxim –, vegyen annyit,
amennyit akar.
Ben négyet vett ki, és kettőt-kettőt a füle mögé
dugott. Azután megint a kalapját gyűrögette.
– Tudod, hogy ki vagyok, ugye? – kérdezte újra
Favell.
Ben még mindig nem felelt. Julyan ezredes
odalépett hozzá.
– Mindjárt hazamehet, Ben – mondta –, senki sem
fogja bántani. Csak azt szeretném, ha egy-két
kérdésre felelne. Ismeri, ugye, Mr. Favellt?
– Sohasem láttam – mondta Ben, és megrázta a
fejét.
– Ne légy olyan hülye – förmedt rá Favell durván –,
hiszen jól tudod, hogy láttál! Sokszor láttál bemenni
a kis házba a parton, Mrs. de Winter házába...
– Nem – mondta Ben –, soha senkit nem láttam ott.
– Te hazug idióta – dühöngött Favell –, azt mered
mondani, hogy sohasem láttál Mrs. de Winterrel
sétálni az erdőben és bemenni a házba? Nem
emlékszel, hogy egyszer rajtacsíptünk, mikor
benéztél az ablakon?
– He? – kérdezte Ben.
– Megbízható tanú – jegyezte meg gúnyosan Julyan
ezredes.
Favell sarkon fordult.
– Ezt szándékosan csinálja – mondta –, valaki
beszélt vele és megvesztegette. Pedig számtalanszor
látott minket együtt. Na, itt van, ettől talán majd
megjavul az emlékezeted!
 Belenyúlt a nadrágzsebébe, és kihúzta a tárcáját.
Egy egyfontos bankjegyet lebegtetett meg Ben orra
előtt.
– Most már emlékszel? – kérdezte. Ben a fejét
rázta.
– Soha senkit nem láttam – mondta, és egyszerre
megragadta Frank kezét.
– Azért jött, hogy becsukjon a bolondokházába?
– kérdezte rémülten.
– Nem – nyugtatta meg Frank –, ne féljen, Ben,
nem engedjük bántani.
– Nem akarok a bolondokházába menni – mondta
Ben –, mert ott kegyetlenül bánnak az emberrel.
Otthon akarok maradni. Én nem bántottam senkit!
– Jól van, Ben – mondta Julyan ezredes –, senki
sem akarja magát a bolondokházába csukni. Biztosan
tudja, hogy sohasem látta ezt az embert?
– Nem – mondta Ben –, sohasem láttam.
– De Mrs. de Winterre emlékszik? – kérdezte
Julyan ezredes.
Ben bizonytalanul felém tekintett.
– Nem – mondta Julyan ezredes barátságosan –,
nem erre a hölgyre gondolok, hanem arra a másikra,
aki mindig lejárt a parti házba. Tudja, akinek a
hajója...
– Elment... – mondta Ben hunyorogva.
– Igen – bólintott az ezredes-, sokat járt vitorlázni,
ugye? Mondja, ott volt a parton azon az éjszakán,
mikor utoljára ment vitorlázni? Ennek már több mint
egy esztendeje. Mikor nem jött vissza többé.
Ben csak gyűrögette a kalapját. Hol Frankre nézett,
hol Maximre.
– He... ? – nyögte újra.
– Ott voltál, vagy nem voltál ott? – kiáltott rá Favell
előrehajolva. – Hiszen láttad Mrs. de Wintert
lemenni a házhoz, és láttad Mr. de Wintert is, mikor
utánament. Mi történt azután, mondd el, mi történt?
Ben rémülten hátrált a falhoz.
– Nem láttam semmit! – mondta. – Én otthon
akarok maradni, nem akarok bolondokházába menni!
Sohasem láttam magát. Soha, soha! Se magát, se őt!
Visítani kezdett, mint egy gyermek.
– Te idióta! Te hülye! – támadt rá Favell dühösen.
Ben a szemét törölgette a kabátja ujjával.
– A tanújának ugyan nem sok hasznát vette –
mondta Julyan ezredes. – Kárba veszett idő volt ez az
egész komédia. Akar még valamit kérdezni tőle?
– Összeesküvés! – ordított Favell. – Összeesküdtek
ellenem. Valamennyien benne vannak az
összeesküvésben. Valaki megvesztegette ezt a
félkegye1műt. A fejemet adom rá, hogy
megvesztegették. Megfizették, hogy ilyen aljas
hazugságokat mondjon!
– Úgy vélem, Bent haza lehet engedni – mondta
Julyan ezredes.
– Jól van, Ben – nyugtatta meg Maxim –, Robert
majd hazaviszi. És ne féljen, senki sem akarja magát
a bolondokházába zárni. Menj, mondd meg
Robertnek, hogy keressen neki valami ennivalót a
konyhán – tette hozzá Frank felé fordulva. – Hideg
húst vagy bármit, amit szeret.
– Szóval megfizeted a szolgálatait? – sziszegte
Favell. – Alaposan a kezedre játszott, Max.
Frank kivezette Bent a szobából. Julyan ezredes
Maximre nézett.
– Nagyon meg volt rémülve szegény – mondta.
Láttam, hogy egész idő alatt úgy reszketett, mint a
nyárfalevél. Rosszul bánnak vele?
 – Tudtommal sohasem bántotta senki – szólt
Maxim. – Teljesen ártalmatlan, és éntőlem mindig
szabadon járhatott-kelhetett.
– Ráijeszthettek egyszer – mondta az ezredes. Még
a szeme fehérje is kifordult, mint a kutyának, mikor
attól fél, hogy meg akarják korbácsolni.
– Miért nem korbácsolta meg? – csattant föl Favell.
– Akkor egyszerre eszébe jutott volna minden...
Szóval jó vacsorát kap jutalmul mai munkájáért.
Nem fogják megkorbácsolni.
– Nem sok hasznát vette a tanúnak – fordult Julyan
ezredes újra Favellhez. – Ott tartunk, ahol az elején.
Nem tud tanút előállítani Mr. de Winter ellen. Semmi
esélye nincs rá, hogy a törvény előtt bármit is
bebizonyítson. Azt állítja, hogy Mrs. de Winter
feleségül akart menni önhöz, és hogy titokban
találkozni szokott a megboldogulttal a parti házban.
Ez a szegény bolond, akit megkérdeztünk, azt állítja,
hogy soha nem látta. Tehát még ezt sem tudja
bebizonyítani.
– Hogy nem tudom bebizonyítani? Várjon csak egy
kicsit – mondta Favell.
Láttam, hogy mosolyog. Odalépett a kandallóhoz,
és megnyomta a csengőt.
Tudtam, hogy mit akar. Frith jelent meg a
csengetésre.
– Hívja le Mrs. Danverst – utasította Favell. Frith
egy pillantást vetett Maximre. Maxim bólintott.
Frith kiment a szobából.
– Mrs. Danvers a házvezetőnő, ugye? – kérdezte
Julyan ezredes.
– Ő volt Rebecca legjobb barátnője – mondta Favell
–, már házassága előtt is nála szolgált, és valójában ő
nevelte fel Rebeccát. Majd meglátja, hogy Danny
másféle tanú lesz, mint ez a bolond.
Frank visszajött a szobába.
– Na, lefektette Bent? Adott neki vacsorát, és
megdicsérte, hogy jó kisfiú volt? Ezúttal nem lesz
könnyű dolguk, biztosítom magukat.
– Mrs. Danverst várjuk – mondta Julyan ezredes. –
Favell azt hiszi, hogy őbelőle majd ki lehet szedni
valamit.
Frank gyors pillantást vetett Maximre. Julyan
ezredes észrevette ezt a pillantást. Láttam, hogy a
szája megkeményedik. Megijedtem. A körmömet
kezdtem rágni.
Valamennyien feszülten néztünk az ajtóra.
Mrs. Danvers belépett a szobába. Lehet, hogy csak
azért, mert eddig többnyire egyedül láttam, és nálam
magasabb volt, de úgy tetszett, mintha az elmúlt
napokban összeesett volna. Föl kellett néznie
Maximre is és Julyan ezredesre is.
Megállt az ajtóban, kezét a mellén összekulcsolta,
és végigjártatta rajtunk a tekintetét.
– Jó estét, Mrs. Danvers – mondta Julyan ezredes.
– Jó estét, uram.
Hangja most is a régi, gépies, színtelen hang volt,
amelyet olyan sokszor hallottam.
– Mindenekelőtt, Mrs. Danvers, szeretnék valamit
kérdezni öntől – kezdte Julyan ezredes. – Milyen
viszonyban volt a megboldogult Mrs. de Winter Mr.
Favell-lel?
– Első unokatestvérek voltak – mondta Mrs.
Danvers.
– Nem a rokonságra gondolok, Mrs. Danvers
mondta Julyan ezredes. – Valami közelebbi
kapcsolatra.
– Attól tartok, nem értem önt, ezredes úr mondta
Mrs. Danvers.
– Ugyan, Danny – szólt közbe Favell –, nagyon jól
tudja, hogy hova akarnak kilyukadni. Megmondtam
Julyan ezredesnek, de nem akarja elhinni. Nem
akarja elhinni, hogy Rebecca meg én éveken
keresztül nemcsak unokatestvérek voltunk egymás
számára. Rebecca szeretett engem. .
Legnagyobb meglepetésemre Mrs. Danvers egy
darabig szótlanul nézett rá, aztán harag villant a
tekintetében.
– Nem szerette – mondta.
– Most nem kell alakoskodnia, maga vén bolond –
kezdte Favell, de Mrs. Danvers közbevágott:
– Mrs. de Winter nem szerette sem magát, se Mr. de
Wintert, sem senki mást sem. Ő minden férfit
megvetett. Magasan fölötte állt a férfiaknak.
Favell nyakig elvörösödött dühében.
– Emlékezzen csak rá, hogy hányszor jött elém az
erdőbe? Gondoljon azokra az éjszakákra, amikor
maga idefönt virrasztott, amíg Rebecca vissza nem
jött. Talán bizony elfelejtette, hogy az asszonya
hányszor töltötte velem a víkendet Londonban?
– Na és aztán? – csattant fel Mrs. Danvers villámló
tekintettel. – És ha úgy tetszett neki, miért ne tette
volna? Neki a szerelem csak játék volt. Sokszor
hallottam tőle, hogy csak játékszernek tekinti a
férfiakat. Szeretett nevetni. Magát is kinevette, mint a
többieket, mindenkit. Sokszor láttam, mikor hazajött
valahonnan, leült az ágya szélére, és hangosan
nevetett a maga vagy a többiek ostobaságán.
Volt valami félelmetes a szavaknak ebben a hirtelen
áradatában. Maxim falfehér lett. Favell úgy meredt
Mrs. Danversre, mintha nem értené, amit mond.
Julyan ezredes a bajuszát tépdeste. Néhány percig
senki sem szólalt meg, csak az eső zuhogása
hallatszott.
Azután Mrs. Danvers egyszerre sírva fakadt. Úgy
sírt, mint akkor reggel a hálószobában. Nem tudtam
ránézni, el kellett fordulnom. Még mindig nem
szólalt meg senki, csak a zuhogó esőt és Mrs.
Danvers zokogását lehetett hallani. Sikítani szerettem
volna tőle. Szerettem volna kirohanni a szobából, és
sikítani, sikítani.
Senki sem mozdult, senki sem szólt semmit, senki
sem igyekezett megnyugtatni. Ő meg csak sírt és sírt.
Egy idő múlva – úgy tetszett nekem, hogy egész
örökkévalóság múlt el – végre kezdett erőt venni
magán, és lassan-lassan abbahagyta a zokogást. Már
csak az arca vonaglott, görcsösen markolászta a
ruháját. Aztán végre teljesen elcsendesedett. Most
Julyan ezredes szólalt meg lassan, kimért hangon:
– Mrs. Danvers, lehetett valami oka Mrs. de
Winternek arra, hogy öngyilkosságot kövessen el?
Mrs. Danvers nyelt egyet. Továbbra is ruhája szélét
markolászta. Megrázta a fejét:
– Nem, kizárt dolog.
– Na, látják? – szólt közbe Favell gyorsan. – Ő is
azt mondja, amit én.
– Lesz szíves hallgatni? – szólt rá Julyan ezredes.
– Hagyja gondolkozni Mrs. Danverst. Mindnyájan
megegyezünk abban, hogy első pillantásra,
felületesen nézve a dolgot, szó sem lehet
öngyilkosságról. A levél hitelességét nem kívánom
kétségbe vonni. Világos, hogy az elhunyt azt a
levelet Londonban írta, és valamit mondani akart
magának. Ha tudnánk, hogy mit akart mondani, talán
megoldódnék a probléma. Adja oda a levelet Mrs.
Danversnek, tőle esetleg kaphatunk valami
felvilágosítást.
Favell vállat vont. Kivette a zsebéből a levelet, és
ledobta a földre. Mrs. Danvers lehajolt és felvette.
Figyeltük az arcát, amíg olvasta, láttuk, hogy
mozog az ajka. Kétszer is elolvasta, azután megrázta
a fejét.
– Nem tudom – mondta –, nem tudom, mit akart
mondani. De ha valami fontos dolgot akart volna
közölni Mr. Jackkel, előbb nekem mondja meg.
– Ön nem is látta őt akkor éjszaka?
– Nem, éppen szabadnapom volt, és bementem
Kerrithbe. Amíg élek, nem fogom magamnak
megbocsátani.
– Akkor hát ön nem is sejti, hogy mire gondolhatott
az elhunyt? Ezek a szavak, „valamit mondanom kell
neked”, nem jelentenek az ön számára semmit?
– Nem, uram, semmit.
– Tudja önök közül valaki, hogy hol töltötte az
elhunyt azt a napot Londonban?
Senki nem felelt. Maxim a fejét rázta. Favell
csendesen szitkozódott magában.
– Ezt a levelet három órakor dobta be a
levelesládámba – mondta –, a portás látta. Akkor
nyilván egyenesen hazajött, és mindjárt lement a
tengerhez.
– Azt tudom, hogy Mrs. de Winter tizenkettőtől fél
kettőig a fodrásznál volt – szólalt meg Mrs. Danvers.
– Erre azért emlékszem, mert pár nappal előbb én
telefonáltam innen a fodrásznak. Határozottan
emlékszem rá. A fodrász után mindig a klubban
szokott ebédelni. Csaknem egészen bizonyos, hogy
aznap is ott ebédelt.
– Tegyük fel, hogy félóra hosszat tartott az ebéd.
Mit csinált ezután? Ezt is ki kell deríteni – mondta
Julyan ezredes.
– Jóságos isten, ki a csuda törődik azzal, hogy mit
csinált azután? – ordított Favell. – Csak az az egy
fontos, hogy nem lett öngyilkos.
– Az előjegyzési naptárát odafönt őrzöm mondta
Mrs. Danvers lassan –, minden holmiját eltettem
emlékül. Mr. de Winter soha nem kérte tőlem.
Lehetséges, hogy be van írva az aznapi programja is.
Nagyon következetes volt ilyen tekintetben. Mindent
fölírt, és aztán, ha már túl volt rajta, áthúzta. Ha
gondolni méltóztatik, hogy ez segíthet valamit,
lehozom a naptárt.
– Nos, de Winter? – fordult Julyan ezredes
Maximhez. – Mit szól hozzá? Nincs kifogása ellene,
hogy megnézzük a naptárt?
– Természetesen nincs – mondta Maxim. – Miért
lenne?
Megint láttam Julyan ezredes szemében azt a furcsa
kifejezést Láttam, hogy ezúttal Frank is észrevette.
Láttam, hogy ő is Maximre néz, azután megint rám.
Ezúttal én voltam az, aki felálltam, és odamentem az
ablakhoz. A zivatar már kiadta dühét, alábbhagyott,
és az esőcseppek kopogása szelídebbé,
egyenletesebbé vált. Az ég szürkés esti szint öltött. A
pázsit sötét lett a nedvességtől, és a fák mintha
összezsugorodtak volna.
Hallottam, hogy a fejem fölött a szobalány behúzza
a zsalukat éjszakára, és becsukja azokat az ablakokat
is, amelyek még nyitva voltak.
A hétköznapok megszokott rendjének megfelelően
történik minden. A függönyöket összehúzzák, a
cipőket elviszik kitisztítani, a fürdőlepedőt kiterítik a
székre a fürdőszobában, és Clarice megereszti a
fürdővizemet. Megágyaznak, a papucsot odakészítik
az ágy elé. És mi itt ülünk a könyvtárban, egyikünk
sem szól egy szót sem, de tudjuk, hogy Maxim élete
legválságosabb óráit éli.
Megfordultam, mert hallottam, hogy nyílik az ajtó.
Mrs. Danvers jött vissza a naptárral.
– Mindent bejegyzett – mondta szokásos fakó
hangján. – Itt van az a nap, amelyiken meghalt.
Kezében egy kis piros, bőrkötéses naptárt tartott.
Átnyújtotta Julyan ezredesnek. Az ezredes ismét
kivette zsebéből a szemüvegét. Hosszú csend
következett. Volt valami ebben a néhány pillanatban,
mialatt a naptárban lapozgatott és mi feszült
várakozással néztünk rá, ami jobban megfélemlített,
mint bármi más, ami akkor este történt.
Körmömet a tenyerembe vájtam. Nem bírtam
Maximre nézni. Attól féltem, hogy Julyan ezredes is
hallja a szívem vad dobogását.
– Megvan – szólt végre, és ujjával az egyik lap
közepére bökött.
Valami történni fog – gondoltam magamban-,
valami rettenetes fog most történni.
– Igen – folytatta az ezredes –, itt van.
Tizenkettőkor fodrász, amint Mrs. Danvers mondta,
és mellette egy kereszt. Ez azt jelenti, hogy járt a
fodrásznál. Ebéd a klubban, és mellette a kereszt. De
mi ez itt? Baker, két óra. Ki az a Baker?
Maximre nézett. Maxim a fejét rázta. Aztán Mrs.
Danversre nézett.
– Baker? – ismételte Mrs. Danvers. – Mrs. de
Winter tudtommal nem ismert senkit, akit Bakernek
hívnak. Soha nem hallottam tőle ezt a nevet.
– Márpedig itt be van írva ez a név – mondta Julyan
ezredes, és átnyújtotta a naptárt. – Maga is
megnézheti: Baker. És mellette egy vastag kereszt,
mintha nagyon megnyomták volna a ceruza hegyét.
Szóval járt ennél a Bakernél, akárki is az.
Mrs. Danvers a névre bámult, és mell ette a fekete
keresztre.
– Baker... – mormolta. – Baker...
– Ha tudnánk, hogy ki ez a Baker, esetleg
megtalálnánk a rejtély kulcsát – mondta az ezredes. –
Az nem lehet, hogy uzsorások kezébe került?
Mrs. Danvers dühösen nézett az ezredesre. – Mrs.
de Winter?! – kérdezte megvetően.
– Nem lehet tudni, hátha zsarolták – mondta az
ezredes, és egy pil1antást vetett Favellre.
Mrs. Danvers a fejét rázta.
– Baker... – ismételte. – Baker...
– Nem volt valami ellensége, valaki, aki fenyegette,
valaki, akitől félt?
– Mrs. de Winter és a félelem! – méltatlankodott
Mrs. Danvers. – Nem félt ő senkitől és semmitől a
világon. Egyetlenegy valamitől félt, és az az öregség
volt. Az öregség és a betegség, és az, hogy ágyban
kell meghalnia. Sokszor mondta nekem: „Ha egyszer
el kell mennem, Danny, akkor gyorsan akarok
elmenni, mint ahogy a gyertyaláng kialszik.” Ez volt
az egyetlen vigasztalásom, mikor meghalt. Azt
mondják, a vízbefúlás nem fáj.
Kutatóan nézett Julyan ezredesre. Az ezredes nem
felelt. A bajuszát simogatta. Láttam, hogy ismét
Maximre néz.
– Mire jó mindez? – mondta Favell, és előrelépett.
– Eltávolodtunk a lényegtől. Kit érdekel, hogy ki az a
Baker? Mi közünk hozzá? Talán valami kereskedő,
aki harisnyát árul vagy arckrémet. Ha fontos személy
lett volna, akkor Danny tudna róla. Rebeccának nem
volt titka Danny előtt.
 Én Mrs. Danverst figyeltem. A naptárban
lapozgatott. Egyszerre felkiáltott: – Itt van valami
mondta –, a telefonszámok között. Baker és mellette
egy szám: 0488. De betű nincs mellette.
– Nagyszerű, Danny! – kiáltott Favell. – Valóságos
nyomozó lett öregkorára! Csak éppen késett egy évet.
Ha ezzel a naptárral egy évvel ezelőtt hozakodik elő,
akkor még talán hasznát vehettük volna.
– Megvan tehát Baker telefonszáma – mondta
Julyan ezredes. – De honnan tudhatnánk meg, hogy
melyik körzethez tartozik ez a szám?
– Próbáljuk talán sorra az összes 0488-ast,
minthogy betű nincs előtte – gúnyolódott Favell. –
Az egész éjszakánk rámegy ugyan, de hát annyi baj
legyen. Van Maxnek elég pénze, mit bánja ő, ha száz
font lesz is a telefonszámlája, ugye, Max? Az a fő,
hogy időt nyerjünk. Igazad van, a te helyedben én is
így gondolkoznék.
– A szám mellett van egy jel, de nem tudom, hogy
mi akar lenni – fordult az ezredes Mrs. Danvershez –,
nézze csak meg! Lehetséges, hogy M betű?
Mrs. Danvers megint kezébe vette a naptárt.
– Lehetséges – mondta habozva –, nem olyan
ugyan, mint az ő M betűi szoktak lenni, de talán
sietett. Igen, meglehet, hogy az.
– Mayfair 0488 – gúnyolódott Favell –, micsoda
lángész!
– Nos? – szólt Maxim, és cigarettára gyújtott, az
elsőre ezen a szörnyű estén.
– Hát akkor tegyünk valamit, hogy előbbre jussunk.
Mit gondolsz, Frank? Talán jó volna, ha felhívnád a
Mayfair 0488-at.
Az a szúró fájdalom a szívem alatt... Mozdulatlanul
álltam, két kezemet szorosan összeku1csolva. Maxim
nem nézett rám.
– Menj már – sürgette Franket –, mire vársz? Frank
bement a szomszédos kis szobába. Vártunk. Egy perc
múlva visszajött.
– A központ ideszól, ha jelentkezik a szám mondta
kurtán.
Julyan ezredes hátul összekulcsolta a kezét, és fel-
alá járt a szobában. Egyikünk sem szólt egy szót sem.
Vagy négy perccel később élesen megszólalt a
telefoncsengő, azon az idegesítő hangon, amellyel az
interurbán hívások szoktak jelentkezni.
Frank ismét átment a másik szobába.
– Mayfair 0488? – kérdezte. – Meg tudná mondani,
kérem, hogy lakik-e ott egy Baker nevű úr? Ó,
köszönöm, bocsánatot kérek. Igen, lehetséges, hogy
rossz számot hívtam. Nagyon köszönöm.
A készülék kattant egyet, mikor Frank letette a
hallgatót. Azután visszajött hozzánk.
– Valami Lady Eastleigh-hez tartozik a Mayfair
0488. Egy Grosvenor Street-i szám. Bakernek soha
hírét sem hallották.
Favell gúnyosan fölnevetett.
– Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte
kedélyeskedett –, hát csak folytassa, detektív úr,
melyik a legközelebbi M betű?
– Próbáljuk meg a Museumot – ajánlotta Mrs.
Danvers.
A játék megismétlődött. Frank Maximre nézett.
– Próbáld meg – mondta Maxim.
Julyan ezredes föl-alá járkált a szobában. Újabb öt
perc múlva ismét jelentkezett a központ. Frank ismét
átment a másik szobába. Az ajtót nyitva hagyta maga
után, láttam, ahogy az asztal fölé hajol, és füléhez
emeli a hallgatót.
 – Halló! Museum 0488? Meg tudná mondani,
kérem, hogy lakik-e ott egy Baker nevű úr? Ó, ki
beszél?... Az éjszakai portás? Igen. Igen, értem. Nem,
nem. Természetesen. Lenne szíves megadni a címet?
Igen. Nagyon fontos.
Elhallgatott. Azután a vállán keresztül átszólt
hozzánk:
– Azt hiszem, megvan.
Ó, édes Istenem, engedd, hogy ne legyen igaz.
Engedd, hogy ne találjuk meg Bakert. Engedd, hogy
Baker ne legyen már életben. Én tudom, hogy
kicsoda Baker. Egész idő alatt tudtam.
Láttam Franket az ajtón keresztül, láttam, amint
hirtelen előrehajlik, papír és ceruza után nyúl.
– Halló, igen, itt vagyok. Lenne szíves betűzni?
Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm. Jó éjszakát.
Visszajött a szobába, a papírral a kezében. Frank,
aki Maxim barátja volt, nem tudta, hogy ez a darab
papiros, amelyet a kezében tart, a végzetet
megpecsételő tanúvallomás részlete, és felér egy
tőrrel, amit Maxim szívén döfnek keresztül.
– Egy bloomsburyi ház éjjeli portása jelentkezett.
Nem lakik ott senki, csak orvosi rendelők vannak a
házban. Úgy látszik, hogy Baker feloszlatta a
rendelőjét, és hat hónappal ezelőtt elköltözött. De a
portás meg tudta mondani a címét. Fölírtam.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Maxim ekkor rám nézett. Először nézett rám az este

folyamán, és a szeméből búcsúzást olvastam ki.
Olyan volt, mintha ő az induló hajó korlátjánál állna,
én pedig a parton integetnék. Őt is emberek veszik
körül, engem is, de mi nem látjuk őket. Nem szólunk
egymáshoz, mert a távolság már nagy köztünk, és a
szél úgyis elvinné a hangot. De ő látja az én
szememet, és én látom az ő szemét, ameddig csak a
hajó el nem fordul. Favell, Mrs. Danvers, Julyan
ezredes és Frank, a cédulával a kezében, nem léteztek
ebben a pillanatban számunkra. Ez a pillanat a miénk
volt, a kettőnké.
Aztán Maxim megfordult, és kezét Frank felé
nyújtotta.
– Köszönöm, Frank – mondta –, megmutatnád a
címet?
– Valahol Barnet közelében van, Londontól északra
– buzgólkodott Frank, és átadta a cédulát –, de
telefonja nincs. Nem tudjuk felhívni.
– Jól van, Crawley – mondta az ezredes –, és
köszönjük az ön segítségét is, Mrs. Danvers. Nem
jutott esetleg még valami az eszébe?
Mrs. Danvers a fejét rázta.
– Mrs. de Winternek sohasem volt szüksége
orvosra. Mint minden erős, egészséges ember, ő is
lenézte az orvosokat. Amennyire emlékszem, csak
egyetlenegyszer járt nála orvos, dr. Phillips
Kerrithből, akkor, amikor kificamította a csuklóját.
Ennek a dr. Bakernek a nevét sohasem hallottam tőle.
Előttem soha nem említette.
– Biztos, hogy valami arckenőcskeverő lehet
mondta Favell –, de hát nem mindegy, hogy kicsoda-
micsoda? Ha fontos szerepe lett volna, Danny tudna
róla. A fejemet adom rá, hogy valami szélhámos, aki
föltalált egy új hajszőkítő vagy bőrpuhító csodaszert.
Rebecca biztosan a fodrásztól kapta a címet aznap
délben, és ebéd után kíváncsiságból elment hozzá.
– Nem – vágott közbe Frank –, azt hiszem, téved.
Baker nem kozmetikus. A Museum 0488-as portása
azt mondta, hogy igen híres nőorvos...
– Hm – jegyezte meg Julyan ezredes, a bajszát
simogatva –, akkor hát mégis lehetett valami baja.
Különös, hogy senkinek sem szólt egy szót sem, még
magának se, Mrs. Danvers.
– Rebecca nagyon sovány volt – mondta Favell –,
én sokszor mondtam ezt neki, de ő csak nevetett, és
kioktatott, hogy így szebb. Talán fogyasztotta magát,
mint mostanában minden nő. Talán diétás receptért
ment ehhez a Bakerhez.
– Lehetségesnek tartja ezt, Mrs. Danvers? –
kérdezte Julyan ezredes.
Mrs. Danvers bizonytalanul csóválta a fejét. Ez a
fordulat szemlátomást újra kihozta a sodrából.
– Nem értem – mondta –, nem értem, hogy ki ez a
Baker. Ez a Baker nevű orvos. Miért nem szólt
nekem róla? Miért titkolta előttem? Nekem mindent
el szokott mondani.
– Talán nem akarta izgatni – vélekedett Julyan
ezredes. – Megbeszélte vele az időpontot, járt nála,
de előre nem akart szólni. Azt gondolta, hogy majd
utólag elmondja.
– És a levél, amit Mr. Jacknek írt? – kérdezte
hirtelen Mrs. Danvers. – Az a levél, amelyikben azt
írta, hogy „Valamit mondanom kell neked”?
– Úgy van – mondta Favell elgondolkodva –, a
levélről teljesen megfeledkeztünk.
Megint kivette a zsebéből, és hangosan felolvasta:
„Valamit mondanom kell neked, gyere minél előbb,
nagyon fontos. Rebecca.”
– Biztos, hogy arról akart beszámolni, amit a
doktornál hallott – mondta Julyan ezredes, és Maxim
felé fordult –, ezer fontba mernék fogadni. El akarta
mondani Favellnek, hogy mit végzett dr. Bakernél.
– Lehetséges, hogy igaza van – mondta Favell. A
levél és az orvosnál tett látogatás valami
összefüggésben van egymással. De mit mondhatott
neki, most már én is szeretném tudni. Mi baja lehetett
Rebeccának?
Az igazság az arcukba ordított, és nem hallották. Az
arcukba vigyorgott, és nem látták. Ott álltak,
bámultak egymásra, és nem értették. Nem mertem
rájuk nézni. Attól féltem, ha rájuk nézek, az arcom
mindent elárul. Maxim nem szólt semmit.
Visszament az ablakhoz, és kinézett a kertbe, amely
most sötét volt és csendes. Az eső teljesen elállt, csak
a levelekről és az ereszről csepegett a víz.
– Ezt könnyen megtudhatjuk – jegyezte meg Frank
–, itt az orvos címe. Írhatok neki egy levelet, és
megkérdezhetem, emlékszik-e bizonyos Mrs. de
Winter nevű hölgyre, aki tavaly járt nála.
– Kérdés, hogy válaszolna-e a levélre – mondta
Julyan ezredes. – Az orvosi etikának bonyolult
szabályai vannak. Az orvost kötelezi a titoktartás.
Legfeljebb akkor lehetne valamit kiszedni belőle, ha
de Winter személyesen menne el hozzá,
négyszemközt beszélne vele, és megmagyarázná,
hogy miről van szó. Mit szólna hozzá, de Winter?
Maxim visszafordult az ablaktól.
– Mindenre hajlandó vagyok, amit ön jónak lát
szólt nyugodt hangon.
– Mindenre hajlandó vagy, hogy időt nyerj, mi? –
sziszegte Favell. – Azt gondolod, hogy huszonnégy
óra alatt sok minden történhet, ugye? Vonatokat,
hajókat, repülőgépeket lehet elérni huszonnégy óra
alatt...
Láttam, hogy Mrs. Danvers szúrós tekintettel hol
Favellre, hol Maximre néz, és most először
eszméltem rá, hogy Mrs. Danvers nem tud Favell
vádjáról semmit. Csak most kezdi felfogni, hogy
miről van szó. Mindent leolvastam az arcáról. Előbb
a kétséget, aztán a csodálkozással vegyes gyűlöletet
és végül a meggyőződést.
A hosszú, csontos kezek megint görcsösen
markolászták a fekete ruhát. Nyelvével
megnedvesítette a szája szélét. Úgy bámult Maximre,
mintha soha többé nem akarná levenni róla a
tekintetét.
Késő – gondoltam –, most már nem árthat nekünk.
Rosszabb már nem lehet, mint ami van. Most már
teljesen mindegy, hogy mit mond. Nem árthat többet,
nem bánthat többet.
Maxim nem vette észre Mrs. Danvers rátapadó
pillantását, vagy úgy tett, mintha nem látná. Julyan
ezredessel beszélt.
– Mit tanácsol? – kérdezte. – Fölmenjek reggel
Londonba? Megkeressem ezt az embert?
Sürgönyözzek neki, hogy megyek?
– Nem mész egyedül – kiáltotta Favell, és durván,
gúnyosan felnevetett –, nekem is jogom van jelen
lenni! Vagy pedig menjen vele Welch felügyelő.
Akkor lemondok róla, hogy én kísérjem el.
Csak Mrs. Danvers levenné már a tekintetét
Maximről!
Most Frank is észrevette, hogy Mrs. Danvers
milyen pillantással figyeli Maximet, és látszott rajta,
hogy ez a tekintet őt is zavarja, nyugtalanítja. A
papirosra nézett, amelyre dr. Baker címét írta föl,
majd Maximre, és úgy látszott, hogy a valóság
derengeni kezd az ő agyában is, mert elsápadt, és
letette a papirost az asztalra.
– Szerintem egyelőre semmi szükség rá, hogy
Welch felügyelőt is belekeverjük a dologba – döntött
Julyan ezredes.
A hangja keményen csengett. Azt mondta, egyelőre
semmi szükség rá. Nem tetszett nekem, ahogyan ezt
mondta: egyelőre.
– Ha én is de Winterrel megyek, és ott maradok
vele egész idő alatt, utána pedig együtt jövünk vissza,
azzal megelégszik?
Favell előbb Maximre nézett, azután Julyan
ezredesre. Csúf, kárörvendő kifejezés ült az arcán, és
világoskék szeme diadalittasan csillogott.
– Igen – mondta –, azt hiszem, ezzel
megelégedhetem. De a biztonság okáért nem
mehetnék én is önökkel?
– Jöhet – válaszolta az ezredes. – Sajnos, azt
hiszem, joga van ragaszkodni hozzá, hogy jelen
legyen. Viszont nekem jogom van ragaszkodni
hozzá, hogy ha velünk jön, józan legyen.
– Emiatt ne aggódjék – nyugtatta meg mosolyogva
Favell –, színjózan leszek. Olyan józan, mint a bíró,
amikor halálra ítéli Maximet. Úgy érzem, ez a doktor
Baker lesz a per koronatanúja.
Körülnézett és nevetett. Valószínűleg végre ő is
megértette, mit jelentett az a látogatás, amelyet
Rebecca tett az orvosnál.
– Mikor indulunk? – kérdezte. Julyan ezredes
Maximre nézett. – Hány órára lesz készen?
– Amikor parancsolja – mondta Maxim.
– Kilenc óra jó lesz!
– Tehát kilenckor – egyezett bele Maxim.
– És ki biztosít minket róla, hogy nem ugrik meg az
éjszaka? – fordult Favell Julyanhez. – Csak ki kell
hoznia az autóját a garázsból.
– Megelégszik a szavammal, ezredes? – kérdezte
Maxim.
Most történt először, hogy az ezredes habozott.
Láttam, hogy Frankre néz. Maxim arca lángba borult.
Az a kis ér lüktetni kezdett a halántékán.
– Mrs. Danvers – mondta Maxim lassan –, ha Mrs.
de Winter és én felmentünk, legyen szíves, jöjjön
utánunk, és zárja ránk kívülről az ajtót. És holnap
reggel hétkor legyen szíves személyesen fölkelteni
bennünket.
– Igen, uram – válaszolta Mrs. Danvers.
A tekintetét még mindig nem vette le Maximről, és
két kezével továbbra is görcsösen markolta a ruháját.
– Hát akkor rendben van – szólt Julyan ezredes
nyers határozottsággal –, azt hiszem, nincs egyéb
megbeszélnivalónk. Én pont kilenckor itt leszek. A
maga kocsiján megyünk, de Winter?
– Igen – felelte Maxim.
– És Favell a saját kocsiján jön utánunk.
– Mégpedig közvetlenül a sarkukban, kedves
ezredes úr, közvetlenül a sarkukban!
Julyan ezredes odalépett hozzám, és megfogta a
kezemet.
– Jó éjszakát – mondta –, gondolom, tisztában van
vele, hogy mennyire magukkal érzek, fölösleges
hangsúlyoznom. Időben küldje aludni a férjét, ha
lehet. Hosszú lesz a holnapi nap.
Egy pillanatig kezében tartotta a kezemet, aztán
elfordult. Különös volt, hogy mennyire kerülte a
tekintetemet. Frank kinyitotta előtte az ajtót, és
kikísérte. Favell előrehajolt, és a dobozból
megtöltötte cigarettával a tárcáját.
– Aligha tartanak itt vacsorára – szellemeskedett.
 Senki nem felelt. Favell cigarettára gyújtott, és
nagy füstfelhőt fújt a levegőbe.
– Nem lesz valami kellemes éjszakám az országúti
fogadóban – mondta. – Na, nem baj, annál szebb lesz
a holnapi nap! Jó éjszakát! Danny, aztán ne felejtse el
rájuk fordítani a kulcsot.
Odalépett hozzám, és a kezét nyújtotta.
Én, mint egy gyermek, eldugtam a kezemet a hátam
mögé. Nevetve hajolt meg előttem.
– Ugye, csúnya dolog volt, amit csináltam? –
gúnyolódott. – Elrontottam a játékát. Na de ne
búsuljon, annál érdekesebb lesz, majd ha az újságok
közlik az élete történetét, és nagy betűkkel fogja
olvasni a címet: „Monte-Carlótól Manderleyig! Egy
gyilkos fiatal feleségének vallomásai.” Remélhetőleg
a legközelebbi házasságával nagyobb szerencséje
lesz.
Az ajtóhoz lépett, és onnan visszaintett Maximnek.
– Viszontlátásra, öregfiú! – kiáltotta oda neki. Szép
álmokat.
Megfordult, rám nevetett, aztán kiment. Mrs.
Danvers utána. Maxim meg én kettesben maradtunk.
Maxim még mindig az ablaknál állt. Nem jött oda
hozzám. Jasper besompolygott a hallból. Egész este
odakint volt, most hozzám szaladt, és a ruhám szélét
ráncigálta.
– Hadd menjek én is veletek – mondtam
Maximnek. – Bemegyek én is Londonba a kocsival.
Egy darabig nem felelt. Kinézett az ablakon. Aztán
egy fáradt „igen”-nel nyugtázta szavaimat, majd
valamivel később hozzátette: – Igen, együtt kell
maradnunk.
Frank visszajött.
– Elmentek.
 – Rendben van, Frank – bólintott Maxim.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte Frank. – Nincs
valami sürgős elintéznivaló? Ha hasznomat
vehetitek, szívesen fent maradok egész éjszaka.
Mindenekelőtt Bakernek kellene sürgönyözni.
– Ne fáradj – legyintett Maxim –, egyelőre nem
tehetsz semmit. Lehet, hogy holnapután már annál
inkább szükségünk lesz rád. Ma kettesben szeretnénk
maradni. Megérted, ugye?
– Igen – felelte Frank –, természetesen. Egy
pillanatig várt, kezével a kilincsen. – Jó éjszakát –
mondta.
– Jó éjszakát – felelte Maxim.
Mikor elment és becsukta maga mögött az ajtót,
Maxim odajött hozzám. Kitártam a karomat, és ő úgy
simult hozzám, mint egy gyermek. Sokáig nem
szóltunk egy szót sem. Szorosan átölelve tartottam és
simogattam, mint Jaspert szoktam. Mintha Jasper
megütötte volna magát, és most hozzám menekülne,
hogy szabadítsam meg a fájdalmától.
– Együtt megyünk holnap Londonba – szólalt meg
egy idő után.
– Igen.
– Julyannek nem lesz ellene kifogása?
– Nem.
– És még a holnap éjszaka is a miénk lesz –
folytatta –, ilyen hamar nem fognak intézkedni.
Huszonnégy óránk még mindenesetre marad.
– Igen.
– Most már nem olyan szigorúak – beszélt tovább
Maxim –, megengedik, hogy az ember látogatókat
fogadjon. És az egész dolog sokáig szokott
elhúzódni. Ha lehet, megpróbálom Hastingset
védőügyvédnek. Ő a legjobb. Hastings vagy Birkett.
Hastings még ismerte apámat.
– Igen.
– Megmondom neki az igazat. Akkor minden
egyszerűbb lesz.
– Igen.
Az ajtó kinyílt, és Frith lépett a szobába. Eltoltam
magamtól Maximet, kiegyenesedtem, és úgy tettem,
mintha a hajamat igazgatnám.
– Átöltözik, asszonyom, vagy tálalhatom a
vacsorát?
– Nem, Frith, ma nem öltözünk át.
– Parancsára, asszonyom.
Kiment, és nyitva hagyta az ajtót. Robert jött be,
összehúzta a függönyöket, eligazgatta a párnákat,
lesimította a díványtakarót, rendbe szedte a
könyveket és az újságokat az asztalon. Kivitte a
whiskyt és a szódát és a teli hamutartókat. Mióta
Manderleyben voltam, minden este ugyanezt
csinálta, de ma ezek az apróságok is különös
jelentőséget nyertek. Éreztem, hogy minden, ami
ezen az estén történik, egész életemben kísérteni fog.
Hamarosan jött Frith, és jelentette, hogy tálalva
van.
A legapróbb mozzanatokra is emlékszem.
Emlékszem, hogy jégbe hűtött erőlevest tálaltak fel
csészében, emlékszem a lazacra, emlékszem a
báránysültre.
Emlékszem a karamellpudingra, emlékszem a
sherry ízére.
Új gyertyák égtek az ezüst gyertyatartókban,
karcsúak és fehérek voltak, és nagyon hosszúnak
tetszettek. A függönyöket az ebédlőben is
összehúzták, mert az időjárás odakint elég
bizonytalan volt. Furcsának tetszett, hogy az
ebédlőben ülünk, és nem látunk ki a pázsitra. Olyan
volt, mintha már itt volna az ősz.
Mialatt a feketénket ittuk, a könyvtárban megszólalt
a telefon. Ezúttal én vettem fel a kagylót.
Beatrice hangját hallottam a drót másik végén.
– Te vagy az? – kérdezte. – Már többször
próbáltalak hívni benneteket ma este, de mindig
mással beszéltetek.
– Ó, de kár – mondtam –, nagyon sajnálom.
– Vagy két órával ezelőtt kaptuk meg az esti lapokat
– mondta –, borzasztó megrázkódtatás volt
mindkettőnkre nézve. Maxim mit szólt hozzá?
– Öt is megdöbbentette.
– De drágám, ez hihetetlen. Miért követett volna el
Rebecca öngyilkosságot?! Mindenki másról inkább
elhittem volna, hogy az öngyilkosság gondolatával
foglalkozik. Itt valami tévedésnek kell lennie.
– Nem tudom – válaszoltam.
– Maxim mit szól hozzá? Hol van?
– Sokan voltak itt ma. Julyan ezredes és mások.
Maxim nagyon fáradt. Holnap bemegyünk
Londonba.
– Mi a csudának?
– Még mindig ebben az ügyben... telefonon nem
magyarázhatom meg.
– Nem kellene fölmennetek – tanácsolta Beatrice –,
nevetséges. Egyszerűen nevetséges. Nem jó, ha
Maxim most mutatkozik a nyilvánosság előtt.
– Igen – mondtam.
– Julyan ezredes biztosan tud valamit csinálni. Ő
olyan befolyásos ember. Az öreg Horridge teljesen
elvesztette a fejét. Hajmeresztő volt, amivel az
öngyilkosságot megindokolta. Az életben nem
hallottam ilyen képtelenséget! Nem lett volna szabad
megengedni, hogy Tabb nyilatkozzék. Honnan tudja
ő azt megállapítani, hogy a lyukakat erőszakkal
fúrták a hajópadlóba, nem igaz?! Giles azt mondja,
hogy egész biztosan a szikláktól vannak.
– Az esküdtek elfogadták Tabb tanúvallomását –
mondtam.
– Kár, hogy nem lehettem ott. Majd én beszéltem
volna a fejükkel. Úgy látszik, senki nem merte
kinyitni a száját. Maxim nagyon izgatott?
– Túl fáradt ahhoz, hogy bármi is izgassa.
– Bár én is felmehetnék veletek Londonba –
folytatta Beatrice-, de sajnos, aligha lehet róla szó.
Rogernek magas láza van, szegény fiú, és az ápolónő
hülye. Roger ki nem állhatja. Nem hagyhatom
magára egy percre sem.
– Természetes, hogy nem. Eszedbe ne jusson.
– Merrefelé lesztek Londonban?
– Nem tudom – feleltem –, még teljesen
bizonytalan.
– Mondd meg Maximnek, hogy próbálja
megmásíttatni az esküdtszék határozatát. Nagyon
kellemetlen a családnak. Itt is mindenkinek mondom,
hogy ez képtelenség. Rebecca soha meg nem ölte
volna magát. Ő nem az a típus. Arra is gondoltam
már, hogy írok az elnöknek.
– Már késő – mondtam. – Nem használna semmit.
– Ilyen ostobaságot! Giles meg én úgy gondoljuk,
sokkal valószínűbb, hogy a lyukakat a sziklák ütötték
a hajó fenekébe, vagy ha nem, hát valami csirkefogó,
valami kommunista. Annyi kommunista van a
világon. Azok szoktak ilyesmit csinálni.
Maxim átszólt a könyvtárból:
– Tedd már le azt a kagylót! Mit tud annyit
beszélni?
 – Beatrice – mondtam kétségbeesetten –, majd
megpróbállak Londonból felhívni.
– Mondd, nem lenne jó, ha szólnék Dick
Godlophinnak? Ő a parlamenti képviselőtök. Én
nagyon jól ismerem, jobban, mint Maxim. Gilesszal
végzett Oxfordban. Kérdezd meg Maximet, nem
akarja-e, hogy telefonáljak Dicknek, a bírósági
határozat megváltoztatása érdekében. És kérdezd
meg azt is, mit szól az ötletünkhöz. Biztos valami
kommunista összeesküvés van a háttérben.
– Semmi értelme – igyekeztem meggyőzni –, már
úgyis mindegy. Kérlek, Beatrice, ne is próbálj tenni
semmit, csak rontanál a dolgon, hidd el. Ki tudja,
nem volt-e valami olyan oka Rebeccának, amiről mi
nem tudunk. És én nem hiszem, hogy a kommunisták
lyukakat fúrnak a hajók aljába. Mi hasznuk volna
belőle? Kérlek, Beatrice, ne csinálj semmit.
Hála istennek, hogy nem jött ma át. Hála a
jóistennek, hogy legalább ettől megóvott minket.
A telefon kattant egyet, Beatrice hangját hallottam.
– Halló, halló! Beszélünk! Ne kapcsoljanak szét!
Azután még egy kattanás, és csend.
Kimerülten támolyogtam vissza a könyvtárba.
Néhány perc múlva újra megszólalt a telefon. Nem
vettem fel a kagylót, hagytam, hogy csengjen.
Ott ültem Maxim lábánál a szőnyegen. A telefon
makacsul csengett. Nem mozdultam. Aztán egyszerre
elhallgatott, mintha feladta volna a reménytelen
küzdelmet. A kandallón az óra tízet ütött. Maxim
lehajolt hozzám, átölelte a derekamat, és fölemelt.
Lázasan, kétségbeesetten csókoltuk meg egymást,
mint bűnös szerelmesek, akik először csókolóznak.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Másnap, mikor kevéssel hat után felébredtem és az

ablakhoz léptem, köd borította a kertet, s a harmat a
pázsiton olyan volt, akár a dér. A fák is fehér ködbe
burkolóztak. Friss, csípős volt a levegő, éles szél fújt.
Őszszaga volt a reggelnek.
Ott álltam az ablaknál, és a rózsák bágyadtan
lekonyuló fejecskéit néztem. Az előző napi eső nagy
pusztítást végzett köztük, megbarnult,
összezsugorodott szirmok borították a földet. Az
elmúlt nap eseményei távolinak és valószínűtlennek
tetszettek.
Manderleyben új nap kezdődött. A kert nem törődik
a mi bajunkkal. Feketerigó szállt végig a
rózsaágyások között, a pázsit felé, olykor leszállt, és
sárga csőrével megkopogtatta a földet. Egy sárgarigó,
két tömzsi barázdabillegető és egy sereg csiripelő
veréb nyüzsgött a rózsatövek között. Sirály keringett
fönt a magasban, némán és magányosan, aztán
szélesebbre tárta szárnyát, és elrepült az erdő és a
Boldog-völgy felé.
Mindez ugyanígy lesz a jövőben is – gondoltam. –
A mi gondjainkon és szomorúságainkon semmit sem
változtatnak. A kertészek nemsokára lejönnek,
összesöprik a lehullott leveleket, elgereblyézik a
kavicsot. Vödrök zörögnek a hátsó udvarban,
lemossák az autót, a kis konyhalány a nyitott ajtóban
beszélget a kertészekkel. Aztán a sült szalonna
ínycsiklandó illatát érezni a konyha felől. A
szobalányok kinyitják a háló szobák ablakait,
széthúzzák a függönyöket.
A kutyák kimásznak a kosarukból, ásítanak és
nyújtózkodnak. Kiballagnak a teraszra, és
hunyorogva nézik, hogy törnek át a ködön a nap első
félénk sugarai. Robert reggelihez terít, leteszi az
asztalra a forró, friss vajas süteményt, a tojástartókat,
a mézes tálkát, a dzsemet, az őszibarackot, a
bíborszínű szőlőt, amelyen még a melegház langyos
lehelete érzik.
A sárga szobában söpörnek, a szalonban port
törölgetnek, a friss hűvös levegő beáramlik a nagy,
nyitott ablakokon. Füst kacskaringózik fölfelé a
kéményekből, és lassan-lassan szétfoszlik az őszies
köd, a fák és a padok formát öltenek, idelátszik a
tenger csillogása. Az öböl felett pedig ott magasodik
a hegyfokon a jelzőlámpa.
Ez Manderley. Nyugalom, békesség, harmónia.
Akárki él a falai között, akármennyi baj, gond éri,
akármennyit kell küzdenie, szenvednie, ha mégannyi
könnyet ont is, és szomorúságot rejteget a szívében,
Manderley békéje nem bomlik meg, Manderley
szépsége örök és változatlan.
A virágok, ha meghalnak is, jövő tavasszal újra
feltámadnak. A madárfészkek újra benépesülnek, a
fák ismét kizöldülnek. A moha megnyugtató szaga
érzik a levegőben, méhek zümmögnek, tücskök
cirpelnek, szürkegémek építik a fészküket, pillangók
táncolnak a pázsit fölött, pókok szövik finom
hálójukat, és megrémült nyulacskák menekülnek
vissza riadtan a bokrok közé. Orgona fog nyílni és
akácvirág, és a fehér magnólia virágba borul az
ebédlő ablaka alatt. Manderleynek senki és semmi
nem árthat. Mindig itt fog rejtőzni az öböl mélyén,
mint valami életre kelt mesekönyv. Az erdők védően
állnak körülötte, a tenger pedig hol közelebb jön, hol
visszahúzódik.
 Maxim még aludt, nem akartam fölkelteni. Hosszú,
nehéz nap vár ránk. Országutak, sürgönypóznák,
fárasztó forgalom, London. És ki tudja, hova vezet ez
az út. A jövő ismeretlen.
Valahol, Londontól északra él egy Baker nevű
ember, aki soha nem hallott rólunk, és sorsunkat
mégis a kezében tartja. Nemsokára ő is felébred,
nyújtózkodik, ásít, és számba veszi a nap feladatait.
Fölkeltem, bementem a fürdőszobába, és
kinyitottam a vízcsapot. Ezek a megszokott, apró
tennivalók most éppen olyan jelentőséget nyertek,
mint előző este az, hogy Robert vacsora előtt rendbe
hozta a könyvtárszobát. Azelőtt is, mindennap
ugyanezt csináltam, de most minden mozdulatom
tudatos volt. Ahogyan belemártottam a szivacsot a
vízbe, ahogyan ráborítottam a fürdőlepedőt a
fűtőtestre, ahogyan hátradőltem a kádban, és
behunytam a szememet, minden pillanatot külön
érzékeltem. Mikor visszamentem a hálószobába, és
öltözködni kezdtem, halk lépéseket hallottam a
folyosó felől, és egy kulcs fordult meg a zárban,
azután pillanatnyi csend következett, majd a lépések
eltávolodtak. Mrs. Danvers volt az.
Nem felejtette el. Este is hallottam ugyanezt a
hangot, mikor feljöttünk a könyvtárból. Nem
kopogott az ajtón, nem adta tudtunkra, hogy itt van,
csak a lépések zajából és a kulcs fordulásából tudtuk.
Ez ráébresztett a valóságra és arra, hogy mi vár ránk.
Mikor elkészültem az öltözködéssel,
megeresztettem Maxim fürdővizét. Clarice hozta a
teánkat. Felkeltettem Maximet. Első pillanatban úgy
meredt rám, mint egy riadt gyermek, azután kitárta a
karját. Együtt teáztunk. Aztán fölkelt, bement a
fürdőszobába, éli én gépiesen berakosgattam néhány
holmit a kézitáskámba. Megtörténhet, hogy egy-két
napig Londonban kell maradnunk.
Beletettem a táskába a keféket, amelyeket
Maximtől kaptam, azután egy hálóinget, pongyolát,
papucsot, egy ruhát éli egy pár cipőt. Idegennek
éreztem a táskámat, amikor bevittem a gardróbból.
Úgy tetszett, mintha nagyon rég nem használtam
volna, pedig még csak négy hónapja, hogy
hazajöttünk Manderleybe. Még rajta volt a
vámhivatal bélyege, amit Calais-ban ragasztottak rá.
Valamelyik zsebében volt egy hangversenyjegy a
monte-carlói kaszinóból. Összegyűrtem és bedobtam
a papírkosárba. Mintha egy másik világból, egy
másik korból került volna ide. A hálószobánk kezdett
olyan formát ölteni, mint azok a szobák, amelyeknek
lakói hosszú útra készülődnek. Az öltözőasztalról
hiányoztak a hajkeféim. Egy darab selyempapír
hevert a padlón meg egy leszakadt koffercédula. A
törülközők összegyűrve hevertek a fürdőszoba
padlóján. A gardróbszekrény ajtói kitárva ásítoztak.
Máris feltettem a kalapomat, nehogy véletlenül
megfeledkezzem róla, és vissza kelljen mennem érte.
Aztán a kezembe vettem a táskámat és a kesztyűmet.
Még egyszer körülnéztem, hogy nem hagytam-e ott
valamit. A köd oszlóban volt, egy-egy napsugár már
utat tört magának, és mintákat rajzolt a szőnyegre.
Mikor félúton voltam a folyosón, valami különös,
megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy vissza
kell mennem, és még egyszer körül kell néznem a
szobában. Minden ok nélkül visszamentem, és
végigjártattam tekintetemet a nyitott
gardróbszekrényen, az üres ágyon és a teástálcán.
Úgy néztem végig rajtuk, mintha örökre be akarnám
vésni képüket az emlékezetembe.
 Furcsa – gondoltam –, hogy ilyen hatalmuk van
rajtam a tárgyaknak, és úgy el tudnak szomorítani,
mintha kisgyerekek volnának, akik azért
könyörögnek, hogy ne hagyjam el őket.
Azután lementem reggelizni. Az ebédlőben hűvös
volt, a nap még nem ért el az ablakokig, jólesett a
forró, keserű feketekávé és a frissen sült szalonna.
Némán ettünk. Maxim olykor az órájára pillantott.
Hallottam, hogy Robert kihordja a táskákat és a
plédeket a hallba.
Kimentem a teraszra. Az eső megtisztította a
levegőt, a fűnek friss, édes illata volt. Később, ha
majd a nap feljebb száll az égen, gyönyörű idő lesz.
Arra gondoltam, hogy ebéd előtt milyen nagyot
sétálhattunk volna a völgyben, és aztán könyvekkel
és újságokkal kiülhettünk volna a gesztenyefa alá.
Egy pillanatra lehunytam a szememet, arcomon és
kezemen éreztem a nap melegét.
Maxim szólított a házból. Visszamentem, Frith rám
segítette a kabátomat. Autózúgást hallottam. Frank
érkezett meg.
– Julyan ezredes odalent vár a kapunál – hozta a
hírt. – Úgy gondolja, nem érdemes feljönnie.
– Valóban nem – bólintott Maxim.
– Én egész nap az irodában leszek, és várom a
telefonodat – mondta Frank. – Ha beszéltél Bakerrel,
és esetleg szükséged lesz rám, rögtön felmegyek
Londonba.
– Igen – hagyta rá Maxim –, majd telefonálok.
– Most van kilenc – mondta Frank –, nagyon
pontosak vagytok. Szép idő ígérkezik, biztos jó
utatok lesz.
– Igen.
– Remélem, nem fog túlságosan kifáradni. Mrs. de
Winter – fordult hozzám –, nehéz napja lesz.
– Nem lesz semmi baj – próbáltam megnyugtatni,
és Jasperre néztem, aki lógó füllel és szomorú,
szemrehányó tekintettel állt a lábamnál.
– Vigye le magával Jaspert az irodába – mondtam
–, úgy nekikeseredett szegény.
– Igen – válaszolta Frank –, leviszem.
– Induljunk – sürgetett Maxim. – Julyan
türelmetlenkedni fog. Isten áldjon, Frank.
Beszálltam az autóba Maxim mellé. Frank ránk
csapta az ajtót.
– Akkor telefonálsz, ugye?
– Igen – mondta Maxim.
Visszanéztem a ház felé. Frith ott állt a felső
lépcsőn, és mögötte Robert. A szemem megtelt
könnyel, magam se tudtam, miért. Elfordultam, és a
táskám fölé hajoltam, hogy Maxim ne vegye észre.
Azután Maxim elindította a kocsit, és a ház elmaradt
mögöttünk.
Az alsó kapunál megálltunk, és felvettük Julyan
ezredest. Én ott maradtam Maxim mellett. Ő ült
hátulra. Mikor engem meglátott, a fejét csóválta.
– Nehéz nap lesz ez a mai – mondta –, nem
magának való. Vigyáztam volna én a férjére maga
helyett is.
I

–– Én akartam mindenáron eljönni – jelentettem ki

határozottan.
Többet nem szólt erről. Behúzódott a sarokba.
– Szép idő van – mondta később.
– Igen – felelte Maxim.
– Ez az izé... ez a Favell nevű fickó azt mondta,
hogy az útkereszteződésnél csatlakozik hozzánk. Ha
nincs ott, nem várjuk, úgyis jobb, ha nem jön velünk.
Remélem, hogy elaludt.
 De mikor az útkereszteződéshez közeledtünk, már
messziről láttam a sportkocsi hosszú zöld
karosszériáját, és a szívem elszorult. Tehát nem
késett el. Ott ült a volánnál, kalap nélkül, cigarettával
a szájában. Vigyorogva integetett, mikor meglátott
minket. Kezemet Maxim térdére tettem.
Az órák múltak, a kilométerek fogytak. Kábultan
meredtem az útra. Julyan ezredes időnként elaludt a
hátsó ülésen. Néha hátrafordultam, és láttam, hogy a
fejét hátratámasztva, nyitott szájjal szunyókál. A zöld
kocsi szorosan mellettünk haladt. Olykor elénk
került, olykor kissé lemaradt, de mindig
látótávolságon belül maradt.
Egy óra múlva megálltunk egy régimódi kis
szálloda előtt, valamelyik vidéki városka főutcáján.
Julyan ezredes végigette az egész étlapot. Levessel és
hallal kezdte, roastbeeffel folytatta és yorkshire-i
pudinggal fejezte be. Maxim meg én csak hideg
sonkát ettünk, és kávét ittunk.
El voltam rá készülve, hogy Favell is odaül az
asztalunkhoz, de mikor kiléptünk az étteremből,
láttam, hogy a kocsija egy szemközti cukrászda előtt
áll. Nyilván az ablakból figyelt minket, mert három
perccel azután, hogy elindultunk, már a nyomunkban
volt.
Három óra körül értük el London első külvárosát.
Kezdtem kissé fáradtnak érezni magamat. A zaj és a
forgalom kimerített, meleg is volt. Az utcák porosak
voltak, és olyan vigasztalan, lehangoló képet
nyújtottak, mint amilyen csak egy nagyváros
augusztusban. A levelek kókadtan, mozdulatlanul
függtek a száraz fákon. Az előző napi zivatar, úgy
látszik, csak helyi jellegű volt, Londonba nem jutott
el.
 Az emberek világos ruhákban jártak, és a férfiak
nem viseltek kalapot. Narancshéj és eldobált szemét
hevert az utcákon. A parkokban mindenütt kiégett a
fű. Az autóbuszok lomhán döcögtek, a taxik minden
útkereszteződésnél megtorpantak. Úgy éreztem,
mintha a ruhám és a kabátom hozzám volna ragadva,
és a harisnya égette a lábamat.
Julyan ezredes kiegyenesedett a hátsó ülésen, és
kinézett az ablakon.
– Itt nem esett – állapította meg.
– Nem – felelte Maxim.
– Pedig itt is elkelne az eső.
– Igen.
– Nem sikerült Favellt leráznunk. Még mindig a
nyomunkban van.
– Igen.
Forgalmas külvárosi utcákon jártunk, a látvány
lehangoló volt: teherautók, melyekre hátul vásott
kölykök kapaszkodtak fel fürtökben, fáradt
asszonyok gyerekkocsival, síró kisgyerekekkel,
hadonászó, kiabáló házalók. Rettenetes sok ember,
rettenetes zaj. Mintha a levegő is fogytán volna,
elhasznált, idegesítő.
Ez az út Londonon keresztül végtelen hosszúnak
tetszett, és mire megint csendesebb vidékre értünk, és
Hampstead elmaradt mögöttünk, a fejem úgy
kattogott, mintha doboltak volna rajta, és égett a
szemem.
Maxim is nagyon fáradtnak látszott. Sápadt volt, a
szeme karikás, de nem szólt semmit.
Julyan ezredes folyton ásítozott a hátsó ülésen.
Kitátotta a száját, hangosan ásított, utána nagyot
sóhajtott. Ezt körülbelül hárompercenként
megismételte. Ostoba ingerültség fogott el, alig
tudtam türtőztetni magamat, hogy hátra ne forduljak,
és rá ne kiáltsak: ugyan hagyja már abba!
Mikor elhagytuk Hampsteadet, kivett a zsebéből
egy összehajtogatott térképet, és magyarázni kezdte
Maximnek, hogy merre van Barnet. Az út egyenes
volt, és a jelzőtáblák különben is világosan mutatták
az irányt, de ő azért minden kanyarodónál
megmondta, hogy merre kell fordulni, és ha Maxim
csak egy pillanatig habozott, máris leeresztette az
ablakot, és megszólított egy járókelőt, hogy
tudakozódjék. Mikor beértünk Barnetbe, minduntalan
megállíttatta a kocsit.
– Meg tudná mondani, kérem, hogy hol van a
Roselands nevű ház? – szólított meg valakit. – Egy
bizonyos doktor Baker lakik benne, egy orvos, aki
felhagyott a praxissal, és ideköltözött.
A járókelő, akit megszólított, egy pillanatig
összehúzott szemöldökkel nézett maga elé, rá volt
írva az arcára, hogy sejtelme sincs semmiről.
– Dr. Baker? Nem ismerek semmiféle doktor
Bakert. Van itt egy Rose Cottage nevű ház, a
templom mellett, de ott Mrs. Wilson lakik.
– Nem, mi Roselands-et keressük, dr. Baker házát –
rázta meg a fejét Julyan ezredes, és mentünk tovább.
Néhány pillanat múlva egy gyereklányt szólított meg,
– aki babakocsit tolt.
– Meg tudná mondani, kérem, hol van dr. Baker
háza? – kérdezte.
– Sajnálom, csak rövid ideje lakunk itt.
– Nem ismeri doktor Bakert?
– Csak doktor Davidsonról tudok.
– Az nem az. Mi doktor Bakert keressük.
Maximre néztem. Nagyon fáradtnak látszott. A
száját keményen összeszorította. Favell hosszúkás
zöld autója, porfelhőbe burkolva, követett bennünket.
Végre is egy postás adott útbaigazítást.
– Repkénnyel befuttatott ház – mondta –, a kapun
nincs kiírva semmi.
Kiderült, hogy kétszer is elmentünk mellette.
Gépiesen a táskám után nyúltam, és végigtöröltem
arcomat a púderpamaccsal. Maxim megállította a
kocsit, kikapcsolta a motort. Pár pillanatig csendben
ültünk.
– Hát megérkeztünk volna – mondta Julyan
ezredes. – Öt óra tizenkét perc. Biztos éppen teáznak.
Jobb lesz, ha várunk egy kicsit.
Maxim cigarettára gyújtott, és megfogta a kezemet.
Nem szólt semmit. Az ezredes a térképével zörgött.
– Úgy is jöhettünk volna, hogy Londont kikerüljük
– okoskodott –, legalább negyven percet
megtakaríthattunk volna. Az első kétszáz kilométer
kitűnően ment. Csak Chiswicktől kezdve nem
haladtunk.
Egy kifutófiú karikázott el mellettünk fütyörészve.
Autóbusz állt meg a sarkon, két asszony szállt le.
Valahol egy templomóra negyedet ütött. Láttam,
hogy Favell kihajol mögöttünk a kocsijából.
Cigarettázott. Nem éreztem semmit, csak ültem, és
jelentéktelen semmiségekre figyeltem. A két
asszony, aki az autóbuszról leszállt, egy irányba
indult el. A kifutófiú eltűnt az utcakanyarulatánál.
Egy veréb ugrált a kocsiút közepén, és csipegetett
valamit a porban.
– Ez a Baker nem lehet valami híres kertész –
vélekedett Julyan ezredes. – Nézze csak azokat az
összevissza nőtt bokrokat. Úgy látszik, nem nyírja
őket rendesen.
Végre sikerült összehajtania a térképet. Visszatette
a zsebébe.
– Furcsa, hogy valaki a saját jószántából ilyen házat
vegyen magának, ilyen közel a főutcához, és így
beékelve a többi ház közé. Én nem kérnék belőle.
Megjegyzem, régebben, mikor még nem volt így
kiépülve a környék, szép lehetett. Valószínűleg van
jó golfpálya a közelben.
Kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt.
– Nos, de Winter? – fordult Maximhez. –
Mehetünk?
– Én készen vagyok – mondta Maxim.
Kiszálltunk. Favell már jött felénk.
– Miért vártak ilyen sokáig? – kérdezte. Senki sem
felelt.
Az előkerten keresztül fölmentünk a bejárati
ajtóhoz. A ház mögött teniszpálya sarka látszott,
hallottam is a labdák pattogását. Egy gyerekhang
méltatlankodva kiabálta:
– Negyven tizenöt, nem harminc mind! Nem
emlékszel rá, hogy hosszút ütöttél, te szamár?
– Úgy látszik, már megteáztak – mondta Julyan
ezredes.
Maximre nézett, és egy pillanatig habozott. Aztán
megnyomta a csengőt.
Messziről, a ház hátsó részéből hallottuk a csengő
hangját. Hosszú szünet következett. Aztán egy
nagyon fiatal cselédlány nyitott ajtót. Megütközve
bámult a népes társaságra.
– Doktor Baker? – kérdezte Julyan ezredes.
– Igen, uram, parancsoljanak.
Először a hallba vezetett be, majd bal kéz felől
kinyitott egy ajtót, és oda tessékelt be bennünket. A
szalon lehetett, amelyet nyáron nemigen használtak.
A falon egy feltűnően csúnya, fekete hajú asszony
arcképe függött. Vajon ez Mrs. Baker? – gondoltam.
A virágmintás bútorkarton vadonatújnak látszott. A
kandallón két kerek arcú, mosolygó szemű iskolás fiú
arcképe állt. Az ablak mellett egy sarokban hatalmas
rádió, szétágazó zsinórokkal és drótokkal.
Favell a képet nézte a falon. Julyan ezredes a
kandallónál álldogált. Maxim és én kinéztünk az
ablakon. Egy fa alatt fekvőszékeket láttam, és egy
asszonynak a fejét. Ott kellett valahol lennie a
teniszpályának is. Hallottam a fiúk hangját, amint
egymásnak kiabálnak. Egy öreg skót terrier
vakaródzott a kerti ösvényen. Körülbelül öt percig
vártunk. Úgy éreztem magam, mintha nem is én
volnék, hanem egy idegen nő, aki jótékony célú
adományokat gyűjt, azért jött ebbe a házba. Ez az öt
perc semmihez sem hasonlított, amit addigi
életemben átéltem. Nem éreztem semmit, nem fájt
semmi.
Aztán nyílt az ajtó, és egy férfi lépett a szobába.
Középtermetű volt, hosszúkás arcú, az álla hegyes, a
haja őszbe forduló homokszínű. Flanelnadrágot viselt
és sötétkék pulóvert.
– Bocsánatot kérek, hogy megvárakoztattam önöket
– mondta, és ő is kissé meglepettnek látszott, mint a
cselédlány az imént. – Meg kellett mosakodnom,
mert éppen teniszeztem, mikor a csengő megszólalt.
Foglaljanak helyet – tette hozzá, és rám nézett.
Leültem a legközelebbi székbe, és vártam.
– Tudjuk, nagyon neveletlenül törtünk rá önre,
doktor Baker – kezdte Julyan ezredes –, és ezért
elnézést kell kérnünk. Julyan vagyok. Engedje meg,
hogy bemutassam Mr. és Mrs. de Wintert, valamint
Mr. Favellt. Valószínűleg olvasta mostanában az
újságokban Mr. de Winter nevét...
 – Ó – mondta dr. Baker –, igen, igen, azt hiszem,
olvastam, valami vizsgálattal vagy mivel
kapcsolatban, ugye? Inkább a feleségem kíséri
figyelemmel az ilyen dolgokat.
– A bíróság véleménye szerint öngyilkosság történt
– lépett előre Favell –, ami véleményem szerint
teljesen ki van zárva. Mrs. de Winter unokatestvérem
volt, nagyon jól ismertem. Soha nem lett volna képes
megölni magát, még ha oka lett volna rá, akkor sem.
De nem is volt rá oka. Azt szeretnénk tudni, mi az
ördögöt keresett ő önnél azon a napon, amikor
meghalt?
– Jobb volna, ha minket hagyna beszélni, mondta
Maxim –, dr. Bakernek sejtelme sincs róla, hogy
miről van szó.
Az orvoshoz fordult, aki összeráncolt szemöldökkel
állt közöttünk. Az első udvarias mosoly az ajkára
fagyott.
– Megboldogult feleségem unokafivére nincs
megelégedve az esküdtszék határozatával – mondta
Maxim –, és azért jöttünk ide, mert az ön nevét és
régi rendelőjének a telefonszámát találtuk
feljegyezve a feleségem naptárában. Valószínű, hogy
életének utolsó napján, délután két órakor önnél járt.
Tudna erre vonatkozólag valami felvilágosítást adni?
A doktor feszült érdeklődéssel hallgatta Maxim
szavait, de mikor Maxim befejezte, megrázta a fejét:
– Nagyon sajnálom – mondta –, rendkívül
sajnálom, de attól tartok, tévedés van a dologban.
Emlékeznék a de Winter névre. Soha életemben nem
volt Mrs. de Winter nevű páciensem.
Julyan ezredes kivette tárcájából azt a lapot,
amelyet Rebecca előjegyzési naptárából szakított ki.
– Itt van előjegyezve – mondta –, Baker, két óra. És
mellette egy nagy kereszt, ami azt jelenti, hogy
elintézte. És itt van a telefonszám. Museum 0488...
Dr. Baker a papírlapra bámult.
– Ez különös – mondta –, rendkívül különös. A
telefonszám csakugyan az én régi számom.
– Nem lehetséges, hogy más nevet mondott be
önnek? – kérdezte Julyan ezredes.
– De igen, az lehetséges. Bár őszintén szólva,
szokatlan. Nem szeretem az ilyesmit. Nem jó, ha a
betegek be akarják csapni az orvost.
– Nem vezetett naplót a betegeiről? – kérdezte
Julyan ezredes. – Tudom, hogy ez indiszkrét kérdés,
de a körülmények rendkívüliek. Ha megtudnánk
öntől valamit, az világosságot deríthetne az
öngyilkosság körülményeire.
– Nem öngyilkosság, hanem gyilkosság – szólt
közbe Favell.
Dr. Baker felhúzta a szemöldökét, és kutató
pillantást vetett Maximre.
– Nem tudtam, hogy erről is szó lehet – mondta.
– Most már világos a dolog, és mindent elkövetek,
ami rajtam áll, hogy segítségükre legyek. Néhány
percnyi türelmet kérek, amíg átnézem a jegyzeteimet.
Mindent felírtam. Parancsoljanak cigarettát.
Sherryhez, azt hiszem, még egy kicsit korán van.
Julyan ezredes és Maxim a fejüket rázták. Favell
mondani akart valamit, de dr. Baker kiment a
szobából, mielőtt Favell szólhatott volna.
– Rendes embernek látszik – mondta Julyan
ezredes.
– Miért nem kínált meg whiskyvel meg szódával? –
mondta Favell. – Na, nekem máris megvan róla a
véleményem. Nem is hiszem, hogy tud nekünk
segíteni.
 Maxim nem szólt semmit. A teniszpályáról
behallatszott a labdák pattogása. A skót terrier ugatni
kezdett. Egy női hang rászólt, hogy maradjon
veszteg. Nyári vakáció van – gondoltam –, és Baker
a fiaival teniszezett. Mi pedig megzavartuk őket. Egy
üvegburával borított aranyóra ketyegett magas
hangon és nagyon gyorsan a kandalló párkányán. Az
órának támasztva egy levelezőlap a genfi tóval.
Bakeréknek tehát barátaik vannak Svájcban.
Dr. Baker egy nagy könyvvel és egy irattartóval jött
vissza. Mind a kettőt letette az asztalra.
– Itt van az egész múlt évi anyag – mondta –, mióta
ideköltöztünk, nem volt a kezemben. Csak fél éve,
hogy felhagytam a praxissal.
Kinyitotta a könyvet, és lapozni kezdett benne.
Kétségbeesetten figyeltem az arcát. Nem tudtam
levenni róla a szemem. Meg fogja találni.
Természetesen meg fogja találni. Már csak percek,
már csak másodpercek kérdése.
– Hetedike... nyolcadika... tizedike... – mormogta. –
Semmi. Azt mondják, tizenkettedike? Kettőkor? Ó...
Meg se moccantunk, feszülten figyeltük az orvos
arcát.
– Tizenkettedikén két órakor egy Mrs. Danvers
nevű hölgy járt nálam.
– Danny! Mi az ördög! – kiáltott Favell, de Maxim
félbeszakította:
– Világos, nem mondta meg az igazi nevét. Ez az
első perctől fogva várható volt. Emlékszik most már
a látogatásra, dr. Baker?
Dr. Baker kezébe vette a dossziét, és pillanatokon
belül megtalálta azt, amit keresett. Átfutotta a
feljegyzéseit, majd bólintott.
– Igen, csakugyan Mrs. Danvers. Most már
emlékszem.
– Magas, karcsú, fekete, nagyon szép asszony volt
– mondta Julyan ezredes.
– Igen – helyeselt dr. Baker –, igen. – Még egy
pillantást vetett a kezében levő papírra, aztán
visszatette a dossziéba.
– Természetesen – mondta Maximre nézve –, az,
amit most teszek, ellenkezik az orvosi etikával. Mi,
orvosok, úgy kezeljük a betegeket, mint a papok a
gyónókat. De a felesége meghalt, és belátom, hogy
az eset rendkívüli. Ön tudni szeretné, volt-e valami
oka a feleségének, hogy eldobja magától az életet.
Hát... igen. Az a hölgy, aki Mrs. Danversnek nevezte
magát, súlyos beteg volt.
Elhallgatott, végighordozta rajtunk a tekintetét. –
Pontosan emlékszem rá – folytatta, és ismét
lapozgatni kezdett az iratok között. – Először egy
héttel korábban járt nálam. Bizonyos tünetekről
panaszkodott, mire elküldtem röntgenvizsgálatra. A
második látogatás alkalmával ragaszkodott hozzá,
hogy közöljem vele az eredményt. A röntgenképek
nincsenek itt, de mindent följegyeztem. Emlékszem,
ahogy ott állt a rendelőben, és követelte, hogy
mutassam meg neki a felvételeket. „Tudni akarom az
igazat – mondta. – Nincs szükségem gyöngéd és
áltató szavakra. Nyugodtan megmondhatja, hogy mi
vár rám.” – Elhallgatott, és megint az irataiba nézett.
Miért nem folytatja már, gondoltam türelmetlenül.
Miért nem mondja végig, hogy elmehessünk? Miért
kell ennyi ideig várnunk, hogy megtudhassuk a
lényeget?
– Nos, Mrs. Danvers az igazat óhajtotta tudni, és én
megmondtam neki. Vannak betegek, akikkel jót tesz
az orvos, ha megmondja nekik az igazat. Ez a Mrs.
Danvers vagy Mrs. de Winter is ilyesvalaki volt,
akinek nem lehetett hazudni. Megmondtam neki az
igazságot, és ő tiszteletre méltó nyugalommal vette
tudomásul. A szeme se rebbent. Azt mondta, hogy
már régóta sejti. Azután megfizette a honoráriumot,
és elment. Többé nem láttam.
Baker becsapta a dosszié kemény fedelét.
– A fájdalom még elviselhető volt, de a daganat
mélyen gyökerezett – mondta –, és három-négy
hónap múlva morfiumra szorult volna. Műtét nem
segíthetett rajta. Ezt is megmondtam neki. Hasonló
esetben a morfium az egyetlen, ami pillanatnyilag
segít.
Egyikünk sem szólt egy szót sem. Csak a kandallón
álló kis óra ketyegését lehetett hallani, meg a fiúk
kiáltásait a kertből. Repülőgép zümmögött a ház
fölött.·
– Teljesen egészségesnek látszott. Ha jól
emlékszem, nagyon sovány volt és sápadt, de hát ez,
sajnos, manapság divat. Ennek a betegségéhez semmi
köze nem volt. Mondom, a fájdalom hétről hétre nőtt
volna, és négy-öt hónap múlva csak a morfium
enyhíthette volna. A röntgensugarak belső elváltozást
mutattak a méhben, olyan elváltozást, amelynek
következtében soha nem lehetett volna gyermeke. Ez
azonban a betegségével semmi összefüggésben sem
volt.
Távolról hallottam Julyan ezredes hangját, valami
olyasmit mondott, hogy dr. Baker nagyon
lekötelezett minket.
– Mindent megtudtunk, amire szükségünk volt –
mondta. – Nem kaphatnánk másolatot a jegyzeteiről?
– Dehogynem – válaszolta dr. Baker-,
természetesen.
 Mindenki felállt. Én is felálltam. Kezet fogtam dr.
Bakerrel. Valamennyien kezet fogtunk vele. Azután
kimentünk utána a hallba. A másik ajtón egy asszony
nézett ki, de mikor meglátott minket, visszalépett.
Valahol víz csurgott egy fürdőkádba. Hangosan
csobogott a víz. A skót terrier bejött a kertből, és
körülszaglászta a cipőmet.
– Kinek küldjem el, önnek vagy Mr. de Winternek?
– kérdezte a doktor az ezredestől.
– Az is lehet, hogy nem lesz rá szükségünk – felelte
Julyan ezredes. – Valószínűbb, hogy nem lesz rá
szükségünk. Talán de Winternek lesz szíves
elküldeni, vagy esetleg írok, ha szükség lesz rá. Itt a
névjegyem.
– Nagyon örülök, hogy szolgálatukra lehettem,
kezdte a búcsúzkodást dr. Baker –, egy pillanatra sem
fordult meg a fejemben, hogy Mrs. de Winter és Mrs.
Danvers egy és ugyanaz a személy.
– Ez természetes – mondta Julyan ezredes.
– Most visszamennek Londonba?
– Igen, azt hiszem.
– Akkor legjobb lesz, ha itt a sarkon balra
fordulnak, és aztán a templom mellett jobbra. Onnan
kezdve már egyenes az út.
– Köszönjük. Nagyon szépen köszönjük. Kiléptünk
a házból, és elindultunk az autók felé.
Dr. Baker megfogta a kutya nyakörvét, nehogy
kiszökjön a házból.
Hallottam, amint az ajtó becsapódik.
Egy féllábú verklis valami divatos slágert kezdett
játszani az utcasarkon.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Megálltunk az autó mellett. Percekig nem szólt

egyikünk sem.
Julyan ezredes körülkínálta a cigarettatárcáját.
Favell arca hamuszürke volt. Határozottan
megtörtnek látszott. Remegett a keze, amint a gyufát
tartotta. A verklis abbahagyta a játékot, és sapkájával
a kezében odabicegett hozzánk. Maxim két shillinget
adott neki. Akkor visszament a verklijéhez, és másik
dalba fogott. A templom órája hatot ütött.
Favell szólalt meg elsőnek. Hányaveti
hanghordozásába most ijedség és félelem vegyült, az
arca hamuszürke volt. Nem nézett egyikünkre sem,
csak a cigarettáját bámulta, ide-oda forgatta az ujjai
között.
– Izé... – mondta – a rák... Ez a rák... ez ragályos?
Senki nem felelt. Julyan ezredes vállat vont.
– Soha sejtelmem sem volt róla – folytatta Favell az
előbbi hangon. – Mindnyájunk előtt titokban tartotta,
még Danny előtt is. Micsoda szörnyűség! Nem? Soha
nem hittem volna Rebeccáról ilyesmit! Nem volna
kedvük egy pohár whiskyhez? – fordult az
ezredeshez. – Nagyon váratlanul ért ez a dolog.
Rák... Micsoda szörnyűség!
Odatámaszkodott az autó oldalához, és arcát a
kezébe temette.
– Ugyan, mondja már meg annak a verklisnek,
hogy menjen innen – fordult hozzám néhány pillanat
múlva –, nem bírom ezt a nyekergést!
– Nem volna egyszerűbb, ha mi mennénk el? –
javasolta Maxim. – Képes vagy arra, hogy a volán
mögé ülj, vagy óhajtod, hogy az ezredes vezessen
helyetted?
– Hadd gondolkozzam még egy percig – mormogta
Favell –, mindjárt jobban leszek. Ezt te nem érted.
Iszonyúan megviselt ez a história!
– Az isten szerelmére, szedje össze magát, jóember!
– mondta az ezredes. – Ha nem érzi jól magát,
menjen vissza a házba, Baker majd segít magán, de
ne csináljon cirkuszt itt az utcán.
– Na persze, most aztán adják a nagyot – sziszegte
Favell. Ott állt szemben velünk, és megvetően mérte
végig Maximet és az ezredest. – Most már kint
vannak a vízből. Max szépen megúszta a dolgot.
Megvan a magyarázat az öngyilkosságra. Baker
ingyen és bérmentve fogja szállítani írásban is, ha
kívánják. Az ezredes úr hetenként egyszer
Manderleyben ebédel majd, és számíthat rá, hogy
Mr. és Mrs. de Winter nem lesz hálátlan. Max
biztosan föl fogja kérni, hogy vállalja el első
gyermekének keresztapaságát.
– Nem lenne jobb, ha indulnánk? – fordult az
ezredes Maximhez. – A továbbiakat útközben is
megbeszélhetjük.
Maxim kinyitotta az autó ajtaját, és Julyan ezredes
beszállt. Én visszaültem helyemre, Maxim mellé.
Favell még mindig a mi kocsinknak támaszkodott, és
nem mozdult.
– Azt ajánlanám, hogy menjen egyenesen haza, és
feküdjön ágyba – szólt ki neki az ezredes –, és lassan
hajtson, mert különben gondatlanságból okozott
emberölésért fog börtönbe kerülni. Arra is
figyelmeztetem, hogy mint kerületi elöljárónak, van
bizonyos befolyásom. Tehát vigyázzon, ha netalán
megint Kerrithbe jön. A zsarolás nem éppen biztos
kenyér, Mr. Favell! És akár hiszi, akár nem, értünk
hozzá, hogyan bánjunk el a zsarolókkal.
Favell Maximet figyelte. Most már nem volt olyan
szürke az arca, és a régi kellemetlen mosoly ült ki
ismét a szája szélére.
– Igen, szerencséd volt, Max – mondta lassan –,
persze, most azt hiszed, hogy te győztél. De azért a
törvény keze még elérhet. És én is elérhetlek, ha más
úton-módon is...
Maxim bekapcsolta a motort.
– Óhajtasz még valamit? Mert ha igen, akkor jobb
lesz, ha mindjárt megmondod. Essünk túl rajta.
– Nem – legyintett Favell –, nem akarlak feltartani.
Mehettek felőlem.
Visszalépett a járdára, még mindig mosolyogva. A
kocsi elindult. Mikor visszanéztem a sarokról, még
mindig ott állt, integetett és nevetett.
Egy darabig mind a hárman hallgattunk, aztán
Julyan ezredes szólalt meg:
– Nem tehet semmit – mondta –, csak henceg.
Ezek a gazemberek mind egyformák. Higgye el,
nem árthat most már. Akármit találna ki, Baker
vallomása a döntő.
Maxim nem felelt. Lopva az arcát figyeltem, de
nem tudtam róla leolvasni semmit.
– Én mindig is éreztem, hogy Baker fogja
megoldani a rejtélyt – mondta Julyan ezredes. – Első
perctől kezdve gyanús volt, hogy Mrs. de Winter
senkinek nem szólt dr. Bakerről, még Mrs.
Danversnek sem. Szóval Mrs. de Winter tudta, hogy
valami baja van, azért ment orvoshoz. Borzasztó!
Nem csoda, hogy egy szép fiatalasszony ezek után
nem kíván tovább élni...
Kiértünk az országútra. Távíróoszlopok,
autóbuszok, nyitott sportkocsik, villák, kertek
maradtak el mell ettünk. Soha nem fogom elfelejteni
ezt az utat.
– Maga nem sejtett semmit, de Winter? – kérdezte
Julyan ezredes.
– Nem – válaszolta Maxim –, nem sejtettem
semmit.
– Vannak emberek, akik rettenetesen félnek ettől a
betegségtől – mondta az ezredes. – Különösen a nők.
Bizonyára a felesége is ezek közül való volt. Úgy
látszik, mindent inkább el tudott viselni, mint a
fájdalmat. Hát ettől legalább megmenekült.
– Igen – mondta Maxim.
– Azt hiszem, az volna a legjobb, ha Kerrithben és
az egész megyében tudomást szereznének róla, hogy
egy londoni orvos fényt derített az öngyilkosság
okára. Így talán elejét vehetjük a pletykának. Az
emberek olyan furcsák. Ha megtudják az igazi okot,
mindjárt más szemmel fognak nézni magára is.
– Igen – mondta Maxim –, igen. Értem.
– Különös – beszélt tovább Julyan ezredes –, hogy
micsoda történetek kapnak lábra időnként nálunk
vidéken. Sohasem tudni, hogy honnan indul ki, de
mindig van valami pletyka. Nem mintha félteném
magát, de azért mégis jobb védekezni, amennyire
lehet. Az emberek hajmeresztő dolgokat tudnak
kitalálni.
– Igen – mondta Maxim.
– Manderleyben maga és Crawley elejét vehetik
mindenféle szóbeszédnek, Kerrithben pedig majd én
gondoskodom róla. A lányomnak is szólok, neki sok
barátja van a környékbeli fiatalok között, márpedig
sokszor a fiatalság körében terjednek el a legvadabb
pletykák. Azt hiszem, az újságok már nem fognak
okvetetlenkedni. Ez mindenesetre szerencse.
Meglátja, egykettőre elfelejtik a dolgot. Minden
csoda csak három napig tart.
– Igen – mondta Maxim.
London egyik északi külvárosában jártunk már.
Megint keresztülhajtottunk Finchleyn és
Hampsteaden.
– Fél hét – mondta Julyan ezredes. – Van valami
elképzelésük a továbbiakat illetően? Egy nővérem
lakik itt, St. Johns Woodban. Azt hiszem, elmegyek
hozzá, és meghívatom magam vacsorára. Azután az
utolsó vonattal hazamegyek. Úgy tudom, a nővérem
még egy hétig Londonban marad. Bizonyos vagyok
benne, hogy magukat is szívesen látná.
Maxim habozott egy pillanatig, és rám nézett.
– Nagyon kedves – hárította el aztán a meghívást –,
de azt hiszem, jobb lesz, ha önállósítjuk magunkat.
Még Franket is föl kell hívnom, és más
elintéznivalóm is van. Majd valahol eszünk valamit,
és utána elindulunk hazafelé. Ha nagyon elfáradunk,
akkor útközben megszállunk valahol. Azt hiszem, ez
lesz a legokosabb.
– Ahogy gondolják – mondta Julyan ezredes-, nem
erőltetem a dolgot. Akkor hát lenne szíves letenni a
nővérem háza előtt? Itt az Avenue Roadról bal felé
kell befordulni.
Mikor megérkeztünk, Maxim így szólt Julyanhez:
– Nem is tudom, hogy mondjak önnek köszönetet,
ezredes úr. De talán szavak nélkül is tudja, mit érzek.
– Kedves barátom – válaszolta az ezredes –, boldog
vagyok, hogy tehettem valamit az érdekében. Persze
ha tudtuk volna, amit Baker tudott, akkor ezt a
fáradságot megtakaríthattuk volna. De most már így
is jó. Felejtse el az egészet, mint valami kellemetlen
és sajnálatos epizódot. Biztos vagyok benne, hogy
Favell nem mer többé kellemetlenkedni. Ha mégis,
akkor forduljon azonnal hozzám. Majd én elintézem
vele a dolgot. .
Kiszállt az autóból, karjára vette a kabátját, és
megkereste a térképét.
– A maguk helyében – mondta, és nem nézett
egyikünkre sem – elutaznék egy időre. Külföldre.
Nem szóltunk semmit. Az ezredes a térképévei
babrált.
– Svájc ilyenkor nagyon szép – mondta –, egyszer a
kislányommal voltunk Svájcban, és nagyon élveztük.
Gyönyörű sétákat lehet ott tenni. – Habozott, a torkát
köszörülte. – Lehetséges, hogy kisebb nehézségek
merülnek fel – mondta –, nem éppen Favell részéről,
de mások esetleg okvetetlenkedni fognak. Nem lehet
tudni, hogy Tabb mit fecsegett. Természetesen
képtelenség, de hát tudják, hogy van ez: akit nem lát
az ember, arról megfeledkezik. Ha nincs szem előtt,
akiről beszélnek, akkor hamarosan elhallgat a
pletyka. A világ már csak ilyen.
Még ott állt egy pillanatig, a holmiját vette számba.
– Azt hiszem, mindenem megvan. Térkép,
szemüveg, kabát, bot, igen, minden megvan. Hát
isten velük. Ne fárasszák agyon magukat. Nehéz
napjuk volt.
Belépett a kapun, és fölment a lépcsőn. Láttam,
hogy egy asszony jön az ablakhoz, és mosolyogva
integet nekünk.
Maxim gázt adott, majd a következő sarkon
befordultunk. Hátradőltem az ülésen, és lehunytam a
szemem.
Most, hogy megint kettesben voltunk, és a
feszültség fölengedett, szinte elviselhetetlen
megkönnyebbülést éreztem. Mint mikor egy gennyes
tályog végre kifakad. Maxim nem szólt semmit.
Éreztem, hogy megsimogatja a kezemet. Nem láttam
semmit a bennünket körülvevő autóáradatból.
Hallottam az autóbuszok dübörgését, a taxik
tülkölését, a szűnni nem akaró zajt, de nem vettem
róla tudomást. Úgy éreztem, hogy hozzánk már
semmi sem ér el. Túl vagyunk a mélyponton.
Mikor Maxim megállította a kocsit, kinyitottam a
szememet, és kiegyenesedtem. A Soho egyik
kisvendéglője előtt álltunk. Kábultan, ostobán
néztem körül.
– Fáradt vagy – mondta Maxim. – Majd ha eszel
valamit, jobban leszel. Én is. Itt majd
megvacsorázunk, és telefonálok Franknek is.
Kiszálltunk az autóból. A vendéglőben nem volt
senki, csak a tulajdonos és egy pincérlány a bárpult
mögött. Hűvös volt és sötét odabent. Egy
sarokasztalhoz ültünk le. Maxim megrendelte a
vacsorát.
– Favellnek igaza volt, hogy inni akart, én is
szomjas vagyok. Te is ihatnál egy pohárka konyakot.
A kövér tulajdonos csupa mosoly volt. Hosszú,
vékony sajtos rudakat hozott, celofánba burkolva.
Kemények voltak, rágósak, de azért mohón
habzsoltam egyiket a másik után. A konyak
fölmelegített, és különös, megnyugtató hatással volt
rám.
– Ha megvacsoráztunk, nagyon lassan és óvatosan
vezetek majd – mondta Maxim. – Hűvös lesz az este.
Majd találunk valahol egy kis szállodát, ahol
kivehetünk szobát éjszakára. Aztán reggel folytatjuk
az utat Manderley felé.
– Igen – mondtam.
– Nem lett volna kedved inkább Julyan testvérénél
vacsorázni, és azután egy késői vonattal hazamenni?
– Nem.
Maxim felhajtotta a konyakját. A szeme nagy volt,
és mély karikák sötétlettek körülötte. Sápadt arcában
egészen feketének látszott.
– Mit gondolsz – kérdezte –, mennyit sejtett meg
Julyan az igazságból?
A poharam széle fűlött Maximre néztem. Nem
szóltam semmit.
– Mindenre rájött – mondta Maxim vontatottan –,
igen, mindent tud.
– Ha így van is – próbáltam megnyugtatni –, soha
nem fog beszélni róla. Efelől biztos vagyok.
– Valóban nem – bólintott Maxim.
Még egy konyakot rendelt. Békés meghittségben
ültünk az étterem sarkában.
– Azt hiszem – kezdte Maxim újra –, hogy Rebecca
szándékosan hazudott nekem. Azt akarta, hogy
megöljem. Mindent előre kitervelt. Ezért nevetett.
Ezért nevetett a halála pillanatában is.
Nem szóltam semmit. Tovább kortyolgattam a
konyakot.
Vége az elmúlt napok lidércnyomásának. Minden
megoldódott. Most már semmi oka rá Maximnek,
hogy sápadt és zavart legyen.
– Ez volt az utolsó játszmája – mondta Maxim. A
legsikerültebb valamennyi közül. És nem tudom,
hogy végül is nem ő lett-e a győztes?
– Hogy érted ezt? Hogy jut ilyesmi az eszedbe?
– Nem tudom – válaszolta bizonytalanul –, nem
tudom.
Másodszor is kiürítette a poharát, azután felállt.
– Most felhívom Franket – mondta.
Ott ültem a sarokban, a pincér hozta a homárt, amit
Maxim rendelt. Forró volt és ízletes. Ittam még egy
pohár konyakot szódával. Kellemes volt ott ülni,
abban a csöndes sarokban. Rámosolyogtam a
pincérre, és magam se tudom, miért, franciául kértem
kenyeret.
Kellemesnek és barátságosnak éreztem a vendéglőt,
mert Maxim is ott volt, mert együtt voltunk. Minden
megoldódott, Rebecca meghalt. Rebecca nem árthat
többé nekünk. Eljátszotta utolsó játszmáját, ahogy
Maxim mondta.
Tíz perc múlva Maxim visszajött.
– Nos – kérdeztem, és a hangom mintha
valahonnan messziről jött volna –, mit szólt Frank?
– Ott volt az irodában, várta a telefonomat már
négy óra óta. Elmondtam, hogy mi történt. Nagyon
örült, éreztem rajta, hogy mennyire megkönnyebbült.
– Igen – mondtam.
– De valami furcsa dolog történt – mondta Maxim
lassan, összeráncolt szemöldökkel. – Mrs. Danvers
eltűnt. Nem szólt senkinek, de egész nap csomagolt,
összeszedte a holmiját, aztán délután négykor a
vasúti hordár kivitte a csomagjait az állomásra. Frith
telefonált Franknek, mire Frank azt mondta Frithnek,
hogy küldje be hozzá Mrs. Danverst az irodába.
Várta, de nem jött. Azt mondja Frank, hogy mintegy
tíz perccel az én hívásom előtt Frith telefonált neki,
és jelentette, hogy hat óra után tíz perccel keresték
Mrs. Danverst interurbán telefonon, és akkor még a
szobájában volt. Háromnegyed hétkor Frith
bekopogott hozzá, és miután nem kapott választ,
benyitott. A szoba üres volt. A hálószobája is.
Mindenütt keresték, de nem találták. Azt hiszik,
elment. Úgy látszik, az erdőn és a hátsó kapun
keresztül mehetett el, mert senki sem látta.
 – És te nem örülsz ennek? – kérdeztem. – Azt
hiszem, így megszabadulunk egy sereg
kellemetlenségtől. Úgyis el kellett volna küldenünk.
Biztosan ő maga is tudta ezt. Valami olyan ijesztő
kifejezés volt az arcán az éjszaka. Napközben is
többször eszembe jutott.
– Nekem nem tetszik a dolog – mondta Maxim –,
sehogy se tetszik.
– De hiszen nem tehet semmit – igyekeztem
megnyugtatni Maximet –, ha elment, annál jobb.
Természetesen Favell kereste interurbán. Biztosan
elmondta neki, amit Bakertől megtudott.
Valószínűleg azt is elmondta, hogy mit helyezett
Julyan ezredes kilátásba, ha újra zsarolással
próbálkoznék. De nem hiszem, hogy még egyszer
erre vetemednék. Nagyon sokat kockáztatna.
– Én nem zsarolásra gondolok – mondta Maxim.
– Hát mi egyebet csinálhatnának? Azt kell tennünk,
amit Julyan ezredes mondott. El kell felejtenünk az
egészet. Nem szabad többet rágondolnunk. Ennek a
dolognak vége, drágám. Hála istennek, túl vagyunk
rajta. Térden állva kell hálát adnunk az Istennek,
hogy így történt.
Maxim nem felelt. Üres tekintettel meredt maga elé.
– Kihűl a vacsorád – biztattam –, egyél, szívem,
meglátod, jót fog tenni. Fáradt vagy.
Ugyanazt mondtam neki, mint ő az előbb nekem.
Erősebbnek és bátrabbnak éreztem már magam. Most
én voltam az, aki gondoskodtam róla. Maxim fáradt
volt és sápadt. Én már legyőztem a gyöngeséget és a
fáradtságot, most ő volt az, aki elhagyta magát. Csak
azért, mert éhes és fáradt, ezzel vigasztaltam magam.
Nem kell nyugtalankodni. Mrs. Danvers elment. Hála
istennek. Ez csak megkönnyíti a dolgunkat.
 – Edd már azt a rákot – mondtam.
A jövőben minden másképp lesz. Nem leszek többé
ideges, nem fogok félni a cselédektől. Most, hogy
Mrs. Danvers kikerült a házból, lassacskán meg
fogom tanulni a házvezetést. Lemegyek a szakácshoz
is a konyhába. A személyzet szeretni fog és tisztelni.
Nemsokára mindenki elfelejti Mrs. Danverst.
Tanulmányozom majd a birtok ügyeit is. Megkérem
Franket, hogy magyarázzon el mindent. Vele jól
megértjük egymást. Bele fogok jönni a dolgokba,
megtanulom a birtok vezetését, a gazdálkodást. Én
magam is fogok kertészkedni, és idővel talán
változtatok némely dolgon. Ott van például az a kis
négyszögletes térség a sárga szoba ablaka alatt, ahol
az a szatírszobor áll. Azt nem szeretem. A szatírt el
fogjuk ajándékozni. Van bőven teendő, de lassacskán
azért megbirkózom majd mindennel. Időnként
szállóvendégeket is fogadunk. Érdekes lesz
megmutogatni nekik a szobáikat, virágot és könyvet
tenni az asztalukra, ebédet rendelni nekik. És
gyermekeink is lesznek. Egészen bizonyos, hogy
lesznek gyermekeink.
– Készen vagy? – kérdezte hirtelen Maxim. – Én
nem eszem többet. Csak kávét iszom. Feketét,
nagyon erőset – fordult Maxim a pincérhez –, és a
számlát.
Nem értettem, hogy miért akar egyszerre, indulni.
Olyan jó volt itt a kisvendéglőben, olyankényelmes
és nyugalmas. Nem volt semmi sürgős dolgunk.
Szívesen ültem volna itt még sokáig, a dívány
támlájának dőlve és a jövőről ábrándozva.
Maxim előrement, ásítva és botladozva követtem.
Álmos voltam.
– Tudod mit?- mondta Maxim, mikor kiértünk.
 – Majd jól becsavarlak a plédbe, és akkor alhatsz a
kocsiban. Párna is van, és ha fázol, még az én
kabátomat is magadra veheted.
– Hiszen azt mondtad, hogy megszállunk valahol
éjszakára – néztem rá csodálkozva. – Egy kis
szállodában az úton.
– Igen – mondta Maxim –, valóban azt gondoltam,
de most úgy érzem, hogy haza kell mennem. Tudsz
majd aludni az autóban, ugye?
– Igen – válaszoltam bizonytalanul –, azt hiszem,
tudok.
– Most háromnegyed nyolc van, ha rögtön
indulunk, fél háromra otthon lehetünk – magyarázta.
Most már kicsi a forgalom.
– De olyan fáradt leszel- próbáltam visszatartani –,
olyan rettenetesen fáradt.
– Nem – mondta –, nem leszek fáradt. Haza akarok
menni. Valami baj van otthon. Érzem. Haza akarok
menni.
Az arca nyugtalan volt. Kinyitotta az ajtót.
Bemásztam az autóba, és fölhúzott lábbal
végigdőltem a hátsó ülésen. Sokkal kényelmesebb
volt, mint gondoltam volna. Maxim betakargatott, és
párnát is tett a fejem alá.
– Mi baj lehet? – kérdeztem. – Nem értem, hogy
miért nyugtalankodsz, mikor minden olyan szépen
elintéződött. Nem értelek.
Nem felelt.
– Jól vagy – kérdezte Maxim –, és ugye nem
haragszol?
– Nem, nem – válaszoltam mosolyogva –, nagyon
jól vagyok. Aludni fogok. Ne is álljunk meg sehol.
Valóban jobb, ha egyenesen hazamegyünk. Még
jóval napkelte előtt otthon leszünk, Manderleyben.
 Maxim beült a volán mellé, és elindította a motort.
Lehunytam a szememet. Éreztem a rugókat a
derekam alatt. A kocsi ütemes mozgása elringatott.
Ahogy behunytam a szememet, száz és száz kép
vonult el előttem, időnként értelmetlen mintákká
olvadva össze: Mrs. Van Hopper kalapjának a tolla, a
kemény, egyenes hátú székek Frank ebédlőjében, a
széles ablak Manderley nyugati szárnyában, a
narancsszín ruhás, mosolygó hölgy a jelmezbálon, a
parasztlány a monte-carlói országúton... Olykor
Jaspert láttam, amint pillangókat kerget a pázsiton,
olykor dr. Baker skót terrierjét, amint a fülét vakarja
a fekvőszék mellett. Aztán a postást, aki ma délután
megmutatta nekünk a doktor házát, majd Clarice
anyját, amint letöröl egy széket, hogy ráüljek. Utána
Ben mosolygott rám, csigákat tartva nyitott
tenyerében. A püspök felesége is megjelent, és azt
kérdezte, hogy nem maradnék-e ott teára. Éreztem az
ágyam hűvös lepedőjének kellemes érintését, majd
hallottam a kavics csikorgását a talpam alatt.
Páfrány, nedves moha és hervadt, lehullott
azaleaszirmok illata ütötte meg az orromat. Furcsa,
szaggatott álomba merültem, olykor felébredtem, és
láttam Maximet a volán mellett. Az alkonyat sötét
estébe mélyült. Autólámpák suhantak el mellettünk.
Falvak, ablakok, behúzott függönyökkel és halvány
lámpafény az ablakok mögött. Aztán a másik
oldalamra fordultam, és tovább aludtam.
Láttam a manderleyi lépcsőt és Mrs. Danverst,
amint ott áll a felső lépcsőfokon, fekete ruhában, és
rám vár. Mikor felmentem a lépcsőn, intett és eltűnt.
Kerestem, de nem találtam sehol. Azután egy
ajtónyílásban jelent meg az arca, kiáltottam utána, de
megint eltűnt.
 – Hány óra? – kérdeztem. – Hány óra?
Maxim hátrafordult, az arca kísértetiesen sápadt
volt az autó sötétségében.
– Fél tizenkettő – mondta –, félúton már túl
vagyunk. Próbálj meg újra elaludni.
– Szomjas vagyok – mondtam.
A legközelebbi város határában felhajtottunk a
benzinkúthoz tartozó fedett parkolóba. A benzinkutas
azt mondta, hogy a felesége még nem feküdt le, és
hogy majd főz nekünk teát. Kiszálltunk a kocsiból,
hogy mozogjunk egy kicsit. Nehézkes léptekkel
jártam föl és alá, mert elzsibbadt a lábam. Maxim
cigarettára gyújtott. Hideg volt. Csípős szél fújt be a
parkoló nyitott ajtaján, és megrázta a rozoga tetőt.
Megborzongtam, és felgomboltam a kabátom
gallérját.
– Hát igen, nincs valami meleg – jegyezte meg a
benzinkutas, mialatt a kocsi tankját feltöltötte. Úgy
látszik, ma délután megfordult az idő. Ez volt az
esztendő utolsó hőhulláma. Nemsokára fűteni kell.
– Londonban nagyon meleg volt – mondtam.
– Igen? Odafönn elég szélsőséges az időjárás. Az
első rossz időt viszont mi kapjuk itt délen. A
tengernél is biztosan szélvihar lesz.
Az asszony hozta a teát. Keserű, fűízű volt, de jó
forró. Mohón, hálásan ittam. Maxim már az óráját
nézte.
– Mennünk kell – sürgetett –, tíz perc múlva
tizenkettő.
Kedvetlenül léptem ki a szabadba. A hideg szél az
arcomba vágott. Csillag szaladt le az égen. Felhők
gyülekeztek a fejünk fölött.
– Igen – sóhajtott a benzinkutas –, erre az évre már
vége a nyárnak.
 Visszaültünk az autóba. Megint befészkeltem
magam a plédek közé. Az autó suhant tovább.
Lehunytam a szemem. Most a verklist láttam a
falábával. Az a délutáni melódia zümmögött a
fejemben, az autó zökkenéseitől kísérve.
Frith és Robert jelent meg előttem, amint beviszik a
teát a könyvtárba. Az asszony az alsó kapunál bólint,
és behívja a gyerekét a házba. A kis mintahajót
láttam odalent a parti házban és a vastag porréteget a
bútorokon. A pókhálókat a parányi vitorlák között.
Hallottam az esőcseppek kopogását a tetőn és a
tenger mormolását. Szerettem volna lemenni a
Boldog-völgybe, de nem találtam. Körös-körül csak
az erdő, és a Boldog-völgy nem volt sehol. Csak
sötét fák és zsenge páfrányok. Baglyok huhogtak. A
holdfény megcsillant Manderley ablakain. És
embermagasságú vagy még magasabb csalánok a
kertben.
– Maxim! – kiáltottam. – Maxim!
– Itt vagyok. Mi baj?
– Rosszat álmodtam.
– Mi volt az?
– Nem tudom. Nem emlékszem pontosan.
Aztán megint visszasüllyedtem a nyugtalan
álomképek közé. Leveleket írok a sárga szobában.
Meghívókat küldök szét. Valamennyit én magam
írom, vastag fekete tollal. De mikor meg akarom
nézni, amit írtam, akkor látom, hogy nem az én
szögletes írásom, hanem hosszú, vékony, dőlt,
hegyes betűk... Eltolom magamtól a kártyákat, és
rájuk teszem az itatóst, hogy ne lássam őket.
Felállok, és a tükörhöz megyek. Idegen arc mered
rám, szép vonások, sötét hajkorona. A szemek
mosolyognak, az ajkak szétnyílnak. Az arc onnan a
tükörből visszanéz rám, és nevet... És akkor látom,
hogy Rebecca az, ott ül az öltözőasztalnál, Maxim
pedig a haját fésüli. Kezében tartja a haját, miközben
fésüli és befonja egyetlen vastag fonattá. Olyan ez a
hajfonat, mint egy kígyó, Maxim mosolyog, és
rácsavarja a fekete kígyót Rebecca nyakára.
– Ne! – sikoltottam fel. – Ne, ne! El kell utaznunk
Svájcba. Julyan ezredes mondta, hogy utazzunk el
Svájcba.
Az arcomon éreztem Maxim kezét.
– Mi baj? – kérdezte. – Mi baj?
Felültem, és elsimítottam a hajamat az arcomból.
– Nem tudok aludni, hiába.
– Hiszen aludtál- csodálkozott Maxim –, két óra
hosszat aludtál. Negyed három van. Néhány
kilométernyire vagyunk már csak Lanyontól.
Még hidegebb volt, mint este a benzinkútnál.
Megborzongtam az autó sötétjében.
– Odaülök melléd – mondtam. – Háromra otthon
leszünk.
Átmásztam hozzá, és odaültem melléje. Magam elé
bámultam a szélvédő üvegén keresztül. Kezemet
Maxim térdére tettem. A fogam vacogott.
– Fázol? – kérdezte.
– Igen – feleltem.
Dombok magasodtak mellettünk, völgyekké
simultak, újabb dombok következtek. Nagyon sötét
volt. A csillagok is eltűntek az égről.
– Mit mondtál, hány óra? – kérdeztem.
– Húsz perccel múlt kettő.
– Furcsa – mondtam –, nekem úgy tetszik, mintha
már hajnalodnék azok mögött a dombok mögött. De
az nem lehet, ugye, még nagyon korán van?
– Nem jó irányba nézel – figyelmeztetett Maxim. –
Hiszen az nyugat.
– Tudom – válaszoltam –, de furcsa, hogy olyan
világos van.
Maxim nem szólt semmit, és én tovább figyeltem
az eget. Úgy tetszett, hogy percről percre világosabb
lesz. Mint mikor a hajnal első piros sugarai áttörik a
felhőket. A vörös fény egyre jobban szétterült az
égen.
– Északi fény télen szokott lenni, ugye – kérdeztem
–, nem nyáron?
– Nem északi fény az – mondta Maxim –, hanem
Manderley.
Rápillantottam, és az arcából meg a szeméből
igyekeztem valamit kiolvasni.
– Maxim – mondtam –, Maxim, mi az, az istenért?
Gyorsabban hajtott, egyre gyorsabban. Az utolsó
dombra is felkapaszkodtunk. Lanyon ott feküdt
alattunk a völgyben. Balra tőlünk a folyó ezüstcsíkja
kacskaringózott Kerrith felé.
Előttünk a manderleyi országút. Fejünk fölött a
koromfekete égbolt, amely a látóhatár szélén már
nem volt fekete. Bíborvörös volt, mintha vérrel
öntözték volna meg. És pernyét csapott az arcunkba a
sós tengeri szél...