Dr.

Drábik János

100 ÉVVEL TRIANON UTÁN

Filmforgatókönyv vázlata

Első rész:
Kik az igazi felelősök a Nagy Háború kirobbantásáért? Az
Államok Feletti Titkos Elit hogyan készíti elő a háborút
Nyugaton?

A brit világbirodalmon belül erősödött meg az az államok feletti hatalom, amely

előkészítette és kirobbantotta a Nagy Háborút, az általa elképzelt új világrend létrehozása
érdekében. 1891-ben az a titkos társaság, amely az angol történelmi uralkodó osztályból és a
koronagyarmatokat irányító pénzarisztokrácia összefonódásából jött létre, Londonban kitűzi
azt a célt, hogy átveszi a világ pénzügyi, gazdasági és politikai rendszerének az irányítását.
Ez a brit parlament és a brit kormány felett álló titkos szervezet ismeretlen maradt
volna, ha Carroll Quigley amerikai történész nem tárja fel a létrejöttére vonatkozó tényeket.
Quigley az államok feletti hatalom bizalmi emberének számított, és ezért kutathatott a titkos
magánarchívumokban is. Az amerikai történész tárta fel, hogy Cecil Rhodes alapította és
finanszírozta azt a kiválasztott csoportot, amelynek a feladata volt titokban ellenőrizni a brit
világbirodalom gyarmati politikáját és külpolitikai stratégiáját. A titkos társaságba időről-
időre bevontak új tagokat, akik közül nem mindenki volt teljesen tisztába a titkos csoport
hosszú távú céljaival. Működésüknek alapelve volt a titkosság, valamint annak a megértése,
hogy a tényleges hatalom lényegesen fontosabb, mint a hatalom látszata.
A titkos társaság működésének első éveiben Cecil Rhodes, William Stead, Lord Esher,
Alfred Milner és Lord Nathaniel Rothschild voltak a meghatározó személyek. Kezdettől
fogva kulcsfontosságú irányító szerepet játszott a walesi herceg, a későbbi VII. Eduárd brit
uralkodó. Az államok feletti hatalom informális kormányának is tekinthető titkos elit
kezdettől fogva arra törekedett, hogy újjáélessze és szorosra fűzze a brit világbirodalom és a
belőle kivált Amerikai Egyesült Államok kapcsolatát. Ennek a kapcsolatnak a megszilárdítása
világstratégiájának az egyik leglényegesebb részét alkotta.
Ebben az időben a Rothschild Bankház már nemzetközi pénzügyi hálózatot
működtetett, amelynek a regionális központjai Londonban, Párizsban, Frankfurtban, Bécsben
és Nápolyban voltak. A Rothschild-dinasztia a háttérből irányította pénzügyi és gazdasági
birodalmát, és így kevesen tudták, hogy mekkora vagyont kontrolláltak. Lord Nathaniel
Rothschild kezdettől fogva részt vett Cecil Rhodes vállalkozásaiban, és az általa alapított
titkos társaságban is. Ennek az államok feletti kormánynak lett a vezetője Alfred Milner, aki a
legalkalmasabbnak bizonyult az új világrend létrehozására szolgáló stratégia végrehajtására.
Cecil Rhodes a Rothschild-ház bőkezű támogatásának köszönhetően hatalmas vagyonra tett
szert Dél-Afrika arany- és gyémántbányáinak a megszerzésével. Rhodes és társai inváziót
szerveztek a búrok új állama, Transvaal ellen. Ekkor vette át Alfred Milner a brit gyarmattá
vált Fokföld kormányzói tisztét. Milner sikeres gyarmatosítónak bizonyult, de két súlyos
probléma is ártott tekintélyének. Az egyik az volt, hogy elfogadta a koncentrációs tábor
rendszernek a bevezetését, és ezzel közreműködött harminckétezer ártatlan asszony és
gyermek legyilkolásában. Egy másik körülmény is súlyosan ártott tekintélyének, a bányákba
importált kínai munkásokat kíméletlenül kizsákmányolták és rendszeresen megkorbácsolták.
Milner 1905-ben tért vissza Dél-Afrikából úgy, hogy előzőleg annak minden kulcspozíciójába
saját embereit helyezte el. A londoni titkos elit azért hívta vissza Európába, mert már
felgyorsult a Nagy Háború előkészítése Németország legyőzésére.
A City of London központtal működő pénzhatalom és az általa létrehozott titkos elit
közvetlen fenyegetésnek tekintette a termelőkapitalizmus rendszerében sikeresen fejlődő
Németországot. A brit világbirodalmon belül működő pénzarisztokrácia időközben áttért a
termelőkapitalizmusról a pénzkapitalizmus rendszerére, mert azzal több jövedelmet tudott
biztosítani a maga számára. A gazdaságilag, iparilag és kereskedelmileg dinamikusan fejlődő
Németország olyan versenytársnak bizonyult, akit csak háborúval győzhettek le.
Nagy-Britannia azonban egyedül nem vívhatott egy sikeres háborút Németország
ellen, ehhez neki olyan katonai szövetségesekre volt szüksége, akik kellő létszámú szárazföldi
hadsereggel is rendelkeztek. A londoni titkos elit a búr háborúból megtanulta, hogy szilárdan
kézben kell tartania a külpolitika irányítását független attól, hogy milyen párt van éppen
hatalmon. Azt is tudta, hogy a brit hadsereget az alapjaitól át kell szerveznie, modernizálnia
kell fegyverzetét, és nem elég csak a haditengerészet fejlesztése.
Szükségesnek tartották a közvélemény áthangolását és németellenessé tételét. A titkos
elit kénytelen volt Nagy-Britannia korábbi ellenfeleihez fordulni, hogy szövetségeseket
találjon Németország ellen. Elsősorban Franciaországot és Oroszországot kellett a maga
oldalára állítania. Ezt a fontos feladatot jelentős részben a brit uralkodó, VII. Eduárd vállalta
magára. Viktória királynő, aki 64 évig uralkodott, 1901-ben meghalt, és ekkor került a trónra
a franciabarátnak számító walesi herceg, VII. Eduárd néven. Eduárd szinte egész Európát
beutazta, hogy érvényt szerezzen a titkos elit hosszú távú tervének. Ő volt a londoni
informális kormány képviseletében az Entente Cordiale, a szívélyes egyetértés, a nagyon jó
kapcsolat megalapozója, 1904-ben. Belga diplomaták jelentéséből tudjuk, hogy VII. Eduárd a
londoni informális kormány tényleges külügyminisztereként sikeresen aknázta alá
Németországot. Az természetesen nem volt közismert róla, hogy ő ezt az államok feletti
hatalom titkos kormánya képviseletében teszi.
A titkos kormány másik tagja, Lord Esher kapta azt a megbízást, hogy vonja le a
tanulságot a brit hadsereg dél-afrikai kudarcaiból. Őneki volt abban is fontos szerepe, hogy
VII. Eduárd minden támogatást megadott a brit hadsereg modernizációjához. Lord Esher tagja
volt annak a bizottságnak is, amely közvetített az informális titkos kormány és a formális brit
kormány között. Ennek az volt a neve, hogy a Birodalmi Védelem Bizottsága. Lord Esher, aki
maga is tagja volt ennek a nagyhatalmú bizottságnak, garantálta, hogy a titkos elit ellenőrzése
alatt legyen a hadsereg modernizálása és a külpolitika irányítása. Az angol–francia szívélyes
egyetértés nevű megállapodás megerősítette, hogy Egyiptom brit ellenőrzés alá kerül,
Marokkóban pedig Franciaország érdekei érvényesülnek. A német kormány ezt 1905
januárjáig elfogadta. A londoni titkos elit tudta, hogyha Németország megismeri a
megállapodás záradékait, akkor fel fog lépni legitim érdekei védelmében Marokkóban.
Németország azonban egy nemzetközi konferencia összehívását kezdeményezte a
kialakult konfliktus megoldására. A londoni titkos elit és az Elzász-Lotaringia
visszaszerzésében érdekelt párizsi politikai csoport ekkor már számításba vette a háború
kitörését. Delcassé francia külügyminisztert támogatta VII. Eduárd és a titkos elit. A francia
parlament azonban elutasította a szélsőségesen revansista Delcassé háborús szándékait, és
lemondásra kényszerítette. Az államok feletti hatalom informális kormánya ebből azt a
tanulságot vonta le, hogy ha biztos akar lenni Franciaország részvételében a Németország
elleni háborúban, akkor olyan francia politikusokat kell kormányzati pozícióba segítenie, akik
teljes mértékben megbízhatóak.
 Az államok feletti hatalmi elit hogyan készíti elő a Nagy Háborút
a francia–orosz szövetség elmélyítésével?

A 20. század elején szinte minden nagyhatalmat meglepte az a tény, hogy 1902-ben
Nagy-Britannia szövetségre lépett Japánnal. London minden segítséget megadott új
szövetségesének, hogy az egy modern hajóhaddal rendelkezhessen. Ehhez hatalmas
kölcsönökre volt szüksége Japánnak ipara fejlesztéséhez, és Nagy-Britannia vállalta a modern
hadihajók építését is Tokió számára. A brit világbirodalomban, mint inkubátorban nagyra nőtt
pénzuralmi világelit abban volt érdekelt, hogy a cári Oroszország már ne tudjon tovább
terjeszkedni Dél felé Mandzsúria és Kína, a Himalájánál India és a Közel-Keleten Perzsia
irányába. Az államok feletti hatalom informális kormánya arra bátorította Japánt, hogy
támadja meg Oroszországot. Erre a háborúra 1904-től 1905-ig került sor, amelynek során
Japán döntő csapást mért a távol-keleti orosz erőkre. A londoni titkos kormányzat azt akarta,
hogy Oroszországot távol tartsa a Távol-Kelettől és Indiától, mégis hosszú távú céljai közé az
is hozzátartozott, hogy megnyerje szövetségesnek Németország ellen.
Ezzel a stratégiával II. Vilmos német császár, aki VII. Eduárd brit uralkodó nővérének
a fia, tisztában volt. A német császár 1905 júliusában titkos megállapodást kötött II. Miklós
orosz cárral Björkö Soundban, egy bizalmas találkozón, a tengeren. Ez felboríthatta volna a
háború előkészítésén fáradozó titkos elitnek a tervét. Ezért úgy döntött, hogy minden
diplomáciai, gazdasági és politikai befolyását latba veti, egy orosz–német szövetség
megakadályozása érdekében. A német uralkodó helyesen mérte fel a helyzetet, amikor azt
állította a cárnak, hogy Nagy-Britannia Japánt használta fel az orosz terjeszkedés leállítására a
Keleten, és hogy Londonnak az a szándéka, hogy Franciaországot is Németország ellen
fordítsa.
A londoni titkos elit tisztában volt azzal, hogy Oroszország már évszázadok óta
törekszik arra, hogy kijáratot nyerjen a meleg tengerek felé, és mézesmadzagként megígérte
neki Konstantinápolyt, Isztambult, a Boszporuszt és a Dardanellákat. Megállapodás született
Perzsiával kapcsolatban is, de az egésznek az volt a lényege, hogy létrejöjjön az a brit–
francia–orosz szövetség, amely harapófogóba tudja fogni Németországot. VII. Eduárd úgy
semlegesítette a björköi megállapodást, hogy elintézte: Alexander Izvolszkij legyen
Oroszország külügyminisztere. Ekkortól kezdve Oroszország külügyeit Londonból a titkos
elit irányította.
A londoni titkos elit fő ügynökét arra utasította, hogy ássa alá Joseph Caillaux
miniszterelnöknek a pozícióját, és juttassa a helyére az Elzász-Lotaringiát fanatikusan
visszakövetelő revansista Raymond Poincarét, aki tudatában volt annak, hogy mennyire le
van kötelezve Izvolszkijnak és a mögötte álló külföldi bankároknak. Ez utóbbiak rendszeresen
juttattak nagy összegű támogatási és megvesztegetési pénzeket a vezető újságok
szerkesztőinek, valamint azoknak a francia politikusoknak, akik már elkötelezték magukat a
Londonban működő államok feletti hatalom titkos kormányának.
Raymond Poincaré irányításával a francia–orosz szövetség természete lényegesen
megváltozott, mert mindkét ország elkötelezte magát a támadó háború mellett és nem
szorítkozott csupán a védekezésre. Poincaré látogatást tett Szentpétervárott is, hogy tárgyaljon
Szergej Szazonov külügyminiszterrel, és biztosítsa őt arról, hogy mind Franciaország, mind
Nagy-Britannia szilárdan elkötelezte magát a Németország elleni háború mellett.
Az orosz állam hatalmas kölcsönöket vett fel, amelyek 80%-át a francia bankoktól
kapta. 1914-ben Poincaré és a mögötte álló, Londonnak elkötelezett francia szabadkőműves
körök ragaszkodtak ahhoz, hogy ezeket a kölcsönöket Szentpétervár az orosz hadsereg
növelésére, a vasúthálózat modernizálására fordítsa, mert ezekre mind szükség volt az orosz
fegyveres erők Németország elleni mozgósításához. A francia bankokat és az ottani központi
bankot néhány szupergazdag pénzoligarcha kontrollálta, köztük a Rothschild-Ház párizsi ága.
A Rothschild-dinasztia elsőszámú központja Londonban volt, de a londoni és a párizsi
Rothschild-érdekeltségek a legszorosabban együttműködtek egymással, és ők irányították
Oroszország számára a többi bank által is folyósított kölcsönügyleteket.
Raymond Poincaré Franciaország miniszterelnökeként viszonylag kiszolgáltatott
helyzetben volt, mert az érvényben lévő francia alkotmány lehetővé tette a miniszterelnök
viszonylag könnyű lecserélését. Ezért, hogy saját emberük szilárdabb politikai státuszhoz
jusson, a londoni titkos elit úgy döntött 1913-ban, hogy egy nagyszabású megvesztegetési és
korrupciós program végrehajtásával Poincaré legyen Franciaország államelnöke. Amikor
Poincaré köztársasági elnök lett, azonnal kibővítette az államelnök hatáskörét, és jelentős
személycseréket is hajtott végre. Leváltotta a pacifista Georges Louis nagykövetet
Szentpétervárott, és helyére az őhozzá hasonlóan fanatikusan revansista Theophile Delcassét
nevezte ki. Az államok feletti hatalom londoni irányítóinak megelégedésére Poincaré
intézkedéseket hozott a francia hadsereg megerősítésére is.
 Az államok feletti hatalmi elit hogyan készíti elő a Nagy Háborút
az Egyesült Államok fokozatos bevonásával?

A dél-afrikai arany- és gyémántbányák tulajdonosaként óriási politikai befolyásra is

szert tett Cecil Rhodes felismerte, hogy az Egyesült Államoknak kiemelkedő fontossága van
annak a világstratégiának a megvalósításában, amely formálisan is bevezetné az angolszász
faj által dominált új világrendet. A tervezett Nagy Háborúnak ez volt a legfőbb célja. Ahhoz,
hogy ezt a célt népszerűsítse Amerikában, Rhodes létrehozta azt az ösztöndíjat, amelyet azok
kapnak meg, akik az új világrendnek az elkötelezett hívei. Az Egyesült Államokban osztották
szét a legtöbb Rhodes-ösztöndíjat. Ebben az időben az Egyesült Államokban már létrejött az a
pénzarisztokrata réteg, amely a pénzhatalmat és a velejáró politikai befolyást néhány
szupergazdag nagyiparos pénzember és olajmágnás útján gyakorolta.
A pilgrimeknek, akiknek a soraiban megtalálhatóak voltak Nagy-Britannia és az
Egyesült Államok legrégebbi és legtekintélyesebb előkelőségei, megalakulásuk óta, 1902-től
fontos szerep jutott a Nagy Háború előkészítésében. Ezen az elit és zártkörű szervezeten
keresztül érvényesítette a londoni titkos elit érdekeit, értékeit, és növelte befolyását a
társadalmi és politikai élet minden részében. A titkos elit tagjai vezető tisztségeket töltöttek be
a pilgrimek szervezeteiben, de a privát megbeszéléseikről és szupertitkos tanácskozásaikról
készült dokumentumokat megsemmisítették.
A gazdasági és pénzügyi hatalom egyre nagyobb mértékben került egy kis létszámú
New York-i dinasztia kezébe, közülük kiemelkedett a Morgan- és a Rockefeller-Ház. Ma már
tudjuk azt is, hogy a Rothschild dinasztia kontrollálta mind a Morgan-, mind a Rockefeller-
Házat. A New York-i bankárok körében kiemelkedő szerephez jutott Jacob Schiff és Paul
Warburg is, akik közvetlenül a Rothschild-Ház londoni központjának az irányítása alatt álltak.
A történelmi földbirtokos arisztokrácia és a létrejött pénzarisztokrácia összefonódásából
létrejött új uralkodó elit a nála lévő pénzhatalom segítségével győzte meg az Egyesült
Államok és több európai ország politikusait arról, hogy szükségük van egy központi bankra.
A központi bank segítségével tudták ellenőrzésük alá venni az adott ország pénzügyi
rendszerét, és annak segítségével befolyásukat kiterjeszteni a politikai rendszer ellenőrzésére
is.
1907-ben létrehoztak egy bankválságot, amelynek az volt a célja, hogy a
pénzoligarchia bebizonyítsa: csak egy központi bank irányításával működő pénzrendszer
tudja biztosítani a pénz és a hitel stabilitását. Az Egyesült Államokban a pénzhatalmi elit által
megvásárolt politikus Nelson Aldrich szenátor volt. Ő vitte keresztül, hogy 1913. december
23-án, hogy az Egyesült Államok Kongresszusa jóváhagyta, mintegy 100 évet igénylő
küzdelem után, egy központi banknak a létrehozását. Aldrich szenátor mindezt csak a Morgan
és a Rockefeller Bankház, valamint a Pilgrim Társaság segítségével tudta megvalósítani.
Korábbi kísérletük egy ilyen bank létrehozására kudarcot vallott, William Howard Taft elnök
ellenállásán. Ezért az államok feletti hatalom vezérkara úgy döntött, hogy Taftot lecseréli a
neki mindenben engedelmeskedő Woodrow Wilsonra. Új demokrata elnökként már ő volt az,
aki 1913 decemberében aláírta a Federal Reserve Rendszerről szóló törvényt, amely
magánkézbe adta az amerikai állam szuverenitásához tartozó ellenőrzést a pénzkibocsátás és a
bankrendszer felett.
 Második rész:
Az államok feletti hatalmi elit hogyan készíti elő a Nagy Háborút
Nagy-Britannia és Oroszország szövetségének a létrehozásával?

Szergej Szazonov orosz külügyminiszter 1912-ben találkozott V. György brit

uralkodóval, és Sir Edward Grey brit külügyminiszterrel a skóciai Balmoral kastélyban. Mind
Szazonov, mind Grey az igazságtól eltérően azt állította, hogy nem vitatták meg a Balkán-
félszigeten kialakult helyzetet. A hazugságok és a dezinformációk jellemzik még ma is erről a
négy napos tanácskozásról szóló hivatalos tudásunkat. Az államok feletti hatalom titkos
kormánya ekkor már mindent megtett azért, hogy a végkifejlethez közeledő terveiről ne
szivárogjanak ki információk.
Szazonov azt jelentette a cárnak, hogy Nagy-Britannia titokban elkötelezte magát
Franciaország támogatására, ha egy háborúra kerülne sor Németországgal. A londoni
kormány kész mind a szárazföldi, mind a tengeri erőinek a bevetésére.
Anglia ugyancsak titokban, erőteljesen támogatta a Balkán Ligát. Az 1900-as évek
elejétől zűrzavaros állapotok uralkodtak a Balkán-félsziget egész térségében. A
Macedóniában kibontakozott partizánháborút az Ifjú Törökök forradalma, majd pedig az
elhúzódó boszniai válság követte. Az 1911-ben kitört olasz–török háború tovább gyengítette
az OttománTörök Birodalmat, és felbátorította a területszerzésben érdekelt új államokat a
Balkán-félszigeten. Orosz befolyásra Szerbia és Bulgária szövetségre lépett, amely kezdetben
– 1912 márciusában – az Osztrák–Magyar Monarchia ellen irányult. Ennek a
megállapodásnak volt egy titkos záradéka is, amely megerősítette, hogy a szövetség a Török
Birodalom ellen irányul. Ezt követően Szerbia szövetségre lépett Montenegróval, Bulgária
pedig Görögországgal. A Balkán Liga sikeres volt az első balkán háborúban, amely 1912
októberében tört ki, ennek nyomán a Török Birodalom európai területei az új államok
ellenőrzése alá kerültek. A megoldatlan konfliktusok a szövetségesek között újból
kiéleződtek, különösen Macedónia esetében. Ennek eredményeként a Balkán Liga felbomlott.
Rövidesen, 1913. június 16-án Bulgária támadást indított korábbi szövetségesei ellen, és ezzel
megkezdődött a második balkáni háború.
A Nagy Háború azért nem indult be ekkor, mert a német császár ezt nem akarta, és
sürgette egy békekonferencia összehívását Londonban. A londoni titkos elit szemet hunyt
afölött, hogy a szerb csapatok brutális tömeggyilkosságokat követtek el. Szerbia részéről
Ausztria–Magyarországra is folyamatos nyomás nehezedett. A szerbek rendkívül durván
támadták Albániát is, de Németország elutasította, hogy szövetségesét bevonják a háborúba
Szerbia miatt. Ismét II. Vilmos háborúellenes magatartásán múlott, hogy a Nagy Háború nem
tört ki. A német császár ekkor is a diplomáciai megoldásokat részesítette előnyben. Ausztria a
Szerbiától elszenvedett provokációk miatt forrongott, és türelmének a végéhez közeledett.
Ekkor már látni lehetett, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia lesz a hatalom, amely
felhasználható a londoni titkos elit számára a Nagy Háború kirobbantásához.

Az államok feletti hatalmi elit hogyan készíti elő a Nagy Háborút

az Osztrák–Magyar Monarchia manipulálásával?

Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolását egy Szarajevótól Belgrádig és Belgrádtól

Szentpétervárig, Szentpétervártól Párizsig és Párizstól Londonig húzódó jól megszervezett
hálózat készítette elő és vezényelte le. Nicholas Hartwig és Leonyid Artamonov szorosan
együttműködött a szerb nacionalista Ápisszal, azaz Dragutin Dimitrijevic-csel, továbbá a
Fekete Kéz nevű titkos szervezettel. Orosz részről jóváhagyták az osztrák–magyar trónörökös
meggyilkolására vonatkozó tervet.
Az Ifjú Bosnyákok – egy lényegesen idealistább és műveltebb részvevőkből álló
csoport – szintén bekapcsolódott Ápisz közreműködésével a tervezett merénylet
előkészítésébe és lebonyolításába. Ápisz azonban csaknem az utolsó pillanatban le akarta
mondani a merényletet, mert Belgrádban nemzetközi politikai konfliktus tört ki közte és
Pasics miniszterelnök között. Ezt a szerb belpolitikai konfliktust azonban az oroszok,
elsősorban Nicholas Hartwig belgrádi nagykövet elsimította, megakadályozva az államcsínyt.
A trónörökös főherceg személyi védelme a merénylet napján rendkívül lazának bizonyult, és
ennek az oka ma is még vita tárgya.
A letartóztatott merénylők öngyilkossági kísérlete cián bevételével nem sikerült. A
szerb kormányzat bűnrészességét viszonylag könnyű volt bizonyítani annak dacára, hogy
nyomban eltüntették azokat a bizonyítékokat, amelyek a merényletet akár Oroszországhoz
kapcsolhatták volna, vagy azon túl Londonhoz is. A bécsi kormány megszakította a
diplomáciai kapcsolatokat Szerbiával, és lefoglalt számos olyan dokumentumot, amelyek
bizonyítékokat tartalmaztak az osztrák ellenes tevékenységekre. Nicholas Hartwig belgrádi
orosz nagykövetet csaknem teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy meggyilkolták, a belgrádi
osztrák nagykövetségen.
 Ápiszt – vagyis Dragutin Dimitrijevic-et – koholt vádak alapján, amelyek nem a
szarajevói merénylettel voltak kapcsolatosak, kivégezték. Nicholas Hartwig levelezése
főnökével, Szergej Szazonov külügyminiszterrel 1917-ben rejtélyes módon eltűnt. Gavrilo
Princip, aki lelőtte Ferenc Ferdinándot, tuberkulózisban halt meg a börtönben, 1918-ban. A
felsorolt halálesetek annyiban kapcsolatban álltak egymással, hogy valamennyien lehetővé
tették azoknak a hálózati kapcsolatoknak és parancsnoki láncolatnak az elrejtését, amelyek
visszavezethettek volna Szentpétervárra, Párizsra és Londonra.
A londoni államok feletti világhatalom titkos vezérkara gondoskodott arról, hogy a
szarajevói merénylet általános nemzetközi válsággá növekedjék. Ezt többek között a Bécsben
és Szentpéterváron döntési helyzetben lévő személyek manipulálásával érte el. Fontos szerep
jutott a két fővárosban működő azon brit és francia diplomatáknak is, akik be voltak avatva az
államok feletti hatalom szigorúan titkos stratégiájába.
Kezdetben az európai közvélemény támogatta az Osztrák–Magyar Monarchiát,
minthogy elítélték Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolását. A londoni titkos Elit
vezérkara barátságot és kölcsönös megértést tanúsított Németország irányába is, megtévesztve
a berlini kormányt, és akaratlanul a brit parlament számos képviselőjének a jóindulatát is
kiváltotta. Mindez arra bátorította Leopold von Berchtoldot – a Monarchia külügyminiszterét
– hogy határozottan válaszoljon a provokációra, és vessen véget Szerbia agressziójának.
A főáramlatú történészek egy része azt állítja, hogy egy nagyobb háború
kirobbantásának a szándékával kifejezetten arra bíztatták a német uralkodót, hogy támogassa
Ausztriát Szerbiával szemben. Ténylegesen azonban nem Berlinben, hanem Londonban
döntötték el, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia milyen választ adjon a szerb agresszióra. A
német császár és tanácsadói helyi megoldásban gondolkodtak, mert lokális problémának
tekintették a trónörökös elleni merényletet, és nem készültek a háború megindítására.
Londonban problémát okozott a polgárháborús konfliktusok kiéleződése Írországban.
A brit parlament és a legális londoni kormány nem volt tájékoztatva arról, hogy ténylegesen
egy nagy háború kirobbantásának a veszélye áll fenn az Osztrák–Magyar Monarchia és
Szerbia kiéleződött szembenállása folytán.
Winston Churchill és Sir Edward Grey, akik az államok feletti hatalom titkos
kormányának a bizalmi emberei voltak, arra használták fel a kiéleződött nemzetközi helyzetet,
hogy felvásárolják a brit-perzsa olajvállalatot, ily módon biztosítsák az üzemanyag-ellátást a
brit hadihajók számára, és megszilárdítsák a brit ellenőrzést a Perzsa-öböl térségében.
Berchtold, a Monarchia külügyminisztere a diplomáciai lépéseknek adott elsőbbséget. Három
hétig halogatta a döntést, egészen addig, amíg Raymond Poincaré – aki ekkor Franciaország
köztársasági elnöke volt – vissza nem tért Oroszországból. Ez az idő lehetővé tette a Nagy
Háború kirobbantásában érdekelt politikusoknak, hogy újra megfogalmazzák politikai
céljaikat, és maguk is egy diplomáciai jegyzékkel válaszoljanak a bécsi kormánynak.
Megásták a vermet Berchtold számára, és abban bíztak, hogy ugyanebbe a csapdába a berlini
kormány is beleesik.
Ebben az időpontban a legkritikusabb döntéseket a cári birodalom központjában,
Szentpétervárott kellett meghozni. A londoni államok feletti titkos kormányzat közvetlen
ügynökei, a francia Poincaré és a párizsi orosz nagykövet, Izvolszkij, továbbá Franciaország
szentpétervári nagykövete, Maurice Paléologue, valamint Sir George Buchanan brit
nagykövet egymást felülmúlva biztatták II. Miklós cárt és külügyminiszterét, Szergej
Szazonovot, hogy kemény magatartást tanúsítsanak az Osztrák–Magyar Monarchiával
szemben.
Raymond Poincaré valójában ugyanazért utazott Szentpétervárra, mint 1912-ben, hogy
ígéretet tegyen az orosz kormánynak: Franciaország belép a háborúba Oroszország oldalán,
ha Németország a Monarchia mellé állna. Ezt lehet a történészek által sokat emlegetett „üres
csekk”-nek nevezni. George Buchanan nagykövet biztosította Sir Edward Grey
külügyminisztert, hogy a Nagy Háború előkészítése jól halad, és rendszeres kapcsolatban áll
Szazonov külügyminiszterrel. A brit lakosság többségének fogalma sem volt arról, hogy a
legális és az afölött álló informális kormányzat milyen szoros kapcsolatot hozott létre
Oroszországgal.
A cári rendszer ellenszenves volt a britek többsége számára. Ha megkérdezték volna
őket, a többségük elutasította volna azt, hogy katonai szövetségre lépjenek Oroszországgal. A
londoni parlamentben és a formális brit kormányban egészen 1914. július 24-ig visszatartották
a tájékoztatást a nemzetközi helyzet gyorsütemű megromlásáról. Németországot azzal
tévesztették meg, hogy különböző gesztusokkal azt próbálták elhitetni vele: jelentősen javul a
viszonya Nagy-Britanniával, a folyamatosan zajló parlamenti-, sajtó- és diplomáciai viták
eredményeképpen. Ez volt a látszat, miközben a titkos elit vezérkara már megkezdte
Németország lerombolását. Az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminiszterét is újból és
újból arról tájékoztatták, hogy a nemzetközi közvélemény mennyire egyetért azzal, hogy
Ausztriának meg kell torolnia Szerbia agresszív magatartását.
Ezzel egy időben pedig titokban folyt annak a brit, francia és orosz közös válasznak a
szövegezése, amely elutasította a belgrádi kormányhoz intézett osztrák jegyzéket. A
Berchtold által fogalmazott jegyzék méltányos igényekkel lépett fel. Az antantállamok
válasza viszont aránytalanul elutasító volt. A Monarchia külügyminiszterének az időhúzása
lehetővé tette a háború megindítására készülő antantállamok számára a kollektív álláspont
kidolgozását. Szerbia válasza, amelyet a londoni titkos elit sugalmazott, hangnemében ugyan
békülékenynek látszott, de úgy készült el, hogy az kiváltsa a Monarchia részéről a katonai
válaszlépéseket.
Németországot aggodalommal töltötte el, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia
túlságosan lassan válaszolt Szerbiának. II. Vilmos császár valójában örült annak, hogy a szerb
válasz látszólag elhárítja egy háború kitörésének a valószínűségét. Belgrád válasza azonban
mégiscsak csapdának bizonyult a Monarchia külügyminisztere számára. A brit
külügyminiszter, Sir Edward Grey 1914. július 25-én már tudta, hogy Oroszországot sikerült
rávenni: vállalja egy általános háború kockázatát.

Az államok feletti hatalmi elit hogyan manipulálja a hadüzenetek

megküldését, hogy a Nagy Háborúért a központi hatalmakat, elsősorban
Németországot tegye felelőssé?

Az első mozgósításokra az antantállamok részéről került sor. Az volt az általánosan

elfogadott álláspont, hogy a fegyveres háború kitörésének első lépése egy nagyhatalom
esetében az általános mozgósítás elrendelése. A londoni titkos kormány tervei szerint
Franciaországnak és Oroszországnak úgy kellett a háborút kirobbantania, hogy
Németországot egy időben kétfrontos támadás érje: keletről és nyugatról egyaránt. A titkos
elitnek ezt a tervét tovább konkretizálták, amikor Poincaré köztársasági elnök és a francia
kormányzat elvben hozzájárult ahhoz, hogy az oroszokkal közösen hajtja végre a mozgósítást,
mégpedig az idő alatt, amikor Poincaré Szentpétervárott tartózkodott. Poincaré újból és újból
biztosította a cárt és Szazonovot Franciaország sziklaszilárd háborús elkötelezettségéről.
A cárnak jó oka volt arra, hogy habozzon. Külügyminisztere, aki magas rangú Grand
Orient-es szabadkőműves volt, azonban számos bátorítást kapott a vele hasonlóan
gondolkodó Maurice Paléologue francia, és George Buchanan brit nagykövettől. Mindketten
magas rangú szabadkőművesek voltak. Az orosz hadvezetés elrendelte az általános
mozgósítást, és meg volt elégedve azzal, hogy ugyanezt ígérték és tették a francia
szövetségeseik is.
II. Miklós cár az utolsó pillanatban utasította Szazonovot, hogy állítsa le a
mozgósítást. Előkerültek bizonyítékok arra is, hogy személyes megbízottja útján erről II.
Vilmos német uralkodót is tájékoztatni akarta. Küldöttét letartóztatták a cár tudta nélkül,
Szazonov pedig arra utasította az orosz hadsereg illetékes tábornokát, hogy folytassák a
mozgósítást.
Londonban Sir Edward Grey külügyminiszter szintén síkra szállt a mozgósítás mellett,
azzal érvelve, hogy az elkerülhetetlen. Buchanan Szentpétervárott pedig arra figyelmeztette
Szazonovot, gondoskodjon arról, hogy a németek ne tudjanak arról, hogy már folyamatban
van az általános mozgósítás. Buchanan és Grey tisztában voltak azzal, hogy a brit
közvélemény nem hajlandó vállalni a háborút, hacsak teljes bizonyossággal nem tárják elé,
hogy valójában Németország a támadó fél, a tényekkel bizonyítható agresszor.
Belgrádban is elrendelte a szerb kormány, 1914. július 25-én, délután 3 órakor az
általános mozgósítást. Ezt követően került sor egy korlátozott, részleges mozgósításra Szerbia
ellen, este 9 óra 30 perckor, a Monarchia részéről.
Az orosz hadsereg mozgósítását akkor rendelték el, amikor a francia elnök még
Szentpétervárott tartózkodott. Az antanthatalmak szentpétervári diplomatái az orosz haderő
mozgósításának minden részletét megfigyelték és feljegyezték. II. Miklós cár az orosz
hadsereg részleges mozgósítását 1914. július 26-án hagyta jóvá.
1914. július 25-től kezdődően a brit külügyminiszter diplomáciai erőfeszítései arra
irányultak, hogy időt biztosítson a nagy létszámú orosz haderő titkos mozgósításához. A
július 25-30-ig terjedő 5 napban minden erőfeszítése ezt a célt szolgálta. Grey baráti
viszonyban volt Karl Max Lichnowsky herceggel, Németország londoni nagykövetével, akit
tudatosan megtévesztett azzal, hogy teljesen valószínűtlen, hogy Nagy-Britannia nagyobb
szerepet vállalna egy eljövendő Nagy Háborúban. A londoni titkos elit nagy hangsúlyt
fektetett arra, hogy fenntartsa a normális kapcsolatok meglétének a látszatát, miközben
titokban már minden elképzelhető előkészületet megtett a Nagy Háború kirobbantására.
V. György brit uralkodó mindent megtett azért, hogy megtévessze unokatestvérét(II.
Vilmos anyja révén, aki VII. Edwardnak a nővére volt), a német császárt, hogy Nagy-
Britannia feltétlenül semleges marad, ha kirobbanna egy háború. Az uralkodónak ezt a
megtévesztését a brit külügyminisztérium azzal a dezinformációval támasztotta alá, hogy
Németország titokban már mozgósított, és sokkal jobban fel van készülve egy Nagy
Háborúra, mint Oroszország és Franciaország. Edward Grey külügyminiszter azt is színlelte,
hogy folyamatosan távirati kapcsolatot tartott fenn a diplomáciai testületekkel. Valójában
ezeket a táviratokat soha nem küldték el. Minderre a színjátékra azért volt szükség, hogy a brit
társadalom, amelynek a háború terheit viselnie kellett, azt higgye, hogy parlamentje és
kormánya mindent megtett a háború elkerülése érdekében.
 Németország lépre ment, mert elhitte, hogy Nagy-Britannia semleges marad, és úgy
gondolta, hogy a háború Ausztriára és Szerbiára korlátozódik, annak dacára, hogy arról már
tudomást vettek, hogy Oroszországban folyamatba van téve a hadsereg mozgósítása.
Theobald von Bethmann-Hollweget és II. Vilmost felbosszantotta Leopold von
Berchtold külügyminiszter és az osztrák kormány késlekedése. Bécs nem válaszolt Berlinnek
arra a kérésére, hogy tartsanak közvetlen tárgyalásokat az orosz vezetéssel. A cár kilátásba
helyezte egy általános és teljes mozgósítás felfüggesztését, válaszként a német császártól
érkezett kérésekre, hogy megelőzzenek egy háborút. Szergej Szazonov külügyminiszter és a
hadsereg vezetése azonban meggyőzte arról II. Miklóst, hogy a mozgósításnak a
felfüggesztése, illetve elhalasztása már számításba sem jöhet.
Bethmann-Hollweg Berlinben kereste a kiutat a feszültségből a béke fenntartása
érdekében. Berchtolddal közösen kísérletet tett a háborús kitörésének a megakadályozása
érdekében. Ez a lehetőség is elveszett azonban, amikor Oroszország 1914. július 30-án
nyilvánosan is elrendelte a teljes és általános mozgósítást.
 Harmadik rész:
Milyen szerepet játszott a nemzetközi szabadkőművesség a Nagy
Háború folytatásában, és az Osztrák–Magyar Monarchia
felbomlasztásában?

A Francia Nemzeti Nagypáholy (Grand Loge de France) több európai szabadkőműves

páholy küldötteinek a részvételével 1917 januárjában nemzetközi konferenciát tartott. Ezen
megvitatta a Nemzetek Szövetségének – más néven a Népszövetségnek – a létrehozását.
Franciaország másik nagypáholya Franciaország Nagy-Oriens Páholya (Grand Orient
de France). Fontos tanácskozásra került sor 1917 áprilisában is, amikor egy összállami
szabadkőműves tanácskozáson megvitatták a legfontosabb nemzetközi kérdéseket. Ekkor
döntötték el a londoni titkos elit javaslatára, hogy Németországban létrehoznak egy erős
monarchia ellenes mozgalmat.
A történelmi magyar állam szempontjából sorsdöntőnek bizonyult a nemzetközi
szabadkőműves vezetőségnek ez a három tanácskozása Párizsban. A szabadkőművesség
legfőbb vezetői nem a szokásos szabadkőműves témákról folytattak eszmecserét, hanem a
világháború befejezésének körülményeiről, és a háború utáni új európai határokról.
Megkezdődött a békeszerződések előkészítése, a szabadkőművesség vezérkara kijelölte az
egyes államok jövőbeni határait, megállapodtak a győzteseknek juttatott területekről, és
jóvátételi összegekről. Megvitatták a tervezett Népszövetség létrehozását is.
Az ezeréves magyar királyság feldarabolására vonatkozó előzetes döntéseket is 1917-
ben hozták meg. A trianoni szerződés megfogalmazásában vezető szerepet játszó André
Tardieu, aki ekkor a Le Temps-ban publikált. Ezekben a cikkeiben adott tájékoztatást az
említett szabadkőműves tanácskozásokról. Magyarországra vonatkozóan a nemzetközi
szabadkőművesség felső vezetői olyan határozatokat hagytak jóvá, amelyek később szó
szerint bekerültek a versailles-i békediktátumba.
Ezekben a szabadkőműves dokumentumokban figyelembe vették az antantkormányok
által korábban titkos tárgyalásokon elfogadott megállapodásokat. 1916-ban már odaígérték
Erdélyt és Kelet-Magyarországot a Tisza vonaláig Romániának, amely ekkor hadat üzent a
korábban szövetségesének tekintett Osztrák–Magyar Monarchiának. A Bruszilov-offenzíva
kezdeti sikere 1916 augusztusában arra késztette Bukarestet, hogy hadba lépjen az antant
oldalán, és erdélyi területekkel kárpótolja magát az elvesztett keleti területei helyébe. Ezt a
román támadást azonban a Monarchia, elsősorban a magyar honvédség hadereje – német
segítséggel – sikeresen visszaverte. Oroszország a bolsevik hatalomátvétel után kilépett a
háborúból, Románia pedig elszigetelődött és kénytelen volt békét kérni. Területe 1918-ig a
központi hatalmak megszállása alá került.
1867 után a Monarchia részét képező Csehország a magyar királysághoz hasonló
státuszt szeretett volna magának. A cseh vezető körök elégedetlenek voltak Bécs nemzetiségi
politikájával, és a szabadkőművesek, a formálisan nem páholytag Tomáš Masaryk és a
páholytag Eduard Beneš a világháború kitörésének kezdetétől a Monarchia feldarabolásáért
lobbiztak a nyugati országok szabadkőműves vezetőinél. A londoni titkos elit ajánlatára a
nagy antant vezető körei először egy többnemzetiségű konföderációt akartak létrehozni a
Habsburg Monarchiából. Eduard Benešnek sikerült meggyőznie a szabadkőműves felső
vezetést arról, hogy ne Magyarország legyen Kelet-Európában a szabadkőműves mintaállam,
hanem Csehország.
1916. május 28-án Genfben titkos szabadkőműves tanácskozást tartottak, amelyen
határozatot hoztak XV. Benedek pápa békekezdeményezése ellen. 1916 decemberében
Rómában is nemzetközi szabadkőműves kongresszusra került sor. Riccardi szabadkőműves
vezető itt jelentette ki, hogy a háború addig fog tartani, amíg Szerbia és Belgium vissza nem
nyeri önállóságát, Elzász-Lotaringia pedig nem kerül vissza Franciaországhoz. Fontos
nemzetközi szabadkőműves tanácskozásra került sor 1917-ben Stockholmban is. Itt
szociáldemokrata békekongresszust tartottak, amelynek a kiadásait a szabadkőművesek
fedezték. Ezen a tanácskozáson olyan szabadkőművesek voltak a hangadók, mint Viktor
Adler, Branting és Vandervelde. Jelen volt a német szabadkőműves Scheidemann, aki az
antant szabadkőművesség szócsöve volt, és Párizsból kapta az utasításokat.
Az 1917 június végén Párizsban megtartott szabadkőműves kongresszuson – a
németek kivételével – minden állam küldötte megjelent. Itt eldöntötték Elzász-Lotaringia
visszacsatolását Franciaországhoz, a független Lengyelország helyreállítását, és egy teljesen
új állam, a cseh és a szlovák nyelvterületre kiterjedő Csehszlovákia létrehozását. A
nemzetközi szabadkőművesség felső vezetői itt egyeztek meg abban, hogy az Osztrák–
Magyar Monarchiát megszüntetik, és önálló utódállamokat hoznak létre. Egyik legfontosabb
döntésük pedig a Népszövetség létrehozására vonatkozott.
Fontos szabadkőműves tanácskozásra került sor 1918 szeptember végén is. A Grand
Orient de France-ból, vagyis a Francia Nagy-Oriens Páholyból 300 küldött vett részt rajta.
Ezen már részt vett Németország nagypáholyának, a Grosse Landesloge von Deutschlandnak
a küldöttsége is. Jelen volt Connaught herceg, a brit szabadkőművesek nagymestere is. Jelen
volt Perin tábornok francia nagymester, és Magalhaes Lima portugál nagymester is. A
tanácskozáson résztvevők sürgették a Népszövetség megalakulását, és kikötötték, hogy csak
olyan államok lehetnek a világszervezet tagjai, amelyeknek szabadkőműves kormányaik
vannak.
Németország 1918. október 3-án fegyverszüneti ajánlatot tett, amelyet 1918.
november 11-én írtak alá. A nemzetközi szabadkőművesség felső vezetése azonban már
szeptemberben teljesen biztos volt a győzelemben. Németország kancellárja, Max von Baden
továbbította a fegyverszüneti ajánlatot, de a szabadkőműves vezérkar nyomban ellenakcióba
kezdett. Az amerikai szabadkőműves szenátorok ekkor felszólították az antantállamok
kormányait, hogy állják útját a Németországgal kötendő fegyverszünetnek.
Benjamin Freedman 1961-ben a washingtoni Willard Hotelben mondott beszédében
elmondotta, hogy 1916 végén Angliának el kellett volna fogadnia az akkor tett német
békeajánlatot. A német tengeralattjáró-blokád sikeresnek bizonyult. Ekkor a német cionisták a
londoni háborús tanácshoz fordultak, és elmondták: „A háborút Nagy-Britannia még
megnyerheti, nem kell elfogadnotok a megtárgyalandó békeegyezményt a németektől.
Megnyerhetitek a háborút, ha mi az amerikaiakat szövetségesként megnyerjük. Garantáljuk,
hogy az amerikaiak szövetségesként belépnek a háborúba, ha Palesztinát a háború győztes
befejezése után nekünk juttatják.”
A londoni titkos elit utasítására a formális brit kormány elfogadta ezt az ajánlatot, és
1916. október 19-én megállapodott a cionistákkal. Ekkor fordulat következett be. Az amerikai
zsidó pénzelit Németország oldalán állt az Oroszországgal szembeni háborúban. Amikor
azonban London odaígérte Palesztinát, a németekkel való rokonszenv helyébe a
németgyűlölet lépett. Az Egyesült Államok 1917-ben belépett a háborúba, és létrejött a
cionistákkal a megállapodás, amely Balfour-deklaráció néven lett ismert. Idézünk még egy
részletet Benjamin Freedman 1961-ben a Willard Hotelben elmondott beszédéből: „A párizsi
békeértekezleten 1919-ben 117 zsidó egyén tűnt fel, mint a zsidóság megbízottjai Bernard
Baruch vezetésével.”
Freedman azzal folytatja: „Szemtanúja volt annak, ahogy feldarabolták Európát, és
ekkor ők előálltak Palesztina földjének a megszerzéséért. Bemutatták a németeknek a
Balfour-deklarációt. A németek ekkor tudták meg a miérteket, hogy Amerika miért
kapcsolódott be a háborúba, és miért van hihetetlenül nagy kártérítés. Amikor a németek előtt
mindez megvilágosult, természetes, hogy megnehezteltek az eddigi barátaikra, mert a
zsidóság eddig talán sehol nem élt jobb körülmények között, mint Németországban.
Gondoljunk csak Rathenaura, vagy Balinra, aki két gőzhajó kereskedelmi útvonal tulajdonosa
is volt, a Hohenzollern család bankárjaira, Bleichroderre, valamint a Warburgokra, és a
hamburgi kereskedelmi bankárokra. E nagy németországi zsidó jólét és gazdagság után jött a
feleszmélés: elárultak minket.”
Az első világháborút Amerika hadba szállása döntötte el. Elsőszámú politikusa
Woodrow Wilson elnök egy általános érvényű programmal állt elő. Wilson maga nem volt
szabadkőműves, de tanácsadói többsége az volt. 1918. január 8-án fogalmazta meg híressé
vált 14 pontját, amelyet megküldött az amerikai törvényhozásnak is.
Wilson célul tűzte ki a titkos diplomácia megszüntetését, a tengerek és a kereskedelem
szabadságát, a fegyverzetek csökkentését, a gyarmati kérdés rendezését. Célkitűzései között
volt a megszállt orosz területek kiürítése, Belgium függetlenségének szavatolása, Elzász-
Lotaringia visszacsatolása Franciaországhoz, Olaszország határainak a nemzeti elv szerinti
revíziója, Románia, Szerbia és Montenegró függetlenségének visszaállítása. Wilson a nemzeti
elv alapján szorgalmazta a Török Birodalom felosztását, a tengerszorosok szabad használatát,
a független és egységes Lengyelország helyreállítását és a Népszövetség létrehozását.
A történelmi magyar államot a 10. pont érintette. E szerint „Ausztria–Magyarország
népeinek, amelyeknek a helyét a többi nemzet között biztosítva akarjuk látni, elsőrendű
lehetőséget kell adni az autonóm fejlődéshez.” Wilson elnök itt még nyitva hagyta a
Monarchia sorsának a kérdését. Lényegében csak annyit közöl, hogy az antant megelégszik a
Monarchia föderatív állammá történő átalakulásával, és nem kívánja területét megcsonkítani
vagy feldarabolni. Wilson 14 pontjából az derül ki, hogy a világformáló államok feletti erők
ezt az önző imperialista célokért indult háborút nemes célokért és elvekért folyó ideológiai
háborúvá akarták átalakítani. A jelszó az lett, hogy „Egy nagy háború azért, hogy soha többé
ne legyen háború.” Valójában egy olyan Nagy Háború kezdődött, amelynek ma sincs vége.
1918. április 18-án ült össze Rómában Közép-Európa elnyomott nemzetiségeinek a
kongresszusa. A cél az olasz, a cseh, a román és a délszláv érdekek egyeztetése volt.
Olaszország a Habsburg Monarchiát tekintette ellenfelének, de attól tartott, hogy a Monarchia
felbomlását követően tervbe vett délszláv állam szembeszáll Olaszország célkitűzéseivel.
1917 őszén az olasz csapatok vereséget szenvedtek, Wilson elnök pedig nem ismerte el az
etnikai egyesítésen túlmutató olasz igényeket, ezért Róma megváltoztatta külpolitikáját. Az
említett kongresszuson hangsúlyozták a Habsburg Monarchia elleni közös harcot, valamint a
szerb, a horvát, a szlovén és az olasz érdekek közösségét. Ettől kezdve Olaszország a kis
népek védelmezőjeként lépett fel, és a Habsburg Monarchia teljes felosztását szorgalmazta.
Ezt a célkitűzését az antantállamok támogatták.
A Monarchia felbomlásában szerepet játszott a cseh anyanyelvű hadifoglyokból
létesült cseh hadtest, amely fontos szerephez jutott Szibériában. Az ekkor már hatalmon lévő
bolsevikok megállapodtak Tomáš Masarykkal, hogy a cseh hadtestet Vlagyivosztokon
keresztül a nyugat-európai hadszíntérre szállítsák. A cseh hadtest vezetői 1918 májusában
hatalmukba kerítették a transzszibériai vasút hosszú szakaszát. A mintegy 40 000 főnyi cseh
hadtest ebben az időpontban fontos segítséget nyújtott az antantnak. Eduard Beneš – aki
nyíltan vállalta, hogy szabadkőműves – kijelentette: „Nem egyedül és nem kizárólag szibériai
intervenciónk volt az, ami a szövetségeseinket arra bírta, hogy de jure elismerjenek
bennünket.” A Habsburg Monarchia tartományát képező Csehország harcban álló félnek
akarta elismertetni magát az antant szövetségeseként.
1918. június 30-án Franciaország, augusztus 9-én Nagy-Britannia és szeptember 3-án
pedig az Egyesült Államok szövetséges nemzetként ismerte el Csehországot, amelyhez akkor
már hozzászámították a Magyar Királyság északi – szláv ajkú emberek által lakott – területét
is. Ekkortól kezdve a cseh légiót szövetséges haderőnek tekintették.
A délszláv állam létrejöttét az 1917. július 20-án, Korfu szigetén kötött egyezmény
készítette elő. Ehhez 1918. március 2-án a szlovénok is csatlakoztak. Az antant támogatta
ezeket a lépéseket, de a délszláv állam elismerésére csak a háború befejezése után került sor.
Az antant Lengyelországot is elismerte szövetséges nemzetként.
A Habsburg Monarchia felbomlasztása egyben az európai egyensúly-politika végét is
jelentette. Az utódállamok már nem tölthették be azt az egyensúlyozó szerepet, amelyet 1915-
től kezdve a Habsburg Monarchia betöltött. 1918. október 4-én Németország és az Osztrák–
Magyar Monarchia Wilson amerikai elnök 14 pontos feltételei alapján egyezett bele a
fegyverszünetbe. IV. Károly, a Monarchia uralkodója – akit ekkor már magyar királynak is
megkoronáztak – kinyilvánította, hogy minden nemzetiség teljes egyenjogúsága alapján
Ausztriát is föderatív alapon átszervezi. A magyar kormány fenntartotta a perszonáluniót.
Tisza István miniszterelnök az országgyűlésben elismerte, hogy a Habsburg Monarchia
részeként a magyar királyság is elveszítette a háborút.
1916. december 12-én a központi hatalmak békeajánlatot tettek az antantnak, a status
quo ante alapján, vagyis hogy a háború előtti helyzet kerüljön visszaállításra. A londoni
államok feletti hatalom titkos döntéshozói, akiknek az utasításait követte a nemzetközi
szabadkőművesség, a központi hatalmak békeajánlatát elutasították.
1917. január 10-én Masaryk és Beneš mindent megtett azért, hogy a francia
szabadkőműves nagypáholy nemzetközi tanácskozásán, valamint az ezt követő
szabadkőműves megbeszéléseken az antant elutasítsa a központi hatalmak
békekezdeményezéseit.
 A magyar kormány értesülve a fejleményekről 1917 elején külön békeajánlatot
kezdeményezett az Egyesült Államoknál. Tisza István diplomáciai lépésére a válaszjegyzék
azonban Budapest helyett az osztrák fővárosba érkezett, ahol nem tudtak Tisza István
ajánlatáról. Ezt követően a még államfői teendőket ellátó IV. Károly uralkodó elmozdította
Tisza Istvánt, és ő tett egy külön békeajánlatot az antant irányába. Ennek az volt a lényege,
hogy a Monarchia felajánlja szövetségét az antantnak, és szakít Németországgal.
Ekkor a Monarchia közös külügyminisztere Burián István volt. Ő Tisza István
nyomdokain haladva ismételten békét ajánlott Wilsonnak, az amerikai elnök által
meghirdetett elvek alapján. Ez az ajánlat elfogadásra került. Magyar diplomata volt az, aki
létrehozta az Osztrák–Magyar Monarchia és az antantállamok közötti kétoldalú megállapodást
1918. október 5-én. Az antant legfőbb haditanácsa október 6-án tartott ülésén azt szabta
feltételül, hogy az osztrák–magyar haderő ürítse ki a megszállva tartott idegen területeket. Ez
a követelés nem érintette Magyarország területi épségét. IV. Károly ennek az előzetes
békének a szellemében ismerte el Ausztria népeinek az önrendelkezését az 1918. október 16-
án kiadott nyilatkozatával. Ezzel egyben az 1867-ben kötött kiegyezés is érvényét vesztette,
és a magyar királyság is visszanyerte függetlenségét.
Tomáš Masaryk ekkor már nem egy független cseh államot akart, hanem valójában
egy cseh birodalom létrehozása volt a célja. Ezért 1918. október 18-án felkereste Wilson
elnököt, és rávette, hogy a Magyarországgal kötött megegyezést egyoldalúan mondja fel.
Masaryk még azt is elérte, hogy a wilsoni feltételek helyébe az őáltala megfogalmazott
feltételek lépjenek. A nemzetközi szabadkőművesség egyik befolyásos személyisége (akinek
a formális páholytagságát még vitatják) cselszövésének esett áldozatául Magyarország és
Ausztria is.
Németország mindezt elítélte. A Monarchia új külügyminisztere, Andrássy Gyula
igyekezett menteni a menthetőt. Ő nem bontotta fel a német szövetséget, és Wilson amerikai
elnök feltételeit csak tárgyalási alapul fogadta el. Andrássy Gyula külügyminisztersége alatt
kötötték meg 1918. november 3-án a padovai fegyverletételi szerződést. Ez is érintetlenül
hagyta a magyar királyság területét. A cseheknek, a románoknak és a szerbeknek a
magyarországi szabadkőművesség és a marxizmus minden árnyalatát követő radikális
értelmiségiek belső bomlasztása miatt egy belülről megbénított Magyarországgal szemben
kellett területi követelésekkel fellépniük. Ahhoz, hogy a történelmi, az etnikai és az
önrendelkezési elv mellőzésével sikerült Magyarország nagy területeit elcsatolniuk, szükség
volt a magyarországi szabadkőművesség maximális ideológiai és politikai támogatására is.
 A nemzetközi szabadkőművesség és az utódállamok szabadkőműves szervezetei
nélkül nem érthető meg Tisza István meggyilkolásának a háttere sem. A nemzetközi
szabadkőművességnek és magyarországi támogatóinak azért kellett Tisza Istvánt
meggyilkoltatniuk, mert ekkor ő volt az a történelmi magyar államot képviselő személy, aki
még megállíthatta volna a magyar hadsereg lefegyverzését, és a történelmi magyar államrend
megdöntését. Tisza István kapcsolatban állt Raymond Poincaréval, Georges Clemenceauval,
Sidney Sonninoval és Carlottival. Ha Tisza Istvánt a szabadkőművesek által felbujtott
radikális összeesküvők nem gyilkolják meg, akkor a béketárgyalásokon fel tudta volna
használni mindazokat a titkos leveleket, amelyeket a Versailles-ban fontos szerephez jutott
antantpolitikusokkal folytatott. A radikális szabadkőművesekhez tartozó Kéri-Krammer Pál,
Pogány-Schwartz József és társaik csak a végrehajtók voltak. Tisza István eltávolítása az élők
sorából a szabadkőműves központok működése nélkül nem érthető meg.
Az Osztrák–Magyar Monarchia felosztására vonatkozó konkrét terveket a brit
külügyminisztérium számára Tomáš Masaryk dolgozta ki. Masaryk a Cseh Néppárt
képviselőjeként tagja volt a cseh országgyűlésnek. Elsősorban a Habsburg Monarchia
konföderációs átalakítását szorgalmazta. A Nagy Háború kitörésekor Genfbe, majd Londonba
emigrált. Az ő tanítványa volt Eduard Beneš és a szlovák Milan Rastislav Štefanik is. Velük
hozta létre a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot. 1917-ben fontos szerepe volt a mintegy 40-50
ezer főt számláló Cseh Légiónak a megszervezésében. 1918-ban az Egyesült Államokba
utazott és meggyőzte Wilson elnököt a független Csehország, majd pedig a Csehszlovákiának
elnevezett cseh impérium létrehozásának a lehetőségéről.
Masaryk a tervezett csehszlovák királyság élére eredetileg egy orosz herceget szemelt
ki. Orosz érdekkörbe került volna a Magyar Királysághoz tartozó Kárpátalja, Románia és a
délszláv királyság is. Masaryk Magyarország nyugati vidékét a Balatonig a cseheknek és a
szerbeknek szánta. Az antanthatalmak Masaryk emlékirata alapján utasították vissza a
központi hatalmak békeajánlatait. A párizsi konferencián is a Masaryk által javasolt határokat
hagyták jóvá 1919. május 8-án.
Wilson elnök 14 pontjának talán legfontosabb tétele a nemzeti önrendelkezés
biztosítása volt. Ezt az elvet a nemzetközi szabadkőművesség is hirdette, de soha nem vette
komolyan, ha az nem szolgálta világuralomra törő univerzális stratégiájának a céljait.
Eduard Beneš, Masaryk szabadkőműves tanítványa 1908-ban még csak föderalizálni,
nem pedig felszámolni akarta a Habsburg Monarchiát. Az első világháború kitörése után
titkos ellenállási mozgalmat szervezett. Kezdettől fogva szoros kapcsolatot tartott az ekkor
Svájcban élő Masarykkal. 1915 szeptemberében Beneš Párizsba emigrált, és az ottani
szabadkőműves vezetőknél lobbizott egy független csehszlovák állam létrehozása érdekében.
Masaryk Párizsban ismertette össze Benešt Milan Rastislav Štefanikkal, aki korábban szintén
tanítványa volt a Károly Egyetemen. Štefanik csillagászként ekkor már ismert személyiség
volt a francia értelmiségi körökben, és maga is szoros kapcsolatokat ápolt a francia politikai
élet fontos tagjaival.
 Negyedik rész:
Kik döntötték meg a történelmi magyar államot 1918-ban?

Magyarország a történelmi-, az etnikai- és az önrendelkezési elvet is megtagadó

trianoni békediktátumnak Törökország példáját követve tudott volna ellenállni. A frontról
visszatérő, de le nem győzött magyar hadseregnek meg kellett volna védelmeznie a padovai
fegyverszüneti megállapodás értelmében érintetlenül hagyott magyar határokat. Ehelyett a
Monarchiából kilépő Magyar Királyság rendkívül rövid idő alatt leszerelte saját mintegy
1 200 000 főnyi hadseregét, és teljesen védtelenül hagyta a magyar határokat.
Ennek a súlyos történelmi hibának az elkövetésében döntő szerepet játszottak a
marxizmus minden árnyalatát képviselő radikális csoportok, élükön az ugyancsak
radikalizálódott szabadkőműves páholyokkal. A nemzetközi szabadkőművesség a XIX.
század végén a Vatikán támaszának számító Osztrák–Magyar Monarchia feldarabolására
törekedett. A szabadkőműves stratégia célkitűzése az volt, hogy Rudolf trónörököst fellázítják
apja, Ferenc József ellen. Magyarországot kiszakítják a Monarchiából és egy önálló,
szabadkőműves királysággá alakítják át. Ez a terv nem sikerült, mert Rudolf trónörökös 1889.
január 30-án, Mayerlingben öngyilkos lett.
Az őszirózsás forradalomnak nevezett államcsíny nyomán alakult meg a Károlyi
Mihály vezette kormány. Előzőleg a történelmi magyar állam megdöntését célul kitűző
radikálisok fizetett ügynökei meggyilkolták Tisza Istvánt, azt a magyar politikust, akinek a
frontról visszatérő katonák engedelmeskedtek volna. Károlyi Mihály kormányában a
legfontosabb miniszteri pozíciókat a Jászi Oszkár főmester által vezetett Martinovics
szabadkőműves páholy tagjai töltötték be. Ezek az ellenkezőjét tették annak, mint amit
Musztafa Kemal tett Törökországban. A hatalomra került magyar szabadkőművesek
szervilisen kiszolgálták annak a nemzetközi szabadkőművességnek a döntéseit, amelyek
meghatározták a párizsi kormány Monarchiával szembeni keleti politikáját.
Kéri-Krammer Pál, aki Lendvai István megállapítása szerint maga volt a lábon járó
bolsevizmus, az Otthon Körben, a baloldali újságírók találkozóhelyén, 1918. október 31-én
este fél 5-kor elővette az óráját, és azt mondta: „Már csak másfél órája van Tisza Istvánnak.”
A szabadkőműves hatalomátvétel vezetői tehát tudtak arról, mi készül Tisza István ellen.
Károlyi Mihály a Tisza Istvánnal vívott híres párbajában megalázóan alulmaradt, amikor
Tisza játszva szorította a vívóterem falához, akkor Károlyi megesküdött, hogy elpusztítja
Tiszát, még akkor is, ha vele pusztul egész Magyarország. Történelmi tény, hogy amikor
Károlyi hatalomra került, azon a napon megölték az igaz magyar Tisza Istvánt.
A Népszava, amely 1918-ban a Magyar Szociáldemokrata Párt lapja volt, így temeti a
történelmi magyar állam megtestesítőjét: „A geszti kényurat, a háború egyik főbűnösét,
Magyarország megrontóját, akit eddig elkerült a népítélet golyója, csütörtökön este
elkeseredett forradalmárok megölték. (…) A leggonoszabb és legkonokabb osztályuralomnak,
amelyhez foghatót ma már egész Európában sehol nem lehet találni, ő volt a
megszemélyesítője a kormányzati kíméletlen brutalizálásnak, a tömegeket provokáló
junkergőgnek, és hatalmi elbizakodottságnak olyan kimagasló képviselője volt, amelyet egy
egész emberöltő államférfijai között hiába keresünk Európában. Özvegyek, árvák
sokaságának átkozó könnyei, melyek emlékét kísérni fogják, bizonyára többet nyomnak az
igazság mérlegében a vezér nélkül maradt magyar cinkostársak bánatánál.”
Az államok feletti hatalomnak és magyarországi ügynökeinek sikerült magukhoz
ragadni államcsínnyel a hatalmat. Már nem volt Tisza István, nem volt működőképes
országgyűlés, de volt még magyar hadsereg, voltak érintetlen, intakt magyar ezredek, amelyek
meg tudták volna védeni a történelmi magyar állam határait, ezért tehát haladéktalanul fel
kellett bomlasztani a hadsereget.
Az államok feletti pénzhatalom által kirobbantott Nagy Háború első világháborúnak
nevezett időszaka a nyugati fronton, az antantállamok területén folyt. A háború sújtotta
Franciaországnak nem volt ereje ahhoz, hogy a keleti fronton is harcoljon, és ezért a
területeket hódítani készülő Romániát azzal vette rá a központi hatalmak megtámadására,
hogy megkapja egész Erdélyt, a Tiszántúli területeket, továbbá a Részeket és a Bánságot is. A
párizsi szabadkőműves vezérkar ugyanezt tette a cseh szabadkőművesekkel is, nekik is a
történelmi magyar államtól elszakított hatalmas területeket ígért oda.
Ugyanezt tették a szerbekkel is. A párizsi szabadkőműves központokban
Magyarország területeit használták fel arra, hogy az utódállamokat az antantnak tett
szolgálataikért kifizessék. Ehhez arra volt szükség, hogy Magyarország gyenge legyen és ne
legyen ereje a tőle elrabolt területek visszaszerzésére. Azt is célul tűzték ki, hogy egyetlen
olyan ország se legyen a megcsonkított maradék Magyarország körül, amelyik ne kapott
volna magyar területeket. Így juttattak a vesztesnek számító Ausztriának is ősi magyar
területeket.
Ha a frontról hazatérő le nem győzött, fegyverben álló, 1 200 000 fős magyar
hadsereget a szabadkőművesek nem fegyverzik le rekordgyorsasággal, akkor a történelmi
magyar állam területét meg lehetett volna védelmezni.
 Linder Béla, aki 9 napig volt a szabadkőműves Károlyi-kormány hadügyminisztere,
1918. november 2-án elhangzott beszédében többek között ezeket mondta: „Ezer évek
tradícióit, ezer évek szolgaságát, ezer évek zsarnokságát kellett romba dönteni. Ehhez 5 éves
háború kellett, ehhez ezer és ezer halál kellett, hogy egy új győzelmes élet támadjon belőle.
Ez az új győzelmes élet a pacifizmus jegyében születik meg. Nem kell hadsereg többé! Soha
többé katonát nem akarok látni! Esküdjenek meg arra, hogy gyermekeiket olyan szellemben
fogják nevelni, hogy ezentúl minden háborúnak a lehetősége ki legyen zárva.”
Ez a megalkuvó és szervilis pacifizmus megtévesztő érvelése. A hatalomra került
szabadkőműves radikálisok világosan látták, hogy a hadsereget azért is fel kell bomlasztani,
mert nem csak megvédheti a területrablásra készülődő szomszédjaitól Szent István államát, de
azért is fel kell bomlasztani, mert ha ez a hadsereg hazajön, akkor leszámolhat az
árdrágítókkal, a spekuláns hadimilliomosokkal, számukra ez a hadsereg életveszélyt jelentett.
A hadsereg felbomlasztására irányuló tevékenység nem az októberi államcsíny után
kezdődött, hanem jóval előbb. Már 1918 januárjában teleszórták a kaszárnyákat és a frontra
induló menetszázadokat röpcédulákkal. Ezeket a Szabad Gondolkodók Magyarországi
Főiskolai Fiókja és a Galilei Kör tagjai fogalmazták.
Linder Béla, aki nem akar katonát látni, néhány napos hadügyminisztersége után
lemond. A fent idézett beszédét is holtrészegen elmondó, alkoholista Linder Béla helyébe
Bartha Albert alezredes került. Bartha Albert hadügyminiszterként alkalmatlannak bizonyult
arra, hogy megakadályozza a hódítóként benyomuló románokat Erdély elfoglalásában.
Miközben néhány hét alatt feloszlatják a le nem győzött magyar hadsereget, aközben
gyorsított ütemben fegyverkeznek a csehek, a románok és a szerbek az antant támogatásával.
A szervilis pacifizmus politikájához ragaszkodó Károlyi Mihály ugyanekkor barátként
üdvözli a Magyarországot megszálló ellenséget, ahogy azt Az Est című lap írta.
Van már köztársaság, de az minden nap kisebb. A szabadság és a demokrácia már csak
a háború nyerteseit védelmezi. Északról a cseh légió, délről a szerb hadsereg nyomul előre,
Románia pedig már elrendelte a teljes mozgósítást.
Az Estben Nádas-Neumann Sándor ezeket írja, amikor Magyarország élet-halál
küzdelemben áll: „Nem tudom megérteni a tiszteket, az aktívakat és a tartalékosokat.
Mindenféle gyűléseket tartanak, a kardjukat kérik vissza, és nem akarják levetni az
egyenruhájukat. Bevallom, én azt hittem, hogy ha itt egyszer ki fogják mondani azt a szót:
béke, s azt a másikat, hogy fegyverszünet, és azt a harmadikat, hogy leszerelés, akkor itt
mindenki futni kezd haza, mint a bolond. (…) Én ezt hittem. De amióta béke van, azóta
mindenki sír, reménytelen és pesszimista. Én mégse vagyok kétségbe esve. Ami
szerencsétlenség ér most, arról nem tud Wilson, nem tudhat, ezt a csehek és a tótok maguk
csinálják; az antant nem tud erről, ha tud is valamit, nem jól tudja, és főleg nem hiszi el, hogy
úgy van. Ez nem fog így maradni, és nem kell pesszimistának lenni, mert Wilson még semmit
nem tett, és nem mondott, amiről arra lehetne következtetni, hogy ő nem ragaszkodik a 14
pontjához.”
Lett volna lehetőség Erdély megtartására, ha a Magyarország történelmi rendjét
megdöntő erők ennek nem állnak ellent. Egy ilyen lehetőség volt az, amit August von
Mackensen tábornagy – aki háromszor védte meg Magyarország határait – felajánlott
Károlyinak. Mackensen az érvényes fegyverszüneti megállapodások értelmében a korábban
legyőzött Romániából indult vissza hadseregével Németországba. A magyar határok egykori
hősi védője, diadalmas csaták hadvezére úgy döntött, hogy visszavonuló seregeit követve
utolsónak hagyja el Magyarországot, visszatérőben hazájába. A radikális szabadkőművesek
befolyása alatt álló Károlyi-kormány meghívására érkezett vonattal a Józsefvárosi
pályaudvarra. Itt a Pogány-Schwartz József vezette Budapesti Katonatanács katonái fogadták.
A Hadügyminisztérium képviseletében Gerő őrnagy megkérdezte Mackensent,
hajlandó-e önként a miniszterelnökhöz indulni. A tábornagy az erőszak kilátásba
helyezésének engedett, és a filmkészítő operatőr eltávolítása után kiszállt a vonatból. Pogány-
Schwartz József kárörvendően mosolygott, amikor a német főtiszt beszállt abba az autóba,
amely az Országházba vitte. A rövid találkozón Károlyi Mihály, Böhm Vilmos és August von
Mackensen tartózkodott a szobában. A kíséretében lévő német tisztek csak akkor nyitottak be
a szobába, amikor Mackensen felháborodott hangon számon kérte Magyarország
hálátlanságát. Károlyi sápadtan ült egy karosszékben, Böhm Vilmos pedig azt fejtegette, hogy
ők a szövetséges misszió rendelkezését teljesítik.
Mackensen még Nagyváradon ígéretet kapott a magyar kormány megbízottjaitól, hogy
Pápán az Esterházy kastélyban várhatja meg az utolsó német katona hazatérését. Károlyi is
mérlegelte, hogy a tábornagy innen könnyebben távozhat Magyarországról. Mégis a fóti
tartózkodási hely mellett döntött, mert figyelembe vette az antant utasítását. Mackensen
távozását követően Gerő őrnagy közölte Reisner Henrik századossal, hogy továbbra is
összekötő tisztként Mackensen mellett marad, aki Fóton internálásra kerül. Reisner kapott egy
századot feladata végrehajtására. Miután Mackensen tájékoztatást kért Reisner századostól,
felháborodott az őrségre kirendelt századon, ám elfogadta a százados ígéretét, hogy minden
telhetőt megtesz a tábornagy biztonsága érdekében.
Károlyi és Mackensen találkozóját követően történt az, hogy a német tábornagy zsebre
dugja a kezét, és az egész magyarság nevében németül közli Károlyi Mihállyal: „Sok
emberrel volt dolgom életemben, de olyan férfival, akiből annyira hiányzott minden
becsületérzés, mint Önből, még nem találkoztam.”
Károlyi Mihály hatalomra kerülve még azt mondotta az Astoria szálloda erkélyéről,
hogy „Magyarországot csak én menthetem meg.” A marxisták és a polgári radikálisok pedig
verték a mellüket, hogy „Megvédjük az ország függetlenségét! Függetlenség, szabadság,
egyenlőség!”. 1918 végén, Aradon pedig már farkasszemet néz Jászi-Jakubovits Oszkár
nemzetiségi miniszter a Román Nemzeti Tanács tagjaival. „Keleti Svájcról” beszél ez a
szobatudós, ragaszkodva a zsákutcába vezető pacifizmusához. Jászi azonban minden
befolyását latba veti, hogy a Károlyi-kormányban senki ne legyen, aki kész megvédeni az
ezeréves magyar állam határait. Jászi vette rá Károlyit, hogy utasítsa a felvidéki magyar
polgármestereket és közigazgatási szerveket, hogy ne álljanak ellent a cseh légió délre
nyomulásának.
Megjelentek olyan személyek is, mint Heltai Viktor főhadnagy, akit az Egyenlőség
című lap azonnal századossá léptetett elő. Heltai Viktor a Károlyi-kormány főhadiszállásán
ajánlkozott a közbiztonság fenntartására. Kinevezték városparancsnoknak, azonban
hamarosan leváltották, mert arra kapott megbízást, hogy tengerészkülönítményeket
szervezzen. Heltai Viktor ezután Pozsonyba ment azzal, hogy tengerészeivel majd visszaveri
a betolakodott cseh légiósokat. Kiderült azonban, hogy nem szálltak szembe a Pozsonyba
bevonuló cseh csapatokkal. Ehelyett fosztogattak, raboltak és más bűncselekményeket
követtek el. Heltait letartóztatták és megindult ellene a nyomozás. A kommunista
hatalomátvétel után azonban kiengedték a börtönből. Heltai Viktort a Tanácsköztársaság
bukása után ismét őrizetbe vették. Többek között azzal is vádolták, hogy köze volt Tisza
István meggyilkolásához. Heltai Viktor azonban a fogságból megszökött és Bécsbe távozott.
Magyarország vidéki területeit elárasztják a fővárosból a kozmopolita radikálisok és
marxisták, akik az osztálygyűlöletet hirdetik. Ezzel is elterelik a figyelmet azokról, akik a
Nagy Háborúnak a kirobbantói, haszonélvezői, a magyarországi hatalomátvételnek pedig
felbujtói voltak. A területrablásra készülődő szomszédok minden erejükkel fegyverkeznek. A
magyar határok védelmére azonban már nincs sem fegyver, sem töltény, és Pogány-Schwartz
József parancsára tízezer ládaszámra rejtegetik a lőszert, mert ekkor már a kikiáltandó
kommunista proletárdiktatúra számára tartogatják. Folyik a történelmi magyar államhoz hű
katonatisztek és katonák tervszerű lefegyverzése és hazaküldése.
Budapest megtelik erdélyi, bácskai és felvidéki menekültekkel. A kozmopolita,
magyarellenes sajtó pedig még mindig azt hirdeti, hogy bízni kell Wilson elnökben. Pogány-
Schwartz József fokozza a Katonatanács aktivitását, mozgósítja a galileistákat, a
szociáldemokratákat, így helyezik nyomás alá a Károlyi Mihály-kormányban ekkor még
hadügyminiszteri tisztséget betöltő Bartha Albertet. Azt követelik, hogy a szociáldemokrata
Böhm Vilmos legyen Magyarország hadügyminisztere. Gömbös Gyula vezérkari százados
ekkor adja ki a jelszót: „Fegyvert a kézbe! Ki a határokra! Megvédeni Nagy-
Magyarországot!”
A történelmi magyar állam rohamos szétdarabolásával párhuzamosan folyt a frontról
fegyverben hazatérő alakulatok leszerelése. A bonyolult feladat végzését 1918. november 4-
től Böhm Vilmos irányította. A Monarchiának voltak tervei a háborút követő leszerelés
végrehajtásáról. Ezeket azonban az új helyzetben már nem lehetett végrehajtani. Voltak olyan
csapattestek, amelyek már az arcvonalban vagy annak elhagyása után felbomlottak, más
alakulatoknál ez csak a magyar határra érkezéskor következett be. Pogány-Schwartz József
ügynökeinek a hatására ezekben az egységekben sorra alakultak a katonatanácsok. Súlyos
gondot okozott a szén- és élelmiszerhiány miatt a hazatérők szállítása és ellátása. A
Hadügyminisztérium elrendelte a nemzetőrség felállítását, amelynek többek között feladata
volt a lakosság megvédése, a rabló-fosztogató katonákkal szemben is.
A lengyel, cseh, horvát, osztrák csapattestek zárt módon haladtak keresztül
Magyarország területén. A fegyverzetet és a lőszert külön vagonokban továbbították. Számos
ezred azonban tisztjeik vezetése alatt fegyvereit megtartva példásan fegyelmezett módon tért
vissza eredeti helyőrségébe. A katonák magatartása jelentősen függött a tiszti kartól, és az
adott egységnél uralkodó szellemiségtől, és nem annyira a legénység nemzetiségi
összetételétől. 1918. november végéig 700 000, december közepéig pedig 1 200 000 katona
szerelt le.
Ezzel egyidejűleg megkezdődött a belgrádi katonai egyezmény által engedélyezett
nyolc hadosztályból álló haderő szervezése. Ennek megvalósítására a budapesti
Hadügyminisztérium elrendelte az öt legfiatalabb korosztály visszatartását, és önkéntesek
megtartását is, 30 korona napidíjjal fizetve őket. 1918. november végéig mintegy 30 000 főt
sikerült csapatokba szervezni. Az általános fegyelmi helyzet azonban rendkívül megromlott.
Bonyolították a helyzetet a katonatanácsokkal kapcsolatos viták, és a hadügyi vezetésnek az
ezek fékezésére irányuló intézkedései. Bartha Albert és Festetics Sándor hadügyminiszterek
fő célja a hadsereg züllésének megállítása, illetve a baloldali uszítás kiküszöbölése volt. A
szociáldemokraták az 1919 januári kormányválságot felhasználták a hadügyi tárca
megszerzésére. Az új hadügyminiszter – Böhm Vilmos – Stromfeld Aurél ezredest kérte fel
államtitkárnak. Stromfeld ezt abban a reményben fogadta el, hogy elősegítheti egy
fegyelmezett nemzeti hadsereg megteremtését.
 Stromfeld egy hadműveleti osztály felállítását akarta, hogy véget vessen a megalkuvó
visszavonulásnak, és fegyveres ellenállással akadályozza meg további magyar területek
törvénytelen elfoglalását. A hadsereget önkéntes alapon kívánta létrehozni. Stromfeld igen
rövid idő alatt elkészítette az új hadsereg megszervezését szabályozó rendeletet, amelynek
keretében egy 6 gyaloghadosztályból álló önkéntes hadsereg jött volna létre. Különálló részét
alkotta a Duna-őrség, illetve a szervezetében megmaradó Székely Hadosztály. Az önként
jelentkezők a területi elv alapján azokhoz a fegyvernemekhez lettek beosztva, amelyeknél a
világháború alatt teljesítettek szolgálatot. A tervezett hadosztályokhoz 3000 tiszt és közel 10
000 altiszt tartozott volna. Ily módon egy 70 000 fős hadsereg védhette volna a történelmi
Magyarország ekkor még jogilag érvényesen fennálló határait.
Stromfeld Aurél katonai szempontból szakszerűen tervezett, de célját nem tudta elérni.
4 heti toborzás után mindössze 5000 ember jelentkezett. Stromfeld tudta, hogy a csőd nem
katonai, hanem politikai okokból következett be, ezért lemondott államtitkári megbízatásáról.
Magyar hazafiként azonban engedett a szociáldemokraták kérésének, és továbbra is folytatta
erőfeszítéseit a hadsereg felállításáért.
Magyarországnak 1918 novemberében megváltozott az államformája. Erre nem
kerülhetett volna sor, a Nagy-Oriens szabadkőművesek világstratégiai célkitűzései nélkül. A
Nagy-Oriens – vagy Grand Orient – szabadkőművesek célja az volt, hogy Magyarországot a
francia állam mintájára szabadkőműves, kozmopolita, liberális, ateista állammá alakítsák át.
Olyanná, mint amilyen ekkor már száz éve a Francia Köztársaság volt. A francia forradalom
századik évfordulóján Párizsban megfogalmazzák azt a célt, hogy Európában szűnjenek meg
a királyságok, és helyettük jöjjenek létre köztársaságok, ezek pedig fokozatosan egyesüljenek,
és jöjjön létre egy egyesült európai köztársaság, amely pedig egy univerzális szabadkőműves
világköztársaságnak lenne a tagja.
A Magyar Népköztársaságot 1918. november 16-án kiáltották ki. Ezzel a több mint
900 éves Magyar Királyság megszűnését akarták elérni. 1918. november 4-én Benda Jenő
előadást tartott a Demokratia páholyban, amelyben hivatalosan is javasolta, hogy a
szabadkőművesség álljon a köztársasági államforma létrehozása mellé. 1918. november 11-én
a 12 különböző szabadkőműves páholyból érkező szabadkőművesek elfogadták a köztársaság
tervét. Ezekből a páholyokból a Galilei és a Sas páholy ma is működik a Jánosrendi
nagypáholy keretében, a Martinovics páholy pedig a Nagy-Oriens nagypáholy felügyelete
alatt. A Károlyi-kormányban a Martinovics páholyból több radikális szabadkőműves is részt
vett. Ők voltak azok, akik meggyőzték a kormányt, hogy kiáltsa ki a népköztársaságot.
 A Demokratia páholy nyilatkozata szerint a királyság, mint államforma minden
rossznak és gonosznak az okozója, és ezért van szükség a köztársasági államformára.
Skandináviában, a Benelux országokban és Nagy-Britanniában – ahol az uralkodó dinasztiák
is szabadkőművesek – már nem számít a királyság minden rossz okozójának. A Demokratia
páholy a nép megkérdezése nélkül kezdeményezte az államforma megváltoztatását. Nyolc
pontos tervet fogalmazott meg, amelynek utolsó pontjában egy Európai Köztársasági
Államszövetség létrehozása áll. A nemzetközi szabadkőművesség ma az Európai Egyesült
Államok felállítását szorgalmazza.
Az államforma megváltoztatása szorosan összefüggött a frontról hazatérő hadsereg
lefegyverzésével. A magyar katonák és tisztek a királyságra és IV. Károlyra esküdtek fel. A
Károlyi-kormány – amely köztársaságpárti volt – nem kapott felhatalmazást a választáson.
Egy erőszakos kisebbség alakított kormányt, demokratikus legitimitás nélkül. A visszatérő
katonák nagy része nem ismerte el ezt az illegitim kormányt, és fegyverrel is szembe
szállhatott volna vele. A Károlyi-kormánynak ezért volt sürgős a frontról visszatérő
hadosztályok feloszlatása, és helyükbe egy hozzá hű, új hadsereg felállítása. Az az állapot,
hogy békeszerződés még nem, hanem csak fegyverszüneti megállapodás volt, felgyorsította a
hadsereg felbomlasztását.
Egy olyan államnak, amelynek ilyen kritikus helyzetben nincs saját hadserege, annak a
tárgyalási pozíciói szinte teljesen megszűnnek. A magyarországi szabadkőművesség
szavakban az ország területi integritásának a megőrzését akarta, de ténylegesen Magyarország
feldarabolását segítette elő a történelmi Magyarország államcsínnyel való megdöntésével, és a
köztársaság népszavazás nélküli – történelmileg alkalmatlan időpontban történő – illegitim
kikiáltásával.
 Ötödik rész:
A trianoni békediktátum következményei: egy megcsonkított
ország és az utódállamokat is a mai napig sújtó trianoni pszichózis

Az első világháború úgy ért véget, hogy az államok feletti hatalom döntéshozói
beléptették az Egyesült Államokat a háborúba. Az amerikai hadseregnek azonban már nem
kellett hatalmas csatákban győznie. A várható véres csaták, amelyek további nagy
emberáldozatokat követeltek volna, elmaradtak. A hadseregek azonban nem kapituláltak,
hanem fegyverszüneti egyezmények alapján fegyverrel a kezükben tértek vissza országaikba,
hiszen valamennyien ellenséges földön csatáztak.
Wilson amerikai elnök meghirdette ugyan az örök békét, amelyben nem diktátumok,
hanem demokratikus népszavazás dönti el a határvitákat, és a béketárgyalásokon nem
győztesek és vesztesek, hanem egyenrangú nemzetek állapodnak meg a népek önrendelkezési
joga alapján.
Wilson tartós európai békét akart, és az Osztrák–Magyar Monarchiát eredetileg nem
akarta szétdarabolni, hanem szövetséges állammá átalakítani. Ennek a föderatív államnak
Magyarország több mint 200 000 km2 területtel lett volna az egyik tagja. Önálló ország lett
volna az 57 800 km2 nagyságú Erdély is. A Felvidék pedig Magyarország autonómiával
rendelkező részeként, Csehország történelmi területeivel tartozott volna a tervbe vett közép-
európai államszövetséghez.
Az államok feletti hatalomnak kiszolgáltatott amerikai elnöknek azonban azt sem
sikerült elérnie, hogy a Monarchia népei népszavazáson nyilváníthassák ki akaratukat. Wilson
megtagadta korábbi álláspontját, és szembefordult az önrendelkezési joggal. Az államok
feletti hatalmi elit a francia vezetéssel zajló béketárgyalásokon továbbra is kézben tartotta az
irányítást. A Párizsban működő pánszláv lobbi, amelynek kezdetben Oroszország volt a
legfőbb finanszírozója, a bolsevik hatalomátvétel után pedig Belgrád és Bukarest vette át a
korrupciós pénzek folyósítását, továbbra is hatékonyan tevékenykedett. Ehhez a háború végén
Prága is csatlakozott, amikor Masaryk és Beneš átvette a kormány irányítását. Fejtő Ferenc
írja, hogy Masaryk Benešhez hasonlóan – aki később csatlakozott hozzá – tagja volt a
szabadkőművességnek, és ez a kapcsolat a két férfi számára nagy előnyöket nyújtott.
Szabadkőműves barátai és szimpatizánsaik megnyitották előtte a legfontosabb
egyetemek, közigazgatási szervek, befolyásos szalonok ajtajait. Fejtő Ferenc a
szabadkőművesek és Masaryk egymásra találásáról megállapítja: „Az Osztrák–Magyar
Monarchiát a Franciaországban és Nagy-Britanniában eluralkodott osztrákgyűlölet tette
tönkre, melynek élharcosai a szabadkőművesek voltak, akik régóta várták a leszámolást
klerikális főellenségeikkel. Az osztrákgyűlölet ügyesen kihasználta a Monarchián belüli
autonomista és szeparatista mozgalmakat, mégpedig úgy, hogy segítette a kibontakozásukat.
Ez az érzés nem a szabadkőművesek monopóliuma volt, és nem is egyedül viselték a
felelősséget a klasszikus háborúnak ideológiai háborúvá való átalakulásáért.
Wilson elnök 1918. február 11-én még úgy fogalmaz, hogy olyan világrendet kíván
teremteni, amely a jog és az igazság elvén nyugszik, nem pedig önzésen. A tárgyalásokból
senkit nem szabad kizárni. Wilson azt is kijelenti, hogy népek és tartományok nem
csatolhatók egy főhatalomtól a másik főhatalomhoz, mintha azok csupán vagyontárgyak
volnának. Továbbá minden területi rendezést csak az érintett lakosság érdekében szabad
végrehajtani.
A francia Grand Orient – a Nagy Kelet – szabadkőműves nagypáholy tanácsának
titkára, André Lebey azonban másképp fogalmaz. A központi hatalmak végleges veresége
nélkül sem emberi jogok, sem népek jogai nem létezhetnek. Ehhez hozzáteszi, hogy
„valamennyi – ma a Habsburg Birodalom politikai és adminisztratív szervezete által
elnyomott – nemzetiséget fel kell szabadítani, vagy egyesíteni kell olyan államokba,
amelyeket a fenti nemzetiségek népszavazás útján hoznak létre. Lebey tehát Masaryk
álláspontját, és nem Wilsonét fogadta el.
Masaryk a Párizsban megtartott szabadkőműves kongresszus határozataira hivatkozott,
amikor az ugyancsak szabadkőműves Wilson elnök koncepciójával szembeállította a saját
elképzelését. Az Egyesült Államok elnöke szervilisen engedelmeskedett a felette álló titkos
elitnek, és saját eredeti elképzelését feladva a szabadkőműves kongresszus határozatait
hajtotta végre. Edward Mandel House ezredes volt a londoni titkos elit megbízottja Wilson
mellett.
Gerry Docherty és Jim Macgregor brit történészek írják Rejtett történelem című
munkájukban, hogy „House irányította az elnököt, a kül- és a belpolitika minden
vonatkozásában. Ő választotta ki kormánya tagjait, és ő hozta meg új adminisztrációjának
első politikai döntéseit. Ő volt az elsőszámú közvetítő az elnök és a Wall Street támogatói
között. Az elnököt nem hagyták magára saját elképzeléseivel. Amerika kormányzása lépésről-
lépésre a Rothschildokhoz szorosan kapcsolódó befektető bankárok mindent elsöprő hatalma
alá került.
A központi hatalmak fegyverszüneti ajánlatára még a wilsoni elvekben bízva került
sor, de Versailles-ban ekkor a wilsonizmus már nem érvényes. Az önrendelkezési elvvel
együtt megtagadják az etnikai és a történelmi elvet is, helyükbe az utódállamokkal kötött
titkos szerződések és az ő érdekeiket szolgáló stratégiai megfontolások léptek.
Az államok feletti titkos elit Németországot már nem tudta tovább gyengíteni, mert
akkor képtelenné válik a háborút kirobbantó pénzuralmi elitnek visszafizetni a háború során
felvett hiteleket, és a párizsi békében rákényszerített jóvátételt. Németországot tették felelőssé
a Nagy Háború kirobbantásáért, és ezzel indokolták a tárgyalások nélküli békediktátumban
rákényszerített terhek viselését.
Amikor a békecsinálók ezt a célt elérték, a németellenességet Ausztria-ellenességgé,
majd magyarellenességgé alakították át. A versailles-i szakaszban már a magyarellenes
indulatok domináltak. A Habsburg Monarchia Ausztriához tartozó tartományai mind
elszakadtak, csak a tulajdonképpeni Ausztria maradt meg belőle. A történelmi Magyar
Királyság azonban elvileg egyben maradt, és viszonylag nagy területtel rendelkezett. Az
államok feletti hatalom és versailles-i ügynökei Magyarország területeivel fizették ki
újdonsült szövetségeseiket, a Masarykokat, a Benešeket, a Brătianuékat és a Pasicsokat.
Valamennyien alkalom szülte tolvajok voltak, akiknek evés közben jött meg az étvágyuk
egyre nagyobb magyar területek bekebelezésére.
A nemzetközi jog semmibevételét mutatja, hogy a vesztes Ausztria számára is 5000
km2 területet szakítottak ki a történelmi magyar államból. Az Ausztriával szomszédos magyar
megyéket kettévágták, holott ezeken a területeken nem laktak osztrákok, hanem a török világ
után odatelepített svábok és őshonos magyarok éltek.
Németországra nem csak megfizethetetlen mértékű jóvátételt szabtak ki, hanem arra
kötelezték, hogy tagadja meg történelmi és közjogi hagyományait. Egy történelmi és
kulturális örökségétől megfosztott népi-nemzeti identitását megtagadó Németország
életképtelen. Ezt bizonyította a végletekig liberalizált dekadens Weimari Köztársaság. Léon
Degrelle belga történész állapította meg Magyarországgal kapcsolatban, hogy
„Magyarországot keresztre feszítették a versailles-i tárgyalásokon – nem bűnei, hanem hite
(hitének valódisága, Istenhez való hűsége) miatt – és így lett áldozata az elvakult
szabadkőművesség gyűlöletének és kapzsiságának.”
Georges Clemenceau mindent megtett, hogy Magyarországból a legnagyobb területet
(nagyobbat, mint amennyi Magyarországból megmarad) Romániához csatoljanak. De
ugyanez a Clemenceau hangoztatta, hogy a világháborúban résztvevő nemzetek közül a
románokat tartja a legbűnösebbnek. 1918 októberében ezeket mondta: „A háború hiénái közül
a románok a legaljasabbak. Franciaország szövetségesei voltak, és ennek ellenére két
esztendőn keresztül úgy viselkedtek, mintha a németekhez tartoznának. Milliókat harácsoltak
össze az ellenségnek eladott gabonából és kőolajból. (…) Sosem fogok beleegyezni, hogy
valaha is megújítsuk azokat a szerződéseket, amelyeket arra az esetre kötöttünk velük, ha
Franciaország oldalán hajlandók harcolni.” Nos, ez a Clemenceau hozzájárult ahhoz, hogy a
háború kezdetén 137 000 km2 területű Románia 295 000 km2 területtel rendelkező
soknemzetiségű birodalommá váljon.
Sokat ártott Magyarországnak Robert William Seton-Watson és Wickham Steed is,
akik eleinte magyarbarátok voltak, de amikor az államok feletti titkos elit és a hálózatához
tartozó nemzetközi szabadkőművesség veszélyeztette Magyarországot, mint államot, akkor ez
a két angol élesen magyarellenessé, sőt magyargyűlölővé vált. Ezek az amatőr szakértők
rendszeresen kaptak megvesztegetési pénzt, elsősorban a románoktól és a szerbektől, de
később a csehektől is.
A Párizs környéki béke-megállapodásokban és a Trianonban diktált békediktátumban
az államok feletti szervezett magánhatalom megbízottai megtagadták a vesztfáliai európai
békerendszer elveit és normáit. Az államok feletti titkos elitet a korlátlan önző magánérdek
vezérelte, és a háborús profitnak adott elsőbbséget Európa színe-javát képviselő fiataljainak
az életével szemben. 1916-tól lényegében azért kellett folytatni a háborút, hogy a
szupergazdag pénzoligarchák még további két évig csillagászati profitokhoz juthassanak és
így elégítsék ki kapzsi gazdagodási igényeiket.
Az államok feletti szervezett magánhatalom békecsinálói szembefordultak az
Európában 2000 év alatt kialakult nemzetközi joggal. Az európai, görög, római és keresztény
gyökerű kultúra integrálta a humanizmus, a reneszánsz, a reformáció és a felvilágosodás
szellemi értékeit. Így jött létre az 1648-as vesztfáliai békerendszerből az európai nemzetközi
jog. A Nagy Háború kirobbantói és győztesei mellőzték ezt az érvényes nemzetközi jogot. Ez
megnyilvánult abban, hogy a béketárgyalásokon a fegyverszünetet kérők nem vehettek részt
csak a győztesek. A német kormány Wilson elnök 14 pontja alapján kért fegyvernyugvást. A
német küldöttséggel azonban csak az egyoldalúan meghozott döntéseket közölték. Ezt a
nemzetközi joggal ellenes eljárást folytatták a Habsburg Monarchia két utódállamával,
Ausztriával és Magyarországgal szemben is. Csak az egyoldalúan meghozott diktátumot
közölték a magyar békedelegációval.
Az államok feletti világhatalom a Párizs környéki békerendezés során lecserélte a
keresztény kultúrán alapuló nemzetközi rendet a korlátlan hazugság anarchiájára. A
hazugságnak ezt a világrendjét kell a tényeken alapuló igazsággal megdönteni. Az igazság
azonban csak akkor tud érvényesülni, ha minél több magyar mellett az európai és a
világközvélemény is megismeri. Ehhez van szükség tudományosan dokumentált Trianon
Múzeumra, és annak egy világnyelveken elérhető digitális változatára. Az igazság
dokumentálása előfeltétele annak is, hogy a méltánytalanul sújtott magyar nemzet erkölcsi
elégtételben részesüljön. Ehhez azonban le kell küzdeni azt a trianoni pszichózist, amely nem
csak a csonka Magyarország lakóit és az elcsatolt országrészeken élő magyarokat sújtja, de az
utódállamok népeit is.
Kocsis István erdélyi történész és drámaíró úgy látja, hogy a román, a szlovák, a szerb
és az osztrák trianoni pszichózisok csupán racionális érvekkel nem magyarázhatóak meg. A
felsorolt utódállamok bizonyságát adták annak, hogy a saját nemzeti önazonosságukhoz
szükséges ellenségképet a magyar nemzet és a magyar állam rágalmazásával erősítik meg. Az
utódállamok magyarellenessége mögött nem csak racionális politikai motívumok állnak.
Bizonyított tény, hogy az utódállamok társadalmainak identitászavarai vannak. A gyűlölet
fakadhat lelkiismeret-furdalásból is. Az utódállamok társadalmának azért rossz a
lelkiismerete, mert túlrabolták magukat. A bitorló rossz lelkiismerete miatt alakult ki bennük
az a kényszerképzet, hogy a magyarokat rágalmazni kell. Meg kell szabadulniuk attól, akit
kiraboltak, mert ha továbbra is létezik, akkor visszakövetelheti, amit az összes érvényes
nemzetközi jogi elv megszegésével elvettek tőle.
Az utódállamok a Nagy Háború előtt – de a háború és a béketárgyalások idején is – a
történelmi elv, és a nyelvi-etnikai elv érvényesítését követelték. A román nemzeti mozgalmak
célja a román nemzeti egység megteremtése volt. Ez meg is valósult. Románia azonban az
államok feletti hatalom és a döntéseit végrehajtó nemzetközi szabadkőművesség jóvoltából
több mint kétszer akkora területet kapott 1920-ban, mint amekkorára a román irredenták
számítottak.
A több mint kétszeresére növekedett új ország nem nemzetállam, hanem egy
soknemzetiségű birodalom, és lakóiból csak 65% román. A román politikusok, valamint
párizsi és londoni pártfogóik tudják, hogy meg kell tagadniuk a nemzeti önrendelkezés elvét,
és ezért meg kell akadályozni népszavazások megtartását. Így került sor Gyulafehérváron
1918. december 1-jén nagygyűlés tartására. Ez a nemzetközi jog szerint nem hozhatott
érvényes döntéseket. Bukarest azonban ezzel érte el azt a célját, hogy sem Erdélyben, sem a
Partiumban, sem a Tiszántúl keleti részén, sem a Bánságban ne tartsanak a nemzetközi jog
előírásainak is megfelelő népszavazást. Az erdélyi magyarság is tartott nagygyűlést 1918.
december 22-én Kolozsvárott, amelyben állást foglalt Erdélynek és Kelet-Magyarországnak a
történelmi magyar államhoz való tartozása mellett. Ezt azonban senki nem vette figyelembe,
pedig, a sokrétű akadályoztatás ellenére, közel százezren vettek részt rajta.
 Az új világrend bevezetésére törekvő államok feletti hatalom arra adott utasítást
Wilsonnak, Clemenceau-nak, Lloyd George-nak, és House-nak, hogy Magyarországtól annyi
területet vegyenek el, amennyit bármire hivatkozva el lehet venni. A történelmi-, az etnikai-
és az önrendelkezési elv helyére a stratégiai elv került. A londoni titkos elit és a párizsi
szabadkőműves döntéshozók így juttatnak 2,9 millió román nemzetiségű magyar
állampolgárra hivatkozva nagyobb területet Magyarországból, mint amekkorát meghagynak a
11 milliós magyarságnak.
A Sopron és környékén kiharcolt népszavazáson kívül sehol nem kérdezték meg a
lakosságot, mert az előrejelzésekből az illetékesek tudták, hogy egy ilyen népszavazás
végeredményeként megmaradna a történelmi Magyarország nagyobb részének az egysége.
Romániát érvényes békeszerződés kötelezte a határok tiszteletben tartására. Az 1918.
május 7-én megkötött bukaresti különbéke lehetővé tette volna a román hadsereg leszerelését.
Ezt Ottokar Czernin, a Habsburg Monarchia akkori külügyminisztere akadályozta meg, aki
közismerten magyarellenes beállítottságú volt. Czernin meggyőzte a tapasztalatlan új
uralkodót arról, hogy ha a legyőzött Romániát nem kötelezik hadseregének a felszámolására,
akkor Románia a Monarchiával jó viszonyt ápoló, baráti állam lehet a jövőben. „Baráti
állam”, amely két évvel korábban hátba támadta a szövetségesét! A magyar érdekek súlyos
sérelmet szenvedtek. Ez is annak a következménye volt, hogy az 1867-es kiegyezés után
Magyarország külügyeit, hadügyeit és pénzügyeit nem a magyarok intézték, a magyar nemzet
érdekei szerint.
Ha Czernin nem akadályozza meg a román hadsereg leszerelését, akkor nem
történhetett volna meg, hogy Bukarest megszálló csapatokat indítson Magyarország felé 1918.
november 10-én. Ahová a román hadsereg bevonult, ott azonnal felszámolták a magyar
közigazgatást. Ez ellentétes volt a belgrádi konvenció rendelkezéseivel. Ezek előírják, hogy
egész Magyarország területén, a demarkációs vonalon innen és túl, egészen a békeszerződés
megkötéséig helyén maradjon a magyar közigazgatás. A román hadsereg egy olyan országban
viselkedett hódítóként, amely az antant egyetlen államával sem állt hadiállapotban.
Maguk a román vezetők sem gondolták úgy, hogy Bukarest az első világháború után
igazságosan jutott a 2,9 millió magyarországi románra hivatkozva nagyobb területhez
Magyarországtól, mint amennyi megmaradt a 11 millió magyarnak. Ez az igazságtalanság az
oka annak a lelkiállapotnak, amit Kocsis István „trianoni pszichózisnak” nevez. A román
államnak az lett az alapvető célja, hogy ezt az igazságtalanságot a kárvallottak eltüntetésével
igazságossá alakítsa át. A nacionalista önzést nem igazságos engedményekkel akarják
orvosolni. A károsultakat akarják eltüntetni. Ha az igazságtalanság utolsó kárvallottja is
eltűnik, akkor legitimmé válik az összerabolt román birodalom is.
A trianoni pszichózis nyomán beindult a regáti románok tömeges betelepítése az új
magyar–román határ mentén. Földreformra hivatkozva román tulajdonba juttatták a magyar
földtulajdon túlnyomó részét. Beindult és máig tart az egykori magyar városok
elrománosítása. Székelyföld szinte minden településében román templomokat építettek.
A trianoni pszichózis része az is, hogy a románság retteg az esetlegesen bekövetkező
igazságtételtől. Ez a szorongás akadályozza, hogy a soknemzetiségű államban
érvényesülhessen az érdemi demokrácia. Elsőrendű nemzeti céllá vált a soknemzetiségű
Nagy-Románia egynemzetűvé való átalakítása. Ez viszont más fontos román nemzeti célok
elérését teszi lehetetlenné. Ilyen célok lennének a jogállam megteremtése, az életszínvonal
emelése és a valódi modernizáció. Ha elsődleges a nemzeti önzés, akkor nem lehet szó a
nemzeti és nemzetiségi egyenrangúság elvének a tiszteletben tartásáról.
A soknemzetiségű Romániában folyamatosan készülnek a tervek a nem-románok
létfeltételeinek a felszámolására. Elveszik a magyar intézményeket és átadják a románoknak.
Nem építenek román egyetemet Kolozsvárott, hanem a magyar egyetemet alakítják át román
egyetemmé. Ugyanez a kolozsvári magyar színház sorsa. Folyik a magyar nyelv kiszorítása a
középfokú oktatásból. Korlátozták a magyar nyelv használatát a közigazgatásban. A cél: a
magyarok olvadjanak be a románságba, vagy távozzanak az országból. Ezzel válik a trianoni
területrablás végérvényessé. Román értelmezésben pedig ami végérvényes, az egyben
igazságos is.
A trianoni pszichózis a magyar társadalmat is sújtja. A történelmi magyar állam
feldarabolása nem volt szükségszerű, és ellentétben állt az antanthatalmak által meghirdetett
önrendelkezési joggal is. Ha a londoni államok feletti titkos elit nem kényszeríti Wilson
elnököt, hogy adja fel saját elveit, akkor Magyarországon sor kerülhetett volna a
népszavazásra. Ez az ismert tények és adatok alapján Magyarországra nézve kedvező lett
volna.
A történelmi Magyarország nem csak akkor maradhatott volna meg, ha megtartják a
népszavazásokat, hanem ha időben és szervezetten védekezik, és a frontról hazatérő
hadseregét a határok védelmére küldi. Ezt a történelmi Magyarország felszámolására törekvő
belső erők akadályozták meg. A liberális és kozmopolita szabadkőművesség eszközévé vált
Károlyi Mihály és kormánya vállalta a történelmi magyar alkotmány és közjogi rendszer
felszámolását. A párizsi békék készítői Károlyi Mihályt mellőzték, de ugyanezt nem tehették
volna meg a politikai életbe visszatérő Tisza Istvánnal. A meggyilkolt egykori magyar
miniszterelnököt az antant államférfijai is becsülték, és tudták, hogy 1914-ben ő ellenezte a
leghatározottabban a háborút.
Az államok feletti hatalom londoni vezérkara, amely a Nagy Háború megtervezője,
előkészítője, kirobbantója és levezénylője volt, komoly erőfeszítést tett azért, hogy
Németországot belerántsa egy olyan háborúba, amelyet az mindenáron el akart kerülni. E
titkos elit számára kapóra jött a szarajevói merénylet és Ferenc Ferdinánd trónörökös
meggyilkolása. A két világháború között a nemzetközi bűncselekménynek minősülő trianoni
békediktátum részleges korrekciójára sor került. A két bécsi döntéssel létrejött új helyzet, ha
megszilárdul, enyhíthette volna a trianoni pszichózist. A valóság ezzel szemben az, hogy az
1947-es párizsi békeszerződés megismételte mindazt, ami már 1920-ban is történelmi bűnnek
bizonyult. Ismét sor került 1947-ben Magyarország feldarabolására, és az ugyancsak vesztes
Románia hatalmas területekkel történő megjutalmazására.
Az új békediktátum megismételte az etnikai és az önrendelkezési elv semmibevételét.
A trianoni békediktátumnál is igazságtalannak bizonyult az, hogy szövegéből kimaradtak a
kisebbségvédelmi rendelkezések. Igazságtalan rendelkezés volt a két mesterséges
államalakulat, Jugoszlávia és Csehszlovákia helyreállítása, és Magyarországtól elvett
területekkel való megjutalmazása.
Románia ismét 43 590 km2 magyar területhez jutott, noha Bukarest Németország
szövetségeseként lényegesen nagyobb haderővel vett részt a világháborúban, mint
Magyarország.
Sztálin és a román vezetés alkujának az eredményeként 1945. március 13-án Bukarest
ismét átvehette Észak-Erdély közigazgatását. Az Észak-Erdélyt ekkor irányító Magyar Népi
Szövetség nem tiltakozott, mert úgy gondolta, hogy a Petru Groza vezette közigazgatás nem
megszüntetni akarja Észak-Erdély államiságát, hanem azt kikiáltani. A rivalizáló román
politikai erők mindent alárendeltek annak, hogy Észak-Erdélyt visszaszerezzék. A fanarióta
román észjárás szerint, ha Sztálin az akkor hatalmon lévő kormánynak nem adja vissza Észak-
Erdélyt, akkor azt a román kormányt le kell cserélni. Ezért állapodtak meg a szovjet
diktátorral abban, hogy a békeszerződés megkötése után a szovjet hadsereg maradhat Észak-
Erdélyben. Négy év lehetővé tette a román politikai élet szereplőinek a kicserélését. Sztálin
betartotta az 1945-ös egyezséget, ez pedig tovább erősítette a románok trianoni pszichózisát,
amelynek a lényege a magyarságtól való megszabadulás, akár erőszakos asszimilációval, akár
a kivándorlás ösztönzésével.
 Hatodik rész:
Napjainkban folyamatban van egész Európa Trianonja

Az 1947-es párizsi békeszerződéssel megerősített trianoni békediktátum 100.

évfordulóján emlékeztetni kell Európa és a világ közvéleményét, hogy az első világháború
utáni békerendszerben egyedül Magyarországgal szemben tagadták meg valamennyi érvényes
nemzetközi jogelv alkalmazását. A versailles-i Nagy-Trianon palotában aláírt diktátum a
magyar néppel szemben nem vette figyelembe sem a történelmi, sem az etnikai-nyelvi-, sem
az önrendelkezési elvet. Száz év után erre kellene az antantállamok jogutódainak elfogadható
magyarázatot adniuk.
Még a vesztes Ausztria is kapott olyan magyar területeket, amelyek mindig a Magyar
Királyság részét alkották. Románia nem volt tagja az Osztrák-Magyar Monarchiának, de
békeszerződést kötött vele. Ezt minden nemzetközi jogilag elfogadható ok nélkül megszegte,
és óriási területeket szakított ki a történelmi magyar államból.
A XXI. században érvényes nemzetközi jogrend megengedi a határok békés
tárgyalások útján történő megváltoztatását. Az ENSZ Alapokmánya, a Helsinki Záróokmány,
az Európai Unió Lisszaboni Szerződése mind megengedik a határok békés módon történő
megváltoztatását az érvényes nemzetközi jogelvek betartásával. A jelenlegi helyzet
megváltoztatásában egyedül a magyar nép érdekelt. Az antant jogutódait a centenáriumi év
kapcsán emlékeztetni kell arra, hogy kötelességük a versailles-i békeszerződés, és az azt
megismétlő párizsi békeszerződés legkirívóbb hibáinak a korrigálása. Románia elsők között
üzent hadat a Szovjetuniónak. Bukarest azonban megállapodott Moszkvával, hogy lemond
végleg a nagyrészt románok által lakott Besszarábiáról – Moldáviáról – és cserébe újra
megkaphatja a magyarok lakta Észak-Erdélyt.
A Csehszlovákiából kivált nemzetiszocialista Szlovákia Berlin csatlósaként vett részt a
második világháborúban, mégis győztesként került ki a háborúból. Ezt a szabadkőműves
Eduard Beneš alkudta ki Sztálinnál, cserébe azért, hogy lemondott az ezer éven át
Magyarországhoz tartozó, magyarok által is lakott Kárpátaljáról a Szovjetunió javára. A
magyar többségű Délvidéket – a Vajdaságot – ismét a délszlávokat fegyveresen egyesítő,
újraalakított Jugoszláviához csatolták. A trianoni országcsonkítás óta a történelmi magyar
államtól elcsatolt területeken élő magyar ajkú lakosság létszáma a felére csökkent, miközben
az utódállamok többségi népességének a létszáma folyamatosan növekedett.
 Az antantállamok jelenlegi jogutódainak egy utólag kiválasztott nemzetközi jogelv
szerint korrigálniuk kell a versailles-i és a párizsi békeszerződések nemzetközi jogot sértő
részeit. A századunkban érvényes európai értékek és jogelvek alapján Magyarországnak
erkölcsi elégtételben és revízióban kell részesülnie.
Mindenekelőtt biztosítani kell a magyar kisebbségek számára a széleskörű területi
autonómiát, az Európai Unióban már működő területi autonómiák mintájára. Ezt kell
kielégíteni széleskörű kulturális autonómiával, a szórványvidékeken és a vegyes lakosságú
területeken. A centenáriumi év alkalmat nyújt arra, hogy emlékeztessük az illetékeseket a
létszámarányos, magyar tannyelvű és teljes spektrumú iskolarendszer bevezetésének a
szükségességére. Ez két magyar nyelvű egyetemet jelent Szlovákiában, Kassán és
Pozsonyban. Romániában pedig vissza kellene adni a kolozsvári Bolyai Egyetemet, és
államilag finanszírozott magyar egyetemet kellene létesíteni Nagyváradon, Kolozsvárott,
Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Temesvárott. Szerbiában is szükség lenne állami
magyar egyetemre Újvidéken, valamint az Ukrajnához csatolt Kártpátalján Beregszászon.
A 15% arányban magyarlakta vegyes lakosságú területeken a többségi iskolákban is
kötelezővé kell tenni második nyelvként a magyar nyelv oktatását. Ahogyan a Genfben élő
francia-svájci gyermek tanulja a németet, és a Svájcban élő berni-zürichi német ajkú gyermek
tanulja a franciát, vagy a luganói olasz a németet és a franciát, ugyanúgy tanulják a szlovák, a
román, a szerb és az ukrán iskolákban is a magyar nyelvet legalább alapfokon.
Az egyenjogúságon és a mellérendeltségen alapuló kapcsolatok azt is lehetővé teszik,
hogy Erdély az Európai Unión belül fokozatosan nagyfokú önrendelkezéssel bíró régióvá –
esetleg EU-tagállammá – válhasson az ott élő szavazópolgárok döntésének megfelelően.
Ennek a lehetőségeit elsősorban román társadalomtudósok és politikusok vetették fel. Ez
előnyös lehet az Erdélyben élő őshonos magyarok és székely-magyarok számára, mert
erősítené érdekérvényesítési lehetőségeiket.
A Kárpát-medence, a történelmi Magyarország, és az ezeréves Magyar Királyság
természet által kialakított földrajzi és geopolitikai otthona egymást szervesen kiegészítő
részekből áll. Ezért a Kárpát-medencében élő népeknek olyan államstruktúrában lenne
természetes élniük, amely felöleli az egykori történelmi Magyarország egész területét. Ez az
Európai Unión belül létrejövő államalakulat, amelyet nevezhetünk Duna-Kárpát
Konföderációnak, együttműködve a Visegrádi Négyekkel lehetővé tenné a Kárpát-medence
népeinek az optimális együttélését a teljes egyenjogúság alapján.
A Kárpát-medencében élő népek közösségében még megfogyatkozva is a magyar a
legnagyobb. Ezért a Duna-Kárpát Konföderáció létrejötte egyben elősegítené a magyar
nemzet megerősödését is. A Duna-Kárpát Konföderáció olyan államszövetség lenne,
amelyben az önrendelkezés és a hatalomgyakorlás a Szent Korona állammodell időtállónak
bizonyult elvei szerint valósulna meg.
A centenárium arra is lehetőséget nyújt, hogy leállítsuk a kisebbségi sorban élő
magyarok erőszakos beolvasztását az utódállamokban. A Magyarországtól elszakított
országrészekben gyorsított ütemben fogy az ott élő magyar lakosság. Ennek egyik oka a
tömeges elvándorlás, a másik pedig az állami politika rangjára emelt nyelvi sovinizmus és
erőszakos asszimiláció. A kölcsönös tiszteleten alapuló együttéléshez szükség van a
tudományos módszerekkel kutatott és oktatott, kölcsönösen elfogadott történelemírásra.
Románia vonatkozásában fel kell hagyni a dákoromán mítosszal, a románok hősi nemzeti
romanticizmusával. Mindkettőt a román nemzeti kommunizmus erőltette.
Lucian Boia, a Bukaresti Egyetem tanára elismerte, hogy Romániának nem volt
történelmi joga Erdélyre, Besszarábiával és Bukovinával ellentétben. Boia szerint az erdélyi
románok jobban örültek volna egy széleskörű autonómiának, mind a föderatív állammá
átalakított Habsburg Monarchiában, mind a regáti Románia részeként. Az erdélyi autonómia
nem jöhetett létre, mert Magyarország 1918 őszén kivált az Osztrák–Magyar Monarchiából.
Az erdélyi románok számára Bécs még vonzóbb lehetett, mint Bukarest, de ha Budapest és
Bukarest között kellett választaniuk, akkor már egyértelműen a román fővárosnak volt
nagyobb esélye
Lucian Boia erdélyi vonatkozásában román többségről ír, de elismeri, hogy a
városokban a magyarok és a szászok létszáma, valamint befolyása nagyobb volt. A bukaresti
történész a gyulafehérvári 1918. december 1-i népgyűlést nem tartja egyenrangúnak a
népszavazással. Ezen nem vettek részt a magyarok és a szászok, valamint a gyűlésre a román
hadsereg bevonulásakor került sor. Lucian Boia a szerencsés történelmi helyzetnek
tulajdonítja, hogy Erdély és Besszarábia, sőt Bukovina is Nagy-Románia részévé válhatott a
két világháború között.
A román terjeszkedés számára előnyös korszak már az első világháború előtt
elkezdődött. Románia esetében új lehetőségeket nyújtott az első világháború. A román
vezetőosztály liberális része Besszarábia megszerzésével szemben Erdély meghódításának
adott elsőbbséget. Ezek a liberális román politikusok az antant mellé álltak. A Trianoni
békediktátum kapcsán a magyarok számára Boia professzornak az a megállapítása fontos,
hogy Romániának nem volt történelmi joga Erdélyre. Erdély soha nem képezte a román
fejedelemségek részét.
 „Németország a második világháborús vereség nyomán felelősséget vállalt az első
világháborúért is, lemondva minden követelésről. Egyedüli tiltakozónak Magyarország
maradt, amely Trianont máig égbekiáltó igazságtalanságnak tekinti.” – állapítja meg Boia,
hozzátéve: „A szerződéssorozat (a versailles-i szerződési rendszer egésze) a mai Európa
keresztlevele.” Boia szerint a kommunista tömb összeomlását követően bekövetkezett területi
változások nem módosították érdemlegesen Európa térképét az első világháborút lezáró
rendezéshez képest.
A II. világháború után létrehozott román nemzetállam homogénebb lett, és ezért
létezésének indokoltsága ma kevésbé vitatható, mint 1918-ban. A bukaresti történész itt
eltekint attól, hogy az érvényes nemzetközi jogszabályok értelmében 1920-ban és 1947-ben
korrigálni lehetett volna a kirívó igazságtalanságokat az új nemzetközi viszonyok keretei
között is. Boia elismeri, hogy a versailles-i békerendszer által létrejött utódállamokban a
kisebbségek sehol sem élveztek kollektív jogokat. A kisantant államok a francia típusú
politikai nemzet modelljét adaptálták. Megállapítja azt is, hogy a nemzetállam eleve
asszimilál, és ez az asszimiláció a második világháború alatt, majd a kommunista korszakban
kiegészült az etnikai és kulturális homogenizáció erőszakos programjával.
Románia az első és a második világháború utáni békeszerződésekben több konkrét
kötelezettséget vállalt a határmódosítással fennhatósága alá került, nem-román ajkú
állampolgárainak az egyéni és a kollektív szabadságjogainak a szavatolására. Ezeket a
kötelezettségeket Bukarest nem hajtotta végre, de erre utólag kötelezni kellene. A versailles-i
és a párizsi békeszerződésből azt betartják, hogy Erdély, a Részek, a Tiszántúli terület, a
Bánság a román államhoz tartozik, de azt nem, hogy Romániának milyen egyéb
kötelezettségvállalásai voltak a kisebbségek kollektív jogait illetően. A versailles-i
békerendezés egyik rendelkezése szent és sérthetetlen, a másik rendelkezése pedig
papírrongy. A párizsi békecsinálók sajnos nem gondoskodtak olyan nemzetközi ellenőrző
mechanizmus létrehozásáról, amely szavatolhatta volna a békeszerződések egészének a
betartását.
A centenáriumi év alkalmából ki kell mondani, hogy a jelenlegi román, szlovák és
szerb vezetőréteg a megcsonkított történelmi Magyarországból hozzájuk csatolt területekkel
együtt nem kapta meg azt a jogot is, hogy a megkérdezésük nélkül a fennhatóságuk alá került
magyarokat erőszakosan elrománosítsák vagy elszlovákosítsák. A Romániában és a többi
utódállamban élő magyarok száz év múlva is a magyar nemzet szerves részét alkotják a
politikai határok önkényes megváltoztatása ellenére is.
 A nacionalista Románia, de a román nemzeti kommunizmus is hátrányos
megkülönböztetést alkalmazott magyar ajkú polgáraival szemben. A kommunista diktatúra
rendelte el a kolozsvári magyar Bolyai Egyetem önkényes beolvasztását a román Babeş
Egyetembe. Ezt a diktatórikus állami aktust csak egy másik, de immáron demokratikus állami
aktussal lehetne korrigálni. A független és teljes mértékben magyarul oktató, államilag
finanszírozott Bolyai Egyetem visszaállítása az első lépés lehetne Trianon máig élő hátrányos
következményeinek a felszámolásához Romániában. A második lépés a magyar és a magyar
egyházi tulajdon mielőbbi visszaadása. A harmadik a Székelyföld területi autonómiájának a
szavatolása.
Prágában és Pozsonyban haladéktalanul törölni kell a máig érvényben tartott, és a
magyar ajkú lakosság számára rendkívül hátrányos Beneš-dekrétumokat. Eljött az idő, hogy
az Európai Unió felszámolja a kollektív bűnösség téveszméjének a továbbélését, valamint a
magyarságot egyoldalúan sújtó diszkriminatív intézkedéseket és azok jogkövetkezményeit.
Amit mi, európaiak a XXI. század elején menekültválságként éltünk át, az ténylegesen az
1914-ben beindult Nagy Háborúnak a folytatása. A háborúnak ebben a periódusában
felgyorsult az a folyamat, amely elvezethet az Európában élő fehér fajú őshonos népek
megsemmisüléséhez. Az Európába özönlő közel-keleti és afrikai százezrek utódaikkal együtt
ma földrészünk lakosságának 6-7%-át alkotják, és létszámuk már meghaladta a 30 milliót. A
migránsok többsége az iszlám követője, amely nem európai értelemben vett vallás. Olyan
középkori vallási-politikai ideológia, amelynek a célja a világ meghódítása és az iszlám
világrend bevezetése.
A Nagy Háborút kirobbantó államok feletti hatalmi elit szövetségre lépett az
iszlámmal, és szabadkőműves hálózatai útján segíti kontinensünk meghódításában. A
nemzetközi szabadkőművességnek vezető szerepe van abban, hogy megbénítsa az őshonos
európaiak ellenállását. Maróth Miklós akadémikus, orientalista szerint „Vagy feltámad
Európában az életösztön, vagy elpusztul. Csak ez a két lehetőség van. A jelenlegi eszközökkel
nem lehet győztes csatát vívni a maguknak mindent megengedő terroristákkal szemben.”
A 21. század második évtizedében annak vagyunk tanúi, hogy a radikális iszlám
sikeresen gyűri maga alá Európa őshonos népeit és nemzetállamait. Az államok feletti
globális elit azt a téveszmét erőlteti, hogy lehetséges az illegálisan bevándorló milliók
integrációja és asszimilációja. A globális elit Európa feletti hegemóniáját úgy akarja
véglegessé tenni, hogy lakosságának genetikai összetételét megváltoztatja. A migránsokkal
érkező radikális muszlimok nyíltan hirdetik: nem azért jöttek, hogy integrálódjanak, hanem
azért, hogy Európát iszlamizálják. Ha létszámuk eléri a kritikus nagyságot, akkor átveszik a
hatalmat Európában.
A globális elit összefogott a szupergazdag arab olajoligarchákkal. Ők finanszírozzák
Európa iszlamizálását és építik a mecseteket, amelyeket az iszlám kultúra lokális központjaivá
alakítanak át. Európát a görög-római magaskultúra és a kereszténységben gyökerező erkölcs
tette naggyá az itt kifejlődött tudományos gondolkodás segítségével. Az európai népek
hatalmas tudományos, technikai és művészeti teljesítményéhez szükség volt a reneszánszra, a
felvilágosodásra, a reformációra, a klasszikus liberalizmusra, az emberi- és politikai
szabadságjogokra, valamint a jog uralmának az érvényesülésére. Ezek nélkül Európa nem
válhatott volna a XIX. és a XX. században a világkultúra központjává.
A globális elit által Európába irányított milliók – akiknek a többsége az iszlám
követője – azokat az országokat, amelyekbe betelepülnek, a sajátjuknak tekintik. Hitük szerint
az egész Földet Allah teremtette elsősorban azoknak az igazhitűeknek, akik őt követik, ezért a
beözönlő migránsok az európaiak által kemény munkával létrehozott értékeket kisajátítják
maguknak. Fennen hirdetik, hogy Európa gazdagsága jogosan őket illeti, hiszen ez is Allah
akaratából létezik.
A tudományos gondolkodás és az emberek egyenlőségét hirdető keresztény erkölcs
együttesen emelte magasba Európát. Az iszlám nem szakadt el a középkortól, és így nincs
olyan szellemi erőforrása, mint amilyen a keresztény kultúrán felnövekedett Európának volt.
A vallási intoleranciát hirdető muszlimok, amikor átveszik az uralmat Európában, akkor a
gondolatszabadságra alapozott tudományos gondolkodást is megbénítják. Az iszlám uralomra
kerülésével Európa már nem lesz képes előállítani azokat a javakat, amelyek megszerzéséért,
ellenszolgáltatás nélküli kisajátításáért a muszlim milliók Európába jöttek és jönnek. Nem az
Európát meghódító muszlimok emelkednek fel az európai magas-kultúrához, hanem az
őshonos népek süllyednek le az Európába beözönlő erőszakos bevándorlók szintjére.
A globális elit azért segíti a politikai iszlám hatalomra kerülését, mert ez
megszilárdítja pénzuralmi világrendjét. A globális elit egypólusú világrendje a szervezett
magánhatalom érvényesítője, az önző és korlátozást nem ismerő magánérdeket képviseli. A
közhatalmat jelentő nemzetállamok demokratikusan választott legitim vezetői viszont a
közérdeket és a közjót kötelesek szolgálni.
Az iszlám azért szövetségese az államok feletti globális hatalomnak, mert vallási-
politikai ideológiájának megfelelően maga is tagadja a nemzetállamokat. Csak az a fontos
számára, hogy egy nemzetállamok nélküli világban minden ember az iszlám kultúra és vallás
előírásai szerint éljen. A globális elit egypólusú pénzuralmi világrendet akar, amelyben egy
hatalmi központ van. Ebben az egyvilágrendben az ő magántulajdonát képező pénzrendszer,
az ő hegemóniája alatt álló világkereskedelem és világgazdaság működik, egy
világhadsereggel és egy szinkretikus világvallással. Ebben a világrendben Földünk népeiből
fajkeveredéssel létrehozott színesbőrű lakosság él majd. Nincsenek többé fehér fajú nemzetek,
nemzetállamok, tudományos ismereteken és keresztényi erkölcsön alapuló kultúrák. Nincs
semmi és senki, aki a pénzhatalmi világelit uralmát megkérdőjelezhetné.
Az államok feletti hatalmi elit világtörténelmi korszakváltást indított be a Nagy
Háború kirobbantásával 1914-ben. Ekkor nemcsak az útjában álló Hohenzollernektől,
Romanovoktól, Habsburgoktól és Ottománoktól akart megszabadulni, de létre akart hozni az
Osztrák–Magyar Monarchia helyére egy tőle függő kis államokból álló szövetséget is. Az
újonnan létrejött vazallus államok háborús szolgálatait pedig Magyarország területeivel fizette
ki.
Magyarország feldarabolásához döntően hozzájárultak azok a belföldi radikális és
kozmopolita erők is, amelyeknek a bázisát a pénzügyi- és a gazdasági élet vezetését kezükben
tartó érdekcsoportok alkották. Ezek a liberális-és marxista szellemiségű csoportok gazdasági
és kulturális hatalmuk mellé meg akarták szerezni a politikai hatalmat is. Ezért mindent
megtettek a Magyar Királyság államrendjének a megdöntése érdekében. Ehhez a döntő lépést
a frontról hazatérő 1 200 000 főnyi magyar hadsereg leszerelése jelentette. Az államok feletti
hatalom hatékony szövetségeseket talált a politikai hatalom megszerzésére törekvő radikális,
liberális és szocialista csoportokban.
Napjainkban a globális elit a közhatalmat képviselő demokratikus nemzetállamok
felszámolására törekszik Európában. Ezt a Magyarországot sújtó trianoni tragédia Európa-
szintű megismétlésének tekinthetjük. Figyelemre méltó, amit erről Barbara Lerner Spectre
mondott. Az amerikai születésű Spectre – aki előzőleg Izraelben élt férjével – 2017 óta egy
államilag finanszírozott intézetet vezet Svédországban, amelynek a multikulturalizmus
elősegítése, valamint Európa kevertfajúvá és vegyes-kultúrájúvá tétele fő feladata.
Spectre az Európában élő zsidókkal szembeni kritikus jelenségeket nem az Izraelt
gyűlölő muszlim előítéleteknek tulajdonítja. A kritikus beállítódás oka szerinte az a vezető
szerep, amit a zsidók játszanak a multikulturalizmus elterjesztésében. „Úgy gondolom – írja –
azért éledt újjá az antiszemitizmus, mert eddig Európa nem tanulta meg, hogyan legyen
multikulturális. Azt hiszem, hogy ennek a transzformációs vajúdásnak, amelynek be kell
következnie, mi is a részei leszünk. Európa többé nem fog olyan monolitikus társadalmakból
állni, amilyenekből az elmúlt században állt. A zsidók ennek a folyamatnak a középpontjában
lesznek. Európa hatalmas átalakulás előtt áll. Most megy át a multikulturális üzemmódba. A
zsidókat támadni fogják vezető szerepük miatt. De e nélkül a vezető szerep és átalakulás
nélkül Európa nem lesz képes túlélni.”
Azoknak, akik kevertfajú népességet és egymástól gyökeresen eltérő kultúrákat
akarnak ráerőszakolni Európára, tudomásul kell venniük, hogy sok más ország jól működik
egy mindenki által elismert domináns kultúrával. Az igazi kihívás, amivel Európának szembe
kell néznie az, hogy miként tudja túlélni a történelemformáló államok feletti globális elit,
valamint annak az államokba beépített hatalmi hálózata – a Deep State – által rákényszerített
multikulturalizmust.
A pénzuralmi világelit szolgálatában álló kulturális marxizmus neokonzervatív
képviselői elérték, hogy több őshonos etnikai csoport Európában már közömbös az etnikai
gyökereivel szemben. Ezek a népek már beletörődtek abba, hogy identitásukhoz való
ragaszkodásuk elítélendő rasszizmusnak számít, ami a gyarmatosításból itt maradt káros
örökség, és amely miatt bűntudatot kell érezniük. A hódító és intoleráns migránsinvázióval
szembeni álszent tolerancia azonban maga is intolerancia. Egy nemzeti önazonosságát
elvesztett vazallus nép pedig pusztulásra van ítélve. Mi, magyarok, európai
nemzettársainkkal együtt azonban élni akarunk megőrizve hazánkat és keresztény kultúránkat.

Felhasznált forrás:
- Lucian Boia: Vesztesek és győztesek, Az első világháború újraértelmezése, CSER Kiadó,
Budapest, 2015.
- Lucian Boia: A nyugat hanyatlása, Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2014.

Kedves Olvasó!
Ha egyetért ennek a Trianonról szóló ismeretterjesztő filmnek az elkészítésével és módjában
áll ezért anyagi áldozatot hozni, akkor a Drábik János által elnökölt Országos Trianon
Társaság nevében arra kérem, hogy támogatását az IBAN: HU50-11600006-00000000-
81148356 bankszámlaszámra küldje el.
Segítségét előre is hálásan köszönjük.
Az Országos Trianon Társaság elnöksége