NNCL789-3FFv1.

NEMERE ISTVÁN

Az idő vándorai

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

 JENKOVSZKY IVÁN RAJZAIVAL

© Nemere István, 1987

ISBN 963 U 5243 x

Móra Ferenc Iíjúsági Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó: Sziládi János igazgató
Szikra Lapnyomda (86 4260), Budapest, 1987
Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató
Felelős szerkesztő: Rónaszegi Miklós
Műszaki vezető: Szakálos Mihály
Képszerkesztő: Gáspár Imre
Műszaki szerkesztő: Kardos Gábor
74 700 példány
Terjedelem: 12,1 (A/5) ív. IF 5803

MÉG NINCS BAJ, DE LESZ

– Mit szóltok, nemes barátaim? Idei teljesítményünk finoman

szólva is óriási.
– Szerénytelenül hangzik, ámde igaz: okosak vagyunk.
– Mit okosak...? Bölcsek!
– A legbölcsebbek, akik valaha is a Holdon jártak.
– Ez az űrhajósképző iskola, no, hogy is mondjam csak...
– Eléggé alacsony színvonalú.
– Már persze csak a mi értelmi szintünkhöz viszonyítva!
– Természetesen!
– Olyan könnyen vesszük az akadályokat, mint tavaly az a fickó,
aki a Titán hold metántengerén száguldott azzal a sugárhajtású
micsodával, no, emlékszel, Ariel?
– Emlékszem, Don komám.
Mi egyszerűen nem ismerünk akadályokat. Majdnem
befejeztük a második tanévet is.
– Igaz, ez a “majdnem" azért idegesít kissé, Don.
– Oda se neki. ahogy rég elporladt őseink mondták valaha Ha
ebben az osztályban mi vagyunk a legjobbak, akkor mi vagyunk a
legjobbak, és kész!
– Ez mély gondolat volt, kedves barátom.
– Ugye? Mi vagyunk a legjobbak, ez ellen nincs apelláta.
– Mi-pelláta?
– Apelláta, vagyis fellebbezés.
– Hát az tényleg nincs. Szellemi fölényünk egyszerűen
nyomasztó lehet.
– Ez tény.
– Befejeztétek?
Az utolsó kérdést harmadik társuk tette fel, aki eddig némán tett-
vett körülöttük. A szőke, nyúlánk Lars az asztalhoz
 telepedett. Tálcáján párologtak az ételek. Az űrhajósképző iskola
éttermében már kevesen voltak ilyenkor délután. A fiú körülnézett.
– Látjátok? A többiek mind tanulnak. Behúzódtak szobáikba, és
szüntelenül az anyagot rágják.
– Mit is tehetnének szegények, ha olyan nehézfejűek... – Don, a
fekete bőrű fiú befejezte az étkezést. – Az a legfontosabb, hogy az
ember ne féljen a jövőtől.
– így van – helyeselt a kövérkés Ariel diós süteményt majszolt,
szemmel látható élvezettel. – Fő a nyugalom.
– Szemérmetlenül dicsekedni, azt tudtok! – dohogott tovább Lars.
Eddigi kalandozásaik során általában ő volt a főnök, így most úgy
érezte, törődnie kell barátai lelkiállapotával. Bár lehet, fölöslegesen
aggódott miattuk... – Még hátravan a gyakorlati vizsga, fiúk. Az
elméleti elég jól sikerült, de ez. . .
– Mi az, hogy “elég jól"?! – Don hangja felívelt, szeme fehérje
megcsillant a mennyezeti, lámpák fényében. – Csak hatan végeztek
kitűnő eredménnyel a tesztlapokkal súlyosbított elméleti vizsgán!
Még két év, és képzett harmadosztályú űrhajósok leszünk!
– Az nem olyan biztos. – Lars eltolta maga elől az egyik, már üres
tányért. – A harmadosztályú minősítést csak az kapja meg, aki
kilencvenöt pont fölött teljesít.
– Eddig képesek voltunk erre – szólt közbe Ariel, de Don leintette:
– Hagyd, dundi barátom! Majd én megfelelek a kapitánynak. –
Don, mint mindig, most is magabiztos volt. – Ezen a nyavalyás
évfolyamon csak mi meg az a három átoklány ér valamit. A sok
nyamvadt földi gyerekből soha nem lesz igazi űrhajós.

* Lásd a_szerző Mükincsrablók a kisbolygón (Móra, 1979), A

kupolaváros titka (Móra, 1982) és A kozmosz lovagjai (Móra, 1985) Című
regényeit

– De ehhez teljesíteni is kell ám! – Lars letette villáját. –Mind

között a holnapi vizsga lesz a legnehezebb. És mostantól kezdve
minden vizsga egyre nehezebb lesz! – Mutató úját figyelmeztetően
feltartotta, akár egy tanár. Barátai nem kedvelték ezt a szokását, mert
valóban a tanári kar egyes, nem túlságosan kedvelt tagjaira
emlékeztette őket...
– Nem félünk – rázta fejét Ariel, és bágyadtán nézte a diós
sütemény immár üres tányérját. – Minden vizsgát leteszünk, sikerrel!
– Önbizalomban nincs hiány... – morogta Lars. – De elfelejtitek,
hogy most a Földre megyünk. És ez bizony eléggé idegen terület
számunkra, akik az Űrben születtünk és élünk.
– Ez olyan szépen hangzott, akár az Űrövezeti Híradó vezércikke –
gúnyolódott Don, akinek jókedvét most szemmel láthatóan
semmivel sem tudták elrontani. – Megijedtél? Egy vizsgától? Te,
aki, persze velünk együtt, nem féltél a kisbolygó övezetben, az
űrkalózok között, meg az elhagyatott marsi kupola városban sem?
Meg az űrben?
 – Jobb félni, mint megijedni – bölcselkedett a “kapitány".
– Ezt a filozófiát a holdi turistacsalogató kráterek takarító
automatáinak találták ki... Pont egy földi, gyakorlati vizsgától
ijednénk meg?
– Nono! – Ariel a fejét ingatta. – Ami igaz, az igaz. Az itteni
kölykökkel ellentétben nekünk éppen a Föld a legkevésbé ismert
terep. És mivel ráadásul éjjel dobnak le bennünket és azt sem tudjuk,
hová...
– Éppen ez benne a vicces! – Don optimizmusát nem ingathatták
meg. – Miért rettegtek, űrlovagok? Majd csak lesz valahogy. Annyi
pontot mi is összeszedünk biztosan, mint az átoklányok.
Lars éppen lenyelte az utolsó falatot, felnézett és... mozdulatlanná
merevedett.
– Éppen.. éppen itt jönnek – nyögte az ajtót nézve.
Az “átoklányoknak" becézett csapat is három tagból állott:
 az élen a hollóhajú, karcsú Keiko lépkedett. Keskeny
mandulaszemét egyenesen a fiúkra szegezte. Mögötte – mindig
mögötte, ez volt a szokásuk – jött Dolli és Kata. Dolli hihetetlenül
sovány lány volt; az intézetben már szinte legendaszámba ment.
hogy a szülei és az orvosok, sőt nemrégen egy külön erre a célra
létrehozott tudósbizottság minden eszközzel próbálta felhizlalni,
sikertelenül. Dolli mindig kórosan “gebe" volt, ám az egészségével
nem volt baj soha. Különben nem is kerülhetett volna ebbe az
iskolába. És mindig fülig ért a szája, az űrhajósképző intézet egyik
legvidámabb hallgatójaként ismerték. A csapat harmadik tagja, Kata
éppen az ellentéte volt; ritkán szólt, akkor is röviden. “Kis bölcsnek"
is nevezték azok, akiknek a “szürke agysejtjeik valahogy mintha
kisebb hatásfokkal dolgoztak volna", amint azt egyszer Kata
jegyezte meg szerénytelenül. A három lány az első tanévben
találkozott a lunurbói iskolában, ahová a Naprendszer összes
emberlakta településéről, támaszpontjáról, kupolavárosából,
űrállomásáról érkeztek hallgatók. Hamarosan elválaszthatatlan
barátnők lettek, és – ez különösen fájt a fiúknak – a tanulásban sem
maradtak le mások mögött. A második tanévben az osztály
tulajdonképpen már csak a Keiko és Lars-csapat közti szüntelen
vetélkedést figyelhette. “Mellettünk labdába sem rúghatnak" –
morogta néha Don rosszkedvűen, mert jobban szeretett volna fiúkkal
vetélkedni. Lars természetesnek vette, hogy lányok is lehetnek
okosak, Ariel pedig szokása szerint csak azt ismételgette, hogy “fő a
nyugalom".
A lányokkal ritkán beszélgettek. Vagy Keiko és csapata
“ereszkedett le" ritkán a fiúkhoz?
Ám most elkerülhetetlennek látszott a beszélgetés. Az
“átoklányok" ugyanis habozás nélkül a fiúk asztalához mentek. Dolli
balról, Kata jobbról jött.
– Körül vagyunk véve! – közölte Don vészjósló arccal. Lars
Keikóra nézett. Ariel nem tudta, mit tegyen, hát csak üres tányérját
karcolgatta villájával, és lapított.
– Lars! Don! Ariel! – kezdte Keiko ünnepélyesen. Halkan szólt, de
a fiúk így is hallották. Rajtuk kívül alig voltak az étteremben.
– Mit gondoltok, melyik csoport szedi össze a legtöbb pontot a
holnapi akcióban?
– Természetesen mi – felelte Lars. – Merthogy ügyesek vagyunk.
– De még mennyire ügyesek! – csapott Don az asztalra.
– Mi meg úgy véljük, hogy mi leszünk az osztályelsők. –Keiko
barátnőire nézett. – Igaz, lányok?
– Naná! – csivitelte Dolli. Kata csak bólintott.
– Szóval fogadást ajánlunk – folytatta Keiko. – Álljatok?
– Mibe fogadjunk? – érdeklődött Don. Bármennyire is úgy tett,
mint akit nem érdekel az ügy, a “fogadás" szóra valami megmozdult
benne.
– Mi már végiggondoltuk az egészet. Amelyik csapat veszt, az a
következő évben minden ünnepi ebédnél felszolgál a
győzteseknek.
– Úgy érted ... itt? – Lars áz ebédlőre intett.
– Itt – bólogatott Dolli szaporán.
Ariel keze ökölbe szorult. Az iskola vezetőinek egyik mániája volt
a gyakori ünneplés, ezért szinte minden hónapban rendeztek egy-egy
ünnepi ebédet is: hol az első ember Holdra szállásának évfordulója,
hol a kozmoszban életüket vesztett űrhajósok napja, hol az iskola
alapításának ünnepe és más ürügyek címén. Ariel csak egy okból
kedvelte ezeket az alkalmakat: mert ilyenkor különleges régi földi
receptek szerint főztek egy-egy ételt. Igen, ott helyben, és akkor
főzték, nem pedig rég elkészített konzervekből melegítették, nem is
az élelemautomatákból húzták elő... A dundi fiú önkéntelenül
megnyalta ajkát az “ünnepi ebéd" szavak hallatán.
Don most végre felnézett, fekete arcából kicsillant szemfehérje.
– Szóval, ha veszítünk, ami persze elképzelhetetlen, akkor mi
hordjuk elétek az ételt?
 – Bizony. Gondosan ügyelve, nehogy egy csepp leves is
kilötyögjön – pergett Dolli nyelve. – És minden tányért bal kéz felől
kell majd elénk tennetek, ha nem tudnátok.
– Ezt valóban nem tudtuk – így Lars. – Még sohasem szolgáltunk
ki másokat.
– Ez már kiment a divatból – ismerte el Keiko. – De éppen ezért
érdekes.
– Szép szokás – Dolli szeme csúfondárosan csillant.
– Aha – közölte Kata egyetértőén. Don Larsra pillantott.
– Belemenjünk?
– Ez olyan kihívás, amit el kell fogadni – felelte Lars. Látta, hogy
Keiko elismerően figyeli. Szeretett volna még mondani valamit, de
Don már folyamatosan fantáziáit:
– Gyönyörű látvány lesz, mondhatom! Mi majd elterpeszkedünk a
székeken, így ni! – és azonnal be is mutatta: hányaveti módon
szétdobott végtagjaival egy rémfilmekből ismert, kifacsart testű
genetikai mutánsra emlékeztetett. – Ti meg úgy nyüzsögtök majd
körülöttünk, akár az ősrégi szolgálólányok!
– Vagy ti sürögtök körülöttünk, mint a szolgák – jegyezte még
Keiko józanul. E lehetőség hallatán Donnak a lélegzete is elakadt.
Lars Arielre pillantott, és döntött.
– Rendben van, leányzók. Vagy ti, vagy mi leszünk az a csapat,
amelyik az első helyen végez.
– Más nem is lehet – kotyogta Dolli.
– Természetesen a pontszám dönt – mondta Keiko. – És semmi
trükk, igaz, fiúk?
– Olyannak ismersz bennünket? – adta Don a sértődöttet.
– Bizony olyannak – hűtötte le Keiko röviden. Még egyszer Larsra
nézett. – Szóval áll a fogadás. Vegyétek úgy, hogy máris
elvesztettétek. Gyakoroljátok a felszolgálást!
– Nana, csak lassan a testtel! – Arielnek végre megjött a hangja. –
Jó lesz, ha ti gyakoroljátok! Ilyen urakat kell majd
 kiszolgálnotok! – És ő is hanyatt dőlt székén, akár az imént Don. A
Látvány megrázó volt, ugyanis Ariel tévedésből nem a
“kényelemszerető úriember" című képet, hanem a “kövér halott a
fotelban" névre hallgató látványt produkálta. Fennakadt szemmel,
kilógó nyelvvel hevert mozdulatlanul... A lányok előbb döbbenten
bámulták, aztán sietve távoztak.
– Ügy viselkedtek, mintha dedósok volnátok! – csóválta fejét
Lars. Felkapta tálcáját. Társai követték.
– Idegesítenek ezek a... ezek a... – Don felháborodásában nem is
talált szavakat.
– Csitrik – segített neki Ariel.
– Mi–trik? – hűlt el a fekete fiú.
– Csitrik. Régen így mondták.
– Régen, régen... hagyjuk a múltat – legyintett Don
nagyvonalúan, de azért a szó mégis izgatta, mert félhangosan
mormolta: “csitri, csitri".
Lars közben határozott léptekkel irányította a kis társaságot. Ariel
és Don csak akkor ocsúdtak fel, mikor a lift a... hetedik emeleten állt
meg.
– Te jó világmindenség! – csapta össze kezeit Ariel.
– Hogy az a tapsifüles, mágneses, hernyótalpas vénuszi
sziklafurdancs! – Don nyugtalanul tekergette a fejét. – Csak nem a
LERNO-gépekhez jöttünk?
– De bizony oda, ti kozmosz lustái. Üljetek be szépen egy–egy
kabinba, és még egyszer vegyétek át a földrajzi helyzetmegállapító
és tájékozódási verseny összes anyagát.
– Hiszen már tudjuk – nyafogott Ariel.
– Csak azt hiszed, hogy tudod. Látom ám lelki szememmel, amint
nagy tálcán cipeled az ételt Katának. – Lars tudta, ez a kép megrázza
a fiút. Nem is tévedett: Ariel szótlanul bement az egyik fülkébe.
– És te? – kérdezte Don.
– Én is átveszem az anyagot. Nem szeretném, ha miattam esne a
csapat a második helyre – a szót jól hangsúlyozva Don szemébe
nézett. Barátja elértette a célzást, vállat vont, és keresett egy üres
kabint. Ez mellesleg nem is volt könnyű feladat, mert azon a napon
az emeletet ellepték az űrhajósképző iskola növendékei; mindnyájan
lázasan készültek a másnap kezdődő nagy vizsgára.
Epszilon Eridani, a csillagászat előadója végignézett az osztályon.
A kisöreg látta a rászegeződő pillantásokat. Most bezzeg minden
“gyerek" figyelt. “Bárcsak máskor is ekkora len– 1 ne bennük az
érdeklődés! – sóhajtotta magában. – De sajnos most csak a vizsga
miatt izgulnak..."
Már-már azt hitte, mégis neki kell megtartania a tájékoztatót, de
szerencsére zajtalanul szétsuhantak az ajtószárnyak, és berobogott
Csing, az igazgató. Az apró termetű fekete hajú férfi – mipt mindig –
most is kifogástalan öltönyt viselt, akárha “skatulyából húzták volna
elő". Ezt a mondást Eridani egyszer valahol hallotta, tudta, hogy
éppen az így öltözött illetőkkel kapcsolatban használták egykor.
 Csing azonnal fellépett az emelvényre. Az űrhajósképző iskola
igazgatója holdszerte a rövid és velős beszédeiről, no meg a gyakran
rendezett ünnepségekről volt híres. Most – mivel maguk között
voltak – beszéde kissé elütött a szokásos nagy szónoklatoktól:
– Lányok és fiúk, jövendő űrhajósok és leendő bukott alakok! –
dörgött. – Előttetek a tanév utolsó vizsgája. Akik több tárgyból is
rosszul állnak, és a gyakorlati vizsgán is kudarcot vallanak, hogy
finoman fejezzem ki magamat, azok számára nem lesz kegyelem!
Űrhajó nélkül repülnek innen! – szigorú tekintete hirtelen
megenyhült, arcán mosoly szaladt át. – De akik sikerrel járnak,
azoknak már nem kell tartaniok semmitől... Nos, a feladat a
következő lesz. A Föld éjszakába fordult féltekéjén, pontosabban
Afrika egyik vidéke fölött szállnak le veletek az automatikus
személyszállító szondák. Minden szondában egy-egy háromfős
csapat lesz. Azt, hogy melyik szonda hol ér földet, egy számítógép
határozza meg.
 – A “Szupi" ? – kérdezte hátul egy vékony hang. Csing igazgató
máskor tán haragudott volna a közbeszólásért, de a sok ijedt arc
láttán kivételesen kegyes hangulatban volt.
– Igen, a TR–S–16–os szuperkomputer, amelyet ti egyszerűen
Szupinak becéztek... Minden csoport más területen ér földet,
egymással természetesen nem találkoztok. Mire kivilágosodik,
mindenki állapítsa meg saját helyzetét. Aztán a csapatok bontsák fel
a hagyományos módon lepecsételt borítékot, és végezzék el az ott
leírt pluszfeladatokat. Az egészre három napot kaptok. Egy-egy
kijelölt ponton négy-öt csoport találkozik a negyedik napon, oda
megyünk értük. Van kérdés?
Egy, csak egy kéz emelkedett a magasba. Csing nem is
csodálkozott túlságosan, hogy az a kéz... fekete.
– Halljuk, Don!
– Igazgató úr, tetszett említeni, hogy a feladat maximális
pontszáma száz...
– Nem említettem ugyan, de így van. Már megint pletykák
szivárogtak ki! – bosszankodott Csing.
– Az elmúlt években mennyit ért el a legjobb csapat?
– Kilencvenegy volt a maximum – vágta rá Csing habozás nélküL
Ezeket az eredményeket éppen tegnap nézte át.
– Köszönöm. – Don jelentőségteljesen Keikóra pillantott, és
visszaült a helyére.
Csak az előtte ülő háta mögött mutatta az “átoklányoknak": ezt mi
is elérjük!
Keiko visszaintett: mi még többet is! Don dühösen az ajkába
harapott.
– A Szupi egy dög! – jegyezte meg Ariel. A délutáni pihenő alatt
Lunurbo mesterséges parkjában járkáltak. Most már Lars sem
erősködött, hogy tanuljanak. Tapasztalatból tudta, hogy az utolsó
órák kétségbeesett “hajtása" nem szokott számottevő eredménnyel
járni. Jobb, ha inkább kikapcsolódnak mindnyájan. Ezért mentek el a
hatalmas, meteorbiztos kupolák egyike alatt terpeszkedő parkba; ez
volt a városka lakóinak kedvelt sétahelye.
– Miért? – Don egy kavicsot rugdalt maga előtt az ösvényen.
– Mert rosszindulatú.
– Neked lázad van. Rosszindulatú, egy gép? – csodálkozott Lars.
– Az ám, a gép! Megvan az a fenenagy átkozott intelligenciája –
erősködött barátjuk. – Az elsőévesek mesélték, hogy a félévi vizsgán
megpróbálták becsapni.
– Becsapni a Szupit? Ilyen ütődöttek is csak az elsőéves újoncok
lehetnek.
– Akik még nem ismerik a Szupit és lehetőségeit...
– Hadd folytassam, kedves űrtársaim! – sivalkodott Ariel. Ő sem
kedvelte, ha félbeszakították mondanivalóját. Csak ebben az egy
dologban hasonlított Csing igazgatóra. Szóval négy srác
összebeszélt, vittek magukkal egy hordozható elektromágnest,
azt hitték, azzal majd elterelhetik a gép “figyelmét".
 – Nagy a kozmosz állatkertje! – forgatta szemét Don.
– A vizsgáztatást végző LERNO–gép persze a Szupihoz volt
kapcsolva, ahogy máskor is. Az első percekben sikerült is kissé
megbolondítani a szerkezetet azzal a mágnessel; a vizsgáztatógép
például azt kérdezte, hány deka súlyú egy hidrogénatom, a
vizsgázó srác azt felelte rá, hogy tizennégy és fél, mire a gép
elfogadta a választ...
– Aztán felébredtek. Merthogy álmodták az egészet. Ez nem lehet
igaz!
– Több tanú is van rá, nem álmodták! – erősködött Ariel – A másik
fiútól a bemágnesezett gép az iránt érdeklődött, milyen messze van a
Föld a Naptól. Gyerekjáték az ilyen kérdés,
nem? Erre már az óvodások is tudnak felelni. De az a szerencsétlen
űrhajósjelölt tízmillió kilométert tévedett válaszában. Erre a gép így
javította ki: a Föld-Nap távolság he-
 lyes értéke: harminchárom kiló, negyvennégy perc és tíz
vadkörte...
– Ezt mondta a gép? – álmélkodott Lars. Don gyanakodva
pislogott.
– No persze, több sem kellett a felügyelő Szupmak, rögtön
bekapcsolódott, rájött, valami nincs rendben. Megfeszítette
nyavalyás félvezetőit, és rájött a mágneses trükkre. Nyilván úgy
döntött, megbünteti a fickókat...
– Te félrebeszélsz, nagy súlyú barátom! – Don Ariel homlokára
tette kezét, jelezve, hogy társuknak feltehetően komoly hőmérséklet–
emelkedése van, ha ilyesmiket beszél. Egy gép nem áll bosszút.
– Egy egyszerű gép nem. De a Szupi! – makacskodott Ariel. –
Különben is, védd el enyhén szólva kétes tisztaságú mancsodat
fénylő homlokomról, és hallgassátok-végig a történetet! Szupi
megjegyezte magának a vizsgázófél azonossági számát, és két
nappal később, mikor a Föld adataiból kellett vizsgázni, mind a
négyet elvágta, csak úgy porzott.
– Gondolod, hogy ez volt a bosszúja?
– De még mennyire. Mind a négytől – és csak tőlük, senki mástóli
– azt kérdezte, mennyi Dél-Amerika kelet–nyugati irányú legkisebb
átmérője. A srácok vért izzadtak, mindegyik mondott egy számot,
Szupi persze egyiket sem fogadta el Amikor a szerencsétlen
fickók aztán a helyes eredmény felől érdeklődtek, azt felelte: egy
méter. Értitek? Egy méter! A kontinens legkisebb átmérője!
merthogy Szupi a legkisebb átmérőt a Tűzföld alatt, egy kiugró kis
földnyelv legvégén “mérte", ahol a földrész csakugyan nem volt
szélesebb egy méternél... No, most mondjátok, nem rosszindulatú az
a masina? Mind a négy srác megbukott.
Don felhagyott a kavics rugdosásával.
– Azt hiszitek, velünk is csinál majd egy ilyen rossz viccet?
– Nem – rázta fejét Lars határozottan. – A számítógép nem
tévedhet. És nem is bosszúálló* – Hirtelen gyanakodni kezdett. –
Hé, Don, legkedvesebb és örök kis bajkeverőnk, mondd csak, a
Szupinak véletlenül nincs oka haragudni ránk?!
– Rátok nem, legfeljebb rám.
– Szóval megint műveltél valamit.
– Háááát... – Donon látszott, most eléggé kényelmetlen lett
számára a beszélgetés. De barátai előtt általában nem voltak titkai.
Kis habozás után belevágott:
– Az úgy volt, hogy valamelyik nap elgondolkoztam egy dolgon...
– Jé! Azt is szoktál?! – ez persze Ariel volt.
– Képzeld, szoktam! Akkor éppen azon törtem amúgy igen helyes
kis fejemet, hogy mekkora a világmindenség.
– Ezen gondolkoztál?! – Lars térdére csapott. – Nem volt más
dolgod?
– Soha nem hallottad még, hogy az űr végtelen? Bizony az. Jobb,
ha tőllem tudod – kotnyeleskedett Ariel is.
– Nem árt néha eltöprengeni a világ igazán komoly ügyein – felelte
Don feddően, és sajnálkozva nézett barátaira. –Persze, akik csak
úgy élnek bele a vakvilágba, soha nem érthetik meg azokat a
filozófiai mélységeket, ahová én szoktam leereszkedni...
– Még hogy filozófia! Még hogy mélység! – Ariel fejéhez kapott.
– Ezt mind te gondoltad ki, és egyedül?
– Teljesen magamtól. – Don váratlanul elvigyorodott; hosszú
fehér fogsora kivillant. No, ne ess kétségbe, pupák Azért találtam ki,
hogy a Szupit felidegesítsem.
– Nézd, ha te azt hiszed, hogy egy gép áramköreit lehet
idegesíteni... – ingatta fejét Lars kétkedve.
– No, pupákok, hegyezzétek ritkán mosott füleiteket! –Don
felült a pad támlájára, a magasból egy tanító arckifejezésével nézett
le a másik kettőre. – Bementem egy kabinba, összekapcsolódtam a
Szupival, markomba kaptam a mikrofont, lenyomtam az
“információkérés" jelű gombot. Szinte éreztem, hogy Szupi
örvendezik. Szereti, ha az emberek kér-
 dezősködnek tőle. Ilyenkor azt hiszi, hogy okosabb az embereknél.
– Persze téved – bólogatott Ariel.
– De még mennyire, mint mindjárt megtudjátok. Aznap be is
bizonyítottam neki, mennyivel okosabb vagyok nála. – Don huncut
kifejezéssel arcán folytatta: – Megkérdeztem tőle, hány kilométer is
pontosana világmindenség átmérője... Azt hiszitek, rögtön
kétségbeesett az a félvezetőhalaz? Ugyan! Ravaszkodott. Azt írta
a képernyőre, hogy nem értette a szavakkal mondott kérdést, írjam
le. És elém csúsztatta a billentyűzetet. Hát lepöcögtettem neki, akkor
aztán elkezdett töprengeni. Esküszöm, hallottam, hogy csikorognak
az áramkörei... Azt válaszolta, nincs elégséges adata. “Te, a
szuperkomputer, nem tudsz válaszolni?" – kérdeztem. Akkor
magyarázott valamit homályosan, hogy többsíkú kiterjedés,
időtényező meg több, még kellően nem ismert dimenzió, meg
ilyesmi... Persze nem hagytam békén. “Mondd meg akkor az időbeli
kiterjedés adatait, például a kezdettől máig hány ezermilliárd év telt
el?"
– Mindenség öröktől volt és lesz. Értelmetlen hát ennek az
időszaknak a méréséről beszélni – jegyezte meg Lars rosszallóan.
– Valami ilyesmit válaszolt a Szupi is, csak ő szakszavakba
öltöztette a választ. Akkor azt mondtam neki: “Ejnye, Szuperkém,
ejnye! Hát te semmit sem tudsz? Akkor mondd meg legalább azt,
hogy hányas lába volt a nagyapámnak!" Erre teljesen kiborult
szegény, szikrázni kezdtek az érintkezők, a képernyő elhomályosult,
és a megafonokból valami érthetetlen hörgés tört elő. Jobbnak láttam
gyorsan távozni a kabinból...
Csing igazgató kedvtelve nézett végig a másodévesek csapatán.
Amazok visszanéztek rá, ám az ő tekintetükben még a nagyon
figyelmes szemlélő sem vehette észre az öröm legcsekélyebb jeleit
sem. A lányok és a fiúk “civil" ruhájukra öltött űrhajós
kezeslábasban várták az indulást. A keskeny folyosón már feltűnt az
őket szállító űrrepülőgép személyzete. A pilóták vidám mosollyal
próbáltak egy kis lelkierőt önteni a “gyerekekbe" – de ez nem sok
sikerrel kecsegtetett.
– Kiosztom a lepecsételt borítékokat. Csak reggel, a Földön
nyithatjátok ki! – Neveket kiáltott, talán kissé hangosabban a
kelleténél. Don és Ariel nevében is a háromfős csapat vezetője, Lars
vette át a régimódi, pecsétes borítékot. Mögötte már ott állt Keiko...
A gépbe vonulva Ariel igyekezett bátorságot gyűjteni, főleg,
amikor Katára nézett. Ám a lány arca mozdulatlan maradt. Dolli
szokása szerint vidáman évődött valakivel. Keikor és Don
összenéztek, a fekete fiú szeretett volna hányaveti–vakmerőnek
látszani, de ez aligha sikerülhetett neki, mert az ázsiai lány gúnyosan
mosolygott. Lars magában ismételgette a tananyagot.
Aztán elindultak.
Sötét éjszaka borult a Földre.
A kietlen síkságok fölött bársonyfekete égbolton ragyogtak a
csillagok. Magas hegyekben ezüstösen csillantak a folyók. A hold
tengerekre vetített fényhidat. Végtelenbe nyúló ültetvények között
nyílegyenes utak merültek bele a homályba. A nagyvárosok
fénykupolát vetítettek az égre, a levegőben itt–ott rakéta–
repülőgépek húztak el.
De ott, ahol az éjszakai földet érést tervezték, nem voltak
nagyvárosok. A fiúk úgy tudták – a térképen sem láttak mást – hogy
arrafelé kihalt, sivár terület húzódik több száz kilométeren keresztül,
ezt csak itt–ott szakították meg kiszáradt folyómedrek, vízmosások
nyomai, felmeredő kopár sziklacsúcsok. Magányos fák, néhány
bokor, feltörekvő meztelen sziklák. Itt más volt az éjszaka is;
sötétebb, csendesebb. Néha mozdult csak egy bokor, ha szél futott
végig a tájon, vagy valamilyen vadállat lopózott el a kövek között.
 – Hogy az a harminchárom szemű neptunuszi csúszómászó
műféreg rágja szét ezt a szondát!
A kiáltás megtörte az éjszaka csendjét. Azt a csendet, amely a
rakétamotorok dübörgésének elhalása után ismét beállt a környéken.
Az iménti vörös lángcsóvák csak egy percre világították meg a
földet és a felhőket.
– Hát ez várható volt – mondta Lars beletörődve.
– Micsoda? – türelmetlenkedett Don, és a sípcsontját tapogatta.
– Hogy jókora káromkodással üdvözlöd a Földet.
– Már a földet érés percében! – tette hozzá Ariel szemre–hányóan.
– Jó vicc! Ha éppen most vertem be a lábamat egy kiálló
kapaszkodóvasba! A sípcsontom még most is lüktet. Hogy azt a
fickót, aki tervezte ezt a járművet, eresszék le egyszer egy kráter
belső falán biztosítókötél nélkül úgy, hogy csak az egyik lábával....
– Ezt majd később fejtheted ki bővebben, kedves barátom. Most
inkább méltóztass kidobni a felszerelést! – Lars az ilyen
pillanatokban hűvösen nyugodt volt. Mint apja, Tiros kapitány.
Ariel nem vitatkozott, segített Donnak kidobálni a kis
kézizsákokat. Lars beállította a leszállóegység automata vezérlését,
egyperces késleltetéssel működésbe hozta az indító–szerkezetet,
majd így kiáltott:
– Futás, űrkalózok!
A három alak elvált a szondának is nevezett leszállóegységtől, a
felmagasodó fémtesttől. A fiúk szétfutottak, botladozva a sötétben.
Ariel leült egy kő mögé. A szeme kezdte megszokni a homályt.
Mintha bokrokat is látott volna a közelben... Kő csikordult, valami
mozdult... A dundi fiúban egy pillanatra meghűlt a vér, de aztán
rájött, hogy Lars közeledik.
A rakétatest alján narancsvörös lángok csaptak ki. A jármű
felemelkedett. Előbb lassan, aztán egyre sebesebben távolo-
 dott tőlük. Az önműködő vezérlés hamarosan visszairányítja a Föld
körül keringő anyahajóba, ahonnan félórával ezelőtt elindultak. A
három gyerek fejét felszegve nézett a gyorsan tűnő lángcsóva után.
Egyikük sem vallotta volna be a többieknek, hogy egy kissé elszorult
a torka... Itt maradtak hát, idegen területen, azt sem tudják, hol
vannak. És... egyedül. Csak ők hárman.
– Visszamegy az űrbe – mormolta Don. Most egészen más
hangulatba került, mint az imént. Az egyedüllét szomorúvá
tette.
– Harmincötezer-nyolcszáztíz kilométerre a Földtől kering az
ideiglenes állomás, ahonnan most ledobják a többieket is így Lars.
– És mivel a távolsága éppen harmincötezer–nyolcszáztíz, hát az
állomás mintegy mozdulatlanul áll Afrika fölött – mondta Ariel
fontoskodva. – Ebben a távolságban' a keringési sebessége pontosan
megegyezik a Föld forgási sebességével, mint köztudott.
– Mint köztudott – bólogatott Don komoran, de már érződött, hogy
ezt az alkalmat sem hagyja ki. – Kövér barátunk mindjárt
bebizonyítja a tételt, amit minden óvodás ismer.
– Egyáltalán nem vagyok kövér. De ha így bántok velem, hát
hallgatok inkább – mondta Ariel. Közben ott álltak, felszegett fejjel,
nézték az éjszakában egyre távolodó tűzpiros pontot. És mikor eltűnt
– sokáig hitték, hogy még látják, de már csak a szemük káprázott –.
halkan sóhajtottak.
Elsőként Lars találta fel magát:
– No, kozmosz kóbor lovagjai... itt vagyunk a Földön. Nem kell
űrruhát öltenünk, nem fenyegetnek bennünket kilométeres
szakadékok, forró lávaömlések, jéggé dermedt metánóceánok,
gyilkos sugarak és nem kevésbé gyilkos meteorok. ..
– Ha semmi veszély nem fenyeget, minek vagyunk mi itt?!
– méltatlankodott Don.
– Nem hiszem, hogy unatkozni fogunk... Hozzuk ide a
zsákjainkat, aztán várjunk, míg jobban kivilágosodik. – Lars világító
irányítótűjére pillantott, majd elnézett keletre. Mintha egyre több
lenne a fény az égbolt szélén. Vagy csak úgy tűnik? – Amint többet
láthatunk majd, jól figyeljétek meg a környezetet! Hadd
figyelmeztesselek benneteket: az általunk látott és bejárt területek
külsejét is le kell írnunk, méghozzá részletesen. Minden légköri
jelenséget, a talajt, a növényéket, az állatokat, egyszóval mindent!
Értitek, jobb sorsra érdemes kétlábú lények?
– Talán hihetetlen, de értjük. Kevéske agytekervényünk is felfogta
e nemes szózat értelmét.
– Miért kell ezt éppen a Földön csinálni? – értetlenkedett Ariel. –
Szívesebben lennék most valahol az űrben, egy igazi idegen
bolygón.
– Majd arra is sor kerül. Ha sikeresen elvégzed az iskolát –
nyugtatta Lars.
– Elvégezzük! Aztán megnyílik előttünk a kozmosz! – ábrándozott
Don. – Millió ismeretlen égitest vár majd ránk!
 – Meg hosszú, unalmas szolgálatok valami koszos teherűrhajó–
morogta Don. Lars márnemfigyeltrájuk.Meg-talála zsákját.
Kis kézilámpájával körbevilágított. Csenevész bokor lapult két
nagyobb kő között.
– Itt letáborozunk, gyerekek. Aztán hajnalban továbbindulunk.
– Annyira azért nem sürgős a dolog, mert mi lesz, ha közben
véletlenül elszundítok? – kérdezte Don.
Amikor már annyira kivilágosodott, hogy szemük erőltetése nélkül
körülnézhettek, megállapították, hogy lapos, teknő–szerű
mélyedésben értek földet az éjszaka. A Nap – mielőtt felbukkant
volna – már fehérsárgára festette a keleti égboltot. A bokroknak
árnyékuk nőtt.
 Don akkorát ásított, hogy messzire szállt összecsapódó fogsorának
zaja. Ám Ariéit ez sem zavarta; gyanúsan mozdulatlanul
támaszkodott egy kőhöz, a feje mellére horgadt.
– Te Lars, nemes arcélű barátunk alighanem elszundított… –
Ébreszd fel, indulnunk kell!
Az ébresztést Don meglehetősen kegyetlenül hajtotta végre.
Egyszerűen fellökte Ariéit; a fiú a homokra terült. Akkor Don
észveszejtőén kiabálni kezdett:
– Hé, földrengés van, fiúk!
Ariel – csodák csodája! – nem haragudott meg. Felállt, leporolta
ruháját, és csendesen szólt:
– Már egy kis pihenőt sem engedélyeznek az ember fiának, holott a
biológiai szervezeteknek szükségük van az álomra.
– És te egy biológiai szervezet vagy? – érdeklődött Don gúnyosan.
– Miért, robotnak hittél?
– Á, dehogy. A robotok nem ilyen lusták.
Lars látta, ideje közbelépni. Megszokta már, hogy legalább tíz éve
mást sem csinál, mint ezt a két incselkedőt békítgeti Össze.
– Csend legyen, legénység! Ünnepélyes aktus következik:
felbontom a borítékot.
Elővonta a zizegő papírt. Don és Ariel várakozva néztek társukra.
A figyelmeztetés hatott rájuk; most dől el, mit kell tenniök a
következő napokban. Lars kibontotta a borítékot, kivette belőle a kis
cédulát. A nap abban a pillanatban bukkant elő a láthatár szélén,
szúrós sugara szemükbe tűzött, elfordultak. Lars a fény felé tartotta a
papírt.
– Azt írják, most még ne állapítsuk meg a helyzetünket... No, ettől
sem lettünk okosabbak. “Induljanak délkelet felé! Körülbelül tizenöt
kilométerre találnak epy sziklás dombpt, vegyenek talajmintát, majd
keljenek át a patakon, és azt követve eljutnak egy tóhoz. Részletes
geológiai :vizsgálatot, majd növénytani-leírást kérünk… – Lars nem
is olvasta tovább, gondosan eltette a papírt. – Mára elég is ennyi.
Indulás, gazfickók! Csak utánam...
A másik kettő szótlanul engedelmeskedett. Most egyikük sem
viccelődött. Alighanem érezték, hogy vége a vidámkodásnak,
tulajdonképpen kezdetét vette az igazi vizsga. Ez a tudat némileg
letörte őket. Ariel felkapta zsákját, követte Larsot. Don még egyszer
körülnézett, aztán sóhajtva eredt társai után. Árnyékuk messzire
vetült a kopár földön.
– Mit gondol, ki gyűjti be a legtöbb pontot? – kérdezte Epszilon
Eridani, és megvakarta a fejét. Ez rossz szokása volt.
Csing éppen a most érkezett összefoglaló jelentést nézte,
elgondolkozva válaszolt:
– Az összes csapat földet ért. Amint megvirrad, elindulnak. Mit is
kérdezett, kolléga? Ja, hogy melyik... Hát én a lányokra tippelek.
– Keikóra, Dollira, Katára?
– Pontosan. Élelmesek, kitartóak, no és... úgy értesültem,
mindenáron győzni akarnak.
 A tanár halványan mosolygott.
– Az én fiaim is győzni akarnak.
– Miért nevezi őket így? “Az én fiaim"... Hiszen a lányoknak is
ön tanít csillagászatot.
– Igaz, de... az a három gazember valahogy közelebb áll hozzám.
– Ezt nem hittem volna – Csinget oly érdeklődés fogta el, hogy
még a landolásokról szóló jelentést is ledobta az asztalra. Eridani
arcába nézett. – Hiszen éppen ezek a kölykök törtek annyi borsot a
maga orra alá! Az idei évet is úgy kezdték, hogy perzelitet tettek a
katedrája alá, minek következtében
–... Minek következtében felrepültem ugyan a levegőbe, de
szerencsésen padlót értem... Mégis kedvelem őket.
– Szerfelett csodálkoznának, ha megtudnák.
 – Nem fogják megtudni. Nézze, igazgató úr, abban a három
gézengúzban van valami, amire szerintem igenis éppen az
űrhajósoknak van szükségük. Bátorság, kockázatvállalási készség,
sőt vakmerőség...
– Hát hogy szeretnek kockázatot vállalni, azt magam is
tanúsíthatom. Az elmúlt két évben éppen ötször fontolgattam, hogy
kirúgom őket. De úgy, hogy az űrcsizmájuk sarka sem éri a
holdkrátereket!
– Mégis megkegyelmezett nekik – jegyezte meg Eridani kis
mosollyal nem létező bajusza alatt.
– Persze, mert jól tanulnak. Ez az egy menti meg őket folyton. De
ha eleresztik magukat, és megint csinálnakvalami disznóságot, hát
úgy repülnek innen, hogy az űrcsizmájuk sarka...
–... sem éri a Holdat, tudom. Szerintem nem lesz velük baj. Lassan
megkomolyodnak.
– Éppen ez a baj: hogy lassan ...
– Most majd ők szerzik a legtöbb pontot, meg fogja látni három
nap múlva ön is.
– Nem bánkódnék, ha igaza lenne, kartársam. De én mégis azt
hiszem, a lányok lesznek a legjobbak – makacskodott Csing.
– Akarod, hogy káromkodjak egy gyönyörűt? – kérdezte Don
Larstól. Az élen haladó fiú megtorpant.
– Ügy érzed, muszáj ?
– Ha nem, hát nem. Akkor viszont szép csendesen jegyzem meg,
hogy szerény véleményem szerint itt valami nincs rendben, és ha a
vezetőség ezt továbbra is eltitkolja a beosztottak elől, akkor
ugyebár nagyon antidemokratikus módon jár el...
Larsban felgyűlt az indulat.
– Mit fecsegsz itt összevissza?! Antidemokratikus módon? Rám
célzói
– Naná – kapcsolódott bele Ariel is kéretlenül, ráadásul mintha
most ő is Don pártján állt volna. – Csak megyünk, menetelünk már
órák óta, de hol a célpont?
– Szóval én vagyok a “vezetőség", aki eltitkol valamit szegény
“beosztottak" előtt... – Lars most tényleg dühös volt. Főként azért*
mert maga is érezte: társainak igaza van. Eddig magába fojtotta a
kétségeit, de most látta, fölösleges volt. A szemükbe nézett,
megenyhült. Ostobaság. Miért titkolná el előttük? Hiszen ezt addig
soha nem tette. Mindent együtt éltek át. Jobb hát, ha most is
megtudják, hogy...
– No, szóval... hogy is mondjam csak ...
– Röviden és velősen! – vágta rá Ariel. Erre Lars teljesen kiesett
“főnöki" szerepéből.
– Mi az, hogy velősen? Mi köze ehhez a csontvelőnek?
– így mondták régen – legyintett Ariel fölényesen. – De ez ne
zavarjon téged. Halljuk a lényeget!
– Hát, fiúk... bajban vagyunk – Lars a fejét vakarta, ahogy azt
Epszilon Eridanitól látta gyakran. – A borítékba zárt parancs szerint
az indulási ponttól tizenöt kilométerre egy sziklás dombot kellett
volna találnunk. Megtettünk már annyit, meg még többet is, de
láttatok ti valahol sziklás dombot?
– Még sziklátlant sem – felelte Don borúsan.
– Tehát vagy eltévedtünk, vagy... – a mondat befejezetlen maradt.
A három fiú csak állt, tanácstalanul. Bármerre néztek, ameddig a
szemük ellátott, sík, gyér fűvel benőtt földet láttak, az égbolt és a
föld egybemosódó vonalát sehol sem szakította meg semmi. Ezen a
síkságon nyoma sem volt domboknak.
 2. EGY FURCSA TALÁLKOZÁS

– Éhes vagyok – nyafogott Ariel.

A fiúk egy vízmosás kiszáradt szélén ültek. Két enyhe lejtésű,
embernyi magas homokbucka között telepedtek le. Fölöttük kéken
feszült az égbolt. A nap rettenetesen sütött. A hőség elbágyasztotta a
vándorokat.
– De jó meleg van. Hiába, rögtön látni, hogy Afrikában vagyunk –
közölte Don ellentmondást nem tűrő hangon.
– Honnan tudod? Lehet, hogy máshol landoltunk – szólt
Lars.
– Ugyan! Ez Afrika. A génjeimben érzem.
– A ... micsodáidban?
– A génjeimben. Nem tudod, mik azok a gének? Nohát, ha ezt
elmondom Szupinak, egyből kisülnek az áramkörei... Biztosan nem
hinné el, hogy akad az iskola növendékei között ennyire tudatlan is...
Szóval az őseim Afrikában éltek, és képzeljétek, én most itt olyan
otthonosan érzem magamat — a fiú végigterült a homokon, és
becsukta a szemét. Főleg azért, mert a Nap belesütött.
– Éhes vagyok – ismételte Ariél makacsul. Lars a fiú könyörgő
szemébe pillantott, és engedett.
– Rendben van. Ebédelünk.
Erre Don is megélénkült. A fekete bőrű fiú sohasem ismerte volna
be, hogy éppúgy szeret falatozni, mint Ariel. de most gyorsan
megoldotta zsákját. Előkerültek a jól elcsomagolt útiadagok. Lars
körbeadta az egyik hűtőpalackot. Ittak.
– Hát ez jólesett – törölgették szájukat.
– Megint konzervek – morogta" Ariel.
– Örülj, hogy ehetsz egyáltalán – Don körülnézett, és
folyamatosan fantáziáim kezdett: – Itt valaha elcsigázott karavánok
baktattak. Ott ni, látjátok, a szürke domb mögött? Most bukkannak
elő. Néhány teve, alig szedik már a lábukat, pár ember, ezek
mindjárt összeesnek... Soványak, félholtak, a bordáik már átszúrták a
bőrüket, hasuk a gerincükre száradt, őrülten lobog a szemük.
Lars elfordította a fejét. A szürke dombocska fölött... Nem, az nem
lehet! Imbolygó alakok! Gyorsan megtörölte a szemét, és mikor
ismét kinyitotta, már ismét csak a dombot és az eget látta.
– Csak nem? – vigyorgott barátja. – Láttad őket? A végén még
kiderül, hogy varázsolni is tudok!
– Kösz! Valahogy nem hiányzik itt most egy régi és roppant éhes
karaván. – Lars ivott, de érezte: gyomrában és agyában nem múlott
el a furcsa nyomás. Mi történhetett? Hiszen betartották a levélben
foglalt utasításokat. A földet érés pillanatától és helyétől a parancs
szerint cselekedtek. De tizenöt kilóméterre délkeletre nem találtak
sziklás dombot. Ezeket a kis homokdűnéket aligha lehet dombnak
nevezni, sziklákat sem látni, no és ha továbbmennek délkelet felé –
említi a parancs –, egy patakhoz érkeznek. Hát egyáltalán lehet patak
ebben a sivatagban, ebben a csontszáraz pusztaságban?
 Donnak is ez járhatott a fejében, mert elővette helyzetmegállapító
műszerét. Beállítás után a folyadékkristályos képernyőn megjelentek
a számsorok. Ariel is odapislogott.
– Neked volt igazad. Afrikában vagyunk, a keleti szélesség 23–dik
és a déli hosszúság 18–dik foka között.
– Az Egyenlítőtől elég messze, délre – mormolta Lars. Az
égbolton és a földön semmi jelét sem látta annak, hogy Afrikában
lennének. Ez a táj bárhol lehetett, amennyire a fiú ismerte a jó öreg
Földet. Éppen ezért a dolognak most nem volt jelentősége.
– Szerintem tovább kellene menni! – javasolta Ariel. –Majd csak
emberekre akadunk, és kiderül, hol történt a tévedés.
 Meglepetésükre Don is Ariel ötletét támogatta, ami eddig szerfelett
ritkán fordult elő.
– gazad van, dundikám. Jobb menni, mint itt üldögélni. Lars
döntött.
– Akkor hát talpra! “Nyomás!" – ahogy egykori őseink mondták.
Felszedték poggyászukat. Lars az élre állt. A homok fölött a
hőségtől vibrált a levegő. Don arra gondolt, hogy most ők is karaván
lettek, “szegény gyalogosok karavánja", akiknek tevékre sem
tellett...
Ariel visszanézett pihenőhelyükre. Eljönnek idé még egyszer,
bármikor az életben? Ha valóban űrhajósok lesznek, számtalan
idegen bolygót ismernek meg. Meddig emlékeznek majd ezekre a
homokbuckákra, az itt majszolt ételek ízére, a levegő illatára?
A nap már erősen délutánba hajlott, amikor néhány fa tűnt fel a
távolban. A lombok zöldje – még ilyen messziről is – nagyon elütött
a sárgásszürke, kopár földtől.
– Ahol fa van, ott víznek is kell lennie – mondta Ariel
bölcselkedve.
– Mint köztudott – csúfondároskodott Don, de arcán megfeszült a
bőr, ami izgalomról tanúskodott.
Egy fekete madár húzott el fölöttük. Lars felsandított. – Ez se a
legjobb jel... Csak Ariel maradt bizakodó.
– Miért reszkettek, űrlovagok? Hisz' nem fenyeget semmi vész.
– Vész? – húzta fel Don a szemöldökét.
– így mondták régen a veszélyt – magyarázta Ariel egy olyan
ember arckifejezésével, aki véletlenül szellemileg elmaradott
kiskorúak közé keveredett. – A fák alatt legalább árnyék lesz,
megpihenhetünk.
– Neked mindig a lustálkodáson jár az eszed! – feddte meg Lars, a
“kapitány". De maga is tudta, igazságtalan volt. A hőség őt is
elbágyasztotta. Nem volt előle menekvés, a fiú néha már úgy érezte,
nem bírja tovább. De azért lihegve, izzadtán, nehezülő lábakkal ment
tovább társaival.
Ahogy közeledtek, a fák úgy nőttek a szemükben. Apróbb bokrok
is álltak a környéken, sőt ritkás, kemény szálú fű is zöldellt itt-ott
csomókban. A fák között alacsony kőfal fehérlett.
Lars ment az élen, de nem vette észre a veszélyt... Ariel lépkedett a
nyomában. A kövérkés fiú rémületében nagyot ugrott.
– Kígyóóóóóóó...!
– Óóóóóóó...!! – rímelt rá Don, ő inkább meglepődött. Ariéit még
soha nem látta ilyen magasra ugrani... A fűben tekergő hüllőre csak
azután vetett egy pillantást. Mi tagadás, az első másodpercben őt is
elkapta a félsz; fekete arca hamuszürke lett, egész testében
reszketett. Lars megperdült
– Vigyázzatok!
– Könnyű azt mondani... mikor már ... megijedtünk – lihegte Ariel.
Hárman háromfelé ugrottak.
A kígyó vagy másfél méteres lehetett, sziszegve csúszott ide–odá.
Zöldesbarna hátán sárga csík tekergeti, és villás nyelvét öltögette.
Don hamarosan visszanyerte lélekjelen–létét.
– Válogat a kis fickó... Látom a szemén, azon töpreng,
melyikünket kóstolja meg.
– Csapjuk agyon! – javasolta Ariel, még reszketett a szája széle.
– Még csak az hiányzik! – Lars elhúzta onnan társait. – Ő itthon
van, mi tolakodtunk be a birodalmába. Nem bántott senkit.
– Szerinted várjuk meg, míg belénk mar?
– És nem is biztos, hogy mérges – Don is Lars pártjára állt. – Az
igazi űrhajós nem pusztítja el az életet.
 – Nofene, de erkölcsös lettél hirtelen! Ez a szöveg olyan ismerős.
Mintha már hallottam volna valahol Egy gügye LERNO–gép
hangszórójából, ha nem tévedek.
– Az Űrhajós viselkedése idegen bolygón, második fejezet,
negyedik rész: Oretika – vágta rá Lars. Don vállat vont.
– Azt mondták az iskolában, viselkedjünk itt is úgy, mintha egy
idegen bolygón lennénk. Az életet védeni kell.
E komoly tárgyalás közben a kígyó eltűnt. Nyilván megunta az
űretikai vitát. Bár lehet ott lapult valahol a közelben, de erre
valahogy egyik gyerek sem volt kíváncsi. Gyorsan az alacsony
kőfalhoz mentek. Ahogy sejtették, a párkány egy kút kávája volt.
Akkor már azon sem csodálkoztak, hogy a mélyén víz csillant.
– Milyen régimódi! – örvendezett Ariel.
– Hát még ez a felhúzószerkezet! – Lars egy csigán futó kötelet és
vödröt talált a káva peremén. – Mintha nem is a huszonnegyedik
században lennénk.
– Pontosabban kettőezer–háromszázhatvannégyben – tette hozzá
ünnepélyesen Don. De Ariel és Lars nem figyeltek rá; leeresztették a
vödröt. Nagy csobbanás – odalenn megtört a kis kerek fényes lap,
széttöredezett a fiúk behajló alakjainak tükörképe.
Ittak.
– De jó íze van!
– Ilyet még sohasem ittam.
– Hja, uraim, ez valódi földi víz!
– Nem vegyileg tisztított, többször recirkulált lé – Don társaira
sandított, értékelik–e szakkifejezését, hozzáértését. De amazok se
láttak, se hallottak, behunyt szemmel élvezték az oázis italát.
Megpihentek a kúttól távolabb, egy nagyobb fa árnyékában. Lars
előbb azon tépelődött, milyen haditervet eszeljenek ki. Mi most a
teendő? Gondolatban már hangszalagra mondta az út legutolsó
szakaszának leírását. Igen, mindenről számot kell majd adniok; az a
csoport, amely a legplasztikusabb, legtöbb részletet tartalmazó
környezetleírást adja, már legalább ötven pontot nyer – így mondta
Epszilon Eridani. Tehát be kell majd számolniok a homokbuckákról,
a hőségről. A kígyóról, az oázisról, a kút vizének csodálatos ízéről...
A szeme becsukódott. Nem látta már, hogy Don és Ariel is
elaludtak. A kövér fiú félig nyitott szájjal, félrecsuklott fejjel aludt a
földön. Az árnyék jólesően takarta be Larsot is; a fiú nem vette
észre, mikor nyomta el a buzgóság.
Don érezte, hogy valami történik. Az álom függönye nehezen
szakadt le tudatáról. Lassan merült fel belőle, akárha édes, zöld
hullámok tartanák fogva.
Kinyitotta a szemét. Először semmit sem látott, a pálmaágak között
egy napsugár éppen elvakította. Felnyögött, a másik oldalára fordult.
Mellette Lars és Ariel szuszogott. Szóval őket is elnyomta az álom...
A fekete fiú lassan felült. Szokása szerint először az jutott eszébe,
hogy tréfát eszel ki – például eldughatná társai felszerelését, hogy
aztán ébredésük után valamiféle láthatatlan tolvajokra kenje az
egészet, a legjobb az lenne, ha idegen galaxisból érkezett nyolckarú,
sokcsápú lényeket keverne a történetbe... Vagy hozzon inkább egy
vödör vizet, és ily megrázó módon ébressze fel őket?
Önkéntelenül is a kút felé fordult. És szinte megmerevedett.
Idegenek álltak a káva körül.
Négy férfi és egy nő. Mind az öten furcsa ruhát viseltek: térdig érő
fehér inget, ami szabadon hagyta karjaikat. Derekukon széles övet
hordtak, lábukon pedig csaknem térdig feltekert szíjas szandált.
 Az egyik fa mellett nagy barna állatok várakoztak. Don majdnem
felkiáltott izgalmában: “Lovak! Igazi, élő lovak!" Még sohasem
látott lovat, csak videofilmen, képen. Bogárfekete szeme kerekre
tágult.
Az idegenek biztosan ittak már a vízből, sőt, egyikük a lovakat is
megitatta. A nemes formájú állatok méltóságteljes mozdulattal
merítették fejüket a vödrökbe. Don csak akkor vette észre, hogy
nyereg is van rajtuk. Ilyesmit is most látott először életében.
A nő hangosan nevetett. Az egyik férfi mondott valamit, megint
nevettek. Egyik sem volt fiatal, lehettek legalább ötven-hatvan
évesek. Aztán a lovak felé indultak. Gyorsan a hátukon termettek,
felkapták a vödröket is. Donnak a szája is tátva maradt a
csodálkozástól. Milyen gyorsak, ügyesek és milyen... természetesek.
Mintha világéletükben csak lóháton közlekednének. Az egyik férfi
sebes vágtába kezdett, ruhája lobogott a hátán. A többiek követték.
Egy perc sem telt belé. és eltakarta őket a dombok sora. A vágtatás
zaja is elhalt.
Don felrázta a fiúkat.
– Hé, ébresztő! – és meg sem várva, míg feltápászkodnak, rájuk
rontott a hírrel: – Figyeljetek, jobb sorsra érdemes űr–kalózok 1
Tudjátok, mit láttam az előbb? – és szaggatottan mesélte a látványt.
Ariel rábámult.
– Ezért ébresztettél fel? Ez semmi. Én meg azt álmodtam, hogy
anyával egy smaragdbolygóra szálltunk le, ahol tejből voltak a fák.
és...
– De én nem álmodtam, te félvezető! Ezt láttam! Lars
aggodalmasan nézett Don arcába.
– Lehet a vízben volt valami szer, ami így hatott. Ariel, hamarosan
mi is hallucinálni kezdünk, hisz nemcsak Don ivott a kútból...
– Vagy álmában megcsípte egy kígyó – suttogta Ariel. Don ekkor
dühöngeni kezdett. Leguggolt, két öklével a földet verte, hosszan és
színesen káromkodott (egy uránuszi el–aggott bányarémet
emlegetett, aki olyan öreg volt már, hogy nem talált ki az egyik
tárnából, ebből kifolyólag lila tócsává változott, és elpárolgott...),
majd társai fejét pöckölgette, üres hordó kongását utánozva közben.
– Ez a következő tünet! – sivalkodott Ariel – Don, szegény Don, te
megőrültél. Lars, mi is így járunk?
Don akkor ledobta zsákját – igazán nem szándékosan ejtette éppen
Arié] lábára; a kövér fiú sziszegve táncolt aztán egyik lábán, elkapta
Lars karját, és a kút felé húzta.
– Hát gyere! Nézd meg a saját két röntgenszemeddel, fényességes
űrkapitány úr, aztán meglátjuk, kit neveztek szegény őrültnek! Hogy
az a végtelen űrben bukdácsoló magányos meteor csapna bele az
egészbe!
Lars még mindig vonakodott. Ha Donon tényleg kitört valami
rejtélyes elmeháborító betegség, az is előfordulhat, hogy őt bedobja
a kútba. Azt hallotta egyszer, hogy ilyenkor a betegek meglepően
nagy testi erőre tesznek szert.
 A káva mellett Don lecsillapodott. A homokos földre mutatott. A
ritkás fűcsomók között világosan látszottak a nyomok.
– Látod, te hitetlen? Itt álltak, és itt van a saruik nyoma.
– Saru?
– Szandál, ha így jobban tetszik. Ott meg a lovak patanyomai. Jól
mondom, Ariel?
A kövér fiú óvatosan közelebb sántikált, aztán a nyomok láttán
rögtön elfeledkezett fájós lábáról és Don állítólagos betegségerői.
– Persze! Ilyenek a lópaták nyomai, valóban. Don, igazán lovak
voltak? Valódi lovak?
– Még nyerített is az egyik – füllentette Don. Lars térdén csúszkált
a földön, aztán felállt.
– Nem kétséges... Mikor mi ittunk itt vizet, ezek a nyomok még
nem voltak itt. Hacsak... – gyanakodva nézett a fekete fiúra. –
Hacsak nem te bütyköltél össze megint valami hatlövetű viccet...
 – Eééén... ? – Don szétcsapta karjait, akárha az egész világot hívná
tanúnak erre az alantas gyanúsításra! De tekintete meglátott valamit,
minden átmenet nélkül hirtelen abbahagyta a színészkedést,
előremutatott. – Arra lovagoltak el. öten voltak, öt ló nyomát találjuk
a homokon!
Ariel mélyet lélegzett.
– A legjobb az lesz, ha követjük őket – jelentette ki mély
meggyőződéssel.
A nyomok délkelet felé vezettek. A késő délutáni napfényben
világosan látták a fiúk a jókora paták lenyomatait. A gyenge szél
nem hordott még rájuk homokot.
így mentek legalább félóráig, amikor Larsban ismét kétségek
ébredtek.
– Fiúk, valami nem tetszik nekem. Furcsa, amit mondtál róluk,
Don. Az a ruha, amit viseltek, valamire emlékeztet, de nem tudom
mire. Én miért járnak lóháton? A huszonnegyedik században?
– Talán sportból – vágta rá Don.
– És a ruhájuk? Azt is sportból hordják? – kételkedett tovább Lars,
a “kapitány".
– Napszúrást kaptak, vagy álarcosbálon vesznek részt –Ariel
tovább sorolta a szerinte lehetséges okokat. Társai már ügyet sem
vetettek rá; a patanyomokból valamilyen ősi, eddig soha nem érzett
sugallat áradt, amely mágnesként vonzotta őket. Nem is néztek
egymásra, ám nyugtalanságuk nem múlott el. Lars kis habozás után
ismét felkapta zsákját.
– Gyerünk!
A dombok között vékony, fekete vonal emelkedett függőlegesen. A
szél el-elkapta, megritkította, de az ismét makacsul összeállt,
szüntelenül felfelé törekedett...
– Füst! – jelentette Don. – És ahol füst van, ott tűz is van!
– Ez mély bölcsesség volt – fújtatott Ariel.
Meggyorsították lépteiket. Arielnek ugyan eszébe jutott, hogy
manapság, a napenergia korlátlan felhasználása idején vajon ki
gyújthatott tüzet, és miért.
Az egyik domb tetején aztán földbe gyökerezett a lábuk.
Házakat pillantottak meg. Elszórtan álltak a fák között, és
mindegyik alacsony, földszintes volt. Csak vörös tetejüket világította
meg a lemenő nap. Fehér falaikon már árnyékok ültek. A fák között
lovak csapkodtak farkukkal. Az egyik lapos. hosszú ház ajtaját kis
előtér és oszlopok díszítették. A tűz –melynek füstjét a fiúk
messziről is látták – a ház udvarán égett. Férfiak és nők ültek
körülötte. Arcukra sárgavörös fényeket dobáltak a lángok.
– Cseréptetős házak – dadogta Ariel. Az egész látványból őt ez
izgatta leginkább. – Csak régi képeken láttam ilyesmit!
Donnak nyitva maradt a szája. Még arról is elfeledkezett, hogy
igazát látva diadalittasan hátba vágja barátait. “No, nem
megmondtam? Itt vannak! Nem álmodtam őket!"
Lars körülnézett. A sötétülő égbolton semmi jel. A csillagok
kibukkantak a nappali szürkés homály maradványából. A táj békés,
nyugodt volt. És azok a házak... Minden nyugalmat, hihetetlen
békességet sugárzott. Még az emberek és a lovak is. A fiút vonzotta
a látvány.
– Valami nyaralótelep lehet.
– Lovaglóiskola? – találgatta Ariel. Végre Don is magához tért.
– Erről szó sem volt abban a borítékban, amit az iskolában adtak
nekünk. Két eset lehetséges: vagy szándékosan félrevezettek
bennünket, vagy eltévedtünk, és egészen máshová jutottunk, mint azt
Csing és Eridani képzelték…
– Sem az egyik, sem a másik. – Lars halkabban szólt, mintha a
környéken lapuló ellenséges szándékú idegenektől tartana. – A
vizsgabizottság nem folyamodik ilyen trükkökhöz. A mostani vizsga
célja különben is a tájékozódó – és megfigyelőképességünk
értékelése...
 – Jaj de szép gömbölyűén mondtad!
– nem pedig valami ügyességi feladat. Tehát azt, hogy az
iskola vezetői becsaptak bennünket, máris elvethetjük.
– Látszik, nem ismered még egynémely tanerő hihetetlen
ravaszdiságát – közölte Don jókora legyintéssel.
– És nem ismered Szupi mérhetetlen bosszúvágyát sem – tette
hozzá Ariel sietve.
– Ti betegek vagytok – jegyezte meg Lars komolyan. – Valami
egészen másról lehet szó. Tény, hogy az utasításban említett sziklás
dombot és a patakot mindeddig nem találtuk meg. Feltehetően
egészen másutt vagyunk, mint ahol lennünk kellene.
– Akkor a bizottság aligha ad nekünk maximális pontszámot –
Donnak hirtelen elkerekedett a szeme. – Fiúk! Sorstársaim! Gyászos
gondolatom támadt... Már látom magamat, amint egy tálcával
rohanok át az étkezdén, hogy időben letehessem Kata elé, és az
egész iskola rajtam röhög, Kata meg csak flegmán annyit mond
köszönet helyett: ,,Ahá!"
– Engem sem örvendeztet a gondolat, hogy egész évben, minden
ünnepen mi szolgáljuk ki az átoklányokat – folytatta Lars. – De most
ennél is nagyobb a tét. Arról van szó, hogy egyáltalán letesszük–e
ezt a vizsgát, vagy megbukunk, kedves barátaim? Erről van itt szó!
Kutyaszorítóba kerültünk, így vagy úgy, de ki kell vágni magunkat!
– Mi az a kutyaszorító? – kérdezte hirtelen Don. Lelki szemei előtt
egy hatalmas présgépet látott, amint egy szerencsétlen eb körül
egyre összébb szorul... Hiába, még a gondolat is fájt. Egészen
belesápadt, azaz beleszürkült az arca.
– Nem mindegy? A lényeg az, hogy találjunk ki valamit;
– Menjünk oda azokhoz a lovasokhoz! – javasolta Ariel.
– De ne beszéljünk arról, milyen bajba kerültünk. Egyszerűen
csak erre jártunk, és látva a füstöt, odasétáltunk. Ez legyen a
szövegünk – így Don.
 – Talán megtudjuk tőlük, hol is vagyunk pontosan. – Lars, a
mindig óvatos, latolgató Lars még egy pillantást vetett a környékre,
és elindult, le a dombról. A tűz felé irányozta lépted.
Társai némi szorongással követték.
A lovak nyugtalanul felkapták a fejüket, megfeszült egy-egy kötél.
Paták dobbantak tompán a füvön. Mert a házak között rövid,
napégette fű nőtt – talán öntözték? –, és némelyik ház innen közelről
nézve még otthonosabbnak tetszett. Mert az ablakokból fény áradt.
De nem a szokásos, másutt milliószor látott fehér, egyenletes, kicsit
hideg–holt fény – hanem ide–oda mozduló, melegsárga lobogás.
Ezért a fák árnyéka is elelmozdult az ablakok előtt a földön. A tűz
közelében pedig szinte élt még a levegő is; piros szikrák robbantak
ki a fatörzsekből, a magasba lövelltek, pattogva–sziszegve fordult el
e
gy–egy fadarab. Szürke, papírvékony hamuréteg alatt narancssárga
parázs izzott. Néha egy–egy fadarab magába roskadt. szétégett,
semmivé vált. Fekete pernyedarabkák szálltak fel, és a levegő forró
volt.
A tűz körül legalább tízen ültek. Csupa középkorú férfi és nő. A
közeledő léptek zajára felnéztek. Don látta szemükben a
meglepődést. A csodálkozást. De mindez csak egy percig tartott. Az
egyik férfi felállt. A többiekhez hasonlóan ő is rövid fehér ruhát
hordott, lábai térdtől meztelenek voltak, és karjai is. A fiúk számára
eléggé szokatlan látványt nyújtottak. Ariel ugyanakkor érezte az
ellenkezőjét is: ők hárman kezeslábasukban, űrhajószsákjukkal
vállukon éppen úgy elütöttek az itteniektől. A dundi fiú azonban
ekkor másra is felfigyelt: orrába soha nem érzett, rendkívül kellemes
illat hatolt. “Itt valamit sütnek! Igazi ételt, igazi tűznél! Az csak
nagyon finom lehet!"
– Jó estét kívánunk! – Lars a fénykör szélén megtorpant.
– Jó estét nektek is! – felelte a férfi, aki felállt.
– Erre jártunk, és... megláttuk a tüzet – a nyurga szőke fiú
önbizalma hirtelen elröppent. Mit mondjon még? De az idegen férfi
nyílt tekintete megnyugtatta. Itt nem lesz semmi
baj.
– Alighanem eltévedtünk – tette hozzá Don. Ariel nem szólt, csak
szimatolgatott. Az orra úgy mozgott, akár egy nyúlé. Ez az illat!
– Semmi baj. Megpihentek, ha akartok. Üljetek a tűz mellé.
Polgárok, szorítsatok helyet az ifjaknak!
A társaihoz intézett felszólítás szöget ütött Lars fejébe.
“Polgárok?" No és “ifjak"? Értette a szavakat, de sem ő, sem a
környezetében senki nem használt ilyeneket. De nem szólt. Az
idegenek helyet adtak nekik. A fiúk akkor vették észre, hogy a tűz
körül alacsony padok állnak. Don elkapott néhány tekintetet –
kíváncsian szemlélték őket. Erre rögtön felvette “nemtörődöm"
pózát, ledobta testét a pad... mögé. A tűz elvakította, és nem. látta
jól, hová ül. Ariel nevetett, aztán zsákjában kezdett kotorászni.
– Megéheztem...
– Hát együnk – Lars is zsákjába nyúlt. Ám az idegen – már ott ült
mellettük – felemelte a kezét.
– Hagyjátok most saját elemózsiátokat, ifjú vándorok!
Kronopolisz polgárai tiszta szívből vendégelnek meg benneteket. Ha
nem utasítjátok vissza szerény étkünket...
– Nem, nem utasítjuk vissza! – szakadt ki Arielből hangosan. Csak
utána hatolt tudatába, mit is mondott a rokonszenves idegen. Vagy
inkább... ahogyan mondta. A nyelv oly régies, költői volt. De szép.
Elemózsia... étek... vándorok Ariel régebben gyakran bújta a
történelmi mikrofilmeket, emlékkristályokat, voltak időszakok,
amikor tizenéves fejjel ősi szavakat használt. Az ő számára
mindennek hát különleges íze volt.
Larsot más foglalkoztatta. Kronopolisz? Ez lenne a település neve?
Donra nézett, ám a fekete fiú arcán azonnal látta: nem “kapcsolt".
Az idegenek közben mozgolódni kezdtek
 A tűz túloldalán egy kondérban főtt az étel; hosszú nyelű kanál
merült a barnásvörös, sűrű masszába.
– Hallottad? Kronopolisz! – súgta Donnak.,
– No és akkor mi van? így hívják ezt a pár házat – vont vállat
fekete bőrű barátja.
– No de ez azt jelenti... – kezdte volna Lars a magyarázatot, amikor
egy nő állt meg előttük.
– Fogd a tálat, messziről jött vándor. Remélem, éhséged szívesen
csillapítod barátságos tűzünk mellett.
– I... igen ... – Lars csak ennyit tudott válaszolni. Megint
elképesztette ez a régies stílus. Mi ez? Hová kerültek?
A tál – fából volt. Don ezen csodálkozott a legjobban. De csak
addig, amíg kezébe nem nyomtak egy kanalat. Az is fából volt; a
nyelén még belevésett apró virágmintákat is felfedezett. Ügy
bámulta az evőeszközt, hogy majdnem elfeledkezett az ételről.
– Eszközeinket mi magunk készítettük – jegyezte meg a férfi
mosolyogva. Az idegenek is térdükre tették tányérjukat. Ügy látszik,
errefelé így kell enni. így illik. “A legjobbkor érkeztünk:
vacsoraidőben" – futott át Ariel fején. Ö nem törődött a tállal, a
kanállal. Hisz' az a sűrű massza igen ízletes volt. Húst is érzett
benne, és tésztát, alighanem félig elfőtt szőlőszemek is úsztak ott,
igazi szőlőszemek! Nem űrhajók hidroponikai laboratóriumában
termelt, eléggé ízetlen főzeléket, nem a holdi iskolai étkezdében
automatákból nyerhető, ki-tudja-mikor-készült konzerveket őröltek
most fogai. Ezek földi ízek voltak, ráadásul azon túl is valahogy jobb
volt mindennél, amit bárhol is evett eddig. Az itteniek lassan
napirendre tértek a fiúk érkezése felett, már nem nézték a
jövevényeket. Egy érkezésük előtt kezdett beszélgetést
folytattak:
– A filozófus azt mondotta volt: ebben a világban nincs–semmi
állandó, a dolgok szüntelenül keletkeznek és elmúlnak.
– Milyen igaz! – sóhajtotta egy nő, önkéntelenül megérintette a
nyakát, ahol már gyűltek a ráncok.
– Ezzel szállt szembe Parmenidész – vetette ellene a tűz
túloldaláról egy körszakállas féri. – Hisz olvastátok ti is... A létező
örök és változatlan!
– Ó, mily ostoba idea! – ezt egy idős, madárarcú férfi mondta,
akinek mozgásán nem látszott a kora, és esze is frissen vágott. –
Nézz körül, barátom, és meglátod: csodás világunk állandóan
változik. Változik a holtnak hitt anyag, de változik ám az élő is. Mi
magunk vagyunk ennek a legjobb példái.
– Bizony! – helyeselt ismét a ráncos nő szomorúan.
– Mégis Parmenidész nagy ember volt – a szakállas nem adta fel. –
Tudjátok-é, nemes barátaim, hogy az egész emberi kultúra
történetében éppen ő volt az első, aki szavakba öntötte az azonosság
törvényét! Nélküle a logika ...
– Ö, logosz, logosz! – legyintettek többen. A szakállas
szemmel láthatóan felbőszült, de igyekezett uralkodni magán.
 – Igenis, Parmenidész a logika előharcosa volt, bár korában nem
értették őt igazán. Ö mutatta ki, hogy nem azonos a hit és a tudás, az
ismeret és a vélekedés.
– Mégis elszakadt a valóságtól. Az emberi tapasztalatok nem
erősítették meg filozófiája egyetlen pontját sem.
– Ó, filozófia! – sóhajtotta valaki.
– És ezért gúnyolták ki Parmenidészt, szegényt!
– Mint hallom, ti is őt gúnyoljátok.
– Zénónra, ez aljas vádaskodás!
– Ám igazat szóltam.
A ráncos nyakú nő visított:
– Zénónra kérlek benneteket, hagyjátok abba! De a hangzavar nem
csillapodott.
– Nincs világ? ! Nincs mozgás? ! Nincs tapasztalható valóság? –
dühöngött a madárarcú. Meglepő energiával ugrott, kikapott a tűzből
egy karvastagságú, nagy lánggal lobogó faágat, megforgatta feje
körül. Szikrák pattantak szét sugarasan, az éjszakában hatalmas,
narancsvörös tűzlegyező nyílott szét egy percre. Az öreg egyre
magasabb hangon bizonygatta
 igazát: – Hát most válaszolj, nemes polgártársam, létezik-é
ezen égő fadarab
– Nem létezik! Semmi sem létezik! – üvöltötte makacsul a
szakállas.
– Akkor hadd érintselek meg vele! Meglátjuk, a nem létező tűz
megégeti-e nem létező testedet! Jer ide, Hádész sötét férge! – és
elindult feléje a rögtönzött fáklyával. Sejtette, hogy filozófiai vita–
ellenfele nem várja be. Magasra lobbant a láng. A fiúk megkövültén
figyeltek. A szakállas viszont egyáltalán nem kövült meg,
ellenkezőleg. Nagyon is mozgékony lett. Villámsebesen elfutott, a
tűz körül szaladt. A szerfelett energikus öregember persze követte.
Iramuk egyre gyorsult ... Közben szópárbajt is vívtak:
– Hé, polgártárs! Hát mégis létezik a tűz?
– Ez csak szofisztika! Szofisztika! – kiabált vékony hangon egy
másik öreg. A fáklya feléje is lendült egy pillanatra, amaz elugrott,
de átbukott egy padon. Az egyik nő egy vödörrel közeledett. A két
“filozófus" közben tovább kergetőzött a tűz körül. A fiúkat észre
sem vették már. Don behúzta hosszú láhait, szeme kimeredt... Nem
álmodik? Lehetséges, hogy felnőtt emberek ilyen gyerekesen
viselkedjenek? És tulajdonképpen min vitatkoznak? Egészen fura
dolgokról. Ám még a fekete fiú is úgy érezte, mintha ezt a vitát már
hallotta volna. Vagy tanulta az iskolában? Unalmas anyag lehetett,
legalábbis akkoriban. Most meg... úgy látszik, akadnak emberek,
akik emiatt képesek ölre menni. Mégis érdekfeszítő dolog lehet a
filozófia ...
– Akkor miről vitatkoztok velem? Ha nincs semmi, nincs
Anaxagorász és Platón, nincs Démokritosz és Szókratész,
nincs is filozófia! Nincs gondolat! Nincs ember! Ti sem vagytok,
nem is léteztek! – az öreg már–már utolérte ellenfelét, aki igyekezett
levágni a kanyarokat, már majdnem a tűz szélére lépett. Szelük
szikrákat kavart a levegőbe.
Közben a többiek is csatlakoztak a futókhoz. Egyesek így
próbáltak részt venni a vitában, mások amazokat csillapítan-
 dó, rohangásztak velük, utánuk. Egyre több káromkodás csendült:
– Te Hádész gyomrának átkozott férge!
– Te pitagoreista!
– Ezt nekem mondtad? Nesze, nesze!
– Jaj, jaj!
– Teee, te atomista!
– Hát minek nézel te engem? Azt hiszed, a ma reggeli gályával
jöttem Milétoszból?
– Szeretnéd megtapasztalni a valóságot? A létező világot? Hát mi
létezik jobban, mint egy jókora csapás a hátadra? Nesze!
– Jaj, jaj, jaj!
– Hé, nyomorultak!
Az utolsó kiáltást a vödröt cipelő asszony hallatta. Akkor ért a
szaladgálókhoz, akik közül némelyik olykor oda is sózott a másik
vállára. Nyilván úgy vélte, ez az az érv, amelyik a leginkább
meggyőző lehet a filozófiai vitákban. Az asszony nem habozott,
felemelte vödrét, és a vizet a fáklyás öregre zúdította, aki néhány
másodperccel később egy gyéren füstölgő bottal a kezében,
csuromvizesen állt a tűz mellett. Ruhája azonnal sovány testére, haja
pedig homlokára és füleire tapadt. Kiálló maradék fogaival egy
nagy, ázott rágcsálóra emlékeztetett.
Lelkesedése is azonnal lelohadt. A többiek is megtorpantak,
lihegve. Alighanem újabb vödrök tartalmától tartottak, nem
közeledtek az asszonyhoz, aki szikrázó szemmel várta ki, míg csend
lett.
– Ha ezt Periklész látná! – porolt tovább az asszony. Erre, a
vitatkozók meghunyászkodtak, lehajtották fejüket. A körszakállas is.
–...Zeuszra! Nehéz elhinni, hogy Kronopolisz polgárai:
minduntalan vitákba bonyolódnak. Takarodjatok vissza a helyetekre,
fejezzétek be a vacsorát! De viták nélkül... Nehogy még egy szót
halljak!
Ki-ki engedelmesen visszaballagott a helyére. Felállították az
ellökött padokat. Az öreg gyorsan a tűz mellé bújt, száradni.
A fiúk a kis közjáték alatt mozdulatlanul ültek. Tulajdonképpen
nem is hittek a szemüknek, olyan váratlan és hihetetlen volt a
látvány. Ariel nagyokat pislogott, Lars pedig most akkorát lélegzett,
mintha nagyon mély kútból merült volna fel végre. De szólni sem
volt idejük, mert a harcias asszony az üres vödörrel odajött hozzájuk.
– Gyertek, jólelkű idegenek! Megmutatom, hol lészen szállásotok.
Ballagtak hát utána a homokszagú éjszakában. Don azon
töprengett, miért nevezi őket az a nő “jólelkű idegeneknek". Mit
tudhat a lelkűkről? Vagy így fejezi ki, hogy jó szándékot tételez fel
róluk? Mindenesetre eléggé furcsa a dolog.
Az egyik házba mentek. Az asszony tett-vett valamit az előtérben,
némi nesz után reszketeg láng gyulladt.
– Itt a mécses. Hamar feküdjetek le, és oltsátok el! Nem örülnénk,
ha leégne a ház. Zeusz legyen veletek! – és elment.
A fiúk egy percig csak álltak az idegen helyiségben. Mindhárman a
lobogó–táncoló kis lángot nézték.
– Mécses! – sóhajtotta Ariel. – Nahát! Ha ezt elmondom otthon,
senki sem hiszi el.
Dont viszont valami más izgatta.
– Ki a fene lehet az a Zeusz?
– Kronopolisz, Kronopolisz – suttogta Lars. Mindegyikük a maga
gondolataival foglalkozott, közben sebesen levetkőztek. A Holdon
megszokott esti mosdás most valahogy nem hiányzott;
őszinténszólva eszükbe sem jutott. A szobában három fonott ágy
állott, más semmi.
– A bútorzat több mint szerény – kezdte Don, miután végre szóhoz
jutott. A meglepődés persze azért tovább munkálkodott bennük.
Ruháikat a primitív fekhely fakeretére helyezték, durva pokrócokba
burkolóztak. A sivatagi éjszaka hűvösnek ígérkezett.
 Lars elfújta a mécsest. Csípős füst illata hatolt orrába, aztán az is
elmúlott. De a gondolatok tovább gyötörték a fiút. A hátán feküdt,
nyitott szemmel meredt a rejtélyekkel terhes éjszakába. Hamarosan
meggyőződhetett róla, hogy társait is ugyanez izgatja. Mert egyelőre
alvás helyett suttogni kezdtek:
– A lóháton utazás, a nyílt tűzön főzés – így Ariel –, a fáklya, a
mécses, ezek az ágyak, a fatányérok, a bútorzat hiánya. Mind arra
mutat, hogy... No, igen. – Ki sem merte mondani. Talán arra várt,
hogy valaki kisegíti? Ehelyett Don így szólt:
– Ezek az emberek primitíven élnek, de ki az a Zeusz?
– Egy isten volt. Sőt, hogy úgy mondjam: az istenek főnöke –
sietett segítségére Lars. Nagyon halványan rémlett neki, hogy
olvasott már erről. Vagy valamilyen videofilmen látta?
– Micsoda? Főisten? – Don felült ágyán, álla alá húzta térdét. – És
ez mikor volt?
– Régen – nyögte Ariel, akárha vizsgán feleltetnék. – Abban a
korban, amikor Pamr ... Parim ... Parmenidész, Platón meg Ana ...
Anaxago ... szóval az is élt.
– Ezek az istenek voltak?
– Nem. Filozófusok..
– Gondolkodók – fordította le a szót Lars.
– Gondolkodók? Hiszen mi is azok vagyunk! – Don
csodálkozásába némi méltatlankodás vegyült. – Akkor majd egyszer
minket is emlegetnek valahol? “Don, Lars és Ariéi, a három nagy
gondolkodó?"
– Ahhoz még egy kicsit igyekezned kell azért, barátom! Van egy
olyan érzésem, hogy a te gondolataid még nem szárnyalnak
filozófiai magaslatokban – szurkálta Ariel.
– És ezt éppen te mondod, te közönséges süteményfaló?
Lars ismét a békítő szerepében lépett föl.
– Ne vitatkozzatok! Itt sokkal nagyobb baj van, mintsem sejtitek.
Ariel, nem emlékeztet valamire a Kronopolisz név? Ha jól tudom,
azt jelenti: Időváros. És az, hogy Periklész?
– Történelmi személy volt! – –vágta rá Ariel a beavatottak nem
titkolt büszkeségével, örült, hogy íme, nemhiába olvasta annak
idején régi, poros mikrofilmjeit, miközben barátai különféle
játékokkal szórakoztak. – Ha jól emlékszem, az ötödik században
élt.
– És a ruhák ... a házak... a filozófusok – bizonytalanodott el Lars.
A gondolat belehasított, de még ő sem merte kimondani. Ehelyett
másról beszélt: – Úgy vitatkoztak, mint akiknek tényleg fontos,
miként vélekedett ez a Platón meg a ... a többiek. Mintha kortársak
lennének.
Elsőnek Don vágott bele.
– Azt akarod mondani...
– Pontosan azt.
– De ez lehetetlen!
– És ha mégis lehetséges? Ariel nem bírta tovább.
 – Roppantul leköteleznétek, kedves barátaim, úgy is mint
“jólelkű idegenek", ha végre engem is felvilágosítanátok
– De amazok nem figyeltek rá.
– És ez hogyan lehetséges, szerinted?
– Valami nagy változás állt be, miközben mi földet értünk.
– Globális?
– Ha az, akkor nekünk befellegzett – mondta Don komoran.
Ariel türelme elfogyott, nyűgös lett.
– Vagy azonnal megmondjátok, miről szövegeltek, vagy... Kis
habozás után Lars vállalta a feladatot.
– Ariel, légy erős! Az a gyanúm, hogy történt valami
visszavonhatatlan. Röviden: mi most a múltba érkeztünk.
– Tessék?
 – Jól hallottad, süteményfaló! – vágott bele Don türelmetlenül. –
Mit lehet ezen nem érteni? Ez a vidék valami okból a múltba
süllyedt, és itt most az ókori görögök élnek.
– Időszámításunk előtt az ötödik században vagyunk – tette hozzá
Lars komolyan.
Nagy-nagy csönd lett a koromsötét szobában.
Ariel később azt álmodta, hogy ősember lett. De valahogy furcsa
volt a dolog – ezt még álmában is érezte –, mert bár kőbaltát tartott
kezében, testét görögös tunika fedte, és lóháton száguldott.
Hátranézett – egy hatalmas mamut üldözte. Az állat sem volt
egészen közönséges, ugyanis a nyakán egy filozófus külsejű, szintén
görög ruhás férfi ült. Fehér szakálla lobogott a szélben, göcsörtös
bottal csapkodta az Ariéit űző mamut oldalát. Régi rajzokon látott,
de időben jóval későbbi elefánthajcsárra emlékeztetett. A távolban
egy barlang fekete szája tűnt fel, előtte jókora tábortűz lobogott.
Állatbőrökbe burkolt alakok álltak mellette. Öt várták? Közben hátul
a fehér szakállas vadul kiáltozott:
– Hé, te Hádész lakója! Majd adok én neked Püthagorászt!
A kövér fiú verejtékben úszva ébredt fel.
Don és Lars már nem aludtak. Az ablakon beáramló gyér fényben
is látszott karikás szemükön, gyűrött arcukon, hogy a mai éjszaka
meggyötörte őket, álmuk rövid volt, és bizony nem pihentető.
Számukra sem Ariel a látványra ismét félni kezdett. Mégis úgy
érezte, bátornak kell magát mutatnia. – Ffffő... ffő a nyu-nyugalom –
dadogta. Don csak súlyos pillantást vetett rá, nem szólt. Lars
óvatosan kinyitotta az ajtót, kilesett a résen. Odakünn semmi sem
mozdult. A nap még a látóhatár széle alatt járt, furcsa szürkés-sápadt
fény terjengett a házak között. A fű árnyékoktól volt foltos. A
környék... olyan volt, mint tegnap este. A házak, a fák. Szóval a
görögök... mégsem álom volt, mindez valóban megesett velük.
– Meglógunk? – kérdezte Don egyszerűen.
– Azt hiszem, így lesz a legjobb. – Lars nem volt biztos a
dolgában, ezért önmagát is győzködve érvelt: – Ha csakugyan a
múltban vagyunk, erre a vendégszerető helyre mindig
visszatérhetünk. De előbb utána kell járnunk, vajon másutt is
ugyanez a helyzet, és hogy mi is történt tulajdonképpen.
– Vagyis kiderítjük, globális csapás érte-e a Földet, vagy
valamilyen anomália folytán csak ez az egy pontja süllyedt vissza a
múltba – bólogatott Don szakértelemmel. Ariel nem tudta, mit jelent
az “anomália" szó – ha tegnapelőtt kérdezik tőle, biztosan egy szép
virágra tippelt volna: dália... anomália – de nem merte megkérdezni,
A döntés pillanata szemlátomást magával ragadta a fiúkat. Don
mélyet lélegzett. – Ha csak itt történt, mi leszünk az elsők, akik hírt
viszünk róla. Nagy felfedezőként fognak ünnepelni...
– Ha pedig máshol is ugyanez a helyzet, hát nem lesz kinek hírt
vinnünk – fejezte be Lars a mondatot. Társai nem is értették meg
annak mélységesen mély értelmét, vállukra kapták zsákjaikat és az
ajtóhoz mentek. Lars óvatosan kinyitotta. Friss, hűvös levegő vette
őket körül. A kútnál megtöltötték kulacsaikat. A közelben egy istálló
lehetett, a falak mögött lovak dobogtak.
– Milyen szép – suttogta Ariel.
– Mi szép? – kapta fel fejét Don. Kövér barátja zavarba jött.
– Hát... ez az egész. A hajnal, a házak. Meg a csönd. Nem
dübörögnek a rakéta–repülőgépek, nem jár erre mozgójárda, és a
levegőnek illata van... Az emberek meg olyan közel vannak a
fákhoz, a fűhöz, a kúthoz, a lovakhoz...
Lars Ariel arcába nézett.
– Igazad van. Szép. De most menjünk.
– Húzzuk el a csíkot, ahogy őseink mondogatták – suttogta Don. és
nekieredt hosszú lábain.
Kronopolisz hamarosan mögöttük maradt.
 AZ IDŐUTAZÓK

– Ha csakugyan múlt lett a jelenből, akkor semmi sincs már abból,

ami volt! – kesergett Ariel.
– Nem abból, ami volt, hanem abból, ami lesz! – javította ki Don,
bár a hangján érződött, hogy az egészben ő sem nagyon biztos.
Zavartan folytatta: – Hiszen ha mi visszakerültünk az időben, hátra,
a múltba, akkor az új történelmi események még nem is estek meg,
tehát majd később lesznek... Hogyan is van ez?
Lars sietett a segítségükre.
– Ha így történt, mindkettőtöknek igaza lehet. A Földön ismét
ugyanaz a korszak állt be, ami egyszer már volt.
– Nem! – ellenkezett Ariel. – Kétszer nem történhet meg ugyanaz,
nem ismétlődhet ugyanaz a kor!
Lars rábámult, aztán engedett.
– No jó, tegyük fel. hogy igazad van. Sőt, biztosan igazad van. De
ez nem változtat a lényegen. Azon, hogy mi most csakugyan az
időszámítás előtti ötödik században vagyunk, és nem a
huszonnegyedikben; Kétezer-kilencszáz évet zuhantunk vissza.
Most minden megismétlődik, legalábbis a mi számunkra.
– És akkor... az iskolánk sincs már? – Ariel szája széle
gyanúsan remegett.
– Nincs még – helyesbített újra Don, de hirtelen elszürkült az arca.
– Vagyis... semmi sincs, amiben eddig éltünk?
Lars torkát elszorította valami.
– Igen. A szüléink sincsenek.
– Tulajdonképpen... mi sem vagyunk.
Némán álltak egy domb tetején. A nap már felkelt, sárga fények
vilióztak, az ég is világosabb lett, a föld pedig színeket
kapott. A szellő még hűs volt, de már magában hordozta a forró
nap ígéretét.
A fiúk ebből mégsem éreztek semmit. Leikükben hideg, nagyon
hideg volt. A szüleik...? Lars előbb apját látta, a kapitányt, igen,
Tirost az Astrea űrállomásról. És rögtön utána magán érezte anyja
csókjait. Mikor látta őket utoljára? Majdnem egy éve már. Vagy...
ezerkilencszáz éve?
Don behunyta szemét, egész testében remegett. Két fekete arc...
Eta, az anyja. Bertolt, az apja. Ha csakugyan igaz, hogy az idő...
Nem, ez nem lehet. Soha többé nem láthatja őket? Elfoszlanak
egyszerűen, múltban jövőben, megszűnnek létezni, mintha sohasem
éltek volna?
Ariéit sírás fojtogatta. A fiúk között ő volt az egyetlen, aki már
átélte ezt a veszteséget. Apja valahol az űrben halt meg, sok évvel
ezelőtt. Anyja egyedül nevelte, és most... Mi lesz vele? Ariel nem
önmagáért aggódott, nem. Ö itt volt épen és egészségesen, neki nem
esett baja, hacsak az nem, hogy valamilyen furcsa “csoda" folytán a
múltba került. De mi lesz az édesanyjával?
Lars hirtelen leült a földre, mintha nem bírná megtartani gondolatai
súlyát. A görög település – Kronopolisz – messze elmaradt valahol a
láthatár szélén. Egyedül voltak a sivár, itt–ott köves terepen.
– Sok, sok a kérdés – kezdte a fiú, szőke fején napsugarak
csillantak. Tudta: beszélnie kell. A hallgatás a legrosszabb, most
nem engedheti meg, hogy a társai – és ő maga is! – kétségbeessenek.
Valahogy lelket kell öntenie a többiekbe. Folytatta hát:
– Először, ha ez mind igaz, akkor mi történt azzal a világgal,
amelyben eddig éltünk? Az emberek már kiléptek a kozmoszba,
letelepedtek más bolygókon is. Sőt, expedíciókat indítottak a
Naprendszer határain túlra is... Ha azok az űrhajósok visszajönnek,
mit találnak itt?
– Görög gondolkodókat – intett Don a háta mögé. A fekete fiú –
mint mindig – most is gyorsan összeszedte magát.
 – Igen. Az ötödik századot találják a Földön, de mi van a Földön
kívüli emberi településekkel? – folytatta Lars.
– Lehet, hogy azoknak nem esett bántódásuk? Élnek hát a szüléink
is az Astrea űrállomáson? – reménykedett Ariel.
–... és él Epszilon Eridani, Csing, az átoklányok és az egész
űrhajósképző iskola! – vágta rá Don. Világéletében optimista volt.
Lars felemelte a kezét.
– Ne olyan hevesen! Hiszen lehet, a változás az egész
Naprendszert érintette, és ott is érvényes, az űrben. Szóval akkor ott
is hirtelen múlt lett...
Erre megint rájuk zuhant a szomorúság. Hallgattak. Aztán Ariel
dacosan felvetette a fejét.
– És mi? Mi hárman miért vagyunk kivételek?
– Talán valami különös sugárzás érte a bolygókat. Éppen akkor,
amikor minket a szonda letett a Földre. Talán valamilyen réteg
megvédett bennünket. Sőt – Don belelendült –megvédett talán
másokat is. Szerte a Földön lehetnek emberek, akik a jövőből
kerültek át a múltba, és most éppolyan tanácstalanul kószálnak, mint
mi.
Ariéit mindez nem vigasztalta meg.
– Azt tanultuk, hogy az anyag nem vész el, csak átalakul. Márpedig
eddigi világunk anyagból állt, anyagi világ volt. A városok, az
űrhajók, a támaszpontok, a rakéta–repülőterek. Hová lettek volna?
Az egyszer létezett bonyolult világ nem tűnhet el csak úgy, egyetlen
perc alatt. Tehát a huszonnegyedik századnak is meg kell lennie
valahol, az anyagával együtt! Azt képzelitek, fafejűek – kesergett
kétségbeesetten –, hogy most hirtelen eltűnt tízmilliárd ember a
városaival, technikájával együtt?!
Lars a homlokát ráncolta, akár egy fiatal tacskó. Töprengésének
síri hangon vetett véget.
– Ne ijedj meg attól, amit most mondok, Ariel. Az jutott az
eszembe, hogy ez az egész dolog másképpen történt. A szüleink
élnek, az a modern világ is megvan még – csak mi süllyedtünk a
múltba!
– Mi hárman?
– Igen, mi hárman.
Erre megint elszorult a torkuk. Lars nem nézett társaira, tekintetét
az üres égboltra függesztette.
– A szüléink tehát élnek a jövőben, de nélkülünk. Az a világ
tovább létezik és fejlődik, éppen csak három űrhajósjelöltet
nyilvánítanak majd nyomtalanul eltűntnek. Mi valamilyen, még
ismeretlen jelenség folytán a Föld múltjába kerültünk, és mivel
túléltük ezt a változást hát mostantól fogva itt kell élnünk.
– A görögök között ? – Don keze ökölbe szorult. – És közben a
huszonnegyedik század meg tovább létezik, virágzik, ahogy
mondani szokták? Azt a metánbaktériumát neki! Hát ez hogyan
lehetséges? Egyszerre létezik minden évszázad, minden idő? A múlt
meg a jövő is?
 Ariel nagyokat nyelt.
– Lehet... lehetséges. Olvastam ilyesmiről. Meg filmeket is láttam.
Nemcsak afféle fantasztikumot, hanem igazán komolyat,
tudományosat is. Szóval az úgy lehet, hogy ezek az idők mind–mind
léteznek, de különböző dimenziókban. Néha valahol apró átfedések
keletkeznek, a dimenziók sarkai össze-összeérnek, ott történhetnek
ilyen balesetek, mint a miénk is.
– Képzeljétek el – kapta fel az ötletet Lars –, hogy talán minden
csak egy kis véletlenen múlott. Ezzel az erővel a távoli jövőbe is
átkerülhettünk volna. Olyan százezer év múlva létező emberek közé,
akiknek már a formájuk sem emlékeztet a mai emberekre...
– Marhaság! – Don lerázta kábulatát, és lassan ismét a régi lett. –
Régen hallottam ilyen sok zagyvaságot! Tudjátok, mire
gyanakszom? Hogy azok a drágalátos vizsgáztatóink incselkednek
velünk.
– Netán Csing igazgatóra célzói? – kérdezte Lars.
 – Eltaláltad, kapitány. Emlékeztek még, mit műveltek velünk
tavalyelőtt? A Marson, a kupola városban? Ott is arról volt szó, hogy
vizsgát kell tennünk, de senki sem figyelmeztetett bennünket, miféle
csúnya trükköket készítettek elő, csak hogy megnehezítsék a
dolgunkat...
– Éppen azért nem csinálnák most másodszor is ugyanazt, hiszen
ezt a fogást már ismerjük – legyintett Lars.
– Ebben mégis lehet valami – ingatta fejét Ariel. – Pláne, ha az
egészbe beavatták a Szupit is.
– Beavatni egy számítógépet? – ellenkezett Lars, de már
erőtlenül.
– De még mennyire! Epszilon Eridani és a Szupi, ha ezek ketten
összefognak, mindenre képesek – legyintett most Ariel fölényesen.
Az ötlet szemmel láthatóan azonnal megvigasztalta, hisz' ha ez igaz,
akkor élnek a szüleik, és megvan a világ is, amelyben születtek és
éltek, és ezután is élni fognak, hiszen hamarosan visszatérhetnek
oda. Amint befejeződik a vizsga...
Lars felállt.
– Szóval, azt hiszitek, hogy?
– De még mennyire! Ezek a görögök felbérelt színészek vagy
micsodák. Lehet, hogy több ilyen Kronopoliszt is építettek
hamarjában, hogy a többi vizsgázót is megtévesszék.
Eltöprengtek ezen a változaton is. Larsra, őszintén szólva,
Kronopolisz nem olyan benyomást gyakorolt, mLit egy hamarjában
összetákolt álfalu. A házak komoly építmények voltak, közöttük az
ösvényeket sok éve taposhatták már emberi lábak és lópaták... Aztán
Ariel nagyot nyelt.
– Éhes vagyok.
Don szokása szerint már nyitotta a száját, hogy valami csípőset
mondjon bizonyos örökké táplálkozni vágyó, felelőtlen egyénekről,
de éppen akkor megkordult a gyomra. Ezért csak annyit szólt:
– Én is.
Déltájban már a hőségtől elgyötörtén kémlelték a tájat. Izmaikban
lüktetett a fáradtság. Hajnal óta jókora utat tettek meg. A homokos-
köves kopár földet itt-ott rövid szálú, kemény fű váltotta fel, néhol
napégette bokrok is nőttek, egészben véve azonban fátlan,
vigasztalan volt a táj. A fiúk már órák óta alig váltottak szót. Néha
megálltak ugyan, Ariel néhány mondatot diktált hangszalagra; leírta
a tájat, amit eddig bejártak, rögzítette útirányukat és földrajzi
helyzetüket is – aztán mentek tovább.
Most falatoztak. Don arra gondolt, hogy az indulás előtt kapott
űrhajós–ételkockák – bár táplálóak és igen egészségesek – most
mégsem ízlenek igazán. Odakünn az űrben mindhárman szerették a
különféle márkájú, félig–meddig mesterséges ételeket, az
algaleveseket, a kozmokolbászkákat, a chlorella – és szójasülteket –
de itt a Földön más íze volt mindennek. Don beszívta a fű, a föld, a
szellő illatát, egy pillanatra olyan érzése támadt, érzi még az égbolt
szagát is — mindenét megtöltötte a Föld, az a csodálatos bolygó, a
lelke is tele volt vele.
– Csitt! – szólt Ariel, mutatóujját feltartva.
– Mi bajod van? – érdeklődött Don, újabb csínyekre készen. Az
előbbi kis hangulata nyomtalanul elröppent.
– Csikorgást hallok – jelentette a dundi fiú komoly arccal. Lars
először azt hitte, társai újabb tréfát készítenek elő, ezért nem szólt.
Don morgott valamit “egyes lassú észjárású fiatalemberek csikorgó
agytekervényeiről", de aztán meglepetten elnémult – mert ő is
hallotta a csikorgást.
Egy perccel később felszaladtak a közeli dombra.
Nem messze tőlük furcsa jármű haladt.
Négy tehénszerű állat húzott egy kerekes valamit. Az állatokat
kettesével fogták eléje. Kerekek csikorogtak – ezt a zajt hallották az
imént a domb túlsó oldalán. Az állatok lassan ballagtak, terebélyes
szürkés szarvaik meg–megcsillantak a napfényben. A jármű elején
egy férfi üldögélt, feje le-le-horgadt. Talán bóbiskolt.
 A fiúk meglepetten bámultak. Elsőként Ari el jutott szóhoz:
– Jééé! Ez egy szekér.
– Mi-kér? – értetlenkedett Don kerekre tágult szemmel.
– Szekér! Így hívták valaha. Lars rosszat sejtett.
– Mikor?
Don megértette a célzást, Arielre rivallt:
– Nos, felelj, tudós barátunk! Merthogy ez a járgány sem az
űrkorszak terméke, az a gyanúm.
Ariel – talán, hogy tudatlanságát leplezze – válasz nélkül futásnak
eredt. Egyenesen a jármű felé indult. Társai összenéztek, majd
követték.
A férfi a szekéren felnézett. Érdeklődve meredt a fiúkra, de eszébe
sem jutott megállítani az állatokat.
– Legyetek üdvözölve! Lars nagyot nyelt.
– Üd... üdvözlet – nyögte Ariel. Don észrevette, hogy az idegen
durva szövésű, primitív inget és nadrágot visel, a lábán pedig... nincs
semmi. Mezítláb volt. A fiú ezen kissé elálmélkodott.
– Messze menték, fiatal urak? – érdeklődött a férfi. Őt
szemlátomást nem izgatták meztelen lábai. A fiúk akkor már a
szekér mellett sétáltak. A kerekek nyikorogtak, az állatok farkukkal
űzték a legyeket. A szekéren néhány tömött zsák hevert.
– Hát, nem is tudjuk pontosan – így Ariel.
– Eltévedtünk – mondta gyorsan Lars, és a férfi napbarnított,
bajuszos arcába sandított. Ez is zavarta kissé – a huszonnegyedik
században már senki sem hordott bajuszt. Az orr alatti szőrzetet csak
réges-régi képekről ismerték a fiúk. A szekér gazdája legalább
hatvanéves lehetett, ami a fiúk idejében egyáltalán nem számított
idős kornak. A huszonnegyedik században nem – de most és. itt? Ki
tudja, milyen időszámításban, milyen korban él ez az ember? Ariel a
megmondhatója, hogy az öltözete aligha idézi a görögök idejét...
– A görögöktől jövünk – fecsegte ki Ariel.
– A görögöktől? – a férfi a háta mögé, Kronopolisz felé intett. –
Fura fickók azok. Minket “barbaroszoknak" neveznek, vagyis
barbároknak.
– “Minket"? – csapott le Don.
– Hát minket, a folyómellékieket.
– Van itt egy folyó? – kérdezte gyorsan Lars.
– Van – a férfi csak fejével intett előre, kelet felé. – Netán ti is oda
igyekeztek?
– Jó lenne odajutnunk! – felelte Don kitérőén.
– Melegetek lehet abban a furcsa öltözetben – jegyezte meg a férfi,
a fiúk kezeslábasára célozva. Aztán a szekérre intett. – No, ugorjatok
föl! Titeket is elbírnak az ökrök.
“Szóval ezek az ökrök" – gondolta Don. A fiúk felugrottak a
szekérre. Ha azt hitték, útjuk most kényelmes lesz, bizony nagyot
tévedtek. A szekérnek nem volt rugózása, mint az általuk eddig látott
más járműveknek. Iszonyúan rázott, és imbolygott, akár egy hajó.
Csontjaikban érezték az összes útjukba kerülő követ. Ariéit egy
marsi terepjáró elektromos autóra emlékeztette, persze a szekér
annál sokkal lassabban haladt.
A szekér gazdája egykedvűen rázkódott a bakon, vagyis egy szál
vastag deszkán.
– Aztán hányan laknak ott a folyó mellett? – kérdezte Ariel,
vigyázva, nehogy elharapja a nyelvét egy bukkanónál. Kezdte
sejteni, miért olyan kevés beszédű a kocsi vezetője.
– Vagyunk vagy százan – felelte amaz.
– Hát az nem sok. És mi a nevük? – érdeklődött Don.
– Mi csak a “folyópartiaknak" vagy “folyómellékieknek" hívjuk
magunkat.
Lars látta, másképpen kell hozzáfogni az információszerzéshez.
Meg is mutatta társainak.
– A többiek is ilyen kocsikon járnak?
– Nem kocsi ez. Szekér.
– No igen, bocsánat. Szóval ilyen szekereken?
– Nemcsak. Vannak lovaink is.
 – És a folyón?
– Csónakon.
– És miből élnek?
– Dolgozunk. Azt hiszed tán, ebadta, hogy ingyenélők vagyunk? –
A fiúk eltöprengtek az ebadta szón. Ezt még Ariel sem ismerte. Don
oldalba bökte barátját – igaz, a kissé túl heves mozdulat nyomán a
kövérkés fiú majdnem kiesett a szerfelett lassú járműből –, és
odasúgta neki:
– Most kérdezz te! Hiszen mindig azt mondogattad, hogy milyen
érdekes a történelem, meg hogy te mennyit tanultad!
– Fő a nyugalom! – súgta vissza Ariel fölényesen, és a férfihoz
fordult. – No és milyen errefelé a termés?
Lars elismerően hunyorított. Hiába, ez az Ariel mégiscsak okos
gyerek. Rátapintott a lényegre: ezek az emberek nyilván
mezőgazdasággal foglalkoznak.
– Nem panaszkodhatunk – így az ökrös szekér gazdája. –Nemrégen
takarítottuk be a brükköt, előtte meg a mandát, ; mind a kettő szépen
hozott.
– A mi... micsodát? – Arielnek leesett az álla.
– Mondom, no: a brükköt meg a mandát.
A fiúk összenéztek: Ariel mutatta, fogalma sincs, miféle növény
lehet az a kettő. Sejtette, hogy barátai most már kevésbé vannak
elragadtatva az eszétől, mint egy perccel korábban. Ezért gyorsan
folytatta a puhatolózást:
– És ... eladják? Vagy mit csinálnak vele?
– Ki a fene venné meg, errefelé? így inkább megesszük. Mi meg az
állatok. Jó ám! Főként a manda, ha egészben megsütik, és kulbánt is
tesznek melléje.
– Kulbánt? – Ariel egészen kétségbeesett.
– Ahogy mondom. Kulbánt. No persze, savanyítva. Nincs is annál
jobb dolog. Hát még ha egy kis misszát is ihat hozzá az ember!
Lars már arra gyanakodott, hogy a férfi gúnyt űz belőlük; de elég
volt egy pillantás az egyszerű, komoly arcra, és biztos lehetett
benne: erről szó sincs. Az ismeretlen bennszülött –
érezték – komolyan gondolta, amit mondott. “így neveznek
bizonyos terményeket. Ej melyiket?" – töprengett lázasan.
– Milyen itt a föld? – kérdezte most a “kapitány".
– Jó, ha öntözzük.
– És műtrágyáznak is? – Lars szerette volna szakértőnek mutatni
magát. De az idegen lenézően pillantott rá.
– Még csak az kéne! Tán bele is halnánk. Trágyázni itt vannak az
ökrök – ezzel elfordult, széles hátát mutatva a fiúknak, jelezte, hogy
részéről befejezte a társalgást. “Lehet, hogy megsértődött a műtrágya
miatt" – gondolta Don. Hallgattak hát. A szekér dülöngélt.
Hamarosan megpillantották a folyót. Nem volt túl széles. Látszott,
most a száraz évszak alaposan megfogyasztotta vizét, a partok
máskor távolabb lehettek a jelenlegi vízszinttől, laposan lejtettek.
Zöld fű is felbukkant már, távolabb szántóföldek bámultak. Néhány
csenevész facsoport között házakat láttak a fiúk.
De milyen házakat!
Alacsony, napszárította vályogtéglából készült épületek voltak.
Mind a tizenöt–húsz kör alakú, és csúcsos tetejüket sáshoz hasonló,
száraz, keskeny, hosszú falevelekkel fedték be igen sűrűn. A
közelben tehenek legelésztek, nyitott karámokban lovak álltak, a
parton pedig félig a szárazra húzott csónakokat láttak a fiúk.
– Átkelhetünk a folyón? – kérdezte Lars.
– Át – felelte röviden az ökörhajcsár. A csikorgó kerekek zajára
nők és férfiak tűntek fel a házak között. Napbarnított arcú, izmos
emberek voltak. A nők haját is széles karimájú kalap takarta,
akárcsak a férfiakét. így védekeztek a tűző nap ellen. Ezenkívül
viszont csak eléggé gyér öltözetet viseltek.
A fiúk leugrottak a szekérről. Azonnal észrevették, hogy a –
folyómellékiek" nem túl szívélyesek; nyoma sem volt annak a
barátságnak, amellyel tegnap a görögök fogadták őket. A település
lakói ugyan egyetlen mozdulattal sem jelezték, hogy ellenségesek a
szándékaik – ám a belőlük áradó kelletlenség
 eléggé érthető volt. Olyannyira, hogy a dolog ezúttal még az
ilyesmikre kevéssé fogékony Ariéit is nyugtalanította.
– Talán nincs elég élelmük, félnek, hogy sokat ennénk, haj
megkínálnának.
– Biztosan hallották már a híredet – morogta Don.
– Nem kedvelnek itt bennünket... gyerünk.
Mire megköszönték volna a fuvart az ökörhajcsárnak, a szekér
bekanyarodott a házak közé. Csak a kerékcsikorgást hallották még,
aztán az is elhalt. A “folyómellékiek" is lassan eloszlottak, miután
jól megnézték az idegeneket. Egyetlen szóval sem üdvözölték őket.
De azért a házak között itt-ott feltűnt néha egy érdeklődő–leselkedő
tekintet.
– Figyelnek bennünket – súgta Don.
– Látom. Tegyünk úgy, mintha nem látnánk – javasolta Lars. Ám
azért ő sem volt teljesen nyugodt. A hátában érezte azokat a
tekinteteket. Zsákját vállára vetve elindult a folyó felé. A hőségben
legyek döngtek körülöttük, a fiúkat vonzotta a zöld, lassan
tovaáramló víztömeg. Valahol egy ló nyerített; színes madárcsapat
húzott el a házak fölött. Don beleszagolt a levegőbe.
– Fura illatot érzek.
– Ez füstszag – közölte Ariel határozottan.
– Szóval tűzvész van?! – hüledezett Don nyugtalanul.
– Nem tűzvész, hanem tűz – nyugtatta barátját Ariel, majd némi
lenéző hanghordozással folytatta: – Hé, világűr réme, ha eddig nem
tudtad, akkor jobb, ha most tőlem tudod meg: régen tűzön
melegítették az ételeket. Nem láttad tegnap a görögöknél?
– Nem ismerik még a napenergiából nyerhető villamos áramot
– sietett Ariel segítségére Lars is. — Tehát a füst itt mindennapos
dolog lehet.
– Azért egészen hülye én sem vagyok! – dohogott Don, fekete
arcában vészesen csillogott szeme fehérje. – Ennyit én is tudok a
régi időkről, bár nem fulladtam bele napokra-hetekre a
mikrofilmtárakba, mint egyesek...
– Ahol tűz van, ott talán ennivaló is akad – suttogta Ariel, és
megnyalta szája szélét. Don és Lars összenéztek, aztán a ,,kapitány"
elindult. Társai követték.
A parton, á legszélső ház mellett egy igen öreg férfi üldögélt.
Hosszú fehér szakálla az ölébe lógott. Jóságos, szelíd tekintetét látva
Arielnek földbe gyökerezett a lába.
– Olyan, mint a mesében... – suttogta.
A látvány társait is megkapta. Az ismeretlenből elmondhatatlan
nyugalom és derű áradt. A fiúk különösen érezték magukat.
Az öreg észrevette az érdeklődőket, letette a hálót, amit foltozott.
Felállt. A háta mögött lobogó kis tűzhöz ment. A tűz fölött nagyobb
fekete edényben forró víz zubogott.
– Éhesek vagytok? – kérdezte halkan.
– Hááát... – Don nagyot nyelt.
– Ami azt illeti... – így Lars.
 – Nagyon – közölte Ariel lefegyverző egyszerűséggel.
– No, gyertek! Éppen megfőtt a manda.
– Mi-nda? – Donnak leesett az álla.
– A manda.
– Most legalább megtudjuk, mi fán terem – mondta Lars.
– Nem fán terem, hanem szárazon – rázta fejét az öreg. –Ügy is
hívják, hogy kukorica.
– Ahá! Kukorica! – Don fensőbbséggel nézett barátaira. –Hát nem
megmondtam, hogy a manda az kukorica?!
– Nem mondtad, de ezt most inkább hagyjuk...
Nézték az öreget. Az egy hosszú villával bökdöste a forró vízben
úszkáló csöveket, aztán ügyesen kiemelt belőlük négyet.
Egy perccel később a fiúk egyik kezükből a másikba dobálták a
szinte még izzóan forró, aranysárga csöveket.
– Abban a csöbörben van só is – intett az öreg a háta mögé. Lars
hiába ágaskodott, nem tudta, mit jelent a “csöbör" szó. Don is inkább
ösztönével talált rá a kis széken álló kéregedényre. Abban csillogott
a só.
 Csendben rágtak mind a négyen. Az öreg sűrű szemöldöke alól
vetett egy-egy pillantást a fiúkra, és hallgatott. Larsnak ízlett a
kukorica, de erről nem beszélt. Szeretett volna más információkat
szerezni.
– Tessék mondani... mi a neve ennek a falunak?
– Nincs neve – felelte az öreg.
– Hogyhogy nincs neve?
– Hát csak úgy. Nincs.
Ariel látta, más oldalról kellene közelíteni.
– Itt mindenki tűzön főzi az ételt?
– Persze – bólogatott az öreg szakállas, és elfordult, a kondérban
kotorászott. Sikerült kihalászni még egy cső kukoricát. – Hát hogy
másképpen csinálnánk, ha nem tűzön?
Ariel nem tartotta feladatának, hogy előadást tartson a régi kor
emberének a korszerű főzési módszerekről (pedig értett ám
ezekhez!). Ehelyett tovább kérdezősködött:
– És csak kocsin meg csónakon járnak?
– Csak úgy.
– És nem járnak el dolgozni... máshová? De ez a “keresztkérdés"
sem vált be.
– Hová járnánk? Itt a föld a falu mellett. Meg itt a folyó, abban
halászhatunk is – a száradó hálókra intett. Ariel feladta. Don
következett. A fiú a csónakokra nézett.
– Átkelhetnénk a túlpartra?
– Tudtok evezni? – kérdezett vissza az öreg.
– Mi ne tudnánk? – a fekete fiú már–már a mellét verte, de aztán
eszébe jutott, hogy életében csak egyszer ült csónakban, akkor is
úszva ért partot, hát csökkent lendülettel tette hozzá: – Szóval...
megpróbálnánk.
– Majd átviszlek benneteket, úgyis halászni indulok. Miközben a
partra ballagtak. Lars tett még egy utolsó kísérletet.
– Kérem, van itt valahol egy város? Ahonnan üzenhetnénk a... a
szüléinknek?
 – Város? Szerencsére nincs. Még csak az hiányzik! Ámbátor
néhány mérföldre odább, a hegyek között most építenek egyet, úgy
hallottam. De azt jobb, ha elkerülitek. No meg aztán vigyázzatok a
túlsó parton!
A rejtélyes figyelmeztetés után csónakba ültek. A jármű hosszú,
keskeny és ingatag volt. Ariel azonnal helyet foglalt á középső
deszkaülésen, és jobbnak látta, ha egyáltalán nem mozdul, míg
partot nem érnek. Lars az öreget nézte; izmos karján megcsillant a
napfény. Ügyesen hajtotta át a csónakot a másik partra. A nap
aranyhídja olykor–olykor a fiúk szemébe sütött. Az evezők
csobbantak... Aztán máris átértek. Elsőnek Don lépett partra.
– Köszönjük.
– Menjetek isten hírével! – felelte az öreg. Ezt a fiúk. egyáltalán
nem értették. Miféle hírrel, kinek a hírével, hová, miért? Míg
cókmókjukat összeszedve ezen töprengtek, az öreg beevezett a
folyóra. Lars elnézte a túlparti kerek házakat, a teheneket, nagyot
sóhajtott:
– Megint nem lettünk okosabbak!
– A lényeg az, hogy megint a múltban voltunk.
– Csak azt nem tudjuk, hányadik évben.
– Lehet, hogy ezeknél a folyómentieknél egészen másféle az
időszámítás...
– Ha mindennap ilyenekkel találkozunk, sose leszünk okosabbak.
Menjünk! – Don előreindult.
Lars átvette a vezetést. A talaj itt is olyan volt, mint a másik parton.
Csak mintha több lett volna a bokor, a fű. A három fiú azonban nem
sok ügyet vetett a tájra. Már eszükbe 8em jutott pontos leírást és
hangfelvételt készíteni a látottakról. Ariel sóhajtott:
– Hátha ezután örökre itt kell majd élnünk!
– Itt? És örökre? – nyugtalankodott Don.
– Csak azt nem tudom, melyik korban – töprengett tovább a kövér
kés fiú. – A görögök alighanem régebbiek, mint ezek a
folyómellékiek.
– Még ez is! – fakadt ki Don. – Ahány falu, annyi idő, ezt akarod
mondani? Hát hová is kerültünk?
Társai nem válaszoltak. Tovább törtettek a térdig érő bokrok
között. Dombra fel, dombról le. Nem is sejtették, hogy Don iménti
kérdésére hamarosan milyen furcsa választ kapnak.
Éppen két domb között, egy kicsi völgyből bukkantak ki, amikor...
Akkor is Lars haladt elöl. Óvatosan nézelődött, jobbra–balra –
mégsem vehette észre amazt, a... másik embert. Talán azért, mert az
ismeretlen remekül álcázta magát. Egy bokor mögött guggolt. Szinte
beleolvadt a környezetébe. Amikor a fiúk odaértek melléje,
felpattant, és hatalmasat ordított!
Ember volt, de milyen ember!
Félig meztelen, szőrös, bozontos. A haja a vállát, mellét verte.
Prémjével kifelé fordított állatbőr ágyékkötő volt a dereka köré
csavarva. Kezében egy lefelé szélesedő dorongot tartott
fenyegetően...
A legrémisztőbb az arca volt. Eltorzult, dühös, haragos. Vagy
ijedt? Állat előreszegezte. És az az ordítás! Rosszabb volt, mint a
tigrisek állatkertben hallott üvöltése. Talán még a föld is megrendült
a talpuk alatt...
Lars is ordított.
Rémületében.
Mögötte sóbálvánnyá meredt Don és Ariel.
Egy ősemberrel álltak szemben. Sőt, nem is eggyel – most látták
csak, hogy a bokrok között többen is állnak. Férfiak, nők – mind
hasonló bőröket viseltek napégette testükön. A férfiak dorongot
tartottak a kezükben, egy nő – Lars ezt látta közben, bármennyire is
megijedt – vékony bőrzsákban színes gyümölcsöket, magvakat vitt.
Két férfi már harciasán emelte kezdetleges fegyverét...
Lars rémülten megperdült, és rohant az ellenkező irányba. A fiúk
azonnal követték. Nem néztek se jobbra, se balra, szaladtak a bokrok
között, lélegzetük fogytáig.
 Nem láthatták, hogy a hirtelen mozdulatra az ősemberek is
ugyanazt tették. Ki tudja, mitől rettentek meg – talán Lars
ordításától? Vagy azt hitték, sok ilyen furcsa öltözetű idegen
közeledik a nyomukban? Mert hát ők is féltek, bizony. Már ők is
szaladtak, hosszú hajuk lobogott a szélben. Meztelen talpak
dobogtak, rövid, vad kiáltásokkal biztatták egymást. A nő elejtette
zsákját, a gyümölcsök szétgurultak. Egy perc sem telt bele, és a
furcsa őskori emberek is eltűntek. A kis völgyben ismét csend lett.
A fiúk csak akkor álltak meg, amikor már nem bírták tovább
tüdővel. Felfutottak még egy dombra, ott aztán lerogytak. Ariel
fekete foltokat látott táncolni a szeme előtt. Don még hátranézett,
nem követik–e őket, aztán térdre esett, és úgy fújtatott, akár egy
gőzgép. Lars is alig állt a lábán, de előbb ő is hátranézett, nem
követik e őket azok a... azok a lények. De mögöttük üres volt a táj.
Csak a kis bokrok és itt–ott egy alacsony fa bólogatott a szélben. A
távolban megcsillant a folyó innen nézve már nagyon keskeny
szalagja. A nap közömbösen sütött. Bogarak másztak a fűben, meleg
volt.
Szakadt róluk a verejték. Don ivott kulacsából, aztán leült egy
bokor árnyékába.
– Mi a fene volt ez? Láttátok? Szívesebben találkoztam volna
valahol a Plútón egy háromszáz lábú sziklarágó hernyóval, mint
ezekkel a... Hé, egyáltalán mik voltak ezek?
– Nem “mik", hanem “kik"! – Ariel pihegve kapott erőre. –' Légy
erős, kis barátom! Ezek ősemberek voltak.
– Ős–em–be–rek?! – Don szeme még sohasem dülledt ki ennyire. –
Fránya gyanúsak voltak, nem mondom. De hogy ősemberek? A
mamutok korából? Lars, igaz ez?
A szőke fiú a hátán feküdt, úgy válaszolt:
– Bizony. Nem emlékszel a rajzokra, amiket mutattak nekünk az
oktatógépek annak idején?
– Mikor volt az már – legyintett Don. – Tíz évvel ezelőtt.
– Mindegy. Szóval ezek ősemberek voltak.
– Hogy az a metánbaktérium! – fakadt ki a fekete legény.
– Hiszen azok jóval a görögök előtt éltek, nem?
– Nem akarlak még jobban megijesztem, tudatlan barátom
– kapott a szón Ariel – de meg kell mondanom: az ősemberek
legalább tízezer évvel a görögök meg az efféle folyómellékiek előtt
éltek a Földön. És sok tízezer meg százezer évvel előttük is.
– Akkor itt valami nem egyezik! – Dont a várakozással ellentétben
nem ijesztette meg Ariel szövege. Másvalami járt az eszében;
megvakarta jobb füle tövét, miközben bal szemét behunyta. E két
cselekvés együtt nála a legmélyebb töprengés jele volt. – Egy órája
sincs, hogy elbúcsúztunk a folyó mellett az öreg halásztól. Tehát
amazok ott a kerek házakban most is léteznek. Akkor meg mit
csinált itt ez az állatbőrös horda?
– Tényleg, mit csinált? Csak vadászott és gyűjtögetett? De hogyan
kerültek ide? – Ariel értetlenül pislogott, és felült.
 Lars az eget nézte, a mélységes kékséget.
– Két eset lehetséges, fiúk. Vagy az, hogy ezek a különböző
időkből származó népcsoportok egy helyen és időben élnek. Most,
egyszerre. Vagy... mi megyünk visszafelé az időben.
– Nem jó – Don fejét rázta. Ehhez abba kellett hagynia a
fültővakarást. – A valóságos történelemben a görögök előbb éltek,
mint a folyómellékiek. Az ősemberek pedig minden más csoportot
megelőztek az időben. Jól mondom?
– Jól – ismerte el Lars. Ariel aggodalmasan figyelte barátai
eszmecseréjét. Lars is felült. – De mi van akkor, ha itt többféle idő
létezik egyszerre?
– Ez már megint miféle marhaság? Nem passzol az elméletembe! –
horkant fel Don. – Ilyesmit eddig csak csillagászati szakkönyvekben
olvastam. De ott sem valóság volt, csak feltételezés.
– Lehet: itt és most a feltételezések valósággá váltak – mondta erre
Lars. Ariel becsukta a száját, és bizonytalanul
 körülnézett. Ez hát a valóság, ahol egyszerre többféle idő
érvényes? Érdekes, ennek semmi nyomát sem látni. A föld, a
bokrok, az égbolt éppen olyan, mint máskor, mint máshol. –
Figyeljetek ide! Az idő itt darabokban van.
– Eltörött? – álmélkodott Ari el.
– Ne szakíts félbe! Képzeljetek el hatalmas, de láthatatlan
kupolákat.
– Honnan tudod, hogy hatalmasak, ha láthatatlanok? –
okvetetlenkedett ezúttal Don. Lars égnek emelte a tekintetét.
– Még egy közbeszólás, és inkább magam is ősembernek állok.
Azok legalább nem szakítják félbe az előadást... remélem. Nos,
szóval az időfoltok afféle kupolaként borulnak a térség egyik–másik
pontjára. Itt az ötödik század van, görög filozófusokkal, de tíz-
egynéhány kilométerrel odább egy másik láthatatlan kupola alatt már
a középkori halászok élnek egy folyóparti faluban. A folyó másik
partján, újabb kupolák alatt más időszeletek találhatók. Van például
egy, amelyben az emberek még primitív lények, ősemberek.
Társai elgondolkoztak. Aztán Don törte meg a súlyos csöndet:
– Ha ez igaz, akkor még több kupola alá is kerülhetünk.
– Persze. Hiszen, mint tapasztaltuk, a kupoláknak nincs
észrevehető faluk, határuk, akadálytalanul át lehet menni
egyikből a másikba. Még különféle meglepetések érhetnek
bennünket, azt mondom. Jó lesz, ha lélekben felkészültök rájuk.
Don erre nem szólt, inkább lassan felállt. Elnézett az ősemberek
irányába, de persze semmit sem látott. Arielben viszont mocorgott
valami. Maga sem tudta még, mi az, ami lelke mélyén kínozta – de
egy ösztöne azt súgta, Larsnak nincs igaza. Ennek a rejtélyes ügynek
alighanem egészen másféle magyarázata lehet. Délután – bárhogyan
húzták–halasztották is a döntést – végül mégis továbbindultak.
Egymásnak sem vallották volna be, hogy bizony enyhén szólva
aggodalommal tekintenek közeli jövőjük elé. Vagyis féltek. Most
minden nyugtalanságot ébresztett bennük; a szélmozgatta bokrok,
távoli neszek, még az odafenn köröző madarak is. De azért
elindultak délkelet felé.
Kétórás szótlan menetelés után magasabb hegyek tűntek fel a
láthatár szélén. A nap még alig fordult nyugatra, mikor a fiúk már
egyre emelkedő területen haladtak. A növényzet is megváltozott;
mind magasabbak lettek a bokrok, sőt kisebb facsoportok is
feltűntek. A hegyek már közel voltak. Aztán váratlanul egy útra
leltek.
– Nézzétek! Keréknyomok.
– Nem vagyok vak. Én is látom.
– Talán a folyóhoz vezet. Az öreg halász emlegetett valamilyen
várost, amit most építenek.
– De azt is hozzátette: jobb, ha azt elkerüljük.
– Mit tudhat erről az öreg? Fogalma sincs, mi lehet ezen a parton.
– Igaz, nem tudott az ősemberekről sem.
– Bár homályosan célozgatott rá, hogy vigyázzunk magunkra.
 Lars a keréknyomokat nézte.
– Ahol igazi várost építenek, ott talán nem ősemberekkel lesz
dolgunk. Végül csak találkozunk valakivel, aki elég értelmes ahhoz,
hogy szót értsünk vele?
– Kezdem magamat úgy érezni, mint az űrhajós egy idegen
bolygón – szívta a fogát Don. – Csupa elmaradt civilizáció, senkivel
sem lehet beszélgetni.
Ariel még egyszer körülnézett, aztán legyintett.
– Legyen, aminek lennie kell... Gyerünk!
És a kövérkés fiú tőle szokatlan akaraterőt és példát mutatva,
elsőnek indult el a keréknyomok mentén a sötét hegyek felé.
 Epszilon Eridani megvakarta a fejét, és tanácstalanul pislogott.
Beszélgetőpartnere a videotelefon képernyőjén ragyogott, arcát
millió fénypont vetítette ki. Az egyik technikus volt. A férfi
szótlanul nézte a tanár arcát, összekócolt haját. Aztán megismételte:
– Ahogy leadtam a névsort, tanár úr, úgy van most a dolog. Ezek a
csapatok máris jelentkeztek.
– Értem. Köszönöm.
– Szóljak az igazgató úrnak?
– Nem, majd én – kikapcsolta a gépet. Egy percig még töprengve
nézte az elsötétült képernyőt, aztán felállt. Teste kissé megtört,
mintha hatalmas súlyt cipelne vállán.
Végigment a folyosón, és bekopogott Csing ajtaján. Az igazgató
éppen aktáit lapozgatta, jegyzeteket készített. A tanár tudta: az
ünnepélyes évzáróra készül. Csingnek szokása volt, hogy a legjobb
diákokról részletesen szólt az egész közönség – a többi gyerek és a
meghívott szülők – előtt, méltatta teljesítményüket, de nem
feledkezett meg valaha is elkövetett csínyeikről és kisebb–nagyobb
botlásaikról sem. Erős túlzás lenne azt állítani, hogy ezért különösen
kedvelték a növendékek.
– Nos? – Csing csak akkor vette észre, hogy valaki megzavarta,
mikor a tanár már ott állt íróasztala előtt. Letette irónját, és
megdörzsölte halántékát. Kihasználva a kényszerű szünetet, felállt,
és sétált egy kicsit a szobában. Faltól falig.
– Igazgató úr, valami nem tetszik nekem — kezdte
Epszilon Eridani halkan. Megköszörülte a torkát.
– Mire céloz?
– A... gyerekekre... – a tanár határozatlanul intett a lába alá. Aztán
mutatóujja tétován körbemutatott. Hol is van ebben a percben a
Föld, ha innen, a Holdról néznénk?
Csing így is megértette.
– Akik odalenn vizsgáznák, igaz ?J^alami baj van?
– Nem, talán nem. De egy... hogy is mondjam csak, gyanús
körülmény máris van.
 – Nocsak! Halljuk! – Csing rosszkedvűen ráncolta a homlokát.
Gyanús körülmény? Jegyzeteire pillantott, csak nem került
veszélybe az idén különösen szépre sikeredett ünnepi beszéde?
“Kedves lányok és fiúk, szülők és tanárok! A mi iskolánk nem a
Földön, hanem azon kívül épült fel. Űgy is mondhatnám: ez egy
Földön kívüli iskola!" – ismételgette az első mondatot. Egy percre
majdnem megfeledkezett a tanárról. Eridani jelentőségteljesen
köhintett, jelezve ottlétét.
– Khm... Már vagy tíz csoport jelentkezett a kijelölt
gyülekezőhelyeken. Köztük van a három lány is, természetesen.
– Természetesen! – Csing arcán földöntúli boldogság jelent meg. –
No, ugye! Mibe is fogadtunk, kedves kollégám? Én ugyebár azt
mondtam, hogy Keiko, Dolli és Kata győznek...
– Semmiben sem fogadtunk.
Csing csak most vette észre Eridani komor arckifejezését.
– Mi történt?
– Lars, Ariel és Don még nem értek célba.
Ez az igazgatót is meglepte. Most még örvendezni is elfelejtett
Keikóék sikere miatt.
– Hogyhogy nem jelentkeztek?
– Hát éppen ez a gyanús! – sóhajtotta a csillagászat tanára. – Még
ha nem is lennének elsők, a második hely biztosan az övék lett
volna. Nem tizenkettediknek vagy tizenkilencediknek futnak be a
célba!
Csing ezzel egyetértett, faltól falig szaladt. Egy kis aggódó sárga
gömböc volt. Apró lábait szaporán szedte, ám ahányszor elhaladt
Eridani előtt, mindannyiszor a tanárra nézett, és két tenyerét
összecsapva, hangosan sóhajtott: “Ó te nagy kozmosz! Ö, hát mi
lehet velük?
Aztán megtorpant.
– Nem, itt valami valóban nincs rendben. De mi van akkor, ha a
fiúk eltévedtek? Ha nem találták meg már az első tájékozódási
pontot sem?
– Ugyan, éppen ők ne találták volna meg?
– Még csak két nap telt el.
– Majdnem három – javította ki Epszilon Eridani.
– No jó, kettő és fél – egyezkedett Csing. – Semmit sem tehetünk,
míg hivatalosan véget nem ér a vizsga. Addigra meg úgyis előkerül
az a három gézengúz is.
Eridani nem osztotta Csing derűlátását, de – egy jókora sóhajjal:
“Ó te nagy kozmosz!" – kénytelen volt belenyugodni. A faliórára
nézett, aztán lehajtott fejjel ment az ajtóhoz. Úgy festett ismét, mint
aki igen nagy terhet cipel a vállán, és Bármennyire is szeretné azt
ledobni, erre sehogyan sem képes.
 AZ AGGÓDOK

Még délután volt, amikor meglátták a várat. Két meredek sziklafal

között állt, egy szelíd dombon. Keskeny patak folyta körül. A domb
tetején félig kész, vaskos falak meredeztek, mellettük
deszkaállványokon emberalakok mozogtak. A domb aljában vagy tíz
kunyhót láttak a fiúk,' némelyiknek a fala csak napon szárított
téglából készült, a többség viszont hántolatlan fatörzsekből állt.
Emberek nyüzsögtek nagy lovas kocsik körül.
– Lehetnek vagy kétszázan – állapította meg Don.
A fiúk egy ritkás facsoport szélén álltak, onnan lestek ki.
– Még elmehetünk, még visszavonulhatunk, nem vettek észre! –
Arielnek hirtelen inába szállt a bátorsága.
– Ugyan, a Földön nincs mitől tartanunk – Lars bizakodva nézett
a jövőbe. Legalábbis így próbált lelket önteni társaiba. Ám azért ő
sem volt egészen nyugodt, amikor elindultak a patak mentén.
A várépítők munkája nem lehetett könnyű. A hosszú lovas kocsik
faragott köveket hoztak valahonnan. Ezeket felhordták a dombtetőre,
ahol aztán a kőmívesek utasítása szerint hol az egyik, hol a másik
falszakaszra kellett rögtönzött kötélcsigákkal felemelniük. A
szegényes házak előtt néhány nő tett-vett. Egyikük ruhákat mosott
teknőben, egy másik zöldséget tisztított. Ketten éppen tüzet raktak,
valaki favödörben vizet hozott a patakból. Füst szállt a magasba. A
falak felől férfikiáltások hallatszottak, egy ló nyerített. Barna kutya
szaladt a fiúk elé csaholva.
A kocsik mellett felegyenesedtek a férfiak. Az idegeneket nézték.
Egyik sem volt már fiatal; középkorúaknak látszottak. Persze lehet,
csak azért, mert viseltes, szakadozott ruhákat hordtak. Szegényes
öltözetük szürkébbnek, öregebbnek mutatta őket a koruknál. Testük,
arcuk napbarnított volt. Látszott, sokat vannak szabad levegőn.
– Üdvözlet! – mondta Lars bizonytalanul, és meglendítette a karját.
Egyszer hallott valamit arról, hogy a réges-régi korokban valamiféle
kéztartással vagy különleges mozdulattal üdvözölték egymást az
emberek. De hogyan? Azt nem tudta.
Don és Ariel félig mögötte álltak. Ha futásra kerül a sor, egy
mozdulat, és nyakukba szedik a lábukat... Csak a kutyák jelenléte
aggasztotta őket.
– Üdv! – mondta egy nagy termetű férfi, de nem jött közelebb. A
többiek hallgattak. A nagy termetű szólt: – Kik vagytok?
– Eltévedtünk.
– A folyótól jöttök?
– Igen.
– Ajjaj!
Lars észrevette, hogy a “folyó" említésekor a férfiak összenéztek.
Volt a tekintetükben valami, ami nem sok jót ígért.
– Húzzuk el a csíkot! – suttogta Ariel.
– Mi csak véletlenül kerültünk ide! – közölte Don. – El is
mehetünk, ha zavarunk...
 – A folyómellékiek küldték őket! – rikácsolta egy asszony, zilált
haja a szemébe lógott. – Biztosan kémek!
– Kémek? – döbbent meg Lars. Ezt a szót eddig csak
videofilmekben hallotta.
– Amazok küldték őket, hogy kikémleljék, hogyan épül a vár! Meg
hogy mennyire vagyunk már vele, hány fal van kész! – állította egy
alacsony, inas férfi. Félmeztelen felsőtestén kidagadtak az izmok,
szeme alatt olykor idegesen rángott a bőr.
Ariel közben észrevette, hogy az egyik nő jókora zöld dinnyéket
vagdos fel. A gyümölcsök aranysárga, húsos bele lát–
 tán összefutott szálában a nyál. Ha ehetne belőle legalább egy
felet...
Don is a dinnyét nézte, aztán a férfiakra vetette szemét. Dühbe jött,
szinte szikrákat hányt.
– Tudjátok, ki küldött bennünket?! Az a kávébarna, fűrészhátú
aranyos kis hatvanméteres minidinoszaurusz, amelyik kilenc ilyen
fickót szokott vacsorázni, mint ti vagytok. Érdekel is bennünket az
ortopéd váratok! Inkább azt mondjátok meg, miképpen kaphatnánk
ezekből a nyilván roppant ízletes dinnyékből néhány darabot?
“Beszéde" első és második fele annyira nem illett össze, hogy a
várépítők csak a fejüket kapkodták, nem akartak hinni a fülüknek.
Ez a nyurga fekete fiú most becsmérli művüket, vagy hízeleg nekik?
De Dont már nem lehetett megállítani.
– Ám el kell ismerni, nagyon okos ember volt, aki éppen azt a
helyet választotta várépítésre! Van itt víz, szép domb, a tájék is jól
belátható... Csak a leendő várlakók vendégszeretetével van némi baj,
úgy bizony. Az erre tévedt idegeneket a legszívesebben felnégyelnék
vagy karóba húznák! Jól mondom? – fordult váratlanul a
félmeztelen férfiúhoz. Még hosszú mutatóujját is rászegezte, akár
egy pisztolyt. A férfi zavarba jött, előbb bólintott, majd élénken rázta
a fejét, és hebegett:
– Igen, messze... Vagyis, dehogy? Felnégyelni? Karóba húzni? Azt
nem ... nem csináljuk. De szép területet választottunk, az egyszer
biztos! És addig nem nyugszunk, míg föl nem építjük a várat!
– Minek az nektek? – okvetetlenkedett Ariel, de Don leintette:
– Biztosan szükségük van rá, ha már elhatározták, ugye? A
félmeztelen és hallgatag társai bólogattak. Larsnak akkor remek
ötlete támadt.
– Segíthetünk?
Donnak elakadt a szava. Még hogy ők? Segítsenek? Erre nem is
gondolt. Emelgetni ezeket a nehéz köveket? Tán bele is
szakadnának. De az ötlet nagy tetszést aratott a várépítők körében.
Az addig mogorva férfiak megenyhültek.
– Hát... éppenséggel...
– Ha úgy vágyódtok rá – így az egyik bozontos fejű.
Vágyunk rá. Utána, ugye, kapunk majd egy kis dinnyét?
– Amennyi belétek fér.
Arielnek több sem kellett, azonnal a földre dobta zsákját, és a
kocsihoz lépett. Levett egy szép terméskő kockát, és elindult fel a
dombon. Lars is így tett. Don megdörzsölte a szemét, mint aki nem
hiszi el a látványt. A barátai... dolgoznak? És ezzel most őt is arra
kényszerítik, hogy... A fiú a körülötte állókra meredt, megértette,
most nincs helye a vidámkodásnak. Sóhajtott egy hatalmasat, és
letette zsákját.
Estig keményen dolgoztak. Lars sohasem hitte volna, hogy a
fizikai munka ilyen nehéz lehet. Az első óra elteltével már fájt a
karja, a lába, de még a dereka is. Megragadott egy-egy tíz–tizenöt
kilós követ, vitte fel a dombra... Ügy tetszett, a szekerek egyre
messzebb vannak a vártól, a távolság mind hosszabbnak tűnt. A fiú
lihegett, és egyre gyakrabban állt meg pihenni. Ujjait felsebezte,
combjáról lehorzsolta a bőrt.
Don kezdeti lendülete is megtört. “Mi a fenének építik azt a várat
éppen egy domb tetejére?! – füstölgött magában. –Nem lenne
egyszerűbb itt a patakparton felhúzni a falakat? Amiket ráadásul
nem is kéne olyan magasra építeni, akkor kevesebb kő is elég
lenne..." Üres kézzel lassan, ráérősen ballagott le a dombról, és
igyekezett minél kisebb köveket választani.
Ariel kétszer is letett egy–egy követ a földre, míg felért vele.
Elöntötte arcát a veríték. “Hát így építkeztek régen" – gondolta néma
csodálattal, de azért kissé döbbenten. Iszonyú kemény munka volt a
várépítés. Hiszen szegény korabeliek-
 nek még tán semmiféle gépük sem volt. Minden darabot az izmaik
erejével kellett odább mozdítaniok... Amint tehette, Ariel meg–
megtorpant odafenn, és nézte, mit művelnek – a kőmívesek.
Egymástól másfél méterre két erős falat építettek, ezek közét pedig
folyamatosan törmelékkel töltötték fel. “Golyófogónak" –
magyarázta egy szakállas férfi, Ariel értetlen tekintetét látva. A
dundi fiatalember ezen megint csak töprengett. Régi olvasmányaira
emlékezve sejteni kezdte, miféle golyókról lehet szó. Hát itt még
ágyúkat is használnak? Olyan régimódi, lőporos
gyilkolószerkezeteket? Ki fogja ostromolni ezt a várat? Nem akart
hinni a szemének, mikor látta: milyen kedvvel végzik ezek a
“városiak" ezt a roppant nehéz munkát.
Larsot egy idő után már csak a dinnyék látványa vigasztalta. Ha
beléjük haraphatna... Már szinte érezte a szájában szétfolyó lé ízét.
De egyelőre csak a patak tiszta vizével olthatták szomjukat.
Két kocsi kiürült. Egy–egy férfi felpattant a bakra, kezébe kapta a
gyeplőket. A járművek elindultak, be az erdőbe.
– Remélem, nem újabb kövekért mennek törölgette Ariel az arcát
– Figyelitek? – Don most még a várról és a kőhordás fáradalmairól
is megfeledkezett, amúgy sem kicsi szemei még nagyobbra tágultak,
a kocsikat bámulta. – Nahát! Látjátok azt a jó kis
irányítószerkezetet?
– A gyeplőre gondolsz? – Ariéiból ismét előbújt a történelmi
szakember.
– Úgy hívják azokat a dupla bőrszíjakat, amik a lovak szájába
vezetnek? Hát, öregem, ez aztán a korszakalkotó találmány!
Nézzétek csak meg jobban! Egy lángész lehetett, aki feltalálta! Egy
húzás balra, és mind a két ló megkapja az impulzust, a jelzést a
vezető irányváltoztatási szándékáról! Hát nem csodálatos?
– De igen. Azért régebben is gondolkoztak ám az emberek,
nemcsak az űrkorszakban. – Ariel az erdő szélét leste.
Jön-e újabb kocsi? Fájt a dereka, a lába, a karja... Lars sebzett
tenyerét mosta a patakban. A kőmívesek még dolgoztak az
állványokon. A boltozatos várkapu már kialakult, és látszott az is,
hol lesz a négyszögletes őrtorony. A falak között néhány leendő
épületnek is megvetették az alapját. Friss földhányások bámultak
többfelé.
– Hé, ti! – állt meg mellettük egy asszony, őszes haja szinte
világított az estében. A nap akkor bukott le a hegyek mögött. A
völgyben szétterült a homály.
– A “hé, ti!" alighanem mi vagyunk – Don nehezen mozdította
ólomnehéz lábait. Lars is odajött a pataktól.
– Gyertek vacsorázni! Megszolgáltátok – így az asszony. –
Mivelhogy a mi házunk csak jövő teliholdra lesz kész, hát úgy
gondoltuk a férjurammal, meghúzódunk addig egy nyitott fészerben.
Ha az ég haragra gerjed, mégis valamelyes tető legyen a fejünk
felett. Néki bizony igaza vagyon mindég.
Don elvesztette a fonalat, suttogva érdeklődött Larstól:
 – Mit mond?
– Régiesen beszél. Majd később elmagyarázom.
– Régiesen? No, persze, hiszen a múltban vagyunk – legyintett a
fekete fiú, és tovább már nem érdekelte a dolog.
A fészerben már ült egy férfi, ő lehetett a “férjuram". Komótosan
falatozott, csak úgy az ölébe tett tálból. Ariel azonnal észrevette,
hogy van ott néhány dinnye is. Jobb kedvre derült a zöld gömbök
látványától. Lars átvett az asszonytól egy darab kenyeret és egy
cseréptálban valamilyen sűrű, meleg levest. Nem kérdezte, mi az –
buzgón nekilátott. Étel ennyire még soha nem ízlett neki.
Jó ideig csak falatozásuk neszei törték meg a csendet. Aztán jött
Don:
– Hogy azt a halványlila metánbaktériumát! Ez jólesett.
Mondjátok, minek építitek a várat?
– Mert kell! – felelte a férfi.
Larsnak eszébe jutott a görög Kronopoliszból az öregasszony, a
folyómellékieknél pedig az idős szekeres gazda, ők is
 ilyen röviden, szinte kelletlenül válaszoltak az idegenek kérdéseire.
Mi lehet emögött?
– Gondolom, azért, mert félnek! – kapcsolódott be Ariel is.
– Ugyan mitől félnénk...? – a házigazda letette a tálat “Itt mindjárt
nagy veszekedés lesz!" – gondolta Lars, és “biztos, ami biztos"
alapon közelebb gördített egy dinnyét. Ha futniok kell majd, hát ő
ezt magával viszi...
– A várakat az ellenség miatt építették... vagyis hát építik – Don
nem ijedt meg. – Aki hát várat épít, az az ellenségtől fél. Ki az
ellenségetek? ¨
– A folyómellékiek. Meg mások is – morogta az asszony.
– Hiszen azok még feleannyian sincsenek, mint ti.
– De ravaszak ám – jelentette ki mély meggyőződéssel a férjuram.
– Különben is: ahogy őseink mondották vala, vár nak lennie köll.
Dont idegesítette a régiesnek tűnő beszédmód:
– “Vala, vala..." Érdemes ennyit dolgozni? Hogy egy kőfal
mögé bújhassatok?
– Te ezt nem érted, idegen. Nem itt élsz, és túl fiatal is vagy. Ha áll
majd a várunk, gyere el, nézz körül, és megérted, miért fáradoztunk
annyit.
Ariel egy kicsit máris értette. A vár a nagy, közös erőfeszítés
eredménye lesz; falai között mindenképpen biztonságban érzik majd
magukat. Akkor is, ha sohasem támad rájuk semmilyen ellenség. És
amíg élnek, emlékezni fognak rá, hogy minden kövét ők fejtették ki
a hegy gyomrából, ők cipelték, faragták, emelték a helyére... Hogy
az a vár: az övék.
Leszállt az éjszaka. A sötétség szinte rohamléptekkel közeledett. A
hegyek már egészen feketék voltak. A furcsa, féligkész vár tövében
itt-ott tüzek gyúltak. Meg-megcsillant a szelíd patak. Néha valaki az
egyik tűzhöz lépett, lobogó ágat emelt ki, fáklyaként használva járt a
házak, kunyhók között.
Megették még a dinnyéket – csodajó ízük volt! – aztán elköszönlek
a házigazdától. Az asszony nem is titkolta megkönnyebbülését. Már
attól tartott, az idegenek náluk kérnek szállást éjszakára.
A fiúk az erdő szélén a fűbe heveredtek.
– Aludjunk itt. Remélem, nem fog esni – súgta Don fáradtan.
– Nézz fel, és megnyugszol – tanácsolta Lars. – Látni az összes
csillagot. Tiszta az égbolt.
Ariel is felnézett.
– A csillagok... Furcsa dolog most belegondolni, hogy tavaly
ilyenkor ott röpdöstünk közöttük... Most meg itt vagyunk a Földön, a
réges-régi múltban. Tudjátok, gyerekek, a Föld... csodálatos. Szebb
minden bolygónál, amit az emberek eddig felfedeztek. A fűnek itt
olyan jó szaga van... és milyen puha. Hogy zúg az erdő... halljátok?
Nem kapott választ. Lars és Don már aludtak, a fáradtság leteperte
őket. Ariel még egy pillantást vetett az ezüstösen csillogó égre, és
követte társai példáját.
Másnap reggel senki sem mondta nekik, hogy dolgozzanak. De
persze étellel sem várták őket. így a fiúk – miután gyors és igencsak
felületes mosakodást rendeztek a patakparton –tanácstalanul álltak a
domb alján.
A nap már felkelt. A vár onnan alulról nézve impozánsan
magasodott. Ezek az emberek még sokáig dolgozhatnak, amíg
valóban elkészül. De az biztos, hogy nem lesz csúnya. Máris volt
valami a csonka torony látványában, ami megragadta a fiúk
képzeletét. Ha egyszer egy ilyen toronyban lakhatnának, akkor ők is
a múltban éreznék magukat.
– A múltban? De hiszen most is abban vannak. Ariel gyorsan az
erdő felé fordulj; és lopva egy könnyet 1 törölt ki a szernéből Ha
anyja nincs már, ha egy másik világba, más időbe került...
 Don körülnézett.
– Indulunk? – kérdezte tárgyilagosan.
– Hová? – kérdezett vissza Lars éppen olyan tárgyilagosan. A
fekete fiút azonban nem lehetett zavarba hozni. Mióta hideg vízben
mosakodott az imént, az agya úgy vágott, akár a borotva.
–Nem mindegy? Bármilyen kalandok is várjanak ránk, csak nem
féltek? Ariel! Lars! Vad kisbolygókon űr kalózokkal vettük fel a
harcot, ráadásul le is győztük őket. A Marson sem gyulladtunk be...
túlságosan. Tavaly állítólag az egész Földet megmentettük, akkora
kitüntetést akasztottak a mellünkre, hogy Ariel majdnem lerogyott a
súlya alatt.
– Ezt kikérem magamnak! – tiltakozott a dundi fiú vörös arccal.
–... és akkor éppen a Földön csináltok a nadrágba? E kevéssé költői
kérdés után Lars a zsákjáért nyúlt.
– Gyerünk!
Társai követték. Senki sem akadályozta meg őket. A helybeliek
közül alig néhány embert láttak; alighanem elmentek a kocsikkal a
kőbányába, ahol a várépítéshez szükséges követ termelték ki. Ariel
megborzongott, ha belegondolt, milyen nehéz munka vár ott az
építőkre. Ilyen hőségben követ törni...
– Mostanában minden reggel más időből indulunk útnak – jegyezte
meg Lars. – Előbb a görögök, tegnap a folyómellékiek, ma meg ezek
a ... középkoriak.
– És minden este más időben hajtjuk álomra a fejünket – így Ariel.
Don nagyot fújt.
– Hogy te milyen gyönyörűen fejezed ki magadat néha! “Alomra
hajtjuk a fejünket", micsoda ósdi szavak.
– Szokj hozzá! Ha már a múltban vagyunk, neked is így kell majd
beszélned! – vágott vissza Ariel. Don ezen elgondolkozott. Vajon ő
is folyton “valázni" meg “lészenezni" fog beszéd közben, hogy
megértsék?
 Larsot viszont más késztette töprengésre. Ha egyik “múltból" a
másikba vándorolnak, akkor egyszer csak az is előfordulhat, hogy...
– Hé, fiúk! Mi lesz, ha hirtelen a jövőbe kerülünk?
– A jövőbe? – Ariel lába a földbe gyökerezett. Don a földhöz vágta
zsákját nagy felindulásában.
– Hagyjátok már abba ezt a marhaságot! A szegény
űrhajósjelöltnek egy perc nyugta sincs.
– Magadról beszélsz netán, kedves kollégám7
– Hát persze! Annyit szövegeltetek a múltról, hogy már kezdtem
beletörődni, itt vagyunk a vademberek meg ógörögök meg várépítők
és más ehhez hasonló f lúgos alakok között, és itt is maradunk, mert
pechünk van! És akkor te most azt mondod, hogy a jövő idő is
lehetséges?
– Olyan ez, mint a nyelvtan – filozofált Ariel lemondóan. – Van
múlt, jelen és jövő idő... Ha sokat ugrálsz, beleesel egy feltételes
időbe is, ahol csupa “ha" meg “lenne" és “volna" vesz majd körül...
Lars az erdőket nézte. Lefelé haladtak egy völgyben. A vár és a
patak már mögöttük maradt. Lombos fák váltakoztak olyanokkal,
amiket még sohasem láttak. Némelyik sátorszerűen terjesztette szét
ágait, másik lombját göcsörtös ágak tartották. Olyan fák is akadtak,
amelyeknek alig voltak leveleik. A föld puha volt, itt-ott füves. Lars
halkan folytatta:
– Csak figyelmeztetni akarlak benneteket. Ha igaz ez az egész
idődolog, és egymás mellett különböző korok léteznek, hát az is
lehetséges, hogy az egyik képzeletbeli “kupola" alatt valamelyik
jövőbeli század embereire találunk
– Lehet, hogy ők már más galaktikákra járnak az űrhajóikkal? –
Ariel fantáziája meglódult. – Ilyen kicsik, ni, a derekamig sem
érnének, a lábuk vékony, mint a cérna, mert szinte sohasem
használják, a fejük viszont akkora, mint egy hordó...
– Te vagy egy hordó! – intette le Don komoran. – És azoknak a
jövőbelieknek mit mondunk?
– Fogalmam sincs – Lars ismét előreindult.
Így mentek órákig az erdőben. Nem is sejtették, hogy sorsuk miatt
már rengetegen aggódnak, és megmentésük érdekében egyre
komolyabb gépezetek lépnek működésbe.
Csing a fejét vakarta. Keze aztán letévedt a füle mögé, élvezettel
vakarózott. De hirtelen felpillantott, és zavarba jött, mert észrevette
Eridanit. (Gondolatban ő sem nevezte másképpen az iskola
csillagászati oktatóját.) A tanár most olyan feszült arckifejezéssel állt
a küszöbön, hogy nyugtalansága azonnal átragadt az igazgatóra.
Leeresztette kezét, felállt. Széke nagy zajjal csúszott hátra.
– Történt valami... megint?
Epszilon Eridani előbb csak a fejét rázta, aztán jött meg a hangja:
– Még mindig semmi hír a fiúkról. Pedigaz összes többi csapat
célba ért, sőt már úton vannak a Hold felé. Larson, Donon és Arielen
kívül senki sem veszett el...
Mielőtt Csing válaszolhatott volna, megszólalt a fali hangszóró :
 – Igazgató úr, holdat ért az első földi csoport.
– Jól van, jól! – Csing meglazította régimódi nyakkendőjét, és a
mikrofonhoz ugrott. – Az ünnepséget elhalasztjuk! Kérem, közöljék
ezt azokkal a szülőkkel is, akik már megérkeztek, és valamelyik
itteni szállodában laknak... Titkárság! Hívják fel nekem azonnal a
Földet! Az Afrika–bizottságot! A mentőszervezeteket! – elengedte a
gombot, Eridanira nézett. – Magának is jut munka, Eridani.
– Volkov a nevem... – hebegte a meglepett tanár. De Csinget már
nem lehetett megállítani. Ha ő egyszer szervezni kezdett!
– Kit érdekel a neve? Figyeljen jól, Eridani! A fiúk nagy bajba
kerülhettek. Lehet, hogy baleset érte őket. Expedíciót kell indítanunk
a felkutatásukra. Természetesen együttmű-
 ködve a földi hatóságokkal, az afrikaiakkal. Az előkészületeket én
irányítóm. Maga most ugorjon, és hozza el a technikusoktól az
adatokat.
– Az adatokat? – Eridani szinte elveszett Csing szóáradatában. A
csillagász kétségbeesetten próbálta magát a felszínen tartani, mielőtt
elmosná Csing szöveg árvize. – A szuperkomputer által kijelzett
földrajzi koordinátákra gondol?
– Miért, maga más adatokról is tud? No, nyomás, mire vár?! –
Csing szinte kilökte az ajtón a nála jóval magasabb tanárt. Az ajtó
különben meglepően könnyen nyílott ki… Mert a túloldalról éppen
akkor valósággal felrántották. Vagy tizenöt növendék állt a folyosón,
még lihegve a futástól. Látszott, rohanvást jöttek az űrrepülőtérről. A
legrövidebb, kupolák közti fedett folyosót választották. Csing látta,
hogy a folyosón a liftek még mindig ontják a másodéves fiúkat és
lányokat.
– Igazgató úr!
– Mi van Ariellel?
– Igaz, hogy nem értek célba?
– Hogy bajuk esett?
– Merre van Don és Lars?
– Ugye, nem lesznek már elsők?
Eridani majdnem négykézláb kecmergett ki közülük, botladozva
szaladt a liftek felé.
Csing mondott volna valamit, hogy lecsillapítsa a kedélyeket, de
ekkor – meglepetésére – egy nála is határozottabb egyéniség vette át
a vezényletet.
Keiko. A hollóhajú lány kettőt kiáltott, egyet csettintett – ez úgy
hangzott, mint egy középkori ágyúlövés –, majd karjával
parancsolóan mutatott az ajtóra. A tömegből – ki tudja, milyen úton–
módon – a sovány Dolli és a szófukar Kata bukkant elő. A többi diák
engedelmesen és szótlanul távozott. Vagy inkább menekült? A
lényeg az, hogy tíz másodperccel később az ajtó dörrenve
becsapódott, és Csing magára maradt a három lánnyal. Szemben
Keiko, balról Kata, jobbról Dolli. Három mozdulatlan arc, három
rászegezett tekintet.
– No de, lányok! – dadogta Csing meglepődve, sőt némileg ijedten
is. – Kedves lányok... növendékek... leendő űrhajósok! Mi ez?
– Igazgató úr, mi van a fiúkkal? – kérdezte Keiko meglepően
halkan.
– Nem tudjuk. Nem értek célba.
– Ez hogyan lehetséges?
Csing kezdte magát úgy érezni, akárha egy vizsgálóbíróval állna
szemben. Ez az átható tekintet, a szigorú, sötét szemek... A férfi
hirtelen szűknek érezte inge nyakát. Az íróasztalának támaszkodott.
A mozdulat erőt adott.
– Miért aggódtok? Hiszen nincs semmi baj! – próbálta kedélyesen
elütni a dolgot. – Majd befutnak. A lényeg az, hogy ti lettetek az
elsők! Nyertetek, lányok!
 – Nyertünk. De hogyan? – legyintett Keiko. – A Lars-banda volt
az egyetlen igazi ellenfél. Ha ők be sem futottak, akkor ez olyan,
mintha mi sem versenyeztünk volna. Mert hát kivel szemben
győztünk?
– Senkivel – cserfeskedett Dolli. – A többi csapat olyan gyönge
volt, mint a harmat. Látszik is a pontszámukon, hogy a nyomunkba
sem érhetnek. De most olyan a dolog, mintha csak mi egyedül
versenyeztünk volna.
– Ami azt illeti... nincs igazatok – ellenkezett Csing erőtlenül. –
Mégis tizenhat csapat vett részt a vizsgán, ők is készültek, hajtottak,
ahogyan csak bírtak...
– Hát csak így bírtak – legyintett Dolli.
– Tiszta röhej – jegyezte meg Kata. Ez mindenkit meglepett, még
Keikót is. Hiszen Kata hangját naphosszat nem hallották. Most meg
Kata egyszerre két szót mondott?
– No de, lányok! – kezdte újra Csing. – Máris intézkedtünk.
Epszilon Eridani tanár úr, vagyis hát Volkov koliéga éppen...
 – Mi mit tehetünk? – kérdezte Keiko, és közelebb ment Csinghez.
Egészen közelről nézett az igazgató arcába.
– Ti?
– Igen, mi hárman.
– Az Afrika–bizottság meg a mentőszervezetek majd expedíciót
szerveznek... elmennek, megkeresik őket.
– Nagyszerű. Csatlakozunk hozzájuk.
– Mi az, hogy csatlakoztok?
– önnel együtt, természetesen.
Csing nagyot nézett. Vele? Igaz, az imént azt mondta Volkovnak,
hogy ő vezeti az előkészületeket, de... hogy az expedícióban is részt
vegyen?
– Merthogy fel sem tételezzük, hogy az igazgató úr ne akarna részt
venni tanítványai felkutatásában – ezt Dolli mondta gyorsan.
Katának különleges napja lehetett, mert másodszor is megszólalt:
– Ahá – jelentette ki a rá jellemző tömörséggel.
– No, igen... Persze. Meg kell őket keresni. De hogy a kutatásban
tanítványok is részt vegyenek? Ilyet még nem is hallottam!
– Ez lesz az első eset – közölte Dolli egyszerűen.
– Negyedóra múlva az űrrepülőtéren leszünk. Ott várunk önre és
Eridanira – mondta Keiko ellentmondást nem tűrő hangon.
– Hát Eridani is jön? – esett le Csing álla.
– Biztos vagyok benne – felelte a hollóhajú lány, és a trió
elviharzott. Csing a halántékát dörzsölte, körülnézett az üres
szobában. Az íróasztalon ott hevertek jegyzetei. Az ünnepi évzáró
beszéde... Hát az most aztán igazán várhat. Annak a szegény három
fiúnak, ki tudja, mi lett a sorsa? Baleset? Még rágondolni is rossz.
Talán mégis az lesz a leghelyesebb, ha lemegy a Földre, és
személyesen vesz részt a mentőexpedícióban. Igen, ezt kell tennie. A
lunurbói űrhajósképző igazgatója egykor maga is űrhajós volt. Nem
hagyhatja cserben a tanítványait, akik bizonyos értelemben a
bajtársai, a kollégái is, űrhajóstársai lesznek hamarosan. Ha nem
esett bajuk...
Csak az nem fért a fejébe, hogy éppen azzal a három kölyökkel
történt valami! Hiszen ők a legbátrabbak, a legtapasztaltabbak. No és
a legvakmerőbbek is... Álljunk csak meg egy pillanatra! Lehet, hogy
Lars, Ariel és Don megint a saját fejük után mentek, azért kerültek
pácba? Ezekkel a kölykökkel folyton baj van!
Videotelefonon a Hold–ügyeletet hívta. A képernyőn feltűnő ázsiai
férfi arcán azonnal látta, hogy már ő is tud a dologról:
– A Föld visszaigazolta a riasztást, Csing úr. Az Afrikabizottság is
készülődik. A rendkívüli helyzetre való tekintettel különgépet
bocsátunk az önök rendelkezésére. Ez harminc perc múlva indul az
l–es repülőtérről.
– Köszönöm. Ott leszek! – Csing kikapcsolta a gépet. Hát igen,
mindenki természetesnek veszi, hogy ő is megy. Sőt, hogy ő megy
csak igazán! Akkor bizony nem habozhat tovább.
Az ajtón Eridani esett be.
 – Igazgató úr! Igazgató úr!
– Itt állok ön előtt. Miért kiabál?
– Mert... mert baj van! Nagy baj! A Szupi... a Szupi... – Epszilon
Eridani levegőért kapkodott. Ügy látszik, messziről futott idáig. A
feje egészen lila lett. Csing villámgyorsan az iroda sarkába szaladt, a
csaphoz. Vizet eresztett egy pohárba.
– Igyék, kolléga... Utána mondja el kissé érthetőbben, miről van
szó!
Eridani ivott, közben a szeme úgy kidülledt, akár egy halnak.
Mintha a testébe folyóvíz nyomná kifelé a szemgolyóit. Csing
őszinte érdeklődéssel szemlélte ezt a meglepő természeti jelenséget.
– Igazgató úr!
– Ezt már említette. Térjen a tárgyra!
 – A Szupi... szóval a szuperkomputer rossz helyre küldte a
gyerekeket.
– Mi az, hogy rossz helyre?
– Eltévesztette a koordinátákat. És csak ebben az egy
esetben. A többi csoporttal, mint már tudjuk, nem volt baj. De Lars,
Don és Ariel leszállóegysége nem ott ért földet, ahol kellett volna. A
gyerekek így a nekik borítékban adott utasítást sem tudták használni.
Semmire sem mentek vele. Ha azt követik, semmiféle
gyülekezőhelyre nem jutnak el… soha!
– Soha! – ismételte Csing a szót. Furcsa szorítást érzett a mellében.
– Soha? Ez azt jelenti, hogy...
– Igen, igazgató úr. Szegények most valahol a kietlen sivatagban
vagy a szavannán kóvályognak, elfogy az élelmük, a vizük, forrón
tűz a nap, segítség meg sehol... – Eridani a mennyezetre vetette
tekintetét, látnokként folytatta: – Oda–fönn pedig, az égbolton,
vészjóslóan köröznek már a keselyűk
– Keselyűk? – Csing nagyot nyelt, aztán felszabadult a “varázslat"
alól. Hogy ez az Eridani mire képes! Majdnem sírva fakadt ő is,
pedig hát mint iskolaigazgatónak, neki mindig a helyzet magaslatán
kell állnia. Mélyet lélegzett, és ismét a régi volt. Rádörrent a tanárra:
– Kolléga! Indulok a reptérre!
– Én is szedelőzködöm, igazgató úr, ígérem, sietni fogok.
– Maga is jön? – Csing féloldalasán sandított fel rá.
– Persze, hiszen ön parancsolta.
– Ki adta át... khm ... ezt az utasítást?
– A sovány Dolli az imént, futtában a folyosón.
– A sovány Dolli! – dohogott Csing. – No igen, gondolhattam
volna... – aztán váratlanul rákiáltott Eridanira: –Mire vár?! Szedje a
cókmókját, húsz perc múlva repülünk a Földre!
Ariel megállt. Zsákjából elővette a kulacsot. Füléhez emelte,
megrázta. Csobogott ugyan, de... A súlya sem volt már a régi, a
reggeli – alig nyomott valamit. A fiú kinyitotta, szájához emelte.
Már egészen magasra kellett emelnie, hogy végre szájában érezhesse
a vár melletti patak vizét. Hát nincs már benne sok... A fiú vigyázva
nyelte a kortyokat, egyetlen cseppet sem csurrantott volna ki a szája
sarkán. Behunyt szemmel élvezte, ahogy szétárad benne a folyadék.
De amikor kinyitotta a szemét, majdnem félrenyelt ijedtében. Egy
ébenfekete arc meredt rá egészen közelről. A tágra nyílt, nagy
szemek úgy tükrözték a tájat, hogy Ariel pontosan látta bennük
miniatűr önmagát a kulaccsal a feje előtt.
Természetesen Don állt előtte; a fekete fiú akkorát nyelt, hogy csak
úgy visszhangzóit a környék.
Némajáték következett. Ariel elvette szájától a kulacsot. Don csak
állt és várt. Lars is tudta, mi történt: a fekete fiúnak már elfogyott a
vize. És szomjas. De még mennyire szomjas, széles ajkai cserepesek.
Ariel is értette a helyzetet. Nagyot sóhajtott, és Donnak nyújtotta a
kulacsot. De nem állhatta meg szó nélkül:
– Mert egyesek ilyen kis mohók. Délben már megitták az egész
napi adagjukat, és persze most a mások italára ácsingóznak –
zsörtölődött. De látva Don “italozását", tiltakozni kezdett: – Hé,
nyurga barátom! Elég lesz már! Feneketlen a bendőd, vagy mi? Ki
tudja, hol találunk ismét vizet!
Don eltépte szájától a kulacsot, visszaadta.
– Kösz, öreg. Hálámra sok ezer különböző időben és korban
számíthatsz majd. És ne nyavalyogj, lehet, hogy holnap neked fogy
el hamarabb, és akkor a jóságos Don bácsi osztja meg veled az
utolsó kortyot is.
Ariel fél szemmel a kulacsba lesett, majd ismét füléhez emelte,
rázta – aztán fájdalmas arckifejezéssel, lemondóan szólt:
– Azt nem tudom, mi lesz holnap. Ma viszont tényleg
megosztottuk az utolsó kortyot...
 – Fő a nyugalom. Nekem van vizem – ezt persze Lars mondta, az
örökké fegyelmezett Lars, aki mindent ésszel csinált, így hát ivóvizét
is pontosan beosztotta. Ha a nap pályája felénél járt, akkor Lars
Benero kulacsának is félig kellett még lennie.
A fiúk továbbindultak. Egy széles, teknőszerű, lapos völgyben
jártak. A növényzet gyér volt, néhol térdig ért a száraz, zörgő fű,
másutt meztelen, vöröses talaj bukkant elő. Itt-ott kisebb
baobabcsoportok álltak, a fák göcsörtös ágai furcsán meredeztek az
égre. A hegyek kék vonalakká laposodtak a távolban. A nap
irgalmatlanul sütött. A fiúk verejtékeztek.
Lars egyszer véletlenül az égre pillantott, és döbbenten megtorpant.
Don és Ariel észre sem vették, lábuk elé nézve mentek tovább. Lars
viszont sóbálványként állt. Megerőltette a szemét. Már majdnem
könnyezett. Mi volt az a villanás? A végtelen kékséget figyelte. Ott
balra fent az imént megcsillant valami. Aztán eltűnt. Mintha... De
nem, az nem lehet! A fiú nem merte kimondani sejtését. Így villan
néha a magaslégkörben közlekedő rakéta-repülőgép. Ha a Nap, a gép
és a földi szemlélő egymáshoz viszonyítva egy bizonyos szögben
állnak. De aztán a rakéta-repülőgép elmozdul, hisz igen gyorsan
halad. Ha nagy a levegő páratartalma, vagy a felsőbb rétegek állaga
a szokottól egy kicsit is eltér, a földi szemlélő nem láthatja tovább.
És ha csak a szeme káprázott? Ha érzékcsalódás játszott vele?
Éppen eleget olvasott ilyenekről, sőt része a tananyagnak is, mert az,
hogy az emberek ilyen csalódásoknak esnek áldozatul, sajnos
gyakran előfordul az űrben és idegen égitesteken is. Most már hiába
kémlelte az eget; a rakéta–repülőgépnek – ha ugyan az volt – nyomát
sem látta már. Ha pedig tévedett? A fiú legyintett, és társai után
eredt, akik észre sem vették lemaradását.
így meneteltek még egy óra hosszat. Már túl voltak a völgy
közepén, és egy facsoport került eléjük. Don előre kiszemelte
magának az egyik árnyékot. Ott fog leheveredni, amint odaérnek.
Lefekszik a földre vagy a ritkás fűre, akkor is, ha a környék
kígyókkal lesz tele. Bizony ő most olyan fáradt, hogy lefeküdne még
oroszlánok mellé is... De ettől nem kellett tartania. Sehol a Földön
nem élnek már szabadon nagyragadozók, legfeljebb néhány
rezervátumban.
Közel voltak már a fákhoz, amikor váratlan dolog történt.
A liget mögül emberek vágtattak elő. Négylábú, hosszú nyakú
állatok hátán ültek, kicsit fura testtartással, igen magasan.
Mindnyájan fehér ruhát viseltek; de a fejüket mintha női kendő fedte
volna. Néhányan szorosan bebugyolálták a testüket és a fejüket is –
csak az arcuk maradt szabadon. Barna, itt-ott bajuszos férfiarcok,
sötét szemek, vad tekintetek...
Porfelhőt verve, dobogva közeledtek. Ráadásul éktelenül hangosan
kiáltoztak is.
A fiúk lába a földbe gyökerezett.
– Mi a fene?! – dadogta Ariel.
Lars sem titkolhatta döbbenetét. Don első meglepődése után
valami máson akadt fenn.
– Hogy az a metános... Miféle állatok ezek?
– Te... te... te... – dadogta Ariel, végre kinyögte: – Tevék!
– Mi–vék? – Don megdöbbent.
Amazok már ott voltak előttük. Egyenesen a három fiú felé
vágtattak. Lehettek tizenöt-húszan. Mindnyájan hosszú botokat
tartottak a kezükben, ezekkel hadonásztak a fejük fölött
Ariel biztos volt benne, hogy a fehér ruhások ott helyben
agyoncsapják őket. Donnak vetette a hátát, és – nem tudni, miért –
az üres kulacsot emelte védekezőn maga elé. Lars nem hitt a fülének,
amikor a patarobajon át megértette végre az idegenek kiáltásait:
– Allah! Allah!
Don szeme összeszűkült.
– Most már tudom... mi hiányzott nekünk… reggel óta – nyögte.
 A tevék lábaikat szétdobálva, furcsán imbolyogva vágtattak. A
lovasok – vagy inkább tevések? – a magas púpokra tett nyergekben
ültek, hosszú kantárszárakkal irányították az állatokat. A keskeny
fejekből dülledt szemek meredtek elő –valóban, a tevék nem
nyújtottak rokonszenves látványt.
– Allah! Mohamed!...
Máris ott voltak. Szétnyílt a vágtató sor a fiúk előtt, összezárult
mögöttük. Néhány tevés lassított, megtáncoltatta állatát. Az egyik
teve köpködött. A férfiak nevettek, de közben tovább kiabáltak:
– Allah! Allah!
A fiúk, így közelebbről – ijedtségük ellenére – több részletet
megfigyelhettek. Az egyik idegennek félrecsúszott a fejfedője. Egy
másiknak a válla felett lobogott szénfekete, hosszú szakálla. Több
tevenyereg szélén bőrzsákok lógtak. A fiúk szemébe szállt a
felcsapódó por. Aztán az egyik tevés éleset füttyentett. Társai
csatlakoztak hozzá. Elvágtattak arra, amerről a fiúk jöttek. Két
perccel később eltűntek a maguk verte porfelhő mögött... Csönd lett.
Lars megtörölte arcát. Ariel eltette kulacsát. Don krákogott.
– Hogy az az icike-picike neptunuszi óriáshernyó taposná össze
őket! Miféle szerzetek voltak ezek?
– És melyik időből? – tette hozzá Lars.
Ariel még a távolban lassan szétoszló porfelhőt nézte. Lassan
megnyugodott. És látta, társai ismét az ő mélységes történelmi
tudására hagyatkoznak... Megfordult.
– Ne essetek kétségbe, pupákok! Ezek arabok voltak, Mirabok?
– Arabok.
– Mikor éltek? – csapott le Lars. öt most már csak az időtényező
érdekelte, mint később elmagyarázta.
– Hááát... – Ariel feszülten töprengett. Ha már ő lett a csapatban a
“történelemfelelős", igazán illene tudnia. –Ezer-valahányszáz
évig, a középkorban meg később
 – Es ki az az Allah nevű úriember vagy úriasszony, akit oly
hangosan emlegettek? – érdeklődött Don. De közben elindultak a
patanyomok mellett a liget felé.
– Allah egy isten volt. Olyan, mint Buddha. Az a Mohamed pedig,
akit szintén említettek, ember. Ö terjesztette el az Allah-hitet az
arabok között.
– Mikor élt az a Mohamed? – ezt persze Lars kérdezte. Ariel
kínban volt. Kétségbeesetten kutatott emlékezetében.
Ha annak idején tudta volna, milyen fontos ismeretek ezek, bizony
jobban az eszébe vési őket...
– A hatodik vagy a hetedik században. Időszámításunk kezdete
után.
Lars ezen elgondolkozott.
– Azok a flúgos ógörögök időszámításunk előtt ötszáz évvel éltek.
Ezek az arabok meg minimum ezerkétszáz évvel később...
De társai nem nagyon figyeltek következtetéseire. Don elsőnek ért
az árnyékba. Körbesandított – a fűben nem látott kígyókat. Csak
patanyomokat, mindenfelé.
– Meg kell hagyni, ritka ronda állatok azok a tevék vagy hogyan is
hívják őket – morogta, és leült.
– De a sivatagban nagyon hasznosak voltak – Ariel is mellé
rogyott. Lars leült, hátát egy fatörzsnek vetette.
– Megfontolandó mindez, gyerekek. Nagyon megfontolandó.
Ám elég volt egy futó pillantást vetnie társaira, hogy megértse:
azok most nincsenek olyan állapotban, hogy bármit is komolyan és
mélyen fontolgassanak. Ugyanis egészen egyszerűen elaludtak.
Azonnal elnyomta őket a fáradtság és a hőség.
Mire Lars idáig ért gondolataiban, az ő feje is oldalra billent, és
már aludt is.

AZ INDIÁNOK FOGLYA

– Azt mondja, rossz helyen szálltak le a fiúk? – a kétméteres,

sötétbarna bőrű óriás Csing fölé hajolt. A kis termetű igazgató
aggódva nézett fel rá. – Hogy a komputer tévedett?
Csing kihúzta másfél méteres “termetét", de maga is belátta: ennek
semmi értelme. Az Afrika-bizottság ügyeletes vezetője, Mahal így is
jóval felülmúlta őt, a szó szoros értelmében.
– így jelentették nekem a Holdon. A Szupi... szóval a
szuperkomputer eddig még sohasem tévedett.
– De most tévedett – szögezte le Mahal ellentmondást nem tűrően.
Ügy látszik, szerette pontosítani, körülhatárolni a dolgokat, az
eseményeket. A hangja ugyanakkor olyan mély volt, akárha egy
régimódi pincéből dübörgött volna elő.
– I... igen. Most először.
– Az nem változtat a lényegen. És ily módon csak azt a három
srácot tették le máshová?
– Igen, azt a hármat... bocsánat, hogyan nevezte őket?
 – Srácot.
– Ahá ... rácsot.
– Félreértette. Nem rácsot, hanem srácot, vagyis fiút. Nem ismeri
ezt az ősi szót, igazgató úr?
– Még nem volt hozzá szerencsém. – Csing már korántsem volt
olyan magabiztos, mint néhány órával ezelőtt a Holdon. Lassan*
kezdte felfogni, hogy most a Földön van. Az események irányítása
kicsúszik a kezéből. Itt bizony senki sem tiszteli őt csak azért, mert
az egyetlen holdi űrhajósképző iskola igazgatója... Az Afrika–
bizottság központi épülete fölött forrón tűzött a nap. A kis repülőtér
mellett műanyag falú, alacsony barakkok sorakoztak. A széles
ablakokon beözönlött
 fény. A szomszéd teremben rövidhullámú rádión beszélgetett
valaki; az éterből recsegés tarkította a szavakat.
– A többiek mind célba értek?
– Igen. Csak az a három s... srá... szóval gyerek veszett el.
Ráadásul a legjobb tanulók. Tavaly komoly kitüntetést is kaptak.
Mahal arcán szétterült a mosoly. Fehér fogsorának fénye szinte
betöltötte a szobát.
– Igen? Akkor már tudom, miért volt olyan ismerős a nevük.
Annak idején magam is hallottam az ügyről. Bátor gyerekek, ök
mentették meg talán az egész Földet egy rettenetes katasztrófától...
Remek. Nos, intézkedem, hogy a mentőexpedíció várjon ránk. Már
készen állnak a kis kutató repülőgépek, a hangszórók, fényszórók,
biokeresők, rádió adó-vevők, jön velünk egy orvos és egy jól
felszerelt ambulánscsoport is...
Csing torka elszorult.
– Gondolja, hogy szükség lehet rájuk? Mahal is komoly lett.
– Minden elképzelhető. Hiszen önök éppen a legelhagyatottabb
területeket választották a vizsga színhelyéül. Lakatlan hegyvidék,
ahol szakadékok is vannak. Sivatag, szavanna, meredek hegyoldalak,
sebes folyók, kígyók... Apropó, jó, hogy eszembe jutott, szólok,
hogy kígyóméregszérumokat is hozzanak. És ha szükség lesz rá,
kérhetek helikoptert is.
Mahal elment, Csing pedig ott maradt egyedül, és most igazán
nagyon szerencsétlennek érezte magát.
Lars arra ébredt, hogy... zenét hall.
Először azt hitte, ez még része előbbi álmának. Ugyanis éppen azt
álmodta, hogy koncerten van a szüleivel. Egy nagy, kagyló alakú
teremben ültek, talán valamelyik marsi kupolavárosban. A zene
magasba szárnyalt, Bachot játszottak, és a fiút magával ragadta a
hangok csodás áradata. Annak előtte még sohasem érzett ilyesmit.
Az a zene tiszteletet ébresztett benne a régi korok emberei iránt, és
kíváncsiságot: milyenek lehettek, akik ilyen gyönyörű dolgokat
hoztak létre? Milyen volt az életük?
A valóságban is így hatott rá a régi zene. Igaz, nem koncerten
szokta hallgatni, hanem hangtárból kölcsönzött kristályokról,
titkolva a többiek elől, egyedül a szobájában. Valahogy úgy érezte,
talán' kinevetnék a társai, ha a legújabb Linda Balli–slágerek helyett
erről beszélne nekik ...
Most, félig felriadva álmából, minta megint Bachot hallana... De
nem, ez nem az A–dúr szonáta, a vonósok nem ívelnek fel a mélyből
a magasba, ez más zene. Ez... csupán egyetlen hangszer, valamilyen
fúvós. Furulya, igen, az lehet. Amit régen a pásztorok használtak.
A fiú még kissé kábultan tápászkodott fel. A nap lemenőben volt a
hegyek fölött. A fák árnyéka hosszúra nyúlott. És csend volt. Lars
hallgatózott. Az a dal... Igen. Egy-egy pillanatra hallotta még, de
már csak a töredékeit. Mintha a közeledő éjszaka nyelné el a
hangokat. Biztosan egy pásztor járt erre. Olvasott róla, valaha úgy
tenyésztették az állatokat, hogy nagy csapatokban terelgették őket
őrzőik legelőről legelőre, a szabad ég alatt.
Lehet, hogy a múltnak megint egy ilyen része akadt út–jukba?
Don és Ariel mellette szuszogtak. Lars sóhajtott, és felrázta őket.
– Hé, világmindenség lustái! Álljatok csak kétes tisztaságú hátsó
végtagjaitokra, ütött az óra!
– Miféle óra?! – morgott Don feltápászkodva.
– Így szokták mondani.
– Melyik korban? – érdeklődött a fekete fiú. A “kor" szó ismét
ráébresztette őket helyzetükre. Bizonytalan helyen és időben vannak,
akár a gyenge falevelek, amelyeket szél sodor a levegőben.
Tudhatják-e a falevelek, hol vannak, mi lesz a sorsuk?
 – Nem valami örvendetes a helyzet – mondta Ariel is. Felkapta
zsákját. – Merre megyünk?
Lars az eget kémlelte. Madarak húztak el fölöttük. Két nagy
csoport – az egyik csupa fehér, nagy szárnyú madár volt, a másik
kicsikből, szürkékből állott. Mégis mindkét madárraj egyazon
irányba igyekezett.
– Vizet kell szereznünk! A madarak talán megmutatják – és
határozottan továbbment a közeli hegyek lába felé. Don és Ariel
összenéztek.
– A kapitány H2O–t szimatolt.
– Nagy szám lenne, ha tényleg rálelne.
– Gyerünk! Itt nem maradhatunk, valamerre meg csak kell
mennünk.
A facsoport mögöttük maradt. Don az arabokra gondolt. Milyen
furcsa: úgy rájuk rohantak, mintha eltaposnák őket. Ám közben a
fenyegető külsejű férfiak. .. nevettek. A kiáltozásaik is inkább
vidámak voltak.
Nem kellett messzire menniök. Lars látta, hogy a madarak egy
helyen körözni kezdenek, majd lassan aláereszkednek. A növényzet
egyre sűrűbb, zöldebb lesz az embermagasra nőtt elefántfű és a
széles levelű sás. Fából is több lett. A hegy lábánál víztükör csillant.
– Egy tó! – szakadt ki Arielből a kiáltás.
– Ahol tó van, ott víz is van – bölcselkedett Lars. Elindult jobbra,
hogy a sást megkerülve valahogy a víz partjára jussanak.
– Nagy vagy, főnök! – bohóckodott Don jobb kedvre derülten Lars
előtt. – Akár egy igazi Mohamed!
Ennek ugyan nem sok értelme volt, viszont jól hangzott. Lars az
élen törtetett. Letaposott kis útra leltek...
– ösvény!
– Fösvény?
– ösvény, te süket. Kis út.
– Látom. Emberek járnak itt is?
– Vajon milyen időből jönnek?
Lars lehajolt.
– Előbb nézzetek körül, pupákok, aztán szövegeljetek: millió kis
patanyom... Állatok járnak erre a vízhez.
– Akkor menjünk mi is – mondta Ariel nem túl logikusan, de társai
ezen most nem akadtak fenn. A sás susogott válluk, karjuk mellett,
jó, hogy nem vetették le űrhajós–kezeslábasukat, az éles levelek
felsebezhették volna bőrüket.
Aztán megpillantották a vizet. Talán kétszáz méter átmérőjű,
szabálytalan alakú tavacska terpeszkedett, a partokat a legtöbb
helyen benőtte a sás és a nád. öreg fák borultak föléje. És... iszonyú
zajjal színes felhők robbantak az égbe!
Madarak!
A fiúk még soha nem láttak ennyit együtt, egyszerre. Fehér, fekete,
rózsaszínű, barna, szürke gomolyagok keringtek ide-oda. Néhány
madár szinte a fiúk haját súrolta. Szárnycsapkodással, suhogással telt
meg a levegő a tó fölött. A felriasztott szárnyasok nagy köröket írtak
le a magasban, aztán valamivel távolabb szálltak ismét a vízre vagy
a partra.
A fiúk mégsem őket nézték most. Térdig álltak a vízben, és ittak.
Csak szomjukat oltva néztek körül ismét. A sáson át mindenfelől
ösvények vezettek a vízhez. Ariel a gyérülő fényben négylábú,
nyúlhoz hasonló állatokat is látott, azok is ittak. Nem messze tőlük
pedig egy barna-fekete gazella állt Komolyan nézte a három
betolakodót, majd fejét és nyakát kecses mozdulattal lehajtva inni
kezdett. De nagy szemét akkor sem vette le a fiúkról.
Lars bugyborékolva töltötte kulacsát.
– Hát nem nagyszerű? – kérdezte halkan, nem akarta még inkább
megriasztani az állatokat. – Milyen békesség! És a vizet is
nyugodtan ihatjuk, nem szennyezett!
– Remélem – felelte Don. Ruhástul lemerült néhányszor, majd
elégedett prüszköléssel a partra csörtetett. Mire Ariel rászólt, hogy
maradjon csendben – a gazella eltűnt.
– Itt töltjük az éjszakát – döntött Lars, úgy is mint “kapitány".
 A nap akkor ment le. Az izzó vörös gömb félig már az egyik
hegygerinc mögé rejtőzött. A fiúk gyorsan táborhelyet kerestek. A
sás szélén, két nagyobb fa között találtak egy kis tisztást. Ariel
ugyan nyafogott valamit a kígyókról, amelyek “minden bucka vagy
bokor mögött rejtőzhetnek, mint köztudott", de Don letorkolta:
– Idézd inkább kedvenc mondásodat, sütemények réme: “fő a
nyugalom!" Meglátod, rögtön nyugodt leszel te is, meg a kígyók is.
Ariel ebben ugyan egy cseppet sem bízott, de mivel nem tehetett
mást, hát óvatosan leheveredett. Ám most nem volt kedvük aludni. A
délutáni alvás még mintha bennük terpeszkedett volna, és kora este
volt. A tó madárvilága még nem csendesült el. Rengeteg, azelőtt
soha nem tapasztalt nesz törte meg a csendet. Károgás, csipogás,
kereplés, csiripelés, vijjogás. Röppenések és vízre szállások,
fürdőzések és partra totyogások rejtélyes, sokszor alig felismerhető
neszei. Olykor apró lábak vagy éppen kis paták dobogtak el a
közelben, az ösvényeken. A környékbeli állatok ide jártak inni.
– Mekkora forgalom! – panaszkodott Don. Tágra nyílt szemmel
feküdt a földön, és azt latolgatta, melyik lapockáját nyomja jobban a
kemény talaj. Ide–oda forgolódott, de a nomád alvás sehogyan sem
lett kényelmesebb.
Ariel sem aludt. Az eget nézte. A Tejút milliárd fénypontja mindig
vonzotta. Tudta persze, hogy amit lát, az úgy igazán nem a Tejút,
hanem a mi “nevesincs" galaktikánk egy része, mintegy “belülről
nézve". “Mikor jut el oda az ember? – töprengett egy kiválasztott
csillagvidéket szemlélve. – Csak úgy látszik, mintha közel lenne.
Pedig hát... Még a mai gyors űrhajókkal is ezer és ezer évig tartana
az út odafelé. Csak odafelé. Plusz még a visszaút... Nem, ez egyelőre
nem fog menni
Lars is a csillagokat nézte. És mintha eltalálta volna barátja
gondolatait, így szólt:
– Egyszer eljutunk oda is. Még a legmesszebb lévő világokba is.
Csak idő kérdése. Az ember eddig is mindent elért, amit akart.
Don érezte, komoly a téma, hát nem maradhat ki belőle ő sem. A rá
jellemző módon azonban egészen máshonnan csatlakozott
gondolataival a társalgásba:
– Tudjátok, mi az alapja az egésznek?
– Minek?
– Az űrutazásoknak. Az, ami itt van a hátunk alatt. Nem értették.
– A hátunk alatt?
– A Föld, szerencsétlenek! Hogy milyen fafejű kollégákkal vert
meg engem a sors... Minden itt kezdődött, nem igaz? Ha nincs Föld,
nem jön létre az élet sem. Az élet tovább szerveződött, bonyolódott,
lett belőle értelmes lény, az ember. Ez az ember felfigyelt a
csillagokra, vágyakozni kezdett, hogy közelebbről lássa őket, addig
nyüzsgött hát, míg feltalálta az űrhajózást; a módszereit, az eszközeit
persze még erősen tökéletesítenie kell.
– Igen. A Földről indult el minden – suttogta Lars. Felült. A
sötétség már ura volt a vidéknek. Sehol egy világosabb pont, minden
fekete. Erre nem voltak emberi lakóhelyek, legalábbis sehol sem
láttak mesterséges fényt. Csak a csillagok tükröződtek a tó vizén. Az
éjszakát szinte tapintani lehetett. Illatos volt, mindent átfogó,
védelmező és ijesztő egyben.
Némán feküdtek – egy órát, kettőt? Nem érzékelték az idő múlását.
Egy nagyobb gazellacsapat közeledett az ösvényen, az állatok a
vízhez mentek.
Aztán... Don nyugtalanul felült.
– Ti is halljátok? – suttogta. De már csak Lars volt ébren.
– Mit?
– Valami zúg.
Ha azt mondta volna, furulyaszót hall – Lars megnyugodott volna.
A délutáni “zene" rejtélyét még nem fejtette meg.
 Sejtette, hogy egy pásztor mehetett el mellettük, aki szintén a tóhoz
vitte állatait itatni.
– Zúg? – Lars hallgatózott. Már az hitte, Donnak a füle zúgott, és
kész volt erről egy csípős félmondattal megemlékezni, de akkor ő is
hallani vélte a zúgást. Felült.
– Fény – súgta Don.
A csillagok között kékes fénypont közeledett. Lars tudta, jóval
közelebb van azoknál, azért változtatja a helyét ilyen gyorsan.
– A talajjal párhuzamosan repül.
– Milyen magasan lehet?
– Tudja a fene! Majd ha közelebb jön, akkor meglátjuk.
– Fel kéne ébreszteni Ariéit.
– Minek? Csak nyavalyogna.
A halk zúgás közeledett, erősödött. A fiúk azonban – bármennyire
is erőltették a szemüket – nem látták a járművet. Csak a kék pont
repült. Nyugatról jött – abból az irányból, ahonnan a fiúk is
vándoroltak errefelé.
– Te, Lars... Nekem van egy szörnyű sejtésem.
– Alighanem ... nekem is.
– Hát igen, ez úgy fest, hogy a jövőből jön.
– Vagyis pontosabban fogalmazva...
– A pokolba most a pontos fogalmazással! Nézd, csinál egy kört!
Az ismeretlen légi jármű elhúzott a tó fölött, majd váratlanul
többször is irányt változtatott, és visszakanyarodott. A gazellák
megriadtak. Mikor kivágtattak keskeny ösvényükön a sás közül, a
kék fény éppen elhaladt fölöttük. A gép aztán kelet felé folytatta
útját. A fiúk látták még egy ideig – a hegyek miatt emelkednie
kellett –, majd átbukott a gerinc fölött, és eltűnt. Visszaállt a csend.
A tó olykor-olykor csobbant egyet, a sásban mocorogtak a madarak.
– Azt a szaturnuszi százlábúját, Lars! A végén még kiderül, hogy
neked volt igazad. Lehet, hogy holnap meg a jövőbeli emberekkel
találkozunk?! – lelkendezett Don. Ám Lars nem osztotta
jókedvét, visszafeküdt a földre, úgy mondta:
– Nem örülnék neki, ha igazam lenne, Don. Az lenne a legjobb, ha
visszatalálnánk végre a saját időnkbe.
– Te sem látsz semmit, Ab?
– Ne legyen Abdullah a nevem, ha az előbb nem volt odalenn
valami mozgás.
– A tóparton?
– Igen. A biokeresők jeleztek is nagyobb élőlényeket. De aztán
eltávolodtak a víztől, méghozzá nagy sebességgel.
– Gazellák lehettek.
– Én is azt hiszem.
– Menjünk tovább kelet felé!
– Hol fordulunk?
– A B–18–as ponton. Ha addig nem értesítenek bennünket. A
fordulás után tíz kilométerrel arrébb jövünk vissza.
– Csak ne kellene éjszaka repülnünk! Utálom.
 – Én sem rajongok érte, gondolhatod. De errefelé csak éjjel szabad
repülni, te is ismered a szabályzatot.
– smerem, sajnos... Nem tudom, mi ütött a központba, hogy
ilyenkor küldtek ki bennünket. No, mindegy. Látsz valamit?
– A műszerek némák, mint a sír.
– Fordulásra készülj, öregem!
Epszilon Eridani egy hatalmas üvegablak előtt állt, és a sötétséget
nézte.
Mert éjszaka volt a földi bázis körül. Az afrikai égboltról hirtelen
zuhant le a fénytelen homály. A csillagokat is felhők takarták el. De
a tanár nem látta az éjszakát. Tulajdonképpen semmit sem látott.
Kétségbeesett nyugtalanság dübörgött benne. Bár nem ő volt felelős
a fiúkért, mégis az járt az eszé–
 ben, mit fog mondani a gyerekek szüleinek, ha… Ami a ,,ha" után
következett, arra jobb volt nem is gondolni. A tragédia árnyéka az
afrikai éjnél is feketébbnek látszott.
Ráadásul más oka is volt a nyugtalanságának. Órák teltek el
ideérkezésük óta, a nagy garral megszervezett és beharangozott
mentőexpedíció mégsem indult el. És senki sem közölte a Holdról
jöttékkel, miről van szó.
A széles folyosón sietős léptek hallatszottak. Eridani nem fordult
arra, megismerte Csing aprózó lábainak zaját... – Képzelje, még
mindig nem! – lihegte az igazgató. – És azt sem mondták meg,
mikor. Az előbb telefonon beszéltem Mahallal. Azt mondta,
hamarosan bejön ide, és valami fontosat mond.
– Akkor várjunk – Eridani leült egy bőfotelba. A lába reegett, de
ezt is csak most vette észre.
A folyosó végén hamarosan feltűnt Mahal. Hatalmas teste szinte
betöltötte a folyosót. Feje csaknem a mennyezeti lámpákat súrolta.
Széles vállán feszült az ing. Iratcsomót hozott a hóna alatt, és az arca
komoly volt.
Váratlanul – mintha csak a falakból bukkantak volna elő –három
lány termett a folyosón. Űrhajós–kezeslábast viseltek. Keiko pirosat,
Dolli zöldet, Kata narancssárgát.
– Hé, nagyember! – ez persze Keiko volt. Az ázsiai lány sohasem
tisztelt senkit, és különben is, imádta a közvetlen modort. Most így
fordult az Afrika–bizottság képviselőjéhez: – Azt mondják, az ígéret
szép szó...
– Ha megtartják, úgy jó! – rikkantotta Dolli, de a szokásostól
eltérően az arca most komoly volt.
– Bizony! – sóhajtotta Kata.
– Jól van, jól, lányok! – Csing próbálta csillapítani erőszakos
növendékeit. Más helyzetben talán szégyellte volna, hogy iskolája
tanítványai ennyire tiszteletlenek. De most... Eridani nem szólt, csak
Mahal arcát nézte. Nem sok jót olvasott le róla. A fekete óriás
mozdulatlan szoborként állt a gyerekek és Csing között. Aztán mély
hangján annyit mondott:
– Üljünk le!
Ez még Keikót is meglepte, nem szólt. A társaság Eridani mellé
telepedett. Mahal kinyitotta a dossziét, úgy tett, mintha a benne lévő
iratokat nézegetné – de a tanár jól látta, hogy inkább feszülten
töpreng. Eridaninak ettől ismét balsejtelmei támadtak. Ha a fiúkat
komoly baj érte...
– Nos? – Csing nem bírta tovább a hallgatást. Mahal becsukta a
dossziét.
– Rossz hírem van az önök számára.
Csing megdörzsölte a homlokát. Eridani gyomra remegett. Kata
elfelejtette becsukni a száját, úgy meredt Mahalra. Keiko
megmarkolta a fotel karfáját, az ujjai belefájdultak. Dolli egészen
kicsire összehúzódott.
– A komputer tévedése folytán a leszállóegység a Földre hozta
ugyan a fiúkat, de ... Nyilvánvaló, hogy sértetlenül értek talajt, ezt
bizonyítják a leszállóegység műszerei is. A landolás után a fiúk
elindultak, hogy teljesítsék a rájuk bízott feladatot.
Eridani az ajkát rágta. Ha így volt, akkor mégis mi történhetett?
Mahal folytatta:
– Hamar megérthették, hogy nem ott vannak, ahol lenniök kellene.
Ez még nem tragédia, ilyesmi nyilván mással is előfordult már. A
baj az, hogy... – a férfi egy pillanatig gondolkozott, hogyan is
mondja ki az elkerülhetetlen szavakat: – ... hogy a fiúk a Föld
egyik tiltott területén szálltak le.
Don arra ébredt, hogy valaki csipkedi a lábát. Jó erősen, kitartóan,
és mindig ugyanazon a helyen csap bele, még a nadrágon át is
érezte, hogy már fáj. Don nem mozdult, csukott szemmel sziszegte:
– Ariel, hagyd abba!
 A csipkedés folytatódott. Don mélyet lélegzett, és kinyitotta egyik
szemét, de azt is csak félig.
– Ariel! Ügy megrúglak, hogy a harmadik kozmikus sebességgel
száguldasz el a Föld vonzásából...
A csipkedés nem szűnt meg. Erre Don teljesen felébredt, haragos
mormogással ült fel, és ...
Nem Ariel csipkedte, hanem egy madár.
A háta fekete, de a feje és a nyaka fehér–szürke volt. Vörös lábain
a karmok keményen markolták a talajt. Fekete szemével a fiúra
sandított, aztán tovább csipegette a nadrágot.
– Hogy az a nagy afrikai szavanna! – suttogta a fekete fiú. – Ki
vagy te gülüszemű szárnyas féreg? Mit képzelsz, csak úgy
csipkedhetsz engem, mert én csak egy szegény, szerencsétlen
űrhajosielölt vagyok? Ha elkaplak, addig tekerem azt a vékony
nyakadat amíg... – nem folytatta e rémségek ecsetelését, mert a
madár elment. Nem, nem reppent fel! Méltóságteljesen lemondott
a további csipkedésről, és peckesen elvonult. Hamarosan elnyelték a
bokrok.
– Nohát! Ez aztán a szemtelenség teteje! – morgolódott még a fiú.
de furcsa melegséget érzett mellében. Ez a madár egészen
meghatotta, amit önmagának is nehezen vallott be. Hát hiába,
ilyesmivel nem találkozna odafenn az űrben. Sem a kisbolygókon,
sem a támaszpontokon. Ott nincsenek földi állatok, madarak. Milyen
kedves is tud lenni egy ilyen örökkészabadon repkedő, az embertől
nem félő kis teremtmény!
Mielőtt Don – szokásától eltérően – teljesen elérzékenyült volna,
felébredt Lars a zajra.
– Mi van? Megint veszekedtek? Ez a nap is jól kezdődik.
– Ugyan! – Don felállt. – Elmegyek körülnézni. Felderítem a
terepet. Lars intett: menj. Még feküdt egy kicsit, aztán ő is
feltápászkodott. Lement a tóhoz mosakodni. Mikor felfrissült kissé,
visszajött a táborba, és felrázta Ariéit. A kövérkés fiú is elment a
tóhoz. Lars hiába várt – Don nem tért vissza. A szőke fiú nézelődött.
A nap már felkelt. Zajongott a madársereg nagy csapatokban
repültek ide-oda. Az ösvényeken most nem látott gazellákat
– Don! – kiáltotta. De csak a sás zúgását, a madarak neszét
hallotta. Várt.
Visszajött Ariel.
– Te kiáltottál?
Lars nem válaszolt neki, inkább ismét kieresztette a hangját:
– Doooon! Dooon! Ariel is fülelt.
De nem jött válasz. Lars torka elszorult. Csak ez hiányzott!
– Don eltűnt – mondta halkan, kétségbeesetten.
Don azokban a percekben egy fakéregből készült könnyű kenu
fenekén hevert. Szívesen megtapogatta volna a karjait ugyanis
fájtak. De nem tehette. Egy perccel korábban kezétlábát
összekötözték... Minden olyan gyorsan történt, amikor lement a
vízhez. Elrablói ketten voltak, két férfi. A sásban rejtőzhettek már jó
ideje. Talán őket figyelték, ahogy a fák alatt aludtak? Amikor Don a
vízpartra ért, és leguggolt, hogy mosakodjon – két oldalról rontottak
rá, egyetlen szó nélkül Az egyik elkapta a karját, a másik egy kendőt
gyömöszölt a szájába. Don úgy csodálkozott, mint talán soha
életében. Még ellenállni is elfelejtett... Amazok gyorsan és ügyesen
megkötözték. A szájába dugott kendőtől még kiáltani sem tudott Az
egyik férfi a vállára dobta a megkötözött testet. A sásba rejtve egy
keskeny, imbolygó csónak várta őket. Don csak annyit érzékelt,
hogy kéregből készült könnyű járműbe fektetik. Aztán már csak az
evezők csapkodását hallotta.
A hasán feküdt, mégis sikerült kissé elfordítania a fejét Nehezen
lélegzett, és mindenekfölött dühös volt. De mennyi-
 re dühös! Ha most nem lett volna betömve a szája, olyan
káromkodásözönt zúdít ellenfeleire, hogy azok talán úszva
menekülnek a kenuból. Így azonban ott maradtak. A fiú csak annyit
látott, hogy mindketten ötven-hatvan évesek lehetnek, félmeztelen,
napbarnított felsőtestükre lecsapódott a hajnali harmat. Az arcukat
nem látta tisztán; vörös és fekete festékkel pingált csíkok tarkították
azt a szemük körül és a homlokukon, az egyik pedig varkocsba fonta
csillogó, hosszú fekete haját. Arcába lógott, mikor fél térden állva
evezett. Könnyű bőrnadrágot viseltek. Szaporán hajtották a kenut a
túlsó part felé.
A nap még nem kelt fel, szürke pirkadat uralta a tájat. Itt is sás és
vízbe hajló fák fogadták őket. A kenusok ügyesen becsúsztatták a
járművet egy keskeny vízi folyosóba.
A fiú először arra gyanakodott, hogy alkalmi és egyelőre győztes
ellenfelei tréfás kedvű horgászok lehetnek, akiknek a közelben van a
stégjük, és unalmukban – mert egyetlen halat sem fogtak? – most a
vicc kedvéért így kárpótolják magukat. “No, majd adok én nekik
viccelődni!" – dühöngött magában a fiú. Iszonyúan rosszul érezte
magát összekötözve, tehetetlenül.
A parton az egyik férfi ismét felemelte Dont, közben a másik a sás
közé rejtette a csónakot. Aztán furcsa tárgyakat kaptak fel: Don
kidülledt szemmel ismerte fel őket, bár eddig a valóságban soha nem
látott ilyeneket. Valaha régen egy videofilmen... Íj és nyílvessző! És
egy éles, kétélű balta, amelynek a nyelét díszesre faragták.
“Ez megint valami középkori banda!" – kiáltotta volna, de
némaságra kárhoztatva himbálózott a két férfi karjaiban. Felemelték,
és vitték magukkal, akár egy csomagot, a nedves, cuppogós talajon,
aztán a fák között.
Amikor Donnak sikerült végre újra körülnéznie, meglepődött. A
tótól nem messze, sűrűn álló fák között furcsa házakat pillantott
meg. Rudakra feszített állatbőrökből épült, kúp alakú sátrak vagy
kunyhók lehettek inkább. Némelyiknek a
 csúcsából vékony füstoszlop szállt fel. A bőröket különböző
színekkel és mintákkal díszítették. A sátrak között is volt néhány
nyílt tábortűz. Az egyik körül többen ültek, bográcsban főztek
valamit Egy földbe ásott oszlop tetején soha nem létezett, fenyegető
külsejű madár faragott képmása meredezett.
– Juhu-hu-hu! – kiáltotta az egyik idegen.
A tűz körül ülők felpattantak. A sátrakból is kilépett néhány férfi.
Mind bőrruhát viseltek, és az egyiknek színes madártollak
meredeztek a fején. Ezen Don igencsak elcsodálkozott. Hát ez meg
miféle társaság? Merthogy ismét a múltba tévedt, efelől semmi
kétsége sem volt. Az íj és a nyílvesszők, a kéregből eszkábált kenu
nagyon is jól bizonyították ezt Ám a tollas fejű most mégis
meglepte. “Ilyen emberek is éltek egykor a Földön? – töprengett
lázasan. – Toll nőtt a fejükön? És ha igen, hát mikor és hol?"
Hamarosan még két tollas fejűt pillantott meg. Az egyik elég
öregnek látszott; fehér volt a haja, nehezen mozgott. Egy valamivel
fiatalabb társa karjára támaszkodott. Apró léptekkel ment a sátor
előtti szabad térségre. A férfiak köréjük gyűltek. Odavitték Dont is.
– A Nagy Manitura mondom! – kezdte az egyik kenus büszkén.
Szemlátomást élvezte, hogy mindenki őt nézi. Ügy látszik, ebben a
társaságban igen ritkán lehetett csak főszereplő. Hát most kárpótolta
magát. Egyik kezét üdvözlésre emelte, fejét meghajtotta az ősz hajú
előtt, és folytatta szónoklatát: – Ily jó fogásunk már rég nem volt.
Lopakodó Hiéna és Fürge Szarvas hajnalok hajnalán indultak el a
tóra, mint tették ezt mostanában majd minden pirkadatkor
– Fürge Szarvasnak sebesen forog a nyelve – szakította félbe az
öreg. Közben Don a földön fekve is látta, hogy legalább huszonöt
férfi gyűlt köréjük. Egyik sem volt fiatalabb ötvennél. – De jobban
szeretnénk, ha igazi férfihoz illő módon, röviden mondaná el, mi
történt!
A Fürge Szarvasnak nevezett, kétélű baltával felszerelkezett
úriember diadalmas pillantást vetett Donra. Drámai karmozdulattal
mutatott a fogolyra.
– Halászni indultunk a vízre. Ám amikor csónakunk a sás mellett
suhant, egy idegent pillantottunk meg, éppen lejött a vízhez, ö volt
az! – újra Donra szegezte göcsörtös mutatóujját. Don állkapcsa és
nyelve minden erejét megfeszítve azon dolgozott, hogy
valamiképpen megszabaduljon a szájába nyomott kendőtől. Egészen
beleizzadt az erőlködésbe. – Veszélyes ellenfélnek látszott, de mi
nem ijedtünk meg tőle. Így volt, Lopakodó Hiéna testvérem? –
fordult társához.
– Így volt! – bődült el váratlanul Lopakodó Hiéna, és megrázta
koromfekete copfját.
Mint most kiderült, a hangja felért egy harsány elefánt–
trombitálással.
– No, ugye! – Fürge Szarvas előkapta baltáját, megpörgette ujjai
között, de ügyetlennek bizonyult, és a szerszám leesett a földre.
Szerencsére nem a lábára... Zavartan felkapta, és visszaakasztotta az
övére. A fehér hajú öreg megigazította tollait. Szólt volna, de Fürge
Szarvas nevéhez illő gyorsasággal folytatta: – A Fehér-tó vize a
miénk, így azt őriznünk kell. Éppen elég baj, hogy a förtelmes
tevéken járó turbánosok olykor lopnak a vizünkből. Másoknak ezt
nem engedjük meg!
Villogó szemmel körülnézett. A férfiak kórusban kiáltották:
– Nem! Nem engedjük!
– Hát ezért kaptuk el élve ezt a sápadt arcút... izé, mit is beszélek ...
ezt a sötét képűt!
– Egyedül volt? – kérdezte az öreg, amint végre szóhoz jutott.
– Egyedül! – bömbölte Lopakodó Hiéna.
“Szóval nem is sejtik, hogy Lars és Ariel is itt van a közelben!" –
gondolta Don, ettől kissé jobb lett a közérzete. Hát még mennyivel
javulna, ha kiköphetné végre ezt a rongyot!
 – Foglyul ejtettük a rosszban sántikáló, ellenséges terveket
szövögető ismeretlent! – kiáltotta Fürge Szarvas. – Korábban keljen
fel, aki meg akarja lepni az irokézek faluját!...
– Úgy van! – kiabálták a férfiak. Szemlátomást igen lelkesek
voltak. Az öreget megint nem hagyták szóhoz jutni. Idegesen rágta
az ajkát.
– Ez a sötét képű aljas módon behatolt a területünkre, pedig
határainkat idegen nem lépheti át. Lakolni fog érte!
– Lakolni! – üvöltötte Lopakodó Hiéna, és az íját rázta; Fürge
Szarvas diadalmas mosollyal tette a földön heverő Donra a lábát.
Még rá is nehezedett kissé a fiú vállára vigyorogva. Az irokézek
ismét harci kiáltást hallattak:
– Juhu–hu–hu! Juhu–hu–hu…!
Donnak ekkor végre sikerült kiköpnie a kendőt. Dühtől elvakultan
nem látott maga előtt mást, csak egy rövid bőr nadrágszár alól
kikandikáló szőrös férfivádlit. Ez a láb taposta őt, Don Bukamát, az
űr kitüntetett hősét? Fehér fogsora megvillant, aztán beleharapott az
idegen lábszárba.
Fürge Szarvas olyan vékony hangon üvöltött, akár egy ijedt
gazella:
– Ju–ji–jé ... ííí... eee!
Ez cseppet sem hasonlított harci kiáltásra. Mindenki meglepetten
elhallgatott. Az irokéz próbálta lábát menteni, de ez csak akkor
sikerült neki, amikor Don – a kétségbeesetten táncoló vadász ide–
oda rángatta a fiú fejét – végre ismét széttárta állkapcsát. Fürge
Szarvas társai közé zuhant. Estében beleült baltájának egyik élébe is,
így most már duplán jajveszékelt. Lopakodó Hiéna haragosan
lenyúlt, és egyetlen mozdulattal talpra állította a foglyot.
Meg is bánta rögtön. Talán a többiek is. Mert amit akkor hallottak,
örök időkre bekerül majd az irokézek törzsi történetébe. Mióta világ
a világ, ily szavak nem dördültek vigvamjaik között. Már csak ezért
is érdemes lett volna megörökíteniök Don káromkodását:
– Hogy az a nyugalmazott jupiteri metángázos, hernyótalpas, lila
lepedékes, vénséges bányarém tekerne benneteket mind a
harminchat csápja köré!... Mit képzeltek, ti tollas fejű szerencsétlen
Manituzabálók? Lesből megtámadni egy mit sem sejtő szegény
vándort? Ráadásul ketten egy ellen, no mondhatom, ehhez kell ám
nagy bátorság! Hogy szívná be az egész társaságot az a hét
mérföldes marsi homokvihar, amelyik kettőszáz méter per
másodperc sebességgel söpri el útjából a szemetet, benne persze
titeket is, madárijesztők! Hogy egy öntöttvasból készült,
rézpántokkal erősített, acéllal tarkított, titánnal ötvözött, ólommal
díszített, széles lapokból eszkábált, kétemeletes óriási egérfogóba
lépnétek egyszer mindnyájan, ostobák, hülyék, fogyatékosok
lelkes bandája! Melyik rosszul őrzött elmegyógyintézetből sikerült
megszöknötök, hínáros agyú kis flúgosaim? Válaszolj, egyetlen
Sebes Hiénám! És te, ősz hajú útonálló, netán a vezére vagy e
hibbantak gyülekezetének?
 Utolsó kérdését az idős törzsfőnökhöz intézte. Az öreg szólt volna,
de Dont akkor már nem lehetett megállítani. Mindenki megkövültén
hallgatott. Még Fürge Szarvas is megfeledkezett lüktető fájdalmáról,
leesett az álla, mozdulatlanná meredten ült a földön, és hallgatta a
fekete fiút.
Don folytatta:
– Szép kis társaság, mondhatom! Ennél lököttebb már csak az a
tizennégy Androméda-ködbéli bennszülött volt, akik tizenhat-kézláb
sompolyogtak be egy földi űrhajóba és kapásból felfalták az
automaták gépolajkészletét, azt hitték, ez az emberek fiatalító itala.
Meg azok a rózsaszínű, százhuszonnyolc méteres bálnák, amik a
Berther csillag ötödik bolygóján a homoktengerben úszkáltak, és kis
kézi rádióadókon azt dalolták: “Ejnye-bejnye, kicsikém, miért vagy
te oly kis rém?" A fehér hajú öregnek reszketett a szája széle.
Kísérői csak a fejüket kapkodták.
– Miféle Androméda? És rózsaszínű bálnák énekelnek?
 – Bizony énekelnek! – biztosította őket efelől a fekete fiú. Most
Lopakodó Hiéna mozdult elsőnek; de mielőtt szólhatott volna, a fiú
őt vette célba.
– Hát te, lapáttenyerű gyönyörűségem, Osonkodó Sakál vagy
hogy is hívnak? Te is olyan bátor vagy, mint barátod, a Lusta
Rénszarvas? Ugye, nagyon szeretsz hajnalok hajnalán álmos
kiskorúakra vadászni, persze nem egyedül, mert az veszélyes, mi?
Mit bámulsz azzal a savószínű szemeddel? Látom, nem éred fel
ésszel, amit mondok; no de ne csüggedj, nem mindenki lehet okos.
Don kifulladt. Amikor abbahagyta, az indiánokról hirtelen lepattant
a varázslat. Fürge Szarvasnak eszébe jutott fájdalma, hangosan
jajgatni kezdett ismét. Ketten Lopakodó Hiéna ostoba arckifejezésén
mulattak kárörvendezve. Az ősz öreg próbált rendet teremteni:
– Hé, ti! Vegyétek le a kötelet erről az ifjúról!
– De nagy főnök! – ellenkezett az egyik. – Ha az idegen ilyen erős
a nyelvében, milyen erős lehet a karja?
– Ostoba vagy, Barna Farkas. Éppen azoknak gyenge a karjuk,
akik csak nyelvükkel hősködnek.
A régimódi beszéd hallatán Donnak végre eszébe jutott a válasz az
őt kínzó kérdésre. Kik lehetnek ezek? Hát persze, indiánok. A
cirkalmas beszéd, a nevek, a balta, a nyíl, az íj, a hegyes végű
bőrsátrak és az a tollkorona a nagyfőnök fején! Hiszen valaha régen
Don is olvasott az indiánokról.
Lopakodó Hiéna megelégelte a vitát. Szokása szerint előbb
elbődült, oly hangosan, hogy a mellette álló Donnak a füle is
belecsendült. így mindenki ráfigyelt:
– Főőőőnök! Engem megsértett ez a sötét képű!
Don megint úgy érezte, nem hagyhatja szó nélkül a dolgot.
– Sötét képű ám az a napbarnított nagynénikéd forró éghajlat alatt
született korcs fia, aki olyan fekete volt, hogy világos nappal is csak
zseblámpával lehetett észrevenni!
– Zseblámpával? – Lopakodó Hiéna nagy szemeket meresztett, és
egy pillanatra kizökkent haragjából.
– Zseblámpával, te tulok – felelte Don. Ékesszólása ezúttal kárba
veszett, mert szelídült hangjából arra következtettek az indiánok,
hogy békülni akar. A “tulok" szót olybá vették, hogy Don becézi
Lopakodó Hiénát. A nagyfőnök ebben a szellemben akart szólani, de
Lopakodó Hiénának nem volt érzéke az ilyen finomságok iránt,
megint elbődült:
– Bosszút! Ez vért kíván!
– Túlfeszíted a húrt! – figyelmeztette Don jóakaratúan. A
nagyfőnök végre ismét szóhoz jutott:
– Testvéreim, irokézek! Magatok is tanúi lehettek ellenfelünk
makacsságának. Előbb betört a területünkre, aztán sértegetett
bennünket. Ügy látom, fiatal kora ellenére is jó erőben van. Ügy
vélitek-é ti is, hogy vívjon párbajt valamelyik irokéz harcossal?
– Párbajt? – csodálkozott Don.
– Úgy van! Ügy legyen! Juhu-huhu! – kiabáltak az indiánok. Fürge
Szarvas – már cseppet sem fürgén – próbált felállni, de úgy lábába
nyilallott a fájdalom, hogy ismét lehanyatlott a földre. Vékony
hangon jajgatva arra gondolt, hogy ilyen állapotban sajnos aligha
párbajozhat. Pedig úgy igazán neki lenne rá a legtöbb oka, a szó
szoros értelmében őt sértette meg leginkább a szemtelen idegen. A
fekete képű őt igazán “vérig" sértette...
– Én fogok megvívni vele! – kiáltotta Lopakodó Hiéna
ellentmondást nem tűrően. Hangjára rémült madárcsapat rebbent fel
a közeli fákról.
“Ha leveszik a kötelékeimet, elfutok" – fogadkozott Don, majd
elbizonytalanodott. Merre meneküljön? Ariel és Lars a tó túlsó
partján táboroznak. Míg ő gyalog megkerülné a tavat, ezek az
irokézek az átkozott kenuikon biztosan elébe vágnának. Annak meg
semmi értelme, hogy csak úgy vaktában belerohanjon a szavannába
– akkor soha többé nem találnak egymásra a fiúkkal. Egyedül
maradni? Brrr! Ennek még a gondolata is elborzasztotta a fiút. No és
– ez csak a végén jutott az eszébe – az egész felszerelése és
élelmiszere abban az
 űrhajószsákban van, ami ott maradt a táborhelyen. Mit tegyen? De
most nem volt abban a helyzetben, hogy maga döntsön sorsáról. Az
öreg főnök jelére az indián harcosok minden oldalról Don felé
indultak...
–Ezt meg kell magyaráznia – Csing érezte, hogy a lábából kiszáll
az erő. Szerencse, hogy ülve beszéltek. De ha most fel kéne állnia,
aligha sikerülne, villant át az igazgató agyán.
Mahal végignézett á jelenlévőkön.
– Semmit sem kell megmagyaráznom. Tiltott, minden forgalomtól
elzárt területen értek földet a fiúk, és kész.
Keiko közelebb húzta lábait a fotelhoz. Kata és Dolli régóta
ismerték, hát tudták: most vagy felugrik és elrohan, vagy kitör a
haragja. Az utóbbi teljesült: Keiko hátradobta homlokáról az egyik
fekete tincset, és vészjósló nyugalommal, de érezhető belső
feszültséggel kezdte:
– Kedves Mahal úr, mi mindnyájan szerfölött értékeljük az ön
diszkrécióját. Úgy is mondhatnám: el vagyunk ájulva attól, milyen
üdén, elegánsan és tökéletesen őrzi mások titkait – a lány ekkor mély
lélegzetet vett, és kitört, mint egy vulkán: – De az ördögbe is, hát
nincs jogunk megtudni, hol vannak a barátaink?!
– így van – bólogatott Eridani szaporán.
– Pontosan. Jól beszéltél, Keiko! – helyeselt Csing is: Az
igazgató észre sem vette, milyen furcsa a helyzet: egyik tanítványa
az ő jelenlétében teremtette le egy fontos világszervezet egyik
vezetőjét, és ő, az igazgatója, még helyesel is neki? De mi mást
tenne, hiszen egyetért vele!
Ám Keiko ezúttal emberére akadt. Mahal maga volt a
rendíthetetlen nyugalom. Nem is sietett. Szép sorban a jelenlévők
arcába nézett – ez szokása lehetett, tömérdek fontos értekezleten és
gyűlésen sajátította el ezt a trükköt –, aztán halkan szólt:
– Nem mondhatom meg, hol vannak a fiúk.
Keiko szája nyitva maradt. Dolli egészen a fotelba préselte magát,
térdei felmeredtek. Kata úgy pislogott, akár egy ijedt madár.
– Nem mondhatja meg? – Epszilon Eridani berekedt az izgalomtól.
– Ez ... enyhén szólva ... furcsa hozzáállás – Csing érezte, neki kell
itt erősnek, határozottnak lennie. – Kérem, uram, mégsem járja,
hogy így... Mint igazgató követelem, hogy a tanítványaim hollétéről.
..
– Hiába követel bármit is, Csing úr – szakította félbe Mahal
udvariasan. – Nem én döntöttem így. Az illetékesek...
– Kik azok? – kérdezte Keiko. Látszott rajta, kész azonnal
felkeresni azokat az illetékeseket, és jól megmondani nekik a
magáét. Ezt Mahal is érezte.
– A Föld vezetői. Ök rendelkeztek úgy, hogy a tiltott övezetbe
senki sem léphet be.
– De miért tiltott az az övezet? Mi van benne? Hadseregünk már
régen nincs, hát katonai kísérleti terület sem lehet. Netán titkos
kísérleteket folytatnak? – Csing felállt, és úgy tűnt: mondatról
mondatra magasabb lett. Már–már a fotelban ülő Mahalra is úgy
nézett le. – Vagy esetleg valami törvénytelen dolog folyik abban az
övezetben? Keiko kapott a szón.
– Az, az! Biztosan törvénytelen. De mi majd befutunk nekik!
Elmegyünk a világtévé szerkesztőségébe, és...
Mahal váratlanul felállt. Mindnyájan elhallgattak. Dolli még kisebb
lett székében.
A fekete férfi... mosolygott.
Igen, halvány, alig észrevehető volt ez a mosoly, de mégis jól
látták, és meglepte őket.
– Nevet? – kérdezte Eridani bizonytalanul.
– Nevetni merészel? – így Keiko, haragosan.
– Rajtunk nevet... – suttogta Csing. Mahal végre megszólalt:
 – Nem nevetek. Egyszerűen... meghatódtam, örülnék, ha az én
barátaim vagy kollégáim egyszer így kiállnának értem, ha... ha
eltűnnék. Bár erre aligha kerül sor; ebben az irodaházban, ahol
dolgozom, aligha vész nyoma az embernek... Nos, komolyra fordítva
a szót: megyek és ismét felhívom az illetékeseket. Megpróbálom
rábeszélni őket, hogy ha csak ideiglenesen is, de oldják fel a
tilalmat. Ha ez sikerül, azonnal elindulnak a méntőesapatok. Annyit
azonban máris közölhetek önökkel: a kutatás a fiúk után az éjszaka
folyamán már elkezdődött. Feletteseim engedélye és tudta nélkül...
hm ... szóval kiküldtem egy repülőgépet. Néhány jelentést már
kaptam a személyzettől rádión.
– Miért nem mondta? – csapott le Csing kicsit enyhültebben.
– Azért, mert a keresők még nem akadtak a fiúk nyomára. És
elment, ők pedig ott maradtak, szemtől szemben saját kétségeikkel,
szomorúan és reménykedve egyszerre.
– Te is hallottad? – kérdezte Lars, és megtorpant.
– Hallotta a fene! – siránkozott Ariel. – Amióta én cipelem Don
zsákját is, semmit sem hallok.
– Pedig nem a füledre akasztottad, ha jól látom – Lars nem akart
vitázni. Ideges volt. Már majdnem a tó túlsó partjára jutottak, és
semmi eredmény. Még a nyomát sem találták Donnak. Barátjuk –
remélték mindketten – ezúttal nem valami újabb tréfát eszelt ki? A
táborhelyen mindenesetre vártak rá vagy félórát, és csak azután
indultak el. Alvóhelyük mellett egy fatörzsre jól láthatóan felírták,
merre indultak, és hol fognak rá várni... De Don előkerül–e
egyáltalán?
Most, jókora gyaloglás után megálltak. Egész idő alatt a szemükbe
sütött a felkelő nap. Ariel dühösen cipelte a két zsákot, sajátját és
Donét, de látszott rajta: aggódik is. Lars megsajnálta.
– No, add ide! Menj előre, és tartsd nyitva a szemedet!
Ariel azonnal átadta Don zsákját, és megkönnyebbülten indult
előre. Néhány percig szótlanul törtetett Lars előtt a bokrok között,
majd ő is felkapta a fejét.
– Hallottad? Valami ordítozás.
– Állat vagy ember? – kérdezte Lars röviden.
– Ki tudhatja? Néha oly kevés a különbség az állat és az ember
között – filozofált a dundi, fiú. Ám ekkor ismét felharsant egy távoli,
egybemosódó üvöltés:
– Juuuu ...uu...uu!
– Mintha sok ember kiabálna.
– Remélem, nem Dont nyúzzák – suttogta Lars, és nekilódult. A
hang irányába mentek. Átvágtak egy ritkás facsoporton. A tó
mögöttük maradt, víztükrét és a madársereget már nem látták.
Gyorsan szaladtak a fák között, aztán...
– Házak! Csúcsos a tetejük. De olyan kicsik...
– A fenét házak. Fura kunyhók.
– Egyszemélyes házak, soványaknak.
– Valamire emlékeztetnek – Ariel a fejét vakarta, de nem jutott
eszébe semmi. Mindenesetre közelebb lopóztak. Lars ledobta a
zsákokat, a fiúk a földre hasaltak. Ariel most nem gondolt a
kígyókra. Aztán megpillantották amazokat.
Tollkoronás férfiak álltak a csúcsos bőrsátrak között. A ruhájuk is
bőrből volt. Nadrágjuk és zekéjük szélén egész sorokban lógtak a
rojtok. Sokan közülük félmeztelenül jártak keltek, fejükön különös
színcsíkokat láttak a lapuló fiúk.
– Ezek befestették az arcukat!
– És íjakat hordanak. Meg kis fejszét.
– Megint a múltban vagyunk? Ariel izgalmában majdnem
felugrott.
– Lars, ezek indiánok!
– Maradj nyugton, én is látom.
– De ezek indiánok, nem érted? Annyit olvastam róluk. Meg az a
sok videofilm, amit kiskoromban láttam. Ahogy
 megtámadták az erődöket! Leúsztattak a sebes hegyi folyókon –
Bölényekre vadásztak!
– Ez mind szép, de most inkább figyelj! Szerinted mit csinálnak?
Az indiánok egyik társukat egy földbe ásott, nagy oszlophoz
kötözték. De úgy, hogy a hosszú kötélnek csak az egyik végét
csomózták az oszlophoz, a másik végét hurkolták az ember derekára.
A többiek közben az egyik sátor előtt csoportosultak.
– Állítottak-e őröket? – kérdezte Ariel egy szakértő
hanghordozásával. Mert hirtelen indiánná lett ő is. Hiszen erről is
álmodott oly gyakran. Ellenséges tábor közelébe lopózni, lasszót
vetni mit sem sejtő indián őrre, félvad ló hátán száguldani le egy
dombtetőről... Ábrándjaiból egy erőteljes hátbaverés téritette
magához.
– Nézd ott azt a fekete alakot! Don!
Larsnak igaza volt. Az indián férfiak karéja szétnyílt, és a rejtőző
fiúk elveszett társukat pillantották meg.
– De jó, hogy él! – súgta Ariel. – Már attól féltem, belefulladt a
tóba.
– El, de rab – mondta Lars komoran. – Nem látod, hogy ő is egy
kötélen van? A másik végét ugyanahhoz az oszlophoz kötözik. Most
meg baltákat adnak a kezükbe.
– Az indiánok azzal dobálóznak egymásra. Ha valakit eltalálnak
egy ilyennel, az bizony nem kér több kenyeret – fontoskodott Ariel,
a “szakértő. Larsnak most nem volt érzéke az effajta
társasjátékokhoz.
– Fogd a zsákot, menjünk közelebb! – mondta.
– Szegény Don. Ugye, kiszabadítjuk? – kesergett a kövér fiú.
Hát persze. Mit gondolsz, min töröm a fejemet már vagy
két perce?

KÖZELHARC ES VARBORTÖN

Don értetlenül nézett az ősz törzsfőnökre.

– Minek ez a kötél? Attól féltek, hogy elszaladok?
– Mi, irokézek, soha nem félünk semmitől – felelte büszkén az
öreg. – Ellenfeled, Lopakodó Hiéna is éppen olyan hosszú kötél
végén van, mint te. Felálltok az oszlop két ellentétes oldalán, és
addig dobáljátok egymást tomahawkkal, amíg egyikőtök eltalálja a
másikat.
– Toma-micsodával?
– Tomahawkkal, őseink vadászfegyverével – a főnök intésére két
indián egész halom kétélű baltát hozott. Hármat Don kezébe
nyomtak.
– Hiszen ha ezzel eltalálom azt a szerencsétlen Sakált vagy
hogy is becézik, rögtön feldobja a talpát – ellenkezett Don.
– Mit csinál? – álmélkodott az öreg. Egy másodpercre kiesett
főnöki szerepéből, teljesen elvesztette odaülő komolyságát.
– Feldobja a talpát, vagyis meghal.
 – Áááá–! Eltávozik az ősi vadászmezőkre! Szó sincs róla! A
tomahawkok teljesen életlenek. És elég, ha csak súrolja az ellenfél
ruháját, a szabályok értelmében az már veszít.
– Szabályok is vannak? Még szerencse! – morgolódott Don,
miközben az indiánok kilökték a térre. – És a Sakál is ismeri a
szabályokat? Mert ha egy ilyen életlen micsodával elválasztja a szép
frizurámat, itt pontosan a koponyám közepén... hát bizony
vigasztalhatatlan leszek.
Senki sem figyelt rá. Egyszerre csak azon vette magát észre, hogy
az indiánok szétfutnak, és ő ott marad a derekára kötött tízméteres
kötél végén. Maga előtt a faragott, földbe ásott
 oszlopot látta; nem volt túl vastag. Nem is takarta el a
mögötte mozgolódó alakot... Lopakodó Hiéna is megfeszítette
a kötelet, hogy minél messzebb lehessen Dontól. Neki is
három baltája volt. Az egyiket máris dobásra emelte. Don
hirtelen oldalt lépett, hadd lássa őt a Hiéna teljes szépségében.
Még intett is gúnyosan.
– Hihi, itt vagyok!
Sebesen volt kénytelen visszaugrani, mert az első toma–hawk
máris átszelte a levegőt. Alig pár centiméterrel kerülte el Don
vállát. A fiúban most tényleg meghűlt a vér.
– Hát így állunk?! Ez egy profi toma-micsoda-dobáló, és ezt
nekem senki sem mondta! Ez a Hiéna legalább egy éve
naponta öt órán át fejszedobálást gyakorol, és most rajtara
akarja bemutatni a tudományát! Ez így nem igazságos! Fürge
Szarvas sebét feledve ugrált örömében.
– Jól van, Hiéna! Legközelebb telibe találod!
Don helytelenítő pillantást vetett a boldogan pattogó irokézre,
majd dobásra emelte fegyverét. Óvatosan kilesett, előbb
jobbra, aztán balra. Lopakodó Hiénát sehol sem látta, ez
meglepte. A távolabb álló indiánok arcát figyelte, hátha kap
onnan egy jelzést. Mire rájött, mi történt, kis híján késő lett.
Lopakodó Hiéna az oszlophoz lopózott, szorosan mögéje
lapult, majd váratlanul előlépett, és dobásra lendítette a kezét.
Don e szemtelenség láttán elhűlt, de űrhajósreflexei nem
hagyták cserben. A fiú a földre vetette magát. A tízméterről
dobott balta alig egy centiméterrel kerülte el a fejét... Háta
mögött kiáltás harsant, de erre nem figyelt, gyorsan talpra
ugrott, és most az ő baltája süvített a levegőben... Reccsen-ve-
csattanva állt bele az oszlopba, igen közel a Hiéna fejéhez. Az
indián gyorsan hátramenekült, amennyire csak kötele engedte.
Don az oszlopba ragadt baltát nézte.
– Azt mondták, életlen...
Csak most jutott rá ideje, hogy a háta mögé pillantson;
Szívderítő volt a látvány: Lopakodó Hiéna baltája őt ugyan
 nem, de az egyik sátrat telibe találta. Ügy átszáguldott rajta, hogy
csak két lyuk maradt a bőrfalon, egymással szemben. Don persze ezt
is kommentálta:
– Lám csak, milyen szellős-huzatos lett a lakosztály, és
mennyivel jobb most a kilátás! Nem is szólva a belátásról.
A törzsfőnök haragosan rázta ősz fejét. Ilyenkor a tollkorona
mindig a szemére csúszott, dühösen prüszkölt. Don elindult az
oszlop felé. Fürge Szarvas felüvöltött:
– Vigyázz, Hiéna!
– Kibicnek kuss! – mondta Don szelíden, és máris céljánál termett.
Hiéna kötele végén felemelte tomahawkját, leste, hol bukkan elő
Don. A fekete fiú az oszlop egyik oldalán kitette bal kezét, ám ő
maga a másik oldalon nézett ki, és már dobta is a baltát. Lopakodó
Hiéna már későn próbált erre reagálni, utolsó baltája elsüvített az
oszlop mellett, ahol az imént ellenfele karját látta. De sikerült neki
elhajolnia Don baltája elől. Az indiánnak nem volt több dobása.
Donnak viszont volt még a kezében egy tomahawk. A fiú
megkerülte az oszlopot. Hiéna menekülni szeretett volna, feszített
kötele végén kerülgette az oszlopot, a két ellenfél egymást üldözte
körbe-körbe, kötelük egy része már az oszlopra csavarodott. Don
elkapta társa kötelét.
– Hová sietsz, Kicsi Sakál, dolgod van?
– Ez nem szabályos! – kiabált a nagyfőnök. – Manitura mondom,
dobnod kell, de messziről!
– De én rövidlátó vagyok. Különben is a szabályokat az elején
kellett volna részletezni! Most már késő – feleselt Don, és baltája
nyelét szájába kapva, két marokkal rángatta közelebb az ellenkező
Hiénát. Az indiánok csalódottan morogtak. Látták, az idegen túljárt
harcosuk eszén. Lopakodó Hiéna már a kezében van. Ilyen közelről
még egy kétbalkezes sápadt arcú sem tévesztheti el a célt...
Ebben a percben furcsa dolog történt.
Az indiánok és Don elnyújtott kiáltást hallottak. Mindnyájan
felkapták a fejüket, a hang irányába fordultak. A szorongatott
helyzetű Hiéna, a döbbenten elcsendesült Fürge Szarvas, az ősz
törzsfőnök (feltolva homlokáról a szemére csúszott tollkorona
szegélyét). A hang a közeli ligetből jött:
– Hé, indiánok! – és egy furcsa alak bukkant ki a bokrok közül.
Félmeztelen volt, barna bőrű, karcsú. Az arcát nem látták – a fejére
erősített sáskorona fülére, homlokára hullott. A dereka körül sásövet
viselt, kezében pedig dárdaféle, hosszú botot tartott. Ezt rázta
veszettül, és ordított:
– Nyavalyás rézbőrűek! Anyámasszony katonái! Gyáva férgek!
– Ki ez? És miért szidalmaz bennünket?! – lázadoztak többen a
faluban.
– Gyertek ide, ha mertek! Ahányan csak vagytok, szerencsétlenek,
elbánok mindnyájatokkal egyszerre! Aki harcos, ide áll elém! Hadd
nézzek a szemetekbe, aljas puhányok! Ti, akik sohasem jártatok
igazi hadiösvényen!
 – Más indiánoknak is adtak letelepedési engedélyt?! –
méltatlankodott a nagyfőnök. Fürge Szarvasnak ismét leesett az álla
és a baltája. Még a Hiéna is megfeledkezett a félbeszakadt párbajról.
Az idegen onnan a távolból tovább ordítozott:
– Hát ilyen bátrak vagytok?! Lépjen ide, aki fegyvert mer emelni
rám! Ti gyáva kiscsirkék, gidák, fiakrokodilok, alattomos viperák!
Ezzel betelt a pohár. Az irokézek köztudottan mindig érzékenyek
voltak az állatnevekre... Tíz–egynéhány indián – nem várva a
nagyfőnök parancsát vagy engedélyét íjat-nyi-lat, tomahawkot
felkapva futott az ismeretlen szitkozódó irányába. A habozok kis
csoportja is utánuk nyargalt; társaik lelkesedése őket is magával
ragadta. A sátrak között, a kis téren csak a nagyfőnök, a földön ülő
Fürge Szarvas és a kötélre vett párbajhős maradt. Lopakodó Hiéna
már teljesen elfeledkezett Donról. Az ismeretlen irokézszidalmaző
szinte megbű–
 völte. Legszívesebben maga is csatlakozott volna bosszúszomjas
társaihoz. A sásfejű, idegen, félmeztelen alak tovább tüzelte a
közeledőket:
– No, mi van, kisfickók? Ólomból van a lábatok? Vonszoljátok
már ide rücskös, beteg testeteket, vízfejűek! Vagy a rettegés szállt
szívetekbe? Az ilyenek, mint ti, nagy tollkoronát hordanak az üres
fejükön, hogy ostobaságukat leplezzék! Gyáva giliszták!
Don a fejét vakarta a tomahawkkal.
– Ismerős a szöveg. Sőt, mintha én lennék a szerzője!
Takarítóautomata legyek, ha ez nem Lars!
– Eltaláltad – mondta egy ismerős hang a háta mögött. Don
megperdült, önkéntelenül is ütésre emelte baltáját...
Ariel állt előtte. Űrhajós-kezeslábasában, de poggyász nélkül. A
kezében csak egy hatalmas kést tartott.
– Tedd le azt a baltát! Mi vagy te, favágó? – korholta barátját,
közben a késsel – nyissz! – egyetlen mozdulattal elvágta Don
kötelét.
– Hé, hé! – kiabált Fürge Szarvas, és ép lábára ugrott.
–Te ki vagy? – érdeklődött a törzsfőnök Arieltől. Egy hevesebb
mozdulatra a tollkorona ismét szemére csúszott. Don gyorsan a
főnökhöz ment.
– A kíváncsiság egészségtelen, ó, főnökök gyöngye – és az öreg
homlokára húzta erősen a koronát. Amaz csak a kezeit nyújtogatta
maga elé, akár egy vak. Elsötétült előtte a világ. Bocsásd meg, hogy
nem tisztelem a korodat!
Ariel közben Fürge Szarvashoz fordult, kezében a nagy késsel.
– Mi a baj ? – kérdezte vészjóslóan. A szerencsétlen harcos
azonnal visszahuppant a helyére.
– Ááá, semmi, semmi... ba-baj.
– No, azért! – Ariel még egyszer megcsillantotta az irokéz szeme
előtt a kést, aztán komolyan ruhája ujjába törölgette, mintha máris
véres lenne. Lopakodó Hiéna mindebből semmit sem vett észre.
Kötelét megfeszítve bámult az erdő felé, és bikahangján lelkesen
buzdította társait:
– Kapjátok el! Hozzátok ide! Vele is megküzdök!
– Gyerünk – Ariel végre levetkőzte addigi fenséges nyugalmát,
mozdulatai meggyorsultak. – Futás innen!
Don már utánastartolt volna, de észrevette a kezében tartott baltát.
Volt még egy dobása... az utolsó. Meglengette a fegyvert. A
tomahawk az oszlopba állt bele, jóval a másik fejsze alatt. És elvágta
a Hiéna kötelét. A megtermett férfi elterült; orrával szántotta fel a
letaposott homokot. Don jót nevetett, és Ariel nyomába eredt. Fürge
Szarvas fancsali képpel bámult utánuk. A nagyfőnök még mindig a
tollkoronát rángatta a fején, és úgy vinnyogott, akár egy kiskutya.
– Lars elcsalja őket... mi addig egérutat nyerünk! – lihegte Ariel.
– Miféle egérről beszélsz? – Don mellette rohant.
Ariel csak legyintett, és szaladtak tovább, kelet felé. Két tisztáson
is átrohantak, Larsot sehol sem látták. Szőke barátjukat most valahol
húsz dühös irokéz hajkurászta az erdőben. Ez járhatott Don eszében
is, mert tízperces eszeveszett rohanás után lefékezett:
– Hé, süteményfaló barátom! Csak nem hagyjuk, hogy Larsot
megskalpolják azok az ütődöttek?
Ariel is lefékezett, de nem azért, hogy vitába szálljon Donnal. Egy
bokor tövébe rogyott, félrehajtotta a lombokat.
– Itt vannak a zsákjaink meg Lars ruhája... Kapd fel!
Don most nem tiltakozott. Ariel viselkedéséből arra következtetett,
hogy a helyzet igencsak komoly lehet. Felkapott két zsákot, és
szótlanul szaladt tovább.
Bő negyedóra múlva kisebb dombra értek. A tetején egy nagy fa
terpeszkedett. A két fiú itt megpihent. Ariel úgy lihegett, akár egy
fújtató. Aztán lépteket, ágrecsegést hallottak. Don már sajnálta, hogy
eldobta az utolsó “torna–micsodáját". Ariel késéhez nyúlt... De a
bokrok közül csak Lars buk–
 kant elő. A hosszú fiú is lerogyott melléjük, zihálva intett a háta
mögé, de a hangja csak valamivel később jött meg:
– Becsaptam őket. Elbújtam egy kiszáradt vízmosásban. Még
most is rohannak... arra! – mutatta, hogy üldözői éppen északra
tartanak. Don a kezét nyújtotta.
– Kösz.
Egymásba fonódott egy fehér és egy fekete tenyér. Ez volt a
legtöbb, amit tehetett. Don ugyanis mindig attól rettegett, hogy
elérzékenyül. Tavaly egyszer sírva is fakadt barátai előtt –
“hatszemközt" –, amikor azt hitte, a szülei elválnak. Arra a napra a
fekete fiú még ma is úgy emlékezett, mint élete legszomorúbb
óráira. “Lehetséges, hogy látószervem olyannyira nedves lett?" –
kérdezgette magától félig tréfásan, de óvakodott attól, hogy a fiúk
előtt ismét szóba hozza. És eszelősen félt éppen az ilyen
helyzetektől. Hálás volt megmentéséért, de ha erről beszélnie kellett
volna, biztosan torkán akad a máskor oly bőven csordogáló szó...
Lars és Ariel jól ismerték Dont, hát hallgattak. így lihegtek együtt
percekig, aztán a “kapitány" felállt.
– Szedjétek össze magatokat! Ha az indiánok rájönnek, hogy
becsaptuk őket, megint a nyomunkba erednek.
– Tudnak is ezek nyomot olvasni! – legyintett Ariel, de felállt
engedelmesen. Don a fűből pislogott fel rájuk.
– Tulajdonképpen túl korán kezdtetek a megmentési akciót... Két
percen belül leszedtem volna a Hiéna skalpját.
– Vagy ő a tiédet – így Lars.
– Ez a hála! No lám csak! – csapkodott Ariel dühösen. –Az ember
megmenti azt az ócska kis életét, erre sivalkodni kezd, hogy nem
jókor avatkoztunk bele. Tudod mit, Don? Ha legközelebb
hatvanméteres űrbálnák fenik rád öles lila fogaikat ...
–...plútói ragacslények cseppennek rád úgy, hogy mozdulni sem
tudsz majd – szólt közbe Lars.
–... és egész naprendszerek esküsznek össze, csak hogy
megkaparintsák a bőrödet, és abból padlószőnyeget csináljanak
maguknak...
–... persze faltól falig szőnyeget...
– ... hát mi akkor sem fogunk neked segíteni, rendben?
– No, jól van! Miért panaszkodtok? A hálám a végtelen űrben is
üldözni fog benneteket – a fenyegetésnek is beillő ígéret után Don is
felállt, és elindult keletnek. Előttük hegyek magasodtak.
– Még öt percet kapnak! – sziszegte Keiko hangosan.
– És ha nem jönnek ki? – kérdezte Dolli.
– Akkor betöröm az ajtót! – Keiko keze ökölbe szorult. Csing és
Epszilon Eridani összenéztek. Mindketten tudták, mit kellene
tenniök: nekik is erősnek, határozottnak lenni, veszekedni és
fenyegetőzni, mint az ázsiai lány. Ám valahogy egyik férfi sem
érzett magában annyi erőt. És különben is, Keiko ehhez
szemlátomást sokkal jobban értett...
Dolli tüntetőén nézte karóráját. Eltelt kettő... három... négy, négy
és fél perc. Keiko felfújta a tüdejét, és két lépést tett az ajtó felé... De
az éppen akkor felpattant. Nők és férfiak sorjáztak ki a
tanácsteremből. Csodálkozva kerülgették a lányt, aki semmi kincsért
sem lépett volna odébb. Csing az ajkát rágta. Eridani egyik lábáról a
másikra állt. Kata minden eshetőségre fel akart készülni, ezért
megnézte, merre van a vészkijárat. Ha Keiko összetűz valakivel, és
minden állhatatosságuk ellenére kidobják őket, jó lesz gyorsan
távozni... Mahal utolsónak lépett ki. Körülnézett. Tekintete
találkozott Keiko tekintetével. Egy hosszú, néma másodperc után a
férfi intett.
– Jöjjenek be!
Kissé megilletődötten lépegettek be a gyönyörű, díszes ta–
 nácsterembe. Itt születnek hát az egész Afrikára érvényes
döntések? Az egyik falon a Naprendszer színpompás bolygói
ragyogtak, a másikon a Föld két felnagyított félgömbjét vehették
szemügyre az érdeklődők. Ez egy űrből készült fénykép volt. A
harmadik falra Afrika jól ismert kontinensét festette kézzel egy
tehetséges művész. A negyedik fal csupa ablak volt.
Nem ültek le. Mahal csak nekitámaszkodott a faragott asztalnak, és
Csingre nézett.
— Igazgató úr, ilyesmi nem történt az utóbbi tíz évben. Vagyis
amióta létezik a tiltott övezet, most első ízben engedélyezték a
zárlat feloldását, természetesen kizárólag azért, hogy
megkeressük a három fiút. Meglepett csend támadt, aztán ...
– Akkor mire várunk? – ezt Kata kérdezte, és már ment volna az
ajtó felé. Eridanit úgy meglepte a dolog, hogy örülni is elfelejtett.
Hiszen Kata egyszerre három szót mondott! Nahát ! Ez
korszakalkotó esemény!
Mahalnak persze fogalma sem volt minderről. Még mindig az
igazgatót nézte, úgy folytatta:
– De mielőtt csatlakoznánk a mentőexpedícióhoz, kötelességem
tájékoztatni önöket arról, hogy ... hm ... mit is fognak látni a tiltott
övezetben.
Délben már ismét hegyek között jártak. Egy erdős völgyben
kapaszkodtak felfelé. Néha úgy tetszett, kitaposott ösvény kanyarog
a lábuk alatt, másutt viszont teljesen érintetlennek látszott a táj. A
fák egy részét nemrégen ültethették, fiatal példányok voltak
javarészt.
– Mit gondoltok, értesítették már a szüleinket? – kérdezte Lars. Az
apja jutott eszébe. Tiros, a kapitány. Már oly sok éve szolgál az
űrben. No és az anyja... Mindkettőjüket megviselhette az újabb
csapás. Hiszen már tavaly meg tavalyelőtt is bajba keveredtek a
fiúk...
– Miért mindig velünk történik valami? – Don eltalálta társa
gondolatát. – Évről évre minduntalan beleesünk egy ilyen zavaros
ügybe.
– Mert szertelenek vagyunk – szúrta közbe ArieL
– Mi–telenek?
– Szertelenek. Zavaros fejűek, kapkodok, hebehurgyák –
magyarázta a dundi űrhajósjelölt.
– No de ennyire?! – Don átdobta a zsákot a másik vállára. –
Emlékeztek, egyszer űrben rejtőzködő műkincsrablókkal akadtunk
össze. Rajtunk kívül ez bárkivel is előfordult az utóbbi száz évben?
Biztos, hogy nem. Aztán az az eszeveszett felvételi vizsga a marsi
elhagyott kupolavárosban. Tavaly meg éppen nekünk kellett a
közelben lennünk, amikor félig felrobbant az a teherűrhajó az űr
kellős közepén, és ...
– Pechesek vagyunk – helyeselt Ariel. – No és a Szupi! Az a
félvezető egy dög, kifejezetten utál bennünket!
– Ez azért túlzás. Téged utál – epéskedett Don. Lars megint
elérkezettnek látta az időt a közbelépésre, mielőtt a vita
elmérgesedik.
– Azt kérdeztem, szertelen barátaim az űrben, hogy szerintetek
értesítették már a szüleinket?
– Dehogy! – legyintett Ariel. – Csing úr óvakodik ettől. Minden
bizonnyal abban reménykedik, hogy hamar előkerülünk, és nem kell
magára vállalnia ilyen kényelmetlen beszélgetéseket.
– Ez lehet. – Don kivételesen egyetértett Ariellel. – Csing csak égy
dologban nagy: az ünnepségek szervezésében, mint köztudott.
Hajdanában udvari hopmester lehetett volna egy jól fejlett
birodalomban ... Hipp–hopp, hipmester vagy hopmester – de Don
rossz nyelvi játékait félbeszakította a kapitány:
– Hajdanában... Erről jut eszembe: most vajon milyen korban
járhatunk? – Lars gyanakodva nézett szét. De hát a hegyek ... a föld
a lába alatt... a fák ... nem árulkodnak a korokról. “Ök" minden
időben egyformák. – Mert lehet, hiába
 reménykedik Csing űr, mi bizony nem kerülünk elő. Merthogy
elvesztünk az időben.
– Brrr! Ez úgy hangzott, mint egy kozmikus rémfilm címe:
Elvesztek az időben! – Don előretörtetett. – A fenébe, gyerünk!
Hogy azt a merkúri meszelőautomata merőleges, merev, menetes
meredélyszabályozó merítőkéjét! Nem létezik, hogy nincs kiút ebből
a csapdából! Én vissza akarok menni a huszonnegyedik századba.
Vagyis... haza akarok menni!
– Hiszen otthon vagy – felelte Ariel.
– Otthon?
– Persze. Ahogy mi is, úgy te is a világűrben születtél. És a Föld is
a világűrben van, tehát...
– Egyszer agyoncsaplak! – dohogott a fekete fiú. Lars vette át a
vezetést. Megint ösvényre akadtak. Vitatkozó kedvük elmúlott. A
nap forrón tűzött, a kulacsokban pedig egyre kevesebb víz kotyogott.
Még mindig felfelé mentek, szerencsére a legtöbbször árnyékban. A
táj lassan megváltozott szemük előtt. Bár a távolban még magasabb
hegyeket is láttak – itt a közelben szelídebb lett minden: eltűntek a
meredélyek, a kiugró sziklafalak. Zöld fű borította a lejtőket. A
forróságot lehelő nap ellenére itt mintha hűvösebb lett volna. A fiúk
is vidámabbak lettek.
– No, itt már lehetne élni.
– Háát... ha már itt kell maradnunk... Még ez a legjobb időjárás.
– Csak az a kérdés, él–e itt valaki.
– Attól tartok, mások is felfedezték az előnyös klímát.
– Ha nincs víz, úgysem lakhatunk errefelé.
– Akik így összekeverték az időket, azoktól minden kitelik. Hát ne
örülj túl korán!
Elfogytak a fák. Egy domb tetejére jutottak. Lars ment elöl.
Amikor felért, hirtelen megtorpant. Nézzétek!
Széles völgy terült el előttük. A ritkás erdővel borított domboldalak
csaknem szabályosan kerek tavat fogtak közre.
Kristályvizében visszatükröződött az égbolt, ezért a víz
égszínkéknek látszott. Az egész táj szépséget és békességet
sugárzott... volna, ha a tó egyik oldalán nem magasodik egy furcsa
építmény. Toronyhoz hasonlított, de az alja kiszélesedett, kőfal
kerítette, és egy lakóházféleség is állt ott.
– Nofene! – Don a homlokát törölgette. – Mi ez már megint?
– Egy másik idő, másik emberek – vélte Ariel; teljesen beletörődött
már végtelennek tetsző hányattásukba.
– Lehet, hogy a jövő? – reménykedett Lars. A kíváncsiság is
felébredt benne. Társaira pillantott, aztán határozottan elindult lefelé.
Don kissé habozva követte.
– Miért kell nekünk mindenbe belemásznunk? Eddig is elég
bajunk volt már. Csináljunk úgy, mintha nem is látnánk ott azt a
valamit, és menjünk csak tovább, kelet felé.
– Lehet, hogy éppen itt vár ránk a titok magyarázata –Lars nem
fékezte iramát. Társai követték, és lábuk egyre gyorsabban vitte
őket lefelé. Dél volt, a tűző nap eltüntette árnyékukat. A hőségben
csalogató célpontnak tetszett a tiszta vizű tó. Partjára érve ittak a
vizéből. Igen jó íze volt a hűvös folyadéknak. Megtöltötték
kulacsaikat, és összenéztek.
– Gyerünk!
Nem tudhatták, hogy a fura építmény egyik ablakából valaki már
jó ideje figyeli őket. Az illető örömmel dörzsölgette össze kezeit,
aztán elnevette magát. Hangosan, elégedetten nevetett... Az épület
nőtt a fiúk szeme előtt. A torony több emelet magas lehetett. A
lábánál álló ház ablakait zsalugáter fedte. A kőfal háromembernyi
magasan övezte a két épületet. Volt rajta egy kapu is.
– Figyelitek, pupákok? Nincs út. Csak egy ösvény szélesség vezet
a kapuhoz, azt is félig benőtte a fű.
– Ritkán használhatják. Talán lakatlan – lélegzett fel Ariel. Mi
tagadás, ő bizony félt egy kicsit. Ezt persze titkolni akarta
 barátai előtt. Már eddig is eleget ugratták az... óvatossága miatt.
– A kapu viszont zárva van, úgy tűnik – Don megállt pár lépésre a
vastag fadeszkákból ácsolt kapu előtt. Lars fejét felszegve nézett a
magasba. Nem tudták, mi ez a dolog – vár? Kastély? Lakótorony
csupán? Csend volt. Csak a szél mozgatta a füveket. És akkor... Egy
fiatal nő hangját hallották. Az ismeretlen a falak mögött kiáltott-
sikoltott:
– Segítség! Jó emberek, segítsetek! Segítség!
Mahal maga telepedett a vezetőülésbe. Az átlátszó falon besütött a
reggeli nap; a férfi hunyorgott az éles fényben. Két embere – az
Afrika–bizottság alacsonyabb beosztású hivatalnokai – átmentek a
mellettük álló másik csupafém csupa – , üveg gépbe, ahol az orvos
és az egészségügyi személyzet várta a startparancsot.
Csing igazgató kis habozással foglalt helyet a repülőgépben. Csak
akkor vette észre, hogy Mahal éppen hozzá beszél:
–... az éjszaka folyamán egy gépet mélyrepülésben küldtem az
övezet fölé. Biokeresőkkel is fel voltak szerelve, még– ; sem
bukkantak a fiúk nyomára.
– Éjszaka beléphetnek a zónába engedély nélkül is? – kérdezte az
igazgató. Mahal furcsán mosolygott.
– Nem kérdeztem senkit, a bizottság engedélye nélkül
küldtem ki a gépet – aztán mintha szégyellne, hogy már órákkal
ezelőtt sem volt olyan “kemény", amilyennek mutatta magát,
szájához emelte a mikrofont.
– A központot hívom.
– Itt a központ.
– Mindkét gépnek felszállási engedélyt kérek!
– A központ engedélyezi a felszállást.
 Epszilon Eridani némi aggodalommal szállt be a csaknem gömb
alakú, minden oldalról áttetsző szerkezetbe. Ö, aki majdnem egész
évben a Holdon élt, kissé gyenge, törékeny alkotmánynak tekintette
ezt a repülő gömböt. Ismerte persze működési elvét, és tudta, hogy
szerencsétlenségek igen ritkán fordulnak elő, mégis, a torkát szorító
nyomás nem lőtt el.
Keiko úgy lendült be az ülésre, akárha egész eddigi életében ilyen
masinával röpködött volna. Dolli félrelépett a bejáratnál, majdnem
leesett a repülőtér betonjára, Kata kapta el a karját, erősen tartotta, és
szokásos bőbeszédűségével csak annyit jegyzett meg: “Na!"
Mahal becsapta az ajtót. A nap még a látóhatár alján volt, vöröses
gömbje áttörte a felhők láncait. A két repülőgép árnyéka hosszan
nyúlott a távolba.
A hajtómű majdnem hangtalanul működött. Éppen csak egy kicsit
zúgott. Kata érezte, hogy emelkednek. Egy perc sem tele bele, máris
magasról nézték a repülőteret, az egyre kisebbedő épületeket. Csing
a fiúkra gondolt. Mit csinálhatnak most? A magas, szőke Lars, az
éppolyan égimeszelő fekete Don, a kis kövérkés Ariel? Ez utóbbi
nyilván minden adandó alkalommal ismételgeti iskolaszerte híressé
vált mondását:, “Fő a nyugalom." Eridani látta: északnyugat felé
szállnak. Hát igen, a tiltott övezetről eddig ő sem hallott, pedig a
Hold igazán nincs távol a Földtől, a rádióműsorok aránylag jól
vehetők, no és a Holdra is telepítettek már erősítőket, ezek révén
Lunurbóban is nézhetik a Világtelevízió központi hat csatornáját, de
még az egyes földrészek külön műsorait is. A távirányítással
nyomott; újságok is közölték általában a főbb híreket. De persze
Mahal is mondta: a világ vezető tanácsa egyelőre nem csinált
reklámot a tiltott övezetnek, hiszen azt csak kísérleti jelleggel hozták
létre. Ha beválik – és állítólag beválik! –, akkor majd a többi
földrészen is kialakítanak ugyanilyen elzárt területeket. Érdekes
lehet ám ott az élet. Eridani tudta: ő maga ugyan semmi kincsért sem
vállalná most, hogy ott éljen. Most még biztosan nem. De ki tudja,
hogyan dönt, ha kétszer annyi idős lesz, mint ma?
Csing a korlátot markolta. A gépből minden irányba kilátott.
Alattuk napégette zöld szavanna rohant hátrafelé. Itt-ott
gazellacsordák legelésztek, félig kiszáradt tó csillant. A látóhatár
szélén hegyek tűntek fel. Az igazgató kicsit csalódott volt. Ez hát az
a tiltott övezet? Hisz egy cseppet sem különbözik más, itteni
tájaktól.
A lányok hallgattak. Dolli ugyan szívesen csiripelt volna Epszilon
Eridanival – ritkán nyílott alkalma, hogy valamelyik tanárral iskolán
kívül is társalogjon. Ám most a kislány maga is érezte: ez nem a
megfelelő pillanat. Ha a fiúknak valami bajuk esett... Dollinak még a
gondolatra is könnybe lábadt a szeme. Különösen Dont sajnálta
volna, ha... De nem, erre nem is szabad gondolnia! – jutott eszébe a
Keikótól tanult ön–fegyelmezési módszer, és rögtön alkalmazta is.
A két gép gyorsan száguldott a táj fölött. Ahogy a nap feljebb
emelkedett, úgy rövidültek az árnyékok. Félóra múlva a hegyek
fölött repültek. Mahal csökkentette a magasságot, és rádión közölte a
központtal, hol járnak. A koordinátákat az önműködő helyzet
jelzőről olvasta le, és térképe négyzeteinek betű– és számkódjelét is
megadta. A központ nyugtázta a jelentést. Mahal előremutatott.
– Mindjárt leszállunk. Látják azt a pár furcsa házat? Az
Kronopolisz. Ott laknak a görögök.
– Gyerünk! – lódult Lars a kapu felé.
– Velünk mindig történik valami – dohogott Don. – Ma aztán
mozgalmas napunk van!
De azért a fekete fiú sem úgy festett, mint aki bánkódik a sok
kaland miatt. Ariel a fogát szívta, nyugtalanul szemlélte
 a környéket. De sehol semmi gyanús mozgás... Csak a magasból
hallani ismét a kiáltozást:
– Segítség! Jó emberek ... Segítség!
“Mindig ugyanolyan hanghordozással ejti a segítség szót ––
gondolta a kövérkés fiú –, és mi az, hogy jó emberek? Ez megint
valami régies fordulat lesz. Abból az időből, amikor még nem
mindenki volt jó ember... Szóval a múltban vagyunk ismét!" Lars a
nagy kapuhoz ment. A fagerendák között nem látott rést. Kinyújtotta
a kezét, azt hitte, igen nehéz, talán mozdíthatatlan lesz, ám egyetlen
finom érintésére az egész szerkezet befelé mozdult, és zajtalanul
feltárult. Minden oldalról kőfallal és a házzal határolt kis udvart
láttak. Don leguggolt, a kapu alsó sarokvasát nézte közelről. A
fémen sötét színű folyadék csillant, néhány csepp a földre is jutott
belőle.
– Frissen olajozták... Lars kiáltott:
– Van itt valaki?!
Most senki sem válaszolt. A csend a fülükben zúgott. Ariel félve
tekingetett körül. Az épület ablakai mögött nem volt mozgás. A
bejárati ajtó nyitva volt. Hívogatóan nyitva.
– Ha valaki segítségért kiabál, akkor segítségre van szüksége –
mondta Lars.
– Mindig bámultam éleselméjűségedet! – vágta rá Don gúnyosan. –
És az eszedbe jutott-é, nemes kapitány úr, hogy ha itt minden ajtó
tárva-nyitva áll, akkor az a segítségre szoruló nőnemű lény miért
nem szalad ki hozzánk?
– Valami okból nem teheti – vélte Ariel. A három fiú összenézett,
aztán egyszerre lépték át a küszöböt. Ariel jobbnak látta, ha velük
tart. Nem mert volna egyedül maradni a magas falakkal körülvett
udvaron ... Odabenn a kőpadlós csarnok nagy volt, nagyobb,
mintsem hitték. Amikor beléptek, elsötétült a levegő... Minden
homályba borult körülöttük. Kékes villanások cikáztak, megdördült
az ég ...
– Mama! – kiáltotta Ariel reszkető ajakkal.
A bejárati ajtó dörrenve csapódott be mögöttük. Most látták: tömör
fémből van. Don hiába feszült neki, nem mozdíthatta.
– Minek is dobtam el az utolsó tomahawkot! – sziszegte. Lars egy
üres falnak vetette a hátát. Már egészen sötét lett körülöttük.
Valóságos éjszaka. Aztán...
A fiúk furcsa dobogást hallottak. Fémcsikorgást. Kattogást. Majd
fény gyűlt valahol, és a terem közepén hirtelen ott állt egy... Egy
páncélos lovag.
Pontosan olyan volt, amilyennek régi képeken, rajzokon látták.
Csillogott rajta minden: csúcsos sisakja a tollbokrétá–val, elöl
szélesen domborodó páncélinggel, karján-lábain könyékben térdben
hajló “ízületekkel". Oldalán jókora egyenes kardot viselt,
lánckesztyűs kezében hosszú dárdát tartott. Szakállas, barna bőrű
férfi volt, komor tekintete nem sok jót ígért. A sisakrostélyt
felhajtotta, és nézett, csak nézett. A fiúk már csak sötét szemét
látták.
– A pa... a pa... papucsa is fémből van – suttogta Ariel ijedten.
Maga sem tudta, miért éppen ez a részlet ragadta meg a
figyelmét. Így telt el egy hosszú perc, súlyos csendben.
– Mit akartok, gálád idegenek?! – dörrent rájuk a lovag. A hangja
visszhangzóit a szűk falak között, ez még csak növelte a rémisztő
hatást. Most még Don is megijedt.
– Csa ... csak azt... szeretnénk me-megtudni – dadogta, és hirtelen
kivágta: – Tessék mondani, hány óra van ?
Lars behunyta a szemét. “Ekkora ostobaságot kérdezni!" –villant
eszébe. A lovag közben felemelte bal karját, rápillantott a páncélra,
aztán dühösen kapott kardjához.
– Mily szemtelen vagy, tejfelesszájú idegen! Ahelyett, hogy
becsületesen bevallanád jöveteled célját...
– Miféle tejfölről beszélsz? – Lars nyugodtabb volt társainál.
Tudta már: megint a múltba tévedtek. Szembe kell hát nézni egy
újabb korral, újabb régimódi emberekkel.
– Tejfel, tejfel... Betörtetek a váramba!
 – Tört a fene! – most már Don is visszanyerte nyugalmát. – A kapu
nyitva volt.
– Hol az a nemes hölgy, ki az |mént jó embereket hívott
segítségül? – vette át Lars a lovagrfceszédmodort.
Mintegy vezényszóra ismét hallották a könyörgő kiáltást:
– Segítség! Segítség!
A hang most a lovag mögül hallatszott.
– Gyerünk! – indult volna Don. De a lovag a fiú mellének szegezte
dárdáját.
– Egy tapodtat se tovább!
– Egy tap... micsodát? – lepődött meg a fekete fiú.
– A hölgy, ki segítségért kiabál, a foglyom. Magam raboltam el
apja birtokáról. Szépséges hercegkisasszony... Az arca oly halovány,
akár a fehér rózsa hajnalban. A szája oly piros, mint a májusi vörös
tulipán, szeme kékje pedig akár a búzavirág. ..
– Ez egy virágkertész vagy meteorológus – súgta Ariel.
– Engedj utunkra, pléhlovag! – csikorogta Don tehetetlen dühében.
A hatalmas dárda a fiú melle előtt táncolt. Lars a homályos termet
nézte: van itt valahol egy másik ajtó? De csak egyetlen kijáratot
látott: a lovag mögötti nyílást.
– Szörnyű dolog történt! – sápítozott Ariel. – Fiúk, a mesék
birodalmába kerültünk! Most már csak a hétfejű sárkány hiányzik!
Lars legyintett. Hétfejű sárkány? Ostobaság. Hiszen a mesék kívül
esnek minden időn, minden koron. Itt pedig, legalábbis eddig, valós
időkben valódi történelmi korok képviselőivel találkoztak. Most sem
lehet másképpen. Ez is egy valódi múlt. A Földön volt valaha ilyen.
Páncélos lovagok, magányos várak, olykor bizony elrabolt előkelő
hölgyek is... Olvasott ő erről.
Don elkapta a dárda hegyes végét, megrántotta. A komor lovag
megingott, de nem engedte el fegyverét. Lars kihasználta az
alkalmas pillanatot, gyorsan megkerülte a lovagot. Ariel követte.
Amaz kardot rántott, ám közben a másik kezé-
 vel Donnal küszködött a dárda birtoklásáért. Nehéz páncéljában
ügyetlenül mozgott, a fiúk hallották, hogyan szuszog a sisak alatt. A
kard mégis fenyegetően suhant el Ariel feje fölött – a fiú később
esküdözött, hogy több hajszála bánta a dolgot –, aztán Don felé
csapott. A hosszú fiú gyorsan elengedte a dárdát. A lovag
egyensúlyát vesztve, éktelen csöröm–pöléssel tántorodott a falhoz.
És... nevetett!
– Hahaha! Menjetek csak... Haha, úgysem tudjátok kiszabadítani
a halavány arcú kisasszonyt, ebadta pórjai! Hahaha!
ördögi nevetését visszhangozták a szűk falak. A fiúk nem vártak
tovább, rohantak egy keskeny folyosón, itt már eloszlott a homály.
Onnan számos, még keskenyebb ajtó nyílott: Sorra belökdösték őket
– apró, javarészt üres szobákat láttak. Ezekben nem volt bútor, és
persze egy lélek sem. Csigalépcső került eléjük – felszaladtak rajta.
Ariel majdnem elszédült a forgástól. Don lihegve torpant meg a
következő emeleten.1 Hátuk mögött még mindig hallották a lovag
pokoli nevetését: Hahaha! Hahaha!
– Ez őrült – mondta Lars.
– Miért, a többi nem az volt? – Don nagyot fújt. – Az egész múlt
mintha csupa flúgosból állna. Emlékeztek a görög filozófusokra?
De társai most nem figyeltek rá. Ariel előbbre merészkedett.
Valószínűleg nem a felfedezési vágy űzte, inkább a lentről hallatszó
páncélcsörömpölés ijesztette meg. A lovag jön utánuk! A gyerek
benyitott egy ajtón. Nagyobb szobába érkezett. Az emeleti ablak
nyitva volt. A kiáltást most kintről hallották:
– Segítség! Jó emberek, segítsetek!
– Az a bádogszörnyeteg bezárta a szegény nőt – sopánkodott Ariel,
aztán különös fény gyúlt a szemében. – De mi majd kiszabadítjuk,
igaz? Képzeljétek el, szegény talán már évek óta senyved egy
cellában, kenyéren és vízen! – a látomásnak ez utóbbi része tette a
kövér fiúra a legnagyobb hatást. Oly hosszú rabság még hagyján, de
rendes étel nélkül? Brrr, szörnyű lehet!
Lars körülnézett. A szobában régimódi, kényelmetlen fabútorok
álltak, a falon festmények: már rég nem divatos ruhákat viselő
férfiak arcmásai. Közben hallották, hogy a lovag jön fel a
csigalépcsőn. Páncélja minden lépésnél zörögve a falhoz ért. Lars
kihajolt az egyik ablakon.
– Nézzétek! Az emeletről egy függőfolyosó vezet a toronyba. és
mintha onnan jönne a hang!
“Segítség!" – hallották ismét. Don egy sarokban felfedezte a
kijáratot. Keskeny, rácsos nyílás volt, ajtó nélkül. A rács nem volt
bezárva. Don egyetlen mozdulattal kilökte, és szabad volt az út. A
függőfolyosó vaskos kőoszlopon nyugodott. A mellvéd is kőből
épült, ám tetejét – látszott: egyelőre – csak bedeszkázták. A régies
építészet e remeke még nem volt teljesen készen. Ariel áthajolt a
mellvéden, lenézett – az udvar innen nézve már olyan kicsinek
látszott... Gyorsan visszakapta a fejét, mielőtt elszédülne. Társai
közben a toronyhoz szaladtak. Lars belökte a faajtót. Az sem volt
bezárva...
Ujabb csigalépcsőn futottak fel. Ablakok helyett keskeny
nyílásokat – lőréseket láttak. Némelyiken át látták a zöld erdőket. És
valami megcsillant a távolban. Don látta: egy folyó kanyarog a
dombok mögött. Aztán szaladt tovább ő is.
De hiába rohantak fel a torony tetejére. Senkit sem találtak ott.
Ariel lepillantott a függőfolyosóra.
– A házból most jön át a toronyba a bádoglovag! Elénk akar
vágni!
– Nyomás lefelé!
A második szinten majdnem találkoztak. A lovag éppen benyitott a
faajtón – a fiúk akkor rohantak el előtte. Don egy jól célzott rúgással
visszalendítette az ajtót, az csattanva ütő–dött a lovag sisakos
fejének. Az ellenző azonnal leesett az arcára.
 Míg a lovag azt felcibálta. és körülnézett, a fiúk már egy emelettel
alább dobogtak.
– Itt sincs senki!
– Csitt, hallgassatok!
Most egészen tisztán, alulról hallották az ismeretlen nő
segélykérését. Lars lenézett. Sötét folyosó... Dohos levegő.
– Ilyen helyen voltak régen a tömlöcök – suttogta Ariel.
– Mi-mlőcök? – okvetetlenkedett Don.
– Tömlöcök, vagyis börtöncellák. Sötét volt bennük, és hideg.
No és pókok meg patkányok.
– Brrr! Hagyd abba!
– Ott lehet szegény hercegkisasszony...
– Éppen miatta kerültünk bajba, ha nem tudnád.
– Azért kiszabadíthatnánk, nem?
Lassan elindultak lefelé, óvatosan mentek mind mélyebbre a
nyirkos kőlépcsőkön. Körülöttük egyre sötétebb lett...
Nem hallották, mikor osont mögéjük a lovag. Fémcipőit ledobva,
mezítláb settenkedett a lépcsőn. Előbb az ajtófélfa, aztán a lépcső
kanyarulata takarta el... Arcán a vigyor a sisakpáncél egyik szélétől a
másikig ért. A fiúk már odalenn tapogatóztak, amikor a lovag
lánckesztyűs tenyere elkapta a rácsajtót. Egy gyors mozdulat,
csattanás, régimódi kulcs fordult a zárban...
Három szempár meredt rémülten a szögletes nyílásra; a rácsok
mögött a páncélos alakot látták.
– Hahaha! – visszhangozták a falak. – Keressétek csak a
hercegkisasszonyt, ostobák!
– Be vagyunk zárva – suttogta Lars.
– I-igen – dadogta Don. Most neki sem jött ki hang a torkán. Ariel
a hideg falnak támaszkodott.
– Tömlöcbe kerültünk.
Mahal lassú léptekkel jött vissza. A házak előtt néhány emberalak
mozdult, furcsa fehér ruhát viseltek, az egyik meg mintha lovon ült
volna... Ilyen messziről nem látták jól.
Csing úr nagyot sóhajtott. Keiko behunyta a jobb szemét, és
megvakarta a bal halántékát. Dolli tisztelettel pislogott barátnőjére; ő
ugyanis tisztában volt vele, mit jelentenek e mozdulatok. A bölcs
Keiko ilyenkor roppant intenzíven töpreng valamin ... A nyúlánk
lány végül kinyitotta jobb szemét, és megkérdezte:
– Szeretnétek itt lakni?
– A tiltott övezetben? Hát az nem ilyen egyszerű. Ha
belegondolok, hogy még túl fiatal vagyok az ilyesmire – csicseregte
Dolli határozatlanul. Keiko elvesztette türelmét, Katára nézett.
– És te?
Amaz kimérten bólintott, és szólt is:
– Majd.
Amivel azt hozta tudomásukra, hogy talán a távoli jövőben, késői
öregkorában hajlandó lenne az övezetbe költözni. Epszilon Eridani
csak Mahal arcát nézte. A nyitott ajtón meleg levegő tört be. Még
korán volt, ám errefelé minden azonnal felforrósodott. A végtelen
füves mező, a föld, a fák..
– Sikerült a nyomukra akadni? – kérdezte Csing, amikor a
szálfamagas fekete férfi a vezetőülésbe préselte magát. Mahal előbb
elhelyezte hosszú lábait, aztán behúzta az ajtót. Az arca nem volt túl
vidám.
– Nyomukra akadtunk, igen. Itt jártak a földet érést követő napon.
– Szóval élnek?
– Egészségesek?
– Semmi bajuk?
A három kérdés gyorsan tört rá szegény Mahalra; a férfi behúzta a
nyakát, laposan pislantott Csingre.
– Igazgató úr, ha a lányok ilyen bőbeszédűek, én nem is jutok
szóhoz.
 – Csend legyen! – kiáltotta Csing. Kata – némi késéssel, csak most
akart megszólalni, de az igazgató fenyegető tekintetét látva, szép
lassan becsukta a száját. Kata így maradt L2 már sok dologról eddigi
rövid életében is.
– Itt jártak, sőt az éjszakát is itt töltötték. De másnap reggel
továbbmentek. Állítólag kelet felé indultak, de ez nem biztos. Hogy
azután mi lett velük...? – Mahal csak legyintett.
– De ugye, a landolásnál nem esett bajuk? – ez Csing volt.
– Nem sebesültek meg? – kérdezte Epszilon Eridani.
– Egyik sem sántított? Nem volt felkötve a karja? – így Dolli.
– Nem vérzett a kezük, az arcuk? – Keiko csak Mahal szemét
nézte.
Kata megint szóra nyitotta volna száját, Mahal a sok aggódó
tekintet láttán elmosolyodott.
– Nem. Semmi bajuk sem volt... akkor. Hogy mi lett velük később,
azt természetesen nem tudjuk még.
A műszerekhez nyúlt.
– Indulunk, kelet felé. Tovább keressük őket.
Csing úr nagyot sóhajtott. Kata szép lassan becsukta a száját.
A lovag lassan ment fel a lépcsőn, örömében összedörzsölte két
kezét. De a megszokott kellemes érzést most nem tapasztalta.
Gyanakodva emelte végtagjait szemellenzője réséhez –hát persze,
lánckesztyű van a kezén! így aztán hiába dörgölte őket össze...
Lerántotta a fém ruhadarabokat. Megint elfogta a nevetés.
– Nahát, hogy ezek a kölykök milyen ostobák ... Pedig azt hinné az
ember, hogy ha már a jövőből jönnek, hát minden hájjal megkenték
őket... No, most aztán véget vetünk az áldatlan állapotoknak. Az a
hercegkisasszony, az igazán bevált! Milyen meggyőző volt a hangja.
Azok a kölykök meg szépen besétáltak, mint az egerek a csapdába.
Ámbátor lehet, ezek az újabb koriak már azt sem tudják, mi az az
egér, hehe... De azt megtudták, mi a csapda! Soha nem felejtik el,
hahaha!
így kuncogott és beszélt hangosan, önmagának, közben felment a
lépcsőn. A nagy házba lépve megtorpant egy pillanatra. A csönd...
Igen, a csönd. Ez mindig rárohant, leteperte, csaknem megfojtotta.
Miért nincs itt senki? Miért nem talált magának társakat? Talán a vár
ijeszt el mindenkit. Akárhányan jönnek is, hamar elmennek megint.
A komor kőfalak, a ridegség. Vagy talán ő maga, a páncél komor
nyikorgásával? Ha a mesebeli hercegkisasszony valóban élne! Itt
lakna a várban, körbejárna a mellvéd mögött. Mosolyogva. Maga
lenne a fényes napsugár. Akkor biztosan találnának társakat, és a vár
igazi várrá lenne. Más lovagok is jönnének erre, letelepednének,
vagy mint vendégek megszállnának a várban. Sok vidám lakomát és
mulatságot rendeznének. De így..; nincs, aki a zöldségeskertet
megművelje, nincs, aki őt elkísérné vadászni. Egyszerűen egyedül
van, szolgák, társak nélkül. Márpedig mit ér így még a legbátrabb
lovag is? Itt ez a tágas vár. Ha lennének mások is... A földszinten
laknának a fegyverhordozók és az apródok. Apródok? Hát az sajnos
nem megy. Pedig ezek a fiúk éppen alkalmasak lennének rá. De hát
a törvény...
A lovag lassan lecsatolta sisakját, és elgondolkozva nézett maga
elé.
– Látsz valamit? – kérdezte Lars.
– Csak a mindent betöltő sötétséget – Don nagyot fújt. A pince
most egy barlangra emlékeztetett. A levegő áporo–dott volt, nehéz,
tüdejükre ült. Ariel már felhagyott a rács rázásával. Szinte erejét
vesztette.
– Jó erős rácsokat készítettek az ókorban – morogta Don;
 – Középkorban – helyesbített Ariel, igaz, eléggé erőtlenül és nem
túl nagy lelkesedéssel. – A lovagok a középkorban éltek.
– Nem mindegy most, te dundi űrhajós? A lényeg az, hogy a fickó
ráfordította a kulcsot, és semmiképpen sem tudjuk kinyitni az ajtót.
Remélem, nem kannibálok közé keveredtünk. Nem lenne kellemes,
ha innen egyenesen egy testhezálló kondérba kerülnénk, némi forró
víz és fűszer társaságában...
– Ablak nincs? – Lars lassan előrement. Puszta földet érzett talpa
alatt. A sötétséget csak a bejárat felőli oldalon, a lépcsőknél oszlatta
el kissé a kintről beszivárgó fény. De a másik oldal szuroksötétnek
látszott. A fiú maga elé nyújtott tenyérrel tapogatózott. Kőfalba
ütközött. Elfordult, a fallal párhuzamosan ment tovább. Ismét
köveket érzett; ott volt a pince sarka. Ám feje magasságában
váratlanul apró fénysugár szúrt a szemébe.
– Gyertek csak ide! Látjátok ti is?
Ariel csak pislogott, de persze semmit sem látott. Talán azért, mert
egy fejjel volt alacsonyabb a másik kettőnél, így fel sem érte azt a
pontot. Don előbb egyik szemét hunyta be, majd a másikat.
– Rés – jegyezte meg a rá oly kevéssé jellemző tömörséggel.
– Hanyag munka. Nem tömtek a kövek közé elég... micsodát. No,
hogy is hívták?
– Habarcsot – segített Ariel, és büszkén kihúzta magát. De aztán
eszébe jutott sanyarú helyzetük, és vállai lehorgadtak. Ki tudja, miért
zárta be őket az a páncélos lovag? Mi lesz a sorsuk? Lehet, a
sötétben a fiú szája sírásra görbült. .. volna, ha társait el nem kapja
hirtelen a lelkesedés.
– Ha itt hiányzik, lehet, hogy másutt is takarékoskodtak vele.
– Pancserek... Nem értettek az építkezéshez. – Don a zsákjában
kotorászott. – Valahol kell lennie egy késnek. Én ugyan tőrnek
nevezem. Ariel, nem azzal hősködtél az irokézek falujában? No,
megvan.
Kő csikordult fém alatt. A fekete fiú kis lyukat vágott a rés mellé,
aztán azt szélesítette jobbra–balra, le-feL Malterdarab hullott a
földre, a résen több fény esett a pincébe,
– Rossz anyagból csinálhatták – suttogta Lars. – Ez a malter még
mindig nem túl kemény.
– Szóval mégsem a középkorban építették?
– Itt már minden lehetséges, senki sem ismeri ki magát. Add ide,
most én!
Felváltva dolgoztak. Mind több fény jutott a szemükbe.' Aztán Lars
hosszú, keskeny ujjai és Don kése segítségével kiemelt egy
emberfejnyi követ. Mögötte egy kisebbet láttak, és a mögött... ott
zöldellt a mező!
Együttes erővel sikerült a másik követ kilökniök. Hallották, hogy a
földre zuhant. Akkor nekiestek a többinek...
A lovag végre határozott. Igaz, nem volt könnyű a döntés. De talán
jó lesz most már, ha jelt ad. “Amazok" biztosan a javára írják, nem
fognak neki többé olyan csúnya dolgokat üzengetni, mint annyiszor
mostanában. És ha ő itt maradhat a várban, végre biztosan jönnek
majd társai is. Megtehetné, hogy toborozzon. Elmenne a
görögökhöz, vagy azokhoz, akik a hegy túlsó oldalán szintén várat
építenek. Biztosan akadna közöttük, aki elszegődne hozzá apródnak.
Nem baj, ha öreg. “Én sem vagyok már olyan jaj de nagyon fiatal!"
– gondolta. Erről eszébe jutott a derékfájása. Bizony, az sem javult
mostanában. Nincs errefelé jó doktor. Tulajdonképpen semmilyen
doktor sincsen. Aki várúrnak, lovagnak áll, hát számítson erre is.
Senki sem törődik az egészségével, magára lesz utalva. Lovaglás
közben a szél minduntalan befütyül a páncél alá; ha meg süt a nap –
és mikor nem süt errefelé? –, hát szegény lovag majdnem megfő
fémburkában... Hameg hazalovagol, és levetkőzi
 páncélruháit, komoly tornát kell végeznie, míg minden darabtól
megszabadul. “Ez az én lovagi tornám", gondolta keserűen. Igaz,
utána az ember roppant könnyűnek érzi magát, amikor már semmi
sem nyomja a vállát-kezét-lábát. Átkozottul nehéz tud lenni egy
ilyen páncél. Nélküle viszont szinte repülni tudna...
Nagyot sóhajtott. Hiába, meg kell hát tennie. Felállt, lassan felment
az emeletre. Szobájának kis ajtaját belökve megint hallotta a fájó
csendet. Ez most már mindig így lesz, így marad? Nem, az nem
lehet!
Leakasztotta a falról az egyik képet, és a padlóra tette. Ez is egy
idős, szakállas férfit ábrázolt. A kép mögött, falba vájt üregben
különös szerkezet rejtőzött. A lovag kis fontolgatás után kivette, és
az asztalhoz vitte. Gombot nyomott le. Zúgás hallatszott, és
csipogásszerű zaj. A lovag akkor a szájához emelte a szerkezet egyik
darabját, és beszélni kezdett:
A központot hívom! Központ, jelentkezz!

OSZLIK A HOMÁLY

– Hát ezen a lyukon aligha férünk ki – ingatta fejét Ariel. Egyik

szemét behunyva taksálta a nyílást.
– Egy dolog biztos: te nem férsz ki – jegyezte meg Don, bár most
neki sem volt kedve enyelegni. Lars az ujjait nyalogatta; a bőrét több
helyen lenyúzták az érdes kövek.
A nyílás talán negyven centiméter átmérőjű lehetett. Tovább nem
bonthatták a falat, a többi kő már erősen, mozdíthatatlanul ült a
helyén. A kinti fényhez alkalmazkodott már a szemük. Don próbálta
magát átpréselni a nyíláson, de széles válla elakadt a kövek között.
– Gyere vissza, mert benne ragadsz, mint egy dugó! – jósolta Ariel
komoran.
Don néhányszor próbált felugrani, aztán belátta, nem juthat ki. Ez a
lyuk nem az ő mérete volt. Amint társai lecibálták, vállát
dörzsölgetve jelentette:
– Azért kiláttam egy kicsit. A fejem kifér... A föld innen messze
van még. A pince magasabban van, mint hittük. Ez nem is pince,
hanem alulról–kívülről nézve a torony második emelete. De itt balra
van egy keskeny párkány a falon... Nem beszéltek róla, Lars mégis
tudta: most ő következik. Bár Donnal egyforma magasak voltak, a
fekete fiú vállasabb volt nála. Mivel Ariel e keskeny nyílásnál szóba
sem jöhetett, hát nem maradt hátra más: a “kapitányban" volt
minden reményük. Lars nem nézett rájuk, úgy tett, mintha zsákjával
foglalatoskodna. Gondosan a fal tövébe helyezte, aztán
megnedvesítette ajkát, mélyet lélegzett, és a lyuk alá állt.
– Dobjatok föl, űr átkai!
Társai azonnal feljebb tolták. Feje egy vonalba került a nyílással.
Odakünn déli napfényben látta az erdő szélét. Ta-
 lán mégis jobban tették volna, ha elkerülik ezt a furcsa várat. Az
“elátkozott kastélyt"... De hát valaki segítséget kért tőlük, és
megtagadhatták-e ezt ők, az űr lovagjai? Eszükbe sem jutott, hogy
csak úgy továbbmenjenek, ha valakinek szüksége van rájuk. Ez lett a
vesztük... Vállába fájdalom hatolt. A kövek
éles pereme ...
– Vissza! – szólt hátra. – Fordítva kell menni, ütődöttek! Lábbal
előre! Ariel szívesen rávágta volna, hogy egy másodperccel
korábban még maga Lars sem gondolt erre, de nem szólt. Nem
sokkal később a fiút már lábbal előre tolták ki a nyíláson. Nem is
volt semmi baj, amíg a válla nem került a kövekhez... Egyik kezét
Ariel, a másikat Don szorította erősen. A fiú érezte, hogy a lábai
hiába keresnek támasztékot. Mintha az űrben kalimpálna ..
Ugyanakkor a vállain már a ruha is elszakadt. A kőfal érdes széle a
bőrét hasította. Fájt
– Eresszetek ki... lassan!
Lars félt, de az érzés még nem hatalmasodott el rajta. Félt, hogy
lezuhan, de félt attól is, hogy társai előtt nem tudja majd leplezni
félelmét. Gyávának mutatkozzon előttük? Ettől mindennél jobban
rettegett. Ezért összeszorította fogát, uralkodott magán. Az egyik
lába végre kapaszkodót talált. Keskeny követ... Ráállt. A fiúk akkor
elengedték a kezét. Válla égető fájdalommal kicsúszott a nyílásból.
A nap a hátát verte forró sugaraival. Végre – idegölő, tétova
keresgélés után – a másik lába is rálelt a félcipőnyi keskeny
párkányra. Fellélegzett. Csak most érezte testében a nem oldódó
görcsös feszültséget. Homlokán és hátán verejtékpatakok csorogtak.
– Körbemenj! – tanácsolta Don.
– És kapaszkodj! – tette hozzá Ariel. “Könnyű azt mondani" –
szerette volna Lars válaszolni. Még egy teljes percig állt a nyílás
előtt, látta Ariel és Don aggódó arcát, ez persze nem növelte
bátorságát. Lassan jobbra csúszott. Bal kézzel még a nyílás szélébe
kapaszkodott. Lenézett.
 A földön zöld fű volt, a várfal tövében itt-ott alacsony bokrok
nőttek. Lars talán nyolc méterre lehetett a földtől. Tudta: ha leesne,
nem halna bele. De összetörne néhány csontja. És akinek már eltört
valamije, nem lehet űrhajós... Ilyen szigorúak az előírások, és ezeket
senki sem kerülheti meg. A fiú ajkába harapott, egész testtel a falhoz
lapult. Az űr... az űr őt is várja. Nemcsak Ariéit, Dont, a többi társát,
nem csupán az összes földi embert. De ha most itt az egyensúlyát
veszti, örökre lemondhat mindarról, ami a kozmoszban talán éppen
őt, csak őt várja.
Lassan haladt előre. A torony kerek volt, nem tudta hát, egy-két
méterrel arrébb mi várja. Ha megszűnik a párkány, ha reszkető ujjai
lecsúsznak a várfal néhol szerencsére kiálló köveiről? A hőség is
kínozta. “Most bezzeg nincs szél" – gondolta, aztán
megkönnyebbülten fellélegzett, mert a szél erős is lehet, talán
letaszítaná őt a mélybe.
Nem tudta, mennyi idő telt el. Teljesen elvesztette időérzékét. A
nap már nem a hátát sütötte, lassan a torony árnyékába került. Ebből
érzékelte csak, mennyire jutott előre. Ujjai elmerevedtek,
kisebesedtek, karja és térde remegett. Nehezen, kapkodva szedte a
levegőt. Mellét, arcát szinte a köveken csúsztatta előre, centiméterről
centiméterre. A lábát mindig óvatosan tette előre. Előbb az egyiket,
aztán a másikat. Ruhája csatjai a mellén már szinte belevésődtek a
kövekbe, oly szorosan tapadt a falhoz.
Végre embermagas kőpárkány került eléje. Csak amikor kissé
merészebben fordította el fejét, vette észre: ez tulajdonképpen a vár
fala. A torony falával összeépítették. Már látta tetején a csipkés
lőréseket. Oda kell feljutnia, bármi áron. Más útja nincs is.
Legfeljebb.. vissza. Ismét végig a párkányon, aztán a nyíláson át a
tömlöcbe... Még a gondolatra is megrázkódott. Nem, nem. Csak
előremehet!
Az akadályt mégis könnyebben győzte le, mint hitte. A vái építői
talán nem számítottak komolyabb ostromra, ezért a kis párkányon
kívül a fal csatlakozásánál is akadtak kiálló, nagyobb kövek. Lars
ezekbe kapaszkodva egyetlen perc alatt az egyik csipkefogazat résbe
került fel. Leült, és lihegve pihent. Iménti gondolatai maradéktalanul
elszálltak, és már bátrabban pillantott le a mélybe. Odazuhanni,
csontot törni? Nem! Hogy ne csapjon zajt, ledobta űrhajóscsizmáit
Hallgatózott. A várban csönd volt. Merre lehet a lovag? És vele a
rácsajtó kulcsa? A fiú az összekötő függőfolyosó másik végére
sietett. A folyosón senkit sem látott, mikor belesett a félig nyitott
ajtón. A kinti hőség ellenére itt borzongatóan hűvös volt. A falak
ridegséget lehelték magukból. Lars kis habozás után fölfelé indult a
lépcsőn. Zoknis lábával nesztelenül lépkedett...
Hangokat hallott, de messziről. Óvatosan közeledett. Az első
szobában senkit sem látott. A következő ajtó mögött beszélt valaki;
Lars felismerte a lovag hangját:
– Szóltak már nekik? Nem türelmetlenkedem, kérem, Vagyis hát
igen! Türelmetlen vagyok! Mert... Na, jó. Persze hogy várok. Mi
mást tehetnék?
Lars határozatlanul állt. Aztán a szoba sarkában álló régimódi,
festett faládára tévedt a tekintete. Páncélruhadarabok hevertek rajta,
szürkén csillantak egy láncing fémszemei. Egy kesztyű a padlón
hevert.
És a “ruha" mellett ott hevert egy jókora kulcs is...
A fiú csak egy pillanatig habozott. Aztán villámgyorsan a ládánál
termett, felkapta a kulcsot, és zajtalanul, de szélsebesen száguldott le
a lépcsőn, át a hídon, a vártorony felé.
– Mintha valami mozgást láttam volna – Dolli a gép ablakához
tapadva nézett le az elsuhanó tájra.
– Mozgást? – kérdezte Mahal szórakozottan. A gép vezérlését a
robotpilótára bízta, maga pedig egy térképet tanulmányozott.
Epszilon Eridani csak sejtette, hogy az övezetet ábrázolja.
 – Nyolc–tíz ember futott a fák alá – újságolta Dolli, majd kissé
zavartan folytatta: – Innen fentről úgy látszott, hogy majdnem
meztelenek.
– Biztosan ősemberek – bólintott a fekete férfi nyugodtan. Dolli
elhallgatott. Ez a lehetőség meglepte.
– ősemberek is vannak? – kérdezte Keiko, és ellökött homlokáról
egy éjfekete tincset. – Olyan... izé... kőbaltások?
– Uhum – Mahal a térképen méricskélt valamit.
– Mamuttal? – tette hozzá Kata.
– No, azt már nem. Ősállatok azért nincsenek, ettől ne tartsatok! –
Mahal kikapcsolta a robotpilótát, és ismét átvette a gép irányítását.
Azonnal érezhetően irányt változtatott. Csingnek olyan érzése
támadt, hogy az Afrika-bizottság tisztviselője keres valamit. Mahal
többször kipillantott oldalra. Egyszer a mögöttük repülő másik gép
pilótájától is kérdezett valamit rádión.
Végre valami megcsillant előttük. A lányok örömmel állapították
meg, hogy egy majdnem szabályosan kerek kis tó. A partját buja,
zöld nádas vagy sás szegélyezte – innen a magasból nem látták
pontosan, miféle vízinövény.
– Jó lenne fürödni! – sóhajtotta Dolli.
– Lehet szó róla – mosolygott a fekete férfi. – Ugyanis itt
leszállunk. Amíg elmegyek kérdezősködni, addig fürödhettek. De az
egész csak tíz percig fog tartani.
– Akkor nem érdemes – legyintett a lány.
Kata a gép másik oldalán ült. Egy ideig a két gép árnyékát figyelte;
a kis kerek, fekete foltok szélsebesen száguldottak a szavannán,
semmiféle akadály nem tartóztathatta fel őket. Elsöpörtek a ligetek,
bokrok, sziklák fölött is, mindig egyenlő sebességgel. A lánynak úgy
tetszett, hogy nem messze az ismeretlen tó partjától hegyes, csúcsos
kis házakat lát. Házakat? Nem voltak azok épületek, inkább...
hogyan is nevezték az ilyeneket valaha régen? Kunyhók? De a
látvány szinte azonnal eltűnt a szeme elől. A gép felé rohant a tó, és
a sás, a fák, a föld. Lágyan landoltak a fák között
– Mindjárt visszajövök – szólt Mahal, kiugrott a gépből, & eltűnt
Csing érezte, hogy a homlokára gyűlt verejtéket már csak busa
szemöldöke tartja vissza, de ha megmozdul, az egész a szemébe
ömlik. Lassan, óvatosan húzta elő zsebkendőjét – de akkor
meglökték. A három lány közül valamelyik lehetett. A férfiakat
letaposva igyekeztek a kijárat felé. Dolli máris odakint volt, Keiko
követte. Kata is utánuk ugrott.
Csing szemébe csörgött a verejték, a férfi hosszan és elkeseredetten
törölgette magát.
Eridani – Volkov beszívta a szavanna illatát.
– Érzi, igazgató úr?
– Nem. Micsodát?
– A Föld szagát.
Csing néhányszor szippantott. De olyan hangosan ám, hogy
Epszilon Eridani már attól tartott: a környékbeli vadállatok
felriadnak ebéd utáni szundikálásukból
– Érzem, érzem – felelte az igazgató türelmetlenül. Látszott rajta,
hogy az efféle költői dolgok most aligha érdekük.
“Nincs benne semmi érzék a költőiség, a szép hangulatok iránt" –
gondolta a tanár, és kilépett a gépből. Lehajolt, közelről szemlélt egy
apró bokrot. A szabályos kis ágakat, a Nap felé tárulkozó levelek
erezetét. A bokrocska maga is a természet csodája volt. A tanár látta
ezt, mégsem tudott maradéktalanul örülni még a napfénynek sem.
Pedig a Holdon töltött hosszú hónapok alatt sokszor hiányzott neki a
Föld. Gyakran voltak olyan pillanatai, amikor otthagyta volna az
iskolát, beült volna az első gépbe, és irány a Föld! Mindegy, hogy
melyik űrrepülőtér, melyik földrész... Csak hegyet és vizet lásson,
tengert és távolba kanyarodó folyót, domboldalon nőtt erdőt, élvezze
arcán a szelet...
Hol lehetnek a fiúk? Mi történt velük? Epszilon Eridani mellében
nem engedett fel az aggodalom szorítása. Es amikor lassan
megfordult, Csing sötét szemét látta. Az igazgató is ki-
 szállt a gépből, arcát a tanár felé fordította. így nézték egymást egy
percig.
– Remélem, nem esett bajuk – mondta végül rekedten Csing.
A tanár szívét melegség járta át. Szóval Csing úr mégsem olyan
kőszívű, amilyennek sokszor mutatja magát... Kissé
megkönnyebbült hát, bár félelme nem múlott el Keiko lekuporodott
a vízparton. A kis zöld hullámokat nézte. A sás között halak úsztak –
akkorák lehettek, mint az ujja, gyorsan cikáztak ide-oda. Hasuk
ezüstösen csillant, míg fent a gerincük majdnem fekete volt. Amikor
a lány árnyéka a vízre vetődött, a halak azonnal elmenekültek.
– Mennyi élet! – sóhajtotta Dolli. – Ha belegondolunk, milyen
igazságtalan is a természet. A Földön millió és millió növény meg
állat meg egysejtű meg mindenféle lény él, és a Holdon? “Minden a
körülményektől függ" – kezdte volna Keiko a magyarázatot.
Megszokta már, hogy barátnőinek gyakran ő mondja el azokat a
dolgokat, amiket az oktatógépektől nem tudhatnak meg. De hirtelen
ráeszmélt a helyzetre. Miről is beszélnek ők itt? A fiúk...
– Az ördögbe! Ha nem találjuk meg őket, mi lesz?
– Baj – felelte Kata szokásos rövidségével. Dolli ilyenkor szokott
közbeszólni (olyankor is, ha erre semmi szükség sem volt). De most
hallgatott. Megkövültén bámulta a sástenger rését.
– Mi baj van? – kérdezte Kéiko.
Dolli előbb hebegett, aztán lassan elmúlott a sápadtsága;
– Lányok... Amit én láttam az előbb! Nem fogjátok elhinni!
– Az könnyen megeshet – vágta rá Kata. Keiko sem maradt le:
– Merthogy néha igen vad dolgokat állítasz. Tegnapelőtt például
azzal jöttél, hogy a szavannában egy talajból kimeredő periszkópot
láttál ide-oda forogni, és igyekezted nekünk bemesélni, hogy az
emberek a tengeralattjáró mintájára időközben feltalálták a
földalattjárót, és ...
– Jó, jó, az csak vicc volt – Dolli a tó felé intett. – De az előbb
valóban láttam valamit!
– Halljuk – suttogta Keiko, és megadóan behunyta a szemét.
Élvezte a napfényt. A szellőt, amelyik bőrét csiklandozta, haja alá
nyúlt puha ujjaival. Valahol vízimadarak kiáltoztak.
– Egy csónak úszott el ott az előbb. Két férfi ült benne, nem erre
néztek éppen, hát biztosan nem vettek észre bennünket.
– Na és?
– Hát... olyan furcsa csónakjuk volt. Az oldalára színes mintákat
festettek, olyanokat, mint egy kígyó háta. Az evezősöknek meg
tollkorona volt a fején, akár régen az indiánoknak.
– Kiknek?
– Indiánoknak.
– Szerintem álmodtál.
Lépteket hallottak. Keiko ruganyosán pattant fel. Ha azok az
indiánok vagy kicsodák közelednek... De nem. Eridani bukkant ki a
fák közül:
– Gyertek, lányok! Mahal jön.
 Szélvészként zúgtak el mellette. A tanár is jócskán megszaporázta
lépteit, de csak a szívdobogása gyorsult fel az erőlködéstől. “Nohát,
ilyen gyenge vagyok? Keveset mozgok mostanában. Többet kellene
sportolnom" – gondolta. Mire Mahal a géphez ért, már mindnyájan
ott vártak rá. Ahogy egy órával ezelőtt, a görögöknél
Kronopoliszban, úgy most is az arcáról próbálták leolvasni a hírt. Itt
is jártak a fiúk, méghozzá ma reggel – újságolta a
 férfi. Az arcán zavart kifejezés jelent meg: – Volt is egy.., hm ...
apróbb nézeteltérésük az indiánokkal.
– Hát itt meg indiánok élnek? – csodálkozott Csing.
– No ugye, mit mondtam! – diadalmaskodott Dolli. – Nem
álmodtam az előbb!
– Szóval azért láttam olyan hegyes tetejű kunyhókat –mormolta
Epszilon Eridani, de senki sem figyelt rá,
– Nézeteltérés? – kérdezte Keiko.
– Hát igen. összetűztek az indiánokkal, vagy azok a fiúkkal, nem
tudom. Zavaros história. A lényeg az, hogy látták mind a három
gyereket délkelet felé távozni.
– Egészségesek? – Csing nagyot nyelt
– Azt hiszem, igen. Ugyanis a távozásuk... hm... szóval, az itteniek
beszámolója szerint igen nagy sebességgel történt. Márpedig alig
hiszem, hogy betegek vagy sérültek olyan gyorsan tudnának futni,
hogy még az irokézek se érjék utol őket... A beszámolót a másik gép
egyik embere szakította félbe; Mahal társa kiáltott nekik:
– Hé, Mahal! A központ keres rádión. Azt mondják, tudják már,
hol vannak az elveszett fiúk!
Aznap már másodszor futottak ilyen gyorsan. Ariel elöl rohant
Don, hosszú lábai csak úgy szálltak a domboldal bokrai fölött. Lars
lihegve követte. Egy pillanatra még eszébe jutott, milyen szerencsés
emberek ők tulajdonképpen. Hiába csalta őket csapdába a gonosz
lovag, sikerült kiszabadulniuk.' A páncélruha mellett talált kulcs – a
pinceajtó kulcsa volt Milyen ósdi szerszám; egy cseppet sem
hasonlít a mai zárak nyitóira. Hiszen ma már csak kódolt
mágneszárak léteznek... Ma? Lars lassított. Belehasított egy
gondolat Amit ő mai világnak, saját világuknak hisz, az
tulajdonképpen nincs többé. Ha csakugyan a múltba süllyedt az
egész Föld, akkor ő itt hiába ábrándozik kódolt zárakról vagy a
modern kor másmilyen, csodálatos műszaki eszközeiről. Ha eltűnt az
a világ, vele vesztek nem csupán az emberek, de azok találmányai is.
Nincsenek épületek, járművek, utak, legalábbis nem olyanok, amiket
ők ismertek eddigi életükben. Most az is ezt látszott megerősíteni,
amit maga előtt látott. A rohanó fiúk éppen felértek a legmagasabb
dombra. Majdnem hegycsúcs volt. A nap elé felhők torlódtak, szél
csapott arcukba. Néhol elsötétült a napégette fű vagy az erdő,
felhőárnyékba került a Föld. Embernek bizony itt nyoma sem volt
Nem láttak sem utakat, sem házakat. Mögöttük eltünt már a kis
kerek tó partján álló furcsa, tornyos váracska is, ahol most a
páncélos lovag dühöng. Ha ugyan észrevette már eltűnésüket.
– Bottal... ütheti... a nyomunkat – lihegte Ariel
– Miért? – kérdezte Lars. Nem ismerte a mondást, és szerfelett
furcsának találta a lelki szemei előtt megjelenő látványt: a tornyos
vár büszke becsapott ura – talpig páncélban, lebegő tollbokrétával a
fején – csikorogva sétál a vár előtt, és amint a fűben felfedezi a fiúk
egy–egy lábnyomát, az erre a célra magával hozott bottal jó nagyot
sóz rá...
 – Úgy szokták... mondani... régen – Ariel kifújta magát,
körülnézett. – Oda nézzetek! Egy folyó!
Fénycsík csillant a távolban, ide-oda kanyargott Don is azt nézte,
szemét ernyőzve. önkéntelenül kulacsához nyúlt – a vízről az ivóvíz
jutott eszébe. Az edény alján alig loccsant egy kis folyadék.
– Menjünk oda – javasolta.
Most már nem rohantak annyira. Ziháló tüdejük lecsillapodott. A
lovag alighanem egyedül volt a várban. Hiába is indulna
üldözésükre, egyedül semmire sem menne három ellen.
Megnyugodtak hát. Elhaladtak két liget mellett.
Ariel arra gondolt: ők most olyanok, mint az ősemberek. Eszközök
híján, mindenkitől elfeledve és teljesen magukra hagyatva élnek itt a
természet ölén. Mi lesz, ha mindez már örökre így marad? Mit
fognak enni, hol hajtják álomra a fe-
 jüket? Esetleg visszamehetnének a görögökhöz vagy a
várépítőkhöz? Lehet, befogadnák őket. De egész életüket azok
között az emberek között éljék le? A fiúban ismét felébredtek a
kétségek. Akár a második napon, Kronopoliszból távozva – ismét az
idővel kapcsolatos gondolatok kezdték kínozni. Megint úgy érezte:
Lars elmélete – magyarázata? – valamiképpen sántít. De hol, melyik
pontja az, amelyik nem illik a többihez, hol az a rés, ahová kétkedése
ékjeit befeszítheti?
Megálltak, mert az élen haladó Don intett. Lars vállán sajogtak a
sebek. Ki kell őket mosni, lehetőleg tiszta vízzel gondolta
vágyakozva. Egy magas, agyagos partszakaszról néztek le. A folyó
elég gyors sodrásúnak látszott, itt-ott a partból kitépett bokrok,
kisebb fatörzsek is úsztak benne. Ariel félve merészkedett a
meredély szélére, szédült. De így is észrevette az innenső parton
heverő hosszúkás, mozdulatlan valamiket...
– Krokodilok!
Don odanézett, aztán nevetésre fakadt.
– Mikor voltál utoljára szemorvosi vizsgálaton, süteményfaló
barátom? És még azt mondják, az űrhajósoknak sasszemük van. Már
amelyiknek az van, persze... Amit a nagyságos dundi úr oly
veszélyes hüllőknek hitt, azok csak kidöntött fatörzsek, bizony,
űrtársaim.
Jobban odanéztek, és csakugyan. Le is mentek a csúszós agyagon,
közelről szemlélték a fákat.
– Kezdetleges fejszékkel vágták ki őket.
– Szép, hosszú darabok. Le is gallyazták őket.
– Valamelyik kor emberei valamit majd építenek belőlük.
– Ez szép és főleg igen pontos meghatározás volt.
– Tudod pontosítani?
– Nem.
– Nohát – Lars körüljárta a területet, felkiáltott: – Hé, nézzétek
csak! Ezek tutajok!
öt fatörzs szorosan egymás mellett hevert, közvetlenül a parton.
Három törzs bele is lógott a vízbe; a két végükön kötelekkel
erősítették össze őket, és ahogy a folyó apró hullámai emelgették
némelyiket, a kötések halkan csikorogtak, elelmozdultak.
– Itt is van egy – jelentette Ariel. Valamivel feljebb a folyó
mentén, szintén közvetlenül a vízparton hevert egy másik, törzsekből
összerótt alkotmány. Don tüzetesebben megszemlélte, és felfedezte,
hogy ez még nincs egészen készen. A végén több kötél erősítetlenül
lógott a vízbe.
– Valakik idejárnak fát vágni és tutajokat csinálni – töprengett
Lars hangosan. – A kivágott fát aztán a folyón úsztatják haza.
– Akkor nyilván arrafelé laknak, amerre a folyó folyik, vagyis
lefelé – Ariel roppant nagy bölcsességről tett tanúbizonyságot. Aztán
elnézte a gyorsan rohanó vizet. – Gyerekek, mi lenne, ha mi is...
– Ne is folytasd! Már ezen gondolkodom vagy öt perce –intette le
Don. Lars a partra térdelt, vállait mosogatta. A vér már bőrére,
szétszakadt kezeslábasára száradt. Ariel körülnézett. “Időkupolában"
lennének ismét? És hol? Melyik korban? Nem tudhatta. De akik így
termelik és szállítják a fatörzseket, csak a múltban élhetnek. Tehát
semmi reményük arra, hogy egyszer csak a régi “jelenben", sőt talán
egyenesen az igazi “jövőben" találják magukat... Donnak is ezen
járhatott az esze, mert hirtelen hátat fordított a folyónak, leült egy
fatörzsre, és tőle szokatlan komolysággal szólt:
– Valami szöget ütött a fejembe, fiúk. Ezekkel az időkkel nincs
rendben néhány dolog. Lars kijött a vízből, ledobta nedves ingét. A
felhőfátyol mögé rejtőzött nap így is jólesően melengette bőrét.
– Mi a baj, egyetlen bajkeverőnk? – évődött. De azért társai arcára
pillantva maga is sejtette, hogy most vége a viccelődésnek.
– Emlékeztek... amikor a lovag elénk állt a földszinten, abban a
fura teremben, és mi egy kissé megijed... szóval,
 érthető okokból eléggé visszafogottan viselkedtünk? Azt
kérdeztem tőle: tessék mondani, hány óra van?
Lars bólintott. “Ostoba dolog volt, éppen ott és akkor azt
kérdezni."
– És erre mit csinált a lovag, pupákok? A bal csuklójára nézett!
Ariel azonnal megértette.
– Ez az! Tudtam, hogy történt akkor valami, csak nem fogtam
fel, hogy micsoda! A lovag a kérdésre ösztönösen az órájára nézett...
–... volna, ha lett volna órája! De nem volt neki!
– Mert honnan is lenne egy középkori fickónak karórája? Azt a
szerkezetet jóval később találták fel!
– Biztos vagy benne? A középkorban nem volt karóra?
– Legfeljebb homokóra. Lars mélyet lélegzett.
– Ez érdekes. De végül is mit bizonyít? Semmit. A fickó éppen
akkor más okból is a karjára nézhetett...
Arielben felforrt a düh, és ez most kivételesen igen hasznosnak
bizonyult. Mintha valamilyen gátat húztak volna fel az agyában,
kitörtek eddig homályos gondolatai. A fiú úgy érezte, most minden
megvilágosodott előtte.
– Semmit sem bizonyít, azt mondod? Hát ide figyelj, te időtudós és
a láthatatlan kupolák kiagyalója! Rakjuk csak egymás mellé azokat
az eseményeket, amik ugyan megtörténtek velünk, csak mi nem
figyeltünk rájuk eléggé... Először is, mivel magyarázzátok azt az
érdekes természeti jelenséget, hogy bármerre is mentünk, mindenütt
csak idősebb felnőttekkel találkoztunk? A legfiatalabb is középkorú
volt. Sehol egy gyerek, sehol egy fiatal nő vagy férfi!
– Igaz! – Don megvakarta a feje búbját. – Most, hogy mondod,
nekem is feltűnik...
– Feltűnik! Most! – legyintett a kövérkés űrhajós jelölt lenézően. –
Erre nyilván azért került sor ilyen nagy késéssel, mert a szürke
agysejtjeid... No de hagyjuk. Szóval nincsenek fiatalok ezekben a
múltbéli kis társadalmakban? Miért csupa hatvan-hetven éves
emberrel találkoztunk?
– Az a görög filozófus, akit a végén nyakon öntöttek egy vödör
vízzel, lehetett vagy százéves.
– Hadd ismételjem meg, kedves és kissé nehéz felfogású barátaim,
miért nem voltak fiatalabbak is! Azt hiszitek, ezek az ógörögök meg
a folyómellékiek meg a várépítők mind ötvenévesen születtek? Lars
a vizet nézte. Csakugyan, itt valami nincs rendben. Az ógörögök. Az
ötödik századból. De az időszámításunk előtti ötödikből. Bár ők
maguk ezt persze nem mondták, nem mondhatták. A városukat pedig
úgy hívják, hogy...
– Kronopolisz! – kiáltotta, talán kissé túl hangosan. – Az volt a
város neve! Ariel lendületét vesztve kérdezte:
– És mi a baj a névvel?
– Elárul valamit. Lefordítva azt jelenti: Időváros. Tehát itt is
előbukkan az időtényező.
– Gondolod, maguk a görögök is sejtik, hogy valami baj van az
idővel? – kérdezte Don. Ariel elvesztette türelmét
– Lehet, hogy az ő számukra nincs ezzel semmi baj! De hadd
folytassam, méltatlan lovagjai az űrnek! Igencsak feltűnő volt, hogy
különböző korok léteznek egymás mellett! Lars, te valamiféle
időkupolákat emlegettél, azt, hogy tíz kilométerenként más
korszakok léteznek. Nemcsak kínodban találtad ki az egészet? Hogy
valamiképpen megmagyarázd, mi is történt? Megfeledkeztél arról az
apróságról, barátom, hogy ezek a kis minitársadalmak tudnak
egymásról! A folyómellékiek pontosan tudják, hol van Kronopolisz,
és hogy milyenek a görögök. Holott a valóságos történelemben vagy
ezerötszáz év különbségnek kell közöttük lennie! Ezen nem
akadtatok fenn, pupákok!
Don most őszinte elismeréssel nézett a dundi fiúra. Ám Larsnak
megint egy másik ötlete támadt. Ariel ugyanis elin-
 dított az agyában egy képzeletbeli emlékezetfilmet, gyorsan
peregtek a képek:
– Nem szóltam nektek, de valamelyik nap menetelve az
elszomorító külsejű szavannán, magasan fenn láttam egy
fényvillanást. Ügy bizony! Olyasmit, amit általában akkor látni a
Földön, ha a magaslégkörben egy rakéta repülőgép száguld el. Úgy
bizony!
– Ezzel azt akarod mondani, hogy míg itt a Földön múlt idő
uralkodik, fenn a magasban tovább tart a régi, vagyis hát a
modernkor? A mi időnk?
– Így is lehet mondani. Vagy másképpen: ha a múlt csak egy kis
területen uralkodik. Mondjuk, Afrikának csak ezen a tájékán.
Máshol viszont minden maradt úgy, ahogy előtte volt.
– És akkor létezik a világ, amelyikből jöttünk. Megvannak a
szüléink, az űrkutatás, a lunurbói iskola Csinggel, Epszilon
Eridanival, az átoklányokkal? – reménykedett Don. Neki is eszébe
jutott valami, gyorsan folytatta: – Lars, emlékszel, mit láttunk tegnap
este? A tóparton feküdtünk, Ariel már aludt. Valamilyen repülő
jármű szállt arra, világított is...
– Ez is azt bizonyítja: itt valahol kell lennie modernebb kornak is,
nem csupán ősembereknek.
– Tehát az időfelfordulás területileg véges – Ariel látható élvezettel
mondta ki ezt a tudományos meghatározást. – De még mindig nincs
vége a furcsaságoknak, fiúk. Emlékeztek arra, hogy amikor ökrös
szekerére vett bennünket az a folyómelléki parasztember, holmi
mezőgazdasági ügyekről faggattuk? Lars, azt hiszem, te voltál az a
nagyokos, aki a műtrágyát említetted neki. Merthogy halványlila
fogalmad sincs róla: a műtrágya a középkorban még teljesen
ismeretlen volt!
– Az öreg mégsem csodálkozott – mondta gyorsan Don," mert ő is
emlékezett a jelenetre.
– Éppen ez az. Nem csodálkozott. Sőt, tudta azt is, amit ma minden
gyerek tud: hogy a túlzott műtrágyahasználat káros... Lars arca
hirtelen felragyogott.
– Értem már, mire célzol!
– Na, végre! Jó sokáig tartott, amíg a nagyságos kapitány úr
méltóztatott vala felfogni! – morogta Ariel.
A csönd rájuk zuhant. Túl sok volt ez egyszerre. Töprengtek. A
folyó felől szellő szaladt a fák közé, susogtak a lombok, A nap
előbukkant a felhők mögül, újra bőven szórta sugarait. Melegebb
lett. Színes lepke vitorlázott a bokrok fölött. Don hirtelen felállt.
– No, űr társaim, most fogódzkodjatok meg! Nekem is
eszembe jutott valami.
– Mindenki fedezékbe! Donnak ötlete támadt! – gúnyolódott Ariel
halálos komolysággal. A fekete fiú – csodák csodája ! – most nem
vágott vissza. Túlságosan is lefoglalta gondolata.
– Ma délelőtt, a flúgos lovag várában segítségért kiabált egy nő.
Mélyen tisztelt űrbarátaim, nem vettek észre ezzel kapcsolatban két
furcsaságot? Az egyik: hogy hiába mentünk a hang irányába, a
végén nem találtuk meg a fogságban senyvedő állítólagos
hercegkisasszonyt. Csak hangja volt neki, nem igaz? A másik dolog
is ezzel kapcsolatos, űrcsavargók. Próbáljátok megerőltetni
szegényes agysejtállományotokat, vagyis azt a diónyira
összeszáradt agymaradványt, ami a fejetekben lötyög. A nő minden
alkalommal tökéletesen egyformán kiabált segítségért. Értitek? Aki
ilyen helyzetben van, bizony aligha ügyel a szép, tiszta beszédre, no
és semmiképpen sem lehetséges, hogy vagy tizenötször egymás után
pontosan ugyanolyan hangsúllyal ejtse a szavakat!
– Ezt én is tanúsíthatom – így Ariel. – Kivételesen igazad van,
Don.
– Értem! – Lars is felállt. – Ezzel azt akarjátok mondani, hogy amit
hallottunk...
 –...csak egy hangszalag volt.
– De a lovag oly korban élt, amikor a hangszalagot sem ismerték –
ellenkezett Ariel csökkenő meggyőződéssel.
– Mégis karóráját kereste a szemével, amikor azt kérdeztük tőle,
hány óra van. – Don dühösen fújt egyet. – Csupa ellentmondás van
itt! Középkori parasztok műtrágyáról tudnak, egy páncélos lovag
automata magnetofont működtet, nyoma sincs gyerekeknek, átjárnak
egymás idejébe, és közben modern gépek repkednek a fejük fölött!
Ariel is felugrott. Most már mindhárom fiú egymással szemben
állt. A nap aranyhidat vetett a folyóra. Szép délután volt... azaz, csak
lett volna, ha Ariel el nem süti utolsónak szánt és valóban
legnagyobb észrevételét.
– Tudjátok, mik vagyunk mi hárman? Hülye, ostoba, buta,
fejlődésben elmaradt, gyengeelméjű, tunya, életképtelen, mindenre
alkalmatlan, reménytelen kölykök!
– Nono! – így Don. – A “reménytelen" egy kicsit erős kifejezés.
Hiszen még fejlődhetünk...
De Ariel ügyet sem vetett rá.
– Nem vettük észre a legfontosabbat! Azt, ami kezdettől fogva nem
is szálka, hanem egyenesen gerenda volt a szemünkben! Akkora,
mint a Himalája, de mi meg egyszerűen észre sem vettük, csak
elmentünk mellette! Hol a logikánk, a rendszeres gondolkodásunk,
hová tettük vala az eszünket, ó, nemes barátaim?
Lars már komolyan nyugtalankodni kezdett barátjuk állapota iránt.
Ariel ugyanis a fejét fogta két kézzel, úgy ingott jobbra-balra, aztán
hirtelen abbahagyta.
– Megnézhetjük magunkat, azt mondom. Ha tényleg ez volt a
vizsgánk, máris megbuktunk. Ügy kivágnak bennünket az iskolából,
hogy a csizmánk sarka sem éri a holdkrátereket! Kozmikus ökrök
vagyunk, mondhatom. Hát ide figyeljetek, szerencsétlenek! Milyen
nyelven beszéltek a görögök? Az igazi görögök vagy háromezer
évvel ezelőtt? Ógörög nyelven, ugye. Merthogy bármennyire is
különösen hangzik, de a tör-
 ténelmi korokban a különböző embercsoportok különböző
nyelveken beszéltek, úgy ám! A mi nyelvünket, azt, amelyiken most
próbálom nektek elmagyarázni a gondolataimat, csak pár száz évvel
ezelőtt, már a modern korban alkották. Ezt használjuk ma az egész
Földön, és csak a történészek, régészek meg néhány mindenre
elszánt komputer ismeri a réges-régi nyelveket... Akikkel mi
Kronopoliszban találkoztunk, azokkal szót is értettünk. Meg a
középkori várépítőkkel és Don az indiánokkal is! Hát nem furcsa?
Lars elhűlt, aztán kénytelen volt belátni, hogy barátjának igaza van.
– Fején találtad a szöget, ahogy őseink mondták. Most még Don is
értékelte Ariéit.
– De nagy eszed van, azt a metánbaktériumát neki! Ki hitte volna?
Úgy festesz, mint aki kettőig sem tud számolni.
Ariel egy percig általános csodálatban fürdött. Hol az egyik, hol a
másik szemét hunyta be kéjesen, úgy élvezte a személyét illető,
máskor bizony igencsak ritkán hallott dicséreteket. “Hát igen, most
már kétségtelen, én vagyok a legokosabb" –gondolta cseppet sem
szerényen és kissé felfuvalkodottan. Páváskodása valószínűleg még
sokáig tartott volna, ha... ha nem vesz észre valami furcsát. Nem
Don tekintetében, nem Lars arcán. Hanem messze tőlük, a domb
fölött, ahol egy órával ezelőtt mentek. A folyótól nyugatra valami
fényesen csillant. Ariel előbb óvatosan becsukta a száját, de
kinyitotta mindkét szemét, és mereven bámult a domb felé.
– Ennek valami baja lehet – jegyezte meg Don. – Megártott neki,
hogy egyszer ilyen okosnak bizonyult. – A fekete fiú közelről
szemlélte Ariel arcát, és Larshoz fordult: – Jelentékeny élősúlyt
képviselő barátunkat nagyon megviselte, hogy véletlenül,
kivételesen, most az egyszer igaza lett...
Ám akkor már Lars is a dombot nézte, ö is látta a fényt. A nap
sugarai verődtek vissza egy nagy tárgyról. Aztán felbukkant egy
ugyanolyan másik is, közvetlenül az első mellett.
– Fedezékbe! – kiáltotta a “kapitány".
Társai nem egészen pontosan értették, mit akar. De Lars már ugrott
is. Egy bokor mögé rejtőzött. Ariel és Don némi késéssel követték.
– Mi van?
– Két repülő tárgy a domb fölött – közölte Lars vérfagyasztó
hangon. A fiú érezte, hogy szétömlik benne a nyugalom. Megint
apja, Tiros kapitány jutott eszébe. Biztosan ő is így viselkedne
hasonló helyzetben. Hiszen azok az idegenek
– A jövőből jöttek! – Ariel nagyot nyelt izgalmában. Mahalra
várva a holdiak érdeklődve nézték a várat.
– Szép a tó – jegyezte meg Dolli –, csak kicsi.
– Aha – közölte Kata.
– A vár meg olyan... egyszemélyesnek látszik. – Keiko, mintha
világéletében középkori várak szakértője lett volna, úgy szemlélte az
épületet. – De hát Mahal szerint valóban egyszemélyes. Az a bolond
“lovag" így akarja leélni a hátralévő életét? Csing – úgy is mint
igazgató – elérkezettnek látta az időt, hogy a lányok nevelésével is
foglalkozzék egy kicsit, mintegy mellékesen.
– Keiko, nem illik bolondnak nevezni egy ismeretlent.
– Csak olyant nevezhetünk így, akit ismerünk? – kérdezte a lány.
Dolli felvihogott, Kata rosszallóan pillantott rá, erre elnémult.
Nevetését mintha elvágták volna. Epszilon Eridani érezte: most kell
közbeszólnia.
– Persze hogy senkiről sem illik így beszélni. Túl keveset tudunk
erről a fiú... erről az illetőről ahhoz, hogy ilyen véleményt
nyilvánítsunk róla.
– Visszatérve a témára – Keiko roppant makacs lány volt –, azt
hiszem, unalmas lehet az élete szegénynek.
– Azért tartotta itt a fiúkat, hogy legyen egy kis társasá-
 ga – vélte Csing. Hajlamos volt mindenkiről a legjobbakat
feltételezni.
– Képzelem, hogy unják a srácok – Dolli felnézett a toronyra, aztán
elbizonytalanodott. – Bár ... éppenséggel... annyi mindent lehetne
csinálni egy ilyen toronyban.
Nem folytathatták a beszélgetést. A várkapuban Mahal bukkant fel.
Mögötte egy szakállas férfi jött, aki igen furcsa öltözetet viselt.
Deréktői lefelé páncélnadrág, lábszárvédők és fémpapucsok
csillogtak rajta, ám deréktól felfelé csupán egy kétes tisztaságú
(“sötétfehér", mint később Kata tömören nevezte) trikó fedte vézna
testét. A haja és szakálla zilált volt, sőt, a tekintete is roppant
zavartságot tükrözött. Élénken gesztikulálva magyarázott valamit
Mahalnak, de a megtermett fekete férfi már nem figyelt rá, gyors
léptekkel közeledett a vár előtti mezőn várakozó két repülőgéphez.
“Micsoda ellentét" – jutott Eridani eszébe, látva a középkori várat és
mellette gépeiket. A történelemben – az igazi történelemben! – a
lovag és a gömb alakú repülő jármű egymás mellett soha nem
jelenhettek meg. De a tanárnak nem maradt ideje ezen töprengeni,
mert Mahal odaért.
Meneküljünk gyorsan! – mondta hamiskás mosollyal.
– És a fiúk? Hol vannak? – kérdezte egyszerre Keiko és
Dolli.
– Majd elmondom – lihegte Mahal.
A lovag még kiabált valamit, de nem hallották, mert beindultak a
hajtóművek. A trikós-páncélnadrágos férfiú ekkor különösen kezdett
viselkedni. Előbb a saját haját tépte, üvöltözött, öklével az eget
fenyegette, aztán leguggolt, és a földet püfölte. Ám amikor fel akart
állni, egyik térdén elakadt a páncél forgórésze. Így bal lába behajtva
maradt, csak a másikra állhatott rá. Furán táncolva fordult vissza.
Egy átkozódó-dühöngő, kissé túl nagy és szőrös bogárra
emlékeztetett.
– Mi baja az úrnak? – érdeklődött Eridani.
Mahal lassan felemelte a gépet Helyből szálltak a magasba. A vár,
a tó, a torony lassan eltörpültek a szemük előtt. A szitkozódó lovagot
sem látták többé.
– Ideiglenes engedélyt kapott csupán – magyarázta az afrikai
–, azzal a feltétellel, hogy ha fél éven belül legalább tíz társat
toboroz magának, akik mindnyájan a tizenkettedik században, a
lovagkorban akarnak élni, akkor megtarthatja a várat. Amit persze
nem ő épittetett, hanem a különleges övezet intézőbizottsága, vagyis
a világkormány. De a fickó összeférhetetlen, egy csodabogár, két
napnál tovább senki sem bírta ki vele. Teljesen egyedül él, és most a
napokban jár le a határidő. Egy társat sem szerzett, tehát el kell
hagynia a várat, és ezzel együtt persze a tizenkettedik századot is. A
fiúk idejöttek ma reggel vagy délelőtt, nem is tudom pontosan,
mikor, mert a lovag túl zaklatott ahhoz, hogy részleteket lehessen
tőle megtudni... Mivel a lovag úr tudott már arról, hogy az Afrika-
bizottság keresteti a három gyereket, pokoli tervet eszelt ki. Csellel
csapdába csalta és bezárta a fiúkat.
– Bezárta? – Kata szeme elkerekedett.
– Úgy, hogy nem is engedte ki őket? Rabok lettek? – döbbent meg
Keiko is.
– Igen, úgy. Azt hitte, ha átadja őket nekünk, elnézőbbek leszünk
vele a határidőt illetően, és kap majd még egy fél évet, hogy itt
maradhasson. Rögtön értesített is bennünket, hogy a három
gyereket a várbörtönbe zárta, átvehetjük tőle.
– Börtönbe? Brrr! – Dolli és Eridani összenéztek.
– No, ha ezt velünk próbálná valaki megtenni! – Keiko keze
Ökölbe szorult, és ki tudja, miért, de véletlenül éppen Csingre
pillantott. Az igazgatónak átfutott a hideg a hátán: Ugyanakkor fel is
háborodott a lovag eljárásán:
– No de kérem! Ez a páncélos ból... szóval, ez az illető ezért
büntetést érdemel!
– így van – Mahal közben a környéket szemlélte, nem emelte már
feljebb a gépet. Lassan repültek kelet felé. – Rá-
 adásul a lovag bevallotta, hogy súlyos bűnt követett el: komoly
anakronizmusokat okozott.
– Ana... micsodát? – döbbent meg Dolli.
– Olyasmit, ami egyik korból való, és nem illik a másik, régebbi
korba. Elektromos zárakat és hanglejátszókat működtetett; az áramot
napenergiából nyerte. No, ezért külön is felelősségre vonjuk majd.
Akkor is megbüntetjük, ha a fiúk nem emelnek ellene panaszt. Úgy
kirúgjuk a tizenkettedik századból és az övezetből, hogy...
–... hogy a lába sem éri a földet! – fejezte be a mondatot Eridani.
Csing furcsa pillantást vetett rá, de hallgatott. Keikót viszont más
érdekelte. No jó, ennyit a lovagról. De mi van a fiúkkal?
– Megszöktek – közölte Mahal, és Kata, aki közel ült hozzá,
megesküdött volna, hogy a férfi tetszéssel mosolygott nem létező
bajusza alatt.
– Megszöktek?! – döbbent meg Csing.
– Kibontották a torony falát. Egyikük kimászott a lyukon, nem
lehetett könnyű dolga, mert a köveken vérnyomokat találtunk, és egy
háromujjnyi széles párkányon megkerülte a tornyot. Visszamászott a
várba, ellopta az ajtó kulcsát, kiengedte társait, és... eltűntek.
– Felszívódtak – jelentette ki Dolli, és körülnézett. Akad-e, aki
ellenzi ezt a sajátságos kifejezést? De senki sem vetett rá ügyet.
– Hát ez tetszik nekem! – Keiko a térdét csapkodta. – Jól faképnél
hagyták azt a búsképű lovagot!
– Mi az, hogy fakép? – érdeklődött Dolli, de megint nem figyeltek
rá. Csing és Eridani egyszerre beszéltek, Mahal viszont órájára
nézett, és leintette a férfiakat.
– Még nem lehetnek messze. A szökés óta csak másfél óra telt el.
És gyanítom, hogy kelet felé mentek, ahogy eddig is állandóan ezt az
irányt követték. Itt ezen a dombon leszállunk, és a nagy
teljesítményű megafonnal próbáljuk őket hívni. Keiko lenézett. A
föld rohamosan közeledett. Napégette fű, kis bokrok, itt-ott egy fa. A
távolban egy folyó... Talán itt van Lars, Don, Ariel. Bátor fiúk. Most
már nagyon is kétséges, melyik csapat nyerte volna meg a fogadást,
ha nem lép közbe Szupi, a sohasem felejtő és lehet: egy kicsit
csakugyan bosszúálló komputer...
 AZ UTOLSÓ KALAND

– Erőltesd meg szemeidet, ó, kapitányok gyöngye! – gúnyolódott

Don. – Nem látsz valamilyen vadidegen lényeket az űrhajók körül?
Amiknek hat lábuk és nyolc csápjuk van, miközben vígan
zöldellnek?
– Ezek nem űrhajók – jegyezte meg Lars. Felült a bokor mellett, a
kis ágakon át, merően nézett a domb felé. –Egyszerű,
huszonnegyedik századi, helyből felszálló kutató repülőgépnek
látszanak.
– Huszonnegyedik század? – Ariel szinte csuklani kezdett
felindultságában. – Hiszen... hiszen akkor hazamehetünk velük!
– Vagy már itthon is vagyunk – Don körülnézett. — Lehet, hogy
megint egy Lars-féle szabadalmaztatott időkupola alá kerültünk?
– Ha pedig a jövőből jöttek... – de Lars nem mondhatta végig újabb
elméletét, mert... valamit hallottak. Dörrenés hallatszott a domb
felől. A hang nem illett ide. Először azt hitték a fiúk, a menny dörög,
de a délutáni nap rezzenéstelenül sütött az égen, felhők alig voltak.
Nem, nem vihar készül.
– Olyan volt, mintha valaki beleköhögött volna egy túlméretezett
hangszóróba – találgatta Ariel. Teljesen váratlanul kiderült, hogy
igaza van. Emberi beszédet hallottak – a hanghullámok a domb felől
özönlöttek. Szinte remegett tőlük a levegő. Olyan tisztán hallották,
mintha a beszélő ott állt volna mellettük.
– Lars! Don! Ariel!
– Minket hívnak – súgta Ariel megszeppenten. Most még Don is
meglepődött. Lars szaporán lélegzett. Kik lehetnek ezek?
– Ujabb csapda – mondta végül kiszáradt szájjal. – Ismerik az
adatainkat. Legalábbis a nevünket...
A megafon ismét hanghullámokat árasztott:
– Gyertek ide, fiúk!
Ariel kérdőn nézett társaira. Don a fogát szívta.
– Itt valami bűzlik. Lehet, hogy mentőexpedíció, de az Is lehet,
most majd valamilyen modernebb kelepcébe akarnak bennünket
csalni.
– Bizony meglehet – bólogatott Ariel. Egy percig csend volt. A
fiúk nem tudták, mitévők legyenek. Egy biztos volt: a nevüket
ismerik azok a valakik. Talán többet is tudnak róluk. Nem lenne
kellemes a kezükbe kerülni. Ám ha mégis az ő idejükből jöttek,
akkor talán éppen a menekülést jelenthetik? Újabb dörrenés gördült
át a tájon, aztán egy ismerős hangot hallottak:
– Hé, fiúk! Én vagyok, Keiko! Tudjuk, hogy itt vagytok valahol a
közelben. Azért jöttünk, hogy megmentsünk benneteket. Gyertek
ide, a géphez!
– Miiii? – Don hangja felívelt. A fiúk összenéztek. Lars egy
pillanatra, szólni sem tudott. Ariel felállt.
– Hallottátok, fiúk? Itt vannak a mieink! Mehetünk haza!
– Meg ne mozdulj, te ütődött! – Don rendkívüli szókincscsel
rendelkezett, most mégis csak egy egyszerű “ütődött" szóval illette
barátját, talán azért, mert túlságosan is fel volt indulva. – Hallottad,
nem? Keiko meg az a másik két átoklány jött ide! “Megmenteni"
minket...
Lars határozatiari volt. Elnézett a dombtetőn csillogó repülőgépek
felé. Aztán a fiúkra pillantott. Mit tegyenek? Ugyanezeket a
kétségeket Ariel is átélte. Elviseljék-e azt a szégyent, hogy éppen
három ellenfelük vigye őket vissza a huszonnegyedik századba? Az
iskolába, a Holdra? A tanárok és a diáktársak közé? Hogyan
kerülhetnének ezek után a többiek szeme elé?
 Don már előbb végiggondolta mindezt. Egy szemernyi kétsége sem
maradt az iránt, mit kell most tenniök. Megfordult. A folyót nézte...
Ariel felsóhajtott:
– Nem lenne jó, ha Kata azt mesélné rólam: ha ő nem lép közbe,
akkor belőlem sohasem lett volna űrhajós.
– Napok óta kínlódunk itt a múltban. És most éppen ők vigyenek
vissza bennünket? Soha! – Don dacosan felvetette a fejét. Már csak a
fatörzseket látta. – A tutaj, fiúk! Ilyent még úgysem éltünk át! – és
már rohant is.
Lars is a partra szaladt. A láz őt is elragadta, de egy utolsó, apró
kétség még ágaskodott benne:
– Gyerekek, ha amazok megtudják, hogy hallottuk a felszólítást,
mégsem engedelmeskedtünk... Don nagyvonalúan legyintett.
– Nem tudják meg. Különben is, te hallottál valamilyen
felszólítást? Mert én nem. Mi már régen a folyón hajóztunk, amikor
a lányok üvöltözni kezdtek azzal a micsodával. Gyerünk, dobjátok
be a zsákokat, és lökjük el!
Ariel és Lars a naptól meleg fatörzseknek feszültek. Rövid szárú
űrhajóscsizmájukban a vízbe gázoltak. A feladat könnyebbnek
bizonyult, mint hitték: a vaskos törzsek engedelmesen csusszanták
a .mélyebb vízbe, máris apró hullámokon ringatóztak, A fiúk
felmásztak a tutajra. Don ellökte a parttól. A folyó sodrása azonnal
elkapta az egyszerű járművet. Mahal mosolyogva nézte a lány
próbálkozását, aztán intett.
– Hagyd abba ... Szerintem biztosan hallják. Nemrégen jöttek el a
bolondos lovag várából, és gyalog nem távolodhattak el túlságosan
messzire. A szupermegafonokat legalább tizenöt kilométeres
körzetben hallja most minden élőlény. Epszilon Eridani-Volkovnak
a “szuper" szóról Szupi, az engedetlen komputer jutott eszébe, és
megint elszomorodott.
 Hiszen tulajdonképpen az az átkozott gépezet az okozója minden
bajnak. A huszonnegyedik században az emberek túlságosan is
hozzászoktak ahhoz, hogy feltétlenül higgyenek a gépeknek. Egy
számítás eredményét már régóta nem ellenőrzi senki, ha azt egy
értelmesnek nevezett gép hajtotta végre. Pedig lám, ennek a
bizalomnak komoly veszélyei vannak. Milyen egyszerűen
megakadályozhatták volna mindezt, elég lett volna, ha valaki
összehasonlítja a Szupi által kiadott koordinátákat Afrika e tájának
valóságos földrajzi szélességi és hosszúsági fokaival, a terep pontos
leírásával. Rögtön kiderült volna, hogy a tíz–egynéhány csapatból
egyet a gép egészen más tájakra irányított, mint a többieket.
“Ha valaha is szervezünk még ilyen vizsgát, majd jobban a
körmére nézünk a Szupinak!" – fogadkozott a csillagászat tanára.
Észre sem vette, hogy a réges-régi mondás most egy cseppet sem
illik ide, hiszen egy modern számítógépnek van ugyan több ezer
alkatrésze – de körme bizony nincs egy darabka sem.
Keiko elengedte a mikrofont. Egy percig csak a gép hajtóműveinek
halk zúgását hallották. Kata a tájat nézte. Erre jártak a fiúk? De
hiába fürkészte a füvet, a bokrokat. Semmiféle nyomot sem látott.
Csing Mahalhoz fordult:
– Ha itt vannak, nem kerülhették ki a folyót. Kelet felé nem
mehettek tovább.
A fekete óriás főbólintással nyugtázta az értékes észrevételt.
Rádióján átszólt a másik gépbe:
– Gyerünk a partra! Ti északra, én meg délre. Jól nézzetek meg
minden ligetet! Ismét repültek. Ahogy a gépek mind magasabbra
szálltak, úgy szélesedett látóhatáruk. A napfény visszatükröződött a
folyóról. Csinget elvakította a világosság. Zöld és fehér egyszerre,
néha olvasztott aranynak látszik, máskor csak az égboltot tükrözi
vissza. Dolli egyszer csak apró, sötét foltot pil–1 atott meg a
közepén. Hunyorogva nézte. Már-már azt hitte, káprázott a szeme –
a folt hol eltűnt a ragyogásban, hol ismét felbukkant –, a lány még a
lélegzetét is visszatartotta, aztán elkapta Keiko karját.
– Nézd!
Már Mahal is látta. Valamit mondott a rádiójába, és hirtelen lefelé
vitte a gépet. Az utasok úgy érezték, gyomruk felszáll a torkukba...
Egy perc, és máris a parton voltak. Nagy fatörzsek hevertek szerte.
A repülő kis lebegés után közöttük ért földet. Mahal a rádión másik
hullámhosszra kapcsolt.
– Központ! Jelentkezz, központ!
– Itt központ. Mi baj, Mahal?
– Helikoptert kérek a D–09–es négyzetbe. Azonnal!
A lányok kiugrottak a gépből, és a partra szaladtak. Csing a gépnél
maradt. Eridani szemét ernyőzve nézett a folyó felé, de már semmit
sem látott. Ha az a sötét folt valóban valamilyen vízi jármű volt,
éppen eltűnt a kanyarulatban. Beugró földnyelven felmagasodó
szürke sziklák szabtak határt a tekintetnek.
– Láttátok? Tutajon mennek. Ilyen fatörzseken, ni! – Dolli hangja
elfulladt az izgalomtól.
– Aha – mondta Kata.
– Ez kihívás – súgta Keiko. Ha ennyire felizgatta valami, a hangja
elhalkult. – Nem akarnak velünk találkozni, előlünk menekülnek. A
vak is látja, hogy szégyellik magukat.
– Miattunk? – Dolli körülnézett. A fatörzseken akadt meg a
tekintete ismét, összenéztek Keikóval.
– Hát persze – bólintott a hollóhajú lány. – Ugyanakkor le is
néznek bennünket. Azt hiszik, mi olyan kis kényelmeskedők
vagyunk, akik csak szupermodern repülőn járnak a tiltott övezetben.
Van fogalmatok róla, mit fognak mesélni az iskolában, ha
visszakerülnek? Hogy ők csupa hősies dolgot műveltek a múltbéli
emberek között, mi meg csak annyit tettünk, hogy a végén
megnéztük, hogyan hozza őket partra egy helikopter...
– Igazad van. Gyerünk!
 – Hová? – kérdezte Kata. Még nem “kapcsolt".
– Itt egy másik tutaj. Utánuk eredünk. Hadd lássák, hogy mi sem
vagyunk náluk gyávábbak.
A folyó sodrása gyorsabb volt, mint hitték. Az imént a partról
nézve szelídnek tetszett – de most... A habok között állva látták,
milyen sebesen rohan a víz. A két parton a fák, a kövek valósággal
száguldottak hátrafelé. A tutaj fatörzsei állandóan mozogtak, de nem
egyszerre: hol egyik emelkedett fel, hol a másik, közben a
harmadiknak az eleje bukott víz alá, a negyediknek a túlsó vége. A
kötelek csikorogtak a törzseken, ledörzsölték a kérget. Don és Lars
előbb egymásba kapaszkodtak, aztán rájöttek: ez sem segít.
Leguggoltak hát Ariel mellé. A tutaj a napsütötte vízen haladt.
– Miért vagy olyan sápadt, kisöreg? – kérdezte Don
Arieltől; a fekete fiú most is próbált kedélyes lenni. – Elfelejtetted,
hogy tudsz úszni?
– Nem... nem fe-felejtettem... el – Ariel próbált uralkodni magán. –
De... az a helyzet, ho-hogy ez a tu-tutaj.. m-még nincs kész.
– Nincs kész?
– Ni-nincs ám. Hiányzik a ko-kormányszerkezete.
– Te is jókor szólsz. Szóval nem irányítható! – Lars a homlokát
ráncolta.
– Eltaláltad. Ügy megyünk majd, ahogy a víz sodor.
A folyó ekkor talán bizonyítani akarta Ariel igazát; egy örvény
megpörgette a tutajt. A kötelekbe kapaszkodó fiúk szeme előtt
elvándorolt a táj, a bal part után ismét a hegyet és a magas
agyagpartot látták, ahonnan elindultak.
És még valamit. Don összehúzta szemét.
– Szaturnuszi bányarém legyek, ha az ott nem egy másik tutaj!
– Ugyan! Délibáb, fénytörés, a mi tutajunk képét veri vissza egy
levegőréteg – vitázott Lars, inkább csak szokásból.
– Délibáb ám, a tudod, micsoda... Ezek a lányok!
Most már mindnyájan látták. Pár száz méterrel mögöttük
bukdácsolt a folyón a másik jármű, látták Keiko felmagasodó
alakját. A lány hadvezéri pózban, karját mellén összefonva állt a
tutaj orrában, úgy kémlelte a folyót. De nem sokáig... egy örvény azt
a járművet is megpörgette. Keiko kis híján a vízbe esett, Kata kapta
el. Attól kezdve a büszke hadvezér is guggolt már.
– Az a tutaj még annyira sincs összekötve, mint a miénk! r kiáltotta
Ariel. – Nem láttátok?
– Láttuk – Lars igyekezett megőrizni hidegvérét. – De ami azt
illeti, a miénk sem egy tengerjáró! Nézd a köteleket... Kettő már
elszakadt.
– Hamarosan ideiglenes búcsút veszünk egymástól, gyerekek –
mondta Don. – Fatörzseink elválnak, és velük együtt mi is. Ha
megengeditek, én ezt a vastagabbat választom, talán elbírja majd
tekintélyesnek nem nevezhető súlyomat...
– Ki kell mentenünk őket a folyóból! – Csing a parton toporzékolt.
Az idegességtől el-elcsuklott a hangja.
 – Megteszünk mindent – Mahal ismét a rádióba beszélt. A másik
gépet hívta vissza északról. Aztán türelmetlenül kiáltotta a
mikrofonba: – Hé, központ! Elindult már az a helikopter?
Életveszélyről van szó!
– Itt a helikopter pilótája beszél – jött a válasz kissé recsegve az
éterből. – A megadott négyzet felé repülök.
– Siessen! A folyó fölött jöjjön! A társai készüljenek fel vízből
mentésre!
– Értem!
Mahal arcán feszültség. Eridani már berekedt – az imént
 hasztalan kiabált a lányok után. Sajnos a férfiak túl későn vették
észre, mit művelnek Keikóék. A második tutaj is a folyó hullámaiba
került... A csillagász Mahalhoz lépett.
– Ugye, nem eshet nagyobb bajuk? Ha nehezen is, de partra
vergődhetnek. Hiszen mind a hatan tudnak úszni. Az
űrhajóskiképzés során ...
– Ember! – Mahal elkapta Eridani karját. – Két kilométert sem
mehetnek a folyón, és végük van!
– Miért? – suttogta a tanár. Akkor már Csing is ott állt mellettük.
– Innen nem messze van egy hatalmas vízesés. A folyó vagy
százhúsz métert zuhan egy szakadékba – mondta Mahal elszürkült
arccal.
A folyó szinte percek alatt ellenségükké változott. Pedig a külseje
olyan volt most is, mint az előbb; de a fiúk és a lányok kimondatlan
veszélyt éreztek. Ez talán a vízből sugárzott. A hullámok mintha
megnőttek volna, komoran csapkodták a tutaj fatörzseit. A kötelek
meglazultak. A gyerekek már csak úgy maradhattak a tutajon, ha
görcsösen kapaszkodtak. A sodrás percről percre erősebb lett. A fiúk
tutaja előtt sziklák tornyosultak...
– Kezd a környék egészségtelen lenni – nyögte Ariel. A hullámzás
felfordította a gyomrát. Sápadtan markolt egy kötelet. De hamarosan
rémülten vette észre, hogy az már elszakadt, így olyan, akárha a
vízbe kapaszkodna. Don eldobta zsákját, lovagló ülésben
helyezkedett el a legvastagabb fatörzsön. De annak vége egy kiálló
sziklába ütődött, és pörögni kezdett. A törzs végleg búcsút mondott a
társainak, elszakadt az utolsó kötél is, és a fekete fiú – olykor
derékig vízbe merülve – távolodott tőlük. Lars kiáltott utána, de egy
hullám felcsapott, egyenesen az arcába. Hangja elfulladt. Vizet
nyelt. Árnyék vetült rájuk. Ariel félve pillantott fel. Mi lehet ez? A
fiú újabb veszélytől tartott. Ezúttal melyik időből jött lények csapnak
le rájuk?
Gömb alakú szerkezet repült a levegőben. Vagy inkább lebegett
fölöttük. Olyan volt, mint a megszokott, huszonnegyedik századi
repülőgépek. A szélei csillogtak a naptól. Hangszóró dörrent:
– Lars, Ariel, Don!
– Mondtam, hogy... a nevünket is ... tudják – Lars kiköpte a vizet.
Don fatörzse megperdült, a fiú eltűnt a víz alatt, de a másik
oldalon rögtön kibukkant ismét. Ariel felnézett. Hunyorgott a
fényben. A hangszóró a fejük fölött dörgött:
– Fiúk, azonnal hagyjátok el a tutajt! Vízeséshez közeledtek,
ússzatok partra!
A másik gépről ugyanezt harsogták a lányoknak. Keiko dacosan
zárta ajkát keskenyre. Éppen jókor tette; a fatörzs, melyen ült,
pörögni kezdett egy örvényben. A lány koromfekete hajtól keretezett
arca eltűnt a tajtékban. Kata görcsösen kapaszkodott a tutaj
maradékaiba, és tanácstalanul pislogott körbe: partra úszni?
Egyáltalán merre van itt a part? A magasból érkezett utasításnak
először Dolli engedelmeskedett. Most az egyszer nem várta Keiko
engedélyét vagy parancsát. Elengedte a törzset, és úszni kezdett. A
bal part közelinek látszott. Fejére vetődött a gép árnyéka.
– Gyertek! – kiáltotta hátra válla fölött. Az első tutajon Don
Larsnak kiáltott:
– És ha ez egy csapda? A partra akarnak csalni bennünkket!
– Mindegy! Ússzunk ki, semmi kedvem megfulladni!
– Nekem sem – ismerte el a fekete fiú, a vizet taposva. – Hé,
Ariel! Nyomás a partra!
– Melyikre? – kérdezte a kövér űrhajósjelölt, de a választ már
nem hallotta. Egy örvény lerántotta. Tempós mozdulatokkal merűlt
fel ismét. Don akkor már a bal part felé
 úszott. A folyó sodrása közben majdnem egy kiálló kőhöz csapta,
de nagy nehezen sikerült elkerülnie az összeütközést. Larsot is arra
sodorta a víz, még idejében felfigyelt a veszélyre. Egyik lábát
előrefeszítve rúgta el magát a csillogó, síkos kőtől. A levegőben
fehér hab röpködött.
A folyó fölött egy helikopter bukkant elő, szinte a semmiből, az
áttetszőén csillogó égből jött. Mire dübörgését is meghallották, már
ott is volt fölöttük. – A lányokat mentsék inkább! – kiáltotta
Don, persze az idegenek nem hallhatták hangját. Ariel
megpillantotta a lefelé zuhanó kötélhágcsót. A végén a kis
fémsúlyokat. “Én bizony hagyom magamat megmenteni" – döntött.
Egyik kezét a magasba nyújtva próbálta elkapni a lengő hágcsót. A
helikopterből ugyanakkor mentőövek hullottak a vízre. Az egyik
Don elé esett, a fiú megvetőén eltolta magától.
– Ezek azt hiszik, nem tudunk úszni!
Dolli kimászott a partra. Látta, hogy Mahal a repülő gömböt
lebegteti, majd leteszi egy lapos rétre. A lány kilábalt a kövek
között, ruhájából csörgött a víz, lihegett. Kezét szeme fölé emelve
kémlelte a folyót. Hol vannak a többiek?
A helikopter egy percre a part fölé lebbent, letette terhét, és ismét
eldübörgött a víz fölé. A “teher" – Ariel volt. A kövér fiú nagyot
fújva huppant le a hágcsóról, intett a pilótának, és megrázta magát,
akár a kutya. Aztán szótlanul Dolli mellé állt. ő is a folyót nézte.
– Kiúsznak – mondta Dolli. Hallgattak. A fiú oldalvást vetett lapos
pillantást a lányra, kis habozás után szólt:
– Van egy ötletem – és elmondta, mi az. Dolli nevetett.
– Rendben. Gyere!
 Keikót a sodrás messzire elragadta. Ügy tűnt neki, már hallja a
vízesés dörejét. A másodpercenként a mély szakadékba zuhanó sok
száz tonna víz örök dübörgését. Erejét megfeszítve vergődött a
sziklák között. Végre sikerült megvetnie a lábát. Felnézett. Egy kéz
nyúlt feléje.
– Kapd el, Keiko!
A lány ösztönösen elkapta. Ujjak kapcsolódtak össze. Keikót a kéz
gazdája a szárazra húzta. A lány csak akkor nézett fel, és
megrázkódott: a kéz... Arielben folytatódott.
– Vigyázz, hová lépsz! Gyere!
Ez az atyáskodó hangnem végleg felbőszítette a lányt. Kirántotta a
kezét.
– Jól van, jól... Még a végén azt meséled majd mindenkinek, hogy
fuldokoltam, és te mentettél ki a vízből.
– Hát nem így volt? – nevetett a fiú csúfondárosan. Keiko mondott
volna valami erőset, de ekkor véletlenül a dundi fiú szemébe
pillantott. Azok a vidám szikrák megnyugtatták. Sőt. Furcsa dolgot
érzett ott belül. Melegséget és... jókedvet.
– Dollival megegyeztünk: ő “menti" ki a fiúkat, én meg a lányokat
– vigyorgott Ariel. Keiko önmaga számára is váratlanul... nevetni
kezdett. Mahal sietett feléjük aggódva. Kérdezte volna, nem esett-e
bajuk. Mert ha igen, itt vannak az orvosok... De a férfi zavartan
megtorpant, és csak nézte a két fiatalt. A hosszú, karcsú lányt és a
kis kövérkés fiút, akik egymás hátát csapkodták, és úgy nevettek,
hogy nedves arcukon most meg könnyek csorogtak...
Dont a sodrás egy lapos sziklára vetette. A fiú káromkodva mászott
vissza a vízbe, fájós térdét dörzsölte volna, de akkor meg lemerült a
habokba. Prüszkölve dugta ki fejét a vízből, sűrű gyapjas hajában
gyöngyökként csillantak a cseppek. Lábaival végre talajt érzett.
Óvatosan felállt, és hátát a sodrásnak feszítve lavírozott a partra.
– Add a kezedet, úszóbajnok! – mondta egy vidám hang. – Ügy
vergődtél az imént, már azt hittem, kétnapos vízihullaként látlak
viszont holnapután.
Don szeme elkerekedett. Ekkora szemtelenséget! Dolli fültől fülig
rríbsolya még sohasem idegesítette ennyire. No meg az a pártfogói
mozdulat, amellyel segítő kezét nyújtotta feléje...
– Hát te hogy kerültél partra?
– Kiúsztam. Gyorsabban, mint te – felelte a lány.
– Biztosan félórával korábban startoltál, mint én. – Don nem lett
volna Don, ha legalább ezt az epés megjegyzést elhagyja.
– Á, dehogy. Te már régen a habokban evickéltél, amikor én
elegánsan átszeltem a folyót. Don erre csak nyelt egyet, és inkább
hallgatott. Keiko és Ariel együtt húzták partra Larsot. A “kapitány"
ezért nem sértődött meg, ellenkezőleg, örült, hogy azok ketten – bár
“ellenséges táborhoz tartoznak" – milyen jól megértik egymást.
Csodálkozva tapasztalta, hogy ez az érzés rá is átragadt. Valahogy
most minden olyan könnyűnek tetszett.
– Ti most melyik időből jöttetek? – kérdezte a szőke fiú, a
lánycsapatra és a repülőgépekre célozva. A helikopter zúgva
közeledett; a hágcsón – rendkívül közömbös arckifejezéssel – Kata
himbálózott.
– Kétezer-háromszázhatvannégyből, vagyis az egyetlen létező
időből, a jelenkorból – nevetett Keiko. Lars levetette ingét. A
délutáni nap gyorsan szárította bőrét. A közelből egyenletes
zúgást hallottak. A vízesés dübörgött. .. Már sokkal közelebb voltak
hozzá, mint hitték.
– Mi az, hogy csak egyetlen létező kor? – Lars az ázsiai lányra
meredt.
– Ahogy mondom. Ti persze azt hittétek, különböző korokban
jártatok.
 – Hát nem? – Ariel szeme elkerekedett. – Az ősemberek, a
görögök, az indiánok... Igaz, egy és más azért gyanús volt.
– A tiltott övezetben értetek földet, fafejűek – legyintett a lány
türelmetlenül. – És ezt a területet azért nevezik tiltottnak, mert
néhány éve egy érdekes kísérlet folyik itt.
– Kísérlet?
– De még mennyire. Sok ember van ma, aki nem szereti a mi
korunkat. Nekik itt minden túl gyors, semmiben sem találnak már
romantikát, hangulatot... Akik szívesebben élnének a múltban.
Valamelyik régi korban, amit könyvekből, filmekből ismernek... A
Föld vezetői hát nemrégen engedélyezték, hogy azok az idősebb
emberek, akik már eleget dolgoztak a társadalomért, a nyugdíjasok,
egy maguk választotta korban élhessenek. Persze nem találták fel
hozzá az időutazást, a “régi" körülményeket mesterségesen teremtik
meg. Afféle “időrezervátumokat" építettek, ahol minden olyan,
mint az érdeklődők által kedvelt történelmi korban volt – ezt a
mondatot a lány nyilván Mahaltól hallotta, és szó szerint idézte.
Olyan felnőttesen hangzott. – A házak, a ruhájuk, az eszközeik, a
körülményeik, a foglalatosságaik, néha még a –beszédük is.
– Bizony, a beszédük is – bólogatott Ariel szaporán. – Hát ilyen
egyszerű az egész?
– Egyszerű bizony – helyeselt Keiko. A hangja most másféle volt,
mint eddig. Megértette: a fiúkban valami összeomlott... De hamar
túltette magát rajta. A közeledő Csingre és Eridanira mutatott.
– Ők is aggódtak értetek, azért vállalkoztak erre az útra.
– Ők is... – ismételte Lars. Összenéztek Keikóval, aztán hirtelen a
folyó felé fordultak. A tutaj fatörzseit rég elvitte a sodrás, habos
tajték kavargott a kövek között.
Ariel nagyot sóhajtott. Most jólesett a napmeleg, a testét simogató
szél. A Föld, az élet. A biztonság.
– Fő a nyugalom! – mondta elégedetten.
Don az emelvényre pillantott, és oldalba bökte barátait.
– Jön Csing.
A holdi űrhajósképző iskola dísztermében zajongtak a diákok.
Ebben az órában mindnyájan együtt voltak. Az összes évfolyam
növendéke ott terpeszkedett a kényelmes széksorokban. Elültek a
vizsgák verte hullámok, az izgalom lecsillapodott. Akik kiestek a
rostán, már nem voltak a Holdon. (“Az űrcsizmájuk sarka sem érte a
krátereket.") Lunurbó meghívott polgárain kívül rengeteg szülő
érkezett a Földről, a Marsról és más, az űrben keringő emberi
támaszpontokról. A vidám arcokon mosoly, jókedv fénylett.
– Azért egészen jólesett, mikor megtudtam, hogy beszámították a
mi “vizsgánkat" is – mondta Ariel.
– Nekem meg az esett jól, hogy Csing és Eridani személyesen
kerestek bennünket a hatalmas afrikai szavannákon – súgta Lars.
Kénytelen volt lehalkítani hangját, mert mögötte pisszegtek a
másodévesek. Közben a hangszórókból felcsendült az
űrhajósinduló. Ariel furcsa nyomást érzett a mellében. Mint mindig,
ha azt a dallamot hallotta. A diadalmasan felszárnyaló zene vadul
rohanó üstökösöket, méltóságteljesen forgó bolygókat, születő és
pusztuló csillagokat idézett lelki szemei elé.
A zene lassan elhalt. Csing a mikrofon elé lépett, begörbített
ujjával megkocogtatta a fémesen csillogó gömböt. A reflektorok
fényében az arca most a szokottnál is sárgábbnak tűnt.
– Azzal fogja kezdeni, hogy “kedves lányok és fiúk, szülők és
tanárok ..." – súgta Don vigyorogva.
– Kedves lányok és fiúk! Szülők és tanárok! – harsogta az
igazgató.
– “ .. . a mi iskolánk nem a Földön, hanem azon kívül..." – súgta
Don ismét. A mellette ülők már nehezen tartották vissza a nevetést.
– A mi iskolánk nem a Földön, hanem azon kívül épült fel... –
folytatta Csing. Ariel szája elé tette a kezét. Lars is
 érezte, hogy fel-felburjánzik benne a kényszerű nevetés. Csing már
igazán készíthetne magának egy másik szöveget!
– ...úgy is mondhatnám: ez egy Földön kívüli iskola" – így Don.
– Úgy is mondhatnám: ez egy Földön kívüli iskola! – fejezte be
Csing úr a mondatot diadalmas arckifejezéssel. Soha nem fogja
megtudni, miért lett akkor olyan kirobbanó sikere. A nevetést elfojtó
tapsvihar a terem bal oldalán csapott fel, ahol a másodévesek ültek.
Az igazgató elégedetten pislogott a reflektorfényben. Hát igen, 5 itt a
legnépszerűbb ember, ez egyszerűen letagadhatatlan tény...
Lars óvatosan emelte fel a tálat. Közben furcsa neszt hallott.
Mintha valaki a fogát csikorgatná... Donra pillantott, és megértette:
nem tévedett. A fekete fiú valóban dühös volt.
– Fékezd magad, kisöreg! – intette a “kapitány". – A fogadást
elvesztettük, hát most fizetnünk kell.
– De nem a saját hibánkból vesztettünk – csikorogta Don,
és ő is felragadott egy tálat. A hirtelen mozdulattól ki–löttyent a
leves.
– Mindez az átkozott Szupi miatt történt – panaszolta Ariel.
ö is vitt egy tálcát. Hát igen, ha már megígérték, hogy az ünnepi
ebédeken felszolgálnak a győzteseknek... Ünnepi ebéd? Ariel
szaglószerve oly élénken mozgott, akár egy nyúlé. Milyen fölséges
illata van a levesnek! A három fiú libasorban vitte terhét. Az étterem
közepén azonban furcsa menettel találkoztak. Epszilon Eridani jött,
tálcán hozta ebédjét, tekintetével üres asztalt keresett. Az étteremben
az elsőévesek zajongtak. Ám a tanár mögött... Keiko, Dolli és Kata
haladt egy–egy hasonlóan megrakott tálcával és tállal.
– Éppen titeket keresünk – közölte Keiko komor arckifejezéssel. –
Itt hozzuk az ebédeteket.
– A mi ebédünket? – nyögte Lars. – Ez valami félreértés lehet.
– Mi ugyanis éppen a ti ételeteket hozzuk – Ariel nagyot sóhajtott.
– Elvesztettük a fogadást, hát felszolgáljuk nektek az ebédet.
– A fogadást? – Dolli nagy szemeket meresztett. – Hiszen azt mi
vesztettük el!
– Aha! – tette hozzá Kata.
– Mit beszéltek itt összevissza? – Don a változatosság kedvéért
most nem a fogát csikorgatta, hanem aprókat csettintgetett idegesen.
– Ti értetek célba elsőként a vizsgán, nyilván ti kaptátok a legtöbb
pontot. Vagy rosszul tudom?
– Persze hogy rosszul tudod – Eridani tanár úr lassan, de biztosan
nevetni kezdett. A végén már úgy rázkódott az egész csillagász,
hogy tálcáján fel-felugráltak az evőeszközök. Ariett teljesen
elbűvölte ez az érdekes fizikai biológiai jelenség. Ám Larsot más
érdekelte.
– Tanár úr... mi történt?
– Csak annyi... hahaha... hogy a vizsgabizottság az előbb...
haha... az átélt kalandjaitokat és tetteiteket... hahaha ...éppen annyi
pontszámra értékelte, mint a lányokét, haha. Most mind a két csoport
kilencvennégy pontot kapott, hahaha ... holtversenyben végeztetek
az első helyen, mind a hahaha... hatan!
– Ez nagyszerű! – rikoltotta Don.
– Nincs győztes, sem legyőzött! – szavalta Dolli. Don a
legközelebbi asztalra vágta a levesestálat, csak úgy csattant.
– Uff! Sőt uff-uff, miként az irokézek mondják. Egészen
megkönnyebbültem! A lányok is nevettek. Ariel odarántott még egy
széket.
– Toljunk össze két asztalt. Tanár úr, üljön közénk!
Keiko és Lars helyet csináltak az asztalon a csillagász tálcájának.
A férfi még mindig nevetett, úgy rázkódott, akárha csuklana. De a
leülés pillanatában eszébe juthatott valami,
 mert az arca egy csapásra elkomorodott, tekintete Dont kereste.
– Hé, te rosszcsont... ugye, most nem tettél alám valami újabb
robbanószert? Kata és Don újabb székeket hoztak, hogy mind a
heten elférjenek. A fekete fiú mosolygott.
– Ugyan, tanár úr! Hogy képzeli? Hiszen már elkezdődött a
vakáció. Ezért a legközelebbi katedrarobbantásra csak a jövő tanév
elején lehet számítani.
Nevettek. Kimondhatatlanul jól érezték magukat együtt,
mindnyájan. Ariel ki is mondta hangosan:
– Egészen jó kis banda vagyunk így együtt, nem?
Kata lenyelte a falatot, komótosan körülnézett. Jól megszemlélte az
egész társaságot, aztán a beálló csendben helyeslőén kinyilvánította
alapos és megfontolt egyetértését:
Aha...

TARTALOM
1. Még nincs baj, de lesz 5
2. Egy furcsa találkozás 28
3. Az időutazók 52
4. Az aggódók 76
5. Az indiánok foglya 99
6. Közelharc és várbörtön 125
7. Oszlik a homály 155
8. Az utolsó kaland 180