Székely Zsolt

Székely-magyar őseinkről a régészeti kutatások tükrében

A székelyek eredetéről és mai szálláshelyükre való letelepedéséről a történészek sokat

vitatkoztak az elmúlt 150 évben. Ez a kérdés, habár nagyon gazdag szakirodalommal
rendelkezik, a különböző eltérő vélemények miatt, a mai napig nyitott maradt. Ennek oka,
hogy a székelyekre vonatkozó írott forrásaink nagyon hiányosak és aránylag későn, a 16.
század második felében keletkeztek1.
Talán sehol az egész magyar nyelvterületen nem él olyan élénken a köztudatban a hun
eredet fogalma, mint a Székelyföldön. A székelyek nagy része ma is Attila nagykirálytól és
Csaba vezértől származtatja magát és nem véletlenül, hisz e legendás eredettudat az ősi
krónikákra támaszkodik.
Az elmúlt pár évtized során elburjánzottak az ún. „hun - avar-székely” származás
elméletek, melyekről csak annyit mondhatunk, hogy régészetileg nem igazolhatóak, tehát
konkrét bizonyítékok hiányában, tudománytalanoknak tekintjük. Ezen elméletek a történelem
során elszenvedet sérelmekből erednek és bizonyos frusztráltságot tükröznek. Nem áll
szándékunkban politikai kérdésekkel foglalkozni. Köztudott, hogy az őshonosság kérdése már
nem tényező a mai hatalmi viszonyok alakulásában. A bizonyítási kényszerből keletkezett
elméletek nem állják ki az idő próbáját. A teljesség igénye nélkül, felsorolunk egy pár ilyen
feltételezést: a boszniai alítólagos piramisok, melyek egyesek szerint 30.000 évvel ezelőtt
épültek, és alkotóik már magyar nyelven írtak, sokan belebonyolódnak a sumér, vagy akár a
szkíta eredet kérdésébe – itt megjegyeznénk, hogy a történelem során, az összes nomád lovas
népek hasonló életmódot éltek, etnikai hovatartozás nélkül – Barabássi László tollából
ismerünk egy jó néhány ún. „magyar őstörténettel” foglalkozó írást. Mario Alinei: Ősi kapocs
– A magyar etruszk nyelvrokonság c. kötete egyenlőség jelt tesz az etruszkok és a magyarok
közt. Elmélete szerint a magyarok az obi ugorokkal együtt éltek Nyugat-Szibériában, de
beszélhetnénk a hun eredetről, vagy akár az avar rokonságról is.
Mindezeket viszont régészetileg nem könnyű bizonyítani.
A hunok az Olt völgyének megszállásával kerülnek Erdélybe. Az egyik hun uraság
nyári szállása Brassó környékén lehetett, a Brassó területén talált, s a hun vezérek viseletére
jellemző arany „csizmacsat” legalábbis erre utal. Ezt az eseményt egy Brassó környékén
talált, Thesszalonikiben vert, II. Theodosius korabeli arany solidus 430 körülire keltezi.

1
Istoria României, I, Bucureşti, 1962, 75-76,
Miután a gótok elhagyták az Olt völgyét, a hunok feltehetően nem telepedtek le huzamosabb
időre ezen a vidéken, csak ellenőrzésük alatt tartották. Nem kizárt, hogy ezt az ellenőrzést a
gepidákra bízták, akik szövetségeseik voltak. Az Olt és a Feketeügy völgyében feltárt 4-5.
századi településeken talált régészeti leletek alapján elmondhatjuk, hogy a germán népek, a
gótok és a gepidák tömegesen megtelepedtek ezen a vidéken. A gepidák jelenlétét a
kézdiszentkereszti ásatások anyaga bizonyítja. A 6. század közepén Kézdiszentkereszten a
keleti szlávok, az antok telepednek le, akiket az avarok hoznak erre a vidékre. Az avarok,
akárcsak a hunok, szintén könnyű lovas szteppei nép volt, tehát a hun eredettudatot a mai
székely ember valójában avar közvetítéssel tulajdonította el.
Nyelvészeti szempontból Benkő Lórándnak van egy érdekes elmélete, amely szerint
nem véletlen az hogy, a Székelyföldön egyik faluról a másikra változik a nyelvjárás sőt
Alszeg és Felszeg közt is különbségek figyelhetők meg2. Tudjuk azt, hogy például
Erdővidéken, Bardócon nagyon őz-nek, de Bibarcfalván már nem, vagy Árkoson tele szájjal
beszélnek Körispatakon ismét másképp. Nem mindegy hogy templom vagy támplom-nak
ejtjük a nyitott magánhangzót. Az egész magyar nyelvterületen fellelhető összes nyelvjárás
megtalálható a Székelyföldön. Az egyes székek nyelvjárásbeli sajátosságai, a hely-,
nemzetség- és személynevek egyrészt Pozsony és Moson, másrészt az Őrség és az Őrvidék,
harmadrészt Baranya és az egykori Valkó megye területeivel való kapcsolatokra utalnak 3. Az
itteni székely telepek oklevelekben is megjelennek4.
A kora Árpád-korban tehát a székelyek Magyarország északi, nyugati és déli
határainak védelmét látták el. Részt vettek nyugati hadjáratokban, például az 1116-os olcsvai,
majd az 1146-os lajtai csatában. A magyar településterület kiterjedésével és a keleti határokat
fenyegető lovas nomádok megjelenésével magyarázható a határvédő székelyek fokozatos
keletre telepítése: előbb Biharba, majd a Királyföldre, ahol 12. századi szállásaik voltak. Az
egykori Pozsony vidéki székelyek a 12. század második felétől kezdődően szállják meg végső
lakhelyüket, Marosszéket; az egykori baranyaiak körülbelül ugyanekkor hagyják el Bihart, és
telepítik be a másik belső széket, Udvarhelyt. A székelyek harmadik csoportja a 13. századtól
a külső, Sepsi-, Kézdi-, Orbai-, Csík- és Gyergyószéket népesíti be5. Aranyos székbe érkeznek
legutoljára. Ezek a nyelvjárásbeli különbségek megtalálhatók a nyugati székelyek közt is.

2
Benkő Loránd: Adalékok a székelyek korai történetéhez. Új Erdélyi Múzeum I(1990). 1 szám
3
Ibidem
4
Székely György: Településtörténet és nyelvtörténet. A XII. századi magyar nyelvhatár kérdéséhez. In: Mályusz
Elemér Emlékkönyv. Szerk. H. Balázs Éva–Fügedi Erik–Maksay Ferenc. Bp. 1984. 311–339.
5
Rácz Tibor Ákos: Háromszék első magyar telepesei és a határvédelem, Erdélyi Múzeum, 2003. 1-2, 1-15,
2
Ugyanolyan határvédő szerepük volt, csak a közigazgatási szervezetük volt más, mivel
nyugatabbra vannak. A székelyek tehát a mai területeiken nem őshonosak.
A székelyek eredetéről két ősi krónika tesz említést, az egyik az Anonymus krónikája,
a másik pedig az ún. Hun Krónika. Anonymus a székelyekről az mondja, hogy ők: „előbb
Attila király népe voltak”. Anonymus krónikáját, mivel az sokkal később íródott, egyes
történészek „romantikus gesztának” tartják, és hiteles forrásértékét megkérdőjelezik. A Hun
Krónika viszont, amely a magyar őskrónika első részét képezi, részletesen leírja a hun
birodalom összeomlását és a 3.000 hun harcos visszavonulását a „Csigla mezejére”, akik
később székelyeknek nevezték magukat. Itt megjegyzendő, hogy sem a Magyar Krónika, sem
pedig a Hun Krónika nem maradt meg eredetiben, ezért nem lehet eldönteni, hogy a
székelyekre vonatkozó adatok a hagyományra támaszkodnak, vagy pedig a szerző
fantáziájának szüleményei. Vajmi kevés bizonyíték van arra, hogy a székely-magyarok hunok
lennének és jó 400 évig vártak, hogy újra jöjjenek a testvéreik- ez egy kicsit homályos.
Nehezen bizonyítható.
A székelyek eredetére vonatkozó krónikákban többnyire a valóság elemei jelennek
meg, legfeljebb hibás a kronológia, a néphagyománynak egyáltalán nincs kronológiája,
egymástól független események torlódnak egymásra, s hasonló hangzású nevek
összekeveredése miatt felcserélődik a sorrend. Hun kori és avar kori események együtt
szerepelnek, ezért nem lehetünk biztosak abban, hogy mi a hun eredettudat végső alapja, mit
kell azon értenünk, hogy a székelyek Attila népe, mikori bejövetelt jelenthet az, hogy már a
Kárpát-medencében lakó népként a honfoglalók elé mentek. Elfogadható érvnek tartjuk azt,
hogy a magyarok többségétől a székelyek négyszáz évig nem élhettek külön, hiszen ez
nyelvhasználatukon meglátszana. Nem lehetetlen viszont, hogy a székely etnogenezisben
valamely hun csoport is szerepet játszott. Ha eredetileg nem voltak magyarok, akkor
„hunságuk” megengedhető, de amint látjuk, ma már a „hunság” is kijátszható a magyar
voltunk ellen.
Jó negyven évvel ezelőtt a Zabola-Tatárhalmon és Petőfalva-Alsóhatárban, Orbaiszék
területén Székely Zoltán professzor, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum egykori
régész igazgatója, túlzás nélkül szenzációsnak nevezhető két ásatása során 218, illetve 238
síros Árpád-kori köznépi temetőt tárt fel6. A két falu egymástól légtávolságban mintegy 5 km-
re van. Ez azt bizonyítja, hogy Dél- Kelet Erdély, a székelység előtt a honfoglaló magyarok
6
Székely Zoltán: Korai középkori temetők Délkelet-Erdélyben. = Korunk Évkönyv. Szerk. Ritoók János.
Kolozsvár 1973; Székely Zoltán: Necropola medievală de la Peteni (com. Zăbala, jud. Covasna). Studii şi
cercetări de istorie veche şi arheologie XLI (1990). 1. szám. 87–110.
3
által lakott terület volt. Ezt az állítást alátámasztják a csernátoni, Sepsiszentgyörgy-bedeházi7,
angyalosi, rétyi8, torjai9, eddig ismert korai magyar települések. A legfontosabbak a
csernátoni ásatások. A mai falumúzeum kertjében egy 8–10. századi települési réteg fölött a
11. század második felére, 12. század elejére keltezhető, földbe mélyített házak kerültek elő.
A leletanyagot cserépbogrács-töredékek, sarkantyú és nyílhegyek képezték. Az ásatás
területétől 100 méterre egy bizánci bronz éremlelet is előkerült, melynek legkésőbbi datálású
darabja IX. Constantinus (1042–1055) pénze volt.10
A fentiekből logikusan következik, hogy I. István király idejében, amikor Erdélyben
megszervezik a királyi vármegyéket, Felső-Fehér megye kiterjeszti közigazgatási hatáskörét a
mai Székelyföldre is. A történelemtudomány eddig azt tartotta, hogy a Maros és Küküllő
vonalánál megáll a királyi vármegyerendszer. Most már régészetileg tudjuk igazolni, hogy
Dél- Kelet Erdély ekkor már elég sűrűn lakott terület volt, ami azt bizonyítja, hogy Felső
Fehér megyéhez tartozott, tehát királyi vármegye, mint közigazgatási egység létezett a
Székelyföld területén is. Tudjuk, hogy az általában besenyők által lakott enklávék vagy ún.
„kis szigetek”, mindvégig a történelem folyamán nem tartoztak közigazgatásilag a székely
székek hatáskörébe, hanem Felső- Fehér megyéhez tartozó területek voltak. Gondolunk itt
első sorban Háromszék északi részén, a középkorban Zsombor, Gerebenc, Málnás, Oltszem,
Al- és Feltorja, Karatna, Al- és Felvolál, Kanta, Kézdikővár és Szárazpatak vidékére. A
második enkláve Hídvéggel, Erősddel, Árapatakkal délnyugaton terült el, a harmadik
Márkossal, Nyénnel, Bodolával pedig délen. Felső- Fehér megye egyházi- és közigazgatási
szempontból is fenntartotta a kapcsolatot és a fennhatóságát ezzel a vidékkel.
A székelyeket több fázisban telepítették keletre. Ferenczi Sándor már 1938-ban
bizonyította, hogy ha a székelyek Erdélyben ősfoglalók lettek volna, akkor kedvezőbb
éghajlatú és termékenyebb területeket választottak volna, és nagyobb, zárt egységben
telepedtek volna le. Az ország érdeke azonban azt kívánta, hogy a zordabb, hegyes-dombos
határvidéket szállják meg. A Székelyföld egységes képét azért szakítják meg megyei

7
Horedt, Kurt: Aşezarea de la Sf. Gheorghe – Bedeháza. Materiale şi Cercetări de Arheologie II(1956). 7–39.
8
Székely Zoltán: Contribuţii la problema fortificaţiilor şi formelor de locuire din sud-estul Transilvaniei. Aluta
1976–1977, 69.
9
Székely Zoltán: Pecenegii în Sud-Estul Transilvaniei. Aluta 1985–86. 197–210;
10
Székely Zoltán: Kora középkori települések a Székelyföldön (XI–XIV. század). Veszprémi Történelmi Tár
1990, 3-18.; Székely Zsolt, Csernáton község régészeti monográfiája, Státus Kiadó, Csíkszereda, 2007, 55-56.
4
közigazgatású szigetek, mert itt már egy náluk régebbi telepes csoport élt, akiket a király
később nem háborgatott birtokaikban, hanem megyei fennhatóság alatt hagyott 11
A székely etnogenezisben a hunok biztosan részt vettek. Ugyan úgy a székely
etnogenezisből nem tudjuk kizárni az avarokat sem, sőt a bolgárokat sem, az Oguz-törököket
sem, ezen kívül szóba jöhetnek a blachuszok is, akik nem azonosak a vlachokkal.
A korszerű településtörténeti régészet ma már meg tudja állapítani, hogy egy adott
terület egy adott korszakban lakott volt-e, vagy lakatlan, ha lakott volt, milyenek voltak a
települések, leleteik milyen kultúrához tartoztak. Léteztek-e a vizsgált korszakban várak,
mikor keletkeztek, hányszor építették át őket, mikor és hogyan pusztultak el. A temetőkből
ismerjük magát az embert, viseletét, eszközeit, fegyvereit és temetkezési szokásait. Az
általunk tárgyalt korszakban – 10-12. század – az elhunytak szájába tett halotti obulusok
sokszor évnyi pontossággal keltezik a sírokat.
A honfoglaló magyarok a Székelyföldön feltehetően egy szláv alapnépességet
találnak. A mai Kovászna és Hargita megye területén jelentős számban kerültek elő 11-12-ik
századi, magyar népességre utaló leletek.

A magyar honfoglalást a Kárpát-medencében kisszámú idegen történeti forrás említi, s

ezek is időrendi pontatlansággal. A magyar krónikák is a magyarok Kárpát-medence-i
letelepedésének az időpontjáról nem egységes, hanem egymástól eltérő, különböző
évszámokat említenek. A honfoglalást bőven tárgyaló Anonymus, III. Béla névtelen
jegyzőjének krónikája pedig – amint azt a hazai és idegen, külföldi történetírók
megállapították – a történeti valóság szempontjából nem forrásértékű.

Lehet-e biztosan a honfoglalás időpontjának a 895-ös, vagy a 896-os évet tekinteni?

Ezzel a kérdéssel kapcsolatban a legújabb történeti kutatás, a források kritikai vizsgálata
alapján azt állapítja meg, hogy „895-900 között szállták meg a magyarok a Kárpát-medencét
egy vagy két fázisban12”, vagyis minden kétséget kizáró évszámot, időpontot nem lehet
megállapítani.

Történeti tény, hogy a Bizánccal szövetséges magyarok 894-ben megtámadták Simeon

bolgár Kánt, aki a Bizánc ellen indított hadjáratának irányát megváltoztatva a magyarok ellen
fordult, de vereséget szenvedett. A Bizánccal kibékült bolgárok megverik az Árpád fia,
11
Ferenczi Sándor: Az egykori Kászonszék régészete, a kászoni székelyek letelepedése és eredete. Kolozsvár
1938. 81–82.
12
Tóth Sándor László, A honfoglalás időpontja, In: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae
Acta Historica, Tomus. CII. Szeged, 1995, 3-9. 3-9.
5
Levente által vezetett magyar sereget, s ugyanakkor a bolgárok új szövetségesei, a besenyők
is megtámadják a magyarok etelközi szállásait. Ezeknek az eseményeknek a következtében az
etelközi magyarok s Levente seregének maradványai a Keleti-Kárpátok szorosain keresztül
Erdélybe menekültek. Ezt az útvonalat jelöli meg a 9-ik századi legrégebbi krónika, a Gesta
Ungarorum13.

A honfoglalásnak ezt az útvonalát a krónika adatain kívül, honfoglalás kori régészeti

leletek is bizonyítják. Ezek a Tusnádi és az Ojtozi szoroson – melyeket egész biztosan
használtak a Kárpát-medencébe betelepült magyarok – keresztül vezető utak mentén kerültek
elő Háromszék területén. A legjelentősebb honfoglalás kori lovas sírt Sepsiszentgyörgyön, az
Olt baloldali magas partján, az ún. „Epres tetőn” 1943-ban találták a Csutakné
homokbányájában dolgozó munkások. A kelet-nyugat irányban hanyatt fektetett csontváz
mellett egy kard, egy lándzsacsúcs, vasdarabok, valószínű vaskengyel maradványai, ló
koponya s ló lábszárcsontok voltak. A kard egyenes, kétélű vaskard, bronzellenzővel. A kard
markolatát borító fa vagy csontlemez hiányzott. A vaslándzsa köpűs s a fanyél megerősítésére
a köpű oldalán átfúrt lyukon keresztül egy vasszeget vertek, mely eredeti helyzetében
megmaradt. A kard bizánci eredetű, s ilyen típusú kard a mai Magyarország területén csak a
kunágotai lovas sírból ismeretes14. Egy másik lovas sír Köpecen, ugyancsak az Olt völgyében,
a Kőcsukk nevű helyen, az első világháború előtt került felszínre, s mellékletei a budapesti
Földtani Intézetbe kerültek. A második lovas sírt a Kőcsukkon a két világháború között,
kőrobbantás alkalmával találták, s ebből a sírból csak egy vas lópatkó, melynek párja
ismeretes a soltszentimrei lovas sírból, került a Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményébe15.

A Feketeügy völgyéből ismeretes a Réty-Eresztevény közelében – jelenleg Maksa községhez

tartozik – levő Zádogostető nevű magaslaton, egy lovas sírból előkerült vaskengyel és vas
lándzsacsúcs. Ugyancsak lovas sír melléklete lehet az a szablya is, amelyet magyar
honfoglalás kori edénnyel együtt találtak 1907-ben Kézdivásárhely és Bereck között, a
vasútvonal építése alkalmával. Feltehetőleg lovas sír tartozékai Zalánban a „Sasos völgyben”,
valamint Kézdimárkosfalván a „Kismart” nevű helyen előkerült vaszablák is16.

13
Bóna István, Erdély a magyar honfoglalás és államalapítás korában. In: Köpeczi Béla (főszerk.): Erdély
története I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986, 194-234.
14
Székely Zoltán, Adatok a Székelyföld népvándorlás korához. Sepsiszentgyörgy 1945.
15
Bóna István, Erdély a magyar honfoglalás és államalapítás korában. In: Köpeczi Béla (főszerk.): Erdély
története I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986, 194-234.
16
Bóna István, Erdély a magyar honfoglalás és államalapítás korában. In: Köpeczi Béla (főszerk.): Erdély
története I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986, 194-234.
6
A Gesta Ungarorum a magyarok útvonalát jelöli meg, mégpedig a Kárpátok szorosain
keresztül, s megpihenésüket, vagyis letelepedésüket Erdélyben. Az Olt, valamint a Feketeügy
völgyében talált honfoglalás kori régészeti leletek alátámasztják a Gesta Ungarorum adatait a
magyarok útvonaláról, miszerint a délkeleti Kárpátok mindkét szorosát használták
áttelepülésük alkalmával. Hogy ez az esemény 895-ben történt-e, ennek a megállapítására
sajnos, más írott forrás nem áll rendelkezésünkre. A honfoglalás kori régészeti leletek korára
vonatkozólag időbeli támpontul szolgál az eprestetői bizánci kard, mely a szakemberek
véleménye szerint 934 elöttre datálható, vagyis nincs kizárva a 9. század vége sem. A soros
családi temetők eddigi hiánya nem jelenti azt, hogy itt a menekülő magyarok csak átmenetileg
tartózkodtak. Ennek ellentmondanak, az Olt és a Feketeügy völgyében az eddig ismert korai
magyar települések – Sepsiszentgyörgy, Angyalos, Réty, Csernáton, Torja – melyeknek
pontos kronológiai besorolására még eddig nincs elég adat. Nem hihető el azonban az sem,
hogy a Tusnádi Olt szorost, valamint az Ojtozit, melyen keresztül az őskortól kezdve vezetett
a Keleti Kárpátok belső és külső lejtőin levő területeket összekötő kereskedelmi út, hogy a
magyarok őrizetlenül hagyták volna, valamint az a tény, hogy a honfoglalás kori leletek a
szorosokon kivezető utak mentén kerültek elő. Ezt a tényt bizonyítja az is, hogy a
megszilárdult magyar királyi hatalom már a 12. században a Keleti Kárpátok külső lejtőjére
helyezi a magyar állam határát, amit a Piatra Neamţ melletti Bâtca Doamnei- en feltárt
magyar erődítmény, település és temető bizonyít17.

Az eddig elmondottakból következtetve minden valószínűség szerint ez a vidék, mint

az egész Erdély a 9. század végén, a 10. század elején a magyarok birtokába kerül. A 12.
században a magyar királyság határa a Kárpátok külső lejtőjén van, s a magyarokat a határ
őrizetében Délkelet-Erdélyben felváltják a székelyek és részben a besenyők.

A háromszéki Árpád-kori emlékek közül a legnagyobb érdeklődést a Zabolán és

Petőfalván feltárt 12-13-ik századi temetők váltották ki18. E sírok leletanyaga a Magyarország
területéről ismert köznépi temetők leleteivel azonosak. Háromszék és Barcaság benépesítése
után, a 13-ik század végétől, a 14-ik század elejétől indul el egy újabb folyamat: a magyar
népesség kiáramlása a Kárpátokon túli területekre. A moldvai magyar helységnevek nagy

17
Székely Zoltán, Korai középkori temetõk Délkelet-Erdélyben. In Dávid Gyula–Veress Zoltán (szerk.): Évek az
ezerszázból. Kortárs erdélyi történészek. Erdélyi Könyvegylet, Stockholm, 41-53.
18
Székely Zoltán, Korai középkori temetők Délkelet-Erdélyben. In: Korunk Évkönyve, Kolozsvár, 1973, 219-
228.
7
része személynév + falvak típusú, ugyanakkor hiányoznak az –i képzős és a törzsnévi eredetű
helységnevek; ez nagyjából jelzi a kitelepülés kezdetét19.

Székely Zoltán kezdettől fogva úgy vélte, hogy Petőfalván és Zabolán magyar falvak
köznépi temetőire bukkant, mely falvak lakóit az Árpád-házi uralkodók telepítették Erdély
délkeleti határainak őrzésére (hivatásukat a sírokban szórványosan előkerülő vas és csont
nyílcsúcsok is érzékeltették). E feladatot tőlük a 12–13. század fordulóján az orbai székelyek
vették át, mely váltás – Székely Zoltán szerint – a két temető felhagyását is eredményezte.
Másra nem is gondolhatott, hiszen az 1224. évi Andreanum rendelkezése a sebusi (tehát
Szászsebes környéki) székelyek földjét az erdélyi német hospesek és a szebeni ispán
joghatósága alá rendelte, amit úgy lehet értelmezni, hogy a sebesi székelyeket nem sokkal
korábban telepítette a király Sepsiszék területére.

Székely Zoltán kezdettől azt az álláspontot képviselte, hogy templom nélküli, köznépi temetőt
talált. Ezt először Bóna István is elfogadta20, később azonban felvetette, hogy e temetők
valószínűleg nyomtalanul elpusztult fatemplomokhoz tartoztak21.

Ugyancsak Bóna István vetette fel először, hogy a zabolai és petőfalvi temetőben nyugvó
halottak az Árpád-kori Magyarország nyugati és déli peremvidékeiről idetelepített határőr
székely-magyarok lehettek22, akik archaikus temetkezési szokásaikat23 Erdélyben egy ideig
még megőrizhették. Bóna ezt a lehetőséget tovább árnyalta, amikor a régi érem
meghatározásokra támaszkodva rámutatott arra, hogy a későbbi Szászföldön a templom körüli
temetők legkorábbi érmei Kálmán és az őt követő uralkodók veretei, míg a zabolai és a
petőfalvi temető II. Géza érmeivel indul. Ebből következtethető az a feltételezés, hogy a 11–
12. század fordulója táján a későbbi Királyföld területére telepített székelyeket éppen akkor,
II. Géza korában költöztetik keletre, amikor a beköltöző szász hospesek első nagy hulláma

19
Rácz Tibor Ákos, Háromszék első magyar telepesei és a határvédelem, In: Erdélyi Múzeum LXV. 1-2.
Kolozsvár, 2003, 14-15.
20
Bóna István, Erdély a Magyar honfoglalás és államalapítás korában. In: Erdély története. I-III. Főszerk.
Köpeczi Béla, 1988. I. 194-234. (3. kiadás).
21
Bóna István, A székely-kérdés mai állása egy régész-történész szemszögéből. In: Történelem, régészet,
néprajz. tanulmányok Farkas József tiszteletére. Szerk. Ujváry Zoltán. Debrecen, 1991. 9-17
22
Bóna István, Erdély a Magyar honfoglalás és államalapítás korában. In: Erdély története. I-III. Főszerk.
Köpeczi Béla, 1988. I.227
23
Hasonlóan kései jellegű, határőrökhöz kapcsolt köznépi temető került elő Zala megyében, tehát a korai
székelyekhez történetileg és nyelvtörténetileg is kapcsolódó területről, ahol a temető legkésőbbi veretei II. Béla
denárai voltak (H 49.). Szőke Béla Miklós – Vándor László, Pusztaszentlászló Árpád-kori temetője. Budapest
1987, 78–79, 83–85.
8
elérte Dél-Erdélyt, tehát e temetők és éremmellékletei világos régészeti bizonyítékai lennének
a Szászföld népességcseréjének.24

Hosszú időn keresztül problémát jelentett e leletek történeti és „etnikai” értékelése. E kérdés
kapcsán 2007–2008 folyamán elkészült a Székelyföld valamennyi, értékelhető sírszámú
középkori temetőjének az embertani vizsgálata, a Természettudományi Múzeum Embertani
Tára munkatársai közreműködésével, Fóthi Erzsébet vezetésével. A munka az egyes
csontvázak antropológiai adatait egybe kívánta vetni a feltárásról készült régészeti
dokumentációval, ami legalább két, nem várt eredménnyel járt. Egyrészt kiderült, hogy a
zabolai és a petőfalvi temetőből az eddig ismertnél nagyobb mennyiségű, részben még
vizsgálatlan embertani anyag áll a rendelkezésre, másrészt észre kellett vennünk, hogy az
eredeti, részletes régészeti dokumentáció számos új régészeti megfigyelés lehetőségét rejti
magába25. Ez utóbbiak alapvetően a két temető jellegével kapcsolatosak. Az egyes ásatási
szelvények digitalizálása és összeillesztése nyomán előálló, a korábban publikáltaknál jóval
részletesebb térképekről kiderült, hogy mindkét temető a többrétegűség kezdeti, de világos
nyomait mutatja, a zabolai sírmező esetében pedig valamiféle körülhatárolás (árok vagy
hevenyészett kőfal, kősánc) nyomai is megfigyelhetők, ami részlegesen érintette a legszélső
sírokat is. A két temető „korai” és „pogány” voltának bizonyítékát látta a korábbi kutatás az
egyes sírok „állatcsont mellékleteiben” is. További ilyen „mellékletekre” az embertani anyag
feldolgozása során bukkantak. Ezek igen változatos jellegűnek bizonyultak (ló, szarvasmarha,
sertés csontjai)26, ami Benkő Elek szerint azt sejteti, hogy nem valós sírmellékletekről, hanem
a sírokkal megbolygatott őskori telepnyomokból, illetve kultúrrétegből származó, másodlagos
helyzetű leletekkel állunk szemben27. Mindkét temető leletanyagában az öntött, kiszélesedő
fejű karikagyűrűk és a magas rekeszű fejesgyűrűk, valamint a csatok a legfiatalabb tárgyak 28.
A többi lelet is, beleértve a zabolai temető csavart huzalú, nagy, S végű karikáját, a magyar
köznépi temetők kései lelethorizontját idézi. A régészeti leletek között sincsenek olyanok,
amelyek pogány temetkezési szokásokat és a 12. századnál korábbi keltezést bizonyítanának,

24
Bóna István, A székely-kérdés mai állása egy régész-történész szemszögéből. In: Történelem, régészet,
néprajz. tanulmányok Farkas József tiszteletére. Szerk. Ujváry Zoltán. Debrecen, 1991. 9-17
25
Benkő Elek, A középkori székelyek. In: Középkor 2010, 221-254.
26
Gál Erika meghatározásai
27
Mindkét temető alatt bronzkori település maradványai találhatók. Zabolán egy kora bronzkori réteg, (Székely
Zsolt, Perioada timpurie și începutul celei mijlocii a epocii bronzului în sud-estul Transilvaniei. Bibliotheca
Thracologica XXI, București, 1997), míg Petőfalván egy késő bronzkori, a Noua kultúrához tartozó lakóházak
kerültek elő. (Repertoriul arheologic al judeţului Covasna. Red. Cavruc, Valeriu. Sf. Gheorghe 1998, 161, 163)
28
Parádi Nándor, Pénzekkel keltezett XIII. századi ékszerek. A nyiregyháza-pusztapótharaszti kincslelet. Folia
Archeologica 26. 1975, 119-161
9
sőt, az előkerülő csatok inkább a 12. századnál is valamivel későbbi korra utalnak. A távolsági
kapcsolatok szempontjából lényeges a zabolai temető 130. számú gyereksírjában, az áll alatt
talált, a ruhakivágás összefogására szolgáló, ón-ólom ötvözetből készült kerek, töredékes
kapocs, amely mind anyagát és előállítását, mind pedig viseletmódját tekintve egyértelműen
nyugati eredetű tárgytípus a 12–13. század fordulójától kezdve29. Elterjedése szorosan
összefügg a 12. század végi divatváltozással, amikor Közép- és Nyugat-Európában egy
ingszerű, hosszú, egyenes szabású ruha (Cotte) tűnt fel, amelynek nyakkivágásához
függőleges hasíték tartozott; ezt a hasítékot az áll alatt rendszerint fémcsat fogta össze. A
módosabbak nemesfémből (elsősorban ezüstből) készült, esetenként ékkővel és felirattal
ellátott csatokat használtak, a köznép körében ennek olcsóbb, ón-ólom ötvözetből tömegesen
öntött változatai forogtak30. Később egy másik, a Székelyföld peremén fekvő, templom körüli
temetőben is előkerült egy olyan, 14. századi gyermeksír, ahol a ruha nyakát kerek ón-ólom
csat zárta (Magyarzsákod, templom körüli temető, 11. sír). Mindkét esetben, érdekes módon
fiatal gyermeket temettek el, egy feltehetően felnőtt számára készült ruhában31.

A fentiek alapján elmondhatjuk, hogy a petőfalvi és a zabolai temető egy olyan – az esetek
döntő többségében elpusztult – hiányzó láncszem, amely a templom körüli temetők
kialakulásának jobb megértéséhez járul hozzá. Gondolatmenetünk kiindulópontja Szent
Gellért legendájának sokat idézett része, ahol a szent életű csanádi püspök egyházmegyéjét
látogatva felszentelte az építendő templomok helyét, illetve azon közösségek temetőit,
amelyek templomot kívántak emelni32. A szövegösszefüggés alapján kétségtelen, hogy már
keresztény közösségek temetőiről volt szó (keresztény temető és templom korábbi pogány
temető helyén a kánonjog értelmében nem is létesülhetett), akik valamilyen – nyilván
elsősorban anyagi és szervezési – okból még nem jutottak el a templomépítéshez, de a
templom helyét már kijelölték. Ha egy ilyen temető területén a templom végül megépült,
annak alapozása már óhatatlanul sírokat vágott el, különösen akkor, ha a temető megnyitása
és az építkezés között hosszabb idő telt el, és így a temetkezések valamelyest már belenyúltak
a templom számára kihagyott üres részbe, illetve ha a falu az eredetileg tervezettnél nagyobb
templomot emelt. A korai, sorokba rendeződő temető sírjainak többségét utóbb a

29
Fuchsenhof, Der Schatzfund von Fuchsenhof. Hrsg. Prokisch, Bernhard – Kühtreiber, Thomas. Linz, 2004.
30
Egan, Geoff – Pritchard, Frances, Medieval Finds from Excavations in London. 3. Dress Accessories, c. 1150-
c. 1450. London, 1991, 248–253
31
Benkő Elek, A középkori székelyek. In: Középkor 2010, 221-254.
32
„Igitur in festivitate beati Iohannis Baptiste facta predicatione et data benedictione, accesserunt ad episcopum
quasi centum viri, postulantes sibi sanctificari loca pro K 09 44 Benko 3.indd 229 2010/6/2 11:34:27
10
többrétegűvé és egyre mélyebbé váló temetkezések általában elpusztították, az ásatások
azonban rendszerint kimutatják, hogy már a legkorábbi templom alapfalaival csontvázakat
bolygattak meg, anélkül, hogy ennek a legkorábbi temetőnek a jellegét általában meg lehetne
állapítani. Petőfalva és Zabola esetében azonban valamilyen okból (13. század eleji kun
betörések, vagy esetleg a tatárjárás miatt) a temetőt még a szilárd anyagú templom megépítése
előtt felhagyták, így a máshol alig tanulmányozható korai periódus kivételesen jól
szemlélhető33.

Benkő Elek véleménye szerint, a petőfalvi és a zabolai temető népessége, akárcsak az

udvarhelyszéki Árpád-kori templom körüli temető halottai is, székelyek voltak34.

A két temető embertani vizsgálatának egyik fontos eredménye az, hogy – jóllehet az
antropológiai anyag alapvetően europid vonásokat mutat – csaknem minden jellegzetes részlet
esetében enyhe mértékben mongolid nyom érzékelhető a férfi és a női koponyák többségén.
Az europidokra jellemző átlagtól a mongolidokra jellemző átlag felé történő enyhe eltérésből
arra lehet következtetni, hogy e népesség kialakulása olyan területen mehetett végbe, ahol a
12. századot megelőzően a túlnyomó lélekszámú, hosszú koponyájú europid lakosság kisebb
lélekszámú ázsiai eredetű lakossággal élt együtt. A mongolidokra jellemző jegyek halvány és
sporadikus előfordulása alapján ennek az együttélésnek több generációval, talán több
évszázaddal a zabolai és a petőfalvi megtelepedés előtt kellett történnie. Ennek közelebbi
helyére és történeti kontextusára azon temetők kora és elhelyezkedése utalhat, amelyek a tíz
koponyaméret középértékére épülő, ún. Penrose-távolság alapján a zabolai és petőfalvi temető
legközelebbi párhuzamai. Érdekes, hogy e sorban nem az egymás közvetlen közelében
elhelyezkedő petőfalvi és zabolai temető testesíti meg a legszorosabb rokonságot. Petőfalva
esetében a legközelebbi kapcsolatot – távolodó sorrendben – Zala megyei lelőhelyek,
Garabonc-Ófalu I., Alsórajk-Határi-tábla Karoling- kori köznépi temetője (9. század második
fele) és Keszthely-Városi temető Keszthely-kultúrás és avar kori anyaga (7–9. század),
Dunaradvány-Virt (Szlovákia) közép és késő avar kori temetője, Zalavár- Kápolna templom
körüli temetője (11. század közepe–13. század közepe), a zabolai temető, a Kál-Legelő35
lelőhelyen kiásott 10. századi, árokkal körülvett temetőrészlet embertani anyaga, végül a
morvaországi Mikulčice I. (Csehország) templom körüli, 9. századi temetője jelenti. A zabolai
33
Benkő Elek, A középkori Székelyföld I. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 2012. 123-124.
34
Ibidem
35
Szabó István, A középkori magyar falu. Budapest, 1969; Éry Kinga, Anthropological studies on a tenth-
century population at Kál, Hungary. Anthr. Hungarie 9. 1970. 9-62; Révész László, Honfoglalás- és
államalapítás kori temetők Heves megyében. Budapest, 2008, 198–240.
11
temető párhuzamai – némi eltéréssel – szintén a fenti körből kerülnek ki, de módosult
sorrendben: a legszorosabb összefüggés az ábrahámi (Szlovákia) kora Árpád-kori temetővel
mutatható ki36, majd Mikulčice I. és IV. 9. századi, templom körüli temetője következik, ezt
követi Zalaszabar- Borjúállás Karoling-kori, templom körüli temetője (9. század második
fele), majd Vörs-Papkert avar kori és 10. századi sírjai, Mikulčice II–III., Garabonc- Ófalu I.
(Karoling-kori köznépi temető, 9. század második fele), az Árpád-kori halimbai temető,
Petőfalva, Ptuj (Szlovénia) kora középkori temetője, Sopronkőhida (9. század), Jászdózsa-
Kápolnahalom és Zalavár-Kápolna Árpád-kori, templom körüli temetője37.

Az adatok úgymond fontos negatív eredménye, hogy a zabolai és a petőfalvi, ezen túlmenően
pedig valamennyi megvizsgált székelyföldi embertani anyag nem mutat – még csekély
mértékben sem – törökös vonásokat. Ezzel messzemenően egybevágnak azok a régészeti
kutatások, amelyek az Árpád- kori és a késő középkori Székelyföldön nem akadtak steppei
eredetű viselet vagy temetkezési szokás nyomára, ugyanis a leletek lényegében nem
különböznek a történeti Magyarország bármely más, magyarlakta vidékének emlékanyagától,
leszámítva természetesen a mindig és mindenhol jelentkező regionális sajátosságokat. E
meggondolások miatt régészeti oldalról nem támogatható a magyarsághoz a 9. században
csatlakozó, török nyelvű, csak később elmagyarosodó székelység történész teóriája38,
ugyanakkor saját népnevünk, (székely), „Attila népe”- hagyományunk és sajátos, az
Árpádházi uralkodók által elismert jogállásunk érdemi magyarázatot kíván. Elvileg e
magyarázat felé vezethetnek azok az új antropológiai kutatások, amelyek az embertani
hasonlóság vizsgálatakor olyan temetőkre hívják fel a figyelmet, amelyek többsége a Karoling
Dunántúl europid népességét, illetőleg – kisebb mértékben – a beléjük olvadt avarokat rejti,
mely temetők nagyjából fedik azt a területet, amelyre a nyugatról szakaszosan keletre települő
székelység legkorábbi történeti, illetve nyelvföldrajzi adatai mutatnak. Megnyugtató lenne, ha
a szóban forgó területek Árpádkori temetkezései, például egyes, a 12. században megszűnő
dunántúli temetők (Pusztaszentlászló) és az ekkor induló erdélyi temetők embertani-genetikai
összefüggéseit természettudományos vizsgálatok is alátámasztanák, ezen túlmenően pedig az

36
Stloukal, Milan - Hanáková, Hana, Antropologia raňestředovekého pohřebište v Abrahámu. Sbornik
Národniho Muzea v Praze. Rada B: Priřodni védy 27/3. 1971, 57-131
37
Ritoók Ágnes, Zalavár-Kápolna: egy temetőelemzés eredményei és lehetőségei. In: Ritoók Ágnes – Simonyi
Erika (szerk.): “…a halál árnyékának völgyében járok”. A középkori templom körüli temetők kutatása.
Budapest. 2005.
38
Kristó Gyula, A székelyek eredetéről. Szeged, 1996.
12
érintett területek településtörténetének régészetileg megragadható változásai is alaposabb
elemzést igényelnének39.

A fentiek alapján, valószínűnek tűnik, hogy a petőfalvi és a zabolai temetőben végső

nyughelyére lelt népesség Erdélyben nem számít „őslakosnak”, tehát nem helyi fejlődés
nyomán alakult ki, hanem az Árpád-kori Magyarország távoli területeiről jutott ide. Mindez –
a kutatás jelen stádiumában – arra ösztönöz bennünket, hogy a petőfalvi és a zabolai temető
népességében, miként az udvarhelyszéki Árpád-kori templom körüli temetők halottaiban is,
székelyeket lássunk. Nagy kérdés azonban, hogy a későbbi Királyföld, illetve a Barcaság
területére eső leletekkel is megtehetjük-e ugyanezt. A válasz, nem ígérkezik egyértelműnek.
Egyfelől nyilvánvaló, hogy Dél-Erdély 12. századi leletei kapcsán nem lehet kizárni a
székelyeket, hiszen itteni tartózkodásukat (minimum Orbó, Sebes, Medgyes és Kézd
környékén, az azonos nevű vízfolyások mentén) okleveles, illetve névtani adatok támogatják,
és jelen régészeti ismereteink alapján nem valószínű, hogy a cserépüstökkel jellemezhető
települések, illetve az S végű hajkarikás, tehát varkocsos hajviselettel eltemetett halottak az
Erdélybe betelepülő németek legkorábbi hullámához lennének kapcsolhatók. Alapos
bizonyítékok nélkül mindazonáltal nem gondolhatjuk komolyan, hogy az egykori hatalmas
kiterjedésű erdélyi Fehér megye keleti térfelén élő, várkerületekbe szervezett népességet
egységesen székelynek tekintsük, hiszen e hatalmas területen feltételezhető különféle típusú
birtokokon (királyi várbirtok, vélhetően a határvédelemmel összefüggő várkerületekkel,
szolgáltató népekkel, például az erdővel kapcsolatos teendőket ellátó darócokkal jellemezhető
királyi magánbirtokok, korai világi magánbirtok) más feltételek szerint szolgáló magyarok és
szlávok egyaránt élhettek. A kevés konkrét részlet azt sejteti, hogy a 12. századi szász és
székely településtörténet az eddig gondoltnál is szorosabb, ok-okozati összefüggésben áll
egymással, illetve, hogy a 12. századi Dél- és Délkelet-Erdély etnikai és szervezeti képe
összetettebb volt annál, mint ahogyan azt a késő középkori, kora újkori viszonyok alapján
gondolhatnánk. Továbbá, több régészeti lelet arra utal, hogy a később Székelyföldként ismert
terület lakossága a 12. század második felében – bár ekkor már jelentős székely tömegeket is
magában foglalhatott – nem lehetett teljesen egységes.40

39
Benkő Elek, A középkori székelyek. In: Középkor 2010, 221-254.
40
Ibidem
13
 Despre strămoșii noștrii maghiaro-secui, în lumina cercetărilor arheologice

(Rezumat)

Originea şi aşezarea secuilor în Transilvania este o problemă foarte complicată şi mult

discutată de către istorici şi nici în prezent nu este rezolvată în mod definitiv. Cauza constă în
faptul că despre originea şi aşezarea lor nu avem date istorice sigure; documentele scrise
referitoare asupra secuilor se păstrează dintr-o perioadă relativ târzie, din prima jumătate a
secolului al XIV-lea.

Despre originea secuilor două cronici fac menţiune: cronica lui Anonymus şi
aşa numita “Cronica hunică”. Anonymus despre secui spune următoarele: “Peste câteva zile
conducătorul Árpád şi nobilii lui cu înţelegere comună au trimis armata contra lui
Menumorout, conducătorul bihorean….. şi toţi secuii, care mai înainte au fost populaţiile lui
Attila, auzind vestea lui Uşubuu, cu toţii au venit înaintea lui în mod paşnic….. şi înaintea
armatei lui Uşubuu au început să lupte în prima linie de bătaie”.

Cronica lui Anonymus din cauza neconcordanţei unor date adevărului istroric
este considerată de către unii istorici, ca o “gestă romantică” ale cărei date pot fi acceptate
numai cu rezerve. Iar “Cronica hunică”, prima parte a “Cronicii maghiare”, descrie
destrămarea imperiului hunic şi retragerea a 3000 de huni la “Câmpul Csigla”, care pe urmă s-
au numit secuii”.

De menţionat că nici Cronica maghiară şi nici Cronica hunică în forma lor

originală nu au fost păstrate. Nu se ştie că informaţia despre secui de unde provine, se bazează
pe tradiţie sau este invenţia autorului.

Această tradiţie de origine hunică a secuilor a fost consemnată şi de cronicarul

Simon de Kéza.

Pe baza acestor cronici se poate constata că secuii deja în secolul al XIII-lea au

fost consideraţi ca o populaţie aparte de maghiari, fiind descendenţii hunilor, care înaintea
venirii ungurilor deja au fost pe teritoriul Ungariei.

În a doua jumătate a secolului al XIX-lea originea hunică a secuilor a fost combătută

pe bază lingvistică, fiind dovedit că secuii vorbesc aceeaşi limbă, atinsă de aceleaşi înfluenţe
(turcească şi slavă), ca şi a ungurilor.

14
 Secuii au mai fost consideraţi şi de origine avară, pecineagă. Prin faptul că
secuii sunt amintiţi permanent separat de pecinegi, această teorie cade de la sine.

Alţi istorici susţin că secuii sunt esegeli-bulgari înrudiţi cu cabarii, care s-au
ataşat de unguri deja atunci, când aceştia au fost în regiunea Mării Negre şi pe urmă au luat
parte în ocuparea Ungariei, stabilindu-se pe părţile răsăritene ale Transilvaniei.

S-a emis şi părerea că populaţia secuiască nu este altceva decît o organizaţie

militară maghiară formată pentru apărarea graniţelor maghiare şi secuii fiind recrutaţi din mai
multe grupuri de populaţii maghiare, vorbesc toate dialectele ale acestora. Numai prin acest
fapt se poate explica existenţa aşezărilor secuieşti situate la graniţele regatului feudal maghiar.

În afara acestor izvoare scrise, prezența maghiarilor a fost atestată de mai multe
descoperiri arheologice, cercetate în sud-estul Transilvaniei, la Sf. Gheorghe, Moacșa-
Eresthegin, Angheluș, Reci, Cernat, Turia, etc..

Cele două necropole din epoca târzie a regilor arpadieni, descoperite și în mod
exhaustiv cercetate de regretatul profesor Zoltán Székely, la Peteni și Zăbala, în a doua
jumătate a secolului 20. a stârnit interesul mai multor cercetători și a îmbogățit cunoștințele
noastre despre această problemă mult discuată. Unii cercetători sunt de părere, că aceste
comunutăți din punct de vedere etnic, sunt maghiari, iar alții îi consideră ca fiind primii secui
așezați pe aceste meleaguri.

După 40 de ani de la descoperirea acestor necropole, cunoaștem analizele adn a

inhumaților și putem spune, că analogiile lor cele mai apropiate sunt atestate în necropolele
descoperite în vestul Ungariei. Pe baza acestor rezultate, putem spune, că aceste comunități au
fost așezate în sud-estul Transilvaniei, pe la mijlocul secolului al 12-lea, în timpul domniei
regelui lui Géza al II.

În pofida acestor descoperiri arheologice, problema originii și a așezării secuilor,

rămâne o problemă deschisă și departe de a fi definitiv rezolvată.

About Hungarian- Szekler our ancestors, in the light of archaeological research

(Abstract)

Origin and Szekler settlement in Transylvania is a very complicated and much

discussed problem by historians and even now is not resolved definitively. The cause is that
15
the origin and settlement have reliable historical data; written documents concerning the
Szekler kept a relatively late in the first half of the 14 century.

On the basis of written chronicles Szeklers can see that already in 13 century were
considered as a separate population of Hungarians are the descendants of the Huns , who
before coming Hungarians were already in Hungary.

In the second half of the nineteenth century Hun Szekler origin was based language
combated, is evidence that the Szekler speak the same language, reached the same influences
(Turkish and Slavic), as Hungarians.

In addition to these written sources, the Hungarian presence was confirmed by several
archaeological findings, researched in southeastern Transylvania in St. George, Moacsa -
Eresthegin, Angheluş, Reci, Cernat, Turia, and so on..

The two cemeteries from the late kings Arpadian discovered and comprehensively
researched Zoltán Székely late professor at Peteni and Zabala in the second half of the 20th
century sparked the interest of several researchers and enriched our knowledge about this
issue more discussion.

Some researchers believe that these communities ethnic are Hungarians, while others
consider them as the first Szekler place on these lands.

After 40 years since the discovery of this cemetery, the burials know DNA analysis
and we can say that their closest analogies are certified in discovered cemeteries in western
Hungary. Based on these results, we can say that these communities were located in
southeastern Transylvania in the mid- 12th century, during the reign of King Géza II.

Despite these archaeological discoveries, the question of origin and Szekler settlement,
remains an open question, and far from being definitively solved.

16