Mit tennénk, ha rádöbbennénk, hogy előbb utóbb el fogunk veszíteni valamit, ami nagyon kedves

számunkra? A kezünket, amellyel dolgozunk, a lábunkat, amellyel elmegyünk oda, ahova szeretnénk,
a szemünk világát, ami nélkül szinte elképzelhetetlennek tűnik az életünk... A 250 éve született
Ludwig van Beethovennek állít emléket ez az írás. Az, aki némává vagy süketté, látóvá vagy vakká
tesz elvette tőle azt, ami a legbecsesebb volt számára. Végigkísérve őt hallása elvesztésének a
történetén láthatjuk kétségbe esni, kapkodni, küzdeni, gyászolni, beletörődni és új lehetőségeket
keresni – és találni: zeneszerzőnek maradni fogyatékosan, hallás nélkül is.

Bár zongoravirtuózként már korai éveiben elismert – 1792-es Bécsbe költözését követően már
felfigyeltek reá, 1795-ben már híres műveszként tartották számon – zeneszerzői karrierje nehezen ért
be, csupán huszas évei közepén adott ki először olyan műveket, amiket arra méltatott, hogy opusz-
számal is jelölje őket: I. és II. szimfóniáját, első hat vonósnégyesét, első három zongoraversenyét
illetve húsz zongoraszonátát (közöttük a Holdfény szonátát is).

Beethoven első, korai alkotói korszakának a végén, 28 évesen figyelt fel először arra, hogy
nagymértékben romlik a hallása. Előadóművészi pályája ezzel végképp megpecsételődött. Először
éjjel és nappal egyaránt jelentkező fülzúgásra panaszkodott. 1799-től két évig kerülte a társaságot, így
próbálta takargatni megállíthatatlanul előrehaladó fogyatékosságát. 1801-re azonban, mindössze
három év leforgása alatt, 60%-ban megsüketült. Bonnban élő orvos barátjának, Franz Gerhard
Wegelernek azt írta 1801. június 29-én: „... Érdekes módon vannak, akik beszélgetés közben ezt
egyáltalán nem veszik észre; szórakozottságomnak tudják be. Gyakran alig hallom, ha valaki halkan
beszél: hallom a hangokat, de a szavakat nem értem. Azonban az is elviselhetetlen számomra ha
kiabálnak...”

Beethoven második alkotói korszakát, amelyet heroikus korszaknak is neveznek, ebben az időszakban
vette kezdetét. Nagyrészt hősiesség és küzdelem jellemzi ennek a korszaknak az alkotásait – a hat
szimfóniát (3-8), az utolsó két zongoraversenyt, a C-dúr Hármasversenyt, D-dúr hegedűversenyét,
vonósnégyeseit, zongoraszonátáit és Kreutzer hegedűszonátáját, illetve egyetlen operáját, a Fideliót.
Alkotóművészetét nagymértékben átitatja személyes küzdelme, amelyben időnként elveszítve az
erőt, az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. 1802-ben, mindössze 32 évesen így írt két
fiútestvérének, Carlnak és Johannak: „Hat éve tartó reménytelen helyzetemet csak súlyosbították az
érzéketlen orvosok, akik évről évre a javulás reményével kecsegtettek. Kénytelen vagyok szembenézni
azzal, hogy ennek a kórnak a gyógyulása évekig eltarthat, ha egyáltalán lehetséges. (...) Olyan
megalázó, amikor egy mellettem álló távolról furulyaszót hall, vagy a pásztor énekét, én pedig nem
hallok semmit. Ilyenkor nagyon kétségbe esem, már-már véget vetnék az életemnek.” Valószínűleg
ekkor nagyon maga alatt volt – levélben búcsúzkodott azoktól, akiket szeret. Erre a levelére
Heiligenstadti végrendeletként utalnak: ebben a helységben pihentette a fülét Dr. Scmidt tanácsára,
miután az orvos által felírt piócakezelés kudarcot vallott.

Nem ez volt az egyetlen gyógymód, amivel próbálkozott. Beszélgető füzeteiből illetve már emltett
barátjához, Wegelerhez címzett leveléből az is kiderül, hogy az akkoriban népszerű galvanoterápiát is
kipróbálta. Dr. Johann Frank bécsi orvos a még bonni tartózkodása alatt jelentkező gyomorgondjaival
hozta összefüggésbe hallása romlását, hagyományos gyógyfüveket írt fel, a fülére pedig mandulaoljba
áztatott gyapjút ajánlott. Dr. Gerhard von Vering, a Bécsi Egészségügyi Intézet vezetője azt tanácsolta,
hogy naponta vegyen langyos dunai fürdőt. A folyóvíz a gyomrát rendbehozta ugyan, de a hallását
nem adta vissza. Dr. Vering a farkasboroszlánt ajánlotta – Beethoven ezt a gyógymódot nagyon nem
kedvelte, mert míg rá volt kötözve a pakolás attól nem tudott írni és zenélni, majd miután lekerült
róla, a gyógymód mellékhatásaként felhólyagzott és viszkető bőre idegesítette.
Egyik orvostól a másikhoz járt, küzdött és reménykedett. Közben pedig zenét forradalmasító műveket
komponált és ezek egy részét elő is adta – akkoriban az volt a szokás, hogy a művek nagyrészét a
zeneszerző maga mutatta be – egészen addig, amíg halláskárosodása miatt élvezhetetlenné vált
színpadi teljesítménye. Zeneszerző-kortársa, Louis Sporh így emlékezett vissza arra, amikor 1814-ben
hallotta, ahogyan gyakorol: „...kotta nélkül már érthetetlen volt a zenéje. Nehéz sorsa mélységesen
elszomorított.” Beethoven ebben az évben lépett fel utoljára.

Utolsó alkotói korszaka ezután, 1815 körül vette kezdetét. Ekkor már nagyon gyengén hallott, Dr.
Marage szerint, aki Beethoven halála után 100 évvel újra átvizsgálta a leveleit, beszélgető füzeteit,
arra a következtetésre jutott, hogy 1816-ra teljesen megsüketült a zeneszerző. Ezt a korszakát mély
intellektualitás jellemzi, néha nagyon bennsőségesek, emellett pedig gyakran formai újításokat is
hoznak: az Op. 131 cisz-moll vonósnégyesnek pl. négy helyett hét tétele van, a 9. szimfóniának az
utolsó tételében (Örömóda) pedig kórus is szerepel. Életének ebben az utolsó bő évtizedében íródott
a Missa Solemnis, utolsó hat vonósnégyese illetve öt zongoraszonátája.

Egyesek szerint ekkor már egyáltalán nem hallott, mások szerint előfordulhat, hogy élete végéig
voltak pillanatok, amikor ideig-óráig még érzékelt valamit a külvilágból a hallószervein keresztül.
Mikor a hallására már nem számíthatott, a testén keresztül érezhető rezgésekbe kapaszkodott.
Beethoven számára nagyon fontos volt az, hogy zongorázzon: sokszor hosszas improvizálással
kezdődött egy-egy művének a léte. 1818-ban John Broadwood angol zongoraépítő egy olyan
hangszerrel ajándékozta meg, amely konstrukciójának köszönhetően a testen keresztül, illetve a
padlóval érintkezve adta le a rezgést. Két évvel később a zeneszerző erősítőt, vagy ahogyan ő nevezte
hallókészüléket szerelt a hangszerre, egy homorú, valószínűleg cinkből készült fémrezonátort.

1826-ra nagyon megromlott az egészségi állapota. Májgondok, s mint később hajmintáit vizsgálva
kiderült, ólommérgezés is hozzájárult korai halálához. 1827. március 26-án éjjel Bécsben halt meg, a
hagyomány szerint tomboló vihar közepette (Áprily Lajos: Beethoven halála c. versével állít emléket
halála éjszakájának).

Hogy mi okozta hallása elvesztését, máig talány. A legvalószínűbbnek tűnő feltételezés szerint
otoszklerózisz, amely fiatalkorban kezdődik, mindkét fület érintheti, s a hallás fokozatos elvesztését
eredményezi. Manapság már műtéti úton helyrehozható.