GORDON THOMAS

A 13. TANÍTVÁNY
 A mű eredeti címe:
The Thirteenth Disciple
Copyright©2002 by Gordon Thomas, 2001

Fordította: Zsembery Péter

Szerkesztette: Walter Béla

Kiadási és fordítási jogok fenntartva

©2002 JLX Kiadó
Minden jog fenntartva!
All rights reserved!

Főszerkesztő: Laux József

ISBN 963 305 166 5

Nyomdai előkészítés:
Abelovszky Judit
Pálmai Rita

Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában

Felelős vezető: Bördős János
 Edithnek, aki régen a Kereszt földjén járt,
és hitte, ahogy most is, hogy a hit mindent legyőz.

Külön köszönet:
S. G. F. Brandonnek,
Zwie Werlobskynak
és Hubert Richardsnak
akik a maguk módján mindnyájan segítettek megtenni azt a „még egy
mérföldet”, amikor úgy tűnt, nem megy tovább.

Michael Costellónak,
aki a legvégéig biztos volt benne, hogy minden lehetséges.

Sally Brinn-nek,
aki egy másik életről mondott értékes dolgokat.

Clive Manningnek,
aki látta, hogy szükség van rá, és végig mellettem állt.

Anne O’Dwyernek,
aki igazi kegyesnővér. Együttérzése, és megértése sokat segített a könyv
létrejöttében.
Többel tartozom neki, mint gondolná.

Maurice Lyonnak,
aki szerkesztő, a szó igazi értelmében.
 KIKÖTÉSEK

1.

Mária Magdolna arcáról nem maradt fenn pontos ábrázolás. Egyetlen

festmény, kőszobor, fametszet, de még egy egyszerű rajz sem létezik,
amely alapján megállapíthatnánk a haja, a szeme, vagy a bőre színét.
Magas volt, alacsony, vékony, vagy hízékony, mint az ő vidékén a
fiatalságuk vége felé járó nők manapság? A szülei, hogy voltak-e
testvérei, és ha igen, mennyi, szintén eltűntek az idő csapóajtaja
mögött.
Odaadó hívei bizonygatják, hogy gyönyörű, szenvedélyes szépség
volt, akinek drámai egyéniségét egyetlen bibliai nőalak sem közelíti
meg. Tény, hogy egyetlen más nő sem játszott ilyen fontos szerepet a
kereszténység kialakulásában. Bizonyára ezért övezi alakját annyi
spekuláció és rejtély. Bár kép nem maradt, mégis sok mindent
kikövetkeztethetünk Mária Magdolnáról. A neve, Mária, az
egyiptomi eredetű Miriamból származik. Szigorú héber
hagyományoknak megfelelően nevelték, amelyek szerint − sok más
mellett − az első menstruációja után érettnek nyilváníttatott a
házasságra. Negyven évnyi életre számíthatott, abban a korban ennyi
volt az átlagos.
A galileai libériás-tó körül élő parti népek általában sötét szemű,
barna bőrű emberek voltak, akiknek tájszólását előszeretettel
gúnyolták a más vidékről érkezettek. Ismerve Mária Magdolna
életmódját és ügyfélkörét − a helyi halászok, arra haladó karavánok
kereskedői és utcai árusok −, valószínűleg nem beszélt túl
emelkedetten, és bizonyára könnyen bonyolódott a tettlegességig
fajuló vitába bárkivel.
A legendák szerint ő volt a leggazdagabb szajha Magdalában. Ha
elfogadjuk ezt az állítást, akkor bizton feltételezhetjük azt is, hogy
vonzó nő volt, hisz egy csúnya prostituált aligha tehet szert
vagyonra. Ebből az következik, hogy Mária Magdolna igen-igen
fiatal lehetett, talán még mindig a tízes éveiben járt, amikor beírta
nevét a történelembe. A prostitúció minden más foglalkozásnál
gyorsabban öregíti az embert, egy idős nő pedig már túl romlott, túl
megtépázott lett volna ahhoz, hogy a bordély falain kívül történtek
iránt kezdjen érdeklődni. Csak egy fiatal nő hihette azt, hogy még
van élet a bordélyon kívül, és indult volna el felfedezni azt.
A pénzével Mária Magdolna rávehette a vendégeit, hogy
selymeket hozzanak neki Keletről, ékszereket, Egyiptomból és
fűszereket Indiából. A haját a legjobb hennával festhette be, a karját,
és az ujjait karkötők és gyűrűk boríthatták. Az ő világában ilyen volt
egy gazdag kéjnő. Szolgáival és gazdagságával körülvéve élhette a
festett, felékszerezett sikeres júdeai szajhák életét addig az éjszakáig,
amelyen minden megváltozott.
Mária Magdolna testesíti meg Pál szavait, aki ezzel a
megfellebbezhetetlen kijelentéssel indította útjára a Kereszténységet
egy pogány világban:
„Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi
prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is.” (Levél a
Korintusbeliekhez 1.15:14)
Azzal, hogy jelen volt Krisztus feltámadásánál, Mária Magdolna
teszi ezeket a szavakat minden keresztény hite középpontjává. Ő
biztosítja, hogy semmilyen utólagos újraértékelés − ha úgy tetszik:
demitologizáció nem veheti el Pál szavainak igazát.
Saját szavai, miután látta a feltámadott Krisztust − „Láttam az
Urat” −, egyértelműen mutatják, hogy könnyen elfogadja: a
Messiásnak meg kellett halnia, hogy megváltsa népét.
Mária Magdolna számára Jézus halála a végső megbékélés
Istennel, akiről Krisztus prédikált, és akiről megjósolta, hogy véget
vet majd szenvedéseinek. Megértette, hogy Krisztus a halálával
emlékeztette őt arra, amit oly sokszor elmondott neki: az emberi élet
nem más, mint a világi korlátok felismerése a sorozatos aggodalmak
és gyötrelmek által; csupán a halál utáni jobb élet diadalmas igazsága
teszi jobbá. Mária Magdolna számára ez Krisztusban nyilvánult meg,
aki őt választotta arra, hogy tanúja legyen Feltámadásának.
Végső soron nem számít, hogy azon az első Húsvét vasárnapon
pontosan mikor volt Mária Magdolna tanúja az eseménynek. (János
evangéliumában még sötét van, Máténál és Lukácsnál épp a hajnal
hasad, Márknál pedig már felkelt a nap.) Mindegy, hogy jelent volt-e,
amikor elgördítették a követ (Máté), vagy akkor ért oda, amikor ez
már megtörtént (Márk, Lukács és János), hogy egy angyalt látott
(Máté, Márk), vagy kettőt (Lukács és János). Ezek a kérdések nem
fontosak.
Mária Magdolna látta amit látott. János által rögzített időtlen
szavai, „Láttam az Urat”, olyan keretet adnak a Feltámadásnak,
amely egyszerre kézzelfogható és mérhető, megtörténtté és nem
képzeletbelivé téve az eseményt, olyanná, ami egy valóságos
világban történt meg, és nem az ő agyában. Mária Magdolna szavai a
hit kifejeződései. És ez a hit, attól az üres síron kívüli pillanattól
fogva a Feltámadott Krisztussal való személyes találkozásból fakadt.

A hit Mária Magdolna minden megjelenítéséből sugárzik. Tükrözi az

elmélyedést Krisztus rejtélyeiben; a szajha, akit megváltoztat Jézus
iránti szeretete. Ez a hit minden ábrázolásában jelen van; hivatalosan
is megünnepeljük július 22-én.
Mint a hit minden nagy jelképe, Mária Magdolna is évszázadok
óta kedvelt témája a művészeteknek. Ábrázolói elkerülhetetlenül az
általuk ismert nők hasonlatosságára alkották meg képét, a valódi
Mária Magdolnáról nem maradt képi emlék. Ugyanakkor értelmesen
írni róla nem csupán képzelőerőt, de hitet is igényel. A XX. század
záró pillanataiban fontos, hogy női mivolta szempontjából is
megnézzük. Sok nő számára Mária Magdolna a modern feminizmus
el nem halványuló világítótornya. Ez a nő a vallásos világon kívül s
belül egyaránt a változás iránti elkötelezettséget jelképezi, amellyel
együtt jár az igazságtalanság elleni és a reformokért való küzdelem.
Mária Magdolna nő létére Jézus egyenrangú társa lehetett egy
olyan világban, amikor a világot a férfi elnyomás irányította.
Ugyanakkor csupán a női egyenjogúság harcosaként,
szimbólumaként beállítani túlságos leegyszerűsítés volna. Marina
Winner bibliakutató lényegre törő megállapítása szerint:
„A férfiak már nem jelentik semmi vágyott mértékét, inkább az
ellenkezőjét… így az egyenjogúság velük egyszerűen megadás egy
elfogadhatatlan létmódnak.”
Az biztos, hogy az elmúlt kétezer év Keresztény tanításából nem
szűrhető le több, mint hogy Mária Magdolna a férfi megbocsátás
szimbóluma, bár a megbocsátás Krisztus tanításainak egyik
alapköve.
Angéla West a magával ragadó „A Faith for Feminists” című
könyvében erőteljes képet fest:
„A Messiást politikai felforgatás miatt adták át a rómaiaknak, és
feszítették keresztre. Ez azért ironikus, mert Ő nem végzett túl jó
politikai felforgató munkát. Csupán annyit tett, hogy azonosult az
elesettekkel és a gyengékkel, majd úgy végezte, ahogy az elesettek és
a gyengék általában szokták: a patriarchális hatalom áldozataként.
Hisz mi más a patriarchális hatalom, ha nem azok folyamatos
veresége, akik azonosulnak a gyengékkel? − A legtöbb nő pozíciója a
történelem során.”
Bármennyire is érzelemdúsak ezek a szavak, nem válaszolják meg
könyvünk fő kérdését: Ki volt Mária Magdolna, és mi a jelentősége
ma?
A nők helyzete és életvitele folyamatosan változott az elmúlt
évszázad során. Alig több mint száz éve, hogy a férjezett angol nők
megkapták a jogot, hogy saját pénzük és tulajdonuk legyen; 1918-
ban megszerezték a szavazójogot; egy évvel később pedig bejutott az
első nő a parlamentbe. Ezek, és az őket követő mérföldkövek a
maguk módján mind kötődnek Mária Magdolna sajátos szerepéhez.
Ő jelképezi a végső állapotváltozást: a szajhából lett szentet.
Mária Magdolna semmiképp sem tartozik azok közé a nők közé a
Keresztény pantheonban, akiknek hitbéli szerepe nem terjed sokkal
messzebb, mint a virágok elrendezése valamelyik ünnepnap előtt, az
oltárkorlát fényesítése és sütemények készítése egy-egy gyülekezeti
összejövetel előtt. Jó, rendes, istenfélő asszonyok ezek, akik még
mindig elfogadják, hogy csak egy férfi lehet alkalmas az Úrvacsora
bemutatására. Ezek a nők, legalábbis nyíltan, nem akarnak
közösséget vállalni a feminista felhívással, amely szerint ők is Isten
képére teremtettek, és amely szerint Istennek erőteljes női
jellemvonásai is vannak, nem csak férfiasak, túl a nemi és a biológiai
különbségeken. Harcos nővéreik szerint egyenlőséget kell vonni a
közvéleményben elterjedt férfias jellemvonások − kontrolláló,
eredményt elérő, racionális, ambiciózus és határozott − és a nőkről
alkotott tápláló, biztonságot nyújtó, kedves kép között. A feministák
azt követelik, hogy egy olyan Isten-kép jöjjön létre, amely ezen
jellemvonások egyenlő keveréke, egyszerre férfias és nőies.
Az ellenállás ezen jelenséggel szemben főleg a Teremtés
Könyvének azon passzusain alapszik, amelyek szerint Évát Ádám
oldalbordájából formálták. A keményvonalas férfipártiak szerint Évát
kizárólag a nemzés céljából hozta létre Isten (Mózes 1.2:20-23).
További érvük az, hogy Éva hódolt be a kígyónak, ő harapott bele a
tiltott gyümölcsbe, és vette rá Ádámot, hogy engedjen a kísértésnek.
Éva az oka tehát, hogy kiűzettek az Édenkertből (Mózes I. 3:1-14).
A férfi tradicionalisták számára a Teremtéstörténet üzenete
egyértelmű: a nő maradjon a férfi alárendeltje, különben veszélyt
jelent mindkettejükre. Az egész Ótestamentum ezt a hozzáállást
tükrözi; könyveiben a nő kivétel nélkül engedelmességgel tartozik
először apjának, aztán férjének. Egyes pontokon a nő társadalmi
helyzete alig különb a rabszolgáénál. Komoly büntetéseket kell
elszenvedniük a csak rájuk vonatkozó, tisztasággal kapcsolatos
törvények legkisebb áthágásáért is. Mózes harmadik könyvében
találhatunk egy ilyen törvényt a menstruációról: „Ha pedig vele hál
valaki, és reá ragad arra az ő havi baja: tisztátalan legyen hét napig,
és minden ágy is, a melyen fekszik, tisztátlan legyen.” (Mózes III.
15:24). A gyerekszülés hasonlóképp „tisztulást” igényel: fiúgyermek
születése után hét napot, lánygyermek után tizennégy napot, amelyet
további harminchárom nap követ, melynek során az asszony nem
mehet a zsinagóga közelébe (Mózes III. 12:1-5).
 Ebbe a világba született Mária Magdolna. Sok szempontból
egyértelmű kihívás volt a Jézus születése idejére jellemző
patriarchális társadalom számára. Ezen társadalom
szabályrendszerének ismeretében érthető, miért nem lett a
Kiválasztott Tizenkettő egyike sem nő, de Mária Magdolna legalább
annyira tanítvány lett, mint az Apostolok bármelyike. Csupán a
jelenléte kitűnő, élénk emlékeztető Jézus nők iránti hozzáállására. Az
Ő számára a nők egyenrangú lények voltak, akik megtalálták
mellette a helyüket.
Ezért érdemes Mária Magdolna a tanulmányozásra.
A korai Egyházban a nők az ő példáját követve aktív szerepet
játszottak, Pál apostol szavait tükrözve:
„Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi,
sem nő; mert ti mind egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Pál levele
a galátziabelieknek 3:28).
Ezt az egyenlőséget lassan erodálták az évszázadok. Tertuliánusz,
a kora keresztény teológus ítélte el a nőket először, mint az „ördög
kapuját”. Szent Jeromos jelentette ki, hogy „A nő templom, amely
pöcegödörre épült.”
Az ilyen bigottságok eredményképp Mária Magdolna élete első
szakaszának prostitúcióját gyakorta felhasználták a nők ellen: hacsak
nem engedelmeskednek életük férfijának − apának, fivérnek, férjnek,
szeretőnek −, akkor alig jobbak a magdalai nőnél.
Ez a fajta szexizmus is hozzájárult a jelen könyv megírásához.

Ehhez a szándék 1966 egy őszi napján született meg. Izrael,

Franciaország és Nagy-Britannia segítségével, az ő bujtogatásuk
nyomán fényes győzelmet aratott Egyiptom ellen a Szuez-Sinai
háborúban. Miután az egyiptomi oldalról tudósítottam a háborúról,
Izraelbe utaztam, hogy egy riportsorozatot írjak a győztesekről.
Miután teljesítettem a feladatot, egy rövid pihenés erejéig az
országban maradtam, amit jól ismertem, hisz éveket töltöttem ott
iskoláskoromban.
 Galilea felé autózva újra eszembe jutottak a zsoltáríró szavai: „A
föld az Úré.” Bár az ígéret Földje nem más, mint egy keskeny,
sziklás hegyekkel és termékeny völgyekkel tarkított sáv, a folyosó
Afrika és Ázsia között, mégis alig van olyan földdarab, ami többet
adott volna az emberi élethez. Azon a novemberi reggelen könnyű
volt lelki szemeimmel látni a haldokló Mózest, aki végignéz a
földön, ahova a népét vezette, de ahova ő maga soha nem tehette be a
lábát; elképzelni az első városállamokat − tulajdonképpen falvakat −,
amelyek később nemzetté egyesültek.
Az itt élő nép Afrika távoli tájairól származó aranyat dolgozott fel,
ezüstöt és ólmot Kis-Ázsiából, rezet és vasat Edom bányáiból, de
még cinket is Britanniából. Itt is emberek harcoltak, és haltak meg,
hogy megvédjék földjüket az antikvitás birodalmai, Egyiptom,
Asszíria, Babilónia, Perzsia, a görög városállamok és mind közül a
legnagyobb, Róma ellen.
Észak felé haladva ismét elcsodálkoztam, hogy Izrael központi
magasföldjeinek nevei − Júdea, Szamaria és Galilea − milyen jól
tükrözik az egyes vidékek különböző jellemzőit. Júdea a nagy
hegyek és a vadon durva erejét sugározza; Szamaria zeng, mint a
nyílt, széles síkságok rajta; Galilea pedig könnyedén gördül le az
ember nyelvéről, kellemesen, amilyenek a patakok, amelyek
hatalmas beltengerébe folynak.
Van valami Galileában, ami újra és újra magához szólított, nem
utolsósorban azért, mert népét elutasították Jeruzsálem vallási
vezetői. A Második Templom főpapja számára maga a gondolat,
hogy Galileából messiás származhat, elképzelhetetlen volt. „Csak
nem Galileából jön el a Krisztus?” (János 7:14).
A vélemény, hogy Galilea azon kívül, hogy az ország éléskamrája,
nem sok mindenre érdemes, nem sokat változott. Mint a legtöbb
elsietett vélemény, ez is igaztalan. Többek között Galileából
származik a magánhangzó pontozásos írásmód, amivel a Szentírás
szótagolt héber szövege íródott.
Eladdig mindig egy céllal látogattam el arra a vidékre: minél
többet meg akartam tudni Jézus életének földrajzi valóságáról, az
evangéliumok helyszínéről. Ez volt a Krisztus passiójához vezető
eseményekről szóló Trial (A per) című könyvem előkészítése.
Azon az 1966-os novemberi napon azonban más céllal mentem
Galileába. A történelmi Mária Magdolnára voltam kíváncsi.
A tó nyugati partján gyalogolva, ahol Krisztus oly sok csodálatos
tettet vitt véghez, eljutottam ahhoz a romos toronyhoz, amely El
Magdal arab falutól nem messze fekszik.
Itt állt egykor Magdala, amelyből mára a részben feltárt romok és
a vízvezetékek maradtak. Fénykorában, Jézus idején Magdala egyike
lehetett a tíz legnagyobb tó körüli városnak.
A romok közé lépve elgondolkodtam, hogy vajon miképp
lépdelhetett erre Mária Magdolna, az egykori kapuk és díszes falak
között. Mindig lenyűgözött ez a legnagyobb igazi szerelmi történet,
Mária Magdolna szerelme Jézus iránt. Ez a nő segített megértenem
Jézus, az ember emberiességét, és felfedeznem igazi szentségét.
Általa ismertem meg az evangéliumok többi nőalakját, Máriát, Jézus
anyját, Mártát, Salomét és Johannát. Ők együtt a Kereszt asszonyai,
akik hitükben mindnyájunk számára utat mutatnak.
Számomra Mária Magdolna magától értetődően a hatalmas
szenvedélyek asszonya: vad, tüzes, olyan, aki könnyen dühödik fel,
és hamar hullat örömkönnyeket.
Akkor, azon a napsütéses novemberi reggelen 1966-ban Magdala
gyönyörű és rejtélyes volt egyszerre, ahogy megpróbáltam
elképzelni, hogy milyen lehetett két évezreddel korábban, amikor
egy virágzó közösség élt a falak közt. A Jeruzsálem és Damaszkusz
között járó karavánok erre haladtak el. Kertek, fák és bokrok
virágoztak itt, a földeket művelték, kupolás tetők alatt nők és férfiak
szerettek.
Mindebből mára csupán a falak és a kapuk halvány nyomai
maradtak. Itt-ott egy kő lépcsősor pár fokot halad a semmibe, aztán
vége szakad. Vajon Mária Magdolna egykor végigment rajtuk?
A talpam alatt a régóta halottak csontjai hevertek, akik választ
adhattak volna arra, hogy éltek a magdalai emberek. Nem csak arról
beszélhettek volna, hogy mit ettek, de talán arról is, ahogy éltek,
öltek, ahogy elárulták egymást. A földfelszín alatt kiderülne, hogyan
torolták meg a jogsértéseket, büntették meg a bűnösöket. Csak én
képzeltem, vagy tényleg ott lengett a levegőben a múlt dohos szaga,
amely nem akarta, hogy feltárják?
Elmerültem az épületek szívfájdító körvonalaiban. Vajon azok a
csonkok egykor a város fóruma bejáratához tartozó oszlopok voltak?
Amott pedig, ahol egy másik faldarab emelkedett, lehetett a helyi
rabbi otthona? Vagy egy kereskedőé, aki Mária Magdolna vendégei
közé tartozott? A falmaradványok közti terület méretéből
mindenképp látszott, hogy nagy épületről van szó. Egy kicsit
távolabb találtam egy újabb megcsonkított lépcsősort. Mögötte egy
nyitott terület, talán egy tárolóhelység húzódott. Vajon itt tárolta
Mária Magdolna drága illatszereit a nyári hőség elől?
Felvettem egy marék homokot, és elgondoltam, hogy egykor talán
ez a homok keveredett a római hódítók által kiontott vérrel. Pontius
Pilátus, a helytartó mondta egyszer, hogy a jó kard vezet a nyugodt
emberekhez. Vajon ez volt Mária Magdolna szüleinek is a sorsa? Egy
centurio könnyedén forgatott kardja okozta névtelen halálukat?
Ujjaim között a homok halott anyagnak tűnt csupán, ahogy lassan
visszapergettem a földre.
Már közeledett az alkony, mire vonakodva otthagytam Magdalát
egy sor megválaszolatlan kérdéssel híres egykori lakójáról. Hogy lett
a hírneves szajhából jeles és szeretett szent? Hogy lett ilyen rangos
helye a néphagyományban? Lehet, hogy ő is csak egy példa arra,
ahogy a legenda beleszövődik a történelembe?
A különböző újságírói megbízások és könyvek között a válaszok
keresése szinte a mániámmá fajult. Semmilyen nyomot nem hagytam
feltáratlanul, nem volt olyan hely, ahova ne lettem volna hajlandó
elmenni némi információért. Napokat töltöttem a vatikáni Szent
Archívumban, arról olvasva, hogy Nagy Gergely pápa (590-604)
ünnepnapot adott Mária Magdolnának; hogy a középkorban
keresztényi megbánás legfontosabb jelképévé lett; hogy amikor a
reformáció megkérdőjelezte az áldozást és a bűnbocsánatot, akkor
Róma azzal válaszolt, hogy Mária Magdolna a legnagyobb szent, akit
megváltott a penitencia. A Szent Archívumban egy egész polcnyi
dokumentum foglalkozik Mária Magdolnával, mint a legjobb
példával arra, hogy a test és a lélek állandó konfliktusait ki lehet
békíteni.
Mindeközben néha visszatértem Magdalába, hogy újra
végigsétáljak a romok között, vagy egyszerűen csak leüljek
valamelyik falmaradványra és eltöprengjek.
Megerősítettek ezek a romok, amelyekhez hasonlót sehol máshol
nem találtam a Szentföldön: sem az Olajfák hegyén, sem
Betlehemben, Jákob kútjánál, Názáreth völgyében, sem az összes
többi helyen, ahol Krisztus és Mária Magdolna élete összefonódott.
Fokozatosan rájöttem, hogy ezt a történetet is meg kell írnom, és
rögtön tudtam, hogy a hívő szemszögéből fogom megközelíteni
Mária Magdolna életét. Hadd kételkedjenek mások, azt mondván,
hogy több más bibliai történet összegzése, hogy a hűtlen feleség
motívumának megtestesülése (Hóseás 1:2-3); hogy Jezabel
reinkarnációja (Királyok 2. 9:30-37); vagy hogy olyan, mint Ráháb,
akit szintén a hit mentett meg (Zsidókhoz írt levél 31:11).
A kételkedők kételkedhetnek. Számomra Mária Magdolna az a nő,
aki tanúja volt Jézus Krisztus legfontosabb megnyilvánulásainak,
mint például: „Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok
néki, soha örökké meg nem szomjúhozik.” János 4:14).
Számomra már ez is elég ahhoz, hogy úgy gondoljam, Mária
Magdolna nem csupán létezett, de folyamatosan lenyűgözte Krisztus.
Szerintem, akik velem együtt így gondolják, azért teszik, mert ők is
hisznek. Az evangéliumi történetek megkérdőjelezése lassan
iparággá fejlődött. Ebből én nem kérek. Mária Magdolna történetét
úgy írom meg, mint egy hívő, aki hívő olvasóknak ír, mint egy
keresztény a keresztényeknek.
 2.

Magdala kis város volt a mai nevén Tibériás-tó nyugati partján. A

több évszázad párolgása miatt lecsökkent víztömeg jó száz méterrel a
nyugatra fekvő Földközi-tenger, illetve a déli Holt-tenger szintje alatt
fekszik. Bár nagyobb, mint a Huleh-tó, a nagy sós beltengernél,
amelyet kietlensége miatt Holt-tengernek hívnak, kisebb.
Nagyobb társával ellentétben a galileai Tibériás-tó édes vize a mai
napig megélhetést nyújt a partjain élő embereknek, akár a halászat,
akár az öntözéses földművelés révén. A vidék évszázadok óta egész
Júdea éléskamrája. Nyugatról hegyek és síkságok, keletről pedig a
Rift-völgy által behatárolt területen éjszakánként annyi harmat gyűlik
össze, ami segít fenntartani a nagy tavat tápláló kisebb patakokat a
hosszú, száraz nyarak alatt. A termékeny talajon Krisztus idején a
veteményekből gazdag termést takaríthattak be az itt élők, a
hegyeken pedig dús erdők pompáztak.
A tavat a környéken Genezáretnek, a virágok vízének hívták, a
partjait színező sokféle virág miatt. A tó környéke ásványi
lelőhelyekben is gazdag vidék volt, amelyeket a partokon élők
elsősorban orvosi célokra használtak fel. Sokan megesküdtek, hogy a
tó vizének megivása, barna sarának a testre pakolása csodás
gyógyulást hoz bárki számára. Mások, főleg a művelt jeruzsálemiek
számára mindez csupán újabb bizonyíték volt a galileaiak
hiszékenységére.
Ezek a gúnyos megjegyzések nem hatottak a tóparti népre. Az itt
élő önellátó, mélyen hívő emberek megvetették a Jeruzsálem
irányába, illetve irányából földjükön átutazó gazdag zsidók küllemét
és kellemét. Az idegenek számára a tóparti népek zárkózott, makacs,
barátságtalan emberek voltak: konokságuk, ahogy alkudozásuk is,
legendás volt, az járta róluk, hogy inkább hagyják elrohadni a halat,
mint hogy áron alul eladják. A saját közösségük tagjaival azonban
olyan segítőkészek voltak, amit kevés vidéken látott az ember.
Esküvő vagy temetés idején az egész város együtt örvendezett vagy
gyászolt. Az istenfélő emberek számára Mózes öt könyve volt a
legfőbb forrás az élet imádságához. A zsinagóga állt a városok
központjában, szikáran és büszkén emelkedve minden más épület
fölé. Így volt ez Magdalában is.
Nyaranta a városi földutak keményre sültek a napon, de a rövid
teleken időnként térdig kellett járni a sárban. Mégis, lakosai számára
Magdala virágzó város volt, ahol keményvonalas nacionalisták éltek.
Minden magdalenai büszke volt rá, hogy Galilea maradt a
legproblémásabb provincia egész Júdeában, és, hogy az itt élők
ugyanolyan keményen álltak ellen a rómaiaknak, mint minden más
korábbi támadónak.
Ebben a világban nőtt föl Mária Magdolna; már gyerekként
magába szívta a függetlenségbe vetett hitet. Hamar megtanulta, hogy
Galileából származott szinte minden forradalmár. Legutóbb Zadok, a
Zeloták alapítója, előtte a hatalmas Simon Makkabeus hívott
seregébe minden épkézláb férfit és fiút, hogy segítsenek
felszabadítani Jeruzsálemet a szíriai ostrom alól.
Mint minden magdalait, Máriát is korán megtanították a feltétlen
meggyőződésre, mely szerint egy napon eljő a Malakiás próféta által
megjövendölt Megváltó. Azonban, mint mindenhol másutt,
Magdalában is viták folytak arról, hogy ki lesz ő, és milyen alakban
fog megjelenni.
Volt, aki szerint József családjából, országuk legrégebbi és
legtöbbre becsült nemzetségéből származik majd. Mások szerint
megmentőjük Áronnak, Mózes testvérének leszármazottja lesz, de
ugyanilyen népes tábora volt Dávid nemzetségének. Voltak olyanok
is, akik úgy gondolták, hogy Isten küld egy angyalt, Isten Fiát, vagy
hogy maga Isten fog leszállni közéjük, hogy megszabadítsa népét az
elnyomóktól.
Bármilyen alakban is képzelték el, abban mindenki egyetértett,
hogy az illetőt úgy ismerik majd meg, mint a Messiást, és megkapja
majd a Zsidók Királya címet is. Az ő vezetésével aztán majd az
örökkévalóságig szabad népként élnek. Az emberek évszázadokon át
megszülettek, leélték az életüket, aztán meghaltak, erre a szabadságra
várva. Nem nehéz elképzelni Mária Magdolnát, ahogy kisgyerekként
a csillagos eget fürkészi a Messiás jelére várva, majd ahogy a hajnal
hasad, a távoli hegyek felé néz, hátha őt magát is megpillantja. Ha
egy karaván ballagott be a városba, a kis Mária a tevehajcsárok és
kereskedők minden szavát itta, hátha a Felkentről hoznak hírt.
Sábeszkor ott állt a többi gyerekkel és az asszonyokkal a
számukra kijelölt helyen a zsinagógában, és hallgatta, hátha a rabbi
tesz valami utalást Izsaiás, Jóel, vagy Zakariás prófétára. Ők mind a
Messiás-kor eljöveteléről beszéltek, de számukra az eljövendő világ
itt a földön következett be, egy földi paradicsom, nem egy testetlen
mennyország. Így tanulta minden magdalai gyerek az évek során.
Az utcákon a fiúk fa fegyverekkel vívtak; mindegyik fiú a két
zelóta hős, a Gamalai Júdás és Zadduk szerepét alakította.
Huszonhárom évvel korábban, Kr.e. 6-ban az a két zsidó harcos
vívott bátor csatát a rómaiak ellen. Haláluk után a legnagyobb
hazafiaknak kijáró kegyelettel őrizték emléküket. Iskola után a fiúk a
város határába vágtattak, és újrajátszották a hőskölteménybe illő
küzdelmet. A reményt tucatnyinál is több módon táplálták. A zeloták
újra támadni kezdték a római járőröket, és Heródes Antipas katonáit
is. A zsinagógában az írás egyre harcosabb értelmezései hangzottak
el, előkerültek az Izrael múltbeli diadalait hangoztató passzusok.
Mindenki a szabadságról és a rabszolgaság végéről beszélt. Hallani
lehetett olyasmiről is, hogy még az egyiptomi exodusnál, a babiloni
visszatérésnél és a görögök két évszázaddal korábbi kiebrudalásánál
is nagyobb esemény hozza majd el a szabadságot. A szabadságvágy
szinte érezhetően a levegőben volt, és napról napra erősebbé vált. A
tóparti fogadókban és a piacokon az emberek elkezdték mondogatni,
hogy a „kiválasztott” Dániel könyvéből nemsokára eljön, hogy egy
új rendet hozzon létre, amelyben Isten uralkodik emberi formában.
Bár Mózes második parancsolata szigorúan megtiltotta a képek
készítését, az emberek nem állták meg, hogy ne spekuláljanak
megszabadítójuk külsején. Vajon nagy zsidó harcosnak álcázva jön
el? Magas lesz és erős, mint Sámson, és izmos, mint Dávid? Vajon az
anyjára üt majd, és finom lesz, mint Elisha, vagy Jóel keménységét
örökli? Bölcs lesz, mint Salamon, vagy kemény, mint Malakiás?
Rengeteg kérdés volt, de biztos válasz egy sem. Viszont senki sem
kételkedett benne, hogy meg fogják ismerni, ha tényleg eljön
hozzájuk, hogy megváltsa őket.
A férfiak által vezetett társadalomban egy nő nem is
csatlakozhatott a vitához, pláne, hogy vezethette volna. Egy nő
csupán hallgathatott és elgondolkodhatott a hallottakon. Ennél több
engedetlenséget jelentett volna. Nyíltan támogatni bármilyen ügyet
botrányos viselkedésnek számított.
Ugyanakkor nem volt olyan feleség, anya vagy nővér, aki nem
vágyott rá, hogy a majd egy évszázada tartó borzalmas római
megszállás véget érjen, és megszűnjön a fenyegetés férjeik, fiaik,
testvéreik feje fölött, hogy elviszik őket gályarabnak, vagy
láncraverve a birodalom egy távoli zugába, ahonnan soha nem tér
vissza. Olyan gyakran megtörtént ez Magdalában, és máshol is.
Hirtelen megjelenik egy római alakulat a hegyekből, elkapdosnak
annyi épkézláb férfit, amennyit csak tudnak, aztán már viszik is őket
Cesarea, a tengerparti főhadiszállásuk felé. A zeloták jelenléte
valamelyest csökkentette ezeket a martalóckodásokat, de egyetlen
asszony sem lehetett biztos benne, hogy az embere visszajön aznap a
munkából.
Az ősi települések földjén Magdala egyike volt a legrégebbieknek.
Itt már akkor éltek halászok, amikor majd ezer évvel korábban a
Frigyláda Jeruzsálembe került. Mikor Nabukodonozor Kr. e. 586-ban
elfoglalta a várost és Babilonba kergette a zsidókat, Magdala már
nagyobb falunak számított.
Azok közül, akik ötven évvel később visszatértek a
száműzetésből, néhányan, megbabonázva a tó szépségétől
megszakították ott útjukat, és letelepedtek Magdalában. Mire
megkezdődtek a Második Templom építkezései, Kr. e. 448-ban
megnyílt az első Knesszet Parlament, Magdala virágzó város volt.
Aztán újra a megszállás árnyéka vetült erre a földre. Mint Júdeában
minden, Magdala is a szírek uralma alá került a következő kétszáz
évre, amíg a zsidók nem találtak egy új vezetőt, Júdás Makkabeust.
Ő kergette el a megszállókat Kr. e. 161-ben, és teremtette meg a
független államot. Biztosítandó a függetlenség jövőjét, Júdás
Makkabeus barátsági egyezményt kötött a rómaiakkal.
Az ígéret Földje ezután majdnem egy évszázadon át megszakítás
nélkül virágozhatott. Egy királynő, Alexandra uralkodott. A halála
után vita támadt a testvérei között, hogy kinek kellene őt követni a
trónon. Róma, megneszelve a lehetőséget, hogy Júdeát is a növekvő
birodalomhoz csatolhatja, Pompeiusz és tíz légiója, 30.000 jól
képzett katona megszegte a szerződést. Minden zsidó rémületére a
római katonák betörtek a jeruzsálemi szent helyekre, és
lemészároltak minden tiltakozó papot.
Pompeiusz maga még tovább ment. Bement a templom
legszentebb szentélyébe, ahova csak a főpap léphetett be, és ő is csak
egy évben egy napon. Pompeiusz kíváncsiságát az a meggyőződés
hajtotta, hogy odabent lakik a zsidók láthatatlan Istene. Miután
semmit sem talált, Pompeiusz folytatta a római megszállás kiépítését,
de szentségtörése biztosította a zsidók ellenállását.
Azok, akik a korábbi megszállókkal csupán nem működtek együtt,
most belevetették magukat a rómaiak és az őket segítő zsidók elleni
halálos harcba. A rómaiakat segítő zsidók közé tartozott Nagy
Heródes király is. Amikor belehalt tébolyába, fia, Heródes Antipas
lett Galilea helytartója Kr. e. 4-ben. Uralkodása ugyanolyan
erőszakos volt, mint az apjáé.
Pompeiuszt egy sor birodalmi megbízott követte, mind olyan
brutális férfiak, akiknek fogalmuk sem volt a zsidó vallási
gyakorlatról, hitvilágról. Megérezve, hogy máskülönben nyílt lázadás
törne ki, ami felesleges birodalmi vérveszteséghez vezetne, Augustus
Ceasar elrendelte, hogy a zsidó vallási szervezet fő szimbólumát, a
Főpapságot Róma fennhatósága alá kell vonni. „Ha a főpapjukat
irányítjuk, irányítjuk az egész népet is”, mondta a szenátoroknak.
Ceasar utóda, Tiberias is folytatta ezt a politikát. Harminc év alatt
nem kevesebb, mint öt főpapot neveztek ki, majd távolítottak el
gyorsan, mivel nem voltak kellően együttműködőek.
Pontius Pilátus, az ország ötödik Megbízottjának érkezésével esett
egybe Kr. u. 26-ban az új főpap kinevezése. Az ő neve József Kajafás
volt, egy jogtudós, aki megértette, hogyan kell a megszálló erőkkel
együttműködni. Pilátusnak nagyszerűen megfelelt, hogy a kapcsolat
Kajafás és Heródes Antipas között a legjobb indulattal is
civakodónak volt nevezhető. A birodalom egyik talpköve volt
ellentéteket szítani a megszállt nemzetek vezetői között.
Magdala népe számára azonban mindez minden értelemben távoli
volt. Jeruzsálem négy napi járóföldre esett. Az ember csak a nagy
sátoros ünnepeken ment oda, vagy különleges zarándokútra a
főtemplomba, köszönetet mondani egy elsőszülöttért, vagy
imádkozni, hogy meddő felesége termékeny legyen.
Cesarea, a Pilátus és római közigazgatásának székhelye több mint
egy napi járásra volt. Ez a város gyakorlatilag egy erődítmény volt,
ide érkeztek a birodalom minden vidékéről a gályák megrakva új
légiókkal, és indultak útjukra fedélzetükön a kiszolgált katonákkal,
akik gyűlölték az itteni szolgálatot az ellenséges emberek között.
Mindegy, mennyire fenyegették és bántották őket, ez a nép makacsul
kitartott hite mellett, hogy egy Isten van, a rómaiak pedig
bálványokat imádnak.
Galileában az írás értelmezése az ultrakonzervatív farizeus
jogtudósok és tanárok kiváltsága volt. Számukra a szent szövegek
parancsai mindennél magasabban álltak. Egy olyan zárt közösségben,
mint Magdala, semmilyen külső nyomást nem engedtek. A tóparti
emberek közismertek voltak arról, hogy a maguk módján élték a
vallási életüket. Ez is az önellátással járt.
Magdala népe számára a fekete, bazaltos, jól termő földjeiken túli
világ távoli volt és idegen. Időről időre egy-egy fiatal férfi elment,
hogy feleséget keressen magának, elkerülve a belterjességet.
Általában Galilea határain belül találtak maguknak asszonyt.
Galilea asszonyai híresek voltak bőrük finom olajbarna színéről,
hollófekete hajukról − amit a későbbi korokban gyakran emeltek ki
hennával − és az alakjukról, ami a gyerekszülés után sem feltétlenül
zsírosodott el. Az anyjuktól jó háziasszonyságot és gondos anyaságot
tanultak, valamint azt, hogy a tisztátlanságuk napjaiban férjük a
házasságon kívül fog szexuális kielégülést keresni. Keményen
dolgozó uruk átmeneti megkönnyebbülése teljesen más volt, mint
Heródes és a rómaiak folytonos kicsapongása.
Így aztán Galilea minden városában voltak szajhák. Nem
akadályozták meg őket tevékenységük folytatásában, de többnyire a
saját falaikon belül kellett maradniuk. Ha egy szajha meghalt, a
temető egy külön sarkába temették. Magdalában ez az elrendezés
évszázadokon át fennállt.
Magdalába hosszú úton jártak a hírek. A hispán és arméniai
lázongások híre jó egy évvel a történtek után jutott el a városba
valamelyik tevekaravánnal, amelyek rendszeresen arra haladtak el a
birodalom egy távoli sarkából Jeruzsálem felé. A hajcsárok gyakran
tettek kitérőt a tóparti városokba, hogy friss terményeket és halat
vásároljanak fel eladásra.
Arról, hogy Rómában új császár uralkodik, Magdala népe
bizonyosan csak akkor értesült, amikor Heródes Antipas egy egész
várost építtetett a tiszteletére. Tiberiasnak nevezte el. Ezzel
egyidőben Heródes egy masszív palotaerődöt is emeltetett a város
fölé, amelyből negyedmillió galileai fölött uralkodott. Tiberias
egyike volt azoknak a helyeknek, amelyet a magdalaiak inkább
kerültek. Számukra a város szentségtörő volt, mivel egy zsidó
temetőre épült.
Rómaiak személyesen ritkán vetődtek Galileába, kivéve
embervadászatra. A Cesareát Jeruzsálemmel összekötő utat kivéve
nem is építettek utakat Galileában. Városaik és falvaik keskeny
földutakkal, ösvényekkel csatlakoztak egymáshoz, amelyeken éppen
elfértek a szamarak és a tevék. A tóparttól távolabb a föld történelem
előtti vulkánkitörések szikláival volt teleszórva, a hegyeket pedig
csak pásztorok és csordások tudták megközelíteni. Máshol erdők és
mocsarak borították a területet.
A vidék ideális volt a zsidó ellenállási mozgalom, a zeloták
számára. Innen kitűnően tudták vívni gerillaháborújukat a római
megszállók és Heródes Antipas csapatai ellen. Magdala egyik volt a
zeloták biztonságos menedékhelyeinek. A zeloták jelmondata −
„Egyedül Isten a vezetőnk, és Urunk!” − olyan felhívás volt, amely
mögé minden magdalai felsorakozott. Úgy gondolták, ez a mondat a
régen várt Messiást hozza majd el, aki, többek között, véget vett a
drákói szigorúságú adózásnak, amelyet a magdalaiak sem kerülhettek
el.
A Pilátus egyik első intézkedése volt az adóteher növelése. Soha
még magdalai háztartásnak nem kellett ilyen terheket viselnie. Volt
földadó, jövedelemadó, nyilvántartási adó, vízadó, volt adó minden
élő állatra, minden halászhálóra, a húsra, a sóra, az útra, volt adó a
városhatárok fenntartására, volt adó a hetivásárok megrendezésének
előjogára és a híd fenntartására, amin minden magdalainak át kellett
mennie, ha elhagyta a várost. Ezenkívül minden magdalai férfi −
mint minden zsidó − a felnőttkorba lépve fizetett egy önkéntes adót a
Templom fenntartására. Összesen az átlagos magdalai háztartás évi
jövedelmének mintegy negyven százalékát adókra költötte.
A rómaiak még csak nem is hazudták azt, hogy a mértéktelen sarc
a nép javáért volna. A pénzt, vagy az annak helyében felajánlott árut
Rómába küldték a császár személyes kincstárába, a fiscusba. Az adók
ellen nem volt apelláta. Aki megpróbálta elkerülni a fizetést, arra
megveretés vagy börtön várt. A végső büntetés a rabszolgaság volt a
birodalom valami távoli részén.
A hivatalos adókon kívül a római hivatalnokok is megpróbálták
kipréselni az emberekből amit lehetett. A helytartó, mint az elődei
mind, nyakig ült az adósságban mire Júdeába ért. Bár felesége,
Claudia Procu-a, Augustus Ceasar unokája igen jó pozícióban volt, a
Pilátusnak mégis igen komoly összegeket kellett lakomákra és
megvesztegetésre költenie, mire ilyen magasra jutott a birodalmi
szamárlétrán. Az alatta álló magasabb rangú vezetők ugyanígy
jutottak pozíciójukba. A befektetést a legkönnyebben a zsidók
megsarcolásával szerezhették vissza. Ebből következően minden
egyes állami szolgáltatásért baksist kellett fizetni. Például egy utazási
engedélyért teljesíteni kellett egy ingyenes gabonaszállítási
megbízást a hadsereg számára. Ahhoz, hogy bárki elkezdhessen
valamilyen területen dolgozni, egész sor hivatalos papírra volt
szüksége, amelyek mind valamilyen pénzbeli, vagy egyéb
szolgáltatásba kerültek. Aztán, ha elkezdett dolgozni, a birodalom
legmagasabb adóit fizette jövedelméből.
A Pilátus a rendszert tovább finomította azáltal, hogy Rómából
uzsorások hadait importálta. Ezek a nem zsidó pénzkölcsönzők az
országot járva pénzt ajánlottak mindenkinek, aki nem tudta kifizetni
az adóját, ötven százalékos kamattal, egyéves lejáratra. Akik nem
tudták visszafizetni a kölcsönt, mindenüket elvesztették − az
otthonukat, az állataikat, de még a búzaszemeket is, amit elvetettek.
Galileába azonban még ezek a hiénák sem merészkedtek be. Ott
ugyanis ugyanolyan könyörtelenségre számíthattak, amellyel ők
végezték undorító foglalkozásukat.
A Pilátus, mint meghatalmazott, a légióival évente háromszor
megtette a Jeruzsálembe vivő hatvan mérföldes utat, hogy a nagy
zsidó ünnepeken − melyek közül a zsidó húsvét volt a legfontosabb −
emlékeztessen minden zarándokot Róma hatalmára. Ekkor Galileát a
dél felé tartó római gyalogosok trappolása és a lovasok páncéljának
csörgése töltötte be.
Ezenkívül azonban a magdalaiak zavartalanul gyűlölhették
megszállóikat, tudván, hogy alig számíthatnak megtorlásra.
Nem meglepő tehát, hogy amikor a hír eljutott Magdalába, mely
szerint egy rabbi kezdett el a túladóztatás és a hatalom többi bűne
ellen prédikálni, a város lakói több, mint lelkesek lettek. Az új
próféta héber neve „az üdvözülés fia”, vagyis Jézus volt. Názáretből
érkezett, alig tíz mérföldre délnyugatról, ács volt az apja. A legutóbbi
népszámláláskor Názáretben kevesebb, mint ötszáz ember élt. A falu
Eszdraszelon síkságára nézett, ami egy széles folyosó a Földközi-
tenger és a keleti hegyek között. A történelem folyamán az
egyiptomi, az asszíriai, a babiloni, valamint a perzsa és a macedón
seregek is végigsöpörtek, de egyik sem maradt olyan hosszú ideig,
mint a római légiók.
Lehetséges, kérdezték a magdalaiak a zelota gerillákat, amikor
azok lejöttek a környező hegyekből, hogy ez a rabbi, Jézus lehet a
Messiás, amire oly régóta várnak? A harcosok azonban a hegyekben
töltött spártai hetek után a hétköznapi, testi szükségleteiket akarták
kielégíteni, s nem a politikáról akartak beszélgetni.
A város északi kapuja mögött egy kis területet fallal kerítettek el
Magdala többi részétől. Ide csak egy keskeny, boltíves kis kapun
lehetett belépni. Napközben ez a városnegyed kihaltnak tetszett,
csupán szolgálólányok jártak-keltek, vitték a megvásárolt árut.
Azonban, ha leszállt az est, megindult a férfiak diszkrét menete a
kapun át az elkerített terület házai felé, amelyek lakói a Nők a
Megváltáson Túl gyűjtőnevet viselték. Ők voltak Magdala szajhái.
Közéjük tartozott Mária Magdolna.
Vajon csábították, vagy meggyőzték arról, hogy ezt a hivatást
válassza? Nem tudni. Lehet, hogy valamelyik jeruzsálemi bordélyban
tanulta ki a szakma fortélyait, majd elegendő pénzt összegyűjtve
visszatért szülővárosába. Városias viselkedésével és öltözködésével
valószínűleg egy klasszissal kiemelkedett Magdala többi könnyűvérű
nője közül. Talán még a beszédében is megvolt nyomokban a
jeruzsálemi pontos kiejtés. Magdalában voltak olyan férfiak, akiket
tájszólásuk miatt soha nem kérték meg a Tóra olvasására, otthonuktól
távol.
Munkakörénél fogva Mária Magdolna háza valószínűleg tágasabb
és nagyobb lehetett, mint az átlagos magdalai otthonok. Mivel szinte
biztosan saját üzlete tulajdonosa volt − a szervezett bordélyok
ugyanis ritkaságszámba mentek Galileában −, így valószínű, hogy
vendégei a befolyásosabb férfiak közül kerültek ki, volt köztük olyan
gazdag kereskedő is, akinek kapcsolatai magasra nyúltak a
jeruzsálemi társaságban.
Mária Magdolna bizonyosan nem volt himlőhelyes. Sima bőre
olyan vonzóerőt jelentett, amivel a legmagasabb fizetséget kérhette el
szolgálataiért. Fiatalsága és tapasztalatai szintén igen komoly
összegeket megérhetett a férfiaknak.
Több mint valószínű, hogy háza olyan hely volt, ahova vendégei
pihenni tértek be. A legfinomabb borokkal és olyan falatokkal, mint a
töltött datolya és olajbogyó, kedveskedtek nekik.
 A fogadószobák padlóját díszes anyagokkal borították, falain szép
falvédők virítottak. Alacsony asztalokon arany és ezüst díszek álltak,
amelyeket készpénz helyett kapott vendégeitől. De a készpénz is úgy
folyt hozzá, mint a hegyi patakok vize a város melletti nagy tóba. Az
ő foglalkozását magas szinten művelő nők mind gazdagok voltak.
Mária Magdolna mindennapi öltözetei Tiberias bazárjából
származtak. A munkájához azonban a legfinomabb ruhákat és
lepleket viselte, amelyeket Jeruzsálem árusaitól, vagy a város felé
kerülő karavánok vezetőinek útján szerzett be Konstantinápolyból,
Athénból, Nápolyból, vagy egyenesen Rómából. Ezek a ruhák
selyemből vagy pamutból készültek, és aranyszálakkal voltak
díszítve. Nyáron Mária Magdolna csupán egy földig érő stólát viselt,
de télen hozzávett még egy kendőt, vagy stólát is. A ruhája alatt volt
rajta melltartó és bugyi is, mindig pamutból.
Tél és nyár, ez a két évszak létezik Galileában. A szolgák gyapjú
vagy vászon ruhákat hordtak, bár Mária Magdolna személyes
szolgálója, aki egyben a házvezetője is volt asszonya megunt ruháit
hordhatta, és más előjogai is voltak. Együtt ehetett Mária
Magdolnával, az ágya végénél alhatott, és megkapta úrnője
jövedelmének egy apró hányadát.
A ház mellékbejárata, amelyen Mária Magdolna és a szolgák
közlekedtek keletre nézett, hogy a tóról érkező szellőt beengedve
hűtse a szobákat. Télen, amikor viharos erejű szelek is fújtak, az
ablakokat nehéz függönyökkel fedték.
A vendégek a főbejáraton át, szemből léptek be a házba, ahová
egy kis kerten át vezetett az út. Az egyik oldalon tuják, és más
örökzöldek mögött a szolgák lakhelye volt, mellette a konyha. A
főzés nagy része agyagedényekben folyt fa- vagy faszéntüzelésű
tűzhelyeken, de sütöttek húst és halat nyílt tűz fölött is roston. A bort
általában vízzel keverve szolgálták fel. Mint minden tartománynak,
Galileának is megvolt a maga fazekas-stílusa: könnyen tört, de
olcsón pótolható volt.
A konyhával szemben több szoba nyílt, amelyek díványokkal és
alacsony asztalokkal voltak berendezve. Itt várakoztak a vendégek,
hogy egy szolga Mária Magdolnához vezesse őket, vagy ha
különösen fontos vendégről volt szó, kapott egy saját szobát. A
szolgák vizet hoztak a vendégeknek, amelyben megmoshatták a
lábukat és kezüket, majd csemegék és bor következtek.
Az előszobák után következett az a tágas szoba, ahol Mária
Magdolna a vendégeit fogadta. Az ágy foglalta el a központi helyet.
A fából készült keretben bőrszíjakból álló háló tartotta a szalmával,
vagy birkagyapjúval tömött matracot. Voltak rajta ágytakarók, és
párnák. A többihez hasonlóan ezt a szobát is olajlámpák világították
meg, amelyben vagy olívaolaj, halolaj, vagy szezámolaj égett. A
fűtést faszenes kályhák szolgáltatták.
Belépés előtt a vendég Mária Magdolna személyi szolgálónőjével
rendezte a fizetést, és levette a cipőjét. Aki ezt a rendet megszegte,
kockáztatta, hogy kitiltják a házból.
Mária Magdolna lakószobái a „dolgozószobája” mögött
kezdődtek. Itt volt a hálószobája, az étkezője és egy medence,
amelyben a téli esővíz gyűlt, amelyből a hosszú, száraz nyári
hónapok alatt gazdálkodtak. A hálószobából nyíltak azok a kisebb
mellékhelyiségek, ahol a ruháit tárolta. Egy, az ő helyzetében levő
nőnél nem volt ritka, hogy száznál is több ruhája és köntöse legyen.
Az ágya alatt tartotta legbecsesebb értéktárgyát, egy erős, vasalt
dobozt, amelyben a keresetét és legdrágább ékszereit tartotta.
A munkáját minden nap elég korán befejezte. Vendégei olyan
férfiak voltak, akik többnyire pirkadat előtt keltek és alkonyatig
dolgoztak. Jóval azelőtt, hogy a hold magasra emelkedett volna, már
ő is a saját ágyában feküdt. Reggelente későn kelt, és a kertben ülve
hallgatta az elkerített negyed falán túli élet zajait. Az ebédet esetleg
valamelyik szomszédjával fogyasztotta el, ahol megbeszélték a
vendégektől hallott pletykákat. Délután megfürdött, és szolgálónője
bekente testét olajjal, majd egy szantálfa pálcával lekaparta a
felesleget. Ezután a szolgálónő megmasszírozta, és befestette a
körmeit a kezén és a lábán. Ez a felkészülés a délután jó részét
igénybe vette. Kora este, miután megvacsorázott, Mária Magdolna,
mint Magdala bármelyik szajhája, készen állt a következő
munkanapra.
Ez volt Mária Magdolna életstílusa, mióta elkezdte foglalkozását.
Most azonban minden megváltozni készült.
Ugyanis ő is hallott mendemondákat Jézusról, és hogy a Názáreti
− ahogy Galileában nevezték − Capernaumba helyezte prédikációi
központját.
Meglepő döntés volt. Capernaumban soha nem szűnt meg a
halbűz és az összegyűjtött halfejek − a város egyik konyhai
különlegessége − átható szaga. A város amúgy is kellemetlen hely
volt: a bazaltból épült házakban nyáron sötét volt és nyirkos meleg,
télen pedig fagyos hideg. Capernaum nem az a hely volt, amit az
ember egy forradalom központjául választ.
Ennek ellenére innen származott az a csodás beszámoló, ami
nemcsak a tóparti népek között, de még azon túl is elterjedt. A
Názáreti egy királyságot tervezett alakítani, egy olyat, ahova
mindenkit szívesen láttak, és ahol mindenki megszabadul Róma és
Heródes igájától, vagyis jelenlegi földi nyűgeiktől.
Bármilyen jókat is mondott a saját falujában, a zsinagógában nem
fogadták jól szavait. A napon, amikor a Názáreti elmondta terveit,
minden szabályt szigorúan betartottak. Először is a gyülekezet a
zsinagóga fő termének közepén állt, a férfiakat egy korlát választotta
el a nőktől, és zsoltárokat énekeltek. Aztán a közösség egyik idősebb
tagja, az imasálával a vállán felolvasta a mózesi parancsokat, mielőtt
belekezdett volna az Egy Isten imájába. Ezután következett a hat
áldás eléneklése. Az istentisztelet lassan közeledett a végéhez, a
Bereku, vagyis az egyik legrégibb héber ima elmondásával.
A Sámmas levette a Mózes öt könyvét és a próféták könyveit
tartalmazó tekercset a faállványáról. Tiszteletteljesen, mindkét
kezébe fogta, és a gyülekezet egyik férfitagjára várt, hogy előrelépjen
és felolvasson belőle. A nők számára ez tiltott volt. Mind a
százhetvenöt tekercset felolvasni több mint három évig tartott volna,
így minden férfi csak egy rövid részletet olvasott fel, amelyet már
megtanult.
 Jézus lépett előre, és elvette az Ésaiás próféta könyvét tartalmazó
tekercset. Rövid részletet olvasott fel. „Az Úrnak lelke van én
rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az
evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket
meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek, és a vakok
szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat,
légyen az Úrnak kedves esztendeje.”
A zsinagógában nem volt olyan férfi, nő vagy gyerek, akit nem
ajzottak fel ezek a szavak. Újra megerősítést kaptak, hogy egy napon
eljön a szabadság. Lehet, hogy nem egyhamar, lehet, hogy már nem
is az ő életükben. De biztosan eljön. Miután olvasott, Jézusnak
értelmeznie is kellett a szöveg jelentését. Ehelyett ő összecsavarta a
tekercset és visszaadta a Sámmasnak.
Egy idő után sugdolózás indult, az emberek hangosan is kérni
kezdték Jézust, hogy értelmezze a passzust. Végül Jézus ennyit
mondott: „Ma teljesedett be az írás a ti hallásotokra.”
Ami ezután következett, egész Galileában elterjedt. Még a
természetes túlzásokat is leszámítva, ami a galileaiak természetének
része volt, a szavak által keltett megdöbbenés minden Magdalába
eljutó elbeszélésből kiviláglott.
A názáreti zsinagógában a döbbent csend után növekvő harag
következett. A hívők egymáshoz fordultak, hogy emlékeztessék
egymást arra, hogy ki Jézus: „Nem ez-éamaz ácsmesternek fia? Nem
az ő anyját hivják-é Máriának, és az ő testvéreit Jakabnak,
Józsuénak, Simonnak és Júdásnak?És az ő nőtestvérei is nem mind
minálunk vannak-é?”
Bizony ott voltak. Jézust azonban ez sem állította meg, hogy
megvádolja gyülekezetét, olyan szemellenzősek, hogy nem képesek
felismerni: „Nincsen próféta tisztesség nélkül, hanem csak az
óhazájában és házában.”
Ez a bátor válasz ugyanúgy kavarta fel Mária Magdolna szívét,
ahogy feldühítette a názáretieket. Kiáltozni kezdtek Jézusra, amiért
ilyen istenkáromlást követ el, hogy képes azt állítani magáról, ő
hozza el a szabadságot, melyre oly régóta várnak.
 Jézus, megérezve az ellene irányuló haragot, kisietett a
zsinagógából, és alig tudott elmenekülni üldözői elől, akik egy
szakadékba akarták dobni.
Názáretből a galambok völgyén át lement az enyhe lankákon
Capernaumba. Ott újra azt mondta, hogy a megváltás közel, ha az
emberek elhiszik, hogy Isten elküldte saját fiát, hogy elhozza.
Capernaumban senki sem értette pontosan, hogy ez mit jelent, de
abban megegyeztek, hogy a Názáreti „úgy tanítja őket, mint a kinek
hatalma van.”Aztán a város zsinagógájában Jézus először mutatta
meg gyógyítói képességeit.
Mikor a részlet végére ért, amit ismét Ésaiás könyvéből olvasott
fel, egy ember, akit „tisztátlan ördögi lélek” szállt meg, így kiáltott:
„Jöttél, hogy elveszíts minket?”
Jézus rámeredt. „Némulj meg, és menj ki ebből az emberből!”
A férfi a zsinagóga padlójára zuhant, és rángógörcsei támadtak,
mielőtt megnyugodott volna. Egy idő után felállt és bejelentette,
hogy csodás módon meggyógyult. A gyülekezet számára a történtek
megerősítették, amit mindig is szilárdan hittek: az idegrendszeri
betegségeket, amelyeket „a gonosz által megszállott”
gyűjtőfogalommal jelöltek, a különleges hatalommal megáldott
rabbik gyógyítani képesek.
Ezzel az ördögűzéssel Jézus elfogadtatta magát Capernaum
városában.
Ki nem érzi Mária Magdolna kíváncsiságát, ahogy gyorsan
csodálkozássá, majd izgatottsággá, végül szívmelengető
reménykedéssé erősödik, ahogy egyre-másra jutottak el hozzá a
történetek, vagy egy vendég, vagy a piacról visszatérő szolgák
közvetítésével. Mindegy, milyen forrásból, de amit hallott, az olyan
dráma volt, amilyet csak Mózes könyveiben olvasni. Íme, egy ember,
aki egymagában szembeszegült a családjával, a barátaival és
mindenki mással a legszentebb helyen, a zsinagógában. Azután, a
haragjuk elől menekülve csendesen megismételte ugyanezt, valamint
gyógyító erejének is tanúbizonyságát adta.
 Mária Magdolna talán a kertje valamelyik fája alatt ülve
gondolkodhatott el ezen a figyelemreméltó személyiségen. A
Názáreti egyértelműen erős ember volt, akire hallgattak a többiek.
Máskülönben hogyan nyerhette el a capernaumiak szívét és eszét?
Az, hogy a saját otthonának lakóival ilyen látványos kudarcot vallott,
nem volt meglepő. Még a legengedékenyebb názáretiek is híresek
voltak konokságukról.
És talán később, már késő délután, amikor szolgálónője az esti
munkára készítette fel, Mária Magdolna kikérdezhette szolgáját,
hogy mit mondanak az emberek erről a Jézusról. Megtudhatta, hogy
mindenki azt beszéli, a Názáreti nem egyszerű gyógyító, aki jól
ismeri a szuggesztió erejét a betegségek gyógyításában: Galileában
rengeteg rabbi tudta azt. A Názáreti ennél több volt. Ővele született
újjá a próféták legnagyobbika, az, aki a legpolitikusabb volt mind
közül, akiről mindenki tudta, hogy közel van a megváltáshoz: Illés
próféta.
A név puszta említésére végigfuthatott Mária Magdolna hátán a
hideg. Egyetlen próféta, bölcs, vagy pap nem foglalt el ilyen komoly
helyet az emberek tudatalattijában, mint Illés − héberül Elihjahu-ha-
Navi. Senki sem tudta, hogy akkor, évszázadokkal korábban honnan
érkezett, hogy az Úr katonájaként szolgáljon a pogány Istenek elleni
csatában. Azután ugyanolyan rejtélyesen eltűnt, hogy a világban
vándoroljon, várva, hogy elhozza a végső megváltást az emberiség
számára, ahogy minden zsidó tanulta.
Illés minden más prófétánál erősebb szimbóluma volt a
reménynek. A fiúgyerekek körülmetéléseken egy széket mindig
fenntartottak Illésnek, hogy ő védelmezze meg a gyermeket. A
széderesti vacsorán egy pohár bort töltöttek Illésnek, és egy ajtót
szimbolikusan nyitva tartottak, hogy beengedjék.
Mária Magdolna ősei sok évszázad szenvedései során
ragaszkodtak a hithez, hogy Illés újra megjelenik, és elhozza a
szabadságot, vagyis a kiválasztottat, a Messiást.
Lehet kétely afelől, hogy egy ponton Mária Magdolna úgy
döntött, többet megtud az ács fiáról, aki azt állította, többet el tud
érni, mint bármelyik zsidó, mióta Mózes kivezette népét
Egyiptomból. Népe hosszú és mozgalmas történelme során senki sem
ígért olyan sokat, mint a Názáreti. Még Józsué sem, aki öt pogány
király egyesített seregét verte meg, hogy a népét az ígéret Földjére
vezesse, vagy Dávid király, aki saját kezével megölte Góliátot, sem
mert olyat ígérni, mint a Názáreti.
Eljövetelét már megjósolta egy ember, akit nemcsak Galileában,
de egész Júdeában is ismertek, és nagyra becsültek: Keresztelő János.
Az ő története csak megerősítette, hogy valami csodálatos történt.
 JER, KÖVESS

3.

Bárki, aki újra elmesélte a történetet, Zakariással kezdte, János

apjával, aki Ein Karem, „Kegyes Forrás” papja volt. Ein Karem, ez a
kicsi falu Názárettől nem messze feküdt. Ezen a birkatenyésztő
vidéken nem akadt olyan pásztor, aki ne követte volna az ösvényeket
azokhoz a hegyekhez, ahol Dávid megölte Góliátot. Mint ők, Dávid
is pásztor volt egykor, Isai nyolc fia közül a legkisebb, akire
eseménytelen élet várt, amíg egy napon Sámuel próféta fel nem kente
Dávid nyáját olajjal, „és attól a naptól fogva az Úrnak lelke Dávidra
szállá, és azután is.” Dávid még ezután is különösebb említés nélkül
kopott volna ki a történelemből, ha nem találkozik a filiszteus
óriással. Nehéz rézpáncéljával, kezében olyan karddal, amelyet a
legtöbb férfi megemelni sem tudott volna, Góliát félelmetes látványt
nyújtott, ahogy Saul király és az izraeli hadsereg előtt parádézott. A
küszöbön álló csata helyszínére érkezve a gyerek Dávid meggyőzte a
királyt, hogy engedje őt kihívni az óriást párviadalra. Saul, aki ekkor
már annyira kétségbe volt esve, hogy bármit hajlandó volt elfogadni,
valamint láthatóan megfogta Dávid mély hite, végül igent mondott.
Dávid egy pásztorbottal, egy parittyával és öt jó, sima dobókővel
felszerelkezve lépett ki a csatatérre. Ein Karemben, de egész
Izraelben sem volt olyan kisfiú, aki ne tudta volna, hogy mi történt
ezután: Góliát a kezdeti megdöbbenés után hatalmas hahotázásba
kezdett, majd hangosan és rosszindulatúan csörömpölő páncélzattal
támadásba lendült. Dávid körözve hátrált, végig kívül maradt az óriás
kardjának hatókörén. Góliát dühe minden egyes elvétett csapás után
csak fokozódott. Aztán Dávid, olyan higgadtan, mintha Góliát csupán
egy a nyáját zargató kóbor kutya lett volna, betöltötte az egyik követ
a parittyába, és zavarba-ejtő pontossággal egyetlen sebezhető pontján
lőtte meg Góliátot: a sisak alatt, de az orrvért fölött. Góliát, mint
akibe villám csapott, eldobta a kardját. Dávid előrerohant, két kézzel
megragadta az óriás bárdját, és egyetlen csapással levágta a filiszteus
fejét. A filiszteus sereg ezt látva megfordult és elmenekült, a héber
nyelvben pedig ettől a naptól fogva a Dávid szó egyet jelent a hőssel.
Dávid soron következő esztendei is ehhez hasonló drámaisággal
zajlottak. Dávid hamar kiesett Saul kegyeiből, nem sokkal azután,
hogy elvette a király egyik lányát, Mérabot. Hitvese segítségével
megszökött a király kivégzőosztaga elől, és Dávid megkezdte az
üldözött életet, a hegyekben bujkált, és soha nem aludt kétszer egy
helyen. Lassan Saul haragja elöl menekülők egész csapata szegődött
köré, és ő kitűnő gerillasereget szervezett belőlük. Dávid portyázói
jól harcoltak, és csatát csata után nyertek Saul túlerőben lévő csapatai
ellen.
Saul úgy állt bosszút, hogy hozzáadta Mérabot egy másik férfihoz,
amire válaszul Dávid feleségül vett egy második, majd még egy
asszonyt is. De a családi örömökre nem sok ideje maradt, mert Dávid
a Saul halála után kitörő polgárháború kellős közepén találta magát.
A föld kettészakadt: északon Izrael, délen Júdea országa lett. Dávid
célul tűzte ki, hogy újraegyesíti az országot, ami sok évbe telik majd.
Terve fontos része volt, hogy Jeruzsálemből olyan fővárost csinál,
ami minden zsidó számára elfogadható. Jeruzsálem egy pogány
erődítmény volt a zsidó területek közepén, egy majdnem
bevehetetlen hegyháton, amelyet meredek falú völgyek vettek körül.
Dávid egy csodálatosan kivitelezett éjszakai támadással bevette a
várost, ez volt az újraegyesített nép újdonsült királyának egyik első
nagy sikere.
Ezután úgy döntött, hogy Jeruzsálemet teszi meg az ország vallási
központjává, és a Frigyládát a város falai között helyezte el. Ezután
elkezdte tágítani országa határait, hogy északon a Damaszkuszon
túlra, keleten pedig az Arab-sivatag széléig nyúltak, míg délen az
Aquabai-öböl jelentette a határt, nyugatról pedig a Földközi-tenger.
Abban a történelmi pillanatban, majd ezer évvel azelőtt, hogy Ein
Karem bekerült a legendákba, Dávid lett a leghatalmasabb király,
akit népe valaha a trónra ültetett, akinek hadseregét egyetlen másik
sem múlta felül. Azonban a lehetetlen feladatok megvalósításával
töltött élet kezdte nyomait hagyni: Dávidon is jelentkezett az a
melankólia, amely annak idején Sault kínozta, és úgy döntött, ideje
lemondani a trónról Salamon javára. Az új király emlékezett rá, hogy
Dávid mit mondott neki: „És őrizd meg az Úrnak, a te Istenednek
őrizetit, hogy az ő útjain járj, és megőrizzed az ő rendeléseit,
parancsolatait és ítéleteit és bizonyságtételeit, a mint meg van írva.”
Az évszázadok során számos olyan férfi és nő jött, akik Dávid
jellemvonásaival voltak felruházva: fizikai erejével, ravaszságával,
szenvedélyével és elhivatottságával, családszeretetével,
költészetével, zenéjével és bátorságával, amely vetekedett hitével és
alázatával.
Ein Karem apró világában sokan voltak, akik meglátták mindezt
Zakariás asszonyában, Erzsébetben. Ő volt az egyetlen köztük, aki
felmenőit Dávid királyi családjához vezethette vissza. Ráadásul az
apja családfájának a gyökerei Áron fiainak huszonnégy családjához
nyúltak vissza, akik váltva végezték el a templom béli szolgálatot. A
neve héberül azt jelentette: „Isten az esküm”, de hosszú élete során
csak egyszer kellett megfelelnie nevének, akkor viszont példa nélkül
álló történetben került a középpontba.
Zakariás − héberül „akire emlékszik Isten” − hozzá hasonlóan
tiszteletreméltó származással dicsekedhetett. Felmenői mind papok
voltak, a Törvény legodaadóbb betartatói. Időről időre eljött Zakariás
napja, hogy felutazzon Jeruzsálembe, és szolgáljon a Templomban.
Erzsébet is mindig vele tartott.
Elég régóta volt már Zakariás felesége, hogy elfogadja
gyermektelenségüket, annak ellenére, hogy számtalanszor
imádkoztak már gyermekért a Templomban. Minden évben elmentek
az Oltár Udvarába, és átadták áldozati galambjukat valamelyik
áldozó papnak. Miután megnézték, ahogy a madarat elemésztik az
áldozati tűz lángjai, hazamentek és újra imádkoztak a zsinagóga
melletti otthonukban, hogy áldja meg őket az Isten egy gyerekkel.
 A meddőség későbbi éveiben Erzsébet elpanaszolta bánatát fiatal
rokonának, Máriának, József, a názáreti ács feleségének.
Mária tizenéves volt, maga is idősebb szülők, Joachim és Anna
gyermeke. Apjáról és őseiről semmit sem tudunk. Anna jó nevű
rabbicsaládból származott. Mária maga Sepphorisban, Galilea egyik
fontos városában lehetett, amikor még egészen fiatal korában
Názáretbe utazott, hogy jövendőbelije, József közelében legyen.
József mindenki szerint kedves, megértő, szerény és mélyen hívő
ember volt. A kora, mint annyi mindenki másnak, neki is
meghatározhatatlan volt, de már az „idősebbek” között tartották
számon. Az, hogy ilyen idősen ilyen fiatal asszonyt vett a házhoz,
nem volt kivételes, de hozzájárulhatott, hogy maga Mária is gyermek
nélkül volt.
A két asszony találkozásai során egyetértett, hogy Erzsébetnek
folytatni kell a könyörgést, és sok más meddő asszonyhoz hasonlóan
fel kell járnia Jeruzsálembe a Templomba állatáldozatot bemutatni.
Aztán, abban az évben, amikor újra Zakariásra került a sor, hogy a
Nagy Oltárnál szolgáljon, megtörtént az, ami örökre megváltoztatta
az életüket.
Zakariás akkor már hetven évesnél is idősebb volt, és nagy
valószínűséggel reuma tette merevvé a lábát, ami Júdea klimatikus
szélsőségei között gyakran előfordult. Vallási feladatait azonban
kitűnően ellátta még ekkor is.
Újra meg újra felmehetett a hatszor hat méteres simára csiszolt
négyzet alakú szikla tetejére a Nagy Oltárhoz, amely a Templom falai
fölé magasodott, hogy lángjait egész Jeruzsálemből látni lehessen.
Jeruzsálem, ami már akkor nyüzsgő kereskedelmi központ volt,
amikor Róma nem volt több kis falunál, gazdag város maradt,
amelynek egyedülálló jelentősége minden diaszpórában élő vallásos
zsidó számára megmaradt. A városnak és a Templomnak minden
zsidó évi fél sékel adót fizetett. A Templomot minden zsidónak
életében legalább egyszer meg kellett látogatnia, hogy hálát adjon az
Úrnak.
 Ebben a szigorúan elrendezett világban a papság nagy hatalmú, a
címüket örökítő csoport voltak, mind Áronnak, Mózes testvérének
leszármazottjai. Valójában ők tartották fenn a Templomot, ők
szolgáltattak zenét, hordták a vizet a kézmosáshoz, és vezették a
szertartásokat, viszont tanítói és vallási döntéshozói hatalommal nem
rendelkeztek. Az a rabbik, a vallási tanítók dolga volt. így volt ez
azóta, hogy Mózes ezt a feladatot Áronra bízta abban a hitben, hogy
így őrizheti meg tisztán a júdaizmust.
Zakariás ebbe a rendszerbe született, és ennek jegyében élte le az
életét. Szertartásos ruházatában tiszteletreméltó alakként végezte el
szent kötelességeit, mint az Úr felkent szolgája. A Nagy Oltáron
bemutatott áldozatok mindenben különböztek a közeli Antónia
Erődben, a rómaiak egyik erősségében bemutatott pogány
áldozatoktól. A Nagy Oltáron minden áldozat az egy Istennek
mondott köszönetnek számított.
Zakariás hosszú napja a végéhez közeledett, az állatok
megölésének, majd a tűzbe vetésének módszeres munkája nemsokára
véget ért, amikor egy olyan esemény történt, amelynek
történethullámai végül Magdalát is elérték.
Mária Magdolna figyelmét biztosan megragadták a történtek.
Egyértelmű bizonyítéka voltak annak, hogy Isten útjai tényleg
kifürkészhetetlenek.
A beszámolók annak leírásával kezdődtek, ahogy Zakariás lement
a lépcsőn a Templom alatt, elhaladt a lépcső mentén elhelyezkedő
pékek, illatszerkészítők, ruhafesték készítők és szövők mellett,
valamint az arany- és ezüstkovácsok mellett. Egy láthatatlan erő
húzta befelé a föld alatti helységek sorába, ahol árnyékok és zaj
közepette dolgoztak a mesterek. Valószínűleg volt köztük, aki
meghajolt a papi ruházatot viselő idős férfi láttán. Aztán Zakariás
meglátott valamit, amitől szó szerint szóhoz sem jutott. A szája
mozgott ugyan, de hang nem jött ki rajta.
Az Oltár udvarára kiérve, háttérben az estében világító áldozati
tűzzel Zakariás küszködve levette papi öltözetét, és szinte tántorogva
távolodott az áldozati területtől. Amit látott, azt egyetlen embernek
akarta elmondani, akiben mindenek felett bízott − Erzsébetnek, a
feleségének.
Azonban amikor végre találkoztak, Zakariásnak még mindig nem
jött ki hang a torkán. Zakariás a kétségbeeséssel küzdve elővett egy
viasztáblát és egy íróvesszőt, és egy olyan mondatot írt fel, ami
mindkettejüket a történelem szereplői közé repítette. „Egy angyal
beszélt hozzám.”
Minden bizonnyal féltve ura józan eszét, sőt biztonságát − mivel a
Templom falai közelében ilyet mondani szentségtörés volt −,
Erzsébet gyorsan odavezette Zakariást, ahova a szamaraikat
kikötötték, és elindultak a hosszú útra, vissza Ein Karembe.
Az utazás hosszú napjai és éjszakái mindig veszélyekkel voltak
terhesek. A hegyeket az erőszakos uzsorások járták, adószedők és
lesben álló zeloták. Heródes katonái nem tétováztak kirabolni saját
népüket, aki pedig ellenállt, megölték.
De Zakariás és Erzsébet biztonságban elérték otthonukat. Zakariás
az út során nem tudott megszólalni, de Erzsébet nem törölte le a
tábláról férje szavait, mellyel tudtára adta: az Úr egyik angyala
beszélt hozzá.
A történet már így is elég misztikus volt, de még kapcsolódtak
hozzá olyan elemek, amelyek igazi csodává tették.
Alig léptek be házuk udvarára, amikor Zakariás újra az
íróeszközökhöz nyúlt, és leírta Isten szárnyas hírvivőjének szavait.
Izrael népe évszázadokon át hitte, hogy angyalok vezérlik és
védik őket. A zsidók számára az angyalok voltak Isten akaratának
ügynökei és eszközei: ők hajtották végre az Ő parancsait, és ők
közvetítették az Ő üzeneteit. A második leghatalmasabb minden
angyal közül Gábriel volt, egyike az arkangyaloknak, az Isteni
Megnyugtatás hírhozója. Gábrielnél csak Mihály állt magasabb
rangban, akinek neve héberül annyit tesz: „Isten hasonlatossága”.
Mihály volt Izrael kiválasztott védelmezője. Azután nyerte el ezt a
tisztséget, hogy szembeszállt Sátánnal, aki gyilkossággal vádolta
meg Mózest, és temetésre méltatlannak minősítette. Minden zsidó
ismerte a történetet, melyben Mihály és angyalai szembeszálltak a
gonosszal és hordáival, és kiűzték őket a paradicsomból.
Zakariás átadta Erzsébetnek a teleírt táblát.
„Ne félj, Zakariás; mert meghallgattatott a te könyörgésed, és a te
feleséged Erzsébet szül néked egy fiat, és nevezed az ő nevét
Jánosnak. És lészen tenéked örömödre és vigasságodra, és sokan
fognak örvendezni az ő születésén. Mert nagy lészen az Úr előtt, és
bort és részegítő italt nem iszik: és betelik Szent Lélekkel még az ő
anyjának méhétől fogva.”
Erzsébet nem volt képes magában tartani a történteket. Mindent
elmondott barátainak. Elmesélte, hogy először nevetett, aztán sírt.
Szomszédai pedig hallották, ahogy megkérdezte Zakariást, hogy az
angyal vajon felfedte-e a nevét.
Zakariás ezt kaparta a viasztáblába: Gábriel.
Ez volt az a pont, mondta Erzsébet a barátainak, amikor rájött,
hogy ezzel bebizonyosodott: az angyalok beszélnek az emberekkel.
Senki, még a férje sem mert volna ilyen nevet adni mennyei
látogatójának.
Gábriel volt az az angyal, aki általában a látomásokat értelmezte.
Ezúttal azonban Zakariás reszketeg betűiből kiderült, hogy Jánosról
jósolt: „És az Izrael fiai közül sokakat megtérít az Úrhoz, az ő
Istenükhöz. És ez Ő előtte fog járni az Illés lelkével és erejével, hogy
az atyák szívét a fiakhoz térítse, és az engedetleneket az igazak
bölcsességére, hogy készítsen az Úrnak tökéletes népet.”
A találkozást Gábriel büntetéssel fejezte be:
„És ímé megnémulsz és nem szólhatsz mindama napig, a melyen
ezek meglesznek: mivelhogy nem hittél az én beszédemnek, a melyek
beteljesednek az ő idejükben.”
Ein Karem népe zavartan és döbbenten fogadta mindezeket a
híreket. Hogy születhetne gyermeke Erzsébetnek, aki már jócskán
benne jár a korban? És bár tagadhatatlanul istenfélő asszony, mégis
mért pont őt választotta Gábriel? Volt a faluban más meddő asszony
is, aki még elég fiatal a gyerekszüléshez.
 De ahogy teltek a hetek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Erzsébet
tényleg várandós. Szomszédai zavart megdöbbenése lassan átadta
helyét az örömnek. Egy új élet mindig örömet okoz. A falusiak már
elfogadták Erzsébet állapotát, amikor a hatodik hónapban
megérkezett látogatóba Mária, a názáreti ács, József asszonya.
Még a vallásosságáról híres vidéken is jól ismerték Máriát
egyszerű, tiszta hitéről. Amióta csak szomszédai ismerték az özvegy
Anna lányát, sejtették, s egymás közt mondogatták is, hogy ezt a
lányt egyszer még kiválasztják, hogy valami különleges módon
szolgálja az Urat. Egyszerű és egyenes módján Mária bevallotta,
hogy nem tudja, mi lesz ez a szolgálat, amíg be nem következik, de
biztos volt benne, hogy férje, József életében meg fog történni.
Most a zsinagóga tövében Mária megdöbbentette Ein Karem
lakóit a hírrel, hogy ő is várandós, Gábriel egyik látogatásának
eredményeképp, aki ezt mondta neki: „Mert az Istennél semmi sem
lehetetlen.”
József előrehaladott kora miatt jött Mária Názáretből Erzsébethez,
hogy elkerülje a falubelieknek rosszindulatát, akik azt suttogták,
hogy a gyermek nem lehet Józseftől, és Mária a legnagyobb bűnt
követte el, amit asszony csak elkövethet: hűtlenkedett.
Ein Karemben sokkal megértőbb közösségre talált. Miután
Erzsébet példáját látva elfogadták a csodát, a falusiak nem látták
okát, hogy kételkedniük kéne Mária hasonlóan megdöbbentő
szavaiban:
„Magasztalja az én lelkem az Urat. És örvendez az én lelkem az
én megtartó Istenemben. Mert ímé mostantól fogva boldognak
mondanak engem minden nemzetségek. Mert nagy dolgokat
cselekedett velem a Hatalmas.”
Ez a fiatal lány ezekkel a szavakkal örök helyet szerzett magának
az emberiség megváltásában. Ő a megszemélyesülése az Isten szavát
feltétel nélkül elfogadó embernek. Számára semmi más nem
számított. Nem állt meg, és nem töprengett el, hogy vajon mért pont
ő. Bármi félelmet érzett is − vágy inkább a kétkedés jobb szó volna
−, eltűnt, amikor Gábriel megmondta neki, hogy „az Úr veled van.”
Előérzete beteljesült.
Három hónappal később Erzsébet egy izmos, életerős fiúnak adott
életet. Zakariás segített megfürdetni fiát, majd bedörzsölte testét
sóval, hogy megkeményítse a bőrt. A nyolcadik napon körülmetélte a
fiút, és egy kis táblára felírta a gyermek nevét: János.
Ebben a pillanatban Zakariás visszanyerte a beszéd képességét.
Pár hónappal később Mária is életet adott gyermekének. Jézusnak
nevezte el.
Mária teljesítette minden zsidó anya kötelességét, újra megtisztult,
miután gyermeket szült. Csak ezután vihette ő és József a gyermeket
Jeruzsálembe, hogy megmutassák az Úrnak, és egy pár galambfi
formájában áldozatot ajánljanak fel. A szokások szerint vissza kellett
nyerni, vásárolni a gyermeket Istentől, akinek az életével tartozott.
A Templom újfent csodás esemény színtere lett. Simeon, egy hívő,
öreg zsidó Máriát és Józsefet választotta ki, és azt mondta, hogy erre
a pillanatra várt egész életében − Izrael megváltásának előhírére.
A gyermek Jézust a karjába véve Simeon így szólt:
„Látták az én szemeim a te üdvösségedet, a melyet készítettél
minden népeknek szeme láttára; világosságul a pogányok
megvilágosítására, és a te népednek, az Izraelnek dicsőségére.”
Simeon visszaadta a gyermeket az anyjának, majd megáldotta
mindkét szülőt, még mondott egy próféciát, ami harminc évvel
később elgondolkodtatta Mária Magdolnát, hogy vajon tényleg nem a
Messiás érkezett-e el Capernaumba. „ímé ez vettetett sokak elestére
és jeltámadására az Izraelben.”
Az öreg ember szavaiban − Simeonról csak a korát tudjuk − ott
van Jézus teljes előtörténete. Születése az Ószövetség több
messianisztikus áramlatának összegződése.
Már a legkorábbi iratokban is megtalálható a jóslás, mely szerint a
Messiást szűzen szülik; Ésaiás szavai szerint Isten szolgája eljön
majd, hogy a saját életét áldozza a többi ember bűnéért. És nem csak
a saját népéért, de a pogányokért is. A római történetíró, Tacitus is
megjósolta, hogy „Júdeából származik majd a világ vezetője és
ura.” A Negyedik Eklogában Vergilius ír egy szűz nőről, aki
rámosolyog fiára, és vele elmúlik a Vaskor. De az amúgy ismeretlen
Simeon mondja ki Jézus hatását születése után.
Ezután a világ örökre megváltozik. A világmindenséget két részre
lehet osztani: a születése előtt történtekre, és a születése után
történtekre. Ennek a megosztásnak a közepén Jézus a kezdetektől
fogva láthatóan különbözik az összes többi nagy prófétától. Ők azért
születtek, hogy éljenek, Jézus azért jött, hogy meghaljon. A halál
Jézus számára a kezdetektől fogva a léte oka. Meg kell halnia, hogy
mások megmenekülhessenek.
Jézus már az anyja karjában is hívta a világot, hogy válasszon:
utasítsa el, vagy fogadja be, mint az Igaz Istent. Középút nélkül. Az
elfogadással biztosította, hogy Ő eltörli a bűnöket, eltünteti a
halálfélelmet, és örök megváltást kínál.
Simeon volt az első, akinek ezt felajánlotta. Jézus a bűnös
emberiség példájaként jött a világra, még akkor is, ha ő maga
bűntelen volt. És ezen bűntelenségen keresztül bármilyen más bűnt is
el tudott tüntetni. Ez volt a dicsőséges ígéret a halni készülő
öregember és az újszülött rövid találkozásában. Találkozásukban ott
volt az időtlen igazság, hogy Isten beleírja a nevét minden emberbe a
születése pillanatában.
Bármilyen csodás is volt Erzsébet és Mária terhessége,
semmiképp sem nevezhetők egyedülállónak. A görögök meg voltak
győződve róla, hogy Perzeusz annak köszönhette erejét, hogy a szűz
Danaé fia, akit Zeusz ejtett teherbe. Ugyanez a Főisten nemzett egy
másik fiat is egy halandó nőnek, Acaménak, miután felvette férje
alakját. Ez a fiú lett Herkules. Aeneas Afrodité Istennő és egy
halandó férfi fia volt. Akhilleusz egy sellő és egy halandó
gyermekeként jött a világra. Romulusz és Rémusz is Rhea Szilvia és
Mars nászából születtek. Később Platónt, Arisztotelészt és Nagy
Sándort − aki Damaszkusz felé menet elhaladt Magdala közelében −
is isteni származéknak hitték.
Ezek az események mint csak a hit segítségével fogadhatók el. Ki
kételkedne benne, hogy Mária Magdolna, mikor végül meghallotta
János és Jézus születésének történetét, úgy tekintett rájuk, mint
további bizonyítékot arra, hogy Isten nehezen érthetőnek akarta őket,
hogy annak hite, aki elfogadta őket megerősödjön?
Mire közel ért harmincadik születésnapjához, János már a vallásos
remete életét élte. Egy tevebőr volt minden ruhája, és főleg
vadmézen és sáskákon élt, mióta elhagyta Ein Karemet, és a Jordán
partján Keletre vándorolt. Miután valamikor meghaltak szülei, ő lett
a földi kényelemmel egyáltalán nem törődő ember mintapéldája. A
Jordán partján prédikálni kezdett.
Abban az évben, amelyben János elkezdte prédikációit, érkezett
meg Pontius Pilátus, az új római megbízott. János beszélni kezdett az
Isten haragjáról, amit a fölött érzett, hogy népének még mindig
rabságban kell élnie. Az ítélet Napjának közeledtére is
figyelmeztetett. Mindazok, aki nem bánják meg bűneiket,
meghalnak. A megbánáshoz meg kell keresztelkedni a Jordán
vizében.
A vízben való keresztelkedés, mint olyan nem volt új. Indiában a
brahminok hitték, hogy a gonosztól, mint valami betegségtől meg
lehet szabadulni a Gangesz szent vizében való alámerülés által. A
júdaizmusban is elterjedt tisztító rituálé volt az alámerülés.
De János keresztelése nagyon más volt. Ez a szertartás a profán
világtól való teljes elszakadást és egy tiszta világba való belépést
jelképezte. János keresztelése előfeltétele volt a Mennyek Országába
való belépésnek.
János egy darabig egy karavánpihenőnél prédikált és keresztelt a
jeruzsálemi úton. Ez a hely nem volt több néhány kunyhónál öt kút
körül. Később egy kicsit délebbre, Bethabarába ment, ahol komp járt
Júdea és Perea tartománya között. Ez nem a legjobb hely volt az
alámerítések elvégzésére, mert az esős évszak miatt a Jordán vize
megáradt. János mintegy mérföldet tovább ment folyásirányban, ahol
végre rátalált arra, amit keresett: sima, tiszta vízre.
Itt kezdett beszélni a Messiás eljöveteléről. A Jordán vizében állva
égnek emelte bronzbarna karját, és kusza szakálla mögül olyan
szavakat mondott, amely a remény mantrája lett minden szabadságra
vágyó zsidó számára.
„Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa. Én ugyan
vízzel keresztellek titeket megtérésre, de a ki utánam jő, erősebb
nálamnál, a kinek saruját hordozni sem vagyok méltó; ő Szent
Lélekkel és tűzzél keresztel majd titeket.”
Követői számára János hősi alakra emlékeztetett: Illésre. Azok,
akik félreérthetetlen üzenetével fülükben otthagyták a folyópartot −
bánd meg bűneid! −, megtalálták a saját szent irataikban János
leírását: „Egy szó kiált: A pusztában készítsétek az Úrnak utat,
ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek!”
János semmiképp sem akart túl nagy várakozásokat kelteni
magával kapcsolatban, így ragaszkodott hozzá, hogy ő csupán
„Kiáltó szó a pusztában”, és utána aki jön, erősebb nála.
Ezután János emlékeztetett mindenkit, hogy az eljövendő nem
politikai felszabadító lesz, hanem az emberek szívét és érzéseit fogja
felszabadítani a megbánás által.
Az, hogy a háttérüzenet igazán hősies volt, nem vitás. Az sem,
hogy félreértették. Azok számára, akik a Jordán partján állva várták,
hogy megkeresztelkedhessenek, János szavai biztosan csak egyet
jelentettek: jön a Messiás.
Míg János ígérete az alámerítkezéssel új volt a zsidók számára, az,
hogy a Messiás eljöveteléhez kötötte, nem volt az. Izrael minden
királyát olajjal kenték fel, és utána mindegyik bejelentette, hogy ő a
Messiás, a Felkent. Dávid volt a leghíresebb, aki ezt a címet
birtokolta, és cselekedetei kölcsönöztek a messiási címnek valami
romantikus, nagy hatalmú, ragyogó jelentést. Az évszázadok során a
Felkent a megváltót kezdte szimbolizálni, aki megszabadítja a
zsidókat a gonosz megszállóktól. Míg a dávidi dinasztia egy ideig
beteljesítette ezt az ígéretet, a későbbiek nem. A legutóbbi, a heródesi
volt a leginkább gyűlölt, mert nem volt több, mint a rómaiak bábja.
Az írásban, amelyről János beszélt, ott volt az ismétlődő motívum,
hogy Dávid el fog jönni, hogy megmentse Izraelt, hogy annak a
királynak egyik leszármazottja lesz a Messiás.
 Egy évvel később Jézus Názáretből a Jordán partjához ment, ahol
János keresztelt. Sokan voltak tanúi annak, ahogy ők ketten
találkoztak.
A tömeg hirtelen elcsendesedett, mintha mindenki felismerte
volna az esemény jelentőségét. Volt valami csendes tiszteletadás
abban, ahogy Jézus megkérte Jánost, hogy keresztelje meg. János
teljes biztonsággal válaszol: Jézusnak kellene őt megkeresztelnie.
Jézus válasza tele van célzásokkal: „Engedj most, mert így illik
nékünk minden igazságot betöltenünk.”
Ezután János megkeresztelte unokatestvérét.
Jézus a születése ígéretei közül egy másikat is megtartott. Magára
vette az emberiség bűneit, beteljesítve Esaiás jóslatát, mely szerint a
Messiást a bűnösök közt fogják számon tartani.
Míg Jézusnak nem volt bűne, amit megbánhatott volna, és amit le
kellett volna mosni a Jordán vízével, mégis felkarolta a bűnösöket.
Az alámerítkezéssel megmutatta az üdvözülés tisztaságát. Ez egy
felajánlás volt részéről. Az alámerítkezés az Ő ígérete, hogy eggyé
válik a bűn áldozataival, mert ez volt az egyetlen mód, amellyel
megválthatta őket tőle. Az ő megkeresztelése jelentette a magánélete
végét, és a köz iránti prédikációja kezdetét. Ember képében lépett a
földre. De Jézus attól a pillanattól, hogy János megkeresztelte Isten is
volt, aki a földre szállt.
Ahogy ők ketten felemelkedtek a víz alól, a jelenlevők
megesküdtek, hogy egy tiszta fehér galambot láttak meg, ami föléjük
ereszkedett, és egy pillanatig ott lebegett, majd a szárnyait
összecsukva Jézus vállára ereszkedett. Aztán, ahogy elrepült, a a
csendes tömeg egy arc nélküli hangot hallott, amely így kiáltott fel:
„Te vagy amaz én szerelmes fiam, és te benned gyönyörködöm.”
A tiszteletteljes csendet megtartva követte Jézus Jánost annak
barlangjába. A bámészkodók a bejárat közelébe gyűltek, hogy
hallják, mit beszél a két ember, valószínűleg az imént látott
rendkívüli események magyarázatára várva.
A tömegben volt egy testvérpár, András és Simon is, továbbá akik
Péter, Jakab és János néven lesznek ismertek. Mind halászok voltak
Capernaumból, és ami azt illeti, mind Zebedeusnak dolgoztak, aki
jobb módú ember lévén felbérelhetett halászokat. Zebedeus
szállította a halat Jeruzsálembe a főpap palotájába.
Sok közös vonásuk volt, először is galileai tájszólásuk, amit
szüntelenül gúnyoltak a jeruzsálemiek. A galileaiaknak megvolt az a
szokása, hogy elhagyták az alef hangot, így nem lehetett tudni, hogy
azt mondják, szamár (hamar) vagy azt, hogy bor (hamar), vagy azt,
kisbárány (immár). A nevekkel is voltak kavarodások, a galileai
beszédben Lazarus „Lazar”-ra, vagy „Láz”-ra rövidült.
Odabent a barlang félhomályában Jézus és János leguggoltak
egymással szembe.
Bár, hogy pontosan mit mondtak, nem maradt fenn az utókor
számára, Jézus ekkor tárhatta fel a keresztelés igazi okát: hogy így
vette magára az emberiség minden bűnét; hogy elmondja, csak így
kezdheti meg üdvözítő küldetését. Ehhez a bűnösök közt kell élnie,
és feloldozást kell adnia nekik. Az alámerítkezés tette lehetővé, hogy
magára vállalja az emberek közös bűnösségét.
A hang bejelentette, hogy ő az örök kapocs a menyország és a föld
között, amelyet a fehér galamb jelképez. A történelemben a galamb
mindig a legalázatosabb áldozat volt a szegények számára. Jézus
anyja is galambot áldozott, amikor köszönetet mondott a
Templomban. Az alámerítkezés egyesítette a népével Jézust, a
galamb jelenléte pedig megmutatta, hogy kész feláldozni magát
értük.
A barlangban Jézussal szemben guggolva János lehetett az első,
aki hallhatta, Krisztus hogyan akarja elhozni az Ő földi királyságát.
Amit a Keresztelő itt hallott, késztette később arra, hogy még Jézus
sarujának kioldására is érdemtelennek mondja magát. A sok év
„pusztába kiáltott szó” tehát érdemes volt. Tényleg János volt a
hírhozó, aki az ősiek szerint egy napon megjósolja a Messiás
érkezését. Ezt a szerepet János hálásan és alázattal fogadta.
Amikor Jézus kilépett a barlangból, odament a Capernaumból
érkezett férfiakhoz, és egymás után megnézte az arcukat. Aztán azt,
mondta nekik, hogy várjanak, amíg ő vissza nem érkezik.
 Jézus dél felé indult a legnagyobb júdeai sivatag kietlen
messzeségébe. A Pusztaság szó mély hasadékokat, palamezőket,
mérföldnyi homoktengereket, napközben vérforraló hőséget, éjszaka
viszont a lélegzetet jéggé fagyasztó hideget takar. Vérszomjas
leopárdok és olyan vaddisznók lakták ezt a vidéket, amelyek agyaruk
egy rántásával kifordíthatták egy ember belsejét.
A karavánhajcsárok, akik Egyiptomból jövet kénytelenek voltak
átkelni a Pusztaságon, a teljes és fülsiketítő csendet mondták a
legszörnyűbbnek. A földet egyetlen fűszál sem lágyította meg.
Éjszaka a hangtalan sötétet csak a hegyekben ordító sakálok
üvöltése, vagy a Holt-tenger partján egy, a hidegben elpattanó, és a
vízbe zuhanó kődarab zaja törte meg.
A próféták az emberemlékezet óta azért mentek a Pusztaságba,
hogy megtisztítsák testüket.
Mózes, és Illés is odament, hogy felkészítsék magukat és erőt
nyerjenek, amit csak a nagy megpróbáltatások adhatnak. Így volt ez
Jézussal is. Kiment a Pusztaságba, hogy megacélozza magát, hogy
elég erős legyen minden bűn áldozatává válni. A hatalmas
Pusztaságban megküzdött a végső gonosszal, az ördöggel. Negyven
napon és éjszakán át küzdött ellene, és közben bogyókon és a
sziklahasadékokban talált poshadt vizén élt.
Nem nehéz elképzelni őket, ahogy köröznek egymás körül, mint
két birkózó. Sátán táncol és hajladozik, miközben természetfeletti
erejével képeket idéz eléjük, és ígérget, lyukat keresve ellenfele
védelmén. Jézus pedig figyelmesen és eltökélten, készen rá, hogy
viszonozza a halálos támadást, ami ellene és az ellen irányul, amit ő
képvisel. Az elmék csatája volt ez.
Hirtelen az ördög néhány lapos, kerek sziklára mutatott. „Ha
Isten fia vagy, mondd e kőnek, hogy változzon kenyérré.”
Az éhező Jézust nem lehetett ilyen ravasz trükkel sem arra
csábítani, hogy felfedje magát a Sátán előtt. Mózes szavaival
válaszolt, amiket akkor mondott, amikor Manna hullott az égből az
Egyiptomból való menekülés során a népének a sivatagban. „Meg
van írva, hogy nem csak kenyérrel él az ember, de Istennek minden
igéjével.”
Jézus kinyilvánította, hogy ő mások megmentésére jött a földre, és
nem az emberek gyomrát megtölteni. Bár fontos a kenyér, de a lelki
éhség fontosabb, mint a testi.
Sátán ezután újabb módon próbálkozott. Elvitte Jézust a Pusztaság
legmagasabb hegycsúcsára. Egymás mellett állva néztek le a
mélyben elterülő sziklákra. Aztán a Sátán egy pillantásra megmutatta
Jézusnak a világ összes királyságát. „Néked adom mindezt a
hatalmat és ezeknek dicsőségét; mert nékem adatott, és annak adom,
a kinek akarom.”
Sátán alkut ajánlott: ő és Jézus egymás mellett léteznek, ha már az
együttműködésre nem tudta rávenni, legalább az egymás mellett létre
sikerüljön. Másszóval minden maradjon úgy, ahogy eddig is volt.
De Jézus ebből sem kért. „Távozz tőlem Sátán; mert meg van
írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj.”
Ez a nyílt visszautasítás valószínűleg megdöbbentette Sátánt.
Minden cselezés hiába volt, amiket felkínált végső soron nem az
övéi. Jézus egy új lelki békét ajánlott, egy olyat, ami megszabadítja
az embereket a múlttól.
És ott, a pusztában a Sátán eltávozott Jézustól, egyelőre
megverve.
Jézus számára a kísértés legyőzése olyan fontos volt, mint a
keresztelés. Ez volt az ő személyes bizonyítéka, hogy a végső
szeretet kimutatása a választás, mert hatalmas a jutalom azoknak,
akik kitartanak.
Azzal, hogy szembeszállt a gonosszal, Jézus végső próbára tette
emberi védelmét. Nem csak a földi bűnök kísértése volt a tét, hanem
Jézus földi küldetése forgott kockán. Azzal, hogy kiállta a szenvedés
próbatételét, Jézus megmutatta, hogy a megváltáshoz a próbatételen
és a szenvedésen át vezet az út.
Ezután Jézus elhaladván a Holt-tenger kísérteties ködéi és Masada
heródesi erődje mellett visszament megkereszteltetése színhelyére,
ahol a capernaumi halászok vártak rá türelmesen. Onnan együtt
indultak Galileába.
Az, hogy mi történt az úton, nem maradt fenn. Valószínűleg
kérdezgettek Jézustól, végül is, hogy ne tették volna. Krisztus
valószínűleg kihasználta az alkalmat, és elmondta a Pusztaságban
töltött ideje igazi jelentését. A kísértés legyőzése a legfontosabb
feladat, amely megerősíti a lelket. A kísértés mindig ott van,
mindenféle álruhában megjelenik: vágy, kapzsiság, hatalom. A
kísértés életünk végéig elkísér. A kísértéssel csak szembeszállni
lehet, és bízni Istenben, hogy segít legyőzni. Hogy a tanítványok
megértették-e, amit mond, kétes. Nem kizárt, hogy még mindig csak
Jézust, Mária fiát látták benne.
Nagyon valószínű, hogy ezt a kérdést akarta megválaszolni Mária
Magdolna, amikor úgy döntött, hogy Capernaumba megy, hogy
megnézze magának ezt a Názáretit.
Valószínű ő maga is keresztúthoz ért életében. Még mindig fiatal
volt és értelmes. Beláthatta, hogy nincs számára igazi jövő. Idő előtt
megöregedve fog meghalni, valószínűleg a foglalkozása kórjai által
megtépázva.
Mint Magdalában mindenki más, ő is hallott róla, hogy mit tett
Jézus Názáretben, majd Capernaumban. A szomszédai jó része
biztosan csak legyintett a történetekre, mint egy újabb
vándorprédikátor furcsaságaira. A történelem tele volt férfiakkal,
akik Isten követének mondták magukat, és mindegyikről kiderült,
hogy tévedett.
A Názáretiben mégis volt valami más. Máshogy beszélt, mint a
többi rabbi, akik a hegyeket járták. Úgy tűnt, ő azt mondja, ha bárki
be tudja bizonyítani, hogy hazudik, akkor ő a legnagyobb hazug, aki
valaha élt. Mégis, akik egyszer hallották, mind azt mondták, igazat
beszél. O más.
Talán ez volt az a gondolat, ami miatt Mária Magdolna úgy
döntött: útnak indul. Annyi bizonyos, hogy amikor elindult
Magdalából, nem tudta, hogyan fog végződni útja.
 4.

Mária Magdolna gyalog tette meg az utat. A Tibériás-tó partján

haladt észak felé. Mint bármelyik másik nő, ő is köpenyt viselt a
szerénység kedvéért, amelynek csuklyája a fejét fedte. Gazdagsága
egyetlen látható jele a lábán levő szandál volt, ugyanis csak a gazdag
kevesek nem jártak mezítláb.
A legenda szerint Mária Magdolna népe gazdaságos, hosszú
lépteivel haladt; azon a vidéken megszokták az emberek, hogy nagy
távolságokat tegyenek meg gyalog. Magdalát elhagyva valószínűleg
énekelni kezdett, annak ritmusára lépkedett. Bizonyára nem sokan
lehettek akkoriban olyan eltökéltek, mint Mária Magdolna. Ha
eredeti mozgatója a kíváncsiság volt, azt minden lépéssel
megerősítették várakozásai. Mi más vehette rá, hogy olyan korai
órában, amikor a többi szajhához hasonlóan Mária Magdolna is
aludt, felkeljen és útnak induljon Capernaum felé?
Pár perccel azután, hogy elhagyta Magdalát, már szőlők és
olajligetek között vitt az útja. Azokon túl voltak búzaföldek is, és
gumós növények is nőttek a környéken. Jobbra a nagy tó látszott, a
korai órán az éjszakai halászatból hazatérő hajók fehér pontoknak
látszottak rajta. Az élet évszázadok óta ilyen volt ezen a vidéken,
olyan jól meghatározott, mint a megpakolt szamarak és tevék által
kitaposott ösvény.
A hajcsárok valószínűleg épp csak rápillantottak Mária
Magdolnára, ahogy elhaladtak mellette. Az egyedül járó nő nem volt
ritka látvány, ahogy valami háztartással kapcsolatos dolog után járt,
mondjuk tüzelőt, vagy gyümölcsöt és zöldséget gyűjtött a konyhába.
A mezők után Mária Magdolna megpillantotta az első néhány
patakot, ahogy zúdulnak le a hegyről. Ezeken általában csupán egy
átdöntött fa törzsén lehetett átkelni. A zúgó víz hangja útja jó részét
végigkísérte.
A házak, melyek mellett elhaladt, sokkal szerényebbek voltak,
mint Magdala lakóinak házai. Alacsony, négyszögletes, fehér
vakolattal borított, kőből és sárból tapasztott falú, ablaktalan, lapos
nádtetejű házak voltak. A lapos tetőt alkotó nádat a tónál szedték, és
faágakra fektették. A tetőt aztán sár és kövek keverékével borították,
és hagyták megszáradni a napon. A tető kiképzése lehetővé tette,
hogy terasz legyen a ház előtt, amelyet egy külső lépcsőről lehetett
elérni. Az ilyen helyen lakók csak a leghidegebb napokon nem
aludtak itt. A család legerősebb tagja feküdt a lépcsőhöz legközelebb,
készen rá, hogy megvédje családját a betolakodók ellen. A házakat
kettes, hármas csoportokba építették. A közös udvaron állt az
agyagból épült kemence, amelyben megsütötték a kis kézimalomban
őrölt lisztből készült kenyeret.
Mária Magdolnával pont szemben emelkedtek Felső-Galilea
csúcsai. A tóparti népek közül csak nagyon kevesen merészkedtek fel
a sziklák és szakadékok közé. Alsó-Galilea, az enyhe klímájával és
alacsony dombjaival sokkal barátságosabb vidék volt, ahol halászni,
állatot tartani, valamint növényt termeszteni egyaránt lehetett.
Capernaum természetes választópont volt Alsó- és Felső-Galilea
között. Néhány tízezer évvel korábban a vulkáni tevékenység pont a
Capernaum mögötti területet emelte fel pár ezer méterrel.
A tó túlpartján feküdt a Jordán tiltott völgye; mint Felső-
Galileába, ide is csak akkor ment bárki, ha feltétlenül muszáj volt.
Ezen az ember nem járta vidéken csak á vadállatok, a szentek és az
őrültek maradtak meg, így járta a néphit.

Capernaum mintegy hat mérföldnyire feküdt Magdalától. A két város

között több házcsoport állt, ahol halászok éltek a családjukkal. Az itt
élő asszonyok azzal egészítették ki a család szűkös jövedelmét, hogy
vizet és ételt árultak az utazóknak. Ezeknél a házaknál Mária
Magdolna bizonyosan hallott további történeteket Jézusról. Jézus
győzelme a Sátán fölött egy szintre emelte őt eme hívő emberek
között Sámsonnal, aki a legenda szerint egymaga megölt tízezret
Izrael ellenségei közül egy szamár állkapcsával.
Ezek között az emberek között Jézus most hasonló rangra
emelkedett. A Sátánnál nagyobb ellenfél nem létezett. Még a nevét is
elfojtott suttogással merték csak kiejteni. A nagy próféta, Jób ki se
ejtette a nevét, amikor Isten előtt vádlója lett, és még magát Dávid
királyt is megkísértette. A gonosz időről időre jóval erősebbnek és
rosszindulatúbbnak mutatta magát, mint a pogány világ összes
démona. Ezek láthatatlan, kőbe és fába vetett lények voltak, hogy
senki ne vegye észre őket. De a Sátán is tetszése szerint vált
láthatatlanná, hogy aztán emberi formában váljék láthatóvá, és szője
kísértései hálóját.
Eredetileg, az izraeliták hite szerint a Sátán funkciója az volt,
hogy megmutassa hibáikat Istennek. De miután Isten helyét akarta
elbitorolni, elkergették a Mindenható mellől. Azóta a világot járja,
mint a sötétség hercege. Minden gyermek számára ő a végső rettegés
forrása, akinek egyetlen leheletétől is holtan rogy össze az ember. A
felnőttek számára sem volt ő kevésbé fenyegető. Sátán a kórságok
hozója, az exkrementum istene, az átok a földön. Még a farizeusok,
akik pedig minden kérdésre tudják a választ, sem rendelkeznek
megfelelő imával Ba’al Zebub − ahogy Sátánt héberül hívják − ellen.
A Názáreti mégis egymaga szembe mert szállni Sátánnal a
Pusztaságban, az ő otthonában.
Keresztelő János maga is megerősítette, hogy Jézus gonosznak és
minden hazugság atyjának nevezte a Sátánt a Jordán melletti
barlangban. Az is elterjedt, hogy a Sátán minden trükkjét bevetette,
hogy elcsábítsa a Názáretit a hitétől, de Jézus minden alkalommal
ellenállt. Hogy lehet, hogy a Názáreti ilyen megsemmisítő győzelmet
arathatott a gonosz ellen? Lehet, hogy Jézus csodálatos hatalommal
van megáldva?
A tóparti emberek nem tudták megválaszolni Mária Magdolna
kérdéseit. De mindent elmondtak, amit Jézus hátteréről tudtak.
József vélelmezett apja meghalt abban a földi szegénységben,
amelyben egész életét végigélte. Józsefre a leggyakrabban használt
jelzők a szerény, kedves, nagylelkű, szorgalmas és szerető apa és férj
voltak. Egyetlen szertartást nem hagyott ki a názáreti zsinagógában,
és valószínűleg akkor is jelen volt, amikor Jézus megtette később
elhíresült kinyilatkoztatását. Bármit érzett is emiatt József, azt
magával vitte a sírba. Halálának pontos ideje és körülményei nem
maradtak fenn az utókor számára. József többi utóda is felnőtt,
megházasodott, és hasonló szerény életet élt Názáretben és a
környékén. Jakabot és Józsefet kivéve keveset tudunk Jézus négy
fiútestvéréről, a húgairól pedig semmit. Egyesek szerint három,
mások szerint két húga volt. Egyetlen bizonyosság, hogy minden
testvére fiatalabb volt nála.
Amíg apjuk élt, a fiúk mind besegítettek József ácsműhelyében, és
igákat, meg ekéket faragtak a földműveseknek. A lányok anyjuknak
segítettek, vizet hoztak a falusi kútból, ruhákat teregettek ki a napon
száradni, és segítettek elkészíteni a vacsorát. Mint az összes falusi,
ők is két nyelvet használtak: arámit a mindennapi életben, és a szent
célokra a hébert. Értelmi fejlődésük nagyrészt az írás megértésétől
függött. Az engedelmesség volt mindennapi életük sarokköve:
engedelmesség szüleiknek, az idősebbeknek, de mindenek fölött
Istennek. Nagyon korán megtanulták, hogy csak így fejlődhetnek
hitben és bölcsességben. Ez minden názáreti háztartásban így volt.
Mint a legtöbb utazó rabbi, pályafutása elején Jézus is elköltözött
a családjától, bár a közelükben maradt, és fenntartotta szeretetteljes
kapcsolatát édesanyjával és Jakab öccsével. Mindenki, aki együtt
látta őket, azt mondta, hogy Jakab nem titkolt imádattal csüggött
bátyján.
Jézus a prédikátorok igen közismert útvonalát járta. Először
Gilboa, majd Tábor hegyén prédikált, és a kettő között rejtőző Nain
faluban. Később Chorazinba, majd az Esdraelon síkságon fekvő
Megiddo, Taanach, Jezreel és Bethshan városait. Nem volt olyan
rabbi, aki nem foglalta ezeket a helyeket az útvonalába.
Megérkeztek, összegyűjtötték akit tudtak, majd hosszan és
szenvedélyesen beszéltek az írás azon részeiről, amellyel alá tudták
támasztani saját mondanivalójukat. Mózes öt könyve mintegy 400
éve szent szöveg volt. Ezek voltak a Teremtés, az Egyiptomi
kivonulás, a Leviták, a Számok és a Törvény összegzésének könyvei.
Á próféták írásai valami kétszáz évvel később születtek. Józsué és
Sámuel könyvei az elsők, amelyek után Ésaiás, Jeremiás, Ezékiel,
majd Hóseás, Ámós, Jónás és Malakiás könyvei következtek. A
Héber Biblia huszonnégy könyve egy jogi törvénykönyvet jelentett.
Galilea hagyományosan a legapokaliptikusabb passzusok
felmondásának helyszíne volt.
Jézus prédikációi azonban teljesen mások voltak, mint elődeié,
olyanok, amelyeket nehezen lehetett összeegyeztetni a júdeai
gondolkodással és nyelvi lehetőségekkel. Beszédei tele voltak saját
hitértelmezéseivel. Állandóan arról az időről beszélt, amikor Isten
Királysága nagyon közel kerül. Ez a Szellemnek, vagyis Isten
életerejének ideje.
És bár Názáretben megalázták, Capernaumban és máshol
Galileában, a kis városokban Jézus megtalálta követői javát: idős
embereket, gyerekeket és nőket, vagyis a védteleneket és a
nincsteleneket. Egyszerű példák segítségével magyarázza
mondanivalóját, arról beszél, hogyan gyűjti a tyúk csirkéit a szárnyai
alá, hogy hogyan kell életre kelteni egy elszáradt fügefát.
És mindig megmutatja híveinek, milyen jól ismeri az írásokat és a
törvényt. Mózes könyveinek jóslatai még soha nem éltek úgy, mint
ahogy ő magyarázza őket, hogy a megváltás volt az első Isten
gondolataiban, amikor megalkotta a világot. De ahhoz, hogy
megváltassunk, mindenkinek be kell lépnie a Királyságba, amelyet Ő
alapít. Akik hallották szavait, emlékeztek rá, hogy Dániel próféta
megjósolta, hogy egy napon lejön Isten fia az égen túlról, hogy
kiterjessze Isten hatalmát minden földön élőre.
Egyre több ember tette fel Mária Magdolnával együtt a kérdést:
Lehet, hogy ez az ember a Názáreti?
Volt még valami, ami megjegyzésekre késztetett mindenkit. Jézust
tizenkét követő vette körül, akik mindnyájan mindent hátrahagyva
mentek utána.
Egyetlen más utazó prédikátornak nem volt ehhez hasonló követői
köre. Némelyikükről meglepetéssel hallották, hogy egy rabbit
követnek. Aktív nacionalisták voltak mindnyájan, a zsidó ellenállás
minden ágát nyíltan támogatók. Olyan emberek számára, mint
Simon, akit mestere Péternek nevezett, és az öccse, András számára a
rómaiak és Heródes Antipas uralmának megdöntése folyamatos
elfoglaltságot jelentett. A csoport másik Simonját A zelótának
nevezték, emlékezve rá, hogy egykor a gerillák soraiban harcolt.
További érdekességet jelentett a csoport pénztárnoka, Iskariótes
Júdás. A többiekkel ellentétben ő nem Galileából származott, hanem
messzebb délről, Kerioth városából, amelynek hírhedt bűnözése az
ikerváros, Szodoma és Gomorra gonoszságával vetekedett.
Galileában az arról a vidékről származókra gyanakodva néztek
mindenkire, aki arról a vidékről származott. Ráadásul mindenki
tudta, hogy az Iskarióta arámiul azt jelenti: „késes”.
Az emberek szerint ez a Júdás volt a legharcosabb, folyamatosan
ismételte mestere ígéretét, hogy eljő a Királyság. De Júdás azt is
mindig hozzátette, hogy a királyság eljövetele ebben a világban
történik majd. A tizenkettek között volt egy belső kis csoport: János,
testvére, Jakab és Péter. Ők mentek mindig Jézus mellett az
ösvényeken amerre járt, és ők álltak a legközelebb hozzá, amikor
beszélt. Halászok voltak, erős-csontú férfiak, akik ízületeit és kezeit
sok év teli háló kihúzása erősítette meg. Munkájuk természeténél
fogva − a vizen kint töltött hosszú éjszakák − megszokták saját
társaságukat. Szűkszavú, kevés iskolát látott férfiak voltak ők, akik
mióta elbírták az evezőt, halászok voltak.
A tóparti emberek jól ismerték őket. Meg is lepődtek, amikor
megtudták, hogy ismerőseik otthagyták szerény, de biztos
jövedelmüket, hogy egy nincstelen rabbival vándoroljanak a
hegyekben.
Senki sem tudta, hogy került Júdás a csapatba. Egyik nap
tizenegyen voltak, másnap pedig egy tucatnyian lettek. De ott volt,
sötétebb bőrűen, mint a többiek, köpcös és izmos, mint Kerioth
vidékén általában a férfiak, tájszólása élesen elkülönült a többiekétől.
A galileaiak és Júdás nem mindig értették meg egymást.
Ez akár elég okot is szolgáltathatott a magányos, félreértett
élethez. De nem volt vitás Júdás nacionalizmusa és odaadása Jézus
iránt.
Vajon ezt megerősítette az esemény, amely már bevonult a
Názáretiről szóló mendemondák közé − a kánai menyegző?
 Kána meglehetős távolságra feküdt a tóparttól, jó egy napot kellett
gyalogolni, hogy odajusson az ember. Jézus édesanyja és a
tanítványai társaságában ment az esküvőre.
A szertartást kora este tartották, amikor a mezőkről hazatérő
férfiak elkísérhették a vőlegény menetét a mennyasszony házához. A
legjobb ruháiba öltözött vőlegény koronát viselt, miként Salamon
tette a saját menyegzőjén. A menyasszony haja frissen volt mosva és
hennával festve, arcát fátyol mögé rejtette. Mindkettejüket
hordszéken vitték végig a falun, a vendégek ősi dalokat énekeltek
Dávid király idejéből.
Az esküvőn a rabbi felajánlotta a hagyományos áldásokat, minden
fohászt megismételtek a vendégek. A házaspár egy baldachin, vagy
hüpe alatt állt, amelyet a koszorúslányok csapata vett körül. A
hagyományok szerint tízen voltak.
A szertartás után a vendégek alacsony asztalok köré guggolva enni
kezdték a főt húst és a zöldségeket. A környéken termett bort itták
hozzá. Galilea szőlői méltán híresek voltak az országban, ahogy a
galileaiak is hírhedtek voltak borfogyasztásukról. Nathaneal, aki az
ételt és az italt szállította, embereivel együtt asztalról asztalra járva
töltötte újra az ivóedényeket.
Növekvő hírének köszönhetően Jézust és édesanyját a
menyasszony apjával egy asztalhoz ültették. A többi tanítvány a
vendégek között kapott helyet. Jézus ahogy közismert lett,
kinyilvánította, hogy neki nincs szüksége alkoholra. Ez is
megkülönböztette a többi vándorprédikátortól, akik közül sokan az
észvesztésig leitták magukat két beszéd között.
Ahogy haladt az este, a vendégek egyre féktelenebbek lettek az
alkohol hatására. Hirtelen Nethaneal jelent meg a házigazda
könyökénél, és jelentette, hogy rosszul mérte fel, mennyi bort fog
fogyasztani a sokadalom. A fűszeres ételek miatt nagyobb az
emberek szomjúsága, mint gondolta, több borra lesz szükség. De
hogy még hozzon bort a pincéjéből, ahhoz sok idő kell.
Mária jól értette a problémát. Nem volt annál nagyobb szégyen,
mint vendégeket hívni, és aztán nem adni nekik eleget enni meg inni.
A vendégek közül pedig egyre többen kezdték kérni, hogy töltsék
meg újra üres kupáikat. János volt tanúja Mária és Jézus
párbeszédének.
Mária Jézushoz fordult, és így szólt: „Nincs boruk.”
Jézus pedig János emlékei szerint így válaszolt: „Mi közöm nekem
te hozzád, oh asszony? Nem jött még el az én órám.”
Vajon Jézus ezzel azt akarta mondani, hogy Máriának, mint
vendégnek nem kell magára vennie a vendéglátás felelősségét? És
vajon azt is mondani akarta, hogy nem így akarná megmutatni csodás
képességeit? De mivel szoros és szeretetteli kapcsolat volt köztük,
Jézus bizonyára csalódást sem akart okozni anyjának.
János leírása szerint Mária felállt, és intett Jézusnak hogy kövesse
oda, ahol Nátániel és az emberei az utolsó poharakat töltötték meg a
bor maradékával, és közben valószínűleg azon gondolkoztak, hogyan
lehetne kezelni a rendkívül kínos helyzetet. Az események
felgyorsultak. Mária suttogva szót váltott Jézussal, hogy mit
mondtak, örök titok maradt. De az ezután következők túlmentek az
emberi megértés határain.
János, aki még mindig hallótávolon belül volt, hallotta, ahogy
Mária azt mondja Nátánielnek: „Valamit mond néktek,
megtegyétek.”
Jézus kérésére a szolgák megtöltötték a borosvödröket színültig
vízzel. Ezután Nátánielhez fordult, és megkérte, hogy merítsen egy
pohárnyit valamelyik vödör tartalmából. Gyönyörű, mélyvörös bor
volt benne.
A már amúgy is becsípett vendégek teleitták magukat a kitűnő
borból, és boldogan mentek haza lefeküdni. De Nátániel és emberei,
akik tudták mi történt, alig tudták elhinni, hogy mi történt. A történet,
hogy Jézus a vizet borrá változtatta órákon belül elterjedt, újabb
bizonyítékaként Jézus hatalmának.
Mária Magdolna folytatta útját, amely tizenöt mérföldön át futott
Galilea tengere mellett. Menet közben csak az járhatott a fejében,
amit az emberről hallott, akivel találkozni akart. Ez az ember szinte
mindig ugyanazt mondta, mégis mindenkit lenyűgözött vele:
Közeleg a Mennyek Országa, és aki ott akar élni, az bánja meg
bűneit, és higgyen a jó hírben.
A szó, megbánás, valószínűleg mélyen zengett Mária Magdolna
lelkében. Ez a szó azt jelentette, hogy kezdhet új életet. Erre
gondolva bizonyára megborzongott az izgatottságtól. Még elég fiatal
volt, hogy vágyjon a rá váró jövőre, bármit is szánt neki a sors. Nem
akart több üres, szerelemtelen párosodást, és nem akart idő előtt
megöregedni. Nem akarta a szajhák stigmáját viselni, és a
társadalmon kívül élni. Az új élet lehetősége túl vonzó volt ahhoz,
hogy kihagyja.
Eddig Mózes volt népe legnagyobb vezetője. A földön mindenki
csak úgy emlegette, Móse Rabbenu, Mózes a tanítónk és
törvényadónk. Senki más nem került olyan közeli kapcsolatba
Istennel, mint ő.
Most, tizenhárom évszázaddal később, Jézus azt állította magáról,
hogy ugyanilyen kapcsolatban áll Istennel, és hogy a sötét erők,
amelyek minden férfi és nő lelkét marcangolják, belülről
megtisztíthatók a hit tüze által.
Mint minden nőnek, Mária Magdolnának is vonzó volt, hogy
Jézus ennyit beszélt a szeretet erejéről. Nem csak a nő és a férfi
között létező szeretetről, de az általános szeretetről, amely megértést,
megbocsátást és viszonzást nem váró segítséget jelent. Ez
mindenképpen valami új volt. Mária Magdolna durva világában az
emberek megragadták amit tudtak, minden lehetőséget kihasználva
és manipulálva. A prostituált a társadalmi ranglétra legalján
helyezkedett el, szükséges rossz, amit használnak, de el soha nem
fogadnak. Ebben a szaddukkeusok és a farizeusok is egyetértettek.
Nem volt könnyű eldönteni, Mária Magdolna melyik csoportot
utálta jobban.
A szaddukkeusok politikai-vallási csoport voltak, akik az ország
legmagasabb tisztségeit töltötték be. Jeruzsálemben és Templomban
uralkodtak. Gazdag és nagy hatalmú emberek voltak, akik eddig
tökéletesen közömbösek voltak az iránt, hogy valaki esetleg
megszabadítja őket a megszállóktól. A zsidó elit részét képezték.
 A farizeusok a nép pártja volt, a „Szentek” leszármazottjai, akik
vallási szabadságukért harcoltak a három évszázaddal korábbi görög
megszállás ellen. A Szaddukkeusokkal ellentétben hittek az
angyalokban, mint az Isten és az emberek közti közvetítőkben, hittek
a lélekvándorlásban és az eljövő megtorlásban. Heti kétszer
böjtöltek, emlékezve Mózesre, aki felment a Sinai Hegyre, majd
lejött a Tízparancsolattal. A böjtök betartása volt számukra a
legfontosabb.
Mária Magdolna kíváncsi volt, hogy vajon miként fogadják majd
ezek a vaskalapos emberek a Názáreti merész nézeteit.
Mária Magdolna még dél előtt, a nap közepi hatalmas forróság
beállta előtt el akarta érni Capernaumot.
A tó Capernaumnál hétszáz méterrel a tenger szintje alatt volt. A
felszín fölött reszkető hőség látható, kézzel fogható jelenséggé tette a
víz elpárolgását, amelyben az ötven mérföldre északra fekvő Hebron
hegy havas csúcsa tükröződött.
A város kicsit kisebb volt, mint Magfala, a legutóbbi
népszámláláson 1.700 lelket számoltak össze. Ez a lélekszám
azonban általában magasabb volt az erre járó teve- és
szamárkaravánok miatt, amelyek Felső-Galileából Damaszkuszba, és
még azon is túl jártak, valamint a halászoktól, akik messzebbi
tópartokról hozták áruikat Capernaumba a város füstölőiben
megfüstöltetni. Az erről árulkodó szag vastagon lengte be a várost és
környékét. Az áthaladó kereskedők számára számos fogadó állt a
városban, Mária Magdolna az egyikben ebédelt. Az étrend hal vagy
bárány volt, a beszélgetés pedig a piaci árak körül, a jeruzsálemi út
biztonsága, és persze a rómaiak legutóbbi látogatása körül forgott.
Volt azonban egy új téma is, azok a furcsa történtek, amelyek
Jézus körül estek meg.
Az egyik korábbi sábeszkor Jézus elment a város zsinagógájába.
Jézus és követői a hátsó sorokban állva hallgatták, ahogy Jehuda
rabbi felolvas a törvényekből, majd azt mondja, hogy itt az ideje a
próféták valamelyik tekercséből olvasni. Ekkor Jézus lépett előre, és
Ésaiás tekercsét választotta ki.
 „Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a
szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a
töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást
hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon
bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves
esztendejét.”
Olyan időtlen bizonyosság volt szavaiban, aminek senki sem volt
képes ellentmondani. De Jézus itt is gyújtóst dobott a tűzre, ahogy a
názáreti zsinagógában tette. Itt, Capernaumban is megmondta a
gyülekezetnek: „Ma teljesedett be az írás a te hallásotokra.”
Názáretben megfenyegették. Itt Capernaumban azonban az
emberek csak bizonytalanul, kíváncsian nézték. Ahogy az esti
árnyékok gyűltek, Jézus kiállt a város főterére, és olyan tárgyról
kezdett prédikálni, amiről még soha senki nem mert szólni: A
szombat ünnepének témájáról. Jézus tisztázta, hogy neki semmi
kifogása a pihenőnap ellen. Mindenkinek meg kell emlékeznie arról,
hogy Isten minden dolog teremtője. Ami azonban felzaklatta
hallgatóit az volt, amikor Jézus elkezdte ostorozni a szombatot,
ahogy az akkor állt.
Mi értelme a Törvénynek, ami azt mondja, hogy szombaton
elmehet a tó partjáig, de egyetlen méterrel sem tovább? Mi értelme
van annak, hogy valaki egy írásjelet leírhat szombaton, de többet
nem? Milyen vallási alapja lehet annak, hogy egy asszony kötelet
köthet a vödrére, de nem mehet el a kúthoz vagy a forráshoz? Mért
lehet, hogy egy zenész megjavíthatja az eltört hangszerét, de nem
cserélheti ki a szakadt húrt? Hogy enni lehet, de ételt készíteni nem?
Hogy a fejfájásra be lehet venni ecetet, de azt már kiköpni nem
lehet? Hol van mindez megírva? Hogy bánthatja mindez az Urat!
Ezután kimondta azt, amelyet még napokkal később is vitattak a
helyiek: „A szombat lőn az emberért, nem pedig az ember a
szombatért.”
Ezt vitatták ott a fogadóban, amikor az utcáról nagy felzúdulás
hallatszott be.
 Mária Magdolna csatlakozott azokhoz, akik kirohantak. Egy férfi
azt kiabálta, hogy pár órával korábban a Náin felé vezető úton csoda
történt. A Názáreti megszabadította fiát a démonoktól, amelyek
születése óta megszállva tartották. Ahogy összegyűlt a tömeg, a férfi
folytatta a történetét. Bármennyire szerette is, a fia tomboló őrült
volt, ereje meghaladta életkorát, olyan ereje volt, mint egy tomboló
vadállatnak. Náinból utaztak vissza, amikor találkoztak a
Názáretivel, ő és tanítványai az út mentén pihentek. A fia azonnal
görcsölni kezdett, mint akinek mindjárt rohama támad. A Názáreti
emberei közül néhányan felkapták botjukat, és mesterük köré álltak,
készen rá, hogy megvédjék Őt. A Názáreti elhessegette őket, és a
gyerekről nem véve tudomást az apjához fordult nyugodt, halk
hangon, hogy ő hisz-e a Királyság eljövetelében. Az apa bevallotta,
hogy nem érti a kérdést, de ha ez meggyógyítja a fiát, akkor igen,
hisz.
A fiú ekkor már vonaglott és habzott a szája. De amikor a Názáreti
emberei megpróbálták őt elküldeni, a mesterük leállította őket. Újra
az apához fordult, és így szólt: „Ha hiheted azt, minden lehetséges a
hívőnek.” A capernaumi utcán az emberek zavartan néztek össze. Ez
is egyike volt a Názáreti egyik furcsa mondásainak. És mi történt a
fiaddal, kérdezték a körülállók. Mi történt vele? A férfi, láthatóan
élvezve az emberek figyelmét, elmagyarázta nekik, ahogy Jézus
letérdelt a fiú mellé, és a homlokára tette a kezét, aztán éles hangon
kikergette belőle a Sátánt.
A fiút iszonyú rángások vették elő, majd egy utolsó görcsben
elaludt. Rövid idő elteltével Jézus szólt a fiúnak, hogy keljen fel.
Amikor az kinyitotta a szemét, már nem látszott benne a téboly.
A capernaumi tömegben egy öregember sok ember gondolatát
kimondta, amikor kijelentette, hogy bár a fiú meggyógyult, veszély is
van abban, ami történt. Aki a sátán által űzi ki sátánt, lehet, hogy
további gonoszságokra sarkallja.
Az apa mérgesen, amiért így alakultak a dolgok, a tömeghez
fordult, és így szólt: „A Názáreti tudta, hogy ezt fogjátok mondani,
ezért ezt üzeni: Sátán miként tud sátánt kiűzni? És ha valamely
ország önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az az ország.
Isten országa üldözte ki a gonoszt, hogy tudjátok, közeleg.”
A bámészkodók újra egymásra néztek érthetetlenül. Újra ezek a
szavak: Isten királysága. De hol van az? Megkérdezték, de a fiú apja
nem tudta a választ, csak azt ismételte, hogy ha az ember hisz benne,
minden lehetséges.
Ez vajon magyarázat arra, ami nem sokkal azelőtt történt, hogy
Jézus elhagyta Capernaumot? Ez a történet is ugyanolyan csodás
volt, mint az apa története.
Péter megkérdezte, hogy segíthetne-e az anyósán. Idős asszony
volt, aki az egész életét a halfüstölők környékén töltötte, ez is lehetett
betegsége oka. A capemaumi orvosok minden ismert gyógyító szert
előírtak a számára. A különböző rejtélyes kenetek, gyógyitalok
egyike sem segített a gyomorgörcsökön és a megdagadt lábakon. Az
asszony testfunkciói egymás után mondták fel a szolgálatot.
Jézus az ágyához lépett, és megfogta a kezét. Egy percig, ahogy a
Náin felé vezető út mellett a fiú, az asszony is ellenségesen nézett rá,
de hirtelen felderült, és az asszony elmosolyodott. Fájdalmai
elmúltak, és évek óta először lábra állt. Szomszédai szóhoz sem
jutottak.
Ez is alátámasztotta az apa történetét, és az asszony szomszédai
mindenkit meghívtak aki kételkedett, hogy látogassa meg az
asszonyt.
Ezek az első csodák a később következő többihez hasonlóan
szilárdan a megváltásban való hitbe ágyazódtak. Azok, akik hittek,
nem csak fizikailag gyógyultak meg, de lelki megkönnyebbülést is
kaptak. Idővel Jézus többeket segített, mint amennyit fel lehet
jegyezni.
Mégis, bármennyi csodát tett is, még mindig ott voltak azok, akik
nem fogadták el Őt. Nem voltak képesek megérteni, hogy egyetlen
csoda sem lehetséges a hit nélkül.
Bizonyosan ez a felismerés vezetett Mária Magdolnánál arra,
hogy Capernaumból Nain felé induljon. Azon az estén Jézust Náin
legfontosabb embere, Simon, a farizeus hívta meg asztalához.
Capernaum után az ösvény ketté ágazott. A dél felé vezető út tartott
Jeruzsálembe. Azon haladt szamárháton egy ember, aki
végighallgatta az apa és Péter anyósa történetét. A férfi a Templom
embere volt.

5.

Mint minden délben, most is egy kürt szomorú hangja söpört végig
Jeruzsálem Második Templomán. Az Első Templomot
Nabukodonozor építette Kr. e. 586-ban. A Nagy Heródes által
építtetett Második Templom hatalmas építmény volt, amely eltérő
szintekre épült, fokozatosan magasabb és magasabb, és
aranykupolája az egész várost uralta. A zarándokok számára ez maga
a hit szimbóluma volt.
Ahogy a fekete ruhás pap a melódiát játszotta, amely olyan mélyre
hasított népe zavaros történelmébe − ezt a hangot először akkor
hallották, amikor Mózes kivezette népét Egyiptomból −, a Templom
őrei, parancsnokuk vigyázó felügyeletével kiléptek a Belső
Templomból, és egy emelvényt helyeztek el a Nicanor kapu előtt. Ez
a kapu elválasztotta a szent és sérthetetlen Papok Udvarát a Külső
Templom többi udvarától.
A Templom többi kertjében a kereskedelem volt a legfőbb
tevékenység. Pénzváltók garmadája dolgozott az oszlopok ötvözte
udvarokban, ahol a zarándokok a pogány római dénárokat zsidó
sékelre váltották, az egyetlen pénznemre, aminek használatát
engedélyezték a Templomban. A Templom tizenhárom kapujánál
gyógynövény árusok rakták ki pultjaikat gyógyhatású főzetekkel és
olajokkal, a betegségben szenvedők számára. A Templom udvaraiban
tucatnyi tudós és rabbi értelmezte az írást megfelelő összegért a
hozzájuk fordulóknak.
Ezekre a bölcsekre leginkább a Nők Udvarában volt szükség, egy
kereszt alakú téren, amelyet kis nyitott kamrák vettek körül,
amelyekben az asszonyok megtanulhatták az írás ismerőitől a
gyermekáldást kérő ima szavait, vagy az özvegyek a vigaszt nyújtó
imákat.
A Nők Udvarától széles lépcső vezetett le egy nagy, trapéz alakú
udvarra, ami mindenki, még a pogányok számára is nyitva állt. Ez
volt az Idegenek Udvara. Ez volt mindegyik udvar legnagyobbika,
amelyet egyik oldalról százhatvankettő fehér márványoszlop határolt,
melyek fejét korintuszi stílusban faragták meg. Ez volt a Templom
egyetlen olyan része, amelyen idegen építészeti hatás érvényesült. Itt
üzleteltek a pogányok a hívőkkel, olyan istentelen légkörben, ahol
minden eladó és minden kapható. Ez a világi parazita igen komoly
bevételeket hozott a templomnak, ugyanis minden egyes adásvétel
után adó került a Templom kasszájába.
A nők nem léphették át az ő udvaruk határait, hogy az
épületkomplexum más területeire jussanak. Ha egy nőnek áldozatot
kellett bemutatni, akkor megvette a Nők Udvarában engedéllyel
áldozati állatot árusító kereskedőktől, aztán átadta az egyik papnak,
aki ott várakozott az Oltár Udvarának lépcsőin. A Templom összes
udvarából nyílott boltíves kapu az Oltár Udvarára.
A Nagy Oltár − egy hatalmas darab lecsiszolt kődarab − több
lépcsőn és rámpán elérhető volt, rajta égett a nyitott áldozati
kemence. Ettől balra esett a hatalmas bronz medence, amelyben a
papok a szertartások alkalmával a rituális kézmosást végezték. A
vizet a Templom alatt található hatalmas ciszternákból cserélték,
amelyek a környékbeli hegyek forrásaiból és patakjaiból táplálkozó
vízvezetékkel álltak összeköttetésben.
Az oltártól jobbra dolgoztak az áldozati mészárosok, aki leölték és
a tűzre előkészítették az állatokat. Segédeik folyamatosan seperték a
vért az erre szolgáló lefolyókba. Egy átlagos napon akár tízezer
zarándok is áthaladt a külső udvarokon, hogy áldozatot tegyen.
Ünnepkor ez a szám megháromszorozódott.
Az udvarok fölött őrködő épületet nem lehetett nem észrevenni.
Csak a járőröző centuriók láttán jött rá az ember, hogy az Antónia
Erődről van szó, a várost megszállva tartó csapatok erődítményéről.
Falain belül úgy ötszáz katona állomásozott folyamatosan. Az erőd
udvarai kora reggel óta az ő hangjaiktól visszhangoztak.
A kürt első hangjaira azonban az Antonia Erődre is csend borult.
Még az őrszemek is hátat fordítottak a Templomnak.
A gesztus apró, de lényeges jele volt a megszállók és a
megszállottak közt fennálló kapcsolatnak, amely a Pontius Pilátus és
József Kajafás, a Templom főpapja között létesült élni és élni hagyni
egyezség eredménye volt. Mindkét ember tisztában volt a politikai
realitásokkal. Egyikük sem, egy percig sem gyanította, hogy az
egyezségük következményei örökre elsöprik világukat, és a történtek
előfutára már itt van Galileában.
A Templom komplexumában a kürt hangja, amelyet az emelvény
kihelyezése követett, azonnali reakciót váltott ki.
A Vízi Kapun, amelyen át a szent folyadékkal töltött kancsót
hozták be a Sátoros Ünnep idején; a Gyászolók Kapuján, amely a
súlyos gyászban lévők kapuja; a Vőlegény Kapuján, amelyet csak a
friss házasok vettek igénybe; a Keleti Kapun, amelyen át a Frigyláda
először a Templomba került; és az összes többi külső kapun át
beáramlottak a zarándokok, és megálltak a legszentebb kapu, a
Nicanor előtt.
Ez volt az a kapu, amely a júdaizmus legszentebb helyét védte, a
szentélyt, amelyről ezt mondták: „Bárhol azt írják a Bibliában,
„Isten színe előtt”, erre a helyre gondolnak.”
A tökéletesen szimmetrikus, tizenöt méter magas ikerajtók
bronzból öntettek, és aprólékos szőlőlevél mintákkal voltak díszítve.
Mindegyik ajtó egy láb vastag volt, elég erős ahhoz, hogy ellenálljon
a legerősebb faltörő kosnak is. Minden reggel és este egy tucat
templomőrre volt szükség a becsukásához és a kinyitásához. A
Nicanor Kapu olyan magas falba épült, amely minden létránál
magasabbra nyúlt.
Ezek a védelmi intézkedések azért születtek, hogy támadás esetén
a Főpapnak és papjainak legyen elég ideje kimenekíteni a Templom
drága kincseit a hegyekbe kivezető föld alatti járatokon át. A
menekülési útvonalat úgy készítették el, hogy miután az utolsó pap is
áthaladt rajta, egy kar meghúzására beomlott.
Mint szinte mindenről, ami a Nicanor Kapu mögött történt, vagy
volt, továbbá a titkos járatokról senkinek sem volt semmilyen
tudomása.
A kürt első hangjára az áldozati állatokat árusítók portékájuk
ketreceit, kalitkáit rongyokkal takarták el. A Nagy Oltáron és
körülötte minden tevékenység megállt. A zarándokok, akik a
kapuknál a gyógynövény árusokkal veszekedtek és alkudoztak, mind
a Nicanor Kapu felé siettek. A különböző udvarok írnokai és
törvénytudói is csatlakoztak hozzájuk. Minden férfi és felnőttkorba
lépett fiú abbahagyta amit csinált, felvette az imasálát és a kezébe
vette az írásokat tartalmazó kis fekete dobozt. Ez így volt, amióta a
Második Templomot megszentelték, és pogány szennyezéstől
mentessé nyilvánították.
A Nicanor Kapun túl látni lehetett a Templom szívét. A tornyos
épületet, melyet erős oszlopok tartottak, tizenkét lépcsővel lehetett
megközelíteni, amelyek Izrael tizenkét törzsét jelképezték. Ez volt a
Szentségek Szentségének külső homlokzata.
A Nicanor Kapu előtt egy férfi várakozott, aki álmodni sem mert
volna arról, hogy elég pénze legyen akár egyetlen aranylevélhez,
nemhogy egy egész levélcsoporthoz, amelyek a gazdagok
adományainak köszönhetően díszítették a kaput.
Csak a főpap áldozhatott tömjént ezen a megszentelt helyen, és
csak ő vigyázhatott a hétágú gyertyára, és csak ő tehetett kenyeret az
asztalára. A dupla függönyt, amely a legbelső szentélyt választotta el
a külvilágtól, még ő sem húzhatta el. Ott élt Isten a földön
zavartalanul, és mindenki számára láthatatlanul.
A Templom tetejéről tovább szólt a dallam, lassan és zengőn;
emlékeztetve arra, hogy ebben a pillanatban a földi idő megszűnt.
Csak az Úr számára volt fontos.
Ahogy elült a csend, az őrök vezetője, Jonatán csendben és
figyelmesen állt. Büszke nevet viselt − héberül neve azt jelentette:
„Isten ajándéka” −, mióta megépítették a Második Templomot
mindig Jonatánnak hívták a Templom őreinek vezetőjét. Az első
Mózes unokája volt, egy bátor és sikeres katona Saul seregében. A
filiszteusok elleni bátor haditetteinek köszönhetően az ő nevét vette
fel minden Templom őrparancsnok, amikor szolgálatba állt.
A zsidó harcosok impozáns ruházatába öltözött Jonatán megvárta,
amíg az emelvény előtt összetömörült tömeg tökéletes csendbe nem
borult. Csak ezután fordult meg, és vezette vissza katonáit a Belső
Templomba. Pár perccel később újra feltűnt egy csodálatos ruházatba
öltözött alak társaságában.
A díszes ruhát viselő férfi József Kajafás volt, mint Főpap, a
zsidóság legfontosabb vezetője. Hatalma a Birodalom legtávolabbi
zugába is elért. Kajafás, és nem a Rómában ülő Tiberius volt a
diaszpóra tízmillió zsidójának szellemi vezetője.
A Templomon belül korlátlan hatalmat gyakorolt több mint
húszezer ember fölött. Volt száz vezető pap, mindegyik egyenlő
rangban a három Kincstárnokkal, akik a Templom pénzügyeit
kezelték. Utánuk következett a hétezer kétszáz felszentelt pap.
Alattuk állt a tizenkétezer levita, akik az áldozásoknál segédkeztek,
beszedték a Templom járandóságát az árusoktól, felügyelték a
pénzváltóknak megadott napi árfolyamot, és általában biztosították a
Templom működését. Ötszáz titkár és szolga segítette őket.
Jonatán hétszáz őrnek parancsolt. Az ő felelőségi körük kiterjedt a
több mint ezer énekes és zenész védelmére, a pékek és a többi
kézműves védelmére, akik a Templom alatt dolgoztak konyháikban
és műhelyeikben. Belőlük is volt vagy ötszáz. Végül ott voltak a
takarítók és a hordárok. A Templom hierarchiájának ezen a
legalacsonyabb fokán is állt körülbelül ezer ember.
Mindezeken kívül volt még egy elkülönült csoport, mintegy
hatszáz tagú, akik szintén a Templomban dolgoztak. Ők voltak az
egyházi bíróságok bírói és az írástudók. Mindegyikük a Törvényt
magyarázta a bűnesetek megítélésekor. Hatalmuk Nehémiás
könyvéből eredt, amelyben Ezra az első írástudóvá nevezte ki magát.
József Kajafásnak rövid, de ígéretes írástudói pályája volt, miután
a papságot választotta, hogy jogi karrierjét folytassa. Papi szolgálata
egy rituális fürdéssel kezdődött illatosított vízben. Ezután új, fehér
vászonruhában három állatáldozatot mutatott be: egy bikaborjút és
két kost áldozott fel.
A Templom papja mindhárom állat vérét vette, összekeverte
megszentelt olajjal, és felkente Kajafást, olyan imákkal fogadva őt a
vallási életbe, amelyeket Mózes mondott annak idején. Kos zsírt,
pászkát, lisztből sütött süteményt és olívaolajat helyeztek
szertartásosan Kajafás nyitott tenyerére és széttárt combjára. Ezután
mindezeket elégették a Nagy Oltár tüzében.
Amikor Kajafás maga lett a főpap, a szertartás még ennél is
bonyolultabbá vált. A három Kincstárnok kente fel őt a Templom
legdrágább illatszerével, amelyből egy csepp többe kerül, mint egy
zsidó éves adója. A szertartásos áldozatok hat napon át tartottak,
amennyi alatt Isten a földet teremtette.
Az utolsó napon a Templom minden lakója és dolgozója előtt a
Nicanor Kapunál József Kajafás ígéretet tett rá, hogy soha nem eszik
húst és nem iszik bort bármelyik szertartás előtt, és minden eszközzel
megvédi a Templomot.
Meg is tette.

Mint általában, déli feltűnése volt az első alkalom, hogy a tömeg

látta. Kajafás már a hatalmánál és hivatalánál fogva is félelmetes alak
volt, de ezt csak erősítette, hogy láthatóan hozzá volt szokva, hogy
körülötte forog a világ. Szertartásos, aranyrojtos ruházata csak
növelte ezt a hatást.
Kajafás középkorú férfi volt, tanulmányai felől jogtudós, aki
Izrael tizenkét alapító törzséig tudta visszavezetni a családfáját. Az ő
őseinek családjai igazgatták a Babilonba szakadtak életét, és tartották
meg bennük a hitet. József Kajafás mélyen gyökerezett a
történelemben és szokásjogban. Címe és háttere miatt korlátozott volt
azok személye, akiket elvehetett feleségül. A hagyományok úgy
parancsolták, hogy csak a Templom egyik papjának feleségét veheti
el, és nemes származását tekintve lehetőleg olyan nőt, aki a jelenlegi
főpap rokonságába tartozik.
 Húsz évvel ezelőtt, amikor a Templom alsóbb bíróságának
bírójává nevezték ki, Kajafás elvette feleségül Ráhelt, Annas
legkisebb lányát, akinek a családja már vagy fél évszázada a kezében
tartotta a főpapi címet. Két gyerekük született, egy fiú, Máté, és egy
lány, Rebeka. Máté apját követve a Templom szolgálatába állt, és
írástudó lett.
Az emelvényhez közeledve Kajafás látta a fiát a többi írástudó
között, akiknek megvolt a maguk helye, amikor a következő rövid
szertartást nézték. Egy másik kötéllel lekerített területen, a bírók
között ott volt Annas. Bár már nem volt főpap, még komoly hatalma
volt a Templomban. A falakon túl a rómaiak nem bántak ilyen
barátságosan a családdal. Annás saját hat fia, és maga is el lett tiltva a
főpapi tisztségtől. Az ok: nem engedelmeskedtek a birodalmi
akaratnak.
A többi fekete ruhás bíró között voltak ketten, akikkel
kapcsolatban Kajafásnak kétségei voltak. Az egyikük Gamliel volt,
héberül „Isten jutalma”. Unokája és tanítványa a legendás
törvénytudónak, és tudósnak, Hillelnek. Tanítója követőjeként
Gamliel a Nagy Szanhedrin, vagyis a főbíróság egyik nagy liberálisa
volt, ítéleteiben általában a kegyelemre hajló. Egyike volt a
rabbannak nevezett hét fontos bírónak. Az igazságszolgáltatásban ez
ugyanakkora rangot jelentett, mint ami Kajafásnak volt.
A másik bíró Nikodémus volt, akinek neve a görögből származott,
jelentése: „Győztes az emberek fölött”. Ő is a kegyelmes bírók közé
tartozott. Gamlielnél és Kajafásnál idősebb lévén, gondolkodói
hírnevét sok évi bíráskodása alapozta meg. Gamlielhez hasonlóan az
ő ítéletei is gyakran ellentmondtak Kajafás konzervatív nézeteinek.
Gamliel és Nikodémus farizeusok voltak, a Nagy Szanhedrin
kisebbségben lévő csoportjának tagjai. De egyiküknek sem volt túl
sok közös vonása galileai rokonaikkal, akik mereven értelmezték az
írásokat. A galileai farizeusok sok szempontból inkább a szadukkeus
Kajafás nézeteit tükrözték.
József Kajafást Pontius Pilátus elődje, Valerius Gratus nevezte ki
főpappá. Valerius Gratus még birodalmi mértékkel is szokatlanul
durva Megbízott volt. Miután a Templom követeket küldött Rómába,
hogy tiltakozzon a legújabb adóemelés ellen, Gratus nyilvánosan
keresztre feszíttetett száz papot Jeruzsálemben.
Ez volt az első eset, hogy ilyen durván léptek fel a zsidó vallási
intézmények ellen. Az áldozatok elnyújtott kínhalálának hangjai
napokra betöltötték a várost. A meztelen férfiak egy T alakú
keresztfán lógtak, hogy a lábuk pont nem érte el a földet. Többszörös
istengyalázás volt ez, hiszen papokat még lemezteleníteni is tilos
volt, nemhogy addig korbácsolni, amíg húsuk véres cafatokban nem
lóg testükről.
A következő évben lett József Kajafás a Főpap. Olyan időkben
lépett hivatalába, amikor népe attól félt, hogy vallásuk veszélybe
kerül, bár új Megbízott uralkodott rajtuk, Pilátus. Pilátus pedig
megígérte, hogy nem lesz több szentségtörés, például nem fognak a
városban római katonai jelvényeket mutogatni, és a római katonák
nem fognak belesni a Templomba a különböző ceremóniák alatt.
Kajafás ügyes és kitartó tárgyalások révén érte el a
megegyezéseket. Megértette Pilátussal, hogy amíg a Templom
szentsége nem sérül, addig ő el tudja érni, hogy világi kérdésekben
minden zsidó engedelmeskedjen Rómának. Ez az elrendezés mindkét
félnek megfelelt.
Főpapsága kilenc éve alatt Kajafás meglehetős személyes gyalázat
árán tartotta fenn ezt az egyensúlyt. Tudta, hogy a rómaiak megvetik,
mint olyat, aki alig több, mint a bábjuk. Heródes Antipasszal a
legjobb esetben is jegesnek volt mondható a kapcsolata. A
Farizeusok számára Kajafás alkalmazkodása újabb példája volt
annak, hogy milyen mélyre süllyedt a zsidó nép az elnyomatásban. A
nép egyre növekvő hányadában pedig az keltett visszatetszést, ahogy
hatalmát kihasználva a maga boldogulását keresi.
A Főpap mindig is hasznot húzott a Templomban folyó áldozati
kereskedelemből, Kajafás maga pedig megnövelte részesedését
minden eladott madár vagy más állat után. Ebből aztán országa egyik
legnagyobb vagyonát szedte össze. Az ő hatalmában állt a Templom
minden egyes papjának kinevezése is. Ez is egy módja volt a hatalom
gyakorlásának, és annak, hogy mindenről tudomása legyen, ami a
Templomban történik. Ez utóbbit ügynökei és kémei hada is
elősegítette, akik folyamatosan járták az országot, és jelentették, ami
a fülükbe jutott.
Ebben a pillanatban azonban mindez eszébe sem jutott, amikor
hangja megtörte az Izraeliták Udvarának tökéletes csendjét, és
elkezdte mondani a déli ima, a Séma időtlen szavait, amelyeket
Ábrahám, a héber nemzet megalakítója mondott ki először.
Ezernyi hang egyesült a válaszokban.
Miután az igazán megható pillanat elmúlt, Kajafás lejött az
emelvényről, és visszasétált a Nicanor Kapun át.
Mögötte újraindult az élet.
Mielőtt belépett volna irodájába, egy sor egybenyíló szobába,
Kajafás még egy szertartást elvégzett. A munkahelye melletti
megtisztuló medencéhez ment. Meztelenre vetkőzött, és alámerült a
márványba faragott kádban, amely körül több, megszentelt olajat
tartalmazó edény állt.
Szolgája, Ithamar öntött valamennyit a kádba, hogy Kajafás
szellemileg megtisztuljon, miután kilépett a Papok Udvaráról.
Ithamar is a Templom szolgálatában kapta megtisztelő nevét. Elődjét
Mózes szentelte pappá. Ithamar szolgál minden Főpap mellett, mióta
nyolcszáz évvel korábban az első Főpap hivatalba lépett. Ez a poszt
bizalmast és lakájt egyszerre kívánt.
Miközben fürdött, József Kajafásnak talán az járt a fejében, hogy
bár sokan lázadoztak ellene, irányítása alatt a Templom
kézzelfogható bizonyíték maradt, hogy a Törvény szigorú betartatása
elengedhetetlen fontosságú. Az Ige választotta el a zsidókat á
pogányoktól.
A nagyobb autonómiát és a csökkentett adózást követelő
hangokat; a vallási elhajlásokat; a Farizeusok meg-megújuló
kísérleteit, hogy megváltoztassák a Templom berendezkedését,
amivel nagyobb hatalomhoz és befolyáshoz jutnának, mind meg
lehet állítani az írás helyes értelmezésével. Végső soron minden
hatalom az ő kezében van. Ő a végső közvetítő, Isten hangja a
földön.
Amíg ő megmarad hivatalában, a szadukkeusok konzervatív
szervezet marad, ami a Templom érdekeit védi minden újonnan
érkezettel szemben. Az nem érdekes, hogy ők nem rendelkeznek
olyan vidéki bázissal, mint a Farizeusok. Csak a szadukkeus hatalom
gyökere, a Templom számított. József Kajafás hitt benne, hogy őt
azért választották ki, hogy ezt az előnyt senki se keverhesse
veszedelembe.
Abban is hitt, hogy a Farizeusok kénytelenek megérteni a
megszállás társadalmi, gazdasági és ideológiai valóságát. A rómaiak
ellen való lázadás, beszéd, uszítás mind komoly veszélybe keverheti
a Templom pozícióját, akár a pusztulását is okozhatja.
Ezzel együtt azt is elfogadta, hogy ellentétes és összebékíthetetlen
tendenciák törekvéseitől hangos Templomot irányít. De amíg ő a
Törvény végső értelmezője, mindez végső soron nem számít. Jogász
ösztönei megsúgták neki, mikor legyen kemény és mikor kell
engednie, és ami legfontosabb, mikor nem szabad semmit sem
tennie. Tudta, mikor kell újra megerősítenie a régi igazságokat, és
közben mégis nyitottnak maradnia valami más nézőpont felé, és
mikor kell hatalma teljében fellépni a radikálisok felé.
Azok, akik szerint Kajafásban nem volt meg apósa, Annás
eltökéltsége és határozottsága, nem értették meg, hogy József
Kajafás mennyivel finomabb módszerekkel dolgozott. Ő álnok volt,
manipulatív és teljesen kíméletlen. Soha nem emelte fel a hangját.
Nem volt rá szükség. Hatalma ott sugárzott a tekintetéből és a
mozdulataiból. Egyetlen pillantása megnyugtatta, vagy megrémítette
ellenfeleit. Bármit megtett, hogy ne úgy vonuljon be a történelembe,
mint a Második Templom utolsó Főpapja.
Szertartásos megmerítkezése végeztével általában viselt egyszerű
fekete ruhájába öltözve József Kajafás elkezdte beosztott napja
következő részét.
 Fő írástudója, Shem meghozta neki az alsóbb bíróságokon hozott
ítéletek másolatait. Shem is legendás nevet viselt. Héberül „Méltó”
volt a neve jelentése, így hívták Noé legidősebb fiát.
A Kis Szanhedrin bíróság a kisebb ügyekkel foglalkozott − föld
vitákkal, állatlopásokkal ilyesmivel − abban a tizenegy kerületben,
amelyre Róma Júdeát osztotta. A Nagy Szanhedrin az ország
legfelsőbb bírósága volt, nem csak Júdeában, de az egész
diaszpórában.
Hatásköre és hatalma négyszáz éve változatlanul megvolt, Először
a görög és a perzsa megszállás alatt csodálták, aztán maga Julius
Ceasar is, mikor Jeruzsálemben járt.
A Nagy Szanhedrin a papság magasabb rangú tagjaiból állt,
szadukkeusokból és Farizeusokból egyaránt, akik mellett még ott
voltak az Idősek és az írástudók. A bíróságnak összesen hetvenegy
tagja volt, az uralkodó Főpap elnökölt fölötte. A teljes bíróság együtt
még a nagyon bonyolult ügyekben sem ülésezett együtt.
József Kajafás munkaszobájában az állványokon rengeteg tekercs
volt, a polcokon pedig pergamenre írott könyvek sorakoztak nagy
számban, főleg Izrael történetéről. A délután jó része azzal telt, hogy
Kajafás átnézte az ítéletek tekercseit, és mindegyiket ellátta
kézjegyével, ami érvényesítette is, azt.
Az ablaknyílása mögül az Antónia Erőd udvarán folyó folyamatos
gyakorlatozás hangjai hallatszottak be. A centuriók naponta
gyakoroltatták a taktikai fogásokat, amelyek legyőzhetetlenné tették
a római sereget. A fémnek ütődő fémnek egyértelmű célja volt, hogy
megfélemlítse a megszálltakat.
Estefelé József Kajafásnak eljött a nap utolsó része. Csupán
Jonatán társaságában a Templom belső folyosóin és titkos járatain át
feljutott a tetőre, ahol a kürtös a déli ima eljövetelét jelezte. Először
az épület nyugati sarkához ment, és lenézett a városra és környékére.
Alant a zarándokok áramlottak ki az udvarokról, a Nagy Oltár
tüze csupán zsarátnok volt. A Nem Zsidók udvarából az őrök
kizavarták a pogányokat, de előtte lefizettették velük a levitáknak
járó adót. Így volt ez évszázadok óta.
 Odakint Jeruzsálem nyugodni készült. Az állatokat bekötötték az
istállójukba, és az alsóvárosban felgyúltak az első fények. A külső
falakon kívül az alkonyat egyre mélyült, ellágyítva a hegyek
látványát.
A nap még egy pillanatig égette Kajafást, aztán a Főpap minden
zsidó nevében köszönetet mondott az Úrnak az újabb véget érő
napért.
A tőle megszokott kimért léptekkel a keleti oldalra sétált, és
megkérte Istent, hogy hozzon el egy újabb napot, amellyel megáldja
népét, majd a déli sarokra ment, utána pedig az északira, amely
Galilea felé nézett. Mindkét irányba elismételte imáját.
Odafentről hosszan elnézett Júdea hegyei felé, de természetesen
nem láthatta a szamárháton Caperna-um felől közeledő ügynökét.

6.

A fiú, és Péter anyósa meggyógyításának a híre megelőzte Mária

Magdolnát, ahogy Nain felé közeledett. Abban a világban, ahol a
hírek csak szájról szájra terjedtek, az események minden egyes
újramondással rejtélyesebbek és hatásosabbak lettek. Akik ismerték
az írást, gyakorta gondoltak arra a Názáretivel kapcsolatban, akit
egyre többen Jézusnak hívtak, hogy vajon nem róla szól-e Ésaiás
próféta jövendölése: „És származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, s
gyökereiből egy virágszál nevelkedik.”
A galileaiak számára Jézus jelenléte azt is jelezte, hogy ők
mégsem azok a tanulatlan emberek, akikre a művelt Jeruzsálemiek
csak legyintenek. Hát nem megmutatta a Názáreti, hogy milyen fából
faragták az igazi galileaiakat fent a Templomban a szüleivel?
Jézus akkoriban tizenkét éves volt, és mint minden zsidó
fiúgyermek, Ő is elérte a következő szintet a Törvénybe való
beavatásban. Háromévesen anyjától kapott egy rojtos imaruházatot,
ötévesen megtanította neki az írás első néhány passzusát a
tekercsekről, amelyek József ágáról öröklődtek a családban. Tizenkét
éves korában Jézus először tekerte bal karjára az imaszíjat, amin a
kis amulett az írás egy darabját rejtette. Ezután minden nap viselte,
ha a napi imáját mondta.
Az utazás Jeruzsálembe a pészach ünnepének alkalmából történt.
A Törvény szerint a három fontos ünnep egyikére minden
fiúgyermeket el kell vinni. A család másokkal együtt utazhatott
Názáretből, menet közben zsoltárokat énekelve. A többi
zarándokhoz, hasonlóan Jézus is elénekelte a 121-es zsoltárt,
örvendezve, hogy először pillantja meg a Templomot.
A Templom falain belül József is azt tette, amit az összes többi
családfő: választott egy bárányt a pészach áldozatául. Mutatván,
hogy most már Jézus is elég idős a Templom ünnepségein való
részvételhez, József magával vitte a fiút a külső udvarokba, ahol az
áldozatok ki voltak rakva.
Együtt nézték, ahogy a pap elmetszi a bárány torkát, és a négy
égtáj felé csurgat a véréből. Aznap este Jézus azt is láthatta, ahogy
Mária előkészíti a levágott állatot nyárson sütésre: Egy nyársat
hosszában, egyet pedig a mellső lábakon át keresztben szúrt rajta,
hogy a két nyárs keresztet alkosson. Vajon eszébe ötlött saját jövője?
Másnap József és Mária elindultak a hazafelé vezető hosszú úton.
Szokás szerint a falu fiataljainak engedték, hogy az út egy részét
egyedül tegyék meg, ami szintén a felnőtté válásukat mutatta. Egy
nappal később találkoztak a családjaikkal, hogy együtt vágjanak neki
a veszélyes hegyeknek.
Azonban amikor a többi falusi fiú csatlakozott a szüleihez,
Jézusnak nyoma sem volt.
Mária és József visszatértek Jeruzsálembe. Ott, a Templomban,
egy rabbiképzőben megtalálták fiúkat, Jézus nem a diákok közt volt,
hanem „a doktorok közt ülve, a mint őket hallgatta, és kérdezgette
őket. És mindnyájan, kik őt hallgatták, elálmélkodtak at ő értelmén
és az ő feleletein.”
A Törvény tudósai között ülő gyermek Jézusképe -az iskola
tanárai közé tartozott Hillel és a híres Simeon rabbival − az egyik
legerősebb volt, ami megmaradt róla gyerekkorából. Az, hogy ilyen
nagy emberek odafigyeltek rá, azt jelzi, hogy volt olyan
mondanivalója, ami megragadta a figyelmüket. Nem diákként,
hanem egyenrangú félként ült köztük. Szülei zavara érthető volt. Itt
volt a fiúk, akinek alig pár éve tanították meg az írás alapjait, és most
a legbonyolultabb mélységeit is érti és értelmezi olyan okosan, ami
lenyűgözte hallagatóságát.
Mária számára ez emlékeztető is volt arra nézve, hogy milyen
gyorsan nő Jézus, amit anyaként nehezen fogadott el. Ez
megnyilvánul saját szavaiban is: „Fiam, miért cselekedted ezt
velünk? ímé atyád és én nagy bánattal kerestünk téged.”
Ezzel azt mondta, hogy Jézus még mindig az ő fia, aki az ő
méhéből született. Az érzéseit megerősítendő Józsefet is bevonta:
„Atyád és én”.
Jézus ezután mondta ki első fennmaradt szavait. Kérdés formájába
öntötte, kimutatva zavarát afölött, hogy pont anyja felejtette el
Gábriellel való találkozását.
„Mi dolog, hogy engem kerestetek? Avagy nem tudjátok-e, hogy
nékem azokban kell foglalatosnak lennem, a melyek az én Atyámnak
dolgai?”
Ezek a szavak inkább visszavágások voltak. Jézus emlékezteti
anyját, hogy bár tőle született, de Isten fia. Jézus ezzel különíti el
magát földi szüleitől. Ez volt az első jele annak, hogy miért jött. A
Templomban Jézus lefektette az alapokat minden hallgatójának.
Most, húsz évvel később − a naini úton meggyógyított fiúval, és
Péter napa meggyógyításával − megmutatja, hogy amit gyerekként az
idős bölcsekkel beszélt a Templomban, azt felnőttként a gyakorlatban
is tudja alkalmazni.
Hogy ez Nainba is eljutott, nem vitás. Máskülönben mért hívta
volna meg a falu legfontosabb polgára, Simon a farizeus Jézust a
házába?
Nainból nyílott a legszebb kilátás Esdraelon síkságára, pár száz
lakosa nap mint nap végignézhetett Neco fáraó személyes éléstárán,
a föld egyiptomi uralma idején, amit Kr. e. 609-ben Nabukodonozor
szüntetett meg.
 Nain volt az a hely, ahol Illés próféta megpihent a Karmel hegyen,
a Baal fölött aratott győzelem után. Évszázadokkal később ez volt
Ohil, Dávid király teve-hajcsárának szülőhelye.
Voltak, akik szerint Nain és a népe nem változott semmit a
történelmi idők óta. A nainiak közismertek voltak munkabírásukról
és elkötelezettségükről a farizeus életmód felé. A férfiak keményen
dolgoztak, és kitűnő terményeket arattak. A naini olíva és citrusok jó
két héttel, minden más galileai termény előtt megérettek, és jó áron
adták el az arrajáró karavánoknak.
Az idegeneket hagyományosan köszöntötték, de ha nem
farizeusok voltak, nem nagyon invitálták őket a letelepedésre. Nain
egyetlen férfia sem házasodott be olyan családba, ami nem a
környéken élt, hacsak az a család is nem farizeus volt. A falu lakói
azután kezdtek el a szigorú farizeus tanok szerint élni, miután a
szekta hivatalosan is „Az elkülönültekként” kezdte magát emlegetni.
Azelőtt úgy ismerték őket, mint „A szenteket”, a görög megszállás
alatti vallásszabadságért folytatott küzdelem alatt.
Nem volt olyan földműves vagy boltos, aki nem fogadta el
jelenlegi szellemi vezetőjük, Theudas, a falu papja tanításait. Ő
minden „szombatnapos” alkalmazása mindennapi életükre.
Emlékeztette őket, hogy Isten akarata szerint kell mutatniuk
ellenállásukat a római pogány uralommal szemben.
A pogányok közé tartozott a rómaiakon kívül minden más nem
zsidó is, aki Izrael Istenének kegyelmén kívül esett. Őket gojoknak
nevezték héberül. Galileának megvoltak azok a területei, amelyekre
farizeus soha nem tette volna be a lábát.
Bár a farizeusok a Templomban is képviseltették magukat a
bíróságokon és az írástudók közt − Nikodémus és Gamliel volt a két
legfontosabb képviselőjük −, a befolyásuk Galileában volt a
legnagyobb, ahol a háromszázezres lakosság nagy része tagja volt a
szektának. A tartomány legnagyobb városában, Sepphorisban a
zsinagógákat és a bíróságokat mind farizeusok irányították. Az
Esdraelon síkságának falvaiban ugyanilyen meghatározóak voltak.
 A farizeusokat nem zavarta nézeteik álszentsége és önelégültsége.
Mindegyikük meg volt győződve róla, hogy az írás minden
passzusának értelmezésében igaza van. És bár nem tettek semmit,
hogy csökkentsék a zeloták égő szabadságvágyát és harci kedvét,
tudták, hogy Isten végül úgyis a Messiáson keresztül
győzedelmeskedik majd.
Ezt a nézetett Simon, a farizeus is osztotta. Egyszerű megjelenésű
ember volt: alacsony, barna bőrű, ehhez illő szemmel. Általában a
törvénytudók fekete ruháját viselte, lévén maga is törvénytudó. A
legfontosabb naini farizeusok az ő házában találkoztak, és itt
döntötték el, hogy kit engednek be maguk közé. A jelölteknek
teljesíteni kellett a napi hét „imaórát”. Ez persze nem azt jelentette,
hogy egy embernek hét órát kellett a zsinagógában töltenie, csupán
„imádkozni látszania” kellett, ahogy a heti két böjtölésnek is
„látszani” kellett, és be kellett tartani a bonyolult étkezési és a
szombattal kapcsolatos szabályokat. A farizeusoknak megvolt a saját
hitük a feltámadással kapcsolatban: ha eljön az ideje, a test fizikailag
kiemelkedik a sírból, ugyanolyan érintetlenül, ahogy belerakták.
Simon Galilea szinte minden bíróságán felszólalt, egyszer
legyőzte a vitában Heródes Antipas ügyvédeit, annak saját bíróságán,
Tiberiusban.
Egy földvitáról volt szó. Az uralkodó jogot formált egy
földdarabra Tiberiustól nyugatra. Egy raktárát akart ráépíteni,
amelyben a Rómának küldendő adót akarta gyűjteni. A farizeusok
attól tartottak, hogy a következő lépésével saját pénzt fog veretni,
amellyel megszegi a Tízparancsolat második pontját, ami megtiltotta
más ember képének imádatát és készítését is. Attól féltek, hogy
Heródes Antipas a római dinárhoz hasonlóan arcképes pénzt fog
veretni.
Ha Heródes Antipas egyszerűen csak elfoglalja a földet, amit
kinézett magának, abból biztos nagy közfelháborodás támadt volna.
A nép már így is eléggé fel volt háborodva a magánélete miatt − saját
feleségétől megszabadult, hogy Heródiással, Fülöp testvére
asszonyával éljen −, így Heródes Antipas nem kockáztathatott
további ellenkezést, amibe a rómaiak is beavatkoznának, mivel az rá
nézve katasztrofális következményekkel járt volna. Az uralkodó azt
mondta, aláveti magát a bíróság ítéletének.
Simont jelölték ki, hogy jogi úton akadályozza meg a földdarab
eladását Heródesnek. Egy teljes napon át érvelt, hogy a földdarab
egykor temető volt. Ilyen helyre építkezni szentségtörés. Jogi, és az
írásból vett idézetekkel megtűzdelt beszédével Simon megnyerte a
pert. Ő lett minden farizeus bajnoka.
Már alkonyulhatott, amikor Mária Magdolna meglátta a lemenő
nap fényében ragyogó alacsony, fehérfalú házakat. Magdalához
képest Nain kicsi volt, és az utazók számára nem túl kényelmes.
Porosan, a Heródes járőreitől veszélyes útról megtérve Mária
Magdolna csak azt kérdezte az emberektől, hogy mit hallottak
Jézustól. Az egyikük beszámolt róla, hogy a Názáreti azt mondta:
„Mikor látjátok, hogy napnyugatról felhő támad, azonnal ezt
mondjátok: Záporeső jő, és úgy lesz. És mikor halljátok fújni a déli
szelet, ezt mondjátok: Hőség lesz; és úgy lesz. Képmutatók, az égnek
és a földnek ábrázatáról tudtok ítéletet tenni; erről az időről pedig
mi dolog, hogy nem tudtok ítéletet tenni?”
Akik nem értették szavait, azoknak Jézus ezt felelte, hogy aki nem
képes maga megérteni a szavait, annak nincs helye a Mennyek
Országában.
Máskor pedig Jézus maga köré gyűjtött mindenkit, és egy
jeruzsálemi történetmondó stílusában középen ülve elmesélt egy
történetet az emberről, akinek volt két fia. A fiatalabbik az örökségét
követelte, amire az apa kettéosztotta vagyonát. A fiatalabbik a
birodalom különböző vidékein borra és nőkre pazarolta el a vagyont.
Amikor minden elfogyott, disznópásztorként kellett dolgoznia. Ennél
mélyebbre nem is süllyedhetett volna. A kétségbeesett ifjú
könyörgött Istenhez, hogy apja fogadja vissza a családba, még ha
csak szolgaként is.
„Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék
rajta a szíve, és odafutván a nyakába essék, és megcsókolgatá őt. És
aztán parancsot adott rá, hogy vágják le a hízott tulkot, és egyenek,
és vigadjanak. Az ő nagyobbik fia pedig a mezőn vala. Amikor
meghallotta az ünnepi készülődés hírét, ő megharaguvék. Az ő atyja
kimenvén kérlelé őt. Ő pedig felelvén monda atyjának: ímé ennyi
esztendőtől fogva szolgálok neked, és soha parancsolatodat át nem
hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én
barátaimmal vigadjak. Az apa erre ezt felelte: Fiam, te mindenkor én
velem vagy, és mindenem a tiéd! Vigadnod, és örülnöd kellene hát,
hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott; és elveszett, és
megtaláltatott.”
Jézus arra kérte az embereket, hogy a hallottakat alkalmazzák a
saját életükre. Békességnek, harmóniának és testvériségnek kell az
éltükben uralkodnia, mert ezek az Új ország alapkövei. De amit
kínál, csak úgy érhető el, ha többet tesznek, mint betartják a meglévő
törvényeket.
Azt mondta az embereknek, hogy ha az általa hirdetett új életbe
akarnak lépni, akkor tisztán meg kell érteniük a különbséget a
jelenlegi szellemi létük, és az által hirdetett között. Mindnyájan
bűnben fogantak, de most át kell élniük egy újjászületést, egy
megtisztító születést. Anélkül semmi reményük, hogy az új országba
lépjenek. Mindenkinek meg kell érteni, hogy a földi születés a szülők
gyermekévé tette őket, de a második, szellemi születés Isten
gyermekeivé teheti őket.

Most, tanítása korai szakaszában Jézus főleg arra akart mindenkit

emlékeztetni, hogy megtalálták amit kerestek, hogy rajta keresztül a
lelki szomjuk és éhségük megenyhül. Egy újabb példabeszéd
jelképezi ezt:
„Íme kiméne a magvető vetni. És amikor ő vet vala, némely mag
az útfélre esek; és eljővén a madarak, elkapdosták azt. Némely pedig
köves helyre esék, a hol nem sok földje vala − és hamar kikele,
mivelhogy nem vala mélyen a földben. De mikor a nap felkelt, elsüle;
és mivelhogy gyökere nem vala, elszáradott. Némely pedig a tövisek
közé esék, és a tövisek felnevelkedvén megfojták azt. Némely pedig jó
földbe esék, és gyümölcsöt terme, némely száz annyit, némely hatvan
annyit, némely pedig harminc annyit.”
Jézus újabb példát nyújtott arra, hogy a szeretetet csak a hit
táplálhatja, csak akkor születik meg igaz dicsősége és diadala. A
megváltás biztosan bekövetkezik, ahogy a termés is megterem a
magvető ügyetlenkedése ellenére.
Ezek után ki vonja kétségbe Mária Magdolna izgalmát, amikor
megérkezett Nainba? Valószínű azt a hírt is hallotta a faluban, hogy
Keresztelő Jánost letartóztatták, mert nyíltan kritizálta Heródes
Antipast a Heródiással folytatott kapcsolatáért. Heródes emberei
Makareusba, a Holt-tenger közelébe vitték Jánost. Azt az erődöt még
egyetlen fogoly nem hagyta el élve. Nainban is azt mondták, amit
máshol is hallani lehetett: azzal, hogy János elítélte Heródes
kicsapongását, felülmúlta Illés Jezabel elleni támadását. János utolsó
nyilvános megszólalásában Ésaiás prófétát idézte: „Íme én elküldöm
az én követemet a te orcád előtt, a ki megkészíti előtted a te utadat.”
Ezek a jelentőségteljes szavak azonnal rengeteg spekulációra
késztették a nainiakat, főleg afelől, hogy vajon emiatt hívta-e meg
Simon, a farizeus a Názáretit a házába vacsorára.
Mária Magdolna is tudta − mint mindenki más −, hogy Simon
semmit sem tett véletlenül, egy olyan ember volt, aki egész életét
csapdák állításával töltötte. Pár évvel ezelőtt Simon Magdalába is
eljutott, a vidéken ritkaságszámba menő lóvontatta kocsijával. A
magdalai bíróságon Simon sikerrel megvédte boltos védencét, aki
egy éjszaka megölt egy tolvajt, aki betört a házába. Simon Salamon
idejéből hozott példát, és úgy érvelt, hogy mivel a boltos nem
tudhatta az éjszaka sötétjében, hogy a tolvaj fel van-e fegyverezve,
ezért jogos önvédelem volt megölnie őt. Azt a pert is megnyerte.
De még Simon sem találhatott magyarázatot a Názáreti egyik
történetére, ami mindenkit lenyűgözött. A születése körülményeiről
van szó.
Abban az időben Nagy Heródes uralkodott. Heródes annyira
rettegett az árulástól, hogy megölette a feleségét, az anyósát és két
fiát. Tudván, hogy Róma kegyelméből uralkodik, és hogy minden
zsidó gyűlöli, főleg mert még csak nem is a hitükön van, uralkodása
annyira erőszakos volt, hogy még Augustus császár is azt mondta,
jobb Heródes disznajának lenni, mint a fiának.
Uralkodása alkonyán Heródes arra a következtetésre jutott: a
zsidó nacionalisták újabb összeesküvést terveznek ellene. Szerinte
ennek az összeesküvésnek a középpontjában egy elsőszülött gyerek
áll majd, akiről azt állítják, hogy ő a Messiás, a Felkent. Heródes
megkérte a csillagjósait, hogy számítsák ki, hol születik ez a gyerek.
Ők Bethlehemet jelölték meg, mint legvalószínűbb helyet.
Ezután, csak hogy megerősítsék a gyanút, három látogató érkezett
Heródes udvarába. Három bölcs volt az a messzi keletről. Ők is a
rejtélyes csillagot követték.
Heródes növekvő érdeklődéssel hallgatta a látogatók elbeszélését
arról, ahogy jól felszerelt, védett karavánjuk hatalmas
homokpusztaságokat, sziklás síkságokat átszelve érkezett országába.
Visszaverték a kurd hegyi törzsek vad támadásait és a Tigris
síkságának harcosait. Elhaladtak Babilonnál, és átkeltek a csatatéren,
amelyen Nagy Sándor megverte Dareioszt. Ekkor észak felé
fordultak, és még mindig a csillagot követve átkeltek Mezopotámia
sivatagán, Aleppo és Palmiro felé, le Szíriába, ahonnan Júdeába
érkeztek, és keletre tartva a Galileai-Tengerhez érkeztek, ahonnan jól
kitaposott karavánútvonalon a Jordán partján haladtak, és Jerikó
közelében átkeltek egy gázlón. Amikor átértek a túlpartra, eltűnt a
csillag.
Heródes leküzdötte ösztöneit, mert tudta, ha megkínozza a
bölcseket, abból csata lesz, és mivel a látogatók saját serege ott
állomásozott a palotája mellett, nem lehetett biztos a győzelemben.
Ezért aztán inkább a saját tanácsadóit hívatta, hogy üljenek össze a
bölcsekkel. Miután napokon át tanácskoztak, egyetértettek abban,
hogy a Felkent Bethlehemben fog megszületni. Heródesnek csupán
egy kérdése volt: Megérkezett-e már a Messiás?
A bölcsek azt felelték, hogy majd kiderítik, és visszajönnek, hogy
elmondják neki. Tevekaravánjukkal elindultak Jeruzsálemből, hogy
megtegyék az alig néhány mérföldes utat Bethlehembe. A katonáikat
a falu határain kívül hagyták − ugyanannál a kútnál, ahol József és
Mária a szomját oltotta, miközben sikertelenül szállást keresett
Bethlehemben. − A bölcsek újra meglátták halványan a csillagot,
amely a fél világon át idehozta őket.
Mintha egy barlang fölött csillogott volna, nem messze. A köves
talajon botladozva, egy-két pásztor mellett elhaladva elérték a
mélyedést. Odabent Máriát, Józsefet és egy újszülöttet találtak.
Ajándékokat adtak a gyermeknek, olyanokat, amelyeket csak
királyoknak adnak. Aranyat, az Isteni lét szimbólumát, erős tömjént,
melyet csak a legszentebb alkalmakkor füstöltek, és mirhát, amelyet
a halottak balzsamozásá-ra használtak.
Nem nehéz elképzelni a bölcsek megkönnyebbülését. Hosszú
küldetésük véget ért. Most már csak ki akarták magukat aludni,
mielőtt hazaindulnak. Ahogy lefeküdtek a barlang előtt, álmukban a
három bölcs egy hangot hallott, amely figyelmeztette őket, hogy ne
térjenek vissza Jeruzsálembe, hanem figyelmeztessék a szülőket, és
segítsék szökésüket. A család kapott tőlük egy szamarat, pénzt és
készleteket, hogy Egyiptomba menekülhessenek át a Sinai
homoktengeren. A bölcsek a Jordánt átszelve indultak vissza hosszú
útjukon. Jeruzsálemben Heródes egyre türelmetlenebbül várta
visszatértüket. Kiküldte kancellárját, hogy nézze meg, mi történik
Bethlenemben. A faluban mindenki egy csodás gyermek születéséről
beszélt, de Heródes legjobb vallatója sem szedett ki a falusiakból
további részleteket. Heródes elrendelte minden Bethlehemi újszülött
lemészárlását. Összesen mintegy negyven gyermeket öltek meg.
Heródes neve ennek köszönhetően foglalta el az őt megillető
megvetett helyet a történelemben.
A történet eltérő reakciókat váltott ki. Voltak, akik életük vége felé
jártak, amikor Mária Magdolna Nainba érkezett, és vagy, mert rossz
volt az emlékezetük, vagy más okból azt mondták, hogy a borzalmas
mészárlás nem történt meg, ez is csak egy mese, amit azért szőttek,
hogy megmutassák milyen gonosz volt Heródes.
 Mások viszont ragaszkodtak hozzá, hogy a mészárlás nem csupán
megtörtént, de ez az előhírnöke a Jézus vérének, hogy már a
születése óta ott lebegett fölötte a halál árnyéka.
Maga a születés helyszíne, egy mocskos jászol is szándékosan
választatott ki, hogy hangsúlyozza az Ő tisztaságát. Állatok között
született, és később még az állatoknál is szörnyebben viselkedő
emberek fogják kivégezni. Egy hideg barlangban, amelyet a
pásztorok csak akkor használtak, ha már sehova máshova nem
menekíthették állataikat, ott született Ő. Bizonyos értelemben Ő volt
az első barlangi ember, akit feljegyzett a történelem. A bölcsek csak
lehajolva léphettek be hozzá. Ezzel is csak megerősödött érzésük,
hogy az Új Ország alapját tartja karjában az anya. Ezért árasztották el
az újszülöttet ajándékokkal.
Ez a barlang lett a híd a Mennyek és a föld között, a hely, ahol az
ember először nézett fel Istenre. Az Ige itt vált hús-vér emberré.
A bölcsek értették meg először, hogy annak a jelenlétében vannak,
aki talán segít az emberiségnek új életet kezdeni.
Most, vagy harminc évvel Jézus születése után, Mária Magdolna
sietett, hogy ő is részese legyen életének.

Simon háza Nain északi felén helyezkedett el. A falak elég magasak
voltak a ház körül, hogy a járókelők ne lássanak be, és a boltíves
kapu is többnyire zárva volt, hogy távol tartsa az illetékteleneket.
Mint mindenhol, a gazdagok itt is őrizték magukat.
Aznap este viszont a kapu szélesre tárva állt, Nain minden lakója
beléphetett rajta, hogy tanúja legyen Jézus és Simon nyilvános
vitájának. A vacsora idejére tervezték a beszélgetést, a
hagyományoknak megfelelően.
Az udvaron felállított alacsony asztalokra a legjobb ételeket és a
legjobb borokat rakták ki Azt egyik sarokban Simon felesége
felügyelte a levest, a hús- és zöldséges ételeket készítő szolgákat.
Semmit sem sajnáltak, hogy emlékezetessé tegyék az eseményt.
Mire Mária Magdolna megérkezett, az asztalok körül minden
talpalatnyi területen emberek álltak vagy ültek, és Jézus, meg a
vendéglátója közti vitát figyelték. Valószínűleg olyan témával
kezdték a beszélgetést, amelyben egyetértettek: a rómaiak és Heródes
Antipas legújabb gaztetteivel. Az országban állandóan mindenki
erről beszélt: hogyan nyúltak fegyverhez a megszállók abban a
pillanatban, hogy valaki megkérdőjelezte a hatalmukat, hogyan
sanyargatták meg a népet az adóikkal. Egy napon azonban biztosan
menniük kell.
De hogyan és mikor? Talán Simon volt az, aki felvetette a kérdést.
Vagy valamelyik gondosan kiválasztott vendége. Könnyedén, lazán
vethették fel a kérdést Jézusnak.
Mint díszvendég, Jézus valószínűleg Simonnal szemközt foglalt
helyet. A tanítványok a nézők között lehettek.
Ott volt Péter és András, mindketten rogyasztott lábbal álltak,
halászok lévén, akik egész életükben a vizet járták. Jakab és János,
mint a názáreti emberek legtöbbje, szélesvállú, izmos férfiak voltak.
A magas, vékony ember pedig Tádé volt, a legvilágosabb szakállú és
hajú pedig Fülöp, akiből sugárzott a fiatalos nyughatatlanság.
Volt, aki azt mondta, Fülöp ültette el Mátéban, hogy kövessék a
Názáretit, mások szerint viszont fordítva történt a dolog: Máté már
Jézus követője volt, és magával vitte Fülöpöt. Bertalan arca sápadt
volt, de vakítóan fekete szakálla még sápadtabbá tette. Jakab egészen
sovány volt, míg Tamást Máté úgy gúnyolta, hogy Dydimus, az
ikerpár.
Simon, a kánaánita mindnyájuk fölé magasodott, Péternél és
Jánosnál is vagy fél fejjel magasabb volt. Simon még mezítláb is
fenségesnek tűnt, mint egy császár. Végül, egy kicsit a többiektől
elkülönülve, kerióti vászon tunikájában ott volt Iskarióti Júdás.
Jézus mindnyájukat azért választotta ki, hogy megmutassa,
szolgálni is jött, nem csak szolgálatot elfogadni.
Rajtuk keresztül akarta megmutatni, hogy a megváltáshoz a
legegyszerűbb út a gyermeki hit. A hit minden. Hit nélkül
semmiképp sem juthat be senki a Mennyek Országába, viszont,
ahogy Jézus megmutatni készült, a hithez alázatosság kell.
 A fáklyák tüzében az apostolok meglátták Mária Magdolnát, és
megérezték, hogy ő is ugyanannyira kívülálló a faluban, mint ők.
A falusiak a vidéken élők ösztönével nem csak azt vették észre,
hogy a nő Galilea más vidékéről származik, de azt is, hogy mivel
keresi a kenyerét. Az is lehet, hogy egykori vendégei közül is ültek
páran az asztal környékén. Nem volt ritka, hogy a férfiak elutaztak
máshova szexuális kielégülést keresni egy-egy jó hírű szajhánál,
mialatt a feleségük „tisztátlan” volt. Mint Mária Magdolna, ők is
feszülten figyelték a Jézus és Simon között egyre hevesebbé váló
vitát.
Vajon Jézus egyetértett azzal, hogy a „Messiás” cím egyenlően
használható az uralkodó főpapra, vagy, ha volna egy, a királyra?
Amikor Dávid király lett, vajon Sámuel nem nevezte őt Messiásnak?
És vajon azok a római vazallusok, az egymás után következő
főpapok nem ugyanezt mondták magukról időről időre?
A Messiás szónak nem kéne valami szélesebb jelentést kapnia?
Hogy ne egy korrupt Főpapra, mint Kajafásra használják, hanem a
Megváltóra? Valakire, aki meg tudná menteni a zsidókat a római
uralom alól?
Ezt a kérdést is könnyedén, szinte mellékesen tette fel Simon. A
benne lakozó ügyvéd vizsgálta ezzel Jézus vérmérsékletét.
Látván, hogy Jézus nem kapja be a horgot, Simon kinyilvánította
az álláspontját, gyakori ismétlésekkel megalapozva. Igaz, hogy
minden magára valamit adó farizeus hisz benne, hogy egy napon
Isten maga fogja megmenteni Izraelt. De az nem ugyanennyire igaz,
hogy egy szent Messiás emberi formában, szentségtörés? Vajon
Mózes nem tiltotta meg minden emberi lény imádatát? És az ősi
világ pogány figurái imádatának elutasítása a fáraóktól a római
istenségekig rengeteg szenvedést okozott a zsidóknak?
Jézus rá jellemző módon válaszolt: „Az egészségeseknek nincs
szükségük orvosra, hanem a betegeknek.”
Erre Simon valószínűleg egy ügyvéd mosolyával válaszolt. Jézus
mit akar mondani ezzel? A válasz hallatán valószínűleg végigfutott
Mária Magdolna hátán a hideg: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat,
hanem a bűnösöket megtérésre intsem.”
Simon lecsapott a kínálkozó alkalomra. Jézus a farizeus alapelv
ellen beszél, mely szerint minden bűnöst el kell üldözni?
Jézus úgy felelt, hogy ő a szűklátókörű puritanizmus ellen beszélt,
amely meggátolta a teljes szabadságot az eljövendő Országra való
felkészülésben.
Simon tovább erősködött.
„Ez az ország”, kérdezte, „kinek a papi hatalma által mondatik
ki?”
„Ezért küldtek”, válaszolt egyszerűen Jézus.
„Ki?”, Simon megérezte a győzelmet.
Jézus ezúttal sem lépett be a csapdába.
Simon, miután nem azt a választ kapta, amit kívánt, más utat
próbált. A szavak „Ezért küldtek” ismerősen hangzottak. A
Keresztelő mondta ezt gyakran. Vajon vendége nem több, mint a
halvány másolata annak az embernek, akit sokan őrültnek tartottak,
és aki most Heródes Antipas börtönében várja halálát?
Jézus újra elkerülte a csapdát válaszával.
„Mondd rabbi”, kérdezte Simon, „mért van az, hogy a Keresztelő
követői általában böjtölnek, te viszont szabadon eszel-iszol
kedvedre?”
Ezúttal Jézus nem késlekedett a válasszal.
„Böjtölhet-e a vőlegény násznépe, míg velük van a vőlegény?”
A válasz elnémíthatta Simont egy darabig. Minden farizeus tudta,
hogy Izrael és Isten kapcsolatát gyakran szimbolizálják a vőlegény-
menyasszony kapcsolattal. Hitetlenkedve újabb kérdést tett fel:
„Ezzel Jézus azt akarta mondani, hogy ő Isten?”
Jézus azonban most sem sétált be a csapdába.
A válaszától egy percre elnémult Simon a következő kérdéssel
próbálta megmenteni hírnevét: „Tehát Jézus előző válasza ügyes
álca volt annak elrejtésére, hogy igazából Keresztelő Jánosra
gondolt?”
 Jézus azokkal a szavakkal válaszolt, melyeket már használt,
amikor megpróbálták ily módon zavarba hozni: „Mert mondom
néktek, hogy azok között, a kik asszonytól születtek, nincs egy
nagyobb próféta Keresztelő Jánosnál; de a ki kisebb az Isten
országában, nagyobb őnála.”
Simon tudta, hogy Isten országa Istent jelenti. Az írás
apokaliptikus és profetikus passzusaiban újra meg újra előfordult az
új rend emlegetése, amikor Isten megveri a sötétség erőit.
Mostanában ezek a részek főleg a pogány Róma legyőzését
jelentették.
Simon tovább erősködött: Jézus a lázadásról beszél? Vajon ő is
egy zelota álarcban?
Bármerre is vezethetett volna ez a kérdés, Mária Magdolna
megszakította a beszélgetést. A bámészkodók körén áttörve Jézus elé
állt. Csupán cselekedetével, hogy bátran megtette, amit nő Júdeában
nem mert volna, egyértelművé tette mindenki gyanúját, mely szerint,
„bűnös” nő.
Simon keresztkérdéseit tönkretette Mária Magdolna jövetele.
A csendet a többi vendég suttogása törte meg. Mit keres ez itt?
Már ismerte a Názáretit? Mért nem küldi el? Egy szajha nem lehet
egy társaságban egy rabbival!
Mária Magdolna letérdelt Jézus elé, miközben patakokban hullott
szeméből a könnyáradat. Hagyta, hogy Jézus lábára hulljanak
könnycseppjei, majd megszárította kicserepesedett lábát hosszú
hajával. Elővett egy kis díszes dobozkát a ruhájából, és bekente a
lábát a benne tartott krémmel. Ezután tiszteletteljesen megcsókolta
Jézus mindkét lábát.
A meglepett suttogás folytatódott. Mért engedi a Názáreti, hogy ez
a nő megérintse? A jelenlevők számára csupán megérinteni ezt a nőt
a bűnnel volt határos, a könnycseppjei pedig nem a megváltás,
hanem az üdvözülés jelei. Minden szajha tud sírni, amikor csak akar.
Senki, egy pillanatra sem értette meg a történtek igazi jelentését. A
nő bátorsága, hogy Jézus elé mert térdelni egy felajánlás volt, amit el
kellett fogadni. Azzal, hogy a legdrágább kincsét, a kenetet használta,
Mária Magdolna azt mondta, hogy mindent hajlandó feláldozni Érte.
Mária Magdolna így jelezte, hogy kész feladni régi életét. De a
megbotránkozott bámészkodók már nemcsak suttogtak. Hangosan
követelték Jézustól, hogy küldje el a nőt. Máskülönben Ő is olyan
tisztátlan, mint ez a szajha. Simon haragtól fátyolos hangon kérdezte:
„Tudod ki ez a nő? Egy szajha. Magdala szajhája.” A jelenet egy
pillanatra megállt. Mária Magdolna Jézus lába fölé hajolva térdelt,
egész testtartásából sugárzott, hogy meg akarja bánni bűneit. Jézus a
többieket nézte. Simon átkokat szórt. A körülötte állók egy pillanatra
elnémultak, az apostolok bizonytalanul néznek egymásra. Olyan
pillanat volt, ami örökre megmarad. Aztán, ahogy Simon egyre
jobban megtalálta a hangját, Jézus elhallgattatta: „Simon, van valami
mondanivalóm néked.” A vendéglátótól elvárt udvariasságtól
vezérelve Simon intett, hogy mondja.
„Egy hitelezőnek két adósa vala: az egyik adós vala ötszáz
pénzzel, a másik pedig ötvennél. És mikor nem volt nekik miből
megadni, mind a kettőnek elengedé.”
Jézus elhallgatott, minden pillanattal jobban a kezében tartotta a
hallgatóit.
,,E kettő közül azért, mondd meg, melyik szereti őt jobban?”
Tekintete újra a körülötte állókat tanulmányozta. A férfiak
elhallgattak kérdés feltevésének tiszta hatalmasságán. Ők Simon
nyakatekert jogi csapdáihoz voltak szokva, de ez most valami más
volt.
Jézus felállt, és Simon elé lépett, Mária Magdolnára mutatva.
„Látod-é ezt az asszonyt? Bejövék a te házadba, az én lábaimnak
vizet nem adál: ez pedig könnyeivel öntözé az én lábaimat, és fejének
hajával törlé meg. Engem meg nem csókoltál: ez pedig az időtől
fogva, hogy én bejöttem nem szűnt meg az én lábaimat csókolgatni.
Olajjal az én fejemet meg nem kented: ez pedig drága kenettel kené
meg az én lábamat. Minek okáért mondom néked: Néki sok bűne
bocsáttatott meg; mert igen szeretett; a kinek pedig kevés bocsáttatik
meg, kevésbé szeret.”
 Megkérdezte Simontól, hogy megérti-e, hogy Mária Magdolna
már nem az a nő, aki volt, hanem az, akivé az imént lett. Tette
kézzelfogható bizonyíték vágyára, hogy megbocsáttasson.
Jézus ezután Mária Magdolnához fordult, és most először szólt
hozzá: „Megbocsátattak néked a te bűneid.”
Jézus felfedte tanítása közepét képező szeretete újabb pozitív
értékét. A szeretet csak megértés és együttérzés útján születhet meg.
Ugyanolyan könnyen megtalálható egy szajhában, mint azok között,
akik olyan hangosan hangoztatják hitüket, mint Simon és a többi
farizeus. Lehet, hogy Mária Magdolna nem ismer tökéletesen minden
imát, és nem tud minden vallási szertartást tökéletesen végrehajtani.
De megmutatta, hogy képes együtt sírni azokkal, akik sírnak,
szomorkodni a szomorkodókkal és megvigasztalni a gyászolókat. És
mindezt anélkül, hogy tettei megítélését kívánná. Az ilyen emberek
számára a Mennyek Országa mindig nyitva áll.
A másik bizonyosság, hogy Mária Magdolna Jézussal és
tanítványaival együtt hagyta el Simon házát. Visszatért Magdalába,
és eladta a házát és birtokait, hogy a pénzt szétossza a város
szegényei között.
Ő is olyan hű lett Jézushoz, mint bármelyik apostola, olyan
végtelen szeretettel viseltetve iránta, amit ők soha nem éreztek. Ő lett
a nő, aki szerette Jézust.
 A KERESZT ÁRNYÉKÁBAN

7.

A Jézussal való utazás első néhány hónapjában Mária Magdolna

lassan egyre jobban megértette az Ő cselekedeteinek és beszédeinek
megváltó természetét. A megváltás szándéka rejtőzött azok mögött a
beszédek mögött, melyekben a földi értékektől való megszabadulást
és a szerénységet hirdette. Mária Magdolna számára minden más
ebből nőtt ki.
Közben Mária Magdolna megismerte az útvonalukat. Két állandó
pihenőhely volt: Jeruzsálemtől délre Betánia, északra Capernaum.
Ott általában Péter anyósánál maradtak pár napig. Itt mostak,
megvarrták, megfoltozták ruháikat, és helyrehozták a károkat,
amelyek a szandáljukban estek a hosszú utak során. Betániában Jézus
barátai éltek: Márta és a testvérei, Mária és Lázár. Ezek a szorgalmas
és istenfélő emberek egészen korán megtértek Jézus tanaira, miután
hallották prédikálni a városban. Az ő otthonuk lett Jézus és
tanítványaik bázisa, amikor délen jártak.
Utazásaik során Jézus pirkadattól alkonyatig prédikált, újra meg
újra kihíva a hallgatóit, hogy fogadják el az Igazságot, amit beszél.
Ha nem teszik, akkor folytassák üres és értelmetlen életüket. A
mondanivaló egyszerűsége és ismétlődő mivolta nem csökkentette az
erejét. Valószínűleg ez is mély hatást gyakorolt Mária Magdolnára.
Többször láthatta, hogy Jézus képes megváltoztatni valaki
gondolkodását pusztán néhány jól megválasztott szóval, ami új
reményt kínál. Jézus legerőteljesebben a kapzsiságot és bujaságot
támadta. A szavai mindig rákényszerítették a hallgatóit, hogy
nézzenek szembe önmagukkal.
Jézus újra meg újra felhozta Mária Magdolnát, a nyomorúságosan
boldogtalan bűnöst, akinek volt bátorsága és ereje változtatni.
Ugyanakkor Mária korábbi, a férfiakat ismerő énje segíthetett neki a
többi tanítvány megítélésében.
Voltak köztük barátságok, melyek szorosabbak voltak a többinél.
Péter és a többi halász gyerekkoruk óta barátok voltak. De még
ebben a kis csoportban is kitört néha a harag és a féltékenység.
Mindenki a Mesterhez legközelebb akart ülni az étkezésekkor, és
mellette akarta leteríteni pokrócát, amikor valahol aludni tértek.
Simon, a zelota volt a csoport természetes védelmezője. Ismerte a
rómaiak és Heródes Antipas katonáinak taktikáit, ismerte a járőröktől
és az adószedőktől hemzsegő ország legbiztonságosabb útjait.
Iskarióti Júdás pénztárosként közvetlenül Jézus lábainál aludt, feje
alatt a pénzeszacskó volt a párna. A benne található sékelekből
fizették ki a csoport legalapvetőbb szükségleteit. Júdás kérlelhetetlen
alkudozásával csak a Jézus tanításait dicsérő szavai hevessége ért fel.
De más nézetei titkosak maradtak, így a többi apostol továbbra sem
fogadta be őt teljesen.
Mária Magdolna kapcsolatát Júdással megszínesítette, hogy ő volt
az egyetlen nő a csoportban. Ebben a férfiuralmi társadalomban
valószínűleg elvárták tőle, hogy elvégezze a „női feladatokat” amikor
úton voltak. Éjszakánként mindig a csoporttól kissé távolabb feküdt
le aludni. Az is valószínű, hogy gyakran elaludt, miközben a többiek
még suttogva Jézus tanításainak értelmezésén vitatkoztak. Azt is
valószínűleg észrevette, hogy társai mindegyike a saját maga
fontosságával van elfoglalva. Bármennyiszer is megfedte őket
mesterük a viselkedésükért, ők csak a saját, csoporton belüli
pozíciójukkal voltak elfoglalva.
Egyszer Jézus élesen is rájuk szólt, mikor már nem bírta tovább
kicsinyes vitáikat: „Bizony mondom néktek, nem mentek be a
mennyeknek országába.”
Ettől a tanítványok elcsendesedtek egy darabig. De továbbra is
emberként nézték Jézust, azonosították azzal, ahogy ők maguk
beszéltek volna. János és Jakab is jól példázza mindezt, amikor arra
kérik Jézust, hogy álljon bosszút néhány szamaritánus falusin, akik
bántották őket. Jézus fáradtan csak ennyit válaszolt: „Nem tudjátok,
mit kértek. Megihatjátok-é a pohárt, a melyet én megiszom; és
megkeresztelkedhettek-é azzal a keresztséggel, mellyel én
megkeresztelkedem?”
Emlékeztette őket, hogy mért van itt; hogy a bosszúnak nincs
helye az elkövetkező új korban. Mária Magdolna azonban látta, hogy
a jelen való még mindig fontos volt a társai számára. Ők
folyamatosan spekuláltak, például azon, hogy hozzájuk hasonlóan
vajon Jézust is megkísérti-e néha az ördög. Jézus emlékeztette rá
őket, hogy a megkísértett ember ártatlan, amíg nem enged a
kísértésnek.
Milyen gyorsan elfelejtették, hogy mi történt Jézussal a
Pusztaságban, ahol a legnagyobb kísértővel, Sátánnal nézett szembe.
Talán Mária Magdolna volt közöttük az egyetlen, aki megértette,
hogy Jézus azt tanítja: a gonoszt csak úgy lehet legyőzni,, ha
szembeszállunk vele. Még akkor is jelen lesz az ember életében, de
már nem kell félni tőle. Csak azok vannak veszélyben, akik azt
hiszik, hogy ha nem vesznek tudomást a gonoszról és a kísértésről,
meg is menekülhetnek tőlük.
Mivel Mária Magdolna fiatal volt, és kitűnő egészségnek
örvendett, az apostolok valószínűleg azon is eltűnődtek, hogy vajon
mit keres köztük. Vajon azért választotta ki őt Jézus, hogy legyen
köztük látható emlékeztetője a földi kísértésnek?
Jézus természetesen szót emelt a hús bűnei, a bujaság és a
mohóság ellen; a tudat bűnei, vagyis az irigység és a büszkeség ellen,
valamint az anyagiasság, a kapzsiság ellen. A fiatalabb éveikben nők
és férfiak egyaránt elcsábulnak a házasságtörés felé, mondta ő.
Később, ahogy a fizikai sürgetés csillapul, a világban elfoglalt helyre
lesz büszke az ember. Ezzel jár a kapzsiság és a szerzésvágy. Minél
többje van valakinek, annál többre vágyik. Az ilyen embernek nem
lesz helye a Mennyek Országában.
Múltjának köszönhetően Mária Magdolna jobban megértette
mindezt. És Jézus még csak egy illetlen pillantást sem vetett rá.
Mégis erősen vonzódott a nők iránt, ahogy ők is iránta. Jézus
különösen kedves volt és megértő.
 Máskor viszont úgy viselkedett bizonyos helyzetekben, mint egy
uralkodó. Nem sokkal azután, hogy eljöttek Simon, a farizeus
házából, Keresztelő János valahogy kicsempészett egy üzenetet neki
a börtönből: Tényleg ő a kiválasztott?
A második kérdést, amit a követői tettek fel, megválaszolatlanul
hagyva Jézus egyszerűen csak rámutatott mindarra, amit eddig elért:
,,A vakok látnak és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak és a
siketek hallanak; a halottak föltámadnak és a szegényeknek
evangyéliom hirdettetik; és boldog, ki én bennem meg nem
botránkozik.”
Mária Magdolna megérezte, hogy ezek a szavak nem pusztán azt
jelentik, hogy Jézus kész vállalni mindazt, amit eddig elért. Jézus
tudta, mi rejlik János kérdése mögött. A Keresztelő tudta, hogy a
kérdés nyilvánosan tétetik fel Jézusnak, aki több ember előtt
elmondhatja, miért van itt.
A legmegdöbbentőbb bizonyítékok, amelyeket Jézus maga mellett
felhozott, a csodás gyógyítások voltak. Ezek a tanítványok között
mesterük földi hatalmát jelezték. De megint csak Mária Magdolna
volt az, aki számára ezek a csodák annak bizonyítéka voltak, hogy
Jézus Isten munkáját végzi az emberek között. Minden egyes csodás
gyógyítással Jézus a legnagyobb csodát támasztotta alá, hogy csak ő
biztosíthat megváltást bárkinek. Az ígéret még így sem győzte meg
sem az apostolokat, sem Jézus anyját. Viszont Jézus, bár a
tanítványaival néha türelmetlenül bánt, az idősödő Máriával mindig
kedves volt és türelmes.
Az elterebélyesedett, középkorú Mária élete nem sokban
különbözött bármelyik názáreti özvegyétől: házimunka, vásárlás, a
szombati gyertyák meggyújtása, és látogatások a családtagokhoz.
Nyilvános élete kezdetén Jézus elmondta neki, hogy lesznek dolgok,
amiket nem mondhat majd el neki, mert nem tudná elviselni a tudás
terhét.
Mária anyai ösztönei talán mégis megsúgták neki, hogy hol fog
végződni fia tanítása. Jézus új országot és egy újfajta életet ígérő
prédikációi mindenben ellentmondtak a zsidó és a római vezetésnek.
Mindkettő számára egy megoldás létezett a bajkeverőkkel szemben:
eltüntetni. A kereszt árnyéka Jézus minden lépésére rávetült.
Ez már elegendő, hogy megrémítsen egy anyát. De Mária
hősiesen elfogadta ezt is, mindent a fogantatásától és a születésétől
kezdve, és ami a kánai menyegzőn csak megerősödött, amikor Jézus
felfedte csodás képességeit.
Jézus egyértelműen megmondta, hogy soha nem fog
megházasodni, bár a házasságot a legfontosabb földi kapocsnak
tartotta.
Senki nem kételkedhet benne, hogy Mária Magdolna elfogadta új,
szűzi életét. Miután éveken át a húst szolgálta, csak örülhetett a
szellemi örömöknek, így minden súrlódást elkerülhettek ő és Mária,
aki egész életében Jézust védelmezte.
Ahogy Mária Magdolna és az özvegy Mária a galileai csillagos ég
alatt ültek, a fiatal nő hite csak megerősödött, ahogy megismerte
Jézus gyerekkorát.
Kisfiú kora úgy telt el Názáretben, mint bármelyik másik gyereké.
Az iskolán kívül megtanulta azonosítani a termesztett növényeket és
az erdei állatokat. A műhelyek ajtajában álldogálva Jézus figyelte,
ahogy az ügyes fazekasok edényeket és vázákat formálnak, ahogy
máshol a fából alakul hasznos tárgy az éles szerszámok nyomán.
Megfigyelte a bőrcserzőket és a ruhafestőket is, hallgatta a pásztorok
kiáltásait, és látta, milyen odafigyeléssel nyírják az emberek juhaik
szőrét, vezetik őket a vízhez, és tartják karjukban az újonnan
született bárányokat. Korai évei olyan mindennapiak voltak, hogy a
többi názáreti számára ő nem volt több, mint József, az ács fia, aki,
amikor eljött az idő, elkezdte kitanulni apja szakmáját. Jézus úgy lett
férfivá, ahogy bármelyik másik társa, de közben szellemileg sokkal
messzebb jutott mint társai, kitűnően megismerve az írásokat és a
törvényt. Szombatonként ő is eljárt a zsinagógába. Mint Júdea
mindegyik imaháza, a názáreti zsinagóga is ugyanúgy nézett ki: két
boltívsor között egy dísztelen terem, amit úgy tájoltak, hogy a hívők
a jeruzsálemi Templom felé nézzenek.
 Jézus elhívatása egy olyan korban kezdődött, amikor a politikai és
társadalmi korrupció olyan méreteket öltött, amelyre még nem volt
példa az ország történelmében. A zsidó elit tökéletesen
együttműködött a római megszállókkal.
Mindkét csoport célpontja lett Jézus prédikációinak. Nem rejtőzött
a politikai felszabadító álarca mögé. Ehelyett folyamatosan azt
mondta, hogy az igazi szabadság a szellemi szabadság, és csak a
bűnök alól való felszabadítás hozhatja el. De az emberek fejében a
földi felszabadulás vágya volt az első. Mióta Pompeius megsértette a
legfőbb Szentély szentségét, minden zsidó a bosszú napját várta.
Jézus egyre inkább ennek az álomnak a beteljesítője lett a
szemükben, főleg amikor a belé helyezett hatalomról beszélt.
Ő persze nem földi hatalomról beszélt, hanem egy láthatatlan,
szellemi hatalomról, amely azok szívében lakik, akik hiszik, amit ő
mond.
Mária Magdolna egyike volt ezen embereknek. Ezért ébredt egyre
jobban rá, hogy sok más mellett Jézus szellemi hatalma végtelenül
nagyobb, mint Augustus Ceasaré, és az ő tejhatalmú megbízottjáé,
Pontius Pilátusé.

8.

Pontius Pilátus, Júdea, Samaria és Idumea, vagyis teljes Júdea ötödik

Római Megbízottjának életében egy bizonyosság volt: minden reggel
katonai tevékenység zajára ébredt.
Mintegy ötvenezer római katona élt Cesareában; Római
hivatalnokok, a családjaik és a rabszolgáik. Minden cselekedetüket
Pilátus határozta meg. Sokuk számára ő csupán egy uralkodói alak
volt, aki időnként végiglovagolt a városon díszes köpenyében és
sisakjában. Mások, akik ismerték, tudták, hogy kegyetlen, nincsen
lelkiismerete, nagyon intelligens és becsvágyó, kész minden eszközt
felhasználni, hogy elérje célját. Az emberek azt suttogták, hogy a
felesége azért nem szült még gyereket, mert a férje inkább a
karrierjével foglalkozik, s nem vele.
Az erődbeli főhadiszálláson minden nap akkor kezdődött, amikor
a cseppenként lehulló folyadék szintje elérte a clesydea, vagyis a
vízóra ötödik vonását. Egy perccel később a harsonák éles és
győzedelmes hangjai töltötték meg Cesarea városát. Ez minden
reggel így volt, mióta Pilátus Kr. u. 26-ban megérkezett ide.
Elődei mind meggazdagodtak a kormányzásban, és hazatérve a
pénzből kényelmes nyugdíjas életet biztosíthattak maguknak. De ők
mind sokkal öregebbek voltak, mint a Pilátus a maga harminc évével.
Számára teljes Júdeát kormányozni és a császárnak felelni érte csak
egy lépcsőfok volt valami magasabb hivatal felé. Sokat segített az
úton, hogy felesége, Claudia Procula olyan asszony volt, aki mindent
megtett, ami hatalmában állt, hogy segítsen urának célja elérésében.
Márpedig Claudia Procula befolyása nem volt kicsi.
A lakószobáik az erőd-palota egész szélességét elfoglalták. Az
egymásba nyíló nappali szobákból, amelyek mindegyikét a
birodalom legszebb műalkotásaival rendeztek be, Pilátus a tengeri
kikötőt és a citadella belső udvarát, illetve a várost is
szemrevételezhette.
Az erőd, amely egy ősi föníciai torony köré épült, méreteiben és
külsőségeiben illett ahhoz, hogy a római közigazgatás főhadiszállása
legyen. Ahogy a jeruzsálemi Antónia Erőd uralkodott azon a városon,
úgy dominált ez az erőd a vidéken hatvan mérföldes körben.
Több mint száz szalon volt az épületben, számos konyha, istálló
háromszáz lónak, pajta jó kocsiknak, nyitott és zárt hintóknak,
valamint Claudia Procula saját hintájának. Volt még hely ötven harci
szekérnek, és az itt állomásozó három légió laktanyáinak. Összesen
több, mint háromezer ember élt és dolgozott a palotában.
Egyikük sem élvezett akkora kényelmet, mint Pilátus és felesége.
Személyi szolgálatukba tartozott egy lakáj és egy szolgálólány,
számos további szolgálólány Claudia Procula számára, írnokok a
levélíráshoz, egy előkóstoló, és mivel római szokás szerint az
ujjaikkal ettek, szolgák, akik feladata az ujjuk megtörlése volt.
Mindezt elvárták a császár fő képviselőjétől.
Mint minden magas rangú római hivatalnok, Pilátus is csak ritkán
tartózkodott a hivatalában déli tizenkét óra után. A délutánjait
általában a súlyzókkal való edzéssel kezdte, mielőtt belépett volna a
caldariumba, a gőzzel teli szobába. Ezután egy kád hideg vízben
merítkezett meg, mielőtt a laconiumot, a forróra hevített levegőjű
kamrát meglátogatta. Ezután illatszeres vízben fürdött meg, és aztán
megmasszírozta egy szolga. Tógát vett, és a nap hátralevő részét
olvasással, vagy ha olyan kedve volt, lovaglással töltötte. Mint
minden magas rangú római, ő is kitűnő lovas volt.
Claudia Procula hasonló fürdőzésben vett részt. Ezután az esti
vacsora előkészületeit ellenőrizte. Római szokás szerint ők is hetente
több alkalommal vacsoravendégeket hívtak. A vendégek köre Pilátus
magas rangú beosztottaiból, a közigazgatás vezetőiből, a Rómából,
vagy a birodalom más részeiből erre vetődő kereskedőkből és
hivatalnokokból állt.
Évente egyszer a Rómából érkező felügyelőket is el kellett viselni.
Az ellenőrzés rendszerét még Július Ceasar találta ki. A látogatás
végeztével fantasztikus vacsorát adott a helytartói pár, amelyen
struccot, vaddisznófejet és importált osztrigát szolgáltak fel.
Claudia Procula felelt a menüért és a vacsora utáni
szórakoztatásért. Az ő felelőssége volt még biztosítani, hogy
elegendő edény legyen a spanyolfalakkal eltakart területen, ahol a
vendégek kihányhatják magukat a túltöltekeztek, és folytathassák az
evést, régi római szokás szerint. Az estét aztán a légiók megtekintése
zárja le a palota udvarán.
Ezekre az ünnepségekre soha nem hívtak meg zsidókat. A Pilátus
nyakas és arrogáns népségnek találta őket, akik makacsul ellenálltak,
hogy felvegyék Róma szokásait. Hajlandóak meghalni a
szabadságukért, mégis megvetik az erőszakot. A hőseik jogtudósok
és próféták, nem harcosok. Még Dávidnak, a legtöbbre becsült
királyuknak sem engedték meg, hogy megépítse a Templomukat mert
csupán harcos volt. A Templomuk városát Jeruzsálemnek, „a béke
városának” hívják, de a birodalom összes nemzete közül mégis a
zsidók tartották fenn a legtovább az ellenállást, amely Galileából
táplálkozott.
Megbízottságának eddigi három éve alatt Pilátus csupán áthaladt
azon a vidéken Jeruzsálem felé menet, hogy beszedje Róma adóját,
és a zarándokokon tartsa a szemét a vallási ünnepük alatt. Ezek a
nyughatatlan emberek még a szokásosnál is izgatottabbak lettek,
amikor a birodalom minden zugából összegyűltek Jeruzsálemben,
megünnepelni a pészachot, amikor hitük szerint eljön a Messiás,
hogy megszabadítsa őket.
Pilátus tudta, hogy ez az ünnep a legszentebb a zsidók sűrű
egyházi ünnepkörében. Ez az az alkalom, amelyen hálát adnak
Istenüknek, amiért megszabadultak Egyiptomból, és amely egyben
emlékeztető is volt arra nézve, hogy csak egy Istenük van, aki újra
meg fogja őket szabadítani. Ezt az egyezséget, amelyet Isten kötött a
néppel, évenként megszentelték vérrel, és formálisan is
megerősítették, hogy ők Isten kiválasztottai. Ekkor minden zsidó
család feláldozott egy újszülött bárányt Istennek, egy izsóp ágat
merített a vérbe, és azt a háza ajtajára erősítette. Ezzel emlékeztek
arra, hogy így különböztették meg magukat az egyiptomiaktól,
amikor Isten angyala minden elsőszülöttet megölt, hogy a fáraóból
kikényszerítse, hogy elengedje a népet.
Pilátus eddig már két pészachot látott. A levegő bűzlött a
megszámlálhatatlan ezernyi újszülött bárány vérétől. Mint minden
római, Pilátus is elképzelhetetlennek találta, hogy a zsidók szerint
láthatatlan Istenük hét fallal veszi körül a várost, egy arannyal, egy
ezüsttel, meg négy drágakőből épülttel, és végül a legkülső támfallal,
hogy biztosítsa, Jeruzsálem létezése a világ négy sarkából is látszik.
Ilyen ígéretet még Jupiter sem mert volna tenni. A zsidók mégis
hittek ebben a próféciában. Ez tette őket annyira kiszámíthatatlanná.
A rómaiak számára a szertartásaik ugyanennyire bizarrak voltak. Ott
volt például az, hogy az otthonokban nem volt szabad kemencét
építeni, mert a füst befeketítené a Templomukat. Minden sütnivalót a
Kemencék* Tornyába vittek, az Alsóvárosba. A sütöde mégis közel
volt a zsidók által különösen szentnek tartott kapuhoz, amit Salamon
király egyetlen céllal építtetett: Minden zsidó hitte, hogy egyszer
eljön a nap, amikor a Messiás belép a városba a kapun. Pilátus
számára, aki látható Istenekben hitt, ez a gondolat ugyanolyan
abszurd volt, mint az a zsidó hit, mely szerint valahol a Templomban
lebeg egy kődarab, ami csak akkor esik le, ha eljön a Messiás.
A megbízott tisztában volt az efféle legendák szükségességével: a
rómaiak számára a zsidók különösen ravasz, hajlíthatatlan, makacs,
vak hitükhöz halálig ragaszkodó, de gyenge emberek voltak.
Pilátus attól a naptól fogva gondolta ezt, hogy partra szállt
gályájáról, és először állt ezen a földön. A tekintete az őrök sorfala
mögött némán álló és figyelő tömegre vándorolt. Diplomáciai
tapasztalatai megtanították rá, hogyan kell bárkit addig nézni, amíg el
nem fordul. Az emberek sorra elkapták róla a tekintetüket.
Közeledett az idő, amikor Pilátusnak harmadszor is vissza kellett
mennie Jeruzsálembe az újabb pészachra. Az egyik légiót magával
viszi majd, hogy megmutassa, Róma képes eltaposni minden lázadást
a baj első jelére.
Ezúttal úgy döntött, Claudia Proculát is magával viszi. Jót fog
tenni neki némi változatosság Cesarea után, amely minden lehetséges
módon Rómát utánozta.
A Nagy Heródes által patrónusa, Ceasar Augustus után elnevezett
város a római mérnöki tudás komoly eredménye volt. Hatalmas,
körülbelül negyven méteres kőtömböket raktak a tengerbe, hogy
létrehozzanak egy hatalmas hullámtörő gátat. Ez a majd hatvan méter
széles, fél mérföldre a tengerbe nyúló alkotmány a Földközi-tenger
keleti medencéjének legbiztonságosabb kikötője lett. A tenger felől
közelítve a város a mögötte emelkedő hegyoldalban sorakozó
oszlopos épületek sorának látszott. A római rendszernek megfelelően
az utcák vagy merőlegesek voltak egymásra, vagy párhuzamosan
futottak.
Az épületek között elszórva templomok és diadalívek sorakoztak.
Mindegyik egy győztes csatának állított emléket. A város fórumán
volt a legtöbb, az árkádos piac és törvénykezési hely, a bazilika
tőszomszédságában. Mindenhol kupolás tetők emelkedtek, egy másik
római építészeti találmány. Az egész város fölött ott tornyosult a
Pontius Pilátus erőd-palotája. A méter vastag falak majdnem harminc
méterrel emelkedtek a kövezett utcák fölé. A fő palotaépület
ablakaiból tisztán rá lehetett látni a Jeruzsálembe vezető, egyenes,
kövezett római útra.
Akármelyik reggel is nézett ki Pontius Pilátus valamelyik ablakán,
tudta, hogy ő az uralkodója annak, amit lát. Kinézve a tenger felé
gályákat látott jönni-menni, amelyek közül a nagyobbakat száz
rabszolga megfeszített ereje hajtotta. Még jó széllel is egy hónapig
tartott, amíg Ostiából, Róma tengeri kikötőjéből ideért egy hajó. A
gályák voltak a birodalom hadihajói, két sor evezőstől öt sor
evezősig terjedtek méretben. Az afrikai kalózok számára egy teljesen
felfegyverzett, katonákkal megrakott gálya több, mint méltó ellenfél
volt.
Caesarea kikötőjében akár harminc gálya is rakodópart mellé
állhatott, ahonnan Júdea kincseit rakodták a nagy hajók hasába:
datolyát, olajbogyót és szárított halat. A kereskedelmi rakparttól
elkülönülve állt Pilátus saját gályája. Kétszáz evezőse ezen a hajón
juttatta el Rómába a Júdeában beszedett adókat. A következő útra
akkor indul majd, ha Pilátus visszajött Jeruzsálemből.
A lakosztályai másik felébe sétálva Pilátus a palota udvarára
nézhetett le. Hajnaltól alkonyatig a katonai egységek itt gyakorolták
a faltörő kosok, hajítógépek és dárdahajítók kezelését, megpróbálva
tovább javítani az időt, ami alatt újratöltenek. Más katonák a
klasszikus teknősbéka alakzatot vették fel, amely minden oldalról
pajzsfallal védte az egység tagjait. Ez a lassú, ámde szinte
sebezhetetlen alakzat könnyen átvágta a támadó ellenség arcvonalát,
megnyitva a győzelem lehetőségét a lovasság, vagy a harci szekerek
előtt.
A helyőrség minden légiója tíz cohorsból állt, amelyeket nyolcvan
emberből álló centurionokra osztottak tovább. Egy légiót egy legátus
vezetett, akinek saját jelvényvivője és harsonása volt. Az ő
parancsnoksága alá tartozott a lovasság is. A császár huszonnyolc
légiójának jól fizetett zsoldosai a világ legjobb hadseregét alkották.
Ezeket a katonákat Hadrianus falától a Fekete-tengerig keményítették
és edzették a csaták, de itt Júdeában alig kellett többet tenniük,
minthogy emlékeztetik az embereket a fizikai jelenlétükre. A
rendszeres jeruzsálemi bevonulásokat kivéve alig merészkedtek
Caesarea falain kívülre. A zeloták soha nem szálltak szembe velük
nyílt csatában, inkább kisebb rajtaütésekkel zavarták a hegyekbe
felmerészkedő járőröket. Ez így azt az illúziót keltette Pilátus
számára, hogy Júdeában hozzávetőleges béke uralkodik.
A palota falain túl terült el a város. Pilátus palotájától balra állt az
ikertemplom, melyben ő és Claudia Procula köszönetet mondott az
Isteneknek és az Istennőknek. Az ő szentélye nagyobb volt, széles
lépcsőn lehetett feljutni a dór oszlopokkal keretezett bejárathoz. Az
ajtó előtt állt egy oltárkő, amelyen időnként a Megbízott saját papja
mutatott be áldozatot Jupiter, Merkúr, vagy a háború Istene, Mars
előtt.
Claudia Procula temploma kör alaprajzú volt, kupolás tetejét
huszonnégy Jón oszlop tartotta. A kupola alatt volt az ő oltára, egy
gránittömb, amelyet a saját Isteneit ábrázoló domborművek
díszítettek: Minerva, a bölcsesség Istennője, Vénusz, a szerelem és a
szépség Istennője, és Júno, Jupiter felesége, a nők és a szülés
Istennője szerepelt a domborművön.
Ezen túl volt a saját tere közepén álló városi színház, ahol római
darabokat vittek színre. A színészek legtöbbje felszabadított
rabszolga volt. Amikor nem játszottak, a színészek a színpad alatt
található helységekben laktak. A színház, amely sima talajra épült,
gazdagon faragott boltívek és oszlopok segítségével állt meg.
Összesen húszezer ember ülhetett le a székekben.
Pilátus a saját páholyából nézte a hetente megrendezett kocsihajtó
versenyt, amelynek során a hajtók több kört tettek meg az ovális
versenypályán. A versenyszámok között harcosok szórakoztatták a
közönséget, akik vastüskékkel kirakott kesztyűjükkel rémisztő
sebeket ejtettek egymáson. A nagy ünnepek alkalmával, főleg a
Lupercalia idejére a Rómából hozatott gladiátorok még halálig is
küzdöttek. Pilátus élvezett a győztesre fogadni. A Galileában Kr. u.
30 körül lezajló eseményeket azonban még ő sem tudta megjósolni.

Pontius Pilátus egy gazdag római kereskedő második fia volt.

Számos olyan család volt Rómában, akik vagyonuknak köszönhetően
meglehetősen nagy befolyással bírtak a császári udvarban. Háborúk
idején ők szolgáltattak utánpótlást a seregeknek, és győzelem esetén
ők létesítettek először kereskedelmi kapcsolatot a legyőzöttekkel.
Pilátus családja valószínűleg kapcsolatban állt a cornwalli
rézbányászokkal, csakúgy, mint az indiai és kínai drágakő- és
selyemkereskedőkkel.
Pilátus a tipikus római nevelés terméke volt. Egy magántanár,
általában görög tanította meg számolni az abakusszal, és írni a
viasztáblára a stylussal. Később megtanult nádtollal és tintával
papiruszra is írni. Az alaptanulmányaiba tartozott a görög és a latin
nyelv − a birodalom hivatalos nyelve −, valamint a történelem, a
földrajz, az aritmetika és a klasszikus szerzők tanulmányozása.
Minden diák a napja egy részét Róma valamelyik könyvtárában
töltötte. A tanulás végeztével Pilátus, a többi hozzá hasonló fiúval
együtt sportolással töltötte az időt. Futott, birkózott és vívott. Ahogy
a tízes éveibe jutott, már komolyabb játékok kezdték érdekelni,
például a fogathajtás, amit gyakorolhatott is kicsi pónifogatán.
Minden, amit tett, vagy tanult a későbbi politikai, kereskedelmi,
katonai, vagy jogi pályára készítette fel.

Amikor eljött az ideje, összehívták a szokásos családi tanácsot, hogy

eldöntsék, melyik hivatást válasszák
Pilátus számára. Valószínűleg felmerült, hogy csatlakozzon a
családi vállalkozáshoz, de végül retorikai és filozófiai képességei
alapján a diplomáciai pályát választották neki.
Húsz évesen Pilátus belépett Róma Birodalmi Akadémiájára, hogy
további tanulmányokat folytasson. Végzés után jogosulttá és képzetté
vált arra, hogy segítsen a világ legnagyobb birodalmának
irányításában.
 A zsúfolt tantervben valahol biztosan meg kellett tanulnia, hogy a
zsidók minden más népnél messzebbre vezetik vissza a
történelmüket, az egyiptomiakat kivéve. Bár már vagy ezer éve
őrlődnek több hatalmas hadsereg katonáinak lába alatt, a zsidók még
mindig büszke, önkormányzó népnek tartották magukat, akiket
vallásuk is segít abban, hogy soha ne süllyedjenek egyszerű kliens
állammá, mint a többi elfoglalt ország. Miután újra meg újra
száműzetésbe kényszerültek, mindig sikerült visszatalálniuk
országukba. Még Pon-tius is azt mondta, hogy egyik másik néphez
sem hasonlítanak, akikkel a hadjáratai során találkozott. Ez a
vélemény visszhangzott Július Caesar döntésében, mellyel létrehozta
a megbízotti hivatalt Júdeában. És ezek a tények valószínűleg
közrejátszottak abban, hogy amikor a poszt megüresedett, Pontius
Pilátus lépéseket tett a megszerzésére.
Akkor már együtt volt Róma egyik legkívánatosabb fiatal
hölgyével. Claudia Procula Caesar Augustus unokája volt, uralkodói
hercegnő, és minden mércével mérve kulturált, érzékeny nő. A
történetek szerint az egyik nagy római ünnep alatt találkoztak, talán
Flóra, a virágok istennőjének egy hétig tartó ünnepe alatt, vagy a
Saturnalia lakomáján decemberben, amikor a rabszolgák szerepet
cseréltek gazdáikkal.
Miután szerelembe estek, nagy valószínűséggel az év egyik
legkedvezőbb napján, március elsején házasodtak össze, amikor a
római Újévet ünneplik, és friss babérleveleket akasztanak a házak
ajtajára, és a vesta-szűzek új tüzet gyújtanak a templomukban. A
menyasszony társadalmi helyzeténél fogva nem kizárt, hogy a
császár saját oltáránál zajlott a szertartás, miután az ifjú pár együtt
fogyasztotta el a hagyományos esküvői torta első szeletét.
Miután az ünnepségek véget értek, Pilátus karrierjének a kérdése
nemcsak az ifjú pár, de a császár fejében is előtérbe került. Most,
hogy Pilátus beházasodott a császári családba, már nem lehetett
közemberként bánni vele. Azonban ahhoz még túl fiatal és
tapasztalatlan volt, hogy a Szenátusba, vagy valamelyik magasrangú,
tengerentúli posztra kerüljön. Ugyanakkor egy megbízotti pozíció
pontosan illett hozzá. Valerius Gratust, Júdea jelenlegi megbízottját
váratlanul Rómába rendelték, míg Pontius Pilátus megkapta a címet.
Júdea nem volt a császári korona ékkövének mondható. A legtöbb
római azt sem tudta, hol van, akik pedig tudtak róla, úgy gondoltak
rá, mint egy ragyára a birodalom testén. Ugyanakkor egy kormányzói
megbízatás számos fokot jelentett felfelé a szenátusban, vagy akár a
legfőbb hivatal felé vezető létrán.
Az új házasok iránti jóindulat további jeleként Tiberius még az
egyik saját szabályát is megszegte, mely szerint a megbízott nem
viheti magával asszonyát a kormányzott tartományba. Claudia
Procula Júdea első asszonya lett.

Az ő taníttatása és képzése is úgy történt, hogy biztosan megfeleljen

majd a pozíciójában tőle elvártaknak. Zenére, táncra és színházra
oktatták, és megismertették olyan költőkkel, mint mondjuk Vergilius,
de Claudia Procula otthon volt a törvényekben is, amelyek alapján a
saját szolgái esetleges kihágásait kellett büntetnie.
Gyerekkora óta tanulta, hogyan kell gyönyörűnek lenni: Mennyi
ideig kell magán tartani a szamártejből és lisztből készült
arcpakolást, mennyi púdert használjon, hogyan sötétítse be szemhéját
és pilláit szemceruzával. A kozmetikumai a legtisztább növényi és
ásványi anyagokból készültek. Az illatszerek kulcsszerepet játszottak
szépítkezésében, így Júdeába is rengeteg virág-, fűszer- és illatos
faesszenciát tartalmazó kis üvegcsét vitt magával. A szépítkező
bőröndjében valószínűleg volt porított krétából készült fogpor, fésűk,
tükrök és körömollók, mind aranyból vagy ezüstből, valamint
többféle paróka, rabszolgák hajából és több készlet hajcsavaró. A
hosszú tengeri út során egyszerű kontyban viselte a haját. Persze
szolgahaduk soraiból nem hiányzott a fodrász és Pilátus borbélya
sem.
A pár Kr. u. 26 késő nyarán érkezett meg Caesareába, nagyjából
amikor Jézus megkezdte tanítását, és Mária Magdolna az első
beszámolókat hallotta róla. Majdnem három évvel később az a két
nagyon különböző nő, aki nagyon fontos szerepet játszott az Ő földi
életében, alig pár mérföldnyire volt egymástól.

Claudia Procula életének egyik nagy csalódása lehetett, hogy még

mindig gyermektelen volt. Egy hercegnőnek egy évvel a házasság
után még mindig gyerektelennek lenni aggodalomra adott okot. Mint
minden római nemesasszony, Claudia Procula is valószínűleg
szakértői segítséget keresett, aminek, mint minden másnak, megvolt
a hagyományos menete.
Először is saját augurját kereste fel, a papot, aki bizonyos madarak
röptét elemezve adott tanácsot. Ezekből a repülési mintákból próbálta
meg kitalálni, hogy az Istenek miért haragosak asszonyára.
A következő lépés kedvenc asztrológusához vezetett. A caesareai
városi kormányzat vagy egy tucatnyit fizetett. Az asztrológus eltöltött
némi időt a szent csirkék társaságában, amelyek nem hiányoztak
egyetlen római nemes házából sem. Ha a csirkék gyorsan ették a
magokat, az annak volt a jele, hogy a terhesség közeleg, ha viszont
lassan ettek, akkor az Istenek nem támogatják a fogantatást. Ezután
Claudia Procula a palota harus-pexével, vagyis jövendőmondójával
konzultált, aki azonnali áldozatot javasolt Júnó javára. Miután az
összes szakértő kudarcot vallott, Claudia Procula érthető módon
máshol kezdte keresni gyermektelensége okát.
A férje viselkedésében biztos sok kivetnivalót találtak volna az
Istenek. Pilátus a kezdetektől fogva rosszul mérte fel a zsidók
viselkedését.
Pár nappal azután, hogy Caesareába érkezett az új Megbízott,
felfedezte, hogy Jeruzsálemben nem áll szobor Tiberius császár
tiszteletére, így ez az egyetlen olyan város a birodalomban, amelynek
lakói nem hódolnak a birodalmi jelenlét előtt. Pilátusnak elmondták,
hogy bármilyen szobor vagy szimbólum a zsidók Egy Istenének
parancsai ellen való volna.
Pilátus a légiói élén lovagolt be Jeruzsálembe dobszóra, a római
csatajelvényeken a császár képmásával. A zsidó hívek elmenekültek
a látvány elől, arcukat a kezükbe temetve, és sírva a szentségtörés
láttán. Számukra ez még annál is szörnyűbb volt, mint amikor
Valerius keresztre feszítette a papjaikat.
A dobszóban Pilátus bemasírozott katonáival az Antónia Erődbe.
Egy kis idővel később a Templom egyik papja jelentkezett a kapunál
egy Kajafás Főpap által írott tekerccsel. A tekercsben Kajafás
emlékeztette Pilátust, hogy Augustus császár felmentette
Jeruzsálemet azok alól a dolgok alól, amelyek a zsidók vallási
parancsait sértenék. Kajafás azzal zárta az emlékeztetőjét, hogy az
Egy Isten nem tűri a saját képmását.
Pilátus órákon át váratta a papot. Aztán parancsot adott, hogy a
hadijelvényeket emeljék a külső falakra, hogy azok a Templomra
nézzenek. Kajafásnak visszaküldte a tekercset a pappal, de előtte
kettészakította. Rómában ennél nagyobb sértés nem is létezett.
Pilátus az éjszakát az erőd falain töltötte, katonái teljes
készültségben. Parancsot kaptak, hogy mindenkit öljenek meg, aki
megpróbálja bármelyik jelvényt is elmozdítani a helyéről. Ezután a
katonáknak be kellett volna törniük a Templomba, és elfogniuk a
fontos tisztségeket betöltő papokat.
Hajnalban Pilátus szeme elé nem várt látvány tárult. A Templom
kapui szorosan zárva tartottak, az udvarokon csak az őrök maradtak.
A városból azonban a zsidók ezrével menekültek: gyalog,
szamárháton és kocsikkal. Mindnyájan Ceasarea felé tartottak az
úton. Az egyetlen hang, ami hallatszott, a harsona szomorú dallama
volt. A Templom tetejéről egy magányos alak nézte a menekülést.
Csak a harsonaszó végén hagyta el József Kajafás az őrhelyét. Pilátus
diplomáciai képzésében nem volt olyan tantárgy, ami erre
felkészíthette volna. Quirius, a légióparancsnoka, aki már öt éve
állomásozott Júdeában, azt mondta, hogy még semmi ehhez foghatót
nem látott.
Másnap Pilátus visszatért Caesareába. Az úton egyetlen zsidót
sem látott. De a városhoz közeledve újabb megdöbbentő kép fogadta.
Nem csupán azok az ezrek, akik elhagyták Jeruzsálemet térdeltek a
palotája előtt, de azok a további ezrek is, akiket a menekülők út
közben összeszedtek. Talán ötezer ember térdelhetett ott. A döbbent
és tanácstalan Pilátus visszavezette a katonáit a palotába, és
parancsot adott, hogy zárják be a kapukat.
Ez volt hatalma első próbatétele, de ösztönösen tudta, hogy
bármilyen hiba könnyedén az utolsó hibája lehet. Egyelőre csupán
passzív ellenállást tapasztalt, de ez gyorsan megváltozhat.
Nemsokára a teljes zsidó lakosság Caesareába gyűlhet. Bár három
légió elég a győzelemhez, elkerülhetetlen, hogy római vér is folyjon.
Közben a zsidók lángra gyújtanák a várost, és az ő karrierjének pedig
egy életre vége.
Pilátus magához hívatta Quiriust, valamint a jogászait és a
magasrangú hivatalnokait. Mindenkinek ugyanazt a kérdést tette fel:
Ez az engedetlenség vajon egy véres lázadás kezdete?
Senki sem tudta.
Odakint a tömeg egyre nőtt. Samaria minden vidékéről érkeztek
az emberek, Decapolistól Perdeáig. Jöttek Galileából, Sepphorisból
és a tóparti városokból. Jöttek, hogy letérdeljenek és imádkozzanak
Pontius Pilátus lelkéért, hogy Isten megbocsássa, amit a Templomnál
tett. A második napra a számuk megduplázódott, a város pedig
megbénult. Az üzletekből elfogyott az étel, a kikötőhöz nem lehetett
eljutni. Minden épület sziget lett az embertengerben, ahogy Pilátus
palotája is.
Quirius azt javasolta, hogy a zsidókra kéne szabadítani a
katonákat, hadd szórják szét őket. „Megölünk pár százat, a többi meg
elszalad ijedtében”, mondta Pilátusnak.
A Megbízott ösztönösen tudta, hogy nem ez a helyes megoldás.
Ezek nem olyanok, mint akármelyik másik nép.
A harmadik napon a Pilátus a palota elé állt. Most már legalább
tízezer ember térdelt előtte. Megpróbált érvelni és vitatkozni. Szavai
elvesztek az Egy Istenhez kiáltott, újra meg újra elhangzó szavak
tengerében, melyek kegyelmet kértek pogány lelkének.
Pilátus újra megverve ment vissza a palotába. Négy további napot
várt. A tömeg napról napra nőtt. A városban minden munka leállt, a
lakók ostromlottakká váltak saját otthonaikban.
 A hetedik nap reggelén újra megjelent Pilátus. Mögötte minden
katonája felsorakozott, készen a tömegmészárlásra, ha parancsot
kapnak rá.
Pilátus elővette legbirodalmibb modorát. Megmondta a tömegnek,
hogy oszoljanak, vagy nézzenek szembe a következményekkel.
Mögötte a katonák kirántották kardjaikat és felemelték dárdáikat.
Minden zsidó férfi, asszony és gyerek kórusban kiáltotta, hogy
kész meghalni, mintsem, hogy a Templom további
megszentségtelenítését kelljen látnia.
Továbbra is térden maradtak, és várták az ütéseket, döféseket.
A borzalmas csend, úgy tűnt, örökre megmarad. Aztán a megvert
és megalázott Pontius Pilátus újra visszavonult palotájába.
Másnap küldött egy üzenetet Kajafásnak, melyben megígérte,
hogy a birodalom részéről nem történik több szentségtörés a
Templom ellen.
Ez volt az első lépés a Megbízott és a Főpap kényszerű
szövetségének kialakulása felé, amely most, három évvel később
lassan, de elkerülhetetlenül vezetett istentelen csúcspontja felé.

9.

Az első két évben még csak Jézus, a tanítványok és Mária Magdolna

járták együtt a zarándokok ösvényeit. De most, pészach előtt, Jézus
tanításának harmadik évében Mária, és Márta is csatlakozott
hozzájuk Betániából, valamint Jézus anyja is.
Jézus anyjának jelenléte sokat segített az apostolok között még
mindig folytatódó veszekedések leállításában. Jézus folyamatosan
figyelmeztette őket: „ímé én elbocsátalak titeket, mint juhokat a
farkasok közé.” Elmondta nekik, hogy tisztában van a veszélyekkel,
amelyek amiatt érhetik őket, hogy vele vannak, de ezeket össze kell
vetniük a jövővel, amit ígér. Tragikus, hogy nem sikerült
megérteniük az elkövetkezendő események dicsőséges valóságát.
 Nem tartottak össze annak ellenére sem, hogy Jézus megmondta,
hogy nekik kell a föld világosságának és a föld sójának lenniük.
Általuk is érthető példák segítségével próbálta Jézus megmutatni,
hogy az új országban kitüntetett helyük lesz: a halász, aki megtölti a
hálót, az arató, aki learatja a termést, a pásztor, aki megvédi az
állatait.
Ezek a dolgozó emberek csak a külső jelentéseit fogták fel Jézus
képeinek, főleg, ha meg kellett védeniük maguk. Az „Akinek nincs
fegyvere, adja el ruháját és vegyen fegyvert”, nem szó szerint
értendő fegyverkezést jelentett, sokkal inkább azt, hogy a hit újra
megtalált fegyverével álljanak készen az önvédelemre a gyűlölettel
szemben.
Mária Magdolna bizonyosan felismerte, hogy Jézus szó szerint
vett kijelentéseinek nagy szerepe volt a tanítványok civakodásaiban
és féltékenységében. Az apostolok mind olyan háttérből érkeztek,
ahol a túlélés része volt, hogy állandóan a lehetséges ellenségeket
figyelték.
Amikor Jézus Pétert külön figyelemmel tüntette ki, a többiek meg
sem próbálták elrejteni rosszallásukat. Mért ő? − tiltakoztak. Mert
Péter − az egykori Simon − volt az első, aki válaszolt Jézus hívó
szavára, csak nem ad neki különleges státust? Mindnyájan azt
gondolták, hogy egyformán sokat érnek, hiszen egyikük sem
tétovázott, amikor arról volt szó, hogy fel kell adnia munkát,
feleséget, családot. Mindnyájan vakon követték Jézust az
ismeretlenbe.
Ennek ellenére Jézus Pétert választotta, mint elsőt az egyenlők
között. Emlegetni is egy előtaggal kezdte: Cephas. Most már nem
egyszerűen úgy ismerték, mint Simont, akit Péternek, hívtak, hanem,
mint Péter, a Kőszikla.
Az írásban a névhez adott jelzővel egy-egy személy különleges
tulajdonságainak állítanak emléket, illetve azt dicsőítik: Dávid, a
Bátor, Bölcs Salamon két példa erre. Azzal, hogy Pétert Kősziklának
nevezi, Jézus többet ismert el, mint az apostol bátorságát, hogy képes
volt elhagyni az asszonyát és otthonát, hogy őt kövesse Galilea
vidékein három hosszú éven át. Jézus azt mondta ezzel, hogy
Péterben van meg mindaz, amire ő az egyházát alapozhatja. Jézus
tudta, hogy Péter erényei − amelyekből rengeteg volt − fogják
megalapozni azt az erős hitet, amely gyarapodni és terjedni fog.
Ezért is beszélt többes szám egyes személyben -„mi” −, ha Péterhez
beszélt.
Mindez persze egyáltalán nem könnyítette meg Péter öccsének,
Andrásnak az életét. A gyerekkorból éppen kilépő András csendes
volt és érzékeny, megelégedett azzal, hogy meghúzódjon Péter
vulkánszerű személyisége árnyékában.
A másik testvérpár, Jakab és János közel maradtak egymáshoz,
ugyanazzal a sztoicizmussal fordultak a többiek felé. Egymás között
viszont ők is annyit civakodtak, hogy az néha közel járt a
verekedéshez.
Fülöp keveset változott a csoporttal töltött idő alatt. Kíváncsisága
többnyire rejtve maradt fájdalmas szégyellősége mögött.
Máté, Bertalan és Tamás egy zárt csoportot alkottak, mindhárman
erőt merítettek a másik kettőből. Máté egykor adószedő volt − a
zsidó nép által leginkább gyűlölt foglalkozás −, aki azzal váltotta
meg magát, hogy követte Jézust. Bertalan veleszületett szerénysége
sokat segített Máténak, hogy megbarátkozzék új, koldus életével.
Cserébe Máté enyhítette meg a Tamást oly gyakran elővevő
pesszimizmust.
A többiek árnyékben maradtak, készen arra, hogy beszálljanak a
vitákba, de maguk soha nem kezdeményeztek.
Iskarioti Júdás senkinek nem mondta el, hogy hogyan, és hol
válaszolt Jézus hívására. Egyszerűen csak megjelent egy napon.
Jézus soha nem indokolta meg, hogy mért Júdás lett a pénztáros, és
Júdás sem beszélt erről. Igazi magányos farkas maradt.
Általában Jézus mögött haladt, a kincstárnok szokásos helyén,
készen rá, hogy bármit megvegyen, amit mestere kíván.
Éjszakánként Ura lábánál aludt.
Senki nem tudott róla semmit.
 Az apostolok mindennapjairól és szokásairól nem jegyeztek fel
semmit, mint ahogy arról sem, hogyan birkóztak meg az állandó női
jelenléttel. Fülöp megjegyzése maradt fenn egyedül: „Krisztus
mindnyájunknál jobban szerette. Ez bántott minket, amiről
beszéltünk is.”
Bizonyosan megbeszélték egymás között, miközben követték
mesterüket Galilea útjain, illetve az éjszakai pihenőhelyeken. Nyíltan
azonban nem merték zavarni Urukat ezzel a dologgal, ösztönösen
tudva, hogy éles válaszra számíthatnak.
Pétert kivéve egyikük sem tudta, hogy milyen szerepet szán nekik.
Az elmúlt három év felkészülés volt arra, amit akkora terveztek, ha a
kereszt árnyéka végül teljesen elsötétíti felettük az eget. Csak annyit
tudtak, amit Ő mondott nekik: csak az alázatosság vezet el az
emelkedettséghez.
„Tudjátok, hogy azok, a kik a pogányok között fejedelmeknek
tartatnak, uralkodnak felettük, és az ő nagyjaik hatalmaskodnak
rajtok. De nem így lesz közöttetek; hanem a ki nagy akar lenni
közöttetek, az legyen a ti szolgátok; és a ki közületek első akar lenni,
mindenkinek szolgája legyen.”
Jézus magát említi példaként:
„Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak,
hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.”
A tanítványok azonban még ezek után sem értették meg, hogy
Jézus miért „jött” a világra, hogy Jézust egyszer kiválasztották, s
nem „született”, hisz Jézus folyamatosan próbálta felismertetni
velük, hogy az emberi születés egyáltalán nem az ő létezésének a
kezdete volt. Már sokkal azelőtt, hogy felvette emberi alakját,
eltervezte minden részletét annak, ami most lassan haladt az
elkerülhetetlen és győzelmes végkifejlete felé.
Az, hogy a tanítványok nem értették meg, egy percig sem
változtatta meg az események megszabott menetét. Ez is a terv része
volt.
Időről időre Jézus anyja és a bethániai nővérek jelenléte könnyítette
meg Mária Magdolna életét az úton. A többi tanítvánnyal ellentétben
ők nem féltékenykedtek egymásra. Mindegyikük kivárta a maga
sorát, hogy egy ideig Jézus mellett mehessen, esetleg elmondhassa,
hogy hogyan próbálnak meg az Ő tanításai szerint élni. Talán ők
voltak az elsők, akik megérezték a kereszt egyre erősebb
fenyegetését.
Ő pedig emlékeztette őket rá, hogy mindazok, akik hűek
maradnak hozzá, maguk számkivetetté válnak, még a saját
családjukban is. Elmagyarázta, hogy mért nem fogja Ő megszüntetni
a római rabigát, minden megalázó részletével együtt. Előtte már
sokan kiharcoltak rövid életű földi szabadságot. Ő egy másik fajta
szabadságot ajánl, olyat, amit mindenki megőrizhet a szívében.
Mária Magdolna mélyen az eszébe véste mestere szavait,
miközben a vidéket járták.
Kána óta Jézus kapcsolata az anyjával megváltozott. Azelőtt
hallgatott rá, és engedelmeskedett neki, mint családfőnek. A
menyegzői csoda azonban mindent megváltoztatott. Ő nem csupán
bort csinált a vízből, de másképp kezdte látni anyját is. Azontúl nem
„anyámnak”, hanem „asszonynak” szólította − mindazok
szimbólumának, akiket megváltani eljött. Mária számára a fia
elvesztését csak könnyíthette Mária Magdolna jelenléte, aki az első
bűnös volt, aki elnyerte az Ő megváltását. Jézus anyját a saját hite
segítette, amikor fel kellett készülnie fia halálára, ami minden bűnös
számára elhozza majd a megbocsátást.
A tanítványok félelmeit minden nő megpróbálta enyhíteni a maga
módján. Mária Magdolna értette Jézus mondanivalójának rejtett
értelmét. Ő megváltást kínál a bűnösöknek, de csak akkor, ha kérnek
belőle. A választás mindig az emberé.
Az utazásaik során egyszer Jézus szánt szándékkal Szamáriába
vezette őket, ebbe a kis tartományba, ami Júdeát és Galileát választja
el egymástól. A szamaritánusok egy kevert nép volt, amely
évszázadokkal korábban jött létre, amikor az Izraeli népet újra
rabszolgává tették az asszírok, és a saját pogány embereiket
telepítették közéjük. Ők magukkal hozták a bálványaikat, és jó
néhány vegyes házasság révén bizonyos fokig elsajátították a
júdaizmus alapjait is. A szamaritánusok létrehozták saját új
vallásukat, amely nagyjából Mózes öt könyvén és a próféták
némelyik írásán alapul, de elutasítja a Biblia többi könyvét és a
jeruzsálemi Templom hatalmát. A zsidók számára Szamária
kerülendő hely volt, ha valakinek át kellett utaznia rajta, igyekezett
minél gyorsabban megtenni az utat.
Szamáriában Jézus ráérősen vezette csapatát. Több városban is
megálltak. A lakók, bár meglepődtek láttukra, meghallgatták, amit
Jézus mondott, és nyíltan, élénken megvitatták velük a hallottakat.
Jézus és csapata ismerős látogatója lett a környéknek. Az egyik
vándorlás alkalmával egy Sychar nevű falu szélére értek, nem
messze a Jordán folyótól. Itt, Sycharban látta Jákob a víziót, melyben
angyalok köszöntik, miközben a szomját oltja egy kútnál. Aznap,
amikor Jézus megérkezett, csupán egy nő igyekezett vizeskannájával
a kút felé. A nőt láthatóan meglepte, hogy bárkit ott talál a kútnál,
mert általában alkonyatkor volt szokás vízért járni. Meglepetését
valószínűleg tompíthatta Mária Magdolna jelenléte, akiben
észrevette, hogy egykor ugyanabból élt, mint ő. Ugyanis ebben az
órában más nő nem járt a kútra egyetlen faluban sem.
Jézus udvariasan kérte a nőt:
„Adj innom!”
„Hogy kérhetsz zsidó létedre én tőlem inni, a ki szamáriai
vagyok?”
A nő gúnyos, engedetlen hanghordozása egyértelművé tette Mária
Magdolna számára, hogy prostituáltat lát. Ő maga is ilyen hangon
beszélt annak idején a vendégeivel, így jelezte, hogy bár a testét
megvették, a lelke nem eladó.
De Jézus semmi jelét nem adta, hogy megsértette volna a nő
válasza. Inkább beszélgetésbe elegyedett vele: „Ha ismernéd az
Isten ajándékát, és hogy ki az, a ki ezt mondja néked: adj innom!; te
kérted volna őt, és adott volna néked élő vizet.”
 A nő érthető módon megzavarodott. Az élő víz fogalma kívül esett
a mindennapi emberek gondolkodásán, aki nem érzi át a spirituális
értékeket. Valószínűleg már megérezte, hogy ez az idegen tudja, ő ki,
és ezek a szavak csupán a bevezetés valami szidalmazáshoz, amit
olyan sok helyről megkapott. Erre pedig ő is tartogatott némi
mondanivalót.
„Uram, nincs mivel merítened, és a kút mély: hol vennéd hát az
élő vizet? Avagy nagyobb vagy-é te a mi atyánknál, Jákobnál, a ki
nékünk adta ezt a kutat, és ebből ivott ő is, a fiai és a jószága is?”
A kútra mutatva Jézus így szólt: „Mindaz, a ki ebből a kútból
iszik, ő is megszomjúhozik. Valaki pedig, a ki abból a vízből iszik,
amit én adok néki, soha örökké nem szomjúhozik, hanem az a víz,
amelyet én adok néki, Örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne.”
Jézus ismét tömören elmondta tanításai lényegét. Aki hisz és
elfogad, annak Ő életet ad a megértésen túl.
„Uram, add nékem azt a vizet, hogy meg ne szomjúhozzam, és ne
jöjjek ide meríteni.”
A beálló csendben az apostolok bólogattak egymásnak. Amit az
asszony mondott, tökéletesen érthető volt. Számukra Jézus tanítása
még nem bontakozott ki teljesen.
A csend tovább húzódott, míg Jézus váratlanul meg nem szólalt:
„Menj el, hívd a férjedet, és jöjj idei”
Mária Magdolna lehetett az első, aki megértette Jézus parancsának
mélyebb értelmét. A „menj” és a „jöjj” szavak használata nem volt
véletlen. Jézus két választást tárt a nő elé: Menjen, és nézzen szembe
az életével, vessen számot magával, és bűnei megbocsátásra találnak,
aztán jöjjön vissza, és kezdje újra az életét.
De a nő még mindig csak az otthon és a férj szavak szó szerinti
értelmét értette, amelyeket Jézus készakarva választott, hogy a
felajánlott megváltásról beszéljen.
A kút túloldaláról a nő így szólt:
– Nincs férjem.
Az apostolok zavartan ébredtek rá, hogy ki ez a nő. Mária
Magdolna bátorítóan nézhetett rá, hogy folytassa, hogy bár távol van
megszokott értékeitől és környezetétől, mégse fordítson hátat a
prófétának.
Jézus meglátta a szikrát a nő lelkében, amely megmutatta, hogy
készen áll a megváltásra. De tudta, hogy a nőnek még tovább kell
haladnia, nem elég a bűnt beismernie. Jézus feltétlen ígéretet akart,
hogy nem fog megismétlődni.
„Öt férjed volt, és a mostani nem férjed: ezt igazán mondtad.”
Emlékeztetnie kellett az asszony, hogy milyen mélyre süllyedt a
bűnbe. A nő megpróbált kibújni a kellemetlen téma alól, és hízelegni
kezdett:
– Uram, látom, hogy te próféta vagy.
Elfordította a fejét, és incselkedő, új kihívás gyúlt a szemében:
„A mi atyáink ezen a hegyen imádkoztak; és ti azt mondjátok,
hogy Jeruzsálemben van az a hely, a hol imádkozni kell.”
Jézust nem lehetett csak úgy eltántorítani. A régi vallási viták őt
nem érdekelték. Csak az itt és a most számított.
„Eljő az óra, és az most vagyon, amikor igazi imádók lélekben és
igazságban imádják az Atyát.”
A nő nem tehetett mást, mint vonakodva beismerte, hogy nem
térhet ki tovább.
„Tudom, hogy Messiás jő. Amikor az eljő, megjelenít nékünk
mindent.”
Jézus egyetlen rövid mondattal eloszlatott minden kételyt:
„Én vagyok az, a ki veled beszélek.”
A nő meglepetésében leejtve vödrét, megfordult és rohant, hogy
mindenkinek elmondja: itt a Messiás. Rövid időn belül megindult a
szamaritánusok menete a kúthoz. Ekkor Jézus elmagyarázta az
üdvösség és a megváltás fogalmának a lényegét.
Nem vitás, a falusiak ugyanolyan döbbenten hallgatták az
ígéreteket, amelyek biztosan nem hangzottak el az ő templomukban.
Jézus és a kút köré gyűlve Jézus bármilyen csodás gyógyítás vagy
csoda nélkül, csak szavakkal megtérítette őket.
„A szamaritánusok kérék őt, hogy maradjon náluk; és ott marada
két napig.”
 Az egykor bűnös, mára megtisztult nőnek ezt mondták: „Nem a te
beszédedért hiszünk immár: mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy
bizonnyal ez a világ idvezítője, a Krisztus.”

10.

A három év megállás nélküli szüntelen gyaloglás megkérgesítette

Mária Magdolna bőrét és a talpait. Finom selyemruháit rég lecserélte
már durván szövött isto-mukhinra, a sivatagi nők öltözetére.
A szél és a nap ellen az arcába húzott csuklyával védekezett.
Esténként ő is kiment a vendéglátó ház asszonyaival vízért a kúthoz,
és segédkezett a vacsora elkészítésében. Egyszerű étkeket ettek,
Júdás minden garast az élére állított.
A kincstárnok fejben minden magtakarított filléren fegyvereket
vásárolt földi forradalmuk számára.
A többiek is osztoztak ebben a reményben, nem utolsósorban
azért, mert úgy nevelték őket, hogy csak a fegyveres erő
győzedelmeskedhet. És vajon nem maga Jézus mondta még tanítása
kezdetén, hogy: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet
bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet, bocsássak,
hanem, hogy fegyvert”?
Az elmúlt három év során az ehhez hasonló világias kitörések
igazolták a tanítványok hitét, hogy Jézus tényleg azért jött, hogy
forradalmat készítsen elő, elsöpörje a gyűlölt rómaiakat, és egy új
országot hozzon létre, amelyben a világ összes zsidó embere békében
és szabadságban élhet. Persze ebben az országban a nem zsidókat is
szívesen látják majd, de azért elsősorban ez új Izrael lenne. így
hitték, és így is értelmezték Jézus minden szavát.
A tanítványok számára az is ezt a szándékot jelezte, ahogy Jézus a
vezető hatalmakat támadta. Egyaránt keményen prédikált a
farizeusok és a szadukkeusok ellen. Időnként haragja olyan igazi
volt, mint az írás nagy harcosaié. Ők is Istenhez fohászkodtak, hogy
védje meg hadaikat, ahogy a Mester azoknak ígérte, akik segítenek
megalapozni az új országot.
Mária Magdolna jó ideje felismerte, hogy semmi értelme
győzködni őket arról, hogy nem lesz világi forradalom. Az ő
világukban a nők nem fejtették ki a háztartás ügyein kívül a
véleményüket semmiről. Mária Magdolna tudta, hogy annak sem
lenne értelme, ha beszélne nekik az írás erős asszonyairól: Éváról,
minden élet forrásáról, Sáráról, Ábrahám feleségéről, Hannáról,
Sámuel anyjáról, Deliláról, aki végzetes vonzalomba ejtette Sámsont,
vagy Ruthról és Rahabról, Jézus őseiről. A tanítványok egy férfiak
által irányított társadalomból jöttek. Cselekedeteik és gondolataik
pontosan ezt is tükrözték.
Mária Magdolna maga kezdte megérteni Jézus üzenetének igazi
jelentését, azt, amit Ő is mondani akart. Jézus azért használt
tanmeséket és allegóriákat, mert azt akarta, hogy mindenki
odafigyeljen rá. Azzal is tisztában volt, hogy először a zsidók között
fennálló vallási ellentéteken kell felülkerekednie, mielőtt a római
pogányságot támadhatná. Bár a farizeusok és a szadukkeusok
egyaránt ugyanazt az Istent imádták, nagyon eltérő szabályok szerint
tették. Az embereket nem lehetett megszabadítani a római uralom
alól, amíg a saját vallásukat megbénító szektásság meg nem szűnt.
Megmutatni, hogy ezt miként lehet elérni, szintén Jézus feladata volt.
Mégis, minél tovább marad Mária Magdolna az Ő társaságában,
annál nagyobb lett az ő és a tanítványok nézetei között tátongó
szakadék. Ez vezetett az összeütközéshez Júdással.
A probléma forrása a nő drága krémje volt, amellyel a farizeus
Simon házában bekente Jézus lábát. Júdás el akarta adni a tégelyt,
hogy több készpénzük legyen, de Mária Magdolna nem engedte. A
többi tanítvány is a kincstárnok pártjára állt. Máté megkérdezte, hogy
mi értelme megtartani a tégely tartalmát, amikor eladhatnák, és talán
ruházhatnák a pénzből a szegényeket, vagy enni adhatnának néhány
éhezőnek, akik minden léptüket kísérték. Ahogy az asszony
csendesen, kezében a tégellyel továbbra is ellenállt, az apostolok
haragja egyre hevesebbé vált. Meggyanúsították, hogy önző, és
vissza fog térni régi életmódjához.
Jézus figyelte a vitát, de nem szólt bele, elégedett volt, hogy
Mária Magdolna könnyedén meg tudja védeni magát. De ahogy a
tanítványok gyűlölködése egyre magasabbra hágott, végül az Ő
haragja is felszínre került.
„Hagyjatok békét neki!”
Tudván, hogy túl messzire mentek, az apostolok duzzogó csendbe
merültek. Aztán Jézus, hogy egyértelművé tegye mondanivalóját,
még ezt mondta: „A szegények mindig veletek lesznek, és a mikor
csak akarjátok, jót cselekedhettek velők; de én nem leszek mindenkor
veletek.”
Az apostolok ennek hallatán megrémültek. Azt akarja mondani a
Mester, hogy elhagyja őket? Mennyi időre, és hova megy? Késő
éjszaka Mária Magdolna hallotta a suttogva kimondott kérdéseket,
amelyekre nem volt válasz. Arra sem adott magyarázatot, hogy mért
tartja meg a drága kenőcs maradékát. Ez csak rá és a Mesterre
vonatkozott.
Mária Magdolna lassan, csendesen egyre magabiztosabb lett.
Ennek részben a női intuíció volt az alapja: tudta, hogy mit mondjon,
mikor. De mély hite is biztos helyet nyújtott számára Mestere
csapatában. Megtért a tisztaság és a jóság útjára. Jézus megmutatta
neki, hogy Őt örökké a bűnösökkel fogják azonosítani, és szenvedni
fog bűneikért, miközben egyúttal el is különül tőlük, hogy
megváltásuk teljes legyen.

Mária Magdolna egyre biztosabban tudta, hogy végtelen gyalogútjuk

merre vezet Mestere számára. Télen-nyáron folyamatosan járták az
országot, és Jézus minden zsinagógában prédikált az eljövendő új
korról. Elkerülhetetlenül háború, katasztrófák és hamis próféták
fogják megelőzni, és azok üldöztetése, akik őt követik. Mária
Magdolna látta, hogy Jézus mindeközben figyeli a tanítványokat,
lesvén szavai fogadtatását, és később hallotta, ahogy egymás között
vitatják mesterük mondatainak valódi értelmét.
 Jézus Mária Magdolnát is felhasználta, hogy megértessen
dolgokat. Egyszer például megkérte, hogy hozzon neki inni. Amikor
szomját oltotta, Jézus elmagyarázta, hogy mindig szomjazni kell a
bűnbánatra. A Jákob kútjánál történtek után Jézus gyakran használta
a vizet, mint közös nevezőt a bűn és a megváltás között.
Emlékeztette őket, hogy a világi dolgokat a világ soha nem fogja
ellenezni. Az Istentől származó dolgokat azonban a világ nem csupán
elutasítani fogja, de kigúnyolni, és végül üldözni is. Elmondta
hallgatóinak, hogy ők képesek felismerni az igazságot, de egy életnyi
régi szokás, a beléjük ivódott őszintétlenség és az alapvető vágy
meggátolja, hogy meg is lássák.
Olyanok ők, mint egy beteg, aki nem hajlandó segítséget kérni,
mert fél, hogy az orvos a vártnál is rosszabb híreket hoz. De ahogy a
jó orvosnak sem szabad megriadni az igazságtól − mert akkor nem
lehet gyógyítani sem −, úgy Ő sem riadhat vissza. Ahhoz, hogy
megtisztíthassa az emberi lelkiismeretet, először fel kell keltenie és
meg kell zavarnia. Letagadni, hogy ők bűnösök, csak megnyújtja az
időt, amíg azok maradnak. Csupán kétféle ember van: akik
megtalálták Istent, és akik még mindig szomjaznak utána.
Mária Magdolna megértette, hogy ha soha nem követett volna el
bűnt, akkor nem lehetett volna megmenteni. Ez nem azt jelenti, hogy
többé nem fog csábítást érezni, ez a lehetőség mindig megmarad. De
most már van hite, ami segít az ellenállásban. Erre egyre inkább
szüksége volt, hogy megbirkózzon mindazokkal, akik városi
ruhájukban és kifinomult jeruzsálemi beszédükkel egyre több olyan
kérdést tettek fel, amivel csapdába akarták ejteni Jézust.

Dél felé utaztak újra, a Jordánt követve, amikor a Jézus szavait

félreértők elvárásait felhasználva megpróbálták Őt csapdába ejteni.
Jézus minden ellenkező prédikációja ellenére az emberek
folyamatosan politikai tartalmat kerestek a beszédeiben, amelyekről
azt képzelték, hogy a rómaiak elsöprését készíti elő. Ez a vágy
végtelenül erős volt a szabadság után áhítozó zsidók számára.
 Időről időre, hogy várakozásaikat lehűtse, Jézus visszavonult a
Jordán folyón túli hegyekbe. Ott folytatta a tanítványok tanítását
arról, hogy mit is jelent az igazi szabadság és a bűnök alóli lelki
megszabadulás. Júdás számára a szavak valószínűleg csak máshogy
jelentették ugyanazt. A csodák és az egyre nagyobb tömegek
igazolták, hogy Jézus bármit el tud érni, vagyis, ha eljön az ideje azt
is, hogy hadba szólítson a római megszállók és vazallusuk, Heródes
Antipas ellen. Csak így lehet megalapítani a jövendő országot. Dávid
és Makkabeus is megmutatták, hogy mit érhet el a fegyveres harc. A
Mester csak kivárja a maga idejét. Ezek a csodás mutatványok
csupán előrevetítik minden csoda legnagyobbikát − az emberek
egyesülését a megszállók ellen. Ez napról napra közeledett, mert
maga a Mester mondta, hogy a mennyek országa egyre közelebb van.
És persze azok után, amit az emberek elszenvedtek, minden joga
megvan, hogy így hívja. Tényleg olyan lesz, mintha a mennyekben
lennének ennyi év földi pokol után.

Amikor Jézus visszavezette embereit a Jordán túlpartjáról, az őket

fogadó tömegek arcára volt írva, hogy azt várják, földi menyországot
fog létrehozni. Sékem felé indultak. Szándékosan választották a
történelmi helyet. Itt hallotta meg Ábrahám az Úr hangját, és itt ment
a megvert Saul, hogy Gilboa hegyén a saját kardjába dőljön.
A tömeg hátuljában − ahol mindig ólálkodtak − ott voltak a
Templom ügynökei. Ahogy mostanában egyre gyakrabban,
farizeusok is voltak a tömegben, igaz ember álarcában, csak az
alkalomra várva.
Nem kellett sokat várniuk. Két farizeus lépett előre, és elmondták
Jézusnak, hogy vitájuk van az adóhatóságokkal Tiberiasban. A
rabbiktól gyakran kértek tanácsot, hogy hogyan lehetne csökkenteni
az adózást. Az egyik farizeus kezdte, Jézust dicsérve.
– Mester, tudjuk, hogy igaz vagy és nem gondolsz senkivel,
hanem igazság szerint tanítod az Istennek útját.
Jézus, mint mindig, most is türelmesen várta a kérdést. Ez a
farizeusok által kedvelt körülményeskedő nyelven hangzott el.
 – Az adó, amit mi farizeusok nem akarunk fizetni, de amit
fizetnünk kell Heródes Antipasnak: fizessük, vagy ne?
És aztán jött az ostorcsapás: „Kinek van igaza? Nekünk
farizeusoknak, akik ellenzik az adót, vagy az uralkodónak, aki
kifizettetné velünk Rómának?”
A Mesternek feltették ezt a mindenkit foglalkoztató kérdést a nagy
nyilvánosság előtt. Ez hatalmas veszélyeket rejtett magában. Ha azt
mondja, hogy az adózás törvénytelen, besúgják a rómaiaknak, és a
császár elleni összeesküvés lesz ellene a vád. Minden évben zsidók
százai kerültek ezzel a váddal a keresztre. Viszont, ha Jézus azt
mondja, hogy az adózás törvényes, akkor nem csak a farizeusokat, de
eddigi híveit is elfordíthatja magától. Egyetlen megváltó, vagy
megmentő sem egyezhet bele, hogy a nép ilyen nehéz terheket
viseljen. Jézus, a válaszától függően vagy lázadóvá, vagy a nép
ellenségévé válik. Mégis, hogyan adhatna olyan értéket, amely a
császárra és Istenre egyaránt vonatkozik? Ez tükröződik dühös
válaszában is: „Mit kísértettek engem, képmutatók?”
A farizeusok és a Templom ügynökei gyors, diadalmas pillantást
váltottak. Úgy tűnt, végre olyan csapdát állítottak, amelybe Jézus
mindenképpen beleesik.
Hirtelen Jézus, jéghideg haraggal a hangjában, így szólt:
„Mutassátok nékem az adópénzt!”
Az egyik farizeus átadott neki egy érmét. A tömeg előrébb
nyomult, és a kíváncsi bámészkodók látták, ahogy Jézus alaposan
megnézi a dénár egyik, majd másik oldalát. Az egyik oldalon
Tiberias Caesar arcképe látszott, a másikon a Pontifex Maximus
felirat szerepelt. Végül Jézus két ujja között felemelte az érmét.
„Kié ez a kép és a felírás?”
A farizeusok válaszoltak: „A császáré természetesen.”
Erre Jézus így felelt: „Adjátok meg a császárnak ami a császáré,
és a mi Istené, az Istennek.”
Mária Magdolna hatalmas megkönnyebbülést érzett, hogy Ura
újra győzelmet aratott. Jézus rámutatott, hogy az igazi kérdés nem
Isten vagy a császár, hanem Isten és a császár.
 Az aljas farizeusokat szótlanul hagyva Jézus az újabb helyre
vezette követői kis csoportját. Itt még több ember várta. Még több
köztük a Templom embere. De Mária Magdolna biztos lehetett
benne, hogy Mestere minddel elbánik. És csak csodálhatta, ahogy
megtette.
Nem sokkal azután, hogy Mária Magdolna mindent eladott
Magdalában, és a csapat a galileai hegyek lábánál járt, Jézus
megkérte az apostolokat, hogy beszéljenek róla. Mint a csoport nő
tagja, Mária Magdolna várta, hogy valamelyik férfi beszéljen először,
de a tanítványok nem szólaltak meg, láthatóan egyikük sem akart
elsőnek beszélni.
Először Tamás nyögte ki végül, hogy szerinte Jézus Illés próféta
újjászületett lelke.
Annak az egyszerű lehetősége, hogy akár olyan szentség, mint
Illés is köztük lehet, aki oly sok mindent látott előre, újabb ötleteket
szült. Tádé azt mondta, hogy akikkel ő beszélt, azok közül volt,
akinek eszébe jutott, hogy a Mester maga a földre visszatért Mózes.
András azt mondta erre, hogy a partmenti földeken arról beszélnek,
hogy Jézus valójában Jákob, aki már Mózes előtt megígérte, hogy ez
a föld Isten kiválasztott népéé lesz.
Bertalan erre azt mondta, hogy az emberek szerint Jézus Józsué,
akinek héberül a neve is azt jelenti: „Isten a megváltás”. Fülöp
elmondta, hogy ők azt hitték, Sámuel lehet, akinek szintén szent neve
van: „Isten neve”, és aki közvetlenül beszélhetett az Úrral.
Jézus egy szó nélkül hallgatta őket.
Végül Péterhez fordult, és megismételte a kérdést:
„Ti pedig kinek mondotok engem?”
Péter a kívülállók számára alig érthető széles galileai tájszólásban
válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek a fia.”
A hirtelen rájuk telepedő csendben Jézus csendesen megdicsérte
Pétert azért, amit mondott. Ez volt az első eset, hogy Jézus elismerte
szent mivoltát. Érezve az izgalmat, amelyet keltett, figyelmeztette
őket, hogy tartsák meg ezt a tudást maguknak: a világ még nem állt
készen, ekkora igazság befogadására.
 Jézus ezután újra Péterhez fordult.
„Nem test és vér jelentette ezt neked, hanem az én mennyei atyám.
De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán
építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek
rajta diadalmat. És néked adom a mennyek országának kulcsait; és a
mit megkötsz a földön, a mennyékben is kötve lészen; és a mit
megoldasz a földön, a mennyékben is oldva lészen.”
Jézus ekkor utalt rá először, hogy úgy gondolja, még fog halni.
Péter az újonnan kapott hatalmával telve félrevonta Urát, és mérges
hangon erősködve így szólt: „Nem eshetik ez meg te véled.”
Mária Magdolna női érzékkel látta meg, hogy a férfiak milyen
keveset értenek a fájdalomhoz. Rájött, hogy Péter számára Jézus
szenvedése egyet jelentene a kudarccal. Jézus azt is mondta, hogy az
ő követése soha nem lesz könnyű. De ez nem jelentett egyet minden
földi érték sutba dobásával, inkább azok rendes lelki környezetbe
helyezésével. „Mi használ az embernek, ha az egész világot
megnyeri is, de lelkében kárt vall?”
Mária Magdolna számára ezek a szavak újabb megerősítése voltak
annak, hogy milyen jól tette, amikor lemondott földi értékeiről.
Számára Jézus mostantól nem Isten, hanem Isten fia volt.
Pár hónappal azután, hogy Mária Magdolna elhagyta Simon, a
farizeus házát, a csapat újra Nain közelébe került. Késő délután volt,
a nappali dühödt hőség enyhült egy kicsit. A hosszú gyaloglás
Szamáriából elfárasztotta őket, és megszomjaztak. Még állt előttük
némi gyaloglás, mielőtt elérték valamelyik földműves házát,
amelynek lapos tetején Jézus aludni szeretett. Az egyszerű vacsora
közben a tanítványok tovább vitatták mesterük csodás gyógyításait: a
béna meggyógyítását, a leprást, a száradt kezű betegségének
meggyógyítását, és a számtalan ördögűzést, amelyek után a bolondok
újra épeszűek lettek. Minden gyógyítás azt bizonyította, hogy a hit
mindent legyőz.
Nain határai felé közeledve egy Anna nevű nő közeledett hozzájuk
futva és sírva. Mária Magdolna felismerte: Anna egyike volt a
felszolgálóknak a vacsorán a farizeus Simon házában. Akkor ez az
asszony hidegen és megvetően bánt a Mesterrel. Most zokogva kérte
Jézust, hogy hozza vissza halott lányát.
„Meghalt, Rabbi!”, sírta Anna, és leborult Jézus lábai elé.
Jézus lenyúlt és felsegítette Annát. A tekintete a nő arcát vizsgálta.
„Hiszel benne, hogy eljön a mennyek országa?” − kérdezte.
Anna a gyászában beszédre képtelenül bólintott.
„Ne félj, csak higgy, és megtartatik.”
És Jézus bement Nainba. Mária Magdolna látta arcán a tiszta
eltökéltséget, és a fizikai energiánál jóval többet érzett belőle
sugározni. Az Ő hite volt az, ami a többiekben is bizalmat és
bátorságot gyújtott.
Anna házához érve Jézus teli találta az udvart Nain hivatásos
gyászolóival.
„Ne sírjatok!”, parancsolta Jézus. „Nem halt meg, csak aluszik!”
Annával Jézus a felravatalozott lányhoz lépett.
Az udvarban, és az utcán teljes csönd lett. Mindenki visszatartotta
a lélegzetét.
Hirtelen a házból felharsant a gyereksírás, majd Anna örömteli
kiáltásai. Pár perccel később megjelent a kislány a ház ajtajában.
A tömegen izgalom és megkönnyebbülés söpört végig. Még soha
semmi ehhez hasonlót nem láttak, de még csak nem is hallottak róla.
A gyászolók, akik eddig a halált ünnepelték, most az újjászületésnek
kezdtek örülni.
Ahogy Jézus elindult, meghagyta Annának, hogy senkinek se
mondja el, hogy mi történt ott bent a szobában, ahol az élettelen
gyermek feküdt. De Mária Magdolna ekkor már elég régóta volt
vele, hogy tudja: a csodákat nem lehet titokban tartani.
És már akkor, amikor kifelé tartottak Nainból a galileai
éjszakában, megindult a suttogás, hogy varázslat történt.

Mária Magdolna korán rájött, hogy Jézus prédikációi és gyógyításai

akkor a legerősebbek, miután Jézus hosszú időt töltött imával. Ezután
magyarázta el, hogy milyen fontos, hogy Isten folyamatosan jelen
legyen az életükben, mint vibráló, élő bizonyosság. Mária Magdolna
megértette, hogy amikor mestere a mezítelenek felöltöztetéséről
beszélt, a betegek ápolásáról és az éhezők megetetéséről, akkor Istent
írta le, aki minden emberi bajban segít, egy önzetlen Istent, akinek
egyetlen vágya, hogy megossza Jézust követőivel és az egész
emberiséggel.

11.

A sötétség úgy jött el a Makareus erőd börtönére, mint egy tolvaj az

éjszakában. Először a Holt-tenger keleti partján tornyosuló homokkő
sziklákat borította homályba, majd a vegyi anyagokkal és sóval teli
halott víz fölött a két szurdokba szállt, hogy végül elérje a kastély
masszív falait. Az eredetileg a Kairó és Damaszkusz közti út
védelmére épült várat Heródes Antipas a különösen fontos foglyok
őrzésére használta. Ilyenekből mindig több száz volt, de egyikük sem
olyan fontos, mint Keresztelő János.
A cellák és kínzókamrák több föld alatti szintet elfoglaltak. Az
elítélteket gyakran úgy kötötték helyhez, hogy a lábukat lyukas
kövekbe rakták, amelyeket aztán folyékony ólommal öntöttek ki.
Amikor eljött a haláluk ideje, általában egy gödörbe dobták őket,
ahol éhező vad kutyák vártak rájuk. Másokat olajjal teli vödrökben
fullasztottak meg. Voltak a pincékben becsukható, emberformájú
dobozok fából és vasból, amelyek egyik fele kis hegyes vastüskékkel
volt kirakva. Ezeket lassan, fokozatosan csukták rá az emberre, hogy
minél kínzóbb halállal lakoljon. A legkedveltebb kivégzőeszköz
azonban a fejsze volt. Ennek köszörületlen éle olyan durva volt,
amilyen a hatása. A fejsze társa, a rönk ott gubbasztott a
kivégzőkamra közepén. A keményfából készült tömb véres volt a
kiontott vértől, és a balta nyomai éktelenítették.
A kivégzőkamra két emelet között helyezkedett el. A felső sorban
a kisebb vétségekért elítéltek várták ítéletüket. Ők
vagyonelkobzással, vagy rövidebb büntetéssel is megúszhattak. Az
alsó szinten a komolyabb bűncselekményekkel megvádoltak ültek:
őket adócsalással, vagy az uralkodó elleni nyílt szembeszegüléssel
vádolták. Számukra az út csak a kivégzőhelység felé vezethetett.
János az alsó sorban kapott cellát. Ez a „cella” persze nem volt
több, mint egy kis lyuk a sziklába vájva, amelynek nedves sötétjét
naponta csak egyszer törte meg a vizet és valami ételt hozó őr
fáklyája. A rab egy padlóba vájt lyukba végezhette a dolgát. Időről
időre Jánost felrángatták a kő csigalépcsőkön Heródes Antipas színe
elé. Az uralkodó minden alkalommal követelte, hogy János vonja
vissza támadásait a Heródiással fenntartott kapcsolata ellen.
Ez a botrány minden zsidót megdöbbentett. A testvér feleségét
megkívánni a Tízparancsolat ellen való cselekedet. A felesége
száműzetése, és Heródiással való házassága semmit sem csökkentett
a bűnön. A farizeusok szemében Heródes Antipas eretnek volt.
Mellesleg a farizeusok a főpap Kajafásról sem gondoltak jobbat. A
dolgok csak rosszabbra fordultak, amikor Heródes Antipas viszonyt
kezdett Herodiás saját lányával, a tizennégy éves Saloméval. Az
anyjához hasonlóan ravasz és rosszindulatú lány addig játszott
mostohaapja állati ösztönein, míg ő lett az udvar első számú
kegyence. A pletykák szerint Herodiás szót sem emelt az ő pozícióját
is biztosító viszony ellen.
Herodiás, ez a gyönyörű, egyiptomi hercegnőket is megszégyenítő
módon felékszerezett nő becsvágya csak a gonoszsággal vetekedett.
Időnként szinte őrültnek tűnt intrikus viselkedése. Az őrület jeleit
mutatta az a parancsa is, hogy katonái koncolják fel néhány
rabszolgájukat, és dobálják a testeket a Holt-tengerbe, mert kíváncsi
volt, hogy mennyi ideig maradnak fenn a vizén. Szerencsétlen
áldozatai órák alatt véreztek el.
Az asszony egy vállrándítással intézte el Kajafás és a farizeusok
támadásait. Ugyanakkor János folyamatos prédikációja ellene már
más ügy volt. Keresztelő János Makareusban élő emlékeztető volt,
hogy Herodiás csupán egyike Heródes Antipas szeretőinek. Herodiás
már rég elvesztette a türelmét férje ismételt próbálkozásaival,
melyekkel Jánost próbálta rábírni, hogy vonja vissza beszédeit.
Fenyegetésekkel és kínzással sem lehetett rávenni Keresztelő Jánost,
hogy ne ismételje meg elítélő szavait, amelyeket még a cellájában is
folyamatosan ismételgetett.
János a Makareusba érkező Heródes Antipas és udvara előtt is
megismételte vádjait és dorgálását. Az alkalom az uralkodó
negyvenedik születésnapja volt, Heródiás számára egy újabb
lehetőség, hogy megszabaduljon a Keresztelőtől. Valószínű másra
sem gondolt az úton Jeruzsálemből.
Heródes Antipas két okból tartotta életben Jánost. Az uralkodó
számára presztízskérdés volt, hogy Jánost bocsánatkérésre
kényszerítse, mielőtt megöleti. Ugyanakkor, ahogy múlt az idő, egyre
nyilvánvalóbbá vált János támogatottsága. Heródes Antipas rájött,
hogy ha kivégezteti Jánost, az könnyen erőszakos cselekményekhez
vezethet. Bár a hadserege elfojtaná a nép lázadását, de az ő helyzete
erősen meggyengülne a római vezetés szemében. Pontius Pilátus úgy
tekintett Heródes Antipasra, mint egy barbárra, aki egyszerűen nem
képes felfogni, hogy a római megbízott beleegyezése nélkül semmit
sem tehet. Az uralkodó tényleg egyre arrogánsabban viselkedett, és
nemrégiben apja mániákus jellemvonásai is jelentkeztek rajta:
tébolyodott nevetéséből sütött az őrület, hangulatváltozásai,
kiszámíthatatlansága és üldözési mániája rendkívül megnehezítették
a környezete életét. Mindezért valószínűleg jórészt a testén uralkodó
szifilisz volt a felelős.
Mindezen nem sokat segítettek a Galileából érkező, és Jézusról
szóló jelentések. Bár Heródes Antipas csak legyintett a hírekre, azért
törődött annyit a hírekkel, hogy az udvarát Tiberiusból Jeruzsálembe
helyezze át, de még ott, egy hadsereg őrizetében sem érezte magát
teljes biztonságban.
Az uralkodó egész életében meg volt győződve róla, hogy apja
parancsa a bethlehemi gyerekek lemészárlásáról nem hárította el a
veszélyt a dinasztia feje fölül, hogy valahol az árnyékban ott
várakozik egy egyelőre ismeretlen alak, aki tönkreteszi Heródes
Antipas legfőbb reményét, mely szerint egy római trónviszály végre
az ő kezébe helyezi az uralmat.
 Nagy Heródes alaposan megtanította fiát, hogy gyorsan és
kíméletlenül mozdulni kell a baj legkisebb jelére is. Ő maga
kivégezte a feleségét és két fiát, amikor azt gondolta, hogy
fenyegetik az uralkodását. Ő nem csupán a Második Templomot
építette meg a népszerűségért, de telerakta az országot
erődkastélyokkal, amelyekben megvédheti magát egy esetleges
lázadás idején. Az egyik ilyen citadella az Antónia erőd volt
Jeruzsálemben, amit a tőle megszokott módón átadott a rómaiaknak.
Heródes Antipas ugyanezt a ravaszságot és extravaganciát
örökölte az apjától a megszállókkal kapcsolatban.
A jó viszony legfontosabb előfeltétele azonban az volt, hogy
egyetlen zsidó se okozzon problémát.
Amikor Heródes Antipas először hallott Jézusról, úgy három éwél
ezelőtt, eszébe sem jutott, hogy ez az alak bármilyen fenyegetést
jelenthetne. A Názáreti egy ács fia volt, alig néhány állandó
követével. Furcsa módon egy nő, egy volt magdalai szajha is közéjük
tartozott. Az elmúlt év során Jézus prédikációi egyre keményebben
támadták a farizeusokat és a Templomot, így Kajafás ki is küldte
néhány emberét, hogy nézzék meg, mi folyik Galileában. Az
uralkodó azonban még mindig nem izgult. Az utazó rabbik mindig
elleneztek valamit, hogy igazolják: ők olvassák helyesen az írásokat.
Jézus azonban egyre inkább egy konkrét mondanivalóra
koncentrált, egy új ország alapítására. A Mennyek Országáról szóló
hírek végre begyújtották az uralkodó paranoiáját.
Újra meg újra kikérdezte Jánost a dologról, de a Keresztelő csak
annyit válaszolt mindig, hogy az uralkodó keressen megváltást az
alámerítkezésben, mielőtt késő lesz. Ezért aztán Heródes Antipas
kiküldte katonai parancsnokát, Molathot, hogy tudjon meg mindent,
amit lehet Jézusról. Ő olyan hírekkel tért vissza Galileából, hogy a
Názáreti még mindig csupán maroknyi követőivel és a magdalai
nővel járja útját. Volt, aki szerint a Názáreti valamelyik próféta
leszármazottja, bár az anyja erősködött, hogy Dávid házából való.
Számos csodás gyógyítást tulajdonítottak neki, de Illés óta
Galileában rengeteg csodás gyógyítás előfordult. Bár a Názáreti most
már nagy tömegeket vonzott, főleg nők és gyerekek hallgatták, a férfi
hallgatói az idősek közül kerültek ki. Molath biztosította urát, hogy a
Názáreti követői aligha alkalmasak bármilyen forradalom
kirobbantására.
Heródes Antipas azért mégis úgy határozott, hogy a születésnapi
ünnepségeit a legdélibb kastélyában, Makareusban tölti, amíg a
pészachra vissza nem kell térnie Jeruzsálembe.
Akkor vagy százezer zarándok lesz ott szerte a diaszpórából.
Vajon a Názáreti beszélni fog az új királyságról?

Az uralkodó születésnapi mulatozásán történtek híre napok alatt

szivárgott ki Makareus kastélyából. Ahogy terjedtek az események
hírei, az emberek egymást kérdezgették, hogy mindez vajon igaz
lehet-e, annyira sokkolta őket, amit hallottak.
Az este normálisan indult. Száz bárány parázson sütve, és
csemegék olyan messzi tájakról, mint Kairó meg Damaszkusz,
kerültek a vendégek elé. A bor patakokban folyt. A tivornya
tetőpontján a részeg Heródes Antipas parancsot adott Molathnak,
hogy hozassa fel Jánost a tömlődből.
A vendégek várakozásteli csendbe merevedtek. Nem sokan látták
közülük eddig a Keresztelőt, de mindenki tudta, hogy a makacs
próféta jobban feltüzelte Heródiást, mint az indokolt lett volna. Ő és
a lánya is látták, amikor Jánost felkísérték az udvarba. A fogság nem
sokat ártott a próféta fizikumának. Jánosnak olyan teste volt, mint
egy gladiátornak, rezzenéstelen és kérlelhetetlen tekintetén látszott,
hogy messze van még attól, hogy megtörje a börtön. Egy percre ő és
az uralkodó szemben álltak egymással. Ki tudja, mi járt az uralkodó
fejében. Valami új módszer, amivel talán végre sikerül megaláznia
foglyát? Ehelyett azonban az uralkodó meginvitálta Jánost, hogy
prédikáljon. A vendégek majd kézfeltartással szavaznak rá.
János talán megérezte a menekülés útját. Csupán annyit kellett
tennie, hogy egy olyan témát választ, amely nem fogvatartója
erkölcseiről szól, és már szabad is. Jánost azonban nem hallgatósága,
hanem csak Isten érdekelte. Heródesre, majd Heródiásra mutatva,
Mózest idézve így kiáltott: „Nem szabad néked a testvéred
feleségével élned!”
János hite csak megerősödött a hónapok óta tartó bezártságban.
Milyen egyszerű lett volna a könnyű utat választani. Ehelyett
azonban inkább mindenkit emlékeztetett − a festett arcú nőket, a
selyembe burkolt férfiakat, a zenészeket és a táncosokat −, hogy
Isten a házasságot szent és elválaszthatatlan kötelékké tette.

Az uralkodó dühe szinte kézzel fogható volt a most következő

üvöltésben: „Vissza a tömlöcbe vele!”
Az unatkozó és csalódott vendégek új szórakozást kerestek. Az
uralkodó Salomét kérte meg, hogy táncoljon. A nagy harcos,
Makkabeus degenerált leszármazottja, a kamasz Salome ügyesen
pörgött-forgott középen, és közben egyre több lepeltől szabadult
meg, és dobta be a tömegbe.
Végül Salome az uralkodó ölébe lendült, és valamit a fülébe
súgott. Heródes Antipas így kiáltott: „Bármit kérsz tőlem, megadom,
neked, még ha országom felét is.”
A tömeg nevetett és ujjongott.
Heródes Antipas megismételte az ajánlatát. Salome újra súgott
neki valamit. Az uralkodó erre összerándult, láthatóan megrázta
Salome mondandója. Salome újra súgott valamit, ezúttal Heródiásra
nézve. Az anyja biccentett. Salome folytatta a suttogást. Heródiásnak
János olyan volt, mint egy tüske, ami folyamatosan szúrta azt a kevés
lelkiismeretét, ami maradt. A vendégek némelyike már kiáltozott,
hogy az uralkodó meg ne próbálja megszegni ígéretét.
Heródes Antipas megmerevedve ült. Salome tovább illegette
magát előtte, nehogy visszautasítsa. A bor, a lány majdnem teljesen
meztelen testének ígérete, és a tömeg egyre hangosabb kiáltozása,
hogy meg ne próbálja visszautasítani, megtették hatásukat. Heródes
Antipas lassan, de végül is bólintott. Parancsot adott Molathnak,
hogy teljesítse Salome kívánságát. A kivégzőkamrában János fejét
elválasztották a testétől a fejszével. Molath egy tálcán hozta Salome
ajándékát.
 A szakállas, véres fejtől a lány visszahőkölt, és kirohant az
udvarból.
Azon a csillagfényes éjszakán Heródes Antipas egy házasságtörő
gyerekének kérésére megölette a Messiás előfutárát.
Amikor a hír végre eljutott Galileába, Jézus összegyűjtötte kis
csapatát, és Jánost dicsérte, amiért végig kitartott.
Mária Magdolna ekkor már tudta, hogy Jézus is hasonló végre
számít. Mestere hatalmas önzetlensége csak mélyíthette saját hitét és
elkötelezettségét.
Hogy mindezt a tanítványokkal is megértesse, Jézus északra vitte
őket a galileai bozótoson túlra, Hermon hegyének lábához. Már volt
egy híres hegyi prédikációja, amelyben ismertette a szabályokat,
melyeket követve az emberek rajta keresztül élhetik életüket.
Jézus ezúttal is egy hegyet választott ki, hogy egy még fontosabb
dologról beszéljen. A csapat egész nap mászott, amíg egy ponton
Jézus megálljt parancsolt. Csak Péter, Jakab és János kísérhette el Őt
a csúcsra.
A nap útja vége felé járt, lassan eltűnt a hegycsúcs mögött. A négy
férfi csak egy keveset ment feljebb, amikor Mária Magdolna
meglátta, hogy egy éles, ragyogó fénysugár vakítja el a három
apostolt. Ők felemelt kézzel próbálták megvédeni szemüket a tűzfény
elől. Ugyanakkor Jézus, aki egy kicsit előrébb járt társainál eltűnni
látszott a ragyogásban.
Amikor újra megjelent, „az ő orcája ragyog vala, mint a nap,
ruhája pedig fehér lőn, mint a fényesség. És ímé, megjelenik nekik
Mózes és Illés, a kik beszélnék vala véle.”
Ez volt az a pillanat, amikor az Ótestamentum egyesült az Újjal.
Mózes, a törvény szerzője, és Illés, minden próféta legnagyobbika
elfogadták, hogy Jézus eljött, és befejezi, amit ők elkezdtek.
Miközben beszélgettek, a hegyoldal egy rövid időre a Menyország
előszobájává változott. Hármójuk fölött egy felhő jelent meg, amiből
egy hang szólalt meg: „Ez az én szerelmes Fiam, a kiben én
gyönyörködöm: őt hallgassátok.”
 A Jézus mellett eltöltött idő alatt Mária Magdolna megtudta, hogy
a felhő fontos jelkép. Amikor János megkeresztelte Jézust, akkor is
egy felhő formálódott, amiből egy földöntúli hang beszélt. Most,
Jézus átlényegülése percében a hang újra megerősítette Jézus
megváltó munkáját, és hogy Jézus Megváltóként lassan közeledik
földi munkája végéhez.
Jézus a Hermonon töltött percek alatt azt mondta követőinek,
hogy semmitől sem szabad félniük, mert Ő mindig velük lesz, utat
mutat nekik és segíti őket. Nemsokára nekik is el kell indulniuk az
úton, amit neki is meg kell tennie, hogy előkészítse a királyság
eljövetelét. Mielőtt elindulnának az úton, maguk mögött kell
hagyniuk a múltat, és magukévá kell tenniük az igazságot. Ehhez
meg kell élniük az életet, ahova Ő vezérelte őket. Ő mindig ott lesz,
és biztosítja, hogy így legyen.
Mégis, az Isten és fia elválaszthatatlan egységét bizonyító hang,
valamint Mózes és Illés jelenléte ellenére Péter kénytelen volt
kifejezni értetlenségét afölött, amit az imént láttak.
„Mester, jó nékünk itt lenni: csináljunk azért három hajlékot,
néked egyet, Mózesnek is egyet, Illésnek is egyet.”
Ez a múló dicsőség Péterben nem volt több Krisztus földi
hatalmának kifejeződésénél. Ő és a többi tanítvány újra nem értette
meg, hogy Jézus szentségét látták meg az imént.
Mária Magdolna számára a Hermon hegy oldalában látott
gyönyörű jelenet meghozta annak megértését is, hogy nemsokára
sűrűbb és borzalmasabb sötétség következik, mint elképzelni lehet.
Azután csak a hit menti majd meg őt a Jeruzsálemben kifőzött
összeesküvés elől.
A Templom ügynökének első beszámolóját Jézusról számos másik
követte.
Az az első, három évvel korábbi jelentés szép lassan szűrődött át a
Templom vezetésén. A Templom hivatalai foglalkoztak a templomi
adókkal, a Rómának fizetendő adókkal, az állatáldozatokból befolyó
jövedelmekkel és a Főpapnak járó százalékokkal. Ezekkel az
ügyekkel írástudók és titkárok százai foglalkoztak, akik egész Júdea
minden zsidójának egész életét leírták. Minden születést és
halálesetet feljegyeztek, ahogy a házasságok és a bar micvók is
feljegyzésre kerültek. A Templom alatti hatalmas pincelabirintusban
minden egyes zsidó életéről részletes adatok álltak rendelkezésre,
hogy mikor és hol születtek, hol éltek, mit dolgoztak, és hogy mikor
haltak meg. Minden évszázad végén elégették a tekercseket, hogy
jusson hely a soron következő évszázadnak.
A Templom vezetői közül csak a legfelsőbb körök tudták, hogy
mindezek az adatok a Pilátus rendelkezésére állnak a Kajafással
fennálló egyezségük alapján. A főpap és a római Megbízott közti
egyezség több titkos találkozó során jött létre. Az egyezség hátterét a
tartomány két legnagyobb hatalmú emberének közös szükséglete
hívta életre. Egyikük sem kedvelte a másikat, de mindketten
felfogták, a Templom szabályainak betartatása történhet anélkül,
hogy Róma hatalma csorbulna.
Kajafás a Templomot az Antónia erőddel összekötő föld alatti
folyosón ment át a Megbízott lakosztályában megtartott találkozóra.
Amúgy a Templom Rómának fizetett adóját vitték át ezen az úton,
hogy ne kelljen az emberek szeme láttára tenni.
A Capernaumból érkező első jelentés aligha jelentett fenyegetést a
Főpap és a megbízott megállapodására. Az ügynök által elmesélt
részleteket leírta egy titkár, az irat pedig megkezdte útját az irodák
labirintusán át. Jézus valószínű úgy szerepelt az iratban, mint „a
názáreti születésű” vagy egyszerűen csak „a Názáreti”.
Az iratokban semmi nyoma nem volt, hogy Názáret apró falva
Isteni védelem alatt állt volna. A Templomban még arról sem őriztek
iratot, hogy a falu mikor alapult. A jelentés lépésről lépésre egyre
több iratot gyűjtött maga köré. Valószínűleg az eredeti jelentéshez
csatolták a Péter anyósáról szóló részleteket, valamint a szemtanúk
hátterét tartalmazó jelentéseket. Ahogy az adatok haladtak előre a
rendszerben, további adatokat csatoltak hozzá arról, hogy Jézust
szülei elhozták annak idején a Templomba, és végrehajtották az
összes elsőszülöttet illető szertartást.
 Ha a Simonnal való találkozásról is létezett volna jelentés, azt
valószínűleg akkor is elhessegették volna, mint nem fontos részletet.
Mióta főpap volt, Kajafás ellenezte a Simon jóslatához hasonló
spekulációkat: a rómaiak feldühödtek miattuk.
Lehetett egy pillanat, amikor az egyik titkár, aki átnézte az addig
összegyűlt iratokat, észrevett valamit. Ez lehetett Jézus gyerekkori
találkozása a Templom tanáraival. Valószínű a gyerek anyjának adott
válasza lephette meg a titkárt: ,,Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem
azokban kell foglalatosnak lennem, a melyek az én Atyámnak a
dolgai?”
A titkár valószínűleg úgy értelmezte a szavakat, hogy az újonnan
férfivá avatott, odaadó fiú azt kérdezi, hogy hát hol máshol lehetne ő,
mint a Templomban? A titkár valószínűleg konzultált az ügyben több
kollégájával, de akár egy írástudóval is. Az a lényeg, hogy Jézus
„aktája” végül is eljutott Shemhez, a Főpap fő írástudójához.

12.

Abban a hónapban, ami a Krisztus születése utáni harmincadik év

áprilisaként vonult be a történelembe, három évvel azután, hogy
megkezdte nyilvános tanításait, Jézus újra Capernaumtól déli irányba
vezette tanítványait.
Végső úticéljuk Jeruzsálem volt. Jézus elmondta tanítványainak,
hogy két héten belül együtt ünneplik majd a pészachot. Eddig még
nem ünnepelték a pészachot, amelynek során megesznek egy sült
áldozati bárányt. Jézus, mintha megérezte volna csalódását, elmondta
Mária Magdolnának, hogy azt szeretné, hogy élvezze az ünnepet
anyjával együtt, és időt fog velük tölteni, mielőtt leülne az
apostolokkal a rendes pészachi vacsorához.
Az ígéret, hogy a két nő külön ünnepelhet Vele, újabb jele volt a
tiszteletnek, amellyel Jézus övezte őket. Mindkettejüket egyenlően
szerette. Egyikük a világra hozta, a másik lénye leglényegéig hűséges
volt hozzá és ügyéhez. Bármilyen kitartóak, és kemények is voltak
bár, mégis erőre volt szükségük, hogy el tudják viselni az előttük álló
megpróbáltatásokat.
Ha Mária Magdolna érzett is valami mögöttes jelentést a dolgok
ilyetén elrendezése mögött, nem szólt róla. Megtanulta, hogy van
amikor kérdezhet, és van, amikor el kell fogadnia a dolgokat. De
biztosan megérezte, hogy közeleg a végkifejlet. Ennek nyoma volt
abban a szinte mellékes megjegyzésben, amelyet Jézus ejtett el,
amikor készültek elhagyni Capernaumot. „Nem lehetséges, hogy a
próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el.”
Krisztus még egy dolgot tisztázott: semmi és senki nem fogja
meggátolni, hogy bemenjen a zsidók legfontosabb szent városába.
Jézust nem a város története vonzotta, hanem a tudás, hogy ő fogja
megváltoztatni a város jövőjét. Ezen a reggelen, miközben figyelte,
ahogy tanítványai felkészülnek az útra, Jézus olyan dolgokat
mondott, amelyeket később, a város megpillantásakor is elismétel
majd.
„Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat, és
megkövezed azokat, kik te hozzád küldettek, hányszor akartam
egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk az őkis csirkéit az ő
szárnyai alá, és ti nem akartátok!”
A szavak jelentése ismét lepergett a tanítványokról. Számukra
most csak az számított, hogy együtt lehetnek Jeruzsálemben az
ünnepen. Jézus jól ismert utat választott dél felé. Először végigjárják
a galileai tópartot, a falvakat és a kisvárosokat. Jézus mindenhol
prédikál majd. A tó után a Jordán medrét követik majd.
Olyan reggelen hagyták el Capernaumot, amelyekről Galileában
azt szokták mondani, hogy ránk mosolygott Isten. Bár még korán
volt, a levegő kellemesen meleg volt, és az égen egyetlen felhő sem
látszott. A tópartot itt virágok és a már zöldellő fák díszítették.
Különböző barátok hajnal óta hozták nekik Péter anyósának
házához az útravaló gyümölcsöt és más ételeket. Júdás, a kincstárnok
osztotta el az ételt a csapat tagjai között. Mária Magdolna is
megkapta a maga csomagját, amit hoznia kellett, a fején
egyensúlyozott vizeskancsó mellett. Az utazások során mindig a nők
kapták a nehezebb feladatokat.

Mária Magdolna saját helyzete a csoporton belül még szilárdabb lett

attól a naptól fogva, hogy Jézus megkérte, gyalogoljon mellette. Ez a
döntés megdöbbentette a tanítványokat, hiszen ilyen kitüntetés
semmiképp nem illetett meg nőt.
Mikor megérezte rosszallásukat, Jézus újra emlékeztette őket,
hogy amikor válaszoltak hívó szavára, reméli, nem valamilyen világi
jutalom reményében tették. Elmondta nekik, hogy azért majd az
eljövendő királyságban saját trónjuk lesz az ember fiának trónja
mellett.
De sajnos azt ismét nehezen fogták fel, hogy szimbolikus
trónusokról van szó. Ez akkor tűnt ki a legjobban, amikor Péter
megkérdezte, hogy az eljövendő királyságban megtarthatja-e majd
csónakjait. Egyértelműen nem fogta fel, hogy Jézus egy sokkal
fontosabb hajó kormányzását bízta rá.
Capernaum legtöbb lakója előkerült, hogy megnézze, amikor
elindulnak. Bár általában csak úgy hívták, a Názáreti, a város népe
egy ideje maguk közül valónak vallotta Jézust. Közöttük élt, és
befogadták őt és a követőit is. Figyelmeztették őket a
„bögölyökként” körülöttük nyüzsgő kémekre is. Capernaum
fogadósai egy ideje nem adtak ki szobát a Templom ügynökeinek.
Spiclinek lenni Galileában nem volt túl hálás munka.
Ennek köszönhetően a kémek is egyre ravaszabbak voltak, és
egyre agyafúrtabb módokon próbálták meg Jézust a törvény
valamelyik csapdájába becsalni. De minél többet próbáltak meg
mesterkedni, Jézus annál könnyebben elfojtotta próbálkozásaikat,
szembeszállt velük és legyőzte őket. Egyre elszántabban harcolt
ellenfeleivel.
A tó partján lassabban haladtak, mint általában. Az ösvények tele
voltak a pészachra Jeruzsálembe igyekvő zarándokokkal. Különböző
helyeken nagy tömegek vártak türelmesen Jézus prédikációira.
Ismerős emlékeztetőket mondott, újra vázolva a megváltás útját.
Időről időre gyógyított is, tisztában azzal, hogy minden szavát és
mozdulatát figyelik a Templom ügynökei és farizeusok.
Egy vakot hoztak egyszer elé. Jézus letérdelt és a porba köpött,
majd a sárból két kis golyót gyúrt. Ezeket a vak szemeire helyezte,
majd utasította, hogy menjen a tóhoz, és mossa le a sarat. Az egyik
ügynök követte. Nem sokkal később a vak ember visszatért kiabálva,
hogy lát. Mögötte az ügynök haladt, és hitetlenkedve rázta a fejét.
Tiltakozása, hogy boszorkányság történt, elhalt a tömeg
ujjongásában.
Így folyt tovább az út. Jézust ünnepelték, a kémek pedig
megpróbálták csapdába ejteni. Magdalánál Jézus kijelentette, hogy az
ember fia megkapta a hatalmat, hogy megbocsássa a bűnöket.
Egy ügynök feljegyezte szavait: Dániel próféta beszélt „az ember
fiáról, aki lejön a Meny ország felhőjéből.” A kifejezést általában a
Messiásra használták, aki egy napon majd emberi formában fog
eljönni. Vajon ezt a címet próbálta magára akasztani? Krisztus azt
válaszolta, hogy az ügynöknek azt kell hinnie, amit akar. A tömeg
hangosan ujjongott.
Pár mérfölddel arrébb egy újabb templomi ember várt, ezúttal egy
csoportnyi farizeus társaságában. Az egyik farizeus figyelmeztette
Jézust, menjen a saját útján, hagyja el ezt a helyet, mert Heródes meg
akarja ölni.
Nem a Jézus testi épsége iránti hirtelen aggodalom váltotta ki a
figyelmeztetést. Megpróbálták pánikba ejteni Jézust, és megmutatni,
hogy nem fontos ember.
Mindenesetre a fenyegetés nem volt minden alap nélküli. Azt
beszélték, hogy Heródes Antipas egyre jobban aggódik Jézus
növekvő népszerűsége miatt.
Jézus halkan csak annyit válaszolt a farizeusnak, hogy folytatni
fogja az ördögök kiűzését és a gyógyítást.
Jézust semmilyen fenyegetés nem állíthatta meg. Ő, és csak ő
választhatta meg az időt és a helyet, ahol abbahagyja földi létét.
A pészach előtti tizenkettedik reggelen a Jeruzsálemre virradó új
napot a trombita hangja jelentette be. Ebben az órában még minden
árnyékban volt, kivéve a Templomot és az Antónia erődöt. Az erőd
trombitásával a Templom harsonásának szomorú hangjegyei keltek
versenyre.
Pár perccel később kinyíltak a város kapui, és beáramlottak a
zarándokok, a kereskedők, valamint a teve-, és szamárkaravánok. A
levegő megtelt a Templomba hozott áldozati állatok és madarak
hangjaival. A diaszpóra minden vidékének tájszólása hallatszott az
utcákon. Ahelyett, hogy az ünnepek alatt csillagászati magasságokba
emelkedett fogadói árakat megfizették volna, rengeteg zarándok
inkább a környező hegyekben táborozott.
Álltak ott Indiából és Kínából, valamint belső Afrikából érkező
zarándokok sátrai is, a teljes Római Birodalom területéről érkezők
mellett. Összesen ezekben a napokban mintegy félmillió ember
élhetett a városban.
A város környékén álló sátrakban alvó férfiak jó része alaposan fel
volt fegyverezve, mivel az utak tele voltak rablókkal és tolvajokkal.
A sátortábor igen komoly katonai erőt jelentett.
Ez a felismerés ezekben a napokban biztosan eszébe jutott a város
két legnagyobb hatalmú férfijának: József Kajafásnak és Pontius
Pilátusnak. Mindketten tudták, hogy a pészach az az ünnep, amikor
az emberek meg akarnak szabadulni a hosszú szenvedéstől. Ez volt
az az időszak, amikor minden más nép végül is elismeri az Egy
Istent, és a Templom lesz minden hit központja, a Főpap pedig
mindenek fölé áll, akik pedig ennek ellenállnak, azokat elpusztítja a
Messiás.
József Kajafás számára ezek a tanok hite alapvetései voltak,
amelyeket soha nem kérdőjelezett meg. Pontius Pilátus számára ezek
a vágyak megbocsátandó kihágást jelentettek, ami az egyezség része
volt.
Egyikük sem tudta, hogy a Felkent hogyan fogja meggyőzni népét
arról, hogy végre eljött. De mindketten tudták, hogy ha sikerül neki,
akkor az ő életük is végleg megváltozik. Kajafás, egyre növekvő
népszerűtlensége miatt számíthatott rá, hogy népe elmozdítja
hivatalából, Pilátus pedig tudta, hogy egy felkelést nem biztos, hogy
le tudna verni. Márpedig a császár és a szenátus nem bocsát meg
azoknak, akik kudarcot vallottak küldetésükben.
Pilátus úgy tekintett Kajafásra, mint Róma bábjára. A Főpap egy
gyűlöletes pogány birodalom képviselőjének látta Pilátust, akitől
minden zsidó meg szeretett volna szabadulni. Eddig mindez egy
elérhetetlen vágyálomnak tűnt Kajafás számára.
A Galileából érkező hírek azonban egy ígéretes megoldás
lehetőségét kínálták. Feltéve, hogy a Názáreti továbbra is vonzza a
hatalmas adóteher miatt felbőszült embereket, akiket az állandó
megaláztatások és erőszak csak tovább hajszolt a kétségbeesésbe, és
akik meg vannak győződve róla, hogy a Názáreti a Messiás.
Az sem kizárt, hogy az ács fia odaáll egy hadsereg élére, hogy
kiűzze a rómaiakat. Ha ez sikerül neki, a Templom elismeri és mellé
áll.
Kajafás értette annyira népe lelkületét, hogy tudja: ha eljön az
ideje, mindenkit meg fog tudni győzni róla, hogy ő állt a Názáreti
mögött. Abban is biztos volt, hogy a Názáretit a Templom irányítása
alá vonhatja. Bár minden jelentésben az állt, hogy a Názáreti
beszédei és cselekedetei különböznek a megszokottól és lázadó
szelleműek, de a Templomnak volt már dolga hozzá hasonló
rabbikkal.
Ha a Názáreti tényleg felkelést vezet a Mennyek Országa
jelszavával és elbukik, akkor Pilátus keresztre feszítteti, és a Názáreti
is belép azon zsidók közé, akik megpróbálták lerázni a megszállók
igáját és elbuktak. A Templomban minden marad a régiben.
Ezen a pészach előtti tizenkettedik reggelen József Kajafás
megérezhette, hogy ez a pészach más lesz, mint az eddigiek voltak.
Az Antónia Erőd-beli öltözőszobájában Pontius Pilátus ugyanazt a
rutint követte, mint minden reggel, mióta Megbízottá nevezték ki.
Felvette tógáját, amire egy bőr mellvértet csatolt, amelynek gyors,
erős mozdulatokkal húzta meg bőrszíjait. Ezután következett a
császári sisak és a köpeny.
A trombitás és a harsonás versengése behallatszott a Főpap
öltözőszobájába. József Kajafás még alsóingében, mezítláb is
egyértelműen olyan ember volt, aki hozzászokott, hogy körülötte
forog a világ. Ithamar, a szolgája elővett egy ruházatot, és
tiszteletteljesen felöltöztette a Főpapot, majd szertartásos tisztító
folyadékkal megöntözte a ruhát. A szokások ennyit követeltek.
Ezután Ithamar feltette a Főpapra szertartásos övét, majd a lábára
rakta arannyal kirakott szandálját.
A Templom tetején elhallgatott a harsonaszó. A trombitás még fújt
egy futamot, majd ő is elhallgatott.
Az ablakon új, és az eddigieknél sokkal bántóbb hangok jöttek be.
Az Antónia Erőd udvarán megkezdődött a napi gyakorlás, és a
fegyverek, meg csata- és ostromgépek ellenőrzése. A lovakat
lecsutakolták, a légionáriusok ellenőrizték és megtisztították
fegyverzetüket. Az udvar közepén gúlába rakott fegyvereket egy
centúrió ellenőrizte. Az elmúlt két reggelen két másik centurion
fegyvereivel tette ugyanezt. Pilátus azért jött ide, mert ilyenkor volt a
legnagyobb szükség erősítésre Jeruzsálemben.
Napkelte óta a Templomban az Oltár volt az összes udvar közül a
legaktívabb mozgolódás helyszíne. A nagy fekete kövön, és a rá
felvezető rámpákon nyüzsögtek az emberek. Az Oltár talapzatánál a
kereskedők madarakat árultak a zarándokoknak, akik aztán papoknak
adták át az állatokat. Ők az áldozást végrehajtó rabbiknak adták át az
állatokat. A levegő bűzlött az égett hús szagától.
Hirtelen a Templom tetején egy pap hosszú, mélyen zengő
futamot fújt a harsonáján. Minden tevékenység megállt, és mindenki
meghajolt a kapu felé, amerre menet haladt át. A menetet a Jonatán
vezette Templomi Őrök pajzsai védték. Hátul, még a szoros
csoportban is elkülönülve érkezett Kajafás, akit jó néhány pap
követett. A menetet még több őr zárta le, mindegyikük egy zsákkal a
vállán. A zsákokban a Templom Rómának fizetett adói voltak.
Maga a nap, amin a pénzt át kellett adni, a pészach előtti
tizenkettedik nap is nagy sértés volt a zsidókra nézve. Ez egy szent
szám volt a számukra, amit a Kajafás ruhájába varrott, Izrael törzseit
jelképező tucatnyi drágakő is szimbolizált.
 A Főpap menete áthaladt a Nicanor Kapun, és lementek a külső
Templom alatt kezdődő hatalmas föld alatti világba vezető
lépcsőkön.

Az Antónia Erőd udvarára egy katonai oszlop menetelt ki, az elején

egy jelvénnyel, melynek tetején a Birodalmi sólyom állt. A jelvény
mögött jött Pilátus, Lentinus, a légiók parancsnoka és Quirius, a
helyőrség parancsnokának társaságában. A történészek feljegyezték,
hogy Lentinus körül a természetes hatalom levegője lengett, míg
Quirius katonás katona volt. Pilátus és két parancsnoka az udvar
egyik sarkához meneteltek, és lementek egy lépcsőn.

A Templom alatt a Főpap menete boltíves benyílók mellett haladt el,

amelyek mögött a kézművesek dolgoztak. Pékek, gyertyaöntők,
ruhafestők és szövők dolgoztak itt, valamint arany- és ezüstművesek.
A menetelés zaja erős volt, mint egy szívverés, és megtalálta a
visszhangját. Senki sem hagyta abba a munkáját.
Pilátus nehéz csizmájának csengő dördülése tökéletes ellenpontja
volt Kajafás szandálja alig hallható surranásának. A római fegyverek
csengése tökéletes kontrasztban állott a zsidó papok ruhájának
suhogásával.
A templomi menet megállt egy falnál, amely látszatra a folyosó
végét jelezte. Jonatán előlépett, és kardjának markolatával megütötte
a fal egy bizonyos kövét. A fal erre elgördült előlük.
A túloldalon Pilátus állt csoportjával.
A két férfi egy hosszú percig nézett egymásra, majd Pilátus rögtön
a Kajafás mögött sorakozó őrökre pillantott, akik a zsákokat hozták.
Vagy egy perc tétovázás után a Főpap és emberei folytatták útjukat
az erőd gyomrába. Vajon Kajafás legalább némán kifejezte valamivel
megvetését a gyűlölt római jelvények, és az erődben található
szobrok láttán? Kajafás valószínűleg ösztönösen szorosabbra húzta
maga köré a ruháját, mintha védeni akarná magát a pogány jelképek
ellen. Minden zsidó ezt tette volna.
 A csoport megállt egy ajtó előtt, amelyet két jókora pecsét zárt le
Az egyiket a római sólyom, a másikat héber szavak díszítették.
Ahogy az őrök széthúzták zsákjaik száját, hogy megmutassák az
adót, Jonatán és Quirius az ajtóhoz lépett. Minden tekintet rájuk
szegeződött. Egy-egy erős ütéssel mindketten összetörték a
pecséteket, amelyek a legutóbbi fizetés napján kerültek az ajtóra. A
római és az izraeli pecsét darabjai összekeveredtek a padlón.
Pilátus lépett előre, és csizmájával óvatosan félretolta az összetört
római embléma darabjait, majd egy gyors mozdulattal, a sarkával
porrá zúzta az egyik héber feliratos pecsétdarabot. A mozdulatot
mindegyik zsidó pap és katona látta.
A Pilátus által tanúsított lassú kimértséggel József Kajafás
megfordult, és elindult vissza a földalatti úton. A folyosón csak az
őrök által a rómaiak zsákjaiba átpergetett aranyak csengése
visszhangzott.

13.

Jeruzsálemtől északra egy pásztorfiú egy völgybe terelte a birkáit,

ahol könnyen rajtuk tarthatta a szemét, miközben legelésztek.
Alkonyatkor hazaterelte őket, keresztezve a Bethlehembe vezető
ösvényt.
Nemsokára jön majd a kupec, megnézi a nyájat, alkudozik a fiú
apjával, megegyeznek, ezután ládákba tereli az állatokat. A birkákat
aztán Jeruzsálembe szállítják majd a pészachi vacsorához. Ez így
volt, mióta zsidók éltek ezen a földön.
Az ösvény felől a gyorsan hajtott harci fogat félreismerhetetlen
hangja hallatszott. Porfelhőbe borítva gurult el a fiú mellett, aki csak
annyit látott, hogy egy nő tartja kézben a szárakat. Júdeában
mindenki, így ő is tudta, hogy csupán egyetlen nő hajt így fogatot:
Clau-dia Procula.
Pár nappal korábban még a férje mögött zötyögő zárt hintóban ült
a Jeruzsálembe tartó két légió élén.
 A hintót Rómából hozatta, és Claudia Procula saját Istenei és
Istennői díszítették. Az ablaknyílásokat fátyolfüggönyök fedték,
hogy kizárják a port. A hintó belsejében egyetlen aranyozott fatrón
állt, karfái egy-egy faragott, pihenő birodalmi sasban végződtek. Az
utazás hosszú volt és kényelmetlen. Bár az asszony Antónia Erőd-
beli lakosztálya szinte spártaian egyszerű volt a caesareai palota
pompája mellett, de ezeket a kényelmetlenségeket ellensúlyozták az
erőd istállóiban élő arab telivérek, amelyek a legjobb lovak voltak
egész Júdeában.
A férjéhez hasonlóan Claudia Procula is kitűnő lovas volt. Amint
megfürdött és pihent, kiválasztott egy csapat lovast, és egy
versenyfogatot. Személyi szolgája, Miriam társaságában mindennap
kihajtott a Jeruzsálem környéki hegyekbe. A környéken táborozó
egyre nagyobb számú zarándok számára inkább félelmetes, mint szép
nő volt, aki a rangjának megfelelő öltözetben, magabiztosan
irányította a lovakat.
A birkák rémült bégetését elnyomta a lovak patáinak
mennydörgése. A kocsi a rajta kapaszkodó Miriam-mal, Claudia
Procula ügyes irányítása alatt eldübörgött Jeruzsálem felé.

Közvetlenül a Nicanor Kapu mögött volt a Főpap tisztuló medencéje.

Mielőtt Kajafás továbbhaladt volna a Belső Templom irányába,
először meg kellett merítkeznie a megszentelt vízben. A fürdőterület,
amely alig volt nagyobb, mint egy jókora kád, két bejárattal
rendelkezett. Az egyiket „tisztátlanul” volt szabad csak használni,
amilyen most, a Pilátussal való találkozás után Kajafás volt.
Odabent, a medence mellett levetkőzött. Ithamar elvitte a ruháit,
hogy kimossa olyan vízben, amibe szent olajat öntött. Miután
Ithamar megvárta míg a Főpap teljesen alámerül a kádban, segített
neki felöltözni tiszta ruhába, amelynek minden darabját tisztító
olajjal spriccelte be. Kajafás ezután a másik, „tiszta” ajtón át a saját
lakosztályába jutott. Egy mozgalmas napon akár tizenkétszer is meg
kellett ismételnie ezt a szertartást.
 Kajafás dolgozószobája mélyen a Templom belsejében volt, közel
a legfőbb Szentséghez. Itt legfőbb munkája a Nagy Szanhedrin,
vagyis a zsidók legfelsőbb bírósága ítéletéinek ellenjegyzése volt.

Az utóbbi négyszáz évben a Nagy Szanhedrin nem csupán a

legfontosabb eseteket tárgyalta, de a tizenegy tartományi bíróság
által meghozott ítéleteket is ellenőrizte. A legfelsőbb bíróságnak
hatalmában állt megváltoztatni az ítéleteket, és a papjelölteket is ők
vizsgáztatták.
A bíróság jelenlegi hetvenegy tagját három csoportba osztották.
Az első csoport a Templom főbb papjaiból állt, akiket főleg a
jelenlegi Főpap házából választottak ki. József Kajafásnak tizennyolc
rokona dolgozott a legfelsőbb bíróságon. Ez a komoly hatalommal
bíró csoport jelentősen volt képes befolyásolni a többi bíró
véleményét. Amikor Kajafás nem volt jelen, akkor apósa, Annas
ítéletét támogatták.
Bár már nem volt Főpap, mert Pilátus elődje eltávolította, Annas
azért még rendelkezett bizonyos felelősségi körrel a Templomban. Ő
kontrollálta az áldozatokra kiszabott adókat, és a pénzváltók napi
árfolyamát. A görnyedt Annás Templomon átsiető figurájára
évszázadokon át emlékeztek. Időről időre eltűnt Kajafás valamelyik
titkos megbízatását teljesítve. Az évek során ezek révén eljutott
Alexandriába, Athénba és Rómába is. Azt, hogy mit csinált és kivel
találkozott, rajta és a vején kívül senki sem tudta.
A második − huszonnégy tagú − csoport, az Öregek, a Templom
által tartott heti iskola vezetőiből álltak. Az Öregek Izrael első
tizenkét törzséhez vezették vissza családfájukat. Azokhoz a
családokhoz, akik elvezették a népet Kánaánba, majd később a
babiloni száműzetésbe. Az Öregek évszázadokon keresztül fontos
szerepet játszottak a nemzet ügyeiben. A csoport egyik tagja, aki
most a Nagy Szanhedrinben ült, Arimatheai József volt, egy gazdag
földbirtokos. Bár a családja Szamáriából jött, ő már régen
Jeruzsálemben telepedett le, és még azt a jogot is megszerezte
magának, hogy ott temessék el, mivel építtetett egy családi sírboltot.
 József, ez a magas, középkorú férfi volt az Öregek
legszabadelvűbb tagja. Közismert volt vitázó képessége, és az, hogy
képes volt meghallgatni vitapartnerét. Bár eredetileg jogtudósnak
készült, inkább a papi hivatást választotta, és családi kapcsolatai
révén helyet szerzett a Nagy Szanhedrinben. Kilenc évig ült a bírók
pultja mögött, és számos olyan ítéletet vétózott meg, amit Annás
ellenjegyzett. Arimatheai József Nikodé-mus és Gamliel között ült.
A harmadik csoport az írástudók csoportja volt, a törvényt
értelmező jogtudósok csoportja. A babiloni száműzetés előtt az
elődeik egyszerű, mindenki számára elérhető írnokok voltak, aki
fizetség ellenében megírtak egy-egy jogi iratot. Gyakran másoltak le
fontos részeket a Törvényből, és így a századok során annyira
megismerték, hogy ők lettek a legjobb szakértői.
A Babilonból való visszatérés után kiderült, hogy komoly szükség
van a tudásukra. A farizeusokkal együtt ők lettek a Törvény
védelmezői a pogányok, például a görögök ellen. Minden siker
növelte a reputációjukat. Sokuk megkapta a megtisztelő „rabbi”,
vagyis „tanító” megszólítást. Nem sokkal azután, hogy Pompei-usz
megszentségtelenítette a Templomot, az írástudókat is meghívták a
Nagy Szanhedrinbe.
Az emberek fejében ők egyértelmű kapcsolatban álltak a galileai
farizeusokkal, mivel ugyanolyan szűklátókörűén értelmezték a
vallási kérdéseket. Ugyanakkor a Nagy Szanhedrinben ülő írástudók
ismerték a sza-dukkeusok nézőpontját is.
Az írástudók között ült Klopas, Shem bátyja is, a Főpap fő
írástudója.
Klopas úgy maradt meg az évszázadok során, mint aki nem
csupán fizikailag alacsony, de akinek a türelme, az együttérzése és az
emberiessége is rövid. Sokat dicsekedett, hogy milyen jól ismeri a
Törvényt. Számára az igazság a precedens volt, és ő mindig talált
egyet.
A Templom ügynökei által Galileából küldött jelentéseket az
írástudók nézték át. Amit olvastak, végtelenül feldühítette őket.
 Jézus következetesen támadta a farizeusokat, amiért nem képesek
megérteni a Törvény igazi szellemét. Nemrég támadást indított
maguk az írástudók ellen is, azzal vádolva őket, hogy merev
értelmezéseikkel lehetetlenné teszik az emberek számára, hogy
szabadon értelmezzék a Törvényt. Capernaumban és máshol is
hirdette, hogy az írástudók kerítést vonnak a Törvény köré. Ezekkel a
szavakkal indította el az írástudók képmutatása elleni támadásait.
A példa nélkül álló támadássorozat mellett Jézus még azt is
hirdette, hogy képes megbocsátani a bűnöket.
Klopas számára ez felért egy hadüzenettel minden ellen, amit
számára a Törvény jelentett.
De most, a pészach kezdete előtti tizenkettedik reggelen volt egy
bűn, ami József Kajafás figyelmét igényelte a Nagy Szanhedrin
részéről. A Hebroni Hannah esete volt az, akit házasságtörésen
kaptak. Ha József Kajafás jóváhagyja az ítéletet, a nőre kövezés általi
halál várt. A Főpapnak el kellett döntenie, hogy végrehajtsák-e a
büntetést.

Miután megkapta a Templom kötelező ajándékát, Pilátus az erőd

öltözőszobájába ment. A nyitott terület elfoglalta az erőd teljes
emeletét, és tele volt aranypénzeket tartalmazó ládákkal és más
ajándékokkal. A Ceasareából hozott írnokok minden egyes petákot
felírtak. A pénzek ellenében az adót igazoló nyugtákat állítottak ki,
amelyeket a római sas díszített.
Az adószedő megvárta, amíg egy láda megtelik, majd lepecsételte
és az udvarba vitte, ahonnan kísérők őrizete mellett Caesareába
vitték és berakodták valamelyik gályára, ami Róma és a központi
kincstár felé felé indult.
A pészach kezdetéig a pénzszámoló szoba volt az erődben folyó
tevékenység központja pirkadattól napnyugtáig.
Itt is, mint mindenhol a Pilátus hatalma teljes volt és
megkérdőjelezhetetlen. Mindenki feltétlen és teljes
engedelmességgel tartozott neki. Egy-egy adószedő megérkezése egy
jó nehéz ládával mindig magára vonta Pilátus figyelmét. A ládát
maga elé ürítette a padlóra, és figyelte, ahogy egy írnok csoportokra
szedi az érméket, az ékszereket és a többi értéket. Egy-egy tárgyra −
szebb bross, finom ezüstmunka, drágakövek − időnként felfigyelt.
Azokat a tárgyakat egy külön ládába gyűjtette, ami a megbízott saját
ajándékait tartalmazta. Pontius Pilátus így növelte saját vagyonát. Ez
volt a római megszállás módja.

Mária Magdolna számára az út Capernaumból igen gyakran

megszakadt, mivel Jézus mindenhol megállt prédikálni, ahol csak
összegyűltek páran. Prédikált, kérdésekre válaszolt, gyógyított, és
kivédte a Templom embereinek támadásait. Mindezt minden
településen végigcsinálta.
Akiknek Jézus prédikált, általában elkísérték Jézust, így megesett,
hogy a hosszú nap végén több száz ember követte. Az éjszakát a
szabad ég alatt töltötték. Tüzeket raktak, himnuszokat énekeltek, és
megvitatták, hogy mit láttak és hallottak nap közben.
Mária Magdolna érezte Jézus megújult szándékát és erejét. Úgy
tűnt, Jézus érezte, hogy már csak meghatározott ideje van hátra, és
még annyi a tennivalója. Napközben egyre rövidebb pihenőket és
étkezéseket engedett magának, és minden kis faluban, városban
megállt prédikálni.
Ott találkoztak Máriával, Jézus anyjával, ahol János
megkeresztelte Őt. Mint mindig, Jézus most is kedves és védelmező
volt anyja irányában, újra kimutatva, hogy mennyire nem szeretné,
ha anyja megtudná, milyen terhet kell a vállain cipelnie. Ő
mindenkinél jobban tudta, hogy egy anyának a legnehezebb
elengedni fiát a halálba, ő mégis ezt tette, amikor megkérte Kánában,
hogy oldja meg az elfogyott bor gondját. Az a csoda volt az ő első
kézzelfogható csodája. Ő volt az anya, aki megváltást hozott a földre,
minden nő között az egyetlen. Hogy mindebből mennyit értett,
kérdéses maradt. Az, hogy Mária Magdolna Jeruzsálembe menet
megpróbálta elmagyarázni neki, nem lehet vitás. A Jézussal töltött
három év alatt a magdalai nő olyan dolgokat tanult, amelyekről a
többieknek fogalmuk sem volt. Mindenkinél jobban értette ő, hogy
míg a legtöbb ember élni jön a földre, Jézus meghalni jött.
Egy héttel azután, hogy elhagyták Capernaumot, újra behatoltak
Szamáriába. Ott töltötték az éjszakát, ahol Ábrahám először
meghallotta az Úr hangját. Aludtak Bethelben is, ahol Jákob azt
álmodta, hogy egy létra emelkedik a menny felé, amelynek a tetején
Istenre várt, aki megígérte neki, hogy megvédi, bárhova menjen is. A
harmadik éjszakát Ramahban töltötték, ahol Deborah igazságot
osztott a pálmafa alatt.
Júdás Iskariotes számára, aki meg volt győződve róla, hogy Jézus
egy valóságos mennyei királyságot akar létrehozni, mindez csak
megerősítette tévhitét. Mivel a csoporton belül egyre inkább
elszigetelődött, így az álomképein kívül nem sok minden tarthatta
fenn reményeit. Júdás a szamáriai út minden eseményét a véres
forradalom előképének tekintette, amelyben mestere mellett akart
harcolni, készen a gyilkolásra és a halálra. Ez a kép hosszú ideig
megmaradt benne azután is, hogy a jeruzsálemi út dicsőséges célja
kiderült.
Sebastét elhagyva Jézus átvezette követőit Girezim és Ebal
mészkőcsúcsai között, amelyek Szamária legmagasabb és
legszentebb csúcsai. Ábrahám itt hallotta meg Isten szavait.
„Tenéked és a te magodnak adom mind ezeket a földeket.” Sámuel is
erre járt rendszeres évi bíráskodási körútján, melynek során minden
városban ítélkezett. Ámos próféta is innen ítélte el Izrael hiú
szentségességét. Saul is itt követett el öngyilkosságot, miután
meghalt három fia, és Dávid Király, Jézus anyjának őse is innen
indult hódító útjára. Most, évszázadokkal később az emberek hasonló
reményeket tápláltak, ahogy követték Jézust a hegyek között
kanyargó ösvényeken.
Mária Magdolnához hasonlóan a menethez csatlakozott nők
megtöltötték a fejük tetején cipelt vizeskancsókat Gerizim hegyének
lábánál. A legendák szerint ez a volt a világ legédesebb vizű forrása.
 Itt kezdett bele Jézus egy újabb prédikációjába a házasságról.
Abban a társadalomban, ahol a válás mindennapos volt, Jézus így
beszélt:
„A mit az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza.”
A parancshoz hozzátett még néhány jótanácsot: „A ki házasság
nélkül van, arra visel gondot, a mi az Úré, a ki pedig feleséget vett, a
világiakra visel gondot, mi módon kedveskedhessék feleségének. ”
Szavai ezúttal is mélyebb jelentést takartak. Jézus nem azt
mondta, hogy a válás tilos, csak azt, hogy nem árt, ha megvan rá az
ok. Ez egyértelmű támadás volt a zsidó teológia két rivális iskolája
ellen, amelyek közül az egyiket Hillel, a másikat Shannai vezette. Az
előbbi úgy érvelt, hogy a válás már egész kicsi bűnök vagy hibák
miatt engedélyezett. Ezek között szerepel az, ha az asszony rossz
háziasszony vagy szakács, illetve, ha részeges. A Shannai-féle iskola
szerint csak a házasságtörés igazolhatta a válást, ami, tekintve, hogy
a vétség amúgy is halálos bűn volt, tulajdonképpen azt jelentette,
hogy a válás tilos.
Jézus azt mondta, hogy nincs konkrét ember alkotta szabály, mert
minden ember más, minden eset különböző.
Amikor a tömegből előlépett egy ifjú, Jézus előtt újabb alkalom
nyílt, hogy egy újabb igazságról beszéljen a tömegnek. A drágán
öltözött és úrias modorú ifjún látszott, hogy gazdagabb a hallgatóság
többi tagjánál, és emiatt úgy gondolja, bármit elérhet, amit akar.
Megkérdezte: Jó mester, mi jót cselekedjem, hogy örök életet
nyerjek?
Mária Magdolna megérezte, hogy ez most nem a farizeusok, vagy
a Templom embereinek egyik csapdája. A kérdés mindenkit
meglepett, az ifjú őszintén meg akarta jobbítani magát. Várt irányító
szóra, megerősítésre, amit felhasználhatna életében.
Jézusnak valami teljesen más járt a fejében. Azzal kezdte, hogy az
emberek túl gyakran tesznek fel kérdéseket, maguktól viszont soha
nem próbálnak megoldani semmit.
Minden tekintet az ifjúra szegeződött. Az egyetlen tőle telhető
módon válaszolt. Elmondta, hogy bar micvója óta minden
parancsolatot betart, és mindent megtett, hogy hű maradjon hitéhez.
„Mi fogyatkozás van még bennem?”
Kérdése visszhangra talált a tömegben. Sokan hozzá hasonlóan
vallásosak voltak, mégis érezték, hogy Jézus többet vár tőlük. A
Krisztus finoman szólt az ifjúhoz.
„Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a
szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben. És jer és kövess engem.”

Ezúttal mondanivalója egyértelmű volt. Jézus nem utasította el a

gazdagságot, ahogy a válást sem ítélte el egyértelműen. Újra csak
annyit mondott, hogy lehet jobb életet élni, ha az ember hajlandó
lemondani a múltról.
Jézus látta a kimondatlan valóságot az ifjú kérdése mögött: az ifjú
remélte, hogy ha a mózesi parancsolatokat betartva él, már nem sokat
kell tennie, hogy elnyerje az „örök életet”. Hiszen így folytatni nem
volna nehéz. Az elkötelezettség, amelyet Jézus kívánt, azonban igazi
áldozatot jelentett. Próbára tette az ifjút. Képes feladni finom ruháit,
kényelmes életét és minden világi jót, ami alapján az emberek
megítélik? Bár nehéz, de számára ez volna az egyetlen út.
Mária Magdolna nagyon jól értette, Jézus mit akar mondani.
Minél többet ad fel valaki, annál nagyobb lett az Ő megbocsátása, és
az illető annál többet nyert tisztaságban, jóságban és szentségben. A
farizeus Simon udvarán tapasztaltak óta Mária Magdolna végigment
az úton, mindent megtett, hogy igazán megértse a megváltást.
Azt, hogy a fiatal férfi nem tudta elfogadni, amit Jézus kívánt,
csak megerősítette a tanítványok reakciója, amikor úgy döntött,
visszatér régi életéhez.
Jézus szomorúan fordult az apostolokhoz: „Könnyebb a tevének a
tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.”
Az apostolok meg sem próbálták elrejteni elképedésüket. A teve
és a tű példája egyet jelentett a lehetetlennel. Az ifjúhoz hasonlóan
ők is a parancsolatok tiszteletében, vallásosán nevelkedtek, a
társadalomban mélyen élő hitben, mely szerint aki sikeres az üzleti
ügyekben, azt szereti Isten. Vagyis a szegények annak szomorú
példái voltak, hogy Isten nem szeret mindenkit egyenlően.
Mária Magdolna hallgatta vitáikat. Vajon ők nem mutatták ki
eléggé elkötelezettségüket azzal, hogy mindent feladva engedtek
Jézus hívó szavának? Még feleségeiket és családjukat is otthagyták,
vagyis világi értékek szerint mindent. A Mester mégis azt mondja,
hogy a minden nem elég: mint a teve, ők sem számíthatnak
megváltásra.
Jézus, megérezve elkeseredésüket így szólt hozzájuk:
„Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.”
De a tanítványok nem hagyták ennyiben. Ahogy már annyiszor
tették a múltban, most is Péterre néztek, várván, hogy
megfogalmazza helyettük gondolataikat. Péter nyíltan emlékeztette
Jézust: ,,Mi elhagytunk mindent, és követtünk téged. Mink lesz hát
minékünk?”
Jézus enyhe kétségbeeséssel hangjában válaszolt. Elmondta, hogy
ők lesznek az új királyság alapkövei. De ehhez igazán
elkötelezettnek kell maradniuk. Az üldöztetés, ami már most is folyik
ellenük, csak erősödni fog, de mindez eltörpül végső jutalmuk
mellett.
Az egyelőre megnyugodott csoport nem tett fel több kérdést.
Az útjuk Jeruzsálem felé Judah fennsíkján át vezetett. Ott verték
fel a világ minden tájáról érkező zarándokok a sátraikat. A kis
táborok mindegyike egyforma volt: megbéklyózott tevék és
szamarak, nők, akik gabonát őröltek kis kézimalmukkal. A táborok a
pészach közeledtével egyre közelebb vonultak Jeruzsálemhez.
A zarándokok biztosan izgatottan fogadták a tömeg közepén
közeledő Jézust. Többnyire már hallották a Jézusról szóló
beszámolókat, ahogy Galileában vándoroltak. És most a sok történet
főszereplője itt állt előttük.
A legtöbbjük számára Jézus üzenete elsősorban politikai üzenetet
hordozott. A változás gyors lesz, és csak azok élik túl, akik képesek
elfogadni. Mindez a brutális római rendszerben élő emberek számára
a közelgő forradalommal jelentett egyet.
 A várakozásokkal teli hangulatban történt egy esemény ami
tovább emelte hangulatukat.
A pészach előtti tizenkettedik napon − amelyen Kajafás a
házasságtörő asszony ítéletét vizsgálta felül, Pontius Pilátus pedig a
beérkező adók összeszámlálását figyelte − Jézus és követői
meglátták Jeruzsálem falait.
A helyi mészkőből épült falak az éles napfényben aranyszínben
ragyogtak. Nyugatról magas hegyek, keletről az Olajfák Hegye
határolták. A város jó része keletre nézett, a Jordán völgye és a Vadon
felé.
Jeruzsálem közelében volt útjuk következő állomása, Betánia,
Mária és Márta, valamint testvérük, Lázár lakhelye. A csapat már
csupán néhány mérföldre járt a falutól, amikor az egyik
szomszédjukkal találkoztak. A szomszéd idegességére hamarosan
fény derült. Lázár, aki soha nem volt fizikailag robusztus alkat,
hirtelen súlyosan megbetegedett. A testvérei ápolták, és imádkoztak
érte, hogy Jézus még időben megérkezzen. Ők küldték Jézus elé a
szomszédot.
Ez a hit mélyen megindította Mária Magdolnát. Látta, Mária és
Márta mennyire elkötelezett Jézus iránt. Jézus mégsem mutatott
túlzott sietséget. Ehelyett prédikálni kezdett a tömegnek. A
tanítványok feldúltak lettek, és maguk között morgolódni kezdtek,
hogy Uruk legalább fogja rövidebbre mondanivalóját, és induljon
Betániába. Jézus újra kimutatta kétségbeesését:
„Avagy nem tizenkét órája van egy napnak? Ha valaki nappal jár,
nem botlik meg, mert látja e világnak világosságát. De a ki éjjel jár,
megbotlik, mert nincsen abban világosság.”
A tanítása elején Jézus a világ fényének nevezte magát. Azt
mondta nekik, hogy ahogy a nap is meghatározott utat jár be, úgy
neki is megvan a maga útja és módja. A késlekedés nem változtatja
meg, ami Betá-niában fog történni.
Amikor Jézus abbahagyta a beszédet, elindult. Mellette ment az
anyja és Mária Magdolna, míg a tanítványok mögötte jöttek. A két nő
jelenléte további megerősítése volt annak, hogy eljött az Ő ideje, és
hogy nekik különösen fontos szerep jut majd abban, ami történni fog
Vele.
Amikor a falu közelébe értek, Jézus megállt. Betániából a siratok
hangja hallatszott.
„Elkéstünk, Mester!”, mondta Péter.
Jézus csendesen válaszolt. „Ez a betegség nem fog halálban
végződni, Isten dicsőségéért jött, hogy dicsőséget hozzon Isten
fiának.”
„De már gyászolnak Mesteri! tiltakozott Máté.
„Akkor örüljetek, hogy nem voltam ott, mert most legalább hinni
fogtok”, válaszolt Jézus.
Ekkor Jézus sarkon fordult és elindult előttük anélkül, hogy egy
szót szólt volna. Mária Magdolna követte. Számára Jézus soha nem
késhetett el sehonnan, mert ezt már bebizonyította oly sokszor.
Márta látta őket közeledni, és futva eléjük sietett a faluból, a
fehérre meszelt sírokkal teli temető mellett. Sírva mondta, hogy
Lázár most már négy napja halott, és a családi sírboltban fekszik.
Márta hozzátette, hogy „Uram, ha itt voltál volna, nem halt volna
meg.”
Jézus gyengéden megfogta Márta karját, és a temető felé vezette.
„Aki hisz én bennem, soha meg nem hal.”
Mint a legtöbb nem szadukkeus zsidó, Márta is hitt a
feltámadásban, azon a napon, amikor a Messiás végre eljön. Jézus
kézen fogta Mártát, és kérte, hogy nézzen rá, és nyugodjon meg.
Zengő hangon így szólt: „Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki
hisz én bennem, ha meghal is, él.”
A többiek döbbenten hátrahúzódtak. Jézus ismét olyat ígért, amit
még előtte senki: hogy a halál nem a vég, hanem az újrakezdés azok
számára, akik hittek benne.
Márta felelete erre tükrözte mindazt, ami az összes jelenlevőn
végigfutott akkor: „Igen Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus,
az Istennek fia, a ki e világra jövendő vala.”
Mária Magdolna vezette az Ámenek kórusát.
 Jézus szólt Mártának, hogy hozza a testvérét, ő is lássa, ami most
következik. Amikor a síró Mária is megérkezett, Jézus szólt
Mártának, hogy húzza el a sírt fedő követ. Erre már Márta hite is
megremegett: „Uram, immár szaga van, hiszen negyednapos.”
Jézus újra emlékeztette őt: „Nem mondtam-é néked, hogy ha
hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét?”
Márta intett a falusi férfiaknak, hogy tolják el a követ. Aztán,
rémülten attól, amit tettek, mindenki elhúzódott a sírtól.
Jézus a sír bejáratához ment, az ég felé emelte a karját, és így
kiáltott: „Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem.”
Egy pillanatra mintha megállt volna az idő. Aztán Jézus hatalmas
hangon így szólt a sírba: „Lázár, jöjj ki!”
A sírboltban mozgás támadt. Lassan, a testéről leomló lepelben
előlépett Lázár.
Mária és Márta lépett elé, és saját kendőjükkel takarták el Lázár
meztelenségét. A négynapos holttest tökéletesen életre kelt.
Sokak számára ez a csoda túl volt megértésük határain. A
Templom ügynökei varázslatnak gondolták az egészet. Rohantak is
Jeruzsálembe jelentést tenni az eseményről.
Mária Magdolna lehetett az egyetlen Jézus követői közül, aki
megértette, hogy ezzel a cselekedetével Jézus kihívta maga ellen a
sietős ítéletet.
 A SIETŐS ÍTÉLET

14.

A Nagy Szanhedrin tárgyalótermét a szokásos várakozásteli csend

töltötte meg. Ez volt az ítéletek József Kajafás főpap általi
ellenjegyzésének órája. A mai nap első ítélete a hebroni Hannah esete
volt.
A masszív, ablaktalan, kerek termet abba a sziklába vájták, amire
a Templom épült. Az olajlámpák által megvilágított termet a bírók
pultja uralta, amely egyetlen tömör márványdarabból készült.
Mögötte ültek a bírák, mindegyikük a saját trónszerű karosszékében,
amelyet galileai cédrusfából faragtak. A férfiak jó része idős,
törékeny ember volt, fekete köpenyük kihangsúlyozta az írások felé
való görnyedéssel eltöltött élet alatt megnyomorodott testük formáit.
Ők csak az imák és a tárgyalások idejére hagyták ott írópultjukat.
A bírák között ült Nikodémus és Gamliel. Mindketten elkötelezett,
őszinte törvénytudók voltak, szigorú, de igazságos ítészek. Egyetlen
részlet sem kerülte el a figyelmüket, pár kérdéssel képesek voltak
tönkretenni a gyanúsított védekezését. Könnyedén megtalálták a
nehéz esetek törvényi hátterét, és használták az esettel kapcsolatos
jogi érveket. A legtöbb kollégájuknál fiatalabb bírák híresek voltak
arról, hogy képesek a kegyelemre is Kajafás távollétében
Nikodémus, az alelnök vezette a bíróság munkáját. A bírák mögött
ültek az írnokok, ezek a sasszemű emberek, akik a perek alatt a
precedenseket keresték ki a bírók számára a földön felhalmozott
könyveikből. Köztük ült Klopas is.
A terem közepén ültek a Templom papjai és a különleges
előjogokkal rendelkező nézők. A házasságtörés vádjának
köszönhetően a padok most tele voltak. A pulttal szembeni oldalon
volt a nyilvános terület, ami a szerelmi bűntény miatt most szintén
tele volt.
Hannah egy padlóra festett fehér körben állt. A szélén, az
asszonytól balra Jonatán állt, kezét a kardja markolatán nyugtatva, a
másikban a nő csuklójára csomózott kötél végét tartva. Ez volt a
Templom őrkapitányának előírásos testtartása: a markolaton tartott
kéz a gyorsaságot, a kötelet tartó kéz pedig a megkerülhetetlen
törvényt jelképezte.
Az asszony ügyvéd nélkül volt kénytelen szembeállni vádlóival,
nem volt pénze a díjra. Az ilyesmi gyakran előfordult.
A házasságtörés főbenjáró bűn volt a férjes asszonyoknál. Ha a
partner nem volt házas, rá csupán börtön várt.
Hannah férje felfedezte a viszonyt, amelyet Hannah a
szomszédjuk egyedülálló testvérével folytatott, és megkereste a
rabbit. A Templom egyik ügynöke ezután Hebronba utazott, és
kikérdezte a férjet, és a szomszédot. Az ügynök elégedetten, hogy
ilyen könnyű ügye akadt, kihallgatta és megvádolta a nőt. Hannah a
bizonyítékok súlya alatt bevallotta bűnét. A házasságtörőket a
Templomba vitték és a Nagy Szanhedrin alatti cellákba zárták. A férfi
esete hamar lezárult, úgy ítélték, hogy az asszony csábította el, és
csupán börtönbüntetést kapott.
Hannah-t felhozták a börtönből a bírói elé. A férje és a szomszédja
voltak a vád legfőbb tanúi. Hannah lehetőséget kapott rá, hogy
kikérdezze őket, de ő nem élt vele. A vádlottak általában igyekeztek
nem túlzottan küzdeni, remélve, hogy ez majd kíméletet kelt a bírók
között. A bíró a vádlott mellett tamáskodókat kérte, de ilyen nem
volt. Általában senki sem mert egy vádlott mellé állni.
Nikodémus emlékeztette Hannaht, hogy elmondhatja végső
védőbeszédét. Ezt is a szokásos csendben hallgatták végig. Amikor
Hannah a beszéd végére ért, látta, hogy nem hatotta meg a bírókat. A
bírók közönyösen szavaztak. A szavazataik most Kajafás széke előtt
hevertek.
Kajafás egy spanyolfal mögül lépett be a terembe, újra teljes
ünnepi díszbe öltözve. Kezében tartotta a bizonyítékokat összegző
tekercset. Leült, és maga elé rakta a tekercset, majd egyenként
felvette a kis négyzetalakú szavazólapocskákat, amelyeken vagy az
állt: Nem bűnös, vagy: Bűnös.
Pár perc alatt elvégezte a szertartást. A Bűnös oldalon sokkal több
lapocska sorakozott. Kajafás közönyösen Hannahra nézett. Az
asszony megpróbálta állni a tekintetét, de nem tudta.
A nézők körében suttogás támadt. Kajafás egyetlen
szemrebbenéssel csendet teremtett.
Ezután az örök szavakkal szólt Hannah-hoz.
„Hebroni Hannah. A bíróság bűnösnek talált. Innen kövezni
visznek, ahol addig köveznek majd, amíg meg nem halsz.”
Hannah levegőért kapott. Jonatán villámgyorsan mellé lépett és
megkötözte a kötéllel, a bírák pedig Kajafást követve kivonultak. A
tömeg is sietett ki a teremből, mindenki jó helyről akarta nézni az
asszony megkövezését.
Miután Lázár életre kelt, Jézusus a tanítványok Mária
Magdolnával együtt elhagyták Betániát. Jézus anyja maradt Mártánál
és Máriánál. A három nő megígérte Jézusnak, hogy a pészach
kezdetekor Jeruzsálemben találkoznak vele.
Az apostolok örültek, hogy újra úton lehetnek. Látták, ahogy a
Templom ügynökei Jeruzsálembe sietnek. Megérezték, hogy Lázár
feltámasztása valószínűleg ellenséges reakciót fog kiváltani a
Templom vezetőiből. Ez volt a végső bizonyítéka, hogy a Mester
természetfeletti erőkkel rendelkezik.
Júdás számára ez is annak jele volt, hogy közel van már a
forradalom ideje. A Mester halottakat támaszt fel. Ha ezt meg tudja
csinálni, akkor egy nemzetet is képes feltámasztani. Júdás vidáman
tört utat a bozótban. Zoafim felé mentek, Jeruzsálem keleti
oldalához. Jézus egy újabb zsidó király, Manassah sírja mellett
vezette el őket, aki annak idején elvesztette a hitét, és visszahozta
Izraelbe a pogány Isteneket, és megparancsolta, hogy áldozzanak
gyerekeket Moloch istennek. Amnassah végső bűne az volt, hogy
képeket vitetett a Templomba.
 Az erőd pénzszámoló helységéből Pontius Pilátus tisztán rálátott a
megkövező gödörre. A városfalon kívül helyezkedett el a főút
mellett. Az úton zarándokok ezrei haladtak énekelve a város felé.
Sokan megálltak, hogy csatlakozzanak a gödörnél várakozó
tömeghez. A légkört a kereskedelem és a vallási buzgalom keveréke
jellemezte. Árusok frissítőket árultak, miközben az emberek köveket
válogattak, és jó helyet kerestek a mélyedés körül.
A tömeg elhallgatott, ahogy Jonatán kilépett Hannaht vezetve a
városkapun. Shem is velük volt, Kajafás írástudója, kezében egy
fehér kendővel.
Ami ezután következett, azt a hagyományok diktálták. Jonatán
levette Hannahról a köteleket, és a mélyedés közepére vezette. Az
asszony valószínűleg ekkor már túl volt a rettegésen, csak állt, és
nézte a tömeget, hogy vajon merről érkezik majd az első kődarab.
Jonatán ezután Shem kendőjével Hannahhoz lépett, és felajánlotta,
hogy beköti a szemét, amihez joga volt, azért, hogy csökkentse a
rettegést. Az emberek csendesen nézelődtek. Páran a peremen
felemeltek egy-egy követ.
Hirtelen a tömeg hátuljából megszólalt egy hang. Utat kért. Az
emberek hátrafordultak, hogy lássák, mi történik. Jonatán és Hannah
figyelték, ahogy a tömeg kettényílik.
Jézus lépett a gödör peremére.
Mögötte Mária Magdolna állt.
Hannah tekintete egy hosszú pillanatra Jézuséba fonódott. A
tömegben hirtelen kézzelfogható feszültség érződött. Páran
felismerték Jézust, és így szóltak: „Mester, ez az asszony tetten
kapatott, mint házasságtörő.”
Vajon csak tájékoztatni akarta ez a közbeszóló Jézust, vagy ő is
egyike volt azoknak, aki ellen Jézus prédikált? A következő mondata
elárulta, hogy az utóbbi csoporthoz tartozik.
„A törvényben pedig megparancsolta nekünk Mózes, hogy az
ilyenek köveztessenek meg: te azért mit mondasz?”
A férfi megpróbálta Hannah-t felhasználni arra, hogy csapdába
csalja Jézust. Az elmúlt három évben Jézus gyakran prédikált a
házasság szentségéről. Vajon most milyen álláspontot vesz majd fel?
De volt a kérdésben még egy csapda. A birodalmi törvények szerint a
rómaiak voltak élet és halál urai Izraelben. De Mózes törvényei
régebbiek. Ha Jézus a nő mellé áll, szembefordul a Templommal.
Viszont ha a mózesi törvényt védi meg, szembefordul a rómaiakkal.
A tömegben állók izgatottan suttogni kezdtek. „Azt mondtad,
kegyelmes vagy. Mutasd meg! Bűnösökkel ettél, hát most mutasd
meg, mit teszel egy bűnössel!”
Mária Magdolna bizonyára érezte, milyen szoros csapdába került
Jézus. Már sokan hitték, hogy Ő Isten, vagyis a mózesi törvényeket ő
hozta. Viszont Hannah esetében megtagadni ezeket a törvényeket
szentségtörés volna.
Jézus most először Jonatán és Shem felé fordult, mintha már a
hallgatásával is képes volna uralni őket. A hangja mint a harsonaszó
hallatszott: „Eresszétek ezt a nőt!”
A tömeg felől meglepett kiáltozás hallatszott. Shem arcán döbbent
kifejezés ömlött el, míg Jonatán megkérdezte: „Ki vagy te?” A
válasz: „Én vagyok, akit a Názáretiként ismernek.”
Ezután Jézus leguggolt, és félresöpörte a kavicsokat, hogy egy
nagy követ felfedjen. Majd maga elé emelvén azt, Jézus az ujjával
írni kezdett a kőre. Ahogy a körülötte állók előrehajoltak, hogy
elolvassák, amit ír, Jézus a tenyerével gyorsan elsöpörte a jeleket. A
mozdulat jelentőségét nem értette meg a döbbent tömeg, csupán
Shem. Több, mint ezer évvel korábban Mózes megkapta a két
törvénytáblát, amelyekbe Isten maga faragta bele szavait.
A Názáreti nem csak arra emlékeztette az embereket, hogy honnan
jönnek ezek a törvények, de azzal, hogy a kőre írt, azt jelezte, hogy ő
maga Isten!
A tömeg kezdett feldühödni, ők a kőre irkálást varázslásnak,
boszorkányságnak tartották. Érezve, hogy meg fogják tagadni tőlük a
szórakozást, dühödt kiáltozásba kezdtek. „Házasságtörő!”, Bűnös!”,
Öljük meg!”
 Mária Magdolna látta, hogy Jézus hagyja, hadd uralja el őket a
harag. A Mester lassan felállt, és szembefordult az emberekkel: „A ki
közületek nem bűnös, az vesse rá az első követ!”
Ez nem csak kihívás volt, de azt is jelentette, hogy mindenki
nézzen magába. Emlékeztette őket, hogy csak az ítélkezhet Isten
nevében, akit megváltottak.
Jézus újra körülnézett, de nem szólt semmit. A tekintetéből látszott
megvetése. Ez a tekintet a szentfazék viselkedés leglényegét
kérdőjelezte meg. Ez a tekintet megkérdezte, hogy nekik vajon mi
joguk van bárkit elítélni? Magukat talán még soha nem próbálták
meg kívülről megnézve megítélni? Meg merték egyszer is kérdezni
maguktól: Mi jogom van ahhoz, hogy ezt tegyem?
Úgy nézett Jézus mindnyájuk arcába, mintha mindenkit meg akart
volna jegyezni. Nem ítélte el őket, csak fel akarta készíteni őket arra,
ami előttük állt.
A csendben mindenkiben visszhangot vertek Jézus szavai: „A ki
közületek nem bűnös, az vesse rá az első követi”
Az emberek egyenként ledobták a köveiket, és elhagyták a
mélyedés szélét. Lassan egyre több kő koppant a földön, és egyre
több pár saru surrogott el a földön. Semmi sutyorgás, második
gondolatok. Semmi más, csupán a megadás Jézusnak.
Jonatán arca rezzenéstelen maszk maradt. Shemnek mozgott a
szája, de nem jött ki rajta szó, Hannah túlságosan révült volt, hogy
felfogja mi történik. Már felkészült a halálra, nem hitte el, hogy még
élhet.
Egy új szereplő érkezett a dráma színhelyére. Claudia Procula
kocsizott látótávolságba. A Megbízott felesége szótlanul figyelte az
eseményeket.
Jézus nem adta jelét, hogy észrevette volna a nő jelenlétét. Vagy
Jonatánét, Shemét, illetve bárki másét. Csak Hannah-ra figyelt, aki a
mélyedés közepén állt.
Jézus feltett egy újabb kérdést, ami megfogta a helyzet lényegét:
„Asszony, hol vannak a te vádlóid?”
 A Templom előírta, hogy a vád tanújának jelen kell lennie az ítélet
végrehajtásánál. Most azonban Hannah férje és szomszédja sem volt
itt. Ez is nyilvánvalóan az elsietett ítélet eredménye volt.
Mária Magdolna nem vétette el Jézus szavát: Asszony. Ezzel
Jézus az őt követő nők körébe vonta Hannah-t.
Mária Magdolna a kövekkel teli mélyedésbe lépett, kézen fogta
Hannah-t, és kivezette. Senki sem mozdult, hogy megállítsa őket.
Még Jonatán és Shem sem.
Claudia Procula tovább nézte a jelenetet. Jézus és a két nő elsétált
Jeruzsálem falai alól.
Amikor Lázár feltámadásának híre eljutott a Templomba, számos
vezető szadukkeus pap és írástudó − köztük Klopas −, gyűlt össze
Kajafás dolgozószobájában.
Elmondták a Főpapnak, hogy nem kétlik, a halott ember visszatért
az életbe: jónéhány ember a tanúja volt, nemcsak falusiak, hanem a
Templom ügynökei is Annak sem volt esélye, hogy az esemény
titokban marad. Már most beszélik Jeruzsálem utcáin.
Klopas fogalmazta meg félelmeiket: „Ez az ember rengeteg jelet
ad. Ha nem teszünk semmit, mindenki hinni fog benne, és a rómaiak
a Templomunkat és a népünket is elpusztítják.”
Klopas elfogadta, hogy ha Jézusnak megengedik, hogy újabb
csodákat tegyen, az csak lázongáshoz, amely a rómaiak
megtorlásához vezet, aminek során elpusztítják a templomot. Az
írástudók tudni akarták, hogy Kajafás mit tervez.
Kajafás nyugodtan ült az asztalánál. A hangjából sütő jeges
hideget Shem jegyezte fel:
„Ti semmit sem tudtok, el sem gondolkodtok.”
A Főpap egyelőre nem osztotta meg velük terveit. Ehelyett
utasította embereit, hogy ne tegyenek semmit Jézus ellen.
Pilátus irodája mindazt tükrözte, ami a legjobb a birodalomban. A
falakon Róma isteneit és istennőit ábrázoló festmények lógtak. A
császár mellszobra állt az egyik sarokban. A padlót szőnyegek
borították. Az egyik falat tekercsekkel teli polcok borították.
 Ide érkezett meg a Betániában történt csoda híre. Quirius hozta. A
helyőrség parancsnoka megmondta Pilátusnak, hogy az esemény
nem jelent fenyegetést Róma hatalmára nézve. Személy szerint nem
hitte el, hogy a feltámasztás tényleg megtörtént. Pészach idején
gyakoriak voltak az ilyen hihetetlen hírek.
Pilátust érdekelte a Názáreti.
– Mesélj róla! −, parancsolta beosztottjának.
– Mit mondhatnék uram? Egy ács fia Galileából, aki
ostobaságokat prédikál.
– Miféle ostobaságokat?
– Jobb életet ígér azoknak, akik meghallgatják. Ő a legújabb.
Jönnek-mennek ezek. Ha valamelyik gondot okoz, felszögezzük a
keresztfára.
– Nem akarok bajokat pészach idején.
Ezek egy olyan ember szavai voltak, akinek fontos problémák
járnak a fejében. Ez akkor is felszínre került, amikor reggelente
meglátogatta az erőd asztrológusát.
Fehér ruhába öltözve, a nyakában hivatala jelképével, egy
nyaklánccal, amelyet Róma istenei díszítettek, látogatta meg az
asztrológust, aki aki már előtte, hajnalban megnézte a táblázatait, a
nép körében elégedetlenség, vagy váratlan időváltozás jeleit keresve.
Pilátus számára mindkettő fontos volt jeruzsálemi látogatása során.
Egy hirtelen homokvihar egy egész rakomány adót eltüntethetett.
Miután az asztrológus megnyugtatta, hogy semmi nyugtalanító
jelet nem lát, rátértek Claudia Procula gyermektelenségére. Pilátus
csak egy kérdést tett fel: Mért nem segít Junó, a termékenység
Istennője feleségén?
Az asztrológus így válaszolt:
– A hölgynek személyesen kell kérnie Junó beavatkozását. Hinnie
kell Junó, és a többi Isten és Istennő erejében. Ő a hitre született. Ha
nem hisz, azzal veszélybe kever mindkettőtöket.
Annas osont be Kajafás szobájába. Külseje éles ellentétben állt a
Főpapéval, aki rezzenéstelen tekintettel ült az asztala mögött. A
feltámasztásról beszéltek. Kajafás mondta ki, amire mindketten
gondoltak:
– A Názáreti azt akarja, hogy lássuk mire képes.
Annas vitatkozni próbált. − A Názáreti egyszerű bajkeverő.
Kajafás újra közbevágott.
– Tíz éve várunk valakire, akit használhatunk. A Názáreti az.
Csend lett. Az idősebb férfi tekintete bizonytalan volt, a
fiatalabbiké rezzenéstelen.
Annas azt javasolta, hogy Jonatánnal kerestessék meg a Názáretit,
hogy ki tudják hallgatni. Azután tudni fognak róla annyit, hogy fel
tudják használni.
De József Kajafást nem lehetett sürgetni.
– A Názáreti vissza fog térni. Ez biztos.

Pontius Pilátus és Claudia Procula veszekedésének hangjai

feszültséggel töltötték meg a Megbízott szobáját. Pilátus leszidta
feleségét, amiért megállt a gödörnél. − Ezek érzékeny emberek az
ilyesmire.
Az asszony azzal válaszolt, hogy férje úgyis azt kívánta, hogy ő
jobban érdeklődjön a zsidók mindennapi élete iránt.
Pilátus újra a szokásos feleletét adta: − Ha megértjük, akkor
irányítani is képesek leszünk őket. Ha pedig irányíthatjuk őket, akkor
a mi életünk lesz könnyebb.
Claudia Procula azt felelte, hogy ő csak megpróbálta megérteni,
mért engedik szabadon az elítélt nőt. A Názáreti tökéletesen
irányította az embereket.
Pilátus sóhaja elárulta, hogy szerinte felesége olyan dolgokba ártja
magát, amelyek nem tartoznak Rómára. Azt mondta, az ilyesmi a
Főpapra tartozik.
Claudia Procula meg sem próbálta leplezni megvetését.
– Az az ember eladja az igazságot, hogy elérje pillanatnyi céljait.
Nem különb az asztrológusodnál.
 Ezzel a vita személyesebb területekre került. Pilátus megkérdezte,
hogy felesége vajon nem azért gyermektelen-e, mert képtelen hinni
az Istenekben.
Az asszony heves válasza és a férfi jeges dühe további erőt adott a
szavaiknak.
– Téged csak az érdekel, hogy ha nem szülök gyereket, nem
léphetsz feljebb a birodalmi rangsorban!
– Nekünk magunknak akarom ezt a gyereket, Claudia! Legalább
beszélnél az asztrológussal? Azt mondja, hogy az Istenek biztosak
benne, hogy nem az én hibám.
– A mag azért hal el bennem, mert nincs elég szeretet, amin
megragadjon!
– Azt akarod mondani, hogy már nem szeretsz?
– Egy ilyen helyen, mint ez, minden elhervad.
– Claudia! Egy éven belül kérhetem áthelyezésemet, talán még
Rómába is elkerülhetünk. Aztán ott, a saját népünk között majd
mindent máshogy látsz majd. És az Istenek visszafogadnak
kegyeikbe.
Egymásra néztek. A férfi arcán az eltökéltség látszott, a hit, hogy
igaza van. Az asszonyén a felismerés, hogy a szakadék köztük
szélesebb, mint valaha.

15.

A pészach előtti hatodik nap estéje ugyanolyan gyorsan szállt le, mint
bármelyik másik. Az egyik percben a Jeruzsálem környéki táborok
még láthatóak voltak, a következő pillanatban pedig már csak a
főzésre használt tüzek fényének alapján lehetett azonosítani őket.
Egy ilyen tűz égett annak a barlangnak a szájánál is, amelyet Jézus
pihenőhelyként választott maguknak.
Mint mindig, ma este is fát gyűjtöttek és vizet hoztak, majd
megfőzték az esti ételt. Az ételt Júdás hozta az egyik árustól, aki a
táborokat járta.
 A tanítványok a tűz parazsából bevittek egy keveset a barlangba,
hogy elűzzék az éji hideget, és fáklyákat gyújtsanak a patkányok és a
pókok megkereséséhez, akiket vagy megöltek, vagy kivittek a
barlangon kívülre.
A megkövezéshez használt gödörtől Jézus Betániába kísérte
Hannah-t, ahol Mária és Márta gondjaira hagyta. Lázár már elég erős
volt, hogy elmenjen Jeruzsálembe, és együtt legyen
unokatestvéreivel, akik Hispániából érkeztek a pészachra.
Aznap este mindnyájan Simon házában vacsoráztak, akit Jézus
gyógyított ki a leprából.
Mária Magdolna, mint mindig, most is segített az étel
elkészítésében. Vacsora után elővette krémje maradékát, és megkente
nem csupán Jézus lábát, de a fejét is
Ez is mutatta, hogy ő egyike volt azon keveseknek, akik
megértették, hogy mi vár Jézusra.
Jákob, Ábrahám unokája volt az első, aki megszentelt olajat öntve
egy lapos kőre Isten oltárává tette azt. Azzal, hogy megkente Jézus
fejét, Mária Magdolna mindenkinek megmutatta, hogy a Messiás
társaságában vannak. A Messiás jelentése Isten felkentje.
Jézus, akit megérintett Mária Magdolna előrelátása, így szólt: „Az
én temetésemre nézve cselekedte azt.”
A bölcsek már születésekor tudták, hogy Jézus vértanúhalált fog
halni, ezért hoztak neki drága és szent olajakat ajándékba. Most, egy
emberöltővel később Mária Magdolnára jutott, hogy megkenje Őt,
felkészítve földi sírjára. Jézus Lázár révén igazolta, hogy a halál után
örök élet következik.
Most, hat éjszakával azelőtt, hogy Krisztus Passiója megkezdődött
volna, együtt ültek a barlang szájánál.
Mária Magdolnával az oldalán, Jézus emlékeztette őket, hogy
milyen fontos volt mindaz, ami Simon házánál történt. „A mit ez én
velem cselekedék, az is hirdettetik az ő emlékezetére.”
Azon a pészach előtti hatodik estén Pilátusnak elérkezett egy másik
rendszeres tevékenysége. A megbeszélés Maximus-szal, Róma
vezető jogtanácsosával Júdeában.
A jogász elkísérte a Megbízottat Caesareából, most járt először
Jeruzsálemben. Azért volt rá szükség, hátha felmerült valami római
jogi probléma. Maximus nem számított rá Ugyanakkor más ügyek
miatt aggódott: a zarándokok száma sokkal magasabb volt, mint a
korábbi években, és köztük sokan vallották, hogy ami a
megkövezésre váró nővel történt, annak jele az volt, hogy Isten
közeledik.
Pilátus legyintett Maximus aggodalmaira. Szerinte a sok zarándok
a Templomnak köszönhető, aki megpróbálja emlékeztetni a
diaszpórában szétszóródott embereket, hogy itt kell lenniük
pészachon, és ki kell fizetniük a Templomot illető adót, aminek egy
része Rómát illeti. Ami a pletykákat illeti, „minden Pészachkor járja
ilyen szóbeszéd, aztán nem történik semmi, hazamennek, és elkezdik
várni a jövő évi Pészachot, hátha akkor történik valami.”
Itt akár be is fejezhették volna a témát, ha Maximus nem kérdezi
meg Pilátust, hogy megnézhetné-e a dolgozószobája falán található
tekercset, ami az alexandriai Thrasyllustól származott. Thrasyllus
híres platonista és a numerológia tudományának egyik megalapozója
volt.
Thrasylus tekercse olyan figyelemreméltó jóslatokat tartalmazott,
mint Gallia elfoglalása, Caesar britanniai inváziója, a római éhínség,
Kartágó lázadása és a fél birodalmi flotta elvesztése egy viharban.
Ezek mindegyike megtörtént.
Maximus most Thrasyllus egy másik jóslatára volt kíváncsi: „A
nagy Augustus Tiberias császár alatt Keleten nagy kihívás kél.”
Pilátus megkérdezte Maximust, hogy vajon szerinte a jóslatnak
van-e valami köze a Názáretihez.
A jogtudós alaposan elgondolkozott, mielőtt válaszolt volna. −
Két dolog biztos. Rómától Keletre vagyunk. A császár elvárja tőled,
uram, hogy minden fenyegetést leküzdj.
 Pilátus a tőle ismert arroganciával válaszolt: − Azt is tudom,
hogyan kell fenyegetést kelteni.
Másnap reggel, a pészach előtti ötödik nap reggelén a napfény
végigsöpört a Jeruzsálemen túli tájon, és újjáéledt a világ. A barlang
szájánál állva Mária Magdolna figyelte, ahogy a sziklák és a
növények felveszik ismert formájukat. A formák közül az egyik
megmozdult, és elindult a barlang szája felé.
Jézus jött oda Mária Magdolna mellé, és ő is nézni kezdte a tájat.
Az emberek lassan minden irányba megindultak.
Jézus kilépett és üdvözölte őket. Ahogy a szikla körül, ami mellett
Jézus állt, kialakult az egyre nagyobb kör, Jézus felemelte a kezét.
Újra beszélni kezdett. „Bizony mondom néktek: Ha a földbe esett
gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok
gyümölcsöt terem.”

Az Antónia Erőd udvarán is elindult a nap: az egységek a kézitusát

gyakorolták, a dárdások célba dobtak, a gyalogosok a formációkat
gyakoroltak.
Az udvar kapuja közelében egy szolga várakozott egy pár arabs
telivérrel. Az udvar túloldalán Pilátus figyelte a gyakorlatozókat
Quirius társaságában. Ez is napi feladatai közé tartozott.
Az udvaron megjelent Claudia Procula és Miriam, a
szolgálólánya. Mindketten a szolgálólányéhoz hason-1 ló ruhát
viseltek, amiben Claudia Procula szinte felismerhetetlen volt.
Már megtettek némi távolságot a gyakorlatozó egységek között,
mire Pilátus felismerte őket.
A Miriam által vezetett páros folytatta útját az udvaron keresztül,
a katonák észre sem vették őket. Pilátus haragja és az asszony hűvös
távolságtartása kiérződik a párbeszédből:
– Hova mégy?
– Engedélyt kell kérnem, hogy lovagolhassak?
– Még mindig kíváncsi vagy erre a Názáretire.
– Érdekel, igen.
 – Ha annyira kíváncsi vagy a vallásukra, hát idehívatom a
Templom egyik emberét, hogy tanítson.
– Az nem ugyanaz.
– És mi érdekel annyira abban a prédikátorban?
– Már régen elfelejtetted, Pontius, hogy engem mi érdekel.
– Adok melléd kísérőt.
– Nincs rá szükség. így olyan vagyok, mint akármelyik zsidó
asszony.
– Szégyent hozol a császárra, Rómára és énrám. Az Istenekre,
mért csinálod ezt? Ki neked a Názáreti?
– Neki megvan a saját meggyőződésének bátorsága. Ez érdekel
benne. Ez vezeti őt
Claudia Procula elsétált Pilátus mellett a lovakhoz, Miriam pedig
követte. Együtt ügettek ki az udvarból.

Aznap reggel Jézus egy természetes amfiteátrumot választott ki

prédikációja helyszínéül. Több száz tagú tömeg ült körülötte a
földön.
Mária Magdolna és a tanítványok az amfiteátrum szélénél álltak,
és figyelték a közeli lovascsapat reakcióit. Barabást és a zelota
gerilláit azonnal megismerték.
Jelenlétük nem keltett riadalmat. A tömegben sokak számára
Barabás a rómaiakkal szembeni ellenállást jelképezte. A maguk
részéről Barabás és emberei el is fogadták a zsidó szabadságharcos
szerepét.
A csendes, mégis figyelemfelkeltő Jézus körbenézett az
egybegyűlteken.
„Eljött az óra, hogy megdicsőítessék az embernek Fia.”
A szavak valószínűleg az izgalom és a fájdalom borzongását
indították el Mária Magdolnában. Az elmúlt három évben látta,
ahogy Krisztus, bár ellenségek vették körül, minden követőjét
biztosította, hogy még nem jött el az ideje. Most pedig azt mondja
nekik, hogy az óra itt van, nagyon közel. Diadalmaskodni fog a halál
fölött, és megdicsőül.
 Ebben a pillanatban Mária Magdolna biztosan arra gondolt, hogy
szeretett mestere vajon hogyan kerülhetné el azt, ami előtte áll.
Aztán, mintha megérezte volna Mária Magdolna aggodalmát,
Jézus megismételte a gabonamag hasonlatát. Mindenkit emlékeztetett
rá, hogy a szó a mag. Ahogy a gabonamag, ami lehull, és látszólag
elhal, de aztán gyümölcsöt terem, úgy fog ő is elhalni, de szavaiból
növények kelnek. Az ő földi létének termése örökké élni fog.
Újra emlékeztette őket, hogy mit kell tenniük, ha ennek részesei
akarnak lenni: „A ki szereti a maga életét, elveszti azt, és aki gyűlöli
a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt.”
A tömegből a Templom egy ügynöke kezdett akadékoskodni.
Jézus felelgetett neki, de amikor az ember vádaskodni kezdett,
Barabás odalépett hozzá a lovával, fél kézzel könnyedén felemelte a
provokátort, és az emberek nevetésétől övezve ellovagolt vele a
közeli patakhoz, amelybe beledobta.
Mindezt Claudia Procula és Miriam is látta az egyik közeli
kiemelkedésről, a lovaik mellett állva.

Jézus továbbra is beszédtéma volt József Kajafásnál és Pontius

Pilátusnál.
A főpap a dolgozószobájában töltötte a napot és átnézte a
tekercseket, melyeket Shem hozott neki. Miután minden imáját
elmondta a Templom tetejéről, Kajafás visszatért a félbeszakított
munkához.
Egy kőhajításnyira Pontius Pilátus Thrasyllus tekercsét olvasta.
Egy közeli zarándoktáborban Claudia Procula és Miriam együtt
ültek. A lovaik nem messze voltak kikötve, és a sötétben alig
látszottak. A táborból a nyugovóra térő emberek zajai hallatszottak,
de attól még mindenki ugyanazt az izgalmas témát tárgyalta, amit a
két nő a többi tábor mellett elhaladva is hallott.
– Ők is úgy hiszik, hogy eljött, akit vártak − mondta Miriam.
– Hogy lehetnek ilyen biztosak benne? − kérdezte Claudia
Procula.
 Miriam sokak nevében beszélt: − Ez a nép mindig elhiszi, amit
nem képes bizonyítani.
Összegömbölyödtek a földön, hogy aludjanak.
A nap folyamán Jézus számos táborba elvezette követőit, és
mindenhol a szokásos témákról beszélt. Este egy pásztorkunyhót
választott alvóhelyül. Ez jó emlékeztető volt, hiszen a kereszt
születése pillanatától ott volt, és mint bethlehemi születési helyénél,
most is mindenhol ott van a megváltás, bármilyen szerény legyen is.

A Claudia Procula közelében alvó zarándokokat léptek zaja

ébresztette fel. Adószedők lepték meg a tábort.
A két nő tehetetlen rémülettel nézte, ahogy az adószedők ütni-
verni kezdik a zarándokokat. Aztán a sötétből megjelent lóháton
Barabás és a zelotái. Kíméletlen vadsággal estek az adószedőknek, és
késeik, meg kardjaik zuhogó csapásaival örökre elhallgattatták őket.
Váratlanul egy újabb, nagyobb csapat tűnt föl, és támadta meg a
zelotákat. Hamar legyőzték a sarokba szorított Barabásékat. Barabást
lelökték a lováról, majd leütötték, megkötözték, és egy ellenséges
lovas átvetette maga előtt a nyergén.
A pislákoló tűz fényében Miriam felismerte a lovast: Molath volt
az, Heródes Antipas hadvezére.
Az istállóban a tanítványok aludtak, csak Júdás volt ébren. Ő ült,
és egyedül őrizte a bejáratot, amely Jeruzsálem távoli falaira nézett.
Jézus tűnt fel, mellette Mária Magdolna.
– Nem tudsz aludni, Júdás?
– Arra gondoltam, Mester, mennyire áthatolhatatlanok ezek a
falak.
– Az új Jeruzsálemnek nem lesznek falai.
Aztán Jézus elmondta Júdásnak, hogy reggel menjen el a közeli
táborba. Ott talál majd egy szamarat, amelyen még soha nem ültek.
Kösse el, és hozza el Jézusnak. Ha valaki megállítaná, csak mondjon
annyit, hogy a mesterének szüksége van rá
A kincstárnok megértette a szavak jelentőségét. Számára ez volt
az első parancs, amit a háborúban kapott. Bár csendben maradt,
mégis biztosan ezt gondolta: Néped alig várja, hogy kezedbe tegye a
győzelmet Mester.
Alaposan tévedett ebben…

16.

A napkelte villámgyorsan és csodás fényekkel érkezett, mint

általában az év ezen időszakában.
Ahogy a fény arany színben kezdte fürdetni Jeruzsálem falait,
megszólalt a római trombita és a zsidó harsona hangja. A két
versengő hang a városfalak fölött a környéken tanyázó
zarándokokhoz szállt. A zarándokok minden reggel Jeruzsálem felé
fordultak, hátha aznap a harsona diadalmaskodik. Egyszer sem
történt meg.
Aztán, ahogy a trombitás is eljátszotta végső diadalmas futamát,
először néhány, majd egyre több ember fordult az Olajfák Hegye
felé, ahonnan egy nyílegyenes ösvény vezetett Jeruzsálem keleti
kapujához. Az emberek lassan, mintha egy láthatatlan parancsnak
engedelmeskednének, az ösvény mellé álltak.
A ragyogó reggeli nap alatt egyre élesebben kirajzolódva látszott a
szamárháton ülő Jézus.
Mögötte a tanítványok és Mária Magdolna haladtak. A nő arcán
remény és elfogadás ragyogott.
A tömeg tagjai szájról szájra suttogva ismételték, amit láttak:
– …Szamárháton!…
– …A nyerge felső ruhákból!…
– …Ahogy a próféták mondták!…
– …Ő lesz az, akit vártunk!…
Számukra a szamárháton megjelenő Krisztus nem az egyszerű
militarizmus megjelenése volt, egy győztes, ám csataverte királyé,
hanem sokkal több.
A tömeg vallásosabb tagjai ismerték Zakariás próféciáját, aki
hatszáz évvel ezelőtt megjósolta a Messiás korának eljövetelét,
amikor Izrael ellenségei vereséget szenvednek. Jézus békében él a
földön, Jeruzsálemet a hűséges városnak nevezik, ami a visszaállított,
tiszta zsidó Királyság fővárosa.
Jézus végignézett az egyre több ember által határolt hosszú,
egyenes ösvényen. Minden tekintet rászegeződött. Jeruzsálemre
nézett. Újra elmondta azokat szavakat, amelyeket a Capernaumból
való elindulás előtt mondott:
„Jeruzsálem! Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat, és
megkövezed azokat, a kik te hozzád küldettek, hányszor akartam
egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk az ő kis csirkéit az
őszárnyai alá, és ti nem akartátok!”
Talán Júdás volt az, aki megtörte a csendet kiáltásával: Hozsánna!
A héber szó − hosha-na − azt jelenti, „ments meg, kérlek”, és
megvan a maga jelentése a liturgiában: egy kérés a mindenható
Istenhez, hogy segítse Izrael vezetőit a nemzet védelmében.
Mégsem volt Jézusnál kevésbé vad, vagy fenyegető alak ott a
szamár hátán. Júdás számára ez további bizonyíték volt arra, hogy
csupán személyiségének erejével Jézus hatalmas tömegeket volt
képes maga mellé állítani, katonai módszerek nélkül. Egy szamárról
is győzelemre fogja vinni seregeit. A győzelem érzésével kiáltott fel a
kincstárnok:
„Hozsánna!”
Az oldalán leffegő pénzeszacskóval Júdás megindult futva lefelé
az ösvényen, és közben kiáltozott: „Hozsánna! Hozsánna!”
A kiáltást mindenki felvette, és már az egész tömeg egy
embergént dörögte: „Hozsánna!”
Az emberek azt tették, amit elődeik is tettek, amikor Dávidot,
Simon Makkabeust és a többi nagy zsidó vezetőt ünnepelték.
Levették a felsőruháikat, köpenyeiket, és Jézus szamara elé rakták az
ösvényre. Mások felmásztak a környező olajfákra, és kicsi ágakat
vágtak le róluk.
„Hozsánna!”
Az újra meg újra megismételt kiáltás egy áradó galileai folyóra
emlékeztette Mária Magdolnát. Mint a gyorsan rohanó víz, a hang
úgy verte minden oldalról. Előtte Jézus csupán a lábával irányította a
szamarat. Ő előtte pedig Júdás vezényelte a hatalmas kórust:
„Hozsánna!”
A hangot most Hillel szavai erősítették meg, akinek a neve is azt
jelentette: „Dicséret”, és aki nyolc éven át Izrael főbírája volt ezer
esztendővel korábban. A tömeg ezt zúgta:
„Áldott a Király, ki jő az Úrnak nevében!”
Ebben a pillanatban nem volt vitás, hogy Jézus. A tömeg úgy adott
neki tiszteletet, ahogy a bölcsek adtak születésekor.
Jézus nyugodtan haladt tovább a hangorkánban.

A Kajafás dolgozószobájába behallatszó távoli Hozsánna miatt a

Főpap abbahagyta a papírmunkát, és az ablakhoz lépett. Annás is
odament. Mindketten látták a Jézus mögött felsorakozó tömeget.
Olyan volt a kép, mintha egy hadsereg támadt volna Jeruzsálem
ellen, Jézussal a seregei élén.

Jézus előtt az ösvényt egyenletesen borították a ru^ hák. A tömeg

újabb kiáltásokkal tarkította a hozsannákat.
– Üdvözlégy, Dávid fia!
– Látunk, Izrael Királya!
– Hozsánna a mennyeknek!
Jézus személye minden újabb lépéssel politikai reményeket
támasztott, amiket nem teljesíthetett.
Mária Magdolna szemébe könnyek gyűltek, amiért az emberek
még mindig nem értették Jézust. Hányszor próbálta meg mestere
láttatni az igazságot? Júdáshoz hasonlóan minden ember azt hitte,
hogy Jézus majd fizikailag elsöpri ellenségeit.
Jézus csak egyszer törte meg hallgatását az úton, amikor néhány
farizeus a tömeg elejére furakodott, és egyikük így kiáltott: „Dorgáld
meg a te tanítványaidat!”
Mert eddigre már az apostolok is csatlakoztak Júdáshoz a
hozsánna kiáltásokban.
 A farizeusok közbeavatkozása egy pillanatnyi csendet hozott,
hirtelen mindenki feszült lett és várakozó. Vajon hogy fog Jézus
reagálni erre? Itt a menet vége, bár még komoly távolságot kell
megtenni Jeruzsálem keleti kapujáig?
Jézus a szamár hátáról fordult a fekete ruhás farizeusok felé.
„Mondom néktek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.”
A mondatot zavart nevetés fogadta, valamint a farizeusok haragja.
A tömeg nagy részének arcán megkönnyebbülés látszott, hogy Jézus
nem áll meg az úton.
Krisztus ezzel a mondattal azt mondta nekik, hogy most már késő,
immár mindenkinek fel kell ismernie, hogy ki is ő igazán.
A Megbízott szobájában Claudia Procula és Pilátus egymással
szemben álltak. Az asszony még mindig a szolgáló ruhát viselte. A
férfi ragyogó egyenruhában feszített. A ruhájuk kontrasztja
egyértelműen szimbolizálta a közöttük feszülő érzelmi ellentétet. Itt,
a pogány jelképekkel megrakott szobában hangzott el az asszony
kérése férjéhez. „Ne bántsd ezt az embert!”
Ezen héten az asszony még elmondja majd ezeket a szavakat,
amikor Pilátusnak szembe kell néznie magával az igazsággal
kapcsolatban.
De most, a férfi szobájában, körülvéve Pilátus hatalmának
jelképeivel, a Megbízott csak a hitetlenkedését tudta kifejezni.
– Tényleg azt akarod mondani, hogy a Názáreti nagyobb, mint a
mi Isteneink?
– Igen.
– Hát akkor az Istenek bocsássanak meg neked.
– Nincs szükségem a megbocsátásukra.
– Akár le is tartóztathatnám. Láncba verve küldhetném Rómába.
– Azzal csak magadat aláznád meg. Krisztus nem tett semmit.
– Krisztus?
– Igen, az emberek így hívják. A Messiás. Az Egy Isten.
– És te ezt elhiszed?
– Igen.
– Akkor ez a Krisztus megbabonázott téged.
 A csendben eljutott hozzájuk az Olajfák Hegyéről szóló kiabálás.
Mindketten az ablakból nézték, ahogy a távolban Jézus lassan haladt
a szamár hátán a tömegen át.
Jézus közben az egyre inkább fölémagasodó városfalakat nézte.
Mária Magdolna lehetett az egyetlen, aki ott és akkor
megérezhette a Jézus felé áradó ellenségességet is a tömeg
támogatásán túl. Mindenki királyként üdvözölte, de egyedül Mária
Magdolna értette meg, hogy Jézus koronázása egyúttal a halála is
lesz.

A Templom falairól Nikodémus és Gamliel több írástudó és

templomi dolgozó társaságában döbbenten nézte a feléjük közeledő
megállíthatatlan emberáradatot.
Fölöttük Kajafás és Annas nézte a jelenetet a Főpap
dolgozószobájából.
A reakciójukról nem maradt fel sok minden. De ki kételkedne
várakozásukban. Az Olajfák Hegyén történő események
megmutatták nekik, hogy a Názáretinek olyan hatalma van, amiről
ők csak álmodnak. Ő az ember, akit kerestek.

A palotája őrtornyából Heródes Antipast bizonyára szórakoztatta a

látvány. Már hogy lehetne komolyan venni egy olyan királyt, aki egy
szamáron utazik?
Jézus mögött csak hömpölygött a tömeg. Ezernyi gyerek, asszony
és férfi szájából zúgott a szó: „Hozsánna!”

Antónia Erőd udvarán a katonák a fal közelébe manővereztek egy

ostromtornyot. A torony rohamhíd-ján Pilátus, Quirius és Lentinus
állt. Alattuk, az erőd kapuján belül egy nagy csapat légionárius
sorakozott, tisztjeik szeme a magasban álló vezetőkre szegeződött.
Quirius megszólalt, hogy az emberei készen állnak kivonulni és
letartóztatni Jézust.
Pilátus valószínűleg a kastélynak arra az ablakára nézett, amely
mögött Claudia Procula figyelte az eseményeket, majd így szólt „Ez
a Krisztus nem jelent számunkra fenyegetést.” Tisztjei minden
bizonnyal meglepetten néztek a Megbízottra: ők is most először
hallották ezt az elnevezést.

A Keleti Kapuhoz érve Jézus leszállt a szamárról, és megfordult,

szembe a tömeggel, amelynek tagjai még mindig kiáltozták, hogy
„Hozsánna!” Jézus egy percet várt, hogy a kiáltozás újra eljusson
csúcspontjára, majd egy gyors mozdulattal elhallgattatta azokat, akik
közel álltak hozzá. A tömeg egy pillanat alatt elhallgatott.
Jézus az utolsó elhaló hozsánna után még várt egy kicsit, majd
messzehangzó hangon így szólt: „Izrael népe. Eredjetek
dolgotokra!”
Jézus megfordult, és bement a városba.
Júdás lépett elő a tömegből, mint aki követni akarja urát, de
megállt, és az arcára kiülő értetlenség tökéletesen megmutatta, hogy
mekkorát csalódott várakozásaiban.

A Nicanor Kapunál Jonatán összegyűjtötte a Templom őreit, készen

rá, hogy bárkinek megakadályozza a Belső Templom
megszentségtelenítését. A Külső Templomban mindenki
visszahúzódott a kerengőkbe. Hirtelen minden tekintet az egyik
kapura szegeződött.
Jézus állt ott. Az udvar közepére ment és körülnézett.
Végigpillantott a pénzváltók pultjain, a ketrecbe zárt áldozati
állatokon és a többi világiasságon.
Jézus sarkon fordult, és kiment a kapun, gyorsan, mint ahogy
feltűnt. Aztán, mint az ágak között susogó szél, megindult a
találgatás: „Mért jött? Mit akart? Mért ment el?”
A vizén végigtapicskoló léptek zaját egy fáklya világította meg,
amely fényt vetett a kövekre, és amelynek láttán a patkányok
rémülten menekültek az alagútban. Ithamar jelent meg, aki a fáklyát
tartotta, őt követte Kajafás és Annás. Annás hangjában a csodálat
egyértelmű volt.
 – Először a fél ország érte ujjong. Aztán elküldi őket, és
engedelmeskednek neki.
Kajafás válasza: − Gondold el, mit fog tenni, amikor megmondjuk
neki, hogy forduljon a rómaiak ellen!
A pészach előtti harmadik éjszakán Mária és Márta betániai
házának lapos tetejéről a főváros körül égő ezernyi tábortűz olyan
volt, mint a távolban rajzó szúnyogok felhője. Valószínű ezek a
fények ragadták Júdást arra, hogy megkérje mesterét, cselekedjék
végre, és mozgósítsa a zarándokokat.
A zarándokoknak már a száma is biztosítaná a meglepetés erejét.
Ott csapnának le, ahol a legkevésbé számítanak rájuk, az Antónia
Erőd ellen. Az erődben megszerezhetnék a Heródes elleni csapáshoz
szükséges fegyvereket, és aztán jöhetne a többi erőd az országban.
Az egykori zeloták elismerték, hogy ez a helyes taktika. A többiek
hallgattak. Mária Magdolna, Mária, Márta és Jézus anyja álltak az
egyik oldalon. Jézus csendben maradt.
Júdás felbátorodva folytatta. Júdás Makkabeus, Sámson, Józsué
mind harcoltak és győztek bármilyen rosszak voltak is az esélyeik.
Vajon a Mester, akit mindenki úgy üdvözöl, mint Dávid fiát, vajon
nem győzne? Hát nem bizonyította számtalanszor, hogy Salamon
prófétái ereje van benne, és Mózesnél meg Illésnél is nagyobb
csodákra képes? Nem ő bizonyította, hogy nagyobb, mint az összes
régi próféta?
Egy pillanatra Júdás fantáziái ígéretesnek hangzottak. Aztán Jézus
megszólalt: „Nem lesz erőszak.”
A nők hangosan felsóhajtottak, talán a megkönnyebbüléstől. Júdás
továbbra is kihívóan nézte, de a többiek túl fájdalmasnak találták
Júdás intenzitását. Az iskarióti Jézushoz fordult, tekintetük
találkozott. Jézus szemében kétségbeesés látszott, a pénztároséban az
el nem fogadás. A beálló csendben Júdás egy szó nélkül otthagyta a
háztetőt.

A sötétben Júdás Iskariótes tartott magányosan Jeruzsálem felé. A

gondolatai vitték előre, megpróbált megbirkózni a fején végigszaladó
gondolatokkal. Időről időre megtorpant, mintha egy hangra figyelne,
ami megmondja neki, hogy mit kell tennie. A benne végbemenő
mentális változásokat csak az jelezte, hogy az emberek elhúzódtak
tőle, amikor elhaladt mellettük. Nem kizárt, hogy ahogy a legenda
mondja, tényleg egy barlangban töltötte az éjszakát a Golgota
közelében.
A pészach előtti harmadik napon a Templomban már gyorsan
közeledett a déli óra, amikor József Kajafás elmondja a Shema imát:
közben az üzletmenet a szokásos hallatlan sebességgel folyt, a
pénzváltók pultjainál mindennél sebesebben.
Hirtelen Jézus dühtől ragyogó szemmel belépett a Külső
Templomba. Hogy honnan került ostor a kezébe, nem lehet tudni, de
hogy mit tervezett tenni vele, nem sokáig maradt vitás.
Voltak, akik szerint Mária Magdolna vette neki, mivel Júdás
távozása után ő vette kezébe a csapat pénzügyeit. Ugyanezek szerint
az asszony az udvar kapujába helyezte, szerintük onnan nézte végig a
történteket.
Mielőtt az emberek felismerték volna, Jézus elkezdte felborogatni
a pultokat, és bárkire, aki megpróbálta megfékezni, ráemelte az
ostort. Megismételt kiáltásai a tömeg fölé emelkedtek:
„Kifelé! Az én házam az imádságnak háza, ti pedig latrok
barlangjává tettétek azt!”
Hirtelen senki sem fogta fel, hogy Jézus újra azonosította magát
Istennel. Mindenki csak a történteket nézte döbbenten.
Kajafás kővé meredve állt a Nicanor Kapunál, Jézus minden
romboló mozdulatát figyelemmel kísérte. A pénzváltók az elgurult
érméik után kapkodtak. A Templom őrei védelmező körgyűrűt vontak
a Nicanor Kapu köré, a zarándokok elkezdték zsebre tenni az elgurult
pénzeket. Jézus tovább folytatta a pultok felborogatását, ostora
csattogott a levegőben.
Ahogy Jézus végigsöpört az árkádok alatt, elérkezett az első
ellentámadás. Az egyik pénzváltó kiáltott fel:
– Milyen hatalom alapján cselekszel?
Jézus meg sem állva süvöltött vissza:
 „Rombold le ezt a Templomot, és három nap alatt én újra
felépítem.”
Ezek a szavak újabb döbbent csendet váltottak ki. Mit beszél ez a
Názáreti? Hogy le tudná rombolni ezt a Templomot, és aztán ilyen
lehetetlenül rövid idő alatt újjá tudná építeni? Ez őrült, volt az
emberek arcára írva.
A pénzváltók Kajafáshoz fordultak, kérték, hogy utasítsa az
őröket, és tartóztassa le Jézust. De a kábult Főpap csak ennyit tudott
mondani: − Negyvenhat évig tartott, míg felépült az a Templom.
Hogy építenéd újjá három nap alatt?
Jézus nem válaszolt, nem csak Isten házának megtisztítása
érdekelte, de figyelmeztetni is akart mindenkit, hogy közel a
megváltás. Azt akarta, hogy megértsék: a Templom sokkal több, mint
egy csodás építmény. Az ima helye, a ház, ahol megtehetik az
üdvözülés felé vezető utat, csak az anyagias világot kell
eltávolítaniuk.
De ahogy Júdás és a többi tanítvány, úgy most József Kajafás sem
értette meg, hogy mit akar Jézus. Nem értette meg, hogy a Templom,
amiről Krisztus beszélt, a saját teste is volt. Nem láthatta előre, hogy
Jézus arról beszél, hogy a következő három napban az ő testének
temploma fog meghalni, csak hogy dicsőségesen újjászülessen.
József Kajafás csak két szót hallott.
– Lerombolni… Templomot.
De mire felébredt volna révültéből, Jézus eldobta az ostort, és
Mária Magdolnával az oldalán kiment az épületből.

17.

Mélysötét éjszaka borult Jeruzsálem fölé. A pészachi készülődés kis

híján befejeződött. Ezrével vásárolták meg az áldozati bárányokat az
ünnepségre, rituálisan le is ölték őket, és felakasztották, hogy
kifolyjon a vérük. Minden háztartás vásárolt bort és a gyertyákat,
amelyekkel az Úrral kötött szövetség újabb eltelt esztendejét
ünnepelte, amikor a bosszú angyala végigsöpört Egyiptomon, hogy
végbevigye gyilkos feladatát, amelynek eredményeképp a fáraó
végre elengedte a rabságban tartott népet.
Most, tizenhét évszázaddal később, Jeruzsálem utcái megteltek
leölt bárányok vérének édeskés szagával, amelyet izsópra
csöpögtettek, és az ajtófélfákhoz kötöttek, emlékeztetőül arra, amit
az őseik tettek, jelezvén Isten angyalának.
Akik otthon híján az utcán aludtak, összebújva melegítették
egymást, nem véve tudomást az Antónia Erődből hallatszó zajról,
amelyet a falakon levő őrségváltás okozott. Az erőd masszív kapui be
voltak zárva, és mögöttük semmi sem zavarta meg a citadella
csendjét. Az adók utolsó részét is elszállították már Ceasarea felé.
Pilátus és Claudia Procula a lakosztályukban aludtak, egyelőre
szüneteltették a vitát.
A Templom bezárt kapuit Jonatán emberei őrizték, de csak a
lépteik utaltak jelenlétükre. Az Oltár Udvarát csupán az áldozati tűz
halványan izzó parazsa világította be. Azon túl emelkedett a
Templom néma tömege.
Kajafás feldúlt arcának kifejezését nem enyhítette az idő. A hangja
az érzelmeivel együtt süllyedt és emelkedett. Szavai lényege
megmaradt az utókor számára.
„A Názáreti először kigúnyolja a hatalmunkat. Aztán megszegi a
törvényt, és azt állítja magáról, hogy hatalmában áll megbocsátani a
bűnöket. Mégsincs nagyobb bűn, mint az én hatalmam
megkérdőjelezése. Honnan kapna hatalmat arra, hogy elpusztítsa a
Templomot? Hogy félrevezesse a népünket? Hogy rombolásra
vezesse őket? Minden, amit tettem, az ő javukat szolgálta.
Megalkudtam Rómával, hogy távoltartsam hitünktől a bálványaikat,
hogy tisztán tartsam a Templomot, mint a hitünket. A Templom
nélkül semmi sem lenne. A Templom az egyetlen reménye ennek a
népnek. De a Názáreti le akarja rombolni. Ő mondta. Ezzel a szóval.”
A szobában csend lett. A két ember egymás szemébe nézett, majd
a Főpap folytatta a monológot.
 „Hogy lehettem ilyen vak? A Názáreti megértette a vágyakozást,
ami mindnyájunkban ég a szabadság iránt. Felhasználta ezt arra,
hogy gonoszul megtévessze az embereket. Nem ellenségünk, Róma
ellen próbálta fordítani őket, hanem a Templom ellen. Ez a nemzet
nem veszhet el csupán egyetlen ember miatt. A Templom nem
pusztulhat el. Ehhez csak Istennek van ereje. A Názáreti pedig nem
Isten.”
Egy elvakult ember szavai.

A pészach kezdete előtti reggelen Jézus először elbúcsúzott. Az

alsóváros egyik házában találkozott Jézus anyjával és Mária
Magdolnával. A két nőt Mária és Márta barátai hívták meg, akik
csatlakozni akartak hozzájuk a pészach vacsorára.
Mária Magdolna a vacsorához szükséges étel utolsó részével tért
vissza a piacról, amikor, bár még korán volt, de megérkezett Jézus.
A hangulata és kedve nem maradt fenn, Krisztus csatlakozott az
asszonyokhoz, leült a padlóra, és gyümölcsöt, mézet, valamint
keletlen kenyeret adtak neki. Inni valószínűleg Jeruzsálem
valamelyik föld alatti forrásának vizét ihatták. Jézus szinte
bizonyosan kedves volt és gyengéd: olyan útra indult, mint senki
más. És nem akart szomorúságot hagyni maga után.
Minden pillantás, minden szó, ami köztük esett, csak a soron
következő dolgokat vetíthette előre. Mindez mégsem csökkentette a
mély szeretetet, amit Jézus élete két legfontosabb nője iránt érzett.
Az egyikük a világra hozta, hogy végrehajthassa feladatát, a
másikuk megtestesítette mindazt, amit az üdvözülés jelent. Nem is
köszönhette volna meg mindezt jobban, minthogy időt tölt velük
egyedül, mielőtt elkövetelik a testét.
A szoba békés magányában Jézus emlékeztette Mária Magdolnát
és az anyját, hogy bármi történjék is a földön, továbbra is hinniük
kell a földi élet után következő dicsőségben. Azután megkérte őket,
hogy imádkozzanak vele.
 Egy rövid pillanatig élvezték az együttlétet. Azután krisztus
kisétált a szobából, és nem nézett vissza. Sietett tanítványaihoz az
alsóváros egy másik házához, ahol együtt ünneplik a pészachot.
Csak akkor találkoznak majd legközelebb, mikor Jézus földi élete
a végéhez ér.

Nem sokkal a déli imádság elmondása után József Kajafás összehívta

a Nagy Szanhedrint, hogy megvitassák a Jézussal kapcsolatos
eseményeket. A Főpap azt mondta a bíráknak, hogy több vádban is
eljárást szeretne indítani a Názáreti ellen.
Az istenkáromlás vádjában azért, mert Jézus többször is azt
állította, hogy Isten parancsait hajtja végre. A boszorkányság
vádjában azért, mert rejtélyes gyógyításokat hajt végre, és szintén
rejtélyes módon feltámasztja a halottakat. A felbujtás vádja is
megállja ellene a helyét, azok után, ahogy bement Jeruzsálembe. A
Templom megszentségtelenítenének vádja egyértelmű azok után,
amit a pénzváltókkal művelt. Ezek a vádak, ha akár egy is
bebizonyosodik közülük, halálos büntetést vonnak maguk után.
Mivel a nyakukon a pészach, Kajafás azonnali tárgyalást követelt.
Számára a fő vádpont az uszítás volt, nem csak ellenük, hanem a
római hatóságok ellen is. Ha ez a vád bebizonyosodik, az azt jelenti,
hogy Jézust átadják Pilátusnak, hogy ő hajtsa végre az ítéletet. Ez
elvonná a Názáreti támogatóinak haragját a Templomról.
A jelenlevők között Nikodémus kért azonnal szót. Bár pontos
szavai nem maradtak ránk, mondanivalójának lényege ez volt: Hol
van a bizonyíték mindezen vádakra?
Azok a jelentések, amelyeket a Templom ügynökei küldtek, mint
kikezdhetők, egyik sem állna ki egy alaposabb vizsgálatot. A legtöbb
amúgy is pletykákon alapult, nem állt mögötte bizonyíték. Bár az
igaz, hogy a Názáreti szamárháton, egy menet élén érkezett a
városba, ez még magában nem bűn. Végül is az emberek nap mint
nap járnak szamárháton. A bűn az lett volna, ha a Názáreti elfogadja,
amit a tömeg kiáltozik. Ő viszont elküldte őket.
 Nikodémus rátért Jézus viselkedésére a Templomban. Az első
látogatásakor nem tett semmit, csupán megnézte, amit amúgy is sok
látogató talál kellemetlennek: a Templom elüzletiesedését. Az
idősebb zarándokok még emlékeznek rá, amikor a galambárusokat
még nem engedték be a Templomba.
A második látogatásán, amikor Jézus megtámadta a pénzváltókat,
könnyedén lehet védekezni azzal, hogy a köz érdekében cselekedett.
Amíg az teljesen elfogadható, hogy minden zarándoknak ki kell
fizetnie fél sékelt − majdnem egy munkás napi bérét −, és hogy a
Templom nem fogadhat el idegen pénzt. Viszont ezt kihasználva
olyan virágzó üzletág jött létre, amelyen a pénzváltók a zarándokok
utolsó fillérjét is elszedték. A Názáretinek igaza volt, amikor latrok
tanyájának nevezte az árkádsort. Ráadásul a Názáreti még a
Talmudot is idézte, amelyből tisztán kiderült, hogy meg kell tisztítani
a Templomot. Az egyetlen bűn, amit a Názáreti elkövetett, az
egyszerű tettlegesség volt a pénzváltók ellen, és ha a Nagy
Szanhedrin megpróbálja vád alá helyezni, biztosan fél Jeruzsálem
Jézus védelmére kel. Ha a pénzváltók meg akarják vádolni, akkor
álljon az egyik alacsonyabb szintű bíróság elé.
Nikodémus érzelemmentesen beszélt. Kajafás kőarccal figyelte. A
többi bíró csendben és figyelmesen hallgatta Nikodémust.
Nikodémus rátért a uszítás vádjára. Ez ellen ismét nem volt
bizonyíték. A Názáreti szavai: ”Rombold le ezt a Templomot, és
három nap alatt én újra felépítem” más sem volt, mint egyszerű
retorika. Nevetni kellene rajta, és legyinteni rá, nem halálra ítélni!
Ami az emberek rómaiak elleni uszítását illeti, semmi bizonyíték
nincs rá, hogy ilyesmit mondott volna a Názáreti. Az, hogy az
emberek mit képzelnek bele valaki szavaiba, más, de az
értelmezésért még senkit sem ítéltek el.
Ahogy a Főpap kezdte felismerni, hogy a szándéka meghiúsul,
tudni akarta, hogy Nikodémus milyen személyes bizonyítékokra
alapozza azt, hogy Jézus ártatlan a vádakban. Érezte, hogy a Nagy
Szanhedrin kicsúszik a kezéből.
 Nem sokkal sötétedés előtt a Templomból kifelé tartó emberek
nem figyeltek fel Júdásra, aki az egyik kaput zárni készülő őrhöz
beszélt. Nem sokkal később Jonatán is odament.
Nem volt ritka, hogy egy zarándok érdeklődik a Templom-belí
életről, és az őrök gyakran válaszoltak a kérdésekre némi pénzért
cserébe. A cinikusabb őrök között járt egy mondás is, mely szerint
minél több a pénz, annál színesebb a történet.
Júdás viszont más célból volt ott. Hogy hol töltötte az időt, mióta
eljött Betániából, rejtély. Kordában tudta tartani az érzelmeit addig,
amíg elmondta jövetele célját, így az őr és Jonatán komolyan vették
annyira, hogy beengedjék a Nicanor Kapun.
A látogatókat nagyon ritkán engedték be a Belső Templom
udvarára, nemhogy az épületbe. Bárkinek, aki így tett, rituálisan meg
kellett fürdenie a Főpap fürdője melletti helységben. Ezután a
látogatóknak papi ruhát kellett ölteniük, mielőtt beléptek.
A megtisztult és átöltözött Júdást Shem irodájába vezették egy
folyosón át, amit csak látogatók és az alsóbb rangú papok használtak.
Júdás elismételte Shemnek, amit Jonatánnak is mondott. A Fő
írástudó ezután belépett a Főpaphoz. Egy idő után Júdást Kajafás elé
vezették.
Shem jegyezte le a beszélgetést.
– A mestered célja, hogy egy új Királyságot alapítson, Iskariótes
Keriothból?
– Igen, Főpap uram.
– Ezt milyen alapon állítja?
– A mindenek fölött álló Isten alapján.
– Azonosítja magát Istennel?
– Igen, Főpap uram.
A kérdések formalitása, s a megszólítások mind azt jelezték, hogy
nem közönséges kihallgatásról van szó, hanem a Főpap és az
igazságszolgáltatás feje kérdez ki valakit.
– És te magad hallottad, hogy a mesetered azt állítja, nemsokára
megalakítja ezt a királyságot?
– Igen, Főpap uram!
 – És a mestered tudja, hogy ezzel felkelést szít?
– Igen, Főpap uram!
– Tudja, hogy ez a lázadás a római hatóságokat is érintené?
– Igen, Főpap uram.
Ez lehetett az a pillanat, amikor Júdásról lehullott a józan ész
vékony rétege, és előkerült a mániás. Zavart gondolatokat kezdett
közölni.
– A Mesterem mindig meggondolja magát, Főpap uram. Az egyik
pillanatban azt mondja, hogy a királysága mindjárt itt van. Aztán
nem tesz semmit! Hónapok óta ez megy. Elkezd valamit, aztán
abbahagyja. Most azt mondja, közel az óra. Biztos ezért akarja, hogy
mindnyájan menjünk vele Getsemánéba a szeder után.
A hírek, hogy Jézus a pészach után a Jeruzsálem környékén
található legcsendesebb helyre megy, csak felizgathatta Kajafást.
– Beszélni szeretnék a mestereddel. Kíváncsi vagyok rá, hogy mit
tervez.
– Idehívhatnám, Főpap uram.
– Nem, majd elküldöm a Templom őreit, hogy kísérjék ide
Getsemánéból. De hogy fogják megismerni mesteredet a sötétben?
– Majd arcon csókolom, Főpap uram.
Ezzel a javaslattal lett Júdás az emberi történelem leggonoszabb
alakja, az árulás jelképe. De vajon ez volt a szándéka?
A többi tanítvány számára később nem volt vitás, hogy Júdás már
a kezdetektől fogva ezt tervezte. Ezt ki is mondták, bár erre nem volt
bizonyíték. Júdás egyetlen látható bűne elképesztő fösvénysége volt.
Ezt Mária Magdolnának is kimutatta, amikor megpróbálta eladni azt
a drága krémet. Arra sincs bizonyíték, hogy lopott volna, amivel
szintén megvádolták. Nem lehet, hogy Júdás cselekedete annyira
váratlanul ért mindenkit, hogy hozzá kellett képzelniük valami bűnös
hátteret.
Szóval vajon mi vezérelte, hogy elárulja Jézust? Vajon valami
elmezavar volt az oka, amit az elkeseredettség miatt jött elő, amiért
az elvárásai − a világi forradalom − nem teljesültek?
 Vagy Júdás még mindig abban reménykedett, hogy ráveheti Jézust
az elindítására? Azt hitte, hogy Jézusnak tényleg olyan nagy a
hatalma, hogy mindegy milyen hatalom állt vele szemben, mégis
győzedelmesen − földi győzelemmel − fog kikerülni minden
helyzetből? Vajon készakarva ment el a Templomba, hogy elindítsa
az eseményeket? Nem lehet, hogy még mindig kívülállóként látta
magát a tanítványok között, és azt hitte, nagyobb mindnyájuknál,
amiért képes a helyes útra terelni urukat.
Vajon azt gondolta, hogy a felkelés kirobbantása az egyetlen út,
hogy megmutassa a Templomnak és a világnak, hogy Jézus az
egyetlen ember, aki képes megmozgatni és felszabadítani a nemzetet.
Az alsóvárosi ház lapos tetején a pészach a hagyományoknak
megfelelően folyt. Evés előtt elmondták az imákat. A keserű
növényekkel teli tálak és a húsos tálcák körbejártak, ahogy a bor is.
Mindent szertartásosan szervíroztak. Az egész város minden
vacsorája ugyanúgy folyt, csak egy helyen nem.
A háztetőn Jézus a tanítványaival ült, és most utoljára felhasználta
az alkalmat, hogy elmagyarázza, mért kell meghalnia. Először:
„Vevén Jézus a kenyeret, és hálákat adván megtöré és adá nékik,
mondván: Vegyétek, egyétek, ez az én testem.”
Aztán egy pohár bort kínált nekik ezekkel a szavakkal: „Ez az én
vérem, az új szövetség vére, a mely sokakért kiontatik.”
Jézus készakarva választott kenyeret és bort, emlékeztetőül, hogy
mi minden történt, és mi jön még. A búzának túl kell élnie a tél
hidegét, aztán kövek között kell megőrölni, és tűzben megsütni,
mielőtt kenyér lesz. A szőlőt össze kell passzírozni, hogy bor legyen
belőle.
A kenyér és a bor az idők kezdete óta táplálja az embert. Most
pedig szimbolikusan az Ő húsa és vére lett. Krisztus azt mondta,
hogy spirituális táplálékot akar adni a végső megváltó cselekedeten
keresztül. Azzal, hogy odaadja magát, emlékeztette őket, hogy nincs
elég nagy áldozat az azt követő dicsőségért.
Azáltal, hogy az első áldozatát nekik ajánlotta fel, Jézus
biztosította az apostolokat, hogy osztoznak majd vele a dicsőségben.
 Aznap éjjel Claudia Procula egyedül állt az Antónia Erőd falának
tetején, és a zarándokok tüzeit nézte.
Egyszer csak az egyik ház tetején a mécsesek fényében alakot vett
észre, aki egy pohárral és egy tállal a kezében körbejár a többi vele
ünneplő között.
Mária Magdolna is egy lápos tetőn ült az alsóvárosban, és a
némán ülő apostolokat nézte a távolból. Aztán az erőd felé nézett, és
meglátta Claudia Proculát.
Egy pillanatig a két nő akár egymásra is nézhetett.
Aztán Claudia Procula eltűnt.

Valamivel később Jonatán elindult egy csapatnyi templomőr élén a

Getsemáné felé.

18.

A háztetőről Mária Magdolna az elsők között lehetett, aki látta Jézus

újabb, dicstelen Jeruzsálembe érkezését. Most, bár nem állt ellent,
erőszakkal cipelték be a városba. Viselkedése újabb próféciát
beteljesített, mégpedig Ézsaiásét, aki szerint az emberek arról
ismerik meg a Messiást, hogy úgy vezetik majd, mint bárányt a
mészároshoz.
Később Mária Magdolna megtudta, hogy a letartóztatott Jézus egy
olajligetben imádkozott, amikor a Templom katonái megérkeztek.
Péter Jézus segítségére sietett, és az egyik őrnek sikerült levágni a
fülét. Jézus azonnal a seb ápolásába kezdett, és így szólt Péterhez:
„Tedd helyére szablyádat, mert a kik fegyvert fognak, fegyverrel kell
veszniük.”
Júdás előrelépett, és arcon csókolta Jézust. Ahogy az őrök Jézusért
nyúltak, megállította őket.
„Avagy nem gondolod-é, hogy nem kérhetném most az én
Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál?”
 Mindez valószínűleg az izgalom borzongását indíthatta el
Júdásban. Végre itt a fizikai erőszak, amire annyira vágyott. A
következő mondattal azonban Jézus minden reményét eloszlatta,
amikor Jonatánhoz fordult.
„Mint valami latorra, úgy jöttetek fegyverekkel, hogy megfogjatok
engem? Mindez pontosan azért lőn, hogy beteljesedjenek a próféták
írásai.”
Aztán Jézus előrelépett, és megmondta a tanítványainak, hogy
menjenek el, „És ők elhagyák őt.”
De Jonatán számára Jézus elfogása támasztott még egy problémát.
A tanítványok akár erősítésért is mehettek. Nemsokára akár meg is
jelenhet a tömeg, hogy kiszabadítsa a rabot. Az egyenes út vissza
Jeruzsálembe túl kockázatos volna.
Ezért aztán Jonatán kerülő úton vezette Jézust a városba, ott is
Annas palotájába.
Annas palotájának nagytermében a szolgák az utolsó simításokat
végezték az ideiglenes tárgyalóterem berendezésén. Shem
felügyeletével írnokok elrendezték a tekercseket és
törvénykönyveket a bírói pulpitus mögött, ahol a fekete ruhás bírók
már lefoglalták a helyüket. Mind szadukkeusok voltak: Kajafás
gondoskodott róla, hogy Nikodémus, Gamliel vagy más farizeus ne
lehessen itt.
A főpap díszes ruházatát viselte, papi hatalmának legfőbb
szimbólumát. Kajafás per előtti beszédet mondott:
„A Törvény mindannak megtestesülése, ami jó az életünkben.
Hibátlan és tévedhetetlen. Mi, uraim, mi vagyunk a törvény
megtestesülése. Mi vagyunk annak az Isteni bizalomnak a
megtestesülése, amit Isten Mózes útján nekünk adott. A Törvény
nélkül a nép tönkretette volna a földet, amit Isten nekik adott. A
Törvény nélkül az igazság vagy igazságtalanság megítélése
lehetetlen volna.”
Kajafás meredten nézte a bírókat, a jelét keresve, hogy valaki
megtagadná-e, amit mond.
 „Ma este a Törvény és mi a legnagyobb kihívás elé nézünk.
Láttunk már imposztorokat ez előtt is. Hamis prófétákat. Férfiak,
akik kiutat ígértek népünknek a bajaiból, hamis reményeket keltve a
népben. Azonban olyan még nem történt, hogy valaki a Templom
megsemmisítésével fenyegetett volna. Még soha nem kellett ilyen
fenyegetéssel szembenéznünk. A Názáreti mégis jogszerű eljárásban
fog részesülni.”
A szenvedélyes szónok, Kajafás újra elhallgatott, hogy a szavai
jelentőségét meg tudják emészteni hallgatói. Az írástudók szótlanul
összegyűltek a bírók mögött, és bizonyára megérezték, hogy
történelmük egy fontos pillanatának tanúi. A Főpap folytatta lassú,
kimért beszédét.
„Amikor a fáraók megpróbálták rákényszeríteni őseinket, hogy
térdeljenek le Isteneik előtt, őseink inkább megölték magukat,
semmint hogy elárulják az Egy Istent, mert a legfontosabb törvény:
ne imádj senki mást. Ezrével ölték meg őket. Ez volt az első pogrom
népünk történetében, de nem az utolsó.”
A hallgatók bólogatni kezdtek.
„Mózes kivezette népünket Egyiptomból, és őseink elviselték a
betegséget, mert Istennel akartak élni, akivel Mózes a Sinai hegyen
találkozott. Negyven éven át a Parancsolatok irányították népünket át
a Pusztaságon. Ebbe a városba vezérelték őket. Jeruzsálem már akkor
ezer éves volt, amikor Róma még csupán egy falucska volt. Hogy
idejöhessenek, Isten Józsuét adta népének, aki legyőzte ellenségeit.
És ki nem emlékszik rá, hogyan verte meg az öt pogány király
egyesült seregét? Később Isten átvezette népét a járványon, ételt
adott, amikor éhezés volt. Felkente Sault, a tizenkét törzs első
királyát, aki megvédte népét a filiszteusok ellen. Aztán vezette Dávid
parittyáját, amikor már majdnem minden elveszett. Minden
alkalommal azok, akik megmenekültek a haláltól, tudták, hogy ez
azért történt velük, mert helyet kell teremteniük a Frigyládának itt,
Jeruzsálemben, a Templomban.”
Kajafás hallgatói mindezt tudták, de még soha nem emlékeztették
őket rá ilyen erővel.
 „A Frigyláda megmenekült, amikor a pogány Nabukodonozor
lerombolta az Első Templomot, és Babilonba üldözte népünket.
Kétszázezer ember hagyta el ezt a vidéket. Csupán ötezren tértek
vissza.”
Kajafás elhallgatott, hogy a szörnyű számok kifejthessék
hatásukat.
„Mindnyájan azoknak a túlélőknek a leszármazottai vagyunk.
Nekik csak a hit ereje volt. De azzal újra tudták építeni a Templomot,
hogy tovább hihessenek, és tovább élhessenek. És mi ezért vagyunk
itt ma este. Hogy tovább éljünk azzal, hogy teljesítjük a törvény
betűjét.”
Kajafás saját lelke mélységeit járta. Fájdalma egy volt
hallgatóiéval és mindazokkal, akik előtte jártak.
„Dávid király azt ígérte őseinknek, hogy az ő leszármazottai közül
jön el egy nap a Megváltó. A Messiás. Évszázadok óta várunk rá.
Ezért népünk többet szenvedett, mint amennyit bármelyik másik nép
érdemelt volna. Már népünk neve − zsidó − is több gyűlöletet és
erőszakot szül, mint bármilyen másik népnek valaha is el kellett
viselni. És miért? Mert mi mindenek előtt hinni akarunk. Hinni
abban, hogy egy napon szabadon imádhatjuk Istenünk. Népünk
mindössze ennyit akar. Hogy kifejezhessük hálánkat az Egy Igaz
Istennek. Ezért hánynak zsidókat kardélre, ezért feszítik őket
keresztre, és ezért fejezik le őket. Mert nem hajlandóak lemondani a
hitükről. Mert hűek maradtak azon hitükhöz, hogy egy nap eljön a
Megváltó.”
Kajafás elhallgatott, és egy percig lehunyt szemmel elmerült a
benne rejlő emlékekben, amelyek túl fájdalmasak voltak ahhoz, hogy
fel lehessen őket idézni.
„Hit Istenben. Mindent erre alapoztunk. Második Templomunkat,
a Nagy Szanhedrint ezen hit nevében hoztuk létre. És ebből a hitből
fakadt a törvény. És őseink nem kis árat fizettek azért, hogy Isten
Törvénye alapján ítélhessenek. Háromszáz évvel ezelőtt azok, akik a
ti helyeteken ültek, a bírák megölettek Sándor parancsára, mert nem
fogadták el, hogy a görög legyen népünk első nyelve. Elődeink
zsoltárokkal ajkukon mentek a halálba.”
Kajafás újra elhallgatott, és az arcokat figyelte, mintha az ő
szájukból fakadtak volna a szavak. De csak némán mozogtak ajkaik.
A Főpap folytatta beszédét.
„Emlékeztek, mi történt, mikor a szírek jöttek? Soha nem látott
brutalitás kezdődött. Egy hét alatt ebben a városban száz nőt
erőszakoltak meg, mert a férjük ragaszkodott hozzá, hogy a
Templomban imádkozzon. És a férfiak mégis jöttek. Ez a hit igazi
formájában. És még amikor a szírek őseink gyermekeit gyilkolták a
bölcsőikben, a férfiak folytatták az imát. Ezek vagyunk mi, egy
istenfélő nép, ami mást sem akar, csak jogot, hogy istenfélő módon
élhessen. Hatvanhárom évvel ezelőtt pészachkor jött Pompeius a
légióival. Pogány hitében és kegyetlenségében szórakozásból
keresztre feszítette egy papunkat. Szórakozásból bement a legfőbb
szentélyünkbe, és merészelte arra kérni Istenünket, hogy mutassa
meg magát. Népünk mégis túlélte ezt a borzalmas istenkáromlást,
mert tudták, hogy egy napon eljön a Messiás. Sokan emlékeztek rá,
hogy mit mondott Atyánk: Caesar volt az egyetlen jó római. Ő
tiszteletben tartotta a szokásainkat. Hagyott minket békében
imádkozni. És a jutalma? A saját emberei ölték meg.”
Kajafás elhallgatott, hogy a szavait mindenki megértse.
„Caesar után újrakezdődött az üldöztetés. Gondolom, ti is
emlékeztek azokra, akiknek a szerettei a kereszten pusztultak el. Én
megmondtam nekik, amiben mindig is hittem. Hogy eljő a
megváltás. És hogy Isten majd megmondja, mikor.”
Kajafás beszéde végéhez ért:
„A Názáreti nem adta jelét, hogy közel lenne a megváltás. Ő a
legveszélyesebb minden ellenség közül: Olyan zsidó, aki
megtévesztéssel magával csábítja népét. Ezért nem fogunk tétovázni,
hogy megtegyük kötelességünk. Nem hagyhatjuk, hogy egy csaló
megtévesszen minket, és gonosz módon elárulja népét.”
A főpap elfoglalta helyét a bírói pulpituson, Shem pedig
berendelte a foglyot.
 Betánia közelében egy kisebb hadsereg gyűlt össze. A
Getsemánéból elmenekült tanítványok elterjesztették a hírt, hogy
Jézust letartóztatták. János és Péter nemrég tért vissza Jeruzsálemből,
miután sikerült eljutniuk a Templomba, Jézus börtönének ajtajához.
A Templomban Pétert háromszor gyanúsították meg, hogy Jézus
követői közé tartozik, de mindháromszor elutasította a vádat.
Most, hogy emberek vették körül, visszatért bátorsága. Támogatta
Simon tervét, hogy próbálják meg kiszabadítani Jézust. Azon
vitatkoztak, hogy hogyan kellene mindezt végrehajtani, amikor
megérkezett Mária Magdolna.
A szavai lehűtötték a kedélyeket.
„Hát elfeledtétek, hogy mit mondott mindig a Mester? Járj
békével. Ezt akarja tőletek. Békét, és nem erőszakot.”
A szavak a sötétbe olvadtak. Bár Mária Magdolna nem
mosolygott a tanítványokra, azért örült, hogy végre megértették,
hogy minek kell történnie Jézussal.
A pernek egyetlen célja volt, hogy kikényszerítsék Jézusból a
beismerést, aminek csak egy végeredménye lehet.
Ez az alapgondolat fejeződött ki a hivatalos vádiratból is:
„Több alkalommal megpróbálta megváltoztatni, aláásni és
megdönteni a Templom és szolgái életét irányító szabályokat,
cselekedeteivel és beszédeivel felkelést próbált szítani az uralkodó
ellen, és minden cselekedete veszélybe sodorta népét azáltal, hogy
ellentétbe hozta a Római Birodalommal. Mindezeken kívül a Szent
Városban mindezt úgy próbálta megcselekedni, hogy azt állította, ő a
felkent, akit vártunk.”
Ebben mindegyik vád benne volt, amelyek egyenként is halálos
ítéletet hoztak, de olyat, amit csak a rómaiak hajthatnak végre.
Jézus nem volt hajlandó védekezni, és beismerni sem, csupán
ennyit mondott:
„Nyíltan beszéltem az egész világhoz. Mindig zsinagógákban
tanítottam, ahol minden zsidó összegyűlik. Semmit sem tartottam
titokban. Mért engem kérdeztek? Kérdezzétek meg az embereket,
hogy mit hallottak tőlem. Ők tudják.”
 A közelben álló Jonatán keményen arcon vágta Jézust, és így
szólt: „Így nem szólunk a Főpaphoz!”
A tárgyalás hangneme ilyen volt.

Az éjszaka folyamán Claudia Procula felébresztette férjét. Rosszat

álmodott, mondta. Krisztust nagy veszély fenyegeti. Megkérte férjét,
hogy beszéljen Kajafással, és védje meg Krisztust. Pilátus nemet
mondott. Claudia Procula arra figyelmeztette, hogy ne engedje, hogy
baja essék ennek a jó embernek. Az éjszaka folyamán az asszony
még kétszer ismételte meg kérését.

Annas palotájának nagytermében a hamisan esküvők menete hajnalig

tartott. Bizonyítékaik ellentmondottak egymásnak, és egyikük sem
támasztotta alá a vádat, mely szerint Krisztus a római vezetés ellenes
konfliktusba sodorta volna a Templomot.
Most, a birodalmi trombita első hangjaira, amelyet sietve követett
a templomi harsonás, Jézus állt a tanúk padjára. A Főpap villámgyors
kérdései ostorként pattogtak a teremben.
Mióta tervelte a forradalmat? Mióta tervelte megdönteni a
Templom hatalmát? Elmozdítani az uralkodót? Kiűzni a Birodalmi
Megbízottat? És a hadseregét?
Krisztus egyik kérdésre sem felelt. Jézus arcán az új erő kifejezése
jelent meg, mintha megérezte volna, hogy Kajafás mindent egy
utolsó kérdésre tesz fel. Az utolsó kérdést hivatala minden
méltóságát bevetve tette fel:
„Az élő Istenre követelem, hogy mond el: Te vagy a Messiás,
Isten Fia?”
Kajafás megeskette Jézust, hogy az igazat fogja vallani, és ő nem
hazudhatott, mint a többi tanú tette. Csak az igazat mondhatta el.
A csend egyre hosszabbra nyúlt. Mindenki tudta, hogy minden
ezen a kérdésen múlik.
– Ha elmondom, nem fogtok hinni nekem.
– Azt mondod, te vagy Isten fia?
Jézus nem tétovázott.
 – Én vagyok.
A két szó egyszerű méltósága minden jelenlévőnek megakasztotta
a lélegzetét.
„Sőt, mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok az embernek
Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és eljőni az égnek felhőiben.”
Jézus újra megerősítette szent mivoltát, és ezúttal egyes szám első
személyben tette. Azt akarta, hogy mindenki megértse emberségét és
szentségét.
„Istenkáromlás!” Először Kajafás mondta ki ezt, de aztán a többi
bíró is követte.
Volt még egy tennivaló a büntetés kimondása előtt. Kajafás
megtépte a ruházatát a varrás mentén, hogy azért a ruhát még meg
lehessen javítani. A többi bíró is követte.
A nyilvános fájdalom és gyász eme megnyilvánulása Jákobtól
eredt, aki meghallva József fia halálhírét, megtépte a ruháját, és
Dávid is így tett, miután megmondták neki, hogy Saul halott.
Kajafás megszólította a többi bírót:
– Mi szükség van még bizonyságokra? Ímé most hallottátok az ő
káromlását. Mit gondoltok?
A bírák egyhangúan bűnösnek nyilvánították Jézust.
Kajafás most Jézushoz szólt: ”Az istenkáromlást halállal büntetik.
De te Róma törvénye ellen is halálos vétségeket követtél el, ezért
most a Megbízott elé viszünk.”
A Főpap ezekkel a szavakkal elérte, amit akart. Jézust
megvádolták a legnagyobb vétséggel, de közben a hamis
tanúzásoknak köszönhetően Pilátus hatáskörébe került az ügy, aki
keresztre fogja küldeni Jézust.
A Főpapnak egyáltalán nem jutott eszébe, hogy Ézsaiás próféta
jóslata, mely szerint az igaz Messiás pogányok keze által esik el,
most valóra fog válni.
Hajnalban a Templomban, az áldozás kezdete után nem sokkal
pénzeső ömlött a papokra és áldozókra. Júdás üres pénzeszacskóval
futott ki a Templomból.
 Nem sokkal korábban Kajafás elébe vitték, aki harminc ezüstöt
nyomott a pénztáros kezébe, amiért segédkezett Jézus elfogásában.
Júdás a földre szórta a pénzt, és azt kiabálta: „Vétkeztem,
elárultam egy ártatlan vért.”
Ezzel kirohant az épületből. Shem pedig, felszedvén a pénzeket
így szólt: „Nem szabad ezeket a Templom kincsei közé tennünk, mert
vérnek ára”. A Fő írástudó azt javasolta, hogy vegyenek a pénzen egy
földdarabot a városon kívül, ahol temetőt nyithatnának az
idegeneknek.
Mária Magdolna is látta, ahogy Júdás kirohan a városból. A
Templomba, a Nők Udvarára igyekezett, hátha hall valami híreket.
Júdás észre sem vette, úgy rohant tovább, a szemében lobogó
tébollyal. Tettének felismerése immár az őrület határára sodorta.
A város falain kívül Júdás egy sziklás dombocska felé bukdácsolt,
amin egy satnya fa nőtt. Júdás levette övét, és hurkot kötött a végére.
Felmászott a fára, az öve egyik végét egy ágra kötötte, a hurkot meg
a nyakába vetette, majd leugrott. Néhány lengés után leszakadt, és a
sziklákra esett.

Mire a nap ragyogni kezdett a Templom csúcsának arany díszítésén,

egy csendes tömeg gyűlt a Külső Templomot az Antónia Erőddel
összekötő rövid út mellé. Köztük volt Mária Magdolna is. Íme a
leírása egy megmaradt emlékből: „A Templom kapuján kilépett az
őrök egy alakulata, és mindenkit ellökdöstek az útból. Mögöttük
Kajafás és Annas jött, és őket követte a Mester, megkötözve, mint
egy bűnöző. A láttára a kereskedők és a papok ujjongani kezdtek.”
Az ujjongás annak a folytatása volt, ami azután történt, hogy
kihirdették az ítéletet.
„Akkor a szemébe köpdösének és arcul csapkodák őt, némelyek
pedig botokkal verék. Mondván: Prófétáld meg nekünk, Krisztus, ki
az, aki üt téged?”
A Nagyteremben bekötötték Jézus szemét, hogy ne kelljen
meglátniuk benne az igazságot, vagy félelmükben, hogy a
tekintetétől ők maguk megvakulnának.
 Most, immár biztosan győzelmükben, a papok és az árusok
kigúnyolták a szánalmas alakot, aki tele volt zúzódásokkal és
daganatokkal az ütéseiktől. De ahogy Jézus Mária Magdolna
közelébe került, a nő látta, hogy a szemében még ott ül a
bizonyosság.
A menet pár perc alatt odaért az erőd kapujához.
Az érkezésére számítva a kapu előtt már ott állt három trónus. A
boltíven keresztül látszott Pilátus, ahogy átszeli az udvart. Vele jött
két tisztje, Lentinus, és Maximus is. Amikor elérték a trónusokat, a
két tiszt Pilátus két oldalára ült.
Kajafás és Annas együtt álltak. Mögöttük Jonatán tartotta Jézust.
A templomi őrök védelmező gyűrűt alkottak a csoport körül.
Mindkét oldal a másikat nézte, és hagyták, hadd húzódjon a csend.
A főpap és a Megbízott is megértette, hogy ez most nem
konfrontáció. Ez reálpolitika volt, a megértése annak, hogy egy
Kajafásnál és Pilátusnál jobb embernek most meg kell halnia azért,
hogy Izrael és Róma ne kerüljön szembe.
Mégis be kellett tartani a formaságokat.
Pilátus így szólt: „Milyen váddal hozzátok elém ezt az embert?”
A feszült csendben Mária Magdolna érezte, ahogy Kajafás
izgatottan keresi a legjobb választ. Azt mondani, hogy Krisztust
istenkáromlásban bűnösnek találták, értelmetlen. Róma pogány
szótárában ennek a szónak nem volt jelentése.
„Úgy találtuk, hogy ez a népet félrevezeti és tiltja a császár
adójának fizetését, mivelhogy ő magát ama király Krisztusnak
mondja.”
Maximus suttogva pár szót váltott Pilátussal. A nép félrevezetése
zendülés. Ugyanígy az adófizetés megtagadása. Azt állítani valakinek
magáról, hogy király, lázadás a császár ellen. Szóval az ügy Róma
fennhatósága alá esik.
Hazugságokat hazugságokra halmoztak. Semmilyen bizonyítékuk
nem volt a zendülés vádjának alátámasztására. Jézus egyszer sem
szólított fel lázadásra, vagy engedetlenségre. Az adókkal
kapcsolatban egyszer megpróbálták csapdába csalni, de az sem járt
sikerrel. Az, hogy bármilyen földi királyságot követelt volna
magának, szintén nélkülözött minden alapot, és ezt ő maga is
többször tagadta.
Mindenesetre Pilátusnak megerősítésre volt szüksége. Az előtte
álló ember, bár megverték, mégis kihúzta magát, egyértelműen és
láthatóan nem jelentett fenyegetést a császár vagy bármilyen
birodalmi hatalom számára. Mégis volt valami benne, ami további
kérdésekre sarkallta Pilátust.
Éles, rövid és gyors kérdések következtek.
– Elvitattad a császár szentségét?
– Semmit nem tettem, vagy mondtam Róma ellen.
– Mit akartál elérni annak a szamárnak a hátán?
– Meg van írva.
– Türelmem véges.
– Az időd is.
– Aláírni a halálos ítéleted? Annyi van.
– Igazat szóltál.
– Nem félsz a haláltól?
– Nincs mitől félnem.
– Ezt kitől tanultad?
– Ez Isten szava.
– Hol van ez a te Istened?
Jézus csendben maradt. Pilátus a római Isteneket ábrázoló
mozaikokra pillantott.
– A te Istened is ott uralkodik, ahol Róma Istenei?
– Isten túl van az ő hatalmukon.
– Vigyázz, mit beszélsz!
– Nem számít.
Újra csend lett. Egymásra meredtek.
– Tudod, hogy szabadon engedhetlek?
– Az sem számít.
– Kísérőt adhatnék melléd. Szíriába, vagy Egyiptomba. Persze
nem térhetnél vissza.
– Késő már.
 – Inkább meghalsz, mint elmenj?
– Ez a kérdés nem vetődik fel.
– De igen. Megmenthetem az életed.
– Semmit sem tehetsz értem, ha nem hiszel. Akkor megismered az
igazságot.
– Mi az igazság?
A kérdés ott maradt a levegőben.

Az erőd kapujában a tömeg előrenyomult, amikor Pilátus,

Maximusszal és Lentinusszal az oldalán visszavezette Jézust a
kapuhoz. Pilátus hangosan így szólt: „Semmi bűnt nem találok az
emberben.”
Addig, a maga mércéje szerint a Megbízott szabályosan járt el.
Feltett minden kérdést, amit szükségesnek érzett, és válaszokat is
kapott rájuk, bár némelyike nehezen volt érthető egy olyan ember
számára, aki szerint az igazság szubjektív és nem objektív.
Pilátus már-már azt mondta, elengedi a rabot, amikor Kajafás
hangja emelkedett a tömeg moraja fölé. Kajafás így üvöltött fel:
„A népet felzendíti, tanítván az egész Júdeában, Galileától mind
idáig.”
Ez a szó − Galilea − magyarázza meg Pilátus következő döntését.
Galilea igazságszolgáltatása Heródes Antipas kezében volt. Majd
ráhagyja az uralkodóra, hogy ellenjegyezze a Templom büntetését.
Ez felmenti Rómát a probléma további kezelése alól. Ezzel
megmutatta, hogy sem a Templom, sem a császári hatalom nem
hajlott meg a rab előtt. És végül, de nem utolsósorban Claudia
Procula kívánságának is eleget tesz.
Pilátus mondata enyhítette a tömeg növekvő dühét.
„Vigyétek Krisztusotokat Heródeshez!”
 19.

Krisztus útja Jeruzsálemen keresztül végig a Templom papjai által

ellene feltüzelt, kiabáló emberek sorai között vezetett. Ugyanazok a
zarándokok, akik pár nappal korábban üdvözölték Őt, most gonoszul
gyalázták, és rothadt gyümölcsökkel dobálták Jézust, ahogy minden
elítélttel szokásos volt akkoriban. Jézus arcát nemsokára
egyenletesen borította a büdös pép, de meg sem rezdült, csak nézett
maga elé, megnyugodva abban a bizonyosságban, hogy senki és
semmi nem tudja megváltoztatni az események menetét, amelyben ő
a főszereplő.
Mária Magdolnának sikerült többé-kevésbé szeretett mestere
közelében maradnia, ahogy végighajtották a szűk utcákon. Ő is
rezzenéstelen maradt és belenyugvó, tudta, hogy máshogy nem
viselkedhet. Ami Krisztussal történt, emlékeztető volt arra, amit
egyszer Ő mondott neki: azok, akik úgy döntenek, hogy követik őt,
el kell szenvedjék a tömeg megvetését.
Heródes Antipas palotáját elérve Mária Magdolnát is magával
sodorták be a kapun, még mielőtt az őrök eltorlaszolták volna az utat
az emberek elől.
Bár gyorsan jött a hír, azért Heródesnek sikerült felkészülnie Jézus
fogadására. Az erődje udvarán egy trón állt, ami körül udvaroncok és
Molath katonái várakoztak. A Templomból érkezőknek is maradt
hely az udvaron.
Mária Magdolna a bejutott bámészkodók között találta magát. Az
uralkodó őrei lecsendesítették őket.
Kajafás és Annas a trón két oldalára állt. Feszültek voltak és
idegesek, valószínűleg mert emlékeztek még az utolsó találkozásukra
Heródes Antipasszal.
Jézust Jonatán és Molath rángatta középre.
Heródes jelent meg a palotából, a korona a fején ferdén ült, ahogy
a mosoly a száján. A vállát királyi köpeny borította. Sokan azok
közül, akik látták, érezték rajta, hogy ivott. Ez volt az az ember,
gondolta Mária Magdolna, aki megölte a Messiás előfutárát.
 Keresztelő János megöletésének elrendelése óta az uralkodót az a
rémület tartotta markában, hogy áldozata visszajön bosszút állni. Az
apja kisgyerek kora óta erősítette benne, hogy a vallást kösse össze a
mágiával, ebbe a hitvilágba pedig belefért az is, hogy vannak, akik
képesek feltámasztani a halottakat. Az uralkodó meg volt győződve
róla, hogy Keresztelő János rendelkezett ilyen tudással.
Időről időre hoztak elé rabokat és ő kikérdezte őket, hogy nem
Keresztelő János reinkarnációi-e. Bár ez soha nem bizonyosodott be,
Heródes mindig megkülönböztetett udvariassággal bánt velük, és
aztán elengedte őket.
Ez magyarázat lehet arra, amit Lukácsnak mondott el egy
szemtanú:
„Heródes pedig Jézust látván igen megörüle: mert sok időtől
fogva kívánta őt látni, mivelhogy sokat hallott ő felőle, és reményié,
hogy majd valami csodát lát, melyet ő tesz.”
Talán egy csoda meggyőzte volna az uralkodót, hogy tényleg a
földre visszajött Keresztelő János állt előtte, akit szabadon kell
engednie. A Vadonban eltöltött idő óta, amikor Sátán megkísértette
Krisztust, Jézus semmilyen olcsó mutatványra nem volt hajlandó.
Most sem tett másként.
Heródes újra megkérte, hogy mutassa meg hatalmát valamilyen
mutatvánnyal.

Jézus csendben maradt.

Mária Magdolna számára Krisztus látványa, ahogy ott állt, büszkén
és rezzenéstelenül, akár emlékeztetőül szolgálhatott a Hegyi
beszédére: „Ne adjátok azt, a mi szent az ebeknek, se gyöngyeiteket
ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal,
és néktek fordulván meg ne szaggassanak titeket.”
Erre a támadásra Heródes valószínűleg egy nem teljesen épeszű
nevetésre válaszolt.
„Csak egy mutatványt! Egy mutatvány, és megmenekültél!”
Jézus mozdulatlanul és csendben álldogált tovább.
 Heródes Antipas megparancsolta az egyik szolgájának, hogy
hozzon egy kancsó vizet. Amikor megérkezett a víz, az uralkodó így
szólt: „Változtasd ezt a vizet borrá, és szabadon elmehetsz!”
Jézus egy szó nélkül visszaadta az uralkodónak a kancsót. Ekkor
Heródes a szolga fejéhez vágta a kancsót, csúnya sebet ejtve rajta.
így ordított Jézusra: „Gyógyítsd meg!”
Mikor erre sem kapott választ, Heródes Antipas felállt a trónjáról,
levette a köpenyét és Jézus vállára terítette.
Heródes őrült nevetése, Kajafás és Annás kétségbeesett pillantása
egymásra, a Főpap biccentése Jonatán felé. A Templomőrök
kapitánya keményen megfogta Jézus karját, és kivezette az udvarról:
ez a kép örökre Mária Magdolna agyába vésődött.

Nem sokkal ezután Mária Magdolna a tömeg szorításában találta

magát, amely az uralkodó palotájától visszajőve újra az Antónia Erőd
előtt gyűlt össze.
Claudia Procula az ablakából látta a férjét, ahogy újra a kapuhoz
megy. Maximus is vele volt egy tekerccsel a kezében.
Claudia Procula hangulatára könnyen következtetni lehet a
kétségbeesett üzenetekből, amelyeket a férjének küldött, amíg az
Jézus ítéletére várt. „Senki ember nem beszélt még úgy, mint a
Názáreti” mondta a férjének, és könyörgött neki, hogy bocsássa
szabadon Őt.
Pilátus nem válaszolt az asszony üzeneteire. Mint a gyenge ember,
aki csapdában van, úgy döntött, hogy a könnyű utat választja és nem
válaszol, remélve, hogy Heródes Antipas majd megoldja a problémát.
Nem sokkal azután, hogy a hírek szerint a Templom emberei
visszahozták Jézust az erődhöz, Claudia Procula küldött neki még
egy üzenetet.
„Ne bántsd ezt az ártatlan embert!”
Végső, kétségbeesett kiáltás volt ez, amelyben benne volt, hogy
Jézus felkavarta az asszonyt, és a pogányból hívőt csinált. Claudia
Procula volt Jézus első római követője.
 Amikor eléhozták Jézust, bármi történt is Pilátus fejében, az arca
mozdulatlan maszk volt. Már fárasztották azok az emberek, akikkel
kénytelen volt újra megküzdeni. Elsőre a Főpap gúnyt űzött belőle,
és felgerjesztette a nép haragját, hogy megmutassa a saját hatalmát.
Pilátus úgy döntött, hogy most megmutatja kinél van az igazi
hatalom.
Csak Kajafáshoz beszélt. Emlékeztette a Főpapot arra, hogy már
megvizsgálta Krisztus ügyét, és nem találta bűnösnek. Aztán
hangosabban így szólt: „A rab semmit sem tett, amivel halált
érdemelne. Engedjétek szabadon!”
Mária Magdolna látta Kajafás megdöbbent arckifejezését. Annas a
Főpap fülébe suttogott, Pilátus pedig már félig megfordult, hogy
visszasétáljon az erődbe.
Ekkor hangosan és érthetően megszólalt Kajafás.
– Megbízott uram, pészachkor Róma engedélyez egy büntetés
végrehajtását a Templom elleni vétségben. Most azt kívánom ezért,
hogy büntesd meg ezt az embert.
Most Pilátusnak jött el a megdöbbenés ideje, és Maximuson volt a
sor, hogy elmagyarázza a Lex Juliát, vagyis azt a birodalmi törvényt,
ami engedélyezi a zsidóknak ezt az egy büntetést.
Pár perc megbeszélés után Pilátus így fordult Kajafáshoz:
– Van egy rabunk, a zsidó Barabás, a tolvaj, aki megtámadta az
adószedőket. Őt büntessétek meg.
Ekkor újabb sugdolózás következhetett, majd Annas odalépett a
papokhoz, akik beléptek a tömegbe.
Lassan, de egyre erősebben hallatszott a tömeg követelése.
– A Názáreti Jézust büntessétek!
Kajafás kíméletlenül figyelte, ahogy Pilátus küzdött, hogy valami
kiutat találjon a csapdából.
– Rendben van, Főpap. Megfenyítem a rabot, aztán szabadon
engedem.
Ezzel Pilátus a katonákhoz fordult, hogy hozzák elő Jézust.
Kajafás megkérdezte a Megbízottat.
– Megkorbácsolod?
 Az ostorozás a rómaiak által alkalmazott nagyobb büntetések
része volt. De az eszközt az a hivatalnok választotta meg, aki
végrehajtotta a büntetést. Pilátus egy egészen vékony pálcát is
választhatott, amely, bár vért fakaszt, de nem hasít csontig.
Mintha megérezte volna, hogy mi fog történni, a tömeg kiabálni
kezdett: „Keresztre vele!”
Kajafás túlkiabálta őket: „Uram, a törvény megengedi, hogy a
fenyítés után keresztre feszíttessék a fogoly. Mi ezt akarjuk.”
A tömeg kiáltozása egyre hangosabb lett: „Keresztre vele!”
Pilátus haragja felülkerekedett:
– Vigyétek, és feszítsétek meg magatok!
Egyértelműen elege volt már a méltatlannak érzett alkuból.
Mindez a birodalmi uralom megcsúfolása volt.
– Vigyétek!
Ez volt a Megbízott utolsó kísérlete, hogy mentesítse magát a
felelősség alól. Kajafás a tömeggel a háta mögött diadalát érezte.
– Ha elengeded ezt az embert, Róma ellensége vagy!
Ezek a szavak megriaszthatták Pilátust. Ha elengedi a rabot,
tényleg megvádolhatják Rómában, hogy összeesküszik a császár
ellen. A büntetés halál.
Mária Magdolna figyelte, ahogy Pilátus int az udvaron várakozó
katonának. A katona előrelépett, és átadott egy hosszú pálcát
Pilátusnak.
A Megbízott egyetlen gyors mozdulattal eltörte a pálcát a térdén,
és a két fadarabot Jézus lábához dobta. Ez a gesztus a rómaiaknál a
halálbüntetést jelentette.
Pontius Pilátus kimondta azokat a latin szavakat, amelyek ezzel
jártak:
„Ibis ad crucem!” − Megfeszíteni!
A Megbízott ekkor a katonákhoz fordult. ”Expedi crucem!” −
Készítsétek elő a keresztet!
A tömeg újabb kántálásba kezdett. ”Engedjék szabadon
Barabást!”
Kajafás Jézushoz fordult, és utoljára szólt hozzá:
 – A következő pészachra elfelejtenek.
Jonatán elengedte Krisztust, és előrelökte a római százados kezei
közé.
Mária Magdolna tovább figyelte, ahogy Barabást kivezették a
kapun keresztül, és elhaladt Jézus mellett. Egy pillanatra a zelota és a
Messiás pillantást váltottak, és egy pillanatra egyek lettek a
borzalmas fizikai szenvedésben, amelyet mindketten átéltek. Aztán
Barabás lehajtotta a fejét, mintha azt mondaná, hogy „Nem engem
kellene szabadon engedniük.”
Kajafás figyelte, ahogy az udvarban Jézust egy oszlophoz kötözik,
derékig lemeztelenítik, majd a csöndbe hasított a borzalmas
ostorcsattanás.
Amikor végzett munkájával, a korbácsoló ember leöntötte a
tántorgó Jézust egy vödör vízzel. Hirtelen az oszlop körül álló
katonák játszadozni kezdtek Jézussal. Egyikük egy töviskoronát
rakott a fejére. A rómaiak által kigúnyolt, csontig hasított sebektől
vérző Jézus mégis egyenesen és büszkén állt. A kapu felé pillantott
Mária Magdolnára.
Mária Magdolna visszanézett Jézusra. Akinek szemében még
mindig ott volt minden, amit megígért: egy jobb jövő reménysége.

VÉGE
 BIBLIOGRÁFIA

AARON, R. Jesus of Nazareth the Hidden Years, translated by F.

Frenhaye. London: Hamish Hamilton, 1962.
ALBRIGHT, W.F. The Archeology ofPalestine. Harmondsworth:
Penguin Books, 1956.
ALLEGRO, J.M. The Dead Sea Scrolls. Harmondsworth: Penguin
Books, 1964.
AMBROSE, G. & NEWBOLD, G. A Handbook of Medical
Hypnosis. London: Baillere, Tindall & Cassell, 1968.
ANDERSON, H. Jesus and Christian Origins. Oxford University
Press, 1964. BAIGENT, M. LEIGH, R & LINCOLN H. The Dead
Sea Scrolls Deception. London: Jonathan Cape, 1990.
BAIGENT, M. LEIGH, R & LINCOLN H. The Holy Blood and the
Holy Grail. London: Jonathan Cape, 1982.
BARCLAY, J. The Mind of Jesus. New York: Harper and Row, 1960.
BELL, H.I. & SKEAT, T.C. Fragments of an Unknown Gospel.
London: British Museum, 1935.
BLACK, M. The Scrolls and Christian Origins. London: Thomas
Nelson, 1961.
BRANDON SGF. The Fall of Jerusalem and the Christian Church.
London: SPCK, 1951.
BRANDON SGF. Jesus and the Zealots. New York: Charles
Scribner’s Sons, 1967.
BROOKE, G. Temple Scroll Studies. Sheffield Academic PRess,
1989.
CARMICHAEL, J. The Death of Jesus. London: Victor Gollancz,
1963.
CATCHPOLE, DR. The Trial of Jesus. Leiden, Netherlands: Ej Brill,
1971.
CHASE, ME. Life and Language in the Old Testament.London:
Collins, 1956.
CRAFIELD, CEB. The Gospel according to St. Mark. Cambridge,
U.K.: Cambridge University Press, 1959.
CLARK, D. PARKINSON, J. & STEPHENSON, R. ”An
Astronomical REappraisal of the Star of Bethlehem: A Nova in 5
bc.” Quarterly Journal of the Royal Astronomical Society 18,1977
(p. 443).
CUPITT, D. & ARMSTRONG, P. Who was Jesus?London: BBC,
1977.
CUPITT, D. The Debate about Christ. London: SCM, 1979.
DDANILEOU, J. The Dead Sea Scrolls and Primitive Christianity,
translated by S. Attansio. New York: New American Library,
1962.
DART, J. The Laughing Saviour. New York: Harper and Row, 1976.
DODD, CH. Christian Tradition in the Fourth Gospel. Cambridge,
U.K.: Cambridge University Press, 1963.
DORESSE, J. The Secret Books of the Egyptian Gnostics,translated
by P Mairet. London: HoIIis and Carter, 1960.
DUPONT-SOMMER, A. The Essene Writings from Qumran,
translated by G. Vermes. Oxford: Basil Blackwell, 1961.
DUPONT-SOMMER, A. The Jewish Sect of Qumran andthe
Essenes. London: Valentine Mitchell, 1954.
EUSEBIUS OF CAESAREA. The History of the Church from Christ
to Constantine, translated by GT.A. Williamson. Harmondsworth:
Penguin Books, 1965.
FARMER, W.R. The Synoptic Problem. London and New York:
MacMillan, 1964.
Farrar, F.W. The Life of Christas Represented in Art. London: A & C
Black, 1901.
FILLIETTE, E. Saint Mary Magdalene, her Life and Times. Newton
Lower Falls, MA, USA: Society of St. Mary Magdalene, 1983.
FINKEL, A. The Pharisees and the Teacher of Nazareth.Leiden,
Netherlands: EJ Brill, 1964.
FLEETWOOD, The Rev. J. The Life of our Lord and Saviour Jesus
Christ. Galsgow: William Mackenzie, C 1900.
GASTER, TH. Samaritan Eschatology − Oral Law and Ancient
Traditions. London: Search, 1932.
GRANT, M. Herod the Great. London: Weidenfeld and Nicholson,
1971. GRANT, M. The Jews of the Roman World. London:
Weidenfeld and Nicholson, 1973.
GILSON, E. The Mystical Theology of Saint Bernard,translated by
AHC Downes. London: Sheed and Ward, 1940.
GODWIN, J. Mystery Religions in the Ancient World. London:
Thames and Hudson, 1974.
HICK, J. (Ed.) The Mystery of God Incarnate. London: SCM, 1977.
JONES A.H.M. The Herods of Judea. Oxford: Oxford University
Press, 1983.
KEE, A. Constantine versus Christ. London: SCM, 1982.
KENYON, K. Jerusalem, Excvating 3,000 Years of History. London:
Thames and Hudson, 1967.
MACCOBY, H. Revolution in Judea, Jesus and the Jewish
Resistance. London, Ocean Books, 1973.
MACKEY, J.R Jesus, the Man and the Myth. London: SCM, 1979.
MARTIN, M. The Decline and Fall of the Roman Church. London:
Secker and Wrburg, 1982.
MOULE, S.F.D. The Birth of the New Testament. London: A & C
Black, 1962.
OSTRERREICH, T.K. Possession, Demonicala and Other. London:
Kegan Paul, 1930.
OLMSTEAD, A. T. Jesus in the Light of History. New York:
Scribner, 1942.
Pope, M.H. Song of Songs. Garden City, New York: Doubleday,
1977.
REES, The Rev. R. An Essay on the Welsh Saints. London: Longman,
1836.
ROBERTS, C.H. An Unpublished Fragment of the Fourth Gospel.
Manchester: Manchester University Press.
ROBINSON, J.A.T. Can we Trust the New Testament. London:
Mowbray, 1977.
ROBINSON, J.A.T. Honest to God. London: SCM, 1963.
ROBINSON, J. A.T. The Human Face of God. London: SCM, 1963.
SCHOLEM, G. Major Trends in Jewish Misticism. New York:
Schocken Books, 1941.
SHERWIN-WHITE, A.N. Roman Society and Roman Law in the
New Testament. Oxford: Clarendon Press, 1963.
SMITH, M. The Secret Gospel. London: Victor Gollancz, 1974.
SMITH, M. Jesus the Magician. London: Victor Gollancz, 1978.
STREETER, B.H. The Four Gospels: A Study of Origins. London:
MacMillan, 1927.
TACITUS. The Annals of lmperial Rome, translated by M. Grant.
Harmondsworth: Penguin Books, 1956.
THROCKMORTON, B.H. Jr. Gospel Parallels, A Synopsis fo the
First Three Gospels. New York: Thomas Nelson, Inc., 1971.
TOYNBEE, A. Editor. The Crucible of Christianity. London: Thames
and Hudson, 1969.
VERMES, G. The Dead Sea Scrolls in English. Harmondsworth:
Penguin Books, 1962.
VERMES, G. Jesus the Jew, A Historian’s Reading of the Gospels.
Collins, 1973.
WALSH, J. The Bones of St. Peter. London: Victor Gollancz, 1983.
WEllS, G.A. The Historical Evidence for Jesus. New York:
Prometheus, 1982.
WILSON, C. Mysteries. Hodder and Stoughton, London, 1978.
WINTER, P. On the Trial of Jesus. Berlin: de Guyter, 1961.

A szerző a könyvben előforduló párbeszédeket az Újszövetség,

és az apokrif iratok felhasználásával rekonstruálta. Az
Újszövetségből származó részletek fordítása Károli Gáspár
bibliafordításának segítségével készült. Az apokrif iratokból
származó szövegrészleteket a fordító ültette át modern magyar
nyelvre.
 Tartalomjegyzék
KIKÖTÉSEK
1.
2.
JER, KÖVESS
3.
4.
5.
6.
A KERESZT ÁRNYÉKÁBAN
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
A SIETŐS ÍTÉLET
14.
15.
16.
17.
18.
19.
BIBLIOGRÁFIA