A dionüszoszi ember Nietzsche A tragédia születése c.

művében

„Dionüszoszt a megfeszített helyett!” (Friedrich Nietzsche)

Friedrich Nietzsche az egyetemes filozófia egyik legnagyobb hatású, de legtöbbször félreértett

gondolkodója is egyben. Eszméit egymással merőben ellentétes politikai csoportok és ideológusok tűzték
zászlajukra. Önmagukban teljességgel értelmetlen részleteket emeltek ki belőlük, vagy ferdítették el a
nietzschei gondolatokat saját világnézetük igazolásaképpen.

Tulajdonképpen Nietzsche volt az a filozófus, aki saját korának szellemi-politikai-társadalmi áramlatait

összegezve, azokra talán a legérzékenyebben reflektálva, kimondta a megdöbbentő végkövetkeztetést:
„Isten halott”.

A XIX. század derekán, az addig mozdíthatatlan, változtathatatlannak hitt világ úgy tűnt, mozgásba
lendül, kifordul tengelyéből. A hagyományos keresztény világkép már a XVII. század óta folyamatos
támadások kereszttüzében állt, Nietzsche korában pedig Charles Darwin könyve, a Fajok Eredete adta
meg a halálos döfést a vallásnak. A kereszténység társadalmi szinten, csupán a tradíció által fenntartott
üres héjjá változott, és az ember „a vallás tényleges távolléte ellenére kitart egy látszat mellett, amiben
már szubjektíven nem hisz, s aminek már objektíve nincs történeti valósága és jelenléte.” (Hamvas Béla:
A világválság 1936)

„Minden pillanat gyakorlata, minden ösztönzés, minden értékelésből fakadó minden cselekvés ma
keresztényellenes. Az áltatásnak milyen szörnyszülöttje kell, hogy legyen a modern ember, aki ennek
ellenére sem szégyenli, hogy még kereszténynek hívják.” (Nietzsche: A hatalom akarása)

Nietzsche a történelmet három korszakra tagolta, Ecce Homo című művében: a kereszténység előtti, a
kereszténység alatti és a kereszténység utáni korokra.

A kereszténységet támadta a legélesebben, mert szerinte „elgyengítette az embert” azáltal, hogy „túlvilági
ígéretekkel hitegette”. Elpusztította „az életet igazán élő” pogány szellemet, és figyelmét elterelte a
„vitális életről”. A keresztény vallást a filozófus szerint, csak a „gyengék és lelki szegények” részére
találták ki az érdekelvű papok, hogy rajtuk élősködhessenek. A gyengék pedig gyűlölik magát az életet is,
a keresztény erkölcstan kialakulásban pedig az a visszafojtott bosszúvágy jelenik meg, amely nem más,
mint a papok és követőik gyűlölete az erősek ellen, amely egy beteg, mérgezett és hamis világképet hoz
létre.

Jézus aszketikus ideáljával szemben Nietzsche, a görög istenvilág Dionüszoszában, a mámor irracionális
istenében látta meg a régi-új ember tanítómesterét. Az aszkézis - amely a zsidó és keresztény gondolkodás
számára a vallás egyik alapvető tétele - egy bizonyos távolságot tart az élettől, mert fél tőle. A dionüszoszi
ideál, ellenkezőleg, az élettel való azonosulásra törekszik, annak legmélyebb bugyraiban való
elmélyedésre, a „teljes életre”. Ez összhangban volt a XIX. század végén kiteljesedő főbb filozófiai
áramlatokkal, amelyek az ember „felszabadítását” hirdették.

Nietzsche korának irányadó eszménye a materialista filozófusok által megfogalmazott progresszió-elmélet

volt, az emberiség „haladásába”, változásába, fejlődésébe vetett hit, amely szoros összefüggésben a
darwini evolucionista fejlődéselmélettel, felváltotta az embert a bukott angyallal rokonító keresztény
szemléletet. Ez vezetett a gondolkodó alapvető tézise, az „übermensch” az „emberfeletti ember”
megfogalmazásához.

„A magasabb rendű embert állandóan az serkenti, hogy mindig van még magasabb!” (Nietzsche: Túl Jón
és Rosszon)

A „létért való küzdelem” darwini tézisét a „hatalom akarásának” filozófiájával helyettesítette be, amely
mint az emberi fejlődés és történelem egyedüli mozgatórúgója, el fog vezetni a minden erkölcsi gátlástól
és moralitástól mentes „új ember” világához, ahol az majd megteremti a nietzschei értelemben vett
tökéletességet.

Nietzsche kritikája a transzcendens kapocs nélkül maradt emberiség segélykiáltása is egyben, aki kezdett
rádöbbenni, hogy létét már képtelen értelmezni és helyét képtelen elfoglalni a kiüresedett
világegyetemben, a természettudományok segítségével pedig még a legalapvetőbb ontológiai kérdésekre
sem képes válaszolni. A halott ideál helyére újat próbált állítani, és amikor kétségbeesve körbenézett az
üres térben, már nem látott mást, csak saját tükörképét.

Fontos, hogy Nietzsche nem azt állítja, hogy Isten nem is volt, hanem azt hogy már nincs, az ember „ölte
meg”, és számára nyílt meg az út, hogy elfoglalja a helyét. A megistenülés azonban csak a kiválasztott
kevesek számára adatik majd meg, hiszen az emberiség többségét alkotó „tömegember” a nietzschei
gondolatkörben szánalomra méltó parazita csupán, amely nem képes megbirkózni az isteni léttel.

„Ha az emberiség rájön, hogy az egyén [állítólagos] különlegessége nem létezik, nincs fent és lent, ha az
a hatalmas hír, hogy megöltük az Istent, eljut az emberek fülébe, akkor sötétség következik, és barbár kor
jön majd el (...) Olyan háborúk lesznek majd, amilyet a világ még nem látott.” (Ecce Homo, IV. rész 1)

A filozófus megérezte, hogy a XIX. században szárba szökkenő új eszmék, a nacionalizmus és

a szocializmus szét fogják feszíteni a világ hagyományos kereteit s látnokként jósolta meg a XX. század
két nagy világégését, amelyekben a demoralizálódott ember, addig soha nem látott vérszomjjal és eddig
példa nélkül álló technikai színvonalon gyilkolta meg embertársainak tízmillióit.

Ő azonban, a káosz és a háború poklából kiemelkedő, győztes „felsőbbrendű ember”, az isten helyére lépő
„übermenschtől” várta az új világ megteremtését.

Nietzsche egyik első, és legfontosabb művében, A tragédia születésében, ugyan még tagadta az emberiség
fejlődéséről szóló nézetet, azonban itt fogalmazta meg a „dionüszoszi embert”, az übermensch előképét.

Az übermenschet az különbözteti meg a „csordaembertől”, hogy nem hajlandó azonosulni a tömeggel. Az

állam az, ami a keresztény egyházzal szövetkezve alkalmazkodásra kényszeríti, így Nietzsche mind saját
korának poszt-feudális németországi berendezkedését, mind a kialakulóban levő liberális demokráciát és
szocializmust is elítélte, ezeket a „kereszténység paródiájaként” fogva fel. Szerinte az „egyenlőséget
hirdető demagógok” csupán az egyéniség eltörlésére vágynak, az embert a „közösség hasznos tagjává”
próbálják zülleszteni. Az így kialakított ember, pedig nem más, mint maga az anti-übermensch, az „élet”
tagadása, azaz a heroizmus, a tragikum és a „hatalom akarása” kicsinyes utilitarianizmussal való
felcserélése.

A filozófus a „felsőbbrendű ember” megfogalmazásáig három gondolati korszakon keresztül jutott el,
folyamatosan megtagadva, kifordítva és újraértelmezve saját értékeit.
Babits hívja fel figyelmünket a Nietzschéről írott egyik remek tanulmányában (Nietzsche mint filológus),
hogy a legtöbbször természettudományos vagy irodalmi alapoktól induló filozófusok között Nietzsche
eredeti foglalkozása szerint filológusként, egyetemi székfoglalójában említette:

„…Mert azáltal, hogy a klasszikus régiségnek szenteli életét, ítéletet mond ki, mely filozófiai alap nélkül
nevetségessé válik. A filológus számoljon le az emberiség haladásának babonájával, és nyíltan álljon a
modern ellen az antik mellé…”

Pontosan ehhez a szemlélethez köthető Nietzsche első korszaka, amely még erős romantikus-idealista
befolyásról, leginkább Schopenhauer és Wagner hatásáról árulkodik. A keresztényellenesség sem annyira
erős még ebben az időszakban, amelyben első alapvető műve, A tragédia születése is íródott. A Wagnerrel
való barátság repedezésének, majd felbomlása a fő hatás, amikor Nietzsche a pozitivizmus és a
progresszió tanainak hatása alá került (az idealizált antik világ is eltűnt ekkor), hogy aztán ezzel is
szakítva (A vidám tudomány, Imígyen szól a Zarathustra) megteremtse az első két periódus
konvergenciáját. Ez a korszak azonban már a filozófuson elhatalmasodó elmebaj ideje is volt, amikor
a Hatalom akarása született.

Az első korszakban is megjelennek azonban azok a fő motívumok, amelyek a második, de főként a

harmadik korszakban öltöttek irracionálisan abszurd méreteket, elhomályosítva még írójuk értelmét is. A
tragédia születésének egyik fő gondolata az immoralitás-eszmény, (itt még a dionüszoszi ember sajátja)
már baljósan vetíti elő az „übermensch” árnyképét.

A műben megfogalmazott apollóni és dionüszoszi princípium dialektikája, habár itt még a kettő (azaz az
amorális, szenvedélyes, mámoros és tragikus Dionüszosz és a kimért, hűvös szép és erényes Apollón)
szintézise az, amely kiadja a tökéletes művészetet, azaz a görög tragédiát, Nietzsche rögtön Dionüszosz
oldalára áll és Apollón már pusztán Dionüszosz létezésének egyik eleme, kivetülése lesz. Az apollóni, az a
„kártékony inverzió” (Michel Tournier), amely elvezet a szókratészi majd platonikus filozófiához, ezután
pedig a megvetett kereszténységhez, amelyekben Nietzsche a „normális” azaz ösztönös, egészséges,
kegyetlen és vágyak által hajtott ember bukását, a gyűlölt teoretikus ember megszületését látja.

Az eredeti tézis szerint a dionüszoszi állapotot, azaz az élet kegyetlen voltának elviselésének képtelensége
volt az, amely az embert elgyengítette és dekadenciájának okozójává lett.

Nietzsche, a dionüszoszi embert Hamlethez hasonlítja:

"…Mindketten bepillantottak a dolgok lényegébe, láttak és megismertek, a tudás elundorítja őket a

cselekvéstől; mert tetteik a dolgok örök lényegén mit sem változtatnak, nevetségesnek és szégyenletesnek
érzik azt, amit elvárnak tőlük, azt, hogy a kizökkent világot ismét helyretolják. A tudás a cselekvés
gyilkosa, aki cselekszik, illúziók fátylába kell burkolóznia ez a hamleti tanítás, nem holmi álmatag Mafla
Jánosról szóló bölcselkedés, aki a túl sok töprengés, mintegy a lehetőségek sokasága miatt nem jut el a
cselekvésig." (Nietzsche: A tragédia születése)

Apollón feloldja az ellentétet, principium individuationis (Schopnehauer: „az egyéniesített lét”), amely
ugyan elviselhetővé teszi az életet, de csak a „megrontott dionüszoszi” azaz a gyenge ember számára. Az
apollóni művészet eredménye, a tulajdonképpeni görög istenvilág (nem más, mint Nietzsche
értelmezésében egy „esztétikai vallás”). Apollón eszközeivel (a khitara és a hangszeres zene) egyéniesít,
és szépséggel tölt meg, de elszakítja az embert a „misztikus ős egytől” (Schopenhauer). A dionüszoszi
dithüramboszban, amely nem csak a szépet, az egyéniest, hanem az Apollón által elkendőzött tragédiát is
magában hordozza, a principium individuationis széttörik és visszavezet az egységérzethez.
”…Apollón etikai istenségként a mértéket követeli meg övéitől, s hogy azt betarthassák, az önismeretet. S
így a szépség esztétikai szükségszerűsége mellett ott halad az "Ismerd meg magad", és a "Semmit sem
túlságosan!" követelménye, míg az önteltséget és a mértékfelettiséget, mint a nem apollóni szféra
alapvetően ellenséges démonait, mint az Apollón előtti idők, a titánkorszak, továbbá az apollónin kívüli
világ, értsd a barbár világ tulajdonságait, megvetés sújtja.

"Titáninak" és "barbárnak" tetszett az apollóni görög számára a dionüszoszi kiváltotta hatás is: noha
egyúttal nem palástolhatta maga előtt, hogy bensőleg ô is e bukott hősök és titánok rokona. Sőt ennél
többet is éreznie kellett: azt, hogy egész létezése s annak minden szépsége és mértékletessége alatt e
gyötrelmek és a tudás ingoványa rejlik, amire e dionüszoszi hatás most ismét ráébreszti. És lám! Apollón
nem tudott létezni Dionüszosz nélkül! A "titáni" és a "barbár" végül is ugyanolyan nélkülözhetetlen volt,
mint az apollóni” (Nietzsche: A Tragédia Születése)

A dionüszoszi a tudatos és tudatalatti egységeként fogható fel, az apollóni elem viszont egyedül a tudatot
teszi meg lényege egyetlen szubsztanciájává. Az apollóni így racionizáló, absztraktizáló, harmonizáló
szellem. Apollón képtelen teljesíteni funkcióit. A dionüszoszi ember az extázis által lép túl önmagán, elér
valamit, ami ember fölötti állapothoz hasonló.

Az apollóni állapottal szemben, ahol az isten szállja meg az embert (hasonlóan a Nietzsche által elítélt
keresztény misztikához), a dionüszoszi állapotban maga az ember válik istenné, ahogy azt a filozófus
később übermenschének kidolgozásakor fogalmazta meg.

Nietzsche, tehát A tragédia születésében még Schopenhauer nyomán elítéli a racionalizmust, mint az
apollóni állapot egyik következményét, a dionüszoszi ember, mindig vágyai, érzelmei és pillanatnyi
indulatai által irányított lény. Tulajdonképpen az apollóni és dionüszoszi princípium között feszülő
polaritás a tragikus és az intragikus magatartás ellentéte is egyben, ahol a józan mérséklet által irányított
apollóni ember fokozatosan háttérbe szorítja az alapvetően tragikus dionüszoszi embert. Az apollóni
ember egyik legnagyobb hatású képviselője, Szókratész, a „legokosabb görög” Nietzsche szemében
„sosem látott szörnyeteggé” válik, akit a megismerés vágya hajt és a testi vágyak kontrolálják a
dionüszoszi emberrel szemben. A filozófus „alexandriai ember” névvel illette az ilyen személyt, aki nem
azért gondolkodik, hogy éljen, hanem azért él, hogy gondolkodjon. A tragédia születése tulajdonképpen
a tragédia halála is egyben, hiszen például Euripidész színpadán már a tét nem az egyes
szereplők élete, hanem Szókratész és Platón nyomán azokigazsága, azaz nem történik valódi tragédia.

Az igazság-hamisság dialektikája pedig egyenes úton vezet a jó-rossz ellentétéhez, azaz a keresztény
morál kialakulásához. Ezért mondta Nietzsche, hogy „a kereszténység a csőcselék platonizmusa”.

Mik tehát a Nietzsche által idealizált „dionüszoszi ember” fő ismérvei?

Elsőként a jó-rossz fogalmával szemben érzett közönyösség, azaz a keresztény-platonikus ideával

szembeni immoralitás. A vallási aszkézissel ellentéteként, az élet már-már mámoros, dionüszikus,
metafizikai állapotként való átélése, az életintenzitás. A megvetett alexandriai teoretikussal ellentétben,
az ösztönösség, a harciasság és az erő, a kiszámíthatatlanság. A hatalmi akarat és a kegyetlenség, pedig a
világot megváltozatni akaró és maga alá gyűrő erő, amely inkább már inkább a „megszabadított
dionüszoszi ember”, az isten helyére lépő übermensch sajátja. Nietzsche tehát új, evilági morált állít fel az
általa álerények összességének tartott transzcendenssel szemben, mivel abban több áltatást talált mint
őszinteséget.

Nietzsche, ugyan magát is a dionüszoszi embertípusba sorolta, a valóság azonban tragikomikus

ellentétben állt az ideák világával. Nála teoretikusabb, elméletibb, életidegenebb embert keresve se
találhatnánk, aki a veszedelmes és intenzív életet elgondolta azonban Szerb Antal szavaival élve: „Egy
idősebb könyvelő is többet és veszedelmesebben élt, mint ő.” (Szerb Antal: A világirodalom története)
Nietzsche egész életében súlyos ideggyengeséggel küszködött, amely élete végére elméjének elborulását
is okozta. Tulajdonképpen sosem élt „dionüszoszi” életet, se kicsapongó, se erőszakos ember nem volt,
sokkal inkább hasonlított a mélységesen elítélt keresztény aszkétára, mint a tragikus és mámoros
dionüszoszi héroszra. A dionüszoszi ember figurájának kidolgozásánál valószínűleg szerepet játszott a
megalkotójuk által soha el nem érhető, ezért mindennél jobban vágyott tulajdonságok kivetítése egy
idealizált alakra.

Ha a kor alakja között egy igazán dionüszoszi figurát keresünk, akkor Arthur Rimbaud, a francia
szimbolista költő juthat eszünkbe, aki talán a legteljesebben testesítette meg a filozófus gondolatait, a
valóságban.

Ez a valóban tragikus és amorális figura, aki már kisgyermekként felírta a sétatér padjaira, hogy „halál
istenre” (Szerb Antal: A világirodalom története). Egy igaz szellemi anarchista, aki nemcsak minden
sorával a fennálló értékek elleni elementáris lázadásra szólított fel, de nézeteit a gyakorlatban is
megvalósította. Költői tevékenysége alatt, amely a világirodalomban példa nélkül álló módon mindössze
16-19 éves koráig tartott, 17 éves korában elszökött otthonról, és Verlainnel, a szimbolizmus másik nagy
francia alakjával kóborolták be Franciaország és Anglia mezőit és városait, az absinth és más
tudatmódosító szerek önkívületében a szodómiától sem visszariadva.

Bár Nietzsche rémlátomásai nem valósultak, és szerencsére nem valósulhattak meg maradéktalanul, az
emberiség XX. századi történelme folyamán, azok mégis sok eseményt jeleztek előre. Az übermensch
eszményét a Német Nemzeti Szocialista Párt sajátította ki, és töltötte meg annak eredeti mondanivalójával
nagyrészt ellentétes tartalommal. A „hatalom akarásának” helyére az emberiség evolúciójában a „fajok
harcát” helyettesítette be, így az übermensch már a tökéletes faj, a germán képviselője lett, nem szellemi,
hanem materiális fogalom. Sokan még ma is egyfajta náci-előképként értelmezik Friedrich Nietzschét, és
ezt még csak fokozza, hogy a goebbelsi propaganda is a Nemzeti Szocializmus egyik szellemi elődjeként
próbálta beállítani a filozófust. A valóságban Nietzsche annyira gyűlölte a németeket, a német mentalistást
és elsősorban a német birodalmat, hogy még nem létező lengyel ősöket is kreált magának. A Wagnerrel
való szakításkor is kijelentette, hogy annak egyértelmű oka az volt, hogy a zeneszerző „reichdeautsch”
azaz birodalmi német lett. Maga a nacionalizmus is a lehető legmesszebb állt tőle, hiszen a „dionüszoszi
ember” bőrszíntől, nemzetiségtől és vallástól független lény, egyedül a szellem segítségével emelkedik ki.
Nietzsche támogatta a különböző bőrszínűek házasságát, az antiszemitizmust pedig olyannyira elítélte,
hogy amikor nővére egy híres antiszemitához ment férjhez, örökre megharagudott rá. A harc dicsőítését
sem a nácik által idealizált tényleges háború, hanem inkább az ember önmaga ellen, önmaga
meghaladásáért vívott küzdelem elismeréseként értelmezte. A dionüszoszi „értékek” végül csak
részleteikben realizálódtak.

Ami ténylegesen megvalósult Nietzsche elképzelései közül a XX. század folyamán, az leginkább az
ateizmus, a régi erkölcsök, a hagyományos értelemben vett jó és rossz dialektikájának tagadása, amelyet
az évszázad mindkét totalitárius rendszere, a nemzeti szocialista és a kommunista is magáévá tett, és így
az erkölcsi gátlások alól felszabadulva több millió ember halálát okozták.

A globális kapitalizmusban pedig, amely ugyan nem tagadja a transzcendens értékeket, csak egyszerűen
nem foglalkozik velük, szintén megfigyelhetőek a dionüszoszi vonások. A XX. század végének, XXI.
század elejének hedonista „jóléti” embertípusa, aki a tömeges fogyasztási cikkek áradatától elkábítva
minél többet és többet akar belőlük, kóros individualizmusától hajtva, amit a média 24 órában sugározva
olt belé, semmit, és senkit nem kímél, hogy minél előbb és minél többet felhalmozzon a materiális
javakból, olyan mint egy „dionüszoszi csordaember”, amely a legkárosabb tulajdonságait hordozza az
ideának.