G.

SZABÓ JUDIT

Hárman a szekrény
tetején

Móra Könyvkiadó
 Várnai György rajzaival

HARMADIK KIADÁS

© G. Szabó Judit, 1973, 2003

© Móra Könyvkiadó, 2000, 2003
 ELSŐ FEJEZET

Nagyjából bemutatkozom. És megismerhetők a többiek is, habár ők nem olyan

fontosak. És eszembe jut egy pompás találmány!

Kinn ültünk éppen a hepehupás nagyudvaron, a sarokban, közvetlenül a lépcsőház mellett. Az

a legjobb hely, mert onnét prímán látni, hogy ki jön fel a lépcsőn, és idejében el lehet tűnni, ha
szükséges. Akkor csak irány a sötét hátsó lépcső, és sokkal előbb felvágtatunk, mint a cammogó
felnőtt. Hacsak fel nem borítjuk sorra a kirakott szemetesvedreket, vagy rá nem lépünk Ágnes
néni valamelyik vakarék, kóbor macskájára.
Ott volt velünk Éva is, aki a húgom, nyolcéves múlt, és mostanában horgol. Elhatározta vala-
miért, hogy megtanul anyánktól horgolni. De még egyáltalán nem látszott a munkáján, hogy ab-
ból valaha is lesz valami, pedig a fehér fonal már teljesen feketésszürke lett, és mégsem. Ennek
ellenére időnként így kiáltottam:
– Nahát, milyen csodálatosan gyönyörű!
Nehogy elcsüggedjen, és nekem kelljen befejezni. Nehogy mondja anyánk a horgolására:
– Andrea, kérlek! Te vagy az idősebb, te vagy az ügyesebb, Éva a korához képest nagyon so-
kat dolgozott, vedd át szépen tőle, neked se árt, ha megtanulod az ilyesmit.
Anyánk ugyanis tanít, és ha a rengeteg munkája meg a más gyereke mellett marad ideje, akkor
minket is nevel.
Szerintem viszont teljesen elegendő, ha csak az Éva tud horgolni, és ami majd nekem kell, azt
megcsinálja ő, és kész. Még akkor is, ha én három évvel idősebb és tíz évvel okosabb vagyok ná-
la.
A Zsuzsa is ott ült, mint mindig, mert mellettünk laknak, első emelet három, és ráadásul az
osztálytársam, hatodik bé. Zsuzsát legjobban a szőke copfjairól lehet megismerni, mindig hátra
rázza, ha izgatott, ami sokszor előfordul. Ha nevet, akkor meg vörös lesz, és a szája elé kapja a
kezét. Ez csak rossz szokása, mert nincsenek műfogai, csak betömték az egyiket, hátul alul.
Meg Jóska is odajött a nyulaival, aki Évának az osztálytársa. Egyébként barna és sovány, és ha
valamit el akarnak venni tőle, akkor így kiabál:
– Nem eriszted el rögtön? Nem eriszted?
Nemrég költöztek fel tanyáról, és csak olyan vacak házban kaptak lakást, mint a mienk.
Jóskának négy kisnyula van, ládában. Kettő fehér, kettő szürke. Mindig viszi őket a térre le-
gelni. Anyánk szerint kissé nyúlszagúak, úgyhogy szó sem lehet arról, hogy nekünk valaha is
nyulaink legyenek. Szerintem viszont egyáltalán nem hiba az egy nyúlnál, ha nyúlszaga van, sőt,
bizonyára gyakran előfordul.
Ott ültünk a sarokban, mi négyen meg a négy nyúl, amikor jött nagymama felfelé a lépcsőn.
Valahányszor csak meglátom őt, mindig eszembe jut anyánk megható mondása:
– Rendes gyerek tudja, milyen nehéz az idősebbeknek a magas lépcsőket megmászni, tehát
udvariasan elveszi tőlük a kosarat.
De szerencsére a mi lépcsőink teljesen alacsonyak. Úgyhogy nyugodtan ülve maradhattam,
csak a fejemet húztam be egy kicsit, hogy ne látszódjam annyira. És közben Éva már úgyis oda-
rohant, hogy kell-e segíteni.
Nem kellett, mert még nem hozták a friss kenyeret, és a nagymama emiatt hangosan beszélt
magában, ami öregeknél és kisgyerekeknél sokszor előfordul. Nagymamának ezenkívül még kon-
tya van.
Éva vágtatott vissza, és ellihegte:
– Nagymama csak ebéd után adja ide a nápolyit. Zsuzsa ezalatt nagyon aggódott.

3
 – A nagymamátok beköszön hozzánk, és elújságolja, hogy milyen szépen játszunk!
Ami azért nem lett volna jó, mert Zsuzsa éppen büntetésben volt valamiért. A büntetése abból
áll, hogy bezárják a szobájába. Ez a legkevésbé sem zavarja, mert onnan prímán ki tud mászni a
folyosóra, és iszkiri, le a hátsó lépcsőn az udvarra, mihozzánk. És legtöbbször vissza is tud térni,
mielőtt észreveszik. Csak akkor nem, ha a mamája túl korán megsajnálja:
– Szegény kislányom, szegény Zsuzsikám!
Ilyenkor tálcára készít mindenféle finomat, és belopakodik hozzá titokban, hogy a többi csa-
ládtag meg ne lássa. És szólongatja:
– Csillagom! Bogaram!
Zsuzsának nagyon jó füle van, és mindent meghall. De ha a mamája a szobában keresgéli, ő
meg éppen hunyó a padláson, a Jóskáék száradó ágyneműi mögött, akkor az sajnos nem jut el a
füléig. Olyankor a mamája szipogni kezd:
– De meg vagyok én áldva!
Amiből legalább az egész család rájön a dologra. És a papája prédikál, a mamája bólogat, a
nővére pedig, aki a Kati, ad neki egy fülest, ha a többiek éppen másfele néznek.
Ha ez mind megtörtént, akkor Zsuzsa a mamája nyakába ugrik, és összevissza csókolja, mert
őt szereti a legjobban a világon, csak néha közbejön egy és más. A nővérének meg visszaadja a
nyaklevest, és kész. De sajnos, a papája prédikálása ellen semmit nem tud kitalálni!
De most úgysem a prédikálást akarom elmondani, mert az nagyon ritkán érdekes, hanem azt,
hogy amikor Zsuzsa felugrott, akkor rajta maradt a fonott karszéke, amit négyéves születésnapjá-
ra kapott, és egyre kisebb neki. Ha feláll vagy lépeget, akkor se potyog le róla. Rögtön eszembe
jutott erről egy nagyszerű találmány, el is meséltem:
– Ilyen székeket kell feltalálni felnőtteknek is! Ráöveznék a derekukra, úgy mennének min-
denhová. És ahol elfáradnának, például a Baross utcában vagy a Rákóczi úton, ott csak leteleped-
nének rá, és kifújnák magukat!
Zsuzsából kipukkadt a nevetés, mint mindig, ha vihog, vagy ha a felnőttek olyat kérdeznek tő-
le, amire nem tud válaszolni. De én mondtam tovább:
– Rengeteg pénzt keresnénk vele!
Így már nem nevetett, hanem felcsillant a szeme.
– Elutazhatnánk mindenhová!

4
 Éva boldogan abbahagyta a horgolást, Jóska meg azon töprengett, hogy eladná a nyulait, lovat
venne helyettük, és mehetnénk lóháton. És kezdtük megbeszélni, hogy hová vágtatnánk előbb, és
hová majd utána. Jóska először a tanyájukra akart, ahonnan eljöttek, mert ott sokkal jobb, mint
Pesten, van erdő, van kutya, lehet kispuskával varjakra vadászni. És miközben Zsuzsa a Jóskával
ordibált, mert nem a tanyára akart lovagolni, hanem a tengerhez, nekem eszembe jutott:
„Nem is arra kellene a pénz, hogy utazhassunk, hanem hogy hazajöhessen valaki!”
De ezt úgyse lehetett volna szóba hozni, mert ezt én is csak magamban értettem, este, lefekvés
után, amikor eszembe jutott, hogy valamikor régen mi hárman voltunk testvérek. Ezt leginkább
még az Évának lehetne elmagyarázni, de ő érti anélkül is.
Már sokszor a fülembe súgta:
– Ha gondolod, hogy azon múlik a dolog, akkor odaadom a megtakarított zsebpénzemet!
De Zsuzsa legtöbbször olyan hangosan ordibál, hogy mellette úgyis képtelenség bármi másra
gondolni. Ezt kiabálta éppen:
– Ne üvöltsön itt mindenki összevissza! Felugrottam dühösen, és nagyot sikítottam, hogy vég-
re csend legyen. Zsuzsa pedig futni kezdett, mert már biztos lehetett benne, hogy az utazási meg-
beszélésünkre kicsődül az egész ház, élén a bánatos mamájával.
Vágtattam utána, mert barátnők vagyunk. És sajnos jött az Éva is, mert legtöbbször ott szeret
lenni, ahol én vagyok. Ezen most már nem is lehet segíteni!
Kisebb korában még egyszerű volt a dolog, mert mezítláb nem tudott futni. Nem tudom, miért,
talán túl kövér volt a talpa, vagy mi, de elég volt eldugni előle a cipőjét, máris ordított utánam
torkaszakadtából, de prímán egy helyben maradt. És mire másik cipőt talált, és ügyetlenül bekap-
csolta, vagy anyánk kisietett hozzá fülére tapasztott kézzel, addigra már felőlünk nyugodtan sza-
ladgálhatott összevissza, úgyse tudott megtalálni senkit. De most már zokniban is tud futni meg
mindenhogyan.
Jött velünk a Nyulasjóska is, a hóna alá csapott nyulasládájával; irány a mi lakásunk, ott nem
vagyunk annyira szem előtt.
Anyánk éppen dolgozatot javított, olyankor egyáltalán nem szabad zavarnunk, úgyhogy csak
suttogva szóltam hozzá:
– Megint akadt egy pompás találmányom, amitől gazdagok leszünk!
Anyánk boldogan sóhajtott, levette a szemüvegét, és a szemét dörzsölte, hogy lásson minket.
És nagyon kíváncsian érdeklődött:
– Andrea, kérlek, minél rövidebben.
Csakhogy addigra már az idétlen Éva ugrált az orra előtt, mutatta büszkén a mákostészta-színű
horgolását, és egyáltalán nem lehetett tőle szóhoz jutni, ami sajnos gyakran előfordul.
Elkezdtem én is ugrálni, de sokkal ügyesebben, az asztal szélébe kapaszkodva, mert úgy sok-
kal magasabbra lehet. Ezt anyánk is elismerte, és sorra arrább rakta a piros tintát meg a tollat meg
a füzeteket meg a könyveit.
Jóska ezalatt kiszedegette a szőnyegre a nyulakat kicsit levegőzni. Mondogatta közben, szoká-
sa szerint:
– Ehun az elvarázsolt királykisasszony, emitt a Bergengóc királyfi, torkos-borkos szakács ko-
ma, irgum-burgum öreg király, hipp-hopp, itt a vége, fuss el véle!
Éva azonnal mellé kuporodott, és a mesére figyelt. Én viszont anyánk fejcsóválására. Úgyhogy
futottam a nyuszikat összeszedni, még ha százszor elvarázsoltak, akkor is. Nagyon érdekes volt,
hogy mindig csak eggyel kevesebbet tudok visszagyömöszölni, mint ahány kiugrándozik!
Ezen anyánk is nagyon jót mulatott, és megkérdezte:
– Nem lenne jobb, ha ezt az egészet inkább a Zsuzsáéknál csinálnátok?
Nagyon érdekes, hogy ebben mennyire hasonlít az Erdélyi nénire! Mert ő is gyakran faggatja
így a Zsuzsát:
– Kislányom, nem lenne jobb, ha ezt az érdekes játékot inkább az Andreáéknál játszanátok?
Körülnéztem, hogy ezt megbeszéljem Zsuzsával, de addigra ő már nem volt ott, nyilván kisie-
tett az ajtónkon, és besietett az ablakán a szobájába; biztos, ami biztos. Rohantunk utána mi is, és

5
lehetséges, hogy nem teljesen némán, mert anyánk becsukta a szemét, és még a nyakát is össze-
húzta, mintha földrengésre számítana.
Zsuzsa ablaka előtt először óvatosan körülnéztünk, és csak aztán kopogtuk a titkos jelünket.
Ez nagyon ügyes találmányom, mert rögtön tudhatja, hogy mi vagyunk. Habár eddig még soha
senki más nem kopogott, csak mi.
A zörgésre félrehúzódott a függöny, Zsuzsa kilesett, és így könyörgött:
– Gyeeertek az ajtón át, és kééérjétek meg a mamámat, hogy mééég egyszer engedje el a
büntetéééseim!
Éva helyeslően bólogatott, és ráadásul rám hagyta az egészet.
– Az ilyesmihez egyedül csak Andrea ért, mi sajnos egyébként is délutánosok vagyunk.
Összevihorásztak Nyulasjóskával, és elszaladtak. Ilyenkor bezzeg nem akar velem lenni, mi-
lyen érdekes!
Én viszont még soha senkit nem hagytam cserben, csak ha valami fontosabb dolgom akadt.
Úgyhogy bátran becsengettem.
Erdélyi néni beengedett, kissé aggodalmas arccal, amit már megszoktam, mert mindig így néz
rám. Kivéve, amikor ketten együtt vagyunk a lányával. Akkor inkább kétségbeesve figyel ben-
nünket.
És sóhajtozva, de beleegyezett a megbocsátásba. És még utánam szólt, ahogy beszaladtam:
– Erdélyi bácsi meg ne lásson benneteket!
Erre magunktól is vigyázunk, mert olyankor csóválja a fejét.
– Nem vagytok ti jó hatással egymásra, beszélek is édesanyáddal.
Hogy ne fárasszuk, inkább az asztal alá vonulok, ha váratlanul hazajön. Nagyon érdekes a roj-
tok közül a sétáló lábait figyelni! Mindig ezzel kezdi a prédikációt:
– Amit most mondok, azt nem szükséges rögtön az Andreának elpletykálni.
Zsuzsa ilyenkor nem mer sehová se nézni, és nem mer válaszolni sem, nehogy kipukkadjon
belőle a nevetés. Főleg akkor, ha szép halkan nyávogok is nekik, mert tudok kismacskásan is meg
nagymacskásan is. Olyankor Erdélyi bácsi felfigyel, szidja az Ágnes nénit az összes kóbor cicá-
jával együtt, és mérgesen becsukja az ablakot.
Ha viszont nem zavar senki, jókat játszunk a Zsuzsával. Nem mindig, mert előfordul, hogy
utálatos, és hasra vágja magát a heverőjén.
– Nem érdekel a dinnye járkálószék-találmányod, inkább olvasok.
És olvas, ami hálátlanság, mert kikönyörögtem a büntetésből. És olyankor hiába próbálom
szép szóval kicsikarni a könyvet a kezéből:
– Figyelj, inkább feltalálom a könyvírógépet! Csak bele kell dobálni a papírt meg a radírt meg
a szereplőket meg a repedt golyóstolladat meg anyánk piros tintáját, és kész! Annyi könyvet ve-
hetsz ki belőle, ahányat csak akarsz!
De van, amikor nem akarja, hanem csúnyán nevet rajtam, és olvas. Olyankor csak ülök, mert
én már minden könyvet kiolvastam, ami a világon van. Legalábbis amiket meg tudtam szerezni.
És egy kicsit egyedül vagyok, mert anyánk dolgozatot javít, Éva a Nyulasjóskával vihorászik,
nagymama főz, Erdélyi néni az epéjét nyomogatja. Olyankor nagyon jó lenne, ha megint velem
volna a nagyobbik testvérem! Olyankor még az is megtörténik bánatomban, hogy nekiülök a lec-
kéimnek. Magamtól!

6
 Második fejezet

Hazajön Médi, aki a testvérem, de mégis csodálkozik a vasalódeszkán!

Nagyon érdekesen tudok tanulni. Földrajzot például úgy, hogy lerajzolok egy-egy rész ország-
határvonalat, aztán próbálgatom, mit lehet belőle tovább firkálni. Néha púpos teve sikerül, néha
oroszlán, sokszor majom. Egyszer a Hajdú Kati is sikerült a harmadik padból. Csak hunyorítva
kell nézni és elég messziről.
Éppen itt tartottam a tanulásban, amikor anyánk benyitott. Hozott kézen lógva egy kövér gye-
reket, és egy kicsit meglepődött:
– Nem is tudtuk, hogy te itt vagy!
Mert szokásom szerint az ablakon siettem be, amit anyánk ellenez, csak tudnám, hogy miért,
amikor erre sokkal rövidebb az út. És azt se értettem, hogy a dagadt tanítványa miért vigyorog
annyira énrám.
De anyánk rögtön megmagyarázta:
– Andrea, kérlek, ő Médi, a nővérkéd!
Az én testvérem!
Fel akartam ugrani, vagy nagyot kiabálni, vagy még inkább mind a kettőt. De mégis ülve ma-
radtam, és csak bámultam az én nővérkémre. Mert nagyon összevissza volt énbennem minden, és
csak csodálkoztam.
Az én testvérem ilyen vacak? Az én testvérem ilyen pocsék kövér?
Csak néztem a kerek fejét meg a szeplős orrát meg a vékony copfját. Meg azt a csodálatosan
gyönyörű ruháját! Csupa kivasalt szalag az egész dagadt lány!
Médi ezalatt nagyon szépen mosolygott anyánkra, és nagyon keservesen vigyorgott énrám.
Lehúzta a csodálatosan hófehér kesztyűjét, és kezet nyújtott.
– Médike vagyok.
Nekem mondta, a húgának! Rámeredtem, aztán anyánkra, aztán a szám elé kaptam a tenye-
rem, ahogy a Zsuzsa szokta, mert úgy gondoltam, hogy jobban örül anyánk, ha csak magamban
nevetem ki a rosszul sikerült gyermekét. És megkérdeztem, pedig nem is volt fontos:
– Miért Médi? Hiszen eddig Mari volt!
Anyánk nagyon örült, hogy máris lehet velem beszélgetni, és magyarázta:
– Most is Mari a neve, de Svájcban gyakran nevezik a kislányokat Médinek.
Elhúztam a számat, hogy láthassák, mennyire nem érdekel ez engem. És arra gondoltam in-
kább, amikor mi még hárman voltunk testvérek. Talán öt évvel ezelőtt? Nem tudtam biztosan.
Apának olyan volt a foglalkozása, hogy sokat utazott külföldre, aztán egyszer végleg elment, nem
jött vissza mihozzánk. És Marit elvitte magával.
Attól fogva küldözgette a színes képeslapokat. Nekem címezte meg az Évának, anyánknak
egyszer se. Ilyesmiket írt:
„Mindig rátok gondolunk, és sohasem felejtünk el: Apa, Marika”
Lila meg kék hegyek voltak a fényes képeken, és a nagymama mindig mérgelődött, ha hozott
egyet a postás. Anyánk pedig ijedten körülnézett, és így rimánkodott:
– Mama kérem, a gyerekek nem tudnak semmiről!
Ekkorát téved néha egy anya is.
Én mindig rámondtam a képeslapjaimra, hogy nem érdekel, és bedobtam a papírkosárba. Nyu-
godtan lehetett, mert Éva mindig kikereste, és gyűjtötte a titkos dobozában. És volt, amikor bőg-
tem, és megpusziltam rajta az aláírásokat. De ez hülyeség!
Néha csokoládé is jött, abból nem ettem egy árva falatot se. Csak ha már teljesen besötétedett,
és az egész család az igazak álmát horkolta.

7
 Aztán nem jött több lap meg csomag se, és anyánk kissé szórakozott lett. Olyankor én addig
bohóckodtam, amíg csak el nem nevette magát. És a szemét csak azért törölte meg, mert kifárasz-
totta a szemüveg.
Most pedig minden helyett a Médi lett, mint a villámcsapás! Ráadásul anyánk boldognak lát-
szott, és megsimogatta a Médi fejét.
Ez valamiért rossz volt nekem, úgyhogy inkább elfordultam, és ejtegettem a tollam a füzetlap-
ra, amitől olyan lesz, mintha sok hópehely hullana rá. Csak hunyorítva kell nézni és messziről.
Hóesés közben erre gondoltam:
„Mostantól fogva anyánk a dagadt Médit is szereti. Nemcsak engem meg a dinnye Évát!”
Le is esett a tollam a padlóra. Nem először, már megszokta. Az, hogy anyánk az Évát is szere-
ti, az nem olyan nagy baj, mert Éva elég rendes húg. Ha valami új játékot találok ki, rögtön
mondja:

– Minden legyen úgy, ahogy te akarod!

Ha találunk valami érdekeset, például szép madártollat az Állatkertben, akkor javasolja:
– Ez most legyen a tied.
Legalább nem kell elvennem tőle. Viszont sokszor kap tőlem értékes dolgokat. Ami például
teljesen elromlik, azt mindig nekiadom.
Amíg nekem ennyi minden járt az eszemben, azalatt Médi csak vigyorogni tudott. Még a hó-
fehér sapkájára is.
– Ezt az én svájci kismamám horgolászta – mondta. – A Gamelin.
Anyánk pislogott és hajtogatta:
– Nagyszerű, milyen nagyszerű!
De az okos Médin kívül mindenki láthatta rajta, hogy nem nagyszerű neki egyáltalán! Úgy-
hogy gyönyörűen rámosolyogtam az én nővérkémre, és szép, igaz mesét mondtam neki:
– Gamelin nálunk is van, nem túl sok, de azért akad. Pesten kevesebb, vidéken több. Múlt nyá-
ron mi is fogtunk egyet az Évával. Éppen ment a gamelin keresztül az úton, az egyik erdőből a
másik erdőbe. Igazán pompás, fekete-sárga foltos gamelin volt! A patakban bevizeztük a zseb-
kendőmet, és abba tettük, nehogy kiszáradjon, mert az idegesíti. Éjjel a mosdókagylóban aludt,
nappal vizes zsebkendőben vittük sétálni. Jolánkának hívták. Legtöbbször az Éva vitte, mert min-
dig faggattak minket a nénik: „Kislányok, hová lesz a séta? Mit visztek? Szép kisbabát? Hogy
hívják? Mutassátok!”
Olyankor Éva készségesen elmagyarázta: „Jolánkának hívják, pettyes gamelin, ketten fogtuk a
testvéremmel.”

8
 És szétnyitotta a zsebkendőt, és odatartotta a nénik orra alá. A legtöbben nagyot sikítottak, és
még ugrottak is. Sokkal nagyobbat, mint amikor én sétáltattam a gamelint, mert az volt a vélemé-
nyük, hogy tőlem minden kitelik. Médi nagyon érdeklődött a gamelin iránt!
– Ez valóság? Most hol úszkázik? Felhúztam a vállamat.
– Elengedtük, mert a mosdóban nem tudott kis rákot fogni magának, pedig azt szereti. Vissza-
vittük a patak partjára, és szabadon eresztettük. Leguggoltunk mellé, és vártuk, hogy nagyon
örüljön a szabadságának. De nem örült, hanem elég soká ott maradt egy helyben. Piszkálni kel-
lett, hogy végre elinduljon, sőt taszigálni is egy kicsit.
És olyan szépen néztem a Médire, mint még soha.
– Akkor jöttünk rá az Évával, hogy a gamelin sajnos eléggé buta, és szinte el kell kergetni.
Anyánknak egyáltalán nem tetszett a gamelin-mese, hanem rám szólt:
– Andrea, kérlek, te is nagyon jól tudod, hogy ti az Évával sárgapettyes gőtét fogtatok. A
Gamelin nem is állat, hanem érdekes női név. Nálunk kicsit szokatlan, de Svájcban elég sok akad
belőle.
Igazat adtam neki:
– Eggyel több, mint kellene.
Avval összecsaptam a földrajzkönyvemet, mert láttam, hogy ebből már úgysem lesz tanulás.
Médi ezalatt nem tett mást, csak egyik lábáról a másikra állt, és néha szívta kicsit az orrát.
Pontosan úgy, ahogy én szoktam, ha a felnőttek feleslegeseket kérdeznek tőlem. És ebből rájöt-
tem: „Sajnos, de hasonlítunk. És neki se jobb most, mint nekem.”
De ezt a gondolatot inkább elzavartam a fejemből, mert úgyis olyan zavaros volt az egész. Mi-
ért nem várta meg a tisztelt nővérem, amíg a találmánypénzemből hazahozatom? Miért rontja el
az örömömet azzal, hogy csak így egy csapásra a nyakamba szakad? És ha már megtette, miért
nem olyan, mint kicsi korában volt? Mint a régi fényképein?
Elég jól emlékeztem, hogy azelőtt hogyan volt. Éva még anyánkkal aludt, és nem a gyerek-
ágyban, amit már kinőttem egy kicsit. És este mindig felhúztam a rácsot, aztán teljesen végig-
nyújtóztam, hogy leessen. Jó nagyokat csattant, lehetett a takaró alá bújva vihogni. A sokadik
nyújtózásra bejött anyánk fülére tapasztott kézzel, és mondta:
– Andrea, kérlek!
A kedvéért nem csináltam tovább, hanem elaludtam.
Az én mostani rekamiémon pedig a Médi aludt, és álmában csikorgatta a fogát. Azt hiszem, én
nem csikorgatom, de még sohasem sikerült biztosra megfigyelnem.
Anyánk nagyon szerette volna, ha mielőbb megbarátkozunk, úgyhogy javasolta:
– Készítek nektek valami finomat. Te pedig azalatt mindent megmutatsz Médinek, jó?
Ugrottam azonnal, mert anyánk nem kérhet tőlem olyat, amit meg ne tennék, csak ha valami
fontosabb dolgom akad. Anyánk ránk mosolygott, sóhajtott és kiment.
Végre!
Tisztelegtem a dagadt Médinek, mélyen meghajoltam, körbepörögtem, futkostam a szobában
összevissza, és énekeltem:
– Ez itt mind a szobááám! Itt lakik az Éva is… ez egy összecsukható rekamié… nappal be le-
het csukni, este ki lehet nyitni… lehetne fordítva is, csak úgy nem szoktuk… ha rosszul nyitjuk ki
a lábát, és rádobáljuk az ágyneműt, akkor összerogy… összerogyik… összedőőől! Még akkor is,
ha a nagymama veszekszik, de olyankor soha, ha anyánknak fáj a feje.
Médi kicsit kinyitotta a száját, a fejét félrebillentette, és nagyon el volt ragadtatva. Úgyhogy
egészen belejöttem:
– Ha mi takarítunk, akkor nincsen ilyen rend, ráadásul Éva sose emeli a lusta talpait, hanem
összecsoszogja a szőnyegrojtokat. Legtöbbször nagymama takarít, és hozzánk vágja, amit szana-
szét hagyunk, de engem nagyon ritkán tud eltalálni.
Médi egyre vidámabb lett, és jött utánam anyánk szobájába. Ott is elénekeltem, ami fontos:

9
 – Ez a szekrény csakis anyánké, nekünk szigorúan tilos beleturkálniii… de nem is érdemes,
meri semmi titokzatos nincsen benne… már többször kikutattam, mert ugyanaz a kulcs nyitja,
ami az Éva szekrényét, tessék, lehet menni árulkodnia!
De Médi megrázta a fejét, és inkább közelebb jött hozzám. Sajnos nem annyira, hogy meg le-
hetett volna huzigálni a csodálatos szalagjait!
Kiszaladtam a folyosóra, Médi utánam, és ordibáltam tovább:
– Itt látható a mi házunk! Állítólag lebontják, de eddig még egyszer se bontották le. Középen
van az udvar, körülötte az egész ház. Mellettünk laknak a Zsuzsáek, Nyulasjóskáék a földszinten,
a nyulak meg a ládában. Szemben pedig a Tibiék, de nem szabad bebámészkodni hozzájuk,
akármilyen érdekeseket is kiabálnak egymásra.
Végigrohantam a folyosón, és már nemcsak a Médi nézett, hanem mások is, ami velem gyak-
ran előfordul.
– Ez a hátsó lépcső, kicsit piszkos és macskás, innen lehet felmenni a padlásra kincseket ke-
resni meg galambfiókákat fogni meg lemenni a pincébe is, csak nekünk nem szabad, de ha árul-
kodni akarsz…
Médi nem akart, hanem barátságosan nézett rám, és figyelte, hogy még mit találok ki a szóra-
koztatására.
Legyen neki elég ennyi is!
Visszafutottam a konyhánkba a vasalódeszkáért. A deszkával a szobámba, nekitámasztottam a
rekamiénknak az egyik végét, a másikat meg a szekrényünknek, amivel még a nagymama ment
férjhez a nagypapához, aki közben öreg lett és elhunyt. A deszkán én egy pillanat alatt fel tudok
mászni! Évának is sikerül, ha megengedem. Csak anyánk nem jön fel meg a nagymama. Ahány
ízlés, annyi szokás!
Szépen felhúztam magam után a deszkát, mint mindig, és elhelyezkedtem kényelmesen, tö-
rökülésben. Van ott fenn minden, ami szükséges: pokróc, látcső, könyv, ragasztó.

Nagyon elismerően bámult rám a Médi. És látszott, hogy rokonok vagyunk, mert neki is tet-
szik a szekrény teteje, meg én is kinyitom a szám, ha figyelek, meg nyáron az én orrom is szep-
lős.
A legfontosabbakat onnan föntről magyaráztam meg neki:
– Ez itt az én helyem, nem jöhet fel senki, csak az, akinek megengedem.

10
 Médin látszott, hogy nagyon szívesen feljönne. Csak nem engedtem meg neki! Hanem folytat-
tam:
– Én vagyok a magasabb, nem te, úgyhogy hiába is vagy egy évvel idősebb!
Még sok érdekeset magyaráztam volna neki, de anyánk kiáltotta a Médi nevét, mert Éva haza-
jött az iskolából. És lehetett az örömteljes hangjukat hallani, és elképzelni, hogy megcsókolják
egymást, mindenki mindenkit. Csak egyedül engem senki sem!
Mert Éva szelídebb nálam. Az egyik testvér ilyen, a másik olyan, ez gyakran előfordul. Ná-
lunk például csak én mászom fel a szekrény tetejére, ha bánatos vagyok, az Éva sohasem, ő csak
bömböl, és kész.
Az üdvözlés után mindenki engem keresett, és meg is találtak hamar, mert kicsi a lakás.
De nem örültem annak, hogy mindenki ott lenn áll, és tekergeti felfelé a fejét, én pedig ülök
egymagamban a vasalódeszkán, és vigyorgok rájuk.
Nagymama mérgelődött:
– Milyen rossz ez a gyerek!
Anyánk másképpen gondolta:
– Milyen érzékeny… tudhattam volna, hogy már megint fenn trónol!
Én meg reménykedtem:
„Talán megparancsolja, hogy másszak le. Egy pillanat alatt lenn lennék, és minden rendbe
jönne!”
De sajnos nem tette, én meg magamtól nem mehettem. Hogy miért nem, azt nem tudom, de az
biztos, hogy magamtól nem lehetett. Ettől egy kicsit összeszorult a torkom, ami gyakran előfor-
dul, pedig már kivették a mandulámat.
Anyánk csak ennyit mondott:
– Andrea, kérlek, légy kicsit kedves a Médihez!
És nézett rám türelmesen, mint mindig, kezében az aranykeretes szemüvegével. Mellette Éva,
az én régi iskolaköpenyemben meg a nagymama az ősz kontyával meg a Médi a csodálatos sza-
lagjaival.
És én igazán nagyon kedvesen faggattam a Médit:
– Nővérkém! Te mikor mész végre vissza Svájcba?

11
 HARMADIK FEJEZET

Hiába van vérszerződés, ha Éva összecsoszogja a szőnyegrojtokat

Médi nem utazott vissza, hanem véglegesen nálunk maradt. Éva örökké cirógatta és elkényez-
tette. Anyánk ugyanúgy szerette, mint bennünket. De Médit leginkább az érdekelte, hogy én ho-
gyan viselkedem!
Nagyon jól kijöttünk, kerülgettük egymást, mint két oroszlán az állatkertben etetés előtt.
Médinek iskolába se kellett járnia, mert már végzett, nekünk még hátra volt tíz napunk. Nem
mintha érdekes lenne, csak éppen nem igazságos.
Nem mintha nem szeretnék iskolába járni, mert nagyon szeretek. És azokat a tanárokat is,
akiknek az óráján nem alszik el az ember. Legrendesebb a Pózna, aki a biológiát tanítja. Sétál fel-
alá az osztályban, és úgy magyaráz:
– Leginkább arra kell ügyelnetek…
De mi leginkább arra ügyelünk, hogy mikor ül le. Mert amíg sétál, folyton figyelni kell, ne-
hogy meglepetés érje az embert. És nem lehet tízóraizni vagy a következő órára készülni. Vagy a
Bütyök táskájából kiszedni az izgalmas könyvet, mert észreveszi és elkobozza, és csak nagyon
sokára adja vissza, mert mind elolvassák a többi tanárok is.
Amikor végre leült a Pózna, akkor kitéptem a füzetemből a középső lapot, ami gyakran meg-
történik. És egy ideig nagyon érdeklődve néztem a Póznát, hogy megnyugodjon énfelőlem, ami
ritkán fordul elő. Aztán írni kezdtem:
„Szigorúan bizalmas! Csakis Erdélyi Zsuzsa saját kezébe! Nemsokára feltalálom az uzsonna-
adagolót. Csak hozzá kell vágni a tornacsukát, és kijön a szalámis zsemle. Addig add kölcsön a
tiédet, mert már nem bírom ki földrajzóráig! Azonnal válaszolj!”
És mutattam a Bütyöknek, aki mellettem ül, hogy továbbítani kellene.
Mert mi a Zsuzsával legtöbbször nem ülünk egymás mellett, csak év elején egy ideig. Utána
már inkább így vélekednek a tanárok:
– Hiszen ti egész nap csak egymással trafikáltok! És a többi jómadár is csak benneteket figyel!
Tényleg így volt, már gondoltam is rá, hogy nekem versenyeznem kellene a tanárokkal, és ha
én mondok érdekesebbeket, akkor rám figyeljen az osztály, ha meg a tanár, akkor őrá. De nem
hiszem, hogy beleegyeznének.
Mert az se volt jó a tanároknak, ha nem trafikáltunk a Zsuzsával, hanem kicsit nehezteltünk
egymásra. Pedig csak a földrajzatlasz szakadt teljesen ketté, a számtankönyvet egészen jól meg
lehetett ragasztani!
Kihajoltam a padból, és nagyon figyeltem a Pózna szavaira, hogy nekem örüljön, és ne a Bü-
työknek, aki négykézláb elindult a padok alatt. Zsuzsa általában az utolsó padban ül. De például
Ági néninél nem. Ági néni, akit imádunk, így kezd minden magyarórát:
– Most pedig Erdélyi Zsuzsa előreül, mert hátul nem látom, mit művel.
Pedig elöl se látja. Nálunk ugyanis az első pad a legjobb, mert nekitámaszkodik a katedrának,
és az eltakarja. Mindent lehet csinálni, főleg mert a tanároknak nem jut eszükbe, hogy az első pa-
dokat figyeljék. Ez nem helyes, de Zsuzsa megbocsátja.
Ahogy Bütyök odaért, Zsuzsa integetett és nevetett. Ilyenkor észre lehet venni, hogy a száját
felül, középen kicsit összevarrták. Tavaly télen mentünk korcsolyázni, de nem is én löktem el, és
attól fogva úgyis külön-külön jártunk, és aki nem tudja, úgyse veszi észre.
Elég hamar visszakaptam a levelet, ez állott rajta:

„Egek mit kell megtudnom? A süket Kovács megint feltalált valamit? Szegény Irinyi János-
ka!"

12
 Inkább figyelnétek, ti őrültek! Kinek hiányzik, hogy a Pózna feleltessen? Nagyon szeretném
tudni!
Ne vihogjatok, de a Bütyök hátulján cédula olvasható:
TEREMTŐ ATYÁM, KILÓG A GATYÁM!
Most már egészen biztos, hogy N. Gábor meg R. Ibolya szerelmesek, mert láttam, amit láttam!
Vak Bottyán s. k. „

Mellékelve másfél vajas zsemle, kár, hogy a Zsuzsa leette róla a szalámit.
És még az történt, hogy a Pózna nem feleltetett, hanem helyette mondott egy jót. Sajnos pon-
tosan nem tudom, mert azt hittem, hogy még magyaráz, és későn kezdtem figyelni. Nagyjából ezt
mondta:
– Egyszer a tudós fogott egy bolhát, és rátette az asztalára, hogy megfigyelje, és rászólt: „Bol-
ha, ugorj!”
Mire a bolha nagyot ugrott. Akkor újra megfogta a bolhát, és kiszedte a lábait. Letette és rá-
szólt: „Bolha, ugorj!”
De a bolha nem ugrott, hanem szemrehányóan ott maradt egy helyben. Akkor a tudós felírta az
okos füzetébe a megfigyelését:
„Ha a bolha elveszti a lábait, akkor megsiketül.”
Nagyot nevettünk! És szerencsére már csengettek is. Mosolygott a Pózna miránk.
– Ez a tréfa azt példázza, hogyan lehet helytelen következtetéseket levonni. És figyeljétek
meg, ha már felnőttek lesztek, és régen elfelejtettétek, amit a mai órán tanítottam, a bolhára még
akkor is emlékeztek majd.
Teljesen igaza lett, mert én már akkor rögtön elfelejtettem, amiről azon az órán beszélt. Csakis
egyedül a bolhát sikerült megjegyeznem!
Hazafele, ha lehet együtt megyünk az Évával meg a Zsuzsával meg a Nyulasjóskával.
Tőlünk nincs messze az iskola.
Aznap sokat kellett várni rám, mert nehezen találtam meg a tornacipőmet, pedig nemrég kap-
tam. Sóhajtozott volna anyánk:
– Milyen szerencse, hogy a fejed odanőtt, különben azt is elhagynád valahol!
És tanácsolta volna:
– Néha arra is figyelj, amire szükséges, és ne csak a csodálatos találmányaidra!
Úgyis másként vélekedik majd, ha gazdaggá teszem!
Jóska a rácson ült, Éva támaszkodott mellette, Zsuzsa meg pörgött körbe a táskájával. Nagyon
gyorsan lehet táskával pörögni!
Jóska nevetett.
– Mibe, hogy nem mered eleriszteni?
Olyankor messze repül, piszkos lesz és kiborul, úgyhogy butaság. Már nagyon sokszor kipró-
báltuk! Legjobb télen, ha jeges az út.
Örültem, hogy meglett a tornacipő, mert kell majd az uzsonnaadagolóhoz. És mentünk haza.
Éváék kerülővel, a téren keresztül, hogy tépjenek a nyulaknak füvet. Csak az téphet füvet, aki jól
tud szaladni, mert a csősz bácsi ellenzi.
Mi a Zsuzsával egyenesen hazamentünk. Fél egykor indultunk, háromra odaértünk, mert min-
dig történt valami érdekes. Addigra Erdélyi néni már kinn állt a kapuban, és aggodalmas arccal
figyelt az iskola felé. Mi pedig belopakodtunk a másik kapun, ami helytelen, de egyszerű.
És mire Erdélyi néni bánatosan bement a lakásba, addigra Zsuzsa már ebédelt, és mondta
szemtelenül:
– Órák óta itthon vagyok!
A fejét nagyon gyakorlottan el tudja kapni a pofonok elől! Nekem a nagymama mindig túl sok
ebédet szed a tányéromra, mert sovány vagyok. Nem úgy, mint a Médi! Aki tisztes távolból vi-

13
gyorgott rám, és olvasta a falra aggatott vérszerződést, amit szigorúan aláírtunk az Évával, így
szól:
1. Akié a konyha, az segít vásárolni.
2. Akié a konyha, az is köteles a talpait felemelni, hogy ne csoszogja össze a szőnyegrojtokat.
Vagy ha mégis, akkor se fogja rá az ártatlan nagymamára, hanem kisseprűvel megfésüli.
3. Akié a konyha, az se dobál mindent szanaszét a szobákban, hanem elrakja a vackait. Ön-
ként! A papucsát is! És letörli a lábait, ha egy nap harmincszor jön be, akkor harmincszor!
4. Kimossa a kádat, elzárja a vizet, felveszi a földről a szappant, törülközőt, szivacsot, vissza-
csavarja a fogkrém kupakját, kész!
5. Akié a szoba, az se iszik három külön pohárból tejet, csak egyből, azt is elmosogatja.
6. Senki nem kutat a másik szekrényében. És nem hagyja utána tárva-nyitva!
7. Nem olvassa el más naplóját, és nem vihog rajta!
8. Senki nem veszi kölcsön titokban a másik tollát, rajzlapját, eldugott csokoládéját. Nem tép
ki lapot a másik füzetéből!
9. Senki nem árulkodik! Ha kiderül az esti bújócskázás, egyik se mondja, hogy a másik beszél-
te rá.
10. Mindenki emlékezik rá, hogy miket művelt, és nem hagyja, hogy a másik kapjon ki helyet-
te.
11. Nem kezdi el azt a könyvet olvasni, amit a másik, és nem is adja kölcsön.
12. Aki ezt a vérszerződést nem tartja meg, az szégyellheti magát, mégpedig:
Kovács Andrea Paula Kovács Éva Erzsébet
6/b 3/a

Nagyon szépen írtuk le, főleg az elejét.

Mi az Évával mindent szépen kezdünk, és a végére elromlik teljesen. Állandóan így van!
Például a vérszerződés is nagyon rendesen kezdődött. Mert mondtam az Évának:
– Nagymama öreg, anyánk fáradt, tehát megérdemlik, hogy segítsünk nekik.
Mire Éva lelkesen bólogatott.
És egyik nap, amikor anyánk mondta, hogy nagy ég, ma megint konferencia, nagymama meg
kinn varrt az udvaron az Erdélyi nénivel, nekifogtunk titokban kitakarítani az egész lakást.

14
 Port is törölgettünk, de nemcsak ott, ahol látszik. És csak takarítás után húztuk össze a függö-
nyöket, és nem helyette, hogy félhomályban ne lehessen látni a rendetlenséget.
Utána leültünk, gyönyörködtünk az egészben, és boldogan vigyorogtunk egymásra. Pontosan
egy percig!
Akkor Éva előszedte a kinőtt nyári ruháját, amiben táncolni szokott. Hajlongott, ugrált össze-
vissza, ahogy tőlem látta, csak sokkal ügyetlenebbül.
Ez még nem lett volna baj, mert egy családban úgyse lehet mindenki tehetséges. De teljesen
összecsoszogta a szőnyegeket, amiket én gyönyörűen felterítettem!
Tehát nagyon is igazságos volt, hogy kirohantam az őáltala rendbe hozott konyhába, és ittam
bosszúból tejet, kilenc pohárból. Hogy utána újra kelljen mosogatnia.
Éva kitáncolt utánam, kicsit sápadt lett, és futott egyenesen a kamrába, ahol a porszívót tart-
juk, meg bedobálunk minden feleslegeset. Anyánk csak akkor, ha váratlan vendég jön.
Nagy nehezen becipelte a szobába a porszívót, és kezdte összerakni, olyan ügyetlenül, hogy
csak nevettem rajta.
Nem sokáig. Mert amikor bekapcsolta, akkor jöttem csak rá, hogy mit határozott. Fordítva állí-
totta össze, mégpedig akarattal!
És szétfújta a port, amit én nagy nehezen összeszívtam vele! Meg még a többit is, ami benne
volt!
Akkor én már nem láttam a méregtől! Berohantam a kamrába, megfogtam a spenótos lábast,
kifutottam vele a konyhába, és teljes erőmből földhöz vágtam.
A lábas egyébként nem törik el, csak lejön róla egy kis zománc, és kész! De a főzelék nagyon
szépen szét tud terülni!
Nagymamának lett igaza, aki azt mondta az Erdélyi néninek:
– Szeretek spenótot főzni, mert nagyon kiadós.
Egy kicsit össze is csoszogtam, hogy még kiadósabb legyen. És tartósabb.
Azalatt Éva kinyitotta a szekrényemet, és mindent kidobált belőle. Én is az övéből!
Éppen futottam a rekamiéhoz, hogy szétszórjam az ágyneműt a lakásban, amikor megszólalt
anyánk a hátam mögött:
– Hát ti? Mit műveltek már megint?
És körülnézett. Szerintem más anya nem tud így nézni, legszívesebben kiszaladtam volna a vi-
lágból! És mondtam bizonytalanul:
– Mi az Évával kitakarítottuk az egész lakást.
Csak bólogatott a szavaimra. Nehéz is volt már akkor elhinni! Bámultunk egymásra az Évával,
és már nem is értettük az egészet. Leginkább a spenótot nem értettem. Úgyhogy szó nélkül és
gyönyörűen felmostam a konyhát.
Éva azalatt rendet csapott, elég hamar, és megláthatta anyánk, hogy tényleg kitakarítottunk.
Nagymama nem is vett észre semmit a veszekedésből. Jobb is, mert ha mérges ránk, akkor el-
sorol mindent, amit eddig elkövettünk. És már így is elég soká ér a végére. Pedig mennyi mindent
kifelejt!

15
 NEGYEDIK FEJEZET

Sajnos, erre mifelénk a szünetben sincsen tengeri hajótörés, lakatlan sziget vagy
néma indián. Legfeljebb hullámvasút, csigagyűjtés és Safranek Ibolya az apakirály
trónjánál

Eljött az évzáró, Éva megint kitűnő lett. A mi osztályunkból a Berta Ibolya meg a Colos. Az
Ibi elég rendes, de a Colos soha senkinek nem mutatja a dolgozatát, hogy csak egyedül őt vegyék
fel a technikumba.
Irma néni, az osztályfőnökünk így vélekedik: – Aki lemásolja más dolgozatát, egyest kap. Aki
megengedi másnak, hogy lemásolják, az is.
Szerintem ez helytelen, meg még sok minden más is, és anyánk nem vitatkozik velem.
– Majd ha te tanítasz, te mindent tökéletesen csinálsz.
Mert nagykoromban én is tanítani fogok. Nagyon szeretem a kisgyerekeket, és azok is engem,
mert kitalálok nekik mindenféle érdekes butaságot.
Nekem háromból lett négyesem: oroszból, magyarból, történelemből. Megmagyaráztam
anyánknak:
– Ezeket tudom a legjobban, azért.
Rögtön megértette! Nem úgy, mint a nagymama, aki összefonta a karjait, úgy nevetett.
– Nahát, nahát, milyen érdekes!
Pedig nem is érdekes, egyáltalán. Csak mire segítek mindenkinek, aki nyúz érte, addigra az én
dolgozatomra már alig marad idő. A többi tantárgyat nem tudom ilyen jól, tehát senki nem kéri,
hogy segítsek. Ilyen egyszerű!
Mi nem kapunk anyánktól semmit, ha jól tanulunk.
Amikor megkérdeztem, hogy miért nem, így csodálkozott:
– És én mit kapok tőletek, ha jól dolgozom?
– Sok-sok puszit!
Ebben meg is egyeztünk.
És minden rendben lett volna, ha a dagadt Médi közbe nem jön. De közbejött alaposan!
Mindent elrontott, még az alvásomat is. Mert anyám megkérdezte:
– Andrea, nem adnád át a heverődet a Médinek? Azelőtt is ő aludt rajta, te meg átjöhetnél…
– Sajnos, nem adhatom! – mondtam meg anyánknak őszintén. És nagyon elégedetten néztem a
Médire.
Csak nem sokáig. Mert kiderült, hogy ő viszont anyánkkal aludhat! Az ő szobájában! És ha
közbe nem vágok, én lehetnék a helyén!
Emiatt esténként csak azért is sokat sutyorogtam és vihogtam az Évával. Hadd tudják meg, mi-
lyen jól megvagyok mindenki nélkül. És ha már semmi vicces nem jutott az eszembe, vagy Éva
mindenképpen elaludt, akkor csak feküdtem, és hallgattam, hogyan pusmognak odaát ők. És na-
gyon reménykedtem:
„A dagadt Médi se alszik. Mibe, hogy ő meg engem figyel? Hogy neki is rossz valamiért ez az
egész.”
De nem nagyon bőgtem olyankor se. Csak elgondolkodtam:
„Velem olyan ritkán történik valami érdekes. És ha mégis, akkor is minek!”
Médi helyett mennyivel jobb lett volna például egy gőztutajt feltalálnom! Már sokat törtem
rajta a fejemet. Kéne venni gumicsónakot, rászerelni a gázbojlerünket, és kész. Habár lehet, hogy
szükséges lenne még egy-két egyéb apróság is hozzá. Nagymama a gőztutaj miatt is nagyon ne-
vetett és javasolta:

16
 – Mehetnél inkább a Nyulasjóska biciklijével a tenger fenekére. Csöngetnél, ha cápa jönne. Az
még sokkal viccesebb.
Anyánk azonban megvédett:
– Mama, kérem, ilyeneket Andreának sose javasoljon, mert még képes rá és megteszi.
Nagymamának is akadnak ötletei velem kapcsolatban, például ilyenek:
– Andrea gőzbicikli helyett inkább jöhetne hagymát vágni.
Boldogan mennék! Habár gőztutaj, de mindegy.
Anyánk azonban nem helyesli a hagymát se, mert állítólag nem teljesen egyformák a darabjai,
amikor én vágom. Ráadásul így vélekedik:
– Csak tanuljon inkább a kisasszony. Úgyis minden érdekli az égvilágon, egyedül a tanköny-
veit leszámítva.
Ez nagyjából így is van.
Amikor már mindenki elaludt, csak én nem, akkor a fejem alá tettem a kezem, és így töpreng-
tem: „Mi érdekes történt eddig az életemben?”
Úgy éreztem, nem túl sok. Aztán valami mégis eszembe jutott.
Egyszer elengedtek négyünket egyedül a Vidám Parkba: Zsuzsát, Nyulasjóskát, Évát, engem.
Felültünk a hullámvasútra, és le sem jöttünk róla, amíg a pénzünk el nem fogyott. Kipróbáltuk,
milyen elöl ülni, milyen hátul. Mindenütt nagyszerű! És rábeszéltem a többieket:
– Ne akkor sikítsunk, amikor lefelé rohan a hullámvasút! Hanem amikor felfelé mászik!
Így is tettünk, pedig lefelé nagyon nehéz csendben maradni. Mégis némán hallgattunk. És
amikor felfelé cammogott a kocsisor, akkor mindig visítottunk torkunk szakadtából.
Először csak páran ügyeltek fel ránk, de hamarosan már mindenki bennünket nézett. Ez velem
sokszor megesik. A legtöbben nagyon érdekes arcot vágtak! És voltak iskolás gyerekek is, akik
hangosan találgatták:
– Mibe, hogy ezek nem is normálisak?
Lökdöstek egymást a könyökükkel, grimaszoltak, mutogattak felénk, hogy gyagyák vagyunk.
Amiért nem pontosan úgy csináltuk, mint a többiek! De azért tetszett nekik, és a végén már ők is
úgy sikítottak, mint mi.
Alig tudtunk kiszállni a sok nevetéstől, meg egy kicsit szédelegtünk is. A srácok még marad-
tak, és Éva kiabált nekik:
– Egy bolond százat csinál!
Persze hogy kinevették.
– Akkor ti vagytok a főbolondok!
Közbeordibáltam, hogy kijavítsam a buta Évát:
– Utánozás majomszokás!
Így legalább csak ők a majmok, és kész, el van intézve, nem kell róla beszélni többet. De elfu-
tottunk gyorsan, mielőtt ők is kitalálnak valami okosabbat.
Anyánk viccesen megrázkódott, amikor meséltük neki, és bevallotta:
– Ha fizetnének érte, akkor se ülnék fel!
Mert ő szemüveges, és könnyen szédül. Ha ír, akkor fel kell tennie, ha ránk néz, ami gyakran
szükséges, akkor le kell vennie. Közben becsukja a szemét, de egy picit még úgy is szédül.
Annyira szerettem volna mindig, ha nekem is vesz szemüveget! Lehetőleg ugyanolyant, mint
az övé. De sajnos nem lehet, mert túl jó hozzá a szemem.
És szerettem volna biciklit is, de ahelyett kivették a mandulámat. Mondhatom, elég nagy kü-
lönbség!
Úgy kezdődött, hogy sokat fájt a torkom, és néha lázas is voltam, és anyánk megígérte:
– Ha most az egyszer, kivételesen, szép nyugodtan az ágyban maradsz, akkor meggyógyulsz,
és igazán megveszem neked a kerékpárt.
Soha még olyan nyugodtan nem feküdtem! Csakis akkor ugráltam ki az ágyból, ha anyánk
messze járt. Akkor elég sokszor, mert én élénkebb leszek a láztól. Meg minden mástól is. Ha

17
nagy ritkán elhallgatok, akkor már kórusban aggódik értem a család, és a doktor bácsi csóválja a
fejét.
– Ezzel most már nem szabad tréfálni. Ki kell venni a manduláit!
Mandulaműtét lett a gyönyörű, vadonatúj biciklim helyett! Habár használt is jó lett volna. Pi-
tyeregtem is egy kicsit. A doktor bácsi megsimogatott.
– Katonadolog, Andrea.
Szemrehányóan fújtam ki az orromat.
– Nem az operációtól félek! De nem igazság, hogy vakációban veszik ki, amikor inkább taní-
tási idő alatt kellene!
Legrosszabbul az Éva járt, aki igazán sajnált, hogy beteg vagyok, és igazán örült, hogy nem
neki kell kórházba mennie. Addig nyüzsgött körülöttem, amíg a doktor bácsinak megakadt a
szeme rajta.
– Megnézem őt is, ha már itt vagyok.
Éva nagyon aggódva tátotta el a száját, nem is alaptalanul, mert kiderült:
– Neki nem annyira életbevágó, de ha már az Andreának úgyis kivesszük…
Jöhetett velem ő is bömbölve a kórházba!
De mindig csak olyankor bőgött, ha anyánk látta. Ha nem látta, akkor mentünk felfedezőútra a
többi kórterembe. Kérdezték a betegek:
– Hát ti, kislányok? Hogy kerültök ide?
De volt, aki mesélt nekünk, felolvasott a könyvéből, meg ilyenek.
A műtőben fehérbe öltözött a doktor bácsi, és felfelé tartotta a kezét. Mindent másnak kellett
megfogni helyette! A sok műszert mind megkérdeztem, micsoda. A legtöbbnek elég érdekes neve
van. A műtős néni rázta a fejét, sóhajtott, nevetett.
– Ha addig kérdezősködsz, amíg öreg este lesz, akkor is kivesszük a manduládat.
Így belelátott a szívembe!
És tényleg nekifogtak, vágni is kellett meg kanalazni meg csípni, vagy mit.
– Egészen különleges eset!
Nekem is megmutatták a saját mandulámat, csak forgattam a szemem lelkesen, hogy tényleg,
mennyire különleges pedig nem láttam rajta semmi érdekeset. Csak azt, hogy jobb azért túl lenni
az egészen. És örültem, hogy már kivezetnek, a sápadt Évát pedig befelé.
Eléggé bömbölt, és nem várhattam meg az ajtóban, elterelt a nővérke:
– Hogyisne, hogy te is rázendíts nekem!
De hamarosan jött ő is, fancsali képet vágott, és nem volt szabad beszélnünk.
Éva gyógyult szebben, és én voltam a hős, a doktor bácsi osztotta be így.
Egyszer elvittük sétálni a többi kisgyereket is, úgyis olyan sápadtak és árvák voltak, úgyis
mind jönni akartak velem! Lementünk a kertbe csigákat gyűjteni. Elég sokat találtunk, és érdeke-
seket is.
Erzsébet néninek, aki a nagymama nővére, van egy csigás doboza. Gyönyörű szép! Belül piros
selyem, kívül csupa csigabiga, ráragasztva, körömlakkal bekenve. De lehet, hogy más lakkal, eb-
ben nem vagyok biztos. És aranybetűkkel felírva a közepére:

EMLÉK A KIES BALATON-PARTRÓL!

Mutattam anyánknak is, de ő nem volt teljesen elragadtatva.

– Ami szép, az szép. Ez viszont borzasztó!
Nem baj, azért ilyen dobozt akartam én is készíteni, csak még sokkal szebbet. Nagyon re-
ménykedtem.
Ha sok csigás skatulyát ragasztok, és mindenhová kirakom a lakásban, és anyánk folyton látja
őket, akkor előbb-utóbb majd csak megtetszenek neki.

18
 Vittük a reggeliző kisbögrénket, hogy legyen mibe szedni. És már majdnem tele volt, amikor
megláttam a széles erkélyablakon át, hogy éppen benyit a doktor bácsi a mi kórtermünkbe a nő-
vérkékkel meg a többiekkel együtt. Láttam, ahogy dörzsölgeti a kezét, amint mosolyog, és a mély
hangját is lehetett hallani:
– Hát hogy érzik magukat a mi kis betegeink?
Aztán csak állva maradt, és forgatta a fejét jobbra-balra. A többiek is vele együtt. Nézték a
sok, üres ágyat meg az egyetlen ott maradt kisgyereket, akit nem tudtunk felébreszteni, akárhogy
próbáltuk is, mert valaki nagyon elaltatta.
Addigra visszakiabáltam neki:
– Köszönjük, nagyon jól!
Elég rekedten kiabáltam, és a legtöbben csak integettek, mert még nem tudtak rendesen be-
szélni, például az Éva sem.
De azért meghallották. És az egyik nővérke az ablakhoz futott, és összecsapta a kezét.
– Jóságos atyaúristen a mennyországban!
Mutattam neki a szebb csigákat, meg hogy már mennyi kisbögrével gyűjtöttünk. Boldogan le-
rohant értünk, és mindenkit beterelt. Ugráltam büszkén a bekötött torkommal.
– Én találtam ki, hogy sétáljunk a kertben, ha már egyszer úgyis a kórházhoz tartozik, és szé-
pen süt a nap. Meg a csigákat is meg mindent
Éva lelkesen bólogatott. És mindenkinek sipirc, nagyon gyorsan ágyba kellett bújni. De csak
énmellém ült le a doktor bácsi.
– Ide figyelj, lelkem Tóbiás!
Kuncogtam, mert az inkább fiúnév, habár jó lenne sündisznónak vagy teknősbékának is. És
kényelmesen elfészkelődtem, mert tudtam, hogy sokat beszélgetünk.
Úgy is lett pontosan! A doktor bácsi elmagyarázta:
– Szeleburdi kisasszony, az ég áldjon meg, itt beteg kisgyerekek vannak! Olyanok is, akiket
frissen műtöttünk, és moccanniuk sem szabad!
Megszeppentem ettől egy kicsit, habár nem ért váratlanul. Vannak dolgok, amiket sajnos elfe-
lejtek, ha valami érdekes jut az eszembe. És olyankor gyorsan földhöz vágom a spenótos lábost,
vagy sétálni viszem a gyerekeket, mikor mi adódik. Remélem, hogy ezt majd nagykoromra kicsit
kinövöm. De beláttam azt is, hogy a doktor bácsi nem várhat olyan soká.
Megcsóválta a fejét.
– Legközelebb, ha megint isten ments eszedbe jutna valami, akkor először gondolkodj, és csak
azután…
Sóhajtott, és így fejezte be:
– Azután kérdezd meg tőlem, hogy szabad-e. Megígéred?
– Meg.
Beleegyeztem, mert már úgyis volt elég a rovásomon. Rájöttem, hogy nem minden kórházban
szeretik, ha műtét előtt mesedélutánt kell tartaniuk; ha ordibál a betegük, hogy még azt a fura csi-
peszt is magyarázzák el neki; ha az egyik kórteremből látogatóba megy az ember a többi kórte-
rembe, vagy ha sétálgat a teljes betegsereglet a virágok között.
Megfogadtam inkább a kedvéért, hogy egy ideig nyugton leszek, mert már volt elég csigám,
csak még dobozt kellett szerezni. Kórházban nem nehéz, amint kifogy belőle az orvosság, szíve-
sen odaadják. Önként. Csak a piros selyemmel voltam megakadva. Meg is kérdeztem:
– A doktor bácsi nem tudna nekem valahonnét piros selymet szerezni?
Idegesen felugrott, majdnem felborult a szék.
– Andrea, ha most nekem valami bikaviadalt találsz ki!…
Felcsillant a szemem, és elismerően néztem rá, amiért ilyen jó ötleteket tud adni nekem!
De sajnos, másnapra elfelejtette, amit kértem, és minden máshogyan alakult. Mert este mind-
annyian lefeküdtünk aludni, leszámítva a csigákat. Az a rengeteg csigabiga mind széjjelmászott!

19
 Sose hittem volna, hogy a lassú csiga ilyen szorgalmasan halad, és mindenhova jut belőle. Te-
le lett velük az egész kórterem, jutott a falakra, a mennyezetre, lámpákra, asztalokra. Általában
mindenütt csiga volt – a nővérke könyvén is, a láztáblákon is. És akinek nem volt kötelező a fek-
vés, az segíthetett összeszedni. Szaladgáltunk utánuk, sokat nevettünk, és a legtöbb gyerek elis-
merte:
– Amíg Andrea nem volt közöttünk, nem történtek ilyen érdekes dolgok.
Jöttek más kórteremből is nővérkék segíteni, hogy a látogatás idejére rend legyen. Kérdezget-
ték:
– Melyik is az a kislány?
És mosolyogtak rám. De a mi nővérkénk, aki már hajnal óta mindenütt folyton csak csigát ta-
lált, egyre komolyabb lett. És amikor a lázmérőn is meglátott egyet, akkor nagyon nagyot sikított:
– Esküszöm, beleőrülök, ha még egy csiga előmászik nekem!
Igazgatta a szép, fehér köpenyét, és mesélte:
– Már úgy érzem, hogy rajtam is ezer csiga mászkál! Nagyon érdekes érzés lehet!
Nekem meg eszembe jutott:
Ha betanítanám a csigabigáimat arra, hogy mindig visszamásszanak hozzám, akkor csak egy
marékkal kellene belőlük, mégis rengeteg dobozra telne!
De ezen még gondolkoznom kellett.
Ha én gondolkozni akarok, akkor holtbiztosán előkerül Zsuzsa, hogy a fülembe ordibáljon.
Most is előkerült, a Kati nővérével együtt beszöktek, még a látogatók előtt.
Azért örültem nekik!
Hoztak narancsot meg két piros léggömböt, egyet nekem, egyet Évának, Zsuzsa igazságosan
szétosztotta.
– Ezt az ajándékot én találtam ki. Pont akkora, mint a dinnyefejetek.
Egykettőre rájöttem, mit lehet velük játszani.
– Fektessük ágyba, és az ajtó mögül figyeljük a látogatókat, mit szólnak hozzá, hogy két beteg
léggömb is akadt!
Így is tettünk, és pisszegtünk a többi gyereknek, hogy ne nevessenek, mert akkor nem érdekes.

És mindenki elég komoly képet vágott, amikor anyánk meg a doktor bácsi beléptek. Először
elképedten állva maradtak, aztán odarohantak az ágyunkhoz. Aztán körülnéztek, és a doktor bácsi
arcáról nem lehetett leolvasni semmi jót.

20
 Úgyhogy megengedtem Évának:
– Most az egyszer azt mondhatod, hogy te találtad ki.
Nagyon örült Éva! Boldogan rohant oda, ugrált, és rekedten hencegett:
– Nekem jutott eszembe!
A doktor bácsi úgy nézett rá, hogy még én is behúztam a nyakam. De szerencsére eszembe ju-
tott a tanítása:
– Itt beteg kisgyerekek vannak. Az ember különben is először gondolkodik, és csak aztán…
Addigra anyánk már úgyis rájött:
– Ezt csak az én Andrea lányom találhatta ki. – És megdicsért, mindenki előtt: – Andreára sok
rosszat lehet ráfogni, de hogy mellette unatkozzék bárki is, az teljesen kizárt.
És bocsánatkérően nézett a doktor bácsira.
Ezt a doktor bácsi is kénytelen volt elismerni, de mutatta a kezével, hogy jól el kellene nás-
pángolni engem.
Éva rögtön hozzám szaladt és szipogta:
– Az én testvérem nem rossz!
Anyánk pedig közbevágott, nehogy Éva bömbölni kezdjen, mert olyankor nagyon nehéz őt el-
hallgattatni.
– Nem rossz az én nagyobbik lányom, igazán. Rögtön ugrik, ha bármit kérek is. Csak néha
támadnak ötletei.
A doktor bácsi jól megnézett, de nem nagyon látszott rajta, hogy szeretne olyan gyereket, mint
amilyen én vagyok.
Aztán hazamehettünk, és még otthon is kellett feküdnünk pár napot. És anyánk képes volt
bennünket ágyban tartani!
Az Éva bőgéséről eszembe jutott az Operaház, ahol mi a nézőtéren ültünk, a Safranek Ibolya
pedig a színpadon.
Anyánk vitt el hosszas könyörgésünkre, mert tulajdonképpen ellenezte:
– Mindhárman délutánosak vagyunk. Mért kell pont most menni?
De azt nem mondhattuk meg neki.
Valami nagyon szomorút énekeltek és játszottak, egészen bánatos lettem tőle. Olyankor én
gyorsan valami vidámra gondolok, mindenütt lehet találni valami vicceset, csak keresni kell.
A bánatos operánál is találtam:
– A szépséges királykisasszony jó öreg. Legalább harmincéves. És mindig pislog, ha magas
hangon énekel! Egyre jobban belejöttem:
– Az apakirály borzasztó dagadt. Ha letérdel, talán elreped a nadrágja.
De nem repedt el. És a királyfi olyan szép volt, hogy sajnálni kellett, amikor szomorúan éne-
kelt! Akkor gyorsan mást találtam ki:
– Úgyse igaz semmi, a szakálla is csak ragasztva van, én itt ülök a székben, szorít a cipőm,
kinn mennek a villamosok.
Ez használt, meg az is, hogy nem néztem mindig oda. Így vettem észre Évát, aki csak bámult a
színpadra, és hullottak a könnyei. Meglöktem a könyökömmel.
– Ne légy dinnye! Ez csak mese, itt a vége, fuss el véle?
– Sss!
Ezt anyánk mondta.
Aztán világos lett, és megláttuk, hogy mi van. Hogy Éva teljesen telipotyogtatta a tőlem örö-
költ piros ruháját a könnyeivel. Nagyon meglátszott! És anyánk rázta a fejét.
– Így nem lehet a szünetben kimenni.
A legtöbben viszont kimentek, és szanaszét rugdosták a lakkcipőmet, amit levetettem, mert ki-
csit már szűk. De négykézláb hamar meg lehetett találni.
Sokan mosolyogtak körülöttünk, anyánk meg így mérgelődött:
– Hol van az megírva, hogy engem mindig kinevessenek miattatok?

21
 Ezalatt pedig Éva csak állt a széknek támaszkodva, és némán bőgött. És időnként faggatta
anyánkat:
– Ugye, nem hal meg a szép királyfiú? Ugye, a végén mégiscsak megmenekül? Ma este, ezen
az egyetlen előadáson, ugye, mégsem fogják el?
Éva valahogy így szerette volna az utolsó felvonást: behozzák a szép királyfit a gonosz, dagadt
apakirály elé, aki kegyetlenül int, hogy a máglyára vele. A pislogó királykisasszony zokogni
kezd, a zenekar szomorúan muzsikál. És ekkor bejön a színpadra anyánk, leveszi a szemüvegét,
és így szól:
– Apakirály, kérem! Mit képzel? Ilyet nem lehet tenni. Nem engedi a lányom, Kovács Éva Er-
zsébet, harmadik á.
De ezt nem lehetett volna megszervezni.
Nagyon sajnáltam a dinnye Évát, és elhatároztam, hogy egy pillanat alatt megvigasztalom. Így
szóltam hozzá:
– Amíg te itt bömbölsz, azalatt mások a büfében mind megeszik a szalámis zsemlét!
Évának rögtön elapadtak a könnyei! És mohón kérdezte:
– Téliszalámis? Így volt pontosan!
A telibőgött szoknyáját oldalra forgattuk, hogy a táskája eltakarja, és végre kimehettünk.
Anyánk ivott feketekávét, a két mokkacukrot csak belemártotta kicsit, és az egyik az enyém lett, a
másik az Éváé.
És mosolygott ránk.
– Örülök, hogy mindenáron el akartatok jönni. Ez jólesik nekem, büszke vagyok a lányaimra.
Éva válaszolt neki, teli szájjal, pedig az illetlenség:
– A Safranek Ibolya miatt akartunk mindenáron eljönni, aki velem jár, és ő lesz a harmadik
felvonásban a néger gyerek. Ott ül majd az apakirály trónjánál!
Anyánk letette a feketéscsészéjét, és ránk nézett. Jobban szerette volna, ha a zene miatt jö-
vünk, és nem a Safranek miatt!
De őt is sikerült megnyugtatnom:
– Nem zavar bennünket a muzsika sem.
Nekem gombóc van a torkomban, ha szép muzsikát hallgatok. Különben is nagyon szeretek
színházba meg operába járni, szépen felöltözni, izgatottan letelepedni, várni, hogy mindig söté-
tebb legyen, és csak a színpad világos. Csak ezt nem lehetett elmondani, mert Éva újra rázendített
volna. És három nap múlva kicsúfolt volna mindenki előtt!
Még mindig sötét volt, még mindig nem tudtam elaludni, csak törtem a fejem: a hullámvas-
úton meg a kórházon meg az operán kívül mi érdekes történt még?
De csak ilyenek jutottak az eszembe: Évának este nem szabad dinnyét enni, mert baj történik
vele.
Nálunk csak az Éva kitűnő, én nem. Én viszont benne vagyok anyánk egyik könyvében: „Az
értelmes gyermek könnyen tartja a négyes szintet, de ritkán hajlandó elérni, hogy kitűnő legyen.”
Én például sohasem vagyok hajlandó. Anyánk egyébként kiszedte a kezemből a könyvet.
– Ezt nem neked írták.
De addigra már úgyis elolvastam.
Aztán kezdtem elálmosodni, és végre belenyugodtam: Velem ritkán történik igazán érdekes
dolog. Tulajdonképpen csak a dagadt Médi megérkezését lehet számításba venni.
És az is elég baj, hogy megtörtént!

22
 ÖTÖDIK FEJEZET

Óváron nekünk mindig jó! De Médivel mégis megennénk egymást. Most már
Péter is ott lakik, aki fiú, de rendes

Anyánk reménykedve figyelt engem meg a Médit is, végül megrázta a fejét.
– Nem lehet Óvárra együtt elengedni őket, nem tehetem Esztivel, megennék egymást!
Végül döntött:
– Andrea és Éva elutazik, mint eddig is, Médi itt marad velem.
Nagyon irigyeltem Médit, hogy anyánkkal maradhat! Legszívesebben el is utaztam volna, meg
itthon is maradtam volna, csak azt sajnos nem lehet.
Nekifogtunk Évával becsomagolni mindent, amire szükségünk lehet.
Anyánk átvizsgálta a bőröndjeinket, és a háromnegyed részét kidobálta. Szerencsére a felét si-
került újra visszacsempésznem.
Aztán Évával teljesen egyedül nekilódultunk! Pedig Győrben át kell szállni.
Anyánk mindig feljön velünk a vonatra, keres rendesnek látszó házaspárt, és kérdezgeti tőlük:
– Egészen Óvárig utaznak?
Ha igen, akkor rájuk bíz, pedig erre semmi szükség nem lenne!
Aztán leszáll, és benyújt az ablakon két levelezőlapot. Az egyiken ez áll:
„Rendben megérkeztünk Győrbe, és rájöttünk, melyik vonattal kell továbbutazni.” A másikon
ez:
„Szerencsésen megérkeztünk Óvárra is épségben, meg a poggyász is.”
Mert véleménye szerint két hét is beletelne, amire ezt megírnánk neki. Így is van pontosan!
Még a lelkünkre kötötte, hogy mindenkinek adjuk át az üdvözletét, és hogy a Ferkónak küldött
csokoládét semmi esetre se együk meg. De nem nagyon figyeltem rá, mert azt akartam meglátni,
ahogy a vonatindító felemeli a tárcsáját.
Úgy szeretem, amikor a vonat elindul! Olyankor legszívesebben kiugranék a harisnyámból. A
bőrömből! Ez velem eléggé gyakran megesik.
Integettünk Évával anyánknak meg a csodálatos Médinek is, habár neki nem akartam, de ösz-
szekarolva álltak, nem lehetett az integetésemet különválasztani. És csak csodálkoztam magam-
ban:
Mennyire hasonlít Médi anyánkra! Ugyanúgy mosolyog meg minden. De nagyon reményked-
tem: csak azért látom így, mert összevissza ráz a vonat. Kiderült, hogy Éva is úgy látta. Habár
kétségtelen, hogy őt is rázta a vonat.
A néninek meg a bácsinak, akikre rábízott anyánk, el kellett mesélni, hová utazunk, kihez, mi-
ért és így tovább.
Legfőképpen ezért nem kedvelem az ilyesmit.
Megkínáltak bennünket almával meg cukorral, és Éva már majdnem elfogadta, mert csak az
utolsó pillanatban vette észre a figyelmeztetésemet. De két hét múlva már nem is látszott a kék
folt a bokáján, ahol megérintettem.
Anyánk éppen eleget magyarázta:
– Vannak beteg hajlamú emberek, úgy hívják, cukros bácsi. Ad nektek cukrot, ígér mindenfé-
lét, azt akarja, hogy szálljatok le vele a vonatról.
Csak vártam türelmetlenül, hogy ez a bácsi mikor kezd rábeszélni minket! Még meg is kérdez-
tem:
– Ne szálljunk le esetleg egyik-másik állomáson?
De ő válaszolta:
– Isten őrizz, higany-leány! Megígértem anyádnak, hogy épségben átadlak!

23
 És Győrben bedobtuk az első lapot. Még írtunk is hozzá, amitől ilyen lett:
Rendben megérkeztünk Győrbe, és rájöttünk, melyik vonattal kell továbbutazni.
Évát az utolsó percben védtem meg a cukros bácsitól és a cukros nénitől is. Akik meglepődtek
a keresztkérdéseimtől, és többé nem mertek minket elcsalni!
Andrea
Andrea cipelte a csomagokat, hogy az övé legyen a hordárpénz, de a süteményekből csak két
harapást adott, melyhez hasonló jókat kívánok, tisztelettel
Éva
És egész úton úgy reméltem, hogy lesznek csinos fiúk vagy valami más érdekes. Csak mász-
káltam érdeklődve ki-be. Amitől a házaspárék bólogattak elismerően:
– Jó idegei lehetnek az anyádnak.
De sajnos nem történt semmi különlegesség. Épségben leszálltunk az óvári pályaudvaron, Éva
így morgott:
– Nem is akart minket senki elcsalni, megehettük volna az almát, olyan szomjas vagyok!
Nehéz megérteni, mitől ilyen buta! Csak ennyit kérdeztem tőle:
– És ha mérgezett alma volt? Te sose gondolsz semmire?
Éva dühösen pislogott rám.
– Ha én megmondom, hogy mire gondolok, akkor te megtépsz.
Néha jobb lenne egyedüli gyermeknek lenni!
És soká nem vettük észre Eszti néniéket, mert nem ott álltak, ahol mi.
Aztán felfedeztük a Ferkót. Nagyon megnőtt egy év alatt!
Odaadtuk neki a léggömböt, amit mindig viszünk ajándékba, és rákötöttük a kezére, nehogy
megint elengedje, mert akkor bömböl, és nem lehet érteni egymás örömteljes szavát!
Eszti néni kissé kövérebb lett, és nagyon örült nekünk.
Anti bácsi, aki a férje, sovány és bajuszos, és kissé alacsonyabb, de erről nem kell beszélni, és
kész, vihorászni meg pláne nem, még a hátuk megett sem!
Kocsival mentünk hazáig, mert Anti bácsi sofőr, és elkérte az autót a vállalattól. Teherautó!
Csak kicsit lassan bírta elindítani, mert minden gyerek hátul akart ülni, aztán valamennyi elöl.
Anti bácsi nevetve mondta:
– Szíveskedjetek eldönteni, mert nem is hinnétek, de nekem más dolgom is van!
Aztán mégis én ülhettem mellé, mert nem nagyon hitte el, hogy nem ugrándoznék le-fel menet
közben.
A ház nem változott semmit! Egyemeletes. A lakás sem, a kert sem. Sok benne a szép virág,
amiket Anti bácsi gondoz.
Sokat járunk vele kirándulni, legtöbbször a Selymes-patakhoz. Annyi ott a ciklámen, hogy
csupa lila a rét, csupa illat az erdő! Lehet szedni akármennyit belőle, és nem kell futni, mert nin-
csen csősz.
Anti bácsi mindig lát valami érdekeset! Egyszer azt mondta nekem:
– Képzelj el egy négyzetmétert.
Behunytam a szemem, hogy el bírjam képzelni, aztán kinyitottam és bólintottam. Akkor kör-
bekerített a botjával egy cirka-birka akkorka részt, és kérte:
– Sorold el, mi mindent látsz ezen a helyen. Izgatottan leguggoltam és soroltam:
– Hét szál tavalyi gaz, három göröngy, kilenc kavics meg egy valamilyen bokor.
Ő nézett csak rám.
– És például béka nincsen?
Meresztettem a szemem mindenfele, mert már tudtam, hogy béka van. De sehol nem bírtam
meglátni! Akkor lassan odabökött a botjával, amitől az egyik göröngy messzi ugrott. Béka volt!
És Anti bácsi mosolygott tovább.
– Több béka nincs?

24
 Megpiszkáltam minden vacak göröngyöt, de nekem juszt se ugrottak sehova. És csak lestem,
hol talál mégis másik békát. Akkor lassan a bokorhoz nyúlt, a tenyerébe takarta az egyik levelet,
és mutatta óvatosan nekem. Az is békává változott!
Levelibékává, aminek csupa zöld a ruhája, és napsütésben arany a szeme. Ha valaki a kezébe
csukja, akkor hűvös, ha kinyitja, akkor liheg a torka, aztán messzire ugrik!
De történt más is. Egyszer talált egy kis vadnyulat. Az a legszebb a világon! Csak lapul az
ember kezében, a hosszú füleit teljesen a hátára csukja. Selymes, puha! És így nézett rám a fekete
szemeivel:
– Tudod, én nem is vagyok a világon.
Csak lapult a réten is, amit learattak a feje felől. Lekaszáltak. Anyukája elszaladt az emberek
elől.
Nagyon szerettem volna a kisnyulat hazavinni!
De nem lehetett, mert csak szabadon bír élni. Visszatettem a földre, és ott is csak lapult, egé-
szen szorosan. Mert még anyukája másra nem tanította.
És kérdeztem:
– Visszajön érte? Biztosan siet hozzá? Biztos, hogy nem egy ravasz róka talál rá előbb?
Anti bácsi nem felelt semmit, hanem mutatott nagyon érdekes fagyöngyöt a fán, ami élőskö-
dik, és madarak hordják szét a magját. Amiből tudtam:
Nem biztos, melyikük ér előbb a kisnyúlhoz, esetleg egy kóbor kutya vagy más. Ilyenek is
vannak az erdőben, amit borzasztóan sajnálok. Ezeket nem látja meg egy gyerek, ha nem mutat-
ják neki. Anti bácsi gombákat is ismer, a szamócát meg az ibolyát, kakukkot, mindent. Megisme-
ri mind a vadvirágokat! Gyökeresen kell mutatni, mert legtöbb növénynek a gyökere is jellegze-
tes vagy mi.
Anti bácsi csak sorolja az erdei sétán:
– Erre róka járt, itt cinke költ, ez őznyom, ez friss, ez kutyáé, szarvasé, vaddisznóé.
Ilyen felnőttekkel érdemes mászkálni, mert minden olyan lesz, mint a képeskönyv!
Eszti néni ápolónő, csak nem kórházban dolgozik, mert nem volt lakásuk, pedig már lett nekik
a kicsi Ferkó, akin az egész család hatalmasan csodálkozott, mert nálunk inkább csak lányok szü-
letnek.
Úgyhogy mondta nekik az óvári Erzsébet néni, akit majd szintén elmesélek:
– Gyertek hozzám lakni, mert nagy az én házam, és a kertem is, ahol majd dolgozhattok.
De nem sokáig dolgoztak, mert Erzsébet nénivel nagyon nehéz kijönni. Elköltöztek inkább
egy öreg bácsihoz, akit Eszti néni ápol, aki szintén valamilyen rokon, de mégis szelíd. Nem tud
már mászkálni, csak felülni az ágyban.
Akkor is felült nehézkesen, amikor berohantunk hozzá köszönni. Mosolygott, és megpaskolta
az arcomat.
– Te vagy az Andrea, a jó kislány.
Mondta Évának:
– Te meg javulj meg!
Ő az egyetlen, aki engem tart jobb gyereknek. Már csak emiatt is kedvelem.
Ez a tévedése onnan adódik, hogy Évának van egy rossz szokása a sok más mellett: visít tor-
kaszakadtából, ha fut. Én viszont szép némán szaladgálok! Mert többnyire Éva szalad elöl, és or-
dít, hogy valaki meglássa, mi van; én rohangálok utána csendben, hogy minél később vegyenek
észre.
De az ilyen dolgok az öreg bácsit már nem érdeklik, csak mérgelődik az ágyban a lárma miatt,
akárki is rohan elöl.
Aztán rábíztam Évára az ajándékok szétosztását, én meg futottam egészen a kert végéig. Ott
robog el a vonat, egészen közel!
Anti bácsi lécet szögelt a kerítéshez, amire fel lehet állni és integetni a vonatnak. De kavicso-
kat nem szabad dobálni, mert véletlenül eltalál az ember egy kisbabát.

25
 Meg van lugas is, amit át kellene festeni, de egyébként teljesen jó.
Aztán csak megtorpantam! Mert nem lehetett nekem felállni a vonatleső deszkára, mert már
állott rajta egy fiú. Kicsit hátranézett énrám, aztán visszafordult. Elég csinos. Úgyhogy visszali-
hegtem Eszti nénihez:
– A kert végében egy idegen fiú áll!
Eszti néni legyintett, nevetett.
– Nem idegen, csak még nem jutottam szóhoz tőletek. Nemrég költöztek ide, Péternek hívják,
körülbelül annyi idős, mint te, tizenöt.
– Pontosan! – vágtam rá, és határozottan néztem Évára. Aki már nyitotta is a száját, hogy cso-
dálkozzon:
– Hiszen Andrea csak tizenkettő!
Amit pedig nem kell folytonosan kiteregetni! Mondta még Eszti néni:
– Úgyis majd megismerkedtek.
Amin egy kicsit meglepődtem, hogy én csak úgy ukfukk megismerkedjem egy fiúval! És nem
is tudtam, hogy történik majd. Annyit elhatároztam: feltétlenül magázódunk, mert engem még
úgyse magáz senki.
Meg ezt is: esetleg majd feleségül megyek hozzá.
Sose lehet tudni!
Éva rögtön szaladt hozzá, mert ő még kicsi, és beszélgettek hármasban Ferkóval. Azalatt én el-
fogulatlanul kiültem a kerti ablakba olvasni. Máig se tudom, melyik könyvet szedtem elő!
Péterek kezdtek játszani mindenfélét, de nem sikerült, mert Évának sosincs semmi ötlete,
Ferkó meg még kicsi. Péter is elég hamar rájött erre, és felszólt nekem:
– Sokáig bámulod még azt a könyvet? Mért nem jössz inkább játszani?
Amiből rájöttem: a magázás nem egészen úgy alakul, mint reméltem.
És felrezzentem az olvasásból.
– Mehetek éppen.
Mert anyánk kedveli, ha felnőtt módra viselkedem. Úgyhogy felnőtt módra kisiettem az abla-
kon, csak tavaly óta már elfelejtettem, hogy milyen magas.
De azért igyekeztem inkább társalogni a sántítás helyett:
– Az én ablakom otthon tízszer ilyen magas, amin ki-be járkálok!
Aztán felmértük a terepet együtt.
– A lugasban előadásokat tartunk. Írunk hozzá színdarabot.
– A szerszámos kamrában hajókat faragunk meg mindenfélét.
Beleegyeztem:
– Már nekem is volt hajóm, persze kiskoromban.
Hogy láthassa, kivel van dolga. Csak azt nem mondtam meg: az enyém teljesen szárazföldi vi-
torlás volt, mert ha vízre tettük, rögtön felborult.
Nem fontos mindent mindjárt kifecsegni! Soroltuk tovább:
– A kertben lesz a szabadtéri színjáték. Este. Villanyfényben!
És így tovább. Aztán vonat jött, megszámláltuk: hetven vagont húzott. Péter szerint hatvanki-
lencet, és én biztosan beleszámoltam a szerkocsit is.
– Akarattal – bólintottam.
Majd megmondja nekem Anti bácsi, hogy a szerkocsi az micsoda! Amint elment a vonat, rög-
tön odaengedtük a kicsiket is. Az utolsó kocsi leghátulját még teljesen tisztán láthatták. Péter ja-
vasolta még:
– Most pedig ismerkedjetek meg Pegivel. Peggi.
Peggy. Így kell írni, mert angol név. És mentünk a kiskertbe, ami a Péteréké. Peggy Péter ku-
tyája! Van faháza, amit Anti bácsi eszkábált deszkából.
Peggy kissé összevissza kutya, mert az leánynév, a kutya viszont fiú, ami úgy adódott, hogy a
kiválasztásnál először nem akartak Péternek fiúkölyköt adni, hanem lányt, aztán mégiscsak azt

26
adtak, de addigra már elhatározta a Peggy nevet, ami szerencsére a kutyát teljesen hidegen hagy-
ta.
– Nem harap? – faggatózott az Éva óvatosan.
– Hacsak te meg nem harapod – kapta rá a feleletet. Peggy fajtája doberman, füle-farka levá-
gott. Megkérdeztem én is gyengéden:
– Nem fájt neki nagyon?
Péter válaszolta:
– Nem, mert apránként vágtuk le.
Nagyot nevettünk. És megkérdeztem vidáman:
– Tudod, mért csóválja a farkát?
Nem tudta! Csak hogy örömében meg ilyeneket, úgyhogy ráfeleltem:
– Mert a farka nem bírja a kutyát csóválni!
De nem nagyon kacagott, úgyhogy hozzátettem:
– Ez persze az Éva vicce, aki még sajnos gyerekes.
És elmeséltem inkább a rendes Pózna bolhatréfáját, amin szerencsére nagyobbat mosolygott.
És már láttuk, hogy jó barátok leszünk! Habár elég nehéz a jövőbe látni.
Mentünk fel Peggy után a Péter szüleinek is bemutatkozni, habár apukája éppen dolgozott. De
anyukája szóba állt velünk:
– Hogyan mondtad? Kovács Andrea és Éva? Ts-sel vagy ch-val a végén?
Be kellett hunynom a szemem, hogy lássam leírva a nevünket, aztán feleltem:
– Kovácsnak írjuk, egészen végig.
És faggatott tovább:
– A répcelaki vagy a kapási Kovácsok közül valók vagytok?
Ami elég fogas kérdés, de hamar tudtam a választ:
– Mi a Práter utcai Kovácsok közül valók vagyunk. Amitől kerekre nyitotta a szemeit.
– Csak nem a sofőr rokonai?
A hangját külön meg kellett volna hallgatni! Először ezt akartam válaszolni: „A mi anyánk ta-
nárnő, úgyhogy mivelünk nyugodtan lehet barátkozni.”
De nem mondtam, mert rájöttem: én sajnos egyáltalán nem akarok a Péter anyukájával barát-
kozni.
Addigra már ő úgyis udvariasan felállott.
– Sipirc lefele, itt nem lehet rendetlenséget csinálni!
És becsapta a hátunk mögött az ajtót. Úgyhogy mentünk vidáman lefele, és nagyon mosolyog-
tunk az Évával, hogy ne éreztessük Péterrel a mamáját, mert senki sem tehet a szüleiről. Vigasz-
taltam gyengéden:
– Nem is olyan nagyon borzasztó a mamád!
Péter kicsit állva maradt.
– Még csak az hiányozna! Ez Lujza. Apa nagynénje! Csak Izé néninek kell szólítani, mert az
szerinte szebb. Aol Izének. Aloiznek! Csak nem is így kell írni. Nem fontos, hogyan kell őt írni!
Trappoltunk lefele a lépcsőn, és én azt fürkésztem: mit lehetne játszani egy ilyen pompás,
hosszú lépcsőházban? Rakétakilövést például! Közben beszélgettem:
– Anyukád? Ő hol van?
Addigra Péter már kiszaladt a kapun át a kertbe, és nem fordult vissza, csak úgy felelt:
– Ő elment mitőlünk.
– Uff! – kiáltoztam, ahogy a tapasztaltabb indiánok szokták. Mert én is tapasztaltam már ilyet!
Meg is mondtam:
– Nekem meg a papám ment el, egy leány miatt. A te mamád is? Vagyis hogy fiú miatt?
De kiderült, hogy nem, hanem ezt csak az Izé néni fogta rá. Pedig Péter anyukája szép, vidám,
kedves meg ilyenek.

27
 Ez meg is látszott a gyermekén. A papája is rendes, csak száraz. Sokat olvas, keveset beszél,
azt is ritkán, ami a szép feleségét idegesítette és elment.
Úgyhogy egy dologban egészen biztos voltam: Izé nénivel majd egy kissé foglalkoznunk kell.
Hogy ne ő legyen Péter anyukája helyett. Hát bizony, vadnyulak is vannak az életben!
Szerencsére legalább Peggyvel minden rendben volt. Csóválta a maradék farkát, amikor újra
meglátott minket, és nem ugatta:
– Hát ti milyen fajta Kovácsok vagytok? Sofőrféle?
Meg lehet simogatni a sima szőrét, nem történik semmi. Csak teljesen koszos lesz az ember,
amit le lehet mosni néha!
Peggy meglehetősen élénk, felugrál, és puszit ad, olyankor azt kell mondani neki:
– Pfuj!
Amit tisztán megért. Lekushad, és nem ugrál három pillanatig. Akkor kezdi elölről.
Járt iskolába, úgyhogy amit parancsolnak, azt csinálja, mégpedig leül, feláll, megáll, odajön,
ha nincs éppen valami egyéb dolga.
– Ide süss! – kiabálta nekünk Péter, és megfogott egy kerti széket. Amitől Peggy hallatlanul
izgalmas lett. Izgatott, úgy is lehet mondani. Ketten is alig bírtuk tartani Évával. Péter letette a
széket az udvar közepére, és ordította:
– El lehet ereszteni!
Peggy lelkesen nekirohant a széknek, és átugrotta. Oda-vissza, oda-vissza, folytonosan!
– Addig csinálja, amíg össze nem esik! – hencegett Péter. Ugyanis Peggy nem soká járt kutya-
iskolába, és csak azt tanulta meg, hogyan kell elkezdeni, de azt már nem, hogyan kell abbahagy-
ni. Csak gyönyörködtünk a kutya ugrálásában, és én egyből rájöttem: ezt prímán fel lehet majd
használni. És ebben az egyben teljesen beleláttam a jövőbe.

28
 HATODIK FEJEZET

Bátor eszkimó főharcosok és tengeri ösvények az Északi-sarkon. Kié a harci

fásláda? Peggy nem mosdik eleget

Eszti néni nem úgy takarít, mint mi otthon, hanem sokkal érdekesebben. Kirakja az ágyneműt
napozni a kertbe. Matracot, mindent.
Izé néni is megtanulta tőle, úgyhogy reggelenként az egész kert csupa dunna meg paplan! Va-
kít a sok fehérség a napsugárban, lehet táncolni körülötte!
Úgyhogy Eszti néni szólt nekem kicsit aggodalmaskodva:
– Nem bánnám, Andrea, ha békén hagynád, ha nem kennéd be sárral, vagy más ilyesmi, ha-
nem kitalálnál valami okosabb játékot!
Bizony ilyen tekintélyre tettek szert az én ötleteim! Habár feleslegesen aggódott, mert addigra
már régen kitaláltam valami nagyon nagyszerűt.
– Északi-sarkosat játsszunk! Építünk pompás jégkunyhókat az ágyneműkből. Külön kisebbet
az Éváéknak, külön fővezérit magunknak.
Péter is meg a többiek is megfelelőnek találták az ötletemet, ami nem véletlen. És hozzálát-
tunk mindent szépen megcsinálni.
Persze jellemzően az Éváéké folytonosan egyberogyott!
Összedőlt. De nem sokáig vihorásztunk rajta, hanem először az övékét építettük fel közös erő-
ből, hogy nyugtunk legyen, mert ha beszaladnak árulkodni, hogy ővelük nem játszunk rendesen,
az senkinek se jó. Meg így legalább minden vacakabb építőanyagot az ő kunyhójukhoz használ-
tunk fel. Azzal együtt nagyon tetszetős lett!
Legalulra került a hímzett ágyterítő, arra tettük a matracot, arra a lepedőt, oldalt kerti székek
támasztották meg egy pad, a tetejére paplan került, középen a kerti gereblyével megtámasztva,
ajtaja lepedő, gombostűvel meg hajcsattal megtűzködve, és kész!
Természetesen nem szükséges benne állandóan és erősen fel-alá rohangálni.
Alig készült el, Ferkóék lelkesen belekúsztak. Lehetett benne hason feküdni meg háton, to-
vábbá a kunyhó szélén törökülésben ülni, csak egy kicsit görbén, a földig hajolva, szóval teljes
kényelem.
Éva szerzett bele lábasokat, tányérokat, kakaót, tejet, lekvárt. Neki persze könnyű, mert rá
senki nem gyanakszik!
Mikor nagyjából berendezkedtek, elmentünk hozzájuk látogatóba. Kopogtatni a lógó lepedőn
eléggé nehézkes, helyette inkább huhogtunk sarki jegesbagoly módjára, mert ez lett a megbeszélt
titkos jel. És megkérdeztük a lepedőajtó előtt:
– A bátor eszkimó harcosok itthon vannak-é?
Mire Ferkó kiordibált:
– Nincsenek itthon, hanem elmentek, és csúszkálnak meg szánkóznak a jéghegyeken szerte-
szét!
Ami gyerekes butaság, mert jéghegyeket még nem is építettünk, de legalább megtudtuk, hogy
abból is szükséges néhány darab. Éva sem bírt nyugton maradni, hanem kidugta a kíváncsi fejét.
– Üdv nektek, Napóleon császári fővezér bátor arab katonái! Csak a harcias feleségek vannak
itthon, akik éppen fókahalfarka-levest főznek, de még nincsenek készen, úgyhogy talán járjatok
erre a jövő héten.
És gyorsan visszabújt. Mi egymásra néztünk Péterrel, és elhatároztuk: úgyis kiraboljuk a kap-
zsi, harcias feleségeket, amiért csak ők kívánnak táplálkozni, egyedül!
De előbb felépítettük a saját fővezéri kunyhónkat, ami persze sokkal szebb lett és sokkal na-
gyobb, mint a harcias eszkimóké. Három szék is elfért benne.

29
 Ráülni nem lehetett, mert ahhoz a mi sátrunk se volt elég magas. Szépen berendeztük minden
szükségessel, úgymint ásóval, látcsővel, deszkával, rádióval, könyvekkel, ragasztóval, és szed-
tünk egy kosár hullott almát is a gaz betolakodók ellen, akik majd egészen biztosan megtámad-
nak. Még nem is lettünk készen, máris jöttek az okos Éváék látogatóba.
– Itthon vannak-é a bátor indián keresztes vitézek?
Kiáltoztam vissza neki:
– Kár, hogy harcias eszkimó testvérünk Rákóczi kurucait is bele nem keveri! És még ne is
gyertek, mert egyáltalán nem vagyunk készen! Járjatok szerencsével, haladjatok békével, és men-
jetek a csudába!
Elhatároztuk, hogy mindig azt mondjuk majd, hogy még nem vagyunk készen, mert ha meg-
látják, hogy milyen pompás főharci kastély lett a miénk, akkor folytonosan nyafognának, hogy
cseréljünk meg ilyeneket.
Utána még építettünk annyi jéghegyet, amennyi a maradék ágyneműből kitelt, és kész. A kert
többi része mind a Jeges-tenger zúgó habja lett!
És elégedetten húzódtunk be jégvillánk örökösen fehér homályába, ahol nagyon hamar rá lehe-
tett jönni: még a pokolban se lehet nagyobb tűzforróság, mint Óváron, az iskolai nagyszünetben,
egy jégkabin dermesztő belsejében.
Felhajtottuk a lepedőajtót, hogy kissé besüvítsen rajta az északi szél, és lógattuk lábunkat a Je-
ges-tenger hűs vizébe. Könyököltem közben a térdeimen, és így töprengtem: „Milyen kár, hogy
nincs egy árva jegesmedvénk sem!”
Mire Péter csodálkozva szemlélt meg.
– Miből gondolod, bátor eszkimó fehércseléd, hogy nincs?
És máris hozta Peggyt!
Peggy kicsit izgatott lett a jégháztól, ami nem véletlen, mert Peggy mindig mindentől izgatott
lesz. Éktelenül csóválta a maradék farkát, vadul körbeszaglászott minden jégtáblát, nyüszített
boldogságában, és folytonosan belenyalt a képünkbe. Csak tuszkoltam lefele magamról, és így
örvendeztem:
– Igazán csodálatos jegesmedvét ejtett foglyul a nagy eszkimó törzsfőnök!
Mire egyből odacsődült a többi bátor eszkimó harcos siránkozni:
– Úgyis meg lesztek mondva, mert az nem igazság, hogy nektek van jegesmedvétek, nekünk
meg nincs! – Úgyhogy mérgeskedtem velük:
– Az egész nagyszerűséget én találtam ki, építettünk nektek remek kunyhót, végre ti is csinál-
jatok valamit.
De nem csináltak, hanem csak leültek a lakásunk elé a jeges vízárba duzzogni. És hallgatták a
messziről megtért vezér beszámolóját:
– Útközben hazafelé akadt egy kis időm, úgyhogy meg is szelídítettem a jegesmedvénket!
Éva húzta a száját.
– Ilyenféle mackó nem is létezik az örökös hóban!
Péter méltósággal bólintott a szavaira:
– Valóban, harcias asszony, ez egy egészen különleges jegesmedve! Mert ilyen fekete és rövid
szőrű csak minden ezer évben egy akad közöttük. Egyébként szólítsátok csak röviden Nagy Feke-
te Jéghegy Szellemének, mert ez a becsületes neve.
Nagy Fekete Jéghegy Szelleme egyfolytában őrjöngött körülöttünk, mászott összevissza min-
denhová, amitől nagyon érdekes, ősi lábnyomok maradtak a lepedőn! Percenként lehasalt, és bol-
dog örömmel lihegett a képünkbe, aztán lelkesen hörögve felugrált, és várta, hogy még mivel
szórakoztatjuk.
Péter pedig kihozta a seprűt, és hozzákötötte a szemétlapátot, és közölte:
– Sunyi rozmárokat látok ólálkodni a főbarlangunk körül, akkorák, mint az elefánt, elejtek né-
hányat közülük, hogy az ebédre ne legyen gond.

30
 – Helyes – bólogattam. – Azalatt én majd halászhálót szövök, ahogy az már mifelénk szoká-
sos.
És sikerült minden baj nélkül kicsennem a szoba asztaláról az ellenséges horgolt terítőt. Kiáll-
tam vele a főlakásunk kapujába, és beárnyékoltam a szemem, hogy nagy nehezen látni bírjak az
örökös északi fényben.
– Bátor eszkimó főharcos! – ordítottam. – Ha elejtenél egy-két csónakot is, akkor máris ha-
lászhatnánk a vad és viharzó tengeren!
– Nagyon tajtékos! – aggódott Péter, hogy némi időt nyerjen, és azalatt máris körbecserkészett
a szeme, hogy miből lehetne a csónak.
Amitől rögtön ott termett a két kicsi eszkimó.
– Ha nektek lesz a csónak is meg a jegesmedve is, akkor mi nem játszunk!
Kénytelen voltam rájuk ordibálni:
– Nagyon harcias és süket testvérek! Nem látjátok, hogy a habzó és mérges tengeren álltok?!
Az ott mind tenger, megmondtuk érthetően! Fáradjatok fel gyorsan egy jéghegyre, mielőtt meg-
fulladtok!
Mire felfáradtak, és ott maradtak tovább. Mindent nekem kell kitalálni! Szerencsére sikerült,
úgyhogy tudakoltam tőlük:
– Akartok szelíd házifókát a jégszobátokba?
Ferkó gyanakodva kérdezte:
– Milyen fajta fóka lenne?
– Macskafajta fóka – magyaráztam. – Vigyétek be a sátorba a homokos jégládájukat, és kész.
Ferkó vakarta a fejét, és nem akarta, Éva viszont igen.
Úgyhogy lett nekik három szelíd, nyávogó fókájuk a jégveremben, mert a cirmos Rezedát meg
a fekete Salamont nem bírták elkapni.
Azalatt Péter rájött a fehér fásládára. Egyszerűen szárnyakat kapott mellettem, ami nem csoda.
Biztatta és lelkesítette Ferkóékat:
– Ha egykettőre kidobáltok belőle fát, szenet, rongyot, papírt, mindent, akkor ti is beleülhet-
tek!
Amitől nekiláttak derekasan, és a szénből meg fából messzire kanyargó ösvényeket építettek a
zúgó tengerre, de hát tőlük még okosabbat nem lehet várni. Aztán ordítva a tengerre szálltunk va-
lamennyien.
Csak persze nem fértünk bele.
És Ferkó megint siránkozott:
– Ha a harci fásláda nem lehet egyedül a miénk, akkor máris megmondom Izé néninek, hogy
bevittétek a kutyát az ágyneműje közé.
Kénytelen voltam megvetően kiáltozni:
– Abból sajnos harc következik! Íme, megint csak megeredt az ősi, eszkimó átok! Megint
egyik eszkimó küszködik a másik eszkimóval!
Ezen az aleszkimók vihorásztak, beleültek a harci fásládába, és magukra csukták a fedelét.
Azalatt mi kitaláltuk magunknak a hadi szennyesládát, ami valamivel nagyobb. Sietve kirá-
moltunk belőle, mert sürgetett az idő. Lett ásó-lepedő vitorlája is! Beraktuk a parancsnoki anya-
hajóba Izé néni monogramos ágyneműjét, mert az a legszebb. Peggy rögtön rátelepedett a fodros
párnára, én meg sóhajtoztam:
– Mennyire örülne szegény, ha láthatná, hogy ezt is megérhette!
Péter utasította a Nagy Fekete Jéghegy Szellemét:
– Vigyázz a főcirkálóra, amíg mi hadianyagot keresgélünk!
De nem vigyázott, hanem jött ő is keresgélni, minden kukacos almát boldogan megszagolt, és
terpeszállásban várta, hogy dobáljuk neki. Elég sok lőszert találtunk, úgymint szandálokat, köny-
veket, férges almát, vöröshagymát a kamrából meg más ilyeneket.
Azalatt az aleszkimók is felhalmoztak mindenfélét a harci fáskenuban, és kiabáltak:

31
 – Lehet a harc!
Mi pedig vissza hősiesen:
– Már ki is olvasztottuk az örökös jégből a harci csontbárdot! Amit az atyakirálytól örököltem!
Éva egyből kidugta a fejét.
– Atyakirály? Akkor fele bárd az enyém! Vihorászott és visszabújt, mi pedig erőteljesen meg-
támadtuk őket.
Csakhogy ezúttal ők találták ki az okosabbat, mert egyszerűen magukra csukták a fásládát, és
kész. Kiabáltunk nekik dühösen:
– Becsukni az nem ér!
Mire Éva felnyitotta résnyire, és kiméltatlankodott:
– Nem mondtatok olyan harci szabályzatot, hogy nem lehet!
És becsukódtak újra teljesen. Amit nekünk nem lehet, mert nagyobbak vagyunk, meg az anya-
gálya vitorlázata miatt sem. Úgyhogy csak ültünk Izé néni monogramos ágyneműjén, és várakoz-
tunk idegesen, és reménykedtünk:
– Úgyse bírják soká. Majd csak megunják.
De egyelőre nem unták meg, hanem nevettek a két nagy szamáron, amit nem tűrhettünk akár-
meddig! Kiabáltuk nekik:
– Úgyis megfenyítünk, gaz ellenség!
De semmi hatás. Akkor ránéztem Péterre, hogy figyelje a jó módszeremet, és nagyon kedve-
sen így ordibáltam:
– Aranyos jégrokonaink, olyan izgalmasat találtam ki, milyen kár, hogy ti nem láthatjátok!
Amitől Éva egyből felcsapta a harci kajak fedelét, úgyhogy mindkettőnk lövedéke pontosan
eltalálta. Ő is hajigált mindenfélét felénk. Ferkó viszont csak kuporodott tovább, a csónak pere-
mén kapaszkodva, behúzott kobakkal. Úgyhogy mikor Éva becsapta a fedelet, akkor rávágta
Ferkó ujjaira, aki igen nagyot visított tőle. Aminek örültünk:
– Megoszlott az ellenség!
Mert tisztán kihallatszott a veszekedésük. Úgyhogy megnyugodva szavaltam nekik tovább,
mert bevált a viselkedésem:
– Ti csak verekedjetek gyáván a harci fáshajó fenekén! Mi azalatt felforgatunk mindent az
utolsó Jéghegyig, és elfogyasztjuk a fókahalfarka-levest, kakaóval és lekvárral!
Péter összefonta a karjait.
– Így legyen, himpellérek, az ördögbe is!
Aztán egy ideig harci táncot jártunk, majd Péter így fohászkodott:
– Teringettét, jöjj, Nagy Fekete Jéghegy Szelleme, és légy velünk egész idő alatt, addig ne is
érjen véget a harc, amíg be nem fejezzük!
Amit talán mégsem kellett volna, mert attól fogva nem lehetett az eseményeket megállítani
többé, sőt, még szemmel tartani is csak nagy nehezen.
Azzal indult a Nagy Végső Harci Leszámolás, hogy Péter rákiáltott egy lövedékre:
– Peggy! Hozd vissza!
Kissé megpökdöste, és behajította Éváék dunyhakunyhójába. Peggy pedig rendes szokása sze-
rint eléggé nagy lendületet vett, miáltal elöl beszaladt, hátul kiszaladt, hiába fékezett mind a négy
lábával egyszerre. Ráadásul pedig teljesen belegabalyodott az ajtó-lepedőbe!
És csak nagy nehezen bírtuk levenni róla, amit kissé rossz néven vett. Egy kis ideig szemrehá-
nyóan a földre lapult, majd mégis inkább felpattant, és szélsebesen forgott saját maga körül. Az-
tán, mint a kilőtt villám, egyenesen beugrott Éváék lakosztályába, ugatott torkaszakadtából, ráka-
paszkodott a falakra, kívül is meg belül.
De először csak a jégszoba eleje omlott össze. Aztán a hátulja is, végül minden. Csak úgy ka-
vargott az egész!
Mert Peggynek sikerült valahogy mindig legalul elhelyezkedni! Mire kihúzgáltuk, nagyszerű
sarki hóesés kerekedett. Vad porfelhő meg más ilyenek.

32
 Amikor már teljesen összerogyott az ágynemű, akkor Peggy felállott a romok tetejére, és át-
szellemülten csóválta a maradék farkát.
Éváéknak pedig eléggé vad harci láng pislákolt a szemükben, Ferkó fenyegetően emelte felénk
az öklét.
– Nekünk van három tojásunk is!
Ami pompás fegyver, úgyhogy riadtan húztam az időt:
– Ha rántottás lesz az ágynemű, akkor ti is éppen úgy kikaptok!
Péter pedig kissé járta még a győzedelmes törzsfőnöki táncot, majd felemelte a kezét.
– És most csituljon a harci hév, mert máris bekövetkezett a sarki éjszaka, hat hónapig az orro-
tokig se láttok!
Amitől Éváék először meghökkentek, aztán bőgni készültek, aztán sajnos, mást határoztak.
És belerohantak teljes erejükből a mi főkunyhónkba.
Összedöntötték, amennyire csak bírták!
Amint ideje engedte, Peggy is a segítségükre sietett. Boldog ugatással ugrándozott a mi főla-
kásunkra is, hogy összedöntse.
Éva egyfolytában visított rendes szokása szerint, Ferkó harci kiáltásokkal biztatta magát, és a
kerti gereblyéjükkel támadta a jégkastély maradékát. Lehetséges, hogy mi is ejtettünk egy-két
zokszót, mert Izé néni a fülére tapasztott tenyerekkel tekintett ki az ablakán. Igazán változatos
látvány fogadta!
A felborult eszkimósátrak meg a tengeren szétrakott ösvények meg a szennyesláda a
vitorlázattal – és az ő előkelő ágyneműjével berendezkedve! Először nem is akart hinni saját
szemének, aztán eléggé nagyot sikított, különben meg se hallottuk volna.
Pedig akkorra már békét kötöttünk. Péter a parancsnoki vitorlás anyahajóban tartózkodott egy
lekvárosüveggel. Mindegyikünknek jutott belőle egy-egy kanállal, és így szívtuk el a békepipát.
Nagyon kedvesen mosolyogtunk fel Izé nénire, és kényesen sepergettük néha a ránk hulló hó-
pelyheket. Peggyre visszatettük a lepedőjét, kissé lamentált is miatta, de azért érdekesen sétálga-
tott közöttünk, néha pedig hemperedett. Faggattuk kíváncsian Izé nénit:

– Talán valami baj történt?

De Izé néni valamiért nemigen jutott szóhoz. Hanem leviharzott Eszti nénihez, mire készsége-
sen magyaráztuk:

33
 – Sajnos, nincsen itthon, hanem a piacra ment. Kirohangált utána, valami nyilván felbosszan-
totta. Azalatt szélsebesen mindent helyrehoztunk. Legalulra került okosan a lekváros ágynemű,
ami miatt a tisztelt Éva legkevésbé sem lett ideges, hanem szemtelenül vihogott rám.
– Úgyis azt hiszik majd, hogy te csináltad!
A lekvárosok fölé raktuk a rántottásat. Ferkó utánozta a tisztelt Évát:
– Úgyis mindenki azt hiszi, hogy az Andrea tette!
Néha a világhírnek is vannak hátrányai! És a rántottás fölé került a kutyalábnyomos, ami pedig
kiszakadt, azt óvatosan mozgattuk, és így tovább.
Mindent ugyanúgy raktunk, ahogy először volt, kivéve öt-hat darabot, amiről nem tudtuk el-
dönteni, hogy a miénk-e vagy a Péteréké. De eléggé viharvert kupacok lettek sajnos, amitől az a
mentő ötletem támadt:
– Vigyük vissza a lakásba, úgy a legjobb!
Így is cselekedtünk, a legjobb belátásom szerint.
És mire Izé néni hazariasztotta Eszti nénit a vásárlásból, addigra már nem is látszott semmi,
felszedtük a legutolsó pihét is, mindent!
Izé néni megállott a kapuban, és eléggé érdekesen nézegetett körül, és ezt hebegte:
– Édesem, ha te is láttad volna, amit egyáltalán nem látsz, akkor most te is hiába keresgélnéd a
méltatlankodó szavaidat.
Péter kíváncsiskodott:
– Nekünk is tessék elmesélni, hogy mi történt, mert bennünket is borzasztóan érdekel!
De Izé néni ettől se enyhült meg:
– Megállj, Péter, megállj! Majd hazajön apád! Majd eltilt benneteket egymástól! A sofőr
Kovácséktól! Egy főmérnök gyermeke, micsoda világ!
Péter nem nagyon félt, mert Izé néni mindig panaszolt valamit a papájának, aki olyankor csak
ette a vacsoráját, a tányér mellé tette valamelyik könyvét, és válaszolta:
– Igen, valóban, hallatlan, illetve nagyszerű.
Éjjel még további érdekes dolgok estek meg!
Kiderült, hogy Peggy nem mosdik eleget, hanem kissé bolhás. Szép, nagy, fekete, kövér ku-
tyabolhái vannak, amilyeneket például a Pózna mondott. Egy részük Peggyről egyszerűen átköl-
tözött az ágyneműkre. Nagyon érdekesen ugráltak!
De hajnalra már összefogdostuk a legutolsó szemet is. Eszti néni mentegetőzött Anti bácsinak:
– Pedig Peggyt sose eresztem be ide, most mégis ez a bolhainfláció!
Invázió.
Szerencsére nem haragudtam meg miatta, hanem bólogattam:
– Hiába, kertes ház, az kertes ház, bejön a pók is meg a lepke is meg a bogár is, meg a hernyó
is bearaszol.
Aztán Anti bácsi elment dolgozni, Eszti néni meg hozzám fordult.
– Bizony, Andrea, kertes ház, az kertes ház, ilyen helyen az ágynemű is mennyivel gyorsabban
piszkolódik! Főleg ha ti foglalkoztok vele.
– Az úgy volt… – kezdtem magyarázni, de leintett.
– Ami megtörtént, az megtörtént. De helyre kell hozni. Szépen nekiálltok, lehúzzátok a be-
piszkolódott huzatot, megvarrjátok a dunnát, adok friss ágyneműt, és mindent tisztába tesztek.
Nagyon örültünk az új játéknak! Elhencegtem vele:
– Otthon is sokszor varrogatok. Kabátzsebet, gombot, mindent.
Évának persze feltétlenül közbe kellett kotyognia:
– Bizony! És mindent háromszor! Anyánk csak megfogja az Andrea által felvarrt gombot, és
máris a kezében marad.
– Mert vacak a cérna! – mérgelődtem vele.

34
 Eszti néni ezalatt odahozta a varródobozát, van benne tűpárna, sokszínű cérna, gyűszű, szép
nagy szarvasbogár. Ez utóbbit mi raktuk oda, de Eszti néni szerint jobb helyet kell keresnünk ne-
ki.
Kiválasztottam a legnagyobbik tűt, mielőtt még Éva elorozhatta volna előlem. Abba a leg-
könnyebb befűzni. Eszti néni azonban kivette a kezemből.
– Ez majd jól jön, ha zsákot foltozol. Most ajánlom helyette ezt a kisebbet.
Alig lehetett megfogni, olyan aprót adott! De azért mondtam:
– Otthon tízszer ilyen kicsivel szoktam öltögetni. Valamennyien kaptunk tűt meg cérnát, és
elég keservesen vigyorogtunk egymásra. Eszti néni szerencsére nem vette észre, és így véleke-
dett:
– Aki valamit el tud rontani, az csinálja is meg. Nem?
– Feltétlenül! – helyeseltem.
És sajnáltam, hogy nincsen tanítás, mert akkor a leckémre való hivatkozással meg lehetett vol-
na szökni. Így azonban semmi kifogás nem jutott eszembe.
Ültünk sorban egymás mellett, Éva kidugta a nyelvét, úgy igyekezett befűzni, Ferkó már
majdnem pityergett. Én voltam a legokosabb, mert jó hosszú cérnát vágtam, hogy csak egyszer
kelljen befűznöm, és kész. Akkora csomót kötöttem rá, mint egy ház, és nekiláttam.
Hol a dunna csúszott el, hol a cérna gubancolódott össze.
Éva mérgében is engem figyelt.
– Andrea minden öltésnél kiugrik az ablakon.
Eszti néni figyelmesen megvizsgálta a munkámat, és kijelentette:
– Előszörre egészen jó. Másodszorra varrd kicsit sűrűbb öltésekkel. Hogy ne kelljen harmad-
szor is fáradnod!
– Szerintem máris tökéletes – vitatkoztam vele, de nem sokáig, mert minden mozgatásnál szál-
lott kifelé a pehely.
Évának akkor már potyogtak a könnyei. Ezt bőgte:
– Én kaptam a legkisebb tűt! És a legvastagabb cérnát hozzá!
Eszti néni vigasztalta:
– Szép nyugodtan, türelmesen csináld, hiszen bőven van időd.
Úgy éreztem, ezer évig tartott, amíg megvarrtuk azt a pár kis hasadást, pedig valamivel rövi-
debb idő is elég volt hozzá. Nagyon fellélegeztünk, amikor elkészültünk.
Akkor még fel kellett húznunk a friss ágyneműt. Nagyon szórakoztató munka! Hemperegtünk
az ágyban, egymást dobáltuk, vihorásztunk. Csak úgy sose készül el vele az ember. Eszti néni
megmutatta.
– Így kell kifordítani, ráhúzni, szép sarkosan.
Neki sarkos lett, nekünk nem, ilyen véletlenek előadódhatnak. És megint én találtam ki a leg-
okosabbat:
– Nekem jó lesz akárhogyan, egyáltalában nem vagyok kényes az ilyesmire.
Éva és Ferkó is helyeseltek, Eszti néni ránk hagyta. És futottunk volna ki végre a kertbe ját-
szani! De becsukódott előttünk az ajtó.
– Most pedig a piszkos ágyneműt kell kimosni.
Nagyon örültem az ötletnek, végre valami, amihez valóban értek!
Mert anyánkat az Erzsébet néni nevelte, aki a nagymamának a nővére, és így vélekedett:
– Mi eleget gürcöltünk a takarítással, főzéssel, mindennel. A mi gyerekeinknek máshogyan le-
gyen.
És beíratta anyánkat zongoraórára, aminek nagyon örült, feltette a szemüvegét, és buzgón
gyakorolt:
– Egy-két-hár, egy-két-hár.
Így kellett neki számolnia az ütemet.
Még járhatott lovagolni is, amitől nagyon kétségbeesett:

35
 – Ha felveszem-leteszem a szemüvegem, akkor egy picit mindig imbolyog a világ, de ha lóra
kell ülnöm, akkor minden borzasztóan hullámzik, engem is beleértve.
Lovardába nem sokáig járt anyánk, hanem férjhez ment apához, aki örült a szép zongorázás-
nak. De hamarosan töprengeni kezdtek:
– És ki fog főzni? És hogyan kell mosni?
De megtanulta anyánk nagy keservesen azt is a zongorázás mellé, és elhatározta: „Ha nekem
gyerekeim lesznek, háziasán nevelem őket.”
Mi lettünk a gyerekei, és az Erzsébet néni miatt hatéves korunktól fogva minden este ki kell
mosnunk a bugyinkat, és nyolcéves korunk óta a zokninkat is ráadásul.
Most viszont nagyon jól jött a tudományom! Megnyugtathattam Eszti nénit:
– Mosni valóban prímán tudok.
Éva undokul utánzott:
– Valóban! Ötödszörre is piszkosabb és szürkébb minden darab, mint kimosás előtt.
De nem lehetett megtépni, mert már úgyis elég volt a rovásunkon.
Mentünk helyette a mosókonyhába, ahol teknők vannak, dézsák és más egyéb érdekes dolgok.
És először be kell fűteni, és vizet melegíteni.
Éva megjegyezte:
– Nálunk otthon mosógép van meg centrifuga meg Patyolat.
– Körülményes lenne hazaküldeni az ágyneműt – vélte Eszti néni, és ebben egyetértettünk ve-
le. Még csak az hiányozna, hogy anyánk is értesüljön a dologról! Rám nézne, ahogyan más anya
nem is tud nézni, és mondaná:
– Andrea, kérlek!
Én meg nem néznék sehova, hanem elsüllyednék.
A vízmelegítést Eszti néni intézte, bele is öntötte a teknőbe, kevert bele elegendő mosóport,
megmutatta, melyik dézsában ázik a tojásos-lekváros ágynemű.
– A többi a ti dolgotok.
Az egész nagymosást én irányítottam! Először csináltunk papírhajókat, és úsztattuk. Aztán
megmutattuk Ferkónak, hogyan kell kétkéményeset hajtogatni. Aztán játszottunk halacskásat,
meg ki kellett találni, hogy kinek a kezét fogtuk meg a mosóporos vízben.
– Kicsit csíp – rázogatta az öklét Ferkó.
Csak ettől még nem lett tisztább az ágynemű. Úgyhogy sóhajtozva nekifogtunk. Dörzsöltük,
sikáltuk, keféltük, de nem nagyon akartak eltünedezni a foltok.
Éva utálatosan dörmögött:
– Andrea ötlete volt az egész!
Ferkó buzgón bólogatott, úgyhogy rájuk löttyintettem egy kis vizet.
– Ti talán nem játszottatok?
Bejött Péter is érdeklődni:
– Hát ti mit találtatok ki?
Gyorsan megszólaltam:
– Eszti néni megengedte, hogy mossunk.
Nagyon irigykedve nézett ránk. Úgyhogy kegyesen beleegyeztem:
– Ha akarod, és ha értesz hozzá, akkor esetleg te is nekiláthatsz.
Jól jártunk vele, mert a nagyobb kezével jobban ki tudta dörgölni a lekváros részeket. Elmesél-
te, hogy nála nem ugrándoztak a bolhák, és az apukája is egész éjjel az igazak álmát horkolta. Izé
néni viszont nagyon nyugtalanul aludt, mert főleg a saját ágyneműjét cipelte le, hogy illatosra
süsse a napsugár.
Ez nagyjából meg is történt. Péter szerint egész éjjel hol morgott, hol visított, néha siránkozott,
és magában beszélt, illetve mintha mások is lettek volna a szobájában.
Aztán jött Eszti néni, és megkönyörült rajtunk. Megnézett minden ágyneműt, és kijelentette:
– Már nagyon szép tiszta.

36
 Igaz is volt, csak nagyon messziről kellett nézni és teljesen hunyorítva.
Érdeklődött még tőlünk:
– Mikor játsztok legközelebb ilyen érdekeset?
Gyorsan feleltem:
– Nem tudom, miket játszunk ezentúl, de az biztos, hogy valami egészen mást.
Aztán berohant Izé néni is. Egyáltalán nem volt kialudva, és újságolta a mozgalmas éjszakáját
Eszti néninek, aki látszólag csodálkozva hallgatta. És így vélekedett:
– A gyerek, az gyerek, felnőttkorukban majd nem tesznek ilyet.
És rám nézve hozzátette:
– Persze Andreát leszámítva.
Péter igyekezett bennünket megvédeni:
– Talán a meleg időtől következett be ez a bolhásodás. Milyen szerencsénk van, mert például
az északi földrészen az egérfajták kelnek így útra.
Izé néni idegesen felkiáltott:
– Ha egyetlen árva egeret is találok az ágyamban, akkor engem nem láttok többé!
És mérgesen nekilódult. Még megkérdeztem tőle:
– Biztos, hogy minden háziállatkát sikerült összefogni? Nem lenne jó, ha hozzánk, a sofőrla-
kásba is beugrándoznának.
Amint Izé néni fújtatva eltávozott, azonnal nekiálltunk mindenütt egeret keresni, de hamarosan
kiderült: egyetlen aranyos kisegér sincsen az egész vacak házban!
Nem baj, valahonnan majdcsak tudunk szerezni.

37
 HETEDIK FEJEZET

Erzsébet néninek néha születésnapja van. Mit tudnak a mai lányok? Macska a
szekrényben. Ott segítek, ahol tudok!

Óváron van még nekünk az Erzsébet néni, benn lakik a város közepén, pont szemben a nagy-
templommal.
Nagyon szeretem, ha harangoznak, amikor éppen nála vagyunk! Olyankor a zengő zúgástól
remeg az ember gyomra is, ha rászorítja a kezét. És ha nem szorítja, akkor is.
A templom is szép, egészen régi szaga van, kikopott kövekkel az alján. Az öreg padokra le le-
het ülni, mindenkinek a saját helyére. Van a padban fiók, amire ráírták a tulajdonos nevét. Példá-
ul Erzsébet néninek: „Kurucz Györgyné”.
De nem nyitja semmi olyan kulcs, ami az enyém, és hajcsat se. Erzsébet néni ki bírja nyitni!
Olyankor van benne nagy fekete zsoltároskönyv, beleírva a végére, ki mikor született. Ferkó a
legvégső a sorban, de még nem biztos, hogy az utolsó.
Erzsébet néni a nagymamának a nővére, de egészen más.
Erzsébet néni házán régies betűkkel márványtábla áll: „Védett ház”.
Ami annyit tesz, hogy nem szabad neki lebontani.
Habár szerintem máskülönben se bontaná le, mert akkor csak sátorban lakhatna.
A régi ház miatt nagyon érdekes hozzá látogatni!
A kapualj macskaköves, az udvar virágos, a falikút elromlott, úgyhogy nem is szabad piszkál-
ni.
Egészen kikopott lépcsők vezetnek felfelé. A lépcsőről rá lehet menni a nagy előtérre, ami alul
vörös kövezetes, fölül boltozatos. Nagyszerűen visszhangzik, ha beszélget az ember.
Olyankor kirohan a szomszédból a Morvai néni, tágra nyitott szemekkel, és nagyon megörül
nekem:
– Te vagy az, Andrea,, azt hittem, megint egy másik világháború!
Mert már kijutott neki kettő, és az elegendő. A férje is nagyon szeret! Bottal jár, érdekesen ko-
pog a kövezeten. Boldogan mondogatja, ha meglát:
– Harminc éve, hogy megsiketültem, de a te hangodat még mindig jól hallom!
Az ember ilyenkor szerénykedik:
– Többnyire alátámasztja az Éva sikítása is, úgyhogy nemcsak az enyém a dicsőség.
Mindegy, azért megható lehet neki.
De mégsem szabad az előtérben játszanunk, mert az idős embereket már sok minden idegesíti.
Továbbá onnan nyílik a konyha, fapadlós. Nagy tűzhellyel a közepén. Folyton kell mirgizni.
Smirgizni. Smirgli!!!
Tisztítani, az is ugyanaz, de könnyebb.
Van rézmozsár, habüst, régi mérleg, tavalyi naptár, csillámporral teliszórva, légyfogó, légy.
Van nagy, hűvös kamra, házi befőttel. Málnaszörp is, Erzsébet néni saját gyártmánya. Sokat
munkálkodik vele, de megéri, mert nagyon szeretem. Nem is pazarolja mindenkire! Néha három-
szor is meg kell kérdeznem, mindig hangosabban, hogy mi az a piros lé az üvegekben. Akkor ne-
hézkesen sóhajt, de kihozza.
És van fürdőszoba, eredeti bádogkáddal, deszkatetővel. Nagyszerűen lehetne benne bújócs-
kázni, de Erzsébet néni már nemigen szokott.
Utána következik egy szoba, zöld kanapéval. De nem szabad rajta ugrálni, mert antik és plüss.
Ül rajta egy jópofa bohóc, nagyon vékony karokkal-lábakkal-süveggel. Ha gyengéden a kezembe
veszem, akkor Erzsébet néni azt mondja:
– Mára, fiam, már eleget nyúztad.

38
 És elrakja a közelemből.
Az asztalon album van, teli régi képekkel, benne Eszti néni kócosan, vidáman, régies ruhában
és karikával, de kissé fancsalian mosolyog.
Mert a karika nem az övé volt, hanem a fényképészé, aki mondta:
– Most repül a kismadár!
Amitől Eszti néni úgy eltátotta a száját, hogy akár fészket is rakhatna benne. És ráadásul telje-
sen felemeli a ruhája csücskét.
Amire jósolta neki Erzsébet néni:
– Emiatt majd nagykorodban szégyellheted magad. De Eszti néni inkább vállat von és nevet.
Nagyon szeretem a régi fényképeket! Éva is, mindig leülünk velük boldogan a sarokba, és
csendben nézegetjük. De aztán mégiscsak kérdezgetni kell:
– Ez kicsoda? Kinek a mamája? Mi ismerjük? Miért nem? Itt még menyasszony? Ez a meny-
asszonyi napernyője? A vőlegénye miért alacsonyabb? És hol a kalapja? Ráültek? Ez a bajuszos
katona ennek a pólyás babának a kisfia?
És így tovább. Amitől mindenkinek ez a véleménye:
– Néztétek eleget, tessék letenni.
Erzsébet néni néha magától is ad nekünk málnaszörpöt, és mondja elismeréssel:
– Ez nem olyan vacak, mint amiket ti vesztek a pesti boltokban!
Mi Évával igazán helyeslünk:
– Valóban pompás!
Mire Erzsébet néni felteszi a kérdést:
– Ugye, már nem kértek többet?
Erre nekünk csak ezt szabad felelnünk:
– Köszönjük, de ennyi is bőven elegendő.
És Erzsébet néni elégedetten elrámolja az üveget.
Van régies vitrinje is, tele mindenféle érdekesekkel, köztük egy kínai faház, elefántcsontból
kifaragva, mint az igazi.
A felnőtteknek bele lehet hunyorítva lesni a kéményébe, és azt felelni: – Aha!
Nekünk nem szabad, előlünk Erzsébet néni magasra emeli.
– Még csak az kéne!
És annyira nevet, hogy szép paprikapiros lesz tőle.
A boltíves ablakok előtt mind dobogók vannak, és ki lehet ülni az ablakba és bámészkodni.
Kész babalakás, olyan tágas!
Lehet nézni az öreg néniket, ahogy jönnek az utcán. Ők meg bennünket lesnek fejcsóválva, és
megbotránkoznak rajtunk:
– Micsoda idők járnak ma már, kedvesem! Mire mi Évával így énekelünk és ordibálunk:
– Millen idők, millen bóóórzasztó időőők vannak mostanában, az rééémes!
Ilyenkor ránk szól Erzsébet néni, hogy ez illetlenség. És nem nagyon akarja elhinni, hogy nem
mi voltunk, hanem például a süket bácsi a szomszédból. Ő valóban ritkán ül már az ablakba éne-
kelni.
Erzsébet néni helyteleníti, ahogy mi viselkedünk:
– Nem is értem anyátokat! Senki nem vesz majd benneteket feleségül!
De mi megnyugtatjuk:
– Akármelyik fiú boldogan feleségül vesz, mert a többi lány még sokkal süketebb.
Ő csak néz miránk felhúzott szemöldökkel, mint a tyúkanyó, ha kiskacsát kölykezett. Fialt.
Költött!
Nem tud belenyugodni:
– Nem értem én ezt a Paulát sehogy sem!

39
 Aki a nagymama is, úgyszintén az anyánk is. Mert nálunk családi hagyomány a Paula, csak
anyánk beszüntette még a Marinál, akinek mint elsőszülöttnek, egyenesen Paulának kellett volna
lennie, de anyánk így tiltakozott:

– Hátha csúnya lány lesz, és akkor ráadásul még Paulának is hívják?

Amiből gyanítjuk, hogy anyánk nem kedveli teljesen a nevét.
És milyen igaza lett! Mert Mariból kezd felnőni a kövérkés Médi. Aki legalább nyugodtan le-
het csúnya, mert úgyis Marinak hívják, és kész. Illetve most Médinek, de mindegy.
És ha Erzsébet néninek néha születésnapja van, akkor feltétlenül felkeressük! Anyánk horgol
sietősen két terítőt, és azt kell mondanunk:
– Ezeket mi horgolásztuk az Évával kettesben.
Horgoltuk.
Erzsébet néni igazán örül:
– Ilyenekből már pontosan százhuszonhét darabom van. Más egyebet nem tudnak a mai lá-
nyok?
Erre sajnos nem felelhetjük az igazat:
– Tulajdonképpen a mai lányok még ennyit se tudnak.
Ehelyett Ferkóval hármasban inkább meghajolunk és elszavaljuk:
– Kicsi szívünk, kicsi szánk Erzsébet néninek születésnapjára minden jót kíván!
Utána megcsókoljuk, habár kissé szúr. Így szabadkozik:
– Még összetörtök!
Az idén külön meghajolt Ferkó, és ordibálta:
– Kicsi vagyok én, majd megnövök én, mint a tüdő a fazékból, kidagadok én!
Ami egy ötévestől elég vicces. Neki még egyszer meg kellett csókolni Erzsébet nénit, aztán
leültünk köréje szeretettel, és vártuk, hogy mit ad.
Nemhiába! Mert Erzsébet néni kihalászta kötényzsebéből a kulcsot, és kinyitotta a régies nagy
szekrényt. Rögtön belebámészkodtunk, mert ritkán nyitja ki. Láttunk benne hímzett bugyikat kék
szalaggal átkötve, de nekem nem volt szabad felpróbálnom, pedig nagyon érdekesek!
Nehézkesen előszedte a régies táskáját, azt is kulccsal kell kinyitni!
Mondtam neki udvariasan és elismerően:

40
 – Nagyon ügyes ez a sok zárás, mert ha például egy macska benn reked a szekrényben, és a
táskában tejföl van, akkor se bírja megenni!
Amitől Eszti néni köhögött, és kinézett az ablakon. Utólag így vélte:
– Ezt talán nem is kellett volna mondanod.
Nem baj, mert én sokszor mondok olyat, amiről kiderül, hogy inkább nem kellett volna, úgy-
hogy eggyel több már nem számít.
És elővett Erzsébet néni háromszor húsz forintot, és mutatta nekünk, mire lelkesen szerény-
kedtünk kórusban:
– Köszönjük szépen, habár nem is kellett volna, mert nem is azért fáradoztunk.
Erre mérgeskedett az Erzsébet néni:
– Ha végre valami újat adtatok volna, vagy szavaltatok volna, hogy engem megtiszteljetek egy
kevéssé, akkor ez a három húszas a tiétek lett volna!
És nagyon rendesen összehajtogatta őket, és eltette megint a táskájába.
Rend a lelke mindennek!
Mi ránéztünk Eszti nénire, ő viszont éppen nem nézett sehová, hanem szabadkozott:
– Nekünk sajnos már mennünk kell.
Úgyhogy mentünk lefele a nagyon kikopott lépcsőkön, és magyarázta Eszti néni:
– Nem szabad őt kinevetni.
Rögtön tudtam, miért:
– Bizony, mert különben nem hagyja ránk a régi házat.
Eszti néni megrázta a fejét.
– Énnekem nem kell semmi tőle, boldog vagyok a háza nélkül is.
Rájöttem én is:
– Nekem se kéne, csak a kisház, hogy végre egyszer én is belenézhessek és mondhassam:
„Aha!”
Nagyon eltöprengtem a kisházon. Ilyesmiket: Nagymama is öreg, Erzsébet néni is öreg. Er-
zsébet néni nem ad senkinek semmit, hogy minden neki maradjon, és mindig attól fél, hogy csak
a pénzéért szeretik. Nagymamának ettől nem kell félnie, és nem is zár előlünk semmit, mert nin-
csen is semmije. De ha lenne, azt se zárná, hanem nekünk adná, mielőtt még kérjük.
És mesélte nekünk Eszti néni a nehéz múltat:
– Erzsébet néni mindig nagyon szorgalmas volt, és lett a pénze, nagymama is szorgalmas volt,
de lett sok gyereke.
Úgyhogy kérlelte az Erzsébet néni:
– Add nekem egy gyerekedet, neked úgyis túl sok. Azt az egyet én taníttatom, arra az egyre
legalább nincsen gondod.
Mire egy ideig anyánk volt a leánya, de kérte eléggé hamar:
– Most már ezután legyen valaki más.
Pedig még nem is volt teljesen felnevelve.
Eszti néni lakott legtovább vele, mert ő a legutolsó a sorban, és nem mondhatta:
– Most már jöjjön a következő!
Mert őutána már nem született senki. Úgyhogy elég sokat pityergett az Erzsébet néninél, aki
öltöztette, taníttatta, de egyre járt a nyomában:
– Ez se jó, az se jó, a Paula semmire nem tanított meg?
A nagymama ezt hamar megérezte, és visszavette az utolsó gyerekét is.
– Mindet magam körül akarom, és kész!
Erzsébet néni nem helyeselte:
– Ti úgyis szűkösen vagytok, nekem itt a tágas ház. Ha elköltözöm az élővilágból, akkor ráha-
gyom arra a gyerekedre, akit nálam hagysz.
És nagymama mindegyik gyereke remélte, hogy nem éppen ő lesz a szerencsés!

41
 De nagymama többé nem adta egyiket se. Hanem nevelte őket nagytakarítással, nagymosással,
nagy pofonokkal. Méghozzá balkezes, és az fordítva csap oda.
Ezeket mind Eszti néni mesélte el hazafelé nekünk meg saját magának, és eszembe jutott:
nagymamának ezüstkontya van, Erzsébet néninek ezüstbajusza.
Mert mégiscsak testvérek. Elhatároztuk Évával:
– Megneveljük majd kissé az Erzsébet nénit a saját érdekében.
Érdemes, mert kissé mégiscsak szeretjük valamiért. Ennyit Óvárról, amely egy olyan völgyben
terül el, amelyet hegyek vesznek körül. És van még múzeum, belül vitrinekben mindenféle, az
udvaron is mindenféle, fölötte érdekes tábla: „Átrendezés alatt”.
De egyik évben sem rendezik át sehová.
Mégsem szabad semmit hazavinni, mert hátha éppen kinéz valaki az ablakon, és megesik a
szégyen meg ilyenek.
És van színház, szép kicsi, piros bársonypáhollyal, ahol meg lehet állni, körbetekinteni, kiha-
jolni, szépen megfésülve, a legújabb ruhában, és hallani, ahogy lenn mondják elismerően:
– Kezd lassan kikupálódni a második Kovács leány, habár úgy indult szegény, hogy semmi
nem lesz belőle.
Ilyen szépeket az Évára még nem mondanak, ha úgy kihajol is, hogy majdnem leesik, mert ő
még nem kezd kikupálódni, ami eléggé idegesíti, csak letagadja.
Meg van még sokféle érdekes barométer a Főtéren, sok hőmérővel, mutatóval, műszerrel, ská-
lával, ami mind kell hozzá, fölötte fatető a sok eső ellen. Sose ismerem ki magam rajta!
De azért mindig végigtekintem az összesét, érdeklődve, bólogatva, fejcsóválva és magyarázom
szépen az Évának:
– Látod, most ilyen idő van! Ahogyan ez mutatja! Amitől Éva örvendezve felhúzza a szemöl-
dökét.
– Nahát! Mennyire tisztán látszik mindegyikből, hogy te pont olyan süket vagy hozzájuk, mint
én!
És a sarki cukrászdában pompás fagylaltot mérnek, legjobban közülük a rumos diót kedvelem.
Éva is. Mert ő folyton az okosabbat majmolja. Mondtam egyszer elismerően a cukrász néninek:
– Dicsérte ezt a múltkor az Erzsébet néni is, hogy milyen ügyes találmány a maradékból ösz-
szepancsolni a rumos diót.
– Úgyis benéz a nénétek minden délután, majd elbeszélgetek vele erről.
Ott segít az ember, ahol csak tud.
Ennyit Erzsébet néniről, akitől rendben hazaértünk.
Péter éppen barométert szerelt a kerítésre. Odaszögelt egy spárgát, és kész, egyszerűbb, mint a
főtéri, és biztosan megbízhatóbb is. Péter magyarázta:
– Ha a spárga mozog, akkor szeles az idő, ha nem mozog, szélcsend; ha vizes, esik az eső; ha
száraz, akkor derült az idő!
Ilyen pontosan le lehet mindent olvasni róla! Habár rémlik, hogy már hallottam ilyenről, ilyen
volt a Robinsonnak vagy a Hófehérkének vagy kinek. De akkor is jópofa!

42
 NYOLCADIK FEJEZET

Rómeó és a vízesés. Alusznak minden állatok, nem, oh, nem, én még ébren va-
gyok!

Óváron este mindenki lefekszik aludni, nincs éjjeli forgalom, csak nagyon nagy csend, amiben
minden lármát tisztán hallani: vonatzakatolást, harangozást meg Peggy beszélgetését a többi ku-
tyával. Álomba zuhan az ember tőle!
És hajnalban felébred a rigó hangjára, amelyik a bokrok alatt szaladgál. Először csak úgy ma-
gának fütyölget, aztán teli torokból, csak úgy zeng tőle a kert!
Felébred tőle minden veréb. Én nagyon sajnálom a verebeket, amiért senki nem szereti őket,
mert nem tehetnek róla, hogy verébnek bújtak ki a tojásból.
Ha rájuk lehetne szólni:
– Veréb! Milyen helytelen ez a te verébséged! Meg ne lássam többet!
Mire a veréb csipogná:
– Csirip-csirip!
És csak átbucskázna a barnás verébfején, és máris mondaná:
– Brukkuuu-brukkuuu!
Mert készségesen galambbá változott.
Habár azzal se járna sokkal jobban, mert sokan a galambot se kedvelik. Otthon nagymama
mindig összevágja számukra a maradék kenyeret. Kiáll vele a folyosóra, és kiabálja:
– Tubi-tubi-tubi!
Jönnek hozzá a galambok, mindenféle színben. Van közöttük tiszta hófehér, postagalamb-
színű meg barna meg szürke meg tarka, van félénk fiatal meg olyan öreg, amelyiknek görbére
fagytak a lábujjai télen.
Nálunk jön a galambokkal a Pék néni is, aki pontosan alattunk lakik, és mondja magának,
hogy a nagymama értsen belőle:
– Érdekes, a galambokat mindig azok etetik, akik felül laknak, énreám meg csak hulljon alá az
áldás.
Mire a nagymama úgy tesz, mintha nem hallaná, és amikor az üres zacskóval megy befele, ak-
kor sutyorogja piros arccal:
– Holnaptól a Pékné kedvéért bilire szoktatom őket.
Ami elég nehézkes.
Tehát inkább ezt kellene mondani a verébnek: – Veréb! Holnaptól kezdve énekesmadár légy!
Mire meghajolna a veréb.
– Csirip-csirip!
Nézne a szemtelen szemeivel, és átbucskázna a fején, és uramfia, mondjuk, vörösbeggyé vál-
tozna, vagy tengelicévé, vagy cinkévé. Csakhogy ezt mind nem lehet a verébnek!!!
Amikor már minden madár ébren lármázik, akkor Peggy is nyújtózkodni kezd, és jólesőket
nyöszörög.
Előjönnek hangjára a macskák. Kaparják körmeikkel a konyhaajtót, nyávognak, dorombolnak,
tejet kérnek. Dédiéknél is sok macska van, köztük a Marci, neki állítólag vadmacska az apukája.
Valódi. El is lehet hinni róla. Csíkos a bundája, holdvilág a képe, és eléggé idegesíti, ha simogat-
juk.
Ebédkor belépked az asztal alá, és neki kell nyújtanunk a finom falatokat, mert ha nem, rögtön
karmol! Felnőtteket nem. Csak bennünket. Nem árulkodunk rá, nehogy elverjék a háztól. Amikor
olyan gyönyörű!

43
 Sokszor hetekre elcsavarog. Aztán hazajön az erdőből, megáll a kerítés mellett, felemeli a fe-
jét, szimatol, idegesen mozgatja a farkát, csak úgy villog a szeme! Rászól a Dédi:
– Maaarci, Marcikám!
Akkor felgörbíti a farkát, és rekedten nyávog. És egy darabig megint együtt kosztol velünk.
De Eszti néni macskái sokkal szelídebbek. És amikor egészen felébredek, akkor anyánk jut az
eszembe, de reggel nem érzek iránta honvágyat, leginkább este, amikor le kell feküdni. Olyankor
behunyom a szemem, és hallgatom Eszti néni hangját, ahogy Anti bácsinak csendben mindent
elmesél. A hangja megszólalásig hasonlít anyánkéra! Eszti néni kedves hangjától rögtön meg-
nyugszom, és már szundítok is. Ettől, meg bármi mástól is, el tudok aludni.
Aznap ébredéskor, amint kisiettem az ablakon, első utam a barométerhez vezetett. Örömmel
láttam: teljesen száraz spárgás napra virradtunk megint!
Akkor hátulról valaki hirtelen a nyakamba ugrott, lihegett, szuszogott, kapaszkodott rám a ko-
pogós körmeivel, és próbált sok puszit adni. Persze hogy a Peggy!
Péter is jött vele, és a véleményét nyilvánította:
– Lehetőleg erre a napra is ki kell találni valamit.
Máris nekilendült az eszem járása, és megnyugtattam:
– Olyan szégyen még velem sose esett meg, hogy ne jutott volna eszembe valami egészen
pompás dolog, akár minden napra más!
Péter bólogatott, mert már ismert annyira, hogy ne kételkedjék a szavaimban.
Töprengve kérdeztem tőle meg a két kicsitől, akik mindig körénk gyűlnek, nehogy kimaradja-
nak valamiből:
– Mi lenne, ha színházasat játszanánk?
Pillanatok alatt megegyeztünk benne. Abban is, hogy először darabot írunk, méghozzá olyat,
amit már előttünk más is megírt, mert az gyorsabban megy, úgyhogy megegyeztünk a Rómeó és
Júliában.
Péter először teljes színdarabsorozatot akart, de én nem voltam biztos a rokonaimban.
– Nem hiszem, hogy több drámát is a mi főszereplésünkkel kívánnának élvezni!
Úgyhogy abban maradtunk, hogy majd inkább újszerűségre törekszünk. Ez meglehetősen sike-
rült is. Azt hiszem, már elég sokszor előadták ezt az érdekes drámát, itt is meg másutt is, de sze-
rintem a miénknél változatosabban még sohasem.

44
 Óvatosan kicsentem Eszti néni könyvei közül, neki is megvan, merített vastag papíron, szép
rajzokkal. Nagyon félti! Úgyhogy nagyon vigyázva hasaltunk köréje a földre, és a mozgékony
Peggy is csak néhány oldalra bírt rálépni.
Ferkó kiabált:
– Hurrá, Peggy is benne lesz a Jancsi és Juliskában!
Rómeó és Júlia ugyan, de mindegy.
Először is kiosztottuk a szerepeket, mert az a legnehezebb, ha kevesen vannak hozzá. Ferkó
feltétlenül katona akart lenni, Éva pedig előkelő hercegkisasszony, aki táncol, énekel, nagyon
szépen hangsúlyozva elszavalja az Anyám tyúkját, és mindenki szerelmes lesz belé.
Ehhez hasonló szerep, sajnos csak egy van benne, méghozzá a Júliáé, azt pedig én akartam el-
játszani, és nem volt semmi kedvem átengedni a dinnye Évának.
Évával tehát óvatosan kellett bánni, és ez általában nem is nehéz, mert a legtöbb butaságba
maga sétál bele.
Most is úgy történt!
Nekiállt pöntyögni, az anyánk által rémesen utált nyafogó hangján:
– Este, ha lefekszünk, mindig a Rómeót olvasom, mert ez a kedvencem!
Csak ránéztem nyomatékosan, mert eszembe jutott az igazság. És láttam, ahogy a kinőtt pi-
zsamájában szaladgál a nagymamához, anyánkhoz, hozzám, és könyörög:
– Csak egypár oldalt olvassatok belőle! A többit majd úgyis én, egyedül!
De a nagymama elhessegeti:
– Nekem a villanyfénytől könnyezik a szemem.
Anyánk sóhajt, átveszi Évától a könyvet, és reménykedik:
– Legalább elalszol tőle.
És olvasni kezd halkan, de olyan gyönyörűen, hogy nekem is oda kell figyelni. Aztán mindig
jobban elálmosodik tőle, magához öleli az Évát, és mondja:
– Aludj szépen.
De sajnos csak anyánk alszik el, Éva pedig inkább élénkebb lesz. És hozza hozzám a könyvet.
Én is gyakran olvasok fel neki. Ilyenkor a legtöbb idő a veszekedéssel megy el, hogy mit ol-
vassak, és mit ne. Aztán megegyezünk, hogy mi kerüljön sorra az én kedvemért, és mi az, amihez
ő ragaszkodik.
De énvelem van a legkevésbé megelégedve. Pedig igyekszem elszórakoztatni. Van, amikor
visszafelé olvasok, és úgy is, hogy az apakirályt egészen mély hangon, a kislányt pedig sivítozva;
de előfordul fordítva is, úgy még viccesebb. A legizgalmasabb résznél pedig becsapom a köny-
vet.
– Az ilyen nagy szamár olvasson egyedül!
Ilyenkor hozzám vágja, de nagyon ritkán talál el.
Éva tényleg szépen olvas, csak valahogy még lusta hozzá. A magam részéről mindent megte-
szek, hogy minél hamarabb rászoktassam.
Főleg a népmeséket szereti, csak ezt szégyellte a Péter előtt, azért hazudta a Rómeót, ami pe-
dig még a kezében se volt. Nekem mindig sikerül őt észre térítenem. Most is csak rászóltam:
– Mondd el nekünk a tartalmát, jó?
Ettől fennakadt a szeme, és rémülten nézett körül. Nekem viszont eszembe jutott:
– Sajnos, szükségünk van a szereplésére. – Úgyhogy javasoltam: – Majd én elmesélem nagy-
jából, és ha rosszul mondom, te kijavítasz.
Ez borzasztóan megfelelt neki! Úgyhogy nekikezdtem:
– Egyszer volt, hol nem volt, messzi-messzi országban két család, akik reggeltől estig csak ve-
szekedtek egymással, sőt még éjszaka is.
Éva bólogatott.
– Tisztán emlékszem! Jön az URH, és Rómeót láthatjuk a Kék Fényben.

45
 Ránéztem Péterre, hogy nagyon kineveti-e a gyagya Évát, ő azonban lesütötte a szemét. Min-
denesetre megjegyeztem:
– Sajnos, túl sokat nézi a tévét ez a kisgyerek, ahelyett, hogy például kimosná a kádat utánam.
Aztán folytattam:
– Az egyik ellenséges család fia, a Rómeó megszereti a másik ellenséges család lányát, a Júli-
át.
– Aki mellettem ül a padban, azt is Júliának hívják, Mikó Júlia, harmadik a. De Rómeó nem
jár velünk, talán a b-be, őket nem ismerem annyira – jegyezte meg Éva.
Mert örökké közbe kell neki kotyogni! Hangosabban folytattam:
– Táncolás közben találkoznak.
Erre Éva megkérdezte, hogy a Metróékat szeretik-e vagy az Illéseket, mert fel akart vágni,
hogy ő már ilyeneket is tud. És nem lehetett nevetni, mert szükségünk volt rá! Csak szelíden ma-
gyarázkodni:
– Rómeó és Júlia nagyon régen élt. Illetve nem is élt igazán, csak az író találta ki őket. De az
az idő, amikor ők nem éltek, az már nagyon régen elmúlt.
Ha még ezt se érti meg, akkor teljesen reménytelen! De sajnos, jobban értette, mint kellett
volna, mert felugrott és kiabált:
– Én leszek a szépséges Júlia, táncolok a szépséges Rómeóval, engem szeret majd mindenki,
és zokog az egész népség, amikor a végén…
– Ne bőgj! – kiáltottam rá rémülten, mert akkor estig se hagyja abba. És nekifogtam lebeszél-
ni: – Júlia szerepe a legvacakabb. Egész idő alatt hálóingben szaladgál, és ráadásul sötétben. De
ha a dajkájának a szerepét elvállalnád, akkor igazán jól járnál!
Először nemigen akart jól járni, úgyhogy még tovább kellett beszélnem vele:
– Júlia szerepe 900 oldal, csupa régies szó, és estére kívülről kell tudnod.
Erre elvállalta a dajkaságot, de különféle kikötésekkel:
– Szó szerint semmit nem magolok be, elvégre vakáció van. Amit én beszélek, azt csak úgy ki-
találom majd a közönség előtt. És felvehetem a napszemüvegedet, máskülönben keressetek másik
dajkát.
Éjjel napszemüveget! De kénytelenek voltunk ráhagyni, mert nem volt más választás.
Ferkóval sokkal könnyebben boldogultunk. Ő lett Mercutio, rögtön, ahogy elmagyaráztuk:
– Mercutio a legkatonább katona az egészben!
Péter vállalta, hogy farag neki fából acélkardot. Majd azzal vívhat, miközben ordítja:
– Kicsi szívem, kicsi szám Rómeó és Júliának minden jót kíván!
Más egyebet úgyse tudna ilyen hamar megtanulni, mert aznap estére akartuk az előadást.
Ferkó a mackóját is akarta hozni, de arról lebeszéltük, meg a rakétakilövő állomását, hadd
csodálják a nézők, hogyan villog, forog, mászik. Ehhez viszont csökönyösen ragaszkodott.
Már ennyiből is láttuk, hogy egészen különleges előadás lesz!
Peggy a ló szerepét kapta.
Kicsit aggódtunk a szereplése miatt, de utólag kiderült, hogy nem is feleslegesen.
Szereposztás után lelkesen berendeztük a színházat. Húztunk cipősarokkal vonalat, fele kert
lett a nézőtér, másik fele a színpad, középen félkör, mint az igazi színpadokon, mintha ott lenne
elásva a súgó.
Nekem támadt egy ragyogó találmányom:
– Meg kellene szerezni a karácsonyi gyertyákat, végigrakni a színpad mentén, és meggyújtani.
Gyönyörűen világítanának a sötétségben!
Csak tartottunk tőle, hogy nem kapnánk meg, úgyhogy elhatároztuk:
– Felkutatjuk magunk, nem zavarjuk a felnőtteket ilyen kicsiségekkel.
De a többi is nagyon jól alakult. Megbeszéltük:
– Aki éppen nem szerepel, az majd a lugasban rejtőzik. Ha sorra kerül, kimászik az ablakon.
Ha befejezte, meghajol és visszamászik.

46
 Kivéve a dajkát. Évának elmagyaráztuk:
– Te majd a mosókonyhában laksz, az lesz a Capulet-palota.
Éva nyafogott, hogy majd bolond lesz egyedül maradni, úgyhogy megráncigáltam.
– Én is veled leszek mint Júlia! Együtt lakunk, amíg csak ki nem mászom a színpadra, hű Ró-
meómhoz elhunyni.
Mert a mosókonyha ablaka éppen a színpadunkra néz.
Az ablak lesz a pompás erkély, majd teszünk kétoldalt cserepes muskátlikat, és kész.
Már csak a szöveget kellett nagyjából kitalálnunk. Szerencsére Péter nagyon ügyes verseket
tud írni. Ez lett az első költeménye:
– Rómeó és Júlia, nádfedeles kúria.
Éva biggyesztette a száját.
– Nekem nem tetszik. A számomra ne is írjatok költeményt.
Nem kényszer a gesztenyepüré!
Péterrel elhatároztuk, hogy minden versét énekeljük, mert Erzsébet néni nagyon szereti a mu-
zsikát. És tőle reméltük a legmagasabb belépti díjat. Meg Péter apukájától.
Nekifogtunk berendezni a fele kertet nézőtérnek. A nádszékekre színes cédulákat gyártottunk:
zártszék, nyíltszék, páholy, erkély, harmadik emelet, alagsor.
A kerti padokra másféléket: párnás, fapados, orvos, tűzoltó, karmester.
És minden sor első sor lett, nehogy bárki is megsértődjék, így: támlásszék első sor. Támlátlan
szék első sor. Fotelek első sor.
Aztán a nem teljesen betelt iskolai füzetek lapjaiból készítettünk szép színes jegyeket.
Sokat töprengtünk az árán, aztán javasoltam:
– Adjanak, amennyit akarnak, mert hátha kevesebbet kérnénk, és akkor csak megpukkadnánk
miatta.
Ebben is megegyeztünk.
Mentünk küldöttségben Erzsébet nénihez. A meghívóját nem nyújtottuk át, mert már untuk
csinálni, és csúnya lett. De elfogadta szóban is.
Eszti néni is megígérte, hogy eljön, Anti bácsi is, sőt Izé néni is. Péter pedig felhívta telefonon
apukáját, akit valahonnan a bánya mélyéről keríthettek elő, és mérgelődött:
– Százszor megmondtam már, hogy csakis életbe vágó ügyben hívjál!
Szerintem a színházi előadás nagyon is életbe vágó! Aztán megenyhült az apukája, és így tré-
fált:
– Mit fizettek, ha elmegyek? Mennyit fizessek, hogy ne kelljen elmennem?
De azért tudtuk, hogy számíthatunk a pénzére.

Estére félhomályos lett a kert, és nedvesek a székek, tettünk rá párnákat, és kész. Eszti néni ki-
csit meghökkent:
– Észre se vettem, hogy kihoztátok.
Izgatottan megnyugtattuk:
– Még ezenkívül is sok meglepetés lesz!
Erzsébet néni szuszogva ereszkedett a legnagyobbik karosszékbe, az lett az övé, mert remél-
tük, hogy sokat fizet, és a kisebbikbe gyakran beleszorul.
Kérdezte:
– Énekeltek valami szépet nekem?
És mindenkinek dicsért:
– Ennek az Andreának egyetlen adottsága a hangja volt. Az is elromlott, mióta kivették a
manduláját.
Péter apukája sietősen berohant, lesütött szemekkel köszönt mindenkinek, leült a legszélére, a
kapuhoz legközelebb, és így bizakodott:
– Ugye, nem tart soká?

47
 Izé néni leereszkedett az emeletről, mert kedveli Erzsébet nénit, aki gazdag. Ez kölcsönös,
mert Izé néni viszont előkelő származás.
Amikor végre mindenki a helyére került, akkor Péter meghajolt, és elkezdte a prológot:
– Kedves nézőtömeg! Káprázatos színdarabunk ezennel elkezdődik. Lesz itt móka, kacagás,
fogcsikorgató zokogás!
Meghajolt, gyufát vett ki a zsebéből, és sorra gyújtogatta a kis színes karácsonyi gyertyákat.
Gyönyörűen pislákoltak az esti homályban!
Eszti néni meghatottan súgta Anti bácsinak:
– Isten bizony, nem én adtam oda nekik.
Anti bácsi elérzékenyülten válaszolta:
– Emiatt még számolok velük.
Izé néni pedig boldogan vihogott, hogy végre nem őt bosszantjuk:
– De hiszen nem szabad haragudnunk rájuk, mert még csak gyermekek!
Örömét az a tévhit okozta, hogy az ő gyertyáját nem hoztuk ki. Pedig igazságosan ott égtek a
többi között!
És máris visszatért Péter a színpadra, daliásan kimászva a lugas ablakán. Meghajolt.
– Én vagyok a szerencsétlen Rómeó.
Csodásan felöltöztettük. Fején Erzsébet néni csillogó habverő üstje, rákötve néhány szál a
tollporolóból. Aztán Eszti néni ünnepi lurexblúza, mert megígértük, hogy nagyon vigyázunk rá.
Továbbá farmernadrág és vietnami papucs, mert a sötétségben az úgyse nagyon látszott.
Pórázon vezette hű paripáját, és vigasztalta:
– Csillapodj, táltosom, mert felébred az atyakirály! Táltos nyüszített, kaparta a földet, és eget-
verő ugatásban tört ki, mire Éva kiordított a mosókonyhából:
– Megmondtam, ugye, hogy minek a kutya!
De elhessegettem onnan. Én Eszti néni legszebb fehér hálóingét viseltem, ami nekem kissé to-
vább is ér, mint a földig. Úgyhogy magamra öltöttem, utána felhúzkodtam a vállaimat, amilyen
magasra csak tudtam, ezalatt Eszti néni megkötötte derekamon a hosszú gyöngysorát. És a kibon-
tott copfom egészen derékig beborított.
Erzsébet néni észrevette:
– Ennek éppen olyan vékony haja lett, mint az anyjának.
Ekkor Péter a szívéhez kapott és felhördült:
– Júlia, napomnak éje, ne szerepelj, amíg sorra nem kerülsz!
Valahogy behúzódtam a mosókonyha mélyére, és visszaigazítottam az ablakra a lepedőt. Eszti
néni érdeklődve fedezte fel, és mondta:
– Ha ezt is széttépitek, megnézhetitek magatokat.
És Rómeó elkezdte a csodálatos színdarabot, jó hangosan, hogy Izé néni is hallja, ha már ott
ül. Így:
Halkan jövök, nehogy meghallják!
Nem időzöm sem itt, sem odább!
Szökellt szépen ide-oda, hogy mindenki értse, miről van szó, majd térdre rogyva ordította:
– Mely szépen pislog a hold!
És kezével rámutatott.
Ugyanis nagyon pompás holdat készítettünk. Húztunk keresztbe spárgát, a lugastól a mosó-
konyha ablakáig, duplát, cérnaorsóra tettük, összekötöttük. Akasztottunk rá szép sárga holdat.
Arca is lett, nevető szája.
Ferkó akart mindenáron a holdkezelő lenni, és bele is egyeztünk, mert nem volt más megoldás.
Magyaráztuk neki:
– Szépen lassan húzod! Ha az orrodra repül egy légy, akkor is!
Habár este a légy alszik. Szerencsére jön helyette szúnyog.

48
 És nagyon csodálatos lett az egész! A gyertyák, amik mindig elaludtak, és olyankor Rómeó
rögtön meggyújtotta, a pompás hold, Péter a rézfazékkal a fején, a néma erkély a lepedővel, aho-
vá a süket Éva kinyújtotta a kezét, és árnyjátékot rögtönzött, csinált nyulat, kutyát, libát. Anti bá-
csi másokat is tud, de ő nem szerepelt.
És Péter odatrappolt a közelünkbe.
– Ah, dicső dajka! Lásd sápatag orcáim az éjben, s reszkető lábaim, és áruld el nekem: mit mi-
vel napomnak éje, csodálatos Júliám?
Évát elöl-hátul nagy tollpárnába öltöztettük, megkötöttük a derekán, olyan lett, mint az Erzsé-
bet néni. Nyakában a fáskamra kulcsa függött, fején Eszti néni fehér szalmakalapja, mert ordított,
amikor nem akartuk megengedni neki. Arca és orra szép pirosra festve.
Félrehúzta a lepedőt, és kitekintett: habár gyengén látott a napszemüvegben.
– Ki zörög az ablakon? Lám, lám, a Mikulás? Nem, nem, a Rómeó. Szépséges Júliád éppen
vizet iszik a csapról, de Eszti néni hálóingének még csak az alja vizes.
És kitelepedett teljesen az ablakba, lógázta a szandálos lábait, és közölte:
– Most pedig következik a dajkák dala!
Sajnos, ragaszkodott hozzá, hogy énekelhessen, különben nem vállalta volna a szerepet. Va-
lami ilyet dalolt:
– Zöld erdőben jártam, virányok között; ott láttam a Julcsát, koszorút kötött. Mondtam neki,
csitt, vár a Rómeód, akkor szép a kislány, mikor takaros.
Én kísértem őt mint zenekar, selyempapíros fésűn, elég szépen szól, csak csiklandozza az em-
ber száját.
Évának van egy nagy hibája a sok között: teljesen süket az énekléshez. A zöld erdőnél még
egészen mélyen zengett, aztán egyre jobban felmászott az égbe, és a takarost már visította, mint a
szopós malac.
Erzsébet néni tapsolt, és örült a muzsikának.
– Ezek mindent fordítva tesznek; Andreának jó a füle, ezért nem énekel.
Éva még el akarta zengeni, hogy erdő mellett nem jó lakni, meg hogy hull a pelyhes fehér hó,
mire szelíden elrángattam onnét, mert magától éjfélig se távozott volna, de kintről csak árnyjá-
téknak látszott a verekedés.
Kiültem lihegve finoman az ablakba, és ordítottam Izé néni miatt:
– Ne hallja senki szívem féltve őrzött titkát, tehát elárulom a nagy fekete esthomálynak!
Tündöklő szépségem láttán a hold összevissza szaladgált az égen, Ferkó meg sikongott:
– Neee! Peggy, nem mész innét!
Utána egy darabig egy helyben ugrált a hold, és a kiáltozás így erősödött:
– Ah, Rómeó, ha nem viszed magaddal a lovadat, akkor tessék visszakötni a kutyaólba, mert
meg lesztek mondva!
Mire kissé pironkodva várakoztam, amíg szerelmem féltett Rómeója bemászik a lugas abla-
kán, rendet teremt lova és a hold között, ami nem történt teljes némaságban.
Aztán a hold megint rendesen és megszokottan bandukolt az égen oda-vissza, Rómeó pedig
felállt a fásládára, és elmondta nekem a legszebbeket:
Csend van, csendes nyugalomnak éje,
alusznak minden állatok.
Nem, oh, nem, mert szívem Júliája még nem szunnyad,
S még én magam is ébren vagyok!
Amitől Eszti néni kissé megnyikkant, és beleköhögött a zsebkendőjébe, biztos a torkának re-
pült egy szúnyog.
Én pedig kisiettem az ablakon, és rögtön utána szép hosszan elterültem. És ráadásul rám po-
tyogtak a cserép kaktuszok, amiket a dinnye Éva muskátli helyett szerzett.
Rómeó tisztelettel fél térdre ereszkedett az oldalamnál, és fennhangon mérgelődött:

49
 – Szépségesen ifjú és teljesen süket szerelmesem, nem is most kell elhunynod, hanem majd
legközelebb!
Mire előkelően feltápászkodtam, és ezt sziszegtem neki:
– Oh, Rómeó, mért vagy te Rómeó, mert ha nem lennél Rómeó, akkor tisztán láthattad volna,
hogy csodálatos hálóöltönyöm beleakadt kissé az erkély ablakdeszkájába, mialatt vadul kisiettem
tehozzád!
Majd körbesétáltam párszor, hogy a közönség jól láthasson a pénzéért. Nagyon gyönyörködtek
bennem!
Rómeó alig bírta elszavalni nekem szerelmesen gyengéd szavait:

– Nem azért mondom, de rémesen nézel ki, és az egész nézősereg terajtad vihorászik.
Mire imádattal feleltem neki:
– Nagyon is tévedsz, szívem szotty Rómeóm, ugyanis csálén áll fejeden a fazék, mert nem
akartad, hogy oda legyen madzagolva, és most azon kacagnak egyesek!
Ekkor Rómeó boldogan megigazította, és térdre rogyott szépségem előtt.
– Oh, Júliám, ezt az egészet majd utána tisztázzuk!
És kézen fogva elénekeltük a finálé kettőst:
– Rómeó és Júlia, nádfedeles kúria.
Ezt párszor megismételtük, mert kissé rövid, és nehogy bárki is panaszkodjon a rövidsége mi-
att. Ekkor Péter papája felugrott a lelkesedéstől.
– Nekem ebből ennyi is elegendő!
És kiszaladt a nézőtérről.
Mind kiabáltunk utána:
– Ne tessék elmenni, ha már egyszer ki van fizetve a jegy, most jönnek a legérdekesebbek!
De nem nagyon lehetett megállítani, csak visszaszólt a kapu alól:
– Majd nézem az ablakomból.
De nagyon figyeltük, és nem nézte, úgyhogy én erre gondoltam:
Ha Péter apukája ülve bírt volna maradni, az jobb lett volna, akkor a neje még talán mellette
lenne.
Ámbár lehetséges, hogy még én is tévedhetek, mert sötét is volt, és nem láthattam jól mindent.
Azután folytattuk az előadást, mert Erzsébet néni már úgyis kiabált:
– Hogy volt, hogy volt!

50
 Eszti néni rémülten kérlelte:
– Ne tessék ilyeneket javasolni nekik, mert ezek képesek elölről kezdeni.
Úgyhogy közkívánatra inkább csak folytattuk, méghozzá azzal, hogy Mercutio odamadzagolta
a lugashoz a holdat, és kimászott közibénk az ablakon. Anti bácsi bukósisakját viselte és saját
tornaruháját, amire Eszti néni a kívánságára ráhímezte: „Hajrá, magyarok!”
Kezében fakard, amit felemelt.
– Vigyázat, mert lát tikteket az atyakirály, és meg lesztek mondva! – Majd letérdelt, összetette
a kezét. – Kicsi vagyok én, majd megnövök én, mint a tüdő a fazékból, kidagadok én!
Felállt, leporolta a térdét, és meghajolt.
– Kicsi szívem, kicsi szám Rómeó és Júliának minden jót kíván! – És felénk irányította a raké-
takilövő állomást.
Még el akarta énekelni a Mennyből az angyalt is, de nem engedtük, mert következett a nagy
jelenet!
Ehhez leültem törökülésbe, mert eléggé soká tart, amíg Rómeóm teljesen elszenderül. És
mondtam bánatosan:
– Meghaltam! Illetve rögtön, egy perc türelmet kérek.
És belenyúltam a hálóing alatti ruhám zsebébe, ott volt a marék liszt, ami kellett nekem a mé-
reg helyett. Sok kiszóródott már belőle, de azért még maradt elegendő. Felmutattam a nézősereg-
letnek.
– Ez egy halálos méreg, valódi külföldi. Most kioltja ifjú, tudatlan életemet.
Amitől Eszti néni ijedten felemelkedett.
– Csak nem eszik tényleg valami rosszat ez a bolondos gyerek? Andreánál sose lehet tudni!
Mire bekaptam a marék lisztet, kissé vonaglottam, és rúgtam a levegőbe, repkedtem a karja-
immal, párszor elvágódtam, és így jajgattam:
– Nem kell senkinek idegesnek lenni, mert ez csak liszt.
Rómeó leszorította a földre a vállaimat, mert úgy érezte valamitől, hogy túl sokára érek véget.
Kicsit birkóztunk is, miközben zokogta:
– Végre-valahára elhunytál, szívemnek éje, Júliám!
És a szívéhez kapott. Elfeküdt a földön, belenyúlt a kebelébe, lassan kihúzgált egy piros papír-
csíkot, és ordította:
Piros vérem, ím, kicsordul,
porhüvelyem sírba fordul.
Akkor várni kellett kissé, amíg Erzsébet néni átül egy padra, mert a nagy széket addigra már
szétnevette. Éva pedig ordibált a mosókonyha ablakából:
– Szóljatok, ha végre elhunytatok!
Mire felültünk és mérgelődtünk csípőre rakott kézzel.
– A vak is látja meg a süket is, csak az okos Éva nem!
Éva nagy nehezen zokogni kezdett:
– Olyan szomorú ez az egész, hogy még a lovak is sírnak!
Ami igaz volt teljesen, mert Peggy egyre jobban nyüszített, mióta Péter megkötötte, úgyhogy
alig értettük tőle egymás szavát, mert ő is szerepelni akart közöttünk.
Ez be is következett. Addig őrjöngött és ugrált, amíg kibomlott a bog, amit Péter kötött a pórá-
zára. Úgyhogy csak egy pillanatig feküdt meghatottan kettesben a Rómeó és Júlia, mert utána
rögtön bevágtatott a színre Peggy, örömmel csóválta a maradék farkát, lelkesen végignyalt min-
ket, összevissza ugrált, kiszaladt a nézőtérre, köszönt mindenkinek, aztán lefeküdt megnyugodva
miközénk lihegni, ezért Rómeó holtában is felháborodott:
– Az égre kérlek, te süket Mercutio, tégy már hű lovammal valamit, hát mindent a halottaknak
kell csinálni?!
Mire Éva egészen tűzbe jött, és biztatott minket:
– Tartsatok ki, összes elhunytak, mert agg dajkátok máris intézkedik!

51
 És kitalálta a műsoron kívüli számot – ilyen előfordul minden jó színdarabban. Ugyanis gyor-
san ráhúzta a vízcsapra a gumicsövet, kiirányította a mosókonyha ablakán, és próbálta a vízsugár-
ral a hű táltost eltalálni; ez hol sikerült neki, hol meg nem.
Rómeóm lova mindenesetre vonítva menekült, forgott szemrehányóan a saját farka után kör-
be-körbe sebesen, és az elhunytakra rázta magáról a kutyaszagú vizet mind!
De a paripától függetlenül is kaptunk elegendőt, Rómeó fazekáról csak úgy csurgott a víz, meg
az én cipőmből is időnként ki kellett önteni.
– Kedves közönség, itt látható a Rómeó és a vízesés! – kiabálta megszállottan Éva, vihorászott
hozzá, és már nem is tagadta, hogy főleg minket céloz a vízsugárral.
– Következik a halottak tánca! – ordította feltámadva Rómeóm, és igyekeztünk lehetőleg elő-
kelő tánclépésben elhúzni a fröcskölés elől; ha éppen elvágódtunk a csúszós terepen, finoman
mosolyogtunk hozzá, hogy mindenki lássa, akarattal van az egész.
De Éva még akkor se hagyta abba, amikor hozzávágtuk a szandáljainkat. Hanem feltűnt a szí-
nen hű barátunk, Mercutio, izgatottan kimászott a lugas ablakán, átrohant a színpadon, és bemá-
szott az erkély ablakán, és máris hallatszott a könyörgő kiáltása:
– Egy kicsit hadd pricceljem én is őket!
Úgyhogy a nézők igazán nem unatkoztak, hanem potyogó könnyeiket törölgették. Már amed-
dig egyáltalán volt időm törődni velük, mert besiettünk a színtársulathoz az ablakon át, és rászól-
tam az áruló dajkámra:
– Védd magad, álnok fehércseléd!
Éva visítva kimenekült a színpadra. Ott rádöbbent, hogy végre egyedül szerepelhet! És a leg-
nagyobb tócsában állva meghajolt.
– Anyám tyúkja, írta Petőfi Sándor.
Ennél tovább aztán nem is jutott, mert ezalatt én egészen nagyra kinyitottam a vízcsapot, Péter
pedig igyekezett szeretett dajkánkat lehetőleg akkor eltalálni, amikor éppen kinyitja a süket szá-
ját. Többször is sikerült neki!
Addigra már minden maradék néző előre-hátra dülöngélt, legyintett, és a potyogó könnyeit tö-
rölgette, annyira megható volt az egész.
Még utoljára berohant a színpadra az áruló Mercutio is, és lelkesen kiabálta:
– Kicsi vagyok én, majd megnövök én!
De már nem ért rá megnőni, hanem őt is elérte a jól megérdemelt vízesés, amivel nagyjából
véget is ért a csodálatos színházi esténk.
Izé néni mondta körben mindenkinek:
– Olyan pompásan mulattam, hogy megbocsátom nekik, amit eddig elkövettek.
Ami sajnos nem elég, mert tudtuk:
Most majd elégedetten a szobáiba távozik, de ott hamarosan rájön, hogy az ő függönyzsinórja
mozgatta a holdat, ami az ő konyhaterítőjéből készült, amihez az ő gyertyái világítottak!
És még sok más egyéb hasonló, és újra kiássa a harci bárdot.
Erzsébet néni piros volt és elégedett.
– Gratulálok minden szereplőnek, igazán megérdemlik a csokoládét, amit a jegy áráért hoz-
tam, igazán sajnálom, hogy elfogyasztottam az előadás alatt.
Nagyon szépen megköszöntük.
Peggy is odacsődült, mint mindig, körbeszaglászta Erzsébet nénit, akinek még nincsen bemu-
tatva. Majd hatalmasan megrázkódott, amitől Erzsébet néni egy kissé benedvesedett, így kezdő-
dött a barátságunk, csak sokkal érdekesebben folytatódott!

52
 KILENCEDIK FEJEZET

Erzsébet nénit Peggy nem kedveli eléggé. Nagyon érdekeseket tudnak a mai
gyerekek is! A jövőbe, sajnos, én is csak ritkán látok

Kaptunk anyánktól levelet, külön Eszti néni, külön Éva, külön én. Lelkünkre kötötte a leve-
lekben:
„El ne felejtsétek Erzsébet néni születése napját, és hogy én is üdvözöltetem.”
Holott már fel is köszöntöttük.
És megláthatta csokoládéevés közben a színdarabunkat is.
Aztán legközelebb más is bekövetkezett, amiért teljesen Erzsébet néni a hibás, és a legkevésbé
én. Mert egyik délelőtt bekukkantott mihozzánk váratlanul:
– Csak erre jártam, meglátogatni titeket.
Illendően és gyanakodva megcsókoltuk, ő meg szabadkozott:
– Még összenyomtok!
Pedig Ferkó nem is adott neki puszit, mert ő legutoljára kétszer is adott. És sorolta Erzsébet
néni a kapunk alatt:
– Gyönyörű földiepret láttam a piacon, rögtön ti jutottatok eszembe, hogy mennyire szeretitek.
De aztán mégis úgy emlékeztem, hogy kiütést kaptok tőle, és mégse hoztam.
Hálásan mondtuk neki az igazat:
– Mi az Évával eddig még semmitől sem kaptunk kiütést, csak a bárányhimlőtől.
Erzsébet néni így csodálkozott:
– Akkor bizonyára anyátokkal tévesztelek össze.
És jött be mindjobban a lakásba, hogy letelepedjen; és sorolta:
– Kaptam többféle receptet tegnap, elhoztam Esztinek, nézze meg, jók-e, és melyiket miért ad-
ták.
Hát ilyen nála az éppen erre jártam! Úgyhogy válaszoltuk örömmel:
– Eszti néni nincsen itthon, mert elment.
Erzsébet néni azonban reménykedett:
– Talán nem csavarog túl soká az a leány! – És ránk pislogott a kövér arcából a kis szemeivel.
– Mikor mondjátok már végre, hogy tessék szíves helyet foglalni? Mikor kérdezitek, hogy mit
enne és inna a kedves vendég? Tulajdonképpen ki nevelt benneteket? Az utca?!
Mire Éva válaszolta:
– Anyánk azt mondja, hogy a nagymama; nagymama azt állítja, hogy anyánk. – És a háta mö-
gé került, és nyelvet nyújtott, pedig az nem sokat ér. Nekem sokkal jobb találmányom akadt! És
kedveskedtem Erzsébet néninek:
– Milyen hálásak is vagyunk az örökös zokszavaiért, mert biztosan a javunkra válnak, nem is
tudom, hogyan mennék férjhez, ha nem lennének. És csak azért nem kínáltuk hellyel Erzsébet
nénit, mert még nincsen teljesen kitakarítva. De ha kitelepedne a kertbe, akkor ott pompás kör-
nyezetben kiválóan pihenhetne.
És rászóltam szigorúan Évára és Ferkóra:
– Azonnal keressétek meg Pétert, és vigyétek be Peggyt a mosókonyhába. Nehogy az a csacsi
kis kutya megőrüljön a széktől. Ami majd a kert közepén fog állni!
Szavaimtól Éva megnyikkant egy kissé, de aztán mind a két kezét a szájára szorította, és az ar-
ca pirosra változott, Ferkó pedig felugrált a levegőbe. Aztán elrohantak szélsebesen!
Erzsébet néni megenyhült irántam:
– És készítsél valami harapnivalót meg üdítő italt is.

53
 Rábólogattam a szavaira.
– Mindent a kívánságai szerint, sőt!
És kisiettem vele a kertbe, és gyengéden megfogtam az egyik kerti széket, és kitettem a kert
közepére. Erzsébet néni szabadkozott:
– Te bolond leány, jó lesz a fal mellett is.
Nagyon lebeszéltem róla:
– Ott sok a bogár! Engem is megcsíptek, kizárólag csakis azért, mert a fal mellett telepedtem
le!
Erzsébet néni ennyi gyöngédségtől teljesen könnybe lábadt. Hoztam alája párnát is, és beszól-
tam szeretettel a mosókonyha ablakán:
– Még ne eresszétek el! Csak ha szólok!
Peggy boldogan vinnyogott a hangom hallatán, és akart velem játszani, de egy kissé várnia
kellett. Mert még hoztam tálcán lekvárt, tejet, három szelet sült húst, hozzá piskótát és kovászos
uborkát. Erzsébet néni elégedetten vette el.
– Ezt aztán cifrán összehoztad, hiába, nem tudnak a mai gyerekek semmit!
Én nem akartam, hogy elcsüggedjen, hanem bátorítottam:
– Dehogyisnem, nagyon érdekeseket tudnak a mai gyerekek is, majd meggyőződhet róla az
aranyos Erzsébet néni? – És körülnéztem még egyszer a terepet, de nem volt semmi baj.
És akkor majdnem elromlott az egész, mert nyílott a kapu, és bejött rajta Eszti néni!
Meglepetve köszönt Erzsébet néninek, és hívogatta befele.
Éváék majd kiestek a mosókonyha ablakán, olyan rémülten bámultak rám. De Erzsébet néni
szerencsére semmi pénzért nem hagyta abba a kosztolást.
– Jó itt nekem! Képzeld, Andrea nagyon udvarias volt hozzám.
Eszti néni letette a kosarát.
– Andrea! Mi van e mögött?
Én megnyugtattam:
– Azt máris megláthatja bárki!
Aztán gyorsan lecsaptam a felemelt karomat.
– Most!
Peggy olyan szélsebesen repült ki az ablakon, hogy szinte meg se lehetett látni. Első öröme
hozzám vezette, rám ugrált, és boldogan hörgött. Nem volt baj, mert legalább megkérdeztem tőle:
– Peggykém, mit látsz ott?
És fordítottam őt a kert közepe felé.
Peggynek szinte elakadt a lélegzete, helyből ugrott a magasba, ahogy a széket meglátta. Amit
át bír ugrani akárhányszor! Csak abbahagyni nem tudja, mert azt még nem tanulta az iskolában.
Úgyhogy a nyakába kapta a lábait, aztán uzsgyi!
Az első átugrása miatt Erzsébet néni kiáltozta:
– Ez az őrült kutya mennyire szeret engem!
Addigra már Peggy lefékezett a négy lábával, és fordult visszafele. Egyből levitte Erzsébet né-
ni ókori kalapját, amin nekünk nem szabad vihorászni. Úgyhogy inkább a kutyát figyeltük érdek-
lődve.
Erzsébet néni faggatta őt:
– Nem mész innen? Nem mész innen?
Peggy másodikra levitte a kontyát, harmadikra felborultak teljesen, úgyhogy negyedik már
nem lett, amiért nem hibáztattuk Peggyt, aki nagyon is kitett magáért.
Eszti néni viszont próbált nem vihogni, hanem talpra állítani Erzsébet nénit a széken ülve;
eléggé nehéz, mert majdnem száz kiló! Mi is megtámogattuk.
És én újságoltam neki:
– Anyánk az üdvözlését küldi!

54
 De Eszti néni szerint jobb lett volna máskor átadni. És úgy látszik, nem ment a dolog némán,
mert Izé néni kitekintett az ablakon, és kiabálta:
– Pfuj, Peggy! Pfuj!
Amitől Peggy lelkesen tekintett rá, csóválta maradék farkát, aztán újra leste, hogy hol van reá
a leginkább szükség, csak már sehol, mert Eszti néni rendet teremtett.
Erzsébet nénit leporoltuk, kalapjából kiöntöttük a sódert, meg a zsebeiből is, és letöröltük
bezárhatós táskájáról a lekvárt.

Izé néni lejött meglátogatni, és mondta lelkesen:

– E mellé az őrült kutya mellé már csak pont az Andrea hiányzott!
De Erzsébet néni nem engedett ártatlanul bántani:
– Nem is tehet róla, így nem lehet gyereket nevelni, nem is csodálom, hogy olyan, amilyen.
Eszti néni nem szólt, csak nézett rám, ahogy anyánk szokott néha rosszaságéit. Az ilyen nézés-
től csak kiabál belül az ember:
„Inkább megszidna! Inkább megverne! Azon hamar túlesik az ember, és mehet játszani.”
Aztán Erzsébet néni is velünk ebédelt, ami nem okozott semmi fennakadást, mert nagy hirte-
len kiderült, hogy egyik gyerek se kedveli a rántott csirkét, kizárólag csak a rizst, ami tegnapról
maradt.
De sajnos, még más is lett!
Izé néni valamiért úgy hitte, hogy hibásak vagyunk, és megtiltotta Péternek, hogy játsszon ve-
lünk. És ezúttal be kellett tartania, mert már több volt a rovásán, mint amennyi kellett volna. Szó-
val így állt a helyzet:
Éva nyeldeste a visszafojtott könnyeit, mert egy kissé szerelmes a Péterbe. Ez ugyan korai,
mert még nincsen kifejlődve, de bekövetkezett.
Ferkó behúzódott a sarokba, és bánatosan nézett, mert Péter napok óta faragott neki hatalmas
hajóhadat, ami most vízbe esett.
Eszti néni is komoly lett, mert jobban szeret mindenkivel békességben élni. Csak nem lehet
mindenkivel!
Erzsébet néni boldog volt a potyaebéd miatt, meg hogy Eszti néni szerint nagyon jó orvossá-
gokat kapott, és majd feljár hozzá, és beadja, hogy ne kelljen a körzeti rendelőben várakoznia.
Izé néni boldog volt, mert úgy lett minden, ahogyan ő akarta, és még Peggyt is bezárhatta a
kiskertbe, mint közveszélyest.
Péter nem szólt, mert nem is volt neki mit mondani, csak rugdosta a kavicsokat, és ez látszott
az arcán: „Eléggé sajnálom.”

55
 Mert az a baj, hogy elfelejtik a klasszikusokat! Felugrottam, meghajoltam mindenkinek, és el-
szavaltam:
– Nincs veszve semmi sors alatt, ki el nem csüggedett!
De ezúttal senki nem hitt nekem, úgyhogy besötétedett, lefeküdtünk aludni, és Eszti néni a
homályban anyánk-hangon mindent elmondott Anti bácsinak, aki hümmögte:
– Helytelen volt a gyerekektől, habár az eltiltás nem emiatt van, hanem Izé néni már régen
ürügyre várt, hogy elzárhassa Pétert a sofőr gyerekeitől.
Ez volt a meztelen igazság. Megvártam, amíg mindenki egyenletesen szuszog, és kisiettem a
kertbe, a nyitott ablakon át.
Nagyon érdekes ugyanaz a táj este!
Nem is nagyon figyeltem, hogy rálépek-e a meztelen talpammal békára, mert úgyse lehetett
észrevenni.
És kimentem, egészen a vonatleső deszkáig, pedig nem jött vonat egyáltalán, de megszólalt
helyette a sötétség, és kérdezte:
– Most mi lesz?
Péter volt.
Nem is beszéltük meg, hanem csak összetalálkoztunk, úgyhogy eszembe jutott: lehetséges,
hogy majd az Évát agyoncsapkodom, és mégiscsak én megyek feleségül a Péterhez!
Habár a jövőbe a legokosabb ember se lát, és még én is csak ritkán. Megnyugtattam Pétert:
– Én majd szintén pedagógus leszek, mint anyánk, mert pompás érzékem van hozzá, amit lát-
hatsz az Erzsébet néni esetéből is, aki életében először végre elégedett velem, pedig még csak
egyetlen alkalommal foglalkoztam vele.
Péter elismerően válaszolta:
– Ennek az egy alkalomnak az eredménye, hogy Izé néni mindenkit eltiltott mindenkitől.
Bólogattam, habár sötétben nem látszik.
– Ebből is láthatod, hogy Izé nénivel is foglalkoznunk kell. Soha nem szabad önzőnek lenni, és
csak magunkkal törődni!
Péter kissé aggodalmaskodott:
– Ha nem sikerül a nevelés, nekünk lesz még rosszabb. Ránéztem megvetően, csak nem látta.
– Gyáva népnek nincs hazája!
Amikor hirtelen jött egy vonat. Csattogott, lármázott, szikrázott, gőzölgött, csodaszépen! Éjjel
nagyon szépek a vonatok. Megnyugtattam Pétert:
– Nem hunyom be éjjel a szemem, hanem helyette kitalálom a legokosabb megoldást.
És kezet fogtunk, mint két összeesküvő Donkarlosz.
És elsiettünk egymástól, ki a földszintre, ki az emeletre.
Roppant érdekes érzés sáros lábbal lefeküdni, mintha egy kissé cipő lenne a lábon, de mégis
más.
Csak hanyatt vágtam magam a kinyithatós fotelágyamon, és mondtam magamban:
„Tehát szóval, kedves Izé néni! Most pedig te következel.”
És a következő pillanatban máris úgy elszunnyadtam, másnap reggel tízkor is alig bírt a bo-
lond Éva felköltögetni.

56
 TIZEDIK FEJEZET

Izé nénit kissé átneveljük. Rakétakilövés a lábtörlővel. A grófnénak lila csipke-

fátyla volt, de ez most már nem baj

Nagyon boldogtalanul indult a másnap! Péter kiült a lugasba olvasni, de lefogadom, hogy
egyetlen betűt se látott; Éva mindenkinek az idegeire ment az ugrálásával és unatkozásával;
Ferkó majdnem mindenért nyafogott, csak azért nem, amiért torkaszakadtából bömbölt; Eszti né-
ni rosszkedvűen rázta a fejét.
– Mi van evvel a gyerekkel, hogy egyáltalán nem bírok vele?
Izé néni az ágyneműit rakosgatta széjjel az udvaron, nagyon elégedetten motyogta:
– Így a helyes. Mindenkit a maga helyére.
Nézett reám gúnyosan, ahogy az ablakban gubbasztok egyedül, könyvvel a kezemben. Fel-
húzkodta az orrát.
– Leány az ablakban! Piha! Ilyet még csak látni is nekem! Aki otthonról négylovas hintón haj-
tattam ki, és külön kocsis tartotta a napernyőt a fejem fölé!
Csak körülnézett mindenhová, örömmel, mert meglett a teljes boldogsága.
Amin a véleményem sem változtatott.
Ha én lettem volna a külön kocsisa, akkor inkább ütögettem volna a kobakját az ernyővel!
Sajnos, arról már eléggé lekéstem. És még nagyobb szégyen lett velem: órák óta semmi talál-
mány nem jut eszembe!
Csak néztem a kezemben levő Dzsungel könyvét, és sóhajtoztam:
– Egyetlen árva éhtigris is milyen jó lenne belőle! Királytigris persze, hogy Izé néninek eléggé
előkelő legyen, beletennénk szegény tigrist a szobáiba, hogy megehesse a vacsoráját. Habár Izé
néni sovány vacsora. De megtenné valami kisebb óriáskígyó is!
Csakhogy még egy vacak kisegeret se bírtunk szerezni.
Teljes csőd, ahogy a Colos mondja néha az iskolában.
Aztán tovább erőltettem az agyamat:
– Talán nem vagyok eléggé mérges? De tudtam rögtön a választ:
– Nagyon is dühös vagyok!
Úgyhogy attól nyugodtan eszembe juthatott volna minden nagyszerű. Mindenesetre próbáltam
még jobban megmérgesedni, és eszembe idéztem:
„Milyenfajta Kovács? Csak nem a sofőr gyerekrokonsága?”
És becsapja az orrunk előtt az ajtaját, mi meg ácsorgunk meglepetéssel a lábtörlőjükön, ami
csupa farács, és nagyon nagy, ráállhat akár három gyerek is. Csinálták Péter apukájának a bányá-
ban. Jóval erősebb, mint amit árulnak és kész.
Aztán csak csurgunk lefele a hosszú, egyenes lépcsőn, ami felvezet a Péterékhez, és egyre
azon jár az eszem: milyen pompás játékot lehetne kitalálni erre az egyenes, remek lépcsőre? Pél-
dául, mondjuk, rakétakilövő állomást.
És a következő pillanatban majdnem kiestem az ablakon!
De csak kicsit ütöttem meg magam, azt is gyorsan leporoltam. Péter rögtön felfigyelt reám va-
lamiért, és mondtam messze hangzón:
– Mára már talán eleget is olvasgattam, úgyhogy kissé kimegyek a kapu alá!
Éva izgatottan trappolt a nyomomban, Ferkó is körém sereglett, és kisvártatva Péter is. Mond-
tam nekik, habár tudták:
– Kitaláltam a legjobb megoldást! – Elmondtam, és nagyon tetszett nekik, és ez nem véletlen.
Anyánk ugyanis eleget tanítgatott:
– Soha semmit nem helyes a véletlenre bízni!

57
 Többnyire szót is fogadok neki.
Csak meg kellett várni, amíg Izé néni a délutáni álmát piheni. Nagyon lassan mászott az idő!
És azt se bántuk, hogy Eszti néni elindul Erzsébet néninek injekciót adni, jobb is, habár Izé néni
teljesen keresztülnéz rajta is, csakhogy a felnőtt abban is különbözik a gyerektől, hogy soha nem
lehet előre tudni, mi tetszik neki, mi nem, hanem teljesen bizonytalan.
És végre elcsendesült a ház, ami ritkaság, ha én benne vagyok. Mert szótlanul lapultunk a ka-
puban, Izé néni meg szunyókált.
Aztán szorgosan, de némán munkához láttunk. Éva és Ferkó lenn maradtak lesni, nem jön-e
valaki váratlanul, hogy meglepjen minket. Nem lenne helyes olyankor, amikor mi akarjuk meg-
lepni inkább az Izé nénit!
És Péterrel halkan felóvakodtunk hozzájuk. Nagyon csendben felemeltük a lábtörlőjüket, és
ráfektettük a lépcsőre. Még szuszogni is alig lehetett, annyira visszhangzik!
Először én helyezkedtem el a lábtörlőn, lábaimmal megtámaszkodva, Péter mögém ült, na-
gyon óvatosan. Aztán csak pislogtunk lefele, hogy milyen meredek!
De Izé néniért mégis meghoztuk az áldozatot.
Péter intett Ferkónak, hogy lehet, és Ferkó izgatottan számolta az ujjait:
– Kilenc, nyolc, hat, öt, kettő, három, egy, nulla! Ötévestől ez is eléggé szép. Azután felkaptuk
a lábainkat, és megindult lefelé a rakéta, mint a vihar! Azt a hatalmas csattogást, csikorgást, zö-
työgést, lármát, amit a lábtörlő csapott, még nekünk is nehéz volt elviselni. Egy pillanat alatt lenn
voltunk!
Éva boldogan hunyorgott, és befogta a fülét.
És máris bújtattuk a lábtörlőt a fásláda mögé, és mindenki felkereste az eredeti helyét.
Izé néni egy kissé feldúltan rohangált elő. Jelzem, ilyesmire számítottunk is. Ezt kiáltozta:
– Segítség! Atyaisten! Földrengés! Összedől a ház! Eljött az utolsó ítélés napja!
Péter érdeklődve tekintett rá a könyvéből.
– Rosszat álmodott, Izé néni?
Ferkó teljesen behúzta a nyakát az izgalomtól. Ferkó nyaka hosszú, mint az enyém, csak még
gyerekesen vékony is. Behunyta a kék szemét, úgy ugrált egy helyben.
Éva is ugrált piros arccal, két kézzel befogva a száját, nehogy megnyikkanjon. Én kinn ültem
az ablakunkban, piha!
Eléggé érdekes képet vágott Izé néni, amikor rájött a csendes nyugalomra.
– Csak álmodtam volna? – kérdezgette saját magától, és visszavonult a szobáiba.
Nem hagyhattuk kétségek között, inkább megismételtük a rakétakilövést.
Ezúttal Éva számolt, és mielőtt a nullához ért, mindig kezdte elölről, de aztán meglátta, milyen
arcot vágok, és számlált rendesen végig.
Talán még jobban sikerült másodszorra a kilövés, jelzem, így vannak vele más űrpilóták is. Izé
néni ezúttal olyan fürgén szaladt elő, hogy alig bírtunk a helyünkre érni nagy nehezen.
– Megint! – kiáltozta izgatottan. – Igenis, nem álmodtam! Nem is mertem elaludni!
Péter csodálkozva csóválta fejét a lugasban, szólni nem bírt, mert elárulta volna a lihegése.
Odalépkedett a ház falához, és nekitámasztotta a tenyerét, és felvonta a vállát, hogy nem mo-
zog egyáltalán.
Izé néni gyanakodva pislogott ránk.
– Talán jobb is lesz, ha felöltözöm és figyelek!
Ez rendes bejelentés volt tőle, mert az öltözése alatt legalább nyugodtan lehetett a harmadik
rakétázást csinálni.
Most Péter csúszott le Évával, és Ferkónak megígértük, hogy legközelebb ő következik.
Izé néni még nem is volt teljesen begombolva, és máris kirohant. De hiába, mert egy gyerek
többnyire még fürgébb, legfeljebb kissé kapkodja a levegőt.
Itt tartottunk a földrengéssel, amikor hazaért Eszti néni.

58
 Látta, hogy külön-külön tanyázunk, és nagyon csendben vagyunk. És sajnált bennünket, mert
nemigen bír soká haragudni miránk, úgyhogy súgtuk neki:
– Ha most Izé néni a termébe tér, hogy öltözését bevégezze, akkor majd valami lármázni kezd
eléggé erősen, de teljesen veszélytelenül.
Nem nevetett rajta, hanem így búsult:
– Csak elrontjátok még jobban a dolgot, mert idős embereket nem lehet már átnevelni.

De én tudtam, hogy sikerülni fog. Az én pompás érzékemmel!

A lépcsőházi csattogás olyan remekül sikerült, hogy Eszti néni is megijedt kissé, és kérdezte
elismerően:
– Mivel éritek el ezt a pokoli csatazajt?
A derék Peggy is égnek tartott orral ugatta a holdat, és még a füleit is hátracsapta. Nappal!
Mondtuk, hogy igen egyszerű, mint minden óriási találmány. És vártuk Izé nénit, aki ezúttal is
előkerült pontosan, mint Erzsébet néninél a kakukkos órából a lelkiismeretes kis kakukk.
Meglátta Eszti nénit a kertben borsót tisztítani, és odafutott hozzá.
– Édes Esztikém, nem tudom, mit mívelnek megint ezek a gyerekek, de engem eltesznek vele
az élővilágból, ugye, hallja ezt a síron túli zajongást?
Akkor Eszti néni egyenesen a szemébe nézett.
– Én reggel tisztességesen köszöntem. Mint mindenkinek. De Eloizé néni csak elfordította a
fejét, és keresztülnézett rajtam. Én ezt tudomásul veszem, mert semmit sem tehetek ellene. De jó
lenne végleg eldöntenie: szóba áll-e velünk, vagy sem?
Csak szorítottunk titokban Eszti néninek! Eloizé néni ezalatt elpirult egy kissé.
– Reggel pusztán tévedés lehetett, mert nagyon erősen másra gondoltam, de lehetséges, hogy
többé nem fordul elő, és most kérem, válaszoljon: hallotta a szörnyű lármát?
Eszti néni bólintott és mondta:
– Nem tudom, hogyan csinálják, csak azt, hogy igazuk van, mert játszani szeretnének együtt.
Nagyon finoman néztem Izé nénire.
– Ebben az esetben nem lenne több csatazaj, mert mi csöndben is bírunk maradni, ha mód van
rá.
Amitől Ferkó dühösen ordítani kezdett:
– Még nem lehet kibékülni, még én is akarok rakéta lenni, meg lesztek mondva!

59
 Izé nénit Ferkó kívánsága érzékenyen érintette.
– Játsszanak inkább együtt a gyermekek, ha most ez a furcsa divat, habár engem másra nevel-
tek.
Amitől valamennyien nekirohantunk, és a nyakába ugráltunk. Könnyek jöttek a szemébe tőle!
Először azt hittem, hogy a süket Éva ráugrált a lábára, de nem.
Csak nézett ránk csodálkozva Izé néni, és szipogott.
– Én azt hittem, ti gyűlöltök engem! Hát nem így volt?
Közelről egészen csinos! Úgyhogy megnyugtattam:
– Dehogyisnem! Úgy utáltuk Izé nénit, hogy az nem igaz! De az már nagyon régen volt. Öt
perccel ezelőtt. Ami elmúlt, arról nem kell többet beszélni, és kész.
Egy kissé még sírdogált, aztán megengedte:
– Szólítsatok csak Lujzának, mert az a nevem. És nem is volt négylovas hintóm, csak a gazdá-
imnak, a gróféknak, ahol bejárónő voltam.
Mondtuk, hogy most már az se baj, úgyis nagyon utáltuk a hintaját, mind a négy lóval meg a
külön kocsissal együtt.
Mesélte nekünk büszkén:
– Én fésültem mindig a grófné hosszú, hullámos, vöröses haját!
Mire Éva közbekotyogott:
– Miért? Eltörte a kezét?
Izé néni még tovább ábrándozott:
– Én adtam rá a gyönyörű ruháit!
Beleszóltam még az Éva előtt, mert szégyelltem, hogy ilyen buta húgom van:
– Biztosan ilyen betegsége volt, és nem is kell róla többet beszélni.
Még megtudtuk, hogy volt például a grófnénak tiszta lila mindene, lila csipkefátyol a gyönyö-
rű fején, lila estélyi ruha, lila más micsoda; aztán mentünk együtt megmutatni, hogy mi lármázott
annyira.
Eszti néni mondta rám elismerve:
– Andrea, sok csacsi dolgot láttam már tőled, de ennél butábbat még soha. Kitörhettétek volna
a nyakatokat, meg ne lássam többet!
Így csodálkoztam:
– Ez magától értetődik, hiszen nincsen már rá semmi szükség.
Mert már újra magasan sütött a napsugár a pompás vakációnk fölött!

60
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Macskacirkusz a teknőben. Világszám!!! Éva a legsüketebb táncosnő! Farka

nőtt a teknőnek, csak úgy ráadásul

Egyre jobban rohant az idő, ahogy a tanév alatt bezzeg sohasem teszi! Már nem is mertünk ar-
ra gondolni, hogy milyen kevés nap van hátra, hanem inkább kihasználtunk minden percet.
Rendeztünk például cirkuszi előadást. Plakátokat gyártottunk. Kiaggattuk mindenhova, házfal-
ra, kívülre-belülre. Kívülről Eszti néni erélyes kívánságára leszedtük.
És mivel aznap kissé esőre hajlott a barométer-spárga, a lugas lett a cirkuszporond, nehogy
megázzanak a drága, világhírű művészek. Az előtte letelepedő nézőknek viszont megengedtük,
hogy esernyőt hozzanak, sőt ki is nyithatták.
Péter apukája tíz forintot küldött Izélujza nénivel a jegyre, és kérte, hogy ne kelljen eljönnie.
– Nem baj! – mondta vidáman Péter. De láttuk rajta: eléggé rossz ez Péternek a szótlan apuká-
jától.
Pedig nagyon is megbánhatta, mert világszenzáció is akadt, méghozzá általam!
Első szám persze a süket Éva táncolása, aki egy percig se bír nyugton maradni, amíg nem sze-
repel.
Sőt, sajnos még énekelt is hozzá, úgyhogy mondtam a nézőseregnek:
– Szeretett türelmüket kérjük, de hamarosan túlesnek szólótáncosnőnk csodálatos művészetén,
mert saját magunk gondoskodunk róla, hogy mielőbb eltávozzon a színhelyről!
Utána rögtön Éva kezdett átszellemülten a levegőbe ugrándozni, rúgott a lábaival hol jobbra,
hol balra; hol előre, hol hátra. Közben fennhangon ezt énekelte:
– Most jön majd a még szebb, most jön majd a legszebb!
De azt már senki nem várta meg.
Mert úgyis hámlani kezdett róla a színes papírruha, amit saját kezűleg összetákolt magának,
minden szökellésnél továbbrepedt. És amikor már mind a két kezével markolta táncolás közben,
nehogy mindenütt csak a kinőtt nyári ruhája látszódjék, akkor már hiába ordította torkaszakadtá-
ból:
– Most jön a nagyon gyönyörű! A hattyú elhunyta!!!
Mert tapsoltam elismerően:
– Gágá!
És meghajoltam helyette, csókokat dobáltam, és előkelően közöltem:
– A tündökletes Éva művésznő a ribiszkebokor alól osztogatja a továbbiakban világhírű autog-
ramjait!
Azalatt Péternek, ha nem is teljes néma csendben, de sikerült kivonszolnia a világot jelentő
porondról. Következett a Ferkó. Betoltuk a lugas ablakán, nehogy beszoruljon, aztán meghajolt és
várt, mert a dinnye Éva ordította:
– Mikor tolonganak már végre a szépséges aláírásomért?
Mire erélyesen felvilágosítottuk:
– Még a legsüketebb táncosnő is tudja: hogy csak az előadás vége után!
Kicsit még rángatta a vállát, aztán nekiállt ribizlit szemelni.
Ferkó valami tornagyakorlatot lejtett, és csak elámultunk, mire meg nem tanítják az óvodában,
mert aránylag soká tartott, mindenféle mozdulatokat csinált, és nem tévesztette el, hogy melyik
következik.
De ha eltéveszti, arra sem jövünk rá, és egy ötévesnél még nem is baj.
Utána Erzsébet néni megcsókolta, és elővette a bezárható táskájából a csokoládét, és vártuk,
hogy mondja:

61
 – Látod, ez itt csokoládé, ha visszafelé csináltad volna az egészet, akkor most a tied lenne.
De nekiadta teljesen!
Aztán Péter következett mint riporter, sokat lehetett nevetni rajta! Volt mikrofonja fából, kály-
haezüsttel bekenve, hozzá spárga kötve, és nagyon jókat mondott bele. A felnőttek is igazán ne-
vettek. Egyedül a száraz apukája nem volt kíváncsi a vidám fiára.
Utolsó világszámként én következtem, teljesen egyedülálló fellépéssel, ami még sohasem for-
dult elő.
Titokzatos varázslóként ültem a földön, teljesen magamba merültem, amit abból lehetett tudni,
hogy kinyújtottam a hosszú karjaimat magam elé, és hátrahajtottam a fejem, nem nagyon, nehogy
leessen a tarka papírsüvegem.
És előttem a földön Éva kis babateknője feküdt, teljesen mozdulatlanul.
Ámde megszólaltam:
– Kedves közönség, halálos figyelmet kérek, mert ilyet még nem láthattak soha!
Mire a nézők nyújtogatták a nyakukat, és eléggé figyeltek rám, csak Éva biggyesztette a száját.
– Úgyse lesz belőle semmi!
Rákiabáltam méltóságteljesen:
– Légy szíves, és maradj csendben, habár az neked nehéz, mert én is csak szép némán nevet-
tem a rémes balettozásodon.
És ünnepélyesen megköszörültem a torkom.
– Ezt a kisteknőt én most elvarázsolom! Ráparancsolok, hogy induljon sétálni. Indiai fakírok
saját mutatványa!
Erzsébet néni így dicsért a többi nézőseregnek:
– Ez a lány, ez a lány, ki vesz majd egy ilyet feleségül, szegény Paula!
De nekem nem ez lett a gondom tizenkét éves koromban, hanem sutyorogtam:
– Abrakadabra! Csiribí-csiribá!
És elengedtem a kisteknőt, ami egy kis ideig tanácstalan maradt, aztán lassan mászott a nézők
felé.
Még Péter is meglepetten húzta fel a szemöldökét, mert neki sem árultam el világhírű titko-
mat, Éva pedig teljesen belesápadt a méregbe.
– Ezt az ócska trükköt minden pólyás ismeri! Fekete cérnát kötöttél rá, azzal huzigálod titok-
ban!
Végigmértem.
– Látszik, hogy a buta balerinák semmihez nem értenek, íme!
És feltápászkodtam törökültő helyemből, kimentem teljesen a lugasból, és mindenki szeme lát-
tára vegyültem a közönség közé. És a kisteknő ettől nem állt meg, hanem szépen mászott tovább!
Még körbe is forogtam, felemeltem a kezeimet, jelezve, hogy teljesen üresek.
Néha mély hangon megszólaltam:
– Szóraka-tikataka-alabala-bimm-bamm-bumm!
És a varázsteknő sétált tovább!
Péter töprengve fonta össze a karjait.
– Beleraktad Ferkó felhúzható kisautóját.
Csak ráztam a fejem finoman, mint a nagy művészek általában, akikhez nem ér fel a csacsi vi-
lág. És Ferkó már úgyis felemelte az öklét.
– A kisautó itt van nálam, különben is vijjog, ha fut, és ez kihallatszana a teknőből.
Éva odacsellengett hozzám, nyakamba borult, könyörgött:
– Egyedül csak nekem mondd meg!
De lesöpörtem magamról.
– Találtál volna ki te is valamit!
És mindenki érdeklődve figyelt, még az okos felnőttek se jöttek rá a találmányomra, ami elég-
gé kellemes dolog. Úgyhogy sikerem csúcsán meghajoltam.

62
 – Kedves közönségem, ezzel vége a világszámnak! Ha meg voltak velem elégedve, úgy adják
tovább a világhíremet kedves ismerőseiknek és rokonságuknak. Most pedig távozzanak, hogy a
teknőt visszavarázsolhassam. Amihez magányra van szükségem. Titkomat ugyanis nem hagyom
a hálás utókorra, hanem egyenest a sírba szállok vele!

Abban a pillanatban Éva akkorát visított, hogy majdnem megsiketültem, pedig mellette edzetté
válik az ember igen rövid idő alatt. Ezt sikította:
– Csodaszám, igen! Csakhogy farka nőtt a teknőnek, fekete macskafarka!
Valóban, ez kétségtelennek tűnt, elöl kúszott a teknő, maga után húzva a farkát, amit izgatot-
tan megmagyaráztam:
– Kedves hallgatóim, egyáltalán ne is hallgassanak az irigy táncosnőre, hanem gondoljanak
helyette arra, hogy még nagyobb csoda, ha egy önmagától haladó teknőnek útközben még farka is
nő, csak úgy ráadásul! És most sürgősen távozzanak haza, mert vége a világszámnak!
Amit prímán megéreztem! Mert Ferkó összecsapta a kezeit.
– A kedves Salamon!
Így hívjuk Eszti néni fekete kismacskáját. Teljesen szelíd, és szeret velünk játszani; ha hívjuk,
csak emeli égnek a piszkafarkát, és máris dorombol.
Éva felöltözteti babaruhába, befekteti a babakocsiba, úgy tologatja. Még énekel is a szeren-
csétlennek!
Salamon eléggé jópofa a kormos képével a csipkés pólyán, amíg nem kiabáljuk:
– Sssicc!
Akkor Salamon hátracsapja mozgékony füleit, és uzsgyi, ki a kocsiból, fut egyvégtében a pa-
lánkig, onnan les szemrehányóan vissza, a farkát kérdőjellé görbítve.
Úgy is vicces, a mindenféle ruhájában! És kezd Salamon levetkőzni a fogaival meg a körmei-
vel, Éva szalad utána, és bőg:
– Úgyis meg lesztek mondva!
Aztán ő is nevet, és segít vetkőzni Salamonnak, amitől a macska nem megy el, hanem hízeleg.
Az a remek ötlet viszont csak egyedül az enyém, hogy a kisteknőt ráborítottam. Egészen szé-
pen sétálgatott vele, csak kár volt elárulnia magát!
Éva boldogan rohant a kisteknőhöz, fölé tartotta a kezét, és ordibálta:
– Csiribí-csiribá, én is elvarázsolom, ez is világszám! Sssicc!

63
 Amitől Salamon hanyatt-homlok szalad ki a babateknő alól.
Aztán visszajött hozzám, és az ölembe ugrott. Csakhogy akkor már hiába; mert vége lett a tá-
vol-keleti titokzatos mutatványnak.
De nem is baj, mert már kellett menni vacsorázni.

64
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Azonkívül még járunk úszni is! Felfújjuk a vászon micsodát, mert helytelen
bármit is a véletlenre bízni! Évának még korai a fürdősapka

Évának a sok rossz oldala mellett van egy jó tulajdonsága: akkor bőg, amikor csak akar. Ne-
kem sose sikerül, meg a többieknek se, úgyhogy erre a szerepre mindig őt alkalmazzuk.
Néha szükséges. Például azért, mert Eszti néni szereti, ha a kertben játszunk, mert magas
deszkapalánk keríti, és sehol nem lehet nekünk kimenni belőle, hanem teljesen a szeme előtt tar-
tózkodunk. De mi szeretünk néha uszodába is járni.
Eszti néni viszont végképp nem kedveli, ha csak magunk megyünk, mert Ferkó még nem tud
úszni, és az ügyes Éva is csak csapkod, de nem halad, feje mélyen lenn a víz alatt, a hátulja meg
magasan kiáll. Még csiszolnia kell a stílusát.
Úgyhogy mondtuk az Évának:
– Kezd itt a kertben kissé unalmas és nagyon meleg lenni, jobb volna az uszodában, tehát légy
szíves, bömböljél!
Nagyon érdemes őt ilyenkor megfigyelni!
Mert egyik pillanatban még néz az Éva vidáman és aránylag értelmesen, a következő percben
pedig már bőg is torkaszakadtából! Potyognak a hatalmas krokodilkönnyei, vörös az arca.
És máris mindenki borzasztóan sajnálja, egyedül minket leszámítva. Csak Péter szólt rá aggo-
dalmasan:
– Ne most bőgjél, amikor még Eszti néni nem is hallja, mert mire odaérsz, elapadnak a fontos
könnyeid.
De Éva zavartalanul zokogott tovább:
– Akármeddig tudok bőgni, már sokszor kipróbáltam!
De azért siettünk Eszti nénihez, mi hátul, Éva boldogan bömbölt elöl, mert ez végre az ő fő-
szereplése. Eszti néni először rémülten jött elénk.
– Gyerekeim, mi történt már megint?!
Éva elzokogta:
– Uszodába szeretnénk menni!
Eszti néni mérges lett:
– Nem érek rá veletek menni, titeket meg egyedül elengedni nem lehet, mit mondanék anyá-
toknak, ha bármi bajotok esne?
Éva készségesen bömbölte:
– Azt teljesen rábízzuk az Eszti nénire!
Aztán letelepedtünk a küszöbre valamennyien, várakozni, Éva pedig megállás nélkül zokogott,
még azt is nehéz lett volna megfigyelni, mikor vesz levegőt.
Izélujza néni rémülten rohant le.
– Kit ölnek ezek már megint?!
Eszti néni kissé idegesen magyarázta, hogy mi van, mert Éva igazán prímán és fülhasogatóan
csinálta. Hiába hajtogatta Eszti néni:
– Édes fiam, nekem teljesen feleslegesen sírsz.
De Éva magabiztosan zokogta:
– Olyan még sose fordult elő!
Izélujza néni aggódva simogatta a fejét.
– Nem árt az egészségednek?
Éva megrázta könnyben úszó fejét, csak úgy hullottak a hatalmas cseppek szerteszét.

65
 – Egyáltalán nem, órákig is bírom!
És hamarosan érdeklődött az ágyban fekvő kedves bácsi is, hogy mi ez a szirénázás, és hogyan
lehetne megszüntetni, úgyhogy Eszti néni felsóhajtott:
– Megöltök, és sírba visztek!
Mérges is volt, meg nevetett is, de adott pénzt uszodajegyre.
Éva egyik pillanatról a másikra abbahagyta, könnyei elapadtak, egy kevés pirosságon kívül
már nem is látszott rajta semmi.
Nagyon sokszor próbáltam már tőle eltanulni, de hiába, pedig magyarázta készségesen:
– Valami szomorúra kell gondolni, és kész. De legtöbbször azt is elég kimondani magamban:
jaj, jaj!
Ilyen szerencséjük legyen egyeseknek!
Eszti néni azonban nem volt megelégedve a világgal.
– Legalább valami úszóövetek lenne, de nincs.
Igen, mert felfújható mindenféle inkább az olyan gyereknél látható, akinek papája van a test-
vér meg a nagymama helyett, de nekünk nem hiányzik egyáltalán!
Eszti néni visszaemlékezett gyerekkorára, akármilyen régen volt is:
– Amikor mi voltunk kisgyerekek, egyszerű volt az egész, nagymama varrt mindegyikünknek
sűrű vászonból úszópárnát, egyik csücskébe üres orsót tett, ott lehetett felfújni, dugónak faágat
keresett hozzá, és kész.
Nagyon érdekelt engem ez a találmány!
– Nekünk nem lehetne ilyet varrni?
De Eszti néni elszégyellte a gyerekkorát:
– Kinevetnének vele az uszodában.
Addigra már kitaláltam, mit lehetne tenni.
– Dehogy nevetnek, tessék csak rám bízni!
Úgyhogy kissé vonakodva, de nagyon ügyesen letelepedett a varrógépe mellé, és elég hamar
készen is lett.
Még be kellett szappanozni, vagy mi, aztán boldogan elvágtattunk vele.
Óváron két uszoda van, úgymint a nagy uszoda meg a kis uszoda, meg egy harmadik, de az
nagyon hideg, és messzi esik tőlünk.
A nagy uszoda az igazi! Keresztülfolyik rajta a Selymespatak.
Igazi csiborok laknak benne! Evickélnek a vacak lábaikkal. Egyesek szerint csípnek, mások
szerint nem, nekem szerencsére még nem volt csípősökhöz szerencsém.
Elmentünk a Pamutgyár mellett, átvágtunk a Csókaréten, végigtrappoltunk a Selymes-patak
mentén, ott már mindig levesszük a szandálunkat a finom homok kedvéért.
Csak átbújtunk a kihajló nagy ágak alatt, és már ott is voltunk.
A bejárati fapalló a víz felett visz át, látni a deszkák résén át a csillogást, dobog a lábunk alatt,
olyan izgalmas!
Régies fakabinokban kell levetkőzni, mindegyiknek lyuk van a falába kaparva, hogy lehessen
a fiúknak leskelődni, csak mégse lehet, mert az ember odaakasztja a ruháját, és kész, kár is róla
többet beszélni.
Gyorsan kivágtattunk a kavicsos partra, és az aranyos Éva futás közben így nyűglődött:
– Csak tudnám, mért nem kapok végre én is melltartós, rendes fürdőruhát!
Mert neki még csak olyan egyszerű fodros játszóruhája van.
Végigmértem kissé szaladás közben, és lihegtem neki az igazat:
– Azt te nagyon jól tudod, hogy még miért nem.
Szerette volna, ha az imádott Péterkéje nagylányosabbnak látja, ami teljesen felesleges, mert
elegendő, ha engem annak lát.
Aztán letelepedtünk, és kezdtük felfújni a vászonmicsodát. Egyből körénk gyűlt a fele gyerek-
sereg.

66
 – Ez a vacak meg micsoda?
De a haditervem szerint úgy tettünk, mintha meg se hallanánk, csak mondtam hangosan
Ferkónak:
– Senkinek sem adhatod oda, kicsikém, az égvilágán, tudod, mennyire megtiltotta a kedves
mamád.
A gyereksereg nagyon nevetett.
– Nem is kellene nekünk!
De azért továbbra is ott ődöngtek körülöttünk, mintha éppen arrafele lenne valami sürgős dol-
guk.
Bedugaszoltuk a cérnaorsót, és rátettük a hólyagot a vízre. Nagyon szépen fenn maradt!
Ha erőteljesen lenyomtuk, akkor finoman sziszegett, és kis buborékok telepedtek rá.
És Ferkó egy idő múlva igen boldogan ordibált felénk:
– Ha rögtön nem adjátok ide, meg lesztek mondva!
Ilyen kis hálátlanok ezek a mostani gyerekek, pedig megmagyaráztuk neki:
– Csak kipróbálgatjuk a kedvedért.
Ferkó hálás köszönettel nyugtázta:
– Pontosan egy órája próbáljátok egyfolytában.
Aztán hatalmas ordítással és boldogan rávetette magát. Nagyon prímán lehet a fürdővánkoson
úszni! Gyakran fel lehet újra és újra fújni, ami külön érdekessége. De nem vész el a dugója az-
alatt sem, hanem engedelmesen hintázik a víz tetején.

Legelőször csak egy göndör, vacak kisfiú ment oda Ferkóhoz, és elég halkan kérlelte:
– Cseréljünk, odaadom érte a cápámat, szép nagy, a papám hozta külföldről.
Ferkónak felcsillant a szeme, de aztán rám tekintett, és válaszolta lenézően:
– Csak tartsd meg a vacak cápádat, hiszen ezzel a párnával össze sem lehet hasonlítani!
Aztán közeledett hozzá egy valamivel nagyobb fiú.
– Adok egy forintot, ha egy kicsit úszhatok rajta.
Szigorúan és figyelmeztetően közbeordibáltam:
– Szó sem lehet róla, Ferkó, mert ilyen értékeset senkinek nem lehet odaadni!
Ferkó kissé mérgelődött, és vadul csapkodta a vizet.
– Tudom én magamtól is a szerepemet, és nem kell rögtön a fülembe visítani!
Aztán Éva is örömteljesen rácsimpaszkodott a párnára, és amikor egy ritka pillanatra abba-
hagyta a boldog visítozást, akkor viszont beleegyezően ezt mondta:

67
 – De csak öt percre, egy kettes fagyiért.
Mire egy kövérkés kisleány átszellemülten és elragadtatva hasalt a csodapárnára.
– Milyen pompás! – ordítozta áhítattal.
Addigra már vagy harmincan állták körül, és lestek vágyakozva Eszti néni ókori kitalálását.
Úgyhogy megbeszéltük:
– Személyenként öt fagyinál felesleges többet fogyasztani, habár nekünk kivették a mandulán-
kat.
És megszerveztük a dolgokat, mert anyánk szerint is helytelen bármit is a véletlenre bízni.
Péter lett a pénztáros, én a fagylaltelosztó, Éva és Ferkó a vevőcsalogató. Nemigen lett szük-
ség a munkájukra, de azért ha apadt az érdeklődő gyermeksereglet, akkor nekiálltak lelkesen és
hatalmasan ordibálni, hasalni, priccelni, fújtatni.
Végül is szereztünk vele nagyon sok fagylaltot, ültünk érte vitorlás gumicsónakban, lapátos
kishajóban, autókerékben, békában, cápán, gumimatrac tetején.
Kaptunk érte kölcsön békaszemüveget pipával és uszonnyal, fröcskölő elefántot, habos nap-
olajat, virágokkal teljesen telehintett fürdősapkát.
Aztán mindegyiket visszaadtuk, és illendően megköszöntük:
– Hiába minden, mert ezek sajnos mind sokkal vacakabbak, mint a mienk.
Ellenben a virágos fürdősapkával érdekes dolog történt!
A fejemre illesztettem, hogy sütkérezzem benne. Éreztem, hogy szép lehetek, mert egyedül
csak az ütődött Éva vihorászott rajtam, Péter pedig inkább nézett elgondolkozva.
És ahogy napoztam, teljesen ugyanúgy, mint a felnőttek, egyszer csak kavics koppant az ar-
comon! Méghozzá elég nagy kavics. Vagyis kisebb kődarab. Feldagadt tőle a homlokom egyből.
Néztem a közeli bokrok felé, és mozgott az egyik. Egy feketére barnult fiú ült mögötte és kö-
veket dobált rám! Eléggé jóképű.
Körülnéztem, hogy talán csak véletlenül ért a szerencse, és valaki másnak szól a szerelmes
üzenet, de ott csak én ültem egyedül, ennyire kezdek már felnőni! Elhatároztam:
Majd megmutatom a homlokomat Erzsébet néninek, hogy többet ne is aggódjon a családalapí-
tásomon.
Éva teljesen megpukkadt, amikor tájékoztattam a dologról, rögtön elmarta a tarka virágos sap-
kát, és a saját okos fejére húzta. Eléggé tetszetősen festett benne, főleg amiatt, hogy elöl az álláig
ért, hátul a vékony vállát verdeste.
Dühösen tömködte alá a vastag copfjait, akkor már jó volt neki, csak mintha dupla feje nőtt
volna. Érthető, hogy senki nem dobálta kőzettel!
Péter is felpróbálta, imbolygott benne ide-oda.
Dőlt mindenki a nevetéstől, és nem vettük észre, hová ment el az idő.
Már csak gyorsan búvárosat lehetett játszani, és menni kellett haza. A búvárosat úgy csináljuk,
hogy valaki megkérdezi:
– Ki marad tovább a víz alatt? Mire más javasolja:
– Versenyezzünk! Akkor számolni kell:
– Egy-kettő-hááárom!
És háromra lebukni a víz alá.
Az én találmányom az, hogy rögtön utána érdeklődve feljövök, és figyelem kíváncsian, mit
csinál a többi okos. És amikor valamelyik már nagyon bugyborékol, és közeledik felfelé, akkor
merülök le igazán.
És aki felérkezik, az csodálkozva látja, hogy csak egyedül van, és senki nem vette észre, ami-
től boldogan teleszívja magát levegővel, és újra lesiet a víz alá.
Addigra felliheg a következő. Körbeles, egyedül van, lebukik. És így tovább, nagyon érdekes
játék, sokszor félórákig is kibírjuk a víz alatt, ami abszolút rekord.
Amikor hazaértünk, Eszti néni alig akarta elhinni, hogy egészen jól megvoltunk a háztáji
úszóval is, pedig fagylaltokról meg egyebekről nem is tettünk említést.

68
Kész, megtörtént, nem is kell róla többet fecsegni.

69
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Tudunk madzaggal szellemeset. De mégis haza kell menni a kövérkés Médihez

Valamikor elkezdtük, hogy minden óvári vakációt szellemjárással fejezünk be, ami vidám do-
log. Legalább nem fáj annyira, hogy egy évre el kell búcsúzni. Anyánk gyakorta így dicsér ben-
nünket:
– Az én gyerekeimnek Eszti húgom kétszer is örül: amikor megérkeznek hozzá, és amikor el-
távoznak tőle.
Pétertől is eléggé rossz elköszönni, habár egy ideig jön velünk hazafelé, mert Győrben jár első
gimnáziumba.
Utolsó este Eszti néniéknél gyűltünk egybe, pedig hívogatott Izélujza néni is, csakhogy az ő
lakásuk nagyon alkalmatlan, teli van porcelánnal, vitrinekkel és más, teljesen felesleges holmik-
kal, amiket lever a labda, és mozogni se lehet, csak ücsörögni illedelmesen, ami sajnos, eléggé
hamar unalmassá válik, a csodálatos grófnéval együtt, akit ne is említsünk senkinek, mert furcsák
az emberek a mai világban.
Eszti néniék lakása sokkal jobb, mert ők még fiatalok, és szerencsére csak kevés vitrint tudtak
beszerezni.
Egészen keveset, úgy is ki lehet fejezni, hogy egy sincs nekik.
Lehet mozogni legalább nyugodtan! Van hinta is a két szoba között, Ferkó nagyon szereti!
Egyszer így faggattuk:
– Ha felépítenénk a köveidből egy szépséges várat, akkor meddig bírnád ki, hogy össze ne
rontsad?
Ferkó nagyon megsértődött, és fogadkozott:
– Utálatosak, kibírom akár egy hétig is!
Mert eleinte nagyon biztos volt a dolgában. Amíg meg nem látta, hogy a tündökletes várat
pontosan a hintája alá építjük. Ha csak megmozdítja is, már összedől.
Három napig nagy keservesen nem hintázott, akkor elpityeregte a várat és a hintát Eszti néni-
nek, aki persze nem helyeselte:
– Gyerekek, ez buta vicc.
Pedig szerintem ellenkezőleg, eléggé ötletes. És magyaráztuk Péternek is:
– Utolsó este mindig szellemeset játszunk.
Készségesen beleegyezett:
– Hu-huuuü!
És felemelte a kezeit rémisztően, mint a rendes szellemek. De megcsóváltam a fejem.
– Egyáltalán nem így kell!
Aztán hoztam sok vékony spárgát, mert azzal kezdjük mindig. És összekötöttem az egyik ki-
lincset a másik kilinccsel, eléggé röviden. Olyankor, ha nem csukja be az ember, hanem csak be-
támasztja, akkor, ha bejön valaki, és kinyitja az egyik ajtót – magától kinyílik a másik. És elkezd
a lakás szellemes lenni!
Péter hamar megértette.
A többi spárgát mind kifeszítettük szerteszét a lakásban, egyik bútortól a másikig, bokamagas-
ságban.
Az csak természetes, hogy elsőnek rögtön a csodálatos Éva esett hasra tőlük! Belegabalyodott
teljesen, és nyafogva dörzsölte a térdét:
– Vérzik! És ha nem adtok nekem is spárgát, akkor meg lesztek mondva, és bőgök is ráadásul.

70
 Mire ő köthette össze a tárgyakat. Elég ügyesen dolgozott, nem töltötte hiába az eddigi életét
mellettem. A telefonkagylót például egészen rövidre bogozta össze, attól fogva csak hason fekve
lehetett beszélni. A fésűvel meg vele jött a kefe meg egy pohár víz és így tovább.
Eszti néni bekukkantott mosolyogva.
– Mit műveltek?
De belépni nem mert. A felnőtteket már eléggé zavarja, ha hasra esnek.
Mutattunk neki mindent lelkesen. Bólogatott, csodálkozott, nevetett. De nem jött be, hanem
főzte az utolsó vacsoránkat.
Csak így nem volt érdekes, hogy valamennyien tudtunk a spárgákról, és mind a másikat akar-
tuk becsapni. Másik pedig nincs. Hiába lett egyre homályosabb a szoba, hiába örültünk:
– Így legalább nem lehet észrevenni semmit!
Mert nem is nézte senki.
Éva kiült az ablakba, az én megszokott helyemre, énekelt, amitől még rémesebb lett az elrom-
lott hangulat.
– Tudjátok, mire gondoltam? – kérdezte álmosan Ferkó. – Arra gondoltam, hogy ma éjjel ne
feküdjünk le egyáltalán, mert ma vagytok itt utoljára.
De Eszti néni mégis érte jött, hogy lefektesse. Kicsit idegeskedett is:
– Mozogj, fiam, rengeteg a dolgom!
Úgyhogy elvállaltam helyette:
– Eszti néni, ma este majd én altatom el a Ferkót.
Ferkó nagyon örült a cserének, csak Eszti néni gyanakodott:
– Alvás lesz abból? Nem hancúrozás?
Aztán kirohant a konyhába a sercegő sült húshoz, és rám hagyta a fiát. Mentem vele a másik
szobába, és visszaszóltam az Éváéknak:
– Próbáljatok egy kicsit csendben maradni. Rögtön jövök!
Ferkó bemászott a kiságyába, én meg ráterítettem a nyári takaróját. Nyuszik sétálnak rajta
körbe meg kiscsibék. Jó magasra fellendítettem, és szépen aláereszkedett, pontosan a Ferkóra!
Összenevettünk, hogy ilyen szépen sikerült, aztán mondta a gyerek:
– Még egyszer nem tudnád megcsinálni.
– Dehogyisnem!
Másodszorra egy kicsit arrább ereszkedett le, harmadszorra egész magasra repült, a negyedik-
nél Ferkó ordibált:
– Én iiis!
– Ssss!
Szépen elhallgatott, úgyhogy ő is csinálhatta, és néhányszor egészen jól szállott neki. Aztán
betakartam, hogy most már aludnia kell. Kérdezte tőlem:
– Te szeretnél kiságyban aludni?
– Én már elfelejtettem, hogy az milyen.
Úgyhogy gyorsan helyet cseréltünk, én feküdtem a helyére, de csak nagyon nehezen fértem el.
Ferkó az ágy szélére ült, és mondta:
– Most pedig mesélek neked.
De felültem, mert nagyon kényelmetlen volt, és Ferkó meséi órákig tartanak. Javasoltam neki:
– Építsünk inkább ketrecet. Letakarjuk az ágyadat, és máris kész a kalitkád, sehol nem lehet
kimászni belőle!
Ferkónak nem tetszett.
– Én olyan ketrecet akarok, amiből mindenütt ki lehet mászni!
Az ajtóra néztünk, hogy nem jön-e Eszti néni, de nem jött. Úgyhogy a szoba sarkába építettük
a ketrecet, belekuporodtunk mind a ketten, és vigyorogtunk egymásra.
Csak Ferkó hamar megunta.
– Mesélj! Vagy játsszunk valamit. Rómeó-Júliásat?

71
 – Nem vagy még álmos? – kérdeztem reménykedve, de megrázta a fejét. És különben is lát-
szott rajta, hogy egyáltalán nem álmos. Kénytelen voltam tovább folytatni az elaltatását. Játszot-
tam neki mesét:
– Hipp-hopp, jön a büszke Hajkefe herceg, és keresi a boldogtalan kis királylányt!
Ferkó csillogó szemmel figyelt, nézte az ugrálva közeledő hajkeféjét, és válaszolta:
– Az aranyhajú Kispárna kisasszonyt a gonosz Takaró király tartja bezárva!
És becsúsztatta a kispárnát a csibés takaró alá. Ilyen jókat lehet játszani kicsikkel is! Csak nem
szabad sajnálni a fáradságot.
Én egyáltalán nem sajnáltam, hanem fenyegetőztem:
– Vigyázz, gonosz Takaró király! Már elindult a hűséges hadseregem!
És odahúztam hozzánk a kisebbik szőnyeget.
– Az mind hűséges sereg? – ámult el Ferkó, és rögtön cselekedett. – Repül a nehéz ágyúgolyó!
És hozzávágta a pöttyös labdáját. Csak nem a szőnyeget találta el, hanem az ajtót. Elég nagyot
csattant. Rögtön bejöttek rajta Éváék, és körülnéztek.
– Ki a hunyó?
De hamar megértették, hogy miről van szó, behúzódtak a heverő mögé, és Éva halkan ordítot-
ta:
– Még nem ér a nevem!
Előbb el kellett osztani az ágyúgolyókat, övék lett minden dominó, miénk pedig minden építő-
kocka. Mi lettünk a Kispárna kisasszony pártolói, Éváék pedig a Hajkefe herceg hívei.
Aggódva felugrottam.
– Az állólámpát meg a rádiót húzzuk félre, meg minden más törékenyt is.
Aztán elhelyezkedtünk, és Péter éppen magasba emelte az egyik díszpárnát, amikor megmoz-
dult az ajtó. Anti bácsi nyitotta, de csak résnyire, és suttogott:
– Gyertek vacsorázni!
Aztán bejött egészen, és hangosan mérgelődött:
– Ferkónak már régen aludnia kellene!
Jogosan sértődtem meg.
– Valamennyien azért vagyunk itt, hogy minél előbb elaludjon.
Ránéztünk Ferkóra, aki nagyon vidáman ugrált és ordibált:
– Engem még nagyon soká kell altatni!
De Anti bácsi kiterelt valamennyiünket, egyedül a Ferkót leszámítva. És csak a kislámpa ma-
radhatott égve, nekünk meg egészen csendben kellett maradnunk. Tisztán hallottuk a szegény
Ferkó szipogását.
Pedig igazán már majdnem elaludt!
De az is kétségtelen, hogy nélkülünk egykettőre megnyugodva szuszogott.
Ferkót nagyon szeretem, pedig hazudós. Eszti néni szebben mondja:
– Csak fantáziál.
Attól még mindig nem igaz az a sok minden, amit összevissza mesél! Eszti néni nagyon ren-
desen védi a fiát:
– Ferkó még kicsi, összekeveri az igazat a mesével. Ötéves korodban te is így voltál.
Lehet, már nem emlékszem.
Azt az egyet nem szeretjük a Ferkónál, hogy mindig pityereg, ha felébred. Mért kell azért
bőgni?!
Eszti néni szerint Éva is bőgött kiskorában, és el nem hallgatott, amíg anyánk ki nem vette a
kiságyából. Akkor is még sétálgatni kellett vele egy ideig és vigasztalni. Ilyen gyagya volt már
akkor is! Kíváncsian kérdeztem:
– És én?
De kiderült, hogy én már kisebb koromban is meglehetősen élénk voltam. Előfordult, hogy
anyánk mérgesen belerakott a járókámba.

72
 – Most pedig itt maradsz, nem mászol ki, nem ordítasz! Nem fogod nekem az egész lakást fel-
fordítani!
Már kicsi koromban is szót fogadtam neki, és benne maradtam a járókában. Csak arrább tol-
tam az egészet, mindig oda, ahol éppen dolgom volt.
Erre én már végképp nem emlékszem, de azért valahogy hasonlít rám.
Ha lefektetett, így fohászkodott hozzám:
– Csak egy kicsit maradnál nyugton!
De soha nem tudhatta, honnét kerülök elő, a paplan alól vagy az ajtó mögül, és pizsamásan-e
vagy a régi fátyolos kalapjába öltözötten, boldogan mosolyogva, vagy torkomszakadtából ordi-
bálva.
Úgy látszik, már akkoriban is gyakran támadtak jó ötleteim. És mintha nem lett volna elég ba-
ja szegény anyánknak velem, mert ráadásul még a dinnye Éva is megszületett!
Nem szeretnék egyedüli gyereknek lenni, az néha jó, de legtöbbször unalmas. Ferkót is sajná-
lom, amiért nincsen testvére, és legtöbbször csak Eszti néniékkel lehet, vagy egymagában játsz-
hat. Már sokszor megfigyeltem, mit művel ilyenkor.
Van egy ócska, piros kisautója, azt tologatja és kiabál:
– Tütüü! Tütüü! Jön az autóbusz!
De ha kinevetem, amiért ilyen kicsi autóbusza van, akkor rögtön kijavítja:
– Ez egy príma versenyautó.
Csak bólogatok.
– Szép kis versenyautó! Egyetlen kereke sincs már!
Érdekes, mégse szívesen adja oda nekem, pedig egyébként nem irigy, örül, ha játszanak vele.
De a kisautót rögtön visszaveszi.
– Nem kell birizgálni, jó?
És sértődötten bámul rám. Aztán megrázza a füle mellett, vigyorog, és megrázza az én fülem
mellett is. De nem hallani az égvilágon semmit. Csak ő hallja, senki más!
Ferkó még kis buta, úgyhogy rá kell hagyni:
– Nahát, tényleg zörög! Mi zörög benne, Kisvakarcs?
Ferkó nem nagyon szereti, ha Kisvakarcsnak szólítjuk, mint az édesapja. Egyébként minden-
kinek fontoskodva ezt válaszolja:
– Omáz van benne.
Még soha nem hallottam omázról! És senki más nem hallott, egyedül Ferkót kivéve. Apukája
kijavítja:
– Zománc az, kisfiam.
Ferkó pedig izgatottan bizonygatja:
– Omáz! Az omáz az olyan, mint az ágnes, amit egyszer hoztál nekem a garázsból, csak elvet-
te egy nagyobb fiú, kölcsön, és többé nem adta vissza, nem is baj.
Apukája nevet.
– Mágnes, Kisvakarcs! Majd hozok neked másikat, nagyobbat.
Ferkó pedig csak térdel a játékai között, markában a piros kisautóval, és rázza a fejét.
– Köszönöm szépen, már nem kérek. Az omáz úgyis erősebb. Az omáz a legerősebb fiúnál is
erősebb!
Anti bácsi nem nagyon szereti, ha ilyeneket mond. Odahúzza magához, a térdére ülteti, és ma-
gyarázza neki komolyan:
– Kisvakarcs, nincsen omáz. A te kisautódban sincs, meg máséban se, és sehol a világon, ér-
ted?
És megsimogatja a fejét.
De Ferkó kicsúszik az öleléséből, játszik tovább, és nem nagyon látszik rajta, hogy megértené.
Ha nem hallják a felnőttek, akkor én másképpen játszom Ferkó val.

73
 – Tessék vigyázni a felszállásnál, indítom a kocsit, kérem a jegyeket, mindenkitől kérem az
omááázt…
Olyankor Ferkó nagyon boldog! A térdemre könyököl, és ideadja a féltett kisautóját.
– Ebben van az omáz. Akinek omáza van, azt a legerősebb gyerek se tudja lebirkózni!
Én pedig nézegetem meglepődve a vacak kisautóját, aztán elismerően visszaadom:
– Tényleg, milyen erős, ebben van a legerősebb omáz a világon!
Ez persze nem igaz, és Ferkót majdnem mindenki kineveti. De szerintem mégse hazugság. Ta-
lán inkább mese? Nem tudom. Azelőtt sokat emlegette Ferkó; ahogy megnőtt, egyre ritkábban.
Soha nem is szokott az eszembe jutni. Csak amikor elbúcsúzunk Óvártól.
Amikor Ferkó elaludt, és mi csendben vacsoráztunk, akkor meg lehetett hallani Peggy kapará-
szását meg vinnyogását, ahogy mindenáron be akart jönni játszani. Pedig most tíz hosszú hónapig
nem lehet! Hogyan érti meg ezt egy kutya?
De erre se akartam gondolni.
Peggy helyett Izé néni jött be, intett, hogy csak maradjunk ülve, pedig egyikünk se ugrott fel.
Jó étvágyat kívánt, és elvitte Pétert.
– Petinek még csomagolnia is kell. – Aztán megsimogatta a fejünket. – Ne lógassátok ennyire
az orrotokat, hisz Győrig úgyis együtt utaztok.
Ennek örültünk, de maradni még jobb lett volna.
Aztán lefeküdtünk, és nagyon soká sutyorogtunk még a meghitt sötétben az Eszti nénivel meg
az Évával. Egészen okos dolgokat is! Hiszen kezdünk már lassan valamennyien felnőtté lenni.
Persze egyedül a szerencsétlen Évát leszámítva.

Másnap pedig már teljesen feleslegesen sütött a nap, mert mennünk kellett a vonathoz. Péter is
jött velünk. Apukája elkérte a bányától a szép, fekete kocsiját, beleraktuk a csomagokat, és kivitt
bennünket az állomásra. Én ültem elöl, hogy ne legyen semmi vita. Eszti néni a lelkünkre kötötte,
hogy el ne felejtsük megköszönni a szívességét, mert nagyon elfoglalt ember, és lám, mégis vette
magának a fáradságot. Éva köszönte meg, ő jobban ért az ilyesmihez:
– Nagyon jó volt ezzel a kocsival jönni, sokkal jobb, mint, ha gyalog kellett volna cipelni a
sok nehéz csomagot. De Anti bácsi teherautójával jönni még érdekesebb lett volna.
Ezt nem kellett volna elkotyognia, még ha igaz, akkor se, úgyhogy megnyugtattam Péter apu-
káját:
– Ami megtörtént, az elég baj, nem kell többet beszélni róla, és kész.
Aztán felszálltunk a vonatra, és integettünk mindenkinek. A vonatnak nagyszerű vonatszaga
van, és prímán koszos mindenütt! Ezt Eszti néni is tudja, és tanácsolta nekünk:
– Ne nyúljatok semmihez.
Mutattuk neki a kezünket, és rögtön sóhajtva beleegyezett:
– Most már teljesen mindegy.
Erzsébet néni is megérkezett nagy fújtatva, sütött mézeskalácsot, és szétosztotta közöttünk.
Málnalekvárral töltve.
Eszti néni olyan halkan hálálkodott, hogy csak mi hallottuk:
– Most már legalább ragadni is fognak. Paula majd azt hiszi, hogy még a mosdóvizet is sajnál-
tam tőlük.
De nem hiszem, hogy anyánk ilyeneket gondolna, hiszen biztosan emlékszik még, milyen
gyorsan be tudunk piszkolódni tetőtől talpig.
Izélujza néni is kijött elbúcsúztatni bennünket, izgatottan belekarolt Erzsébet nénibe, és szi-
pogta:
– Biztos senki nem hiszi el nekem, de hiányozni fognak. Még a bolondos Andrea is. Olyan
csendes és unalmas lesz a ház nélkülük!

74
 Ezen hatalmasan meglepődtem! Miért ne hinné el ezt bárki is? Egyébként az biztos, hogy kissé
csendesebb az a ház, amelyikből én kimegyek. De annál jobban fog majd harsogni az otthoni la-
kásunk. És anyánknak is kell egy kis boldogság!
Eszti néni felnyújtott nekünk két képeslapot. Az egyiken az óvári városfalmaradékot lehetett
látni. Ahová egyszer kiszaladtunk a nagy vihar után mezítláb, az esőtócsákban szaladgálni. Na-
gyon érdekes érzés!
A másikon piros tulipán volt látható, piros lepkével. Azt majd elkérem, mert nagyon szép. Az
óvári kép meg kell földrajzórára. Mindegyik lapot megcímezte saját magának, tett rá bélyeget, és
ráírta:

„Szinte hihetetlen, de minden baj nélkül megérkeztünk Győrbe.”

Eszti néni szeret nevetni és viccelődni, akárcsak anyánk. Akárcsak én. Habár az én vicceimen
még nem mindig nevetnek. Nem baj, majd belejövök. Sokat gyakorolom!
És azt is tudtam: nem is félt annyira bennünket, mert Péter velünk van, és benne megbízik.
Meg is lehet. Nagyon rendes! Egyetlen hibája, hogy fiú.
A másik lapon ez állt:
„Mind a két tündért hiánytalanul átvettem.” Ezt anyánknak alá kell írnia, amiből látszik, hogy
testvérek.
Aztán elindult a vonat, és Eszti néniék mindig kisebbek lettek, de ott maradtak, amíg csak lát-
szott belőlük valami.
És izgatottan vártuk a kerítésünket, hogy a vonatból mi látszik belőle. De csak egy villanás
lett, és a kertbe nem is lehetett belátni.
Az uszodát elég sokáig nézhettük, és legtovább a nagytemplomot, ami olyan pompásan zeng
Erzsébet néni lakásában!
Győrben Péter elbúcsúzott. Integetett nekünk a komoly diákruhájában és sapkájában, amitől
kissé idegenné vált. Mint egy felnőtt gimnazista!
És Pestig már nagyon jól megvoltunk az Évával is, csak azon veszekedtünk, hogy lehúzzuk-e
az ablakot vagy fel; hogy ki hol üljön, és mért nem a másik; hogy most együnk-e vagy később;
hogy cseresznyét sült hússal vagy inkább palacsintát kovászos uborkával, meg ilyeneken, de
semmi máson nem.
Úgyhogy anyánknak rendben a nyakába borultunk, aláírta az átvételünket, és megindultunk
haza.
Persze anyánk mellett állott még valaki.
Soványabb és lesültebb, mint akit itt hagytunk, és aránylag egészen normális formájú. Anyánk
így szólt hozzá:

75
 – Marikám, segíts a bőröndöknél.
És ez a Mari készségesen ugrott.
Mindenesetre jóval testvérebbnek tűnt, mint megérkezésekor. A haja rövidre lett vágva, mert
anyánk nem ér rá a sok csodamasnit vasalni, nekünk meg nem szabad, hanem majd el kell vinni a
vasalót végre a szerelőhöz, mert makrancos. És Mari ruháján meglátszott, hogy kijár benne ját-
szani a térre. És a szürkés zokniján is, hogy maga mossa, mert anyánk szerint a házimunkát korán
el kell kezdeni. És tisztán látszott, hogy a csodálatos Mari is elkezdte! Csak még sehogy se jött
bele.
Csak azt ne higgye bárki, hogy ezzel minden rendben is van!
A kapuban ott várakozott ránk a Zsuzsa, vigyorogva és vörösödve, mint mindig, meg a
Nyulasjóska papírzacskóval, amiben törpepapagáj volt, amit nekünk vettek, olcsón, mert lány.
Egy percre olyan furcsa volt minden! Mintha valamilyen üvegen át nézném, mintha mindenki
csak beszélne, de nem is érteném. De mire vihorászva felugráltunk a lépcsőn, ami pompás vörös-
fenyővel van alátámasztva, már ugyanolyan volt, mintha el sem mentünk volna.
A lakás kicsi lett, ahogyan beléptem, de rövid szaladgálás után visszatért a szokott nagyságára.
Nagymama a konyhában várt, hasára fonta a kezeit, mindenkinek adott puszit, ami csak min-
den tíz évben szokása. Szilvás gombócot főzött, amit anyánk már tálalni is kezdett. Megéreztük a
morzsa finom illatát, és rögtön rájöttünk, hogy hazajönni is milyen jó!

76
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Médiből időközben Mari lett. És mégiscsak az én testvérem!

Rengeteg mindent meséltünk anyánknak! Csak nagyon rossz, hogy a süket Évától egyáltalán
nem lehet szóhoz jutni, mert egyre csak ezt ordibálta:
– Naaa, ezt én akarom elmondani, az Andreától nem lehet megszólalni!!!
Egyre inkább látszik, hogy sajnos, a fejemre nő, pedig még teljesen korai nála.
Ahogy meséltem a sok pompás nyári találmányomat, csak forgattam körbe a fejem, és rájöt-
tem: a vacak Mari elment valahová.
Kirohantam a konyhába, és nem is lepődtem meg, amikor tapasztaltam: a vasalódeszka persze
nincs a helyén.
Bólogatva besiettem a szobámba, és feltekintettem az én szekrényem tetejére.
Valóban többnyire pompásak az én megérzéseim! Mert ott trónolt a Mari törökülésben, előtte
keresztbe a felhúzott feljáró. És kissé megszeppenve, de nagyon határozottan pislogott le rám. És
így társalgott velem:
– Gyűjtöttem ide nekünk nagyon érdekes mindenféléket!
Köszönettel javasoltam neki:
– Te most nagyon gyorsan lemászol onnan, és kész, nem beszélünk róla többet.
Kissé piros lett, de vigyorgott, és megrázta a fejét.
–Nem.
Ezért úgy tettem, mintha beletörődnék a csúf árulásba:
– Helyes, nyújtsd le a deszkát, és én is felmegyek.
Olyan boldog lett a jóságomtól, hogy adta fürgén lefele. Én meg elvettem tőle, és kivittem a
helyére, mert rend a lelke mindennek, és visszarohantam megnyugtatni:
– Onnan fentről eddig még én is csak kétszer siettem le deszka nélkül, előszörre behorpadt
alattam az éjjeliszekrény üveglapja, másodszorra kibicsaklott a rekamié lába.
Mari bámészkodott rám, és látszott, hogy ő is tudja. Az ajtóból még kedvesen integettem neki.
Ő meg csak ült magának, és nem is sírt, és nem csinált semmit, pedig azért valahogy jobb lett
volna, ha könyörög vagy mi, de úgy látszik, valahol mégiscsak rokonok vagyunk.
Eléggé sokáig nem kereste senki, és Mari se kiabált. Vacsoránál azonban anyánknak valamiért
hiányzott, sajnos.
És keresgélte:
– Marika?
Fel se néztem a szilvás gombócból.
– Kiment hintázni a térre.
Örültem, hogy a szemtelen Mari a szekrény tetején alszik, ha egyszer megérdemli!
Anyánk azonban fürkészett engem meg Évát.
– Valami már megint nincs rendben veletek.
És nem is vacsorázott tovább, hanem bement helyette az én szobámba, felnézett az én szekré-
nyem tetejére, és örömteljesen mondta:
– Nagyszerű, most már egy bolond lányom helyett kettő van!
Mari kicsit szívott az orrán, de mást nem csinált. Akkor anyánk rám tekintett.
– Andrea, kérlek!
Amitől sajnos nekem be kellett hoznom a vasalódeszkát és odatámasztani, úgyhogy Mari kissé
zsibbadtan, de lemászott.
És anyánk megnyugodva távozott, Éva utána ugrált megkérdezni, hogy még hány gombóc jut
neki.

77
 Édes kettesben maradtam végre a tündökletes Marival!

És a következő pillanatban akkora pofont adott nekem, hogy mind a két fülem belecsengett,
igazán, ki se néztem volna belőle! Főleg elzsibbadva. Mondtam is váratlanul:
– Marika!
Már ő is sajnálta a fülest.
– Andrea!
Csak megöleltük egymást, nagyon erősen, mert a nagyszerű pofonjától egyből rájöttem, hogy
az én aranyos kis testvérem ő!
Anyánk kissé csodálkozott, hogy átölelkezve jövünk ki, igaza volt, mert úgy elég nehéz men-
ni. És így gyanakodott:
– Hát ti mért nem ölitek egymást? Boldogan mondtam az igazat:
– Mert az előbb már megismerkedtünk.
Anyánk sóhajtott, mosolygott, rázta a fejét.
– Ami ősz hajam van, azt mind nektek köszönhetem. Odaszaladtunk hozzá, nagyon átöleltük,
vigasztaltuk: – Ami szép barna maradt, azt is mind nekünk köszönheted.
Annyira nevetett, hogy a szeme nedves lett, pedig nem is nagyon vicces mondás, néha sokkal
jobbak jutnak az eszembe.
Utána Éva ugrálni kezdett, rendes gyagya szokása szerint.
– Milyen jó, hogy mind együtt vagyunk, és nem hiányzik senki!
Marinak kissé fennakadtak a szemei, én a tányéromat csikorgattam villával, és anyánk a fülére
tapasztotta a kezét, és kinézett a konyhaablakon.
Rögtön elhatároztam: reggel kikeresem a térképen, hogy Svájc felé nézett-e.
Aztán kikapartuk a lábasból a maradék zsemlemorzsát, felmásztunk a szekrényem tetejére, és
elég meghitten és sokáig sutyorogtunk.
Anyánk és nagymama lenn maradtak.

78
 UTÓIRAT

Minden jobb könyvben tapasztalható!

Ezt sutyorogtuk a besötétedett szobámban:

– Kissé szűkös ugyan így hármasban, de jó helyeken a kis emberek is elférnek, valahogy így
tartja a közmondás.
És nagyon boldogan ettük a Mari svájci tejcsokoládéját. Éva a kisrádióját gyötörte, amiben
egy nő dalolt, hogy ő is csak ül, némán. És kimondta a Mari:
– Úgyis tudom, hogy találmányokon gondolkodtál, hogy a pénzen hazajöhessek, úgyis tudom,
anyánk elmesélte.
Először szerénykedtem, ahogy kell, de aztán bevallottam nagy kegyesen:
– Mi tagadás.
Éva elégedetten fészkelődött.
– Én horgoltam neked terítőt, illetve majdnem, csak abbahagytam, hogy Andrea nyugodtabban
dolgozhasson.
Ilyen jóságos, a szívnek szét kell szakadni a méregtől! Úgyhogy mondtam:
– Most már itthon vagy, kész, elmúlt, nem kell róla többet beszélni. – És javasoltam: – Meséld
el, hogyan szenvedtél, mint szegény árva, az apánk meg a gonosz Gamelin karjaiban.
Mari dacosan ragaszkodott hozzá, hogy apánk rendes volt, meg az a Gamelin is rendes. Öltöz-
tette, fürdette, port törölt, takarékoskodott. Csak akkor kellett nevetni, ha magyarul beszélt.
Ráhagytam előszörre, majd később vitatkozom vele, amikor már nem érzem egy kicsit ven-
dégnek, és amikor már nem érzem a zsibbadást a pofonja miatt.
Éva vígan tapsolt és javasolta:
– Most pedig képzeljünk el boldogságos dolgokat.
Ezt mi gyakran játszunk, csak a Mari nem ismeri, tehát én kezdtem:
– Képzeljük el, hogy Pétert apukája meglátogatja a győri intézetben. Csak megy be elgondol-
kozva, aztán váratlanul megtorpan. Mert a társalgó egyik székén ott várakozik a régi jó felesége!
Ebbe beleegyeztek, Éva csak ennyit kért:
– Ne vacak széken üljön, hanem kényelmes fotelban, keresztbevetett hosszú lábaival.
Mari még tapsolt is örömében.
– Legyen nagy szélű, fekete puha kalapja, mint Gameliné Svájcban!
Amitől mi ketten erősen ránéztünk, de csak én mondtam ki az érzéseinket:
– Ha a te Gamelinednek nagy szélű kalapja volt, akkor nagyon könnyen lehetséges, hogy a Pé-
ter mamájának egyáltalán nem lesz kalapja!
Mari kissé behúzta a nyakát, ami pedig úgyis rövid neki, mint az Évának.
És megbeszéltük helyette:
– Inkább lila földig érő fátyol lesz a fején.
Éva nekilendülve sorolta:
– Lila hosszú ruha legyen rajta, lila kabáttal, lila térdzoknival és lila cipővel.
Rábólogattam az okos Éva szavaira.
– Amitől pontosan olyan lesz a Péter anyukája, mint aki fejjel beleállt egy nyíló orgonabokor-
ba.
Úgyhogy a cipőjét meg több egyebét megmásítottuk:
– Aranyszandál, aranyridiküllel, arany piaci szatyor, aranykesztyű.
A haja vörösesbarna lett, derékig hullámzott, és elöl-hátul teljesen elborította.

79
 Úgyhogy csak megállt a Péter apukája, és egy pillanatra a szívéhez szorította a kezét. Aztán
nem szorította sehová, mert beláttam: az nála nem jó, az tőle furcsa lenne.
Bele is egyeztünk, mire inkább csak felindultan mellé lépett, és szó nélkül ezt mondta:
– Milyen gyönyörű is vagy te, jóságos Amália, mennyire hiányoztál az én szótlan falaim kö-
zül!
Amitől Evelin finoman mosolygott és válaszolta:
– Nekem se volt népünnepély, hogy egyetlen fiamat Izélujza néni karjába vetetted.
Itt Péter apukája egy kissé zokogott, de csak férfiasan, és rögtön javasolta:
– Natália, gyere vissza mihozzánk, már megbocsátottam magányomban azt is, amit el se kö-
vettél.
Mire Éva azt akarta, hogy térdeljenek le egymás mellé, de ezt elutasítottuk. Viszont nagyon
megkért minket:
– Valami gyönyörű szép jutott az eszembe, hadd legyen úgy, ahogy eszembe jutott!
Gyanakodva egyeztem bele:
– Ha nem olyan süketség, mint ami általában eszedbe jut, akkor esetleg.
Még a kezeit is összekulcsolta, és teljesen átszellemült.
– Menjenek lovon Óvárra!
Eléggé ügyes kitalálás, úgyhogy Péter papája lóháton tette meg a hazafele utat.
Kissé furcsán festett ugyan nyeregben a szokott szürke öltönyében és kalapjával, a fekete kere-
tes szemüvegével, aktatáskájával, de annál szebb volt Claudia a négylovas hintón, hosszan lengett
utána a sok lila fátyol, és Izélujza néni tartotta föléje a lila esernyőt.
Nem baj, az a fő, hogy végre boldogok lettek.
Fel is sóhajtottam:
– Mára végeztünk a boldogságokkal!
De Éva dacosan rám nézett.
– Nekem más boldogság is kell, például hogy egyik nap csak jövök haza az iskolából, és ad-
digra apa itthon lesz.
Mert anyánknak egy kissé hiányzik, már megszokta valahogy, és nekem is rossz, hogy elment!
Ettől Mari is beletekintett a szemembe.
– Andrea, nem tehetek róla, de nekem is hiányzik. És mondta is, hogy ha anyánk akarná, akkor
hazajönne. Írt is nyáron levelet, anyánk nem mutatta meg, csak piroslott, és hajtogatta, hogy ezt a
meglepetést!
Amitől nekem szempilla hullott a szemembe.
– Jöjjön csak, nem is bánom, elfér, de én rá se nézek.
Mire Éva is szipogott.
– Andrea!!! Én máshogyan akarom elképzelni! Úgy akarom, hogy csak jövök haza, csak hal-
lom, hogy anyánk társalog valakivel. Akinek ismerős a hangja.
– Főleg teneked! – mérgelődtem a bolondossal. – Aki kétéves voltál, amikor mindörökre eltá-
vozott!

80
 Ettől Éva egészen megvadult:
– Akkor is ismerős lesz, tudod?! Belülről ismerős!
Mari sorolta helyeselve tovább:
– Apa észrevesz minket, és feláll, anyánk arca boldog, mert már nem neki kell a nehezeket ci-
pelni, apa pedig lehajol, és kérdezi: ki jön az én váramba?
Teljes erőmből beletrombitáltam a zsebkendőmbe.
– Mesés, megható, mind a ketten az ölébe rohangáltok, és boldogan éltek, itt a vége, fuss el
véle!
Sajnos, Éva egyre erőszakosabb velem.
– Neked is oda kell jönnöd.
Olyan mérgesen fészkelődtem, hogy majdnem lerepültem a szekrény tetejéről.
– Soha nem szaladgálok oda hozzá!
– Mehetnél akár lassan is – vélte. – De valahogyan meg kell tenned a lépéseket, máskülönben
anyánk úgyis mondaná: Andrea, kérlek!
Mari izgatottan nevetett.
– Azt is mondaná: hozok egy tükröt, hogy apa és Andrea megláthassák, milyen egyformán
bámészkodnak egymásra!
Amiből csak annyi igaz, hogy én hasonlítok rá leginkább, amiről senki nem tehet, úgyhogy
nem is szóltam a tükörre semmit. Megtudták ebből a testvéreim:
– Nagy nehezen, de azért előbb-utóbb odamennék. Habár ez még a jövő titka, amibe még én is
csak nagy nehezen látok bele.
Mert az is lehetséges, hogy apa már nem menne többé el tőlünk, de hogy anyánk velünk ma-
rad, az biztos.
És ez óriási különbség! Úgyhogy apától rögtön anyánkhoz szaladnék, még ha nekem is jólesne
néha egy szúrós apapuszi, mint a többi gyereknek.
Ettől valami torokkaparászást éreztünk mindhárman az aranyos testvéreimmel, és átszellemül-
tünk teljesen, mert tudtuk, a további érdekes életünkben ritkán értjük majd meg ennyire egymást,
és akkor is csak pillanatokra.
És Éva ki is mondta, amit akkor már valamennyien biztosan tudtunk:
– Az a boldogtalan kis madár kaparászik a zacskójában, amit a Jóskától kaptunk!

81
 Gyorsan lesiettünk a szekrényről, adtunk neki magot meg vizet, amit szemrehányóan, de sietve
elfogyasztott, és eléggé boldog lett a papagáj is, habár csak leány.
Aztán már csak az volt, hogy Safranek Ibolyának neveztük el, Éva kedvenc osztálytársa után.
Safranek Ibolya pöttyintett egyet az asztalra, aztán a karnisra repült.
– Ez nem szabadságos – helytelenítette Mari, Éva meg lelkesen kergette lefele a vasalódesz-
kával, hogy végre meg bírjuk simogatni, ami nehézségekbe ütközött, mert Éva az ablakot találta
el, azon keresztül Safranek Ibolya mindörökre eltávozott, az ajtón pedig anyánk jött be, fülére
szorított kezekkel, hogy az nem is lehet igaz, amit mi művelünk.
Pedig az csak később derült ki, hogy a dinnye Évának kissé elrepedt a tenyere, amint lesietett a
szekrényről, mert mindig mindenhová ő akar elsőnek odaérni.
Szegény Marika cipelhetett három hónapon keresztül két degeszre tömött aktatáskát!
Én sajnos nem bírtam segíteni benne, hanem a házak tetejét figyeltem, hogy hová lehetne csi-
gákra köteleket kifeszíteni, és máris készen lehetne a pompás táskacipelő gép. De tényleg, amint
időm engedi, azonnal meg fogom oldani a dolgot!

82
 Móra Kiadó - Alapítva 1950-ben

Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja

ISBN 963 11 7763 7

A kiadásért felel Cs. Tóth János vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Balassa Anna
Képszerkesztő: Diósi Katalin
Műszaki vezető: Török Károlyné
Terjedelem: 8,3 (A/5) ív. IF 7359
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Rt., Budapest, 2003
E-mail: mora_kiado@elender.hu
Honlap: www.morakiado.hu
Alföldi Nyomda Rt. (6206.49.01), Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

83