Régiónk kollektív sebeiről és lehetséges kiútjairól

T. Szabó Csaba

December 6-7-én Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bibliai Tanulmányok

központja és a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszéke közös, nemzetközi
konferenciát szervezett „Wounded identities in Central-East Europe. Religious and Political
Identification” (Sebzett identitások Közép-Kelet Európában. Vallási és politikai identifikáció)
címmel. Az esemény ugyanakkor a Magyar Tudományos Akadémia és a Szegedi
Tudományegyetem által „Convivence – religious pluralism research group” néven létrehozott
új kutatóközpont bemutatkozása is volt, amely előre jelezte a szoros szegedi és kolozsvári
kapcsolatokat. A konferencia – bár elsősorban a tudományos közösség tagjainak szólt –
mondanivalójában és az ott megfogalmazott problémák tekintetében jelentős üzenettel
rendelkezik a makro-társadalom számára is.

Az új kutatóközpont és a konferencia fő hipotézise prof. dr. Máté-Tóth András szegedi

valláskutató, egyetemi tanár nemrég, monográfia formájában is közölt hipotéziséből indul ki,
aki a „wounded collective identity”, azaz „sebzett kollektív identitás” fogalmát megalkotva,
Közép-Kelet Európa – tehát értelmezése szerint, a balti államok, Közép-Európa és a Balkán
-vallási, társadalmi, politikai és kulturális jelenségeiben egy olyan közös, több évszázadra
visszavezethető sérelem-történetet állapított meg, amely egyrészt különbözik Európa más
régióinak sérelem-csomagjától, másrészt számos ponton közös identitást alkot ezekbn, az
egyébként regionális jegyeiben igen változatos nagyrégióban.

Máté-Tóth András sebzett kollektív identitásának fogalma nagyon hasonló a Szőcs Jenő és
Bibó István történészek által kidolgozott regionális és kulturális elvekhez, de újdonságként,
egy sokkal részletesebb elméleti és vallástudományi oldalból közelíti meg tágabb értelemben
vett régiónkat. A neves magyar vallástudós szerint, a balti államok, Lengyelország,
Magyarország, Csehország, Szlovákia, Románia, Bulgária és a volt Jugoszláv államok olyan
történelmi és politikai folyamatokon mentek át az elmúlt 4-5 évszázadban, amelyek
különleges, Európa nagy régióin belül sajátos egységgé formálták ezt a régiót. A közös pontok
és sajátosságok ugyanakkor leginkább egy sebzett közös identitás formájában nyilvánulnak
meg, amelynek alappillérei a kései modernitás, az emberi jogok és demokratikus intézmények
ingatag jellege és kései érkezése valamint egy erő, fájdalmakra, feldolgozatlan múltra és
sebzett identitásra alapuló önazonosság, önmeghatározás.

Az új szegedi kutatóközpont és a kolozsvári nyitókonferencia is ennek, a sebzett kollektív

identitásnak a fogalmát járja körül. A konferencia előadói – többségében romániai és
magyarországi előadók – változatos témákban tartottak előadást, körbejárva a romániai roma
közösségek identitás-változásait a vallási hovatartozásuk függvényében, a Román Ortodox
Egyház 1989 utáni identitáskeresését, a szerbiai vallási pluralizmus dinamikáját és
tankönyvekben megjelenített összeütközéseit, az erdélyi magyar kisebbség vallásosságának
sajátosságait, a muszlim közösségek identitás-válságát Európában és nem utolsó sorban, az
ókori emlékek ideológiai felhasználását a kortárs politikai és identitás-építő diskurzusokban.

Az előadások közös pontja a Máté-Tóth András által megalkotott sebzett kollektív identitás
fogalma volt. Közép-Kelet Európa államai és népeinek kortárs identitása, kollektív identitása
sérelmekre, fájdalomtestre, egy közös sérült múltra épül, amelyet tovább görgetnek a XXI.
században is. Ezek a sérelmek-sebzettségek – ahogy egy emberi test esetében is – komplex
okokkal, régi kórképpel írhatóak le, amelyek néha a török korig, de legtöbb esetben az elmúlt
100-150 év történelmi eseményeiig vezethetőek le. A kis és közepes államok sajátosságaként,
a régió geopolitikai – nyugat és keleti közötti jellegeként – mindig egy „átmeneti”, „puffer-
zóna” volt már a bronzkor óta, bár manapság már a neolitikumi kultúrák kutatói is ezt a
sajátos, kelet és nyugat közötti közvetítő jelleget vetítik rá a régióra. A marginalitás, szemi-
periféria wallernsteini szerepköre, a S. Huntington féle kulturális összeütközések játéktereként
is értelmezett régiónak tehát ez a sajátos földrajzi, geopolitikai jellege magával vonzotta
azokat a történelmi eseményeket és az ebből adódó sérelmeket, amelyek sajnálatos módon,
hosszú távú sebeket hozott létre. Ezek a sebek hol a politikai diskurzusokban, hol a vallási
identitásokban, hol a kulturális és nyelvi, etnikai identitásokban nyilvánul meg és olyan
mélységekig hat, amelyek sokszor mazochista módon, ennek a sebzett identitásnak a
megtartását, fenntartását igénylik.

Ezek a múltbeli eseményekre alapuló, feldolgozatlan sebekből felépített pszeudo-valóság,

Benedict Anderson szavaival élve, „képzelt közösségi identitás” magától nem fog
megoldódni, önmagát nem fogja leépíteni. A kortárs társadalmak és a hatalmi, állami
struktúrák számára igen kényelmes ezt, a sebzett identitásra épülő helyzetet fenntartani, ám a
társadalom berkeiben egyértelmű, hogy ezek a sebek gyógyulást, gyógyítást vagy legalább
megoldást igényelnek. Bár a konferencia nem vette sorra részletesen, melyek azok a sebek,
sérelmek, amelyek régiónként, országokként, közösségekként változnak, de néhány
esettanulmányt bemutattak, reflektálva nemcsak a sebek történelmi bemutatására, de
lehetséges megoldásokra is.

A konferencián élénk vita alakult ki arra vonatkozóan, lehetséges-e egyáltalán „egy” közös
megoldásról, egyáltalán, a régi történelmi traumák megoldásáról beszélni. Létezik-e ilyen
társadalom, amely sebek, sebzettségek nélküli identitásokat hoz létre? Egyértelműen nincs, a
régiónk által állandóan etalonként és frusztrációs mértékegységként megjelenített Nyugat
jelenleg is súlyos identitás-konfliktusokkal küszködik. A konfliktusok, szembeszegülő,
„megtisztult” társadalom képe ugyanakkor Chantal Mouffe belga politológus szerint a
totalitárius rendszerek sajátossága, tehát Közép-Kelet Európa sebzett identitásainak
„rendezése” csakis utópikus célja lehet úgy a tudományos közösségnek, mint a nagyhatalmi
struktúráknak vagy a civil társadalomnak.

A megoldás valahol az „arany középút” lenne, ahol a régió sajátos történelmét, sebeit,
sérelmeit nyíltan felvállalja, kimondja, a kommunikáció, a szókimondás mágiájával, a tettek
és rituálék gyógyító erejének szimbolikájával elkezd hathatósan dolgozni ezeken a régi
traumákon. A Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének új kutatóközpontja öt
éven át fogja több kutatóval és számos esettanulmányon keresztül kutatni ezt a valóban fontos
és izgalmas témát. A kutatók elszánt célja, hogy nemcsak tudományos szakkönyveket és
tanulmányokat közölnek majd a témában, de élénk kapcsolatot fognak fenntartani a
nagyközönséggel, civil társadalommal, együtt dolgozva, együtt gondolkodva a fent említett
izgalmas, de igen súlyos problémákról.