ILLYÉS GYULÁNÉ

József Attila utolsó hónapjairól

Szépirodalmi Könyvkiadó
1987
 „Cet étre souffre, donc je l'aime"
Jean-Marie Guyau: L'irréligion de l'avenir. III. r. IV. f.
1962. június
József Attilával való ismeretségünk történetét kell leírnom. Bármennyire
félek és irtózom attól, hogy legtitkoltabb érzelmi életem nyilvánosságra
kerüljön, mégis le kell írnom. Főleg azért, mert régi mendemondák, vádak,
rágalmak még ma is keringenek körülöttünk. Családom van, őket is érinti.
Nem akarnék semmiféle életrajzi-regényesítő módszert használni, olyat
nem is vállalhatnék, az művészi alkotás.
Amit tehetek: a tények lehető hű leírása, elemzés nélkül, színezés nélkül,
ridegen, még a szakmai -pszichológiai-magyarázkodást is elkerülve.
Dokumentumként, a történtek megvilágítására, a félreértések tisztázására.
Ez annál is könnyebb, mivel nem pusztán emlékezetemre támaszkodom.
Annak idején - szinte már diákkorom óta - naplószerű feljegyzéseket
készítettem, ezek részben még ma is megvannak. Napjaim fontosabb,
érdekesebb eseményeit néhány szóval rögzítettem: egy-egy mondatot szó
szerint, többnyire idézőjelben.
Még fontosabb - pontosabb - dokumentum a levelezésünk. Ennek nagyobb
része eredetiben maradt meg, kisebb része - a háború alatt - elveszett vagy
megsérült.
József Attilával összesen kilenc hónapon át ismertük egymást. Abból is
több hétig-hónapig alig találkoztunk. Májusban én kórházban voltam,
júniusban két hetet Mátrafüreden, július-augusztusban Tihanyban; ő
szeptember-októberben szanatóriumban, novemberben Szárszón.

1980. június
Most, 1980 júniusában, József Attila születésének 75. évfordulója hatására
vettem elő az ezelőtt csaknem húsz évvel - 1962-ben - nem éppen
kiadásra, nyilvánosságra, hanem lányom számára leírt, dokumentumnak
szánt adatokat. Hogyan is zajlott le József Attila életének utolsó kilenc
hónapja, amennyit én láthattam belőle, amennyit részt vehettem benne.
Azt reméltem, hogy az elmúlt évtizedek alatt eltűnnek vagy legalább
elhalványodnak a hármónkat- József Attilát, Illyés Gyulát és engem-érintő,
bántó hiedelmek, félreértések. De még a durva rágalmak sem csitultak el.
Csupán jellemzésül említem: néhány éve csak, hogy Illyés Gyula postán,
aláírás nélküli nyílt levelezőlapot kapott, újságból kivágott nagybetűkkel, a
következő szöveggel: JÓZSEF ATTILA GYILKOSA. Néhány hete pedig
ugyancsak névtelen levelet hasonló tartalommal, hosszú gyalázkodással.
Sőt legutóbb is - még műveltebb gondolkodásúnak látszok közt is akadt
névtelen, aki „márványszívű"-nek nevezte emiatt Illyés Gyulát.
Írásom legfőbb indítéka az, hogy letörlődjék férjemről a „bélyeg", amit
olyan igazságtalanul ütöttek rá.
Hogy világosan érthetők legyenek József Attila iránti viselkedésem okai,
elkerülhetetlen, hogy a magam életének erről az idejéről részleteket ne
közöljek; sajnos, többet, mint szeretnék. Erőt kell vennem
zárkózottságomon, hogy gyerekkori ábrándozásokat is megemlítsek, talán
dicsekvésnek, kérkedésnek ható - jónak vagy rossznak ítélhető
-tulajdonságokat. Csak Illyés Gyula érdekében tudtam rászánni magam.
Amit ezekből lehet, a „Jegyzetekében csatolom.
Biztatott, sőt rábeszélt a történtek leírására Illyés Gyula is azzal, hogy ő
semmiképpen nem kívánja látni, megismerni, mit írtam. Nem szeretné, ha
őszinteségemben egy árnyalatnyit is befolyásolhatna az ő személye. Holott
én nagyon szívesen vettem volna, ha megnézi. Levelezésünket József
Attilával olvasta. Nem volt előtte ebben semmi eltitkolnivalóm.

1985 december
A kis példányszámú és kereskedelmi forgalomba nem került kötet
megjelenése után sok igény jelentkezett telefonon és levélben, hogy a
könyv legyen hozzáférhető az érdeklődő nagyobb nyilvánosság számára is.
Sőt fénymásolatok is készültek a kötetről, és - úgy hírlik - akadtak, akik
azt magas áron eladták. Az új, kiadatlan dokumentumokkal bővített könyv
József Attila halálának ötvenedik évfordulójára, 1987-ben jelenik meg.
1937. február 20-án ismertem meg József Attilát, személyesen. Egyik volt
egyetemi társam, Dániel Anna (ma Kerékgyártó Jánosné) lakásán. Anikó
akkor édesanyjával, Dánielné Lengyel Laurával, az Írónővel a
Dembinszky u. - úgy emlékszem -17. sz. alatt lakott. Általában hetente-
kéthetente hívtak társaságot. Azon a szombaton (említett föl jegyzéseimből
látom) csak néhányan voltunk. Rajtam kívül még egy lány, a neves orvos-
pszichológus Révész Margit lánya, Dósai Margit; később unokasógornőm
- Ferenczy Sándor felesége - lett. A férfiak nagyrészt Anikó baráti köréhez
tartoztak: Deli Lajos mérnök, Elek András ügyvéd. Nagy Sándor (szintén
az?), Pacséry Ágoston rendező (?) és grafológus, és Sándor Kálmán,
szerkesztő, író. József Attilát ez utóbbi hozta magával - váratlanul -, hogy
csináljam meg vele az egyik akkor - és még ma is -igen elterjedt
pszichológiai vizsgálatot, a Rorschach-tesztet.1
Az estének körülményeire jól emlékszem. A cigarettafüstös két szobára; a
kisebbikben csak mi ketten ültünk József Attilával, hogy ne zavarjanak a
vizsgálatnál. A nagyobbikban a többiek, hol hevesen, hol higgadtan
vitatkoztak, főképp irodalomról.
József Attiláról akkor már tudtam, hogy nagy költő, és, noha nem volt
bennem eleve kíváncsiságelfogultság a művészek vagy egyáltalán a neves
emberek iránt, mégis talán - a versei miatt - nagyobb érdeklődéssel
figyeltem rá, mint más, teljesen idegenre. „Versrajongó" voltam, mióta
csak szót értettem.
Egész megjelenésében már az első rápillantásra is érezhető volt valami
megkapó, egyéni, eredeti. (Rokonszenvet ébresztő?) Engem első látásra,
külsőre, ösztönösen a magas, erős, medveszerű férfiak vonzottak. Ő éppen
nem volt az. Oly sokan leírták már középmagas, nyurga, egyenes tartású
termetét, az erősebben lejtő vállal, hosszú nyakát, a kidomborodó
ádámcsutkával. Boltozatos, egyenletesen domború, magas homloka volt,
fölötte dús, egy kicsit göndörén, mereven álló gesztenyeszín haja, szépen
metszett álla, középen egy kis gödörrel. A szeme megindító: nagy dióbarna
és diómetszésű, tűnődő, révedező, egy kicsit nyugtalan tekintettel. Két
szeme közt szokatlanul erős redő. A hangja mély, férfias, meleg, nagyon
szuggesztív.
Ezen az első estén nem sokat beszélgettünk. Csaknem az egész időt
betöltötte a vizsgálat. Kezdetben szívesen, érdeklődéssel értelmezte a
képeket, később egyre gyakrabban emelte rám egy kicsit álmos, fáradt
szemhéja alól merengő tekintetét, egy-egy pillanatig fürkészve az arcomon
nyugtatta. Én szó szerint írtam, ahogy kell, mindazt, amit mondott. A
vizsgálatot nem tudtuk befejezni. Általában egy félóra-óra a tíz kép
fölvételének ideje. Vele majdnem két óra alatt csak az ötödikig jutottunk.
Rendkívül sok választ adott, rengeteg originális, sőt bizarr feleletet. A
vizsgálat fárasztotta. A harmadik képnél azt mondta: „Most már csak a
maga kedvéért csinálom." Az ötödik végén én ajánlottam, hagyjuk abba.
(Soha nem fejeztük be. Ez az anyag ma is megvan.) Eredménye
megdöbbentett, tehetségéhez képest annyira szokatlan tüneteket is
mutatott. Megjelenéséből, viselkedéséből, verseiből nem erre lehetett
következtetni. Ezt az érzést lassanként enyhítette, majdnem elmosta
bennem az, hogy legfeljebb teljes vizsgálatsorozatból mertem csak ítélni,
de soha nem egy vizsgálat eredményéből, hát még egy félből? És az,
ahogyan közvetlenül utána a verseit elmondta.
Az járta róla, hogy senki, semmilyen szavalóművész, színész nem tud úgy
verset mondani, mint ő. Hogy hangjával, hangsúlyával elragadja az
embert, varázslatba ejti. Igaz volt. A versek tartalma, igazsága volt
elbűvölő? Formai szépsége? Szuggesztív ereje? A hang melegsége?
Világosan, tisztán megértette a kifejezhetőt, s tudta érzékeltetni a
kifejezhetetlent? A nagyszobában ültünk valamennyien, ő a díványon,
középen, mi, többiek, mellette, körötte vele szemben (én oldalt). Nyolc-tíz
versét mondta el, a Lidi nénémnek öccse itt... és a József Attila...
címűekkel kezdte, lassan, komolyan, majdnem szomorúan. Mindnyájan
némán ültünk - hosszan -, nem moccantunk akkor sem, amikor befejezte.
Az utolsó az Óda volt. (Néhány nap múlva, a második találkozásunkkor
azt mondta, hogy ezt a verset már az én kedvemért mondta el.)
Másnap vasárnap volt. Hétfőn,február 22-én délelőtt telefonhoz hívtak a
Laboratóriumban. A telefon Szondi - a főnök - szobájában volt. Nem
nagyon szerette munkatársai magánbeszélgetését. Kijött, hogy telefonhoz
kérnek. Komoly, férfias hang jelentkezett a kagylóban: „Itt József Attila."
Nagyon fontos és sürgős ügyben akar velem beszélni.
Abban az időben már olyan rengeteg munkám volt - mint azóta is
állandóan -, mint most is. Aznap estig egy perc szabad időm sem volt.
Késő délutánig tartott az előre berendelt gyermekek vizsgálata, utána
Románnéhoz, akkoriban ismert nevű grafológusnőhöz kellett mennem,
hivatalos megbeszélésre. Este, vacsora után, még magántanítványomhoz,
akinek francia nyelvleckéket adtam. Az ide-oda utazásokra többnyire
szintén be volt szervezve valaki kísérő, ilyenkor éltem részben a
„társaséletemet". Hiába mondtam József Attilának, hogy nem érek rá,
aznap délelőtt másodszor is fölhívott, hátha mégis szabaddá tudnám tenni
magam. De nem tehettem.
Hasonló volt a helyzet kedden, 23-án. Előre betáblázva minden percem.
Szakirodalom feldolgozása az igazgatóm számára, tanítványok,
vizsgálatok, előre megbeszélt és pontosan beosztott időrendben.2
Február 24-én, szerdán ismét a töméntelen munka: ambulancia,
esetmegbeszélés, a beszédhibások intézetében másik megbeszélés. Mégis,
amikor József Attila délelőtt megint fölhívott és annyira erősködött, hogy
addig nem nyugszik, amíg meg nem hallgatom fontos mondandóját, már
nem tudtam kitérni, s este fél nyolcra adtam neki találkozót. A
Nagykörúton egy kávéházba ültünk be. Egy-két verset akart nekem
megmutatni, akkor frissiben írta. Csaknem mindegyikben benne volt a
nevem, sőt az egyikben a teljes vezeték- és keresztnév is. Rettenetes
zavarba jöttem (nagyon erősen zárkózott vagyok), és kértem, a nevemet
hagyja ki. Megígérte, és a családnevet aztán törölte is.
Kérdezte, örülök-e a verseknek? Persze, nagyon örültem. Szenvelgés lett
volna nemet mondani. Mint általában minden lány, örültem én is az
ifjúkorban oly könnyen megírt versbe szedett vallomásoknak is. Annak
vettem, ami. Mosolyogtam rajtuk. József Attila versei nem mosolyt
fakasztottak. Az életkora miatt? Versei irodalmi értéke miatt? Talán nem
elsősorban. A komolyságuk miatt, ahogyan József Attila ezeket elmondta,
és amilyen komolyan ő maga vette.
Talán ide tartozik az is, hogy az ilyenfajta, valóban magas művészettel
megírt verseknél a későbbiekben sem éreztem, hogy személy szerint
nekem szólnak. Irodalmi mű volt számomra, költészet. Főképp miután
megjelent, nyilvánosságra került. Annyi emlék, élmény, régi és új
keveredhet a versben. Éppen ezért, ha valaki - elég gyakran - tapintatlanul,
vagy akár tapintatosan József Attila verseihez való kapcsolatomról
érdeklődött, a legtermészetesebben kereken letagadtam, vagy -
bizalmasabb barátaim esetében - kitértem a válasz elől. Eszembe sem
jutott a kéziratot elkérni, annyira nem éreztem a magaménak.
Egy óra hosszat voltunk akkor csak együtt József Attilával - én utána még
baráti társaságba mentem. De az alatt az óra alatt megrendülve láttam,
milyen viharszerű érzés fejlődött ki máris benne. Illetve nem akkor
fejlődött ki. Életéről jóformán addig alig tudtam még valamit, de arra
gondoltam, egész élete készíthetett elő benne - nyilván már apja eltűnése,
főleg anyja halála óta - egy anyapótló, megbízható, végtelen szeretet utáni
sóvárgást. Menedéket keresett. Az elképzelt minta lehetett meg benne,
annyi csalódás, keserűség, „árvaság" után még fokozottabban, s erre a kész
helyre tett be most, azonnal engem. Említette, hogy már az első percben
elhatározta, hogy megkéri a kezemet, csak nem mert azonnal szólni,
nehogy komolytalannak, „bolond"-nak tartsam.
Megkérdeztem, hogyan nyilatkozhat így, hiszen csak másodszor
találkoztunk. Úgy ismer, mintha ezer éve ismerne, válaszolta erre. Csak a
külső körülményeimet nem tudja, ki az apám, az anyám, a testvéreim...
Nagyon meghatottak, de éppúgy megriasztottak szavai. Nem volna szabad
vele többet találkoznom, ezt éreztem ösztönösen. Még nem késő úgy
visszahúzódnom, hogy ne okozzak csalódást, fájdalmat neki.
Már késő volt. Nem tudtam ellenállni az ostromnak, amit telefonon indított
azért, hogy „még egyszer" lásson s beszéljen velem. „Nagyon fontos
ügyben." Három nap múlva, február 27-én késő délután találkoztunk a
Múzeum kávéházban. A nagyon fontos ügy a házasságunk volt. Miért
várjon hónapokig? Állást vállal, mert látja, hogy költészetből nem lehet
megélni. Csak attól tart, mit szólnak hozzá a szüleim, testvéreim? És én?
Hogy érzését, szándékát komolyan vegyem, az én ellenvetéseimre sorolta
az érveket, csupa érzelmit persze: előttem nem érzett ilyen igazán nagy
érzést senki iránt, egy-egy pillanat volt csak előttem mindenki, vagy most
azzá lett. Ő nem szokott házasságot ígérgetni, nőket „csak úgy" megkérni.
Együtt akar velem élni és dolgozni, minél előbb. „Belehalok, ha ez nem
sikerül", mondta komoran, és végtelenül szomorú tekintettel nézett
hosszan a szemembe: „Belehalok."
(Az addigi tapasztalatom természetesen az volt, hogy az igazán nagy érzés,
az életre szóló, házassági szándék lassabban és fegyelmezettebben
nyilatkozik meg, még ha előfordul a „villámcsapás"-szerű érzés is. Első
látásra egészen fiatalok szoktak mámoros állapotban, bor- vagy
táncrészegségükben örök szerelmet ígérni, de az többnyire a mámorral el
is párolog.)
Eddig az időpontig a vele való viselkedésemért nem érhet semmi vád, a
legérzékenyebb lelkiismerettel vizsgálva sem. Nem vezettem félre egy
szemernyit sem, egy hanggal, pillantással sem. Megmondtam neki,
megbecsülést, rokonszenvet, barátságot érzek csak iránta. Követtem el
később hibát, áltattam, biztattam azon túl, mint ami igaz érzés volt bennem
iránta? Nem. Sőt. Kezdettől igyekeztem ismeretségünk elmélyítését
elhárítani vagy legalább lassítani. Később majd szóba kerül, miért.
A vele való találkozásokat mégsem tudtam továbbra sem visszautasítani,
annyira ragaszkodott hozzá. De miért is ne találkozhattunk volna?
Szabadnak tartottam magam, s noha voltak barátságaim, társasági
kapcsolataim többfelé, nem éreztem magam lekötöttnek. Attilával
tisztáztuk helyzetünket, akárhogyan is, ő nagyon jól érzi magát velem, s
kétségbeesetten nélkülem. Számomra is kellemes volt társaságában, vele
lennem. Talán már ekkor -talán nem tudatosan - fölmerülhetett bennem:
hátha segíthetek rajta? Mert hogy rászorul, azt láttam már magam is.
Egész március folyamán rendszeresen találkoztunk. Általában háromszor
hetente, délután 5 után. Közben egy-egy alkalommal társaságban is. Egyik
magántanítványomtól (egy nagykövet fiától) eljövet, az útba eső Budai
Vigadó kávéházban (ma: Népművelési Intézet) vagy előtte, a Corvin téren
várt rám. Sokszor sétáltunk a kezdődő tavaszban a budai Duna-parton, a
Várban vagy végig a Fő utcán, az Erzsébet hídon át, a pesti oldalon.
Elkísért, ahova éppen mennem kellett, és igen sokfelé volt -hivatalos,
félhivatalos - dolgom. Vagy beültünk a kávéházba, ha jobban ráértem, és
habos kávét ettünk sóskiflivel, az árát megfelezve. Ez az idő volt
ismeretségünknek legharmonikusabb, legvidámabb - s ha nevezhetem így,
„legboldogabb" -időszaka. Minden érdekes volt, amiről beszéltünk, akár
komolyan, akár tréfálkozva, irodalom és filozófia, természet és
gyógypedagógia, múlt, jövő, élet-halál. Többször hozott ajándékba egy-
egy vér-belű narancsot (megfeleztük), egy-egy csokor hóvirágot, ibolyát, a
nevem „ünneplésére", egyszer egy Bartók-kéziratot. Vitatkoztunk is: a
pszichoanalízis terápiájában nem bíztam úgy, mint ő. Noha a
mélylélektant, több formáját mint tudományt és gyakorlatot becsültem,
bizonyos esetekben mint gyógymódot alkalmatlannak tartottam. Elvileg
-akkor már nagyjából - hasonlóan gondolkodott, csak más érvek alapján.
Emlegette, hogy csalódott az analitikus kezelésben, nem veti alá magát
többet (Gyömrői Edit emléke még nagyon friss volt). Azután mégis
másképp történt.3
Persze versekről is rengeteg szó esett. Kosztolányit, Juhász Gyulát, Vajdát
emlegette, a fiatalok közül Weöres Sándort mint legjobbakat. Szinte
számlálhatatlan verset tudott betéve. Többször szóba hozta Babitsot. Nem
tudott belenyugodni a köztük történtekbe. Restellte a kegyetlen-gúnyos
kritikáját is, a hódoló versét is; mindezt mások hatásának, biztatásának, sőt
„beugratásnak" érzékeltette, sőt világosan annak nevezte. De igazolni is
akarta magát s bizonygatta Babits művészi „gyengeségeit":
formaművészetét, tökéletes, túlhajtott, játékos, már-már humort keltő
alliterációit, rímeit és tartalmilag a versek életidegenségét,
elefántcsonttoronyba zárt eszmeiségét. Időnként vitatkoztunk ezen.
(József Attilát igen heves, konok vitatkozónak mondták. Többektől
hallottam, azóta olvastam is -Kosztolányi és Nagy Lajos leírásában- egyik
híressé vált vitája lefolyását egy alapjában lényegtelen, szubjektív
megítélésű dolog fölött: a tenger színe kék vagy zöld? Izgatottan, makacs
vita során, érvek-ellenérvek felsorakoztatása után József Attila végül
elfogadta, hogy a tenger inkább kék. „De nem úgy kék, ahogy te
gondolod" - lett végül mégis övé az utolsó szó.)
Velem általában nem keveredett nézeteltérésbe, hamar engedett. Vagy
engedtem én. Rábeszélő- és meggyőzőkészségének minden ereje,
szenvedélyessége az érzelmi kérdésekben tört elő. Mert legtöbbet, sőt
legeslegtöbbet azért mégis erről beszélt: szerelem, házasság, egymáshoz
tartozás, közös munka, hűség, sőt: egymásnak teremtettség mint az emberi
lét egyetlen igazi boldogsága. Erről akart meggyőzni. De nem mertem neki
ígéretet tenni. Ehhez nem volt meg bennem még a kellő érzés. Csak
lassanként fejlődött ki, hogy „áldozattal" bár, de hozzáköthetném az
életem. Néha türelmetlen volt, sürgetett, néha panaszkodott ideges
tünetekről, velem kapcsolatos, hirtelen keletkező és éppoly hirtelen elmúló
fejfájásokról; olyan nagy hiányérzésről, amely akadályozza az alvásban s a
másokkal való kapcsolat fönntartásában. Időnként felidézte múltját,
elszenvedett sérelmeit, és - szorongva -„szégyellni való" cselekedeteit,
attól tartva, hogy azokat nem tudom megbocsátani. De az ilyen tépelődő-
önvádló-vádló hangulata egyre ritkábban jelentkezett. Kedélye egyre
derűsebb, bizakodóbb lett. (Közvetve hallottam, hogy barátai is egyre
kiegyensúlyozottabbnak, jobb kedvűnek látták.)
Újabb verseket hozott; az egyikben érzelmei viszonzását tényként állította.
Kérdő tekintetemre kijelentette: olyan nagyon akarja, hogy ez az érzés
való legyen, hogy írni sem tud róla nemlegesen. Ennek igazzá kell válni.
Addig is, nyugtassam meg, hogy nem akarok máshoz feleségül menni.
Nem akartam. Akkoriban a lányok nem mentek nagyon fiatalon férjhez,
főképp, akik magasabb fokú iskolákat végeztek. A szellemi
foglalkozásokban az elhelyezkedés nehéz és elhúzódó volt. így hát ráértek
várni, válogatni. Az évek folyamán nagyobb baráti és udvarlói kör alakult
ki köröttük. Az én társaságomban nem ismertem olyan férfit, akiről azt
éreztem, hogy életre szólóan tudnék vele élni. Akiről az ábrándozó
kislányok azt mondják: „az igazi". Azazhogy néhány hónappal azelőtt
(1936 decemberében) találkoztam egy nagyon rokonszenves férfival. De
az a férfi nős volt. Morális felfogásom alapján tehát: eleve reménytelen,
gondolni sem gondolhattam rá.
Március végére József Attilával már ott tartottunk, hogy nemcsak egyre
jobban becsültem értékes emberi tulajdonságaiért, nemcsak segíteni
akartam és örömet szerezni neki, hanem vonzott a társasága, a vele való
beszélgetés. Sürgetésére mégsem mertem igent válaszolni. Nyíltan
megmondtam, nem ismerem őt még eléggé; bevallottam, milyen
bizonytalan, tartózkodó vagyok, különösen érzelmiekben, sőt tréfásan még
kislánykori álmodozásaimról is beszéltem.4
További találkozásaink alatt kezdtem őt jobban megérteni. De riasztó
szertelenségei is jelentkeztek. Március 27-én, pénteken, akkor a Budai
Vigadó helyett a Lánchíd kávéházba ültünk be és elém tette a Reggeli fény
című versét, a „jól-sikerült angyal-hamisítvány"-ról. Elámultam, nem
értettem. Izgatottan, könnyeket dörzsölve el szemében elmagyarázta, hogy
egyik előző alkalommal, társaságból hármasban a villamosmegálló felé
menet, a másik férfi kísérőm (Tersánszky Józsi Jenő), látva, hogy fázom,
fölajánlotta a sálját, és én elfogadtam. Ettől ő úgy elkeseredett, hogy sem
enni, sem aludni nem tudott; arra gondolt, öngyilkos lesz, de előbb megírja
nekem, hogy nem miattam, hanem az egész életért. S közben egyre
sűrűbben hullottak a könnyei, már leplezni sem tudta. (Véletlenül ott ült a
kávéházban a közelünkben egyik magántanítványom apjának a sofőrje, aki
tapintatosan bár, de nagy szemeket meresztett: mit keres ott a tanárnő az
egzaltáltan viselkedő, zokogó férfi mellett?) Olyan nagyon egyedül van! -
mondta. Annyira ragaszkodik hozzám! Úgy félt engem! A szavai, a
könnyei rögtön a szívembe hulltak és senkivel-semmivel nem törődve,
vigasztaltam, nyugtattam.
Április elejére már kezdett elterjedni nemcsak Attila barátai között, de a
tágabb irodalmi körben is, hogy „van valakije". Megjelentek a versek. Ő
rejtélyesen viselkedett. Én kértem, ne beszéljen senkinek rólam.
Találgatták: ki lehet? Egy Klára nevű Siesta szanatóriumi nővérre
gondoltak leginkább, akit Attila előző kezelése alkalmával, 1936 végén
vagy 1937 elején (?) ott ismert meg. Ha József Attilát faggatták, hallgatott
vagy kijelentette: nem hajlandó nyilatkozni. Erről többször mosolyogva,
szinte büszkélkedve beszélt, örült, hogy milyen sokan érdeklődnek iránta,
kíváncsiak rám. „Sokan szeretnék, ha nagyon boldog lennék." Hogy a
találgatásoknak, szóbeszédnek végét vessük, azt ajánlottam, írjon egy
„alibi" verset, írja le „Flórát" teljesen ellentétesnek velem, vagyis nagyon
kövérnek, nagyon feketének. Kitért előle: „Nem tudok én hazudni
versben." A figyelem egyébként később valamennyire elterelődött rólam,
és sikerült hosszabb ideig háttérben maradnom; ez a bizonytalanság
tanítványaim miatt és a meginduló pletykák elkerülésére lett nagyon fontos
nekem.5
Visszakanyarodva ismeretségünk további idejére, az április zavartalanul
kezdődött. József Attila egyre ragaszkodóbb lett, s én egyre több
rokonszenvet éreztem iránta. Lakást vett ki, május l-jétől „szép helyen"
(Káplár utca 5.), ahonnan nem lesz messze (nekem) a munkámba
bejárnom. Születésnapja előestéjén, április 10-én a Budai Vigadó
kávéházban fölolvasta a születésnapjára írt verset. Gyermeki módon örült a
dicséretnek. Szerette volna velem tölteni a vasárnap estét, kért, ne hagyjam
egyedül, de családi elfoglaltságomat nem tudtam lemondani. Másnap, IV.
12-én elpanaszolta, hogy 11-én este elment nővéréékhez, Jolánékhoz,
összeszólalkozott a sógorával, Bányai Lászlóval, és az csaknem
kiutasította. Nem keresi fel többé őket. (Tudomásom szerint ezután
Jolánékkal sokáig nem találkozott. Talán hónapokig. Jolán szeptemberben
látogatta meg, a szanatóriumban. Akkor éppen én is bent voltam nála.)
Rövid ismeretségünk legszebb óráit József Attilával április 16-án,
pénteken délután töltöttük. Ezt mindig örömmel idézem föl. Boldog érzést
árasztott már a langyos koratavaszi idő, a nyers földszag, a kipattant
rügyek, friss levelek és virágok édes illata, a fuvallatnyi szél, ahogy
beburkolt ebbe a káprázatos növényvilágba, „növényi-szenvedély"-be.
Frissek voltunk, könnyűek, vidámak. A Halászbástya előtt fölsétáltunk a
Várba, aztán keresztbe át a Szentháromság téren, megálltunk egy lepellel
letakart szobor előtt, találgattuk, kié lehet (szégyellem, de máig sem
tudom). Végigjártuk a délnyugati oldal sétányait, közben alkonyodott.
Leültünk egy padra, a lámpák fénye a fátyolszerű zöld lombok közt
szűrődött át, előttünk az egész dél-nyugatbudai táj, a Krisztina, a János-
hegy, csillagfények égen és földön. Vállunkat egymáshoz támasztottuk,
tréfáltunk, nevettünk, és verseket mondott csodálatosan. Megrendített,
hogy milyen sugárzással, ujjongással árasztja a boldogságot. Úgy lehetett
olvasni róla, mozdulataiból, arcáról, mint az egészen piciny gyermekéről,
aki még nem tanulta meg a leplezést, a felnőttek fegyelmezettségét vagy -
álságát.
Nagyon vonzó jellegzetessége volt ez József Attilának, hogy - különösen
négyszemközt vele - úgy érezte magát az ember, mint a természetben.
Folyton a tájak őszintesége jut eszembe róla. Ahogyan elnézzük az égen a
felhők vonulását, alakjuk változását, a falevelek rezdüléseit, az ágak
hajlongását, magaslatról a Balatont, a víz fodrozódását, parthoz
csapódását, a fény-árnyék változását, az „ezüst"-vagy „arany"-hidat, a
színek finom árnyalatait - soha el nem unva -, így ültem József Attila
mellett, megindultán, belefeledkezve, milyen ártatlanul nyíltan tárulkozik
ki, s volt ez olyan érdekes és szív-emelően szép, mint a természet vagy
valamilyen művészi mű.
Ezen a tavaszi estén futott át rajtam először valami sejtelem, hogy talán
mégis ő lehetne majd az, akivel összetartozunk.
Ha ez így folytatódik, másképp fordulhatott volna mindkettőnk élete. De a
csúcs után hullámvölgy következett. Nem József Attilánál, és érzelmileg
nálam sem. Továbbra is rendszeresen találkoztunk, ha csak rövid időre is.
Nagy sétákat tettünk. Ő egyre nehezebben viselte távollétemet, s a
találkozásainkat sűríteni, hosszítani akarta; sokféle lekötöttségem miatt ezt
nemigen tudtam megtenni. Április 18-án, vasárnap eljött a házunk elé, egy
kisfiúval levelet küldött be. (Azt, előzőén, tévedésből a nem messze lakó
unokatestvéremhez vitték, aki megadta a helyes címet.) Szeretne velem
beszélni. A levélben hivatalosan „leleteket" említ, mert nem tudta, kinek a
kezébe kerülhet. Ez az első hozzám írt levele.

Kedves Flóra!
Ha van egy csöpp ideje, kérem, nézzen ki az 52-es felé. Erre jártam, s úgy
gondoltam, hogy - a dolog sürgősségére való tekintettel- átvehetnem a
leleteket, ha dolgozott már rajtuk. így időt spórolnánk.
Üdvözli J.A.
Kispest, 1937. ápr. 18.

Sajnos családi elfoglaltság, vendégek miatt nem értem rá.

Hétfőn, április 19-én a szokott időben, tanítványom után a szokott helyen,
a Budai Vigadónál várt rám; sétáltunk a Duna-parton, aztán elkísért
valamilyen - gyógypedagógiai - előadásra, aztán újra sétáltunk. Sürgetett,
ne várjunk. Adjak választ, hozzámegyek-e. „Valakihez tartozni kell. Maga
nélkül nincs semminek értelme. Nincs értelme annak sem, hogy írjak,
annak sem, hogy éljek."
Másnap ismét rengeteg halaszthatatlan munkám volt, a hallgatók
nyelvvizsgáját kellett tartanom egész délelőtt; délután külföldi
gyógypedagógus vendégeket kellett kalauzolnom és tolmácsolnom késő
estig.
Április 21-én, szerdán megint az órám után, a Budai Vigadó előtt várt. Újra
a Duna-parton sétáltunk, ő bizakodó, derűs hangulatban - én rossz
előérzettel, erős szorongásban. Rejtetten büszke mosollyal mondta el,
Ignotus Pál és Hatvány Bertalan mennyire érdeklődnek irántam; annyira
kíváncsiak, hogy meg akarnak lesni, és - esküvőnkön - az utóbbi akar az
egyik tanú lenni.
Így folytatódtak találkozásaink, sétáink, beszélgetéseink, mindig
bizalmasabban, őszintébben, melegebben, a hónap végéig. Egyre
világosabban s konokabban fejezte ki, és én egyre világosabban és
komolyabban megértettem, hogy nem mondhatok neki nemet. Hányszor
ismételte, hányféle változatban, hogy ha én nem akarnék találkozni vele,
semmi értelme nem volna az életének. Az egyetlen nő vagyok, aki számára
van. Nélkülem összetörne az élete (április 24.). Gyakran már ijesztően: Ha
másba szeretnék, megölné azt is, engem is (április 26.). De hangulata
általában derűs, reménykedő volt. Elsejére, többször is említette, lakást
vett ki, az majd nekem is megfelelne. De ha nem, ott keres újat, ahol
akarom. Munkát vállal, kérvényt írt, önéletrajzot (a Curriculum vitae-t
mutatta). Nyáron tartsuk meg az esküvőt. Csak határozzam el magam
(április 29.).
Ekkoriban adta át személyesen egyik régebben írt, de befejezetlen levelét;
pontos dátumát nem tudom, keltezve nincs, április első felében - elején -
írhatta.

2. SZ. LEVÉL

Flórám, drága szerelmem, naiv, szűz pszichológusom!

Nagy fába vágtad a fejszédet, mikor elhatároztad, hogy megismersz
engem, jellememet. Úgy teszel, mint a gyermek, aki elhatározza, hogy
„megismeri" a bűvös lámpát, a kaleidoszkópot, de nincs bátorsága ahhoz,
hogy szétszedje, s úgy bukkanjon rá a belső tükröcskére s a színes
kavicsokra, melyek minden rezzentésre más-más alakzatot mutatnak.
Vájjon mi megismerni való marad egy emberben, ha tudod, miből állanak
alkotóelemei? ezeket az alkotóelemeket te pedig csak az eszeddel foghatod
föl, egyébként egyesülésünk előtt nem ismerhetjük meg egymást (én sem
téged!), az igazi megismerés mindig hiányozni fog, amíg a cél maga a
megismerés lesz. Vájjon miféle természettudományos megismerés
lehetséges abban az esetben, ha a természetet kiküszöböljük, ha a
megismerés alanyát elválasztjuk a megismerés tárgyától? Kötözz le egy
csikót, aztán számítsd ki, hogy milyen virgonc módon szaladgálna
szabadon a réteken. Nem gondolod, hogy ez ugyanolyan, mintha egy ép
ember magát féllábúnak képzeli és úgy akarja eldönteni, hogy mit tenne
majd, ha féllába lenne? Én megmondom neked, hogy semmi esetre sem azt
tenné, amit akkor spekulált ki errenézve, amikor még épen képzelte magát
féllábúnak!
... Te azt „szeretnéd", hogy mondjak el mindent, amit tettem és ami történt
velem eddig életemben. Bizony nem azt szeretnéd te, csak hiszed. Mert
abból ugyan semmit nem tudsz meg rólam, a kaleidoszkóp összes létrejött
alakzatai sem árulják el jobban, hogy miféle elemek alkotják őket, mint
egyetlenegy és nem árulják el azt sem, hogy a jövőben milyen képet
mutatnak majd. A ruletten, ha tízezerszer egymás után a fekete jött is ki,
még mindig 50%-os lehetősége marad annak, hogy a piroson, illetve a
feketén áll meg a golyó. A múltnak nincs köze a jövőhöz, múlt nincs,
elvitte a cica. Jelen van csupán - ami múlt lehetséges, az már benne van a
jelenben. Vagy úgy gondolod, hogy minden ember ragaszkodik a múltban
bevált módszerekhez? Azért, mert az ösztönök sem egyebek, mint faji
tapasztalatokhoz való ragaszkodások - és nem csupán tapasztalatok, ahogy
a biológusok képzelik? Akinek van esze, az tudja, hogy az ösztönök
veszedelembe dönthetik az élőlényt, de ki is vezethetik belőle. Mit tehet
tehát az ész? Megölheti az ösztönt, elfoghatja, mint a fegyverrel, hurokkal,
horoggal, hálóval működő halász-vadász a halat, a vadat. Vagy szabadjára
engedi és csak az ész-követelményekkel fölszerelt kultúrákban feddi meg,
óvja és oktatja, mint okos szülő a gyermekét.
Azt mondtam, hogy én ismerlek téged. Ez így is van és mégsincs így. Mert
fönntartások nélkül szeretlek, és mégis fönntartásokkal tele. Az előbbiből
következik az utóbbi. Minthogy fönntartások nélkül szeretlek, át kell
vennem a te fönntartásaidat, jóllehet mai kapcsolatunkban ennek így
semmi értelme nincs.
Abból indulok ki, hogy mind a ketten nagyon szeretjük egymást.
(Egyébként mind az én részemről, mind a te részedről bolondság az, amit
csinálunk. Egy pillanatot sem szabad elvesztegetnie az embernek
boldogságra törő útjában.) Mármost itt van a hűség kérdése. Én nagyon
örültem, mikor észrevettem, hogy kívánod a hűségemet. A hűség köt. Te
azonban, bármily „elszánt" vagy, nem szántad el magadat. Ezt abból látom,
hogy tiltakoztál verseim címe ellen. Flórának - ezt úgy érzed, hogy köt
téged. Csacsi vagy - ez téged nem köt s ha megkötőnek érezted, akkor az
köt, hogy szeretsz s ha mégis tiltakozol, akkor saját magad szerelme ellen
tiltakozol -jóllehet nagyon örültél, ami-
kor Petőfiről szólván figyelmeztettelek arra a tévedésre, hogy a szabadság
és a szerelem egymást rontó erők lennének. Szó sincs arról, hogy a
nárcisztikus és a tárgyi libidó össze ne ütközhetnének, de arról sincs szó,
hogy az ilyen összeütközés esetén ne lenne megoldás. A megoldás éppen a
szerelem.
Te önmagaddal ebből a szempontból konfliktusban vagy, azért szeretnél
engem „megismerni", bizonyos akarsz lenni bennem. És ezért teljesen
illogikusan jársz el. Gondold csak el: Követelhetsz-e tőlem hűséget? Igen,
mondod, mert te is hű vagy. No lásd, elfogadom, valóban azért vagy most
hű, ha szeretsz, mert szeretsz, jóllehet előzőleg nem azért utasítottál vissza
mást, mert szerettél, hanem mert senkit sem szerettél. De lásd be (hiszen
tudod, hogy ez az igaz és éppen ezért nem tudsz életünk ügyében
határozni), hogy te akkor is ilyen szűzi maradtál volna, ha mi nem
találkozunk, és minthogy ez fölvethető, te nemcsak énhozzám vagy hű,
hanem más valamihez is, talán csak egy gondolathoz, amit te nem is
ismersz. Én azonban csak hozzád vagyok hű, mert egyébként nem
kapcsolnám ki, ha téged nem szeretnélek, a többi nőket az életemből,
jóllehet vágyom arra, hogy hű legyek, más szóval arra, hogy valaki hű
legyen hozzám. Hiszen az ilyen dolog csak kölcsönösen lehetséges.
Különben a legerősebb ember is összeroppan. Talán megkockáztathatom
azt a vádat, hogy te megcsalsz engemet a te szüzességeddel. A szüzesség
nem ember, jól gondold ezt át. A te igazi problémád ebben az esetben az:
én egy embert kapok a szüzességemért cserébe: megéri-e ez az ember?
Jobb volna, ha ezt a kérdést így vetnéd föl: miért ne érné meg? Ne feledd,
hogy nemcsak a szerelem köt meg, megköt a szüzesség is! Én nagyon
félek, őszintén mondom, hogy a rosszullét környékez és azt hiszem,
nagyon beteg leszek megint. Az én problémám meg az: a mai körülmények
között én nem is hivatkozhatom a hűségre, hiszen más nő nem is kell
nekem. És te mondhatod azt is: ki kívánja, hogy hű légy? Senki. De ugye,
mit szólnál hozzá, mégis, ha nem volnék az?!
Nem is tudom tovább vinni ezt a fejtegetést. Pedig az volt a szándékom,
hogy a tiszta logika erejével próbálok föllépni az ellen, hogy húzódzkodj
az elhatározástól. Attól rettegek, hogy már ma sem bírnám el a
visszautasítást és te még mindig mérlegelsz. Nem bírnám el, mondom,
hiszen én nem úgy spekuláltam,hogy ha nem te, akkor ez vagy az. Nagyon
kérlek, hogy határozzál. Sírtam és ideadtad a kezedet. Látod, úgy kellene,
hogy ne sírjak és úgy add ide a kezedet. Vagy inkább: így is, úgy is.
Szorongások gyötörnek nélküled. Aztán reszket a kezem, ég a torkom és
fáj a fejem. Néha látom a képedet és az a legrosszabb -nagyon próbálok
más dolgokkal foglalkozni, de nem megy. Vagy nagyon szeressél, vagy
küldj el. Az ne kössön, hogy „Flórának" írtam a verseket, legföljebb
kinevetnek majd, de akkor az már nekem nem számít. Én tulajdonképpen
nem is azt kívánom, hogy határozzál, hanem hogy nagyon szeressél.

Miért nem tudtam ilyen hirtelen „elhatározni" magam?

Azonkívül, hogy még mindig bizonytalan voltam benne (viselkedésének
változékonysága, kisebb bizarrságai miatt), és éreztem, nem lenne könnyű
vele élni, még mindig bizonytalan voltam magamban is. Félrevezetni nem
akartam. így csak lassan-lassan (értékeinek, szeretetének s helyzetének
jobb megismerése után) jutottam el odáig, hogy talán vállalhatom
érzelmileg is összetartozásunkat.
És ekkor jött közbe, amit - következményei miatt -részletesebben kell
említenem: a betegségem. Valami testi bajnak ijesztő tünetei kezdtek
jelentkezni, egyre rosszabbodóan: hirtelen gyors szívdobogás, légszomj,
elakadó lélegzet, s még éjjel is, álmomból is fölriasztó heves, szinte
tűrhetetlen szívdobbanások, majdnem fuldoklás. Eleinte nem törődtem
vele, nem akartam tudomásul venni. Április végére igen rossz állapotba
jutottam. Teljes kétségbeesés fogott el. Mindig szinte „duzzadóan
egészséges" voltam, mindent kibírtam (éhezést, szomj ázást, nem alvást,
töménytelen munkát), edzettem magam és a testem szolgált is. Hatalmas
biztonságot -szinte elbizakodottságot - adott mindig ez az egészség, és
most rá kellett ébrednem, hogy mindennek vége, tehetetlen vagyok. Nem
szóltam senkinek, sem otthon, sem munkahelyemen, bejártam dolgozni.
Az OTBA (Országos Társadalombiztosítási Alap)-ba mentem
kivizsgálásra, titokban. József Attila kísért és megvárt. Április 30-án
közölte velem az orvos a sokféle vizsgálat eredményét. Rosszabb volt
mindannál, amitől féltem: súlyos szívizomgyulladás. Nem tudtam
pontosan, ez mit jelent, de az orvos talán túlságosan megijesztett: azonnal
le kell feküdnöm és feküdnöm kell, hónapokig. Hosszan sorolta, mi
mindent nem szabad soha többé csinálnom - ha meggyógyulok is. Nem
folytathatom eddigi életemet, passzív langyos pihenésre ítéltek. A torkomat
szorította a rémület, akkor inkább egészen haljak meg!
Kint az OTBA kapujában várt Attila, óriási csomó gyöngyvirággal, alig
fért a két kezembe. Langyos este volt, robbanóan egészséges tavasz,
gyöngyvirágillat mindenütt. Rögtön elmondtam neki az orvosi utasításokat
és tilalmakat. „Nem bánom én, hogy mi bajod van, mindenhogyan
szeretlek. Légy a feleségem, ápollak, vigyázok rád!" „Te soha, soha meg
ne halj!" - kiáltotta olyan riadtan és kétségbeesetten, hogy erre
elmosolyodtam, és én kezdtem vigasztalni és megnyugtatni őt. Végül én is
megvigasztalódtam. Azt határoztuk, hogy egy hétre lefekszem, azután
találkozunk, majd én jelentkezem. Ő csak akkor ír, ha valami nagyon
sürgős.
Hazamentem, lefeküdtem. Egyre rosszabbul lettem, a lázam negyven fölé
ment, a kihívott orvos nem merte a felelősséget vállalni, szüleim
mentőautóval a Rókus kórházba vittek. József Attilának nem adtam hírt
erről az állapotomról (amikor bajom van, magányba szeretek húzódni,
mint a vadon élő állat). Ő épp aznapi dátummal írt nekem - gyanútlanul.

3. SZ. LEVÉL
Drága Flóra!
Nem volt semmi sürgős közölnivalóm.
Hétfőn délben szúrtak-vágtak, „abscessus periproctalis" szép címén. Ezért
kissé szédelegve vártam, de nem jött. Nem is irt. Gondolt-e arra, hogy már
elmúlt elseje?
Szombaton 1/2 6-os kezdettel Bartók-bemutatót ismételnek meg a
Zeneakadémián. Ott voltam a bemutatón, nagyon szép volt. Nem volna
kedve meghallgatni? A Garbo-film is már milyen esedékes!
A Zeneakadémiára tudnék jegyet szerezni, de nem kerül sokba amúgy sem.
írja meg, vegyek-e, szerezzek-e jegyeket? Címem: Bp. II. Káplár u. 5.
Nagyon sokszor üdvözlöm
A. Bp., 1937. máj. 12.
U.i. Hétfőn egy hete kerestem telefonon a Révész Margit szanatóriumban,
kedden pedig a Főiskolán.

A kórházban csak napok múlva tudták megállapítani, mi bajom: a

szívizomgyulladás mellett tüdő-és mellhártyagyulladás fejlődött ki, és
talán szív-belhártyagyulladás is. Akkor még nem voltak antibiotikumok, s
így egy hónapot feküdtem a Rókus kórházban, a kitűnő, az igazi orvos
mintaképének, a „Papi"-nak becézett Várady János adjunktusnak a
kezelésében.
Ez a betegségem megakasztotta a József Attilával egyre szorosabbá fejlődő
kapcsolatunkat. Ahhoz már nem voltam elég fiatal és tapasztalatlan, hogy
az érzéseknek - megbecsülésnek, szeretetnek, sajnálatnak, romantikus
elképzeléseknek, gyerekkori ábrándozásoknak - engedve felelőtlenül
vállalhattam volna őt, ebben az állapotomban. Azt már tudtam-éreztem,
milyen erősnek, önfeláldozónak, egészségesnek kell lenni annak, aki
József Attila mellé akar állni, és nyugodttá, munkabíróvá, boldoggá
kívánja - próbálja - tenni őt. A betegségem előtt mindinkább azt éreztem,
vállalnom lehet, kell. A betegségem óta magam sem tudtam, mi lesz:
mikor, hogyan fogok talpra állni, dolgozhatni, pénzt keresni, háztartást
ellátni? Számára is biztosítani legalább a minimális alapot? És megküzdeni
az ő képzelődéseivel, szorongásaival és megmenteni őt tőlük.
De mégsem húzódhattam vissza. Az utolsó remény, a „végső menedék"
voltam számára, nem hagyhattam el. Nem veszett ki belőlem annyira a
jövőben való bizalom, hogy ne gondoltam volna rá: hátha sikerül. És
vigaszt - boldogságot - adni maga is öröm - boldogság.
A kórházban (88-as folyosó egyik különszobájában) igen sokan látogattak,
rokonok, barátok. József Attila is gyakran eljött. Többnyire este, vacsora
után érkezett, mikor már a többi vendég elment, hogy nyugodtan
beszélgethessünk. Az első alkalommal - május 15-én - olyan hatalmas,
gyönyörű virágkosarat küldött csupa nemesített mezei virágból (4. sz.
levelével), hogy mindenki megcsodálta. Az ápolónők még az adjunktust is
behívták, nézze meg. Életem legszebb csokra volt! Aznap este ő maga is
meglátogatott. Megköszöntem a küldeményt, látta, mennyire örültem neki
- de egyúttal megkértem, ne hozzon többet virágot. (Nem indokoltam meg,
de arra gondoltam, az ő anyagi helyzetében ez igen nagy áldozat lehetett.)

4. SZ. LEVÉL

Flóra, kedves,
szeretném meglátogatni. Hallom, most egy hölgy van magánál. Nem tudna
leüzenni, mikor lehetséges? Ha kell, várok estig.
Üdvözli
A.
A portásnál érdeklődöm időnként, ha most nem üzenhetne!

Május 17-én, hétfőn ismét bejött, de mivel éppen akkor nagyon rosszul
éreztem magam, néhány perc után nem tartóztattam. Május 19-én este újra
meglátogatott. Érdeklődtem, mit dolgozik, majd mikor kiderült, hogy
jóformán semmit, megkérdeztem, miért nem, illetve miért ilyen keveset? A
legközelebbi alkalommal, szombaton, május 22-én este mintegy tíz verset
hozott magával; ezek nagy részét frissen, néhány nap (?) alatt írta. (Volt
köztük egy, a betegségemről. Szép, de egy bizarr sor benne: „Mi kéne, két
pofon?" Nem esett jól.)
Barátai közt ennek azonnal elterjedt a híre. Olyanformán büszkélkedett
vele ő maga is, barátai pedig teljesen úgy fogták föl, mintha valami
szerelmi teljesítmény lett volna - jutott el több szájon-fülön át közvetve
hozzám a szóbeszéd. Az utolsó héten, amit a kórházban töltöttem, ismét
másodnaponként látogatott meg, nagyon - türelmetlenül -sürgette a
gyógyulásomat.
Az utolsó előtti napon jött be délután látogatóba hozzám Illyés Gyula.
Ekkor váltottunk négyszemközt először szót, de egyikünk sem adta semmi
jelét rokonszenvének. Unokasógornőjétől (felesége unokatestvérétől)
hallotta, hogy nagyon beteg vagyok. Azonnal felajánlotta segítségét. Mit
tehet értem, mit hozzon, mire van szükségem? Semmire nem volt
szükségem, megköszöntem. Hosszan beszélgettünk. Nagyon örültem
látogatásának, annak külön, milyen segítőkész, jó ember. Csak most tudta
meg - előző nap -, hogy beteg vagyok, azt hitte, „élem a világom". Olvasta
József Attila verseit. Tények vannak bennük: „Flóra szeret". Hallgattam, ő
tapintatosan többet nem kérdezett.
Az utolsó kórházi estén nálam volt újra József Attila. Egy későbbi levélben
említi, milyen fájdalmat okoztam neki egy akkori megjegyzésemmel. Arra
a kérdésére, mire gondolok most, valami ilyesmit felelhettem: annyi
minden fut át pillanatonként az ember fején, nem is tudnám elsorolni. Ezt a
megjegyzést én, mire a levelét megkaptam, már rég elfelejtettem; hogy
milyen körülmények közt történt, és miért érezte bántónak, nem tudtam
felidézni, így telt el a május.
A kórházból május 29-én, szombaton délután jöttem ki. Mások
tapasztalataiból, sőt szakmai körökből is hallottam, hogy a
tüdőgyulladásnak néha nagyon rossz kedélyállapot, levertség, halálvágy
lehet az utóhatása. Ez történt nálam is. A kórházi súlyos lázas betegség
alatti felelőtlen, majdnem vidám hangulatból nehéz meghasonlottságba
zuhantam. Mi lesz velem? A munkám? A jövőm? Panaszkodni, bárkinek,
szégyelltem. Hetekig még feküdnöm kell, magaslati helyen. Utána
hónapokig - a szívem miatt - a nap legnagyobb részét fekve kell töltenem.
Röstelltem, hogy a családtól fogadjak el pénzt. Keresetem csak
magánvizsgálatokból és magántanítványokból volt. A laboratóriumban két
éven át fizetés nélkül dolgoztam, napi nyolc-kilenc-tíz órát mint díjtalan
gyakornok. Azaz valami nagyon csekély havi jövedelmem volt csak a
közlekedésre, zsebpénzszerű összeg. De 1938-tól várhattam
gyógypedagógiai kinevezésemet.
A magángyakorlatot jól megfizették ugyan, de bizonytalan volt, mert a
betegség alatt semmi jövedelmet nem hozhatott. így megtakarított
pénzemen mentem föl - két hétre - Mátraházára.
A közbeeső, Pesten töltött egy-két nap alatt egyszer találkoztunk József
Attilával, a Múzeum kávéházban. Megállapodtunk, hogy valamelyik nap
fölutazik ő is oda, ahol leszek, s ha lehet, néhány napig ott is marad.
Június 7-én érkeztem a vadonatúján megnyílt MÁV-Takarék üdülőbe. A
szoba első lakója voltam, a még friss festékszagban. Már az első napokban
kezdtem jobban lenni, használt a magány.
Ahogy megbeszéltük, írtam Attilának, és vártam válaszát s őt magát.
Az én levelem:

Kedves Attila, Mátraházára jöttem, mert Pest környékén nem találtam

megfelelő helyet. Az üdülő, ahol vagyok, vadonatúj, teljesen modern és
kényelmes, de a hegyeket kicsinylem, és az erdőben nincs se fenyő, se
nyírfa, a kedvenceim. Csupa bükk vagy tölgy, vagy cser. A kilátás is kevés,
mert az erdő kellős közepén vagyunk, viszont egész nap szól a kakukk, azt
szeretem. Körülbelül két hét múlva megyek haza. A viszontlátásig sokszor
üdvözlöm
F.
Azóta hányat írt?

A levélre június 11-én válaszolt, s jelezte látogatását.

5. SZ. LEVÉL

Kedves Flóra,
egész bolond vagyok. (Most is reszket a kezem, mikor írok. Mikor
megkaptam a levelét, bizony összecsókoltam. Nincs jól ez így. Mi volna
jó? Hűségért szerelmet, szerelemért hűséget. Egyébként el is határoztam,
hogy tudomásul veszem, hogy ami lehetetlen, az lehetetlen. Én nő nélkül
egy napig is alig tudok meglenni s így aztán hol a kezem izzad, hol a
torkom szorongatja görcs, hol kényszercselekedetek vezetnek, hol
szorongásaim vannak, hol erős szívszúrásokat érzek s ki tudná elsorolni
tüneteim egész légióját, amelyek közt nem utolsó, sőt igen erős
kellemetlenség az, hogy alig sikerül az emberekkel megtartanom a
szükséges objektív kapcsolatokat. Vessünk számot azzal, hogy ez így nem
megy. Beteges állapot ez és az tartja bennem a lelket, hogy én így
megosztom magával a maga betegségét. De ha maga fölgyógyul, én sem
akarok tovább beteg lenni. Már most aztán ne beszéljen olyan
csacsiságokról, hogy az Illyés négy évig udvarolt stb. Abban valami csalás
lehetett. Én azt nem tudnám csinálni, hogy közben más nőkkel folytassak
viszonyt, hiszen akkor én megcsalnám magát is, magamat is, és elvégre
azok a nők is olyan emberek, mint mi vagyunk, és így megcsalnám őket is,
ha azzal a szándékkal, ül. elhatározással ölelgetném őket, hogy ez csak
szükség és szükség törvényt bont, igazán azonban magához tartozom.
Aztán nem tetszik, hogy maga elhallgatja azokat a külső akadályokat. Attól
tartok, maga azért hallgatja el őket, mert kimondva kiderülhet, hogy
esetleg nem is külső akadályok. Olyan sokára írt. Olyan ennek a
szerelemnek a valósága, hogy a puszta szavaival igazgatni tud engemet. Ez
így borzasztó. Ha visszaidézem magát úgy, ahogy és ahányszor láttam,
nagyon örülök, mert én minden mozdulatából azt olvastam ki, hogy
nagyon szeret, - leszámítva azt az egy esetet (erre nem szívesen gondolok,
mert kiszárad a szám), amikor a kórház ablakában ültünk s megkérdeztem,
mire gondolt s azt felelte: azt nemigen lehet elmondani, mi minden fut át
az emberfején így pillanatok alatt. Viszont azokból, amiket mondott,
bizony azt is érthetem, hogy szeret is, meg nem is.
Tudja, ki az „igazi"? Minden férfi. Igen ám, de van 1000 millió férfi és
1000 millió nő. De nem lehet az emberé mind az 1000 millió. És mennél
többet ér el a valóságban, ha mennyiségre megy, annál többet veszít el,
mert képzelje el, hogy 30 éven át, 54 éves koráig minden napra jut egy új,
hogy megközelítse az „igazit", vagyis mindet. Az egyszerűség kedvéért
(hiszen a „minden napra" is egyszerűsítés, éppúgy, mint az 1000 milliós
szám), mondjunk 10 000 férfit. Ha ezt a számot elosztja az 1000 millióval,
vagyis ha arányítja hozzá, akkor az eredmény 1 : 1000 000. Vagyis
egyetlen százezred férfihoz jutott egy egész helyett, hiszen egy egésznek
1000 milliót, vagyis a férfinemet tekintette. Én a hűtlenséget egyszerűen
ostobaságnak tartom. Nekem udvarol most (nem tréfálok) kétférjes
fiatalasszony, meg egy lány. Jó volna megmagyarázni nekik, hogy ez így
szamárság, de nem tudom ám egész meggyőző hangon észre téríteni őket,
mert hiszen arra a szerelemre, amelyre hivatkozhatnék, nem
hivatkozhatom, mert az a maga jóvoltából még csak képzeletben és
logikában él, de nem váltottuk még valósággá. Nagyon el vagyok
keseredve, ha arra gondolok, hogy maga mindig tűnődik, hogy ne rontsa-e
el ezt az igazán gyönyörű, igazán mindenért és mind a kettőnket kárpótoló
és mindennél értelmesebb, szép tájékokkal gazdag világhoz illő, szép
játékot. Mért teszi magát rosszabbnak annál, ami?
A szép tájékokról eszembe jut, hogy magának ott hiányoznak a nyírfák.
Hát ha nem is mehetek oda nyírfának, de talán meglátogathatnám
valamelyik nap. Mikor? Vagy ne tegyem? Igazában csak a nyírfákról
akartam szólni, mert én egyszer lefordítottam Frantisek Kubka cseh költő
Nyírfák című versét. Ezt most emlékezetből ideírom magának a túloldalra.
És sokszor üdvözlöm és nagyon szeretném, ha nagyon szeretne
A.
VI. 11.
No, mit gondol, mennyit írtam azóta? Ami nem sikerült, azt is számítani
kell, mert majd javítok rajtuk! Azért nem írtam mindjárt, mert én is
várakoztatni akartam. Arra is gondoltam, hogy én is csak külső dolgokról
írok. De akkor talán sose jön meg az esze.

Frantisek Kubka:
NYÍRFÁK
Mindig titeket látlak. Átcsal
sziklán, mocsáron tenger öble,
hol elmerül est csillagával
visszfényetek a víztükörbe.

Oh szláv fák! Énvelem jöttök ti,

boldogtalanság vándorával,
a szürkéllő földet befödni
sápadt menyasszonyi ruhával.
S lombotokon át ha csillan a világ,
megtér hozzám a csendes ifjúság.

Mindig látlak. Lelkem szeretne

fehér nyugalmatokba szállni,
beleköltözni testetekbe
s az út szélén veletek állni!

Lehet, hogy „út mentén" van az utolsó sorban. Emlékezetből írom, s nem
tudom, melyik a jobb. Én úgy szeretnék magától ízlést tanulni, ahogy a
kisgyermek az anyját követve, az anyjától tanulja meg, mi a szeretni-való
étel. De én tudok ám dacból is nagy költő lenni!

A levélbeli célzás arra, hogy „Illyés 4 évig udvarolt", Illyés Gyula első
feleségére vonatkozik, a „Mucá"-nak becézett Juvancz Irmára. A „külső
akadályok" nálam elsősorban a betegségem, a szűnni nem akaró szorongás
irányában és a bizonytalanná vált jövőm.

6. SZ. LEVÉL

Vasárnap,jún. 13.
Drága Flóra,
rengeteg marhaságot gondoltam össze és félek, hogy legutóbb is
butaságokat írtam magának. Csak most jöttem rá, hogy az anyám milyen
rendkívüli módon szeretett, tudja, egy-egy pillantásában olyan sok
gyöngédség volt. Nagyon elszégyelltem magamat, amikor eszembe jutott,
hogy én Gyömrőinek azt állítottam, hogy anyám nem szeretett. Ő meg azt
válaszolta: „dehogy nem szerette, hiszen akkor nem adott volna ennie, és
akkor éhen halt volna", már mint én haltam volna éhen. Látja, erre, hogy
anyám szeretett, egyszerre előlépett a lelkemből maga, ti. addig bennem
éltek a maga mozdulatai, szinte kényszerként igazgattak, bizony szinte
ijesztő volt állandóan érezni a saját gesztusaimról, hogy azok a magáéi.
Aztán anyám sem úgy szeretett, hogy ennem adott, mert akkor azt
mondhatnám, hogy én csak úgy szerettem, hogy dolgoztam és kerestem -
én mint kisgyerek messze híres voltam, hogy mi mindent tudok. Ő úgy
szeretett, hogy ízt adott az ételnek és nem is csak életet, hanem életkedvet
is — enni másutt, mások is adtak nekem, hiszen én sokat hányódtam a
világban: azok szerettek úgy, hogy enni adtak és nem hagytak éhen-halni,
de el is vesztettem az étvágyamat. így voltam én a nőkkel is. Ugye nem
tartja mindezt túlságosan gyerekesnek, mert hát hogyan is legyek férfias?
Hát hogyha az a férfias, hogy a férfi erőszakos a nővel szemben, akkor az
a nőies, hogy a nő enged a férfi erőszakának. Hát akkor engedjen így. El
vagyok keseredve és hazugságnak érzem azt, hogy maga passzív. Mért is
mond ilyet? Ez nem igaz. Hogyan illik ehhez az, hogy „még nem tartunk
ott"? Meg aztán a csókra azt mondta, hogy az magánál komoly dolog és
így tért ki előle. Ez passzivitás? És mintha az én csókom, mintha a csók
nekem nem volna komoly dolog! És talán ostobaság volt, hogy én mindjárt
feleségül kértem. De aztán maga meg olyan csacsiságot mondott, hogy
hátha mindenkivel így kezdi! Mintha én egyáltalán kezdeném
mindenkivel. - Talán úgy kellett volna tennem, hogy csak a végén kellett
volna ezzel előállnom magánál. Dehát csak nem bűn az, hogy én nem
ravasz számítással közeledtem magához. A múltkor beszélgettem a Sándor
Kálmánnal, és tagadtam, hogy maga volna a Flóra. Ő meg erre, „nagy
marha vagy te, hogy szerelmes vagy" — mondta, „nem használod ki a
helyzeteket". Isten bizony sírni volna kedvem. Ha maga is így
gondolkozik, akkor nekem ez az egész élet nem kell. És azt mondta maga,
nem bocsátana meg, ha megcsalnám. Hát szabad ilyet mondani, ha azt nem
akarja mondani, hogy szeret? Nekem sem volna szabad azt mondanom,
amit most mondok, mert én ezt nagyon szemérmetlennek érzem, hogy én
figyelmeztetem magát erre: magának az a dolga, hogy mindent, érti, még a
legsúlyosabb bűnöket is bocsássa meg nekem, visszamenőleg is, meg előre
is, az én dolgom meg az, hogy még a legpicikébb vonatkozásban se legyek
hűtelen és ne csaljam meg soha semmiben. Olyan furcsa volt, míg meg
nem értettem, hogy mért rajzanak most úgy körül a nők. Magukhoz
húznak, elkapják a kezem, és azt mondhatnám, hogy fogdosnak. Nemcsak
azok, akikről legutóbb írtam, hanem sokan, csinosak és kedvesek, neves
színésznő is van köztük. Nem értettem, és nagyon haragudtam előbb
magára, hogy maga nem is ír és hagy engem így itten, de persze,
megbocsátani nem tud, a kísértéseknek kitenni, azt igen. Aztán hirtelen
megértettem, hogy ez mind a szerelemnek szól. Ti. ők mind szeretnének
olyan nagy szerelmet, ahogyan én magát szeretem, ők nem tudták eddig,
hogy van ilyen is. Erre megnyugodtam, sőt büszke lettem, hogy magát az
én szerelmem királynővé teszi köztük. Csak jönne 'meg már magának is az
esze meg a szíve. Én igazán nem tudom, mit fogok csinálni, ha engem a
nyárra itt hagy. A házasságot mi megköthetnénk diszpenzációval úgy, hogy
senki ne tudjon róla és úgy lehetnénk egymáséi addig, amíg azokat az
ismeretlen külső akadályokat el nem hárítjuk. De hogyha engem nem
szeret ilyen nagyon, akkor tényleg csak keresse az „igazi"-t, mert akkor
számomra az egésznek semmi, de semmi értelme nincsen.
A.
Itt járt egy grafológus, megmutattam neki a maga levelének a hátsó oldalát
meg egy új versem kéziratát, név nélkül. Ezeket írta:
F.
Érzékiséggel, szenvedélyességgel éli be magát mindenbe. Minden
változatosságot kibíró egyén. Sokszor küzd lelki erején felül is dolgokért.
Fájdalmait sohasem árulja el. Ragaszkodó szeretettel él, de erejét sokszor
ott veszíti el, ahol nem volna szabad, azért hiszi, hogy a sors nem
igazságos vele.
A.
Ragaszkodása erős, de hamar el bírja dobni azt, amit nem értékel. Lelki
idegességgel él. Szeret meggyőződni dolgok felől. Szereti a
változatosságokat. Nem szereti a sablonos, a szürke mindennapi dolgokat.
Gyors gondolkodású egyén, aki nem is szereti a lassú dolgokat. Érzelmei a
finomat, a gyengédet keresik.
No, mit szól hozzá? írjon sokat, nyissa már ki a lelkét nekem. Hiszen egy
egész életre fogunk mi összetartozni! Gondolja csak meg, apja is meghal,
anyja is meghal, fivérei megházasodnak, nővérét elveszi valaki - aztán
igazán csak én maradok magának, meg a munkája.

Nem tudom erre, vagy az előző levelére maradt-e meg ez a válaszom

(dátum nélküli).

Kedves Attila, megkaptam másik levelét is. Nem tudom ezeket a dolgokat
írásban elintézni. Legyen türelemmel, amíg találkozunk. Nekem most
semmivel sem könnyebb a helyzetem, mint a magáé, mégis elviselem. A
kísértéseknek pedig csak legyen kitéve. Ezáltal tűnhet csak ki, hogy
milyen erős és megbízható maga. „S'il n'y a pas de tentation, il n'y a pas de
Christ".6 Üdvözlöm
F.

Közben újabb levelet kaptam tőle, amelyben június 19-ére jelentette be

érkezését; majd június 16-ai dátummal keltezett levelében e helyett
péntekre, 18-ára ígérkezett, de végül nem jött.
Ebben a levelében Penelopének szólít; nem tette postára, hanem
hazaérkezésem után személyesen adta át.

7. SZ. LEVÉL

Pénelopé,
idehallgass. „ S 'il n'y a pas de tentation, il n'y a pas de Christ" - ez a
mondat elhallgat valamit. Tessék ezt közbeszúrni: „et s'il n'y pas de Dieu".
Tessék azt mondani: igen, igen, vagy: nem, nem. így csak én nem bírom
ki. Pénelopénak bizonyosnak kell lennie abban, hogy Odysseus, ha életben
van, várja. Hogyne bírnám ki! Az én lelkiismeretem maga a logika és az
lázadozik. Ismered a szállóigét a hívatlan prókátorról? Mi a véleményed a
kéretlen hűségről? Hogy szabad olyan helyzetbe hoznod engem, hogy ne
legyen jogod felelősségre vonni. És hogy szabad magadat ilyen helyzetbe
hozni?-------így a hűség az én egyéni vállalkozásom, mely nevetségbe
fulladhat. Eszerint, ha hű vagyok, az ostobaság, ha hűtlen vagyok, az
gyalázatosság. Hogy lehetek én addig felelős, amíg te felelőtlen vagy? Azt
hiszed, hogy én egyszerűen az ágyamba akarok egy nőt? Akkor nem
vetettem volna szemet rád. Tessék kimondani, hogy igen, - nekem tudnom
kell a kísértések között, hogy van isten. És akkor sem 4, sem 9, de 20 év
sem számít nekem, mert téged is úgy fog törni a nyavalya, mint engem, és
amit te kibírsz, azt én is kibírom. Ha igent mondasz, te bolond lány, én erre
az egy szóra az életemet teszem, és ha megcsalsz, tiszta lelkiismerettel és
nyugodt lélekkel megöllek.
Egyébként:
Az a helyzet, amelyben vagyok, azok a kapcsolatok, amelyeket tartok a
világgal, méltatlan, illetve méltatlanok hozzánk. Magyarán szólva nyakig
vagyok a sárban. (Szeretném, ha nem kellene hozzátennem ehhez, hogy
így is messze fölötte állok a közfelfogás moráljának - én azonban az egész
egyetemes világgal szemben férfi akarok lenni.) Emlékszem, mindjárt az
elején állásszerzésről beszéltem. Minek állás egy írónak? - kérdezted. Nem
tudod, mi az irodalom. Még nem mindenütt én szabom meg a versem árát.
Még nem egyszer kegyként nyújtják nekem azt, ami jár. Az urasági
kocsisok otthon az asszonyt szidják, illetve gorombáskodnak vele, ha az
uraság megsértette őket. Ez nálam nem megy. Én a szerelmet tisztán
akarom.
Úgy is mondhatnám, kedveském, hogy Gullivert, amíg aludt, lekötözték a
liliputiak. Hát most majd föltápászkodom.
Én eddig befelé fordultam. Flóra, Flóra - te is azt mondtad, hogy csak egy
szép név. Hát ha az, akit illet ez a név, valóság akar lenni a külvilágban,
kifelé fordulok. Szántóföldemet fölverte a gaz, kertemet a gyom: nem
olyan nagy munka azt átszántani, megkapálni.
Édes Flórám, drága gyönyörűségem! Légy az, aminek kívántalak: kétes
létben a bizonyosság. Csókoljuk meg egymást, egyetlen egyszer és ha
„unszollak szóval mégis igenre", felelj egyetlen egyszer, hadd fogjak
hozzá az én igazi életemhez. És amíg nem lehetünk egészen egymásé,
sírjunk néha együtt, édes szerelmem.
(Az elérzékenyülés után szépen oda akartam firkantani az A.-t, de
Penelope-vel kezdtem, hát Odysseus-szal kell végeznem. Azt hiszem, e
levél menete elég Odysseia ahhoz, hogy azt írjam alá:)
Odysseus.
Szerda jún. 16.-keltezd a leveledet, ha írsz-, így nem tudom, mennyi ideig
fordul a posta. Most pénteken meg akartalak látogatni, de valami
közbejött. Szombaton nem akarok menni, mert esetleg nálad víkendeznek
rokonaid. Ha mégis mehetnék pénteken, csütörtökön táviratozom.
Egyébként hétfőn vagy szerdán megyek, ám előbb táviratozom.
A.
Átfutottam a levelet - a hangja után ítélve (különösen az első felében), azt
gondolhatod, hogy kinyílt a csipája a gyereknek. De ez sem az én igazi
hangom, a múltkori sem. Meg kell értened, rettenetesen félek attól, hogy
azt mondod: nem. Borzasztóan védtelen az ember.
Ne félj attól, kedveském, hogy megöllek, ha megcsalsz, talán magamat
ölöm meg, talán semmit sem teszek, csak közönyt jelentek be mindennel
szemben és lefekszem apatikus elmebetegnek. Nem jó ilyesmiről beszélni,
nagyon fáj is a fejem. Tudod, én nem hiszek semmiben és el is határoztam,
hogy benned is lerombolok minden hitet, hogy kiáltó szükséged legyen
neked is arra, hogy bízzunk egymásban és arra is, főleg arra, hogy olyanok
legyünk mind a ketten, akik méltóak egymás hitére, bizalmára.
Azt hiszem, csak pénteken érkezik meg ez a levél.

*
E helyett a levél helyett egy szemrehányásokkal telit küldött (elveszett az
ostrom alatt). Erre válaszoltam fegyelmezetten, de hűvösen egy lapon.

Kedves Attila, nem tudok levelet írni, mert elfogyott a levélpapírom és itt
nem lehet hirtelen beszerezni. Azt sem tudom, szombatra megkapja-e ezt a
válaszom. Én ugyan azonnal írtam, de levelét csak délben kaptam meg, a
mai posta pedig már délelőtt elment. Kedden délután hazautazom,
valószínűleg. Egyebet nem írok, mert úgyis mindent félreért. Üdvözlöm.
F.
Mátraháza, jún. 18. péntek.

Bántott, hogy annyiszor s annyiféle időpontra ígérte látogatását s végül

mégis elmaradt. Már beleterveztem őt a reggeli erdei sétákba, kékestetői
autóbusz-kirándulásba. Ha tisztázni akartuk dolgainkat, ott lett volna rá
alkalom és idő. Ez is hozzájárult bizonytalanságomhoz.
Kedden, június 22-én hazautaztam. Az újabb orvosi ellenőrzés még két
hónapi pihenést rendelt el, s újra lelkemre kötötték az izgalom nélküli,
nyugodt, kímélő életet.
Tíz napig maradtam még Pesten, mielőtt Tihanyba leutaztunk. Ezalatt
József Attilával csaknem naponta találkoztunk. Elkísért az orvosi
vizsgálatokra, mindenhova, ahol valamit intéznem kellett. A mátraházai
szentimentális-romantikus hangulatból kiestem, tartózkodó, fegyelmezett,
látszólag vidám voltam. Június 27-én, vasárnap délután feljöttünk Attilával
ide, a Rózsadombra, hosszasan üldögéltünk családi telkünkön; akkor csak
elvadult fák-bokrok voltak rajta, rengeteget termő sárgabarackfák és
elburjánzott orgonabokor-kerítés. Házunk még nem állt. Néztük a kilátást a
Margit-hidra, a Szigetre, az óbudai Duna-tájra. Szemünkbe villant a
szemközti pesti háztömbök ablakaiból a lenyugvó nap visszaverődő fénye.
Legtöbbet, mint mindig, érzelmekről beszélt, most főképp a hűségről. És
most, oldottan, nyíltan, és mégis elég tárgyilagosan tudtunk erről - az
egyik legbonyolultabb érzelmi jelenségről - szót váltani (még én is). A
beszélgetés tartalma körülbelül ez volt:
Az embert a „természete": fantáziája, érdeklődése (vagy, ahogy Szondi
akkor foglalkozni kezdett ezzel: a „génjei"?) változatosságra csábítja,
kísértésbe viszi. Nehéz ellenállni. Hűnek maradni tudatos, szándékos,
kemény próba, de tán ennél is több, harc. Hol a határa a hűségnek? Csak a
tett számít hűtlenségnek, vagy már az érdeklődés, a vágy is? A tetteinkért
felelhetünk, de a gondolatainkért? Ő elmondta, mit „vétett" ő ellenem,
amióta ismer, én - rettenetesen nehezen tudok ilyesmiben megnyilatkozni -
említettem, hogy milyen hirtelen tud fellobbanni és egyidőben milyen
többfelé lobogó tud lenni bennem az érdeklődés. Különösen, ha nincs
erősebb lekötöttség senkihez. Erkölcsileg nem elítélhető, hiszen akaraton
kívüli. Nyilván mindenki így van ezzel, tán nem vallj a be, vagy
természetesnek veszi. De akárhogyan van is, József Attilával abban
egyetértettünk, hogy van becsületes hűség is, ahogy ő mondta: két „igazi
szerető" csak teljes hűségben tartozhat egybe, a hűségnek kölcsönösnek
kell lennie, különben, ahogy ő írta: „a legerősebb ember is összeroppan".
A beszélgetés fölélénkítette őt. Előző csalódásait emlegette, nőkben,
férfiakban. Ezért vetődött nyilván föl benne ilyen hevesen mondandója a
hűségről. És a házasság sürgetése. Újabb álláskereséséről beszélt, a
Curriculum vitae újabb helyeken való beadásáról. Kesergett, hogy
költészetből nem lehet megélni. Azon töprengtünk - már nem először -,
csak olyan munkát kellene vállalnia, ami nem veszi el az idejét a
versírástól, nem köti le egész napját. Szerkesztőségben, könyvkiadónál,
rádiónál lektori munkát végezhetne. Erre csüggedten mosolygott: ez nem
az ő számára van fönntartva. Pedig ez oldhatna meg mindent. Nem a
kegyelemkenyér.
Nem az én föladatom, hogy megítéljem József Attila azelőtti, múlt és
akkori, jelen életkörülményeit. Mégcsak az sem, hogy leírjam. Sok
mindent mondott el, ami vádolja környezetét. Elhallgatom; nem szeretném
megbántani senkinek az érzékenységét. Azok igazát nem ismerem, nekik is
megvannak nyilván a szempontjaik, a mentő körülményeik. Voltak neki
bőven barátai, tisztelői, pártfogói; volt élettársa; voltak kisebb-nagyobb
fellobbanásai, sőt nagy szerelme is; voltak és lehettek volna - erről írt és
beszélt is nekem - csinos, fiatal, értelmes, mindenképpen megfelelő nők,
akik szívesen vállalták volna a vele való életet. Sokszor tépelődtem,
tépelődöm ma is: miért nem tudtak többet segíteni rajta, neki? Miért volt
élete ilyen boldogtalan?
Június 28-án, hétfőn délután az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél levő kis
parkban ültünk egy padon, az akkor még ott levő Erzsébet királyné
emlékmű bal oldalán. (Később sétáltunk a Duna-parton.) Néhány verset
olvasott föl, köztük a „Tudod, hogy nincs bocsánat" kezdetűt. Abban a -
talán első -változatban még úgy végződött, hogy

„Most hát a töltött fegyvert

szorítsd üres szívedhez."
Beszéltünk a versről: milyen szép, kár, hogy ilyen reménytelen.
Legközelebb egy új, bizakodó szakasszal bővítve hozta megmutatni: „vagy
vess el minden elvet, s még remélj hű szerelmet..."
Július elsején, csütörtökön már reggel 9-kor találkoztunk s késő délutánig
együtt voltunk, azazhogy én még mindig orvosi vizsgálatokon, ő pedig
várt rám. Másnap, július 2-án hasonlóan töltöttük együtt a délelőttöt; két
mozzanatot jegyeztem föl: nagyon vidámak voltunk, s ebédre az én
tízóraimat feleztük meg és az általa hozott marék mazsolát. Az egyetem -
akkor még a Múzeum körúti Pázmány Péter Tudományegyetem - kertjének
lépcsőin ülve, egymás mellett.
Július 3-án, szombaton kaptam meg a végleges és egyben leverő vizsgálati
eredményeket, igyekeztem nem törődni vele. Az utolsó néhány óra, amit
Attilával aznap együtt töltöttünk, derűs, meleg volt. Megállapodtunk, hogy
nyáron lejön ő is Tihanyba, elhelyezem valahol a közelben, ott marad
egész nyáron; lesz alkalmunk mindent megbeszélni: „rendezni közös
életünket". Azzal búcsúztunk, megérkezésem után írok neki, ö válaszol,
mikorra várjam.
Ez a július eleji néhány nap a többihez viszonyítva vidám, zavartalan volt.
József Attila - legalábbis velem - teljesen egészségesen viselkedett. Téren
és időn kívül éreztük magunkat, a tömött fényes-zöld lombok és a
muskátlik vörös ragyogása vett körül, amerre jártunk, a koranyári levegő
rezgése. „Nyáron majd mindent megbeszélünk", megnyugtató volt;
reményt adó mind a kettőnknek: jobban megismerjük egymást, a külső
akadályok elháríthatok, és időnk lesz, bőven mindenre.
Föl sem merülhetett egyikünkben sem, ami - egy hét múlva már -
bekövetkezett.
Vasárnap, július 4-én, szüleimmel, testvéreimmel leutaztunk Tihanyba.
Másnap-harmadnap írtam neki. Nem volt türelme - úgy látszik - kivárni,
táviratot küldött.

8. SZ. ÍRÁS

Miért nem ír várom ne késsen

A.

Azonnal újra írtam, válasz nem jött rá. Én is csak hallomásból, fivérem
szavaiból tudtam meg, jóval később, hogyan ment ki elutazásom után két
nappal József Attila kora reggel lakásunkra, ahol csak idősebb fivéremet
találta otthon, hogy milyen zavart állapotba került, és hogyan vitték
Benedek tanárhoz, majd a Siesta szanatóriumba.7
Ez alatt a négy nap alatt mások is találkoztak vele, többféleképpen
nyilatkoztak, írtak róla, nem idézem, megtalálhatók a József Attila-
irodalomban.
Attila elutazásom utáni állapotát nem ismertem. Semmi hírem nem volt
róla. Mielőtt Tihanyba utaztam volna, ismételnem kell, több napon át
találkoztam vele, órákat sétáltunk együtt, és jó, sőt nagyon jó hangulatban
volt. Megbeszéltük, hogy lejön egészen rövid időn belül Tihanyba,
hosszabb időre, ott mindent megbeszélünk, elintézünk.
El sem képzelhettem, hogy ilyen hirtelen változás következhetett be, ilyen
súlyos állapotba kerülhetett néhány nap alatt. A „betegség" kitörésének
dátumát és József Attila szanatóriumi elhelyezését orvosai, barátai más és
más időpontra teszik. Cserépfalvi július 27-28-ára. (Egy könyvkiadó
feljegyzései. 165-167. old.) Bak dr. augusztus 3-ára. Holott József Attila
már július 20-ai, majd 30-ai keltezéssel a szanatóriumból írt nekem;
Cserépfalvinak augusztus 5-én. (L. a 9. sz. és 10. sz. levél.)
Ezalatt én Tihanyban igyekeztem gyógyulni, vártam a levelét, őt magát,
egyik sem jött, újabb hírem nem volt még mindig tőle, semmit nem
sejtettem. Végre júl. 20-ai keltezéssel levele érkezett, a következő:

9. SZ. LEVÉL

Kedves Flóra!
Itt vagyok a Siestában, jól vagyok, sőt nevetek, hogy maga nem is tudja,
mi minden történt velem azóta, hogy a táviratot elküldtem. A jövő hét
elején lemegyek Tihanyba és valószínűleg - ha maga is úgy akarja -ott
maradok egész nyáron át. Bocsásson meg, hogy eddig nem írtam, bár
nagyon szerettem volna, de hát büntetlenül nem lehet vért hányni, én pedig
azt tettem. Egyébként már teljesen egészséges vagyok -igen nagyon
szeretném, ha írna, más nem hiányzik -, persze, jobb szeretném, ha ott
lehetnék magával. Megtenné-e, amiről beszéltünk, hogy ti. keres olcsó
szállást? A Siestában péntekig maradok, aztán rendbehozom dolgaimat, és
kb. kedden utazom.
Alig várom, hogy találkozzunk, addig is sokszor
üdvözlöm
A.

Mindent elintéztem. Megírtam neki pontosan azt is, hogyan kell utaznia,
milyen vonaton, hajón. Ezután bizonyosra vártam. Helyette - tíz nap múlva
- képes levelezőlap jött.

10. SZ. LEVÉL

Kedves Flóra,
ismét a Siestában vagyok. Nagyon jó volna, ha írna. Persze csak úgy, ha
ráér. Nagyon sokszor üdvözlöm
A.

Most már nagyon megijedtem: mi lehet vele? Azonnal írtam s elküldtem a

Siestába a következő zárt lapot.

Kedves Attila, nagyon aggódom magáért. Nem írta meg, hogy mi baja van.
Csak nem valami komolyabb baj? Sajnálom, hogy nem vagyok Pesten s
nem látogathatom meg magát. Mennyi ideig kell megint a Siestában
maradnia? Lejön azután Tihanyba? Gyógyuljon meg gyorsan! De addig is
írjon, és közölje velem egészen részletesen, hogyan érzi magát. Nagyon
sokat gondolok magára és szeretettel üdvözlöm
F. júl. 30.

Levelemre azonnal válaszolt, július 31-ei keltezéssel.

11. SZ. LEVÉL

Budapest, 1937. júl. 31. Kedves Flóra!

Benedek professzor utasítására szállítottak be barátaim a Siestába, hiszen
én nem tudnám fizetni a költségeket. Utolsó éjjel, amit otthon töltöttem,
nagyon rosszul voltam. Nagyon fájt a szívem, rendkívül erős szúrást
éreztem és fájt az egész mellem s a fájdalom átterjedt fokozatosan az egész
bal karomra. Aztán bizonyos hallucinációkra, ti. arra a gondolatra, hogy
magáról le kell mondanom, elmúlt a fájdalom; de nemcsak arra gondoltam,
hogy magáról le kell mondanom, hanem arra is, hogy most maga az egész
világé. Emlékszik arra az Illyés-versre, amelyikben ez áll:
Betelik majd az álom, talppal, mint nyers parázson, futsz által a világon,
szoknyád mint forgószél hajt.
És arra gondoltam, hogy ez beteljesedik magára valóban, mert úgy
értettem azóta ezt a verset, hogy magának szól, meg a Ljuba-vers is:
„Hogy vagy Ljuba most? nem szerettelek, elaltatnálak, mint
kisgyermeket". Tudja, sem maga nem bánt úgy velem, mint kellett volna,
sem én úgy magával. Maga egyszer azt mondta, hogy elhallgatni szabad -
talán igaza van, hogy otthon a családban ez így helyes, közöttünk azonban
másfajta viszonynak kellett volna lennie, röviden: úgy élni, hogy ne legyen
semmi olyasmi, amit tanácsos elhallgatnunk egymás előtt. Hát most már
mindegy, ha igazán szeret, akkor mindent rendbe lehet még hozni. Talán
nem is leszünk egyedül, ha nagyon szeretjük egymást, mások is vannak
így. Galamb Ödönéknél, tanárom volt ő és megcsókolt az internátusban,
amikor bevettem az 50 aszpirint jártam, ők, látja igen példás boldog,
dolgos családi életet élnek. Különös, és még az is jólesik, hogy van egy
kislányuk, aki most iratkozott be a testnevelési főiskolára, és ahogy én
írtam versben (hadd vessen cigány kereket), ott cigánykereket vetett. Azt
mondták, hogy egy 11 éves fiuk Tihanyban van, illetve Aszófő- Tihanyban.
Arra gondoltam, hogy leutazom magához és fölmegyek előbb hozzájuk,
hátha küldenek valamit velem a gyereknek. De aztán megkaptam a maga
zárt levelezőlapját, amelyben azt írta, hogy Balatonfüreden kell leszállnom
és onnan hajón menni át Tihanyba. Nem jutott eszembe, hogy Tihany
ugyanazon az oldalon van, mint Füred és talán csak a félsziget kiszögellése
miatt kell hajón menni. Egyszóval nem tudtam mit csináljak, hiszen
Galambék szeretnek engem és én örömmel tettem volna meg ezt a
szívességet nekik, jóllehet nem is kértek rá. De csak jól esik nekik egy kis
figyelmesség, az én részemről éppen. Most egyelőre feküdnöm kell, bódító
gyógyszert adnak, barbaryll-nak hívják, hajói tudom, de - ne nevessen ki
ezért -egy csöppet sem bódít el, ha magára gondolok. Emlékszik? Azt
mondta akkor, mikor sportszívet állapított meg magánál az orvos és
meggyógyult, hogy ez most már mindig megmarad. Hát szívfájásom erre a
gondolatra megmaradt még egy darabig, de aztán elmúlt, és teljesen
zavaros, pszichotikus állapotba jutottam
helyette. Itt röntgeneztek és mondták, hogy semmi baja a szívemnek. De
én ezt tudtam már akkor, mikor fájt a szívem, hogy ez csak azt jelenti,
hogy ,fáj a szívem". És - csak maga ne tartson bolondnak emiatt - azért fájt
a bal karom, mert nagyon szeretem magát és én most olyan helyzetben
vagyok, hogy nem kérhetem feleségül a szüleitől, márpedig ez anélkül egy
olyan „balkézről való házasság" volna, ami nekem, látja,fájt. Én olyan
nagyon féltem, hogy magát más, külső akadályok miatt elveszítem, hogy
nem mertem semmit sem elmondani arról, hogy mint élek, milyen
függésben vagyok más emberektől, hiszen maga nem mehet bele egy ilyen
házasságba, de a szülei sem engednék. Nincs áldás azon, ha az ember
megtagadja a szüleit. De a szülőknek is belátással kell lenniök.
És még egyet. Érzésem szerint maga akar gyereket. Én csak boldog
lennék, ha a maga szolgálatára lehetnék. A gyermek csak fokozza a szülők
szeretetét, amíg az anya a gyerekkel foglalatoskodik, addig a férfi utánajár
annak, hogy a család lehetőleg ne szenvedjen hiányt. Az anya úgy szeret,
az apa így. Addig pedig, amíg nincs gyerek, egymás gyerekei vagyunk.
Végtelenül jó volna, ha minderről teljes nyíltsággal beszélhetnénk. Maga
nagyon kettősen viselkedett, de azt hiszem, nem tehetett mást maga sem.
Nagyon jó volna, ha közös céllá tűzhetnők ki, hogy mi egymásé legyünk,
ez aztán minden további teendőmet megszabná.
Bizony nem tudom, meddig kell a Siestában maradnom. De ha itt volna
Pesten, akkor sem látogathatna meg, mert „tilos a látogatás". Én az utolsó
pillanatban még, mielőtt ide behoztak volna, szerettem volna meglátogatni
magát, de nem szökhettem meg a saját ígéretem elől, ti. megígértem, hogy
elmegyek Benedek professzorhoz. Onnan behoztak mindjárt ide.
Nagyon szeretnék rendes és egészséges ember lenni és nemcsak magáért,
hanem az egész világért.
Kérem, válaszoljon minél előbb. Én most vettem be a gyógyszert és nem
írok tovább - hadd hasson az is, ne csak maga -. A legtöbbet igazán magára
gondolok és nagyon sokszor üdvözlöm
A.

József Attila célzása, hiedelme az említett két versre, téves. Illyés Gyula
nem gondolhatott rám egyiknél sem, mert a versek írásakor tudtommal
még nem ismertük egymást.
Az „egyértelmű" viselkedésemet illetően pedig talán már elég világos,
miért, milyen szorítóban voltam, miért volt bennem igen is, meg nem is. A
„kettősség" kettőnkön múlott. Érthetetlen volt, miért nem jött föl
Mátraházára? És le Tihanyba? Mit gondolhattam?
Levélváltásunk mindinkább sűrűsödött, ö naponta írt, én csaknem
mindegyikre válaszoltam. Az egész levelezést 1944 őszén, amikor úgy
látszott, a félreeső félszigeten a háború nyomtalanabbul fut át, sok egyéb
írással és holmival együtt Tihanyba mentettük, abban a hitben, hogy a
bombázások s más háborús veszélyek elől jobban el van rejtve. Amikor
1945 kora nyarán először sikerült lejutnunk, körülnézni, az alsó szobában
térdig jártunk a széttépett, összegyűrt, összepiszkolt iratokban. Ezek jó
része a Dobozon öt éven át végzett „nincstelenek" gyerekeinek vizsgálati
eredménye és azok földolgozása volt és egyéb kéziratok és levelek
tömege. Közéjük keverve József Attila levelei is. Ezeknek tán kétharmada
maradt meg, az enyémekből még kevesebb. Olyikon a bélyeg a borítékról
a levéldarabbal együtt kitépve.8
Az elveszett levelek tartalmára következtethettünk válaszainkból is.
Legutóbbi levele után nagyon megijedhettem, ha ilyen választ küldtem
neki. De mindenképpen- szívből -: meg akartam vigasztalni.
Drága Attila, örülök, hogy szervileg nincs semmi baja, de mélyen
megdöbbentett, amit az idegállapotáról írt. Nem is bírom elképzelni, hogy
annyira nem-jói legyen. Nagyon fáj a szívem nekem is, magáért, higgye el,
hogy szeretem és nagyon szeretnék segíteni magának. Mit tehetek?
Magától is függ, hogy meggyógyuljon, minél előbb. Ne törődjön senkivel
és semmivel, pihenjen, táplálkozzék jól, ne legyen nyugtalan, minden
rendbe fog jönni, hamarosan egészséges és boldog ember lesz, Attila. Ha
akarja, majd én is vigyázni fogok magára, hogy ne legyen többet beteg.
Nagyon szeretném és örülnék én is, ha láthatnám és mindenről
beszélhetnénk. Addig pedig amíg ez lehetséges lesz, hacsak nem fárasztja
túlságosan, írjon nekem mindenről részletesen. Nagyon sokszor és
szeretettel gondolok magára.
F. aug. 1.

Augusztus 2-án két rövid levelet küldött:

12. SZ. LEVÉL

Budapest, 1937. aug. 2. Kedves Flóra!

Nem sok mondanivalóm van azonkívül, hogy most már sokkal jobban
vagyok. Nagyon jó volna, ha volna valamiféle dolga Pesten és
meglátogatna. Magát talán beengednék hozzám, bár tilos a látogatás. De
legközelebbi barátaim is meglátogathatnak. Nagyon sokszor üdvözli
A.

U. I. Legutóbbi levelemet rosszul kelteztem: aug. 1. helyett júl. 31-et

írtam. Hát ezt most helyesbíteni. Várom éspedig nagyon várom. Én talán
nem is mehetek Tihanyba. Talán igen, talán nem.

13. SZ. LEVÉL

Budapest, 1937. aug. 2.

Kedves Flóra!
Azért írok még egyszer, mert rendkívül nyugtalan vagyok. Nagyon
szeretném, ha maga az enyém lenne. Vár-e rám? Várjon! Nem tudok én
ígérni ezért magamon kívül semmit és azt sem tudom, hogy én mit érek.
Várjon rám, én is várok magára. Sokszor üdvözlöm
A.

Augusztus harmadikán válaszoltam én, egy később szintén elveszett

levelére, melyben nyilván, ahogy az én válaszomból következtetni lehet,
öngyilkosságot emlegetett.
Kedves Attila, legutóbbi levelében kétségbeejtő dolgokat ír. Hogyan juthat
ilyen gondolatra? Hiszen nem érte magát annyi rossz az életben, talán nem
több, mint mást, hogy türelemmel és bátorsággal ne lehetne elviselni.
Túlérzékeny és átmenetileg rosszak az idegei. Ezzel szemben rendkívül
tehetséges. Ez sok-sok szenvedésért kárpótolhatja - és talán sok
elviselésére kötelezheti is. „Es ist dafürgesorgt auf Érden, dass die Báume
nicht in den Himmel wachsen", - a legszerencsésebb életű művész
választotta ezt jeligéül. És maga? „Pokolra kell annak menni..." Legyen
erős. Bírja ki. Akarjon élni. Mit írjak, ígérjek, hogy megnyugtassam
magát? Minden lehetőt megteszek, hogy segítsek. Érzem, ha beszélnénk,
meg tudnám győzni, hogy érdemes élni. Bízzék bennem. Tudnia kell, hogy
nagyon becsülöm és szeretem magát. Minden szavamat elhihette, mert
éppen magának mindig a legszigorúbban igazat mondtam. - írjon hamar,
mert nagyon nyugtalan vagyok maga miatt, állandóan magára gondolok,
sőt éjjel is már folyton magáról álmodom
F.

Augusztus 3-án írt válasza:

14. SZ. LEVÉL

Budapest, 1937. aug. 3. Kedves Flóra,

egészen kába vagyok a gyógyszerektől. Én nem tudtam, hogy én olyan
„undok, ronda és hülye" vagyok. Nagyon szeretném, hogyha a feleségem
lenne, és nagyon szeretném látni. Magát befogják engedni hozzám. Soha
nem mertem írni, hogy maga nélkül meg kell halnom. Nem akartam
zsarolni. Nagyon kába vagyok, ezt a betűimről is láthatja. Nagyon sokszor
üdvözlöm
A.

A levélben idézőjelbe tett „undok, ronda és hülye" célzás egy eredetileg

tréfás mondásra vonatkozik, játékosan olyat mondani, aminek épp az
ellenkezője igaz. Itt úgy látszik, komoly formában magára, egy következő
levelében pedig Gyömrői Editre vonatkoztatta.

Augusztus 4-én ismét két levelet írt.

15. SZ. LEVÉL

Budapest, 1937. aug. 4.
Kedves Flóra!
Nagyon kábult vagyok, talán nem is barbaryll az a gyógyszer, amit kapok,
mert az ápolónő nem engedte megnézni. Maga egyszer azt mondta, hogy
több olyan szép név is van, mint „Flóra". Hát én azt szeretném, ha nem is
volna nevünk, akkor szeretném a legjobban. Most azt gondolom, hogy
csúnya vagyok, és maga azért mondta, hogy „még nem tartunk ott". És a
végén azt mondta, menjek Tihanyba, ott majd meglátjuk, hogy „hol
tartunk". Látja, nem mehettem. A gyógyszerről elfeledtem mondani, hogy
kétfélét kapok egyszerre, port is kapok, a „barbaryllből" 20 cseppet,
minden étkezés után. Sokat cigarettázom, pedig a maga családjában nem
cigarettáznak. De mit tudom én, akármilyen „tehetséges" vagyok, hogy
befogad-e a maga családja engem. Hogy jó barátom lesz-e az a testvére,
aki, mint maga mondta, úgy ragaszkodik magához. Összevissza írok, mert
mind a két gyógyszer után vagyok és a verejték is kiver. Nagyon jó volna,
ha meglátogatna. Én azt szeretném, ha egészen egészséges lennék, de
hozzám jön-e feleségül (erről nem ír), és tudok-e majd úgy dolgozni, mint
más rendes ember — ezt nem tudom. Ezt maga tudja. Én nem akarom,
hogy maga föláldozza" magát, de valaki mégis csak vagyok, hiába mondta
a Gyömrői Edit, hogy „nem az kell egy nőnek". Hát mondja meg akkor
maga, hogy miért érdemes élni. „Undok, ronda és hülye" nem maga és
nem én vagyok, hanem a Gyömrői Edit.
Én nagyon szeretném magát, mást nem mondhatok. Nem írok többet, mert
nagyon szédülök a gyógyszerektől. Most már nem akarok meghalni, de
nagyon szeretném magát. Sokszor üdvözli
A.

16. SZ. LEVÉL

Budapest, 1937. aug. 4.

Kedves Flóra!
Nem tudom, mi van velem, az egész világ, itt, a bolondját járatja velem.
Azt csinálnak velem, amit akarnak, azazhogy nem egészen. De hát nem
lehet egészen ellenállni, különben tönkre megy az ember. Most is itt volt a
csengővel, hol szólt, hol nem. Hát hogy higgyen az ember; egy szerelőnek
értenie kell a munkájához. Én magam megcsináltam és most szól. Pedig én
sem szerelő nem vagyok, azonkívül tele vagyok kábító szerekkel. - Csak
arra mernék megesküdni, hogy maga isten és ember előtt, azazhogy ember
előtt még nem, az enyém. A külső akadályokat részben magának kell
elhárítania, részben nekem.
Tudja, az én kórképem, vagy nagyon erős hisztéria, vagy üldözési mánia.
Talán be is csuknak a bolondok közé, esetleg nem, mert megesik rajtam a
szívük, hiszen tudják, hogy igazam van. -Most azt mondják, hogy a Margit
nővér szabadnapos és direkt külön ápolónőt rendeltek be, hogy elhiggyem.
De hát ki tud bizonyosat? Azt hiszem, hogy attól tartanak, hogy öngyilkos
leszek, - nem adnak be kést. „Szeretnek engem, boldogság, hogy élek" -
írta Kosztolányi -, de nekem nem boldogság. Mért így szeretnek? Maga is
azt írta, hogy szeret, de mért úgy? Igenis van hűség, korrekt munka és
tisztaság. De az imádságban is benne van, hogy „ne vígy minket a
kísértésbe". Goethe azt is írta: „Ihar ruft ins Lében uns hinein, - Und lasst
den Armen schuldig werden, - Dann überlasst ihr ihn den Pein, - Denn allé
Schuld rácht sich auf Érden."
Nagyon sokszor üdvözli
A.

Miután csak József Attila levelei tájékoztattak betegségéről, s azok

nagyjából - viszonylag - logikusak, az ideig alig „zavartabbak", mint a
régebbiek, nem voltam tisztában állapota súlyosságával. Egyre-másra
írtam a naiv, a józan ész, a logika érveivel meggyőzni, megnyugtatni akaró
biztatásaimat. Mintha rajta, az ő akaratán vagy belátásán múlt volna a
gyógyulása! Aggódásom, ijedtségem nagysága nagyon befolyásolta -
természetesen - válaszaimat, azok érzelmi fokát.
Augusztus 5-én öt levelet hozott tőle a postás. Pontosan emlékszem a
naptári ötödike és a levelek számának egyezésére. Ezt akkor frissiben
megírtam neki, de vitatta (lehet, hogy előző napi levelet is akkor
kézbesítettek).

17. SZ. LEVÉL, ILLETVE KÉPESLAP

Kedves Flóra, sokszor üdvözlöm

A.
Bp. aug. 5.
18. SZ. LEVÉL

Budapest, 1937. aug. 5.

Kedves Flóra!
Ma már küldtem egy lev. lapot. Egészen kábult vagyok a gyógyszerektől.
Arra kérem most, hogy ne csak lev. lapot, hanem mennél többet írjon.
Akkor is, ha én csak firkátok. Én is „válasz fizetve" adtam föl a
táviratokat. És ha már nem szeret úgy, mint férfit, azért lehet engem
szeretni. És ha maga ezerszer pszichológus, ez akkor is így van. Nagyon
szeretem, írjon nekem, másként nincs étvágyam, ami azt jelenti, hogy
másként nem érdemes élni. Talán meg is fogok gyógyulni, és akkor talán
-jóllehet rájöttem, hogy „csúnya" vagyok -, én leszek magának az „igazi".
Írjon nekem sokat, különben nem fogok enni.
Nagyon kívánom, szeretem és üdvözlöm
A.
Látja, az én soraim lefelé hajlanak, a magáéi meg fölfelé. Maga ceruzával
ír, én meg tintával.

19. SZ. LEVÉL

Budapest, 1937. aug. 7. Kedves Flóra!

Tele vagyok hypnoticumokkal. A legutóbb barbaryllt írtam, pedig azt
barballyl-nak hívják. A címkéről tudom. Most valami fekete folyadékot
kapok, meg valamit ostyában. Csodálom, hogy egyszerre öt levelet kapott,
itt valami turpisság lehet. Amint látja, én nem tudok rendesen írni. Sokszor
üdvözlöm
A.

20. SZ. LEVÉL

Budapest, aug. 8. Vasárnap. Drága Flóra!

Nem tudom, hol áll a fejem. Tele vagyok hypnoticumokkal. Én csak arra
tudnék megesküdni, ébren és álmodva, hogy mi szeretjük egymást. Látja,
lefelé mennek a betűim. Maga azért írjon. Hogy lehet, hogy egyszerre 5
levelemet kapta meg? egyszerre ötöt sohasem írtam.
A Bak doktor (egy k-val) azt mondta, „relatíve" gyógyulok meg. Én azt
feleltem, vagy egészen, vagy meghalok. És ez az igazság. Maga azért
írjon. Nagyon szeretem
A.
21. SZ. LEVÉL

Budapest, 1937. aug. 10.

Kedves Flóra!
Tele vagyok hypnoticummal. De nemcsak azt nem értem, hogy maga öt
levelemet kapta meg egyszerre, hanem a maga lapját sem. Tihanyról
keltezi s a bélyegzőn Keszthely-Budapest között közlekedő vonaton adta
föl, és még a dátum is ugyanaz.
Nagyon sokszor üdvözlöm. Holnap talán már csökkentik a
hypnoticumokat. Minderről alig írhatok, mert alig fog a tollam. A.

Az ezt megelőző leveleire való válaszom:

Kedves Attila, ha nem tud is most rendesen írni, azért nagyon örülök, ha ír,
mert legalább egy kicsit tájékozva vagyok hogylétéről. Nem baj, ha rosszul
ír, én el tudom olvasni, írjon úgy, ahogy tud. Kérem, válaszoljon a
legutóbbi levelemben föltett kérdésekre. Főleg az érdekel, kell-e feküdnie,
szabad-e olvasnia,javult-e valamit az állapota, vannak-e még fájdalmai?
Min töpreng egész nap? Vagy kábultan fekszik a gyógyszerektől? Nagyon
szeretném, ha Maga mellett lehetnék, láthatnám - talán segíthetnék.
Nemsokára én is Pesten leszek, körülbelül két hét múlva megyünk haza.
Válaszát várom és nagyon sokszor, szeretettel üdvözlöm F.

Valószínűleg azért kaptam a múltkoriban egyszerre öt levelet, mert a

postán valahol több napon át megakadt.
A most következő levelet Attila nem küldte el postán, hanem -
befejezetlenül - szeptemberben adta át, személyesen. Augusztus 12-13.
körül írhatta.

22. SZ. LEVÉL

Kedves Flóra!
Aug. 5-i levelében még azt írta „szeretem és várok", 6-án már azzal
kezdte, hogy „nem is tudom, mit írtam előző levelemben", „csak úgy,
ösztönösen" írtam. Azért hivatkozom minderre, hogy én ragaszkodom ám
ehhez; ahhoz, hogy nagyon szeret és vár rám. De én most tájékoztatni
akarom hogylétem felöl. Hogy mi bajom van és miért tartanak itt, én nem
tudom. Bak Róbert dr. Benedek professzorra hivatkozik. Hogy mi és hogy
volt aznap óta, amikor reggel 6-kor ébredvén, elszaladtam egyenesen
magukhoz és ½ 8~kor (mert addig vártam, nem akartam a házat zavarni) a
maga testvérbátyja azt mondta, hogy maga Tihanyban van „1 vagy 2 hete",
- hogy ettől a perctől kezdve mi minden játszódott le és hogyan addig,
amíg ide be nem hoztak, azt most hagyjuk. Az sem ide tartozik, hogy
hogyan lepleződnek le apró becsapások, amiket itt a személyzet (nyilván
nem a saját ötleteit követve) véghez visz. Az sem, hogy én itt talán hetekig
Rauschban voltam és alig emlékszem tisztán magamra. Most arról akarok
csak szólni, hogy talán meg fogok tébolyodni. Jelenleg insulin-kezelésben
részesítenek - talán! Bak dr. nem mondta meg, milyen injekciót adnak
minden reggel, de minthogy a beállt reakcióra (amely különben nem akar
beállni, csak ma, harmadízben állt be, mikor elszomorodtam, hogy milyen
kevés szerepet szán nekem jövő életében) túlcukrozott (20 szemről
hallottam beszélni) kávéval itatnak, lehet, hogy insulin injekciót kapok.
Ilyen injekcióval is szoktak hízókúrát is végezni. Nekem azonban semmi,
de semmi étvágyam nincsen. S az előbb is valami őrjítő félelem fogott el,
annyira, hogy papírt, ceruzát fogtam és azt akartam írni magának: Flóra,
segítsen! De aznap, amikor behoztak, szintén állandóan az az őrült
gondolat járt a fejemben, hogy magát kellene mindenekelőtt segítségül
hívni. Hatvány br., Ignotus Pál és Bak R. ajánlkoztak, hogy ők maguk
táviratoznak, de én nem akartam ezt, ők pedig nem engedtek; az
elmeklinikára való bezárással fenyegettek, ha nem jövök önként a
Siestába. Én csak annyit akartam, hogy magát értesítem, de azt akartam,
hogy minden közvetítő harmadik közülünk ki legyen zárva, tehát azt a
normális dolgot akartam, hogy

Mivel ezt a levelet később, személyesen adta át, élőszóval beszéltük meg.
Az „ösztönösen" éppen a fontolgatás nélküli, a szívből egyenest a tollba
föltörő érzést jelentette. Az ezt megelőző levelére, de lehet, hogy egy
elveszettre válaszoltam:

Kedves Attila, azon ne csodálkozzék, hogy lapjaim vagy leveleim

bélyegzőjén Keszthely-Budapest van, Tihany ugyanis ezen a vonalon
fekszik, és — úgy látszik - néha a vasúton egyenesen a „mozgókocsiba"
teszik a postát. Én is nagyon szeretném látni magát és nagyon örülnék, ha
mindent elmondana nekem. - Ha egészen bizonyos volna, hogy lehet
magával beszélni, talán meg tudnám látogatni. - Nehezen múlik az idő.
Pedig itt gyönyörű szép nyár van, sok alkalom a napozásra, úszásra. És ha
maga egészséges lenne, én is nagyon jól erezném magam. Gyógyuljon
meg. Sokszor üdvözlöm
F. aug. 12.

Levelei egyre inkább kétségbe ejtettek. Súlyos „elmebaj"-nak a jeleit - az

én szememben - nem mutatták. Azok a „kötözködések", amelyek
apróságokra vonatkoztak, pl. hogy nem írt egyszerre öt levelet, hogy
Keszthely-Budapest van a leveleim pecsétjén, a szanatóriumra vonatkozó
apró panaszai, gyanakvásai észlelhetők voltak régebben is. Persze a
szorongás, ami megismerkedésünk első óráitól megvolt bennem, ha ugyan
nem az első pillanattól, ösztönösen, szakadatlanul jelezte a veszélyt. De
nem láttam világosan betegsége komolyságát. írásának-betűinek olykor
egészen elrajzolt formáit a gyógyszerkezelés következményeinek, kábult
állapotának gondoltam. (Ahogy az is volt.) De akárhogyan volt is,
leveleiből azt véltem kiolvasni, hogy szüksége van rám, segíthetek rajta,
javulhat az állapota. A fölmerült vádtól, hogy a segítségem hiánya miatt
betegedett meg, annyira nyugtalan, zaklatott lettem, elhatároztam, semmi
mással nem törődve, fölutazom, hogy a magam szemével lássam, mit
tudnék tenni, segíteni.
Augusztus 14-én, szombaton kora reggeli vonattal indultam, délelőtt
érkeztem. A Déli pályaudvarról egyenesen a Siestába mentem, egyenesen a
szobáját kerestem meg. A folyosón, az ajtaja előtt, érdeklődésemre, hogy
szabad-e meglátogatni, az ápolónők körülvettek, mustrálgattak. Itt van
József Attila „szerelme", „a Flóra". Rettenetes zavarba jöttem,
elvörösödtem. A legmagánabb, legbizalmasabb ügyembe való
beavatkozást éreztem. Azután előkerítettek egy orvost, az kinyilatkoztatta,
hogy „orvosilag jobb, ha nem látja, nagyon hatna József Attilára". írtam
hát Attilának néhány sort, a szanatórium levélpapírján, hogy elhiggye,
valóban ott jártam. (Kedves Attila., itt voltam, szerettem volna látni, de azt
hiszem, jobb, ha még várunk a találkozással. Nagyon sajnálom. Körülbelül
két hét múlva Pesten leszek, akkor talán már annyira jól lesz, hogy lehet
beszélni magával. Sokszor üdvözlöm F. aug. 14.)

Ezt otthagytam, és azután, nem tudom, jogosan-e vagy ok nélkül, azt

érezve, hogy megaláztak, csalódottan visszautaztam Tihanyba. Ott várt az
előző nap írt levele.

23. SZ. LEVÉL

Budapest, 1937. aug. 13.

Kedves Flóra!
Most is szédülök még - hogy mi bajom, azt nem mondják meg. Azt
hiszem, kábító, bénító szereket kapok, és aztán ellensúlyozásul-kinint.
Most fájnak a manduláim. És azt hiszem, tüdőgyulladásra vagyok gyanús.
Sokszor kiver a verejték. Van mellettem éjjel-nappal egy ápolónő - azt
mondja, hogy éjjel birkóztam vele és kiabáltam, de erre nem emlékszem.
Igazán csak arra tudok emlékezni, hogy mély álom fog el arra a
gondolatra, hogy nagyon szeretem magát. Most első ízben érzem, hogy
megfogok halni.
Nagyon sokszor üdvözlöm
A.
Üdvözli az ápolónőm is.

A szanatóriumban hagyott soraimra a válasza:

24. SZ. LEVÉL

Budapest, 1937. aug. 16. hétfő

Drága Flóra!
Végtelenül elkeserít, hogy magát nem engedték be hozzám. Nagyon
szomorú vagyok, hol sírok, hol nem. Talán már nem is lesz belőlem ember.
És nem tehetek mást, mint hogy így megköszönöm a látogatást. Küldött
maga nekem virágot? Mert kaptam ismeretlentől egy csokor ibolyát.
Nagyon szeretem és hiszem, hogy most már valamire vinném. Valahol,
valahogyan teljesen összetörtem és ha valamilyen primitív módon össze is
raknak, én már nem leszek magához méltó, mert én már le vagyok
taposva. Magának pedig életvidám férfiakra van szüksége, hogy haladjon
följebb, egyre csak följebb!
Nagyon sokszor üdvözlöm A.
Bennem mindinkább erősödött a szorongás, de még nem hagyott el a
remény.

25. SZ. LEVÉL

Budapest, 1937. aug. 18.

Kedves Flóra!
Alig tudok mit írni, kábult vagyok, pedig azt mondják, most nem adtak
gyógyszert. Közben „idegességemen" kívül volt torokgyulladásom,
mandulagyulladásom és most valamilyen seb van a nyelvemen. Délután
van, nem szabad fölkelnem, álmosság nyom és nem tudok aludni. (Most
eszembe jut az a kórházi jelenet magával, amikor azt mondtam, hogy jobb
így, mint aludni.) Emlékszik, mit mondott, hogy én „minden nőt szeretek"?
Talán igaza van, én már semmit sem értek. De nagyon szeretnék magával
együtt lenni. Nagyon szomorú vagyok, mikor arra gondolok, hogy maga
hol ezt, hol azt tiltotta nekem. Igazán sírva kell fakadnom, ha eszembe jut,
hogy a „Flóra" csak egy szép név - hiszen így most már csak egy üres név
köt az élethez. Az kellene, hogy mi egymáséi legyünk és úgy tartozzunk a
világhoz. De maga sosem beszélt erről nyíltan.
Köszönöm a leveleit, minden nap újra elolvasom őket.
Azóta, hogy itt volt a Siestában, én két levelet küldtem Tihanyba — maga
egy szót sem irt nekem, írjon!
Nagyon szeretem
A.

Az én válaszom valamelyik előző levelére:

Drága Attila, ne legyen elkeseredett, se szomorú. Azt hiszem, máris jobban

van. És mire Pesten leszek, egészen meg fog gyógyulni. Bizonyos vagyok
benne, hogy nemsokára egészséges lesz és életvidám! Nagyon sok
barátsággal és szeretettel üdvözlöm F. aug. 18.

Augusztus 19-én és 20-án írt levelei:

26. SZ. LEVÉL

Drága Flóra!
18-i zárt lapját 17-i nyílt lapjával együtt ma kaptam meg. Mindkettőn
feltűnt a szó, hogy „barátsággal" üdvözöl. Honnan ez a változás? Mit
beszélt Káldor főorvossal? Mikor jön Pestre? Nem látogathatom meg már
én Tihanyban?
Ne feledje el, hogy én csak maga által vagyok. Nagyon szeretem
A. aug. 19.
Végtelenül szeretnék magával beszélgetni - olyan sok mondanivalóm
volna!

27. SZ. LEVÉL.

Kedves Flóra!
Ez a levél talán búcsúlevél is. Ma egész nap nem ettem, egy túlcukrozott
kávén kívül semmit. Látván, hogy és mint hazudoznak össze itt nekem,
elhatároztam, hogy éhségsztrájkkal vívom ki-ha másként nem megy - a
szabadságomat. Azzal fenyegetnek, hogy „megcsöveznek" - hát sem ettől
sem sajnos mástól sem félek. Esetleg becsuknak a bolondok közé — ott
sem fogok enni, azzal sem érnek el semmit. Nagyon szeretném, ha magát
magam mellett tudnám, átvitt és közönséges értelemben egyaránt. Talán
nem is kellene így elpusztulnom, ha maga mellettem volna.
Nagyon szeretem
A. aug. 20.

Levelei, amelyeket ebben az időszakban kaptam, nem mutattak állapota

súlyosságát. így még mindig, meg ekkor is, „logikusan" józanul próbáltam
őt meggyőzni és vigasztalni.

28. SZ. LEVÉL

Kedves Flóra!
Megkaptam Pesten föladott levelét, és nagyon megörültem neki. Azzal
biztat, hogy egyem, mert most maga is sokat eszik. Látja, én most - azt
hiszem - inzulinkúrát kapok, mint azok, akiket hizlalnak. De a mai Estben
olvastam, hogy „Nizsinszkij 21 évi betegség után újra táncolni próbált".
Hát öt mint elmebeteget kezelik inzulinnal. - Ki tudja, talán én is az
vagyok. Igen erős, „oktalan" szomorúságok fognak el néha. Most már nem
is hiszem, hogy valaha is olyan ember lenne belőlem, aki magához illenék.
Egyszer, amikor maga beteg volt, én azt mondtam: „Flóra, én jó vagyok."
Most már látom, hogy ez sem igaz. Mert ahelyett, hogy én is sokat ennék,
amikor maga is sokat eszik, én haragszom és azt akarom, hogy maga se
egyék jóízűen, ha én nem tudok. Nagyon szeretnék kiállni az egész világ
ellen -ha kell- magáért s közben azt szeretném, ha maga mentene meg
engemet. Most már minden kétséges előttem. Mit gondoljak én arról, hogy
maga hogy volt Illyés Gyulával? Isten bizony, most már talán csak azt
szeretném, hogy maga elsirasson engem, mint akit a legjobban szeretett és
aztán haljak meg. Én nem hiszem, hogy az inzulinkúrától támadnak ilyen
gondolataim. De azért sok vidámságot, jó kirándulásokat és remek ételeket
kívánok magának.
Szeretném tudni, jó-e az magának, ha én nagyon szeretem? Mert ez bizony
nagyon önző dolog - ezzel kapaszkodom az életbe.
Nagyon szeretem A.
aug. 23.
29. SZ. LEVÉL

Kedves Flóra!
Csak azért írok - mert aztán talán nem is írok. Egyre nagyobb és tunyább
üresség tölt el. Ha szeretett engem, úgy, ahogy én sokszor észrevenni
véltem ezt, -hát most már nem érdemes szeretnie.
Most még nagyon szeretem, de bizony ezt is el kell ejtenem, - most majd
olyan napok következnek, hogy talán még csak kérdésekre sem
válaszolok, aztán majd eltakarítanak az útból. Mért is nem lehetett velem,
mellettem maga?
Sokszor üdvözlöm
A. aug. 24.

Akkor nyáron, amikor ezeket a leveleket kaptam, de még ősszel is, amikor
látogatni jártam József Attilát a szanatóriumban, azt gondoltam, a lehető
legjobb helyen van. Azt tudtam, hogy általában az elmeosztályokon a
betegek mennyire ki lehetnek szolgáltatva az ápolónők, orvosok
önkényének. De József Attila az egyik legjobb hírű szanatóriumban volt,
magánbetegként, külön szobában. Barátai befolyásosak. Ő maga nemcsak
ismert nevű - legalább az orvosok előtt - hanem személyében is igen
kedves. Soha nem ment át a fejemen, hogy durván bánhattak volna vele,
„fenyegethették", az ilyenféle panaszait túlérzékenységének tudhattam be,
és sok mindent gyanakvásainak, illetve gyógykezelése következtében való
kábultságának. Lehetett mégis valami reális a panaszaiban? Később
személyesen beszélt erről is. Megalázónak érezte a helyzetét: mindent
megkap és semmi viszonzást nem tud adni. Ezért nem akart enni, és figyelt
élesen minden erre vonatkozó - vagy szerinte erre vonatkoztatható -
célzásra, szóra, hangra.

30. SZ. LEVÉL

aug. 25.
Kedves Flóra!
1. Bizonyára nem feledkezett meg róla, hogy azt írta, hogy vár rám s az
akadályokat majd elhárítjuk.
2. Soha egy levelében sem sürgette maga, hogy hát tegyünk már valamit
ezért a házasságért. Amikor én állás-szerzésről beszéltem, maga azzal
válaszolt, minek egy írónak állás. Maga — bizonyára tudja, hogy ez
legalábbis azt jelenti, hogy a) nem vetettem meg az írással a lobomat
annyira a világon, hogy teljes jogú társak lehessünk egymás mellett, b)
vagy legalábbis, hogy a maga családja engem befogadjon.
3. Azt mondta, hogy előbb meg akar teljesen ismerni. Később
Mátraházáról azt írta, hogy nem tudja ezeket a dolgokat velem levélben
elintézni. Majd azzal tért ki az elintézés elől, hogy „Mátraházán lett volna
idő". Hát mikor beszéljük meg már az egészet? Én ennek is betege vagyok.
Én magát mindenben követtem, mert: ha szeret, akkor minek okoskodni;
ha meg nem szeret, mért ne vezettetném magam akár a pusztulásba is?
4. Bak dr., analitikusom, úgy beszélt Ignotus Pálról és Hatvány
Bertalanról, hogy most ők az én hozzátartozóim. Arról ő megfeledkezett,
hogy mindegyiknek megvan a maga családja, dolga s ezért nem lehetek
igazi „hozzátartozójuk". Aki nekem újra életet tudna adni, az csakis maga
lehet. Ez nem is olyan megvetendő dolog.
5. Bak dr. azt mondta, föltétlenül tudni akar arról, hogy maga mikor látogat
meg engem. Nekem egy csöppet sem tetszik, hogy ö ilyen módon szerepet
akar játszani a mi találkozásunkban. De nagyon szeretném, ha láthatnám
magát és beszélgethetnénk. Én siettem magához, maga nem siet hozzám s
ez nekem rosszul esik. Maga nagyon haragudott rám, amikor a Grill-féle
könyvjegyzék dolgát nem intéztem el azonnal (ennek különben tudja az
okát). Látja, mennyire maga a „pici gyermek". Hát ha magát nem zavarja,
hogy Bak dr.-tól engedélyt kell kérnie, hogy találkozhassunk, kérem
jöjjön, sokat segít rajtam. De siessen. 6. Bennem nagyon elevenen él a kép,
hogy maga szeret engem. Lehet ugyan, hogy csak örült annak, hogy én
annyira szeretem. Hát határozzon. Én nagyon szeretem, és ha maga
mindent átgondolva azt
feleli, hogy nem szeret----------
Sokszor üdvözlöm
A.

Csak néhány mondatot emelek ki ebből a levélből, amelyben - többek közt

- erősen vádol. Vádját alaptalannak éreztem, ismételnem kell. „Mátraházán
lett volna idő." Valóban lett volna. Három alkalomra is ígérte látogatását:
nagyon is vártam őt és -nem jött. Ugyanígy a tihanyi utazás előtt pontosan
megbeszéltük a lejövetelét, megírtam a vonatok, a hajók indulását,
érkezését. Nem jött. Nem győzöm ismételni: amikor elváltunk, jó
állapotban volt; nem tudtam elképzelni, hogyan változott napok alatt
ennyire súlyosra. Sőt: ő tudta, hogy felutaztam fél-betegen Tihanyból,
hogy lássam, de az orvosa nem engedte a látogatást.
Megmaradt válaszaim:
Kedves Attila, az inzulinkúrát bizonyosan azért kapja, hogy meghízzék.
Mikor én a tüdőgyulladásom alatt lefogytam, nekem is akartak adni, de
aztán az elutazásom miatt elmaradt. Most már híztam anélkül is, körülbelül
5 kg-t, mert akartam. Akarja maga is, és akkor fog enni tudni. - A
jókívánságokat köszönöm, bár kirándulni még nem járhatok és a
vidámságra sincs egyelőre nagyon sok okom. De igyekszem nem elhagyni
magam. Ezen múlik tulajdonképpen minden. A bajt elkerülni gyakran nem
lehet; de hogyan bírjuk elviselni? Erősen bízom abban, hogy nemsokára
még „okkal" sem lesz szomorú, nemhogy „oktalanul". Én nagyon
szeretnék ebben segíteni magának. Sokszor, szeretettel üdvözlöm.
F.
aug. 25.

Illyés Gyulával alig néhányszor találkoztam, mindig mások társaságában.

Drága Attila, nem felejtkeztem meg semmiről, amit magának írtam, vagy
mondtam. Ezt majd talán be tudom bizonyítani, néhány nap múlva, amikor
Pesten leszek. Akkor mindent megbeszélhetünk. Ha megírja dr. Bak címét,
telefonon felhívom őt, mielőtt magát felkeresem. Rendkívül nyugtalan és
türelmetlen vagyok már, egy cseppet sem látom tisztán a helyzetét, még
azt sem tudom, mennyit javult az állapota. Igazán szeretem magát és azt
szeretném tenni, ami magának javára van. Sokszor üdvözlöm
F. aug. 26.

És mindezt nem üres vigaszként, a beteg megnyugtatására írtam;

komolyan gondoltam, komolyan éreztem.

31. SZ. LEVÉL

Drága Flóra!
1. Dr. Bak Róbertet cím nélkül is meg kellene találnia telefonkönyvben,
mert nem hiszem, hogy volna még egy belőle. Persze, ha maga úgy
emlékszik (pedig írtam is, nemcsak mondtam, hogy dr. Bok), akkor ide
írom, hogy Nádor u. 14.
2. Ha maga nem kérné Bak dr. címét, akkor is meg kellene írnom, hogy
felhívhassa, mert ő 1-én költözik a Szerb u. 17. alá és valószínű, hogy új
telefonszáma lesz, amelyet a lakáscím alapján talán könnyebben megmond
a tudakozó. Tehát ha a néhány nap 1. előtt eltelik: Nádor u. 14.; ha nem,
akkor Szerb u. 17.
3. De talán fölösleges, hogy őt a tudakozón át keresse, mert innen a
Siestából is fölhívhatja (ezt éppen Bak dr. mondta) - itt - én úgy látom -jól
ismerik öt, tehát bizonyára tudni fogják mind a régi, mind az új számát.
Viszont, ha innen hívja föl, akkor csak itt tudhatja meg, hogy nem hiába
fáradt-e ide hozzám, éppúgy, mint a múltkor. Igaz ugyan, hogy sokat
javultam azóta. És bizony nemcsak a maga fáradságáról van szó, hanem
arról is, hogy nekem rosszul esne, ha magát megint nem láthatnám.
Borzasztóan unom már ezt a tétlenséget (tulajdonképpen Bak dr. előtt is
szégyenlenem kellene magamat, hogy ők itt embert próbálnak faragni
belőlem, én meg itt tétlenkedem), -de nekem végtelenül hiányzik maga. És
ez olyan, hogy ezt nem lehet senkinek sem mondanom, az a hülye érzésem
van, hogy azt mindazoknak tudniok kellene, akik most segítenek abban,
hogy talpra álljak. Nem is gondolkozom tovább ezen, mert micsoda
helyzet is az, hogy az ember nem szólhat senkinek sem róla, egyedül meg
nem tud kitalálni belőle. Most, hogy megírta, hogy igazán szeret, sok
mindent elmondanék abból, ami nyomott engem, mert most már közös
ügynek kell venni őket.
Nagyon szeretem, nagyon sok örömet szerzett a mai levele
A. aug. 27.

Ugyanaznap írtam válaszul egy korábbi levelére:

Drága Attila, nagyon örülnék, ha arra is emlékeznék, ami kedveset és

gyöngédet mondtam magának, nemcsak arra, ami közömbös volt, vagy
esetleg rosszul esett. Nagyon szeretném, ha optimistább tudna lenni, nem
keresné ki mindig a „rózsa közül a tövist". Mennyi szemrehányást tett
nekem azért a könyvlistasürgető levelemért,pedig annak a hangja sem volt
kemény, csak hűvös. Eddig is vigyáztam, de most még jobban fogok, hogy
ne írjak semmi olyat, ami magának fájdalmat okozhatna. Bár, azt
gondolom, nem sokat számít, hogy én mit mondok, írok vagy teszek.
Szeretettel üdvözlöm F.
aug. 27.

32. SZ. LEVÉL

Flóra!
Csak azért írok, hogy leírjam a nevét, — meg is csókoltam. Most már talán
soha nem lépek ki álmodozásaimból, - elképzeltem, ha engem, bolondot,
becsuknak a bolondok közé, hogy fogok meglenni. Nagyon borzadoztam
az éjszakáktól, de aztán eszembe jutott, hogy csak kapok majd altatószert.
Maga meg férjhez fog menni, lesz új családja, - új, az öregek meg a
testvérei helyett, mert akkor majd azokkal fog
együtt élni, akiket maga szül és nem azokkal, akik magát szülték. És
bizonyosan olyan férje lesz, aki nem érzeleg, hanem örül, ha örömet szerez
a családjának és a világban is megállja a helyét. Maga biztosan rátalál arra
a férfira és soha el nem eresztik egymást. Én úgy gondolom, hogy ez a
legnagyobb boldogság, bár sok boldogtalansággal jár együtt, hiszen
amennyire szeretik, annyira féltik is egymást. De azért ennél több
embernek nem juthat.
Sokszor üdvözlöm
A. aug. 29.

Az utolsó levelét, amelyet még Tihanyba címzett, augusztus 31 -ei

dátummal, már Pestre küldték utánam. Választ szóban adtam rá.

33. SZ. LEVÉL

Flóra!
1. Tisztán, nyíltan föladom a kérdést és ugyanolyan tiszta, nyílt választ
kérek rá postafordultával: akar-e a feleségem lenni, vagy sem?
2. Mondtam magának, hogy nincs semmim, - ezt a szanatóriumot sem én
fizetem s minthogy be vagyok zárva, még a magának szóló leveleim
portóköltségét sem én fizettem, hiszen mindent, illetve majdnem mindent
hozzáírnak a „számlámhoz".
Maga azt írta, hogy „átvitt" értelemben állandóan mellettem van. Nos,
minthogy valóságban ápolónő van mellettem, aki éppen ma mondta
nekem, „milyen szerencsét csinálhatna József úr ezzel, illetve azzal a
hölggyel" - továbbítom ezt magának, mert maga bizonyára nagyobb
„szerencsét" tudna csinálni.
Bizonyára bennem van a hiba, hogy az ápolónő ezzel mer előállni,
mégpedig nemcsak a szegénységemben, hanem a viselkedésemben is,
jellememben is ott ez a hiba. Ez nagyon elkeserít engem. Ács dr. bejött (ő
az én kezelőorvosom), megkérdezte, mért haragszom. Megmondtam neki.
Ő aztán vigasztalni próbált (azért írom, hogy próbált, mert vigaszra nincs
szükségem, ti. látom, hogy soha nem sírhatja ki magát teljesen az ember,
akkor pedig siránkozni igazán nem érdemes) - azt mondta, hogy magának
(nekem) megvan a választottja, hát mit ad az ilyen butaságokra. Azt
feleltem, azért adok, mert különben teljesen el kell zárkóznom az
emberektől és akkor mindjárt elvihetnek a Svarcerba. „Hát persze -
mondta ő - az ember nem tartozhatik 100%-ig egyvalakihez." Én bizony
azt válaszoltam, hogy igenis, tartozhatik, sőt éppen, mert teljesen ahhoz a
valakihez tartozik, kell a többi emberhez is tartoznia. Én azonban -
magának mondom ezt - olyan rettenetesen bukdácsolok, hogy az
kétségbeejtő.
Dehogyis nem emlékszem én arra, ami „kedveset és gyöngédet" mondott
nekem. Hát ömlengjek, amikor maga „csak hideg" hangon szól, illetve ír
néha? És most hallgassa meg ezt a példát: maga azt írta 27-én: „Bár azt
gondolom, nem sokat számít magának, hogy én mit gondolok, írok, vagy
teszek". Most én 1. Kérdezzem, hogyan jut ilyesmi az eszébe? és
dühöngjek? 2. Örüljek, hogy maga indulatos - hiszen ez azt teszi, hogy
hozzám tartozik! - És még több értelmét is föl tudnám sorolni ennek a
mondatnak. Én tulajdonképpen örökké együtt lenni szeretnék magával,
akár anélkül, hogy valaha is „beszélgetnénk". Olyan rettenetesen semmi
egy levél, és olyan rengeteg sok! Rendszerint akkor kapom meg, amikor az
inzulintól már remegek és kiver a verejték - ha tudná, hogy milyen öröm
ez nekem, akkor nem mondaná, hogy „nem emlékszem, mi kedveset és
gyöngédet mondott nekem". És ha már maga említi a könyvlista-sürgető
levele-
re irt válaszomat, megmondhatom, hogy én bizony rosszul éreztem magam
az üzletben, mikor a listáért mentem — nem tudom, miért éreztem rosszul
magamat és nem egyszer mentem el érte. A napokban különben gondoltam
a listára, azzal, hogy maga bizonyára elintézte, mikor fent járt Pesten és
meglátogatott. Majd iparkodni fogok, hogy a jövőben több, illetve
tárgyilagosabb figyelmességgel szóljak magához.
Néha arra gondolok, hogy most sok mindenért meglakolok — és ez jól
esik.
Flóra, én olyan régen nem álmodtam, és a napokban, amikor egyszer nem
kaptam magától levelet, azt álmodtam, hogy magától levelet kaptam.
Öleli A.

A levelekben több ízben előforduló „könyvlistasürgetés" története:

Tihanyba utazásom előtti napon bementünk a Cserépfalvi
könyvkereskedésbe. Néhány pszichológiai szakkönyvet akartam venni
nyári olvasmányul. Valami - már nem emlékszem, milyen - ok miatt nem
sikerült elintézni. Talán nem volt ott ennek a szakembere. Megígérték,
hogy másnapra összeállítják az engem érdeklő könyvek listáját és Attila,
aki ott nagyon jó ismerős, sőt jó barát volt, rögtön fölajánlotta, elmegy érte
és föladja címemre. Ezt a könyvlistát kértem és sürgettem, amíg meg nem
tudtam, hogy beteg. A „sürgetést" vette ő rossznéven, mert a levelem
hangja, szerintem is „hűvös" volt.
Szeptember elsején, szerdán jöttem föl a családdal Pestre. Alig vártam,
hogy lássam őt és az állapotát. A levelei alapján még mindig nem tudtam
eligazodni. Éreztem, hogy baj van, hogy komoly és hogy milyenféle. De
világosan nem láttam. Másnap reggel rögtön telefonáltam - kívánsága
szerint - analitikus orvosának, Bak dr.-nak, meglátogathatom-e József
Attilát? Engedélyezte másnapra, péntekre. Szeptember elején írhatta azt a
befejezetlen levelet, amelyet nem küldött el, s később, személyesen adta
át:

34. SZ. LEVÉL

Kedves Flóra!
Rossz gondolatok bántanak. Tegnap még azt mondtam Bak dr.-nak, hogy
engem még soha senki nem szeretett úgy, mint maga. Ez igaz is, - nem
tudom sohasem elfelejteni. Ma mégis lemondtam a Rádiónál a Flóra-
verseket és elhatároztam, hogy többé nem írok. Talán megölöm magamat,
talán megölöm magát. Zúg a fejem, mint amikor anyám vert a sodrófával,
— akkor az egyszer igazán meg akartam halni, de az a fiú, aki a morfiumot
adta, becsapott. És én nagyon sokszor gondoltam arra, hogy megölöm
magam, maga miatt, de soha nem mertem mondani, mert nem akartam
„zsarolni"'.- Azt írta egyszer, Gy. E.-re ne haragudjak. Nem haragszom rá,
de maga nem tud valamit, ami engem mindig bántott. Én kaptam analízisre
havi 50 pengőt, ezt megmondtam neki. Ő azt mondta, fizessek havi 20-at
és megkérdezte még, hogy én „megérzem-e" ezt. Furcsán éreztem
magamat igazán: csak nem akarja ezzel azt mondani, hogy „rosszul esik-e"
nekem, ha megfizetem neki, amivel tartozom. (Persze, csak most jut
eszembe, hogy vonatkozhatott talán a kérdés arra a 30 pengőre, ami így
nekem megmaradt, de akkor 20-ról volt szó, amit ,fizettem". Ma sem
értem ezt a kérdést.) Aztán egyszer, amikor kilátásban volt, hogy több
pénzhez jutok, első dolgom volt megmondani neki ezt, azzal, hogy a
honorárium reálisabb legyen. Akkor hirtelen kitört belőle: „maga nagyon
jól tudja, hogy nem ez az én honoráriumom". Ez aztán mindvégig bántott.
Nagyon szégyenlem azt mondani, hogy semmi életkedvem, de, most már
minden mélységesen nyomaszt azzal a gondolattal, hogy magáról le kell
mondanom, mert az emberek, a férfiak, majdnem mind különbek nálam s
én ilyen nyavalyás vagyok. Én nagyon boldog voltam, mikor úgy láttam,
hogy szeret, de azt már hozzá sem mertem tenni, hogy tetszik nekem.
Egyszer elhatároztam, hogy erőszakoskodni fogok, de odáig már
Nagyon szeretem

Szeptember 2-án, találkozásunk előtti napon is írt, a pesti címemre.

35. SZ. LEVÉL

Kedves Flóra!
Nagyon szeretném, ha minél hamarabb bejönne. (Most egy csomó
gyógyszer van még bennem, azért ilyen csámpásak a betűim.) Azért
szeretném, ha minél hamarabb bejönne, mert szeretnék egy kis erőt
meríteni magából. Azt a disznóságot csináltam tegnap este, hogy a rádiónál
lemondtam a „Flóra" verseket. Erről is szeretnék beszélni. De igazán jöjjön
be, megígérte. Megmondtam a Bak doktornak, hogy engem soha senki
nem szeretett annyira, mint maga. De én ezt az egész világnak
kibeszéltem, pl. a „Flórának" című versben. Van egy, illetve két el nem
küldött levelem, szeretném azokat is megmutatni. Jöjjön és igazán siessen.
Egyszer mikor nagyon beteg voltam, az ápolónő azt mondta, hogy mért
nem jön be az én mamám is, azt mondta „törődik is veled" a te mamád.
Pedig csak ő is beteg volt és még úgy is bejött egyszer. Majd azt is
elmesélem. Igazán siessen. Én még fogoly vagyok s csak akkor leszek
szabad, még ha egyelőre itt is maradok. Aztán amit vétettem maga ellen,
azt is el akarom mondani.
A.

Ezideig - egész nyáron át - csak leveleiből tájékozódhattam, hogy

elutazásom után miért került szanatóriumba? Visszaérkezve barátaitól
értesültem, „ez azt mondja- az azt mondj a"-alapon, mi történt vele.
Erre vonatkozóan orvosi vélemény Bak dr.-tól csak jóval később jelent
meg.
Bak Róbert dr., József Attila utolsó analitikus orvosa, József Attila halála
után József Attila betegsége címen a Szép Szó József Attila
emlékszámában (1938. jan.-febr.) az erre vonatkozókat így írta le:
„Az utolsó és kifejezetten pszichotikus roham szinte váratlan fordulatként
Flóra elutazását követően robbant ki. Augusztus (Bak Róbert ebben
tévedhetett, nem augusztus, hanem július) 8-án felkeresett, kissé felindult
állapotban. Érthetetlen okokból gyászkarszalagot tett fel, kérdésemet azzal
hárította el, hogy úgyis tudom, miért. Flóra leveleit számolgatta, többször
maga elé mondva, hogy hármat kapott. Ellenséges hangon faggatott, hogy
a szobámban levő relief mikor és miért került oda. Szentháromság - a
harmadik, aki Máriához tartozik, éppen József- mondta jelentőségteljesen,
érthető összefüggés nélkül. Az események ettől fogva gyorsan követték
egymást. Másnap délután riadtan telefonált, hogy barátai Benedek
professzorhoz viszik, »mint elmebeteget*, megvizsgáltatni, kérdi, hogyan
viselkedjen, és még a telefonba elmondja, hogy rengeteg dolog vált
világossá előtte, »negatív üldözési mániája« van, és engem gondol a
háttérben. Benedek professzor, természetesen azonnal tisztán látja a
tragikus helyzetet, s meghagyja, hogy a beteget további intézkedésig nem
szabad magára hagyni. Este magamhoz kéretem és hosszú, feldúlt
beszélgetés után elfogadja, hogy állapota túlmegy a neurózis határain, és
jelenleg oly élmények hatása alatt áll, hogy állandó felügyeletre és
ápolásra van szüksége. Pártfogójának segítsége lehetővé teszi, hogy
azonnal szanatóriumba szállíthassuk.
- Mi történt? Reggel hatkor, álmatlan éjszaka után, kiment Flóra lakására s
valamilyen kérdésére a hozzátartozóktól, „furcsa választ" kapott.
Izgatottan visszatérve lakására megtámadja a takarítónőt, mert három
gyufaszálat talál a dobozban, bizonyos elrendeződésben, s a gyufadoboz
rajta volt valamin, amit Flórától kapott. Utána sürgősen Tihanyba akar
utazni, Flóra után, agresszív és zavart. Este szinte lélegzet után kapkodva
mondja el, hogy nem is képes annak a tömeg dolognak az összefüggését
elmondani, ami benne egyszerre világossá vált. - A három levél, háromszor
egy-egy héten kezelés, a szentháromság, a kilences szobában volt a
szanatóriumban, kilenc az háromszor három, egyszerre világos előtte,
hogy ezek mind összefüggenek, ezek nem lehetnek a véletlen játékai, »a
dolgok hosszú ideje meg vannak rendezve«, »figyelmeztetni akarnak
valamire az emberek«. - Miért? - találkozott egy régi tanárával, akinek
mindig megcsodálta példás családi életét, miért éppen most találkozott? Ez
azt jelenti, hogy meg kell nősülnie. Valaminek a középpontjába került,
minden összefügg. »Ezt akarják nekem megmutatni, azt hiszem, így
akarnak meggyógyítani...«" (Részlet. 110-111. old.)
Szeptember 3-án, pénteken délután (tehát azonnal az orvos engedélyezte
napon) kimentem hozzá a Siesta szanatóriumba (ma az Onkológia, a
rákbetegek központi kórháza). A környezet barátságos, gondozott, szép
volt, a kert nyáriasan üde, a levegő a locsolástól friss. József Attila a
kapubejáratban várt. Izgatott voltam, elfogódott. Ő sápadt, vékony, szeme
karikás. Nem üdvözölt, halálos komolyan nézett a szemembe. Én is némán
álltam. Az első szava kérdés volt: hozzá megyek-e feleségül? Az igen-
emre átölelt, felzokogott. Majd elkérdezte még sokszor - egy kicsit
hitetlenkedve - és minden válaszomra még erősebben zokogott.
„Meggyógyulok most már, itt az igazi orvosom." Bementünk a szobájába,
Ő beszélni kezdett szanatóriumi életéről, orvosairól, a mi
összetartozásunkról - minden, amit mondott, reális, józan, „természetes",
nem „beteges" volt, és mégis nagyon megváltozottnak találtam. Majdnem
idegennek. Nem a tavaszi rajongó, reménykedő - csak olykor kesergő -,
derűs József Attila, akivel olyan jól lehetett nevetni és könnyedén tréfálni
is, hanem egy tartózkodó, keserű, kemény, makacs és egy kicsit gúnyosan-
kötekedő, szinte ismeretlen férfi. Hiszen a régit is alig ismertem még!
Döbbenten, leverten csak néztem.
Hétfőn, 6-án újra meglátogattam. Olyan örömmel fogadott, mint régen, de
nem a lelkes, naiv rajongó gyermekes örömmel, hanem szomorú konok
megszállottan. „Karácsonykor tartsuk meg az esküvőt." - „Nem kell nekem
senki és semmi, csak maga." - „Az orvosok hiába próbálkoznak akármivel,
nélküled nem gyógyulok meg." - Hasztalan mondtam, itt vagyok, hasztalan
biztattam. -„Még nem, majd akkor, majd akkor, majd akkor fogok egészen
meggyógyulni, mikor mi egészen együtt leszünk." Leült a lábamhoz, fejét
a térdemre hajtotta, sírt, nevetett, szinte magánkívül volt az ellentétes
érzelmi indulatoktól: remény, boldogság - fájdalom, kétségbeesés.
„Amilyen boldog vagyok most, hogy itt van, éppen olyan boldogtalan
leszek, ha elmegy." Kapaszkodott belém, olyan bizalommal, mint
édesanyjába az egészen pici gyermek, „azt tehet velem, amit akar",
ismételgette. Azután hirtelen és minden ok nélkül - észrevehető ok nélkül -
átcsapott gyanakvásba, hogy csak „játszom" vele: összehúzta a szemét,
izgatottan, hidegen nézett az arcomba, a hangja kötekedő, gunyoros lett.
Sem akkor, sem most, a legszigorúbb önvizsgálattal sem tudom kideríteni
okát - legalábbis közvetlen okát: szívemben iránta csak jóakarat, aggódás,
segítőkészség és szeretet volt.
Szeptember 7-én néhány soros levelet írt: előző nap a betegségeiről is
beszélgettünk s valami apró feledékenységet akart korrigálni. Nehogy egy
pillanatig is hazugságban maradjon, mondta magyarázatul, mikor másnap
szóba került, hogy ilyen jelentéktelen tévedés miatt érdemes volt levelet
írnia.

36. SZ. LEVÉL

Flóra,
nekem volt tüdőgyulladásom is, csak nem most, hanem gyerekkoromban.
Most csak köhögtem és izzadtam.
A. szept. 7.

Szeptember 8-án mentem ki hozzá legközelebb. Aznap délelőtt kapott

valószínűleg nagyobb adag inzulininjekciót. Attól eszméletét vesztette,
utána mélyen aludt, akkor ébredezett, amikor megérkeztem. Az arca még
verejtékes volt, a szemében kimerültség, riadtság, lassan beszélt,
akadozva. Megfogta a kezemet, rátette az arcára, könnyei lassan
szivárogtak le az ujjaim alatt. Ismételte a többször mondottakat: ha én vele
lennék, nem lenne semmi baj. Aludni csak altatóval tud, azzal is csak
hajnal felé, de ha én mellette lennék, akkor tudna aludni. Ez a menekülés a
föltétlen (anyai?) szeretetbe - az eddigieknél világosabban mutatta, és
látnom kellett, nem ringathattam magam optimista elképzelésekbe, mánia
volt. De legyen az. Minden szavát komolyan vettem s eltökéltem, segítek.
Próbálom megmenteni. Karácsonyig rendeződik talán az én egészségem is,
de ha nem, nem törődöm vele. Az új évben megkapom a kinevezésemet, s
így rendeződhet a gyakran emlegetett „külső akadályok" egy része.
Havonta rendszeresen, megbízhatóan fizetésem lesz.
Később bejött Attila kezelőorvosa, Ács dr., s azt mondta, hogy legutóbbi
látogatásom nagyon felizgatta József Attilát, csak másod-harmadnaponta
menjek be hozzá.
Aznap délután találkoztam egyik ismerősömmel, aki Attila tágabb baráti
köréhez tartozott. Beszámolt a közöttük keringő pletykákról: néhányuk
(köztük Forgács és Remenyik) szerint József Attila miattam betegedett
meg. (Hogy én már betegen ismertem meg őt, arra nem gondoltak?)
Mások szerint József Attila gyógyíthatatlan: schizophrén.
Aznap este József Attila írt még egy levelet.

37. SZ. LEVÉL

Flóra!
én mélységesen hittem, és most nincs nálam boldogtalanabb ember. Minek
ez a megpróbáltatás? Maga is kemény, nemcsak én. Mi ketten egyek
vagyunk és
mégis kettő. (Jöjjö)n hozzám, ne képletesen, nagyon meg vagyok
(zava)rodva és ráz a hideg. Nem (tudom) mi a képzelődésem, mi a
valóságom. Mindent elakarok mondani magának.
A.
A töltőtollamból kivette valaki a tintát, majd veszek, ha kiszabadulok.
Úgy érzem, már nem szeret.

A zárójelbe tett töredékek jelzik a kitépett részeket. A bélyeggel együtt

kiszakítottak a levélből is egy-egy darabot.
Attila állapota nem javult, ahogyan várni lehetett volna. Az egész kezelés
sikertelenségének volt ez a jele? Levelei zavartabb állapotra mutattak, mint
az addigiak. Viselkedése gyakrabban volt bizarr, gyanakvó, szomorú,
komor.
Szeptember 11-én, szombaton mehettem ismét hozzá, orvosi engedéllyel.
Felvidult - de különös ellentét volt, hogy tekintete mosoly közben is szív-
szorítóan fájdalmas maradt. Nyugodt volt, józan. Ne várjunk karácsonyig a
házassággal. Tőlem függ, hogy meggyógyuljon, vagy örökre átvigyék
Angyalföldre, ingyenes helyre.
Micsoda súlynak éreztem magamon a szavait! Rettenetesen hullámzó
lelkiállapotban éltem én is. Nemrégiben voltam ellenőrző szívvizsgálaton,
még mindig nagyon kellett vigyáznom. A tüdőgyulladásom óta lelkileg
sem tudtam rendbe jönni, a halálvágy nem hagyott el, féltem a jövőtől, az
egész élettől. S így kellett fönntartanom magam, majdnem a semmire
támaszkodva támasznak lennem.
Később bejött Ács dr., majd Ignotus Pál. Attila megkérte őket, máskor
keressék föl, mert velem szeretne négyszemközt beszélni. Elbúcsúztak,
elmentek. Én sokáig maradtam még, és magam is megnyugodtan, őt
teljesen megnyugodva hagytam ott.
Szeptember 14-én, kedden, újra jókedvűen fogadott. Nem kitörő, hanem -
ha lehet ezt a kifejezést elképzelhetővé tenni - „fátyolozott" vidámsággal,
szomorú tekintettel. Verseket mondott el, sok mindenkitől, s én
megbűvölten hallgattam, mint ilyenkor mindig. Keserűen és indulatosan
búcsúzott, amikor már mennem kellett, hogy az újabb kezelés miatt -
orvosi utasításra - hetente csak kétszer látogathatom meg.
így legközelebb szombaton, szeptember 18-án voltam nála. Rosszkedvű,
sötét, szomorú, nem dolgozott semmit. Biztattam, vigasztaltam, egy kicsit
fölengedett. Karját a vállamra tette s ahogy visszamosolyogtam rá,
gyanakvóan s egy kicsit gúnyosan megkérdezte: mennyi az igaz ebből?
mennyi a színészkedés? Kitűnő színész lennék! - Akkor még nem voltam
annyira fegyelmezett - talán elég megértő, áldozatos sem -, s bizony
bántott, érzékeny voltam ezekre a forróból fagyosra való átváltásokra.
Tudtam, persze, már akkor is, hogy egyforrású ez az érzés, ez a változatos
„színjátszás", ez a visszájára fordulás, mégis zavarba hozott,
elbátortalanított, visszahúzódásra késztetett.
Később bejött Ignotus Pál, majd Bak Róbert. Együtt jöttünk el Ignotusszal,
beszélni akart velem. A Pozsony kávéházba ültünk be. Arra kért, rögtön,
kertelés nélkül: legyek Attila felesége. Ha nem, az végzetes lehet ránézve.
Öngyilkossági kísérletek és pszichózis, ez vár rá. Ő beszélt erről Attila
orvosával, annak is ez a véleménye, ő még nem látott soha
ilyen óriási érzést senkinél. Ő látta Attila más nők iránti érzelmeit, de az
irántam érzettet nem lehet egyikkel sem összehasonlítani. Csak én
számítok neki, nélkülem élni sem akar. Általam él: ha jókedvű, azért
jókedvű, mert reméli, hogy szeretem, ha rosszkedvű, azért rosszkedvű,
mert azt hiszi: nem. Én mindent tehetek vele: tőlem függ egész emberi és
írói jövője. Maga Ignotus is nagyon örülne, ha hozzámennék Attilához.
Nem tudom megítélni, mennyi volt a túlzás abban, amit Ignotus Pál
mondott, vagy legalábbis mennyi volt a leegyszerűsítés. De úgy megrázott,
olyan felelősségérzetet oltott belém, hogy - sokáig nem gyógyultam ki
belőle, bár tudtam, nem így van. Akkor már folyton ismételtem,
Ignotusnak is ezt válaszoltam, hogy József Attila egész életét kellene -
kell! - átrendezni. Olyan tennivalót kapjon, amit kitűnően is elvégezhetne,
rádiónál, kiadónál, szerkesztőségben. A Szép Szó például nem fizethetett
volna rendszeresen az ottani munkájáért? Ne hivatalba tegyék
tisztviselőnek, levelezőnek, kötött munkaidőben. Ez csak kudarc lehet.
Főképp pedig „könyöradományra" ne szoruljon. Ez volt a „külső
akadályok"-nak egyik, akkor talán még nehezen, de mégis remélhetően
rendezhető része.
Másfelől: Hányszor vigasztaltam, nyugtattam Attilát, hányszor volt
bizakodó, boldog, és hirtelen, a legcsekélyebb ok nélkül ellenkezőre
változott, ironikus lett, keserű, kemény, gyanakvó. Vajon csakugyan a
reménytelen érzést kereste, a kielégíthetetlen vágyat? Valóban addig
kutatott, addig forgatta a tényeket, amíg ürügyet nem talált a keserűségre, a
kétségbeesésre? Voltak a barátai közt, akik ezt állították. Én nem hittem,
nem hiszem. Csak másképp mérte, érzékelte az életet. „Fény-árnyérzékeny
aranymérlegen" (Szabó Lőrinc). Vártam őt egész nyáron. Ha akkor
összeházasodhatunk, talán - ezt sem merem bizonyosan mondani - nem így
végződött volna az élete? ilyen tragikusan? A gyógyszeres és az analitikus
kezelés egyaránt sikertelen volt? Ezen töprengtem újra meg újra.
Másnap, szeptember 19-én, vasárnap ismét bementem hozzá. Úgy
megörült, hogy mindent kiejtett a kezéből, a kést, a tálat a gyümölccsel,
amit uzsonnára kapott. Boldog volt: dolgozni fog. De egészen jól csak
akkor lesz, ha nem megyek el többet mellőle. Az én szívem is
megkönnyebbedett, reméltem, rendbe jövünk, ő is, én is. Együtt élünk
majd értelmes, szép munkát végezve.
Kedden, 21-én ilyen jó reményekkel mentem ki hozzá. És valóban,
vasárnap óta megírt két verset, örömmel újságolta és sürgette a
házasságunkat. Azután hirtelen, átmenet nélkül gyötörni kezdett azzal,
hogy színészkedem, nem szeretem. Azonnal megbánta, kért, ne
haragudjak, de ő annyit kínlódik és kínlódott életében, ezért gyötör engem
is. Majd azért könyörgött, hazudjak neki, szépítsek, hiszen pszichológus
vagyok. Végül sikerült józanul, komolyan okosan megállapodnunk
egymással: legyek (leszek) egy személyben meghalt édesanyja és hű
felesége.
Állapota legközelebbre megint romlott. Szombaton, szeptember 25-én
borzalmas negyedórát töltöttem nála. Analitikus orvosa, Bak dr. letiltotta a
sűrű látogatást, szerinte nyugtalanító hatással van Attilára. Szigorúan
meghagyta, hogy tíz percnél tovább semmiképp ne maradjak, ártok vele a
kezelésnek, megzavarom a gyógyítás menetét, eredményességét. Ráadásul
nem szabad megmondanom, hogy ez orvosi rendelkezés, mert akkor Attila
megharagszik orvosaira. - Mikor bementem a szobába, Attila feküdt.
Rögtön rám támadt, miért nem mentem be csütörtökön. (Nem mertem
megmondani, orvosi tilalom.) Öngyilkos akart lenni. Mikor az orvos
utasítása szerint tíz perc múlva indulni akartam, olyan kétségbeesetten,
szinte vakrémületben kiabált, zokogott, rimánkodott, hogy a döbbenettől
moccanni sem tudtam. Akkor, orvosi parancsra bejött az ápolónő, ő lépett
közbe, hogy „vége a látogatásnak". (Az orvosi tilalomról ugyan teljesen
ellenkező véleményen voltam, de a kezelés érdekében mégsem mertem
megszegni.) Eljöttem. A folyosóra, ahol szorongó szívvel, hulló
könnyekkel mentem végig, kihallatszott Attila kiabálása: „Ne menjen el,
maradjon! Ne menjen el, maradjon!"
Attila annyira felizgatta magát s annyira rossz állapotba került, hogy - az
orvoslás miatt - teljesen eltiltották a látogatást, egy hétre. Kábítókat kapott,
újabb inzulinkúrát. Azóta - szakorvosok szerint -tudják már, hogy az a fajta
kezelés fölösleges, ha ugyan nem káros volt. Ettől remélték a javulást,
jóhiszeműen ugyan, de hasztalan! S a látogatás letiltásával elvették tőle -
és tőlem - a lehetőséget, hogy segíthessek, nyugtathassam őt. Ez alatt a hét
alatt csak az ápolónőknél érdeklődhettem. Nyugtalan állapotát mutatják a
közben írt levelei; több bennük a zavartság jele, mint bármelyik más
levelében.

38. SZ. LEVÉL

Budapest, 1937. szept. 25.
Kedves Flóra!
Ezt a levelet (mint a többit) lehet, hogy föl sem bontják, ha csak nem azért,
hogy hamarabb tudják, mi van benne.
A maga apja bíró volt, azt akarta, hogy maga színésznő legyen. Maga
pszichológus lett, és megtanult biciklizni. A maga apja azonban nem tanult
meg biciklizni és most már nem is fog. Maga is volt pici gyerek, akit a
mamája ringatott. (Most érzelmes vagyok és nem értelmes.) Volt valaki
most is, aki nagyon szerette magát. (Látja, nem tudtam olvashatóan,
helyesen leírni a „szerette" szót.) Egyébként téved, ha azt hiszi, hogy nem
vesznek be katonának.
Sokszor üdvözlöm
A.
U. I. Vasárnap d. u. bizonyára megint kerékpározik valakivel - ha nincs
egyéb dolga. Sok elintéznivaló van a világon. — Kár, hogy én nem
vehetek benne részt.
U. i. 2. Bok dr.-t azért írtam, hogy viszonozzam a maga „helyes" írását. De
maga azt is jól tudta, hogy nem 2 k-val írják a nevét. -Azt mondanám,
hogy kár értem, de Kínában olyan öldöklés folyik, hogy ez a kár csak rám
tartozik.

39. SZ. LEVÉL

Budapest, 1937. szept. 30.

Kedves Flóra!
Bak dr. azt mondta, hogy már kedden sem kapok gyógyszert s ma is
kapok. Azt is mondta, hogy 1-én magam fölolvashatok a rádióban, s itt
Ács dr. kijelentette, hogy ez „biztos" tévedés volt. Szóval most már nem
bízhatom Bak dr.-ban, pedig bíztam, hisz a betegnek bíznia kell az
orvosában. Kosztolányi egyszer azt írta, hogy a kínaiak addig fizetik
orvosukat, amíg egészségesek, mert akkor az orvos legalább vigyáz, hogy
meg ne betegedjenek s ha betegek, legalább hamarosan meg akarja őket
gyógyítani. Most már tudom, hogy a kínaiaknak van igazuk.
Nem tudom, mikor látogathat meg. Hogyan tudhatnám, amikor Ács dr. 1/2
11 előtt kijelentette, hogy a rádiótól jött egy levél, melyben biztosan arról
értesítenek, hogy egy művész olvassa föl verseimet. Honnan tudja ő ezt?
Most 1/2 1 van s a levelet - bár azonnal kértem - még mindig nem kaptam
meg.
Sokszor üdvözlöm
A.

Jött levél, mely Ácsot igazolja.

Az ezekre írt válaszom tele van aggodalommal és a vigasztalásra való

törekvéssel.

Kedves Attila, higyjen nekem, én is bízom magában. Nagyon szeretném

magát meglátogatni, de ha az orvosai ellenzik, nem mehetek be. Már
megint nem optimista, Attila! Csak egészen rövid ideig legyen még
türelme, ez a gyógykezelés befejező része a kezelésnek, úgy tudom, és
utána teljesen jól lesz megint. Olyan lesz, mint volt tavasszal, és akkor
talán nagyon boldogok lehetünk, maga is, én is. Ezekben a napokban sokat
álmodtam magáról, és még többet gondoltam magára. Kétszer kerestem
telefonon, de nem volt szabad odajönnie. Vasárnap, ha lehet, kimegyek a
szanatóriumba, vagy telefonálok.-A versei nagyon szépek voltak a
rádióban, Fáy B. kitűnően adta elő őket. - írjon. Sok szeretettel és
barátsággal üdvözlöm.
F. okt. 1.

Végül is megírtam, hogy nem az én közönyöm miatt nem látogatom,

hanem az orvosi tilalom miatt. S a betegségére vonatkozóan nagyon
óvatosan fogalmaztam, hiszen neki nem volt szabad tudnia, milyen
diagnózis alapján kezelik.
Időközben a pletykák folytatódtak, erősödtek. Találkoztam - társaságban -
József Attila egyik barátjával (szept. 20-án). Elmondta, hogy háromszor
volt Attilával ugyanabba a nőbe szerelmes (R. Anna, Luca; náluk ő lett a
győztes. Úgy látszik, most Attila). Fő érvként azt hozta föl József Attila
ellen, hogy csak azért ragaszkodik annyira hozzám, mert nem élek vele.
Ha hozzámennék, két hónap alatt megunna. Ismeri azoknak a nőknek a
sorsát - bizonyításul ezt hozta föl -, akiket Attila valaha szeretett.
Nyilvánvalóan nem volt elfogultság és érdek nélküli ez a közlés, ezt
sejtettem, de mégis megzavart.
Vasárnap, október 3-án volt szabad újra bemennem hozzá. Nála voltak:
Fejtő Ferenc és felesége, Gáspár Zoltán, Hatvány Bertalan, Ignotus Pál.
Szerkesztőségi ügyeket beszéltek meg, a legközelebbi Szép Szó számot.
Valamennyien szinte meglepő figyelemmel, tisztelettel kezelték Attilát.
Velük együtt akartam elmenni én is, de ő visszatartott: „Még akarok
magával beszélni valamit." Amikor ketten maradtunk, némán átölelt, majd
sírni kezdett. Nem bízik senkiben, csak bennem. Csak általam él. Ugye,
vőlegény-menyasszony vagyunk? Sokáig nála voltam. Nyugodt, boldog
hangulatban maradt ő ott, és így jöttem el tőle én is.
Kedden, október 5-én ugyanilyen lelkiállapotban mentem be hozzá, de őt
már nem ilyenben találtam: magába roskadva ült, révedező, másfelé - a
távolba, a semmibe - meredő tekintettel. Homályosan beszélt: holnap
reggel, 6-án kimegy, hat órakor, mert az egyik könyv sorszáma „6" és ez
azt jelenti... Nem maradhattam sokáig, mert hamarosan jött Bak dr. és
kezelésbe vette.
Másnap, október 6-án ismét nála voltam. Láza volt, félig ült, félig feküdt;
sírt. A könnyek végigfolytak az arcán, lecsöpögtek az állán, tudomásul se
vette. Vigasztaltam, zsebkendőmmel törölgettem az arcát, a könnytől
összetapadt szemhéját, pilláit. Újra meg újra sírva fakadt. Könyörgött,
szinte féltudatban, hogy öljem meg, mert ő öl meg engem. Lesz belőle
ember valaha? Biztattam, elmondtam, amit ilyenkor lehet; mi mindenért
érdemes élnie, s nemcsak általában, hanem neki, József Attilának, személy
szerint. Lassanként megnyugodott: majd meggyógyul, majd dolgozik,
értem. Végül megnyugodott, arca földerült.
Leveleimben sokkal zárkózottabb, hűvösebb voltam, mint a személyes
beszélgetésben. Igazán „szerelmes" levelet tán sosem írtam. Vagy alig.
Főképp pedig olyan levélben voltam fegyelmezett, amelyik nyilvánosságra
kerülhetett. (A „Múzsa" „költői" stílusú vagy annak képzelt „szárnyaló",
„egzaltált" levelei nem nekem valók.) A beszélgetésben oldottabb,
érzelmibb, meggyőzőbb tudtam lenni.
Amikor legközelebb október 9-én, szombaton meglátogattam, teljesen
feldúltan, szinte remegő izgalomban találtam. Minden, ami - jelenben,
múltban - bántja, bántotta, kiömlött belőle, felhőszakadás-szerű
hevességgel és bőséggel. Már előzőén, részletekben, elpanaszolta mindezt
többször is, de soha ilyen hévvel, ilyen kétségbeesetten. Becsülettel nem
lehet boldogulni. Mennyi megoldatlan, megoldhatatlan probléma. Ki
magyarázza meg neki? Elviselhetetlenül gyötri? megalázza, hogy mások
tartják el őt. Kegyelemből él. Alamizsnán élt szinte egész életében. A
munkáját viszont nem fizetik meg. Ő dolgozni szeretne, s azért kapni a
pénzt. Rettenetesen fáj az is neki, hogy régi barátaitól - a Nyugat körétől, a
népi íróktól - úgy elszakadt: szíve szerint hozzájuk tartozik. Azt érzi, hogy
a Babitscsal való viselkedése miatt ezt is jóvátehetetlenül elrontotta. Nem
bízhat eléggé pártfogói és barátai segítségében, szeretetében sem, idézte a
Tudod, hogy nincs bocsánat... soraiból „hittél a könnyű szóknak, fizetett
pártfogóknak"... És kárhoztatta az analízist, a rosszul sikerültet Gyömrői
Edittel. A mostani sem volt jó hatással rá, már csak azáltal sem, hogy Bak
daliás, magabiztos férfi. Kicsinek, csúnyának, betegnek érzi magát
mellette. - Szerelemben sem sikerült az élete. Elsorolta nőismerőseit - mint
néhányat már más alkalommal is -, beszélt szerelmeiről, élettársáról, ki,
hogyan, mivel gyötörte meg. Csalódott a K. P.-ban is, ahol
szövetségeseket, barátokat remélt... eszméi megvalósítását várta... És az
ország, a nép, minden reménytelen, múltban, jelenben; nem hisz a jövőben
sem.
Noha a legnagyobb felhevültségben, indulatban robbant ki mindez belőle,
összefüggő volt, világos és értelmes.
Még gyenge visszfényét sem tudom ábrázolni.
Ültem döbbenten, hallgattam. Hol egészen kisgyerekesen panaszkodott,
könnyezve, hol keményen, keserűen, metszőn-vitázó rideg, támadó
hangon. Ültem, néztem őt, némán. Szóhoz sem jutottam, de nem is várt ő
akkor tőlem választ, csak panaszkodni akart. Annyiszor emlegette, hogy
mindent el akar nekem mondani, most kitört belőle a sok elfojtott
keserűség, szenvedés, lenyelt megaláztatás. Senkihez ezzel nem tudott
fordulni, orvosaihoz sem, bennem bízott.
Ekkor értettem meg először igazán mélyen Attilát, kaptam röntgenképet
„betegségéről". Jártam már elég gyakran elmegyógyintézetben, végeztem
főnököm, Szondi megbízásából - ahogy említettem - pszichológiai
vizsgálatot elmebetegeken csaknem egy éven át, olvastam szakkönyveket,
és sokat hallottam szakorvosok körében, milyen bonyolult, nehéz ezt a bajt
diagnosztizálni, annyiféle változata, súlyossága, egyéni sajátsága van,
ahányféle ember szenved benne. Semmiféle tekintetben nem mertem volna
minősíteni a baját. Ez a szinte vulkanikus indulatkitörés a végső
elkeseredettség lávaömlését idézte, nem az elmebetegség dührohamát. Én
őt ebben az állapotában is megértettem, becsültem, nagy értéknek láttam,
olyannak, akiért érdemes áldozatot is hozni. A különleges tulajdonságai,
bizarrságai nem voltak számomra riasztóak. A szenvedés fölkelti bennünk
a segíteni akarást. Át éreztem egyik mesterem, példaképem, J. M. Guyau
szavait: „cet étre souffre, donc je l'aime."9
Sok mindent ismertem akkor már az életéből, de még több tényt,
eseményt, ami összeroppanása hátterére fényt vetett, nem. Sok mindent
abból, ami akkor kizúdult belőle, ma sem írhatok le.
Amikor indulni akartam már jól túllépve az orvos megszabta időt, nem
engedett. Rémülten kiáltott: „Megőrülök, ha elmegy, megőrülök!" És én
nem törődve semmiféle orvosi tilalommal, ott maradtam, amíg csak meg
nem nyugodott s derűsen el nem búcsúztunk.
De a megnyugvás, amit ottlétem Attilának jelentett, sajnos nem volt tartós.
Csak amíg mellette voltam s tán utána még egy - változóan hosszabb-
rövidebb-ideig. Mert másnap, vasárnap, október 10-én hat órakor már
türelmetlenül, szemrehányással fogadott. Általában ugyan hat órára
szoktam odaérni máskor is, most mégis indokolatlanul haragudott: azt
hitte, már nem megyek. Bizonyosan nem szeretem őt, csak azért
foglalkozom vele, mert gyógypedagógus vagyok és meg akarom
gyógyítani. Mindezt modoros, színészies arcjátékkal és mozdulatokkal. A
vádolásban még tovább is ment: engem is vádolt. (Pedig épp tegnap
sorolta föl minden fájdalmát, panaszát, betegsége okául.) Amikor látta,
hogy nagyon elszomorodom, kétségbeesetten megragadott: Mit tegyen?
Beteg és nincs senkije, semmije. Rettenetesen szenved, a feje fáj. Zokogni
kezdett, csuklásokkal, mint egy csöpp gyerek, aztán csöndesen sírt, sokáig,
panaszkodva, a kezemet szorítva. Én mindent meg tudok tenni vele, ha azt
akarom, hogy ne fájjon a feje, nem fáj... És természetesen, mikor
megsimogattam a homlokát, hogy ne fájjon, már nem is fájt. Csodát várt
tőlem, emberfölötti dolgokat, pedig magam is nehéz helyzetben, testi és
lelki állapotban támogatásra szoruló lettem volna. Hosszú ideig nála
maradtam, megbeszéltük apróra bánatait.
Most megint gyakran használt jelképeket; homályos, összefüggéstelennek
látszó volt a beszéde. De egyre inkább kezdtem rájönni különleges esze
járására. Kezdtem megfejteni tudni azt a rejtett jelrendszert, ami a „tudat
alatti mélyben" zseniális logikájával összefogta a széthulló, bizarrnak
tetsző gondolatait. Ami kifejezhetetlen mondandóinak kulcsa volt: a
lényeget.
Segített rajta valamit, hogy ilyen alaposan-mélyen kibeszélhette fájdalmát,
hogy én teljes szívemmel igyekeztem őt megérteni, biztatni, vigasztalni?
Arra a napra, igen. De legközelebb, október 12-én, kedden, ott kezdtük,
ahol legutóbb. Vagyis: rosszkedvű, életunt, el akar pusztulni. Ha én nála
vagyok, életkedv ébred benne, de attól fél: nem szeretem, csak azért
foglalkozom vele, mert meg akarom gyógyítani. És újra - mint már
annyiszor - gyanújának elhárítása, vigaszok, újra kölcsönös megnyugvás,
vigasztalódás. Hosszan maradtam, mert Ignotus Pál megkért, hogy amíg
ők Csehszlovákiában lesznek, töltsék több időt Attilánál.
Október 14-én, csütörtökön, kivételesen jó hangulatban találtam. Milyen
hamar fordulunk a kellemes, az öröm felé, milyen hamar reménykedünk!
Azt hittem, megtörtént a fordulat Attila betegségében, s ezentúl kifelé
megy belőle. Szabadabban mertem lélegezni, szívszorításom fölengedett.
Derűsek voltunk, majdnem vidámak, mint már nagyon régen nem.
Szombaton, október 16-án mentem újra hozzá. Nyugtalan, zaklatott voltam
most én.
Illyés Gyula néhány nappal előbb telefonált, hogy fontos dologban
sürgősen szeretne velem beszélni. Kórházi látogatása - május vége - óta
nem láttuk egymást. De én csak szombaton értem rá.
A Múzeum kávéházban találkoztunk. A vizsgálatok eredményeiről
(Rorschach, Szondi) kérne fölvilágosítást, tanácsot. Nagy lelki válságba
került. Legrégibb barátaival sem tud erről beszélni. Ifjúkori ábrándjainak
megvalósulását nem remélve, feleségétől különélten, emberekben
csalódottan, eddigi munkájának értékében kételkedve, munkakedvét -
életkedvét - elveszítve, eljutott ő is a legsötétebb gondolatokig. Első
találkozásunkkor mintha fény hasított volna életuntságába. Mit éreztem
én? kérdezte. Rokonszenvet, mást nem lehetett. Nős volt. Felesége szép,
okos, hűséges. Én pedig azóta József Attilához ígérkeztem.
Eddig is azt éreztem, nem csak a megbecsülés, az együttérzés, a szeretet
köt Attilához, hanem a meg mentésének a kísérlete is. De ez mégsem lett
volna igazán áldozat, mert nagyon jól éreztem magam vele, és szoros
kapcsolat nem fűzött senkihez. Most villant föl - először, percekre - az a
gondolat, hogy nem volna reménytelen talán Illyés Gyulával az
összetartozásunk... De másoknak milyen szenvedése árán! Én Attilához
kötöm az életem, ő nem hagyhatja el a feleségét, nekünk kettőnknek
találkoznunk sem szabad - ebben állapodtunk meg.10
Ezután mentem Attilához. A délután vége vele ismét jól telt el.
Illyés Gyula Éjfél után című, akkortájt írt verse ezt a megállapodást
tükrözi. Ennek első szakasza:

Kirakom a kést, az órát, a vén

naptárt, a sok súlyt, papirost;
ülve magamban az ágy peremén
nem bánom, nem fáj az se most,
hogy nem az enyém, -hogy melléd nem én
fekszem, s tudom, hogy nincs is rá remény.
(Rend a romokban, első kiadása 1937 december, Nyugat Kiadó.)

Illyés Gyula depressziós állapotát mutatja az a levél, amelyet egyik -

akkoriban Párizsban, ma Ausztráliában élő barátjához, Normai Ernőhöz
1937. november 2-án írt.

Kedves Ernőkém,
Köszönöm leveledet, meghatott, bevallom. Szinte kísérteties volt, ahogy
mostani hangulatomat rámolvastad. Ennyire elárulják az embert a versek?
Amikben mégiscsak jó adag a mesterség, csinálmány, stb. Valóban, igen
erősen pesszimista vagyok, már-már deprimált; senkit sem tudok látni,
ezért nem járok már be a kávéházba sem. Az ördög tudja, van-e belőle
kivezető út, meddig tart még. A te levelednek megörültem, köszönöm azt
is, hogy segíteni akarnál. Sajnos éjfélét az ember csak maga tud elintézni.
Ha egyszer beszélgetnénk róla? Engedd meg, hogy majd én jelentkezzem,
ha eredményt tudok remélni tőle, vagy nem bírom tovább.
Bocsáss meg, hogy a kötetet nem küldtem még el, majd elküldetem.
Minden jót kívánok én is születésnapodra. Feleségedet, kislányodat
szeretettel üdvözlöm, téged baráti bizalommal, köszönettel ölellek
Gyula 1937. nov. 2.

Másnap, vasárnap, október 17-én kora délután ismét megváltozott

állapotban fogadott Attila. Gyötört kételkedéseivel, gyanúival, vádjaival,
gunyoros hangon. Mikor indulóban voltam, szédítő hullámhegy-
hullámvölgy hangulatváltozásával ismét kedves lett. ígért mindent, amiről
gondolta, megnyer vele, csak maradjak. Verseket ír, lemond a
cigarettáról... Azért kínoz, mert fél, hogy mint gyógypedagógus
foglalkozom vele, de nem megyek mégsem hozzá, végül hullani kezdtek a
könnyei. Ennek sosem tudtam ellenállni, maradtam. S miközben a
könnyek tovább peregtek az arcán, mosolygott, és valami mesélő-
ábrándozó hangon, a falakon túlnéző tekintettel beszélt arról, hogy:
Folyton azt érzi, hogy egyszer régen már találkozott velem. .. Hogy
keresett engem, mindig, mindenütt... Én tartom benne az életet: addig nem
tud dolgozni, amíg egészen nem leszek vele... Azt álmodta, hogy egyszer
megcsókoltam; arról álmodozik, hogy megint tegyem meg: csókoljam meg
még egyszer és utána ő meg akar halni...
Október 19-én, kedden négy órakor újra nála. Ragyogó fényes őszi nap,
sétáltunk a kertben, újra életunt, újra vigaszok, újra szívszorító
szomorúság.
Október 21-én, csütörtökön elmondta, hogy: amikor én Tihanyba utaztam,
ő pénzt akart szerezni, hogy utánam jöhessen. A kiadója nem tudott
munkát adni, elment a konkurens (?) kiadóhoz. Az adott fordításra egy
francia könyvet: Absence volt a címe...
Jóval később derült ki ennek a valósága. A Nagyvilág 1974. XII. (?)
számában Hegedűs Zoltán leírja Beszélgetés József Attila kiadójával
címen, hogy József Attila 1937. július 9-én Cserépfalvitól 600 pengő
előleget kért és kapott az Európai Költők Antológiájának
megszerkesztésére. Ez akkor óriási összeg volt, s nem is volt szokás a
megrendelt munkát előre egy összegben kifizetni. Ezt a pénzt azért kérte,
mert a Balatonra akart - és nem koldusként -lemenni. (József Attila erről
nekem soha nem tett - utóbb sem - említést.) Ez a pénz - a cikk szerint -a
Siestába való beszállításakor érintetlenül feküdt a tárcájában. Őt a Siestába
július elején (?) vitték be, miután „zavart állapotba" került... Mi lett a
pénzzel, az nem fontos már, de újra fölmerül a kérdés: ha pénze volt,
elutazásom után miért nem jöhetett Tihanyba? Nem „koldusként" jött
volna. (Ezt sem értem, mint annyi mást sem.)
Visszatérve október 21-ére: Attila egyre beljebb került abba az állapotba,
amire a laikus azt mondja, álmodozás, az elmeorvos pedig: de inkább
hagyom az orvosi diagnózist a szakorvosokra. Én nem szóltam semmit,
mert akármilyenek voltak is, megtanultam megérteni a gondolatait,
szimbólumait. Megértettem, mikor azt mondta, neki most a fordítottját kell
tennie annak, amit az analitikusok csináltak: tudatlanná kell tennie a
dolgokat... Megértettem, mit akar kifejezni azzal, hogy nem vagyok-e én
az ő anyja? Nem vagyok-e én az ő felesége? Nem vagyok-e Illyés Gyula
felesége? Bak doktoré? Hatvány Bertalané? S bolyongott, eltévedten a
szavak és jelentésük, a gondolatok, álmok, sóvárgások érzelmi sűrűjében.
Úgy látszik, az újabb inzulinkezelés sem segített.
Október 23-án, szombaton arany-vörös őszi nap, mélykék ég. Átadott egy
verset, a „Vak, vak, vak..." kezdetűt. Bent találtam nála Ignotus Pált és -
Juditot. Alighogy megérkeztem, Attila megkérte Ignotust, hogy kísérje
haza Juditot, mert négyszemközt szeretne beszélni velem. így Juditot csak
néhány percig láthattam. Magas, telt, érett, „deli", mutatós asszony. Áradt
róla a határozottság, céltudatosság. Eléggé az ellentétem, láttam róla az
első szempillantásban. Búcsúzásnál erősen megszorította a kezemet: „Sok
szerencsét, Flóra!" - mondta -, úgy éreztem, meghatott hangon.
A délután Attilával kellemesen, harmonikusan telt el. Elmondta Judittal
való élete történetét. Élettársa volt csaknem hat évig, megszakításokkal.
Attila sokat panaszkodott Juditra, többször is. Nem volt jó véleménnyel
róla József Attila baráti köre sem (Ignotus Pál, Sándor Kálmán, Remenyik
és mások). Elmondta az okokat, miért nem tudott Judittal harmonikusan
élni. Folyvást emlegette elvált férjét, Szántó Gyulát (művésznevén Hidas
Antalt), fényképét magánál hordta, dicsérte férfiasságát. Mint férfit
hasonlítgatta össze Attilával. Önérzetében gyakran megbántotta. Mások
előtt arcul ütötte. (Judit ezt erősebb kifejezéssel írta le.) Mondott neki olyat
is, amit nem kívánok leírni. Olyat, amit nem tudott többé Attila elfelejteni.
Ő, aki mindenáron felnőtt férfi akart lenni! - De képtelen vagyok folytatni.
Úgy tudom, Judit súlyos (halálos) beteg. Neki sem lehetett könnyű élete.
Tudom, milyen nehéz olyannak lenni, hogy mindenki csak jót mondjon -
mondhasson - az emberről, talán nem is lehet.
Nem ítélhetem meg tehát, milyen volt Judit. Futólag láttam csak őt,
néhányszor, percekig, alig váltottunk szót egymással. Róla főképpen csak a
vádakat hallottam. De akármilyen volt is, mégis dolgozott rá, rendben
tartotta őt, otthonát. Bizonyosan volt hozzá jó is, dicsérte is, szerette is,
büszke is volt rá. József Jolán könyve ezt igazolja. Radnóti Miklós,
Fazekas Anna és mások is kedvezően emlékeznek meg róla. Talán valóban
nem tudtak egymáshoz hangolódni, de arról Judit éppúgy nem tehet, mint
Attila.
Hogy Judit milyennek talált engem, nem tudhatom. Ő még kevésbé
ismerhetett engem. Elfogultságra, ellenszenvre oka nem volt: nem miattam
hagyta őt el Attila. Mikor megismertük egymást, kettejük kapcsolata már
régebben megszakadt, lehetett hát tárgyilagos irántam. Amit rólam a.
József Attila Emlékkönyv-ben leírt, azt vehetem így is, úgy is. Az a
találkozás köztünk nem pontosan úgy zajlott le - föl jegyzéseimmel tudom
összevetni -, de nem szeretek szőrszálhasogató lenni.11
A pontosságra viszont az kényszerít, hogy dokumentumot szeretnék
hátrahagyni. Az irodalmi alkotás szabadon - szabadabban - teremthet, a
történetnek és hősének lényegét kell ábrázolnia. A laikus
visszaemlékezéseknek a tényékhez való ragaszkodás adhatja meg a hitelét.
Október 24-én, vasárnap, Attilánál nővére volt bent, Jolán, és ismét
Ignotus Pál. Ugyanúgy elküldte őket, mint az előző napi látogatókat. A
fontos - a négyszemközti - beszélgetés a kettőnk összetartozása volt.
Eleinte sokat sírt, lassanként megnyugodott.
József Jolán Attiláról szóló életrajzában szintén leírta a velem való
találkozást is, az eltérés lényegtelen, helyesbítésre alig szorul. Nem „elv"-
ből maradtam olykor Attilánál rövid ideig, ahhoz én túlságosan érzelmi
lény voltam, hanem a szigorú orvosi látogatási tilalom miatt.12
A kellemes-meleg hangulatból, amelyben Attilától vasárnap elbúcsúztam,
kedden, október 26-án ismét kemény, kegyetlen hangra váltott át. Éppen
evett, amikor beléptem. Étvágytalanul, lassan rágta, szájában forgatta az -
igen gusztusosán föltálalt - ételt. Alig nyelt le néhány falatot. Tágra nyílt
szemmel, mereven, szomorúan révedt a semmibe, közben-közben
nyugtalanul pislogva el-elkapta tekintetét. Sokat sírhatott, szemhéja
duzzadt, lila volt. Rögtön váddal kezdte. Faggatott, mi van köztem és
Illyés Gyula közt? (Valóban nem volt semmi, amit szememre hányhatott
volna.) És Hatvány Bertalan közt? (Természetesen még semmibb.)
Hasztalan próbáltam nyugtatni, vigasztalni. Kiforgatott mindent, bármit
mondtam. Fenyegetett, hogy megfojt. Sírva jöttem el tőle.
József Attila egyik levelében Penelopé-nak nevez. József Jolán a könyvben
ezt a mondabeli helyzetnek megfelelően magyarázza. Pedig nem én
bontottam föl este, amit nappal szőttem, hanem egyik napról a másikra, sőt
egyik óráról a másikra Attila, illetve az állapota.
Október 28-án, csütörtökön még rosszabb hangulatban találtam. Ahogy
beléptem, izgatottan jött elém. Mi van köztem és Bak dr. között. Mi van
köztem és Hatvány Bertalan közt? Legtöbbet Illyés Gyula foglalkoztatta.
Szeret ő engem? És én őt? Majd meglátom, elválik a feleségétől és elvesz
engem! Nyugtattam, hasztalan. Mikor végül már el akartam menni, utánam
rohant, zokogott, visszatartott. Aztán hirtelen - ahogyan a karosszékben
ültem - hátulról váratlanul átfogta nagy erővel, két kézzel a nyakamat, meg
akart fojtani. Olyan erősen szorította, hogy elsötétedett már előttem
minden, hangot sem tudtam ejteni. S ha éppen akkor az ápolónő - szólni,
hogy vége a látogatásnak - nem j ön be, mire ő éppoly hirtelen elengedett,
nem tudom, mi lett volna a végem. Az ápolónő mit vett észre az egészből?
A veszély talán reális volt, de" mégsem ijedtem meg. Nem féltem tőle. S
még akkor sem, amikor utána hidegen, majdnem cinikusan kijelentette: Ha
megöl engem, nem lesz semmi baja, mert ö „bolond". Állapotát tükrözi
még aznap megírt levele.

40. SZ. LEVÉL

Budapest, 1937. okt. 28.

Kedves Flóra!
Kerestem leveleit - ugyanúgy nem találtam, mint ahogy „én" küldtem el
magának arról a francia levélről a bélyeget. Ha jól emlékszem, abban a
levélben (100 frank – l font volt).
Bocsásson meg - ez különben édes kevéssé szorul bocsánatra - hogy
kuszán írok - azt hiszem, még ma este elmegyek a rácson túlra, oda, ahol a
kilincset is vissza kell fordítani, ha az ember ki akarja nyitni az ajtót.
Üdvözli
József Attila

Bezárkózása, ridegsége enyhült legközelebbre. Vasárnap, október 31-én

Ignotus Pál is bent volt. Később kihívott a folyosóra, hogy elmondja,
József Attila kezelése befejeződött, nincs értelme, hogy tovább is a
szanatóriumban maradjon. Úgy döntöttek (Hatvány Bertalannal és az
orvosokkal), hogy nővéreihez költöztetik Szárszóra. Hacsak én magamhoz
nem tudnám venni őt. Célzott rá, hogy bizonyos havi összeget
biztosítanának. Én, József Attila panaszainak, bajainak ismeretében - mint
már többször is - azt feleltem, hogy munkát adjanak neki, amit el tud
végezni, és azt fizessék meg. Lektori munkát vagy hasonlót a Rádiónál
vagy szerkesztőségben, kiadóhivatalban, ami nincs pontos hivatalos
időhöz és munkahelyi tartózkodáshoz kötve. Ne kegyelemkenyéren tartsák
(mégha kalács is olykor), az bántja és megalázza, így gátolja gyógyulását.
És hogy mi pártfogók által adott segítségből éljünk, azt én képtelen volnék
elviselni, arról semmiképp szó sem lehet.
Nekem akkor még mindig nem volt rendszeres fizetett állásom a
munkahelyemen. Magántanítással és magánvizsgálatokkal kerestem nem
kevés, de bizonytalan összeget. Volt valami megtakarított pénzem, abból
futotta volna, karácsonykor diákosan, tán még Olaszországba is
elmehettünk volna (nekem az utazás volt a mániám). S az új évre reméltem
kinevezésemet, ami elég lett volna arra, hogy szerényen nekikezdjünk a
közös életnek.
Tudtam, hogy „beteg". Mégis nemcsak reméltem, hittem is - ma is hiszem
-, ha körülményei kedvezőre változnak, munkaképes időszakai
következhettek volna be életében.
Hétfőn, november elsején Attila még nem tudta, hogy nem maradhat
tovább a Siestában. Oldottabb volt, mint az előző napokban, de kishitű:
Illyés Gyulával hasonlította össze magát: az milyen tehetséges és milyen
szép, ő pedig milyen „csúnya kis gnóm", nem lesz belőle ember. De
sikerült őt megvigasztalni, merevsége fölengedett. Végül azzal búcsúzott,
ha akarom: öngyilkos lesz, ha akarom: meggyógyul. S megegyeztünk,
minél előbb meggyógyul.
November 2-án, kedden már tudta, hogy el kell Szárszóra mennie; nem
tudom ki és mikor közölte vele. Ez rettenetes állapotba hozta. Mikor
beléptem, izgatottan, sebesen járt fel-alá, majdnem rohanva, felemelt fejjel,
égnek álló hajjal, felfelé fordult szemmel, szinte csak a szeme fehérje
látszott. Megdöbbentő, félelmetes volt, csoda, hogy nem ütközött a
tárgyakba, bútorokba. Hirtelen egészen megsoványodott, arca beesett,
halotthalvány lett. Hevesen gesztikulált, szinte magánkívül beszélt,
egzaltáltan, elsüllyedt valami maga képzelte teremtette világba, a körülötte
levő valódiról nem vett tudomást. Vádolt mindenkit, mindent. Halott
édesanyjától kezdve környezetén, szerelmein, barátain át az orvosai,
analitikusai és pártfogói személyéig, beleértve talán engem is.
Szimbólumokban fejezte ki magát. De milyen lobogva, milyen csodálatos,
követhetetlenül hirtelen összekapcsolt gondolattársításokkal, szédítően
pörgő eszmefuttatásokkal. Lélegzetvisszafojtva, dermedten ültem.
Ilyennek még soha nem láttam őt - percekre sem -, sem senki mást. Mintha
nem is vett volna észre.
Másnap, november 3-án, szerdán délelőtt Illyés Gyula telefonált, hogy
József Attila akarja látni őt, hívatta. Bár megfogadtuk, hogy nem
találkozunk - és ezt be is tartottuk -, de most szükséges
volna, hogy megbeszéljük az Attilával kapcsolatos dolgokat. Két órakor
találkoztunk a Keleti pályaudvar indulási oldalának folyosóján, az közel
volt a Mosonyi utcához, ahol akkor a Laboratóriumban dolgoztam.
József Attiláról volt szó. Magánál jóval nagyobb tehetségnek tartja. Újra
csak abban állapodtunk meg, hogy felesége leszek József Attilának.
Érdemes az életemet erre föltennem, ő is úgy látja, végzetessé válhatna
Attilára, ha elszakadnék tőle. Ilyen megegyezés után ment be hozzá a
szanatóriumba.
Mikor én a szokott időben megérkeztem a Siestá-ba, Illyés Gyula még ott
volt. Attila egy ideig fölváltva nézett kettőnket, aztán Illyés Gyulára nézve
azt mondta, ha rá néz, nem fáj a szeme, ha rám, akkor fáj. „De muszáj
magát néznem, különben sötét van, nem látok."
Illyés Gyula hamarosan elment. Beszélgetésük meleg, félreértéseket
tisztázó lehetett, bár nem tudom, pontosan miről is volt szó. Mindkettőnek
könnyes volt a szeme.
Ezt a találkozást Illyés Gyula így írja le: „Mielőtt Szárszóra indult, előző
nap Szabó Lőrinc közvetítésével (mert engem nem talált meg telefonon)
magához kéretett. - Életem egyik legmegrázóbb emléke ez, ez már az
enyém. Barátságunk, mely az előző években elhidegült, egy perc alatt, egy
ölelés alatt ismét a régi lett. Minden ellentétet feloldtunk, minden
félreértést tisztáztunk, — folyton könnyezett, én is —" (Kiadatlan Napló
jegyzet ékből, részlet).
Én még hosszan maradtam. Kiderült, hogy a nap folyamán ilyen „tisztázó"
beszélgetésre Szabó Lőrincet, Kodolányit, talán Kassákot is behívta, és
talán másokat is, már délelőttre, szintén egyenként; mindegyikük -
tudtommal - fölkereste őt.
Szabó Lőrinc erről így emlékezik meg: „Hogy mekkora vágy élt benne egy
harmonikusabb lét után, azt fájdalmasan bizonyítja kétségbeesett
vallomása, melyet pár nappal halála előtt többek között nekem is tett.
Gyógyíthatatlan lelki betegség, kibírhatatlan szorongási állapotok és végül
az őrültség életének korai végét okozták." (Ungarn, 1941. máj., Kritika
74/8.)
[Ez a találkozás József Attila szárszói lemenetele előtti napon történt.]
Az események folytatását meg kell szakítanom, közbeiktatva József Attila
és Illyés Gyula egymás iránti barátságának és egymástól való
elhidegülésének mogyoróhéjba foglalt történetét. Erről hallomásból is
tudok, a két leghitelesebb tanútól, magától Attilától és Illyés Gyulától is,
de dokumentumok is bizonyítják. A keringő pletykák, vádak nagy része
mondvacsinált.
Illyés Gyula barátságát, szeretetét József Attila iránt tanúsítják - sok más
mellett - az alábbiak is.
„József Attilával 1927 őszén ismerkedtünk meg, mikor az első hosszú
csavargás és beszélgetés után elváltunk, sokáig ráztuk egymás kezét, majd
össze-ölelkeztünk, s én - mivel épp csüggedt volt - fölemeltem, olyan
magasra fölém, amennyire csak bírtam. Utolsó búcsúzásunk is
mozzanatról-mozzanatra így folyt le." (Illyés Gyula Naplójegyzeteiből,
1939 [?])

„Kedves Elza,
mint korunk egyik maecénásnéjához fordulok magához, szívemből
ajánlván gyönyörűséges barátom,
József Attila előfizetési ívét. Ha teheti, kedves Elza, szerezzen pár aláírást.
Ritkán jelenik meg oly tökéletes verskötet, mint ez. ( Tán ismeri Maga is
már J. A.-t, és így nem kell bővebben ajánlanom.) Nekem is nagy örömem
lenne, ha minél többet tudnának összeszedni." (Levél Adler Elzához,
József Attila Nincsen apám se anyám c. verskötetének megjelenése előtt,
1927[?]-ben.)
A levél fénymásolatát dr. Steiner László küldte el Illyés Gyulának 65-ik
születésnapjára. (Részlet.)

„Egy mélynek induló barátság mégis volt, de valamennyi baráti viszonyom

között épp ez fordult legtragikusabbra; az illetőt csak röviddel halála előtt
érezhettem úgy barátomnak, hogy boldogságomat is feláldoztam volna
érte." (Illyés Gyula: A barátságról. - Tiszatáj, 1984. Napló jegyzetek.)
A róluk szóló életrajzokban általában azt emlegették, Attila nagy fájdalmát
elsősorban az okozta, hogy a szovjet írókongresszusra nem őt hívták meg,
hanem Illyés Gyulát és Nagy Lajost. József Attila emiatt egy Illyés
Gyulára igen bántó, sértő, sőt veszélyes cikket akart közöltetni, Miért nem
én? címen, kétségbeesésében, Illyés Gyula kintléte alatt. Ezt Illyés Gyula
első feleségének, Mucának - Juvancz Irmának - sikerült - íróbaráti
segítséggel -megakadályozni.
„Semmi részem nem volt abban, hogy a szovjet írók kongresszusára nem
hívták meg József Attilát, hanem csak Nagy Lajost és engem. A saját
meghívásom is váratlanul ért. Egyszerű ajánlott levél volt, reggel a postás
adta át. Magyarország és a Szovjetunió közt nem volt diplomáciai viszony.
Elképzelhetetlennek látszott, hogy csak útlevelet is kaphatok.
A meghívás teljesülésében a meghívók sem hittek. Bécsben nem várt
vízum, a határon jegy, Moszkvában szoba. Az első jótanácsokkal André
Malraux, az első üdvös kalauzolással Hidas Antal és Illés Béla volt
segítségemre.
Rengeteg vendég volt. Listájukon az én nevemet, ahogy az elejtett
szavakból később összerakhattam, vagy az imént említett moszkvai írók
szúrták be, vagy a párisiak - Aragon, Crevel -, Malraux -" (Illyés Gyula:
Napló jegyzetek, 1940. Részlet.)

Az elhidegüléshez hozzájárult József Attilának Babits Mihályt - akit Illyés

Gyula igen becsült és szeretett - kigúnyoló, legyalázó tanulmánya és verse
is.

Sokat emlegették a két barát egymás ellen írott versét is. De: Illyés Gyula
nem József Attiláról írta a ráfogott Szolga (1937) egyik versszakát. Nem is
Fej tőről. Nem személyre vonatkozik, inkább típusra. Ugyanis Fejtő is
magára vette, ugyancsak ok nélkül. Később Illyés Gyula, hogy a
félreértéseket elkerülje, a versből kihagyta a kérdéses részt. József Attiláról
viszont eléggé elterjedt, hogy Egy költőre című versét Illyés Gyulára
gondolva írta a „szerencsés" költőtársról, akinek „minden sikerül".
József Jolán - József Attila életéről 1940-ben megjelent írói ihletettségű
könyvében - kemény váddal illeti Illyés Gyulát, hogy így megbántotta a
már súlyos beteg Attilát (312. old.). Erre ad választ Illyés Gyula egyik
Naplójegyzetében:
„Egy helyesbíteni valóm nekem is van.
József Jolán azzal idézi egyik versemet, hogy annak néhány sora József
Attiláról szólt, felelet volt a költő néhány sorára. Hogy versírás közben a
költő kire gondol, annak megállapítására és kinyilvánítására egyedül az író
illetékes. Nem József Attilára gondoltam; az a pár sor nem neki volt
válasz.
Kezdetben, a vers megjelenésekor, 1937 június elején, két hónappal
szanatóriumba vonulása előtt - ezt ő maga sem hitte. Nevetve említette a
boulevard-lap »művészeti riport«-ját, amely felröppentette a hírt, hogy ő
énrám, én pedig őrá írtam a verset. »Mit ki nem találnak az emberek« -
mondta mindkét állításra.
Később, betegsége elhatalmasodása után, tudjuk, mindent magára
vonatkoztatott. - Magára vette akkor már ezt a verset is?" (Részlet Illyés
Gyula kiadatlan Naplójegyzeteiből, 1940.)
A két barát fokozódó - de még nem végleges -eltávolodásának egy korábbi
jelenetét szemlélteti Illyés Gyula egyik naplójegyzetbeli leírása:
„Hogy József Attila és köztem mi történt, hogy milyen hideg fal épült
közénk, az voltaképpen hónapok múltán tudatosult bennem néhány - akkor
már kettősen kínzó - perc leforgása alatt.
Egy zeneest vagy zenedélelőtt végén, amelyre Bartók vonzott, a Vigadó
karzatáról jöttem le a lépcsőn. Ez a lépcső kétszárnyú: egymással szemben
ereszkedik le s olvad össze a fele út fordulóján. Nagy távolságból, még a
lépcső tetején állva észrevettem, hogy a szemközti lépcső tetején József
Attila áll, épp úgy megrekedve a torlódásban, mint én. Ő is meglátott
engem. A baráti érzéseknek is vannak reflexei. Ha hirtelen akadunk össze
egy utcasarkon, talán ezek a reflexek lépnek működésbe, s föloldják, amit
az észnek bajosabb föloldania. így azonban percek teltek, s az ész is
megkapta az időt a maga logikájához, az igazához. Amilyen mértékben a
lassan mozgó tömeg egymás közelébe engedett bennünket, olyan
mértékben távolodtunk el egymástól. Ő is társasággal távozott, én is,
könnyű volt úgy tenni, mintha nem láttuk volna egymást. Igyekszem
elkerülni az érzelmek antedatálását. Ő akkor még nem szenvedte el oly sok
vonatkozásban salvator-i halálát, nem írta meg megrázó művei
mesterdarabjait s én nem is tudhattam, hogy akár ez, akár az, be fog
következni. Szomorúságot, haragot és zavart éreztem." (Illyés Gyula
Napló jegyzeteiből, 1939 [?] 1940 [?])

Mások - később - azt terjesztették kettőjük elidegenedése okául, hogy

Illyés Gyula „elvett" engem József Attilától. Épp fordítva. Barátságuk már
előbb megszakadt, mielőtt bármelyikük engem megismert volna, - és Illyés
Gyulát előbb ismertem meg, mint Attilát.
De úgy érzem, fölösleges ezt itt bővebben ismertetnem, Illyés Gyula
többhelyt írt erről, régi és újabb-még kiadatlan-Naplójegyzeteiben is. Csak
egy, József Attila halála után papírra vetett verstöredéke legyen itt
dokumentumként:

Nyúltál azért, kit én találtam,

vitted volna magadnak
a köd-világba hogy csatádban
segítsen tántorgó agyadnak
én oda adtam volna és ő
ment is - szívnél különb a lélek
de lett minden egyszerre késő
berántott a köd karma téged -

Ott szakadt félbe a november 3-ai beszámolóm, hogy Attilával kettesben

maradtunk. Nem éppen derűs, de nyugodt kedélyállapotban. Majd
telefonhoz hívott Ignotus Pál. Megkért, másnap kísérjem ki József Attilát a
vasútállomásra, mert nővérével akkor utazik Szárszóra. Megdöbbentem
ezen a váratlan, gyors elutaztatáson, nem értettem, de nem tehettem
semmit. Aztán Attilát kérte a telefonhoz. Nem tudom, hogyan mondhatta
meg neki ezt az „ultimátum"-ot, de Attila teljesen feldúlva, magánkívül jött
vissza a szobába. Szörnyű kétségbeesés jött rohamszerűen rá. Levetette
magát az ágyra, ide-oda dobálta magát, kezével szívtájékát szorította,
jajgatott, kiabált, hogy mennyire fáj a bal oldala, öljék meg, ne kínozzák,
ne cipeljék el, magától is elmegy a bolondokházába. Összefutottak az
orvosok, ápolónők, de csak álltak, tehetetlenül.
Akkor már láttam „dühöngő elmebeteget" is, nem egyet. De Attilát nem
tudtam azokhoz hasonlítani egy gondolatvillanásnyit sem. Olyan volt, mint
valamiféle életveszélyes, mindent elsodró természeti tünemény: száguldó
vihar, tomboló tűz, rohanó árvíz. Fölháborodása, mindaz, amit mondott,
logikus volt, igaz és - jogos. Lassan-lassan mégis csillapodni kezdett, a
kórházi emberek kiszivárogtak, mi ketten maradtunk. Attila lehunyt
szemmel feküdt, sokáig hallgatott, szavaimra nem válaszolt. Aztán
megkérdezte, meglátogatom-e őt a bolondokházában is. Nem fog
odakerülni, de én ott látogatom meg őt, ahol lesz. Megnyugodott,
megbeszéltük, hogy másnap még bemegyek a szanatóriumba, s kikísérem
a pályaudvarra. Leverten, szomorú hangulatban váltunk el.
Aznap este, hazamenet távirat várt Attilától.

42. SZ. LEVÉL

1937.nov. 3.
Jöjjön azonnal, látogasson meg.
A.

November 4-én, csütörtökön fél kettőkor összegyűltünk a Siestában -

utoljára - Attila nővére, Jolán, Bak dr. és én. Néhány percre a szomszéd
szobából odajött Baloghy Mária is. Hibáztatta az Attilánál alkalmazott
gyógymódot: „Az írót, akinek kiútja van, a művészet, nem kell analizálni.
Elemzi ő eléggé magát."
Azután Attila, Jolán és én kimentünk a Déli pályaudvarra. Ők felültek a
szárszói vonatra, az utolsó kocsiba (?), én lent maradtam. Attila kinézett az
ablakon, tekintete kétségbeesett volt, sötét, reménytelen. Biztattam:
meglátogatom, hamarosan visszajön jó állapotban. Nem válaszolt. A hátsó
ablakon nézett kifelé, amíg csak el nem fordult a vonat. Mikor a vonatnak
már a füstje sem látszott, hazamentem, letörten, üresen. Azt éreztem, vége
valaminek, ami rettenetesen fájdalmas volt, csupa gyötrődés, de gazdag,
tartalmas, forró élet. És most mi lesz?
Attól tartottam, a magányosság, a téli vidék, az elhagyatottság nem lesz jó
hatással rá.
De hamarosan levél jött tőle (elveszett az ostrom alatt), hívott, menjek le
Szárszóra. Erre válaszoltam:

Kedves Attila, örülök, hogy jól érzi magát. Szeretném, ha addig is, amíg
találkozhatunk, részletesen hallanék magáról. írjon mindenről. Sokszor,
szeretettel üdvözlöm.
F. Nov. 8.

November 16-án táviratozott (válaszutalvány csatolva.)

43. SZ. LEVÉL

Balatonszárszó, 1937. nov. 16. Mikor jöhet Szárszóra?

József Attila Nővérei is hívtak. Ezekre válaszoltam:
Kedves Attila, most vasárnap, vagy rá egy hétre tudnék lemenni, ha ez
maguknak is megfelel. A menetrendet még nem néztem, de úgy gondolom,
hogy egy kora reggeli vonattal indulnék s egy nem túlságosan késeivel
jönnék vissza. A barátai mikor látogatják meg? Válaszát várom és sokszor,
szeretettel üdvözlöm.
F. nov. 16.

(Barátait azért kérdeztem, nehogy véletlenül egy napon menjünk le hozzá.)

Attila azonnal felelt:

44. SZ. LEVÉL (postai levelezőlap)

Kedves Flóra,
nővéreim szerint már most vasárnap rendben leszünk - beköltözünk a
faluba. Kérem tehát, ha magának is úgy esik jól, már most vasárnap
látogasson meg bennünket. Etus nagyon örülne, ha több időt töltene
nálunk; esetleg lejöhetne közénk már szombaton délután.
Sokszor üdvözli
Attila nov. 18.

(Budapest, 1937.) november 20. Kedves Attila,

sajnos későn kaptam meg válaszát így nem mehetek már most vasárnap,
csak egy hét múlva. A pontos érkezési időt megírom addig. Kérem, az új,
falubeli címüket közölje velem, mert csak a régit ismerem. Sok barátsággal
és szeretettel üdvözlöm.
F.

(Erre ő nyilván válaszolt, ez a levél sincs meg.) November 23-ai

levelemben bejelentem érkezésemet.

(Budapest, 1937.) november 23. Kedves Attila, vasárnap d. e. 10.38-kor

érkezem Szárszóra, ha ez maguknak is megfelel. (A trieszti gyorsról
szállók át erre a vonatra, mert az nem áll meg Szárszón.) Remélem jól van,
örülök, hogy látni fogom, írja meg kérem a közelebbi címüket, és hogy az
állomásról hogyan közelíthetők meg. Válaszát mielöbbre várom,
mindnyájukat sokszor, melegen üdvözlöm F.

(Erre a levélre nyilván írt vagy táviratozott, nem emlékszem, az ostromban

ez is elveszhetett.)
Vasárnap hajnalban leutaztam hozzájuk, november 28-án. Gyorsvonaton
mentem, de mivel ez nem áll meg Szárszón, Balatonföldváron szálltam le
és a nem sokkal utána befutó - de Pestről sokkal korábban indult -
személyvonattal mentem Szárszóig. Ebből náluk az a félreértés támadt,
mintha én tévedésből továbbmentem volna s úgy mentem volna újra vissza
Szárszóra. Utólag tudtam meg Attila nővéreitől, hogy Attila a napok nagy
részét fekve töltötte, gyakran fel sem kelt, és sokat sírt. Érkezésem
reggelén felöltözött, megborotválkozott. Az állomáson várt. Szomorú volt
és hallgatag. Mielőtt még hozzájuk mentünk volna - hogy kettesben
beszélgethessünk-, sétáltunk a néptelen, fagyos falusi utcán, a jeges,
dermesztő szélviharban. így csak később értünk a lakásba, ebből gondolta
József Jolán, hogy a déli vonattal érkeztem.
Az egyszerű, de meleg falusi lakásban két szobában hatan laktak: Attila,
Jolán, Etus és három gyermeke. Szívesen fogadtak. Én zavarban voltam,
el-fogódott - nem tudom, miért. A gyerekeknek csokoládét vittem.
Megebédeltünk: nyilván anyagi erejükön felüli jó ebédet, csirkét
készítettek. Azután átmentünk a másik - kisebbik - szobába, ketten,
beszélgetni, az ajtó nyitva volt. Átadott két verset: a Karóval jöttél... és az
íme hát megleltem hazámat. .. címűt, kézírásban. Ezeket akkor írta,
gyorsan, amikor érkezésemről értesítettem, hogy lássam, dolgozik, ír -
mondta. A verseknek nagyon örültem, javulásnak hittem. (Pedig ezek már
búcsúversek voltak, búcsúzott a világtól, már a reményeitől is.) Hétfőn
reggel beadtam mindkettőt a Szép Szó-hoz, úgy, ahogy volt, eredetiben.
Nem gondoltam én akkor még a kézirat megőrzésére. József Attila
többször említette, hogy készít számomra egy „verseskönyvet". Ebbe
beleírja – kézírással - minden olyan versét, amelyet azóta írt, amióta
engem ismer. Úgy tudom, elkezdte, de meddig haladt, nem tudom. A
nővérei megtalálták, szóltak is róla, de röstelltem megmondani, hogy Attila
azt nekem szánta. Most talán ez is a PIM (Petőfi Irodalmi Múzeum)
tulajdonában van?
Visszatérve a szárszói látogatáshoz: délután megfürösztötték a gyerekeket,
nevetés, éneklés („nem félünk a farkastól, farkastól, farkastól... Nem esz
meg, csak megkóstol..."), viháncolás közben. Attilára nem hatott ez sem,
egész nap levert volt, merengő, el-elrévedő. A vigaszra bólogatott, mint aki
reménytelenül legyint. Kikísért az állomásra. Fölszálltam a vonatra,
lehúztam az ablakot. És ott, arra a néhány percre, amíg a vonat meg nem
indult, ismét olyan lett, mint tavasszal, lelkes, rajongó. Arca kinyílt,
mosolygott. A hangja friss, vidám. Szaladt az induló vonat mellett. Egy
pillanatra a kinyúló kezemet is elkapta. „Karácsonykor esküszünk!"
kiáltotta föl utánam, figyelmeztetően. Ezek voltak hozzám utolsó szavai,
ekkor láttuk egymást utoljára.
December elsején egy kosár almát küldtem a gyerekeknek, néhány sor
kíséretében. Ezt a levelet is elveszettnek hittem, de a PIM tulajdonába
került és megjelent a József Attila válogatott levelezése című könyvben.

(Budapest, 1937.) december 1.

Kedves Attila,
a gyerekeknek küldöm ezt a pár almát, mindannyiukat sokszor, melegen
üdvözölve. Értesítsen, hogyan érzi magát. Szeretném, ha maga is hinni
tudna a csodában. F.

A „csoda", amiben hittem és ő is reménykedett, hogy az új évben ő majd

megfelelő munkát kap, én pedig rendszeres fizetést.
December 3-án, pénteken délben levél jött Attilától. Hív, hogy a következő
vasárnap, vagyis ötödikén, újra látogassam meg őket. A levél elveszett.
December 4-én, szombaton kora reggel táviratot kaptam Ignotus Páltól.
Arra kért, hívjam fel telefonon, minél előbb. Otthon nem volt telefonunk,
azonnal átszaladtam egy üzletbe, ahonnan máskor is telefonálni szoktam.
Minden bevezetés nélkül Ignotus lassan, majdnem tagolva közölte: „József
Attila tegnap este a vonat elé vetette magát és..." Itt elhallgatott. Talán a
fájdalom préselte össze a torkát? De egy pillanatnyi reménynek időt
hagyott. -És? - és? - „És meghalt." A temetés idejéről majd értesítenek.
Hazamenet a telefonálásból, levél várt. József Attila december 3-án -
halála napján - írt és föladott búcsúlevele.13

45. SZ. LEVÉL

dec. 3.
Kedves Flóra!
Bocsásson meg nekem. Hiszek a csodában. Számomra csak egy csoda
lehetséges és azt meg is teszem. Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy
szeretem. A többi nem rajtunk múlott. „Aztán mit sírsz, ha sorsunk írva
van már!" - ezt Kosztolányi írta.
Csókolom a kezét és sok barátsággal, szeretettel üdvözlöm. Köszönjük az
almákat, én is ettem belőlük, jóllehet a gyerekeknek küldte s én bizony
nem is kértem tőlük, csak elvettem egyet.
Attila
U. i. Kérem, vasárnap ne jöjjön.
A temetésre nem mentem el. Soha addig ilyen szívfájdalom még nem ért.
Erről nem tudok írni.
Pál (Szántó) Judit József Attila halálának másnapján megható,
kétségbeesett levelet írt Illyés Gyulának. (Részlet)
Kedves Illyés Gyula. Szárszóról írok. Tegnap ebben az időben vetette
vonat elé magát szegény Attilánk.
Most, itt ebben a lakásban ül, tehetetlenné verve a nagy csapástól két
idegbeteg nővére, köztük én, Judit akinek mindig erősnek kell maradnia.
Igyekezni fogok beszámolni nyugodtan és indulattól mentesen. Tegnap
Attila nyugodtan viselkedett, evett, sétált, keveset beszélt is, majd a
trafikban cigarettát vett és új pengét, „borotválkozáshoz" amit gondosan
eltitkolta család előtt és ők csak utólagosan tudták meg. Jóval 7 után (amit
néha tenni szokott bár ritkán engedték meg) elindult egyedül sétálni
miközben a két nővér a három gyereket lefekvéshez mosdatta és
vetkőztette, az egész, 10 perc alatt történt. A vonat a lakástól 2 perc! Mire
elindultak volna körülnézni a kertben vagy az uccán (vonatra nem
gondoltak, mert ebben az időben nemigen jár erre más, mint lassú
tehervonat). Már jöttek is a kíméletesek tudatni, hogy mint történt a
tragédia. Két gyerek látta: Négy percig állt az állomáson a tehervonat. A
leeresztett sorompó előtt járt idegesen Attilácska szegény, majd mikor a
vonat lassan elindult, átbújt, letérdelt a sínek elé, két kezét előre téve a
sínekre. Mikor egy kocsi hátsó kereke átment rajta és leszelte szegénynek
az ujjait, az új kocsi elé hajtotta hangtalanul fejét is, de az oldalrész
elütötte és csigolyája elfordult - már nem szenvedett többé, már nem
érezte, hogy 15 métert vonszolja a vonat. -Ütődött teste és arca mutatja,
mit szenvedhetett míg ezt á borzalmat választotta, a kevesebbet a lelkiek
helyett. (Zavaros vagyok, Istenem, Istenem, de fáj ez nekem.) Gondolja el.
Ma levelet kaptam nővérétől többek közt ezeket írja: „ Tegnap itt volt A
Attila kezelő orvosa, aki úgy találta, hogy állapotában bizonyos javulás állt
be, és most arról van szó, hogy szerdán felutazzunk (egyedül nem engedik)
és csütörtökön utazna a Szép Szó több írójával Miskolcra felolvasást
tartani. Ha semmi akadályt nem támaszt illetve magatartása kielégítő lesz
és hajlandóságot mutat a munkára, akkor igen rövidesen állást kap a
Pantheonnál, ahol lector lehet és azt remélik, hogy ez a bekapcsolódása a
reális életbe és az a tudat, hogy állása van, szintén hozzájárulnak a további
javuláshoz. Mindez a terv csak reménykedés, mert nem tudom szerdáig
milyen változás áll esetleg be Attilánál stb.
A tény az, mikor már nem maradhatott a Siestá-ban Attila, mi más
választása lett volna, mint Szárszó, ahol nővére él három gyerekkel? és a
családnak, dacára, hogy kezelő orvosa ilyesmit említett: „ha nem köti fel
magát" — mert egyébként csendes és nem bánt senkit!!! Ilyen
körülmények között jutott a családhoz. A családot okolni, akik laikus
jóhiszeműséggel vállalták, gondolva ez a sokat szenvedett famillia, hogy a
családi fészek melege majd elhessegeti sötét gondolatait és esetleg
szándékát. Hiba volt ide engedni - most már késő!
Mégis az előbb említett levél után nyugodt lettem. Végre állás! végre
irodalmi díj! Végre Flóra, és mindezek vissza segítik a normális élethez!
Attilától egy pár sort kaptam: „Kedves Judit sok szeretettel üdvözöllek:
Attila" Ez volt a búcsúja, mert levelezni nem szoktunk, furcsa volt és
megijesztett! Ó de ismertem szegénykét! De nem meditálhattam mert a
levél után sürgöny, hogy meghalt! Rettenetes! Felhívtam Ignotust, kinek
említettem, hogy a családnak a temetésről és a felhozatalról kell
gondoskodnia, tehát pénz kell és próbálok Basch ügyvédhez vagy
Magához menni, legyenek segítségünkre. Lebeszélt elég kemény hangon,
hogy majd H. B.-gondoskodik. Természetesen letettem a tervről. Mire
Szárszóra értem „Az Est"ferdítve hozta az egészet ami módfelett
felháborított. Itt két amúgy is idegbeteg nőt terhelnek felelősséggel
kezdve, hogy a szanatóriumból ők óhajtották saját felelősségükkel Attila
távozását. Miért írnak ilyeneket? Hiszen H. B. megtett mindent amit meg
akart tenni és tehetett.
Én ha vádolok, és ezt komolyan teszem, vádolom ezt a kort, amely
pusztulásra ítéli a zseniális embereit! A korban benne vannak az emberek,
azok, kik vele együtt nőttek fel. Hogy beteg volt és összeférhetetlen?
mennyivel inkább meg kellett volna tenni nem is sokat, valami nyugalmas
keveset, hogy ne gyűljenek a bántások és panaszok halomra abban a
szegény beteg fiúban!

József Attila halála után még keserűbb-reménytelenebb lelkiállapotba

jutottam, még üresebb lett köröttem a világ.
Illyés Gyula fölkeresett, úgy érezte, vigaszra, támaszra szorulok. Az ő
depressziója is súlyosbodott. Ekkor beszéltünk először teljesen nyíltan a
kettőnk összetartozásának lehetőségéről. Személyesen adta át egy
december 12-én írt levelét; ebben lelki válsága mélyéig föltárul. Ez az első
nekem írt levele.
Kiadatlan kézirat (részlet).
„Megint egy iszonyú nap; reggeltől délig céltalan kaszálás, két kávéházban
is voltam, félóránál tovább egyikben sem bírtam ki; délután, egész estig
csak hevertem, se a bor, se a csillapító nem használt. Néztem a
mennyezetet, volt két alkalommal is pillanat, amikor úgy éreztem, hogy a
következő pillanatban kimegyek az erkélyre, s boldogság, nyugalom lesz,
ha átbukom a korláton. De az ezután következő pillanat dermedt
ijedtséggel töltött el, arcra kellett fordulnom, homlokom nedves volt.
Most nyolc óra. Ha nem - találkozhatom, ha nem beszélhetek veled, tán ez
a feszültség felenged attól is, ha írok, legalább addig, amíg írok; azért írok,
menekülésből. .."

Nem éreztük magunkat Illyés Gyulával szabadabbnak. Attila halála, Muca

szenvedése - erről unokatestvére, Bibsi beszélt nekem - talán még
kegyetlenebb elválasztó kard lett köztünk. Mindkettőnk számára csak az
adott egy kevés megnyugvást, ha együtt kószálva elhagyatott városszéli
utcákon, vagy beülve egy zugkocsmába, beszélgethettünk.
Megpróbáltuk mi is - mint már annyian mások, többnyire sikertelenül -
csak jóbarátságra korlátozódni. „Kedves Barátom" megszólítással
leveleztünk. Rendszeresen találkoztunk ugyan, késő délután, a munkánk
után, legtöbbször a nagykörúti Deák kávéházban, de ott - angolul
tanultunk. A Toussaint-Langenscheidt német-angol vaskos nyelvkönyvet
tanultuk végig együtt, Dickens „Christmas Carol" novelláján alapozva meg
úgy-ahogy angol tudásunkat.
1938 nyarán már a fizetésemből - menekülésszerűen - utazni mentem
(egyedül), visszajövet lakást vettem ki Budán, ott laktam (egyedül).
Illyés Gyula válópere megindult. Hogy mikortól, nem tudom, nem
kérdeztem.
Ennek az időszaknak nyoma van az 1937-38-39-es években
megfogalmazott, megjelent vagy töredékben esetleg máig kiadatlan maradt
versekben vagy a későbbi évek és évtizedek múlva befejezett, az akkori
újabb helyzethez idomított művekben.
Az elmúlt évtizedek alatt - bármennyire igyekeztünk a titkot magunkba
zárni, annyi mégis kiszivárgott, hogy különféle kellemetlen, bántó,
egymásnak ellentmondó kérdéseket ne tegyenek föl, még a barátok is.
„Hogyhogy nem esett meg a szíve József Attilán?"
„Sajnálatból kívánt a felesége lenni, megmenteni?"
„Csak nem akarta egy gyógyíthatatlan elmebeteghez kötni az életét?"
Válasz ezekre:
Józanul meggondoltan - nem „sajnálatból" mentem volna hozzá. Az őelőtte
megismert Illyés Gyulával a kapcsolatot teljesen reménytelennek
tartottam. A társaságomba tartozó - általában több éve ismert - férfiak de az
újabbak között sem találtam olyat, akiről elképzeltem, hogy életre-halálra
hozzá kötődjem. Bár volt köztük nem egy, akivel nagyon szívesen
találkoztam, akit becsültem, kedveltem is, de nem eléggé. Már nem voltam
annyira fiatal, döntenem kellett, előbb-utóbb választanom. Áttekintve jövő
életemet: mit tudok bármelyiknek is nyújtani? Feltételezhetően kellemes,
nyugodt polgári életet, mint ahogy ők is csak ezt tudják nekem adni. Ezt
keveselltem. Valami jobbat akartam tenni, mint amire én egyedül képes
vagyok. Valami ösztönös vágy és erő hajtott olyan tevékenységre, amiért -
úgy éreztem - érdemes élni.
Akadt olyan is - mai fiatal - aki azt kérdezte, így: „miért nem tetszett
lefeküdni neki?"
Mert ő nem ezt várta tőlem. Ő nem az „ágyába akart" egy nőt. Ennél több
volt az igénye, bármilyen szerény volt az: egy kétszobás, egyszerű lakás,
valami rendszeres - a munkájával keresett! - jövedelem, egy megértő -
törvényes! - feleség. Talán mosolyognivalóan romantikusnak hangzik ma,
de hányatott, zaklatott életében biztonságra, tartósra, állandóra,
élethossziglanra vágyott a szerelemben is. Az ő számára a szerelem az
egyént a közösséghez kapcsoló emberi szövetséget jelentette. (Levendel-
Horgas: A szellem és a szerelem, Gondolat, 1970. Bp. 171. old.)
Mindent összevetve, József Attila rendkívüli tehetségét (versrajongó
természetemmel), jellemét, becsületes emberségét, kedvességét, őt
tartottam a legkülönbnek, akivel élni tudnék, élni próbálhatok. Én nem azt
az ifjú József Attilát ismertem meg, akit a szakirodalom egy része a
társaság központjaként, kedvenceként jellemez (Németh Andor: A szélén
behajtva. Magvető, 1973.). Nem azt, akit Vágó Márta olyan szeretettel
ábrázol írói készséggel megírt könyvében. (József Attila. Szépirodalmi
Könyvkiadó 1975, 1978.) Nem „Attilkát", nem „Tilinkót", a „túlhajtottan
kacagó", „röhincsélő", hetykén „nyakba-csókoló", „pofozva simogató",
magát pártfogókkal eltartatni kívánó József Attilát. Hanem nehéz
gondokkal küzdő, támasztalan, társtalan, igaz szavú férfit, aki nem bírta
már elviselni, hogy könyöradományokból éljen. S a legfőbb érv: azt
éreztem, nem hagyhatom el őt ilyen veszélyben. Hivatásom a
gyógypedagógia. Arra esküdtem föl. A segítségnyújtás vágya is lehet
szenvedély.
Ami a betegségét, „súlyos elmebaját" illeti, amit ma is fölvet szakember,
laikus, igenlően, tagadólag? Nem mernék véleményt mondani. A tünetek
közül a depressziót láttam uralkodónak.
A szakemberek, elmegyógyászok, lélekelemzők, pszichológusok,
elsősorban kezelőorvosai nyilván gondoltak baja soktényezős
összetettségére. Azaz nemcsak a családban kimutatható - esetleg
örökletesnek tekinthető - személyiség-elváltozásokat kutatták: az apa
elhagyja feleségét, három gyermekét, nem Amerikába, a vágyott
pénzszerzés földjére utazik, letelepszik Erdélyben, születik egy fogyatékos
(mozgássérült?) fia; több öngyilkossági kísérlet van a családban és egyéb,
nem szellemi, hanem (enyhébb? - súlyosabb?) „lelki", érzelmi
személyiségzavar. Bizonyára felkutatták a külvilági, környezeti károsító
tényezőket is. Talán a szülés körülményeit, a betegségeit, a biológiai
ártalmakat. És a mélylélektan által feltárható, kinyomozható
személyiségformáló jelenségeket. Az apa eltűnése, a lelenc-sors, nevének
elvesztése, nyomor, anyja halála, hányattatása, anyját pótolni nem képes
szerelmek, csalódások. Csalódások munkája sikerében, pártban,
barátokban. A „kegyelemkenyér" elfogadásának kénytelensége. Önbizalma
elvesztése, kis-hitűsége. Költészetének nem méltó elismerése. És mindezt
szellemi-érzelmi igényességével és túlérzékenységével kellene elbírnia.
Nagyon nehéz ma már ilyen adatokat megbízhatóan felkutatni, kibogozni.
S talán éppen ilyen nehéz lenne ma még ezeket nyilvánosságra hozni.
Pedig esetleg több helyen is lehet ilyen vizsgálati anyag, adat.
Kétségtelen, hogy van bőven „személyiségsérülést" okozó belső-külső
kedvezőtlen körülmény. De amikor helyzete kedvezőre fordulhatott volna,
ő éppen akkor adta föl a reményt. A Pantheonnál lektori állást ígértek,
Baumgarten-jutalom várta (halála után a családnak adták át) és végül
-végül mint biztosíték - ami „fix" volt; engem 1938-ban kineveztek a
Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára az akkori helyzetben nem is
kevés fizetéssel.
A „csoda" tehát megtörtént.
Mindezt levél bizonyította, barátai ígérték. Nem hitt benne? Menekült
előle? Egy hónapot kellett volna csak várnia, bírnia.

Beszéltem József Attila utolsó hónapjairól Makai Ödönné József

Etelkával, József Attila fiatalabbik nővérével, még a kézirat megjelenése
előtt, és utána is. A beszélgetést igyekszem az ő szóhasználata szerint, az ő
kifejezéseivel - de röviden összefoglalva -visszaadni.
Első mondata rögtön a megnyugtatás volt. Nem vádolhat senki. Teljesen
nyugodt lehetek, csak jót tettem József Attilával. Öngyilkosságának oka a
természetéből fakadt. Búskomor volt. Nagyon vágyott dolgokra, de nem
hitte, hogy vágya teljesül. Nem mert remélni. Félt, nem tud eleget tenni,
nem tud megfelelni a kívánalmaknak. „Megtorpant." Gyakran emlegette,
hogy ő „bolond", nem dolgozik, akkor ne is egyék. Az utolsó időben sem a
szanatóriumban, sem nővéreinél nem akart már enni sem. Nem vásárolják
a könyveit. „Nem lesz már belőlem ember." Ezeken töprengett, kesergett.
Nem bízott a jövőjében.
A látogatásom másnapján József Attila megkérdezte Etelkát, milyen iratok
kellenek a házassághoz? Majd a - zárt - verandán levő táskájából kikereste
a holmija közül születési, állampolgársági és egyéb iratait, összekészítve
az ablakpárkányra tette. Etelka nagyon helyeselte nősülési szándékát, és -
szerinte - éppen olyan lány való hozzá, mint én.
A kiadó, Cserépfalvi által adott 600 pengőről ő nem tudott, Attila nem
említette neki, sem senki más Jolánnak sem. Ö azt tartja valószínűnek,
hogy valahogy elveszhetett az a pénz (azért nem tudott Tihanyba menni).
Ez elkeseríthette, Etelka magyarázata szerint. Kétségbeesetten és zavart
állapotban találtak rá a Luxor kávéházban, ahol a pincért kérte meg, hívja
oda Cserépfalvit. Barátai így vitték Benedek professzorhoz. A további
közismert: így került a szanatóriumba.
Illyés Gyula naplójegyzetei egyikében, 1961-ben leírja az 1936
decemberében velem való első találkozását. „Flórába az első pillanatban
olyan szerelmes lettem, hogy nem megforrósodott, hanem megfagyott a
szívem. Nős voltam ugyanis.
A pillantás előtt is már ismertem. De csak a hangjáról s az is - Márta,
Sárköziné később órákig beszélt, hogy milyen elragadó, alt hang ez -
megejtett. Mert úgy történt, hogy sötétben találkoztunk.
Feleségem unokanővérével - aki aztán az én unokatestvéremhez, Ferenczy
Sándorhoz ment feleségül - látogatóba jöttek hozzánk, hozzám, Szondi
tesztet csinálni. De késtek, s nekem dolgom lévén, elindultam hazulról.
Kint laktunk a Farkasréten, a hegyekben. A villamos megálló előtt jöttek
velem szemben, Dósai Margit és ő. A decemberi alko-nyatban épp csak
alakjukat láttam.
Fordultam hát velük vissza. így történt, hogy otthon, a szobában a villanyt
fölgyújtva láthattam először Flóra arcát és tekintetét. És kaptam szívembe
azt a végzetes ütést."
Milyen „ütést" kaptam én, milyen érzés ébredt bennem, az első
találkozáskor? Erős rokonszenv, ami föllobbanhatott volna. De
fegyelmeztem, visszafojtottam, ahogy erről írtam már; nős volt, számomra
tehát reménytelen.
Ez a kölcsönös rokonérzés, vonzódás Illyés Gyula és köztem nem múlt el.
De a tilalom megduplázódott, amikor József Attilával lassanként kialakult
a kapcsolatunk, s versei megjelentek.
Illyés Gyula csak 1938-ban, tehát József Attila halála után vált el
feleségétől, tudtommal nem miattam. Egyik naplójegyzetében, ugyancsak
1961-ben így ír: „Házasságom nem volt boldogtalan. Épp csak nem nekem
való. Feleségem, Juvancz Irma, különbözetire előkészítő tanárom, a kiváló
matematikus, Juvancz Iréneusz leánya szép, okos lány volt, önfeláldozó
asszony lett. De előző évben én már - mert oly sötét hangulatba merültem -
egész télen külön laktam, lent a Metropol nevű zugszállóban."
Juvancz Endrével, Muca fivérével is beszéltem erről, mintegy két éve.
Nővére harmonikus, 1931-ben kötött szép házassága Illyés Gyulával négy-
öt év múlva már felbomlóban volt, Gyula és Muca pedig hamarosan
elválófélben. Engem még nem ismertek.
Kettőnk sorsa - Illyés Gyulával - még hosszan bizonytalan maradt. József
Attila halála után rágalmak, vádak valósággal elárasztották őt, engem
kevésbé nyíltan, de gyűlölet övezett. Mi magunk is -bár lelkifurdalásra,
felelősségérzésre nem volt okunk, mégis - szinte menekültünk a
nyilvánosság elől. Csak titokban, szorongással tele mertünk találkozni,
elhagyott helyeken sétálni, zugkávéházakba beülni. Gyula válópere folyt
ugyan, de Muca szenvedése is szinte elviselhetetlenül megrázott, bántott
mindkettőnket.
Akkor - 1938-ban - határoztam el, hogy megoldom ezt a fájdalmas,
kibírhatatlan helyzetet, elhagyom az országot. Brazíliába megyek
gyógypedagógusnak, ahol akkor még ez a terület - a kitűnő magyar
gyógypedagógiához képest - fejletlen volt. Úgy éreztem, ott használni
tudok. Egy akkoriban kiment - Brazíliában azóta végleg megtelepedett
-laboratóriumi kollégámat, Balázs Pétert kértem, tudakolja meg, mit
lehetne odakint dolgoznom. Részletek a válaszából:

Kedves Flori,
igazán nagy öröm volt levele. írt ugyan benne egy laborbeli közös levélről
is, ami sajnos nem érkezett meg. Ezek szerint már nincs is kilátás rá...
Énszerintem gondolkodás nélkül kell jönnie! Rengeteg lehetőség van a
maga szakmájában. Nyelv és szaktudásával egy hónapon belül
elhelyezkedne. Az előmenetele meg biztos! Tervem különben egy
otthonihoz hasonló labor létesítése, egy gimn. intézettel kapcsolatban.
Nem vagyok túl optimista, ha azt mondom, egy év múlva már komolyan
gondolkodhatom e felől. Milyen jó lenne, ha akkor itt lenne!
A többi dologról a közös levélben írok.
Kérésem is van, amit maga megengedett levelében. Küldje ki az összes
vizsgálati lapunkat (teszt) ami küldhető. A magáét is, amit az értelmi
fogyatékosokkal csinált. Lehetőség szerint mindenből két, esetleg három
példányt. Ezt már utolsó levelemben is kértem, de vagy a sok bába között
mert nem személytől, hanem általánosságban kértem, veszett el, vagy a
postán. Szóval teszt, teszt, teszt, mert abban van itt nagy hiány.
Uruguaynál feltétlenül lényegesen nagyobbak itt a lehetőségek. Két
számot közlök csak: Brasilia 17 x nagyobb, mint Franciaorsz. Uruguay 17
x kisebb, mint Fro. Egész Délamerikában itt van a legtöbb lehetőség!
Legnagyobb, legvisszamaradtabb épp a nagysága miatt.
Nem akarok sokat írni, higgyen nekem, boldog az, ki itt lehet, és ha van
lehetősége jöjjön rögtön! Pénzt ha 500-1000 p. értékűt hoz, Nemz. Bank
feltétlenül engedélyezi, úgy az bőségesen elegendő! 500-ból három
hónapot élhet szépen gond nélkül...
Sajnos azt is meg kell írni, hogy pl. csak orvosoknak itt nagyon nehéz a
helyzetük, mert nem praktizálhatnak. A Maga mestersége és az, amit én
csinálok, azonban nincs diplomához kötve, Magának úgyis van, itt ilyent
nem is lehetne szerezni. Itt egy főiskolát létesíteni is volna lehetőség!
Biztos kaphatnánk (?) állami támogatást, és ezenkívül még életünkben egy
szép szobrot! Az utóbbi nem fontos, de itt kijár.
Az egész Labort legjobb lenne ide áttelepíteni!... Sok szeretettel üdvözli:
Péter

Végül mégis itthon tartott a sorsom.

Összeházasodtunk Illyés Gyulával, teljesen titokban, még a legszűkebb
családunk is csak utólag tudott róla. Egy viceházmester s annak
asztalossegéd barátja volt a tanúnk, se azelőtt, se azóta nem láttuk őket.
Éltünk továbbra is titokban. Közben beköltöztünk a szüleim által építtetett
családi ház egyik lakásába. Ámbár ennek a titkos házasságnak nem kis
varázsa volt, lassanként lányunk, Ika megszületése után mégis elterjedt
összetartozásunk, házasságunk híre. így kezdtünk nyilvánosan is
nyugodtabban munkánknak, hivatásunknak élni.
JEGYZETEK

1. Akkori munkahelyi főnököm, dr. Szondi Lipót főorvos, a

Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola kórtani és gyógytani
laboratóriumának vezetője megbízásából munkatársainak egyik feladata
-így az enyém is - különböző pszichológiai és gyógypedagógiai
vizsgálatok fölvétele volt. Ezek közt a szakkörökben akkor már
általánosan használt Rorschach-féle személyiségvizsgálaté is. Különböző
korú, képességű, foglalkozású, átlagos személyeken, átlag fölötti
tehetségeken és - természetesen - különféle testi-szellemi-érzelmi
sérülteken. Ez a fölvett és kiértékelt anyag egyben összehasonlítási alapul
szolgált az ekkor már kialakuló Szondi féle „genoteszt"-hez. Utóbbi ma
már szintén teljesen kidolgozott, közismert személyiségvizsgáló módszer.
Az 1944 óta Zürichben élő Szondi Lipót pedig nemzetközi szaktekintély és
több egyetem tiszteletbeli doktora. 1934-től volt tanárom, 1936-tól
főnököm. Ő volt példaképe nemzedéknyi tanítványának és munkatársának
arra: hogyan lehet dolgozni sokat - szenvedéllyel - és önzetlenül. (1986.
január 28-án halt meg, 93. évében.)
A Rorschach-vizsgálat anyagát, jóval később, feldolgozta két -
pszichiátriai területen dolgozó - klinikai pszichológus: dr. Bagdi Emőke és
dr. Láng Iringó. Mivel a teszt befejezetlen maradt, a szakmai szabályok
szerint csak „vak értelmezéssel" - és „kompromisszummal" - lehetett a
képek felszólító jellegének elemzését elvégezni. A könyvbe - minden
érdekessége mellett - ez azért nem került még be, mert József Attila körül
annyi orvos, elmegyógyász, pszichológus, lélekelemző forgott, és ez a
személyiségvizsgálat annyira elterjedt, közismert volt, hogy föltételezhető,
lappang valahol valamelyikük által fölvett teljes anyag.
2. Erre az időszakra volt jellemző a diplomások munkanélkülisége. Az
egyetemi vagy főiskolai oklevelet szerzett fiatalok gyakran éveken át nem
juthattak szakképzettségüknek megfelelő álláshoz. Akkoriban meg kellett
küzdeni már előre a munkahelyért, s meg kellett dolgozni is érte. Én a
nyelvszakos tanári oklevelemmel valahol elhelyezkedhettem volna, de -
mivel ragaszkodtam a gyógypedagógiához - inkább ott kezdtem dolgozni,
az első két évben „díjazás nélküli gyakornok"-ként. Három napon át a
Főiskola igazgatója, dr. Tóth Zoltán megbízásából szakirodalmat
fordítottam, hazai és külföldi szakkönyveket ismertettem, a Főiskola
könyvtárát rendeztem, külföldi vendégeknek tolmácsoltam, többek közt.
Dr. Szondi Lipót mellett a másik három napon a munkám több és
összetettebb volt: sérült („fogyatékos") gyermekek vizsgálata (tömegével),
gyógypedagógiai pszichológiai leletek írása, a gyógypedagógia legújabb
módszereinek, fejlődésének nyomon követése, szakszemináriumok,
előadások tartása, megbeszélések és a mindezzel járó, szinte alig
felsorolható tennivalók. (Csak zárójelben teszem hozzá, hogy pénzt is
kellett keresnem, az „életre"; csak a kulturális szórakozást említem: utazás,
társaság, könyvek, színház, hangverseny, sport. Ezért magántanítványt és
magánvizsgálatot is vállaltam. így volt minden órám -percem szinte -
kitöltve. Igen tág volt az érdeklődési köröm, szerettem és j ól bírtam ezt a
zsúfoltságot.)
3. Menti talán Gyömrői Editet, hogy nem pszichiáter volt, még csak nem is
orvos. Hogy mi volt az alapképzése, hol, kitől tanulta meg a
pszichoanalízist? Milyen gyakorlata lehetett a lélekelemzésben?
Tudomásom szerint dr. Rapaport Samutól, aki maga is foglalkozott egy
rövid ideig József Attilával, nyilván kaphatott valami szakmai alapot.
Azonkívül Bécsben részt vett pszichoanalitikai kiképzésben. Évtizedek
múlva, amikor külföldről hazalátogatott, élt benne lelkifurdalás József
Attila miatt, szavahihető helyről hallottam.
4. Befolyásolhatta József Attila iránti viselkedésemet kislánykori
ábrándozásom is. Amióta csak fölmerült bennem, hogy egyszer majd
férjhez megyek, úgy képzeltem el a házasságot, hogy a férjem valamilyen
föltaláló vagy művész lesz, festő, szobrász (sohasem gondoltam, hogy
író!), akit csak a halála után fedeznek föl, ismernek el. Én fogom segíteni a
munkáját, dolgozom rá. Ennek az ábrándnak talán olyasmi lehetett az
alapja - gondoltam később, felnőtten -, hogy mivel magamat nem tartottam
képesnek, elég tehetségesnek nagy alkotó munkára, csak másokon át
tehetek valami értékeset. Azt pedig, hogy mindennél többre becsüljem a
tehetséget, a becsületességet és mintegy természetes velejárójaként a tiszta
jellemet, már a családban, igazságszerető édesapámtól és áldozatkész
édesanyámtól láttam és tanultam.
5. József Jolán, József Attila halála után írt életrajzát egy névtelen levél
közlésével fejezi be. Ez a levélíró - idézi József Jolán - megérezte József
Attila halálát. Benézett József Attila szekrényébe, és „egy ingnek a lehulló
elszakadt karját" látta, „mint egy eltemetett emberét". Ez a Klára nevű
röntgenasszisztens nővér az a „kolozsvári lány" volt, akire József Attila
barátai gondoltak a Flóra-versek megjelenésekor. Akiről Becsky Andor az
Élet és Irodalom (1961) valamelyik számában leírta, hogy „előre látott
mindent, és eszelős módjára borult a költő elé, megvidámítani tiszta
perceit". Azóta már ismert személy, Eisler Klára, közelebbit tud róla a
József Attila-irodalom.
6. S'il n'y a pas de tentation, il n'y a pas de Christ, szó szerint fordítva: Ha
nincsen kísértés, nincsen Krisztus - et s'il n'y a pas de Dieu „és ha nincsen
Isten". (Francia mondás).
7. A szakmai: orvosi, elmegyógyászi, pszichológusi, főképp
pszichoanalitikusi véleményekből csak a legutóbbi években megjelent
jelentékenyebbeket említem meg.
Bak Róbert, József Attila utolsó - a pszichoanalízisben még nem eléggé
jártas - orvosa, József Attila halála után, 1938 februárjában megjelent Szép
Szó-ban írja le először József Attila kóresetét. Ő állapította meg (nyilván
Benedek professzorral megbeszélve) leghatározottabban József Attila
betegségének diagnózisát, ő kezelte ennek alapján. A későbbiekben több
kóresetleírásában visszatér rá.
Ezt a patográfia-sorozatot, egyre nagyobb anyaggal gazdagítva és
tágabban elemezve Bókay, Jádi és Stark több ízben is feldolgozták.
A József Attiláról fölmerült friss adatok alapján, előző tanulmányaikat
kibővítve legújabb munkájukban komplex eljárást használnak, amely
„eltér a szokásos módszerektől, és a pszichiátria, pszichológia, illetve az
irodalomtudomány határterületén, többféle gondolkodási mód
összeegyeztetésével próbálkozik". (Bókay Antal, Jádi Ferenc és Stark
András: Köztetek lettem én bolond... JAK-füzetek, 1982, Magvető, 202
old.) (Zárójelben jegyzem meg, hogy a szerzők tőlem is kértek anyagot,
könyvük befejezése előtt. Kései válaszomért elnézést kérve megírtam,
azért is elnézést kérve, hogy József Attila leveleinek ismertetését még nem
érzem időszerűnek.)
Ebből a sokszínű szemléletet összeegyeztető anyagból - amennyire lehet,
egyoldalúan - csak a Költő és orvosa című fejezetet emelem ki. Ez
tartalmazza a még élő Bak Róbertnek József Attiláról megmaradt
visszaemlékezéseit; a többi anyag, feljegyzés (Rapaporté, Gyömrőié)
elveszett, vagy talán nem is volt (kórelőzmény, kórrajz, vizsgálatok, stb.
117-152. old.)
A külföldre távozott Bak Róbert József Attila kórrajzát hat alkalommal
ismerteti: 1939-ben és 1941 -ben német nyelvű, 1939-ben és 1971 -ben
angol nyelvű szaklapokban. Az első patográfiájában, a Szép Szó-beli
leírásában a szerzők szerint a patográfia szakmai kérdései másodlagosak.
Ezért, bár a legbővebb forrásanyag, mégis értékeléseit, következtetéseit
bizonyos fokú óvatossággal kell számba venni. Mivel pedig cikkei mind
ezen a patográfián alapulnak, „pozitívumai mellett hiányosságait is
átveszik." (122. old.) József Attila pszichózis előtti állapotát Bak dr. úgy
jellemezte, hogy „abból egy pszichopátiás személyiség képe rajzolódik ki,
aki szkizoid jellemzőkkel is rendelkezik, s aki már igen korai éveitől
depresszív tüneteket is mutatott." (143. old.) Amerikai szakmai
előadásában a betegséget „processzus szkizofrénia biztos példája"-ként
ismerteti.
E mellett a diagnózis mellett Bak Róbert kitartott. Karinthy Ferenc írta le,
hogy New Yorkban, 1968. X. 16-án egy szállóban találkoztak, véletlenül:
„...dr. Bakba ütközöm a liftben. Kövér, szakállas, grandiózus figura.
Becipel magához, whiskyvel itat, és hajnalig József Attila-verseket olvas
föl. A költő betegségéről mesél, szerinte gyógyíthatatlan pszichopata volt.
S avval dicsekszik, hogy Illyés őróla írta a Lélekbúvár-t..."
(Óvilág és Újvilág. 1985. Szépirodalmi Könyvkiadó. 353. old.)
Az öngyilkosság dr. Bak patográfiáinak végén az utolsó dolgozatban kerül
csak megemlítésre, bizonytalan „talány"-ként: „Ki tudja, miért tette",
„Óvatlan pillanat" (126. old., 130. old.).
Végül, mintegy összefoglalásként: „A Bak-patográfíák jól tükrözik azt a
dilemmát, ami Bak Róbertben lezajlott az eset kapcsán. Egy ismeretlen
kóreredetű betegséget kellett humánus körülmények között gyógykezelni
úgy, hogy meggyógyítsa a szenvedő embert és megmentse a nagyrabecsült
költőt." (149. old.) - „Bak első patográfiájában jelzi, hogy ő tisztában volt
vele: a valóságérzés teljes megszakadása esetén nem tud segíteni, és
[József Attila] érezhette, hogy elszakadt a valóságtól, hogy a teljes
gyógyulást, amit annyira óhajtott, nem érheti el, hogy nincsen kiút számára
a kaotikus világból." (151-152. old.)
Az előbbi könyvvel azonos évben, 1982-ben jelenik meg egy francia
nyelvű pszichoanalitikai szaklapban hosszabb tanulmány József Attiláról:
Histoire d'une „réaction thérapeutique negative". (Egy „negatív
(vissza)hatású terápia" története.)
Eva Brabant: Le coupable innocent. (Le poéte Attila Józsefet ses
psychanalyses.) Az ártatlan bűnös. (József Attila a költő és lélekelemzései.
Paris, Dupont, J. 1982, Le Coq-Héron. 65 o.)
Szerző a legnagyobb magyar költők közé, Petőfi és Ady mellé sorolja
József Attilát. A magyar lélek-elemzés történetében nemcsak azért tartja
jelentősnek szerepét, mert három analitikus kúrán is átesett, nemcsak mert
gondolkodásában, prózai írásában, főképpen pedig költeményeiben is
nyomot hagyott az analízis (legtöményebben szabad-asszociációs
analitikus naplójában), hanem mert ez a kezelés nem tudta segíteni
problémái megoldásában, s nem tudta megakadályozni kétségbeesését, sőt
az öngyilkosságát.
József Attila életsorsának és környezetének rövid ismertetése után sorra
veszi József Attila analíziseit. 1931 -ben néhány hónapon át Rapaport
Samu kísérelte meg a lélekelemzés módszerével kezelését neurotikus
gyomorpanaszai miatt. Ennek sikertelensége után József Attila egy
Rapaporthoz küldött levelében írja: „Egy beteg világ beteget csinált
belőlem, és most betegnek deklarál."
Gyömrői Edithez kerül ezután analitikus kúrára, 1935-ben. A kifejlődő
szerelem indulat-áttételes jellegű, viszonzatlan marad, a kezelés ismét
kudarc, az analitikus lemondja a kezelés folytatását.
Harmadikul Bak Róbert tesz kísérletet. Véleményével, hogy József Attila
skizofréniája a második analízis alkalmával fejlődött volna ki, Brabant
nem ért egyet. Németh Andor (?) feltevését fogadja el, hogy a betegség
József Attilával született, vele nőtt fel, vele alakult, olykor hónapokig
szünetelt. Megemlíti Brabant az inzulin-kóma gyógyszeres - ugyancsak
sikertelen - kísérleteit is, s a család nehéz anyagi körülményeit.
József Attila számára - szerinte - az öngyilkosság volt a végső megoldás. A
leláncolt Prométheusz volt ő, és egyben a saját máját maró keselyű.
Életének három önpusztító próbálkozása után a negyedik sikerült: a
menekülés a Hét Toronyból.
*
Az ismertetett szakmunkákból az világlik ki, hogy József Attila gyógyítása
érdekében teljes jóhiszeműséggel „sok minden megtörtént". S hogy ez
mégsem volt eredményes? Egy mentő mondat felel rá: „Erre a feladatra az
akkori pszichoterápiás eszközök és szemlélet nem voltak alkalmasak."
Jádi-Bókay (149. old.)
Fölmerült az is, hogy csak át akart bújni a vonat alatt, „baleset" volt.
(András Zoltán: Egy kórrajz margójára. Korunk, 1967/12.)
A József Attiláról szóló irodalom rendkívül gazdag és változatos.
Tudományos alapozású, kritikai kiadások, orvosi (pszichiátriai,
pszichológiai, pszichoanalitikai) szakkönyvek, a rokonok, barátok,
ismerősök megfigyeléseit tartalmazó, olykor szinte szépirodalmi
képességgel megírt kötetek sorozata jelent meg. Ezek és a forrásmunkának
tekinthető megemlékezések, méltatások, tanulmányok, vitacikkek egyre
több adatot halmoznak föl, egyre jobban megvilágítják József Attila
alakját.
De a József Attila-rejtély fennáll, különösen betegségének pontosabb
diagnózisa és öngyilkosságának közvetlen oka még mindig „talány".
Mindezekből a munkákból csak azokat említettem, amelyek szorosan e
könyv tárgyához tartoznak: amennyit József Attila hozzám intézett
leveleinek magyarázatához és utolsó hónapjainak megértetéséhez
hozzátehettem.
8. 1938-tól kezdődően hivatalosan részt vettem egy öt éven át tartó
vizsgálatsorozaton Doboz községben (évente 2-3 héten át). Az úgynevezett
„nincstelen"-ek, a földtelen földmunkások gyermekeinek testi-szellemi
fejlődését követte nyomon egy szakemberekből álló munkaközösség. Ebbe
kapcsolódott be később Illyés Gyula is. Körülbelül 150,3-10 éves
gyermekből álló kísérleti csoport naponta háromszor kapott kielégítő,
vitamindús étkezést ezen az öt éven keresztül. Az összehasonlító,
ugyancsak 150, ugyanolyan korú és életvitelű gyermekből álló csoport
pedig ruhaneműt kapott. A kísérlet célja az volt, hogy kikutassák,
mennyire járul hozzá a megfelelő étkezés a testi-szellemi fejlődéshez.
Az első két év vizsgálatairól beszámoló jelent meg 1939-ben Illyés Gyula
Lélek és kenyér című könyvében. Az előzményekről pedig ugyancsak
Illyés Gyula írt a Dániel az övéi közt színdarabjának előszavában Hogyan
születik^ színdarab címen. (1977, Embereljük meg magunk, Életmű-
sorozat.)
9. „Cet étre souffre, donc je l'aime" szó szerint: „Ez a lény szenved, tehát
szeretem." Az idézet Jean-Marie Guyau francia filozófus-költőtől való, aki
disszertációm témája volt. Élete és műveiből megismert emberi nagysága,
tehetsége, majd betegsége, szenvedése, korai halála (alig harminchárom
évet élt, akárcsak József Attila - 1855-1888) nagy hatással volt rám. Talán
legtöbbel valamennyi tanárom, példaképem közül, élőket-holtakat
beszámítva. Minden művét, szinte minden sorát olvastam. Eszményi,
„félelem és gáncs nélküli" jellemnek éreztem.
10. Lánykorom idején egészen más volt a lányfiú kapcsolat. A mai
fiatalok nagy része ezt talán nem érti, nem is értheti. A testi bizalmasság
legfelsőbb fokát majdnem szigorú erkölcsi tilalom korlátozta a házasság
utánra - a lányoknak. Főképp a polgári családokban - tágan értve a polgár
fogalmát - szégyen, szinte botrány volt a tilalom átlépése. Különösen pedig
nős férfival. A nős férfi - tabu volt a „tisztességesen gondolkodó" lányok s
még inkább szüleik számára.
11. Szántó Judit a József Attila Emlékkönyv-ben azt írja, hogy „kis szürke
kabátban, egy lehetetlen sapkában" voltam. Jolán szerint - másnap látott ő
ugyanúgy öltözve - „divatjamúlt kabát, diáklányos sapka" volt rajtam.
Vagyok annyira nő - és tán annyira hiú is -, hogy ezt ne hagyjam szó
nélkül. Valóban nem szeretek föltűnni, szeretek beolvadni az átlagba külső
megjelenésemben. Büszkeségből akartam egyszerű lenni? Nem
öltözködéssel akartam tetszeni? Nem öltöztem sem „elegánsan", főképp
nem „divatosan", de épp azért nem volt rajtam „divatjamúlt" sem. Pasztell
színű, angol szabású, jó anyagú ruhákat, kabátokat viseltem. Diáksapkát
sosem hordtam. Hacsak a párizsi diákéveim alatt megszokott „béret"-t nem
vélték annak, mert ez volt nekem is.
A József Attila körébe tartozó nők viszont, úgy látszik, Jolán éppúgy, mint
Judit, valóban elegánsan, a „legutolsó divat" szerint öltözhettek? A József
Attila Emlékkönyv-ben és másutt is ilyen leírás van róluk, főképp Jolánról:
„feltűnően jól öltözött, nemcsak divatosan" (Tettamanti), „rendkívül
elegánsan járt, az utcán utána fordultak" (Eperjessy Kálmán).
12. József Jolán Attiláról írt könyvében elmondja, hogy Attila szerint
levelére ugyanannyi sorban és ugyanúgy a belső oldalon fogok válaszolni.
S valóban így történt. Hát nem így történt, bár érdekesebb, misztikusabb
lett volna így. (Megvan az ő írása és az én válaszom: az övé levelezőlap, az
enyém levél, így a sorok száma sem egyezhet.) Jelentéktelen apróság, de
hasonló alapja lehet valami komolyabb félreértésnek is.
13. Utolsó leveleimet elveszettnek hittem. De ezek közül az Akadémiai
Kiadónál megjelent József Attila válogatott levelezése című könyvben,
1976-ban megjelent három, József Attilához írt levelem. Ezeket pótlólag
beiktattam. (Gondozója: Fehér Erzsébet.)
1980-ban József Attila kéziratai és levelezése katalógusában (PIM) pedig
Flórának - József Attila címen összesen 49 levél szerepel a katalógusban
(lelőhely magántulajdonban), és Flóra -József Attilának címszó alatt 17
levelet tartanak nyilván (lelőhely magántulajdonban) és mintegy 20 üres
borítékot „.. .a borítékhoz tartozó levél a háború alatt valószínűleg
megsemmisült" címen. (Összeállította M. Róna Judit.)
Egy levél tintaírásos eredetije van még a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A
levél másolatát utólag kaptam meg. Másolatban itt közlöm:

Édes, drága Flóra (Budapest, ?)

megkaptam a levelét, csudálatos módon nagyon örültem annak, hogy
olyan bizalmatlan. Hogy t. i. csak szóval akar felelni kérdéseimre.
Azt irja, hogy sok mindent nem ért levelemből (azóta valószínűleg
megkapta a másodikat is.). Nagyon kérem, feledje el azokat a butaságokat,
amiket írtam, én sem értem őket. Semmit, de semmit nem értek. Nem igaz
az, hogy egy napig sem bírom ki nő nélkül - miért is írtam? Úgy szerettem
volna, ha azt mondja, vagy írja: Attila, kedveském, szeretlek, hát várjál.
Itt ülök egy kis étteremben és borzasztó rossz érzés fogott el, amikor
fölengedtem a fejembe mindazokat az értelmetlen, vagy annak látszó
gondolatokat, amelyek a legjobban fejeznék ki érzelmeimet. Többször is
elfutotta szememet a könny, amikor így beszélgettem magamban: Édes
Flórám, nem szeretlek, igazán nem szeretlek, csak ne bántsál." Ebbe bele
kell örülni, ha ugyan nem vagyok máris őrült. Hiszen mit mondhatna erre?
Azt, hogy „hát ha nem szeret, akkor mit akar? Én igazán nem bántom
magát." Mert úgy kellene ennek lennie, hogy én igenis elsírjam ezt
magának és azt felelje maga erre, odavonva a keblére, mint egy
kisgyereket: „no nem baj, én azért igazán szeretlek és így is nagyon
boldogok leszünk. Csak teljesítsük a kötelességeinket."

A levelet nem számoztam meg. Érzésem szerint július elején írhatta,

azután, hogy Tihanyba utaztam. Akkor volt az a számomra is érthetetlen
időszak, amikor hosszas, igen jó állapota után - hirtelen, váratlanul
szanatóriumba került.
József Attila utolsó hónapjainak a története ezzel -az én részemről - csak
lezárult, de nem fejeződött be. Még szó lesz róla Illyés Gyulával való
levelezésünkben és Illyés Gyula kiadatlan Naplójegyzeteiben.
A SZERKESZTŐ UTÓSZAVA

József Attila utolsó hónapjainak, a „másvilággal feleselő" költő emberi

kapcsolatainak és betegsége körülményeinek a valódi történetét igen sok
lényeges - végső tragédiájának a megértése szempontjából pedig,
mondhatni: alapvető - vonatkozásban mindmáig homály fedi. Az életével
foglalkozó, munkásságát elemző s folyvást gyarapodó tanulmányok és
emlékiratok ellenére, kiváltképpen szerelmi költészete utolsó nagy
ciklusának: a Flóraverseknek az emberi hátterét, valamint betegsége
természetét illetően lényegében pontosan fejezi ki ezt a bizonytalanságot
egy nemrégiben megjelent tanulmány is, amikor megállapítja: „sajnos, a
költőt körülvevő realitásról vajmi keveset tudunk." S hasonlóképpen
pontos a fogalmazása akkor is, amikor ennek az okát abban jelöli meg,
hogy „József Attila és Flóra kapcsolatát főleg József Attila értelmezéséből
ismerjük. Megfelelő dokumentumok hiányában pszichopatológiai háttere a
költőre nézve részletesen nem interpretálható." S valóban; ha nem tudjuk,
mert honnan is tudhattuk volna, hogy tulajdonképpen mi is történt kettejük
között, sőt: hármójuk életében ezekben a hónapokban, hiszen ennek a
történetnek Illyés Gyula a harmadik főszereplője a háttérben, akkor nem is
csodálkozhatunk azon, hogy a majd fél évszázados József Attila-irodalom
erre vonatkozó feltételezései és elképzelései közül egyik sem bizonyult
alkalmasnak arra, hogy kielégítő magyarázatot kínáljon az igazságra
szomjas utókornak. Hogy-még a római jogszolgáltatásból ránk örökített -
természetes és ösztönös kérdésre elfogadható választ találjon: - Kinek az
érdekében? Cui prodest? És: - Cui bono? Kinek a javára, kinek a hasznára
történt végül is az, ami történt?
Az igazi válasszal a koronatanú: Illyés Gyuláné kettejük (illetőleg
hármójuk) kapcsolatának eleddig ismeretlen tényeit és dokumentumait
közreadó emlékirata ismerteti meg a költő utókorát, megtetézve azzal a
negyvenöt József Attila-levéllel, amelynek eddig csak a létezéséről
tudhatott, de idegen szem eddig nem látott, s amelyeket 1937. április 18-a
és 1937. december 3-a között juttatott el, a Flóra-versek ihletőjéhez
címezve, a költő. Ez az emlékirat a valóban megélt, megtörtént élet
hitelével és igazságával áll helyt önmagáért, s nem kíván kommentárt.
Legfeljebb arra figyelmeztet (s ez benne a legmélyebben megrendítő, ami
egyszersmind az igazságát is a legmélyebben garantálja), hogy miért
vallott szükségképp kudarcot minden eddigi kísérlet a történtek
megmagyarázására, túl azon, hogy a magyarázatokra vállalkozók nem
voltak, mert nem is lehettek a történtekre vonatkozó tények birtokában.
Egyszerűen azért, mert - mint az itt közreadott dokumentumokból is
kiderül -nem lehet az élet minden fájdalmas titkát és megpróbáló
szenvedését, egyik-másik szempont vagy motívum kinagyításával s a cui
prodest? szemléletével megközelíteni. A valóságban ugyanis minden, ami
Illyés Gyuláné emlékiratának a szereplői között történt vagy nem történt
meg, az mindenkinek az „érdeke" ellenére ment végbe vagy maradt el,
esetleg mindörökre. Ebben a történetben ugyanis a lélek elfojtott és vállalt
vonzódásainak, valamint a lélektan horrorjainak az álarcában a Sors
jelentette magát, méghozzá abban a kifürkészhetetlen és könyörtelen
alakjában, ahogyan azt a görög végzetdrámák ábrázolják. Ezt kell
észrevennünk benne, innen kell szemlélnünk szereplői történetét.
D. M.
SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ
FELELŐS VEZETŐ A SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ
IGAZGATÓJA A KIADVÁNY AZ ALFÖLDI NYOMDÁBAN
KÉSZÜLT
DEBRECENBEN, 1987-BEN
MUNKASZÁM 2684.66-14-1
FELELŐS VEZETŐ BENKŐ ISTVÁN
VEZÉRIGAZGATÓ FELELŐS SZERKESZTŐ DOMOKOS MÁTYÁS
MŰSZAKI VEZETŐ GINÁCS LÁSZLÓ KÉPSZERKESZTŐ KISS
MARIANNE MŰSZAKI SZERKESZTŐ PÓLYA LAJOSNÉ
A BORÍTÓ-ÉS A KÖTÉSTERV
KOLOSVÁRY BÁLINT MUNKÁJA
MEGJELENT 7,56 A/5 ÍV TERJEDELEMBEN
SZ 4444-1-8688
f ISBN 963 15 3318 2