BORÍTÓSZÖVEG

„Carlo Rovelli az egyik leginkább számontartott elméleti fizikus a világon.

Milétoszi Leukipposztól kezdi, szól Lucretiusról, Dantéról, ellátogat a
firenzei keresztelőkápolnába, hogy élőben közvetítse nekünk a folyamatban
lévő kutatást, azokat az immár csaknem egy évszázados próbálkozásokat,
hogy végre sikerüljön egységesen látni a relativitáselméletet és a
kvantummechanikát. A világról új képpel igyekszik szolgálni, olyannal,
»amilyennek azt ő látja napjainkban«, de közben számba veszi mindazt,
amiről a tudomány tudja, hogy nem tudja.”
Bruno Arpaia, L’Espresso

„Ezt a könyvet minden tizennyolc évesnek azonnal meg kellene kapnia

ajándékba, aki azon tűnődik, mit tanuljon. De melegen ajánlható minden
tanárnak is, nem csak a természettudományi tárgyakat oktatóknak. Valóban
lényegi kérdést tárgyal: arról az erőfeszítésről szól, amelyre szükség van, ha
megpróbálkozunk a világ megértésével. De szól a szépségről is, ami ebben az
erőfeszítésben rejlik.”
Franco Lorenzoni, 24 ORE Domenica

„Ami a klasszikus témák kifejtését illeti, Rovelli tudatosan vagy ösztönösen,

de Descartes A filozófia alapelvei című értekezéséből merít ihletet, amelynek
szerzője maga is sugalmazta, hogy »úgy kell olvasni, mintha regény lenne«.
És Rovelli könyve valóban így olvasható: egyetlen lélegzettel; főleg az első
része, amelyben könnyed ecsetvonásokkal és meggyőzően vázolja fel az
elméleti fizika történetének fordulópontjait.”
Piergiorgio Odifreddi, La Repubblica

„Rovelli végre szélesre tárja egy tantárgy, a fizika kapuit, amely – valljuk be
– legtöbbünknek nem egyéb, mint emlékezés egy szűnni nem akaró
rémálomra gimnáziumi éveinkben, és visszaadja a tárgynak mindazt a
varázserőt, ami benne rejlik.”

www.piegodilibri.it

„A legtöbb szempontból ez a könyv a tudományos ismeretterjesztés

modellje.”
Robert P. Crease, Nature

„Az ugyanis, amire Rovelli törekszik, a fizika történetének legszebb

gondolata: nevezetesen, hogy két elmélet egyesíthető, s abból új elmélet
születik – gazdagabb, tágasabb és erősebb, mint azok, amelyekből létrejött.”
Thomas Kramar, Die Presse

„Rovelli célja mindenesetre jóval több a kvantummechanika értelmezésénél.

Nagyratörő terve az, hogy egyesítse ezt az elméletet Einstein általános
relativitáselméletével, a gravitáció modern elméletével… A fizika
konzisztens felépítéséhez azonban egységes nyelvre van szükség.”
Claus Kiefer, Frankfurter Allgemeine Zeitung

„Az olasz tudós-íróhoz, Primo Levihez hasonlóan Rovelli nem találja

összeférhetetlennek a két kultúrát [a tudományt és a művészetet], csak
kölcsönös vonzódást lát. Lucretius terjedelmes filozófiai költeményében, A
dolgok természetéről-ben a természeti világ titkainak ragyogó ünneplését
látja, amellyel sokban megsejtette a mai fizikát.”

Ian Thomson, The Guardian

„Van még egy dolog, ami különlegessé teszi ezt a könyvet: Rovelli
hajlandósága arra, hogy több kérdéssel hagyja magára az olvasót, mint
amennyi válasszal. Ez lefegyverző, ugyanakkor üdítő is. Több kérdés, mint
válasz, úgy tűnik, ez tükrözi a valóság igazi természetét.”

Josh Trapani, Washington Independent Review of Books

CARLO ROVELLI
A VALÓSÁG NEM OLYAN,
AMILYENNEK LÁTJUK

A DOLGOK ELEMI SZERKEZETE

PARK KÖNYVKIADÓ
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Carlo Rovelli: La realtà non è come ci appare.
La struttura elementare delle cose
Raff aello Cortina Editore, Milánó, 2014

Fordította Balázs István

Copyright © 2014 Raff aello Cortina Editore, Milano

All rights reserved
Hungarian translation © 2019 Balázs István
Magyar kiadás © 2019 Park Könyvkiadó, Budapest
Borítóterv © Somogyi Péter
Borítófotó © Saranga Buwaneka
Szerzőfotó © Basso Cannarsa

Felelős szerkesztő Tönkő Vera

Szerkesztette Seres Iván
A szöveget gondozta Markwarth Ágnes és Lovass Gyöngyvér
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

ISBN 978 963 355 590 3

Elektronikus verzió:
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

Elektronikus könyv Bíró Botond

 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
a könyv angol nyelvű kiadásához

Kvantumgravitációs kutatásaim idején barátaim és az érdeklődők nemegyszer

kérték, magyarázzam el nekik, mi történik voltaképpen ezen a területen.
Hogyan lehetett új módon gondolkodni a térről és az időről? Többször is
sürgettek, hogy foglaljam össze közérthetően ezt a kutatást. Szép számmal
akad ugyan könyv a kozmológiáról vagy a húrelméletről, de olyan egy sem,
amely a tér és az idő kvantumtermészetét s kivált a hurok-kvantumgravitációt
mutatná be. Hosszasan haboztam, hiszen leginkább a kutatásra akartam
figyelni. Néhány éve, a témáról írott szakkönyvem befejezése után azonban
úgy éreztem, hogy a tudományos kutatók együtt már eléggé kidolgozták a
témát ahhoz, hogy helye lehessen egy népszerűsítő könyvnek is. Hiszen
varázslatos ez a közösen vizsgált terület; miért is kellene titkolóznunk?
Egy ideig mégis halogattam a dolgot, mert még nem állt össze a
fejemben, hogy milyen legyen ez a könyv. Hogyan magyarázhatnék meg egy
tér és idő nélküli világot? 2012-ben egy egész éjszaka vezettem egyedül
Olaszországból Franciaországba, és akkor rájöttem: csak úgy fogom tudni
érthetően elmagyarázni a tér- és időfogalomban zajló változásokat, ha
elmesélem az egész történetet a legelejétől. Kezdem Démokritosszal, és
végigmegyek azon az úton, amely a térkvantumokig vezetett. Elvégre én így
fogom fel azt, ami történt. Vezetés közben szépen kezdtem magamban
felvázolni a könyvet, s egyre izgatottabb lettem; azután egyszer csak egy
rendőrautó szirénázására lettem figyelmes: a rendőr felszólított, hogy
húzódjak le az út szélére. Jócskán túlléptem ugyanis a sebességhatárt. Az
olasz rendőr udvariasan érdeklődött, megőrültem-e, hogy ilyen veszettül
hajtok. Kimagyarázkodtam – hogy épp most jöttem rá egy régóta keresett
megoldásra. A rendőr büntetés nélkül továbbengedett, és sok szerencsét
kívánt a könyvhöz. Hát ez az a könyv.
A könyvet olaszul írtam, és először olaszul jelent meg 2014 elején. Nem
sokkal később egy olasz újságnak írtam néhány cikket a fizika alapjairól.
Ezután a rangos olasz Adelphi Kiadó felkért, hogy bővítsem egy kis könyvvé
a megjelent cikkeket. Így született a Hét rövid fizikalecke című könyvecske, s
legnagyobb meglepetésemre nemzetközi könyvsiker lett, sőt bámulatos
csatornát nyitott meg köztem és sok remek olvasóm között szerte a világban.
A Hét rövid fizikalecke tehát jelen könyv után keletkezett, és bizonyos
tekintetben összefoglalása néhány itt tárgyalt témának. Ha valaki a Hét rövid
fizikaleckét már olvasta, és szeretne többet megtudni, mélyebben elmerülni az
ott felvázolt különös világban, akkor itt az alkalom.
A hagyományos fizikát is a magam sajátos látásmódja szerint mutatom be
– úgy, ahogyan én felfogom –, s azon voltaképpen nem is igen van vita. De a
könyvnek az a része, amely a most folyó kvantumgravitációs kutatásokat
mutatja be, már a legsajátabb, személyes értelmezése annak, ahogyan a
dolgok éppen állnak. Határterület aközt, amit már megértettünk, és aközt,
amit még nem – ott távol vagyunk még a konszenzustól. Fizikuskollégáim
közül lesznek, akik egyetértenek azzal, amit írok, mások meg bizonyára nem.
Ez persze igaz minden olyan kutatásra, amely tudásunk határán zajlik, de
mégis inkább kimondom világosan, kertelés nélkül: ez a könyv nem a
bizonyosságokról szól, hanem kalandos utazásról az ismeretlen felé.
A könyv egészében véve útikalauz; végigvezet bennünket az emberiség
által bejárt, roppant látványos úton a valóság korlátozott és szűk látókörű
szemléletétől a dolgok szerkezetének egyre tágasabb megértése felé.
Varázslatos utazás: távolodunk a dolgok köznapi szemléletétől, de az
utazásnak távolról sincs vége.

Marseille, 2016. május 4.

 ELŐSZÓ
Séta közben, a tengerparton

Megszállottjai vagyunk önmagunknak. A magunk történelmét

tanulmányozzuk, a magunk lelki működését, a magunk filozófiáját, a magunk
irodalmát, a magunk isteneit. Tudásunk jókora része voltaképpen az ember
szüntelen körözése önmaga körül; mintha az egész világmindenségben mi
lennénk a legfontosabbak. A fizika, azt hiszem, azért tetszik nekem, mert
ablakot nyit a világra, és messzire tekint – szinte friss levegőt enged a házba.
Amit az ablakon át látunk, az folyamatosan csodálattal tölthet el
bennünket. Nagyon sokat megtanultunk már az univerzumról. Az évszázadok
alatt rájöttünk, hogy korábban mennyi mindenben tévedtünk. Azt hittük,
hogy a Föld lapos, és mozdulatlanul nyugszik a világ közepén. Úgy hittük,
hogy az univerzum kicsi, és hogy semmit sem változik. Úgy hittük, hogy az
ember valami különleges fajta, és nincs rokonságban más állatokkal.
Rájöttünk, hogy léteznek kvarkok, fekete lyukak, fényrészecskék,
térhullámok, és hogy különleges molekuláris szerkezetek vannak testünk
minden sejtjében. Az emberiség olyan, mint egy gyerek, aki felnövekedvén
döbben rá arra, hogy a világ jóval több, mint az ő kis szobája vagy a
játszótere: hogy a világ hatalmas, ezernyi dolog vár benne felfedezésre, és
számtalan olyan gondolatot ébreszt, amelyek eltérnek attól, amelyek
kezdetben megfordultak a fejében. A világegyetem sokarcú és határtalan;
folyamatosan egyre újabb és újabb aspektusait fedezzük fel. Minél többet
tudunk meg a világról, annál inkább csodáljuk változatosságát, szépségét és
egyszerűségét.
 De minél többet fedezünk fel belőle, annál inkább be kell látnunk, hogy
sokkal többet nem tudunk, mint tudunk. Minél nagyobb teljesítményűek a
távcsöveink, annál szokatlanabb és váratlanabb képet mutat az égbolt. Minél
jobban megfigyeljük az anyag parányi részleteit, annál jobban megismerjük
mélyszerkezetét. Ma már szinte egészen az ősrobbanásig ellátunk, addig a 14
milliárd évvel ezelőtti pillanatig, amikor megszületett az égbolt összes
galaxisa; de már kezdjük sejteni, hogy a Nagy Bummon túl is van valami.
Megtanultuk, hogy a tér görbül, és lassan már azt is pedzegetjük, hogy ez a
tér rezgő kvantumszemcsék szövevénye.
Egyre többet tudunk a világ működésének alapszabályairól. Ha
megpróbáljuk összeszedni mindazt, amit a 20. században a fizikai világról
megismertünk, akkor azok nem abba az irányba mutatnak, mint az iskolában
megtanult, az anyaggal és az energiával, a térrel és az idővel kapcsolatos
gondolatok. A világnak olyasféle elemi szerkezete látszik kibontakozni,
amelyet kvantumesemények nyüzsgő sokasága gerjeszt, s nincs benne sem
idő, sem tér. Kvantummezők rajzolják ki a teret, az időt, az anyagot és a
fényt, és információk cserélődnek az események között. A valóság
szemcseszerű események hálója; az őket összekapcsoló dinamika a
valószínűségen alapszik; és a tér, az idő, az anyag és az energia
valószínűségfelhőben oldódik fel az események között.
Ez az új és különös világ lépésről lépésre tárulkozik fel előttünk
mostanában, a részecskefizika legfőbb, nyitott kérdésének, a
kvantumgravitációnak a vizsgálatából. Ezzel a vizsgálattal igyekszünk
koherenssé tenni, összehangolni mindazt, amit a világból a 20. századi fizika
két nagy felfedezése, az általános relativitáselmélet és a kvantumelmélet
révén megértettünk. Ezt a könyvet a kvantumgravitációnak a bemutatására
szánjuk – és annak a különös világnak a bemutatására, amely feltárul benne.
A könyv „élő adásban” számol be a most folyó kutatásról: arról, amit még
csak most tanulunk, arról, amit tudunk, és arról is, amit ma – úgy tűnik –
kezdünk megérteni a dolgok elemi természetéből. Visszanyúlunk néhány
kulcsgondolatért a kezdetekig, a távoli múltba: így teremthetünk majd rendet
a világról alkotott elképzeléseink között. A kötet leírja a 20. század két nagy
felfedezését, Einstein általános relativitáselméletét és a kvantummechanikát;
igyekszik fizikai tartalmuk lényegére összpontosítani. Bemutatja a
kvantumgravitáció kutatási területén ma kirajzolódó világképet, s számot vet
a természet adta jelzésekkel: azzal, hogy a Planck űrszonda (2013)
megerősítette a standard kozmológiai modellt, és hogy 2013-ban nagy
várakozások ellenére sem sikerült a CERN-ben (az Európai Nukleáris
Kutatási Szervezetben) szuperszimmetrikus részecskéket megfigyelni.
Kifejti, milyen következmények adódnak a tér szemcsés szerkezetéből s
abból, hogy az idő eltűnik parányi léptékekben, ezenkívül az ősrobbanás
fizikájából, mit tudhatunk meg a fekete lyukak hőjének eredetéről és az
információ szerepéről a parányok fizikájának világában.
Platón híres hasonlata szerint, ahogyan azt Az állam VII. könyvében
leírta, az emberek egy sötét sziklaüreg mélyén, megláncolva tengődnek, és
csak árnyakat látnak: az árnyakat a hátuk mögött lobogó tűz fénye vetíti az
előttük magasodó falra. Ők ezt tekintik valóságnak. Egyikük azután
kiszabadul, elhagyja a barlangot, s felfedezi a nap fényét és a tágas világot. A
napfény eleinte elszédíti és összezavarja, hiszen szeme nem szokott a vakító
fényhez. De sikerül körülnéznie, majd boldogan visszatér a társaihoz, és
beszámol nekik mindarról, amit látott. Azok ellenben nemigen hisznek neki.
Mi is mind egy barlang mélyén élünk, a tudatlanság, az előítéletek
láncaihoz kötözve, s gyenge érzékeink csupán árnyakat mutatnak nekünk. Ha
megpróbálunk távolabbra látni, az csak összezavar bennünket: nem vagyunk
hozzászokva. De megpróbálkozunk vele. Ez a tudomány. A tudományos
gondolat feltárja a világot, újraértelmezi, és egyre jobb képekkel igyekszik
segítségünkre lenni: arra tanít bennünket, hogy egyre hatékonyabban
gondolkodjunk. A tudomány folyamatosan új utakat keres a gondolkodásban.
Látnoki erejével megrendíti az előítéletes gondolatokat, segíti a valóság új
területeinek felfedezését, és újabb, hatékonyabb képet alkot a világról. Ez a
kaland a felhalmozott tudás egészén alapszik, a lényege mégis a változás. A
világ határtalan és a szivárvány színeiben játszik, s mi neki akarunk indulni a
felfedezésének. Elmerülünk a titokzatosságában és a szépségében; és a
látóhatáron túl még feltáratlan területek rejtőznek. A határozatlanság és
tudásunk bizonytalansága, amint azzal tudatlanságunk végtelen szakadékaiba
letekintve szembesülünk, nem teszi értelmetlenné az életet, épp ellenkezőleg:
értékessé teszi.
Azért írtam meg ezt a könyvet, hogy elmondhassam, mi teszi nekem
olyan csodálatossá ezt a kalandot. Írás közben olyan olvasót képzeltem
magam elé, aki nem sokat konyít ugyan a fizikához, de szeretné tudni, mit
értünk már a világ elemi történéseiből, és mit nem értünk még, és hogy merre
keresgélünk tovább. De azért is írtam, hogy valamiképpen megpróbáljam
érzékeltetni, hogy a valóságnak milyen lélegzetelállítóan szép panorámája
tárul fel ebből a perspektívából.
Gondoltam kollégáimra is a könyv írása közben, útitársaimra, akik
szétszóródtak a világban; vagy a tudomány ifjú megszállottjaira, akik ezen az
úton szeretnének elindulni. Igyekeztem a relativitás és a kvantumok kettős
fényében láttatni a fizikai világ szerkezetének általános panorámáját, úgy,
ahogyan megítélésem szerint együtt összefüggő képet alkothatnak. Nem
pusztán ismeretterjesztő könyv ez; egyszersmind koherens nézőpontot
igyekszik megfogalmazni egy olyan kutatási területen, amelyen a
tudományos nyelv elvontsága olykor el-elfedheti az együttes látásmódot. A
tudományhoz hozzátartoznak a kísérletek, a feltevések, az egyenletek, a
számítások és a hosszas viták, ezek azonban csak eszközök – mint a
muzsikusnak a hangszere. A zenében végül más nem számít, csak a zene; s a
tudományban is mi más számítana, mint a világ megértése: ezt adhatja
nekünk. Kopernikusz bonyolult számításai nélkül is megérthetjük, milyen
fontos felfedezés az, hogy a Föld kering a Nap körül; s Darwin könyvének
bonyolult érvrendszerén sem kell végigrágnunk magunkat, hogy lássuk, miért
fontos az, amit felfedezett: hogy bolygónk valamennyi élőlénye közös
ősöktől származik. A tudomány dolga voltaképpen értelmezni a világot egy
fokozatosan bővülő nézőpontból.
Ebben a könyvben az új világkép kutatásának pillanatnyi helyzetéről
számolok be, úgy, ahogyan azt ma magam értelmezem, és megpróbálom a
lényegi problémákat és a logikai kapcsolódásokat a középpontba állítani.
Mintha egy barátomnak és kollégámnak mesélném el, ha – a tengerparton,
egy hosszú, nyári éjszakán át sétálva – nekem szegezné a kérdést: „És te mit
gondolsz a dolgok valódi természetéről?”
 Első rész

GYÖKEREK
Könyvünk Milétoszban kezdődik, huszonhat évszázaddal ezelőtt. De mi
szükség van a kvantumgravitációval foglalkozó könyvben ilyen régi
történetekre, emberekre és gondolatokra? Kérem az olvasót, ha szeretne is
minél hamarabb a térkvantumokról hallani, ne vegye ezt rossz néven tőlem.
Könnyebb megérteni a gondolatokat, ha visszanyúlunk a gyökereikhez.
Márpedig a világ megértésében hatékonynak bizonyult gondolatoknak nem
kis hányada több mint kétezer évvel ezelőttre nyúlik vissza. Ha röviden
végigkövetjük e gondolatok keletkezésének történetét, jobban megérthetjük
őket, és a későbbi lépések egyszerűvé és maguktól értetődővé válnak.
De ezzel még nincs vége; maradtak ugyanis olyan kérdések az akkori
időkből, amelyek ma is központi jelentőségűek a világ megértésében. A tér
szerkezetével kapcsolatos újabb elképzelések némelyike az akkoriban született
fogalmakból és kérdésfelvetésekből indul ki. Az akkori eszmékről szólva
nyomban fel is vázolok néhány olyan alapkérdést, amely meghatározó lesz a
kvantumgravitáció alapjainak megértésében. Vagyis a kvantumgravitáció
bemutatásával megkülönböztethetők a tudományos gondolkodás kezdeteiig
visszanyúló gondolatok – ha azok sokszor nem olyan ismertek is – a
gyökeresen új gondolatoktól. Az ókori világ bölcselőinek gondolkodásában
felbukkanó kérdések és Einstein, valamint a kvantumgravitáció által talált
megoldások között, mint látni fogjuk, nagyon szoros a kapcsolat.
 1.
SZEMCSÉK

A hagyomány szerint Kr. e. 450-ben egy ember hajóra szállt, hogy

Milétoszból Abdérába utazzon (1.1. ábra). S ez sarkalatos fontosságú út volt
a tudomány történetében.
Emberünk feltehetően politikai fordulat elől menekült: a városban az
arisztokrácia erőszakkal igyekezett visszaszerezni a hatalmát. Milétosz
gazdag és virágzó görög város volt, mondhatni, a hellén világ legjelentősebb
települése Athén és Spárta aranykora előtt. Eleven, nyüzsgő kereskedelmi
központ és vagy száz kolóniából álló hálózat kereskedelmi támaszpontokkal a
Fekete-tengertől Egyiptomig. Milétoszba karavánok tartottak
Mezopotámiából és hajók a Földközi-tenger térségének jókora részéből;
eszmék jöttek és terjedtek tovább.
A korábbi században az emberiség életében meghatározó gondolati
forradalom zajlott Milétoszban. A gondolkodók egy csoportja újraalkotta azt
a módot, ahogyan a világról kérdéseket érdemes feltenni és válaszokat
keresni rájuk. Anaximandrosz volt ezeknek a gondolkodóknak a
legkiválóbbika.
Az embernek örök kérdése – legalábbis azóta, amióta általunk is
olvasható, írásos emlékek maradtak fenn –, hogy vajon hogyan keletkezett a
világ, mi alkotja, hogyan rendeződik el, és miből fakadnak a természeti
jelenségek. S az emberek erre évezredek óta igen-igen hasonló választ adtak,
éspedig szellemek, istenek, képzelt, mitológiai lények és hasonlók
szövevényes cselekményekkel teli történeteivel. Az ékírásos agyagtábláktól
az ókori kínai szövegekig, a piramisokban talált hieroglifáktól a sziú indiánok
mítoszaiig, a legősibb indiai szövegektől a Bibliáig, az afrikai meséktől az
ausztrál őslakosok történeteiig ez mind a Szárnyas Kígyók vagy a Nagy
Tehenek, a haragos, kötözködő vagy kegyes istenek színes – lényegében
mégis egyhangú – kavalkádja: úgy teremtik meg a világot, hogy belefújnak a
szakadékokba, megszólalnak, hogy Fiat lux (Legyen világosság), vagy
éppenséggel kikelnek egy kőtojásból.

1.1. ábra Milétoszi Leukipposznak, az atomista iskola megalapítójának utazása (Kr. e. 450 körül)

Azután Milétoszban a Kr. e. 6. század elején Thalész és a tanítványai,

Anaximandrosz, Hekataiosz és az ő iskolájuk új módot találnak a
válaszadásra. Már nem a mítoszokhoz, szellemekhez, istenekhez
folyamodnak, hanem maguknak a dolgoknak a természetében keresik a
válaszokat. A gondolkodásnak ez a hallatlan forradalma az ismeretek
megszerzésének új módszerét teremtette meg: ez volt a tudományos
gondolkodás hajnala.
A milétosziak rájöttek, hogy ha pontosan megfigyeljük a dolgokat és
használjuk az eszünket, s nem képzeletvilágunkban, az ősi mítoszokban és a
vallásban keressük a választ mindarra, amit nem tudunk, s legfőképpen: ha
megfontoltan és kritikusan gondolkodunk, akkor újra és újra igazíthatunk a
világról alkotott képünkön, a mindennapi szemlélet előtt rejtve maradt
látószögekből fedezhetjük fel a valóságot, s ezzel új dolgokra bukkanhatunk.
A döntő felismerés talán az volt, hogy másképpen, újfajta módon is lehet
gondolkodni: úgy, hogy az már ne kösse meg a tanítvány kezét, ne
kényszerítse arra, hogy tisztelje és elfogadja mestere gondolatait, hanem ha
támaszkodik is rájuk, habozás nélkül elvethesse vagy kifogásolhassa az általa
kiigazítandónak vélt elemeket. Ez az az újszerű harmadik út: egyensúly egy
iskolához való csatlakozás és az iskoláéval ellentétes álláspont képviselete
között; ez nyit teret a filozófiai és tudományos gondolkodás későbbi hatalmas
fejlődésének. Ettől a pillanattól kezdve a tudás szédületes ütemben kezd
gyarapodni: hasznosulnak a múlt ismeretei, de lehetővé válik a kritika is,
ezek az ismeretek tehát maguk is folyamatosan korrigálhatók. Hekataiosz
káprázatos szavakat állított geográfiai munkájának élére, megragadja velük a
kritikai gondolkodás lényegét, s nem tagadja önnön gyarlóságának tudatát:
„Olyan dolgokról írok, amelyek valóságosnak tűnnek a szememben, a
görögök elbeszélései ugyanis, ahogyan látom, lépten-nyomon
ellentmondásosak és megmosolyognivalók.”
A legenda szerint Héraklész (Herkules) a Ténaro- (más néven Matapan-)
foknál szállt le az alvilágba. Hekataiosz tehát felkeresi ezt a földnyelvet a
Peloponnészosz félsziget délnyugati csücskén, s megállapítja, hogy onnan
nem vezet semmiféle út a föld alá, nincs semmilyen lejárat a Hadészba,
ennélfogva hamisnak ítéli meg a legendát. S ezzel új korszak veszi kezdetét.
Az ismeretek megszerzésének ez az új módja lenyűgöző gyorsasággal
vált hatékonnyá. Alig telik bele néhány év, és Anaximandrosz megérti: a Föld
az égben lebeg, és az ég folytatódik: ott van a Föld alatt is. Átlátja, hogy az
esővel lehulló víz a földi víz párolgásából ered, s hogy a világon fellelhető
anyagok sokfélesége bizonyosan leszármaztatható egyetlen egységes és
egyszerű összetevőből – ahogyan Anaximandrosz nevezi: az apeironból
(ἀπείρων), a „meghatározatlanból” („vég nélküliből”). Megérti, hogy az
állatok és a növények fejlődnek és alkalmazkodnak a környezeti
változásokhoz, s hogy az embernek más állatoktól kellett származnia – és így
tovább, és így tovább. Ezzel fokozatosan kiépültek a világ megértésének
mindmáig vallott alapszabályai.
Milétosz olyan helyen fekszik – a születő görög civilizáció és az ősi
mezopotámiai és egyiptomi birodalmak találkozási pontján –, ahol magába
szívhatja ezek tudását, másfelől körülveszi a szabadság és a politikai élet
jellegzetesen görög változékonysága, egy olyan társadalmi tér tehát,
amelyben már nincsenek fejedelmi paloták, sem befolyásos papi kasztok, s az
állampolgárok mint egyének az agorán vitatják meg a maguk ügyeit; ezzel
Milétosz az első olyan város, ahol az emberek együtt, maguk döntenek
törvényeikről, ahol – a Paniónionban, a jón poliszszövetség küldötteinek
védett találkozóhelyén – összeáll a történelem első népgyűlése, ahol az
emberek a történelemben adnak hangot az irányú kételyeiknek, hogy a világ
érthetetlen jelenségei csakis az istenek révén lennének megmagyarázhatók. A
vitában alakulnak ki a közösség szempontjából legjobb döntések, és szintúgy
vita révén érthetjük meg a világot. Ez Milétosz felbecsülhetetlen öröksége, a
filozófia és a természettudományok, a földrajzi és történelmi ismeretek
bölcsője. Nem túlzás azt állítani, hogy a földközi-tengeri térség, majd a
nyugati, s végül a modern tudományos és filozófiai hagyomány egésze jókora
hányadban a Kr. e. 6. század milétoszi gondolkodóinak eszmefuttatásaiban
gyökerezik.{1}
Ez a tündöklő Milétosz nem sokkal később szörnyű véget ért. A perzsák
kiterjesztették rá hatalmukat, majd levertek egy lázadást a birodalom ellen:
Kr. e. 494-ben kíméletlenül lerombolták a várost, s lakosságának nagy részét
rabszolgaságba hajtották. Athénban Phrünikhosz tragédiát írt Milétosz
bevétele címmel, s az mélyen megrendítette az athéniakat, olyannyira, hogy
végül még az előadását is betiltották, mert túlságosan nagy fájdalmat okozott.
Húsz évvel később azonban a görögök visszaszorítják a perzsákat, Milétosz
újjászületik, benépesül; újból kereskedelmi és szellemi központtá válik, s az
itteni gondolatok és eszmék szétsugárzódnak a világban.
Nyilván ez a szellemiség hatotta át azt az embert is, akivel ezt a fejezetet
nyitottuk: ő – Leukipposz – Kr. e. 450-ben a hagyomány szerint hajóra szállt,
hogy Milétoszból Abdérába utazzon. Életéről nem sokat tudunk.{2} Az biztos,
hogy könyvet írt A nagy kozmológia címmel. Abdérában azután egy
tudománnyal és bölcselettel foglalkozó iskolát alapított, s hamarosan
csatlakozott iskolájához egy fiatal tanítvány, Démokritosz (1.2. ábra); az ő
alakjának roppant árnyéka rávetül minden utána következő korszak
gondolkodására.

1.2. ábra Abdérai Démokritosz

Kettejük gondolkodását nehéz szétválasztani. Eredeti szövegeik elkallódtak.

Leukipposz volt a mester, Démokritosz a nagy tanítvány: a tanítvány a
tudomány minden területén számos könyvet írt, és nagy tiszteletnek örvendett
az ókorban – akkor még ismerték a szövegeit. Az egyik legnagyobbnak
tartották a tudósok között. „A legeszesebb a régiek közül”, mondta róla
Seneca.{3} Cicero pedig csak ennyit kérdez: „Kit hasonlíthatnánk hozzá,
nemcsak szellemi képességeinek nagysága, hanem gondolkodásának
merészségét tekintve is?”{4} Démokritosznak köszönhetjük az ókori
atomizmus gigantikus építményét.
Mit fedezett tehát fel Leukipposz és Démokritosz? A milétosziak rájöttek,
hogy a világ megismerhető az ész segítségével. Arra a meggyőződésre
jutottak, hogy a természeti jelenségek sokfélesége visszavezethető kell hogy
legyen valami egyszerűre, és igyekeztek is kideríteni, hogy mi lehet ez a
valami. Elgondoltak egy olyasfajta elemi szubsztanciát, amelyből minden
más felépül. A milétosziak közül Anaximenész úgy képzelte, hogy ez a
szubsztancia összesűrűsödhet, majd ritkulhat, s ilyenformán a világot alkotó
anyagok átalakulhatnak egymásba. Ez a fizika első csírája, alapszintű és
kidolgozatlan gondolat, de már jó felé mutat. Szükség volt egy gondolatra,
nagy gondolatra, nagy látomásra, hogy meg lehessen ragadni a világ rejtett
rendjét. Ez a gondolat származik Leukipposztól és Démokritosztól.
Démokritosz rendszerében ez a gondolat hallatlanul egyszerű: az egész
univerzumot végtelen üres tér alkotja, s abban számtalan atom mozog. Az
egész világmindenségben nincs is más, csak ez. A tér végtelen, nincs benne
se lent, se fent, nincs középpontja és nincs határa sem. Az atomoknak csak
formájuk van, más tulajdonságuk nincs is. Nincs súlyuk, nincs színük, nincs
ízük. „Csak emberi megállapodás szerint van édes és keserű, meleg és hideg,
és szín, a valóságban azonban csak atomok vannak és űr.”{5}
Az atomok oszthatatlanok, a valóság elemi szemcséit alkotják, tovább
már nem tagolhatók, s minden belőlük áll. Szabadon mozognak a térben,
egymásnak ütköznek, összekapcsolódnak, taszítják és vonzzák egymást. A
hasonló atomok vonzzák egymást és társulnak egymással.
Ilyen a világ szövete. Ez a valóság. Minden más csak az atomok
mozgásából és kapcsolódásából eredeztethető, mellékes és esetleges. Az
atomok kapcsolódásából jön létre a világot alkotó anyagok végtelen
sokasága.
Az atomok összekapcsolódásában csak a formájuk számít, csak az létezik
elemi szinten, valamint struktúrába rendeződésük és kapcsolódásuk módja.
Ahogyan az ábécé húsz-egynéhány betűjét különféleképpen összekapcsolva
kaphatunk komédiát vagy tragédiát, mulatságos történeteket vagy nagy,
epikus költeményeket, úgy jön létre a világ a maga végtelen sokféleségében
az elemi atomok keveredésével. Ez a metafora Démokritosztól származik.{6}
Az atomoknak ebben a fergeteges táncában nincs sem célszerűség, sem
szándék. Mi, emberek, akár a természet többi része, csak egyike vagyunk e
véget nem érő forgatag sok-sok produktumának. Egy véletlenszerű
kombináció termékei. A természet folyamatosan kísérletezik formákkal és
struktúrákkal, s mi az állatokkal egyetemben hosszú időszakokon át tartó
esetleges, véletlenszerű kiválasztódás révén jöttünk létre. Életünk: atomok
kapcsolódása; gondolkodásunk parányi atomokból épül fel, álmaink atomok
termékei, reményeink és érzelmeink atomok elegyedéséből erednek, a fényt
is atomok közvetítette képek révén látjuk. Atomokból állnak a tengerek, a
városok és a csillagok. Mindent átfogó, beláthatatlan elképzelés ez;
hihetetlenül egyszerű, de hihetetlenül erőteljes is; erre épül később egy egész
civilizáció tudása.
Ezen az alapzaton Démokritosz többtucatnyi könyvben hatalmas
rendszert dolgozott ki; fizikai, filozófiai, etikai, politikai és kozmológiai
kérdéseket tárgyalt bennük. Értekezett a nyelv természetéről, a vallásról, az
emberi társadalmak keletkezéséről és sok minden másról. (Mély benyomást
kelt Kis kozmológiájának bevezető mondata: „Ebben a műben mindenről szó
lesz.”) Ezek a könyvek mind elvesztek. Gondolatait csak más ókori szerzők
hivatkozásaiból, idézeteiből és összefoglalásaiból ismerjük.{7} Mélyreható,
emberközpontú, racionalista és materialista gondolatvilág rajzolódik ki
belőlük.{8} Odaadó figyelem a természet iránt, amelyet ragyogó,
természettudományos tisztasággal, immár a mitikus gondolkodás minden
maradványától megszabadulva ragad meg. Éppily nagy figyelemmel fordul
az emberi természet felé, s elmélyült komolysággal foglalkozik az élet etikai
kérdéseivel – ennek kapcsán kétezer évvel korábban már megfogalmazza a
18. századi felvilágosodás legszebb gondolatait. Démokritosz erkölcsi
eszménye a lélek nyugalma; az pedig mértéktartással, az egyensúly
megteremtésével és az észbe vetett bizalommal érhető el – és azzal, ha nem
hagyjuk, hogy a szenvedélyek elragadjanak bennünket.
Platón és Arisztotelész jól ismerte Démokritosz gondolatait, és
mindketten harcoltak ellenük. Olyan alternatív eszmék nevében tették ezt,
amelyek később évszázadokon át akadályozták a tudás gyarapodását.
Mindketten makacsul elutasították Démokritosz természettudományos
magyarázatait, és ragaszkodtak a célokság elvei szerinti világmagyarázathoz,
vagyis ahhoz a feltevéshez, hogy ami történik, az mind valamilyen céllal
történik. Ez a teleologikus gondolkodásmód később nagyon kevéssé
bizonyult hatékonynak a természet megértésében. S a jó és a rossz
kategóriájára támaszkodva a tényleges emberi kérdéseket összekeverték az
emberrel össze nem függő kérdésekkel.
Arisztotelész több helyen is nyíltan, nagy tisztelettel beszél Démokritosz
gondolairól. Platón viszont soha nem említi, de a mai kutatók általános
véleménye szerint nem azért, mert nem tudott, hanem mert szándékosan nem
akart beszélni róla. A démokritoszi gondolatok bírálata sok Platón-szövegbe
beépül, például ott, ahol elmarasztalja a „fizikusokat”. A Phaidón egyik
passzusában az összes „fizikusnak” címzett, szemrehányó megjegyzést ad
Szókratész szájába, s az később nem marad következmények nélkül. Platón
arról panaszkodik, hogy amikor a „fizikusok” (igaz, név szerint Anaxagoraszt
említi) elmagyarázták neki, hogy a Föld gömbölyű, ő azt vetette ellene ennek,
hogy tudni szeretné, mi a „jobb” a Földnek; mi haszna lenne belőle? Platón
Szókratésze felidézi, hogy lelkesedett a fizikáért, de aztán kiábrándult belőle:

[úgy vélekedtem, megtaláltam a tanítót, aki a létezők okáról értelem szerint kioktat engem:
Anaxagoraszt, és ő] meg fogja nekem mondani, legelőször is, hogy vajon a föld lapos-e vagy
gömbölyű, és ha ezt már megmondta, ráadásul levezeti ennek az okát és szükségességét is,
kifejti, mi a jobb, és hogy a föld számára épp az a jobb, hogy ilyen; és ha azt mondaná, hogy
középütt van, hozzá még levezetné azt is, hogy jobb középütt lennie; [és ha mindezt
bebizonyítja, kész voltam rá, hogy soha többé ne kívánjak másféle okot.]{9}

Mennyire tévúton járt ebben a kérdésben a nagy Platón!

Van-e az oszthatóságnak határa?

Richard Feynman, a 20. század második felének legnagyobb fizikusa írja a

fizikába való gyönyörű, bevezető előadásainak elején:

Ha egy világkatasztrófa következtében minden tudományos ismeretanyag megsemmisülne, és

csak egyetlenegy mondat maradna örökségül a következő civilizációra, mi lenne az a mondat,
amely a legtömörebb megfogalmazásban a legtöbb információt sűrítené magában? Úgy vélem,
ennek a mondatnak az atomok hipotézisét (vagy ha úgy tetszik, az atomok létezésének tényét)
kellene tartalmaznia. […] Ez a megállapítás hihetetlen mennyiségű információt tartalmaz a
világról, csupán egy kis logika és fantázia kell hozzá.{10}

Démokritosz a modern fizika nélkül eljutott már arra a gondolatra, hogy

minden atomokból áll. Vajon hogyan?
Démokritosz megfigyelésekre alapozta érvelését, feltette például
(helyesen), hogy a kerék azért kopik el vagy éppenséggel a kiteregetett ruha
is azért szárad meg, mert szép lassan parányi fa-, illetve vízrészecskék
távoznak el belőlük. Voltak azonban filozófiai jellegű érvei is. Foglalkozzunk
most ezekkel, mert annyira erőteljesek, hogy hatásuk a kvantumgravitációig
is elér.
Démokritosz rájött, hogy az anyag nem lehet folytonos egész, ez a
feltevés ellentmondana önmagának. Ismerjük Démokritosz érveit,
Arisztotelész ugyanis beszámol róluk.{11} Képzeljük csak el, mondja
Démokritosz, hogy az anyag a végtelenségig osztható, azaz végtelen sokszor
darabolható kisebb részekre. Képzeljük el, mi történne, ha egy anyagdarabot
csakugyan a végtelenségig aprítanánk? Mi maradna belőle?
Visszamaradhatnának-e kiterjedéssel bíró részecskék? Aligha, hiszen ha
így lenne, akkor az anyagot még nem daraboltuk volna fel végtelenül sok
részre. Következésképpen csak kiterjedés nélküli pontok maradhatnának. De
most próbáljuk meg a pontokból kiindulva újra összerakni az anyagdarabot:
ha összeteszünk két, kiterjedés nélküli pontot, nem kapunk kiterjedéssel bíró
valamit, de persze akkor sem, ha összeteszünk hármat vagy négyet. Akárhány
pontot rakunk is össze, a kapott eredménynek soha nem lesz kiterjedése, mert
a pontoknak nincs kiterjedésük. Az anyagot nem gondolhatjuk el tehát
kiterjedés nélküli pontokból állónak, hiszen akárhány pontot tegyünk is
össze, soha nem kapunk kiterjedéssel bíró valamit. Az egyetlen lehetőség az
– érvel Démokritosz –, hogy minden anyagdarab véges számú, diszkrét és
oszthatatlan kis darabkákból áll, s azok véges kiterjedésűek: az atomok.
Ennek a kifinomult érvelésmódnak az eredete a Démokritoszt megelőző
időkre nyúlik vissza. Egy dél-olaszországi térségben alakult ki: Cilentóban –
egy, ma Veliának nevezett kisvárosban. A Kr. e. 5. században Elea volt a
neve, és virágzó görög kolónia volt. Itt élt Parmenidész, az a filozófus, aki
szó szerint vette – talán túlságosan is – a milétosziak racionalizmusát és azt a
Milétoszban született nagy gondolatot, hogy értelmünk megmutatja,
mennyire mások lehetnek a dolgok, mint a látszat. Parmenidész olyan utat
tárt fel, amelyen a puszta ész visz el bennünket az igazsághoz, s így végül
minden látszatot megtévesztőnek nevezett. Ez az út elvezetett a
metafizikához, s eközben egyre jobban eltávolodott attól, amit később
„természettudománynak” neveztek.
Az ő tanítványa volt Zénón – maga is eleai –, aki agyafúrt érvekkel
támogatta meg ezt a látszat hitelességét radikálisan tagadó fundamentalista
racionalizmust. Az érvek között van néhány paradoxon: a nevezetes „Zénón-
apóriák”. Velük igyekezett bebizonyítani, hogy minden látszat illuzórikus:
azzal érvelt, hogy a mozgás közönséges felfogása abszurd.{12}
A legismertebbet apóriát Zénón tanmeseként írta meg. A teknős
futóversenyre hívja ki Akhilleuszt, és tízméteres előnnyel indul. Sikerül-e
Akhilleusznak utolérnie a teknőst? Zénón azt állítja, hogy a logika szigorú
törvényei szerint Akhilleusz nem érheti utol a teknőst. Ahhoz ugyanis, hogy
utolérje, Akhilleusznak előbb le kell futnia a 10 métert, de az némi időbe
telik. Ez idő alatt azonban a teknős előrehalad néhány decimétert. A néhány
újabb deciméter leküzdéséhez Akhilleusznak megint csak valamennyi időre
van szüksége, de aközben a teknős ismét előbbre jut – és ez így megy a
végtelenségig. Akhilleusznak tehát végtelen számú időtartamra van szüksége
ahhoz, hogy utolérje a teknőst, márpedig a végtelen számú időtartam – érvel
Zénón – végtelen mennyiségű időt ad. Szigorú logikával gondolkodva tehát
végtelen időbe telik, mire Akhilleusz utoléri a teknőst, vagyis annak a
pillanatnak soha nem leszünk tanúi. Csakhogy látjuk, hogy Akhilleusz
nemcsak utolér bármely teknőst, hanem le is hagyja őket, ha akarja, ebből
pedig az következik, hogy amit látunk, ellentmond az észnek, azaz
megtévesztő.
Legyünk őszinték: ez aligha meggyőző. Hol van benne a hiba? Az egyik
lehetséges válasz az, hogy Zénón téved, ugyanis nem igaz, hogy végtelen
számú valami együtt végtelent adna. Gondolatban vegyünk egy kis darab
madzagot, vágjuk félbe, majd azt is vágjuk félbe, így egészen a
végtelenségig. Végül végtelen sok kis madzagot kapunk, egyre kisebbeket és
kisebbeket, az összegük mégis véges lesz, hiszen együttesen csak a
kiindulásul vett madzag hosszát adhatják ki. Végtelen sok kis madzag
ennélfogva összességében véges madzagot eredményezhet; időtartamok
végtelen sokasága is összegződhet véges időtartamban, a hős Akhilleusz
tehát, ha végtelen számban kell is egyre kisebb útszakaszokat megtennie – s a
megtételükhöz csakugyan külön-külön véges időtartamokra van szüksége –,
végül mindenképpen véges időn belül utol fogja érni a teknőst.{13}
Úgy tűnik, sikerült megoldani a látszólagos paradoxont. A megoldás a
kontinuum fogalma: az, hogy létezhetnek tetszőlegesen kis időtartamok, s
hogy azokból végtelen sok is csak véges időt ad együttesen. Arisztotelész az
első, aki megsejti ennek lehetőségét, a modern matematika pedig részletesen
ki is fejti.
De helyes megoldás-e ez a valós világban? Valóban léteznek
tetszőlegesen kis hosszúságú madzagok? Csakugyan tetszőlegesen sokszor
félbevághatunk egy zsineget? Tényleg léteznek tetszőlegesen kis
időtartamok? S ez éppen az a kérdés, amellyel a kvantumgravitáció
elméletének szembe kell néznie.
Egy ókori hagyomány szerint Zénón találkozott Leukipposszal, és
tanítványául fogadta. Leukipposz ismerhette tehát Zénón rejtvényét. De a
nehézség megoldására ő más utat eszelt ki. Lehetséges, veti fel Leukipposz,
hogy olyan nincs is, hogy tetszőlegesen kicsi: az oszthatóságnak van alsó
határa.
Az univerzum szemcsés szerkezetű, nem folytonos. Végtelenül kicsiny
pontokból soha nem sikerülne kiterjedést létrehozni (ezt mondja Démokritosz
is, ahogyan Arisztotelész beszámol róla). A madzag kiterjedését tehát véges
sok véges méretű tárgynak kell kiadnia. A madzag nem szabdalható fel a
végtelenségig: az anyag nem folytonos, az anyag véges méretű, elkülönülő
atomokból áll.
Ha helyes ez az elvont érvelés, ha nem, a végkövetkeztetésben – ma már
tudjuk – sok igazság van. Az anyag valóban atomokból épül fel. Ha egy
vízcseppet kétfelé osztok, két csepp vizet kapok. A két csepp közül
bármelyiket újra tovább oszthatom, és így tovább. Csakhogy nem
folytathatom ezt a végtelenségig. Egy bizonyos pontig jutva már csak
egyetlen molekulám marad, és nincs tovább. A vízmolekulánál nincsen
kisebb vízcsepp.
Honnan tudjuk ezt ma már? Évszázadok alatt felgyűltek az erre utaló
jelek. Sok jött a kémiából. A kémiai anyagok mind kevés elem
kombinációjából állnak, és egész számokban kifejezhető (tömeg)arányokban
alkotják őket. A vegyészek kifundálták, hogyan gondolhatnák el az összes
anyagot atomok stabil kombinációjából létrejövő molekulaként. Például a víz
– H2O – két rész hidrogénből és egy rész oxigénből áll.
Ám ezek csak utalások. A tudósok és filozófusok közül sokan még a múlt
század elején is badarságnak tartották az atomhipotézist. Például a jeles
fizikus és filozófus, Ernst Mach is – akinek a térrel kapcsolatos gondolatai
rendkívül fontosak lesznek majd Einstein számára. Ludwig Boltzmann egyik
előadásának végén a bécsi Császári Tudományos Akadémián Mach
nyilvánosan kijelentette: „Nem hiszem, hogy léteznének atomok.” Ez 1897-
ben történt. Machhoz hasonlóan sokan gondolták úgy, hogy a vegyészek
lejegyzésmódja csak amolyan hagyományos módszer a kémiai reakciók
szabályainak összegzésére, s nem láttak benne utalást arra, hogy valóban
léteznek két hidrogén- és egy oxigénatomból álló vízmolekulák. Az atomokat
nem láthatjuk, hangoztatták. És soha nem is fogjuk látni őket. Meg aztán,
végtére is, firtatták, mekkora lenne egy ilyen atom? Démokritosz sohasem
tudta megmérni a maga atomjainak nagyságát…
De valaki mégis meg tudta mérni. Az „atomhipotézis” végleges
bizonyítására 1905-ig kellett várni. Egy lázadó természetű és nyughatatlan
huszonöt éves fiatalember adta meg a bizonyítékot; fizikát tanult, de
fizikusként nem kapott munkát, s emiatt alkalmazottként dolgozott a berni
szabadalmi hivatalban. Sokszor esik majd még szó ebben a könyvben erről a
fiatalemberről, és arról a három cikkről is, amelyet 1905-ben beküldött a kor
legtekintélyesebb fizikai szakfolyóiratának, az Annalen der Physiknek.
Közülük az első adja meg az atomok létezésének végső bizonyítását, és ki is
számítja az atomok méretét. Ezzel a Leukipposz és Démokritosz óta
huszonhárom évszázadon át nyitott kérdés végre megoldódott.
Ez a huszonöt éves fiatalember persze Albert Einstein volt (1.3. ábra).
Hogyan csinálta? Az elgondolás meglepően egyszerű. Bárki rájöhetett
volna Démokritosz kora óta, aki olyan éles elméjű, mint Einstein, és eléggé
kiismeri magát a matematikában ahhoz, hogy elvégezhesse a nem éppen
egyszerű számításokat. Az ötlet maga a következő: ha figyelmesen nézzük a
nagyon kis részecskéket – a levegőben vagy a vízben lebegő porszemeket
vagy pollenszemcséket –, akkor azt találjuk, hogy remegnek és táncolnak.
Ettől a tánctól taszigálva cikcakkban haladnak, szép lassan továbbsodródnak,
és kiindulási pontjuktól egyre messzebb jutnak. A részecskéknek ezt a
cseppfolyós közegbeli zegzugos mozgását Robert Brown skót botanikusról
„Brown-mozgásnak” nevezték el, mert Brown részletes leírást adott róla a 19.
század első felében. Egy így mozgó részecske jellegzetes pályáját szemlélteti
az 1.4. ábra. Úgy fest, mintha a részecskét véletlenszerű lökések érnék hol
erről, hol arról. Valójában azonban itt nincs semmi „mintha”, hanem
pontosan ez a helyzet. A részecskék cikáznak, mert a levegő molekulái nekik
ütköznek, s hol jobbról, hol balról lökik meg őket.

1.3. ábra Albert Einstein

Az elgondolása a következőkön fordul meg: levegőmolekula nagyon sok

van, és átlagosan ugyanannyi löki meg a részecskét balról, mint jobbról. Ha a
levegőmolekulák végtelenül kicsik lennének és végtelenül sok lenne belőlük,
akkor a jobb felől és a bal felől érkező lökések minden pillanatban
kiegyenlítenék egymást, és a szemcse nem mozdulna. Csakhogy a molekulák
véges méretűek, és az is tény, hogy a molekulák száma sem végtelen, hanem
véges, s ennek ingadozás a vége (ez a kulcsszó!) – az tehát, hogy a lökések
egyetlen pillanatban sem egyenlítődnek ki teljesen; a kiegyenlítődés csak
átlagban teljesül. Képzeljük el egy pillanatra, hogy a molekulák csak kis
számban vannak jelen, és hogy meglehetősen nagy méretűek is. Ez esetben a
szemcse nyilván csak egy-egy lökést kapna olykor-olykor: előbb egyet
jobbról, aztán egyet balról, s emiatt jól láthatóan mozogna hol ide, hol oda,
mint egy labda, amellyel a gyerekek a sportpályán futballoznak. Minél
kisebbek ugyanis a molekulák, annál jobban kiegyenlítődnek a lökések egy
rövid időintervallumban – annál kevésbé mozog a szemcse.
 1.4. ábra Jellegzetes Brown-mozgás

Következésképpen a szemcse mozgásának megfigyelhető

tulajdonságaiból egy kis matematikával kikövetkeztethető a molekulák
mérete. Einstein tehát huszonöt évesen jött rá erre. A szemcsék cseppfolyós
közegbeli elmozdulásának megfigyeléséből – nevezetesen abból, hogy a
mérések szerint mennyire távolodnak el a szemcsék valamennyi idő múltán
eredeti helyzetüktől – Einstein kiszámítja, hogy mekkorák Démokritosz
atomjai, az anyagot alkotó elemi szemcsék. 2300 évvel később bizonyítékkal
szolgál Démokritosz zseniális sejtésének helyességére: az anyag szemcsés
természetű.

A dolgok természete
Carmina sublimis tunc sunt peritura Lucreti,
Exitio terras cum dabit una dies.

OVIDIUS: Amores[1]{14}

Gyakran gondolok rá, hogy Démokritosz teljes életművének elvesztése{15}

volt a legnagyobb szellemi tragédia az ókori civilizáció összeomlásában.
Kérem az olvasót, nézze meg a jegyzetben a Démokritosz által írt könyvek
listáját. Az ember óhatatlanul megdöbben, ha belegondol, hogy mi mindent
vesztettünk el az ókori tudományos gondolkodásnak ebből a gazdag
tárházából.
Arisztotelésztől minden fennmaradt, ezen épült aztán újjá a nyugati
gondolkodás, de Démokritosztól sajnos semmi. Ha ennek épp az ellenkezője
történt volna, vagyis Démokritosztól minden megmaradt volna, s
Arisztotelésztől semmi, akkor civilizációnk szellemi fejlődése talán
szerencsésebb irányt vett volna…
Csakhogy a monoteista gondolkodás egyeduralmának évszázadai nem
engedték továbbélni Démokritosz racionalista és materialista
természetfilozófiai gondolkodásmódját. Theodosius császár 390–91-ben
kibocsátott ediktumai a birodalom egyetlen és kötelező vallásává tették a
kereszténységet, s az ebből fakadt brutális pogányellenesség nevében
birodalomszerte következetesen bezárták az antik filozófiai iskolákat, köztük
az athénit és az alexandriait; megsemmisítettek minden olyan szöveget,
amely nem volt összhangban a keresztény gondolkodással. Platónt és
Arisztotelészt, bár pogányok voltak, de hittek a lélek halhatatlanságában és az
első mozgató létezésében, még megtűrhette a győzedelmeskedő
kereszténység, de Démokritoszt már semmiképpen.
Egy szöveg ugyanakkor mégis elkerülte ezt a csapást, és csonkítatlanul
ránk maradt. Belőle ismerjük valamennyire az ókori atomizmus
gondolatvilágát, s végül is ennek a tudománynak a szellemiségét. Lucretius
római költő nagyszerű, latin nyelvű tankölteménye ez: De rerum natura („A
dolgok természetéről”, magyarul A természetről címmel olvashatjuk).
Lucretius Epikurosz filozófiájának követője volt – Epikurosz maga pedig
Démokritosz egyik tanítványának a tanítványa. Epikuroszt inkább etikai
jellegű kérdések érdeklik, mintsem természettudományiak, s gondolatilag
nem hatol olyan mélyre, mint Démokritosz. Olykor csak felszínesen
tolmácsolja Démokritosz atomizmusát. A természeti világról alkotott képe
azonban lényegileg ugyanaz, mint a nagy abdéraié. Lucretius versbe szedi
Epikurosz gondolatait és Démokritosz atomizmusát, s ezzel megóvja ennek a
mély gondolatvilágnak egy részét a sötét évszázadok szellemi
katasztrófájától.
Lucretius megénekli az atomokat, a tengert, a természetet, az égboltot.
Ragyogó versekbe szed filozófiai kérdéseket, tudományos gondolatokat,
finom érveléseket.

Éppen ezért, mert számotadásunk tárgya ilyen nagy,

Első sorban a hold és nap jártának okát meg
Módját vizsgáljuk, s az erőket, amelyek a földön
Mindent mozgatnak […].[2]{16}

A tankölteményt a mindenre kiterjedő atomista szemléletmódot átható

rácsodálkozás teszi széppé: a dolgok mély egységének megsejtése. Ezt az a
tudás élteti, hogy magunk is ugyanabból az anyagból vagyunk, mint a
csillagok és a tenger:

S mindnyájunknak az atyja közös: ki a csöndes esőnek

Tápláló nedvét lebocsátja a föld kebelébe,
Mely ettől fényes szemü gabnát és viruló fát
Szűl, és nemzi az emberi fajt meg az erdei vadnak
Nemzetségét, és eledellel látja el őket,
Hogy jól éljenek és ivadékaikat szaporítsák.{17}

Ragyogó és derűs nyugalom járja át a sorokat, s ez abból a

meggyőződésből fakad, hogy nincsenek szeszélyes, tőlünk súlyos dolgokat
elváró, bennünket büntető, sújtó istenek. Lelkesültség, oldottság, örömérzet
jellemzi a kezdősoroktól, a Venusnak, a természet teremtőereje ragyogó
jelképének szóló ajánlástól kezdve:

S tőled van, hogy látja a nap keltét s ragyogását:

Elfut előled a szél, jöttödre eloszlik az égnek
Minden fellege, és leleményes jó anyaföldünk
Ontja eléd a virágot; rád mosolyognak a tenger
Habjai és tündöklik nyájas fénnyel az égbolt.{18}

Jelen van benne a bennünket is magába foglaló élet mélyen átélt igenlése:
 […] Jól láthatja pedig, hogy
Tőle a természet mindössze csak annyit igényel,
Hogy minden fájdalmat távol tartva a testtől,
S minden félszt és gondot eszétől, éljen örömben.{19}

Megmutatkozik benne az elkerülhetetlen halál derűs elfogadása, a minden

rossznak véget vető halálé – s amelytől nincs tehát ok tartanunk. Lucretius
szemében a vallás: tudatlanság; az ész a mindent megvilágító fény.
Lucretius szövege évszázadokra feledésbe merült, s csak 1417
januárjában bukkant rá a humanista Poggio Bracciolini német földön, egy
kolostor könyvtárában. Poggio több pápa titkára is volt, és Francesco Petrarca
nevezetes felfedezésein fellelkesülve nagy szenvedéllyel vadászott régi
könyvekre. Azzal, hogy megtalálta Marcus Fabius Quintilianus római szónok
művét, szerte Európában megváltoztatta a jogi fakultások tananyagát; s
Vitruvius római építész traktátusának megtalálásával hozzájárult a paloták
építésmódjának átalakításához. Legfőbb sikere mégis Lucretius
újrafelfedezése. A Poggio által megtalált könyv utóbb elveszett, de az a
másolat, amelyet Poggio barátja, Niccolò Niccoli készített róla, Codice
Laurenziano 35.30 névvel ma is megvan a firenzei Biblioteca
Laurenzianában.
Kétségtelen persze, hogy mire Poggio visszaadta az emberiségnek
Lucretius könyvét, már megvolt a fogékonyság az új befogadására. Már
Dante nemzedéke óta egészen új hangsúlyokat lehetett hallani:

Szíven talált tekinteted, ó, hölgyem,

szendergő elmém álmából felriadt,
de ne feledd, a szerelem emiatt
sóhajok közt tépi-szaggatja lelkem.{20}

De a De rerum natura megtalálásának nagy hatása volt az itáliai és az

európai reneszánszra,{21} és visszhangja közvetve vagy közvetlenül kihallik
jó néhány szerző művéből Galileitől{22} Keplerig,{23} Bacontől
Machiavelliig. Shakespeare-nél – egy évszázaddal Poggio után – elragadó
módon bukkannak fel az atomok:

MERCUZIO: „Ó, akkor Máb királynő járt ma nálad!

A bába-tündér, aki álmainkat
segít világra hozni! Oly picurka,
mint vésett kő a bíró gyűrűsujján;
pöttöm parányok húzzák kocsiját
az alvó ember orrának hegyén.”[3]{24}

Montaigne Esszéiben vagy száz helyen találunk utalást Lucretiusra. Sőt a

közvetlen hatás Newtonnál, Daltonnál, Spinozánál, Darwinnál s még
Einsteinnél is érezhető. Azt a gondolatot, amellyel Einsteinnél találkoztunk –
hogy ugyanis a cseppfolyós közegben lebegő parányi részecskék Brown-
mozgása az atomok létezéséről árulkodik –, megtaláljuk Lucretiusnál is. Íme,
a szakasz a De rerum naturából, amely „eleven bizonyítékkal” szolgál az
atomok létezésének gondolatára:

Folyvást itt lebeg ábrául szemeinknek előtte.

Nézd ugyanis, valahányszor a napnak a házba szüremlő
Fénye homályos zúgba bocsátja aranysugarát, hát
Sok csöpp testecskét láthatsz kavarogni az űrben,
Erre meg arra libegve a fény ragyogó mezejében;
S mintha örök harcot harcolva, tusázva, csatákat
Vívnának seregestől, egy percet se pihenve,
Szét-szétugranak, aztán ismét megtömörülnek.
Elképzelheted ebből is, hogy az őselemek mint
Járják le s föl táncukat egyre a végtelen űrben. […]
Fontos azért is, hogy figyelemmel légy e parányi
Testecskékre, amint napfénybe fürödve rezegnek,
Mert bemutatja e tánc azt is, hogy az őselemeknél
Mily vakon és rejtett módon megy végbe a mozgás.
 Láthatod itt is, amint vak erőktől hajtva a testek
Megváltoztatják utirányuk, s visszaverődve
Megfordulnak, s most ide, most oda lengve, csapongnak.
Hidd el: az őselemek minden mozgás eredői,
Minthogy először ezek jönnek mozgásba maguktól,
Majd ama lények, amiknek a teste parányi, s ezáltal
Könnyű játékul szolgálnak az őselemeknek.
Vak taszigálás által ezek mozgásba kerülve,
Ők a nagyobbakat indítják mozgásra megint fel.
Igy indul ki a mozgás rendje az őselemekből,
S így jut lassan az érzékünkig, akár ama testek,
Melyeket ott láthatsz, táncolni a nap sugarában,
Ám nem láthatod azt az erőt, mely lökdösi őket.{25}

Einstein felélesztette a Lucretius által felhozott s eredetileg alighanem

Démokritosz által kigondolt „eleven bizonyítékot”, szilárd matematikai
alapokra helyezte, és sikerült kiszámítania az atomok méretét.
A katolikus egyház igyekezett hátráltatni Lucretius hatását. 1516
decemberében a firenzei szinódus megtiltotta olvasását az iskolákban. 1551-
ben a tridenti zsinat indexre tettre Lucretius művét. Csakhogy már késő volt.
Hiába söpörte félre a középkor keresztény fundamentalizmusa, egy egész
világszemlélet bukkant fel ismét, terjedt el és nyitotta ki újra Európa szemét a
világra. Európa azonban nem csupán Lucretius természetszemléletét,
racionalizmusát, ateizmusát és materializmusát nyerte vissza – egy sugárzóan
derűs meditációt a világ szépségéről. Sokkal többet kapott tőle: a valóságról
való gondolkodás tagolt és összetett rendszerét, olyan új módszert, amely
gyökeresen más, mint a középkori gondolkodásmódon évszázadokig
uralkodó régi.{26}
A középkorban a Dante által bámulatosan megénekelt kozmosz
értelmezésének alapja a spirituálisan és hierarchikusan szervezetett
univerzum volt, az európai társadalom hierarchikus szerkezetének tükörképe:
a kozmosz szférákból áll, a középpontban a Földdel, s az Ég áthidalhatatlanul
el van választva a Földtől. Teleologikus és metaforikus magyarázat a
természeti jelenségekre; félelem Istentől és a haláltól; csekély figyelem a
természet iránt; a világ szerkezetét a dolgok előtt már létező formák szabják
meg; s a tudás forrása csak a múlt, a kinyilatkoztatás és a hagyomány lehet…
Démokritosz világában, ahogyan azt Lucretius megénekelte, ebből semmi
sincs. Nincs félelem az istenektől; a világnak nincsen sem célja, sem oka; a
kozmoszban nincs hierarchia, s nincs megkülönböztetés Föld és Ég között.
Van ellenben mély szeretet a természet iránt, felhőtlen elmerülés benne,
felismerése annak, hogy mindenestül a részei vagyunk, hogy férfiak, nők,
állatok, növények és felhők mind-mind egy csodás és hierarchiától mentes
egész alkotóelemei vagyunk. Mély univerzalizmus érződik benne,
Démokritosz nagyszerű szavai szerint: „Bölcs ember számára minden föld
járható: mert nemes léleknek hazája az egész világ.”{27}
Megvan benne a törekvés arra, hogy a világot egyszerű fogalmakkal
ragadja meg, felkutassa és megértse a világ titkait, többet tudjon annál,
amennyit apáink tudtak. És felbukkannak itt olyan különleges fogalmi
eszközök, amelyekre később majd Galilei, Kepler és Newton is építhet: a
szabad és egyenes vonalú mozgás a térben; a világot alkotó elemi testek és
kölcsönhatásuk gondolata; a térnek mint a világ tartójának a gondolata.
És persze megjelenik az az egyszerű gondolat, hogy a dolgok nem
oszthatók a végtelenségig. A világ szemcsés szerkezetű. E gondolat
megragadja a végtelent, ujjal kitapinthatóvá teszi. Ez az atomhipotézis alapja;
később azután még nagyobb erővel tér vissza a kvantummechanikában, és ma
– mint a kvantumgravitáció alapköve – megint megmutatja, mi telik tőle.
Az első ember, akinek sikerül összerakni a reneszánsz természetszemlélet
terjedésével felbukkanó mozaikdarabkákat, és – jócskán megerősítve –
visszahelyezni Démokritosz vízióját a modern gondolkodás középpontjába,
egy angol lesz, minden idők tudósainak legnagyobbika. Ő a következő fejezet
első szereplője.
 2.
A KLASSZIKUSOK

Isaac és a kis hold

Ha az előző fejezetben netán azt a benyomást keltettem, mintha Platón és

Arisztotelész csak káros hatással lett volna a tudományos gondolkodás
fejlődésére, akkor igyekszem ezt nyomban kiigazítani. Arisztotelésznek a
természettel kapcsolatos – egyebek között botanikai és zoológiai –
vizsgálódásai rendkívüli tudományos jelentőségű munkák, s a természeti
világ mélyreható megfigyelésén alapulnak. Fogalmi tisztasága, a természet
sokfélesége iránti érdeklődése, lenyűgöző intelligenciája és gondolkodásának
nyíltsága jóvoltából a nagy filozófus tekintély volt évszázadokon át. Tőle
származik az első rendszerező fizika, és az egyáltalán nem rossz.
Arisztotelész mindezt egy könyvben mutatta be, természetesen a
Fizikában.{28} Ez a könyv azonban nem a benne tárgyalt tudományterületről
kapta a nevét, hanem fordítva: a tudományterület kapta a nevét a könyvről. A
fizika Arisztotelész szemében így festett: először is meg kell különböztetnünk
az Eget és a Földet. Az égbolton minden kristályos szubsztanciából áll, és
örökké a gömb alakú Föld körül mozog, nagy, koncentrikus körökben,
mindenek középpontja, a Föld körül. A Földön pedig különbséget kell tenni a
kényszerített mozgás és a természetes mozgás között. A kényszerített
mozgást lökés kelti, és ez a fajta mozgás akkor ér véget, amikor a lökésnek
vége szakad. A természetes mozgás függőleges irányú, felfelé vagy lefelé tart
aszerint, hogy milyen szubsztanciáról és helyről van szó. Minden
szubsztanciának megvan a maga „természetes helye”, azaz egy neki
megfelelő szint, ahová mindenkor visszatér: a földé van legalul, a vízé
valamivel fölötte, a levegőé még följebb, s a tűzé legföljebb. Ha felemelünk
egy követ, majd elengedjük, akkor a kő lefelé mozog, természetes mozgással,
hogy visszatérjen a maga természetes szintjére. A légbuborékok a vízben
vagy a tűz a levegőben viszont felfelé törekszik, mert neki az a természetes
helye.
Ne mosolyogjuk meg ezt a természetszemléletet, s ne utasítsuk el, mert ez
igenis remek fizika. Pontosan és helyesen írja le a folyadékba mártott vagy a
gravitációnak, illetve a súrlódásnak kitett testek mozgását: mindennapi
tapasztalataink szerint az összes test így viselkedik. Az arisztotelészi fizika
nem tévtan, mint azt gyakran állítják.{29} Inkább közelítés. De Newton
fizikája is csak megközelítése az általános relativitáselméletnek. És meglehet,
hogy mindaz, amit ma tudunk, csak valami másnak a megközelítése – azé,
amit még nem tudunk. Arisztotelész fizikája még kissé elnagyolt, nem
kvantitatív (nincsenek benne számítások), de nagyon koherens, racionális;
helyes és kvalitatív előrejelzések vonhatók le belőle. Aligha véletlen, hogy
évszázadokon át megmaradt a világban zajló mozgások modelljének.{30}
Ami Platónt illeti, a tudomány jövőbeli gyarapodása szempontjából talán
még fontosabb volt. Ő értette meg Püthagorasz és a püthagoreusok nagy
sejtésének horderejét. A továbblépés és Milétosz meghaladásának kulcsa a
matematika volt. Püthagorasz Számoszon, egy Milétosz előtt elterülő kis
szigeten született. Ókori életrajzírói, Khalkiszi Iamblikhosz és Porphüriosz is
elbeszéli, hogy az ifjú Püthagorasz az idős Anaximandrosz tanítványa volt.
Minden Milétosszal kezdődött! Püthagorasz hosszasan utazgatott, megjárta
talán Egyiptomot, és eljutott Babilóniába is, végül a dél-itáliai Krotónban (a
ma Crotonéban) telepedett le. Itt egy vallási-politikai-tudományos szektát
alapított, s az nagy súllyal esett latba a város politikai életében, sőt
lényegbevágó örökséget hagyott az egész emberiségre: felfedezte a
matematika elméleti jelentőségét. Neki tulajdonítják az alábbi szavakat: „A
szám uralja a formákat és a gondolatokat.”{31}
Platón megtisztította a püthagoreus gondolatvilágot az ormótlan és
haszontalan, misztifikáló ballaszttól, kihámozta belőle a hasznos üzenetet: a
világ megértésére és leírására legalkalmasabb nyelv a matematika. Ennek a
felismerésnek óriási a hordereje: ez az egyik oka a nyugati tudomány
sikerének. A hagyomány szerint iskolájának kapuja fölé Platón bevésette a
következő mondatot: „Ne lépjen ide be senki, aki nem ismeri a geometriát.”
E meggyőződésétől hajtva, Platón tette fel azt a sorsdöntő kérdést,
amelyből majd – hosszú kerülő utakon át – kisarjad a modern tudomány.
Tanítványaitól, akik tanulmányozták a matematikát, azt kérte, kutassák fel
azokat a matematikai szabályokat, amelyeket az égbolton általunk látható
égitestek is követnek. A Vénuszt, a Marsot és a Jupitert jól látni az éjszakai
égbolton. Úgy tűnik azonban, mintha kissé véletlenszerűen mozognának
előre meg hátra a többi csillag között. Vannak-e vajon olyan matematikai
összefüggések, amelyekkel leírható és előre jelezhető lenne a mozgásuk?
A keresés Eudoxosszal kezdődött Platón iskolájában, és az ókori
csillagászat évszázadok múltán kitűnő csillagászok, köztük Arisztarkhosz és
Hipparkhosz révén igen magas szintre jutott. Ennek a tudománynak a sikereit
egyetlen ránk maradt könyvből ismerjük: Ptolemaiosz Almagesztjéből (arab
címe szerint „Nagy Könyv”, eredeti görög címe szerint „Matematikai
értekezés”). Klaudiosz Ptolemaiosz csillagász volt, Alexandriában élt a Kr. u.
1. században, a római korban, amikor a tudomány már hanyatlásnak indult, s
nem sokkal később el is tűnt: maga alá temette az összeomló hellenisztikus
világ, majd megfojtotta a Római Birodalom kereszténnyé tétele.
Ptolemaiosz könyve hatalmas tudományos mű. Szigorú, pontos, összetett:
matematikailag megalapozott asztronómiai rendszerrel szolgál, amely előre
megadja a bolygók látszólag esetleges mozgását az égbolton, mégpedig
szinte tökéletes pontossággal – hiszen az emberi szem megfigyelőképessége
korlátozott. Ez a könyv a bizonyíték rá, hogy Püthagorasz nem tévedett. A
matematika lehetővé teszi a világ leírását és a jövő prognosztizálását: a
bolygók látszatra bolyongó, rendezetlen mozgása nagy pontossággal előre
jelezhető azokkal a matematikai képletekkel, amelyeket Ptolemaiosz a görög
csillagászok évszázadok alatt elért eredményeinek összefoglalásaképpen,
rendszerezetten, mesteri módon mutat be. Még ma is, ha van bennünk némi
buzgalom, felüthetjük Ptolemaiosz könyvét, megtanulhatjuk tőle a
technikákat, és kiszámíthatjuk vele, hol lesz, mondjuk, a Mars az égbolton
egy jövőbeli pillanatban. Ma tehát, kétezer évvel a könyv megírása után! A
modern tudománynak az az alapja, hogy ez a varázslat csakugyan lehetséges,
és ezt nem kis részben Püthagorasznak és Platónnak köszönhetjük.
Az ókori tudomány összeomlása után a Földközi-tenger térségében senki
sem volt már képes Ptolemaiosz könyvének a megértésére – vagy annak a
további néhánynak a megértésére, köztük volt Eukleidész Elemek című
munkája is –, amelyek túlélték ezt a katasztrófát. Indiában viszont, mert a
gazdag kereskedelmi és kulturális kapcsolatok jóvoltából oda is eljutottak,
olvasták és meg is értették ezeket a könyveket.
Indiából azután a művelt perzsa és arab tudósok révén, mert ők értették és
megőrizték őket, visszajutottak Nyugatra. A csillagászatban viszont több
mint ezer éven át nem volt jelentősebb előrelépés.
Nagyjából akkoriban, amikor Poggio Bracciolini felfedezte Lucretius
kéziratát, egy lengyel ifjú is megrészegült az itáliai humanizmus eleven
légkörétől és az ókori szövegek iránti rajongástól; tanulni ment előbb
Bolognába, majd Padovába. Latinosan írta alá a nevét: Nicolaus Copernicus
(lengyel neve Mikołaj Kopernik; magyarul Kopernikuszként emlegetjük). A
fiatal Kopernikusz tanulmányozta Ptolemaiosz Almagesztjét, és valósággal
beleszeretett. Eltökélte, hogy életét a nagy Ptolemaiosz nyomdokait követve a
csillagászatnak szenteli.
Eddigre megérett az idő, s több mint egy évezreddel Ptolemaiosz után
Kopernikusz már megtehette azt a nagy lépést, amelyre indiai, arab és perzsa
csillagászok több nemzedéke sem volt képes. Nem pusztán elsajátította,
alkalmazta és finomította a ptolemaioszi rendszert, hanem alapjaiban
igazította ki, mert elég bátor volt mélyrehatóan és részletekbe bocsátkozva
megváltoztatni. Nem Föld körül keringő égitesteket írt le, hanem Ptolemaiosz
Almagesztjének egyfajta átdolgozott, „revideált” változatával egy olyan
rendszert, amelyben a Nap kerül a középpontba, és a Föld a többi bolygóval
együtt kering körülötte.
Kopernikusz azt remélte, hogy a számítások ezzel pontosabbak lesznek.
Valójában semmivel sem lettek pontosabbak, mint Ptolemaioszéi, sőt végül
pontatlanabbak is lettek. A gondolat azonban helyes volt: a következő
nemzedékben Johannes Kepler megmutatta, hogy a kopernikuszi rendszer
tökéletesebb lehet, mint Ptolemaioszé. Kepler gyötrelmes munkával
tanulmányozza az újabb megfigyeléseket, és kideríti, hogy néhány újabb
matematikai szabály pontosabb leírást ad a bolygók Nap körüli mozgásáról,
mint az ókoriaké. 1600-at írunk, és először sikerül jobb eredményre jutni,
mint Alexandriában több mint ezer évvel korábban.
Miközben a hideg északon Kepler az égbolton zajló mozgásokat
számolja, Itáliában Galileo Galileivel felemelkedik az új tudomány. Az
energikus, vitázó természetű, déli vérmérsékletű, kötekedő, de igen művelt és
intelligens, roppant találékony Galilei Hollandiából hozat magának egy
távcsövet – az akkori idők találmányát –, és egy mozdulattal megváltoztatja
az emberi történelmet: a távcsövet az ég felé fordítja.
Olyan dolgokat pillant meg – mint Roy a Szárnyas fejvadászban –, hogy
azt mi, emberek el sem hinnénk: gyűrűket a Szaturnusz körül, hegyeket a
Holdon, látja a Vénusz fázisait, s holdakat a Jupiter körül… Ezek a
jelenségek mind egyre hihetőbbé teszik Kopernikusz gondolatát. A rövidlátó
emberiség szeme előtt a tudomány eszközei révén fokozatosan feltárul egy
világ, amely az addig ismertnél szinte felfoghatatlanul tágasabb és
változatosabb.
De Galilei azzal alkotott nagyot, hogy levonta a logikai következtetéseket
a Kopernikusz által indított kozmikus forradalomból: biztos lévén benne,
hogy a Föld maga is bolygó, mint a többi, arra jutott, hogy ha az égi
mozgások pontos matematikai törvényeket követnek, és ha a Föld is csak egy
bolygó, akkor bizonyára vannak pontos matematikai törvényei a földi testek
mozgásának is.
Bízván a természet racionalitásában és abban a platóni–püthagoraszi
látomásban, hogy a természet megérthető a matematika által, Galilei
vizsgálni kezdi, hogyan mozognak a testek a Földön, ha elengedjük őket,
vagyis ha szabadon esnek. Meg- győződése, hogy léteznie kell arra egy
matematikailag leírható törvénynek, és azt kísérletileg, a próba-hiba
módszerével keresi. Az emberiség történetében először kísérletet végez:
Galileivel kezdetét veszi a kísérleti tudomány. A kísérlet egyszerű: a
magasból testeket ejt le, vagyis arra a mozgásra kényszeríti őket, amelyet
Arisztotelész az ő természetes mozgásuknak nevezett, és igyekszik pontosan
megmérni a sebességüket.
Az eredmény nagy jelentőségű: a testek nem változatlan sebességgel
esnek, mint azt mindenki gondolta. Hanem a sebesség fokozatosan nő az esés
kezdeti szakaszában. Ebben a szakaszban nem a sebesség állandó, hanem a
gyorsulás, vagyis a sebesség növekedésének a sebessége. És
csodálatosképpen ez a gyorsulás ugyanaz minden testre nézve. Galilei elvégzi
ennek a gyorsulásnak az első közelítő mérését, és a nagyságát változatlannak
találja. Ez az érték nagyjából 9,8 méter/másodperc, ami annyit tesz, hogy egy
szabadon eső test sebessége minden másodpercben 9,8 méter/másodperccel
nő. Jól jegyezzük meg ezt a számot.
Ez az első olyan matematikai törvény, amelyet földi testekről találtak.{32}
Matematikailag leírható törvényszerűségeket korábban csak az égbolton
mozgó bolygókkal kapcsolatban ismertek fel. A matematikai tökéletesség
tehát nem korlátozódik többé az égboltra.
A legnagyobb eredmény azonban még várat magára: ahhoz Isaac Newton
jut majd el. Newton alaposan tanulmányozza Galilei és Kepler eredményeit,
összekapcsolja őket, és felfedezi a rejtett kincset. Lássuk Newton
gondolatmenetét, ahogyan azt a „kis hold” segítségével leírja a modern
természettudományt megalapozó, Principia philosophiae naturalis (A
természetfilozófia matematikai alapjai){33} című művében.
Képzeljük el – írja Newton –, hogy a Földnek is sok holdja van, mint a
Jupiternek. A tényleges Hold mellett volnának tehát más holdak is, köztük
egy kis hold, s hogy az nagyon kis távolságra kering a Földtől, mondhatni,
valósággal súrolja a hegyek csúcsait. Milyen sebességgel haladna ez a kis
hold? A Kepler által felfedezett egyik törvény szerint a keringési pálya és a
keringési idő nem független egymástól.{34} Mivel ismerjük a Hold
pályasugarát (azt Hipparkhosz már az ókorban megmérte) és keringési idejét
(egy hónap), egyszerű aránypárral kiszámíthatjuk a kis hold keringési idejét.
Ez a keringési idő másfél óra: a kis hold másfél óra alatt kerülné meg a
Földet.
Mármost egy keringő test nem egyenes mentén mozog: folyamatosan
változtatja mozgásirányát, és a mozgás irányának változása mindig
gyorsulás. A kis hold gyorsulása a hold által leírt körpálya középpontjába
mutat. A gyorsulás nagyságát könnyen kiszámíthatjuk, ha ismerjük a
röppálya sugarát és a sebességet.{35} Newton el is végzi ezt az egyszerű
számítást, és az eredmény: másodpercenként 9,8 méter/másodperc!
Ugyanannyi, amennyit Galilei kapott a Földön szabadon eső testekkel
kísérletezve!
Véletlen egybeesés? Az képtelenség, érvel Newton. Ha az okozat ugyanaz
– a lefelé tartó gyorsulás minden másodpercben 9,8 méter/másodperccel
növekszik –, akkor az oknak is ugyanannak kell lennie. Vagyis az ok, amely
miatt a kis hold a pályáján kering, szükségképpen ugyanaz, ami a testeket
esésre készteti a Földön.
Ezt a testeket esésre késztető erőt nehézségi erőnek, gravitációnak
nevezzük. Newton felismerte, hogy ez ugyanaz az erő, amely Föld körüli
pályán tartja a kis holdat. Ennek a gravitációnak a híján a kis hold egyenes
mentén elszökne. De akkor a valódi Holdat is a gravitációs vonzás tartja a
Föld körül! És a Jupiter is vonzza a körülötte keringő holdakat, és a Nap is
vonzza a körülötte keringő bolygókat! Ha ez a vonzás nem volna, akkor
minden égitest egyenes vonalban mozogna. Az univerzum tehát egy hatalmas
tér, és a testek „erők” által vonzzák egymást; és létezik egy egyetemes erő: a
gravitáció – minden test vonz minden más testet.
Kezd formát ölteni egy hatalmas látomás. Egyszerre csak, évezredek
elteltével, eltűnik a különbség az Ég és a Föld között, a dolgoknak már nincs
„természetes szintjük”, mint azt Arisztotelész vélte, a világnak nincs
középpontja, a szabadon mozgó tárgyak már nem a természetes helyükre
törekednek, hanem örökkön-örökké egyenes vonalban haladnak.
A kis holddal kapcsolatos egyszerű számítással Newton levezette, hogyan
változik ez a gravitációs erő a távolsággal, és meghatározta a nagyságát; az
abban{36} szereplő G állandót (a G a gravitációra utal) ma Newton-
állandónak nevezzük. A gravitációs erő készteti esésre a testeket; az égbolton
ez tartja pályájukon a bolygókat és a holdakat – ugyanaz az erő.
S ezzel a feje tetejére áll az arisztotelészi világkép, az egész középkorban
uralkodó szemléleti séma. Gondoljunk például Dante univerzumára: a Föld,
akárcsak Arisztotelésznél, az univerzum középpontjában álló gömb, égi
szféráktól övezve. Ennek egyszer s mindenkorra vége. Az univerzum
végtelen, csillagokkal kirakott tér, nincs se központja, se határa. És anyagi
testek haladnak benne, szabadon és nyílegyenesen, hacsak egy másik testtől
származó erő el nem téríti őket. Az ókori atomizmusra való hivatkozás
kiviláglik Newton művében, még ha hagyományos fogalmakkal ad is neki
hangot:

Valószínűnek tűnik számomra, hogy Isten kezdetben az anyagot szilárd, tömör, kemény,
áthatolhatatlan, mozgatható részecskékből alkotta meg, ilyen és ilyen méretben és alakban, ilyen
és ilyen más tulajdonságokkal és a térhez való ilyen és ilyen arányban…{37}

A newtoni mechanika világa egyszerű: a 2.1. és a 2.2. ábrán adunk róla

szemléletes összefoglalást. Démokritosz világa tér itt vissza. Ez a világ
végtelen, differenciálatlan térből áll, mindig azonos önmagával, egymásra
ható részecskék keringenek benne az örökkévalóságig – ennyi, és nem több.
Giacomo Leopardi olasz költő A végtelen (L’infinito) című versében ezt a
világot énekli meg:

ott túl
mérhetetlen térség, emberfölötti
csönd és oly mély, olyan mély nyugalom
nyílik agyam elé, hogy a szivem
szinte megborzong.[4]

Ám ez a látásmód hasonlíthatatlanul erőteljesebb a démokritoszinál,

hiszen nem pusztán egy kép, amellyel igyekszünk rendet teremteni a
világban, hanem már összekapcsolódik a matematikával, Püthagorasz
örökségével és az alexandriai csillagászat matematikai fizikájának nagy
hagyományával. Newton világa Démokritosz matematikával megjelenített
világa.

2.1. ábra Miből áll a világ?

2.2. ábra Newton világa: a részecskék a térben mozognak, ahogyan telik az idő, és erőhatás révén
vonzzák egymást

Newton habozás nélkül elismeri, mivel tartozik az új fizika az ókori

tudománynak. Például A világ rendszeréről (The System of the World) című
műve első soraiban (helyesen) úgy véli, hogy a kopernikuszi fordulat
alapgondolatai az ókorba nyúlnak vissza. „A filozófusok az ősidőkben azt
tartották, hogy az állócsillagok a világ legtávolabbi részében helyezkednek el
mozdulatlanul, alattuk a bolygók róják köreiket pályáikon a Nap körül, a Föld
hasonlóképpen éves, saját tengelye körül pedig napi forgást végez, s hogy a
Nap, az Univerzum gyújtópontja, mindenek középpontjában nyugszik.” Bár
egy kicsit zavarosak a gondolatai a tekintetben, hogy a múltban ki milyen
állásponton volt. Olykor helyénvalóan sorolja fel – olykor meg nem – a
püthagoreusokat, Philolaoszt, Szamoszi Arisztarkhoszt, az „érett” Platónt, és
Anaximandroszt is, sőt a rómaiak mondabeli [sic!] királyát, „a Numa
Pompiliust” is, aki „a kerek világ szimbólumaként, melynek a Nap tüze ég a
középpontjában, kör alakú Vesta-templomot emelt, és elrendelte, hogy
közepében örökkön égő tüzet tápláljanak”.{38}
Newton új intellektuális építményének teljesítőképessége minden
várakozást felülmúlt. A 19. század és a modern világ egész technikája nem
kis részben Newton képletein nyugszik. Három évszázad telt már el azóta, de
még ma is a newtoni egyenleteken alapuló elméletekre támaszkodva építünk
hidakat, vonatokat és felhőkarcolókat, motorokat és hidraulikus rendszereket;
ezek teszik lehetővé, hogy repülőkkel a magasba emelkedjünk, hogy
számításokat végezzünk az időjárás-előrejelzésben, hogy megsejtsük egy
bolygó létezését, mielőtt még látnánk, és hogy űrhajót küldjünk a Marsra… A
Newton kis holdjával tett kerülő nélkül nem születhetett volna meg a modern
világ.
Nem alakulhatott volna ki a világ új, tágasabb felfogása, a Voltaire és
Kant felvilágosodásának lelkesültségét meghozó új gondolkodásmód, s nem
lenne hatásos eszköz a jövő előrejelzésére: ez mind Newton szinte
beláthatatlan örökségének következménye és folytatása.
Úgy tűnik, sikerült végre megtalálni a valóság megértésének kulcsát: a
világ csupán egy hatalmas, végtelen térből áll, s abban, ahogyan az idő múlik,
részecskék száguldoznak, és erőhatások révén vonzzák egymást. Pontos
egyenleteket írhatunk fel ezeknek az erőknek a leírására; és ezek az
egyenletek igen-igen hatékonyak. Az emberek még a 19. században is úgy
tartották, hogy Newton nemcsak az egyik legintelligensebb és legmesszebbre
tekintő ember volt, hanem az egyik legszerencsésebb is: mert a világban az
alaptörvényeknek csak egy rendszerük létezik, és neki adatott meg, hogy ezt
a rendszert felfedezze. Minden világosnak tűnt.
De az volt-e csakugyan?

Michael: a mezők és a fény

Newton jól tudta, hogy egyenletei nem írják le a természetben ható

valamennyi erőt. A nehézségi erőn túl más erőknek is hatniuk kell a testekre.
Nem az esés az egyetlen mozgás. A Newtontól ránk hagyott egyik kérdés
tehát a többi erő megértése volt: azoké az erőké, amelyek meghatározzák,
hogy mi zajlik körülöttünk. Erre a 19. századig kellett várni, és két
meglepetés is adódott belőle.
Az első meglepetés az volt, hogy a természetben a gravitáció mellett
szinte az összes megfigyelhető jelenséget egyetlenegy másik erő irányítja; azt
ma „elektromágnességnek” nevezzük. Ez az erő tartja egyben a szilárd
testeket alkotó anyagot; ennek jóvoltából maradnak egyben az atomok a
molekulákban és maradnak meg az elektronok az atomban. Ez működik a
kémiában és az élő szövetben is. Ez hat agyunk idegsejtjeiben, irányítja
bennünk az információk feldolgozását, és szabja meg azt, hogyan
gondolkodunk. És ez az erő kelti a súrlódást, amely megállítja a csúszó
tárgyakat; ez teszi elviselhetővé az ejtőernyősnek a földet érést, működteti a
villany- és a robbanómotorokat;{39} s ennek jóvoltából kapcsolhatjuk be a
lámpát és hallgathatjuk a rádiót stb.
A második meglepetés – és ez a döntő fontosságú az itt elbeszélt
történetben – az, hogy ennek az erőnek a megértéséhez lényegesen meg
kellett változtatni Newton világát: ebből a változtatásból alakult ki a modern
fizika; a könyv további részének megértéséhez pedig nélkülözhetetlen és
leglényegesebb fogalom a mező fogalma.
Azt, hogy miképpen működik az elektromágneses erő, egy másik brit
értette meg, pontosabban kettő: Michael Faraday és James Clerk Maxwell – a
tudománytörténet legkülönösebb két tudósa (2.3. ábra).

2.3. ábra Michael Faraday és James Clerk Maxwell

Michael Faraday ínséges körülmények között él Londonban, hivatalosan

semmilyen iskolai végzettsége nincs. Előbb egy könyvkötészetben dolgozik,
majd egy laboratóriumban, s ott felhívja magára a figyelmet, bizalmat kelt az
ottaniakban, majd végül a 19. századi fizika legzseniálisabb kísérletezője és
legnagyobb látnoka válik belőle. Matematikai ismeretek nélkül ír egy
gyakorlatilag egyenlet nélküli, csodálatos fizikakönyvet. A fizikát nem a
szemével, hanem az elméjével látja, s ezzel a látással világokat teremt. James
Clerk Maxwell pedig gazdag skót családba született arisztokrata, és a század
egyik legnagyobb matematikusa. Habár intellektuális stílusuk és társadalmi
helyzetük között mély a szakadék, mégis jól megértik egymást, és együtt,
más-más jellegű zsenialitásukat egyesítve, utat nyitnak a modern fizikának.
Amit a 18. század elején tudtak az elektromosságról és a mágnességről,
az nem volt több néhány mókás vásári mutatványnál: papírszeleteket vonzó
üvegpálcák, egymást vonzó és taszító mágnesek és egyebek. Az
elektromosság és a mágnesség tanulmányozása apránként folytatódik a 18. és
a 19. században. Faraday Londonban egy laboratóriumban dolgozik, s az
telis-tele van tekercsekkel, tűkkel, mágnesekkel, pengékkel és
vasketrecekkel. Azt kutatja, hogyan vonzzák és taszítják egymást az
elektromos és mágneses tárgyak. Jó newtoniánusként azt igyekszik megérteni
– akárcsak a többi tudós –, hogy milyen tulajdonságai vannak annak az
elektromos töltésű vagy mágneses tárgyak között ható erőnek. S szép lassan,
a keze által vezetve, ezekkel a tárgyakkal közvetlen fizikai kontaktusban
olyan megérzés birtokába kerül, amely a modern fizika intuitív alapja lesz.
„Lát” valami újat.
Faraday azt érezte meg, hogy nem úgy kell elgondolnunk az erőket,
mintha azok közvetlenül hatnának egymástól távoli tárgyak között, ahogyan
azt Newton feltette. Inkább azt kell gondolnunk, hogy létezik valami – a
térben mindenütt szétáradva –, amit megváltoztatnak az elektromos és
mágneses testek, másfelől maga is hat az elektromos és mágneses testekre
(taszítja vagy vonzza őket). Ezt a valamit, amire Faraday ráérzett, ma
„mezőnek” nevezzük.
Mi tehát a „mező”? Faraday képzeletében a teret kitöltő finom (végtelenül
finom) vonalakból álló köteg; gigantikus kiterjedésű, körülöttünk mindent
kitöltő, láthatatlan pókháló. A vonalakat „erővonalaknak” nevezi, mert
valamiképpen ők „hordozzák az erőt”; mint afféle húzásra, tolásra való
kábelek, átviszik egyik testről a másikra az elektromos és mágneses erőt (2.4.
ábra).

2.4. ábra Az erővonalak kitöltik a teret. Általuk hat

egymásra a két elektromos töltésű test. A két tárgy közötti erőt
az erővonalak „közvetítik”

Egy elektromos töltésű tárgy (például egy megdörzsölt üvegrúd) torzítja

maga körül az elektromos és mágneses mezőt, az meg erővel hat a beléje
merült, elektromos töltésű tárgyra. Vagyis két, egymástól valamekkora
távolságban lévő töltés közvetlenül nem vonzza s nem is taszítja egymást,
hanem csak közvetve, az őket körülvevő közeg révén teszi azt.
Ha kézbe fogunk két mágnest, és egy kicsit játszadozunk velük,
közelítjük őket egymáshoz, és próbálgatjuk, mekkora erővel vonzzák vagy
taszítják egymást, nem is olyan nehéz magunknak is megéreznünk a
mágneseket körülfogó mezőt.
Ez gyökeresen eltér attól, ahogyan Newton elgondolta az egymástól
távoli testek között ható erőket. Newtonnak mégis tetszett volna. Newton
maga is értetlenül állt a távolhatás előtt, noha ő vezette be ezt a fogalmat.
Hogyan vonzza a Föld a tőle távoli Holdat? Hogyan vonzhatja a Nap a Földet
közvetlen érintkezés nélkül? Egyik levelében ezt írta:

Elképzelhetetlen ugyanis, hogy lélektelen merő anyag anélkül, hogy valami más, nem materiális
létező közreműködnék ebben, kölcsönös érintkezés nélkül hasson más anyagra.{40}

Valamivel később pedig már a következőket találjuk:

 Hogy a gravitáció az anyag vele született, inherens és lényegi tulajdonsága, melynek révén egy
test egy másikra vákuumon keresztül távolhatást gyakorolhatna bármi másnak a közbejötte
nélkül […], mindez számomra oly nagy képtelenségnek tűnik, hogy úgy hiszem, nincs ember,
aki elfogadja, ha megfelelően jártas a filozófiai gondolkodásban. A gravitációt egy állandóan és
törvényszerűen ható tényező kell hogy okozza; mármost hogy ez a tényező anyagi-e vagy sem,
azt olvasóim megfontolására bíztam.{41}

Newton abszurdnak tartja a tulajdon munkáját – azt a művet, amelyet

évszázadokon át a tudomány legnagyobb győzelmeként ünnepelnek majd!
Elismeri, hogy a távolra ható nehézségi erő mögött kell lennie valami
másnak, de fogalma sincs, mi az, s ennek eldöntését „olvasói
megfontolására” bízza!
A lángelmékre jellemző, hogy tudatában vannak teljesítményük
határainak, még ha olyan elképesztő teljesítményről van is szó, mint a
mechanika és az általános tömegvonzás Newton felfedezte törvényei. Newton
elmélete olyan jól működött, annyira hasznosnak bizonyult, hogy két
évszázadon át senkinek eszébe nem jutott kétségbe vonni. Egészen addig,
amíg Faraday, az „olvasó”, akinek megfontolására bízta Newton a döntést,
meg nem találja a kulcsot, hogyan vonzhatják és taszíthatják egymást az
egymástól távol eső testek. Később aztán Einstein Faraday ragyogó
megoldását fogja alkalmazni a newtoni gravitációelméletre is.
Ennek az új valaminek – a „mezőnek” – a bevezetésével Faraday
radikálisan szakít Newton elegáns és egyszerű ontológiájával
(lételméletével): a világot ettől fogva nem pusztán a térben az idő múlásával
ide-oda mozgó részecskék alkotják. Új szereplő lép a színre: a „mező”.
Faraday tudatában van annak, hogy mekkora a hordereje az általa éppen
megtett lépésnek. Könyvében különösen szép szakaszok olvashatók arról,
hogy ezek az „erővonalak” vajon valóban létező dolgok. Kétségeit és
különféle megfontolásait kifejtve végül arra a következtetésre jut, hogy valós
létezőkről van szó, de ezt a következtetést némi fenntartással adja elő, hiszen
az „elkerülhetetlen, ha a tudomány leglényegibb kérdéseivel szembesülünk”.
{42} Tisztában van vele, hogy amit felvet, az bizony megváltoztatja azt a
világszerkezetet, amelyet a newtoni fizika két évszázadon át tartó töretlen
sikere rajzolt fel (2.5. ábra).

2.5. ábra Faraday és Maxwell világa: az idő előrehaladtával

részecskék és mezők mozognak a térben

Maxwell hamar felismeri, hogy drágakőre talált. A Faraday által látott

lényeget – mivel azt Faraday csak szavakkal írja le – egy teljes oldalnyi
egyenletre fordítja.{43} Ezeket ma Maxwell-egyenleteknek nevezzük.
Egyenletei az elektromos és a mágneses mező viselkedését írják le: „Faraday
vonalainak” matematikai változatai.{44}
Ma a Maxwell-egyenleteket nap mint nap használjuk az elektromos és
mágneses jelenségek leírására, antennák, rádiók, villanymotorok,
számítógépek tervezésére. De nem csak erre jók; ugyanezek az egyenletek
kellenek annak megmagyarázásához, hogyan működnek az atomok (ezeket is
elektromos erők tartják össze), hogyan kapcsolódnak össze a követ alkotó
anyagrészecskék vagy hogyan működik a Nap. Elképesztően sok és sokfajta
jelenség magyarázatára használhatók. A Maxwell-egyenletek jól leírnak
szinte mindent, ami körülöttünk zajlik, kivéve a gravitációt és egy-két más
dolgot.
S még ez sem minden. Ott van minden idők talán legszebb tudományos
felfedezése: Maxwell egyenletei még azt is tisztázzák, hogy mi a fény.
Maxwell átlátja, hogy egyenletei szerint Faraday vonalai rezeghetnek és
hullámozhatnak is, éppúgy, ahogyan a tenger vize. Maxwell kiszámítja a
Faraday-vonalak hullámzásának sebességét, és az eredmény… az eredmény
pontosan megegyezik a fény sebességével. Miért? Maxwell felfogja: mert a
fény nem egyéb, mint Faraday-vonalak gyors rezgése! Faraday és Maxwell
nemcsak azt értette meg, hogyan működik az elektromosság és a mágnesség,
hanem mindjárt azt is, hogy mi a fény!
Színesben látjuk a körülöttünk lévő világot. Mi a szín? Egyszerűen
szólva, a fényt alkotó elektromágneses hullámok frekvenciája (rezgésének
szaporasága). Ha a rezgések gyorsabbak, akkor kékebb a fény. Ha valamivel
lassúbbak, akkor vörösebb. A szín, ahogyan érzékeljük, pszichofizikai
reakció a szemünkben lévő receptorok felől jövő idegi jelzésekre; ezek a
receptorok megkülönböztetik egymástól az eltérő frekvenciájú
elektromágneses hullámokat.
Kíváncsi lennék, hogyan érezhette magát Maxwell, amikor ráébredt, hogy
a Faraday laboratóriumában lévő tekercsek, vasketrecek és kis tűk között ható
erők leírására szánt egyenletei, lám, magyarázatot adtak a fényre és a
színekre is…
A fény voltaképpen a Faraday-vonalak hálózatának gyors rezgése: a háló
úgy fodrozódik, mint egy tó vizének felszíne, ha fúj a szél. Nem is igaz tehát,
hogy „nem látjuk” a Faraday-vonalakat. Látjuk, de csak a rezgő Faraday-
vonalakat. „Látni” annyi, mint érzékelni a fényt, és a fény a Faraday-vonalak
mozgása. Semmi nem ugrik a tér egyik helyéről a másikra, hacsak nem
szállítja valami. Ha egy gyereket látunk játszani a tengerparton, akkor az csak
azáltal lehetséges, hogy közte és köztünk ott van a rezgő vonalaknak ez a
tava, s az eljuttatja hozzánk a képét. Hát nem csodás a világ?
Ez rendkívüli felfedezés, de még mindig nem az utolsó. Végső
folyománya példátlanul nagy hasznára van az emberiségnek. Maxwell
felismeri, hogy az egyenletei szerint a Faraday-vonalak sokkal kisebb
frekvenciával is rezeghetnek, vagyis nem olyan szaporán, mint a fény.
Következésképpen léteznie kell más hullámoknak is, még akkor is, ha nem
látta őket senki, éspedig elektromos töltések mozgásával létrejövő
hullámoknak, amelyek azután elektromos töltéseket mozgatnak. Nem
kétséges tehát, hogy itt rázni kezdünk egy elektromos töltést, és az így
létrehozott hullámok ott – valahol máshol – elektromos áramot indítanak. S
alig néhány év múlva ezeket a Maxwell által elméletileg előre jelzett
hullámokat Heinrich Hertz német fizikus fel is fedezi, majd még néhány év
elteltével Guglielmo Marconi megalkotja az első rádiót.
A telekommunikáció egész modern technológiája – a rádió, a televízió, a
telefon, a számítógép, a műholdas navigációs készülékek, a wifi, az internetes
hálózat és a többi – Maxwell előrejelzésének alkalmazása; Maxwell
egyenletei adják az alapot a telekommunikációs mérnökök összes
számításához. A szélsebes kommunikáción alapuló egész modern civilizáció
egy eleven képzeletű, gondolatait kifejteni képes, lelki szemeivel vonalakat
megpillantó szegény londoni könyvkötő megérzéséből született, s egy remek
matematikus jóvoltából, aki mindezt egyenletekre fordította le, majd
megértette, hogy ezeknek a vonalaknak a hullámzása egy szempillantás alatt
továbbíthat híreket bolygónk egyik pontjáról a másikra.

2.6. ábra Miből áll a világ?

Korunk egész technikája egy fizikai valami – az elektromágneses

hullámok – használatán alapul; s ezeket a hullámokat nem kísérleti úton
„fedezték fel”: matematikai úton Maxwell már „előre jelezte” a létezésüket –
egyszerűen csak megtalálta a Faraday által tekercsekből és tűkből kiolvasott
kép matematikai leírását. Ezt teszi az elméleti fizika hatalmas ereje.
A világ megváltozott: már nemcsak a térben meglévő részecskékből áll,
hanem térbeli részecskékből és mezőkből (2.6. ábra). Ez talán csupán apró
változásnak tűnik, de néhány évtizeddel később egy zsidó fiatalember olyan
következtetéseket fog levonni belőle, amelyek jóval felülmúlják majd
Michael Faraday lángoló képzeletét is, és a velejéig megrengetik Newton
világát.
 Második rész

A FORRADALOM
KEZDETE
A 20. század fizikája gyökeresen megváltoztatta a newtoni világképet. Az új
lépések adnak alapot a mai technológia jókora hányadának. Világfelfogásunk
elmélyülésének két elmélet az alapja: az egyik a relativitáselmélet, a másik a
kvantummechanika. Mindkettő megszokott nézeteink bátor újraértékelését
követeli: a relativitáselmélet a térét és az időét, a kvantumelmélet az
energiáét.
A most következő fejezetben több-kevesebb részletességgel bemutatom a
két elméletet, igyekszem tisztázni kettejük központi jelentőségét a fizikában, és
megvilágítani a fogalmak átalakulásának általuk elindított forradalmát. Itt
kezdődik a 20. század fizikájának varázslatos világa. Ezeket az elméleteket
tanulmányozni és mélységükben megérteni: elbűvölő kaland.
Ez a két elmélet a kiindulópont a kvantumgravitációs kutatásokban.
Kettejükre támaszkodva igyekszünk továbbjutni.
 3.
ALBERT

Albert Einstein apja áramfejlesztő telepeket épített Olaszországban. Amikor

Albert kisfiú volt, a Maxwell-egyenletek még csak néhány évtizedes múltra
tekintettek vissza, de Olaszország már a maga ipari forradalmának a
küszöbén állt, s a turbinák meg az apja által összeállított transzformátorok
mind ezeknek az egyenleteknek az alapján működtek. Nyilvánvaló volt az új
fizika ereje.
Albert lázadó természet volt. A szülei Németországban hagyták, hogy ott
járjon gimnáziumba, de ő túlságosan merevnek, beszűkültnek és katonásnak
találta a német iskolát, nem viselte el a tekintélyelvűségét, és abbahagyta a
tanulást. Követte szüleit Olaszországba, Paviába, és ott semmittevéssel
töltötte a napjait. A szülők ritkán értik csak meg, hogy serdülőkorban a
lebzselés a legesleghasznosabban eltöltött idő lehet. Ezután Svájcba ment
tanulni, a zürichi Műszaki Főiskolára, bár elsőre nem sikerült bekerülnie.
Egyetemi tanulmányai befejeztével nem kapott kutatói állást, de hogy együtt
élhessen a szerelmével, állást kellett találnia; a berni találmányi hivatalban
helyezkedett el.
Akkoriban ez nem volt éppen megbecsült foglalkozás egy diplomás
fizikus számára, de Albertnek itt maradt ideje gondolkodni és dolgozni. S
gondolkodott és dolgozott is. Voltaképpen ezt tette gyerekkora óta: nem azzal
foglalkozott, amit az iskolában tanítottak neki, hanem Eukleidésztől olvasta
az Elemeket, Kanttól pedig A tiszta ész kritikáját. A járt utakon nem jutsz el
új helyekre.
 Huszonöt évesen Einstein három cikket küld az Annalen der Physiknek.
Bármelyikért megérdemelte volna a Nobel-díjat; még többet is. A három
külön-külön is alappillére mai világfelfogásunknak. Az elsőről már
beszéltem: ebben az ifjú Albert kiszámítja az atomok méretét, és
huszonhárom évszázad után bebizonyítja, hogy Démokritosz elmélete helyes,
az anyag szemcsés.
A második cikk tette a leginkább ismertté Einstein nevét: ezzel vezeti be a
relativitáselméletet; és ezzel az elmélettel foglalkozunk majd ebben a
fejezetben.
Valójában azonban két relativitáselmélet van. Abban a borítékban,
amelyet Einstein huszonöt évesen adott postára, az első bemutatása volt a
kettő közül: ezt az elméletet nevezzük ma „speciális relativitáselméletnek”.
Ez lényeges tisztázása a tér és idő szerkezetének; előbb ezt mutatom be, s
csak utána térek rá Einstein legfontosabb elméletére, az általános
relativitáselméletre.
A speciális relativitáselmélet finom és fogalmilag nehéz elmélet.
Nehezebben emészthető, mint az általános relativitáselmélet. Olvasó, ne
szegje kedved, ha a következő rövid fejezet kissé zavarosnak tűnne. Az
elmélet először mutatja be, hogy a newtoni világképből nemcsak hiányzik
valami, hanem azt gyökeresen meg is kell változtatni, mégpedig a szokásos
gondolkodástól homlokegyenest különböző módon. Ez az első tényleges
ugrás intuitív világfelfogásunk felülvizsgálatában.

A kiterjesztett jelen

Newton és Maxwell elmélete mintha finoman ellentmondana egymásnak.

Maxwell egyenletei sebességet határoznak meg: a fény sebességét. De
Newton mechanikája nem egyeztethető össze semmilyen alapsebességgel,
mert Newton egyenleteiben nem a sebesség van jelen, hanem a gyorsulás. A
newtoni fizikában a sebesség mindig valaminek valami máshoz viszonyított
sebessége. Galilei hangsúlyozta azt a tényt, hogy a Föld mozog a Naphoz
képest, még ha magunk nem észleljük is ezt a mozgást, mivel „sebességen”
általában „a Földhöz viszonyított” sebességet értjük. A sebesség, ahogyan
mondani szoktuk, viszonylagos, relatív, vagyis a testeknek nincs önmagában
vett sebességük, csak más testhez viszonyított sebességük van. Ezt tanulták a
19. században a fizika szakosok, és ezt tanulják ma is. Ám ha ez így van,
akkor mihez viszonyított sebesség a Maxwell-egyenletek által meghatározott
fénysebesség?
Az egyik lehetőség az, hogy létezik valamilyen egyetemes szubsztrátum,
tárgyi alap, és a fény ehhez képest mozog ilyen sebességgel. Csakhogy a
Maxwell-egyenletek előrejelzései függetlennek tűnnek bármi ilyesféle
szubsztrátumtól. A 19. század végén igyekeztek kísérletileg meghatározni a
Földnek ehhez a feltevés szerinti szubsztrátumhoz viszonyított sebességét, de
az ez irányú kísérletek mind kudarcot vallottak.
Einstein azt állította, hogy őt nem ezek a kísérletek igazították útba,
hanem a Maxwell-egyenletek és a newtoni mechanika közötti, jól látható
ellentmondás. Az foglalkoztatta, hogy vajon van-e mód összhangba hozni
Newton és Galilei lényegi felfedezéseit Maxwell elméletével.
S ezt keresve Einstein elképesztő felfedezésre jut. Hogy megértsük, miről
is van szó, gondoljunk az összes múltbeli, jelen és jövőbeli eseményre (az
olvasás mostani időpontjához képest), és képzeljük el, hogy úgy
rendeződnek, ahogyan azt a 3.1. ábra mutatja.
Nos, Einstein azt fedezte fel, hogy ez az ábra nem felel meg a valóságnak.
A valóságban olyan viszonyban vannak egymással, mint a 3.2. ábrán.
 3.1. ábra A tér és az idő Einstein előtt

3.2. ábra A „téridő” szerkezete. A „kiterjesztett jelen” mindegyik megfigyelőnek köztes tartomány
a múlt és a jövő között

Bármely esemény múltja és jövője között (például az „ott és akkor”

múltja és jövője között, ahol most éppen vagy), van egy „köztes idősáv”, a
kérdéses esemény „kiterjesztett jelene”, s az nem múlt és nem is jövő. Ez a
felfedezés adódik a speciális relativitás elméletéből.
Ennek a „köztes sávnak”{45} az időtartama – ez a sáv nem a múltad és
nem is a jövőd – nagyon rövid; a tartama attól függ, hogy egy esemény hová
esik hozzád képest, ahogyan azt a 3.2. ábra szemlélteti: minél távolabbra van
tőled, a kiterjesztett jelen annál hosszabb ideig tart. Ha az orrodtól mindössze
néhány méternyi távolságra esik, akkor ez a hozzád tartozó „köztes sáv” – a
se nem múlt, se nem jövő – csak néhány nanoszekundumnyi, azaz a
másodperc egymilliárdod részével mérhető; vagyis szinte semmi (egy
másodpercben annyi nanoszekundum van, mint ahány másodperc 30 évben).
Ez jóval kevesebb, semhogy érzékelhetnénk. S ha az óceán túlpartjára esik,
„köztes sáv” tartama akkor is csak a másodperc ezredrésze lesz, vagyis még
mindig nem éri el érzékelésünk küszöbét – az tizedmásodperc nagyságrendű.
De ha az az esemény a Holdon történik, akkor már néhány másodperces ez a
kiterjesztett jelen, ha meg a Marson, akkor negyedórányi. Ez azt jelenti, hogy
elmondhatjuk: a Marson vannak olyan események, amelyek ebben a
pillanatban már megtörténtek, vannak olyanok is, amelyek majd még ezután
fognak megtörténni, de van egy negyedóra, ami alatt az események a mi
számunkra sem nem múltbeliek, sem nem jövőbeliek.
Valahová máshová esnek. Ezt a „máshol”-t korábban egyáltalán nem
vettük észre, mert a közelünkben ez a „máshol” rendkívül rövid ideig tart, és
nem vagyunk olyan fürgék, hogy érzékelhetnénk. A „máshol” azonban
létezik, nagyon is valóságos.
Emiatt nem lehet zavartalanul társalogni olyasvalakivel, aki épp a Marson
van. Mondjuk, én a Marson vagyok, te meg itt, a Földön. Kérdezek tőled
valamit, s te nyomban válaszolsz, mihelyt meghallod a kérdést, de a válaszod
negyedórával az után ér el hozzám, hogy a kérdést feltettem. Ez a negyedóra
sem nem múlt, sem nem jövő a válaszadáshoz képest. A dolog lényege az –
ezt értette meg Einstein –, hogy ez a negyedóra elkerülhetetlen: nem lehet
lerövidíteni. Beleszövődik a tér és idő eseményeibe: éppoly lerövidíthetetlen,
mint ahogyan levelet sem tudunk üldeni a múltba.
Különös, de úgy esett, hogy ilyen a világ. Éppoly különös, mint az, hogy
Sydney-ben hozzánk képest lefelé van az emberek feje; különös, mégis igaz.
Az ember hozzászokik ehhez a tényhez, s akkor az már normálisnak és
észszerűnek tűnik. A tér és idő szerkezete teszi.
Ebből az következik, hogy egy marsi eseményről nem jelenthetjük ki,
hogy az „éppen most” történik, mert nincs olyan, hogy „éppen most” (3.3.
ábra).{46} A fizikusok ezt így mondják: Einstein megértette, hogy nem létezik
„abszolút szimultaneitás”, vagyis nem létezik a világmindenségben „most”
megtörténő események halmaza. A mi „mostunk” csak itt létezik. Az
univerzumban folyó események összessége nem írható le „most”-ok
egymásutánjaként, úgy, hogy az egyik jelen követné a másikat, a szerkezetük
ugyanis bonyolultabb ennél, mint azt a 3.2. ábra szemlélteti. A rajz azt
mutatja, amit a fizikában „téridőnek” nevezünk: a múlt és a jövő valamennyi
eseményét, de a „se nem múlt, se nem jövő” eseményeket is; és azok nem
egyetlen pillanatot alkotnak, hanem tartamuk van.
Az Androméda-galaxisban ennek a „kiterjesztett jelennek” az időtartama
hozzánk viszonyítva kétmillió év. Mindaz, ami ebben a kétmillió évben
történik, hozzánk viszonyítva sem nem múlt, sem nem jövő. Ha ebben a
galaxisban élne egy fejlett és barátságos civilizáció, s egy napon
felkerekednének egy űrhajóflottával, hogy meglátogassanak bennünket,
akkor értelmetlen lenne azt firtatni, hogy elindultak-e már vagy még nem. Az
egyetlen értelmes kérdés az lenne, hogy mikor érkezik az első jelzés a
flottájuktól; attól a pillanattól fogva – és semmivel sem előbb – a flotta
indulása már a múltunk része.

3.3. ábra Az egyidejűség relativitása

Az, hogy a fiatal Einstein 1905-ben felfedezte a téridőnek ezt a

szerkezetét, konkrét következményekkel jár. Amiatt, hogy a tér és az idő
szorosan összefügg, ahogyan az a 3.2. ábrán látszik, finoman át kell alakítani
a newtoni mechanikát, és azt Einstein 1905-ben és 1906-ban gyorsan meg is
tette. Ennek az átformálásnak az az első eredménye, hogy ahogyan a tér és az
idő egyetlen fogalommá olvad össze, az elektromos és a mágneses mezőnek
is egyetlen valamivé kell egyesülnie: azzá, amit ma elektromágneses
mezőnek nevezünk. A két mezőre Maxwell által felírt bonyolult egyenletek
egyszerűen megfogalmazhatóvá válnak ezen az új nyelven.
Az elméletnek van egy másik, súlyos következményekkel fenyegető
folyománya. Az „energia” és a „tömeg” fogalma éppúgy összekapcsolódik az
új mechanikában, mint a tér és az idő meg az elektromos és a mágneses
mező. 1905 előtt két általános elv látszott biztosnak: a tömegmegmaradás és
az energiamegmaradás. Az elsőt a vegyészek sokszorosan igazolták: a tömeg
soha nem változik a kémiai reakciókban. A második elv – az
energiamegmaradásé – közvetlenül következett Newton egyenleteiből, és az
egyik legáltalánosabb és leginkább megdönthetetlen törvénynek számított.
Einstein azonban felismeri, hogy az energia és a tömeg ugyanannak a
valaminek a két arca, ahogyan az elektromos és a mágneses mező is két
különböző arca ugyanannak a mezőnek, meg a tér meg az idő is ugyanannak
a valaminek, a téridőnek egy-egy megnyilvánulása. Ebből következik, hogy a
tömeg önmagában nem marad meg, és az energia – úgy, ahogyan azt
akkoriban felfogták – önmagában véve szintén nem marad meg. Az egyik
átalakulhat a másikba: a megmaradásnak egyetlen törvénye létezik, nem
kettő. A tömeg és az energia összege marad meg, s nem a tömeg és az energia
külön-külön. Létezniük kell olyan folyamatoknak, amelyek az energiát
tömeggé alakítják át vagy a tömeget energiává.
Egy gyors számítás rávezeti Einsteint, hogy mennyi energia adódik egy
gramm tömeg átalakulásával. Az eredmény a nevezetes E = mc2 képlet.
Mivel a c fénysebesség nagyon nagy szám, s a c2 még nagyobb, azért az
egygrammnyi anyag átalakulásával kapott energia hatalmas: akkora, mint
több millió egyszerre felrobbanó bomba energiája; ennyi hónapokig elég
lenne egy város éjszakai világítására és egy ország iparának táplálására,
másfelől sok százezer ember elpusztítására egyetlen pillanat alatt egy olyan
városban, mint Hirosima.
A fiatal Einstein elméleti meggondolásai új korszakba vezették az
emberiséget: a nukleáris energia korszakába – egy új lehetőségekkel és új
veszélyekkel teli korszakba. Ma egy lázadó természetű, szabályokat nehezen
tűrő fiatalember intelligenciájának jóvoltából megvannak hozzá az
eszközeink, hogy megvilágítsuk 10 milliárd ember lakhelyét – hiszen
hamarosan ennyien élnek majd ezen a bolygón –, hogy elinduljunk az űrbe
más csillagok felé, vagy hogy elpusztítsuk egymást és az egész bolygót. A mi
választásunktól függ, hogy mi történik – attól, hogy milyen vezetőkre bízzuk
ezt a döntést.
Mára az Einstein által felismert téridőszerkezetet már jól értjük,
többszörös laboratóriumi tesztek igazolták a helyességét; elfogadott elmélet
lett belőle. Az idő és a tér eltér attól, ahogyan a Newton óta bevett felfogás
tartotta. Tér nem létezik idő nélkül. A 3.2. ábrán a „kiterjedt időn” belül
egyetlen „szakasz” sem tarthat a többinél előbbre való igényt a „mostani tér”
névre. A „jelen” intuitív képzete – mindaz együttvéve, ami „most” az
univerzumban történik – vakságunkból adódik, abból, hogy képtelenek
vagyunk kis időintervallumokat észlelni. A „jelen” csupán helyi
tapasztalatunk alaptalan kiterjesztése.
A jelen olyasmi, mint a Föld lapossága: csupán illúzió. A Földet csak
érzékeink korlátozottsága miatt véltük laposnak; mert nem látunk sokkal
messzebbre az orrunknál. Ha egy néhány kilométer átmérőjű aszteroidán
laktunk volna, mint a kis herceg, akkor mindjárt észrevettük volna, hogy egy
gömbön állunk. Ha agyunk és érzékeink finomabbak lettek volna, ha
könnyedén megkülönböztethettük volna a nanoszekundumnyi
időkülönbségeket, akkor eszünkbe sem jutott volna a mindenre kiterjedő
„jelen” eszméje. Nehézség nélkül felismertük volna a múlt és a jövő közötti
közbülső zóna létezését. Átláttuk volna, hogy az „itt és most” kifejezésnek
még van értelme, de azt mondani, hogy „most”, és azon az egész
univerzumban „most zajló események együttesét” érteni, az már értelmetlen.
Ugyanolyan értelmetlen, mint azt kérdezni, hogy a mi galaxisunk „feljebb
vagy lejjebb van-e”, mint az Androméda-galaxis, hiszen a „feljebb” és
„lejjebb” csak a Föld felszínén jelent valamit, az univerzumban már semmit.
Az univerzumban nincs „fent” és „lent”. S éppígy nincs „előbb” és „utóbb”,
ha az univerzum eseményeiről van szó. A tér és idő összekapcsolódásával
adódó összefonódott struktúrát – ez látható a 3.2. és a 3.3. ábrán – nevezik a
fizikusok „téridőnek” (3.4. ábra).

3.4. ábra Miből áll a világ?

Amikor az Annalen der Physik közzétette Einsteintől az egyszer csak

mindezeket tisztázó cikket, az nagyon erős hatást tett a fizika világára. A
Maxwell-egyenletek és a newtoni fizika közötti nyilvánvaló ellentmondások
köztudomásúak voltak, de senki nem tudta, hogyan lehetne feloldani őket.
Einstein meghökkentő és nagyon elegáns megoldása mindenkit meglepett.
Mesélik, hogy Krakkóban a Jagelló Egyetem egyik zord fizikatanára az ódon
épület félhomályában dolgozószobájából kilépve, Einstein cikkét lobogtatta,
és azt kiáltozta: „Megszületett az új Arkhimédész!”
Bár az Einstein által 1905-ben megtett lépés nagy feltűnést keltett, de nem
ez a legfőbb mesterműve. Mert az a relativitás második elmélete, az általános
relativitás elmélete; Einstein azt tíz évvel később, harmincöt éves korában
tette közzé.
Az „általános relativitáselmélet” minden idők legszebb fizikai elmélete,
az első a kvantumgravitáció két tartópillére közül. Körülötte forog ez az
egész könyv. Itt kezdődik a 20. század új fizikájának igazi nagy varázslata.

A legszebb valamennyi elmélet közül

Einstein a speciális relativitás elméletének közzétételével híres fizikus lett, és

jó néhány egyetem kínált neki állást. De valami nyugtalanította: a speciális
relativitáselmélet nem illik össze azzal, amit a gravitációról tudni lehetett.
Akkor vette ezt észre, amikor áttekintést írt elméletéről, és kíváncsi lett: nem
kellene-e újragondolni az „általános tömegvonzás” elméletét is – a fizika
atyjának, Newtonnak az elméletét –, hogy az összhangba kerüljön az ő
relativitáselméletével?
Hogy miből adódik ez a probléma, azt könnyű átlátni. Newton azt
igyekezett megmagyarázni, hogy miért esnek le a dolgok és miért keringenek
a bolygók. Elképzelt egy „erőt”, amellyel a tárgyak kölcsönösen vonzzák
egymást, ez a „gravitációs erő”. De hogy ez az erő hogyan hathat távolra, ha
egyszer nincsen semmi a két objektum között, az érthetetlen volt. Mint láttuk,
maga Newton is arra gyanakodott, hogy az egymással nem érintkező testek
között ható erő gondolatából hiányozhat valami, és hogy a Föld vonzhassa a
Holdat, ahhoz lennie kell valaminek közöttük, ami közvetíti a vonzóerőt. A
megoldásra Faraday jött rá kétszáz évvel később, bár nem a gravitációs,
hanem az elektromos és mágneses erővel összefüggésben: a mező létezésére.
Az elektromos és a mágneses mező „hordozza körbe” az elektromos és a
mágneses erőt.
Ettől kezdve minden észszerűen gondolkodó ember előtt világos, hogy a
gravitációs erőnek is kell hogy legyenek Faraday-vonalai. Az analógiát
követve az is világos, hogy a vonzerőt a Nap és a Föld, valamint a Föld és a
leeső tárgyak között szintén valamilyen mezőnek – ez esetben a gravitációs
mezőnek – kell tulajdonítanunk. Faraday és Maxwell választ talált arra a
kérdésre, hogy vajon mi „szállítja” az erőt, s ennek észszerűen nemcsak az
elektromosságra kell igaznak lennie, hanem a gravitációra is. Lennie kell
gravitációs mezőnek, és a Maxwell-egyenletekhez hasonlóan lenniük kell
olyan egyenleteknek is, amelyek alkalmasak a „gravitációs Faraday-vonalak”
mozgásának leírására. A 20. század elején ez minden kellő észszerűséggel
gondolkodó embernek világos volt: azaz csak Albert Einsteinnek volt
világos.
Einsteint gyerekkora óta lenyűgözte az elektromágnesség – az forgatta az
apja által épített erőművek generátorait –, hozzáfogott tehát, hogy felderítse a
„gravitációs mező” szerkezetét, és megtalálja, milyen egyenletekkel lehetne
leírni. Belemerül a problémába. A megoldáshoz tíz év kell. Tízévi mániákus
tanulás, próbálkozások, tévedések, zűrzavar, hol ragyogó, hol félrevezető
gondolatok, cikkek hosszú sora téves egyenletekkel, hibák és stressz. 1915
novemberében aztán végre nyomdába adja a teljes megoldást adó cikket,
ahogyan nevezi, az „általános relativitáselméletet”: legfőbb művét. Lev
Davidovics Landau, a legkiválóbb szovjet elméleti fizikus „az elméletek
legszebbikének” mondta.
Nem nehéz rájönnünk, mi teszi ennyire széppé ezt az elméletet. Einstein a
gravitációs mező matematikai megfogalmazása és az azt leíró egyenletek
felállítása helyett kibányászott Newton elméletének mélyéről egy másik
nagy, megoldatlan kérdést, és összekapcsolta a két problémát.
Newton visszatért Démokritosz gondolatához: ahhoz, hogy a testek a
térben mozognak. A tér nagy, üres tartály kell hogy legyen, hatalmas, merev
doboz az egész univerzum számára: valami óriási állványzat, amelyben a
tárgyak egyenesen haladnak, hacsak valamilyen erő el nem téríti őket. De
vajon mi ez a világot magába foglaló „tér”? Mi a tér?
A tér képzete természetesnek tűnik a szemünkben, de csak mert a newtoni
fizikát ismerjük. Ha elgondolkodunk rajta, az üres térről nincs tapasztalatunk.
Arisztotelésztől Descartes-ig, azaz két évezreden át végig nem tekintették
észszerűnek a démokritoszi gondolatot: azt, hogy a tér a dolgoktól eltérő,
tőlük elkülönülő valami volna. Arisztotelész és Descartes szemében is a
dolgoknak kiterjedésük van, de ez a kiterjedés maguknak a dolgoknak a
tulajdonsága: kiterjedés nincs önmagában, csak mint valamilyen dolognak a
kiterjedése. Kiönthetem a pohárból a vizet, de levegő kerül majd a helyére.
Látott már valaki is csakugyan üres poharat?
Ha két dolog között nincs semmi, érvelt Arisztotelész, akkor ott nincs
semmi. Hogyan lehetne ott valami (a tér), egyszersmind semmi? Mi ez az
„üres tér”, amelynek a belsejében a részecskék mozognak? Az most valami
vagy semmi? Ha semmi, akkor nincs is, és megvagyunk nélküle. Ám ha
valami, akkor megállhat-e a lábán az, hogy csak egyetlen tulajdonsága van:
az, hogy ott van, de nem csinál semmit?
Az ókortól fogva zavarta a gondolkodókat ennek az üres – a „valami” és a
„nem valami” között félúton lévő – térnek a gondolata. Démokritosz, aki az
üres teret világának alapjává tette, s úgy tartotta, hogy az atomok abban
mozognak, nyilván nem látta át kristálytisztán ezt a nehézséget: azt írta, hogy
az ő tere valami „a lét és a nemlét” között. „Leukipposz és barátja,
Démokritosz, a teltet és az űrt mondják elemeknek, s egyiket Létezőnek, a
másikat pedig Nem létezőnek nevezik, éspedig közülük a telt és szilárd a
Létező, míg az üres és laza a Nem létező.”{47} Az atomok tehát létezők. A tér
meg nem létező – olyan nem létező, amely mégiscsak létezik. Ennél
zavarosabb már nem is lehetne.
Newton új életet lehelt a démokritoszi térbe, és úgy próbálta meg
helyrebillenteni a dolgot, hogy a teret Isten sensoriumának
(érzékelésközpontjának) nyilvánította. Csakhogy soha senki nem értette meg
valójában, hogy vajon mit érthetett Newton Istennek ezen a sensoriumán,
talán még ő maga sem. Einstein pedig úgy találta – mellesleg nem sokat
törődött Istennel (ha van neki sensoriuma, ha nincs), hacsak hatásos retorikai
eszközként elő nem vette –, hogy ez a magyarázat nagyon nem meggyőző.
Newtonnak nem kis fáradságába került, hogy legyőzze a természetkutatók
és filozófusok ellenállását a tér démokritoszi elgondolásának
felelevenítésével szemben; először senki nem vette őt komolyan. Csak a
newtoni egyenletek pontossága hallgattatta el a kritikus hangokat: azok
ugyanis mindig helyesen jelezték előre, hogy mi fog történni. De a kételyek
mindig fennmaradtak a newtoni térfogalom hihetősége iránt, és Einstein,
mivel olvasott filozófusokat, nagyon is tudatában volt ennek. A filozófus
Ernst Mach – Einstein készséggel elismerte, hogy Mach hatással volt rá –
folyamatosan hangsúlyozta Newton térfelfogásának fogalmi nehézségeit;
ugyanő (mármint Mach) másfelől meg nem hitt az atomok létezésében.
(Mellesleg jó példa ez arra, hogy ugyanaz az ember lehet valamiben
rövidlátó, és valami másban tisztánlátó.)
 Einstein tehát nem egy, hanem két problémával birkózik. Az első: hogyan
írható le a gravitációs mező? A második: mi a Newton-féle tér?
És íme Einstein zseniális ötlete, az emberi gondolkodás történetének
egyik legmesszebbre vivő szárnyalása: nem lehet-e, hogy a gravitációs mező
éppenséggel a Newton-féle tér? Mi van, ha a Newton-féle tér semmi egyéb,
mint a gravitációs mező? Ez a roppant egyszerű, ragyogó, gyönyörű gondolat
az általános relativitáselmélet.
A világ nem tér + részecskék + elektromágneses mező + gravitációs
mező. A világ részecskék + mezők, semmi más; nincs szükség a térre mint
pótlólagos alkotórészre. Newton tere maga a gravitációs mező. Vagy
megfordítva – és ez ugyanaz –: a gravitációs mező maga a tér (3.5. ábra).
Csakhogy a gravitációs mező Newton lapos és mozdulatlan terével
ellentétben mozgó és hullámzó valami, hiszen mező, és éppúgy egyenletek
írják le, mint a Maxwell-mezőt és a Faraday-vonalakat.

3.5. ábra Miből áll a világ?

Ez fontos egyszerűsítése a világnak. A tér többé már nem különbözik az

anyagtól. A világ egyik „anyagi” alkotóeleme, édestestvére az
elektromágneses mezőnek. Valós létező; hullámzik, hajlik, görbül és torzul.
Nem egy merev, láthatatlan nagy állványzatba vagyunk belefoglalva,
hanem egy gigantikus nagyságú molluscumba, „puhatestűbe” merülünk bele
(ez a metafora magától Einsteintől származik). A Nap meghajlítja a teret
maga körül, és a Föld nem azért kering körülötte, mert egy távolról ható
titokzatos erő vonzza, hanem mert halad egyenesen egy görbült térben.
Ahogyan egy kis golyócska köröz egy tölcsér belső falán: nem hat rá
valamilyen, a tölcsér közepe által keltett titokzatos erő; a tölcsér belső falának
természetes görbültsége miatt fut a golyó körbe-körbe. A bolygók azért
keringenek a Nap körül, és a tárgyak is azért esnek le, mert a tér görbült
körülöttük (3.6. ábra).

3.6. ábra A Föld azért kering a Nap körül, mert a Nap körül görbült a téridő – olyasformán,
ahogyan egy golyó fut körbe-körbe egy tölcsér belső falán

Egy kicsit pontosabban fogalmazva, nem a tér görbült, hanem a téridő; tíz
évvel korábban maga Einstein bizonyította be, hogy az strukturált egész, s
nem időpillanatok egymásutánja.
Ez maga a gondolat. Einsteinnek már csak az volt a feladata, hogy
megtalálja a gondolatot megtestesítő egyenleteket. Hogyan írható le a
téridőnek ez a görbülése? Einsteinnek szerencséje volt: a matematikusok már
megoldották ezt a problémát.
A 19. század legnagyobb német matematikusa, Carl Friedrich Gauß
(magyarul a Gauss írásmód szokásos), a „matematikusok fejedelme”
kidolgozta a matematikai eszközöket a kétdimenziós, görbült felületek,
például domborzati felszín leírására – vagy annak a felületnek a leírására,
amely a 3.7. ábrán látható.

3.7. ábra Görbült (kétdimenziós) felület

Ezután felkérte egy kiváló tanítványát, hogy általánosítsa ezeket a

matematikai eszközöket három- és többdimenziós terekre. A tanítvány,
Bernhard Riemann egy figyelemre méltó, súlyos doktori disszertációt írt
ebből, de annak akkoriban nemigen látszott a haszna.
Riemann arra jutott, hogy egy görbült tér (vagy téridő) sajátosságait,
akárhány dimenzióról legyen szó, egy sajátságos matematikai objektum írja
le; azt ma Riemann-görbületnek nevezzük, és az R betűvel jelöljük. Ha egy
síkságok, dombok, hegyek tarkította tájat képzelünk magunk elé, akkor a
felületet jellemző R görbület értéke nulla a lapos, „görbület nélküli” síkságon,
és különbözik a nullától ott, ahol dombok és völgyek vannak; a hegyek
csúcsán éri el a maximumát, ott tehát, ahol a felszín a legkevésbé lapos, a
legjobban „görbül”. A Riemann-féle elmélettel éppígy le lehet írni a három-
vagy négydimenziós görbült tereket is.
Einstein fáradságos munkával sajátítja el Riemann matematikáját,
segítséget kér hozzá a matematikához jobban értő barátaitól, s egy olyan
egyenletet állít fel, amely szerint R, a téridő Riemann-görbülete arányos az
anyag energiájával. Más szóval a téridő jobban görbül ott, ahol több az
anyag. Ennyi az egész. Ez az egyenlet megfelel a Maxwell-egyenleteknek, de
a gravitációra vonatkozik, nem az elektromosságra. Az egyenlet csupán fél
sor, semmi egyéb. A látomásból – a tér görbült – egyetlen egyenlet lesz.
De ebben az egyenletben egy nyüzsgő univerzum rejlik. És az elmélet
mágikus gazdagsága előrejelzések álomszerű egymásutánjában mutatkozik
meg előttünk; s noha egy eszelős lázálmaira emlékeztetnek, mind valóra vált.
Ezek közül a hihetetlenül merész jóslatok közül jó néhányat még az 1980-as
évek elején sem vett igazán komolyan szinte senki. S lám, a tapasztalat sorra
igazolta őket. Nézzünk néhányat közülük.
Kezdésül Einstein újraszámolja, hogy mennyire görbíti meg a mezőt
maga körül egy tömeg, amely hasonló a Napéhoz, és hogy milyen hatása van
ennek a görbületnek a bolygók mozgására. Arra jutott, hogy a bolygók úgy
mozognak, ahogyan azt a Kepler- és a Newton-féle egyenletek megadják, de
nem teljes pontossággal: a Nap közelében a térgörbület erősebb hatású, mint
a newtoni nehézségi erő. Einstein kiszámította a Merkúr mozgását, az lévén
legközelebb a Naphoz, és ennek a bolygónak a mozgásában a legnagyobb az
eltérés az ő elméletének előrejelzése és a newtoni között. Talál is
különbséget: a Merkúr keringési pályájának a Naphoz legközelebb eső pontja
évente 0,43 ívmásodperccel nagyobb ívet ír le, mint amennyit Newton
elmélete ad. Ez nem nagy különbség, de a csillagászok által már
megfigyelhető, és az előrejelzések meg a mérési eredmények összevetéséből
az derült ki, hogy a Merkúr az Einstein-féle pályát követi, nem a Newton-
félét. Mercurius (Hermész), az istenek hírnöke a maga szárnyas lábbelijével
Einsteint követi, nem Newtont.
Einstein egyenlete azt is leírja, hogyan görbül a tér egy csillag közvetlen
közelében. E miatt a görbület miatt a fény is eltérül. Einstein arra jutott, hogy
a Nap eltéríti a fényt. 1919-ben el is végzik a mérést, és a fénynek pontosan
akkora eltérülését kapják eredményül, amekkorát Einstein kiszámított.
De nemcsak a tér görbül, hanem az idő is. Einstein előre megmondja,
hogy a Föld magasabban fekvő helyein gyorsabban kell hogy teljék az idő,
mint a mélyebben fekvőkön. Megmérik a különbséget, ez a következtetés is
beigazolódik. Manapság már számos kutatólaboratóriumban vannak
rendkívül pontos órák, és néhány centiméteres magasságkülönbségen is
kimutatható ez a különös jelenség. Tegyünk egy órát a padlóra, egyet meg az
asztalra: a padlón lévő kevesebb időt fog mérni, mint az asztali. Hogy miért?
Azért, mert az idő nem egyetemes és stabil, hanem tágul vagy rövidül
aszerint, hogy mennyire van tömeg közelében: a Föld, mint minden tömeg,
torzítja a téridőt, lassítja a környezetében. Csak alig-alig, de ha egy ikerpárból
az egyik tengerparton él, a másikuk a hegyekben, akkor újra találkozván az
egyikük idősebb lesz a másiknál (3.8. ábra).

3.8. ábra Egy ikerpárból az egyik a tengerparton tölti az időt, a másik a hegyekben. Amikor újra
találkoznak, a hegyekben időző testvér idősebb lesz. Ez a gravitációs időtágulás

Ez a jelenség érdekes magyarázatot ad arra, hogy miért esnek le a

tárgyak. Ha a világtérképen megnézzük, milyen útvonalon halad egy
repülőgép Rómából New Yorkba, akkor az nem látszik egyenesnek. A
repülőgép körívet ír le észak felé. Hogy miért? Azért, mert észak felé haladva
a Föld görbülete miatt rövidebb az út, mint mindvégig ugyanazon a
szélességi körön. Minél északabbra megyünk, annál rövidebbek a délkörök
közötti távolságok, célszerű tehát északabbra repülni, hogy „időt takarítsunk
meg” (3.9. ábra).

3.9. ábra Minél északabbra megyünk, annál kisebb a távolság a délkörök között

Ha hisszük, ha nem, a feldobott labda pontosan emiatt esik vissza: ha

magasabban halad, akkor „időt nyer”, mert magasabban az idő más
sebességgel halad. A repülőgép és a labda röppályája is „egyenes” egy
görbült térben (vagy téridőben) (3.10. ábra).{48}

3.10. ábra Minél magasabban repül a labda, annál gyorsabban telik az idő

Ám az elmélet előrejelzései jóval túlmutatnak az ilyen aprócska

hatásokon. A csillagok csak addig égnek, ameddig van hidrogénjük – az az
üzemanyaguk. Ha kifogynak belőle, akkor kialszanak. A visszamaradó
anyagot a hő nyomása már nem tartja egyben, így az összeroppan a tulajdon
súlya alatt. Ha ez eléggé nagy csillaggal történik, akkor az anyag akkora
erővel préselődik össze és a tér annyira meggörbül, hogy szinte egy lyukba
süllyed. Egy fekete lyukba.
Egyetemista koromban a fekete lyukakat csupán egy belterjes, ezoterikus
elmélet nem túl hihető következményeinek tartották. Napjainkban már
százával figyelik meg és vizsgálják őket a csillagászok. Az egyik ilyen fekete
lyuk – tömege vagy egymilliószorosa a Napénak – galaxisunk
középpontjában ül, és megfigyelhetjük a körülötte keringő csillagokat. A
túlságosan a közelébe jutókat azután szétmorzsolja a könyörtelen gravitáció.
És az elmélet azt is kikövetkezteti, hogy a tér fodrozódik, mint a
tengerfelszín, és ez a fodrozódás olyasfajta hullámokat formál, mint a
televízióadást vivő elektromágneses hullámok. Ezeknek a „gravitációs
hullámoknak” a hatása megfigyelhető a kettős csillagokon: azok gravitációs
hullámokat bocsátanak ki, ahogyan energiát veszítenek és lassan egymás felé
esnek.{49} 2015 vége felé a Földről sikerült közvetlenül megfigyelni két
egymás felé zuhanó fekete lyuk gravitációs hullámait, és az erről 2016-ban
kiadott közlemény megint elképesztette a világot. Az Einstein-elmélet
látszólag eszement előrejelzése ismét beigazolódott.
Mindennek a tetejébe az elmélet azt adja, hogy a világmindenség tágul, és
hogy egy 14 milliárd évvel ezelőtt történt robbanásból született – erről
hamarosan részletesebben is beszélek majd.
A jelenségeknek ez a gazdag sokfélesége – a fénysugarak eltérítése, a
Newton-erő módosulása, az órák lelassulása, a fekete lyukak, a gravitációs
hullámok, az univerzum tágulása, az ősrobbanás – mind abból a
felismerésből következik, hogy a tér nem jellegtelen, mozdulatlan tartály,
hanem neki is megvan a maga dinamikája, „fizikája”, mint a benne lévő
minden más anyagnak és mezőnek. Démokritosz bizonyára mosolygott volna
örömében, ha előre láthatta volna, hogy az ő elgondolására a „térről” ilyen
fényes jövő vár. Igaz, ő „nem létezőnek” nevezte; „létezőn” az anyagot
értette, és azt írta, hogy ennek a „nem létezőnek”, az ürességnek
mindazonáltal „van valamiféle fizikája (φύσις), és megvan a maga
szubsztancialitása.”{50}És milyen igaza volt.
A Faraday által bevezetett mezőfogalom, a matematika látványos ereje,
továbbá Gauß és Riemann geometriája nélkül ez a „bizonyos fizika”
felfoghatatlan lenne. Az új fogalmi apparátussal és a matematikával
felfegyverkezve Einstein felállítja a Démokritosz-féle ürességet, és arra jut,
hogy ez a „valamiféle fizika” elképesztően színes világot ad: univerzumok
robbannak fel benne, a tér kijárat nélküli lyukakba zuhan, az idő lelassul a
bolygók közelében, a csillagközi tér határtalan messzeségei pedig
fodrozódnak, remegnek, mint a tenger felszíne…
Első hallásra olyan ez, mintha „egy őrült fantáziálna dührohamában”,
értelme semmi. Pedig egy pillantás ez a valóságra. Vagy inkább a valóság
megpillantása, ha tekintetünket kevésbé téveszti meg a mindennapok
homályos, banális látásmódja.
És mindez csupán egyetlen elemi megérzés következménye – a téridő és a
gravitációs mező egy és ugyanaz. Egyetlen, egyszerű egyenlet fejezi ki, és
nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ide ne másoljam, még akkor is, ha
olvasóim közül sokan talán nem fogják megfejteni. Mégis felírom, abban a
reményben, hogy érzékelhető, egyszerűségében milyen gyönyörű:

1915-ben az egyenlet még egyszerűbb volt, mert akkor még nem

szerepelt benne a + Λgab tag; azt Einstein két évvel később illesztette bele,
{51} s később még lesz róla szó. Rab a Riemann-görbülettől függ, és az
½Rgab-vel együtt a téridő görbületét adja meg. Tab az anyag energiája, G
pedig a Newton által bevezetett állandó: az határozza meg a gravitációs erő
nagyságát.
Ebben minden benne van. Egy látomás és egy egyenlet.
Matematika vagy fizika?

Tartanék most egy kis szünetet, mielőtt fizikával folytatnánk, hogy tehessek
néhány észrevételt a matematikáról. Einstein nem volt nagy matematikus.
Inkább küzdött vele, s ezt ő maga írta. 1943-ban a következőket válaszolta
egy kilencéves, Barbara nevű kislánynak, aki levélben számolt neki be róla,
hogy meggyűlt a baja a matematikával. „Ne aggódj, ha nehézségeid akadtak a
matematikával. Biztosíthatlak, hogy az én nehézségeim még a tieidnél is
nagyobbak.”{52} Tréfának tűnik, de Einstein egyáltalán nem tréfált. A
matematikában segítségre szorult: türelmes évfolyamtársai és barátai
magyarázták el neki, köztük Marcel Grossmann. Fizikai megérzései voltak
bámulatosak.
Az elmélet végleges megfogalmazásának évében vitába keveredett David
Hilberttel, a történelem egyik legnagyobb matematikusával. Einstein előadást
tartott Göttingenben, és Hilbert is ott volt a hallgatóságban. Hilbert nyomban
megértette, hogy Einstein a legjobb úton halad egy nagy felfedezés felé,
megragadta a gondolatot, és megkísérelte Einsteint megelőzve felállítani az
Einstein kezében még csak alakuló elmélet helyes egyenleteit. A véghajrá
késhegyig menő küzdelem volt a két óriás között, és csak annyi látszott, hogy
rövid idő alatt véget fog érni. Einstein hetente tartott nyilvános előadásokat
Berlinben, s azokon – attól tartva, hogy Hilbert ér elsőként célba – mindig
más egyenleteket mutatott be. S azok mindig hibásak voltak. Végül
hajszálnyi előnnyel Einstein nyert, ő állította fel a helyes egyenletet.
Hilbert, igazi úriemberként, soha nem vonta kétségbe Einstein győzelmét,
pedig igen hasonló egyenleteken dolgozott maga is. Sőt egy nagyon kedves,
udvarias mondattal tökéletesen megragadta Einstein és a matematika közötti
bonyolult viszonyt, s talán az egész fizika és a matematika közötti bonyolult
viszonyt is. Az elméletalkotáshoz a négydimenziós geometriára volt szükség.
Ezzel kapcsolatban írja Hilbert:

„Göttingen utcáin{53} bármelyik siheder jobban érti a négydimenziós geometriát, mint Einstein.
Mégis Einstein végezte el a munkát.”

Hogy miért? Azért, mert Einsteinnek egyedülálló képessége volt hogy

elképzelje, miként épülhet fel a világ, s hogy „lássa” azt az elméjében. Az ő
szemében az egyenletek csak ezután következtek; azok adták azt a nyelvet,
amellyel megfoghatóvá tette a valóságról benne kialakult képet. Az általános
relativitáselmélet Einsteinnek nem egyenletek halmaza, hanem a világ
gondolati képe, a későbbi fáradságos munkával egyenletekre lefordítva.
Az elméletnek az az alapgondolata, hogy a téridő görbül. Ha a fizikai
téridőnek csupán két dimenziója lenne, és mi valami síkszerűségben élnénk,
könnyű lenne elgondolni, mit jelent az, hogy a „fizikai tér görbül”. Azt, hogy
a fizikai tér, életünk színtere nem olyan, mint egy nagy, lapos asztal, hanem
mint egy hegyekkel és völgyekkel borított felszín. De az a világ, amelyben
élünk, nem két-, hanem háromdimenziós. Sőt voltaképpen négydimenziós, ha
az időt is belevesszük. Egy görbülő négydimenziós teret elképzelni sokkal
nehezebb, mert nincs meg bennünk egy olyan „nagyobb tér” képzete,
amelynek belsejében görbülhetne a fizikai téridő. Képzelőereje révén
azonban Einsteinnek mégis sikerült megsejtenie ennek a kozmikus
medúzának a létét, amelybe belemerülünk: ez a szétlapítható, kinyújtható és
kicsavarható valami alkotja a bennünket körülvevő téridőt. S látomásának
élessége jóvoltából Einsteinnek elsőként sikerült felépítenie az elméletet.
Végül aztán mégis támadt némi feszültség Hilbert és Einstein között.
Néhány nappal azelőtt, hogy Einstein nyilvánosságra hozta volna a maga
egyenletét (azt mutattam be az előző szakasz végén), Hilbert az egyik lapnak
beküldött egy cikket, s ebben megmutatta, hogy milyen közel jutott
ugyanehhez a megoldáshoz – a tudománytörténészek máig zavarba jönnek,
ha értékelniük kell, hogy ki mekkora érdemeket szerzett a két óriás közül.
Egy ideig meglehetősen hűvös volt a viszony kettejük között, Einstein
ugyanis attól tartott, hogy a nála idősebb és befolyásosabb Hilbert túl nagy
részt igyekszik magának tulajdonítani az elmélet megalkotásában. Hilbert
azonban később sem formált soha jogot az elsőbbségre, ha az általános
relativitás felfedezéséről volt szó, és a tudományos világban – ahol az
elsőbbségről folytatott viták gyakran, sajnos nagyon is gyakran mérgezik a
levegőt – ők ketten a bölcsesség szép példájával jártak elöl, és feloldottak
minden feszültséget.
Einstein egy gyönyörű levelet ír Hilbertnek, s abban összefoglalja, mi a
mélyebb értelme az általuk bejárt útnak:

Volt egy pillanat, amikor valami neheztelésféle alakult ki közöttünk, ennek eredetét nem
akarom tovább boncolgatni. Küzdöttem a bennem emiatt támadt keserűséggel, és meg is
küzdöttem vele. Újra felhőtlen barátsággal gondolok Önre, és kérem, gondoljon Ön is így
énrám. Tényleg kár lenne, ha mi, akiknek már sikerült kiutat találnunk ebből a nyomorúságos
világból, ne találhatnánk örömet egymás társaságában.{54}

A kozmosz

Két évvel az egyenlet közzététele után Einstein elhatározta, hogy alkalmazni

fogja a legnagyobb léptékben, az egész univerzum terének a leírására is. És
akkor támadt egy újabb elképesztő ötlete.
Évezredeken át firtatták az emberek, hogy vajon végtelen-e az univerzum,
vagy van határa? Mindkét feltevésnek vannak buktatói. Hogy végtelen lenne,
az mintha nem állná ki az értelem próbáját: ha ugyanis végtelen, akkor
például óhatatlanul lennie kell valahol egy másik olvasónak, olyannak, mint
mi, aki ugyanezt a könyvet olvassa. (A végtelen tényleg felmérhetetlenül
nagy, és az atomoknak nincs elegendő kombinációjuk ahhoz, hogy az egészet
egymástól különböző dolgokkal töltsék ki.) Sőt nem is csak ilyen olvasónak
kell lennie, hanem egy végtelen sorozatra valónak… Ha meg van határa,
akkor mi az a határ? Mi értelme lenne egy határnak, ha a túloldalán nincs
semmi? Arkhütasz püthagoreus filozófus Taraszban (a mai Tarantóban) már a
Kr. e. 4. században így vélekedett:

Ha az égbolt legtávolabbi végében lennék, vagyis ott, ahol az állócsillagok helye van, akkor
vajon átnyújthatnám-e onnan túlra a kezemet vagy egy botot, avagy sem? Ha nem tehetném
meg, az ellentmondana az észnek. Ha ki tudom nyújtani, akkor odakint kell lennie valaminek,
testnek vagy térnek. Ennélfogva ugyanilyen módon haladunk előre a vége felé, amelyet időről
időre elérünk, és mindig ugyanazt a kérdést tesszük fel. És talán mindig lesz még valami, ahova
a pálcát kinyújthatom.{55}

Ez két képtelen lehetőség – az abszurd végtelen tér és az ugyancsak

abszurd határok övezte véges univerzum –, és mintha nem lehetne közöttük
értelmesen választani.
Einstein azonban talált egy harmadik lehetőséget: az univerzum lehet
véges és mégis határtalan. De vajon hogyan? Úgy, ahogyan a Föld felszíne:
az sem végtelen, de nincsenek is határai: nincs, ahol véget érne. Ez
megtörténhet, éspedig egészen természetesen, ha valami görbült; s a Föld
felszíne görbült. És az általános relativitáselméletben a háromdimenziós tér is
görbült. Univerzumunk tehát nagyon is lehet véges, és mégis határtalan.
Ha a Föld felszínén sétára indulok, és mindig egyenesen haladok előre,
nem fogok szakadatlanul előbbre jutni: végül visszajutok oda, ahonnan
elindultam. Univerzumunk felépítése is ilyesféle lehet: ha egy űrhajóval
útnak indulok, és mindig ugyanabban az irányban siklok, körbeutazom a
világegyetemet, és visszatérek a Földre. Az ilyen típusú háromdimenziós
teret, amely véges, de nincsenek határai, „3-szférának”, „háromdimenziós
gömbfelületnek” („hiperszférának”) nevezzük.
 Ahhoz, hogy megértsük, hogyan épül fel a 3-szféra, térjünk vissza egy
pillanatra a megszokott gömbfelülethez: egy labda felületéhez vagy a Föld
felszínéhez. A Föld-felszín síkban való ábrázolásához két körlemezt,
korongot rajzolhatunk úgy, ahogyan a földrészek ábrázolásában szokás (3.11.
ábra).

3.11. ábra A gömb ábrázolható két, a peremükkel összeillesztett korongként

Megjegyzendő, hogy a déli féltekén lakókat bizonyos értelemben

„körülkeríti” az északi félteke, mert bármely irányban mozdul el a maga
féltekéjéről, mindenképpen az északi féltekére fog jutni. De persze igaz ez
megfordítva is. Mindkét félteke „körülkeríti” a másikat, és „körül van
kerítve” a másik által. A 3-szféra is ábrázolható így, csak kell hozzá még egy
dimenzió: két gömb, a felületükön összekapcsolva (3.12. ábra).

3.12. ábra A 3-szféra (háromdimenziós gömbfelület) ábrázolható két összekapcsolt golyóként

Ha elhagyjuk az egyik golyót, nyomban átkerülünk a másikra, ahogyan a

világtérképet megjelenítő két korong egyikét elhagyva nyomban a másikon
találjuk magunkat. Az egyik gömb így öleli körül a másikat, másfelől az is
körülöleli őt. Einstein ötlete mármost az, hogy a tér lehet éppenséggel 3-
szféra is: véges térfogatú valami (a két gömb térfogatának összessége),
határok nélkül.{56} A 3-szféra az Einstein 1917-es munkájában javasolt
megoldás az univerzum határának dilemmájára. Ezzel a munkával indult el a
modern kozmológia, a látható univerzum egészének legnagyobb léptékű
vizsgálata. Innen kiindulva fedezik fel az univerzum tágulását, alkotják meg
az ősrobbanás elméletét, vetődik fel a világegyetem létrejöttének kérdése stb.
Minderről részletesen is szó lesz a 8. fejezetben.
Még egy megjegyzést fűznék az Einstein-féle 3-szférához. Bármily
hihetetlennek tűnik, ez a gondolat – egy egészen más kulturális
univerzumban – már egy másik lángelme fejében is megfogant: Itália
legnagyobb költőjének, Dante Alighierinek a fejében. A Paradicsomban
Dante Arisztotelész nyomdokaiban haladva a középkori világkép lenyűgöző
látomását nyújtja, a középpontban a Földdel és a Földet övező égi szférákkal
(éggömbökkel) (3.13. ábra).

3.13. ábra A dantei univerzum hagyományos ábrázolása

Sugárzó szépségű szerelmese, Beatrice társaságában Dante káprázatos,

látomásos utazással emelkedik fel ezeken a szférákon át egészen a legfelsőig.
Oda megérkezve azután letekint az alatta elterülő univerzumra, a körben
forgó égi szférákra, s még lejjebb, a középpontban lévő Földre. Aztán
azonban ismét feljebb néz, és mit lát? Egy fénylő pontot, amelyet angyalok
határtalan szférája övez, azaz egy újabb hatalmas gömb – ahogyan ő elbeszéli
(27. ének):

Ezt fény és szeretet fogja körül

(ahogy a többit ez); ám hogy hogyan
azt Ő érti csak, aki körbefogja.

Azaz a mi univerzumunk gömbje „fogja körbe”, s az is a miénket. Íme, a

Paradicsom 30. énekének néhány sora:

Így tűnt el fokról fokra énelőlem

a körtánc, s benne középen az izzó
 szemet-legyőző Pont, melyet körülzárt
látszólag mindaz, amit Ő körülzár.{57}

A fénylő pont és az angyalszférák veszik körbe az univerzumot, őket

pedig az univerzum! Ez egy 3-szféra pontos leírása!
Dante univerzumának hagyományos ábrázolásai, ahogyan az iskolai
tankönyvekben általában látjuk (ilyet mutattunk az előző oldalon is), az
angyalrendeket elkülönítik az égi szféráktól. Dante azonban azt mondja, hogy
az egyik gömb „körbeöleli” azt, amelyik őt magát körbeöleli. Más szóval,
Danténak határozott sejtése van a 3-szféra geometriájáról.{58}
Mark Peterson amerikai matematikus vette elsőként észre 1979-ben, hogy
a Paradicsom 3-szféraként írja le az univerzumot. A Dante-kutatók általában
nem ismerik közelebbről a háromdimenziós gömbfelületet. Ma a fizikusok és
a matematikusok már minden nehézség nélkül felismerik az univerzum dantei
leírásában a 3-szférát.
Hogyan lehetséges, hogy Danténak egy ennyire modernnek ható gondolat
jutott eszébe? Úgy hiszem, ez mindenekelőtt Itália költőóriásának ragyogó
intelligenciájából fakad. Ez a mélyreható intelligencia az egyik legfőbb
forrása az Isteni Színjáték vonzerejének. De talán abból is adódik ez a
gondolat, hogy Dante jóval korábban írta művét, semmint Newton
mindannyiunkat meggyőzött volna arról, hogy a világmindenség végtelen
tere az euklideszi geometria sík tere. Dantét még nem kötötték azok a
képzetek, amelyek a mi newtoni neveltetésünkből következnek.
Tudományos műveltségét Dante mindenekelőtt mestere és mentora,
Brunetto Latini tanításaiból merítette, aki Li livres dou trésor (Kincseskönyv)
címen pompás, az archaikus olasz és francia nyelv élvezetes keverékén
megírt traktátust hagyott ránk, a középkori tudás afféle enciklopédiáját. A
Kincseskönyvben Brunetto részletesen kifejti azt a tényt, hogy a Föld
gömbölyű. Ezt azonban a mai olvasónak furcsa módon a „belső”, s nem a
„külső” geometria fogalmaival teszi. Vagyis nem azt írja, hogy „a Föld olyan,
mint egy narancs” – ilyennek az látná, aki kívülről nézi –, hanem ezt: „Ha két
lovas elegendő hosszan vágtázhatna ellenkező irányban, a túloldalon
találkozhatnának.” Meg ezt: „Egy ember, ha útra kelne, és csak menne-
menne előre, visszaérkezne a Földnek arra a pontjára, ahonnan elindult,
feltéve hogy a tengerek nem akadályoznák meg ebben.” És így tovább.
Mindig belső nézőpontot választ tehát, soha nem külsőt – más szóval
olyasvalakinek a nézőpontját, aki a Földön sétál, s nem olyanét, aki kívülről
figyel. Első látásra úgy tűnik, feleslegesen bonyolult mód ez annak
elmagyarázására, hogy a Föld gömb alakú. Miért nem mondja Brunetto
egyszerűen azt, hogy a Föld olyan, mint egy narancs? De gondoljunk csak
jobban bele: ha egy hangya mászkál egy narancson, egy bizonyos ponton
fejjel lefelé találja magát, és aprócska lábaival alaposan meg kell
kapaszkodnia, nehogy lepottyanjon. A földfelszínen utazó viszont sohasem
kerül fejjel lefelé lógó helyzetbe, nem kellenek tapadókorongok a lábára.
Brunetto leírásai tehát nem is annyira különösek.
S most gondolkozzunk a dolgon. Ha valakinek azt tanította a mestere,
hogy bolygónk felszínének olyan az alakja, hogy mindig egyenesen haladva
végül visszaérünk ugyanabba a pontba, akkor talán nem is olyan nehéz
megtennie az ez utáni lépést, és azt elképzelni, hogy az univerzum egészének
alakja olyan, hogy mindig egyenesen repülve visszatérünk ugyanarra a
pontra. A 3-szféra olyan tér, amelyben „ha két lovas szárnyas lovakon
elegendő hosszan repülhetne ellenkező irányban, a túloldalon
találkozhatnának”. Szaknyelven megfogalmazva: a Föld geometriájáról a
Kincseskönyvben adott Brunetto Latini-féle leírás a belső (belülről látott)
geometria, s nem a külső (kívülről látott) geometria fogalmait használva
éppen az a leírás, amely alkalmas arra, hogy a „szféra”, azaz a gömbfelszín
fogalmát kétdimenziósról háromdimenziósra általánosítsuk. A 3-szféra
meghatározásának legjobb módja nem az, ha megpróbáljuk „kívülről látni”,
hanem ha leírjuk, mi történik, ha a belsejében mozgunk.
A Gauß által kidolgozott, majd Riemann által három és több dimenzióra
általánosított módszer a görbült felületek leírására alapjában Brunetto Latini
elgondolását követi. Az az alapgondolata tehát, hogy egy görbült felületet
nem „kívülről szemlélve” ír le, nem azzal foglalkozik, hogyan görbül ez a tér
egy külső térben, hanem úgy írja le, hogy milyen tapasztalatai lennének
annak, aki belül, ebben a térben mozog és benne is marad. Például egy
közönséges gömb felszíne – mint azt Brunetto megfigyelte – olyan
természetű, hogy azon egy bizonyos út (az egyenlítői hossz) megtétele után
minden „egyenes” vonal visszavisz a kiindulási ponthoz. A 3-szféra olyan
háromdimenziós tér, amelynek megvan ugyanez a tulajdonsága.
Einstein térideje görbült, de nem „egy másik, nagyobb tér belsejében”
görbül. Görbült abban az értelemben, hogy belső geometriája, vagyis a
pontjai közötti távolságok hálója – ahogyan azt a téren belül maradva
megfigyelhetjük – más, mint a sík (görbületlen) tér geometriája. Olyan tér ez,
amelyben nem érvényes a Pitagorasz-tétel, ahogyan nem érvényes a Föld
felszínén sem.{59}
Éppenséggel úgy is megérthetjük egy tér görbületét, hogy benne vagyunk,
s nem tekintünk rá kívülről – ez fontos lesz majd a későbbiekben. Képzeljük
el, hogy az Északi-sarkon vagyunk, és elindulunk délnek, le egészen az
Egyenlítőig, és eközben egy előrefelé mutató nyilat tartunk magunk előtt. Az
Egyenlítőhöz jutva forduljunk balra úgy, hogy a nyíl irányát ne változtassuk
meg. A nyíl még mindig dél felé mutat tehát, most a jobb oldalunkon.
Sétáljunk az Egyenlítőn keletre egy darabon, majd forduljunk ismét
északnak, de a nyíl állásán most se változtassunk: az most a hátunk mögé fog
mutatni. Ha újból elértük az Északi-sarkot, egy zárt körpályát írtunk le,
angolul loopot, azaz hurkot; ez időre a nyíl nem ugyanabba az irányba fog
mutatni, mint elinduláskor (3.14. ábra). Az a szög méri a görbületet, amellyel
a nyíl elfordul a hurok mentén.

3.14. ábra Egy görbült térben egy önmagába záródó pályán (hurok mentén) mozgatott nyíl
elfordulva tér vissza a kiindulási pontba

Később még visszatérek rá, hogyan lehet mérni a görbületet egy hurok
térbeli körbevitelével. Ott a loopelmélet hurkai lesznek ezek.
Dante 1301-ben elhagyja Firenzét, épp akkor, amikor elkészülnek a
mozaikok a keresztelőkápolna kupoláján. A Poklot ábrázoló félelmetes (a
középkor emberének szemével nézve biztosan félelmetes) mozaikképekre,
Coppo di Marcovaldónak, a festő és mozaikkészítő Cimabue mesterének
alkotásaira gyakran hivatkoznak Dante ihletadóiként (3.15. ábra).

3.15. ábra A Pokol – Coppo di Marcovaldo mozaikja a fi renzei keresztelőkápolnában

Nem sokkal az előtt, hogy belefogtam volna ennek a könyvnek a

megírásába, Emanuela Minnai barátommal – ő győzött meg arról, hogy meg
kell írni ezt a könyvet – ellátogattunk a keresztelőkápolnába. Belépve
felnéztem a magasba, és egy fénylő pontra lettem figyelmes (a kupola
legfelső részén, a tetőablakon áramlott be a nappali fény); azt a pontot kilenc
angyalrend veszi körül (mindegyiknek ott áll a neve is: „angyalok”,
„főangyalok”, „fejedelemségek”, „hatalmasságok”, „erősségek”, „uralmak”,
„trónusok”, „kerubok” és „szeráfok”). Pontosan ez a szerkezet jellemzi a
Paradicsomban a második gömböt. Ha azt képzeljük, hogy hangyák vagyunk
a keresztelőkápolna padlózatán, és elindulunk bármely irányban,
megfigyelhetjük, hogy akármelyik irányban kezdtük megmászni a falat,
mindig ugyanarra a helyre érkeznénk meg a mennyezeten: az angyalok
övezte fénylő pontba. A fénylő pont és a hozzá tartozó angyalok együttesen
„körbeveszik” a keresztelőkápolna többi belső díszítését, s az is „körbeöleli”
a fénylő pontot meg az angyalokat (3.16. ábra).
Dantét, mint minden 13. század végi firenzei polgárt, minden bizonnyal
mélyen lenyűgözte ez a készülőben lévő káprázatos építészeti alkotás. Úgy
hiszem, Dante nem csak a Coppo di Marcovaldo által elképzelt Pokolból
merített ihletet; az egész keresztelőkápolna erősen hatott kozmoszának egész
építményére. A Paradicsom pontosan a kápolna szerkezetét követi, az
angyalrendek kilenc szférájával és a fénylő ponttal együtt: az egészet
kétdimenziósból háromdimenziós struktúrává alakítja át. Már mestere,
Brunetto is azzal egészíti ki leírását Arisztotelész szférikus univerzumáról,
hogy egy azon túli helyen lakozik az „isteni”; s már a középkori ikonográfia
is úgy képzelte el a Paradicsomot, mint Istent, angyalszférákkal körülövezve.
Dante lényegében nem tesz egyebet, mint – a keresztelőkápolna belső
struktúrájának sugallatát követve – koherens szerkezetbe illeszti össze a már
létező darabokat, s megoldja vele az univerzum határait feszegető, az ókor
óta megoldatlan dilemmát. Ezzel egyszersmind hat évszázaddal korábban
megsejti Einstein 3-szféráját.

3.16. ábra A firenzei keresztelőkápolna belseje

Nem tudom, hogy a fiatal Einstein olaszországi intellektuális kóborlásain

találkozott-e vajon a Paradicsommal, és hogy Itália koszorús költőjének
féktelen fantáziája volt-e közvetlen hatással arra, hogy ráérzett: a
világegyetem lehet egyszerre véges és határtalan. Ám ha volt közvetlen hatás,
ha nem, úgy hiszem, ez a példa megmutatja, hogy a nagy Tudomány és a
nagy Költészet miként lehet egyaránt „látomásos”, és hogy olykor hogyan
merülhetnek fel mindkettőben ugyanazok a megérzések. A mi kultúránk
balga, hiszen mereven szétválasztja a tudományt és a költészetet, s rövidlátó
módon nem veszi észre a világ összetettségét és szépségét, holott az mindkét
területen feltárulkozik.
Dante 3-szférája persze csak egy álombeli homályos sejtelem. Einstein 3-
szférája viszont matematikai alakot ölt, és következik az elmélet
egyenleteiből. A kettő hatása egészen más. Dante végül is mélységesen
megindít bennünket, érzelmeink forrásait érinti. Einstein megnyit egy utat,
amely elvezet bennünket univerzumunk keletkezéséhez. De mindkettő azt
szemlélteti, mennyire gyönyörűséges lehet az emberi gondolkodás
szárnyalása.
Most azonban térjünk vissza 1917-hez: Einstein megpróbálja beilleszteni
egyenleteibe a 3-szféra gondolatát. Egy nehézséggel találja szemben magát.
Meg van győződve róla, hogy az univerzum mozdulatlan és változhatatlan,
de az egyenletei azt mondják, hogy ez lehetetlen. Nem nehéz belátni, hogy
miért. Mivel minden vonz mindent, egy véges univerzum csak úgy nem
zuhanhat vissza önmagába, ha tágul, ahogyan egy futball-labdát is csak úgy
óvhatunk meg a földre eséstől, hogy fel-felrugdaljuk. Vagy felfelé repül,
vagy leesik – nem maradhat meg mozdulatlanul a levegőben.
De Einstein nem hisz az egyenleteinek. Durva fizikusi hibákat követ el
(nem veszi észre, hogy annak az egyenletnek a megoldása, amelyen éppen
töpreng, nem stabil), csak hogy ne kelljen elfogadnia azt, amit elmélete jósol:
az univerzum vagy összehúzódik, vagy tágul. Megváltoztatja az egyenleteket,
hogy ne jöhessen ki belőlük tágulás. Emiatt foglalja bele az előbb felírt
egyenletbe a Λgab tagot. De ez megint csak hiba: a tag beírása helyes, de nem
változtat azon a tényen, hogy az átírt egyenlet is tágulást ad. Einstein, a
géniusz igazán bátor, de nincs bátorsága hinni az egyenleteiben.
Néhány évvel később kénytelen feladni a próbálkozásokat: az elmélete
helyes, és nem az ő fenntartásai. S a csillagászok megállapítják, hogy a
galaxisok csakugyan távolodnak tőlünk. Az univerzum valóban tágul,
pontosan úgy, ahogyan azt Einstein egyenletei előre jelzik. 14 milliárd évvel
ezelőtt az univerzum szinte egyetlen, rendkívül forró pontban összpontosult.
Abból tágult ki egy gigantikus méretű, „kozmikus” robbanással – és itt a
„kozmikus” jelző nemcsak képletesen, hanem szó szerint veendő: valóban
„kozmikus” robbanásról van szó. Ez a „Big Bang”, a „Nagy Bumm”.
Ma mindenki tudja, hogy a tágulás valóságos. Az Einstein-egyenletekből
adódó „forgatókönyvre” 1964-ben találták az első kétségbevonhatatlan
bizonyítékot: abban az évben két amerikai rádiócsillagász, Arno Penzias és
Robert Wilson véletlenül megtalált egy sugárzást, amely szétáradt az egész
univerzumban, és kiderült róla, hogy az éppen a korai univerzum hatalmas
hőjének maradványa. Az elmélet megint csak helyesnek bizonyult – még a
legelképesztőbb sejtései is.
Amióta felfedeztük, hogy a Föld gömbölyű, és őrült tempóban forog,
mint egy búgócsiga, azóta megértettük, hogy a valóság nem olyan,
amilyennek látjuk: valahányszor megpillantjuk egy új darabját, mindig mély
izgalommal tölt el bennünket. Lehullik egy újabb lepel. De az einsteini ugrás
példa nélkül áll: a világot csak mezők és részecskék alkotják; a téridő is csak
egy mező a többi között (3.17. ábra).

3.17. ábra Einstein világa: részecskék és mezők, amelyek más mezőkön mozognak

1953-ban egy általános iskolás gyerek levelet írt Albert Einsteinnek: „Az
osztályunk most az univerzummal foglalkozik. Engem nagyon érdekel az űr.
Szeretném megköszönni neked mindazt, amit tettél, hogy azt most
megérthetjük.”{60}
Én ugyanígy érzek.
 4.
A KVANTUMOK

A 20. századi fizikának két alappillére van: az általános relativitáselmélet és

kvantummechanika, s ez a kettő jobban már nem is különbözhetne
egymástól. Az általános relativitás elmélete tömör drágakő: egyetlen elme
szüleménye, s egyetlen egyszerű és koherens, fogalmilag tiszta képbe
igyekszik összefoglalni a gravitációról, a térről és az időről korábban tett
felfedezéseket. A kvantummechanika, más néven kvantumelmélet viszont
közvetlenül, kísérleti eredményekből született meg, hosszas, negyedszázados
másállapot után, és ezekben a kísérletekben sokan vettek részt; a
kvantumelmélet példátlan kísérleti sikereket hozott, és olyan alkalmazásokkal
járt (például a számítógéppel, amelyen mindezt írom), amelyek átalakították a
mindennapi életet, de még a megszületése után száz évvel is homályosság és
érthetetlenség fogja körül.
Ez a fejezet megvilágítja ennek az elméletnek a különös fizikai tartalmát,
elmondja az elmélet létrejöttének történetét és a valóság általa feltárt központi
jellemzőjét: a granularitást (szemcsésséget), az indeterminizmust
(meghatározatlanságot) és a relációsságot (viszonylagosságot).

Albert, megint

Gyakran mondják, hogy a kvantumelmélet pontosan 1900-ban született meg,

voltaképpen az intenzív gondolkodás századának nyitányaképpen. Max
Planck német fizikus abban az évben számítja ki, hogy mi jellemzi termikus
egyensúlyban a forró dobozba zárt elektromágneses sugárzást. Planck
igyekszik olyan képletet megadni, amely visszatükrözi a kísérleti
eredményeket, és végül cselhez folyamodik, ha az nem látszik is
különösebben indokoltnak: felteszi, hogy az elektromos mező energiája
„kvantumokra” („adagokra”) oszlik szét, azaz kis csomagokban,
„energiagöbökben” van jelen. Felteszi azt is, hogy a kis csomagok nagysága
az elektromágneses hullámok frekvenciájától (vagyis a színtől) függ. A v
frekvenciájú hullámok energiakvantumai eszerint mind

E = hν

energiájúak. Ebben a képletben – a kvantummechanika első összefüggésében

– a h egy új állandó, ahogyan ma nevezzük, a Planck-állandó. Ez rögzíti,
hogy mekkora energia van a v frekvenciájú (színű) sugárzás egy-egy
energiacsomagjában. A h állandó határozza meg a kvantumjelenségek
léptékét, skáláját.
Az a gondolat, hogy az energiát véges kis csomagok alkotják,
ellentmondott mindennek, amit akkoriban tudtak: az energiát olyasvalaminek
tekintették, ami folyamatosan, fokozatok nélkül változhat, és semmi ok nem
látszott indokolni, hogy szemcsés szerkezetű lenne. Például egy lengő inga
energiáját a kilengések amplitúdója határozza meg. Miért lenghetne ki csak
bizonyos meghatározott amplitúdókkal – és csak azokkal? Max Planck
szemében az energia véges nagyságú csomagokba foglalása csak furcsa
számítási fogás volt – hogy a számítás kiadja a laboratóriumi mérések
eredményeit –, de hogy miért vált be, vagyis miért reprodukálta a
laboratóriumi méréseket, az a legkevésbé sem volt világos.
 Ekkor aztán öt évvel később Albert Einstein jött rá – már megint ő –,
hogy a Planck-féle „energiacsomagok” valóságosak. Ez volt a tárgya a
harmadik cikknek az Annalen der Physiknek 1905-ben elküldött három cikk
közül. És ez a kvantummechanika születésének tényleges időpontja.
Ebben a cikkben Einstein azt mutatja ki, hogy a fény csakugyan szemcsés
természetű fényrészecskékből áll. Egy különös, nem sokkal korábban
megfigyelt jelenségből, a fényelektromos – más néven fotoelektromos –
hatásból indul ki. Bizonyos anyagok, ha fény éri őket, gyenge elektromos
áramot generálnak. Vagyis elektronokat bocsátanak ki, ha fény esik rájuk. Ma
egyebek között a fényelektromos cellákban hasznosítjuk őket: ezek a
fotocellák kinyitják előttünk a kaput, ha közeledünk hozzájuk. Ebben a
jelenségben nincs semmi különös, hiszen a fény energiát hordoz (például
melegít bennünket), és ez az energia „kiugrasztja” az elektronokat az
atomjaikból: kilöki őket.
De valami mégiscsak furcsa: észszerűen gondolkodva azt várnánk, hogy
ha a fényenergia kicsi, vagyis gyenge a fény, akkor nincs ilyen jelenség; és
csak akkor észlelhető, ha az energia elég nagy – más szóval elég erős a fény.
Csakhogy nem ez a helyzet: a megfigyelések szerint áram csak akkor indul,
ha a fény frekvenciája (rezgésszáma) nagy; de ha a frekvencia kicsi, akkor
nem. Vagyis mindez – hogy van-e jelenség vagy nincs – a fény színétől
(rezgésszámától) függ, nem a fény erősségétől (energiájától). A szokásos
fizikában ez a jelenség megmagyarázhatatlan.
Einstein visszanyúl a Planck-féle, a rezgésszámtól függő nagyságú
energiacsomagokhoz, és rájön, hogy ha azok valóban léteznek, akkor a
jelenség megmagyarázható. S nem is nehéz belátni, hogy miért. Képzeljük el,
hogy a fény energiaadagokban érkezik. Egy elektron akkor ütődik ki az
atomjából, ha elegendően nagy energia éri. A szemcsék energiája számít,
nem a szemcsék száma. Ha a szemcsék energiája, amint azt Planck felteszi, a
frekvenciától függ, akkor a jelenség csak akkor következik be, ha a
frekvencia elegendően nagy, vagyis, mondhatjuk, ha elegendően nagy az
egyedi energiaszemcse – s az nem számít, hogy mennyi a teljes
energiamennyiség.
Olyan ez, mint a jégeső: nem a lefelé záporozó jégdarabok
összmennyiségétől függ, hogy az autónk behorpad-e vagy sem, hanem az
egyedi jégdarabok méretétől. Lehet, hogy rengeteg jégdarab éri a kocsit, de
ha azok mind kicsik, akkor nem okoznak kárt. Éppígy lehet, hogy a fény
ugyan nagyon erős – ezt úgy is mondhatjuk, hogy nagyon sok benne az
energiacsomag –, de az atomokból mégsem lökődnek ki elektronok, mert az
egyedi energiacsomagok nem elég nagyok ehhez; a fény frekvenciája
túlságosan kicsi. Ez magyarázza azt a tényt, hogy a szín határozza meg, lesz-
e fényelektromos hatás vagy nem, s nem a fényerő. Ezért az egyszerű
érvelésért kapta Einstein a Nobel-díjat. Könnyű a dolgokat megérteni, ha
valaki már megértette őket. Elsőként megérteni, az a nehéz.
Ma ezeket az energia- vagy fénycsomagocskákat fotonoknak nevezzük, a
görög φῶς, fény szó nyomán. A fotonok a fény szemcséi, „kvantumai”. A
cikk bevezetőjében Einstein ezt írja:

Valóban úgy tűnik, hogy a „feketetest-sugárzás”, a fotolumineszcencia, a katódsugarak

létrehozása ibolyán túli fénnyel és más olyan jelenségcsoportok megfigyelése, amelyek a fény
kibocsátásával, illetve annak átalakításával kapcsolatosak, jobban érthetővé válik, ha
feltételezzük, hogy a fényenergia diszkontinuus módon oszlik el a térben. Az itt szemügyre
veendő feltételezés szerint egy pontból kiinduló fénysugár terjedésekor az energia nem
folytonosan oszlik szét mind nagyobb és nagyobb terekre, hanem a térnek a pontjain
elhelyezkedő, véges számú energiakvantumból áll, ezek osztódás nélkül mozognak, és csak
egészként nyelődnek el, illetve bocsátódnak ki.{61}

Ezekkel az egyszerű és világos sorokkal születik meg valójában a

kvantumelmélet. Felfigyelhetünk a nagyszerű „valóban úgy tűnik”
mondatkezdésre a szöveg elején; emlékeztet ez Faraday vagy Newton
habozására, vagy Darwin kétségeire A fajok eredetének első oldalain. A
lángelme tudatában van annak, mekkora horderejű az általa megtett lépés, de
mindig van benne némi kétség…
Világos az összefüggés a Brown-mozgásról írt cikk (arról az 1. fejezetben
volt szó) és a fénykvantumokról írott között – Einstein mindkettőt 1905-ben
fejezte be. Abban (az elsőben) Einsteinnek sikerült bizonyságot találnia az
atomhipotézisre, vagyis az anyag szemcsés természetére; ebben a cikkben (a
másodikban) ezt a hipotézist kiterjeszti a fényre: a fénynek is szemcsés
természete kell hogy legyen.
Elsőre Einstein dolgozatát a kollégák csak afféle ifjúkori hóbortnak
tekintik. Mindenki dicséri a relativitáselmélet miatt, de a fotonfogalomról úgy
vélik, hogy az legalábbis furcsa. Csak nem olyan régen vált
meggyőződésükké, hogy a fény hullám az elektromágneses mezőben: már
hogyan állhatna egy hullám szemcsékből? Az illetékes német
minisztériumnak küldött ajánlólevélben – hogy Einstein katedrát kapjon
Berlinben – a korszak legnevesebb fizikusai azt írják, hogy az ifjú briliáns
elme, és emiatt még az olyan meggondolatlanságok is „megbocsáthatók”
neki, mint a fotonok gondolata. Néhány év elteltével azután ugyanezek a
kollégák Nobel-díjra jelölik, éppen a fotonok létezésének felismeréséért. A
fény úgy ér egy felületet, mint egy gyengéd jégeső.
Hogyan lehet a fény egyszerre elektromágneses hullám és fotonraj –
ennek a megértéséhez létre kell hozni a kvantummechanika teljes építményét.
De már megvolt az első építőkő: a világon minden szemcsés szerkezetű –a
fény is.

Niels, Werner és Paul

Ha Planck képletesen szólva az elmélet biológiai atyja, akkor Einstein a
nevelőszülő, aki gondját viselte. De ahogyan ez a gyerekekkel gyakran
megesik, az elmélet később önálló életet kezdett élni, olyannyira, hogy
Einstein már rá se igen ismert.
A 20. század tízes és húszas éveiben a dán Niels Bohr irányítja a
fejlődését (4.1. ábra). Bohr az atomok szerkezetét tanulmányozza; arra a
századfordulón terelődik a figyelem. A kísérletek megmutatták, hogy egy
atom olyan, mint egy kis naprendszer: a tömeg egy nehéz, központi magban
összpontosul, és körülötte könnyű elektronok keringenek, többé-kevésbé úgy,
mint a bolygók a Nap körül. Ez a gondolat azonban nem adott számot egy
egyszerű tényről: arról, hogy az anyag színes.

4.1. ábra Niels Bohr

A só fehér, a bors fekete, a fűszerpaprika piros. Miért? Ha alaposan

vizsgáljuk az atomok által kibocsátott fényt, arra jutunk, hogy az anyagoknak
jellemző színük van. Mivel a szín a fény frekvenciája, az anyagok bizonyos,
meghatározott frekvenciájú fényt bocsátanak ki. Az erre vagy arra az anyagra
jellemző frekvenciaegyüttest a szóban forgó anyag „spektrumának”
nevezzük. A „spektrum” különböző színű finom vonalak együttese; ilyen
vonalakra bomlik az anyag kibocsátotta fény (ha például prizmán megy át). A
4.2. ábra néhány elem spektrumát mutatja be.

4.2. ábra Néhány elem – a nátrium, a higany, a lítium és a hidrogén – spektruma

A múlt század elején nagyon sok anyag spektrumát tanulmányozták és

katalogizálták a fizikai laboratóriumokban, de azt senki nem tudta
megmagyarázni, hogy miért van éppen olyan spektrumuk, amilyen van, s
nem másmilyen. Mi szabja meg a színes vonalkák elhelyezkedését?
A szín a fény frekvenciája, vagyis a Faraday-vonalak rezgésének
gyakorisága, azt pedig a fényt kibocsátó elektromos töltések rezgése
határozza meg. Ezek a töltések az atommag körül keringő elektronok. A
spektrumokat vizsgálva tehát megérthetjük, hogyan mozognak az elektronok
az atommag körül. S megfordítva: ha kiszámítjuk az atommag körül köröző
elektronok frekvenciáját, akkor minden atom spektrumát előre
meghatározhatnánk. Mondani könnyű, de voltaképpen senki sem boldogult
vele. Sőt az egész teljesen lehetetlennek tűnt, mert a newtoni mechanikában
egy elektron bármilyen sebességgel keringhet az atom magja körül, tehát
bármilyen frekvenciájú fényt kibocsáthat. De akkor az egy-egy atom által
kibocsátott fény miért csak bizonyos színekből áll, miért nincs benne az
összes szín? Miért nem kontinuum az atomi spektrum, miért csak néhány
különálló vonal jelenik meg benne? Ahogyan a fizikusok egymás között
mondják: miért „diszkrétek”, miért nem alkotnak kontinuumot? És
évtizedekig nem is találták rá a választ.
Bohr aztán egy különös feltevéssel talált rá átmeneti megoldást. Rájött,
hogy mindenre lenne magyarázat, ha az atomokban az elektronok energiája is
csak bizonyos „kvantált” értékeket vehetne fel – éppolyan értékeket,
amilyeneket Planck és Einstein tett fel a fénykvantumok energiájáról. Megint
csak a granularitás, a szemcsésség a kulcs, de most nem a fény energiájának
szemcséssége, hanem az atomokban keringő elektronok energiájáé. Kezdett
tisztázódni, hogy a szemcsésség általánosan jelen van a természetben.
Bohr felteszi, hogy az elektronok csak bizonyos, „speciális” távolságokra
eshetnek az atommagtól, vagyis csak sajátos pályákon keringhetnek, és hogy
abban épp a Planck-állandó, a h adja meg a léptéket. És azt is felteszi, hogy
elektronok „átugorhatnak” az egyik megengedett energiájú pályáról egy
másik ilyen pályára. Ezek a híres „kvantumugrások”. Az elektronok
pályáinak frekvenciája határozza meg a kibocsátott fény frekvenciáját, és
mivel csak bizonyos pályák lehetségesek, azért csak bizonyos frekvenciájú
fény bocsátódhat ki.
Ez a két hipotézis határozza meg Bohr „atommodelljét”; 2013-ban
ünnepeltük e modell századik születésnapját. Ezzel a két (furcsa, de egyszerű)
feltevéssel Bohrnak sikerült minden atom spektrumát kiszámítania, sőt
pontosan megadott addig még meg nem figyelt spektrumokat is.
Megdöbbentő, milyen sikeres volt kísérletileg ez az egyszerű modell.
Nyilvánvalóan kell legyen valami valóságtartalmuk ezeknek a
feltevéseknek, még ha szembemennek is az anyaggal és a dinamikával
kapcsolatos minden akkori nézettel. De miért csak bizonyos keringési pályák
fordulnak elő? És mi értendő azon, hogy az elektronok „átugranak”?
Bohr koppenhágai intézetében a század legragyogóbb fiatal elméi
gyűlnek egybe, hogy megpróbáljanak valami rendet teremteni ebben az atomi
világ érthetetlen viselkedése keltette összevisszaságban, és kialakítani valami
következetes elméletet. A kutatás hosszadalmas és fáradságos, míg végre egy
egészen fiatal német kutató megtalálja a kulcsot a kvantumvilág rejtélyeihez.
Werner Heisenberg (4.3. ábra) huszonöt évesen állítja fel a
kvantummechanika egyenleteit, ugyanannyi idősen, mint Einstein a három
alapcikk megírásakor. Heisenberg szédítő gondolatokra alapozza elméletét.

4.3. ábra Werner Heisenberg

Maga a sejtés egy éjjel tör rá, séta közben, a koppenhágai Fizikai Intézet
mögötti parkban. Az ifjú Werner magába mélyedve járkál a parkban. Sűrű
sötétség van; 1925-öt írunk. Csak néhol világít halványan egy-egy utcai
lámpa, s terít némi fényt maga köré. A lámpák körüli félhomályt hosszú sötét
szakaszok választják el egymástól. Heisenberg hirtelen észrevesz egy arra
járót. Voltaképpen nem is látja folyamatosan; az csak felbukkan az egyik
lámpa alatt, azután eltűnik a sötétben, majd nem sokkal később újra feltűnik
egy másik lámpa alatt, s megint eltűnik a sötétben. És így tovább, egyik
lámpától a másikig, míg végleg el nem tűnik az éjszakában. Heisenberg arra
gondol, hogy az az ember „nyilvánvalóan” nem tűnik el és nem bukkan fel
újra, s ő fejben könnyen rekonstruálhatja a látott ember útvonalát két ilyen
lámpa között. Utóvégre az ember egy testes valami, nagy és súlyos, márpedig
nagy, testes és súlyos tárgyak nem szoktak csak úgy feltűnni, majd eltűnni…
Ohó! Az ilyen tárgyak, a nagyok, testesek és súlyosak csakugyan nem
szoktak eltűnni, majd megint feltűnni… De mit tudunk az elektronokról?
Heisenberg agyában világosság gyúl. Miért kellene az elektronhoz hasonló
apró testeknek ugyanilyennek lenniük? S ha az elektron mégis képes lenne
eltűnni, majd újra felbukkanni? Mi van, ha ez lenne az atomspektrumokat
magyarázó rejtélyes kvantumugrások mögött? Mi van, ha két kölcsönhatás
között – aközt, hogy valamivel kölcsönhatásba lép, s azután valamivel megint
kölcsönhatásba lép – az elektron a szó szoros értelmében nincs sehol? Mi
van, ha az elektron olyasvalami, ami akkor mutatkozik meg, ha
kölcsönhatásba kerül, ha beleütközik valami másba, s a két kölcsönhatás
között nincs pontos helyzete? Mi van, ha csak az elég testes dolgoknak van
pontos helyzetük – az elég nagyoknak és súlyosaknak, mint az imént
szellemként fel-feltűnő embernek az éjszakában…?
Csak egy huszonéves vesz komolyan ilyen eszelős gondolatokat. S
huszonévesnek kell lenni ahhoz, hogy az ember elhiggye, hogy ezeket a
gondolatokat a világ elméletévé lehet átváltoztatni. És ilyen fiatalnak kell
lenni ahhoz is, hogy mindenki másnál jobban, elsőként értsük meg a
természet mélyszerkezetét. Einstein huszonéves volt, amikor megértette,
hogy az idő nem mindenkinek telik egyforma ütemben, s Heisenberg is
huszonéves volt azon a dániai éjszakán. Harmincéves koron túl talán már
nem bízunk meg ennyire a megérzéseinkben…
Heisenberg lázas izgalommal tér haza, és számításokba veti bele magát.
Nem sokkal később egy zavarba ejtő elmélettel áll elő: a részecskék
mozgásának lényegi leírásával; aszerint a részecskék mozgása nem a
mindenkori helyzetükre alapozódik, hanem csak bizonyos időpontokban
felvett helyzetükre: az akkoriakra, amelyekben kölcsönhatásba lépnek valami
mással.
Ez a kvantummechanika második alapköve: a dolgok relációs
vonatkozása. Elektronok nem léteznek mindig. Csak akkor, ha éppen
kölcsönhatásba lépnek. Akkor öltenek testet itt vagy ott, ha beleütköznek
valami másba. A „kvantumugrások” az egyik keringési pályáról a másikra
ezen a módon léteznek; az elektron nem más, mint az egyik kölcsönhatástól a
másikig vivő ugrások egymásutánja. Ha semmi nem zavarja meg, akkor az
elektron nincs sehol. Heisenberg nem az elektron helyzetét és sebességét írja
le, hanem számokkal teleírt táblázatokat, mátrixokat készít. És az elektron
lehetséges kölcsönhatásait megjelenítő számoknak a táblázatait szorozza meg
és osztja el egymással. S a számítások eredményei, mintha egy
boszorkánymester bűvös abakuszából pattannának elő, tökéletesen egyeznek
a megfigyelésekkel. Ezek a kvantummechanika első alapegyenletei. Azóta
sem tesznek mást, csak működnek, működnek és működnek. Szinte
hihetetlen, de mindmáig egyszer sem tévedtek.
Végül egy újabb huszonöt éves folytatja Heisenberg megkezdett
munkáját, kézbe veszi az új elméletet, és felépíti teljes formális és
matematikai ácsolatát: az angol Paul Adrien Maurice Dirac az, akit sokan a
20. század Einstein utáni legnagyobb fizikusának tartanak (4.4. ábra).
Tudományos jelentősége ellenére Dirac sokkal kevésbé ismert, mint
Einstein. Ez részben tudományos gondolkodásának kifinomult elvontságával
magyarázható, részben zavarba ejtő természetével. Hallgatag, szélsőségesen
visszafogott, képtelen érzelmek, indulatok kifejezésére, s gyakran arra is,
hogy felismerje az ismerősöket, sőt hétköznapi beszélgetésre sem képes,
látszatra nem ért meg még egyszerű kérdéseket sem – voltaképpen autistának
tűnik, s talán az is.{62}

4.4. ábra Paul Dirac

Egyik előadásán egy kollégája közbeszólt: „Ezt a képletet nem értettem.”

Dirac egy kis szünet után válasz nélkül folytatta. A vitavezető félbeszakította,
és kérdezte, nem válaszolna-e a kérdésre. Mire Dirac őszinte
megdöbbenéssel: „Kérdésre? Miféle kérdésre? A kolléga egy kijelentést tett.”
(Szigorúan véve az „Ezt a képletet nem értettem” csakugyan kijelentés…)
Részéről nem volt ebben semmi lekezelő. Ez az ember, akinek feltárulkoztak
a természet más előtt rejtve maradt titkai, nem értette a szavak mögöttes
jelentését, félreértette a kollégáit, és minden mondatot csakis szó szerint
tudott felfogni.{63} Ám a kezében a kvantummechanika, bár addig
megérzések, félkész számítások, ködös metafizikai viták és ki tudja, miért
működő egyenletek összevissza elegye volt, egyszerre tökéletes építménnyé
alakul át: könnyed, egyszerű és gyönyörű, bár elképesztően absztrakt
építménnyé.
„Az összes fizikus közül Dirac a legtisztább lélek”, mondta róla az idős
Bohr. És nem ez látszik 4.4. ábrán a tekintetéből? Fizikája világos és tiszta,
mint egy ének. Az ő szemében a világ nem dolgokból áll, hanem olyan elvont
matematikai szerkezetekből, amelyek megmondják, hogyan jelennek meg a
dolgok, és megjelenve hogyan viselkednek. A logika és az intuíció
varázslatos találkozása ez. Einsteinre is mély benyomást tett; ezt jegyezte
meg róla: „Dirac gondot okoz nekem. Megtartani az egyensúlyt a zsenialitás
és az őrültség közötti örvénylés fölött – félelmetes vállalkozás.”
Dirac kvantummechanikája matematikai elmélet, ma a mérnökök, a
vegyészek, a molekuláris biológia művelői valamenynyien alkalmazzák.
Ebben az elméletben minden tárgy egy elvont térben ábrázolódik,{64} és a
tárgynak nincsenek önmagában vett tulajdonságai, a változatlanokat – például
a tömeget – kivéve. Helyzete és sebessége, perdülete (impulzusnyomatéka),
elektromos potenciálja és más jellemzői csak akkor válnak valóságossá, ha a
tárgy ütközik – „kölcsönhatásba kerül” – egy másik tárggyal. Nemcsak a
helyzete meghatározatlan – ahogyan Heisenberg felismerte –, hanem egyetlen
változója sincs meghatározva két egymás utáni kölcsönhatás között. Az
elmélet relációs természete egyetemessé válik.
Amikor a tárgy egyszer csak megjelenik egy másik tárggyal való
kölcsönhatáskor, akkor a fizikai változók (sebesség, energia, nyomaték,
perdület…) nem vehetnek fel tetszőleges értéket – csak bizonyosakat,
másokat egyáltalán nem. Dirac általános receptet ad annak a kiszámítására,
hogy ez vagy az a fizikai változó milyen értékeket vehet fel.{65} Ma ezeket a
változó által felvett értékeket a változó spektrumának mondjuk, annak
mintájára, ahogyan az elemek által kibocsátott fény spektrumvonalakra
bomlik – ott találkoztunk először ezzel a jelenséggel. Például az atommag
körüli elektronpályák sugara csak bizonyos értékeket vehet fel, ahogyan azt
Bohr feltette: ezek az értékek adják „a sugár spektrumát”.
Az elmélet arról is felvilágosítást ad, hogy a spektrumból mely érték
mutatkozik meg a következő kölcsönhatásban, de csak valószínűségként.
Nem tudhatjuk biztosan, hogy hol bukkan majd fel az elektron, de annak már
kiszámíthatjuk a valószínűségét, hogy itt vagy ott fog. Gyökeres változás ez a
newtoni elmélethez képest; abban pontosan megjósolható, hogy mi lesz a
jövő – elvileg legalábbis. A kvantummechanika a valószínűséget állítja a
dolgok fejlődésének középpontjába. Ez az indeterminizmus
(meghatározatlanság) a kvantummechanika harmadik alapköve: az a
felismerés, hogy atomi szinten a véletlen határoz. Newton fizikája lehetővé
teszi, hogy – ha elég jól ismerjük a kiinduló adatokat és végigvihetjük a
számításokat – előre megmondjuk, pontosan mi fog történni a jövőben; a
kvantummechanika azonban csak egy esemény valószínűségét engedi
kiszámítani. Ez a determinálatlanság a kis léptékek körében lényeges
tulajdonsága a természetnek. Egy elektron természeténél fogva nincs arra
kötelezve, hogy jobbra menjen vagy balra; majd a véletlen eldönti. A
makroszkopikus világ látszólagos determináltsága abból adódik, hogy a
mikroszkopikus véletlenszerűségek kiegyenlítik egymást, és a lehetséges
ingadozások túlságosan kicsik, semhogy a mindennapokban észlelhetnénk
őket.
Dirac kvantummechanikája ilyenformán két dolgot tesz lehetővé. Az
egyik annak kiszámítása, hogy egy fizikai változó milyen értékeket vehet fel.
Ezt így mondják: „egy változó spektrumának kiszámítása”; és ez a dolgok
granularitását (szemcsés természetét) ragadja meg. Ha egy test (atom,
elektromágneses mező, molekula, inga, kő, csillag stb.) kölcsönhatásba lép
valami mással, akkor kiszámítható, hogy változóinak mely értékei várhatók a
kölcsönhatásban (relációsság). A másik, ami Dirac kvantummechanikájával
kiszámítható, az annak a valószínűsége, hogy a test valamely változójának ezt
vagy azt az értékét fogja mutatni a következő kölcsönhatásban. Ez „az
átmeneti valószínűség amplitúdójának kiszámítása”. Ebben a
valószínűségben fejeződik ki az elmélet harmadik kulcsjellemzője, az
indeterminizmus – az tehát, hogy nem ad meg egyértelmű előrejelzéseket,
csak a lehetőségek valószínűségét.
Ez Dirac kvantummechanikája: recept a változók spektrumának
kiszámítására, és recept annak a kiszámítására, hogy a spektrumnak ez vagy
az az értéke mekkora valószínűséggel bukkan fel kölcsönhatáskor. Ennyi.
Hogy az egyik meg a másik kölcsönhatás között mi történik, arról az elmélet
nem beszél. Az nincs.
Azt, hogy egy elektront vagy egy más részecskét mekkora
valószínűséggel találunk egy térnek ebben vagy abban a pontjában,
(valószínűségi) felhőként gondolhatjuk el: ahol nagyobb valószínűséggel
találnánk meg az elektront, ott sűrűbb a felhő. Néha hasznos lehet ezt a felhőt
valóságos dologként elképzelni. Az atommag körüli elektront megjelenítő
felhő például megmutatja, hol kereshetnénk nagyobb találati valószínűséggel
az elektront. Az iskolából is ismerős lehet ez: ezek a felhők az „atompályák”.
{66}

Az elméletről hamarosan kiderült, hogy rendkívül hatékony. Ha ma

számítógépeket építünk, magas szinten műveljük a kémiát és a molekuláris
biológiát, lézert és félvezetőket használunk, azt mind a
kvantummechanikának köszönhetjük. Néhány évtizeden át a fizikusok azt
gondolhatták, hogy minden nap karácsony: bármilyen probléma merült fel, a
kvantummechanika egyenletei nyomban választ adtak a kérdésre – és mindig
helyes választ. Egy példa elég is lesz ide.
A bennünket körülvevő tárgyi világ ezerféle anyagból áll. A 19.
században a vegyészek rájöttek, hogy ez a sokféleség mindig vagy száz
egyszerű elem, hidrogén, hélium, oxigén s a többi összekapcsolódása,
egészen az uránig. Dmitrij Ivanovics Mengyelejev orosz tudós (a súlyuk
alapján) sorrendbe állította őket a nevezetes periódusos rendszerben; ott lóg
sok iskola falán, és magába foglalja a világot – nemcsak a Földet, hanem az
univerzum összes galaxisát alkotó összes elem tulajdonságait. De miért épp
ezek az elemek léteznek? És mi magyarázza a táblázat periódusos
természetét? Miért vannak ennek vagy annak az elemnek éppen ilyen
tulajdonságai, s nem mások? Mi az oka annak, hogy némely elemek
könnyebben egyesülnek más elemekkel, mások meg nem? Mi a titka a
Mengyelejev-féle periódusos rendszer különös szerkezetének?

4.5. ábra A fény egy mező hulláma, de szemcsés szerkezetű is

Nos, vegyük a kvantummechanikának azt az egyenletét, amely

meghatározza az atompályák formáját. Ennek az egyenletnek van valahány
megoldása, s azok pontosan megfelelnek a hidrogénnek, a héliumnak, az
oxigénnek… meg a többi elemnek! A Mengyelejev-féle periódusos rendszer
felépítése pontosan ezeket a megoldásokat követi. Az elemek tulajdonságai és
minden más is ennek az egyenletnek a megoldásából következik! Más szóval,
a kvantummechanika tökéletesen leleplezi az elemek periodikus rendszerét
jellemző struktúra titkát.
Püthagorasz és Platón régi álma – egyetlen képletbe sűríteni a világ
összes anyagát – most megvalósult. Egyetlen egyenlet megoldása megragadja
a kémia végtelen összetettségét! Az egész kémia ebből az egyetlen
egyenletből bontakozik ki. És ez csak egy a kvantummechanika sokféle
alkalmazása közül.

A mezők és a részecskék: egy és ugyanaz a dolog

Mindössze néhány évvel azután, hogy meglett a kvantummechanika általános

megfogalmazásával, Dirac felismeri, hogy az közvetlenül alkalmazható a
mezőkre, például az elektromágneses mezőre, és összhangba hozható a
speciális relativitáselmélettel. (Hogy a kvantummechanika összhangba
kerüljön az általános relativitáselmélettel is, az sokkal bonyolultabb feladat
lesz: ez a könyv legfőbb tárgya.) Ennek elvégzése közben Dirac egy további,
még mélyebbre ható egyszerűsítést tár fel a természet leírásában, éspedig azt,
hogy a részecske Newton-féle fogalma és a Faraday-féle mező közös pontba
fut.
Az elektronokat egyik kölcsönhatástól a másikig kísérő valószínűségfelhő
mezőre emlékeztet. A Faraday- és Maxwell-mezők viszont szemcsékből
állnak: fotonokból. A részecskék bizonyos tekintetben úgy oszlanak szét a
térben, mint a mezők, a mezők meg úgy lépnek kölcsönhatásba egymással,
mint a részecskék. A mező és a részecske fogalma, amely Faradaynél és
Maxwellnél még elkülönült egymástól, a kvantummechanikában végül
összekapcsolódik.
Az elméletben ez igen elegáns módon történik: Dirac egyenletei
meghatározzák, hogy milyen értékeket vehetnek fel a különféle változók. Ha
a Faraday-vonalak energiájára alkalmazzuk őket, akkor azt adják, hogy ez az
energia csak bizonyos értékeket vehet fel, másokat nem. Az elektromágneses
mező energiája csak bizonyos értékeket vehet fel, a mező tehát úgy
viselkedik, mint egy energiacsomagokból álló együttes. Ezek tehát pontosan
Planck és Einstein harminc évvel korábbi energiakvantumai. A kör bezárul, a
történet teljes. Az elmélet Dirac által felírt egyenletei számot adnak a fény
szemcsés természetéről – arról, amit Planck és Einstein megsejtett.
Az elektromágneses hullámok tehát a Faraday-vonalak rezgései, kis
léptékben egyszersmind fotonrajok is. Amikor kölcsönhatásba lépnek valami
mással, mint a fotoelektromos jelenségben, akkor rajzó részecskéknek
mutatkoznak: a fény különálló cseppek formájában, elkülönülő fotonokként
szemerkélve jut a szemünkbe. A fotonok az elektromágneses mező
kvantumai.
Másfelől az elektronok és a világot alkotó összes más részecske mind
egy-egy mező „kvantumai” – egy-egy „kvantummezőé”, az pedig a Faraday-
és Maxwell-féle mezőhöz hasonlóan szemcsés szerkezetű, és alá van vetve a
„kvantumvalószínűségnek”. Dirac felállítja az elektronmező és más elemi
részecskék egyenletét.{67} A mezők és a részecskék között a Faraday által
bevezetett éles különbségtétel eltűnik.
A kvantumelmélet általános, a speciális relativitáselmélettel kompatibilis
formáját „kvantummező-elméletnek” (másképpen kvantumtérelméletnek)
nevezzük; ez a mai részecskefizika alapja. A részecskék egy mező
kvantumai, ahogyan a fotonok az elektromágneses mezőéi. A mezők a
kölcsönhatásokban mind ezt a szemcsés szerkezetet mutatják.{68}
A 20. században az alapmezők listája többször is megújult, és ma már van
elméletünk – „az elemi részecskék standard modellje” – a kvantummező-
elméletben szinte mindenre, amit látni lehet, az egyetlen gravitáció
kivételével.{69} Itt most nem mutatom be a történetnek ezt a részét; a
kvantumgravitációra szeretnék kilyukadni. A „standard modell” az 1970-es
évek táján vált teljessé. Nagyjából tizenöt mezőt ismerünk; ezeknek a
kvantumai az elemi részecskék (elektronok, kvarkok, müonok, neutrínók, a
Higgs-részecske és néhány más részecske); ehhez jön még néhány, az
elektromágneseshez hasonló mező; ezek írják le az elektromágneses erőt és
az atommag szintjén ható egyéb erőket; ezeknek a mezőknek a kvantumai
hasonlítanak a fotonokhoz.
Kezdetben a standard modellt nem vették túl komolyan, mivel szedett-
vedettnek hat az általános relativitáselmélet, valamint Maxwell vagy Dirac
egyenleteinek légies egyszerűségéhez képest. Csakhogy a várakozásokra
rácáfolva a következtetései rendre helyesnek bizonyultak. Már több mint
harminc éve a standard modell mellett szól minden részecskefizikai kísérlet.
A legutóbbi példa a Higgs-bozon felfedezése volt: 2013-ban zajos feltűnést
keltett. A Higgs-mező a standard modell egyik mezője, az elmélet belső
következetessége kedvéért vezették be, és kissé mesterkéltnek tűnt, de azután
sikerült megtalálni a Higgs-részecskét, és a tulajdonságai pontosan
megegyeztek a standard modell előrejelzéseivel.{70} (Az, hogy „Isten
részecskéjének” nevezték, olyan botorság, hogy kár rá szót vesztegetni.)
Röviden, a „standard modell” méltánytalanul szerény nevét meghazudtolva
igenis diadal.
A maga mezőivel/részecskéivel a kvantummechanika elképesztően jó
leírást ad a természetről. A világ nem mezőkből és részecskékből áll, hanem
csak egyvalamiből: kvantummezőből. Már nincsenek az idő múlása közben a
térben mozgó részecskék, csak kvantummezők; az ő elemi eseményeik
zajlanak a téridőben. A világ különös, de egyszerű (4.6. ábra).

4.6. ábra Miből áll a világ?

Kvantumok 1: az információ véges

Itt az ideje, hogy néhány következtetést levonjunk arról, pontosan mit mond
nekünk a kvantummechanika a világról. Ez nem könnyű feladat, mert a
kvantummechanika fogalmilag nem világos, és tényleges jelentésén továbbra
is megy a vita, mégis rá kell szánnunk magunkat, mert a továbblépéshez
tisztázni kell egyet s mást. Úgy vélem, a kvantummechanika három dolgot
tárt fel a dolgok természetéről: a granularitást (szemcsésséget), az
indeterminizmust (meghatározatlanságot) és a relációsságot
(viszonylagosságot). Nézzük őket közelebbről!
Az első: a természet lényegi granularitása (szemcséssége). Az anyag és a
fény szemcséssége a kvantummechanika egyik kiindulópontja. De ez nem a
Démokritosz által sejtett granularitás. Démokritosz felfogása szerint az
atomok afféle aprócska kavicsok, a kvantummechanikában viszont hol
eltűnnek a részecskék, hol újra megjelennek. A gondolatnak a gyökere
azonban, az tehát, hogy a világ alapjában szemcsés szerkezetű, már az ókori
atomizmusban felbukkan, és a kvantummechanika – évszázadokon át tartó
kísérleteken edződve, szilárd matematikai alapokra támaszkodva és a pontos
előrejelzések rendkívüli képességével – igazi elismerése ez a nagy abdérai
mély természetfilozófiai gondolatainak.
Tegyük fel, hogy méréseket végzünk egy fizikai rendszeren, és arra
jutunk, hogy az a rendszer egy bizonyos állapotban van. Mérjük meg például
egy inga kilengésének amplitúdóját. Mondjuk, az derül ki, hogy az amplitúdó
5 és 6 centiméter közé esik (a fizikában soha nincs teljesen pontos mérés). A
kvantummechanika megszületése előtt azt mondtuk volna, hogy mivel az
amplitúdó az 5 és a 6 centiméter között végtelenül sok értéket vehet föl
(például 5,1-et vagy 5,101-et vagy 5,101 001-et…), azért a lehetséges
mozgásállapotok száma is végtelen. Az ingával kapcsolatos tudatlanságunk
még végtelen.
A kvantummechanika viszont azt mondja, hogy 5 és 6 centiméter között
az amplitúdó lehetséges értékeinek száma véges, az ingáról a mi hiányzó
információnk is véges tehát.
Ez a fejtegetés általában véve igaz.{71} Ilyenformán a kvantummechanika
első alapjelentése az, hogy az ebben vagy abban a rendszerben lehetséges
információmennyiségnek korlátja, határa van, nevezetesen a rendszerben
lehetséges, egymástól megkülönböztethető állapotoknak a száma. A
végtelennek ez a korlátja – a természet lényegi, Démokritosz által megsejtett
szemcséssége – az elmélet első központi aspektusa. A Planck-állandó, a h
ennek a szemcsésségnek az elemi léptékét adja meg.
Kvantumok 2: indeterminizmus

A világ szemcsés kvantumesemények egymásutánja. Ezek az események

diszkrétek, granulárisak és egyediek: egy fizikai rendszer egyedi
kölcsönhatásai más fizikai rendszerekkel. Egy elektron, egy mező kvantuma,
egy foton nem valamilyen pályán halad a térben, hanem felbukkan valahol és
valamikor, amikor valami másba ütközik. Hol jelenik meg és mikor? Azt
biztonsággal nem lehet megjövendölni. A kvantummechanika a sarkalatos
meghatározatlanságot a világ működésének középpontjába állítja. A jövő
eleve nem látható előre. Ez a kvantummechanika második alaptanulsága.
E miatt az indeterminizmus miatt a kvantummechanika által leírt világban
a dolgok folyamatosan véletlenszerű változásoknak vannak kitéve. Az összes
változó folyamatosan „ingadozik”, mintha a legkisebb léptékben minden
állandóan rezegne. Csak azért nem látjuk ezeket a mindenhol jelen lévő
rezgéseket, mert parányiak, és nagy léptékben, a makroszkopikus testeket
szemlélve nem vesszük észre őket. Ha egy követ nézünk, nyugalomban
lévőnek látjuk. De ha megfigyelhetnénk az atomjait, akkor minduntalan hol
itt, hol ott látnánk felbukkanni őket, szakadatlan rezgésben. A
kvantummechanika feltárja előttünk, hogy minél inkább részletekbe menően
vizsgáljuk a világot, az annál kevésbé állandó. A világ nem apró kövekből
áll. Ez a folyamatos rezgések, ingadozások világa, múló mikroesemények
mikroszkopikus rajzása.
Az ókori atomizmus megsejtette a modern fizikának ezt a vonását is: a
valószínűség törvényeinek megjelenését a mélyben. Démokritosz (és éppígy
Newton) feltette, hogy az atomok mozgását szigorúan meghatározzák az
elszenvedett ütközések. Epikurosz viszont, a mester követője az
atomizmusban kiigazítja ezt a merev determinizmust, és bevezeti az ókori
atomelméletbe a meghatározatlanság fogalmát, pontosan úgy, ahogyan
Heisenberg bevezeti a meghatározatlanságot a newtoni determinizmusba.
Epikurosz szerint az atomok olykor véletlenszerűen letérhetnek a pályájukról.
Lucretius gyönyörűen fejezi ki ezt: ez az irányváltás „incerto tempore…
incertisque loci” („Mindig más-más helyt és más-másféle időben”){72}
történik. Épp ez a meghatározatlanság, a valószínűségnek a mélységben való
megjelenése a kvantummechanika második kulcsfelfedezése a világról.
Hogyan számítható tehát ki annak a valószínűsége, hogy egy bizonyos A
kezdőpozícióban lévő elektron egy bizonyos idő elteltével ebben vagy abban
a B végpozícióban bukkan fel újra?
Richard Feynman – róla már esett szó – az 1950-es években egészen
lenyűgöző módot talált ennek a kiszámítására: tekintetbe kell venni az A-tól a
B-ig vezető összes útvonalat, vagyis az elektron által bejárható valamennyi
pályát (egyenest, görbét, cikcakkosat…). Minden ilyen útvonal meghatároz
valamilyen számot, és a valószínűséget ezeknek a számoknak az összege adja
ki. A számítás részletei itt nem érdekesek; a lényeg az, hogy az elektron az A
pontból a B pontba jutáskor mintha bejárna „minden lehetséges útvonalat”,
vagyis mintegy felhővé hasad szét, majd rejtélyes módon a B pontban
összpontosul: ott, ahol megint összeütközik valami mással (4.7. ábra).

4.7. ábra Az A pontból a B-be jutáshoz az elektron mintha bejárná az összes lehetséges útvonalat

A kvantumesemények valószínűségének ezt a számításmódját a

„Feynman-féle pályaösszegnek”{73} nevezzük; látni fogjuk, hogy szerephez
jut a kvantumgravitációban is.

Kvantumok 3: a valóság – viszony

Végül a kvantummechanikának van még egy harmadik felfedezése a világról.
Ez a legmélyebb és a legnehezebben érthető; ezt nem sejtette meg az ókori
atomizmus.
Az elmélet nem azt írja le, hogy miképpen vannak a dolgok, hanem azt,
hogy hogyan bukkannak fel és hogyan hatnak egymásra. Nem azt írja le,
hogy hol van ez vagy az a részecske, hanem azt, hogy ez a részecske hol
mutatkozik meg a többi előtt. A létező dolgok világa a lehetséges
kölcsönhatások birodalmára korlátozódik. A valóság interakciókra szűkül. A
valóság viszonyokra egyszerűsödik.{74}
Bizonyos értelemben ez nem más, mint a relativitás igen radikális
értelemben vett kiszélesítése. Arisztotelész elsőként hívta fel a figyelmet arra,
hogy csak a relatív (viszonylagos) sebességet érzékeljük. Például egy hajó
belsejében csak a hajóhoz viszonyított sebességünkről beszélünk, a földön
járva meg a talajhoz viszonyított sebességről. Galilei rájött, hogy emiatt
mozoghat úgy a Föld a Naphoz képest, hogy mi azt közvetlenül nem
érzékeljük. A sebesség nem egy test saját, egyedi tulajdonsága, hanem a
mozgás tulajdonsága: a testnek egy másik testhez viszonyított mozgásáé.
Einstein a relativitás fogalmát kiterjesztette az időre is: két eseményt ehhez
vagy ahhoz a mozgáshoz viszonyítva mondhatunk egyidejűnek (lásd a 46.
jegyzetet). A kvantummechanika egészen radikális módon terjeszti ki ezt a
relativitást: a valamely testet jellemző változók mind csak más testekhez
képest léteznek. A természet csak kölcsönhatásaiban jeleníti meg a világot.
A kvantummechanika által leírt világban nincs más valóság, csak a fizikai
rendszerek közötti viszony. Nem dolgok kerülnek kapcsolatba egymással; a
kapcsolatokból jön elő a „dolgok” fogalma. A kvantummechanika világa nem
tárgyak világa, hanem az eseményeké. A dolog az elemi események
megtörténésével állnak elő; ahogy egy filozófus, Nelson Goodman írta az
1950-es években egy gyönyörű mondatban: „A tárgy egyhangú folyamat.” A
kődarab kvantumok olyan rezgése, amely egy ideig megtartja a szerkezetét,
ahogyan megtartja a maga azonosságát a tenger hulláma is, míg bele nem
olvad ismét a tenger vizébe.
Mi a hullám, amely a vízfelszínen mozog, és nem visz magával egyetlen
vízcseppet sem? A hullám nem tárgy, abban a tekintetben legalábbis nem,
hogy nem magával vitt anyagból áll. Testünk atomjai is jönnek és eltávoznak
tőlünk. Magunk is, mint a hullám és minden más test, eseményfolyam
vagyunk, folyamatokból állunk, rövid ideig fennmaradó folyamokból…
A kvantummechanika nem testeket ír le: folyamatokról ad leírást és
eseményekről: a folyamatok csomópontjairól.
Összefoglalva, a kvantummechanika a világ három jellegzetességének
felfedezése:

Granularitás (szemcsésség). Egy rendszer állapotába foglalt információ

véges, és nagyságát a Planck-állandó korlátozza.
Indeterminizmus (meghatározatlanság). A jövőt nem határozza meg
egyértelműen a múlt. Valójában statisztikaiak a világban látott
legszigorúbb törtvényszerűségek is.
Reláció (viszony). A természet eseményei mindig kölcsönhatások. Egy
rendszer minden eseménye egy másik rendszerrel való viszonyban
történik meg.

A kvantummechanika azt tanítja, hogy ne „dolgoknak” – ilyen vagy olyan

állapotban lévő dolgoknak – gondoljuk el a világot, hanem „folyamatoknak”.
A folyamat átmenet egyik kölcsönhatástól a másikig. A „dolgok”
tulajdonságai csak a kölcsönhatás pillanatában nyilvánulnak meg, szemcsésen
– mondhatni, a folyamat szélein; és csak más dolgokhoz viszonyítva olyanok,
amilyenek. S nem láthatók előre minden kétséget kizáró módon, csak
valószínűségként.
Ez a dolgok természetének szédítő mélységeibe való ugrás főleg Bohr,
Heisenberg és Dirac érdeme.

De tényleg értjük?

Kétségtelen: a kvantummechanika a hatékonyság teljes győzelme. S mégis…

biztos vagy benne, kedves Olvasó, hogy tökéletesen érted, mit fed fel
előttünk a kvantummechanika? Az elektron nincs sehol, amíg nem lép
kölcsönhatásba… hm… a dolgok csak az egyik kölcsönhatástól a másikig
való ugrással válnak létezővé… hát… Nem tűnik ez kicsit képtelennek?
Einstein szemében annak tűnt.
Egyfelől Nobel-díjra javasolta Werner Heisenberget és Paul Diracet,
elismerve, hogy valami nagyon lényegi összefüggést értettek meg a világról,
másfelől viszont zsörtölődött, ha csak tehette: ennek az egésznek így nincs
sok értelme.
A koppenhágai csapat ifjú titánjai elképedtek: hogyan tehette ezt éppen ő,
Einstein? Szellemi atyjuk, az, akinek volt bátorsága elgondolni a lehetetlent,
most egyszerre visszavonulót fújt, megijedt ettől az újabb nagy ugrástól az
ismeretlenbe, holott az éppen vele kezdődött? Einstein, aki azt tanította
nekünk, hogy az idő nem egyetemes, a tér görbül; csakugyan ő állítaná most,
hogy a világ nem lehet ennyire különös?
Niels Bohr türelmesen elmagyarázta Einsteinnek az új gondolatokat.
Einstein ellenvetéseket tett. Bohrnak végül is mindig sikerült válaszolnia, és
leszerelnie Einstein ellenvetéseit. A párbeszéd éveken át folytatódott a két
nagy elme között, tudományos tanácskozásokon, levelekben, cikkekben…
Einstein gondolatkísérleteket eszelt ki, hogy bebizonyítsa: az új elképzelések
ellentmondásosak. „Képzeljünk el egy fénnyel teli dobozt, és abból
engedjünk egy rövid pillanatra kiszökni egy fotont…”, így kezdődött egyik
híres példája (4.8. ábra).{75}
A vitában mindkét óriásnak engednie kellett, s változtatnia az
elgondolásain. Einsteinnek el kellett ismernie, hogy tényleg nincs
ellentmondás az új elképzelésekben, Bohr pedig kénytelen volt belátni, hogy
a dolgok nem annyira egyszerűek és könnyen érthetőek, mint kezdetben
gondolta. Einstein nem akart engedni abban az ő szemében kulcsfontosságú
kérdésben, hogy igenis létezik objektív valóság attól függetlenül, hogy mi
mire hat. Más szóval nem fogadta el az elmélet relációs vonatkozását: azt a
tényt, hogy a dolgok csak a kölcsönhatásokban nyilvánulnak meg. Bohr
viszont nem akart feladni semmit a gyökeresen új szemléletmód
érvényességéből, abból, ahogyan a valóság megfogalmazódik az elméletben.
Einstein végül elfogadta, hogy az új elmélet óriási előrelépés a világ
megértésében, de nem tágított attól, hogy a dolgok nem lehetnek ennyire
különösek – és hogy „mögötte” (az elmélet mögött) lennie kell egy további,
érthetőbb magyarázatnak.

4.8. ábra Einstein gondolati kísérletének „fénydoboza” Bohr eredeti rajzán

Egy évszázad telt el azóta, és a helyzet semmit sem változott. Richard

Feynman, aki mindenki másnál jobban bűvészkedett ezzel az elmélettel, ezt
írta: „Úgy hiszem, elmondhatjuk, senki sem érti úgy igazából a
kvantummechanikát.”
A kvantummechanika egyenleteit és a belőlük levont következtetéseket
fizikusok, mérnökök, vegyészek és biológusok használják rutinszerűen nap
mint nap a legkülönfélébb területeken. De ezek az egyenletek továbbra is
rejtélyesek: nem azt mondják meg, hogy mi történik egy fizikai rendszerrel,
csak azt, hogy egy fizikai rendszer hogyan lép kölcsönhatásba és hat egy
másikra. Vajon mit jelent ez?
 A fizikusok és a filozófusok továbbra is azon töprengenek, hogy mi lehet
ennek az elméletnek a tényleges jelentése, és az utóbbi években
megszaporodtak az ezzel foglalkozó cikkek, tanácskozások. Mi a
kvantumelmélet ma, születése után egy évszázaddal? Egyszeri, kivételes
fejesugrás a valóság természetének mélyére? Vagy csak tévedés, ami
véletlenül működik? Netán egy kirakós játék még nem teljes darabja? Esetleg
csak jeladás a világ szerkezetének valami mély, de még meg nem emésztett
összefüggéséről?
A kvantummechanikának azt az értelmezését mutattam itt be, amely
nekem a legkevésbé tűnik képtelennek. „Relációs értelmezésnek” nevezzük,
és olyan kiemelkedő filozófusok is foglalkoztak vele, mint Bas van Fraassen,
Michel Bitbol és Mauro Dorato.{76} De abban továbbra sincs egyetértés, hogy
mit tartsunk a kvantummechanikáról: vannak más értelmezései is, fizikusok
és filozófusok azokat is vitatják. A határmezsgyéjén mozgunk annak, amit
nem tudunk – és a vélemények széttartanak.
A kvantummechanika csak egy fizikai elmélet: talán már holnap
kiigazítja egy másik, amely mélyebben és másképpen fogja fel a világot.
Némelyik kutató igyekszik egy kicsit simítani rajta, hogy jobban
összhangban legyen az intuícióval. Nekem azonban úgy tűnik, hogy
lehengerlő tapasztalati sikere láttán komolyan kell vennünk, és nem azt kell
keresnünk, hogy mit kellene megváltoztatni benne, hanem azt, hogy vajon mi
gátolja intuíciónkat; miért látjuk ezt ennyire furcsának.
Úgy gondolom, hogy az elmélet homályosságát nem a
kvantummechanikának kell felróni; inkább a mi korlátozott képzelőerőnk a
ludas. Igyekezetünkben, hogy „lássuk” a kvantumvilágot, hasonlóvá válunk a
föld alatt élő vakondhoz, akinek valaki megpróbálná a Himaláját lefesteni.
Vagy olyanok vagyunk, mint az emberek Platón barlanghasonlatában: egy
sötét sziklaüreg mélyén, láncon tengődve csak árnyakat látnak.
 Amikor Einstein meghalt, legfőbb vitapartnere, Bohr a megrendült
csodálat hangján beszélt róla. Aztán néhány évvel később, amikor Bohr is
meghalt, valaki lefényképezte a dolgozószobáját. A falon egy rajz látszik: a
„fénnyel teli doboz” Einstein gondolatkísérletéből. A legvégső pillanatig
dolgozott benne a szándék a vitára, hogy minél többet megértsen. A
legvégsőkig: a kételyig.
Ez a csillapíthatatlan kétely a tudomány feneketlen forrása.
 Harmadik rész

KVANTUMTÉR
ÉS A RELÁCIÓS IDŐ
Kedves Olvasó! Ha eddig követtél, megvan minden eszközöd ahhoz, hogy
megértsd, milyen képet adnak a világról a fizika alapjait célzó kutatások – és
megértsd e fizika erejét, gyengéit és határait.
Van egy 14 milliárd évvel ezelőtt – senki nem tudja, hogyan – létrejött
téridő, és azóta is tágul. Ez a tér valós objektum, fizikai mező; a dinamikáját
Einstein egyenletei írják le. A tér hajlik és görbül az anyag súlya alatt, fekete
lyukba zuhan, ha az anyag már túlságosan tömörré válik.
Az anyag 100 milliárd galaxisban oszlik el, galaxisonként 100 milliárd
csillagban; ez az anyag kvantummezőkből áll, s azok részecskeként
mutatkoznak meg (elektronokként vagy fotononként például), vagy éppen
hullámokként: például elektromágneses hullámokként – azok juttatják el
hozzánk a televízióképet és a Nap meg a csillagok fényét.
Ezek a kvantummezők írják le az atomokat, a fényt és mindent, ami az
univerzumban van. Különös objektumok ezek: a kvantumaik részecskék, és
akkor jelennek meg, ha a mezők kölcsönhatásba kerülnek valami mással, ha
magukra maradnak, akkor „valószínűségfelhővé” oldódnak fel. A világ elemi
eseményeknek egy nagy, dinamikus tér tengerébe süllyedő, nyüzsgő sokasága,
ez a tér meg olyan nyugtalan, mint az óceán vize.
A világnak ezzel a képével s a képet megfoghatóvá tevő egyenlettel szinte
mindent leírhatunk, ami a szemünk elé kerül.
Szinte. Mert valami még hiányzik. Épp ezt keressük. A könyv hátralévő
része erről a hiányzó valamiről szól.
Ha továbblapozol ebben a könyvben, akkor attól, amit már jól-rosszul, de
nagyon hihető módon tudunk a világról, továbblépsz afelé, amit még nem
ismerünk, de már kezdünk sejteni.
A továbblapozással, mondhatni, elhagyjuk majdnem-bizonyosságaink
biztonságos kicsiny űrhajóját, és az ismeretlenbe lépünk.
 5.
A TÉRIDŐ KVANTUMTERMÉSZETŰ

Van valami paradox a fizikai világról szerzett gazdag tudásunk

középpontjában. Az általános relativitáselméletnek és a
kvantummechanikának, a 20. század által ránk hagyott e két drágakőnek
sokat köszönhetünk: alapvető dolgokkal járultak hozzá a világ megértéséhez
és mai technikánkhoz is. Ami az általános relativitáselméletet illeti:
elősegítette a kozmológia és az asztrofizika fejlődését, a gravitációs hullámok
és a fekete lyukak vizsgálatát. A kvantummechanika pedig az atomfizika, a
magfizika alapja lett, s éppígy az elemi részecskék fizikájának, a kondenzált
anyag fizikájának és sok minden egyébnek az alapja is.
A két elmélet között azonban valami mégiscsak csikorog. Nem lehet
mindkettő igaz, mostani formájukban legalábbis nem, mert úgy tűnik,
ellentmondanak egymásnak. A gravitációs mező leírása nincs tekintettel a
kvantummechanikára, nem foglalkozik azzal, hogy a mezők kvantáltak; a
kvantummechanika megfogalmazása pedig figyelmen kívül hagyja, hogy a
téridő görbül, és eleget tesz az Einstein-egyenleteknek.
Ha egy egyetemi hallgató délelőtt általános relativitáselméleti előadásokat
hallgat, délután meg kvantummechanikai előadásokat, akkor óhatatlanul arra
kell jutnia, hogy a tanárai vagy meghibbantak, vagy már legalább száz éve
nem állnak szóba egymással. Délelőtt a világ görbült tér, s minden folytonos
benne, délután meg görbületlen, és diszkrét energiakvantumok ugrándoznak
benne.
Az itt a paradoxon, hogy mindkét elmélet eszméletlenül jól működik.
 A természet minden kísérletben és tesztben azt mondja az általános
relativitáselméletnek, hogy „igazad van” – és ugyanezt mondja a
kvantummechanikának is, mit sem törődve a két elmélet látszólag egymásnak
ellenmondó alapfeltevéseivel. Nyilvánvaló, hogy itt valami kisiklik a
kezünkből.
A legtöbb fizikai helyzetben nem kell törődnünk a kvantummechanikával
vagy az általános relativitáselmélettel (vagy éppen egyikkel sem). A Hold
nagyon nagy, fel sem veszi tehát a kvantumvilág parányi szemcsésségét,
mozgásának leírásakor emiatt elfelejthetjük a kvantumokat. Másfelől viszont
egy atom túl könnyű, semhogy észrevehetően meggörbíthetné a teret, a
leírásakor ilyenformán elhanyagolhatjuk a tér görbületét. De vannak olyan
fizikai helyzetek, amelyekben szerephez jut a térgörbület és a kvantumvilág
szemcséssége is; ezekre az esetekre pedig még nincsen jól működő fizikai
elméletünk.
Példa erre a fekete lyukak belseje. Egy másik példa: mi történt az
univerzummal épp az ősrobbanás pillanatában? Általánosabban szólva, nem
tudjuk, milyen a tér és az idő nagyon kis léptékben. Ezekben az esetekben a
ma elfogadott elméletek mind zavarossá válnak, s már semmit sem
mondanak: a kvantummechanika nem kezeli a téridő görbületét, az általános
relativitáselmélet meg nem ad számot a kvantumokról. Ez a
kvantumgravitáció problémája.
De a probléma ennél is mélyebb. Einstein megértette, hogy a tér és az idő
egyaránt egy fizikai mező, a gravitációs mező megnyilvánulása. Bohr,
Heisenberg és Dirac megértette, hogy minden fizikai mező kvantumos
szerkezetű: szemcsés, a valószínűségen alapszik, és kölcsönhatásokban
nyilvánul meg. Ebből következik, hogy a térnek és az időnek is
kvantumtermészetű objektumoknak kell lenniük, és ilyen különös
tulajdonságaik kell hogy legyenek.
 Mi tehát a kvantumtér? Mi a kvantumidő? Ezt a problémát nevezzük
„kvantumgravitációnak”. Jó néhány elméleti fizikus dolgozik szerte az öt
földrészen ennek az ellentmondásnak a feloldásán. Céljuk, hogy egy olyan
elméletet alkossanak, vagyis olyan egyenletet állítsanak fel, legfőbbképp
pedig a világról olyan ellentmondásmentes szemléletet alakítsanak ki, amely
már feloldja ezt a hasadást a kvantumok és a gravitáció között.
Nem ez az első alkalom, hogy a fizika két igen sikeres, de egymásnak
szemlátomást ellentmondó elmélettel találja szemben magát. A korábbi
szintéziskeresések gyakran sokat lendítették előre a világ megértését. Newton
például éppen azzal fedezte fel az egyetemes tömegvonzást, hogy
összekapcsolta Galilei fizikáját – hogyan mozognak a testek a Földön –
Kepler égi fizikájával. Maxwell és Faraday az elektromosságról és
mágnességről felgyűlt ismereteket összekapcsolva bukkant rá az
elektromágnesség egyenleteire. Einstein arra a nyilvánvaló ellentétre keresett
megoldást, amely Newton mechanikája és Maxwell elektromágnesség-
elmélete között feszült, s ezzel alkotta meg a speciális relativitáselméletet,
később meg az általános relativitáselmélettel oldotta fel az ellentmondást
Newton tömegvonzás-elmélete és a maga speciális relativitáselmélete között.
Az elméleti fizikus nagyon is boldog tehát, ha ilyesfajta szembenállásra
talál – ez kivételes alkalom. Ezt a kérdést kell feltennie: Sikerül-e vajon olyan
fogalmi struktúrát alkotnunk, amely összefér mindazzal, amit a világról a két
elmélet jóvoltából megtanulhattunk?
A kvantumtér és a kvantumidő megértéséhez újra mélyen át kell
értékelnünk azt, ahogyan a dolgokat felfogjuk. Újra kell gondolnunk, hogy
milyen szabályok szerint értjük meg a világot. Ahogyan ez
Anaximandrosszal is történt: megértette, hogy a Föld száll a térben, s hogy a
kozmoszban nincs fent és lent. S ez történt Kopernikusszal: felfogta, hogy
nagy sebességgel mi mozgunk az égbolton; és ez történt Einsteinnel is: rájött,
hogy a téridő puhatestű módjára deformálódik, és hogy az idő helyről helyre
más- és másképpen múlik… következetes világképet keresve, ha meg akarjuk
tartani azt, amit már tudunk a világról, meg kell változtatnunk felfogásunkat a
valóság természetéről.
Az első, aki felismerte, hogy a kvantumgravitáció megértéséhez
változtatnunk kell fogalmi apparátusunk alapjain, Matvej Petrovics Bronstejn
volt, egy ábrándozó, legendás figura, egy Sztálin rémuralma idején élt,
tragikus körülmények között meghalt fiatal orosz tudós (5.1. ábra).

5.1. ábra Matvej Petrovics Bronstejn

Matvej

Matvej fiatalkori barátja volt Lev Davidovics Landaunak, akiből a

legnagyobb elméleti fizikus lett a Szovjetunióban. Néhány kollégájuk szerint
Matvej volt közülük a ragyogóbb elme. Amikor Heisenberg és Dirac kezdte
megalkotni a kvantummechanika alapjait, Landau – helytelenül – úgy vélte,
hogy a mezők definiálatlanná válnak a kvantumok által: a
kvantumfluktuációk miatt nem lehet majd megmérni a mező
komponenseinek nagyságát a tér pontjaiban (egy tetszőlegesen kis
térrészben). A nagyszerű Bohr nyomban rájött Landau tévedésére, alaposan
megvizsgálta a kérdést, majd egy hosszú és részletes cikkben megmutatta,
hogy a mezők akkor is jól definiáltak maradnak – például az elektromos
mező –, ha figyelembe vesszük a kvantummechanikát.{77}Landau ejtette a
dolgot.
Fiatal barátjának, Matvejnek azonban felkeltette az érdeklődését:
megérezte, hogy Landau sejtése talán nem volt egészen pontos, de lehetett
benne valami lényeges. Megismételte azt az érvelést, amellyel Bohr
bebizonyította, hogy az elektromos kvantummező igenis jól definiált a tér
minden pontján, de azt átvitte a gravitációs mezőre – arra, amelynek néhány
évvel korábban Einstein dolgozta ki az egyenleteit. És lám – micsoda
meglepetés! –, Landaunak igaza volt. A gravitációs mező már nincs pontról
pontra jól definiálva, ha tekintettel vagyunk a kvantumokra is.
Van egy kézenfekvő módja annak, hogy megértsük, mi történik itt.
Tegyük fel, hogy szeretnénk megfigyelni egy igen-igen kicsi térrészt. Ehhez
tennünk kell valamit abba a tartományba, hogy megjelöljük vele a
megfigyelendő pontot. Mondjuk, odateszünk egy részecskét. Heisenberg
korábban már felismerte, hogy egy részecske nem lokalizálható túl sokáig a
tér valamely pontján. Mindjárt megszökik. S minél kisebb térrészbe
igyekszünk beszorítani, annál nagyobb sebességgel fog elszökni. (Ez a
Heisenberg-féle „határozatlansági elv”.) Ha a részecske nagy sebességgel
szökik el, akkor nagy kell hogy legyen az energiája. S most vegyük tekintetbe
Einstein elméletét. Az energia meggörbíti a teret. S ha nagy az energia, akkor
a tér erősen görbül. Ha nagy energiamennyiség szorul egy nagyon kicsi
térrészbe, akkor a tér annyira meggörbül, hogy fekete lyukká omlik össze,
mint egy összeomló csillag. Ha viszont a részecske fekete lyukba zuhan,
akkor már nem látom. Nem használhatom tehát a térrész megjelölésére. Nem
mérhetek tehát a tér tetszőlegesen kicsi tartományaiban, mert ha
megpróbálom, akkor ezek a tartományok eltűnnek egy fekete lyukban.
Ezt az érvelést pontosabbá tehetjük egy kis matematikával. Az eredmény
általános: ha összeeresztjük a kvantummechanikát és az általános
relativitáselméletet, abból az jön ki, hogy a tér oszthatóságának határa van.
Egy bizonyos lépték alatt már semmi sem hozzáférhető. Pontosabban szólva,
már semmi sem létezik ott.
 Milyen kicsi a minimális tértartomány? Könnyű kiszámítani: csak ki kell
számítani, hogy legfeljebb mekkora kell hogy legyen egy részecske az előtt,
hogy belezuhanna a maga fekete lyukába, és mindjárt meg is van az
eredmény. A legkisebb létező hossz körülbelül

Az egyenlet jobb oldalán a természet három állandója van a négyzetgyök

jele alatt; találkoztunk már mindhárommal: G a Newton-féle gravitációs
állandó (a 2. fejezetben volt szó róla), ez határozza meg a tömegvonzás
erősségét; c a fénysebesség (a 3. fejezetben, a relativitás kapcsán találkoztunk
vele), ez adott alapot a „kiterjesztett jelennek”, s végül a ℏ a Planck-állandó
(a 4. fejezetben a kvantummechanika kapcsán volt szó róla), ez adja meg a
kvantumszemcsék méretét.{78} E három állandó jelenléte megerősíti, hogy
olyasvalamit látunk, aminek köze van a gravitációhoz (G), a relativitáshoz (c)
és a kvantummechanikához (ℏ).
Az így meghatározott LP hosszt „Planck-hosszúságnak” nevezzük.
„Bronstejn-hosszúságnak” kellene mondani, de a világ már csak ilyen.
Számokkal: a centiméter milliomodrészének milliárdodrésze, és abból is csak
a milliárdodrésznek a milliárdodrésze (10–33 centiméter). Szó, ami szó, kicsi.
És ebben a felfoghatatlanul kis léptékben mutatkozik meg a
kvantumgravitáció. Hogy valami fogalmunk legyen arról, milyen kicsi ez a
lépték, nagyítsunk fel egy dióhéjat akkorára, mint a látható univerzum, de
még akkor sem láthatnánk a Planck-hosszúságot. Még ebben az elképesztő
nagyításban is milliószorta kisebb lenne, mint a kiindulásul szolgáló dióhéj.
Ebben a léptékben megváltozik a tér és az idő természete. Valami más lesz
belőlük, „kvantumtérré és kvantumidővé” válnak, s éppen ez a probléma:
megérteni, hogy ez mit jelent.
Matvej Bronstejn mindezt megértette az 1930-as években, és két rövid,
ámde megvilágító erejű cikkben mutat rá, hogy a kvantummechanika és az
általános relativitáselmélet nem egyeztethető össze a szokásos térfelfogással:
azzal, hogy a tér végtelenül osztható kontinuum.{79}
Csakhogy van itt egy probléma. Matvej Bronstejn és Lev Landau is
őszinte kommunista. Hisznek a forradalomban: az ember felszabadításában,
egy új, jobb és igazságosabb társadalom építésében, amelyben eltűnnek azok
a mérhetetlen egyenlőtlenségek, amelyeket manapság is csak növekedni
látunk szerte a világban. Lelkes követői Leninnek. Amikor Sztálin hatalomra
kerül, mindketten megdöbbennek, majd kritikussá, végül ellenségessé válnak.
Cikkeket írnak, ezekben finoman, de nyíltan bírálják a rendszert… Ez nem az
a kommunizmus, amit akartunk…
Kegyetlen idők jártak akkoriban! Landau átvészeli őket, ha nem is
könnyen, de életben marad. Matvejt azonban Sztálin titkosrendőrsége
letartóztatja egy évvel az után, hogy elsőként megértette, radikálisan meg kell
változtatnunk a térről és az időről alkotott fogalmainkat. Halálra ítélik, és
még a tárgyalás napján, 1938. február 18-án kivégzik.{80} Alig múlt 31 éves.

John

Matvej korai halála után a század sok nagy fizikusa próbálkozott a

kvantumgravitáció kirakós játékának a megoldásával. Dirac ezzel a
problémával foglalkozott élete hátralévő részében; jórészt ma is az általa
megnyitott utakon halad, az ő gondolataira és az általa bevezetett technikákra
támaszkodik a kvantumgravitáció kutatása. És ezeknek a technikáknak
köszönhető, hogy tudjuk, hogyan írható le egy idő nélküli világ, amint azt
később majd elmagyarázom. Feynman az általános relativitáselméletre
igyekezett alkalmazni az elektronokra és a fotonokra kidolgozott technikákat,
de nem járt sikerrel: az elektronok és a fotonok kvantumok a térben, de a
kvantumgravitáció valami más – nem elég leírni a „gravitonokat”, a teret
magát kell kvantálni.
Néhány fizikus olyan problémák megoldásáért kapott Nobel-díjat, amire
véletlenségből, szinte tévedésből jutottak, noha eredeti céljuk a
kvantumgravitáció rejtélyének feltárása volt. Két holland kutató, Gerard ’t
Hooft és Martinus Veltman például azért kapott 1999-ben Nobel-díjat, mert
bebizonyították azoknak az elméleteknek az összeegyeztethetőségét,
amelyeket ma – a standard modellben – a nukleáris erők leírására
alkalmazunk, noha eredetileg a kvantumgravitáció egy elméletének
konzisztens jellegét igyekeztek kimutatni. A más erők elméletein csak
amolyan előkészítő gyakorlatként dolgoztak. Az „előkészítő gyakorlat” hozta
meg nekik a Nobel-díjat, de a kvantumgravitáció általuk létrehozott
elméletének konzisztenciáját nem sikerült igazolniuk.
A felsorolást még folytathatnánk, s úgy festene, mint a 20. század
elméleti fizikusainak valamiféle díszfelvonulása. Vagy éppen a tévedések
listája. Az évtizedek alatt a gondolatok letisztultak, kiderült, hol vannak
zsákutcák, és hogy már nem kell velük törődni; megszilárdultak az általános
elvek és technikák, egyikből jött a másik. Ha felidéznénk itt annak a sok-sok
kutatónak a nevét, akik hozzájárultak ehhez a hosszan elhúzódó, közös
építőmunkához, az csak unalmas lista lenne, nevek hosszú sora – azoké, akik
mind hozzáadták a magukét ehhez a munkához egy-egy szemcsével,
kaviccsal.
Csak egyet említenék meg közülük, a nevezetes, örökifjú angolt, Chris
Ishamet – éveken át ő fogta össze az ez irányú kollektív kutatásokat. Az ő
egyik összefoglaló cikkét olvasva szerelmesedtem bele ebbe az egész
problémába. A cikkben elmagyarázta, miért olyan nehéz ez a téma, hogyan
kell eddigi tér- és időfelfogásunkon változtatnunk, és világos áttekintést adott
az összes, akkoriban járt útról, azok minden eredményéről és nehézségéről.
Harmadéves egyetemista voltam, s azt olvasva, hogy az alapoktól kell újra
felépítenünk tér- és időfelfogásunkat, magával ragadott a dolog. S ez az
elragadtatottság azóta sem csökkent. Ahogy Petrarca megénekelte: „Piaga
per allentar d’arco non sana” („Vérzik a seb, bár nem feszül az íj már”).{81}
A kvantumgravitációs kutatásokban egy legendás alaknak, John
Wheelernek a legnagyobbak az érdemei; Wheeler végigkövethette az egész
múlt század fizikáját (5.2. ábra).

5.2. ábra John Wheeler

Niels Bohr tanítványa és munkatársa Koppenhágában, Einstein

munkatársa azután, hogy Einstein áttelepült az Egyesült Államokba, és olyan
fizikusok voltak a tanítványai, mint Richard Feynman… John Wheeler egy
egész évszázadon át ott volt a fizikai kutatások sűrűjében. Lobogó
képzelőerővel volt megáldva. Ő találta ki és tette népszerűvé a „fekete lyuk”
megnevezést. Az ő nevéhez fűződnek azok a – sokszor inkább intuitív,
semmint matematikai alapú – kiterjedt kutatások, amelyek azt igyekeztek
kideríteni, vajon hogyan kell elgondolnunk a kvantumtéridőt. Megismervén
Bronstejn megállapításait arról, hogy a gravitációs mező
kvantumtulajdonságaiból adódóan a teret kis mérettartományokban valahogy
másképpen kell elképzelnünk, új szemléletmódot keresett, hogy
elgondolhatóvá tegye ezt a kvantumteret. Egymás fölött elhelyezkedő,
különféle geometriák felhőjeként képzelte el, ahogyan egy kvantumelektront
is helyzetek, pozíciókból alkotta felhőnek gondolhatunk.
Képzeljük el, hogy nagy magasságból nézzük a tengert: szélesen elterülő,
lapos, égszínkék asztalnak látjuk. Azután lejjebb ereszkedve nézzük meg
közelebbről. Ekkor már kivesszük a szél keltette nagy hullámokat. Még
lejjebb ereszkedünk, és lám, a hullámok megtörnek, a vízfelszín tajtékzik.
Ilyen a tér John Wheeler elgondolásában.{82} A mi léptékünkben, a Planck-
hosszúságnál kimondhatatlanul nagyobb mérettartományban a tér sima. De
ha a Planck-skáláig ereszkedünk le, csipkézett lesz és habzik.
Wheeler kereste a módját, hogy lehetne leírni a tér habzását, a különböző
geometriák valószínűségének hullámzását. 1966-ban Bryce DeWitt, egy
fiatal, Észak-Karolinában élő kollégája adja meg ehhez a kulcsot.{83}
Wheeler gyakran volt úton, és ott találkozott a munkatársaival, ahol tudott.
Kérte Bryce-t, hogy menjen ki az észak-karolinai Raleigh Durham
repülőtérre, mert ott lesz néhány órája az átszállásig. Bryce megérkezik, és
egy egyenletet mutat Wheelernek a „tér hullámfüggvényére”, amelyet egy
egyszerű matematikai fogással kapott.{84} Wheeler fellelkesül. A
beszélgetésből az általános relativitáselmélet egyfajta „pályaegyenlete”
születik meg, olyan egyenlet, amelynek meg kellene adnia, milyen
valószínűséggel figyelhetünk meg egy ilyen vagy olyan görbült teret.
Wheeler hosszú időn át „DeWitt-egyenletnek” nevezi, DeWitt „Wheeler-
egyenletnek”,{85} mindenki más „Wheeler–DeWitt-egyenletnek”.
A gondolat remek, s kiindulási ponttá is vált a teljes kvantumgravitáció-
elmélet kidolgozására tett kísérletekben. Másfelől ez az egyenlet maga is tele
van problémával, nem is kicsikkel. Először is matematikai szempontból
meglehetősen rosszul van definiálva. Ha megpróbáljuk számításokban
felhasználni, akkor hamarosan végtelen eredmények jönnek ki, és azoknak
nincs értelmük. Biztosan javítani kell rajta.
De azt is nehéz megérteni, hogy vajon mit jelenthet ez az egyenlet.
Nyugtalanító tény egyebek között, hogy nincs benne időváltozó. Hogyan
használhatnánk, ha valaminek az időbeli fejlődését akarjuk kiszámítani? A
fizika dinamikai egyenleteiben mindig jelen van a t időváltozó. De mit jelent
vajon egy időváltozó nélküli fizikai elmélet? Ilyesféle kérdések körül forgott
a kutatás éveken át: hogyan lehetne valamiképpen megváltoztatni ezt az
egyenletet, hogy pontosabban meg legyen határozva, és érthetővé váljon, mit
jelenthet.

Az első lépések a hurokelmélet felé

Az 1980-as évek vége felé oszlani kezd a köd. Meglepő módon felbukkan a
Wheeler–DeWitt-egyenlet néhány megoldása. Eljön a heves viták és a lázas
gondolkodás korszaka. Azokban az években előbb New York államban
voltam, a Syracuse-i Egyetemen – Abhay Ashtekar indiai fizikust látogattam
meg –, majd Connecticut államban, a Yale Egyetemen Lee Smolin amerikai
fizikus vendégeként. Ashtekar egyszerűbbre írta át a Wheeler–DeWitt-
egyenletet, Smolin pedig a washingtoni Marylandi Egyetemen dolgozó Ted
Jacobsonnal együtt az elsők között találta meg az egyenletnek ezeket a
különös megoldásait.
A megoldásoknak volt egy különös vonásuk: térbeli zárt vonalaktól
függtek. A zárt vonal másképpen „hurok”, vagy angolul loop. Smolinnak és
Jacobsonnak sikerült minden önmagába záruló vonalra vonatkozóan
megoldást adnia a Wheeler–DeWitt-egyenletre. Mit jelentett ez? Ezekből az
eszmecserékből – ahogyan fokozatosan tisztázódott a Wheeler–DeWitt-
egyenletre adott megoldások jelentése – megszülettek az első, később hurok-
kvantumgravitációnak elnevezett munkák. Ezekre a megoldásokra aztán
fokozatosan következetes elmélet épült, amely az első megoldásokról a
„hurokelmélet” elnevezést kapja.
Napjainkban kutatók százai dolgoznak ezen az elméleten szerte a
világban, Kínától Dél-Amerikáig, Indonéziától Kanadáig. Kifejlődik lassan a
ma „hurokelméletnek” vagy „hurok-kvantumgravitációnak” nevezett elmélet:
erről szólnak majd a most következő fejezetek. Nem ez az egyetlen irány az
alapkutatásban, de nekem ez tűnik a legígéretesebbnek.{86}
 6.
TÉRKVANTUMOK

Az előző fejezetet azzal fejeztük be, hogy Jacobson és Smolin megoldást

talált a Wheeler–DeWitt-egyenletre. Ezek a megoldások önmagukba záruló
vonalaktól: „hurkoktól” vagy „loopoktól” függnek. Mit jelent mindez?
Emlékszünk még a Faraday-vonalakra? A Faraday elképzelése szerint az
elektromos erőt közvetítő s a teret kitöltő vonalakra – s arra, hogy belőlük
alakult ki a mező fogalma? Nos, a Wheeler–DeWitt-egyenlet megoldásában
felbukkanó zárt vonalak a gravitációs mező Faraday-vonalai.
De a Faraday-féle elgondoláshoz képest van itt még két összetevő.
Az egyik az, hogy ez itt a kvantumelmélet. S a kvantumelméletben
minden diszkrét. Ebből az következik, hogy a Faraday-vonalakból szövődő,
végtelenül finom, folytonos pókháló most hasonlóvá válik az igazi, véges
számú, különálló szálakból szövődő pókhálóhoz. A Wheeler–DeWitt-
egyenlet egy-egy megoldásában szereplő vonal ennek a hálónak egy-egy
szálát írja le.
A második, a döntő újdonság meg az, hogy itt gravitációról van szó,
vagyis – mint azt Einstein megértette – nem olyan mezőkről, amelyek
belemerülnek a térbe, hanem magának a térnek a struktúrájáról. A
kvantumgravitációs mező Faraday-vonalai a szálak a tér szövedékében.
Kezdetben a kutatás ezekre a vonalakra összpontosult, és arra, hogy vajon
hogyan „fonódhatnak össze” a mi háromdimenziós fizikai terünkké. A 6.1.
ábra egy korai próbálkozást mutat be: hogyan lehetne könnyen átlátható
képet alkotni az ebből kiadódó diszkrét térszerkezetről.
 6.1. ábra A Faraday-féle erővonalak kvantumváltozatban: összeláncolódó gyűrűkhöz (hurkokhoz)
hasonlóan szövődik belőlük a tér

Hamarosan azonban olyan kiváló fiatal elmék megérzéseinek és

matematikai képességeinek jóvoltából, mint az argentin Jorge Pullin és a
lengyel Jurek Lewandowski, tisztázódik: e megoldások fizikájához a vonalak
metszéspontjai adják a kulcsot. Ezeket a pontokat „csomóknak” nevezzük, az
őket összekötő vonalakat pedig – angol szóval – „linkeknek”, vagyis
„kapcsoknak”. Az egymást metsző vonalak – vagyis a linkekkel
összekapcsolt „csomók” – együttesét pedig gráfnak nevezzük; ilyen gráfot
mutat a 6.3. ábra.
Egy számításból kiderült ugyanis, hogy a csomók nélkül a fizikai térnek
nem lesz térfogata. Más szóval, a térfogat a gráf csomóiban „lakik”, s nem a
vonalaiban. A vonalak „összekapcsolják” a csomókban ülő különálló
térfogatokat.
Évekig tartott, mire ebből kirajzolódott a kvantumtéridő világos képe. A
Wheeler–DeWitt-egyenlet rosszul definiált matematikáját kellően jól definiált
struktúrájúvá kellett alakítani ahhoz, hogy számításokat lehessen végezni
vele. S ezzel sikerült pontos eredményekhez jutni. A gráf fizikai jelentését
tisztázó technikai eredmények a térfogat és a terület spektrumának
kiszámításából jönnek.

Térfogat- és területspektrumok

Vegyük a térnek valamilyen tartományát, mondjuk, annak a szobának a

térfogatát, amelyben most ezt olvasod, már ha szobában olvasod. Mekkora ez
a szoba? A szoba terének nagyságát a térfogatával mérjük. A térfogat
geometriai mennyiség, s a tér geometriájától függ; csakhogy a tér geometriája
– amint azt Einstein megértette, s a 3. fejezetben be is számoltam erről – a
gravitációs mező. A térfogat ilyenformán a gravitációs mező tulajdonsága:
azt adja meg, hogy „mennyi gravitációs mező” van a szoba falai között. De a
gravitációs mező fizikai mennyiség, és érvényesek rá a kvantummechanika
törvényei, mint bármely fizikai mennyiségre. A térfogat tehát – megint csak
mint minden fizikai mennyiség – nem vehet fel tetszőleges értékeket, hanem
csak bizonyos sajátos értékeket, ahogyan erről a 4. fejezetben már volt szó.
Ha emlékszel, a lehetséges értékek listáját nevezzük „spektrumnak”. Eszerint
lennie kell „térfogatspektrumnak” is (6.2. ábra).

6.2. ábra A térfogatspektrum: a szabályos tetraéder térfogata a természetben csak véges sok érték
valamelyike lehet. A legalsó itt a lehetséges legkisebb térfogatú

Dirac megadta nekünk azt a képletet, amellyel különféle változók

spektrumát kiszámíthatjuk. A számítások időbe teltek, először meg kellett
fogalmazni, azután el is végezni őket, és jól megkínlódtunk velük. De az
1990-es évek derekára végül is meglettünk, és a válasz a várakozásoknak
megfelelően az volt, hogy a térfogatspektrum diszkrét. (Feynman mondogatta
mindig: Csak akkor fogj bele egy számításba, ha már előre tudod az
eredményt.) Vagyis hogy a térfogat csak „diszkrét kis csomagokból” állhat.
Ez némiképp hasonlít az elektromágneses mező energiájához: az is diszkrét
kis csomagokból, fotonokból áll.
A gráf csomói felelnek meg a térfogat elkülönülő kis csomagjainak,
szintén csak meghatározott, kiszámítható, sajátos értékeket vehetnek fel, mint
a fotonok, és ezeket az értékeket Dirac általános kvantumelméleti
egyenletéből lehet kiszámítani.{87} A gráf minden n csomópontjának megvan
a maga vn térfogata: valamelyik érték a térfogat spektrumából. A csomók
mind egy-egy elemi kvantum: belőlük épül fel a tér. A gráf valamennyi
csomója a tér egy-egy „kvantumrészecskéje”. Az ebből kialakuló szerkezetet
a 6.3. ábra érzékelteti.
A gráfban az él – link – a gravitációs mező Faraday-vonalának egyedi
kvantuma. Most már érthetjük, hogy mit ábrázol: ha két csomót a tér két kis
„tartományának” veszünk, akkor ezt a két tartományt egy kis felület választja
el egymástól. Ennek a felszínnek a méretét a területe adja meg. A térfogat
után tehát ez az élekhez kapcsolódó terület jellemzi a térkvantumhálókat.{88}

6.3. ábra Balra egy, az élek (linkek) által összekapcsolt csomókból álló gráf. Jobbra a gráf által
ábrázolt térszemcsék. A gráfélek (linkek) egymással határos, felület elválasztotta térszemcséknek
felelnek meg

A terület is fizikai változó, akárcsak a térfogat, van tehát spektruma, s azt

a Dirac-egyenletből ki is számíthatjuk.{89} A terület sem folytonos; szemcsés
az is. Nincs akármilyen kis terület.
Ha azt mondjuk, hogy egy szobának a térfogata 100 köbméter,
voltaképpen megszámoljuk, hány térszemcse van benne – a gravitációs
mezőnek hány kvantuma. Egy átlagos szobában a számukat több mint
százjegyű számmal írhatjuk le. S ha azt mondjuk, hogy ennek a most olvasott
lapnak a területe 200 négyzetcentiméter, akkor a háló éleit (linkjeit)
számoljuk össze, vagyis az oldalt kitöltő hurkokat (loopokat). Ezen az
oldalon vagy hetven számjegyű a számuk.
Már Riemann felvetette a 19. században, hogy a hossz, a terület és a
térfogat mérése végül is különálló elemek számlálása. A folytonos, görbült
matematikai terek elméletét kidolgozó matematikus tehát tisztában volt vele,
hogy egy diszkrét fizikai tér valószerűbb, mint egy folytonos.
 Összefoglalásul: a hurok-kvantumgravitáció, a „hurokelmélet” nagyon
körültekintően közelíti egymáshoz az általános relativitáselméletet és a
kvantummechanikát, mert nem támaszkodik semmi más előfeltevésre, csak
erre a két elméletre, és alkalmas módon átírja őket, hogy összhangba
kerüljenek egymással. De ez a gyökerekig ható következményekkel jár.
Az általános relativitáselmélet azt tanította, hogy a tér dinamikus valami,
olyan, mint az elektromágneses tér: hatalmas, hajlékony puhatestű,
összesűrűsödik és görbül, s ebbe ágyazódunk bele magunk is. A
kvantummechanika meg azt tanítja, hogy minden ilyen módon szerveződő
mező „kvantumokból áll”, azaz finom, szemcsés szerkezetű. Ebből az
következik, hogy a fizikai tér, mező lévén, szintén kvantumokból áll. A más
kvantummezőket jellemző szemcsés szerkezet a kvantumgravitációs mezőt is
jellemzi, tehát magát a teret is. A tértől szemcsézettséget várunk; azt, hogy a
gravitációnak léteznek kvantumai, ahogyan a fénynek, az elektromágneses
mezőnek, és ahogyan a részecskék a kvantummezők kvantumjai. De a tér a
gravitációs mező, a gravitációs mező kvantumai a tér kvantumai: a tér
szemcsés alkotóelemei.
A hurokelmélet lényegi jövendölése az tehát, hogy a tér nem folytonos,
nem kontinuum, nem osztható a végtelenségig, „tératomokból” épül fel. Ezek
pedig parányiak, a legkisebb atomnál is sokszorta – milliárdszor
milliárdszorta – kisebbek.
A hurokelmélet pontos matematikai alakban írja le a térnek ezt az atomi,
szemcsés szerkezetét. Ez a forma a Dirac által felírt általános
kvantummechanikai egyenletek alkalmazása az Einstein-féle gravitációs
mezőre.
A térfogat például (mondjuk, egy kocka térfogata) nem lehet
tetszőlegesen kicsi. A térfogatnak van legkisebb értéke. Nincs kisebb térrész
a minimális nagyságú térfogatnál. Létezik minimális „térkvantum”: a tér
elemi atomja.

Tératomok

Emlékszünk a teknősbéka után iramodó Akhilleuszra? Zénón észrevétele

szerint nehezen fogadható el az az érvelés, hogy Akhilleusznak végtelen sok
kis útszakaszt kell megtennie, mielőtt utolérné azt a lassú állatot. A
matematika talált egy lehetséges választ erre a nehézségre: megmutatta, hogy
egyre kisebb távolságok végtelen sorozata mégis véges hosszá összegződhet.
De csakugyan ez történik a természetben? Valóban volnának a
természetben tetszőlegesen rövid távolságok Akhilleusz és a teknős között?
Van értelme a milliméter milliárdodrészének a milliárdodrészéről beszélni,
majd annak a milliárdodrészéről, és még annak is a milliárdodrészéről, és azt
gondolni, hogy az még számtalanszor további részekre osztható?
A geometriai mennyiségek kvantumspektrumainak kiszámítása azt
mutatja, hogy a nem a válasz erre a kérdésre: nincsenek tetszőlegesen kis
darabkák. A tér oszthatóságának van alsó határa. Nagyon kis léptékű, de
létezik. Ezt sejtette meg Matvej Bronstejn az 1930-as években. A terület- és
térfogatspektrumok számítása igazolta Bronstejn elgondolását, és
matematikailag pontos keretek közé is helyezi.
Akhilleusznak nem kell végtelen sok apró útszakaszt befutnia ahhoz,
hogy utolérje a teknőst, mert véges méretű szemcsékből álló térben nincsenek
végtelenül rövid útszakaszok. A hős egyre közelebb jut a teknősbékához, s
végül egyetlen kvantumszökelléssel utol is éri.
No de ez nem éppen a Leukipposz és Démokritosz által javasolt
megoldás? Ők az anyag granuláris szerkezetéről beszéltek, és elég
bizonytalanok vagyunk afelől, hogy mit mondhattak a tér szerkezetéről.
Sajnos nem maradtak fenn az írásaik, és kénytelenek vagyunk beérni a mások
kommentárjaiból kivehető ritka részletekkel. Próbálnák csak a Shakespeare-
drámákat Shakespeare-idézetekből rekonstruálni!{90} Démokritosz érvelése a
folytonosságnak mint pontok összességének logikai következetlenségéről –
ahogyan arról Arisztotelész beszámol – alkalmazható a térre. Úgy képzelem,
hogy ha megkérdezhetnénk Démokritosztól, vajon van-e értelme a teret a
végtelenségig továbbosztani, akkor csak megismételné: az oszthatóságnak
határa kell hogy legyen. Az abdérai szemében az anyag csakis oszthatatlan,
elemi atomokból állhatott. Ha egyszer megértette, hogy a tér ugyanolyan
módon vizsgálható, mint az anyag – ahogyan ő mondta, a térnek is „van
valamiféle fizikája, és megvan a maga szubsztancialitása” –, akkor, azt
gyanítom, nem sokáig várt volna a következtetéssel: a tér sem állhat másból,
csakis oszthatatlan, elemi atomokból. Vagyis alighanem Démokritosz
nyomdokain haladunk.
Persze egyáltalán nem azt állítom, hogy két évezred fizikája haszontalan
lett volna, vagy hogy ne volna szükség a kísérletekre és a matematikára, s
hogy Démokritosz ugyanolyan meggyőző erővel hat, mint a modern
tudomány. Nyilvánvalóan nem. Kísérletezés és matematika nélkül soha nem
jutottunk volna el oda, ahová eljutottunk. Fogalmi modelleket alkotunk, hogy
megértsük a világot, új összefüggéseket tárunk fel, s ebben építünk persze a
múlt óriásainak mély és nagy hatású megérzéseire. Démokritosz az óriások
közül való, s az újat az óriások vállán ülve fedezzük fel.
De térjünk vissza a kvantumgravitációhoz.

Spinhálók

A tér kvantumállapotait leíró gráfok csomóit valamekkora v térfogat jellemzi,

az éleit (a linkeket) meg egy-egy félegész j szám. Azt ezekkel a további
információkkal ellátott gráfot spinhálónak (spin network) nevezzük (6.4.
ábra). (A félegész számokat a fizikában „spinnek” nevezzük, mert a forgó –
angolul spinning – objektumok kvantummechanikájában tűnnek fel.) A
spinháló a gravitációs mező kvantumállapotát jeleníti meg: a tér egy
lehetséges kvantumállapotát – olyan térét, amelyben a térfogat és a terület
diszkrét. A véges hálókat máshol a fizikában a folytonos tér közelítésére
használják. Itt azonban nincs semmilyen közelítendő térkontinuum: a tér
eredendően szemcsés.

6.4. ábra Spinháló

A fotonok – az elektromágneses mező kvantumjai – és a „térkvantumok”

– a gráf csomói – között az a sarkalatos különbség, hogy a fotonok a térben
léteznek, a térkvantumok viszont a tér alkotóelemei. A fotonokat az jellemzi,
hogy „hol vannak”.{91} A térkvantumoknak nincs helyük, mert ők maguk „a
hely”. Még egy lényegi információ jellemzi őket: az, hogy melyek a
szomszédos térkvantumok, „ki kihez esik közel”. Ezt az információt a gráf
élei (linkjei) adják meg. Két, éllel (linkkel) összekötött csomó: két
szomszédos térkvantum. Két, egymást érintő térszemcse: ez az érintkezés
alkotja a tér szerkezetét.
A gravitáció kvantumai tehát nem a térben vannak jelen: ők maguk a tér.
A gravitációs mező kvantumszerkezetét leíró spinhálók nem merülnek bele a
térbe, nem „laknak” térben. A térkvantum helyét nem a valami máshoz való
viszony határozza meg; azt csak a linkek (élek) definiálják, és az élekben
kifejeződő kapcsolatok.
Ha az élek mentén térszemcséről térszemcsére lépkedek, és végül
visszajutok oda, ahonnan elindultam, akkor egy hurkot fogok végigjárni.
Ezek a hurokelmélet eredeti hurkai, loopjai. A 4. fejezetben bemutattam: a
térgörbület azzal mérhető, hogy egy zárt körpályán magunkkal vitt nyílvessző
egy ugyanolyan helyzetbe kerül-e vissza, vagy elfordul az eredeti helyzethez
képest. Az elmélet matematikája a gráf minden zárt körére meghatározza ezt
a görbületet, s ezzel a spinháló szerkezetéből kideríthető a téridő görbülete, s
azzal a gravitációs mező erőssége is.{92}
A kvantummechanika azonban több puszta szemcsézettségnél. Az is
benne van, hogy a fejlődés, változás valószínűségi természetű – a spinhálók
fejlődése véletlenszerű. Erről az ez utáni, az idővel foglalkozó fejezetben
beszélek majd.
A kvantummechanika ezenfelül azt is mondja, hogy nem az a lényeg,
hogy hogyan vannak a dolgok, hanem az, hogy hogyan vannak
kölcsönhatásban egymással. A spinhálók tehát nem önálló létezők; azt írják
le, hogyan hat a tér a dolgokra. Két kölcsönhatás között az elektron nem
egyetlen helyen van jelen, hanem egy valószínűségfelhőben feloldódva
mindenütt; s két kölcsönhatás között a tér sem ez vagy az a konkrét spinháló,
hanem valószínűségi felhő a lehetséges spinfelhők együttesében.
Igen-igen kis léptékben a tér gravitációs kvantumok lüktető nyüzsgése;
hatnak egymásra és együtt a dolgokra, és ezekben a kölcsönhatásokban
spinhálóként, egymáshoz kapcsolódó szemcsékként tűnnek elő (6.5. ábra).
A fizikai tér az ebből nyüzsgő kapcsolathálózatból álló szövet. Az
önmagukban vett vonalak nincsenek sehol; egymásra hatásukkal alkotnak
teret. A tér az egyedi gravitációs kvantumok együttműködéséből jön létre.

6.5. ábra Nagyon kis mérettartományban a tér nem folytonos, hanem véges elemek egymással
összekapcsolódó szövedéke

Ez az első lépés a kvantumgravitáció megértéséhez. A második az idővel

kapcsolatos. A következő fejezetben ezzel, az idővel foglalkozunk.
 7.
AZ IDŐ NEM LÉTEZIK
Nec per se quemquam tempus sentire fatendumst
semotum ab rerum motu […].[5]

LUCRETIUS: De rerum natura{93}

A figyelmes olvasó már biztosan észrevette, hogy az előző fejezetben

nemigen beszéltem az időről. Pedig Einstein több mint egy évszázaddal
ezelőtt megmutatta, hogy az időt és a teret nem választhatjuk el egymástól,
egységes egészként – téridőként – kell elgondolnunk őket. Eljött a pillanat,
hogy változtassunk ezen, és újra belevegyük a képbe az időt.
A kvantumgravitációs kutatás éveken át a térproblémák körül forgott, s
csak később volt mersze szembenézni az idővel. Az utóbbi tizenöt évben
kezdtünk el gondolkodni róla. Megpróbálom elmondani, mire jutottunk.
A tér mint a dolgok formátlan tartálya a kvantumgravitáció
megjelenésével eltűnik a fizikából. A dolgok (kvantumok) nem a térben
laknak, hanem egymás mellett vannak, és a tér az ő szomszédsági viszonyaik
szövedéke. Ha el kellett vetnünk a térről mint valami mozdulatlan tartályról
alkotott képzetet, akkor el kell hagynunk a tétlenül folyó idő képzetét is – azt,
hogy az idő haladtával bontakozik ki a valóság. A dolgokat magába foglaló
folytonos tér képének eltűnésével szét kell foszlania a folytonos időfolyam
képének is, s vele annak, hogy a jelenségek az idő folyása közben történnek
meg.
Bizonyos értelemben az elméleti alapokban nincs tér: a gravitációs mező
kvantumjai nem a térben vannak. Az alapelméletben éppígy nincs idő sem: a
gravitációs kvantumok nem az időben változnak. Az idő csak számlálja az ő
kölcsönhatásaikat. Ahogyan azt a Wheeler–DeWitt-egyenlet bizonyítja, az
alapegyenletekben már nincs jelen az idő. Az időnek a térhez hasonlóan a
kvantumgravitációs mezőből kell előbukkannia.
Ez részben már így van az általános relativitáselméletben is; abban az idő
a gravitációs mező egyik velejárójaként jelenik meg. De amíg figyelmen
kívül hagyjuk a kvantumvilágot, továbbra is a hagyományos módon
gondolhatjuk el a téridőt: nagy falikárpitként, amelyen a valóság többi
részének története kibontakozik, még ha az a kárpit dinamikus, mozgó kárpit
is. Mihelyt figyelembe vesszük azonban a kvantummechanikát, tekintetbe
kell vennünk, hogy az idő is osztozik a véletlenszerű meghatározatlanságban,
a szemcsésségben és a relációsságban, ahogyan a teljes valóság. Emiatt az
„idő” nagyon eltér attól, amit eddig időnek mondtunk.
A kvantumgravitáció elméletének ez a második fogalmi következménye
még a tér eltűnésénél is végletesebb.
Próbáljuk meg megérteni.

Az idő nem az, aminek gondoljuk

Hogy az idő természete különbözik attól, amit általánosan tartunk róla, az

már vagy egy évszázada nyilvánvaló. A speciális és az általános relativitás
elmélete ezt kézenfekvővé tette. Ma már egy laboratóriumban is könnyen
igazolható, hogy az időről vallott szokásos nézetek nem felelnek meg a
valóságnak.
Idézzük fel például még egyszer az általános relativitáselméletnek a
korábban, a 3. fejezetben bemutatott első következményét. Vegyünk két órát,
győződjünk meg róla, hogy ugyanazt az időt mutatják, majd tegyük az
egyiket a földre, a másikat egy bútorra. Várjunk jó fél órát, majd tegyük őket
megint egymás mellé. Még mindig ugyanazt az időt mutatják?
Ha emlékszünk arra, amit a 3. fejezetben elmondtam, erre az a válasz,
hogy nem. A karóra vagy a mobiltelefonunkon az időt mutató óra általában
nem elég pontos: velük ezt nem lehet ellenőrizni, de a világon már sok-sok
laboratóriumban vannak olyan órák, amelyekkel a különbség kimutatható: a
padlón hagyott óra késésben lesz a bútorra tett órához képest.
Miért? Azért, mert az idő nem azonos módon telik a világban. Némely
helyen gyorsabban telik, máshol lassabban. Minél közelebb vagyunk a
Földhöz – minél erősebb a Föld tömegvonzása –,{94} annál lassabban halad
az idő. Emlékszünk még a 3. fejezetben említett ikerpárra: hogy eltér majd a
koruk, ha egyikük éveken át a tengerparton él, másikuk fenn, a hegyekben, s
valahol megint találkoznak? Az eltérés persze elenyészően csekély: a
tengerparton élő időnyeresége a másodperc igen kis hányada lesz, de ez a
kicsiség nem változtat azon a tényen, hogy van eltérés. Az idő nem úgy
működik, mint gondolni szokás.
Nem gondolhatjuk úgy el az időt, mintha létezne valami hatalmas, az
univerzum életének előrehaladtát jelző kozmikus óra. Több mint egy
évszázada tudjuk már, hogy az időt helyhez kötött jelenségnek kell
elgondolnunk: az univerzumban minden objektumnak megvan a maga
időfolyama, és annak az ütemét a gravitációs mező határozza meg.
De már ez a helyi idő is felmondja a szolgálatot, ha tekintetbe vesszük a
gravitációs mező kvantumtermészetét. Nagyon kis léptékben a
kvantumeseményeket már egyáltalán nem a folyó idő állítja rendbe. Az idő
ebben a tekintetben megszűnik létezni.
De mégis mit jelent az a kijelentés, hogy az idő nem létezik?
Először is az időváltozó nincs ugyan jelen az alapegyenletekben, de ebből
még nem következik, hogy minden mozdulatlan, hogy nincs változás. Épp
ellenkezőleg, azt jelenti, hogy a változás mindenütt jelen van. Csak éppen az
elemi folyamatok nem rendezhetők a pillanatok megszokott
egymásutániságába. A térkvantumok igen kis léptékében a természet tánca
nem egyetlen karmester pálcájának intésére megy végbe, nincs, ami ütné a
metrumot az univerzumnak: minden folyamat függetlenül, a maga ritmusában
jár táncot a szomszédjaival. Az idő folyása nem kívül, hanem belül van a
világon, az idő magában a világban születik, a kvantumesemények közötti
kapcsolatokból: ők a világ, és maguk keltik a maguk idejét.
Valójában az egyáltalán nem olyan bonyolult dolog, hogy nincs idő.
Próbáljuk csak megérteni.

A csillár és a pulzus

Az idő megjelenik a klasszikus fizikának szinte valamennyi egyenletében. Ez

a hagyományosan t betűvel jelölt változó. Az egyenletek megadják, hogyan
változnak a dolgok az időben. Ha tudjuk, hogy mi történt a múltban, akkor az
egyenletek megjósolhatóvá teszik a jövőt. Pontosabban: megmérjük bizonyos
változók értékét – például egy test A helyzetét, egy kilengő inga B
amplitúdóját, egy test C hőmérsékletét stb. –, és akkor a fizikai egyenletek
megmutatják, hogy az A, B, C változó hogyan fog változni az időben. Vagyis
előre jelzik az A(t), B(t), C(t) függvényeket stb.; ezek a függvények írják le a
változók alakulását a t időben.
Galileo Galilei értette meg elsőként, hogy a Földön a tárgyak mozgása
leírható az A(t), B(t), C(t) függvényekre vonatkozó egyenletekkel, és ő írt fel
először egyenleteket az ilyen függvényekre. A földi fizika Galilei által
megtalált első törvénye például azt írja le, hogyan esik egy test, vagyis
hogyan változik a Földtől mért x magassága a t idő múlásával.{95}
 Hogy fölfedezze, majd bizonyítsa is ezt a törvényt, Galileinek két mérésre
volt szüksége. Meg kellett mérnie a test esésekor az x magasságot és a t időt.
Szüksége volt tehát egyebek között egy időmérő eszközre. Kellett neki egy
óra.
Galilei idejében még nem voltak pontos órák. Ő azonban ifjúkorában
megtalálta a pontos időmérés módját. Rájött, hogy az inga kilengései mindig
ugyanannyi ideig tartanak (mindegy, mekkorák a kitérések). Az időt
egyszerűen az inga kilengésének számlálásával lehet mérni. Nyilvánvalónak
tűnik az ötlet, de Galilei kellett hozzá; előtte senkinek sem jutott eszébe. Így
megy ez a tudományban.
Ám a dolgok mégsem ennyire egyszerűek.
A legenda szerint a bámulatos pisai dómban támadt Galilei fejében ez a
gondolat, ahogyan egy hatalmas, még ma is ott függő gyertyás csillár lassú
ingásait figyelte. (A történet nem igaz, mert a csillár évekkel Galilei halála
után került oda, de történetnek így is szép. Talán függött ott korábban is egy
csillár.) Mise idején figyelt fel erre – nyilván nem kötötte le különösebben a
szertartás –, és az érverését számolva mérte a kilengések tartamát. Egyre
izgatottabban tapasztalta, hogy szívdobbanásainak száma ugyanannyi volt
minden kilengés alatt, és ez a szám nem változott akkor sem, amikor a csillár
már lelassulva kevésbé lendült ki. A lengések ugyanannyi ideig tartottak.
Szép történet, de zavarba ejtő – és ez a zavar voltaképpen az idő
problémájának gyökeréig vezet. Honnan tudhatta Galilei, hogy az ő szíve
egyenlő időközönként dobban?{96}
Néhány évvel Galilei után az orvosok órával kezdték mérni betegeik
pulzusát – és az óra végül is egy inga. Vagyis érverésünket számolva
meggyőződünk róla, hogy az inga lengései egyforma ideig tartanak, azután
meg az ingával derítjük ki, hogy szabályos-e az érverés. Nem körben forgó
okoskodás ez? Mit jelent vajon?
 Azt jelenti, hogy sohasem az önmagában vett időt mérjük. Mindig A, B,
C… fizikai változókat mérünk (rezgést, szívverést és sok minden mást), és
mindig az egyik változót vetjük össze a másikkal, vagyis az A(B), B(C), C(A)
… stb. függvényeket mérjük. Mérhetjük az egy-egy kilengésre eső
pulzusszámot; mérhetjük, hogy hány kilengés esik a stopperóránk egy-egy
ketyegésére; mérhetjük, hogy a stopperóránk hányat ketyeg a harangtorony
órájához viszonyítva… A dolog lényege: hasznos elgondolni, hogy létezik
egy t változó – az „igazi” idő –, és annak van alávetve minden, még ha ezt az
időt nem mérhetjük is közvetlenül. Az összes fizikai változó egyenleteit erre
a megfigyelhetetlen t-re vonatkoztatva állítjuk fel; az egyenletek azután
megmutatják, hogy t-vel mérve hogyan változnak a dolgok, például hogy
mennyi időbe telik egy-egy kilengés és mennyi ideig tart egy-egy szívverés.
Ebből kiszámíthatjuk, hogyan alakulnak a változók egymáshoz viszonyítva,
például hány szívverés esik egy ingakilengésre, azt meg összevethetjük azzal,
hogy mi figyelhető meg a világban. Ha az előrejelzések helyesek, akkor arra
következtetünk, hogy ez a bonyolult rendszer helyes – s többek között arra is,
hogy a t időváltozót hasznos alkalmazni, még ha közvetlenül nem tudjuk is
mérni.
Más szóval: az időváltozó létezése hasznos feltevés, s nem megfigyelés
eredménye.
Newton értette meg mindezt: felismerte, hogy ez az eljárás a helyes út,
finomította és kidolgozta a sémát. Könyvében nyíltan kimondja, hogy a
„valódi”, t időt nem tudjuk mérni, de ha feltesszük, hogy létezik, akkor
nagyon hatékony modellt állíthatunk fel a természet leírására.
Mindezt tisztázva visszatérhetünk a kvantumgravitációhoz és „az idő nem
létezik” állítás jelentéséhez. Az egyszerűen azt jelenti, hogy ha nagyon kis
dolgokkal kezdünk foglalkozni, akkor a newtoni séma már nem működik. Jó
modell volt, de csak a nagyobb dolgok körében.
 Ha szélesebb körben akarjuk megérteni a világot, ha szeretnénk
megérteni, hogy kevésbé szokásos körülmények között hogyan működik –
olyan helyzetekben, amelyekben már fontos a kvantumgravitáció –, akkor el
kell vetnünk ezt a szemléletmódot. A magában folyó és minden változásnak
mértékéül szolgáló t idő képzete már nem hatékony. A világ nem írható le a t
időben zajló fejlődés egyenleteivel. Az a teendőnk, hogy csupán a
ténylegesen megfigyelt A, B, C… változók felsorolására szorítkozzunk, és
leírjuk a közöttük fennálló viszonyokat, vagyis a megfigyelt A(B), B(C), C(A)
… kapcsolatra állítunk fel egyenleteket, s nem a megfigyelhetetlen A(t), B(t),
C(t)… függvényre.
A csillár és a gyertyatartó példájában nem a pulzus és a csillárlengés
időbeli változását kapjuk majd, hanem csak olyan egyenleteket, amelyek azt
tisztázzák, hogy ez a kettő hogyan változik egymáshoz képest. Olyan
egyenleteket tehát, amelyek nem a szívverés t idejéről és a csillár
ingamozgásának t idejéről beszélnek, hanem közvetlenül azt mondják meg,
hányat ver a szívünk a csillár egy kilengése alatt, és említést sem tesznek a t
változóról.
Az „idő nélküli fizika” olyan fizika, amelyben csak a pulzusról és a
gyertyatartóról esik szó – az időről nem.
Ez egyszerű változás, fogalmi tekintetben mégis hatalmas ugrás. Meg kell
tanulnunk nem időben változónak felfogni a világot, hanem valami másnak.
A dolgok csak egymáshoz képest változnak. A világ alapszerkezetében nincs
idő. Az idő múlásának érzete csupán közelítés, és csak a mi makroszkopikus
mérettartományunkban érvényes. Abból fakad, hogy csak nagyon durva
szemcsés képünk van a világról.
Az elmélet által leírt világ nagyon messze van tehát a nekünk ismerőstől.
Nincs tér, amely tartalmazná a világot, és idő sincs: nem idő előrehaladása
közben történnek az események. Elemi folyamatok vannak, és azokban tér- és
anyagkvantumok állnak szüntelen kölcsönhatásban egymással. A nyugodt és
áttetsző alpesi tó vizét apró vízmolekulák miriádjainak szélsebes tánca teszi
ki; éppígy az elemi folyamatok sűrű nyüzsgésének elmosódott látásmódjából
fakad az az illúzió, hogy folyamatos tér és idő vesz körül bennünket.

Téridőszusi

Hogyan alkalmazhatók ezek az általános gondolatok a

kvantummechanikában? Hogyan írható le a változás a tartályként szolgáló tér
nélkül, és idő nélkül, amely mentén tovasiklana a világ?
Gondoljunk egy folyamatra, mondjuk, két biliárdgolyó ütközésére a
biliárdasztal zöld posztóján. Képzeljük el, hogy egy vörös golyót lökünk egy
sárga golyó felé; a vörös nekiütközik a sárgának, és a két golyó más-más
irányba távozik. Ez a folyamat – mint minden folyamat – a térnek egy véges
szeletében megy végbe, ez esetben egy nagyjából két méter oldalszélességű
asztalon, és az időtartama is véges, mondjuk, három másodperc. Hogy ezt a
folyamatot a kvantumgravitáció eszközeivel kezelhessük, a teret és az időt is
bele kell foglalnunk magába a folyamatba (7.1. ábra).
Más szóval nem elég csak a két golyót leírni, le kell írni minden mást is,
ami körülveszi őket: az asztalt és más anyagi testeket, de legfőképpen a teret,
amelybe belemerülnek a lökés kezdetétől a folyamat végéig. A tér és az idő a
gravitációs mező, Einstein „puhatestűje”: a folyamatba bevonjuk a
gravitációs mezőt is, mondhatni, ennek a puhatestűnek egy darabját. Minden
az Einstein-féle nagy puhatestűbe merül: képzeljük el, hogy itt kivágunk
belőle egy véges darabot, mintha csak egy adag szusi lenne, az ütközéssel és
mindennel, ami körülötte van.
 7.1. ábra Egy tértartomány, amelyben egy fekete golyó beleütközik egy álló fehér golyóba,
megmozdítja, majd visszapattan róla. A doboz: tartomány a téridőben; a belsejében rajzolódnak ki a
golyók leírta pályák

Ezzel egy téridődobozt kapunk, olyat, amilyen a 7.1. ábrán látható: a

téridőnek egy véges, néhány köbméteres és néhány másodperces darabját. Ez
a folyamat nem az időben zajlik. A doboz sincs a téridőben, ő maga foglal
magába téridőt. Ez nem téridőbeli folyamat – ahogyan a térszemcsék sem
térbeliek. Az idő előrehaladása csak mértéke a folyamatnak, ahogy a
gravitációs kvantumok sem a térben vannak, hiszen ők maguk a tér.
A kvantumgravitáció működésének megértéséhez az a kulcs, hogy nem
önmagában a két golyó meghatározta fizikai folyamatot vizsgáljuk, hanem a
doboz egésze által meghatározott teljes folyamatot mindazzal, ami a
dobozban van – beleértve a gravitációs mezőt is.
Most pedig térjünk vissza Heisenberg eredeti sejtéséhez: a
kvantummechanika nem azt mondja meg, hogy mi történik egy folyamatban,
hanem a folyamat lehetséges kezdeti állapotait és lehetséges végállapotait
összekapcsoló valószínűségeket. A mi esetünkben a kezdeti és a
végállapotokat az határozza meg, hogy mi történik a téridődoboz határán.
A hurok-kvantumgravitáció egyenletei a doboz egy-egy lehetséges
határához kapcsolódó valószínűséget adják meg – annak a valószínűségét,
hogy a golyók kilépnek az ilyen vagy olyan konfigurációbeli dobozból, ha
beléptek egy másik dobozba.
Hogyan számítható ki ez a valószínűség? Emlékezzünk csak a
kvantummechanikáról szólva már említett Feynman-féle pályaösszegre. A
kvantumgravitációban a valószínűségek ugyanígy számíthatók ki: az
ugyanahhoz a határhoz tartozó összes lehetséges „útvonal”
tekintetbevételével. Mivel a téridő dinamikáját is számításba vesszük, ez azt
jelenti, hogy tekintetbe kell vennünk minden olyan lehetséges téridőt,
amelynek a határai megegyeznek a doboz határaival.
A kvantummechanika felteszi, hogy a két határ között – a kezdeti határ
(ahol a két golyó belép) és a véghatár között (ahol a golyók kilépnek) – nincs
semmilyen pontosan meghatározott téridő, s nincs a golyóknak semmilyen
meghatározott pályájuk. Egy „kvantumfelhő” van csak: abban együtt van
jelen az összes lehetséges téridő és az összes lehetséges pálya. S annak a
valószínűségét, hogy a golyók ilyen vagy olyan módon lépnek ki, a
valamennyi lehetséges „téridőre” kiterjesztett összegezéssel számíthatjuk ki.

Spinhabok

Ha a kvantumtérnek spinhálós a szerkezete, akkor milyen szerkezetű lesz a

téridő? Hogyan festhet az imént emlegetett, a számításokba bevont
összességből való téridő?
Az egy spinhálónak „története” kell hogy legyen. Képzeljük el, hogy
fogjuk a spinháló gráfját, és megmozgatjuk: a háló csomói egy-egy vonalat
fognak leírni, mint a golyók a 7.1. ábrán, a háló élei – linkjei – pedig egy-egy
felületet fognak kirajzolni (például egy ilyen mozgó szegmens egy
háromszöget rajzol ki). De ez még nem minden: egy csomó szétválhat két
vagy több csomóra, ahogyan egy részecske is széteshet két vagy több
részecskére. Vagy épp megfordítva: két vagy több csomó egyetlen csomóvá
állhat össze. Az így alakuló háló a 7.2. ábrán látható formát öltheti.
 A 7.2. ábra jobb oldalán látható alakzat a „spinhab” (angolul spinfoam).
Hab, mert vonalakban találkozó felületekből áll, a vonalak meg csúcsokban
futnak össze. Pontosan így áll össze a hab a szappanbuborékokból (7. 3.
ábra). A buborékok itt is csúcsokban találkozó élekben futnak össze.
„Spinhabnak” pedig azért nevezik, mert a spinhálók vonalaihoz spinek
tartoznak, akárcsak annak a gráfnak az élei – linkjei –, amelyeknek a
fejlődését a vonalak leírják.

7.2. ábra Fejlődő spinháló: három csomó kapcsolódik össze egyetlen csomóvá, majd megint
szétválnak. Jobbra az ezt a folyamatot megjelenítő spinhab

7.3. ábra Szappanbuborékhab

Egy folyamat valószínűségeinek a kiszámításához összegezésre van

szükség a dobozon belül az összes lehetséges spinhabon, amelyeknek a
határai megegyeznek a folyamat határaival. A spinhab határa a spinháló és a
rajta lévő anyag.
A hurok-kvantumgravitáció egyenletei ezeket a valószínűségeket fejezik
ki a megadott határú spinhabokon vett összeggel. Ezen a módon – legalábbis
elvben – kiszámítható minden fizikai esemény valószínűsége.{97}

7.4. ábra Egy spinhab csúcsa. (Greg Egan engedélyével)

Elsőre ezek a spinhabokra támaszkodó kvantumgravitációs számítások

nagyon eltérnek attól a módtól, ahogyan az elméleti fizikában általában ki
kell számítani a dolgokat. Nincs előre megadott tér, nincs megadott idő, és a
spinhabok látszólag nagyon távol esnek, mondjuk, a standard elméletbeli
részecskéktől. Pedig a spinhabtechnika és a standard modellben végzett
számítási technikák között erős a hasonlóság. Sőt a spinhabtechnika
voltaképpen a standard modellben használatos két fő számítási módszer
ötvözete: a Feynman-gráfoké és a rácsközelítésé.
A „Feynman-gráfok” (Feynman-diagramok) az elektromágneses és a
gyenge kölcsönhatás jellemezte folyamatok kiszámítására használatosak. Egy
Feynman-gráf részecskék közötti elemi kölcsönhatások egymásutánját jeleníti
meg. Például a 7.5. ábrán két, egymással kölcsönhatásba lépő részecske,
vagyis két mezőkvantum látható. A bal oldali részecske két részecskére
bomlik, s az egyik közülük ismét két részre hasad; ezek később egyesülnek,
és összefutnak a jobb oldali részecskével. A gráf vagy diagram tehát
mezőkvantumok történetét ábrázolja.

7.5. ábra Feynman-gráf (Feynman-diagram)

A rácsközelítés akkor használatos, ha az erők nagyok, és a részecskekép

nem alkalmas a fizikai helyzet leírására, például ha az atommagbeli kvarkok
erős kölcsönhatásáról van szó. A rácstechnika a folytonos fizikai teret
olyasféle ráccsal közelíti, amilyet a 7.6. ábra mutat. Ez a rács nem minősül a
tér hű leírásának, csak közelítésnek; a mérnökök is így számítják ki egy híd
teherbírását: a tényleges hidat véges számú elemmel közelítik meg. Ez a két
számítási módszer – a Feynman-gráfok és a rács – a kvantummező-elmélet
két leghatékonyabb technikája.
A kvantumgravitáció elméletében valami csodaszép történik: a
számítások elvégzésének ez a két módja eggyé válik. A 7.2. ábrán mutatott
spinhab vehető Feynman-gráfnak – a spinhab használatos ebben az
elméletben a folyamatok kiszámítására –, s éppígy vehető rácsszámításnak is.
{98} A standard modellben használatos két számítási módszer ezzel egy
általános technika – a kvantumgravitáció spinhabjain való összegzés –
speciális esetévé válik.

7.6. ábra A fizikai téridőt megközelítő rács

Korábban már felírtam az Einstein-egyenleteket. S most sem tudom

megállni, hogy ne írjam ide a hurokelmélet teljes egyenletrendszerét, még ha
az olvasó nem tudja is kibogozni őket – csak jó adag matematika
megtanulása árán. Valaki egyszer azt mondta, hogy egy elméletben csak
akkor érdemes bízni, ha az egyenletei elférnek egy trikón. Hát ez itt a
kvantumgravitációs trikó (7.7. ábra).

7.7. ábra A hurok-kvantumgravitáció egyenletei egy trikón összefoglalva

Ezek az egyenletek{99} matematikai megfelelői az utóbbi két fejezetben

fejtegetett világleírásnak. Egyáltalán nem vagyunk meggyőződve azonban
arról, hogy ezek a helyes egyenletek – de magam úgy gondolom, hogy ma
ezek adnak legjobban számot a kvantumgravitációról.
A tér spinháló; csomói jelenítik meg az elemi szemcséket, a linkek (élek)
pedig a szemcsék közötti szomszédossági viszonyokat. A téridőt azok a
folyamatok hozzák létre, amelyekben a spinhálók egymásba alakulnak,
ezeket a folyamatokat pedig spinhabokon vett összegek fejezik ki. A spinhab
egy spinháló történetét adja vissza, a spinhab ilyenformán szemcsézett téridő:
a gráf csomópontjai egyesülnek és válnak szét benne.
Ez a teret és az időt alkotó mikroszkopikus kvantumnyüzsgés húzódik
meg a körülöttünk lévő makroszkopikus világ nyugodt látszata mögött. A tér
minden köbcentimétere és minden eltelt másodperc parányi kvantumok
táncoló habjából ered.

Miből áll a világ?

Eltűnt a tér mint háttér, eltűnt az idő, eltűntek a klasszikus részecskék, s velük
együtt a klasszikus mezők is. Akkor miből áll a világ?
Most már egyszerű a válasz: a részecskék mind kvantummezők
kvantumai, a fény egy mező kvantumaiból áll, a tér csupán egy mező, és az a
mező is kvantumokból épül fel, az idő meg ugyanennek a mezőnek a
folyamataiból születik. Más szóval: a világot teljes egészében kvantummezők
alkotják (7.8. ábra).
Ezek a mezők nem a téridőben léteznek, hanem, mondhatni, egymásra
rétegződve: mező mező hátán. A nagy léptékben érzékelt tér és az idő e
kvantummezők egyikének, a gravitációs mezőnek elmosódott és megközelítő
képe.
Az olyan mezőket, amelyek megvannak önmagukban, nem kell nekik
semmiféle téridő mint alap, és egymagukban téridőt hozhatnak létre,
„kovariáns kvantummezőknek” nevezzük. A világot alkotó szubsztancia
radikálisan egyszerűsödött az utóbbi években. A világ, a részecskék, az
energia, a tér és az idő – mind csak egyfajta létezőnek a megnyilatkozásai: a
kovariáns kvantummezőké.
 7.8. ábra Miből áll a világ? Csupán kovariáns kvantummezőkből

A kovariáns kvantummezők adják a legjobb leírását az ἀπείρων-nak

(apeironnak) – a világegészt alkotó őseredeti szubsztanciának; ennek a
létezését feltételezte Anaximandrosz, az az ember, akit talán az első
tudományos kutatónak és az első filozófusnak nevezhetünk.{100}
Már nincs miért különbséget tenni Einstein általános
relativitáselméletének görbült és folytonos tere meg a kvantummechanika
diszkrét, lapos és egyenletes térben létező kvantumai között. Feloldódott a
látszólagos ellentmondás. A téridő-kontinuum és a térkvantumok között
ugyanaz a viszony, mint az elektromágneses hullámok és a fotonok között.
Ezek a hullámok nagy léptékű, közelítő képet adnak a fotonokról. A foton az
a mód, ahogyan a hullámok kölcsönhatásba lépnek egymással. A folytonos
tér és idő nagy léptékű közelítő képe a gravitációs kvantumok dinamikájának.
A gravitációs kvantum pedig az a mód, ahogyan a tér és az idő
kölcsönhatásba lép egymással. Ugyanaz a matematika írja le koherensen a
kvantumgravitációs mezőt, mint a többi kvantummezőt.
Ennek persze megvan a maga fogalmi ára: le kellett mondani a térről és
időről mint olyasfajta általános struktúráról, amelybe beleágyazódna a világ.
A tér és az idő csak megközelítés, és csak nagy léptékben tűnik elő. Kant
alighanem helyesen mondta, hogy a megismerés szubjektuma és tárgya
elválaszthatatlan egymástól, de abban bizonyosan tévedett, hogy a newtoni
tér és idő a megismerés a priori formái volnának, a világ megértéséhez
elengedhetetlen szabályok részei. Ez a szabályrendszer tudásunk
gyarapodásával együtt fejlődött és fejlődik ma is.
Az általános relativitáselmélet és a kvantummechanika végül mégsem
összeegyeztethetetlen, ha annak látszottak is. Közelebbről megfigyelve azt
látjuk, hogy kezet nyújtanak egymásnak, és szép párbeszéd alakul ki
közöttük. Az Einstein görbült terét szövő térviszonyok éppen a
kvantummechanika rendszerei közötti kapcsolatokat létrehozó
kölcsönhatások. Összeegyeztethetővé és összekapcsolhatóvá válnak
egymással, mint egy érem két oldala, mihelyst megértjük, hogy a tér és az idő
egy kvantummező velejárói, s hogy a kvantummezők egy külső térre való
támaszkodás nélkül is létezhetnek.
A kvantumgravitáció ma ezt a megtisztított képet adja a fizikai világ
alapszerkezetéről.
Ennek a fajta fizikának az a legfőbb hozadéka, hogy – mint azt a
következő részben látni fogjuk – eltűnik a végtelen. Nincs többé végtelenül
kicsi. Eltűnnek a korábbi kvantummező-elméletben bajt hozó mennyiségek –
s azok éppen abból a fizikai szempontból téves feltevésből fakadtak, hogy a
tér folytonos. S eltűnnek az Einstein egyenleteit értelmetlenné tevő
szingularitások is, azok éppen azért jelentek meg – ha a gravitációs mező túl
erőssé vált –, mert figyelmen kívül maradt a tér kvantáltsága. A mozaikkép
kockái lassacskán a helyükre kerülnek. A könyv záró szakaszaiban
bemutatok néhányat ennek az elméletnek a fizikai következményeiből.
Talán kissé különösnek és nehéznek tűnhet diszkrét elemi létezőket nem
térben és időben elgondolni, hanem úgy, hogy éppenséggel ők szövik a teret
és az időt a maguk kölcsönhatásaival. De nyilván Anaximandrosz szavai is
nagyon különösen hatottak, amint azt állította, hogy a lábunk alatt ugyanaz az
égbolt van, mint a fejünk fölött. Vagy amikor Arisztarkhosz a Föld és a Hold
meg Föld és a Nap távolságának megmérésével próbálkozva rájött, hogy
nagyon messzire vannak egymástól, következésképpen nem kis labdák,
hanem óriásiak, és a Nap összehasonlíthatatlanul nagyobb a Földnél. Vagy
Hubble, amikor rádöbbent, hogy az áttetsző kis felhők a csillagok között
elképesztő távolságban elhelyezkedő, hatalmas csillagtengerek…
Az évszázadok során a világ egyre tágasabbá vált körülöttünk. Egyre
messzebbre látunk, jobban megértjük a világot, s nem győzünk csodálkozni,
mennyire változatos, mennyivel tágasabb, mint azt képzeteink
korlátozottsága miatt valaha is képzeltük. S róla adott leírásunk egyre
kevesebből indul ki, mégis egyszerűbb lesz.
Olyanok vagyunk, mint az apró vakondok a föld alatt: keveset vagy
semmit sem tud a világról. De szakadatlanul tanulunk…

De az egész éj története, egyben –

hogy egyformán bomlott meg az eszük –,
többre mutat, mint merő képzeletre:
olyan meggyőző ténnyé rendeződik,
mely mindenképpen ámulatba ejt.[6]{101}
 Negyedik rész

TÚL TÉREN ÉS IDŐN

Az előző részben bemutattam a kvantumgravitáció alapjait és a világ ebből
kirajzolódó képét. A zárófejezetekben leírom az elmélet néhány lehetséges
következményét: mit mond az olyan jelenségekről, mint az ősrobbanás vagy a
fekete lyukak. Tárgyalom azt is, hogyan állnak most az elméletet tesztelő
lehetséges kísérletek, és azt is, hogy szerintem mit mond nekünk a természet –
különös tekintettel arra, hogy sehogy sem sikerül észlelni szuperszimmetrikus
részecskéket.
Végül néhány észrevételt teszek arról, hogy mi hiányzik továbbra is a
világ megértéséhez: legfőképpen a termodinamika, az információ szerepe a
kvantumgravitációban mint idő és tér nélküli elméletben és az idő újbóli
felbukkanása.
Mindez tudásunk határáig vezet bennünket, s ott szembetaláljuk magunkat
azzal, amit bizonyosan nem tudunk: a bennünket körülvevő végtelen
rejtéllyel.
 8.
AZ ŐSROBBANÁSON TÚL

A mester

1927-ben egy fiatal, a jezsuitáknál nevelkedett belga tudós, aki néhány évvel
korábban katolikus papként tett fogadalmat, Einstein egyenleteit
tanulmányozta, és rádöbbent – mint Einstein maga is –, hogy azokból az
univerzum tágulása vagy zsugorodása következik. A belga pap azonban nem
utasította el botorul ezt az eredményt – nem úgy, mint Einstein –, nem akarta
mindenáron eltüntetni, hanem komolyan vette, és csillagászati adatok után
nézett, hogy ellenőrizze ezt a következtetést.
Akkoriban a galaxist nem galaxisnak nevezték. A galaxisoknak
csillagköd volt a nevük, mert a távcsőben opálos fényű kis felhőknek tűntek a
csillagok között. Még nem volt világos, hogy távoli, hatalmas méretű
csillagszigetek, olyanok, mint a mi Tejútrendszerünk. Ám a fiatal belga pap
megérti, hogy a ritka adatok összeférnek azzal a gondolattal, hogy a
világegyetem csakugyan tágul: a közeli galaxisok nagy sebességgel
távolodnak, mintha valami az égboltra hajította volna őket; és a távolabbi
galaxisok távolodása még gyorsabb. Az egész univerzum felfúvódik, mint
egy léggömb.
Ez a meggyőződés két évvel később igazolódott is két amerikai
csillagász, Henrietta Leavitt (8.1. ábra) és Edwin Hubble jóvoltából. Leavitt
jó technikát dolgozott ki a csillagködök távolságának mérésére, és ezzel
igazolódott, hogy a csillagködök nagyon távol vannak tőlünk, jóval kívül
esnek a Tejútrendszeren. Hubble pedig e technika alkalmazásával és a
Palomar-hegyi csillagvizsgáló nagy távcsövével pontos adatokat gyűjt,
amelyekből az olvasható ki, hogy a galaxisok távolodnak, távolságukkal
arányos sebességgel.

8.1. ábra Henrietta Leavitt

De ebből 1927-ben az ifjú belga vonja le azt a sarkalatos következtetést,

hogy ha látunk egy követ felfelé repülni, akkor az arra utal, a kő korábban
lejjebb volt, s valami felfelé taszította. Ha a galaxisokat távolodni látjuk – és
az univerzumot tágulni –, akkor ez azt jelenti, hogy a galaxisok korábban
közelebb voltak egymáshoz, az univerzum is kisebb volt, s valamitől
megindult a tágulás. A fiatal belga pap azt vetette fel, hogy az univerzum
kezdetben nagyon kicsi és sűrű volt, és valamiféle gigantikus robbanás révén
tágulni kezdett. Ezt a kezdeti állapotot „ősatomnak” mondta; ma
ősrobbanásként, „Nagy Bumm”-ként emlegetjük.
A belga papot Georges Lemaître-nek hívták (8.2. ábra). Franciául „le
maître” azt jelenti, „a mester”. Kevés név illett volna ilyen jól arra az
emberre, aki először jött rá a Nagy Bummra. De hiába a név, Lemaître
visszafogott, emberkerülő alkat volt, kitért a viták elől, és soha semmit sem
tett az ellen, hogy az univerzum tágulásának felfedezését utóbb ne inkább
Hubble-nak tulajdonítsák. Két epizód jól igazolja mélyreható intelligenciáját.
Az első Einsteinnel, a második a pápával kapcsolatos.

8.2. ábra Georges Lemaître. (© Archives Georges Lemaître, Leuven)

 Mint már volt róla szó, eleinte Einstein erősen kétkedett az univerzum
tágulásában. Abban a meggyőződésben nőtt fel, hogy a világegyetem
mozdulatlan, és nem látta meg rögtön, hogy nem az. Még a legnagyobbak is
tévednek, és ki vannak szolgáltatva tulajdon előítéleteiknek. Lemaître
találkozott Einsteinnel, és igyekezett eltéríteni őt az előítéleteitől. Einstein
ellenállt, olyannyira, hogy ezt vágta Lemaître fejéhez: „A számításai jók, de a
fizikája csapnivaló.” Utóbb kénytelen volt elismerni, hogy Lemaître-nek volt
igaza. Nem mindenkinek sikerül Einsteint megcáfolnia.
S ez újra megtörtént. Einstein bevezette a „kozmológiai állandót”;
változtatott egy kicsit, de lényegeset a 3. fejezetben bemutatott egyenletein,
abban a téves reményben, hogy az egyenletek így majd összhangba kerülnek
a statikus világegyetemmel. Amikor meggyőződött róla, hogy a világegyetem
mégsem mozdulatlan, akkor hátat fordított a kozmológiai állandónak.
Lemaître megint megpróbálta jobb belátásra bírni: a kozmológiai állandó
nem teszi statikussá az univerzumot, de különben remekül működik, és
semmi ok az elvetésére. Lemaître-nek most is igaza volt: a kozmológiai
állandó teszi gyorsulóvá az univerzum tágulását, és ezt a gyorsulást
mostanában mérésekkel igazolták. Einstein ezúttal is tévedett; Lemaître-nek
volt igaza.
Amikor kezdett elfogadottá válni, hogy az univerzum a Nagy Bummal
jött létre, XII. Pius pápa egy nyilvános beszédben (1951. november 22-én)
kinyilatkoztatta, hogy a Nagy Bumm elmélete igazolja a Teremtés könyvét.
{102} Lemaître nem kis aggodalommal fogadta a pápa ez irányú
állásfoglalását, és felvette a kapcsolatot XII. Pius tudományos tanácsadójával;
hosszasan igyekezett meggyőzni az egyházfőt, hogy ne hozza összefüggésbe
az isteni teremtést és a Nagy Bummot. Lemaître-nek meggyőződése volt,
hogy dőreség így összekeverni a tudományt és a vallást: a Szentírás mit sem
tud a fizikáról, s a fizika mit sem tud Istenről.{103} XII. Pius hagyta magát
meggyőzni, s később nyilvánosan soha többé nem tett utalást erre a témára.
Nem mindenkinek sikerül a pápát jobb belátásra bírnia.
És persze ebben is Lemaître-nek volt igaza: manapság sok szó esik arról,
hogy esetleg nem az ősrobbanás volt az igazi kezdet, hogy előtte létezhetett
éppenséggel egy másik univerzum is. Gondoljunk csak bele, milyen
kellemetlen helyzetben lenne ma a katolikus egyház, ha Lemaître nem óvja a
pápát attól, hogy hivatalos tanítássá tegye a Nagy Bumm és a teremtés
azonosságát. A Fiat lux (Legyen fény!) ilyesfajta kiigazításra szorulna:
„Kapcsoljuk fel újra a fényt!”
Vitába szállni Einsteinnel és a pápával, meggyőzni őket, hogy nincs
igazuk, ez nem csekélység. A „mester” hű maradt a nevéhez.
Napjainkban egyre több bizonyíték szól amellett, hogy az univerzum a
nagyon távoli múltban igen-igen forró és tömör volt, és azóta tágul. Ma már
részletesen számot adhatunk a történetéről: hogy mi történt vele ettől a forró
és tömör kezdeti állapottól fogva. Tudjuk, hogyan alakultak ki az atomok,
elemek, galaxisok és csillagok, és hogyan jutott el a világegyetem a mai
állapotba. A Planck űrszondával nemrégiben sok irányból megfigyelték az
univerzumot betöltő háttérsugárzást, és ennek eredményei is teljes egészében
megerősítették a Nagy Bummot. Meglehetős bizonyossággal tudjuk, nagy
léptékben mi történt az univerzumunkban az utóbbi 14 milliárd évben,
azoktól az időktől kezdve, hogy még forró és tömör tűzgolyó volt.
A „Nagy Bumm” elnevezést, ugye, az ellenlábasok ragasztották az
ősrobbanás-elméletre, hogy kigúnyolják ezt a furcsa gondolatot… S az végül
mindannyiunkat meggyőzött: 14 milliárd évvel ezelőtt az univerzum tömör
tűzgolyó volt.
De mi történt ez előtt a forró és tömör állapot előtt?
Visszafelé megyünk az időben, a hőmérséklet egyre nő, és nő az anyag
meg az energia sűrűsége is. És van egy pont, amikor elérik a Planck-skálát:
épp 14 milliárd évvel ezelőtt. Azon a ponton az általános relativitáselmélet
egyenletei nem érvényesek, mert már nem lehet figyelmen kívül hagyni a
kvantummechanikát. Belépünk a kvantumgravitáció birodalmába.

Kvantumkozmológia

Ahhoz tehát, hogy megértsük, mi történt 14 milliárd évvel ezelőtt, szükség

van a kvantumgravitáció elméletére. Mit mondanak erről a hurkok (loops)?
Vegyünk egy ehhez hasonló, de jóval egyszerűbb helyzetet. A klasszikus
mechanika szerint ha egy elektron egyenesen az atommag felé zuhan, akkor
az atommag majd elnyeli, vagyis az elektron eltűnik. A valóságban azonban
nem ez történik. A klasszikus mechanika nem teljes, figyelembe kell venni a
kvantumhatásokat is. A valóságos elektron kvantumobjektum, ennélfogva
nem szabályos a röppályája: lehetetlen egy pillanatnál tovább egy pontban
lokalizálni. Sőt minél pontosabban határozzuk meg a helyét, annál
sebesebben fog onnan elillanni. Ha szeretnénk megtartani az atommag körül,
legfeljebb arra kényszeríthetnénk, hogy álljon valamelyik pályára az
atomröppályák mérettartományában; közelebb nem kerülhetne az
atommaghoz. Egyszóval a kvantummechanika megóvja a valóságos elektront
az atommagba zuhanástól. Egy kvantumos természetű taszítóerő visszalöki az
elektront, ha túl közel merészkedne az atommaghoz. Az anyag a
kvantummechanikának köszönhetően stabil. Ha nem lenne, akkor az összes
elektron belezuhanna az atommagba, nem volnának atomok, és mi sem
léteznénk.
Ugyanez érvényes az univerzumra is. Képzeljünk csak el egy olyan
világegyetemet, amely összehúzódik, egészen kicsire zsugorodik, majd a
saját súlyától összepréselődig. A klasszikus elmélet – Einstein egyenletei –
szerint ez az univerzum a végtelenségig sűrűsödne, majd eltűnne egy
pontban, mint az atommagba zuhanó elektron. Ez az Einstein egyenletei
szerinti ősrobbanás, ha nem vesszük tekintetbe a kvantummechanikát.
De ha a kvantummechanikát is számításba vesszük, akkor az univerzum
nem sűrűsödhet a végtelenségig. A kvantumtaszítás visszalöki. Egy
összezsugorodó univerzum nem omolhat össze egyetlen pontba, hanem
visszalökődik, és újból tágulni kezd, mintha egy kozmikus robbanásból
született volna (8.3. ábra).

8.3. ábra A világegyetem Nagy Visszapattanása Francesca Vidotto olasz kutató grafi kai
ábrázolásában; előbb spinhabokkal számította ki ennek a folyamatnak a valószínűségét

Világegyetemünk múltja éppenséggel lehet egy ilyesféle hasonló

visszapattanás következménye. Egy gigantikus visszapattanás, vagy ahogy
angolul használatos: Big Bounce (Nagy Visszapattanás), és nem az
ősrobbanás, a Big Bang (Nagy Bumm). Úgy tűnik, ez adódik ki a hurok-
kvantumgravitáció egyenleteiből, ha az univerzum tágulására alkalmazzuk
őket.
A visszapattanást mint képet persze nem szabad szó szerint vennünk.
Visszatérve az elektronra, emlékezzünk rá, hogy ha az elektront a lehető
legközelebb akarjuk helyezni az atommaghoz, az elektront már nem
részecskeként, hanem valószínűségi felhőként gondolhatjuk el. Már nincs az
elektronnak pontosan meghatározott helye. Ez igaz az univerzumra is: az
ősrobbanáson való döntő átmenetről szólva már nem gondolkodhatunk jól
meghatározott térre és időre, hanem csak szétterült valószínűségfelhőre, és
abban hevesen ingadozik a tér és az idő. A világ a Nagy Visszapattanásban
valószínűségek nyüzsgő felhőjévé omlik szét, az egyenletek azonban
továbbra is leírják.
 A mi univerzumunk lehet tehát egy másik univerzum összeomlásának
eredménye; az az univerzum csak átment ezen a kvantumszakaszon,
amelyben a tér és az idő valószínűségekké oldódik.
Az „univerzum” szó ilyenformán kétértelművé válik. Ha „univerzumon”
„mindazt értjük, ami létezik”, akkor per definitionem nem létezhet egy
második világmindenség. De a kozmológiában az „univerzum” szó más
jelentést is felvett: azt a magunk körül látott téridő-kontinuumot jelöli,
amelyet galaxisok töltenek meg, s amelynek tanulmányozhatjuk a
geometriáját meg a történetét. Nincs miért biztosnak lennünk abban, hogy
ebben az értelemben az univerzum az egyetlen létező. A múltat addig
követhetjük vissza, ameddig John Wheeler képe szerint a téridő-kontinuum
valószínűségi kvantumfelhővé nem porlik szét, mint a tengeren a tajték, és
nincs okunk elutasítani azt a lehetőséget, hogy e mögött a forró hab mögött
ne lehetne egy másik téridő-kontinuum, ahhoz hasonló, amilyet magunk
körül érzékelünk.
Hogy mekkora valószínűséggel mehet át egy univerzum a Nagy
Visszapattanás szakaszán, s juthat az összehúzódástól a kiterjeszkedésig, azt
az előző fejezetben bemutatott technikákkal lehet kiszámítani: a
téridődobozokkal. A számítások olyan spinhabokat vesznek tekintetbe,
amelyek az összehúzódó világegyetemet a tágulóval kötik össze.
Mindez még kutatási szakaszban van, de ebben a történetben figyelemre
méltó, hogy ma már vannak egyenleteink, és megpróbálkozhatunk ezeknek
az eseményeknek a leírásával. És már vethetjük az első óvatos pillantásokat –
egyelőre még elméletben – az ősrobbanáson túlra.
 9.
EMPIRIKUS MEGERŐSÍTÉSEK?

A kvantumkozmológia érdeklődése túlmegy azokon az érdekes elméleti

kutatásokon, hogy vajon mi lehet a Nagy Bumm mögött. Más okból is
tanulmányozzuk, hogyan alkalmazható az elmélet a kozmológiára: talán
lehetőségünk adódik kideríteni, hogy vajon helyes-e az elmélet vagy sem.
A tudomány azért működik, mert a hipotézisek és érvelések, sejtések és
látomások, egyenletek és számítások után ellenőrizhetjük, hogy vajon
helyesen jártunk-e el: az elmélet előrejelzéseket ad olyasmiről, amit még nem
figyeltünk meg, és ellenőrizhetjük, hogy ezek az előrejelzések vajon helyesek
voltak-e vagy sem. Ebben rejlik a tudomány különös ereje, ez teszi hitelessé
és teremt lehetőséget arra, hogy bátran bízzunk benne: ellenőrizhetjük, hogy
egy elmélet megállja-e a helyét vagy sem. És ez különbözteti meg a
tudományt a gondolkodás más formáitól, ahol általában fogas kérdés
eldönteni – sőt olykor egyenesen értelmetlen –, hogy kinek van igaza és ki
téved.
Amikor Lemaître amellett áll ki, hogy az univerzum tágul, Einstein meg
nem hisz ebben, akkor kettejük közül az egyiknek igaza van, a másik téved.
Einstein valamennyi eredménye, hírneve, befolyása a tudományos világra,
óriási tekintélye mit sem számít. A megfigyelések nem neki adnak igazat, és
ezzel vége a játszmának. Az ismeretlen belga papnak van igaza. És épp
emiatt olyan nagy a tudományos gondolkodás ereje.
A tudományszociológia fényt derített rá, mennyire bonyolult a
tudományos ismeretek gyarapodásának folyamata; telis-tele van
irracionalitással – mint minden emberi tevékenység –, és összefonódik a
hatalmi játékkal, a társadalmi és kulturális befolyásolás sokféle formájával.
Ezek a körülmények azonban – ha a posztmodern és a kulturális relativizmus
néhány híve túlzóan másképp gondolja is – nem csökkentik a tudományos
gondolkodás gyakorlati és elméleti hatékonyságát. Mert végül is az esetek
többségében világosan meg lehet állapítani, hogy kinek van igaza és kinek
nincs. És még a nagy Einstein is kénytelen volt kimondani (és ki is mondta):
„Ó, tévedtem!”
Ez nem azt jelenti, hogy a tudomány csupán a mérhető előrejelzések
mestersége volna. A tudományfilozófia némelyik képviselője a tudományban
csupán számszerűsíthető hipotéziseket lát. Azt hiszem, szem elől tévesztik a
lényeget: összetévesztik az eszközöket a célokkal. A verifikálható, kvantitatív
előrejelzések eszközök a hipotézisek helyességének kiderítésére. A
tudományos kutatás célja nemcsak az, hogy előrejelzéseket fogalmazzunk
meg, hanem az is, hogy megértsük a világ működését, hogy alakítsuk és
fejlesszük a világról alkotott képünket, hogy olyan fogalmi struktúrát
alakítsunk ki, amely segít elgondolni a világot. A tudomány előbb látomásos,
csak azután szakszerű.
A verifikálható előrejelzések jelentik azt az éles fegyvert, amelynek
segítségével rájöhetünk, mikor értettünk félre valamit. Megfigyelésen alapuló
visszaigazolások nélkül az elmélet még nem ment át a vizsgán. A vizsgák
soha nem fejeződnek be, és egy elmélet egy, két, három kísérlettel még
egyáltalán nem vehető igazoltnak. Bár fokozatosan, apránként egyre hihetőbb
lesz, ha az előrejelzései helyesnek bizonyulnak. Az általános
relativitáselmélet vagy a kvantummechanika eleinte sokakat megdöbbentett,
de az ilyen elméletek lassan-lassan hihetővé válnak, ha kísérletek és
megfigyelések valamennyi előrejelzésüket igazolják – a legváratlanabbakat
és a legkülönösebbnek látszókat is.
 A kísérleti ellenőrzések fontosak ugyan, de egyáltalán nem igaz, hogy új
kísérleti adatok nélkül nem lehetséges előrelépés. Gyakran hallani, hogy a
tudomány csak akkor halad előre, ha vannak már új kísérleti eredmények. Ha
ez igaz volna, nemigen remélhetnénk, hogy új mérések elvégzése nélkül
rátaláltunk volna a kvantumgravitáció elméletére, holott ez nyilvánvalóan
nincs így. Milyen új adatai voltak Kopernikusznak? Semmilyenek.
Ugyanazokkal az adatokkal dolgozott, mint Ptolemaiosz. Milyen új adatai
voltak Newtonnak? Szinte semmilyenek. Az ő kellékei a Kepler-törvények és
Galilei eredményei voltak. Milyen új adatai voltak Einsteinnek az általános
relativitáselmélet kidolgozásához? Semmilyenek. A speciális
relativitáselmélettel és Newton elméletével dolgozott. Egyszerűen nem igaz,
hogy a fizika csak akkor léphet előbbre, ha győzi új adatokkal.
Kopernikusz, Newton, Einstein és sokan mások is már létező elméletekre
építettek – olyan elméletekre, amelyek a természet hatalmas területein
összegezték az empirikus tudást –, s lehetőséget találtak ezeknek az
elméleteknek az összekapcsolására és az addigiaknál alaposabb
végiggondolására.
Ezen alapszik a leghatékonyabb kutatás a kvantumgravitáció területén. A
tudás eredete, mint a tudományban mindig, végül mindenképpen empirikus.
De a kvantumgravitációs kutatásban az alapadatok nem új kísérletekből
származnak: az elméleti építmények már szerkezetet adtak a világról való
tudásunknak, de csak részben koherens alakban. A kvantumgravitációnak az
általános relativitáselmélet és a kvantummechanika a „kísérleti adat”. Rájuk
építve igyekszünk az ismeretlenbe tekinteni – úgy, hogy megpróbáljuk
megérteni, hogyan tehető koherenssé egy olyan világ, amelyben a
kvantumoknak és a görbült térnek is helye van.
Az ehhez hasonló helyzetekkel korábban találkozók hatalmas sikerei –
Newtoné, Einsteiné, Diracé és másoké – bátorsággal töltenek el bennünket.
Nem mintha hozzájuk mérhetnénk magunkat; de élvezhetjük annak az
előnyeit, hogy az ő vállukról náluk messzebbre láthatunk. Így vagy úgy, csak
egyet tehetünk: próbálkozunk.
Különbséget kell tennünk nyom és bizonyíték között. A nyomok láttán
indul el Sherlock Holmes a megfelelő úton, és a nyomok adnak lehetőséget
arra, hogy megoldjon egy titokzatos ügyet. Szilárd bizonyítékok a bírónak
kellenek, hogy elítélhesse a bűnöst. A nyomok terelnek bennünket jó útra a
helyes elmélet felé. A szilárd bizonyítékok révén juthatunk döntésre abban,
hogy a felállított elmélet jó-e vagy nem. Nyom nélkül rossz felé
keresgélhetünk. Bizonyíték nélkül nem bízhatunk az elméletben.
Mindez igaz a kvantumgravitációra is. Az elmélet még gyerekcipőben jár.
Elméleti apparátusa most van megszilárdulóban, tisztázódnak az
alapgondolatai: a nyomok jó felé mutatnak és kézzelfoghatóak, de még
nincsenek megerősített előrejelzései. Az elmélet még nem ment át a vizsgán.

A természet jelzései

Az ebben a könyvben ismertetett kutatásoknak a húrelmélet (string theory) a

leginkább kutatott versenytársa. A húrelmélet vagy a húrokhoz így vagy úgy
kapcsolódó elméletek kutatói többnyire azt várták, hogy a genfi CERN-ben
az LHC-nek nevezett (Large Hadron Collider, azaz Nagy Hadronütköztető) új
nagy részecskegyorsító üzembe állításával nyomban láthatóvá válik majd egy
korábban nem észlelt részecsketípus: a szuperszimmetrikus részecskék. A
húrelmélet arra a következtetésre jutott, hogy létezniük kell ilyen
részecskéknek. A húrelmélet a szuperrészecskék nélkül nem lehet
következetes elmélet; emiatt várták olyan türelmetlenül a húrelmélet hívei,
hogy végre felbukkanjanak. A hurok-kvantumgravitáció elmélete viszont jól
megvan szuperszimmetrikus részecskék nélkül is. A hurokelmélet hívei
inkább arra a véleményre hajlottak, hogy ezek a részecskék nem léteznek.
A szuperszimmetrikus részecskéket nem sikerült megfigyelni, s ez
sokakban nagy csalódást keltett. 2013-ban a Higgs-részecske felfedezését
fogadó üdvrivalgás ezt a csalódást igyekezett feledtetni. A
szuperszimmetrikus részecskék nem jelentek meg azon az energián, ahol a
húrelmélet sok híve várta. Ez persze semmit sem bizonyít véglegesen,
egyáltalán nem; de a természet egy halvány intéssel mintha a hurokelmélet
felé mutatna.
Az utóbbi években a fizikai alapkutatások körében három fontos kísérleti
eredmény született. Az első a Higgs-bozon felfedezése a genfi CERN-ben
(9.1. ábra). A másik a Planck űrszonda szintén 2013-ban közreadott mérési
adatai (9.2. ábra); azok megerősítették az elfogadott kozmológiai modellt. A
harmadik: 2016 első hónapjaiban először sikerült gravitációs hullámokat
észlelni. Ezzel a három jellel szolgált mostanában a természet.

9.1. ábra Egy Higgs-bozon keletkezését mutató esemény a CERN-ben

9.2. ábra A Planck űrszonda

Van valami közös ebben a három eredményben: a meglepetés teljes

hiánya. Ez mit sem von le a fontosságukból, sőt még nagyobb súlyúvá teszi
őket. A Higgs-bozon felfedezése szilárd megerősítése az elemi részecskék
standard, a kvantummechanikán alapuló modelljének. Egy harminc évvel
korábban bejelentett jóslatot erősít meg. A Planck űrszonda mérései
megerősítik a standard, a kozmológiai állandóval kiegészített általános
relativitáselméleten alapuló kozmológiai modellt. A gravitációs hullámok
észlelése látványosan megerősíti a már százéves általános relativitáselméletet.
Ez a nem kis technológiai erőfeszítésekkel, kutatók százainak széles körű
együttműködésével kapott három eredmény csak még jobban alátámasztja
azt, amit az univerzum keletkezéséről már tudunk. Semmi igazi meglepetés.
Ám épp az volt meglepetés, hogy nincs bennük semmi meglepetés, ha
sokan számítottak is ilyesmire: hogy valami „új fizikát” fognak látni, olyat,
amiről nem adnak számot a bevett elméletek. A CERN-ben a
szuperszimmetriát várták, nem a Higgs-bozont. És azt is sokan várták, hogy a
Planck űrszonda majd eltéréseket észlel a standard kozmológiai modelltől –
olyan eltéréseket, amelyek az általános relativitáselmélettől különböző
kozmológiai elméleteknek kedveznek.
De nem ez történt. A természet egyszerű üzenetet küldött: általános
relativitáselmélet, kvantummechanika, s a kvantummechanikán belül a
standard modell.
Manapság sok elméleti fizikus merész és önkényes hipotézisek
megfogalmazásával keres új elméleteket: „Képzeljük el…” Nem hiszem,
hogy a tudomány effajta művelése valaha is komoly eredményeket hozna. A
fantáziánk túl szűkös, semhogy a birtokunkba került nyomok adta ihlet nélkül
elképzelhetnénk, milyen is a világ. S ezek a nyomok: a sikeres elméletek és a
kísérleti adatok – semmi egyéb. Ezekből az adatokból és elméletekből kell
megpróbálnunk feltárni azt, amit nem sikerült még elképzelnünk. Így tett
Kopernikusz, Newton, Maxwell és Einstein is. Soha nem valami új elméletet
„próbáltak meg elképzelni” – még ha ma, úgy vélem, sok elméleti fizikus ezt
teszi is.
Az imént említett, mostanában született három kísérleti eredményben
maga a Természet szólalt meg: „Ne álmodozzatok újabb mezőkről és különös
részecskékről, pluszdimenziókról, további szimmetriákról, párhuzamos
univerzumokról, húrokról és egyebekről; hagyjatok fel ezzel. A kirakós
darabkái egyszerűbbek: általános relativitáselmélet, kvantummechanika és
standard modell. A következő lépés: »csak« megfelelőképpen össze kell
kapcsolni őket.” Ez bátorító jelzés a hurok-kvantumgravitáció kutatói
közösségének, hiszen éppen ezek az elmélet előfeltevései: általános
relativitáselmélet, kvantummechanika és kompatibilitás a standard modellel,
s nem több. A radikális gondolati következmények – a térkvantumok, az idő
eltűnése – nem vakmerő feltevések; csak abból fakadnak, hogy komolyan
vesszük a legjobb elméletek alapeszméit, és levonjuk belőlük az észszerű
következtetéseket.
De, mint már mondtam, ezek nem határozott bizonyítékok. A
szuperszimmetrikus részecskék például létezhetnek éppenséggel egy még el
nem ért energiaszinten, és voltaképpen akkor is, ha a hurokelmélet helyes. A
szuperszimmetria nem mutatkozott meg ott, ahol várták, és ettől a húrelmélet
művelői komorabbak lettek, a hurokelméletiek meg mosolygósabbak, de
továbbra is csak nyomokról van szó; még nincsenek alapos bizonyítékok.
Máshol kell kutatnunk közvetlenebb bizonyítékok után. A kezdeti
univerzum ablakot nyithatna az elmélet megerősítésére alkalmas
előrejelzésekre. Reméljük, hogy nem is olyan sokára. De éppenséggel rá is
cáfolhatnak az elméletre.

Ablak a kvantumgravitációra

Ha megvannak az egyenletek az univerzum kezdeti kvantumfázison való

átmenetének leírására, akkor kiszámíthatjuk a kvantumjelenségek hatásait a
ma megfigyelhető világmindenségre. Az egész világmindenséget betölti a
kozmikus háttérsugárzás: a forró kezdeti szakaszból visszamaradt fotonok
tengere, a kezdeti nagy hőmérsékletű állapot visszfénye.
 Az elektromágneses mező a galaxisok közötti hatalmas térben úgy remeg,
mint a tenger felülete vihar után. Ezt az egész univerzumot betöltő remegést
nevezik kozmikus háttérsugárzásnak. Ezt a sugárzást az elmúlt években több
csillagászati műhold is tanulmányozta, például a COBE, a WMAP és
legutóbb a Planck űrszonda. E sugárzás finom hullámzásának képe látszik a
9.3. ábrán. A sugárzás szerkezetének részletei elárulják az univerzum
történetét, és a részletekben megbújó fodrozódásokban lehetnek nyomok az
univerzum kvantumkezdeteiről.
A hurok-kvantumgravitáció egyik legaktívabb kutatási területén azt
vizsgálják, hogy a kezdeti univerzum kvantumdinamikája hogyan
tükröződhet ezekben az adatokban. Még csak előzetes eredmények vannak,
de azok biztatóak. További számításokkal és még pontosabb mérésekkel
alighanem eljutunk az elmélet próbájáig.

9.3. ábra A kozmikus háttérsugárzás ingadozásai. Ez az univerzum legrégebbi objektumának

általunk még elérhető képe. Az ingadozások 14 milliárd évvel ezelőtt támadtak. Az ilyen
ingadozások statisztikai jellemzői remélhetőleg megerősítik majd a kvantumgravitáció elméletének
előrejelzéseit

2013-ban Abhay Ashtekar, Ivan Agullo és William Nelson közzétett egy

cikket; abban kiszámították, hogy bizonyos feltételek mellett az univerzum
kezdeti visszapattanásának nyoma kell hogy legyen a kozmikus
háttérsugárzás ingadozásának statisztikai eloszlásában: a nagy szög alatt
mérhető fluktuációknak különbözniük kell a kvantumokat figyelmen kívül
hagyó elmélet előrejelzéseitől. A mérések jelenlegi állapotát a 9.4. ábra
mutatja; a fekete vonal Ashtekar, Agullo és Nelson előrejelzése, a szürke
pontok a kísérleti adatok. Mint látható, az adatok egyelőre nem elegendőek
ahhoz, hogy eldönthessük: a három kutató által előre jelzett görbe, a fekete
vonal csakugyan felfelé hajlik-e. De a mérések egyre pontosabbak lesznek. A
helyzet még cseppfolyós. De azok a kutatók, akik hozzám hasonlóan egész
életükben igyekeztek megérteni a kvantumtér rejtélyeit, nagy figyelemmel,
izgalommal és reménnyel figyelik, hogyan finomodnak képességeink a
megfigyelésre, a mérésre és a számításokra – és alig várjuk a pillanatot, hogy
megmondja a természet, igazunk volt-e vajon vagy sem.

9.4. ábra A háttérsugárzás spektrumának a hurok-kvantumgravitáció adta lehetséges előrejelzése

(folyamatos vonal), a mostani kísérleti hibaértékekkel (pontok). Abhay Ashtekar, Ivan Agullo és
William Nelson engedélyével

A kezdeti nagy hőnek a gravitációs mezőben is nyomot kellett hagynia. A

gravitációs mező, vagyis maga a tér is úgy kell hogy rengjen, mint a tenger
felszíne. Léteznie kell tehát gravitációs háttérsugárzásnak is, még az
elektromágneses sugárzásnál is régebbről, mert a gravitációs hullámokat az
anyag kevésbé zavarja, mint az elektromágneses hullámokat, azok tehát
zavartalanul utazhattak akkor is, amikor az univerzum még túl sűrű volt, s
nem engedte szét az elektromágneses hullámokat.
A LIGO detektor révén már közvetlenül is megfigyeltük a gravitációs
hullámokat; ez a detektor két, egymásra merőleges karból áll, a hosszuk
néhány kilométer, és lézersugarak mérik bennük a távolságot három
meghatározott pont között. Ha elhalad ott egy gravitációs hullám, akkor a tér
észrevehetetlenül nyúlik és rövidül, de lézerek érzékelik ezt a parányi
módosulást.{104} A megfigyelt gravitációs hullámokat egy asztrofizikai
esemény keltette: összeütköző fekete lyukak. Ezek a kvantumgravitációval
nem számoló általános relativitáselmélet által leírt jelenségek. Egy ennél
jóval többre törő terv, a LISA (Laser Interferometer Space Antenna) bírálati
szakaszban van, és végül is ugyanazt fogja tenni, mint a LIGO, csak sokkal
nagyobb léptékben: pályára állítanak három mesterséges holdat, de nem a
Föld, hanem a Nap körül, mintha apró bolygók lennének, amelyek bizonyos
távolságból követik röppályáján a Földet. A három holdat lézersugarak kötik
össze, azok mérik a holdak egymástól való távolságát, pontosabban e
távolságok változásait, ha gravitációs hullám éri a holdakat. Ha a LISA
program zöld utat kap, akkor nemcsak a csillagok vagy a fekete lyukak által
keltett gravitációs hullámokat deríthetné fel, hanem érzékelhetné a
legkorábbi, az ősrobbanáshoz nagyon közeli időkben keletkezett gravitációs
hullámok alkotta diffúz hátteret is. Ezek a hullámok a kvantum-
visszacsapódást (quantum bounce) is feltárhatnák előttünk.
A térnek ezekben az apró szabálytalanságaiban meg kellene találnunk a
14 milliárd évvel ezelőtt történtek, univerzumunk keletkezésének nyomait, és
bizonyítékot kellene találnunk arra, hogy a térrel és az idővel kapcsolatos
következtetéseink helytállóak.
 10.
KVANTUM-FEKETELYUKAK

A fekete lyukak nagy számban vannak jelen univerzumunkban. Ezek olyan

tartományok, amelyeket a tér ottani nagyon erős görbülete magukba roskaszt,
s ahol az idő megáll. Mint már volt szó róla, fekete lyukak például akkor
keletkeznek, amikor egy csillag elégette az összes hidrogénjét, és összeomlik.
Az összeomlott csillag sokszor egy szomszédos csillaggal alkotott kettős
csillagot, és a fekete lyuk meg a fennmaradt csillag egymás körül kering, de a
fekete lyuk folyamatosan anyagot szippant el a másik csillagtól (ez látható a
10.1. ábrán).
A csillagászok napnyi méretű (vagyis a Napéval egyező tömegű) fekete
lyukból sokat találtak, de akadnak gigantikus nagyságúak is. Szinte minden
csillagrendszernek a középpontjában van egy – van a mi galaxisunkéban is.

10.1. ábra Egy csillag és egy fekete lyuk kettősének ábrázolása. A csillag veszít anyagából: részben
a fekete lyuk nyel el tőle anyagot, részben maga lövell ki anyagot a pólusokat összekötő tengely
irányába

A mi Tejútrendszerünk középponti fekete lyukát már részletesen

vizsgálják. A tömege egymilliószor nagyobb a Napunkénál, s csillagok
keringenek körülötte, ahogyan a bolygók a mi Napunk körül. Olykor
valamelyik csillag túl közel kerül ehhez az iszonytató óriáshoz, s szétmállik
annak roppant gravitációs erejétől, a hatalmas fekete lyuk pedig elnyeli, mint
egy cápa a kisebb halakat. Képzeljünk csak el egy hatalmas, a Napunknál
egymilliószor nagyobb szörnyet, amint beszippantja Napunkat apró kis
bolygóival…
Van egy nagyszerű terv: rádióantenna-hálózattal szerelik majd fel a
Földet egyik sarkától a másikig, mindenfelé eljuttatják majd az antennákat,
hogy a csillagászok a már elég nagy felbontás birtokában „megláthassák”
végre a hatalmas fekete lyukat. A várakozások szerint egy kis fekete
korongot fogunk látni, amelyet a fekete lyukba eső anyag fénye övez.
Ami egyszer bejut a fekete lyukba, az többé nem kerül ki onnan, akkor
legalábbis nem, ha nem vesszük tekintetbe a kvantumelméletet. A fekete lyuk
felszíne olyan, mint a jelen: csak egyfelé lehet átlépni. A fekete lyukon kívül
van a múlt, belül a jövő. Kívülről nézve a fekete lyuk olyan gömbfelülethez
hasonlít, amelybe belépni lehet, de belőle kilépni nem. Egy rakéta állandó
távolságban maradhatna ettől a horizontnak nevezett gömbfelülettől, csak
erősen dolgoztatnia kellene a hajtóműveit, hogy ellenálljon a lyuk roppant
vonzerejének. A lyuk erőteljes gravitációja miatt a rakétában lelassul az idő.
Ha a rakéta egy óra hosszáig elég közel maradna a horizonthoz, akkor a
külvilágban közben esetleg évszázadok telnének el. Minél közelebb marad a
rakéta a horizonthoz, annál lassabban telne benne az idő a külvilághoz képest.
A múltba utazni tehát nehéz, de a jövőbe könnyű: csak közel kell mennünk
egy űrhajóval egy fekete lyukhoz, a környezetében maradni egy ideig, majd
eltávozni tőle.
A horizonton magán megáll az idő: ha nagyon-nagyon közel mennénk
hozzá, és a magunk órája szerint néhány perc múlva eltávoznánk, akkor
közben a világegyetem többi részében esetleg évmilliók telnének el.
Az az igazán meglepő, hogy ezeknek a ma már általánosan megfigyelhető
furcsa dolgoknak a tulajdonságait az Einstein-elmélet előre kikövetkeztette.
Ma a csillagászok már vizsgálják ezeket az égi objektumokat, de alig néhány
éve a fekete lyukak még csak egy különös elmélet alig hihető, furcsa
következtetései voltak. Emlékszem, a tanárom az egyetemen úgy vezette be
őket, mint az Einstein-egyenletek olyasfajta megoldásait, amelyeknek „nem
valószínű, hogy tényleges objektumok felelnének meg”. Ez az elméleti fizika
megdöbbentő képessége: a dolgok felfedezése még az előtt, hogy
megfigyelhették volna őket.
A megfigyelt fekete lyukakat jól leírja az Einstein-féle elmélet, és
kvantummechanika nélkül is érteni lehet őket. De van két olyan rejtélyes
vonásuk, amelyeknek a kibogozása nem megy kvantummechanika nélkül, és
a hurokelmélet mindkettőre megoldással szolgál. Az egyikkel még tesztelni is
lehetne a hurokelméletet.
A kvantummechanika fekete lyukakra való alkalmazásának első példája
egy furcsa tény, Stephen Hawking felfedezése. Az 1970-es években elméleti
meggondolásokkal arra jutott, hogy a fekete lyukak „forrók”. Úgy
viselkednek, mint a forró testek: hőt bocsátanak ki.

10.2. ábra Egy fekete lyuk hurkok által átszúrt felszíne; a gravitációs mező állapotát leíró spinháló
linkjei, élei mennek át rajta. Minden belépő hurok egyedi kvantumterületnek felel meg a fekete
lyuk felszínén. © John Baez

A hőkibocsátással energiát veszítenek, tehát tömeget is (az energia és a

tömeg ugyanaz), és fokozatosan kisebbé válnak. Ahogyan mondani szokás:
„elpárolognak”. A „fekete lyukak párolgása” Hawking legfontosabb
felfedezése.
A testek azért forrók, mert mikroszkopikus alkotórészeik mozgásban
vannak. Egy forró vasdarabban például az atomok igen szaporán rezegnek
egyensúlyi helyzetük körül. A meleg levegőben gyorsabban mozognak a
molekulák, mint a hideg levegőben.
 Mik azok az elemi „atomok”, amelyek forróvá teszik a fekete lyukat?
Hawking válasz nélkül hagyta ezt a kérdést. A hurokelmélet megoldással
szolgálhat. A fekete lyukban rezgő és a hőmérsékletében szerepet játszó
elemi atomok a fekete lyuk felületének egyedi térkvantumai.
A hurokelmélettel már érteni lehet a fekete lyukak Hawking jósolta
forróságát: a hő az egyedi tératomok mikroszkopikus rezgéséből fakad. Azok
rezegnek, mert a kvantummechanika világában minden rezeg – semmi sem
marad nyugalomban. Semmi sem maradhat teljesen és folyamatosan egy
helyben: ez a kvantummechanika lényegéből adódik. A fekete lyukak hője
közvetlenül kapcsolódik a hurok-kvantumgravitáció tératomjainak
fluktuációjához. A fekete lyuk eseményhorizontjának pontos helyzete csak a
gravitációs mező e mikroszkopikus fluktuációjához képest van
meghatározva. Következésképpen a horizont fluktuál, mint egy forró test.
Van más mód is a fekete lyukak hőjének megértésére. A
kvantumfluktuációk kapcsolatba hozzák a fekete lyuk külsejét és belsejét.
(Erről a korrelációról és hőmérsékletről részletesebben is beszélek majd a 12.
fejezetben.) A horizont kvantummechanikai meghatározatlansága
fluktuációkat kelt a horizont geometriájában. De a fluktuációnak velejárója a
valószínűség, a valószínűségnek meg a termodinamika, következésképpen a
hőmérséklet. A fekete lyuk, elválasztván bennünket a világegyetem egy
részétől, hőként teszi észlelhetővé a kvantumfluktuációit.
Egy fiatal olasz tudós, Eugenio Bianchi – ma professzor az Egyesült
Államokban – elegáns számítással mutatta be, hogyan lehet ezekből a
gondolatokból és a hurok-kvantumgravitáció egyenleteiből kiindulva képletet
levezetni a fekete lyukak Hawking által megjósolta hőjére (10.3. ábra).

10.3. ábra Stephen Hawking és Eugenio Bianchi. A táblán a fekete lyukakat leíró hurok-
kvantumgravitáció alapegyenletei
 A hurok-kvantumgravitáció elméletének van egy másik, még
látványosabb alkalmazása a fekete lyukak fizikájában. Ha egyszer egy csillag
összeroskad, akkor kívülről szemlélve eltűnik, a maga fekete lyukának a
belsejében van. De mi történik vele ott benn? Mit látnánk, ha engednénk,
hogy bezuhanjunk oda?
Eleinte nem látnánk semmi különöset: áthaladnánk a fekete lyuk
felszínén, és a hajunk szála sem görbülne – de azután egyre gyorsabban
süllyednénk a középpontja felé. És azután? Az általános relativitáselmélet azt
jövendöli, hogy a fekete lyuk középpontjában minden egy végtelenül sűrű és
végtelenül kis ponttá nyomódna össze. De megint csak akkor, ha figyelmen
kívül hagyjuk a kvantumelméletet.
Ha ellenben a kvantumgravitációt is belevesszük a képbe, akkor ez az
előrejelzés már nem lehet helytálló, mert van kvantumtaszítás: ugyanaz, ami
az ősrobbanáskor visszalöki az univerzumot. Azt várhatjuk tehát, hogy a
zuhanással a középponthoz közeledő anyagot ez a kvantumnyomás lelassítja,
és az anyag nagyon sűrűvé válik ugyan, de nem lesz végtelenül sűrű.
Tömörödik, de nem zsugorodik végtelenül kis ponttá, mert semmi sem
zsugorodhat egy bizonyos határ alá: a kicsiségnek is van határa. A
kvantumgravitáció hatalmas nyomással terheli az anyagot, és az visszapattan
emiatt – ahogyan egy zsugorodó világegyetem is visszapattan egy tágulóba.
Az összeomló csillag nagyon gyorsan visszapattanhat, legalábbis belülről
nézve. De ne felejtsük el, hogy odabent az idő sokkal lassabban telik, mint
kívül. Kívülről nézve a visszapattanás folyamata évmilliárdokba telhet. Ennyi
idő elteltével azután felrobbanni láthatjuk a fekete lyukat. És végül is egy
fekete lyuk éppen ez: így rövidíthető le az út a távoli jövőbe.
A kvantumgravitációból ilyenformán az is következhet, hogy a fekete
lyukak nem maradnak örökké stabilak, ha az általános relativitáselmélet ezt
jósolja is. Végül is instabilak.
 Ezeknek a feketelyuk-robbanásoknak a megfigyelése látványos
megerősítése lenne az elméletnek. A nagyon régi fekete lyukak, az univerzum
létének kezdetén keletkezettek napjainkban robbanhatnak fel.
Néhány újabb számítás arra utal, hogy a robbanásuk jelei karnyújtásnyira
lehetnek rádióteleszkópjainktól. Sőt az is felmerült, hogy bizonyos titokzatos
rádióimpulzusokat, a „gyors rádiókitöréseket” (Fast Radio Bursts, FRB) –
rádiócsillagászok már bemértek ilyeneket – talán a korai fekete lyukak
robbanásai keltettek. Elképesztő lenne, ha ez bebizonyosodna: közvetlen jelet
kapnánk egy kvantumgravitációs jelenségről. Várjunk, és figyeljünk…
 11.
A VÉGTELEN VÉGE

Ha számításba vesszük a kvantumgravitációt, akkor a világegyetem nem

sűrűsödhet határtalanul egyetlen végtelenül kicsiny pontban, ahogyan azt az
általános relativitáselmélet jövendöli. A kvantumgravitáció épp annak a
felismerése, hogy nincs végtelenül kis pont. A tér oszthatóságának van alsó
határa. Az univerzum nem lehet kisebb a Planck-skálánál, semmi sincs, ami a
Planck-hossznál kisebb lenne.
Ha eltekintünk a kvantummechanikától, azzal figyelmen kívül hagyjuk
ennek az alsó határnak a létezését. Az általános relativitáselmélet által előre
jelzett rendellenességeket, patologikus helyzeteket szingularitásoknak
nevezzük; ezekben az esetekben az elmélet infinitezimális, azaz határtalanul
kis mennyiségeket jövendöl. A kvantumgravitáció határt szab a végtelennek,
és „kigyógyítja” az általános relativitáselmélet szingularitásait.
Ugyanez történik a fekete lyukak középpontjával is: mihelyst számításba
vesszük a kvantumgravitációt is, megszűnik a klasszikus általános
relativitáselméletből adódó szingularitás.
A kvantumgravitáció egy másik, ettől különböző esetben is határt szab a
végtelennek: ez olyan kölcsönhatásokra vonatkozik, mint az elektromágneses
erő. A kvantummezők elmélete – melyet Dirac alapozott meg, majd Feynman
és munkatársai tettek teljessé az 1950-es években – jól leírja ezeket az erőket,
de tele van matematikai képtelenségekkel. Ha fizikai folyamatok számítására
használjuk, gyakran végtelen lesz az eredmény, de az nem jelent semmit. Az
ilyen eredményeket szokás divergenciának nevezni. Ezeket a végtelen
mennyiségeket aztán egy bonyodalmas matematikai technikával
kiküszöbölik, és az már véges eredményt ad. A gyakorlatban ez használható
is, és a végén helyes számok jönnek ki, visszaadják a mérési eredményeket.
De miért kell az elméletnek a végtelent megjárva értelmes számokhoz jutni?
Életének utolsó éveiben Dirac nagyon nem volt elégedett az elméletében
felbukkanó végtelen számokkal, és az volt az érzése, hogy végül is nem érte
el a célját: azt, hogy valóban meg lehessen érteni, hogyan működnek a
dolgok. Dirac szerette az elméleti tisztaságot, még ha az, ami az ő szemében
tiszta volt, mások szemében nem volt is feltétlenül az. De a végtelen értékek
nem használnak a tisztaságnak.
A mezők kvantumelméletének végtelen számai az elmélet egyik
alapfeltevéséből erednek: abból, hogy a tér végtelenül osztható. Például egy
folyamat valószínűségét – Feynman így tanította – egy összeggel adhatjuk
meg, s az kiterjed az összes olyan módra, ahogyan a szóban forgó folyamat
végbemehet. De azok végtelen sokan vannak, mivel egy térbeli kontinuum
végtelen sok pontjának bármelyikében lehetségesek. Emiatt lehet végtelen az
eredmény.
Ha számításba vesszük a kvantumgravitációt, akkor ezek a végtelenek is
eltűnnek. Az ok nyilvánvaló: a tér nem osztható végtelenül, nincs végtelenül
sok pont, és nincsenek végtelen sok dologra kiterjedő összegek. A tér
szemcsés, diszkrét szerkezete feloldja a tér kvantumelméletének nehézségeit:
kiküszöböli a szorongató végtelen értékeket.
Ez nagyszerű eredmény: ha egyfelől figyelembe vesszük a
kvantummechanikát, akkor az megoldja az Einstein gravitációelméletének
végtelenjeiből adódó problémákat, vagyis, mondhatni, a szingularitásokat.
Másfelől meg ha számításba vesszük a gravitációt, az megoldja a mezők
kvantumelméletében felmerült problémákat, vagyis a divergenciákat. Ha
elsőre úgy látszott is, a két elmélet egyáltalán nem mond ellent egymásnak:
megoldást adnak egymás problémáira!
A végességnek határt szabni: ez vissza-visszatérő téma a modern
fizikában. A speciális relativitáselmélet abban a felismerésben összegezhető,
hogy minden fizikai rendszer sebességének van felső határa. A
kvantummechanika abban a felismerésben összegezhető, hogy minden fizikai
rendszerben van az információnak felső határa. A legkisebb hossz az LP
Planck-hossz; a legnagyobb sebesség a c fénysebesség; a teljes
információmennyiséget pedig a ℏ, a Planck-állandó határozza meg. Mindezt a
11.1. táblázat foglalja össze.

11.1. táblázat Az elméleti fizika által felfedezett sarkalatos korlátok

Fizikai Alapállandó Elmélet Felfedezés

mennyiség
Sebesség c Speciális Létezik legnagyobb
relativitáselmélet sebesség
Információ ℏ Kvantummechanika Van minimális
(hatás) információmennyiség
Hossz LP Kvantumgravitáció Van minimális hossz

A hossz, a sebesség és a hatás e minimum- és maximumértékeinek a létezése

természetes mértékegységrendszert ad meg. A sebességet kilométer/óra vagy
méter/másodperc helyett mérhetjük a fénysebesség tört részeivel is.
Definícióként vehetjük a c sebességet 1-nek, és mondhatjuk például, hogy v =
½; ez annyit jelent, hogy valami a fénysebesség felével mozog. S vehetjük
LP-t is 1-nek; így a hosszértékek a Planck-hossz többszörösei lesznek. Végül
pedig lehetne ℏ = 1, s ezzel a Planck-állandó többszörösei lesznek a hatás
értékei. Ezzel az alapvető mértékek természetes rendszerét kapjuk, s ebből
már minden egyéb következik. Az idő egysége például az az időtartam,
amely a fénynek kell a Planck-hossz megtételére, és így tovább. Ezek a
„természetes egységek” általánosan használatosak a kvantumgravitációban.
Ennek a három alapállandónak a felismerése határt szab a természet
korábban vélt végtelen lehetőségeinek. Azt sejteti, hogy amit végtelennek
mondunk, az csak olyasvalami, amit még nem mértünk vagy nem számoltunk
meg. Úgy hiszem, hogy ez általában is igaz. Elvégre a „végtelent” rendszerint
arra mondjuk, amit még nem ismerünk. A természet a jelek szerint azt
mondja, hogy nincs semmi valóban végtelen.
Van egy másik végtelen, s az kezdettől fogva zavarja gondolkodásunkat:
a kozmosz terének végtelen kiterjedése. De amint azt elmondtam a 3.
fejezetben, Einstein megtalálta a módját, hogyan gondoljunk el egy véges,
mégis határok nélküli kozmoszt. A mostani mérések azt mutatják, hogy a
világmindenség mérete nagyobb kell hogy legyen 100 milliárd fényévnél.
Közvetve ekkora nagyságrendű univerzumhoz van hozzáférésünk. Ez vagy
10120-szorosa a Planck-hossznak; ebben a számban az 1-es után 120 nulla áll.
A Planck-skála és a kozmológiai skála között tehát észbontóan nagy, 120
nagyságrendnyi a különbség. Hatalmas; felette áll mindennek. De véges.
Ebben a térben – a parányi térkvantumok méretétől a kvarkokig,
protonokig, atomokig, kémiai szerkezetekig, hegyekig, csillagokig,
galaxisokig (100 milliárd csillaggal mindegyikben), galaxishalmazokig,
egészen a több mint 100 milliárd galaxisból álló, látszatra határtalan látható
világegyetemig – bontakozik ki világmindenségünk lenyűgöző komplexitása:
és még csak néhány vonatkozását ismerjük. Irdatlan méretű. És véges.
A kozmológiai skála visszatükröződik az elmélet egyenleteibe bekerült Λ
(lambda) kozmológiai állandó értékében. Az alapelméletben van tehát egy
igen nagy szám: az arány a kozmológiai állandó és a Planck-hossz között. Ez
a szám nyit teret a világ roppant összetettségének. Ám amit látunk és
megértünk az univerzumból, az nem úgy fest, mintha belefulladnánk a
végtelenségbe. Az univerzum roppant széles, mégis véges.
A Biblia egyik legkésőbb keletkezett könyve, az Egyházi könyv
(Ecclesiasticus), ismertebb nevén Sirák fia könyve, erőteljes szavakkal
kezdődik:

A tenger homokját, az eső cseppjeit s a letűnt idő napjait ki vehetné számba? Az ég magasságát,
a földnek szélességét, s a tenger mélységét ki tudná megmérni? Csak egyetlen bölcs van, […] az
Úr!{105}

Nem sokkal az iménti könyv létrejötte után íródott egy újabb fontos
szöveg, máig visszhangzó kezdősorokkal:

Egyesek, ó Gelón király, úgy gondolják, hogy a homokszemcsék megszámlálhatatlanok.

Ezekkel a szavakkal kezdődik Arkhimédész Pszammitész (A

homokszemek száma) című könyve; abban az ókori világ legnagyobb tudósa
megszámlálja a világban a homokszemek számát.
Azért számlálja meg, hogy bebizonyítsa: a számuk nagy, de véges és
meghatározható. Az ókor számrendszere még nem tette lehetővé a nagyon
nagy számokkal való műveleteket. Arkhimédész ebben a könyvben új
lejegyzési módot fejleszt ki, olyasvalamit, mint a mi hatványkitevőink, s
azzal kezelhetővé válnak a nagyon nagy számok is. A módszer
hatékonyságának bizonyítására (kétségkívül játékosan) megszámlálja a
homokszemcséket, s nemcsak a tengerek partján, hanem az egész
világmindenségben.
A Pszammitész játékos, de mély értelmű. Arkhimédész szárnyaló
képzelettel – vagy ezer évvel korábban ráérezve a felvilágosodásra – lázad
minden olyasfajta tudás ellen, amely szerint vannak az emberi elme számára
eleve hozzáférhetetlen misztériumok. Nem állítja, hogy pontosan ismerné az
univerzum valóságos méreteit vagy a homokszemek pontos számát. Nem
akar a tudás letéteményeseként tetszelegni. Sőt nyíltan kimondja, hogy
becslései csak megközelítések és ideiglenesek. Például az univerzum
tényleges méretéről szólva többféle eshetőségről beszél, de nem választ
közülük. Nem akarja a mindentudás látszatát kelteni. Más, ezzel éppen
ellentétes a célja: tudatosítani akarja, hogy a tegnapi tudatlanság mára
tisztázódhat, a holnap pedig rávilágíthat mai tudatlanságunkra.
A döntő pont: lázadás a tudásvágy elutasítása ellen. Hitvallás a világ
megismerhetősége mellett, büszke szembeszállás mindazokkal, akik jól
megvannak a maguk tudatlanságával, akik végtelennek mondják azt, amit
nem értünk, és máshol vélik megtalálni a tudást.
Évszázadok teltek el, és Sirák fia könyve a többi bibliai könyvvel együtt
ott van számtalan ember keze ügyében, Arkhimédész szövegét viszont csak
kevesen olvassák. Arkhimédészt rómaiak gyilkolták meg a római iga alá
került Magna Graecia utolsó büszke maradékában, Szürakuszaiban, a város
kifosztásakor – annak a későbbi birodalomnak a terjeszkedésekor, amely
Sirák fia könyvét nem sokkal később belefoglalta a maga államvallásának
alapszövegei közé, és annak a könyvnek ott is kellett maradnia több mint ezer
évig. Ez alatt az ezer év alatt Arkhimédész számításai az érthetetlenségbe
süllyedtek, senki sem tudta használni, vagy legalább megérteni őket.
Arkhimédész Szürakuszaijához közel fekszik Olaszország egyik legszebb
helye, a taorminai görög színház: lenéz a Földközi-tengerre és fel a füstölgő
Etnára. Arkhimédész idejében Szophoklész és Euripidész tragédiáit játszották
benne. A rómaiak átalakították arénává, hogy legyen hol gladiátorok
halálában gyönyörködni.
A Pszammitész kifinomult játékossága alighanem több merész
matematikai konstrukciónál és az antik világ egyik legragyogóbb elméjének
bravúros munkájánál. Az ész dacos kiáltása is, amely bár tisztában van önnön
tudatlanságával, mégsem hajlandó más kezébe letenni a tudás forrását.
Kicsiny, visszafogott, de lenyűgözően éleslátó kiáltvány a végtelen – és a
szellemi sötétség – ellen.
A kvantumgravitáció az egyik a Pszammitész irányának számos folytatása
közül. A kozmoszt alkotó térszemcséket számláljuk. Egy határtalan, de véges
kozmoszét.
Egyvalami végtelen csakugyan: a tudatlanságunk.
 12.
INFORMÁCIÓ

Utazásunk lassan véget ér. Az utóbbi fejezetekben a kvantumgravitáció

konkrét alkalmazásairól beszéltem: arról, hogy mi történt az univerzumban az
ősrobbanás idején, azután a fekete lyukak hőjének sajátosságairól, valamint a
végtelenség felszámolásáról.
A könyv befejezése előtt visszatérnék az elmélethez, de most a jövő felé
kitekintve, és az információról beszélnék: az ott kísért az elméleti fizika
körül, lelkesedést és zavart is keltve.
Ez a fejezet eltér a korábbiaktól, mert azokban még nem ellenőrzött, de
jól definiált gondolatokról és elméletekről beszéltem, itt meg olyanokról
fogok, amelyek egyelőre nagyon zavarosak, és nagyon is rászorulnak a
szerveződésre. Ha az eddigi utazást kissé megerőltetőnek találtad volna,
kedves Olvasóm, akkor most jól kapaszkodj meg, mert nagy, légüres tereket
fogunk átrepülni. Ha ez a fejezet különösen homályosnak tűnne, ne a magad
gondolatainak zavarosságát okold; az enyémek zavarosak.
Sok kutató gyanítja ma, hogy az „információ” fogalma lényeges szerepet
játszhat a fizika további előrehaladásában. Az információ előkerül, ha a
termodinamikának, a hő tudományának vagy a kvantummechanikának az
alapjairól esik szó, esetleg néhány más területen, de a használata gyakran
nagyon pontatlan. Azt hiszem, van valami fontos ezekben a gondolatokban.
Megpróbálom itt elmagyarázni, hogy miért, és hogy mi köze van az
információnak a kvantumgravitációhoz.
Először is, mi az információ? Az „információ” szót a hétköznapi nyelv
többféle értelemben használja, és ebből fakad a zavar a tudományos
nyelvhasználatban is. Az információ tudományos fogalmát Claude Shannon
amerikai matematikus és mérnök tisztázta 1948-ban, és e szerint az
információ valami nagyon egyszerű dolog: egy szám, valami lehetséges
alternatíváinak a száma. Például ha egy dobókockát elhajítok, az hat oldal
valamelyikére eshet. Ha látom, hogy ezen vagy azon az oldalán állapodott
meg, akkor az információmennyiség N = 6, mert 6 volt a lehetséges
kimenetelek száma. Ha nem tudom, mikor van a születésnapod, akkor 365 a
különböző lehetőségek száma. Ha elárulod, hogy melyik napra esik, akkor az
információ N = 365. És így tovább.
A kutatók az alternatívák N száma helyett egy S mennyiséggel mérik –
mert ez a „Shannon-féle információ”. S az N szám 2-es alapú logaritmusa: S
= log2 N, ahol N az alternatívák száma. Itt azért érdemes logaritmust
használni, mert az S = 1 egységnek az N = 2 érték felel meg, vagyis a
legkevesebb – azaz két – kimenetelhez tartozó érték. Ezt a mértékegységet
„bitnek” nevezik. Ha tudom, hogy a rulettben a golyó nem fekete, hanem
piros számon állt meg, akkor egy bit információt szereztem. Ha tudom, hogy
piros és páros szám lett az eredmény, akkor két bit információm van. Ha azt
is tudom, hogy a piros páros „manque”-on állt meg (18-on vagy annál kisebb
számon), akkor három bit információm van. Két bit információ négy
kimenetelnek felel meg (piros–páros, piros–páratlan, fekete–páros, fekete–
páratlan). Három bit információ nyolc alternatívának felel meg, és így
tovább.{106}
Lényeges, hogy információ bárhol lehet. Képzeljük el, hogy van a
kezedben egy biliárdgolyó, és az fekete lehet vagy fehér. Képzeljük el azt is,
hogy van egy az én kezemben is, és az is fekete lehet vagy fehér. Részemről
kettő a lehetőségek száma, és ugyanannyi részedről is. Összesen négy (2-szer
2) lehetőség van tehát: fehér–fehér, fehér–fekete, fekete–fehér és fekete–
fekete. S tegyük fel még, hogy valami miatt biztosak lehetünk benne: a két
golyó eltérő színű (mondjuk, mert olyan dobozból vettük ki őket, amelyben
csak egy fekete és egy fehér golyó van). Az alternatívák teljes száma így
tehát csak 2 (fehér–fekete vagy fekete–fehér), noha az alternatívák száma
továbbra is kettő részemről és kettő részedről. Ebben az esetben az
alternatívák össz-száma (2) kisebb, mint mindkét résztvevő alternatíváinak
(2, illetve 2) összege (a 4). Észrevehetjük, hogy itt valami különös történik:
ha megnézed, hogy a te biliárdgolyód milyen színű, akkor nyomban tudod
majd, hogy milyen színű az enyém. Az ilyen esetekben mondjuk, hogy a
biliárdgolyók színe „korrelál”, azaz a két szín össze van kapcsolva
egymással. Az információ az én biliárdgolyóm színéről benne van a tiédben
is. Az én biliárdgolyómnak „információja van” a tiédről.
Ha belegondolunk, pontosan ez történik az életben is, amikor
kommunikálunk: például ha telefonálok valakinek, akkor tudom, hogy a
telefon a másik fél hangját függővé teszi az én hangomtól. A két fél hangja
összekapcsolódik, mint a biliárdgolyók színe.
A példa nem véletlen: Shannon, az információelmélet megalapozója egy
telefontársaságnál dolgozott, és folyamatosan kereste a módját, hogyan
lehetne pontosan megmérni, mennyit „vihet át” egy telefonvonal. De mit
„visz” egy telefonvonal? Információt, lehetőséget az alternatívák
megkülönböztetésére. Ezért definiálta Shannon az információt.
De miért hasznos s talán alapvető is az információ fogalma? Az indok
nagyon árnyalt. Azért, mert méri a fizikai rendszerek képességét az egymás
közötti kommunikációra.
Térjünk még egyszer vissza Démokritosz atomjaihoz. Képzeljünk el egy
olyan világot, amelyet atomok határtalan tengere alkot: visszapattannak
egymásról, vonzzák egymást vagy egymáshoz tapadnak – és semmi egyéb.
Nem hiányzik valami?
 Platón és Arisztotelész ragaszkodott ahhoz, hogy bizony, hiányzik. Úgy
gondolták, hogy a dolgok formája az a hiányzó többlet, amely hozzájön még
a dolgokat kitevő anyaghoz – hogy általa megérthessük a világot. Platón
szemében ezek a formák önmagukban léteznek, egy éteri, tökéletes világban:
az ideák világában. A ló eszméje bármely valódi lónál előbb és attól
függetlenül is létezett. Sőt egy valóságos ló Platónnak csak az ideális ló
halovány mása. A lovat alkotó atomok nem sokat számítanak; csak a „lóság”
számít, a ló elvont formája. Arisztotelész valamivel életszerűbb, de a forma
az ő felfogása szerint sem szűkül az anyagra. Egy szoborban több van, mint a
szobor anyagát adó kő. Arisztotelésznek ez a több a forma. Így bírálták az
ókori világban Démokritosz erőteljes materializmusát. És még ma is ez a
szokásos érv a materializmus ellen.
De Démokritosz csakugyan azt vetette volna fel, hogy minden az
atomokig egyszerűsíthető? Lássuk közelebbről. Démokritosz azt mondja,
hogy az atomok összekapcsolódásakor a formájuk számít, elhelyezkedésük a
struktúrában, és az is, ahogyan összeállnak. Az ábécé betűit hozza fel
példának, azokból húsz-egynéhány van, ám, mint mondja, különböző
módokon kombinálva őket „kaphatunk komédiát vagy tragédiát, mulatságos
történeteket vagy nagy, epikus költeményeket”.{107}
Ebben a gondolatban jóval több van puszta atomoknál: az számít, hogyan
kapcsolódnak össze, milyen az egymáshoz való viszonyuk. De miért fontos
ez egy olyan világban, amelyben nincs más, csak atom?
Ha az atomok is ábécét alkotnak, akkor ki az, aki elolvashatja az ezekből
a betűkből összerakott szavakat?
A válasz a részletekben bújik meg: az atomok elrendeződésének módja
korrelációban van más atomok elrendeződésének módjával. Vagyis egy
atomokból álló együttesnek lehet információja a szó precíz, technikai
értelmében egy másik atomegyüttesről.
 Ez a fizikai világban folyamatosan és mindenhol megtörténik, mindenkor
és mindenütt: a szemünkbe jutó fény információt hordoz azokról a tárgyakról,
amelyektől érkezik; a tenger színe információt ad a föléje boruló ég színéről;
egy sejt információt hordoz az őt megtámadó vírusról; egy új élőlény szintén
információkat hordoz, mert kapcsolatban áll a szüleivel és azzal a fajjal,
amelynek képviselője; és te, kedves Olvasó, e sorok olvasásakor információt
kapsz arról, mire gondolok én írás közben, arról tehát, hogy mi játszódik le az
agyamban a fogalmazás pillanatában. Ami agyad atomjaiban lejátszódik, az
nem teljesen független attól, ami az én agyam atomjaiban lejátszódik:
kommunikálunk.
A világ tehát nem csak egymásnak ütköző atomok hálója: atomok
halmaza közötti összefüggések, fizikai rendszerek egymásról szerzett
információinak hálózata is.
Mindebben nincs semmi idealizmus vagy spiritualitás; ez csupán
alkalmazása Shannon gondolatának – annak, hogy az alternatívák
megszámlálhatók. De ez mind éppúgy része a világnak, mint a Dolomitok
sziklái, a méhek zümmögése vagy a tenger hullámzása.
Ha egyszer megértettük, hogy az univerzumban létezik a kölcsönös
információknak ez a hálózata, természetes, hogy megpróbáljuk használni ezt
a kincsesbányát a világ leírására. Kezdjük a világnak egy jellegzetességével,
amelyet jól értünk a 19. század vége óta: a hővel. Mi a hő? Mit jelent az, ha
azt mondjuk: valami meleg? Mi az oka annak, hogy egy csésze forró tea
lehűl, s nem lesz még melegebb?
Ludwig Boltzmann osztrák tudós, a statisztikai mechanika megalapítója
értette meg elsőként az okát.{108} A hő a molekulák véletlenszerű,
mikroszkopikus mozgása: ha a tea melegebb, akkor a molekulái gyorsabban
mozognak. De miért hűl le a tea? Boltzmann megkockáztatott egy ragyogó
hipotézist: azért, mert a meleg teának és a hideg levegőnek (így együtt)
megfelelő molekulák lehetséges állapotainak a száma kisebb, mint azoké,
amelyek a hideg teának és a kissé felmelegedett levegőnek felelnek meg. A
közös, együttes állapot a kevesebb állapotnak megfelelő helyzetből olyan
helyzet felé tart, amelyben több a lehetséges állapot.
Ki is fejtem. A teamolekulák roppant sokan vannak, igen-igen kicsik, és
nem ismerjük pontosan a mozgásukat. Nincs tehát információnk. Ezt a
hiányzó információ azonban kiszámítható. (Boltzmann meg is tette:
kiszámította, hány különböző állapotban lehetnek a meleg tea molekulái. Ez a
szám függ a hőmérséklettől.) Ha a tea lehűl, akkor az energiájából
valamennyi a levegőbe jut, a teamolekulák tehát lassabban mozognak, a
levegőmolekulák mozgása meg felgyorsul. Ha kiszámítjuk a hiányzó
információt, akkor arra jutunk, hogy az nőtt. Ha a tea melegedne – hőt vonva
el a hidegebb levegőből –, akkor nőne az információ. Más szóval: többet
tudnánk. De információ nem hullik az égből. Magától meg nem nőhet, mert
azt, amit nem tudunk, azt nem tudjuk. Következésképpen a tea a hideg
levegővel érintkezve nem melegedhet fel magától. Ez kicsit mágikus, de
beválik: megjósolhatjuk a hő viselkedését pusztán arra a megfigyelésre
támaszkodva, hogy az információ ingyen nem növekedhet!
Boltzmannt nem vették komolyan. Ötvenhat éves korában Duinóban,
Trieszttől nem messze öngyilkosságot követett el. Ma a fizika egyik
lángelméjének tartjuk. Sírján ez a képlet áll:

S = k logW

a (hiányzó) információt az alternatívák számának logaritmusával adja meg –

logaritmussal, mint Shannon. Boltzmann meglátta ebben a mennyiségben a
termodinamikában használt entrópiát. Az entrópia „hiányzó információ”,
azaz negatív előjelű információ. Az entrópia összmennyisége csak nőhet,
mert az információ csak csökkenhet.{109}
A fizikusok ma már széles körben elfogadják, hogy az információ
fogalmi eszközként szolgálhat a hő természetének tisztázásában. Vakmerőbb
gondolat – de egyre több elméleti fizikus hajlik rá –, hogy az információ
fogalma hasznos lehet a kvantummechanika egyelőre rejtélyes
vonatkozásainak megértésében (az 5. fejezetben volt róluk szó).
Ne feledjük, hogy a kvantummechanikának éppen az az egyik
alapgondolata, hogy az információ véges. A klasszikus mechanika szerint egy
fizikai rendszer mérésekor végtelenül sokféle eredmény adódhat,{110} de a
valóságban csak véges sok, mint azt a kvantummechanika jóvoltából
megértettük. A kvantummechanikát felfedezésnek tekinthetjük: annak a
felfedezéseként, hogy az információ a természetben mindig véges.
Voltaképpen a kvantummechanika egész szerkezetét felfoghatjuk és
értelmezhetjük az információ fogalmaival, éspedig a következőképpen. Egy
fizikai rendszer csak egy másik rendszerrel való kölcsönhatásban nyilvánul
meg. Egy fizikai rendszer mindig egy másik fizikai rendszerhez viszonyítva
írható le – ahhoz viszonyítva, amellyel kölcsönhatásban áll. A fizikai
rendszer bármiféle leírása tehát mindig információ leírása – az egyik
rendszernek a másikról szerzett információjáé –, vagyis, mondhatni, a
rendszerek közötti korreláció leírása. A kvantummechanika körüli homály
kevésbé lesz sűrű, ha a kvantummechanikát a fizikai rendszerek egymásról
kapott információjának leírásaként értelmezzük.
Egy rendszer leírása végső soron nem más, mint a rendszert ért múltbeli
kölcsönhatások összefoglalása, majd a kölcsönhatások ismeretében
megalkotott előrejelzés arról, hogy milyen hatással lehetnek a rendszerre a
majdani kölcsönhatások.
A kvantummechanika egész formális szerkezete nagyrészt levezethető két
egyszerű előfeltevésből:{111}
 1. A lényegi információ véges minden fizikai rendszerben.
2. Egy fizikai rendszerről mindig szerezhetünk új információt.

A „lényegi információ” itt az az információ, amelyre egy adott

rendszerről a vele való múltbeli kölcsönhatásaink során szert tettünk: olyan
információ, amelynek birtokában előre jelezhetjük, hogy mi lesz az
eredménye a rendszerrel való további kölcsönhatásainknak. Az első feltevés a
kvantummechanika szemcsés természetét jellemzi: azt, hogy a lehetőségek
csak véges számúak. A második feltevés a kvantumdinamikabeli
meghatározatlanságot jellemzi: azt, hogy mindig van valami, ami nem látható
előre, ami által új információhoz juthatunk. Mivel a lényegi információ
összmennyisége (az első feltevés szerint) nem nőhet a végtelenségig, azért
valahányszor új információhoz jutunk egy rendszerről, a korábbi információk
egy része lényegtelenné válik – mondhatni, nem lesz semmilyen hatása az
előrejelzésekre. A kvantummechanikában, ha kölcsönhatásba kerülünk egy
rendszerrel, akkor általában nemcsak nyerünk valamit, hanem „töröljük” is a
másik rendszerrel kapcsolatos információ egy részét.{112}
Ebből a két egyszerű feltevésből jórészt következik a kvantummechanika
egész matematikai struktúrája. Az elmélet tehát meglepően alkalmas arra,
hogy információelméleti fogalmakkal fejezzük ki.
John Wheeler, a kvantumgravitáció atyja értette meg elsőként, hogy az
információ fogalma döntő fontosságú a kvantumvalóság megértésében. Tőle
származik az „it from bit” (az it, vagyis az „az”, a valami – a bitből, az
információ mértékegységéből; vagyis információból lesz a valami), az a
gondolat, hogy „minden információ”.
Az információ újra megjelenik a kvantumgravitáció közegében.
Emlékszünk: bármely felületnek a területét a felületen átlépő spinhurkok
száma határozza meg. Ezek a spinek diszkrét mennyiségek, és mindegyik
hozzáad valamennyit a felület területéhez.
Egy meghatározott területű felület sokféleképpen – mondjuk, N-
féleképpen – állhat össze a területnek ezekből az elemi kvantumjaiból. Ha
tehát ismerjük a felület területét, de nem tudjuk, hogy pontosan hogyan
oszlanak meg a felszíni kvantumjai, akkor hiányzik valamennyi információnk
a felületről. Éppen ez az egyik út a fekete lyukak hőjének kiszámításához:
egy fekete lyuk felszíni, éspedig egy bizonyos területű felületdarabba bezárt
kvantumjainak N-féle különböző eloszlása lehetséges. Mindez hasonlít a
csészebeli meleg teára: abban a molekulák N-féle különböző módon
mozoghatnak. Eszerint a fekete lyukhoz valamekkora nagyságú „hiányzó
információ”, azaz entrópia társítható.
A fekete lyukhoz így hozzárendelt információmennyiség közvetlenül
függ a fekete lyuk A felszínétől: ha a fekete lyuk nagyobb, akkor nagyobb a
hiányzó információmennyiség is.
A fekete lyukba bekerült információ kívülről már nem szerezhető vissza.
De ez a belépő információ mindig visz magával energiát, s azzal a fekete lyuk
nagyobbá válik, s így nagyobb lesz a felszíne is. Kívülről szemlélve a fekete
lyukba veszett információ a fekete lyuk felszínéhez kapcsolódó entrópiaként
jelenik meg. Jacob Bekenstein izraeli fizikus gyanított elsőként valami
ilyesfélét.
A helyzet azonban a legkevésbé sem világos, mert, mint azt a legutóbbi
fejezetben láttuk, a fekete lyukak termikus sugárzást bocsátanak ki, apránként
elpárolognak, egyre kisebbé válnak, majd alighanem el is tűnnek, s
beleolvadnak a teret Planck-léptékben alkotó mikroszkopikus fekete lyukak
tengerébe. Hova tűnik a fekete lyukba veszett információ, ahogyan a fekete
lyuk egyre kisebb lesz? Az elméleti fizikusok vitáznak ezen a kérdésen, de
senkinek nincs rá világos válasza.
Mindez, azt hiszem, arra utal, hogy a világ működésének megértéséhez
három összetevőt kell egybegyúrnunk, nem kettőt: az általános
relativitáselmélet és a kvantummechanika mellett a hőelméletet, vagyis az
információelméletként is leírható statisztikai mechanikát és termodinamikát
is. De az általános relativitáselmélet termodinamikája – nevezhetjük a
térkvantumok statisztikai mechanikájának is – még éretlen gyermekkorát éli.
Egyelőre teljes a zűrzavar, és még nagyon sok mindent kell megértenünk.
Mindez elvezet bennünket a könyvben bemutatandó utolsó elképzeléshez:
a termikus időhöz.

Termikus idő

A termikus idő lényegi problémája egyszerű. A 7. fejezetben megmutattam,

hogy a fizikában nem kell az idő fogalmára támaszkodni. Egyáltalán, jobb az
időt el is felejteni. A fizika lényegi szintjén az időnek nincs semmilyen
szerepe. Ezt megértve könnyebb a kvantumgravitációra egyenleteket felírni.
Sok más hétköznapi fogalom sem jut szerephez az univerzum
alapegyenleteiben; ilyen például a „fent” és a „lent” vagy a „meleg” és a
„hideg”; nem is olyan meglepő tehát, hogy köznapi közös fogalmaink
eltűnnek az alapelméletből. De ha megbékélünk is ezzel, óhatatlanul
szembekerülünk egy másik problémával. Hogyan nyerhetjük vissza a
mindennapi fogalmakat? Hogyan bukkannak elő a mi sajátságos
közegünkben?
Például a „fent” vagy a „lent” nem kerül be ugyan a newtoni
egyenletekbe, de tudjuk, mit jelentenek egy abszolút magasság vagy abszolút
mélység nélküli sémában. A „fent”-nek és „lent”-nek van jelentése egy nagy
tömeg, például egy bolygó közelében. A „lent” a közeli nagy tömeg
vonzásiránya, a „fent” pedig az ezzel ellenkező irány. Ugyanez elmondható a
„meleg”-ről és a „hideg”-ről is: mikroszkopikus szinten nincsenek „meleg” és
„hideg” tárgyak, de ha nagy számban gyűjtünk egybe mikroszkopikus
összetevőket, és középértékekkel írjuk le őket, akkor már megjelenik a
„meleg” fogalma: a meleg test olyan test, amelynek az összetevői átlagban
nagy sebességűek. Bizonyos helyzetekben tehát megérthetjük a „fent”-et és a
„meleg”-et: az egy nagy tömeg közelségére utal, vagy arra, hogy sok
molekula középértékeivel foglalkozunk.
Valami effélének kell érvényesnek lennie az „idő”-re is. Bár az idő
fogalmának elemi szinten nincs semmilyen szerepe, a mindennapjainkban
mégis nagyon fontos (akárcsak a „fent” meg a „meleg”). Mi az „idő múlása”,
ha az idő nem része a világ alapleírásának?
A válasz egyszerű: az idő eredete olyasféle lehet, mint a hőé: sok
mikroszkopikus változó átlagából származik. Lássuk ezt részletesebben!
Hogy az idő és a hő között mély kapcsolat van, az nagyon régi és vissza-
visszatérő gondolat. Ha belegondolunk, az idő múlásával összekapcsolt
jelenségek mind magukban foglalják a hőt is. Az időnek szembeszökő
tulajdonsága, hogy előrefelé halad, s nem visszafelé, vagyis hogy
visszafordíthatatlan: irreverzibilis. A „mechanikai” jelenségek – azok tehát,
amelyekben a hő nem jut szerephez – mind visszafordíthatók. Ennélfogva ha
lefilmezzük őket, majd visszafelé játsszuk le a filmet, akkor azt teljesen
hihetőnek fogjuk látni. Ha filmre vesszük egy inga mozgását, vagy egy
felfelé hajított kőét, amint felrepül, majd visszaesik, a filmet pedig visszafelé
lejátszva nézzük meg, akkor teljesen megszokott ingamozgást fogunk látni,
és teljesen valószerűnek látjuk a feldobott és visszaeső kő látványát is.
Ha a kő földet ér, akkor ott megáll, ott marad, vetheted ellene: ha ezt
fordított sorrendben néznénk a filmen, akkor a földről magától felugró követ
látnánk, és az nem kézenfekvő. De ha a kő földet érve megáll, akkor hova
lesz az energiája? Felmelegíti a földet! Kismértékben hővé válik. S mihelyt
hő keletkezik, a folyamat már visszafordíthatatlan: a múlt különbözik a
jövőtől. S mindig a hő, és csakis a hő választja el a múltat a jövőtől.
Ez egyetemes jelenség. Az égő gyertya füstté változik – de a füstből nem
lesz gyertya –, és a gyertya hőt fejleszt. Egy csésze forró tea lehűl, és nem
melegszik fel: hőt szór szét. Élünk és öregszünk magunk is: hőt termelünk. A
biciklink is megkopik: a súrlódással hőt termel. Gondoljunk a naprendszerre.
Elsőre úgy tűnik: folyamatosan kering, mint egy hatalmas óramű, mindig
ugyanúgy. Nem termel hőt, és ha visszafelé látnánk mozogni, semmin sem
akadnánk fenn. De közelebbről nézve itt is vannak visszafordíthatatlan
jelenségek: a Nap folyamatosan fogyasztja hidrogénkészletét, s egyszer majd
kifogy belőle, és akkor kialszik: a Nap is öregszik, és bizony hőt termel.
Látszatra a Hold is változatlanul kering a Föld körül, s mindig ugyanaz
marad, valójában azonban lassan távolodik. Éspedig azért, mert árapályt kelt,
az pedig valamelyest felmelegíti a tengervizet, és azáltal energiát cserél a
Holddal. Valahányszor olyan jelenséget veszünk, amely az idő múlását
igazolja, azt hőfejlődés kíséri. Nincs kitüntetett időirány hő nélkül.
De a hő a sok változó átlagára használatos név.
A termikus idő elgondolása megfordítja ezt a megfigyelést. Vagyis nem
azt kérdezzük, hogy az idő miért okoz hőszétoszlást, hanem azt: hogyan kelt
a hő időt.
Boltzmann jóvoltából tudjuk: a hő fogalma abból a tényből ered, hogy
átlagokkal vagyunk kölcsönhatásban. A termikus idő gondolata szerint az idő
fogalma is csak abból fakad, hogy sok változó átlagával találkozunk.{113}
Ha teljes leírásunk van egy rendszerről, akkor a rendszer változói mind
egyenrangúak, egyik sem lép elő időváltozóként. Más szóval egyik sem
kötődik össze megfordíthatatlan jelenségekkel. De mihelyt sok változó
középértékeivel írunk le egy rendszert, kapunk egy kivételes változót, és az
úgy viselkedik, mint a szokásos idő. Olyan idő tehát, amelynek
előrehaladtával a hő széjjeloszlik. Ez a mindennapi, tapasztalati idő.
Következésképpen az idő nem alapeleme ugyan a világnak, mégis
felbukkan, mert a világ hatalmas, magunk pedig csak kicsiny rendszerei
vagyunk ennek a világnak, és csak makroszkopikus változókkal vagyunk
kapcsolatban, azok pedig számtalan kis, mikroszkopikus változó
középértékei. Mindennapi életünkben soha nem látunk különálló elemi
részecskéket, a tér egyes kvantumait. Csak köveket látunk, hegyeket,
barátaink arcát – és ezek az általunk látott dolgok elemi összetevők hatalmas
tömegéből állnak össze. Mindig csak középértékekhez, átlagokhoz
kapcsolódunk. Az átlagok pedig már csak átlag módjára viselkednek: hőt
szórnak szét, és lényegükből adódóan előidézik az időt.
Ezt a gondolatot azért nehéz megragadni, mert nehéz elképzelni egy idő
nélküli világot, és hogy az idő efféle közelítésekből adódik. Nagyon
megszoktuk, hogy a világot időben létezőnek gondoljuk el. Időben létező
lények vagyunk: az időben lakunk, az idő táplál bennünket. Ennek a
mikroszkopikus változók középértékei által létrehozott időbeliségnek,
mulandóságnak vagyunk a folyományai. De nem hagyhatjuk, hogy
képzelőerőnk korlátai félrevezessenek. A világ jobb megértéséért gyakran
szembe kell mennünk az intuícióval. Ha nem kellene, akkor könnyebb
dolgunk lenne.
Az idő annak a következménye, hogy nem veszünk tudomást a dolgok
fizikai mikroállapotairól. Az idő az az információ, amely nincs meg nekünk.
Az idő a tudatlanságunk.

Valóság és információ

Miért játszik az információ ennyire lényegi szerepet? Talán azért, mert amit
tudunk egy rendszerről, azt nem szabad összetéveszteni a rendszer teljes
állapotával. Amit tudunk, azt mindig a rendszer és közöttünk lévő viszonyról
tudjuk. A tudás eredendően relációs: tárgyától éppannyira függ, mint
alanyától. A fizikai rendszereknek nincs olyan állapotuk, amely – nyíltan
vagy elfedve – ne kapcsolódna valamely másik fizikai rendszerhez. A
klasszikus mechanika félrevezetett bennünket: azt sugallta, hogy
elboldogulhatunk e nélkül az egyszerű igazság nélkül is, és – legalábbis
elméletileg – lehet a megfigyelőtől teljesen független képet kialakítani a
valóságról. A fizika fejlődése azonban megmutatta, hogy ez végül is
lehetetlen.
Vigyázat: ha azt mondom, hogy „van információnk” egy csésze tea
hőmérsékletéről, vagy hogy „nincs információnk” a molekulák külön-külön
vett sebességéről, az nem valami tudati állapotról szól, se nem elvont
gondolatról. Ezzel csak annyit mondok, hogy a fizika törvényei kapcsolatba
hoznak bennünket a hőmérséklettel (például megnézek egy hőmérőt), de az
egyedi molekulák sebességével nem. Ez ugyanaz az információfogalom,
amellyel ezt a fejezetet kezdtem: a kezedben lévő fehér golyónak
„információja van” arról, hogy az én kezemben fekete a golyó. Fizikai
tényekkel foglalkozunk, nem elmebeli fogalmakkal. Egy biliárdgolyónak
akkor is lehetnek információi, ha nincsen semmiféle tudati állapota, és van
információ a számítógépbe dugott pendrive-on is (a rányomtatott gigabájtok
száma meg is mondja, hogy mennyi információ lehet rajta), pedig az sem
gondolkodik. Az ebben az értelemben vett információ – korreláció a
rendszerek állapota között – mindenütt jelen van a természetben.
Úgy hiszem, hogy a valóság megértéséhez szem előtt kell tartanunk, hogy
a valóság éppen ez a kapcsolathálózat, a világ szövetét alkotó kölcsönös
információk hálózata. A körülöttünk lévő világot testekre, tárgyakra
szabdaljuk szét. Csakhogy a valóság nem különálló dolgokból áll. A valóság
szakadatlan változás, áramlás. Gondoljunk csak a tenger hullámaira. Hol
végződik egy ilyen hullám? Hol kezdődik? Ki tudja megmondani? Márpedig
a hullámok valóságosak. Vagy gondoljunk a hegyekre. Hol kezdődik egy
hegy? S hol végződik? Meddig folytatódik a földfelszín alatt? Az ilyen
kérdéseknek nincs sok értelmük, mert a hullám vagy a hegy nem önmagában
áll; csak azért van, mert mi éppen így tagoltuk a világot, hogy megértsük,
hogy könnyebben beszélhessünk róla. Ezek a határok önkényesek, a
hagyományokban gyökereznek, kényelmesek: jobban függnek tőlünk (mint
fizikai rendszerektől), mint a hullámoktól vagy a hegyektől. Módok a nekünk
ismert információk – sőt inkább információformák – rendezésére.
Ha jól belegondolunk, ez igaz bármely testre, tárgyra, sőt az élő
szervezetre is. Emiatt nem sok értelme van azt feszegetni, hogy félig levágott
körmünk még hozzánk tartozik-e vagy már nem; vagy azt kérdezni, hogy a
macska díványomon maradt szőre vajon még a macska szőre-e vagy sem.
Vagy hogy pontosan mikor kezdődik egy gyermek élete? Azon a napon,
amikor valaki először vágyik utána, jóval a fogantatás előtt; vagy amikor
először képe lesz önmagáról; vagy az első lélegzetvételkor; vagy amikor
hallgat a nevére, vagy amikor megfelel valamilyen más konvenciónak? Ezek
a konvenciók mind hasznosak, de önkényesek. Mind gondolkodásmódok,
felfogásmódok, hogy gondolkodhassunk és kiismerjük magunkat a valóság
bonyolultságában.
Egy élő rendszer folyamatosan megújul, hogy azonos maradjon
önmagával, s szakadatlan kölcsönhatásban van a külső világgal. Az ilyen
rendszerekből csak azok maradhatnak életben, amelyek hatékonyabbak
mindezekben, következésképpen a fennmaradást segítő tulajdonságok
jellemzik őket. Emiatt megragadhatók az intencionalitás („a tárgyra
irányultság”) fogalmaival. Tehát fennmaradást tekintve hatékony összetett
formák szelekciójának, kiválasztásának eredményei. A változó környezetben
való fennmaradás leghatékonyabb módja azonban a külső világhoz való
kapcsolódások, vagyis az arról szerzett információk jó kezelése: gyűjtése,
elraktározása, továbbítása és feldolgozása. Erre való a DNS, az
immunrendszer, az idegrendszer, az összetett agy, a nyelvek, a könyvek, az
alexandriai könyvtár, a számítógép, a Wikipédia: a cél az információ minél
hatékonyabb kezelése – a fennmaradást segítő korrelációk kezelése
Az a szobor, amit Arisztotelész lát egy márványtömbben, több a
márványtömbnél: de nem is absztrakt forma, amely éppen csak benne lakik a
márványtömbben. Olyasvalami, ami az Arisztotelész elméje vagy a mi
elménk és a márványtömb közötti kapcsolatban rejlik; valami, ami ahhoz az
információhoz tartozik, amivel a márványtömb Arisztotelésznek vagy nekünk
szolgál. Valami, aminek köze van egy diszkoszvetőhöz, Pheidiaszhoz,
Arisztotelészhez és a márványhoz, és benne rejlik a szobor atomjainak
kölcsönös elhelyezkedésében, a mi elménkben és Arisztotelészében. Ezek
mondanak valamit egy diszkoszvetőről, ahogyan a te kezedben elárulja a
fehér golyó, hogy az én kezemben fekete van. A felépítésünk olyan, hogy
pontosan ezt – vagyis az információt – kezelni tudjuk, és ennek jóvoltából
életben maradjunk.
Még ebből a rövid áttekintésből is világosan ki kell tűnnie, hogy az
információnak központi szerep jut a világ megértésére tett
próbálkozásainkban. Az információ fogalmának mint a megértés eszközének
egyre nagyobb tere nyílik a kommunikációtól kezdve a biológia genetikai
alapjaiig, a termodinamikától a kvantummechanikáig, sőt a
kvantumgravitációig. A világot nem amorf, alaktalan atomegyüttesként kell
elgondolnunk, hanem inkább tükrök – kölcsönkapcsolatok – játékaként:
játékként az atomok kombinációi által kialakított struktúrák
kölcsönkapcsolatai között.
Ahogyan Démokritosz mondta, nemcsak az számít, hogy atomok vannak,
hanem az is, hogyan rendeződnek össze. Az atomok olyanok, mint az ábécé
betűi: különös ábécé ez, olyan gazdag, hogy megtanul olvasni, gondolkodni,
sőt önmagát is el tudja gondolni. Nem atomok vagyunk: rend vagyunk,
atomok összerendeződésében megmutatkozó rend; s visszatükrözhetünk más
atomokat és önmagunkat is.
Démokritosz különös módon határozza meg az „embert”: „Az ember az,
akit mindannyian ismerünk.”{114} Ostobaságnak tűnik, semmitmondónak;
pedig nem az.
Szolomon Jakovlevics Lurje, Démokritosz egyik legjobb ismerője
megjegyzi, hogy nem banalitás az, amit Démokritosz ezzel mond. Egy ember
természetét nem belső felépítése határozza meg, hanem személyes, családi és
társadalmi kölcsönhatásainak hálózata. Azok „tesznek” azzá bennünket, amik
vagyunk; azok oltalmaznak bennünket. Emberként azok vagyunk, amit
mások ismernek belőlünk, azok, amit magunk ismerünk önmagunkból, és
mások tudnak arról, amit tudunk. Összetett csomópontjai vagyunk a
kölcsönös információk gazdag hálózatának.
Mindez még nem elmélet. Ezek általunk követett nyomok, hogy – mint
remélem – megpróbáljunk többet megérteni a körülöttünk lévő világból.
Rengeteg mindent kell még megértenünk. Erről beszélek a most következő,
utolsó fejezetben.
 13.
A REJTÉLY
A mélyben van az igazság.

DÉMOKRITOSZ{115}

Elmondtam, mit gondolok a dolgok természetéről annak fényében, amit eddig

sikerült megtudnunk róluk. Összefoglaltam a fizika alapjait alkotó néhány
gondolat fejlődését, bemutattam a 20. század nagy fizikai felfedezéseit és azt,
milyen világkép rajzolódik ki a kvantumgravitációs kutatásokból.
Biztos vagyok-e mindebben? Nem vagyok.
A tudomány történetében a legelső és legszebb lapok közé tartozik Platón
Phaidónjának az a része, amelyben Szókratész a Föld alakját magyarázza.
Szókratész azt mondja, hogy „úgy tartja”: a Föld egy gömb, nagy
völgyekkel, ahol az emberek élnek. Alapjában igaza van, ha egy kicsit
zavaros is. „Nem vagyok benne biztos” – teszi hozzá. S ez sokkal többet ér,
mint a lélek halhatatlanságáról szóló képtelenségek a dialógus többi részében.
S nemcsak azért, mert ez a ránk maradt legrégebbi, tisztán megfogalmazott
szöveg arról, hogy a Földnek gömb alakúnak kell lennie. Még fontosabb
azonban, hogy Platón kristálytisztán elismeri kora gondolkodásának határait.
„Nem vagyok benne biztos”, mondja Szókratésszel.
Saját tudatlanságuknak ez az éleslátó felismerése a tudományos
gondolkodás lényege. Ennek a felismerésnek a jóvoltából szereztünk ilyen
sok ismeretet a világról. Ma sem vagyunk biztosak abban, amit sejtünk,
ahogyan Szókratész nem volt biztos a Föld gömb alakjában. Tudásunk
határainál kutatunk tovább.
 Hogy tudatában vagyunk ismereteink korlátainak, azzal vele jár – és
tudatában vagyunk ennek is –, hogy amit ma tudunk, arról kiderülhet, hogy
téves vagy pontatlan. A tévedésektől csak úgy szabadulhatunk meg, csak úgy
tanulhatunk többet, ha szem előtt tartjuk, hogy nézeteink lehetnek tévedések
is. Valamit megtanulni csak bátorsággal lehet: bátran el kell ismernünk, hogy
amit gondolunk, az lehet tévedés vagy legalábbis naivitás, még legmélyebben
gyökerező bizonyosságaink is; árnyékok Platón barlangjának falán.
A tudomány ebből az alázatból születik: nem bízhatunk vakon a
megérzésekben. Nem szabad elhinnünk azt, amit mindenki állít. Nem
hagyatkozhatunk az apáink és nagyapáink által felhalmozott tudásra. Semmit
sem tanulunk, ha azt hisszük, tudjuk már, mi a lényeg, ha úgy gondoljuk,
benne van az már valamely könyvben, vagy tudják azt a törzs öregjei.
Amikor az emberek azt vallották, amit hittek, azokban a századokban nem
sokat tanultak. Ha Einstein, Newton és Kopernikusz megbízott volna
atyáinak tudásában, akkor sohasem vontak volna kétségbe semmit, és nem
vihették volna előbbre ismereteinket. Ha senkiben nem támadtak volna
kétségek, ma is fáraókat imádnánk istenként, és azt gondolnánk, hogy a Föld
egy nagy teknős hátán nyugszik. A leghatékonyabb tudás is naivnak
bizonyulhat végül: még Newtoné is, amint azt Einstein bebizonyította.
Olykor azt szegezik a tudomány ellen, hogy úgy tesz, mintha mindent
meg tudna magyarázni, mintha volna válasza minden kérdésre. Különös vád
ez. Bármely kutató a világ bármely laboratóriumában tudja, hogy a
tudományt művelni: napi szembesülés tulajdon korlátainkkal – azzal a
számtalan dologgal, amit nem tudunk vagy nem sikerül elvégeznünk. Hol van
ez a mindentudás önteltségétől! Nem tudjuk, hogy jövőre milyen
részecskéket láthatunk majd a CERN-ben, mit fognak látni következő
távcsöveink, vagy mely egyenletek írják valóban le a világot; nem tudjuk
megoldani már meglévő egyenleteinket, és időnként még azt sem tudjuk,
hogy mit jelentenek; nem tudjuk, hogy amin éppen dolgozunk, az a szép
elmélet vajon helyes-e. Nem tudjuk, mi van a Nagy Bummon túl; nem tudjuk,
hogyan működik egy vihar, egy baktérium vagy a szem – vagy a sejtek a
testben, vagy gondolkodásunk folyamatai. A kutató mélységes
tudatlanságunk tudatában dolgozik, számos korlátunk, tudásunk korlátainak
kötöttségében.
De ha semmiben sem vagyunk biztosak, hogyan bízhatunk a tudomány
állításaiban? A válasz egyszerű: a tudomány nem attól megbízható, hogy
biztos válaszokkal szolgál. Hanem mert a ma adható legjobb válaszokat adja.
A tudomány adja a legtöbbet abból, amit a problémákkal küzdve sikerült
megtudnunk. És éppen a nyitottság, a mindenkori ismeretek szakadatlan
kétségbevonása teszi, hogy a tudomány válaszai a ma tudható legjobb
válaszok: ha jobb választ találtál, akkor az tudománnyá válik. Einstein azzal,
hogy jobb válaszokat adott Newtonnál, nem tette kétségessé – épp
ellenkezőleg: megerősítette – a tudomány alkalmasságát a legjobb válasz
megadására.
A tudomány válaszai tehát nem azért hihetőek, mert véglegesek volnának.
Azért hihetőek, mert nem véglegesek. Hihetőek, mert ezek a ma adható
legjobb válaszok. És azért a legjobbak, mert nem véglegesnek tekintjük őket,
hanem javíthatónak. Tudatlanságunk tudata teszi a tudományt megbízhatóvá.
És megbízhatóságra van szükségünk, nem bizonyosságra. Igazi
bizonyosságok ugyanis nincsenek, és soha nem is lesznek a birtokunkban,
hacsak behunyt szemmel nem hiszünk valamiben. A legmegbízhatóbb
válaszok a tudomány válaszai, mert a tudomány már meghatározása szerint is
a legmegbízhatóbb válaszokat keresi, s nem a bizonyosságokat.
Bár a korábbi tudásban gyökerezik, a tudományban mint vállalkozásban a
változás a lényeg. Az itt elmesélt történet gyökerei évezredekre nyúlnak
vissza, és a jó gondolatok megmaradtak benne, más gondolatok nyomban
kikerültek belőle, mihelyt akadt valami jobb. A tudományos gondolkodás
természeténél fogva kritikai, lázadó, türelmetlen, nem éri be a priori
elgondolásokkal, a tisztelettel, szentesített vagy érinthetetlen igazságokkal. A
tudás keresését nem a bizonyosságok hajtják, hanem a bizonyosságok iránti
gyökeres bizalmatlanság.
Ez azt jelenti: nem fogadhatjuk el hitelesnek azt, aki azt állítja, hogy az
igazság birtokában van. Emiatt olyan gyakori a kenyértörés a tudomány és a
vallás között. Nem azért, mintha a tudomány olyasmire tartana igényt, hogy
ismeri a végső válaszokat, hanem ennek épp az ellenkezője miatt: mert a
tudományos szellem nem hiszi, bárki állítja is magáról, hogy a végső
válaszok birtokában van, vagy hogy csak ő fér hozzá az Igazsághoz.
Tudásunk lényegi bizonytalanságait elfogadni: ez nem más, mint
elismerni, hogy tudatlanságba süppedve, következésképpen rejtélybe
süppedve élünk; elfogadni azt, hogy olyan kérdésektől körülvéve élünk,
amelyekre nem ismerjük a választ. Talán csak még nem ismerjük, vagy – ki
tudja – soha nem is fogjuk.
Nehéz dolog bizonytalanságokkal együtt élni. Vannak, akik bármi
bizonyosságot elfogadnak, még ha az alaptalan is, csak szabaduljanak a
korlátaink felismerése miatti bizonytalanságtól. Vannak, akik inkább hisznek
valami történetben, csak mert a törzs vénei is hittek benne, mintsem hogy
bátran elfogadnák a bizonytalanságot.
A tudatlanság félelmet szülhet. A félelemtől hajtva megnyugtató
történeteket mesélhetünk magunknak: a magasságban, a csillagokon túl van
egy varázslatos kert, meg egy jóságos Atya, aki tárt karokkal fogad majd
bennünket. Mindegy, hogy igaz-e; megnyugtató.
A világban mindig előáll valaki, hogy ránk tukmálja a végső válaszokat.
A világ tele van olyanokkal, akik azt állítják, hogy az Igazság birtokában
vannak. Mert ők azt atyáiktól kapták; egy Nagy Könyvben olvasták;
közvetlenül sugalmazta nekik egy istenség; tulajdon mélységeikben
bukkantak rá. Mindig akad valaki, aki az Igazság letéteményesének véli
magát, mit sem törődve azzal, hogy seregestül vannak más, hasonló
letéteményesek, mind a maga egyedi, mindenki másétól különböző
Igazságával. Mindig felbukkannak fehérbe öltözött próféták, azt hajtogatván,
hogy „Kövess engem, én vagyok az igaz út”.
Nincs rossz szavam azokról, akik inkább ilyesmiben hisznek: szabad
emberek vagyunk, hihetünk abban, amiben akarunk. Talán van szemernyi
igazság abban a Szent Ágoston által említett tréfában: Mit csinált Isten a világ
teremtése előtt? „Alta… scrutantibus gehennas parabat” („Poklot csinált a
mélységes titkait vájkáló embereknek.”{116}). De ez ugyanaz a „mélység”,
ahová Démokritosz szerint – mint a fejezet elején álló idézetben mondja – le
kell jutnunk, ha az igazságot keressük.
Ami engem illet, én jobban szerek szembenézni tudatlanságunkkal,
elfogadni, és egy kevéssel túllátni rajta: megpróbálni megérteni, hogy mi az,
amit megérthetünk. Nemcsak azért, mert ennek a tudatlanságnak az
elfogadása ad kiutat a babonák és előítéletek fogságából, hanem legfőképpen
azért, mert a szememben nem tudásunk elfogadása a legigazabb, a legszebb s
főleg a legőszintébb út.
Igyekezni minél messzebbre látni, igyekezni minél messzebbre jutni – ez
azok közé a csodálatos dolgok közé tartozik, amelyek értelmet adnak az
életnek. Mint a szerelem, vagy mint nézni az égboltot. A tanulásvágy, a
felfedező kíváncsiság, az, hogy tudni akarjuk, mi van a dombokon túl, az,
hogy meg akarjuk kóstolni az almát – ez tesz emberré bennünket. Ahogyan
Dante Odüsszeusza is emlékezteti társait:

Nem holmi állatnak születtetek,

hanem keresni nagyságot s tudást![7]{117}
 A világ sokkal különlegesebb és mélyebb, mint az elődeink mesélte
történetek. Menni akarok, és látni. Ha elfogadjuk a bizonytalanságot, még
nem szűnik meg a rejtély varázsa. Épp ellenkezőleg: elmerülünk a
titokzatosságban, a világ szépségében. A kvantumgravitáció feltárta világ új
és különös, még tele van rejtélyekkel, de összehangzó a maga egyszerű és
ragyogó szépségében.
Ez a világ nem a térben létezik és nem az időben fejlődik. Pusztán
egymással kölcsönhatásban álló kvantummezőkből áll, s azok
kvantumnyüzsgése idézi elő – a kölcsönhatások sűrű hálózatával – a teret, az
időt, a részecskéket, a hullámzást és a fényt (13.1. ábra).

S nyüzsög,
folyvást csak nyüzsög az élet és a halál,
gyöngéden s ellenségesen, érthetőn s megismerhetetlenül.

13.1. ábra A kvantumgravitáció szemléletes ábrázolása

Majd így folytatja a költő:

Ennyit fog fel szemünk innen, az őrtoronyból.{118}

Ebben a világban nincsenek végtelenek, nincs benne végtelenül kicsi,

mert van egy minimális mértéke ennek a nyüzsgésnek, s az alatt nincs semmi.
Térkvantumok keverednek a téridőhabban, a dolgok szerkezete pedig a
kölcsönös információból születik meg; az sző kapcsolatokat a világ térségei
között. Egy néhány egyenlettel leírható világ. Esetleges kiigazításokkal
persze.
Tágas világ ez; még meg kell értenünk, fel kell tárnunk. Legszebb álmom
az, hogy valaki – talán épp ennek a könyvnek egy fiatal olvasója –
nekiindulhat majd, hogy bejárja, megvilágítsa, felfedezze. A dombon túl más
világok vannak, még tágasabbak, s még felfedezésre várnak.
 JEGYZETEK

VÉGJEGYZETEK
1 A milétosziak, különösen Anaximandrosz tudományos gondolkodásáról
írtam Che cos’è la scienza. La rivoluzione di Anassimandro (Mi a
tudomány? Anaximandrosz forradalma) című könyvemet; Mondadori,
Milánó, 2012.

2 Leukipposz milétoszi származása mellett például Szimplikiosz

(Simplicius) is tanúskodik (lásd M. Andolfo: Atomisti antichi.
Frammenti e testimonianze [Ókori atomisták. Töredékek és
tanúvallomások], Rusconi, Milánó, 1999, 103.), de biztosak nem
lehetünk benne. Alternatívaként antik szerzők nyomán szóba jöhet még
Elea. Gondolkodásának kulturális gyökerei miatt lényeges a Milétoszra
és Eleára való hivatkozás. Hogy Leukipposz mit köszönhet az eleai
Zénónnak, arról a következő oldalakon lesz majd szó.

3 Seneca: Naturales quaestiones, VII. 3, 2d. Magyarul lásd

„Természettudományos vizsgálódások”. Seneca prózai művei. Szenzár
Kiadó, Budapest, 2002/2004.

4 Cicero: Academica priora (Az Academica első változata). II. 23, 73.

5 Sextus Empiricus [Szextosz Empeirikosz]: Adversus mathematicos [A

dogmatikusok ellen], VII, 135. Magyarul lásd Görög gondolkodók 2.
Empedoklésztől Démokritoszig. Démokritosz. A természetről és a
 megismerésről. 4. [B 9.] Kövendi Dénes ford. Kossuth Könyvkiadó,
Budapest, 1992, 60.

6 Lásd Aristoteles: De generatione et corruptione, A1, 315b 6. Magyarul

lásd Arisztotelész: A létrejövés és a pusztulás. Bognár László ford. ME
BTK Filozófiatörténeti Tanszék/Lestár Kiadó, Miskolc–Budapest, 2006.
Lásd még: Görög gondolkodók 2. [A 9.], id. kiad., 54–55.

7 Az atomizmussal kapcsolatos töredékek és a róluk szóló ókori

kommentárok gyűjteményét lásd M. Andolfo: Atomisti antichi, id. kiad.
Démokritosz töredékeinek és a velük kapcsolatos kommentároknak szép
és komplett gyűjteményét Szolomon Jakovlevics Lurje (Соломон
Яковлевич Лурье) szovjet klasszika-filológus állította össze, olasz
kiadása: Democrito. Raccolta dei frammenti [Démokritosz összegyűjtött
töredékei], Bompiani, Milánó, 2007. (Orosz kiadását és angol fordítását
lásd az annotált irodalomjegyzékben.) Magyarul a témával kapcsolatban
lásd: G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofield: A preszókratikus filozófusok.
Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1998/2002, 569–610.

8 Egy újabb rövid és érdekes szöveg Démokritosz gondolkodásáról,

amelynek középpontjában az emberről vallott nézetei állnak: Stefano
Martini: Democrito: filosofo della natura o filosofo dell’uomo?
[Démokritosz: Természet- vagy emberfilozófus?], Armando, Róma,
2002.

9 Platón: Phaidón XLVI. Platón összes művei, Első kötet. Kerényi Grácia
ford. Európa Könyvkiadó, Budapest 1984, 1088.

10 Richard Feynman: The Feynman Lectures on Physics, 1. köt., Robert

Leighton és Matthew Sands szerk., Basic Books, London, 2011.
 Magyarul lásd Richard P. Feynman, Robert B. Leighton és Matthew
Sands: A Feynman-előadások fizikából I. köt., A modern
természettudomány alapjai, a mechanika törvényei, relativisztikus
mechanika, forgó- és rezgőmozgás. Typotex Kiadó, Budapest, 2018, 29.

11 Lásd Aristoteles: De generatione et corruptione [Arisztotelész: A

létrejövés és a pusztulás], id. kiad., A2, 316a.

12 Egy újabb, szép szöveg Zénón apóriáiról és azok filozófiai, valamint

matematikai jelentőségéről Vincenzo Fano: I paradossi di Zenone
(Zénón paradoxonjai). Carocci, Róma, Róma, 2012. A témában
magyarul lásd például R. Mark Sainsbury: Paradoxonok. Typotex
Kiadó, Budapest, 2012, 5–28.

13 A matematika nyelvén szólva: léteznek konvergens végtelen összegek.

A példában felhozott madzagra nézve ez ∑∞n=1 2-n, s ez 1-hez tart. Zénón
korában még nem értették a konvergens végtelen összegeket. De
Arkhimédész később már megértette, és alkalmazta is a
területszámításban. Newton is lépten-nyomon használta őket, de csak a
19. században tette Bernard Bolzano és Karl Weierstraß fogalmilag
teljesen tisztává ezeket a matematikai objektumokat. Arra azonban már
Arisztotelész is rájött, hogy ez utat nyithat a Zénónnak adandó válasz
felé: Arisztotelész ugyanis a tényleges végtelent megkülönbözteti a
potenciális végtelentől, azt mondja tehát, hogy a korlátlan oszthatóság
nem zárja ki azt, hogy valami már fel van osztva végtelen sok részre.

14 Ovidius: Szerelmek, I/XV. 23–24. Halhatatlanság. Gaál László ford.

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961, 56–57.

15 Diogenész Laertiosz feljegyzése alapján ismerjük Démokritosz néhány

 könyvének címét: Nagy kozmológia; Kis kozmológia, Kozmográfia; A
bolygókról; A természetről; Az ember természetéről; Az értelemről; Az
érzékekről; A lélekről; Az ízekről; A színekről; Az atomok különböző
pályájáról; Az alakzatváltozásokról; Az égi jelenségek okai; A légköri
jelenségek okai; A tűz és a tűzzel kapcsolatos jelenségek okai; Az
akusztikus jelenségek okai; A magvak, a növények és a gyümölcsök
létezésének okai; Az állatok létezésének okai; Az ég leírása; Geográfia;
A pólusok leírása; A geometriáról; A geometria elemei; A kör és a gömb
érintőiről; A számok; Az irracionális vonalakról és a szilárd testekről;
Projekciók; Asztronómia, Csillagászati tábla; A fénysugárról; A
visszaverődött képekről; A ritmusokról és a harmóniáról; A költészetről;
Az énekek szépségéről; A szép hangzásról és a rossz hangzásról;
Homéroszról, avagy a nyelv helyességéről és a kifejezés helyességéről;
A szavakról; A nevekről; Az értékről vagy az erényről; A készségekről,
amelyek a tudóst jellemzik; Az orvoslás tudománya; A földművelésről; A
festészetről; A taktika; Az óceánon történő utazásról; A történelemről; A
kháldeusok gondolkodásmódja; A frígek gondolkodásmódja; A
babilóniai szent iratokról; A meroéi szent iratok; A lázról és a fertőzés
okozta epés köhögésről; Az apóriákról; Jogi kérdésekről; Püthagorasz;
Az érvelés alapelveiről; Megerősítések; Etikai feljegyzések; A
boldogságról… Mind elkallódtak… Lásd Diogenész Laertiosz: A
filozófiában jeleskedők élete és nézetei tíz könyvben. 2. Rokay Zoltán
ford. Jel Könyvkiadó, Budapest, 2007.

16 Lucretius: De rerum natura. Magyarul lásd Titus Lucretius Carus: A

természetről. Fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta Tóth Béla.
Kossuth Kiadó, Budapest, 1997. I/121–124. 20.

17 Ugyanott, II. 989–994 [verssor], az idézett kiadásban: 71.

18 Ugyanott, I. 5–9, 17.

19 Ugyanott, II. 16–19, 47.

20 Guido Cavalcanti: Rime (Versek). Ledizioni, Milánó, 2012.

21 Lucretius szövegének megtalálásával és az európai kultúrára tett

hatásával kapcsolatban jó áttekintést olvashatunk Stephen Greenblatt
The Swerve: How the World Became Modern (A kitérő. Hogyan vált a
világ modernné?) c. könyvében. W. W. Norton, New York, 2011.

22 Lásd Michele Camerota: „Galileo, Lucrezio e l’atomismo” (Galilei,

Lucretius és az atomizmus). Vö. Francesco Citti, Marco Beretta (szerk.):
Lucrezio, la natura e la scienza (Lucretius, a természet és a tudomány).
Leo S. Olschki, Firenze, 2008, 141–75.

23 Lásd Robert H. Kargon: Atomism in England from Hariot to Newton

(Az atomizmus Angliában Hariottól Newtonig). Oxford University
Press, Oxford, 1966.

24 Shakespeare: Rómeó és Júlia (I. felv. 4. szín). Nádasdy Ádám ford.

Magvető, Budapest, 2018, 36.

25 Lucretius: A természetről, II/113–122, II. 125–141, id. kiad., 49–50.

26 Piergiorgio Odifreddi közétett egy iskolásoknak szánt, nagyon szép,

magyarázatokkal ellátott Lucretius-fordítást: Come stanno le cose. Il mio
Lucrezio, la mia Venere (Hogyan állnak a dolgok? Az én Lucretiusom,
az én Venusom). Rizzoli, Milánó, 2013. Jó lenne, ha minél több iskola
bevenné ezt a könyvet a tanmenetébe, ha ez a rendkívüli szöveg
ismertebbé válna. A tankölteménynek és szerzőjének Odifreddi
 értelmezésével homlokegyenest ellenkező, romantizáló olvasatát adja
Vittorio Enzo Alfieri Lucrezio (Lucretius) című könyve (Le Monnier,
Firenze, 1929): a mű megindító költőiségét emeli ki, és Lucretius
jellemének emelkedett, de keserű vonásait olvassa ki belőle.

27 Hermann Diels, Walther Kranz (szerk.): Die Fragmente der

Vorsokratiker, Weidmann, Berlin 1903, 68 b 247. Magyarul lásd Görög
gondolkodók II. Empedoklésztől Démokritoszig. Kossuth Kiadó,
Budapest, 1992, Démokritosz 34. töredék [B 247], Kövendi Dénes ford.,
85.

28 Magyarul: A természet – Physica. Arisztotelész. L’Harmattan Kiadó,

Budapest, 2010.

29 Az arisztotelészi fizika Galilei révén vált rossz hírűvé: Galilei ugyanis

túl akart lépni rajta, s emiatt vitába szállt vele. S mert heves természetű
volt, teljes erővel és gúnyolódva esett neki. De nagyon is komolyan
vette Arisztotelészt.

30 Arisztotelész fizikájának jelentőségéről lásd C. Rovelli: Aristotle’s

Physics: A Physicist’s Look. Journal of the American Philosophical
Association, 1 (2015), 23‒40.

31 Khalkiszi Iamblikhosz (Iamblicus Chalcidensis): De vita pythagorica

(Püthagorasz életéről). Vö. Görög gondolkodók 1. Ritoók Zsigmond
ford. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1993, 60–64.

32 (x = ½at2)

33 Magyarul csak részletek olvashatók belőle, lásd Isaac Newton válogatott

írásai. Válogatta és az előszót írta Szegedi Péter. Principia Philosophiae
 Naturalis sorozat, Typotex Kiadó, Budapest, 2010.

34 A keringési idő négyzete arányos a keringési pálya sugarának köbével.

Ez a törvény nemcsak a Nap körül keringő bolygók körében (Kepler)
bizonyult helyesnek, hanem a Jupiter holdjai körében is (Huygens).
Newton ebből arra következtet, hogy teljesülnie kell a Föld képzeletbeli
holdjaira is. Az arányosság állandója (konstansa) attól a testtől függ,
amely körül a másik test kering: a Hold keringési pályájának adatai
emiatt lehetővé teszik a kis hold keringési idejének a kiszámítását.

35 a = v2/r; itt v a sebesség, r pedig a körpálya sugara.

36

37 Vö. Isaac Newton: Opticks (1704). New York, Dover, 1979, 400.
Magyarul vö. A Principiából és az Optikából; Levelek Bentleyhez.
Válogatta, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Heinrich
László. Fehér Márta ford. Téka sorozat, Kritérion Könyvkiadó,
Bukarest, 1981.

38 Isaac Newton: A világ rendszeréről. Isaac Newton válogatott írásai.

Válogatta és az előszót írta Szegedi Péter. Typotex, Budapest, 2010,
211–12.

39 A robbanómotorban kémiai energia szabadul fel, s az is elektromágneses

természetű.

40 Isaac Newton: Letters to Bentley. Montana, Kessinger, 2010. Idézi H. S.

Thayer: Newton’s Philosophy of Nature. New York, Hafener, 1953, 54.
Magyarul lásd Newton levele Richard Bentley-hez, Cambridge, 1693.
 február 25-én. Fehér Márta ford. Válogatott írásai. Typotex Kiadó,
Budapest, 2010, 171.

41 Ugyanott, 171–72.

42 Michael Faraday: Experimental Researches in Electricity (Kísérleti

kutatások az elektromosság területén). Bernard Quaritch, London, 1839–
1855, 3. köt., 436–37.

43 Az egyenletek egy teljes oldalt tesznek ki Maxwell eredeti

értekezésében. Ugyanezeket az egyenleteket ma egy fél sorban le tudjuk
írni: dF = 0, d*F = J. Hogy miért, azt később látni fogjuk.

44 Ha a mezőt vektorként (kis nyílként) tesszük láthatóvá a tér minden

pontján, akkor az a kis nyíl a Faraday-vonal irányát mutatja azon a
ponton, vagyis a Faraday-vonal érintőjét, a kis nyíl hossza pedig
arányban áll a Faraday-vonalaknak az adott pontbeli sűrűségével.

45 Azoknak az eseményeknek az összessége, amelyek térszerű távolságban

vannak a kezdőpontnak vett eseménytől.

46 A csavaros észjárású olvasó ennek ellene vetheti, hogy az én

negyedórámnak a közepére eső pillanat egyidejűnek tekinthető az ő
válaszával. A fizikában eligazodó olvasó föl fogja ismerni, hogy itt a
szimultaneitás, vagyis az egyidejűség meghatározására való „Einstein-
féle konvencióról vagy szinkronizációról” van szó. Az egyidejűségnek
ez a meghatározása attól függ, hogyan mozgok, következésképpen nem
két esemény közötti egyidejűséget határoz meg, hanem csak különböző
testek mozgásához viszonyított egyidejűséget. A 3.3. ábrán egy pont van
félúton az a és a b pont között – ezek azok a pontok, ahol kilépek a
 megfigyelő múltjából, és belépek a jövőjébe. A másik pont félúton van a
c és a d pont között, ezek azok a pontok, ahol – más pályán mozogva –
kilépek a megfigyelő múltjából, és belépek a jövőjébe. A két pont e
szerint a szimultaneitásdefiníció szerint egyidejű az olvasó számára, de
egymás után történnek. A két pont az olvasóhoz képest egyidejű, de az
én két különböző mozgásomhoz „viszonyítva” nem az. Innen ered az
elnevezés: „relativitás”.

47 Szimplikiosz (Simplicius): Aristotelis Physica (Kommentár

Arisztotelész Fizika című művéhez), 28, 15. Magyarul lásd Görög
gondolkodók, 2. Empedoklésztől Démokritoszig, 3 [A6]. Kövendi Dénes
ford., 52, [A9] 54–56.

48 A repülőgép és a labda görbült térbeli geodetikus vonalat követ. Ami a

labdát illeti, a görbült geometriát közelítőleg a ds2 = (1 - 2Φ(x)) dt2 −
dx2 metrika írja le; Φ(x) itt a newtoni potenciál. A gravitációs mező
hatása csak az idő nagyobb magasságban való tágulására korlátozódik.
(Az elméletben jártas olvasó észre fogja venni a különös előjelváltást: a
fizikai röppálya maximalizálja a sajátidőt.)

49 A PSR B1913+16 kettős csillagrendszer vizsgálata megmutatja, hogy a

két, egymás körül keringő csillag gravitációs hullámokat bocsát ki. Ez a
megfigyelés hozott 1993-ban Nobel-díjat Russell Hulse-nak és Joseph
Taylornak.

50 Plutarkhosz (Plutarchus): Adversus Colotem (Coletes ellenében), 4,

1108. A φύσις szó „természetet” jelent; „valaminek a természeté”-t is.

51 Ez a „kozmológiai tag”, mert a hatása csak nagyon nagy léptékben,

pontosabban kozmológiai méretekben mutatkozik meg. A Λ (lambda)
 állandót „kozmológiai állandónak” nevezzük; értékét a 90-es évek végén
mérték meg, s Saul Perlmutter, Brian P. Schmidt és Adam G. Riess
csillagász 2011-ben ezért kapott Nobel-díjat.

52 Alice Calaprice: Dear Professor Einstein. Albert Einstein’s Letters to

and from Children (Kedves Einstein professzor! Gyerekek levelei
Einsteinnek és Einstein válaszai). Prometheus Books, New York, 2002,
140.

53 Göttingen, Hilbert működésének színhelye a kor legjelentősebb

geometriai kutatási központja volt.

54 A levelet Albrecht Fölsing idézi Einstein: A Biography (Einstein.

Életrajz) c. könyvében. Penguin, London, 1998, 337.

55 Francesco Paolo de Ceglia (szerk.): Scienziati di Puglia: V a. C. – XXI d.

C. (Tudósok Puliában/Pugliában: a Kr. e 5. századtól a Kr. u. 21.
századig). 3. rész. Adda, Bari, 2007, 18.

56 A közönséges gömb azoknak a pontoknak az együttese R3-ban, amelyek

eleget tesznek az x2 + y2 + z2 = 1 egyenletnek. A háromdimenziós
gömbfelület (nem a háromdimenziós gömb felülete!), vagyis a „3-
szféra” azoknak a pontoknak az együttese R4-ben, amelyek eleget
tesznek az x2 + y2 + z2 + u2 = 1 egyenletnek.

57 Dante: Isteni Színjáték. Nádasdy Ádám ford. Magvető, Budapest, 2017,

27. ének/112–114, 716., illetve 30. ének/10–13, 733–34.

58 Ennek a megfigyelésnek ellene vetették, hogy Dante nem „szférákról”

(sfere), azaz gömbfelületekről beszél, hanem „körökről” (cerchi).
Csakhogy ez az ellenvetés nem állja meg a helyét. Brunetto Latini (1220
 körül – 1294) firenzei államférfi és tudós párizsi száműzetésében írt Li
livres dou trésor (Kincseskönyv) című könyvében úgy beszél a körről,
„mint egy tojáshéjról”. A cerchio szó Dante szemében csakúgy, mint
mestere és mentora szemében, mindenre vonatkozik, ami kerek, köztük
a gömbre is.

59 Ha összekötnénk az Északi-sarkot két, megfelelő módon kiválasztott

egyenlítői ponttal, azzal egyenlő oldalú, három derékszöget bezáró
háromszöget alkothatnánk a Föld felszínén; ilyesmi a síkban lehetetlen.

60 Alice Calaprice: Dear Professor Einstein, id. kiad., 208.

61 Albert Einstein: „Über einen die Erzeugung und Verwandlung des

Lichtes betreffenden heuristischen Gesichtspunkt” (A fény létrejöttét és
átváltozását érintő heurisztikus nézőpontról). Annalen der Physik, 17,
132–48, az idézett szövegrész: 133.
[Külső hivatkozás]

62 Az autizmus jól kivehető vagy kevésbé nyilvánvaló formái

meglehetősen elterjedtek a tudósok között (ami persze nem jelenti azt,
hogy ne léteznének társaságkedvelő, egyszersmind kiváló kutatók).
Asperger-szindrómának nevezzük az autizmusnak egy enyhe formáját,
amely nem okoz (túl sok) nehézséget a mindennapi életben.
Pszichológusok foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy van-e összefüggés
az autista állapot és a tudományos képességek között. A tudományos
munka, különösen az elméleti, legfőképpen erős koncentrációképességet
követel, s persze azt is, hogy szenvedélyesen kövessük a magunk
gondolatait. Mindkettő megvan az autistákban – gyakran az empátia és a
szociális készségek rovására. Ha ezeket az embereket ki akarnánk
gyógyítani különcségükből, azzal megfosztanánk őket tényleges
 személyiségüktől, és megakadályoznánk őket tehetségük
kibontakoztatásában.

63 Egy szép életrajz jól érzékelteti Dirac zavarba ejtő személyiségét:

Graham Farmelo: The Strangest Man: The Hidden Life of Paul Dirac (A
legkülönösebb ember: Paul Dirac titkos élete). Basic Books, New York,
2009; Faber and Faber Ltd, London, 2009.

64 Egy Hilbert-térben.

65 Ezek a kérdéses fizikai változóval társított operátorok sajátértékei. A

kulcsegyenlet tehát a sajátértékeket megadó egyenlet.

66 Ezt a (valószínűségi) felhőt a hullámfüggvénynek nevezett matematikai

objektum írja le. Erwin Schrödinger osztrák fizikus felállított egy
egyenletet a hullámfüggvény időbeli változásának leírására. A
kvantummechanikát sokszor tévesen ezzel az egyenlettel azonosítják.
Schrödinger azt remélte, hogy a „hullámmal” majd meg lehet
magyarázni a kvantummechanika furcsaságát: a hullámokat – a tenger
hullámaitól kezdve az elektromágneses hullámokig – már jól ismerjük.
Egyik-másik fizikus még ma is úgy igyekszik megérteni a
kvantummechanikát, hogy a Schrödinger-hullámot gondolják
valóságnak. Heisenberg és Dirac azonban azonnal látta, hogy nem ez a
megfelelő út. A Schrödinger-hullámban valami valóságos dolgot látni és
ezzel túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki nem ad segítséget az
elmélet megértéséhez, inkább csak fokozza a zavart. Bizonyos speciális
helyzeteket leszámítva a Schrödinger-hullám nem fizikai mező, és
emiatt nem ad támaszt az intuíciónak. De a Schrödinger-hullám igazából
nem is ezért nem megfelelő kép a valóságról, hanem azért, mert az
elektron összeütközik valami mással, akkor mindig egy pontban van
 jelen, s nem terül szét a térben, mint a hullám. Ha meg hullámnak
gondoljuk el az elektront, akkor bajban vagyunk, mert meg kell
magyaráznunk, hogyan összpontosulhat ütközésekor ez a hullám
egyetlen pontba egy szempillantás alatt. A Schrödinger-hullámnak nincs
sok haszna, ha a valóságot akarjuk megjeleníteni; ez a hullám
matematikai segédeszköz ahhoz, hogy valamekkora pontossággal előre
megadhassuk, hol bukkan majd fel az elektron. Az elektron valósága
nem hullám, hanem az, hogyan mutatkozik meg a kölcsönhatásokban –
mint az az ember, akit a fiatal Heisenberg látott a lámpák fényében fel-
felbukkanni, ahogyan gondolataiba merülve sétált a koppenhágai
éjszakában.

67 Dirac-egyenlet.

68 Ez általában igaz a kvantummechanika és a speciális relativitáselmélet

következményeként.

69 Van egy jelenség, amely, úgy tűnik, nem vezethető vissza a standard
modellre: a „sötét anyag”. Az asztrofizikusok és a kozmológusok az
anyagnak olyan hatásait figyelik meg az univerzumban, amelyek a jelek
szerint nem a standard modell által leírt anyagra utalnak. Sok minden
van még, amit nem ismerünk.

70 Túlzásnak tartom az afféle kijelentéseket, hogy a Higgs-bozon

„magyarázatot ad” a tömegre. A Higgs-bozon semmit sem magyaráz
meg a tömeg eredetéről. A kérdés technikai természetű: a standard
modell bizonyos szimmetriákra épül, s ezek a szimmetriák, úgy tűnt,
csak tömeg nélküli részecskéket engednek meg. Higgs és mások
azonban észrevették, hogy a részecskéknek lehetnek szimmetriáik,
egyszersmind tömegük is, ha a tömeg közvetve, a ma Higgs-mezőnek
 nevezett mezővel való kölcsönhatás révén jelenik meg.

71 A fázistér – vagyis egy rendszer lehetséges állapotainak véges

tartománya – végtelen számban tartalmaz klasszikusan
megkülönböztethető állapotokat, de mindig véges számú, egymásra
ortogonális kvantumállapotnak felel meg. Ezt a számot a tartomány
térfogata határozza meg: a térfogat és a Planck-állandó hányadosa, a
szabadságfokok számának megfelelő hatványra emelve. Ez az eredmény
teljesen általános.

72 Lucretius (Titus Lucretius Carus): A természetről / De rerum natura,

II/219, id. kiad., 52.

73 Vagy „Feynman-féle útintegrálnak”. Az A-ból a B-be jutás

valószínűsége egy integrál értékének abszolút értéke; az integrál kiterjed
az összes pályára, az integráljel mögötti függvény az exponenciális
függvény, amelynek argumentuma a pályához tartozó klasszikus hatás a
képzetes egységgel megszorozva és a Planck-állandóval elosztva.

74 A kvantummechanikának ezt a relációs értelmezését behatóan tárgyalja

a „Relational quantum mechanics” (Relációs kvantummechanika)
címszóban a The Stanford Encyclopedia of Philosophy online
enciklopédia; [Külső hivatkozás]; lásd még Carlo Rovelli: „Relational
quantum mechanics.”, International Journal of Theoretical Physics, 35,
1637., 1996., [Külső hivatkozás].

75 A dobozba szerelt szerkezet egy pillanatra kinyitja a jobb oldalon látható

kis ablakot, és egy pontosan meghatározott pillanatban kienged egy
fotont. A doboz súlyát megmérve következtethetünk a kiszökött foton
energiájára. Einstein azt remélte, hogy ezzel szorult helyzetbe hozhatja a
 kvantummechanikát, hiszen az azt adja előrejelzésül, hogy az idő és az
energia nem lehet egyszerre meghatározott. Bohr erre – hibásan – azt
válaszolta, hogy ebből Einstein általános relativitáselmélete ad kiutat, és
Einstein – szintén hibásan – elfogadta Bohr magyarázatát. Ma már
világos a helyes válasz, ha azt Bohrnak nem sikerült is megtalálnia: az
elszökő foton helyzete és a doboz súlya akkor sem válik függetlenné
egymástól (azaz „korrelál”), ha a foton már eltávolodott a doboztól.

76 Bas C. van Fraassen: „Rovelli’s world” (Rovelli világa). Foundations of

Physics, 40, 2010, 390–417.; Michel Bitbol: Physical Relations or
Functional Relations? A Non-metaphysical Construal of Rovelli’s
Relational Quantum Mechanics (Fizikai vagy funkcionális relációk?
Rovelli relációs kvantummechanikájának nem metafizikai
konstruktuma). Philosophy of Science Archives, 2007, [Külső
hivatkozás]; Mauro Dorato: Rovelli’s Relational Quantum Mechanics,
Monism and Quantum Becoming (Rovelli relációs kvantummechanikája,
monizmus és a kvantumnyerés). Philosophy of Science Archives, 2013,
[Külső hivatkozás], valamint Mauro Dorato: Che cos’è il tempo?
Einstein, Gödel e l’esperienza comune (Mi az idő? Einstein, Gödel és a
közös tapasztalat). Carocci, Róma, 2013.

77 A Niels Bohr és Leon Rosenfeld által a mezők mérhetőségéről írott

munka a Dán Tudományos Akadémiai Társaság (Det Kongelige Danske
Videnskabernes Selskabs) matematikai–fizikai közlönyének
(Matematiks-fysiske meddelelser) 12. számában jelent meg, 1933-ban.

78 A vonás a Planck-állandót jelölő h-n csak arra utal, hogy Planck-

állandót 2π-vel osztani kell, ez az elméleti fizikusok kissé felesleges, de
nagyon jellemző írásmódja: a h-n „jól fest” az a vonás.
79 Lásd Бронштейн, Матвей Петрович (Bronstejn, Matvej Petrovics):
„Квантование гравитационных волн”. Журнал экспериментальной
и теоретической физики („A gravitációs hullámok kvantálása”. A
kísérleti és elméleti fizika folyóirata), 1936/6, 195–236.

80 Gorelik, Gennady – Frenkel, Victor: Matvei Petrovich Bronstein and

Soviet Theoretical Physics in the Thirties (Matvej Petrovics Bronstejn és
a szovjet elméleti fizika a harmincas években). Birkhäuser Verlag,
Boston, 1994. Az orosz eredeti: Горелик, Геннадий Ефимович –
Френкель, Виктор Яковлевич: Матвей Петрович Бронштейн.
Наука, Москва, 1990. Hozzáférhető az interneten: [Külső hivatkozás].
Bronstejn volt egyébként Trockij eredeti neve is.

81 Petrarca Erano i capei d’oro… / Arany haja szétszóródott a szélben…

kezdetű, LX. szonettjének egy sora. „A nap leánya volt, mennyei
szellem: / s hiába, hogy mindez talán mulandó, / vérzik a seb, bár nem
feszül az íj már.” (Sárközi György ford.)

82 Ha hallani szeretnénk ezt a metaforát az ő szavaival, a hanganyagot

megtaláljuk az alábbi weboldalon: [Külső hivatkozás].

83 Az esetet Bryce DeWitt idézi fel: [Külső hivatkozás].

84 DeWitt az általános relativitáselmélet Hamilton–Jacobi-egyenletében

(azt nem sokkal korábban Peres állította fel) differenciáloperátorokat ír a
differenciálhányadosok helyébe, ugyanazt teszi tehát, amit Schrödinger
a maga első munkájában: a részecskét leíró Hamilton–Jacobi-
egyenletben cserélte differenciáloperátorokra a
differenciálhányadosokat.
85 Vagy „Einstein–Schrödinger-egyenletnek”.

86 A hurok-kvantumgravitáció ismertebb alternatívája a húrelmélet; abban

nem a téridő kvantumszerkezetének kutatása a fő cél, hanem az összes
mezőre érvényes egységesített elmélet megalkotása – lehet azonban,
hogy ehhez mostani tudásunk nem elegendő.

87 A térfogat-operátorra felírt sajátérték-egyenletből.

88 Emiatt a gravitáció kvantumállapotait |jl, vn> adja meg, ahol n a

csomókra utal, l pedig a gráf éleire (a linkekre).

89 A számítás eredménye meglehetősen egyszerű. Meg is mutatom, hogy

látni lehessen, hogyan működnek a Dirac-spektrumok. Az A terület
lehetséges értékeit az alábbi képlet adja meg:

j itt „félegész” szám, vagyis egy egész szám vagy egy egész szám fele,
azaz 0, ½, 1, 3/2, 2, 5/2, 3…
A a két térszemcsét elválasztó felület területe. A 8-as egy szám, nincs
benne semmi különös. A π az iskolából jól ismert görög pi: a kör
kerületének és átmérőjének arányszáma; ez az állandó – nem tudom,
miért – lépten-nyomon előkerül a fizikában. LP a Planck-hosszúság:
ebben a parányi méretben zajlanak a kvantumgravitáció eseményei. Lp2
az LP négyzete, annak a (nagyon-nagyon kicsi) négyzetnek a területe,
amelynek az oldalhossza megegyezik a Planck-hosszúsággal. A 8πLp2
tehát csupán egy „kis” terület: egy kis négyzet területe, amelynek oldala
a centiméter egymilliárdod részének egymilliárdod része, sőt annak
egymilliárdod része, annak meg még egymilliomod része (nagyjából 10–
66 cm2). A képlet legérdekesebb része a négyzetgyök, és az, ami alatta
 van. Itt az a lényeg, hogy j félegész szám, vagyis csak ½ többszöröse
lehet. A négyzetgyök minden ilyen számhoz hozzárendeli a
négyzetgyökös értéket; azokat (közelítő értékkel) a 6.1. táblázat
tartalmazza.

6.1. táblázat Spin és a felület megfelelő értéke a minimális felület egységében

66

j
1/2 0,8
1 1,4
3/2 1,9
2 2,4
5/2 2,9
3 3,4
– –

Ha megszorozzuk a táblázatban a jobb oldali oszlopban álló számokat a

8πLp2 területtel, megkapjuk az elválasztó felület területének lehetséges
értékeit. Ezek a sajátságos értékek hasonlítanak az atombeli elektronpályák
vizsgálatában felmerülő értékekhez – a kvantummechanika ott is csak
bizonyos pályákat enged meg. A lényeg tehát az, hogy nincsenek más
területértékek, csak azok, amelyek ebből az egyenletből kiadódnak. Nincs
olyan felület, amelynek a 8πLp2 egytized része lenne a területe.

90 Képzeljük el, milyen értelmetlen összevisszaságnak tűnhetnének

Arisztotelész vagy Platón gondolatai, ha csak a mások írásaiba foglalt
 kommentárokból ismerhetnénk őket, és nem élvezhetnénk az eredeti
művek világosságát és összetettségét!

91 A fotonok állapotának kvantumszáma a Fock-térben az impulzus, a

helyzet Fourier-transzformáltja.

92 A szemcsés tér geometriájához tartozó operátor a gravitációs

kapcsolatok holonómiája, vagy fizikai megfogalmazásban: az általános
relativitáselmélet „Wilson-hurka”.

93 A természetről (I/456–57.), id. kiad., 28.

94 A gravitációs potenciál.

95 x(t) = ½at2

96 Különösen úgy, hogy izgatott volt…

97 A spinhab csúcsainak tényleges szerkezete kissé bonyolultabb, mint a

7.2. ábrán, és inkább a 7.4. ábrán látható szerkezethez hasonlít.

98 Ez Feynman-gráf, mert kvantumok története, mint a Feynman-gráfokban

– azzal a különbséggel, hogy nem a térben mozgó kvantumokról van
szó, hanem a tér kvantumairól. A kvantumok kirajzolta gráf nem a
részecske térbeli mozgását jeleníti meg, hanem magát a teret. De a
keletkező kép egyszersmind rács is, olyan, mint a rácsközelítésben, mert
diszkrét téridőnek felel meg, csak az most nem közelítés, hanem a tér kis
léptékben valóságos diszkrét struktúrája.

99 Az első az elmélet Hilbert-terét adja meg, a második az operátorok

algebráját, a harmadik az egy-egy csúcshoz tartozó átmeneti amplitúdó
 nagyságát (olyan csúcshoz tartozót, amilyet a 7.4. ábra mutat).

100 „Az összes különböző elemi részecske visszavezethető egyetlen,

egyetemes szubsztanciára, amelyet nevezhetünk energiának vagy
anyagnak; a különböző elemi részecskék közül elvileg egyiket sem
különböztethetnénk meg a többitől eltérően „még alapvetőbb” elemi
részecskeként. Ez utóbbi nézet pontosan megfelel Anaximandrosz
elméletének, és ami engem illet, meg vagyok győződve róla, hogy a
modern fizikában ez a nézet a helyes.” Werner Heisenberg: Physik und
Philosophie (Fizika és filozófia). Hirzel S. Verlag, Stuttgart, 2007, 90.
Heisenberg írását magyarul lásd a Válogatott tanulmányok c. kötetben,
Gondolat Kiadó, Budapest, 1967, a magyar kiadás azonban az itt idézett
szövegrészt nem tartalmazza.

101 Shakespeare: Szentivánéji álom. Lásd Három dráma. Hamlet,

Szentivánéji álom, Lear király. Magvető, Budapest, 2012, 282.

102 A Vatikán honlapján elolvasható a beszéde: [Külső hivatkozás].

103 Magyarul lásd Simon Singh: A Nagy Bumm. Park Könyvkiadó,

Budapest, 2007.

104 Ez egy interferométer: a két kar lézerei közötti interferenciát használja

arra, hogy a karok legkisebb hosszváltozását is kimutassa.

105 Sirák fia könyve 1.2–8. I. A mondások gyűjteménye. A bölcsesség titka.

Szent István Társulat. [Külső hivatkozás]. Ez a bibliai könyv része a
katolikus Szentírásnak, a legtöbb keleti ortodox egyház Szentírásának és
némelyik zsidó Bibliának is. A lutheránus egyházak olvasásra, áldozásra
és imádságra való könyvként belevették a lekcionáriumba, de a
 Szentírásba nem. A zsidóknál és az anglikán egyházban hasonló a
helyzet.

106 Finom részletkérdés: az információ nem azt méri, hogy mit tudok,
hanem az alternatívák számát. Ha a rulettben a 3-as szám jött ki, akkor a
kapott információ: N = 37, mert 37 szám van. De ha a 3-as nyer a
piroson, akkor az információm nagysága: N = 18, mert 18 piros szám
van. Mennyi információnk van, ha tudjuk, hogy a Karamazov testvérek
közül melyik ölte meg az apjukat? A válasz attól függ, hogy hányan
vannak a Karamazov testvérek.

107 Lásd Görög gondolkodók 2. [A 9.], id. kiad., 54–55. Vesd össze a 6.
jegyzettel.

108 Boltzmann nem használta az információ fogalmát, de munkájának van

ilyen olvasata is.

109 Az entrópia arányos a fázistér térfogatának logaritmusával. Az

arányossági tényező a k Boltzmann-állandó; ez váltja át az
információtartalom mértékegységét (a bitet) az entrópia
mértékegységévé (joule/kelvin).

110 Fázisterének egy véges tartományában.

111 Ennek a két posztulátumnak a részletes megvitatását lásd Carlo Rovelli:

„Relational quantum mechanics” (Relációs kvantummechanika), az
idézett helyen.

112 Arról van szó itt, amit nem egészen szabatosan a „hullámfüggvény
összeomlásának” neveznek.
113 Technikailag ez annyit jelent, hogy egy Boltzmann-féle statisztikai
állapotot egy fázistérbeli függvény ír le: a Hamilton-függvény
exponenciálisa. A Hamilton-függvény teszi, hogy az idő előrehalad. Ha
egy rendszerben nincs definiálva az idő, akkor annak a rendszernek
nincs Hamilton-függvénye. De ha van statisztikai állapot, akkor csak
venni kell annak logaritmusát; az már Hamilton-függvényül,
következésképpen időfogalommal is szolgál.

114 Cicero: Academica priora, id. helyen, II. 23, 73.

115 Diogenész Laertiosz: A filozófiában jeleskedők élete és nézetei tíz

könyvben. Magyarul lásd Görög gondolkodók 2. Démokritosz, A
természetről és a megismerésről, 9. töredék [B 117]. A teljes szöveg:
„Valójában semmit sem tudunk, mert a mélyben van az igazság
[elrejtve].” 61.

116 Aurelius Augustinus: Vallomások. XI/12. Városi István ford. Gondolat,

Budapest, 1987, 356.

117 Dante: Isteni Színjáték. Pokol, 26. ének., id. kiad., 218.

118 Mario Luzi: Dalla torre (A toronyból). Dal fondo delle campagne (A
vidék mélyéről). Einaudi, Torino, 1965, 214.
 LÁBJEGYZETEK
1 Fenséges Lucretius éneke el nem enyészik, / Csak ha a végső nap
semmibe omlik a föld. Gaál László fordítása

2 Lucretius hexameterekben írta tankölteményét, a magyar versfordítás

helyesírása helyenként az időmértékes verselés miatt tér el a
megszokottól.

3 Nádasdy Ádám fordítása

4 Szabó Lőrinc fordítása

5 Valljuk meg, hogy időt nem is érzékelhet az ember / Másképp, csak

mozgás révén, sohasem nyugalomban. Tóth Béla fordítása

6 Nádasdy Ádám fordítása

7 Nádasdy Ádám fordítása

 IRODALOM, MEGJEGYZÉSEKKEL

ALFIERI, VITTORIO ENZO: Lucrezio (Lucretius). Le Monnier, Firenze 1929.

Lucretius tankölteményének, valamint a költő személyiségének
romantikus elemzése. Ez utóbbi rekonstrukció magával ragadó, de talán
kevéssé meggyőző, bár a költői érzékenysége bámulatos. Érdekes,
mennyire másképpen értelmezi Lucretiust Piergiorgio Odifreddi (lásd
később).
ANDOLFO, MATTEO (szerk.): Atomisti antichi. Testimonianze e frammenti
(Ókori atomisták. Kommentárok és töredékek). Bompaini, Milánó, 2001.
Megközelítően teljes gyűjtemény, amelynek alapján képet alkothatunk
arról, ami az ókori atomista filozófusok gondolataiból ránk maradt.
Együtt adja a görög szövegeket és azok olasz fordítását. Érdekes a
bevezetésben, ahogyan hangsúlyozza a nyelvi metafora jelentőségét.
ARISZTOTELÉSZ: A létrejövés és a pusztulás (De generatione et corruptione).
Bognár László ford. ME BTK Filozófiatörténeti Tanszék/Lestár Kiadó,
Miskolc–Budapest, 2006.
Arisztotelész egyik alapszövege; képet alkothatunk belőle Démokritosz
gondolkodásáról.
BAGGOTT, JIM: The Quantum Story: A History in 40 Moments (A
kvantumsztori. A történet negyven pillanata). Oxford University Press,
Oxford, 2011.
Szép és teljes áttekintés a kvantummechanika fejlődésének legfőbb
szakaszairól egészen napjainkig.
BITBOL,MICHEL: Physical Relations or Functional Relations? A Non-
metaphysical Construal of Rovelli’s Relational Quantum Mechanics
(Fizikai vagy funkcionális relációk? Rovelli relációs
kvantummechanikájának nem-metafizikai konstruktuma). Philosophy of
Science Archives, 2007, [Külső hivatkozás].
A relációs kvantummechanika kanti értelmű magyarázata és értelmezése.
BOJOWALD, MARTIN: Once Before Time: A Whole Story of the Universe (Ami
az ősrobbanás előtt volt. Az univerzum teljes története). Knopf Edition,
New York, 2010.
Közérthető módon írja le a hurok-kvantumgravitáció elméletének
alkalmazását az univerzum születésére. A szerző az elsők között
kezdeményezte ezt az alkalmazást. Ismerteti a Nagy Visszapattanás (Big
Bounce) elméletét, ahogyan az az ősrobbanás előtt megtörténhetett.
CALAPRICE, ALICE : Dear Professor Einstein. Albert Einstein’s Letters to and
from Children (Kedves Einstein professzor! Gyerekek levelei Einsteinnek
és Einstein válaszai). Prometheus Books, New York, 2002.
Élvezetes válogatás Einstein és néhány gyerek levélváltásából.
DÉMOKRITOSZ – Eredeti orosz kiadása: Соломон Яковлевич Лурье:
Демокрит. Тексты. Перевод. Исследования. (Szolomon Jakovlevics
Lurje: Démokritosz. Szövegek. Fordítás. Vizsgálódások.) Наука,
Ленинград, 1970. Angolul: Luria, S.: Democritus. Texts. Translation.
Issues. Original texts of S. Y. Luria: Demokrit, with English translation of
texts and commentary by C. C. W. Taylor. angolul az interneten: [Külső
hivatkozás]
A Démokritosszal kapcsolatos töredékek és kommentárok teljes
gyűjteménye. Olasz kiadásának érdekes bevezetésében (Democrito.
Raccolta dei frammenti. Interpretazione e commentario di S. Luria.
 Bompiani, Milano 2007) Giovanni Reale minden erejével azon van, hogy
gyengítse Démokritosz materializmusát. Végül azt a szovjet cenzúrának
tulajdonítja.
DIELS, HERMANN: Die Fragmente der Vorsokratiker. Weidmann, Berlin, 1903.
[Külső hivatkozás]
A klasszikus alapmű a legrégebbi görög gondolkodók fennmaradt
töredékeivel és a róluk szóló kommentárokkal. Görögül, a szövegek
német fordításával és kommentárokkal.

DORATO, MAURO: Rovelli’s Relational Quantum Mechanics, Monism and

Quantum Becoming (Rovelli relációs kvantummechanikája, monizmus és
a kvantumnyerés). Philosophy of Science Archives, 2013, [Külső
hivatkozás].
Az olasz filozófus a kvantummechanika relációs értelmezését tárgyalja.
DORATO, MAURO: Che cos’è il tempo? Einstein, Gödel e l’esperienza comune
(Mi az idő? Einstein, Gödel és a közös tapasztalat). Carocci, Róma, 2013.
Pontos és átfogó tárgyalása a speciális relativitáselméletnek, valamint
annak, hogyan módosította Einstein az idő fogalmát.
FANO, VINCENZO: I paradossi di Zenone (Zénón apóriái). Carocci, Róma,
2012.
Szép könyv; hangsúlyozza a Zénón-apóriákban felvetett paradoxonok
aktualitását.
FARMELO, GRAHAM: The Strangest Man: the Hidden Life of Paul Dirac (A
legkülönösebb ember: Paul Dirac titkos élete). Basic Books, New York,
2009; Faber and Faber Ltd, London, 2009.
Terjedelmes, de olvasmányos könyv az Einstein utáni legnagyobb,
zavarba ejtő jellemű fizikus életéről.
FEYNMAN, RICHARD P., ROBERT B. LEIGHTON és MATTHEW SANDS: A Feynman-
előadások fizikából I. köt., A modern természettudomány alapjai, a
mechanika törvényei, relativisztikus mechanika, forgó- és rezgőmozgás.
Typotex Kiadó, Budapest, 2018; A Feynman-előadások fizikából II. köt.,
Typotex Kiadó, Budapest, 2019.
Alapvető fizikai kézikönyv a legnagyobb amerikai fizikus előadásai
alapján. Briliáns, eredeti, eleven, nagyon intelligens. Kötelező olvasmány
minden fizika szakos hallgatónak, akit valóban érdekel ez a tudomány:
mindig legyen a keze ügyében!
FÖLSING, ALBRECHT: Albert Einstein: A Biography (Albert Einstein. Életrajz).
Penguin, New York, 1998.
Einstein életének részletes és átfogó bemutatása.
FRAASSEN, BAS C. VAN: „Rovelli’s world” (Rovelli világa). Foundations of
Physics, 40, 2010, 390–417.
Az egyik legnagyobb élő analitikus filozófus tárgyalja a relációs
kvantummechanikát.
GORELIK, GENNADY, FRENKEL, VICTOR: Matvei Petrovich Bronstein and Soviet
Theoretical Physics in the Thirties (Matvej Petrovics Bronstejn és a
szovjet elméleti fizika a harmincas években). Birkhäuser Verlag, Boston
1994.
Az orosz eredeti (Горелик, Геннадий Ефимович – Френкель, Виктор
Яковлевич: Матвей Петрович Бронштейн. Наука, Москва, 1990)
hozzáférhető az interneten:
[Külső hivatkozás]
Történeti tanulmány Bronstejnről, a fiatal szovjet elméleti fizikusról, a
kvantumgravitáció kutatásának kezdeményezőjéről, akit Sztálin
titkosrendőrsége kivégzett.
GREENBLATT, STEPHEN: The Swerve: How the World Became Modern (A
kitérő. Hogyan vált a világ modernné?). W. W. Norton, New York 2011.
A könyv rekonstruálja, hogyan befolyásolta Lucretius tankölteményének
megtalálása a modern világ megszületését.
HEISENBERG, WERNER: Physik und Philosophie. Hirzel S. Verlag, Stuttgart,
2007, 90. Magyarul lásd „Fizika és filozófia”. Válogatott tanulmányok.
Gondolat, Budapest, 1967. Heisenberg Das Naturbild der heutigen Physik
(A mai fizika természetképe) és Physik und Philosphie (Fizika és
filozófia) c. munkáiból.
A kvantummechanika igazi felfedezője a tudományfilozófia általános
problémáiról elmélkedik.
KUMAR, MANJIT: Quantum: Einstein, Bohr, and the Great Debate about the
Nature of Reality (Kvantum: Einstein, Bohr és a nagy vita a valóság
természetéről). Icon Books, London, W. W. Norton & Company, New
York, 2008.
Szépen megírt, közérthető, egyszersmind részletes ismertetés a
kvantummechanika születéséről, legfőképp azonban a Bohr és Einstein
között zajló, hosszú párbeszédről: mi az új elmélet értelme.

LUCRETIUS (TITUS LUCRETIUS CARUS): A természetről / De rerum natura.

Fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Tóth Béla. Kossuth Kiadó,
Budapest, 1997.
Rendkívül fontos szöveg: eljuttatta hozzánk az ókori atomizmus
gondolatait és szellemét.
MARTINI, STEFANO: Democrito: filosofo della natura o filosofo dell’uomo?
(Démokritosz: természet- vagy emberfilozófus?) Armando, Róma, 2002.
Iskolásoknak szánt szöveg, amely rávilágít Démokritosz kettős arcára: a
természettudósra és az ember természetéről gondolkodó filozófusra.
NEWTON, ISAAC, SIR: De mundi systemate (On the System of the World), a
Philosophiae Naturalis Principia Mathematica (A természetfilozófia
matematikai alapjai) harmadik könyve. Egyik legújabb kiadása:
CreateSpace Independent Publishing Platform, Scotts Valley, Kalifornia,
2016. Magyarul lásd „A világ rendszeréről”. Válogatott írásai. Fehér
Márta ford. Typotex, Budapest, 2003.
Newton kevésbé ismert könyve; ebben sokkal közérthetőbben mutatja be
az egyetemes gravitáció elméletét, mint nagy értekezésében, a
Principiában.
ODIFREDDI, PIERGIORGIO: Come stanno le cose. Il mio Lucrezio, la mia Venere
(Hogyan is állnak a dolgok? Az én Lucretiusom, az én Venusom).
Rizzoli, Milánó, 2013.
Lucretius tankölteményének kommentárokkal gazdagon ellátott, szép
fordítása; a magyarázatok kiemelik tudományos jelentőségét és
modernségét. Ideális könyv az iskolákban. Érdekes, hogy Alfieri
olvasatától (lásd korábban) homlokegyenest eltérően értelmezi Lucretiust.
P LATÓN : Phaidón. Platón összes művei, Első kötet. Kerényi Grácia ford.
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984.
A legrégebbi fennmaradt szöveg arról, hogy a Föld szférikus szerkezetű.

ROVELLI, CARLO: „Relational quantum mechanics” (Relációs

kvantummechanika). International Journal of Theoretical Physics, 35,
1637, 1996, [Külső hivatkozás].
Eredeti cikk; bevezetés a kvantummechanika relációs értelmezésébe.
ROVELLI, CARLO: Che cos’è il tempo? Che cos’è lo spazio? (Mi az idő? Mi a
tér?) Di Renzo, Róma, 2000.
Egy hosszú interjú írott változata; felvázolom benne pályafutásom
személyes és tudományos vonatkozásait, és röviden bemutatom néhány
 gondolat születését (jelen könyvben sokkal részletesebben kifejtem őket).
ROVELLI, CARLO: „Relational quantum mechanics” (Relációs
kvantummechanika). The Stanford Encyclopedia of Philosophy,
[Külső hivatkozás].
A kvantummechanika relációs értelmezésének összefoglalása egy
enciklopédia stílusában.
ROVELLI, CARLO: Quantum Gravity (Kvantumgravitáció). Cambridge
University Press, Cambridge, 2004.
A kvantumgravitáció szakmai kézikönyve. Semmiképp sem ajánlott
azoknak, akiknek nincs fizikai előképzettségük.
ROVELLI, CARLO: „Quantum Gravity” (Kvantumgravitáció). Lásd Butterfield,
Jeremy, Earman, John (szerk.): Handbook of the Philosophy of Science,
Philosophy of Physics (A tudományfilozófia kézikönyve. A fizika
filozófiája). Lásd Elsevier/North-Holland, Amszterdam, 2007, 1287–
1330.
Terjedelmes cikk, filozófusoknak szánva: részletesen tárgyalja a
kvantumgravitáció elméletének pillanatnyi állapotát, megoldatlan
problémáit, valamint a kérdés különféle megközelítéseit.

ROVELLI, CARLO: Che cos’è la scienza. La rivoluzione di Anassimandro (Mi a

tudomány? Anaximandrosz forradalma). Mondadori, Milánó, 2012.
z a könyv mindenekelőtt annak az embernek a gondolkodását
rekonstruálja, aki bizonyos értelemben az emberiség első tudósa volt, a
legnagyobbak egyike: Anaximandrosz. Áttekinti azt a felmérhetetlen
hatást is, amelyet a tudományos gondolkodás további fejlődésére
gyakorolt. Áttekinti továbbá a tudományos gondolkodás születését és
természetét: mi jellemzi, mi különbözteti meg a vallásos gondolkodástól,
hol húzódnak a határai és miben rejlik az ereje?
SMOLIN, LEE: The Life of the Cosmos (A kozmosz élete). Oxford University
Press, New York, 1997.
Szépen megírt, közérthető könyv; Smolin elmondja benne, mit gondol a
fizikáról és a kozmológiáról.
SMOLIN, LEE: Three Roads to Quantum Gravity (Három út a
kvantumgravitációhoz). Basic Books, New York, 2002.
A kvantumelmélet relativitásáról és annak nyitott kérdéseiről.
 TARTALOM

A szerző megjegyzése
Előszó

Első rész
GYÖKEREK

1. SZEMCSÉK
Van-e az oszthatóságnak határa?
A dolgok természete

2. A KLASSZIKUSOK
Isaac és a kis hold

Michael: a mezők és a fény

Második rész
A FORRADALOM KEZDETE

3. ALBERT
A kiterjesztett jelen
A legszebb valamennyi elmélet közül
 Matematika vagy fizika?
A kozmosz

4. A KVANTUMOK
Albert, megint
Niels, Werner és Paul
A mezők és a részecskék: egy és ugyanaz a dolog

Kvantumok 1: az információ véges

Kvantumok 2: indeterminizmus
Kvantumok 3: a valóság – viszony
De tényleg értjük?

Harmadik rész
KVANTUMTÉR ÉS A RELÁCIÓS IDŐ

5. A TÉRIDŐ KVANTUMTERMÉSZETŰ

Matvej
John
Az első lépések a hurokelmélet felé

6. TÉRKVANTUMOK
Térfogat- és területspektrumok
Tératomok
 Spinhálók

7. AZ IDŐ NEM LÉTEZIK

Az idő nem az, aminek gondoljuk
A csillár és a pulzus
Téridőszusi
Spinhabok

Miből áll a világ?

Negyedik rész
TÚL TÉREN ÉS IDŐN

8. AZ ŐSROBBANÁSON TÚL
A mester
Kvantumkozmológia

9. EMPIRIKUS MEGERŐSÍTÉSEK?

A természet jelzései
Ablak a kvantumgravitációra

10. KVANTUM-FEKETELYUKAK

11. A VÉGTELEN VÉGE

12. INFORMÁCIÓ
 Termikus idő
Valóság és információ

13. A REJTÉLY

Jegyzetek
Irodalom, megjegyzésekkel
 Park Könyvkiadó

www.parkkiado.hu
www.facebook.com/parkkonyvkiado

Forgalmazza
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

Felhasznált betűtípus
Noto Serif – Apache License 2.0
Montserrat – SIL Open Font License 1.1