NNCL706-3E6v2.

Edgar Rice Burroughs

TARZAN
ÉS AZ ÖRÖK ÉLET
 A mű eredeti címe:

TARZAN'S QUEST

Fordította:
Kádár Tamás
© 1993 Edgar Rice Burroughs, Inc.

A borítót és az illusztrációkat készítette:

Sarlós Endre

© 1993 Edgar Rice Burroughs, Inc.

TARZAN'S QUEST
Copyright ©1935, 1936 Edgar Rice Burroughs, Inc,
All Rights Reserved
Tartalom

1. Sborov hercegnő..................................................................................7
2. Hang a viharban..................................................................................14
3. Üzemanyag nélkül...............................................................................21
4. Udalo kraaljában.................................................................................30
5. “Jön az oroszlán”.................................................................................39
6. A halálos ítélet.....................................................................................49
7. A vidám társaság..................................................................................54
8. Ydeni, a kavuru...................................................................................63
9. Sita, a leopárd......................................................................................73
10. Emberrablás.......................................................................................84
11. “Hetvenmillió dollár”........................................................................93
12. Gyilkosság az éjszakában..................................................................103
13. Árulás................................................................................................114
14. A feledékeny Nkima..........................................................................123
15. Egy ruhafoszlány...............................................................................131
16. Az üzenet...........................................................................................144
17. A kígyó..............................................................................................153
18. Egy papírcetli....................................................................................165
19. Gyűlölet és kéjvágy...........................................................................169
20. Nkima játszik.....................................................................................182
21. Már csak ketten.................................................................................188
22. Numa elől menekülve........................................................................196
23. A fogoly.............................................................................................203
24. Le a sötétségbe..................................................................................209
25. Vereség..............................................................................................216
26. Tarzan becserkészi Brownt................................................................221
27. Őrültek és leopárdok.........................................................................233
28. Kavandavanda...................................................................................243
29. Miféle végzet?...................................................................................255
30. “A halottak repülnek!”......................................................................267
31. A bűn ára............................................................................................275
 1.
Sborov hercegnő

– Drága Jane, te mindenkit ismersz.

– Nem egészen, Hazel, de az ember mindenkivel találkozhat a
Savoyban.
– Ki az a nő, jobbra a második asztalnál, aki olyan kedvesen beszélt?
Valahogy nagyon ismerős… biztos találkoztam már vele.
– Valószínűleg. Nem emlékszel Kitty Krause-ra?
– Tényleg, már eszembe jutott! De ő az idősebbek társaságában forgott.
– Úgy van. Kitty egy generációval előttünk jár, de szereti elfelejteni és
másokkal is elfelejtetni.
– Nézzük csak… ugye Peters, a gyapotkirály volt a férje?
– Igen, és annyi milliót hagyott hátra, hogy Kitty meg sem tudja
számolni az ujjain. Így aztán szegény asszonynak fogalma sincs róla,
mennyire gazdag.
– Az ott mellette a fia?
– Jaj, drágám! Az a legfrissebb férje.
– A férje?! De hát Kitty akár az a…
– Igen, persze. De tudod, a férfi egy herceg, és Kitty mindig is erősen…
hát… ööö… ambiciózus volt.
Igen, már emlékszem. Kapaszkodó típus. Már eddig is magasra jutott a
millióival a régimódi, arisztokratikus Baltimore-ban.
– De borzasztóan jó lélek, Hazel! Teljesen oda vagyok érte. Nincs
olyan, amit meg ne tenne a barátaiért, és a butuska külső arany szívet takar.
– És a mamájához is kedves! Esküszöm, ha engem egyszer valaki
jószívűnek nevez, én…
– Csitt, Hazel! Jön.
Az idősebb hölgy, nyomában férjével, lecsapott rájuk. – Jane, drágám –
szólt –, annyira örülök, hogy látlak.
– Én is örülök, Kitty. Ugye emlékszel Hazel Strong-ra?
– Csak nem a baltimore-i Strong családból? Ó, drágám! Hát ez…
csodálatos! Engedjétek meg, hogy bemutassam a férjemet, Sborov
herceget. Alexis, ők a legeslegjobb barátaim, Lady Greystoke és Miss
Strong.
– Azaz már Lady Tennington, Kitty – helyesbített Jane.
– Ó, hát ez pompás! Lady Greystoke és Lady Tennington, Alexis
drágám.
– El vagyok ragadtatva – mormolta a fiatalember. A szája mosolygott,
de sötét szeme kérdőn és kíváncsian siklott végig Jane, azaz Lady
Greystoke gyönyörű arcán.
– Nem csatlakoztok hozzánk? – kérdezte az utóbbi hölgy. – Foglaljatok
helyet. Már az idejét sem tudom, Kitty, mikor beszélgettünk utoljára.
– Ó, köszönjük… annyira szeretnék… akarom mondani, talán…
köszönöm. Alexis drágám… te pedig ülj oda.
– Legalább egy éve nem hallottam rólatok, kivéve, amit az újságokban
olvastam – jegyezte meg Jane.
Akkor meglehetősen sokat tudhat róla, merre jártunk – mondta Sborov
némi iróniával.
– Így igaz… vagyis… már egy könyvre való újságkivágásunk van.
Némelyik elég ijesztő.
– De mind megtartották – szólt közbe a herceg.
– Nos, hát – mondta sietve Sborov hercegné –, egyszóval, azt hiszem, a
hírnévnek és pozíciónak ára van. De ezek az újságírók borzalmasan tudnak
viselkedni.
– És hol jártatok? – érdeklődött Jane. – Otthon? Biztos vagyok benne,
hogy legalább egy éve nem voltatok Londonban.
– Nem, az egész évet a kontinensen töltöttük. Remekül éreztük
magunkat, ugye, Alexis drágám? Párizsban ismerkedtünk meg, tavaly
tavasszal, és ez a kedves, kedves Alexis azonnal levett a lábamról.
Egyszerűen nem tudta volna elviselni, ha nemet mondok, ugye drágám?
– Hogy tudtam volna, édes?
– Hát nem aranyos? Hamarosan összeházasodtunk, és azóta utazgatunk.
– Gondolom, most letelepedtek – vetette fel Jane.
– Ó, nem, drágám. Sosem találod ki, mi a tervünk. Afrikába megyünk!
– Afrika?! Milyen érdekes – szólalt meg Hazel. – Afrika! Micsoda
emlékeket ébreszt!
– Már járt ott, Lady Tennington? – kérdezte a herceg.
– A szívemben… Láttam kannibálokat, elefántokat, oroszlánokat…
mindent.
– Ó, milyen csodálatos… úgy értem, izgalmas. És azt hiszem, Jane
mindent tud Afrikáról.
– Nem mindent, Kitty.
– De épp eleget – szögezte le Hazel.
Nemsokára én is odautazom – mondta Jane. – Tudja – tette hozzá
Sborov herceg felé fordulva –, Lord Greystoke sok időt tölt Afrikában.
Úgy tervezem, hogy csatlakozom hozzá. Már le is foglaltam a helyem.
– Ó, milyen csodálatos – kiáltott föl a hercegnő. – Akkor mindannyian
együtt mehetünk.
– Pompás ötlet, drágám – szólt a herceg ragyogó arccal.
– Pompás lenne – mondta Jane –, de én Közép-Afrikába megyek, és ti
nyilván…
– Ó, drágám, mi is.
– De Kitty, neked fogalmad sincs, miről beszélsz. Egyáltalán nem
élveznéd a dolgot. Semmi luxus, semmi kényelem, csak por, bogarak,
büdös bennszülöttek és mindenféle vadállat.
– Ugyan, drágám. Pontosan tudom, miről beszélek. Elmondjam a
titkunkat Lady Greystoke-nak, kedvesem?
A herceg vállat vont. – Miért ne? Nem valószínű, hogy különösebben
érdekelné.
– Talán egy napon majd érdekelni fogja. Egyszer mindannyian
megöregszünk, drágám.
– Hihetetlen elképzelni, hogy… – mormolta maga elé Alexis.
– Mit mondasz, drágám? – szakította félbe a felesége.
– Csak azt, hogy Lady Greystoke talán hihetetlennek találja a
történetünket.
– Most már tudni akarom, miről van szó – mondta Jane. – Fölkeltettétek
a kíváncsiságomat.
– Úgy van, hallani akarjuk! – csatlakozott Hazel.
– Nos, drágáim, ez történt. Az elmúlt évben sokat utaztunk, és
csodálatosnak találtuk a repülést. Olyannyira, hogy a múlt héten Párizsban
vettem egy repülőgépet. Azzal jöttünk Londonba. No de a pilótánkról
akartam mesélni. Ő amerikai, és fantasztikus kalandjai voltak.
– Azt hiszem, Amerikában garázdának hívják az ilyeneket – mondta
Alexis.
– Úgy érted, gengszternek, drágám – javította ki a hercegnő.
– Vagy gazfickónak – vetette fel Hazel.
– Akárhogy nevezik, nem kedvelem a fickót – jelentette ki Alexis.
– De azt el kell ismerned, hogy remek pilóta. Vagyis kész csoda, és
többször járt Afrikában, ahol ijesztő dolgokon ment keresztül.
– Utolsó útján nyomára bukkant egy varázslónak, aki tudja a
megfiatalodás és a hosszú élet titkát. Találkozott egy férfival, aki tudta, hol
él az öreg, de egyiküknek sem volt elég pénze, hogy expedíciót szervezzen
a felkutatására. Azt mondja, attól a csodaszertől mindenki olyan fiatal lesz,
amilyen akar, és örökre olyan marad. Ó, hát nem csodálatos?
 – Szerintem az az alak egy csirkefogó – mondta Alexis. – Rávette a
feleségemet, hogy finanszírozza az expedíciót, és amikor ott leszünk az
őserdő közepén, valószínűleg elvágja a torkunkat és elveszi az
ékszereinket.
– Ó, drágám, biztos vagyok benne, hogy tévedsz. Brown nagyon
hűséges.
– Lehet, de akkor sem értem, miért akarsz magaddal cipelni Afrikába, a
bogarak közé, abba a koszba! Továbbá az oroszlánokat sem szeretem.
Jane elnevette magát. – Akár egy évet is eltölthet Afrikában anélkül,
hogy egyetlen oroszlánnal is találkozna. A bogarakhoz és a koszhoz meg
hamar hozzászokik.
– Azért a Savoyt jobban szeretem – fintorgott Sborov herceg.
– Ugye velünk jössz, drágám? – erősködött Kitty.
– Hát – habozott Jane –, nem is tudom. Először is fogalmam sincs, hova
mentek pontosan.
– Egyenesen Nairobiba repülünk, és ott szedjük össze a felszerelést. És
akárhová megy az ember Afrikában, mindenképpen útba kell ejtenie
Nairobit.
Jane elmosolyodott. – Hát véletlenül én is épp oda készülök, mert ott
vár rám Lord Greystoke.
– Akkor ezt megbeszéltük. Hát nem csodálatos?
– Szinte én is kedvet kaptam – mondta Hazel.
– Boldoggá tennél minket, ha velünk tartanál, drágám – lelkendezett
Sborov hercegnő. – Tudod, a gép hat személyes. Mi négyen, a pilóta és a
szobalányom, az pont hat.
– És az én szolgám? – kérdezte a herceg.
– Ó, drágám, Afrikában nem lesz rá szükséged. Majd fölfogadunk egy
kis bennszülöttet, aki főz rád, mossa a ruháid és cipeli a fegyvered. Mindig
így van az afrikai történetekben.
– Természetesen ez nagyon kedves tőled – mondta Hazel –, de sajnos
nem mehetek Szombaton indulunk Amerikába Bunnyval.
– Ugye azért te velünk tartasz, Jane drágám?
– Nagyon szeretnék Kitty, ha időben elkészülök. Mikor indultok?
– Jövő hétre terveztük de persze, ha…
– Ó, igen, azt hiszem, addigra mindent el tudok intézni.
– Akkor ezt megbeszéltük drágám. Milyen csoda… Jövő szerdán
indulunk a Croydon repülőtérről.
– Még ma táviratozok Lord Greystoke-nak. Pénteken pedig
búcsúvacsorát tartok Lord és Lady Tennington elutazása alkalmából, ahol
neked és Sborov hercegnek is ott kell lennie.

2.
Hang a viharban

A dzsungel ura fölébredt az őserdő egyik fa-patriarchájának ágai közé

épített, levelekkel fedett, egyszerű fekhelyéről. Kényelmesen kinyújtóztatta
tagjait. A reggeli nap ferde sugarai a hatalmas lombkoronán áttörve meg-
megcsillantak bronzbarna testén.
Kicsi Nkima összerezzent és fölébredt. Egyetlen kiáltással a
majomember vállára ugrott, és szőrös karjait a nyaka köré fonta.
– Sita! – kiabált a majom. – Rá akart ugrani kicsi Nkimára.
Elmosolyodott a majomember. – Nkima rosszat álmodott – mondta.
A majom körbenézett az ágak között és a földön. Miután látta, hogy
nem fenyegeti veszély, táncolni és fecsegni kezdett. A majomember
azonban hamarosan leintette és fülelt.
– Sita közeledik – mondta. – Erről fúj a szél, de ha Manunak olyan füle
lenne, mint Tarzannak, ő is hallaná.
A majom a szél irányába fordította a fülét és figyelt. – Kicsi Nkima
hallja – mondta. – Lassan jön.
Pillanatokon belül már látták is az aljnövényzetből előhullámzó
sárgásbarna testet.
– Sita nem vadászik – mondta Tarzan. – Jóllakott.
Ily-módon megnyugodva, Nkima sértegetni kezdte a fenevadat. A
nagymacska fölnézett, rájuk vicsorgott, majd továbbment, mivel semmi
dolga nem volt Tarzannal és Nkimával.
Gazdája közelében Nkimából kitört a harci szellem, mint mindig, ha
nem leselkedett rá közvetlen veszély. Az őserdei szitkok özönét szórta örök
ellenségére, és amikor ez nem váltott ki semmilyen hatást Sitából, leugrott
Tarzan válláról, leszakított egy kellemetlen szagú gyümölcsöt, és
“áldozata” után hajította.
Véletlenül pontosan célzott, és fejen találta a leopárdot.
A vadállat dühös morgással fordult meg, és a bosszantóját rejtő fa felé
indult. Nkima rémülten sikoltozva fölsietett a vékonyabb ágak
biztonságába, melyek nem bírták el a ragadozót.
A majomember mosolyogva nézett a menekülő majom után, majd
lepillantott a dühös leopárdra. – Kriga – morogta mély, erős hangon, és a
fenevad válaszolt, majd megfordult, és még mindig morogva eltűnt az
őserdőben.
 A majomember a hatalmas erdő egy távoli szegletéből tért vissza, mely
messze volt saját vadászterületétől.
Különös szóbeszéd jutott a fülébe, amelynek utána akart járni. Az
őserdő ismeretlen mélyéről, ahová csak kevesen merészkednek el és
ahonnan még kevesebben térnek vissza, különös, titokzatos történetek
szálltak emberöltőről emberöltőre, melyek annyira egybeszövődtek a
legendákkal és a törzsek életével, hogy mindenki elkerülhetetlen és
legyőzhetetlen igazságnak tekintette őket. Azonban az utóbbi időben
ijesztően sok fiatal lány tűnt el olyan törzsekből is, melyek távolabb éltek
ettől a titokzatos vidéktől.
De amikor Tarzan ki akarta deríteni az igazságot, szembekerült a
bennszülöttek félelmével és babonáival. Annyira rettegtek a titokzatos,
gonosz erőtől, mely elragadta lányaikat, hogy semmit nem mondtak
Tarzannak, és semmilyen módon nem segítették, hogy tehessen értük
valamit, így aztán a majomember utálkozva a sorsukra hagyta őket.
Végül is, gondolta, miért törődjön velük. A dzsungellakók szemében az
élet nem különösebben értékes áru. Természetes módon adatik és vétetik el
az élőlényektől. Mindenki ugyanolyan természetességgel szeret és gyilkol,
ahogy alszik és álmodik Tarzant mindazonáltal érdekelte a titok.
Úgy tűntek el sorra a kizárólag tizennégy és húsz év közötti lányok,
mint szürke szamár a ködben. Soha többé nem bukkantak a nyomukra.
Sorsuk megoldatlan rejtély maradt.
Most azonban az őserdő ura háttérbe szorította ezzel kapcsolatos
gondolatait, mivel aktív elméje nem tudott sokáig foglalkozni olyan
problémával, amely nem érintette közvetlenül, és amelynél lehetetlennek
tűnt, hogy megtalálja a megoldást.
Könnyedén lendült fáról fára, miközben fejlett érzékei mindenre
figyeltek környezetében. Mivel Sita szélirányban ment tovább, egyre
gyengébb szagából Tarzan tudta, hogy növekszik a köztük lévő távolság –
tehát a nagymacska nem leselkedik rá. Messziről, tompán hallatszott
Numa, az oroszlán ordítása, az őserdő mélyén pedig Tantor, az elefánt
trombitált.
A reggeli levegő, szeretett dzsungelének hangjai és szagai vidámsággal
töltötték el a majomembert. Ha más környezetben nő föl, talán fütyörészett
vagy énekelt volna, esetleg nagyokat rikkant, mint a cowboyok, de a
dzsungel szülöttei nem ilyenek. Ők elrejtik érzelmeiket, és mindig
hangtalanul mozognak, mert így hosszabb lehet veszélyekkel teli életük.
Nkima, időnként gazdája mellett, máskor fölötte ugrándozva, sokkal
hosszabb utat tett meg, mint Tarzan, s ezzel sok energiát veszített,
miközben minden útjába eső állatba belekötött.
Amikor azonban gazdája megállt, és a levegőt szagolgatta, kicsi Nkima
csendesen a bronzbarna vállra kuporodott.
– Emberek – mondta Tarzan.
A kis majom is szimatolni kezdett. – Nkima semmit sem érez – mondta.
– Tarzan sem – felelt a majomember –, de hallja őket. Mi baj van Nkima
hallásával? Csak nem kezd tompulni?
– Most már Nkima is hallja őket. Tarmanganik? – kérdezte.
– Nem – felelt Tarzan. – A tarmanganik más zajt keltenek, nyikorog a
csizmájuk, zörög a túl sok felszerelés. Ezek gomanganik; halkan járnak.
– Öljük meg őket – javasolta Nkima.
A majomember elmosolyodott. – Az őserdő békéje szempontjából nagy
szerencse, hogy nem vagy olyan erős, mint Bolgani, a gorilla. Persze lehet,
hogy akkor nem lennél ilyen vérszomjas.
– Fúj, Bolgani – húzta el a száját megvetően Nkima. – A sűrűben bujkál,
és az első neszre elrohan.
Tarzan irányt változtatott. Jobbra térve nagy kört írt le a fák között, és
egy olyan helyen állapodott meg, ahol Usha, a szél segítségével érezhette
az idegenek szagát.
– Gomanganik – mondta.
– Sok gomangani – kiabált Nkima izgatottan. – Annyian vannak, mint
fákon a levél. Menjünk innen. Megölik kicsi Nkimát és megeszik.
– Nincsenek olyan sokan – felelte Tarzan –, talán annyian, ahány ujj van
a két kezemen. Lehet, hogy vadásznak. Közelebb megyünk.
A majomember hátulról, gyorsan közeledett a feketékhez. Egyre
erősebb lett a szag.
– Jó barátok – jelentette ki. – Vazirik.
Ezután hangtalanul továbbmentek, és hamarosan utolérték a maroknyi
csapatot. Tarzan saját nyelvükön szólította meg őket.
– Muviro, mi vezette gyermekeimet ilyen messzire otthonuktól?
A feketék megálltak, és a fák felé meredtek, ahonnan a hangot hallották.
Bár semmit sem láttak, tudták, ki beszél hozzájuk.
– Ó, bwana, szerencse, hogy találkoztunk – mondta Muviro. – A
gyermekeidnek szükségük van rád.
Tarzan leugrott az ösvényre.
– Bántottak valakit a népemből? – kérdezte a köréje gyűlő harcosoktól.
– Eltűnt Búira, a lányom – felelt Muviro. – Elindult egyedül a folyó
felé, és ekkor látták utoljára.
– Talán Gimla, a krokodil… – vetette fel Tarzan.
 – Nem Gimla volt. Más nők is voltak a folyónál. Búira nem jutott el
odáig. Olyan történeteket hallottunk, bwana, hogy nagyon féltjük
lányainkat. Gonosz és rejtélyes történeteket. Hallottunk a kavurukról is.
Lehet, hogy ők voltak. Utánajárunk.
– Nagyon távol élnek – mondta Tarzan. – Egy olyan törzstől jövök,
amelynek földje állítólag közel van hozzájuk, de mindannyian gyávák.
Nem merték elmondani, hol találom a kavurukat, pedig már
emberemlékezet óta rabolják el a lányaikat.
– Muviro megtalálja őket – mondta elszántan a fekete. – Búira jó lány
volt, nem olyan, mint a többiek. Megtalálom az elrablóit, és megölöm őket.
– És Tarzan, a majomember segít neked. Rábukkantál már a nyomukra?
– Nincs nyomuk – felelt Muviro. – Innen tudjuk, hogy a kavuruk voltak;
sosem hagynak nyomot maguk után.
– Sokan közülünk úgy gondolják, hogy démonok – szólt közbe egy
harcos.
– Akár emberek, akár démonok, megtalálom és megölöm őket –
erősítette meg Muviro.
– Úgy tudom – mondta Tarzan –, hogy a búkénak élnek legközelebb a
kavurukhoz. Tőlük tűnt el a legtöbb lány. Ezért gondolja mindenki, hogy
ők élnek legközelebb a kavurukhoz. Mégsem akartak segíteni. Nagyon
félnek Azért először az ő falujaikat keressük fel. Én gyorsabb vagyok,
úgyhogy előremegyek. Négy, vagy ha semmi nem tart fel, akkor három
pihenővel odaértek. Addig Tarzan esetleg megtudhat még egy-két dolgot.
– Most, hogy a nagy bwana velem tart, felvidult a lelkem – mondta
Muviro –, mert tudom, hogy visszakapom Buirát, és megbűnhődnek az
elrablói.
Tarzan felnézett az égre, és beleszagolt a levegőbe. – Nagy vihar
közeledik, Muviro – mondta. – Onnan jön, ahol Kudu, a nap este
nyugovóra tér. Egyenesen bele kell mennetek a viharba, és ez lassítja majd
a haladást.
– De nem állít meg, bwana.
– Nem – helyeselt Tarzan. – Ushánál, a szélnél és Aránál, a villámlásnál
nagyobb hatalom állíthatja csak meg a vazirikat.
– Usha már el is rejtette felhői mögé Kudu arcát, akit nem láthatnak
gyermekei.
Már tornyosultak a felhők, és messze nyugaton meg-megdördült az ég.
A majomember még mindig az ég felé fordulva nézte a látványt.
– Szörnyű vihar lesz – mondta elgondolkozva. – Nézzétek, milyen
ijedtek a felhők. Rémülten menekülnek a mennydörgés elől, mint egy riadt
bivalycsorda.
Már vadul csapkodta a szél a fák fölső ágait. A dörgés közelebbről
hallatszott. Ahogy az égen egyre több felhő gyülekezett, félhomály borult
az erdőre. Villámlott, borzalmasan megdördült az ég, és szakadni kezdett
az eső. Mintha dézsából öntötték volna, a fák meghajlottak a súly alatt.
Mindezek fölött pedig Usha süvöltött, akár egy eltévelyedett lélek.
A tizenegy ember görnyedten kuporogva várt, hogy a vihar kiélje első
haragját.
Vagy egy félórát vártak, de a vihar csak nem csillapodott. Hirtelen
fölkapta a fejét a majomember és fülelni kezdett, s a következő pillanatban
néhány fekete is kémlelni kezdte az eget.
Mi történt, bwana? – kérdezte ijedten az egyik. – Mi az, ami morog és
vinnyog az égen?
– Úgy hangzik, mint egy repülőgép – felelt Tarzan. De fogalmam sincs, mit keresne
erre egy repülőgép.

3.
Üzemanyag nélkül

Alexis herceg bedugta a fejét a pilótafülkébe. Arca zöldes színben

játszott, és aggodalomról vagy talán félelemről árulkodott.
– Veszélyben vagyunk, Brown? – kérdezte túlkiabálva a motor zúgását.
– Ki tud vinni innen?
– Az isten szerelmére, fogja már be a száját! – förmedt rá a pilóta. –
Gondolja, nincs elég bajom az ostoba kérdései nélkül?
A pilóta mellett ülő férfi döbbenten szólalt meg.
– Csss. Nem beszélhet így őhercegségével, barátom. Ez nagyfokú
tiszteletlenség.
– Baromság – vetette oda Brown.
A herceg visszabotorkált a helyére. Már majdnem tudatára ébredt, hogy
valójában megsértették méltóságában, amikor egy légáramlat meglökte a
gépet, és elvesztette az egyensúlyát, így aztán egy meglehetősen dühös
herceg rogyott vissza ügyetlenül az ülésre.
– Csatold be a biztonsági övet, drágám – intette a hercegnő. –
Bármelyik pillanatban fejreállhatunk. Tényleg, te láttál már ilyen
borzalmas dolgot? Ó, bárcsak soha ne indultunk volna el.
– Egyetértek – morogta Alexis. – Én már eleve nem akartam jönni, és ha
még egyszer szilárd talajt érzek a lábam alatt, az lesz az első dolgom, hogy
kirúgom azt a faragatlan bunkót.
 – Azt hiszem, az adott körülmények között kénytelenek vagyunk elnézni
neki sajátos viselkedését – mondta Jane. – Minden felelősség az ő vállán
nyugszik Iszonyú idegi terhelésnek van kitéve, és mindentől függetlenül el
kell ismernie, hogy eddig csodás pilótának bizonyult.
– Annette, kérem a repülősómat – szólt elhaló hangon Sborov hercegnő.
– El fogok ájulni. Egész biztos.
– Szapristi, micsoda utazás! – sóhajtott fel Sborov. – Ha maga nem
lenne itt, drága Jane, megőrülnék Úgy tűnik, maga az egyetlen olyan tagja
a társaságnak, aki megőrizte a higgadtságát. Ön nem fél?
– Dehogynem. Olyan, mintha egy örökkévalóság óta hánykolódnánk
ebben a viharban, de ha idegeskedünk, attól nem lesz jobb.
– De mit tehetnék ellene? Mit tehet bárki is ellene?
– Nézze meg Tibbst – felelt Jane. – Ő nem ideges. Hideg, mint egy
kőszikla.
– Ugyan! – kiáltott fel Sborov. – Tibbs nem emberi lény. Nem bírom
ezeket az angol inasokat… nincs szívük, nincsenek érzéseik.
– Na, de kedvesem – tiltakozott a hercegnő –, szerintem tökéletes, igazi
urasági inas.
Villámlás hasított a gépet burkoló sötét felhőkbe, majd mennydörgés
harsant. A repülő oldalra billent, és hirtelen zuhanni kezdett. Annette
felsikoltott, Sborov hercegnő elájult. Brown egy perdülés után kihozta a
gépet a zuhanásból és némi erőfeszítéssel egyenesbe állította.
– Fúúú! – sóhajtott.
– Szavamra! – mondta Tibbs.
Sborov hercegnő lelkileg összetörtén hevert az ülésen. Repülősója
leesett, kalapja a szemére csúszott, a haja összekócolódott. Alexis nem
sietett a segítségére.
– Gondoskodjon a hercegnőről, Annette – mondta Jane –, azt hiszem,
szüksége van rá.
Senki nem válaszolt. Jane hátranézett, hogy megtudja, miért hallgat a
lány; ő is elájult.
Jane a fejét csóválta.
– Tibbs – szólt az inasnak –, jöjjön hátra, segítsen a hercegnőn és
Annette-en. Én majd odaülök Brown mellé.
Tibbs óvatosan hátrament az utasfülkébe, Jane pedig előremászott.
– Ez az utolsó igen kellemetlen volt – mondta. – Azt hittem, ezúttal
tényleg végünk. Remekül uralta a gépet, Brown.
– Köszönöm – szólt a férfi. – Könnyebb lenne, ha mind olyanok
lennének, mint maga. A többiektől rámjön a viszketés. Bár Tibbs nem
olyan szörnyű – tette hozzá. – Azt hiszem, túl hülye ahhoz, hogy féljen.
– Ugye komolyan küszködik a géppel, Brown?
– Igen. A többieknek nem akartam megmondani. Bediliztek volna. Túl
sok a rakomány. Megmondtam az idős ladynek, mielőtt fölszálltunk, de
ragaszkodott hozzá, hogy a mosogatón kívül mindent elhozzunk, most meg
nem tudok magasabbra menni. Ezért nem emelkedünk a vihar fölé, és
körözünk ebben a szarban, anélkül, hogy tudnám, hol vagyunk és merre
tartunk. És Afrikában hegyek is vannak, Miss, rohadtul magas hegyek.
– Igen, tudom – felelt Jane. – De valami fogalma csak van arról, hogy
hol járunk, nem? Van iránytűje, és ismeri a sebességünket.
– Így igaz. Van iránytűm és ismerem a sebességünket. De van még
valami, amit jobb, ha a többiek nem tudnak. Az iránytű teljesen
megkergült.
– Úgy érti…?
– Úgy értem, vakon röpködünk össze-vissza ebben a borsópürében.
– Ez nem túl biztató, ugye, Brown?
– Nem mondanám.
– Mit tehetünk?
– Ha eljuthatnánk a poggyásztérbe, kidobhatnánk minden szemetet –
felelt a férfi –, de nem juthatunk el. Ez van.
– És közben bármikor nekiütközhetünk egy hegynek?
– Igen, Miss. Vagy kifogy az üzemanyagunk, és akkor le kell szállnunk,
aminek ugyanaz lehet az eredménye, mintha egy hegynek ütköznénk.
– Nincs más megoldás? – kérdezte a nő. Hangja nyugodt volt, szemében
nem látszott félelem.
– Hát lenne még egy tervem – mondta Brown, és vigyorogva fordult
Jane-hez.
– És mi az, Brown?
– Nos, a csomagokhoz nem férünk hozzá, hogy kidobjuk, de a herceg
legalább hetven kiló. Az is segítene valamit.
Jane elfordult, hogy elrejtse mosolyát, a férfi mégis észrevette.
– Gondoltam, hogy magának is tetszeni fog az ötlet.
– Ezzel nem kellene viccelnünk, Brown – intette Jane.
– Azt hiszem, nem tehetünk róla. Mindkettőnknek ilyen amerikai
humora van.
– Tényleg nagyon kevés az üzemanyag? – terelte másra a szót Jane.
– Nézze – mutatott Brown a műszerfalra. – Körülbelül egy órányira
lehet elég.
– És nincsenek ejtőernyőink.
 – Egy darab se. Egy ilyen utazáson a legtöbb embernek eszébe sem jut,
hogy szükség lehet rá.
Jane megrázta a fejét. – Akkor tényleg elég kellemetlen a helyzet, hm?
De azt hiszem, jobb lesz, ha a többieknek nem szólunk erről. Úgysem
tehetnek semmit.
– Abszolút semmit – helyeselt a férfi fanyar mosollyal –, hacsak nem
akarnak imádkozni.
– Szerintem éppen azt csinálják.
– Mit akar tenni? Addig cirkál, amíg ki nem fogy az üzemanyag?
– Természetesen nem. Ha félórán belül nem találok egy nyílást a felhők
között, meg kell próbálnom a felhők alá kerülni. Ha nem hegyek fölött
repülünk, akkor könnyű lesz. Csak a hegyektől tartok. Azután keresek egy
leszállásra alkalmas helyet. De még reménykedem benne, hogy találok
nyílást. Először lenézek.
– Jane! Jane! – szólt ki egy elhaló hang a kabinból. – Jaj, drágám, hol
vagyunk? Vagyis élünk még egyáltalán?
Jane hátranézett. Tibbs megtalálta a repülősót, és sikerült elsősegélyt
nyújtania a hercegnőnek Annette is magához tért, és hisztérikusan
szipogott. A herceg hamuszín arccal, mereven ült, és izzadság gyöngyözött
a homlokán. Láthatóan teljesen kiborult. Elkapta Jane tekintetét.
– Van remény? – kérdezte. – Brown mondott valamit?
– Nem lesz semmi baj, ha találunk egy lyukat a felhők között. Éppen azt
keressük.
– Ha rendes pilótát fogadunk, soha nem kerültünk volna ilyen helyzetbe
– morogta a herceg. – Mondtam, hogy egy franciát kellett volna fölvenned,
Kitty. Ezeknek az amerikaiaknak fogalmuk sincs, mi fán terem a repülés.
Ráadásul semmit sem tudsz erről a fickóról.
– Fogadok, hogy ez az alak soha nem hallott a Wright testvérekről vagy
Lindbergh-ről – morogta Brown.
– Ne törődjön vele – mondta Jane. – Mindannyian borzalmas
idegfeszültségnek vagyunk kitéve, így nem nagyon állhatunk jót azért,
amit mondunk.
– Mintha magát nem zavarná annyira a helyzet, Miss.
– Hát egyszerűen ez van és nem sokat tehetünk ellene. Ugyan titkolom
az idegességemet, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok halálra rémülve.
– Maga aztán belevaló egy lány – mondta Brown. – Bátor is, úgyhogy
bevallhatom, nem akarok úgy járni, mint egy iskoláslány, aki élete első
piknikjére megy. Ezer jobb dolgom is van, mint lezuhanni Afrika közepén.
– Mit mondott? – kiabált Sborov. – Le fogunk zuhanni? Nézd meg,
mibe rángattál bele, te vén hülye – fordult dühösen a feleségéhez –, te meg
a megfiatalodási marhaságod. Szapristi! Már annyiszor fel varrattad az
arcod, hogy nyugodtan letartóztathatnának közszemérem-sértésért.
Sborov hercegnő levegő után kapkodott. – Na de Alexis! – kiáltott föl,
majd könnyekre fakadt.
– Miért is jöttem el?! – sóhajtozott Annette. – Nem is akartam. Félek.
Nem akarok meghalni! Ó, mon Dieu, ne hagyj el! Ne hagyj el!
– Tessék, asszonyom, még egy kis repülősó – mondta Tibbs.
– Szép kis társaság – jegyezte meg Brown. – Lehet, hogy azt hiszik,
engem ez szórakoztat.
– Nagy veszélyben mindenki magára gondol elsősorban – mondta Jane.
– Valószínűleg. Elsősorban én is magamra gondolok, de magára,
Annette-re és Tibbsre is. Magukért kár lenne. Ami azt a kettőt illeti,
legszívesebben ledobálnám őket, de mintha valahol azt hallottam volna,
hogy ez törvénybeütköző.
– Én is úgy tudom – mosolygott Jane. – De komolyan, Brown, van egy
olyan érzésem, hogy maga minden baj nélkül kivisz bennünket ebből a
csávából.
– Ez volt az első bátorítás, amit kaptam. És biztos, hogy megpróbálom
kivinni magukat. Minden attól függ, mi van a vihar alatt. Ha egyáltalán van
alja a felhőknek, és én ebben bízom, akkor van esélyünk.
– Én meg imádkozom.
– Most elkezdek ereszkedni, Miss. Csak előbb lelassítok egy kicsit.
– Kétszázharmincról.
– Nagyobb sebességnél nehezebb ereszkedni.
A gép berepült egy lefelé vivő légáramlatba, és erősen megdőlve zuhant
vagy harminc métert. Sborov hercegnő és Annette sikoltásába Alexis
káromkodása vegyült.
– Hát, most elég gyorsan ereszkedtünk – mondta Jane kissé zihálva.
– De ha így esik lejjebb a gép, legalább biztosak lehetünk benne, hogy
még nem értünk földet. A levegőnek mennie kell valahová, és a földbe nem
tud behatolni, tehát egy légáramlat soha nem viszi le teljesen az embert.
Perceken át feszülten hallgattak. Azután Jane izgatottan kiáltott fel. –
Nézze, Brown! Fák! A vihar alatt vagyunk.
– Igen – mondta a férfi –, és még mindig százötven méteren, de…
Jane kérdőn nézett rá. – Nem sokkal jobb a helyzet, ugye? Mennyi
üzemanyagunk maradt?
– Úgy tizenöt-húsz percnyi, és fölösleges mondanom, annyira nem is
vészes.
 – Mindenütt csak erdő – mondta a lány –, sehol egy leszállásra alkalmas
hely.
– Lehet, hogy találok egy tisztást, és akkor, higgye el, nincs szükségünk
repülőtérre.
– És ha nem talál tisztást?
Brown vállat vont. – Akkor a fákra kell leszállnunk. Elég jó esélyünk
van rá, hogy lesznek túlélők, Miss. – Hátrafordult a kabin felé. – Tibbs,
üljön le, és csatolja be magát. Tegyék az arcuk elé a takaróikat és párnáikat.
Néhány percen belül kényszerleszállást fogok végezni. Majd szólok, mikor.
Ha kipárnázzák a fejüket, lehet, hogy nem lesz semmi bajuk.
Senki nem válaszolt. A hercegnő nyögdécselt, Annette szipogott.
– Borzasztóan erős a szél, nem? – szólalt meg Jane. – Nézze, hogy
hajladoznak a fák.
– Igen, és ez még jól is jöhet. A szél erősen csökkentheti a leszálló-
sebességünket, és ha be tudom akasztani a hátsó kereket a fákba, akkor
megállhatunk az ágakon.
– Tudja, hogy ezek a fák legalább ötven méter magasak, esetleg még
nagyobbak?
– Igen. De nem hiszem, hogy beléjük hatolnánk Nagyon sűrűnek tűnik a
lombjuk. És ha finoman teszem le a gépet, a törzs és a szárny fölfekszik és
megtart. Szerintem van esélyünk.
A gép néhány percig siklott a hajladozó fák fölött. Tisztást sehol nem
láttak; semmi sem törte meg a végtelen zöld hullámzást.
– Elfogyott az üzemanyag, Miss – mondta Brown, és berögzött
mozdulattal kikapcsolta a motort. Azután még egyszer a kabinban ülőkhöz
fordult. – Készüljenek! – figyelmeztetett. – Leszállunk.

4.
Udalo kraaljában

A gép egyre közelebb került a zöld lombok vadul hullámzó tengeréhez.

Az eső a kabin ablakait ostorozta. Villámlás ragyogta be a tájat a komor,
sűrű felhőréteg alatt. Mennydörgés harsant. Brown a széllel szemben lefelé
irányította a gépet. A szél ereje lelassította sebességüket, míg a gép szinte
lebegett a fák csúcsa fölött, ahogy egyenesbe került. Ekkor Brown élesen
letette repülője farkát. Hasadó fa és felfeslő anyag hangja hallatszott,
miközben a gép a letörő, himbálózó ágakra esett. A vihar és a becsapódás
zaját is túlharsogta a rémült utasok sikoltozása és káromkodása.
 Aztán minden véget ért. A gép egy utolsó reccsenéssel megállt.
Egy feszült, borzalmas pillanatra csend lett. Brown a mellette ülő
lányhoz fordult.
– Megsérült, Miss? – kérdezte.
– Nem hiszem – felelt Jane –, csak megszédültem. Borzalmas volt,
nem?
Brown hátrafordult az utasok felé, akik félájultan, különböző
testhelyzetekben hevertek üléseikben.
– Minden rendben ott hátul? Annette, maga hogy van? – Mintha több
érdeklődés bujkált volna a pilóta hangjában.
– Ó, mon Dieu! – rebegte a francia lány. – Már meghaltam.
– Ó, de borzalmas! – hördült föl Sborov hercegnő. – Miért nem tesznek
valamit értem? Miért nem segít valaki? Annette! Alexis! Hol vagytok?
Haldoklóm. Hol a repülősóm?
– Meg is érdemelnéd – morogta Alexis –, amiért belerángattál ebbe az
őrült kalandba. Kész csoda, hogy még élünk. Ha francia pilótát fogadunk
fel, ez soha nem történt volna meg.
– Nem mondjon ilyen ostobaságot – csattant fel Jane. – Brown
csodálatosan kezelte a gépet.
Alexis Tibbshez fordult. – Miért nem csinál valamit, maga idióta?
Maguk angolok és amerikaiak teljesen egyformák… ostoba hülyék.
Először is, francia inast akartam.
– Igen, uram – mondta Tibbs. – Nagyon sajnálom, hogy nem talált,
uram.
– Fogja be a száját, és csináljon valamit.
– Mit csináljak, uram?
– Szapristi! Honnan tudjam? De csináljon valamit.
– Sajnálom, uram, de nem vagyok hegyi kecske, sem majom. Ha
kicsatolom a biztonsági övet, egyszerűen magára esem, uram.
– Várjanak egy kicsit – szólt hátra Jane. – Megnézem, mit tehetek –
Ezzel kicsatolta magát és fölmászott a kabinba.
A gép, orral lefelé, körülbelül 45 fokos szögben landolt, de Jane
könnyedén följutott az utasokhoz, Brown pedig követte. A lány először
Sborov hercegnőhöz lépett.
– Tényleg komolyan megsebesültél, Kitty? – kérdezte.
– Kettészakadtam. Biztos vagyok benne, hogy minden bordám eltört.
– Maga miatt kerültünk ilyen helyzetbe, Brown – pattogott Alexis –,
úgyhogy most vigyen is ki belőle.
– Ide figyeljen – mondta az amerikai –, addig ugráljon, amíg a gépen
vagyunk, mert lent már nem leszek pilóta. Nem leszek felelős magukért,
úgyhogy vigyázzon a szájára.
– Hallottad ezt, Kitty? – kérdezte Alexis. – Csak ülsz és hagyod, hogy
egy szolga így beszéljen velem? Ha te nem dobod ki, majd én megteszem.
– Ne röhögtessen – vetette oda Brown. – Nem maga vett föl, maga kis
vakarcs, úgyhogy nem is rúghat ki.
– Ne pimaszkodjon! – kiabált Alexis remegő hangon. – Elfelejti, kivel
beszél!
– Nem, nem felejtem el. Maga egy senki. Az önök országában minden
második taxisofőr herceg.
– Ugyan, ugyan – szólt közbe Jane. – Hagyják abba a civakodást. Meg
kell tudnunk, nem sérült-e meg valaki komolyan.
– Vigyenek ki innen – jajgatott Sborov hercegnő. – Nem bírom tovább.
– Őrültség lenne most megkísérelni a kiszállást – mondta Jane. – Nézd
meg ezt a vihart. Sokkal kényelmesebb és biztonságosabb, ha itt várjuk
meg a végét.
– Jaj, soha nem jutunk le innen. Fönt vagyunk egy fa tetején –
sopánkodott Annette.
– Ne aggódjon, kislány – mondta Brown biztatóan. – Valahogy lejutunk
innen, amint elcsitul a vihar. A gép beékelődött az ágak közé, és nem esik
lejjebb. Úgyhogy legjobb lesz, ha ülünk, és nyugodtan várunk, ahogy Lady
Greystoke javasolta.
Tibbs kinézett a mellette lévő ablakon. – Ha szabad megjegyeznem,
tisztulásnak semmi jele – mondta.
– Ezek az egyenlítői viharok gyakran ugyanolyan hirtelen érnek véget,
ahogy kezdődnek – mondta Jane. – Lehet, hogy félórán belül kisüt a nap.
Sokszor láttam már ilyet.
– Ó, én biztosan tudom, hogy ennek az esőnek sosem lesz vége –
siránkozott a hercegnő –, és ha mégis, akkor sem jutunk le innen.
Borzalmas. Bárcsak soha nem indultam volna el.
– Ezen már hiába rágódsz, Kitty – szólt Jane. – Meg kell próbálni
kényelembe helyezni magunkat, amennyire lehetséges, amíg elvonul a
vihar. Brown, fogja azokat az üléspárnákat, és tegye őket ide a földre a
hercegnő ülése elé. Azután kicsatoljuk az övét, és ideülhet, hátát a
pilótafülkének támasztva.
– Hadd segítsek, asszonyom – mondta Tibbs, miközben kicsatolta magát
és előrecsúszott.
– Az lesz a legjobb, ha a többiek is ugyanezt teszik – mondta Brown. –
Csatolják ki a biztonsági övet, és a maguk előtt lévő ülésnek dőlve üljenek
a földre.
Némi nehézséggel és sírdogálással Sborov hercegnőnek sikerült
viszonylag kényelmesen leülnie, a többiek pedig Brown tanácsát
megfogadva, igyekeztek minél jobban elhelyezkedni, hogy megvárják,
amíg a vihar előbb vagy utóbb véget ér.
Tarzan és a vaziri harcosok összekuporodtak, hogy védelmet találjanak
a tomboló elemek közepette, mert tudták, hogy az ember nem veheti fel a
harcot a természet erejével szemben, csak végszükségben.
Tarzan egy darabig a vihar ellenére is hallotta a repülőgép zúgását. A
pilóta nyilvánvalóan körözött, aztán a hang hirtelen megszűnt.
– Bwana, emberek voltak a vihar fölött? – kérdezte Muviro.
– Igen. Legalább egy – felelt a majomember. – Fölötte vagy benne, de
egyik esetben sem szeretnék a helyében lenni. A dzsungel messzire nyúlik
minden irányban. Ha leszállóhelyet keres, nem tudom, hol találhat.
– Jó itt a földön – mondta Muviro. – Nem hiszem, hogy az istenek azt
akarták volna, hogy az ember szálljon, mint a madár, különben szárnyakat
is adtak volna neki.
A kis Nkima közel húzódott gazdájához. Átázott, fázott és szörnyen
érezte magát. Sötétnek és kilátástalannak látta a világot. Biztos volt benne,
hogy most már mindig sötét lesz, és megadta magát a sorsának. Túlságosan
letört és boldogtalan volt ahhoz, hogy panaszkodjon. Hamarosan azonban
derülni kezdett az ég. A szél egy utolsó, szörnyű rohammal továbbállt. A
nap áttört a felhőkön, és az őserdő kezdett újra életre kelni.
A majomember felállt, és megrázta magát, mint egy hatalmas oroszlán.
– Elindulok Udelóhoz – mondta –, és beszélek a bukenákkal. Ezúttal talán
elárulják, hol élnek a kavuruk.
– Vannak olyan módszerek, amik szóra bírják őket – jegyezte meg
Muviro.
– Igen – felelt Tarzan –, vannak.
– És mi követünk Udalóhoz – mondta Muviro.
– Ha nem találtok ott, akkor a kavurukat és Buirát keresem. Ha
szükségem lesz rátok, visszaküldöm Nkimát, hogy elvezessen hozzám.
Több szót nem váltottak, és Tarzan, nem vesztegetve az időt köszönésre
és jókívánságokra, fölugrott egy fára és eltűnt nyugat felé.
Különös történetek érkeztek vagy száz törzs közvetítésével Uziriba, a
vazirik földjére. A történetek a vad, titokzatos kavurukról szóltak, akiket
még senki sem látott, illetve aki látta őket, soha nem tért vissza. Ördögök
voltak, szarvval és farokkal. Vagy emberek, akiknek nincs feje. A
legelterjedtebb hiedelem szerint elvadult fehér barbárok, és meztelenül
élnek valahol a rengetegben. Volt olyan, aki szerint csak nők vannak
köztük, mások szerint a törzs kizárólag férfiakból áll. Tarzan azonban
tudta, mennyire eltorzul a valóság, ha ezer ajkon megy keresztül, így nem
sokat adott a híresztelésekre; csak abban hitt, amit saját szemével látott.
Tudta, hogy sok törzs rabol nőket, de ezek a nők gyakran megkerülnek.
A kavuruk által elrabolt nők viszont sohasem kerültek elő, így hajlandó
volt elismerni, hogy valahol a dzsungel mélyén él egy törzs, mely
kizárólag fiatal lányok elrablásával foglalkozik. A további feltételezéseket
azonban nem hitte el.
Ilyen volt például a kavuruk hosszú életéről és örök ifjúságáról szóló
mendemonda is. Tarzan nem hitte el, bár tudta, sok különös és hihetetlen
dolog történik a fekete kontinens mélyén.
Még Tarzannak is hosszú volt az út a búkénak földjére. A levelek
nedvesek voltak és az ágakról csöpögött a víz; az őserdő gőzölgött, de a
majomember nemigen törődött ilyen apró kényelmetlenségekkel. Születése
óta hozzá volt szokva ahhoz, hogy a dzsungel nem kimondottan kényelmes
élettér. A hideg, a forróság és a veszély olyan természetes volt számára,
mint nekünk a meleg, a kényelem és a biztonság. Ahogy nekünk, ugyanúgy
neki is magától értetődő volt a környezet, melyben élt. Már gyerekkorában
sem sírt a kényelem hiánya miatt, és soha nem panaszkodott. Ha javíthatott
körülményein, megtette, ha nem, nem törődött velük.
Az est leszállta előtt elejtett egy vadat. A friss hús fölmelegítette és új
erővel töltötte el, de az éjszaka hideg volt és kényelmetlen a nyirkos
erdőben.
Már napkelte előtt ébren volt. Újra evett a húsból, majd továbbindult.
Egy idő után helyreállt a vérkeringése, felmelegedett és valamiféle jó érzés
töltötte el.
Nkima viszont szörnyen érezte magát. Haza akart menni, most pedig
idegen vidék felé haladtak, amit nem szeretett. Sokat zsémbelt és
mérgelődött, de amikor kisütött a nap, és felmelegítette, jobb kedvre derült,
és ugrándozni kezdett az ágak között, hátha talál valamilyen élőlényt,
amibe beleköthet.
A harmadik nap reggelén Tarzan megérkezett a búkénak főnökének,
Udalónak a kraaljához.
A majommal a vállán megjelenő, magas, bronzbarna fehérembert
azonnal körülvették az össze-vissza halandzsázó bennszülöttek. Nem volt
idegen számukra, hisz nemrég már járt a falujukban, így nem féltek tőle.
Azonban tisztelettel viseltettek iránta, mert a hatalmas majomemberről
szóló mesék a nagy távolság ellenére is eljutottak hozzájuk a vaziriktól.
 Tarzan körülbelül annyira törődött velük, mint egy csapat gnúval.
Egyenesen a főnök kunyhójához ment, aki egy fa árnyékában guggolt és a
vénekkel tárgyalt.
Udalo szemmel követte a közeledő férfit. Nem látszott különösebben
lelkesnek a viszontlátástól.
– Azt hittük, a nagy Bwana elment, és nem tér vissza többé – szólt a
főnök –, most mégis itt van. Miért?
– Azért jött, hogy beszéljen Udalóval.
– Már beszélt Udalóval. Udalo mindent elmondott, amit tudott.
– Ezúttal Udalo többet is elmond. Elmondja, hol van a kavuruk földje.
Az öregember idegesen fészkelődött. – Udalo nem tudja.
– Udalo nem mond igazat. Egész életét itt élte le. Törzse fiatal lányait
elrabolták a kavuruk. Ezt mindenki tudja. Udalo nem olyan ostoba, hogy
ne tudná, hová vitték őket. Fél a kavuruk bosszújától, ezért nem vezeti el
embereit a kraaljukhoz. De nem kell félnie, mert a kavuruknak nem kell
megtudniuk, hogyan találta meg őket Tarzan.
– Miért akarsz a kavuruk kraaljához menni? Azok rossz emberek.
– Megmondom. Eltűnt Búira, a vazirik főnökének, Muvirónak a lánya.
Muviro szerint a kavuruk rabolták el. Ezért kell Tarzannak, a vazirik harci
főnökének megtalálnia a kavuruk kraalját.
– Nem tudom, hol van – erősködött Udalo komoran.
Miközben beszéltek, harcosok jöttek elő a falu minden részéből, s végül
Tarzan és a főnök a fenyegetően hallgató, lándzsás férfiak gyűrűjében állt.
Udalo láthatóan feszengett. Nyugtalanul jártatta a szemét mindenfelé. A
levegő megtelt gyanakvással és veszéllyel. Nkima is megérezte ezt;
remegve húzódott közelebb gazdájához.
– Mit jelentsen ez, Udalo? – kérdezte Tarzan, fejével a harcosok felé
intve. – Én békével jöttem, hogy testvéremként beszéljek veled.
Udalo idegesen köhécselt. – Az emberek sok mindent beszéltek, mióta
utoljára itt jártál. Nem felejtették el a kavurukról szóló történeteket. Azt
mondják, meztelen fehéremberek, akárcsak te. Semmit nem tudunk rólad,
te idegen vagy. Sokan úgy gondolják, kavuru vagy, és azért jöttél, hogy
kémkedj és kiválaszd a lányokat, akiket el akarsz rabolni.
– Ez bolond beszéd, Udalo – mondta Tarzan.
A népem szerint nem az – morogta a főnök. – Sűrűbben jársz Udalo
kraaljába, mint kellene. – Lassan fölemelkedett. – Nem rabolod el több
lányunkat. – Ezzel összeütötte a tenyerét, mire a harcosok egy emberként
Tarzanra vetették magukat.
 5.
“Jön az oroszlán!”

– Nem bírom tovább – mondta a hercegnő. – Megőrjít ez a helyzet és

hideg van. Mindjárt megfagyok.
– Mi jogon nyavalyogsz? – morgott Alexis. – Miattad kerültünk ide.
Miattad meg a repülősöd miatt. – Az utolsó szavakat megvetően vágta oda.
– Ide figyeljen, herceg – mondta Jane –, maga is, akárcsak mi, többiek,
Brown hidegvérének és hozzáértésének köszönheti, hogy életben maradt és
nem sérült meg. Szinte csoda, hogy ép bőrrel megúsztuk.
Megkockáztatom, ezerből egy pilóta tudta volna úgy letenni a gépet, mint
Brown.
– Elnézését kérem – szólalt meg Tibbs –, ha szabad megjegyeznem,
elállt az eső.
– És előbújt a nap – kiáltott föl izgatottan Annette.
Jane odamászott az ajtóhoz, kinyitotta és lenézett. – Csak tizenöt
méterre vagyunk a földtől – mondta –, de nem lesz könnyű lejutni,
legalábbis néhányunknak.
– Mi az ördögöt csinálsz, drágám? – kérdezte a hercegnő Jane-t, aki
nekilátott, hogy lehúzza a cipőjét és a harisnyáját.
– Körülnézek. Megpróbálok eljutni a poggyásztérhez. Egy-két holmira
szükségünk lesz. Attól tartok, kényelmetlenségekbe fogunk ütközni
odalenn. Lehet, hogy itt hideg van, de lent még nedves is lesz minden.
– Bátorkodom megjegyezni, esetleg tüzet rakhatnánk, asszonyom –
ajánlotta Tibbs.
– Nedvesek az ágak, de elképzelhető, hogy sikerül. Kár, hogy elfogyott
a benzinünk. Az sokat segítene.
– Lehet, hogy a tank alján még maradt egy kevés – mondta Brown.
– De miért veszed le a cipőd és a harisnyád? – kérdezte a hercegnő.
– Csak így lehet biztonságosan közlekedni a fákon, Kitty.
– Na de drágám, csak nem… csak nem akarsz a fákon mászkálni?
– De bizony, és neked is ezt kell majd tenned, ha valaha le akarsz jutni a
földre.
– De hát az lehetetlen, drágám. Én biztosan képtelen lennék rá.
– Segítünk, ha eljön az ideje, és vigyázunk, nehogy leess. És amíg
körülnézek, Brown, szeretném, ha maga és Tibbs kiszerelnék az összes
biztonsági övet, és összekötnék egyetlen hosszú csíkká. Szükségünk lehet
rá, hogy leengedjük a hercegnőt és a csomagokat.
 – Jobb lesz, ha én nézek körül, Miss – mondta Brown –, még leesik.
Jane elmosolyodott. – Hozzá vagyok szokva, Brown. Maga
valószínűleg nagyobb veszélyben lenne, mint én.
– Ezzel kilépett a meggyűrődött szárnyra, majd könnyedén átszökkent
egy közeli ágra.
– Úristen, Miss, vigyázzon, mert tényleg lepottyan! – kiabált utána
Brown.
– Legyen óvatos, asszonyom! Még kitöri a nyakát! – Tibbs már-már
kimutatta érzelmeit.
– Te jó ég, drágám, gyere vissza – aggódott a hercegnő.
Annette fölsikoltott, és az arca elé kapta a kezét.
– Drága hölgyem, jöjjön vissza! A kedvemért jöjjön vissza! –
könyörgött Alexis.
De Jane rájuk se hederített, miközben két rövid lépéssel elért a
poggyásztérhez. Nem volt bezárva, így gyorsan kinyitotta az ajtót.
– Fúú! – kiáltott fel. – Micsoda felfordulás. Egy letört ág átlyukasztotta
a falat. Szerencsénk van, hogy nem a kabinba hatolt be.
– Minden tönkrement? – kérdezte Alexis.
– Ó, nem. Azt hiszem, néhány holmitól elbúcsúzhatunk, de a poggyász
jórésze sértetlen maradt. Nekem először is egy sortra van szükségem.
Mindig elég szörnyű viselet a szoknya, de a fák tetején valóságos rémálom.
Micsoda szerencse! Itt a táskám legelöl. Egy pillanat alatt átöltözöm, aztán
megnézem, mit tehetek.
Kinyitotta a táskáját, és kiválasztott két-három ruhadarabot. Azután
könnyedén leugrott egy alsóbb ágra és eltűnt a repülő alatt.
– A mindenit! – mondta Brown csodálattal teli hangon. – Úgy mozog a
fán, mint a majmok. Soha életemben nem láttam ilyet.
Alexis odamászott az ajtóhoz, hogy kilásson. Brown és Tibbs a
biztonsági övekkkel foglalatoskodott.
Alexis lenézett és megborzongott. – Legalább harminc méterre vagyunk
a földtől – mondta –, fogalmam sincs, hogy fogunk lejutni. Ráadásul az
ágak síkosak a víztől.
– Vegye le a cipőjét és a zokniját, ahogy a Miss tette – tanácsolta
Brown.
– Én nem vagyok majom.
– Nem?
– Ha megkockáztathatok egy javaslatot, uram, esetleg leereszthetjük az
övekkel.
– Ötszáz kilóra vannak hitelesítve – jelentette ki Brown –, ez biztos. El
kell hogy bírják, de jobban tenné, ha itthagyná a rangját. Az a legsúlyosabb
része.
– Eleget tűrtem a pimaszkodását, fickó – acsarkodott Alexis. – Még egy
hasonló megjegyzés, és én… én…
– Maga mit? – kérdezte Brown. – Maga és még ki?
– Örülnék, ha abbahagynák az örökös vitát – szólt közbe a hercegnő. –
Hát nincs elég bajunk anélkül is?
– Drágám, én nem vitatkozom szolgákkal – mondta dölyfösen Alexis.
– Először is – mondta Brown –, nem vagyok szolga, másodszor pedig
tényleg jobb, ha a saját érdekében nem vitatkozik velem. Semmire sem
vágyom jobban, mint az alkalomra, hogy jól szájba vágjam.
– Ha egyszer is kezet mer emelni rám, akkor én…
– Mit csinál? Megint kirúg? – kérdezte Brown. – Egyszerűen lekenek
egyet, hogy tudja, hol a helye. Akkor talán nem felejti el, hogy maga egy
féreg, és akkor is féreg marad, ha egy utcahossznyi előnevet visel.
– Ne merészeljen megütni – kiabált a herceg hátrálva.
– Mit jelentsen ez az egész? – kérdezte Jane, amint ügyesen
visszamászott a kabinba. – Világosan megmondtam, hogy ne civakodjanak.
És mielőtt továbblépnénk, mondani akarok valamit. Csak a jóisten tudja,
hol vagyunk, lehet, hogy több száz kilométeres körzetben nem él egyetlen
fehérember sem. Kizárólag magunkra vagyunk utalva. Ha vita és széthúzás
lesz köztünk, semmire sem megyünk, csak tovább rontjuk a helyzetet.
Egyikünknek kezébe kell vennie az irányítást. Az illetőnek férfinak kell
lennie, és amennyire tudom, az egyetlen férfi, aki rendelkezik őserdei
tapasztalattal és alkalmas parancsnoknak, az Brown. De túl sok a súrlódás
közte és a herceg közt, tehát ő szóba sem jöhet.
– Majd én vezetem a csapatot – mondta Alexis.
– Egy fenét! – kiáltott fel Brown.
– A rangom feljogosít rá – erősködött gőgösen Alexis.
– A rangja legföljebb arra jó, hogy taxit vezessen – gúnyolódott Brown.
– Nem, Alexis, maga sem jöhet szóba – szólt közbe Jane. – Olyan
emberre van szükségünk, akit mindenki elfogad.
– Akkor csak Tibbs marad – mondta Brown. – Nekem megfelel.
– Ó, istenem, ne – könyörgött Tibbs. – De igazán, gondolni sem merek
ilyen hatalomra. Én… én… nos, tudja nem vagyok hozzászokva,
asszonyom. – Szánalmas arckifejezéssel fordult Jane-hez. – Viszont biztos
vagyok benne, hogy mindannyian kitüntetve éreznénk magunkat,
asszonyom, ha ön vállalná a vezetést.
– Pontosan ezt akartam javasolni – mondta Jane. – Mindannyiuknál
jobban ismerem a dzsungelt, és nincs más, akit egyöntetűen elfogadnának.
– De ez a mi expedíciónk – ellenkezett Alexis. – Mi fizettünk mindent;
miénk a repülőgép és a felszerelés. Nekem kell átvennem a
parancsnokságot. Nincs igazam, drágám? – fordult a feleségéhez.
– Ó, hát tényleg, drágám. De nem tudom. Mióta azokat a szörnyű
dolgokat vágtad a fejemhez, teljesen összetörtem. Egy világ omlott össze
bennem.
– Azt hiszem, ezen fölösleges tovább rágódnunk – mondta Brown. –
Mostantól Lady Greystoke a főnök, és ha ez valakinek nem tetszik,
forduljon hozzám.
Sborov hercegnő leverten ült a földön, zsebkendőjével a szemét
törölgetve.
– Nekem teljesen mindegy – mondta. – Mostantól nem érdekel, mi
történik. Az se számít, ha meghalok, sőt már csak ebben reménykedem. –
Ahogy befejezte, fölnézett, hogy lássa szavai hatását, és először látta meg
Jane-t, mióta a lány visszajött a fedélzetre. – Ó, drágám – kiáltott föl –,
milyen édes a ruhád! Vagyis tündérien nézel ki.
– Köszönöm – mondta Jane. – Örülök, hogy tetszik. Legalábbis
praktikus. – Sortot viselt és bőrkabátkát. A lába csupasz volt, fején mintás,
vörös kendő, mely a kalapot helyettesítette.
– De nem fogsz halálra fagyni, drágám? – kérdezte a hercegnő.
– Hát halálra fagyni nem fogok, de néhányszor nyilván fázom majd –
nevetett Jane. – Az ember hozzászokik ahhoz, hogy a dzsungelben vagy túl
hideg van, vagy túl meleg. Most lemegyek, és megpróbálok alkalmas
helyet keresni a táborverésre, ti pedig imádkozzatok, hogy találjak egyet a
közelben. Amíg távol leszek, Brown és Tibbs leeresztik a poggyászt.
Alexis, maga előremegy; valakinek lent kell lennie, hogy leszedje a
csomagokat.
– Majd Annette megcsinálja – morgott Alexis. – Maga szerint mire
valók a szolgák?
– Mindenkinek ki kell vennie a részét a munkából – mondta csendesen
Jane –, és vannak bizonyos dolgok, nyilván a nehezebbek és
veszélyesebbek, amik a férfiakra maradnak. Most nincsenek szolgák és
urak. Minél előbb fölismerjük ezt, annál jobb és könnyebb lesz az utunk.
Alexis óvatosan az ajtóhoz ment és lenézett. – Menjen le, Brown –
mondta. – Én majd segítek Tibbsnek leengedni a csomagokat. – A
poggyásztér felé pillantott. – Hogy tudna odamenni bárki is azon az ágon,
hogy hozzáférjen a felszereléshez? Biztosan leesnénk és kitörne a nyakunk.
– Na, elég a szövegből – mondta Brown. – Tegye, amit Lady Greystoke
mondott. Miss, egy szavába kerül, és kilököm.
– Nem. Ne merészeljen hozzám nyúlni!
– Akkor lépjen ki, és lásson neki a mászásnak.
– Nem tudok. Le fogok esni.
– Kössék rá a szíjra, Brown – javasolta Jane –, és Tibbsszel engedjék le.
Én elindulok. – Ezzel könnyedén átugrott egy közeli ágra, és eltűnt a talaj
irányában.
Boldogan szívta be a gőzölgő őserdő illatát. Lehullottak róla a
társadalmi kötelezettségek és a civilizáció álarca. Szabadnak érezte magát,
és ő örömmel élte át ezt az új szabadságot, amit azóta nem érzett, hogy a
dzsungelból visszatért Londonba.
Mindaz, ami körülvette, Tarzant juttatta az eszébe. Feszülten figyelt
minden neszre. Úgy érezte, bármelyik pillanatban megpillanthatja a
lombok közt felé tartó, bronzbarna óriást, aki a karjába kapja. Aztán
kesernyés mosollyal sóhajtott és megrázta a fejét, hiszen pontosan tudta,
hogy Tarzan valószínűleg több száz kilométerre jár innen, és fogalma sincs
arról, hogy ő itt van. Még az is lehet, hogy meg sem kapta a táviratot,
melyben megírta neki, hogy Nairobiba repül. Ha pedig megkapta, ő meg
nem érkezik meg, honnan tudhatná, merre keresse? Annyi ideig repültek
vakon, hogy még Brown sem tudja, mennyire tértek el az útiránytól, és
hogy körülbelül hol szálltak le. Reménytelennek tűnt, hogy külső
segítségben bízzanak. Csak magukra számíthattak.
Akármilyen nehéz is volt a helyzet, Jane úgy gondolta, ő és Brown
kijutnának belőle – ha ketten lennének. De mi a helyzet a többiekkel?
Tibbs lehet, hogy találékonynak és kitartónak bizonyul, gondolta.
Alexisszel szemben voltak kételyei. A hozzá hasonló férfiak gyakran olyan
tehetetlenek, mint a nők. Annette ugyan fiatal és erős, de temperamentuma
miatt alkalmatlan arra, hogy elviselje a dzsungel zordságát.
Teljesítőképességét, sőt az erejét is nagyban fölemésztheti az állandó
rettegés, mely vár rá. Ami Kittyt illeti – reménytelen, teljességgel
reménytelen, hogy szembeszálljon a nélkülözéssel, a váratlan
eseményekkel és a leselkedő veszélyekkel. Töprengett, és gondolatban
széttárta a karját. Igen, érezte, hogy ő és Brown kijutnak a csávából, de
vajon ki tudják-e húzni a többieket is? Az föl sem merülhetett, hogy
sorsukra hagyják őket.
Ilyen gondolatok jártak a fejében, miközben a sűrű aljnövényzet miatt
inkább a fák alsó ágain haladt előre.
Nem távolodott el túlságosan egy irányban, mert tudta, milyen nehéz
lesz cipelni a csomagokat az elburjánzott futónövények között.
 Körben haladva kutatott valami nyílt terep után, ahol ideiglenesen tábort
verhetnek, az őserdő azonban egyre vadabbnak és áthatolhatatlanabbnak
tűnt.
Már egy jó félkört bejárt, és az ellenkező oldalon volt, mint ahol
lemászott a gépből, amikor váratlanul egy csapásra bukkant.
Azon nyomban fölvidult, hiszen most már biztos lehetett benne, hogy
viszonylag könnyen haladhatnak majd, és előbb-utóbb bennszülöttekre
akadnak.
Mielőtt visszafordult volna, egy darabon követte az ösvényt, és
hamarosan talált egy kis patakot, amellett pedig egy elég nagy kiterjedésű
tisztást.
Jókedvűen indult vissza a géphez. Az ösvényen haladt, hogy
megkeresse azt a helyet, ahová majd el kell juttatni a csomagokat.
Ahogy megfordult, valami neszt hallott az aljnövényzetben, amit
kifinomult hallása azonnal érzékelt és már-már azonosított. De nem volt
egészen biztos a dolgában.
Mindazonáltal meggyorsította lépteit, és erősen figyelt előre és fölfelé,
hogy szükség esetén menekülni tudjon.
Továbbra is hallotta a hangot valamivel maga mögött, az ösvény mellett.
Hallotta, ahogy Brown és Alexis vitatkozott és veszekedett a poggyász
miatt. Alexis a földön volt és nagyon közel. Persze lehet, hogy tévedek,
gondolta Jane. Lehet, hogy a hang nem arra utal, amitől tartok, de talán
nem ártana figyelmeztetni Alexist, mielőtt még késő lesz. Tehát odakiáltott.
– Mi az? – kérdezte a férfi morcosán.
– Jól tenné, ha fölmászna egy fára, Alexis. Azt hiszem, egy oroszlán
követ. Nagyon közel van.
– Nem tudok fára mászni! – kiabált Alexis. – Képtelen vagyok mozogni
ebben a növényzetben. Segítség! Brown, segítsen! Valaki csináljon már
valamit!
– Engedjék le a szíjat és húzzák fel – kiáltott felfelé Jane. – Lehet, hogy
nem oroszlán, és ha az is, talán nem foglalkozik velünk, de jobb az
óvatosság.
– Küldje már azt a szíjat, maga hülye! – üvöltött Alexis.
– Nem szabad kapkodni – szólt le Brown, hogy kicsit meggyötörje –, én
legalábbis nem kapkodok.
– Ha hagyja, hogy elkapjon az oroszlán, az gyilkosság!
– Ó, szerintem ez az oroszlánt nem zavarja.
– Gyorsan, engedje már le azt a szíjat, maga gyilkos!
– Hát nem látja, hogy azt csinálom?!
 – Jaj, már hallom! Itt van pont fölöttem. Mindjárt elkap!
– Amit hall, az én vagyok – mondta biztatóan Jane.
– És mi van akkor, ha elkapja? – vetette fel Brown.
– Egy oroszlánnak is ennie kell, nem? Kaliforniában a fölösleges
állatokkal etetik őket, úgyhogy nem tudom, miért izgul.
– Most már tényleg siessen, Brown – kiáltotta Jane.
– Jön az oroszlán, mégpedig gyorsan.

6.
A halálos ítélet

Miközben a bukena harcosok megindultak felé, Tarzan összefont karral állt, mintha
nem is törődne velük. Sok-sok lándzsa vette körül, és tudta, hogy ha szökni próbálna vagy
fölvenné velük a harcot, azonnal ledöfnék.
Az az egy esélye maradt, ha megpróbál időt nyerni, és érezte, hogy ez
csak úgy sikerülhet, ha most nyugton marad.
– Öljétek meg a kavurut! – kiabált egy asszony a harcosok mögül. – Ő
rabolta el a lányomat.
– Az enyémet is! – visított egy másik.
– Öljétek meg! Öljétek meg! – kiabáltak mások is a vad tömegből.
Egy nagyon öreg ember, aki Udalo mellett guggolt, hirtelen talpra
ugrott.
– Ne! Ne! – üvöltött. – Ne öljétek meg. Ha tényleg kavuru, a társai
megbüntetnek. Sokat megölnek közülünk, és elviszik a lányainkat.
A feketék azonnal vitatkozni kezdtek Néhányan erősködtek, hogy
végezni kell vele, mások azt mondták, be kell zárni, megint mások pedig
úgy gondolták, el kell engedni, nehogy magukra haragítsák a kavurukat.
Mialatt mindenki össze-vissza beszélt, a lándzsások figyelme is
elkalandozott. Néhányan közülük hátrafordultak, hogy kifejtsék nézetüket
a mögöttük állóknak. Tarzan most lehetőséget látott a szökésre. Ara, a
villámlás gyorsaságával és Görgő, a bivaly erejével megragadta a hozzá
legközelebb álló harcost, és pajzsként maga elé tartva áttört a gyűrűn.
Mindig úgy fordult, hogy a feketék lándzsái csak eleven pajzsán keresztül
érhették volna el.
Hirtelen kitörése váratlanul érte a bennszülötteket, így kis híján elérte a
falu főterét, ahonnan egészen a kapuig iramodhatott volna, amikor hátulról
hirtelen leütötték.
Egy irtózatosan büdös, sötét kunyhóban tért magához. Kezét és lábát
szorosan megkötözték.
 Ahogy visszanyerte eszméletét, eszébe jutott mindaz, ami történt, és
nem tudott elfojtani egy fanyar mosolyt. Megállapította magában, hogy az
a tábor, amely nem merte megöletni, erősebbnek bizonyult a másiknál. A
szerencse ezúttal sem hagyta el.
Tehát egyelőre megmenekült, így biztos volt benne, hogy előbb-utóbb
meg tud szökni. Hiszen amíg él, nem bírja elviselni a fogságot, és semmi
sem rendítheti meg hitében, hogy minden veszélyt legyőzhet. Végül is ő
Tarzan, a majomember, az őserdő ura.
Megvizsgálta kötelékeit. Erősek voltak, és Tarzan hamar rájött, hogy
fölöslegesen kísérletezik. Semmi mást nem tehetett, mint hogy vár.
A hétköznapi emberekkel ellentétben nem vesztegette az idejét azzal,
hogy a sorsán töprengjen. Inkább a lehetőségekhez képest kényelmesen
elhelyezkedett és elaludt.
Ezalatt a harcosok Udalóval, a főnökkel tanácskoztak a nagy
tanácskozóházban. Ők töprengtek Tarzan sorsa felől.
Továbbra is az az öregember volt a majomember tántoríthatatlan
védelmezője, aki már korábban is óva intette társait a fogoly megölésétől.
Gupingunak hívták, és ő volt a varázsló. Szörnyű következményeket jósolt
arra az esetre, ha megölnék a foglyot, aki állítása szerint kavuru. Mások
viszont Tarzan halála mellett érveltek.
– Ha tényleg kavuru – mondta az egyik –, akkor a társai idejönnek és
megbüntetnek, amint megtudják, hogy egyiküket elfogtuk. Ha viszont
megöljük, nem mesélheti el, mi történt vele, és a törzs esetleg soha nem
tudja meg, hogy itt járt.
– Ezek igaz szavak – mondta egy másik –, a halott kavuru jobb, mint az
élő.
Ezután Udalo beszélt. – Nem egy embernek kell döntenie. Sok ember
többet lát, mint egy.
Két tökhéj-edény állt mellette a földön. Az egyikben kukoricaszemek
voltak, a másikban apró, kerek kavicsok. Az egyik edényt a tőle jobbra, a
másikat a tőle balra ülő harcosnak nyújtotta.
– Mindenki vegyen ki egy követ és egy kukoricaszemet, de csak egyet –
mondta.
Kézről-kézre jártak az edények, és mindenki kivett egy kukoricaszemet
és egy kavicsot. Végül mindkét edény visszakerült Udalóhoz. A főnök
letette őket és fölvett egy keskeny nyakú korsót.
– Körbeadjuk a korsót, és a kukoricaszemekkel vagy a kavicsokkal
szavazunk, mi legyen az idegen sorsa. Aki azt akarja, hogy éljen, dobjon
egy kukoricaszemet a korsóba, aki azt akarja, hogy megöljük, az meg egy
kavicsot.
Csöndben járt körbe a korsó. Vad tekintetek kísérték a festett arcok
mögül.
A hatalmas tanácskozóház minden sarkában tisztán lehetett hallani,
ahogy koppantak a szavazógolyók. Azután a korsó visszakerült Udalóhoz.
Pontosan száz harcos alkotta a kört, és bár Udalo nem tudott százig
számolni, biztos módszere volt a szavazás végkimenetelének eldöntésére.
Kiborította maga elé a korsó tartalmát, majd egyik kezébe vett egy
kukoricaszemet, a másikba egy kavicsot, és egyszerre visszatette őket a
helyükre. Ezt addig ismételte, amíg minden kukoricaszemnek akadt párja.
Ez azonban nem tartott sokáig. Hamar elfogytak a kukoricaszemek, és még
mindig maradt hetvenöt-nyolcvan kavics, ami azt jelentette, hogy csak
kevesen szavaztak arra, hogy ne öljék meg a foglyot.
Udalo végignézett az asztal körül ülőkön. – Az idegennek meg kell
halnia – mondta. A harcosok gonosz, vad kiáltást hallattak.
– Menjünk és öljük meg most rögtön – mondta valaki –, mielőtt a
kavuruk ránk törnének és itt találnák.
– Nem – szólt Udalo –, holnap este végzünk vele. Így az asszonyoknak
elég idejük marad, hogy fölkészüljenek az ünnepre. Holnap este eszünk,
iszunk és táncolunk, és megkínozzuk a kavurut. Hadd szenvedjen, ahogy
mi szenvedtünk, amikor ellopta gyermekeinket.
Elégedett és egyetértő zsivaj fogadta a javaslatot.
A tanács végetért, a harcosok visszatértek kunyhóikba. Betakarták a
tüzeket. Csönd szállt a bukena falura. Még az állandóan ugató korcsok is
elhallgattak. Elhalkult a kraal.
A főnök szállása melletti kunyhóból egy alak kiosont az éjszakába. Egy
pillanatra még megállt az ajtónyílásban, és ijedten nézett körül.
Semmi sem moccant, és az alak árnyként sietett végig a falu utcáin.
Tarzant fölébresztette a tanácskozóházból hallatszó kiabálás. Egy ideig
hánykolódott kötelékei miatt, majd újra elszenderült.
Még nem aludt teljesen, amikor fölébresztette egy hang – amit maga,
kedves olvasó, vagy én tompa hallásunkkal sosem érzékeltünk volna:
meztelen talpak közeledő lépteinek zaját.
Tarzan úgy fordult, hogy lássa a bejáratot, ahol hamarosan megjelent
valaki. Egy árny lépett be. Az ítéletvégrehajtó?

7.
A vidám társaság
 Az oroszlán alig valamivel Jane mögött tört elő az aljnövényzetből. A
lány ekkor figyelmeztette Alexist.
Ahogy a ragadozó észrevette Jane-t, a fogait vicsorgatva mély morgást hallatott, majd
könnyedén futni kezdett áldozata felé. A lány elkapott egy ágat, és ugyanebben a
pillanatban az oroszlán támadott. Hiába ugrott, karmai elvétették Jane lábát. Az állat
borzalmas morgást hallatva újra támadott.
A herceg sem volt messze, de elrejtette a sűrű aljnövényzet. A dühödt
morgás egészen közelről hallatszott, és Alexis megdermedt a rémülettől.
Jane a fáról jól láthatta. – Menjen innen, Alexis – mondta –, de ne
csapjon zajt. Ha meghallja magát, akkor elkapja. Nagyon ideges valamiért,
lehet, hogy este meglépett a zsákmánya.
Alexis mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. Csak állt
hamuszürkén és remegett.
Jane ugyan nem látta Brownt, de tudta, hogy pontosan Alexis fölött kell
lennie. – Brown – szólt föl –, engedje le a szíjat a hercegnek! Kösse át
magán a hóna alatt, Alexis! Brown és Tibbs majd fölhúzzák. Megpróbálom
magamra terelni Numa figyelmét.
Az oroszlán föl-alá járkált a fa alatt és éhesen tekingetett a lány felé.
Utóbbi letört egy száraz ágat és a fenevad felé hajította. Egyenesen
pofán találta, és az állat még dühödtebben morogva próbálta újra elkapni a
faágat, melyen Jane állt.
Közben Brown gyorsan leengedte a szíjat Alexisnek. – Siessen, kösse
magára – mondta. – Az ég szerelmére, mi baja? Mozduljon már meg.
De Alexis csak állt, vacogó fogakkal és remegő térddel.
– Alexis, szedje össze magát – kiáltott rá Jane. – Be kell kötnie magát,
mielőtt az oroszlán észreveszi. Nem érti? Életveszélyben van.
– Szerencsétlen hülye! – üvöltött Brown. – Mozduljon már meg!
Alexis remegő kézzel nyúlt az övért, és eközben, megtalálva hangját,
ordítani kezdett, hogy segítsenek.
– Maradjon csöndben – figyelmeztette Jane. – Az oroszlán meghallotta;
arrafelé néz.
– Siessen már, maga idióta! – kiabált Brown.
Az oroszlán az új hang gazdáját keresve áttört az aljnövényzeten. Jane
újabb ágat hajított felé, de hiába. Az állat csak fölhorkant és
továbbnyomult.
Alexis reszketeg ujjakkal próbálta magára kötni a szíjat.
– Húzzák fel, Brown – kiáltott Jane –, az oroszlán támad!
Brown és Tibbs gyorsan meghúzták a szíjat és Alexis kiemelkedett a
bozótból.
Az oroszlán pontosan a holtra vált ember alatt állt meg. Alexis, ahogy
meglátta a ragadozó szemét, rémülten ordítani kezdett.
Brown és Tibbs centiméterről centiméterre kimenekítették Alexist a
halál torkából, bár ő még mindig veszélyes közelségben érezhette magát
támadójához. Az állat két lábra emelkedett és mancsával a férfi felé ütött.
Egyik karmával megkarcolta a férfi cipőjét, aki egy végsőt sikoltva elájult.
Brown és Tibbs kettőzött erőfeszítéssel húzta tovább. Az oroszlán,
amint visszaesett a földre, újra ugrott. Ismét elvétette áldozatát, de csak
centiméterekkel, és mielőtt újra próbálkozhatott volna, Alexis biztonságba
került.
A két férfi fölhúzta Sborov ájult testét a repülőig, majd némi
erőfeszítéssel beráncigálták a kabinba.
A hercegnő amint meglátta, sikoltozni kezdett. – Meghalt! Meghalt! Ó,
drágám, és a te Kittyd még haragudott az ő Allie-jére.
– Az ég szerelmére, hallgasson – szólt rá Brown. – Mindjárt
idegösszeomlást kapok, egyébként meg nem halt meg ez a balfék, csak
halálra rémült.
– Hogy mer velem így beszélni, Brown?! – kiabált a hercegnő. – Ó, de
borzalmas! Senki sem tudja, mennyire szenvedek. Akarom mondani, senki
nem ért meg, mindenki ellenem van.
– Istenem – mondta Brown –, ha ez így megy tovább, mindannyian
begolyózunk.
– Elnézést, asszonyom, de úgy látom, pillanatokon belül magához tér –
szólalt meg Tibbs. – Szerintem nemsokára rendbe jön, asszonyom.
– Csináljon valamit, Annette – kiabált a hercegnő. – Mit ül ott… mint
egy rakás szerencsétlenség? Akarom mondani, hol a repülősóm? Hozzon
egy kis vizet. Hát nem borzalmas? Aliié, mondj valamit a te Kittydnek.
Alexis kinyitotta a szemét és körülnézett, majd újra lehunyta és
megborzongott.
– Azt hittem, elkapott – suttogta remegő hangon.
– Nincs olyan szerencsénk – jegyezte meg Brown.
– Ha bátorkodhatok megjegyezni, uram, egy hajszálon múlt – mondta
Tibbs.
Jane jelent meg a kabin ajtajában. – Minden rendben? – kérdezte. –
Akkora zajt csaptál, Kitty, hogy azt hittem, valami nagy baj van.
– Csak a jó ég tudja, mi lenne, ha tényleg történne valami – mondta
utálkozva Brown. – Kezd elegem lenni ebből az állandó ordibálásból és
nyavalygásból. Eddig egyetlen ősz hajszálam sem volt, de most már biztos
van.
Jane megrázta a fejét. – Türelem, Brown – mondta. – Ne felejtse el,
hogy mindannyiuknak új ez a helyzet, ráadásul pattanásig feszültek az
idegeik attól, amin keresztülmentek.
– És nekünk nincsenek idegeink, Miss? Nekünk nincs jogunk kiborulni?
Mégsem ordibálunk, mint ők. Gondolom, a származásuk jogosítja fel őket
arra, hogy állandóan a terhünkre legyenek.
– Ne törődjön velük – mondta Jane –, maga is kezd ugyanolyan lenni,
Brown. Most inkább az érdekel, mit csináljunk az oroszlánnal. Lehet, hogy
órákig is itt marad, és amíg itt van, nem tudunk lemenni. Rosszkedvűnek
látszik. Amíg nem tűnik el, nem érezhetjük magunkat biztonságban. Az
lenne a legjobb, ha megölnénk, különben itt fog kószálni, hogy elkapja
valamelyikünket. Öreg jószág, úgyhogy valószínűleg emberevő. Gyakran
rákapnak az emberre, ha már túl öregek a vadászathoz.
– Emberevő! – borzadt el Sborov hercegnő. – Milyen szörnyű! Akarom
mondani, milyen borzalmasan szörnyű.
– Azt hiszem, megszabadulhatunk tőle – mondta Jane.
– Természetesen hozott puskát, ugye, Alexis?
– Ó, hogyne, kettőt is… nagy kaliberű fegyvereket, egy elefántot is
megállítanának.
– Helyes – mondta Jane –, hol vannak?
– A poggyásztérben, Miss. Azonnal hozom őket – mondta Brown.
– Töltényt is hozzon – szólt Jane.
– Ki megy le, hogy végezzen vele? – kérdezte a hercegnő.
– Természetesen én – felelt Jane.
– Na de drágám – mondta a hercegnő –, akarom mondani, hogy tudnád
megtenni?
Brown visszajött az egyik puskával. – Töltényeket nem találtam, Miss –
mondta.
– Hol vannak, Sborov?
– Öö, micsoda? – kérdezte a herceg.
– A töltények.
– Ó, a töltények?
– A töltények, maga… – sziszegte Brown.
A herceg a torkát köszörülte. – Nos, tudja, én…
– Azt akarja mondani, hogy nem hozott töltényeket? – kérdezte Brown.
– Az egész vi…
– Semmi baj – szakította félbe Jane, – Ha nincs, nincs. Hiába
dühöngünk, akkor sem lesz.
 – Ha szabad közbeszólnom, talán segíthetek, asszonyom – mondta
Tibbs némi büszkeséggel a hangjában.
– Hogyan, Tibbs? – kérdezte Jane.
– Van egy fegyver a táskámban, asszonyom. Majd én végzek a
bestiával.
– Remek, Tibbs – mondta Jarie. – Kérem, hozza ide azt a fegyvert.
Tibbs, útban az ajtó felé hirtelen megállt. Elpirult, és láthatóan
feszengett.
– Mi baj, Tibbs? – kérdezte Jane.
– Hát, öö, elfelejtettem – hebegte –, hogy már leengedhetik a táskámat.
Jane-ből kitört a nevetés. – Az egész kezd a tévedések vígjátékára
emlékeztetni. A puskákhoz nincs töltény, egyetlen fegyverünk pedig az
ellenség kezébe került.
– Jaj, drágám, mit fogunk csinálni? – aggódott a hercegnő.
– Amíg a fenevad itt van, semmit. Egyébként is lassan késő lesz a tábor
veréshez. Itt kell töltenünk az éjszakát, a lehető legkényelmesebben.
Így aztán egy meglehetősen boldogtalan társaság vacogta és forgolódta
végig a hosszú, sötét éjszakát, amit csak még szörnyűbbé tett a vadászó
oroszlánok ordítása és az áldozatok halálhörgése. De végül az egyenlítői
vidékre jellemző, hátborzongató hirtelenséggel reggel lett.
Amint megvirradt, Jane kiment körülnézni. Az oroszlán elment, és a
lány a fa alsó ágairól megállapította, hogy a közelben sehol nem leselkedik
rájuk veszély.
– Azt hiszem, lemehetünk és megpróbálhatunk tábort verni – mondta,
amikor visszatért a felderítésből. – A csomagok jórésze már lent van,
Brown? – kérdezte.
– Néhány holmi kivételével igen, Miss.
– Amilyen gyorsan csak lehet, engedjék le a maradékot, aztán utat vágunk az
ösvényig. Alig néhány méter.
– Rendben, Miss – felelt Brown. – Jöjjön, felség, leengedjük, hogy
fogadhassa a csomagokat.
– Engem ugyan nem – mondta Alexis. – A világ minden csomagjáért
sem mennék le még egyszer egyedül.
Brown leplezetlen undorral nézett rá. – Rendben. Akkor itt marad és
segít Tibbsnek. Majd én lemegyek.
– Ha azt hiszi, hogy egy ágon egyensúlyozva kipakolom a csomagokat,
akkor téved – mondta a herceg. – Ez teljes képtelenség. Tériszonyos
vagyok, és biztos leesnék.
– És mit akar csinálni? – csattant fel Brown. – Itt ül és nézi, ahogy a
többiek dolgoznak?
– Ezért fogadtuk fel magukat. Szolgának.
– Úgy? Hát…
– Majd én lemegyek – mondta Jane. – Brown, maga és Tibbs leengedik
a csomagokat. Lássunk hozzá. – Ezzel eltűnt az ágak között.
Brown, Tibbsszel a nyomában megvető horkantással lépett ki a
poggyásztérhez vezető ágra. Azután leengedték a csomagokat.
– Jöhetnek az utasok – mondta Jane, amikor Brown közölte, hogy nincs
több csomag. – Alexis, maga lesz az első.
– Gyerünk, felség – gúnyolódott Brown. – Indulás.
– Mondtam, hogy nem akarok egyedül lent lenni. Engedjék le a
többieket.
– Rendben, felség, de ha most nem megy, akkor vagy lemászik, vagy itt
rohad meg, amennyiben rajtam múlik. Jöjjön, Annette. Akkor maga lesz az
első, aztán leengedjük az öreg hölgyet.
– Brown, hogy mer ilyen tiszteletlenül beszélni rólam? – hallatszott a
hercegnő hangja a kabin belsejéből.
– Hallom, a fülének semmi baja – mondta vigyorogva Brown.
– Borzasztóan félek, Mr. Brown – mondta Annette.
– Fölösleges, kicsim – felelt a férfi. – Vigyázunk magára. Jöjjön, üljön
le ide az ajtóba, én meg bekötöm.
– Nem fognak leejteni?
– Az képtelenség, kedvesem. Nemeseket esetleg leejtenék, de magát
soha.
A lány hirtelen rámosolygott. – Maga olyan kedves, Mr. Brown.
– Csak most jött rá? Na jöjjön, kislány, másszon ki erre az ágra. Segítek.
Jó. Most üljön le. Kész, Tibbs?
– Kész, uram – felelt Tibbs.
– Rendben. Indulás.
Annette megmarkolta a rózsafüzérjét, becsukta a szemét és imádkozni
kezdett, de szinte mielőtt észbe kapott volna, már lent is volt, és Jane
leoldotta róla a szíjat.
– Maga jön, hercegnő – szólt hátra Brown.
– Képtelen vagyok megmozdulni – mondta az utóbbi. – Megbénultam.
Akarom mondani, tényleg.
Brown Sborovhoz fordult. – Menjen be, Mister és tolja ki az öreg
hölgyét. Nincs időnk szórakozni. Mondja meg neki, ha nem jön most
rögtön, mindkettőjüket itt hagyjuk.
– Maga utolsó gazember – fröcsögte a herceg.
 – Csönd legyen, és csinálja, amit mondtam – förmedt rá a pilóta.
Sborov hátrament a feleségéért, és kitámogatta a kabin ajtajáig, de a
hercegnőnek egyetlen pillantás a mélybe is elég volt. Fölsikoltott és
hátraugrott.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk – sürgette Brown.
– Nem tudok. Akarom mondani, egyszerűen nem tudok, Brown.
Brown odamászott a kabinhoz. Magával vitte a szíjat is. – Gyerünk –
mondta –, hadd kössem be.
Mondom, – hogy képtelen vagyok rá. Akarom dani, belehalok.
– Nem hal bele. A félkegyelműek örökké élnek.
– Most már végképp elegem van magából, Brown. Eddig eltűrtem a
sértéseit, de most már elég. – A hercegnő fölhúzta az orrát, és megpróbált
méltóságteljesnek látszani, de zilált állapota miatt teljesen sikertelenül.
Brown lehajolt és rákötötte a szíjat.
– Kész, Tibbs? – kérdezte.
– Igen, uram. Kész, uram – felelt az inas.
– Akkor vágjunk bele, herceg. Segítsen. Tolja hátulról.
Brown tehát húzta, Alexis pedig tolta Sborov hercegnőt, aki sikoltozott
és minden kiálló tárgyban próbált megkapaszkodni.
– Mi történik ott? – kérdezte Jane. – Valaki megsebesült?
– Nem – felelte Brown. – Csak elindítjuk a királyi család jobbik felét.
Figyeljen rám, hercegnő! Ezt a saját érdekében tesszük. Ha itt marad fönn,
előbb-utóbb éhen-hal.
– Igaza van, Kitty. Mindenkit feltartasz – mondta Alexis.
– Érdekel is az téged, ha meghalok, Alexis? Szerintem inkább örülnél.
Ezért írattad velem azt a végrendeletet. Bolond voltam, hogy megírtam. De
hidd el, amint írószerszám akad a kezembe, megváltoztatom. Azok után
amiket mondtál nekem, egyetlen centet sem fogsz kapni, Alexis.
Sborov herceg szeme gonoszul elkeskenyedett, és összevonta a
szemöldökét, de nem szólt semmit.
Brown lefejtette a hercegnő kezét az ülésről, amibe kapaszkodott. –
Semmi értelme, hercegnő – mondta kevésbé nyersen, mert észrevette, hogy
az asszony valóban halálra rémült. – Tibbs és én vigyázunk magára. Lassan
leengedjük, lent meg Lady Greystoke és Annette várják. Csak szedje össze
magát, egy pillanatra mutassa meg, milyen bátor, és már túl is lesz az
egészen.
– Jaj, meghalok, tudom, hogy meghalok. Brown és Alexis kiemelték az
ajtó melletti ágra, majd lassan és óvatosan leeresztették a földre.
– Na, Tibbs – mondta Brown –, azt hiszem, maga következik.
Leengedjem vagy lemászik?
– Lemászom – felelt Tibbs. – Talán mehetnénk együtt, hogy
segíthessünk egymásnak.
– És velem mi lesz, hé? – kiáltott fel Sborov.
– Vagy lemászik, maga tetű, vagy itt maradhat – felelt Brown –, és nem
úgy értettem, hogy esetleg!

8.
Ydeni, a kavuru

Tarzan a kunyhó bejáratában látta meg éjszakai látogatója körvonalait.

Kötelékei miatt a dzsungel ura tehetetlenül várt, hiszen védekezni
képtelen lett volna. És bár dühítette a gondolat, hogy az önvédelem
lehetősége nélkül kell lemondania életéről, mozdulatlan maradt és nem félt
semmitől.
Az alak közelebb lopakodott. Tarzan megszólította.
– Ki vagy?
A fickó sziszegve csendre intette. – Ne olyan hangosan – súgta. –
Gupingu vagyok, a varázsló.
– Mit akarsz?
– Azért jöttem, hogy szabadon engedjelek. Menj vissza a tieidhez,
kavuru, és mondd, el nekik, hogy Gupingu megmentett a haláltól. És mond
meg, hogy ezért nem bánthatják Gupingut és nem, vehetik el a lányait.
A sötétség elrejtette a Tarzan ajkán átfutó mosolyt.
– Bölcs ember vagy, Gupingu – mondta. – Most vágd el a köteleket.
– Még valami – mondta Gupingu.
– Mi az?
– Meg kell ígérned, hogy soha nem mondod meg Udalónak vagy
másnak a népemből, hogy én szabadítottalak ki.
– Tőlem soha nem tudják meg, ha elárulod, szerintetek hol élünk mi,
kavuruk.
– Északon éltek, a kopár vidéken túl, egy magas hegy mellett, mely
magányosan áll a síkon – magyarázta Gupingu.
– Ismeri a néped az oda vezető ösvényt?
– Én ismerem – felelt a varázsló –, de megígérem, hogy senkinek nem
mutatom meg.
– Nagyon helyes, ha tényleg ismered.
– Tényleg ismerem – erősködött Gupingu.
– Mondd el, hogy találsz oda, és akkor eldönthetem, hogy tényleg
ismered-e.
– A kraalunktól északra van egy elefántcsapás. Sokat kanyarog, de
mindig a kavuruk földje felé vezet. Sok bambusz nő a hegyoldalon a
falutok mellett, és az elefántok évek óta odajárnak, hogy lelegeljék a
zsenge hajtásokat.
Ezzel a varázsló közelebb húzódott, és kitapogatta Tarzan kötelékeit.
– Miután kioldoztalak, maradj itt és várj, amíg visszaérek a kunyhómba,
azután osonj a kapuhoz. Ott találsz egy emelvényt a palánk mellett,
ahonnan a harcosok az ellenséget szokták lőni nyilaikkal. Ott könnyedén
átmászhatsz.
– Hol vannak a fegyvereim? – kérdezte Tarzan.
– Udalo kunyhójában, de nem juthatsz hozzájuk. Egy harcos
közvetlenül a bejáratnál alszik. Biztosan fölébresztenéd, ahogy belépsz.
– Vágd el a köteleket.
Gupingu késével átmetszette a majomember bokáján és csuklóján lévő
köteleket. – Most várj, amíg visszaérek a kunyhómba – súgta, majd
megfordult, és kisettenkedett a bejáraton.
Tarzan fölállt és megrázta magát. Megdörzsölte bokáját és csuklóját,
hogy helyreállítsa a vérkeringését. Miközben várt, végiggondolta, mennyi
esélye lehet fegyverei visszaszerzésére.
Hamarosan négykézláb kimászott a kunyhóból, majd felegyenesedett, és
mélyen beszívta a levegőt. Jó érzés volt szabadnak lenni. Hangtalan
léptekkel sietett végig a falu utcáján. Beérte annyival, hogy nem csap zajt,
és meg sem próbált elrejtőzni, mert tudta, ha észre is vennék, nem
kaphatnák el, mielőtt elérné a palánkot.
Ahogy a főnök kunyhója elé ért, megállt. Nagy volt a kísértés, hiszen
sok munka és fáradság lenne új fegyvereket készíteni, és alig néhány
lépésnyire itt voltak a régiek.
Halvány fény derengett a kunyhó belsejében; a halódó tűz parázslott.
Odalépett a bejárathoz, mely sokkal nagyobb volt, mint a többi kunyhóé, és
a küszöbön túl egy alvó harcost látott.
Lehajolt és benézett. Érzékeny szemével, miután alkalmazkodott a
sötéthez, sokkal több mindent látott, mint mi, hétköznapi emberek. Szinte
azonnal meglátta fegyvereit a tűz mellett, közvetlenül a fekvő harcos
mögött.
Az alvó férfi szinte fölkínálta torkát. A majomember acélos szorításával
egy pillanat alatt kiszoríthatta volna belőle az életet. Tarzan végiggondolta
az ötletet, de két okból is elvetette. Egyrészt soha nem ölt indokolatlanul,
másrészt, és ez még többet nyomott a latba, biztos volt benne, hogy a fickó
küzdene, és még ha nem is tudna kiáltani, fölébresztené a kunyhóban
alvókat, ezzel lehetetlenné téve Tarzan számára, hogy visszakapja, amiért
jött. Ezért egy még veszélyesebb terv mellett döntött.
Óvatosan átlépett az őrön. Zajtalanul, két lépéssel elérte fegyvereit.
Először is visszacsúsztatta becses kését a tokjába, majd jobb vállára
kapta tegezét, a balra pedig kötelét. Rövid lándzsáját és íját egy kézbe
fogva a bejárat felé fordult, miközben gyorsan körülnézett, és
megbizonyosodott róla, hogy mindenki alszik.
Ebben a pillanatban a harcos megfordult és kinyitotta a szemét, majd
ahogy megpillantotta a közte és a tűz között álló embert, fölült. A
félhomályban nem tudhatta, hogy ellenséggel áll szemben, így logikusan
arra gondolt, hogy a kunyhó egyik lakója mászkál. Azonban idegennek tűnt
az alak, ezért zavarba jött.
– Ki az? – kérdezte. – Mi baj?
Tarzan közelebb lépett hozzá. – Csönd – suttogta. – Egy szó és
meghalsz; a kavuru vagyok.
A feketének leesett az álla és tágra nyílt a szeme. Tarzan a sötétség
ellenére is látta, hogy reszket.
– Menj ki – mondta –, és akkor nem esik bántódásod. És csöndben
menj.
A harcos, reszketve, mint a nyárfalevél, úgy tett, ahogy mondták. Tarzan
követte. Együtt mentek a kapuhoz, a bennszülött kinyitotta, és a
majomember eltűnt a dzsungel sötétjében. Egy pillanattal később hallotta a
harcos kiáltozását, ahogy fölverte a falut, de tudta, hogy nem fogják
üldözni; nem mernek éjszaka egy kavuru nyomába eredni.
Tarzan Gupingu útmutatása alapján egy órán keresztül követte az
északra tartó csapást. Mindenfelől hallotta az éjszakai őserdő hangjait –
lopakodó állatokat, puha talpak neszét, oroszlánok mély morgását –, de
érzékeny hallásával és szaglásával tudta, merről jöhet a veszély, tehát
készen állt rá, hogy elkerülje.
Széllel szemben haladt, és hamarosan éhes, vadászó oroszlán szagát
érezte, úgyhogy fölmászott egy fára. Némi keresés árán megfelelő
alvóhelyet talált, és ott töltötte az éjszaka hátralevő részét. Mielőtt az
ismerős zajok közepette álomba merült, Nkimára gondolt, akit fogságba
esése óta nem látott.
A hajnal közeledtével továbbindult, miközben Udalo falujában a kis
Nkima a főnök háza melletti fa ágain vacogott.
Meglehetősen boldogtalan kis majom Volt és nagyon ijedt. Éjszaka a
feketék össze-vissza kiabálva rontottak ki kunyhóikból. Ez ébresztette fel
Nkimát, de a rohangálás okát nem tudta; fogalma sem volt róla, hogy
mindez azért történik, mert gazdája megszökött. Azt hitte, még mindig
abban a kunyhóban fekszik, ahová látta, hogy bevitték.
Amikor újra fölébredt, már derengeni kezdett. Alatta a falu utcái
elhagyatottak voltak. Az élet egyetlen jele sem hallatszott ki a kunyhókból.
Lenézett arra, amelyikbe gazdáját vitték, és minden bátorságát összeszedve
a földre ugrott és futni kezdett a bejárat felé.
Egy kunyhójából kilépő asszony meglátta és el akarta kapni. A kis
majom kisiklott a kezei közül, átviharzott a falun és átugrott a palánkon.
Visszamenni nem mert és félt egyedül ezen az ismeretlen vidéken, így
hazafelé indult, anélkül, hogy tudott volna gazdája szökéséről.
Tarzan egész nap észak felé tartott a kanyargós elefántcsapás mentén.
Csak késő délután sikerült zsákmányt ejtenie. Evés után lepihent éjszakára.
A második nap délutánján megváltozott a táj. Az őserdő nyíltabbá vált,
több parkszerű térség volt benne, ahol nem vagy csak alig nőtt
aljnövényzet, és ritkábban álltak a fák. Tarzan számára teljesen új volt ez a
vidék, és föltámadt benne a vágy, hogy felfedezze. Mindig is erősen élt
benne az ilyen késztetés, hiszen pontosan ez az intelligens kíváncsiság
emelte a dzsungel többi állata fölé.
Ahogy állandó készenlétben haladt előre, az enyhe szél különös szagot
sodort felé. Tarzan megállt. Egy pillanatra megmerevedett és minden
érzékszervével figyelt.
Zavarban volt. Tarmangani szagát érezte, de valami mást is. És az új
szagba valamivel távolabbról Numáé vegyült.
Ez a két szag együtt általában veszélyre utalt, és bár Tarzan nem akarta
megmenteni az embert az oroszlántól vagy fordítva – attól függően, hogy
ki vadászott kire –, természetes kíváncsisága arra ösztökélte, hogy
utánajárjon a dolognak.
A fák ahhoz elég közel nőttek egymáshoz, hogy könnyedén ugrálhatott
ágról ágra, aminek megvolt az az előnye, hogy fölülről közelíthette meg
azt, akit vagy amit keresett, tehát – elsősorban emberek esetében – mindig
váratlanul jelenhetett meg.
Az emberi szem általában vízszintes síkban néz körül, ellentétben a
macskával, melynek függőleges pupillái lehetővé teszik számára, hogy
gyorsan megpillantsa a fölülről közeledőt. Ennek talán az a magyarázata,
hogy a macskafélék sok ezer éven keresztül a fákon kerestek zsákmányt, és
ugyan az oroszlán már a földön vadászik, szeme hasonló kisebb
rokonaiéhoz.
Ahogy Tarzan közeledett a különös szag forrásához, érezte, hogy az
oroszlán szaga egyre erősebb, amiből azonnal rájött, hogy az oroszlán az
ember felé tart. Természetesen azt nem tudta eldönteni, hogy az állat
vadászik-e vagy csak véletlenül tart arra, de mivel a szag éhes ragadozóra
utalt, feltehetőleg az állat éppen becserkészte áldozatát.
Minden állatnak más a szaga, ha jóllakott, mint ha éhes, és az éhes
oroszlán mindig vadászó oroszlán. Tarzan arra a következtetésre jutott,
hogy a vadállat a vadász, az ember pedig a zsákmány.
Tarzan az embert pillantotta meg először és döbbenten megállt.
Valóban fehérember volt, de egészen más, mint azok, akikkel Tarzan
régebben találkozott. A fickó egy szál gorillabőrből készült ágyékkötőt
viselt. Bokáját, karját és csuklóját karperecek díszítették, mellkasán
többsoros, emberi fogakból álló lánc. Orrában egy vékony csont, fülében
nehéz karikák. Fejét leborotválta, csak középen hagyott meg egy sörényt,
amibe színes tollakat tűzött, arcát ijesztően kifestette. És mégis, a vad
bennszülöttekre jellemző összes jegy ellenére a férfi egyértelműen fehér
volt, bár a nap erősen lebarnította.
Hátát egy fának vetve ült a földön és evett valamit az ágyékkötőjére
erősített kis tarsolyból. Nyilvánvalóan fogalma sem volt az oroszlán
közelségéről.
Tarzan halkan és óvatosan közeledett, s végül pontosan a férfi feje fölött
állapodott meg. Miközben alaposabban szemügyre vette, eszébe jutottak a
kavurukról szóló mendemondák, melyek fehér vademberekként írták le
őket.
Tehát elképzelhető, hogy az idegen kavuru. Észszerűnek tűnt a
feltételezés, de minden további gondolatot félbeszakított egy közeli
morgás.
A vadember azonnal fölpattant. Egyik kezében lándzsát tartott, a
másikban kezdetleges kést.
Az oroszlán teljes sebességgel tört ki a bozótból. Annyira közel volt,
hogy a férfinak már nem volt ideje fölugrani a fára, tehát az egyetlen
lehetséges dolgot tette. Lándzsát tartó karja hátralendült és villámgyorsan
elhajította nehéz fegyverét.
Talán a váratlan támadás zavarta meg, de jócskán elvétette a célt.
Ugyanebben a pillanatban Tarzan a ragadozó hátára ugrott.
A vadállat éppen kétlábra emelkedett, hogy végezzen áldozatával,
amikor az ütés érte, és Tarzan súlya miatt az oldalára esett. Ijesztő
morgással ugrott föl újra, de eddigre a majomember erős lábai a véknyára
kulcsolódtak, karja pedig az állat vastag nyakát szorította.
A fehér vadember döbbenten nézte ezt a különös párviadalt. Hallotta,
ahogy az ember és az oroszlán morgása összekeveredik. Nézte, ahogy a
földön hengergőznek. Az állat megpróbálta ellenfele hátába mélyeszteni
karmát; azután kés villant az emberszerűség kezében, mely újra meg újra
lesújtott, míg végül az állatok királya egy utolsó nyögéssel kilehelte lelkét.
A majomember felegyenesedett, egyik lábát áldozatára tette, az égnek
emelte tekintetét, és fölhangzott a győztes emberszabású majmok
diadalkiáltása.
A fehér vadember összerezzent a hátborzongató hang hallatán, és
szorosabban markolta kését.
Amikor az utolsó visszhang is elenyészett a messzeségben, Tarzan
odafordult a férfihoz, akinek megmentette az életét.
Egy pillanatig némán méregették egymást, majd a vadember
megszólalt: – Ki vagy te? – kérdezte ugyanabban a dialektusban, amit a
búkénak használtak.
– Tarzan, a majomember. És te?
– Ydeni, a kavuru.
Tarzan azt a fajta elégedettséget érezte, amit mindannyian érzünk, ha
helyesnek bizonyul az ítéletünk. Ez nagy szerencse volt, mert alkalma lehet
megismerni a kavurukat, és a fickó esetleg el is vezeti oda, ahová amúgy is
tartott.
– De miért ölted meg az oroszlánt? – kérdezte Ydeni.
– Mert megölt volna téged.
– És miért zavart volna, ha megöl? Hiszen idegen vagyok.
A majomember vállat vont. – Talán azért, mert fehér vagy.
Ydeni megrázta a fejét. – Nem értelek. Soha nem találkoztam hozzád
hasonló emberrel. Nem vagy fekete és nem vagy kavuru. Mi vagy te?
– Tarzan vagyok – hangzott a válasz –, és a kavuruk faluját keresem.
Odavezethetsz. Beszélni akarok a főnökkel.
Ydeni fölvonta a szemöldökét és megint csak a fejét rázta. – Senki nem
jöhet a kavuruk falujába – mondta –, hacsak nem akar meghalni. Mivel
megmentetted az életemet, nem viszlek oda és nem is öllek meg, bár ezt
kéne tennem. Menj az utadra, Tarzan, és vigyázz, nehogy a kavuruk
falujába vezessenek lépteid.

9.
Sita, a leopárd

Miután a társaság épségben leérkezett a földre, Brown utat vágott az ösvényig egy kis
fejszével, ami szerencsére bekerült az igen vegyes összetételű és jórészt használhatatlan
holmikból álló csomagok közé, amiket Sborov herceg és felesége nélkülözhetetlennek vélt
az expedícióhoz.
Tibbs fölajánlotta ugyan, hogy segít utat vágni, de a hosszú inasévek
alatt nem nagyon volt szüksége rá, hogy elsajátítsa a fejsze használatát. Jót
akart, de képtelen volt eltalálni, amit megcélzott. Végül Brown inkább
elvette tőle a szerszámot, mert félt, hogy Tibbs kárt tesz magában.
Sborov nem ajánlotta fel segítségét, Brown pedig nem törődött vele,
mert tudta, hogy a férfi, ha lehet, még használhatatlanabb lenne, mint az
inas. De amikor a cipekedésre került sor, a pilóta ragaszkodott hozzá, hogy
a herceg is kivegye részét a munkából.
– Lehet, hogy nagy taxisofőr ősök ivadéka – mondta –, de ha nem segít,
orrba vágom.
Sborov morgott ugyan, de dolgozott.
Amikor minden holmit eljuttattak a patak melletti tisztásra, amit Jane
talált, a lány kiadta az utasítást, hogy építsenek egy bornál és néhány
menedéket.
A munka nagyrésze Jane-re és Brownra hárult, bár Annette és Tibbs
minden tőlük telhetőt megtettek. Kitty Sborovtól senki nem várt mást, mint
hogy panaszkodjon, és a hercegnő ezt is csinálta. Alexisnek a bomát kellett
megépítenie, azután, hogy másvalaki kiirtotta a bozótot, de a munka erősen
meghaladta szellemi és fizikai teljesítőképességét.
– El nem tudom képzelni, az ilyen fickók hogy nőnek fel – morgott
Brown –, és fogalmam sincs, mire jók, amikor mégis felnőttkorba érnek.
Soha életemben nem találkoztam ennyire haszontalan alakkal.
Jane elnevette magát. – Istenien táncol.
– Fogadni mertem volna. Átkozott gigolója eljön ide egy vacak kis
fejszével, a puskáihoz meg nem hoz töltényt. – Megvetően bökte ki a
szavakat. – És itt ez a sok szemét. Lehet, hogy találunk benne valami
használhatót, leltárt kellene tartanunk.
– Nem rossz ötlet – mondta Jane. – Jut eszembe, Tibbs, hol van a
pisztolya? Nem ártana a kezünk ügyében tartani.
– Igen, asszonyom, azonnal – felelt Tibbs. – Soha nem utazom nélküle.
Az ember nem tudhatja, mikor lesz rá szükség, különösen itt Afrikában,
ami tele van oroszlánokkal meg mindenféle vadállatokkal.
Megkereste a táskáját, és némi kutatás után előhúzta a pisztolyát, majd
nem kevés büszkeséggel fölmutatta.
– Íme, asszonyom – mondta. – Szerintem gyönyörű.
Jane lelombozva nézte az egylövetű 22-est, amire Tibbs annyira büszke
volt.
 Brown hangos nevetésre fakadt. – Ember – mondta –, ha a németek
tudtak volna a fegyveréről, soha nem tör ki a világháború.
– Elnézését kérem, Mr. Brown – felelt mereven Tibbs –, de ez egy
remek kis fegyver. Az állította, akitől vettem. Hét shillingembe került,
uram.
– Hadd nézzem – mondta Brown, s kezébe véve a pisztolyt kinyitotta a
tárat. – Hiszen ez nincs megtöltve – állapította meg –, bár az se számítana
sokat, ha meg lenne.
– Hát persze hogy nincs! – jelentette ki határozottan Tibbs. – Eszembe
se jutna, hogy töltött fegyverrel mászkáljak, uram. Az túl veszélyes. Az
ember nem tudhatja, mikor sül el.
– Végül is jól jöhet, ha valami apróvadra lövünk vele – jegyezte meg
Jane. – Sok tölténye van?
– Hát… ööö… asszonyom – hebegett Tibbs –, a helyzet az, hogy régóta
akartam már töltényt venni, de sosem jutottam hozzá.
Brown szánakozó döbbenettel nézett rá. – Hát kutya legyek, ha…
Jane az egyik bőröndre huppant és nevetésben tört ki.
– Ne haragudjon, Tibbs, de ez már tényleg vicces! – Fuldoklott.
– Megmondom, mit csinálunk – ajánlotta Brown. – Ma éjjel Tibbs-t
állítjuk őrségbe, és ha meglát egy oroszlánt, hozzávághatja a pisztolyt.
Másra úgysem jó.
– Nem értem, hogy tudsz nevetni ezen, Jane – szólalt meg Kitty. –
Tegyük fel, hogy tényleg jön egy oroszlán. Tibbs, miért nem hozott
töltényt?! Ez nagyfokú felelőtlenség volt öntől.
– Az oroszlánok szempontjából ez a pisztoly körülbelül ugyanannyit ér
üresen, mint megtöltve, Kitty.
– Tudom, hogy mind meghalunk – siránkozott Kitty.
– Bárcsak a repülőn maradtam volna, az sokkal biztonságosabb.
– Ne félj – nyugtatgatta Jane –, a boma valamelyes védelmet nyújt, és
egész éjjel égni fog a tűz. A legtöbb vadállat fél tőle, úgyhogy nem fognak
közel jönni.
Késő délutánra elkészült a két helyiségből álló kalyiba külön “szobával”
a nők és a férfiak számára. Egyszerű tákolmány volt, de menedéket
nyújtott az elemekkel szemben, és biztonságérzetet keltett az emberekben,
hisz a legtöbben úgy vagyunk vele, hogy ha elbújhatunk valahová,
akármilyen roskatag is az a hely, sokkal nagyobb biztonságban érezzük
magunkat, mint a szabadban.
Amíg folyt az építkezés, Jane mással foglalta el magát. Kitty egy ideig
figyelte, s végül nem tudott uralkodni kíváncsiságán.
 – Mi az ördögöt csinálsz, drágám? – kérdezte.
Jane éppen egy ágat faragott a fejszével.
– Fegyvereket készítek… íjat, nyílvesszőket és egy lándzsát.
– Ó, de csodálatos… akarom mondani, hát nem édes? Ez tökéletesen
rád vall, drágám, hogy az íjászatra gondolsz ilyenkor, így majd gyorsabban
telik az idő.
– Azért csinálom, hogy ételt szerezhessünk és megvédhessük magunkat
– felelt Jane.
– Jaj, hát persze! – kiáltott fel Kitty. – Milyen buta vagyok. De hát az
íjászatról mindig az jut eszembe, ahogy a kis nyilak beleállnak a
céltáblába. Olyan színesek, drágám, akarom mondani, ki vannak festve.
Gyönyörű emberek jutnak eszembe sportruhában a zöld gyepen, és a
háttérben álló csodás fák ragyognak a napfényben. De gondolod, eszébe
jutott már valakinek, hogy vadászatra használja az íjat? Biztos vagyok
benne, hogy ezt te találtad ki, drágám, de nagyon okos ötlet, ha képes vagy
eltalálni valamit.
A délután közepére Jane elkészült a meglehetősen kezdetleges íjjal és
féltucat nyílvesszővel, amiknek a hegyét megedzette a tűzben.
Munkája végeztével fölállt és szemügyre vette a tábort. – Remekül
haladnak – mondta. – Most elmegyek valami vacsorának valóért. Van kése,
Brown? Szükségem lehet rá.
– Na de drágám, akarom mondani, csak nem akarsz egyedül
bemerészkedni a rengetegbe? – sopánkodott Kitty.
– Nem bizony – felelt Brown. – Magával tartok, Miss.
– Attól tartok – mondta Jane mosolyogva –, hogy oda, ahova én
megyek, nem tudna követni. Kérem, adja azt a kést.
– Szerintem ahova maga elmegy, oda én is, Miss – mosolygott Brown.
– Kérem szépen azt a kést – makacskodott Jane. – Hű, ez már valami!
Mindig is szerettem, ha egy férfi férfihoz illő kést tart magánál.
– Hát, ha kész, akár mehetünk is – mondta Brown. Jane megrázta a
fejét. – Mondtam, hogy nem tudna követni.
– Fogadunk?
– Miért ne? Egy fontot teszek a kése ellenében, hogy száz méteren belül
lemarad.
– Állom, Miss. Gyerünk.
– Rajta, hát – mondta Jane, és könnyedén átfutott a tisztáson, majd
elkapta egy fa alsó ágát, fölhúzódzkodott, és egy pillanat alatt eltűnt a
szemük elől.
Brown utánarohant, próbálta megpillantani a földről, de hamarosan
elakadt a buja aljnövényzetben.
Gyorsan belátta, hogy vesztett, és csüggedten visszakullogott a táborba.
– Te jóságos ég! – így a hercegnő. – Láttak már ilyet? Egészen
csodálatos volt. Akarom mondani, tényleg, de nagyon félek, hogy valami
baja esik egyedül. Alexis, nem kellett volna hagynod.
– Azt hittem, Brown elkíséri – mondta Alexis. – Ha tudtam volna, hogy
fél, magam mentem volna.
Brown olyan megvetéssel nézett rá, miközben visszatért munkájához,
amit nem lehetett szavakba önteni.
– Szerintem mindenki félne egyedül – mondta Annette, aki segített a
levelekből álló tető elkészítésében. – Lady Greystoke biztosan nagyon
bátor.
– Hát belevaló nő – felelt Brown. – És látta, hogy mászott fel a fára?
Mint egy majom.
– Mintha egész életében ott élt volna – tette hozzá Annette.
– Gondolja, hogy képes lesz lőni valamit azokkal a nyílvesszőkkel? –
kérdezte Tibbs. – Nekem valahogy… ööö… nem tűntek megfelelőnek, ha
szabad megjegyeznem.
– Szerintem nem az a fajta, aki elindult volna, ha nem tudná, mit csinál.
A leszállás előttig azt hittem, ő is csak olyan, mint a többi társasági hölgy,
akiknek soha nem volt pezsgőbuboréknál nehezebb dolog a fejében, de
komolyan mondom, most már fejet hajtok előtte. És higgyék el, ha én
hagyom, hogy egy nő parancsolgasson nekem, annak komoly nőnek kell
lennie.
– Lady Greystoke nagyon figyelemreméltó hölgy – mondta Alexis –, és
nagyon szép. Ugyanakkor ne felejtse el, barátom, hogy az angol
arisztokrácia tagja, és kikérem magamnak, hogy belevaló nőként beszéljen
róla. Tudom, hogy maguk amerikaiak hírhedten neveletlenek, de
mindennek van határa.
– Igen? És mit akar csinálni, maga kis buzi?
– Alexis, elfeledkezel magadról! – szólt közbe a hercegnő. – Ne
alacsonyítsd le magad azzal, hogy vitatkozol egy alkalmazottal.
– Jól zenél, asszonyom – mondta Brown. – Jól tenné a férje, ha nem
kötekedne egy ilyen fickóval. Csak valami ürügyre várok, hogy szájon
kapjam.
Annette Brown karjára tette a kezét. – Kérem, Mr. Brown, ne
vitatkozzanak. Nincs elég bajunk anélkül is? Ne nehezítsük a helyzetünket.
Brown megfordult, és fürkészőn nézett a lányra, majd megfogta a kezét.
– Azt hiszem, igaza van, kislány. Leszállók róla, ha ő is leszáll rólam. –
Megszorította Annette kezét. – Azt hiszem, mi jól ki fogunk jönni
egymással, kicsim.
– Honnan jövünk ki, Mr. Brown?
– Úgy értem, jó cimborák leszünk.
– Cimborák? Az mi?
– Pajtások, barátok. Azt hittem, ért angolul.
– Ó, igen, barátok. Igen, ezt értem. Szívesen leszek Mr. Brown barátja.
Annette mindenkivel szeret barátkozni.
– Helyes, baby, csak ne vigye túlzásba, mert van egy olyan érzésem,
hogy nagyon megkedvelem magát.
Annette kacéran lesütötte a szemét. – Azt hiszem, Mr. Brown, jobb lesz,
ha folytatjuk a munkát, különben csak fél tető lesz a fejünk fölött.
– Oké, kislány, de később még beszélünk erről a barátság dologról – ma
éjjel telihold lesz.
Miután Jane elhagyta a tábort, gyorsan és csendesen haladt a fákon a
patak mentén, és azt a helyet kereste, ahová inni jártak az állatok.
Könnyű szellő fújt az arcába, különböző szagokat hozva felé. Szaglása,
bár nem volt olyan kifinomult, mint társáé, az átlagemberét jócskán
meghaladta. Jane régen megtanulta, hogy az érzékeket lehet fejleszteni, és
egyetlen kínálkozó lehetőséget sem szalasztott el képességei kiteljesítésére.
Egyszer csak olyan szagot érzett, amitől úrrá lett rajta a kizárólag
vadászokra jellemző izgalom. Zsákmányhoz közeledett.
Az eddiginél is körültekintőbben folytatta útját. Szinte egy levél sem
rezzent, ahol elhaladt, és hamarosan megpillantotta, amit keresett. Egy kis
antilopbak ügetett kecsesen az ösvényen, közvetlenül előtte.
Jane felgyorsított, de ha lehet, még nesztelenebbül haladt, hiszen az
alatta mozgó állat ideges volt és mindig éber. Az első gyanús neszre
szélvészként vágtatott volna el.
Jane már lőtávolba ért, de a belógó levelek miatt nem tudott célozni.
Az őserdei vadász legnagyobb kincse a türelem, ezt Jane régen
megtanulta Tarzantól és saját tapasztalataiból.
Az antilop hirtelen megállt és balra kapta a fejét. Ugyanebben a
pillanatban Jane is zajt hallott az aljnövényzetből. Tudta, hogy nem várhat
tovább; valami már megriasztotta zsákmányát. A lomb kissé szétnyílt közte
és az állat között. Villámgyorsan fölajzotta íját. A húr megpendült és a nyíl
mélyen az antilop testébe fúródott a bal lapockája mögött. A sebzett állat
fölugrott, és holtan esett a földre.
Jane gyanította, hogy más is vadászott zsákmányára, de semmit sem
látott, és a szél is elfordult, úgyhogy szagot sem érzett.
 Tisztában volt vele, hogy kockázatos, amit csinál, de éhes volt, és tudta,
hogy társai is azok. Ételt kellett szerezniük, mert a csomagok alapos
szemrevételezése során kiderült, hogy teljes készletük néhány szendvicsből
áll, amit már megettek. Ezen kívül találtak pár tábla csokoládét, hat üveg
konyakot és két Cointreau-t.
A szerencsében és gyorsaságában bízva Jane leugrott az ösvényre, és a
tetemhez rohant.
Gyorsan dolgozott, ahogy Tarzan tanította. Elvágta az állat torkát, hogy
kivérezzen, majd kibelezte, hogy csökkentse a súlyát. Miközben ezzel
foglalatoskodott, ismét hallotta a lopakodó neszeket a bokrok közül,
valahol a közelben.
Amikor végzett, becsukta a kést, zsebrevágta és a vállára vette az
antilopot. Ekkor dühös morgás törte meg a dzsungel csendjét, és húsz
lépésre tőle Sita, a leopárd lépett ki az ösvényre.
A lány azonnal látta, hogy a tetemmel együtt nem menekülhet, és
mélyen elkeserítette, hogy le kell mondania megérdemelt zsákmányáról a
nagymacska javára.
Nagyjából biztos volt benne, ha itt hagyná az antilopot, könnyen
fölmászhatna egy fára, de a sors igazságtalansága miatti haragja arra
ösztökélte, hogy harcoljon és nagy butaságot kövessen el.
Ledobta válláról az állatot, megfeszítette íját és lőtt.
A nyíl talált, és a sebzett fenevad fölüvöltött fájdalmas haragjában, majd
támadott.
A táborban maradottak emberi kiáltásnak vélték, amit hallottak.
– Szapristi! Mi volt ez? – kiáltott fel Alexis.
– Mon Dieu, ez csakis női sikoly lehetett! – idegeskedett Annette.
– Lady Greystoke! – mondta rémülten Brown.
– Jaj, Alexis, Alexis! Annette! – kiabált a hercegnő. – Gyorsan a
repülősómat. Mindjárt elájulok. Brown fölkapta a fejszét, és elindult a
hang irányába.
– Jaj, hova megy? – siránkozott Kitty. – Ne hagyjon itt, ne hagyjon itt.
– Csönd, vén bolond – csattant fel Brown. – Lady Greystoke bajban
van. Megkeresem.
Tibbs előhúzta a zsebéből üres pisztolyát. – Magával tartok, Mr. Brown
– mondta. – Nem hagyhatjuk, hogy baja essen a Miladynek.

10.
Emberrablás
 Tarzan nem lepődött meg és nem volt csalódott, amiért Ydeni nem akarta elvezetni a
kavuru faluba. Ismerte az embereket, különösen a vadakat, és tudta, mennyi tiltás és
törvény szabályozza magán– és törzsi életüket. Jobban szerette volna, ha egy kavuru
vezeti el barátként a főnökhöz, de attól, hogy ez nem sikerült, semmivel nem került
rosszabb helyzetbe, mint mielőtt találkozott Ydenivel. És bízott benne, hogy akármilyen
kemény és vad harcos Ydeni, csak érez valami hálát, amiért megmentette az életét.
– Ha barátként érkezem oda, abban nincsen semmi rossz.
– A kavuruknak nincsenek barátaik – felelt Ydeni. – Nem jöhetsz.
A majomember vállat vont. – Akkor ellenségként megyek.
– Akkor meghalsz. Megmentetted az életemet, ezért nem akarom, hogy
megöljenek, de nem tudom meggátolni. Ez a kavuruk törvénye.
– Akkor a lányokat is megölitek, akiket elraboltok? – faggatta Tarzan.
– Ki mondja, hogy a kavuruk lányokat rabolnak?
– Mindenki tudja. Miért teszitek? Nincs elég asszonyotok?
– A kavuruknak nincsenek asszonyaik – mondta Ydeni. – Annyiszor jött
és ment a nagy esőzés, ahány ujj van négy ember kezén és lábán, amióta
nincsenek kavuru nők, azóta, hogy az utolsó asszony is föláldozta életét a
férfiakért.
– Nyolcvan éve nincsenek asszonyaitok? – kérdezte Tarzan. – Az
lehetetlen, Ydeni, hiszen te még fiatal vagy, és kellett hogy legyen anyád.
Vagy ő nem volt kavuru?
– Anyám kavuru volt, de jóval az utolsó asszony előtt meghalt. De már
eddig is túl sokat mondtam, idegen. A kavuruk másképp élnek, mint az
alacsonyabb rangú emberek, akiknek erről tudniuk sem szabad. Tilos
beszélni velük a törzsről. Menj utadra, és én is megyek a magaméra.
Tarzan, miután meggyőződött róla, hogy nem juthat több
információhoz, fölmászott az ágak közé, és hamarosan eltűnt a kavuru
szeme elől. Szándékosan nyugat felé indult, hogy félrevezesse a harcost.
Azonban nem sokáig tartotta az irányt. Hamarosan megfordult és
visszaindult ahhoz a helyhez, ahol Ydenit hagyta, mert elhatározta, hogy ha
a harcos nem vezeti el önként a falujába, akkor elvezeti tudtán kívül.
Mire visszért oda, ahol megölte az oroszlánt, a kavuru már elment.
Mivel feltételezhetően észak felé indult, üldözője is arra vette az irányt.
Tarzan rövid idő után rájött, hogy Ydeni nem errefelé tart.
Gyorsan irányt változtatott, hogy körbe indulva megtalálja valahol a
nyomravezető szagot.
Egy órán át ment erdőben és tisztásokon, amikor végre Usha, a szél a
kavuru szagát sodorta felé, és amikor megpillantotta a harcost, zavarba jött,
mert az délnek haladt.
 Tarzan arra gondolt, hogy Ydeni talán le akarja rázni vagy szándékosan
félrevezette a falu helyét illetően, de biztos volt benne, hogy most már nem
veszíti szem elől, és eljut a kavurukhoz.
Most azon az úton haladtak, amelyiken Tarzan jött, miután megszökött
Udalo falujából. Ydeni nem sejtette, hogy a sarkában vannak, bár a
majomember többször is tisztán látta.
Az őserdő ura úgy döntött, érdemes megfigyelni ezt a különös
teremtményt, akinek már a létezése is titokzatos volt. Ydeni fegyverei és
ékszerei feltűnően különböztek azoktól, amiket ismert. Elsősorban a
derekára tekert vékony rostkötél keltette fel Tarzan érdeklődését, mert
eddig úgy tudta, hogy az őserdő vademberei közül csak ő használ ilyen
eszközt. Kíváncsi volt, vajon Ydeninek mihez kell.
Késő délután, amikor a búkénak falujának közelében jártak, Tarzan
meglepetten látta, hogy a kavuru fölkapaszkodott az ágak közé, ahol
meglehetős ügyességgel és sebességgel mozgott, bár természetesen közel
sem úgy, mint a dzsungel lordja.
A fickó nagyon óvatos volt. Gyakran megállt és figyelt. Azután levette
derekáról a kötelet, és Tarzan ekkor látta, hogy egyik végén egy
csúszóhurok van.
Majd Tarzan hangokat hallott a távolból. Nyilván a kavuru is hallotta
őket, mert a hangok irányába folytatta útját.
Tarzannak végképp föltámadt az érdeklődése. Az előtte haladó férfi
pontosan úgy viselkedett, mint a cserkésző vadász. Tarzan érezte, hogy egy
rejtély hamarosan megoldódik.
A kavuru nemsokára egy tisztás széléhez ért és megállt. Alatta az apró
földeken asszonyok dolgoztak. Ydeni végignézett rajtuk, majd kiválasztott
egy tizenöt év körüli lányt, és átmászott egy közelebbi fára.
Tarzan minden mozdulatát figyelte. Ydeni különös énekbe kezdett.
Olyan mély hangot adott ki, hogy a lány alig-alig hallhatta, és eleinte észre
sem vette, de aztán megfordult és üres, értetlen tekintettel meredt a fákra. A
kihegyezett bot, amivel a kukoricaföldet művelte, kihullott kezéből.
Ydeni kitartóan folytatta különös énekét. A lány néhány lépéssel
közelebb ment az őserdőhöz, majd megállt. Tarzan szinte tapinthatóan
érezte a erőfeszítést, ahogy a lány küzdött a titokzatos erővel, mely elvonta
a többi asszonytól, de Ydeni hangja kitartóan és ellenállhatatlanul vonzotta.
Úgy mozgott, mint aki transzban van, szemét mereven Ydenire szegezve.
A kavuru lassan beljebb és beljebb hatolt az erdőbe, folyamatosan
csalogatva a lányt.
Tarzan figyelt, de meg sem próbált közbeavatkozni. Számára a fekete
lány élete semmivel nem jelentett többet, mint egy antilopé vagy a
dzsungel más állataié. Az ő világában minden és mindenki állat volt, még ő
maga is, és senkinek nem voltak előjogai a másikhoz képest, hacsak nem
erővel, ügyességgel vagy ravaszsággal harcolta ki azokat.
A lány sorsánál sokkal fontosabb volt, hogy fény derülhet az eltűnt
lányok rejtélyére, akiket állítólag a kavuruk raboltak el.
Amikor Ydeni elég messzire csalta áldozatát, megállt egy vastag ágon.
A lány lassan közeledett. Nyilvánvalóan nem volt ura magának. Mintha
a különös, monoton zümmögés megbénította volna szabad akaratát.
Végül odaért az ág alá, melyen Ydeni guggolt, és ekkor a férfi rávetette
a hurkot.
A lány nem kiáltott és nem tiltakozott, miközben a kavuru megszorította
a kötelet, és lassan fölhúzta áldozatát.
Miután kiszabadította a lányt, egyszerűen a vállára kapta az élettelen
testet, és visszaindult arra, amerről jött.
Tarzan mély érdeklődéssel nézte végig a lányrablást, mert végre
magyarázatot kapott rá, hogyan tűntek el a fiatal lányok az utóbbi időben.
Könnyen megértette, milyen hatással lehetnek ezek az eltűnések a
babonás bennszülöttekre. Pedig a válasz roppant egyszerű volt, kivéve ami
a kavuruk különös hipnotikus erejét illeti. Ez az ő számára sem volt
világos.
Eltöprengett, vajon a bennszülöttek hogyan kapcsolták össze az
eltűnéseket a kavurukkal, és azt tartotta az egyetlen lehetséges
magyarázatnak, hogy esetleg egy különösen elszánt rokon addig kutatott,
amíg belebotlott az elrablóba és az áldozatba, és így azonosította az
előbbit, anélkül, hogy megtudta volna, milyen módszerrel történt a dolog.
Tarzan egyáltalán nem érezte magát felelősnek a lány sorsáért. Az volt
az egyetlen feladata, hogy kövesse Ydenit a falujába, ahol biztosan
megtalálhatja Muviro lányát, Buirát, ha még nem ölték meg.
Ydeni órákig az ágak között maradt, csak akkor ugrott le a földre,
amikor biztos lehetett benne, hogy nyomok híján nem követhetik.
Továbbra is a vállán vitte a lányt, mint valami élettelen csomagot.
Látszólag fáradhatatlanul gyalogolt, nyomában pedig, mindig a fákon
maradva, Tarzan, a majomember.
Késő délután Ydeni megállt, a lányt odakötözte egy fa egyik ágához,
majd eltűnt; Tarzan követte.
A kavuru egyszerűen csak ennivalót keresett, és nemsokára
gyümölcsökkel és diókkal tért vissza.
Lassan múlóban volt a hipnózis hatása, és a lány döbbenten nézett
Ydenire, s érintésére összerezzent. A férfi kioldotta a kötelet, levitte a lányt
a földre és ennivalót ajánlott fel neki.
Eddigre teljesen kitisztult a fogoly tudata, ráébredt szörnyű helyzetére
és elrablója kilétére, mert arcát szinte eltorzította a félelem. Hirtelen sírva
fakadt.
– Hallgass – parancsolt rá Ydeni. – Eddig nem bántottalak, és ha nem
okozol gondot, ezután sem foglak.
– Kavuru vagy – mondta a lány, levegő után kapkodva. – Vigyél vissza
az apámhoz. Megígérted neki, hogy nem bántod a családját.
Ydeni meglepetten nézett rá. – Megígértem az apádnak? – kérdezte. –
Soha nem találkoztam vele. Soha nem beszéltem senkivel a népedből.
– De igen. Megígérted neki, amikor megszöktetett Udalo kunyhójából.
Udalo megölt volna, és apám, Gupingu, a varázsló mentett meg. Ezért
adtad a szavad.
A lány szavai nem voltak hatással Ydenire. Nem úgy Tarzanra, aki
komoran és csendben figyelt egy fáról. Tehát ez Gupingu lánya. A Sors
láthatóan szeszélyes nőszemély és meglehetősen furcsa a humora.
Most, hogy tudta a lány kilétét, az egész ügy más megvilágításba került.
Tarzan érezte, hogy amikor elfogadta Gupingu segítségét, szavak nélküli
ígéretet tett, hogy lányai biztonságban lesznek a kavuruktól. Ezt az erkölcsi
kötelezettséget nem rázhatta le magáról, de ha visszaszerzi a lányt és
hazaviszi, nem követheti Ydenit, ahogy tervezte. Végül egy vállrándítással
beletörődött a felelősségbe, amit a becsület ruházott rá.
Elgondolkozott a különböző lehetőségeken. Először is odamehetne,
hogy erővel vegye el a lányt, hiszen az soha nem jutott még eszébe, hogy
bármilyen élőlény, legkevésbé egy ember, meggátolhatná abban, amit akar,
de ezt a tervet szinte azonnal elvetette. Nem akarta, hogy Ydeni megtudja,
ki vitte el a lányt, hiszen a fickó még hasznára lehet a kavuru faluban –
végül is megmentette az életét, amit csak a legalacsonyabb rangú állatok
felejthetnek el.
Tehát megvárta, hogyan helyezi el Ydeni éjszakára a lányt. Eltökélte,
hogy titokban lopja el, és ha véletlenül Ydeni mégis fölébredne, a sötétben
akkor is sokkal kisebb az esélye, hogy ráismerjen a támadóra. Türelmesen
várt, mint minden ragadozó, mely az alkalmas pillanatot lesi.
A lány, miután rájött, hogy hiába kérleli a kavurut, hallgatásba süllyedt.
Bágyadt tekintete egyszerre elrablójára tévedt. Félelem és gyűlölet
tükröződött rajta.
Már-már leszállt az éjszaka, amikor a kavuru megragadta a lányt, és
durván a földre lökte. Az áldozat küzdött, akár egy nőstényoroszlán, de
Ydeni erős volt, és hamar fölülkerekedett. Gyorsan hátrakötözte a kezét, a
lábát pedig olyan szorosan áthurkolta, hogy a lány szinte moccani sem bírt.
Csak feküdt a földön rémülten és remegve.
– Most már nem fogsz elszaladni – mondta, amikor végzett. – Ydeni
nyugodtan alhat, és neked is jobb lesz, ha pihensz egy keveset. Holnap
hosszú utat kell megtennünk, és Ydeni nem cipel tovább.
A lány nem válaszolt, és a kavuru lefeküdt mellé a földre. Egy alak
hangtalanul közeledett hozzájuk az ágak között. Minden nagyon sötét volt
és nagyon csöndes. Csak egy oroszlán távoli ordítása árulkodott az életről.
Tarzan türelmesen várt. Egyenletes légzéséből tudta, hogy Ydeni alszik,
de még nem volt elég mély az álma.
Eltelt egy félóra, aztán egy óra. Ydeni most már tényleg mélyen aludt, a
lány viszont még ébren volt. Tarzan pontosan ezt akarta.
Mélyen lehajolt az ágról, amin feküdt és halkan odasúgta: – Ne kiálts.
Lemegyek és visszaviszlek a népedhez.
Nagy óvatossággal leereszkedett a földre. Még a lány sem tudta, hogy a
fáról jött le, pedig mellette állt. Tarzan, kezével csöndre intve a lányt,
lehajolt.
A fogoly nagyon félt az idegentől, de a kavurutól még jobban, úgyhogy
egyetlen hang nélkül tűrte, ahogy a majomember a vállára vette, és olyan
messzire távolodott az ösvényen, ahol már nyugodtan fölmászhatott a
lombok közé anélkül, hogy esetleg fölébresztené Ydenit.
Amikor biztonságos távolba értek, Tarzan megállt és elvágta a lány
köteleit.
– Ki vagy te? – suttogta az utóbbi.
– Én vagyok az az ember, akit Udalo meg akart ölelni és az apád
mentett meg.
A lány összerezzent. – Akkor te is kavuru vagy – mondta.
– Nem vagyok kavuru. Nekik is mondtam, de nem hitték el. Tarzan
vagyok, a majomember, a vazirik főnöke, akik soknapi járásra élnek
arrafelé, ahol a nap kel.
– Kavuru vagy – erősködött tovább a lány. – Az apám mondta.
– Nem vagyok, de nem mindegy neked, ha egyszer hazaviszlek?
– Honnan tudjam, hogy hazaviszel? Lehet, hogy hazudsz.
– Ha akarod – felelt a majomember –, itt rögtön szabadon engedlek. De
mit kezdenél egyedül a dzsungelben? Biztosan rádtalálna egy oroszlán
vagy egy párduc, de ha mégsem, akkor sem valószínű, hogy hazatalálnál,
hiszen nem tudhatod, merre járt veled a kavuru, amíg öntudatlan voltál.
– Veled megyek – mondta a lány.
 11.
“Hetvenmillió dollár!”

Brown és Tibbs arrafelé indultak a csapáson, amerről a hátborzongató

sikolyt hallották.
– Milady! – kiabált Tibbs. – Milady, hol van? Mi történt?
Brown gyorsan elhúzott Tibbstől, aki életében nem futott száz métert. –
Jövünk, Miss – harsogta –, merre van?
– Erre, tovább az ösvényen – hangzott a válasz nyugodt hangon. –
Semmi bajom, ne izguljanak.
Brown hamarosan megpillantotta. A lány éppen az utolsó nyílvesszőt
húzta ki a leopárd teteméből, mögötte pedig egy kibelezett antilop hevert.
– Mi a… mi ez az egész? – kérdezte Brown.
– Elejtettem egy antilopbakot, és Sita megpróbálta elvenni – magyarázta
Jane.
– És maga ölte meg? Ezekkel a nyilakkal?
– Hát nem is a fogaimmal – nevetett a lány.
– Ő sikoltott vagy maga?
– Ő. Támadott, és láthatóan nem örült neki, amikor az első nyilam
beléfúródott.
– És egyetlen nyíl megállította?
– Belelőttem még kettőt. Nem tudom, melyik végzett vele. Mind a
három szíven találta.
Brown megtörölte verejtékező homlokát. – A mindenségit – jelentette
ki. – Le a kalappal ön előtt, Miss.
– Tegye csak vissza a fejfedőjét, Brown, és vigye a táborba a
zsákmányt. Annak sokkal jobban fogok örülni.
Közben megérkezett Tibbs, és tágra nyílt szemmel meredt a
leopárdtetemre. – Ha szabad megjegyeznem, Milady, ez módfelett
káprázatos. Becsületemre mondom, soha nem hittem volna, hogy ezek az
apró nyilak végezhetnek egy madárnál nagyobb állattal.
– Meglepődne, Tibbs – mondta Jane.
– Már megtörtént, Milady.
– A cicust is visszavigyük a táborba? – kérdezte Brown.
– Nem – felelt Jane. – Túl nagy munka lenne megnyúzni, amellett
Sborov hercegnő elájulna a rémülettől, amint meglátja.
A pilóta vállára kapta az antilopot, és mindhárman visszaindultak a
táborba.
Annette ijedt arccal várta őket. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor
látta, hogy egyiküknek sem esett baja.
– Ó – kiáltott föl –, hát sikerült zsákmányt ejteniük?! Nagyon éhes
vagyok.
– Hol van a herceg és a hercegnő? – kérdezte Jane. Annette kuncogva a
menedék felé mutatott. – Ahogy Brown és Tibbs elmentek, berohantak oda
és elrejtőztek – suttogta.
Szinte ugyanebben a pillanatban megjelent a herceg. Nagyon sápadt volt
és nagyon dühös. – Nem volt joguk őrizetlenül hagyni a tábort! –
Tajtékzott. – Még elgondolni is szörnyű, mi minden történhetett volna a
távollétükben. Ezentúl figyeljenek oda, hogy ne tűnjenek el egyszerre mind
a ketten.
– Ó, Uram, adj erőt – morgott Brown. – Már nem sokáig bírom elviselni
ezt a barmot.
– Mit mond? – kérdezte Alexis.
– Csak azt, hogy ha még egyszer ilyeneket fröcsög, lovagot csinálok
magából.
– Hogyan? – kérdezte Alexis gyanakodva.
– Lovaggá ütöm.
– Gondolom, ez is valami ostoba amerikanizmus – gúnyolódott a herceg
–, de akármit is jelent, mivel maga mondta, biztos vagyok benne, hogy
sértő.
– De még mennyire! – felelt Brown.
– Ahelyett, hogy itt vitatkoznánk – szólt közbe Jane –, lássunk
munkához. Brown, maga és Tibbs rakjanak tüzet, legyenek szívesek.
Alexis, maga vágja szét az antilopot. Vágjon le belőle öt-hat vastag
szeletet, hogy Annette megsüthesse. Tud nyílt tűzön sütni, Annette?
– Nem, asszonyom, de ha egyszer megmutatja, megtanulom.
A hercegnő is előbújt. – Jaj, drágám, mi az? Jaj, vigyék innen. Csupa
vér.
– Ez a vacsorád, Kitty – mondta Jane.
– Hogy én megegyem ezt?! Isten ments! Beteg lennék tőle. Ássátok el
valahová.
– Remek alkalma nyílik rá, hogy fogyjon, hölgyem – szólt Brown –,
mert ha ezt nem eszi meg, akkor nem eszik semmit.
– Hogy mer egyáltalán célozni rá, Brown, hogy megvonja tőlem az
ételt? – csattant fel a hercegnő.
– Én nem vonok meg magától semmit. Csak azt akartam mondani, hogy
ezen kívül nincs más. Ha nem kér belőle, akkor nem eszik.
– Jaj, soha nem lennék rá képes… de tényleg, még a szaga is.
Alig egy órával később a hercegnő éhes farkasként vetette magát a
kisült húsra. – Milyen végtelenül izgalmas – jegyezte meg két harapás
között. – Akarom mondani, olyan, mint egy piknik.
– Hasonló – mondta Jane szárazon.
– Borzalmas – szólalt meg Alexis. – Ez a steak túl nyers. Annette,
ezentúl figyeljen oda, hogy az enyém jól át legyen sülve.
– Azt eszi, amit kap, úrifiú – mondta Brown. – És ezentúl ne használjon
ilyen hangot, ha Annette-tel vagy bárki mással beszél a társaságból.
Tibbs nagyon szégyellte magát, mint mindig, ha az általa alsóbb
osztálybelieknek tartott emberek nem adták meg a kellő tiszteletet
azoknak, akik az arisztokráciához tartoztak.
– Bátorkodom megkérdezni, Milady, hogyan jutunk innen vissza a
civilizációba? – Jane-hez intézett szavaival megpróbálta más mederbe
terelni a beszélgetést.
– Ezen már magam is sokat gondolkoztam, Tibbs – felelt Jane. – Tudja,
ha mindannyian jó kondícióban lennénk, a patak mentén eljutnánk egy
nagyobb folyóig, aztán pedig egy bennszülött faluba, ahol vezetőket és
teherhordókat bérelnénk és továbbmennénk egy európaiak által lakott
vidékre, illetve ha ez nem sikerülne, futárokat meneszthetnénk, hogy
értünk jöjjenek.
– Szerintem ez pompás ötlet, Milady. Remélem, hamarosan indulunk.
– Kétlem, hogy mindannyian kibírnánk az út fáradalmait.
– Gondolom, rám célzói, drágám – mondta a hercegnő –, de én imádok
gyalogolni. Régebben minden reggel sétáltam egy mérföldet. Ez még
azelőtt volt, hogy Mr. Peters eltávozott. Ó ragaszkodott hozzá. Igazi
sportember volt; minden szerda délután golfozott. De miután elment,
abbahagytam. Nagyon fájt tőle a lábam.
– Csinálhatnánk egy hordszéket – vetette fel Alexis. – A moziban láttam
ilyet. Brown és Tibbs vihetnék a hercegnőt.
– Igen? – kérdezte Brown. – És magát ki vinné?
– Ó, ez csodálatos, akarom mondani, ez minden gondot megoldana! –
lelkendezett Kitty. – Csinálhatnánk kétszemélyes hordszéket, és mind a
ketten felülhetnénk.
– Miért ne legyen rögtön négyszemélyes? – kérdezte Brown. – Akkor
Tibbs meg én vihetnénk mindenkit.
– Az nem jó – mondta a hercegnő. – Attól tartok, nem bírnának el
mindannyiunkat.
 – Viccelni próbált a fickó, drágám – mondta Alexis –, de annak biztos
semmi akadálya, hogy téged vigyenek.
– Csak egy – mondta Brown.
– Könyörgöm, mi az? – kérdezte Kitty. – Nem látom be, miért ne
vihetnének Tibbsszel.
– Szó sem lehet róla, Kitty – mondta Jane zordan. – Egyszerűen
fogalmad sincs, miről beszélsz. Senkit nem cipelhetnek végig a dzsungelén
ketten, és akármit hiszel, egy óránál tovább nem bírnád a gyaloglást.
– Na de Jane, drágám, akkor mit csináljak? Maradjak itt örökre?
– Egy vagy két ember elmegy segítségért, a többiek pedig itt maradnak
a táborban. Ez az egyetlen megoldás.
– Ki menjen? – kérdezte Brown. – Én és Tibbs?
Jane megrázta a fejét. – Attól tartok, Tibbs nem bírná. Soha nem volt
még ilyen helyzetben, különben is, nagyobb hasznát vennénk itt a
táborban. Inkább maga meg én. Mi valamennyire ismerjük Afrikát, és
tudunk magunkra vigyázni az őserdőben.
– Hát nem tudom – mondta Brown. – Nem hiszem, hogy magukra
hagyhatjuk ezeket az embereket. A legügyefogyottabb népség, akikkel
valaha találkoztam.
Sborovék láthatóan megsértődtek a nyers értékelés hallatán, de nem
szóltak semmit. Tibbst láthatóan szintén megrázta a kijelentés, Annette
viszont mosolyát rejtve elfordult.
– Megmondom; mit csinálunk – folytatta a pilóta. – Maga itt marad,
vigyáz rájuk és vezeti a tábort, én pedig elmegyek segítségért.
– Ne bízzon meg benne, Jane – mondta Alexis. – Ha egyszer elmegy,
nem látjuk többé. A sorsunkra hagy minket.
– Nevetséges – csattant fel Jane. – Brownnak tökéletesen igaza van
abban, hogy nem mehetünk el mind a ketten. Maguk tapasztalatlanok, nem
találnának ennivalót, és nem tudnák megvédeni magukat. Nem,
egyikünknek itt kell maradnia, és mivel én mozgok a leggyorsabban a fák
között, nekem kell segítséget keresnem.
Többen tiltakoztak az ötlet ellen. Alexis félig lehunyt szemmel
méregette a lányt, mintha felbecsülné, de semmi jót nem lehetett kiolvasni
a tekintetéből. Végül megszólalt.
– Nem mehet egyedül, Jane. Igaza van, ha azt mondja, nem sok
hasznomat vennék a táborban. Elkísérem. Kell hogy legyen valaki maga
mellett, aki megvédi.
Brown durván és gúnyosan felnevetett. A hercegnő döbbenten és
felháborodottan kiáltott föl:
 – Na de Alexis! Nem értem, hogy jut egyáltalán az eszedbe ilyesmi.
Gondolj Jane jóhírére.
Ezúttal Jane-nek támadt nevethetnékje. – Kedves Kitty – mondta –, ne
légy nevetséges. Természetesen nem viszem magammal Alexist, de nem
amiatt, amire te gondolsz. Ha az ember élete forog kockán, egy pillanatig
sem foglalkozik az illemmel.
– Pontosan – értett egyet a herceg.
– Nos – mondta határozottan a hercegnő –, ha Alexis megy, akkor én is.
– Hát ez az – csattant fel Alexis. – Miattad kerültünk ilyen
kutyaszorítóba, most meg akadályokat gördítesz a menekülés útjába. Ha te
nem lennél, mehetnénk mind együtt. És ha már itt tartunk, neked meg az
amerikai pilótádnak köszönhetjük ezt az egészet.
– Ó, Alexis – szipogott a hercegnő –, hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Már
nem szeretsz.
Alexis megvetően ránézett, majd megfordult és elsétált. A kényelmetlen
csendet végül Jane törte meg.
– Holnap hajnalban indulok. Gondolja, hogy képes lesz ellátni az
embereket étellel, amíg nem leszek itt, Brown? – kérdezte.
– Igen, ha nem esznek sokat és nem válogatósak – felelt vigyorogva az
amerikai.
– Tudja, melyik növény ehető és melyik nem?
– Ismerek annyi ehetőt, amennyire szükségünk van – mondta –, a
többihez pedig nem nyúlunk.
– Helyes. Figyeljenek oda arra, amit esznek és isznak.
– Nem lesz túl sok, amire figyelnünk kell – felelt Brown, még mindig
vigyorogva.
Az egyre hűvösebb őserdei éjszakában jólesett a tábortűz melege, és
mindenki odagyűlt, csak a komor és rosszkedvű Alexis húzódott odébb. A
férfiak menedékének bejáratában állt, és a tűz fényében ülő társaságot
figyelte. Sötét szeme a feleségén állapodott meg, aki háttal ült neki, és
most, hogy senki sem látta, undor tükröződött az arcán. És fejében sem
szeretetteljes gondolatok cikáztak. A tűz fényének peremén annak látszott,
ami valóban volt: egy olcsó kis szélhámosnak, aki hirtelen aljassá és
veszélyessé vált.
Aztán tekintete Jane-re siklott, és arckifejezése megváltozott. Megnyalta
vastag, petyhüdt, visszataszító száját.
Újra a feleségére nézett, és gondolkodott. “Ha nem lennél, hetvenmillió
dollár… bárcsak ne lennék itt… az az átkozott Brown, szeretném
megölni… Annette nem is néz ki rosszul… hetvenmillió dollár… Párizs,
Nizza, Monté Carlo… ez a vén őrült… Jane gyönyörű… attól félek, a vén
őrült örökké fog élni… halott, halott, halott… hetvenmillió dollár!”
Jane a tűznél az éjszakai őrséget szervezte. – Azt hiszem háromszor
négy óra éppen elég hosszú lesz – mondta. – Csak az a fontos, hogy
életben tartsuk a tüzet. Ha bármilyen állat közeledne, észreveszik, ahogy
fölcsillan a szeme a sötétben. Ha túl közel merészkedne valamelyik,
vágjanak oda egy égő botot. Minden vadállat fél a tűztől.
– Jaj, drágám, tényleg ezt kell csinálnom? – kiáltott fel Kitty. – Nem
lennék rá képes, igazán, akarom mondani, tényleg itt kell ülnöm egyedül
éjszaka?
– Nem, drágám – felelt Jane. – Téged fölmentünk az őrség alól. És
maga, Annette? Gondolja, hogy képes rá?
– Vállalom a részem, Madame, bármi is az.
– Ezt nevezem! – mondta Brown.
– Ha bátorkodhatok javasolni valamit, Milady – szólt közbe
tiszteletteljesen Tibbs –, szerintem a három férfinak kellene őrt állnia. Nem
nőknek való feladat.
– Tibbsnek tökéletesen igaza van – mondta a hercegnő. – De úgy
gondolom, Alexisnek ki kell maradnia. Nagyon érzékeny a hidegre, és az
éjszakai levegő nem tesz jót neki. Most pedig ideje lefeküdnöm. Annette,
jöjjön és segítsen.
– Jobb lesz, ha maga is ágyba bújik, Miss – mondta Brown. – Ha holnap
tényleg hajnalban akar indulni, akkor minél előbb le kell feküdnie, hogy
kialudja magát.
Jane fölállt. – Talán igaza van. Jó éjszakát.
Miután távozott, Brown az órájára nézett. – Most kilenc óra, Tibbs.
Mondjuk őrködjön éjfélig, aztán ébresszen fel, én háromig itt leszek. Aztán
őnagyméltósága, a felséges úr őrködhet reggelig.
– Ha a hercegre gondol, Mr. Brown, nem hiszem, hogy szívesen tenné.
– Pedig megteszi – felelt Brown –, méghozzá örömmel.
Tibbs sóhajtott. – Ha a hercegnő nem lenne, egyáltalán nem kellene itt
maradnunk. Nem szeretek itt ülni és várni. Biztos vagyok benne, hogy
bajunk esik, ha Lady Greystoke elmegy. Ő az egyetlen, aki képes csinálni
valamit.
– Igaza van, az öreglány átkozottul fárasztó. Tegye el láb alól, Tibbs –
mondta Brown nevetve, majd fölállt és nyújtózkodott. – Eldőlök, Tibbsy.
Éjfélkor keltsen.
Sborov a menedék bejáratában ült, alig néhány lépésnyire a tűztől, és
amikor Brown ódért, megszólította.
 – Véletlenül kihallgattam a beszélgetésüket Tibbsszel. Nagyon szívesen
vállalom a részem. Háromkor ébresszen fel, és átveszem az őrséget. Most
lefekszem. Mély alvó vagyok, úgyhogy nem lesz könnyű felvernie.
A férfi hangjának és viselkedésének megváltozása annyira meglepte
Brownt, hogy most nem is válaszolt. Csak morgott valamit, és belépett a
kalyibába. Sborov követte, és a pilóta néhány percen belül már aludt is.
Amikor Tibbs fölébresztette, úgy érezte, alig egy perce hunyta le a
szemét.
Nem sokkal később, hogy átvette az őrséget, megjelent Annette és
melléült.
– Mi a csodáért van ébren ilyenkor, kislány? – kérdezte Brown.
– Félórája fölébresztett valami zaj, és nem tudtam visszaaludni. Nem
tudom, mi lehetett, amitől fölijedtem, de az volt az érzésem, hogy valaki
ólálkodik odabent. Tudja, nagyon sötét volt, miután behúztuk a függönyt a
bejárat előtt.

12.
Gyilkosság az éjszakában

– Talán Lady Greystoke mozgott – vetette fel Brown.

– Nem – felelt Annette –, hallottam a lélegzését. Mélyen aludt.
– Akkor csak az öreglány lehetett.
– Ő sem. Miután fölébredtem, hallottam, hogy valahogy morog és talán
horkol, aztán hirtelen abbahagyta.
– Akkor nyilván álmodott, kislány – mondta Brown.
– Talán igen, de valami furcsa zaj miatt kellett hogy fölébredjek, mert
általában mélyen alszom, és biztos vagyok benne, hogy hallottam valamit.
– Talán vissza kéne feküdnie.
– Higgye el, nem tudnék újra elaludni. Teljesen felébredtem, meg aztán
olyan… olyan furcsa érzésem volt odabenn, mintha… jaj, nem is tudom. –
Suttogóra fogta a hangját. – Mintha valami szörnyűséges lett volna ott
benn, valami, ami megrémített. Ugye nem zavarja, ha itt maradok magával,
Mr. Brown?
– Hát persze hogy nem, kislány. Csak maga és Lady Greystoke emberi
lények a társaságból. A többiek hülyék.
– Nem kedveli őket, Mr. Brown?
– Hát az öreglány ártalmatlan, csak idegesítő. Tibbsy alapvetően
jószándékú, csak semmit sem ér, ha többről van szó, mint a nadrágvasalás.
 – És a harmadik? – kérdezte Annette. – Őt nem kedveli annyira, igaz?
– Őt? Abszolút nullának tartom.
– Én sem kedvelem őt, Mr. Brown. Félek tőle.
– Fél? Mi félnivalót talál benne?
– Még Londonban olyan dolgokat mondott nekem, amiket egy férfi nem
mondhat egy rendes lánynak.
– A mocskos ilyen-olyan – morgott Brown. – Ha még egyszer rondán
viselkedik magával, kicsim, szóljon. Esküszöm, szétlocsolom a földön, és
önmagával törlőm föl.
– Megvédene, Mr. Brown? – Annette sötét szemét kérdőn a férfira
emelte.
– De még mennyire!
A lány fölsóhajtott. – Maga annyira nagy és erős.
– Tudja, nagyon kedvelem magát, kislány.
– Örülök. Azt hiszem, én is kedvelem magát. Brown rövid ideig
hallgatott. – Ha egyszer kijutunk innen… – kezdett bele, de félbehagyta a
mondatot.
– Igen? Mi lesz, ha egyszer kijutunk innen? A férfi idegesen
fészkelődött, aztán újabb ágat dobott a tűzre. – Csak elgondolkoztam –
nyögte ki végül.
– Min gondolkozott el?
– Hát arra gondoltam, hogy talán maga meg én… hogy talán…
– Igen? – lihegte bátorítón a lány.
– Nem kell Mr. Brownnak hívnia.
– Akkor hogy?
– A legjobb barátaim Chinak szólítanak.
– Milyen különös név. Még soha nem hallottam hasonlót. Mit jelent?
Ugye nem ez az igazi neve?
– A város nevének a rövidítése, ahonnan származom. Chicagóé –
magyarázta Brown.
– Ja! – nevetett a lány. – Akkor úgy írják: C-h-i és nem s-h-y. Szerintem
inkább az utóbbi módon kellene írnia.
– Hogy én Shy… félénk lennék? Eddig soha nem mondták rám, hogy az
vagyok, de azt hiszem, igaza van. Amikor mondani akarok valamit
magának, cserbenhagy a nyelvem.
– Milyen furcsa kifejezéseket használ. Maguk, amerikaiak, mind olyan
furcsák.
– Hát nem is tudom; nekem meg a külföldiek tűnnek furcsának.
– Én is furcsa vagyok?
 – Hát csinál egy-két furcsa dolgot, de valahogy olyan aranyosan.
– Úgy gondolja? Nagyon örülök, Mr. Brown.
– Chi.
– Chi. Van másik neve is? Azt talán könnyebb lenne kimondanom.
– Igen. Az igazi nevem Neal.
– Szép név.
– Akár az Annette. Megőrülök érte.
– Tetszik a nevem?
– Igen, és a viselője is… nagyon tetszik az a lány. – Megfogta Annette
kezét és közelebb akarta húzni magához.
– Nem, ezt nem szabad – mondta élesen Annette, és elhúzódott. Aztán
hirtelen felkiáltott: – Jaj, nézze, nézze!
Brown odanézett, ahová a lány mutatott. Az erdő sötét háttere előtt két
sárgászöld fénypont ragyogott.
Annette gyorsan odabújt a férfihoz. – Mi az? – kérdezte ijedt hangon.
– Ne féljen, kicsim, csak néz minket. Attól még nem lesz semmi bajunk.
– Mi az?
– Láttam már tehenet, aminek ugyanígy csillogott a szeme a sötétben –
nyugtatgatta Brown. – Lehet, hogy egy tehén.
– Nagyon jól tudja, hogy nem tehén. Az őserdőben nincsenek tehenek.
Csak azért mondja, hogy ne féljek.
– Hát, most, hogy mondja, lehet, hogy az őserdőben tényleg nincsenek
tehenek, de akármi is az, mindjárt elijesztem. – Ezzel lehajolt, és kivett egy
ágat a tűzből, majd a fáklyát az égő szempár felé hajította.
Szikrák repültek mindenfelé, dühös morgás hallatszott, és a szempár
eltűnt.
– Ez elég volt neki. Látja, ennyi az egész.
– Ó, maga olyan bátor, Neal. A férfi visszaült mellé és vakmerően
átölelte a vállát. Annette sóhajtva közelebb húzódott.
– Egy rendes lány nem tenne ilyet, de így olyan biztonságban érzem
magam.
– Soha nem volt kevésbé biztonságban, kislány – jegyezte meg Brown.
– Gondolja, visszajönnek a szemek? – kérdezte Annette és
megborzongott.
– Nem arra gondoltam, kislány.
– Ó.
Már rég elmúlt három, mire Brownnak eszébe jutott, hogy fölébressze
Sborovot. A herceg zavartnak és idegesnek látszott, ahogy a tűz fénykörébe
lépett.
 – Nem láttak vagy hallottak valamit az éjjel? – kérdezte.
– Valami idejött és ránk nézett – mondta Brown –, de odavágtam egy
tüzes ágat és eltűnt.
– Minden rendben a táborban?
– Persze. Minden oké.
– Olyan mélyen aludtam, hogy tőlem bármi történhetett – magyarázta a
herceg. – Semmiről sem tudok azóta, hogy lefeküdtem.
– Hát, azt hiszem, én is durmolok egy keveset – mondta a pilóta –, és
maga is menjen vissza aludni, kislány.
Együtt tették meg az utat a néhány lépésnyire lévő kalyibákig. A lány
összerezzent.
– Semmi kedvem visszamenni oda. Nem tudom, miért, de félek.
– Ne csacsiskodjon. Nem lesz semmi baj. Megártott az az álom.
– Nem tudom, mi az, hogy megártott, és egyáltalán nem vagyok biztos
benne, hogy álom volt.
– Na, legyen jó kislány és aludjon, én majd nyitva tartom az egyik
szemem. Ha hall valamit, hívjon.
Már fönn volt a nap, amikor Brown éles sikoltásra ébredt.
– Szavamra! – mondta Tibbs. – Mi volt ez? – De Brown már fölugrott,
és a nők kunyhója felé rohant. Látta Sborovot, aki hamuszürkén áll a tűz
mellett a reggeli fényben. Nyitott szájjal meredt a kunyhóra.
Brown Annette-be ütközött, aki éppen kifelé szaladt.
– Ó, Neal – mondta izgatottan a lány –, nem álom volt. Valami
szörnyűség történt ott bent az éjszaka.
Brown belépett a kalyibába. Jane döbbent arckifejezéssel nézett Sborov
hercegnőre.
– Istenem! – mondta Brown.
Kitty Sborov halott volt. Széthasították a koponyáját.
– Milyen borzalmas! – Jane sóhajtott. – Ki tehette ezt a szörnyűséget?
Közben Tibbs is csatlakozott hozzájuk Nem szólt semmit, és az arca
sem rezzent – a tökéletes szolga.
– Hol van a herceg? – kérdezte Jane.
– Őrségben – felelt Brown. – A tűz mellett állt, amikor bejöttem.
– Valakinek tudatnia kell vele.
– Nem hiszem, hogy újdonság lesz neki – jegyezte meg Brown.
Jane fölkapta a fejét. – ő nem tehette! – kiáltott föl.
– Akkor ki más? – kérdezte a pilóta.
– Ha óhajtja, Milady – szólt Tibbs –, közlöm a hírt őhercegségével.
– Helyes, Tibbs.
 Az inas kilépett. A herceg még mindig a kalyibára meredt, de amikor
meglátta a közeledő Tibbst, összeszedte magát.
– Mi történt ott bent? – kérdezte. – Miért sikoltozott Annette?
– Valami történt a hercegnővel… a hercegnő… halott.
– Mi?… Ki?… Az lehetetlen. Este, amikor lefeküdt, még semmi baja
sem volt.
– Megölték, uram – mondta Tibbs –, és milyen borzalmasan!
– Megölték?! – Sborov még mindig ugyanott állt, egyetlen lépést sem
tett a kunyhó felé. Jane-t és Brownt nézte, akik felé közeledtek.
– Borzalmas, Alexis – mondta Jane. – Fogalmam sincs, ki tette és miért.
– De nekem van – mondta izgatottan Sborov. – Tudom, ki tette és
tudom, miért.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Jane.
Alexis remegő kézzel Brownra mutatott. – Tegnap este hallottam,
amikor ez a férfi azt mondta Tibbsnek, hogy ölje meg. Kettejük közül
csinálta valaki, és nem hiszem, hogy Tibbs lett volna az.
– Sborov herceg – mondta Jane –, nem hiszem, hogy bármelyikük is
bűnös lenne.
– Kérdezze meg Tibbst, nem mondta-e neki az amerikai, hogy ölje meg
– kiabált Sborov. Jane kérdő tekintettel fordult Tibbshez.
– Nos, Milady, Mr. Brown valóban fölvetette, hogy úgymond “tegyem
el láb alól”, de ez csak vicc volt, Milady.
– Hogy ölték meg? – kérdezte a herceg. Jane zavartnak látszott. – Hát…
hát csak a fejszével tehették. Tényleg, hol a fejsze?
– H& megtaláljuk a fejszét, meglesz a gyilkos – mondta Sborov.
– És ha az illető eldobta? – vetette föl Jane.
– Nem dobhatta el. Három óra óta itt vagyok, és senki nem lépett az
önök részébe azóta, hogy Annette bement. Akárki is tette, valószínűleg
elrejtette a gyilkos fegyvert.
– Azelőtt történt, hogy maga átvette az őrséget – mondta Annette. – Sőt
még azelőtt, hogy Mr. Brownra került volna a sor. Erre riadtam föl, most
már tudom! És amikor azt hittem, hogy álmában nyög és horkol, valójában
haldoklott… az volt a halálhörgése. Ó, de borzalmas!
– Pontosan mikor történt ez, Annette? – kérdezte Jane.
– Miközben Tibbs őrködött, és körülbelül fél órával azelőtt, hogy Mr.
Brown következett volna. Nem tudtam visszaaludni, és kimentem hozzá.
Vele maradtam, amíg föl nem ébresztette a herceget.
Jane Tibbshez fordult. – Mr. Brown aludt, amikor bement hozzá, hogy
fölébressze?
 – Igen, asszonyom – felelt Tibbs.
– Honnan tudja?
– Nos, egyrészt a légzéséből, másrészt igen nehezen ébredt.
– Lehet, hogy tettette – mondta Sborov.
– A herceg aludt, amikor bement a kunyhóba?
– Úgy tűnt, mélyen alszik, Milady. Egy égő faágat vittem magammal
fáklyának Tisztán láttam mindkettőjüket.
– Ő nyilván aludt, én meg tettettem – állapította meg Brown.
– Találjuk meg a fejszét – mondta Sborov.
– Majd maga megtalálja – vágta oda Brown. – Én nem tudom, hol lehet.
– Tibbs szerint mindketten aludtak. Tehát a gyanúsítottak köre Tibbsre,
Annette-re és rám szűkül – mondta Jane.
– Semmi értelme az ilyen okoskodásnak – jelentette ki Brown. –
Mindannyian tudjuk, hogy magának és Annette-nek semmi köze a
dologhoz, tehát maguk kiesnek. Pontosan tudom, hogy én nem csináltam,
és Tibbsben is ugyanilyen biztos vagyok; tehát az az egy ember marad, aki
hasznot húzott az öreg hölgy halálából.
– Maga ugyanúgy hasznot húz belőle, mint bármelyikünk – mutatott rá
Sborov komoran. – Tudta, hogy az élete forog kockán, és ha nem jut ki
innen minél előbb, akkor talán soha. Tudta, és többször meg is jegyezte,
hogy egyedül a feleségem miatt nem indulhatunk cl mindannyian. Átlátok
az okoskodásán, barátom. Úgy érezte, a hercegnő semmiképp nem jutna ki
innen élve, tehát meggyorsította a dolgot azzal, hogy végzett vele.
– Pompás, Sherlock Holmes, mindenre rájött. És most mit csináljunk? ,
– Találjuk meg a fejszét – felelt Sborov.
– Rendben – mondta Jane. – Maguk férfiak kutassák át a női részt, mi
meg Annette-tel a másikat.
Sborov követte Jane-t a férfiak kunyhójához. – Képtelen vagyok
bemenni oda. Úgy akarok rá emlékezni, ahogy még életében láttam.
Jane bólintott. – Akkor segítsen itt.
Nem igazán lehetett máshol kutatni, mint a fű között, amit ágynak
használtak.
Jane azt a kupacot vizsgálta, ahol Alexis aludt, Alexis Tibbs, Annette
pedig Brown helyén keresgélt. A lány hirtelen valami hideget és keményet
érzett a keze alatt.
Megmerevedett az érintéstől, mintha előre megérezte volna, mit fog
találni. Borzongva rántotta vissza a kezét. Egy pillanatig feszülten
hallgatott. Gyorsan járt az esze. Azután fölállt. – Itt semmi – mondta.
Sborov gyorsan rápillantott.
 – Itt sincs semmi – mondta Jane.
– Tibbs fekhelyén semmit sem találtam – mondta Alexis –, de maga
talán nem nézte meg elég alaposan Brown-ét. Hadd lássam.
Annette egy lépést tett felé, mintha útját akarná állni. – Mi értelme?
Nincs ott. Fölösleges időpocsékolás újra megnézni.
– Mindazonáltal én megnézem – erősködött Alexis.
Ezzel lehajolt és a fű közé csúsztatta a kezét. Nem kellett sokáig
keresgélnie. – Itt van – mondta. – Nem értem, hogy nem találta meg,
Annette – tette hozzá gúnyosan. – Biztos megvolt rá az oka.
Előhúzta a fejszét és a magasba emelte, hogy mindannyian lássák. Az
éle tiszta vér volt.
– Elégedett, Jane? – kérdezte.
– Nem tudom elhinni Brownról.
– De rólam elhitte volna?
– Őszintén szólva, Alexis, igen.
– Nos, most már rengeteg bizonyítékunk van arra, ki csinálta. Mi a
terve? Végezni kellene a fickóval.
– Kivel kellene végezni? – kérdezte Brown. Tibbsszel együtt a
bejáratban álltak.
– Megtaláltuk a fejszét az ágyában, Brown – mondta Jane. – Ott van a
hercegnél. Mint látja, tiszta vér.
– Úgy, szóval az ágyamba dugtad, te tetves görény! Rám akarod kenni
az egészet, he?
– Nem értem, mit beszél – mondta Sborov. – Csak azt tudom, mit
mondott tegnap este, és hogy mit találtam a fekhelyén. Tibbs megerősítette,
amit hallottam, Lady Greystoke és Annette pedig látták, amikor
megtaláltam a fejszét ott, ahová elrejtette.
Brown kérdőn nézett egyik arcról a másikra. Lehetséges, hogy ezek az
emberek hisznek a bűnösségében? Tudta, hogy az a kevés bizonyíték, ami
rendelkezésükre állt, őt terhelte.
– Nos – mondta –, verjék ki a fejükből, hogy föllógathatnak.

13.
Árulás

A vaziri harcosok, Muviro vezetésével folyamatosan nyugatnak tartottak, miután

elváltak Tarzantól. Csendesen haladtak a kanyargós őserdei csapáson, nem nevettek és
nem énekeltek, s ha nagy ritkán megszólaltak, lehalkították a hangjukat, mert idegen
vidéken jártak és nem ismerték az ittlakók természetét. Óvatosan mentek előre, mindig
készenlétben.
Remélték, hogy a nap folyamán elérik a kavuruk közelében élő búkénak
faluját, és hírt kapnak Tarzanról. Egyszer csak, a dzsungel megszokott
neszein túl egy majom izgatott handabandázását hallották, és a következő
pillanatban ismerős alak ugrott le az ágak közül.
– Nkima az – mondta Muviro. – A nagy bwanának itt kell lennie valahol
a közelben.
A kis Nkima izgatottan magyarázott. Muviro vállára lendült, és
sikongatva, halandzsázva ugrált föl-le. Leugrott a földre és gyorsan
előreszaladt, közben egyfolytában beszélt magas hangján, és vissza-
visszanézett a bennszülöttekre. Egészen a következő kanyarulatig
előreszaladt, aztán visszafutott Muviróhoz és a lábát rángatta. Újra meg
újra megismételte mindezt.
– Valami baj van – szólalt meg az egyik harcos. – Ezt magyarázza a kis
Nkima.
– Azt akarja, hogy siessünk – mondta Muviro. – Talán a nagy bwanával
történt valami. – Ezzel kocogni kezdett, a társai pedig követték, de Nkima
továbbra is előresietett, hogy még nagyobb tempóra ösztökélje őket.
Mivel a vaziriké harci törzs volt, a férfiak gyerekkoruktól edzették
magukat, és könnyedén tudtak órákon át haladni olyan tempóban, amitől
egy átlagember hamar kifáradt volna.
Sima, fekete testük csillogott a verejtéktől, széles mellkasuk
egyenletesen süllyedt és emelkedett légzésük ritmusára, izmaik ruganyosán
dolgoztak. A primitív vadság csodálatos megtestesülései voltak, különös,
barbár boka– és karpereceikkel, fegyvereikkel, pajzsaikkal és fehér
tolldíszeikkel.
Ezeknek az embereknek a látványa biztosan tiszteletet, talán félelmet
keltett volna bármelyik idegen törzs harcosaiban.
Így siettek, mikor – még mindig Nkima vezetésével – a dzsungelból egy
tisztásra érve az Udalo faluja közelében dolgozó nőkbe ütköztek.
A nők ijedt kiabálással rohantak a falu kapuja felé.
A bukena harcosok megragadták fegyvereiket, és asszonyaik elé siettek,
majd amikor az utolsó nő is bejutott, gyorsan bezárták a kaput. Néhányan
ott maradtak, a többiek pedig az emelvényekre léptek, ahol lőállásaik
voltak.
Megpillantva a falut és a menekülő asszonyokat, Muviro megállította
harcosait. Látta a búkénak ellenséges viselkedését, de annak tulajdonította,
hogy nem tudják, békével jött-e vagy nem.
Nkima rendkívül izgatott volt. Integetett és kiabált. Minden erejével
meg akarta értetni a vazirikkal, hogy gazdája a búkénak fogságába esett.
Számára mindig rejtély volt, hogy ezek a gomanganik miért nem értik,
amit mond. Mintha senki más nem értette volna, csak testvérei, rokonai és
szeretett Tarzanja. A többiek nyilván nagyon ostobák.
Muviro hátrahagyta társait, és lassan a palánk felé közeledett, közben
jelezte békés szándékát, nehogy a falubeliek rosszra gondoljanak.
Udalo, a főnök a palánk mögötti emelvényről figyelte a közeledő alakot
és társait. Tudta, hogy igazi harcos törzs fiai, és bár csak tizen voltak, örült,
hogy békével jöttek, hiszen a kis egység lehetett volna előőrse a fák között
rejtőző seregnek.
Amikor Muviro megállt a palánknál és fölnézett, Udalo megszólította.
– Ki vagy és mit akarsz?
– Muviro vagyok, a vazirik főnöke. Azért jöttünk ide, hogy találkozzunk
nagy főnökünkkel, Tarzannal, a majomemberrel, vagy legalább hírt
kapjunk róla. Járt itt?
Gupingu, a varázsló Udalo mellett állt. Megkeményítette szívét a titok,
amit senkinek sem árult el – hogy elengedte Tarzant, miután az megígérte,
hogy nem rabolja el a lányait; de legkedvesebb lánya, Naika szinte azonnal
eltűnt.
Gupingu most már nemcsak abban volt biztos, hogy Tarzan kavuru,
hanem abban is, hogy ő jött vissza Naikáért. Bánat és gyűlölet égett
Gupingu kebelében. Emlékezett rá, hogy Tarzan azt állította, vaziri, és a
tényekből azt a következtetést vonta le, hogy a vazirik vagy vazallusai,
vagy szövetségesei a kavuruknak.
– Ne bízz meg bennük, Udalo – mondta a főnöknek. – Annak a
kavurunak az emberei, aki megszökött tőlünk. Ő küldte őket, hogy bosszút
álljanak.
Udalo mogorván méregette Muvirót, és közben szélsebesen
gondolkodott. Szeretett volna bosszút állni a kavurukon, de félt a
megtorlástól, ráadásul nem tudta, hányan lehetnek még a fák között.
Először biztosat kellett tudnia ahhoz, hogy határozott tervet készítsen.
Muvirót bosszantotta, hogy nem kapott választ, ezért most már
türelmetlenebb hangon beszélt. – Békével jöttünk, hogy kérdezzünk
valamit. Itt van Tarzan, az urunk?
– Tessék – súgta Gupingu Udalónak –, ő maga is elismeri, hogy a
kavuru az uruk.
– Nincs itt – mondta Udalo –, semmit sem tudunk róla, és nem
tudhatom, hogy békével jöttetek-e.
– Nem beszélsz igaz szavakat – mondta Muviro. – Kicsi Nkima, a
majom Tarzan barátja. Ő vezetett ide minket, és nem tette volna, ha Tarzan
nem járt volna itt.
– Nem azt mondtam, hogy Tarzan nem járt itt – vágott vissza Udalo. –
Azt mondtam, hogy nincs itt, és hogy semmit sem tudok róla. Nem tudom,
hová ment, miután távozott tőlünk. Ha körül akartok nézni a faluban,
hagyjátok kint a fegyvereiteket, és gyertek be, majd azután beszélünk. Ha
békével jöttetek, megteszitek, ám ha mégsem tennétek meg, amit kértem,
Udalo tudja, hogy hadi úton jártok. Mint látjátok, sok harcosom van. Nem
félünk tőletek, de nem akarunk háborúzni.
– Békével jöttünk – felelt Muviro –, de a harcos sosem válik meg
fegyverétől. Ha ilyen sok bátor harcosod van, miért ijedsz meg tíz
embertől?
– Nem ijedünk meg tíz embertől. Ti tizen beléphettek a fegyvereitekkel,
de a többiek nem közelíthetik meg a falut.
– Nincsenek velünk többiek. Csak mi jöttünk. Udalo pontosan erre az
információra várt. – Bejöhettek – mondta. – Kinyittatom a kaput. –
Gupinguhoz fordult és súgott neki valamit.
Muviro intett az embereinek, hogy kövessék. Kitárult a kapu, és
beléptek a bukena faluba.
Udalo és Gupingu leléptek a palánk mögötti emelvényről, és a főnök
kunyhója felé tartottak. Vadul gesztikulálva tárgyaltak, Gupingu
magyarázott, Udalo beleegyezőn bólogatott és parancsokat adott. A
kunyhónál elváltak, Udalo ottmaradt, hogy megvárja a látogatókat,
Gupingu pedig saját kunyhójához sietett.
Alighogy a vazirik beléptek a kapun, a harcosok körülvették és a főnök
elé vezették őket.
Ezután hosszú szócséplés következett, ami annyira kedves az afrikaiak
szívének. Végtelen hosszú mondatok követték egymást, és végül Udalo
semmi többet nem mondott, mint hogy Tarzan nincs a falujában és nem tud
a hollétéről. A kavurukkal kapcsolatban sem volt mondanivalója, még arról
sem, hol élnek, úgyhogy Muviro csalatkozott.
Eközben Gupingu azzal foglalatoskodott, hogy gyógyfüveket morzsolt,
majd vízzel fölforralta őket, hogy kinyerje nedvüket. Folyamatosan
motyogott és mormolt magában, de nem volt nyilvánvaló, hogy
varázsigéket mond-e a kotyvalék fölött, ugyanez okból feledkezve meg az
amulettekről meg a varázskörökről, melyeket a zebrafarokkal az edény
fölött leírt, hiszen nem volt közönsége.
Mialatt a bukena harcosok a látogatókkal fecsegtek és Gupingu főzte a
maga kis kotyvalékát, az asszonyok, Udalo parancsára, nagy lakomát
készítettek elő. A tisztáson túl, az egyik fán magányosan nyöszörgött egy
kis majom – várta, hogy kiengedjék gazdáját, akiről azt hitte, még mindig
az egyik kunyhóban van.
Gupingu végül kilépett boszorkánykonyhájából, és kezében kis tökhéj-
palackkal egyenesen az asszonyokhoz ment, akik a házi sört főzték a
lakomához.
A nők éppen széttöltötték az italt, hogy a harcosok körbeadhassák.
Gupingu ahhoz lépett oda, aki megtöltötte a szertartási edényt, amit majd a
főnök és a látogatók kapnak. Néhány halk szót váltottak, majd Gupingu
odébbállt, hátrahagyva a főzetét tartalmazó tökhéjat. A vazirik háta mögül
közelítette meg a beszélgető társaságot, és amikor Udalo ránézett, ő
bólintott. Ekkor a főnök tapsolt egyet, hogy fölszolgálják a lakomát.
Étellel és itallal megrakodva jelentek meg az asszonyok. Legelöl hozták
a szertartási tökhéjat.
Udalo átvette, és szó nélkül a szájához emelte. Az ádámcsutkája
mozgott, mintha nyelne, de egyetlen kortyot sem ivott. Ezután továbbadta
az edényt Muvirónak, aki jót húzott belőle és egyik társának nyújtotta, így
járt végig az edény, de amikor az utolsó vaziri is ivott, elvitték a tökhéjat és
másikat hoztak a bukenáknak, holott az ital még nem fogyott el. Muviro és
társai nem sejtettek semmit, hiszen saját szemükkel látták, hogy Udalo
ugyanabból az edényből ivott, mint ők.
Meghozták az ételt, de Muviro nem evett. Különös, üveges tekintettel
nézte harcosait. Mi történt a szemével? Minden elhomályosult. Látta, hogy
emberei merev tekintettel ülnek, testük pedig imbolyog, mint a részegeké.
Muviro, a vaziri főnök föltápászkodott. Előhúzta hosszú kését.
– Halál! – kiáltotta. – Megmérgeztek. – Ezzel megtántorodott és
összeesett.
Még néhány vaziri megpróbált talpra vergődni, de Gupingu főzete
gyorsan és biztosan hatott. Bár a búkénak Udalo szavára fölugrottak,
miután Muviro parancsot adott társainak, de nem kellett használniuk
lándzsáikat, mert a vazirik egymás után rogytak a földre.
A búkénak, döbbenten nézték mindezt, hiszen csak Udalo és egyetlen
asszony tudta, mit eszelt tó Gupingu.
A varázsló mellét verve ugrott a vazirik közé.
– Gupingu csodaszere erős – mondta. – Lesújtja a bukenák ellenségeit,
még a nagy kavurukat is.
– Halál! – kiáltotta egy asszony, és a többiek átvették a refrént. – Halál!
Halál! Halál!
– Nem – mondta Udalo. – Alaposan kötözzétek meg és zárjátok be őket
oda, ahová a másik kavurut zártuk. Futárokat küldök a búkénak falvaiba, és
két nap múlva, teliholdkor táncolunk, lakomázunk és megesszük
ellenségeink szívét.
Egyetértő kiabálás fogadta a bejelentést, majd a harcosok nekiláttak,
hogy megkötözzék a foglyokat és elvigyék abba a kunyhóba, ahová
korábban Tarzant is zárták.
A dzsungel szélén, az egyik fán a tós majom búsan nézte a bukena falut.
Egy pillanatra földerült, amikor harcosok siettek ki a kapun, gyorslábú
fiatalemberek, akik gyorsan eltűntek a szélrózsa minden irányában.
Azonban nem volt köztük szeretett gazdája, úgyhogy visszasüppedt a
szomorúságba.
A vazirik hosszú órák elteltével tértek csak magukhoz. Miután
visszanyerték eszméletüket, még beletelt egy kis időbe, mire fölismerték
sanyarú helyzetüket. Fájt a fejük és rosszul voltak. Amikor megpróbáltak
fölkelni, észrevették, hogy megkötözték őket.
– Tudtam – mondta Muviro, amikor végre nyugodtan beszélhettek –,
hogy a főnök hazudott. Óvatosabbnak kellett volna lennem. Nem lett volna
szabad innom a söréből, és nektek sem kellett volna megengednem.
– Láttam, hogy ő is iszik, ezért azt hittem, nincs megmérgezve – szólt az
egyik harcos.
– Csak tettette az ivást – felelt Muviro. – Ez az Udalo nagyon rossz
ember.
– Sejted, mit fog csinálni velünk?
– Nem sejtem, tudom.
– És mi az, amit tudsz?
– Hallottam már ezekről a bukenákról. Azt mondják, bár nem
kannibálok, megeszik ellenségeik szívét, hogy bátrak legyenek, mert
alapvetően nagyon gyáva népség.
– Megeszik a szívünket?
– Igen.
– Mikor?
– Ez csak akkor derül ki, amikor kivisznek innen. De ha láthatóan nagy
ünnepre készülnek, akkor tudhatjuk, hogy közel a vég.
– És addig itt fekszünk és hagyjuk, hogy lemészároljanak, mint a
barmokat?
– Ha valamelyikünk meg tudja lazítani a kötelékeit, vazirikhoz méltóan
halhatunk meg, harc közben – felelt Muviro.
– Ha a nagy bwana tudna erről – mondta egy fiatal harcos –, biztosan
megmentene minket.
 – Attól félek, hogy a nagy bwana már halott – mondta Muviro. –
Szerintem Udalo megölte és megette a szívét, és ha így van, kész vagyok a
halálra. Ha a nagy bwana meghalt, én sem akarok élni.
Leszállt az este, de senki sem hozott nekik ételt vagy italt. Szörnyen
érezték magukat, és Muvirót erősen gyötörte a gondolat, hogy hagyta
magát ilyen csapdába csalni. Átkozta magát, és úgy érezte, csak a halál
moshatja le szégyenét.
De bármilyen szörnyen érezték magukat, valaki még rosszabbul volt –
egy kis majom, aki a falun túl elterülő tisztás szélén kuksolt remegve egy
fán. Hallotta Numa, az oroszlán bömbölését és Sita, a leopárd kiáltását.
Olyan magasra mászott, amilyen magasra csak mert, és reszketve
csimpaszkodott, várva az ellenséget, aki lecsap rá és fölfalja. Mert erről
szólt a kis Nkima élete.

14.
A feledékeny Nkima

Naika, Gupingu lánya új elrablójával tartott, mivel a másik lehetősége

az lett volna, hogy egyedül marad a dzsungelben, ahol nemcsak a
vadállatoknak eshetett volna áldozatul, hanem a komor vidéket benépesítő
démonoknak is. Először a lehető legrosszabbra számított, de ahogy telt az
idő és nem esett bántódása, bízni kezdett a magas, napbarnította harcosban.
Végül minden félelme elpárolgott.
Azonban ha Tarzantól már nem is félt, még mindig volt mitől rettegnie,
mert az őserdő nagyon sötét volt, és mindenfelé lényeket sejtett, akik
bármelyik pillanatban rávethetik magukat. Nem értette, hogy tud a férfi
ilyen biztosan közlekedni az éjszakában, és csodálta bátorságáért.
Tudta, hogy ritka az ilyen bátor ember, ezért fölmerült benne, hogy
kísérője esetleg démon.
Olyan kalandot élt át, amiről majd egész életében mesélhet. Hiszen egy
démonnal megy együtt az éjszakában. Szeretett volna rákérdezni a dologra,
de fönnállt a veszélye, hogy megsérti a démont – ha a férfi valóban az.
Arra gondolt, ha közvetve teszi fel a kérdést, talán kiderítheti az igazságot.
Már ahhoz is nagy akaraterőre volt szüksége, hogy egyáltalán meg merjen
szólalni.
– Hová való vagy? – kérdezte végül.
– A vazirik földjéről származom.
– Ők milyen emberek?
 – Feketék.
– De te fehér vagy.
– Igen, de sok-sok évvel ezelőtt, amikor még jóval fiatalabb voltam,
befogadtak a törzsbe.
– Találkoztál már démonnal?
– Démonok nem léteznek.
– Akkor te nem az vagy?
– Tarzan vagyok, a majomember.
– Akkor kavuru sem vagy?
– Már mondtam, hogy a vazirik földjéről jöttem. Amikor hazaérsz,
mondd meg az embereknek, hogy Tarzan nem kavuru. Azt is mondd meg,
hogy kimentettelek a kavuru fogságából, és hogy a bukenáknak mindig
barátságban kell élniük Tarzannal és a vazirikkal.
– Megmondom nekik – mondta Naika. Valamivel később hozzátette: –
Nagyon elfáradtam.
– Itt megállunk az éjszaka hátralevő részére – mondta a majomember.
Fölkapta a lányt, és olyan magasra mászott egy fán, hogy Naika már
erősen félni kezdett. Miután a férfi letette, görcsösen kapaszkodott a fa
törzsébe.
A holdfény átszűrődött a lombokon, és fönt jóval világosabb volt, mint a
földön. Tarzan a félhomályban ágakat vágott és fekhelyet készített
Naikának.
Kora reggel a férfi ennivalót gyűjtött, megreggeliztek, és folytatták
útjukat a búkénak faluja felé.
A lány érezte, hogy egyre közelebb járnak otthonához és minden
félelme elpárolgott, ezért egyre jobb kedvre derült. Sokat fecsegett és
vidáman nevetgélt, így érkeztek el a falut körülvevő tisztáshoz.
– Most már biztonságban vagy, Naika – mondta a majomember. – Menj
haza és mondd meg az embereknek, hogy Tarzan nem az ellenségük. –
Ezzel megfordult, és eltűnt az erdőben. Egy éles szempár azonban
észrevette, és miközben Naika kiabálva a kapu felé futott, kicsi Nkima a
fák ágain üvöltve sietett gazdája után.
A majom hamarosan utolérte Tarzant és egy örömkiáltással a vállára
ugrott.
Tarzan a karjába kapta.
– Nkima végül visszatért – mondta. – Sita nem kapta el.
– Nkima nem fél Sitától – dicsekedett a majom. – Sita fölmászott a fára,
hogy elkapja kicsi Nkimát. Óvatosan egyre közelebb lopakodott. Kicsi
Nkima fogott egy botot és fejbe vágta. Sita megijedt és elszaladt.
 – Hát igen – mondta Tarzan –, kicsi Nkima egy hős.
A bátorítástól Nkima még jobban belelkesedett és szabadjára engedte
képzeletét. – Aztán jöttek a gomanganik, sok gomangani. Meg akarták ölni
kicsi Nkimát, hogy megegyék. Kicsi Nkima fogott két botot és fejbe verte
őket. Megijedtek és elszaladtak.
– Hát igen – mondta Tarzan –, mindenki fél kicsi Nkimától.
Nkima fölegyenesedett Tarzan tenyerében, és a mellét verte. Grimaszolt,
vicsorgatta a fogát és nagyon vadnak látszott. – Mindenki fél Nkimától –
mondta.
Észak felé indultak az ösvényen, hogy megkeressék a kavuruk faluját,
miközben Naikát ámuló és kíváncsi tömeg vette körül otthonában.
Pontosan elmesélte kalandjait, semmit sem hagyott ki és szépen
kiszínezte a részleteket. Jó történet volt és teljesen elvarázsolta hallgatóit.
Mindent többször elmondott, mert a feketék szeretik az ismétlést, és
mindig hangsúlyozta, hogy Tarzan mentette meg, aki barátja a bukenáknak,
ezért soha nem szabad ártani sem neki, sem a vaziriknak. Ekkor még nem
tudta, hogy tíz vaziri harcos fekszik megkötözve az egyik kunyhóban és
várja, hogy beteljesedjen szörnyű sorsa.
A bukena harcosok egymásra néztek, aztán Udalóra, a főnökre. Utóbbi
kissé kényelmetlenül érezte magát. Futárjai már régen értesítették a többi
falu lakóit, akik feltehetőleg már úton is voltak kraalja felé. Nem tudta, mit
csináljon.
Gupingu szintén zavarban volt. Rájött, hogy a fehér óriás, akit szabadon
engedett, nemhogy elrabolta volna a lányát, mint gondolta, hanem
megmentette és visszahozta. Udalo kérdőn nézett rá, de Gupingu nem
tudott mit mondani.
Végül a főnök, látva harcosai tekintetét, megszólalt. – Magad mondtad,
Naika, hogy először azt hitted, ez a Tarzan egy démon. Magad mondtad,
hogy nem félt a sötétben, és olyan dolgokat csinált, amire emberek
képtelenek lettek volna. Azt is mondtad, hogy még a kavurunál is
könnyedebben mozgott a fákon. Mi ezt mind elhisszük, de nem hihetnénk
el, ha olyan embernek tudnánk, mint mi. Tehát csakis démon lehet. Csak
egy démon bújhatott ki a kötelékeiből és szökhetett meg olyan
észrevétlenül, ahogy ő csinálta.
– Ha démon, akkor miért mentett meg a kavurutól és hozott vissza a
faluba? – kérdezte Naika.
– A démonok útjai kifürkészhetetlenek – felelt Udalo. – Szerintem el
akarta oszlatni félelmeinket, hogy azután nyugodtan beléphessen a faluba
és ártson nekünk. Egészen biztos vagyok benne, hogy démon és kavuru, és
a foglyok is kavuruk. Nem engedhetjük el őket, mert visszajönnének, hogy
megöljenek. Továbbá bukena testvéreink már útban vannak, hogy együtt
ünnepeljünk, táncoljunk és megegyük ellenségeink szívét.
Ilymódon a búkénak legfelsőbb tanácsa megőrizte tekintélyét, és
kimondta Muviro és harcosai halálos ítéletét.
Az őserdő ura, mit sem tudva fiai sorsáról, északnak tartott, vállán pedig
ott ült kicsi Ntóma, akinek gondolatait teljesen betöltötték saját hőstettei és
a jelen.
Maminak, a majomnak rövid az emlékezete, viszont nagyon szeret
önmagával foglalkozni. Kicsi Ntóma nem szándékosan feledkezett meg a
vazirikról, hiszen a barátai voltak és szerette őket.
Azonban gondolatait teljesen betöltötte saját sorsa és gazdája
közelségének öröme, és a vazirikra nem maradt hely a fejében. Előbb vagy
utóbb majd eszébe jutnak, csak ki tudja, addigra nem lesz-e késő.
Már jócskán benne jártak a délutánban. Nkima boldog volt, Tarzan
pedig elégedett, hiszen a kavuruk földje felé tartott, akik iránt Ydenivel
való találkozása és a fickó elejtett szavai különös és vad törzsének
szokásairól és életmódjáról fölkeltették érdeklődését.
Tarzan nem feledkezett meg a vazirikról, csak nem különösebben
aggódott miattuk, mert úgy gondolta, hogy miután megmentette Naikát, a
búkénak barátként fogadják és útbaigazítják őket.
A majomember csak akkor beszélt, ha fontos mondanivalója volt.
Általában magában tartotta gondolatait, főleg emberek jelenlétében, de
Ntómával és Tantorral, az elefánttal gyakran elengedte magát, hiszen ők
gyerekkori barátai voltak, tehát biztos lehetett hűségükben és
együttérzésükben.
Így esett, hogy amikor eszébe jutottak a vazirik, hangosan kimondta
gondolatait. – Muviro most már közel lehet a búkénak falujához – mondta
–, tehát nem sokkal utánunk odaérhetnek a kavuruk földjéhez. Akkor sok
jó barát lesz kicsi Nkima körül, akik megvédik Sitától, a leopárdtól,
Hisztától, a kígyótól meg a sok gomanganitól, akik el akarják kapni, hogy
fölfalják.
Nkima egy pillanatig hallgatott. Próbálta összeszedni a gondolatait és az
emlékezetét. Aztán hirtelen föl-le ugrált Tarzan vállán és a fülébe visított.
– Mi bajod, Nkima? – kérdezte a majomember. – Üldözik egymást a
gondolatok a fejedben? Ne üvölts a fülembe.
– Tarzan, a vazirik! Tarzan, a vazirik! – kiabált a kis majom.
Tarzan gyorsan körülnézett. – Mi van velük? – kérdezte. – Nincsenek
itt.
 – Ott vannak – kiabált Nkima. – Ott vannak a gomangani faluban. A
kezük és a lábuk összekötözve. Abban a kunyhóban fekszenek, amelyikben
Tarzan feküdt. A gomanganik megölik és megeszik őket.
Tarzan megállt. – Mit mondasz, Nkima? – kérdezte.
A kis majom egyszerű nyelvén, melyet a kisebb-nagyobb
emberszabásúak, a majmok és kuzinjaik, a tonganik, vagyis páviánok,
valamint barátjuk, Tarzan használt, elmondta, amit tudott a vazirikról
azóta, hogy találkozott velük az erdőben.
A majomember egyszerűen megfordult és visszaindult a bukena falu
felé. Nem kérdezte meg Ntómától, miért nem szólt előbb, mert pontosan
tudta. Nem szidta le és nem tett neki szemrehányást, mert tudta, hogy
semmi értelme. Kicsi Nkima mindig majom marad, hiszen annak született
és soha nem fog ember módjára gondolkozni, bár sok szempontból
méltóbb a csodálatra, mint azok.
Nem sokkal napnyugta után visszaértek a faluhoz. Tarzan egy a tisztás
szélén álló fáról figyelte, mi történik a palánk mögött. Sok embert látott
odabenn, többet, mint utolsó látogatásakor, és ebből arra következtetett,
hogy valami ünnepségre gyűlhettek össze. Azonban ismerte annyira a
bennszülötteket, hogy tudta, nem ezen a napon fognak mulatni.
Nyilvánvalóan a többiek érkezésére vártak. Talán holnap lesz az ünnep és a
vazirik lesznek az áldozatok, gondolta.
Ha vakmerőségre van szükség, a majomember vakmerően cselekszik,
de soha nem a hősködés vezérli. Ha nincs vészhelyzet, óvatos és
körültekintő, mint a vadállatok, akik ösztöneikre hallgatva kerülik a
szükségtelen kockázatot.
Úgy gondolta, hogy ha a vazirik már halottak, semmi értelme behatolni
a búkénak kraaljába, ha pedig élnek, akkor holnap este előtt nem fognak
végezni velük. És ha tévedett volna, s mégis ezen az estén akarnának
ünnepelni a búkénak, még akkor is marad ideje cselekedni. Hiszen biztosan
kihozzák a foglyokat a kunyhóból, hogy az összegyűlt búkénak épülésére
megkínozhassák és megölhessék őket. Úgy döntött, addig közelebb megy,
hogy jobban lássa és hallja, ami történik.
– Tarzan bemegy a faluba – súgta Nkimának. – Ha Nkima is jön, nem
csaphat zajt. Érti Nkima?
– Semmi zaj, semmi beszéd – felelt a kis majom. Tarzan a fákon
maradva csendesen megkerülte a falut, és Nkima ugyanolyan csendesen
követte.
Pontosan a kraal háta mögé értek. A falunak ez a része teljesen
elhagyatott volt, mivel mindenki a főnök kunyhója előtti széles utcán
gyülekezett.
Tarzan leugrott a földre és a palánkhoz osont, majd a sarkában ügető
Ntóma ügyességével fölugrott és átmászott a kerítésen. Azután eltűntek az
alvég kunyhóinak árnyékában.
Hangtalan, lopakodó árnyakként közeledtek a főnök kunyhójához.
Biológiailag évezredek választották el egymástól a majmot és az angol
főrendet, mégis alig volt különbség a mozgásukban, ahogy fölkúsztak az
Udalo kunyhója fölé hajló fára.
Amikor Tarzan közelről is szemügyre vette a táncoló, kiabáló
bennszülötteket, megállapította, hogy kissé túl sokat fogyasztottak a
házisörből, és tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor bármi megtörténhet.
Egy nagydarab, félrészeg fekete, aki láthatóan egy másik faluban
lehetett valami főnökféleség, éppen Udalót hergelte.
– Hozasd ki a kavurukat, hadd nézzük meg őket. Adunk nekik egy kis
ízelítőt a holnapiból.
– Még nincs itt mindenki – mondta Udalo –, meg kell várnunk, amíg a
törzs többi tagja is ideér.
– Hozasd ki őket! – mondta egy másik férfi. – Sok nem láttunk még
kavurut. Hadd ismerjük meg lányaink elrablóit!
– Hozasd ki őket! – üvöltött egy asszony. – Elrabolták a lányomat. Hadd
égessem ki a szemüket egy izzó széndarabbal, hogy úgy szenvedjenek,
ahogy én szenvedtem!
Ekkor Tarzan egy gyermek hangját hallotta. – Ne bántsátok a vazirikat –
mondta a leány. – Ők Tarzan barátai, Tarzan pedig a búkénak barátja.
Megmentett a kavuruktól és hazahozott.
– Nem szabad megbízni a kavurukban és a démonokban – mondta
Udalo. A harcosaihoz fordult. – Vezessétek ide a foglyokat, de vigyázzatok,
nehogy még ma megöljék őket!
Tarzan már a földön volt, a főnök kunyhója mögött. Vészhelyzet állt
elő. Vakmerően és habozás nélkül szembe kellett néznie minden veszéllyel
és kockázattal, ahogy a dzsungel urához illik.
Gyorsan ahhoz a kunyhóhoz osont, ahol őt is tartották. Amikor lehajolt
és belépett, érzékeny szaglásával rögtön megérezte, hogy a vazirik ott
vannak.
– Csönd – suttogta. – Én vagyok az, Tarzan. Jönnek értetek. Elvágom a
köteleiteket. Ráugrunk a harcosokra és elvesszük a fegyvereiket.
Megkötözzük őket és kipeckeljük a szájukat, nehogy kiabáljanak. Aztán
hozzátok őket a főnök kunyhója mögé.
Miközben beszélt, gyorsan járt a keze, és mire a három harcos belépett,
hogy elővezesse a foglyokat, készenlétben vártak a néma sötétségben.

15.
Egy ruhafoszlány

– Verjék tó a fejükből, hogy föllógathatnak. – Volt valami kihívó Brown hangjában,

ami a bűnös ember dacosságának tűnt, Jane mégsem akarta elhinni, hogy a pilóta ölte meg
Sborov hercegnőt.
– Senkit sem akasztunk föl – mondta. – Nem vehetjük kezünkbe a
törvényt. Mindannyian egyformán gyanúsnak számítunk, amíg egy valódi
bíróság előtt be nem bizonyosodik bűnösségünk vagy ártatlanságunk. Egy
dolgot tehetünk. Megpróbálunk visszajutni a civilizációba, elmondjuk a
történteket a hatóságnak, a többit pedig a törvényre bízzuk.
– Teljesen egyetértek, Milady – mondta Tibbs.
– Én viszont nem – morgott Alexis. – Nem lenne biztonságos együtt
utazni ezen a kihalt vidéken egy gyilkossal, aki könnyedén végezhet
mindannyiunkkal, hogy megszabaduljon a terhelő tanúktól.
– És mit javasol? – kérdezte Jane.
– Hagyjuk itt a gyilkost, menjünk el a legközelebbi helyőrségre,
jelentsük az esetet, és hagyjuk, hogy a hatóság letartóztassa.
Jane megrázta a fejét. – Nem tudjuk, ki a gyilkos. A törvény szemében
mindannyian egyformán gyanúsak vagyunk. Nem, egyet tehetünk, hogy
találunk egy békebírót vagy egy kormánybiztost, elmeséljük a
történetünket és vizsgálatot kérünk.
– De nem én – mondta Brown. – Semmi esélyem nem lenne. Az
európaiak semmit sem tudnak az amerikaiakról és hanyatt esnek a rangtól.
Mennyi esélye lehet egy csóró amerikainak egy milliomos herceggel
szemben? Nem, Miss, senki nem fogja hurokba tenni a nyakamat!
– Látja, Jane – mondta Alexis –, gyakorlatilag beismeri a bűnösségét.
Aki ártatlan, nem fél a bíróság elé állni.
– Nézze, Miss – fordult Brown esdeklőn Jane-hez. – Eddig még senkit
sem csaptam le, de ha nem akarja, hogy még egy gyilkosság történjen,
hallgattassa el ezt a barmot, és ne hagyja, hogy még egyszer megszólaljon!
– Tehát nem hajlandó velünk jönni, Brown? – kérdezte Jane. –
Szerintem ostobaságot követ el.
– Lehet, hogy ostoba vagyok, Miss, de nem próbálkozom külföldi
bíróságokkal. Egy angol bíróságot elfogadnék, de nem vagyunk angol
területen. Azért jöttem ide ezekkel az emberekkel, hogy megszerezzem az
örök ifjúság receptjét. Otthon milliókat érne. Tehát, ha már itt vagyok,
megpróbálom felkutatni. Nem tudom, hogyan, de megpróbálom.
– Nagyon kevesen vagyunk – mondta Jane –, és alig van fegyverünk.
Szerintem együtt kellene maradnunk legalább addig, amíg nem találkozunk
barátságos bennszülöttekkel.
– Nem akarom most rögtön itthagyni magukat, Miss – mondta a pilóta.
– Maradok, amíg maga és Annette biztonságba kerül.
– Én is így gondoltam, Brown. És most, hogy ezt elrendeztük, van még
egy szomorú kötelességünk. El kell temetnünk a hercegnőt. Azt hiszem, a
férfiaknak kell megásniuk a sírt.
Egyetlen szerszámuk az ásáshoz éppen az a fejsze volt, mellyel
megölték a hercegnőt, így az önmagában is nyomasztó feladat még
nyomasztóbbá vált.
Míg egyikük meglazította a földet a fejszével, a másik kettő puszta
kézzel elkaparta, s eközben Jane és Annette előkészítették az elhunytat.
Tőlük telhetően rendesen felöltöztették a csomagjában található
ruhadarabokkal.
Annette egyfolytában sírt. Jane, annak ellenére, hogy sokkal jobban
átérezte a veszteséget, mint a kis francia lány, nem ejtett könnyet. Dolga
volt, amit el kellett végeznie. Nem engedhette meg, hogy személyes bánata
eluralkodjon rajta.
Amikor minden készen állt, és sírba tették a holttestet, Jane elmondta,
amire emlékezett a temetési szertartás szövegéből. Mindannyian lehajtott
fejjel álltak.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha azonnal tábort bontunk – mondta
Jane, amikor mindenen túl voltak. – Gondolom, senki nem akar maradni.
– Van valami terve? – kérdezte Alexis. – Tudja, merre induljunk?
– Összesen két lehetőségünk van – felelt Jane. – Vagy. nyugatra
követjük az ösvényt, vagy keletre. Akár pénzfeldobással is dönthetünk
Mivel nem tudjuk, hol vagyunk, képtelenség eldönteni, melyik irányban
fekszik a legközelebbi barátságos falu. Személy szerint inkább kelet felé
mennék, mert arrafelé jobban ismerem a vidéket és sok barátom van a
bennszülöttek között.
– Akkor irány kelet – mondta Brown. – Maga a főnök, azt csináljuk,
amit mond.
– Nem vagyok meggyőződve döntése bölcsességéről, Jane – szólt
Alexis. – Belga-Kongó nyugatra van, ha még nem ott járunk. Mindenesetre
arrafelé előbb találkozhatunk civilizációval.
– Ez legjobb esetben is csak találgatás, Alexis – mondta Jane. – Tényleg
teljesen mindegy, merre indulunk. Szavazzunk. Tibbs, maga mit mond?
 – Én… ööö… elnézését kérem, asszonyom, de én a többséggel tartok.
– Sokat segített – morogta Brown.
– És maga, Annette?
– Ó, ha maga és Mr. Brown keletre akarnak menni, akkor én is.
– Akkor ezt megbeszéltük – mondta Jane. – Kelet felé megyünk.
– Továbbra is tiltakozom – erősködött Alexis. – Úgy érzem, hogy az
expedíció pénzügyi vezetőjeként, aki majd fizeti a számlákat,
megérdemelném, hogy jobban törődjenek az én kívánságaimmal.
– Alexis – mondta Jane –, nagyon megnehezíti a dolgomat. Akárcsak a
többieknek, magának is el kell fogadnia az utasításaimat, vitás kérdésekben
pedig a többség véleményét. Ami a pénzt illeti, mindannyian rendelkezünk
a szükséges eszközökkel, és csak rajtunk múlik, hogy használjuk-e azokat,
de amiről szó van, az nem a pénz, hanem az együttműködés, hűség,
bátorság és kitartás.
Alexis figyelmesen nézte, miközben a nő beszélt, és hirtelen teljesen
megváltozott a viselkedése. – Sajnálom, Jane – mondta –, meggondolatlan
voltam. Meg kell értenie, nagyon fölkavartak a történtek. Elvesztettem
drága feleségemet és teljesen össze vagyok törve.
Brown undorodva fordult el és befogta az orrát.
– Rendben van, Alexis – mondta Jane. – Most pedig szedjük össze a
legszükségesebb holmikat és induljunk.
– És a reggelivel mi lesz? – vetette fel Brown.
– Ó, erről teljesen megfeledkeztem. Nos, azt hiszem, megint csak be
kell érnünk antilophússal.
– Egy falat sem menne le a torkomon – mondta Annette Brownnak.
– Dehogynem, kislány – felelt a pilóta. – Ennie kell, ha akar, ha nem.
Valószínűleg nehéz napok várnak ránk, és jó erőben kell lennünk.
– Megpróbálom – mondta a lány –, a maga kedvéért. A férfi megragadta
a karját.
– És mondja – kérdezte –, ugye nem hiszi, hogy én tettem?
– Nem, Mr. Brown, nem hiszem.
– Ó, felejtse el a mistert, kislány.
– Persze… Neal, de nem tudom elképzelni, hogy tehette az a másik.
Nem értem, hogy ölheti meg valaki a feleségét. Olyan kedves hölgy volt.
– Igen, kicsit dilis volt, de az nem baj. Sokkal jobb ember volt, mint a
férje. Tulajdonképpen az öreglány öngyilkos lett.
– Micsoda? Hogyan ölhette volna meg magát ilyen borzalmasan egy
fejszével?
– Higgye el, ő végzett magával, amikor azt mondta, megváltoztatja a
végrendeletét.
– Jaj! Milyen szörnyű ember.
– Hallottam már emberekről, akiket kevesebbért kinyírtak, mint amit ez
az alak örököl. Nálunk, a szabadság földjén, a bátrak hazájában bárkit
kicsinálnak egy kevés dohányért.
– Egy kevés dohányért? Ezt nem értem. Nem beszélek túl jól angolul.
– Észrevettem, kislány, de ne aggódjon. Majd megszokom.
– El kell készítenem a húst. Megtenné, hogy levág néhány szeletet a
hátából?
– Persze. – Brown a zsebébe nyúlt. – Hol a késem? Ja, már emlékszem
– mondta, és Jane-hez fordult. – Miss, visszaadná a késemet, ha már nincs
rá szüksége?
– Magának már nincs kése – nevetett Jane –, de szívesen kölcsönadom
az enyémet.
Brown az állat dörzsölte. – Igaza van. Végül is elvesztettem a fogadást.
Míg Annette elkészítette a húst, a többiek összeszedték azokat a
dolgokat, amikre úgy érezték, szükségük lehet és elbírják. Tibbs Alexis
irányításával becsomagolt a bőröndökbe. Jane összeszedte a fegyvereket,
és egy kézitáskát erősített sortja övére. Csomagja körülbelül akkora volt,
mint egy retikül, amiben a nők pénzüket, kulcsaikat, egy rúzst és
mindenféle apróságot tartanak. Ezenkívül csak azt vitte magával, amit épp
viselt.
Brown, aki pilótacsizmájában volt, eltett még egy pár cipőt és néhány
zoknit. Egy karton cigarettát bepakolt a zsebeibe, magához vett még
néhány doboz gyufát és a végzetes fejszét. Ebből állt teljes felszerelése.
Tudta, mennyi gondot okoz, ha túl sokat cipel.
Miközben Annette a húst sütötte, megakadt a szeme valamin, ami a
kihűlt hamuban hevert. Egy ruha égett darabja volt, három gombbal.
Megfogott egy fadarabot és megfordította. Az anyag alsó része nem égett
meg, kivehető volt a színe és mintája.
Felismerés csillant a szemében, és hunyorogva gondolkozott a lelet
jelentőségén.
Brown pont arrafelé sétált. – Befejezem a sütést – mondta –, addig maga
pakolja össze a holmiját.
– Nem tudom, mit vigyek magammal. Nem nagyon bírok cipekedni.
– Amire szüksége van, kislány. Majd segítek. Hozzon még egy pár
cipőt, harisnyákat és egy meleg takarót. Ha nem tévedek rengeteg cipőre és
harisnyára lesz szükségünk, különösen magának. Amit visel, azt nem erre a
vidékre találták ki.
 – Van két lapossarkú cipőm – mondta a lány.
– Akkor a többit dobja el, és csak azokat hozza.
– Rendben. Megyek és összecsomagolok. Addig talán megnézhetné ezt
– mondta, és megbökte az égett ruhafoszlányt.
Brown fölkapta és alaposan megnézte. Azután Alexis hercegre emelte
tekintetét és füttyentett. Annette elvonult. Tibbs még mindig pakolt. Jane
gondolataiba merülve ült egy fatönkön. Brown fütyörészett, és nagyon
vidámnak tűnt valami miatt. Egy idő után a többiekhez fordult.
– Fogják és vigyék – mondta.
– Már megbocsásson – mondta Tibbs –, mit fogjunk és vigyünk?
– A kaját – magyarázta Brown.
– Kaja… – finnyáskodott Sborov.
Jane fölállt. – Azt hiszem, ehetünk. Én éhes vagyok, bár nem hittem
volna, hogy képes leszek lenyelni egy falatot is.
Mindannyian a tűz köré gyűltek, ahol Brown egy tiszta ágra rakta a
kisült szeleteket.
– Gyerünk, emberek, lássanak hozzá – mondta.
– Tibbs – szólt Alexis az inasnak –, hozzon nekem egy sem túl égett,
sem túl nyers szeletet… olyan közepesen sültet.
Brown leplezetlen undorral nézett föl. Beleszúrt egy botot az egyik
húsdarabba és Alexis felé lökte. – Tessék, Napóleon – mondta –, elnézést,
hogy nincsenek arany tányérjaink, de a királyi tálaló őre felmondott, és
senki másnak nincs kulcsa.
Alexis dühösen nézett a pilótára, de azért fölvette a szánalmas külsejű
húst és beleharapott.
– Ez borzalmas – mondta –, kívül égett, belül nyers. Nem bírja a
gyomrom. Képtelen vagyok megenni.
– Hát nem szörnyű! – jegyezte meg Brown. – Sajnáljuk együtt.
– Jobb lesz, ha megeszi, Alexis – mondta Jane. – Estére nagyon meg fog
éhezni.
– Ezentúl Tibbs készíti az ételemet – jelentette ki gőgösen a herceg. –
Külön étkezem.
– Nekem tetszik az ötlet – biztosította Brown. – És minél távolabb,
annál jobb.
– Ugyan, ugyan – mondta Jane –, elég volt ebből, ne kezdjék újra.
– Oké, Miss – helyeselt Brown. – De kérni szeretnék valamit a kegyes
hercegtől. Észrevettem, hogy ma másik kabát van rajta. Nagyon tetszett a
tegnapi, és gondoltam, ha már nem kell neki, megvenném tőle. Persze csak
ha nincs semmi baja.
 Alexis sápadtan kapta föl a fejét. – Nem szoktam eladni a régi ruháimat.
Ha meguntam, magának adom.
– Ez végtelenül kedves öntől. Megnézhetem? Föl szeretném próbálni a
méret miatt.
– Most nem, barátom. Már elcsomagoltam a többi holmimmal.
– Az egészet?
– Az egészet?! Hogy érti? Természetesen az egészet.
– Nos, itt egy darabja, amit kifelejtett, Mister. – Ezzel Brown fölemelte
a kabátujj darabját, melyen még mindig ott volt a három gomb.
Sborov arca kísérteties színt öltött. Egy pillanatig tágra nyílt szemmel
meredt a ruhafoszlányra, de szinte azonnal összeszedte magát.
– Megint egy kis amerikai humor? – kérdezte. – Ez a valami nem az
enyém.
– Pedig erősen emlékeztet arra a kabátra, amit tegnap viselt – mondta
Brown. – Annette is így gondolja, de Tibbs biztosan tudja, hiszen ő a maga
inasa. Ismerős ez a ruhafoszlány, Tibbs?
Az inas köhécselt. – Hát… izé…
– Jöjjön ide, és nézze meg alaposan. Tibbs odament, kézbe vette az
anyagot, letörölte a hamut a gombokról, és alaposan megvizsgálta.
– Mikor látta ezt utoljára, Tibbs? – kérdezte Brown.
– Hát… tulajdonképpen… – Az inas zavartan nézett Sborovra.
– Hazudik, Tibbs – kiabált a herceg –, soha nem volt ilyen kabátom.
Soha nem láttam azelőtt. Biztosan állíthatom, hogy nem az enyém.
– Tibbs semmit sem mondott – figyelmeztette Brown. – Azon kívül,
hogy hát izé, gyakorlatilag nem jött ki hang a torkán. Nem mondta, hogy
ez a maga kabátjának egy darabja. De éppen akarta, ugye, Tibbs?
– Nagyon úgy tűnik, uram – felelt az angol. – Természetesen nem
esküdnék meg rá, hiszen csúnyán megpörkölődött.
Brown lassan Alexishez fordult. – Nyilván ráfröccsent a vér, amikor
megölte a ladyt.
– Nem! – üvöltött Alexis. – Istenem! Nem. Higgyék el, egy ujjal sem
értem hozzá.
– Ezt majd mondja a bírónak Annette, vigyázzon a bizonyítékra,
valószínűleg a bírót is érdekeim fogja – mondta Brown.
Alexis gyorsan visszanyerte az önuralmát. – Az én kabátom volt –
mondta –, de valaki kilopta a táskámból. Amerikában erre mondják, hogy
bele akarnak keverni.
– Hagyjuk ezt az egész szörnyű ügyet a bíróságra – szólalt meg Jane. –
Nem a mi feladatunk, hogy ítélkezzünk, és ha sokat rágódunk rajta, az csak
ront a helyzetünkön.
Brown bólintott. – Azt hiszem, igaza van, Miss, mint mindig.
– Helyes. Akkor ha mindenki végzett az evéssel, elindulunk. Hagytam
egy levelet a kalyibában, amiben leírtam, mi történt velünk, merre
megyünk és felsoroltam a csapat tagjait, arra a valószínűtlen esetre, ha
valaki egyszer erre vetődne, mondjuk egy fehér vadász, aki eljuttatná
levelünket a civilizált világba, ha mi magunk nem jutnánk ki. Készen
állnak?
– Igen – mondta Alexis. – Tibbs, a csomagomat. Tibbs odament kis
kézitáskájához, és a herceg három bőröndjéhez.
– Magának hol a csomagja, Jane? – kérdezte Alexis. – Brown vihetne.
– Én viszem a magamét – felelt Jane –, azt a keveset, amire szükségem
lesz.
– De hiszen semmi sincs magánál.
– Ez minden. Nem luxusutazásra megyünk. Mindannyian csendesen
nézték, ahogy Tibbs próbálta megfogni a négy táskát.
– Elnézést, uram – szólt az inas –, de ha bátorkodhatok megjegyezni,
nem hiszem, hogy ezt mind elbírom.
– Akkor adja Annette-nek a saját táskáját. Három bőrönddel csak
elboldogul valahogy. Láttam teherhordókat, akik kétszer ennyit cipeltek.
– De nem Afrikán keresztül – jegyezte meg Jane.
– Nos, csak a legszükségesebbeket csomagoltam be, szinte mindenemet
itt hagyom. Tibbs majd csak megoldja a dolgot. Ha Brown rendes ember
lenne, segítene neki.
Brown már eddig is csak azért maradt csöndben, mert uralkodott magán,
de most kitört. – Idefigyeljen, Mister. Én nem cipelem a maga holmiját és
Annette sem. Ha Tibbs megteszi, akkor teljesen hülye.
– Azt hiszem, egyetértek önnel, Mr. Brown – mondta Tibbs és a földre
ejtette a csomagokat.
– Micsoda!? – hökkent meg Alexis. – Megtagadja, hogy cipelje a
csomagjaimat? Maga arcátlan senkiházi, én…
– Nem, uram – szakította félbe Tibbs. – Tudom, mit akar mondani,
uram, ha bátorkodhatok megjegyezni, de fölösleges, uram. – Büszkén
kihúzta magát. – Felmondok, uram. Ettől a perctől kezdve nem állok az
alkalmazásában.
– Lady Greystoke – fordult Alexis méltóságteljesen Jane-hez –, maga
vezeti a csapatot. Követelem, parancsoljon rájuk, hogy vigyék a
csomagomat.
– Ostobaság – mondta Jane. – Fogjon még egy pár cipőt, néhány zoknit meg amit még
elbír, és jöjjön. Nem vesztegethetjük itt tovább az időnket.
A boldogtalan társaság tehát kelet felé indult az ösvényen. Két
lehetőségük volt és a rosszabbikat választották, de szerencsére még nem
tudhatták, milyen veszélyek és szörnyűségek leselkednek rájuk útjukon.

16.
Az üzenet

Három bukena harcos lépett a kunyhóba, ahol Tarzan és a vazirik

csöndben várakoztak.
Amikor az utolsó is bent volt, Tarzan rávetette magát. Miközben ujjai a
fickó torkára kulcsolódtak, Muviróék lerántották a másik kettőt. Egyetlen
hang sem hallatszott, csak a küzdelem elfojtott zaja, de az sem sokáig.
A vazirik gyorsan megkötözték foglyaikat, kipeckelték a szájukat, majd
Tarzan vezetésével a főnök kunyhója mögötti fához vitték őket, ahol rejtve
maradtak a részeg bennszülöttek szeme elől.
Tarzan a vállára kapta az egyik bukenát, fölmászott az ágak közé, és
olyan helyre rakta le terhét, ahonnan az nem eshetett le. Ezután a vazirik
föladták a másik kettőt.
Tarzan fölvitte foglyait a lomb sűrűjébe, ahol már nem látszódtak
lentről, és a mulatozó feketék fölé nyúló ágra fektette őket.
A majomember áthurkolta kötelét az egyik fogoly bokáján, kivette
szájából a peckel, és fejjel lefelé lelógatta. Mielőtt a fickó feje kibukkant
volna a levelek közül, Tarzan a hím emberszabásúak figyelmeztető
kiáltását hallatta. Azonnal abbamaradt a tánc. A bennszülöttek látható
rémülettel kapkodták a fejüket. A hang nagyon közelről hallatszott, de nem
tudták eldönteni, honnan.
A beállt csendben Tarzan lassan leeresztette a harcost. Először csak a
feje, aztán a teste bukkant elő, és lassan közeledett a talajhoz.
A feketék a pánik határán voltak, hiszen erre a titokzatos,
természetfölötti jelenségre nem találtak magyarázatot eddigi tapasztalataik
alapján. Dermedten és lenyűgözve álltak, mint akiknek egy pillanatra
földbe gyökerezett a lába.
Ismét megszólalt fölöttük a mély hang. – Tarzan vagyok, a
majomember. Vigyázzanak azok, akik ártani akarnak Tarzannak vagy
vaziri fiainak. Nyissátok ki a kaput és engedjetek el minket békével vagy
sokan meghalnak Tarzan keze által.
A fejjel lefelé lógó fickónak is visszatért a hangja. – Nyissátok ki a
kaput – üvöltött. – Engedjétek elmenni őket, mielőtt megölnek.
 A feketék még mindig haboztak.
– Fogy az idő – mondta Tarzan és kezdte visszahúzni áldozatát az ágak
közé.
– Megígéred, hogy egyikünknek sem esik bántódása, ha kinyitjuk a
kaput? – kérdezte Udalo.
– Senkinek sem esik bántódása, ha hagytok békével elmenni és
visszaadjátok a fegyvereiket vaziri harcosaimnak.
– Úgy lesz – mondta Udalo. – Hozzátok a fegyvereket és nyissátok ki a
kaput. Hadd menjenek és ha lehet, soha ne térjenek vissza.
Tarzan fölhúzta a harcost a fára, és visszafektette társai mellé.
– Ha nyugton maradtok, egyikőtöket sem ölöm meg – mondta, majd
leugrott a földre és csatlakozott a vazirikhoz.
Félelem nélkül jöttek előre a kunyhó mögül, és a bennszülöttek
tisztelettel nyitottak nekik utat. Néhány fiú odahozta a fegyvereket, mert a
harcosok nem merték. Kinyílt a kapu, és a kis csapat elindult kifelé.
– Hol a három harcosom? – kérdezte Udalo. – Nem álltad a szavad.
– Megtalálod őket épségben a kunyhód fölötti fán – felelt a
majomember. Megállt és a főnökhöz fordult. – Ezentúl ha idegenek jönnek
a kraalodba, Udalo, rendesen bánj velük, különösen Tarzannal és a
vazirikkal.
Egy pillanattal később elnyelte őket az őserdő sötétje.
A kis Naika, Gupingu lánya ugrándozva tapsolt. – Ő az! – kiáltozta. – Ő
az a fehér harcos, aki megmentett. Örülök, hogy vaziri embereivel együtt
elmentek, mielőtt megölhettétek volna őket. Mondtam, hogy nem szabad.
– Hallgass – förmedt rá Udalo –, és menj a kunyhódba! Ezentúl senki
nem beszélhet a fehér emberről.
– Azt hittem, itt a vég – mondta Muviro, ahogy a tisztáson keresztül az
őserdő felé tartott a kis csapat.
– Nkima rövid esze miatt közel jártatok hozzá – felelt a majomember.
Ezután különös hangon elkiáltotta magát, és valaki válaszolt a fák közül.
– Ott vár minket – mondta Muvirónak.
– Gyorsan, gyorsan – kiabált a majom. – Kicsi Nkima Sitával harcol.
Egy nagy bottal üti a fejét meg az orrát. Sita nagyon fél.
Tarzan mosolyogva ment tovább, és ahogy az első fa alá ért, Nkima a
vállán termett. – Hol van Sita? – kérdezte Tarzan.
– Kicsi Nkima úgy fejbe verte, hogy elszaladt.
– Kicsi Nkima nagyon bátor.
– Igen – felelt a kis majom. – Kicsi Nkima félelmetes harcos és
félelmetes vadász.
 A következő napon a csoport észak felé tartott. Gyakran megálltak, mert
a vazirik még mindig szenvedtek a méreg utóhatásától. Végül Tarzan
észrevette, mennyire legyengültek, és egy folyó partján tábort vertek.
Mivel a majomember számára az idő nem volt fontos tényező, kizárólag
vészhelyzetben zavarta a késedelem, úgy döntött, hogy addig maradnak,
amíg a vazirik föl nem épülnek teljesen. Nem akarta otthagyni őket, hiszen
nem tudtak volna vadászni. Tehát, miután elhelyezte őket, étel után nézett.
Egy nappal azután, hogy elhagyták Udalo faluját, magányos harcos
érkezett a kapuhoz. A vazirik fehér tolldíszét viselte, kezében hasított botot
tartott, melybe egy borítékot rögzítettek.
Az őröknek azt mondta, vezessék a főnökhöz. A harcosok így is tettek,
bár nem minden aggodalom nélkül, hiszen a férfi nagyon hasonlított a tíz
fogolyra, akik megszöktek.
Udalo mogorván nézett rá. – Ki vagy és mit keresel Udalo falujában? –
kérdezte.
– Vaziri harcos vagyok, és üzenetet hoztam a nagy bwanának,
Tarzannak. Sokszor fölkelt a nap, mióta ide indult, hogy megkeresse a
kavurukat. Azért jöttem, hogy átadjam a levelet. Találkoztál vele?
– Itt járt, de már elment – felelt még mindig mogorván Udalo.
– Mikor ment el és merre?
– Tegnap távozott tíz vaziri harcossal. Észak felé indultak. Utánuk
mész?
– Igen.
– Adok ételt, és ha megtalálod Tarzant, mondd el neki, hogy Udalo jól
bánt veled. – Udalo a főnök megtanult félni az őserdő urától.
Másnap dél körül a vazirik a folyó partján pihentek, Tarzan pedig
nyílvesszőket faragott egy fa alatt. Kicsi Nkima a vállán ült, és a majmok
évszázados tevékenységével csapta agyon az időt; legyeket fogdosott a
hasán. Roppant elégedett volt.
Egyszerre Tarzan fölemelte a fejét és délre nézett, ahol az ösvény kiért a
tisztásra.
– Valaki jön – mondta.
A vazirik mocorogni kezdtek. Néhányan a fegyvereik után nyúltak, és
föl akartak állni, de Tarzan megnyugtatta őket.
– Nincs veszély. Egyedül van és nyíltan közeledik.
– Ki lehet az? – kérdezte Muviro. – Senkivel nem találkoztunk ezen az
elhagyatott vidéken, mióta elhagytuk a búkénak faluját.
A majomember vállat vont. – Meg kell várnunk, amíg a szemünk
elmondja, mert arrafelé fúj a szél.
 Nkima, látva, hogy mindenki figyel, hagyta elrepülni azt a különleges
példányt, melyre vadászott, és a többiek példáját követve dél felé kémlelt.
– Jön valami? – kérdezte Tarzant.
– Igen.
Nkima gyorsan gazdája hátára csúszott, és aggódva lesett ki a válla
fölött. – Valami jön, hogy megegye kicsi Nkimát.
Fölnézett a mögöttük álló fára, és megpróbálta fölmérni a közte és a
legalsó ág között lévő távolságot. Azután mérlegelni kezdett. Végül ott
maradt, ahol volt, a viszonylagos biztonságot választva, és a következő
pillanatban magányos harcos lépett ki a tisztásra. A táborozok láttán vad
örömkiáltásokat hallatott, a vazirik pedig viszonozták az üdvözlést, hiszen
a futár érte utol őket.
Ahogy a férfi közelebb lépett, hogy átadja a levelet Tarzannak, Nkima
elvette a botot és kiabálva hadonászott vele, mialatt Tarzan kinyitotta a
borítékot.
A majomember kivette a levelet, a borítékot pedig a földre dobta, mire
Nkima odaugrott, hogy megpróbálja visszaerősíteni a botra.
A vazirik kíváncsian figyeltek, míg Tarzan olvasott, hiszen az őserdő
mélyén ritkán kézbesítettek leveleket.
Tarzan egyre borúsabb tekintettel olvasott. Végül Muviróhoz fordult.
– Rossz hírek, bwana? – kérdezte a bennszülött.
– A mem-sahib repülőgépen Nairobiba indult Londonból, nem sokkal a
nagy vihar előtt. Emlékszel, Muviro, miután kitört a vihar, egy repülőgépet
hallottunk körözni?
– Igen, bwana.
– Úgy gondoltuk, nagy veszélyben van. Lehet, hogy azon a gépen ült a
mem-sahib.
– De elment – emlékeztette Muviro –, és aztán már nem hallottuk.
Lehet, hogy eljutott Nairobiba.
– Lehet – felelt a majomember –, de nagy vihar volt és a pilóta eltévedt
vagy leszállóhelyet keresett. Különben nem körözött volna. /
Tarzan egy időre a gondolataiba merült. Muviro törte meg a csendet. –
Most visszamész Nairobiba, bwana? – kérdezte.
– Mi értelme lenne? Ha odaértek, a mem-sahib biztonságban van, ha
meg nem, hol keressem? A repülőgép egy óra alatt megtesz annyi utat,
mint én egy nap alatt. Lehet, hogy még órákig repültek, mielőtt leszálltak
volna, és ha a pilóta eltévedt, nem tudhatjuk, milyen irányba mentek.
Elképzelhető, hogy sohasem találnám meg őket, vagy ha igen, már túl
későn. Ugyanakkor épp annyi esély van arra, hogy ők is abba az irányba
tartottak, mint mi.
– Akkor folytatjuk a lányom felkutatását?
– Igen. Amint kipihentétek magatokat, továbbmegyünk a kavuruk földje
felé.
Nkima egyre izgatottabb és dühösebb lett, mert a boríték minden
erőfeszítése ellenére sem akart állva maradni a bot végén. Szidta és
magyarázott neki, de mindhiába. Tarzan észrevette, fölkapta a botot,
szétfeszítette és belehelyezte a borítékot a résbe.
Nkima félrehajtott fejjel figyelte. Tarzan néhányszor megismételte a
műveletet, majd visszaadta Nkimának a játékát.
A majom pontosan utánozta gazdája minden mozdulatát, és néhány
próbálkozás után sikerült elérnie célját. Tette elragadtatott büszkeséggel
töltötte el. Izgatottan magyarázva odaugrált mindenkihez, hogy lássák,
milyen csodát vitt véghez. Még sokáig ugrándozott boldogan ágról-ágra,
kezében a bottal és a borítékkal, Tarzan és a vazirik pedig nevetve nézték.
– Kicsi Nkima boldog, mert új trükköt tanult – mondta valaki.
– Most azt hiszi, nagy varázsló lett a majmok között – jegyezte meg
Muviro.
– Ez is csak olyan, mint az a sok haszontalanság, amit az emberek
tanulnak – mondta Tarzan. – Semmi haszna nem lesz belőle sem neki, sem
másnak, de ha boldoggá teszi, az elég.
A vazirik még három napig pihentek, azután Muviro bejelentette, hogy
képesek folytatni az utat.
Tarzan visszaindította a futárt egy üzenettel Jane-nek és a hatóságoknak,
hogy ha nem érkezett meg Nairobiba, próbálják meg fölkutatni.
Kicsi Nkimát még mindig lefoglalta új játéka. Órákig elüldögélt ki-be
téve a borítékot a hasított botba, és egy percre sem vált volna meg egyiktől
sem. Mindenhová magával cipelte ügyessége bizonyítékát.
Miután több napig táboroztak, és nem találkozott veszéllyel, a mindig
nyughatatlan Nkima egyre messzebbre kószált. Találkozott néhány
fajtársával, akikkel megpróbált összebarátkozni, de csak részben sikerült a
dolog. A hímek mindig fenyegetőn vicsorogtak rá, és ha túl közel
merészkedett, elzavarták. Ugyan a bot és a boríték zavarták a mozgásban,
Nkima mégis mindig meglépett előlük, hiszen nagy mestere volt a
menekülésnek.
Volt azonban egy nőstény, aki nem vicsorgott és nem fenyegetőzött,
csakhogy majdnem mindig idősebb hímek legyeskedtek körülötte, és az
idősebb hímek általában elég kellemetlenek.
Az utolsó napon aztán Nkimának szerencséje volt, mert a nőstény egy
kicsivel távolabb ült a társaság többi tagjától.
Kissé félénk volt, bár nem elutasító, és vidáman kergetőztek a fákon.
Nagyon élvezték a játékot, hiszen a nőstény nem akarta igazán lerázni
Nkimát, utóbbi pedig nem akarta igazán elkapni, mivel tudta, hogy a másik
előbb-utóbb úgyis megáll és közelebb engedi magához.
Gondtalanul ugrabugráltak az ágak között, megfeledkezve időről és
távolságról.
Remekül érezték magukat és jól megértették egymást, amikor a kis
hölgy végül megpihent egy vastag ágon. Hogy elmélyítsék barátságukat,
hamarosan tetvészni kezdték egymást, ami a legbelsőbb intimitás jele; a
bizalom és a barátság végső bizonyítéka.
Egyetlen dolog árnyékolta be felhőtlen boldogságukat: az ifjú hölgy
megpróbálta elvenni Ntómától a botot a borítékkal. A kis majom
félelmetesen vicsorgott és fültövön vágta a leányt, aki lehajtotta a fejét, és
odabújt hozzá. Nyilvánvalóan tetszett neki ez a domináns hím és ősi
módszerei.
Micsoda nap volt ez Nkimának! Gyümölcsök után kutattak, és együtt
ettek, az ágakon ugrándoztak, kart karba öltve üldögéltek, és Nkimának
fogalma sem volt róla, hogy Tarzan meg a vazirik tábort bontottak, és
továbbindultak észak felé. Talán ha tudja, az se sokat számított volna,
hiszen a szerelem különös változásokat idéz elő áldozatai agyában.
Ijedten látták, hogy leszállt körülöttük az este, és féltek visszaindulni a
sötétben. Nagyon féltek, de boldogok voltak, és amikor fölkelt a hold, két
egymásba csimpaszkodó majomra vetette sugarait. Fejük fölött egy
botocska volt, melynek hasítékába egy borítékot tűztek.

17.
A kígyó

Az öt ember megkönnyebbülten hagyta maga mögött a tragédia színhelyét, mely

komor félelmet keltett szívükben. Bár a jövő nem sok jóval kecsegtetett, a puszta tény,
hogy elindultak, valamelyest jobb kedvre derítette őket.
Brown ragaszkodott hozzá, hogy a menet élén haladjon, és Jane
engedett kérésének. Annette amennyire csak tudott, igyekezett Brown
közelében maradni. Jane zárta a sort, Alexisszel az oldalán. Tibbs Annette
mögött lépdelt.
Alexis hátramaradt, vagy azért, mert nem bírta a tempót, vagy mert nem
akarta, hogy az általa szolgának és alsóbbrendűnek tartott emberek hallják.
– Nem szabad ennyire leszakadnunk a többiektől – mondta Jane. –
Együtt kell maradnunk. Egy kicsit gyorsabban kell jönnie, Alexis. –
Hangjában némi türelmetlenség csengett.
– Úgy gondoltam, jó lenne kettesben maradnunk, Jane. Maga is tudja,
hogy semmi közünk azokhoz, és magának is biztosan megkönnyebbülés
olyannal társalogni, aki a saját osztályához tartozik, mint nekem.
– Ezt el kell felejtenie. Itt nincsenek osztálykülönbségek.
– Attól tartok, maga nem kedvel engem, drága hölgyem.
– Időnként nagyon idegesítő tud lenni, Alexis.
– Mert ideges voltam – felelt a herceg –, és elsősorban maga miatt.
– Miattam? Mit csináltam?
– Nem arról van szó, hogy mit csinált, hanem arról, hogy az, aki. Nem
érti, Jane? Nem vette észre?
– Micsodát?
– Az első pillanattól fogva különösen vonzódom magához. Nem volt
remény, és ez elszomorított, de most már szabad vagyok, Jane. –
Megragadta a lány kezét. – Ó, Jane, nem tudna egy kicsit kedvelni?
Jane visszarántotta a kezét. – Maga megőrült! – mondta.
A férfi szeme fenyegetően összeszűkült. – Ezt még megbánja. Tudnia
kell, hogy őrülten beleszerettem magába. Mindenre el vagyok szánva, és
nem fogom tétlenül tűrni, hogy egy faragatlan pilóta elvegye tőlem a nőt,
akit akarok.
– Mit akar ezzel mondani? – A lány tekintete és hangja fagyos lett.
– Túl nyilvánvaló ahhoz, hogy magyarázatra szoruljon. A vak is látja,
hogy maga szerelmes Brownba.
– Alexis, hallotta már, hogy valakire azt mondták, gerinctelen alak?
Mert én igen, de eddig a percig nem tudtam, mit jelent. Nem tudtam
elképzelni olyan embert, akire illik ez a leírás, de most már tudok. És most
mozgás! Takarodjon a közelemből! Érje utol Tibbst.
A férfinak azonnal megváltozott a viselkedése.
– Ó, Jane – könyörgött –, kérem, ne küldjön el. Fogalmam sincs, miért
mondtam, amit mondtam. Egyszerűen féltékeny lettem. Képtelen
megérteni, hogy ez csak azért van, mert szeretem? Képtelen megérteni és
megbocsátani nekem?
Jane nem válaszolt. Gyors léptekkel a többiek után indult.
– Várjon! – kiáltott utána Alexis rekedt hangon. – Meg kell hallgatnia!
Nem mondok le magáról. – Megragadta Jane karját és magához rántotta. A
lány megütötte, és lándzsával a kézben hátraugrott, hogy távoltartsa
magától.
Egy ideig szótlanul álltak egymással szemben, és Jane valami olyasmit
látott a férfi tekintetében, amitől ismeretségük kezdete óta először
megijedt. Ekkor döbbent rá, milyen veszélyes ez az ember valójában, és
már nem esett nehezére elhinni, hogy ő ölte meg a feleségét.
– Érje utol a többieket, ahogy mondtam vagy megölöm. Itt csak a
dzsungel törvénye érvényes.
Talán a férfi is kiolvasott valamit Jane metsző tekintetéből, mert úgy
tett, ahogy a nő mondta, és szótlanul a többiek után indult.
Délutánra Tibbs, Alexis és Annette teljesen kimerült, így amint
megfelelő táborhelyhez értek, Jane megállította a csapatot.
Az ösvény, amin haladtak, követte a patakot, így a vízzel nem volt
gondjuk.
– És most, Miss? – kérdezte Brown. – Nem kellene kaját szereznünk?
– De. Megyek és keresek valamit.
– Én is nekivágok. Ha különböző irányba megyünk, talán több esélyünk
van.
– Jó. Maga menjen vissza az ösvényen, én pedig a fákon követem a
folyót. Lehet, hogy találok egy ivóhelyet. – A többiekhez fordult. – Amíg
oda leszünk, maguk építsenek egy bomát és gyűjtsenek tűzifát. Na
menjünk, Brown.
A táborban maradottak ahhoz is gyengék voltak, hogy fölálljanak, de
Alexis találékonynak bizonyult.
– Tibbs – mondta –, gyűjtsön leveles ágakat a bomához és hozzon
tűzifát.
Tibbs a szolgálatban töltött évek alatt kialakult reflextől hajtva
föltápászkodott és elindult.
– Segítek, Tibbs – szólt utána Annette, és föl akart kelni.
Alexis megfogta a karját, hogy visszatartsa. – Várjon, beszélni akarok
magával.
– Segítenünk kell Tibbsnek.
– Elboldogul egymaga is. Maradjon csak itt.
– Mit akar, Sborov herceg? Segítenem kell Tibbsnek.
– Figyeljen ide, kedvesem – mondta Alexis. – Szeretne százezer
frankot?
A lány vállat vont. – Ki ne szeretne százezer frankot?
– Nos megkereshet annyit, mégpedig nagyon könnyen.
– Hogyan? – kérdezte Annette hitetlenkedő hangon.
– Van magánál valami, amit szeretnék megkapni, és hajlandó vagyok
fizetni érte százezer frankot. Ugye tudja, mi az?
– A megperzselődött kabátujjra gondol, Alexis herceg?
 – Nem hagyhatja, hogy hamisan vádoljanak. Ne engedje, hogy
guillotine alá küldjenek olyasmiért, amit nem követtem el. Mindannyian
gyűlölnek, hazudni fognak a bíróság előtt, és ha megmutatják ezt a
ruhafoszlányt, hiába vagyok ártatlan, el fognak ítélni. Adja ide nekem.
Senki nem tudja meg. Majd azt mondja, hogy elvesztette, és amint
visszatérünk a civilizációba, átadok százezer frankot.
A lány a fejét rázta. – Nem tehetem. Csak ez mentheti meg Mr. Brownt.
– Fölöslegesen vesztegeti az idejét Brownra – mondta sunyin a herceg.
– Azt hiszi, szereti magát, de ez nem igaz. Ne hagyja magát becsapni.
Annette elvörösödött. – Én soha nem mondtam, hogy szeret.
– De azt hiszi, és Brown igyekszik is megerősíteni ebben a hitében.
Azonban ha tudná, amit én tudok, nem akarná annyira megmenteni azt az
érdemtelen fickót.
– Nem értem, miről beszél. Nem akarok erről többet beszélni. Nem
adom oda magának a ruhafoszlányt.
– Mindjárt megérti, maga kis hülye – csattant fel Alexis. – Brown és
Lady Greystoke szeretik egymást. Mit gondol, miért vonultak el a fák
közé? Természetesen azért, hogy kettesben lehessenek.
– Nem hiszem – mondta Annette. – Nem hallgatom tovább.
Föl akart kelni, de a férfi gyorsabb volt nála, és megragadta.
– Adja ide azt az anyagot – morogta rekedten. Ujjai a lány torkára
kulcsolódtak. – Adja ide vagy megölöm, maga kis hülye.
Annette egy macska ügyességével és meglepő erővel tört ki és
sikoltozni kezdett.
– Segítség! Tibbs! Segítsen!
Az inas nem volt messze, s futva közeledett.
– Ha beárul – suttogta Sborov –, megölöm. Megölöm, akárcsak őt.
Annette a szemébe nézett, és mint korábban Jane, ő is megrémült.
– Mi baj van, uram? – kérdezte Tibbs, ahogy odaért.
– Semmi különös – mondta Alexis, és nevetni próbált. – Annette azt
hitte, kígyót látott.
– Tényleg kígyót láttam.
– Most már minden rendben, Tibbs. Folytathatja a munkát.
– Szükségem van egy kis segítségre, uram – mondta az angol. – Nem
bírom egyedül.
– Magával megyek, Tibbs – mondta Annette. Alexis követte őket.
Annette közelében maradt és odasúgta: – Ne felejtse el, mi lesz, ha
elmondja nekik.
– Nem szeretnék kígyókat a tábor körül – mondta Tibbs. – Aljas bestiák.
Nem szeretem őket.
– Én sem – mondta Annette –, de ha Mr. Brown visszaér, nem fogok
félni. Ha bántani akarna az egyik, ő majd megöli. – Bár látszólag Tibbshez
intézte a szavait, egyenesen Alexisre nézett.
– Azt hiszem, nem kellene szólni a többieknek a kígyóról – mondta
Sborov. – Lady Greystoke esetleg megijedne.
– Szavamra, uram, nem hiszem, hogy ő bármitől is megijedne.
– Mindazonáltal ne említsék – intette őket Alexis.
– Hiszen itt jön Mr. Brown – kiáltott föl Tibbs –, méghozzá futva.
Biztosan történt valami.
– Mi baj? – kérdezte az amerikai. – Hallottam, hogy valaki sikított.
Maga volt az, Annette?
– Annette látott egy kígyót – mondta Alexis. – Ugye, Annette?
– Hol van? – kérdezte Brown. – Megölték?
– Nem – felelt a lány –, mert nem volt megfelelő fegyverem. De ha
megint rám ijeszt, majd maga megöli.
– Abban biztos lehet, kislány. Most hol van?
– Elment – mondta Alexis.
Annette egyenesen a szemébe nézett. – Legközelebb nem ússza meg.
Brown zsebei tele voltak gyümölccsel. Kivette és a földre rakta őket.
– Remélem, nem mérgező – mondta. – Elég nehéz volt összegyűjteni.
Lady Greystoke biztosan meg tudja mondani, ehető-e.
– Már jön is – mondta Annette.
– Szerencsével járt, Jane? – kérdezte Alexis.
– Nem igazán – felelt a lány. – Csak egy kis gyümölcsöt találtam. –
Tekintete a földön lévő halomra tévedt. – Maga is ugyanazt találta. Hát az
íze nem valami jó, de ehető. Mintha nemrég sikoltozást hallottam volna.
Maguk is?
– Annette volt az – magyarázta Brown. – Látott egy kígyót.
Jane elnevette magát. – Ó, mire kikerül Afrikából, teljesen megszokja
őket.
– De nem ezt – mondta Annette.
Brown arcán zavart kifejezés suhant át. Már-már megszólalt, de végül
jobbnak látta csendben maradni.
Nem sok történt a boma és a tűzifa ügyében, úgyhogy Jane és Brown
beállt segíteni, és a fejszével sokkal gyorsabban haladtak.
Besötétedett, mire végeztek, így örömmel pihentek le a tűz mellett, amit
Jane rakott.
A lány megmutatta nekik, hogyan tehetik élvezhetőbbé a gyümölcsöt,
ha nyársra tűzve megsütik. Olyan éhesek voltak, hogy még Sborov sem
panaszkodott evés közben. Mialatt vacsoráztak, egy közeli fa ágai közül
egy szempár figyelte őket.
Brown ragaszkodott hozzá, hogy a három férfi lássa él az őrséget, és bár
Jane és Annette mindenáron ki akarták venni a részüket, a pilóta
hajthatatlannak bizonyult.
– Két óra őrség és négy óra pihenő senkinek nem fog megártani –
mondta –, maguknak viszont szükségük van az alvásra, ha lépést akarnak
tartani velünk.
Jane-nek mosolyognia kellett a kijelentés hallatán, mert tudta, hogy –
Brownt is beleértve – mindenkinél jobban bírja a menetelést, de becsülte az
amerikai jó szándékát, és tudta, milyen fontos a férfiak számára, hogy ők
lehessenek a védelmezők, így hát fejet hajtott.
A három férfi pénzfeldobással döntötte el a sorrendet.
– Engedje meg, hogy én is őrködjek – kérlelte Brownt Annette.
– Az nem ilyen kislánynak való feladat – mondta Brown.
– Ó, kérem, Neal, csak egy kicsit. Kérem.
– Nem, és kész.
– Csak egyetlen órát. Maga kettőtől négyig őrködik, Neal. Ébresszen
fel, és ötig vállalom. Azután fölébresztem a herceget. Addigra már úgyis
szinte reggel lesz.
– Hadd csinálja, ha annyira akarja – mondta Jane.
– Nem bánom – egyezett bele Brown –, de ebből nem csinálunk
rendszert.
Mindannyian a tűz körül aludtak, amikor Tibbs fölébresztette Brownt,
hogy nyolctól elkezdje az első turnust.
Tibbs olyan kimerült volt, hogy mire lefeküdt, már aludt is. Annette
fölkönyökölt és körülnézett, majd odament Brownhoz és leült mellé.
– Feküdjön vissza, kislány – mondta a férfi.
– Beszélni akarok magával, Neal.
– Mi jár a fejében?
A lány egy ideig hallgatott. – Ó, semmi különös – mondta végül. –
Egyszerűen csak kettesben akartam maradni magával.
Brown magához vonta, és megint hallgattak egy keveset, mielőtt a férfi
azt mondta:
– Tudja, Annette gondolkoztam azon a kígyó-histórián. Olyan
gyanúsnak tűnt. Ugye nem akart csőbe húzni?
– Csőbe húzni? Nem tudom, mi az.
– Felejtse el. Szóval olyan furán nézegettek egymásra őfelségével,
miközben elmondta a sztorit. Most viszont elő a farbával, kislány.
– A farbával?
– A tényekkel, az igazsággal. Mi volt ez az egész?
– Nagyon félek tőle, Neal. ígérje meg, hogy nem mondja vissza neki,
amit elmondok. Mindig eszembe jut, amit a feleségével tett. Velem is azt
tenné. Megmondta nekem.
– Micsoda? Azt mondta, hogy megöli?
– Ha elmondom.
– Ha mit mond el?
– Hogy meg akarta szerezni tőlem azt a ruhafoszlányt.
– Azért sikított?
– Igen.
– Ezért még elkapom! – fogadkozott Brown.
– Kérem, semmit se mondjon neki. Kérem, ígérje meg – könyörgött a
lány. – Csak ne hagyjon vele kettesben többet.
– Rendben, de ha még egyszer ilyesmit csinál magával, tényleg
elkapom. Ne féljen tőle.
– Ha maga ott van, nem félek Nem is tudom, mi történne, ha maga nem
lenne.
– Kedvel egy kicsit?
– Nagyon kedvelem, Neal.
A férfi közelebb vonta magához. – Azt hiszem, én is kedvelem magát.
Jobban, mint eddig bárkit az életben. Annette odabújt hozzá.
– Mondja meg, hogy mennyire – suttogta.
– Nem nagyon tudok ilyesmiről beszélni. Én… én… na, úgyis tudja,
mire gondolok.
– Hallani akarom.
Brown megköszörülte a torkát. – Hát… szeretem magát, kislány.
– És Lady Greystoke-ot nem szereti?
– He? Micsoda?! Ezt meg honnan veszi?
– A herceg mondta. Azt mondta pontosan, hogy kölcsönösen szeretik
egymást.
– Az aljas görény! El tudja képzelni, hogy egy angol lord felesége
belémszeret?! Kész röhej.
– Attól még… hogy is mondta… maga beleeshetett.
– Lehetetlen, kislány. Hiszen itt van nekem maga.
Annette a férfi nyaka köré fonta a karját és odabújt hozzá. – Szeretem,
Neal – susogta, mielőtt összeért az ajkuk.
Úgy érezték, övék az éjszaka és az egész világ, mert nem tudták, hogy
az ágak közül valaki némán figyeli őket. Annette Brownnal maradt, amíg
az utóbbi föl nem ébresztette Sborovot.
Mélyen aludt a tábor, amikor Tibbs végzett és fölkeltette Brownt a
második menetre.
Négy órakor a pilóta habozott, hogy fölébressze-e Annette-et, de szavát
adta, hogy egy órát őrködhet, így finoman megrázta.
– Négy óra és minden rendben – suttogta, majd megcsókolta a lány
fülét. – Most pedig még jobb.
A lány nevetve könyökölt fel. – Akkor feküdjön le és aludjon, én meg
őrködök.
– Egy darabig maradok.
– Nem így állapodtunk meg – erősködött Annette. – Egyedül akarok
fönt lenni, hogy fontosnak erezhessem magam. Menjen csak aludni.
Ezután csönd szállt a táborra, amit semmi sem tört meg, amíg Jane föl
nem ébredt. Fölült és körülnézett. A nap már fölkelt, és senki nem állt őrt.
Alexis lett volna a soros, de mélyen aludt.
– Ki az ágyból, lustaságok – kiáltotta Jane. – Itt az ideje felkelni.
Brown álmosan fölült és körbenézett. Látta, hogy Alexis épp csak
ébredezik.
– Azt hittem, a hatalmas herceg őrködik. Átvette a helyét? – kérdezte
Jane-t.
– Senki nem őrködött, amikor fölébredtem – felelt Jane, és hirtelen
felismeréssel hozzátette: – Hol van Annette?
Brown fölpattant.
– Annette! – kiáltotta. Nem kapott választ. Annette eltűnt.

18.
Egy papírcetli

Ha Nkima ember lett volna, reggel valószínűleg azt mondja, egy percet sem aludt, de
ez csak azért volt így, mert többször fölriadt, és annyira félt, hogy úgy érezte,
ólomlábakon jár az idő. Éjszaka megbánta, hogy nem maradt Tarzannal, és elhatározta,
reggel első dolga lesz visszatérni a táborba. De aztán ahogy a nap sugarai eloszlatták a
homályt, kis majomeszével megfeledkezett józan döntéséről, és újra átengedte magát a
pillanat és a játék nyújtotta örömöknek.
Tehát tovább ugrándozott a majomlánnyal ágról-ágra, föl a fák tetejére
és vissza.
Nkima nagyon boldog volt. A nap sütött, és mindig is sütni fog. El sem
tudta képzelni, hogy megint hideg és ijesztő éjszaka lesz. Egyre messzebb
kalandoztak nyugat felé, egyre jobban eltávolodtak a tábortól. Nkima
egyetlen pillanatra sem tette le a botot a gyűrött és koszos borítékkal. A
játék, az udvarlás és a hosszú éjszaka alatt Nkima mindvégig őrizte kincsét.
Játszótársa pajkos volt és kapzsi. Régóta irigyen figyelte a botot és a
borítékot, de egyszer már az orrára koppintottak, amikor meg akarta
szerezni, tehát visszavonult, de minél többet látta, annál jobban vágyott a
kis majom vagyonára.
Nkima egy ágon rohant, magasra tartva a botot. A kis nőstény a
sarkában loholt, amikor észrevette, hogy van egy esélye. Kicsit odébb
Nkimának át kellett bújnia egy újabb ág alatt. A nőstény gyorsan fölugrott,
megelőzte társát, és ahogy Nkima elhaladt alatta, megragadta a borítékot.
Csalódott, hogy a botot nem sikerült megszerezni, de a csodálatos tárgy
egyetlen darabja is több volt a semminél.
Miután elérte célját, előreiramodott, amilyen gyorsan csak tudott.
Nkima észrevette a lopást, s jogos harag és felháborodás ébredt szívében.
Az ijedtségtől még gyorsabban vette űzőbe a nőstényt.
Egyre csak rohantak, de a nőstény egyre jobban elhúzott Nkimától és
végül teljesen eltűnt a szeme elől. Ekkor a kis majom kincse elvesztése
fölötti felháborodását és bánatát elnyomta a félelem, hogy pajtásáról is le
kell mondania.
De nem így történt, mert hamarosan meglátta. A csimpánzlány egy
villás ágon ült, és ártatlanul majszolt egy gyümölcsöt. Nkima a borítékot
kereste tekintetével, de sehol nem találta. Eltűnt. Meg akarta ütni a
nőstényt, ugyanakkor meg szerette volna ölelni. Végül kompromisszumot
kötött magával és megölelte.
Azután kérte a papírdarabját. Persze nem tudta, hogy hívják, de
megmagyarázta. Úgy tűnt, a nőstény megijedt és eldobta.
Nkima visszament egy darabon, hogy megkeresse, de észrevett néhány
szőrös hernyót, és mire megette őket, időlegesen megfeledkezett a papírról.
Kis folyó futott alattuk. A folyók mindig is érdekelték Nkimát. Szerette
követni őket, úgyhogy elindult a víz partján.
Nemsokára talált valamit, ami miatt megtorpant. Egy kis tisztáson
ember építette, hevenyészett kunyhó állt.
Nkima úgy gondolta, gomanganik is lesznek a közelben, de amennyire
óvatos volt, annyira kíváncsi is. Feszülten figyelt. A hely elhagyatottnak
tűnt. Végül a kis majom összeszedte bátorságát és leugrott a földre.
Nyomában a kis nősténnyel a kunyhó bejárata felé lopakodott. Óvatosan
belesett az ajtónyíláson. Senki nem volt odabenn. Nkima bement. Táskák
és ruhadarabok hevertek szétszórva. Nkima kutatni kezdett, hátha talál
magának valamit. Ekkor egy papírdarabra tévedt a tekintete, amit egy
fadarabbal a falra rögzítettek. Örömében nagyot kiáltva ugrott oda, majd
kincsével kirobogott a kunyhóból, át a tisztáson, és meg sem állt egy
hatalmas fa legfelső ágáig. Nyomában persze a kis nőstény.
Mire Nkimának sikerült beszorítania a papírt a botba, majomszokás
szerint megfeledkezett a többi tárgyról.
Eszébe jutott viszont a magas harcos, aki az üzenetet vitte Tarzannak, és
úgy döntött, hogy ő is olyan lesz. Nagyon fontosnak érezte magát, és csak
azt sajnálta, hogy nincs fehér tolldísze.
Szokatlanul sokáig kitartva elhatározása mellett, Nkima szélsebesen
visszaindult a vazirik tábora felé.
Késő délután ért oda, és a torkában kezdett dobogni a szíve, amikor
észrevette, hogy barátai már elmentek.
Nagyon elszomorodott és kicsit félt is, bár még nem sötétedett be.
Aztán, amikor pajtása is odaért és mellékuporodott, kissé jobban érezte
magát.
Sajnos, csak ideiglenesen lelt vigaszra, mert megjelent a majomcsapat,
melyhez Nkima pajtása is tartozott. Észrevették Nkimát és a szégyentelen
szökevényt.
Néhány hím fenyegetőzve, kiabálva és dühösen indult Nkima és
“szeretője” felé az ágakon. Egy futó pillanatra, de tényleg csak egy futó
pillanatra Nkima úgy gondolta, fölveszi a harcot, de a vezető hím idős
fickó volt, nagy és erős. Idegesítően vicsorgatta a fogát, és ijesztő hangokat
hallatott, amitől Nkimának inába szállt a bátorsága, és úgy döntött, jobb
lesz, ha minél előbb távozik. A kis hölgy azonban nem engedte el, mert ő is
félt, de ezzel gátolta Nkimát a menekülésben. Talán nem akarta elveszíteni,
hiszen végül is egész jól kijöttek egymással.
A rémisztő idős hím vészesen közeledett, és ekkor Nkima igen
lovagiatlan tettet hajtott végre. Le akarta rázni a hölgyet, és amikor az csak
még jobban kapaszkodott, fejbe verte, és nagy nehezen kiszabadította
magát.
Ekkor Nkima már torka szakadtából üvöltött. A kis nőstény és a csapat
tagjai nemkülönben. A dzsungel őrültek házává vált. S Nkima végül
elszelelt ebben a fülsiketítő lármában, de közben nem vesztette el a botot és
a papírfecnit, amit most lobogóként vitt észak felé, bár már nem olyan
győzelmesen.
Néhány hím egy darabig még követte, de ha Nkimát elragadta a
rémület, csak a madarak érhették utol, így az üldözők hamar föladták.
Nkima még egy ideig nem lassított. Továbbra is üvöltve száguldott,
mint a szél. Már-már teljesen kimerült, amikor visszafogta a tempót, és
fülelve hátrafordult. Lelki szemei előtt ott lebegett az öreg, vicsorgó hím
képe, de nem látta sehol, és az üldözés zaját sem hallotta. Végül visszatért
a bátorsága, s szinte kezdte úgy érezni magát, mintha győztes hadjáratról
lenne hazatérőben. Ha lett volna felesége, biztosan eldicsekedett volna a
hőstetteivel. Tudjuk, hogy vannak ilyen emberek, de hát ki szólhatná meg
Nkimát, aki csak egy kis majom volt.
Nemsokára rátalált Tarzan és a vazirik nyomára. Tudta, hogy északra
tartottak, úgyhogy lemászott a földre és szaglászni kezdett a csapáson.
Tisztán érezte barátai szagát. Ettől új erőre kapott, és sietett tovább.
Kicsi Nkima sokkal gyorsabban mozgott a fák között, mint a földön járó
emberek. Az őserdei éjszakától való félelme csak még kitartóbbá tette,
ezért nem állt meg, hogy pillangókat és madarakat üldözzön.
Az éjszakát egy fa legvékonyabb ágán töltötte, ahol Sita, a leopárd nem
érhette el.

19.
Gyűlölet és kéjvágy

Annette eltűnése egy időre megbénította a balvégzetű expedíció tagjait.

– Mi történhetett vele? – kérdezte Jane. – Biztos nem kószált el egyedül
a fák közé. Ahhoz túlságosan félt.
Brown lassan Sborovhoz lépett. Gyilkos vágy hevítette, ami kiült az
arcára is. – Te tudod, hol van, te patkány! – mondta. – Mit csináltál vele?
Sborov kezét védekezőn az arca elé kapva hátrált.
– Nem tudok semmit. Aludtam.
– Hazudsz! – mondta Brown, még mindig közeledve.
– Hagyjon békén – kiabált Sborov. – Jane, ne engedje, hogy hozzám
érjen. Meg fog ölni.
– Úgy van, megöllek – morogta Brown. Ebben a pillanatban Sborov
megfordult és futni kezdett.
Brown utánaugrott. Tíz lépésen belül utolérte, és vállon ragadta. Sborov
a sarokba szorított patkány vadságával szállt szembe vele. Ütött, mart,
harapott, de az amerikai a földre lökte, és ujjai összezáródtak a torkán.
– Hol van? – kérdezte Brown. – Hol van, te…
– Nem tudom – felelt Sborov levegő után kapkodva. – Isten a tanúm,
hogy nem tudom.
– Akkor is meghalsz, ha nem tudod, úgysem vagy jó semmire!
 Brown erősebben szorította a rémült Sborov torkát, aki továbbra is
vadul küzdött, hogy kiszabadítsa magát.
Mindez, amit ilyen sokáig tart elmondani, a valóságban pillanatok alatt
játszódott le.
Ám Jane sem tétlenkedett. Amint fölismerte a helyzet komolyságát, és
azt, hogy Brown valóban képes kárt tenni Sborovban, felkapta lándzsáját
és odarohant.
– Hagyja abba, Brown! – parancsolta. – Engedje el a herceget.
– Nem, amíg meg nem kapja, amit megérdemel – kiabált a pilóta –, még
akkor is, ha föllógatnak miatta!
Jane Brown lapockája alá nyomta lándzsáját, és addig nyomta, amíg a
férfi nem érezte a bőrén.
– Eressze el, Brown – mondta a lány –, vagy a szívébe szúrom a
lándzsát.
– Miért akar megölni, Miss? – kérdezte Brown. – Hiszen szüksége van
rám.
– Nem akarom megölni, Brown, de ez semmit sem jelent, ha nem hajtja
végre, amit parancsoltam. Ne felejtse el, hogy én vezetem az expedíciót.
Őrültséget csinál, Brown. Semmi sem bizonyítja a gyanúját. Ne feledje,
még egyáltalán nem nyomoztunk. Először meg kell tudnunk, milyen
irányban hagyta el Annette a tábort, és hogy volt-e vele valaki. A
nyomokból azt is megállapíthatjuk, hogy önként távozott-e vagy
elhurcolták.
Brown lassan elengedte a vonagló, levegő után kapkodó herceg torkát,
majd leszállt róla és fölállt.
– Azt hiszem, igaza van, Miss – mondta –, mint mindig. De bevadultam
attól, amit szegény kis Annette erről a patkányról mondott.
– Mit mondott? – kérdezte Jane.
– A herceg rátámadt, meg akarta szerezni tőle azt a ruhafoszlányt, és
megfenyegette, hogy ha elmondja nekem, megöli. A lány nem kígyó miatt
sikoltott tegnap, Miss, legalábbis nem egy becsületes, istenfélő kígyó
miatt, hanem őmiatta. Nagyon félt tőle, Miss.
Alexis lassan visszanyerte a lélegzetét. Tetőtől talpig reszketett a
rémülettől.
– Igaz ez, Alexis? – kérdezte Jane.
– Nem – lihegte a férfi. – Csak el akartam kérni tőle a kabátujjat, hogy
megnézzem, az enyém-e, mire sikoltozni kezdett, hogy bajba keverjen.
Csak rosszindulatból csinálta.
– Hát, így semmire sem jutunk – állapította meg Jane. – Maguk
maradjanak itt, én meg utánanézek a nyomoknak. Ha mind egyszerre
mászkálunk, mindent összezavarunk.
Lassan körbeindult a tábor körül, s közben a talajt nézte.
– Megvan – mondta hamarosan –, itt ment el, méghozzá egyedül.
Jane néhány méteren keresztül követte az eltűnt lány nyomait, majd
hirtelen megállt. – Itt a fa alatt véget érnek a nyomok – mondta. –
Küzdelemnek semmi jele.
Valójában szép lassan sétált. Semmilyen más lábnyomot nem látok az
övé mellett. Felettébb különös.
Jane egy ideig csak állt, és a lábnyomokat nézte, majd a fa lombja felé
kémlelt. Egyszerre fölugrott, elkapta az alsó ágat és fölhúzta magát.
Brown futva érkezett, és megállt alatta.
– Talált valamit, Miss? – kérdezte.
– Egy magyarázat lehetséges – felelt a lány. – Senki nem válik
egyszerűen köddé. Annette a táborból elment odáig, ahol eltűnnek a
lábnyomai, és nem tért vissza. Csakis ide a fára kerülhetett.
– De hát nem ugorhatott föl, ahogy maga – ellenkezett Brown. –
Egyszerűen nem lett volna rá képes.
– Nem is ugrott föl – mondta Jane. – Az kiderült volna a lábnyomaiból.
Fölemelték.
– Fölemelték?! Te jó ég, Miss, hogyan? – Brown hangja remegett a
felindultságtól.
– Ha szabad fölvetnem, lehet, hogy egy kígyó volt – szólalt meg Tibbs.
– Lenyúlt érte, rátekeredett, és fölhúzta a fára.
– Biztosan sikoltott volna – mondta Brown –, és azt meg kellett volna
hallanunk.
– A kígyók megbűvölik az áldozataikat – magyarázta Tibbs.
– Szamárságokat beszél, Tibbs – szakította félbe türelmetlenül Jane. –
Nem hiszem, hogy a kígyók ilyesmit csinálnának, és különben sem kígyó
rabolta el. Itt egy férfi járt. Sokáig várt itt a fán. Vagy ember, vagy valami
emberszerűség.
– Honnan tudja?
– Látom, hol guggolt. Mivel lekoptatta a fa kérgét, sokáig kellett egy
helyben lennie, aztán meg szemmagasságban levágta az ágakat, melyek
zavarták abban, hogy rálásson a táborra. Akárki vagy akármi volt itt,
hosszú ideig figyelt minket.
Sborov és Tibbs is közelebb húzódott. – Mondtam, hogy semmi közöm
az egészhez – mondta az előbbi.
– Nem értem – mondta Brown. – Egyszerűen nem értem. Ha megijedt,
segítségért kiáltott volna, amit meg kellett volna hallanunk.
– Nem tudom, uram – szólalt meg Tibbs újra –, de már láttam ilyet
egyszer. Őméltóságának, a régi gazdámnak volt egy kastélya a keleti
parton, Lincolnban. Nagyon elhagyatott hely volt a tenger mellett. Évente
csak egyszer mentünk oda, úgy hat hétre, de az is bőven elég volt, és az
utolsó évben történtek miatt mondtam föl. Nem bírtam tovább. A hercegnét
megölték egyik éjjel, és már önmagában ez is elég borzalmas volt, de ami
három nappal később történt, véleményem szerint még rosszabb volt.
– A méltóságos asszonynak volt egy szobalánya, akit nagyon kedvelt, és
három nappal a gyilkosság után ez a lány eltűnt. Egyszerűen köddé vált,
uram. Azóta semmilyen nyomra nem bukkantak, és a környékbeliek azt
beszélik, a méltóságos asszony jött vissza érte, mert történt már ilyen eset
Doningham herceg kastélyában. Szóval arra gondoltam…
– Az ég szerelmére, fogja be a száját! – förmedt rá Brown. – Mindenkit
az őrületbe kerget.
– Borzalom – motyogta Alexis.
– Hát, akármi volt is az elrabló, biztosan nem kísértet – zárta le a
kérdést Jane. Leugrott Brown mellé, és a férfi karjára tette a kezét. –
Nagyon sajnálom, Brown. Tudom, hogy nagyon kedvelte a lányt, de azt
hiszem, nem sokat tehetünk azon kívül, hogy keresünk egy helyőrséget és
jelentjük a dolgot. Ők majd megkezdik a kutatást.
– Addigra túl késő lesz – mondta Brown. – Szerintem most kéne
nekivágni. Olyan kicsi lány és törékeny. Nem fogja sokáig bírni a
megpróbáltatásokat. Az is lehet, hogy már halott. – Abbahagyta a beszédet
és elfordult. – Lehet, hogy jobb is neki, ha már meghalt – tette hozzá.
A négy ember csöndben fogyasztotta el kevéske ennivalóját, aztán
folytatták reménytelennek tűnő útjukat.
Keveset beszéltek. Mindannyiukat lesújtotta a szerencsétlenségek
sorozata. Gyanú, félelem és bizalmatlanság lengte körül őket, s valahol ott
leselkedett a titokzatos veszély, mely elragadta Annette-et.
Brown a többieknél is jobban szenvedett, olyannyira, hogy még Alexis
iránti gyűlöletéről is megfeledkezett. Semmibe vette a herceget, mintha
nem is létezne.
Jane zárta a menetet. Könnyedén lépdelt, de az előtte haladó Alexis
húzta a lábát, és láthatóan elfáradt. Persze a herceg nem volt sokkal
rosszabbul, mint Tibbs, akinek elpuhult izomzatához ez a menetelés szinte
kínzással ért fel.
– Jane – törte meg Sborov a hosszú hallgatást –, semmi ötlete sincs, mi
ragadhatta el Annette-et?
 Jane a fejét rázta. – Csak annyit tudok, hogy kísértetekben nem hiszek,
állat nem tehette, tehát csak valami ember jöhet számításba, de fogalmam
sincs, miféle. Akárki volt is, olyan ügyesen mozgott a fákon, mint a
majmok, ezért nem hiszem, hogy bennszülött lett volna. Azok kivétel
nélkül ügyetlen fáramászók, és egyről sem hallottam, aki úgy utazott volna
az ágak között, mint ez, hiszen nyom nélkül közelítette meg a tábort, és
ugyancsak nyom nélkül hagyta el.
– De most már elhiszi, hogy nem én voltam?
– Semmi okom feltételezni, hogy maga lett volna.
– Akkor a másik ügyben miért nem hajlandó felmenteni? Tudnia kell,
hogy képtelen lettem volna megölni Kittyt.
– Nem mindegy, hogy én mit gondolok? – kérdezte Jane. – Az ügy a
bíróságra tartozik.
– Nekem fontos a maga véleménye, Jane. El sem tudja képzelni,
mennyire.
Jane egy pillanatra a szemébe nézett.
– Nem akarom megtudni.
Sborov mintha meg sem hallotta volna, folytatta: – Tudnia kell. Még
soha nem találkoztam magához hasonló teremtéssel. Teljesen odavagyok
magáért, Jane. Nem igaz, hogy nem vette észre.
A lány türelmetlenül megrázta a fejét.
– Most már elég ebből, Alexis. Elég rossz a helyzetünk, ne nehezítse
még maga is.
– Miért nehezíti az a helyzetet, ha tudja, van itt magával valaki, aki
szereti? – kérdezte a férfi. – Ó, Jane! – kiáltotta. – Annyira boldoggá
tenném! – Ezzel megragadta a lány karját és magához vonta.
Jane megint csak kiszabadította magát, és pofon vágta Sborovot. A férfi
arckifejezése egy szempillantás alatt megváltozott; vonásait eltorzította a
harag.
– Ezért most megkapod, te kis…
– Ezért most mi lesz? – kérdezte egy dühös férfihang.
Alexis és Jane odafordult. Jobb kezében fejszével, Brown közeledett
feléjük, nyomában Tibbs. Sborov rémülten hátralépett.
– Most egyszer és mindenkorra elintézlek – jelentette ki az amerikai.
Jane közéjük ugrott. – Ne, Brown – mondta. – Nem vehetjük
egyszerűen kezünkbe a törvényt.
– De amíg él, nem lesz biztonságban tőle, és egyikünk sem.
– Tudok vigyázni magamra – felelt Jane –, és gondolom, ha én meg
tudom védeni magam, akkor maguk is.
 Brown habozott, de végül megadta magát. – Rendben van – mondta. –
Én ráérek. – Sok minden bujkált a szavakban, és ezt Sborov is észrevette.
Aznap este megint a kis folyó partján táboroztak le. Alighogy megálltak,
Sborov és Tibbs kimerültén a földre rogyott.
– Ha szabad megjegyeznem, Milady – mondta az inas –, azt hiszem,
már egy fél órát sem bírnék menni, még akkor sem, ha az életem függne
tőle. Jobb lesz, ha holnap nélkülem folytatják az utat. Attól tartok, nem
megy, és csak hátráltatom magukat.
– Csodálatosan csinálja, Tibbs – bátorította Jane. – Tudom, hogy eleinte
nehéznek tűnik, de csodálkozni fog, milyen hamar megszokják az izmai a
terhelést, és akkor bármelyikünkkel lépést tud tartani.
– Remélem, Milady, de most úgy érzem, képtelen lennék továbbmenni.
– Ne aggódjon, Tibbsy, nem hagyjuk cserben – biztatta Brown.
– Ez igazán kedves öntől, Mr. Brown, de…
– Semmi de! – zárta le a vitát Brown. – Ellennénk eggyel kevesebben is
– mondta egyenesen Sborovra nézve –, de nem maga a felesleg, Tibbsy.
– Most pedig elmegyek vadászni – mondta Jane. – Maguknak pedig
meg kell ígérniük, hogy nem ugranak egymásnak, így is túl sok volt a
vérontás és a katasztrófa.
– Tibbsy nem egy verekedős fajta – mondta Brown –, én meg nem
leszek itt, úgyhogy fölösleges aggódnia.
– Nem lesz itt? – kérdezte Jane. – Hová megy?
– Magával, Miss.
– Nem lehet. Úgy nem tudok vadászni.
– Akkor nem vadászik, de az biztos, hogy elkísérem. Lehet, hogy maga
a főnök, de van valami, amit nem csinálhat többé.
– És mi az?
– Azután, ami Annette-tel történt, nem mehet többé egyedül a fák közé.
– Ha szabad megjegyeznem, Milady, úgy gondolom, Mr. Brownnak
tökéletesen igaza van. Nem adhatjuk meg az esélyt, Milady.
Jane vállat vont.
– Talán igazuk van, a maguk szempontjából, de tényleg sokkal jobban
elboldogulok a dzsungelben, mint bármelyikük.
– Teljesen mindegy – jelentette ki Brown. – Egyszerűen nem megy
egyedül a fák közé és kész.
– Jó – mondta Jane nevetve. – Megadom magam. Akkor menjünk,
Brown, és nézzük, mit találunk.
Tibbs és Alexis nézte, ahogy távoztak, majd az inas megszólalt: –
Elnézést, uram, de nem kellene nekilátnunk a kunyhóépítésnek és a tűzifa-
gyűjtésnek?
– De igen. Magának. És nem árt, ha siet, mert hamarosan besötétedik.
– Nem segít, uram? – kérdezte Tibbs.
– Persze hogy nem, barátom. Túlságosan fáradt vagyok.
– És én, uram? Én is fáradt vagyok. – Tibbs maga is meglepődött
vakmerőségén.
– Magának nincs joga fáradtnak lenni! Nem a pihenésért fizetem,
hanem azért, hogy dolgozzon. Gyerünk, lásson hozzá, és ne
szemtelenkedjen! Mintha kezdene megfeledkezni magáról, Tibbs.
– Bátorkodom megjegyezni, méltóságos uram, hogy ha maga nem tesz
semmit, akkor én sem.
– Mit akar ezzel mondani, maga arcátlan csirkefogó? – csattant föl
Alexis. Tibbs leült a földre, és egy fának dőlt.
– Azt uram, hogy ha nem segít, nem lesz sem kunyhó, sem tűzifa, mire
Lady Greystoke és Brown visszajön. Attól tartok, mindketten nagyon
dühösek lesznek, különösen Brown. Ha a maga helyében lennék, uram,
nem dühíteném fel még jobban. Az a gyanúm, hogy nem kedveli magát, és
itt az őserdőben, ahol nincs törvény, sem rendőrök, könnyen előfordulhat,
hogy végez magával.
Alexis egy-két percig a gondolataiba merült, aztán lassan és fájdalmasan
föltápászkodott.
– Menjünk, Tibbs – mondta. – Segítek kunyhót építeni.
Már majdnem lement a nap, mire Jane és Brown visszatért egy kis
antiloppal, amiből Tibbs szeleteket vágott, és megsütötte a tűz fölött, míg a
többiek szótlanul vártak.
Keveset beszéltek vacsora közben. A vegyes összetételű társaság tagjai
közt nem sok közös volt a szörnyűségeken kívül, amiken keresztülmentek,
azokról viszont valamiféle hallgatólagos megegyezés alapján nem
beszéltek. Jane és Brown egymást érezték a magukhoz legközelebb
állónak, úgyhogy ők váltottak egy-két szót, de hamarosan elhallgattak, és
mindenki lefeküdt, Tibbs kivételével, akire az első őrség jutott.
Lassan telt az idő. Mindenfelől az őserdő éjszakai hangjai hallatszottak,
időnként messziről, máskor olyan közelről, hogy akár fölébreszthették
volna az alvókat lopakodó hangok, hátborzongató, vad hangok, néha
suttogó, máskor dübörgő hangok haltak el vagy visszhangzottak, hogy
szinte megremegett a föld.
A férfiak egymást váltották az őrködésben. Négykor Tibbs túl volt a
második meneten, és fölébresztette Alexist.
Sborov, reszketve a hajnali hidegben, fát rakott a tűzre. Azután hátát
melengetve a sötétségbe meredt.
A tűz fénykörét áthatolhatatlan feketeség zárta le. Ott egy ismeretlen
borzalmakkal teli, titokzatos világ kezdődött. Amikor egy lángnyelv
magasra csapott, hirtelen fény világította meg a fatörzseket vagy a
lombokat; mintha mozogna valami a tűz világának határán.
Sborov azonosíthatatlan hangokat is hallott, s félelme és képzelete
különös dolgokat látott és hallott ki mindenből. A valóság küszöbén jajgató
nő lebegett. Megesküdött volna rá, hogy látta.
Eszébe jutott a meggyilkolt asszony szelleme, aki visszatért a
szobalányáért, és magában átkozta Tibbst. Egy vadállat ordított, és Sborov
megborzadt.
Elfordult az erdőtől, és megpróbálta másra terelni a gondolatait.
Tekintete végigsiklott alvó társain. Észrevette a fejszét Brown mellett.
Halkan káromkodott és elkapta a fejét. Aztán az alvó Jane-t nézte. Milyen
gyönyörű! Miért zavarja el? Mindig szerencséje volt a nőkkel. Lenyűgözte
őket, és ezt pontosan tudta. Nem értette, Jane miért veti meg, és Brownt
hibáztatta, akit amúgy is gyűlölt, gondolván, a pilóta beszélte tele a lány
fejét.
Tekintete ismét Brownra és a fejszére tévedt. Mennyire gyűlölte ezt az
embert, és mennyire félt tőle. Hiszen meg akarja ölni. Már többször
megfenyegette őt.
Alexis úgy érezte, ha az amerikai halott lenne, nagyobb biztonságban
lenne az élete, és senki sem állhatna közé és Jane közé.
Fölkelt és idegesen mászkálni kezdett föl és alá. Időről időre a fejszére
és Brownra pillantott.
Tibbshez lépett és hallgatózott. Igen, a fickó mélyen aludt. Valószínűleg
abban a pillanatban elaludt, ahogy letette a fejét. Jane és Brown szintén
aludtak, ahogy Sborov meg is bizonyosodgtt erről.
Bárcsak halott lenne Brown! A gondolat egyre csak ismétlődött, s fáradt
agya szinte lüktetett tőle. Bárcsak halott lenne Brown! Alexis Sborovot
egyszerre valami ellenállhatatlan kényszer ragadta magával. Egyenesen –
de óvatosan – az alvó Brownhoz ment. Féltérdre ereszkedett mellette. Egy
ideig mozdulatlanná dermedve figyelt, majd egyik kezével lassan a fejsze
után nyúlt.
Brown megfordult álmában, és Sborov megdermedt a rémülettől.
Azután a pilóta légzése újra egyenletessé vált. Sborov megfogta a fegyvert.
Szemében őrült fénnyel nézte az alvó homlokát, majd fölemelte a fejszét,
hogy lesújtson.
 20.
Nkima játszik

Tarzan és a vazirik tovább keresték a kavuru falut. Korán volt még, a

napsugarak nem oszlatták szét a hajnali párát. A csapat tagjai rosszkedvűek
voltak, mert soknapi járásra voltak otthonuktól, és minden eltelt nappal
egyre feleslegesebbnek érezték útjukat, hiszen mióta elindultak, egyetlen
apró jelét sem látták annak, hogy jó úton járnak. Csak a szóbeszéd és a
törzsi legendák alapján sejthették, mi lett a sorsa Buirának, Muviro
lányának.
Néhány harcos úgy érezte, valami megfoghatatlan mítoszt keresnek, és
csak bátorságuk és hűségük miatt nem adták fel.
Az igaz ugyan, hogy Tarzan találkozott Ydenivel, és megmentette
Naikát, Gupingu lányát, de ez annyira távol történt a vazirik földjétől, hogy
még Muviro is kezdte kétségbe vonni a kavuruk bűnösségét lánya
elrablásában. Úgy okoskodott, miért mennének ezek a különös emberek
olyan messzire, amikor a közelben is találhatnak fiatal lányokat.
De nemcsak a vazirik voltak lehangoltak és kedvetlenek ezen a hideg,
ködös hajnalon. Valahol mögöttük egy átázott, piszkos kis majom sietett a
fák ágai között. Egyik kezében egy botot tartott, a végében papírfecnivel.
Kész csoda, hogy még mindig ragaszkodott hozzá, ugyanis Nkima nem
volt túl kitartó típus. Talán rögeszméje lett a bot, mert eszébe sem jutott
megválni tőle, pedig sokszor akadályozta a mozgásban.
Egyre többször gondolt arra, milyen messze van otthonától, hogy
elvesztette Tarzant és már soha többé nem látja viszont, és hogy nagyon
fél. Szeretett volna visszafordulni. Már-már meg is tette, amikor eszébe
jutott az a rosszindulatúan vicsorgó, ellenszenves hím, aki biztosan les rá
valahol. Meg aztán ott volt Sita meg Hiszta, a párduc, a kígyó meg a
gonosz gomanganik. Ez mind mögötte volt, és amíg nem találkozott
hasonló veszélyekkel maga előtt is, addig kis eszével nem tudta elképzelni
azokat – amiről Nkima nem tudott, az nem zavarta. Tehát folytatta útját egy
olyan vidéken, ahol tudomása szerint nem éltek ellenséges majmok,
vérszomjas vadállatok és emberek.
Ahogy a nap egyre följebb emelkedett, a kis majom kedve is jobb lett,
és miután kifosztott egy madárfészket és kiszívta a tojások tartalmát,
minden kalandra késznek érezte magát.
És ekkor jött a lehető legnagyobb öröm. Tíz fekete harcost látott meg
maga előtt a fehér óriás vezetésével, akit istenként tisztelt. Hangos
örömujjongással magára vonta az emberek figyelmét, és szinte repült a
fákon, hogy végül egy ugrással Tarzan vállán teremjen.
– Hol járt Nkima? – kérdezte a majomember. – Tarzan már azt hitte, Sita
mégis elkapta.
– Kicsi Nkima megküzdött az erdő összes Mamijával, akik nem akarták
átengedni Nkimát a fáikon, de ő karmolt, harapott és a botjával ütötte őket,
aztán elkergette őket oda, ahol Kudu, a nap lenyugszik éjszakára. Ott járt
kicsi Nkima és ezt csinálta. Ezért maradt el Tarzan mellől.
A majomember elmosolyodott. – Kicsi Nkima nagyon bátor – mondta,
és megsimogatta a kis majom fejét.
Ekkor vette észre, hogy Ntóma még mindig fogja a botot, és
meglepődött kis barátja kitartásán. Aztán észrevette, hogy nem ugyanaz a
papír van a bot végén, amit ő tűzött oda, és kezdett kíváncsi lenni.
– Mi az a bot végén, Nkima? – kérdezte. – Hol szerezted? Ez nem az,
amit Tarzan adott. Hadd nézzem meg – kérte, és a papír után nyúlt.
Nkima már teljesen megfeledkezett róla, miért kellett neki a bot.
Elfelejtette, hogy a vaziri futárt utánozta. Ráadásul boldog volt és játszani
akart, így remek kihívásnak érezte Tarzan mozdulatát, és azonnal leugrott
gazdája válláról és kezében kincsével ugrándozni kezdett.
A majomember hívta, de Nkima csak a játékkal törődött, s egyre
magasabbra mászott az ágakon, vadul grimaszolva és kiabálva, hogy maga
után csalja Tarzant.
Talán, ha Tarzan sejtette volna, mi áll a papíron, és ki írta, nem nevetett
volna olyan vidáman és Nkima után eredt volna, de nem sejtette. Ilyen
apróságokon múlik néha az emberek élete és boldogsága.
Amikor Nkima észrevette, hogy gazdája nem üldözi és nem is törődik
vele, lefelé indult. A sors azonban ismét közbelépett, ezúttal egy fiatal
madár képében, mely éppen az első szárnypróbálgatásoknál tartott.
Kicsi Nkima meglátta, és elfeledkezett a játék izgalmáról. Amikor a
madár leült egy ágra, lopakodni kezdett felé, de éppen ahogy elkapta volna,
a zsákmány kicsúszott a markából. Ez többször megismétlődött, és amíg a
madár a közelében volt, Ntómát teljesen lefoglalta a vadászat.
A kismadár nyomában egyre messzebb kalandozott északra, kezében az
üzenettel, ami olyan fontos lett volna Tarzan számára. Végül aztán egy
utolsó erőfeszítéssel a madár végképp eltűnt.
Nkima minden különösebb ok nélkül üldözte, mert így működött kis
majomesze. Csak az idejét vesztegette, elmulasztott egy lehetőséget, hogy
valami fontosat csináljon, és semmit sem tudott fölmutatni fáradozása
eredményeként. De hát sok emberrel is megesik ilyesmi. Mindannyian
kergettünk már ábrándokat.
Nkima egy ideig még továbbsietett észak felé, engedve az egyre
halványabb sürgetésnek, ami miatt elindult, aztán észrevette a botot és a
papírt, amit már csak megszokásból cipelt. Erről eszébe jutott Tarzan, és
hirtelen rádöbbent, hogy megint egyedül maradt egy idegen földön. Úgy
döntött, visszamegy Tarzanhoz és a vazirikhoz, de miközben erre gondolt,
hangokat hallott északról, méghozzá emberi hangokat, és ez fölkeltette az
érdeklődését. Utána akart járni a dolognak.
Nkima természeténél fogva is kíváncsi volt, Tarzan pedig azt tanította
neki, hogy minden szokatlan jelenséget meg kell vizsgálni. Tehát Nkima a
fákon a hang irányába indult, hiszen valami megint fölkeltette az
érdeklődését.
Az ágak magasából kémlelt lefelé, és megpillantotta az embereket; két
tarmanganit, egy nőt és egy férfit. És amikor a kis majom szemügyre vette
a férfit, örült, hogy jó messze van tőle, mert ez aztán ijesztő tarmangani
volt. Nkima még soha nem látott hozzá hasonló fehérembert. Gomanganit
már látott ilyen külsővel, de tarmanganit még soha.
A fickó magas volt és izmos, az arca vad és gonosz, amit nem enyhített
az orrába szúrt tíz-tizenöt centiméteres csont, a hajába tűzött tollak, a
festék az arcán, a fülbevalói vagy az emberi fogakból álló nyaklánca.
Nkima alaposan megnézte, és nem kerülte el figyelmét a gorillabőr
ágyékkötő, a kar– és bokaperecek, a férfi derekára tekert rostkötél, a kés és
a lándzsa sem.
Ezt a tarmanganit tényleg el kell kerülni. Nkimát félelemmel töltötte el.
Nem úgy a másik lény. A nő kicsi volt, törékeny és nem viselt barbár
ékszereket. Ha Nkima képes lett volna következtetéseket levonni a
megfigyeléseiből, azonnal rájött volna, hogy a két ember nem ugyanahhoz
a törzshöz, sőt talán nem ugyanahhoz a fajhoz tartozik. Azt persze akkor
sem találhatta volna ki, hogy a lány francia és Annette-nek hívják, továbbá
azt sem, hogy a férfi kavuru és elrabolta a lányt. Nkimának is megvoltak a
maga korlátai.
Azonban már föltámadt a kíváncsisága, s ezért – és másért – a
nyomukba eredt. A másik ok előfeltétele a képzelőerő, amivel Nkima is
rendelkezett, mint minden olyan élőlény, mely szeret játszani, mert a játék
gyakran önáltatás, és az önáltatáshoz képzelőerőre van szükség.
Tehát Nkima úgy csinált, mintha üldözné a két tarmanganit, akik félnek
tőle, s nemsokára lecsap rájuk és elpusztítja őket. Ez jó játék volt
Nkimának, akitől szinte a dzsungel egyetlen lakója sem félt, aki nagyon
kevés állatot tudott elpusztítani és aki elől egy fiatal madáron kívül talán
semmi és senki sem menekült. Legalább egy kis időre felsőbbrendűnek
érezte magát. Az emberek közt is sok ilyen akad. Sokan parádéznak feltűnő
ruhában, hogy fontosnak tűnjenek.
Elmerülve az új játék izgalmában, Nkima teljesen megfeledkezett az
időről (ha egyáltalán volt időérzéke). Közeledett az este, amikor majd
észreveszi, hogy elszállt az idő, de addig nem törődött vele.
A délután lassan estébe hajlott. Az üldözöttek kiléptek a fák közül és
nyílt vidéken közeledtek egy hegy lábához, ami nem volt túl messze az
erdőtől. Nkima a sziklákkal és vízmosásokkal szabdalt síkon túl falut látott,
egy függőleges kőszirt mellett.
Kis folyó kanyargott a falu magas kapuja alól az erdő felé, mintha
magából a faluból eredne. Nkima látta mindezt, és látta, hogy azok, akiket
követett, a falu felé tartanak, de nem ment utánuk. Végül is a játék az játék.
Nem szabad túl messzire menni vele.
Látta, ahogy kinyílt a kapu, majd bezáródott a jövevények mögött.
Ekkor jutott eszébe, hogy mindjárt este lesz; hirtelen nagyon egyedül
érezte magát és nagyon félt.
Tarzanra gondolt és arra a biztonságos vállra. Megfordult, és dél felé
sietett a fák ágain, kis kezében a bottal és a levéllel, s miközben ment,
halkan nyöszörgött.

21.
Már csak ketten

Tibbs hirtelen fölriadt, és ahogy kinyitotta a szemét, meglátta Sborovot,

aki magasra emelt fejszével térdeli Brown fölött. Fölkiáltott, hogy
figyelmeztesse a pilótái és talpra ugrott. Sborov egy pillanatig habozva
fordult Tibbs felé. Ez a habozás mentette meg Brown életét.
Tibbs kiállására fölébredt, és ösztönösen oldalt gurult. Talán csak az
inas ijedt és figyelmeztető hangjára reagált.
Sborov lesújtott, de a fejsze éle centiméterekkel elkerülve Brown fejét a
földbe fúródon.
Tibbs kiállására Jane azonnal fölugrott. Sborov, mielőtt Brown
elkaphatta volna, már szintén talpon volt, és kezében a fejszével
beiramodott a fák közé.
Brown űzőbe vette volna, de Jane visszatartotta.
– Hagyja – mondta. – Mi értelme lenne? Megszabadultunk tőle. Most
már nem mer visszajönni. Ha utána megy, lehet, hogy lesből lecsap
magára. Nem veszíthetünk el több embert. Már így is kevesen vagyunk.
Brown megfordult. – Nem szívesen hagyom, hogy megússza, de azt
hiszem, igaza van. Elbújhatna az aljnövényzetben vagy a fák mögött, és
megölne, mielőtt észbekapnék. – Szomorúan rázta meg a fejét. – De azért
dühít, hogy megússza, amire jócskán rászolgált.
– Majd utoléri a végzet egyedül a dzsungelben – mondta Jane.
– Hát remélem is, mert akkor nem kell többet látnom a gazembert, ha
megbocsát a kifejezésért, Milady.
– Azt hiszem, pontosan fejezte ki magát, Tibbs. Mindannyian ugyanezt
gondoljuk róla. De már csak hárman vagyunk, bár nem sok hasznát vettük
a hercegnek.
– “Hasznát?!” – tört ki Brown. – Semmi hasznát nem vettük, Miss.
Kizárólag bajt okozott. Annak örülnék legjobban, ha soha nem látnám
viszont. Herceg! – Megvetés csengett az amerikai hangjában. – Ha mind
ilyenek voltak, nem csoda, hogy elűzték őket.
Jane elmosolyodott. – Voltak köztük nagyon jó emberek, Brown, és
vannak is. A Sborovhoz hasonlóak valójában nem is hercegek, körülbelül
annyit ér a címük, mint egy ezredesé Kentuckyban. A saját országukban
sem számítanak.
Brown gúnyosan nevetett. – Azért Amerikában ők a csodagyerekek.
Szegény öregasszony is bedőlt neki, és látják, mi lett a vége! Az amerikai
nők meghülyülnek a címektől.
Jane jóízűen felkacagott. – Én is amerikai vagyok, Brown.
A pilóta elvörösödött. – A fenébe, Miss, nem tudtam. Elnézést kérek.
– Fölösleges. Sok amerikai nőt illetően igaza van. A buta sznobokra
gondolok. Már nem olyan rossz a helyzet, mint régen, de még mindig sok
amerikai vásárol címet, és legtöbbször nem sok hasznuk származik belőle.
Néha maguk a címek is éppoly hamisak, mint viselőik.
– Néhány éve olvastam egy könyvet, amit egy francia főrend írt, aki
feleségül vette egy amerikai vasúttársaság milliomos igazgatójának a
lányát. Kigúnyolta a felesége családját, a rossz ízlésüket, a pénzéhségüket,
ugyanakkor semmi nem lehetett olyan undorító bennük, mint maga ez a
könyv, és a pénzéhségük sem lehetett nagyobb, mint a szerzőé. Ő maga
ismerte be ezt, amikor azzal hencegett, hogy eladta nekik a rangját. Egy
lélegzet alatt beszélt családja méltóságáról és a felmenőiről. Ettől a fajtától
rosszul leszek. Egyre jobban egyetértek a férjem véleményével emberekről
és állatokról… ő sokkal jobban kedveli az állatokat.
Brown kétkedőn rázta a fejét.
– Én sem vagyok oda az emberekért, néhánytól eltekintve, de azt
hiszem, ha a férje ilyen helyzetben lenne, semmire nem vágyna jobban,
mint hogy visszajusson oda, ahol rengeteg ember van és igen kevés állat.
– Nem ismeri a férjemet.
– Hát lehet, hogy ő szívesebben lenne itt, mint a jó öreg Chicagóban, de
én nem.
– Akkor legjobb, ha elindulunk – javasolta Jane. – Nincs, ami itt tartson.
– Ha szabad megjegyeznem, Milady, tökéletesen egyetértek – jegyezte
meg Tibbs.
– Felőlem is mehetünk – mondta Brown. – Lehet, hogy… hogy…
– Lehet, hogy micsoda? – kérdezte Jane.
– Csak eszembe jutott Annette. Tudom, nem sok esélyünk van, hogy
találkozzunk vele, de reménykedem.
– Mind reménykedünk, Brown. Attól tartok, mást nem is igen tehetünk.
– Jane vigasztalón a férfi karjára tette a kezét.
Miközben folytatták útjukat kelet felé, egy közeli fa ágai közül gonosz,
rezzenéstelen szempár figyelte őket, de elsősorban Jane-t.
Brown ment elöl, olyan tempóban, amit Tibbs is bírt. A pilóta már
megtanulta, hogy Jane mindig lépést tud tartani vele, sőt. Gyakran
elcsodálkozott a lány erején, kitartásán és nyugalmán. Egyáltalán nem
olyan volt, mint ahogy az angol arisztokrata nőket elképzelte. Mindig azt
hitte, hogy az ilyen fajta nők kényesek és tehetetlenek, és különösnek
találta, hogy Jane ilyen megbízható, felelősségteljes vezető. Pontosabban
csak akkor találta különösnek a dolgot, ha belegondolt; egyébként
természetesnek tűnt. Soha nem találkozott olyan férfival, akit ennyire
tisztelt vagy akiben így bízott volna, mint ebben a gyönyörű, karcsú
teremtésben.
Brownt Tibbs követte, akit felfrissített a pihenés. Izmai lassan
hozzászoktak a megpróbáltatáshoz. Úgy menetelt, akár egy veterán.
– Ha szabad megjegyeznem, Milady, csodálatos napunk van. Tudja,
olyan érzésem van, hogy mostantól minden jóra fordul.
– Remélem is, Tibbs. Talán már túl vagyunk a nehezén. Ha tudnám, hol
járunk, az nagyon megkönnyítené a dolgunkat. Lehet, hogy egy barátságos
falu felé tartunk, ahol bérelhetünk vezetőket, de az is lehet, hogy egyre
beljebb hatolunk a rengetegbe. Ez nagyon aggaszt. Ha legalább tudnánk.
– Doningham hercege mindig azt mondta, hogy amit nem tudunk, abból
nem lehet bajunk, Milady.
– De előnyünk sem! – Jane nevetett.
– Lehet, hogy Doningham hercege sosem járt Afrikában – vetette föl
Tibbs. – Én sem tudtam, hogy ilyen nagy ez a hely.
 – Meglehetősen nagy, Tibbs. Nem túl jó eltévedni benne.
– Nem szeretnék egyedül bolyongani errefelé, asszonyom… mint
Sborov herceg. Szavamra, biztosan nagyon fél; kettesben a gondolataival.
– És milyen szörnyű gondolatokkal! Még elképzelni sem merem őket.
De nem érte aggódom, hanem szegény Annette-ért.
Tibbs hallgatott. Ő is Annette-re gondolt.
Fáradhatatlan vadász követte őket a fák rejtekében. Az a kegyetlen
szempár most már nem kalandozott el a karcsú lányról.
Ahogy teltek az órák, Tibbs fáradni kezdett. Egyre jobban lemaradt
Browntól, már nem beszélgetett Jane-nel. Ahhoz is fáradt volt. Amikor
vissza-visszanézett, hogy jön-e, többször megbotlott, mert elnehezült a lába
és elgyengültek az izmai, úgyhogy egyenesen előre meredt.
Úgy érezte, Brown soha nem fog megállni. Miből van ez az ember,
gondolta, vasból? Úgy járt a keze és a lába, mint egy gépnek, ami soha
nem fárad el. Mintha nem is hozzá tartoznának. Azért észrevette magán,
hogy már sokkal jobban bírta és sokkal később fáradt el, mint az előző
napokon. Ez is valami, állapította meg, de ha leülhetne, az maga lenne a
mennyország. Hát soha nem áll meg ez a Brown?
Végül az amerikai mégiscsak megállt. – Úgy tűnik, itt letáborozhatunk
éjszakára – mondta. – Fáradt, Tibbsy?
Az angol megtántorodott és elterült a földön.
– Fáradt! – ismételte. – Mr. Brown, az egész nyomorult oxfordi
nagyszótárban nincs olyan szó, ami leírhatná, mennyire fáradt vagyok.
Brown elnevette magát.
– Hát én sem vagyok a legfrissebb – ismerte el. – Fogadok, a Miss bírta
a legjobban hármunk közül. Tényleg, hová tűnt?
Tibbs visszanézett az ösvényen. – Amikor utoljára láttam, ott jött
mögöttem. Biztos mindjárt itt lesz.
– Nem kellene ennyire lemaradnia – morgott Brown. Láthatóan kezdett
aggódni. Aztán kiáltozni kezdett. – Hé, hahó! Lady Greystoke!
Senki nem felelt. A két férfi várakozón nézte az ösvényt. Tibbs
nehézkesen föltápászkodott. Brown újra kiáltott. Semmi válasz. A pilóta
Tibbsre nézett. Az inas valami eddig ismeretlen kifejezést látott az arcán.
Félelmet, de nem önmagáért való félelmet.
Brown futni kezdett visszafelé, Tibbs utána botladozott. Brown meg-
megállt és Jane után kiáltozott, de hiába. Sötétedésig keresgéltek.
Tibbs teljesen kimerült, egy lépéssel sem bírt továbbmenni. Brown ereje
is fogytán volt. A földre dobták magukat.
– Semmi értelme – lihegte Brown. – Eltűnt, akárcsak Annette, és azt
hiszem, ugyanolyan módon. Miért nem hagyta, hogy végezzek azzal? És
miért nem végeztem vele? Tudtam, hogy hibát követek el.
– Gondolja, a herceg volt?
– Persze, az a mocskos… De mi értelme? Az én hibám, hogy egy nőre
hallgattam. Nagyszerű nő, de mind egyformák, ha ilyen feladatról van szó;
túl lágyszívűek. Meg kellett volna ölnöm, amikor először akartam. Ha
megtettem volna, Annette és Lady Greystoke most is itt lenne.
– Nem a maga hibája, Mr. Brown – vigasztalta Tibbs. – Mindenki ezt
tette volna a maga helyében. Mind megegyeztünk, hogy elfogadjuk Lady
Greystoke parancsait, és ő azt mondta, ne ölje meg. De ha szabad
megjegyeznem, már rég végezni kellett volna a gazemberrel.
Oroszlánordítás verte fel a sötétedő őserdőt, és a két férfi ráébredt a
közeledő éjszaka veszélyeire.
Brown tovább dühöngött.
– Legalább tudnám, hol vannak, meg hogy élnek-e. Gondolja meg, ha
nem ölte meg őket, akkor ott vannak valahol a sötétben azzal a buzival. –
Brown hangján érződött a teljes elkeseredés.
– Ugye nem gondolja komolyan, hogy megölte Lady Greystoke-ot? –
kérdezte döbbenten Tibbs.
Egy dolog volt megölni egy hölgy szobalányát, de egy arisztokrata
asszony… az egészen más. Teljes képtelenség. Ilyen kérdésekben Tibbs
véleménye öröklött volt (családja emberemlékezet óta szolgált), és erősen
befolyásolta neveltetése, gondolatai és a szokások. Sznobizmusa a szolgák
sznobizmusa volt; kiirthatatlanul beléivódott.
– Nem, nem hiszem, hogy megölte, hacsak a Lady nem ellenkezett,
márpedig biztos ellenkezett. De arra végképp semmi oka sem volt, hogy
elintézze szegény kis Annette-et. Ha ő fogta el, a lány már biztosan halott.
Istenem, bárcsak elkaphatnám! Tudja mit, holnap visszamegyünk, és
megkeressük. Lehet, hogy a lányokat nem találjuk meg, de az is valami, ha
azt a pondról kézre kerítjük. Mit szól hozzá, Tibbsy? Segíthet kinyírni.
– Soha nem voltam híve a vérontásnak, Mr. Brown, de azt mondom, és
nem szégyellem, hogy ha megölte Lady Greystoke-ot és Annette-et, akkor
semmire sem vágyom jobban, mint hogy én magam csináljam ki. Azonban,
Mr. Brown, úgy gondolom nem kellene visszafordulnunk. Szerintem
tovább kellene mennünk, ahogy a Milady javasolta, és segítséget keresni,
akik segítenek fölkutatni őket. Olyan emberekre van szükség, akik ismerik
a vidéket.
– Attól tartok, igaza van, Tibbsy. Az Empire State Buildinget sem
találnánk meg ebben az útvesztőben, ha netán itt kóborolna, nemhogy két
lányt.
Egy oroszlán ordított, ezúttal közelebbről.
– Jobb lesz, ha fölmászunk egy fára, Tibbsy, és ott várjuk meg a reggelt.
Úgy tűnik, nem lenne egészséges lent aludni a földön.
– Apám is mindig azt mondta, hogy az nagyon egészségtelen. Szörnyű
reumát kapott attól, hogy a krími háborúban a földön kellett aludnia.
– Akkor gyerünk – mondta Brown. – Nem szeretnék reumát kapni.

22.
Numa elől menekülve

Nkima végigrettegte az éjszakát. Sita lent ólálkodott, és a fákra is

fölmászott. Nkima a lehető legvékonyabb ágba kapaszkodott, s a hidegtől
és a félelemtől végigvacogta a hosszú éjszakát. Azután újra felkelt a nap, és
a sötétség elmúltával a kis majom továbbment, hogy megkeresse Tarzant és
a vazirikat. Még mindig a kezében szorongatta kis botját a papírfecnivel.
Nem sokat haladt, amikor emberi hangokat hallott. Egyre vadabbul vert
a szíve, ahogy közeledett a hangok forrásához. Annyira vágyott már
gazdája után, hogy elképzelni sem tudta, mások is lehetnek ott, mint a
barátai. És igaza lett.
Sikongatva ugrott elő a lombok közül, egyenesen Tarzan vállára. Egyik
karjával átölelte gazdája nyakát, és így az elkoszolódott papírdarab pont a
majomember szemmagasságába került. Tarzan kézírást látott rajta, amit
azonnal felismert, de nem akart hinni a szemének. Még elképzelni is
hihetetlen volt, hogy Nkima egy Jane kezével írt üzenetet hozzon. Az írás
nyilván csak merő véletlenségből hasonlít.
Mielőtt Nkima elugorhatott volna, Tarzan kikapta az üzenetet a bot
végéből, és mialatt a kis majom dühösen óbégatott, gyorsan átfutotta. A
vazirik, akik nézték, aggodalmat láttak az arcán.
– Honnan van ez, Nkima? – kérdezte a majomember. – Ki adta?
Nkima abbahagyta a hangoskodást, és megvakarta a fejét. Honnan van?
Nem emlékezett. Annyi minden történt azóta. Emlékezete hosszú,
homályos folyosó volt, melynek végén apró pont volt ez az esemény.
– Valami baj van, bwana? – kérdezte Muviro. – Nkima rossz híreket
hozott?
– Lady Greystoke-tól hozott üzenetet. Ő és a barátai kényszerleszállást
hajtottak végre. Ott vannak valahol az őserdő mélyén, fegyver és
felszerelés nélkül.
 Nkimához fordult. – Ki adta ezt neked? – kérdezte. – Nő volt?
Tarmangani?
Nkima kezdett emlékezni. – Nem tarmangani.
– Gomangani?
– Nem gomangani.
– Akkor ki adta?
Nkimámak minden az eszébe jutott. – Senki nem adta. Nkima találta
egy vatóban.
– Mit mond, bwana? – kérdezte Muviro, mert Nkima a majmok nyelvén
beszélt, amit társain kívül csak Tarzan értett.
– Azt mondja, egy “fészek”-ben találta – magyarázta az őserdő ura. – Az
jelenthet házat, kunyhót, menedéket, egy vadállat odúját vagy egy
madárfészket. Mindjárt megtudom.
– Nkima, mi építette a valát, amiben a levelet találtad?
– Tarmangani. A gomanganik nem építenek ilyen valát.
– Hol van? Próbálj meg visszaemlékezni. Oda kell vezetned. Hol van?
Nkima nagyjából nyugat felé mutatott.
– Elviszed Tarzant a fészekhez – mondta a majomember.
Nkima nagyon izgatott lett. Fontosnak érezte magát. Leugrott a földre,
és ráncigálni kezdte gazdája lábát.
– Gyere Nkimával – kérte.
– Vezesd a harcosaidat észak felé, amíg meg nem találod a kavuruk
faluját – utasította Tarzan Muvirót. – Ha ellenségesen fogadnak, és nem
tudjátok kihozni Buirát, ott várjatok meg. Ha megtaláljátok a lányt és
elviszitek, hagyjatok valami üzenetet. Megértetted?
– Igen, bwana.
– Akkor Nkima és én megkeressük Lady Greystoke-ot.
A kis majom nem a legrövidebb úton vezette Tarzant. Mindenféle
kerülőket tett, kalandozásainak megfelelően. Minden játék és hancúrozás
nyomot hagyott valahol, így lassan visszatalált a kalyibához.
Útközben Nkima megemlítette, hogy látott egy különös tarmanganit és
egy nő-tarmanganit, és Tarzan majdnem biztosra vette, hogy Jane volt az
egy kavuru fogságában. Fölmerült benne, hogy nem megy vissza a
kalyibához, hanem a férfi és a nő után indul, de Nkima nem tudta pontosan
megmondani, merre mentek, szag pedig már nem volt. Ezért Tarzan úgy
döntött, onnan kezdi a kutatást, ahol Jane biztosan járt.
Végtelen türelemre volt szüksége, hogy kivárja, amíg a szétszórt
Nkimának eszébe jutottak a részletek, mivel a kis majom nem szeretett
sokáig egy dologra koncentrálni. Azonban a legtöbb vadállat türelmes, és
ilyen szempontból Tarzan nagyon hasonlított hozzájuk. Végül megkapta
jutalmát, amikor Nkima büszkén kivezette a tisztásra, ahol Jane-ék
kalyibája állt.
Tarzan minden kétséget kizáró bizonyítékokra bukkant arra
vonatkozóan, hogy Jane tagja volt a szerencsétlenül járt társaságnak, és
tisztán látta a kelet felé vezető nyomokat. Már nem volt szüksége Nkimára,
és megújult reménnyel vágott neki az ismeretlen vidéknek, mely elnyelte
társát.
A büntetés ritkán gyors és igazságos, bár Alexis Sborov herceg a
rettegéssel valószínűleg hamar megízlelte gonoszsága keserű gyümölcsét.
Mert Sborov végtelenül gyáva volt, és a titokzatos dzsungel fenyegető
csendjében úgy szenvedett, ahogy csak egy gyáva ember szenvedhet.
Ráadásul egyszerre két dologtól rettegett, és egyik rosszabb volt, mint a
másik. Félt az őserdő lakóitól, de félt attól is, hogy egyedül kell töltenie az
éjszakát, és ez a félelme szinte felülmúlt egy másikat – Browntól való
félelmét. De nem egészen. Akármennyire vágyott azoknak a társaságára,
akiknek eddig csak ártott, az a tudat, hogy Brown megölné, száműzte
borzalmas magányába.
Miután kénytelén volt elvetni a többiekhez való visszatérés gondolatát,
elhatározta, hogy eredeti tervéhez tartja magát, vagyis Jane-ékkel ellentétes
irányban, nyugatnak indul, hátha talál valami fehér települést Belga
Kongóban.
Az egyik szörnyű megpróbáltatás, ami a visszafelé vezető úton várt rá,
az volt, hogy el kellett haladnia meggyilkolt felesége sírja mellett. Nem
bánta meg tettét, de hajlamos volt a képzelődésre, és félelemmel töltötte el
Tibbs története Doningham hercegnőjéről, aki visszatért a sírból, hogy
magával vigye szobalányát.
Akárcsak Tibbs, Sborov is hasonlóságot látott Annette titokzatos esete
és a történet között, hiszen semmilyen logikus magyarázatot nem talált a
francia lány eltűnésére.
Azonban nem volt választási lehetősége. El kellett haladnia a sír és a
gyilkosság helyszíne mellett. Képzeletében újra fölemeli a fejszét, és
áldozata vére újra a kezére és ruhájára fröccsen.
Az első éjszakát egy fán töltötte, de a félelemtől egy percre sem hunyta
le a szemét. Hallotta az alatta járkáló ragadozókat. Hallotta a zsákmányul
esett állatok halál-hörgését. Az állatok királyának ordítása megremegtette a
földet. És más hangokat is hallott, titokzatos, lopakodó hangokat, melyek
még félelmetesebbek voltak, mivel nem tudta azonosítani őket.
Azután véget ért az éjszaka, és a reggeli nap fénye egy elvadult, beesett
arcú lényre esett, aki megijedt a saját árnyékától, akit elcsigázott a félelem,
az álmatlanság és az éhség. Ez az ember nem nagyon hasonlított arra a
Sborov hercegre, aki valamikor a párizsi sugárutakon sétálgatott.
Haja, borotválatlan arca és keze ragadt a kosztól és az izzadságtól, és
könnyei fekete barázdákat szántottak szemétől szájáig. Elméje
megzavarodott. Hangosan beszélt, majd elhallgattatta magát, nehogy
magára vonja a vadállatok figyelmét.
Így vánszorgott egész nap étlen-szomjan, saját aljassága tehetetlen
áldozataként, s szánalmas ellentéte volt a büszke ragadozóknak, amiktől
rettegett; az evolúció fanyar tréfája.
Délutánra járt az idő, amikor megjelent félelme tárgya. Az ösvénynek
egy széles és egyenes szakaszán haladt, és mint mindig, időről időre
hátrasandított. Megroggyant a térde. Azt hitte összeesik. Egy pillanatra
földbe gyökerezett a lába.
Ahol az ösvény beleveszett az aljnövényzetbe, egy hatalmas oroszlán
állt. Méregetve nézte Sborovot. Hogy mit keresett itt a napnak ebben az
órájában, amikor a hűvösben kellett volna feküdnie, várva az estét és a
vadászat idejét, az az ő dolga, mindenesetre itt volt. Egyszerűen csak állt és
nézte a herceget.
Utóbbi végre úrrá lett izmai remegésén, és lassan elindult az ösvényen.
Hallotta, hogy a futó embert minden ragadozó azonnal üldözni kezdi – és
utol is éri, hiszen az ember a leglassúbb állat.
Ahogy Sborov elindult, az oroszlán követte. Lassan ment, az ember
tempójában. Most cserkészte be zsákmányát. Majd ha eljön az ideje,
támad, és az a vég.
Sborov nem sokat tudott az oroszlánok szokásairól, csak amit a
tábortüzek melletti vadásztörténetekből fölcsipegetett, mert magukon a
vadászatokon soha nem mert részt venni.
Azon töprengett, vajon mennyi idő múlva támad rá a fenevad. Futni
szeretett volna, és csak nehezen gyűrte le a kísértést. Vágyakozó tekintettel
nézett fel a fákra, ahová erő híján nem tudott fölmászni.
Egy kanyarban eltűnt üldözője szeme elől, és ekkor futni kezdett. A
következő pillanatban dühös ordítást hallott a háta mögül. A hang
közvetlen közelről hallatszott. Sborov hátranézett a válla fölött. Az
oroszlán már ügetett. Szörnyű, sárgászöld szeme vadul szikrázott, amitől
Sborovot végképp cserbenhagyta az önuralma.
Rémülten felordított.
 23.
A fogoly

Tarzan a fákon haladt, egy keletre vezető ösvény mentén. Nkima hol
előtte, hol fölötte ugrándozott. Vad volt és bátor, hiszen bármikor
menedéket találhatott gazdája széles vállán.
Usha, a szél szembe fújt, és híreket hozott az őserdőből Tarzannak.
Beszélt Hisztáról, a kígyóról, Vappiról, az antilopról és Sitáról, a
leopárdról. Valami távoli vízről is mesélt, így tudta Tarzan mindig
eldönteni, merre menjen és hol táborozzon, ha idegen vidéken jár.
Numa, az oroszlán szagát is érezte, s egy pillanattal később meghallotta
dühös ordítását. Szinte ugyanekkor megérezte az emberszagot, egy
magányos tarmangani szagát.
Tarzan azonnal elképzelte a valahol előtte lejátszódó jelenetet, és
felgyorsított, hiszen egy errefelé kószáló fehérember tagja lehetett Jane
csapatának, tehát tudhat a sorsáról. Nem hagyhatja, hogy Numa végezzen
vele, legalábbis amíg ki nem kérdezi.
Tarzan nem humanitárius megfontolásból sietett az ismeretlen
segítségére, és nem érzéketlenségből hagyta hidegen a férfi további sorsa,
hanem Jane miatt. Ő is az őserdő egyik állata volt, az oroszlán társa, és
tudta, hogy a ragadozónak is ennie kell, akárcsak neki. Ha nem enné meg
ezt az embert, akkor egy másik állatot fogyasztana el, aminek az élete
ugyanannyit ér neki, mint Tarzannak az emberé. Mert az őserdő törvényei
szerint senkinek az élete nem fontosabb másénál, kivéve az állat saját életét
vagy egy barátjáét.
Tarzan tudta, hogy az ember és az oroszlán már nem lehet messze.
Numa szagából Tarzan azt is megállapította, hogy az állatok királya nem
éhes, és ha nem provokálják, nem fog támadni.
Ekkor rémült kiáltás verte fel a dzsungel csendjét, és Tarzan úgy érezte,
az oroszlánt kihozták béke tűréséből. A majomember olyan gyorsan lendült
előre a fák ágain, hogy még Nkimának is nehezére esett lépést tartani vele.
Sborov azt hitte, az oroszlán támadni fog, de nem így történt. Az állat
egyszerűen csak nem akarta szem elől téveszteni, és dühös ordításával
figyelmeztette, hogy ne próbáljon szökni, és jelezte, mi vár rá, ha
fölöslegesen idegesíti az állatok királyát a napnak ebben az órájában,
amikor a párás meleg miatt sziesztázni szokott.
Sborov azonban süket lett volna a figyelmeztetésre még akkor is, ha
megértette volna. Szinte megőrült a félelemtől. Csak a menekülésre tudott
gondolni, és a fáradságtól bukdácsolva futott tovább. A torkában dobogott
a szíve, belefojtva sikoltozását.
Numa most már tényleg megharagudott. Ez a szánalmas állat szökni
próbált előle és ügetésre kényszerítette, pedig nyugodtan akart sétálni,
amíg újra meg nem éhezik. Újabb figyelmeztető ordítást hallatott, mely
megbénította az embert, majd támadni készült.
Sborov azt hitte, mindennek vége. Megfordult és térdre rogyott. És
akkor különös dolog történt, ami legalább annyira meglepte az oroszlánt,
mint a herceget. Egy fehérember ugrott közéjük az ösvényre.
Sborov soha nem látott hasonló embert. A napbarnította óriás szinte
teljesen meztelen volt, a vonásai komorak és férfiasak, és körülbelül annyi
félelem látszott rajta, ahogy szembefordult az oroszlánnal, mint egy
átlagemberen, amikor elzavar egy macskát a sikátorban. Mozdulatlanul állt
és várt, az oroszlán pedig megállt és egyre növekvő ellenszenvvel nézte a
betolakodót.
Ahogy Sborov nézte a férfit, rájött, hogy valójában nem óriás, csak
megjelenése kelt olyan benyomást. Talán a viselkedéséből sugárzó erő és
felség emelte a többi élőlény fölé. Valamivel több, mint száznyolcvan centi
magas lehetett, acélos izmok feszültek bőre alatt. Olyan tökéletes példánya
volt fajtájának, mint az oroszlán a magáénak. Sborov rádöbbent, hogy ezek
ketten tulajdonképpen hasonlítanak egymásra, és már legalább annyira félt
az embertől, mint az állattól.
Tarzan és Numa egy ideig farkasszemet nézett egymással, majd az
oroszlán fölmordult, csapott egyet a farkával és előrelépett. A férfi is
morgott, és Sborov összerezzent. Most félt csak igazán. Fölöttük egy
majom ugrált a fák ágain szitkozódva. Minden őserdei átkot elmondott,
ami csak az eszébe jutott, de Sborov számára mindez csak egy majom
fecsegése volt.
Az óriás lassan az oroszlán felé indult, mélyről jövő morgást hallatva.
Numa megállt. Gyorsan oldalt pillantott. Megrázta a fejét, majd
félrebillentette és felhorkant. Ezután megfordult és méltóságteljesen
elvonult, anélkül, hogy egyszer is hátrapillantott volna. Az ember legyőzte
az oroszlánt.
A jövevény Sborovhoz fordult. – Ki maga? – kérdezte. Ha az oroszlán
szólalt volna meg, Sborovot az sem lepte volna meg jobban, mint az, hogy
a férfi, aki az imént még félelmetesen morgott, tökéletes angolsággal
beszél. Válaszolni is képtelen volt a megdöbbenéstől. A férfi megismételte
a kérdést. Ezúttal parancsoló volt a hangja, és Sborov nem akarta
megváratni.
 – Alexis Sborov herceg vagyok.
– Hol vannak a társai, Lady Greystoke és a többiek? Sborovnak tágra
nyílt a szeme. Honnan tud róluk ez az ember? Ki lehet ő?
– Nem tudom. Sorsomra hagytak az őserdőben.
– Ki hagyta a sorsára?
– Az eredeti csapatból csak Lady Greystoke, én, az inasom és Brown
maradtunk, amikor itthagytak.
– Miért hagyták itt?
– Brown meg akart ölni. Nem akarta, hogy gyilkossággal vádoljam,
amikor visszaérünk a civilizációba.
Tarzan alaposan szemügyre vette. Semmit nem talált benne, ami
megnyerte volna tetszését. – Kit gyilkolt meg? – kérdezte.
– A feleségemet, mert úgy gondolta, nem tud lépést tartani velünk, és
így akadályozza a menekülésben. Tudta, hogy én nem hagynám el a
feleségemet, és a férfiakra szüksége volt, mert félt egyedül.
– Akkor miért hagyta itt magát?
Sborov észrevette a két kijelentése közti ellentmondást, de gyorsan
kimagyarázta a dolgot. – Szerelmes volt Lady Greystoke-ba… együtt
mentek el.
Tarzannak elsötétült a tekintete, és ujjai begörbültek, mintha egy nyakat
szorongatnának – Merre indultak? – kérdezte.
– Ezen az ösvényen, kelet felé – felelt Sborov.
– Mikor?
– Azt hiszem, tegnap vagy tegnapelőtt. Olyan, mintha már régóta
egyedül lennék, elvesztettem az időérzékemet.
– És mi van Tibbsszel és Annette-tel?
Sborov újra meghökkent. – Ki maga? – kérdezte. – Honnan tud rólunk?
Tarzan nem válaszolt. Csak állt és nézte a férfit. Mit csináljon vele?
Hátráltatná a kutatásban, ugyanakkor nem hagyhatja magára, mert Jane
barátja, és biztosan elpusztulna. Az üzenetben Jane nem részletezte a
csapásokat, csak megnevezte a csapat tagjait, leírta, hogy
kényszerleszállást hajtottak végre, és Sborov hercegnő meghalt. Tarzan
arra következtetett, hogy hitvese Sborovék vendége volt, tehát a férfi
csakis a barátja lehet.
– Mi történt Tibbsszel és Annette-tel?
– Annette eltűnt – magyarázta a herceg. – Nem tudjuk, mi lett vele.
Egyszerűen felszívódott. A lábnyomai egy fa alá vezettek és ott eltűntek.
– Mennyi ideje történt ez?
– Azt hiszem, egy nappal azelőtt, hogy Brown elment Lady Greystoke-
kal.
– És Tibbs?
– Tibbs elkísérte őket.
– Miért vitte magával Tibbst, ha magát itthagyta?
– Tibbstől nem tartott. Tudta, hogy én megvédtem volna Lady
Greystoke-ot, és az igazságszolgáltatás kezére adtam volna, amint
visszajutunk a civilizációba.
Tarzan higgadtan végigmérte Sborovot. Nem bízott benne, de az arcán
ebből semmi sem látszott. Visszataszítónak találta a férfi arcát, modorát és
a kijelentéseiben felbukkanó ellentmondásokat, de érezte, hogy szavainak
kell hogy legyen valami igazságtartalma.
Annyit mindenképpen megtudott, hogy jó nyomon jár, és hogy az a
lány, akit Nkima a kavuruval látott, csakis Annette lehetett, mivel akkor
még Jane együtt volt Sborovval és Brownnal.
– Jöjjön – mondta –, meg kell keresnünk Lady Greystoke-ot és Brownt.
– Brown meg fog ölni – mondta Sborov. – Már többször
megfenyegetett.
– Nem öli meg, amíg magával vagyok.
– Nem ismeri azt az alakot.
– Fölösleges ismernem – jelentette tó a majomember –, elég, hogy
magamat ismerem.
– Legyengültem. Nem tudok gyorsan menni – magyarázta Sborov. – Ha
ismeri a vidéket, inkább juttasson el egy faluba, és menjen egyedül Brown
után. Hosszú ideje nem ettem. Kétlem, hogy képes lennék megtenni akár
egy kilométert is, annyira gyötör az éhség.
– Maradjon itt – mondta Tarzan. – Hozok ennivalót, aztán elindulunk,
hogy megkeressük Brownt.
Sborov figyelte, ahogy a férfi, vállán egy majommal, eltűnt a fák között.

24.
Le a sötétségbe

Jane gondolatai messze jártak ezen a délutánon, miközben Tibbs és

Brown mögött lépkedett. Eszébe jutott az a régi kunyhó a nyugati parton, a
kis öbölnél, ahová annyi emlék és kaland kötötte. Ott ismerte meg azt a
különös félistent, akiről később megtudta, hogy Tarzannak hívják.
Hol lehet most? Vajon megkapta-e a táviratát? Ha igen, már biztosan
keresi. Ettől újra eltöltötte a remény. Nagyon vágyott a férfi ölelésére, arra
a békére és biztonságra, amit ereje és őserdei tapasztalata nyújtott.
Ahogy gondolatai egyre visszább mentek az idő kanyargós ösvényén, mind jobban
lemaradt társaitól. Egy időre megfeledkezett róluk, és egyedül maradt emlékei
rengetegében.
Valójában azonban nem volt egyedül. Egy szempár minden lépését
figyelte a fák ágai közül.
Egyszerre megmagyarázhatatlan sürgetést érzett, hogy forduljon vissza.
Nem értette, mi ez. Talán női megérzés, ami helyes irányba vezeti? Jó vagy
gonosz hatás? Nem tudta a választ.
A sürgetés eleinte halvány volt, majd megerősödött, és már-már
ellenállhatatlan lett. Egy idő után már nem csodálkozott rajta. Tibbs és
Brown mintha végtelenül messze lettek volna. Eszébe jutott, hogy tóált
nekik, de tudta, hogy fölösleges. Egy pillanatig még habozott, és szembe
akart szállni az erővel, hogy fölzárkózzon a többiekhez, de végül megadta
magát. Egy erősebb hatalom irányította, és engedelmesen megfordult.
Mintha olyan hangon hívták volna, melyet nem hallott, mégsem tudott
neki ellenállni. Nem ígért semmit, de nem is fenyegetőzött. Tehát Jane sem
reményt, sem félelmet nem érzett.
Amikor rászorult a kavuru kötele, nem lepődött meg és nem ellenkezett
– egészen eltompultak az érzékei. A fehérember vad, festett arcát nézte, aki
fölhúzta maga mellé egy ágra és levette róla a hurkot. Mindez
természetesnek tűnt, mintha az idők kezdetétől így lett volna elrendelve.
A férfi a vállára kapta, és kelet felé távolodott az ösvénytől, mely ezen a
ponton északkeleti irányba futott. Egyikük sem beszélt. Minden rendjén
valónak látszott.
Ez az állapot körülbelül egy óráig tartott, amíg Jane lassan magához
nem tért a kábulatból. Rádöbbent szörnyű helyzetére, megértette, hogy egy
különös, fehér vadember fogságába került. Most már tudta, hogy
hipnotizálták, és olyan erő hatalmába került, mely saját céljaira használta,
bár közben nem vesztette el az öntudatát.
Érezte, hogy tennie kell valamit, de nem tudta, mit. A férfi nagyon
könnyedén vitte, tehát túl erős volt ahhoz, hogy szökni próbáljon tőle. Csak
abban bízhatott, hogy esetleg kijátszhatja a fickó éberségét, de addig
semmi esélye, amíg le nem teszi.
Jane kíváncsi volt, hová mennek, és milyen sors vár rá. Ha beszélne a
férfival talán, sok mindent megtudhatna, de milyen nyelven szólítsa meg?
Mindenesetre megpróbálta.
– Ki maga? – kérdezte angolul. – Mit csinál velem?
A férfi morgott valamit, majd bantu dialektusban azt mondta: – Nem
értem.
Jane beszélt bantuul, és helyzetéhez képest jobban érezte magát.
– Én értelek – mondta. – Mondd meg, ki vagy, és miért raboltál el. Nem
vagyok a néped ellensége, de ha nem engedsz szabadon vagy ártasz nekem,
az én népem elpusztítja a falutokat és sokat megölnek közületek.
– Nem jön a néped. Senki sem juthat el a kavuruk falujába, de ha mégis,
azt megöljük.
– Kavuruknak nevezitek magatokat? Hol van a falutok?
– Majd meglátod.
– Mit csinálsz velem?
– Elviszlek Kavandavandához.
– Ki az a Kavandavanda?
– Ő Kavandavanda. – A férfi úgy válaszolt, mintha mindent
megmagyarázott volna. Mintha csak azt mondta volna: “Az Isten, az az
Isten.”
– És ő mit akar tőlem? Mit fog csinálni velem? Ha váltságdíjat akar, ha
váltságdíjat akartok, az én népem sokat fizet, ha épségben visszajuttattok
hozzájuk.
– Túl sokat beszélsz – szólt rá a kavuru.– – Hallgass! Jane egy ideig
nem beszélt, de aztán újra próbálkozott, mert nagyon kényelmetlennek
találta testhelyzetét.
– Tegyél le – mondta. – Ugyanúgy tudok mozogni a fákon, mint te.
Semmi értelme, hogy a válladon vigyél. Mindketten jobban járunk, ha
leteszel.
A kavuru egy ideig úgy tett, mintha nem is hallotta volna, de végül
letette.
– Ne próbálj szökni, mert akkor meg kell hogy öljelek. Tőlünk senki
sem szökhet meg.
Jane kinyújtóztatta zsibbadt izmait és szemügyre vette elrablóját.
Tényleg vadul nézett ki, de a lány nem tudta eldönteni, hogy magától volt-
e ilyen vagy a festés, az orrdísz és a fülbevaló miatt. A férfi kortalannak
tűnt, mint a legtöbb vadember, de Jane valahogy úgy érezte, fiatal lehet.
– Mi a neved? – kérdezte.
– Ogdli – felelt a fickó.
– Nyilván te vagy a főnök – próbált hízelegni Jane.
– Nem. Csak egy főnök van: Kavandavanda. Jane még egy ideig
próbálkozott, de a férfi mogorván válaszolgatott, aztán dühös lett.
– Hallgass vagy kivágom a nyelved. Kavandavandának arra úgysincs
szüksége.
 Ettől kezdve a lány nem szólalt meg, mert volt valami a férfi hangjában,
amitől komolyan vette a fenyegetést.
Éjszakára a kavuru alaposan megkötözte. Reggel folytatták az útjukat,
csak addig álltak meg, amíg elfogyasztották gyümölcsökből álló
reggelijüket.
A délelőtt közepe táján eljutottak az erdő végéhez. Egy keskeny síkság
választotta el őket egy hegytől, melynek lábánál, egy szirtfal mellett Jane
valami palánkot vélt felfedezni.
A síkot vízmosások és hatalmas kőtömbök szabdalták, így miközben
átszelték, a palánk időről időre eltűnt a szemük elől.
Ahogy közelebb értek, Jane látta, hogy a kerítés kőből épült, és három
oldalról határol egy négyszöget, melynek hátsó oldalát a szirt alkotta.
Kis folyó kanyargott a kerítés felől, mintha mogulé eredt volna, de
kiderült, hogy csak átfolyik egy erre a célra vágott nyíláson.
A férfi elkiáltotta magát, mire kinyílt a kapu. Bent kis kőházak
sorakoztak, és lapos tetejük arra engedett következtetni, hogy errefelé
ritkán esik az eső. Építési módjuk erősen hasonlított a délnyugat-amerikai
pueblókéra.
Vad harcosok guggoltak a kis bejáratok előtt vagy tüzet raktak a nyitott
tűzhelyeken. Akárcsak Ogdli, mindannyian fiatalok voltak, külsejük,
díszeik és fegyvereik is majdnem ugyanolyanok, mint az övéi.
Néhányan a frissen érkezettek köré gyűltek; szemügyre vették Jane-t és
Ogdlival beszélgettek.
– Ti meg Ydeni vagytok a legszerencsésebbek – morgott valaki. – Ő
egymaga elfogott egy fekete és egy fehér lányt, amíg telihold volt.
– A fekete megszökött tőle – mondta egy másik.
– Igen, de azonnal visszafordult, és hozott egy fehér lányt helyette.
– A feketéért nem kap fogakat.
– Nem, de a másikért igen, és Ogdli is újabb láncot kap, ez már a
negyedik lesz neki. Kavandavanda büszke lesz rá.
– Jól teszi – mondta Ogdli. – Én vagyok a legnagyobb kavuru harcos.
Egy nagydarab fickó közbeszólt. – Neked csak három sor láncod van
fogakból, nekem hét – dicsekedett és büszkén verte a mellét.
Jane nem sokat értett az egészből, míg a férfi mozdulata oda nem
vonzotta tekintetét. Ekkor látta, hogy hét sor, emberi fogakból álló lánc lóg
a nyakában, Ogdlijén pedig három. Megnézte a többieket is. Néhányan két
sor láncot viseltek, mások egyet sem. A fogak nyilván az illető nagyságára
utaltak, és arra, milyen sikerrel rabolt nőket.
Hirtelen feltűnt neki, milyen különös helyre került egy mindentől távol
álló, elszigetelt faluba, mely tele volt fiatal harcosokkal, azonban sehol
nem látott nőket és gyerekeket.
Mit jelenthet ez? Talán valami furcsa szokás miatt a nők és a gyerekek a
nap bizonyos időszakában vagy bizonyos alkalmakkor nem hagyhatják el a
kunyhóikat? Vagy nincsenek nők és gyerekek? Ha ez igaz, akkor mi történt
az elrabolt nőkkel, akikre olyan büszkék? De nem lehet igaz; kell lennie
nőknek és gyerekeknek. De ha vannak nők, miért a férfiak raknak tüzet?
Az nem harcosnak való munka.
Ezen töprengett a lány, miközben Ogdli végigvezette a falu keskeny
főutcáján. Egy kereszteződésnél kis sikátorba fordultak, és egy kerek
építményhez mentek, ami még jobban emlékeztetett az ősi pueblókéra. Az
ablaktalan háznak nem volt bejárata és primitív létrát támasztottak az
oldalának. Ha ez nem szertartási kiva, gondolta Jane, akkor igencsak
rácáfol a külsejére.
Ogdli morogva intett, hogy másszon föl a létrán. A tetőn Jane újabb
bizonyítékát látta annak, hogy az építmény vallási célt szolgál, mert egy
nyílásban egy másik létra vége látszott.
Ogdli odamutatott.
– Mássz le – parancsolt rá –, és maradj ott. Ne próbálj szökni, mert
rosszul jársz.
Jane lenézett. Semmit nem látott, csak mély feketeséget.
– Siess!
A lány a létra legfelső fokára lépett, és megindult lefelé a titokzatos
sötétségbe. Nem volt gyáva, de minden bátorságára szüksége volt, hogy
leereszkedjen a reszketeg létrán. Még mindig az járt a fejében, hogy nem
látott nőket. Mi lett a sorsa a foglyoknak, akiket a harcosok idehoztak? Ők
is ezen a létrán mentek le? Lemásztak a sötétségbe és soha nem tértek
vissza?

25.
Vereség

Muviro és harcosai az erdő szélére értek. Előttük keskeny síkság

húzódott egy hegy lábáig.
Az egyik harcos előremutatott. – Egy falu a szirtfal mellett. Látom a
kerítést.
Muviro kezével beárnyékolta szemét. Bólintott.
– Ez biztosan a kavuruk faluja. Végre megtaláltuk. Lehet, hogy Buirát
már nem vihetjük haza, de legalább megbüntetjük a kavurukat.
Megtanítjuk nekik, hogy hagyják békén a vazirik lányait.
A harcosok vad morgással helyeseltek. Hiszen vazirik voltak, akik
hosszú évszázadok óta nagyszerű harcosok. Ki merészelné csorbítani a
jogaikat? Ki rabolhatná el büntetlenül az asszonyaikat? Senki.
Más törzseknek is voltak veszteségei. Vadul verték a tamtamokat és kiabáltak.
Eltáncolták harci táncaikat. Aztán amikor már kevés esélyük volt, hogy utolérik az
ellenséget, belefogtak az üldözésbe, de mindig időben visszafordultak Nem úgy a vazirik.
Amit elhatároztak, azt végigcsinálták, akár győzelem, akár vereség várt rájuk.
– Gyerünk! – mondta Muviro, és harcosai élén kilépett a sík szélére.
Aztán hirtelen megállt. – Mi ez? – kérdezte.
A vazirik hallgatóztak. Egyre erősödő zúgás vonta magára a
figyelmüket. A harcosok csendben álltak és az eget kémlelték.
– Ott van – mutatott egyikük a magasba. – Repülő kenu. Egyszer már
láttam egyet otthon, ahogy elrepült a falu fölött. Annak is ilyen hangja volt.
A gép három-négyszáz méter magasan repült. Elszállt a vazirik feje
fölött, aztán visszafordult. Ki-kihagyó motorral széles spirálban
ereszkedett lefelé. Amikor ötven méteren belülre került, a pilóta rákapcsolt,
de folytatta a körözést. Már két órája keresett leszállóhelyet, egyre
reménytelenebbül.
Miután eltévedt és fogytán volt az üzemanyaga, magában hálát adott,
amikor a kis sík fölé értek. Tudta ugyan, hogy üzemanyagot itt nem talál,
de legalább nem kell kényszerleszállást végrehajtania az őserdőben.
Amikor földközelbe került, meglátta a vazirikat, akik fehér
tolldíszeikben kiléptek a fák közül, és látta a falu felől érkezőket is.
Észrevette, hogy ezek máshogy néznek ki, és leírt még két kört, hogy
megbizonyosodjon.
Társa leírt valamit, és elécsúsztatta a papírlapot. “Szerinted mik ezek?
Nekem fehérnek tűnnek.”
“Fehérek is”, írta a pilóta.
A sziklák és a vízmosások miatt nem sok biztonságos leszállóhely
kínálkozott. Az egyik legjobb, helyesebben szólva, az egyik legkevésbé
rossz a falu előtt volt. A másik pedig, ami kicsit talán kedvezőbbnek
látszott, az erdő mellett. Itt álltak Muviro és harcosai – egy csapat
vadember. Ijesztő külsejük és saját előítéletei miatt a pilóta úgy döntött,
hogy a falu és fehér lakói közelében száll le. Végzetes hiba volt.
A gép még egyszer fölemelkedett vagy háromszáz méterre, majd a
pilóta kikapcsolta a motort és vitorlázni kezdett.
Muviro embereivel megindult a falu felé. Egy mély vízmosáson is át
kellett menniük, így nem látták, amikor a gép földet ért, csak azt, ahogy két
ember kimászott a pilótafülkéből, a falu felől pedig ijesztő, fehér harcosok
rohantak feléjük. Muviro azonnal tudta, hogy rossz szándékkal közelednek.
Fehérek voltak! A vaziri főnök nem kételkedett többé. Most már biztos
volt benne, hogy ezek a kavuruk. Kiabálva és lándzsájukat rázva futottak a
repülősök felé. A vazirikat még nem vették észre, vagy ha igen, nem
törődtek velük.
Muviro halk hangon utasításokat adott embereinek. Szétszéledtek,
csatárláncba álltak és szótlanul meggyorsították lépteiket. Nem ordítottak
és nem ugráltak, mint sok bennszülött harcos, és talán éppen ezért mindig
nagy félelmet váltottak ki ellenségeikből. Csak tizen voltak, mégis úgy
támadtak a tízszeres túlerőben lévő kavurukra, mintha fordított lett volna a
helyzet.
A repülősök, látva a vadak rossz szándékát, hátrálni kezdtek a géphez.
Egyikük a támadók feje fölé tüzelt, de mivel semmilyen hatást nem váltott
ki, újra lőtt. Ezúttal egy kavuru kidőlt, de a harcosok továbbnyomultak.
Most már mindkét férfi tüzet nyitott, de a kavuruk nem álltak meg.
Látszott, hogy hamarosan elhajítják lándzsáikat. A repülősök
hátrapillantottak, hátha találnak valami fedezéket, és még jobban
elcsüggedtek. Fekete harcosok közeledtek mögülük.
Nem tudták, hogy utóbbiak barátok és szövetségesek, ezért egyikük
Muviróra lőtt. A golyó célt tévesztett, és a vaziri főnök egy szikla mögé
húzódott, s az embereit is fedezékbe küldte, mert ő, ellentétben a
kavurukkal, tudta, milyen hatékonyak a lőfegyverek.
Aztán angolul odakiáltott a két férfinak, hogy jóbarátok, de már hiába. A
késedelem elég volt ahhoz, hogy a kavuruk elérjék a repülősöket, mielőtt a
vazirik csatlakozhattak volna hozzájuk. Bár lehet, hogy annak sem lett
volna nagy jelentősége, akkora túlerőben voltak a kavuruk.
Vad kiáltásokkal vetették magukat ellenségeikre, bár páran még
áldozatul estek a lövéseknek. Már nagyon közel jártak, de a vazirik is, akik
rohanni kezdtek.
Kirepültek a kavuru lándzsák. Az egyik idegen, szívében a gyilkos
fegyverrel, összeesett. Ekkor a vazirik lándzsái szelték át a levegőt, egy
pillanatra megállítva a kavurukat, akik láthatóan jobban féltek a
lándzsáktól, mint a lőfegyverektől.
Nem vonultak vissza, csak egy pillanatra megálltak, azután újra
lándzsák repültek. Ezúttal elbukott a másik idegen és három vaziri. A
következő pillanatban megkezdődött a közelharc.
A vazirik már csak heten maradtak, és ugyan elszántan küzdöttek, nem
lehetett esélyük a túlerővel szemben.
Amikor a halott repülősök közelében harcoltak, Muviro és egyik
harcosa, Balando megszerezték a pisztolyokat és a töltényeket. Közelről a
lőfegyverek komolyabb hatással voltak a kavurukra, akik egy időre
visszakoztak, így Muviro és harcosai megpróbálhattak fedezéket keresni.
Már csak négyen maradtak; Muviro, Balando és két másik.
A vaziri főnök egy spirálisan emelkedő gránitömbhöz akart eljutni, és
végül sikerült is neki, de ekkor már csak Balando harcolt vele. Amíg
Balando fölmászott, Muviro fedezte, majd a szikla tetejére érve Balando
nyitott tüzet, hogy Muviro csatlakozhasson hozzá.
A kavuruk újabb és újabb lándzsákat hajítottak, de az ellenség túl
magasan volt, és még a legerősebbek is hiába próbálkoztak, mert
fegyvereik elvesztették sebességüket és lendületüket, mire célt értek volna.
A vazirik golyói és nyilai azonban olyan hatásosnak bizonyultak, hogy a
kavuruk lassan visszavonultak falujuk felé. Ahogy közeledett a gyorsan
beálló egyenlítői éjszaka, a kavuruk végképp abbahagyták a próbálkozást
és hazamentek.
Amikor a repülőhöz értek, Muviro látta, hogy messzire elkerülik, és arra
gondolt, nyilván természetfeletti dolognak tartják, és félnek tőle. Aztán
leszállt a sötétség, és Muviro már nem látott semmit.
Szomorú szívvel másztak le a szikláról, melyen menedéket találtak. A
fák közé mentek, hogy keressenek egy helyet, ahol alhatnak, és az őserdő
áthatolhatatlan feketesége semmivel sem tűnt sötétebbnek jövőjüknél. De
nem tervezgettek. Túlságosan kimerültek, elkeseredettek és csalódottak
voltak ahhoz, hogy józanul gondolkozzanak.
– Bárcsak megjönne a nagy bwana – sóhajtott csöndesen Balando.
– Hát igen – mondta Muviro. – Ha itt lett volna, ez nem történik meg.

26.
Tarzan becserkészi Brownt

A reggeli pára lustán lebegett a mozdulatlan levegőben, a holt éjszaka

lelke még vonakodott elhagyni a földet. Különös csend terült az őserdőre,
olyan némaság, mely átható volt, mint a leopárd ordítása. Ez ébresztette fel
Brownt. Óvatosan nyújtózkodott a villás ágon, ahol az éjszakát töltötte.
Merev volt, zsibbadt és minden tagja fájt. Fölnézett a kicsivel följebb
fekvő Tibbsre és elvigyorodott. Az angol két párhuzamos ágba
csimpaszkodott és láthatóan nem pihente ki magát.
 Úgy néz ki, mint akit éppen grilleznek, gondolta. – Szegény jó Tibbsy –
tette hozzá félhangosan.
Tibbs kinyitotta a szemét és körülnézett. Egy pillanatig zavart és
meglepett volt az arca, azután észrevette Brownt, és teljesen magához tért.
– Szavamra! – mondta és megrázta a fejét. – Éppen őfelsége fürdőjét
készítettem elő.
– Még álmában is szolgál, Tibbsy?
– Hát, tudja, uram, egész életemben ezt csináltam. És nem is vágyom
jobbra… béke és rend. Minden tiszta és helyénvaló. Minden. És nem volt
nehéz munka, uram. És mindig jól bántak velem, mármint az úriemberek.
Szerencsémre legtöbbször úriembereknél szolgáltam.
– Mint ez a Sborov? – érdeklődött Brown.
– Ő nem volt úriember.
– De herceg volt, nem? Az azt jelenti, hogy úriember, nem?
Tibbs megvakarta a fejét.
– Azt kellene jelentenie, de nem mindig áll így a dolog. Néha, amikor
ilyen rangos gazemberekkel találkozom, hajlamos vagyok feltételezni,
hogy az édesanyja félrelépett.
Brown elnevette magát. – Azt hiszem, volt egy néhány félrelépés
magasabb körökben – jegyezte meg, majd azt mondta: – Mi lenne, ha
tovább vergődnénk, Tibbs? Hosszú utat kell még megtennünk, ráadásul
üres gyomorral.
A két férfi fáradtan vágott neki az őserdőnek. A természet minden ereje
és a valószínűség törvénye mintha kezdettől ellenük lett volna. Szomorúak
voltak, csüggedtek és nem láttak reményt, mégis bátran próbálták tartani
egymásban a lelket. Ez gyakran nehezen ment, és egyszer-egyszer hangot
adtak a mindkettejüket mardosó morbid kételyeknek és félelmeknek.
– Hisz a fekete mágiában, Tibbsy? – kérdezte Brown.
– Hát láttam különös dolgokat az életben, uram – felelt az angol.
– Ugye tudja, miért utazott ide az öreglány?
– Igen, azt hiszem, valami fiatalító szert akart megtalálni.
– Igen. Sok mindent hallottam erről, amit nem mondtam el neki, mert ha
megtettem volna, nem jött volna ide. Márpedig nekem szükségem volt rá,
mert meg akartam szerezni a receptet. A fenébe is, Tibbsy! Otthon legalább
egymilliót érne. De nagyon vigyáznak rá. Néhányan már próbálkoztak a
megszerzésével, s egyikük sem került elő.
– Nos, szerintem most ne próbálkozzunk. Elég bajunk van az életelixír
nélkül is. Törődjünk csak a magunk dolgával és jussunk ki innen.
– Nem tudom. Soha nem. hittem a fekete mágiában, de a kezdet kezdete
óta furcsa dolgok történtek ezzel az expedícióval. Mintha valaki vagy
valami megátkozott volna minket. Kezdődött a pocsék időjárással, aztán
jött a kényszerleszállás, az öregasszony halála, Annette eltűnése, végül
meg Lady Greystoke. Rádöbbent már, Tibbsy, hogy csak ketten maradtunk
a hatból, akik elindultunk Croydenből? Mintha valami követett volna
minket, egyesével ragadva el az embereket. Szinte belehülyülök, ha
eszembe jut. Rohadnál vicces ez az egész, Tibbsy!
– Én semmi nevetségeset nem találok benne, uram – tiltakozott Tibbs –,
de mindig tudtam, hogy maguknak ott Amerikában furcsa humoruk van.
– Az a baj, hogy maguk angolok nem beszélnek angolul – magyarázta
Brown. – De hagyjuk. Az a kérdés, melyikünk lesz a következő.
– Ne! – könyörgött Tibbs. – Éppen ez az, amire gondolni sem merek.
Brown hátranézett a keskeny ösvényen lépdelő társára, és
elmosolyodott. – Mintha Lady Greystoke is hátul ment volna, amikor
eltűnt – emlékeztette Tibbst.
Tarzannak komoly gondot okozott Sborov, miközben keletre tartott. A
férfi fáradtsága miatt csigalassúsággal haladt, és még így is gyakran meg
kellett állnia pihenni.
A majomember minél előbb szerette volna utolérni Brownt és Tibbst,
hiszen úgy tudta, Jane velük van. Meg akarta ölni Brownt. Ha eszébe jutott
a fickó, lüktetni kezdett a homlokán lévő sebhely, amit évekkel ezelőtt
szerzett, Bolganival, a gorillával vívott első élethalálharcában. Még
ifjúként ott tanulta meg használni apja vadászkését, és akkor indult el azon
az úton, melynek végén ő lett az őserdő ura.
Általában egy idegen tarmangani élete semmit nem nyomott volna a
latban, ha Jane felkutatása a tét, de Alexis azt a benyomást keltette, hogy ő
Jane barátja és védelmezője, ezért Tarzan nem hagyhatta sorsára, ami egy
ilyen tehetetlen alak esetében nem lehetett kétséges.
Tehát az őserdő ura úgy döntött, a férfival marad, amíg el nem juttatja
egy barátságos törzshöz vagy a vazirikhoz, akik kivezetik a civilizációba.
A vadállatokéhoz hasonló tulajdonságaihoz tartozott az is, hogy első
látásra, ösztönösen alkotott ítéletet az emberekről, és nagyon ritkán
tévedett.
Ezúttal is így történt, amikor találkozott Sborovval, ezért kétszeresen is
nehezére esett itt vesztegetni az idejét ezzel a fickóval. Nem bízott benne
és ellenszenvesnek találta, de Jane miatt nem akarta magára hagyni. Nkima
is hasonlóan vélekedhetett útitársukról, mert ritkán ment a közelébe,
olyankor is csak vicsorgott.
Végül Tarzant annyira bosszantotta az elvesztegetett idő, hogy vállára
kapta a meglepett Sborovot, és egy majom ügyességével fölmászott az
ágak közé.
Alexis tiltakozó és ijedt kiáltást hallatott, de nem menekülhetett
sorsszerű helyzetéből. Tudta, hogy ha kiszabadulna az acélizmok
szorításából, összezúzná magát a földön. Tehát becsukta a szemét és
reménykedett.
Érezte, hogy gyorsan haladnak a fákon, hiszen meg-megkarcolták az
ágak és súrolták a levelek. Megpróbált tiltakozni, de az óriás körülbelül
úgy reagált, mint egy szfinx. Nagy nehezen összeszedte magát annyira,
hogy ki merte nyitni a szemét, de ekkor rémült csak meg igazán, mert
Tarzan épp a levegőben repült, hogy egy indán átlendüljön a következő
fára. Tizenöt méterre voltak a talajtól. Sborov fölordított, aztán szavakba
öntötte tiltakozását.
– Tegyen le – kiabált. – Hadd gyalogoljak, így megöl mindkettőnket. –
Idegesen kiszabadította magát.
– Maga öl meg mindkettőnket, ha nem marad nyugton – figyelmeztette
a majomember.
– Akkor tegyen le.
– Túl lassú – felelt Tarzan. – Ha utol akarom érni a Brown nevű férfit,
gyorsabban kell mennem, mint Kota, a teknős. Ha leteszem, magára kell
hagynom az őserdőben. Az jobb lenne?
Sborov hallgatott. Mérlegelt, melyiket válassza a két rossz közül. Csak
arra tudott gondolni, hogy Párizsban szeretne lenni, de jelenleg ez nem
sokat segített.
Tarzan hirtelen megállt egy vastag ágon és feszülten figyelt. Sborov
észrevette, hogy szimatol, és a vadászkutyák jutottak eszébe.
– Milyen az a két férfi? – kérdezte Tarzan. – írja le őket, hogy
megismerjem Brownt.
– Tibbs alacsony, kopaszodó és vékony arcú férfi – mondta Sborov. –
Angol, és enyhe londoni akcentussal beszél. Brown amerikai és magas. Azt
hiszem, az ilyenekre mondják, hogy jóképű – tette hozzá irigykedő
hangon.
Tarzan leereszkedett az ösvényre, ami fölött haladtak, és a földre tette
Sborovot.
– Kövesse ezt az ösvényt – mondta. – Én előremegyek.
– Itt akar hagyni egyedül? – sopánkodott Alexis.
– Visszajövök magáért – felelt Tarzan. – Azt a rövid időt, amíg
itthagyom, ki fogja bírni.
– És ha egy oroszlán… – kezdte Sborov.
 – Nincsenek oroszlánok a közelben – szakította félbe Tarzan. – Semmi
sincs itt, ami árthatna magának.
– Honnan tudja?
– Tudom. Tegye, amit mondtam, és kövesse az ösvényt.
– De… – tiltakozott volna Sborov, aztán elkeseredetten sóhajtott, mert
észrevette, hogy egyedül van. Tarzan már eltűnt a fák között.
A majomember sebesen követte a szagot, mely fölkeltette figyelmét.
Érzékeny szaglásával megállapította, hogy két fehérember jár előtte. Hiába
szaglászott, nem érzett nőszagot, mert nem volt – ha a két férfi Brown és
Tibbs, akkor Jane már nincs velük.
Mi történhetett vele? Megfeszült az állkapcsa. Ezt még kiszedi
Brownból, mielőtt megölné.
Az emberek élete semmivel sem ért többet Tarzan szemében, mint az
állatoké. Soha nem ölt fölöslegesen, de kevesebb lelkifurdalással ölt meg
egy rossz embert, mint egy ellenséges oroszlánt.
Ha azonban bármilyen élőlény veszélyt jelentett Jane számára, azzal
örömmel végzett, és Sborov azt állította, hogy Brown rosszat akart Jane-
nek, sőt talán már ártott is neki.
A férfi megjegyzése, hogy Jane és Brown együtt mentek el, nem tette
féltékennyé az őserdő urát, annyira biztos volt társa hűségében. Soha nem
vonta kétségbe tetteit és jószándékát.
Vajon milyen gondolatok jártak a fejében, miközben követte a gyanútlan
férfit? Arcán semmi sem tükröződött, de nyilván a szörnyű bosszúra
gondolt.
Ahogy csökkent a távolság közte és a két férfi között, egyre erősebben
érezte a szagot.
Lelassított, és ha lehet, még kevesebb zajt csapott. Hangtalanul mozgott,
mint az árnyéka, és végre megpillantotta az ösvényen a két fáradtan
vánszorgó embert.
Ők voltak, nem tévedhetett – a kis angol és a nagy amerikai. Tibbsszel
nemigen törődött, de a pilótáról egy percre sem vette le a szemét. Úgy
cserkészte be, ahogy az oroszlán a zsákmányt.
Egészen közel volt hozzájuk. Bármelyik pillanatban könnyedén
rávethette magát áldozatára.
Tibbs letörölte a verejtéket homlokáról és szeméről. – Fúúú! – sóhajtott.
– Az egész olyan rohadtul fölöslegesnek tűnik. Mintha tűt keresnénk a
szalmakazalban. Úgysem találjuk meg soha. Álljunk meg pihenni, teljesen
kikészültem.
– Tudom, mit érez, de nem szabad föladnunk. Lehet, hogy rábukkanunk.
Minél többet töprengek rajta, annál kevésbé hiszem, hogy Sborov rabolta
el Lady Greystoke-ot.
– Mire föl gondolta meg magát? – kérdezte Tibbs. – Én azt hittem,
biztos benne.
– Először is, a Miss nem volt fegyvertelen, és elég bátor ahhoz, hogy
megvédje magát. Viszont Sborov egyáltalán nem bátor.
– Hát ahhoz azért volt mersze, hogy megölje szegény feleségét – vetette
ellen Tibbs.
– Éjszaka végzett vele, mialatt aludt. Ahhoz nem kell bátorság.
– És Annette?
Brown a fejét rázta. – Nem tudom. Képtelen vagyok rájönni. Persze jó
oka volt rá, hogy megölje, hiszen Annette-nél volt a bizonyíték. Túl sokat
tudott és fegyvertelen volt.
– De azok a semmibe vezető lábnyomok elgondolkoztatok. Mintha
fölszívódott volna. Ha Sborov nyomai is ott lettek volna és folytatódnak,
azt gondolnám, hogy a vállára vette és bevitte a lányt a fák közé, hogy ott
végezzen vele. De nem volt ott más nyom.
Már megálltak, hogy Tibbs kipihenje magát. A majomember föléjük
lopakodott és hallgatózott. Egyetlen szó sem kerülte el a figyelmét, de az
arcán semmi sem tükröződött.
– De ha a herceg a vállára vette volna Annette-et, a lány biztos sikoltott
volna – vitatkozott Tibbs –, és arra föl kellett volna ébrednünk.
– Lehet, hogy nem mert sikoltani. Nagyon félt a fickótól.
– Lady Greystoke nem félt tőle. Ő miért nem kiáltott segítségért?
– Lady Greystoke semmitől sem fél. Belevaló nő, Tibbs.
– Határozottan egyetértek – felelt az angol. – Lady Greystoke
különleges egyéniség. Remélem, megtaláljuk.
– És Annette-et is. Valahogy képtelen vagyok elhinni, hogy meghalt. – A
pilóta hangjából kihallható sóvárgás nem kerülte el Tarzan figyelmét.
– Meglehetősen mély érzéseket táplált Annette iránt, ugye? – kérdezte
együttérzőn Tibbs.
– Hajaj – ismerte el Brown. – És az a tetű Sborov azt mondta neki, hogy
ráhajtottam Lady Greystoke-ra. A pokolba! El tudja képzelni, hogy
belémessen egy angol nemes felesége?
– Ha megbocsát, uram, nem – felelt őszintén Tibbs.
– Én sem. Nagyon kedves nő, akibe belezúgtam. Bármit odaadnék, ha
tudnám, mi történt vele.
A majomember halkan leugrott mögéjük az ösvényre.
– Azt hiszem, én megmondhatom – mondta. A váratlan hangra a két
férfi meglepett arccal fordult hátra.
– Ki a fene maga, és hogy kerül ide? – kérdezte Brown.
Tibbs tátott szájjal és tágra nyílt szemmel nézte a majomembert.
– És mi az, amiről azt hiszi, megmondhatja? – fejezte be a
kérdezősködést az amerikai.
– Azt hiszem, tudom, hogy tűnt el a két nő.
– Mondja, tulajdonképpen micsoda maga? – faggatta Brown. – Ez az
ország teljesen megőrjít. Néhányan eltűnnek, maga pedig megjelenik a
semmiből, mint egy kísértet. Barát vagy micsoda?
– Barát – felelt Tarzan.
– És miért mászkál ruha nélkül? Ruhája nincs vagy esze?
– Tarzan vagyok, a majomember.
– Igen? Nos, örülök, hogy megismertem, Tarzan. A nevem Napóleon.
De nyögje ki, mit tud Annette-ről és a másik nőről. Ki kapta el őket?
Sborov? Persze maga azt sem tudja, ki az a Sborov.
– De tudom – felelt Tarzan. – És tudok a balesetükről is meg Sborov
hercegnő meggyilkolásáról. Azt hiszem, hogy én tudom, mi történt Lady
Greystoke-kal és Annette-tel.
Brown meghökkent.
– Nem tudom, hogy csinálta, de sokat tud. Most mondja el, mi történt a
két nővel.
– A kavuruk rabolták el őket. A kavuruk földjén járnak.
– Kik azok a kavuruk?
– Egy fehér vademberekből álló törzs. Szokásuk, hogy nőket rabolnak,
feltehetőleg vallási célokra.
– Merre élnek?
– Nem tudom. Éppen a falujukat kerestem, amikor értesültem a maguk
balesetéről. Remélem, hamarosan megtalálom. A kavuruk nagyon
elhagyatott vidéken élnek, mert titkokat őriznek, és nem akarják, hogy
bárki a közelükbe férkőzzön.
– Milyen titkokat? – érdeklődött Brown.
– Állítólag találtak valami életelixírt, ami megfiatalítja az öregeket.
Brown füttyentett. – Szóval erről van szó?! Akkor őket kerestük.
– A kavurukat keresték? – kérdezte hitetlenkedve a dzsungel ura.
– Az öreg lady ennek az elixírnek a receptjét akarta megszerezni –
magyarázta Brown –, és azóta én is, hogy már meghalt. Tudja, valakinek
folytatnia kell – tette hozzá sután. – De mondja, hogy értesült a
kényszerleszállásról? Ki mondta el? Mi senkit sem láttunk és senkivel sem
beszéltünk. – Hirtelen elhallgatott. Arca eltorzult a dühtől. – Sborov! –
kiáltott fel.
A herceg, aki egy kanyarulat, után bukkant fel, megállt, ahogy meglátta
Brownt. Az amerikai halkan szitkozódva, fenyegetőn indult felé.
Sborov futni kezdett.
– Állítsa meg! – szűkölt, Tarzanhoz intézve szavait.
– Megígérte, hogy megvéd. A majomember Brown után ugrott, és
elkapta a karját.
– Állj! – szólt rá. – Megígértem neki. Brown megpróbálta lerázni.
– Engedjen el, maga hülye – morogta. – Törődjön a saját dolgával. –
Ezután szabad kezével állon vágta Tarzant. Utóbbi elhajolt, és az ütés
éppen csak súrolta az arcát. Ajkán komor mosollyal a feje fölé emelte a
pilótát és megrázta, majd az ösvény melletti buja aljnövényzetbe hajította.
– Megfeledkezett Waterlooról, Napóleon – jegyezte meg.
Nkima egy ágon ugrált, kiabált, és amikor Brown nagy nehezen
kiszabadította magát a tüskés bozótból, a kis majom fogott egy érett, erős
illatú gyümölcsöt és a férfi felé dobta.
Tibbs döbbenten nézte a fejleményeket. Úgy érezte, Brown veszélyes
ellenfélre talált ebben a vad, fehér óriásban, és amikor a majomember a
küszködő amerikai felé indult, azt hitte, mindkettőjük számára eljött a vég.
Tarzan keblében azonban nem volt harag irántuk. Megfogta Brownt,
kiemelte a bokrok közül és az ösvényre állította.
– Többé ne felejtse el, hogy Tarzan vagyok, a majomember, és ha
megparancsolok valamit, azt tartsa be – mondta csendesen.
Brown egy ideig a tekintetét kémlelte, csak a/után válaszolt.
– Tudom, mikor akarnak átverni. De azt nem értem, miért nem hagyja,
hogy megöljem ezt a tetűt… alaposan rászolgált.
– A veszekedésük lényegtelen, viszont az a lényeges, hogy megtaláljuk
Lady Greystoke-ot.
– És Annette-et – tette hozzá Brown.
– Úgy van – helyeselt Tarzan. – És maguknak is vissza kell jutniuk a
civilizációba, ahová tartoznak. Az őserdő nem az otthonuk. A világ tele van
bolondokkal, akik idegen helyekre mennek, és ezzel bajt okoznak
másoknak.
– Ha szabad megjegyeznem, uram, teljes mértékben egyetértek önnel –
kockáztatott meg egy közbeszólást Tibbs. – Átkozottul örülnék, ha
kikerülnék ebből a nagyon is őserdőből.
– Akkor egyikük se próbáljon végezni a másikkal – tanácsolta Tarzan. –
Minél többen vannak, annál több az esélyük a kijutásra, és három ember
semmiképp nem túl sok. Sokszor szükség lesz rá, hogy őrt állítsanak, tehát
ha többen vannak, minden könnyebb.
– De nem nekem, ha ez a hercegszerűség velünk jön!
– mondta nyomatékosan Brown. – Amikor utoljára őrködött, megpróbált
agyonütni a fejszével, és ha nincs a jó öreg Tibbsy, sikerül is neki. Ha maga
azt mondja, ne öljem meg, rendben, nem ölöm meg – hacsak ő maga nem
kényszerít rá. De nem megyek együtt vele, az biztos!
– Idehívjuk és beszélünk vele – mondta Tarzan. – Azt hiszem,
megígérhetem, hogy jól fog viselkedni. Elég nagy csávában volt, amikor
rátaláltam… egy oroszlán közeledett hozzá, és szerintem mindent megígér
majd, hogy ne hagyjuk többé egyedül.
– Hát akkor hívja vissza és hallgassuk meg – egyezett bele vonakodva
Brown.
Tarzan néhányszor Sborov után kiáltott, de nem kapott választ.
– Nem juthatott messzire – szólalt meg Tibbs. – Biztosan hallotta magát,
uram.
Tarzan vállat vont. – Ha majd jobban fél az őserdőtől, mint Browntól,
akkor visszajön.
– Itt fogjuk várni? – kérdezte az amerikai.
– Nem – felelt Tarzan. – Én előremegyek, és megkeresem a kavuru
falut. Az embereim valahol keletre vannak. Odaviszem magukat. Sborov
biztosan utánunk jön, és amikor megállunk éjszakára, megjelenik.
Gyerünk.

27.
Őrültek és leopárdok

Ahogy Jane leért a földre a tóvaszerű építmény belsejében, halk neszt hallott, mintha
valaki vagy valami mozogna a közelében.
Mozdulatlanná dermedve hallgatózott. Lélegzést vélt hallani. A
tetőnyíláson beszűrődő fény ráesett, és megvilágította, tehát bármi vagy
bárki volt is a helyiségben, az biztosan látta őt. Azután megszólalt egy
hang. Ismerős akcentussal beszélt angolul.
– Ó, madame! Maga az? Önt is elfogták?
– Annette! Maga itt? Akkor nem a herceg rabolta el?!
– Nem, asszonyom. Valami szörnyű fehérember volt, aki fekete
mágiával a hatalmában tartott. Képtelen voltam segítségért kiáltani. Nem
tudtam ellenállni. Egyszerűen odamentem, ő fölhúzott a fára és elhozott
ide.
– Engem ugyanígy kaptak el, Annette. Soha nem gondoltam volna, hogy
valakinek ilyen hipnotikus ereje lehet. Bántották, Annette?
– Nem, csak nagyon félek, mert nem tudom, mit akarnak csinálni
velem.
Jane szeme hozzászokott a félhomályhoz. Már ki tudta venni a helyiség
részleteit. A kör alakú szoba döngölt alját száraz fű és levelek borították.
Az egyik oldalon kis kupac magasodott, amit nyilván Annette hordott oda
magának. Ebből állt a teljes “berendezés”.
– Maga szerint mit akarnak velünk? – kérdezte Jane. – Nem mondtak
semmit?
– Nem, madame, semmit. És magának?
– Egy Ogdli nevű férfi fogott el. Csak ennyit árult el, meg azt, hogy
Kavandavandához visz, aki feltehetőleg a főnök. Amikor tovább
kérdezősködtem, megfenyegetett, hogy kivágja a nyelvem, mert
Kavandavandának arra úgysincs szüksége. Nagyon kellemetlen népség.
– Ó, madame, nem ez a megfelelő kifejezés… inkább borzasztóak.
Bárcsak itt lenne Monsieur Brown! Látta, madame? Jól van?
– Fizikailag jól, Annette, de a szíve majd megszakadt. Aggódott
magáért.
– Azt hiszem, nagyon szeret engem, madame.
– Biztos vagyok benne, Annette.
– És én is szeretem. Pont most történtek ezek a szörnyűségek, amikor
olyan boldogok lehettünk volna. Most már mindennek vége. Úgy érzem,
soha nem látom viszont. Ezt hívják előérzetnek. Itt fogok meghalni ebben a
ronda faluban, méghozzá hamarosan.
– Butaság, Annette! Nem szabad ilyeneket mondania, még csak ne is
gondoljon erre. A szökésre kell gondolnunk, semmi másra.
– Szökésre? Mennyi az esélyünk, madame?
– Nem láttam őrt a bejáratnál, amikor idehoztak – magyarázta Jane –, és
ha éjszakára sem állítanak ide embert, akkor följuthatunk a tetőre. Aztán
majd meglátjuk, milyen akadályokat kell leküzdenünk. Mindenesetre
érdemes megpróbálni.
– Azt csinálom, amit mond, madame.
– Akkor ma este, Annette.
– Csss, madame! Valaki jön.
Léptek hallatszottak a tetőről, majd egy férfi jelent meg a nyílásban.
– Gyerünk! Mindketten gyertek fel – mondta.
– Szegény kis tervünk – sóhajtott Jane lemondóan.
– Nem mindegy? Úgysem sikerült volna – mondta Annette.
– Később kitalálunk valamit – biztatta Jane, ahogy elkezdett fölmenni a
létrán.
– Az sem sikerül – jósolta borúsan Annette. – Itt halunk meg mind a
ketten, talán már ma este.
Ahogy kiléptek a tetőre, Jane a férfiban elrablójára ismert.
– Mi van, Ogdli? – kérdezte. – Szabadon engedsz?
– Csönd – horkant fel a kavuru. – Túl sokat beszélsz. Kavandavanda
küldött értetek. Ne sokat beszélj Kavandavandának.
Megragadta Jane sima, napbarnította karját, hogy siettesse. Hirtelen
megállt, szembefordította magával a lányt. Új tűz égett a szemében.
– Még soha nem láttalak – mondta halkan. – Még soha nem láttalak –
ismételte suttogva.
Jane fogait kimutatva mosolygott rá. – Jól nézd meg a fogaimat –
mondta. – Hamarosan a nyakadba akaszthatod őket, és akkor már négy sor
láncod lesz.
– Nem kellenek a fogaid – mondta rekedten Ogdli. – Megbabonáztál.
Elvarázsolt egy nő, engem, aki előre megátkoztam őket.
Jane fejében cikáztak a gondolatok. Nagyon hirtelen jött ez a változás,
és a férfi nyilvánvaló vonzódása először megijesztette, de aztán meglátta
benne a lehetőséget, hogy Annette és a maga hasznára fordítsa a dolgot. –
Ogdli – suttogta lágy hangon –, te segíthetsz rajtam, és soha senki sem
tudja meg. Ma estig rejts el minket. Kavandavandának mondd azt, hogy
nem találtál, mert biztosan elszöktünk. Sötétedés után gyere vissza és
vezess ki a faluból. Holnap gyere utánunk, és talán megtalálsz, Ogdli… ott
foglak várni az erdőben. – Szavaiban és hangjában kihívás csengett.
A férfi megrázta a fejét, mintha egy nemkívánatos gondolattól akarna
szabadulni, és kezével egy láthatatlan fátylat húzott el a szeme elől.
– Nem! – mondta szinte kiabálva, majd megfogta Jane-t és rángatni
kezdte. – Elviszlek Kavandavandához. Azután már nem tudsz
megbabonázni.
– Miért félsz tőlem, Ogdli? Hiszen csak egy nő vagyok.
– Éppen azért. Itt nem láthattál nőket, mert nincsenek is, csak azok,
akiket Kavandavandának viszünk, de ők is csak rövid ideig. Pap vagyok.
Mi mindannyian papok vagyunk. A nők beszennyeznének minket, ezért
nem lehetnek asszonyaink. Ha eJgyengülnénk és engednénk a
csábításuknak, halálunk után sok szenvedés várna ránk. És ha
Kavandavanda rájönne, gyors és szörnyű halált halnánk.
– Mit mond, madame? – kérdezte Annette. – Miről beszélnek?
– Ostobaságokról – felelt Jane –, de Ogdli belémhabarodott, és ezt
próbáltam meg fölhasználni arra, hogy segítsen megszökni. Némi
reménnyel kecsegtetett a dolog.
– Jaj, madame! Ugye nem?!
– Természetesen nem, de a háborúban és a szerelemben mindent szabad,
és ez most mindkettő. Ha egyszer kijutunk a fák közé, Annette, Ogdli soha
nem bukkan ránk.
– És mit mondott?
– Nem jött be a tervem. Elvisz Kavandavandához, amilyen gyorsan csak
tud, hogy megszabaduljon a kísértéstől.
– Akkor minden reményünk szertefoszlott – mondta lehangoltan
Annette.
– Ahogy ismerem a férfiakat, nem egészen – felelt Jane. – Ogdlinak
nem lesz könnyű lemondania rólam. Az elevenébe fog hasítani, amikor úgy
érzi, már nem lehetek az övé, és akkor még minden megtörténhet.
A kavuru a főutcán a falu vége felé vezette őket. Nehéz kapuhoz értek,
mely a falu fölé magasodó szikla alatti vízmosást zárta el.
Ogdli kinyitotta a kaput, és egy látszólag nyitott völgybe léptek, amiről
kiderült, hogy minden oldalról egy kanyon falai határolják.
Kis patak csordogált a kanyon alján, végig a vízmosáson és a falun, ahol
hidak mentek át fölötte.
A talaj termékenynek tűnt, mivel mindenütt magas fák és zöldségek
nőttek. Kavuru őrök felügyelete alatt férfiak dolgoztak az apró földeken.
Jane eleinte nemigen törődött velük, miközben a kanyon közepén
emelkedő épület felé közeledtek, de aztán fölfigyelt az egyik munkásra, aki
a kafferkukoricát öntözte.
A férfi hirtelen eldobta primitív kapáját, és fejenállt a sárban.
– Fa vagyok – kiabálta bukena dialektusban –, és fordítva ültettek el.
Állítsatok föl, hogy gyökereim a földbe menjenek, locsoljatok meg és
fölnövök a holdig.
Az egyik közelben álló őr odalépett, és lándzsája nyelével rávágott a
sípcsontjára. – Állj föl és dolgozz tovább! – szólt rá.
A munkás fölordított fájdalmában, de fölpattant, megfogta a kapát és
dolgozott tovább, mintha mi sem történt volna.
Kicsit odébb egy másik munkás, ahogy észrevette a két fehér lányt,
futni kezdett feléjük. Mielőtt az őr közbeléphetett volna, Jane közelébe
került.
– Én vagyok a világ ura – suttogta –, de ne mondd el nekik. Ha tudnák,
megölnének, de nem tudják, mert mindenkit megkérek, hogy ne mondja el
nekik.
Ogdli odaugrott, és lándzsájával fejbe vágta a szerencsétlent, még
mielőtt az őr odaért, hogy visszavigye dolgozni.
– Mindet megbabonázták – magyarázta Ogdli. – Démonok költöztek a
fejükbe és megkaparintották az eszüket. De jó, hogy itt vannak, mert
elijesztik az ártó szellemeket. Vigyázunk rájuk és életben tartjuk őket. Ha
természetes halállal halnak meg, a démonok velük mennek, de ha
megölnénk őket, a démonok átjöhetnének a mi fejünkbe. Másképp nem
távozhatnak.
– És ezek mind őrültek? – kérdezte Jane.
– Mindnek démon lakik a fejében, de ettől még dolgozhatnak.
Kavandavanda nagyon bölcs. Mindent és mindenkit tud használni.
Ekkor odaértek az épületet körülvevő kerítéshez. Két harcos őrködött
Kavandavanda erődjének kapujánál, de ahogy meglátták Ogdlit és a
foglyokat, utat nyitottak.
A külső fal és az épületek között a középkori kastélyokéhoz hasonló
kert volt, melyben fák, bambuszcserjék, bokrok és effélék nőttek. A kert
csúnya volt és gondozatlan. A házak részben nyers téglából, részben
bambuszból és nádból épültek. Kellemes összhatást alkottak, és láthatóan
más-más időben és előzetes tervek nélkül építették a különböző részeket.
Az egészet látványos diszharmónia jellemezte.
Ahogy közeledtek a főbejárathoz, egy leopárd bújt elő az egyik
bokorból, rájuk vicsorgott, és továbbment egy bambuszcsoport felé. Aztán
újabb és újabb leopárdok jelentek meg, amelyeket megzavartak
pihenésükben, és elvonultak az útból.
Annette ijedten húzódott Jane-hez. – Nagyon félek! – mondta.
– Elég rondák – jelentette ki Jane. – Nem tűnik valami biztonságos
helynek. Talán ezért nincsenek itt emberek.
– Csak az őrök ott előttünk. Kérdezze meg Ogdlit, veszélyesek-e a
leopárdok.
– Nagyon – felelt a kavuru Jane kérdésére.
– Akkor miért járkálhatnak szabadon?
– Napközben nincs sok bajunk velük, részben azért, mert jól tartjuk
őket, részben azért, mert csak fegyveres ember lép be a kertbe, meg aztán
ezek alapvetően gyáva bestiák, és sötétben szeretnek lecsapni áldozataikra.
De sötétben szolgálják legjobban Kavandavanda céljait. Biztos lehetsz
benne, hogy senki sem szökhet meg éjszaka a templomból.
– És csak ezért tartjátok őket?
– Nem.
Jane várt, hogy a férfi folytassa, de az hallgatott.
– Hát még miért? – faggatta a lány.
 Ogdli egy ideig szótlanul nézte, mielőtt válaszolt. Jane különös fényt
látott a szemében, ami szinte részvétteli volt. A férfi megrázta a fejét. –
Nem mondhatom meg, de hamarosan megtudjátok, mi az igazi oka a
leopárdok ittlétének.
Már majdnem elérték a bejáratot, amikor kísérteties, hátborzongató
kiáltás törte meg Kavandavanda templomának gonosz csendjét. A
borzalmas hang vagy az épületből, vagy mögüle jöhetett.
A leopárdok morogva válaszoltak, előbújtak a bokrokból és a nád közül,
majd eltűntek az épület sarkainál.
– Valami hívta őket – suttogta Annette borzongva.
– Igen – felelt Jane. – Valami tisztátalan, legalábbis bennem ilyen
benyomást keltett.
Ogdli néhány szót váltott az őrökkel, és beléptek. Mindenfelől harcoló
leopárdok elfojtott ordítását és morgását hallották. E vad kórus kísérte
lépteiket, ahogy végigmentek Kavandavanda templomának homályos
szobáin és folyosóin.
Kavandavanda! Ki vagy mi lehet? Milyen titokzatos sorsot szán nekik?
Ilyen kérdések jártak a két lány fejében. Jane érezte, hogy hamarosan
mindenre választ kapnak, és a legrosszabbra számított. Nem látott
menekülési lehetőséget a szörnyű jövő elől.
Egyetlen reménye, ami hasonló helyzetekben mindig erőt adott, most
nem volt itt, hiszen Tarzannak fogalma sem lehetett róla, hogy hol van.
Honnan tudhatná, hol szálltak le ebben a végtelen vadonban? Nyilván
keresi, mert a táviratot biztosan megkapta, de nem fogja megtalálni – vagy
csak későn. Csak magára számíthatott, és ez most nem volt túl biztató. Az
egyetlen szalmaszál, amibe kapaszkodhat, Ogdli vonzalma. Tehát ezt kell
kihasználnia. De hogyan? Lehet, hogy miután átadta őket
Kavandavandának, visszamegy a faluba, és nem látja többé. Akkor az
utolsó reményről is lemondhat a tenger veszély közepette.
– Ogdli – szólalt meg hirtelen –, te itt laksz a templomban vagy a
faluban?
– Ott lakom, ahol Kavandavanda parancsolja. Egyszer a faluban,
máskor itt.
– És most. hol laksz?
– A faluban.
Jane elgondolkozott. Ogdli csak akkor lehet a segítségére, ha a közelben
van. – Mindig itt éltél, Ogdli?
– Nem.
– Hát mióta?
 – Nem emlékszem. Talán száz vagy kétszáz esőzés jött és ment, mióta
itt élek, már nem számolom. Nincs jelentősége, mert örökké itt fogok élni,
hacsak nem ölnek meg. Különben sohasem halok meg.
Jane döbbenten nézett rá. Ez is őrült lenne? Lehet, hogy itt mindenki
őrült? A kedvében akart járni.
– Ha ilyen régóta itt élsz – mondta –, akkor biztos jóban vagy
Kavandavandával. Ha kérnél tőle valamit, nem tagadná meg.
– Talán nem, de óvatosnak kell lenni, ha az ember kér valamit
Kavandavandától.
– Kérd meg, hogy itt maradhass a templomban – mondta Jane.
– Miért? – kérdezte gyanakodva Ogdli.
– Mert te vagy itt az egyetlen barátom, és félnék nélküled.
A férfi dühösen vonta föl a szemöldökét. – Újra meg akarsz babonázni!
– morogta.
– Magadat babonázod meg, Ogdli – sóhajtott a lány –, és engem is. Ne
legyél dühös rám. Egyikünk sem tehet róla. – Gyönyörű szemét
könyörögve emelte a harcosra, és úgy tűnt, mintha a könnyeivel
küszködne.
– Ne nézz így rám – mondta Ogdli rekedten, és Jane megint azt a
kifejezést látta a szemében, amit a faluban, mielőtt ideindultak.
Jane a férfi karjára tette a kezét. – Ugye megkéred?
– kérdezte vagy inkább mondta.
A férfi vadul elfordult és továbbvezette őket, de Jane ajkán elégedett
mosoly bujkált. Megérezte, hogy sikerült. Csak még nem tudta, mire vezet
ez a siker. Félt a lehetséges következményeitől. Aztán magában vállat vont,
és arra gondolt, az eszével a maga javára kell fordítania a dolgot, mielőtt
megfizetné az árát – a legapróbb porcikájáig nő volt.
Ahogy mentek a templom folyosóin és termein, Jane fekete férfiakat
látott, kövér, puha, olajos bőrű fekete férfiakat, akik a háremek eunuchjaira
emlékeztették. A durvaság, mohóság és szakértelem megtestesítőinek
látszottak. Ösztönösen elhúzódott tőlük, ha a közelébe jöttek. Nyilván ezek
Kavandavanda szolgái, gondolta. Akkor milyen lehet ő maga?
Már nem sokáig kellett várnia, hogy megtudja.

28.
Kavandavanda

Egy idióta óbégatott a félelmetes erdő félhomályában. Egy kis majom

hintázott egy fa alsó ágán. Az idióta iszonyatosan sivítva megpróbálta
elkapni az állatot.
Egy közeli fa lombjából vad szempár Figyelt. Hogy mi járt a figyelő
fejében, azt csak ő maga és a Teremtő tudta volna megmondani.
Az idióta egyszer csak vaktában rohanni kezdett az ösvényen.
Megbotlott és elesett. Nyilvánvalóan le volt gyengülve. Föltápászkodott és
tovább botorkált. A másik követte az ágak között, és figyelt, egyfolytában
figyelt.
Az ösvény kis tisztásba torkollt. Egyetlen fa állt rajta, közel a túlsó
végéhez. A fa alatt három hímoroszlán pihent; fiatal, de erejük teljében
lévő példányok.
Ahogy az idióta kilépett a tisztásra, az egyik oroszlán felállt, és inkább
kíváncsian, mint ellenségesen ránézett.
Az idióta észrevette az oroszlánokat, és hangos, iszonyú üvöltéssel,
kezét a feje fölött lengetve futni kezdett feléjük.
Az oroszlánok ideges, temperamentumos állatok. Meglehetősen nehéz
megjósolni, mit csinálnak egy adott helyzetben.
Az első üvöltésre a másik két ragadozó is felkelt, és most mindhárman a
közeledő embert nézlek. Csak egy rövid pillanatig szemlélték a jelenséget,
amihez foghatót még soha nem láttak és valószínűleg nem is fognak. Aztán
az első megfordult és elindult a fák felé, társai pedig követték.
Az idióta a földre rogyott és sírni kezdett. – Elfutnak előlem –
motyogta. – Tudják, hogy gyilkos vagyok, és félnek tőlem. Félnek tőlem!
Félnek tőlem! FÉLNEK TŐLEM! – A végére teljesen elvékonyodott a
hangja.
A másik, aki eddig követte, leugrott a fáról és odament hozzá. Hátulról
közelítette meg. Ydeni volt az, a kavuru. Közelebb és közelebb lopakodott,
kezében kötéllel.
Ráugrott az idiótára és a földre teperte. Az idióta küzdött és kiabált, de
hiába. A kavuru könnyedén lefogta és hátrakötözte a kezét.
Aztán fölállította foglyát. Az idióta tágra nyílt szemmel nézte, és az
ijedtséget vigyorgás váltotta fel az arcán.
– Van egy barátom – motyogta. – Végre van egy barátom és nem leszek
egyedül. Hogy hívnak, jó barát? Én Sborov herceg vagyok. Érted? Herceg
vagyok.
Ydeni nem értette, de amúgy sem érdekelte volna a dolog. Lányokra
vadászott és talált egy őrültet. Tudta, hogy Kavandavanda örülni fog, mert
míg lányokból soha nem volt elég, őrültből még kevesebb volt, és
Kavandavanda szerette az őrülteket.
 A harcos szemügyre vette foglyát. Gyenge volt, sovány és fegyvertelen.
Miután megbizonyosodott róla, hogy ártalmatlan, kioldozta a csuklóját,
majd kötelet kötött a nyakára és egy titkos ösvényen, mely levágta a falu
felé vezető utat, nekivágott vele az őserdőnek.
Az európai, akinek megroppant az elméje a magánytól és a
megpróbáltatásoktól, folyamatosan gagyogott, ahogy a kavuru mögött
lépdelt. Gyakran összerogyott. Ilyenkor Ydeninek kellett fölállítania, mert
annyira legyengült, hogy egyedül meg sem bírt moccanni.
A kavuru végül keresett valami ennivalót, megvárta, amíg Sborov
jóllakott, és amikor továbbmentek, segített neki, az út jó részén a vállán
cipelve a szerencsétlent, míg oda nem értek a magányos hegy mellett álló
faluhoz.
Eközben Tarzan a hosszabbik úton ugyanoda vezette Brownt és Tibbst,
persze csak vaktában, hiszen egyikük sem tudta, hol járnak, és csak
remélték, hogy az ösvény a kavuruk falujába vezet.
Nkima időnként Tarzan vállán ült, máskor a fákon ugrált. Ő legalább
vidám volt és gondtalan. Tarzan Jane sorsán töprengett, Brown Annette
miatt aggódott, Tibbs pedig általában szomorú volt, ha távol kellett lennie
Londontól. Éhsége, fájós lába, fáradtsága és a dzsungeltól való félelme
egyáltalán nem javítottak borús kedélyállapotán.
Nem voltak túl vidámak, de Tarzan viselkedéséből vagy szavaiból senki
nem olvashatta ki azt a keserűséget és bánatot, mely a szívét mardosta.
Nem tudta, milyen sorsot szántak a kavuruk foglyaiknak, de ahhoz eléggé
ismerte az elhagyatott vidék vad törzseit, hogy ne tápláljon hiú reményeket
arra vonatkozóan, hogy időben érkezik. Csak abban reménykedhetett, hogy
bosszút áll Jane-ért.
Miközben Tarzan gondolatai Jane-en jártak, felidézve közös emlékeiket,
a lányt bevezették a központi terembe Kavandavanda, a kavuruk királya,
varázslója és istene templomában.
A nagyméretű terem alacsony mennyezetét fatörzsből készült oszlopok
tartották, amiket fényesre koptatott az idő. Az oszlopfőket fogatlan
koponyák díszítették, fehérségükkel elütve a sötét környezettől, groteszkül
kinevetve a gyarló emberek bolondozását az örök élet bölcsességének
birtokában.
A terem távoli szegleteinek félhomályát nem oszlatta el a mennyezeti
nyíláson beömlő napfény sem, mely a leopárdbőrökkel borított trónuson
ülő alakra esett.
Ahogy először a trónuson ülő férfira nézett, Jane magában visszafojtotta
a lélegzetét. Az elétáruló kép barbárságában is ámulatra késztette; a férfi
szép volt.
Ha ő Kavandavanda, mennyire különbözik attól az alaktól, akit
elképzelt! Márpedig tudta, hogy ő az, nem lehet más. Lassú, felséges
mozdulataiból látszott, hogy a férfi igazi uralkodó. Igazi király – nem, még
annál is több. Jane képtelen volt megszabadulni a gondolattól, hogy egy
istennel áll szemközt.
Kavandavanda egyedül ült a trónemelvényen, mellette két megláncolt
leopárd. Alatta, az emelvény körül kavuru harcosok álltak, és a közelben
várakozott néhány kövér, fekete rabszolga, akiket Jane már a templom más
termeiben is látott. Az emelvény két oldalán vagy egy tucat fiatal lány
hevert a leopárdbőrökön. A legtöbbjük fekete volt, de néhány világosabb
bőrű és finomabb arcú beduin is akadt köztük.
Az egyik beduin és néhány fekete lány jó alakú volt és helyes arcú, de
egészében nem azt a benyomást keltették az emberben, hogy. a szépségük
miatt választották ki őket.
Ogdli néhány méterre az emelvénytől megállította foglyait, s miközben
letérdelt, nyersen rájuk szólt, hogy kövessék példáját. Annette így is tett,
Jane viszont egyenesen állt és rezzenéstelen arccal nézte a trónuson ülő
férfit.
Fiatalember volt, szépen kidolgozott ágyékkötőjétől és ékeitől eltekintve
teljesen meztelen. Emberi fogakból álló nyakláncai egészen hasáig
borították mellkasát. Fémből, fából és elefántcsontból készült kar– és
bokaperecek tették teljessé öltözékét. A lány figyelmét azonban nem ez
vonta magára, hanem isteni arca és alakja.
Az első pillanatban azt hitte, még soha nem látott ilyen szép emberi
lényt. Sűrű, szőke haj keretezte a férfi ovális arcát, homloka magas volt,
sötét szeme okosan csillogott, az orra tökéletes. De petyhüdt és
könyörtelen alsó ajka tönkretette a hatást.
Mielőtt észrevette ezt a szájat, Jane reménykedni kezdett, hogy ő és
Annette védelmezőre találnak Kavandavandában, és nem vérszomjas
vademberre, mint azt gondolták.
A férfi nem vette le róla a szemét, ő is felmérte, de arckifejezése nem
árulta el, mire jutott magában.
– Térdre! – mondta hirtelen, ellentmondást nem tűrő hangon.
– Miért kellene letérdelnem? – kérdezte Jane. – Miért kellene
letérdelnem előtted?
– Mert én vagyok Kavandavanda.
– Ez nem ok arra, hogy egy angol nő letérdeljen előtted.
Két kövér fekete lépett felé, kérdőn Kavandavandára emelve tekintetét.
 – Nem vagy hajlandó letérdelni?
– Nem.
A rabszolgák közeledtek, de fél szemüket mindig urukon tartották.
Utóbbi intett nekik, hogy lépjenek vissza a helyükre. Különös kifejezés
suhant át az arcán. Jane nem tudta eldönteni, vajon harag vagy vidámság
bujkált benne.
– Kedvemre van megvitatni a kérdést – mondta a fiatalember, majd
szólt Ogdlinak és Annette-nek, hogy fölállhatnak. – Mindkét ajándékot te
hoztad, Ogdli? – kérdezte.
– Nem – felelt Ogdli. – Ezt Ydeni fogta el – mutatott Annette-re. – Én a
másikat.
– Jó munka volt. Még soha nem hoztak hozzá hasonlót… egyszerre
hordja magában a szépség és fiatalság csíráját. – Visszafordult Jane-hez. –
Ki vagy te, és mit kerestél a kavuruk földjén?
– A nevem Jane Clayton, Lady Greystoke. Londonból Nairobiba
repültünk, amikor a gépünknek kényszerleszállást kellett végrehajtania. A
tengerhez akartunk eljutni a társaimmal, amikor ezt a lányt és engem
elfogtak a harcosaid. Engedj minket szabadon, és adj mellénk vezetőket,
akik elvisznek a legközelebbi faluba.
Torz mosoly jelent meg Kavandavanda ajkán.
– Tehát egy ördögi madárral jöttél. Tegnap is jött két ember egy ördögi
madáron. Holttestük ott hever a falu előtt. Az embereim félnek az ördögi
madártól. Nem mernek a közelébe menni. Mondd, árthat nekik?
A lány gyorsan gondolkozott, mielőtt válaszolt. Talán még hasznára
lehet a vadak babonás félelme.
– Jobb, ha távol tartják magukat tőle – tanácsolta. – Több ördögi madár
fog jönni, és ha megtudják, hogy bántottatok minket, elpusztítják a falut és
titeket. Ha szabadon engedtek, megmondom nekik, hogy ők se bántsák a
népedet.
– Nem fogják megtudni, hogy itt vagytok – felelt a férfi. – Senki nem
tudja, mi történik a kavuru faluban és Kavandavanda templomában.
– Nem engedsz szabadon?
– Nem. Senki nem juthat ki a faluból, ha egyszer belépett, és te a
legkevésbé. Sok lányt hoztak már nekem, de hozzád hasonlót még soha.
– Elég lány van már itt. Mit akarsz tőlem?
A férfi félig lehunyt szemmel nézett rá. – Nem tudom – mondta alig
hallhatóan. – Azt hittem, tudom, de most már nem vagyok biztos benne. –
Hirtelen Ogdlihoz fordult. – Vezesd okét a három kígyó szobájába, és
vigyázz rájuk. Nem tudnak megszökni, de ne hagyd, hogy megpróbálják.
Nem akarom, hogy ennek bármi baja essen. Medek mutatja az utat – intett
az egyik kövér rabszolga felé.
– Miről beszéltek, madame? – kérdezte Annette útközben.
Jane röviden elmondta.
– A három kígyó szobája! – ismételte Annette. – Gondolja, hogy kígyók
lesznek ott? Én félek a kígyóktól – tette hozzá borzongva.
– Nézze meg a szobák bejáratát, amik mellett elmentünk Azt hiszem,
akkor választ kap a kérdésére. Ott például egy vadkanfej díszeleg a bejárat
fölött, az előbb meg két emberi koponyát láttam, ott előttünk pedig három
leopárdfej van. Nyilván ugyanazt a célt szolgálják, mint nálunk a számok
egy hotelben. Nem hiszem, hogy különösebb jelentősége lenne a dolognak.
Medek fölvezette őket egy egyszerű lépcsőn. Végigmentek egy emeleti
folyosón, és beléptek egy szobába, aminek a bejárata fölött három kígyófej
volt. Ogdli követte őket. Az alacsony mennyezetű szoba ablakai a kertre
néztek.
Annette gyorsan körülnézett. – Nem látok kígyókat, madame – mondta
megkönnyebbülten.
– De mást sem láthat, Annette. A kavuruk nem sokat törődnek a
berendezéssel.
– Ott van két pad, de sem asztal, sem ágy.
– Az az ágy, a sarokban.
– De hát az csak néhány mocskos állatbőr – tiltakozott a francia lány.
– Mindazonáltal csak az lehet az ágy, Annette.
– Miről beszéltek? – kérdezte Ogdli. – A szökésen ne is
gondolkozzatok. Nincs esélyetek, tehát ne nagyon tervezgessetek.
– Dehogy tervezgettünk – biztosította Jane. – Csak akkor szökhetünk
meg, ha segítesz. Örültem, hogy Kavandavanda téged küldött, hogy őrizz
minket. Tudod, Ogdli, te vagy itt az egyetlen barátunk.
– Észrevetted, hogy nézett rád Kavandavanda?
– Nem, azt hiszem nem – felelt Jane.
– De én igen, és még soha nem láttam, hogy így nézett volna egy
fogolyra. És még soha nem engedte, hogy valaki állva maradjon a színe
előtt. Azt hiszem, őt is megbabonáztad. Tetszett neked, asszony?
– Nem annyira, mint te – suttogta a lány.
– Nem teheti! – tört ki Ogdli. – Rá ugyanúgy vonatkoznak a törvények,
mint ránk.
– Mit nem tehet?
– Ha megpróbálja, én… – A folyosón támadt zaj hallgattatta el, és éppen
idejében. Egy rabszolga kinyitotta az ajtót, félreállt, és Kavandavanda
jelent meg mögötte.
Ahogy belépett, Ogdli térdre ereszkedett. Annette követte példáját, de
Jane megint állva maradt.
– Úgy, szóval nem térdelsz le?! – szólt Kavandavanda. – Talán ez az
oka, hogy kedvellek… az egyik oka. Ti ketten fölállhattok. Mindenki
menjen ki a folyosóra, kivéve ezt, aki Jane-nek nevezi magát.
Négyszemközt akarok vele beszélni.
Ogdli mélyen ura szemébe nézett. – Igenis, kavuruk legfőbb papja,
megyek már. De itt leszek a közelben.
Kavandavanda arca egy pillanatra mintha elsötétült volna haragjában,
de nem szólt semmit. Amikor mindenki kiment és becsukták az ajtót, Jane-
hez fordult.
– Ülj le – mondta az egyik padra mutatva, majd miután Jane leült, ő is
helyet foglalt mellette. Hosszú ideig nem szólalt meg, csak nézte a lányt
álmodozó szemmel. – Gyönyörű vagy – mondta végül. – Soha nem láttam
nálad szebb teremtést. Nagy kár tehát. Nagy kár.
– Micsoda? – kérdezte Jane.
– Semmi – mondta nyersen a férfi. – Biztos hangosan gondolkodtam. –
Ismét elhallgatott, és a gondolataiba merült. – Végül is teljesen mindegy –
mondta aztán. – Akár el is mondhatom. Ritkán adódik alkalmam
olyasvalakivel beszélni róla, aki elég intelligens ahhoz, hogy megértse, és
ha elég erős leszek, te meg fogod érteni – méltányolod a nagy célt,
melynek alárendellek. De ha rádnézek, és elmerülök gyönyörű szemedben,
elgyengülök. Nem, nem! Nem szabad elbuknom. Nem szabad elbuknom,
hiszen rám figyel a világ.
– Nem értem, miről beszélsz – jegyezte meg a lány.
– Nem, még nem, de majd megérted. Nézz meg jól. Szerinted hány éves
vagyok?
– Talán huszonegynéhány.
A férfi közelebb hajolt. – Fogalmam sincs a koromról. Elvesztettem a
fonalat. Lehet, hogy ezer éves vagyok, vagy pár száz vagy több. Hiszel
Istenben?
– Persze, természetesen.
– Nos, ne tedd. Ilyen dolog nem létezik, – legalábbis még nem.
Pontosan ez volta baj a világgal. Az emberek elképzeltek egy istent,
ahelyett, hogy megkeresték volna maguk között. A hamis próféták és
sarlatánok félrevezették őket. Nem volt vezetőjük. Az istennek kell
vezetőnek lennie, és a vezető kézzelfogható jelenség kell legyen, valami,
amit az emberek láthatnak és megérinthetnek. Halandónak kell lennie,
ugyanakkor halhatatlannak. Az isten legyen mindenható. A természet
minden ereje ilyen istent akart létrehozni, amióta világ a világ, aki
kegyesen és igazságosan uralkodik, s egyszerre uralja a természetet és az
emberek gondolatait és tetteit.
– Én, Kavandavanda, a kavuruk legfőbb papja majdnem ilyen vagyok. A
halhatatlanságot már elértem, mindenható vagyok, bizonyos mértékig
irányítom az emberek gondolatait és tetteit. Már csak a természet erői
állnak ellent nekem. Ha azokat is legyőzöm, tényleg isten leszek.
– Igen – mondta Jane, aki kedvében akart járni ennek az őrültnek. –
Igen, valóban isten leszel, de ne feledd, hogy az egyik legfontosabb isteni
jellemvonás a könyörületesség. Tehát légy könyörületes, és engedj
szabadon a társammal együtt.
– És hagyjam, hogy a külvilág tudatlan barbárai ránktörjenek,
elpusztítsanak és ezzel megfosszák az emberiséget egyetlen reményétől?
Nem!
– De milyen célt szolgálhatok itt? Megígérem, ha elengedsz, senkit nem
küldök ide.
– Csakis azt a célt szolgálhatod, amire a nők alkalmasak. A férfi csak
egyedül lehet isten. A nő elgyengíti és tönkreteszi. Nézz rám! Nézd meg a
papjaimat! Azt hiszed, mindannyian fiatalok vagyunk, de ez nem igaz.
Száz esőzés jött és ment azóta, hogy az utolsó neofita csatlakozott szent
rendünkhöz. És hogyan értük el a halhatatlanságot? A nőkön keresztül.
Mindannyian cölibátusban élünk. Eskünket az asszonyok vére pecsételte
meg, és saját vérünkkel bűnhődünk, ha megszegjük ezt az esküt. Ha egy
kavuru pap enged a nők csábításának, akkor meg kell halnia.
Jane megrázta a fejét. – Még mindig nem értem.
– Majd megérted. Réges-régen megismertem az örök ifjúság titkát. Egy
olyan elixír kell hozzá, amit sokféle dologból főzünk… bizonyos
virágporokból, gyökerekből, a leopárdok gerincvelőjéből, és elsősorban
fiatal nők mandulájából és véréből. Most már érted?
– Igen – felelt megborzongva Jane.
– Ne borzadj a gondolattól. Ne felejtsd el, hogy ily-módon az élő isten
részévé válsz. Örökké fogsz élni és megdicsőülsz.
– De én erről mit sem fogok tudni. Akkor pedig mi értelme?
– Én viszont tudni fogom. Tudni fogom, hogy a részemmé váltál, és így
bizonyos szempontból az enyém leszel. – Közelebb hajolt. – De
szeretnélek megtartani így, ahogy vagy. – Forró lehelete szinte perzselte a
lány arcát. – És miért ne? Hiszen már majdnem isten vagyok, és nem
teheti-e isten azt, amit akar? Ki mondana neki ellent?
 Megragadta Jane-t és magához húzta.

29.
Miféle végzet?

Már majdnem besötétedett, amikor Ydeni átvezette foglyát a falun

Kavandavanda templomához. Tarzan egy másik ösvényen a falu előtti
tisztáshoz közeledett. Megállt és fölemelte a fejét.
– Mi történt? – kérdezte Brown.
– Közeledik őfelsége? – érdeklődött Tibbs.
A majomember megrázta a fejét. – Mindjárt odaérünk egy faluhoz, a
kavuruk falujához. De valahol a közelben jó barátok vannak… vazirik.
– Honnan tudja? – faggatózott Brown.
Tarzan meg se hallotta a kérdést. Csendre intette társait, majd halkan a
fürj hívójelét hallatta háromszor egymás után. Ezután várt. Egy ideig csönd
volt, aztán megérkezett a válasz; egyszer, kétszer, háromszor.
Tarzan Brownékkal a nyomában továbbindult, és a következő
pillanatban Muviro és Balando jelent meg, és térdre rogytak.
Muviro szomorúan, de röviden elmondta, mi történt velük. Tarzan
szótlanul hallgatta végig. Sem harag, sem bánat nem tükröződött az arcán.
– Tehát szerinted nem lehet bejutni a faluba? – kérdezte aztán.
– Túl kevesen vagyunk, bwana – felelt csüggedten Muviro.
– De ha Búira még él, akkor ott van – emlékeztette Tarzan –, akár a
mem-sahib és még egy fehér lány, aki ehhez a férfihoz tartozik – Az
amerikaira mutatott. – Hármunk életének talán legkedvesebb emberei ott
vannak a kapun túl, és ne feledkezz meg barátainkról, akiket
meggyilkoltak. Vissza akarsz fordulni, Muviro?
– Muviro mindenhova követi Tarzant – felelt egyszerűen a bennszülött.
– Odamegyünk a tisztáshoz, amiről beszéltél, és ott megtervezzük a
továbbiakat. Gyerünk. – A majomember, nyomában a többiekkel csendesen
elindult.
A tisztás szélén megállt. Brown elfojtott kiáltást hallatott.
– Hű! A mindenségit! Látják, amit én? Ott egy repülőgép – mondta
izgatottan.
– Elfelejtettem mondani – szólt Muviro. – Két férfi jött vele és
leszálltak. A kavuruk végeztek velük. A holttestek még mindig ott hevernek
a gép mellett.
Miközben Tarzan a tisztás szélén állt, szerencsére fogalma sem volt
róla, mi történik Kavandavanda templomában, mert a főpap épp ekkor
rántotta magához Jane-t.
A lány tehetetlen volt, és nem tudta hová forduljon segítségért. Eltolta
magától a mohó férfit és fölsikoltott: – Ogdli!
Azonnal kinyílt az ajtó. Kavandavanda elengedte Jane-t és fölugrott.
Ogdli a küszöbön állt. A két férfi farkasszemet nézett egymással. Ogdli
nem kérdezte, miért hívta a lány. Úgy tűnt, tisztában van vele.
Kavandavanda arca és nyaka vörösre váltott, aztán elfehéredett, és
Ogdli mellett kiment a szobából.
A harcos Jane-hez sietett.
– Mindkettőnket meg fog ölni – mondta. – Menekülnünk kell. Az
enyém leszel.
– És az esküd?! – próbálkozott Jane.
– Mit számít az eskü egy halottnak? – kérdezett vissza Ogdli. – Annyit
érek, mint egy halott. Elmegyek, és téged is magammal viszlek. Ismerek
egy titkos kijáratot a kert és a falu alatt. Ezen szokott Kavandavanda az
erdőbe menni bizonyos virágokért és gyökerekért. Ha besötétedik,
indulunk.
Ahogy Kavandavanda, szívében végtelen haraggal sietett végig a
folyosón, szembetalálkozott Ydenivel és foglyával.
– Mi ez? – kérdezte.
Ydeni térdre rogyott. – Olyan, akinek démon költözött a fejébe.
Elhoztam Kavandavandának.
– Vidd – mordult rá a főpap –, és zárd be. Majd reggel megnézem.
Ydeni fölállt és elvezette Sborovot. Fölvitte az emeletre, és belökte egy
sötét szobába, a két kígyó szobájába, mely a három kígyó szobája mellett
volt. Aztán a harcos bereteszelte az ajtót, és otthagyta a foglyot étlen-
szomjan.
A szomszédban Ogdli a szökést tervezte. Tudta, hogy csak akkor
sikerülhet, ha mindenki alszik a templomban.
– Most elmegyek és megbújok valahol, nehogy Kavandavanda
megtaláljon. Később visszajövök érted.
– Annette-et is magunkkal kell vinnünk, a másik lányt – mondta Jane. –
Ő hol van?
– A mellettünk lévő szobában. Odavittem, amikor Kavandavanda
kiküldött minket.
– Őt is visszük, ugye?
– Talán – felelt a férfi, de Jane érezte, hogy nem így tervezi.
Mindenképpen magával akarta vinni Annette-et, és nemcsak azért, hogy
kimenekítse a főpap karmaiból, hanem azért is, mert úgy gondolta, ketten
könnyebben meghiúsíthatják Ogdli terveit, ha kijutnak az őserdőbe.
– Ne próbálj szökni, amíg nem jövök érted – figyelmeztette Ogdli. – A
titkos alagúton kívül csak egyetlen út van, és az a kerten át vezet. Ha a
kertbe lépsz, azonnal véged. – Kinyitotta az ajtót és kilépett a folyosóra.
Jane figyelte, ahogy távozott, majd hallotta a retesz kattanását.
A két kígyó szobájában Sborov a sötétben tapogatózott. A kertre néző
ablakon túl kevésbé volt sűrű a sötétség. Odament és kinézett. Zajt hallott a
szomszéd helyiségből. A fal mentén talált egy ajtót, és megpróbálta
kinyitni. Nem ment. Tovább rángatta a kilincset.
Jane hallotta a herceg motozását, és miután Ogdli elment, közelebb
húzódott. A harcos azt mondta, Annette a szomszéd szobában van, tehát
nyilván ő akar visszajönni hozzá, gondolta.
Jane nehéz reteszt talált a maga oldalán. Már-már szólongatni akarta a
lányt, de aztán eszébe jutott, hogy Annette-nek nyilván megvan rá az oka,
hogy hallgat.
Óvatosan, centiméterről centiméterre tolta el a reteszt. Annette még
mindig a kilincset rángatta – legalábbis Jane így gondolta.
Végre lassan kinyílt az ajtó.
– Annette – suttogta Jane, miközben egy alak lépett be a félhomályban.
– Annette meghalt – felelt egy férfihang. – Brown megölte. Jane-t is
megölte. Ki maga?
– Alexis? – kiáltott föl Jane.
– Ki maga? – kérdezte Sborov.
– Jane, Lady Greystoke. Nem ismeri meg a hangomat?
– De igen, csakhogy maga halott. Kitty is itt van? Istenem – mondta
rémülten –, visszahozta, hogy kísértsen. Vigye innen! Vigye innen! –
Ekkor már üvöltésbe csapott a hangja.
A szoba másik oldalán lévő ajtó mögül futó léptek közeledtek, és
Annette hangja hallatszott.
– Madame! Madame! Mi az? Mi történt?
– Ki az? – kapta fel a fejét Sborov. – Tudom már! Annette. Maga is
visszajött kísérteni.
– Nyugodjon meg, Alexis – mondta Jane. – Kitty nincs itt, és Annette
meg én élünk.
Miközben beszélt, átment a francia lány cellájának ajtajához, és elhúzta
a reteszt.
– Ne engedje be! – ordított Sborov. – Ne engedje be, különben
széttépem, akár élő, akár kísértet! – Rohanni kezdett a lány felé, amikor
kinyílt az ajtó és Annette besietett. Ugyanekkor a folyosó felőli ajtó is
kivágódott, és Medek, a fekete rabszolga tűnt föl.
– Mi történik itt? – kérdezte. – Ki engedte be ezt a férfit?
Annette látványára Sborov megtorpant, aztán a félhomályban meglátta
Medeket.
– Kitty! – üvöltött. – Nem megyek veled. Menj innen!
Medek elindult felé. Sborov megfordult és a kertre nyíló ablakhoz
rohant. Fölugrott a párkányra, hátranézett az árnyszerű alakra, aki a
nyomában volt, és egy végső, eszelős ordítással kiugrott az éjszakába.
Medek az ablakhoz lépett és kihajolt, majd ugyanaz a szörnyű sikoltás
hagyta el az ajkát, amit Jane már hallott egyszer, amikor idevezették őket.
Lentről Sborov nyögdécselése hallatszott, aki csúnyán megüthette magát az
eséstől, de hangját hamarosan elnyomta a leopárdok morgása.
A két lány végighallgatta, ahogy előbújtak a kert minden részéből és
odagyűltek a szerencsétlen emberhez. Ahogy a leopárdok verekedni
kezdtek a koncért, magasabbra csapott a zaj. Egy ideig még hallatszott az
áldozat nyögdécselése, de nem sokáig.
Medek elfordult az ablaktól.
– Nem helyes arrafelé menekülni – jegyezte meg, miközben kiment a
folyosóra és bezárta maga mögött az ajtót.
– Milyen borzalmas, madame – nyöszörgött Annette.
– Igen. De legalább nem szenvedett sokáig. Lehet, hogy így kellett
lennie. Elment az esze. Sborov herceg megőrült.
– Milyen szörnyű árat fizetett. De nem lehetséges, hogy ezt érdemelte?
– Ki tudná megmondani? Viszont mi is nagy árat fizetünk az ő
mohóságáért és a felesége hiúságáért. Itt van, amit a herceg keresett,
Annette.
– Micsoda, madame? Csak nem a fiatalítószer?
– De. Kavandavanda őrzi a titkot, de sem a herceg, sem más nem
szerezhette volna meg tőle. Ha mindannyian elértük volna a kavuruk
faluját, mindenkit utolért volna az a szörnyű sors, ami ránk vár.
– Miféle sors, madame? Megrémít.
– Nem akarom megrémíteni, de tudnia kell az igazat. Ha nem jutunk ki
innen, akkor lemészárolnak, hogy belekeverjenek az ördögi kotyvalékba,
amitől a kavuru papok örökké ifjak maradnak.
– Pszt, asszonyom! – hallgattatta el Annette. – Mi volt ez?
– Nem tudom. Mintha valaki kiáltani akart volna.
– Ez meg valami tompa puffanás volt. Hallotta?
– Igen. Most pedig az ajtót próbálja kinyitni valaki. Elhúzta a reteszt.
 – Jaj, madame! Valami új borzalom. Kinyílt az ajtó és valaki bejött.
– Asszony! – szólt egy hang. – Itt vagy? – Ogdli volt az.
– Itt – felelt Jane.
– Akkor gyere gyorsan. Nincs vesztegetni való időnk.
– És mi lesz a rabszolgával, aki a folyosón őrködik? Meglát, ahogy
kilépünk.
– Ugyan a rabszolga ott van, de nem fog meglátni. Gyerünk!
– Jöjjön, Annette! Ez az egyetlen lehetőség.
– Itt van a másik asszony is?
– Igen. Ha én megyek, neki is jönnie kell.
– Jó – morogta a kavuru –, de siessetek.
A két lány kilépett a folyosóra a férfi nyomában. Az ajtó előtt feküdt
Medek holtteste. Nyitott szeme a semmibe meredt. Ogdli megrúgta a fejét
és fölnevetett. – Néz, de nem lát.
A lányok megborzadtak, de követték a harcost, aki óvatosan vezette
őket a kihalt folyosókon. A legkisebb neszre belökte őket egy-egy
koromsötét szobába, és csak akkor mentek tovább, ha elmúlt a veszély, így
idegtépően lassan telt az idő. Ogdli láthatóan nyugtalan volt.
Nyilvánvalóan félt – súlyosan nehezedett rá Kavandavanda haragjának
árnyéka.
Óráknak tűntek a percek. Szinte folyamatosan rejtőzködve közeledtek
az őserdőbe vezető alagút titkos bejáratához.
Hosszú várakozás után továbbosontak egy helyiségbe, és Ogdli azt
suttogta: – Itt vagyunk. Ez az utolsó ajtó, mögötte kezdődik az alagút. Ne
csapjatok zajt.
Kinyitotta az ajtót, és bement. A két lány szorosan a nyomában. Ebben a
pillanatban karok ragadták meg őket a sötétből. Jane dulakodás zaját és
futó léptek hangját hallotta, aztán visszarángatták a folyosóra. Fényt hoztak
az egyik szobából – valami mécsesszerűséget.
Annette remegve állt Jane mellett. Öt erős harcos állt körülöttük. A
harcosok egymásra néztek.
– Hol van Ogdli? – kérdezte az egyik. Jane ekkor vette észre, hogy
szöktetőjük eltűnt.
– Azt hittem, te fogtad el – felelt egy másik. – Én az egyik lányt
ragadtam meg.
– Én azt hittem, megvan – szólalt meg a harmadik.
– Én is – mondta a negyedik –, de úgy látszik, egymást fogtuk. Biztos
az alagútba rohant. Gyerünk utána!
– Nem – mondta az első harcos. – Már késő. Nagy az előnye, nem
érnénk utol az erdő előtt.
– Úgysem találnánk meg a sötétben – szólt egy másik. – Mindjárt reggel
lesz. Akkor majd elkapjuk.
– Meglátjuk, mit szól Kavandavanda, ha elévisszük a foglyokat –
mondta a vezetőjük. – Hozzátok őket.
Ismét végigvezették a lányokat a templom folyosóin, ezúttal a trónterem
melletti szobához. Két őr állt az ajtó előtt. Amikor meglátták a két lányt, és
megtudták, mi történt, egyikük kopogott az ajtón. Egy fekete rabszolga
lépett ki, álmosan dörzsölgetve a szemét.
– Ki merészeli zavarni Kavandavandát ezen a késői órán? – kérdezte.
– Jelentsd neki, hogy a két fehér nőt hoztuk ide. Meg fogja érteni.
A fekete eltűnt, de pillanatokon belül visszajött.
– Vezessétek be a foglyokat. Kavandavanda látni kívánja őket – mondta.
Egyszerű fáklyákkal megvilágított előtéren mentek keresztül, majd
beléptek a szobába. Kavandavanda párducbőrökkel letakart ágyán feküdt.
Nagy szemével Jane-re meredt.
– Tehát azt hitted, megszökhetsz? – kérdezte gonosz mosollyal. – El
akartál menni Ogdlival, hogy a feleségévé tegyen, ugye? Hol van Ogdli? –
kérdezte hirtelen, amikor észrevette, hogy a férfi nincs ott.
– Megszökött az alagúton át – felelt egy harcos.
– Azt hitte, Kavandavanda bolond – gúnyolódott a főpap. – Kitaláltam a
tervét. Rajtam kívül csak hatan tudnak az alagútról. Ogdli volt az egyik. A
többiek itt vannak. – Jane-hez intézte szavait. – Ezt az öt embert
odaküldtem, hogy várjanak rá, mert biztos voltam benne, hogy odamegy. –
Elhallgatott, és hosszasan nézte a lányt, majd a harcosaihoz fordult. – Ezt a
másikat vigyétek vissza a három kígyó szobájába, és vigyázzatok, nehogy
megint szökni próbáljon – mutatott Annette-re. – Ez itt marad, mert ki
akarom kérdezni. Lehet, hogy mások is részt vettek az összeesküvésben.
Menjetek!
Annette szomorúan nézett Jane-re, miközben kivezették, de most már
Jane sem tudta bátorítani. Helyzetük teljesen reménytelennek látszott.
– Isten áldja, Annette. – Ennél többet nem mondhatott.
– A jóisten legyen velünk, asszonyom – suttogta a francia lány, ahogy
becsukódott mögötte az ajtó.
– Tehát el akartál szökni Ogdlival? Megszegte volna az esküjét miattad!
– mondta Kavandavanda, amikor kettesben maradtak.
Jane némi gúnnyal válaszolt. – Lehet, hogy ő így gondolta.
– De hiszen vele mentél – erősködött a főpap.
– De csak az őserdőig mentünk volna együtt. Ott megszöktem volna
vagy megölöm.
– Miért? – kérdezte a főpap. – Talán te is esküt tettél?
– Igen, hűségesküt.
A férfi mohón közelebb hajolt. – De megszegheted, szerelemért, vagy
ha azért nem, akkor jutalomért.
– Nem, soha semmiért – rázta meg Jane a fejét.
– Én megszegném a saját eskümet. Régen azt hittem, sosem lennék rá
képes, de amióta ismerlek… – Elhallgatott, majd ellentmondást nem tűrő
hangon folytatta. – Ha én, Kavandavanda hajlandó vagyok megszegni az
eskümet, akkor neked is meg kell tenned. Olyan árat fizetek, amiért
minden nő eladná a lelkét: örökké fiatal és szép maradsz. – Megint
elhallgatott, mintha látni akarná, milyen hatást váltott tó nagyvonalú
ajánlata. A lány újra csak a fejét rázta.
– Nem, ne is beszéljünk erről.
– Visszautasítod Kavandavandát? – Most már kegyetlenebbül csillogott
a szeme. – Ne feledd, hogy bármikor elpusztíthatlak vagy minden
ellenszolgáltatás nélkül megszerezhetlek. De én bőkezű vágyók veled. És
tudod, miért?
– El sem tudom képzelni.
– Mert szeretlek. Eddig nem ismertem a szerelmet. Egyetlen élőlény
sem volt rám olyan hatással, mint te. Örökre itt tartalak, és legfőbb
papnőmmé teszlek Örökre fiatal és szép maradsz. Te meg én soha nem
halunk meg. Terjeszkedni fogunk Megfiatalító hatalmam miatt a lábunk
előtt fog heverni az egész világ. Istenségek leszünk; én isten, te pedig
istennő. Nézd – mondta egy falba épített szekrényhez fordulva. Furcsa
faragások díszítették, emberi, elsősorban női alakok, vigyorgó koponyák,
párducok, kígyók és mindenféle különös szimbólum. A főpap
ágyékkötőjéből előhúzott egy kulcsot, és kinyitotta a szekrényt.
– Nézd – mondta újra. – Gyere ide és nézd meg.
Jane odament. A szekrényben különböző dobozok és tégelyek
sorakoztak Kavandavanda kivett egy nagy dobozt, amin a szekrényéhez
hasonló faragások voltak.
– Látod ezt? – kérdezte. – Nézz bele. – Fölemelte a doboz tetejét. Borsó
nagyságú, fekete golyók voltak benne. – Tudod mik ezek?
– Fogalmam sincs.
– Ezek ezer embernek adhatnak örök szépséget és fiatalságot. Ha igent
mondasz, a tiéd mind, és azt csinálsz velük, amit akarsz. Ha minden
teliholdkor beveszel egyet, megkapod azt, amire a világ kezdete óta
mindenki vágyik – Megragadta a lány kezét, és megpróbálta magához
rántani.
Jane undorodva felkiáltott, és ki akarta szabadítani magát, de a férfi
erősen tartotta. Ekkor a lány arcon ütötte. A főpap meglepetésében lazított
szorításán, mire a lány kitépte magát és futni kezdett az előszoba és a
folyosó felé.
Kavandavanda dühös ordítással vetette utána magát, és a folyosóra
vezető ajtó előtt érte utol. A hajánál fogva durván megragadta, és Jane
hiába ellenkezett, lassan visszaindult vele a belső szoba felé.

30.
“A halottak repülnek!”

Tarzan és Brown késő éjszakáig tanakodott, hogyan juthatnának be a

kavuru faluba, és végül a majomember egy őrült ötlettel állt elő.
Brown vállat vont és elmosolyodott.
– Így biztos bejutunk persze, bár attól függ. De aztán hogy jövünk ki?
– Most az a fontos, hogy bejussunk – felelt Tarzan. – A kijutáson ráérünk később
gondolkozni. Lehet, hogy sosem jutunk ki. Természetesen nem kell velem jönnie, ha…
– Ezt felejtse el! – szakította félbe Brown. – Annette ott van, és ez
bőven elég. Mikor indulunk?
– Pirkadatig nem sokat tehetünk. Pihennie kell. Feküdjön le, időben
fölébresztem.
Tarzan is aludt – egy kicsivel távolabb a többiektől, a tisztás szélén,
ahonnan rálátott a falura. Egy alacsony ágvillában helyezkedett el,
körülbelül egy méterre a földtől. Jól aludt, bár szokása szerint éberen. Az
őserdő természetes zajai nem zavarták, de amikor közeledett az idő, hogy
fölkeltse Brownt, hirtelen fölébredt, mert érezte, hogy valami szokatlan
dolog törte meg az éjszaka egyhangúságát.
Hangtalanul fölkelt, és figyelni kezdett. Minden érzékszervével arra a
valamire összpontosított, ami fölébresztette. Mi lehetett az?
Gyorsan elindult a fákon, mert szaglása azonosította a halk nesz
forrását: egy kavurut.
Nemsokára meglátta az erdőben mozgó elmosódott alakot. Szinte futva
ment, és erősen zihált, mint aki sokat futott. Tarzan fölément, majd a
vállára ugrott és leterítette.
A férfi erős volt, és elszántan küzdött, de tehetetlen volt az őserdő
urának szorításában. Tarzan könnyedén megölhette volna, de úgy döntött,
ha életben hagyja, még hasznára lehet.
Gyorsan hátrakötözte a kavuru kezét, és fölállította. A fickó ekkor látta
először támadóját. Sötét volt, de már nem annyira, hogy ne állapíthatta
volna meg: nem egyik társa fogta el. Megkönnyebbülten sóhajtott.
– Ki vagy te? – kérdezte. – És miért fogtál el? Ugye nem viszel vissza
Kavandavandához? Nem, nem teheted, hiszen nem is vagy kavuru.
Tarzan nem értette, miért nem akarja a férfi, hogy Kavandavandához
vigye. Azt sem tudta, ki az a Kavandavanda és hol van, azonban előnyére
akarta fölhasználni a kínálkozó lehetőséget.
– Ha válaszolsz a kérdéseimre – mondta –, nem viszlek vissza
Kavandavandához és nem is bántalak. Ki vagy?
– A nevem Ogdli.
– És most jöttél a faluból?
– Igen.
– És nem akarsz visszamenni?
– Nem. Kavandavanda megöletne.
– Kavandavanda nagyon nagy harcos, ezért félsz tőle?
– Nem erről van szó, de nagy a hatalma. Ő a kavuruk papjainak főpapja.
Tarzan egyszerű kérdésékkel kiszedett annyit Ogdliból, hogy föltámadt
a kíváncsisága.
– Mit akart Kavandavanda a két fehér lánytól, akiket elvittek hozzá? –
kérdezte.
– Először meg akarta öletni őket – felelt készségesen Ogdli, mert
reménykedett, hogy megkönyörül rajta ez a fehér óriás, akit láthatóan
érdekelt a két fehér lány sorsa –, de aztán feleségévé akarta tenni az
egyiket. Én segíteni próbáltam nekik. Éppen kifelé indultunk a titkos
alagúton, amikor lecsaptak ránk. A lányokat visszavitték, én pedig éppen
csak megmenekültem.
– Tehát a két lány még él?
– Igen, legalábbis tíz perce még éltek.
– Közvetlen veszélyben vannak?
– Senki nem tudhatja, mit fog csinálni Kavandavanda. Azt hiszem,
nincsenek közvetlen veszélyben, mert Kavandavanda egyiküket a társává
akarja tenni. Talán már meg is tette.
– Hol van ez a titkos alagút? Vezess oda. Hozom a barátaimat. –
Odamentek a többiekhez, és Tarzan fölébresztette őket.
– Meg tudom mutatni, hol a titkos alagút, de nem juthattok be rajta a
templomba – magyarázta Ogdli. – Az ajtók mindkét végén egyféle, az erdő
felé nyílnak azoknak, akik nem ismerik a titkukat, és azt csak
Kavandavanda ismeri. Kifelé bárki jöhet, de visszamenni lehetetlen.
Tarzan még föltett néhány kérdést Ogdlinak, majd Brownhoz fordult.
 – Annette és Lady Greystoke a templomban vannak, ami egy kis
kanyonban áll a falu mögött. Ha be is jutnánk a faluba, még mindig
harcolnunk kéne, hogy a templomhoz jussunk. Ez a fickó elmondta, hogy a
templomon belül hol találhatjuk meg a foglyokat, és más fontos
információkat is elárult, amik hasznosak lehetnek, ha megtaláljuk Lady
Greystoke-ot és Annette-et. Szerintem igazat beszélt. Azt is megtudtam,
hogy az egyik nő, a leírásából úgy tűnik, hogy Lady Greystoke, komoly
veszélyben van, úgyhogy nem vesztegethetjük az időt. – Ezután
Muviróhoz intézte szavait. – Tartsátok itt ezt a férfit, amíg Brown és én
visszajövünk. Ha sötétedésig nem térünk vissza, akkor nem jártunk
sikerrel, és térjetek vissza a falutokba. A fogollyal azt tehettek, amit
akartok. Brownnak és nekem adjátok ide a fegyvereket, amiket a halott
repülősöktől szereztetek. Nektek úgysem kell, hiszen elfogyott a lőszer.
Brown szerint lehet, hogy találunk utánpótlást a gépen. Menjünk, Brown.
A két férfi, Tarzannal az élen kilépett a tisztásra. A gép felé lopakodtak.
Egyikük sem beszélt, hiszen mindent alaposan elterveztek.
Ahogy odaértek, Brown bemászott az első pilótafülkébe, pár perc múlva
pedig a hátsóba. Eközben Tarzan a holttestek körül ténykedett.
Brown a fülkék után átnézte a poggyászteret is, majd csatlakozott
Tarzanhoz.
– Rengeteg töltényt találtam – mondta, és átnyújtott néhány tárat a
majomembernek. – Ennél többet nem tud vinni, mert nincsenek zsebei. Én
már teletömtem az enyimeket, legalább egy tonnát nyomok.
– Mi a helyzet az üzemanyaggal? – kérdezte Tarzan.
– Egy kevés még van.
– Elég lesz?
– Ha gyorsan beindul a motor, akkor igen. Megvannak az ernyők?
Tarzan odaadta az egyik ejtőernyőt, amit a halottakról vett le, a másikat
ő maga vette föl. Több szót nem váltottak. Tarzan beült az első fülkébe,
Brown a hátsóba.
– Csak sikerüljön – fohászkodott halkan Brown, amikor kinyitotta az
indítószelepet. Berregni kezdett a propeller, és a pilóta elégedetten
elmosolyodott, aztán ráadta a gyújtást és fölbőgött a motor.
Már derengett, miközben Brown hátszélbe fordult, hogy fölszálljon.
Kiválaszotta a lehető legjobb pályát a sziklák között, de tudta, hogy
legjobb esetben is kétesélyes a dolog.
Végül szélbefordította a gép orrát, behúzta a féket és egy pillanatra
fölpörgette a motort. Gyönyörűen járt.
– Jól van, drágám– – mormolta Brown. Visszavette alapjáratra, és
előrekiabált Tarzannak. – Ha tud imádkozni, cimbora, akkor rajta, mondjon
el ahány imát csak ismer. Felszállunk!
Tarzan ritka mosolyainak egyikével az ajkán hátranézett. Erősebb lett a
szél, ahogy Brown teljes gázzal elindult. Kockázatos ügy volt, mert az
egyre gyorsabb gurulás közben ki kellett kerülniük a nagyobb köveket. A
farok fölemelkedett. A gép pattogott a nehéz talajon, és kissé megbillent,
amikor az egyik kerék beleütközött egy kőbe. Hirtelen egy szikla
körvonalai rajzolódtak ki előttük. Már nem lehetett oldalról kikerülni.
Brown hátrahúzta a kormányt és visszatartotta a lélegzetét. A gép harminc-
negyven centiméterre emelkedett. A pilóta azonnal látta, hogy ez kevés.
Egyetlen halvány reménye maradt, és gyorsan megragadta. Előrelökte a
botkormányt, mire a kerekek hozzáértek a földhöz, majd gyorsan
hátrarántotta, s így szinte felpattantak a földről, a gépnek sikerült annyira
fölemelkednie, hogy elkerülje a sziklát.
Eddigre elérték a repülési sebességet és már folyamatosan emelkedtek.
Meredek volt a dolog és a hűvös hajnali levegő ellenére Brown erősen
megizzadt, miközben spirál alakban egyre följebb vitte a gépet.
Alattuk terült el a kavuru falu a szirtnek támaszkodva, de őket nem ez
érdekelte, hanem a mögötte lévő kanyon, melyben Kavandavanda
temploma állt.
Kecsesen szálltak egyre följebb, s Muviro, Balando, Tibbs és Ogdli az
erdő széléről figyelte őket. A motorzúgás a kavurukat is felébresztette, akik
kitódultak a főutcára.
– A halottak repülnek! – suttogta rémülten az egyik harcos, mert azt
hitte, azok szálltak föl a géppel, akik leszálltak vele, és akiket a falubeliek
megöltek.
Miután egyikük kimondta, mindenkinek szöget ütött fejében a gondolat,
és rettegni kezdtek.
Látták, hogy a gép nagy ívben a falu felé fordul, és félelmük tovább
mélyült.
– Bosszút akarnak állni – mondta valaki.
– Ha bemegyünk a kunyhóinkba, nem vesznek észre – vetette fel egy
másik.
Ennyi elég is volt. Azonnal kiürült az utca, a kavuruk elrejtőztek a
halottak bosszúja elől.
Brown a magas sziklák fölött kormányozta a gépet. Alattuk a kis völgy
és Kavandavanda temploma látszott az új nap fényében.
A pilóta visszaengedte a gázt és átkiabált Tarzannak.
– Lehetetlen leszállni.
 Tarzan bólintott. – Menjünk följebb, és szóljon, hogy mikor.
Brown újra gázt adott, és körözve tovább emelkedett. Figyelte a
magasságmérőt. Mielőtt fölszálltak, megállapította a szélirányt, és
megbecsülte az erősségét. Hatszáz méteren a kanyon széléhez húzott, a
sziklák szél felőli oldalán.
Leállította a motort, és átkiáltott a majomembernek. – Készüljön!
Tarzan kicsatolta magát, Brown még egyszer befordította a gépet a
megfelelő helyzetbe. – Ugrás! – kiáltotta, ahogy egy pillanatra szinte
megálltak a levegőben.
Tarzan kimászott az alsó szárnyra és ugrott. Brown egy pillanattal később követte.

31.
A bűn ára

Kavandavanda lágy, fiatalos külseje ellenére nagyon erős volt, és Jane

hiába küzdött, mint egy nősténytigris, a férfi centiméterről centiméterre
haladva visszavitte a belső szobába.
– Meg kellene hogy öljelek, te nőstényördög – mondta dühösen, ahogy
az ágyra lökte a lányt –, de nem teszem. Életben hagylak és
megszelídítelek. El is kezdem most rögtön. – Kéjsóvár arccal közeledett.
Ebben a pillanatban vadul dörömböltek az előszoba ajtaján, és valaki
rémülten kiabált.
– Kavandavanda! Kavandavanda! Ments meg minket! Ments meg
minket!
A főpap haragosan fordult hátra.
– Ki meri háborgatni Kavandavandát?! Takarodj!
De ahelyett, hogy a kintlévők elmentek volna, benyomták az ajtót és
már a belső szobához közeledtek. Rabszolgák és harcosok jöttek együtt. A
főpap puszta jelenlétükből is tudta, hogy baj van, rá sem kellett néznie
rémült arcukra.
Kezdett ideges lenni.
– Miért jöttetek? – kérdezte.
– A halottak repülnek a falu és a templom fölött. Visszajöttek, hogy
bosszút álljanak.
– Úgy beszéltek, mint a gyávák vagy az őrültek – förmedt rájuk
Kavandavanda. – A halottak nem repülnek.
– De igen – erősködött egy harcos. – Az a kettő, akiket tegnap
megöltünk, fölöttünk repülnek. Gyere ki, Kavandavanda, és mondj rájuk
átkot, hogy elmenjenek.
 – Kimegyek és megnézem. Ydeni, hozd a lányt! Ha itthagyom, megint
szökni próbál.
– Tőlem nem szökik meg – mondta Ydeni. Megragadta Jane csuklóját és
a többiek nyomában kiment a templomkertbe.
Amint kiléptek, a lány meghallotta a gép zúgását. Egy duplaszámyú
keringett magasan a fejük fölött.
A kavuruk döbbenten nézték – döbbenten és reszketve. Jane is
megdöbbent. Úgy gondolta, a pilóta leszállóhelyet keres, és imádkozott,
nehogy tényleg leszálljon, mert tudta, akárki ül is benne, a kavuruk azonnal
megölik.
Aztán látta, hogy valaki kiugrik a gépből. A kavuruk pánikba estek. Az
első ugrót követte a második.
– Jönnek! – ordított egy harcos. – Kavandavanda, ments meg minket a
halottak bosszújától.
Kinyíltak a fehér ejtőernyők, csökkentve az ugrók sebességét.
– Kinyitották a szárnyaikat – üvöltött egy rabszolga. – Úgy jönnek ránk,
mint a keselyűk.
Jane szeme a gépet követte. Ahogy a második ember kiugrott, zuhanni
kezdett, majd egyenesbe állt, átrepült a kis kanyonon, és szinte pontosan a
fejük fölött pörögni kezdett.
Brown teljes gázra állította a motort, amikor kiugrott, mert így tervezték
el Tarzannal, abban bízva, hogy a gép elég közel csapódik be a
templomhoz és eltereli róluk a harcosok figyelmét. Nem akarták, hogy
azonnal lándzsahegyre tűzzék őket. De arra nem számítottak, hogy a
kavuruk így megrémülnek a látványtól.
Ahogy lágyan ereszkedtek, az enyhe szél a templom felé sodorta őket.
Látták a kertben összegyűlt tömeget és a szédítő sebességgel zuhanó gépet.
Azután látták, ahogy az emberek eltűntek az épület belsejében, majd a gép
becsapódott a kertbe és kigyulladt.
Tarzan ért először földet, és mire Brown leért, már ki is bújt a szíjakból.
A következő pillanatban mindketten a templom felé rohantak.
Senki nem állta útjukat. Még az őrök is elrohantak. A kertben ijedt
leopárdok rohantak el mellettük. A gép alig harminc méterre, a templom
fala mellett lángolt.
Tarzan, Brown nyomában, a főbejárat felé futott. Itt sem volt senki, aki
megkérdezze, mi jogon léptek be a szentélybe.
Valahonnan bentről őrült kiabálás hallatszott. A majomember a hangot
követve sietett végig a folyosókon.
A templom összes lakója Kavandavanda tróntermében gyűlt össze. A
főpap, aki reszketve ült a trónján, maga volt a megtestesült rémület. A
lányok, akik a halálukat várták, hogy örök életet és fiatalságot adjanak a
kavuruknak, tágra nyílt szemmel, ijedten álltak az emelvény egyik oldalán.
Egy harcos előrenyomakodott a trónhoz. A düh még jobban elcsúfította
borzalmas arcát. Orrában csont volt, és emberi fogakból álló láncai
hirdették, milyen ügyesen vadászott lányokra. Kavandavandára mutatott.
– A bűnöd ütött vissza ránk – harsogta. – Meg akartad szegni az
esküdet. Mi, akik megakadályoztuk Ogdlit abban, hogy megszöktesse a
fehér lányt, tudjuk ezt. Az a nő megbabonázta. És téged is megbabonázott.
Ő hozta ránk a halottakat. Pusztítsd el. Pusztítsd el a saját kezeddel, hogy
megmeneküljünk.
– Öld meg! Öld meg! – ordította száz torok.
– Öld meg! Öld meg! – visították vékony hangon az olajos bőrű, fekete
rabszolgák.
Néhány harcos kirángatta Jane-t a lányok közül, és az emelvényhez
vonszolta, majd durván a trón elé lökte.
Kavandavanda még mindig reszketve megfogta a lány haját, és térdre
kényszerítette. Ágyékkötőjéből hosszú kést vett elő. Ahogy fölemelte,
hogy szíven szúrja áldozatát, a bejáratnál eldördült egy pisztolylövés, és
Kavandavanda, a kavuruk főpapja a mellkasához kapott, fölordított és a
lány mellé zuhant, akivel végezni akart. Jane a bejárat felé nézett.
– Tarzan! – kiáltott fel. – Tarzan a majomember.
Száz szempár követte tekintetét, és nézte Tarzant és Brownt, akik
minden félelem nélkül léptek a terembe. Egy harcos fölemelte a lándzsáját.
Ezúttal Brown lőtt, és a fickó összerogyott.
Ekkor Tarzan a saját nyelvükön szólt hozzájuk.
– Az asszonyainkért jöttünk. Engedjétek, hogy békében elvigyük őket,
vagy sokan meghalnak közületek. Láttátok, hogy jöttünk Tudjátok, hogy
mások vagyunk, mint a többi ember. Ne dühítsetek fel.
Miközben beszélt, elindult az emelvény felé. A kavuruk haboztak,
hiszen ezek a különös lények az égből jöttek, akik egyszer már meghaltak,
és most megint élnek, így végül nem mertek moccanni.
Brown hirtelen észrevette Annette-et a lányok között. Rohanni kezdett,
és a harcosok félreálltak az útjából. Meg sem tudott szólalni az örömtől,
ahogy magához szorította a kis francia lányt.
A majomember fölugrott társa mellé.
– Gyere – súgta –, ki kell jutnunk, mielőtt magukhoz térnek – Ezután a
többi lányhoz fordult. – Itt van Búira, Muviro lánya? – kérdezte.
Egy fiatal lány lépett elő.
 – A nagy bwana! – mondta. – Végül mégis megmenekültem.
– Gyere gyorsan, és hozz mindenkit, aki tó akar jutni.
Persze senki sem akart maradni. Tarzan és Brown kiterelte őket a
teremből, és a tójárat felé indultak de alig néhány lépés után meg kellett
állniuk mert sűrű füst gomolygott és mindenfelé pattogtak a lángok.
– Ég a templom! – kiáltott fel Annette.
– Azt hiszem, ebben mi is benne vagyunk – morgott Brown. – A gépről
terjedt át. Úgy tűnik csapdába estünk Ismer valaki egy másik kijáratot?
– Igen – mondta Jane. – Van egy titkos alagút a templomtól az erdőig.
Tudom, hol a bejárata. Menjünk. – Visszaindultak a trónterem felé.
Mindenfelé harcosokkal és rabszolgákkal találkoztak, akik eltűntek a
szobákban és a mellékfolyosókon. Eljutottak Kavandavanda
lakosztályához. Jane hirtelen megállt.
Brownhoz fordult.
– Mindannyian kockára tettük az életünket, és ketten meg is haltak
azért, hogy megtalálják az örök fiatalság titkát. Ebben a szobában van.
Hajlandó rááldozni néhány másodpercet, hogy magunkkal vigyük?
– Hogy hajlandó vagyok-e? De még mennyire! Vezessen oda.
A belső szobában Jane rámutatott a szekrényre.
– Bent van egy doboz, amiben megtalálja, amit keres, de
Kavandavandánál van a kulcs.
– Nálam is van egy – mondta Brown. Előhúzta a pisztolyát, szétlőtte a
zárat és kinyitotta a szekrényt.
– Ott van – mutatott Jane a kis golyókat tartalmazó dobozra.
Brown fölkapta, és tovább keresték az alagút bejáratát. Egyszer csak
Jane habozva megállt.
– Attól tartok, túl messzire jöttünk. Azt hittem, tudom, hol van a kijárat,
de megzavarodtam.
– Találnunk kell egy kiutat – mondta Tarzan. – A tűz gyorsan terjed, és
itt van a sarkunkban.
Már fojtogatta őket a füst, hallották a lángok ropogását, a reccsenéseket,
ahogy bezuhant a tető. A templom lakói rémülten kiabáltak.
Egy harcos botorkált feléjük a sűrű füstben fuldokolva és könnyező
szemmel. Mielőtt összeszedhette volna magát, Tarzan elkapta.
– Vezess ki innen – parancsolt rá –, és akkor meghagyom az életed.
Amikor a fickó ki tudta nyitni a szemét, fölnézett. – Tarzan, a
majomember! – kiáltott fel.
– Ydeni! – mondta a majomember. – Először nem ismertelek meg.
– Azt kívánod tőlem, hogy vezesselek ki a templomból? Téged, aki
megölted Kavandavandát, a főpapunkat?
– Igen – felelt Tarzan.
– Ha átviszlek a falun, mind meghaltok. A kavuru harcosok kezdenek
magukhoz térni első ijedtségükből. Soha nem engednek át. Vezethetnélek
arra, és hagyhatnám, hogy végezzenek veletek, de egyszer megmentetted
az életem. Most viszonzom. Kövessetek.
Egy oldalfolyosóra vezette őket, és belépett egy sötét szobába.
Keresztülment rajta, és kinyitott egy ajtót, amin túl semmi fény nem
derengett.
– Ez az alagút az erdőbe vezet – mondta. – Menj utadra, Tarzan, és soha
ne térj vissza a kavuruk falujába.
Három héttel később hat fős társaság beszélgetett a tűz mellett Tarzan
otthonában, távol a vad kavuruk falujától. Ott volt a dzsungel lordja és
élete párja; Brown és Annette, akik kéz a kézben ültek egy oroszlánbőrön;
Tibbs, aki illedelmesen a háttérben maradt, mert még nem szokta meg,
hogy egyenrangú társként legyen arisztokraták között. A kis Nkima, akit
nem érdekeltek az udvariassági előírások, egy főrang vállán gubbasztott.
– Mit csináljunk ezekkel a pirulákkal? – kérdezte Brown.
– Amit csak akar – válaszolt Jane. – Az életét kockáztatta értük. Ha jól
emlékszem, valami olyasmit mondott, hogy “rohadtul” sok pénzt tudna
csinálni ebből. Tartsa meg.
– Nem – felelt az amerikai. – Mindannyian kockára tettük az életünket,
és különben is maga találta meg a dobozt. Minél többet gondolkozom rajta,
annál kevésbé tetszik a tervem. A legtöbben így is sokkal tovább élnek,
mint kellene, pedig nem ártana, ha fiatalon elhunynának. Képzeljék el, mi
lenne, ha a Kongresszus megkaparintaná ezt a csodaszert?! Gondolják csak
el! Semmiképpen!
– Megmondom, mit csináljunk. Osszuk el a pirulákat. Mi öten örökké
fogunk érni.
– És mindig szépek leszünk – tette hozzá Annette.
– Ha szabad megjegyeznem – mondta Tibbs udvariasan köhécselve –,
én egyáltalán nem szeretnék ilyen hosszú ideig nadrágokat vasalni. Ami
pedig a szépséget illeti, szavamra, sohasem kapnék munkát. Ki hallott már
szép másról?
– Mindegy, mindenképpen elosztjuk – erősködött Brown. – Nem kell
bevennie, de semmiképpen ne adja el valami taxisofőr-hercegnek. Tessék,
öt egyenlő részre osztom a készletet.
– Nem feledkezett meg Ntómáról? – kérdezte mosolyogva Jane.
Igaza van – mondta Brown. – Hatfelé osztjuk. Ntóma biztos több
hasznára van a világnak, mint a legtöbb ember.

Vége!