Rosamunde Pilcher

Nyáridő

Ulpius-ház Könyvkiadó
2008

2
 Tartalom
1. HAMPSTEAD
2. DEEPBROOK
3. ISLINGTON
4. TREMENHEERE
5. LANDROCK
6. PENJIZAL
7. SAINT THOMAS
8. ROSKENWYN
9. OTTHON

3
 1.
HAMPSTEAD

A doktornő szarukeretes szemüveget viselő csinos asszisztensnője

az ajtóhoz kísérte Laurát, s mosolyogva félreállt, mintha csak egy
kedves vendégtől búcsúzott volna. Az ajtóból tisztára súrolt lépcsők
vezettek a Harley Streetre, melyet a szemben lévő házak árnyéka
élesen elkülönülő világos és sötét sávokra osztott.
- Milyen szép az idő! - jegyezte meg az asszisztensnő. Valóban az
volt, tiszta és ragyogó július végi délután. Az asszisztensnő frissen
keményített szoknyát és blúzt viselt, fekete körömcipős, formás lábán
nejlonharisnya feszült. Laurán csak egyszerű pamutruha volt,
harisnyát nem hordott. A nyári utcákon végigsöprő élénk szél hűvöse
ellen halvány kasmírkardigánt terített a vállára, melynek ujjait elöl
összekötötte.
Laurának, azon kívül, hogy „bizony, szép", semmi érdemleges nem
jutott az eszébe az időjárásról. Köszönetet mondott, bár nemigen volt
miért, hiszen az asszisztensnő csupán bejelentette az érkezését
Hickley doktornőnek; majd tizenöt perccel később újra felbukkant,
hogy kikísérje.
- Szívesen. Viszontlátásra, Mrs. Haverstock.
- Viszontlátásra.
A fényes, feketére festett ajtó becsukódott mögötte. Laura hátat
fordított az elegáns, díszes homlokzatú háznak, majd - mivel
valamilyen csoda folytán a közelben sikerült üres parkolóórát
találnia - rövid séta után a kocsijához ért. Amikor lehajolt, hogy
kinyissa az ajtót, valami megmozdult a hátsó ülésen. Ahogy beült a
kormány mögé, Lucy a támlán keresztül egy könnyed ugrással az
ölében termett, farkát motollaként csóválva a hátsó lábára állt, és
örömében >végignyalta gazdája arcát hosszú, rózsaszín nyelvével.

4
 - Szegény Lucykém, biztosan nagyon meleged van - mondta Laura.
Bár az egyik ablakot kissé nyitva hagyta, az autóban mégis olyan
meleg volt, akár egy kemencében. Felnyitotta a kocsi tetejét, és máris
elviselhetőbb lett minden. Hűvös levegő áramlott be, és a nap
kellemesen melengette a tarkóját.
Lucy, kifejezve kényelmetlen helyzetét, de megbocsátását és
szeretétét is, pihegett még egy kicsit. A gazdája, Laura volt a
mindene. Ennek ellenére elbűvölő modorú, udvarias kis teremtés
volt; ügyelt rá, hogy minden este üdvözölje a munkából hazatérő
Alecet. Alec nevetve szokta mesélni, hogy amikor feleségül vette
Laurát, egy kutyát rásóztak, mintha csak egy árverésen szerezte volna,
ahol a kikiáltó bejelenti: vadonatúj feleség, használt kutyával.
Ha bizalmas barátra volt szüksége, Laura Lucynek mondta el, ami
a szívét nyomta: a titkokat, amelyeket mással nem oszthatott meg.
Még Aleckel sem. Különösen vele nem, hiszen a titkos gondolatok
többnyire vele voltak kapcsolatban. Időnként az ismerős
asszonyokról elmélkedett. Vajon nekik is vannak titkos gondolataik,
melyeket nem osztanak meg a férjükkel? Ott van például Marjorie
Anstey, aki tizenhat éve George felesége, férje életének a tiszta
zoknitól a repülőjegyig minden részletét megszervező társa. Vagy
Daphne Boulderstone, aki minden férfival kikezd, akivel találkozik;
sokszor eldugott vendéglőkben akadni rá, amint édes kettesben
ebédel valaki másnak a férjével. Vajon beavatja-e Daphne a férjét a
titkaiba, vajon nevetnek-e együtt a saját butaságán? Vagy Tom tényleg
olyan hűvös és szenvtelen - netán közönyös -, amilyennek rendszerint
mutatja magát? Lehet, hogy egyszerűen csak nem érdekli az egész.
Talán a jövő héten, amikor a három család a skóciai Glenshandrába
utazik a régóta tervezett közös horgászatra, Laura közelebbről is
megfigyelheti őket, s választ kaphat a kérdéseire...
Mélyet sóhajtott, mert méregbe gurult a saját butaságától. Hiszen
semmi értelme annak, hogy különféle lehetőségeket latolgasson,
amikor most már egészen bizonyos, hogy nem mehet el Skóciába. A
nőgyógyásza, Hickley doktornő egyenesen beszélt: „Minél előbb túl

5
kell esnie rajta, ne vesztegesse az időt! Néhány nap a kórházban, és
utána egy jó pihenés."
Amitől Laura régóta félt, bekövetkezett. Ki kell vernie a fejéből
Daphnét és Marjorie-t, most Alecre kell összpontosítania.
Lendületesen és határozottan kell fellépnie, ki kell dolgoznia a tervét.
Mert történjék bármi, Alecnek el kell mennie Glenshandrába a
többiekkel. Őt pedig itt kell hagyniuk. Tudta, hogy erre nem lesz
könnyű Alecet rábeszélnie. Ezért valami rendkívül meggyőző és
hibátlan tervet kell kiagyalnia, és ebben csak magára számíthat. Mi
legyen a terv?
A kormány mögött, az ülésbe süppedve Laura erőtlennek és
határozatlannak érezte magát.
Fájt a feje, fájt a háta, mindene fájt. Arra gondolt, hogy hazamegy,
magas, keskeny islingtoni házukba, mely valójában nincs túlságosan
messze, de azért mégis elég messze annak, aki fáradtnak és levertnek
érzi magát egy forró júliusi délutánon. Arra gondolt, hogy hazamegy,
fent a hálószobában lefekszik a hűvös ágyra, és átalussza a délutánt.
Alec szerint ilyenkor az a legjobb, ha az ember kiüríti az agyát, és a
tudatalattijára bízza a látszólag megoldhatatlan probléma megoldását.
Talán Laura tudatalattija is eredményes lenne, lázasan dolgozna, amíg
szunyókál, és ébredéskor előállna valami ragyogó és kézenfekvő
tervvel. Eljátszott a gondolattal, és ismét nagyot sóhajtott. Ő nem
bízott annyira a tudatalattijában. Igazság szerint saját magában sem
bízott annyira.
- Még soha nem láttam ilyen sápadtnak - mondta Hickley doktornő,
ami már önmagában is aggasztó jel volt, mivel általában tartva a
távolságot, csak orvosként beszélt vele, s ritkán tett ilyen személyes
megjegyzéseket. - A biztonság kedvéért veszünk egy kis vért.
Tényleg ennyire látszana rajta?
Laura lehajtotta a kocsi napellenzőjét, és megvizsgálta magát a
napellenző hátára erősített tükörben. Kis idő múlva különösebb
lelkesedés nélkül előhúzta a táskájából a fésűjét, és megpróbálta

6
megigazítani a haját. Azután elővette a rúzsát. Túl élénknek találta a
színét sápadt bőréhez.
Belenézett sötétbarna, hosszú és erős pillájú szemébe. Úgy érezte,
az arcához viszonyítva túlságosan nagyok ezek a szemek: mint
papírlapba vágott két ásító lyuk. Farkasszemet nézett saját magával.
Azzal, hogy hazamégy és alszol, semmit sem oldasz meg. Ezt magad
is tudod, ugye? Kell lenni valakinek, aki segíteni tud, akivel beszélni
lehet. Otthon meg senki nincs, mivel az alagsorban lakó Mrs. Abney
délután kettő és négy között mindig pihenni tér. Ilyenkor senki sem
zavarhatja, még egy olyan fontos ember sem, mint a gázóra-leolvasó.
Kell valaki, akivel beszélni lehet.
Phyllis.
Remek. A kórházból jövet Phyllishez költözhetnék. Ha Phyllisnél
vagyok, akkor Alec elmehet Skóciába.
Nem is értette, hogy ez a kézenfekvő megoldás miért nem ötlött
előbb az eszébe. Laura elégedetten elmosolyodott, de abban a
pillanatban egy rövid dudaszó visszazökkentette a valóságba. Egy
nagy, kék Rover gördült mellé, melynek vörös képű vezetője
láthatóan arra volt kíváncsi, vajon Laura elhagyja-e a parkolót, vagy
estig ott csücsül és cicomázza magát a tükörben.
Laura zavartan visszahajtotta a napellenzőt, és beindította a motort.
Erőltetett bájmosolyt vetett a sofőrre, majd némiképp kapkodva
ugyan, de sikerült kimanővereznie az útra anélkül, hogy bárminek is
nekiment volna. Ráfordult az Euston Roadra, a három sáv áradatában
ellavírozott az Eversholt Streetig, és ott északnak fordult, fel a
dombra, Hampstead felé.

Kissé máris jobban érezte magát. Volt már egy terve, melyet
elkezdhetett megvalósítani. A forgalom gyérült, gyorsabban
haladhatott, több levegő áramlott be a nyitott tetőn. Az út barátságos
volt és ismerős, mivel fiatal korában, amikor Phyllisnél élt, nap mint
nap megtette ezt az utat - először az iskolába, majd az egyetemre. A

7
lámpáknál megállva visszaemlékezett a kétoldalt álló házakra, a
kopott vakolatok mintájára, a fák árnyékára. Néhány házat azóta
tataroztak, homlokzatukon friss vakolat, bejárati ajtajuk fényesen
csillog. A napsütötte járdák zsúfolásig telve könnyű ruhába öltözött
emberekkel: csupasz karú lányok, anyák félmeztelen gyermekükkel. A
kisebb üzletek elé vászonernyőt húztak, és az utcán is árulták
portékáikat. Laura látott művészi zöldséghalmokat, fényesen csillogó
fenyőfa székeket, rózsával és szegfűvel teli zöld vödröket. Egy
kisvendéglő előtt néhány asztalt is felállítottak, csíkos napernyőkkel
és fehérre festett fémszékekkel. Mint Párizsban, gondolta. Bárcsak
Hampsteadban élnénk! Csak akkor vette észre, hogy a lámpa zöldre
váltott, amikor a mögötte álló kocsi rádudált.
A Hampstead High Streeten hajtott felfelé, amikor hirtelen eszébe
jutott, hátha Phyllis nincs is otthon.
Telefonálnia kellett volna. Megpróbálta elképzelni, mit is csinálhat
Phyllis egy ilyen gyönyörű nyári délután. Ez nem okozott gondot neki,
hiszen a lehetőségek száma szinte végtelen. Ruhákat vagy régiségeket
vásárol, kedvenc képtáraiban kóborol, a zene népszerűsítésére
létrehozott bizottságban sürög, vagy pénzt gyűjt egy omladozó
hampsteadi kúria felújítására.
Most már túl késő volt ahhoz, hogy bármit is tegyen, hiszen
majdnem célhoz ért. Egy röpke pillanat múlva elhagyta a főutat, s
ráfordult egy mellékútra, mely egyre keskenyebbé válva kanyargott
fel a dombra, majd kiegyenesedett. Az út két oldalán György korabeli
házak sorakoztak, mindegyik épp egy lépcsőfoknyival magasabban a
szomszédjánál. A bejárati ajtók a kaviccsal felszórt járdával egy
szinten nyíltak. Phyllis háza előtt ott állt a kocsija, ami legalábbis
reményre adott okot, bár nem szükségképpen jelentette azt, hogy
Phyllis otthon is van, mivel fáradhatatlan gyalogló lévén az autót csak
akkor használta, ha „be kellett mennie” Londonba.
Laura megállt az autó mögött, bezárta a tetőt, ölébe kapta Lucyt, és
kiszállt. Phyllis bejárati ajtajának két oldalát kis hordókba ültetett
hortenzia díszítette. Laura kopogtatott az ajtóra szerelt kopogtatóval,

8
és szurkolt, hogy Phyllis otthon legyen. Ha nincs otthon, akkor
egyszerűen visszafordulok, hazamegyek, és majd felhívom. A
következő pillanatban azonban meghallotta Phyllis szaporán kopogó
lépteit - mindig a lehető legmagasabb sarkú cipőkben járt -, az ajtó
kitárult, és máris minden a legnagyobb rendben volt.
- Drágám!
Boldogok voltak, hogy látják egymást. Összeölelkeztek, amiben
Lucy némiképp akadályozta őket. Phyllist megölelni olyan volt,
mintha az ember egy madarat szorítana magához: egy törékeny csontú,
fényes tollú madarat. Phyllis ma barackszínű ruhát viselt, a nyakában
hidegen csillogó üvegszerű gyöngysort, és fülbevalói
karácsonyfadíszekként csilingeltek. Piciny kezén pazar gyűrűk; arca,
mint mindig, tökéletesen kikészítve. Csak homlokába hulló haja tűnt a
szokásosnál kissé rendezetlenebbnek. Noha már őszült, ez cseppet
sem homályosította el arcának fiatalos báját.
- Telefonálhattál volna!
- Hirtelen támadt az ötlet, hogy eljöjjek.
- Drágám, ez roppant izgalmasan hangzik. Gyere be!
Laura belépett, és Phyllis becsukta mögötte az ajtót. Mégsem volt
sötét, mert a házon keresztül húzódó szűk folyosó végén a kertbe
vezető ajtó nyitva állt. A nyílás keretében Laura látta a napsütötte
udvart, a kövezett ösvényt, a csillogó levelű növényeket, és távolabb
a fehér rácsos szaletlit.
Megállt, és letette Lucyt a rubinvörös szőnyegre. Lucy lihegett.
Laura letette kézitáskáját a lépcső aljába, és átment a konyhába, hogy
Lucynek egy tál vizet vigyen. Phyllis az ajtóból figyelte.
- A kertben üldögéltem - mondta -, de túl meleg van ott. Menjünk
inkább a nappaliba. Ott kellemesen hűvös van, az erkélyajtó nyitva.
Drágám, szörnyen sovány vagy! Fogytál?
- Nem tudom. Valószínűleg igen. De nem szándékosan.
- Kérsz valamit inni? Éppen most csináltam igazi limonádét. A

9
hűtőbe tettem.
- Az jólesne!
- Menj a szobába, és helyezd magad kényelembe mondta Phyllis,
miközben pohárért ment. Tedd fel a lábad, és egy nagyot dumálunk.
Évek óta nem láttalak. Hogy van az a jóképű Aleced?
- Köszönöm, jól.
- Mesélj el mindent!
Mennyei érzés volt hallani, hogy helyezze magát kényelembe és
tegye fel a lábát. Akárcsak a régi szép időkben. Laura így is tett,
befészkelte magát Phyllis nagy, puha pamlagának a sarkába. Az
erkély nyitott üvegajtaja mögött a kert halkan susogott a szélben. A
levegőben violaszag úszott. Minden olyan nyugodtnak,
mozdulatlannak tűnt. Ami pedig igazán furcsa volt, mert Phyllisre
mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy nyugodt természetű.
Nyurga lábain bolhaként ugrándozott fel-le a lépcsőkön, napjában
akár százszor is.
Phyllis a nagynénje, Laura édesapjának a húga. Az édesapjuk
elszegényedett anglikán lelkész volt, és igencsak sokat kellett
takarékoskodniuk és nélkülözniük ahhoz, hogy összegyűjtsék a
szükséges pénzt Laura apjának orvosi tanulmányaihoz.
Phyllisnek így már semmi sem maradt.
Bár szerencsére azok az idők elmúltak már, amikor a lelkészek
lányaitól elvárták, hogy jámbor módon otthon maradjanak, és
segítsenek édesanyjuknak a templomot virággal feldíszíteni, meg a
vasárnapi iskola körüli teendőkben, Phyllis számára a legkedvezőbb
lehetőségnek azt tartották, ha férjhez megy egy megbízható és rendes
férfihoz. Phyllisnek azonban már egészen kis korától kezdve
megvoltak a maga elképzelései. Valahogy sikerült elvégeznie egy
titkárnőképzőt, és - szülei ellenkezése dacára - nekivágott
Londonnak, ahol rekordidő alatt nemcsak lakóhelyet talált magának,
hanem állást is. Kezdő gépíró lett Hay Macdonaldsnál, a nagy múltú
kiadónál. Lelkesedésére és szorgalmára hamarosan felfigyeltek.

10
Először az irodalmi szerkesztő titkárnője lett, majd később,
huszonnégy évesen az elnök, Maurice Hay személyi titkárnője.
Az elnök ötvenhárom éves agglegény volt, és mindenki azt
gondolta, hogy élete hátralévő részében már megmarad ebben a
boldog állapotban. Mégsem így lett, mivel fülig beleszeretett
Phyllisbe, feleségül vette, és elragadta magával - ha nem is egy fehér
paripán, de legalábbis egy hatalmas, gyönyörű Bentleyben - előkelő
hampsteadi házába. Phyllis boldoggá tette őt, és egyetlen napot sem
vesztegettek el az együtt eltöltött időből, amit jól is tettek, mert a férfi
három év múlva szívrohamot kapott, és meghalt.
Phyllisre hagyta a házát, a bútorait, és az összes pénzét. Nem volt
sem kicsinyes, sem féltékeny, nem csatolt a végrendelethez olyan
záradékot, mely megfosztaná az asszonyt a vagyontól, ha újból férjhez
megy. Ennek ellenére Phyllis nem ment újra férjhez. Ez örök rejtély
maradt mindazoknak, akik ismerték őt. Szó sem volt arról, hogy ne
lettek volna udvarlói; ennek éppen az ellenkezője volt igaz. Egész
had állt állandó készenlétben: telefonon hívták, virágot küldtek neki,
vacsorázni vitték, külföldre üdülni, télen színházba és nyáron
Ascotba.
- De hát kedveseim - tiltakozott, amikor szemére vetették független
életmódját -, eszem ágában sincs újra férjhez menni. Sohasem
találnék egy olyan kedves embert, mint Maurice. Különben is, sokkal
szórakoztatóbb egyedül. Különösen akkor, ha ráadásul még gazdag is
az ember.
Amikor Laura kicsi volt, Phyllisről legendák keringtek a
családban, és okkal. Karácsonykor néha a szülei felvitték Laurát
Londonba, hogy lássa a feldíszített Regent Streetet, az üzleteket, és
hogy esetleg elmenjenek a Palládiumba vagy megnézzenek egy
balettot. Ezután mindig Phyllisnél szálltak meg, ami az elfoglalt
vidéki orvos egyhangú környezetében felnövő Laura számára olyan
volt, mintha egy álom kellős közepébe csöppent volna. Minden olyan
gyönyörű volt, csillogó, illatos. Phyllis pedig...

11
 - Könnyűvérű nőszemély - mondta róla kedélyesen Laura
édesanyja, ahogy hazafelé tartottak Dorsetbe, míg Laura
mozdulatlanul, a nagyvilági ragyogás emlékétől megbabonázva ült a
kocsi hátsó ülésén. - Szinte ki van zárva, hogy Phyllis az életet valaha
is komolyan vegye, és valami gyakorlatias dolgot csináljon... de hát
miért is kellene neki?
Ebben azonban Laura édesanyja tévedett. Laura tizenkét éves volt,
amikor a szülei meghaltak. Egy vendégségben elköltött szolid
vacsora után hazafelé hajtottak egy olyan úton, amelyet úgy ismertek,
mint a tenyerüket. A balesetet számos, szinte valószínűtlen tényező
összejátszása okozta: útkereszteződés, kamion, rossz fékekkel
gyorsító autó - és mindez együtt vezetett a végzetes katasztrófához. A
borzalmas tragédia pora még le sem ülepedett, és Phyllis máris a
helyszínen termett.
Nem mondott semmit Laurának. Nem mondta azt, hogy legyen
bátor, hogy ne sírjon, hogy mindez Isten akaratából történt.
Egyszerűen csak megölelte őt, és szerényen megkérdezte, legalább
egy kis időre nem jönne-e fel hozzá Hampsteadbe, úgyis olyan
egyedül van a házban.
Laura ment, és maradt. Phyllis mindent elintézett: a temetést, a jogi
ügyeket, a rendelő átadását, a bútorok értékesítését. Egy-két
értékesebb vagy személyes holmit megtartott Laurának, ezeket abban
a hálószobában helyezték el, mely később Lauráé lett. Édesapja
íróasztalát, a kislány babaházát, a könyveit, és édesanyja foncsorozott
tükrű öltözőasztalát.
- Kinél laksz? - kérdezték tőle a lányok az új londoni iskolában,
mikor megtudták, hogy Laura árva.
- Phyllis nagynénémnél.
- Nagy ég! Én bizony nem szeretnék a nagynénémmel élni. Van
férje?
- Nincs, özvegy. - Borzalmasan hangzik.
Laura nem felelt, mert tudta, ha már nem élhet többé Dorsetben

12
drága édesanyjával és édesapjával, akkor a világon a leginkább
Phyllisszel akar élni.
Kapcsolatuk minden szempontból különlegesnek volt mondható. A
csendes és szorgalmas fiatal leány és a kifelé forduló, társaságot
kedvelő nagynéni szoros barátságot kötött. Sohasem veszekedtek,
nem mentek egymás idegeire. Az első igazi nézeteltérésük akkor
támadt, amikor Laura befejezte az egyetemet és állást keresett
magának. Phyllis azt akarta, hogy Laura menjen a Hay
Macdonaldshoz; számára ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak.
Laura tiltakozott a gondolat ellen. Úgy érezte, ha ezt tenné, akkor
protekciót venne igénybe, és ezzel aláásná azt az elhatározását, hogy
független legyen.
Phyllis azt mondta, független lesz, hiszen saját maga keresi meg a
kenyerét.
Laura felhozta, hogy már éppen elég sokkal tartozik Phyllisnek.
Úgy akarja elkezdeni a pályáját - bármi legyen is az -, hogy ne legyen
lekötelezve senkinek.
De itt senki sem beszél lekötelezettségről. Miért utasítson vissza
egy nagyszerű lehetőséget, pusztán azért, mert Phyllis unokahúga?
Laura azt válaszolta, hogy a saját lábán akar megállni.
Phyllis sóhajtott, és türelmesen elmagyarázta, hogy Laura igenis a
saját lábán fog megállni. Protekcióról szó sincs. Ha nem állja meg a
helyét, és nem tudja elvégezni a munkáját, akkor minden különösebb
teketória nélkül ki fogják rúgni.
Ez korántsem nyugtatta meg Laurát. Motyogott valamit arról, hogy
neki kihívásra van szüksége.
De hát Hay Macdonalds igazi kihívás. Laura ezt éppúgy
elfogadhatja, mint bármely másikat.
A vita változó hevességgel folytatódott három napon át, míg végül
Laura beadta a derekát. De azzal egy időben, hogy közölte
elhatározását Phyllisszel, azt is bejelentette, hogy talált magának egy

13
kis kétszobás lakást Fulhamben, hogy elmegy Hampsteadből és oda
költözik. Ezt már régebben elhatározta; ennek semmi köze az állással
kapcsolatos vitájukhoz. Szó sincs arról, hogy ne akarna Phyllisszel
élni. Szíve szerint mindörökké a London fölé magasodó dombra épült
kis ház melegében és kényelmében élne, de tudja, hogy ez nem mehet
így tovább. A körülmények megváltoztak. Többé már nem a nagynéni
és az unokahúg állt egymással szemben, hanem két felnőtt nő.
Egyedülálló barátságuk túl gazdag és értékes ahhoz, hogy kockára
tegyék.
Phyllisnek megvolt a saját élete - még mindig teljes és izgalmas,
annak ellenére, hogy már jócskán az ötvenes éveiben járt. A
tizenkilenc éves Laurának pedig most kellett kialakítania az életét,
amire csak akkor lehetett reménye, ha összeszedi az akaraterejét, és
kirepül Phyllis védőszárnyai alól.
A kezdeti csalódást követően Phyllis megértette ezt.
- Nem fog soká tartani - jövendölte Laurának. - Férjhez fogsz
menni.
- Miért mennék férjhez?
- Mert a házasodó fajtából való vagy. Olyan, akinek szüksége van
egy férjre.
- Neked is ezt mondták, amikor Maurice meghalt.
- Te nem olyan vagy, mint én, kedvesem. Legfeljebb három évet
adok neked, mint önálló nőnek. Egy perccel sem többet.
De Phyllis most az egyszer tévedett, mert kilenc év telt el addig,
míg Laura először megpillantotta Alec Haverstockot, és további hat
év - mikorra Laura elérte a harmincötöt is -, hogy férjhez ment hozzá.
- Tessék - hallotta Laura. Jégkockák csilingeltek a pohár szélének
ütődve, magas sarkak kopogtak a padlón. Kinyitotta a szemét, és
Phyllist látta maga mellett, amint a tálcát egy alacsony kávézóasztalra
helyezi.
- Elaludtál?

14
 - Nem. Csak gondolkodtam. Régi dolgok jutottak az eszembe.
Ph yllis lehuppant a másik pamlagra. Nem dőlt hátra, mivel
képtelen volt arra, hogy akár csak egy percre is elengedje magát. Úgy
ült ott, mintha a következő pillanatban mindjárt fel kellene pattannia,
mert egy sürgős elintéznivaló várja.
- Mondj el mindent. Mit csináltál? Vásárolni voltál, ugye?
Egy magas pohárba limonádét töltött, és átnyújtotta Laurának. A
hidegtől párás üveg szinte fájt a kéznek. Laura kortyintott egyet, majd
a poharat maga mellé tette a padlóra.
- Nem, nem vásárolni voltam. Hickley doktornőnél jártam. Phyllis
felemelte a fejét, arcára menten kiült a kíváncsiság, szemöldökét
felhúzta, szeme kitágult.
- Nem - mondta Laura -, nem vagyok terhes.
- Akkor miért kellett elmenned hozzá?
- A régi baj miatt.
- Ó, szegénykém.
Többet nem is kellett mondania. Szomorúan néztek egymásra. A
nyitott erkélyajtóban megjelent Lucy, miután elvégezte a dolgát a
kertben. Körmei tompán koppantak a parketten, ahogy átszaladt a
szobán. Könnyedén Laura ölébe ugrott, ahol kényelmesen
elhelyezkedve labdává gömbölyödött, és elszunnyadt.
- Mikor kezdődött?
- Ó, már elég régen, de állandóan halogattam, hogy orvoshoz
menjek, nem is akartam rágondolni. Az ember azt reméli, ha nem
figyel oda és nem törődik vele, akkor talán magától elmúlik.
- Ezt elég rosszul tetted.
- A doktornő is ezt mondta. De az eredmény végül is ugyanaz.
Megint be kell feküdjek a kórházba.
- Mikor?
- Amilyen hamar csak lehet. Pár napon belül.

15
 - De kedvesem, hiszen te Skóciába mész!
- A doktornő szerint szó sem lehet róla.
- Hát ez borzasztói - Phyllis hanglejtése hiven tükrözte a
kétségbeejtő helyzetet. - Hiszen annyira készültél rá, az első skóciai
nyaralásra Aleckel... És ő mit fog szólni ehhez? Nem akar majd
elmenni nélküled.
- Tulajdonképpen ezért jöttem el hozzád. Szívességet szeretnék
kéni tőled. Megtennéd?
- Még nem tudom, hogy mit.
- Eljöhetnék-e hozzád, amikor kijövök a kórházból? Ha Alec tudja,
hogy veled vagyok, akkor elmehetne Glenshandrába a többiekkel. Oly
sokat jelent neki. Hónapokkal ezelőtt elrendezett mindent. A
szállodában szobát foglalt, horgászhelyet bérelt a folyónál. És akkor
még nem beszéltem Boulderstone-ékról és Ansteyékről.
- Mikor indulnak?
- A jövő héten. Csak néhány napig leszek a kórházban, és nem kell
majd ápolnod, vagy ilyesmi...
- Drágám, tudom, hogy szörnyű, de elutazom.
Eluta... - Micsoda képtelenség! Laura Phyllisre meredt, és
majdnem elsírta magát. - Nem... nem leszel itthon?
- Firenzébe megyek egy hónapra. Laurence Haddonnel és
Birleyékkel. A múlt héten már mindent elintéztünk. De ha kétségbe
vagy esve, végül is elhalaszthatom.
- Szó sem lehet róla!
- Nem mehetnél el Alec bátyjához és a feleségéhez? Akik
Devonban élnek. Nem vigyázhatnának ők rád?
- Arra gondolsz, hogy menjek Chagwellbe?
- Nem tűnsz valami lelkesnek. Csak arra gondoltam, hogy jól
érezted magad náluk húsvétkor.
- Ez igaz, szeretem őket és aranyosak. De öt gyerekük van, és

16
szünidő lévén Janeynek éppen elég dolga lesz nélkülem is, a sápadt
és gyenge rokon nélkül, akinek talán ágyba kellene vinnie a reggelit.
Ezenkívül tudom, hogy az ember hogyan érzi magát az ilyen műtétek
után. Mintha agyonütötték volna. Azt hiszem, az altatás miatt. És
Chagwellben a zajszint soha nincs egymillió decibel alatt. Ami öt
gyerek mellett persze természetes.
Phyllis belátta, hogy Laurának igaza van, és ejtette Chagwellt. Más
megoldást keresett.
- Ott van Mrs. Abney is.
- Alec nem hagyna engem Mrs. Abneyre. Már öregszik, és a
lépcsőn is alig tud felmenni.
- Nem egyezne bele Hickley doktornő abba, hogy később legyen a
műtét?
- Nem. Megkérdeztem, és nemet mondott. - Laura sóhajtott. -
Ilyenkor érzem azt, Phyllis, hogy milyen nagyszerű lenne valami
nagy-nagy családhoz tartozni. Testvérek, unokatestvérek, nagyszülők,
és anya és apa...
- Ó, szegénykém - mondta Phyllis, és Laura máris megbánta, amit
mondott.
- Butaságot mondtam. Bocsáss meg!
- Talán - mondta Phyllis -, ha fogadnátok egy ápolónőt, akkor Mrs.
Abneyvel ketten már megbirkóznának a feladattal...
- Vagy benn maradhatnék a kórházban.
- Nevetséges ötlet. Sőt, az egész beszélgetésünk nevetséges. Nem
hinném, hogy Alec nélküled elmegy Skóciába. Hiszen tulajdonképpen
még véget sem értek a mézeshetek!
- Ugyan, már kilenc hónapja házasok vagyunk.
- Miért nem mondja le Alec az egészet, és visz el téged Madeirára,
amikor már jobban vagy?
- Nem teheti. Nem akkor veszi ki a szabadságát, amikor akarja.

17
Fontos ember. És Glenshandra ... egyfajta hagyomány. Odajár mindig,
minden júliusban, Ansteyékkel és Boulderstone-ékkal. Egész évben
úgy várja. Mindig minden ugyanaz. Ő mondta, hogy éppen ez az, amit
annyira szeret benne. Ugyanaz a szálloda, ugyanaz a folyó, ugyanaz a
kísérő, ugyanazok a barátok. Itt engedi el magát, itt szív egy kis friss
levegőt. Itt gyűjt energiát ahhoz, hogy az év hátralévő részében
robotoljon a Cityben.
- Tudod jól, hogy imádja azt, amit te robotnak nevezel. Imádja, ha
elfoglalt, imádja a sikereit, hogy ennek meg annak az elnöke.
- És nem hagyhatja cserben a többieket sem az utolsó pillanatban.
Ha nem megy el, akkor azt mindenki az én rovásomra fogja írni, és
egy nulla leszek a szemükben, ha elrontom a nyaralásukat.
- Nem hiszem - mondta Phyllis hogy törődnöd kellene Ansteyék és
Boulderstone-ék véleményével. Egyedül Alec számít.
- Éppen ez az. Úgy érzem, hogy cserbenhagyom őt.
- Ugyan már, ne légy nevetséges. Senki sem hibáztathat azért, mert
hirtelen beteg lettél. És te is éppúgy vártad, hogy elmehess Skóciába,
mint a többiek. Vagy nem?
- Ó, Phyllis, nem is tudom. Ha csak Aleckel mennék, minden más
lenne. Ha együtt vagyunk, csak mi ketten, akkor sosincs gond.
Boldogok vagyunk. Meg tudom nevettetni. Olyan, mintha a másik
felemmel lennék. De amikor a többiek is ott vannak, akkor úgy érzem,
mintha véletlenül egy idegen klubba tévedtem volna, melynek, úgy
érzem, bármennyire szeretném is, sohasem lehetek a tagja.
- És szeretnél?
- Nem tudom. Az a helyzet, hogy ők mind jól ismerik egymást...
már sok-sok év óta, és az idő nagy részében Alec Erica férje volt.
Daphne volt Erica legjobb barátnője, ő lett Gábriel keresztanyja.
Ericának és Alecnek megvolt a házuk, amit Deepbrooknak hívtak,
New Forestben, mindannyian oda jártak a hétvégeken. Legalább
tizenöt esztendő közös élményei és emlékei kötik össze őket.

18
 - Elég ijesztően hangzik - sóhajtotta Phyllis. - Az emlékeket nem
vehetjük el másoktól. De ezt bizonyára tudtad már akkor is, mikor
hozzámentél Alechez.
- Semmi ilyesmire nem gondoltam akkor. Csak azt tudtam, hogy
hozzá akarok menni. Nem akartam Ericára gondolni, és nem akartam
Gábrielre gondolni. Egyszerűen úgy tettem, mintha nem is léteznének,
amit már csak azért is könnyen megtehettem, mivel mindketten távol
éltek, messze Amerikában.
- Nem várhattad el Alectől, hogy hagyja el az összes régi barátját.
A barátok hozzátartoznak a férfiakhoz. A személyiségük részévé
válnak. És a barátok számára sem mindig könnyű. Gondold csak bele
magad a helyzetükbe.
- Valószínűleg nem könnyű.
- Felmerül-e egyáltalán Erica és Gábriel neve?
- Néha. De olyankor hirtelen elnémulnak, és valaki gyorsan témát
vált.
- Talán neked magadnak kellene szóba hoznod a témát.
- Phyllis, hogyan hozhatnám én szóba? Hogyan cseveghetnék én az
elragadó Ericáról, aki elhagyta Alecet egy másik férfiért? Hogyan
beszélhetnék Gábrielről, amikor Alec a szakításuk óta nem is látta a
lányát?
- Levelet sem kap tőle?
- Nem, de ő ír neki. Az irodából. Egyszer a titkárnője elfelejtette
postázni a levelet, és Alec véletlenül hazahozta. Láttam a géppel írott
címet. Azt hiszem, minden héten ír neki. De nem hiszem, hogy egyre
is kapna választ. Ericáról egyetlen fénykép sincs a házban, de
Gábrielé ott áll az öltözőasztalán. Őrzi a lánya egyik rajzát is, amit
Gábriel ötévesen készített neki. Aspreynél csináltatott ezüstkeretben
tartja. Azt hiszem, ha kigyulladna a ház, és csak egyetlen értékes
tárgyat menthetne meg, akkor ezt a rajzot hozná ki a lángokból.
- Egy újabb gyerekre lenne szüksége - mondha Phyllis

19
határozottan.
- Tudom. De lehet, hogy nekem sohasem lesz.
- Dehogynem lesz.
- Nem. - Laura elfordította fejét a kék selyempárnán, és Phyllisre
nézett. - Lehet, hogy nem lesz. Végtére is már csaknem harminchét
éves vagyok.
- Az még semmi.
- És Hickley doktornő azt mondta, ha újra jelentkeznek a bajaim,
akkor ki kell vetetni a méhemet.
- Laura, ne is gondolj rá.
- Szeretnék egy kisbabát. Annyira szeretnék!
Minden rendben lesz. Meglátod, most minden rendben lesz. Ne ess
kétségbe. Gondolkodj pozitívan. Ansteyék és Boulderstone-ék pedig
meg fogják érteni. Kedves, rendes emberek. Mind olyan elragadóak
voltak, amikor találkoztam velük azon a csodálatos vacsorán, melyre
mindannyiunkat meghívtál.
Laura elfintorodott.
- Daphne is?
- Természetesen Daphne is - mondta Phyllis határozottan. - Tudom,
hogy egész este Aleckel kacérkodott, de vannak nők, akiknek ilyen a
természetük. Még ha elég idősek is ahhoz, hogy több eszük lehetne.
Csak nem gondolod, hogy valaha is volt valami köztük?
- Néha, amikor kétségbeesettnek érzem magam, felmerül bennem a
gyanú... Miután Erica elhagyta, Alec öt évig egyedül élt.
- Meg vagy őrülve! Te el tudod képzelni, hogy egy olyan
becsületes embernek, mint Alec, viszonya legyen a legjobb barátja
feleségével? Én nem. Alábecsülöd magad, Laura. És ami ennél
sokkal veszélyesebb, alábecsülöd Alecet.
Laura visszaejtette fejét a pamlag párnájára, és behunyta a szemét.
Hűvösebb lett a levegő, de Lucy meleg vizes palackként feküdt az

20
ölében.
- Mit tegyek? - kérdezte.
- Menj haza - mondta Phyllis. - Zuhanyozz le, vedd fel a
legcsinosabb ruhádat, és amikor Alec hazajön, kínáld meg jeges
Martinival, és mondj el neki mindent. És ha le akar mondani a
nyaralásról, és veled akar maradni, akkor ne tiltakozzál.
- De én azt akarom, hogy elmenjen. Én tényleg azt akarom, hogy
elmenjen.
- Akkor ezt mondd meg neki. És mondd meg neki azt is, hogy a
legrosszabb esetben lemondom a firenzei utat, és akkor eljöhetsz
hozzám.
- Ó, Phyllis...
- De biztos vagyok benne, hogy lesz majd valami nagyszerű ötlete,
és a mi egész lelkizésünk felesleges volt. Úgyhogy ne is
vesztegessünk erre a témára több időt. - Az órájára pillantott. -
Mindjárt négy óra. Mit szólnál egy csésze finom kínai teához?

21
 2.
DEEPBROOK

Alec Haverstock befektetéselemző közgazdász, Winchester és

Cambridge volt diákja ma a Forbright Északi Befektetési Tröszt
vezetője és a Sandberg Harpers Kereskedelmi Bank egyik igazgatója.
Anglia délnyugati vidékén, Chagwellben született, második fiúként
egy olyan családban, mely három nemzedék óta élt a Dartmoor
nyugati lejtőjén elterülő ezer hold körüli föld megműveléséből. A
kőből épült, hosszú, alacsony udvarház tágas szobái nagy családok
számára készültek. Egyszerű, nyugalmat árasztó homlokzata
délnyugatra nézett, lejtős zöld mezőkre - ahol Guernsey tehéncsordák
legeltek -, termékeny szántóföldekre és a kis Chag folyó náddal
benőtt partjára. Távolban a La Manche csatorna húzódott, mely
gyakran köd és eső függönye mögé bújt, de tiszta napokon kék
selyemcsíkként ragyogott a napfényben.
A termékeny Haverstock család leszármazottai az idők folyamán
Devon és Cornwall legkülönfélébb területein eresztettek gyökeret.
Egyesek értelmiségi pályára adták a fejüket, jogászok, orvosok vagy
könyvelők lettek; a klán férfi tagjainak a többsége azonban makacsul
megmaradt gazdálkodónak: törzskönyvezett marhákat tenyésztett,
juhokat és pónilovakat nevelt a mocsaras vidéken, nyáron horgászott,
a téli hónapokban pedig falkavadászatokon vett részt. Az éves
vadász-akadályversenyekre rendszerint egy-egy ifjú Haverstock is
benevezett; a törött kulcscsontoknak nem tulajdonítottak nagyobb
jelentőséget, mint egy közönséges náthának.
Mivel a földet mindig a legidősebb fiú örökölte, a fiatalabbaknak
más megélhetési forrás után kellett nézniük. A devoni
hagyományoknak megfelelően rendszerint tengerésznek álltak. Ahogy
a grófság gazdálkodói között mindig is meg lehetett találni a
Haverstockokat, a család tagjai jó száz éve ott szerepeltek a

22
tengerészet listáján, az egyszerű kadéttól a kapitányig, sőt néha még
admirális is került ki közülük.
Alec nagybátyja, Gerald szintén ezt a hagyományt követte, amikor
a Királyi Tengerészet állományába lépett. Mivel a chagwelli birtok
Alec bátyját, Briant illette, mindenki azt várta, hogy Alec is ezt az
utat választja. De Alec más csillagzat alatt született, mint nyers,
tengerjáró ősei, és pályája egészen más irányba fordult. Már az
általános iskola első osztályában kiderült, hogy nem csupán kemény
és talpraesett fiú, de rendkívül eszes is. A kis iskola igazgatójának
biztatására Alec megpályázott és elnyert egy winchesteri ösztöndíjat.
Winchesterből Cambridge-be vezetett az útja, ahol evezett,
futballozott és közgazdaságtant tanult. Kitüntetéssel diplomázott. Még
be sem fejezte az egyetemet, amikor a Sandberg Harpers
tehetségkutatója felfedezte, és állást ajánlott neki náluk, a londoni
Cityben.
Alec huszonkét éves volt ekkor. Vásárolt magának két sötét öltönyt,
egy hosszú nyelű esernyőt meg egy aktatáskát, és azoknak a
Haverstockoknak a vakmerő lelkesedésével vetette bele magát az
izgalmas, új világ forgatagába, akik lovukat vakmerően az ötléces
akadálynak vezetik. A bank befektetési elemzéssel foglalkozó
osztályára került, itt találkozott először Tom Boulderstone-nal. Tom
ekkor már hat hónapja dolgozott a Sandberg Harpersnél. Sok közös
vonás volt bennük, és amikor Tom felajánlotta Alecnek, hogy
költözzék át hozzá, menten kötélnek állt.
Nagyszerűen érezték magukat. Bár a Sandberg Harpers kemény
munkára fogta őket, bőven maradt idejük arra a felhőtlen
szórakozásra, melyre a legtöbb ember életében csak egyszer adódik
lehetőség. A kis lakásban hemzsegtek a fiatalok. Rögtönzött partik
születtek a semmiből, a lábosban spagetti főtt, a szárítóállványon
sörösrekeszek tornyosultak. Alec megvette az első kocsiját, és a
hétvégéken Tommal és néhány éppen ráérő lánnyal leruccantak
vidékre, vendégségbe, nyári krikettmeccsekre, vagy téli
vadászatokra.

23
 Daphnét Alec mutatta be Tomnak. Alec együtt járt Cambridge-be
Daphne bátyjával, és az megkérte őt, hogy tartsa szemmel a húgát, ezt
az ártatlan teremtést, aki most jött fel dolgozni Londonba. Nem túl
lelkesen, de elvállalta a feladatot. Legnagyobb örömére azonban
kiderült, hogy a lány gyönyörű és rendkívül szórakoztató. Ezután
párszor elvitte erre-arra, és egy vasárnap este felvitte őt a lakásukra,
ahol a lánynak sikerült a világ legpocsékabb rántottájával meglepnie
őt és Tomot.
E baleset ellenére, és némiképp Alec meglepetésére, Tom azonnal
beleszeretett Daphnéba. A lány hosszú ideig ellenállt az udvarlásnak,
és nem volt hajlandó lekötni magát. Tom, makacs ember lévén, nem
tágított, újra és újra megkérte a kezét, de Daphne minden alkalommal
kifogások végtelen sorával hárította el, húzta-halasztotta a döntést.A
fiú hangulata ennek megfelelően az eufórikus lelkesedés és a
legmélyebb kétségbeesés között ingadozott. Amikor Tom végül úgy
döntött, hogy semmi esélye sincsen, és éppen elhatározta, hogy
Daphnét örökre száműzi az életéből, a lány, talán megérezve ezt,
hirtelen hátraarcot csinált, szakított az összes udvarlójával, és közölte
Tommal, hogy feleségül megy hozzá. Alec volt a tanújuk, és Daphne
Tomhoz költözött, mint az ifjú és tapasztalatlan Mrs. Boulderstone.
Alecnek el kellett hagynia a lakást. Ekkor vásárolta meg az
islingtoni házat. Ismerősei közül senki sem lakott Islingtonban, de
amikor először meglátta, nagyobbnak és vonzóbbnak tűnt a számára,
mint barátai szűk odúi. Mellette szólt az az érv is, hogy sokkal
kevesebbe került, mint a hasonló ingatlanok London más részén. És
csak pár percnyire esett a Citytől.
A bank segített neki a jelzálogkölcsön megszerzésében, és Alec
beköltözhetett. A magas, szűk homlokzatú háznak volt egy alagsori
része is, melyre igazából nem volt szüksége, ezért hirdetést adott fel a
helyi újságban. A hirdetésre egy középkorú özvegyasszony, Mrs.
Abney jelentkezett. Férje kőműves volt, gyermekük nem született.
Egyetlen társa Dicky, a kanári volt. Ragaszkodott hozzá, hogy
magával hozza. Alecnek nem volt kifogása a kanárik ellen, és így

24
megállapodtak abban, hogy Mrs. Abney beköltözhet. Mindketten
elégedettek voltak: Mrs. Abneynek lett egy otthona, Alec pedig szert
tett egy bentlakó gondnokra, aki ráadásul még az ingeit is kivasalja.

Alec már ötödik éve dolgozott a Sandberg Harpersnél, amikor

kiküldték Hongkongba. Tom Londonban maradt, és Daphnét ette az
irigység.
- Nem értem, miért téged küldenek, Tomot pedig nem.
- Okosabb, mint én - mondta Tom higgadtan.
- Dehogyis. Csak magasabb és jóképűbb.
- Na ebből aztán elég!
Daphne kuncogott. Imádta Tomot, amikor az a főnököt kezdte
játszani.
- Drágám - fordult Daphne Alechez -, biztos vagyok benne, hogy
nagyszerűen fogod érezni magad. Megadom neked a legjobb
barátnőm címét, most éppen ő is ott van, a bátyjával.
- A bátyja Hongkongban dolgozik?
- Biztos kínai - mondta Tom.
- Ne hülyéskedj!
- Mr. Pö Cse Kincsüng.
- Nagyon jól tudod, hogy Erica bátyja nem kínai, hanem a Queen's
Loyals egyik kapitánya.
- Erica - ismételte meg Alec.
- Igen. Erica Douglas. Szörnyen csinos jói sportol, mindenhez ért.
- Beképzelt - mormolta Tom kötözködve.
- Beképzelt, persze, ha mindent el akarsz rontani - mondta Daphne,
és Alecre nézett. - Egyáltalában nem beképzelt, nagyszerű ember és
roppant vonzó.

25
 Alec ebben nem is kételkedett. Egy hét múlva elrepült
Hongkongba, és amint berendezkedett, felkereste Ericát. A lány a
barátaival lakott egy gyönyörű házban, fenn a Peaken. Egy kínai
háziszolga nyitott ajtót, és átvezette Alecet a házon, ki az árnyékos
teraszra. Alattuk a napsütötte kertben kék, vese alakú úszómedence
csillogott.
- Misszi Ellica úszik - mondta a fiú, és kecses mozdulattal a
medencére mutatott. Alec megköszönte, és elindult lefelé a lépcsőn.
Hatan vagy heten lehettek a medence körül. Ahogy közeledett, egy
idősebb férfi észrevette őt, felállt a nyugszékéből, és elindult felé.
Alec bemutatkozott, és elmondta, miért jött. A férfi elmosolyodott, és
a víz felé fordult.
A medencében egy lány úszott egyedül, hosszában oda-vissza,
egyenletes, szabályos csapásokkal.
- Erica! - kiáltott neki a férfi. A lány a hátára fordult, bőre fényesen
csillogott, fekete haja a fejére tapadt. - Téged keresnek.
A lány a medence széléhez úszott, könnyedén a partra ugrott, és
Alechez ment. Gyönyörű volt. Magas, hosszú lábú, bőre rézbarna,
arcán és testén gyöngyöző vízcseppek.
- Szervusz! - mondta a lány. Ajka széles mosolyra húzódott,
kivillantak egyenletes, fehéren csillogó fogai. - Alec Haverstock
vagy. Daphne írt rólad, tegnap kaptam meg a levelét. Gyere, igyunk
egyet.
Alec alig tudta elhinni, hogy ilyen szerencséje van. Már aznap este
vacsorára hívta Ericát, és attól kezdve szinte mindig együtt voltak. A
szürke London után Hongkong az élvezetek páratlanul színes
választékát kínálta. Az utcákon nyüzsgő embertömeg hullámzik;
egymástól lépésnyi távolságban a kiáltó szegénység és gazdagság
jelei; megdöbbentő, de mégis érdekes ellentmondások egész világa;
forróság, napfény, kék ég.
Egyszerre annyi mindent lehetett csinálni. Együtt úsztak és
teniszeztek, reggel lovagolni mentek, Erica bátyjának kis dingijén

26
vitorIáztak a Repulse-öböl kék vizén. Éjszakánként elmerültek a
hongkongi társasági élet csillogó forgatagában. Alec olyan fényűző
vacsorákon vett részt, melyekről álmában sem gondolta, hogy ma is
rendeznek még ilyeneket. Koktélpartik látogatóba érkezett cirkálók
fedélzetén; katonai ünnepségek - a királynő születésnapja, a győzelem
napja; haditengerészeti ünnepségek. Úgy tűnt, az élet kifogyhatatlan
abból a jóból, amit két egymás iránt vonzódó fiatalnak nyújtani tud.
Alec végül rájött, hogy mindenek közül a legjobb - Erica maga. Az
egyik este, amikor egy partiról hazafelé hajtottak, Alec megkérte a
kezét. Erica az örömtől felsikoltott, és Alec nyakába ugrott, aki alig
tudta visszarántani a kormányt, hogy le ne szaladjanak az útról.
Másnap elmentek vásárolni, és Alec megvette neki a legnagyobb
zafír jegygyűrűt, amit a pénztárcája megengedett. Erica bátyja
fogadást adott a tiszteletükre a Messben, ahol több pezsgő fogyott el
azon az estén, mint máskor egy hét alatt összesen.
A hongkongi katedrálisban maga a püspök adta össze őket. Az
esküvőre eljöttek Erica szülei is Angliából. Erica fehér hímzéssel
díszített batisztruhát viselt. Mézesheteiket Szingapúrban töltötték,
majd visszatértek Hongkongba.
Házasságuk első évét tehát a Távol-Keleten töltötték, de az
idillnek egyszer véget kellett érnie. Alec kiküldetése lejárt,
visszarendelték Londonba. Novemberben utaztak haza, mely még a
legjobb időjárás esetén is a komor hónapok közé tartozik. Amikor az
islingtoni házhoz értek, Alec a karjába kapta a feleségét, és így vitte
be a házba, aminek legalábbis az a haszna meglett, hogy Erica lába
száraz maradt, mivel úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntenek.
Erica nem volt elragadtatva a háztól. A nő szemén át nézve
Alecnek el kellett ismernie, hogy a lakás berendezése meglehetősen
fantáziátlan. Ericát megkérte, hagy alakítsa át tetszése szerint, a
számlát állni fogja. Ez a szórakoztató elfoglaltság boldoggá tette, és
lekötötte az idejét néhány hónapig. Mire a ház átalakítása, a szobák
tapétázása és bebútorozása Erica szigorú elvárásainak megfelelően
befejeződött, Gabriel is megszületett.

27
 Amikor Alec a lányát először a kezébe vette, az élete egyik
legnagyobb pillanata volt. Soha nem érzett alázat, gyengédség és
büszkeség fogta el, amikor a kendőt félrehajtva először nézett lánya
apró, hamvas arcába. Tündöklően kék, tágra nyílt szemeket látott,
magas homlokot, és fényes, fekete tusi hajat.
- Sárga - mondta Erica. - Olyan, mint egy kínai.
- Nem is sárga.
Néhány hónappal Gabriel születése után Alecnek ismét keletre
kellett utaznia, ezúttal Japánba. Most azonban egészen más volt a
helyzet. Szinte szégyellte a lelkét betöltő szomorúságot, mely amiatt
ébredt benne, hogy el kell hagynia a kislányát, még ha csak három
hónapra is. Ezt senkinek nem vallotta be, még Ericának sem.
Ericának a legkevésbé. Erica nem volt született anya. Mindig is
jobban érdekelték a lovak, mint a gyerekek, és egyáltalában nem volt
lelkes, amikor megtudta, hogy terhes. A terhesség okozta testi
változásokat visszataszítónak tartotta: utálta megduzzadt melleit,
dagadó hasát. A hosszú várakozás untatta, és még a ház átalakításával
járó örömök sem kárpótolták a reggeli émelygésért, a kimerültségért
és a fáradékonyságért.
Most nagyon haragudott Alecre, hogy nélküle megy vissza a Távol-
Keletre. Rossz néven vette, hogy egyedül utazik, neki pedig otthon
kell maradnia, penészedhet Londonban, és mindez Gabriel miatt.
- Ne hibáztasd Gabrielt. Ha nem lenne Gabriel, akkor sem jöhetnél
velem, ez nem olyan kiküldetés.
- És én mit csináljak itt magamban? Amíg te ott legyeskedsz a
gésák körül.
- Átmehetnél addig az anyádhoz.
- Nem akarok átmenni hozzá. Az agyamra megy a Gabriel körüli
fontoskodásával.
- Megmondom, mit tehetsz... - Erica a beszélgetés során végig az
ágyukon feküdt. Alec most leült mellé, és kezét csípője neheztelést

28
kifejező hajlatára tette. -Tom Boulderstone átjött hozzám, és javasolt
valamit. Daphnéval júliusban Skóciába akarnak menni, horgászni.
Ansteyék is mennek, és arra gondoltak, mi is velük tarthatnánk.
- Skócia melyik részére? - kérdezte Erica kis idő múlva.
Hangjából még mindig duzzogás érződött, de Alec tudta, hogy
sikerült felkeltenie az érdeklődését.
- Sutherlandbe. Egy Glenshandra nevű helyre. A szálloda kitűnő,
ragyogóan főznek. Az embernek semmire sincs gondja, csak arra,
hogy jól érezze magát.
- Tudom. Daphne mesélt róla. Tavaly is ott voltak Tommal.
- Tetszeni fog a horgászás.
- És mi lesz Gabriellel?
- Anyád talán elvállalná. Nem gondolod?
Erica a hátára fordult, haját félresöpörte a homlokából, és a férjére
nézett. Elmosolyodott.
- Azért inkább Japánba mennék!
Alec lehajolt, és megcsókolta nyitott, mosolygó száját.
- De azért ez se kutya.
- Na jó. Ez se kutya.

Kialakultak családi életük szokásai, és ahogy az évek múltak, Alec

egyre feljebb jutott a hivatali ranglétrán, egyre felelősebb és nagyobb
elfoglaltságot igénylő beosztásokba került. Gabriel négyéves lett.
Majd öt, és elkezdte az iskolát. Amikor Alecnek volt ideje arra, hogy
megálljon, és eltűnődjön a saját családi életén, akkor arra gondolt,
hogy ők is vannak olyan boldogok, mint a barátaik. Hullámhegyek és
hullámvölgyek természetesen voltak, de hát kinél nincsenek. És ott
volt mindig - akárcsak a győztesnek járó csillogó díj a hosszú futás
végén - a skóciai nyaralás, mely rendszeressé vált. Erica is

29
megszerette, és éppúgy várta, mint Alec. Sportolóhoz méltó
ütemérzékének és gyors reakciókészségének köszönhetően hamar
megkedvelte a műlegyes horgászatot. Sírt és nevetett, amikor az első
lazacát kifogta. Látva túláradó gyermeki örömét és izgalmát, Alec
szinte újra beleszeretett.
- Skóciában boldogok voltak. A gondtalan napok, akár az
áporodott levegőjű házon átsöprő friss szél, eloszlattak minden
neheztelést, megtisztították a levegőt.
Amikor Gabriel elég idős lett, őt is elvitték magukkal.
- A terhünkre lesz - jósolta Erica, de nem lett igaza. Gabriel
kedves kislány volt, és Alec tulajdonképpen Glenshandrán ismerte
meg jobban a lányát - amikor beszélgettek, vagy csupán hallgatta őt,
vagy amikor egyszerűen csak együtt voltak, és a lánya némán ült
mellette a folyóparton, figyelve, hogyan veti be horgát a barna,
tőzegfüstszagú vízbe.
Glenshandra azonban nem volt elegendő, Ericában munkált a
nyugtalanság. Továbbra is neheztelt Alec külföldi útjai miatt, és hogy
ő nem mehet el vele az érdekesnél érdekesebb helyekre.
Valahányszor Alec elutazott, vitatkoztak, és a férfi boldogtalanul ült
föl a gépre: felesége dühös, engesztelhetetlen szavai visszhangoztak a
fülében. Erica közölte, hogy gyűlöli a házukat. Az elején ugyan
lelkesedett érte, de most már túl kicsinek tartotta. Unta. Unta Londont
is. Alec már azt várta, mikor jelenti be, hogy őt is unja.
Alec persze tudott makacs is lenni. Egy hosszú, fárasztó nap után a
szokásosnál is konokabbul reagált, amikor a felesége előjött a
szeszélyeivel. Kerek-perec megmondta neki, hogy esze ágában sincs
feladni kényelmes házukat egy nagyobbért London előkelő
negyedében, amire rámenne a gatyájuk is, és ráadásul többet is
kellene utaznia a munkahelyére.
Erica dühbe gurult.
- Te mindig csak magadra gondolsz, másra soha. Nem neked kell
ebbe az aszfaltrengeteggel körülvett, rohadt lakásba bezárva töltened

30
az egész napodat. Nézd csak meg Tomot és Daphnét, vettek egy házat
a Campden Hillen.
Ahogy Alec a feleségét hallgatta, először merült föl benne, hogy
egyszer talán az ő házasságuk is tönkremehet. Erica azzal vádolta őt,
hogy csak magára gondol, és bár ez nem volt egészen igaz, az azért
igaz volt, hogy a nap legnagyobb részében teljesen elmerült a
munkájában, és semmi más nem jutott eszébe. Erica élete más volt. A
háztartás és az anyaság önmagában nem elégítette ki, és bár esténként
állandóan társaságba jártak - Alec már nem is emlékezett rá, utoljára
mikor vacsoráztak otthon együtt -, Erica határtalan energiáját mindez
nem kötötte le eléggé.
Amikor Erica végül kifogyott a panaszokból és elhallgatott, Alec
megkérdezte, tulajdonképpen mit is szeretne.
- Tér kellene - felelte Erica. - Egy nagyobb kert, tér Gábrielnek. Ez
kell. Tér és szabadság. Fák. Lehessen lovagolni. Hongkong óta
egyszer sem ültem lovon. Azelőtt minden egyes nap lovagolhattam.
Kell egy hely, ahol ellehetek, amíg külföldön vagy. Ahol vendégül
láthatok embereket. Ahol...
Egyszóval egy vidéki ház kellett neki.
És Alec vett neki egyet New Forestben. A helyet Erica választotta,
három hónapos lázas keresés után. Alec mély lélegzetet vett, és
aláírta a vételárra szóló hatalmas csekket.
Ez természetesen csupán egyfajta kompromisszum volt, de Alec
felismerte Erica kétségbeesésének a vészjeleit, és szerencsére olyan
pénzügyi helyzetben voltak, hogy megengedhette magának ezt a luxust.
Bár nem is biztos, hogy luxusról volt szó. Gabriel ezentúl vidéken
töltheti a hétvégéit és a szüneteket, az ingatlan pedig ilyen inflációs
időkben mindig jó befektetés.
A házat Deepbrooknak hívták. Viktória korabeli, vastag falú
építmény, sok szobával, üvegházzal, egy hold kerttel, négy ló
befogadására alkalmas istállóval, és három hold legelővel. A házat a
bejárat felől nagyra nőtt, virágzó lilaakác takarta. Egy tágas füves

31
térség közepén cédrusfa magasodott, és a kertet elragadóan szép,
ódon hangulatú túlnőtt rózsabokrok díszítették.
Erica végre boldog volt. Bebútorozta a házat, fogadott egy kertészt,
vásárolt magának néhány lovat, és egy kis pónit Gabrielnek. Gabriel
ekkor hétéves volt. A póniért nem rajongott, inkább órákig elvolt a
hintán, amit Alec erősített fel neki a cédrusfa egyik ágára.
Bár úgy tűnt, jól kijön az édesanyjával, nem sok közös vonás volt
bennük. Amikor Gabriel nyolcéves lett, Erica felvetette, hogy
internátusba kellene küldeni őt. Alec megdöbbent. Még azzal sem
értett egyet, hogy a kisfiúkat ilyen fiatalon intézetbe adják, nemhogy a
lányokat. A vita, anélkül, hogy egyetértésre jutottak volna,
folytatódott egy darabig, de hirtelen megszakadt, amikor Alecnek
három hónapra New Yorkba kellett utaznia.
Ezúttal nem volt semmi vádaskodás, panasz. Erica éppen egy fiatal
lovat iskolázott bemutatóra, és jóformán Alec után sem nézett, amikor
elbúcsúztak, nem gondolt másra, csak az elvégzendő feladatra.
Legalábbis Alec ezt hitte. Amikor hazatért New Yorkból, Erica azzal
fogadta, hogy már talált is egy tökéletes kis internátust Gabrielnek, be
is íratta, és a következő évben már oda fog járni.
Vasárnap volt. A Heathrow repülőtérre érkezett reggel, és
egyenesen Deepbrookba hajtott. Erika kész tények elé állította,
amikor a szalonban Alec éppen italt töltött neki. Itt került sor életük
leghangosabb veszekedésére, amint ellenségként álltak egymással
szemben a kandalló előtti kis szőnyeg két oldalán.
- Milyen alapon...
- Mondtam, hogy megteszem.
- Mondtam, hogy nem teheted. Nem tűröm, hogy Gabrielt valami
intézetbe száműzzed!...
- Nem száműzöm. Csak küldöm. A saját érdekében...
- Kinek képzeled magad, hogy eldöntsd, mi a jó neki?
- Azt pontosan tudom, hogy mi nem jó neki, és az az, hogy egy

32
huszadrangú kis londoni iskolába járjon be nap mint nap. Intelligens
gyerek...
- Még csak tízéves.
- Egyke. Társaságra van szüksége.
- Lehetnél a társasága, ha nem azokkal a rohadt lovaiddal lennél
mindig elfoglalva!
- Hazugság ... és miért ne lehetnének lovaim? Isten a tanúm, mennyi
időt áldoztam arra, hogy Gabriel gondját viseljem... Nem mintha
valaha is bármi segítséget kaptam volna tőled ... alig vagy itthon. -
Fel s alá kezdett járni a szobában. - És én megpróbáltam felkelteni az
érdkelődését azok iránt a dolgok iránt, amiket csinálok ... az ég rá a
tanúm. A kis pónit is megvettem neki, de jobban érdekli a televízió
meg a könyvek. Sohasem lesznek barátai, ha mindig csak ezt csinálja.
- Nem akarom, hogy intézetbe menjen!
- Az ég szerelmére, ne légy már olyan önző!
- Én csakis Gabrielra gondolok. Hát nem érted? Csak Gabrielra
gondolok...
Alec majd szétrobbant a dühtől. Erica egy szót sem szólt. Amikor a
szoba végében megfordult, hirtelen megállt, mozdulatlanná vált, és
valahova Alec mögé nézett. Arckifejezése nem változott, sápadt és
hideg maradt, kezét ökölbe szorította, kifehéredett bőre élesen elütött
a pulóver vörösétől.
Az ezt követő csendben Alec letette a poharát, és lassan
hátrafordult. Mögötte, a nyitott ajtóban Gabriel állt. Kopott farmert
viselt és egy trikót, Snoopy kutya rajzával a mellén. Mezítláb jött,
hosszú fekete haja selyemként omlott a vállára.
Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek, majd Gabriel
lesütötte a szemét, és csak állt, kissé görnyedten. Kezével a kilincsen
matatott, és várta, hogy mondjanak neki valamit. Bármit.
Alec mély lélegzetet vett, és megkérdezte:
- Mi a baj ?

33
 - Semmi - vonta meg a vállát Gabriel. - Csak hallottalak titeket.
- Bocsáss meg!
- Éppen most meséltem apádnak az iskoláról, Gabriel - mondta
Erica. - Nem akarja, hogy elmenjél, mert azt hiszi, még túl fiatal
vagy.
- Neked mi a véleményed? - kérdezte Alec gyengéden. Gabriel
továbbra is a kilincsen matatott.
- Nekem mindegy - bökte ki végül.
Alec tudta, hogy Gabriel bármibe beleegyezne, csak hagyják már
abba a veszekedést. Haragja elpárolgott, szomorúság lépett a
helyébe. Tudta, csak két út közül választhat. Vagy továbbra is ügyet
csinál a dologból, amivel óhatatlanul bevonja Gabrielt a
veszekedésbe, vagy hagyja az eseményeket a maguk medrében tovább
folyni, és rábólint az egészre. Bárhogy döntsön is, tudta, hogy Gabriel
lesz végül a vesztes.
Később, miután megfürdött és átöltözött, átment Gabriel szobájába,
hogy jó éjszakát kívánjon neki. Gabriel hálóingben és papucsban
térdelt a félhomályban, és nézte a tévét. Alec az ágy szélére ült, és
oldalról figyelte lánya arcát a képernyő fényében. Tízévesen már nem
volt olyan csinos, mint korábban, és még nem volt olyan gyönyörű,
mint amilyen később lesz, de Alec számára olyan drágának és
törékenynek tűnt, hogy szíve majd megszakadt a gondolattól, miket
tartogathat a jövő a lánya számára.
Amikor a műsor befejeződött, Gabriel felállt, kikapcsolta a tévét,
majd meggyújtotta az ágy melletti olvasólámpáját, és az ablakhoz
ment, hogy behúzza a függönyöket. Rendszerető gyerek volt. Miután
ezzel is végzett, Alec a karjánál fogva gyengéden magához húzta a
térdei közé. Megcsókolta az arcát.
- A veszekedésnek vége. Bocsáss meg nekünk. Nem lett volna
szabad hangoskodnunk. Remélem, megnyugodtál azóta.
A lány apja vállára hajtotta a fejét. Alec megsimogatta a haját.

34
 - Előbb-utóbb mindenki intézetbe megy - mondta Gabriel.
- Bánod?
- Meglátogatsz majd?
- Persze, amikor csak lehet. És lesznek tanítási szünetek is, meg
minden. Meg a vakáció.
- Mama elvitt, és megmutatta az iskolát.
- Milyennek találtad?
- Pasztaszaga volt. De az igazgatónő kedves. És nem is öreg. És
megengedi, hogy az ember bevigye a mackóját, meg mást is.
- Nézd, ha nagyon nem akarsz menni, akkor...
Gabriel elhúzódott tőle, és vállat vont.
- Nekem mindegy - mondta újra.
Alec ennél többet nem tehetett. Megcsókolta a lányát, elhagyta a
szobát, és lement a lépcsőn.
Ismét Erica győzött. Három hét múlva Gabriel, szürke iskolai
egyenruhában, mackóját szorongatva belépett az új iskola kapuján.
Alec úgy érezte, mintha saját magából hagyott volna ott egy darabot,
és beletelt egy időbe, míg hozzászokott ahhoz, hogy üres házba tér
haza.
Az életük ettől kezdve teljesen megváltozott. Erica, miután nem
kellett többé Gabrielről gondoskodnia, állandóan kifogásokat talált,
hogy ne kelljen Londonba mennie, és a vidéki házban maradhasson.
Hol egy új lovat kellett valamilyen közelgő eseményre iskoláznia, hol
a Pony Club bemutatóját megszerveznie. Egy idő után Alecnek úgy
tűnt, soha nincsenek együtt. Időnként, ha Ericát meghívták Londonba
egy partira, vagy ha fodrászhoz kellett mennie, vagy ha új ruhát akart
vásárolni magának, akkor a hét közepén autóba ült, és feljött a
városba. Amikor Alec hazaért, az islingtoni ház tele volt friss
virággal, amit Erica hozott magával Deepbrookból, és a levegőben
érezni lehetett kölnijének illatát. Szőrmekabátja a korlátra dobva
hevert, és hallani lehetett a hangját, ahogy telefonon valamelyik

35
barátnőjével - valószínűleg Daphnéval - csacsog.
- Csak egy-két napra jöttem. Este te is mész Ramseyékhoz? ...
Akkor hát ebédeljünk együtt holnap. A Caprice jó lesz? Jó. Egy óra
körül. Foglalok asztalt.
Mrs. Abney megígérte Ericának, hogy távollétében gondját viseli
Alecnek. Időnként nehéz léptekkel felcammogott az alagsorból, és egy
tál burgonyapürés fasírttal vagy pörkölttel kínálta meg a férfit.
Esténként Alec gyakran üldögélt egyedül, egy pohár szódás
whiskyvel a keze ügyében, és tévét nézett vagy újságot olvasott.
Ha csak Gabriel kedvéért is, de megpróbálták fenntartani a jó
házasság látszatát. Bár Alec saját magán kívül aligha győzhetett meg
bárkit is azzal, hogy ha egyre gyakoribb külföldi útjai ellenére a
hétvége éppen Londonban találta, akkor péntek esténként
kötelességszerűen autóba ült, és lement Deepbrookba.
A dolgok azonban itt is megváltoztak, mert Erica a hétvégékre
rendszeresen vendégeket csődített a házba. Mintha csak Alec ellen
akart volna védekezni, hogy még néhány óráig se kelljen kettesben
maradnia vele. Alighogy fáradtan kikászálódott az autójából, Alecnek
máris az érkező vendégeket kellett fogadnia, bőröndöket cipelnie,
italt töltenie, borosüveget nyitnia. Régebben még volt ideje élvezni
az amatőr kertészkedés gyógyító hatását, nyeste a sövényt, vagy nyírta
a gyepet. Elbíbelődött a virághagymák ültetésével, a rózsabokrok
metszésével, felfűrészelt néhány rönköt, megjavította a féloldalas
kaput.
Most azonban olyan sok emberről kellett gondoskodni, hogy saját
magára nem jutott egy perc sem, és túl lelkiismeretes vagy túl
udvarias házigazda volt ahhoz, hogy egyszer is elveszítse a türelmét,
és faképnél hagyja a vendégeket, mondván: hajtsanak el maguk az
ilyen-olyan nevezetességhez, találják meg a természetvédelmi parkot,
hozzák ki maguk a kerti széket, ha le akarnak ülni, és töltsenek italt
maguknak, ha szomjasak.
Egy szeptember eleji péntek délután, 1976 tikkasztó nyarán Alec

36
beszállt a kocsijába, becsapta az ajtót, és elindult Deepbrook felé.
Szerette Londont, az volt az otthona, és akárcsak a híres naplóíró,
Samuel Pepys, sohasem unta. De most az egyszer már nagyon várta,
hogy kiszabaduljon a városból. Alig lehetett elviselni a kegyetlen
forróságot, a szárazságot, a port és piszkot. A rendszerint zölden
virító parkok hervadoztak, kiszáradtak, akár a sivatag. A letaposott,
barnára szikkadt fű között soha nem látott, gyanús, ismeretlen gyomok
ütötték fel fejüket. A levegő fülledt és mozdulatlan, az ajtók tárva-
nyitva, és a lemenő nap narancsszínű korongja az elmosódó égen nem
ígért mást, csak egy újabb tikkasztó napot.
Vezetés közben nem gondolt a munkahelyi problémáira.
Felelőssége eddigre jócskán megnövekedett. Régóta rájött, hogy
érdemes ezt a taktikát követnie, mert amikor hétfőnként visszatér az
irodájába, az agya tiszta és friss, és a tudatalattija sokszor készen
kínál olyan megoldásokat és ötleteket, amelyek korábban elkerülték a
figyelmét.
Ahogy az izzó külvárosokon át dél felé haladt, az előtte álló két
napra gondolt. Úgy érezte, nincs mitől tartania ezen a hétvégén.
Éppen ellenkezőleg, már várta ezt a két napot. Most kivételesen a ház
nem lesz tele idegenekkel. Egy hónappal ezelőtt tértek vissza Glens-
handrából. Erica ezt a hétvégét már ott eltervezte, és meghívta
Ansteyéket és Boulderstone-ékat.
- Nagyszerűen fogjuk érezni magunkat - mondta nekik -,
visszaemlékezünk Glenshandrára, és felidézzük a
horgászkalandjainkat.
Ráadásul Gabriel is velük volt. Már tizenhárom éves. Nyáron Alec
vett neki egy kis horgászbotot, és Gabriel kiválóan érezte magát
Jamie Rudd-dal, a kísérőjükkel, amikor az az új játékszer
használatára tanította. Az iskolával kapcsolatban kiderült, hogy
Alecnek kár volt aggódnia. Erica okos asszony lévén, gondot fordított
rá, hogy Gabriel igényeinek megfelelő intézményt találjon. Az első
hónapok honvágyának elmúlta után Gabriel jól beilleszkedett, és
barátokat is talált. Boulderstone-ék és Ansteyék szinte rokonoknak

37
számítottak, olyan sokszor voltak már náluk - őket nem kellett külön
kiszolgálni. Alec az egyik délután talán elmehet kettesben Gabriellel.
Elmehetnek például úszni. Már a puszta gondolat is örömmel töltötte
el. Gyérült a forgalom. Elérte az autópályát, nagyobb sebességre
kapcsolhatott. A kocsi meglódult.
New Forestben éppen olyan hőség volt, de vidéki kiadásban.
Deepbrook álmosan szunyókált. A cédrusfa sötét árnyékot vetett a
gyepre, és az est már enyhülő levegőjében rózsaillat lebegett. A
védőtető ki volt feszítve a terasz felett, árnyékában néhány kerti szék.
A házban Erica a forróság ellen összehúzta a függönyöket. Ettől a ház
ablakai olyan benyomást keltettek, mintha egy vak ember
kifejezéstelen szemei lennének.
Alec megállt a kocsival egy fiatal nyírfa ritkás árnyékában. Örült,
hogy kinyújtóztathatja a lábait, és kiáll a görcs a vállából. Ahogy ott
állt, meghallotta Gabriel „Papa!" kiáltását, és látta, ahogy a kislány
közeledik feléje a gyepen. Tenyérnyi bikinit és egy régi gumiszandált
viselt, haját a feje búbján kontyba csavarta. Ettől szinte
felnőttneknézett ki. Kezében egy csokor sárga virágot tartott.
- Nézd csak - mondta, és mutatta a csokrot -, boglárka.
- Hol találtad?
- Lent a pataknál. A mama mondta, hogy virág kellene az
ebédlőasztalra, de a kertben minden elhervadt, mert >tilos a locsolás.
Néha persze csalunk és locsolunk, de így sincs már mit szedni a
kertből. Hogy vagy? - Gabriel felágaskodott, az apja lehajolt,
megcsókolták egymást. - Az ember megfő ebben a melegben.
Teljességgel megfő!
Alec egyetértett vele. Kinyitotta a kocsi ajtaját, a hátsó ülésről
kiemelte a bőröndjét, és a kavicsos úton lassan a házhoz sétáltak.
- Mama hol van? - kérdezte Alec, amikor belépett Gabriel után a
konyhába.
- Gondolom, fent az istállónál. - Gabriel egy korsót megtöltött
vízzel, és beletette a csokrot. Alec kinyitotta a hűtőszekrényt, és egy

38
pohár friss narancslevet öntött magának. - Mama megkért, hogy
terítsem meg az asztalt helyette, mert neki már nem lesz rá ideje. A
többiek még nem érkeztek meg. Mármint Boulderstone-ék és
Ansteyék. Gyere, nézd meg az asztalt, rendben van-e. Mama olyan
akadékoskodó, ne mondja, hogy elfelejtettem valamit.
Az elfüggönyözött ebédlőben félhomály uralkodott, a levegőben
régi vacsorák, cigaretta és bor halvány illata érződött. Gabriel az
ablakhoz ment, hogy széthúzza a függönyöket.
- Most már hűvösebb van, mama nem fog haragudni.
Sárga napfény áradt be az ablakon, csíkokat rajzolt a levegőben
szálló porra. Ragyogtak a fényesre csiszolt ezüstök, a kristályok, a
poharak. Alec megnézte az asztalt, és azt mondta, tökéletesnek látszik.
Az is volt. Gabriel fehér vászon alátéteket és halványsárga
szalvétákat tett az asztalra. A gyertyák a díszes ezüst gyertyatartóban
szintén sárgák voltak.
- Ezért jutott eszembe a boglárka; hogy jól illene ezekhez. Arra
gondoltam, jól mutatna ez a csokor egy ezüsttálban. Mama olyan
ügyes a virágokkal... - Gabriel fürkészően az apjára nézett. - Mi a
baj?
- Nyolc személyre terítettél - húzta össze szemöldökét Alec. - Azt
hittem, csak hatan leszünk.
- Velem együtt heten. Én is lejövök vacsorára. És itt lesz egy
Strickland Whiteside nevű férfi is.
- Strickland Whiteside? - Alec majdnem elnevette magát a furcsa,
nyelvtörő néven. - Ki az ördög ez a... Strickland Whiteside?
De ahogy újra kimondta a nevet, hirtelen derengeni kezdett neki
valami. Már hallotta valahol korábban is.
- A mama új haverja, borzasztó híres. Állati gazdag amerikai,
Virginiából. Ő is lovagol.
Beugrott a kép. Alec csettintett az ujjával.
- Megvan! Tudtam, hogy már hallottam a nevét. Olvastam egy

39
cikket a The Fieldben róla és lovairól. Pontosabban az egyik lováról.
Amelyik akkora, mint egy elefánt.
- Úgy van. White Samba a neve.
- És mit csinál, amikor nem lovagol?
- Semmi mást nem csinál. Nem jár hivatalba, az ilyen unalmas
dolgok távol állnak tőle. Csak lovagol. Van egy hatalmas háza a
James River mellett és sok-sok hold földje. Fényképeket is mutatott
róla. Díjugratóversenyeket nyer Amerika-szerte, és most átjött, hogy
nálunk is szerencsét próbáljon.
- Elég félelmetesen hangzik.
- Ismerheted mama lovas barátait - kuncogott Gabriel. - De kedves
ember... a maga lehengerlő módján.
- Itt is fog aludni?
- Ó nem, nem kell itt aludnia, mert kibérelte az egész Tickleigh-
házat.
- Hol találkozott vele a mama? - kérdezte Alec kíváncsian.
- Azt hiszem, az alvertoni lovasbemutatón. De nem vagyok benne
biztos. Nézd csak meg, jó poharat tettem a bornak? Sohasem tudom,
melyiket kell a sherrynek és melyiket a portóinak.
- Semmi baj. Jól csináltad. - Alec elmosolyodott. - Vajon
Stricklandnek fogjuk hívni? Nem fogom megállni röhögés nélkül.
- Mindenki csak Stricknek hívja.
- Ez sem jobb.
- Nem rossz ember. És hogy fog Daphne Boulderstone örülni, hogy
flörtölhet vele. Semminek sem örül úgy, mint egy új férfinak.
Nagyszerű váltás lesz a vén, unalmas George Anstey után.
- Na meg a vén, unalmas Alec után...
Gabriel a derekánál átölelte édesapját, és arcát a mellkasára
fektette.
- Soha - soha nem vén, unalmas Alec. Csak szuper, bámulatos,

40
drága Alec! - Gabriel hátralépett, és felemelte a mutatóujját. - Most
már mennem kell, hogy elrendezzem valahogy a virágokat.

Alec éppen hideg vízzel zuhanyozott, amikor hallotta, hogy Erica

feljön a lépcsőn, és belép a hálószobájukba. Kikiáltott neki. Erica
megjelent a nyitott ajtóban, karját összefonta a mellén, vállával a
falnak támaszkodott. Arcát a nap sötétbarnára sütötte; fáradtnak
látszott. Sötét haját egy gyapjúkendővel hátrakötötte, régi, piszkos
farmernadrágot, lovaglócsizmát és férje egyik régi ingét viselte. Alec
ezt az együttest magában csak idomáröltönynek nevezte.
- Szervusz - mondta Alec.
- Szervusz. Korán ideértél. Azt hittem, később érkezel.
- Le akartam zuhanyozni, mielőtt a többiek megjönnek.
- Milyen most London?
- Mint egy kemence.
- Itt is nagy a forróság. Alig van víz.
- Hallom, meghívtad az egyik új ismerősödet is vacsorára.
Erica állta a tekintetét, és elmosolyodott.
- Gabriel mondta?
- Érdekes embernek tűnik.
- Azt nem tudom, hogy számodra különösebben érdekes lesz-e, de
szerettem volna, ha mindannyiótokat megismer, ezért hívtam meg
estére.
- Örülök neki. Kiderülhet, hogy vannak közös amerikai
ismerőseink, akikről elbeszélgethetünk. Mi lesz vacsorára?
- Füstölt lazac és utána fajdpecsenye.
- Jól hangzik. Fehér- vagy vörösbor?
- Néhány üveg mindkettőből. Jó lesz, ugye? Ne maradj soká, még

41
én is szeretnék megfürdeni, és nincs kedvem kapkodni ebben a
melegben.
- Ezzel megfordult, és visszament a hálószobába. Alec hallotta,
ahogy a felesége félretolja a ruhásszekrény tükrös ajtaját. Szinte látta
őt, ahogy a szekrény előtt áll, és töpreng, melyik ruháját vegye fel.
Lassan kicsavarta a szivacsot, és a törülközőjéért nyúlt.

Alec az asztalt körüljárva bort töltött a vendégeknek és a

feleségének. Az ebédlő ablakai sarkig voltak tárva. Odakint még
világos volt és igen meleg. Szellő sem rezdült, a kert szunnyadt az
illatos esti légben. Az asztalon égő gyertyák halvány fénye vibrálva
játszott a kristály üvegek és ezüstök felületén. A boglárkák, sárga
lámpásokként, mintha maguk is világítottak volna.
Alec visszatette az üveget a tálalóasztalra, majd visszaült az
asztalfőre.
- ... Persze, most biztos azt gondolja, hogy az amerikai vad
folyókhoz képest szörnyen unalmas lehet a horgászás
Glenshandrában, de higgye el, nem akármilyen hely az. Mindannyian
imádjuk ... mintha újra gyerekek lennénk.
Daphne vette át a szót, elemében volt.
Strickland vagy Strick (Alec nem tudott választani, hogy melyik a
rosszabb) visszafogott arckifejezéssel ült.
- Nem vagyok valami nagy horgász - mondta.
- Nem, persze hogy nem, de buta is vagyok, hogyan is érne rá erre.
- Miért ne érne rá? - kérdezte Tom.
- Drágám, persze hogy nem érhet rá, amikor állandóan valami
világrengető díjugratóversenyre készül.
- Díjugrató... - ismételte meg George. - Daphne, nem is gondoltam
volna, hogy te ilyen kifejezéseket ismersz.
Daphne durcás grimaszt vágott, ami Alecet a hajdani fiatal lányra

42
emlékeztette.
Miért, nem így kell mondani?
- Dehogynem - nyugtatta meg Strickland. - Így mondják.
- Ó, nagyon köszönöm. Aranyos, hogy mellém állt - mondta
Daphne. Felemelte a villáját, és felnyársalt egy gusztusos, rózsaszín
lazacszeletet.
Erica a vendégeit úgy ültette le az asztal körül, ahogy általában
szokta, amikor nyolcan vannak. Alec a szokott helyén ült, az
asztalfőn, Erica azonban most oldalra ment, átadta helyét Strickland
Whiteside-nak, a fővendégnek, aki így Aleckel szemben ülhetett, az
asztal túloldalán. Ennek ellenére nem igazán látták egymást - a
magas, ezüst gyertyatartók útban voltak. Amikor Erica ült azon a
helyen, Alec ezt néha bosszantónak találta, mivel ha mondani akart
neki valamit vagy elkapni a pillantását, akkor hajolgatnia kellett.
Ezen az estén azonban szinte örült ennek az elrendezésnek.
Anélkül szerette volna élvezni a vacsoráját, hogy állandóan magán
érezze Strickland Whiteside zavarbaejtően halványkék szemét.
Strickland két oldalán Daphne és Erica ült, Alec mellett pedig
Marjorie Anstey és Gabriel. Tom és George az asztal közepénél ült,
egymással szemben.
Strickland Whiteside szintén felemelte a villáját.
- Szokott lovagolni? - kérdezte Marjorie-től.
- Jaj, dehogy. Sohasem lovagoltam, még az iskolában sem. Mindig
féltem a lovaktól.
- Azt se tudja, mi a különbség a ló segge és a sípcsontja között -
mondta George.
- De George>!- szólt rá feddőn a felesége, és Gabriel felé
pillantott.
Bocsáss meg, Gabriel, elfelejtettem, hogy itt vagy.
Gabriel feszengett, de Erica hátravetett fejjel kacagott, legalább

43
annyira George zavarán, mint magán a tréfán.
Ahogy elnézte a feleségét, Alec megállapította, hogy a
ruhásszekrény előtti töprengés nem volt hiábavaló. Erica halványkék
thaiföldi selyemkaftánt viselt, fülében egy régvolt születésnapra
kapott ajándék fülbevalót, és karcsú, barna csuklóján arany karkötőt.
Meglepően fiatalnak látszott ezen az estén. Arca még mindig
gyönyörű, bőre feszes, ősz hajszálnak nyoma sincs. Mindannyiuk
közül Erica változott a legkevésbé. Mert ugyan nem voltak öregek,
még tán középkorúak sem, fiatalnak azért már nem voltak nevezhetők.
Azon töprengett, vajon mit gondolhat róluk Srickland. Mi a
benyomása róluk, ahogy ott ülnek kiöltözve az ünnepélyesen
megterített vacsoraasztal körül? Mivel olyan régóta ismerte a
barátait, sohasem foglalkozott vele, hogyan is néznek ki. Most
szándékosan megpróbálta mindegyiküket az Erica székében ülő
idegen szemével nézni. Daphne kicsi és változatlanul karcsú, de
szőke haja már ezüstfehér. George Anstey dagadt és vörös képű,
inggombjai pattanásig feszülnek a hasán. Marjorie, aki szinte
boldognak látszott, hogy középkorúvá érett, egy percig sem bánkódott
az elmúlt fiatalság és a felszedett kilók miatt.
És Tom - Tom Boulderstone. Melegség töltötte el Alec szívét,
ahogy arra az emberre gondolt, aki oly sok éven át a legközelebbi
barátja volt. De most tárgyilagosan akarta szemügyre venni őt,
érzelmek nélkül. És kit látott? Egy negyvenhárom éves, kopaszodó,
szemüveges, sápadt, okos férfit. Egy férfit, aki inkább paphoz
hasonlított, semmint bankárhoz. Egy férfit, akinek komoly
arckifejezése mögött sokszor nevetés bujkált. Egy férfit, aki, ha
felkérték rá, olyan szellemes beszédeket tudott rögtönözni egy-egy
vacsora után, hogy még hónapok múlva is idézték a Cityben.
Daphne végre kifogyott a szavakból. George Anstey megragadta
ezt a lehetőséget, előrehajolt, és megkérdezte Stricklandtől, miért jött
Angliába.
Hát - mondta az amerikai, körülpillantva a társaságon, és

44
ironikusan elmosolyodva -, odahaza már mindent elértem, amit
lehetett, és úgy éreztem, itt még igazi kihívások várnak rám.
- Bizonyára nagyon sok mindent kellett ehhez megszerveznie! -
jegyezte meg Marjorie. Mindig is érdekelték a szervezési kérdések.
Környékükön ő szervezte meg a rászoruló idős emberek ellátását
meleg ebéddel. - Mármint arra gondolok, hogy bérelnie kellett egy
házat, átszállítani a lovakat... Na és a lovászok?
- Őket is áthoztam, meg néhány istállófiút.
- Feketék vagy fehérek? - kérdezte Daphne.
- Vegyesen - vigyorgott Strickland.
- És mi van a háztartással? - folytatta a témát Marjorie. - Talán
gondnokot is hozott Amerikából?
- Igen, hoztam. Ha már kivettem a Tickleigh-házat, kell valaki, aki
a gondomat viselje.
- Hát - dőlt hátra a székben egy sóhajjal Marjorie -, ez az egész
úgy hangzik, mint egy álom. Nekünk csak egyetlen bejárónőnk van,
aki kétszer jön hetente délelőtt, és még életében nem ült repülőgépen.
Ezért csak hálás lehetsz - jegyezte meg Tom szárazon. - A miénk
elrepült Mallorcára nyaralni, hozzáment egy pincérhez, és többé nem
jött vissza.
Mindenki nevetett, Tom még csak el sem mosolyodott. Alec
szerette volna tudni, mit gondolhat Tom Strickland Whiteside-ról, de
sápadt és okos arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
Az amerikai akkor érkezett, mikor mindannyian megfürödve,
megborotválkozva, átöltözve, illatosan és várakozással teli
összegyűltek egy italra. Amikor meghallották, hogy a kocsija megáll a
ház előtt, Erica eléje ment, és bekísérte. Ahogy beléptek, bár
senkinek nem volt oka feltételezni, hogy megölelték volna egymást,
Erica valami izgatott vibrálást hozott magával a bódító illatú kertből,
mely fénykoszorúként övezte alakját. Bemutatta Strickland
Whiteside-ot a férjének és a barátainak. A férfi a legkevésbé sem jött

45
zavarba attól, hogy hirtelen egy szobányi ismeretlen emberrel került
szembe, akik egyébként egymást mind nagyon jól ismerik.
Ellenkezőleg, nyájasan és jóindulatúan viselkedett, mintha csak
érezte volna, hogy éppenséggel neki kell a többiek zavarát
eloszlatnia.
Alec látta, hogy a ruhájára különös gondot fordított. Sima szabású,
rézgombos, gesztenyebarna gabardinzakót viselt, halványkék garbót
és kék-barna skótmintás pantallót. Cipője fehér volt. Izmos csuklóján
vastag aranyóra, bal kezén pedig súlyos arany pecsétgyűrű csillogott.
Magas, sovány és izmos férfi volt, láthatóan roppant erős. Korát
nehezen lehetett megbecsülni, mert bár vonásai markánsak voltak -
sasorr, erős áll, mélybarna bőr és hatpennyshez hasonlóan halvány
szemek -, szalmasárga, kisfiúsan vastag szálú haja mély hullámban
ugrott ki a homlokából.
- Örülök, hogy megismerhettelek - mondta Alecnek, és kezet
fogtak. Szorítása, akár a satué. - Erica már sokat mesélt rólad, és
megtiszteltetés a számomra, hogy végre személyesen is
találkozhatunk.
Továbbra is kedvesen viselkedett. Megcsókolta Gabrielt („Az én
kis barátnőm..."), elfogadott egy Martinit, a kanapé közepére ült, és
bokáját a térdére fektetve kényelmesen elhelyezkedett. Egyből
Glenshandráról érdeklődött, mintha tudta volna, hogy ezzel mindenkit
bevonhat a beszélgetésbe, és így megtörheti a jeget Marjorie-t ezzel
rögtön sikerült lefegyvereznie, Daphne pedig elbűvölve nézte, és az
első öt percben szinte meg sem tudott szólalni. Utána viszont levegőt
is alig vett.
- Milyen a Tickleigh-ház? Nem Gerrardék laktak ott valamikor?
- Most is ők laknak ott - mondta Erica. A fajdpecsenyénél tartottak,
Alec vörösbort töltött.
- Hogy laknának, amikor Strick lakik ott?
- Felköltöztek Londonba néhány hónapra.
- Menni akartak vagy Strickland túrta ki őket?

46
 - Én túrtam ki őket - mondta Strickland.
- Némi pénzt ajánlott nekik - magyarázta Erica Daphnénak. -
Tudod, olyan ósdi papírdarabokat, mint amilyeneket a pénztárcádban
tartasz.
- Úgy érted, megvesztegette őket?...
- Ó, Daphne!
Erica nevetett Daphnén, de a jókedvébe bosszankodás is vegyült.
Alec néha eltűnődött azon, hogyan tarthat már olyan hosszú ideje a
két, egymástól ennyire elütő nő barátsága. Iskoláskoruk óta ismerik
egymást, kétségkívül minden titkukat megosztották egymással, és
mégis, ha az ember belegondol, semmi közös nincs bennük. Lehet,
hogy éppen ez köti össze őket. Mivel mindkettőjüket más érdekli,
ezért kapcsolatukra sohasem vetült a féltékenységnek még az árnya
sem.
Daphnét kizárólag a férfiak érdekelték. Ilyennek született, és ilyen
lesz kilencvenéves korában is, ha megéri. Csak akkor kel életre, ha a
közelében férfiak is vannak. Ha éppen nem akadt hódolója, aki
ebédelni vigye vagy telefonáljon neki délelőtt, miután Tom munkába
ment, akkor az élet elvesztette az értelmét számára, zsémbes és
lehangolt lett.
Tom tudta ezt, és ilyennek fogadta el őt. Egyszer, egy éjszakába
nyúló beszélgetés vége felé ezt mondta Alecnek:
- Tudom, hogy Daphne nagy szamár, de nagyon kedves szamár, és
nem akarom elveszíteni őt.
Ericát pedig... Ericát valójában nem érdekelték a férfiak. Alec
tudta ezt. Bár az utóbbi néhány évben többé-kevésbé külön éltek,
Alecet sohasem gyötörték kínzó gondolatok, hogy mit is csinálhat a
felesége; a kérdés fel sem merült benne.
Erica, ha nem volt is frigid, de az ágyban mindig hűvösen
viselkedett. Azokat az érzelmeket, melyekre minden nő igényt tart -
szenvedély, izgalom, kihívás és gyengédség -, ő a lovaival

47
kapcsolatban élte át. Alecet időnként a Pony Club pályáját elözönlő
kislányokra emlékeztette, akik hajukat copfba fonva, megszállottan
fényesítik a szíjon a fémdíszeket, ganajozzák az istállót. Amikor ezt
egyszer megemlítette valakinek, ezt a választ kapta:
- Szexuális pótcselekvés. Figyelje csak meg, ahogy elérik a
tizennégy-tizenöt éves kort, márt nem a lovak, hanem a férfiak fogják
érdekelni őket. Ez közismert tény. Természetes fejlemény.
Erica is ilyen gyerek lehetett valamikor. Mielőtt Hongkongba
mentem>, mindennap lovagoltam>. Erica azonban, valamilyen ok
miatt, sohasem nőtt fel. Egy kicsit talán szerette Alecet, de sohasem
akart gyermeket, sohasem érezte a más fiatal anyáknál oly természetes
anyai ösztönt. Amilyen hamar csak lehetett, visszatért első
szerelméhez. Ezért kellett Alecnek megvásárolnia Deepbrookot. És
elsősorban ezért kellett Gabrielt is intézetbe küldeniük.
Erica élete most a lovak körül forgott. A lovak álltak élete
középpontjában, igazából csak velük törődött. És új barátai is azok
közül kerültek ki, akiknek hasonlóképpen a lovaglás volt a
szerelmük.

Két hónappal e hétvége után, egy esős, sötét, novemberi estén Alec
munkából tartott hazafelé kocsiján az islingtoni házba. Gondolta, a
ház, mint rendszerint, most is üres lesz. Estére nem volt külön
programja, és ennek most örült is, mivel aktatáskája duzzadt a sok
hazahozott irattól, amit bent nem maradt ideje áttanulmányozni.
Másnap igazgatósági ülés lesz, amire alaposan fel kell készülnie.
Korán megvacsorázik, begyújt a kandallóba, felveszi a szemüvegét,
és nekilát a munkának.
A City Roadról végre befordult a saját utcájukba, az Abigail
Crescentbe. A ház az utca végén állt, és fény szűrődött ki az
ablakokból. Erica tehát valami miatt feljött Londonba.
Nem értette a dolgot. Az időjárás pocsék volt, és tudta, a héten
társaságba sem hívták sehová. Talán a fogorvoshoz jött, vagy az éves

48
nőgyógyászati kontrollra a Harley Streetre?
Megállította az autót, és ült egy darabig, nézte a világos ablakokat.
Bár már hozzászokott ahhoz, hogy egyedül legyen, nehezen békélt
meg vele. Még emlékezett rá, amikor Hongkong után friss
házasokként ide jöttek lakni, és Gabriel még nem született meg. Látta
maga előtt Ericát, ahogy a bútorokat rendezgeti, függönyöket akaszt
az ablakok elé, hatalmas szőnyegmintakönyvekkel bajlódik, de azért
mindig talál időt arra, hogy leszaladjon hozzá, és üdvözölje, ha
hazaérkezik. Igen, így volt. Lehet, hogy csak egy rövid ideig, de így
volt. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy az évek közben nem
is múltak el, hogy minden változatlan. Erica talán most is lejön elé,
megcsókolja, és a konyhából egy pohár italt hoz neki. Leülnek az
asztalhoz a poharakkal, csevegnek egy kicsit a nap eseményeiről,
azután feltárcsázza valamelyik vendéglőt, és elviszi Ericát
vacsorázni...
A fényes ablakok üres tekintettel néztek vissza rá. Hirtelen nagyon
fáradtnak érezte magát. Kezét behunyt szemére helyezte, mintha ki
akarná dörzsölni belőle a fáradtságot. Kis idő múltán fölvette az
aktatáskáját a hátsó ülésről, és kiszállt a kocsiból. Bezárta, és az eső
áztatta járdán a kapuhoz sétált, kitömött táskája a térdét verdeste.
Elővette a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
Látta felesége kabátját az előszobai székre vetve, és rajta szép
Hermes selyemsálját. A levegőben érezte parfümjének illatát.
Becsukta az ajtót, és letette a táskát.
- Erica!
Belépett a nappaliba. Erica ott ült az egyik szemben lévő
karosszékben. Újságot olvasott, amit most összehajtott, és maga
mellé, a padlóra dobott. Sárga szvettert, szürke gyapjúszoknyát és
hosszú, barna bőrcsizmát viselt. Haja az olvasólámpa fényében
gesztenyebarnán ragyogott.
- Szervusz - mondta Erica.
- Micsoda meglepetés! Nem tudtam, hogy feljössz.

49
 - Gondoltam, felhívlak az irodában, de nem sok értelmét láttam.
Tudtam, hogy hazajössz.
- Egy pillanatra azt hittem, hogy elfeledkeztem valami
vacsorameghívásról. - Vagy tényleg?
- Nem, nincs programunk. Csak beszélni akartam veled. Ez
szokatlan volt.
- Kérsz egy italt? - kérdezte Alec.
- Igen, ha te is.
- Mit szeretnél?
- Talán egy whiskyt.
Alec kiment a konyhába, kitöltötte az italt a poharakba, kifeszítette
a tartóból a jégkockákat, majd a két poharat bevitte a szobába. Az
egyiket Ericának nyújtotta.
A hűtőben sajnos nincs nagyon ennivaló. Ha akarod, elmehetünk
valahova vacsorázni...
- Nem maradok vacsorára - mondta Erica. Alec felhúzta a
szemöldökét, de a felesége tovább folytatta. - Sőt, éjszakára sem
maradok, úgyhogy ne félj, nem kell szórakoztatnod.
Alec fogott egy széket, és leült Ericával szemben a kandalló előtti
kis szőnyeg másik oldalán.
Akkor miért jöttél?
Erica ivott egy korty whiskyt, majd a poharat elegáns mozdulattal
a széke mellett álló márványlap borítású kis asztalra helyezte.
Azért jöttem, Alec, hogy megmondjam: elhagylak.
Alec először egy szót sem szólt. Némán meredtek egymásra, Erica
rezzenéstelen, sötét tekintetéből hidegség áradt. A férfi egy idő után
szelíden csak ennyit kérdezett:
- Miért?
- Nem akarok többé veled élni.

50
 - Amúgy is alig vagyunk együtt.
- Strickland Whiteside elhívott magával Amerikába.
Strickland Whiteside... Alec nem tudta palástolni megdöbbenését.
> - Vele akarsz élni?
- Meglepőnek találod?
Alec hirtelen visszaemlékezett rá, hogyan jelent meg Erica
Stricklanddel az ajtóban azon a meleg, illatos, szeptemberi estén.
Nem csupán gyönyörű volt, hanem valami soha nem látott, izgató
vibrálás áradt belőle.
- Szerelmes vagy belé?
- Nem hiszem, hogy valaha is tudtam volna pontosan, mit jelent
szerelmesnek lenni - felelte Erica. - Strick iránt azonban olyasmit
érzek, amit soha senki mással kapcsolatban nem éreztem. Nem
pusztán a vonzalomról van szó. Közösen csinálunk dolgokat, közös az
érdeklődésünk. Találkozásunk első pillanatától kezdve így volt. Nem
élhetek nélküle.
- Nem élhetsz Strickland Whiteside nélkül?!
A név most is nevetségesnek tűnt. Az egész mondat nevetségesnek
tűnt, mintha egy groteszk bohózatból idézték volna. Erica méregbe
gurult.
- Ne ismételgesd állandóan, amit mondok. Ennél érthetőbben,
ennél egyszerűbben már nem lehet fogalmazni. Hiába ismételgeted,
attól még nem fog megváltozni az értelme.
- Micsoda képtelenség - mondta Alec -, hiszen fiatalabb nálad!
Erica egy pillanatra mintha zavarba jött volna.
- Igen, fiatalabb. És akkor mi van?
- Nős?
- Nem. Sosem volt az.
- Feleségül akar venni?
- Igen.

51
 - Szóval el akarsz válni?
- Igen. Akár beleegyezel a válásba, akár nem, én elhagylak.
Elmegyek vele Virginiába. Együtt fogunk élni. Már rég túl vagyok
azon a koron, amikor az embert még az aggasztja, hogy mit mondanak
róla többiek. A konvenciók nem érdekelnek többé.
- Mikor akarsz elmenni?
- A jövő héten repülök New Yorkba.
- Stricklanddel együtt?
- Nem. - Most először lesütötte a szemét, és a pohár után nyúlt. - Ő
már visszarepült Amerikába. Virginiában vár rám.
- És mi lesz azzal a sok versennyel, amire itt benevezett?
- Lemondott róla... törölte.
- Kíváncsi vagyok, miért tette. Erica felhúzta a szemöldökét.
- Úgy gondolta, így jobb lesz.

- Szóval betojt. Nem volt mersze elém állni, és mindezt elmondani

nekem.
- Ez nem igaz!
- Rád hagyta.
- Jobb így, hogy én mondtam meg. Én nem akartam, hogy maradjon.
Én küldtem el. Nem akartam veszekedést, kellemetlen élményeket.
Hogy olyasmit mondjunk egymásnak, amit később magunk is
megbánunk.
- Azt azért nem várhatod, hogy el legyek ragadtatva az örömtől.
- Elmegyek, Alec. És nem jövök vissza.
- Otthagyod Deepbrookot?
- Igen.
Ez szinte jobban megdöbbentette Alecet, mint az, hogy őt hagyja el.
- Azt hittem, ez a ház mindennél többet jelent neked.

52
 - Most már nem. Különben is, a te házad.
- És a lovaid?
- Magammal viszem őket. Strickland már elintézte, hogy repülővel
Virginiába szállítsák őket.
Erica most is egy teljesen kidolgozott tervvel állt elő, mint mindig,
amikor a dolgokat eltökélten a saját elképzelése szerint akarta véghez
vinni. Strickland; Deepbrook, a lovai - ezekről a legapróbb
részletekig már mindent megbeszéltek; Alec azonban valójában
fütyült rájuk. Egyetlen kérdés forgott kockán. Ericának erré is biztos
megvolt a válasza. Alec csendben várt, hogy a felesége folytassa, de
az csak ült, és szürke szemével mereven és kihívóan nézte. A férfi
rájött, Erica arra vár, hogy a számukra legfontosabb dologért vívott
csatában Alec adja le a nyitó lövést.
- Gabriel?
- Gabriel velem jön - vágta rá Erica.
A harc elkezdődött.
- Nem, azt már nem!
- Ne kezdjünk el kiabálni! Hallgass végig. Én vagyok az anyja, és
nekem éppen annyi jogom van, mint neked - sőt több - ahhoz, hogy a
lányunk jövőjéről döntsek. Elmegyek Amerikába. Ott fogok élni, és
ez a szándékom megmásíthatatlan. Ha Gabriel velem jön, akkor
nálunk fog lakni. Stricklandnek gyönyörű háza van, tágas, körülötte
hatalmas birtok. Teniszpályák, úszómedence. Csodálatos lehetőség
egy Gabriel korú lánynak. A fiatalok nagyszerűen érzik magukat
Amerikában, az ottani élet éppen nekik való. Ne fosszuk meg őt ettől
a lehetőségtől. Hadd éljen vele.
- És mi lesz az iskolával? - kérdezte Alec nyugodtan.
- Kiveszem az iskolából. Ott is járhat iskolába. Van egy kiváló
iskola Marylandben...
- Nem akarom, hogy elmenjen! Nem akarom elveszíteni őt.

53
 - Ó, Alec, nem veszíted el őt. Megosztozunk rajta. Bármikor
találkozhatsz vele, amikor csak akarsz. Visszarepülhet Angliába, és
veled lehet. Elviheted Glenshandrába a többiekkel. Nem lesz olyan
nagy változás.
- Nem engedem el Amerikába!
- Értsd meg, hogy nincs más alternatíva. Még ha a bíróságra
megyünk is, és mindent bevetsz ellenem, akkor is tíz az egyhez, hogy
Gabrielt >nekem ítélik, mivel a gyermeket csak a legszélsőségesebb
esetekben választják el az édesanyjától. Kábítószeresnek kellene
lennem, vagy valamilyen más, súlyos és bizonyítható ok miatt kellene
képtelennek lennem a lányom felnevelésére, hogy egyáltalán
felmerüljön bennük az, hogy Gabrielt neked adják. És gondolj csak
bele, hogy ez a csúnya, nyilvános kötélhúzás milyen hatással lenne
Gabrielre. Semmi szükség arra, hogy az érzékeny lelkét kitegyük
ennek a borzalomnak.
- Miért, nem elég borzalmas az, hogy a szülei elválnak? És talán
nem borzalmasabb az, hogy el kell mennie egy idegen országba, egy
idegen házba, melynek a gazdáját alig ismeri?
- És mi lenne az alternatíva?... Most kell döntenünk, Alec. Ez nem
tűr halasztást. Ezért jöttem ide ma este. Gabrielnek tudnia kell, hogy
mi történik vele.
- Nem engedem, hogy elmenjen!
- Rendben, akkor mit akarsz? Meg akarod tartani magadnak.
Gondját viselni nem tudod, nincs rá időd. Még ha az intézetben marad
is, ott vannak a szünetek és a vakáció. Mi lesz akkor vele, hiszen te
egész nap dolgozol. És ne mondd azt, hogy Mrs. Abneyre hagyhatod.
Gabriel intelligens gyerek, és a legnagyobb jóindulattal se lehet azt
állítani, hogy Mrs. Abney ösztönző hatással lehetne rá. Összesen két
témája van: az egyik a múlt héten beküldött keresztrejtvény, a másik
pedig az az átkozott kanárija. És mit csinálnál Gabriellel, ha
történetesen Tokióba vagy Hongkongba kellene utaznod? Nem
hiszem, hogy magaddal vihetnéd őt.

54
 - Egyszerűen nem adhatom oda - felelte Alec. - Mintha valami
tárgy lenne, amire nincsen többé szükségem.
- De hát nem veszed észre, ha úgy csináljuk, ahogy én javaslom,
akkor >nem kell nekem adnod őt. Persze elválunk, és ez minden
gyermeknek szörnyű, de történt már ilyen, és történni fog a jövőben
is. A mi feladatunk az, hogy ezt úgy oldjuk meg, hogy a lehető
legkevesebb fájdalmat okozzuk vele neki. Erre szerintem a
legalkalmasabb az, amit én elterveztem. Ha velem jön a jövő héten,
akkor a váltás gyors lesz, egyértelmű, és mielőtt ideje lenne
elmélkedni a dolgokon, máris egy új élet kellős közepén találja
magát. Új iskolába jár, új barátokat szerezhet magának. - Erica
elmosolyodott, és Alecben most először felrémlett a régi, elragadó,
barátságos és határozott Erica képe. - Ne vívjunk háborút Gabrielért,
Alec. Tudom, hogy mit érzel iránta, de ő az én gyermekem is, és én
neveltem fel őt. Nem hiszem, hogy rossz munkát végeztem volna, és
talán némi elismerés is megillet érte. Azért, mert nem leszel ott, az
még nem jelenti azt, hogy nem fogok vele továbbra is törődni. És
Strick imádja őt. Mindent meg fogunk adni neki. Jó élete lesz.

- Eddig azt hittem, hogy tőlem is megkapta ezt - mondta Alec.

- Ó, Alec, hát persze. Persze, hogy megkapta. És nem vesszük el
tőled. Amikor csak akarod, eljöhet hozzád látogatóba. Ebben
megegyeztünk. Teljesen a tiéd lehet. Meglátod, mennyire jó lesz.
Mindannyiunknak az lenne a legjobb, ha elfogadnád ezt a megoldást.
Hadd jöjjön velem. Ez a legtöbb, amit érte tehetsz. Tudom, hogy ez
az. Hozd meg ezt az áldozatot... Gabriel kedvéért.

- Tudom, hogy anyád már mindent elmondott neked, ami történt, és

ami történni fog. De én is beszélni akartam veled, ha esetleg lenne
valami, ami miatt nyugtalankodsz...
Már miközben mondta, Alec tudta, milyen nevetséges, amit mond.
Gabriel számára a világ éppen darabjaira hullik szét, és ő meg úgy

55
beszél, mintha valami apróságról lenne szó, amit másodpercek alatt
helyre lehetne hozni.
- Arra gondolok - folytatta Alec -, hogy minden olyan hirtelen
történt. Semmit sem volt időnk megbeszélni, és te már egy hét múlva
el is utazol. Nem akarom, hogy úgy menjél el, hogy azt hidd, még...
még látni sem akartalak. Szerettem volna, ha sokkal több időnk marad
arra, hogy megbeszélhessük a dolgokat. Hogy veled beszélhessek.
Haragszol, hogy kihagytunk belőle?
Gabriel megvonta a vállát.
- Akkor is csak ez lett volna az eredmény.
- Meglepődtél, amikor anyád elmesélte, mi van közte és Strickland
között?
- Tudtam, hogy kedveli. De hát mindig is vonzódott a lovas
népséghez. Az eszembe sem jutott, hogy hozzá akar majd költözni
Amerikába.
- Feleségül akar menni hozzá.
- Tudom.
Együtt, mégis külön, lassú léptekkel sétáltak az üres sportpálya
körül. Pocsék nap volt, az angol tél a legrosszabb arcát mutatta.
Hideg, nyirkos, ködös. Szellő sem rezdült, a kopár ágak
mozdulatlanul meredtek az égnek, a puha csendet csak a varjak
károgása törte meg. Távolabb az iskola épületei látszottak. A régi,
elegáns vidéki kúria szárnyépületeit és istállóit tornacsarnokokká és
osztálytermekké alakították. Odabent folyt a tanitás, de Gabrielt
elengedték a biológiaóráról, hogy beszélhessen az édesapjával.
Nemsokára majd megszólal a csengő, hokizni és kosárlabdázni
készülő lányok rajzanak ki a szabadba, szvetterben, nyakuk körül
csíkos sállal, rohangálnak és kiabálnak, és panaszkodnak a hidegre.
De most, leszámítva néhány, a ködön átderengő kivilágított ablakot, a
hely elhagyatottnak és élettelennek tűnt.
- Mindenesetre nagy kaland lesz Amerikába menni...

56
 - A mama is ezt mondja.
- Legalább nem kell majd ilyen időben sportolnod. Egészen más,
ha süt a nap. Még teniszbajnok is lehet belőled. Gabriel, fejét
lehajtva és kezét mélyen kabátja zsebébe süllyesztve, belerúgott egy
gallyba. Ennyit a teniszről. Alecet lehűtötte és zavarba hozta a lány
hallgatása, aki máskor oly beszédes volt. Alec azt hitte magáról, hogy
a lányával mindig meg tudja találni a megfelelő hangot. Most már
nem volt annyira biztos benne.
- Mindent megadnék, hogy ezt meg nem történtté tegyem - mondta. -
Ezt tudnod kell. De semmit sem tehetek azért, hogy anyád továbbra is
velem maradjon. Tudod, hogy milyen, ha egyszer valamit már
eldöntött magában. Száz lóval sem lehetne eltéríteni az általa
választott iránytól.
- Soha, de soha fel nem merült bennem, hogy te és mama
elválhattok ! - mondta Gabriel.
- Sok gyereknek ez a sorsa. Biztosan sok olyan barátod van, akinek
szintén elváltak a szülei.
- De most rólam van szó!
Alec megint nem talált szavakat. Csendben haladtak tovább,
befordultak a pálya sarkán, ahol a rúd tetején egy átázott piros zászló
lógott.
- Bármi történjék is, te mindig az én lányom maradsz. Fizetni
fogom a tandíjat, és járadékot is kapsz tőlem. Stricklandtől semmit
sem kell kérned. Nem kell a lekötelezettjévé válnod. Egyébként...
kedveled őt valamennyire? Nem ellenszenves?
- Semmi bajom vele.
- Anyád azt mondja, Strickland nagyon szeret téged.
- Olyan fiatal. Sokkal fiatalabb, mint a mama.
Alec mély lélegzetet vett.
- Azt hiszem - mondta megfontoltan -, ha az emberek szerelmesek,
akkor a korkülönbség nem számít.

57
 Gabriel hirtelen megállt. Alec is megállt, álltak egymással
szemben, két magányos alak a semmi közepén. A délután folyamán a
lánya egyszer sem nézett a szemébe, most is csak dühösen maga elé
meredt, egyenesen Alec kabátgombjára.
- Nem maradhattam volna veled? - kérdezte.
Alecet elöntötte a vágy, hogy megölelje a lányát, magához húzza,
és nyíltan kimutatva szeretetét, megtörje tartózkodását, és meggyőzze
arról, hogy a válás számára éppoly szörnyűséges, mint Gabrielnek.
De az iskolához vezető úton megfogadta, hogy ezt biztosan nem teszi.
Nem szabad felizgatnod>, kérlelte Erica. Látogasd meg, és
beszéljetek meg mindent, de ne izgasd fel. Gabriel már belenyugodott
a helyzetébe. Ha szabadjára engeded az érzelmeidet, akkor megint
ugyanott leszünk, ahol elkezdtük, és összetöröd Gabrielt.
Alec megpróbált mosolyogni.
- Ennek mindennél jobban örültem volna - felelte nyugodt hangon.
- De sajnos nem megy. Nem tudnám a gondodat viselni. Túlságosan
le vagyok kötve, sokat vagyok távol. Szükséged van az édesanyádra.
Most vele kell maradnod. Így jobb lesz.
Gabriel összeszorította az ajkát, mintha erőt gyűjtene ahhoz, hogy
elfogadja az elkerülhetetlent. Elfordult Alectől, és újra folytatták a
sétát.
- Majd visszajössz - mondta Alec. - Jövő nyáron ismét elmegyünk
Glenshandrába. Szerencsét próbálhatsz a lazacokkal.
- Mi lesz Deepbrookkal?
- Valószínűleg eladom. Nincs sok értelme megtartani, ha már nincs
itt anyád.
- És te?
- Én Islingtonban maradok.
- A londoni szobácskám... - mondta Gabriel fájdalmasan.
- Most is a te szobád. Mindig is az lesz...

58
 - Nem azért mondtam. Csak van néhány könyv, amit szeretnék
elvinni magammal. Itt... itt vannak a címek - mondta, és előhúzta kezét
a zsebéből. Kezében egy összehajtott vonalas papír volt, melyet az
egyik füzetéből tépett ki. Alec átvette, és kinyitotta. A papíron ez állt:

A titkos kert A világ kalandja Elfújta a szél

Még több cím is szerepelt a papíron, de valamiért nem tudta

tovább olvasni őket.
- Persze - mondta rekedtes hangon, és a papírlapot mélyen a
kabátja zsebébe gyűrte. - Valami... valami más?
- Nem, csak a könyvek.
- Nem tudom, anyád mondta-e, de én foglak kivinni benneteket a
repülőtérre. Magammal hozom majd a könyveket. Ha bármi más is
kellene, csak szólj.
- Semmi más nem kell - mondta Gabriel, és megrázta a fejét.
A permetező köd esőre váltott. Gabriel sötétkék kabátjának érdes
felszínén és a haján gyöngyszemekként csillogtak az esőcseppek.
Miután körbejárták a sportpályát, visszaindultak az iskola felé. A
fűről rátértek a kavicsos útra, a kavics csikorgott lépteik alatt. Úgy
tűnt, már mindent megbeszéltek. Az impozáns bejárati ajtóhoz vezető
épcső lábánál Gabriel megállt, és még egyszer szembefordult az
apjával.
- Át kell öltöznöm a játékhoz - mondta. - Inkább ne gyere be.
- Igazából most búcsúznék el tőled. Nem a repülőtéren.
- Akkor hát, a viszontlátásra.
Gabriel a kezét továbbra is a zsebébe süllyesztette. Alec az állánál
megemelte Gabriel fejét.
- Gabriel.
- Viszontlátásra.

59
 Alec lehajolt, és megcsókolta az arcát. Aznap délután először,
Gabriel felnézett rá. Szemük egy pillanatig összetalálkozott. Gabriel
szeme száraz maradt, és tekintetéből neheztelést sem lehetett
kiolvasni. Sarkon fordult, a mesterkélt oszlopsor alatt felment a
lépcsőn, és eltűnt az ajtó mögött.
A következő csütörtökön Erica és a lánya elindultak Amerikába az
esti New York-i géppel. Alec, ígéretéhez híven, kivitte őket a
repülőtérre, és miután szólították a járat utasait, elbúcsúzott tőlük, s
felment az üveges teraszra. Esős, sötét este volt, a felhők alacsonyan
szálltak. Alec az eső mosta üveg mögött állt, várta, hogy a gép
felszálljon. A nagy, sugárhajtású repülő pontosan indult,
végigdübörgött a felszállópályán, fényei villogtak a sötétben. Alec
látta, ahogy felemelkedik, de néhány másodperc múlva elvesztette
szem elől, elnyelték a felhők. Megvárta, amíg a gép hangja is elhal a
sötétben. Csak ekkor fordult meg, és indult el a fényesen csillogó
padlón a messzi mozgólépcső felé. Bár a repülőtér tele volt
emberekkel, nem látta őket, és senki sem figyelt rá. Életében először
érezte azt, milyen lehet egy jelentéktelen kis senkinek lenni.
Visszahajtott az üres házhoz. A rossz hírek a fény sebességénél is
gyorsabban terjednek, és mostanra már mindenki tudta, hogy a
házasságának vége, hogy Erica egy gazdag amerikaiért elhagyta őt, és
magával vitte Gabrielt is. Ez bizonyos mértékig könnyebbséget is
jelentett a számára, hiszen nem kellett állandóan magyarázkodnia, de
azért kerülte a társaságot. Bár Tom Boulderstone aznap estére
meghívta őt Campden Hillre vacsorára, nem fogadta el a meghívást.
Tom megértette őt.
Bár már hozzászokott ahhoz, hogy egyedül legyen, ez a magány
azért más volt. Felment az emeletre, ahol a hálószoba Erica
megszokott tárgyai nélkül üresnek, idegennek tűnt. Lezuhanyozott és
átöltözött, majd újra lement, töltött magának egy italt, és leült a
nappaliban. Erica dísztárgyai és virágai nélkül a szoba most
elhagyatott volt. Alec összehúzta a függönyöket, és megfogadta, hogy
másnap megáll a virágosnál, és hazahoz néhány cserepes virágot.

60
 Már csaknem fél kilencre járt az idő, de még mindig nem volt éhes.
A nap eseményei elvették az erejét, túlságosan is kimerítették ahhoz,
hogy érezze az éhséget. Később majd megnézi a sütőben, mit
kotyvasztott Mrs. Abney vacsorára. Később. Most bekapcsolta a
televíziót, és kezében a pohárral leroskadt a fotelba, állát a
mellkasára ejtve.
Alec a villódzó képernyőre meredt. Kis idő múlva rájött, hogy
valami dokumentumfilmet lát, mely a tengerparti, gyengén termő
területeken folyó gazdálkodással foglalkozik. A film példaként egy
devoni gazdaságot mutatott. Juhok legeltek Dartmoor sziklás lejtőin...
A kamera végigpásztázott a dombon, egész a gazdasági épületig...
buján zöldellő lankák...
Nem Chagwell volt, de nagyon hasonló hozzá. A filmet nyáron
forgatták. Látta a kék eget, a magasan úszó fehér felhőket, és
árnyékukat, ahogy a domboldalon lefutva elérik a bugyborékoló
pisztrángos folyó napfénytől gyöngyöző vizét.
Chagwell.
A múlt külön világ. Alec sok-sok évvel ezelőtt ezen a vidéken
fogant, született, és nőtt föl; gyökerei mélyen lenyúltak Devon
gazdagon termő vörös talajába. Az évek során azonban saját sikerei,
törekvései és a család szükségletei miatt szinte minden kapcsolatát
elveszítette a szülőföldjével.
Chagwell. Apjuk halálát követően Brian és felesége, Jenny
vezették a gazdaságot. Jenny hét év leforgása alatt öt szőke, szeplős
gyermeket szült Briannek, és a régi ház megtelt kedvenc
háziállataikkal, a gyerekkocsikkal, a biciklikkel és a játékokkal.
Ericának nem volt ideje Brianre és Jennyre. Túlságosan
különböztek tőle. Házasságuk egész ideje alatt csak kétszer jártak
Chagwellben, de mindkét alkalommal mindannyian roppant
kényelmetlenül érezték magukat, és csak untatták egymást. Szinte
közös megegyezéssel beszüntették a látogatásokat. A családi
érintkezés karácsonyi üdvözlőlapokra és egy-egy levélre szűkült.

61
Alec már vagy öt éve nem látta a bátyját.
Öt év hosszú idő. A rossz hírek a fény sebességénél is gyorsabban
terjednek, de Chagwellbe azért még nem érhettek el. Briant is
értesítenie kell a folyamatban lévő válásról. Holnap rögtön írni fog
neki, mert azt nem engedheti meg, hogy Brian az öccse házasságának
a felbomlását valaki mástól tudja meg.
Vagy felhívhatja telefonon is...
És ebben a pillanatban megszólalt mellette a telefon. Alec
felemelte a kagylót.
- Igen?
- Alec?
- Igen.
- Itt Brian.
Brian. Alecet a valószerűtlenség különös érzése szállta meg,
mintha képzelete szétfeszítette volna kétségbeesése határait. Egy
pillanatra még az is felmerült benne, hogy talán megőrült.
Automatikusan előrehajolt, és kikapcsolta a televíziót.
- Brian.
- Ki más?
Brian szokás szerint vidám, könnyed hangja tisztán hallatszott, akár
a csengettyűszó. Bármi miatt is jelentkezett, biztos, hogy nem rossz
hírt akar közölni.
- Honnan hívsz?
- Chagwellből, honnan máshonnan?
Alec szinte látta maga előtt a bátyját, ahogy az ütött-kopott
redőnyös íróasztal előtt ül a poros, könyvespolcokkal szegélyezett
chagwelli dolgozószobában, mely ősidők óta a gazdaság irodájaként
szolgált. Maga előtt látta a nyomtatványok és szamárfüles akták
halmait és a díjnyertes, fajtiszta Guernsey tehenek büszke fényképeit.
- Meglepettnek tűnik a hangod - mondta Brian.

62
 - Öt éve nem találkoztunk.
- Tudom. Túlságosan is régóta. De arra gondoltam, hogy érdekelni
fog egy igencsak meglepő családi hír. Gerald bácsi megnősül.
Gerald. Gerald Haverstock Tremenheere-ből. G. J. Haverstock
admirális, számos kitüntetés büszke birtokosa, a Királyi Tengerészet
valaha volt legpartiképesebb agglegénye.
- Mikor hallottad a hírt?
- Ma reggel. Felhívott, hogy bejelentse. Nagyon fel volt dobva.
Mindannyiunkat meghívott az esküvőre.
- Mikor lesz?
- A jövő hét végén Hampshire-ben.
Gerald tehát végül is megnősül.
- Legalább hatvanéves.
- Ahogy a mondás tartja: legjobb bor az óbor.
- Ki a menyasszony?
- Eve Ashbynek hívják. Egy tengerésztiszt özvegye. A legjobb
párosítás.
Alec még mindig alig akarta elhinni, annyira meglepő volt a hír.
Hogy éppen Gerald, a hivatásos tengerész, az örök agglegény
nősüljön meg, aki után annyi nő epekedett hiába. Brian és Alec
gyermekkorukban Geraldnál tölthettek egy csodálatos nyári szünidőt.
Csak ketten voltak gyerkőcök a felnőttek között. Kitombolhatták
magukat a cornwalli tengerparton, krikettezhettek a ház előtti gyepen -
életükben először felnőttként kezelték őket. Fennmaradhattak vacsora
után, ihattak bort, és kettesben is elmehettek vitorlázni. Istenítették
Geraldot, és szinte tulajdonosi büszkeséggel követték üstökösszerű
karrierjét.
Gerald oly sok esküvön szerepelt tanúként, hogy most nehéz volt
elképzelni a vőlegény szerepében.
- Elmész az esküvőre? - kérdezte Alec.

63
 - Igen, mindannyian elmegyünk. A gyerekek is. Gerald azt akarja,
hogy mind ott legyünk. És hogy te is ott legyél. Nincs olyan messze
Deepbrooktól. Délután átugorhatsz autóval. Erica valószínűleg nem
akar jönni, de talán te és Gabriel...?
Brian elhallgatott, válaszra várva. Alec szája hirtelen kiszáradt.
Lelki szemei előtt újra megjelent a hatalmas utasszállító gép, ahogy
felemelkedik a kifutópályáról, és eltűnik az éjszaka és a felhők
sötétjében. Erica elment. Gabriel elment.
Kis idő után Brian egészen más hangon mekgérdezte:
- Minden rendben, öregfiú?
- Miért kérded?
- Igazság szerint az utóbbi néhány napban többször is eszembe
jutottál. Az volt az érzésem, hogy talán valami nincs rendben nálad.
Fel is akartalak hívni. Valami azt súgta, hogy beszélnünk kell. Gerald
esküvője tulajdonképpen csak jó ürügy volt arra, hogy felemeljem a
kagylót.
Valami azt súgta, hogy beszélnünk kell.
Gyermekkorukban nagyon közel voltak egymáshoz. A távolság, az
elmúlt évek, az össze nem illő feleségek és az érintkezés hiánya
ellenére ez a közelség megmaradt. A láthatatlan vérségi kötelék
mindennél erősebbnek bizonyult. Talán ez a váratlan telefonhívás,
bármi volt is az oka, mentőöv a számára. Alec megragadta.
- Semmi sincs rendben - mondta Alec, és mindent elmesélt
Briannak. Nem is tartott olyan soká.
- Amikor befejezte, Brian csak ennyit mondott:
- Értem.
- Holnap akartam megírni. Vagy telefonálni... Sajnálom, hogy már
nem mondtam el régebben neked.
- Semmi baj, öregfiú. Figyelj csak. A jövő héten felugrom
Londonba a smithfieldi hízómarha-bemutatóra. Ha akarod,
találkozhatunk.

64
 Semmi megjegyzés, semmi boncolgatás, semmi fölösleges
részvétnyilvánítás.
- De mennyire hogy akarom - mondta Alec a bátyjának. - Gyere el
a klubomba, meghívlak ebédre.
Megbeszélték a napot és az időpontot.
- És mit mondjak Geraldnak? - kérdezte Brian.
- Mondd meg, hogy ott leszek az esküvön. A világ minden kincséért
sem mulasztanám el ezt az eseményt.
Brian letette a kagylót. Lassan Alec is visszahelyezte a készülékre
a sajátját. A múlt külön világ.
Képek jelentek meg előtte, nemcsak Chagwellből, hanem most,
ahogy Geraldra gondolt, Tremenheere-ből is. A régi kőház Cornwall
csücskén, ahol pálmafák nőnek, meg kamélia és verbéna, és a fallal
körülvett kert üvegházainak oldalát illatos fehér jázmin szegélyezi.
Chagwell és Tremenheere. Az énjét meghatározó gyökerek. Ő, Alec
Haverstock, igenis meg fog birkózni a problémáival. A világ azért
nem dőlt össze. Gabriel elment; ez a legrosszabb, ami történt, de a
legrosszabbon már túl van. Elérte a mélypontot, innen már csak
felfelé vezethet az út.
Felállt, és kezében az üres pohárral átment a konyhába, hogy
valami ennivaló után nézzen.

65
 3.
ISLINGTON

Laura csak öt óra után ért haza. A szél elült, az Abigail Crescent
álmosan szunyókált a késő délutáni aranyló napsütésben. Az utca
most kivételesen csaknem egészen kihalt volt. A szomszédok
bizonyára kis kertjeikben üldögéltek, vagy kivitték gyermekeiket a
közeli füves, árnyas, enyhet adó parkokba. Az utcán csak egy idős
hölgyet lehetett látni, aki kerekes bevásárlótáskát húzott maga után, és
pórázon egy öreg korcsot vezetett. Mire Laura megállította az autót a
házuk előtt, már ők is eltűntek, mint nyulak az üregükben, valamelyik
alagsori lakás mélyén.
Laura összeszedte a vásárolt holmikat, felemelte a kézitáskáját és a
kutyáját, majd kiszállt az autóból. Átvágott a járdán, és felment a
lépcsőn a bejárati ajtóhoz. Valahányszor elővette a kulcsát és
kinyitotta a zárat, mindig emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ez a
saját lakásának az ajtaja. Bár már kilenc hónapja élt a házban, még
mindig nem érezte egészen a sajátjának. Idegenséget árasztott
magából. Alec otthona volt, és azelőtt Erica otthona is volt, s Laura
mindig valami fenntartással lépett a lakásba, betolakodónak érezve
magát.
A lakásban néma csend fogadta, a meleg besűrűsödött, akár a köd.
Alulról, Mrs. Abney birodalmából sem szűrődött ki semmi hang.
Lehet, hogy nincs is itthon, vagy még alszik. Lassan hallhatóvá vált a
konyhai hűtőszekrény zümmögése. Majd egy óra ketyegése. Tegnap
Laura rózsákat vett, és egy kancsóba állította őket. A nappali
szobából kiáradó erős, édeskés illat megülte az egész lakást.
Hazaértem. Ez az otthonom.
A ház nem volt nagy. Mrs. Abney alagsori része fölött három szint,
mindegyik szinten két szoba, egyik sem különösebben tágas. A
bejárati ajtó mögött szűk előtér a lépcsővel; az egyik oldalon a

66
nappali, a másikon a konyha, mely étkezőül is szolgál. Felette a
hálószoba és a fürdőszoba, meg Alec öltözője, mely egyben a
dolgozószobája is. Legfelül - manzárdablakkal és lejtős mennyezettel
- a padlásszobák. Egy vendégszobának nevezett helyiség, többnyire a
bőröndök és a fölös bútordarabok gyűjtőhelye, és a gyerekszoba,
mely Gabrielé volt. Ennyi.
Laura letette Lucyt a földre, és a konyhába ment, hogy kipakolja a
vacsorára vásárolt zöldséget és húst. A konyhában fenyőfából készült
faliszekrény, kék-fehér porcelánok, egy súrolt asztal és kerek támlájú
székek. A franciaablakok mögött tikfa burkolatú terasz, ahonnan
falépcsők vezetnek a kis, kövezett járdájú kertbe, ahol a virágzó
cseresznyefán kívül néhány cserép muskátli díszeleg. Laura szélesre
tárta az ablakokat. Levegő járta át a házat. A teraszon a kis
kovácsoltvas asztal mellett egy pár kerti szék állt. Később, amikor
Alec már hazaért, amíg sül a hús, kiülnek majd ide egy pohár itallal,
figyelik az alkonyati szürkületben lenyugvó napot, és élvezik az este
hűvösét.
Talán ez lenne a legmegfelelőbb idő arra, hogy elmondja neki, nem
mehet Skóciába. Már a puszta gondolattól is kétségbeesés fogta el,
nem mintha félt volna Alectől, hanem mert semmiképp sem akarta
elrontani a férfi régóta tervezett nyaralását. A konyhai órán tíz
perccel múlt öt óra. Alec csak több mint egy óra múlva várható haza.
Laura felment a hálószobába, levetkőzött, felvett egy könnyű
pongyolát, és lefeküdt a saját helyére a hatalmas franciaágyon. Csak
egy félórácskát pihenek, ígérte magának, azután lezuhanyozom és
átöltözöm. Fél óra. De csaknem abban a pillanatban, mintha egy mély
kútba zuhant volna, elaludt.
Kórházban találta magát: hosszú folyosók, fehér csempe, fülében
az éledező öntudat morajlása, fehér maszkos arcok hajolnak fölé.
Nincs mitől félni, hajtogatják. Nincs mitől félni. Hirtelen megszólal
egy csengő. Talán tűz van. Valaki lekötözte. Nincs mitől félni. A
csengő csak egyre szól.
Laura kinyitotta a szemét, és a mennyezetet látta maga fölött. A

67
szíve még mindig kalapált a félelemtől. Automatikusan felemelte a
kezét, és az órájára nézett. Fél hat. A csengő újra megszólalt.
Hogy szellőzőn a szoba, nyitva hagyta az ajtót. Most hallotta Mrs.
Abney lépteit, ahogy egyenként szedve a lépcsőfokokat, nehézkesen
jön fel az alagsorból. Laura mozdulatlanul feküdt tovább. Hallotta a
zár kattanását, a bejárati ajtó nyílását.
- Ó, Mrs. Boulderstone, micsoda meglepetés!
Daphne. Daphne? Mit keres itt Daphne délután fél hatkor? Mi az
ördögöt akarhat? Talán, remélte Laura, Mrs. Abney azt hiszi, hogy ő
nincs itthon, és elküldi.
- Már órák óta csengetek! - Daphne magas hangja tisztán
hallatszott. - Biztos voltam benne, hogy valaki van benn, mert Mrs.
Haverstock kocsija a ház előtt áll.
- Tudom. Kinéztem, amikor meghallottam a csengetést.
Valószínűleg fent van a szobájában. - A remény szertefoszlott. -
Fáradjon be, felmegyek hozzá.
- Remélem, nem aludt, Mrs. Abney?
- Nem. Éppen halpogácsát sütöttem a teához.
Mrs. Abney elindult a lépcsőn felfelé. Laura hirtelen
felemelkedett, félretolta a takarót, és az ágy szélére ült. Kissé
szédülve, kábán nézett az ajtóban megjelenő Mrs. Abneyre, aki csak
egy pillanatra állt meg, hogy öklével jelképesen koppintson néhányat
a nyitott ajtón.
- Szóval nem alszik - mondta Mrs. Abney. Göndör haja erősen
őszült, lábán papucs és gyógyharisnya, mely semmit sem rejtett el
fájós visszereinek kötélszerű csomóiból. - Nem hallotta a csengőt?
- Aludtam. Sajnálom, hogy magának kellett kinyitnia az ajtót.
- Csöngött és csöngött. Azt hittem, nincs itthon.
- Sajnálom - mondta Laura ismét.
- Mrs. Boulderstone jött.

68
 Lentről megszólalt Daphne, aki hallotta a beszélgetést.
- Laura, én vagyok az. Maradj az ágyban, felmegyek...
Ne... - Nem akarta, hogy Daphne följöjjön. - Egy perc alatt lent
leszek.
De hiába tiltakozott, Daphne a következő pillanatban már ott is
termett.
- Te jó ég, bocsáss meg! Nem gondoltam volna, hogy ilyenkor
ágyban vagy. Szegény Mrs. Abney. Nagyon köszönöm, hogy
megmentett. Most már visszamehet a halpogácsáihoz. Aggódtunk
miattad, Laura. Azt hittük, örökre eltűntél.
- Nem hallotta a csengőt - magyarázta Mrs. Abney feleslegesen. -
Hát, ha minden rendben, megyek. - És Mrs. Abney magukra hagyta
őket, a lépcső nyikorgott nehéz léptei alatt.
Daphne gúnyos fintort vágott a távozó Mrs. Abney után.
- Megpróbáltalak felhívni, de senki sem vette fel a telefont. Nem
voltál itthon?
- Teázni voltam Phyllisnél Hampsteadben.
Daphne a táskáját és a napszemüvegét Laura ágya végébe dobta, és
az öltözőasztalhoz lépett, hogy megnézze magát Laura tükrében.
- A fodrásztól jövök. Majd megsültem a szárító alatt.
- Nagyszerűen nézel ki. - Bárki észrevehette, és nem csupán a
tökéletesen megformázott ezüstös hajkoronáról, hanem az abból
áradó hajlakk illatából is, hogy Daphne egyenesen a fodrásztól
jött.Laura némiképp irigykedve figyelte, hogy Daphne milyen
sikkesen fest a vékony pamutnadrágban és a halvány rózsaszín
selyemingben. Alakja gyermekien karcsú és mint mindig, bőre
napbarnított, arca tökéletesen kikészítve, illatos és elegáns. - Ki
csinálta?
- Egy Antony nevű fiú. Lökött alak, de jól dolgozik. - Daphne
láthatóan elégedett volt a külsejével, elfordult a tükörtől, és leült az
ablak mellett álló kis rózsaszín bársony karosszékbe. - Elfáradtam -

69
közölte tömören.
- Mit csináltál ma?
- Először vásárolni mentem... Kaptam a Harrodsban egy isteni
térdnadrágot, ami majd jó lesz Glenshandrában. A kocsiban hagytam,
különben meg is mutatnám neked. Aztán ettem egy pompás ebédet a
Meridianában, majd el kellett menjek egészen Eustonig, hogy
elhozzak Tomnak egy csomagot. Egy új lazacfogó horgászbotot, amit
Invernessben gyártottak és vonaton küldték el. És ... és mivel erre
kellett jöjjek, arra gondoltam, beugrom hozzád, hogy végső formába
önthessük az északi útra vonatkozó terveinket. Ez jó hivatalosan
hangzott, mi?
Daphne hátradőlt a karosszékben, és kinyújtotta a lábait. Feltűnően
kék, nagy szemét körüljáratta a szobán.
- Néhány dolgot megváltoztattál itt, ugye? Az ágy nem a régi?
Laura, aki maga inkább félénk és szégyenlős volt, sohasem tudott
megbarátkozni Daphne nyers tapintatlanságával.
- Igen, új. Alec vette, amikor összeházasodtunk.
- Es a függönyök is újak. Gyönyörű a mintájuk.
Laurának eszébe jutott, hogy Daphne bizonyára vagy ezerszer járt
már itt ezelőtt is, hogy Ericával csacsogjon, éppen úgy, ahogy most ül
itt, és vele beszélget. Elképzelte őket, ahogy új ruhákat próbálnak fel,
kicserélik a titkaikat, kibeszélik az ismerőseiket, terveket szőnek.
Vékony pongyoláját gyűröttnek és átizzadtnak érezte. Mindennél
jobban szeretett volna lezuhanyozni. Szerette volna, ha Daphne
elmegy, és magára hagyja őt.
Ahogy ez kétségbeejtő helyzetekben néha lenni szokott, támadt egy
jó ötlete.
- Nem innál egyet?
- Klassz lenne - vágta rá Daphne.
- Ugye, tudod, hol tartja Alec az italokat ... abban a konyhai
szekrényben. Gin meg tonik is van ott. És citrom a hűtőben... és jég.

70
Lemehetnél, és kiszolgálhatnád magad, és én pár percen belül utánad
megyek. Csak felkapok magamra valamit. Nem maradhatok itt így
egész nap, meg Alec is hamarosan hazajön.
Daphne láthatóan felvidult, és nem volt szükség további
rábeszélésre, hogy Laura rögtönzött tervét a magáévá tegye.
Felemelkedett a karosszékből, magához vette a táskáját meg a
napszemüvegét, és lement a lépcsőn. Laura várt, amíg meghallja a
szekrényajtó nyikorgását és az üvegek csilingelését. Csak amikor már
biztos volt benne, hogy Daphne nem jelenik meg váratlanul újra -
ugrott ki az ágyból, mintha rugóra járna.
Tizenöt perccel később, miután lezuhanyozott és felöltözött, ő is
lement. Daphne kényelmesen hevert a pamlagon, cigarettázott, pohara
a mellette lévő asztalon állt. A nappalit beragyogta a késő délutáni
napfény, a levegőben rózsaillat úszott. Daphne talált magának egy új
Harpers and Queen-t, a fénylő oldalakat lapozgatta, de amikor Laura
megjelent, ledobta a magazint, és megszólalt:
- Itt semmit sem változtattál, ugye? Mármint néhány apróságot
leszámítva.
- Nem lett volna értelme. Szép így, ahogy van.
- Szeretsz itt élni? Szerintem Islington eléggé az isten háta mögött
van. Minden olyan messze esik innen.
- A City jól elérhető.
- Alec is mindig ezt mondja, a vén makacs. Ezért is vetette meg
vele Erica Deepbrookot.
Laura teljesen elképedt, erre nem tudott mit válaszolni. Daphne
ezelőtt még sohasem hozta elő ilyen közvetlen, szinte provokatív
módon a múltat. Miért éppen most? Talán mert nem volt vele Tom,
aki csitíthatta volna. Most egyedül volt Laurával, és nyilván úgy
érezte, most nem kell tapintatoskodnia, óvatosan fogalmaznia. Laura
kétségbeesett, csapdában érezte magát. Daphne elmosolyodott.
Ericáról még sohasem beszélgettünk, ugye? Mindannyian

71
lábujjhegyen kerülgetjük a témát, mintha tilos lenne róla beszélni. De
hát végül is megtörtént; része a múltnak. Ami elmúlt, az elmúlt.
- Igen, azt hiszem, így van.
Daphne szeme összeszűkült. Újabb cigarettára gyújtott, és foly
tatta:
- Furcsa lehet második feleségnek lenni. Sokszor gondoltam rá,
milyen furcsa lehet. Neked minden új, és mégis mindez már
megtörtént egyszer, csak egy másik asszonnyal. Klasszikus eset.
- Ezt hogy érted?
- Gondolj csak Jane Eyre-re, vagy a Rebecca második Mrs. de
Winterére.
- Leszámítva persze, hogy Alec se nem bigámista, se nem gyilkos.
Daphne üresen nézett. Talán mégsem volt olyan olvasott, mint
amilyennek mutatta magát. Laura először arra gondolt, hogy
megmagyarázza, de azután letett róla. Észrevette, hogy Daphne
pohara üres.
- Igyál még egy gint tonikkal.
- Klassz lenne - mondta ismét Daphne. Úgy látszik, mindig ezt a
sablont használta, amikor itallal kínálták. Nyújtotta a poharát. - Vagy
készítsem el inkább én magamnak?
- Nem, majd én megcsinálom.
A konyhában Laura kitöltötte az italt, és jeget tett a pohárba.
Daphne ebédelni volt valakivel - nyilván valamelyik titkos
imádójával. És nyilván jócskán ivott már Martinit és bort is.
Laurában felmerült, hogy talán már be is csípett egy kicsit. Mi mással
lenne magyarázható ez a rendkívüli őszinteségi roham? Az órára
nézett, és szerette volna, ha Alec hazaér, hogy megmentse őt ettől a
kínos helyzettől. Bevitte a poharat a nappaliba.
- Ó, pompás! - mondta Daphne, és átvette a poharat. - Te nem
iszol?

72
 - Nem. Most... most nem vagyok szomjas.
- Hát akkor, egészségedre! - mondta Daphne, ivott, majd letette a
poharat. - Azon gondolkodtam, hogy... hogy már majdnem hat év eltelt
azóta, hogy Erica elment Amerikába. Szinte hihetetlen, hogy ilyen
régen történt. Azt hiszem, ahogy öregszünk, az idő egyre gyorsabban
repül... vagy valami ilyesmi. Mintha csak tegnap lett volna. - Daphne
kényelmesen befészkelődött a pamlag sarkába, lábát maga alá húzta,
mint aki egy hosszú, bensőséges beszélgetésre készül. - A legjobb
barátnőm volt. Tudtad?
- Igen.
- Együtt jártunk iskolába. Mindig barátok voltunk. Én mutattam be
neki Alecet. Vagyis hát nem én mutattam be, mivel Erica akkor
Hongkongban volt, de én hoztam össze őket. Borzasztóan örültem,
amikor összeházasodtak, de bevallom, hogy egy iciri-picirit féltékeny
is voltam. Tudod, Alec volt az egyik első fiúm. Előbb ismertem, mint
Tomot. Talán ostobaság így érezni egy férfi iránt, de minek is
tagadjuk, egyik szerelem sem olyan, mint az első.
- Feltéve, ha az nem az utolsó is egyben.
Daphne arckifejezése egyszerre tűnt meglepettnek és sértődöttnek,
mintha megcsípte volna valami.
- Nem akartam semmi rosszat mondani. Ez csak egy apró vallomás
volt. Alec végül is igen vonzó férfi.
- Gondolom - mondta Laura némi kétségbeeséssel -, Erica nagyon
hiányzott.
- Ó, szörnyen. Először nem is akartam elhinni, hogy nem jön
vissza. Aztán kimondták a válást, Alec eladta Deepbrookot, és akkor
már tudtam, többé soha nem jön vissza. Mintha egy korszak ért volna
véget. Hiányzott, hogy a városból többé nem menekülhetünk
Deepbrookba a hétvégeken. Alec miatt is aggódtunk, hogy olyan sokat
van egyedül, de azután ismét összejött a bátyjával, és péntek
esténként elhajtott Devon felé. Gondolom, már téged is elvitt oda.

73
 - Mármint Chagwellbe? Igen, voltunk már ott, lementünk
húsvétkor. De többnyire itthon maradunk - mondta Laura. (És ezek a
hétvégék voltak a legjobbak. Csak ők ketten és Lucy, az ajtó zárva, az
ablakok nyitva, és a kis ház csak az övék.)
- Szereted őket? Mármint Brian Haverstockot és a feleségét. Erica
ki nem állhatta azt a helyet. Azt mondta, a bútorok tele vannak
kutyaszőrrel, és a gyerekek állandóan üvöltenek.
- Egy ekkora családnál óhatatlanul mindig nagy a felfordulás és a
lárma... de ez ugyanakkor szórakoztató is.
- Erica ki nem állhatta a fegyelmezetlen gyerekeket. Gabriel
elragadó volt. - Daphne elnyomta a cigarettáját. - Szokott írni
Alecnek?
Ez egyre rosszabb. Nem lehet leállítani.
- Ó, igen - hazudta Laura, és maga is meglepődött, milyen
könynyen csúszott ki a száján.
- Gabriel mára már biztosan kész kis amerikai. A fiataloknak
nagyszerű dolguk van ott. Azt hiszem, ezért nem jött soha haza
látogatóba. Alec mindig azt hitte, hogy jönni fog. Minden évben
tervezgette, hogy a lánya is eljön velünk Glenshandrába. Szobát vett
ki neki a szállodában, és mindent megszervezett. De Gabriel sohasem
jött. Erről jut eszembe - folytatta Daphne anélkül, hogy a
hanghordozása megváltozott volna -, tulajdonképpen Glenshandra
miatt jöttem hozzád, nem azért, hogy a múltról csevegjünk.
Felkészültél már a fagyos északra? Remélem, van egy halom meleg
ruhád, mert kutya hideg van a folyó mellett még júliusban is. Az egyik
évben szünet nélkül esett, majd megfagytunk. És hozzál magaddal
valami alkalmi ruhát is, hátha meghívnak bennünket valahova
vacsorára. A férjeknek sosem jut eszébe, hogy erre
figyelmeztessenek, és ott száz mérföldes körzetben sincs olyan üzlet,
ahol vehetnél magadnak valamit.
Daphne elhallgatott, és várta, hogy Laura válaszoljon valamit erre.
Laurának semmi sem jutott az eszébe. Daphne tovább karattyolt.

74
 - Alec említette, hogy te még soha nem horgásztál, de azért most
megpróbálod, ugye? Egyébként szörnyen unalmas lenne ott egyedül a
szállodában. Nem látszik, hogy valami nagyon örülnél. Nincs kedved
eljönni?
- Hát... igen... csak...
- Csak nincs valami baj?
Előbb vagy utóbb úgyis meg kell tudnia. Mindannyiuknak meg kell
tudniuk.
- Azt hiszem... azt hiszem, nem mehetek veletek.
- Nem jöhetsz?
- Kórházba kell mennem. Csak egy apróság... egy kisebb műtét, de
az orvos szerint mindenképp pihennem kell utána. Azt mondta, nem
mehetek Skóciába.
- De hát mikor? Mikor kell kórházba menned?
- Egy-két nap múlva.
- Akkor hát Alec sem jöhet? - kérdezte Daphne olyan döbbent
hangon, mintha Alec nélkül a nyaralás egy fabatkát sem érne.
- Dehogynem mehet. Nincs miért itt maradnia.
- De... te nem bánnád?
- Azt akarom, hogy menjen. Azt akarom, hogy elmenjen veletek.
- Ó, szegénykém. Micsoda szörnyűség. És ki lesz veled? Mrs.
Abney?
- Lehet, hogy elmegyek Phyllishez.
- A nagynénidre gondolsz, aki Hampsteadben lakik?
A ház előtt lefékezett egy autó. A motor leállt, ajtó csapódott.
Laura imádkozott, hogy Alec legyen az.
- Ezért látogattam meg ma délután. - Léptek, kulcs a zárban. - Ez
Alec lesz.
Laura a nyíló ajtónál termett, és még soha nem örült ennyire az

75
érkezésének.
- Laura...
Mielőtt Alec megcsókolhatta volna, Laura hangosan megszólalt:
- Szervusz, képzeld, itt van Daphne.
Alec megmerevedett, egyik karja a felesége körül, a másikban még
az aktatáskája.
- Daphne? - kérdezte meglepetten.
- Igen, én vagyok az - kiáltotta Daphne a nappaliból. Alec letette az
aktatáskáját, és becsukta maga mögött az ajtót. - Remélem, örülsz a
meglepetésnek!
Alec a nyitott ajtónál maradt a nappaliban, Laura követte. Kezét a
zsebébe dugva, mosolyogva megállt Daphne előtt.
- Miért jöttél?
Daphne visszamosolygott rá. Fejét oldalt biccentette, fülbevalói
követték a mozdulatát.
- Csak egy kis tereferére ugrottam be. El kellett hozzak egy
csomagot Eustonból, és így épp útba estetek. Amúgy ritkán járok ezen
a vidéken.
Alec lehajolt, hogy megcsókolja Daphne felé fordított arcát.
- Örülök, hogy látlak.
- Tulajdonképpen azért jöttem, hogy Glenshandráról beszéljek
Laurával... - Alec háta mögül Laura kétségbeesetten próbált jelezni
Daphnénak, de az vagy nem vette észre az üzenetét, vagy túlságosan
lefoglalta, hogy magára vonja Alec figyelmét -, de éppen most
mondja, hogy nem fog tudni eljönni.
Ebben a pillanatban Laura meg tudta volna fojtani Daphnét. Vagy
saját magát, mert olyan ostoba volt, hogy elárulta neki a titkát.
Alec megfordult és Laurára nézett, szemöldökét összehúzva,
értetlenül.
- Nem tudsz eljönni?...

76
 - Ó, Daphne! Alec még nem tud róla. Legalábbis nem tudott, amíg
nem szóltál neki.
- És te magad akartad elmondani neki! Milyen szörnyű, hogy
kikotyogtam a titkot. Tom mindig mondja, hogy túl sokat beszélek.
Fogalmam sem volt...
- De hát mondtam neked. Mondtam, hogy csak ma délután voltam a
doktornál.
- Nem is mondtad, hogy orvoshoz mégy - mondta Alec.
- Nem akartam szólni. Legalábbis amíg túl nem vagyok rajta. Amíg
nem tudom, hogy mi a helyzet. Nem akartam, hogy aggódjál... -
Legnagyobb rémületére érezte, hogy megbicsaklik a hangja. De Alec
is észrevette ezt, és rögtön segíteni próbált, hogy gyötrődésének és
zavarának véget vessen.
- Nem kell most megbeszélni, később is elmondhatod. Amikor
Daphne már elment.
- Ó. kedvesem, ez csak nem célzás akar lenni? Hogy vegyem a
kalapomat?
- Ugyan, dehogy. Iszom valamit. Megkínálhatlak még egy itallal?
- Hát - Daphne két kezébe fogta a poharát -, talán egy kicsit még
lehet. De ne túl erőset, mert hazáig még vezetnem kell, és Tom megöl,
ha a kocsi megsérül.
Daphne végre elment. Tekintetükkel követték a távozó kocsi enyhén
kígyózó mozgását, amíg a sarkon befordulva el nem tűnt a szemük
elől.
- Remélem, túléli - mondta Alec. Bementek a házba, és becsukták
az ajtót. Laura rögtön zokogásban tört ki.
Alec csaknem ugyanebben a pillanatban köréje fonta a karját.
- Jól van, nincs semmi baj. Nyugodj meg. Mi történt?
- Nem akartam, hogy ő mondja el neked. Én akartam elmondani,
miközben nyugodtan iszogatunk... Neki nem akartam elmondani, de

77
egyre csak Glenshandráról beszélt, és végül már nem tudtam
megállni...
- Ez mind nem számít. Egyedül te számítasz... Nyugodj meg -
mondta Alec. Karját Laura derekára fonva bevezette a nappaliba,
gyengéden lenyomta oda, ahol az imént még Daphne ült, és lábát a
pamlagra emelte. Laura feje alatt a párna Daphne illatát árasztotta
magából. Nem tudta abbahagyni a sírást.
- Egyre... egyre csak halogattam, hogy elmenjek Hickley
doktornőhöz, mert féltem, hogy újra műtétre lesz szükség, és mert
reméltem, hogy majd minden rendbe jön magától. De hiába
reménykedtem. Csak egyre rosszabb lett.
- Könnyek patakzottak az arcán. Alec a pamlag szélére ült, és a
felső zsebéből odaadta neki tiszta vászonzsebkendőjét. Laura kifújta
az orrát, de ez nem sokat segített.
- Mikor kell kórházba menned?
- Egy-két nap múlva. A doktornő fel fog hívni...
- Sajnálom. De hát végül is ez még nem a világ vége.
- De az. Ha most sem lesz meg az eredménye, és megint
jelentkeznek a tünetek, akkor... akkor a doktornő szerint ki kell venni
a méhemet, és én azt nem akarom. Rettegek tőle... Nem élném túl...
Gyereket akarok... Gyereket akarok tőled...
Laura felnézett Alecre, de a könnyeitől nem látta a férfi arcát. És
aztán meg azért nem látta, mert Alec magához ölelte őt, és Laura a
fejét férje nyugalmat árasztó vállába fúrta.
- Többé nem jön elő - mondta Alec.
- Phyllis is ezt mondta, de az ember nem tudhatja. - Laura könnyei
a sötétkék csíkos öltönyre potyogtak. - Én meg tudni akarom!
- Az ember nem tudhat mindent.
- Gyereket akarok! - mondta Laura, és gondolatban hozzátette:
Gyereket akarok szülni neked, hogy kárpótoljalak Gabrielért.

78
 De hát miért nem tudta ezt hangosan is kimondani? Mi lehetett a
baj a házasságukkal, ami miatt Gabriel nevét nem volt képes a szájára
venni? Mi lehetett a baj a házasságukkal, hogy Alec sohasem beszélt
a lányáról, a neki szóló leveleket is a hivatalában írta meg, és ha
valaha kapott is választ rájuk, azt titokban tartotta Laura előtt. Nem
volna szabad titkolózniuk. Az lenne a jó, ha bármiről beszélhetnének,
ha mindent elmondhatnának egymásnak.
Gabriel végül is nem tűnt el nyomtalanul. A padlástérben ott volt a
szobája a bútoraival, a játékaival, a képeivel és az íróasztalával.
Alec öltözőszobájának komódján ott állt Gabriel fényképe, és a rajz,
amit neki készített, ezüstkeretben. Miért nem vette észre Alec, hogy a
hallgatásával olyan távolságot teremt közöttük, amelyet Laura nem
tud áthidalni?
Laura mélyet sóhajtott, elhúzódott Alectől, és visszadőlt a párnára.
Gyűlölte önmagát, amiért olyan sokat sírt, amiért olyan csúnyán néz
ki, amiért olyan boldogtalan. Gépiesen morzsolgatta a teljesen
átázott, azsúrszegélyű zsebkendő sarkát.
- Ha nem adhatok neked egy gyereket, akkor semmit sem adhatok -
mondta Laura.
Alec nem jött elő megnyugtató közhelyekkel. Kis idő múlva
egyszerűen csak ennyit kérdezett:
- Ittál már valamit?
Laura megrázta a fejét.
- Hozok egy konyakot - mondta Alec. Felállt, és kiment a szobából.
Laura hallotta, ahogy a konyhában tesz-vesz. Lucy, akit a férfi
megzavart, kimászott a kosarából. Laura hallotta a kutya
tappancsainak kopogását a linóleumon. Lucy bejött a szobába, a
pamlaghoz futott, és Laura ölébe ugrott. Megnyalta gazdája arcát, és
megérezve a sós könnyeket, újra megnyalta. Azután
összegömbölyödött, és megint elaludt. Laura ismét kifújta az orrát, és
arcából félresimított egy belógó, sötét hajtincset. Alec visszatért,
magának whiskyt hozott, Laurának pedig egy kis pohár konyakot.

79
Átadta a poharat, egy zsámolyt húzott a pamlaghoz, és leült Laurával
szemben. Rámosolygott a feleségére, aki erőtlenül visszamosolygott
rá.
- Jobban vagy? Laura bólintott.
- A konyak olyan, mint az orvosság - mondta Alec. Laura ivott egy
kortyot, és az erős ital szinte égette a nyelőcsövét, ahogy lecsúszott a
torkán. Megnyugodott.
- Most akkor beszéljünk Glenshandráról - mondta Alec. - Hickley
doktornő szerint tehát nem jöhetsz el.
- Azt mondta, nem.
- És a műtétet nem lehet elhalasztani? Laura megrázta a fejét.
- Akkor idén lemondunk Glenshandráról. Laura mély lélegzetet
vett.
- Pontosan ez az, amit nem szeretnék. Nem akarom, hogy ne menj
el.
- De hát nem hagyhatlak itthon egyedül!
- Arra... arra gondoltam, hogy fogadhatnánk egy nővért, vagy
valakit. Tudom, hogy Mrs. Abney egyedül kevés lenne hozzá, de
fogadhatnánk valakit, aki segíthetne neki.
- Laura, én nem hagyhatlak itt téged!
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani! Egyszerűen tudtam, hogy ezt
fogod mondani!
- Miért, szerinted mit kellett volna mondanom? Laura, Glenshandra
semmit sem számít.
- De számít. Tudod jól, hogy számít - mondta Laura, és újra sírni
kezdett. Könnyei patakzottak az arcán. - Egész évben erre vársz, ez a
nyaralásod. El kell menned! És a többiek...
- Meg fogják érteni.
Laurának eszébe jutott Daphne rémült arca, és ahogy mondja:
Akkor hát Alec sem jöhet?

80
 - Nem fogják megérteni. Csak megerősítené azt a véleményüket,
hogy unalmas és hasznavehetetlen vagyok.
- Igazságtalan vagy.
- Azt akarom, hogy elmenj. Akarom! Hát nem veszed észre, hogy
azért vagyok így kiborulva, mert úgy érzem, mindent elrontok.
- Ilyen idegállapotban még kórházba sem mehetsz...
- Akkor találj ki valamit. Phyllis azt mondta, te biztos ki fogsz
találni valamit.
- Phyllis?
- Meglátogattam ma délután. A doktornő után. Arra gondoltam,
megkérem őt, fogadjon be, amikor kijövök a kórházból. Arra
gondoltam, ha tudod, hogy nála vagyok, akkor elmész Glenshandrába.
De sajnos épp Firenzébe utazik. Azt mondta, lemondhatja, de arról
szó sem lehet...
- Természetesen szó sem lehet.
- Mondtam neki, hogy életemben először érzem azt, milyen jó
lenne, ha lenne sajá ennyit mondott:
Neked ugyan nincs családod, de nekem van.
Laura elgondolkodott ezen, majd minden lelkesedés nélkül
megkérdezte :
- Chagwellre gondolsz?
- Dehogy - nevetett Alec. - Nem Chagwellre. Nagyon szeretem a
bátyámat, a feleségét is, meg a gyerekeiket is, de az a hely csak
makkegészséges embereknek való.
Laura megkönnyebbült.
- Örülök, hogy te mondtad ki, és nem én.
- Elmehetnél Tremenheere-be.
- Hol van Tremenheere?
- Cornwallban. Cornwall csücskén. Mennyei hely. Egy régi,

81
Erzsébet kori kúria, csodálatos kilátással az öbölre.
- Úgy beszélsz, mint egy utazási ügynök. Ki lakik ott?
- Gerald és Eve Haverstock. A nagybátyám és aranyos felesége.
Laura már emlékezett.
- Tőlük kaptuk a kristály borospohárkészletet az esküvőre.
- Igen.
- Meg egy kedves levelet.
- Úgy bizony.
- És ő az a nyugdíjas admirális...
- Aki nem nősült meg hatvanéves koráig.
- Bonyolult egy családod van neked.
- De mind elragadóak. Akárcsak én.
- Mikor jártál utoljára ezen a helyen... Tremenheere-ben? -
kérdezte Laura. A nevet nem volt könnyű kimondani, különösen a
pohár konyak után.
- Gyerekkoromban. Briannel ott töltöttünk egy nyári vakációt.
- De még sohasem találkoztam velük. Mármint Geralddal és Eve-
vel.
- Az nem számít.
- Még azt sem tudjuk, náluk maradhatok-e.
- Később felhívom őket, és megbeszélem velük.
- De mi lesz, ha nemet mondanak?
- Nem fognak nemet mondani, de ha mégis nemet mondanának,
akkor majd kitalálunk valami mást.
- A terhükre leszek.
- Nem hinném.
- Hogy jutok le oda?
- Leviszlek kocsival, amikor kiengednek a kórházból.

82
 - Akkor már Glenshandrában leszel.
- Addig nem megyek Glenshandrába, amíg biztos helyen nem
tudlak.
- Néhány napot veszítesz a nyaralásból. Kevesebbet horgászhatsz.
- Nem fogok belehalni.
Laura kifogyott az ellenérvekből. Tremenheere kompromisszum, de
legalább egy megvalósítható terv. Új emberekkel fog találkozni,
idegen házban fog lakni, de ugyanakkor Phyllis elmehet Firenzébe,
Alec pedig Skóciába.
Laura elfordította a fejét a párnán, és mellette ülő férjére nézett,
aki poharát a térdei közé szorította. Látta ezüstróka bundájához
hasonló, sűrű, őszbe hajló fekete haját. Arca, bár hagyományos
értelemben nem volt szépnek mondható, érdekes és előkelő, az a fajta
arc, melyet ha egyszer lát az ember, többé nem felejt el. A magas férfi
enyhén előredőlt az alacsony zsámolyon, hosszú lábait kinyújtotta,
ujjait lazán a pohár köré kulcsolta. Laura a szemébe nézett, mely sötét
volt, mint a sajátja, és a férfi elmosolyodott. Laura szíve megdobbant.
Alec végül is igen vonzó férfi.
Phyllis azt mondta: Te el tudod képzelni, hogy egy olyan becsületes
embernek, mint Alec, viszonya legyen a legjobb barátja feleségével?
De azért hogy fog örülni Daphne, hogy Alec egyedül lesz
Glenshandrában !
A gondolat fájdalommal töltötte el Laurát, mely azért volt
nevetséges, mert az elmúlt félórában minden erejét bevetve éppen
erre akarta rávenni őt. Elszégyellte magát, és eltelve az Alec iránti
szerelemtől, feléje nyújtotta a kezét, melyet Alec a tenyerébe vett.
- Ha Gerald és Eve azt mondja, náluk maradhatok, és ha én azt
mondom, hogy megyek, akkor ugye megígéred, hogy elmégy
Skóciába?
- Ha tényleg ezt akarod.
- Tényleg ezt akarom, Alec.

83
 Alec lehajolt, belecsókolt felesége nyitott tenyerébe, és Laura
ujjait a csók köré zárta, mintha valami értékes ajándékot adott volna.
- Valószínűleg úgysem lennék valami jó horgász... és legalább nem
kell egész idő alatt engem tanítgatnod.
- Majd jövőre...
Jövőre. Talán jövőre minden jobb lesz.
- Mesélj valamint Tremenheere-ről!

84
 4.
TREMENHEERE

Tökéletes nap volt. Hosszú, forró, ragyogó napsütéssel. Eve,

miután mélyen beúszott, a kezdődő dagály hullámaival sodortatta
magát a part felé, mely a tengerből nézve először csak sziklák
karéjának látszott, majd előbukkant a homokos part széles íve is.
Ez a partszakasz zsúfolásig megtelt emberekkel. Július vége volt, a
nyaralási szezon csúcsa. A képet élénk színfoltok tarkították:
fürdőlepedők és csíkos szélfogók; skarlátvörös és kanárisárga
fürdőruhás gyerekek; napernyők és hatalmas, felfújható gumilabdák.
Feje felett sirályok rikoltoztak és le-lecsaptak, megültek a
sziklacsúcsokon, és leszálltak a homokba, hogy lakmározzanak az
elhullajtott ételmaradékokból. A part messzeségéből hallatszó emberi
kiáltások felvették a versenyt a sirályok rikoltozásával. Fiúk
futballoztak, anyák éles hangon veszekedtek önfejű gyermekeikkel,
egy lány boldogan sikoltozott, amint társai játékosan a víz alá akarták
nyomni.
Eve a vizet először jéghidegnek találta, de az úszás felpezsdítette a
vérkeringését, és most már csak a csodálatos, frissítő, sós hűvösséget
érezte. A hátán feküdt, és a felhőtlen eget nézte. Nem gondolt
semmire, átadta magát a pillanat páratlan tökéletességének.
Ötvennyolc éves vagyok, gondolta. Már régóta az volt a
véleménye: az egyik legjobb dolog ebben a korban az, hogy az ember
értékelni tudja az élet által még felkínált csodálatos dolgokat.
Tulajdonképpen nem a boldogságra gondolt. A boldogságnak a
fiatalság vad lendületével reá törő rohamai már évekkel ezelőtt
megszűntek. Ez valami más volt. Eve különben sem nagyon szerette a
váratlanul reá törő dolgokat, legyen az boldogság vagy bármi más.
Ezektől inkább csak megrémült és megzavarodott.
Hagyta, hogy a dagály hullámai, melyek úgy ringatták, mintha

85
bölcsőben feküdt volna, gyengéden a partra sodorják. A hullámok,
utolsó erejüket összeszedve, kifutottak a partra. Eve keze homokot
ért. A következő hullám után már egész teste a parton feküdt. Élvezte,
ahogy a ki-kicsapó hullámok a testét nyaldossák; a víz a bentihez
képest itt kifejezetten melegnek tűnt.
Ennyi. Most vége, többre nincs idő. Felállt, és az égető homokon a
kiálló sziklához szaladt, ahol vastag, fehér fürdőköpenyét hagyta.
Felkapta és magára húzta a köpenyt, mely melegen simult nedvesen
hűvös vállára és karjára. Megkötötte az övet, lábát szíjas szandáljába
csúsztatta, és elindult a messzi, szűk gyalogösvényhez, mely felvezet
a szikla tetejére az autóparkolóhoz.
Már majdnem hat óra volt. A nyaralók is lassan szedelőzködni
kezdtek, a gyerekek persze tiltakoztak, bár nyafogtak a kimerültségtől
és a túl sok naptól. Néhányan már szépen lebarnultak, de mások, akik
talán csak tegnap vagy tegnapelőtt érkeztek, rózsaszínűre főttek, akár
a rákok. Néhány napig szenvedni fognak, s lehámlik a bőrük, mielőtt
újra kimerészkedhetnének a partra. Az emberek sohasem tanulnak.
Minden forró nyáron megismétlődik ugyanez, és az orvosi rendelők
megtelnek lángoló arcú és hólyagos hátú nyaralókkal.
A sziklára vezető meredek ösvény tetején Eve megállt, hogy kifújja
magát. Hátrafordult, és a tengert nézte, melyet két sziklabástya szinte
keretbe foglalt. A víz színe a parthoz közel, a homok fölött, olívazöld
volt, de beljebb erős indigókékre váltott. A láthatár levendulakékben
úszott, az ég azúrkéken ragyogott felette.
Egy fiatal család utolérte, az apa a karjában hozta a kicsit, az anya
meg az idősebbet vonszolta maga után. A kisfiú zokogott. „Nem
akajok hazamenni holnap. Még egy hétig itt akajok majadni. Öjökké
itt akajok majadni!"
Eve elkapta az anya pillantását. Az asszony közel volt a
kétségbeeséshez. Eve bele tudta élni magát a helyzetébe. Emlékezett
rá, amikor annak idején fia, a szőke, tömzsi kis Ivan kapaszkodott
ugyanígy a kezébe. Szinte érezte a tenyerében a kicsi, száraz és érdes

86
kezet. Ne légy rá mérges - szerette volna mondani az édesanyának.
Ne veszefkedj vele. Mire felocsúdnál, felnő, és örökre elveszítetted.
Élvezz ki minden pillanatot, amit a gyermekeddel tölthetsz, még ha
időnként úgy érzed is, hogy az idegeidre megy.
„Nem akajok hazamenni!" A gyerek tovább nyafogott. Az anya
lemondó arccal nézett Eve-re, aki kényszeredetten visszamosolygott,
de gyengéd szíve vérzett értük, akiknek holnap el kell menniük
Cornwallból, és meg kell tenniük a hosszú, unalmas utat Londonba,
ahol tömeg, zsúfolt utcák és buszok, benzingőz és munka várja őket.
Roppant igazságtalannak tűnt a számára, hogy nekik el kell menniük,
ő pedig itt maradhat. Mindig itt maradhat, hiszen itt lakik.
Ahogy a kocsijához közeledett, azt kívánta, hogy a meleg tovább
folytatódjék. Alec és Laura ma este érkeznek, éppen vacsora előtt, és
Eve már csak ezért sem maradhatott tovább a parton. Londonból
jönnek kocsival, és Alec holnap reggel, borzasztó korán elindul a
hosszú útra Skóciába, ahol a lazachorgászat várja. Laura a következő
mintegy tíz napra Tremenheere-ben marad, és Alec majd eljön érte,
hogy visszavigye Londonba.
Eve Aleckel már találkozott. Alec sápadtan és merev arccal,
nemrég tönkrement házasságának hatásától letörten, de azért
megjelent az esküvőjükön, és Eve ezért nagyon megszerette. Azóta,
kevésbé megviselten, néhányszor már meglátogatta őket. De Eve
Laurát nem látta még. Laura beteg volt, a kórházból jön Tremenheere-
be azért, hogy felgyógyuljon.
Ezért is nagyon jó lenne, ha továbbra is ilyen tökéletes maradna az
idő. Laura az ágyban reggelizhetne, és békésen fekhetne a kertben,
senki sem zavarná. Pihenne és gyógyulna. És amikor erőre kap, akkor
talán elhozhatná ide Laurát, sütkérezhetnének a parton, és
úszhatnának.
Minden sokkal egyszerűbb, ha jó az idő. A Cornwall legtávolabbi
csücskén élő Eve-t és Geraldot minden nyáron elárasztották a
látogatók: a londoni rokonok és barátok, a fiatal családok, akik nem

87
tudták volna megfizetni az elképesztően nagy szállodaköltségeket.
Mindig jól érezték magukat náluk, mert Eve mindent elkövetett ennek
érdekében. Néha azonban még őt is elcsüggesztette a szakadatlan
esőzés és szélfúvás, és bár pontosan tudta, hogy ez nem az ő hibája,
egy kicsit mindig felelősnek érezte magát.
Ezekkel a gondolatokkal szállt be a kocsijába, melyben iszonyú
forróság volt annak ellenére, hogy egy galagonyabokor ritkás
árnyékában parkolt. A fürdőköpenyt magán hagyva ült a kormány
mögé, és elindult hazafelé. A nyitott ablakból beáramló levegőt
hűvösnek érezte nedves haján. A kis öbölből kivezető út végén
ráfordult a főútra. Áthajtott egy falun, ezután az út a tengerrel
párhuzamosan folytatódott. Egy felüljárón keresztezte a vasutat,
ahonnan a sínek mellett futott tovább az út a város felé.
Gerald egyszer azt mesélte neki, hogy hajdanában, még a háború
előtt csupán mezőgazdasági területek voltak errefelé, kicsiny farmok
és eldugott falvak, apró, négyszögletes tornyú templomokkal. A
templomok még ma is álltak, de a földeken már nem termeltek se
brokkolit, se korai burgonyát. Ma már nyaralók és lakótömbök,
benzinkutak és nagyáruházak szegélyezték az utat.
Építettek egy helikopter-repülőteret is, ahonnan a Scilly-szigetekre
lehetett átruccanni; az urasági kastélyt pedig szállodává alakították át.
A kastély hatalmas kapui mögött régen fák magasodtak, de kivágták
őket, mert kellett a hely a csillogóan kék vizű úszómedencének.
A szálloda és a város között egy mellékút nyílott jobbra, Penvarloe
felé. Eve kivált a kocsisorból, és befordult rá. Az út elkeskenyedett,
magas sövény szegélyezte, és kanyarogva vezetett fel a dombra. Eve
egyszerre csak hamisítatlan vidéki környezetben találta magát.
Kicsiny, kőfallal körülvett mezők, ahol Guernsey-csordák legeltek.
Mély, sűrű bozóttól sötét völgyek. Egy jó mérföld után éles kanyart
vett az út, és máris feltűnt Penvarloe, szorosan az út szélére épített
házaival. Elhaladt a kocsma mellett - az asztalok kinn álltak a
kavicscsal felszórt udvaron -, majd a tizedik században épült
templom mellett, mely valami őstörténeti kövülethez hasonlóan

88
feküdt beágyazva a tiszafák és a régi, düledező sírkövek gyűrűjében.
A falu postahivatala egyben vegyesboltként is szolgált,
zöldségféléket, üdítőket és mélyhűtött árukat kínálva a nyaralóknak.
Nyitott ajtaját (mivel csak este hétkor zárt) gyümölcsös rekeszek
szegélyezték, és mikor Eve odaért az autóval, éppen egy karcsú,
őszes göndör hajú nő lépett ki rajta. Napszemüveget viselt és
halványkék, ujjatlan ruhát, kezében vesszőből font bevásárlókosarat
tartott. Eve rádudált, a nő észrevette őt, és integetett. Eve lassított, és
megállt az út szélén.
- Silvia.
Silvia Martén a járdán átkelve a kocsihoz ment, lehajolt, kezével
az autó tetejére támaszkodott. Őszes haja ellenére távolról meglepően
fiatalnak látszott, ezért közelről furcsán hatott ráncos, naptól cserzett
arca, erős álla és megereszkedett tokája. Silvia letette a kosarát, és
napszemüvegét a feje búbjára tolta. Eve felnézett az érdekes, se
sárga, se zöld, tágra nyitott szemekbe, melyeket vastagon festett
szempillák kereteztek. Szemhéját áttetsző halványzöldre festette,
szemöldöke hibátlanul ívelt fölötte.
- Szervusz, Eve - köszönt mély, fátyolos hangján. - Úszni voltál?
- Igen, Gwenvoe-ban. Egész nap dolgoztam, és egyszerűen le
kellett hűtenem magamat.
- Mennyi energia van benned! Gerald nem akart veled menni?
- Füvet nyírt, azt hiszem.
- Otthon lesztek este? Ígértem neki néhány krizantémdugványt, és
nincs már hely az üvegházamban. Arra gondoltam, hogy átvinném
őket, és innánk egy pohárkával.
- Ó, milyen kedves tőled. Gyere csak - mondta Eve, aztán
elbizonytalanodott. - De az a helyzet, hogy Alec és Laura most
érkezik...
- Alec? Alec Haverstock... ? - mosolyodott el hirtelen Silvia.
Mosolya lefegyverző volt, akár egy gyermeké, arckifejezése egészen

89
átalakult, leolvadt róla a merevség. - Itt marad nálatok?
- Nem, csak egy éjszakára. De Laura itt marad egy ideig.
Kórházban volt, pihenni jön. Hát persze - kiáltott fel Eve, és
tenyerével a kormánykerékre csapott -, mindig elfelejtem, hogy te
Alecet már régóta ismered.
- Sokat játszottunk a parton, vagy ezer éve. Akkor... akkor inkább
nem jövök ma este. Majd máskor.
- Nem - mondta Eve. Nem akart csalódást okozni, nem tudta
elviselni a gondolatot, hogy Silvia, hazatérve az üres házba,
magányosan töltse ennek a csodálatos napnak a hátralévő részét. -
Gyere csak. Mindenképpen gyere el. Gerald nagyon fog örülni neked.
Ha megkérem, készít nekünk Pimms-koktélt.
- Hát, ha biztos vagy benne...
Eve bólintott.
- Nagyszerű, máris indulok. - Silvia felkapta a kosarát. - Csak
hazaviszem ezt, és összeszedem a dugványokat. Félóra múlva ott
leszek.
Elváltak, Silvia a háza felé indult, Eve pedig lehagyva őt,
továbbhajtott, keresztül az egész falun, százméternyire is túl az utolsó
házon. Most már Tremenheere kertje mellett haladt. A kőfal mögött
sűrű rododendronbokrok nőttek. A kapu nyitva állt, a bevezető út
megkerült egy azáleacsoportot, majd a bejárati ajtó előtti kavicsos
térbe torkollott. Ezt lonc szegélyezte, és ahogy Eve kiszállt az
autóból, érezte a növény nehéz, álmosító és édes illatát az este
rezzenéstelen meleg levegőjében.
Nem a házba ment, hanem Geraldot keresve a lugason át a kertbe.
Látta a frissen nyirt gyepet, a kétféle zöld egyenes csíkjait. Észrevette
férjét, aki a kőkockákkal kirakott teraszon feküdt egy nyugszékben,
régi tengerészsapkájával a fején, egy gin-tonikkal a keze ügyében,
ölében a Timesszal.
Férje látványa, mint mindig, megnyugtatóan hatott rá. Gerald egyik

90
legjobb tulajdonsága azt volt, hogy sohasem piszmogott. Eve ismert
olyan férjeket, akik egész nap csak piszmogtak, látszólag ugyan
mindig csináltak valamit, de végül is minden eredmény nélkül.
Gerald vagy teljesen elmerült a munkában, vagy egészen elengedte
magát, Egész nap a gyepet nyírta, most hát egy-két órát lazított.
Gerald észrevette Eve fehér fürdőköpenyét. Felnézett, letette az
újságot, és levette a szemüvegét.
- Szervusz, drágám - köszönt a feleségének. Amikor Eve Gerald
mellé ért, kezét a szék karfájára tette, és lehajolt, hogy megcsókolja. -
Jólesett az úszás?
- Nagyon élveztem.
- Ülj le, és mesélj róla.
- Nem lehet. Még málnát kell szednem.
- Várj egy percet!
Eve törökülésben a férje lábához kuporodott. A kövek között
kakukkfű nőtt. Eve kihúzott egy apró sarjat, ujjai között szétmorzsolta,
és érezte fűszeres illatát.
- Épp most találkoztam Silviával - mondta. - Átugrik egy italra.
Hoz neked néhány krizantémdugványt. Említettem neki, hogy esetleg
csinálsz nekünk Pimms-koktélt.
- Nem jöhetne egy másik estén? Alec és Laura pont akkor fog
megérkezni, amikor itt lesz nálunk.
- Azt hiszem, szeretne találkozni Aleckel. Azt mondták, vacsora
előtt biztos nem érnek ide. Talán... - Eve éppen azt akarta javasolni,
hogy esetleg hívják meg Silviát is vacsorára, de Gerald
félbeszakította.
- Ne hívd meg vacsorára.
- Miért ne?
- Mert Laurának nem lesz kedve új emberekkel találkozni,
legalábbis egyelőre nem. A két kórházban töltött nap és a kánikulában

91
tett hosszú autóút után biztosan nem.
- De olyan kellemetlen, ha beugrik hozzád valaki egy italra, és
aztán ki kell ebrudalnod, mert kezdődik a vacsora. Ez olyan
barátságtalan dolog.
- Te ha akarnál sem tudnál barátságtalan lenni. És ha egy kis
szerencsénk van, Silvia elmegy, mielőtt ők megérkeznek.
- Szívtelen vagy, Gerald. Silvia magányos. Nincs senkije. Végtére
is Tom nem olyan régen halt meg.
- Már egy éve halott. - Gerald mindig nyíltan kimondta, amit
gondolt, és kerülte a közhelyeket. - És nem vagyok szívtelen.
Kedvelem Silviát, roppant dekoratív és szórakoztató. De
mindenkinek a saját életét kell élnie. És ne készítsd ki magad azzal,
hogy egyszerre akarsz gondoskodni az összes gyámoltalanról.
Várjanak csak szépen a sorukra. És ma este Laurán a sor.
- Remélem, hogy jól ki fogunk jönni vele!
- Biztos vagyok benne, hogy elragadó teremtés.
- Hogyan lehetsz ebben olyan biztos? Ericát ki nem állhattad.
Mindig azt mondtad, hogy éket ver Alec és a családja közé.
- Sohasem mondtam ilyet. Még csak nem is találkoztam vele. Brian
volt az, aki ki nem állhatta.
- De a férfiak, akik újra nősülnek, csaknem mindig ugyanolyan
típusú nőt vesznek feleségül. Az új feleség a régi kiköpött mása.
- Nem hiszem, hogy Aleckel most ez történt volna. Briannek tetszik
az új feleség.
- Nagyon fiatal. Alig idősebb Ivannél.
- Ebben az esetben legalább úgy bánhatsz vele, mintha a lányod
lenne.
- Igen - mondta Eve. A szétmorzsolt kakukkfüvet az orrához emelte,
és elgondolkodva nézte a kertet.
A frissen nyírt gyep a háztól és a terasztól a tenger felé lejtett,

92
csillogó levelű kaméliák szegélyezték, melyek májusban rózsaszín és
fehér virágokkal pompáznak. A kertet úgy tervezte meg az ismeretlen,
régen elhunyt kertész, hogy keretbe foglalja a látványt, mint ráma a
festményt. Látta az öblöt, a fehér vitorlákkal pettyezett kék vizet.
Ha meghívnánk Ivant is - mondta Eve, még mindig Silvia miatt
aggódva -, akkor a vacsoránál mindenkinek lenne párja, és
szólhatnánk Silviának...
- Nem - mondta Gerald, és kék szemével szigorúan Eve-re nézett. -
Szó sem lehet róla.
- Rendben - adta meg magát Eve, és a teljes egyetértés jeleként
egymásra mosolyogtak.
Eve Gerald első felesége volt, míg a férfi a nő második férje, de
azért Eve éppúgy szerette őt - bár egészen másféle módon mint ahogy
Philip Ashbyt, Ivan édesapját szerette. Gerald most hatvanhat éves:
kopaszodó, szemüveges, ősz hajú, de még mindig éppen olyan
előkelő és vonzó, mint amikor Eve először találkozott vele - első
férje parancsnokával, és a tengerészet legpartiképesebb
agglegényével. Ma is tevékeny és életerős, megtartotta régi alakját,
hosszú lábú, mint az összes Haverstock, és nem eresztett pocakot. A
partikon mindig körüldongják a hozzá képest fiatalabb nők, vagy a
pamlag sarkába szorítják az idősebbek, akik még emlékeznek a fiatal
Geraldra, és azóta is elbűvölő hatása alatt állnak. Eve egy cseppet
sem bánta mindezt. Éppen ellenkezőleg, roppant elégedett és büszke
volt, mivel mindig ő volt az a nő, akit Gerald végül hazavitt magával
Tremenheere-be.
Gerald felvette a szemüvegét, és ismét elmerült a
krikettmérkőzések eredményeiben. Eve felállt, és bement a házba.

Azt szokták mondani, hogy a brit birodalmat tulajdonképpen

vagyonos tengerésztisztek építették fel. Bár Gerald Haverstock jó
száz évvel később született ahhoz, hogy részt vehessen ebben a
vállalkozásban, az elv azért őrá is érvényes. A tengerészetnél elért

93
sikereit nagyobbrészt a saját bátorságának és tehetségének
köszönhette, de annak is, hogy volt mersze kockázatot vállalni, és
időnként kockára tenni egész karrierjét. Ezt azért tehette meg, mert
anyagilag megengedhette magának. Imádta a tengerészetet, és nagyra
törő volt, de az előléptetés, bár vágyott rá, anyagi szempontból
sohasem volt lényeges a számára. Amikor parancsnokként idegőrlő
dilemmákkal kellett megküzdenie, melyekben emberek biztonsága,
drága berendezések sorsa, sőt a nemzetközi kapcsolatok forogtak
kockán, sohasem a legkönnyebb, a legszerényebb vagy a
nyilvánvalónak tűnő megoldást választotta. Ez a rámenős magatartás
meghozta a maga jutalmát. Geraldról elterjedt, hogy hidegvérű és
higgadt, ami csak a hasznára vált, és hozzásegítette ahhoz, hogy végül
kitűzhesse a flotta főparancsnokát megillető zászlót hatalmas, fekete,
hivatali autójára.
Természetesen szerencséje is volt, és Tremenheere is része volt
ennek a szerencsének. Huszonhat éves volt, amikor a keresztanyja
meghalt, és örökül hagyta rá. A birtokhoz hatalmas vagyon is társult,
melynek eredete a Great Western Railway-vel kapcsolatos ügyes
üzleti húzásokra vezethető vissza. Gerald jövője anyagilag élete
végéig biztosítva volt. Mindenki azt hitte, hogy otthagyja a
tengerészetet, letelepedik Cornwallban, és vidéki uraságként él
tovább. De a tengerészéletet jobban szerette, és ezért egészen a
nyugdíjazásáig Tremenheere-ben többé-kevésbé nélküle, a maguk
útján mentek a dolgok. Az adminisztrációs feladatokat egy helyi
ügynökre bízták, a gazdaságot pedig kiadták egy bérlőnek. Olykor,
hosszabb időszakokra a házat is kiadták. Amikor nem volt bérbe
adva, akkor egy gondnokot bíztak meg azzal, hogy vigyázzon a házra.
Egy főállású kertész gondozta a gyepet és a virágágyakat, meg a két,
fallal körülvett veteményeskertet.
Időnként, amikor külföldről hosszú szabadságra hazatért, Gerald
Tremenheere-ben töltötte a napjait. Ilyenkor megtelt a ház a
családtagokkal, unokaöcsökkel és unokahúgokkal meg a tengerész
barátokkal. A régi ház újra életre kelt, hangoktól és nevetéstől

94
visszhangzott.
A bejárati ajtó előtt autók parkoltak, a gyepen a gyerekek francia
krikettet játszottak, ajtók és ablakok tárva-nyitva álltak, s töméntelen
mennyiségű étel fogyott el a súrolt konyhaasztal mellett, vagy
ünnepélyesebb alkalmakkor a faburkolatú, gyertyafényes ebédlőben.

A ház mindezt jól bírta. Akár egy idős, kedves rokon, nem
zavartatta magát, változatlan maradt: még mindenütt az idős
keresztanya bútorai voltak láthatók, meg függönyök, melyeket ő
választott, a fakuló kárpit a székeken, a Viktória korabeli bútorok, az
ezüstkeretes fényképek, a festmények, a porcelánok.
Eve, aki hat évvel ezelőtt érkezett ide Gerald feleségeként, alig
változtatott valamit.
- Szörnyen kopott itt minden - mondta neki Gerald -, rendezd át,
ahogy neked tetszik. Mindent kicserélhetsz, ha akarod.
De Eve nem akarta, mert számára Tremenheere tökéletesnek tűnt.
Béke és nyugalom lengte körül. Tetszettek neki a díszes, Viktória
korabeli bútorok, az alacsony székek, a réz ágykeret, a fakó, virágos
szőnyegek. Még a függönyöket is alig akarta kicserélni, és amikor
végül mind elszakadtak, napokig keresgélt a Liberty mintakönyvében,
hogy az eredetihez legjobban hasonló anyagot megtalálja.
Eve a franciaablakon keresztül belépett a teraszról a társalgóba. A
kinti meleg és fényesség után a szoba hűvösnek és homályosnak tűnt.
A levegőben érezni lehetett a bükköny illatát, melyet reggel Eve egy
nagy tálban a szoba közepén álló kerek, intarziás asztalra helyezett. A
társalgóból széles, tölgyfa padlójú átjáró vezetett a tágas előtérbe,
ahonnan faragott, rozettás korlátú falépcső vitt a magas ablak mellett
a felső szintre. A falon régi arcképek függtek, és itt állt a faragott
szekrény, melyben régen a fehérneműt tartották. A hálószoba ajtaja
nyitva állt, a szoba levegője friss volt, a rózsamintás függönyök meg-
megrezdültek a feltámadó esti fuvallatban. Eve levette a
fürdőköpenyét, fürdőruháját, bement a fürdőszobába, és

95
lezuhanyozott, alaposan teljesen ősz lett, kevés rúzst tett az ajkára, és
bekölnizte magát.
Most már elindulhatott málnát szedni. Kilépett a szobából, és az
átjáró végén lévő ajtóhoz ment, mely a konyhába vezető hátsó
lépcsőre nyílott. De a kilincset megfogva habozott egy kicsit,
megváltoztatta elhatározását, és átsétált a régi gyerekszárnyra, ahol
most May lakott. Kopogott az ajtón.
- May?
Nem jött válasz.
- May? - ismételte meg, majd kinyitotta az ajtót, és bement. A ház
hátsó felében elhelyezkedő szoba levegője áporodott volt. A szorosan
bezárt ablakból gyönyörű kilátás nyílt az udvarra és a környező
mezőkre. Öreg korára May érzékeny lett a hidegre, és nem akart
szenvedni a huzattól. A szoba azonkívül, hogy levegője áporodott
volt, zsúfolásig megtelt nem csupán az eredeti tremenheere-i
gyerekbútorokkal, hanem Maynek a Hampshire-ből hozott saját
holmijaival is: a székével, lakkozott zsúrkocsijával, kandalló elé
helyezhető rózsadíszítésű szőnyegével, melyet valamikor régen a
nővérétől kapott. A kandalló párkányán rég elfeledett tengerparti
üdülések porcelán emléktárgyai szorongtak, és számtalan bekeretezett
fénykép, melyek mindegyike vagy Eve-t, vagy Ivánt ábrázolta,
mindkettőjüket kisgyermekként, mivel a távoli múltban May Eve
dajkája volt, és később, a nem oly távoli múltban, ő dajkálta Ivánt is.
A szoba közepén egy asztal állt, ahol May stoppolni szokott, illetve
a vacsoráját elkölteni. Az asztalon egy album hevert, mellette olló és
egy üveg ragasztó. May legújabb időtöltése az albumba való
ragasztás volt. A Woolworth's üzletében vette valamelyik trurói
kirándulásán, ahol hetente egyszer ebédelni szokott öreg barátaival,
meg nézelődni az üzletekben. Az album gyerekeknek készült,
borítóján Miki egér feszített, és már kezdett dagadni a
beragasztásoktól. Eve tétovázott egy kicsit, majd belelapozott az
albumba. A walesi hercegné, egy vitorlás hajó, Brighton látképe, egy

96
gyerekkocsiban fekvő ismeretlen csecsemő - újságokból vagy
magazinokból kivágott képek, szépen elrendezve, de minden rendszer
nélkül.
Ó, May!
Eve becsukta az albumot. „May?" Semmi válasz. Kezdett pánikba
esni. Mostanában mindig aggódott Mayért, a legrosszabbtól tartott.
Infarktustól, agyvérzéstől. A hálószoba ajtaja felé indult, és lélekben
felkészült arra, hogy Mayt a szőnyegen elterülve találja, vagy holtan
az ágyon. Benézett, de Mayt itt sem látta. Az ágy melletti asztalkán
egy kis óra ketyegett, a szépen bevetett ágyat May saját horgolású
ágytakarója borította. A levegő itt is fülledt volt.
Lement a lépcsőn, és Mayt a konyhában találta, ahogy tesz-vesz
valamit. Ennek egyáltalában nem örült, mert May rendszerint rossz
helyre tette az edényeket, és hagyta a vizet kiforrni a teáskannából.
Maytől nem várták el, hogy segítsen a főzésben, ennek ellenére, ha
Eve nem figyelt oda, mindig leosont a konyhába, hátha talál egy
mosatlan edényt, vagy hámozni való burgonyát. Nyilván hasznossá
akarta tenni magát. Eve megértette ezt, és ezért mindig megpróbált
Maynek kisebb, veszélytelen feladatokat adni: borsót fejteni vagy
szalvétát vasalni, amíg Eve főzött.
Eve-t rettegéssel töltötte el a gondolat, mi minden történhet Mayjel
egyedül a konyhában. A lábai már bizonytalanná váltak, állandóan
elveszítette az egyensúlyát, és ilyenkor meg kellett kapaszkodnia
valamiben, hogy el ne essen. Rosszul látott, a mozdulatainak sem volt
már egészen ura, és ezért a leghétköznapibb feladatok is, mint például
a zöldség felvagdalása, a teakészítés vagy a lépcsőn való járás, mind
veszélyt jelentettek a számára. Mindez lidércnyomásként nehezedett
Eve-re. Attól félt, hogy May megvágja vagy leforrázza magát, vagy
combnyaktörést szenved, és orvost kell hívni, s jön a mentő, hogy
Mayt kórházba vigye. A kórházban May biztos elviselhetetlen lenne.
Sértegetné az orvosokat és az ápolónőket. Biztos csinálna valami
őrültséget, például ellopná a szomszéd beteg szőlőjét, vagy kidobná a

97
vacsorát az ablakon. A hatóságok gyanút fognának, fontoskodnának,
mindenfélét kérdezgetnének. Végül May egy otthonban kötne ki.
És ez volt az, amitől valójában rettegett, mert tudta, hogy May
egyre szenilisebb. A Miki egeres album csak egyike az utóbbi idők
furcsa szerzeményeinek. Egy hónappal ezelőtt May egy gyermekeknek
készült gyapjúsapkával tért haza Truróból, melyet azóta mint egy
teababát, mélyen a fülébe húzva visel, valahányszor elmegy hazulról.
Egy levelet, melyet fel kellett volna adnia a postán, három nap múltán
a hűtőszekrényben találtak meg. Egy frissen elkészített ragut May a
moslékosvödörbe öntött.
Amikor Eve megosztotta aggodalmait Geralddal, a férfi
határozottan azt mondta neki, hogy nincs értelme aggódni addig, amíg
semmi sem történt. Őt személy szerint nem zavarja, ha May lökött egy
kicsit, hiszen a légynek sem árt, és feltéve, hogy nem gyújtja meg a
függönyöket, vagy nem sikoltozik az éjszaka kellős közepén, mint
szegény Mrs. Rochester tette, akkor tőle egészen addig Tremenheere-
ben maradhat, amíg fel nem dobja a talpát és jobblétre nem
szenderül.
- De mi lesz, ha baleset éri?
- Ezen majd akkor törjük a fejünket, ha bekövetkezik. Eddig
szerencsére nem történt baleset.
- Jaj, May, kedvesem, mit csinálsz te itt? - kérdezte Eve.
- Nem tetszett a tejesköcsög szaga. Kiforrázom.
- Teljesen tiszta, nem kell kiforrázni.
- Ha ebben a melegben nem forrázzuk ki, hamarosan mindannyian
hasmenést kapunk.
May valaha gömbölyű és kövér volt, de mára, közel a nyolcvanhoz,
szörnyen lesoványodott, ujjai göcsörtösek, akár egy vén fa gyökerei,
harisnyája harmonikázik a lábán, rövidlátó szeme elvesztette fényét.
Tökéletes dajka volt, szerető, türelmes és megértő. De már fiatal
korában is határozott nézeteket vallott, minden vasárnap templomba

98
járt, esküdt ellensége volt az alkoholnak. Öreg korára bigottá vált.
Amikor Eve-hez költözött Tremenheere-be, a falu temploma helyett
inkább egy eldugott kápolnát választott a városban, melynek komor
épületében a pap az alkohol borzalmairól prédikált, és May a
gyülekezet többi tagjával együtt megújította fogadalmát, repedtfazék
hangján csatlakozva az örömtelen magasztaláshoz.
A víz forrni kezdett a kannában.
- Majd én beöntöm a vizet a kancsóba - mondta Eve, és így is tett.
May savanyú arcot vágott. Eve-nek ki kellett valamit találnia, hogy
Mayt kiengesztelje. - Ó, May, volnál-e olyan kedves, hogy sót tennél
a sótartókba, és bevinnéd őket az asztalra. Már megterítettem, és
elrendeztem a virágokat, de a sóról megfeledkeztem. - Eve valamit
keresett a szekrényben. - Hol a kék csíkos nagy tál? Málnát szeretnék
szedni.
May, némi elégedettséggel az arcán, előhúzta a tálat a polcról, ahol
egyébként a serpenyőket tartották.
- Mikor érkeznek Alecék? - kérdezte, bár Eve legalább hússzor
elmondta már neki.
- Azt mondták, vacsorára itt lesznek. De még Mrs. Marten hoz
nekünk néhány dugványt... bármely pillanatban itt lehet. Megkínáljuk
egy itallal. Ha megérkezne, szólj neki, hogy az admirális a teraszon
van. Majd ő szóval tartja, amíg én visszaérek.

May a műfogsorára szorította az ajkait, és szemét összehúzta.

Elítélően nézett, amire Eve számított is, mivel May nem szívlelhette
sem az italt, sem Silvia Martent. Bár soha nem beszéltek róla,
mindenki - May is - tudta, hogy Tom Marten korai halálát az alkohol
okozta. Ez is hozzátartozott Silvia tragédiájához, aki nemcsak
özvegyen, de jórészt pénz nélkül is maradt. Ezért is sajnálta őt Eve
annyira, és ezért akart segíteni neki, és kedves lenni hozzá.

99
 May csapodár nőszemélynek tartotta Silviát. „Állandóan
csókolgatja az admirálist", szokta mormolni szemrehányóan, és nem
volt hajlandó mentségnek elfogadni, hogy Silvia kislánykora óta
ismeri a férfit. May szerint Silviának hátsó szándékai voltak.
- Kedves tőle, hogy eljön hozzánk - mondta Eve. - Szörnyen
magányos lehet.
- Hm - dünnyögte May. - Magányos... Tudnék mesélni olyasmiket,
amiknek nem örülnél, ha hallanád.
Eve elveszítette a türelmét.
- Nem is akarom hallani őket! - mondta, s véget vetett a
beszélgetésnek azzal, hogy hátat fordított Maynek, és kiment az ajtón.
Közvetlenül a tágas, széltől védett udvarba jutott, mely álmosan
szunyókált a délutáni napsütésben. Az udvar négy oldalát garázsok, a
régi kocsiszín és egy kis ház határolta, melyben hajdanában a
segédkertészek laktak. A magas falon túl feküdt az egyik
veteményeskert, az udvar közepén pedig egy galambdúc magasodott,
ahol fehér galambok tanyáztak, halkan turbékolva és időnként nagy
szárnysurrogással a levegőbe emelkedve egy-egy rövid körre. A
galambdúc és a garázs fala közé kifeszített köteleken hófehér
párnahuzatok és asztalkendők száradtak, meg kevésbé hófehér
pelenkák. Az udvaron szerte különféle nagyságú, muskátlival és más
növényekkel beültetett virágosládák álltak. A levegőben rozmaring
fűszeres illata úszott.
Amikor Gerald nyugdíjba ment, és végleg leköltözött
Tremenheere-be, a kocsiszín és a kis házikó már régen üresen állt. Az
elhanyagolt épületekben ócska kerti gépeket, szakadt hámszíjakat és
rozsdás szerszámokat tartottak. Mindez sértette Gerald katonás
rendszeretetét, ezért pénzt és fáradságot nem kímélve átalakíttatta a
két épületet. A komfortos és bebútorozott házakat nyaralóknak adta
bérbe.
Most mindkét házban laktak, bár nem nyaralók. A volt kocsiszínben
már csaknem egy éve Eve fia, Ivan élt, és bőkezűen fizetett Geraldnak

100
ezért a kiváltságért. A segédkertészek házikójában a titokzatos
Drusilla tanyázott, kövér, barna kisfiával, Joshuával együtt. A kötélen
Joshua pelenkái száradtak. Drusilla eddig még egy pennyt se fizetett.
Ivan nem volt otthon. A ház előtt nem állt ott a kocsija, és a
bejárati ajtó, melyet faládákban rózsaszín muskátlik szegélyeztek,
zárva volt. Korán reggel üzlettársával, Mathie Thomasszal
megpakolták Mathie teherautóját bútormintákkal, melyek Carnellow-
ban lévő kis üzemükben készültek, és elindultak Bristolba, hogy
megpróbáljanak állandó megrendeléseket szerezni a nagyobb
áruházaktól. Eve nem tudta, mikor érnek haza.
Drusilla ajtaja nyitva állt, de Drusillának vagy a fiának nyoma sem
volt. Eve, ahogy ott állt, a kis házikó belsejéből egyszer csak
fuvolaszót hallott, és a meleg, illatos este megtelt édes dallamokkal.
Elbűvölten hallgatta és felismerte Villa-Lobost.
Drusilla gyakorolt. Hogy Joshua mit csinált, azt csak a jó ég tudja.
Eve felsóhajtott.
Ne készítsd ki magad azzal, hogy egyszerre akarsz gondoskodni az
összes gyámoltalanról.
Mennyi gyámoltalan ember: Silvia, Laura, May, Drusilla, Joshua
és...
Eve megálljt parancsolt gondolatainak. Nem, Ivan nem az. Ivan
nem gyámoltalan. Ivan harminchárom éves, diplomás építész és
teljesen független. Néha kicsit idegesítő, és talán túlságosan is
jóképű, de meg tud állni a maga lábán.
Most már elindul málnát szedni. Nem fog elkezdeni Ivánért
aggódni.
Mire befejezte a málnaszedést, Silvia is megérkezett. Ahogy a
franciaablakon át Eve kilépett a teraszra, ott találta Silviát Geralddal,
kényelmesen ültek, könnyed csevegésbe merülve. Amíg Eve málnát
szedett, Gerald elkészítette az italokat, és egy tálcára poharakat és
üvegeket, zöld citromszeleteket és egy vödör jeget tett. A tálca a

101
közöttük lévő alacsony asztalon állt. Silvia felnézett, meglátta Eve-t,
és felemelte a poharát.
- Megjöttem, és Gerald már a gondjaiba vett.
Eve odahúzott még egy széket, és leült a férje mellé.
- Mit kérsz, kedvesem?
- Egy Pimms nagyszerű lenne.
- Méghozzá zöld citrommal... micsoda élvezet! - mondta Silvia.
- Hol kaptál zöld citromot? Én már évek óta nem láttam.
- A városban, a nagyáruházban.
- Elmegyek és veszek, mielőtt elfogyna.
- Bocsáss meg, hogy nem voltam itt, amikor jöttél. Könnyen
megtaláltad Geraldot?
- Azt azért nem mondanám - felelte Silvia kisfiús mosolyával. -
Bejöttem a házba, hangosan kiabáltam, és már azt hittem, senki
sincsen itt, amikor May végül segítségemre sietett, és mondta, hogy
Gerald a teraszon van. Mondhatom - és Silvia elfintorította az orrát -,
May nem volt oda az örömtől, amikor meglátott. De ha jobban
belegondolok, máskor sincs tőlem elragadtatva.
- Ne törődj vele.
- Fura egy teremtés, ugye? Valamelyik nap találkoztam vele a
faluban, izzasztó meleg volt, és ő mégis valami lehetetlen
gyapjúsapkát viselt. Nem akartam hinni a szememnek. Olyan lehetett,
mint egy kemence.
Eve hátradőlt a székében, és mosolyogva a fejét csóválta. A dolog
legalább annyira aggasztotta, mint amennyire mulattatta.
- Ó, kedvesem, tudok róla. Hát nem szörnyű? Truróban vásárolta
néhány héttel ezelőtt, és azóta le nem venné magáról. - Önkéntelenül
lehalkította a hangját, bár valószínűtlen volt, hogy May bárhonnan is
meghallhatja. - Vett egy albumot is, Miki egérrel a borítóján, melybe
mindenféle újságkivágásokat ragaszt.

102
 - Ebben azért nincsen semmi borzalmas - szögezte le Gerald.
- Nincsen. Csak olyan... olyan kiszámíthatatlan. Furcsa. Az ember
sohasem tudhatja, hogy a következő pillanatban mit fog csinálni. Én...
- Eve elhallgatott, úgy érezte, már eddig is túl sokat mondott.
- Arra gondolsz, hogy megbolondult? - kérdezte Silvia döbbenten.
- Nem, dehogy - felelte Eve határozottan. Bár megvoltak a saját
félelmei, ezek csak őrá tartoztak. - Egyszerűen csak öregszik.
- Azt hiszem, szentekhez illő jó cselekedet, ahogy ti gondját
viselitek az öreglánynak.
- Nem vagyok szent. Mayjel szinte egész életemben együtt éltem.
Évekig a gondomat viselte, azután meg Ivanét. Mindig számítani
lehetett rá, amikor valami baj volt. Amikor Philip annyira beteg volt,
akkor... nem tudom hogyan viseltem volna el nélküle ezt a
megpróbáltatást. Nem, nem vagyok szent. Ha valaki szent, akkor
Gerald az, mert befogadta őt, és otthont adott neki, amikor
összeházasodtunk.
- Nem volt sok választásom - mondta Gerald. - Amikor megkértem
Eve kezét, rögvest azt mondta, csak akkor jön hozzám, ha Mayt is
feleségül veszem. - Kitöltötte Eve-nek az italt, és átnyújtotta a
poharat. - Elállt a lélegzetem, amikor hallottam.
May nem sajnálta, hogy ott kell hagynia Hampshire-t, amikor
leköltözött ide?
- Ó, nem, könnyen ment a váltás.
- Ott volt az esküvőnkön is - tette hozzá Gerald -, valami
fantasztikus kalapban, ami leginkább egy rózsával kirakott kerek
sütőformára hasonlított. Úgy nézett ki, mint egy mogorva, öreg
koszorúslány.
- A mézeshetekre is elkísért benneteket? - kérdezte nevetve Silvia.
- Nem, arról szó sem lehetett. De mire visszaértünk
Tremenheerebe, ő már beköltözött, és egy panaszlistával fogadott
bennünket.

103
 - Ó, Gerald, igazságtalan vagy...
- Tudom. Csak ugratlak. Azonkívül May szépen kivasalja az
ingeimet és megstoppolja a zoknijaimat, bár legalább egy órába telik,
amíg megtalálom őket, mert mindig rossz fiókba teszi.
- Ivan fehérneműit is rendben tartja - mondta Eve -, és biztos
vagyok benne, hogy Joshua szürke pelenkáit is szeretné kiforrázni.
Sőt, szerintem Joshuának is szívesen gondját viselné, bár eddig nem
említette. Gondolom, vergődik dajkaösztöne és aközött, hogy
Drusillát nem igazán tudja hová tenni.
- Drusilla - ismételte meg Silvia a furcsa nevet. - Ha az ember
belegondol, nagyon is illik rá a Drusilla név, nem igaz? Olyan idegen
hangzású. Mióta lakik itt?
- Fogalmam sincs - mondta Gerald békésen.
- Nincs a terhetekre?
- Egy cseppet sem - biztosította Eve. - Alig látjuk őt.
Tulajdonképpen Ivan ismeri jobban. Esténként néha kiülnek Drusilla
háza elé a konyhalépcsőre egy pohár borral. A kissé bohém kinézetű
Drusillával és Ivannal, meg a háttérben a száradó ruhákkal, a
turbékoló galambokkal és a muskátlikkal Tremenheere ilyenkor
hirtelen Nápolyra emlékeztet, vagy azokra a kis udvarokra, melyekre
Spanyolországban bukkanhat az ember. Csodálatos hely. Máskor meg
fuvolán gyakorol Drusilla. Ma este is játszott. Olyan romantikus.
- Most is ezt csinálják Ivannel? Mármint hogy borozgatnak a
száradó ruhák árnyékában?
- Nem, Ivan és Mathie egész napra Bristolba mentek,
megrendelőket keresnek.
- Hogy megy az üzem?
- Minden rendben, amennyire mi tudjuk - felelt Gerald. - Úgy
látszik, talpon maradnak. Silvia, üres a poharad... Igyál még egyet.
- Hát - és Silvia feltűnően az órájára pillantott azt hiszem, Alec
bármelyik pillanatban megérkezhet a feleségével...

104
 - Még nincsenek itt.
- Akkor kérnék még egyet, de... de aztán máris indulok.
- Olyan szörnyen érzem magam - mondta Eve -, hogy most nem
hívlak meg vacsorára, de azt hiszem, Laura kimerült lesz, és
valószínűleg korábban eszünk, hogy minél előbb lefekhessen.
- Alig várom, hogy találkozzam vele!
- Valamelyik este majd gyere el vacsorára, amikor már tudom,
hogy Laura mennyit bír.
- ... és Aleckel is szeretnék találkozni.
- Talákozhattok, amikor majd eljön a feleségéért, hogy hazavigye.
- A legutóbb, amikor itt volt, Tom még élt... Ó, köszönöm az italt,
Gerald. Emlékeztek? Együtt mentünk mindannyian vacsorázni a
Rákfogóba.
Igen, gondolta Eve, és Tom az eszméletlenségig leitta magát. Egy
pillanatig eltűnődött azon, vajon Silvia is emlékszik-e erre, de aztán
úgy döntött, hogy biztosan nem, hiszen különben szóba sem hozta
volna a dolgot. Talán a Tom halála óta eltelt hónapok hatására Silvia
agyában egyre inkább elmosódtak a kellemetlen emlékek, és csak a
kellemesek maradtak meg. Tudta, hogy ez másokkal is megtörténik, de
őnála nem ez volt a helyzet. Amikor Philip meghalt, semmilyen rossz
emlék nem maradt utána, csak huszonöt év barátsága, nevetése és
szerelme. Mindig is nagyon szerencsés volt; Silviának pedig, úgy
tűnik, igen kevés jutott a szerencséből. Az élet néha szörnyen
igazságtalan.
A nap már alacsonyan járt az égen. Hűvösebb lett, és csípni
kezdtek a szúnyogok. Silvia elhessentett egyet, hátradőlt a székében,
és a frissen nyírt gyepet nézte.
- Tremenheere mindig olyan takaros - mondta. - Sehol egy gyom.
Még az ösvényen sincs. Hogyan éred ezt el, Gerald?
- Bevallom, gyomirtót használok - felelte Gerald.
- Tom is azt használt, de én inkább maradok a kapánál. Valahogy

105
úgy érzem, alaposabb munkát lehet végezni vele, és legalább nem
bújnak elő újra a gyomok. Erről jut eszembe, találkoztam a
vikáriussal, aki említette, hogy a jövő havi ünnepségre te fogsz
gondoskodni a virágokról. Nincs szükséged növényekre?
- Dehogynem.
- Biztos vagyok benne, hogy találok majd valami megfelelőt az
üvegházamban. - Silvia kiitta a második italát is. Az üres poharat
letette az asztalra, és a táskájáért nyúlt, indulni készült. - Hozok majd
néhányat azokból a kis muskátlikból, melyeknek olyan kellemes
citromszagú a levele...
Eve hirtelen valami másra lett figyelmes. Az esti csendben
meghallotta egy autó motorjának gyenge zúgását, mely a falu felől
közeledett feléjük. A kocsi lassított, befordult a kapun, majd
csikorogva megállt a kavicson. Eve felpattant.
- Megjöttek.
A többiek is felálltak, és mindannyian átmentek a gyepen, majd a
lugason, hogy üdvözöljék a vendégeket. A ház előtt, Silvia ütöttkopott
kis autója mellett egy gyönyörű, sötétvörös, kétajtós BMW állt. Alec
már kiszállt a kocsiból, és éppen a feleségének nyitotta az ajtót, majd
a könyöke alatt megfogva kisegítette az asszonyt.
Eve első benyomása Lauráról azt volt, hogy sokkal fiatalabb annál,
mint amilyennek várta. Sovány, sötét szemű, és sűrű, fekete haja lazán
omlik a vállára. Tizenévesek módjára kopott farmert és laza, kék
pamutinget viselt. Lába csupasz volt a nyitott szandálban, és karján
egy hosszú szőrű kis tacskót tartott (mely Eve-t leginkább róka és
mókus keverékére emlékeztette). Az első dolog, amit Laura Eve-nek
mondott, ez volt:
- Remélem nem bánjátok, ha Lucy is velem marad.

Silvia hazaindult kis kocsiján. Valamilyen új és ismeretlen eredetű

zörgést hallott a motorból, és a fojtás sem működött tökéletesen. A

106
ház kapuja, melyre a Roskenwyn nevet festették, nyitva állt. Mindig is
túlzásnak tartotta, hogy egy ilyen kicsi és közönséges háznak ez
legyen a neve, de már így hívták, amikor Tommal megvásárolták, és
sohasem vették maguknak a fáradságot, hogy valami jobbat találjanak
ki.
Megállt a ház előtt, kivette a táskáját az ülésről, és bement a házba.
A szűk előtérben halálos csend uralkodott. Megnézte, nincs-e levele,
elfeledve, hogy a postás már járt ott, és nem hozott semmit. Ledobta a
táskáját a lépcső aljára. Nyomasztotta a csend, szinte a vállára ült. A
csend mozdulatlan vizét csak a lépcsőfordulónál álló óra lassú
ketyegése kavarta meg kissé.
Bement a nappaliba, mely olyan kicsi volt, hogy csak egy pamlag,
pár karosszék és egy asztal fért el benne, meg az asztal felett a
könyvespolc. A kandalló tele volt szürke hamuval, pedig már napok
óta nem gyújtott be.
Elővett egy cigarettát, rágyújtott, és lehajolt, hogy bekapcsolja a
tévét. Egymás után nyomogatta a csatornaváltó gombokat, de
mindegyik műsor untatta, végül kikapcsolta a készüléket. A rövid
ideig tartó, értelmetlen hangzuhatag után ismét nyomasztó csend
telepedett rá. Még csak nyolc óra. Tíz óra előtt nincs értelme
lefeküdni. Arra gondolt, hogy tölt magának egy italt, de Eve-vel és
Geralddal már ivott kettőt, és jobb, ha vigyáz az alkohollal.
Vacsorázzon? De még nem korgott a gyomra, és enni sem volt kedve.
A kertre nyíló üvegajtó nyitva állt. A félig szívott cigarettát a
kandallóba dobta, és kiment az ajtón, közben lehajolt, és egy
favödörből kiemelte a metszőollót. A nap már csaknem teljesen eltűnt
az ég alján, a sötét gyepen hosszú árnyékok húzódtak. Átment a füvön
a rózsaágyhoz, és céltalanul lemetszett néhány hervadt virágot.
A vadrózsa egyik kiálló tüskéje beleakadt a ruhája szegélyébe, és
nem eresztette. Türelmetlen és dühös rántással kiszabadította a
ruháját, de ahogy ügyetlenkedett, egy éles tüskével megszúrta a
hüvelykujját.

107
 Felkiáltott, és megnézte az ujját. Az apró, fájó sebből kibuggyant a
vér. Először csak egy pontocska, majd gyöngyszemnyivé duzzadt.
Nézte, ahogy a kis bíborszínű patak megindul lefelé, a tenyerébe.
Mintha csak utánozni akarták volna a látványt, szemébe könnyek
gyűltek, kicsordultak, és végigfolytak az arcán. Silvia bénultan állt az
esti szürkületben, magányosan, vérző ujjal, és siratta magát.

Az Abigail Crescent után a szoba, melyet kaptak, hatalmasnak tűnt.

A padlón rózsaszín árnyalatú, virágmintás szőnyeg, a falnál kandalló.
A két széles ablak előtt elhúzható halvány vászonfüggönyök, bojtos
zsinórral. A réz ágykeret mérete illett a szoba nagyságához; a
vászonlepedőket és a nagy, puha párnákhoz való huzatokat azsúros
szegély és gazdag hímzés díszítette. Laura oldalán mahagóni
öltözőasztal állt, Alecén pedig egy magas, fiókos szekrény. A
szobából közvetlenül nyílott a fürdőszobájuk, mely régebben
öltözőszoba lehetett. Az átalakítás során valószínűleg a
legegyszerűbb megoldást választották: a szekrény helyére fürdőkádat
szereltek, de ott maradt a szőnyeg, a kandalló, és még néhány
kényelmesnek ígérkező szék is.
Laura az ágyban várt Alecre. Vacsora után rögtön lefeküdt, mert
hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát. Alec még lenn maradt az
ebédlőben, hogy az asztaltól elhúzott széken kényelmesen elnyúlva,
cigarettafüstbe burkolózva, egy pohár bor mellett elbeszélgessen
Geralddal a világ dolgairól.
Laura a házat kellően megnyugtatónak találta. Az operáció után
legyengülve, a szokásosnál érzékenyebben, nyugtalanul nézett a
hosszú nyaralás elé, ahol idegenekkel lesz magára hagyva. A
félelmeit megtartotta magának, nehogy Alec az utolsó pillanatban
megváltoztassa az elhatározását, és mégse menjen Glenshandrába a
többiekkel lazacot horgászni. Ennek ellenére, ahogy az autó
közeledett úti céljához, Laura egyre hallgatagabb lett.

108
 Attól tartott, hogy Tremenheere túlságosan előkelő hely; hogy a
sziporkázó Gerald riasztóan kifinomult lesz; hogy nem talál közös
témát Eve-vel; s hogy Eve és Gerald bárgyú tökfejnek fogják őt
tartani, és elátkozzák a napot, amikor Alec rávette őket erre a
szívességre.
De most úgy érezte, minden rendben lesz. Az öröm a házaspár
arcán, Alec iránti szeretetük és a fogadtatás melegsége eloszlatta
Laura kételyeit, és feloldotta tartózkodását. Lucy megjelenése sem
okozott semmi gondot. És a ház távolról sem volt előkelő, inkább
kissé ütött-kopott, de a maga kedves és kényelmes módján. Laura
rögtön megfürödhetett, amire a világon mindennél jobban vágyott.
Utána ittak egy pohár sherryt a társalgóban, majd átmentek a
faburkolatú, gyertyafényes ebédlőbe, ahol a falon a tengert ábrázoló,
részletesen kidolgozott, elbűvölő Viktória korabeli festmények
függtek. Vacsorára roston sült pisztrángot, salátát és tejszínhabos
málnát kaptak.
- Saját termés - mondta Eve. - Holnap megint szedünk. Még ha nem
is esszük meg az összeset, lefagyaszthatjuk.
Holnap. Holnap Alec már nem lesz itt...
Laura behunyta a szemét, és egy kicsit arrébb húzta a lábát, mely
már kezdett görcsbe merevedni, mivel a paplan alatt Lucy éppen rajta
feküdt. A kutya teste a hűs, sima huzat alatt laposnak és anyagtalannak
tűnt... különös módon, mintha meztelen lett volna. Bár a műtétet
követően Laurának nem fájt semmije, de nagyon legyengült, és
kimerültnek érezte magát. Nagyszerű volt végre ágyban lenni.
Még ébren volt, amikor Alec bejött. Bezárta maga mögött az ajtót,
és odament az ágyhoz, hogy homlokon csókolja. Azután felhajtotta a
paplant, kiemelte Lucyt a rejtekhelyéről, és a kandalló mellé állított
kosarába vitte. Lucy pofájára kiült a neheztelés, ennek ellenére
befészkelte magát a kosarába, és ott maradt. Tudta, mikor lenne
hiábavaló a küzdelem.
Alec háttal állt Laurának, és kiürítette a zsebét. Kulcsait, óráját,

109
aprópénzét és a tárcáját szép sorban egymás mellé tette a fiókos
szekrény tetejére. Meglazította a nyakkendőjét, és levette.
Laurát jóleső biztonságérzet töltötte el, ahogy a férje készülődését
nézte. Visszaemlékezett rá, amikor régen, egy kisebb gyermekkori
betegséget követően megengedték neki, hogy az édesanyjával aludjon.
Most is olyasmit érzett, mint amikor az édesanyja ágyában feküdt, és
az álmosságtól leragadó szemekkel figyelte, amint... keféli a haját,
bekrémezi az arcát, és felveszi vékony hálóingét.
Alec eloltotta a lámpát, és bebújt mellé az ágyba. Laura felemelte
fejét a párnáról, hogy férje a nyaka alá csúsztathassa a karját. Most
tényleg együtt voltak. Alec Laura felé fordult, és a másik kezét a
derekára tette. Ujjaival lassan, gyengéden cirógatta Laurát. A nyitott
ablakon át beáradt a langyos éjszakai levegő, titokzatos illatokat és
halk, ismeretlen eredetű vidéki hangokat hozva magával.
- Minden rendben lesz, ugye... - mondta Alec. Inkább állítás volt,
mint kérdés.
- Igen - felelte Laura.
- Tetszel nekik. Elragadónak találnak. - Laura kihallotta a mosolyt
a hangjából.
- A hely gyönyörű, és ők nagyon kedvesek.
- Kezdem úgy érezni, hogy talán szívesebben maradnék itt.
- Alec!
- Tremenheere mindig ilyen hatással van rám.
Erre a megjegyzésre válaszul, gondolta Laura, más nők, más
asszonyok, akiknek nagyobb az önbizalma, ezzel ugratták volna a
párjukat: Még hogy Tremenheere! Azt hittem, miattam akarsz
maradni... De Laura túl félénk volt ahhoz, hogy egy ilyen megjegyzést
megengedjen magának.
- Amint elhagyod a házat, máris örülni fogsz, hogy Glenshandrába
mégy - mondta Laura. A többiek már ott lesznek és várnak rá. A régi
barátai. Alec elmerülhet régi, Laura előtti életében, melyről ő oly

110
keveset és tán mégis túl sokat tud. Laura szemébe könny szökött.
Hiszen én akartam, hogy így legyen! Laura összeszedte magát, hogy
ne árulja el zaklatottságát. - Azt szokták írni az újságok, néha megéri
egy kicsit külön élni, mert ez megfűszerezi a házasságot.
- Úgy hangzik, mint egy ételrecept.
Potyogni kezdtek Laura könnyei.
- És tíz nap nem is olyan hosszú idő...
Letörölte a könnyeit. Alec megcsókolta.
- Amikor visszajövök érted - mondta -, remélem, hogy egy
kigömbölyödött, napbarnított és egészséges Laurát találok. Most
pedig aludjunk.
Beállította az ébresztőóráját, mely másnap reggel fél hatkor szólalt
meg, mindkettőjüket felriasztva. Alec felkelt, Laura álmosan feküdt
tovább, amíg a férfi megfürdött és megborotválkozott. Nézte, ahogy
felöltözik és a holmiját egy útitáskába pakolja. Amikor Alec
elkészült, Laura is kiszállt az ágyból, és felvette a hálóköntösét.
Kiemelte Lucyt a kosarából, majd kimentek a szobából le a lépcsőn.
A régi ház és lakói tovább aludtak. Alec kinyitotta a bejárati ajtót, és
kiléptek a hűvös, ködös hajnalba. Laura letette Lucyt a földre, és a
hidegtől borzongva nézte, amint férje berakja a táskát a kocsiba, és
elővesz egy rongyot, hogy letörölje a harmatot a szélvédőről. Amikor
elkészült, a rongyot a kocsiba dobta, és a feleségéhez fordult.
- Laura.
Laura odament hozzá, Alec átölelte őt. A szvetteren és az ingen át
is hallotta férje szívének dobogását. Elképzelte a férfit, ahogy egész
nap észak felé száguld, a Skóciába vezető széles autópályán.
- Vigyázz magadra - figyelmeztette Laura.
- Megpróbálok.
- Állj meg éjszakára, ha elfáradnál.
- Megállok.

111
 - Túl drága vagy nekem ahhoz, hogy elveszítselek!
Alec rámosolygott, megcsókolta, azután elengedte. Beszállt az
autóba, becsatolta a biztonsági övet, és becsapta az ajtót. Beindította
az erős motort. A következő pillanatban már el is indult, megkerülte
az azáleákat, kihajtott a kapun, és eltűnt a falu felé vezető úton. Laura
állt még egy darabig, amíg a motor zaja végleg el nem veszett a
távolban. Ezután Lucyt hívta, és visszament a házba, fel a
hálószobába. Nagyon fázott, de amikor visszabújt az ágyba, ott
csodálatosan meleg volt, mivel mielőtt lementek, Alec bekapcsolta az
elektromos paplant.
Délig aludt, és arra ébredt, hogy a szobát beragyogja az erős
napfény. Kiszállt az ágyból, az ablakhoz lépett, és kihajolt, csupasz
könyökét a meleg párkányra támasztotta. A kert izzott a hőségben. Az
egyik virágágyásban egy overallos férfi dolgozott; a tenger kéken
csillogott a távolban.
Laura felöltözött, lement a lépcsőn, és belépett a konyhába,
ahonnan hangokat hallott. Ott találta Eve-t, amint kötényben kavart
valamit a tűzhelyen, és egy igen idős hölgyet, aki a konyhaasztalnál
ülve borsót fejtett. Mindketten felnéztek, amikor belépett.
- Elnézést, hogy ilyen későn keltem fel.
- Semmi baj, azért jöttél, hogy pihenj. Alec rendben elindult?
- Igen, körülbelül háromnegyed hatkor.
- Ó, Laura, hadd mutassam be Mayt... tegnap este nem
találkoztatok. May itt lakik nálunk.
Laura és May kezet fogtak. May ízületi gyulladástól göcsörtös keze
hideg volt a borsótól.
- Örvendek.
- Örülök, hogy találkoztunk - mondta May, és tovább fejtette a
borsót.
- Segíthetek valamiben?
- Köszönjük, nincs rá szükség. Neked elsősorban pihenned kell.

112
 - Haszontalannak fogom érezni magam, ha nem engeditek meg,
hogy valamit csináljak.
- Ha így gondolod - mondta Eve, és otthagyva a serpenyőt,
lehajolt, hogy elővegyen egy tálat a szekrényből - szedhetnél még egy
kis málnát estére.
- Merre találom?
- Megmutatom. - Eve előrement, ki az udvarba, és rámutatott az
ajtóra, mely a veteményeskertbe nyílt.
- A bokrok a kert végében vannak drótháló alatt, nehogy a madarak
lecsipkedjék az összes gyümölcsöt. És ha látnál valakit borsót szedni,
akkor az Drusilla lesz. Megengedtem neki, hogy szedjen.
- Drusilla kicsoda?
- Itt lakik, abban a házikóban. Zenész, fuvolán játszik. Van egy
kisbabája, Joshua. Valószínűleg ő is vele lesz. Egy kicsit fura
nőszemély, de egészen ártalmatlan.
Az ősöreg veteményeskertben a szépen kialakított négyzetes
ágyásokat rekeszekkel választották el egymástól. A védőfalakkal
körülvett kertben tikkasztó forróság uralkodott, szellő sem rezdült. A
levegőben menta, kakukkfű és frissen forgatott föld illata úszott.
Laura végigment az ösvényen. Az ösvény végén egy hatalmas, ódivatú
gyerekkocsi állt, benne egy jól fejlett kisbaba; Se sapka, se ruha nem
védte a naptól, barna volt, mint a csokoládé. Édesanyja a közelben, a
zöld indák takarásában, elmerülten szedte a borsót.
Laura megállt, és a babát csodálta. Drusilla felnézett, tekintetük
összetalálkozott az indák fölött.
- Szervusz - köszönt Laura.
- Szervusz - felelt Drusilla, letette a kosarát, és kijött csevegni.
Karját összekulcsolta a mellén, és vállát egy oszlopnak támasztotta.
- Milyen szép baba!
- Joshua a neve.

113
 - Tudom. Eve mondta. Laura Haverstock vagyok.
- Én meg Drusilla.
Kiejtése egyértelműen észak-angliai származásra utalt, ami azért
volt meglepő, mert ránézésre inkább idegennek tűnt. Alacsony,
sovány alkata miatt nehéz volt elhinni, hogy ez a hatalmas baba az
övé. Drusilla szeme fakón csillogott; dús, lenszínű haja bokorhoz
hasonlított, és úgy festett, mintha sose látott volna ollót. Hogy
valahogy mégis megzabolázza, egy széles szalaggal kötötte át a haját.
A szalag felett fürtjei fürdősapkaként púposodtak, alatta pedig elálló,
sűrű, száraz tincsek göndörültek.
Ruhája éppoly szokatlan volt, mint a hajviselete. Mélyen kivágott,
fekete trikót viselt, mely alatt a melle olyan lapos volt, mint egy
gyermeké. A trikó fölé, a hőség ellenére, bársonyzakót vett, melyet
itt-ott molyette szőrmedarabok díszítettek. Vastag, hosszú
gyapjúszoknyája csaknem a bokájáig ért. A lába csupasz és piszkos
volt.
A bizarr ruhaegyüttest Drusilla további díszekkel egészítette ki: fél
pár, kék kövekkel kirakott, libegő fülbevalóval; nyaka körül
gyöngysorral és egy-két ezüstlánccal. Sovány csuklóin karperecek
csörögtek, kicsiny és meglepően elegáns ujjain gyűrűk csillogtak. Az
ember könnyen maga elé tudta képzelni, ahogy a fuvolán játszik.
- Eve mondta, hogy itt talállak. Málnát szedni jöttem.
- Ott a málna. Tegnap este érkeztél, ugye?
- Igen.
- Meddig maradsz?
- Körülbelül tíz napig.
- Eve azt mondta, beteg voltál.
- Néhány napig kórházban feküdtem. Semmi komolyabb.
- Itt majd jobban leszel. Békés hely. Sajátos hangulata van. Te is
érzed?

114
 Laura helyeselt. Ő is érezte.
- Eve nagyon rendes. És jószívű. Kölcsönadta ezt a gyerekkocsit,
mert nekem nem volt. Azelőtt a gyereket egy régi kartondobozban
cipeltem magammal, és Josh dögnehéz. A gyerekkocsival azért
könnyebb.
- Hát az biztos.
- Hát - mondta Drusilla, és elhúzódott az oszloptól -, akkor én
folytatom a borsószedést. Borsót eszünk ebédre, ugye, kiscsibém?
Borsót makarónival. Josh imádja. Szia, még találkozunk.
- Remélem.
Drusilla ismét eltűnt a levelek sűrűjében, és Laura elindult a tállal
a málnás felé.

Délután kiültek a kertbe két nyugszékre, melyeket Eve egy eperfa

ritkás árnyékába húzott, mivel túlságosan meleg volt. Gerald elment
Falmouth-ba, a vitorlásklub valamilyen összejövetelére, May pedig,
miután elmosogatott, felment a szobájába.
- Lemehetnénk a partra - mondta Eve, de némi tanakodás után
egyetértettek abban, hogy bármilyen csábító is az úszás gondolata,
elviselhetetlen lenne a forróság az autóban, és ezért jobb, ha a
kertben maradnak. Kellemesen érezték magukat, a levegő megtelt
rózsaillattal és madárdallal.
Eve kihozta magával a kézimunkáját, és szaporán öltögetett. Laura
örült, hogy lustálkodhat, Lucy kis rozsdabarna alakját figyelte, amint
boldogan szaglássza a nyulak nyomát a kerítés mentén és a bokrok
alján. Lucy végül elunta, átszaladt a gyepen, és könnyedén Laura
ölébe ugrott. Laura megsimogatta, bundáját bársonyosnak és
melegnek érezte.
- Elragadó kis teremtés - mondta Eve. - Olyan jól nevelt. Régóta
megvan?
- Körülbelül három éve. Már nálam volt, amikor még Fulhamben

115
laktam, és rendszeresen elvittem magammal a hivatalba, ahol az
asztalom alatt aludt. Hozzászokott ahhoz, hogy jól viselkedjék.
- Még nem is mondtad, mivel foglalkoztál, mielőtt hozzámentél
Alechez.
- Egy kiadónál dolgoztam. Tizenöt évig voltam náluk. Meglehet
túlzásnak tartod, hogy az ember ilyen sokáig legyen egy helyen, de én
boldog voltam ott, és szerkesztőként jöttem el onnan.
- Miért lenne túlzás?
- Ó, nem is tudom. Más lányok annyiféle kalandba belevágtak...
például elmentek szakácsnak egy jachtra, vagy autóstoppoztak
Ausztráliában. De én soha nem voltam valami vállalkozó szellemű.
Elhallgattak. Nagyon meleg volt, még a fa árnyékában is. Laura
lehunyta a szemét.
- Üléshuzatokat készítek a székekre az ebédlőben - mondta Eve. -
Eddig csak kettővel végeztem, még nyolc hátravan. Ha ezzel a
sebességgel folytatom, az életben nem fejezem be, az biztos.
- Olyan kedves ez a ház. Nagyon széppé tetted.
- Nem én tettem széppé. Így találtam.
- Sok munkát adhat. Segít valaki?
- Ó, igen, van egy kertészünk, aki a faluban él, és a felesége
reggelente átjön segíteni. És itt van May, bár őt nem igazán lehet
számításba venni... Tudod, már csaknem nyolcvanéves. Ha
belegondolsz, roppant érdekes, hogy élnek köztünk olyanok, akik még
emlékeznek arra, milyen volt az élet az első világháború előtt, a
századfordulón. May tisztán emlékszik a gyermekkorára, minden
részletre. Ellenben nem tudja megmondani, hová tette Gerald
zoknijait, vagy hogy ki volt az, aki telefonált, és kérte, hogy hívjam
vissza. May azért lakik nálunk, mert ő volt az én dajkám, és később ő
vigyázott Ivanre is.
Ivan... Alec mesélt róla Laurának. Ivan Eve fia, akivel Alec Eve és
Gerald esküvőjén találkozott először, ahová Ivan - némi szervezési

116
baklövés folytán - két lányt is meghívott, akik ki nem állhatták
egymást. Építészmérnökként végzett, egy cheltenhami cégnél kezdett
dolgozni, és szép karrier állt előtte. De mindent elrontott, amikor
eljegyezte magát egy lánnyal, és végül mégsem vette feleségül. Ez
önmagában még nem lett volna olyan nagy bűn, mondta Alec, ha a
szakítással nem várt volna egészen addig, amíg az összes esküvői
meghívót ki nem küldik, az esküvői ajándékok meg nem érkeznek, és
a vendégek fogadására a hatalmas esküvői sátrat fel nem állítják az
udvarban. Még mielőtt e szörnyű tett következményei elültek volna,
Ivan otthagyta az állását, és leköltözött Cornwallba. Ennek alapján
nem tűnt valami megbízható embernek.
- Ivan a fiad, ugye?
- Igen. Az enyém, nem Geraldé. Persze mindig elfelejtem, hogy te
még nem találkoztál vele. A volt kocsiszínben lakik, az udvar
végében. Bristolba ment, üzleti ügyben. Azt hittem, már előbb hazaér.
Talán ez jó jel. Lehet, hogy egy csomó bútort sikerült eladnia.
- Azt hittem, építész.
- Nem. Berendeztek egy kis üzemet egy elhagyott kápolnában,
Carnellow-ban... körülbelül hatmérföldnyire innen, fenn a
mocsaraknál. Van egy társa is, Mathie Thomas. Egy kocsmában
találkoztak. Nagyon kedves férfi.
- Nagyszerű dolog lehet, hogy mindig a közeledben van.
- Nem sokat látjuk.
- Jól kijön Geralddal?
- Ó, igen. Nagyon kedvelik egymást. De tudod, Gerald nagyon
szerette Ivan édesapját. Ivánt már egész kisfiú kora óta ismeri.
- Gerald olyan aranyos - mondta Laura, és maga is meglepődött,
hogy milyen önkéntelenül csúszott ki a száján ez a megjegyzés. De
Eve nem jött zavarba, örömmel nyugtázta.
- Ó, tényleg? Örülök, hogy így gondolod.
- Olyan jóképű.

117
 - Láttad volna fiatal korában!
- Már akkor is ismerted?
- Ó, igen, de nem olyan közelről. Egyrészt Philip felesége voltam,
másrészt pedig Gerald Philip parancsnoka volt, és én szinte alázatos
tisztelettel néztem fel rá. Miután nyugdíjba mentek, Gerald
Cornwallban telepedett le, Philip meg velem Hampshire-ben, és egy
darabig nem találkoztunk egymással. Azután Philip... Philip
megbetegedett. És Gerald, amikor Londonba kellett mennie, vagy ha
valahol a közelben akadt dolga, mindig meglátogatta. Amikor Philip
meghalt, Gerald eljött a temetésére. Utána egykét napig velem
maradt, segített megoldani az összes jogi és pénzügyi problémát,
megmutatta, mi a teendőm a biztosítással és a jövedelemadóval.
Emlékszem, megjavította a hónapok óta rosszul működő kenyérpirítót,
és borzasztóan leszidott, amiért nem vittem el a kocsit karbantartásra.
- Sokáig betegeskedett a férjed?
- Körülbelül hat hónapig. Éppen elég hosszú ideig ahhoz, hogy az
ember megfeledkezzék a karbantartásról.
- És azután hozzámentél Geraldhoz...
- Igen, összeházasodtunk. Ha néha visszagondolok az életemre,
szinte nem is akarom elhinni, milyen szerencsém volt.
- Magam is így vagyok ezzel - jegyezte meg Laura.
- Örülök, hogy ezt mondod. Nem csak Gerald aranyos, Alec is az.
Boldog lehetsz vele.
- Az vagyok - mondta Laura.
Kis ideig hallgattak. Laura még mindig lehunyt szemmel feküdt, de
képzeletében látta Eve-t maga mellett, kezében a tűvel, ahogy
felpillantva ki-kinéz szemüvegének halványkék kerete fölött.
- Jól elbántak vele. Mi sohasem találkoztunk sem Ericával, sem
Gabriellel. Gerald szerint Erica elválasztotta Alecet a családjától...
mármint a Haverstockoktól. De a válás után, amikor egy rövid ideig
nálunk lakott, sohasem beszélt a feleségéről. Úgyhogy valójában nem

118
is igen tudjuk, mi történt.
- Erica elment Amerikába egy másik férfival.
- Körülbelül ennyit tudunk... nem sokkal többet. Persze, nem
mintha akarnánk. Alec hallott felőle valamit azóta?
- Nem.
- És Gabrielről?
- Szerintem róla sem.
- Milyen szomorú... Hogy az emberek sokszor milyen
boldogtalanná tudják tenni egymást! Még mindig bűntudatot érzek
Silvia Marten miatt.
- Ő volt itt tegnap este, amikor megérkeztünk?
- Meg akartam kérni, hogy maradjon vacsorára, de Gerald nem
engedte.
- Kicsoda Silvia?
- Ó, Silvia őslakos. Eredetileg Silvia Trescarne-nak hívták.
Amikor Alec a bátyjával fiatal korában itt töltött egy nyarat, sokat
kriketteztek Silviával a tengerparton. Egy Tom Marten nevű férfihoz
ment feleségül, és egy darabig boldogan éltek, sokat jártak
társaságba, egyik partiról a másikra. De azután Tom egyszer csak
rákapott az ivásra, és nem tudta abbahagyni. Szörnyű volt látni,
ahogy... ahogy szétesik az az ember. Bár jóképű férfi volt, a végén
visszataszítóvá vált, szilvakék lett az arca, a keze állandóan
reszketett, és sohasem nézett egyenesen a szemedbe. Tavaly halt meg.
- Milyen szörnyű!
- Igen, szörnyű. És különösen szörnyű Silviának, mert ő az a fajta
nő, akinek szüksége van a férfiakra. Mindig ott dongtak körülötte,
mint darazsak a mézesbödön körül. Rendszerint Tom barátai voltak,
de Tomot nem izgatta különösebben a dolog. Egyes nők több
figyelmet és csodálatot igényelnek. Nem hiszem, hogy ezzel ártanának
bárkinek is.

119
 Laurának egyből Daphne Boulderstone jutott az eszébe.
- Én is ismerek egy ilyen nőt. Alec egyik barátjának a felesége.
Állandóan édes kettesben ebédelget a titkos imádóival. Fogalmam
sincs, honnan van rá ideje meg energiája.
- Én tudom - mondta Eve. - Csak képzelet kérdése.
- Olyan csinos. Mármint Silvia. Még férjhez mehet újra.
- Bárcsak sikerülne neki! De az a szomorú igazság, hogy miután
Tom meghalt, elmaradtak a hódolók. Valószínűleg megváltozott az
ábra: mivel szabad lett, felrémlett előttük a házasság veszélye. És
igazából egyikük sem akarta lekötni magát.
- Silvia sem?
- Dehogynem!
- Azért nem mindig ez a helyzet. Van egy nagynéném, Phyllis. A
legcsinosabb nő, akit valaha is láttam, és már évek óta özvegy.
Egyszerűen nem akar újra férjhez menni.
- De a férje szép örökséget hagyott rá, ugye?
- Igen - ismerte el Laura.

- Az bizony óriási különbség! Ha az ember halálra issza magát,

akkor ezzel az öngyilkosságnak egy meglehetősen költséges módját
választja. Tom után alig maradt valami pénz Silviára. Emiatt is
aggódom érte. Olyan gonosznak éreztem magam tegnap, amikor este
hazaengedtem az üres lakásába, és mi meg mind együtt maradtunk, és
olyan jól éreztük magunkat.
- Nem jöhetne el egy másik este?
- Dehogynem - mondta Eve felvidulva. - Egy-két nap múlva
meghívjuk vacsorára, és később, amikor Alec eljön érted, akkor
elmegyünk egy közös vacsorára. Valami jobb helyre. Silvia imádja
ezeket a helyeket. Egy drága ebédre, egy elegáns étterembe. Boldog
lenne. Nahát, hinnéd-e, hogy már csaknem fél öt! Mit szólnál hozzá,

120
ha itt kinn a kertben innánk meg a teát?

121
 5.
LANDROCK

Tikkasztó hőség volt. Fent a veteményeskertben, a borsóágyások

mögött a félmeztelenre vetkőzött kertész salátát ültetett. A sárguló
gyepen Gerald felállította a forgó permetezőkészüléket. A
vízcseppeken átsütő nap szivárványt rajzolt a levegőbe. A házban
Eve lehúzta a társalgó ablakain a redőnyt, Drusilla pedig kiült a
házikója elé a küszöbre. Joshua mellette guggolt, Eve ágyasának a
sarkát kapirgálta egy rossz kanállal.
Szerda volt, May kimenőnapja. Ilyenkor valakinek mindig ki kell
vinni őt az állomásra a trurói vonathoz. Laura vállalta, hogy kiviszi
őt. Bement Eve kocsijáért a garázsba, óvatosan kitolatott, majd
megállt a hátsó ajtó előtt. Amikor May megjelent, Laura áthajolt az
ülésen, kinyitotta az ajtót, és az idős hölgy beült mellé. May
kiöltözött, mintás barna ruhát vett fel, és fejébe húzta a pomponos,
gyapjú gyereksapkát. Hatalmas kézitáskát és egy brit zászlóval
díszített műanyag szatyrot hozott magával, úgy festett velük, mintha
éppen a királynőt indult volna üdvözölni.
Laura, ahogy megbeszélték, segített Maynek megvásárolni a
retúrjegyet, és felsegítette őt a vonatra.
- Jó utat, May!
- Köszönöm, kedvesem.
Laura visszahajtott Tremenheere-be, és újból beállt a garázsba.
Drusilla és gyermeke eltűnt, behúzódtak a házikó hűvösébe. A
konyhába lépve látta, hogy a hőség Geraldot is legyőzte, a férfi a
konyhaasztalnál ült, hideg sört ivott, és a Timest olvasta. Eve,
Geraldot kerülgetve, ebédhez terített.
- Ó, Laura, angyal vagy - mondta Eve, ahogy Laura megjelent a
nyitott ajtóban. - Minden rendben?

122
 - Igen - felelte Laura, kihozott egy széket, és leült Gerald nyitott
újságjával szemben. - De nem üti meg Mayt a guta abban a sapkában?
- Képzeld csak el, Truróban csámborogni ebben a hőségben, egy
teababával a fejeden! Ráadásul piacnap is van. Ne is gondoljunk rá,
én már feladtam.
Gerald becsukta a Timest, és félretette.
- Hozok nektek egy pohár italt - mondta, feltápászkodott, és a
hűtőszekrényhez lépett. - Van sör, vagy narancslé...
Mindketten a narancslét választották. Eve levette a kötényét,
kezével végigsimított rövid, ezüstös haján, és a hosszú, súrolt asztal
végén leroskadt egy székbe.
- Mikor ér vissza? Mármint May.
- Hét körül. Valakinek majd el kell mennie érte a vonathoz. De ezt
még ráérünk megbeszélni. Mit kezdjünk ma magunkkal? Még a
gondolkozáshoz is túl meleg van... Ó, köszönöm drágám, ez jó lesz.
Megkoccant a jég a magas pohár oldalán.
- Miattam ne aggódjatok - mondta Laura. - Boldogan elvagyok itt a
kertben is, élvezem a semmittevést.
- Lemehetnénk a partra - javasolta Eve. Megérintette a mellette ülő
Gerald kezét. - Te mit szeretnél ma csinálni, drágám?
- Szunyókálok egy kicsit. Leteszem a fejem néhány órácskára.
Aztán, ha enyhül a meleg, talán kapálgatok. A kerítés mellett már
elburjánzott a gaz.
- Nem lenne kedved lejönni velünk a partra?
- Tudod, hogy júliusban és augusztusban sohasem megyek le a
partra. Nem akarom, hogy teleszórjanak homokkal, hogy
megsüketüljek a rádiók bömbölésétől, és elkábuljak a napolaj
illatától.
- Akkor, talán...
- Eve - szakította félbe Gerald -, most túl nagy a meleg ahhoz, hogy

123
mindent előre megszervezzünk. Előbb ebédeljünk meg, és ráérünk
utána is dönteni arról, hogy mit csináljunk.
Ebédre hideg sonkát, ropogósra sült kenyeret vajjal és egy tál
paradicsomot ettek. Miközben fogyasztották a finom ételt, a nyitott
ajtón túli forróság csendjét hirtelen egy autó zaja törte meg, mely
befordult a kapun, és megállt az udvarban. Hangos ajtócsapódást
lehetett hallani. Eve letette a villáját, és fejét az ajtó felé fordította.
Léptek zaja hallatszott a kavicsos úton, majd a kövezett ösvényen.
Egy árnyék vetült a napsütötte konyha padlójára.
- Szervusztok.
- Hát visszaértél - mosolyodott el Eve. Arcát csókra nyújtotta. -
Egész eddig Bristolban voltál?
- Ma reggel értem vissza. Szervusz, Gerald.
-Szervusz, öregfiú.
- Ő pedig - nézett Ivan Laurára - bizonyára Alec Laurája.
Azzal, hogy azt mondta, Alec Laurája, eloszlatott minden
félénkségét és visszafogottságot az asszonyban. Kezet fogtak, és
Laura felmosolygott Ivanre.
Egy fiatal, magas férfit látott maga előtt, bár nem volt olyan magas,
mint Gerald vagy Alec. Széles vállú, napbarnított, becsületes képű;
anyja világoskék szemét és sűrű, szőke haját örökölte. A térdén
foltozott, fakó pamutnadrágot viselt és kék-fehér pötytyös inget.
Csuklóján vastag karórát hordott, kigombolt ingéből kilátszott a
nyakán vékony ezüstláncon függő arany medalion.
- Örvendek - mondták egyszerre szertartásosan, ami így eléggé
nevetségesen hangzott. Ivan szája széles mosolyra húzódott. Mosolya
őszinte volt és lefegyverző, mint az édesanyjáé, és Laura felismerte
azt a vonzerőt, mely annyi kellemetlenségbe sodorta Ivant az évek
során.
- Ebédeltél már? - kérdezte Gerald Ivantől, aki elengedte Laura
kezét, és a mostohaapjához fordult.

124
 - Nem, tulajdonképpen nem. Jutna valami nekem is?
- Bőven - mondta az édesanyja. Felállt, hogy még egy tányért,
poharat, kést és villát hozzon.
- Hol van May? Ja persze, szerda van, Truro-nap. Nem tudom,
hogy bírja ezt a meleget.
- Sikeres volt a bristoli út? - kérdezte Gerald.
- Nagyon - felelte Ivan. A hűtőszekrényhez ment egy doboz sörért,
majd visszatért az asztalhoz, leült a Laura melletti székre, és kicsit
hátrébb húzódott, hogy Eve megteríthessen neki. Kinyitotta a dobozt,
egy poharat húzott maga elé, és óvatosan töltötte a sört, hogy ne
képződjön hab a tetején. - Az egyik áruházból két megrendelést is
kaptunk, egy másikból pedig egy feltételes rendelést. A főnök
szabadságon volt, és a helyettese nem akart nélküle dönteni. Ezért
voltunk el ilyen sokáig.
- Ó, kedvesem, ez nagyszerű! Mathie biztos boldog.
- Igen, ez elég biztató. - Ivan előrehajolt, hogy vágjon magának egy
vastag szelet kenyeret. Erős kezével ügyesen vágta a kenyeret,
kézfején és alkarján megcsillantak a napszítta szőrszálak.
- Hol aludtál Bristolban? - kérdezte Eve.
- Valami fogadóban, amit Mathie már ismert.
- Nagy volt a forgalom az autópályán?
- Elviselhető... olyan hét közepi. - A tálból kiemelt egy
paradicsomot, és elkezdte felvágni. Laurához fordult. - Jó időt hoztál
magaddal. Hallottam az időjárás-jelentést. Jó időt ígérnek a
következő napokra. Hogy van Alec?
- Nagyon jól, köszönöm.
- Sajnálom, hogy nem találkoztam vele. De visszajön érted, ugye?
Nagyszerű, akkor majd találkozunk.
- Eljöhetnél velünk vacsorázni - mondta Eve. - Laurával
elhatároztuk, hogy az egyik este mindannyian elmegyünk valami

125
borzasztó drága és elegáns helyre, és meghívjuk Silviát is, hogy
tartson velünk.
- Élvezni fogja - mondta Ivan. - Pincérek hajlongó hada, gyors
foxtrott a fogások között.
- És ki fogja állni a számlát? - kérdezte Gerald.
- Természetesen te, kedvesem.
Gerald egy cseppet sem bosszankodott emiatt; Eve tudta előre,
hogy nem fog.
- Rendben. De ne felejtsetek el idejében asztalt foglalni, és nehogy
megint oda menjünk, ahol a múltkor romlott garnélát ettünk. Napokig
rosszul voltam utána.
- Mit csináltok ma délután? - kérdezte Ivan, és kitöltötte a kávét.
- Jó kérdés - mondta Gerald.
- Gerald szunyókál egy kicsit. Azt mondja, nem jön le velünk a
partra.
- Lementek a partra?
- Még nem döntöttük el - felelte Eve, és kortyolt egyet a kávéjából.
- És te mit csinálsz? Gondolom, felugrasz az üzemhez.
- Nem, Landrockba kell menjek. Az öreg Coleshillhez néhány régi
fenyőbútor érkezett... kiárusítás volt valami nagy házban. Elővételi
jogunk van, és ha ma nem megyek el, akkor később már más is
elviheti.
Eve megint ivott egy kortyot a kávéból.
- Elvihetnéd Laurát is magaddal - javasolta. - Az út gyönyörű, és ő
valószínűleg örömmel nézne körül Coleshill régiségboltjában.
- Miért ne? - vágta rá Ivan. Laurához fordult. - Eljönnél? A
javaslat váratlanul érte Laurát.
- Hát... igen. De kérlek, énmiattam ne aggódjatok.
Eve és Ivan felnevetett.

126
 - Dehogy aggódunk - mondta Eve -, és nem kell elmenned, ha
inkább pihenni szeretnél. De lehet, hogy jól éreznéd magad. A bolt
tele van gyönyörű porcelánnal, meg egy csomó poros kacattal. Kész
élvezet turkálni közöttük.

Laura imádta a régiségboltokat, akárcsak az antikváriumokat.

- Szívesen elmennék... De vihetném a kutyámat is?
- Nyugodtan, feltéve, ha nem valami dán dog, amelyik ráadásul
rosszul lesz az autózástól.
- Egy drága kis tacskó - mondta Eve -, de azt hiszem, jobban
érezné magát, ha itt maradna velem. Eljátszhatna a kertben.
- Akkor ezt megbeszéltük. - Ivan hátratolta a széket. - Megyünk
Landrockba. És hazafelé megállhatunk Gwenvoe-nál úszni egyet.
- Két nappal ezelőtt voltam ott - mondta az édesanyja. - Most
éppen apály van, tökéletesen lehet úszni.
- Volna kedved hozzá, Laura?
- Igen.
- Körülbelül tizenöt perc múlva indulunk. Még néhány telefont el
kell intéznem... És ne felejtsd el elhozni a fürdőholmidat.
Ivannek pontosan olyan autója volt, amilyenre Laura számított: egy
kétajtós, nyitott sportkocsi. Benne a szél hátulról az arcába fújta a
haját. Megpróbálta visszafogni a kezével, de ez lehetetlen feladatnak
bizonyult, ezért Ivan elővett egy régi selyemsálat. Laura lekötötte
vele a haját, és közben arra gondolt, hogy előtte hány lány tehette már
ugyanezt ebben a kocsiban.
Egy jó mérföldet a főúton tettek meg nagy sebességgel, majd
kanyargós, magas sövénnyel övezett mellékutak útvesztőjében
haladtak tovább. A szűk, éles kanyarokkal tarkított úton Ivan sokkal
óvatosabban és lassabban vezetett. Időnként kicsiny falvak vagy

127
magukban álló gazdaságok mellett haladtak el, ahol a levegőben
trágyaszag úszott és a kertekben élénk színekben pompáztak a
virágok. A sövényeken bíbor és sötét rózsaszín fuksziák virítottak, az
árkok pedig tele voltak boglárkákkal és magasra nőtt, bársonyos
turbolyával.
- Minden olyan békés - mondta Laura.
- Mehettünk volna tovább a főúton is, de Landrockba mindig ezt az
utat választom.
- Ha új bútorokat készítetek, akkor miért veszel régi bútort?
- Mindkettővel foglalkozunk. Mikor először találkoztam Mathievel,
fenyőfa-feldolgozással foglalkozott. Volt egy jól menő kis cége, és
könnyen lehetett alapanyaghoz jutni. De aztán a fenyőfa hirtelen
divatba jött, és a londoni kereskedők mindent felvásároltak. A
készletek kezdtek kifogyni.
- Mit tudott csinálni?
- Nem sokat tehetett. Az áraikra nem tudott rákínálni, és egy idő
után már nem tudott szállítani a saját vevőinek. Ekkor léptem én a
színre, egy évvel ezelőtt. Egy kocsmában találkoztam vele, ahol egy
korsó sör mellett elmesélte nekem a gondjait. Szimpatikus fiú volt,
másnap meglátogattam a műhelyében, és láttam néhány széket meg
egy asztalt, amit ő maga készített. Megkérdeztem, hogy miért nem
kezdi el gyártani őket, azt felelte, nincs elég tőkéje ahhoz, hogy
gépeket vásároljon és állja a rezsiköltségeket. Ezért betársultam az
üzletbe. Én adtam a pénzt, és Mathie a szaktudását. Volt egy pár
gyenge hónapunk, de ma már bizakodóbb vagyok. Az üzlet kezd
beindulni.
- Azt hittem, építész vagy.
- Az vagyok. Évekig építészként dolgoztam, történetesen
Cheltenhamben. De amikor ideköltöztem, hamar rájöttem, hogy itt
nincs elegendő munka a számomra. Itt nem volt szükség építészre.
Végül is a bútorok tervezése sem különbözik olyan nagyon az
épületekétől, és én mindig is szerettem a két kezemmel dolgozni.

128
 - Végleg itt akarsz maradni?
- Ha lehet, igen. Feltéve, hogy Gerald nem neheztel meg rám
valamiért, és nem teszi ki a szűrömet Tremenheere-ből. Először vagy
itt? Hogy tetszik?
- Mennyei.
- Ne feledd, hogy most ideálisak a körülmények. Várd csak meg,
amíg fújni kezd a szél, és szakadni az eső. Akkor azt hiszed, sose
hagyja abba.
- Egy kicsit tartottam ettől az úttól - ismerte el Laura, és ez most
valahogy nem okozott gondot neki, mert Ivannel felszabadultan tudott
beszélgetni. - Amiatt, hogy hosszabb időre jövök olyan emberek
közé, akikkel azelőtt sohasem találkoztam. Még ha Alec rokonai is.
De az orvos azt mondta, nem mehetek el Skóciába. Máshová meg
egyszerűen nem tudok menni.
- Hogyhogy? - kérdezte Ivan meglepetten. - Nincsenek saját
rokonaid?
- Nincsenek. Egy szál se.
- Nem is tudom, hogy irigyeljelek-e, vagy sajnáljalak ezért. De
nincs miért aggódnod. Édesanyámnak az a legnagyobb öröme, ha
másokkal törődhet. Időnként Gerald megpróbálja visszafogni, de Eve
nem tágít. Gerald morgolódik, hogy Eve egy nyomorult kommunává
változtatta a házát, de igazából csak akkor kezd el neheztelni ránk,
élősdiekre, ha Eve-et fáradtnak látja. Találkoztál már Drusillával?
- Igen.
- És a félelmetes Joshuával? Az a helyzet, hogy Drusilla ittléte az
én lelkemen szárad.
- Kicsoda ő?
- Tulajdonképpen nem tudom. Körülbelül egy évvel ezelőtt bukkant
fel Lanyonben, a csecsemő Joshuával és egy Kev nevű pasassal.
Gondolom, ő volt Joshua apja. Festőművésznek mondta magát, de a
képei olyan szörnyű mázolmányok voltak, hogy még a legvadabb

129
álmában se jutott volna eszébe senkinek venni belőlük. Egy kis
házban laktak a mocsaraknál, és az egyik este, körülbelül kilenc
hónappal azután, hogy odaköltöztek, Drusilla megjelent a kocsmában
a hátizsákjával, a fuvoladobozával és Joshuával, akit egy
kartondobozban cipelt. Közölte, hogy Kev faképnél hagyta őt, és
visszament Londonba egy másik nőhöz.
- Micsoda kegyetlenség!
- Ó, nem fogta fel tragikusan. Nem neheztelt rá különösebben. Csak
éppen nem volt se pénze, se lakása. Mathie aznap este a kocsmában
üldögélt, és záráskor megsajnálta őt. Hazavitte a feleségéhez, és
néhány napig gondját viselték, de nyilvánvaló volt, hogy nem
maradhat ott tovább. Beszéltem Geralddal, aki megengedte, hogy
beköltözzön a tremenheere-i házikóba. Láthatóan jól érzi magát.
- Hová valósi?
- Huddersfieldi, azt hiszem. A családi hátterét nem ismerem.
Semmit sem tudok róla. Kivéve, hogy képzett zenész. Régebben
zenekarban játszhatott. Majd hallani fogod, amikor gyakorol a
fuvolán. Nagyon jól játszik.
- Hány éves?
- Fogalmam sincs. Huszonöt körül lehet.
- Miből él?
- Segélyből, gondolom.
- De hát mi lesz vele? - erősködött Laura. Roppant érdekesnek
találta, hogy bepillanthat egy számára teljesen idegen világba.
- Ezt sem tudom. Errefelé nem szoktunk ilyen kérdéseket feltenni.
De ne aggódj Drusilla miatt. Joshuával együtt született túlélők.
Miközben beszélgettek, az út egyre magasabbra kapaszkodott, a
vidék megváltozott. A ligetes területeket széles mezők, lecsapolt
mocsarak váltották fel. A távolban, a kerek dombok tetején az itt-ott
látható, használaton kívüli ónbányák gépházai fogaskerék tüskéiként
nyúltak az égbe.

130
 Egy útjelző táblához értek, melyen Landrock neve állt. Egy
pillanattal később már benn is voltak a faluban, mely nem volt
annyira festői, mint azok, amelyeken eddig keresztülhajtottak. Kopár
kőházak gyűjteménye, egy útkereszteződés köré építve. A
kereszteződés négy sarkán a kocsma, az újságárus, a postahivatal,
illetve egy hosszú, zegzugos épület állt, mely régebben talán csűr
lehetett. Kicsi, poros kirakatai zsúfolásig telve csábító kacatokkal, az
ajtó fölött pedig cégtábla hirdette:

WM. COLESHILL HASZNÁLT BÚTOR RÉGISÉGEK

Ivan lassított, és megállt a járda szélénél. Kiszálltak a kocsiból. Itt,

a domb tetején, hűvösebb volt, a levegő frissebb. Senkit sem láttak a
közelben. Beléptek a nyitott ajtón, egy lépcső vezetett le az üzletbe.
Bent a hőmérséklet legalább tíz fokkal alacsonyabb volt, mint kint, a
levegőben dohos régi bútorok és viaszpolitúr szaga úszott. Kis időbe
telt, amíg a kinti fényes napsütés után szemük hozzászokott a sötéthez.
Ahogy ott álltak, valami mozgást hallottak az üzlet belsejéből. Valaki
hátratolt egy széket. A félhomályból, az egymásra rakott bútorok
között oldalazva, megjelent egy lógó kardigános, idős férfi. Levette a
szemüvegét, hogy jobban lásson.
- Ah... Ivan!
- Üdvözlöm, Mr. Coleshill.
Ivan bemutatta Laurát. Néhány mondatot váltottak az időjárásról.
Mr. Coleshill Eve iránt érdeklődött, majd Ivannel együtt eltűntek egy
sötét beugróban, hogy megnézzék az újonnan érkezett fenyőbútorokat.
Laura egyedül maradt, és boldogan bóklászott a szenesvödrök,
fejőzsámolyok, törött esernyőtartók és porcelánhalmok között,
benézett a legeldugottabb sarkokba is.
De nem céltalanul nézelődött, ajándékot keresett Eve-nek. Mikor
eljött Londonból, nem volt rá ideje, hogy ajándékot vegyen a
háziaszszonynak, és kényelmetlenül érezte magát, hogy üres kézzel

131
érkezik. Amikor végül rábukkant a pásztor és pásztorlány pár
porcleánfiguráira, egyből tudta, hogy ez az, amit keres. Alaposan
megvizsgálta, nincsenek-e rajtuk repedések, nem tört-e le belőlük egy
kis darab, nem voltak-e javítva, de teljesen épnek találta őket, bár
kicsit porosnak. Lefújta róluk a port, és a pásztorfiút megtörölgette a
szoknyája szegélyével. Arca fehér és rózsaszín, kalapja kék,
karimáján aprócska virágok. Szívesen megvette volna saját magának
is - ami talán a legjobb jele annak, hogy az ajándék megfelelő.
Kezében tartva a zsákmányát, óvatosan visszament az előtérbe, ahol
Ivan és Mr. Coleshill őt várták, miután sikeresen megkötötték a
maguk üzletét.
- Elnézést kérek, nem is vettem észre, milyen sokáig elvoltam. Ezt
találtam... mennyibe kerül?
Coleshill megmondta; Laurának elállt a lélegzete.
- Eredeti meisseni porcelán - biztosította Laurát a kereskedő, és
ápolatlan, piszkos körmű kezével megfordította a szobrocskákat, hogy
megmutassa talpukon a jelet. - Meisseni, és teljesen ép.
- Megveszem.
Amíg Laura kitöltötte a csekket, Coleshill hátrament, majd
visszatért a koszos újságpapírba csomagolt szobrokkal. Laura átadta
neki a csekket, és átvette az értékes, ormótlan csomagot. A kereskedő
előrement az ajtóhoz, és udvariasan kinyitotta előttük. Lauráék
elbúcsúztak tőle, és beszálltak az autóba. A hűvös bolthelyiség után
jólesett a meleg.
- Azt hiszem, túl sokat fizettél érte - mondta Ivan.
- Nem érdekel.
- A szobor gyönyörű.
- Édesanyádnak vettem. Szerinted tetszeni fog neki?
- Eve-nek? Milyen aranyos vagy!
- Meg kell mosnom, mielőtt odaadom neki - mondta Laura Ivanre
nézve. - Évek óta nem volt megtisztítva. És majd megállhatnánk

132
valahol hazafelé, hogy vegyek valami szép selyempapírt. Nem
adhatom át ebben a koszos újságpapírban.
- Biztos nagyon szeretsz ajándékot adni - mondta Ivan mosolyogva.
- Igen, mindig is szerettem. Csakhogy... - tette hozzá Laura hirtelen
rátörő őszinteségi rohamában -, mielőtt Alechez hozzámentem volna,
sohasem engedhettem meg magamnak, hogy olyan ajándékot adjak,
amilyet igazán szerettem volna. Most már megtehetem. - Laura
remélte, hogy nem tűnik túlságosan anyagiasnak, és Ivan nem érti
félre, amit mondott. - Nagyszerű érzés - mondta szinte
bocsánatkérően.
- A városban van egy ajándékbolt. Ott vehetünk majd papírt az
úszás után.
Laura a csomagot a lába mellé állította, nehogy véletlenül leessen
és eltörjenek a szobrai.
- És te? Elégedett vagy azzal, amit vettél?
- Igen, meglehetősen. Bár akárcsak téged, valószínűleg engem is
megvágott egy kicsit az öreg. De hát neki is élni kell valamiből. Most
pedig - mondta, és beindította a motort - elég a vásárlásból, irány
Gwenvoe, és ugrás a tengerbe!

Silvia abban a nyugágyban feküdt, melyben az előző nap Laura.

Gerald a kapálás után beugrott a városba, hogy elintézzen néhány
apróságot. Eve megragadta ezt a lehetőséget arra, hogy megnyugtassa
kissé a lelkiismeretét, és telefonált Silviának, hogy jöjjön át teára.
Silvia kapva kapott a meghíváson, és menten átment, gyalog téve meg
a rövid utat a két ház között.
Fél hat volt, éppen befejezték a teázást. A közöttük álló alacsony
asztalon ott volt az üres teáskanna, a vékony Rockingham-csészék és
-alátétek, meg néhány maradék keksz. Lucy, aki úgy döntött, hogy ha
már nem lehet Laurával, akkor meglesz Eve-vei is,
összegömbölyödve feküdt Eve széke alatt az árnyékban. Eve

133
kézimunkázott.
- Már itt kellene lenniük - mondta Eve az órájára pillantva. -
Remélem, Ivan nem fárasztja ki nagyon Laurát... Rendszerint a sziklás
résznél szeret úszni, ahol meredeken kell felfelé mászni az ösvényen,
és ez Laurának még túlságosan sok lenne. Szólnom kellett volna
előre.
- Szerintem Laura képes arra, hogy vigyázzon magára - mondta
Silvia.
- Igen, remélem... - Eve felemelte a fejét, a tű megállt a levegőben.
Egy autó zaja hallatszott a falu felől. - Na, az ördögöt csak a falra
kell festeni. Már itt is vannak. Talán legjobb lenne, ha bemennék, és
készítenék egy kanna friss teát.
- Várd meg őket, hátha nem is kérnek - jegyezte meg Silvia
gyakorlatiasan.
Figyelték a hangokat. Kocsiajtó csapódott. Beszélgetés foszlányait,
nevetést hallottak. A következő pillanatban Ivan és Laura jelent meg
és közeledett a lugason át a napsütötte gyepen. Ivan és... igen, Laura
volt az. De ahhoz a sápadt nőhöz képest, aki két nappal ezelőtt
Tremenheere-be érkezett, annyira megváltozott, hogy Eve
meglepetésében egy pillanatig alig ismerte meg őt. Pedig
természetesen Laura volt az. Sötét haja nedvesen csillogott, laza,
ujjatlan napozóruhát viselt. Hosszú, csupasz karja és lába már meleg
mézbarnára sült a napon. Ahogy közeledtek, Laura egyik szandálja
meglazult. Fél lábra állt, hogy megigazítsa, és közben Ivan a karját
fogta, hogy el ne essék. Ivan mondott valamit, és Laura felnevetett.
Lucy meghallotta gazdája nevetését. Felült, a fülét hegyezte,
meglátta Laurát, és farkát csóválva futott felé. Laura, miután
megigazította a szandálját, lehajolt, felkapta Lucyt, és fájdalomdíjul
megengedte neki, hogy végignyalja az arcát. Indultak tovább a
gyepen, a szőke fiatalember, a sötét hajú, csinos nő és a kis kutya.
- Szervusztok - kiáltotta Eve, amikor hallótávolságba értek. - Már
nem tudtuk, mi van veletek. Jól ereztétek magatokat?

134
 - Igen, nagyszerűen. Végre lehűtöttük magunkat. Szervusz, Silvia,
nem is tudtam, hogy itt vagy. - Ivan lehajolt, és megcsókolta Silvia
arcát a hatalmas fekete napszemüveg alatt, majd levette a teáskanna
fedelét.
- Maradt valami? Pokolian szomjas vagyok.
- Máris csinálok még - mondta Eve, és letette a kézimunkáját. Ivan
azonban a vállára tette a kezét és visszatartotta őt.
- Ne fáradj, majd mi csinálunk magunknak - mondta. Leült a fűbe,
és hátradőlve a könyökére támaszkodott. Laura letérdelt Silvia
lábánál, és letette Lucyt maga mellé. Rámosolygott Silviára.
- Szervusz.
- Hová vitted Laurát? - kérdezte Silvia Ivantől.
- Gwenvoe-be. Tele volt lármás emberekkel, de igazatok volt,
remekül lehetett úszni.
- Remélem, nem fáradtál ki nagyon - mondta Eve Laurának.
- Nem. Nagyszerűen érzem magam, egészen felfrissültem. Akár egy
tizenöt éves kislány, gondolta Eve, ahogy elnézte a füvön térdelő,
úszástól kipirult Laurát.
- Voltál már Cornwallban? - kérdezte Silvia Laurától.
- Nem, most vagyok itt először. Gyermekkoromban Dorsetben
éltünk, és nyaranta Lyme Regisbe jártunk.
- Együtt játszottam Aleckel itt a parton, amikor még mindketten
nagyon fiatalok voltunk... Kár, hogy nem tudtam vele beszélgetni,
amikor itt volt, de Eve megígérte, hogy lesz rá módom, ha visszajön
érted. Skóciába ment?
- Igen. Lazacot horgásznak.
- Még mindig Londonban laktok?
- Igen. Alec régi házában, Islingtonban.
- Régebben, amikor a férjem élt, gyakran mentem fel Londonba.
Mindig nagy élmény volt. De már évek óta nem jártam ott. A

135
szállodák szörnyen drágák, és minden olyan sokba kerül... egyetlen
taxiútra elmenne minden pénzem.
- Van egy üres hálószobánk. Nem valami elegáns, de bármikor
szívesen látunk, ha esetleg feljönnél.
- Nagyon kedves tőletek.
- Csak egy szavadba kerül. Alec nagyon örülne, hogy láthat, ebben
biztos vagyok. Abigail Crescent harminchárom. Vagy felhívhatsz
telefonon. A szám megvan Eve-nél.
- Ó, tényleg nagyon kedves vagy. Lehet, hogy egyszer majd
szavadon foglak.
- Komolyan mondtam. Örülnék, ha eljönnél. Eve közben Ivannel
beszélgetett.
- Volt értelme elmenni Coleshillhez?
Silvia meghallotta a nevet, és ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
- Találtál valami szép dolgot, Ivan?
- Igen, megérte elmenni. Találtam egy gyönyörű tálalóasztalt és
néhány igazán szép kerek támlás széket. Annyira jól festenek, hogy
szerintem érdemes lemásolnunk őket. Mathie örülni fog.
- Ó, kedvesem, olyan jó, hogy az utóbbi napokban minden sikerül
neked - mondta Eve.
- Tudom. Laurával el is határoztuk, hogy ünnepelni fogunk. Ma este
koktélpartit rendezek a kocsiszínben. Vagy esetleg pezsgőpartit, ha
sikerül kapnom néhány üveggel. Silvia, te is meg vagy híva. Hét óra
körül kezdjük.
Silvia, szeme előtt a nagy, fekete napszemüveggel, Ivan felé
fordult.
- Ó, ... nem hiszem... - kezdte, de Eve félbeszakította.
- Ugyan már, ne keress kifogásokat, Silvia. Természetesen el kell
jönnöd. Nélküled nem lenne teljes a társaság. És ha nem találsz
pezsgőt, Ivan, akkor biztos vagyok benne, hogy Gerald...

136
 - Nem - mondta Ivan -, majd én megveszem és behűtöm. Ez az én
partim.

Egy órával később Laura éppen fürdött, amikor Eve bekopogott

hozzá.
- Laura, téged keresnek telefonon. Távolsági hívás Skóciából.
Biztosan Alec.
- Te jó ég! - kiáltott fel Laura. Kilépett a meleg, illatos vízből,
becsavarta magát egy nagy, fehér törülközőbe, és lement a lépcsőn.
Csupasz lába nedves nyomokat hagyott a fényezett lépcsőfokokon.
A telefon a bejárati ajtó mellett egy szekrénykén állt. Laura
felemelte a kagylót.
- Halló?
- Laura?
Alec hangja távolinak tetszett, persze a férfi voltaképpen távol is
volt.
- Ó, Alec.
- Hogy vagy?
- Jól vagyok. Rendben odaértél?
- Igen. Egyhuzamban tettem meg az utat. Körülbelül este kilenckor
érkeztem meg.
- Biztos nagyon elfáradtál.
- Nem mondanám.
Laura gyűlölte a telefont. Ezen a szörnyű készüléken át sohasem
tudott természetes hangon beszélni, és nem jutott eszébe semmi, amit
mondhatna.
- Milyen ott az idő? - kérdezte.
- Ömlik az eső, és meglehetősen hideg van. De a folyó tele vízzel
és hallal. Daphne ma fogta ki az első lazacát.

137
 Ömlik az eső, és meglehetősen hideg van. Laura felnézett, és a
nagy ablakon át a felhőtlen eget és Tremenheere napfényben úszó
kertjét látta. Mintha csak külföldön lett volna, és óceánok választották
volna el a férjétől. Megpróbálta elképzelni az ázott és hideg
Glenshandrát, de nem tudta, és nem csupán azért, mert még sohasem
járt ott. Daphnéra gondolt, csizmában és esőkabátban, ahogy tartja a
súlyos lazacfogó horgászbotot... meg este, ahogy beszélgetnek egy
nagy pohár whisky mellett valami kis társalgóban a hideg miatt is
begyújtott kandalló lobogó lángja mellett. Örült, hogy nincsen ott, és
ettől nyomban bűntudatot érzett.
- Milyen nagyszerű! - mondta Laura, és igyekezett, hogy a hangja
kellőképpen lelkesnek hasson. Belemosolygott a kagylóba, mintha
Alec láthatta volna őt. - Add át neki üdvözletemet. - Majd hozzátette:
- Mindenkit üdvözlök.
- Mit csináltál eddig? - kérdezte Alec. - Pihentél, remélem.
- Igen, tegnap egész nap pihentem, de ma találkoztam Ivannel,
elmentünk a tengerpartra, egy gyönyörű strandra, és fürödtünk.
- Ivan tehát visszajött?
- Igen, ma reggel jött vissza.
- Sikerült a bristoli útja?
- Igen. Ma este ünnepelni fog. Mindannyiunkat meghívott egy italra
a házába. - Majd hozzátette: - Pezsgőre, ha szerencsénk lesz.
- Úgy hangzik, mintha jól éreznéd magad.
- Ó, Alec, jól érzem magam. Tényleg jól érzem magam.
- Ne fáraszd ki magad.
- Nem fogom.
- Majd felhívlak újra.
- Igen, hívjál.
-Akkor hát, szervusz.
- Szervusz... - Laura tétovázott egy kicsit. - Szervusz, drágám. De

138
túl soká tétovázott, és Alec már letette a kagylót.

Eve, miután lezuhanyozott és felvette vékony ruháját, kijött a

hálószobából, és a hátsó lépcsőn lement a konyhába. Ivan partija után
mindannyian átjönnek ide vacsorázni. Eve már megterítette az asztalt,
mely jól mutatott az egyszerű, kockás szalvétákkal, a fehér
gyertyatartókkal és a margarétával teli agyagkorsóval.
Gerald már átöltözött, és elment Mayért a pályaudvarra. May
minden este fenn vacsorázott a szobájában. Eve Ivan és Silvia
számára is terített, és most azon gondolkodott, vajon terítsen-e
Drusillának is. Nem tudta, vajon Ivan meghívta-e Drusillát a
koktélpartijára, bár ha nem hívta meg, az még nem jelenti azt, hogy ne
jelenne meg. Drusillánál az ember sohasem tudhatja. Végül úgy
határozott, hogy nem terít neki. Ha kell, még az utolsó pillanatban is
megteheti.
Miután így eldöntötte magában a dolgot, kiment a konyhából a
meleg és illatos udvarra. A dúcon turbékoltak a galambok, időnként
csapatostul felröppentek, fehér szárnyuk élesen elütött az ég mélykék
színétől. Ivannek nem volt kertje, de Eve látta, hogy a fia, ügyesen
elrendezve, székeket és kis asztalokat állított fel a bejárati ajtó előtt.
Silvia már megérkezett; és cigarettázva üldögélt egy borospohárral a
kezében. Ivan az asztalra hajolva beszélgetett vele, de ahogy meglátta
közeledni az édesanyját, felegyenesedett.
- Gyere csak. Éppen idejében érkeztél az első körhöz.
- Pezsgő, Eve - mondta Silvia, és felemelte a poharát. - Micsoda
élvezet!
Silvia halványsárga ruhát viselt, melyet Eve már többször is látott
rajta azelőtt, és véleménye szerint különösen jól állt neki. Sűrű, őszes
haja úgy göndörödött élénk arca körül, mint a krizantém szirmai, és
látszott, hogy nagy gondot fordított arcának kikészítésére. Fülében
arany fülbevaló csillogott, és csuklójára felerősítette arany láncos
karkötőjét, melyen különféle díszes mütyürök csilingeltek. Eve leült

139
mellé.
- Remekül festesz, Silvia.
- Úgy éreztem, ki kell öltözzem egy ilyen nagy eseményhez. Hol
van Gerald?
- Elment Mayért a pályaudvarra. Perceken belül itt lesz.
- És Laura? - kérdezte Ivan.
- Mindjárt jön. Alec telefonált Skóciából, valószínűleg ezért késik
kicsit. - Eve lehalkította a hangját. Drusilla házának az ajtaja nyitva
állt. - Meghívtad Drusillát?
- Nem - felelte Ivan. Töltött egy pohár pezsgőt az édesanyjának, és
átadta neki. - De azért lehet, hogy átjön - tette hozzá.
Ebben a pillanatban megjelent Laura a konyhaajtóban, akárcsak az
imént Eve, és elindult feléjük a kavicsos úton. Eve roppant csinosnak
találta az elegánsan redőzött, könnyű, pávakék batisztruhában.
Gyémántokkal kirakott akvamarin fülbevalói illettek a ruha gazdag
színéhez. Szempillafestékkel még sötétebbre festette hosszú, sűrű
szempilláit, amitől a szeme nagyobbnak és fényesebbnek tűnt.
- Remélem, nem késtem el.
- Dehogynem - mondta Ivan. - Szörnyen elkéstél. Legalább két
percet. Felháborító, hogy így megvárakoztatod az embert.
Laura tréfás fintort vágott, és Eve-hez fordult.
- Ezt neked hoztam - mondta.
Amíg közeledett, Eve azt hitte, hogy Lauránál egy kis kézitáska
van, de most már látta, hogy egy csomag, rózsaszín selyempapírban,
halványkék szalaggal átkötve.
- Nekem? - kérdezte, letette a poharát az asztalra, és átvette
Laurától a csomagot. - Jaj,de izgalmas! Nem kellett volna ajándékot
venned.
- Ezt a ház asszonyának hoztam - magyarázta Laura, és leült -, de
Londonban már nem volt időm megvenni, csak ma.

140
 Miközben mindannyian figyelték, Eve kicsomózta a szalagot, és
kibontotta a papírt. Az ajándék kívül rózsaszínbe, belül fehérbe volt
csomagolva. Végül előbukkant a két kis porcelánfigura. Még életében
nem látott ilyen szépet, és elakadt a lélegzete a gyönyörűségtől.
- Ó... ó, nagyon köszönöm. - Előrehajolt, és megcsókolta Laurát. -
Ó, hogyan is köszönjem meg? Elbűvölőek.
- Hadd nézzem - mondta Silvia, és elvette az egyiket.
Megfordította, ahogy Coleshill tette, hogy megnézze a jelet. -
Meisseni. - Laurára nézett, topázszínű tekintete összetalálkozott
Lauráéval, aki némán könyörgött neki, hogy ne tegyen megjegyzést a
csillagászati árra. Silvia elértette az üzenetet, és elmosolyodott.
Visszafordította a pásztort, és letette az asztalra. - Gyönyörűek.
Milyen ügyes vagy, hogy felfedezted őket, Laura.
- A hálószobámban fogom tartani őket - jelentette ki Eve. -A
legértékesebb dolgaimat a hálószobámban tartom, mert élvezem, hogy
reggel rájuk esik az első pillantásom, és este is őket látom elalvás
előtt. Coleshillnél találtad őket?
- Igen.
- A vén szélhámos - mondta Silvia. - De a sok poros kacatja között
akad néhány igazán szép dolog is. Még ha egy vagyont kell is érte
fizetni.
- Hát - jegyezte meg Ivan -, ahogy mondtam, neki is élni kell
valamiből. A meisseni pedig ritkaság.
- Visszacsomagolom, mielőtt eltörnének - mondta Eve, és
hozzákezdett. - Igazán aranyos vagy, Laura. Most pedig mesélj
Alecről. Hogy van?
Laura belefogott, de mielőtt többet mondhatott volna annál a puszta
ténynél, hogy Alec szerencsésen megérkezett Glenshandrába, Gerald
autója fordult be a kapun, elhaladt előttük az udvaron, és eltűnt a
garázsban. Egy pillanattal később megjelent Gerald, Mayjel az
oldalán.

141
 May még mindig a gyapjúsapkát viselte, de látni lehetett, hogy alig
áll a lábán. Eve-nek megsajdult a szíve, mert ezt azonnal észrevette.
Maynek fárasztó napja lehetett, és biztos nagyon sokat gyalogolt.
Láthatóan örült, hogy Geraldra támaszkodhat, aki a könyökénél
tartotta őt. May a másik kezében fogta a táskáját és a zászlós műanyag
szatyrot, mely titokzatosan duzzadt valamitől. Eve még jobban
elszomorodott arra a gondolatra, hogy mi is lehet a szatyorban.
Geraldék megálltak.
- Jól érezted magad, May? - kérdezte Eve.
- Ó, minden rendben - felelte May. De nem mosolyodott el. Öreg
szemével végigpillantott rajtuk, arcról arcra. Látta a pezsgősüvegeket
és poharakat. Ajkai a műfogsorára feszültek.
- Biztos elfáradtál. Készítsek neked egy kis vacsorát?
- Nem, nem, elboldogulok magam is. - Határozott mozdulattal
elhúzta a karját Geraldtól. - Köszönöm, hogy elhoztál - mondta neki,
és mindannyiuknak hátat fordított. Figyelték, ahogy a konyhaajtón
keresztül lassan bemegy a házba.
- Mogorva vénség - mondta Silvia. May becsapta maga mögött az
ajtót.
- Silvia, ne beszélj így! Borzasztóan megsértődne, ha hallaná.
- Ugyan már, Eve, hiszen tényleg egy mogorva vénség. Még
életemben nem néztek így rám. Mintha éppenséggel orgiát tartanánk a
kertben.

Eve felsóhajtott. Nem látta értelmét, hogy magyarázkodjék. Ahogy

Gerald odajött hozzájuk, Eve felnézett, és elkapta Ivan pillantását.
Ivan tudta, hogy Eve mire gondol, és bátorítóan rámosolygott, mielőtt
elfordult volna, hogy egy széket hozzon a mostohaapjának.
Ivan mosolyától Eve jobban érezte magát egy kicsivel, de azért
nem sokkal. A hangulat olyan kellemes volt, a társaság olyan
szórakoztató, a pezsgő oly finom, és az este oly gyönyörű, hogy hiba

142
lett volna May miatt aggodalmaskodni. Ki kell élvezni a jelen minden
értékes pillanatát.
A nap lenyugvóban volt, az árnyékok megnyúltak. Ebben az alkonyi
órában Tremenheere varázslatos hellyé vált. L'heure bleu. Eve
visszaemlékezett a régi földközi-tengeri estékre, melyeken egy üveg
bor mellett ültek barátaikkal a hűs teraszokon. Rózsaszín és bíbor
bougainvillea-val benőtt teraszok, a levegőben fenyőgyanta illata. A
telihold a sötét és néma tenger fölött. Kabócák éneke. Málta, amikor
Philip felesége volt. Dél-Franciaország, amikor nászútra mentek
Geralddal.
Eve felnézett, és észrevette, hogy Gerald figyeli. Elmosolyodott.
Gerald a levegőn át titkos csókot dobott neki.
Drusilla nem jelent meg, de ahogy besötétedett, bent a házban
elkezdett játszani a fuvolán. Ekkor a parti már javában folyt.
Mindannyian jócskán ittak már Ivan pezsgőjéből, és Silvia mesélni
kezdett Geraldnak egy régi anekdotát, melyről tudta, hogy mindig
megnevetteti a férfit. De amint az első édes dallamok kiúsztak az esti
légbe, a nevetés és a hangok alábbhagytak, és még Silvia is
elhallgatott.
Mozart. Kis éji zene. Varázslatos. Különös volt elgondolni, hogy a
furcsa kis Drusillába ilyen csodálatos tehetség szorult. Eve,
miközben átadta magát a zene örömének, felidézte magában
Glyndebourne-t, mikor Gerald először vitte el egy ottani koncertre.
Úgy érezte, hogy ez a mostani alkalom nem sokban különbözik attól,
és Drusilla játéka éppen olyan elbűvölő.
Amikor a kis koncert véget ért, mindannyian lenyűgözve ültek egy
pillanatig, majd önkéntelenül tapsolni kezdtek. Gerald felállt.
- Drusilla! - kiáltotta. Úgy ünnepelték, mintha dobogón hajlongott
volna előttük. - Drusilla! Bravó! Gyere ki. Megérdemled a jutalmat,
amiért ilyen örömet szereztél nekünk.
Egy pillanat múlva Drusilla megjelent a nyitott ajtóban, és karba
font kézzel megállt, vállával az ajtófélfának támaszkodott. Bozontos

143
szőke hajával, különös ruhájával furcsa, szinte festői jelenségnek
tűnt.
- Tetszett? - kérdezte.
- Az nem kifejezés. Úgy játszottál, mint egy angyal. Gyere át
hozzánk egy pezsgőre.
Drusilla végignézett rajtuk, akárcsak az előbb May. Arca máskor
sem volt valami kifejező, de most végképp nem lehetett róla
leolvasni, hogy mit gondol.
- Nem megyek - mondta egy kis idő után. - De azért köszönöm a
meghívást.
Ezzel bement a házba, és becsukta maga mögött az ajtót. Aznap
este nem játszott többé a fuvolán.

144
 6.
PENJIZAL

Az időjárás változóban volt, a barométer esett. Délnyugatról erős,

meleg szél támadt. A látóhatáron sötét felhők tornyosultak, de felettük
az ég még kék maradt, csak fehér gomolyfelhők kergetőztek rajta.
Tremenheere kertjéből nézve a tenger nem látszott többé kéknek és
simának, a felkorbácsolt vizet hullámtarajok csíkozták. Ajtók
csapódtak, ablakok zörögtek, a szárítókötélen a párnahuzatok és
Joshua pelenkái csattogtak és duzzadtak a szélben, olyan zajt csapva,
mint a rosszul beállított vitorlák.
Szombat volt, és Eve most az egyszer végre egyedül uralhatta a
konyhát. May egy halom lyukas zoknival felment a szobájába, és
remélhetően nem jön le ebédig. Drusilla bement a faluba vásárolni,
Joshuát maga előtt tolva a régi gyermekkocsiban. A szélre való
tekintettel egy gyapjúkendőt terített a vállára, és Eve örömmel látta,
hogy Joshuát is felöltöztette: bepelenkázta, és egy bolyhos szvettert
adott rá, amit a zsibvásáron vett.
Mivel szombaton az üzemben nem dolgoztak, Ivan felajánlotta a
szabadnapját Laurának, hogy autón elvigye a Penjizal-öbölhöz, és
közben megmutassa neki az északi partvidéket. Eve elemózsiát
csomagolt nekik, és figyelmeztette Ivant, ne engedje, hogy Laura
megerőltesse magát, vagy túl sokat gyalogoljon.
- Ne feledd, hogy beteg volt. Pihenni jött ide.
- Olyan vagy, mint egy aggodalmaskodó kotlós - mondta Ivan az
anyjának. - Mit gondolsz, mire készülök? Tízmérföldes
hegymászásra?
- Tudom, hogy milyen vagy, és felelősséggel tartozom Alecnek.
- Miért, milyen vagyok?
- Energikus - felelte Eve, és arra gondolt, hogy még sok mást is

145
hozzátehetett volna.
- Piknikezünk valahol, és esetleg úszunk egyet. - Nem lesz
szörnyen hideg?
- Ha a szél ezen a fertályon marad, akkor Penjizal védve lesz. És
ne aggódj, vigyázok rá.
Így tehát Eve egyedül maradt. Tizenegy óra volt, kávét főzött
Geraldnak és magának. Két csészét tett a tálcára, meg tejet, cukrot és
egy gyömbéres süteményt Geraldnak. Kiment a konyhából, és a tálcát
az átjárón át férje dolgozószobájába vitte. Geraldot az íróasztal előtt
találta valami papírmunkába merülve, mely manapság együtt jár még
a legkisebb gazdaság vezetésével is. Amint Eve megjelent, Gerald
letette a tollát, hátradőlt a székében, és levette a szemüvegét.
- A ház ma rendkívül csendesnek tűnik - mondta.
- Persze hogy az. Rajtunk kívül senki sincs itthon, csak May, és ő
zoknit stoppol a szobájában - mondta Eve, és letette a tálcát a férje
elé.
- Két csésze - jegyezte meg Gerald.
- Magamnak is hoztam. Leülök nálad öt percre, és a kávé mellett
nyugodtan beszélgethetünk egy kicsit.
- Ez jó kikapcsolódás lesz.
Eve felemelte a csészéjét, és átvitte az ablak melletti nagy
karosszékhez, melyben Gerald délutánonként néha szunyókált egy
kicsit, vagy esténként az újságot olvasta. Kényelmes és férfias
karosszék volt, melyben Eve kicsiny alakja szinte elveszett,
ugyanakkor maga a szoba is kényelmes és férfias volt, faburkolatú
falaival, a hajókról készült fényképekkel, és Gerald tengerész-
pályafutásának más emlékeivel.
- Laura mit csinál? - kérdezte Gerald.
- Ivan elvitte egész napra az autóján. Csomagoltam nekik ennivalót.
Azt hiszem, a Penjizal-öbölhöz mennek fókanézőbe.
- Remélem, Ivan jól fog viselkedni.

146
 - Mondtam neki, vigyázzon rá, nehogy Laura nagyon kifárassza
magát.
- Nem erre gondoltam - mondta Gerald. Szerette Ivant, de nem
voltak illúziói.
- Ó, Gerald, igazán jobban bízhatnál benne! Ő csak kedves akar
lenni. Azonkívül Laura Alec felesége, és idősebb is Ivannél.
- Ezt hívom én alternatív védelemnek. Laura nagyon csinos.
- Csinos, ugye? Nem is gondoltam, hogy csinos lesz. Inkább egy
szürke egérkére számítottam. Azt hiszem, az is volt, amíg Alec rá nem
talált. Csodálatos, hogy szerető gondoskodással és néhány drága
ruhával mit ki nem lehet hozni még a legjelentéktelenebb nőből is.
- Miért gondolod, hogy szürke kisegér lett volna?
- Hát annak alapján, amit az elmúlt néhány napban elmesélt nekem.
Egyedüli gyerek volt, a szülei meghaltak egy autóbalesetben, és a
nagynénje nevelte fel.
- Micsoda, egy vénlány nagynéni?
- Nem, inkább egy életvidám nagynéni. Egy özvegy. Együtt éltek
Hampsteadben. De amikor Laura felnőtt, talált magának egy állást,
külön lakásba költözött, és amennyire kivettem a szavaiból, így élt a
következő tizenöt éven át. Egy kiadónál dolgozott. Szerkesztő volt,
amikor otthagyta a munkahelyét.
- Ami azt bizonyítja, hogy van némi sütnivalója, de azt nem, hogy
egér lenne.
- Nem, de nem tűnik valami vállalkozó szelleműnek. És ezt maga is
elismeri.
Gerald megkeverte a kávéját.
- De azért kedveled őt, nem?
- Nagyon.
- Gondolod, hogy boldog Aleckel?
- Igen. Azt hiszem.

147
 - Nem vagy benne biztos?
- Laura olyan visszafogott. Nem sokat beszél Alecről.
- Lehet, hogy csak magánügynek tartja.
- Szeretne egy gyereket.
- És mi akadályozza meg ebben?
- Ó, valami rejtélyes női komplikáció. Úgysem értenéd. Gerald,
aki már sokat tapasztalt, megelégedett ezzel az általános
magyarázattal.
- Nagy gond lenne, ha nem születne gyerekük?
- Azt hiszem, Laurának igen.
- És Alecnek? Alec már legalább ötvenéves. Hiányzik neki egy
bőgő poronty a lakásból?
- Nem tudom - mosolyodott el Eve. - Nem kérdeztem meg tőle.
- Talán, ha...
Az asztalon hirtelen megszólalt a telefon.
- Az ördögbe! - kiáltott fel Gerald.
- Ne vedd fel. Tegyünk úgy, mintha nem lennénk itthon. De Gerald
már felemelte a kagylót.
- Tremenheere.
- Gerald?
- Igen.
- Itt Silvia... én... ó, Gerald... Eve tisztán hallotta Silvia hangját, és
döbbenten állapította meg, hogy Silvia zokog.
- Mi a baj ? - ráncolta a homlokát Gerald.
- Valami szörnyű... kísérteties... gonosz...
- De Silvia, mi az?
- Nem... ezt nem lehet a telefonba elmondani. Ó, átjönnél? Eve-vel
együtt? De senki más. Csak te és Eve...

148
 - Mármint azonnal?
- Igen... azonnal. Kérlek. Ne haragudj, de nincs senki, akit...
Gerald Eve-re pillantott, aki szaporán bólogatott.
- Megyünk - mondta. Hangja határozottan, biztatóan csengett. -
Várj meg minket, és próbálj megnyugodni. Öt percen belül ott
leszünk.
Gerald letette a kagylót. Ahogy felpillantott, szeme
összetalálkozott felesége aggódó, kérdő tekintetével.
- Silvia - mondta fölöslegesen. - Ennyit a nyugodt beszélgetésről.
- Mi ez az egész?
- Isten tudja. Az az átkozott nőszemély hisztizik valami miatt.
Gerald hátratolta a székét és felállt. Eve is felkelt, kezében a
kávéscsészével. Keze reszketett, csészéje csilingelő táncot járt a
csészealjon. Gerald oldalépett hozzá, elvette a csészét, és letette a
tálcára.
- Gyere velem - mondta, és karjával átölelve egyszerre támogatta
és gyengéden sürgette őt. - Menjünk autóval.
A faluba vezető úton zöld levelek kavarogtak, melyeket a fákról
tépett le a szél. Befordultak Silvia házának kapuján, és Eve látta,
hogy a bejárati ajtó nyitva áll. Telve balsejtelemmel, kiugrott a
kocsiból, még mielőtt Gerald leállította volna a motort.
- Silvia!
Ahogy Eve berontott a házba, Silvia kilépett a nappaliból, arca
torz a kétségbeeséstől. A két nő összetalálkozott a szűk előtérben.
- Ó,... Eve, úgy örülök, hogy látlak!
Silvia Eve karjaiba omlott, zokogva és összefüggéstelen szavakat
ismételgetve. Eve szorosan magához ölelte, simogatta a vállát, és
megnyugtató szavakat mormolt.
- Semmi baj... semmi baj, minden rendben. Itt vagyunk. Gerald, aki
a felesége után szintén belépett a házba, határozott mozdulattal

149
becsukta maga mögött az ajtót. Tapintatosan várt egykét pillanatig,
majd megszólalt:
- Ne sírj, Silvia, nyugodj meg.
- Elnézést... angyalok vagytok... - mondta Silvia. Erőt véve magán
elhúzódott Eve-től, szvetterének ujjából előhúzta zsebkendőjét, és
látványosan megtörölte könnyben úszó arcát. Eve-t mélyen megrázta a
látvány. Ritkán látta Silviát kikészítés nélkül, és most szinte
meztelennek, védtelennek és sokkal öregebbnek tűnt. Haja ziláltan
lógott; napbarnított, kerti munkától érdes keze megállíthatatlanul
remegett.
- Menjünk be a szobába - mondta Gerald -, és üljünk le nyugodtan.
Mondj el szépen mindent.
- Igen... igen, persze...
Silvia megfordult, és mindannyian bementek a kis nappaliba. Eve,
aki egészen elgyengült, a pamlag sarkába ült. Gerald megfogta az
asztal melletti széket, megfordította, és leült rá, egyenes tartással,
nyugalmat sugározva. Nyilvánvalóan eltökélte, hogy átveszi az
irányítást.
- Nézzük csak, miről is van szó?
Silvia, időnként elakadva, a fel-feltörő zokogással küszködve
elmesélte, mi történt. A városba ment vásárolni. Amikor hazaért, a
reggeli posta az ajtó előtti szőnyegen hevert. Néhány számla és... és
ez...
Az a valami Silvia asztalán feküdt. Felemelte, és átadta Geraldnak.
Egy kicsi, egyszerű, barna boríték.
- Nyissam ki? - kérdezte Gerald Silviától.
- Igen.
Gerald felvette a szemüvegét, és kihúzta a borítékból a levelet.
Összehajtogatott, halvány rózsaszín levélpapír volt. Szétnyitotta, és
elolvasta. Egy pillanat alatt megvolt vele. Kis idő után csak ennyit
mondott:

150
 - Értem.
- Mi az? - kérdezte Eve.
Gerald felállt, és némán átnyújtotta neki a levelet. Eve óvatosan,
mintha szennyezett lenne, átvette tőle. Gerald visszaült a székre, és
aprólékosan megvizsgálta a borítékot. Eve gyermekeknek
készített vonalas írópapírt tartott a kezében, melynek felső sarkában
egy giccses tündér képe díszelgett. A szöveget újságcikkek címeiből
kivágott betűkből ragasztották össze.

ÖsSzeÁlltáL iDegEn férFiaKKal És A férJeDet IváSba kErgeTTed

MegÖLteD SzÉgYeLLd mAgaD

Eve úgy érezte, életében először most találkozott igazán a

gonosszal, de az iszony nyomában rögtön szörnyű félelem támadt
benne.
- Ó, Silvia.
- Mit... mit tegyek?
Eve nyelt egyet. Fontos volt, hogy objektív legyen.
- Milyen a címzés a borítékon?
Gerald átadta neki, és Eve látta, hogy a címzés különálló betűkből
áll, melyet eléggé egyenetlenül, egy gumibélyegzővel készítettek.
Valószínűleg egy vacak kis játéknyomdával. Helyi postabélyegző,
előző napi dátum. Ennyi.
Eve visszaadta a levelet és a borítékot Geraldnak.
- Silvia, van valami elképzelésed arról, hogy ki küldhette ezt a
szörnyűséget?
Silvia, aki az ablak előtt állva eddig a kertbe bámult, megfordult,
és Eve-re nézett. Csodálatos szeme, Silvia ékessége, bedagadt a sok
sírástól. Egy hosszú pillanatig Eve állta a tekintetét. Silvia egy szót
sem szólt. Eve Geraldhoz fordult, biztatásra várt, de Gerald csak

151
nézte őt a szemüveg kerete fölött, arckifejezése egyszerre volt komoly
és boldogtalan. Mindannyian tudták, hogy a másik mire gondol. De
egyiküknek sem volt ereje kimondani a nevet.
Eve mély lélegzetet vett, és nagyot sóhajtott.
- Szerintetek May küldte, igaz? Sem Gerald, se Silvia nem
válaszolt.
- Szerintetek May küldte. Tudom, hogy ezt gondoljátok... -mondta
Eve, és hangja megremegett. Összeszorította a fogát, a könynyeivel
küszködött.
- Szerinted May küldte? - kérdezte Gerald higgadtan.
Eve megcsóválta a fejét.
- Nem tudom, mit gondoljak.
Gerald Silviára nézett.
- Miért írt volna May neked egy ilyen levelet? Mi oka lehetett
volna rá?
- Nem tudom - felelte Silvia. Most már kisírta magát, nyugodtabb
volt, kezdett újra önmaga lenni. Kezét mélyen a nadrágja zsebébe
süllyesztve eljött az ablaktól, fel-alá járkált a kis nappaliban. -
Hacsak azért nem, mert utál engem.
- Ó, Silvia...
- Pedig így van, Eve. Egyébként sohasem izgatott különösebben.
Egyszerűen arról van szó, hogy valamilyen okból May ki nem állhat
engem.
Eve, aki tudta, hogy ez így igaz, elkeseredetten hallgatott.
- Még ha így van is, ez nem elegendő indíték - mondta Gerald.
- Rendben. Tehát Tom halálra itta magát.
Eve megdöbbent, milyen hidegen beszél Silvia, és ugyanakkor
csodálattal nézett rá. Hogy így beszél a saját személyes tragédiájáról,
egyszerre tűnt számára az érzékenység és a bátorság jelének.
- Tudom, hogy May roppant szigorúan vélekedik az ivásról -

152
mondta Gerald - és ezzel időnként az ember agyára megy, de miért
téged hibáztatna Tom haláláért?
- Mert „Összeálltam idegen férfiakkal". Erre akarsz kilyukadni,
Gerald?
- Semmire sem akarok kilyukadni. Csak megpróbálok objektív
lenni. És nem értem, hogy Maynek mi köze lenne a barátaidhoz vagy a
magánéletedhez.
- Éppenséggel lehet, ha az a barát Ivan volt.
- Ivan! - kiáltott fel hitetlenül Eve, és maga is megdöbbent a saját
hangjától. - Nem mondhatod komolyan!
- Miért ne? Ó, Eve, kedvesem, ne nézz így rám... csak arra
gondolok, hogy időnként, amikor Geralddal együtt elutaztatok, Ivan
néha meghívott egy italra... Csupán kedvességből. Máskor meg elvitt
egy partira át Falmouth-ba, ahová mindkettőnket meghívtak. De
különben semmi. Abszolút semmi. Ám többször is láttam a vén Mayt
kukucskálni az emeleti ablakból. Mindent kifigyelt. Lehet, hogy azt
gondolta, megrontom Ivant, vagy valami hasonlót. Az öreg dadák
mindig féltékenyek, és végül is Ivant ő dajkálta.
Eve összeszorította öklét az ölében. Hallotta May hangját. Hm.
Magányos. Tudnék mesélni olyasmiket, amiknek nem örülnél, ha
hallanád.
Látta az albumot is. A számára érthetetlen albumot, az újságokat, az
ollót és a ragasztót.
May zászlóval díszített műanyag szatyrára gondolt, mely néhány
nappal ezelőtt titokzatosan duzzadt valamitől. Vajon a tündéres
írópapír és a játéknyomda is benne volt? Ó, May, kedves May, mit
csináltál?
- Ne mondd el senkinek! - kérte Eve.
- Ezt hogy érted? - ráncolta homlokát Silvia.
- Senkinek sem szabad beszélnünk erről a szörnyű dologról.
- De ez már rendőrségi ügy!

153
 - May egy idős hölgy...
- Aki ilyen dolgokat küldözget, az bolond.
- Lehet... lehet, hogy May... egy kicsit... - Eve nem tudta rászánni
magát, hogy kimondja a bolond szót. Végül halkan ezt mondta
helyette: - egy kicsit zavart.
Gerald ismét a borítékot vette szemügyre.
- Tegnap adták postára. Járt May tegnap a faluban?
- Ó, Gerald, nem tudom. Majdnem mindennap jár a postára. Ez az
ő kis egészségügyi sétája. Ott veszi fel a nyugdíját, mentacukrot
vásárol, meg gyapjúfonalat a stoppoláshoz.
- A postáskisasszony vajon emlékezne rá?
- Nem kellett feltétlenül bemennie a postára. Mindig vannak
bélyegek a táskájában. Én is állandóan tőle kérek kölcsön bélyeget.
Egyszerűen csak be kellett dobnia a ládába, és hazajönnie.
Gerald bólintott, elfogadta az érvelést. Elhallgattak. Eve lelki
szemei előtt látta, ahogy May gyapjúsapkájában kilép Tremenheere
kapuján, lecsoszog a faluba, és az epében fogant levelet bedobja a
skarlátvörös levélláda nyílásába.
Silvia a kandallóhoz lépett, a párkányán heverű dobozból kiemelt
egy cigarettát, és rágyújtott. A kandalló üres rostélyát és a hamut
nézte.
- Sohasem szívelhetett engem. Ezt mindig is tudtam. Nem hiszem,
hogy valaha is hallottam volna egy emberi szót a vén tehéntől.
- Ne beszélj így róla! Ne nevezd Mayt tehénnek. Nem az. Lehet,
hogy megtette ezt a visszataszító dolgot, de legfeljebb azért, mert már
kicsit zavart és öreg. És ha valaki ezt megtudná... vagy ha jelentenénk
a rendőrségen vagy másutt, akkor kérdezősködnének, és... senki sem
értené meg... és May akkor tényleg elveszítené az eszét... és elvinnék
... és...
Eve egészen idáig megpróbálta visszatartani a könnyeit, de nem
bírta tovább. Gerald egy pillanat alatt felpattant a székéről, és

154
mellette termett a pamlagon. Karját felesége köré fonta, aki a vállába
temette arcát. Eve háta hullámzott a sírástól, könnyei Gerald
tengerészzakójának hajtókájára hullottak.
- Jól van - mondta Gerald, és ugyanúgy nyugtatta Eve-t, mint
nemrég Eve Silviát, gyengéd szavakkal és simogatásokkal. - Nyugodj
meg. Nyugodj meg.
Eve végül összeszedte magát, és bocsánatot kért Silviától.
- Bocsáss meg. Azért jöttünk, hogy segítsünk neked, és a végén
még én szorulok segítségre.
Silvia felnevetett. Ha nem is harsányan, de legalább nevetett.
- Szegény Gerald. Micsoda nőkkel kerültél össze. Tényleg
sajnálom, hogy ezzel kell terheljelek, de azt gondoltam,
mindenképpen tudnod kell róla. Arra gondolok, hogy miután
kinyitottam azt a levelet, és elolvastam a szörnyű sorokat, egyből
May jutott az eszembe. - Silvia abbahagyta a járkálást, és megállt a
pamlag mellett. Lehajolt, és megcsókolta Eve arcát. - Ne zaklasd fel
magad. Én is megpróbálok nem gondolni rá többet. És tudom,
mennyire szereted őt...
Eve kifújta az orrát. Gerald a karórájára pillantott.
- Azt hiszem - mondta -, ihatnánk valamit. Gondolom, nincs konyak
a háznál?
De volt. Ittak egy pohárkával, és folytatták a beszélgetést. Végül
úgy döntöttek, hogy semmit sem csinálnak, nem szólnak senkinek. Ha
May küldte a levelet, mutatott rá Gerald, akkor ezzel remélhetőleg
kiadta a mérgét. Sőt mostanra valószínűleg el is felejtette az egészet,
annyira megbízhatatlan már a memóriája. De ha bármi hasonló
lörténne a jövőben, akkor Silvia azonnal értesíteni fogja Geraldot.
Silvia beleegyezett. A levélről pedig azt mondta, el fogja égetni.
- Azt inkább ne tedd - mondta Gerald határozottan -, sohasem
tudhatjuk. Ha folytatása lenne a dolognak, akkor esetleg szükség lehet
rá bizonyítékként. Ha akarod, én megőrzöm neked.

155
 - Azt nem engedhetem. Nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy ez
a levél megfertőzze Tremenheere-t. Nem, bezárom az asztalom
fiókjába, és elfeledkezem róla.
- Ígérd meg, hogy nem égeted el!
- Megígérem, Gerald - felelte Silvia, szokásos, elragadó
mosolyávaI. - Milyen szamárság, hogy így felizgattam magam.
- Nem szamárság. A rosszindulatú névtelen levél mindig ijesztő.
- Bocsáss meg - mondta Eve. - Bocsáss meg, Silvia. Félig-meddig
én is felelősnek érzem magam a történtekért. De ha megpróbálnál
megbocsátani szegény Maynek, és megérteni a helyzetemet...
- Természetesen megértem a helyzetedet.

A Tremenheere-ig tartó rövid autóút alatt nem szóltak egymáshoz

egy szót sem. Gerald megállt az udvarban, és a hátsó ajtón keresztül
mentek be a házba. Eve átment a konyhán, és elindult felfelé a hátsó
lépcsőn.
- Hová mégy? - kérdezte Gerald.
Eve egyik kezével a korlátot fogva megállt, és visszanézett
Geraldra.
- Felmegyek Mayhez.
- Miért?
- Nem szólok neki semmit. Csak meg akarom nézni, jól van-e.

Az ebéd végére Eve-t lüktető, szaggató fejfájás kerítette

hatalmába. Gerald megjegyezte, hogy az adott körülmények között ez
tulajdonképpen érthető. Eve lenyelt két aszpirint, és lefeküdt, amit
igen ritkán tett. Az aszpirin hatott, és Eve végigaludta a délutánt. A
telefon csörgése ébresztette fel. Az órájára nézett, és látta, hogy már
hat óra is elmúlt. Kinyúlt, és felemelte a kagylót.
- Tremenheere.

156
 - Eve?
Alec telefonált Skóciából, Laurával akart beszélni.
- Laura nincs itt. Elment Penjizalba Ivannel, és nem hiszem, hogy
visszatértek volna. Mondjam meg neki, hogy hívjon vissza téged?
- Nem, majd én jelentkezem. Kilenc körül.
Még váltottak néhány szót, majd befejezték a beszélgetést.
Eve még feküdt egy darabig, és a nyitott ablakon át az égen
egymással versenyt futó felhőket figyelte. A fejfájása szerencsére
elmúlt, de valami miatt még mindig nagyon fáradtnak érezte magát. A
vacsorát azonban el kell készíteni. Kis idő múlva felkelt, és a
fürdőszobába ment, hogy zuhanyozzék egyet.

A sziklatetőre vezető, keréknyomokkal felszántott, kanyargós földút

olyan szűk volt, hogy a rekettyebokrok mindkét oldalon
nekicsapódtak Ivan kocsijának, és végigsúrolták azt. A bokrokat
mandulaszagú, sárga virágok borították, a mögöttük elterülő mezőkön
tehenek legeltek. A kicsiny, szabálytalan alakú mezőket kígyózó
kőfalak választották el egymástól. A sziklás vidéken itt-ott
gránitkinövések törték meg a dús, zöld legelők felszínét.
Az út egy gazdaságnál ért véget. Egy traktoros férfi éppen trágyát
rakott egy targoncára. Ivan kiszállt a kocsiból, és odament hozzá.
Felemelte a hangját, hogy a traktor zajában hallani lehessen.
- Szervusz, Harry.
- Szervusz, Ivan.
- Itt hagyhatom az autómat? Lemennénk az öbölhöz.
- Itt hagyhatod. Itt senkinek sincs útban.
Ivan visszament az autóhoz, és a gazda folytatta a munkáját.
- Gyertek - mondta Ivan Laurának és Lucynak -, szálljatok ki.
Ivan felvette a hátizsákot, és kezében az elemózsiás kosárral
elindult előttük a tenger felé. Az ösvény köves csapássá szűkült, mely

157
meredeken vezetett le a kis völgybe. A völgyben temérdek fukszia
virított. Mogyoróbokrok mögé rejtőzve kis patakocska kísérte útjukat.
Ahogy közeledtek a sziklához, a völgy mély, páfránnyal és szederrel
sűrűn benőtt hasadékká nyílt, és feltárult előttük a tenger.
Most a kis patak is láthatóvá vált, ahogy boglárkák szőnyegén át
csörgedezik le a domboldalról. Átkeltek egy durván ácsolt fahídon,
és mielőtt tovább ereszkedtek lefelé, megálltak a szikla szegélyénél.
Alattuk a sás között szegfű és hanga nőtt. A friss, sós szélrohamok
Laura arcába fújták a haját. Apály volt. Itt nem volt homokos a part, a
sziklák egészen a tengerig húzódtak. A smaragdzöld moszattól
nedves, csipkézett sziklák szemkápráztatóan ragyogtak a napfényben.
Az óceán felől - az Atlanti-óceán felől, emlékeztette magát Laura -, a
messzeségből érkező hatalmas hullámok szüntelen dübörgéssel, fehér
tajtékot vetve törtek meg a parton.
A tajtékos csík mögött a tenger a látóhatárig húzódott, és Laura
elbűvölt szemének úgy tűnt, hogy a kék minden árnyalata megtalálható
e sávban: türkiz, akvamarin, indigó, viola, mályva. Laura még soha
nem látott ehhez foghatót.
- Ez mindig ilyen? - kérdezte hitetlenkedve.
- Dehogy. Van, hogy csak zöld vagy mélykék. Vagy sötét, hideg téli
estéken furcsa, baljós szürke árnyalatú. Oda megyünk - mutatott
előre.
Laura követte a kinyújtott ujj vonalát, és a sziklák bástyái közé
zárva észrevett egy nagy, természetes medencét, mely hatalmas
ékszerként ragyogott a napfényben.
- Hogyan jutunk el oda?
- Lemegyünk ezen a kis ösvényen, és átmegyünk a sziklákon. Majd
én mutatom az utat. Óvatosan lépkedj, mert csúszós az út. És jobb, ha
kézben hozod Lucyt, nehogy lezuhanjon.
Hosszú, nehéz küzdelembe tellett, amíg céljukhoz értek, és
legalább egy fél óráig tartott. De végre odaértek. Laura megkerülte az

158
utolsó kiálló sziklát, és Ivan mellé lépett, egy nagy, lapos kőre, mely
enyhén lejtett egészen a tavacska széléig.
Ivan az elemózsiás kosarat egy mélyedésbe állította, és ledobta a
hátizsákot, melyben az úszóholmijukat hozták.
- Ez sikerült. Ideértünk - mondta mosolyogva.
Laura letette Lucyt a lábához. Lucy azonnal felfedezőútra indult, de
erre nem érezhetett nyúlszagot. Csak moszat- és csigaszagot. Egy idő
után elunta, és melege lett. Keresett magának egy árnyékos zugot,
összegömbölyödött, és elaludt.
Laura és Ivan rögtön átvették a fürdőruhát, és a hideg, sós vízbe
vetették magukat, mely legalább hat méter mély volt, tiszta és kék,
mint a bristoli üveg. A tavacska alján kerek, halvány kövecskék
csillogtak. Ivan mélyen alámerülve felhozott egyet a felszínre, és
Laura lába elé tette.
- Nem igazgyöngy, de azért megjárja.
Egy idő múlva abbahagyták az úszást, kijöttek a vízből, és
kifeküdtek a napra. A széltől megvédték őket a környező sziklák.
Laura kicsomagolta az elemózsiát. Hideg csirkét, tremenheere-i
paradicsomot, ropogósra sült kenyeret és hamvas, lédús őszibarackot
ettek. Bort ittak hozzá, melyet Ivan előtte úgy hűtött le, hogy az üveget
egyszerűen az egyik sziklamélyedésben összegyűlt vízbe állította. A
mélyedésben apró rákocskák tanyáztak, melyek ijedten elhúzódtak,
amikor ez az idegen tárgy megzavarta a nyugalmukat.
- Azt hiszik, egy marslakó - mondta Ivan. - Valami űrbéli lény. A
nap erősen sütött, a sziklák átmelegedtek.
- Tremenheere-ben felhőket láttam - jegyezte meg Laura, ahogy a
hátán feküdt, és az eget bámulta.
- Azokat a szél mind a másik partra fújta.
- Miért olyan más itt?
- Másik part, másik óceán. Tremenheere-ben pálmafák nőnek és
kaméliák. Itt még egy fa is alig marad meg, az escallonia az egyetlen

159
cserje, mely állja a szelet.
- Mintha egy másik országban, külföldön lennénk.
- Hányszor voltál külföldön?
- Ritkán. Egyszer elmentem Svájcba, egy társasággal síelni. És
Alec elvitt Párizsba nászútra.
- Ez romantikusan hangzik.
- Az is volt, de csak egy hétvégényit tartott, mert Alec éppen
valami hatalmas ügylet kellős közepében volt, és ezért vissza kellett
térnie Londonba.
- Mikor házasodtatok össze?
- Tavaly novemberben.
- Hol?
- Londonban. Polgári esküvő volt... Egész nap esett.
- Ki ment el az esküvőtökre?
Laura kinyitotta a szemét. Ivan mellette feküdt, az egyik könyökére
támaszkodott, és lenézett rá.
- Miért érdekel? - kérdezte Laura mosolyogva.
- Szeretném elképzelni, hogyan történt.
- Nos... tulajdonképpen senki sem jött. Illetve Phyllis és Alec
sofőrje eljött, mivel szükségünk volt két tanúra. - Phyllisről már
mesélt Ivannek. - És ezután Alec elvitt Phyllisszel együtt a Ritzbe
ebédelni, majd felszálltunk a párizsi gépre.
- Milyen ruha volt rajtad?
- Nem is emlékszem - nevetett fel Laura. - Ó, már tudom. Egy
olyan ruha, mely már megvolt nekem. És Alec vett egy csokor
virágot, hogy legyen valami a kezemben. Szegfű és frézia. A
szegfűnek zsemlemártás szaga volt, de a frézia istenien illatozott.
- Mióta ismerted Alecet?
- Talán egy hónapja.

160
 - Együtt éltetek?
- Nem.
- Mikor találkoztatok először?
- Ó - mondta Laura, és felült, könyökét a térdére támasztva -, egy
esti partin. Az egész roppant banális. - A tajtékos hullámokat figyelte,
ahogy elsimulnak a parti sziklákon. - Ivan, közeleg a dagály.
- Tudom, igaz. Ez a dolgok természetes rendje. A holddal van
valahogy összefüggésben. De nem kell rögtön elindulnunk.
- Elborítja ezt a tavat is?
- Igen, ezért olyan tiszta és világos a vize. Napjában kétszer át van
mosva. A tenger beborítja ezt a helyet, ahol most ülünk, és mögöttünk
is még egy nagyobb részt. De csak egy jó óra múlva ér ide. Ha
szerencsénk lesz, és nyitva tartjuk a szemünket, akkor látni fogjuk a
fókákat. Dagálynál mindig megjelennek.
Laura arcát az enyhe fuvallat felé fordította, és hagyta, hogy nedves
haját hátra, a vállára fújja a szél.
- Mesélj tovább Alecről - kérte Ivan.
- Nincs nagyon tovább. Összeházasodtunk. Elmentünk nászútra.
Aztán visszatértünk Londonba.
- Boldog vagy vele?
- Természetesen.
- Sokkal idősebb nálad...
- Csak tizenöt évvel.
- Csak - nevetett fel Ivan. - Ha én most elvennék egy nálam tizenöt
évvel fiatalabb lányt, akkor az... az tizennyolc éves lenne.
- Az már elég idős.
- Igen. De már maga a gondolat is nevetségesnek tűnik.
- Gondolod, az is nevetséges, hogy hozzámentem Alechez?
- Nem, az fantasztikus. Alec roppant szerencsés.

161
 - Én vagyok a szerencsés - mondta Laura.
- Szereted?
- Természetesen.
- Szerelmes is vagy belé?
- Igen - felelte Laura. Lehajtotta a fejét, és a szikla egyik
repedéséből kiemelt egy apró kavicsot. Karját felemelve eldobta, a
kavics megpattant a sziklán, és egy apró csobbanással a tóba pattant.
A kavics elsüllyedt, és mindörökre eltűnt a szemük elől.
- Tehát egy esti partin találkoztál Aleckel. „Alec Haverstock",
mondta a háziasszony, amikor bemutatta neked, és a szemetek
összetalálkozott a koktélpoharak felett, és...
- Nem - mondta Laura.
- Nem?
- Nem, egyáltalában nem így történt.
- Hogyan történt?
- Ez volt az első alkalom, amikor találkoztunk - mondta Laura -, de
nem az első alkalom, amikor láttam őt.
- Meséld el!
- Nem fogsz kinevetni?
- A fontos dolgokon sohasem nevetek.
- Hát... az úgy történt, hogy Alecet már hat évvel azelőtt láttam,
hogy bemutatták volna. Ebédidő volt, és én elmentem egy
barátnőmhöz, aki a Bond Street egyik galériájában dolgozott. Együtt
akartunk ebédelni, de a barátnőm nem tudott elszabadulni. Ezért
ugrottam át hozzá. A hely nyugodt volt, csak kevesen voltak ott, így
hát leültünk, és beszélgettünk. És ekkor Alec belépett, beszélt a
barátnőmmel, vett egy katalógust, és elindult, hogy megnézze a
festményeket. És én csak néztem őt, és arra gondoltam, ehhez a
férfihoz fogok feleségül menni. Megkérdeztem a barátnőmet, hogy
kicsoda. Mondta, Alec Haverstock. Elmesélte, hogy gyakran jár ide

162
ebédidőben. Körülnéz, néha vesz egy-egy képet. Megkérdeztem, mi a
foglalkozása. A barátnőm ezt is megmondta... Sandberg Harpers,
Északi Befektetési Tröszt... nagyon sikeres ember, gyönyörű a
felesége és van egy álomszép lánya. Én pedig arra gondoltam, hogy
mindez milyen különös, hiszen ez a férfi el fog venni feleségül.
Laura elhallgatott. Talált egy másik kavicsot, és egészen a tóig
dobta.
- Ennyi? - kérdezte Ivan.
- Igen.
- Ez csodálatos!
- De igaz - mondta Laura, és Ivanre nézett.
- És mit csináltál az azt követő hat évben? Csak ültél és
malmoztál?
- Nem. Dolgoztam. Éltem. Léteztem.
- Amikor találkoztál vele, azon az esti partin, tudtad már, hogy a
házassága tönkrement és elvált?
- Igen.
- Felkiáltottál, hogy „Végre", és a nyakába ugrottál?
- Nem.
- De még mindig tudtad, hogy a felesége leszel?
- Igen, tudtam.
- És valószínűleg ő is tudta?
- Valószínűleg.
- Milyen szerencsés vagy, Laura!
- Azért, mert Alec felesége vagyok?
- Igen. De elsősorban azért, mert ennyire biztos voltál a
dolgodban.
- Te sohasem voltál biztos ilyesmiben?
- Nem igazán - rázta meg a fejét Ivan. - Ezért vagyok még mindig

163
nőtlen, megkapható, vonzó és partiképes agglegény. Vagy legalábbis
szeretném hinni, hogy így van.
- Szerintem vonzó vagy - mondta neki Laura. - El sem tudom
képzelni, miért nem nősültél meg eddig.
- Hosszú történet.
- Egyszer már volt menyasszonyod. Tudom, Alec mesélte.
- Ha belekezdek, estig itt lehetünk.
- Nem szeretsz mesélni róla?
- Nem, nem különösebben. Egyszerűen tévedtem. De a borzasztó
az, hogy a tévedésemre csak a legeslegutolsó pillanatban jöttem rá.
- Hogy hívták?
- Fontos ez?
- Én az összes kérdésedre válaszoltam. Most rajtad a sor, hogy
megválaszold az enyémeket.
- Ó, rendben. June-nak hívták. Cotswolds szívében lakott egy
gyönyörű, széles ablakos kőházban. És az istállókban gyönyörű lovak
álltak, melyeken vadászni járt. És a kertben kék, vese alakú
úszómedence, egy salakos teniszpálya, egy csomó szobor és
mesterkélt alakúra nyírt bokrok. Eljegyeztük egymást, és állandóan
ünnepeltek bennünket. Az anyja a következő hét hónapot azzal
töltötte, hogy megtervezze a legnagyobb és legdrágább esküvőt,
melyet a szomszédok valaha is láttak.
- Ó, istenem - mondta Laura.
- Ami elmúlt, elmúlt. Az utolsó pillanatban sarkon fordultam, és
gyáva nyúl módjára megfutamodtam. Egyszerűen tudtam, hogy
hiányzik a varázs, hogy nem vagyok biztos magamban, és annál
jobban szerettem a szegény leányt, hogy egy szerelem nélküli
kapcsolatra kárhoztassam.
- Szerintem nagyon is bátor voltál.
- Ezt senki más nem gondolta így. Még Eve is dühös volt rám, nem

164
is annyira azért, mert felbontottam az eljegyzést, hanem mert vásárolt
egy új kalapot, és egyébként sohasem visel kalapot.
- De miért hagytad ott az állásodat? Azt még nem kellett volna
otthagynod, mert a menyasszonyodat otthagytad.
- De igen. Tudod, a cégtársam történetesen June édesapja volt.
Rázós, ugye?
Laura erre nem tudott mit felelni.

Hétre értek vissza Tremenheere-be. Miközben mocsarakon

hajtottak végig, és a faluig vezető hosszú, erdős völgyön, látták, hogy
délen a felhők megvastagodtak, és kihúzódtak a part fölé. Az északi
part ragyogása után ez váratlan meglepetésként hatott rájuk. A város
ködbe burkolózott, alig lehetett látni. A felhők elnyelték a lebukó nap
sugarait, és a tenger felől egyre közelebb sodródtak feléjük.
- Örülök, hogy nem maradtunk itt - mondta Ivan. - Egész nap
ülhettünk volna a ködben, szvetterbe burkolózva, ahelyett, hogy a
sziklákon napozzunk.
- Vége a jó időnek, vagy még kisüt a nap?
- Ó, a nap ki fog sütni. A nap mindig kisüt. Lehet, hogy holnap
megint kánikula lesz. Ez csak afféle tengeri köd.
A nap mindig kisüt. Ivan magabiztossága megnyugtatta Laurát. Az
optimizmus csodálatos dolog, és Ivan egyik legelbűvölőbb
tulajdonsága az volt, hogy optimizmust sugárzott. Laura nem tudta
elképzelni őt letörten, és ha valaha volt is, csak rövid ideig tarthatott.
Még a balvégzetű eljegyzésének és állása elvesztésének a történetét
is derűsen adta elő. Míg egy kevésbé ellenálló ember sokkal sötétebb
színekkel festette volna le a történteket, ő az egész epizódot
öniróniával tudta felfogni.
Az optimizmusa ragadós volt. Ahogy fáradtan, napbarnítottan és
sós bőrrel ült a férfi mellett a kocsiban, Laura gondtalannak érezte
magát, akár egy gyermek, és jobban bízott a jövőben, mint valaha.

165
Végtére is, még csak harminchét éves. Fiatal. Egy kis szerencsével
még kihordhat egy gyermeket. Akkor talán Alec is eladná az
islingtoni házat, és venne egy másikat, nagyobbat, kerttel. És az a ház
Lauráé lenne, nem pedig Ericáé. És az emeleti gyerekszoba az ő
gyereküké lenne, nem Gabrielé. És amikor Daphne Boulderstone
látogatóba jönne hozzájuk, nem ülhetne Laura hálószobájában úgy,
hogy megjegyzéseket tesz a bútorokra és a függönyökre, mivel ott
semmi sem emlékeztetné Ericára.
Befordultak Tremenheere kapuján, áthajtottak a lugas alatt, és
megálltak Ivan ajtaja előtt.
- Ivan, nagyon köszönöm. Tökéletes nap volt.
- Köszönöm, hogy eljöttél. - Lucy, aki eddig összegömbölyödve
feküdt Laura ölében, felült, ásított egyet, és körülnézett. Ivan
megsimogatta a fejét, meghúzta hosszú, selymes fülét. Azután
megfogta Laura kezét, az ajkához emelte, és könnyedén, természetesen
megcsókolta. - Remélem, nem fárasztottalak ki titeket?
- Lucy nevében nem nyilatkozhatom, de én évek óta nem éreztem
ilyen jól magam - felelte, majd hozzátette: -, vagy ilyen boldognak.
Elváltak. Ivannek el kellett intéznie egy telefont, majd
lezuhanyoznia, és átöltöznie. Talán később majd mindannyian
összejönnek egy italra. Ez attól függ, hogy Eve és Gerald mit
tervezett ma estére. Ivan kiürítette a hátizsákot, kivette a nedves
úszóholmikat, és a szárítókötélre akasztotta őket. Csipesszel sem
rögzítette őket, és még a sűrűsödő ködben is látszott rajtuk az iszap.
Laura az elemózsiás kosarat a konyhába vitte. Senkivel sem
találkozott. Inni adott Lucynek, majd kicsomagolta a kosarat. A
szemetet kidobta, elmosta a műanyag tálakat és poharakat. Ezután
kilépett az ajtón, és végigment az átjárón, hogy megkeresse Eve-t.
Kivételesen ülve találta, a társalgóban. A köd és a borús ég
vigasztalan látványa miatt Eve tüzet gyújtott, mely vidáman pattogott
a kandalló rostélyán.
Már felvette az esti ruháját, és kézimunkázott, de amikor Laura

166
belépett az ajtón, lerakta a munkáját, és feltette a szemüvegét.
- Jól érezted magad?
- Ó, mennyeien - felelte Laura, lehuppant egy székre, és mesélni
kezdett. - Elmentünk Penjizalba, az idő csodálatos volt, az ég
felhőtlen. Úsztunk egyet, és ebédeltünk... köszönet az ebédért...
üldögéltünk, és figyeltük a dagály közeledtét. És rengeteg fókát
láttunk, ahogy ugrándoztak az aranyos kutyapofájukkal. Azután tényleg
jött a dagály, úgyhogy visszamentünk a sziklákra, és a délután
hátralévő részét ott töltöttük. Később Ivan elvitt Lanyonbe, ittunk egy
sört a kocsmában, és azután hazajöttünk. Elnézést, hogy ilyen későn
értünk haza. Nem tudtam segíteni se a vacsoránál, se másban...
- Ó, ne aggódj, minden el lett intézve.
- Látom, tüzet gyújtottál.
- Igen, egy kicsit fáztam.
Laura közelebbről is szemügyre vette Eve-t.
- Olyan sápadt vagy - mondta. - Jól vagy?
- Persze, jól vagyok. Csak... csak fájt a fejem az ebédnél, de azután
aludtam egyet, és már jól vagyok. Laura, Alec telefonált. Éppen hat
után. De kilenc körül újra telefonálni fog.
- Alec... Miért hívott?
- Nem tudom. Valószínűleg csak csevegni akar veled egy kicsit. De
mondom, újra hívni fog. - Eve elmosolyodott. - Ragyogóan festesz,
Laura. Mintha kicseréltek volna. Alec nem fog rád ismerni, amikor
újra találkoztok.
- Jól érzem magam - mondta Laura. Felállt a székből, az ajtóhoz
ment, és elindult a hálószobája felé. - Tényleg úgy érzem, mintha
kicseréltek volna.
Laura kilépett az ajtón, és becsukta maga mögött. Eve a csukott
ajtót nézte, és kissé összeráncolta a homlokát. Azután sóhajtott egyet,
ismét felvette a szemüvegét, és folytatta a kézimunkázást.

167
 Gerald az öltözőasztalánál állt a tükör előtt megemelt állal, és
éppen a nyakkendőjét csomózta. Sötétkék selyemnyakkendőt, vörös
tengerészkoronás mintával. A csomó szépen beilleszkedett a gallér
két csücske közé. Miután elkészült vele, felemelte elefántcsont hátú
keféjét, és megfésülte kevéske maradék haját.
Gondosan visszahelyezte a kefét a ruhakefével egy sorba, a
kezelőgombos doboz, a körömolló és Eve-nek az esküvő napján
készült, ezüstkeretes fényképe mellé.
Az öltözőszobája - akárcsak a hajókabinja - mindig a rend
mintaképe volt. A ruhája szépen összehajtva, cipői párban, minden a
saját helyén. Maga a szoba is hajókabinra emlékeztetett. Keskeny és
egyszerű egyszemélyes ágy, ahol olyankor feküdt, ha megfázott, vagy
ha Eve-nek fejfájása volt, a tengerészkék takaró alatt a matrac
katonásan sarkosra egyengetve. Az öltözőasztal egy régi
tengerészláda, két oldalán süllyesztett rézfogantyúkkal. A falakon
körben csoportképek függtek : az osztály Dartmouthban, a H. M. S.
Excellent hajó legénysége, amikor Geraldot parancsnokká nevezték
ki.
A rend a vérévé vált... a rend és az erkölcsi alapelvek, melyek
szerint az életét élte. Régóta meggyőződésévé vált, hogy a Királyi
Tengerészet ősi, merev vezérelvei hasznosan alkalmazhatók a
polgári, mindennapi életben is.
A hajó a csónakjáról ismerszik meg.
Ez azt jelentette, hogy ha egy ház bejárati ajtaja tisztának tűnt, a
kilincsek fénylettek és a padló ragyogott, akkor a látogatók azt
feltételezték, hogy a ház többi része is éppen ilyen gondozott. Ez
persze nem szükségképpen van így, amit Tremenheere példája is
bizonyít. De az mindenképpen igaz, hogy az első benyomás sokat
számít.
A piszkos tengeralattjáró elveszett tengeralattjáró.
Gerald véleménye szerint ez különösen igaz a modern ipar vég
nélküli nyavalyáira. Minden rosszul vezetett és nem kielégítő

168
hatásfokkal üzemelő intézmény halálra van ítélve. Gerald alapjában
véve nyugodt és jó természetű ember volt, de időnként, amikor a
Times cikkeit olvasta a munkabeszüntetésekről, a sztrájkokról és a
sztrájkőrségekről, a félreértésekről és a kommunikáció hiányáról,
dühében szinte a fogát csikorgatta, és arra vágyott, bárcsak ne lenne
még nyugdíjas. Meg volt róla győződve, hogy a jó tengerészekre
jellemző, ésszerű és józan együttműködéssel minden megoldható
lenne.
És végül az utolsó, végső gondolat. A nehéz feladatot azonnal
megoldjuk, a lehetetlenre egy kicsit várni kell.
A nehéz feladatot azonnal megoldjuk. Felvette a zakóját, a
fiókjából előhúzott egy tiszta zsebkendőt, és a felső zsebébe dugta.
Kiment a szobából, és a lépcsőpihenőnél lévő ablaknál kinézett az
udvarra. Ivan kocsija a háza előtt állt. Gerald tudta, hogy Eve a
társalgóban üldögél. Nyugodtan lebaktatott a hátsó lépcsőn, és
áthaladt az üres konyhán.
Odakint a köd még sűrűbb lett, a levegő nedves volt és hideg. A
tenger felől hallotta a parti járőrhajó ködkürtjének távolba vesző,
ismétlődő jajkiáltását. Átment az udvaron, és benyitott Ivan ajtaján.
A lehetetlenre egy kicsit várni kell.
- Ivan!
Fentről a fürdőkádból kifolyó víz bugyborékoló hangját hallotta.
Ivan bekapcsolta a rádióját, a házban tánczene bömbölt.
A bejárati ajtó egyenesen a tágas, konyhával egybeépített
nappaliba nyílott, mely teljes egészében elfoglalta a ház alsó szintjét.
A szoba közepén egy asztal állt, és a fatüzelésű kályha elé kényelmes
székeket húztak. A legtöbb bútordarab Geraldé volt, de néhány holmit
már Ivan hozott a lakásba: a tálalón látható kékfehér
porcelánkészletet, néhány festményt, a mennyezetről lógó rózsaszín és
piros japán papírmadarat. Fából készült, a hajókon látható létrákhoz
hasonlító, nyitott lépcsősor vezetett a felső szintre, ahol a régi
szénapadlás helyét most a két kis hálószoba és a fürdőszoba foglalta

169
el. Gerald a lépcső lábához ment, és hangosan megismételte.
- Ivan!
A rádió hirtelen elhallgatott. A vízcsobogás megszűnt. A következő
pillanatban Ivan megjelent a lépcső tetején, dereka körül kis
törülközővel. Nedves haja az égnek állt.
- Bocsáss meg Gerald, nem hallottalak.
- Nem vagyok meglepve. Beszélni szeretnék veled.
- Helyezd magad kényelembe. Máris jövök. Annyira nedves és
pocsék volt az idő, hogy tüzet gyújtottam odalent. Remélem, nem
aludt ki. Tölts magadnak egy italt. Tudod, hol találod.
Ivan eltűnt, hallani lehetett, ahogy járkál odafenn. Gerald
ellenőrizte a kályhát, a tűz nem aludt ki. A fekete vasból már langyos
meleg áradt. A mosogató fölötti szekrényben talált egy üveg Haiget,
töltött egy kortynyit egy ivópohárba, majd a csapnál felengedte
vízzel. Kezében a pohárral fel s alá kezdett járkálni a szobában.
Mintha csak a hajó fedélzetén lenne, szokta mondani Eve.
Mindenesetre jobb volt, mint tétlenül üldögélni.
Eve. Nem szólunk senkinek, értettek egyet mindannyian. Ó, Gerald,
mondta Eve, ezt sohasem szabad elmondanunk senkinek.
És ő máris megszegi az adott szavát, mivel tudja, hogy ezt el kell
mondania Ivannek.
A mostohafia teljes sebességgel szaladt le a meredek lépcsőn, akár
egy tapasztalt tengerész. Nedves haja a fejére simult, kék farmernad
rágot és sötétkék pulóvert viselt.
- Elnézést. Töltöttél magadnak? Ég a tűz?
- Igen, ég.
- Meglepő, milyen gyorsan le tud hűlni. - Ivan magának is töltött. -
A másik parton melegen sütött a nap, az égen egy felhő sem volt.
- Akkor tehát jó napotok volt? - Tökéletes. És nektek? Mit
csináltatok Eve-vel? - - - Nekünk - felelte Gerald - elég rossz

170
napunk volt. Ezért jöttem át hozzád.
Ivan, kezében a whisky vei félig megtöltött pohárral, azonnal
hátrafordult.
- Öntsél bele vizet, azután üljünk le és elmesélem. Tekintetük
összetalálkozott. Gerald nem mosolygott. Ivan kinyitotta a vízcsapot,
és megtöltötte a poharát. A kályhához léptek, és leüllek egymással
szemben, a fehér birkabőr szőnyeg két oldalán.
- Mi történt?
Gerald nyugodt hangon elmesélte a délelőtt történteket. Silvia
hisztérikus telefonhívását. Nála tett látogatásukat. A levelet.
- Miféle levél volt az?
- Rosszindulatú, névtelen levél.
- Micsoda... - Ivannek leesett az álla. - Névtelen levél? Te
tréfálsz?
- Nem, sajnos igaz.
- De... de hát ki írhatta? Ki az ördög írna Silviának egy ilyen
névtelen levelet?
- Nem tudjuk. - Hol a levél?
- Silviánál. Mondtam, hogy tartsa meg.
- Mi volt a levélben?
- Pontosan ez... - Gerald, amint hazaért, és még pontosan
emlékezett a szövegre, gyöngybetűivel lejegyezte az egészet a
naplójába. Most elővette a naplót a mellényzsebéből, feltette a
szemüvegét, kinyitotta, és hangosan olvasni kezdett. - „Összeálltai
idegen férfiakkal és a férjedet ivásba kergetted. Megölted. Szégyelld
magad."
Úgy hangzott, mintha egy ügyvéd olvasná fel a bíróság előtt egy
válás szennyes kis részleteit. Kulturált hangja személytelenséget
kölcsönzött a rossz szándékú, gonosz szavaknak. De a méreg benne
maradt.

171
 - Milyen undorító!
- Az.
- Kézzel írták?
- Nem, hanem a régi módszerrel: újságcímekből kivágott betűket
ragasztottak egy írólapra. Gyerekeknek készült írólapra. A borítékra
meg bélyegzővel nyomták a címzést... tudod, hogyan csinálják. Helyi
postabélyegző, tegnapi dátum.
- Gyanakodott valakire Silvia?
- Te kire gyanakszol? Ivan felnevetett.
- Gerald, remélem, nem gondolod, hogy én küldtem!
De Gerald nem nevetett.
- Nem. Szerintünk May küldte.
- May?
- Igen, May. May, Silvia szerint, soha nem szívelhette őt. Maynek
megvan ez a mániája az ivással kapcsolatban. Éppúgy tudod, mint
mi...
- Lehetetlen! - mondta Ivan, és felpattanva fel s alá kezdett
járkálni, akárcsak Gerald néhány perccel korábban.
- May már nagyon öreg, Ivan. Az utóbbi hónapokban a viselkedése
napról napra furcsább. Eve szerint szenilis lett, és azt hiszem, igaza
van.
- De ez annyira idegen lenne tőle. Ismerem Mayt. Lehet, hogy nem
kedveli Silviát, de mélyen a szívében sajnálja őt. Tudom, hogy May
néha az ember agyára megy, de sohasem neheztelt másokra, sohasem
tartott haragot. May soha nem volt gonosz. Ahhoz pedig igenis
gonoszság kell, hogy valaki ilyent csináljon.
- Ez igaz, de ugyanakkor neki mindig is nagyon merev nézetei
voltak. Nem csupán az ivásról, de általánosabb erkölcsi dolgokról is.
- Ezzel meg mit akarsz mondani?
- „Összeálltál idegen férfiakkal." Lehet, hogy arra gondolt, Silvia

172
többekkel is lefeküdt.
- Ez valószínűleg így igaz. Vagy legalábbis igaz volt. De Maynek
sohasem ártott.
- Talán May arra gondol, hogy Silvia veled is lefeküdt.
Ivan hirtelen sarkon fordult, mintha Gerald hátulról megütötte
volna. Hitetlenkedve meredt a mostohaapjára, kék szeméből sütött a
méltatlankodás.
-Velem? Ezt meg ki találta ki?
- Senki. De Silvia vonzó nő. Sokat megfordul Tremenheere-ben.
Maga mondta, hogy egyszer elvitted valami partira...
- Így igaz. Minek pocsékoljuk a benzint azzal, hogy két autóval
megyünk. Ez már „összeállás" ?
- ... és hogy néha, amikor mi nem vagyunk itthon, akkor átjön
hozzád egy italra.
- Silvia Eve barátnője. Eve rajta tartja a szemét. Ha Eve nincs itt,
akkor én szoktam meghívni...
- Silvia szerint May leselkedett az ablakából, és rosszallotta az
egészet.
- Ó, az ég szerelmére, mibe akar Silvia engem belerángatni?
- Semmibe - felelte Gerald, és széttárta a kezét.
- Pedig nekem úgy tűnik, hogy igencsak bele akar rángatni
valamibe. Legközelebb már azzal fogtok vádolni, hogy elcsábítottam
azt az átkozott nőszemélyt.
- És elcsábítottad?
- Hogy elcsábítottam-e? Elég öreg ahhoz, hogy az anyám lehetne!
- Lefeküdtél vele?
- Nem, a fenébe is, soha!
A hangos szavak űrt hagytak maguk után. Az ezt követő csendben
Ivan hátrahajtotta a fejét, és ledöntötte a torkán a maradék italt.

173
Elment, hogy töltsön magának még egyet. Az üveg neki-nekiütődött a
pohár szélének.
- Hiszek neked - mondta Gerald.
Ivan megtöltötte a poharat vízzel. Még háttal állt Geraldnak,
amikor megszólalt:
- Bocsáss meg, nincs jogom ahhoz, hogy kiabáljak. -
Te is bocsáss meg. És ne neheztelj Silviára ezért. Ő a
leghalványabb utalást sem tette arra, hogy viszonyotok lett volna. Én
akartam biztos lenni a dologban.
Ivan megfordult, a mosogatónak támaszkodott. A haragja
elpárolgott, és szomorúan elmosolyodott.
- Hát igen, értem. Végtére is, priuszom van.
- Nem, nincs priuszod - mondta Gerald. Visszatette a naplót a
zsebébe, és levette a szemüvegét.
- Mit akarsz csinálni a levéllel?
- Semmit.
- Mi lesz, ha egy újabb is felbukkan?
- Ezzel majd ráérünk akkor foglalkozni.
- Hajlandó Silvia titokban tartani az ügyet?
- Igen. Csak ő meg Eve és én tudunk a dologról. Meg te. És
természetesen ne szólj róla senkinek. Még Eve-nek sem, mivel ő nem
tudja, hogy elmondtam neked.
- Nagyon felzaklatta az eset?
- Nagyon. Azt hiszem, jobban megrázta, mint szegény Silviát. Attól
retteg, hogy legközelebb mit fog csinálni May. Az a rémálma, hogy
végig kell néznie, amint Mayt a mentők az öregek
elmegyógyintézetébe szállítják. Óvja Mayt. Éppen úgy, ahogy én
próbálom óvni Eve-t.
- May pedig bennünket óvott - mondta Ivan. - Gondomat viselte, és
mindvégig ott állt az édesanyám mellett, amikor az apám

174
megbetegedett, és haldoklott. Olyan volt, mint a kőszikla. Egy
pillanatra sem ingott meg. És most ennek kellett történnie. Kedves,
öreg May, én ezt a gondolatot nem is tudom elviselni. Olyan sokkal
tartozunk neki! -Ivan elgondolkodott. - Azt hiszem, mindannyian
sokkal tartozunk egymásnak.
- Igen - mondta Gerald. Ez egy szomorú eset. Egymásra
mosolyogtak.
- Hadd adjam neked a másik felét - mondta Ivan.
Eve és Laura a kandalló tüze által megvilágított társalgóban ültek,
és egy hangversenyt hallgattak a BBC 2-n. Brahms zongoraversenyét.
Kilenc óra elmúlt, és Gerald, aki nem akarta megzavarni a
szórakozásukat, inkább átment a dolgozószobájába, hogy ott nézze
meg a híradót.
Laura maga alá húzta a lábát az egyik nagy karosszékben, Lucy az
ölében hevert. Ivan nem csatlakozott hozzájuk. Amíg átöltözött, Laura
hallotta, hogy Ivan kocsija kimegy a kapun, és elindul felfelé a
hegyen, Lanyon felé. Arra gondolt, a férfi valószínűleg a kocsmába
megy, hogy sörözzön egyet Mathie Thomasszal.
A szoba másik részén Eve kézimunkázott. Laura úgy látta, Eve
nagyon fáradt és törékeny ma este, finom bőre feszül az arccsontján,
és a fáradtság sötét foltjai kiültek a szeme alá. Egész este hallgatag
volt, inkább csak Gerald beszélgetett a rostonsült és a
gyümölcssaláta fölött, míg Eve csak turkált a finom ételben, és vizet
ivott bor helyett. Laura álmos, félig lehunyt szemmel figyelte Eve-t,
és aggódott érte. Eve olyan sokat dolgozik, állandóan talpon van, főz,
szervez, mások gondját viseli. Amikor a hangverseny befejeződött,
Laura javasolta, hogy feküdjenek le aludni. Ha megengedi, akkor
csinál neki egy forró italt, és megtölt egy meleg vizes palackot...
Megszólalt a telefon. Eve felpillantott a kézimunkázásból.
- Ez Alec lesz, Laura.
Laura kikászálódott a karosszékből, Lucyvel szorosan a sarkában
kilépett az ajtón, és az átjárón át az előtérbe ment. Leült a faragott

175
szekrénykére, és felemelte a kagylót.
- Tremenheere.
- Laura?
A vonal most jobb volt, Alec hangját olyan tisztán lehetett hallani,
mintha a szomszéd szobából beszélt volna.
- Alec, úgy sajnálom, hogy nem voltam itthon, amikor az előbb
telefonáltál. Csak hét óra körül értünk haza.
- Jó napod volt ma?
- Igen, nagyszerű... És ti hogy vagytok?
- Jól, de nem ezért hívlak. Nézd, valami közbejött. Nem fogok
tudni elmenni Tremenheere-be, hogy elhozzalak téged. Amint
visszaérünk Londonba, Tomnak és nekem azonnal át kell repülnünk
New Yorkba. Ezt ma reggel közölték velünk. Az elnökünk telefonált
személyesen.
- Mennyi időt kell ott töltenetek?
- Csak egy hetet. Az a helyzet, hogy elvihetjük magunkkal a
feleségünket is. Egy csomó összejövetelen kell részt vennünk.
Daphne eljön Tommal, és arra gondoltam, megkérdezlek, nem akarsz-
e te is eljönni. Elég zsúfolt a program, de még soha nem voltál New
Yorkban, és szeretném megmutatni neked. De ebben az esetben
egyedül kellene visszajönnöd Londonba, és itt találkoznánk. Mi a
véleményed?
Laura megdöbbent saját magán, mivel gondolatban azonnal
visszautasította az ajánlatot. Ez az ösztönös reakció a szívét szörnyű
bűntudattal töltötte meg, hiszen Alecet szerette, és Alec az ő kedvére
akart tenni. Mi lehet a hiba? Mi történik ővele? Alec meghívja
magával New Yorkba, és ő nem akar elutazni. Nem akarja megnézni
New Yorkot augusztusban, különösen Daphne Boulderstone-nal nem.
Nem akar valamelyik légkondicionált szállodában Daphnéval
üldögélni, amíg a férfiak tárgyalnak, és nem akar vele a Fifth Avenue
gőzölgő aszfaltján kirakatokat nézegetni.

176
 De a legrosszabb az volt, hogy rájött, nem akar visszamenni
Londonba. Nem akar kiszakadni ebből a kellemes, gondtalan
életformából. Nem akarja itthagyni Tremenheere-t.
Mindez egy másodperc alatt villant át az agyán, kétségbeejtő
világossággal.
- Mikor indultok? - kérdezte Laura, az időt húzva.
- Szerda este. A Concorde-dal repülünk.
- Foglaltál helyet nekem is?
- Feltételesen.
- Mennyi... mennyi ideig lennénk New Yorkban?
- Laura, már mondtam. Egy hétig. - Majd hozzátette: - Nem
lelkesedsz valami nagyon. Nem akarsz jönni?
- Ó, Alec, szeretnék... Kedves tőled, hogy hívsz... de...
- De?
- Olyan váratlanul ért az egész. Még nem volt időm megemészteni.
Ehhez nem kell olyan sok idő. Nem valami bonyolult terv. - Laura
az ajkába harapott. - Talán még nem vagy hozzá elég erős...
Laura megragadta ezt a kifogást, belekapaszkodott, mint fuldokló a
szalmaszálba.
- Hát, az az igazság, hogy tényleg nem vagyok biztos benne.
Tulajdonképpen jól vagyok, de... de nem biztos, hogy a repülés jót
tenne. És New Yorkban szörnyű nagy a hőség... Borzasztó lenne, ha
valami történne, és a terhetekre lennék... ha megbetegednék. - Laura
még saját magának is szörnyen határozatlannak tűnt.
- Ne aggódj. Egyszerűen lemondjuk a negyedik jegyet.
- Ó, nagyon sajnálom. Még gyengének érzem magam... Talán
legközelebb.
- Igen, majd legközelebb. - Alec feladta a tervet. - Semmi baj.
- Mikor jöttök haza?

177
 - Valószínűleg a következő kedden.
- És én mit csináljak? Maradjak itt?
- Ha Eve nem bánja. Kérdezd meg tőle.
- És utána el tudsz jönni, hogy hazavigyél? - Ez még önzőbb
dolognak hangzott számára, mint amikor azt mondta, hogy nem megy
el New Yorkba. - De persze nem szükséges. Vonattal is felmehetek.
- Nem kell. Azt hiszem, le tudok menni érted. Majd meglátom.
Erről még később beszélünk.
Lehet, hogy Alecnek emiatt majd le kell mondani valamilyen
hivatalos programot. A gyűlölt telefon elválasztotta, ahelyett hogy
közelebb hozta volna őket egymáshoz. Laura szeretett volna Aleckel
lenni, látni az arcát, figyelni a reakcióját. Megérinteni őt, és
világossá tenni a számára, hogy a világon mindenkinél jobban szereti,
de Daphne Boulderstone-nal nem akar elmenni New Yorkba.
Nem ez volt az első eset, hogy távolságot érzett kettőjük között.
Hogy megpróbálja áthidalni, ezt mondta:
- Nagyon hiányzol.
- Te is nagyon hiányzol. Ettől nem kerültek közelebb.
- Hogy megy a horgászás? - kérdezte Laura.
- Nagyszerűen érezzük magunkat. Mindenki üdvözöl.
- Hívj fel, mielőtt elindulsz New Yorkba.
- Felhívlak.
- És ne haragudj, Alec.
- Ne is gondolj rá többet. Csak egy ötlet volt. Jó éjszakát. Aludj
jól.
- Jó éjszakát, Alec.

178
 7.
SAINT THOMAS

Reggel öt óra harminc perckor Gabriel Haverstock, aki már hajnali

háromtól ébren feküdt, félrelökte a gyűrött takarót, és halkan
kimászott az ágyából. A kabin másik végében a férfi még mindig
aludt, hajának és borostás állának sötét színe elütött a párna
fehérségétől. Karja a mellén nyugodott, háttal feküdt Gabrielnak.
Gabriel felhúzta magára a férfi egyik trikóját, és mezítláb átment a
hátsó fedélzeten lévő nappali kabinba. Talált egy gyufát, meggyújtotta
a falra erősített gáztűzhely egyik kis rózsáját, feltett rá egy kanna vizet
forrni, azután felment a lépcsőn a fedélzetre, a kormányosfülkébe. A
harmat mindent belepett, a fedélzet nedvesen csillogott a
vízcseppektől.
A hajnali fényben a kikötő vize sima üveglaphoz hasonlított.
Köröttük szerte hajók szunnyadtak, enyhén billegve, mintha csak
lélegeznének álmukban. A parton a kikötő éledezni kezdett. Elindult
egy autó, a mólónál pedig egy néger lemászott egy fadingibe, ellökte
magát, és evezni kezdett. Az evező minden csapását tisztán lehetett
hallani a víz felett. A csónak a kikötő felé indult, nyomában nyíl
alakban enyhén fodrozódott a víz.
A helyszín Saint Thomas, az Egyesült Államokhoz tartozó Virgin-
szigeteken. Éjszaka, a sötétség leple alatt kikötött két óceánjáró.
Gabriel úgy érezte, mintha váratlanul egy felhőkarcoló mellett ébredt
volna fel. Látta, hogy a magasban, a felépítményen tengerészek
dolgoznak, kábeleket csörlőznek, a fedélzetet mossák. Alattuk, a hajó
magas oldalán kabinablakok hosszú sora húzódott egymás alatt,
melyek mögött békésen aludtak a turisták. Nemsokára felkelnek,
felveszik bermuda nadrágjukat és mulatságos, tarka-barka ingüket,
majd a korlátra hajolva lebámulnak a jachtokra, akárcsak Gabriel
bámul fel most rájuk. Később kisétálnak majd a partra, vállukon

179
fényképezőgép himbálózik, és dollárjaikat lelkesen költik fonott
kosarakra és szandálokra, meg fejükön gyümölcsöt hordó néger
asszonyok faragott faszobraira.
Gabriel mögött a kabinban forrni kezdett a víz.
Lement, és készített egy bödön teát. A tej elfogyott, ezért vágott egy
szelet citromot, beletette egy bögrébe, és ráöntötte a teát. A bögrével
a kezében bement, hogy felébressze a férfit.
- Áááh... - ásított a férfi. Megfordult, amikor Gabriel megrázta
meztelen vállát, és megvakarta a fejét. Kinyitotta a szemét, felnézett,
és meglátta a felette álló Gabrielt.
- Hány óra? - kérdezte.
- Háromnegyed hat körül.
- Ó, istenem - mondta, megint ásított, majd felült, és a párnát a háta
mögé tömködte.
- Készítettem egy kis teát - mondta Gabriel. A férfi átvette a
bögrét, és óvatosan kortyolt egyet a forró italból. - Citromot tettem
bele, mert elfogyott a tej.
- Látom.
Gabriel otthagyta a férfit, magának is töltött egy bögre teát, kivitte
a kormányosfülkébe, és ott itta meg. Percről percre világosabb lett,
az ég kékre váltott. Ahogy felkel a nap, melege hamarosan felszívja
az összes nedvességet. És azután jön egy új nap, egy újabb forró,
felhőtlen, nyugat-indiai nap.
Kis idő múlva a férfi is felkelt. Felöltözött, régi, piszkosfehér
sortnadrágját és szürke melegítőjét vette föl. Mezítláb volt. Kilépett a
fedélzetre, és hátrament a tatra. Megpróbálta kibogozni a dingi
kötelét, mely összegabalyodott a horgonylánccal.
Gabriel kiitta a teáját, és újból lement. Fogat mosott, majd
megmosakodott a kis lavórban. Felvette a farmernadrágját, vászon
tornacipőjét és kék-fehér csíkos trikóját. Piros, nejlon oldalzsákja,
melybe már az előző nap összecsomagolt, az ágy lábánál hevert. A

180
zsákot nyitva hagyta, és most belegyömöszölte az utolsó tárgyakat: a
szivacstartó zacskóját, a hajkeféjét és a vastag szvettert az útra. Más
nem maradt. A hajón töltött hat hónap alatt egy darabbal sem
gyarapodott a ruhatára. Összehúzta a zsinórt a zsák száján, és ügyesen
csomót kötött rá.
A zsákot és válltáskát cipelve visszament a fedélzetre. A férfi már
a dingiben ült, őrá várt. Gabriel átadta neki a zsákot, lemászott a
létrán, majd belépett a törékeny csónakba, és leült az első ülésre. A
zsákot a térde közé szorította.
A férfi berántotta a motort. A motor köhögött néhányat, majd
beindult, olyan hangot adva, mint egy motorkerékpár. Ahogy
távolodtak, és a távolság növekedett, Gabriel visszanézett a jachtra -
a gyönyörű, ötven láb hosszú, egyárbocos, fehérre festett kecses
vitorlásra, melynek oldalán aranybetűkkel díszelgett a név:
Enterprise of Tortola. A férfi válla fölött most utoljára látta az egyre
kisebbé váló hajót.
A férfi kikötötte a dingit, feldobta Gabriel csomagját a mólóra,
majd maga is felhúzódzkodott. Lenyúlt Gabrielért, hogy felsegítse.
Régebben volt itt falépcső is, de egy hurrikán elsodorta, és azóta sem
pótolták. Végigsétáltak a mólón, felmentek a lépcsőn, és a szálloda
területére jutottak. Átvágtak a kerten, elhaladtak a néptelen uszoda
mellett. A fogadóépület előtti területen, a pálmafák alatt néhány taxi
állt, szunyókáló sofőrökkel. A férfi felébresztette az egyik sofőrt, aki
nyújtózkodott és ásított egyet. Kiszállt, a csomagtartóba tette Gabriel
zsákját, beindította a motort, s lélekben felkészült arra, hogy nekivág
a repülőtérre vezető útnak.
A férfi Gabrielhoz fordult:
- Gondolom, most elbúcsúzunk. - Igen, búcsúzunk.
- Látlak még valaha?
- Nem hiszem.
- Minden nagyon jó volt...

181
 - Igen, nagyon jó. Köszönet mindenért.
- Én is köszönök mindent.
A férfi megölelte Gabrielt, és megcsókolta. Mivel nem
borotválkozott meg, állán a borosták szúrták a lány arcát. Gabriel
még egyszer, utoljára a szemébe nézett, azután megfordult, beszállt a
taxiba, és becsapta az ajtót. Az öreg kocsi nekilódult, de Gabriel nem
nézett vissza. Így aztán azt sem tudta, vajon a férfi megvárta-e, amíg a
kocsi eltűnik a látóköréből.
Saint Thomas-ból Saint Croix-ba repült, Saint Croix-ból San
Juanba, San Juanból Miamiba, Miamiból New Yorkba. A Kennedy
repülőtéren nem találták a zsákját, és egy órát kellett várnia az üresen
forgó szállítószalag mellett, amíg a csomag végre megjelent.
Kilépett az épületből a meleg, nedves, New York-i szürkületbe, a
benzingőz szagú, ritkás ködbe, és várt a megállóban, amíg a
repülőtéri busz meg nem érkezett. A busz tele volt, és ezért a szíjba
kapaszkodva állnia kellett, a zsákot a térde közé szorította. A British
Airways fogadóépületénél vett egy jegyet Londonba, azután felment a
felső szintre, hogy elüldögéljen ott három órát, amíg a járathoz nem
szólítják.
A gép megtelt, és Gabriel szerencsésnek mondhatta magát, hogy
egyáltalán kapott rá jegyet. Egy idős, kékes hajú hölgy mellett ült, aki
életében először utazott Angliába. Már két éve spórol az útra, mondta
Gabrielnak. Egy csoporttal megy - az utasok többsége ehhez a
csoporthoz tartozott -, megnézik a londoni Towert, a Westminster-
apátságot, a Buckingham-palotát, és kisebb utakat is tesznek.
Elmennek Edinburgh-ba egy-két napra a fesztiválra és Stratford on
Avonba.
- Már alig várom, hogy lássam Stratfordot és Anne Hathaway
szülőházát.
A program Gabriel számára igencsak zsúfoltnak tűnt, de azért
mosolyogva megjegyezte:
- Milyen nagyszerű.

182
 - És te kedvesem, hová mész?
- Hazamegyek - felelte Gabriel.
Gabriel nem aludt a repülőgépen. Nem volt rá elég idő. Nem
sokkal azután, hogy befejezték a vacsorát, már hozták is a meleg vizes
törülközőket, hogy megmossák az arcukat, és narancslét szolgáltak
fel. A Heathrow repülőtéren esett az eső. A lágy, édes angliai eső
permetként hullott az arcába. Minden olyan üdének és zöldnek tűnt,
még a repülőtér illata is egészen más volt.
Mielőtt elindult Saint Thomas-ból, a férfi adott neki néhány angol
váltópénzt a tárcájából, de taxira ez nem lett volna elegendő, ezért
metróval ment a King's Crossig. Itt átszállt egy másik járatra, mely
elvitte őt az Angelig.
Az Angeltől gyalog ment tovább, zsákját a hóna alá csapva. Az út
nem volt hosszú. Észrevette, hogy az ismerős utcákon változások is
történtek távozása óta. Egy régi háztömböt lebontottak, és a helyén
félig kész, hatalmas épület emelkedett ki a földből. Az építkezést
fapalánk választotta el a járdától, melyen festékszóróval rajzolt
firkálmányok díszelegtek. „Minden hatalmat a görkorisoknak!",
olvasta, meg „Munkát, ne bombát!".
Gabriel végigment a régi islingtoni főutcán, majd a lehúzott
redőnyű ékszer- és régiségboltok között a Campden Passage-en,
elhaladt a játékbolt előtt is, ahol valamikor régen három shillingért és
hat pennyért átvehette egy poros dobozban a porcelánból készült
játék teáskészletet. Befordult egy szűk, kövezett mellékutcába, és
kijutott az Abigail Crescentre.
Az Abigail Crescent nem változott. Néhány háznak tatarozták a
homlokzatát, az egyik szomszéd padlásablakot rakatott a tetőre.
Ennyi. A ház, ahol a gyermekkorát töltötte, éppen úgy festett, mint
valaha, ami megnyugtatóan hatott rá. Apja parkolója azonban üresen
állt, és ez már nem volt olyan megnyugtató. Noha csak reggel fél
kilenc volt, lehet hogy már elment munkába.
Gabriel felment a lépcsőn, és megnyomta a csengőt. Hallotta,

183
ahogy a csengőszó visszhangzik a házban, de senki sem jött ajtót
nyitni. Várt egy kis ideig, azután a szvettere alól előhúzta a kulcsot,
mely a nyakában lógott hosszú ezüstláncon. Réges-régen kapta az
édesapjától, amikor még Londonban járt iskolába. Végszükség
eseteré, mondta az apja, de sohasem kellett használnia, mivel valaki
mindig volt otthon, amikor hazaért.
Most azonban hasznát vette, és kinyitotta a zárat. Ahogy kinyílt az
ajtó, Gabriel meglátott egy alakot, ahogy az alagsorból lassan
közeledik felfelé a lépcsőn.
- Ki az? - kérdezte egy éles, kissé ijedt hang.
- Minden rendben, Mrs. Abney - felelte Gabriel. - Csak én vagyok
az.
Mrs. Abney úgy nézett ki, mintha sokkot vagy szívrohamot kapott
volna. Levegő után kapkodva megállt, egyik kezével a szívéhez
kapott, a másikkal a korlátot markolta.
- Gabriel! - Bocsásson meg, nagyon megijesztettem?
- Nagyon.
- Azt hittem, senki sincs itthon.
- Én itthon vagyok, és hallottam is a csengőt, de nem tudok csak
úgy ripsz-ropsz felszaladni a lépcsőn.
Gabriel letette a zsákot az előtérben, és becsukta maga mögött az
ajtót.
- Honnan jössz? - kérdezte Mrs. Abney.
- A nyugat-inidiai szigetekről. Repülőgépen ülök egészen... - Már
nem is emlékezett rá, mikor szállt fel az első gépre, és az időzóna
váltások miatt bonyolult is lett volna kiszámítani. - Időtlen idők óta...

- Hol az édesapám?
- Elutazott. Nem szólt róla, hogy jössz.
- Nem tudta, hogy jövök. Gondolom, Skóciában van.

184
 - Ó, nem. Tényleg Skóciában volt, de szerdán, azaz tegnap hazajött.
És este már tovább is repült.
- Továbbrepült? - kérdezte Gabriel, és elszorult a szíve. - Hová? -
New Yorkba. Üzleti útra. Boulderstone-ékkal együtt.
- Ó... - sóhajtotta Gabriel, és hirtelen elgyengült. Leroskadt a
lépcső alsó fokára, lehajtotta a fejét, és ujjaival a hajába túrt. Elment
New Yorkba. Csak pár órán múlott, hogy találkozzanak. Gépeik a
levegőben keresztezték egymás útját, és aztán eltávolodtak egymástól.
Mrs. Abney, látva, hogy Gabriel fáradt és csalódott, anyáskodva
megszólalt.
- A konyhában most nincs semmi, mert a ház üres. De gyere le
hozzám, csinálok neked egy csésze teát... Olyan lesz, mint régen.
Emlékszel, hogy iskola után mindig megkínáltalak egy teával, amikor
az édesanyád nem volt itthon? Éppen olyan lesz, mint régen.
Mrs. Abney alagsori lakása sem változott, félhomályban úszó,
barátságos odú maradt. A csipkefüggönyök még azt a kis fényt is
kizárták, ami kintről beszivárgott volna. Olyan meleg volt, különösen
augusztusban, mint egy hajó kazánházában.
Amíg Mrs. Abney feltette a kannát és elővette a csészéket és
csészealjakat, Gabriel egy széket húzott az asztalhoz, és leült.
Körülnézett, látta az ismerős fényképeket, a bekeretezett préselt erdei
harangvirágot, s a porcelánkutyákat a kandallópárkány két oldalán.
- Hol van Dicky? - kérdezte Gabriel.
- Ó, az én szegény kis Dickym meghalt. Körülbelül egy éve. Az
egyik szomszéd akart nekem adni egy törpepapagájt, de nem fogadtam
el. - Mrs. Abney elkészítette a teát. - Kérsz valamit enni?
- Nem, köszönöm, a tea elég lesz.
- Biztos? Mikor ettél utoljára? Gabriel nem emlékezett rá.
- Ó, nem is tudom - mondta.
- Csinálhatok egy vajas kenyeret.

185
 - Nem, köszönöm szépen, nem kérek.
- Szeretném, ha elmesélnéd, mi történt veled - mondta Mrs. Abney.
Leült Gabriel elé, és kitöltötte a teát. - Veled, meg az édesanyáddal.
Ő jól van, ugye? Örülök neki. Te jó isten, olyan rég volt, amikor
elmentetek... csaknem hat éve már. Hány éves is vagy most?
Tizenkilenc? Igen, gondoltam, hogy már annyi lehetsz. Nem is
változtál olyan sokat. Azonnal felismertelek. Pedig most rövid a
hajad. És szőkére festetted.
- Nem, nincsen festve. Csak kiszívta a nyugat-indiai nap meg az
úszómedencék klórozott vize.
- Olyan vagy, akár egy fiú. Először azt hittem, amikor megláttalak,
hogy egy fiú áll itt. Ezért is rémültem meg ennyire. Járkálnak erre
mindenféle koszos utcakölykök... Vigyáznom kell a házra, amikor
apád nincs itthon.
Gabriel ivott egy kortyot a teából, mely szokás szerint sötét volt,
édes és erős.
- És az új felesége... ő is New Yorkba utazott?
- Nem, csak Boulderstone-ék mentek vele, amint mondtam. A
felesége néhány hete Cornwallban van. - Mrs. Abney bizalmas
suttogásra halkította a hangját. - Átesett egy kis műtéten. Tudod,
valami női dolog.
- Ó, szegény.
- Mindenesetre - folytatta Mrs. Abney, és már nem suttogott - az
orvos nem engedte Skóciába, úgyhogy ahelyett Cornwallba ment. -
Kortyolt még egyet a teájából, majd a csészét a csészealjra tette. -
Hogy felépüljön.
- Tudja, hol lakik?
- Nem, nem tudom. Valamelyik cornwalli rokonánál. Az apád nem
adta meg a címét.
- Több tucat Haverstock él Devonban és Cornwallban.
Bármelyiknél lehet.

186
 - Hát, nagyon sajnálom, de nem tudom, hol lehet... hacsak... jött egy
levél tegnap. Azt hiszem, Cornwallból. Várj, mindjárt idehozom. -
Felállt, átment a kredenchez, és kihúzott egy fiókot. - Apád titkárnője
minden reggel benéz, átveszi a postát, és elintézi a hivatalban. De ma
még nem jött, és csak ezt adnám neki.
Mrs. Abney átadta a borítékot Gabrielnak. Egyszerű, barna boríték
volt, apja nevét és címét mintha bélyegzővel nyomták volna rá. A
postabélyegzőn „Truro, Cornwall" állt, az átellenes sarokba pedig
valaki filctollal odaírta, „Sürgős", és aláhúzta.
- Milyen furcsa levél.
- Lehet, hogy Mrs. Haverstock küldte. Mármint az új Mrs.
Haverstock - tette hozzá Mrs. Abney tapintatosan.
- Nem nyithatom ki - mondta Gabriel, és Mrs. Abneyre nézett. -
Vagy kinyithatom?
- Hát nem is tudom, kedvesem. Tőled függ. Ha meg akarod tudni,
hol van Mrs. Haverstock, és a cím benne van a levélben, akkor
szerintem nyugodtan belepillanthatsz. Bár mondhatom, igen
különösen címezték. Órákig eltarthatott, amíg elkészült.
Gabriel letette a borítékot az asztalra, majd újra felemelte.
- Tényleg tudnom kell a címét, Mrs. Abney. Ha nem találkozhatok
az apámmal, akkor vele kell találkozzam.
- Nyisd ki - mondta Mrs. Abney. - Végül is a „Sürgős" nem azt
jelenti, hogy bizalmas.
Gabriel a hüvelykujjával felszakította a borítékot. Egy
összehajtogatott, halvány rózsaszín írólapot húzott ki belőle, és
szétnyitotta. A papír előre meg volt vonalazva, tetején egy tündér
bélyeg nagyságú képe díszelgett. A fekete nyomtatott betűkből
összedobált sorok szinte kiabáltak, mint a rossz híreket közlő
újságcikkek címei.

a FelEséGének TrEmeNhEEre-beN vISzOnyA VaN IVaN

187
AshBYveL. GOnDOlTam, neM ÁrT ha tUDjA. Egy JÓaKarÓjA.

Gabriel szíve a torkában dobogott. Úgy érezte, a vér kiszalad az

arcából.
- Megtudtad? - kérdezte Mrs. Abney a nyakát nyújtogatva, hogy
belepillanthasson a levélbe.
Gabriel gyorsan összehajtogatta a levelet, és visszadugta a
borítékba, mielőtt Mrs. Abney megláthatta volna.
- Nem. Igen. Ez... ez nem tőle jött. Csak egy üzenet valaki mástól.
De valami Tremenheere nevű helyen van.
- Ez az! Most már tudod. - Mrs. Abney összeráncolta a homlokát. -
Jól vagy? Halottsápadt lettél.
- Igen, jól vagyok, csak fáradt. - A szörnyű borítékot
farmernadrágja zsebébe dugta. - Az éjszaka nem aludtam. Felmegyek,
és lefekszem egy kicsit.
- Igen, feküdj le. Az ágyad nincs megvetve, de a szoba volt
szellőztetve. Bebújhatsz a takarók alá. Hunyd le a szemed egy kicsit.
- Igen. Nagyon kedves, Mrs. Abney. Elnézést, hogy ilyen hirtelen
betörtem a házba, és megijesztettem.
- Örülök, hogy újra itt vagy. Legalább nem vagyok egyedül. Apád
biztos örülni fog, ha megtudja, hogy visszajöttél.
Gabriel felment a nappaliba. Felemelte a telefonkagylót, és
tárcsázott egy számot. Férfihang felelt:
- Tessék, tudakozó.
- Egy cornwalli telefonszámra lenne szükségem. A név
Haverstock. A keresztnevet sajnos nem tudom. A cím Tremenheere.
- Egy pillanat.
Gabriel várt. Hallotta, ahogy a férfi vidáman énekel munka közben.
„Ha zord felhő ül fenn az égen, ne sóhajts és ne sírj itt lenn..."
A nappali egészen olyan volt, mint régen. Ugyanazok a függönyök,

188
a székeken ugyanazok a huzatok. Azok a párnák, melyeket az
édesanyja választott. Néhány új dísztárgy, egy-két újabb kép...
- Tremenheere. Meg is van. Penvarloe kettő három nyolc. Gabriel
a készenlétben tartott ceruzával feljegyezte a számot.
- És Mr...?
- Nem egyszerű Mister. Admirális. G. J. Haverstock admirális.
- Penvarloe - ismételte meg Gabriel, aztán némi kétségbeeséssel a
hangjában hozzátette: - Ó, jaj!
- Mi a baj ?
- Le kell utazzam oda. Nem tudom, melyik a legközelebbi
vasútállomás.
- Meg tudom mondani - felelte a férfi, és megmondta.
- Honnan tudja?
- Tavaly arrafelé nyaraltunk a feleségemmel.
- Milyen nagyszerű!
- Ahogy mondja - jegyezte meg a vidám hang. - Elejétől végig
esett, mintha dézsából öntötték volna.
Gabriel kiment a szobából, felkapta a holmiját, és továbbment a
lépcsőn. Az első fordulónál ledobta a földre a zsákját, és bement az
apja öltözőszobájába. Mint mindig, a szobának most is arcszeszillata
volt. Kinyitotta a szekrényét, és megtapogatta apja ruháit. Az egyik
tweedzakó ujját az arcához szorította. A sarokba támasztva ott állt
vászontokban a férfi horgászbotja; nyitott íróasztala pedig tele volt
papírokkal, csekktömbökkel és kifizetésre váró számlákkal. A
komódján látta a saját, sok évvel ezelőtt készült fényképét, meg egy
szörnyű rajzot, amit valamikor régen az apjának ajándékozott. És volt
még egy fénykép... talán Lauráé? A felvétel nem műteremben készült,
amatőr képet nagyítottak fel. A sötét szemű, hosszú, sötét hajú nő
elbűvölően mosolyog. Boldognak látszik.
A feleségének Tremenheere-ben viszonya van Ivan Ashbyvel.

189
 Gabriel kiment az ajtón, és becsukta maga mögött. A zsákját maga
után húzva, elindult felfelé az utolsó szintre. A szobád megmarad,
ígérte az édesapja. Várni fog rád. Gabriel kinyitotta az ajtót, és
belépett. Az ágya, a könyvei, a mackói, a babaháza. A falon körben a
Beatrix Potter szegélydísz, az ablakok előtt a kék-fehér csíkos
függönyök.
A zsák tompa puffanással zuhant a padlóra. Gabriel lerúgta a
cipőjét, lehúzta az ágytakarót, és lefeküdt. A puha, meleg takaró
szinte kellemesebb volt, mintha vetett ágyban feküdt volna. A
mennyezetet bámulta, túl fáradt volt ahhoz, hogy elaludjék.
A feleségének Tremenheere-ben...
Ahhoz is túl fáradt volt, hogy sírjon. Lehunyta a szemét.
Később felkelt, és meleg fürdőt vett. A zsákjából előhúzott egy
másik farmernadrágot és egy másik, vasalatlan, de legalább tiszta
trikót, és átöltözött. Felkapta a válltáskáját, kiment a házból, és
elgyalogolt a közelben lévő bankfiókhoz, ahol a szülei tartották a
pénzüket. Megkereste az igazgatót, igazolta magát, engedélyezték
neki, hogy beváltson egy csekket. Most, hogy pénze is volt, hirtelen
rátört az éhség. Betért egy élelmiszerüzletbe, és friss kenyeret, vajat,
egy doboz tejet, pástétomot és negyed kiló paradicsomot vásárolt.
Hazaérve az Abigail Crescentre, mindezt kirakta a konyhaasztalra, és
jóízűen elfogyasztotta a rögtönzött ebédet. Az idő már csaknem fél
négyre járt. Átment a nappaliba, felhívta a Paddington pályaudvart, és
foglalt egy hálókocsis helyet az éjszakai vonatra. Ezután már csak
várnia kellett.

A végállomásig utazott. Az utolsó mérföldön a sínek a tengerrel

párhuzamosan futottak. Amikor Gabriel kinyitotta a vonat ajtaját, és
lelépett a peronra, hínár és hal erős, sós szaga csapta meg az orrát, a
feje felett pedig nagy sirálycsapat rikoltozott a friss hajnali szélben.
Az óra fél nyolcat mutatott. Gabriel végigment a peronon, és
kilépett a pályaudvar elé. A közelben látta a kikötőt, mely tele volt

190
halászhajókkal és kis jachtokkal. A taxiállomáson néhány kocsi állt
egymás mögött. Gabriel odament az elsőhöz, és megkérte a sofőrt,
hogy vigye Tremenheere-be.
- Csomag?
- Csak ez.
A sofőr kinyitotta az ajtót, és miután Gabriel beszállt, beadta neki a
piros válltáskáját.
- Messze van? - kérdezte Gabriel, amikor a sofőr az állomást
megkerülve elindult abba az irányba, ahonnan a vonat érkezett.
- Nincs, csak egy-két mérföld. Az admirálisnál fog megszállni?
- Ismeri őt?
- Nem, személyesen nem ismerem. De hallottam róla. Gyönyörű a
háza.
- Remélem, nem érkezem túl korán. Nem tudják, hogy jövök.
- Valaki biztos lesz ott.
A várost már maguk mögött hagyták, szűk út kanyargott fel a
hegyre. Az út mellett kis mezők és gazdaságok és rengeteg vad
rododendron. Azután egy faluba értek.
- Ez itt Penvarloe - mondta a sofőr, és egy pillanat múlva már át is
haladtak a kapu alatt, ráfordultak a rövid bekötőútra, és szemük előtt
feltárult a gyönyörű Erzsébet kori kőház.
Megálltak a bejárati ajtó előtt, mely még zárva volt. Az ajtó mellett
kovácsoltvas csengőhúzó lógott, de Gabriel azonnal elvetette a
gondolatot, hogy megrántsa. Nem akarta az egész alvó háznépet
felriasztani.
- Kiszállok, és várok - mondta Gabriel.
- Menjünk hátra, és nézzük meg, van-e ott valaki.
A taxi óvatosan a ház mögé került. Életnek azonban itt sem volt
jele. Gabriel kiszállt, és kiemelte a válltáskáját.
- Ne aggódjék - mondta a sofőrnek. - Minden rendben lesz.

191
Menynyivel tartozom?
A férfi megmondta, Gabriel fizetett. Az autó óvatosan kitolatott.
Gabriel hallotta a távolodó motorzúgást. Ahogy tétovázva állt, a
csendet egy nyíló ablak zaja törte meg, és kiszólt egy férfihang.
- Keres valakit?
Nem a nagy házból szóltak, hanem a szemben lévő kicsiből, az
udvar másik oldaláról. Az ajtó két oldalán ládákban rózsaszín
muskátlik virágoztak, és a felső ablakból, a kőpárkányra
támaszkodva, egy férfi hajolt ki. Lehet, hogy egészen meztelen volt,
de Gabriel csak a felsőtestét látta, ezért nem volt benne biztos.
- Igen - felelte Gabriel.
- Kit?
- Mrs. Haverstockot.
- Választhat, itt kettő is van belőlük. Melyiket keresi?
- Mrs. Alec Haverstockot.
- Várjon egy percet - mondta a meztelen férfi -, lemegyek és
beengedem.
Gabriel, vállán a táskával, átment az udvaron, és várt. Nem kellett
soká várnia. A kis ház ajtaja hamarosan kinyílt - nem volt kulcsra
zárva -, és a férfi megjelent mezítláb, csak egy kék fürdőköpenyt
kapott magára, melynek övét épp akkor kötötte meg. Álla borostás
volt, szőke haja fésületlen.
- Jó reggelt! - köszönt a férfi.
- Attól tartok, felébresztettem.
- Igen, legalábbis a taxi. Tehát Laurát keresi. Még biztos alszik,
kilenc előtt nem szoktak felkelni.
Gabriel az órájára nézett.
- Ó, jaj...
A férfi felemelte Gabriel válltáskáját, és félreállva kinyitotta előtte
az ajtót.

192
 - Jöjjön be.
- De hát ön...
- Jöjjön be, semmi gond. Már ha akarnék, sem fekhetnék vissza.
Mennem kell munkába.
Gabriel belépett, a férfi becsukta mögötte az ajtót. A lány egy nagy
szobát látott maga előtt, mely szemlátomást több célt is szolgált. A
fenyőfa kredencen tarka, kék-fehér porcelán, a kis elektromos főzőlap
felett nyeles edények lógtak, a fekete kályha elé kényelmes
karosszéket húztak. A szoba közepén egy asztal állt, melyen egy barna
korsóban rózsák illatoztak. A mennyezetről egy fonálon rózsaszín és
piros papírmadár lógott.
- Milyen szép szoba - mondta Gabriel, és a férfi felé fordult.
- Én szeretem. Laura tudja, hogy jön?
- Nem.
- Ki maga?
- Gabriel Haverstock. - A férfi szeme tágra nyílt. - Alec az
édesapám.
- De hát maga Amerikában van...
- Nem, itt vagyok. Most történetesen az édesapám van Amerikában.
Szerda este New Yorkba repült. A gépeink valószínűleg a levegőben
keresztezték egymás útját éjszaka.
- Ő sem tudta, hogy jön, ugye?
- Nem.
- Mivel jött le ide?
- Az éjszakai vonattal a Paddingtonról.
- Hát... - A férfi kereste a szavakat. - Ez egy olyan fordulat,
amilyen regényekben szokott lenni. Itt is marad?
- Nem tudom. Az attól függ, vajon marasztalnak-e.
- Nem biztos benne?

193
 - Nem.
- Ismeri Geraldot?
- Az édesapám ugyan annak idején mesélt róla, de sohasem
találkoztam vele.
- Akkor tehát Eve-t sem ismeri?
- Nem, egyikükkel sem találkoztam. És Laurával sem.
Ivan felnevetett, és tanácstalanul megvakarta a feje búbját.
- Mindenki örülni fog a nagy találkozásnak. De meg kell várjuk,
amíg kikászálódnak az ágyból. Megkínálhatom reggelivel?
- Maga is reggelizne?
- Természetesen. Csak nem gondolja, hogy üres gyomorral indulok
el.
Ivan a kis főzőlaphoz ment, bekapcsolta, kinyitotta a hűtőszekrényt,
és kivett egy csomag szalonnát. Gabriel elhúzott egy széket az
asztaltól, leült rá, és figyelte a férfit, aki annyira torzonborz volt,
hogy beleillett volna akár az Eau Savage hirdetésébe is.
- Hol dolgozik? - kérdezte Gabriel.
- Egy kis bútorgyár társtulajdonosa vagyok, mely fenn van a
mocsaraknál, egy Carnellow nevű helyen.
- Régóta lakik itt?
- Csak egy éve. - Ivan bedugta a konnektorba az elektromos
vízmelegítő kannát, és kenyérszeletet helyezett a pirítóba. - Bérlem a
házat Geraldtól. Régen kocsiszín volt, de átalakíttatta. - Fogott egy
kanalat, és kávét tett egy zománcozott kancsóba. - Virginiában lakott,
ugye?
- Először igen, de már egy ideje otthagytam. Az elmúlt hat hónapot
a Virgin-szigeteken töltöttem, egy jachton laktam.
Ivan a válla fölött a lányra vigyorgott.
- Tényleg? Milyen fantasztikus. A lótuszevők álma. Egyenesen
onnan érkezett?

194
 - Igen. Saint Thomas-ból Saint Croix-ba, Saint Croix-ból San
Juanba, San Juanból Miamiba, Miamiból a Kennedyre, a Kennedyről
Londonba...
- Londonból Tremenheere-be.
- Igen.
A sült szalonna illata összeolvadt a kávé illatával. A férfi a
konyhaszekrényből tányérokat, csészéket és csészealjakat vett elő, a
fiókból pedig késeket és villákat. Mindezt lerakta az asztalra.
- Megtenné, hogy megterít? - kérte Gabrielt, majd visszament a
főzőlaphoz. - Egy vagy két tojással kéri?
- Kettővel - felelte Gabriel, aki ismét szörnyen éhesnek érezte
magát. Elrendezte az asztalon a terítéket.
- Mi kellhet még? - kérdezte Ivan.
Gabriel megpróbált visszaemlékezni a hagyományos angol
reggelikre.
- Lekvár? Méz? Zabkása? Vese? Rizses hal?
- Ne vigyük túlzásba.
- Akkor hát vaj.
Ivan talált a hűtőben egy halványsárga darabkát egy agyagtálon, az
asztalra tette, és visszatért a sütéshez.
- Milyenek a Virgin-szigetek ?
- Tele vannak moszkitóval.
- Ne vicceljen.
- De a tengeren tökéletes.
- Hol volt a bázisuk?
- Saint Thomas-ban.
- Merrefelé vitorláztak?
- Mindenfelé. Saint John. Virgin Gorda... - Ivan hátulról roppant
vonzónak tűnt Gabriel számára, még fürdőköpenyben és kócos hajjal

195
is. Csodálta gyönyörű, erős kezét... - Norman szigete.
- Norman szigete... Egyszer láttam egy fodrászüzletet ilyen névvel.
- Az eredeti Kincses-sziget. Tudja, Robert Louis Stevenson.
- Vajon járt ott?
- Bizonyára.
Ivan a szalonnás rántottát elosztotta a két tányéron, és az asztalhoz
vitte.
- Ennyi elég lesz?
- Több mint elég.
- Tudok adni paradicsomot is. Ha gombás vesét kérne, akkor meg
kell várnia, amíg leugrom érte a faluba.
- Köszönöm, nem kérek.
- Kávét?
- Igen, kérek.
Ivan leült Gabriellel szemben.
- A Norman-szigetnél tartott.
- Nincs tovább.
- Banyanfák és fehér partok...
- Ez mind.
- Miért jött el?
Gabriel jobb kezébe vette a villát. Észrevette, hogy Ivan figyeli őt,
a villát áttette a bal kezébe, és jobb kezével felemelte a kést.
- Amerikai szokás - jegyezte meg Ivan.
- Mindig elfelejtem, hogy már Angliában vagyok.
- Hiába közös a nyelv...
- Nagyon finom a szalonnás tojás.
- Miért jött el?
Gabriel a tányérjába nézett, és megvonta a vállát.

196
 - Ó, azt hiszem, már ideje volt hazajönnöm.
Bár a reggeli nagyon ízletes volt, Ivan nem húzta az időt. Kezében
a második csésze kávét tartva megjegyezte, hogy meg kell
borotválkoznia. De előbb a nyitott ajtóhoz ment, hogy megnézze, mi a
helyzet a nagy házban.
- Semmi mozgás. Még csak fél kilenc. Legalább egy fél óra eltelik
még, mielőtt egy arcot is láthatna bármelyik ablakban. - Ivan
visszatért a szobába, az ajtót nyitva hagyta. Az udvart már beragyogta
a nap, és a nyitott ajtónál aranyló négyszöget rajzolt a szoba
fapadlójára is. - Nem haragszik, ha felmegyek átöltözni?
- Dehogy.
- Nem kell elmosogatnia - mondta Ivan, miközben elindult a lépcső
felé -, de nem haragudnék meg, ha megtenné.
- Nem is tudom, mi a neve - mondta Gabriel.
Ivan már félig felment a lépcsőn, most visszafordult, és Gabrielra
nézett. Szeme kéken csillogott, akár a kolibri tolla, vagy a Caneel-
öböl vize, vagy a veronikafű.
- Elnézést, nem mutatkoztam be? Eve az édesanyám.
- De még mindig nem tudom a nevét.
- Ivan Ashby vagyok - mondta, és felment a lépcsőn. Gabriel
hallotta a lépteit fentről. Ivan bekapcsolta a rádiót, vidám, reggeli
zene szólt. Vízcsobogás hallatszott.
Ivan Ashby.
Gabriel hátra tolta a székét, összegyűjtötte a reggeli edényeket, és
a mosogatóhoz vitte őket. Elmosogatott, a tányérokat a szárítórácsra
állította. Miután végzett, kiment az udvarba. A feje felett fehér
galambcsapat körözött, majd leszállt a galambdúc fehérlő
cseréptetejére. A nagy házban semmi sem mozdult. Az emeleti
ablakokon még be volt húzva a függöny.
De az udvarban volt egy másik házikó is, melynek lakói már
felébredtek. A kéményből füst kígyózott, és az ajtó nyitva állt. Az

197
ajtóban egyszer csak egy lány alakja jelent meg, hosszú sötét szoknyát
és a templomi karénekesek ingére emlékeztető fehér blúzt viselt,
melyen itt-ott szakadozott csipke látszott. A lány megállt, élvezettel
beszívta a nyári reggel friss levegőjét, majd kecsesen leült az ajtó
előtti napsütötte lépcsőfokra.
Ez felkeltette Gabriel kíváncsiságát. Egy fiatal nő reggel nyolc
órakor kijön a házából, és egyszerűen leül, semmit sem csinál. Ez
elbűvölő újdonság volt a számára.

Azt mondod, az élet gonddal teli, Nincs időd megállni,

elmerengeni.

Gabriel megállt, a lányt nézte. Az megérezte, hogy figyelik, és

észrevette Gabrielt.
- Szervusz - mondta.
- Szervusz - felelt Gabriel.
- Gyönyörű a reggel.
- Igen - mondta Gabriel, és elindult a házikó felé. - Éppen azt
tetted, amit ilyenkor tenni kell.
A lány meglehetősen fiatalnak látszott, kis fejét a bozontos, szőke
hajkorona nagyra növelte. Mezítláb volt, kezén gyűrűk csillogtak.
- Hát te honnan jössz? - kérdezte Gabrieltől.
Bár úgy festett, mint egy cigánylány, kiejtése egyértelműen
északangliai származásra utalt.
- Éppen most érkeztem. A reggeli vonattal.
Gabriel odaért. A lány odébb húzódott, hogy helyet csináljon neki.
Gabriel leült mellé.
- Drusilla vagyok - mondta.
- Én meg Gabriel.

198
 - Itt is maradsz?
- Remélem.
- Csatlakozhatsz a társasághoz.
- Itt laksz?
- Igen. Van egy kisfiam odabent. Még alszik, ezért üldögélek itt.
Élvezem a nyugalmat.
- Mióta laksz itt?
- Ó, egy-két hónapja. Azelőtt Lanyonban éltem. Körülbelül egy éve
költöztem erre a vidékre.
- Itt dolgozol?
- Nem, nem dolgozom, Joshra vigyázok. Fuvolás vagyok.
- Micsoda?
- Fuvolás, Fuvolán játszom.
- Tényleg? - Egyre érdekesebbnek hangzott. - Hivatásszerűen?
- Igen. Ez a hivatásom. Régen a szülővárosom, Kuddersfield
zenekarában játszottam, de a zenekar tönkrement, és azóta igazából
nem dolgozom. Londonba mentem állást keresni, de nem jártam
szerencsével.
- Akkor hát mit csináltál?
- Találkoztam egy férfival, Kevvel. Festő volt. Volt egy kis lyuka
az Earls Courton, beköltöztem hozzá. Neki sem hozott szerencsét
London, így aztán elhatároztuk, hogy lejövünk ide. Néhány haverja
már letelepedett itt, segítettek nekünk házat keresni. Egy kis házban
éltünk a lanyoni mocsaraknál, de elég pocsék hely volt. Össze sem
lehet ezzel hasonlítani. Még vécé sem volt.
- Mekkora a fiad?
- Tíz hónapos.
- És... és még együtt élsz Kevvel?
- Istenem, dehogy. Faképnél hagyott, és visszament Londonba. Ott

199
kellett hagyjam a házikót, a tulaj egy egyedülálló nőnek nem akarta
bérbe adni. Különben sem tudtam volna fizetni a lakbért.
- Mit csináltál?
- Sokat nem tehettem. Eljöttem. Mathie Thomas... ismered Mathie
Thomast?
- Senkit sem ismerek itt.
- Befogadott egy-két éjszakára, azután Ivan felajánlotta nekem ezt a
helyet. Ivan Mathie társa.
- Épp most kínált meg reggelivel.
- Tényleg? - mosolyodott el Drusilla. - Remek fickó, imádni való.
Tényleg kedvelem. Bármikor levehetne a lábamról.
- ... és az édesanyja?
- Eve? Nagyon rendes. És az admirális is. Találkoztál már az
admirálissal?
- Mondtam, hogy senkit sem ismerek.
- Mi itt egy igazi kommuna vagyunk, én mondom neked. - Gabriel
beszédes kedvében kapta el Drusillát. - Van egy vén dada is, öreg,
mint az ördög öreganyja, és kétszer olyan ellenszenves. - Drusilla
elgondolkodott. - Nem - mondta, és elfintorította az orrát -, ez azért
nem igaz. Nem is olyan rossz teremtés. Szerdánként eljár Truróba, az
a szabadnapja. Egyszer megkértem, hogy vegyen egy üveg Ribenát
Joshnak, mert nem kaptam a faluban, és ő hozott egy kis nyulat is
neki. Nem igazit, persze játék nyulat, szalaggal a nyakában. Joshnak
még sohasem volt ilyen játéka. Ez nagyon kedves volt tőle. De láttad
volna az arcát, amikor átadta. Akár az aszalt szilva. Egyesek nagyon
furcsák tudnak lenni. De az öregek a legfurcsábbak.
- Ki van még itt?
- Például Laura. Valamilyen rokona az admirálisnak. Operálták,
pihenni jött. Csak átmenetileg lakik itt. Meg mindenféle élősdi.
Tudod, járnak a nyakukra. Aztán ott van a kertész meg a felesége, aki
időnként segít a házban. És egy Mrs. Marten nevű nőszemély, aki a

200
faluban lakik. Ki nem állhatom.
- Ő is segít a háztartásban?
- Istenem, dehogy. Eve barátnője. Felvágós tyúk. Sohasem volt
hozzám egy jó szava, Josht sem nézi meg soha. És nincs nap, hogy ne
jelenne meg itt, ilyen vagy olyan ürüggyel. Tudod, ki akarja használni
a helyzeti előnyét.
Gabriel nem tudta, de mivel nem akarta megszakítani az
érdekfeszítő elbeszélést, inkább bólintott.
- Az igazat megvallva, valószínűleg nem örül a jelenlétemnek, ő
akar az egyetlen kavics lenni a tengerparton. Az egyik este is átjött
egy italra... Mindannyian kint ültek Ivan háza előtt a napon, és
pezsgőt ittak, és az admirális odahívott magukhoz. De amikor
megláttam, hogy ő is köztük van, nemet mondtam, visszajöttem a
házba, és becsuktam az ajtót. Pedig pezsgőt ittak. Én is szívesen ittam
volna...
Drusilla elhallgatott. A házból méltatlankodó gyereksírás
hallatszott. Josh biztosan felébredt, és elhagyottnak érezte magát.
Ez Josh - mondta Drusilla, felállt, és bement a házba. Egy
pillanattal később újra megjelent, karján a gyerekkel. Leült, a
gyereket a térde közé fogta. A kövér és barna bőrű Josh gyűrött
hálóingben volt, fején ritkás haj pelyhedzett, cipőgombszeme feketén
csillogott.
- Ki az én kiskacsám? - kérdezte tőle Drusilla gyöngéden, és
belecsókolt kövér nyakába.
Josh nem figyelt az anyjára, Gabrielra meresztette a szemét. Kis
idő múlva elmosolyodott, látszott, hogy egy-két foga már kibújt.
Gabriel feléje nyújtotta a kezét. Josh megmarkolta Gabriel ujját, és
megpróbálta a szájába venni. Mivel Gabriel nem engedte, mérgében
felsírt. Drusilla lehajolt, hogy újra megcsókolja, magához szorította,
majd hintáztatta az ölében.
- Amikor teherbe estél, akkor... - kérdezte Gabriel -, akkor nem

201
gondoltál arra, hogy elvetesd?
Drusilla felnézett, és méltatlankodva összevonta a szemöldökét.
- Istenem, dehogy. Micsoda gondolat! Hogy ne szüljem meg Josht?!
- Terhes vagyok - mondta Gabriel.
- Tényleg? - Drusilla hangjából nem csak öröm, de érdeklődés is
kicsendült. - Mikorra várod?
- Sokára. Igazság szerint csak pár nappal ezelőtt jöttem rá, hogy
terhes vagyok. Te vagy az első, akinek elmondtam.
- Menj már.
- Nem mondod el senkinek, ugye?
- Egy szót sem szólok. Tudod, ki az apja?
- Igen, természetesen.
- Ő is tudja?
- Nem. És nem is fogja megtudni.
Drusilla egyetértően mosolygott. Ez a független gondolkodásmód
egészen az ínyére való volt.
- Annál jobb - mondta.

May az ágyon feküdt, műfogsora egy pohárban ázott az ágya

mellett. Felébredt az ablaka alól beszűrődő beszélgetés elmosódó
zajára. Este még dolgozott egy kicsit az albumával, beragasztott
néhány szép képet, majd tévét nézett, amíg volt mit. Idős korban az
álom már nehezen jön az ember szemére, és már hajnalodott, mikor
végre elnyomta őt. Most meg...
Kinyúlt a szemüvegéért, és nehézkesen feltette. Felemelte az
óráját. Háromnegyed kilenc. Változnak az idők. Régebben már fél
hétkor talpon volt, néha korábban is, ha meg kellett etetnie egy
csecsemőt. A beszélgetés zaja továbbra is beszűrődött a szobába, a
hangokat nem érezte bántónak. Azon töprengett, kik lehetnek.

202
 Kis idő múlva felkelt, behelyezte a műfogsorát, és felvette a
hálóköntösét. Az ablakhoz ment, és félrehúzta a függönyt. Az udvar az
új, szépnek ígérkező nap első sugaraiban fürdött. Drusilla házikója
előtt ott ült Drusilla Joshuával, mellette egy lány. Biztos valamelyik
fura barátnője.
May nem hajolt ki az ablakon, nem szokott. Csak figyelte őket. Az
új lány nadrágot viselt, haját mintha festette volna. May rászorította
ajkát a műfogsorára, hogy a helyére igazítsa. Észrevette Ivánt, aki
kilépett a házából, és az udvaron át a lányokhoz ment.
- Semmi mozgás? - kérdezte tőlük. May kinyitotta az ablakot, és
leszólt.
- Én már fenn vagyok. Ivan megállt, és felnézett.
- Jó reggelt, May.
- Mit csináltok ott lenn? Beszélgettek? - kérdezte May.
- May, légy olyan kedves, és nézd meg, édesanyám felkelt-e már.
El kell induljak dolgozni, és beszélni akarok vele, mielőtt elmegyek.
- Előbb fel kell öltözzek.
- Arra nincs idő. Most nézd meg, kérlek. Istenien mutatsz a
hálóköntösödben is.
- Menj már. - May kihúzta magát. Becsukta az ablakot, és
hátrafordult. Belebújt a papucsába, kilépett az ajtón, és végigment az
átjárón. Megállt Gerald és Eve hálószobája előtt, és hallgatózott.
Hallotta, hogy beszélgetnek, bekopogott.
Eve az ágyában ült, hátát a párnáknak támasztotta. Vállára egy
kendőt terített, reggeli teáját szürcsölgette. Gerald már felöltözött, a
dívány szélén ült, és a cipőfűzőjét kötötte. A napok óta tartó jó időre
hivatkozva Eve megpróbálta rábeszélni, hogy másnap menjenek el
piknikezni...
- ... elmehetnénk Gwenvoe-be, és sétálhatnánk egyet a szikláknál.
Már ezer éve nem jártam arra, és ott senki sem lenne, aki homokot
rúgna az arcodba. Mondd, hogy eljössz! Mindannyiunkra ráfér, hogy

203
egy kicsit kimozduljunk a házból...
Kopogtak az ajtón. Eve rögtön rosszat sejtett. A levél óta állandóan
balsejtelmek gyötörték, és még nyugtalanabb lett, amikor May arcát
látta feltűnni az ajtóban.
- May, mi történt?
- Ivan szeretne veled beszélni. Kint vár az udvaron.
- Ivan? Mi történt? Valami baj van?
- Nem hiszem, hogy bármi baj lenne. Csak néhány szót akar veled
váltani, mielőtt elindul az üzembe. Drusilla is kint van, meg egy
másik lány... Drusilla valamelyik barátnője lehet. Festett hajú.
- Te jó ég! - mondta Eve.
- Ivan kért meg rá, hogy szóljak neked.
- Köszönöm, May. Egy perc múlva ott leszek. Az ajtó becsukódott
May mögött.
- Gerald, mit akarhat tőlem Ivan, és ki az a festett hajú lány?
- Ne aggódj már annyira. Én is kíváncsi vagyok, lemegyek veled.
- Minduntalan arra gondolok, hogy valami szörnyűség van
készülőben ...
- Nem volna szabad. - Eve felhajtotta a takarót, és kiszállt az
ágyból, kendőjét az ágyra ejtette. Gerald felállt, és felsegítette rá
halványkék, steppelt köntösét. - A festett hajú lány vajon Drusillához
vagy Ivanhoz tartozik? - kérdezte Gerald.
- Ó, ne mondj már ilyeneket - mondta Eve, és akarata ellenére
elmosolyodott.
- Tudod, Tremenheere unalmas kis fészek volt, arriíg feleségül nem
vettelek. Remélem, nem egy újabb gyámoltalan érkezett.
- Festett hajjal?
- Minden elképzelhető.
Lementek a hátsó lépcsőn, majd átvágtak a konyhán. Az asztal

204
három személyre meg volt terítve reggelire. Laura tálcája a tálalón
állt. Gerald elhúzta a reteszt a hátsó ajtón, és kinyitotta.
- Azt hittük, már sosem értek ide - mondta Ivan.
- Mi olyan sürgős? - kérdezte Gerald. Eve Drusilla barátnőjére
nézett, aki a ház előtti lépcsőfokon ült, de most felállt, és lassan
közeledett feléjük. Magas, karcsú, hosszú lábú lány volt. Arca barna,
haja szalmasárga. Eve azt is megfigyelte, hogy a lánynak különösen
szép szürke szemei vannak.
A nyitott ajtóból Drusilla és Josh figyelték őket.
- Tudjátok, ki ő? - kérdezte Ivan, pedig nem szokott ilyen idióta
kérdéseket feltenni. Honnan is tudhatná Eve és Gerald, hogy ki ez a
lány? Eve megrázta a fejét.
- Gabriel - mondta Ivan.

Lucy rosszul volt. Az éjszaka kellős közepén felébresztette Laurát,

a hátsó lábára állt az ágy mellett, a lepedőt kaparászta, és panaszosan
nyafogott. Laura levitte őt a lépcsőn a sötétben, elhúzta a reteszt a
bejárati ajtón, és kivitte a kertbe, ahol a kutya azonnal hányni kezdett.
Amikor visszamentek, Lucy rengeteg vizet ivott, majd visszamászott a
kosarába, és fázósan befészkelte magát a takaró alá.
Amikor Laura felébredt, Lucy még mindig ott volt, csak a pofája
látszott ki. Sötét szemében neheztelés ült, selymes füle lekonyult.
- Hogy vagy? - kérdezte Laura, de Lucy nem élénkült fel a hangja
hallatán. Csak sóhajtott egyet, állát a kosár szélén nyugtatta, és
szánalmasabban nézett ki, mint az éjjel.
Biztos evett valamit. Bármilyen ápoltnak látszott is, állandóan a
hulladékban turkált. Lehet, hogy talált valamit a szemétdombon, hogy
kiásott egy romlott csontot. Lehet, hogy el kellene vinni az
állatorvoshoz.
Laura az órájára nézett, már csaknem kilenc óra volt, és megint
gyönyörűen sütött a nap. Bűnös dolognak tűnt a számára, hogy az

205
ágyban feküdjék, de Eve nem engedte, hogy felkeljen, amíg meg nem
ette a reggelijét, melyet Eve, tiltakozása ellenére, tálcán vitt fel a
szobájába. Laura már teljesen felépült, és szívesen reggelizett volna
együtt a többiekkel a konyhában, ezáltal megkímélve Eve-t a
lépcsőmászástól, de az asszony annyira élvezte, hogy kényeztetheti
Laurát, hogy neveletlenségre vallott volna, ha nem fogadja el mindezt
jó szívvel.
Kis idő múlva felkelt, fogat mosott, megfésülte a haját, és Alecre
gondolt New Yorkban. Ismét bűntudat fogta el. Bár írt neki egy
levelet, melyet légipostán küldött el, megpróbálva bocsánatot kérni
tőle, és megmagyarázni, miért nem ment el vele New Yorkba,
valahogy nem sikerült kifejeznie azt, amit mondani akart, és ezért nem
is könnyebbült meg utána. Majd ha Alec visszajön érte Tremenheere-
be, akkor minden jobb lesz. Nem lesz többé ilyen visszafogott.
Kimondja, amit gondol Daphne Boulderstone-ról. Talán Alec is
éppen ugyanazt gondolja Daphnéról, mint Laura, de soha nem
fogalmazta meg az érzéseit szavakban. Aztán egy nagyot nevetnek
együtt, és minden rendben lesz.
Letérdelt Lucy kosara mellett, megérintette a kutya fejét, és kezét
Lucy orrához nyomta, mely tüzelt a láztól. Ott térdelt, amikor hallotta
Eve lépteit végig az átjárón a hátsó lépcső felől, majd kopogását az
ajtón.
- Már fenn vagyok, Eve.
Eve megjelent az ajtóban, kezében fonott tálcán a reggelivel. Még
mindig a steppelt köntöst viselte, és napok óta most nézett ki a
legvidámabbnak.
- Elég erősnek érzed magad? - kérdezte, és a tálcát letette az ágyra.
- Miért? - kérdezte Laura, és felállt.
- Elég erősnek egy meglepetéshez? Egy kellemes meglepetéshez?
Kellemes meglepetés. Csak Alec jutott az eszébe. De Eve mögött nem
Alec lépett be az ajtón, hanem egy fiatal lány, arcán kissé bizalmatlan
félmosollyal. Rövid haja festettnek tűnt, nagy szürke szeme állta

206
Laura tekintetét.
Senki sem szólt egy szót sem, és végül Eve-nek kellett megtörnie a
csendet.
- Laura, ő Gabriel. Alec lánya.
- Honnan jössz?
- Saint Thomas-ból, a Virgin-szigetekről.
Eve magukra hagyta őket. Leültek a nagy ágyra, Gabriel maga alá
húzta a lábát, és hátát az ágy réztámlájának döntötte.
- Találkoztál apáddal?
- Nem. Már addigra elindult New Yorkba. - Gabriel folytatta,
elmesélte, ami történt. Londonig tartó útja Laura számára rémálomnak
tűnt, de Gabriel láthatólag könnyen vette az egészet. Islingtonba ment,
találkozott Mrs. Abneyvel, egy napot Londonban töltött, majd
leutazott Tremenheere-be.
Nem azért jött Tremenheere-be, hogy Aleckel találkozzék, hanem
azért, hogy Laurával. Gabriel volt az, teljes életnagyságban. Egy igazi
ember, egy lány, Alec lánya, aki Laura ágyának a végében ült. Többé
nem puszta név, melyet egyikük sem vesz az ajkára. Többé nem a
fénykép, a rajz, és az elhagyott, gyerekholmikkal zsúfolt padlásszoba.
Gabriel itt volt. Kéznyújtásnyira.
- Telefonálnunk kell Alecnek, hogy megérkeztél.
- Nem, ne szóljunk neki - mondta Gabriel. - Aggódni kezdene,
pedig nincs miért. Eve említette, hogy apa eljön érted. Lepjük meg.
Csak néhány nap az egész. Tartsuk titokban.
- De hát nem kell visszamenned Amerikába?
- Nem, nem kell visszamennem.
- De... mit fogsz csinálni?
- Azt gondoltam, itt maradok Angliában.
- Az nagyszerű lenne. Ennél jobb hírt nem is tudok elképzelni. És
Alec... ó, Gabriel, ha tudnád, mennyire hiányoztál neki. Tudom, hogy

207
hiányoztál neki.
- Igen - felelte Gabriel. Leszállt az ágyról, és háttal Laurának
kinézett az ablakon. - Milyen mennyei hely ez. Még pálmafák is
vannak. Mintha megint a nyugat-indiai szigeteken lennék. -
Visszanézett, és meglátta Lucyt a kosarában. - A te kutyád? -
Leguggolt Lucy mellé.
- Igen. De ma nincs jól. Éjjel hányt. Szerencsére idejében jelezte,
és még volt időm kivinni a kertbe. Ehetett valamit. Lucynak hívják.
Ahogy Gabrielt nézte, hirtelen rájött, hogy tudat alatt min
töprengett eddig.
- Gabriel, hogyan találtál meg? Honnan tudtad, hogy itt vagyok
Tremenheere-ben ?
- Ó, Mrs. Abneytől tudom - felelte Gabriel, és előrehajolt, hogy
megsimogassa Lucyt. - Ő mondta.
- Alec bizonyára megmondta neki, mielőtt elindult New Yorkba.
- Igen - mondta Gabriel —, valószínűleg. - Gabriel
felegyenesedett. - Lemegyek. Eve szólt, hogy csinál nekem egy csésze
kávét. Addig reggelizz meg nyugodtan. A lágy tojásod kőkemény lesz,
ha nem eszed meg gyorsan.
- Igaz. Aztán majd leülünk a kertben, és dumálunk.
Gabriel becsukta az ajtót maga mögött, és a főlépcsőhöz ment. Ott
tétovázva megállt, kezét farmernadrágja zsebébe süllyesztette, és
kihúzta a gyűrött, barna borítékot. A feleségének Tremenheere-ben
viszonya van Ivan Ashbyvel.
A többi fiatalhoz hasonlóan Gabriel rugalmas és nyitott volt.
Igazából a levél gonosz szándéka döbbentette meg, nem a tartalma. A
Tremenheere-be érkezését követő néhány órán belül találkozott mind
Ivannel, mind Laurával. Egy félelmetesen vonzó férfival, akiről az
ember szinte mindent el tud hinni. A nő azonban teljesen ártatlannak
és naivnak látszót, teljes szívből örült Gabriel megjelenésének. Az
ismeretlen mostohalány feltűnése bizalmatlanságot, gyanakvást, akár

208
féltékenységet is kiválthatott volna belőle, de ezeknek az érzelmeknek
nyoma sem látszott rajta. Őszintesége áttetsző volt, akár az üveg.
Életében először Gabriel most érezte igazán, milyen hatást válthat
ki a gyanakvás. Most először az is felmerült benne, hátha hazugság,
ami a levélben áll. Ebben az esetben viszont ki gyűlölheti Laurát és
Ivant annyira, hogy ilyen veszélyes rágalmat kovácsoljon ellenük.
Gabriel lement a lépcsőn. Ahogy áthaladt a fényezett padlójú
előtéren, meglátta, hogy a konyhaajtón kilép Gerald egy újsággal a
kezében. Gerald nem vette észre Gabrielt, távolodott tőle, az átjáró
felé.
- Gerald.
Gerald megfordult. Gabriel odalépett hozzá.
- Beszélhetnék veled egy percre?
Gerald a dolgozószobájába vezette a lányt, egy kellemesen
berendezett szobába, melynek cigaretta-, könyv- és fahamu szaga
volt.
- Itt szoktál újságot olvasni?
- Igen. - Gerald nagyon jóképű férfi volt. - Itt nem vagyok senkinek
sem útban. Ülj le, Gabriel.
Gabriel leült, de nem abba a karosszékbe, melyre Gerald mutatott,
hanem egy támlás székre. Egymással szemben ültek az asztal két
oldalán.
- Nagyon kedves voltál hozzám... - mondta Gabriel. - Ne haragudj,
hogy nem értesítettelek előre arról, hogy jövök, de tényleg nem volt
rá idő.
- Semmi baj. Nagyon örülök, hogy itt vagy. Nagyon örülök, hogy
megismerhettelek.
- Az előbb azt mondtam Laurának, hogy az islingtoni házunk
gondnokától, Mrs. Abneytől tudtam meg, hol találhatom meg őt. De ez
nem igaz.

209
 - Akkor hát honnan tudtad, hogy itt van?
- Kinyitottam ezt - mondta Gabriel, és a borítékot Gerald
itatóspapírjára helyezte.
Gerald egyenesen ült a székében, nem mozdult. A barna borítékra
nézett, aztán felpillantott, és tekintete találkozott Gabrielével.
Roppant komolynak látszott.
- Értem - mondta.
- Mit értesz?
- Már láttam egy hasonló levelet. Egy barátunk kapta a faluban...
egy rosszindulatú, névtelen levelet.
- Hát ez is az. Azért nyitottam ki, mert láttam a trurói
postabélyegzőt, és tudtam, hogy Laura valahol Cornwallban van.
Mrs. Abneyvel együtt úgy gondoltuk, hogy megtehetem.
- Megmutattad Mrs. Abneynek?
- Nem. Még senkinek sem mutattam meg. Gerald nagyot sóhajtott,
és felemelte a borítékot.
- Truróban adták fel, szerdán.
- Igen, tudom.
Gerald kiemelte a levelet, és elolvasta. Azután könyökét az
asztalra támasztotta, és állát a kezébe temette.
- Ó, istenem - mondta.
- Szörnyű, ugye?
- Ivannel reggeliztél. Nem említetted neki?
- Nem, természetesen nem. Laurának sem. Mondtam neked, te vagy
az első, akinek megmutattam.
- Nagyszerű lány vagy.
- Ki írta?
- Nem tudjuk.
- És mi a helyzet a másik levéllel? Nem nyomoztatok utána?

210
 - Nem. Bizonyos... bizonyos okból annyiban hagytuk a dolgot.
Reméltük, hogy nem lesz második levél. Most már kezdem azt
gondolni, hogy hibát követtünk el.
- De hát büntetendő cselekmény ilyen levelet írni. Törvénybe
ütköző.
- Gabriel, egy szemernyi igazság sincs benne. Ugye tudod?
- Én is kételkedem benne. De honnan lehetünk biztosak?
- Mert ismerem Ivant, és ismerem Laurát. Hidd el, már elég régóta
élek, és elég sok embert ismertem ahhoz, hogy észrevegyem, ha ilyen
praktikák folynak a házamban. Ivan a mostohafiam, és ha nem is
mindig a legmegfontoltabb vagy legbölcsebb, de soha nem lenne
olyan ostoba vagy olyan gazember, hogy elcsábítsa Alec feleségét.
Ami pedig Laurát illeti - és Gerald széttárta a kezét -, magad is
találkoztál vele. El tudnád képzelni róla, hogy ilyet tegyen?

- Nem - ismerte el Gabriel. - Én is erre a következtetésre jutottam.

De valaminek azért történni kellett...
- Ó, néhányszor elmentek együtt. Régiségboltba, piknikre. Ivan
nagyon barátságos. Élvezi a vonzó nők társaságát, de szándékait
alapvetően a jó szíve vezérli. És mondhatom, ebből már származott
baja az évek során.
Gabriel elmosolyodott. Nagy kő esett le a szívéről, amikor Ivant
ilyen ragyogó embernek festette le Gerald, bár a mostohafia iránt
bizonyára némiképp elfogult volt.
- Ebben az esetben mit tegyünk?
- Talán kapcsolatba kellene lépnünk az édesapáddal.
- Nem, inkább ne.
- De még azt se mondjuk meg neki, hogy itt vagy?
- Maradjon meglepetés a számára. Végtére is már hat éve nem
találkoztunk, és azt hiszi, még mindig Virginiában vagyok... Minek

211
aggódjon feleslegesen.
- Jobban örülnék, ha megmondanánk neki.
- Ó, ne, kérlek ne. Ha megengeded, itt maradnék, amíg megérkezik.
- Rendben, ne szóljunk - egyezett bele végül Gerald.
- De még mindig nem tudom, hogy mit akarsz csinálni a levéllel?
- Rám hagynád az ügyet?
- Azt hiszem, szólnunk kellene a rendőrségnek.
- Szólni fogok nekik, ha szükség lesz rá, de Eve kedvéért egyelőre
inkább nem tenném.
- Mi köze ehhez Eve-nek?
- Rengeteg - felelte Gerald. - Majd máskor elmagyarázom. Az első
levél után rosszul lett az aggodalomtól, de most már jobban néz ki,
mint az elmúlt napokban bármikor, és remélem, hogy a váratlan
megjelenésed ki is verte a fejéből a levelet. Azt hiszem, jobb, ha te is
elfelejted az egészet. Legyen ez mostantól az én felelősségem. Érezd
jól magad, napozz a kertben. Keresd meg Laurát, és barátkozzatok
össze.
Miután Gabriel kiment a szobából, Gerald újra elolvasta a levelet,
azután visszatette a borítékba, és a régi tweedzakójának a
mellényzsebébe süllyesztette. Felállt, kiment a dolgozószobából, és
hátrament a konyhába, ahol Eve-t kötényben találta, amint a leveshez
zöldséget szeletelt.
- Kedvesem.
- Elmegyek egy fél órára - mondta Gerald, és megcsókolta.
- A városba mész? Néhány fűszerre lenne szükségem.
- Még nem. De később bemegyek, ha akarod.
- Aranyos vagy. Majd összeírom, mire lenne szükség. Gerald
kinyitotta a hátsó ajtót.
- Gerald - szólt utána Eve. Gerald megfordult. Eve a régi
mosolyával mosolygott. - Aranyos, ugye? Gabrielra gondolok.

212
 - Aranyos - mondta Gerald, és kiment.
Az autóval a kapunál balra fordult, és elindult felfelé a hegyen, a
mocsarak felé vezető úton. Néhány mérföld után egy elágazáshoz
érkezett, ahol az útjelző tábla egyik ága Lanyon felé, a másik
Carnellow felé mutatott. A Carnellow-ba vezető útra fordult.
A hely hajdanában világtól elszigetelt ónbányász falucska volt.
Néhány sor dísztelen homlokzatú házikó, egy romos gépház dülezedő
kéménnyel és egy sivár kápolna. Idefenn a mocsaraknál még a
legcsendesebb napokon is mindig fújt a szél. Amint kiszállt a
kocsiból, szél fütyült a fülébe, körülötte hullámzott a mocsár, itt-ott
kivillantak smaragdzöld foltjai, s a magas fű hajladozott a szélben.
A régi kápolnából munka zaját lehetett kihallani. Körfűrész
sivítását, fakalapács kopogását. A bejárati ajtó eredeti nyílását
megnagyobbították, most akkora volt, mint egy kettős garázsé. A sínen
futó, nehéz ajtókat félretolták, be lehetett látni a műhely belsejébe. A
bejárat fölött új cégtábla hirdette: Ashby & Thomas.
Az üzem előtt, egy hevenyészett védőtető alatt, halomba rakott
faanyag várt megmunkálásra. Néhány zárt teherautó mellett észrevette
Ivan autóját is. A forgácsok göndör hajfürtökként repkedtek a szélben.
Gerald érezte az újonnan fűrészelt fa édes illatát.
Az ajtóban, kezében egy székkel, megjelent egy fiú, és az egyik
teherautó felé indult.
- Jó napot - köszönt Gerald.
- Jó napot.
- Ivan bent van?
- Igen, valahol bent.
- Megtenné, hogy szól neki? Haverstock admirális keresi.
A fiú, akire legalább olyan hatással volt Gerald tekintélyt
parancsoló modora, mint a rangja, letette a széket, és eltűnt az
üzemben. Egy pillanattal később újra megjelent Ivannel az oldalán.
Ivan ingujjban volt, és egy ódivatú, pántos overallban.

213
 - Gerald.
- Ne haragudj, hogy zavarlak. Csak egy perc. Gyere, üljünk be a
kocsiba.
Elmesélte Ivannek a szomorú történetet, és megmutatta neki a
második levelet. Miközben Ivan olvasott, Gerard látta, hogy a keze
ökölbe szorul a térdén, olyan erősen, hogy a bütykei elfehéredtek.
Akárcsak Gerald, Ivan is ugyanazt mondta:
- Ó, istenem.
- Piszkos ügy - mondta Gerald. - De ezúttal természetesen tudom,
hogy egy szó sem igaz belőle.
- Ezt mindenesetre köszönöm - mondta Ivan szárazon. - Milyen
szennyes ügy. És azt mondod, Gabriel ezt már olvasta Londonban, és
ő hozta magával a levelet. Micsoda alaknak gondolhatott engem.
- Tudja, hogy egy szó sem igaz belőle. Amikor ezt mondtam neki,
úgy láttam, boldogan elhiszi nekem.
- Még mindig azt gondolod, hogy May volt az? Gerald megvonta a
vállát.
- Truróban adták fel, szerdán. Nyilvánvalóan ugyanaz csinálta
mind a kettőt.
- Gerald, én nem hiszem, hogy May volt az.
- Akkor hát kicsoda, öregfiú?
- Esetleg... Az első levél után is gondoltam erre, de nem szóltam
róla. Esetleg Drusilla.
- Drusilla?
- Igen, Drusilla.
- Miért tette volna? Mi haszna lett volna abból, hogy ocsmány
névtelen leveleket írogat?
- Nem tudom. Hacsak... - mondta Ivan, és némi zavar látszott rajta.
- Mikor segítettem neki, és elintéztem, hogy ide jöhessen lakni... az
egyik este átjött hozzám, és azt mondta, roppant hálás nekem, és ha

214
tud, bármilyen módon szívesen fizetne is érte. De nem azt mondta,
hogy... hogy lefeküdne velem. Ez csak egy üzleti ajánlat volt.
- És szaván fogtad?
- Nem, természetesen nem. Megköszöntem neki, mondtam, hogy
semmivel sem tartozik nekem, és hazaküldtem. Nem neheztelt meg
érte. - Ivan elgondolkodott, majd hozzátette: - Legalábbis látszólag
nem.
- Szerinted képes arra Drusilla, hogy ilyen leveleket írjon?
- Furcsa lány. Nem tudom. Nem ismerem. Egyikünk sem ismeri.
Nem tudjuk, honnan jött, mik a szándékai. Kész rejtély.
- Ezzel egyetértek. De miért akarta volna bántani Silviát?
- Fogalmam sincs. Nem hinném, hogy különösebben szereti Silviát,
de ez még nem ok arra, hogy ilyen névtelen levelet küldjön annak a
szegény nőnek. És Drusilla egyáltalában nem ellensége az
alkoholnak. Szívesen megissza a maga adagját.
Gerald elgondolkodott a hallottakon.
- Ivan, azt a levelet Truróban adták fel szerdán. Drusilla a falun túl
sohasem megy. A gyerekkocsival nem is tudna. Ő nem mehetett el
Truróba.
- Megkérhette Mayt, hogy adja fel. Különös módon úgy tűnik,
jóban vannak. May néha hoz neki ezt-azt Truróból. Joshuának való
dolgokat, amiket Drusilla nem kap meg a faluban. Így aztán May a
levelet is nyugodtan feladhatta helyette.
Mindez tökéletesen elképzelhetőnek tűnt. És annyira képtelenül
szörnyűnek, hogy Gerald, Eve-hez hasonlóan azt kívánta, bárcsak
valahogy az egész mocskos ügyet kiverhetné a fejéből.
- Mit csináljunk? - kérdezte Ivan.
- Gabrielnak azt javasoltam, hogy lépjünk érintkezésbe Aleckel, de
ő nem akarta. Nem akarta, hogy feleslegesen aggódjék az apja.
Kedden már különben is itt lesz.

215
 - Gerald, tennünk kell valamit, mielőtt megérkezik. - Mit?
- Nem kellene szólni a rendőrségnek?
- És ha mégis May az?
- Igen, értem, mire gondolsz - felelte Ivan kis idő után.
- Aludjunk rá egyet.
- Ez nem vall rád, Gerald - mondta Ivan mosolyogva a
mostohaapjának. - Időhúzás. Mindig azt hittem, hogy a tengerészeinél
a dolgokat azonnal meg kell oldalni.
- Így van.
- „A nehéz feladatot azonnal megoldjuk, a lehetetlenre egy kicsit
várni kell."
- Ne vágd a fejemhez a saját bölcsességeimet. És különben is, ez
valószínűleg a lehetetlen feladatok közé tartozik. Ezért aztán egy
kicsit várni kell. Mikor jössz haza, Ivan?
Ma csak délig dolgozom, ebédre otthon leszek. Szükséged van egy
kis erkölcsi támogatásra. - Ivan kiszállt a kocsiból, és becsapta az
ajtaját. - Viszlát ebédnél.
Gerald szeretettel és hálával nézett Ivan után. Amikor a
fiatalember eltűnt a kapu mögött, beindította a motort, és visszahajtott
Tremenheere-be.

- Először nem volt olyan rossz. Nem volt olyan rossz, mint
amilyennek gondoltam, hogy lesz. Virginia gyönyörű, és Strick isteni
helyen lakott, a James folyó meredek partján. A hatalmas ház körül
több hektárnyi föld, a lovaknak zöld legelők, fehér léckerítéssel.
Somfa és tölgy, és a ház előtt a kert, hatalmas úszómedencével és
teniszpályákkal. Még télen is enyhe volt az idő, és sütött a nap. És
volt egy óriási saját szobám, és fürdőszobám, és szolgák is voltak a
házban. Egy szakács, egy szobalány és egy David nevű színes bőrű
inas, aki mindennap egy rózsaszín Studebakerrel érkezett. Még az
iskolával sem volt semmi gond. Bentlakásos iskola volt, és

216
gondolom, roppant drága, a lányok szülei mind olyan gazdagnak
tűntek, mint Strickland. Egy idő múlva, miután megszokták, hogy
angol vagyok és egy kicsit másként ejtem a szavakat, ez inkább még a
javamra is vált, és nem volt nehéz barátokat találnom.
Laura és Gabriel a kertben beszélgettek a szederfa árnyékában.
Kihoztak egy szőnyeget és néhány párnát, és hasra feküdtek, mint a
bizalmas titkaikat egymással megosztó diáklányok. Így valahogy
könnyebben ment a beszélgetés.
- Sohasem érezted magányosnak magad?
- Ó, egek, dehogynem. Tulajdonképpen mindvégig, de furcsa
magány volt ez. Végig velem volt, de rejtve, nagyon mélyen. Mint kő
egy tó fenekén. Sohasem éreztem azt, hogy közéjük tartozom, de
mindig könnyű volt úgy tennem, mintha közéjük tartoznék.
- Mit csináltál, amikor nem voltál iskolában?
- Az sem volt különösebben rossz. Tudták, hogy nem akarok
lovagolni, ezért békén hagytak. Nem zavart, ha egyedül vagyok, és
különben is, mindig volt valaki a házban. Ott aludtak a barátaik,
akiknek velem egykorú gyerekeik voltak, vagy vendégek jöttek úszni,
- teniszezni. - Gabriel elmosolyodott. - Jól tudok úszni, meg
teniszezni is, bár távol állok attól, hogy bajnok legyek.
- Gabriel, miért nem látogattad meg soha az édesapádat? Gabriel
félrenézett, kihúzott egy fűszálat, és tépdesni kezdte.
- Nem tudom. Sohasem szántam rá magam. Először arra
gondoltam, hogy akkor jövök haza, amikor együtt elmehetünk
Glenshandrába. Itt éreztük magunkat igazán közel egymáshoz. Kivitt
magával a folyóra, és órákig voltunk együtt... csak mi ketten. El
akartam menni vele Glenshandrába, de amikor szóltam az
édesanyámnak, azt mondta, hogy már beíratott egy nyári táborba, és
inkább hagyjuk ki ezt az évet. Majd jövőre. Amikor az ember
tizennégy éves, még nem könnyű vitatkoznia, és elérni, amit akar. Az
anyámmal meg szinte lehetetlen vitába szállni. Mindenre kész válasza
van, és a végén mindig ő kerül ki győztesen, így aztán elmentem a

217
nyári táborba, és azt vártam, hogy az apám majd mindkettőnkre
nagyon dühös lesz. De tévedtem. Ő is csak ugyanazt mondta. Talán
jövőre. És ez nagyon fájt nekem, mert ebből arra következtettem,
hogy nem számítok neki annyira, mint gondoltam.
- Írt neked?
- Igen, írt. És küldött ajándékokat karácsonyra, meg a
születésnapomra is.
- Válaszoltál neki?
- Ó, igen. Köszönőleveleket írtam.
- Nagyon hiányozhattál neki. Öt évig egészen egyedül élt. Biztos
nagyon szerette volna, ha néha együtt lehet veled.
- Nem lett volna szabad elengednie - mondta Gabriel. - Én vele
akartam maradni. Mondtam is az édesanyámnak, de szerinte ez
megoldhatatlan lett volna. Az apám túlságosan elfoglalt, leköti a
munkája. És a munkája mindennél előbbre való.
- Szóltál az apádnak, hogy vele akarsz maradni?
- Megpróbáltam. Meglátogatott az iskolában, és kimentünk sétálni
a sportpálya körül, de akkor már valahogy túl késő volt ahhoz, hogy
ezt megértessem vele. Csak annyit mondott: „Túlságosan le vagyok
kötve. Szükséged van az édesanyádra."
- És ezt soha nem bocsátottad meg neki?
- Ez nem megbocsátás kérdése, Laura. Ez alkalmazkodás kérdése.
Ha nem alkalmazkodtam volna, akkor egy zavaros, lökött csaj lett
volna belőlem, aki előbb-utóbb a diliházban köt ki. De amint
alkalmazkodtam, már túl késő volt ahhoz, hogy visszatérjek, akár
csak egy kis időre is. Érted?
- Igen - felelte Laura. - Azt hiszem, értem. Azt hiszem, jól
megbirkóztál a feladattal. Legalábbis elfogadtál egy lehetetlen
helyzetet, és kialakítottál magadnak valamiféle életformát.
- Ó, azzal nem volt gond.

218
 - Mi történt, amikor befejezted az iskolát?
- Az édesanyám azt akarta, hogy menjek főiskolára, de
ellenkeztem. Összevesztünk, de most az egyszer a sarkamra álltam, és
győztem. Az lett, amit én akartam. Beiratkoztam egy washingtoni
képzőművészeti iskolára.
- Milyen érdekes.
- Igen, nagyszerű volt. Volt egy kis lakásom, saját autóm, és ha
akartam, a hétvégéken a barátaimmal együtt lemehettem Virginiába.
Anyámnak egyikük sem tetszett, mert mind a demokratákra szavaztak,
és hosszú hajuk volt, de ettől eltekintve minden rendben ment.
Legalábbis egy ideig...
- Hogyhogy egy ideig?
Gabriel sóhajtott, és újabb fűszálat tépett.
- Nem tudom, mennyit tudsz Strickland Whiteside-ról?
- Semmit. Alec soha nem beszélt róla. Az anyádról is alig beszélt.
- Amikor befejeztem az iskolát... Nem is tudom, semmi sem történt,
de többször is elkaptam Strickland pillantását, hogy méreget.
Kellemetlenül éreztem magam, és tudtam, hogy a dolgok
megváltoztak körülöttem. Kerülni kezdtem. Ez volt az egyik oka
annak is, hogy Washingtonba mentem, nem akartam Virginiában
maradni. De végül, amikor megkaptam a kis bizonyítványomat, vissza
kellett menjek, és az első éjszaka, amit otthon töltöttem, az anyám
korán lefeküdt, és Strickland erőszakoskodni kezdett velem. Ivott
néhány pohárral, ami nyilván gátlástalanabbá tette. Szörnyű volt.
- Ó, Gabriel.
- Tudtam, hogy nem maradhatok tovább. Másnap reggel mondtam
anyámnak, hogy elmegyek New Yorkba egy barátnőmhöz. Kicsit
morgott, de igazából nem volt kifogása. Lehet, hogy rájött, mi megy
végbe Strickland gyűszűnyi agyában, de ha tudta is, nem adta jelét.
Mindig is nagyon fegyelmezett volt. Sohasem láttam, hogy elvesztette
volna a fejét. Felhívtam a barátnőmet, összecsomagoltam, és New

219
Yorkba mentem. Reméltem, hogy kapok valami állást, de New York
sohasem volt az én világom, és az első reggel, amikor megláttam a
tükörképemet a Fifth Avenue egyik kirakatában, arra gondoltam: „Mi
az ördögöt keresel te itt?" Eltelt két nap, és még nem találtam munkát,
de amint később kiderült, ez nem jelentett gondot. Aznap este
lementünk egy partira a Greenwich Village-be, és ott találkoztam
ezzel a férfival. Angol volt, fura és kedves; ugyanazt a nyelvet
beszéltük, egy hullámhosszon voltunk. És micsoda nagyszerű dolog
volt, hogy valaki ugyanazokon a hülyeségeken tudott nevetni, mint én.
Elvitt vacsorázni, és mondta, hogy a Virgin-szigeteken van egy
jachtja, és meghívta néhány barátját egy körutazásra. Hívott, hogy én
is menjek el velük. Elmentem. Csodálatos volt. A gyönyörű jacht
istenien futott, romantikus kis öblök fehér homokján feküdtünk
pálmafák alatt. Elrepült a két hét, a többiek visszamentek New
Yorkba, de ő ott maradt. Én is. Hat hónapig vele maradtam. Hat
hónapig együtt éltünk. Két nappal ezelőtt búcsút mondtam neki. Két
nappal ezelőtt. Úgy érzem, mintha legalább két éve történt volna.
- De hát ki volt az az ember, Gabriel?
- Te talán a felső osztályhoz tartozó csavargónak mondanád.
Említettem, hogy angol volt. Szolgált a hadseregben is. Azt hiszem,
felesége is lehetett valahol. Gazdagnak kellett lennie, mivel állása
nem volt, és azért alighanem nem két fillér fenntartani egy ötven láb
hosszú jachtot a Virgin-szigeteken.
- Boldog voltál vele?
- Ó, igen. Nagyszerűen éreztük magunkat.
- Hogy hívták?
- Nem mondom meg. Nincs jelentősége.
- De ha boldog voltál, akkor miért jöttél vissza Angliába?
- Mert teherbe estem - mondta Gabriel.
Elhallgattak. Valójában nem lett csend, a kert hangos volt a
madárdaltól.

220
 - Ó, Gabriel - sóhajtotta Laura.
- Csak egy hete jöttem rá.
- Voltál orvosnál?
- Nem, semmi ilyesmi, de teljesen biztos vagyok benne. És
ugyanakkor tudtam, ha nem akarom megtartani a gyereket, ha el
akarom vetetni, akkor sietnem kell. De nem csupán ezért jöttem
egyenesen haza. Az igazi ok az, hogy szükségem van az apámra.
Egyszerűen szükségem van rá. El akarom mesélni neki ezt, beszélni
akarok vele, meghallgatni a tanácsát, és... ó, egyszerűen csak együtt
lenni vele, Laura. És amikor Londonba érve nem találtam, arra
gondoltam, hogy csak egy választásom maradt, meg kell keresselek
téged, és veled kell beszéljek.
- De még csak nem is ismertél engem.
- Valakivel beszélnem kellett.
Laura szeme megtelt könnyel. Gyorsan, szégyenlősen letörölte.
- Nem állítanám, hogy elvből ellenzem az abortuszt - mondta
Laura. - Soha nem kardoskodtam se mellette, se ellene. De ahogy
hallgatlak téged, már a puszta szavaktól is rémület és undor fog el...
Ó, Gabriel, ne vetesd el a gyereket!
- Ne aggódj - mosolygott Gabriel. - Már elhatároztam, hogy nem
vetetem el. Ma reggel döntöttem így, amikor Drusillával
beszélgettem, és ti még aludtatok. Amikor megláttam a nagy, kövér
babáját, egyszerre határozottan éreztem, hogy meg akarom szülni a
sajátomat.
- Az apja tud róla?
- Nem, egy szót sem szóltam neki.
- Ó, kedvesem... - Laura könnyei újból potyogni kezdtek. - Olyan
butaság, hogy sírok, de nem tudom visszatartani. Lehet, hogy nem
kellene, de olyan boldognak érzem magam miattad.
- Nem fog Alec kijönni a sodrából, ha megmondjuk neki?

221
 - Ennél azért jobban ismerhetnéd.
- Szeretném - mondta Gabriel -, ha visszamehetnék veletek
Londonba, és... és ott maradhatnék, amíg a gyerek meg nem születik.
- Addig maradhatsz, amíg csak akarsz.
- Szűken lennénk abban a kis házban.
- Majd rávesszük Alecot, hogy vegyen egy nagyobbat, kerteset.
Összenevettek: két nő, amint kis összeesküvést sző a férfi ellen, akit
mindketten szeretnek.
- Mindig is erre vágytam. Nem a nagyobb házra, hanem a gyerekre.
De már harminchét éves vagyok, időnként baj van a méhemmel, és
eddig nem volt sok szerencsém. Ezért műtötték meg most is. Ezért
vagyok itt, és ezért nem mehettem el vele sem Glenshandrába, sem
New Yorkba. De ha nekem nem lehet gyerekem, akkor, ha neked
lesz...
- Az jó pótmegoldásnak.
- Nem, semmiképp. Nem pótmegoldás.
Valami zajra lettek figyelmesek a házból. Felnéztek, és látták, hogy
Gerald a társalgóból kilép a teraszra a franciaablakon át. Látták, hogy
az összecsukott kerti bútorokat felállítja a napfényben a fehér
vasasztal köré. Amikor ezzel végzett, valami kis szemetet - talán
gyufaszálat - szedett fel a földről, majd lehajolt, hogy a kőkockák
közül néhány gyomot kihúzogasson. Ezután, láthatóan elégedetten,
hogy minden katonás rendben van, visszament a házba.
- Nagyszerű ember - jegyezte meg Gabriel.
- Igen, nagyszerű. Mindig is Alec példaképe volt. Szegény. Hatvan
évig agglegényként élt, és most itt van egy rakás nővel a nyakán.
Sokan vagyunk. Egyedülállók, férfiak nélkül. Az öreg May, fenn a
szobájában, zoknikat stoppol, és a múlton mereng. Drusilla, magára
hagyva a babájával. Silvia Marten, Eve barátnője, folyton idejár,
társaságra vágyik. Mind közül valószínűleg ő a legmagányosabb. És
itt vagy te. És itt vagyok én.

222
 - Te, magányos? De Laura, neked ott van Alec.
- Igen, ott van Alec. És csaknem minden tökéletes.
- Mi hiányzik?
- Semmi sem hiányzik, csak neki van egy olyan élete is, aminek én
nem voltam része.
- Az anyámra gondolsz. Deepbrookra. Rám.
- Elsősorban rád. Alec sohasem mesélt rólad nekem. Olyan volt,
mintha egy korlát választott volna el bennünket, és nekem sohasem
volt annyi önbizalmam vagy eltökéltségem, hogy ledöntsem.
- Féltékeny voltál rám?
- Nem, nem erre gondolok. - Laura feküdt, próbálta megfogalmazni
magában a gondolatait, megtalálni a helyes, kifejező, pontos szavakat.
- Azt hiszem, ugyanazért voltam magányos, mint Alec. Nem korlát
voltál Gabriel, inkább valami űr. Ott kellett volna lenned velünk, de
nem voltál.
- Most már itt vagyok - mosolygott Gabriel.
- És mi van Ericával? Nem fog aggódni miattad?
- Nem. Azt hiszi, hogy még mindig a Virgin-szigetek körül
hajókázom, jobb körökből való New York-iak vidám társaságával.
Ha az apám visszatér, és a jövő egy kicsit világosabb lesz, akkor
majd írok neki a történtekről.
- Hiányozni fogsz neki.
- Nem hinném.
- Erica sohasem magányos?
- Soha. Tudod, ott vannak neki a lovai.
Egy kicsit még feküdtek, majd Laura az órájára nézett, összeszedte
magát, és felült.
- Hová mész? - kérdezte Gabriel.
- Elhanyagoltam Eve-t. Megyek, segítek neki. Itt vagyunk egy

223
csomóan, és mégis egyedül kell főznie.
- Menjek én is? Ügyesen tudok krumplit hámozni.
- Nem, maradj csak. Az első nap még szabad lustálkodni. Majd
kiszólunk, ha jöhetsz ebédelni.
Laura átment a gyepen, rózsaszín pamutszoknyája, hosszú, sötét
haja lobogott a szélben. Felment a lépcsőn a teraszra, és eltűnt a ház
belsejében. Gabriel követte a szemével, majd a hátára fordult, és a
párnát a feje alá tette.
Itt a gyermeke. Meg fogja szülni. Kezét a hasára helyezte,
babusgatta a jövőt. Aprócska csíra, növekvőben. Már igazi lény. Az
előző éjjel a vonaton alig aludt valamit, és emiatt, meg talán az
időzónák átlépésének utóhatásaként, egyszerre álmosság vett rajta
erőt. Arcát a nap felé fordítva lehunyta a szemét.
Később megmozdult. Lassan, nyugodt átmenettel jött az ébredés.
Egy másik érzés is kísérte, először nem ismerte fel, de később már
emlékezett rá, régvolt gyermekkorából. A biztonság érzése, mint egy
meleg takaróé. Valakinek a jelenléte.
Gabriel kinyitotta a szemét. Ivan törökülésben ült mellette a
szőnyegen, őt nézte. Jelenlétét Gabriel természetesnek érezte, és nem
jött zavarba attól, hogy álmában, védtelenül lepték meg.
Kis idő múlva Ivan megszólalt.
- Szervusz.
Gabriel kimondta az első gondolatot, mely az eszébe jutott.
- Nem volt viszonyod Laurával.
- Nem - mondta Ivan, és megrázta a fejét.
Gabriel összeráncolta a homlokát, azon gondolkozott, miért is
mondta ezt, hiszen azelőtt nem is beszéltek a levélről. Ivan, mintha
csak tudta volna, mi játszódik le a fejében, megszólalt.
- Gerald megmutatta nekem a levelet. Feljött Carnellow-ba, hogy
megmutassa nekem. Nagyon sajnálom az egészet. Azt is, hogy

224
megírták, de leginkább azt, hogy neked kellett elolvasni.
- Én csak azért bontottam fel a levelet, mert meg akartam találni
Laurát. És még szerencse, hogy én bontottam fel. Hiszen veszélyes
egy levél. Ha Alec olvassa, mielőtt elmegy New Yorkba, tényleg
nagyon veszélyes lett volna.
- Nem tette könnyebbé a Laurával való első találkozásodat.
- Nem. De az elmúlt néhány nap során sok olyan dolgot csináltam,
melyet nem lehet könnyűnek nevezni.
- Nem is szeretek rágondolni, milyen bizonytalanságban lehettél
felőlünk. Még ha csak egy napig tartott is.
- Nem a ti hibátok.
- Már volt egy ilyen levél. Gerald biztos mondta.
- Igen, mondta. De azt is mondta, hogy tele volt hazugsággal. És
hogy ő majd kézbe veszi az ügyet. - Gabriel nyújtózkodott egyet,
ásított és felült. A kert ragyogott a napfényben, a levegőben viola
illata úszott. A nap feljebb emelkedett, a szederfa tarka árnyékot
vetett a fűre.
- Mennyit aludtam? - kérdezte Gabriel.
- Nem tudom. Most fél egy van. Azért küldtek, hogy szóljak neked,
hamarosan jöhetsz ebédelni.
Ivan kivágott nyakú, halványkék inget viselt, ingujját feltűrte.
Barna mellkasán megcsillant egy ezüstlánc. Keze, melynek szép
formájára Gabriel már korábban is felfigyelt, lazán lógott a térde
közt. A lány látta a karóráját és vastag, arany pecsétgyűrűjét.
- Éhes vagy? - kérdezte Ivan. Gabriel Ivan kezéről az arcába
nézett.
- Mindig hazajössz ebédelni?
- Nem. De ma csak délig dolgoztam.
- Értem. És mit csinálsz délután?
- Semmit. Hát te?

225
 - Szerintem jó ötlet.
Ivan elmosolyodott, felállt, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse
Gabrielt.
- Ebben az esetben - mondta - csináljuk együtt a semmit.

Mindannyian a konyhaasztal körül ültek, ittak egyet ebéd előtt, és

Mayre vártak. Amikor May óvatos léptekkel megjelent a hátsó
lépcsőn, a ráncos arcára kiülő savanyú kifejezésből egyből látni
lehetett, hogy valami nagyon kellemetlen esemény történt.
- Mi történt, May? - kérdezte Eve.
May összekulcsolta kezét a gyomra fölött, összeszorította száját,
majd megmondta nekik. Laura hálószobájának az ajtaja nyitva maradt.
Lucy kimászott a kosarából, végigment az átjárón May szobájáig,
beosont, és May szőnyegének a kellős közepére okádott.

Délután öt órakor Laura, kezében egy kosár paradicsommal,

begyalogolt a faluba. A paradicsomot Eve-vei együtt szedték a
tremen-
heere-i üvegházban. A meleg miatt egyszerre több tucat is beérett.
Bár egész délután a paradicsom befőzésével foglalkoztak, mégis több
kiló maradt. Drusilla örömmel elfogadott egy tálnyit, félretettek egy
kosárkával a vikárius feleségének is, de még mindig maradt.
- Hogy ennek is miért egyszerre kellett beérnie? - kérdezte Eve a
nehéz konyhai munkától kivörösödött arccal. - Nincs szívem kidobni
őket. - Hirtelen rájött a megoldásra. - Tudom már, adjuk Silviának.
- Nincs neki sajátja?
- Nincs. Mindenfélét termeszt, de paradicsomot nem. Felhívom, és
megkérdezem, kér-e. - Kiment a telefonhoz, majd győztes mosollyal
visszatért. - Nagyon örül neki. Azt mondja, mindig a faluban
vásárolja, és hogy drágán adják. Majd később levisszük neki.

226
 - Én leviszem, ha akarod.
- Ó, megtennéd? Úgysem láttad még a kertjét. Álomszép, és örülni
fog, hogy beszélgethet veled. És talán szívesen eljönne velünk holnap
Gwenvoe-be is. - Az ebéd közben Eve-nek végül sikerült meggyőznie
vonakodó férjét, hogy a szombati piknik jó ötlet, sőt még arra is
rávette, hogy velük tartson. - Ha eljönne, mondd meg neki, mi viszünk
elég elemózsiát, és az egyikünk majd beugrik érte. Úgyis két autóval
kell menjünk.
Amikor Laura befordult a ház sarkánál, benézett a kertbe. A gyep
végében Ivan és Gabriel még mindig ott ült törökülésben. Egész
délután elmerülten beszélgettek, mint két régi ismerős, akik évek óta
nem látták egymást, és most elmesélik, mi minden történt velük azóta.
Laura örült, hogy Ivan nem vitte el Gabrielt egy fárasztó kirándulásra.
Aggódott érte, mintha az anyja lett volna.
Még nem járt Silvia házában, de nem volt nehéz megtalálnia. A
kapu nyitva állt, rajta a név: Roskenwyn. Laura végigment a rövid,
kaviccsal felszórt bekötőúton, és belépett a nyitott bejárati ajtón.
- Silvia.
Nem jött válasz, de a nappali ajtaja is nyitva állt. A szoba másik
oldalán üvegajtó vezetett ki a kertbe. Laura itt találta meg Silviát, a
kerítés mellett térdelve gyomlált egy kis kézikapával.
- Silvia.
- Szervusz - köszönt Silvia, a sarkára ereszkedett, kezében lazán
tartva a kapát. Régi farmernadrágot és kockás blúzt viselt, arcát, mint
legtöbbször, csaknem teljesen eltakarta óriási napszemüvege.
- Elhoztam a paradicsomot.
- Ó, angyal vagy - mondta Silvia, ledobta a kapát, és lehúzta földes
kesztyűjét.
- Csak folytasd a munkát, ha akarod.
- De nem akarom. Egész délután dolgoztam. - Silvia felállt. -
Igyunk egyet.

227
 - Még csak öt óra.
- Nem kell feltétlenül alkoholnak lennie. Készítek egy teát, ha
akarod. Vagy ihatunk limonádét is.
- A limonádé nagyszerű lenne.
- Rendben. - Silvia átvette a kosarat Laurától. - Kirakom a
paradicsomot. Addig nézz körül a kertben, ámuldozzál, és amikor
visszajövök, mondd, hogy csodálatos.
- Nem nagyon értek a kertészkedéshez.
- Annál jobb. Szeretem a kritika nélküli csodálatot.
Silvia eltűnt a házban, és Laura engedelmesen körüljárta a
gyönyörűen gondozott ágyásokat, melyekben a virágok a rózsaszín, a
kék és a bíbor minden árnyalatában pompáztak. Hiányzott a piros, a
narancs és a sárga szín. A delfinium embermagasságúra nőtt, a
csillagfürt pedig elmúlt nyarak illatát idézte fel Laurában. Silvia
sűrűn ültetett rózsái már szinte illetlenül rikítottak, fejük akár egy
tányér.
- Hogy a csudába tudsz ilyen rózsát termeszteni? - kérdezte Laura
Silviától, amikor a kis teraszon üldögéltek, közöttük a limonádés
tálcával.
- Trágyázom őket. Nem messze innen, egy gazdától kapom a
trágyát.
- És akkor neked permetezned is kell, meg minden?
- Ó, de mennyire. Különben a rózsát elpusztítanák a levéltetvek.
- Nem sokat értek a kertészkedéshez. Londonban csak egy
udvarunk van, néhány virágládával.
- Ne mondd, hogy Gerald még nem fogott be téged gyomot irtani.
Imád munkacsapatokat szervezni.
- Nem. Senki sem fogott be semmire. Legfeljebb egy kis
gyümölcsszedésre. Úgy bánnak velem, mint valami díszvendéggel.
- Mindenesetre meglett az eredménye. - A fekete napszemüveg

228
Laura felé fordult. - Nagyszerűen festesz. Napról napra jobban. Ma
meg különösen jól. Már nincs rajtad az a... az az aggódó kifejezés.
- Talán már nem aggódom többé.
Silvia kiitta a limonádéját. A kancsóból újratöltötte a poharát.
- Azt is tudod, hogy miért nem?
- Igen. Mert Gabriel velünk van. Alec lánya. Ma reggel érkezett, az
éjszakai vonattal.
- Gabriel - mondta Silvia, és a kancsót visszatette a tálcára. - Ő
nem Virginiában van ?
- Ott volt, de hazajött. Senki sem tudta, hogy jön. Csodálatos
meglepetés volt.
- Úgy tudom, eddig sohasem látogatta meg az apját.
- Nem. De nem is látogatóba jött. Itt marad. Velünk marad. Nem
megy vissza.
Laura úgy érezte, hogy a boldogság különös dolog, időnként
éppúgy hatalmába kerítheti az embert, mint a bánat. Egész nap úgy
érezte, mintha felhőkön járna, és most hirtelen meg akarta osztani a
boldogságát valakivel. És miért ne Silviával, aki Alecet gyermekkora
óta ismeri, és látta őt Tremenheere-ben magányosan is.
- Egy család leszünk. És most jöttem rá, hogy éppen ez az, amit
mindig is akartam. Ez az, ami hiányzott.
- Hiányzott a házasságodból?
- Igen - ismerte el Laura. - Hozzámenni egy férfihoz, aki azelőtt
hosszú időn keresztül egy másik nővel élt házasságban... az bizony
nem mindig könnyű. Életének egy darabja el van zárva előled, mint
egy csukott szoba, ahová nem mehetsz be. De most, hogy Gabriel
visszajött, minden más lesz. Mintha csak ő lenne a kulcs, mely nyitja
a zárat. - Elmosolyodott a képtelen hasonlaton. - Azt hiszem, elég
ügyetlenül magyaráztam meg. Arról van szó, hogy úgy érzem, minden
jóra fordul és nagyszerű lesz.

229
 - Remélem, igazad lesz - mondta Silvia. - De a helyedben azért
nem adnám át magam ennyire a lelkesedésnek. Még csak egy napja
ismered azt a lányt. Ha már egy hónapja együtt élsz vele, lehet, hogy
annak örülsz majd, ha elmegy. Talál majd magának egy saját lakást,
és odaköltözik. Mind ezt csinálják, ezek a fiatalok.
- Nem. Nem hiszem, hogy ő is ezt tenné. Legalábbis egy darabig
nem.
- Miért vagy ebben olyan biztos? Laura mélyet sóhajtott.
- Olyan bűntudattal nézel - mondta Silvia -, mintha valami titkod
lenne.
- Így van. Még Eve-nek sem beszéltem róla, mert nem az én
titkomról van szó.
- Laura, hallgatok, mint a sír.
- Rendben. De egy szót se szólj. - Laura elmosolyodott, mivel
öröm töltötte el a szívét, hogy hangosan kimondhatja. - Gyereket vár.
- Gabriel?
- Ne légy úgy megdöbbenve.
- Férjhez megy?
- Nem. Ezért jön vissza hozzánk Londonba.
- És mit fog szólni ehhez Alec?
- Szerintem annyira boldog lesz, amiért Gabriel visszajött hozzá,
hogy a terhessége nem is fog számítani.
- Nem értelek. Az egészről úgy beszélsz, mintha azt jelentenéd be,
hogy te estél teherbe. Szinte sugárzol.
- Lehet - mondta Laura -, hogy egy kicsit így is érzem. Boldog
vagyok Alec és Gabriel miatt, de leginkább magam miatt vagyok
boldog. Önzés, ugye? De tudod, Silvia, az a nagyszerű, hogy
mostantól mindannyian együtt leszünk.
A nagy izgalomtól Laurának csak akkor jutott eszébe, hogy még egy
üzenetet át kell adnia Silviának, amikor éppen távozni készült.

230
 - Csaknem elfelejtettem. Holnap mindannyian piknikezni megyünk
Gwenvoe-be, és Eve kérdezteti, nem volna-e kedved velünk tartani.
- Holnap... Szombaton? - Silvia, akárcsak Gerald szokta, lehajolt,
és kihúzott egy gyomot a kavicsok közül. - Ó, nagyon sajnálom, de
nem tudok menni. Megígértem egy régi barátnőmnek, hogy átmegyek
hozzá Porthkerrisbe, a Kastély Szállóba. Nagyon szívesen elmennék
Gwenvoe-be, de nem hagyhatom cserben a barátnőmet.
- Milyen kár. De majd elmagyarázom Eve-nek.
- Éreztem, hogy valami hiányzik - mondta hirtelen Silvia. - Hol a
kiskutyád? Mindig veled volt.
- Beteg. May senkihez sem szól azóta, hogy Lucy bement a
szobájába, és a szőnyegére hányt.
- Mi a baja? Mármint a kutyának.
- Valószínűleg evett valamit. Mindent megkóstol.
- A part ilyenkor tele van mindenféle rothadó szeméttel.
- Erre nem is gondoltam. Lehet, hogy inkább nem viszem el holnap
Gwenvoe-be. Különben is csak átmelegedne a homokban, a tengerbe
meg nem menne be, mert nem szereti, ha nedves lesz a bundája.
- Akár a macskák.
- Igen - mosolyodott el Laura -, akár a macskák. Silvia, mennem
kell.
- Köszönöm a paradicsomot.
- Köszönöm a limonádét.
Laura elindult. A kapunál hátrafordult, integetett, majd eltűnt a fal
mögött. Silvia a ház előtt állt. Lenézett, és észrevett egy másik
gyomot, ezúttal egy aggófüvet. Lehajolt, és kitépte. A gyökerekre
tapadó nedves, barna földtől piszkos lett a keze.

Gerald egy sziklán ült, egy másik szikla árnyékában, és a vízben

úszkáló családját figyelte. A feleségét, az unokahúgát, annak

231
mostohaanyját és a saját mostohafiát. Fél hat volt, és már szeretett
volna hazamenni. Dél óta itt voltak, és bár nem volt senki más rajtuk
kívül, már vágyott a zuhanyra, a gines tonikra, a hűs társalgóra és az
esti újságjára. De amint felvetette a távozás gondolatát, Eve és a
többiek mind újra úszni akartak.
Gwenvoe-ben voltak, de nem a homokos parton. A kocsit a
parkolóban hagyták, majd fél mérföldnyit gyalogoltak a sziklás
ösvényen, és végül letelepedtek a sziklákon. A tenger először távol
volt, de ahogy múlt az idő, a dagály megtöltött egy nagy mélyedést,
mely fjordként hasított a sziklába, és egy természetes medence
keletkezett a szemük előtt. A tiszta, türkizkék víz csillogott a délutáni
napfényben. Senki sem tudott ellenállni neki.
Kivéve Geraldot, aki már elég vizet látott életében, és
megelégedett a megfigyelő szerepével. Eve, a kedves Eve,
tökéletesen úszott, de úgy, ahogy még soha senki mást nem látott,
függőleges testtartással. Gerald egyszerűen elképzelni sem tudta,
hogy ez hogyan lehetséges. Laura jobban ragaszkodott a
hagyományokhoz, mellen úszott. Gabriel úgy, mint egy fiú, fejét a
vízbe mártva és barna karjainak erőteljes csapásaival, profi módon
szelte a vizet. Időnként Ivannel együtt felkapaszkodtak egy kiugró
sziklára, és fejest ugrottak. Gabriel most is éppen ugrani készült,
karcsú sellőként a szikla szélén, olyan parányi bikiniben, amilyet
Gerald még nem is látott. Barna testén csillogtak a gyöngyöző
vízcseppek.
Eve és Laura végre kijöttek a vízből, leültek Gerald mellé.
Törülközővel dörzsölték a hajukat, vízcseppeket hullatva az
átforrósodott sziklára.
- Gondoljátok, hogy most már indulhatunk? - kérdezte Gerald
vágyakozva.
- Ó, kedvesem - mondta Eve, és hűvös, sós csókot nyomott Gerald
arcára. - Természetesen. Aranyos voltál, és egyszer sem
panaszkodtál. És azt hiszem, mára már tényleg elég volt, bár mindig

232
szomorú véget vetni egy napnak, ami olyan tökéletes.
- A partit mindig akkor kell otthagyni, amikor még jól érzed magad.
- Nekem mindenképp vissza kell mennem, neki kell kezdenem a
vacsorakészítésnek. Még össze kell csomagolnunk, visszamenni a
kocsihoz...
Eve lecsúsztatta fürdőruhája pántját, hogy átöltözzék.
- És te, Laura?
- Veletek megyek.
- És a többiek?
Ivan és Gabriel felé néztek. Gabriel a medencében taposta a vizet,
felnézett Ivanre, aki a magasból ugrani készült.
- Ivan! - kiáltotta Gerald.
Ivan kiegyenesedett, és Gerald irányába fordult.
- Mi van ?
- Indulunk. Ti mit akartok csinálni?
- Mi még maradnánk egy kicsit...
- Rendben, akkor majd később találkozunk.
- Néhány kosarat hagyjatok itt, majd mi hazavisszük.
- Hagyunk.

Tremenheere-ben befordultak a kapun, és megálltak az udvaron.

Drusilla és Joshua egy gumilabdával játszottak: Joshua négykézláb
üldözte, mivel még nem tudott járni. Csak egy piszkos pamuttrikó volt
rajta, és amikor Geraldék megérkeztek az autóval, Joshua lehuppant
kövér, barna popsijára, és figyelte őket.
- Milyen volt a nap? - kérdezte Drusilla.
- Tökéletes - mondta Eve. - És idehaza?
- Felmentünk a kerthez, és a tömlővel lelocsoltam Joshuát.
Remélem, nem haragszanak érte?

233
 - Nagyszerű ötlet. Tetszett neki?
- Jó tréfának tartotta, alig tudta abbahagyni a nevetést.
Az elemózsiás kosarakat bevitték a konyhába. A kinti forróság után
a konyha kellemesen hűvösnek tűnt.
- Felszaladok a szobába - mondta Laura -, és megnézem, hogy van
Lucy. Kiviszem egy kicsit a kertbe sétálni.
- Milyen jó, hogy nem vittük el magunkkal - mondta Eve. - Nem
érezte volna jól magát ebben a forróságban.
Laura felszaladt a hátsó lépcsőn, Eve pedig elkezdte kicsomagolni
a piknik maradványait. Ezt mindig is utálatos munkának tartotta, és
minél előbb túl akart lenni rajta. Miközben dolgozott, Gerald is
belépett, kezében a borosüvegeket és a kávéstermoszt tartalmazó
kosárral.
Eve Geraldra mosolygott.
- Kedvesem, úgy örülök, hogy eljöttél velünk. Nélküled egészen
más lett volna. Hagyd csak itt, menj fel, és zuhanyozz le. Tudom, hogy
erre vágysz.
- Hogy jöttél rá?
- Látszik rajtad, hogy meleged van. Majd én rendet rakok, nem tart
semeddig. Mindent berámolok a mosogatógépbe, és...
- Eve.
Laura kiáltott fentről.
- Eve!
Hallották a rémületet a hangjában, olyan volt, mint egy
segélykiáltás. Egymásra néztek, rosszat sejtve. Egyszerre
abbahagyták, amit csináltak, és a lépcső felé indultak. Végigfutva az
átjárón, Eve ért elsőnek a nyitott ajtón át Laura hálószobájába. Laura
a szobában állt, karjában Lucyval. A kis tál, melyet Laura tejjel
megtöltve hagyott ott, üresen állt. Látszott, hogy Lucy a kosarából
kimászva megpróbálta elérni az ajtót, mert a szőnyegen végig kis

234
hányástócsák éktelenkedtek. Savanykás, émelygős szag terjengett a
szobában.
- Laura.
A kutya ruganyos teste különösen merevnek látszott, selymes szőre
összeborzolódott, hátsó tappancsai élettelenül himbálóztak. Nyitott
szeme üvegesen meredt a világba, ajka felhúzódott az ínyére, amikor
utoljára rávicsorgott a halálra.
- Megdöglött.
- Laura, ó, Laura. - Eve ösztönösen át akarta karolni, megérintem,
megnyugtatni, de most valahogy egyiket sem tudta megtenni. Kezét
rátette Lucy fejére. - Sokkal betegebb volt, mint bármelyikünk is
gondolta. Szegény pára... - Eve sírva fakadt, és utálta magát ezért, de
a jelenet olyan tragikus volt, hogy nem tudott úrrá lenni a
kétségbeesésén. - Ó, Gerald.
Laura nem sírt. Eve arcáról lassan Gerald arcára nézett. Sötét
szeméből sugárzott a veszteség miatt érzett fájdalom. Kis idő múlva
megszólalt.
- Alecet akarom.
Gerald odalépett Laurához, gyengéden kiemelte Lucyt az asszony
ujjainak görcsös szorításából, és kivitte a szobából. Levitte a
konyhába. Keresett egy kartondobozt, beletette a kis testet és becsukta
a dobozt. Ezután kiment a dobozzal a fáskamrába, ott letette a
padlóra, majd kijött, és az ajtót bezárta maga mögött. Később majd
egy sírt ás, és eltemeti Lucyt a kertben. De most ennél sürgősebb
feladatot kellett megoldania.

Mivel szombat volt, mindent sokkal nehezebben lehetett elintézni.

Végül a telefonközpont segítségével sikerült megtudnia Alec
főnökének, a Sandberg Harpers elnökének az otthoni telefonszámát,
és felhívni őt. Szerencséje volt, sikerült elkapnia a kiváló férfiút,
röviden megosztotta vele a gondját, és cserében megkapta azt a New

235
York-i számot, melyen Alec elérhető.
Az óra fél hetet mutatott. New Yorkban fél kettő volt. Felhívta a
számot, de azt mondták, egy kicsit várnia kell. Megkérték, maradjon a
telefonnál, visszahívják. Letette a kagylót, és hátradőlt a székben.
Várt.
Ekkor talált rá Eve a dolgozószobájában. Gerald felnézett rá.
- Laura jól van? - kérdezte.
- Nincs jól. Nagyon megrázta az eset. Nem sírt, csak elkezdte rázni
a hideg. Ágyba fektettem, és bekapcsoltam az elektromos takarót.
Adtam neki egy altatót. Ennél többet nem tehettem.
Eve Geraldhoz lépett, Gerald átkarolta. Egy ideig egyikük sem
szólalt meg; az, hogy együtt voltak, már önmagában is megnyugtatóan
hatott rájuk. Valamivel később Eve hátrább lépett, és leült Gerald
nagy karosszékébe. Szörnyen fáradtnak látszott.
- Most mit csinálsz? - kérdezte Eve.
- Beszélni akarok Aleckel. Várom, hogy visszahívjanak New
Yorkból.
Eve az órájára nézett.
- Hány óra van ott ilyenkor?
- Fél kettő.
- Ott lesz?
- Remélem.
- Mit akarsz mondani neki?
- Hogy az első géppel jöjjön haza.
Eve összeráncolta a homlokát.
- Hogy jöjjön haza az első géppel? De hát Alec...
- Haza kell jönnie. Komolyra fordult az ügy.
- Nem értem.
- Nem akartam elmondani neked, de érkezett egy másik ocsmány

236
levél is. És Lucy nem természetes halállal halt meg, Eve.
Megmérgezték.

237
 8.
ROSKENWYN

Vasárnap hajnal. A nagy sugárhajtású repülőgép kivált London

egéből, körözött egyet, ráállt a Heathrow kifutópályájának vonalára,
és mesteri leszállással földet ért. Alec Haverstock hazaérkezett.
A kézitáskáján kívül nem volt csomagja. A vámkezelésen, majd a
repülőtér épületén egyenesen átsétálva kilépett az angliai nyári reggel
hűvös, nedves szürkeségébe.
Körülnézett, a kocsiját kereste. Megpillantotta sötétvörös BMWjét,
mellette Rogersont, a hivatali sofőrt. Rogerson mindig adott magára,
és bár vasárnap volt a szabadnapja, munkahelyi egyenruhájában
érkezett a repülőtérre: fején ellenzős sapkával, kezén bőrkesztyűvel.
- Jó reggelt, Mr. Haverstock. Jól utazott?
- Igen, köszönöm, jól - felelte Alec, bár egy szemernyit sem aludt. -
Köszönöm, hogy elhozta az autót.
- Szívesen, uram. - Rogerson átvette Alec csomagját, és a
csomagtartóba helyezte. - A tank tele, nem kell majd megállnia.
- Hogyan jut vissza a városba?
- A földalattival, uram.
- Ne haragudjék, hogy ennyi gondot okoztam magának vasárnap.
Még egyszer nagyon köszönöm.
- Bármikor, uram. - Rogerson kesztyűs keze diszkréten összezárult
Alec ötfontos bankója fölött. - Nagyon köszönöm, uram.

Ahogy hajtott, egyre világosabb lett. Az autópálya két oldalán a kis

falvak lassan életre keltek. Mire Devonba ért, megszólaltak a
harangok is. Mikor átkelt a Tamar feletti hídon, a nap már magasan
járt az égen, és az utak egyre jobban megteltek a vasárnapi

238
forgalommal.
Az autó ette a mérföldeket. Már csak hatvan, ötven, negyven
mérföld volt hátra Tremenheere-ig. Felkapaszkodott egy emelkedőn;
később az út lefelé futott, az északi folyótorkolatok, a homokdűnék, a
tenger felé. Alec látta a kis dombokat a kisebb-nagyobb
gránitkinövésekkel, melyek már az idők kezdete óta megvoltak. Az út
délnek fordult, szembe a nappal. Látta a másik tengert, kápráztatóan
csillogott a napfényben. Jachtok egész sora szelte a vizet - talán
valami kisebb verseny lehetett -, a szűk parti sáv pedig már megtelt
hangos, vidám nyaralókkal.
Penvarloe. Felkapaszkodott a dombra, végighajtott az ismerős,
csendes utakon, majd a falun, és máris befordult Tremenheere
kapuján.
Fél egy volt.
Alec rögtön észrevette Gabrielt, aki a bejárati ajtó küszöbén ült, és
állát a térdére támasztva várta őt. Nem tudta, mióta várhatja így.
Ahogy fékezett az autóval, és leállította a motort, Gabriel lassan
felállt.

Alec kicsatolta a biztonsági övét, kiszállt az autóból, és a lányát

nézve megállt a kocsi nyitott ajtaja mellett. Rögtön feltűnt neki
gyönyörű, szürke szeme, talán a legjobb dolog, amit örökölhetett az
anyjától. Megnyúlt, de különben nem változott. A haja régebben
hosszú és sötét színű volt, most rövid és szalmasárga. De különben
nem változott.
- Soká jöttél - mondta Gabriel, de hangjának remegése elárulta,
hogy ez nem szemrehányás. Alec becsapta a kocsi ajtaját, és ölelésre
tárta a karját. - Ó, papa! - kiáltott fel Gabriel, apja nyakába ugrott, és
ugyanabban a pillanatban zokogásban tört ki.

239
 Később Alec felment a házba, a feleségét kereste. A
hálószobájukban találta meg, Laura az öltözőasztal előtt ült, és a haját
kefélte. A szobában rend volt, már szellőztettek, az ágy bevetve. Lucy
kosara sehol. A tükörben összetalálkozott a tekintetük.
- Drágám!
Laura letette a kefét, és megfordult. Alec magához húzta őt,
hosszan átölelték egymást. Alec olyan szorosan tartotta karcsú testét,
hogy érezte Laura szívverését. Csókot lehelt tiszta, illatos feje
búbjára, és kezével megérintette a haját.
- Drága Laurám.
Laura válasza tompán hangzott, mivel Alec vállába beszélt.
- Azért nem mentem le, mert azt akartam, hogy Gabriellel
találkozzál először. Azt akartam, hogy ő legyen az első, aki meglát
téged.
- Várt rám - mondta Alec. - Sajnálom, ami Lucyval történt. Alec
érezte, hogy Laura némán megrázza a fejét, nem akar, nem tud
beszélni a tragédiáról.
Alec nem mondta, hogy „Majd veszek neked másikat", mert az
olyan lett volna, mintha egy gyászoló anyának azt mondják, hogy
vesznek neki egy másik gyereket. Lucy csak egy volt. Lehet, hogy
idővel majd újra lesz Laurának egy kiskutyája, de az nem Lucy lesz.
Kis idő múlva Alec gyengéden eltolta magától az asszonyt, és az
arcába nézett. Laura lebarnult, sokkal jobban festett, de nagyon
szomorúnak látszott. Alec a tenyerébe fogta felesége arcát, és
hüvelykujjával a szeme alatt sötétlő karikát simogatta, mintha azzal
eltüntethette volna.
- Beszéltél Gabriellel? - kérdezte Laura.
- Igen.
- Mondta?
- Igen.

240
 - A gyereket is? - Alec bólintott. - Hazajött hozzád, Alec. Ezért jött
haza. Hogy veled legyen.
- Tudom.
- Nálunk lakhat.
- Természetesen.
- Nem volt könnyű neki.
- Túlélte.
- Nagyszerű teremtés.
- Ő is ezt mondta rólad - mondta mosolyogva Alec.
- Sohasem beszéltél róla, Alec. Miért nem beszéltél soha
Gabrielről?
- Baj, hogy nem beszéltem?
- Igen. Úgy éreztem, mintha gyengének tartanál, mintha azt
gondolnád, nem szeretlek eléggé. Mintha azt gondolnád, nem
szeretlek eléggé ahhoz, hogy Gabriel is a közös életünk része
lehessen.
Alec elgondolkodott.
- Bonyolultnak hangzik. Inkább üljünk le. - Alec megfogta Laura
kezét, és az ablak előtt álló régi pamlaghoz vezette. Alec leült a
sarkára, és kezét továbbra is a tenyerében tartva, maga mellé húzta
Laurát.
- Próbálj megérteni. Részben azért nem beszéltem Gabrielről, mert
úgy éreztem, nem lenne tisztességes veled szemben. Az Ericával
töltött korszak már évekkel azelőtt lezárult, és Gabriel külföldre
ment. Igazság szerint, amikor elvettelek feleségül, akkor már minden
reményt feladtam, hogy még valaha is látni fogom. Továbbá,
egyszerűen nem tudtam beszélni róla. Ez ilyen egyszerű. Életem
legszörnyűbb pillanata volt, amikor elveszítettem őt, amikor láttam
elrepülni. Az évek során megpróbáltam elfelejteni, valahogy úgy,
mintha az emlékét egy láda mélyére rejtettem volna, melynek fedelét

241
szorosan lezárták. Másként talán nem is tudtam volna tovább élni.
- De most már kinyithatod a ládát.
- Gabriel maga nyitotta ki. Kimenekült. Szabad. Hazajött.
- Ó, Alec.
Alec megcsókolta.
- Tudod, nagyon hiányoztál - mondta Alec. Nélküled
Glenshandrának sem volt meg a varázsa. Egyre csak a nyaralás végét
vártam, hogy eljöhessek érted. New Yorkban meg mindig azt hittem,
hogy téged látlak. És amikor a vendéglőben vagy a járdán jobban
odanéztem, és a lány megfordult, akkor láttam, hogy a legkevésbé sem
hasonlít rád, és hogy a képzeletem megint gúnyt űzött belőlem.
- Baj, hogy a New York-i út kellős közepén haza kellett jönnöd?
Amikor... amikor Lucy meghalt, akkor kétségbeesetten azt mondtam
Geraldnak, hogy téged akarlak, de nem gondoltam, hogy ennyire
komolyan veszi.
- Tom ott maradt. Egyedül is meg tudja oldani a feladatot.
- Megkaptad a levelemet? Alec megrázta a fejét.
- Írtál? - kérdezte.
- Igen, de nem kaphattad meg. Csak arról írtam benne, mennyire
sajnálom, hogy nem mehetek veled.
- Ez világos volt a számomra.
- Utálom a telefont.
- Én is, pedig állandóan használom. Telefonon keresztül nem lehet
másokhoz közel kerülni.
- Alec, nem csupán arról van szó, hogy nem akartam New Yorkba
repülni, vagy még gyengének éreztem magam. Egyszerűen csak... nem
akartam... - Laura tétovázott, azután egy szuszra kimondta: - nem
akartam egy hétig Daphne Boulderstone-nal lenni.
Egy másodpercig Alec döbbenten hallgatott, majd nevetni kezdett.
- Azt hittem, hogy valami szörnyűséget készülsz bevallani.

242
 - Ez nem elég szörnyű?
- Hogy Daphne Boulderstone az őrületbe kerget? De kedvesem, hát
mindannyiunkat az őrületbe kerget. Még a férjét is. Ebben nincs párja
a világon...
- Ó, Alec, nemcsak erről van szó. Daphne valahogy... valahogy
mindig hülyét csinál belőlem. Mintha semmit sem tudnék. Azon a
napon, amikor eljött hozzám, akkor Ericáról csacsogott, Erica
függönyeiről, meg a dolgairól, meg hogy ő Erica legjobb barátnője
volt, meg hogy minden megváltozott, mióta Deepbrookot eladták, meg
hogy milyen jóban volt veled, mielőtt megismerkedett Tommal, és
hogy milyen fontos az első szerelem, és...
Alec Laura szájára tette a kezét. Laura felnézett, Alec szeméből
együttérzést olvasott ki, ugyanakkor azt is látta, hogy ott bujkál benne
a nevetés is.
- Ennél zagyvább mondatot életemben nem hallottam - mondta
Alec, és levette a kezét Laura szájáról. - De megértelek. -
Megcsókolta a száját. - Ne haragudj. Ostobaság volt azt képzelnem,
hogy esetleg együtt akarnál lenni egy hétig Daphnéval. Egyszerűen
csak nagyon szerettem volna, hogy velem legyél.
- Olyanok, mint egy zártkörű klub, mármint Boulderstone-ék és
Ansteyék. Egy klub, melynek sohasem lehetek a tagja...
- Igen, tudom. Észre kellett volna vegyem. Néha elfelejtem,
menynyivel idősebbek vagyunk nálad mindannyian. Olyan régóta
vagyok velük kapcsolatban, hogy néha elfelejtem, mi az igazán
fontos.

- Miért, mi az?
- Ó, nem is tudom. Talán az, hogy van egy gyönyörű feleségem, és
egy gyönyörű lányom.
- És egy gyönyörű unokád.
- Az is - mosolyodott el Alec.

243
 - Egy kicsit szűken leszünk az Abigail Crescenten.
- Azt hiszem, már épp elég ideje lakunk ott. Ha visszaértünk
Londonba, keresünk egy nagyobb házat. Kerteset. Olyant, ahol
mindannyian boldogan elélhetünk.
- Mikor indulunk?
- Holnap reggel.
- Most már haza akarok menni - mondta Laura. - Eve és Gerald
hihetetlenül kedvesek voltak, de most már haza akarok menni.
Most jut eszembe - mondta Alec, és az órájára nézett -, hogy
idejövet váltottam velük néhány szót. Fél egykor lesz ebéd. Éhes
vagy?
- Azt hiszem, túlságosan boldog vagyok ahhoz, hogy éhes legyek.
- Az lehetetlen - mondta Alec. Felállt, és felsegítette Laurát is. -
Nézz csak rám. Már alig várom, hogy falhassak Eve hideg
marhasültjéből és újburgonyájából.
- ... Miután Silvia megkapta az első levelet, nemigen gondolhattunk
másra, mint hogy szegény öreg May a felelős. Hogy pillanatnyi
elmezavarában tette. Időnként elég furcsán viselkedik, és ez akkor
számunkra elegendő magyarázatnak tűnt. De amikor Gabriel elhozta a
második levelet, melyet neked címeztek, akkor Ivan megjegyezte,
hogy esetleg Drusilla írhatta őket, a lány, aki a kis házban lakik. Bár
látszólag kedves teremtés, de mint Ivan rámutatott, mindannyiunk
számára rejtély. Azért lakik itt, mert nincs máshová mennie. És azt
hiszem, azért is, mert tetszik neki Ivan. - Gerald megvonta a vállát. -
Nem tudom, Alec. Tényleg nem tudom.
- És aztán Lucy!
- Igen. Erre a szörnyűségre végképp nem találok magyarázatot. Ha
May egészen becsavarodna, akkor sem tenne ilyet. Drusilla meg
olyan földanya típus. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy bármilyen
életet kioltson.
- Biztos vagy benne, hogy a kutyát megmérgezték?

244
 - Teljességgel. Ezért is hívattalak vissza New Yorkból. Amikor
megláttam a kutyát, akkor félteni kezdtem Laurát.
Délután háromra járt az idő, ebéd utántól kezdve ültek Gerald
dolgozószobájában. Úgy érezték, zsákutcába jutottak. A levél és a
boríték előttük feküdt az asztalon, Alec kezébe vette, és újra
elolvasta. A fekete betűkből összetákolt szavak bevésődtek az
emlékezetébe, mintha csak az agya egy éles fényképet készített volna.
Ennek ellenére úgy érezte, még egyszer el kell olvasnia.
- Az első levél már nincs meg?
- De, Silviánál. Nem engedte, hogy elhozzam. Mondtam neki, hogy
őrizze meg.
- Talán látnom kellene, mielőtt további lépésekre szánnánk el
magunkat. Különben is, ha... ha lépnünk kell, akkor bizonyítékként
szükségünk lesz rá. A legjobb, ha lemegyek Silviához. Gondolod,
hogy otthon van?
- Hívjuk fel - mondta Gerald. Felemelte a telefont, tárcsázta a
számot, és átadta a kagylót Alecnek. Alec hallotta, hogy a készülék
kicseng, majd egy pillanat múlva megszólalt Silvia vidám, rekedtes
hangja.
- Tessék?
- Silvia, itt Alec.
- Alec - Silvia hangjából öröm csendült ki-, szervusz. Visszajöttél?
- Azon gondolkodtam, vajon otthon leszel-e a következő egy
órában?
- Ó, egek, persze. Én mindig itthon vagyok.
- Arra gondoltam, átsétálnék hozzád látogatóba.
- Nagyszerű. A kertben leszek, de nyitva hagyom a bejárati ajtót.
Menj át egyenesen a házon. Viszlát.
Az álmos vasárnap délután forróságát enyhítette a tenger felől fújó
hűs szél. Nagy volt a csend, most az egyszer Tremenheere teljesen

245
üresnek tűnt. Ivan elvitte Gabrielt az autóján, egy termosz teát és az
úszóholmijukat egy hátizsákba csomagolták. A kimerültnek látszó
Eve-t és Laurát férje rábeszélte, hogy feküdjenek le aludni.
Még Drusilla és Joshua is elment. Ivan észrevette, hogy délelőtt
egy roppant kicsi, régi, nyitott autó zörög be az udvarba, melyet
Drusilla egyik titokzatos barátja, egy bibliai szakállat viselő nagy
férfiú vezetett. A kocsi hátsó ülésén, egyenes derekú utasként, egy
hatalmas fekete csellótok dekkolt. A férfi beszélt valamit Drusillával,
majd mindannyian elhajtottak, Joshua Drusilla térdén csücsült.
Drusilla magával vitte a fuvoláját is, valószínűleg zenélni mentek
valahová. Ivan az ebédnél beszámolt az eseményről a többieknek.
Eve egészen izgalomba jött.
- Talán egy új lovag...
- Én nemigen számítanék rá - mondta Ivan. - Bár elég furcsán
festettek, semmi olyant nem láttam, ami erre utalt volna. Biztos
vagyok benne, hogy csak zenélni mentek.
- De...
- Én a helyedben nem erőltetném a témát. Geraldnak már éppen
csak az hiányozna, hogy egy szakállas csellista költözzék
Tremenheere-be.
Ennyit Drusilláról, és ennyit a többiekről. Alec kilépett a kapun, és
ráfordult a falu felé vezető útra. Az árnyékos út üres volt, de
valahonnan a völgy túloldaláról kutyaugatás hallatszott. Alec felett a
fák legfelső ágai reszkettek a szélben.
Silviát, ahogy a telefonban mondta, a kertben találta. A
rózsaágyásban dolgozott. Ahogy Alec közeledett felé a kertben, és
elnézte karcsú alakját, barna karját és őszes, göndör hajkoronáját,
arra gondolt, hogy ez a kép akár egy életbiztosítási reklámban is
szerepelhetne. „Fektesse pénzét életbiztosításba, és nyugdíjas évei
gondtalanok lesznek." Egyedül a hervadt rózsafejeket lecsípő jóképű,
ősz hajú férj hiányzott a képről, aki elégedetten mosolyog, mert
nincsenek pénzügyi gondjai.

246
 Bizony hiányzott. Emlékezett Tomra, de Tom se jóképű, se ősz hajú
nem volt. Tom, amikor legutoljára látta, csoszogva járt, szeme
zavarosan forgott, arca céklaszínűre vált, és keze reszketett, kivéve
ha ujjait szorosan a pohárra kulcsolhatta.
- Silvia.
Silvia feléje fordította az arcát. Napszemüveg volt rajta, ezért
Alec nem látta a szemét, de mivel azonnal elmosolyodott, bizonyára
örült a megjelenésének.
- Alec!
Silvia kioldalazott a rózsák közül, és odalépett hozzá. Alec
megcsókolta az arcát.
- Milyen csodálatos meglepetés! Nem is tudtam, hogy visszajöttél
New Yorkból. Alig láttalak egy pillanatra, amikor elhoztad Laurát.
- Éppen Tomra gondoltam. Azt hiszem, nem is írtam azóta, hogy
meghalt. És a múltkor még annyi időnk sem volt, hogy egy szót
váltsunk egymással. Fogadd részvétemet.
- Ó, ne izgasd magad. Szegény, öreg Tom. Először furcsa volt
nélküle, de mára már megszoktam a hiányát.
- Fantasztikus a kerted, mindig is az volt.
A füvön szerszámok hevertek. Gereblye, kapa, metszőolló, kézi
villáskapa. Egy talicskában gyomok, hervadt rózsafejek és lenyesett
ágak. - Látom, sokat dolgozol.
- Legalább van valami elfoglaltságom. De most abbahagyom, és
beszélgetünk. Csak előbb bemegyek, és kezet mosok. Kérsz egy
csésze teát? Vagy egy pohár italt?
- Nem, köszönöm. Mi legyen ezzel itt? Elrakjam?
- Ó, nagyon kedves tőled. A melegházban a helye. - Silvia elindult
a ház felé. - Egy perc múlva itt vagyok.
Alec összegyűjtötte a szerszámokat, és elvitte a kert sarkában álló
kis melegházhoz, melyet diszkréten eltakart a szellőrózsával

247
befuttatott szaletli. A melegház mögött a komposzthalom, mellette egy
tűz maradványa, melyben Silvia a kerti szemetet égette el. Alec
visszament a talicskáért, tartalmát a komposzthalom tetejére borította,
majd a melegház hátának támasztotta a talicskát.
Földes lett a keze. Elővette a zsebkendőjét, és megtörölte. Eközben
lenézett a földre, és látta, hogy Silvia nem csak kerti szemetet égetett,
de régi újságpapírokat, kartondobozokat, leveleket is. Félig elégett
papírdarabok lógtak ki a megfeketedett hamuból. Papírdarabok. Keze
mozdulatlanná merevedett. Kis idő múlva eltette a zsebkendőjét, és
lehajolt, hogy felemelje az egyik papírdarabot. Egy lap sarka volt,
egy háromszög, a hosszabbik oldala mentén elszenesedve.
Alec visszament a melegházba. A házikóban rend volt. A hosszú
nyelű szerszámok a falnak támasztva, a kisebbek szegen lógtak.
Állványokon virágcserepek, egy dobozban fehér műanyag címkék.
Szemmagasságban egy polcon dobozok és üvegek. Fűmag, rózsatáp,
egy üveg denaturált szesz. Egy kanna motorolaj, egy doboz
rovarriasztó. Egy csomag Garotta a komposzthalomhoz. Szeme
tovább pásztázott a polcon. Fehér kupakos, nagy, zöld üveg. Gordon's
gin. Szegény, öreg Tomra gondolt, leemelte és elolvasta a címkét. Az
üveg még félig tele volt. Elgondolkodva visszatette a helyére, majd
kilépett a melegházból, és lassan visszasétált a házhoz.
Amikor belépett a nappaliba, Silvia megjelent a másik ajtóban,
éppen krémet dörzsölt a kezére. A napszemüvegét nem vette le, de
megfésülködött és bekölnizte magát. A szoba megtelt pézsmaillattal.
- Úgy örülök, hogy újra látlak - mondta Silvia.
- Tulajdonképpen nem látogatóba jöttem, Silvia. Hanem amiatt a
levél miatt, amit kaptál.
- A levél miatt?
- A rosszindulatú, névtelen levél miatt. Én is kaptam egyet.
- Te... - Silvia arcára kiült a rémület, ahogy felfogta a szavak
jelentését. - Alec!

248
 - Gerald említette, hogy nálad van az a levél, amit kaptál.
Szerelném megnézni, ha lehet.
- Persze. Gerald mondta, hogy tartsam meg, különben elégettem
volna ezt a szörnyűséget. - Silvia az íróasztalához lépett. - Itt kell
lennie valahol. - Kihúzott egy fiókot, kivette belőle a levelet, és
átadta.
Alec kihúzta a papírlapot a barna borítékból. A zsebéből elővette
a második levelet, melyet neki címeztek. Legyezőszerűen tartotta a
kezében őket, mint két játékkártya-lapot.
- Teljesen egyformák! Gyerekeknek készült írólap.
- Akárcsak ez - mondta Alec. Előhúzta az égett szélű papírdarabot,
melyet az előbb talált. A rózsaszín, vonalas lap tetején a giccses
tündér félig leégett képével.
- Ez meg mi? - kérdezte Silvia élesen, szinte méltatlankodó
hangon.
- A tűzrakásod szélén találtam, amikor a talicskát kiürítettem.
- Nem kértelek meg rá, hogy kiürítsd a talicskát.
- Honnan van?
- Fogalmam sincs.
- Ugyanaz a papír, Silvia.
- Na és? - Eddig Silvia egész idő alatt a kezét dörzsölgette, mintha
még mindig a krémet masszírozná a bőrébe. Most hirtelen
abbahagyta, és a kandallópárkányhoz ment cigarettáért. Rágyújtott, a
gyufát az üres rostélyra dobta. A keze reszketett. Mélyet szívott a
cigarettából, kifújta a füstöt. Azután szembefordult Aleckel, karját
összefonta a mellkasán, mintha megpróbálná összetartani saját magát.
- Na és? - mondta újra. - Nem tudom, hogyan került oda.
- Szerintem az első levelet te küldted saját magadnak - mondta
Alec. - Azért, hogy elküldhesd nekem a másodikat, és még véletlenül
se gyanakodjék senki rád.

249
 - Ez nem igaz!
- Megvetted az írótömböt, de csak két lapra volt szükséged. Ezért a
többit elégetted.
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Azt akartad, hogy mindenki azt higgye, May a tettes. Az első
levelet itt adtad postára. De a másodikkal bementél Truróba, és ott
adtad fel. Egy szerdai napon. Ez az a nap, amikor May mindig
Truróba megy. Én másnap érkeztem Londonba, de mire megjött a
levél, már elindultam New Yorkba. Ezért aztán nem is olvastam.
Gabriel találta meg. Gabriel nyitotta ki, mivel meg akarta tudni, hol
találhatja meg Laurát, és arra gondolt, talán a levélből kiderül. Végül
is megtudta, de azért ennek kellemesebb módját is el lehetett volna
képzelni.
- Semmit sem tudsz bizonyítani.
- Nem hiszem, hogy kellene. Csak azt próbálom meg megérteni,
hogy miért tetted. Eddig azt hittem, barátok vagyunk. Akkor meg miért
küldtél nekem ilyen rosszindulatú szemetet?
- Szemetet? Honnan tudod, hogy szemét? Te nem voltál itt, nem
figyelted őket, nem láttad őket. A szemérmetlen viszonyukat.
Mintha csak May beszélt volna, a legellenszenvesebb formájában.
- De miért akarsz éket verni közém és a feleségem közé? Nem
ártott neked semmivel.
Silvia elszívta a cigarettáját. Erős mozdulattal elnyomta, a csikket
a kandallóba dobta, és reszkető kézzel egy újabb szálért nyúlt.
- Mert mindene megvan - mondta Silvia.
- Laurának? Silvia rágyújtott.
- Igen. Laurának. - Silvia fel s alá kezdett járni a kis szobában, még
megőrizve hidegvérét, fel s alá, mint a tigris a ketrecében.
- Hozzátartoztál az életemhez, Alec, az ifjúságomhoz. Emlékszel,
amikor mind gyerekek voltunk, te, én és Brian, kriketteztünk a

250
tengerparton, felmásztunk a sziklákra, és nagyokat úsztunk?
Emlékszel, hogy egyszer megcsókoltál? Életemben először csókolt
meg egy férfi.
- Nem voltam férfi. Fiú voltam.
- Hosszú évekig nem láttalak. De azután elváltatok, visszajöttél
Tremenheere-be, és újra láttalak. Emlékszel, mindannyian elmentünk
vacsorázni. Te, Eve, Gerald, Tom és én... És Tom a szokásosnál is
jobban berúgott, és te hazajöttél velünk, és segítettél nekem ágyba
tenni őt.
Alec emlékezett, bár az ilyen eseteket az ember legszívesebben
elfelejtené. Azért kísérte el Silviát, mert nyilvánvaló volt a számára,
hogy egyedül nem tud megbirkózni teljesen elázott férjével, aki
száznyolcvan centiméternél is magasabb, és bármely pillanatban
elalélhat vagy rosszul lehet. Ketten Silviával valahogy betámogatták
Tomot a házba, fel az emeletre, az ágyába. Azután leültek ebben a
szobában, Silvia megkínálta őt itallal, és ő - szörnyen sajnálva
Silviát - ott maradt, és beszélgettek egy kicsit.
- ... és nagyon kedves voltál hozzám akkor éjjel. Akkor jutott
először az eszembe, hogy Tom meghalhat. Akkor ébredtem a tudatára
annak, lehet, hogy sohasem lesz jobban, hogy sohasem szárad ki. Nem
is akart. A halál volt az egyetlen kiút a számára. És arra gondoltam,
ha Tom meghal - ha Tom már meghalt -, akkor Alec majd itt lesz, és
Alec a gondomat viseli. Csak képzelgés volt, de amikor aznap éjjel
elmentél, olyan gyengéden csókoltál meg, hogy hirtelen mindent
lehetségesnek hittem.
Alec ugyan nem emlékezett rá, hogy megcsókolta volna, de
lehetségesnek tartotta.
- De Tom nem halt meg. Csak egy év múlva. A vége felé már olyan
volt, mintha egy árnyékkal éltem volna együtt. Egy kísértettel, akinek
egyetlen célja, hogy nyakon ragadja a whiskys üveget. És mire
meghalt, te már újra megházasodtál. És amikor megláttam Laurát,
tudtam, hogy miért. Neki mindene megvan - ismételte meg Silvia saját

251
magát, de az összeszorított ajkak közül kibuggyanó szavak ezúttal
irigységet és dühöt sugároztak. - Fiatalabb nálam és gyönyörű. Drága
autója van, drága ruhái és ékszerei, melyek után más nők csak
vágyakozhatnak. Megengedheti magának, hogy drága ajándékokat
vegyen. Ajándékot Eve-nek, pedig Eve az én barátnőm. Én soha az
életben nem adhatok Eve-nek ilyen ajándékokat. Tom után szinte
semmi sem maradt, megélni is alig tudok, nemhogy ajándékokat
vásárolni. És mindenki úgy forgott körülötte, mintha valami szent
lenne. Még Ivan is. Ivan különösen. Azelőtt Ivan meg-meglátogatott,
áthívott egy italra, ha rosszkedvem volt, de amióta Laura megérkezett,
ennek vége szakadt; minden idejét vele töltötte. Tudod-e, hogy
kettesben is elmentek, Alec? Isten tudja, mit műveltek, de amikor
visszajöttek Tremenheere-be, titokzatoskodtak és nevetgéltek, és a
feleséged úgy dorombolt, mint egy macska. Amit mondtam, az igaz.
Igaz. Viszonyuk volt. Kielégült... látszott rajta. Tudom. Én meg tudom
mondani. Kielégült.
Alec egy szót sem szólt. Szomorúság és szánalom fogta el, ahogy a
fáradhatatlanul fel s alá járkáló alakot figyelte, és hallgatta a hangját,
mely többé nem mély volt és rekedtes, inkább rikácsoló a
kétségbeeséstől.
- ... tudod te, milyen egyedül lenni, Alec? Igazából egyedül? Noha
öt évig Erica nélkül éltél, nem tudhatod igazából, milyen az, egyedül
lenni. Olyan, mintha a boldogtalanságod fertőző lenne, és az emberek
távol tartanának maguktól. Amikor Tom még élt, a barátai mindig itt
voltak körülötte, még a vége felé is, amikor már kibírhatatlan volt.
Hozzám jöttek. De miután meghalt, elmaradtak. Magamra hagytak.
Attól féltek, hogy lekötik magukat, féltek egy önálló nőtől. Az utolsó
években Tom már használhatatlan volt, de... de valahogy
megoldottam. És nem szégyelltem magam azért, mert szükségem volt
valami szerelemre, valamilyen testi kapcsolatra, mely az élet
motorja. De miután meghalt... mindenki csak sajnálkozott. Az üres
házat emlegették, az üres széket a kandalló mellett, de ahhoz túl
kifinomultak voltak, hogy az üres ágyat említsék. Ez volt a

252
legrosszabb.
Alec arra gondolt, hogy Silvia valószínűleg meghibbant.
- Miért ölted meg Laura kutyáját? - kérdezte.
- Laurának mindene megvan... Ott vagy neki te, és most már ott van
Gabriel is. Amikor Gabrielről mesélt nekem, tudtam, hogy örökre
elveszítettelek. Őt még talán elhagytad volna, de a lányodat soha...
- De miért ölted meg a kiskutyát?
- A kutya beteg volt. Meghalt.
- Megmérgezték.
- Hazugság.
- Megtaláltam a Gordon's gines üveget a melegházban. Silvia
csaknem nevetett.
- Az biztos Tomé. Mindenhol rejtegette az üvegeit. Egy év
elteltével még mindig rábukkanok itt-ott egyre.
- De ebben nem gin volt. Rajta volt a címke: Paraquat.
- Mi az a Paraquat?
- Gyomirtó. Az egyik leghalálosabb méreg. Üzletben nem is
kapható. Csak aláírásra adják ki.
- Biztos Tom vette, én sohasem használok gyomirtót. Semmit sem
tudok róla.
- Szerintem tudsz.
- Semmit sem tudok. - Silvia kipöckölte a cigarettáját a kertbe a
nyitott ajtón keresztül. - Mondom, hogy semmit sem tudok. - Silvia
meg akarta ütni Alecet. Alec elkapta a könyökét, de Silvia kitépte
magát. Eközben a keze beleakadt a napszemüvegébe, és leverte. Alec
meglátta a furcsa színű szemeket. A sötét pupillák hatalmasra
tágultak, de kifejezéstelenül meredtek rá, nem volt bennük élet. Még
csak düh sem. Nyugtalanító látvány volt. Mintha az ember tükörbe
nézne, és nem találná benne a tükörképét.
- Megölted a kutyát. Tegnap, amikor mindenki Gwenvoe-be ment.

253
Besétáltál a nyitott házba. May a hálószobájában volt, Drusilla és a
gyermeke pedig hátul játszottak. Senki sem látott. Felmentél a
lépcsőn, be a hálószobánkba. Egy csepp Paraquat Lucy tejébe. Ennyi
elég is volt neki. Nem halt meg azonnal, de mire Laura megtalálta,
már nem volt benne élet. Tényleg azt hitted, Silvia, tényleg azt
képzelted, hogy Mayt fogják gyanúsítani?
- Gyűlölte a kutyát. Odahányt a szobájába.
- Van róla fogalmad, hogy milyen lelki szenvedésnek tetted ki Eve-
t? Eve-nél senkinek sem lehet jobb, kedvesebb barátnője, de ha a
dolgok úgy alakulnak, ahogy eltervezted, akkor Eve a kisujját sem
mozdíthatta volna Mayért. Hajlandó lettél volna arra, hogy kettőjüket
keresztre feszítsed, pusztán azért, hogy kövess egy ábrándképet,
melynek semmi alapja nincsen...
- Ez nem igaz... Te meg én...
- Soha!
- De én szeretlek... Érted tettem, Alec... teérted...
Silvia most már kiabált, vékony karjait megpróbálta Alec nyaka
köré kulcsolni. Kifejezéstelen szemű arcát felfelé fordította, nyitott
száját a szánalmas és elviselhetetlen szükséglet mohóságával kínálta
fel Alecnek; olyan volt, akár a szenvedély paródiája.
- Hát nem látod, te ostoba, hogy érted tettem?...
Az őrültek erejével támadott Alecre, de a férfi sokkal erősebb volt
nála, és az ízléstelen küzdelemnek szinte rögtön vége szakadt. Alec
karjában Silvia elernyedt, nekidőlt a férfinak, és zokogni kezdett.
Alec fölemelte, a pamlaghoz vitte, lefektette, és a párnát a feje alá
igazította. Silvia elfordította tőle a fejét, és fuldokolva, levegő után
kapkodva, szörnyű hangon tovább zokogott. Alec odahúzott egy
széket és leült. Silviát nézte, és várta, hogy a hisztériás roham
gyengüljön. Végül elcsendesedett az asszony, kimerülten mélyeket
lélegzett, szemét lehunyta. Mint egy súlyos beteg, aki egy pusztító
roham után lassan visszanyeri az eszméletét. Alec kinyújtotta a karját,
és tenyerébe vette Silvia kezét.

254
 - Silvia - mondta.
Silvia keze élettelennek tűnt. Nem adta jelét, hogy meghallotta
volna.
- Silvia, orvosra van szükséged. Ki az orvosod?
Silvia mélyet sóhajtott. Könnyáztatta arcát Alec felé fordította, de
a szemét nem nyitotta ki.
- Kihívom az orvost. Mi a neve?
- Doktor Williams - suttogta elhaló hangon.
Alec a pamlagra helyezte Silvia kezét, és kiment az előtérbe, ahol
a telefon állt. Kereste a számot Silvia jegyzékében, meg is találta,
szép kézírással bejegyezve. Tárcsázott, és imádkozott, hogy az orvost
ott találja.
Az orvos maga vette fel a kagylót. Alec, amilyen világosan és
egyszerűen csak tudta, elmagyarázta a történteket. Az orvos hallgatott.
Amikor Alec befejezte, az orvos megkérdezte:
- Most mit csinál Silvia?
- Megnyugodott, fekszik. De azt hiszem, nagyon beteg.
- Igen - mondta az orvos, majd hozzátette: - Már egy ideje tartottam
attól, hogy valami ilyesmi fog történni. Többször is meglátogattam,
mióta a férje meghalt. Állandó feszültségben él. Nem sok kellett
ahhoz, hogy kitörjön belőle.
- Eljön?
- Igen, megyek. Máris megyek. Mellette maradna, amíg
megérkezem? Jövök, amilyen gyorsan csak tudok.
- Természetesen.
Alec visszament Silviához. Az asszony aludni látszott. Alec örült
ennek, az egyik székről felemelt egy takarót, és gondosan eligazítva a
vállánál és a lábánál Silviára terítette. Lenézett a ráncos, alvó arcra,
melyen mély nyomokat hagyott a kétségbeesett rohamban kirobbanó
feszültség. Olyan öregnek tűnt, mint May. Sőt öregebbnek, mert May

255
sohasem veszítette el az ártatlanságát.
Amikor Alec végre meghallotta az orvos autójának hangját,
otthagyta Silviát, és elébe ment. Az orvos egy nővért is hozott
magával, egy fehér köpenyes, élénk asszonyt.
- Sajnálom, ami történt - mondta Alec.
- Én is sajnálom. Jó, hogy telefonált, és hogy vele tudott maradni.
Ha esetleg beszélni szeretnék önnel, hol találom meg?
- Jelenleg Tremenheere-ben vagyok. De holnap reggel vissza kell
menjek Londonba.
- Ha szükség lenne rá, az admirálist mindig megtalálom. Ön már
mindent megtett, amit lehetett. Mostantól a mi gondunk.
- Meggyógyul?
- A mentő már elindult. Most már nem kell aggódnia. Miközben az
úton lassan visszasétált Tremenheere-be, Alec nem az éppen átélt
megrázó eseményeket idézte fel magában, hanem azt a régi időszakot,
amikor kamaszkorában Briannel együtt istenített nagybácsijuknál,
Geraldnál nyaraltak, és először kóstoltak bele a felnőttkor örömeibe.
Valószínűleg ez történik az idős emberekkel is. Ezért emlékszik May
a legapróbb részletekig arra, mi történt gyermekkorában a vasárnapi
iskola kirándulásain és a havas karácsonyokon, de elfelejti, hogy az
előző nap mit is csinált. Az orvosok ezt érelmeszesedésnek hívják, de
lehet, hogy az öregkori leépülésen túl mélyebb oka is van ennek.
Lehet, hogy egyszerűen visszavonulásról van szó, az ember nem akar
tudomást venni gyengülő látásáról, romló hallásáról, bizonytalan
lábáról és ízületi gyulladástól eltorzult, reszkető kezéről.
Silviát ismét tizennégy évesnek látta. Még gyermek volt, de már
tudatára ébredt annak, miféle izgalmakat tartogat számára a másik
nem. Hosszú, sovány, barna karja és lába még gyermekre vallott, de
melle már domborodott, és vörösbe játszó aranyhaja nagy szépséget
ígérő arcot keretezett. A velük egykorú fiatalokra jellemző
ártatlansággal kriketteztek és sziklákat másztak. Az úszás azonban
egészen más volt, a hideg, sós tengervíz mintha elmosta volna a

256
kamaszkor félénk gátlásait. A hullámokban hancúrozva testük
összeért. Amikor fejest ugrottak, a víz alatt összetalálkoztak, kéz
kezet ért, arc az archoz simult. Amikor végül Alec összeszedte a
bátorságát, hogy megcsókolja, a fiúk első, ügyetlen csókjával, Silvia
úgy fordította az arcát, hogy nyitott szája megérintse Alec ajkait, és
attól kezdve a csók már nem volt ügyetlen. Silvia sok mindenre
megtanította. Sokat tudott nyújtani.
Alec még életében nem érezte magát ilyen fáradtnak. Bár sohasem
volt szüksége az alkohol megnyugtató hatására, most szívesen meg-
ivott volna egy nagy pohárral. De erre még várni kellett.
Tremenheere-be érve belépett a nyitott bejárati ajtón, és az üres
előtérben megállt egy pillanatra. Nem hallott hangokat. Felment a
nagy, fényezett tölgyfa lépcsőkön, végigment az átjárón a
hálószobájukig, és óvatosan kinyitotta az ajtót. A függönyök be voltak
húzva, és Laura még mindig aludt a nagy franciaágyon. Egy percig
nézte a feleségét, ahogy sötét haja szétterült a fehér párnán, és
hirtelen gyengédség és szeretet öntötte el a szívét. Élete legfontosabb
eseményének érezte Laurával kötött házasságát, és már annak a puszta
gondolata is kínszenvedést okozott neki, hogy bármilyen okból
elveszítheti őt. Valószínűleg mindketten követtek el hibákat,
túlságosan tartózkodók voltak, túlságosan tisztelték a másik
magánéletét, de megfogadta, hogy mostantól kezdve mindent
megosztanak egymással, amit a sors rájuk mér, jót és rosszat egyaránt.
Laura arca álmában felhőtlennek és ártatlannak tűnt, ezért
fiatalabbnak látszott a koránál. Ekkor ébredt rá, némiképp maga is
meglepődve, de hálásan a sorsnak, hogy Laura milyen ártatlan.
Ő volt az egyedüli közülük, aki semmit sem tudott a rosszindulatú
levelekről. Azt sem tudta, hogy Lucyt megmérgezték. Ezt sohasem
szabad megtudnia, de ez lesz az utolsó titok, amit Alec nem oszt meg
vele. Laura megmozdult, de nem ébredt fel. Alec halkan kiment a
szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.
Eve-t és Geraldot nem találta a házban. Őket keresve átment az

257
üres konyhán, és kilépett az udvarra. Itt meglátta Drusillát és a
barátját, amint éppen megérkeznek a kirándulásból. A férfi kocsija
leginkább egy kerekekre szerelt ósdi varrógépre emlékeztetett, melyet
drótok és összecsomózott kötelek tartanak vissza a széteséstől.
Drusillával és Joshuával együtt ott voltak a házikó előtt. A férfi egy
hintaszékben ült, bibliai próféta benyomását keltve, Joshua pedig a
lábánál guggolt. Drusilla a küszöbön ült és fuvolázott.
Alecet eltérítette eredeti szándékától az elragadó látvány, megállt
és figyelte őket. Drusilla muzsikája olyan kellemesen csengett a
fülében, mint egy szökőkút lágy csobogása. Felismerte a régi északi
népdalt, a Pacsirta a tiszta légbent, melyet Drusilla bizonyára még
gyermekkorából hozott magával. A dal tökéletesen illett a nyári
estéhez. Barátja, a zene ütemére hintázva a székben, figyelte őt.
Joshua elunta a játszást, felkapaszkodott, és a férfi térdének dőlt. A
férfi előrehajolt, az ölébe emelte a gyermeket, és csupasz fenekével a
karja hajlatába ültette.
Lehet, hogy Ivan tévedett. Lehet, hogy Drusilla és a barátja nem
csak muzsikálni járnak össze. Jóravaló férfinak látszott, és Alec
magában minden jót kívánt nekik.
Az utolsó dallam is elhalt a levegőben. Drusilla ölébe eresztette a
fuvolát, felnézett, és meglátta Alecet.
- Gratulálok. Gyönyörű volt - mondta Alec.
- Eve-t keresi?
- Igen.
- A kertben vannak, málnát szednek.
Ez a kis jelenet igen jó hatással volt Alecre. Tremenheere
megőrizte a varázserejét, lelket megnyugtató képességét. De ahogy
belépett a kertajtón, és elindult az ágyásokat elválasztó rekeszek
közötti ösvényen, még így is elnehezült szíve, mint azé az emberé, aki
éppen egy közeli hozzátartozó halálhírét készül bejelenteni. Ahogy
közeledett, Geraldék abbahagyták a málnaszedést, és Alecre néztek.
Alecnek úgy tűnt, egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára

258
találkoztak, mégis csak pár percbe tellett elmondani a délutáni
szomorú eseményeket. Álltak a napfényben, a fallal körülvett illatos,
békés kertben, s néhány rövid, fájdalmas mondatban össze lehetett
foglalni a történteket. Vége, túl vannak rajta. Együtt vannak
mindannyian, a kapcsolatuk csodálatos módon nem szenvedett
csorbát.
De Eve, hűen önmagához, csak Silviára gondolt.
- ...egy mentőautó? Egy nővér? Ó, te jó ég, Alec, mit fognak
csinálni vele?
- Kórházba viszik. Kezelésre van szüksége, Eve.
- De hát meg kell látogassam... Muszáj.
- Kedvesem - mondta Gerald, és kezét a felesége karjára tette. -
Hagyd most. - Egyelőre hagyd. Semmit sem segíthetsz.
- De nem hagyhatjuk magára. Bármit tett is, senkije sincs rajtunk
kívül. Nem hagyhatjuk magára.
- Nem fogjuk magára hagyni.
Eve Alechez fordult, hozzá folyamodott segítségért.
- Silvia beteg, Eve - mondta Alec. Eve még mindig nem értette. -
Idegösszeomlást kapott.
-De...
Gerald felhagyott a szépítéssel.
- Kedvesem, Silvia megbolondult.
- De hát ez szörnyű... tragikus...
- E l kell fogadnod. Jobb is, ha elfogadod. Ha nem tennéd, akkor
csak egy alternatíva maradna a számodra, és az sokkal rosszabb.
Drusillát és Mayt is gyanúsítottuk. Két teljesen ártatlan nőt tartottunk
volna felelősnek azért, amiről semmit sem tudtak. És Silvia éppen ezt
akarta. Nem csupán Alec és Laura házasságát akarta tönkretenni,
hanem egyben Mayt is...
- Ó, Gerald... - Eve kezét a szája elé kapta, magába fojtva a

259
mondat többi részét. Kék szeme megtelt könnyel. - May... kedves
May...
Eve a földre ejtette gyümölcsöskosarát, elfordult tőlük, és az
ösvényen át a ház felé szaladt. Olyan váratlanul indult el, hogy Alec
ösztönösen utána akart futni, de Gerald megfogta a karját.
- Hagyd csak. Majd rendbe jön.

May az asztalánál ült, képeket ragasztott az albumába. Nagyon

tetszett neki Drusilla fuvolajátéka. Furcsa egy lány. Úgy látszik, új
udvarlója akadt, bár May sohasem rajongott a szakállasokért. A
vasárnapi újságokban talált néhány szép fényképet. Az egyiken az
anyakirályné kék sifonkalapban. Mindig olyan kedves a mosolya. A
másik képen egy köcsögből egy kismacska néz ki, nyakában
csokornyakkendő. Szegény kiskutya. Kedves kis teremtés volt, még ha
a szőnyegére hányt is.
Mivel May már félig süket volt, nem hallotta Eve lépteit az
átjárón, csak az ajtónyitásra riadt fel, arra, hogy Eve a szobájában
van. Annyira megijedt, hogy bosszankodva nézett fel a szemüvege
felett, de mielőtt egy szót is szólhatott volna, Eve már ott is termett,
és letérdelt May mellett.
- Ó, May...
Eve arca könnyben úszott. Karjával átölelte May derekát, arcát
May sovány mellébe temette.
- Ó, kedves May...
- De hát miért ez a sírás? - kérdezte May azon a kissé csúfolódó
hangon, melyet Eve kisgyermekkorában használt, amikor a kislány
felhorzsolta a térdét, vagy eltörött az egyik babája. - Hát mi borított
ki ennyire? Mi ez a sok könny? Valami csacsiság miatt. Nyugodj meg.
- Göcsörtös kezével megsimogatta Eve fejét. Milyen szép szőke haja
volt, és most meg szinte teljesen fehér. - Nyugodj meg. - Hát igen,
gondolta May, egyikünk sem fiatalodik. - Nincs semmi baj. Nincs

260
miért sírni. May itt van melletted.
Nem tudta, miért ilyen zaklatott Eve. Nem is akarták neki
megmondani. Sohasem kérdezte, és később sem mondták el neki soha.

261
 9.
OTTHON

Laura egyedül volt a hálószobában, a csomagolás vége felé járt.

Kiürítette a fiókokat, benézett a szekrénybe, megpróbált
visszaemlékezni, hova tette a piros bőrövét, a bőröndje mélyén van-
e, vagy valahol másutt. Alecet és Gabrielt a reggelizőasztalnál
hagyta, még nem fejezték be a pirítósukat, és isznak egy második
csésze kávét is. Amint végeznek, Alec leviszi a csomagokat, és
elindulnak. Az autó a bejárati ajtó előtt áll. Vége a tremenheere-i
nyaralásnak.
Laura éppen a fürdőszobában szedte össze a szivacsát és a
fogkeféjét, meg Alec borotválkozókészletét, amikor kopogtak a
hálószoba ajtaján.
- Szabad?
Az ajtó kinyílt, Gabriel lépett be rajta. Laura, kezében a
tisztálkodószerekkel, kijött a fürdőszobából.
- Ó, kedvesem, rögvest elkészülök. Alec türelmetlenkedik már?
Még elrakom ezeket, és aztán végeztem is. A bőröndöd az autóban
van már? És van még egy üveg Elisabeth Ardenem is valahol... vagy
már becsomagoltam volna?
- Laura.
Laura felnézett.
- Figyelj rám - mondta Gabriel mosolyogva.
- Figyelek, kedvesem. - Laura letette a holmit az ágyra. - Miről van
szó?
- Csak arról, hogy... hogy nagyon megharagudnátok, ha nem mennék
vissza veletek? Ha itt maradnék?
Laura megdöbbent, de megpróbálta palástolni.

262
 - Dehogyis. Nem kell sietned. Ha még egy kicsit maradni akarsz,
miért is ne? Nagyszerű ötlet. Magam is gondolhattam volna rá.
Később is utánunk jöhetsz.
- Nem erről van szó, Laura. Azt akarom mondani, hogy... hogy
valószínűleg egyáltalán nem mennék Londonba.
- Nem jössz?... - Laura fejében kavarogtak a gondolatok. - ... de mi
lesz a gyerekkel?
- Valószínűleg itt szülöm meg.
- Azt akarod mondani, hogy itt maradsz Eve-vel?
-Nem - mosolygott elnézően Gabriel. - Laura, szörnyen nehéz a
felfogásod. Nem könnyíted meg a helyzetemet. Ivannel akarok
maradni.
- Ivannel? - Laura hirtelen gyengének érezte magát, és le kellett
ülnie az ágy szélére. Meglepődve látta, hogy Gabriel elpirul, de jól
állt neki.
- Gabriel!
- Megdöbbentőnek tartod?
- Nem, természetesen nem megdöbbentő. De azért egy kicsit
meglepő ... Hiszen csak most találkoztál vele. Alig ismered.
- Ezért akarok itt maradni vele. Hogy jobban megismerhessük
egymást.
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni?
- Igen, biztos vagyok. És ő is biztos benne. - Amikor Laura nem
válaszolt, Gabriel melléült az ágyra. - Egymásba szerettünk, Laura.
Legalábbis azt hiszem, hogy ez történt. Azért nem vagyok benne
biztos, mert ezelőtt még sohasem történt velem ilyesmi. Sohasem
hittem, hogy ez lehetséges. Azt, hogy az emberek első látásra
egymásba szeressenek, mindig is szentimentális locsogásnak
tartottam.
- Nem az - mondta Laura. - Tudom, mert én is első látásra

263
szerettem bele apádba. Mielőtt még akár a nevét is tudtam volna.
- Akkor meg fogsz érteni. Nem fogod azt gondolni, hogy bolond
módjára viselkedem. Nem fogod azt gondolni, hogy csak a
képzeletem játszik velem, vagy a hormonjaim rakoncátlankodnak,
vagy az egész csak a terhességem miatt van.
- Nem, nem gondolom.
- Olyan boldog vagyok, Laura!
- Hozzá fogsz menni feleségül?
- Remélem, igen. Később. Valószínűleg lesétálunk a faluba, a
templomba, csak mi ketten, és hazajövünk, mint férj és feleség. Ugye
nem haragudnátok meg, ha ezt tennénk? Meglennétek az esküvői cécó
nélkül?
- Azt hiszem, ezt nem tőlem kellene megkérdezned, hanem Alectől.
- Ivan most lent ugyanazt mondja el neki, amit én neked. Arra
gondoltunk, hogy így könnyebb lesz. Mindannyiunk számára.
- Tud Ivan a gyerekről?
- Természetesen.
- És nem bánja?
- Nem. Azt mondja, különös módon ez csak még biztosabbá teszi a
dolgában.
- Ó, Gabriel! - Laura átölelte a mostohalányát, és tiszta szívből
gyengéd csókot nyomott az arcára. - Rendkívüli ember. Majdnem
olyan rendkívüli, mint te. Megérdemlitek, hogy boldogok legyetek.
Gabriel elhúzódott.
- Lejönnél Tremenheere-be, amikor jön a gyerek? Szeretném, ha itt
lennél, amikor megszületik.
- Száz ló sem tarthatna vissza.
- És ugye nem haragszol, amiért nem megyek vissza veletek
Londonba?

264
 - A te életed. A saját elképzelésed szerint kell élned. De tudnod
kell, hogy az édesapád mindig kéznél van, ha szükséged lenne rá.
Lehet, hogy nem gondoltál rá, de ez eddig is mindig így volt.
- Azt hiszem, igen - mosolyodott el Gabriel.
Laura, kissé kábán, még mindig a csomagolással foglalatoskodott,
amikor Alec benyitott hozzá. Az asszony felegyenesedett a bőrönd
mellől, egyik kezében egy hajkefe, a másikban a bújócskát játszó
Elisabeth Arden-üveg. Egy hosszú pillanatig csak nézték egymást,
némán, nem azért, mert nem volt mit mondaniuk, hanem azért, mert
nem volt szükségük szavakra. Alec becsapta maga mögött az ajtót.
Mérges arcot vágott, szája sarka lefelé görbült, de vidáman csillogó
szeme elárulta. És Laura tudta, hogy Alec nevet, nem Ivanen és
Gabrielen, hanem saját magukon. Végül Alec törte meg a csendet.
- Úgy nézünk ki - mondta Laurának -, mint két, hosszú ideje
szenvedő szülő, akik képtelenek megérteni a fiatalabb generáció
szertelenségeit. Laurából kirobbant a nevetés.
- Drágám, bármennyire erőlteted is, sohasem fogsz viktoriánus
apának látszani.
- Pedig azt akartam, hidd, hogy fel vagyok háborodva.
- Nem sikerült... Haragszol?
- Hogy haragszom-e? Az nem kifejezés. Majdnem a padlón vagyok,
annyi ütést kaptam, többnyire öv alatt. Ivan és Gabriel - Alec
kacsintott. - Mit gondolsz erről?
- Szerintem - mondta Laura, az üveget és a hajkefét a bőröndbe
téve, majd lehajtva a bőrönd fedelét -, szerintem szükségük van
egymásra. - Laura bezárta a bőröndöt. - Nemcsak pillanatnyi
fellángolás, szeretik egymást.
- Nem is ismerik egymást.
- Dehogynem. Rögtön összebarátkoztak, és az utóbbi két napon
állandóan együtt voltak. Ivan nagyon kedves fiú, és Gabrielnek, bár
szereti nagyon keménynek feltüntetni magát, szüksége van a

265
kedvességre. Különösen most, amikor jön a gyerek.
- Ez a másik rendkívüli dolog. Ivant egyáltalában nem izgatja, hogy
jön a gyerek. Csak még biztosabbá teszi abban, hogy az élete
hátralévő részét Gabriellel akarja eltölteni.
- Szerelmes belé, Alec.
Alec megcsóválta a fejét, és elmosolyodott.
- Laura, kedvesem, milyen romantikus vagy.
- Szerintem Gabriel is éppen ilyen romantikus, még ha nem vallja
is be.
Alec elgondolkodott.
- Azért van egy jó oldala is az egésznek. Ha Gabriel itt marad,
akkor nem kell nagyobb házat keresnem.
- Erre ne számíts.
- Miért?
- Lejövök Tremenheere-be, amikor Gabriel szülni fog. Nyolc
hónap múlva. Addigra már lehet, hogy én is terhes leszek. Az ember
sosem tudhatja.
- Ez így igaz - mosolyodott el ismét Alec, és szemébe melegség
költözött -, az ember sosem tudhatja. - Alec megcsókolta Laurát. -
Készen vagy? Mert a többiek odalent ácsorognak, el akarnak
búcsúzni tőlünk. Az apám azt szokta mondani, ha menned kell, akkor
menj. Ne várakoztassuk meg őket.
Laura becsukta az utolsó bőröndöt is, Alec felkapta őket, és
elindult az ajtó felé. Laura még egy pillanatra megállt, hogy utoljára
körülnézzen. Lucy kosara eltűnt, Gerald elégette. És Lucyt eltemették,
itt, Tremenheere kertjében. Gerald felajánlotta, hogy egy kis sírkövet
állíttat neki, de ezt valahogy nem érezték illőnek. Ehelyett Eve
megígérte, hogy rózsát ültet Lucy nyughelye fölé. Talán a kissé
divatjamúlt Perpétué et Félicitét, melynek kedves kis halvány
rózsaszín virágai vannak. Éppen megfelelő lesz Lucynek.

266
 Perpétué et Félicité. Lucyre gondolt, amint szalad felé a gyepen, a
szeme csillog, a füle lobog, és a farkát csóválja örömében. Jó volt
így emlékezni rá, és a Félicité boldogságot jelent. Szemébe könny
szökött - még mindig nem tudott könnyek nélkül gondolni Lucyre -, de
gyorsan letörölte, megfordult, és követte férjét az ajtón át.

Mögöttük az elhagyott szoba üresen és mozdulatlanul állt, csak az

egyik függöny alját borzolgatta kissé a nyári reggel fuvallata.

267