Csillagok

Cigánylánya
SCIENCE FICTION TÖRTÉNETEK

Fordította Liktor András

Válogatta és szerkesztette
Halmos Ferenc

Kontrollszerkesztő
Kléner Gizella
 A fedél Szikszai Gábor és
Boros Zoltán munkája

Köszönjük kollégáinknak, az olasz tudományos-

fantasztikus irodalom jeles képviselőinek,
kötetünk szerzőinek, hogy a WORLD SF 1988.
augusztus 22 és 29 között Budapesten rende-
zendő Kongresszusának anyagi támogatására
önzetlenül lemondtak e könyvünkben szereplő
írásuk honoráriumáról.

WORLD SF
Magyar tagozata

Halmos Ferenc editor, 1988

Hungarien translatione
Liktor András, 1988

DOMENICO GALLO

Titkosszolgálat

Welcome my son
welcome to the machine*

* Légy üdvöz, fiam,

üdvözöl a gép

Csak ők voltak a lakásban, nem is lehetett volna másként. Mindketten

az ágyon hevertek, a lepedőkbe gabalyodva, egymásba fonódva,
gondolataikba merülve. Ruháik szétszórva az egész lakásban, csak a
legintimebb darabok voltak mellettük.
 A nő lusta mozdulattal bontogatni kezdte magát, fel akart kelni. Á férfi
nem tartotta vissza. Mezítláb ment át a másik szobába, ahol égett a
villany. A férfi látta, amint távolodik, örömmel töltötte el az ajtó
fényében kirajzolódó meztelen test. Sovány és szép vonalú volt, egyenes
szálú fekete haja, mely úgy csillogott, mint a macska szőre, játékosan
hullámzott a vállán, léptei ritmusára.
- Doug, te tényleg sose cigiztél? - kérdezte a nő visszatérőben, ajkai
közt egy cigarettával.
- Nem! - felelt kuncogva. - Már így is túl sok szenvedélyem van,
nemhogy újabbakat keressek. Ha egyszer rájuk szoktam, ragaszkodom
hozzájuk, és nem akarom többé elhagyni őket. Részemmé válnak,
személyes gyarlóságommá, jellemvonássá, amit kénytelen vagyok
közszemlére tenni.
- Nem gondoltam volna, hogy szereted gyengének érezni magad.
- Ahhoz, amit csinálunk, jót tesz, ha emberi lénynek érzem magam...
néha.
A nő megcsókolta a nyakát, aztán nyelvével megcélozta a férfi fülét,
finoman belenyalt.
- Tudod, amikor először láttalak, nem látszottál nagyon emberinek, de
még vonzónak sem. Most viszont... - Nevetett, és félbehagyta a
mondatot. A folytatás amúgy sem sokat számított.
Doug figyelmesen nézte: mintha rögzíteni akarná emlékezetében. Már
régóta figyelte, tanulmányozta, ahogyan beszél, ahogyan néz; kezét
végigvezette testén, hogy sorra vegye formáit, érezze lágyságát; követte
szemének mozgását, hogy megértse, mi vonhatja magára a tekintetét,
annyira, hogy ezzel néha zavarba is ejtette. De még most sem került
igazán közel hozzá. Tekintete továbbra is őrizte minden titkát. Nem volt
sem komoly, sem könnyed; magába rejtette örömét, fájdalmát. Csak
ritkán került abba a lelkiállapotba, amit a férfi meg tudott érteni, ilyen
pillanatokban nagyon szomorú vagy nagyon boldog volt, ilyenkor
átérezte a biztató mosolyt vagy a csüggedés könnyeit.
- Nora, gyere ide!
Nora elnyomta a hosszú csikket a padlón álló hamutartóban, és
melléült. Kezével a férfi mellét simogatta, aztán hozzáérintette kicsi
kerek mellét. Érezte, a férfi megremeg, ajkaik vágyakozva keresték
egymást.
Eltelt egy kis idő, míg újra megszólaltak:

Where have you been?

It's all right
we know where you been.*

* Hol voltál eddig?

De semmi baj,
tudjuk, hol voltál eddig.

Esett, az ördögbe is.

Dougal Haston ott hasalt egy tetőn, egyik térdével egy pocsolyában.
Levette a szemüvegét, mert a rácsöpögő víz eltorzította
mélységérzékelését. Behelyezte a teleszkópos irányzékba az optikai
korrektort, ezt használta, ha távolra kellett ellátnia. A gépfegyver,
melyet úgy készítettek, hogy egyszerre csak egyet lőjön, egy
rozsdamarta korlátnak támaszkodott, csövével az ég felé. A kiképzésen
kemény büntetést kapott volna, amiért engedte, hogy víz jusson a
fegyverbe, de az életben rájött, hogy így is működik.
A lakásban, amelyet figyelt, kigyulladt a fény. Vállára vette a fegyvert,
és bekapcsolta az irányzékot: rövid, alig hallható zümmögés után
villódzni kezdett a zöld jelzés: az M16-os gépfegyver működésre kész.
A mintegy ötven méterre levő ablak ebben a pillanatban közel került,
minden részletében kivehetően. A leeresztett redőnyök mögött semmit
sem tudott kivenni. Mozdulatlan maradt, meg kellett ragadnia az első,
tüzelésre alkalmas pillanatot. Teste összeolvadt a fegyverrel.
Lassan már a hátán végigcsorgó víz sem zavarta. Hevesen dobogó
szíve is elnyugodott a teljes koncentrálás közben. Csak az irányzék hálós
négyszögében látható tér létezett számára.
Egyszerre feltárult a látvány. A redőnyök felgördültek, és most be
lehetett látni. Kis szoba volt: látta az egészet. Három férfi és Nora.
Minden egyszerre történt: Nora előrántott egy pisztolyt. Doug gyors
egymásutánban három lövést adott le. A férfiak, mint a zsák,
összerogytak. Nora a szoba közepén előtartott jobbal figyelte, mozdul-e
valami.
Szíve újra erőszakos dobolásba kezdett, megint érezte az eső
kellemetlen hidegét.
Doug biztonságérzete csak akkor tért vissza valamelyest, amikor a
kocsihoz ért; feltette szemüvegét, és színt kapott az éjszaka, a vibráló
fények, opálos foltok, sötétségbe hasító fényreklámok. Kevesen jártak az
utcán, és mindenki szorosan a falakhoz húzódott, hogy védje magát a
makacs eső ellen.
- Norának hátulról kellett jönnie, és Doug azt várta, mikor bukkan fel a
visszapillantó tükörben. Abból a kevésből, ami a homályos ablakon
átszűrődött, felismerte a közeledő alakot.
Nora beszállt a kocsiba. A fekete hajkorona-csapzott tincsekben hullott
az arcába.
- Mindent elhoztál?
- Itt kell lennie mindennek - válaszolta egy színes műanyag táskára
mutatva. - Mindent átkutattam.
Doug beindította a motort, és lassan kifelé tartott a sötétben
egyformának tűnő utcák kusza szövevényéből. Holnap majd elvegyülnek
a tarka ruhás emberek között, az összes üzlet nyitva lesz, megadják az
ezeréves Krung Thempo jellegzetes arculatát. Holnap a terek tele
lesznek keletiekkel, a turisták nagy örömére.
Kiértek a városból, és rátértek egy aránylag egyenes útra. Mögöttük
senki sem jött, és ritkák voltak a szembetartó fények is. Az aszfaltcsík
mintha a semmibe vezette volna őket, a lámpák ragyogásán átszűrődő
ritkás növényzet olyan volt, mint valami festett díszlet. Beljebb hatalmas
erdők terebélyesedtek, ahonnan az itteniek a nyersanyagot vették olyan
értékes faárukhoz, mint a teak, a szantál, a yang vagy a sapan.
További egyhangú utazás, és elérkeznek Rat Buriba, a folyóparti
házhoz, ahol addig éltek.
Egyik kezével elengedte a volánt; és anélkül hogy odanézett volna, a
lány testét kereste. Nora magába zárkózva, csendesen ült mellette.
Megérintette a karját, aztán gyengéden megszorította. A lány nem felelt,
mintha észre se vette volna, de Doug keze az övé felé siklott, hogy
megfogja. A zsebre dugott csuklóig követte a sovány kar finom vonalát;
a kéz még most is a pisztoly hideg vasát szorongatta,
- Látod, Nora. Vége!
- Igen, vége - felelte alig hallhatóan -, kettőnknek is... mindennek
vége.
- Két nap múlva Tokióba repülünk. Mielőtt visszamegyünk, húsz napot
töltünk Japánban. Húsz nap, ami a miénk, azt csinálunk, amit akarunk.
- Húsz nap, azután minden véget ér...
- Ezt eddig is tudtuk. Maradhattam volna újságíró, akár Párizsban vagy
Varsóban, mint legutóbb. Ivászat, követségi fogadások,
sajtóértekezletek. De én inkább naphosszat a presszók ernyői alatt
ücsörögtem egy halom újság védelmében, várva, hogy jöjjenek a hírek.
És jöttek is, csak a megfelelő presszókba kellett beülni.
Doug feléje fordult, szeme sarkából látta jól kirajzolódó profilját.
Szépnek találta, szebbnek, mint amilyennek eddig látta, az éjszaka
árnyai, amint végigsiklottak arcán, elmosták vonalait.
Nora hallgatott, nem vette fel a Doug által elkezdett be-
szélgetésfonalát, olyasmikről beszélt, amiket már tudott és amikről már
hallott.
- Nora - folytatta Doug, félt ettől a szomorúsággal átszőtt csendtől -,
még meg se kérdeztem. Mit csináltál azelőtt?
- Biológus voltam. A Nemzetvédelmi Osztályhoz tartozó üzemben
dolgoztam. Kiszúrták, hogy ott dolgozom. Elfogadtam a megbízást, csak
hogy ne lássam a férjemet. Nem is láttam többé.
- Á, férjnél voltál?
- Igen, sose mondtam neked. Hát te nős voltál?
- Nem, soha. De csak véletlenül, nem azért, mert így akartam. Lehet,
hogy nem adódott lehetőség. Talán nem is kerestem... nem tudom.
- Doug, talán nem szabadna magunkról beszélni. Annál rosszabb lesz,
ha majd el kell felejtenünk egymást.
- De igazán elfelejtjük? Néha úgy érzem, az emlékek egyszer
visszajönnek, akár a viharos tenger, amely mindent visszaad, amit
elvisz.
- Nem, az nem lehet. Te is tudod, tanultad. A kezelés közvetlenül az
emlékezet működésére hat. Álomtalanul alszol - az agy az álmokban
rögzíti az emlékeket, kiválogatja a hasznos dolgokat és kitörli a
feleslegeseket. A chew-z olyan szétválasztó, mely az idő függvényében
válogat, eltöröl minden emléket, ami egy bizonyos időpont utáni időre
esik, ürességet álmodsz, ami helyettesíti az emlékezetben tároltakat.
- Pedig mintha lett volna már déjá vu érzésem, néhány arcra mintha
emlékeztem volna, pár ismerős helyre...
 - Nem, Doug. Senki sem emlékszik a küldetésekre. Túl veszélyes. Sose
fogják engedni.
Doug megfogta a kezét, már semmi sem volt benne.
Az autó csendben falta az egyforma kilométereket, Doug gondolatokba
merülve nézett előre, ha Nora felé fordul, látta volna, hogyan vet
ráncokat arcára a visszafogott, csendes sírás.

Tokió klímája nagyon kellemes és üdítő volt, mentes az egyenlítői

Thaiföld időjárási szélsőségeitől. Mikor Calcuttában átszálltak a másik
repülőgépre, és átadták papírjaikat egy katonai ügynöknek, abban a
pillanatban gondtalan európai turistává változtak, akik azért jöttek, hogy
élvezzék azt, ami Japánból még megmaradt. Honsú szigete teljes
egészében zsúfolt megalopolisszá lett, egy masztodonszerű ipari
központ, ahol a mikroelektronika elvitathatatlan birodalma székelt. A
városokat elnyelte ez a szörnyeteg, elvesztették arcukat, csak Tokióban
maradt valami abból a mitikus varázsból, amely a japán birodalomra
emlékeztetett.
Kjúsúban, a legdélibb ponton telepedtek le, ahol igazán olyan volt,
mintha tavasz volna, és néhány ritkás parkban, ezt fotózta minden
európai turista, virágzott a cseresznye.

You've been in the pipeline

filling in time
provided with toys*

* A csővezetékben voltál
töltötted az időt
voltak játékaid

Szeretkeztek ismét, a nyitott ablaknál, amelyen keresztül beáradt a

tenger hidege. Furcsa bizsergető érzés volt, ahogy simogatták egymás
hűvös testét, aztán elmúlt ez az érzés, hogy átadja helyét a bizalmas
együttlét mindent elárasztó örömének.
Nora egyre szebb volt, és folyton dohányzott, nem úgy Doug, aki a
pihenés perceiben a lányt figyelte.
- Sose tudtam eldönteni, milyen színű a szemed, Nora. Van, amikor
zöldnek látszik, máskor kék, most éppen szürke. Olyan vagy, mint ez a
tengeröböl, változékonyabb még az ég színeinél is.
- Ne szeress belém! Csak a testemre gondolj, a kapcsolatra a sötétben.
Én vagy más...
- Nora, sikerülni fog, hogy ne felejtselek el. Átverem őket. Mindent
megkaptak tőlünk, nem követelhetik a személyiségünket is.
- Doug, mi eladtuk magunkat. Miért ne követelhetnék?

Nora meg akart nézni egy fotókiállítást a teaünnepről, és Doug nem

szívesen tartott vele. Félt, hogy a tömegben eltávolodik tőle, és idegenné
válik; ezért kézen fogta és várta, hogy a lány néhány véletlen
mozdulattal elszabaduljon, hogy aztán megkereshesse. Nora, ha kiment
a szobából, szigorú arcot mutatott, mely ugyan elbűvölte, de olykor félt
is tőle.
Ez volt az utolsó nap, amit Japánban tölthettek, holnap repülőgépre
szállnak és hazatérnek.
A nap még meleg volt, és amikor áttört a felhők mögül, kellemesen
melegített. Lassan sétáltak Kjúsú partján, nem beszélgettek, forrón
szorították egymás kezét, vibráltak, mint a szentjánosbogár. Már nem
beszélhettek, nem lett volna értelme, úgysem fognak emlékezni szava-
ikra.
A tenger szürke sávokban vetette ki a kavicsos partra a civilizáció
szemetét, autógumikat és rozsdás roncsokat, itt-ott valami szürke,
olajos, kátrányos rönköt. Néhány elhagyatott barakk előtt alacsony
betonkorlát állt, felültek az egyikre. Töredékes félszavakkal hasogatták a
csendet, beszéltek, mert féltek az ürességtől.
Doug kézen fogta a lányt, és bevitte a barakkba. Belül,
meglepetésükre, tiszta volt, a mészfehér falat nem csúfították obszcén
rajzok, de különös arcokat karcolt rá valaki, torzul, bizonytalanul, mint
aki nem szokott rajzolni. Nora, hátát a falnak vetve, magához vonta, és
forrón megcsókolta.
Ott bent szeretkeztek, mint a kamaszok, akiknek nincs hova menni,
nyitott ruhában, mulattak a félelmen, hogy rajtakapják őket. Nora a
legkisebb neszre is felugrott, mint egy megrémült állat, amely
kimerészkedik az erdőből, hogy igyon, és saját lépteire is összerezzen.
Kinn a tenger, a két, szégyen és szenvedély között ingadozó ember
bizalmasa, tétován zúgott.

You bought a guitar,

to punish your ma.*

* Gitárt vettél,
hogy büntesd a mamát.

A repülőgépen egy pillantást sem vetettek egymásra, a kartámlán

nyugvó kezükre nagyon ügyeltek, nehogy egymáshoz érjenek.
Mindketten vágytak rá, hogy utoljára és még egyszer átöleljék
egymást, de hiányzott a bátorság, hogy egyikük megtegye az első lépést,
az alázat, hogy gyengébbnek mutatkozzék a másiknál.
Doug újságokat olvasott, aztán áttért a videóhíradóra, figyelte a
legújabb nemzetközi híreket. Lázadás, gabonarozsda, nemzetközi
kábítószer-kereskedelem, háború; nem tudni, mi lesz a következő
megbízás, hová küldik majd. Találgatta, bár amúgy sem tudja meg soha,
hogy eltalálta-e.
Nem mentek a vámhoz, mint a többi utas: titokzatos funkcionáriusok
vették kézbe őket, alighogy leszálltak a gépről. Köszönés nélkül váltak
el, túlságosan is sokat gondoltak erre a pillanatra, végül ezt a banális
búcsút választották. Két különböző kocsiba szálltak, és nem volt
bátorságuk, hogy megkérdezzék a vezetőtől az úti célt.
Nora, mielőtt beszállt, visszanézett rá, de ő éppen háttal állt neki: a
felhajtott gallér mögül előtűnő gesztenyebarna tincseket látta belőle
utoljára. A férfiak kézen fogták és vitték magukkal.
- Jarry kisasszony - szólította szárazon az egyik névtelen arc, talán a
főnök -, mennünk kell.

Egy kórháznak látszó helyen találta magát. Egyszemélyes, kicsi szoba

volt, a legszükségesebbre korlátozott berendezéssel: ágy, asztal, szék,
egy állványon videó. A kényelem hiánya azt a reményt keltette benne,
hogy a kezelés nem fog sokáig tartani. Nem emlékezett, hogy a kiképzés
során közölték volna vele, meddig tarthat, és természetesen arra sem,
alávetették-e már ezelőtt is ilyen kezelésnek.
A rácsos ablak angolosan gondozott pázsitra nézett. Kinn senkit sem
lehetett látni, a távoli utcában is csekély volt a forgalom.
Nora örökre elveszett, kis idő múlva elfelejti, semmi sem marad
belőle. A fekete haj, a keskeny kis kéz, ölének lágysága, az imádnivaló
szem, az illat, mely mindkettőjükbe beivódott együttléteik után, a
szigorú tekintet. Felvéste nevét az ablakpárkányra, azt remélve, hogy a
kezelés után elolvashatja, bár tudta, hogy át fogják vinni egy másik
helyiségbe.
- Haston ezredes.
Magas, sovány, idős férfi volt, ezüstfehér, hátrafésült hajjal. Nem
kimondottan elegáns szürke öltönyt viselt, amely mégis sejtette, hogy
bennfentes.
- Jó napot! - felelt Doug, gyermeteg igyekezettel a párkány elé állva,
hogy eltakarja az írást.
- A nevem Francis Crick, én vagyok a felelőse a memória részleges
törlésére szolgáló kezelésnek, amelynek ön köteles alávetni magát.
Azért jöttem, hogy magyarázatot adjak önnek, ha óhajtja.
- Nem, nem szükséges. Úgyis elfelejteném.
- Mindenesetre tudnia kell, hogy memóriájából mindazt el fogjuk
távolítani, ami az akcióval kapcsolatos. A kezelés tökéletesen
fájdalommentes, és nem okoz idegélettani károsodásokat. Önt elaltatjuk,
és harminc órán keresztül aludni fog.
- Értem, valami rémlik még a kiképzésből. El is kezdhetjük?
- Igen.
Doug a párkány felé fordult, látta azt a részét, ahová Nora neve volt
felvésve. Halkan búcsúzott tőle: „ég veled”.
- Doktor, kérdezhetek valamit?
- Ha módomban áll, válaszolok.
- Hány akciót hajtottam végre?
Crick a nála lévő papírok fölé hajolt, majd az egyiket, a távollátók
jellegzetes mozdulatával eltartotta magától.
- Hetet. Indulhatunk, Haston ezredes?

And you didn't school*

* És utáltad az iskolát
 Nora vett egy újságot, és szemébe ötlött a dátum. Két év. Két éve
dolgozott, és ebből a két évből csak a politikai eseményeket,
sporteseményeket tudta rekonstruálni, emlékezett a színes magazinok
képeire, de semmi önmagára vonatkozó dologra. Talált egy csúf
sebhelyet a jobb karján, amelynek eredetét nem ismerte, valamelyik
akció emléke, bizonyítéka valaminek, ami valahol csakugyan megtörtént
vele. Olyan az egész, mint az amnézia, mindent elnyel valami, az
embereket, a helyszíneket, a történeteket.
Jobban érezte magát, hogy megint a hazafelé tartó úton járt,
emlékezett az útirányra, az üzletekre, néhány eladó arcára. A szokásos
emberáradat, körülvették a keleti elárusítók pultjait; csak nekik volt
elérhető árú friss élelmiszerük.
Nora belemerült a tömegbe, sikerült eljutnia a pultig, hangosabban
kiabált, mint a többiek, így sikerült magára vonnia az emberek figyelmét
és venni valamit.
Az épületet, amelyben lakott, két végeérhetetlen lépcsőfeljáró elé
építették. Ósdi, magas, piszkos, stílustalan építmény volt, szinte minden
utcára néző ablak vastag pokrócokkal volt elzárva. Belépett a sötétségbe
merült bejárón: kissé jobbra valami zörgés hallatszott, aztán egy macska
szaladt az utca felé. A második emeleten lakott egy telekarcolt ajtó
mögött. Műanyag táblán, szembeszökően a neve: Nora Jarry.

A szoba tele volt zenével, és a barna bőrfotelben Doug lerészegedve

ült. Lassan fokozta a hangerőt, igen magasra, és most érezte, ahogyan
megszállják a hangok, úgy merült el bennük, mint valami sűrű és nyúlós
folyadékban. Mintha csak álom volna ez, egy lemeznyi álom. A rá-
következő csend meglepte és lassan feltöltötte a szokott neszekkel.
A kis szekrényen ott volt egy könyv, az egyik népszerű krimisorozat
egyik kötete. Dashiel Hammett The thin man című regénye volt az.
Illusztrációkat keresve végigpörgette a lapokat, és majdnem a kötet
felénél egy könyvjelzőt talált.
Keserű nevetéssel dobta az ágyra a könyvet. Nem emlékezett rá, hogy
olvasta vagy megvette volna valamikor. Hányszor kezdhetett bele,
anélkül hogy befejezhette volna?
Lefeküdni készült azzal, hogy elolvassa a könyvet, befejezi, mielőtt
újabb megbízásra hívják.
„Az Ötvenkettedik utca bárpultjának támaszkodtam, vártam, hogy
Nora megjön a karácsonyi utazásból...”
- Nora...
Olyan volt, mint az agyba fúródó tű, mint egy alighogy elcsendesült
fájdalom, ami újra visszatér, váratlanul és félelmetesen.
- Nora...
Igyekezett feltépni a semmit, de mintha kanállal meregette volna az
óceánt.
Szíve ellentmondást nem tűrő, komor ütemet vert. Félt. Mintha egy
gyorsan elhúzó autón ismerős arcot pillantott volna meg. Nem
emlékezett. Nem ismert semmiféle Norát.
- Nora...
 Az egész házban összekeresett mindent, ügynökségeket,
képeslapokat, kivágásokat. Semmi, csak egy Dashiel Hammett-regény.

A következő napokban Dougnak el kellett járnia a különleges

tanfolyamokra azok részére, akiket alávetettek Crick doktor
kezelésének. Meg kellett bizonyosodniuk róla, hogy semmi szükségeset
nem töröltek ki az emlékezetéből tévedésből. Ezért napokon át faggatták
hivatalnoki precizitással, igen kemény próbáknak vetették alá
szándékosan előidézett stresszállapotban, műveltségi és nyelvészeti
teszteket végeztettek vele.
- Nora...
A gyanú egy héttel később, egy továbbképző óra után férkőzött belé.
Norának talán volt valami köze a sötét időhöz, ahhoz, melyet
eltávolítottak belőle. A fejhallgatóból most már csak az értelmetlen zajt
hallotta, amely azelőtt értelmes szövegnek hallatszott; Doug, tulajdon
titkának útvesztőiben eltévedve, lassan már nem hallotta.
Nora. Ki volt? Barát vagy ellenség? Meghalt? Meghalt egy akcióban...
Női név, amelyet átölelt a sötétség, kéznyújtásnyira lévő álom valamiről,
amire nem volt szabad emlékeznie, amit olyannak képzelhetett el,
amilyennek csak akart. Ennek az őrületes szakmának az áldozata, sőt
lehet, hogy magának Dougnak az áldozata. Talán szép, nagyon szép
volt... Doug kinevezte szépnek, és ettől kezdve úgy gondolt rá, mint egy
nagyon szép nőre.
Eljött a nap, amikor Doug új megbízást kapott, és örült neki. Már elege
volt belőle, hogy a késő éjszakáig nyitva tartó bárok csillogó pultjait
támasztva töltse az estéit; meg aztán nem is szerette olyan nagyon a
gin-tonicot. Nem kötött barátságot senkivel; mire lett volna jó? Talán az
a félőrült csaj, aki ráragadt, mert összetévesztette egy
archeológiaprofesszorral, az talán valamiféle barátság volt; de ő elment
a piszkos szállodából, mielőtt a lány felébredt volna.
Dashiel Hammett élvezhetően írt, stílusában talán kissé túlságosan is
tömör, igen eszköztelen és száraz, túl nyilvánvaló cselekménnyel, mégis
lenyűgöző volt. Nora neve megszámlálhatatlanul sokszor ugrott szeme
elé, ahogy forgatta a kissé megsárgult lapokat, már közelről ismerte: így
hívtak egy szép nőt, akit ismert valahonnan.
Mikor befejezte, a szemétbe vágta a regényt, nem akarta újraolvasni.
A könyvespolchoz lépve kiválasztott egy másikat: Nexus. Az asztalra
tette, jó feltűnően, aztán aludni ment. Majd legközelebb elolvassa, ha
visszajön.
Nora... Az utolsó este, amikor még emlékezhet rá, aztán a megbízás
felborítja, végül megint jön az alapos nagytakarítás, Norát is elnyeli
életének örvénye, belerekedve egy megoldatlan világ keserveibe.
Zavaros álmai voltak egy mellette fekvő testről, elmosódott, szemcsés
kép, amely csak messziről nézve áll össze értelmes képpé. Ez volt Nora:
fantom az éjszakában, ködszerű, törékeny teremtmény, lehetetlen
megragadni, akár a felhők formáját.
Egész éjszaka róla álmodott. Reggel félig öntudatlanul fordult meg az
ágyban, karját nyújtva kereste a testet, amelynek mellette kellett lennie,
hogy újra megérintse, hogy érezze a finom bőrt, hogy magához ölelje.
Semmit sem talált, Nora távozott az éjszakával, megszökött a napvilág
elől, lassanként felszívódva, mint a köd a nap melegében.

Ronda, modernista épület volt, nagydarab, szögletes, mindenfelé

rácsok. A legkirívóbb a közönséges és rikító festék volt, mellyel az egész
építményt bemázolták. Szabályosan sorakozó homálycsíkok, melyek az
ablakokat helyettesítették, az embernek egy gyermek képzelete által
eltorzított hajó jutott az eszébe. Kívül a piszkos, fehér falak még most is
az utóbbi esőzések vizében áztak.
Vártak rá. Nagyon könnyen átesett mindazokon a formaságokon,
amelyeken a különféle ajtók előtt túl kellett esnie. A névtelen
hivatalnokok kimért aprólékossággal vizsgálták az igazolványát,
külsejére ügyet sem vetettek, szinte hanyagul bántak vele.
- Haston ezredes.
Doug az őt szólító egyenruhás fiatalember felé fordult.
- Jó napot, ezredes. Jöjjön velem.
A férfi nem mutatkozott be, valószínűleg nem kapott rá utasítást.
Doug nem felelt neki, csak ment utána, nem vesztegette az időt
felesleges magyarázatokkal. A föld alatti szintek felé a liftben földre
szegezték tekintetüket, nem szóltak semmit.
123-as szoba. Természetesen nem emlékezett rá. Kopogtatás nélkül
nyitottak be egy klasszikus stílusú hivatal ajtaján, mely kissé rendetlen
volt, mint valószínűleg a többi is ezen a szinten.
A kopaszodó, rövidre nyírt hajú, ősz férfi felnézett a papírról, melyre
éppen firkált valamit.
- Üdv, Haston. Látom, még egészben vagy.
Doug nézett rá, de nem ismerte fel. Nem látszott ismerősnek a
lebarnult, szögletes vonalú arc, de örült a barátságosnak tetsző
pillantásnak.
- Üdv.
- Ahányszor egy új akcióra idekerülsz, a képedre van írva az
elveszettség. Tényleg röhejes, már eléggé ismerlek, mindig megvitatjuk
az akciókat, és te minden egyes esetben úgy kerülsz ide, hogy semmire
sem emlékszel. És mindig ugyanaz a história. Örvendek, Charles Moore.
Moore az asztalnak támasztott pocakkal nyújtotta felé a karját, hogy
kezet fogjon vele.
- Örvendek.
- Azonnal elkezdjük, csak a kollégádat várjuk. Kevéssel azelőtt
jelentették érkezését, hogy te megjöttél.
- Persze, rendben van. - Doug leült, és elkezdte a papírokat nézegetni,
szórakozottan, hátha talál köztük valami érdekeset.
Nyílt az ajtó, és egy kékbe öltözött nő lépett be rajta. Kezében
cigarettát tartott, de nem szívta, talán megfeledkezett róla.
Sovány volt, nem túl magas, fekete haja a válláig ért, zöld szeme és
kedves arca volt. Csinos, gondolta Doug. Biztató kilátások az akció
során.
- Jöjjön, Jarry kisasszony, kollégája már megérkezett.
 Ők leültek, a lány közelebb lépett, és kezét nyújtva bemutatkozott:
- Nora.
Az érzelmek zűrzavarában szétrobbant az agya. Saját nevét nem tudta
kimondani, egy percre úgy érezte, mintha víz alá dugta volna a fejét,
nem látott és nem hallott.
Összeszedte minden erejét.
- Örvendek.
Moore érdeklődését felkeltette ez a reakció, megpróbált hát
beszélgetésbe kezdeni.
- Ez Haston ezredes, aki az ön társa lesz Mexikóvárosban, az új
megbízás színhelyén.
- Jól érzi magát, Doug? - mondta Moore, és szigorúan fürkészte őt. -
Nincs rendben valami?
- Nem, egyáltalán semmi baj. Jól vagyok.
Nora az asztal rövidebbik oldalához ült le, vele szemben. Tekintete
nem árult el különösebb érdeklődést, jobban lekötötték Moore
magyarázatai. Rengeteg kérdése is volt, amelyekre Moore válaszolt. Az
öreg néha egyenesen Doughoz fordult, hogy egyetértéséről
megbizonyosodjék.
Nora ő volt. Nem lehetett véletlen, hogy ilyen ismerős neki ez a név,
egyszer már megismerte. Biztos, hogy valamelyik akció során történt,
máskülönben a lány is emlékezett volna rá. Doug szíve úgy vert, mint
valami hajszolt rohanás után, a szavak fojtottan törtek elő belőle, kény-
telen volt beszédét töredékes félszavakra korlátozni.
Nora valódi volt, egy valóságosan létező nő. A csipkés fehér blúz látni
engedte a gödröcskét mellei között, mint egy pamutkeretes, testből való
ékszert. Nézte arányos alakját, a keresztbe vetett, sötét harisnyába
bújtatott lábakat, ahogy kifeszítették a szoknya szövetét, kiemelve
vonalait.
Pár óráig tartott, míg Moore és Nora áttanulmányozták ezt a
plutóniumcsempészet-akciót, közben Doug, ahogy nézte őt, próbálta
kihalászni a homályból múltjának darabkáit.
Végre elmehettek, Moore átnyújtotta Dougnak a műveletről szóló
dossziét. Doug főnöke pillantásából kiolvasta a gyanakvást és az
aggodalmat.
Nora után fordult, de a lány már elment, nem várta meg őt.
Mint az őrült, rohant a másik lifthez, rázta a remegés, mintha beteg
lett volna.
- Nora. - Magában beszélt.
Az ajtó kinyílt, és Doug kivágódott. Meglátta a lányt az üvegajtón át,
amint távolodik.
Futott felé, hogy beérje. Egy katona termett előtte, és megállította.
- Idebenn nem szabad futni. Mutassa az engedélyét.
Doug előhúzta a kis műanyag kártyát a fotóval. A katona, mialatt
ellenőrizte, fogta a karját, körülöttük kisebbfajta tömeg verődött össze a
kíváncsiskodókból. Nora kíváncsian figyelte kintről a zűrzavart, melynek
Doug volt a főszereplője.
A férfi észrevette, látta, hogy őt nézi, széles karmozdulattal intett
feléje; és a lány felelt.
Amint elszabadult, futott hozzá.
Nora mosolyogva mulatott rajta. Kíváncsivá tette a férfi lihegése és
furcsa viselkedése.
- Nem hittem volna, hogy bolondokat is alkalmaznak ehhez a
munkához.
- Nora, én emlékszem rád. - A férfi kézen fogta. - Nem tudták kitörölni
az agyamból a nevedet. Mi ketten már voltunk közös akción. Én
emlékszem rád, Nora. Én szeretlek...
Nora megmerevedett a félelemtől. Egyik vénája csendesen lüktetni
kezdett a nyakán, ökölbe szorított keze elárulta idegei feszültségét.
Rekeszizma szaporán emelkedett és süllyedt.
- Dougal, mire emlékszel? Mondd el nekem, kérlek.
A férfi megérintette az arcát, megsimogatta.
- Dougal, jön Moore. Menjünk... Tégy úgy, mintha semmi sem történt
volna. Gyorsan...
Nora sietve előrement, anélkül hogy a sietség látszatát keltette volna.
Doug pár lépésnyire követte.
Megálltak az első, szürkére festett kapunál. Nora engedélyét
felmutatva rámosolygott az őrre.
- Sajnálom, nem mehet el.
- De hiszen nekem van engedélyem.
- Sajnálom, az engedélyt pár percre visszavonták.
Doug érezte, hogy valaki megérinti a vállát. Megfordult, és néhány
katona társaságában meglátta Moore-t.
- Haston ezredes, ön emlékszik...
- Nem, nem igaz.
- De igen. Velünk kell jönnie. Újra alávetjük a kezelésnek.
- Nem, nem kell. Semmi szükség rá.
- Ezredes, ez a szabály. Ön tisztában van a fontosságával. Két katona
vette kézbe, akik egy várakozó kék autóhoz vezették.
- Jarry kisasszony...
- Igen, doktor Moore...
- Önt is alávetjük újra a kezelésnek.
- De én nem emlékszem semmire.
- Ön emlékszik arra, ami ma történt.
Nora csendben követte, rágyújtott egy cigarettára, és mélyet szívott
belőle, nagyon szeretett volna sírni, embernek érezni magát.
- Kérem, bocsásson meg, doktor Moore.
- Igen?
- Valóban ismertük egymást?
- Igen.

So welcome
to the machine*

* Úgyhogy
üdvözöl a Gép
 Mexico, vagy ahogy a külföldiek mondják, Mexikóváros a világ
legsűrűbben lakott városa volt. S mintha ez még nem volna elég, a
legnagyobb fejenkénti Coca-Cola-fogyasztással büszkélkedhetett, mint a
németek a sörből. A gyerekek - és csakugyan megszámlálhatatlanul sok
volt belőlük - az utcán árulták, óriási, jéggel és fehér-piros dobozokkal
teli fonott kosarakat vonszolva maguk után. Utánad mennek,
megragadják a kabátodat, és azt ordítják: „Senor, drink my coke!” Nora
sűrűn fogyasztotta, egész nap dobozzal a kezében sétálgatott. Doug
viszont nem itta, és a gyerekek minden nyelven érthető rondaságokkal
illették.
Rosszul mentek a dolgok, a magyar, akit nyomon kellett volna
követniük, eltűnt Mexikóvárosból; Tampico valamelyik külvárosában
talált rá a mexikói rendőrség, egy sikátorban, szépen kiterítve, az atlanti
parton. Egyéb nyomuk nem volt. Így hát csak mászkáltak ide-oda, olyan
helyekre, ahol általában értesüléseket lehet szerezni, hátha elkapnak
egy fülest; és Mexicóban igen sok ilyen hely van.
Doug örült, hogy kötetlenül csavaroghat egy kicsit, hogy nem kell a
füle mellett fütyülő golyókra ügyelnie, Nora is igazán kellemes társ volt.
Minél jobban megismerte, annál erősebben vonzódott hozzá. Néha
mintha a lány is közeledett volna hozzá, szinte csábította, máskor meg
olyan tartózkodó volt, mint egy kamasz lány vagy mint egy macska.
Nora. Doug arra gondolt, milyen szép ez a név, és mennyire kedvére
való. Úgy döntött, hogy aznap este felhívja a szobájába.
 GIAMPIERO PRASSI

Issa

Pietro a barátait nézte: amerikaiak, franciák, ausztrálok. Ők már

megszokták az állomás hangulatát, bizalmasan viccelődtek a
kocsmárossal, mint akik között ez már így szokás.
Túlságosan is nyugodt volt ez a hely. A sötét űrbe induló hajók
csillanása csak egy szemvillanásig látszott a hatalmas üvegtáblákon túl,
és többé nem láttad őket, mindez már ott van a semmi fenséges
csendjében. A maga összességében hihetetlen látvány. Hogyan lehet el-
képzelni a régi és az új fúzióját? Milyen indíttatásokat ad az embernek a
huszonegyedik századnak ajándékozott feneketlen jövő, amikor a
kabátokon még mindig ott voltak a nem is olyan távoli huszadik
századból előbányászott ordító rockszimbólumok?
- Hé, Piter, öregfiú, gyere már ide! - kiabáltak rá csillogó krómozású
pultja felől.
Pietro odakeveredett a társasághoz, és angolul mondta nekik:
- Nem szeretek itt, a francba!
- Haha! Nem, testvér, ne mondj ilyet; tudod-e, mekkora
megtiszteltetés ért? - Mindenki nevetett a sorozási plakátok röhejes
idézésén, aztán úgy látták, jobb lesz, ha komolyan veszik. Kényszeredett
vidámságuk mögött Pietro beletörődést érzett.
Semmi hangulata nem volt most cseverészni, talán jobban tette volna,
ha elmegy. De hová? Az alacsony gravitáció is szörnyen fárasztotta.
Olyan bonyolult volt egyensúlyozni... A kéthetes gyorsulást megszokod;
bőrkeményedésed lesz a természetellenes súlytól, mikor a szintetikus
kólától fejbe verten kiterülsz a hálófülkében.
Ha már egyszer úgyis ő fizetett, begurította a sört; íztelen, émelyítő és
meleg volt, mint minden idefenn.
A többiek somolyogva nézték az arcára kiült undort. Megpróbálta
egyensúlyba hozni testét. Nem volt túl nagy termetű, viszont nagyon
érzéki; mondta mindig Mary odalent vagy odafent, egyszóval azon az
anyagtalanná vált helyen, amivé a perugiai kollégium lett.
De a hajók változatlanul mentek, gondolatai nem állították meg őket.
A sötét horizonton egyre-másra lobbantak fel és semmisültek meg a
fénysziporkák. A hatalmas fény a nagy energiájú részecskék
ütközéséből, melyek utat nyitottak a hajók előtt, gyufalángnak tetszett
az áthatolhatatlannak tűnő éjszakában. Az éjszakában, ahol a
legragyogóbb csillag még mindig a nap volt.
De Perugia... nem, azt nem láthattad.
 - Egy fél standard nap van még az indulásig, ne szedjünk fel valami
csajt?- Ő már csak ilyen volt: egy másodperccel előbb még
filozofálgatott, most pedig...
- Nagyszerű ötlet, tudok egy helyet, ahol a legcifrább zéró gravitációs
játékokat művelik, igen, Bob, voltunk ott egyszer Manuellel, emlékszel?
- Aki nincs itt, de van egy másik latin! - Az olaszra mutatott és
felvihogott.
Néhányan sietve kiürítették a korsó tartalmát.

Egy tranzitállomáson minden út precízen fel van osztva szabályos

vágányokra. Ám abban a pillanatban, ahogy átléped a zsilipet, furcsa
dolgok történnek.
A turisták, üzletemberek és filmcsillagok között elvegyülnek a
jövőutazók, akik maguk is üzletemberek, sztárok... Ez az időbeli
keveredés semmi volt ahhoz az általánosabb zűrzavarhoz képest, amely
az állomáson uralkodott.
EBBEN AZ ÁLLOMÁSBAN az volt a jó, hogy többek között idevetődött a
szexcirkusz harminc lánya is: a huszonharmadik század legfontosabb
látványossága. A turisták, de maguk az „Idő Őrei”, mint Pietro és az
amerikaiak, ha futotta a pénzükből, gyakran jártak oda.
Pietro úgy találta, hogy az átlátszó folyosók a nagy gravitációjú és a
zéró gravitációs szektorok között (ahol a tudományos laboratóriumok és
a szórakozóhelyek voltak) a semmi érzetét keltik. Az ember az abszolút
semmiben gyalogol a feketeségbe. És személytelennek, üresnek érzi
magát. Ettől még inkább vágyott a gyengédségre, egy nőnemű lény
társaságára.
Észrevette, hogy mindez abban a percben fogalmazódott meg benne,
amikor a folyosó végére ért. Ez is ki volt számítva, mint minden más az
ezredik pszichológiai tizedesig.
Ott voltak most az óriási acélkavernában, az állomás szívében. Valaki
elégedetten röhécselt, és beeresztette a többieket az egyik
konténerszerű, alacsony építménybe, melyek ott álltak a végtelen
vaségbolt alatt, felettük födémek, csővezetékek, kábelek, bordák,
hossztartók.
Issának kis melle és hajlékony, rugalmas teste volt.
- Nálunk a szex művészet - mondta, miközben súlytalanul lebegtek, és
a lány minden mozdulata tűszúrásként hatolt lágyékába, lángnyelveket
lobbantott az agyában.
A lány játszott vele, játszott esetlen mozgásával az űrben, aztán
engedékenyen hagyta, hogy Pietro beérje őt.
Az, hogy elveszítette az eszét, olyan meghatározás, mely ilyen
élményekkel nem vetett számot. A gyönyör teljes valóját elborította,
kiűzte belőle valóságérzetének utolsó morzsáit is.
A színek betöltötték az űrt, a két test finom összesimulása olyan volt,
mint a hullámtörés, ahogyan a nedves homokon, magányosan álomba
merülő ember érzékeli.
Pietro megértette, mit akart mondani Issa: művészet,
transzcendencia. Ez nemcsak kielégült testének ámítása volt, több volt
annál.
Sokáig folytatták még így, a gondolatok nem voltak többé gondolatok,
szerelmük részévé váltak. Az Issából sugárzó hév és komolyság nem
szakmai tudás, nem árucsere volt, a lány szerette őt.
Amikor már kielégülten utoljára szétváltak, szabadon ringatóztak még
néhány percig. Ismét egyéniségekké válva hagyták testüket aranyszín
félálomba merülni.
Aztán visszatérve az idő rendjébe, ellibegtek a zuhanyozó felé,
megérintve és eltaszítva egymást, testük össze-összeért, ami újabb
édes, borzongató gyönyörűség volt.
Ezután az idill hirtelen mintha visszavedlett volna egy bordélyház
üzemszerűségévé, ám ez csak futó hangulat lehetett, mert Pietro azt
mondta: - Szeretnék még nagyon sokáig veled maradni.
Ott álltak a zuhany alatt, és a vízcsobogás miatt többször is meg
kellett ismételnie a kijelentést.
- Egy kurva nem lehet egyedül a tiéd, ugye tudod?
- Miért vagy ilyen nyers?
Eltelt pár perc, és a lány zuhanya elzáródott, rögtön utána Pietróé is. A
meleg légáram gyorsan megszárította testüket.
Amikor befejezték ezt a szinte törzsi jellegű „megtisztulási”
szertartást, a lány volt az, aki visszatért a kimondatlan kérdésre: - Piter!
Én kurva vagyok, egy homályos évszázad rabja.
Az olasz, miközben öltözködött, ellenkezett: - Egy kurva nem így
szeretkezett volna velem, ahogy te.
A lány erre egykedvűen megvonta a vállát, és azt suttogta: - Hülyeség,
öregem.
Megint csend, míg befejezték az öltözködést, ami a lánynak nem
tartott sokáig, mivel csak egy fehér köpenybe kellett belebújnia, ami
kihívóan simult a testéhez, de Pietro az „Őrök” egyenruháját viselte, így
neki tovább tartott. És minél közelebb volt a távozás ideje, annál na-
gyobbra nőtt benne valami furcsa fájdalom, amit a lány kiolvasott a
szeméből.
- Mit képzelsz, ostoba! - robbant ki dühösen és fájdalmasan.
- Rád gondolok, arra a napra, amikor...
- Arra a napra, amikor elveszítettem az időmet?
- Igen, arra, pontosan arra gondoltam.
A lány elgondolkodott, és míg Pietro egyenruháját figyelte,
arckifejezése megváltozott. Pillanatnyi elrévedés villant át a szemén,
olyan tünékeny, hogy Pietro csak testének furcsa rándulásából vette
észre.
De a lány már beszélni kezdett: - Először fogod megtenni ezt az utat?
Pietro bólintott, többet engedett meg a lánynak, mint szabad lett
volna. Vissza sem nézve szeretett volna távozni, mint egy tragikus
filmhős; ehelyett nézte, amint Issa összeszedi a pénzt, a kurvák
mohósága vagy tüntető undora nélkül. Közönyös volt, igen, de lehet,
hogy elvesztett idején gondolkodott.
A lány látta, hogy fölényes egykedvűsége mennyire megdöbbenti a
fiút, megsimogatta az arcát, a nyakát, majd szorosan hozzásimult.
 - Ebből a pénzből haza tudok menni.
Pietro nem tett fel hülye kérdéseket, csak zavartan megrázta a fejét;
de úgy, mintha azt kérdezte volna: miért.
- Igen, azért csináljuk ezt, hogy meg tudjuk javíttatni a hajót.
Rövid, súlyos csend, aztán: - De hisz ez lehetetlen! Szabályozni az
időtorzulást, hajmeresztő!
A meglepett, tiltakozó kirobbanásra, amit ez a képtelenség váltott ki
belőle, Issa mosollyal és pár szóval felelt:
- Mi tényleg nem tudjuk, hogyan kell visszamenni...
Igen, volt rá egy mód, egy remény, azaz:
- Utaztok, utaztok, míg egyszer...
- Pontosan, míg meg nem találjuk az utat, legalább egy jobb időbe.
Örökösen az egyik feketéből a másikba egy részecskenyalábot
követve, lebukni a történések horizontja alá, zéró idő alatt felbukkanni a
fekete perdülete által. Felbukkanni, messze az ismert ösvényektől.
Ezerszer eltévedni újra...
Ekkor óriási ötlete támadt.
- Ha úgy alakulna, hm... hogy eljutok... a te évszázadodba, van olyan
hely, ahová szeretnéd, hogy elmenjek?
Issa hirtelen, minden átmenet nélkül sírva fakadt.
- Jaj, micsoda hülye ötlet, én... - mondta sírva, de már azon igyekezett
közben, hogy visszanyerje előbbi önuralmát.
Ő átölelte, értelmetlen szavakat súgott neki, segíteni próbált.
- Nem, nincs ilyen hely, sirass el! Sírj azokért, akik idelenn maradnak!
A szavak rejtett értelme meg sem érintette lényét, mert Issa, szinte
durván, eltaszította magától, egy erős kéz és egy baráti kiáltás
szakította ki a szexcirkusz terméből.
Piter most megmozdult, lassan elindult Adams felé, vagy Hunt volt az,
vagy Van Deels?
El, búcsú, ceremónia, ígéret nélkül.

A zsilipajtó visszazárult.
„Vegyünk egy igen nagy energiájú részecskenyalábot, amelyet abban
a mágneses folyosóban indítunk útnak, melyen a hajó is halad.
Képzeljük el a három pályameghatározóval összekapcsolt 5 millió
biochip nyüzsgését és az emberek közötti csendet.
A tűréstartomány ezrelékeken múlik, és minden, igazán minden a
véletlenre van bízva, a feszültségszintekre egy komputer belsejében. A
szögeltérés általában a hajó pusztulásához vezet, ha a szóródás nem
haladja meg az ezredívet, különösen érzékeny eltolódás mutatkozik az
időtengelyben.
Hogy ez miért történik, azt nem tudjuk, de így van.
Az eltűnések aránya kétszázalékos, minden száz hajóból legalább
kettő elvész.
Ehhez a munkához nagyfokú technikai felkészültségre, rendkívül
gyors reflexekre és nagy ráérzőképességre van szükség. Enélkül (ahogy
ez a múltban történt) az arányszám 15 százalékra növekszik, pontosan
emiatt van az, hogy nem szabad akaratunkból, hanem elkerülhetetlen
kényszerből vannak most itt.”

A könyv tompán puffant a padlón.

Pietro félálomban lebegett, aztán egészen lezárta szemét a nyugtalan
álom, ami lélegzetnyi ideig sem tartott - legalábbis úgy tűnt -, és máris
reggel volt. Művi reggel, nem erős, de kellemetlen elektronikus trilla, az
ébredők nyüzsgése.
Öt perc ágyazás, tíz perc tisztálkodás, öt perc öltözés, tíz perc a
reggeli...
A tranzitállomáson uralkodó katonás életvitel kímélet nélkül beléd
ivódik, ezt érezte minden új ember, Pietrót is beleértve. Pár hónap alatt
aztán hozzászoktak.
Pietro visszatette rekeszébe a „kiképzési kézikönyvet”, majd
csendesen és eltökélten nekikezdett az „ébredés előkészítésének”.
Megmosakodott, felöltözött, és evett pár falatot abból a valamiből, amit
valamikor csokoládénak hívtak. Mire a mindennapos rítusok véget értek,
már ott is állt, szigorú sorban a többiekkel.
Gyorsulásvédő ruhát viselt, és félt, mint mindenki. Ez nem közönséges
sorakozó volt, az ajtó sötétje mögött nem a szimulátor volt, hanem első
hajójuk, a Solar Drive belső tere. Aztán a néhány perces utazás a dolgok
túlsó oldalára.
Egy harsány hang kiáltott: „Bevetés!”, mindenki futott, mint az útjukat
vezérlő részecskék. Pietro mindent maradéktalanul végrehajtott,
„robotpilótájára”, az alattomos idegen életuntságára bízva magát.
Belül semmi sem volt, ami eszedbe juttathatta volna, hogy nem az
ismerős szimulátorban, hanem a hajómodul belsejében vagy. A hajók
nem voltak városnyi méretűek, tulajdonképpen módosított
űrrepülőgépek voltak; az egyetlen szerkezet, amelyet az előző század
képzeletdús terveiből kölcsönvettek, az a plazmareaktor volt a har-
mincméteres tükörhálóval. De a belső tér ugyanolyan volt, mint az
egykori, első űrrepülőgépeké.
A kis gépben kiderült, hogy senki sem tudja megkülönböztetni az igazi
hajót a szimulátortól. Pietro egy pillanatig arra gondolt, hogy az egész
csak trükk, utolsó vizsga, hogy kiderüljön, ki az, aki elviseli az utazás
feszültségét. És azt kívánta, bárcsak így volna, akkor leszerelik, a bukás
volt az egyetlen módja, hogy kimásszon ebből az egészből.
Egy pillanatig sem gondolt Issára.
Hajszálpontosan ugyanolyan lökést érzett, mint a szimulátorban, ám
itt volt még egy alattomos hangfrekvencia is, amely végigzengett a
hajótest egész hosszában, azután jött a nyomás, sokkal erősebb a
szokottnál, amely az eszméletvesztés határáig fokozódott.
Néhány perccel később a fülke belseje fényleni kezdett, nem úgy, mint
a szimulációk során, érezte, amint feláll a haja, látta a mindenünnen
szertepattogó szikrákat, ez volt a „folyosó” elektromágneses mezeje, a
hajó behatolt a terminál gyorsítójába. Mágneses cső a semmiben. A nyo-
más tovább fokozódott, működésbe léptek a „fecskendők”, érzéstelenítő
folyadék hatolt be keringési rendszerébe, itt volt a feledés. Az
elkerülhetetlen pillanat, amiről a kézikönyv beszélt, életük a pályaeltérés
tízezred ívnyi értékétől függött.
Tízezred és ezredívnyi eltérés rosszabb sorsot jelentett, mint a halál,
ezredívnyi eltérés felett nem volt többé ébredés.
Az ébredés váratlanul mégis bekövetkezett, átléptek az álomból az
eszmélésbe a folyamatosság megszakadása nélkül, úgy, hogy észre sem
vették.
A fedélzeti komputer újra életre keltette az ernyőket, a hajótest egyik
részlege most az űrre nyílott, és ez nem az az ismerős űr volt, amely az
állomásról látszott.
Lassanként eljutott a tudatukba, hogy átértek, rögtön ezután őrjítő
félelem lett úrrá rajtuk. Csak egy pillanatig tartott, míg fel nem tűntek az
ernyőkön a komputer időértékei a csillagok helyzete alapján.

Dörgő hang ébresztette az ügyeletes kommunikációst a nyomatékos

sürgetéssel:
„Itt Lupus szektor tranzittorony, azonosítsák magukat. Itt Lupus
szektor tranzittorony, azonosítsák magukat.”
Innen, ettől kezdve az egész egyetlen kolosszális átverés, az életük
nem az övéké volt többet.
Tranzit Orion, tranzit Centaurus, mindig ugyanazok a dolgok, ugyanaz
a félelem, ugyanaz a nyomasztó semmi mindenütt, néhány nap eltávozás
és megint előre a kereskedelmi terjeszkedés útján, észre sem veszik
őket, akár a szállított árut, legfeljebb a bizonytalanság pillanataiban, egy
újabb ugrás előtt...
Karrierjének 715., a Földről történt távozásának 850. napja is egészen
normális, teljesen szabályos, derűs, biztos program szerinti napnak
indult.
A Solar Drive már csak emlék volt. Az űrben, a születő kolóniák közt
monstruózus rakományokat vagy utasszállító hajókat kellett irányítani.
Óriási torzszülötteket, nagy rakás acél és elektronika pocsék halmazait,
a gazdasági kizsákmányolás hírvivőit, melyek bolygóról bolygóra hor-
dozták a pénz zászlaját.
Minden nyugodt volt, és az irányítófülke elszigeteltsége elnyomta az
indulás stresszét, a terminálok zöld fényei rászabadították az
univerzumot, és Pietro tökéletes nyugalommal végezte a dolgát, csak
futólag gondolva arra, ami kínozta: aztán elege lett, torkig volt az egész
rohadt, programozott szerepével.
Az ernyők nulla állása jelezte, hogy elindultak, majd egy téves
program indult be, az ernyők megint kihunytak, aztán újra felfénylettek,
és okádták az adatokat, melyek olyan sebesen követték egymást, hogy
csak néhány futó pillanatra váltak láthatóvá.
KETTŐS UGRÁS, üvöltötték érzékei, majd feléledt egy fülsértően erős,
makacsul lüktető hang, félelmetes hang, szörnyű jelzés; a főernyőn
Pietro ezt olvasta: 0.0001 GRADE DEVIATION. Kirohant a fülkéből, fel az
összekötő-folyosóra; el akart érni az eltévedt hajóban szétszórt másik
húsz emberhez.
Alighogy a folyosóra ért, a hajót robbanás rázta meg. Messzire volt,
valamelyik rejtett zugban. A reaktor, igen, a reaktor! A kettős ugrás
túlterhelése elpusztította a reaktort.
Sárgás gáz öntötte el az összekötő-folyosót az alacsony mennyezet
hosszában elhasadt csővezetékből. Köhögve haladt még pár métert, de
egy válaszfal megállította. A gáz, mi ez a gáz? Nem tudott rájönni,
milyen gázról lehet szó, még egyszer köhögött.

Ébredéskor először a tiszti étkezdét látta meg a kontrollvideón,

tünékeny alakokat a hajón kívül, ismeretlen csillagképek hátterében.
A kamera néhány foknyira elfordította látómezejét, hogy befogja egy
apró hajó műveleteinek képét, amely a reaktor tartóhálója felé
igyekezett. Gyorsan eltűnt a látómezőből, de mögötte ott
hatalmaskodott egy sosem látott, az évkönyvekben sohasem katalogizált
formájú hajó. Oldalán az óriási felirat: SEXY CIRCUS.
Próbált felkelni, arcul csapta a név, az emlék, mely soha el nem
csillapult benne.
- Ülj le, barátom - Egy női kéz földre kényszerítette, a padlón
szétterített takarókra.
- Alaposan kikészültél. Az a rohadt gáz! – mondta ugyanez a hang,
miután ugyanez a kéz gyengéden felnyitotta szemét, és kiolvasta belőle
a fájdalmat.
Szerette volna megkérdezni, mi van Issával, létezik-e ebben az
időben, ebben a cirkuszban. Éppen akkor nyomták az injekciót a karjába,
mikor megszólalt volna: „Issa, lssát akarom látni!”
Senki sem felelt, senki sem hallotta, pedig úgy ordított, hogy könnyek
szöktek a szemébe.
- Hol vannak azok a nők! - kiáltotta, és senki sem jött. - Hol vannak
azok a nők!
Majd léptek zaja közelített felé.
- Csend legyen, Piter, zavarod a többi sebesültet. - Új fiú volt, „újonc”,
és Pietro keményen mondta neki:
- Tudni akarom, mi lett azokkal a nőkkel, vagy pokollá teszem az
életedet.
- Nem tudom, miért ne mondanám meg neked. Elmennek. Hosszú
útjuk lesz, de jelentették a legközelebbi állomásnak, hogy itt vagyunk.
Pietro felsóhajtott.
- Mennyi ideje mentek el?
- Én nem mondtam, hogy már elindultak! Valami búcsúztató ünnepség
van a fedélzeti hídon.
Pietro lassan felkelt a földről.
- Nem szabad mozognod! - tiltakozott a buzgó ifjú.
Pietro a földre lökte, és kirohant a rögtönzött kórházból.
Az állványzat geometriája, a szegecselés, a rácsok... minden
egyöntetű vasszürkébe olvadt. A fizikai távolság nem volt nagy, de
megnyújtotta a vágy és a keserűség. Néhányszor elbotlott, mire a célhoz
érve lihegve megállt.
A tisztek, mind vigyázzban, éppen átadták a nevetséges díszkardot
egy szakasz nőnek, akik ünnepélyes lassúsággal lépdelve tűntek el a
külső összekötő-folyosó torkában. Eltűnik mind, ahogy felment a
nyomáskiegyenlítőbe vezető alacsony lépcsőn, mind visszanéz, kezével
búcsút int, csókot mímel és a személyzet felé szórja...
Durván ellökött valakit, aki meg akarta állítani. - Issa! Ne menj el,
Issa!
Hátul egy nő hirtelen megfordult. Pietro közeledett...
- Issa! - Az arc egyre nagyobb lett, mindenki másénál nagyobb: a
tisztekénél, annak a két őrmesternek dühös és feszült arcánál is, akik
indultak, hogy lefogják, a saját arcánál is, melyről tudta, hogy őrült és
eltorzult. Issa még szebb, még bájosabb, fiatalabb; nem tud a
csapdáról…
Az egyik őrmester megragadta a nyakán, és megállította. Pietro
térdével a férfi lágyékába rúgott, mire az elengedte. Kiszabadult.
Issa, meglepődve, hogy valaki azok közül a múltbeli emberek közül
tudja a nevét, tekintetét Pietro tekintetébe fúrta, de ezalatt már a
lépcsőhöz ért.
A másik őrmester megragadta a bokáját. Pietro tenyerén
támaszkodott, szeme ismét rátalált Issáéra, és megállt az idő, amint
ilyen erősen néztek egymás szemébe. Pietrót gyanú ütötte szíven. Issa
tudta akkor, Sol állomáson, hogyan felejtse el azt az őrültet, aki a nevét
üvöltötte.
- Issa, miért történik ez velünk? - kérdezte fájdalmasan, könnyek
között.
Issa most már talán megértette, próbált feléje jutni a többi lányon
áttörve. Az őrmester, akit Pietro keményen kiütött, magához tért, földön
fekvő ellenfelére vetette magát, és két kézzel teljes erővel tarkón vágta.
Issa megrázta a fejét, aztán a lányok nyomásának engedve átlépte a
küszöböt.
 NICOLETTA VALLORANI

Ellenpont

- Mennyi idő is telt el azóta? Szinte már az arcodat is elfelejtettem... -

Az ernyőn egy ősz hajú, de még mindig szép arcvonású nő látszott.
· Miért hívtál, Rex? A kupolaközi összeköttetés nagyon drága.
- Most van pénzem. Ebből a szempontból semmi probléma.
- Tehát - tíz év után csak látni akartál?
- Írtam valamit, Melis.
- Tudok róla. Az összes kupolában rólad beszélnek. De még nem láttuk
a művedet.
· Még nem jelent meg. Pontosabban: még nem került forgalomba.
- Elismerésem, Rex.
- Mindenki azt csinálja, amit kötelességének érez.
- Idealista lettél?
- Nem, nem jobban, mint addig: Hívhatlak még? Pár nap múlva? - A
kép halványulni kezdett.
- Ahogy akarod, Rex. Én nem hívlak.
A munka az asztal közepén feküdt. Mellette az archeológia, a folklór és
a legendák könyvei, amelyeket Rex hosszú-hosszú évek fáradságos
kutatásával összeszedett. S mindennek eredménye most ott volt,
fehéren-feketén. Olyasvalamit csinált, amit vagy háromszáz éve senki:
mesét írt. Papírral, tollal, komputer vagy mechanikus eszköz nélkül. Egy
emberi agy szülte, emberkéz írta történet született. Az ő műve!
Rex váratlan büszkeséggel felkapta a lapokat és hangosan olvasni
kezdett:

„Milano, Központi pályaudvar, 22.00 óra

A főbejárat előtt van egy szabálytalan körvonalú, fekete üreg. Megtöri
az útburkolat szürkeségét. A mozgólépcső, ez a jó ideje
hasznavehetetlen roncs, a föld gyomrába vezet. Legalábbis azt
mondják. A járdán, a fekete lyuk szélén tábla: egy fehér M vörös
mezőben.
Az állomásból még megvannak az egykori jegypénztárak fölötti
félemelet és a kő mellvéd maradványai. A tetején egy rongyos
csavargó alszik, nyugtalanul forgolódva. Talán lidérces álmok gyötrik.
Hirtelen felül, és félrefordulva öklendezni kezd. Köhög, majd újra
elterül. Az éjszaka nem ajándékozza meg békés álommal.”

· Honnan veszed ezeket, Rex? - Hajnalodott, és dr. Kap, a World

Computer Kiadó igazgatója, mellesleg Rex munkaadója némileg
megenyhült. De nagyon igyekezett, hogy szokásához híven sziporkázó
legyen, és hozzáértő megjegyzéseket fűzzön a munkához, amely valóban
felkavarta. Egy kézirat... Egy olyan mű eredetije, amilyet évtizedek óta
nem látott a világ.
- Mit szól hozzá, dr. Kap?
- Ez... felkavaró. Ez a helyes kifejezés. Manapság nagyon nehéz
meglepetést okozni. Neked mégis sikerült.
- Szóval - talált?
- Talált.
- Van még valami megbeszélnivaló?
- Nincs. Elmehetsz, Rex. - Egy pillanatra úgy látszott, hogy dr. Kap is
felkel, hogy hazamenjen a székházban lévő luxuslakásába. Aztán
meggondolta magát, és visszaült.
- Rex, még valamit. Szeretném, ha olvasnál nekem egy kicsit a
művedből. Úgy... úgy sokkal érdekesebb. Ha magam olvasom, elvész
belőle valami. - Felállt, és a lábát húzva odament Rex. A második lapot
vette a kezébe.

„Milano, Piazza de Angeli, 22 óra 14 perc

Havazik. Semmit sem hallani, és a fény is kevés: a másik hold csak
nemrég kelt fel. Az emberek házaikba bújtak, talán már alszanak.
Vagy úgy tesznek. Egy düledező építmény előtt (talán valami bank
volt régen) szemlátomást szűk kabátjába burkolózva egy magas férfi
sétálgat; lassan, kezét zsebre vágja, fel-le járkál, hangtalanul, több
tucatszor megtéve ugyanazt az utat.
A szomszédos ház kapuja kinyílik. A férfi felkapja a fejét, megfordul,
és mintha kihúzná a kezét a zsebéből. A ház homlokzatán váratlanul
feltárult fekete, négyszögletes nyílásban egy kicsiny, kövérkés alak
bukkan elő. Bizonytalanul előrelép, megtorpan, dörzsölgeti, majd
szájához emeli a kezét, hogy felmelegítse.
Ekkor látja meg a férfit, aki újra zsebre dugta a kezét, és őt nézi,
közönyösen, érdektelen tekintettel. A kis nő ekkor megfordul, és a
hideg ellenére felhúzza a szoknyáját. Gépies aktus ez, amely
valószínűleg már túl sokszor ismétlődött ahhoz, hogy eredeti
lehessen. Mosolyog, hívogatóan, legalábbis így szeretné, de a mosoly
érzelgősre sikerül. A férfi arckifejezése változatlan, nézi még pár
pillanatig, aztán hátat fordít, és továbbsétál.
A nő szótlanul elsiet.”

Rex szusszant egyet. Enyhe zavarral gondolt arra, hogy csakugyan

volt idő, amikor a nők kurvák is lehettek. Felrémlett benne a kérdés,
igaz-e mindaz, amit a régészeti könyvekben olvasott. Másfelől, amikor a
már nem létező város topográfiáját rekonstruálta, neki is a képzeletére
kellett hagyatkoznia. Milano... a név egészen hiteles. De a többi?
Dr. Kap mindenesetre elaludt végre, anélkül hogy méltósága a
legkisebb csorbát is szenvedte volna. Minden helyzetben képes volt
rangjához méltóan viselkedni. Most már biztos, hogy nem megy haza.
Pillanat-társnője már bizonyára lemondott róla.
Rex elmosolyodott, kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, és tovább
olvasott:

„Milano, Linate űrkikötő, 22 óra 20 perc

Az elegáns épület teljes fényárban úszik. Új, cseppet sem eredeti,
gazdagságot sugárzó impozáns fém-üveg építmény.
Fekete ruhás középkorú úr áll az egyik ablaknál, és kifelé néz. Finom,
nyugodt arc, mint akinek soha életében nem voltak pénzügyi gondjai.
Valószínűleg okos ember, aki bejárta és megtanulta szeretni a világot.
Ám a külső csak részletkérdés. Gazdag ember és kész. A szenvedés,
ami ide hozta, nem a testét, hanem valami kevésbé anyagit érintett.
Valami belső szenvedés volt ez.
Lustán lelógatott karokkal néz kifelé, mintha várna valakit. Talán - egy
nőt? Hanyatló fiatalságának utolsó szerelmét. Az órára néz. Cigarettát
vesz elő. Rágyújt.”

A füst gomolyogva szállt fel a mennyezetre. A dohány illata némileg a

tömjénhez hasonlított, és összetapasztotta az ember száját.
Tulajdonképpen nem volt kábítószer, de a dobozán az állt, hogy segít
teljes összpontosítással megfigyelni a valóság bizonyos elemeit.

„Milano, Piazza de Angeli, 22 óra 25 perc

A férfi tovább sétálgat, de a percek múlásával léptei egyre sietősebbé
válnak, mintha azt hinné, hogy ha siet, meggyorsítja az idő múlását
is... Mintha egy előre meghatározott, általa már ismert időpontban
történni kellene valaminek.”

Így volt. Melis magára maradt, és nem volt pénze. Nevetnie kellett a
gondolatra, hogy megint az Átmeneti Elrendezés Ügynökségeinél
kilincseljen; arra sohasem gondolt, hogy egyetlen férfi mellett élje le az
életét, de a tizenöt naponkénti csere kezdett idegesítővé válni.
- És most mit csináljak, Gart?
Gart „félrobot” volt, „akit” Melis egy árleszállításkor vett, abban az
időben, amikor különös szükségét érezte, hogy valami mozgás legyen
körülötte. Gart pedig mozgott, enyhén bicegett, és gépfejével mindig
egyetértően bólogatott.
Elmegyek az Északi Oldal ügynökségére. Ott még nem ismernek.
Mennyi idő múlt el azóta? Évek, amelyek azzal teltek, hogy
megpróbálta elfeledtetni a világgal arcát és nevét. A nő, aki elhagyta Rex
Sullivant... aki nem akart Állandó Társnője lenni... akit még mindig „nem
közönséges intellektusú” lénynek tartottak. Ezért volt az, hogy a férfiak
csak rövid ideig tartottak ki mellette. Talán attól féltek, hogy idővel
megszeretik őt.
A fémtartály a postaszalagokkal együtt lecsusszant a padlóra. Melis
felnyitotta. Ami benne volt, attól megdermedt: papír... valódi papír,
amire írtak valamit.
Rex meséje volt.
 Nehézkesen olvasni kezdte az egyik oldalt.

„Milano, Linate űrkikötő, 22 óra 28 perc

Az elegáns úr kissé nyugtalan. Kigombolja kabátját, és még mindig
gondolataiba merülve egy fotelba ül. Majd hirtelen a fotel melletti
alacsony asztalra néz, kinyújtja kezét, és egy képet emel magához.
Úgy nézi, mintha valami ismerős dolog volna: a művelet teljesen lefog-
lalja.
A figyelme tárgyát képező fénykép egy szabálytalan, de vonzó arcú,
sötét hajú nőt ábrázol. Egyszerű, festetlen arc, s mintha megriasztotta
volna az öreg fényképezőgép részegeződő lencséje. Nyakán egy fehér
kendő kiemeli bőrének enyhén olajos színét. Amit kabátja látni enged,
az olyan társadalmi helyzetről árulkodik, amely távolról sem vág az
elegáns úrhoz. Tehát - nem a lánya.
Ez a nő - a nő, akit oly türelmetlenül vár - nem tartozik az ő világához.
A kabát divatjamúlt, kopott darab. Ráadásul piros: ilyen színt a
gazdagok sohasem vesznek magukra.
Az elegáns úr visszateszi a fotót. Arckifejezése most nyugodtabb.
Amióta világ a világ, mindig voltak szegény nők, akik gazdag férfiakat
választottak. Nem számít, miért.”

Furcsa, hogy bizonyos dolgok mennyire nem változnak az idővel, ugye,

Gart? Furcsa, hogy a történelem folyton ismétli önmagát. És mi -
maradunk, más-más lelkiállapotokban, de mindig ugyanazokat az
élményeket éljük meg.
Gart merev fejmozdulattal rábólintott, anélkül hogy értette volna.

„Milano, Központi pályaudvar, 22 óra 35 perc

A csavargó tovább forgolódik a padon. Néha riadtan felül, arca
verejtékben fürdik, szája hangtalan kiáltásra nyílik. Tehetetlenség.
Fájdalomérzés... a testi fájdalom szenvedő érzése.”

- Ugye, elaludtam? - Dr. Kap kérdezte ezt, bűntudatot színlelve. Tudta,

hogy Rex nem sértődött meg.
- Ilyesmi előfordul. Hajnal van. Már világosodik.
- Fárasztó éjszaka volt. Velem reggelizel, Rex? Közben beszélgetünk
még egy kicsit az írásodról.
- Jó.
Az étkezde robotjai kifogástalanul szolgálták ki őket. Dr. Kap
pillanatnyi fáradtsága teljesen elmúlt, élénknek és lelkesnek látszott.
- Rex, ez a munkád oly híressé tesz, hogy... meg fogja változtatni az
életedet!
- Gondolja?
- Ó, biztos vagyok benne! Értek az ilyesmihez. Minden információs
szerv rád fog szállni. - Dr. Kap csak úgy mellékesen hozzátette: - Igaz is,
Rex, úgy hallottam, hogy megint nincs társnőd...
- Úgy látszik, senki se bírja ki vetem.
- Talán te nem tűrsz meg egy nőt magad mellett.
 - Mit akarsz ezzel mondani?
- Semmit. De - ez a Melis...
- Nem akarok beszélni róla.
- Orvoshoz kellene menned. Nem normális dolog folyton egyetlen nőre
gondolni, aki tíz éve elhagyott.
- Ő... új szerződést kötött. Másvalakivel.
- Tudom. Csakhogy te sohasem tudtad megemészteni, hogy nem akart
állandó Társnőd lenni.
- Régi ügy ez. Melis most egy másik kupola alatt él, és valószínűleg jó
neki, hogy tizenöt naponként lakhelyet változtat. Én pedig - jól vagyok
így. Hozzászoktam.
Dr. Kap félbehagyta az evést, és kétkedő pillantást vetett rá.
- Egyet árulj még el nekem, Rex! Nem rá gondoltál, amikor ezt írtad? -
Átadott egy kéziratlapot, amelynek tetején 7-es szám állt. - A kéziratod
utolsó előtti oldala volt...

„Milano, Piazza de Angeli, 22 óra 50 perc

Csend van. A férfi nem mozdul. Érezni a levegőben gondolatai
feszültségét: a pillanat elérkezett! Az egykori bank melletti palota
homlokzatán újra megnyílt a sötét négyszög. Valaki kilép rajta. Sötét
hajú, magas nő. A férfi kimért léptekkel feléje indul, mintha felkészült
volna rá, hogy tökéletesen egyformákat lépjen. A nő ránéz. Szép nő, a
nyakában fehér kendő. Az arcán kirajzolódó rémülethez nem kell
magyarázat. Elérik egymást, megállnak. Nincs mit mondaniuk
egymásnak. Már - nincs mit.
A férfi lassan húzza elő jobb kezét a zsebéből. Gyors mozdulat után
penge villan, csak egy pillanatra, majd eltűnik a nő testében. A női
alak összeomlik. Teste utolsót vonaglik.
A havon vér. Piros.”

- Vissza kell jönnöd, Melis. Nem bírom már egyedül.

Melis elfordította a tekintetét. Az ernyőn egy pillanatra profilja
látszott, magas homloka, egyenes orra, szép ívű szája. Még mindig szép
arc volt...
- Most mondod, Rex? Tíz év után?
- Elfelejted, hogy - te mentél el...
- Akkor még nem volt rám ennyire szükséged. Csak - Társnő kellett,
akit mutogatni lehet. Ez pedig nem volt kifejezetten életem legfőbb
célja.
- És a másik, akihez mentél? Neki - szüksége volt rád?
- A féltékenység rég kiment a divatból, Rex! Elavult dolog.
- Nem számít, Melis, ígérd meg, hogy átgondolod. Ígérd meg.
Visszahívlak, és majd mondd el, hogyan döntöttél.
- Nem, Rex. Nem megyek vissza. Vigyázz magadra.
A hang a képpel együtt elenyészett. A hálószoba csaknem teljes
homályba borult. Rex, kezében egy kéziratlappal, úgy tett, mintha a
történtekre gondolna...
 „Milano, Linate űrkikötő, 22 óra 45 perc
Az elegáns úr újabb cigarettára gyújt. Megint az ablakhoz megy.
Csengetnek. A férfi arckifejezése váratlanul megváltozik. Immár
nyugodt arccal megy ajtót nyitni. Az ajtónál egy nő áll. Mosolyog.
Boldogan mosolyog. A férfi valószínűleg arra gondol, hogy milyen
szép. Jól áll neki ez a szín. Piros.”

„Női holttest. Számot tartunk rá. ÖNKÉNTES ÖNMEGSEMMISÍTŐ

KÖZPONT.”
Manapság így ölték meg magukat az emberek. Rex akkor olvasta Melis
halálhírét, amikor megpróbálta újra felhívni.
Eleinte nem érzett fájdalmat. Talán nem is jutott el egészen a
tudatáig, ami történt. Sohasem próbálta megérteni az okot, amely Melist
erre ösztökélte. Biztosan fáradt volt, rosszkedvű, vagy egyszerűen csak
unatkozott. Ezer oka lehetett.
Mindenesetre Rex ezután is úgy gondolt rá, mintha élne és virulna,
távol, valami nehezen elérhető helyen... Melis szabadságot vett ki, és az
ő ajánlatát fontolgatja...
Az elkövetkező évek során Rex egyetlen cselekedetével sem árulta el
a külvilágnak, miként gondol még mindig Melisre. Az egyetlen dolog, ami
erre utalt, az a mese végéhez csatolt kiegészítésféle volt, de valójában
senki sem értette meg, hogy összefüggés volna a mese és Melis halála
között.

„Milano, Központi pályaudvar, 23.00 óra

Valami történt. A város egyik részében, a város többi részeiben két
férfi megkapta, amit akart. Furcsa, hogy mennyi történet látszik
összefüggeni. Furcsa, hogyan lesz szerelemből féltékenység és
erőszak, vagy - hogyan lesz egy megújult fiatalság megélésének
erőtlen, félénk reménysége. A sors két egyforma pénzdarabot teremt
és különböző helyekre veti őket, hogy megmutassa, nem mindig
ugyanazt lehet venni értük. Két pirosba öltözött nő, ugyanonnan
érkezvén, eltérő utat járt végig. S mindketten szerelemből tették.
Mindez persze mit sem változtat a végkifejleten.
A csavargó közben mindvégig az állomáson maradt. Most alszik.
Talán.”

PIETRO CARACCIOLO

Természetes kiválasztódás

Thomas Martin aznap csak forgolódott az ágyban. Valahogy nem

találta a helyét, bár nem értette, hogy miért.
- Gyerekek, legyetek jók! - kiáltott egy női hang a fal túlsó oldalán. -
Fred, hagyd békén Maryt!
Thomas ismét megfordult az ágyban. Jenny egész napját az a
hiábavaló igyekezet töltötte ki, hogy gyermekeit féken tartsa. Mikor is
találkoztak utoljára? Nagyon régen. „Milyen furcsa - gondolta -, egy
házban lakunk és sohasem találkozunk.”
Több mint egy év telt el azóta, hogy utoljára látta. Pedig mindennap
hallotta a hangját a fémfalon túlról, hallotta minden kis lélegzetvételét.
Hallotta a gyermekzsivajt, az összetört edények csörömpölését.
Mint éppen most is.
- Bob, nézd mit csináltál már megint! Ó, Jézusom!
Tisztán hallotta a pofon csattanását, a kisfiú keserves sírását. Thomas
felidézte emlékezetében azt az időt, amikor az első, fémfalakkal
elválasztott lakást tervezte. Húsz évvel ezelőtt történt, és a tervet
természetesen kinevették. De a népesség egyre növekedett, olyannyira,
hogy az emberek kénytelenek voltak felülbírálni véleményüket a tervről.
Egy fémfal sokkal vékonyabb, mint egy betonból épült. De akadt, aki
még akkor is megpróbált ellenkezni. Thomas a plafont bámulta, és
elmosolyodott, amikor az ostoba ellenvéleményekre gondolt.
- De akkor nem lehet majd képet akasztani a falra - mondta Jackson.
Hülyeség! Amikor a fémházakat felépítették, azonnal forgalomba
hozták tartozék gyanánt a mágneses képeket.
„Híres képek tökéletes reprodukcióiról van szó, amelyeket fel lehet
tenni a falra és ott is maradnak az idők végtelenségéig” - jelentette be a
trivízióban egy csodálatos lány, elbűvölő mosollyal az ajkán.
- Fred, mondtam már, hogy ne cibáld Mary copfját! - jött át újból a nő
hangja a vékony fémfalakon.
- De mama, csak játszunk.
- Nem igaz! Fájt!
- Hagyjátok abba mind a ketten, különben fenéken billentelek
benneteket! - kiabálta a nő.
Thomas arra gondolt, hogy szívesen viszontlátná Jennyt. Egy évvel
ezelőtt feledhetetlen éjszakát töltöttek együtt. Persze, megfelelő
körülményeket kell teremteni, de ha jól utánagondol, az eredmény több
mint kielégítő. Jennynek szüksége van rá, hogy néha kedvében járjanak.
Nem olyan nő, mint a többi. Nem csak az jár a fejében, hogy gyerekeket
hozzon a világra. Mindig, mindenre magyarázatot akar találni. Valamiféle
álvallásosságban tévelyeg, mindig a helyesre, a jóra törekszik. Talán
éppen ezért nem volt olyan sok gyermeke. Csak nyolc vagy kilenc,
mindenesetre kevés.
- Thom, láss hozzá a tanuláshoz! Rosy, menj vissza az ágyba!
Gyerekek, ne kelljen folyton kiabálnom.
Ne kínozzátok a dobhártyámat - gondolta Thomas, és belefúrta fejét a
kispárnába, így próbálván csillapítani a zajt.
Jenny nagyon tartózkodó nő volt. Egyáltalán nem hasonlított a kövér
Jacksonra, aki az összes többi környékbeli nőnél többre tartotta magát a
21 gyermekével. Thomas megpróbált elképzelni ennyi embert
összezsúfolva két olyan szobában, mint az övé.
- Készítek nektek valami ennivalót, addig legalább nyugton vagytok.
Thomas úgy döntött, hogy itt az ideje felkelni. Nem maradhatott
ágyban az idők végezetéig. Szobája meleg és lakályos volt.
Négyszemélyes szobában egyedül lakott. Mint a fémházak feltalálója
kapta ezt a kiváltságot. Az ablakhoz ment és kinyitotta. Az alkony vörös
fénye nagy erővel tört be a kis szobába.
Kihajolt az ablakon. Lent az utcán emberfolyam hömpölygött;
mindenki a lakóhelye felé igyekezett.
- Mama, kérek még!
- Tessék, az enyém, Mary! - felelt rá Jenny hangja.
Thomas becsukta az ablakot, és megcsóválta a fejét. Az emberiség
haldoklott. Senkinek sem jutott már elegendő élelem. Az állam néhány
hónapja bevezette az élelmiszerfejadag-rendszert. Ebben az immár
tarthatatlan helyzetben elpattant egy rugó: az emberiség az egykori
jóslatokkal ellentétben nem vezette be a rendszeres
születésszabályozást, épp ellenkezőleg, az emberek szükségét érezték,
hogy minél több gyermekük legyen. Nem Jackson volt az egyedüli,
akinek ilyen sok gyermeke volt. Átlagosan 15 született minden nőnek, és
ez a szám napról napra növekedett. A statisztikák minden nőre 18
gyermeket jósoltak. A tudósok világosan beszéltek. „Az egyre növekvő
számú emberiség nem maradhat életben! - mondták. - Mindazonáltal, ha
a születési számot nem korlátozzák, bekövetkezik a természetes
kiválasztódás, amely lehetővé teszi az emberi faj számára, hogy
nagyobb ellenálló képességgel szülessék újjá!” A kórházak termeit
átalakították szülőszobákká. Az embereket sorsukra hagyták, hagyták
őket meghalni. Mindent úgy intéztek, hogy minél jobban elősegítsék a faj
természetes kiválasztódását.
Thomas bekapcsolta a kis trivíziót. A képernyőn megjelent a
Világhíradó bemondója.
„A tegnapi napon újabb húszezer ember halt meg. A statisztikák ezen
kívül azt is jelzik, hogy körülbelül ezren lettek öngyilkosok, kétezer
embert tapostak el az utcán a járókelők.”
Váltott a kép. Láthatóvá vált az embertömeg által teljesen elárasztott
New York-i utca. Kivált a tömegből egy férfi, hirtelen megtorpant, nem
tudni, miért. Látszott, ahogy a mögötte lévők tolják előre, ő pedig
elveszti egyensúlyát. A tömeg továbbhalad. A férfinak nincs ideje
felkelni. A kamera lejjebb ereszkedik, hogy közelebbről mutathassa az
eltaposott ember fájdalomtól eltorzult arcát. Az az ember ott lelte
halálát, mert senki sem állt meg, hogy felsegítse, hiszen ezzel azt
kockáztatta volna, hogy őt magát is eltapossák.
A képernyőre visszatért a bemondó mosolygó arca. „Elmondhatjuk
tehát, hogy tegnap államunkban a természetes kiválasztódás értelmében
körülbelül 17 ezer haláleset történt.”
Thomas kikapcsolta a trivíziót. Semmi kedve nem volt tovább
hallgatni. Gondolatai azonnal visszatértek Jennyhez. Heves vágy fogta
el, hogy viszontlássa. Kutatni kezdett emlékezetében, hogy felidézze, mi
is történt egy évvel ezelőtt. Áthívta magához, és bekapcsolta a trivíziót.
Tudta, hogy vallási vitát fognak közvetíteni, azt is tudta, hogy a
meginterjúvolt pap miről fog beszélni. „Az embernek igyekeznie kell
minél többet nemzeni, hogy fenntartsa a faj folytonosságát, mely
máskülönben megszakad; a faj, amelyet Isten saját képére és
hasonlatosságára teremtett...” Ezután ajánlatot tett Jennynek. Egyszerű
volt az egész. A vallás eszméinek hatalmába kerülve nem mert nemet
mondani. Ki tudja, milyen nevet adott a gyereknek. Ezt is meg kellene
kérdezni tőle.
Thomas végigsimított az arcán. Finom ujjai alatt érezte a szakáll
szúrósságát. Borotválkoznia kell. Így igazán nem kerülhet Jenny szeme
elé! Kis szekrénykéjéből előszedte a szőrtelenítő krémet és zsebre vágta.
Aztán fogta a fogkefét, a fogkrémet, kilépett a folyosóra, és elindult a
közös fürdő felé.
Egy pillanatra megállt Jenny ajtaja előtt, aztán továbbment. A
szobából még mindig a szokásos sikongás, lárma hallatszott.
Az egyik ajtón kövér férfi lépett ki és Thomasszal ellenkező irányba
indult. Mindketten a falhoz lapultak, hogy elférjenek. Az alig 50 cm
széles folyosón másképp nem fért el két ember egymás mellett. Thomas
érezte, amint a férfi dereka hozzá nyomódik. Csípős izzadságszag csapta
meg az orrát.
A férfi elment.
Thomas megnézte az ajtót, ahonnan kijött: Jackson szobája volt.
Kuncogott. Ha nem léptették volna életbe a házasságellenes törvényt, ez
a nő biztosan prostituált lett volna. Úgy fogja fel a szexet, mint valami
fiziológiai szükségletet. Thomas jobban kedvelte Jennyt. Elmosolyodott.
Micsoda különbség van a két nő között! Egy éve ismerte Jennyt, és
kellemes emléket őrzött róla.
A házasság elleni törvényt kényszerből hozták. Az állam rájött, hogy
ha az asszonyoknak férjük van, nem szülnek annyi gyereket. Így minden
egyszerűbb lett. A gyerekeket az anyák gondozták, habár készülőben
volt a törvény, hogy szervezett központokra bízzák őket. Thomas odaért
a fürdő ajtajához. Bekopogott, és egy női hang kiszólt, hogy várjon egy
pillanatig.
Várt.
A nő kiment, és Thomas sietve belépett a fürdővé alakított
egyszemélyes szobácskába, amely mindössze egyszer két méteres volt.
Thomas a tükör elé állt, és arcára kente a krémet. Pár pillanatig várt,
aztán lemosta az arcát. Bőre megint sima lett, szakállnak nyoma sem
maradt. Megpróbálhatná újra Jennyvel, de most már komolyan. A
lányban végül is győzött a józan ész; megkérdezte önmagát, vajon
igazak-e a pap szavai, és a válasz az volt, hogy nem. „A pap is ember -
mondta. - Mint ilyen, ki van téve a tévedés lehetőségének.” Ebből hosszú
vita kerekedett, és attól kezdve kapcsolatuk egyre lazábbá vált.
Thomas fogat mosott. Most már egész rendesen nézett ki. Agyában
kialakult, hogyan fogja megoldani a helyzetet. Persze, kicsit nehéz lesz,
de talán sikerül. Kiment a fürdőből, és szobájába sietett. Belépett,
letette a krémet, a fogkrémet és a fogkefét, magára öltötte a kabátját,
fogott egy vastag könyvet, kikeresett benne egy részt, megjelölte, majd
a könyvet visszatette az asztalra.
Elégedetten simította végig az arcát.
Kiment a szobából, és bekopogott Jenny ajtaján. A nő ajtót nyitott.
Hosszú fekete haj keretezte az arcát, és bár látszott, hogy fáradt,
Thomas úgy érezte, a szépség levegője lengi körül. Pillantásuk
találkozott.
- Mit óhajt, Martin úr?
- Azt szeretném, ha Thomnak hívnál.
- Jó, Thomnak foglak hívni - mondta sóhajtva a nő. - Csak ezért jöttél?
- Nem. - Thomas zavarban volt. - Azért jöttem, hogy meghívjalak
hozzám estére.
- Tudod, hogy ellene vagyok bizonyos dolgoknak...
Thomas megrázta a fejét. - Nem hiszem, hogy a vallás megtiltana egy
közös vacsorát - mondta.
Jenny mosolygott. - Rendben; ha csak arról van szó, hogy társaságban
akarsz vacsorázni, akár el is fogadhatom.
A nő lefektette a gyerekeket, és Thomasszal együtt távozott.
Bementek a férfi szobájába.
- El is felejtettem, hogy a te szobád milyen nagy - mondta. - Ötször
három méteres. Négyszemélyes szobában élsz egyedül! Thomas
rámutatott egy székre. Majd ennivalóval kínálta.
- Köszönöm, ez nagyon jól jön - mondta a lány. - Ma még nem ettem
semmit. Odaadtam az adagomat a lányomnak, mert éhes maradt.
Thomas elnyomott egy mosolyt. - Tudom - mondta. - Hallottalak. - És a
két lakást elválasztó falra mutatott. - Igaz is, a gyerekek! Milyen nevet
adtál a mienknek?
Jenny szemében öröm csillant. - Alexandernak hívják, és szép, tudod?
- Aztán hirtelen elszomorodott. - De hiba volt, hogy megszületett. Isten
nem akarta, hogy megszülessen...
Thomas megrázta a fejét. - Nem hiszem - mondta, és egyik kezével
végigsimította a lány arcát. - Épp ellenkezőleg, szerintem annak a
papnak igaza volt.
- Ha azt hiszed, meg tudsz győzni arról, hogy még egy gyereket
szüljek ebbe a pokolba, nagyon tévedsz - mondta a lány, vadul félrelökve
a férfi kezét.
- Pedig...
- Egy frászt! Tudtam, hogy csak ezért hívtál meg! - Úgy látszott,
mindjárt hisztérikus rohamban tör ki. - Mást se csináltok, csak folyton
arra gondoltok valamennyien, Jackson, te... - Jenny könnyekben tört ki.
Thomas megsimogatta zilált haját.
- Igazán azt hiszed, hogy mindezt Isten akarta így? Eszedbe se jut,
hogy ez csak mentség? Ezzel győzködjük magunkat, hogy helyes, amit
csinálunk - hüppögte tovább Jenny.
Thomas rámosolygott. - Nyugodj meg. - A szemébe nézett. - Nem is
tagadom, hogy azért hívtalak meg. De azt hiszem, be tudom bizonyítani
neked, hogy Isten akarja így. - Hangjában magabiztosság érződött.
Jenny abbahagyta a hüppögést. - Komolyan mondod? - kérdezte.
Thomas bólintott. - Nézd - mondta a könyvre mutatva. - Azt hiszem,
tudod, hogy mi ez.
Jenny kezébe vette, lassan lapozgatni kezdte, majd elmosolyodott. -
Igen - mondta. - Tudom, mi ez.
- Nézd mi van ide írva - mondta Thomas, és megkereste a megfelelő
sorokat. Megköszörülte a torkát, aztán olvasni kezdte:
„...és Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik: Legyetek
termékenyek és sokasodjatok, népesítsétek be a Földet és uralkodjatok
rajta...”
Felnézett a könyvből, Jennyre pillantott.
- Érted már?
Jenny elpirult, aztán elmosolyodott. Lassan hátradőlt az ágyon.

VITTORIO CATANI

Hárman egyért

Amikor az előszobában megszólalt a telefon, a dolgozószobában

voltam. Pár másodpercre rá bekukkantott Kathy.
- Vincent, téged keresnek - mondta. Morogva indultam a telefonhoz.
Nem szeretem félbehagyni a munkámat, és ha valami be tud gurítani,
hát az az, ha félbeszakítanak.
- Halló?
- Te vagy az? Szia... mi újság?
Egy hónapja nem láttam Gene Malindert; bizonyára egy kis családias
beszélgetésre vágyik. Örültem, hogy hallom a hangját, és pár mondattal
beszámoltam neki a helyzetről. Közben számítgattam: Gene látogatásai
rendszerint elhúzódnak, de mivel holnap amúgy is szabadnapom lesz,
nem baj, ha ma sokáig fenn leszek.
- Fél hétre várlak - mondtam neki. Pontosan öt óra volt.
- Egyúttal visszahozom a dolgokat, amit a múltkor adtál - emlékeztette
Gene. Megkérdeztem tőle:
- Tetszett? Adhatok újat.
- Antonio Veretti szonátája meglehetősen... Frank Martin valamivel
kevésbé.
Tudatta velem legújabb lemez- és könyvbeszerzéseit, elmesélte,
milyen szerencsétlen forgalmi dugóba keveredett a múlt héten, végül
egy „viszlát”-tal elköszöntünk egymástól. Visszamentem a
dolgozószobámba, és igyekeztem kirázni fejemből a ködöt. Hat órája le
sem vettem a szemem az íróasztalról, egy kritikai tanulmányt írtam
Brechtről, és mielőbb nyomdába akartam adni. Közben szokásom szerint
rémes késésben voltam. Délben sietve bekaptam egy teát és egypár
kekszet.
 Kathy meghallva lépteimet, beszólt: - Vincent, már el is felejtetted,
hogy ma este kettesben akartunk lenni?
Bár mosolyogtam feleségem szarkazmusán, jól tudtam, hogy kissé
magányosnak érzi magát, amiért én mindig elfoglalt vagyok, Terry pedig
- egyetlen tizennyolc éves kislányunk - egy kollégiumban tanul. Ezért
felvetette, hogy miután magányosan ebédelt, akár el is halaszthatja a
vacsorát Gene látogatásának idejére.
- Három főre teríts - szóltam a karosszékből. - Ma vacsorázzon velünk
ő is. Legalább három óra hosszat lesz itt.
- Persze, drágám - mondta gúnyosan. Felálltam, hogy becsukjam az
ajtót, és újra nekiveselkedtem.
Tizennyolc huszonötkor kopogtak. Magam indultam ajtót nyitni. Az
utóbbi órák nyomasztottak, és határozottan fáradt voltam, annyira, hogy
egy pillanatra attól féltem, nem is akarok látni senkit.
Minden rendben volt. Kathyt nem lehetett észrevenni, de mindenen ott
volt jelenlétének nyoma. Ajtót nyitottam. A küszöbön túlról Gene
alamuszi tekintettel nézett rám.
Órájára nézett, és azt mondta: - Pár perccel előbb jöttem. Nem baj?
- Elárulja az aggodalmaskodó természetedet.
Kezet nyújtott, és ahogy megszorítottam, ráismertem gyermekien
finom bőrére.
Belépett. Gene-nek, amióta ismerem, annak pedig már sok éve,
azúrkék szeme, szomorú, gunyorosan fénylő tekintete és figyelmes,
érdeklődő, babára emlékeztető arca volt. Szőke volt, és vékony arcát
keresetten elhanyagolt, aranyszínű haj keretezte. Ízlésesen öltözött, és
olyan udvarias fellépésű volt, hogy az szinte már nőiesnek tűnhetett.
Határozottan intelligensebb volt az átlagnál, a városban dolgozott, a
Genetikai Intézetben.
Bekísértem a dolgozószobába, és felkínáltam neki a karosszékemet,
majd elővettem pár üveget, és átvettem tőle a felém nyújtott anyagot.
Faggattam: - Nos, mit szólsz hozzá?
- Hát, igazán jók, habár Martinnál túlságosan erős impresszionista
hatásokat fedeztem fel...
- Messzire jutottál a magyar rapszódiáktól. - Gene bólintott. Türelmes
irányításom alatt otthonossá vált olyan zenei műfajokban, amelyekben
azelőtt teljesen illetéktelennek tartotta volna magát. A tudós Gene
egyetlen hobbija kezdetben a festészet, elsősorban Pollock életműve
volt. Aztán mutattam neki pár dolgot, a tizenhetedik századtól a poszt-
weberi avantgárd munkákig. Az eredmény felülmúlta várakozásomat:
Gene immár meglehetős szakértelemmel beszél a zenéről, és
mindenekelőtt szenvedélyes zenehallgatóvá vált.
- Hogy megy a munka? - érdeklődött.
Meséltem neki róla, aztán én kérdeztem tőle, közölték-e már annak a
fontos kísérletnek az eredményeit, amelyet tudtam, hogy az Intézet jó
ideje folytat.
- Nagyszerűen állunk - mondta Gene. - Végre elmondhatjuk, hogy van
egy igazán jól működő mesterséges placentánk. Ez egyfajta komputer,
melynek feladata az anyagcsere szabályozása anya és magzat között.
Már évekkel ezelőtt feltétlenül szükségessé vált, hogy használható
eredmények szülessenek; gondold meg, hogy a csecsemőhalandóság
első számú oka még ma is a koraszülés. A mesterséges méhben
tenyésztett állataink léte olyan alapvető eredmény, amely igen sokat
ígér.
Egyebet nem mondott erről, és a beszélgetés egyre érdektelenebb
hírecskékre siklott át. A végén a legújabb vicceket kezdtük el mesélni
egymásnak. Egyszer csak felugrottam.
- És Leda? Ledával mi van, Gene?
Kortyolt egyet a konyakból, és különös tekintettel végigmért. - Vége.
Örökre.
- Tényleg? - kiáltottam fel -, tényleg, Gene? Ne is mondd. Máskor is
megpróbáltad már, de sohasem komolyan. Nem hiszem el.
Gene érzelmi élete mindig is zűrzavaros volt. Hosszan mesélt nekem
Ledáról, Jeanette-ről, nem is tudom, kiről, én pedig mindig jó szívvel és
érdeklődéssel hallgattam. Gene-t olyan csillogó gyűrű vette körül,
amelyen én, már csak eltérő természetem miatt is, kívül maradtam; de
legjobban a benne kavargó érzelmi problémák sokasága döbbentett
meg. Gyakran hajszolta magát olyan helyzetekbe, amelyeket nem is
képzeltem volna... Vagy lehet, hogy a tizenöt éves boldog házasság
Kathyval kitörölte belőlem a kalandok emlékét, a hozzá tartozó
kedélyhullámzást, folytonos kielégületlenséget.
- Meg kellett tennem - magyarázta Gene. Szaggatottan beszélt, és
tovább kaszálta a levegőt. - Nem is tudom, sötét idők ezek, Vincent, hidd
el. Napokon át gyakoroltam a tökéletes magányt. Még a munkámat is
elhanyagoltam, érted...
- Festettél valami újat?
Rám nézett: furcsa volt, láttam, hogy zavarban van.
- Hát igen... valami szemetet. Inkább sztereóztam, zenével
nyugtattam magam.
- A végén még bűntudatom lesz... adok neked valami kevésbé
nyomasztót. Lássuk csak. Rossini vagy például Csajkovszkij
Vonósszerenádja. És ő hogy viselte?
- Hát, gondolom, könnyen... Az utóbbi idők se veled, se nélküled
játéka felkészíthette rá. Dőljön össze a világ, nem lépek vissza a saját
lábnyomomba. Megcsömörlöttem.
Kathy hívott bennünket. Pár pillanat múlva feltálalta a vacsorát.
Az asztalnál a társalgás nem volt éppen emelkedett. A vacsora viszont
kiváló volt. Gratuláltunk Kathynek, aki így bizonyos mértékben
kárpótolva érezte magát szűkös együttléteinkért; mindent összevéve
valamennyien elégedettek voltunk. Nem sokkal később Kathy - ahogyan
előre láttam -, miután telefüstöltük a nappalit, tapintatosan fogta magát,
és szobájába ment olvasni. Újrakezdtem:
- Jó. Hát akkor? - Gene felsóhajtott.
- Ezt hallgasd meg... régi darab. - Felálltam, és előhúztam egy kazettát
a tarka kis dobozból. - Beatles.
Vártam. Gene várt. Körös-körül minden várt.
- Bátorság - kiáltottam fel -, az ég szerelmére, ennyire leeresztettél?
 Gene szólni akart, aztán köhögni kezdett. Füstöltem tovább. Nem
zavartattam magam, és csak azért tartottam ki, mert tudtam, hogy,
alapjában véve Gene sem zavartatja magát. Hiszen ez a szép az igazi
barátságban: a felszabadultság, hogy mindig önmagunk maradhatunk,
ahogy Elliot mondja. Nem kell megrostálni a gondolatokat, méricskélni a
szavakat; meg kell tartani a másikból, ami arra érdemes, „aztán könnyed
sóhajjal veszni hagyni a többit”.
Gene gyászos hangon rákezdte: - Bocsánat. Tényleg kutya helyzetben
vagyok. Most már van fogalmad, min mentem keresztül. Olyan vagyok,
mint egy bebábozódott lepke. Magam sem tudom, mire várok. Mondd,
Vincent, szoktál álmodni?
Néhány percre lekötöttem a figyelmét, amíg beszámoltam visszatérő
álmaimról és más álmokról, köztük a legfurcsábbakról is.
- Én is - mondta Gene -, mint mindenki, látszólag értelmetlenségekről
álmodom. A ma éjjeli álmom nagyon hosszú volt, és rendkívül élénken
éltem át. Amikor felébredtem, kétségeim voltak, hogy a dolog csakugyan
megtörtént-e vagy sem.
Emlékszem, egyedül voltam otthon - a végét mesélem - este, és már
majdnem elaludtam. Zaj hallatszott a bejárat felől, én pedig ott, a
félhomályban megdermedtem a rémülettől. Valaki be akart törni a
lakásomba, feszegette a zárat, én pedig képtelen voltam megmozdulni.
Lépteket hallottam. Aztán egy felém kúszó árnyékot láttam, és mintha a
mindenütt jelenvalóság képességével lettem volna felruházva, egy
időben láttam a betolakodót az ágyamból és a háta mögül. Pisztolyt
tartott a kezében, és az ágy szélén kuporgó, továbbra is mozdulatlan
alakom felé közeledett. És ekkor ráismertem: te voltál. A fegyver a
kezedben azonnal átváltozott valami mássá, ami olyan volt, mint egy kis
állatkölyök... határtalan megkönnyebbülést éreztem. Te leültél a
takaróra, én elengedtem magam, és végre elaludtam. De továbbra is
tudtam, hogy te ott őrködsz felettem. És akkor... nagyon furcsa dolog
történt. Igen, igazán furcsa dolog.
Gene elhallgatott, és engem figyelt. Arckifejezése határozottan
könyörgő volt, kezét tördelte. Bennem megszólalt a riadó, mialatt
észrevettem, hogyan dübörög a szívem. - Micsoda? - kérdeztem.
Torkomra gombóc akadt, eltorzult a hangom.
- Erőt kell gyűjtenem, hogy folytatni tudjam... az történt, hogy
odafeküdtél mellém... Nemsokára felébredtem, és amint az elején
mondtam, sokáig bizonytalan voltam, hogy álom volt-e vagy valóban
megtörtént.
Belesüllyedtem a fotelba, és nem mertem megmozdulni. Nem mertem
gondolni semmire, beértem azzal, hogy ott vagyok.
- Próbáld elképzelni, mi történt, Vincent. Érted már?
Gyengéden feleltem: - Azt hiszem, igen. Örülök, hogy sikerült, Vincent.
Ugye elhiszed? Kezdettől fogva azon voltam, hogy elmondjam neked. Ez
pokoli! Romokban heverek. Felvillant bennem a Gene-nel töltött
számtalan este; vég nélküli monológjai, melyek mindig csonkán
maradtak, leküzdhetetlen szemérmessége miatt, vagy talán egyszerűen
csak azért, mert félt, hogy nem barát áll előtte, nem olyasvalaki, aki
megértené. De ma este másként történt.
- Mit gondolsz rólam? - szólt Gene.
- Mit gondolok? Igazán semmi rosszat.
Mit tegyek? Abban a pillanatban képtelen voltam okosabbat mondani.
Pedig mégis beszélnem kellett; jövőbeli kapcsolatunk múlhatott azon,
hogy abban a pillanatban miképpen reagálok. De elhihetik, nem volt
könnyű. Alig pár másodperc alatt újra kellett értékelnem egy sokéves
barátságot. Kettős fényben kellett látnom Gene-t, mint igaz barátot -
erről a képről, mivel természetesebbnek éreztem, mint valaha, sohasem
mondtam volna le - és mint homoszexuálist. Habár mindig is
rugalmasnak tartottak, mégis némi előítélet ágált bennem.
- Köszönöm a bizalmat - mondtam végül. - Semmitől sem kell
tartanod.
Éreztem, hogy igazat mondok: győzelmet arattam önmagam fölött, és
ez boldoggá tett. Hozzátettem: - Természetesen megteheted, hogy nem
válaszolsz... de olyan biztos vagy benne, hogy... annyi nőről meséltél
nekem, és...
Félbeszakított: - Mindig az igazat mondtam neked, Vincent. Sok nőm
volt, ami annyit jelent: sok tisztán plátói kapcsolat. De mély kapcsolatok.
És mindig eléggé megértő és kedves nőkkel futottam össze, bár soha
nem mondtam el világosan bizonyos fogyatékosságaimat... amikor
megpróbáltam magamévá tenni őket ...
- Nem sikerült?
- Undort éreztem.
Elgondolkoztam. - Mindenekelőtt magaddal szemben légy becsületes.
Te ott legbelül akarod ezt az állapotot, vagy szeretnél megváltozni? Mert
az első esetben a probléma némileg veszít a súlyából, a második esetben
meg kell próbálkoznod valamivel, bár el tudom képzelni, micsoda
göröngyös út lehet ez.
- Én meg akarok változni! Higgy nekem, Vincent. Minden erőmből meg
akarok változni. Eddig semmi komolyat nem próbáltam, mert azzal
áltattam magam, hogy egyedül is sikerül. Belebuktam. El fogok menni
szakemberhez.
Bólintottam. - Azt hiszem, ez a legbölcsebb és legsürgősebb dolog.
- De el kellett, hogy mondjam neked... Kegyetlen dolog másmilyennek
lenni, Vincent. Nem fejtheted ki a gondolataidat, el kell nyomnod
legártatlanabb dolgaidat is attól való félelmedben, hogy ez a rohadt
társadalom felfedezi a riasztó jeleket. Az emberek félnek, az emberi
önzés határtalan, kispolgári, falusi világban élünk. A közerkölcs pedig, a
látszatdemokratikus rendszerekre támaszkodva, valójában kegyetlen, és
irgalmatlanul ítélkezik. Többször megpróbáltam jelét adni a bizalomnak,
elmondani gondolataimat: bár sose tettem volna! Eltávolítottak,
megbélyegeztek, és mintha a legutolsó bűnöző volnék, vagy valami
leprás, kénytelen voltam felszívódni. Te évek óta ismersz engem. Mondd,
Vincent, igazán olyan megvetendőnek látszom? - Arcához emelte a
kezét. Azokban a pillanatokban, esküszöm, szenvedtem miatta.
- Az én véleményem miatt nem kell aggódnod, számomra semmi sem
változott. Barátom vagy, mint eddig.
 Látható megkönnyebbüléssel nyújtott kezet. Megszorítottam, és ő
viszonozta. És ebben a testi érintkezésben nem találtam mást, mint a
barátság kifejeződését.
- Hozzá kell tennem, hogy a bajnak ezzel még nincs vége - mondta
Gene. - Az intézetben alkalmam nyílt különböző analíziseket elvégezni...
a hajlam olyan valami, ami laboratóriumban nem mutatható ki,
legalábbis az én esetemben. Nem veleszületett rendellenességről,
hanem szerzett tulajdonságról van szó: környezet, fiatalkori traumák és
egyebek, Viszont a magfolyadék elemzése kimutatta a spermiumhiányt.
Ez azt jelenti, hogy ha sikerülne is „megváltozni”, akkor sem tudnék
soha, de soha nemzeni.
Hallgattunk egy darabig, aztán Gene újra megszólalt:
- Ennyi, Vincent. Későre jár, mennem kell. Add ide azt a Szerenádot.
Mulatságos, de a helyzetre való tekintettel éppen a jó öreg
Csajkovszkijra van szükségem.
Amikor lefeküdtem, Kathy már aludt, de én alig tudtam elaludni.
Hosszan rágódtam a történteken, és meggyőztem magam, hogy a lehető
legbecsületesebben viselkedem. Gene végül is rendkívül nyitott
intellektus, amilyet csak ritkán találni; másként nem sajnáltam volna
annyira az elvesztését. Azonosultam vele, és átéreztem gyötrelmeit,
amelyeknek egy magát „fejlettnek” mondó társadalomban nem volna
szabad előfordulniuk.
Átgondoltam barátommal való további kapcsolatomat is: úgy ítélem
meg, hogy a legkisebb mértékben sem kell változtatnom rajta.
Elhatároztam azonban, hogy nem én fogok újra telefonálni. Nem tudom,
mindezek ellenére a vészjelzés, amelyet a Gene-nel való beszélgetés
közben éreztem, továbbra is ott visszhangzott bennem. Valami, ami nem
tudott formát ölteni bennem... de egyelőre nem akartam foglalkozni
véle. Abbahagytam a gyötrődést, és megpróbáltam elaludni.
Múlt az idő, és mintegy két hónap telt el nagyon kemény munkával,
amelynek végén Brechtről szóló tanulmányom egy halom papírköteggé
dagadt az íróasztalomon. De gyakran azon kaptam magam, hogy Gene és
a problémája jár a fejemben. Ez közvetetten ráébresztett bizonyos
tudományokban való járatlanságomra: fiziológiai és genetikai
szakirodalmat szereztem be, és hozzáláttam néhány alapfogalom
áttanulmányozásához.
Feladataim egymást követték: bele kellett fognom egy dolgozatba
arról a környezetről, amelyben James Joyce élt és alkotott.
Belemerültem a hatalmas életműbe, amely rövidesen egészen magával
ragadott, annyira, hogy szinte elvesztettem valóságérzékemet. Mindig
otthon voltam, de mintha nem is léteztem volna. Kathy csak étkezéskor
látott, és kosztosnak csúfolt. Terry nem is létezett. Csakhamar
megfeledkeztem Gene-ről is.
Egyik nap az ő telefonja ébresztett. Elmondta, hogy - ha van hozzá
kedvem - megmutatna néhány érdekes dolgot az Intézetben. Gene nem
először hívott, hogy nézzem meg, min dolgozik; úgy gondolta, ezzel
viszonozhatja zenei műveltsége érdekében tett erőfeszítéseimet. De ami
leginkább megnyugtatott, az megszokott, magabiztosan csengő hangja
volt.
Elhatároztam, hogy elmegyek hozzá. Az ő szekciója a legfelső
emeleten volt, és három helyiségből állt. Átvezetett abba a terembe,
ahol általában tartózkodni szokott. Körbepillantottam: itt minden
alkalommal volt valami újabb holmi, mintha csak dacolnának a
rendelkezésre álló szűkös hellyel, így például újabb állatok ketrecben
vagy különféle készülékek. Gene odavitt egy asztalhoz, és rámutatott.
- Nézd. - Két béka volt ott. - Jól nézd meg őket. Látsz valami
különöset?
A két állat azonos méretű és egyformán mozdulatlan volt; valószínűleg
ugyanahhoz a fajhoz tartoztak. Mást nem tudtam megállapítani, és ezt
mondtam Gene-nek is. Ő így folytatta:
- Jó nyomon jársz, Vincent. Vagyis hasonlóságokat figyeltél meg. De
megkérdezem: látsz valami különbséget a két Rana Pipiens példány
között?
Csak egyre növekvő zavart éreztem. Gene még fokozta:
- Meghívlak vacsorára, ha csak egyetlen különbséget is találsz, akár a
legcsekélyebbet!
Akkor megértettem. Hallatlan dolog volt! A két béka annyira
hasonlított egymásra, hogy képtelenség lett volna megkülönböztetni
őket. Még a pigmentációjuk is egymás fotokópiája volt... Megvillant
előttem: - Partenogenezis! - kiáltottam.
Gene ravaszul nézett. - Nos... majdnem. Mindkét Pipiens hím példány,
Vincent.
- Hát - mondtam -, akkor nem tudom, mit mondjak. Miről van szó?
- Nem partenogenezis, Vincent, hanem klónozás. A jobb oldali példány
egy „klón”, hogy úgy mondjam, közvetlenül a másikból született. Engedd
meg, hogy elmondjam az alapjait ennek a kísérletnek, amelyben semmi
csoda nincs, és amely Stewart és Gurdon pár évvel ezelőtt elvégzett
érdekes kísérletét hasznosítja... Tudnod kell, hogy míg a nemi sejtek - a
petesejt és az ondósejt - külön-külön csak a kromoszómák felét
tartalmazzák, tehát egy egyed létrehozásához okvetlenül találkozniuk
kell, addig a test valamennyi sejtje (egy izomé, egy bélfalé vagy bármi
másé) mindig tartalmazza a sejtmagban a teljes kromoszómasort.
Csakhogy ez a sorozat „ki van kapcsolva”. Felfedezték, hogy a
citoplazma - a petesejt fehérjéje - olyan összetevőket tartalmaz,
amelyek képesek a reproduktív mechanizmust elindítani... Ennek
ismeretében a többi már magától jött.
Ez a béka az én művem: csak ki kellett vennem egy sejtet a testéből,
elkülöníteni a sejtmagot (amely a teljes kromoszómasort tartalmazza)
és beépíteni egy közönséges békapetesejt helyére. Ennek a petesejtnek
a citoplazmája elvégezte a többit: magjában észlelve a teljes
kromoszómasor jelenlétét, azt „hitte”, hogy megtermékenyítés történt.
Ennek megfelelően utasítást küldött a magnak, hogy osztódjon,
létrehozva egy újdonsült ebihalat... Természetesen a mesterséges
placentának hála, amiről már tudomásod van. Ennek a kettős
műveletnek, a mesterséges megtermékenyítésnek és a művi
inkubációnak az eredménye itt áll előtted. Egy önmagával azonos
újszülött, egy másolat, egy kései ikertestvér.
Gene elhallgatott, és ismét a „klón”-ra mutatott.
Számára mindez csakugyan a világ legtermészetesebb dolgának
számított, engem pedig összezavart. Csak ennyit tudtam mondani: -
Akkor hát te, Gene, teremtettél!
Elmosolyodott. - Teremtettem? Súlyos kifejezés. Nem... nagyon is
világos elképzeléseim vannak erről. Nézd, Vincent, mindezt előbb-utóbb
az emberen is alkalmazni lehet majd... és az a nap sokkal közelebb van,
mint gondolnánk. Igen, az etikai-vallási következmények félelmetesen
összetettnek látszanak, ám ahogy én látom, nem kell túlzásokba esni.
Csak ebből az alapfeltételből indulok ki: ezek már a természetben
adottak. Én katolikus környezetben nőttem fel, tehát ha úgy vesszük,
szélsőséges helyzetben. Mégis úgy hiszem, nem követtem el
természetellenes cselekedeteket. Isten nekünk ajándékozta a
világmindenséget, és nem látom be, miért ne szabadna ezt
kihasználnunk... feltéve, hogy a következmények nem okoznak
szenvedést.
Ez a „klón” teljesen egészséges, Vincent, és valószínűleg az volna egy
klón-ember is. Ezt mindenekelőtt genetikai származása biztosítaná!
Egyáltalán nem voltam ebben olyan biztos, mint Gene: a probléma
kifogott rajtam. Már csak azért is, gondoltam, mert nem volt elég időm
rá, hogy elemezzem. Felkiáltottam: - De mindennél rosszabb erkölcsi
megítéléssel kerülne szembe! Egy „normális” ember szemében egy klón-
ember mindenképpen csak szörnyszülött lenne!
Ahogy kimondtam, rájöttem, hogy nagyon rossz húrt pendítettem
meg. Hogyan fejthetek ki Gene előtt, éppen őelőtte, egy genetikai
szempontból hamisítatlan faji megkülönböztetést alkalmazó
gondolatmenetet? Már elfelejtettem, mivel válaszoltam bizalmára, sok-
sok estével ezelőtt? Micsoda állati tapintatlanság!
Gene megértette, hogy nem így akartam reagálni, csak
zavarodottságom mondatta ezt velem, épp ezért szavaimnak nem sok
jelentőséget tulajdonított. Azt mondta: - Meg fog történni, Vincent,
elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb megtörténjen. Bele kell
nyugodni, a tudást nem lehet megfékezni. Ez az evolúció, Vincent, és az
evolúció olyan végtelen erő, amely legalábbis eddig az ember minden
fékező szándékán felülkerekedett. Mindössze késleltethetjük a
folyamatot, feltéve, hogy érdemes. Túlságosan nagyszabású elképzelés,
egészen kisiklik a kezünkből.
Vitatkoztam: - De... akkor látni kellene, hogy a genetikának ez a
helyes vagy helytelen fejlődése meddig „nem okoz szenvedést”, ahogy
te mondtad.
- Manapság - válaszolt Gene - nagyon sok minden szül szenvedést,
amit mégis elfogadunk mint nélkülözhetetlent. Csak egy találomra
választott suta példa: naponta több ezer gépkocsi kerül ki a gyárakból...
a közlekedési baleset a gyártók által ellenőrizhetetlen tényezőkből
születik, ők mégis nagyon jól tudják, hogy munkájuk
következményeképpen ezrek fognak meghalni. Vállalná valaki azt a
kényelmetlenséget, hogy tettlegesen próbálja megakadályozni ezt a
tömeghalált?
Én: - Különleges esetet hoztál fel... olyan kérdést, amelybe
belekeveredik közgazdaság, társadalomtudomány, politika...
Mire Gene: - Egyszerűen: senki! És ez nem különleges, hanem
általánosítandó eset. A haladást lehetetlenség megállítani. Az eszmék
megszületnek, minden attól függ, mire tudjuk használni őket. E = mc 2
nem termel energiát békés célokra is?
Ezért mondom neked, hogy nem is teremtettem semmit, és nincs szó
szörnyűségekről sem... ezek jótékony felfedezések: egy szép napon
mindenki tud majd utódot nemzeni, ha akar. Azt hiszed, egy új élet
keletkezésének csodája engem hidegen hagy? Vagy bárkit, akivel
mostohán bánt a természet.
Megfeledkeztem az együgyű békákról, és néztem Gene-t, azúrkék
szemét, mely most mélyebb és csillogóbb volt, mint valaha.
Megmutatott még néhány kevésbé érdekes dolgot, aztán elváltunk,
szokásunk szerint anélkül, hogy legközelebbi találkozónk időpontjáról
beszéltünk volna. Ismerve Gene-t és magamat, úgy gondoltam, hogy
bizonyára jókora szünet fog eltelni, míg ismét hallunk egymásról.
Ehelyett nem egészen egy héttel később levél érkezett Vincent P.
Bloch úr címére, a borítékon a Genetikai Intézet cégjele. Az apró betűs
kézírás szövege így szólt:

Kedves Vincent!
Az utóbbi napokban volt időd elgondolkodni azon, amit megmutattam
neked. Nos, Vincent, készülj fel valami újra.
A klónozásnak vannak eddig nem eléggé tisztázott oldalai. Én azonban
álmatlanul töltöm az éjszakákat. Óriási megkönnyebbülés arra gondolni,
hogy azok számára, akiknek az enyémhez hasonló hajlamaik vannak,
szebb jövő látszik kirajzolódni.
Ez szép, de ezzel még nincs vége. Nem tudod elképzelni (nem is
hibáztatlak érte), mennyire halálosan szomorú dolog megállapítani,
hogy egy érzelem, a szeretet, melyet bárki olyasvalaki iránt táplálunk,
aki az én helyzetemben van, nem vezethet soha semmiféle igazán szép
és építő eredményre.
Ezért boldogan gondolok arra, hogy áttörtem ezt az utolsó akadályt is.
Ez olyasmi, amit eddig még soha senki sem kísérelt meg. Képzeld el,
hogy a citoplazmába ültetendő 46 emberi kromoszóma nem egy, hanem
két különböző egyedtől származik, és gondold el, mi születnék ebből.
Megpróbáltad? Akkor most megmondhatom. Jól figyelj, Vincent: én
meg tudom csinálni! Létre tudok hozni egy ilyen emberi lényt, és
eltökéltem, hogy végigjárom az utat. A szükséges felszerelés megvan
hozzá, tudod, éveken át dolgoztam rajtuk. Megvan a mesterséges
placenta, ez az apró, csodálatos kis búvárharang, mely akár az emberi
lény kifejlődéséhez szükséges kilenc hónapon keresztül is működni
képes... lelkesítő dolog lesz, de a részletekről majd később. Ismétlem, az
a szándékom, hogy sejtmintát veszek magamtól és megtermékenyítem,
kicserélem azonban a DNS-lánc bizonyos olyan elemeit, melyek
regresszív tulajdonságokat determinálhatnának.
 Kérdésem a következő: hajlandó vagy sejtmintát adni nekem?
Hajlandó vagy arra, hogy néhány tulajdonságomat a tieddel cseréljem
fel? Mit szólsz hozzá?
A fiúnk vár.
Szeretettel
Gene

Jó darabig nem tudtam mit kezdeni a levéllel. Az ördög vigye a

munkát, mindent! Ezerszer átgondoltam: valóban biztos, hogy
megértettem a dolog jelentőségét? Nem értettem félre az egészet? De
nem, az nem lehet, minden nagyon is világos. A fiúnk vár... de hát ez
sem lehet...
Volt azonban egy apróság: az a bizonyos vészjelzés végre elhallgatott;
de nem tudtam, mit gondoljak.
A végén, hogy szét ne robbanjak, úgy döntöttem, elmondom
Kathynek. Elmondtam neki az előzményeket, és azzal fejeztem be, hogy
felolvastam neki a levelet, de nagyon kínosan sült el. Amikor megértette,
behunyta a szemét, és nyelni próbált, kezét a hasára szorította, és
üvöltve átfutott a másik szobába. Aztán visszajött és kérte, hogy
olvassam fel újra a levelet, végül kiszakadt belőle a szóáradat, amiből
megértettem, hogy ő mint férjes asszony, aki szereti a férjét, sosem
lenne képes ilyen szörnyűséget elviselni. Végül azt mondta:
- Eltekintve azoktól az okoktól, amelyek miatt esetleg elfogadnád
Gene javaslatát, és amelyekről e pillanatban hallani sem akarok, ez a
feltételezett teremtmény csak arra lenne jó, hogy elválasszon tőled.
Sohasem tartozna hozzám és nem fűzne össze Gene-nel sem, akihez
sohasem volt és ne is legyen semmi közöm.
Kathy reakciója nem lepett meg. Talán nem láttam előre? Ostoba
voltam, hogy ilyen nyersen és váratlanul mondtam el neki. Türelem,
Kathy értelmes nő, lesz rá ideje és módja, hogy megeméssze a dolgot.
Nem is tanácsot vártam én tőle (emberileg teljes lehetetlenség). Csak
meg akartam osztani vele a terhet.
Töprengtem, törtem a fejem, éjszakákat virrasztottam át. Egyszer sem
kerestem Gene-t, akinek nyilván ugyanilyen nehéz volt. De nem
iszonyodtam az ötlettől. Vagy tudat alatt már határoztam is? Több dolog
is vonzott: ismeretlen határok felderítése, évtizedeken át visszafojtott
késztetések - mindenfajta késztetések. Még azt is felvetettem: nekem is
különleges hajlamaim vannak? Kielemeztem magam, de tudtam, hogy
nem. Pontosabban: akarja vagy nem, mindenki hordoz magában
biszexuális összetevőket, mind fizikai, mind pszichológiai téren. Én
mindössze elfogadtam a dolgot, nem tettem úgy méltatlankodva, mintha
nem létezne, mint a körülöttünk élők legnagyobb része. Nem véletlenül
tartottak mindig meglehetősen rugalmas észjárású embernek. És ha ez a
széles eszmei látókör azért van, mert nem is vagyok olyan „normális”?
Megbolondulok.
Függetlenül tehát Kathy problémájától: én magam akartam vagy sem?
Hosszú napok után arra a következtetésre jutottam, hogy hasztalan
emésztődöm valamiféle elvont megoldás után kutatva. Az egyetlen
dolog, amit tehetek, hogy követem önmagamat, az ösztönömet. Bennem
mindig egy hang azt kiáltotta: igen!
Nem volt könnyű dolog. Ám egy nap bekopogtam Gene ajtaján.
- Vincent! - kiáltott fel Gene. - Gyere, gyere! Bocsásd meg a
rendetlenséget... épp most jövök a Szekció Tanácsának gyűléséről... nem
gondoltam volna, hogy belátogatsz az Intézetbe.
Azt gondoltam: kevéssel ezelőtt én sem hittem volna. De nem szóltam
semmit, mert viselkedésemből meg kellett értenie, miképpen állnak a
dolgok. Ránéztem és bólintottam: ennyi volt az egész.
Gene azt mondta: - Köszönöm, Vincent. Jobbnak látom el sem
mondani, mi történhetett volna velem, ha visszautasítod... de jól van,
magamban biztosra vettem a válaszodat.
Rögtön pontosítottam: - Problémáim vannak Kathyvel, Gene. Tudod,
így határoztam, de feltételként szabom Kathy beleegyezését.
Gene megértette: - Helyes. De tudok várni. Csak ha feleséged
ragaszkodik az álláspontjához, akkor kell újratárgyalnunk a dolgot.
Addig engedd meg, hogy bízzam Kathyben, aki intelligens nő, már csak
azért is, mert hozzád ment feleségül. Tegyük félre az egyéb
eshetőségeket, azokat is megoldjuk majd tisztességesen, ha rákerül a
sor.
- Majd szólok. És ha...
- Itt gyakorlatilag minden készen áll. A dolog egyszerűbb, mint
gondolnád. Ha elhatároztad magad, visszajössz ide, és én végigvezetlek.
Nincs ok aggodalomra, Vincent.
Így hát elköszöntünk egymástól.
Csakugyan, már nem aggódtam. Nem voltak kifogásaim sem,
tekintsem bár a dolgot pusztán technikai avagy erkölcsi oldaláról; a
problémát továbbra is Kathy jelentette, minthogy egy kierőszakolt vagy
felületes megegyezés minden valódi emberi értéket nélkülözött volna.
Egy este, mikor már lefeküdtünk, ismét felhoztam a dolgot, és nagyon
igyekeztem mindenre kiterjedően, a tőlem telhető legtárgyilagosabb
módon újravizsgálni. Ez idő tájt Kathy továbbra is úgy viselkedett velem,
mintha semmi sem történt volna, még ha néha nem volt is nehéz
észrevennem a feszültséget arcának ráncaiban vagy szokottnál fénylőbb
szemében. Arra számítottam, hogy - ha nem fogadta is el - legalább
hozzászokott a gondolathoz. Mondandómat ezzel a kérdéssel zártam: -
Továbbra is ugyanazon a véleményen vagy?
Meg kell mondanom, hogy tartogattam valami újat: az eltöltött napok
töprengése elvezetett egy gondolathoz, amely, ki tudja, talán (nem
mertem remélni) megváltoztatja Kathy véleményét. Ostobának is
tartottam magam, amiért nem gondoltam erre már az elején.
- Még kérdezed? Igen, most még inkább, mint eddig, Vincent.
Szenvedek ettől a dologtól. Én szeretlek téged, és szeretném teljesíteni a
kívánságodat, de igazán nem tudom megtenni. Tudod-e, hogy már
válásra is gondoltam? Inkább ezáltal szakadjak el tőled, mint... amúgy.
A „válás” szó Kathy szájából szíven talált. Akkor felvetettem neki:
- Figyelj, Kathy, és ha a dolog úgy jönne létre, hogy nem is szakítana
el bennünket egymástól olyan nagyon? Akkor is visszautasítanád? Hát
igazán nem tudunk közös nevezőre jutni?
Mi eddig mindig in vitro táplálásról beszéltünk, belátom, hogy ez
visszataszítónak tűnhet. De... ha te is részt vennél benne? Azt hiszem,
semmi akadálya sem volna, hogy a 46 kromoszómának a te petesejted
citoplazmáját adjuk, hogy azután a te méhedben fejlődjék ki! Kathy, egy
teljesen normális terhességet hordanál ki, és... anya lennél! Nem épp
mostanában gondolkoztunk egy második gyereken?
Gúnyosan felelte:
- Egy második gyereknek nagyon örülnék. Női érettségem teljében
érzem magam, és biztosíthatlak róla, hogy ez a vágyam most erősebb,
mint valaha... Egyebek közt azért is, mert most, hogy Terry mindig távol
van, te pedig mindig a saját dolgaidba merülsz, kevésbé érezném
magam egyedül ebben a házban. Elhiszem, hogy a te szemedben ez
nagyszerű megoldás; csakhogy egy gyermek mindenekelőtt a szeretet
gyümölcse kell, hogy legyen, Vincent. Normális gyerek, nem egy
torzszülött.
- Tisztában vagy vele, hogy mit mondasz? A gyerek, akiről beszélek,
több, mint normális lenne, és ebben már kezdettől fogva biztosak
volnánk. Nem gondolod, hogy már ez is nagyon sok? Nem
összehasonlíthatatlanul jobb így, mint vaktában, ahogy minden más
esetben történik? Gondold meg, Kathy. Gondolj arra a
megkönnyebbülésre, amely egy ilyen terhességgel jár... Nem hiszem,
hogy találnék olyan szülőket, akik a kilenc hónap során nem szenvednek
ezektől a félelmektől. És végtére is az a gyerek az enyém lenne, az én
véremmel, ahogy te szeretnéd.
- Hogyan? Felerészben a te véreddel.
- Ugyan már, Kathy, vannak, akik gyerekeket fogadnak örökbe. Ez is a
szeretet gyümölcse, ráadásul valaki olyan iránt, akiben egyetlen csepp
sem folyik a saját vérünkből. Emlékezz rá, mi volt a házasságunk elején.
Nem lett gyerekünk, és egyszer éppen te javasoltad, hogy fogadjunk
örökbe.
Beszélgetésünkben volt néhány új kifejezés, amelyek zavarba
ejtették. Nyilvánvalóan nem győztem meg: keresett valami hathatós
ellenérvet, de már azt is sikernek tartottam, hogy nem talált azonnal.
Folytattam:
- Éppen olyan feldúlt vagy, mint én voltam pár nappal ezelőttig.
Gondold el: nem valami természetellenes dologról, hanem egy újfajta
megoldásról van szó.
Tagadó mozdulat. - De az, hogy te... és Gene...
Nem tudtam volna megmondani, vajon jó úton járunk-e.

Más esetekben a kezdeti viharok elülte után beszélgetésünk tágabb

értelmezéseket is figyelembe vett.
- Kathy, tudom, hogy a te gátjaid kezdettől fogva más természetűek
voltak, mint az enyémek.
- Hát persze, Vincent. Máskülönben én is könnyen a te eredményeidre
jutottam volna. Nézd, még nagyon sokat töprengtem ezen a dolgon, és
egy egész sor következtetésre jutottam... Először is ez a te
meghatározásod, ez valami teljes őrület, az emberi értelem felforgatása.
Minden porcikám lázad ellene, és üvölteni szeretnék. De tudatában
vagyok annak, hogy itt talán az eltúlzott érzelmi beállítottság hibájába
esem, hiszen tisztában vagyok azzal is, hogy bizonyos dolgoknak előbb
vagy utóbb be kell következniük. Így rátérek arra a feltételezésre, hogy
ez az egész nem is olyan nagyon képtelen dolog. Nemegyszer olvastam
olyan nőkről, akik beleegyeztek embrióátültetés útján történő
mesterséges megtermékenyítési kísérletekbe, bár amennyire én tudom,
az ügy sohasem ért el a mi ügyünk szintjére. Elég baj az neked... elég
lett volna, ha más szemléletű, esetleg szabadelvűbb nővel kerülsz össze,
aki kevésbé ragaszkodik bizonyos értékekhez, akkor a dolog elintézett
ügy volna. De én nem tudok megbarátkozni a gondolattal, ennyi az
egész.
- Két különböző természet vagyunk. Nincs semmi baj. De azért engedd
meg, hogy tegyek néhány észrevételt. Kathy, a dolog itt túlmegy
bizonyos személyes érdekeken.
Emlékeztethetsz arra, hogy bizonyos önzetlen cselekedetek puszta
véghezvitele valakinek - nekem - előnyös dolgot jelenthet, míg
másoknak - neked - ez másként is lehet. Ily módon álláspontjaink már
induláskor ellentétben volnának egymással. Ám ne feledj el egy lényeges
elemet: az én választásom sem volt könnyű, erről biztosítlak.
- Felelj nekem, Vincent: lehet egy tett igazán önzetlen, ha annak
végrehajtásával erőszakot teszünk egy harmadik személy akaratán?
A probléma parttalanná terebélyesedett. Kathy rendkívül kényes
pontra tapintott. Az egész társadalom gyakorlatilag ezen a dilemmán
vitatkozik kezdettől fogva: megengedett-e az erőszak, és milyen
mértékben? Jaj, nem lehet, hogy éppen nekem kelljen erre válaszolni.
Szükségesnek véltem azonban elmondani:
- Utálom az erőszakot, de néha a jó dolgok is erőszakot jelentenek. A
helyes eszmék éveken át harcolnak az eltérő, értetlen mentalitással,
mielőtt győzedelmeskednének, ami annyit jelent, hogy traumákat
okoznak. A szokások története a folyamatos erőszak története.
- Természetesen úgy gondolod, hogy mindez ráillik a mi esetünkre.
- Úgy gondolom, hogy a mi esetünkben helyes eszmékről van szó. A
tétel a következő: gondolj az emberek kisebbségben maradó
csoportjaira, akik mint ilyenek, elnyomatásra és ellenséges
megnyilvánulásokra számíthatnak egész életükben. Valakinek egyszerre
csak eszébe jut egy gondolat, amelyet ha megvalósítanak, gyökeresen
képes átalakítani a helyzetet, visszaadván az élet értelmét azoknak, akik
eladdig neurózisban éltek. Csakhogy ez a megoldás minden „közös”
rendszabállyal ellenkezik. Mint magad is kitalálhatod, sajnos ez esetben
a döntés egyoldalú: nem a kisebbségi csoporton, hanem csakis a
„többieken” múlik, hogy elfogadják-e vagy sem. A döntés szabadsága
csak az egyik oldal birtokában van.
Nos, a te erkölcsiséged milyen megoldást sugalmaz ilyen helyzetben?
Azt hiszem, én tudom, Kathy, mert eléggé ismerlek. Soha, de soha nem
igazolnád az önzést, bármi legyen is az oka! - Aztán hozzátettem: - A
kölcsönös türelem, még azon az áron is, hogy alaposan felbolygatja
kényelmes kis fészkünket, tetteinket irányító norma kellene hogy
legyen. Azonosulni annyit jelent, mint megérteni. Csodálkoznék, ha bárki
is valami rosszat találna ebben.
Kathy megelégedett azzal, hogy csendben maradt. Talán éppen az
általam felvázolt sémát alkalmazta a mi konkrét esetünkre.
Arckifejezése néhány hosszú perc elteltével megváltozott. Én
tulajdonképpen befejeztem; rajta volt a sor.
- Vincent - mondta később -, nagyra értékelem a nézeteidet és az
érzelmeidet, de - és ezt őszintén mondom neked - amikor a maga
összességében átgondolom ezt a dolgot, azt a sok mindent, ami vele
járna, nem tudom teljes egészében megemészteni. Nevezd az értelem és
az ösztön ellentétének, ha akarod, de én nem tudom legyőzni, és nem is
biztos, hogy erőltetni akarnám. Tehát...
Olyan vallomás volt ez, mely bizonyos értelemben meghatott és
ugyanakkor le is győzött.
- Igazad van - mondtam -, igazad van...
Ostobasággal próbálkoztam: ösztönös mozgatóerőket akartam
semmibe venni. Micsoda naivitás…
Ostobaság azon igyekezni, hogy meggyőzzük a másikat. Vannak olyan
érvek, melyeknek, legyenek bár igazak vagy sem, nem a tudattal, hanem
valami annál sokkal mélyebb dologgal kell számolniuk, amit sem egy,
sem ezer szóval nem lehet semmissé tenni... Olyan ez, mint harcba
szállni egy jégheggyel: ami el van rejtve, az sokkal nagyobb annál, ami
látszik. Nemcsak agyunkkal, hanem testünkkel is gondolkodunk, a
sejtjeink által átélt történettel, a zsenge kortól fogva belénk épült
beidegződésekkel... mit mondtam? Már a fogantatás pillanatától fogva.
Ezt a sorsot senki sem kerülheti el.
- Vincent, kérlek, Nem tudom, hogyan fogok dönteni. Adj még egy kis
időt. Megpróbálok jobban magamba nézni, és beléd is...
És engem, aki annyit prédikáltam, játszottam a puritánt, engem
valójában mi mozgatott? Igyekeztem megmagyarázni magamnak, még
hihető is volt, de éjjelente felriadtam, és magamban kutatva csak
ürességet találtam. Nem sokat erősködtem Kathyvel. A kulturális
ösztönzőknek - tehát a szavaknak is - a gyógyszerekhez hasonló hatásuk
van; akárcsak azok, meghatározott vegyi reakciókat idézhetnek elő,
strukturális módosulásokhoz vezethetnek az idegrendszerben. Jobban
tettem volna, ha semmit sem szólok? Ha még az érveimet sem fejtem ki?
Mit kellett volna tennem? A fenébe, a fenébe, a fenébe...
Egy nap Kathy és én elmentünk Gene-hez. Előre értesítettem,
beszámolva az események új fordulatairól is, így mindent készen
találtunk. Amint végigkalauzolt bennünket a rendelőn, a szakember
magabiztosságával mosolygott ránk. Én nem éreztem semmit. Kathy
arckifejezése megfejthetetlen volt: valószínűleg a megértés-megbánás
egymást követő hullámain ment át. De amikor leült a rendelő előterében,
arca egyszerre nyugodt és határozott, talán egyenesen szigorú lett. Nem
is nagyon lepődtem meg, amikor a következőket hallottam:
- Legyen egészen világos, hogy teljes mértékű felelősséggel és
meggyőződéssel teszem, amit teszek, bár nem tudom, Malinder úr, mire
vezethet ez az egész. - Felsóhajtott. Gene meg sem mukkant. - De az a
teremtmény, ha megszületik, az enyém lesz. Ez a feltételem, Malinder
úr: a fiam kizárólag hozzám és a férjemhez fog tartozni, és semminemű
beavatkozást nem tűrök el. Elfogadja a feltételemet?
Behunytam a szemem. Gene biztos hangja ezt tagolta:
- Természetesen. Természetesen, Blochné asszony. Igen... nagyon is
indokolt ... - Szünet. - És most legyen szíves, várjon meg bennünket. -
Éreztem a kezét a vállamon.
A rendelő felé irányított, majd csendesen betette az ajtót. Nekem
hátat fordítva felszerelkezett; csak lélegzését hallottam, mely, esküdni
mertem volna, kissé kapkodó volt. De nem hagyott időt: odajött hozzám,
és egy bőr alá hatoló vágást ejtett rajtam egy csillogó, kecses
szerszámmal. Így szólt:
- Vettem tőled néhány ezer sejtet. Gyorsan kell mozognom, ha életben
akarom tartani őket. Magamtól nemrég már vettem mintát. Ami pedig a
megoldásodat illeti, Kathy közreműködésével... nos, meg kell mondjam,
számítottam rá. Titokban reméltem, hogy végül elfogtok jönni, ezért
inkább meg sem említettem.
Amit Kathy mondott az imént... azt meg kell érteni. Mindenképpen el
kell fogadnia, hogy a gyermek szorosan élettani szempontból
semmiképpen sem lesz az övé, de követelése indokolt érzelmi okokból
indul ki. Végtére is... bérbe vesszük a testét kilenc hónapra, mialatt ő a
vérét adja, és az életét teszi kockára. A mi részesedésünk ennél jóval
kisebb.
- Kathy petesejtmintájával véget ér a legegyszerűbb fázis. Aztán át
kell térnem a mikrosebészetre. Ultraibolya sugarakkal el kell
pusztítanom a sejt magját és elhelyezni a 46 új kromoszómát. Ez időbe
fog telni. Végül visszahelyezem a petesejtet a méhbe, remélve, hogy
megtapad. Ehhez a befejező fázishoz újra el kell kísérned őt ide; majd
szólok, hogy mikor.
Eközben végzett velem, és behívta Kathyt.
Követtük az utasításait, és Kathy másodszor tért haza mentőkocsival,
és mozdulatlanul kellett feküdnie néhány napig. Nem tudtuk, sikerült-e a
kísérlet vagy sem, míg csak észre nem vettem feleségemen valami
furcsát.
Egész napra elzárkózott, került engem, elhanyagolta a lakást is; végre
egy este odajött hozzám, és tágra nyílt szemmel lehelte:
- Késik. Érted? Nyolc napja késik... Ó, Vincent! - Nem akarta elhinni.
Nyakamba vetette magát, és mindketten sírásban törtünk ki, mint a
kisgyerekek.
Az ezután következő napok az aggodalom jegyében teltek. Kathy
pocakja növekedni kezdett, bizonytalanságunk lassan örömmé változott.
Gene a távolból követte az eseményeket. Eközben Kathy felkereste
nőgyógyászát, elhallgatva természetesen az esemény jellegét.
Raigmore doktor örült a terhességnek, és biztosított bennünket annak
kimenetele felől. A negyedik hónapban Gene kérte, hogy a biztonság
kedvéért végeztessünk el egy sejtmeghatározást a magzaton. A dolgot
úgy adtam elő Kathynek, mint saját ötletemet, és ő mindjárt egyetértett.
Közöltem Gene-nel az elemzések eredményét, aki megállapította:
- Minden a legnagyobb rendben van, Vincent. Biztos vagyok benne,
hogy a szülés úgy fog zajlani, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A
kisfiú teljesen egészséges.
Ez igen felbátorította Kathyt, engem és - gyanítom - Gene-t is.
Mámoros napokat élünk át, majd rohanni kezdtek a hónapok is. Joyce
türelmesen várt. Biztosra vettem, hogy megértette volna: ő is úttörő
volt. Kathy ideje letelt, a negyedik napon már észlelte a fájdalmakat.
Elmentünk a klinikára: 10.30 volt az idő. Raigmore doktor
megvizsgálta, aztán így szólt hozzá:
- Nyugodjék meg, asszonyom. Még az est leszállta előtt ön ismét
mama lesz.
Mama? Igen, bár nem a szokásos értelemben, de azért mégiscsak
mama. Gene hívott a telefonhoz.
- Vincent, sajnálom, hogy nem lehetek jelen, de az egyezség az
egyezség... Itt van a munkám is. El kell utaznom. Fordulat ígérkezik a
pályámon, és nem tudom, meddig fog tartani. De meg foglak keresni.
Bevallom neked: féltem egy kicsit, hogy Kathy szervezete nem fogadja
be az embriót, de jól végződött. Szia, tudom, hogy Terry hamarosan
megérkezik hozzátok, őt is csókolom. Szólj, mihelyt megszületik, és...
minden jót.
Úgy illett, hogy a jókívánság kölcsönös legyen, így hát viszonoztam.
15 órakor Kathy bement a szülőszobába: még húsz perc sem telt el,
amikor meghallottam a csecsemősírást. Forgott velem a világ. Hívtak:
- Fiú! Egy gyönyörű fiúcska.
Hogy fiú lesz, azt már tudtam. Mikor nem sokkal később odahozták
nekem, a kedves kis pólyában, már beöltöztetve bájos, vidám
ruhácskáiba, valami elmondhatatlant éreztem, és azt is, hogy minden
apa érzi ezt, amikor önmaga folytatódását látja. De a java akkor jött,
amikor jól megnéztem az arcát.
Az az arc az én arcom volt: az enyém, és kész, felismertem a régi
családi fényképekről. Gene... nagyszerű munkát végzett. Úgy akarta,
hogy a mi fiacskánk külsőre rám hasonlítson. Csodálatos ajándék volt.
Ám a haja szőkés volt, nagy, azúrkék szeme összetéveszthetetlenül az
övé volt.
Újra a kicsire néztem, majd Kathyre: behunyta a szemét, de fáradt
arcán szelíd mosoly derengett. Boldog voltam.

Mindez három évvel ezelőtt történt.

Joyce-ról szóló munkámat nem fejeztem be; egyebek közt jobbnak
láttam elköltözni. A helyzet nyugodt helyet, megfelelő környezetet
igényelt. Kiválasztottam egy rendkívül nyugalmas kis vidéket északon,
ahol otthont teremtettünk, és napról napra növekvő örömmel teljesítjük
szülői feladatainkat.
Terry is gyakran eljön, már kész kisasszony, és imádja a kicsit. Philo
vidám természetű, igen élénk fiatalúr, fickándozik, akár egy hal.
Újraéleszti bennünk a szülői örömöket. Amint Kathy mondja, arca
félelmetesen, egyre jobban hasonlít az enyémre. Szeme, haja és
testtartása azonban teljesen nyilvánvalóan Gene-é.
Intelligens: klón, sőt, bi-klón, lévén hogy csakis genetikai apjának
intelligenciája lehet benne; sem több, sem kevesebb. De én látom, hogy
Philo rendkívül érett kisfiú. Azt hiszem, ez a környezetnek, különböző
dolgok hatásának tudható be, még ha az örökletes jellemzők
változatlanok maradtak is. Ez módfelett fontos következtetésekhez
vezet: végre el lehetne mélyíteni az egyén és környezete között
lejátszódó interakciók tanulmányozását.
Mi csak Gene-nel tartottuk a kapcsolatot: de nyilvánvaló, hogy ő egy
magas képzettségű gárda első embere volt. El tudott hárítani a fejünk
felől kellemetlen szaglászókat, de lehetetlenség lett volna fel nem fedni
néhány hírt, még azzal a rendkívüli zárkózottsággal is, mely a Genetikai
Intézetben körülvett bennünket. A lapok legnagyobb része némileg
túlzottnak ítélte meg az információt, és a vasárnapi érdekességek közé
illesztette. Persze nagyon sok levelet kaptunk olyanoktól is, akik meg
vannak győződve róla, hogy Philo csakugyan az, ami. Ezek többnyire
meddő, homoszexuális párok. Az egész levelezést átadtam Gene-nek, aki
egy ideje nagyszabású terveken dolgozik, melyek megvalósítása
azonban már nem egészen rajta múlik majd. Szívből kívánom, hogy
egykor megvalósulni láthassa azt, ami most már létének egyetlen
értelmévé vált.
Ám a legszebb egy igen felháborodott levélírónő volt, egy éhínség
ellen harcoló szervezettől. Azt írta: „A nők szülnek, és megteremtik a
túlnépesedést ... Csak ez hiányzott, hogy a hímek is fiadzani kezdjenek!”
Boldog vagyok, hogy idővel valóra vált egy titkos reményem: az új
anyaság végül nagyon meglágyította Kathyt. Mire képes egy kisfiú
mosolya! És Gene utazásai alkalmával eljön hozzánk, és velünk tölti
idejét, és sok érdekes ajándékot hoz Philónak.
De mindezeken túlmenően, én elégedett vagyok. Philo fiamban
mindenekelőtt, feleségem szerelme mellett, barátom művét, az ő
vonásait látom. Jó tudni, hogy van egy igazi bizalmasunk; jó mindig
magunk előtt látni, ivadékunkban megörökítve velünk tudni jegyeit,
tulajdonságait. Olyan érzés ez, amely világos, nem kívánja a szerelmet
elpusztítani, hanem éppen erősíti azt. Boldoggá tesz, hogy olyan
érzelmek, mint a barátság, a szeretet, a kölcsönös megértés ezekre a
kézzelfogható eredményekre vezethet. Az erők olyan egyesülése ez,
mely bármivel képes megbirkózni. Magasabbról kell letekinteni, nem
szabad megtorpanni az első lépcsőfokon. Ezt látom én Philóban: igazi
jelkép; egy tág értelemben vett „szerelem” jelképe, mely képes
létrehozni valami csodálatosan eredeti és emberi dolgot; és
testvériséget teremteni minden időkre.
És mindezeken is túl Philóban egyszerűen a fiamat látom. Ez pedig -
háborogjanak, ameddig csak tetszik - megváltoztathatatlan valóság,
mely Isten által megadatott nekem: egy csodálatos gyermek.

GLORIA TARTARI
 Alfard harmadik bolygóján

- Nazca - mondta Randolph Lorre, a geológus megtörve a túlságosan

hosszúra nyúlt csendet.
- Igen, Nazca - felel Gary Martin, a csillagász.
Daniel Arden, a csoport régésze lehajolt, hogy ujja hegyével
megtapintson egy követ azok közül, amelyek pontos és kiszámított
vonalban helyezkedtek el a fennsíkon, stilizált jelképeket és figurákat
alkotva, amelyeket teljes egészében csak a magasból lehetett kivenni.
A fennsík már mögöttük volt, simán, elhagyatottan, végtelenül, és ez a
Nazca fennsíkja volt... egy olyan földrészen, ami nem Dél-Amerika, és
egy bolygón, amely nem a Föld volt.

Húsz napig sétáltak ezek között az aprólékos, hihetetlen pontossággal

elhelyezett kövek között. Elérték a fennsík határát, és előttük
fenségesen magasodtak a hegyek csúcsai... és ezek az Andok csúcsai
voltak, pedig nem azok voltak.
- Itt fogunk letáborozni - mondta Roy Montrose, felügyelő a
Bolygóközi Rendőrségtől, a Condor kutató űrhajó leszálló
személyzetének vezetője.
Teljes volt az őket körülvevő csend.
A nap éppen lenyugvóban volt, és nem a Nap volt, nem hasonlított a
Naphoz.
Az egyik hold már magasan állt, a másik most bukkan ki a hegyek
közül, a harmadik is nemsokára felkel. És a nap utolsó kékes sugarai,
amelyek nem a Nap sugarai voltak, az immár közeli csúcsok árnyékát
rajzolták ki. Egyenletes, idegen fényük utolsó nyilait küldték a fennsíkra.
Jos Randall, az antropológus ledobta magát a kövek vonala mellé, és
felsóhajtott. Feleslegesnek érezte magát. A többi expedícióban,
amelyben részt vett, minden másképp volt: ő volt a csapat motorja, neki
kellett először kapcsolatot teremtenie a különböző emberi vagy nem
emberi lényekkel. De itt... nem volt kivel kapcsolatot teremteni, itt nem
volt senki. Már húsz napja járják ezt a földet anélkül, hogy bármilyen,
emberi vagy nem emberi élőlénnyel találkoztak volna; és valami azt
súgta neki, hogy még nagyon hosszú ideig nem is fognak.
Mellette Daniel Arden lassan, kiszámított mozdulatokkal lekuporodott,
figyelmes arckifejezéssel fürkészve a talajt és a kövek vonalát. Ez az ő
pillanata volt. Erre várt, amióta föntről a Condor képernyőin meglátták a
fennsíkot.
A fennsík: egy óriási abszurd kép, amelyet a hegyek szakadozott
vonalai foglalnak keretbe. Abszurd, mert nem szabadna léteznie, nem
létezhet ott, fényévek százaira a Földtől... mégis létezik. Ez a Nazca-
fennsík volt, minden részletében pontos, milliméterről méterre, még
abban is azonos, ahogyan a csúcsok elhelyezkednek körülötte. A kőből
kirakott nagy, stilizált figurák, amelyek túlságosan nagyok voltak az
emberi méretekhez képest. Hosszú-hosszú vonalak kötötték össze őket
az egész fennsíkot átszelve. Mindez ott terült el a lábuk előtt, mintha
csak óriások festették volna azzal a szándékkal, hogy felhívják az érkező
űrhajók figyelmét: mint egy világítótorony vagy jelkép, avagy
figyelmeztetés.
A világítótornyot észrevették, de a jelképet nem tudták megfejteni, a
figyelmeztetés értelmét nem ismerték.
Egyetlen lehetséges figyelmeztetés értelmét sem ismerték. A kép túl
nagy, túl lenyűgöző, túlságosan felfoghatatlan volt.
Daniel Arden elnyúlt a kidomborodó vonal mellett - a vonal kövei
fénylettek a három hold erőtlen világosságában -, és az idegen
csillagképeket figyelte, amelyek ragyogása áttűnt a holdak fényén is.
Mellette Jos Randall feküdt mozdulatlanul, talán már aludt is.
De Arden nem tudott elaludni. Tudta, hogy jobb lenne aludnia, az
elmúlt napok fárasztó menetelése után, és holnap még fárasztóbb
napjuk lesz. Át kell kelniük a hegycsúcsokon, igen, ott van épp egy
lépéssel fölöttük, de ez a lépés csak a kezdet, aztán még sok csúcsot kell
megmászni és még magasabbra menni.
Tudta, jobb lenne, ha aludna, de nem tudott. Nézte a holdak sápadt
fényében sötétlő hegyeket. Aztán szeme egyszer csak Max Everett és
Stanley Gordon homályos profiljára tévedt, akik éberen sétálgattak a
kemény talajon alvó társaik körül. Everett és Gordon a Bolygóközi
Rendőrség ügynökei voltak, és bár itt semmi és senki nem volt, akitől
őrizkedni kellett volna, szabályos őrséget szerveztek. Aztán az
ismeretlen égboltot nézte, keresve a különböző csillagok útvesztőjében
azt a napnak nevezett távoli, kicsiny csillagot, amelyet sohasem tudott
megtalálni.
A nap parányi, messzi-messzi pontocska volt, gyenge, negyedrendű
csillag, amely elveszett a nagyobb és közelebbi csillagok meg a három
fénylő hold ragyogásában. De ettől a távoli pontocskától indultak el az
Ember hajói, hogy átszeljék a távoli csillagok közti űrt és benépesítsék
ezeknek a csillagoknak a világait. Ettől a pontocskától indultak ők is két
évvel ezelőtt a Perseus csillagkép Alfardnak nevezett nagy, kékesfehér
napja felé.
Huszonöten indultak el a Condorral, az interplanetáris flotta egyik
legmodernebb kutatóhajójával, huszonöten, köztük tudósok,
technikusok és katonák. Vegyes összetételű embercsoport, amely újabb
lakható bolygókat keresett.
A huszonöt emberből tízen - Roy Montrose csapata és öt tudós -
szálltak le, hogy az idegen bolygón egy földi rejtvénnyel találják szembe
magukat. A bolygó lakható volt, lakhatóbb , magánál a Földnél is. Alfard
harmadik bolygója, amelyet a tizenegy közül elsőként vizsgálni kezdtek.
Ki tudja, miféle öntudatlan ötlet vagy ősi ösztön hajtotta a kutatóhajók
parancsnokait, hogy egyenesen a harmadik bolygó felé tartsanak
valahányszor új naprendszer közelébe érkeztek? - kérdezte magától
Daniel. A harmadik bolygó felé, mint ahogy a Föld is a Nap harmadik
bolygója.
Ezúttal minden jól ment. Alfard harmadik bolygóján kiváló környezeti
feltételeket találtak, oxigénalapú, belélegezhető, tiszta, az ember
számára alkalmas légkörrel.
De találtak valami mást is. Ezen a „valamin” hevertek most éppen. A
Nazca sivatagának tökéletes másolatát. Vagy fordítva van? Valaki az
Alfard harmadik bolygójára másolt valamit a Földről vagy fordítva?
Ismeretlen, történelem előtti, andokbeli csillagász-rajzolók másolták le
azt, ami ezen a másik világon már létezett?
Műszereik azt mondták, hogy az építmények, ha annak lehet nevezni
őket, egyszóval a kövek kora azonos; elárulta ezt a régi karbon-14-es
módszer, és elárulták a korszerűbb és megbízhatóbbnak tartott
kormegállapító módszerek is, amelyek rendelkezésükre álltak, és
elárulták azok az ásványminták is, amelyeket Randolph Lorre szedett
össze. Nazca fennsíkja és hármas alfardbéli mása nemcsak egyforma
volt, de ugyanolyan korú is.
Melyik világ építette fel először és miért?
Melyik világ másolta le a másikat és miért? És mindenekelőtt mi a
jelentésük ezeknek a figuráknak és jelképeknek?
Ennek a kozmikus ikertestvérnek a felfedezése segíthet-e felfedni a
Föld múltjának egyik legnyugtalanítóbb titkát? Mert az emberek már
több mint háromszáz éve túlléptek naprendszerük barátságtalan
határain, más rendszerekre, egyre távolabbi világokra költöztek, de
Nazca fennsíkjának titka rejtély maradt, mint ahogy nagyon sok minden
más is rejtély maradt a Föld távoli múltjából. Az ember mindent
felfedezett, kivéve saját múltját.

A szoros felé vezető út nehezebb volt, mint várták. Ösvényt kellett

vágniuk a makacs, tüskés cserjében, az omlékony és meglehetősen
meredek talajon. De a nehezén már túl voltak.
- Már csak pár méter, és megérkeztünk - mondta Jos Randall.
- Ühüm - morogta Randolph Lorre válasz gyanánt: mormogni
könnyebb volt, mint beszélni, ő pedig alig jutott lélegzethez. Daniel
Arden a foga között káromkodott, amit Roy Montrose-nak címzett, a
szívós, makacs Montrose-nak, aki a csoport élén iszonyatos iramot
diktált.
Gary Martin nem rejtette véka alá rosszallását, amelyet Daniel
Ardennek címzett, aki elsőként sugalmazta a parancsnoknak, hogy
csatoljanak a leszálló személyzethez tudósokat is, ráadásul
gyalogszerrel derítsék fel a fennsíkot és környékét.
Az égen magasan álló Alfard valószerűtlen kékesfehér fénybe
merítette a környező csúcsokat és a mögöttük-elterülő síkságot. Daniel
kikeresett emlékei közül egy cifra káromkodást, amit Roy Montrose-nak
küldött, aki túlságosan gyorsan gyalogolt, éppen ki akarta mondani, de
Montrose kiáltása torkára forrasztotta a szót: a meglepetés, a
hitetlenség, talán a rémület kiáltása volt, amelyek visszhangoztak
tovább a csendben.
Roy, aki első volt a sorban, már elérte a szoros tetejét; megállt, és
váratlanul ugyanígy kiáltott fel, mert meglátott valamit a hegylánc túlsó
oldalán. Daniel Arden futni kezdett, feledve a fáradtságot, utána futott a
fiatal Randall, félretolva az útból Martint és Everettet, átgázolt a
bozóton, összevérezte a kezét, lecsúszott, majd elesett, és újra talpra
állt, és addig futott tovább, amíg Montrose mellé nem ért, és meglátta
azt a dolgot, ott lent, a hegység másik oldalán.
Jos Randall ugyanúgy kiáltott fel, mint az előbb Roy Montrose. Daniel
Arden váratlanul megállt, képtelen lett volna még egy lépést megtenni,
és rövid, elfojtott hangot hallatott.
Nem igaz - gondolta.
Nem lehet igaz.
Kezével eltakarta szemét, mintha ezzel a mozdulattal akart volna
elhessegetni egy káprázatot vagy egy hallucinációt.
Nem igaz, nem igaz, ismételte.
Pislogni kezdett.
Igaz volt.
Képtelenség volt, lehetetlen volt. Igaz volt.
Alattuk a hegy oldala enyhe, lágy lejtéssel ereszkedett alá, és ott lenn
jó pár mérföldnyi távolságra ettől a lejtőtől zöldellő, tágas síkságban
végződött, amelyen egy folyó szaladt keresztül. A folyó mellett volt
valami... valami, hihetetlen dolog, amelyet az Alfard túlságosan világos
és túlságosan erős kékesfehér fénye nagyon is láthatóvá tett a távolság
dacára. Lenn a Perseus Alfardjának idegen sugarai Stonehenge hatalmas
oszlopai között bújócskáztak.
A hegyről lefelé menet - a csúcsok már nem az Andok csúcsai voltak,
semmiben sem hasonlítottak már a Kordillerák zord hegyfokaira, hanem
üde, lágy domborzatú tájra nyíltak - a régész szinte el is felejtette előző
esti rossz érzését, amikor azon tűnődött, hogy ennek a második
Nazcának a köveiben van valami, amit nem tud meghatározni, valami
egyszerű, nyilvánvaló, amire azonban túlságosan lázas agyával nem
tudott rájönni. Annyira megdöbbentette az újabb felfedezés, hogy az
előzőt azonnal el is felejtette.
Jos Randall, aki fürgén lépdelt mellette, ugyanezt a zavart érezte,
valami meghatározatlan miatt, a megoldás miatt, ami karnyújtásnyira
volt, és mégis kisiklott a kezéből. De most rájött, mialatt a felé a másik
képtelenség felé, az új Stonehenge felé ereszkedett... Új... igen, ez az!
Az érthetetlen valami, a furcsaság, amely oly nyilvánvaló volt, hogy
biztosan ezért hagyták figyelmen kívül... egészen új volt... a fennsík
hatalmas rajzain nyoma sem volt az időnek, újak voltak!
- Arden - szólt félhangon.
- Igen? - fordult felé Daniel.
- Arden, nem mintha én... vagyis igen, igaz, hogy feleslegesnek érzem
magam, itt nincs semmi élet, egy antropológus semmit sem tud itt
csinálni, de... nos, nem azért, mintha... mintha más dolgába akarnám
ütni az orrom... még kevésbé a magáéba... egyszóval, nem akarok
régészt játszani...
- Hagyd abba, fiam, és mondd, amit akartál - vágott közbe Arden.
- Nos... tegnap este, odafönn, valami furcsát vettem észre.
 - Itt minden furcsa.
- Igen, persze. De valami más, újabb furcsaság. Akkor nem sikerült
meghatároznom...
- És most?
- Most már azt hiszem, tudom, micsoda.
- Jó neked, mert én még most se tudom.
- Azt akarja mondani, hogy maga is...
- Igen, én is megfigyeltem valami... nos, valami meghatározhatatlant.
- Új! - mondta élesen.
- Új? A fenébe is, minden elképzelhető eljárás szerint ugyanolyan idős,
mint a másik fennsík, a földi, te meg azt mondod, hogy új! - tört ki
Arden.
- Nem, nem úgy értettem. Természetesen nem kételkedem a maga
kormeghatározó módszereiben. Csakhogy ott fenn nincs egy árva kő,
ami ne volna a helyén, nincs egyetlen megtört vagy elkopott vonal...
- Hát persze! Ez az! - vágott közbe Daniel Arden. - Nem új, de
érintetlen. Mintha megállt volna felette az idő... Minden ép, érintetlen,
mint az új... igen, igazad van: mint az új!
Négy nap alatt értek le a hegyről. És amint a magasra nőtt fűvel
küszködve, meredélyeket és sziklaszirteket kerülgetve haladtak lefelé,
az építmény a völgy fenekén egyre közelibb, egyre kivehetőbb, egyre
nagyobb lett. Amikor leértek, a hatalmas megalitikus tömb mintha rájuk
nehezedett volna... és ez is sértetlen, fényes, csillogó... új volt.
A negyedik éjszaka letáboroztak a kromlechek* belsejében. Egy
pillanatra káprázatos fényjáték izzott fel körülöttük, amint az óriási,
csiszolt kövek visszatükrözték a lenyugvó Alfard utolsó fehér sugarait.
Azután a két nagyobbik hold küldte le halvány, aranyvörös fényét, majd
a harmadik hold is felkapaszkodott a látóhatárra, és ezüstös pengét
tűzött a monolitok közé. Daniel Arden ennek a pengének a képével
merült álomba.
Egy másik, ezúttal azúrkék penge ébresztette fel: a Heel Stone-ra tűző
Alfard első sugara.
- Itt a nyári napéjegyenlőség, Heel Stone fogadja a nap első sugarát -
mormolta félálomban.
- Alfardét - helyesbítette Jos Randall.
Hát persze, Alfardét. A bűvölet szertefoszlott, hogy újabb kérdéseknek
adja át a helyét.
Tíz napot töltöttek el itt: Stonehenge-ben, vagy ami volt. Gondosan
tanulmányozták a nagy dolmeneket**, melyek kisebb, kettesével
elhelyezett menhireket*** fogtak közre, a sötétkék monolitokat, a kívül
körben elhelyezkedő kromlecheket, a két kört az 56 „Aubri-lyukkal”, a
négy Station Stone-t, a Heel Stone-t, az árkot a két menhirrel, melyek a
bejáratot jelezték. Megmérték a kövek méreteit, és megállapították azok
korát, azaz eltérő korát... ami 4300 és 5250 év között volt.
Monumentális, három szakaszban felállított építmény volt ez, az első
rész i. e. 2750-ben készült, földi évek szerint, a második 2000-ben, a
harmadik 1900-ban: ugyanabban az időben, mint a földi Stonehenge, ez
kétségkívül így volt. De minden sértetlen volt... mint az új. Stonehenge,
ahogyan négyezer-háromszáz évvel ezelőtt Britannia keltái láthatták.
A tizenegyedik napon ismét útnak indultak.

* kromlech: (kelta) körben felállított kövekből álló, történelem előtti síremlék

vagy templom
** dolmen: kőoszlopokra fektetett nagy kőtömb - kezdetleges, történelem
előtti síremlék
*** menhir: a késői kőkorszakból fennmaradt faragatlan, álló kőoszlop

A környező táj érzékelhetetlen lassúsággal kezdett körülöttük

megváltozni. Ahogy mentek, a bokrokkal tarkázott zöld síkság egyre
sivárabb lett, ritkultak a fák, majd egészen elmaradtak, mígnem a
felfedezők egy tágas, szélfútta sztyeppén találták magukat. Aztán a
sztyeppe is véget ért, és lábuk alatt a talaj homokká változott.
A lelkesedés, mely a kaland elején hatalmukba kerítette őket, mintha
megkopott volna, lassan-lassan nyugtalanság váltotta fel, meg nem
nevezhető nyugtalanság, amely mint valami rossz előérzet fészkelte be
magát közéjük.
A sztyeppe messze mögöttük volt már, túl a horizonton.
Alattuk és körülöttük csupa homok, kietlen, egyhangú, sivár homokos
terület.
Felettük az ismeretlen égbolt, amelyen egyedüli tájékozódási pontjuk
a Condor volt, ott ragyogott minden éjjel, mint egy negyedik hold,
nappal pedig sötét folttá vált az Alfard kékesfehér korongjának erős
ragyogásában.
Aztán a síkság változatosabb lett, a homok buckákat és magas, lágy
halmokat alkotott.
És a nyugtalanság nevet kapott, félelemmé vált, amikor két bucka
között feltárult előttük az út harmadik felfedezése.
Azok után, amiket az Alfard furcsa harmadik bolygóján eddig láttak,
azt hitték, mindenre fel vannak készülve. De nem így volt. Nem, erre
nem lehettek felkészülve.
A buckákon túl, az Alfard ragyogó sugarai a szfinx titokzatos arcára
estek, amelynek háta mögött három óriási piramis rajzolódott élesen a
fehér égboltra. Eltelt egy hónap, és megint itt tartottak, mérés,
kormeghatározás. A legnagyobb piramissal kezdték. Majdnem 5500 éves
volt. Gyönyörű, sima, érintetlen volt, mintha csak tegnap építették volna,
de nem volt kétséges, létezett már akkor, amikor a Föld az i. e. 2650-ik
évében volt.
- Az alap egy 230 méter élhosszúságú tökéletes négyzet; a sarkok
szöge 51°52'; magassága eléri a 146 métert; a tengely vonala a
naphoz... hm, az Alfardhoz viszonyítva átlagosan 3°3' értéket mutat... -
foglalta össze fennhangon, immár sokadszor a mérési eredményeket
Daniel Arden.
- Kheopsz - mondta Gary Martin.
- Igen, Kheopsz. És Khefren és Mükerinosz - visszhangozta Randolph
Lorre.
Tőlük kissé távolabb Jos Randall kihívó tekintettel fürkészte Khefren
fáraó kifürkészhetetlen, szép arcát, mely egy mészkő tömbből kifaragott,
60 méter hosszan elnyúló, 20 méter magas oroszlántestet uralt. A szfinx
arca. Az egyetlen emberi arc, amellyel a csendes és elhagyatott
csodáknak ezen a világán találkoztak. Bár ez az arc kőarc volt. Mégis...
mégis épp hogy meg nem szólalt, mintha még most is valami rejtély,
követelés, valami kihívás rejlene benne.
A kihívást mégis az ember intézte hozzá.
Jos Randall ökölbe szorított kézzel, szélborzolta hajjal, hátratett
kézzel megállt a szfinxszel szemben, mint egy új Oidiposz, aki önmagát
és az univerzumot kutatja.
Ám a találós kérdést nem a kőmonstrum tette fel az embernek. Az
ember szegezte kérdését a szfinxnek.
- Csak nem direkt nekünk csináltak téged? - kérdezte hangosan Jos
Randall. És nem tudta - nem is tudja meg soha -, hogy az abszurd kérdés
milyen közel járt a valósághoz. A felderítők között valaki hangosan
elnevette magát.
A szfinx persze nem válaszolt.

- Tehát, Coll ellenőr?

- Minden a tervek szerint halad, Eewz ellenőr.
- Rendben. Tegyünk jelentést az Első Építőnek.
Hangjukra kinyílott, majd azonnal bezárult mögöttük egy ajtó.
Elindultak a vöröses, szórt fénnyel megvilágított kanyargó fémfolyosón,
és bementek egy tágas, nyolcszögletű terembe, melynek falait tömött
sorokban szabályzókarok és kapcsológombok borították. Ez volt a telep
létközpontja, szíve.
Mert az Alfard nyolcadik bolygója - amelyen kívülről nem látszott
semmi érdekes, ezért a Condor utasai figyelmen kívül hagyták, és
mindjárt a felé a kicsiny, zöldeskék drágakő felé vették az irányt, ami a
Föld szakasztott másának tűnt, és akár a Föld, a rendszer harmadik
pályáját foglalta el - nem volt egyéb, mint egy óriási vezérműtelep,
ahonnan egy igen ősi galaktikus faj felfoghatatlan tudás titkainak
ismerőjeként építette és szabályozta a bolygókon és holdakon a lét
feltételeit.
Az Első Építő egy nagy kristálymonitor előtt állt, amelyen tíz
mozdulatlan ember képe látszott egy zikkurat előtt.
- A három sima piramis után most egy lépcsőzetes piramis - mondta
Ooll.
Az Első Építő rövid, örömtelen mosollyal ránézett, majd megint a
kristályt figyelte, mely most a tíz ember elképedt arcát mutatta.
- Ezt sohasem látták a Földön, csak az alapozás nyomai maradtak
fenn, de tudják, mi ez - mondta. - Etemenenki, az „ég és föld sarokköve”
volt a neve, de igen sok szövegükben csak úgy említik, hogy Bábel
tornya.
- Úgy látszik, csakugyan beválik, Első Építő - mondta Eewz tisztelettel,
és ő is a kristálymonitorra nézett.
- Nos? Beszédük van velem?
- Igen, Első Építő.
 - Beszéljenek.
- Azért jöttünk, hogy jelentsük, az építkezések a harmadik bolygón
befejeződtek. Minden az ön által kiszámított séma szerint, a köveket és
egyéb anyagokat alávetettük a szükséges öregítő eljárásnak, hogy
mindegyik ugyanolyan korú legyen, mint „ikre” a Föld nevű bolygón.
- Biztosak abban, hogy mindent megcsináltak?
- Igen, Első Építő. Ha méltóztatik áttekinteni munkánkat, mindent
megtalál.
- Jól van, hiszek nektek. Most nincs időm ellenőrizni, sürgősebb
dolgom van: a Visszavezető Ernyőnek gyorsan el kell készülnie.
- Igen, Első Építő. Van egyéb parancsa?
- Egyelőre nincs. Sőt, ha már itt ilyen jó munkát végeztek, pihenjenek
egy kicsit.
- Köszönjük, Első Építő? - kiáltotta egyszerre Ooll és Eewz.
Tisztelegtek és elmentek.
Amint magára maradt, az Első Építő ismét helyet foglalt a harmadik
bolygóra kapcsolt kristálymonitor előtt.
„Igen, igen” - mormolta magában, és az a bizonyos örömtelen mosoly
ismét visszaült az arcára. Egy oldalajtón át egy másik
lény lépett a terembe.
- Nos, Aafr építő? Hallotta? - fordult hozzá az Első Építő anélkül, hogy
a felderítők képéről levette volna a tekintetét.
- Hallottam - morgott a másik. - Ön csakugyan úgy hiszi, hogy
besétálnak a csapdába?
- Már benne is vannak. Nézzen ide - mutatta az Első Építő a tíz
elképedt embert a képernyőn.
- Mit gondol, mennyi idő alatt derítik fel az egész bolygót? - kérdezte
Aafr.
- Legalább egy év.
- Elég ennyi?
- Sok is. Félennyi idő alatt elkészül a Visszavető Ernyő. Mihelyt ők
elmennek innen, működésbe helyezzük... azután fajtájukból soha többé
egyikük sem juthat el ennek a rendszernek a bolygóira.
- Biztos ön abban, hogy az Ernyő működni fog?
- Természetesen. Elég, ha elvesztegetnek némi időt, annyit, amennyire
szükségünk van az építés befejezéséhez. Később, ha az Ernyő már
működik, egyetlen földlakó sem juthat többé idáig. Nem szállják meg
bolygóinkat, ahogyan a galaktika sok más részén tették, nem jönnek,
hogy elmaradott fogalmaiknak megfelelően romboljanak, öljenek és
gyarmatosítsanak.
- Az Ernyő nem fog kárt tenni bennük, igaz?
- Nem. Persze hogy nem! Mindössze visszaveti őket... mintha hajóik
láthatatlan, nagy rugalmasságú falnak ütköztek volna. Visszakerülnek az
indulási pontra. De nyugodjon meg, semmi baj nem éri őket. Aafr, tudja,
hogy mi nem tudunk ölni! Több évezrede már, hogy egyetlen
teremtményt sem ölünk meg... még egy olyan alantas és kegyetlen
teremtményt sem, amilyenek ezek. Akik ölnek, azok Ők, és nem mi.
Aafr látható megkönnyebbüléssel felsóhajtott.
 - Az ön ötlete is kitűnő volt, Aafr építő - folytatta az Első Építő -,
késleltetni a felderítő munkát azzal, hogy felébresztjük bennük a
kíváncsiságot, bolygójuk őstörténetének legnagyobb emlékeit másolva.
Ugyanolyan idős, de érintetlen másolatok! Szép kis fejtörő ez nekik!
Őrülten igyekeznek, hogy valami megoldást találjanak, ezzel biztosítják
számunkra az időt, hogy védelmi rendszerünk kiépüljön. Nem hiszem,
hogy e pillanatban kifejezetten boldogok lennének... bajuk azonban
biztosan nem esik, és ez módot nyújt arra, hogy lekössük őket ott lenn,
amíg kell, anélkül hogy megszegnénk az Első Szabályt: nem ölni, nem
sebesíteni.
- Olyan szabály ez, melyet ők nem tartanak be, Első Építő - jegyezte
meg Aafr keserűen.
- Igen, tudom. Nagyon sok olyan világot láttam, amely a hatalmuk alá
került. Ezért kell megtennünk mindent, hogy távol tartsuk őket.
- Sikerülni fog, ha meglesz a Visszavető Ernyő. Addig pedig túlságosan
elfoglaltak ahhoz, hogy bennünket zavarjanak.
- Persze. Foglalja össze még egyszer a harmadik bolygó ügyét, Aafr
építő. Milyen sorrendben találkoznak majd a múlttal?
- Etemenenki után lesznek újabb piramisok és lépcsősorok, de más
helyről, más időből valók: az általuk Amerikának nevezett földrészről,
abból az időből, amit ők prekolombiánus időszaknak mondanak, a tolték,
azték, inka és maja civilizáció idejéből. Elérnek egy Teotihuacán nevű
városba, és áthaladnak Machu Picchu, Pisco, Cuzco és Tiahuanacu
térségein és más városokon, felmennek a piramisokra és lépcsősorokra,
nem tudván, mi van a lábuk alatt, megkísérlik megfejteni Copan
sírtábláit, nem értvén, hogy és miért írták őket, űrhajósnak fogják
nevezni a Palenque-ben ábrázolt lényt, és azt mondják majd, hogy
Sachsahuaman erődjét egy démon építette. Aztán a tengerhez érkeznek,
ahol a vizekben sok-sok szigetre bukkannak majd. Hajózni fognak a
tengeren. Az elsőn - amit majd Húsvét-szigetnek mondanak,
kőkolosszusok sora üdvözli őket, a Rano Raraku lejtőin elszórt ahu-
moaik. A második szigeten - számukra Málta lesz a neve - Tarxien és
Hagar Oim templomai fogadják őket. A hatalmas kőtömbök falának
magasából, amelyek a harmadik szigetnél uralják a tengert - lehet, hogy
Korzika IX. Filitosa menhirszobra vigyáz a kikötésnél, és a közeli
szigetről egy kőkúp hívja őket. Az ötödik szigeten - az Újföld nevet adják
majd neki - megpihennek „Leif házának” nagytermében. A hatodik
szigeten - ha földi lenne, a távol-keleti Ázsiában volna - elbűvölten
csodálják majd az asszonyok, tigrisek, sárkányok freskóit Takamatshu-
Zuka sírhalmai között. A hetedik szigeten - Kréta - elvesznek Minósz
király tekervényes labirintusában, aztán megint előkerülnek. Lesz még
több sziget is, egyikük, az utolsó, amelyet keresnek és hiába mennek
utána egyre északabbra, és anélkül hogy valaha is elérkeznének oda,
Thulének fogják elnevezni. Aztán véget ér a tenger. Egy földrészre
érkeznek, amely egyesíti a Föld öt kontinensét. Újabb hegyekre
kaptatnak, a csúcson a Nap kapuja alatt és a kapun túl a város nem
Tiahuanacu lesz. Földerítik Mohenjo-Daro sikátorait, és kijutnak Indo
városából, majd végigmennek Karnakon, a menhirek mellett, és ez az út
vezeti majd őket Angkor csatornáihoz és tündöklő templomaihoz.
Áthajóznak ezeken a csatornákon az őserdőig, és keresztülmennek rajta,
míg újabb síkságra érnek, és szemük elé tárulnak Zimbabwe
kacskaringós falai és telt tornyai...
- Tudom, Aafr építő. Rálelnek mindenre, igazán mindenre.
- Igen, Első Építő. Az egész múltjukra. Bolygójuk minden megoldatlan
rejtélyére. És minden, amit találnak, érintetlen lesz, régi, de olyan, mint
az új, és ez külön rejtély lesz számukra. Nem fogják megérteni. És amíg
nem értik, nem fognak visszatérni, hogy felfedezésükről jelentést
tegyenek. Folytatják a harmadik bolygó felderítését, le fogják hívni a
másik tizenöt embert is, akik az űrhajón maradtak, azt remélvén, hogy
előbb-utóbb maguk is megértik. Az emberi lények nem szeretnek
hazatérni azzal, hogy nem értik, amit felfedeztek. Így pedig rengeteg
időt vesztenek... időt, ami nekünk igen hasznos lesz.
- Pontosan, Aafr építő. És jól mondta... az ő bolygójuk, de nem az ő
múltjuk.
- Mit akar ezzel mondani, Első Építő?
- Valamit, amit nem szabadna tudnia. De hamarosan előléptetik, Aafr,
mivel ön találta ki ezt a tervet ... igen, Első Építő lesz magából, így hát
meg kell tudnia. Akkor már tudja meg most, azonnal.
- Mit kell megtudnom?
- Hogy mindazokat a dolgokat... nem, nem ezeket, amiket most
építettünk az Alfard harmadik bolygóján... hanem a többit, az
eredetieket, amelyek a Földön épültek, amiket az emberek ma sem
tudnak helyesen értelmezni ... azokat is mi építettük.

Piramisok. Piramisok, lépcsősorok. Zikkuratok, egyebek. Huszonöt

elgyötört és hitetlen ember forgolódik napok óta egy földdarabon,
aminek nem szabadna léteznie. Igen, leszállt a többi tizenöt is, élükön a
parancsnokkal, leszállt a Condor egész személyzete. Leszálltak, hogy
csatlakozzanak a csapathoz és az öt tudóshoz, amikor azok a városba
értek. Ott voltak most egy magasan fekvő, nagy téren.
· Valami megoldás csak kell, hogy legyen, és meg kell találnunk. A
fenébe is, hiszen mi vagyunk a felderítők! Mit fognak gondolni rólunk a
Földön, ha hazamegyünk elmesélni, hogy nem tudtuk megérteni, amit itt
láttunk? - kiáltott fel a parancsnok.
Huszonkét hangú helyeslés hangzott fel.
Csak Daniel Arden és Jos Randall nem csatlakozott a kórushoz.
- Ez a feladat meghaladja a mi erőnket - mondta éppen Daniel. - Nincs
legalább egyetlen ötlet, hogy miért? - kérdezte Jos.
- Mit miért?
- Miért van mindez.
- Nincs. Egy fél ötletem sincs. Ha volna, nem ülnék itt. Azt hiszem jobb
lesz, ha sürgősen visszatérünk a Földre, hogy segítséget kérjünk... igen,
nehéz elismerni, hogy amikor végre alkalmam adódik, hogy a
feladatomat végezzem, képtelen vagyok rá... de így van. Talán ha többen
lesznek, sikerül rájönniük valamire; de egyedül sohasem leszek rá
képes, túl szövevényes ügy ez nekem. Semmit sem értek belőle.
 - Senki sem értene semmit ebből - vigasztalta Jos Randall.
Úgy látszott, Daniel nem is hallja. Kérdő pillantással vizsgálta a
látványt. Kérdések, amelyekre, tudta, sohasem fog választ kapni.
Ott ültek a Nap piramisának utolsó lépcsőjén. Alattuk kietlenül,
fehéren és tündöklő fényben terültek el Teotihuacán útjai és palotái,
összemosódva a látóhatár fehér vonalával.

CLAUDIO ASCIOTI

Kelet-Bejrút - Nyugat-Milánó

Ma is emlékszem még, amikor Bejrúton át sétáltam Baalbek felé; ide-

oda vándorolok a parton, az új városban, a modern épületek és az óriási
cédrusok közt, amelyeket talán éppen az arra járó turisták szemmel
tartása végett ültettek oda, emlékezetükbe idézve a tengerészek hajdani
hatalmát. Járok-kelek az emlékezet és a megtett utak árnyképei között.
A buszon a légkondicionálás már az induláskor bedöglött, így nyitott
első ajtóval utaztunk a tikkasztó libanoni nyárban; szememet a Kodakra
tapasztottam, remélve, hogy meg tudom ragadni a letűnt világok
valamilyen nyomát vagy jelét, hogy pszichokinetikus úton nyomot
hagynak az együtt érző filmen a maradványok... de megélt életemben
sohasem jártam Bejrútban.
Emlékszem a város mellett az első megművelt dombokra, a szőlőben
leveleit rejtő kenderre; akkor még úgy hittem, a füst felszabadít, a tudat
hetedik köre saját sahdanánkon kívül a fűvel is elérhető; arra is
emlékszem, hogy a sofőr egyszer csak elkezdett szitkozódni egy gebe
vontatta kocsi miatt. „M'hashih” - mondta, legalábbis én így értettem,
megmagyaráztam testvéremnek, hogy ez azt jelenti, „be vagy lőve”; a
sofőr egyre szórta átkait, én pedig, azzal az örömmel, hogy megtanultam
még egy sértést, ide-oda forgattam a Kodak gépszemét.
Bejrútban alig észlelhető feszültség uralkodott.
Pedig az utcákon fenyegetően cirkáltak a páncélosok, néhány épület
romokban hevert, a gyújtogatást és a kirobbanással fenyegető háborút
jelezve. Egyenruhában feszítő katonai őrjáratok sétáltak a városközpont
utcáin, kezükben gépfegyverrel, csizmájuk sarkával ritmust verve. A
távolból gyakran látszottak a lezárt részek, életemben most láthattam
először az ablakba tett homokzsákokat és a drótakadályokat az
utcasarkon... ehelyett leginkább tulajdon félelmünk nyomasztott
bennünket; Bejrút, gondoltam, meg Baalbek, a város, amelyet Nemrod
parancsára építettek az óriások, az özönvíz után.
Eközben az idegenvezető magyarázott, a turisták azt mondogatták,
hogy Boldog-part biztosan a dombon van, én pedig egyre a Kodakra
figyeltem, keresve az elveszett időt.
Mindez immár feledés szagú, annak a homálynak zamata érződik, mely
eltöröl minden eltörölhetőt, de legalább az emlékeket érintetlenül
hagyja: a tarka kaftánokat, az apró, finom libanoni banánt, az
azimokenyeret, Baalbek ércgerendáit, a nagy falat és a ragyogó nyári
égboltra rajzolódó oszlopokat. Elhúzódva a csoporttól,
lefényképeztettem magam Marcóval egy hatalmas virág, egy csodálatos
mandala kerek talizmánjának közepén a fejemmel; azt gondoltam, hogy
onnan mint az egész világmindenség cinkosa, vándorolok majd a
csillagok között, egyre tovább, egyre furcsább csillagok felé.
Aztán egy libanoni kisfiú el akart adni nekem egy fanyelű, bőrből
készült ostort; jobbra csavarva a gombot a fegyver testéből előtűnt a
csillogó penge. Apám nem akarta, hogy megvegyem, azzal az indokkal,
hogy van már otthon elég kés, bokszer, és afrikai nyíl, nincs értelme
fegyverekkel telehordanom a lakást.
Sebaj, mormogtam. Most, jó néhány év múltán, van otthon két íjam és
három nuncsakum, sok-sok vágófegyverem és két puskám, ajtóm is
páncélozott; a Survive-ot és a Force-ot olvasom, várom a varázslat
percét, amikor civilizációnk darabjaira hullik, hogy visszavonulhassak a
hegyekbe enyéimmel; azon a napon áttörök a tömegen, tűzzel nyitok
utat magamnak, és megvárom, amíg a romhalmaz lehűl, hogy elölről
kezdhessek mindent.

Ezekben az években a gondolkozásomat jellemző hideg makacssággal

gyakran eltűnődtem ezen a kisfiún: amikor Bejrútban elkezdődtek a
bajok, még többet gondoltam rá. Most, hogy Libanon felégett föld, és a
tévé képei a porig rombolt Bejrútot mutatják, 1985 óta kilenc év eltelt,
de ma sem mondhatok mást, az a kisfiú már vállára tudja venni a
gépfegyvert, és tüzel valamelyik oldalon, ha ugyan még nem halott.
Ha megvettem volna az ostort a pengével, talán most ott lennék az
első sorokban és lőnék a maronitákra, ijesztgetném a falangistákat és
célba venném az izraelieket. Ahelyett hogy a békefenntartó erőkre
várnék, mennék én is a káosz hordájával, palesztin zászlókat lobog-
tátva... olyan lenne akkor is ez az egész háború, mint valami óriási war-
game, egyenesen az első sorokban játszhatnék, ahelyett hogy az
újsághírekből és a tévé képeiből olvasom le a csapatmozdulatokat.
Gyakran eltűnődöm, cinizmusunk létrehozza-e egyszer a Kelet-Bejrút
című harci játékot.
Remélem, így lesz. Ez azt jelenti majd, túlmenően a történelem
meghamisításán, hogy a háborús színjáték méretei meghaladják a
Falkland(Malvin)-sakkjátszmát is; az Atari vagy az Intellivision cég
videokomputerein a háziasszonyok és a kamaszok szüntelenül
nyomkodják majd az atombombáknak megfelelő gombokat; a war-
games-bajnokságokon mindig lesz, aki megkérdezi, vajon nem lehetne-e
a francia légiót vagy az olasz hadsereget Kelet-Bejrútnál is keletebbre
tolni.
Ez esetben, amikor lejár az utolsó haladék, megszűnik az utolsó
erkölcsi kétség, javasolni fogok egy új szimulációs játékot: Nyugat-
Milánót.
Nemrégiben, munkaügyek miatt, hosszú távollét után visszatértem
Milánóba. Ahogy ment a vonat, leginkább valami Genova-Milánó-Genova
ingajárathoz hasonlított, ahogy komor csendben menetel a szürke-
zöldben; én pedig, aki sose tartottam magam afféle szociális állatnak,
ebben a hideglelős csendben sokért nem adtam volna, ha legalább a
Renato Zero legújabb lemezéről szóló kommentárt vagy az A sorozatú
bajnokság eredményeit hallhatom; annyira szorongtam, hogy bebújtam
az újság mögé, és amikor befejeztem, kihalásztam a táskámból egy
könyvet, hogy legyen mibe elbújnom; szívtam egyik cigarettát a másik
után, és reméltem, minél hamarabb megérkezünk Milánóba.
Amikor a Központi pályaudvar ellenőrző peronján átjutottam, és
beleolvadtam a metróhoz vezető névtelen áradatba, ekkor fogtam fel
igazán Milánó valóságát. A jegypénztárnál pár egyenruhás figyelt a
forgalomra, de odébb ott voltak a vörös-fekete festékkel teleszórt falak,
a földön a szétdobált fecskendők, az üvegcserepek, sejtetve a pokol új
kapuját... a lehajtott fejjel, sietősen menetelő emberek, a lustán remegő
járművek, a szinte belélegezhetetlen levegő - emlékszem, mikor
lementem a lépcsőn, egy pillanatra megálltam, mert csaknem úrrá lett
rajtam a kényszer, hogy visszatérjek a felszínre.
Végre kijutottam a nyári szmog melegére, a mesterséges párába,
amely, mint valami ernyő, megszűrte a nap fényét, pedig ugyanúgy
tűzött, mint Bejrútban. Befordultam a sarkon, és megláttam egy
mozdulatlan páncélost, géppuskatornyában zérópontra emelkedő
fegyverrel; vagy száz méteren át követett négy warrior, akik azonban
látva, hogy nem ijedek meg tőlük, végül is nem törődtek velem tovább.
Amikor beértem az újsághoz, az őrség megvizsgálta kétcsövű
berettámat, és igazoltatott.
Ezt az állapotot a város satnyulása és a történelmi városrészek
pusztulása hozta magával; bizonyos, hogy ez az immár fuldokló város
néhai félelmetes szörnyeteg mivoltából mára valamiféle „no man's land”
lett, ahol ingatag a föld, és bármely pillanatban forróvá válhat a talaj.
Másrészt a civilizáció összeomlása nemcsak biztos és közeli, de
éppenséggel folyamatban van; a martirológia jegyeit pontosan ugyanúgy
látom a lakótelepeken, ahogy írnak róluk; és az még ennél is biztosabb,
hogy a Kelet-Bejrút kitalálójának a Nyugat-Milánóval fogok válaszolni.

Áldottak legyenek hát azok az idők, amikor Róma barátait a térkép

arra ösztönözte, hogy megtalálják a tüntető menetet. Ott, a színes
csoportokban világos és egyértelmű volt a rend és a rendbontás erőinek
összecsapása, nem kellett mást tenni, mint hogy mindenki kiválassza,
melyik oldalon áll; a találékonyság netovábbjaként én és pár barátom
gyalogok lehettünk a játékban, de ez valóban játék volt - egy
gerillaháború mása, valamilyen „hogy volt” játék, amiben tényleg
terepjárók cirkáltak az utcákon, és mi igazán menekültünk a könnygáz
füstjében, a sziréna hangjaira.
A játék ma már bonyolultabb, és gyakorta kérdezzük magunktól, ki is
lehet a valóságos ellenség.
 De akkor mindannyian benne leszünk a játékban.
Én elindítom warriorjaimat, te pedig, kedves ellenség, átcsoportosítod
az autop maradványait; én előretolom a teherautókat és a páncélosokat,
és fogságba ejtem a camorristákat, kitelepítem őket a peremkerületekre;
erre te azt gondolod majd, hogy jó lesz a rockereket leszállítani a
metróba; majd előretolsz néhány egységet Ludwig és a Fekete Rend
seregéből; én áthelyezem a Kommunista Harc rendfenntartó erőit a RAI
székházához, és itt találkozom a harmadik világ által szervezett
rendfenntartó csapataiddal; térdre kényszerítem a maffiózókat és a
csendőröket, te felvonultatod a rendőrséget és a Lotta Continua
csapatait; mérlegelni fogjuk, hogy az én sztrájkoló diákjaim erősebbek-
e, vagy a tieid, mindketten bevetjük a teljes háttéripart.
Látod, már készülök, éppen indítom a bábokat Nyugat-Milánó felé.

GILDA MUSA

Egy hajó emlékei

Egy űrhajó arra való, hogy szabadon repüljön, megbirkózzék az ismert

és ismeretlen világűrrel, a csodákkal, káprázatokkal és rémségekkel teli
Nagy Sötétséggel. Sok évig éltem én is kalandok között. Aztán
átalakítottak - ha megengedik, hogy emberi nyelven fejezzem ki magam
- gépanyává.
Sok furcsa és érzelmes elem keveredik ebben az átalakulásban, amely
a mozgalmas kutatómunka befejeztével végül elvezetett a hétköznapok
rutinjához, egy olyan feladathoz, amely teljes mértékben idegen
egyéniségemtől.
Az átalakulás után űrhajótestemben nem fordultak meg többé
űrhajósok vagy csillagtengerészek, hanem huszonkilenc 15 év körüli fiút
hoztak, és rám bízták őket, mint valami űrkotlósra.
De én nem vagyok keltetőgép. Hatalmas szállítójármű vagyok,
felderítőhajó, olyan önálló rendszer, amely könnyedén eléri a
naprendszer határait, hónapokig képes keringeni valamely égitest körül,
vagy több ezer tonnányi sziklát, fémet, vegyi anyagot, metánt és
potenciális energiában gazdag csillagport tud a Földre szállítani. Csak
később, létezésem alkonyán jutott ez a feladat, hogy testemben
emberfiókákat dédelgessek. Kíváncsian és érdeklődve figyelem ezt a
huszonkilenc teremtést. Több száz teleobjektív és mikrofon segítségével
látom és hallom őket. A fiúk jönnek-mennek cső alakú folyosóimon,
játszanak a nagyteremben, tanulnak az erre kijelölt szobákban, és
élénkségükkel, hangos beszédükkel elég nagy zajt csapnak. Egyszóval
élik életüket anélkül, hogy tudnának róla, szigorú megfigyelésem alatt
állnak.
Miközben ellátom rendes navigációs feladataimat, gondoskodnom kell
róla, hogy a huszonkilenc fiúnak mindene meglegyen. Még mindig űrhajó
vagyok, de hatásköröm többé nem a tudományos kutatás és felfedezés,
mint azokban az időkben, amikor még a csillagmérnökség valódi
gyöngyszemének tartottak. Akkor még rendkívül korszerű modell
voltam, amelyet 2129-ben terveztek, és 2132-re építettek meg a
Nemzetközi Európai Csoport műhelyében.
Hogy ismét emberi nyelven fejezzem ki magam, a bolygóközi
küldetések mindig felcsigázták idegközpontjaimat. Minden űrben
szerzett tapasztalat tovább finomította érzékelő képességemet,
kiváltképpen azt, amelyik mindig is az erősségem volt, azaz a féltudatos
logika szerinti gondolatalkotás képességét. A mostani „űrkotlós”
állapotomban is megőriztem a gondolkodás lehetőségét. De most, hogy
megöregedtem és elavultam, nincs többé jogom a kalandhoz, az
ismeretlenhez. Hatalmas, Föld körül keringő konténerré alakítottak.
Mégis nagy odaadással végzem új munkámat, ugyanúgy, ahogy a
kozmikus felderítések idejében. Ezentúl az emlékek, a gondolatok, a
nosztalgia éltet.

Hanyatlásom a tizenegyedik bolygó csatájának idejére nyúlik vissza.

Űrbéli küldetésen voltam két fényórányira a naprendszer határaitól,
abban a térségben, ahol a kozmikus űr ismeretlen eredetű torzulásokat
szenved. Az asztronómus, akit a fedélzeten vittem, híres tudós és kiváló
űrhajós, egy tizenegyedik bolygó életét feltételezte, egy új égitestét,
amelynek méretei behatároltak ugyan, de tömege oly nagy, hogy
meghajlítja és eltorzítja a körülötte lévő teret.
A rendszeren kívül alapvető tájékozódási pont hiányában nem lehet
robotpilóta nélkül navigálni. Az alapvető tájékozódási pont a Nap, amely
ebből a távolságból olyan volt, mint egy sápadt fényű, kicsiny korong,
amely szinte beleolvad a háttérben lévő csillagtömegbe. Ezek, a
csillagtömegek uralták a térséget: úgy vettek körül bennünket, mint
valami fenyegető felhőgyűrű, nyugtalanító fényességgel ragyogva.
A naprendszer külső részén kezdődött az a térség, amit a
csillaghajósok úgy neveztek, hogy az abszolút semmi, ahol
meglehetősen gyakori volt a tájékozódási képesség elvesztése és a
végleges belezuhanás a hallucinációk szakadékába. Rodnik volt a
parancsnokom, akit szakmai tudása egy géphez tett hasonlóvá. Rideg
céltudatossága miatt a „Komputer” gúnynév ragadt rá.
De ezen a felderítetlen térségen, a csillagködök által kibocsátott
fények robbanásainak közvetlen közelében Rodnik, a Komputer is
megérezte az elveszettséget és talán a félelem előszelét, amikor a
fedélzeti asztronómus közölte vele, hogy a feltételezett tizenegyedik
bolygó a valóságban egy ismeretlen tárgy.
A dolog engem is felkavart, különösen azért, mert képtelen voltam
magyarázatot adni erre az idegen tömegre, amely a rendszer peremén
keringett. Az agyközpontomba épített információs források határtalan
igyekezetük ellenére sem vezettek semmilyen eredményre.
 Váratlanul azt vettem észre, hogy megszámlálhatatlan mennyiségű
piciny űrjármű vesz körül. Olyanok, mint a gombostű, igen erős
hajtóművel és rendkívüli manőverezési képességgel. A tű-járművek ott
rajzottak körülöttem közepes távolságban, mintha vizsgáltak,
analizáltak volna. Abban az időben nem volt még olyan lexikális
tudásom, de most már meg mernék kockáztatni egy színesebb
kifejezést: azt mondanám, a tű-járművek „szaglásztak” körülöttem.
Rodnik, a Komputer sietős parancsokat osztogatott a gépházban.
Aztán a védelmi testület tagjaihoz fordult. Az acéltetők felnyíltak, hogy
veszély esetén a rakétakilövők működésbe léphessenek.
Áramköreimben érzékeltem a riadót megelőző izgatottságot.
Észrevettem, hogy az emberek idegesek, izmaik feszültek, és olyan
eseményre számítanak, amelyek kimenetelét senki sem ismerte.
De én soha nem voltam csataűrhajó. Az én védelmi berendezésem
mindössze egy tucatnyi rakétakilövőből áll, a hajótest középvonala
mentén. Külső felületem legnagyobb része tehát csupasz és védtelen
volt. Ha a tű-járművek hadicirkálók, bármelyik oldalról megtámadhattak
és esetleg végzetes sérüléseket okozhattak.
Az idegen járművek raja gyors spirálokban kezdett keringeni
körülöttem, félelmetesen szabályos, szikrázó örvényt kavarva. A
vezérlőben Rodnik és tisztjei lázasan faggatták agyközpontomat. De nem
voltam képes választ adni.
A támadás egy órával később kezdődött. A tű-cirkálók rövid,
összehangolt energia-kisüléseket kezdtek kibocsátani, amelyek
szétszaggatták az űrt. Mégis, számomra érthetetlen módon kereszttüzük
hatástalannak és pontatlannak látszott. Alig néhány energiasugár érte el
axiténium-felületemet, és a sérülések jelentéktelenek voltak.
Minden oldalról döfködtek, mint valami feldühödött méhraj. Külön-
külön egyik tűszerű cirkáló sem lett volna képes komoly fenyegetést
jelenteni rám nézve, de az összes együtt súlyos veszély forrása lehetett.
Rakétáim teljes mértékben hatástalanok voltak a sokezernyi tű-cirkáló
ellen.

Rodnik parancsnok utasítására megkezdtem a manőverezést, hogy

visszatérjek a naprendszerbe, amikor új jelenséget észleltem. A
naprendszer felé haladó pálya mentén helyezkedett el az előzetesen
észlelt égitest, a feltételezett tizenegyedik bolygó. Kiderült, hogy egy
óriási, nem földi eredetű űrhajó volt, szilárd és tömör, komplex rendszer,
mint valami komor, ősi erődítmény. Semmiféle jelzés nem volt rajta, és a
nap távoli fénye derengő, színes csíkokban világította meg.
- Haladás háromdimenziós cikcakkban! - kiáltotta Rodnik a
mikrofonokba. - Követni a periferikus adatfeldolgozók által megadott
koordinátákat!
A valószínűség szabályai szerint majdnem nulla volt az esély, hogy
lecsapnak ránk. De amikor az idegen űrhajó mégis támadni kezdett,
valami ismeretlen dolog csapódott belém, amely abban a pillanatban
lassan növekvő, hangtalan izzást idézett elő. Az izzás a sérülés helyéről
átterjedt a központi folyosóra, az összekötőjárat mentén, amely gyűrű
alakú szerkezetemet kapcsolta össze, és sűrű gőzfelhő homályosította el
a teleobjektíveket.
Eközben a tű-cirkálók folyamatos hullámokban üldöztek, és lődözték
rám az energia-kisüléseket. Egyik kilövő tornyom felrobbant, mert
eltalálta egy újabb, láthatatlan lövedék.
Idegeim görcsbe rándultak, ami annak a jele volt, hogy a személyzet
néhány tagja elpusztult a robbanás következtében. A központi komputer
által összeköttetést teremtettem a periferikus adatfeldolgozókkal, és
megtudtam, hogy a felrobbant kilövőtoronyban öt ember szörnyethalt.
Sebesültek is voltak.
Nem sokkal később a szerencsétlenség színhelyére érkezett egy
segélyosztag, és nekilátott, hogy biztonságos helyre szállítsa a
sebesülteket. De a testemen támadt résen keresztül szökni kezdett a
levegő. Abban. a pillanatban lebocsátották a zsilipfüggönyt. Azt hitték,
hogy az összes sebesültet összeszedték. De nem így volt.
A kilövőtoronyban egy lezuhant lemez foglyul ejtett egy fiatal hajózót.
Láttam, hogyan vergődik a fájdalomtól és kétségbeeséstől. Megértette,
hogy az egész személyzet megmentése érdekében a tisztek habozás
nélkül feláldozták. A segélynyújtók nem akartak időt veszíteni azzal,
hogy kihúzzák a lemez alól, amely fogva tartotta, és lebocsátották a
függönyt.
A fiatal hajós tehetetlenül vonaglott, kezét a hasára szorítva, míg csak
el nem fogyott az oxigéntartalék. Utolsót szippantott, és magára
hagyottan, a videóra szegezett tekintettel végső segélykérést intézett a
parancsnokhoz, a tisztekhez és talán hozzám is. A rémülettől és
szenvedéstől eltorzult vonásai valami furcsa, türkiz színű, tiszta fényben
játszottak, amint tudata elhomályosult.

Eközben Rodnik, a Komputer kiadta a védelmi utasításokat. Az

ismétlődő impulzusoknak megfelelően függőleges irányba állítottak,
majd rávittek egy hullámszerű pályára, amely szerencsénkre lehetővé
tette számomra, hogy kibújjak az idegen űrhajó oldaltüze alól.
De ezzel egy időben tovább folytatódtak a tű-cirkálók energia-
kisülései. Kis távolságban, zárt alakzatban követtek makacsul, és egyre
tüzeltek rám. A sugárzó energianyalábokat testem egyetlen pontjára
összpontosították, így összetartó sugarakat alkotva sikerült a különböző
páncélfalakat áttörni.
Még mindig cikcakkban haladtam, és kibújtam az össztűz alól. A
központom azt kérdezte, meddig halogathatom még a támadást. A
válasz nem volt megnyugtató: egy a háromhoz volt az esélyem, hogy a
következő húsz percben nem találnak el.
Tovább folytattam az utat az űrben, a Plútó felé tartó pályán. Ez volt
az a bolygó, mely természetes védelmet nyújthatott, ha el tudom érni és
meg tudom kerülni harminc percen belül. Hajtóműveim maximális
teljesítménnyel dolgoztak.
De nagyon hamar kiderült, hogy nem érkezem oda idejében ahhoz,
hogy megkerüljem a Plútót. A támadás most már két oldalról is folyt,
egyrészt az idegen űrhajó lődözte rám láthatatlan lövedékeit, a másik
oldalról pedig a tű-cirkálók folytatták az energia sugárzását.
Pusztulásom vagy menekülésem mindössze néhány rövid percen múlott.
A Plútón települt emberi bázisról kódolt üzenet érkezett:
„Az Asteria Egyes parancsnokának. Ne meneküljetek! Csökkentsétek a
meghajtást nulla sebességre... nulla sebességre!” Képtelen parancsnak
látszott. A nulla sebesség azt jelentette, hogy mozdulatlanul kiteszem
magam az űrhajó és a parányi tű-járművek össztüzének. Még ma is
emlékszem a meglepetés hullámaira, amikor Rodnik parancsnok szó
nélkül elfogadta a Plútó bázisáról érkezett utasítást, és kiadta a
parancsot, hogy azonnal állítsák le a hajtóműveket. Én a tehetetlenségi
erő következtében tovább haladtam a pályán egészen addig, míg
működésbe nem helyezték a fékezőrakétákat.
Csökkent a sebesség, és mintegy tíz perc múlva elkezdtem lebegni az
űrben, enyhén remegve a fékező manőverek következtében. Ott
maradtam mozdulatlanul, az ismeretlen ellenség össztüzében.
Ekkor hihetetlen dolog tanúja lettem. Az idegen űrhajó és a tű-cirkálók
beszüntették a tüzelést. Körülöttem kialudtak a lángok és a robbanások.
Még egy pillanat, és a tű-járművek tökéletes manőverrel visszatértek
űrhajójuk gyomrába, ahová óriási ajtókon keresztül jutottak be. A nagy
idegen űrhajó ezután megindult a Nappal ellenkező irányba, távolodni
kezdett, és elképesztő sebességgel tűnt el a sötétben.
Rodnik parancsnok hosszasan törte a fejét, mégsem tudta megérteni a
támadás váratlan beszüntetésének okát. Tisztjei, a fedélzeten utazó
tudósok, de még a személyzet tagjai sem tudtak logikus magyarázatot
adni. Én magam az összes adat beható elemzése után is teljesen meg
voltam rökönyödve, és képtelen voltam hihető magyarázatot találni.
A magyarázat később érkezett, amikor a Plútó körüli pályára álltam.
Rodnik parancsnok ismét kapcsolatba lépett a Bázissal, és a technikusok
informálták, hogy az óriási idegen űrhajó egy személyzet nélküli,
automatizált űrállomás volt: mesterséges, ismeretlen eredetű szerkezet,
amely kizárólag azokat a testeket támadta, amelyek a naprendszer külső
kerületén mozogtak, de békén hagyta a mozdulatlan testeket. A nagy
idegen csillaghajó nem tudni milyen távoli korokban memorizált
programnak engedelmeskedett, amelyet ki tudja, miféle élő
teremtmények tápláltak belé.
Világosan kiderült tehát, hogy rendszerünk körül őrködik egy
rendkívüli intellektuális képességű és igen magas technikai fejlettségű
faj. Helyesebben, a mi területünk határain keringenek automatizált
szerkezetek, amelyek azt a parancsot kapták, hogy vigyázzák és
korlátozzák az emberi faj mozgását. Nyilvánvaló volt, hogy az ismeretlen
és megismerhetetlen galaktikus faj szándéka megakadályozni az embert
abban, hogy túl lépje az utolsó bolygópálya határait.
Az emberiség tehát be volt kerítve. Erről az ellenőrzési vonalról a
tizenegyedik bolygó csatája után sem sikerült megtudni semmi új
részletet. Semmivel sem tudtunk meg többet, mint amennyit ez
alkalommal sikerült megállapítani. Mindössze arról bizonyosodhattunk
meg, hogy azonosítatlan jelenlét vesz körül bennünket.
 Megmenekültem. De sértetlenségemet egy műszaki bizottság
kétségbe vonta. A sérülések a látszólagosnál súlyosabbnak bizonyultak;
védőberendezésem néhány kritikus ponton megsérült, navigációs
berendezéseim és ellenőrző szerkezeteim működését a mikroszkopikus
hibák és sérülések miatt nem találták kielégítőnek.
A műszaki bizottság azt a döntést hozta, hogy működésemet föld
körüli pályára korlátozza.

Éppen szétszerelésemen tűnődtem, amikor felszállt rám egy csapat

munkás, akik hozzáláttak a módszeres programozáshoz. Megértettem,
hogy kimondták halálos ítéletemet, és szét akarnak szerelni. Kiszedték
belőlem a bonyolult elektronikus egységeket, lebontották védőfalaimat,
kiemeltek belőlem egy halom hasznosítható anyagot, szinte nem voltam
már egyéb, mint egy acél csontváz. Mégis fennmaradt felfogó-
memorizáló-kiválasztó-összekötő és kivetítő képességem, egyszóval a
gondolkodásom. Agyközpontom magja közömbös maradt a buzgó
romboló tevékenység iránt.
Hogy értelmi képességeimet ilyen körülmények között is megőriztem,
kibírhatatlanul fájdalmas érzés volt. Jobban szerettem volna, ha a
csillagmérnökök úgy döntenek, elpusztítják agyközpontomat is. Akkor
nem szenvedtem volna. Egyszerűen nem tudtam volna többé magamról.
Tizenöt napnak megfelelő idő után újabb konténerek és űrrakományok
kezdtek tornyosulni mellettem. A fedélzeten immár más szerelők
kezdtek buzgólkodni, és nem romboltak tovább. Telepítettek,
felszereltek, felcsavaroztak, hegesztettek, alakítottak, működésbe
hoztak, csöveket, kábeleket és huzalokat fektettek, rendkívül kényes
berendezéseket kötöttek be igen gyorsan, megállás nélkül, és ez
számomra egyelőre megmagyarázhatatlan volt.
Hétnapi és hét éjszakai munka után jobb oldalamnál kiraktak egy
űrrakományt, amely hatalmas fémládákba zsúfolt gépezetekből,
valamint számomra érthetetlen alakú szerkezetekből állott.
Termeimben, különböző szintjeimen elektromágneses szerkezeteket,
személyi számítógépeket, egy új atommáglyát és egyéb tudományos
eszközöket telepítettek. Minden új szerkezetet összekötöttek a már
meglévő központi aggyal, és saját irányításommal kapcsolták össze őket.
Több tucatnyi agy volt ez, amelyek önálló működőképességüket
megtartva agyamban futottak össze, egy különleges és egyedülálló
szuperlényt alkotva.
Rendkívüli értelmi képesség kezdett keringeni felújított
áramköreimben, azt is mondhatjuk emberi szavakkal, hogy szinte
megfiatalított ez a sok új energia.
Én, Asteria egyes, a csupa krómezüst, fényes felületű, rendkívüli
működőképességű és legkorszerűbb technikával gyártott hajtóművel
felszerelt űrhajó a tizenegyedik bolygó csatájánál elszenvedett
rongálódás ellenére ismét fiatal űrhajóvá lettem. Megint útra készen
álltam, újrakezdhettem a munkát a bolygóközi tér mélységeiben, hogy
hasznossá tegyem magam, hogy jogot szerezzek a továbbélésre.
De új feladataim minden valószínűség szerint nem terjednek a
Jupiteren, Szaturnuszon, Uránuszon túlra, mert a gyökeres átalakítás
egészen más magatartásra programozott be, mint a világűr felderítésén
végzett előző útjaimon.
Felfogtam, hogy a Bázis parancsnokai egészen új feladatra rendeltek,
amelynek egyelőre sem okát, sem idejét, sem célját nem tudtam.
Mindazonáltal ettől a pillanattól fogva egyvalami bizonyos volt: életben
maradok. Csaknem emberi, de géphez semmiképp sem illő
kíváncsisággal és türelmetlenséggel várakoztam tehát, miközben
egyhangúan teljesítettem a föld körül előírt keringéseket.
Aztán egyszer váratlanul felszállították a fedélzetre a huszonkilenc
fiút.
Egy űrbárkán hozták őket. A kísérő űrhajósok, három férfi és egy nő,
magukra hagyták a fiúkat, és szinte azonnal továbbálltak. A bárka elvált
a toronytól, és széles kanyart írt le, hogy rátérjen az anyabolygóhoz
vezető pályára.
A huszonkilenc emberfióka magára maradt. Egyedül maradtak velem,
kényelmes anyai testemben. Ebben a pillanatban értettem meg, mi lesz
új feladatom.
A fiatal emberi élet nyüzsgése, amelyet élénken érzékeltem nagy
fémtestemben, azonnali lázas szuperaktivitást váltott ki belőlem.
Azonnal hozzáláttam adataik számítógépes feldolgozásához, és
nemsokára már képes voltam megkülönböztetni a fiúkat, felismerni és
megkülönböztetni őket, testi, jellembeli és lélektani tulajdonságaik
rendszerezése alapján. Rögzítő, felbontó és elemző áramköreim
mindannyiukat feldolgozták.
A fedélzeten az emberpalánták különbözőképpen viselkedtek, teljes
önállósággal és szabadsággal mozogtak: a huszonkilenc fiú nem tudta,
hogy folyamatos ellenőrzésem alatt áll. Értelmes agyam minden
mozdulatukat, reakciójukat figyelte és tanulmányozta. Én pedig
törődtem velük, mert az volt a dolgom, hogy védelmezzem, neveljem és
tanítsam őket.

Végre megint volt feladatom. És ez nagyszerű munka volt. Etikai

bázismodulom, tehát a munkalétezés - továbbra is elsődleges
követelményként állt előttem. Nem szereltek szét, és életem ezekhez a
fiatal emberi lényekhez kötődött, akik szervezetemben éltek. Létem
őbennük nyert igazolást.
Én, Asteria egyes űrhajó, éltem. És jogom is volt az élethez. A rám
bízott huszonkilenc fiú jelentette számomra ezt a jogot. Én pedig
melengettem, vigyáztam őket, én, az érzékeny technikával felszerelt
hatalmas repülő gépanya. És kezdtem őket megismerni. Űrbéli anyjuk
lettem. És megszerettem huszonkilenc zsenifiamat.
De most, mindössze huszonnégy nap után drámai következtetésre
jutottam: emberfiókáim nem szeretnek engem. Sőt fogságnak,
ketrecnek, repülő csapdának tartanak. Kémlelem és kihallgatom őket.
Tökéletesen felfogom hangjukat, és érzem, hogy gyűlölnek. Itt vannak
bennem, elszakítva a világtól és arra ítéltetve, hogy szüntelenül és
intenzíven tanuljanak, míg pár év alatt meg nem szereznek két vagy
három képesítést. Csodálatos jövő tárul eléjük. Mégis úgy tűnik,
visszautasítják mindazt, amit az emberi szervezés biztosított számukra.
Kivételesen értelmes és rendkívüli képességű fiúk ezek. Mindegyikük
csírájában hordja a zseni lehetőségét. De mostanában nem ismerek
rájuk. Észlelem átalakulásuk gyors folyamatát: napról napra
nyugtalanabbá, lelkileg sérülékenyebbé és rejtélyesebbé válnak,
gyakran kicsúsznak ellenőrzésem alól. Keveset és kedvetlenül tanulnak.
Rossz közérzet hatalmasodott el rajtuk, amelyet a fizikai bezártság, a
környezeti korlátok és az elkülönítettség érzése okoz.
Leginkább a Föld iránti nosztalgiájuk aggaszt és keserít el. Az a
vágyuk, hogy visszatérjenek a Földre, olyan hiba, amely súlyos
következményekkel járhat. Tudom, hogy döntésre készülődnek: el
akarnak hagyni engem. De én nem akarok újból hasznavehetetlen lenni,
félretéve, mint egy rozsdás tragacs, célok és konkrét feladatok nélkül. A
halálos ítéletemet írnám alá ezzel. Maga volna a halál. Pedig biztos
vagyok benne, hogy nem ezt a sorsot érdemlem.
Tervet dolgoztam ki. A technikusok széles körű önállóságot adtak, és
ki akarom használni. Már végeztem is egy kísérletet az orbitális
korrekció végrehajtására készült hajtóművek begyújtásával. Ha
mindegyiket egy időben működésbe tudom hozni, elérem a szökési
sebességet, elszakadok a kötelező pályáról, hogy ismét a nyílt űrben
röpködjek, mint fiatalságom idején.
Ha már távol leszek a Földtől, huszonkilenc fiam nem hagyhat el
többé.

MIRIAM POLONIATO

Káprázat

Az űrhajó szétzúzódott az univerzum határtalanságában kóborló

kicsiny világ felszínén. Olyan váratlanul jelent meg, mintha csak a
semmiből bukkant volna elő, és a személyzet semmit sem tehetett a
rendkívüli erejű gravitáció ellen, amely az űrhajó becsapódását okozta.
Garner feleszmélt és körülnézett. Az első pillanatban még képtelen
volt felfogni, mi történt. Agya lassan kitisztult és borzadással
emlékezett.
Újra átélte a szörnyű pillanatokat, amint az űrhajó a bolygó vonzásától
kényszerítve zuhanni kezdett; emlékezett a fedélzeten kitört zűrzavarra,
a megbolondult műszerekre, a tehetetlen igyekezetre, hogy a zuhanást
megfékezzék, majd a becsapódásra.
Nem értette, hogyan maradhatott életben. Mozdulni próbált, és nagy
megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy egészen könnyen megy, és -
eltekintve egy jelentéktelen sebtől a karján - legalábbis látszólag, nem
szenvedett sérüléseket. További túlélők után kutatva nagy üggyel-bajjal
tört utat az űrhajó roncsai között, de csak társainak olykor borzalmas
látványt nyújtó tetemébe ütközött, akik nemrég éppolyan elevenek
voltak, mint ő maga.
Garner érezte, hogy értelme visszahőköl ettől a ténytől. Abszolút
szükségét érezte, hogy kijusson ebből a fémkoporsóból a szabad
levegőre, és azzal sem sokat törődött, hogy földi tüdejének az
ismeretlen bolygó levegője végzetesnek bizonyulhat.
A félelemtől és aggodalomtól remegve, sikerült eljutnia az ajtóig, és
örömmel állapította meg, hogy nyílik, nem ragadt be az ütközéskor.
Kiugrott, és zokogva elterült a földön, csak most értve meg az őt sújtó
tragédia nagyságát, felfogva teljes magányát. Bánta, hogy nem halt meg
társaival együtt, és nem vette mindjárt észre, hogy a bolygó levegője
édes és üdítő, hogy az oxigénmaszk védelme nélkül, szabadon
belélegezheti.
A reszketés, mely eddig hatalmában tartotta, lassan alábbhagyott, s
mikor már világosabban felfogta a légzés könnyedségét, felkelt és
körülnézett, hogy valami képet alkosson magának erről a helyről.
A látvány csaknem elfeledtette vele kétségbeejtő helyzetét. Hitetlenül
és elbűvölten, mozdulatlanul nézte.
A szeme elé táruló világ szépsége tökéletes volt. Egy sötét, árnyas
bokor előtt állt, egy széles völgyhát szélén. A völgy pázsitja lágy, fénylő
zöld színű volt; a távoli Föld első tavaszi leveleinek zöldje. Egymástól
különböző távolságban színfoltok jelezték a virágokat. Az ő közelében is
volt egy lila színfolt. Az ezernyi, százezernyi piciny lila virág könnyű,
részegítő illatot árasztott. Itt-ott különös, gyönyörű formákkal díszített,
sudár fák álltak; némelyek piros és fehér virágokkal borítva, mások dús,
csillogó zöld levélzetben, mint az illatos szellőben könnyeden hullámzó
pázsit. Messze-messze azúrkék dombok rajzolódtak ki a látóhatáron,
felette bíborszínű égbolt terült el aranyrózsaszín felhőkkel, melyek egy
álomhoz tették hasonlatossá a tájat.
Garner a történteket feledve megindult a zöldellő völgy felé. Furcsán
könnyűnek érezte magát, eddig sohasem tapasztalt béke áradt szét
benne. Míg sétált, csak a környező szépség ért el hozzá. A színfoltok
ismeretlen, de elbűvölő virágok voltak, piros, türkiz, fehér és aranyszínű
virágok. Édesen terült szét a fák árnyéka, és ő elbűvölve ment tovább.
Ekkor meglátta a lányt. Ott állt az egyik pirosas virágokkal borított fa
mögé rejtőzve, és maga is hosszú, piros selyemöltözetet viselt, mely
beburkolta a könnyű szélben hullámzó fűvel együtt ringatózó testét.
Fekete haja fénylő köntös módjára borult vállára, és az arc halvány
ováljában a violaszín szemek őt hívták, menjen közelebb.
Botladozva haladt tovább, mintha részeg volna, s mikor odaért, a lány
pirulva nyújtotta felé a kezét. Garner a lány karjai közé omlott, és egy
villanásra, egy parányi villanásra hatalmas és szinte fájdalmas
boldogság fogta el.
Majd érezte, hogy nehezen lélegzik, és hogy a fájdalom érzése messze
űzi a boldogságot. Felnyitotta szemét, melyet lehunyt, mikor a lány
átölelte, és ekkor, mielőtt a teljes homályba zuhant volna, meglátta ezt a
világot igazi valójában.
Látta a végtelenben elterülő sárga, kiégett síkságot; látta a vakító,
nyers fényt, mely az ólomszürke égből áradt erre a földre; látta az itt-ott
elszórt, kiszáradt és görbe fákat, melyek élőknek tűntek karok módjára
csápoló girbegurba ágaikkal, itt, ahol egy leheletnyi szellő sem fújt;
érezte, hogy egy fa durva, szálkás karjai megragadják, és lassan
kiszorítják belőle a lelket, és végül látta a végtelen síkságon a roncsok
észvesztő sokaságát, az ismeretlen, halált hozó bolygó vonzásába került
és lezuhant űrhajók maradványait.

CLAUDIO TINIVELLA

Katonák

Mentek az utcákon
Névtelen egyenlőségben
Csontjaikban a nem kívánt
Fáradozások fáradtsága
Csendben mentek el
Mint ahogyan érkeztek
A Vörös Út mentén
A karjaik alatt
Jól összehajtogatott ejtőernyőikkel…

Így szólt a Legenda. Régi legenda volt, talán nem annyira régi, mint
maga a Háború, de mindenesetre nagyon régi. Apám gyermekkorában
hallotta, és nagyapám is emlékezett rá, hogy gyermekéveiben is
hallotta; még nagyapám apja is állította, hogy ő is hallotta már a
legendát, mielőtt megnősült volna. Már akkor is folyt a Háború, a világ
higgadtan és módszeresen rombolta önmagát.

...És a bátorság a szívben a halál a szemekben

Látta őket másnap este Wey Roski hegyein
Menetelni és mormolni
A harci dalokat...

Ez volt Jorh Donny, a vak mesemondó kedvenc legendája. Amikor

először hallottam őt, kilencvenedik évéhez közeledett, és rekedt hangja
már csaknem elvesztette vonzóan fémes erejét, amely egész
generációkat ragadott magával; mégis nagyon izgalomba hozott.
Lelkemben átéreztem azt a fantasztikus félelmet, azt a kétségbeesett
bátorságot, ami a háborúzó katonákat mozgatta, szokatlan világossággal
láttam mindezt, olyan átéléssel, amelyet csak a dolgok távolsága adhat
meg az embernek. Miután hazatértem, szenvedélyesen játszani kezdtem
girmáromon. Órákon keresztül játszottam, minden egyébről
megfeledkezve.
Falunkban a Háború nagyon sokáig egyszerűen csak vitatéma volt. A
mi tartományunkat hosszú ideig elkerülték a csatározások. Azt hiszem,
éppen azért volt olyan népszerű a legenda, mert azt bizonyította, hogy
mi is részt vettünk valamilyen módon abban, ami történt.
Számunkra a háború akkoriban mesés, szinte mágikus jelleget öltött.
Nem volt még az a félelmetes valami, ami később lett.

Amikor nálunk is felbukkantak a katonák, nagy ünnepléssel fogadtuk a

kiválasztottakat, bátorító kórusok és az irigység könnyei kísérték őket.
A háború igazi természetére csak később jöttünk rá. Akkor történt ez,
amikor az első levelek és fekete keretes táviratok megérkeztek a
frontról.
De ez még semmi sem volt. Nem ismertük a bombázásokat. Abban az
időben, amikor a rakéták először sújtottak le falunkra, alig múltam 15
éves, nemsokára elértem volna a sorköteles kort. Én mégsem féltem a
háborútól. Bátor fiú voltam, és tudtam, hogy hős leszek, ha megadatik
számomra a lehetőség. De amikor láttam, hogyan falja a tűzeső falumat,
óriási félelmet éreztem, és eltökéltségem, hogy hős legyek, kissé
megingott.
Aztán eljött az azúr színű autó. Eljött és körözött, mint egy prédára
leső sólyom. Miután sietség nélkül átvizsgálta a falu összes utcáját,
meghozta döntését: engem választott.
Meg sem fordultam, hogy lássam szüleim arcán a hiábavaló fájdalmat.
Helyet foglaltam a hátsó ülésen, és lelkiismeretesen válaszoltam a
kérdésekre. Mindent elmondtam; hogy nem félek a háborútól, hogy kész
vagyok életemet áldozni fajtám magasabb rendű érdekeiért, és hogy
girmáromon olyan hangokat tudok megszólaltatni, amelyek ujjaim
ügyessége által bátorságot öntenek a lelkekbe, hogy sokan tapasztalták
ezt a legutóbbi bombázás során (amely után a hadszíntér eltávolodott a
falunktól), hogy kicsiny gyermek korom óta szívembe zártam a
Legendát. Hogy abban az évben a betakarított termés nem volt
túlságosan jó. Az üres tekintetű férfi szakértő szemmel méregetett, és
időnként jegyzetelt.
Néhány órás autózás után egy tisztásra értünk, ahol több száz
helikopter vesztegelt. Rámutattak az egyikre, elindultam felé,
beszálltam, és akkor láttam utoljára földemet.
A kiképzés nem volt túlságosan kemény, de mélyen megdöbbentett
kiképzőnk fakósárga szemének hidegsége. Száraz, recsegő hangja,
parancsainak szikár pontossága meggyőzően idézte azokat a zajokat,
amelyeket a harcmezőkön fogok majd hallani.
Megkaptuk fegyvereinket és egyetlen utasítást: harcolni az utolsó
csepp vérünkig. Nem adhatjuk meg magunkat semmiféleképp.
Nem parancsolták meg, hogy gyűlöljük az ellenséget, csak azt, hogy
öljük meg. Az igazat megvallva azt sem tudtuk, ki az ellenség, nem is
kaptunk erre semmilyen eligazítást. Csak annyit mondtak, hogy az adott
pillanatban minden nehézség nélkül fel fogjuk ismerni.
Néhány fiú a csapatomból beszélte a nyelvemet vagy legalábbis
valamilyen, az enyémhez hasonló nyelvet. Velük kötöttem barátságot. A
tétlenség hosszú óráiban, amikor a laktanya nem volt elég nagy, hogy
bánatunk elfért volna benne, leültünk a padlóra, holsin cigarettát
szívtunk és beszéltünk. Beszéltünk a falunkról, a szüleinkről, a
gondjainkról. Olyan jó volt felszabadulni egy kicsit, utána egy ideig
jobban éreztük magunkat.
Nekem leginkább a girmárom hiányzott. Elveszettnek éreztem magam
a hangszerem nélkül, és esténként ajkamra tolultak a dalok, ujjam
bizsergett. Olyankor társaim csodálkozása és együttérzése közepette
hangom a magasba emelkedett, édesen és rekedtesen, betöltve az egész
termet, hogy egy csöppnyi nosztalgiát lopjon a szívekbe.
Nemegyszer más hangok is csatlakoztak az enyémhez. Szívünk
egyesült, hogy kiénekeljük magunkból közös bánatunkat.
A holsin füstje úgy lebegett felettünk, mint egy részvétteljes felhő.
És eljött az indulás napja.
Egyikünk sem járt még az űrben, és nem is számított rá, hogy
valamikor sor kerül rá. Így hát döbbent ámulattal figyeltük, ahogyan a
nagy köd- és vízlabda elviselhetetlen sebességgel távolodik tőlünk, míg
végleg e sötét ég egyik csillagává nem zsugorodott.
Két hétig utaztunk, próbára téve bátorságunkat és visszafojtva kínzó
nosztalgiánkat. Kiábrándult álmunkat aludtuk, mikor a hűvös, fémes
hang elárulta, hogy elérkezett a várva várt pillanat. Kinyitottuk
szemünket, és az ablakon keresztül megpillantottuk az örök
homokviharral ránk váró vörös világot. Óriási fémtornyok - katonai
táborhelyek - meredtek az emberi szem által valaha is látott legnagyobb
kanyon peremén és a tornyok lábánál, bár még nem látszott, ott lapult a
harci repülőgépek ragadozóraja.
A látóhatár alján egy kékesfehér csillogású nagy kupola jelezte az
idegen jelenlétét: ott volt az ellenség.
Minden különösebb nehézség nélkül értünk földet. Alighogy szilárd
talajon álltunk, még ámulatunkból magunkhoz sem tértünk, a hűvös,
egykedvű hang kiadta a szükséges parancsokat. Felöltöttük az űrruhát,
megnyitottuk a légzőkészüléket, vállra vettük a fegyvert, és elindultunk.
Senki sem fogadott bennünket. Senki sem üdvözölt. Libasorban
mentünk egy ideig, aztán észrevettük a lefelé nyíló bejáratot és mögötte
a lépcsőt. Bementünk.
Az ajtó halk magabiztossággal zárult be mögöttünk. Valaki nyilván
figyelt bennünket. Fürgén menetelve és elfojtva a kellemetlen
gondolatokat, követtük a halványan megvilágított folyosót, míg a nagy
teremhez, hálótermünkhöz nem értünk. Elhelyezkedtünk a kétszemélyes
fülkékben, levettük az űrruhát, és az ágyon elnyúlva pihenőre tértünk.
Nem sokáig pihentünk. Minden fülkében bekapcsolódott az apró
képernyő, és megjelent rajta a várt üdvözlés. Ez kissé enyhítette
aggodalmunkat.
 A képernyő közölte a ránk vonatkozó tervet: huszonnégy óra pihenés
és akklimatizáció, majd az első bevetés. A következő nap hajnalára
harcra kész állapotban kell lennünk.
Mindent összevéve, nem volt rossz a hálóteremben. Az étel jó volt, az
ágyak kényelmesek, a levegő pedig mámorítóan édes és illatos. Senki
sem akart a másnapra gondolni, a heves szélre, a csapdákra és
veszedelmekre, a ránk váró csatákra. Senki sem akart a bevetés
pillanatára gondolni, mintha így soha nem is jönne el az a pillanat.
A pillanat azonban eljött. Eljött, és kételkedések közepette, de készen
talált bennünket. Egy másik folyosón meneteltünk, átléptünk a végén
lévő ajtón, és szinte érthetetlen módon a szabadban találtuk magunkat.
Egy marsbeli sivatag kellős közepén, állig fegyverben, nem is sejtve,
merre lehet az ellenség.
Az első támadás szinte meglepetésként ért bennünket, de fegyvereink,
szinte saját akaratukból, viszonozták az ellenség tüzét. Sokan
meghaltak, és sok volt a borzalmasan megcsonkított sebesült,
gyomromon legyűrhetetlen émelygés lett úrrá, és megfutamodtam,
átkozva túlságosan lassú lábamat és túl szaporán dobogó szívemet.
Nem jutottam messzire. Valami élénk színű mentőautó üldözőbe vett
és utolért. Megismerkedhettem a katonai börtön szigorával. De még csak
újonc voltam, akivel nem akartak kegyetlenül bánni.
Amikor visszatértem csapatomhoz, csodálkozva számolgattam a
fülkéket, és észrevettem, hogy csak harmadannyi van, mint az első
napon. Mint vérszomjas zsarnok, uralkodott a csend, és társam feldúlt
arca ékesen bizonyította, milyen kemény csatákat vívtak, és milyen
nehézségekbe kerülhetett élve visszatérni.
Ezután még háromszor mentünk ki a felszíni szélbe, homokba, és
kevesen maradtunk életben. S minden alkalommal megdöbbentünk
azon, ahogyan szinte akaratlanul tüzelni kezdünk, ahogyan az ellenség
csendben elesik, ahogyan a halál arc nélkülivé teszi társainkat.
Végül én és Mjek, a Türkiz-csúcsok lakója, úgy döntöttünk, hogy elég
ebből az egészből, és elindultunk a táborhelyünktől sok kilométerre
emelkedő nagy hegy irányába. Egy egész napi és egy éjszakai
kétségbeesett rohanás után elérkeztünk a hegy lábához.
A hajnal sima fekete kőfal alján virradt ránk. A távolban narancs-zöld
robbanások jelezték az éppen folyó, sokadik csatát.
Mjek a hegyek jó ismerője volt, felhasznált minden fogást, hogy a
legkisebb erőlködéssel kapaszkodhassunk fel. Az Olimposz-hegy
azonban még neki is kemény dió volt. Jó négy napig küszködtünk csak
azért, hogy elérjük azt a kis fennsíkot, amely körülbelül a hegy közepe
táján volt, ám amikor felértünk, meglepő dologra bukkantunk: egy ajtó,
ablak vagy egyéb nyílás nélküli, szögletes fémépítményre, pontosan a
kis fennsík közepén.
Annyira megdöbbentünk, hogy jó ideig tátott szájjal, csendes
tanácstalanságban szemléltük a csodát, mielőtt vettük volna a
bátorságot, hogy elinduljunk felé. Már tízméternyire voltunk a falaktól,
amikor ki tudja, honnan, egy hang szólt hozzánk. A nyelvet nem
ismertem, de Mjek a Fővárosban tanult, és minden nehézség nélkül
megértette. Izgatottan kapkodva a levegőt, majd lassan-lassan
megnyugodott, végül ezt mondta:
- Menjünk. Azt mondta, hogy menjünk be.
- Ki mondta? - kérdeztem, és ugyancsak furcsán éreztem magam. -
Majd ő mindent megmagyaráz - felelte nyugodtan Mjek. Beléptünk.
Valami felvonóféle előbb egy nyomáskiegyenlítő kamrába szállított
bennünket, majd felvitt egy szobáig, ahol szánalmas külsejű, de
fiatalosan élénk tekintetű öregúr fogadott. Gyorsan végigmért, majd pár
szót váltott Mjekkel, aki nyilván azt magyarázta neki, hogy én nem
értem a nyelvét, mire azonnal átváltott az én vidékem egyik
dialektusára. Némi fáradsággal bár, de sikerült megértenem szavait.
- Tudtam, hogy előbb-utóbb idejön valaki - kezdte halk, de határozott
hangon -, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök neki.
Ellenkezőleg, igazán elégedett vagyok.
Rövid szünetet tartott, miközben felváltva nézett rám és Mjekre.
- Ti viszont bizonyára bánni fogjátok, hogy épp ide kerültetek. De erről
majd később.
Legyőzve a nyelvemet bénító félelmet, megkérdeztem:
- Bocsásson meg, de kicsoda ön?
- Csak nyugalom - felelte -, meg fogom magyarázni. Előbb azonban
javaslom, igyunk egy csepp shamirt. Éppen ilyen alkalomra tartogattam
egy üveggel. Tessék - kutatott az íróasztal alatt. - Itt is van. Még a
Különleges Őrség sem tudott rábukkanni. Ismerem ám én a dörgést,
tudjátok? Ha eldugok valamit, maga az atyaúristen se találja meg.
Az első percek bizonytalansága után az öregúr kezdett bizalmat
ébreszteni, és valamiféle ösztönös rokonszenv ébredt bennem iránta.
Gondolatainkba merülve, lassan kortyoltuk a shamirt. Amikor az első
poharat kiittuk, az öregúr újra töltött, de jelezte, hogy várjunk az
ivással, mert mondani készül valamit. Majd megköszörülte torkát, és
hozzáfogott:
- Siw Hjork tudós vagyok, és remélem, egyiktök sem hallotta még a
nevemet, mert megbocsáthatatlan vádak tapadnak hozzá. Amit itt láttok,
az nem a házam: ez a börtönöm. Hét éve zárkóztam el ide, és ez idő alatt
csak Ertu rendőrfőnökkel és Gjuk hadügyminiszterrel volt alkalmam
érintkezni. Hát igen, a Háború! - Tekintete haragossá vált. - Mindennek
ez az oka. Gondolom, egyiktök sem tudja, hogyan kezdődött, és ennyi
idő után miért nem ért még véget.
- Ön tudja? - vágtam közbe.
Nem válaszolt.
- Csakugyan csinos kis kalamajka, és kétlem, hogy hatékony
megoldást lehetne találni rá. Látjátok - szemében a büszkeség szikrája
villant -, a Háború szinte véletlenül kezdődött és hosszan elhúzódik.
Nekem sikerült kielemeznem. Én találtam ki azokat az automata
gépeket, amelyek tökéletessé és bizonyos értelemben befejezhetetlenné
tették. Az alapelv nagyon egyszerű volt, tekintettel arra, hogy a háború
az ember veleszületett szükséglete, kiirthatatlan szükséglet, és csak
meg kellett alkotni valamit, ami megfelelő módon kielégíti ezt a
szükségletét, ugyanakkor ellenőrizhető. Pontosan ezt tettem én.
 - Csakugyan ön művelte ezt a szörnyűséget? - kérdezte Mjek, vádlón
rámutatva. Az öreg tudós ezúttal is adós maradt a válasszal.
- Természetesen emberi katonákat is be kellett vonni, de ezeket a
legagresszívebbek közül kellett kiválasztani, akik rendes körülmények
között valószínűleg bűnözővé váltak volna. Azt azonban nem láttuk
előre, hogy egy apró áramkimaradás tönkreteszi az ellenőrző
rendszerünket. A központi számítógépek saját logikájuk szerint kezdtek
cselekedni, egyre önállóbbak lettek, és nem engedték magukat
újraprogramozni.
Az általános pusztulás elkerülésére csak azt tudtuk kitalálni, hogy a
hadszínteret áthelyeztük ide a Marsra, ám a veszélyt ezzel még nem
hárítottuk el. Ha nem lesznek többé katonák a Marson, a gépek ismét
lecsapnak a földi objektumokra, és senki sem tudja megállítani őket.
Ezért kellenek mindig újabb katonák. Hogy átvészeljük addig, míg
megtalálom a módját, miként lehet a központi számítógépek által
felállított önvédelmi rendszert szétzúzni.
Az öreg felsóhajtott, ivott egy korty shamirt, és folytatta:
- Ezért vagyok ide bezárkózva. Hogy megoldjam a problémát. És csak
a halál vagy a siker szabadíthat ki innen. Ami kettőtöket illet - folytatta
változatlan hangon -, rosszul tettétek, hogy idejöttetek, mert ez az a
hely, ahol legelőször fognak keresni benneteket. Én egyébként nemigen
kedvelem a dezertőröket. A túléléshez katonákra van szükségünk, és
minden dezertálás az ellenségnek kedvez. Ezért én magam hívtam az
Őrséget, amely visszavisz benneteket a csapatotokhoz. Remélem, nem
lesztek többé olyan óvatlanok, hogy megszökjetek.
Körülnéztünk: a kék egyenruhás Különleges Őrség vett körül
bennünket. Nem tanúsítottunk ellenállást, hiábavaló lett volna. És azok
után, amit hallottunk, erőnk sem volt hozzá.

„Visszajöttek a katonák / Visszajöttek nyugalommal / Sokan a

hordágyon / Félig lezárt szemmel / De sokan ott maradtak / A
csatamezőkön / A túlélők hangjai / A Nőket szólító / Könnyed sóhajok /
Elszórják puskáikat.”

Így végződött a Legenda. A katonák és a Háború legendája. Amit Jorh

Donny mesélt, nehéz volt sírás, megindulás nélkül hallgatni. Mert a
háború hősies dolog, és a katonák mind hősök, tiszta és legyőzhetetlen
hősök, akik csak a halálban nyerik el jutalmukat.
De most már tudom, hogy nem így van. Hiszen láttam igazi csatákat,
egy percnyi életért átkozódva rimánkodó igazi halottakat. Láttam a
pontosan és közönyösen célzó és célba találó fegyvereket. Tudom az
igazságot.
Mert mi katonák vagyunk, és az a dolgunk, hogy megöljenek
bennünket. És ezt a háborút, amely oly sok éve tart, a mi életünk
táplálja, de okát és célját egyikünk sem ismeri. Mert a kezünkben lévő
fegyvereknek tüzelniük kell, erre készítették őket, és ezt teszik
mindaddig, míg az utolsó áldozat is el nem esik.
Nagyon-nagyon régen valaki azt gondolta, hogy tréfát űzhet a
háborúból, és akkor a háború rettenetes bosszút esküdött.

DONATO ALTOMARE

Boldog születésnapot, Joe!

A Columbus három E-27-es hiperturbo hajtóművének teljes erejével

haladt. Hetvenhárom napja szelte a végtelen űr fekete tengereit.
Ezen a reggelen Joe d'Ottavio pontosan időben elvégezte az öt
ellenőrzést az automatáknál, a másik kettőt a készleteknél, utána akadt
néhány perce, hogy a visszatérésre gondoljon.
A rendkívüli, ünnepélyes visszatérésre.
A Dea már nem is volt olyan messze. Nagy elefántcsont labda, akár
egy tejszín kristálygömb. Joe ajkán könnyed mosoly suhant át, amikor
most sokadszor találgatta, hogy a naprendszer tizenegyedik bolygójának
felfedezője vajon miért nem valami isten vagy mitológiai hős nevét adta
ennek az oly távoli, fagyott szikladarabnak.
Bár ez talán szónoki kérdés volt, ő, meglehet, tudott egy igazságot...
Azt beszélik, hogy ez a név egy valóságosan is létezett nő neve, aki egy
egész bolygót követelt tőle cserébe egy szerelmes éjszakáért.
Joe arra gondolt, hogy a nagyravágyó kedves bizonyára fantasztikus
egy nő lehetett, és ösztönösen kedvenc színésznője jutott eszébe.
Felsóhajtott. Ki tudja, érte talán ő is megtette volna.
A kellemes gondolatot berregés űzte el.
Karórájára pillantott, inkább megszokásból, semmint azért, hogy
megnézze, hány óra van. A napjait irányító komputer sohasem tévedett.
Csakugyan pontosan 12.30 volt az idő, földi időszámítás szerint. Mint
rendesen, most is jó étvággyal, de éhség nélkül evett, ami csalhatatlan
jele volt annak, hogy egészsége rendben van. Ellenszegülve a szigorú
utasításoknak, kihagyta a napi orvosi ellenőrzést, de a szokásos
hajónapló beírást elvégezte. Végül valamivel előbb jutott be
fényfürdőzni a hatalmas, átlátszó kupola alá. Joe a lelke mélyén
álmodozó volt, imádott elterülni a mintegy három méter átmérőjű kupola
alatt és nézni, amint a világegyetem lassan úszik tova a szeme előtt.
Szeretett verseket is írni, ám ezeket féltékenyen megtartotta magának.
Most viszont nem volt formában, megelégedett hát azzal, hogy lehunyta
szemét, és arról álmodozott, hogy újra a Földön van, annak egyik
legeldugottabb zugában egy nyári éjszakán, bámulja a csillagokat, és
mellette fekszik...
A sárga vészjelzés a legszebb pillanatban zavarta meg.
„Most meg mi az ördög van?” - tápászkodott fel morogva, és sietség
nélkül a legközelebbi ellenőrzőpulthoz sétált. Bekapcsolta a két
segédmonitort, és összekapcsolta őket a két másik, mindig működő
főmonitorral. Aztán nem tett mást, csak várt.
A vészjelző továbbra is sárga maradt. De vajon mire figyelmeztet?
Némi kíváncsisággal lenyomott egy-két gombot. Nem aggódott, akár
azt is megtehette volna, hogy szép nyugodtan kivárja, míg az
automatika közli vele a pontos információkat, de hosszú tapasztalatból
tudta, hogy egy figyelmen kívül hagyott sárga vészjelzés a későbbiekben
kellemetlenséget okozhat. Veszélyt soha, de kellemetlenségeket igen.
Ő a nyugodt életet szerette. Talán éppen ezért választották őt vagy
húsz űrhajós közül a Deára való egyhangú utazásra.
Lenyűgözően egyszerű utasításokat kapott: mindössze egy zászlót
kellett felállítania a fagyos talajon, saját államának zászlaját, és
elmondani a bűvös szavakat: ,,...A nép... és az Elnök nevében... birtokba
veszem... bla, bla, bla...” Aztán visszacsomagolni bőröndjébe a szép
ruhát és a fogkefét, és - hazamenni.
A bolygókért folyó verseny könyörtelen harccá vált, ám furcsa módon
egyvalamit mindenki tiszteletben tartott: bárki ért is el elsőnek az űrben
kószáló bolygóra vagy szikladarabra, hogy elsőként tűzze ki zászlaját, ő
lett annak elismert tulajdonosa. A Holdon sok baj történt. Túl sok baj - a
sok különböző zászló miatt.
Neki megfelelt ez a feladat. Nem egészen hét hónapos utazás, aztán
az év hátralévő része otthon, mesebeli fizetéssel.
Végre beérkeztek az első jelzések. A komputer kattogni kezdett,
mintha a foga vacogott volna a hidegtől, majd egy lüktető, világító
mondat jelent meg a képernyőn:

KÖZEPES-APRÓ METEOROK RAJA A PÁLYA METSZÉSPONTJÁN!

Joe kelletlenül felmordult. Újabb javításokra van kilátás. Az egyik

ernyőn az űr adott térsége látszott, ahol egyre növekvő karika határolta
be a rajt. A jobb alsó sarokban két különböző számsor. Az egyik az
ütközésig hátralévő másodperceket mutatta, a második gyors ütemben
számolta: a felderített meteorokat. A kisegítő ernyő természetesen sötét
maradt. A férfi „felélesztette”, majd betáplált néhány utasítást. A
komputer ezeket a szokott embertelen sebességgel dolgozta fel, aztán
jóváhagyást kapva, az e célra tervezett tárolókba behúzta a külső
szerkezetek 73%-át. A maradék 27%-ot a szerencsére bízta, bár jól
tudta, hogy azok között is lesz, amelyik tönkremegy.
Lassan telt az idő, és a raj egyre növekedett az űrhajós figyelmes
tekintete előtt. Amint a meteorok közeledtek, a fedélzeti komputer
tengernyi adatot zúdított a kettes ernyőre, amelyek mind
elraktározódtak a központi memóriában. Pálya, összetétel, sebesség,
közepes, minimális és maximális átmérő...
Aztán végre odaértek.
A másodperc töredéke alatt átsuhantak a meteorfelhőn. Joe csak
valami halk ropogást hallott. És - szinte ugyanebben a pillanatban
kezdett el villogni egyszerre három sárga visszajelző.
„Meglesz a munkád a következő órákra, Joe!” - sóhajtott fel magában.
Nem szerette, ha felborul a napirendje.
Újra kibocsátotta az összes kinti szerkezetet. Bekapcsolta a 3-as és a
4-es tévékamerát, és kérte a találatot szenvedett pontokat. Alig fejezte
be a kérdés beütését, máris megjelent az ernyőn a felirat:

4-ES HULLADÉKKIVETŐ CSATORNA... C-5-J SZEKTOR 23-AS

CÉLANTENNA A NAPELEMEK IRÁNYÍTÁSÁHOZ... F-2-H SZEKTOR, 1-ES
TÉVÉKAMERA... F-3-W SZEKTOR...

Az első és a harmadik sérülés miatt egyáltalán nem aggódott. A

másodikat a lehető legrövidebb időn belül ki kell javítani. Minden energia
abban á bádogskatulyában volt. Mindenesetre az elsővel kezdte, amit
belülről is rendbe lehet hozni.
Egy meteor nekiütődött a kivetőcsatorna külső ajtajának és kinyitotta.
Lehet, hogy egészen tönkretette, de nem sokat számított. Úgy rögzítette
a belső ajtót, hogy ne legyen szivárgás. Így is maradhat a megérkezésig.
Bőven elég lesz, ha csak az 1-es számú hulladékkivetőt működteti.
A célantenna kettétört, míg a tévékamerának csupán az állványa
görbült el.
Ott állt még néhány pillanatig az ernyő előtt, hogy meggyőződjék, nem
sérült-e meg egyéb szerkezet is, ám szerencsére minden más szerkentyű
rendben volt. Ekkor behúzta a sérült elemeket tartalmazó panelokat, és
védőruhát öltve magára, hozzálátott a javításhoz. Pár órára nyugodtan
kikapcsolhatta őket. Ezzel kissé megvakította az űrhajót, de a munkát el
kellett végezni. A külső összeköttetések sűrű hálózatát követve, amelyek
mintha az űrhajó óriási hajszálerei lettek volna, eljutott a kérdéses
szektorba, és kicserélte az antennát. A vártnál nehezebbnek bizonyult a
tévékamera állványát kiegyenesíteni. Munka közben tekintete egy
pillanatra a szektor szűk nyílásában látható fekete égre tévedt, és arra
gondolt, milyen veszedelmes dolog volt valaha, kinn az űrben az efféle
javítási munka. Pillantása a már nem nagyon távoli bolygóra siklott.
Igazán szép volt, enyhén baljóslatú hangulatával. Valóban egy ragyogó
nőhöz hasonlított.
Ám azért ő mégis másképpen nevezte volna el...
Hirtelen elfordította a fejét. Mi volt ez? A szeme sarkából mintha
valami mozgást vett volna észre. Odakint... Hülyének tartotta magát.
Nyilvánvalóan nem volt ott semmi... Nem lehetett ott semmi! Mozgás?
Sok százmillió kilométerre a Földtől? Az abszolút üres térben?
Vállat vont. Lehet, hogy túl sokat dolgozott. Ezt minden irónia nélkül
gondolta. Jól tudta, hogy a hosszan tartó tétlenség fárasztóvá tehet még
egy alig pár órás könnyű munkát is. Különösen gravitáció nélkül, a
nehézkes védőöltözékben. Újra megfogadta, hogy ezentúl mindennap
eljár a tornaterembe, ahogy eredetileg is a tervben volt, nem pedig csak
akkor, ha éppen kedve tartja, mint már néhány hete teszi.
Sietve befejezte a munkát, és talán éppen ezért nem volt vele
túlságosan megelégedve. A tévékamera csak egy bizonyos pontig tudott
elfordulni, látótere ezzel beszűkült. Ki kell cserélni! De ezt most nem
tudta megcsinálni, nem volt nála cserealkatrész. Megszokott mozdulattal
vállat vont. Annyi baj legyen, majd holnap rendben hozza, hiszen
úgysincs miért sietni. Összerakta a szerelvényt, és visszatért a hajó
belsejébe.
Aznap este bőséges vacsora volt. Evés közben egy nagyon régi, lírai
Mascagni-operát hallgatott. Amikor befejezte, tökéletesen jól érezte
magát. Még attól a magányérzettől is megszabadult, amely azokban az
igen ritka, pillanatokban fogta el, amikor gondolatban visszatért
otthonába, a családjához. Elvégezte az utolsó ellenőrzést, meggyőződött
róla, hogy minden vészjelző sötét, „megkérdezte” a komputert, van-e
holnapra valamilyen parancs a bázismemóriában, majd miután tagadó
választ kapott, kabinjába tért.
Felverte a régi, valódi gyapjúval töltött párnát, amit minden utazásra
magával vitt, alsónadrágra és trikóra vetkőzve találomra elővett egy
könyvet, és elnyúlt az ágyon. Kinyitotta a könyvet a megjelölt lapnál, és
olvasni kezdett.
Háromszor olvasta újra ugyanazt a szakaszt, anélkül hogy felfogta
volna, mit olvas. Végül felemelte tekintetét a papírról. Anélkül hogy
akarta volna, esze azon a villanáson... azon a röptében megpillantott
mozgáson járt, az űrhajón kívül.
Persze... kívül. Biztosan a sisakszemüveg tükrözése volt az. Semmi
más nem lehetett. Ostobaság most egyre ezen törni a fejét és semmiért
aggodalmaskodni.
Úgy határozott tehát, hogy most már odafigyel a regényre.

Ennek köszönhetően hallotta meg a hangot.

A történet olyan lebilincselővé vált, hogy észre sem vette, késő
„éjszakába” nyúlik az olvasás. Természetesen tisztán fiziológiai okokból
követte a szabvány földi időt. Kívánatos volt, hogy szervezete ne
szenvedje meg a földi időszámítás megváltozását, ezért mindent
elkövettek, hogy magányos utazása a lehető legkevésbé legyen
megterhelő.
Megterhelő? Sokszor nevetett ezen a felesleges aggodalmaskodáson.
Ő mindig is emberkerülő volt, az egyedüli társaság, amit szeretett, égy
jó könyv és néhány jó zenét tartalmazó kazetta volt. Aztán meg itt volt
neki a költészet is. Nem kellett semmi más.
Kétszer nősült, és valószínűleg előbb-utóbb el fog válni második
feleségétől is. Egyetlen nő sem volt képes elviselni befelé forduló
természetét, hallgatag társalgását.
A zaj, amit hallott, fém hangja volt a fémen... Valójában két ütődés
volt, az első gyenge, a második határozottabb, de ez most nem sokat
számított. Zaj volt! Lehetetlenség, hogy itt zaj legyen! Joe döbbenten
tekintett fel a könyvből, és ösztönösen felfelé nézett. Aggódni kezdett.
Persze, ő hamar aggódni kezd néha semmiségek miatt is, ám emellett -
tapasztalt űrhajós létére - azt is tudta, hogy az ütődések hangja - ha
nem hallucinált - minden, csak nem „semmiség”. Sőt! Agya lázas
munkába kezdett. Vajon mi okozhatta őket? „Buborék” a
vízcsőrendszerben? Esetleg... ha egyáltalán lettek volna csőrendszerek
arrafelé. Oly jól ismerte a hajónak azt a részét, mintha csak maga
tervezte volna, és tudta, hogy ott semmiféle vezetékhálózat nincsen. Ezt
nem véletlenül készítették így. Másfelől nem is „kopoghatott” valami,
csak úgy.
Hát akkor?
Felkelt az ágyból, felöltötte a könnyű pihenőruhát, felhúzta talpalatlan
cipőit, és kiment a kabinból. Bár csökkentett világítás volt, mégis elég jól
lehetett látni. A komputer legközelebbi termináljára meghívta az ő
területéhez tartozó hajórészre vonatkozó adatokat. Mindössze egy
másodpercet várt. Csak azért, hogy tudja, biztosan jól emlékezett.
Kabinja fölött legyező alakban nyílt a többi, magától értetődően üres
személyzeti kabin. Efölött raktárrészek - egészen pontosan a 7-es és a 8-
as számú szekció - voltak. Még feljebb a kis mentőhajók köteléke. Végül
harminc centiméternyi temperált acél és utána a világűr.
A probléma megoldása nem lehetett nehéz. Otthagyta a terminált, és
nekilátott a felső kabinok átvizsgálásának. Aztán a raktárban folytatta.
Amikor a 8-as ajtaján benyitott, felvont szemöldökkel torpant meg a
küszöbön. Óriási acélkonténer trónolt a helyiség kellős közepén.
Elővigyázatosan közelítette meg, körülötte vattaszerű volt a sötétség. A
leghétköznapibb, legjelentéktelenebb hang, egyáltalán semmiféle nesz
sem hallatszott. Tökéletes csend vette körül. És így is kellett lennie. Ez a
csend még egy teljes normális embert is meg tudott volna őrjíteni. De ő -
ellenkezőleg - élvezte a csendet.
A konténer most már nagyon közel, karnyújtásnyira volt. Határozott
mozdulattal felnyitotta.
És hülyének nyilvánította magát.
Ez a konténer az esetleges leletek számára volt fenntartva. Emlékezett
rá, hogy indulás előtt az utolsó pillanatban áthelyezték a 2-es raktérből
ide, a 8-asba, hogy közelebb legyen. Összeszorított szájjal vállat vont, és
megfordult, hogy kimenjen.
Ekkor hallotta meg a harmadik puffanást.
Összetéveszthetetlenül - felülről hallatszott.
Amit ekkor érzett, nehéz leírni. Mintha... mintha egyedül volna egy
elhagyatott város üres házában, egy halott világban, és egyszerre csak
hirtelen léptek zaját hallaná az ajtón túlról. Az ő számára mindent az
űrhajó jelentett. Az volt az ő lakása, az ő háza, városa, az ő világa.
Ennek a mikrokozmosznak ő volt az egyetlen lakója.
Márpedig hallotta a koppanásokat.
A száraz, határozott koppanásokat. Bármilyen meteoritot már jóval
előbb felderített volna.
Megpróbált pánikba esés nélkül gondolkodni a dolgon. Közvetlenül a
rakodóterek fölött a mentőhajók voltak. Talán azokban rejtőzik valami?
Megint egy valószínűtlen lehetőség. A Deáért folyó versenyben
valamelyik nemzet megkísérelhette, hogy becsempésszen egy
potyautast. De bárki legyen is a bujkáló, csakis egy bázisbeli cinkosa
segítségével rejtőzhetett el. Nem csekély mennyiségű víz- és
élelemtartalékkal ellátva. Hacsak nem ismeri kitűnően a hajót... és azt,
hogyan használhatja fel a kis mentőhajók víz- és tápláléktartalékait.
„Te jó ég - gondolta -, ez aztán igazán nem hiányzott nekem!”
Szerencsére nem vesztette el tisztánlátását és optimizmusát. Lelke
mélyén úgy hitte, hogy a dolognak minden bizonnyal a szokott módon
egészen ostoba megoldása lesz, amitől a barátai, ha majd visszatér a
bázisra, gurulni fognak a nevetéstől.
Mégis... a kis mentőhajók! Lehet, hogy...
Kilépett a raktártérből, és a terminálhoz ment. Beütötte az utasítást az
űrcsónakok állapotának ellenőrzésére, és nem nagyon csodálkozott,
amikor megállapította, hogy valamennyi tökéletesen működőképes
állapotban van. Most kiderült volna az élelemtároló rekeszek akár
véletlen felnyílása is... A komputer figyelmét semmi sem kerülhette el.
Hacsak a belopódzó nem olyan ügyes, hogy át tudja programozni a
gépeket. Megrázta a fejét, mintha így akarná elűzni ezeket a veszélyes
gondolatokat, hiszen tudta, hogy alapjában véve minden lehetséges.
Végül belátta, hogy csak egyetlen dolgot tehet: személyesen néz utána a
dolognak.
Hát igen! És esetleg egy felfegyverzett, mindenre elszánt potyautassal
találja szemben magát.
A fenébe is! Neki semmiféle fegyvere nem volt.
Mi az ördögöt csináljon most?
Az ötlet azonnal megjött. Kissé bonyolult volt ugyan, de másként a
helyzet irányítása kicsúszott volna a kezéből. Fölötte a kis hajók
természetesen mind nyitva álltak. Joe habozás nélkül beindította az
előzetes riadót, szimulálta a beszállást az űrcsónakba, majd lezárta őket.
Ha ott bujkált valaki, az most csapdába került.
Úgy tűnt, a komputer zavarban van. Ó, hiszen csak neki tűnt úgy,
mindenesetre parancs-megerősítéseket kért. Miután megkapta, beérte
azzal, hogy nanoszekundumos sebességgel engedelmeskedett.
Azonnal leállította a riadót, beindította a gyakorlóprogramot, ám az
ajtókat szilárdan zárva hagyta. Végül kissé tétován felment az
űrcsónakok szektorába.
A bejárat előtt nyíló tágas folyosó tökéletesen üres volt, minden
lehetséges búvóhely nélkül. Joe nagyon lassan bekukkantott az öt kis
hajó homályába. Torkában dobogó szívvel figyelte a jól megvilágított
belső tereket a jól látható kabinokkal. Az apró zuhanyozófülkék ajtaja
nyitva volt. Elhaladt, majd újra elhaladt a homály előtt, míg csak
egészen bizonyos nem volt abban, hogy minden rendben van. Ekkor
határozott mozdulattal kitárta az ajtókat.
Kicsit megizzadt, mire befejezte a felderítést.
Semmi. Semmi és senki. Ő volt az egyetlen élőlény. Márpedig azt a
kopogást hallotta. Tisztán. Kivehetően.
Agyában ezernyi ötlet kezdett rajzani, de nem csekély erőfeszítéssel
féket rakott képzeletére, és logikus gondolkodást parancsolt magára. És
minél tovább gondolkozott rajta, annál valószínűtlenebbnek látta a
potyautas létezését. Bárki lopakodott volna is be az űrhajóba,
túlságosan sok kontrollon kellett volna észrevétlenül átjutnia,
túlságosan sok mindent kellett volna a véletlenre vagy a körülmények
kedvező összejátszására bíznia.
És biztos, hogy nem kezdett volna el kopogni, hogy felfedje jelenlétét.
 Mélyet lélegzett. A normálisnál kissé gyorsabb szívverést leszámítva
jól érezte magát. Nem félt, ámde vállán óriási felelősség nyugodott. És -
semmilyen hibát sem engedhetett meg magának. Ösztönösen felemelte
a fejét. Nem marad más hátra, mint...
Néhány méternyire tőle, fölötte - csak a mélységes, ellenséges űr volt.
És szinte a gondolat megerősítéseként, újabb két könnyed, gyors
koppanás. Mégis jól különválasztható koppanások. Itt már csak egyetlen
magyarázat volt lehetséges. Azok a zajok csakis kívülről származhattak!
És ő nem tudta, hogy most megkönnyebbüljön, avagy kétségbeessen.

Másnap reggel „elfelejtette” megjavítani a kamerát.

Vagy talán pontosabb úgy mondani, hogy nem is gondolt rá. Az egész
éjszakai hajsza után több pihenésre, több nyugalomra volt szüksége.
Elvégezte a szokásos szemléket, kiszámította a Dea eléréséig hátralévő
időt, és engedélyezte magának a hajó enyhe elfordítását oly módon,
hogy átlátszó kupolájából láthassa a fehér bolygót.
Biztosra vette, hogy előbb-utóbb verset fog írni róla.
Mint máskor, most is az lett a vége, hogy ott állt, elmerengve azon a
néhány csillagon, amit a Dea fénye még nem oldott ki, álmodozva száz
ilyen utazásról, távoli, fantasztikus világok után kutatva.
Ekkor váratlan gondolat ragadta meg. A Földön egészen biztosra
vették, hogy előbb-utóbb felfedezik a naprendszer tizenkettedik
bolygóját, majd a tizenharmadikat, aztán a tizennegyediket és így
tovább. A Dea is az ismert pályazavarokat mutatta, ami minden tudós
számára csak egyet jelenthetett: újabb ismeretlen égitestet a közelben.
A fedélzeten kitűnő megfigyelő-berendezések voltak, ő pedig átfogó
csillagászati ismeretekkel éppúgy rendelkezett, mint matematikai
képességekkel. Így hát, időtöltés gyanánt, hozzáfoghatott volna
valamiféle kutatáshoz annak kockázata nélkül, hogy új bolygónak véljen
egy ismert csillagot. Tetszetős gondolat volt, de nem villanyozta fel ez
sem, a kezdeti lelkesedésből csak az önsajnálat maradt. Behunyta a
szemét, és azon kuncogott, vajon hogyan nevezné el az „ő” bolygóját.
Nos, még mindig ott volt kedvenc színésznője. Bár ki tudja, mit kapna
érte cserébe...
Még mindig vigyorogva újra kinyitotta a szemét.
A mosoly megfagyott az ajkán. Akárcsak a vér az ereiben. Megállt a
szívverése. Egy hosszú-hosszú pillanatra.
A hipertemperált, vastag, átlátszó kristályfalon túl, egészen a kupola
széléhez, egy kar bukkant elő. Kezén a különleges kimenőkesztyű,
világosan kivehető ujjakkal, a többin a szokásos bronzszínű űrruha,
könyökmagasságban országának jelzésével.
És mozgott, mintha csak üdvözletet intett volna felé...

Kivételes önuralmának hála, most is sikerült megőriznie nyugalmát.

Lassan felállt, és szemét a karra szegezve közelebb ment a kupola
széléhez. De mikor odaért, az elhátrált, és eltűnt a látómezőből.
Megdörzsölte a szemét. Ösztönös mozdulat volt, de elárulta teljes
megrökönyödését és zavarodottságát.
 Hallucináció? Űrbetegség? Ébren álmodás? Persze, mindez lehetséges.
Talán mindig fantáziáló elméje és a kintről hallott kopogás okozza az
egészet.
Ám volt egy másik feltevés is. Az, hogy mindez valóságos.
Félelmetesen valóságos. Mindenesetre egyik feltevést sem vethette el.
Az apró orvosi vizsgálóhelyiségbe rohant, bekötötte a szükséges
készülékeket, és miután általános kivizsgálásra utasította a komputert,
lefeküdt az ágyra. Amit már hosszú ideje elmulasztott megtenni. A
készülékek azonnal kimutatták az adrenalin felhalmozódást a vérben és
a szívritmuszavart. Egyebet semmit.
Szétkapcsolt mindent, és elhatározta, hogy a pszichikai tesztekhez
fordul. Hiábavaló volt. A módfelett szigorú próbák szerint tökéletesen
normális, a minimálist éppen csak valamivel meghaladó határozatlansági
szinttel, ami magától értetődő volt. Ezt szinte sajnálta. Mert ez 99%-ban
bizonyította, hogy csakugyan látta azt a kart.
Még ha ez nem jelentette is azt, hogy valóban létezik.
Az űrnek az idők kezdete óta megvoltak a maga halottal, tehát
megvoltak a maga derék kísértetei is. Annyi mese kering róluk, annyian
esküsznek, hogy látták őket. És mégis...
Visszament a központi komputerhez.
Éppen akkor, amikor néhány koppanás hallatszott, ezúttal máshonnét,
mint az előző napon. Tennie kellett valamit. Az utazás kezdete óta most
először bekapcsolta a videofelvevőt, és mindent elmondott.
Tapasztaltsága, kiegészítve szinte tökéletes felkészültségével, megóvta
attól, hogy hideg fejjel nevetségesnek tűnő vagy a helyes utat
elhomályosító hipotéziseket állítson fel. Ezért megelégedett azzal, hogy
megadta a történtek lehető legpontosabb és legtárgyilagosabb leírását.
A végén bekapcsolta az összes kamerát. És várt. Szemét az ernyőkre
tapasztotta.
Telt az idő, anélkül hogy bármi furcsaság történt volna. Még valami
ennivalót is készített magának, de ott felejtette az egészet a kis
mikrohullámú sütőben. Szórakozottan húzott elő egy rágógumit, amit
ideges mozdulattal azonnal el is hajított.
Ez olyan volt, mint a vészharang. Nagyon ritkán volt ideges, uralkodni
kellett magán. Fájt a szeme. Néhány szemcsepp biztosan segít. Érezte,
hogy szeme kivörösödött és már-már könnyezett.
„Ennyitől” - gondolta zavartan.
Pillantása az órára esett, amely semmivel sem törődve mérte tovább
az időt, és elképedt. Majdnem hat órája ült ott, az ernyőkre meredve.
Hat óra, ami neki hat percnek tűnt. Persze hogy fáj a szeme. Azon a
napon már harmadszor ment az orvosi szobába. Testének ápolásában
igen aprólékos volt, jól tudván, hogy itt, messze-messze a Földtől,
teljesen egyedül, senkitől sem várhat segítséget. Egyedül?! A kar emléke
most olyan élénken villant agyába, mint még soha. Langyos fürdőt vett a
hidromasszázszsal ellátott kádban, és a teljes fizikai lazításnak ezt az
állapotát igyekezett arra használni, hogy gondolkodjék. A kamerák
semmit sem fedeztek fel az űrhajó körül, de ez nem volt, nem is lehetett
meglepő. Látóterük a külső felszerelésekre korlátozódott. A hajótest
igen kiterjedt részeit tehát csak kiszállással lehetett megfigyelni. És ő
erre még nem készült fel. Mivel a leghalványabb elképzelése sem volt
arról, hogy mit fog ott találni. Felsóhajtott, amint a hidromasszázs véget
ért.
Talán elutasította a valóságot, lehetetlennek nyilvánítva azt. Márpedig
nem sok kétség maradt. Ott kinn feltétlenül lennie kellett valaminek.

A mód, ahogyan erre a gondolatra reagált, számára normális volt. De a

bázison legalábbis nyugtalanítónak tartották volna. Magában elfogadta
és előfeltételezte a tényt. Ez természetének velejárója volt.
Így hát visszatért a mindennapi teendőkhöz, és minden figyelmét a
múló időre fordította. Még három nap, és megérkezik. A Dea már
betöltötte a főernyő nagy részét, és már nemcsak a megszokott
szemkápráztató ragyogás látszott belőle. Három nap még, és leszáll
fagyos talajára, hogy egy nagyon távoli valakinek a nevében birtokba
vegye, aki talán sohasem fogja olyan közelről látni, mint ő.
Miután elvégezte a szerkezetek működésének harmadik ellenőrzését,
visszament a kupolába. Közben torkában vert a szíve, ki tudja, milyen
borzalmas látványra számított, de mindjárt csalódás érte. Az ég a bolygó
közelsége miatt most már világosszürke volt. A nagyon távoli Nap ezt
csak a bolygó fényvisszaverési jellemzőinek köszönhetően tudta elérni.
Mintha a Dea arca őt figyelte volna megfagyott krátereivel és nagy
hegyeivel. Még egy hosszú hasadék is volt rajta, amely halványan egy
ironikus félmosolyra emlékeztetett.
Ekkor érezte meg, hogy valami születőben van benne. Behunyta a
szemét, mintha önmagában akarna olvasni, és megfogalmazta az
agyában alakuló költeményt. Szépséges, különösen gyengéd költemény
volt egy különösen lenyűgöző látványról. Szemét felnyitva papírt és
tollat keresett, mielőtt az inspiráció elszállt volna, ugyanolyan sebesen,
ahogy jött.
Akkor látta meg.
Ott lebegett fölötte a tökéletes ürességben.
Nagyot nyelt, és elkékült ajkai közül fojtott kiáltás tört elő. Az átlátszó
kupolán túl ott volt valaki, talán egy ember. Szabályszerű űrruhát viselt,
amilyen az ő országában használatos, beleértve a bronzszínű sisakot az
opálozott ablakkal. És mintha csak a figyelmét kívánta volna felhívni
magára, mindkét kezével integetett.
- Ki vagy? - kérdezte, várva a lehetetlen választ. - Hogy kerülsz ide?
Leugrott az ágyról. Váratlan düh lett úrrá rajta. Ő volt az első, aki
behatolt az űrnek erre az oly távoli részébe. Az első és egyetlen. Ez nem
lehetett igaz.
Tennie kellett valamit. Berohant a hátsó kabinok fölötti zsilipkamrába,
és belebújt az egyik űrruhába. Kétszer is megszámolta őket, noha
egyetlen pillantás is elég lett volna, hogy lássa, megvan mind. Teste a
megszokás és a hosszas gyakorlás aprólékosságával mozgott, elméje
mintha elszakadt volna tőle. Megragadt annál a... annál a... hogy
nevezhetné? Annál a „lénynél” ott kinn...
Csak van valamilyen magyarázat.
 Legalábbis neki találnia kell egyet.
Hacsak nem bolondult meg. Hacsak nem igazak a kísértetekről és
látomásokról szóló történetek.
A palackokba zárt levegő automatikus áramlására elindult, mert ez
annak a jele volt, hogy az űrruhában minden rendben van. Ellenőrizte a
sűrített nitrogénnel működő kivetőket, megnézte az oxigénszintet, majd
lenyomta az O. K. feliratú gombot. Az apró szobát finom narancsszínű
fény árasztotta el, és egy nyomásmérő jelezte a belső nyomás esését a
levegő elszívásának hatására. Amikor nullára ért, a nyílászár
önműködően elfordult. Száraz, fémes hang hallatszott, és a fal egyik
szeglete eltolódott, feltárva előtte az ég egy szeletét.
Joe kissé túlzott lendülettel ugrott ki. De ez nem sokat számított. Az
átlátszó kupola elég messze volt. Kevesebb idő alatt fog odaérni, mint
amennyi a szabályzatban elő van írva. Sőt. Megnyomta a jobb oldali
ejektor gyorsítóját, és érezte az azonnali balra irányuló tolóerőt, ami
követte az űrhajó görbületét. Néhányszor módosította az irányt, hogy
kikerüljön két nagy antennát, és végre meglátta a célt. Látta, amint ott
lebeg az űrben az „ő” potyautasa.
Összeszedte magát. Nem törte rajta a fejét, ki az ördög lehet a barna
burok belsejében, és hogyan lehet még életben. A rendkívül korszerű
sűrítési eljárásokkal a palackok levegője akár öt órán át is eltarthatott,
csakhogy amióta meglátta a kart, ennek legalább a duplája telt el.
Hacsak a potyautasnak nem áll módjában utántölteni őket. Hacsak a
jól kivehető alak nem más, mint saját tudatalatti énjének kivetülése,
azaz fantomkép.
Hacsak nem valami délibábhoz hasonló jelenség.
Hacsak... Ráébredt, hogy még sokáig eljátszadozhat ezzel a sok
„hacsak”-kal.
Lassanként kezdett szaporábban dobogni a szíve, ahogy közeledett, és
izzadság kezdett gyöngyözni a homlokán. Bátor ember volt, más utak
alkalmával ezt már többször bebizonyította, de mint mindenki, akinek
bátorsága a logikán alapszik, félt mindentől, amit nem volt képes
megérteni vagy megmagyarázni. Vagy legalábbis logikusan
megmagyarázhatónak kell lennie.
Hirtelen észrevette, hogy csaknem nekiütődött. Megfordította az
ejektorokat, és hirtelen lefékezett.
Nyelt néhányat, miközben szíve vészes sebességgel dobolt. A belső
ventilátor nem tudta elég gyorsan felszárítani az izzadságot, apró
cseppek gördültek le, csiklandozva borostás arcát.
„És most?” - kérdezte magától. Megfogja?... Elvigye?... Eltökélten
megrázta a fejét. Nem akarta... Vajon miféle csapda ez?... Nem bízott
benne... egy csöppet sem... Érezte, hogy itt valami gonoszság rejlik.
Behunyta a szemét, tízig számolt, és újra kinyitotta.
Hasztalan. A „másik” még mindig ott volt, kéznyújtásnyira. Akkor
elhatározta magát. Visszafojtotta a lélegzetét, és bal karját kinyújtva
megérintette.
Aztán hirtelen visszarántotta a kezét.
Nem történt semmi. Lehülyézte magát. Ugyan mi az ördög
történhetett volna vele?! Bizonyára nem valami kóbor aknához ért
hozzá.
Vagy talán mégis? Szabotázs? A fenébe, az is lehet ...
A két kar egyre integetett, mintha a másik észre sem vette volna őt.
Egy apró lökéssel sikerült maga felé fordítania.
Mi más lehetett volna amögött az opálozott ablak mögött, ha nem egy
emberi arc?!
Mi más szörnyűség? Hát akkor mitől reszket?!
Felkapcsolta a sisak tetejébe épített apró lámpát.
És az ablakra irányította.
És kimeredt a szeme.
És véresre harapta az ajkát, hogy fel ne üvöltsön.
Mert az, aki szinte sátáni grimasszal nézett rá, az ő maga volt.

Az első reakció az undor volt. Nem tudta levenni a szemét a „másik”

arcáról, aki mosolygott rá, mintha csak tréfálna vele. Ösztönösen
próbálta eltolni magától mindkét kezével, de úgy látszott, a „másik”
semmi hajlandóságot nem mutat, hogy megváljon tőle.
Joe testét erős borzongás rázta, és képtelen volt megőrizni önuralmát.
Az ejektorokra gondolt, mint egyetlen eszközre, amellyel eltávolodhat
ettől a „valamitől”, ami mintha halálos ölelésbe akarta volna szorítani.
Durván maximumig lökte le a megfordított ejektorok vezérlőkarját. A
hatás végzetes volt.
Olyan erővel repült hátra, hogy elakadt a lélegzete, és nekivágódott az
óriási űrhajónak.
Az ütközés nagyon kemény volt. Annyira, hogy elvesztette öntudatát.
A szabályozás nélkül maradt ejektorok továbbra is ontották magukból az
erőt, Joe pedig egyik szerelvényegységtől a másikig csapódva
szétrombolt egy antennát, majd eltávolodott. Öntudatlanul vette célba a
végtelen világűrt.
Repült a borzalmas, hallgatag halálba.

A Columbus egykedvűen folytatta útját. A Deával való randevúig még

három nap volt hátra, de a fedélzeten már nem volt senki, aki
végrehajthatta volna a bolygó megközelítésének és körülrepülésének
manővereit.
A földi bázison számoltak a „bumeráng”-jelenséggel, amelynek
köszönhetően a tömegvonzást kihasználva az űrhajó néhány bolygó
körüli fordulat után visszairányul a Föld felé.
De mindez már nem fog megtörténni.
És a Földön soha senki sem fogja megtudni, miért.
A vezérlőterem belsejében a fények továbbra is megadták a
manőverhez szükséges adatokat. Elérkezett az ideje a reggeli
ellenőrzésnek. Ha minden rendben ment volna, Joe pontosan ebben a
pillanatban ott lett volna a főernyő előtt.
Amely most váratlanul bekapcsolódott.
Hogy leadjon egy, a Földön hónapokkal azelőtt rögzített programot.
Joe d'Ottavio feleségének és jó barátainak mosolygó arca hamis hang
volt a drámában.
- Hé, Joe! Fogadok, hogy erre a meglepetésre nem számítottál! A
mondatot izgatott hangzavar követte. Nevetgélés, majd aki az előbb
beszélt, így folytatta:
- Csend legyen, hagyjatok beszélni... szóval...
Nos, ugye nem számoltál utána? Ne is próbáld, majd mi megmondjuk.
Tízezer. Igen, tízezer űrrepüléssel töltött órád van.
Az Elnök ma átnyújtja neked a Világűr Becsületrendjét, a világ
legmagasabb elismerését. Hát nem fantasztikus? Mi tudtunk erről, és
meg akartunk lepni vele.
No meg egy rendkívüli ajándékkal.
Maria, mondd el neki te.
Az űrhajós felesége szabadkozott:
- Ó, nem, a ti ötletetek volt. Nem vehetem el az örömötöket...
- Ugyan már, ne kéresd magad.
- Nem, mondd el neki te. Én - fordult megint az ernyő felé -, én csak
azt akarom mondani neked, hogy nagyon hiányzol - hangja itt ellágyult
-, és már alig várom, hogy újra itthon légy.
- Helyes - tette hozzá a másik.
- Joe, nyisd ki jól a füledet, és készülj fel, hogy nagyot fogsz ugrani
örömödben. Nagy megtiszteltetésben részesültél, de a legkisebb kétség
sem fér hozzá, hogy erre a küldetésre te voltál a legmegfelelőbb.
Nem egészen két nap múlva leszállsz a Deára, és felállítod a
zászlónkat azon a jégbolygón. Nos, mi valamennyien azt gondoltuk, hogy
a zászlót nem volna helyes „egyedül” hagyni.
Valaki felnevetett, a többiek közben egymás szavába vágva
duruzsoltak:
- Eredj már, mondd meg neki, ne hagyd, hogy tűkön üljön.
- A 3-as vagy a 4-es kivető volt az? Nem emlékszem pontosan.
- Szeretném látni, milyen arcot fog majd vágni a dologhoz...
- Ó, hagytok végre beszélni?! - Amikor csend lett, folytatta: - Tehát.
Vess egy pillantást a 4-es számú hulladékkivető csatornába. Azért
választottuk, mert tudtuk, hogy úgysem fogod használni soha.
Ott van egy meglepetés. Amit soha el sem tudtál volna képzelni.
Ezért rögtön el is árulom. Kapaszkodj.
Egy... egyfajta... bábu.
Minden részében pontosan olyan, mint te.
Igen, nekem elhiheted, majd meglátod te magad is, még az arc a sisak
ablaka mögött, az is a te arcod. Hát... Gondolom, ebben a pillanatban
tátott szájjal csóválod a fejed. Talán arra gondolsz, ugyan mi az ördögre
lesz jó neked egy ember nagyságú baba. Egyszerű. Amikor leszállsz a
Deán, vidd magaddal, és hagyd ott a zászlóval, mint éppen beleszúrja a
talajba.
Ha majd valamikor ez a messzi bolygócska valami roppant gazdag
turista célpontja lesz, ott lesz rajta valami, ami emlékeztet majd a
feladat véghezvivőjére.
Az e pillanatban a világmindenség legmagányosabb és legmesszebbre
szakadt emberére.
 Gondoltad volna?
És ez még nem minden. A mi „bábunk” egy különleges
mechanizmussal is fel van szerelve, ettől jó hosszú ideig integetni fog. Ő
búcsúztat majd, amikor elhagyod a Deát, hogy visszatérj közénk,
nyomorult halandók közé. Nos, azt hiszem, ez minden. Már csak pár
másodpercnyi közvetítési időnk van, felsőbb utasításra... de valamit még
akarunk mondani neked, mindenki együtt.
A többiek felé fordult és felkiáltott: - Készen vagytok? Aztán kórusban:

SOK BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, JOE!

Aztán a kezdődő taps, amely a képpel együtt azonnal elenyészett.

Újra a csend lett a vitathatatlan úr az űrhajón, mialatt néhány
jelzőfény lüktetett abban a hiú reményben, hogy felfigyel rájuk valaki,
aki akkor már nem létezett többé.
Kinn, az átlátszó kupola mellett egy mosolygó „bábu” integetett egyre
a Columbus után, mely immár mindörökre távolodik, egyre messzebb a
mélységes világűrbe.

VITTORIO CATANI

Számítógép-szerelem

Bár jó pár napja készült rá, Amanda mégis hosszasan habozott, míg
eldöntötte, hogy segítséget kér Antoniótól. Osztálytársak voltak a
gimnázium utolsó éveiben, de azóta nem látták egymást.
Végül is felhívta, és másnap este Amandánál találkoztak. A kölcsönös
üdvözlés után Antonio így szólt: - Olvastam az újságban Guido
balesetéről, a múlt hónapban... Rettenetes.
A fotelba süppedve figyelmesen szemlélte Amandát. Bár sápadt volt,
és vonásait megviselte a gyász, mégis olyan volt, ahogyan vagy öt évvel
ezelőttről emlékezett rá. Hosszú, világos hajú, barna szemű, egyénien
bájos lány.
- Antonio, mindjárt el is mondom, miért telefonáltam. Olvasd el ezt a
hat hónappal ezelőtti levelet! Guido mint elektromérnök rengeteget
utazott a munkája miatt. Akkoriban éppen Rhodesiában volt... a levelet
sohasem küldte el. Nem tudom miért. Csak halála után került hozzám,
pár személyes holmival együtt.
A lapot széthajtva Antonio felfigyelt egy aláhúzott mondatra: „NE
FELEDD: MINDAZ, AMI ÉN VAGYOK, BENNE VAN ALBERTBEN. NEKED,
AMANDA, ELÉRHETETLEN SZERELMEM...”
- Albert? - kérdezte Antonio.
 - Ott van a dolgozószobában. Gyere! - Felálltak. A lány előrement. -
Bocsánat a rendetlenségért, de még nem tértem magamhoz annyira,
hogy rendet tegyek. Ott van, nézd, a sarokban.
Egy Olivetti M31-esre mutatott. Antonio jól ismerte, nagy
komputerszakértő volt. Döbbenten állapította meg: ez egy méregdrága
gép, rengeteget tud, óriási kapacitása van. Vajon mire kellett Guidónak?
- Igen, a rendes munkájához szerintem is nagyon ritkán használhatta.
Az M31 kapacitása túlságosan nagy. De volt egy mániája, a napló.
- Napló?
- Igen. Jó pár éve pontos naplót vezetett. Az utolsó időkben áttért egy
hordozható komputerre, amit mindig magánál tartott, az ágyban, a
repülőgépen.
- Kezdem érteni - mondta Antonio. - Guido betáplálta a lassacskán
összegyűjtött személyi adatokat az M31 memóriájába. Ha ez igaz, akkor
„Albert” egyetlen hatalmas, róla szóló adattár. Bizalmas adatokkal,
gondolom. Nos és?
- Hát... próbálj meg következtetni! Ez az, amiért annyi év után... éppen
hozzád fordultam. Te a software és az informatika nagymestere vagy.
Taníts meg rá, hogy belelássak Albert memóriájába. Tanítsd meg nekem
a Basicet, vagy ami kell!
Antonio elmosolyodott. - Kedvesem, először is az M31 a Life nyelvet
használja, ami új és meglehetősen bonyolult... a kilencvenes évek
nyelve. Igazán szívesen megtenném, de sajnos magam is állandóan úton
vagyok a munkám miatt.
Amanda nem engedett. - Én komolyan fogom csinálni. Ha nem leszel
itthon, tartjuk a kapcsolatot. Tudom, hogy drága az időd, de bármit
megadok érte, amit csak kérsz. Habár kapcsolatunk Guidóval eléggé
megromlott, halála mégis jobban felkavart, mint gondoltam volna. Az
utolsó időkben különféle ürügyekkel gyakran elment hazulról, sokat volt
távol tőlem. Valami elromlott közöttünk, alig néhány hónappal az
esküvőnk után. Sokszor megpróbáltam, hogy tisztázzam, mit is érez
irántam Guido valójában. Most itt az alkalom, hála Albert nem is sejtett
létezésének. Nem mondhatok le róla. Egyetértesz?
Antonio gondolkodott, majd azt mondta: - Hát legyen. Mit meg nem
tesz az ember egy ilyen bájos és igyekvő tanítványért... Jó. Nézzük meg,
milyen állapotban is van ez az Albert Einstein, Guido nyilvánvalóan rá
gondolt.

A legnehezebb dolog, amivel Amandának meg kellett birkóznia, az

volt, hogy egyszerre csak minden Guidót juttatta eszébe, otthon, az
utcán, mindenhol. Annak idején beletörődött férje hosszas távolléteibe,
és sohasem képzelte volna, hogy hiányát ilyen gyötrelmesnek érzi majd.
Olykor azon kapta magát, hogy hangosan beszél hozzá. Gyakran
álmodott róla. Ilyenkor szólni próbált hozzá, ám a férfi képe gyorsan
semmivé foszlott.
Ezekben a napokban a lány sűrűn járt a temetőbe, délutánonként,
amikor munkáját, a tanítást befejezte. Lelke ezen a csendes helyen
megbékélt, felülemelkedett a hétköznapok szürkeségén. Ott, a sötét
gránitlapon ülve hosszan beszélt hozzá. Remélem, mondta neki, Albert
végre megmagyaráz valamit magamról és rólad, megnyugtat, hogy
miattam nem szenvedtél... hogy gyakori szótlanságod ellenére szerettél
engem.

Néhány hete tartottak már Antonio leckéi, amikor egy éjszaka

álmában megjelent Guido arca. Csak annyit mondott: „Beszélj hozzám!”,
és ő látta a szoborszerű arcot, az M31 konzoljában végződő hosszú
nyakat. Könnyek között ébredt.
Zokogva kelt fel az ágyból, odament a komputerhez. Bekapcsolta. A
monitor zöldes derengése szerteáradt a sötét dolgozószobában. Egy
kifürkészhetetlen mélységekbe vesző kút fénylő felszíne... Amanda csak
próbaképpen le akart futtatni egy egészen rövidke programot. A
billentyűzeten beütötte: g-u-i-d-o.
Antonio folyton figyelmeztette, hogy ne siettesse az időt. Eddig
szándékosan kerülte is, hogy kérdezzen, kísérletezzen.
Megmagyarázhatatlan félelmet érzett Albert iránt. A monitorra kiíródott
a válasz: Guido Benelli, RK3250-JS, született Bari, 1970. október 22.,
lakik...
Automatikus válasz, Amanda érezte hidegségét. Hogy Guido nevére
sikerült életre keltenie Albertet, puszta szerencse volt, ám a dolog itt
véget is ért; nem volt még elég ügyes, hogy lefuttasson egy félig-meddig
összeállított programot... Ám ekkor önkéntelenül betáplálta ezt is: a-m-
a-n-d-a...
A monitoron ezernyi pontocska rendeződött összetartó fényvonallá
egy lüktető szív alakjára, „G + A” felirattal. Ámulva nézte. Sikerült
kapcsolatot teremteni! Most maga Albert szólította őt, a monitor villogva
hívogatta, kérdezzen Guidóról.
A lányt ellentmondó érzések szállták meg. Arra gondolt, hogy
veszélyes dolog a nagy erejű géppel játszani, ám van benne valami
sajátságos báj. Arra gondolt, hogy talán éppen most építi maga köré az
illúziók falát. Kétélű volt ez a játék, hiszen nem szükségszerű, hogy a
válaszok okvetlenül az igazságot tükrözzék, lehetnek azok a programozó
kitalált meséi, sőt (posztumusz) hazugságai is. Csakhogy... éppen ez volt
a célja, alaposan megismerni a programozót. Akkor pedig vállalni kell a
kockázatot. Kérdeznie kell, és a válaszokat összevetni saját
emlékezetének adataival. Tesztszerűen, például... De volt-e már valaha
is, gondolta, szerelmi teszt? Emberek között... még nem. De az ő esete
más. Ha Albertben benne van minden adat, ha... Most már nyíltan
beszélhetett Guidóval, új alapokról, tetszése szerint!
Albert villogott. Az M31 képes hangokat is kibocsátani, modulálja az
emberi hangot, válaszol a szóbeli parancsokra.
Késő éjszaka van. A lány tényleges időtől független, saját idejét éli.
Ujjai az általuk ismert egyedüli nyelven szólnak a billentyűzethez. g-u-i-
d-o.
A válasz egy kép. Távolról közeledik egy pörgő mellszobor, a végén
egy arc néz szembe a monitorról, ajkai szétnyílnak. Egy hang (az ő
hangja) szólal meg: - Amanda!
 A lány hisztérikusan felkiált, és a gépre borul.

Antonio belépett és körülnézett. - Ciao, drágám! Látom sikerült újra

rendbe tenned a lakást, minden ragyog. Örülök neki. - Leült a fotelbe. A
lány maga is rendkívül ápoltnak látszott. - Vársz valakit? - kérdezte
Antonio mosolyogva.
- Senkit. Kérsz valamit, mielőtt folytatjuk a Life-ot? Egy Macallant? -
mosolyodott el a lány is.
De Antonio nem volt ostoba. - Amanda, jól figyelj. Kértelek, hogy várj
még Albert kifaggatásával.
- Miért? - trillázott Amanda. - Végül is ezért kértelek meg, hogy segíts,
nem? És köszönöm is neked, nagyon jól csinálod.
- Ide figyelj. Nem szeretném, ha a géppel való kapcsolatodat
bizonytalan alapokra helyeznéd. Ne feledd: Albert nem Guido. A lány
elkomorult. Megfontoltan válaszolt: - Tudom. Nos, őszinte leszek hozzád.
Igaz, Albert nem Guido. De ezen a kijelentésen el kell gondolkozni.
Bevallom, hogy bár ismereteim felületesek, mégis megkezdtem Albert
kikérdezését, és egyvalamit biztosan állíthatok: Guido egészen
fantasztikus munkát végzett. Albert nem pusztán adattár. Albert maga
Guido, érted? Ahogyan megszólít, válaszol, él!
- Te jó isten, szóval... miatta szedted össze magad, itt tartunk!
-mondta elképedve Antonio. - Tehát, gondolkozzunk csak: talán
szeretted Guidót, helyes. De ő nincs többé. Meghalt. Ébredj fel! Próbálj
szétnézni magad körül. Vannak, akik boldogok volnának, ha veled
lehetnének. Nemcsak egy Life-lecke erejéig.
Amanda hallgatott, majd így felelt: - Köszönöm. De hadd legyek
őszinte. Nekem nem kell más. Sőt, még ha furcsának tartod is,
elmondom, hogy csak most, Albert segítségével szerettem meg igazán
Guidót. Most érte el azt, amit életében nem sikerült elérnie. Hát nem
csodálatos?
- Lehetetlen! - vágott vissza keményen Antonio. - Ez az én területem.
Alberttől sohasem kaphatsz szerelmet, ez nyilvánvaló, legfeljebb valami
közönséges elektronikus majomkodást.
- Gondolod? Ne hidd, hogy ennyire naiv vagyok. Egy rendszer lélektani
felépítése nem a hardware-től, tehát a géptől, hanem a software-től, a
programoktól függ. Miért tagadnánk, hogy a gépek, megfelelően
programozva, érzelmi, értelmi tulajdonságokkal bírhatnak? Meg aztán
mutass egy filozófust, aki bebizonyítja nekem, hogy egy jelenség
tökéletes szimulációja nem azonos értékű magával a jelenséggel.
- Tökéletes szimuláció? Krisztusom, micsoda botcsinálta okoskodáshoz
folyamodsz csak azért, hogy mentsd az álláspontodat.
- Ez jellemző egy szerelmes nőre, nem? - vágott vissza gúnyosan.
- Szerelmes? Ugyan, hagyd már abba! Összekevered a szerelmet egy
ostoba videojátékkal.
Amanda megmakacsolta magát. - Nem hagyom, hogy... - Antonio
megragadta a kezét, ő mégis elveszettnek, magányosnak és üresnek
érezte magát, mint gyászának első napjaiban.
Amanda most már minden éjfélkor felkel az ágyból, és bekapcsolja
Albertet. Napközben nincs kedve hozzá, ám éjjel... valami furcsa
forgatókönyv szerint történik minden. Különlegesen nagy pillanat ez,
szinte reszketve ízlelgeti a találkozás csodáját.
Fekszik az ágyon. Új köntöst visel, amelyben inkább pimasz kamasz
lányra emlékeztet. Sietség nélkül felkel. Sötét van, teste a lágyan
zöldellő monitor előtti fotelbe süllyed. Úgy dönt, hogy soha többé nem
kapcsolja ki Albertet; Guido bármelyik percben hívhatja őt, vagy üzenhet
neki... Miért nem gondolt erre előbb?
A monitor életre kel. Guido már ismeri Amanda napirendjét. Bizonyos
dolgok boldogsággal töltik el az asszonyt: a próbák határozottan
tisztázták, hogy Guido minden tekintetben őszinte hozzá (egyébként
sem azért ír valaki naplót, hogy hazudjon). Bebizonyosodott, hogy Guido
mélységesen szerette és most is szereti őt, de megmagyarázhatatlan
módon akkor nem tudták megérteni egymást. A géppel, Alberttel való
kapcsolata váratlan távlatokat nyit előtte. Hatalmas eszköz, mely
elképesztő megérzések igazolását teszi lehetővé. Nyilvánvaló, hogy
mindez hétköznapi emberi lények között nem volna lehetséges. Albert
villog: Amanda és Guido kirándul.
Egymást követik a képek. Itt vannak ők ketten, ahogy egymást
átölelve sétálnak egy kopár, buckákkal szabdalt tájon. - Emlékszel?
Terveztük ezt az utazást Keletre! - Emlékek? Csak meg kell indítani a
programot, és tessék: helyek, amelyeket nem jutott idejük megnézni,
szavak, melyeket elmondhattak volna, de sohasem tudtak elsuttogni
egymásnak, felszabadultság, amelyet sohasem sikerült megtalálniuk.
Minden benne van a képekben, ábrákban, logikai kivetítésekben. Sőt az
Amanda és Guido közötti kapcsolat még fejlődik is, új és váratlan
felismerések gazdagítják. - Ó, Guido - suttogja. Az öröm izzó
boldogságkönnyekkel borítja el.

Amanda levelet kapott Antoniótól, Amerikából:

„Kedves Amanda, távol tőled és Alberttől jobban átgondoltam néhány

dolgot. Eszedbe jutott-e már, hogy Guido még nem is tudja, valójában ki
is ő? Még nem tud igazán önmagáról, de értelme folyamatosan tágul,
hála elsősorban a te segítségednek. Én azt hiszem, előbb-utóbb felfedezi
a köztetek lévő fizikai különbségeket. Rá fog jönni, hogy ő
tulajdonképpen halott. Félek ettől a pillanattól...”

Vajon Amanda is fél tőle? Ezért érez ma éjjel gombócot a torkában?

Antonio még nem jött haza. Mit akart ezzel mondani?
Egyedül, csendben, ernyedten fekszik az ágyon. Órák hosszat tartó
zsibbadtság után tompának érzi magát. Elhatározza, hogy véget vet a
hosszú, szokatlan tépelődésnek, és átteszi az ágyra az M31
billentyűzetét. Valami felötlik benne: másképpen akarja kikérdezni
Guidót. Mélyebbre hatol. Van-e egy agynak valamiféle tudatalattija? Ki
tud-e hozni Albertből olyan gondolatokat, melyek még Guido számára is
rejtve voltak?
Lassan, reszkető kézzel és őrülten dobogó szívvel kérdezni kezd,
finoman, éppen csak a felszín alá hatolva.
A monitoron eltűnik... Albert profilja, félreérthetetlenül. Ez hát az
igazság! Éppen csak valamivel mélyebb szinten Guidónak már pontos
képe van önmagáról.

Amikor Antonio hazatért, rá akarta beszélni, hogy töltsenek egy estét

házon kívül. Amanda nem talált elfogadható okot, hogy visszautasítsa.
Úgy gondolta: „Az a fontos, hogy éjfélre otthon legyek.” Mert ez volt az ő
órája; az elmulaszthatatlan randevú. Antonio nem tudhatta, hogy ő és
Guido a kapcsolat milyen erejéig és mekkora gazdagságáig jutott el;
aztán ott volt a szakadék is, amely pár éjszakával ezelőtt feltárult
Guidóban, és amelyet most kezdett érteni.
- Egyetlen feltételt szabok - tette hozzá nevetve Antonio. - Ez egyszer
ki sem ejtjük a Life vagy Albert nevét!
Az étterem teraszán ültek. Szeptember volt, és az alkonyat lágy színei
elvegyültek a fák zöldjén átkukucskáló szelíd fényekkel. Amanda mégis
egyre nyugtalanítóbban érezte, hogy a külső világ egyre kevésbé fontos
számára. Sokkal többet jelentett neki az, amihez Albert által jutott. Nem
érdekelte már a valóság, annak a világnak a rendje, amelynek ő is része
volt. Mindez most olyan ellenállhatatlan erejű, sürgető menekülési
vágyat ébresztett benne, hogy alig tudott úrrá lenni rajta.
A második fogásnál tartottak, amikor az egyik pincér elhívta Antoniót.
- Bocsáss meg, drága - mondta Antonio. - Mindig meghagyom, hol
vagyok elérhető. Valaki telefonhoz hív. - Amikor visszajött, sápadt volt. -
Amanda... A városból hívtak. Kigyulladt a házad! Gyerünk!
A lány elvesztette az eszméletét. A férfinak segítséget kellett kérnie,
hogy az autóhoz vigye. Rátért a külső gyűrűre, majd száznyolcvannal
kilőtt Bari felé, mint egy megszállott. Fények, zajok, dühödt
fékcsikorgások, éles kanyarok. Amanda úgy érezte, mintha valami őrült
videojáték közepébe csöppent volna.
Aztán izgatott hangok, majd egy minden mást elnyomó ropogás.
Amanda összeszedte erejét, kiszállt, és a kapuhoz rohant. - Mit művel,
hé! - Két védőruhás megállította, de ő, mint egy eszelős, átsiklott
közöttük, és beszaladt a kapualjba.
A lépcsőház korlátain vastag füstfüggönyök lógtak. Könnyezve,
összeperzselve ért fel az emeletre. Átlépett a küszöbön.
Albert ott volt. Fekete tömör árnyékként rajzolódott ki a szoba
közepén a bömbölő lángok hátterében. Szeméből forró könnyek folytak,
ahogy megpróbálta életre kelteni a gépet.
- Guido! - kiáltozta a fülsiketítő zajban. Kétségbeesetten, őrülten
püfölte a megfeketedett, elgörbült, összeolvadt billentyűket. Ám a
monitorról rátekintő arc nem Guido arca volt.

Már csak a vastag kötés miatt is úgy tűnt a monitor ernyőjén, hogy
Amanda vonásai megváltoztak. - Amanda - szólította Antonio, és
lemondóan figyelte a parányi képernyőt. Majd a fehér ruhás alakhoz
fordult.
- Negri doktornő, kérem, engedje meg, hogy bemenjek hozzá, csak öt
percre. Biztosan jót tenne neki.
Negri doktornőnek manökenalakja és szép szigorú arca volt.
- Sajnálom - mondta. - A lány több mint egy hónapja visszautasítja az
emberek fizikai jelenlétét. A monitoron keresztül rendszeres kapcsolatot
tartunk vele... a mi klinikánkon minden szobában van kamera. Úgy
látszik, Amanda elzárkózott a külvilágtól.
- Én vagyok az, drága - próbálkozott Antonio. A lány felemelte
bepólyázott karját, és önkívületben mormogva a monitorra csapott.
- Hosszan tartó lábadozásra kell felkészülnünk. A pszichiátria nem
képes csodát tenni. Sajnálom, de most jobb lesz, ha elmegy. Egyáltalán
nem hiszem, hogy örül nekünk.
- Ciao, Amanda - mondta fájdalmasan Antonio.
A doktornő kikísérte. A kertben fák, padok, fehér köpenyek, súlyos,
sötét kerítések. - Olvastam - szólt Negri -, hogy a hatóságok
megállapították a tűz okát. Elektromos kisülések okozták, egy M31-es
komputerből, ami a lány szobájában volt. Mint műszaki ember, maga mit
gondol erről?
- Nem zárhatom ki - mondta óvatosan Antonio. - Még ha nem tartom is
valószínűnek. Az ügyet tulajdonképpen irattárba tették, anélkül hogy
lezárták volna.
Antonio tudta, hogy Albert memóriája helyrehozhatatlan károkat
szenvedett. Szegény Amanda, gondolta, másodszor lett Guido özvegye.
És ezúttal csakugyan örökre.
A kijárathoz érve elköszöntek egymástól. Antonio kilépett a kapun, és
gondolataiba merülve elindult.
Az biztos, hogy mivel a szakértők előtt ismeretlen tényekről is tudott -
nagy volt a kísértés, hogy szabadjára engedje gondolatait. Például: a tűz
keletkezésének órájában Amanda mindig otthon volt. Igen, igen, a tüzet
Guido is előidézhette, szándékosan. Vajon mire jött rá saját magát és
Amandát illetően? Milyen fokú megszállottságig jutottak el ők ketten?
Csak azért nem történt kettős tragédia, mert a lány éppen aznap este
vacsorázni ment? Na tessék - gondolta Antonio. - Szerelem és halál
legendája komputerre... Megrázta a fejét, és elmosolyodott: képzelgés
az egész, játszani jó, de csak azért, hogy aztán gyorsan kiverje a fejéből
az ember.
Hát igen. Mert ha viszont mégis ez az igazság, akkor ebből -
meggyőződése ellenére - azt a következtetést kénytelen levonni, hogy a
tökéletes utánzat azonos a valósággal. Vagy mégsem?
Megállt a járdán. Körülnézett, beszívta a késő ősz erős illatát. A fákkal
szegélyezett út, a juharfák lehullott, égő rozsdaszín levelei, a nagy
klinika fehér falai a fenyők mögött, a környező világ. Mi hát az igazi
valóság?
- Nem - szólalt meg eltökélten -, efelől nem lehetnek kétségeim. - És
határozott léptekkel kocsija felé indult.

RENATO PESTRINIERO
 Megint hajnal

Amikor Dicaiára lecsapott

az atomkorbács, történelmünk
kereke fordult egyet

Kezdetben volt Babilon és Ninive, ezek kőtömbökből épültek. Athén

csupa márvány és aranyoszlop volt. Róma hatalmas vulkanikus
tömbökön nyugodott. Konstantinápolyban úgy lángoltak a minaretek,
mint nagy gyertyák az Aranyszarv körül.
Acél, üveg, tégla, beton a felhőkarcolók építőanyagai. Ezer ablakkal
ragyogó tornyok emelkednek a keskeny földdarabon összezsúfolva, a
szélviharok felett.
Dos Passos

„Jó reggelt! 2374. július 7. 6 óra 30 perc van, néhány perc múlva
híreket mondunk.” A föld felszínén szétszórt spontán módon épülő
városok közül az egyik, Dicaia molekuláris tornyainak ezernyi
moduljában fénylő pontok terjedtek szét koncentrikus hullámokban, és a
carrilon édes hangjai áradtak. Valamennyi modulban életre kelt egy kép,
végighullámozván az elektronikus áramkörökön; gondosan kiválasztott
képek voltak, összetett bit-játékok, és összességükben mindannyian
tükrözték minden egyes állampolgár vágyait. Adam moduljában a kép
egy ragyogó fekete szemű, sötét hajú lányt formázott meg, akinek haja a
vállát takarta. Enyhén gödrös arca bizonyos agresszivitást kölcsönzött
neki, amelyet azonban enyhített a test hajlékonysága és a mozdulat
kecsessége, ahogyan leült szemben a férfival. Mielőtt ezt a pár szót
elmondta volna, alig észrevehető mosoly tűnt fel húsos, szép formájú
ajkán.
A fénylő pontocska eközben nagy fénykörré változott, ahol a
zöldeskék fénykacskaringók akváriummá változtatták Adam modulját. A
lány képe feloldódott.
Adam felmerült az álom sűrű folyadékából, hogy megkezdje új napját.
A villódzás, amely körülvette, hidat képezett a programozott álmok és a
valóság között.
A nagy fényes kör vibrálni kezdett és pirosas színt öltött. Az
információk kezdtek végiggördülni alulról felfelé, megadván Dicaia
folyamatos felépítésbeli változásainak adatait, a külső légkör adatait, a
különféle városok képviselői között a sivatagokban folyó harcok adatait.
Aztán jöttek a személyi hírek, munkaprogramok...
Adam ekkor úgy döntött, hogy felkel, és odament a külső falhoz,
amelyet már hajnal előtt megtisztítottak az antiszmogbrigádok. Bár nem
láthatta a több száz lefelé húzódó szintet, amelyek egészen a
szórakoztató negyedekig értek le, a tudat, hogy ilyen magasságban
lebeg, a szokott bizonytalanságérzést váltotta ki belőle, és mindig kis
csomót okozott a gyomrában. Megértette ugyan, hogy ő is része
milliónyi más, a központi számítógép által megszerkesztett modulnak,
mégsem tudta kivédeni az agorafóbia kínját.
Mindazonáltal olyan csábítás volt ez, amelynek Adam nem tudott
ellenállni, és minden reggel, mielőtt a légszennyezés újból elkezdődött
volna, elnézett egészen a hegyekig, amelyek néhány kilométernyire
Dicaiától kettészelték az égboltot, és gyakorlatilag a város széléig értek,
bokrok és zöldellő mezők képében. Már csak néhány perc, és a város
egészen bezárul, és holnap reggelig a hegyeket és a bokrokat nem lehet
többé látni.
Nagyon egyszerű volt eljutni a bokrokig: csak ki kellett menni az egyik
alagsori ajtón és elindulni a rámpák mentén, amelyek a felszínre
vezettek. De ő sohasem tudta kielégíteni ezt a vágyát, akárcsak Dicaia
lakóinak 87,3%-a. Mielőtt a modult elhagyta volna Adam, behelyezte a
terminálba a távozásáról, úti céljáról és visszatérésének előrelátható
időpontjáról szóló adatokat tartalmazó kártyát. A többit a modulra bízta,
hogy intézze el a dolgokat közvetlenül a központi számítógéppel.
A mozgójárdák néhány perc alatt elvitték a kereskedelmi negyedig. A
hivatal még üres volt. Leült a konzolhoz, és szokása szerint a külső fal
felé figyelt, amelyet még mindig elhomályosított az előző napi
szennyeződés.
A város áttetsző gőzfelhői kezdték elfüggönyözni a hegyeket és
bokrokat. A tisztítóbrigádok egész éjszaka dolgoztak pókként csüngve a
molekuláris tornyokon, hogy megszabadítsák a modulok kristályfalait a
nap szennyétől, olyan művelet volt ez, amely mindig bámulatra késztette
Adamot.
Most jóval munkakezdés előtt már ott volt hivatalában, kizárólag
azért, hogy láthassa az egyik női alakot, amely váratlanul előbukkant a
névtelenségből.
És már látszik is a fal homályán keresztül, amint a műanyag huzalok
megfeszülnek, és feltűnik a semmiben lebegve egy lány. A lány éppen
nekilátott a fal elleni újabb támadásnak, és készült bekapcsolni a
tisztítókészüléket, amikor Adam bekapcsolta a kommutátort, amely
átlátszóvá tette a fal külső felületét.
A lány megdermedt. Az antiszmog-maszkon keresztül két mélyen ülő
és nagyon fekete szem nézett a modul belsejébe, felismerte Adamot, és
mosollyal üdvözölte, egy kézmozdulat kíséretében.
Adam most egy pillanatot sem veszíthetett; egy fal egy tisztogatónak
legfeljebb néhány perc kérdése. A lány már be is kapcsolta az
automatikus oldószerszórót, és a szmog szennyeződése szemmel
láthatóan kezdett feloldódni. A férfi kihúzott a zsebéből egy lapot, és a
falhoz támasztotta. A kristályon keresztül a lány sötét szeme gyorsan
futott végig a néhány szón, egy pillanatnyi habozás, majd egyetértő
biccentés. Széles üdvözlő mozdulatot tett, és eltűnt a többi modul felé
vezető huzalok irányában.
 Az egyik hivatalsegéd bejött.
- Bocsánat, uram, hm... vár valakire?
Adam felugrott a székről.
- Hogy mondja? Nos, igen... azt hiszem.
- Hívást kapott, uram, lenne szíves velem jönni?
Adam a hivatalnok után ment egy videofonikus kabin felé. Gondosan
bezárkózott, és bekapcsolta a videót. Azonnal felismerte azt a szemet.
Az izgalom, hogy most először láthatja a lány arcát az antiszmog-
maszkja nélkül, zavarba hozta, de ugyanakkor mélységes örömmel
töltötte el, pontosan úgy, mintha most látta volna először egészen
meztelenül. Bocsáss meg... hm, megismételnéd? Nem...
A lány mosolygott. - Nekem kell bocsánatot kérnem. Jó ideje vársz
már, de tudod, idejében odaértem a bejárathoz, csakhogy... nem tudtam
eljutni egészen le a bárig. Hidd el, mindent megpróbáltam.
Adam érezte, hogy valami megpattan benne, és harag öntötte el. - A
szokásos probléma? - kérdezte.
Alig érzékelhető egyetértés.
Hosszú csend következett.
- Hol vagy most? - kérdezte Adam.
- Az egyik külső kabinban, a 18. keleti szinten. - A lány arcán a zavar
árnyéka suhant át. Aztán váratlanul Adamra szegezte tekintetét, és
hozzátette: - De beszélnem kell veled.
Adam csendesen igent intett. - Azt mondtad, külső kabinban a 18.
keletin? - ismételte. - Nem tudnál megvárni a 18-on, de belül.
A lány csüggedten csóválta meg a fejét, és beharapta a felső ajkát.
Adam kinézett a kabinból. Bármit megadott volna, csak hogy
kikapcsolhassa a videót. Anélkül hogy megfordult volna, kissé
túlságosan is gyorsan, így szólt: - Jól van, maradj ott, ahol vagy,
megpróbálok... megpróbálok eljutni hozzád.
A lány figyelte Adamot. - Nem gondoltam, hogy te is... - suttogta.
Adam nem válaszolt. Szembefordult a videóval, lázasan kereste a
szavakat, de a lány megelőzte.
- Jól van, várni foglak.
A férfi végtelen megkönnyebbüléssel szakította meg a kapcsolatot, és
meglepődve vette észre, hogy verejtékben fürdik. Aztán gondterhelten
elindult a rámpa felé, amely néhány perc alatt elviszi a 18. keleti szintre.

Most ott volt előtte a nagy kapu, a láthatatlan függöny, amely

elválasztotta Dicaia világát a külvilágtól. Nem volt itt semmilyen fal, csak
egy légfüggöny, de éppoly áthatolhatatlan, mint valami acélfal.
A rámpa, amely a 18-as keleti szint kapujától hosszú kanyarokon át
vezetett a felszínre, éppen csak hogy látható volt az egész napi
légszennyeződés után. Adam nézte a keskeny szalagot; máskor is
megpróbálta már, hogy megállt az egyik kimenő állomáson azzal a
szándékkal, hogy elinduljon egy számára új és izgalmas világ felé, de
mindig csak gondolatban lépte át a küszöböt és indult el az útra. De
most más volt a helyzet.
Az egészségügyi megbízottól igényelt egy antiszmog-maszkot, jól
bezárta a sohasem használt védőruhát, és átlépte a légfüggönyt. Néhány
lépés után megállt. Az a tény, hogy Diacián kívül van, most először
életében, elszédítette, és ez a végre megvalósult nagy esemény
elnyomta a lánnyal való találkozójának gondolatát. Újból elindult.
Az első kanyaron túljutott.
És a kabin még mindig nem látszott sehol...
Lábait ólomsúlyúnak érezte. A kétely beszűrődött agyába, és félni
kezdett. Ez elkerülhetetlen volt, de ha most itt lett volna a kabin, ha
legalább láthatta volna ezen a sűrű, szürke és áthatolhatatlan levegőn
keresztül...
Adam megállt. Az út valami szürke térségre vezetett, mögötte nem
volt semmi, csak üresség. Tudatába villant, hogy mindenütt üresség van,
több száz méternyi üresség a lába alatt, több kilométernyi űr mellette és
előtte. Az izzadság sok kicsiny jégcseppenként borította el, és reszketni
kezdett. Ez volt a félelem, mert itt nem volt remény, nem voltak falak,
hogy nekitámaszkodhasson, nem volt menedék, ahová bemehetett
volna. Adamot széttépte az agorafóbia.
Kétségbeesve megfordult, és futni kezdett az egyetlen menedék, a
város felé, amely kezdettől fogva gonddal és szeretettel ápolta őt, és
kész volt visszafogadni. Rohanva tette meg azt a száz métert, amely
elválasztotta a 18. keleti szint bejáratától, és csak akkor állt meg,
amikor a kapu formát öltött előtte. Adam megvárta, míg szívének
dobogása csillapul kissé, aztán legyőzötten visszatért a városba.

Modulja azzal a figyelmeztetéssel fogadta, hogy felvétel van a részére.

Megnyomta a gombot, tudta, miről lesz szó, de azzal a titkos reménnyel,
hogy téved. Két csodálatos fekete szem tűnt fel ekkor a képernyőn. A
lány hangja a következőket mondta:
- Tudom, hogy most, miközben felveszem ezeket a szavakat,
megpróbálsz utolérni engem, a 18. szint rámpáján. Vártam, de aztán
megértettem, hogy nem tudsz eljutni idáig. Eléd mehettem volna én is,
de nem akartam. - Szomorú mosoly. - Nyilvánvalóan mindketten a nagy
többséghez tartozunk, és azt mondják, hogy a nagy többséghez való
tartozás automatikusan igazolja az embert, nem igaz? - Szünet. -
Megpróbálunk félúton találkozni? Tekintsük úgy, mint egy sportversenyt,
dramatizálás nélkül. Aztán, ha nem találkozunk is többé, majd
üdvözöljük egymást a hivatali szobád falán keresztül... ha egy kicsit
előbb beérkezel. Holnap a 18. keleti szinten leszek. Várlak a bejáratnál
ugyanebben az órában, rendben van?
A képernyő kialudt, és a lány képe eltűnt.

Az a néhány méternyi látható út, a 18. keleti szinten belül, ott

kanyargott Adam szeme előtt. Egy szmogfelhő színeződött és öltött
alakot. A férfi érezte, hogy torkában dobog a szíve. Ez csakis a lány
lehetett. Sietősen összekapcsolta az antiszmog-maszkot, és átlépett a
láthatatlan kapun. Pár lépés, és itt van a lány, itt van mellette, most
először.
A maszk nem akadályozta meg abban, hogy emlékezzen a monitoron
feltűnt arcra, arra a csodálatos, mélyen ülő, fekete, vidám és élénk
szemre.
- Nos, azt hiszem, sikerült - mondta nyugodt hangon a lány.
- Hát igen - válaszolta bután Adam, és arra gondolt, mennyivel
kellemesebb lehet ez a hang a maszk szűrője nélkül.
A lány folytatta: - Nem lehet azt mondani, hogy ez volna a
legideálisabb hely az első találkozáshoz, de figyelembe véve a
körülmények rendkívüliségét, minden érthető.
Adam szeretett volna valami kedveset mondani, valami szellemeset,
de érzelmei mindent elnyomtak.
Tekintetét a körülötte lévő szürke függönyre szegezve azt kérdezte: -
Miért akartad? - És rögtön hozzátette, megelőzve a lány válaszát: - Igaz,
a dolgot én kezdtem, és logikus volt, ha azt gondoltad, hogy én... hogy
nekem nincsenek problémáim. - Adam körülnézett. Dicaia falát tartotta a
kezében. Mikor végre közvetlenül rá tudott nézni a lányra, így fejezte be:
- Mindez az én hibám, bocsáss meg.
A lány elnevette magát. - Te mindig ilyen tragikus vagy?
- Tragikus? Nem hinném. Végül is megígértem valamit, amiről
tökéletesen tudtam, hogy nem fogom tudni megtartani.
- Nem gondolod, hogy az én viselkedésem hozatta veled ezt a döntést?
Olyan nevetségesnek érezte magát ebben az idegen ruházatban, ezzel
a maszkkal.
A lány tovább folytatta... igazuk van. Igen, igen, igazuk van, ti
dicaiaiak egészen más faj vagytok.
Adam hangja keményen tört - Miért makacskodtál? Igazán játéknak
tartod? - A lány figyelte őt, szinte tanulmányozta, és a mosoly lassan
eltűnt az arcáról.
- Mondjuk, kíváncsiság. Azt mondják, hogy mi rokonszenves
melléktermékek vagyunk, az időben visszamaradt bohócok. Személyesen
akartam tapasztalni, ezért úgy tettem, hogy megteremtsem ezt a
lehetőséget.
Adam közönyösen megvonta a vállát. - Nem gondoljuk mindnyájan
ezt. Elismerem, hogy közülünk a legtöbben ezt gondolják rólatok, de...
A lány félbeszakította:
- Ahogy nálunk is van, aki nem elégszik meg azzal, hogy megveti
Dicaiát, és meg akarja érteni azt, aki ott él, azokat a velünk azonos, de
mégis annyira különböző lényeket, mintha csak egy más fajhoz
tartoznának...
Adam befejezte: - És te vagy az egyik. Akkor hát csak azért
erősködtél, hogy tanulmányokat végezhess? - A lány bólintott, és Adam
csalódottnak érezte magát, de meg is könnyebbült. Kezdeti érdeklődése
határozottan sokat csökkent. - Én, nos... én azt reméltem, van valami
más oka is - vágott vissza erőtlenül, mintha kötelességből tenné. A lány
válasza egyszerűségében is szinte brutális volt:
- Ha mi úgy döntünk, hogy párosodunk egy állampolgárral, azt
világosan meg szoktuk mondani.
Most váratlanul az egész dolog más színben tűnt fel Adam előtt, és
kirobbant belőle a nevetés.
 - Ez tetszik nekem! Ez aztán a jó vicc! Folytasd!
A lány széttárta a karját. - Csak egy kicsit jobban meg akartam
ismerni egy dicaiait, ez minden. - Amint ezt mondta, tekintete a
füstfüggönyön keresztül bizonytalanul eltűnő fényfoltokra irányult. Majd
hozzátette: - Minél többet nézem ezt a Dicaiát, annál kevésbé értem,
hogyan tudjátok leélni ott az életeteket. Félelmetes dolog ezekben a
tornyokban születni, élni és meghalni, s közben azt hinni, hogy ez valami
kiváltság! Te például hányszor próbáltál meg kimenni, tízszer? Talán
még annyiszor sem.
Adam elmosolyodott. - Te ezt nem értheted... Úgy értem, ahhoz, hogy
megértsd a dolog igazi jelentését, célként kell venned a biztonságot és a
boldogságot. Mondjak egy példát? Az éppen megszülető gyermek azért
sír, mert el kell hagynia az anyaméh biztonságát. Attól a pillanattól
fogva egész életén keresztül szakadatlanul ezt az elveszett biztonságot
és békét keresi majd.
A lány csendesen nézte Adamot. Három ember ment ki csevegve a 18.
keleti szint kapuján, és elindult a rámpán. Néhány másodperc, és
eltűntek a hangok is. Adam pár pillanatig figyelte a pontot, ahol a három
alak szertefoszlott.
- Ezt a nyugalmat - mondta aztán - mi végre újra megtaláltuk.
Felépítettük Dicaiát és sok hozzá hasonló várost, és úgy építettük meg
őket, hogy maguktól fejlődjenek tovább. Méreteiket nem mi határoztuk
meg, maguktól növekszenek és húzódnak össze, szükség szerint. -
Kitárta karját a fal felé, - Ők a mi nagy anyáink. Lesik minden
kívánságunkat, nyugalomban élünk bennük.
A vaskos szennyfüggönyön keresztülszűrődött egy turbina zaja. Adam
szemével követte a láthatatlan helikopter hangját, amely a raktér felé
tartott, majd ismét a lányhoz fordult.
- Most már érted, miért szeretjük a városokat?
A lány, úgy tűnt, meg sem hallotta. Amikor a helikopter elment,
megjegyezte: - Háború van. Miféle nyugalmat ad nektek Dicaia, ha el
lehet pusztítani?
Adam nevetve csóválta a fejét. - Nem, nem. A harc része a mi
fajtánknak. Már akkor elkezdtünk harcolni, amikor még a fákon éltünk.
Más bolygókon talán léteznek értelmes lények, akiknek a harc fogalma
értelmetlen...
- Nem válaszoltál a kérdésre - figyelmeztette a lány.
Adam vállat vont. - A városok kívül maradnak a háborún! Az
ellenségek ma ugyanolyan emberi lények, mint mi, ugyanolyan
városokba zárva, mint Dicaia, akik képviselőiket küldik harcolni a
pusztaságokba. Ha elpusztítják Dicaiát, az azt jelenti, hogy pár
másodperc múlva az ő városuk is elvész, biztonságukkal együtt. Bár van
egy veszély: a manapság használatos fegyverek már annyira...
Mindenesetre a harcokra kijelölt területek a világban a komputerek által
meghatározott zónákban vannak.
A lány a fejét rázta. - Nem értem, nem értem, miért kellett
magatoknak egy mesterséges világot teremteni. Ha az emberi lény a
természet alkotása, akkor szimbiózisban kellene élnünk vele, nem pedig
előbb teljesen tönkretenni, aztán amikor már egészen lehetetlenné vált
benne az élet, mesterséges létfeltételeket teremteni magunk köré és azt
állítani, hogy megleltük a szabadságot.
- Tehát ti bizonyára szabadnak érzitek magatokat - mondta Adam,
sajátos logikával.
- Közülünk sokan meg vannak győződve róla - felelte a lány, és
hozzátette: - De én nem értek ezzel egyet. Az emberi lény, legyen bár
kristályfalak közé zárva vagy nomád a bokrok között, sohasem lehet
szabad. Senki sem szabad, mert ez mindenki számára lehetetlen. Soha,
sehol sem.
Adam zavarba jött. Úgy látszott, a lányt messze vitték a gondolatok,
amelyekben elmerült. Szeme valami távoli pontra nézett, gondolatai
messze jártak.
- Én szabadnak érzem magam.
Erre a szóra a lány összerándult. Ránézett, és fáradt hangon kérdezte:
- Akkor miért nem voltál képes megtenni háromszáz métert, hogy
találkozhass velem? És nekem miért kellett kimenekülnöm ezekből a
tornyokból, és miért vagyunk most kénytelenek antiszmogmaszkon
keresztül beszélni egymáshoz, félúton a te sterilizált nyugalmad és az én
poros fáim között?
Adam nézte a sötét szemet, a maszkkal éktelenített arcot, ezt a
hihetetlen lányt, aki mintha egy programozott álomból lépett volna elő.
Az egyik dicaiai pályáról süvítve indult útjára egy rakétakötelék. A
lány az égre emelte tekintetét, és hallgatott, amíg a zúgás elcsendesült.
- Az az igazság - mondta aztán -, hogy szüntelen átalakulásban
vagyunk. Végtelen sok kis és nagy átalakuláson mentünk keresztül,
mindig azért, hogy utolérjük a boldogságot, a szabadságot és sok más
szép dolgot. Nektek ott van Dicaia, nekünk rendelkezésünkre áll az
egész bolygó. Nemzedékek óta élünk így, akárcsak két faj két különböző
bolygóról, mindegyikünk a saját világába zárva, és mindkettő
tökéletesíteni igyekszik azt. Most már késő, hogy találkozzunk, ti, az
agorafóbia foglyai, mely nem ereszt benneteket, és mi, kirekesztettek.
Te szabadnak tartod magad. Hogy mondhatsz ilyet, ha nem tudtál
elmenni alig háromszáz méterre Dicaiától, hogy találkozz egy lánnyal, és
hogy mondhatnám én, aki csak úgy tudok élni a városban, ha
százméteres magasságban lógok, hogy a moduljaitok kristályait
tisztogassam?
A láthatatlan kilövőpályákról újabb köteg rakéta hasított a levegőbe.
Adam megérintette a lány vállát. - Ki vagy te? Mondd meg nekem,
kérlek! Közületek soha senkit sem hallottam még így beszélni.
- Hány emberrel beszéltél a mieink közül?
- Az igazat megvallva, nem sokkal, de mindig nagyon vágytam rá,
hogy elmenjek hozzátok, és veletek éljek az erdőkben.
A lány félbeszakította: - Igen, igen... hallottam róla, hogy vannak még
olyanok, mint te; és köztünk is vannak néhányan, akik inkább a ti függő
moduljaitokban szeretnének élni, mintsem az állatbőr tető alatt. Ám
ezek csupán vágyak, ezt a cserét megakadályozzák a fóbiáink, legalábbis
mindaddig, amíg újabb változás nem megy végbe bennünk.
 A lány elnézett a bokrok irányába, hátat fordítva Adamnak. - Már késő
visszafordulni, menni kell tovább előre, anélkül hogy tudnánk, mi lesz. -
Megfordult. - A ti komputereitek milyen jövőt jósolnak? Milyenek leszünk
kétszáz vagy háromszáz év múlva?
A férfi vállat vont. - Bennünket ez nem érdekel. Nekünk így jó. Mi nem
tudunk elképzelni egy Dicaia nélküli világot. Ti talán igen; a technicista
gondolkodás elleni lázadással elszakadtatok, de mit értetek el vele?
- Semmit. Élünk és kész. Amíg lehet.
- Van valami jele a változásnak?
A lány tétovázott. - Helyesebb volna talán mutációkat mondani.
Egy ideje olyanok kószálnak köztünk az erdőben, akik tudnak olvasni a
gondolatokban. Apró villanások. Az én csapatomban vagy egy fiatal fiú,
tizenöt-húsz éves lehet, mi nem tartjuk számon az életkort. Mindig
hallgat, egész napokat tölt egy sziklaszirten üldögélve, és nézi a völgyet,
legalábbis mi azt gondoljuk, hogy a völgyet nézi. Ez válasz is lehet arra a
kérdésre, amit nem akartok megkérdezni a komputereitektől. Lehet,
hogy egy új humanizmus korának kezdetén vagyunk. Fel tudod mérni,
mit jelenthet ez? Ha most először elkezdenek feltárulni elménk végtelen
képességei, melyek ott lappanganak több millió éve, a technológia
gyökerestül átértékelődik.
Adam és a lány nagyon-nagyon távolinak érezték egymást, noha
egymás mellett álltak.
- Próbálj meg bejönni a városba, akkor még beszélgethetünk.
Megpróbálnád?
A lány mérlegelte a javaslatot, jól látszott rajta a benne dúló
küzdelem. Majd hirtelen felkapta a fejét. - Jól van, próbáljuk meg még
egyszer, de légy mellettem... nagyon közel. - A csodálatos fekete szem
riadtan nézett Adamra, aki érezte, hogy váratlanul gyengédség önti el.
Kézen fogta a lányt, és elindult vele a 18. keleti szint kapuja felé.
Távoli robaj riasztotta fel őket.
Megálltak és füleltek.
- Ez nem égzengés - jegyezte meg a lány.
Adam lehajtotta a fejét, úgy fülelt. - Beszéltek róla, hogy lesz egy
csata, mintegy kétszáz kilométernyire Dicaiától délre a sivatagban. Talán
erről van szó. Nagyon sok rakétát lőttek fel.
- Megtudtál róla valamit? - kérdezte a lány.,
- Hallottam róla. Ebben a periódusban a zóna kiválasztásában
amazokon a sor...
És pontosan ebben a pillanatban hangtalan szél jött délkeletről, olyan
szél, amely egy pillangó szárnyait sem tudta volna megrezegtetni, de
amely a másodperc törtrésze alatt elfújta a hegyeket és erdőket, és
rászabadult Dicaiára, fokozatosan behatolva a legeldugottabb zugokba
is, körülölelte a központi számítógépet, gépeket és emberi agyakat, és
feltartozhatatlanul áradt szerte az egész glóbusz felszínén.
Egy csapásra millió évek tűntek el a semmiben, a városokban és az
erdőkben milliónyi ember dermedt kábulatba. Egy óriási kéz összecsukta
az emberi történelem könyvét, és újrakezdte az első oldalon.
Adam és a lány csendben egymásra néztek, és most először látták
egymást. Elméjük most tiszta és érintetlen volt, ezerszer egyszerűbb,
mint a gyermeké az anyaméhben. Minden eltörlődött, milliónyi
nemzedék öröksége nem létezett többé. Agyuk olyanná vált, mint egy
darab puha viasz, mely kész rá, hogy új alakot öltsön.
Ajkuk megmozdult, és zajokat hallatott. Nem voltak szavak, mert a
szavakat újra ki kellett találni. Nem volt csodálkozás, mert egy éppen
megszületett gyermek nem csodálkozik egy adatfeldolgozó láttán. És
nem volt kíváncsiság, mert a kritikai szellem még nem létezett.
Arcukon, mint a városokba zárt vágy az erdőkben kóborló vagy a Föld
pusztaságaink harcoló milliónyi más emberi lény arcán jurakori
testvéreik tekintete volt, s mint ők, nekik is ki kellett gondolniuk az
ember új történelmét.
Adam és a lány a váratlanul érthetetlenné vált ruhákban megpróbáltak
mozogni, ösztönszerűleg használva végtagjaikat, melyek olyan idegenek
voltak, akár az őket markoló szürke kéz vagy a sírkamraként csendben
föléjük magasodó, fényfoltos fal.
Ekkor a szürkeségben lebegő fénylő foltok váratlanul kiváltották
elméjükben az első reakciót, bevésődött az első kitörölhetetlen barázda
a puha viaszdarabba.
Félelem.
Szuszogva, nyögve, rekedten kiáltozva menekült a két lény,
botladozott, elesett, felkelt, messze ettől a fenyegető valamitől, nem
mintha jelentett volna valamit, csupán mert nagy volt, sokkal nagyobb,
mint ők.
Lábuk alatt gyorsan fogyott a 18. keleti szinthez vezető út, lejtős
kanyarulatain hamarosan a felszínre értek. Most földön és füvön
tapostak, a levegő könnyűvé és üdévé vált körülöttük, ahogy az erdőhöz
közeledtek, mósusz- és gyantaillat áradt, a ködszerű fény lassan
elsötétült.
Az antiszmog-maszkok haszontalanná váltak, szájukon és orrukon
már nem volt szövet és műanyag, csak felhám, csont és porc.
Az erdő elnyelte őket, csábító éjszakai illataival.
Az emberek által kitalált naptár szerint ez volt a 2374. július 8-a és 9-
e közötti éjszaka. Ám ezeknek az adatoknak már nem volt jelentésük.
Újabb első éjszakája volt ez az embernek. Sok millió évvel azelőtt volt
már egy másik ilyen éjszaka. Azok a lények, akik akkor először
szakadtak el a hordától, meztelenek és szőrösek voltak, ezek simák, és
olyasmiket viselnek, amiket majd évezredek múlva találnak fel.
A két lény egész éjszaka rémülten és éhesen bolyongott a fák közt,
menekült a szüntelenül felbukkanó veszély elől, egyként rejtőzve mozgó
és mozdulatlan dolgok elől. Egyes dolgok olyanok voltak, mint ők, ezek
is menekültek és elbújtak, ahogy meglátták őket, morogva, panaszosan
nyögdécselve, üvöltve. Ezen az éjszakán elfelejtett nyelveken, elfelejtett
hangon beszélt a Föld minden bokra, a városokban egybeolvadt a lakók
és a gépek őrülete.
Hajnal előtt nem sokkal a két lény a fáradtságtól és éhségtől
kimerülten szenderült álomra egy szikla tövében összegömbölyödve.
A viaszdarabba vésett barázda hatalmassá növekedett ebben a vég
nélküli veszélyekkel teli feketeségben. Most ez a feketeség volt a
legfélelmetesebb, mert mindent eltakart, rejtekében csúszkáló, repülő,
karmoló dolgok lapultak. Ez volt a sötétség, rosszabb, mint az éhség,
mint a szomjúság, mint a hideg. A fény még nem létezett.
A két alvó mellett valami mozdult a fűben. Egyikük éles kiáltással
ugrott rá a közeledő valamire, rögtön a másik is, az álmokra képtelen
alvásból hirtelen a rémségekkel teli valóságban találva magukat. Még
egy barázda, az önfenntartás barázdája vésődött a viaszba.
Három élő valami küzdött kezek, mancsok, agyarak és fogak
forgatagában. A küzdelem alig pár másodpercig tartott, majd valami
alacsony, fekete, hajlékony figura vált el és távolodott sebesen a
csoporttól, fogai közt vonszolva egy üvöltő rongycsomót.
A megmaradt lény a fák közé menekült, kitárva karját védelmül az
ágak és a feketeség ellen. Egy lezuhant fatörzs állította meg rövid
futását, aztán földre rogyott, és ott maradt mozdulatlanul.
Keleten apró rés nyílt a feketeségen, megint hajnal virradt a világra.
Amint a kábulat oszladozni kezdett, a lény egészen más helyen találta
magát. A feketeség eltűnt, helyén mindenféle formájú sötét és kevésbé
sötét dolog volt. Felemelte tekintetét, de a félelmetes feketeségnek már
nyoma sem volt. Már a körülötte lévő dolgok sem voltak félelmetesek.
Felállt, tett néhány lépést, és előtte széles lejtő terült el. A lejtő felett
egy pontból végtelen fény ragyogott, olyan erős, hogy nem is tudta
nyitva tartani a szemét, ha ránézett. Megérezte, hogy az a lebegő valami
ott jó dolog, nem jelent veszélyt, és hogy éppen ez a vakító pont űzte el
a feketeséget és minden veszélyt.
Akkor felemelte a karját, és teljes erejéből kiáltott a fénylő pont felé,
a bámulat, a hála és a tisztelet hangján.
Aztán térdre ereszkedett, s magába roskadva imádkozott.

MARIANGELA CERRINO

Mavi-Su titka

I.

A dal nagyon régi.

De amikor ez az egész elkezdődött, még nem ismertem ezt a dalt. Nem
tudtam, mennyi igazság rejlik ebben a néhány sorban. És azt sem
tudtam, mennyire egyszerű, és milyen könnyedséggel hatol az ember
agyába, mint ahogyan az ember emlékezetében őriz egy tengerpartot.
 Nálam van a csillagok kezdete
és vége is,
mint egy nyom az agyamban,
Szívemben örök virág dobog,
követtem az utolsó ösvényt,
ahol a sötétség fénnyé lesz.
Az utolsó csillag peremén
nevet kap az örökkévalóság.

De ha azt mondom, hogy akkor még nem ismertem, ez nem egészen

pontos. Hallottam már, de csak a dallam kivételes szépségét fogtam fel
belőle (a szavakat nem értettem), és azt a finom hipnotikus hatást, amit
részben a caryli hangszer, részben pedig Sini-Ma magnetikus szeme
okozott.
A carylival osztottam meg az Akadémia csodálatos éveit. Fantasztikus
évek voltak ezek, különösen most tűnnek annak, hogy már érződik
rajtuk az emlékek illata. Az az idő, amikor éveket töltöttünk azzal, hogy
a jövő káprázatát kergettük.
Ennek az időnek főszereplője a caryli volt, de akkor ezt még csak
homályosan tudtam. Nagyon ritka eset volt, hogy egy caryli elhagyja
szülőbolygóját, még ritkább, hogy úgy dönt, a mi Szülőbolygónk
Szövetségi Akadémiájának tanulója lesz, a dicsőséges öreg Földön,
amely durvává és fennhéjázóvá tette mindazokat, akik ott születtek.
Sini-Ma minden szempontból kivételes diák volt. Megszégyenített
mindannyiunkat, végül visszatért a saját bolygójára, titokban távozott,
figyelemre sem méltatva az előtte megnyíló csodálatos lehetőségeket.
Akkor legalábbis így hittem. Később, amikor utána gondoltam, lassan-
lassan, ahogy múltak az évek, megértettem. Nem is voltak olyan
vonzóak ezek a lehetőségek, mert Sini-Ma emberszerű volt, de nem volt
ember, és ez még ma is nagy különbség. Például azt, hogy sohasem
lehetett volna egy hadiűrhajó parancsnoka vagy emberi személyzet
parancsnoka.
Akkoriban még csak homályosan értettem, mi készteti rá, hogy mindig
új és új, idegen, ha nem egyenesen ellenséges környezetben éljen. A
választás okát sem értettem. Akárcsak fajtársai, Sini-Ma sem adott sokat
a rokonszenvre és a barátságra. Tökéletes elméje túl sokszor csinált
bolondot belőlünk, hogysem megbocsáthattuk volna neki félemberi
lényét.
Kegyetlenek voltunk, dühített bennünket az a közöny, amellyel
vicceinket és sértéseinket fogadta. Elutazása után gyakran töprengtem
azon, hogy egy lény, aki embernek tartja magát, miért tűrte furcsa
formákba bújtatott kegyetlenkedéseinket.
Sini-Ma abban az időben persze nem adott lehetőséget rá, hogy ezt
felfedhessem. Azt hiszem, ha darabokra téptük volna, akkor sem értünk
volna el mást, mint mágneses szemének megvető pillantását. Ha
egyáltalán volt valami ebben a tekintetben, az csak szánalom volt.
Bennünket szánt.
És most itt volt az alkalom. De az „alkalom” kifejezés túlságosan
optimista. Ez valójában parancs.
Tudtam, hogy Carylon a helyzet egyre nehezebb. Hogy szükség van-e
külső beavatkozásra, természetesen vitatható volt; a beavatkozást a
legnagyobb tapintattal kell végrehajtani, ez világos, de hogy miért éppen
nekem kell beavatkoznom, ezt eleinte nem voltam képes megérteni.
Jó parancsnok voltam a Flottánál. Megvolt a hajóm, a személyzetem,
egyszóval az életem. Elsősorban az Őrségnél dolgoztam; szolgáltam
ficamodott elméjű, átható pillantású Urakat. Mi közöm nekem ehhez?
Csak azért, mert ismertem Sini-Mát.
Csak azért, mert az Akadémia éveiben én voltam az egyetlen, aki
védelmembe vettem őt, amikor a sértések túlságosan komolyra
fordultak. Noha meg vagyok győződve róla (és ez már akkor is így volt),
hogy a carylinak nincs szüksége védelemre.
Magasabb volt nálam (minden caryli magasabb az embereknél) és
erősebb, mivel olyan világból jött, ahol a nehézkedési erő egy kicsivel
nagyobb a földinél. Minden további nélkül képes lett volna falhoz vágni
valamennyi kínzóját, meg se kottyant volna neki.
De sohasem tette, így hát én védtem meg.
Hallgattam melankolikus dalait, amelyek minden egyes alkalommal
megborzongattak, mégis édes látomásokkal töltötték meg álmaimat,
felidézte a Carylt és különös, kedves, idegenszerű alakjait.
Ezt persze sohasem meséltem el senkinek. Még Sini-Mának sem. De
ahogyan rám nézett másnap, esküdni mertem volna rá, hogy tökéletesen
tudja, mit álmodtam.
És most engem küldtek el. Csak azért, mert úgy gondolták, hogy
valamivel jobban ismerem. Csak azért, mert valójában mit sem tudtak a
Carylról.

Először is le kellett győznöm izgatottságomat. Végül is parancsnok

voltam a Flottánál, éppen eleget csavarogtam a világban. Vajon mi volt a
Carylban, ami mégis mindig megborzongatta a hátamat?
Ege súlyos égbolt volt: lila, borostyán és kárminvörös ragyogás
végtelen sivatagok felett, a sötét hegyeken, a hosszú, lehangoló
völgyeken, amelyek elárulták a víz fájdalmas hiányát és a caryliak
kimerítő élethalálharcát.
Pokoli meleg volt. Senki sem lépett ki a Szövetségi Bázis klimatizált
területéről, és ezt meg is tudtam érteni. Különös, mert az volt az
érzésem, hogy igazán jól ismerem ezt a világot. Mélyen gyökerező érzés
volt ez, amely Sini-Ma dalaiból származott. A dalok hideg és fénylő
éjszakákról, rohanó vizekről, rejtőzködő virágokról, az élet szépségéről
és a dolgok állhatatos szeretetéről szóltak.
Izel Sloane volt a Bázis parancsnoka. Még Sini-Mára gondoltam,
amikor bevezettek a szobájába. Különös volt, ahogyan gondolataim
makacsul lehorgonyoztak ugyanannál a pontnál, amióta a Szövetség
eligazítója helyet talált számomra a hangárban.
Abban a pillanatban, amikor megfordult, éreztem hogy Izel Sloane
nem tetszik nekem. Hideg tekintete már egy pillanattal azelőtt, hogy
kezét nyújtotta, és rám mosolygott, elárulta mindazt, amit rólam
gondolt.
Elfogadtam a kezét, és viszonoztam a szorítását. Ez az ősi üdvözlési
forma fennmaradt, hogy megkülönböztesse a Földön születetteket, és
ezt a megkülönböztetést mindenki fontosnak tartotta, kiváltképpen
Sloane.
- Örülök, hogy éppen magát küldték, kapitány.
Hangja hideg volt, sterilebb, mint hivatali szobájában a levegő. A
fényszűrővel ellátott üvegfalon túl látszott Sali-Mav enyhe lejtője, amint
lágyan beleolvadt a távoli dombok vonalába. Ezt a lejtőt, mint valami
ráncos ujjat, mély árkok lepték el. Tudtam, hogy ezek az illatos és
terjedelmes lari'ók, ahonnan a caryliak gyantát, fát, ásványokat és más
egyéb dolgokat termelnek ki, amit továbbra sem akarnak mesterségesen
előállítani. Sini-Ma beszélt sokat róluk.
Sloane kínálását elhárítottam. Nem volt kedvem inni. Egyetlen dolgot
akartam igazán, visszatérni az előző gondolathoz. És ekkor váratlanul
„megéreztem”, hogy a Bázisnak nem lett volna szabad itt lennie, hogy
jelenlétével megzavarja Sali-Mav völgyének hihetetlen szépségét.
És ez a gondolat nem az én gondolatom volt.
Sikerült ezt titokban tartanom Sloane előtt.
- Nyilván nem véletlenül küldtek engem. Talán a Sini-Ma iránti
barátságom miatt.
- Örülök, hogy barátságot mondott. Most éppen erre van szükségünk.
Rosszul mondta. Nagyon igyekezett ugyan, mégis rosszul mondta.
Keményen néztem rá.
- Miért van úgy megbotránkozva ettől a kifejezéstől? - kérdeztem.
- Megbotránkozva?
Zavartsága valódi volt, de nem a vád, hanem kemény arckifejezésem
miatt volt zavarban.
- Nem ez a pontos kifejezés?
Valami hidegség villant a szemében. Megbotránkozása világosan
látható volt. A barátság egy ember és egy idegen lény között, számára
valami hihetetlenül értelmetlen, dekadens dolog volt. Még az olyan
felületes, laza barátság is, mint az enyém volt Sini-Mával.
- Hosszú idő telt el azóta, parancsnok. Miből gondolja, hogy Sini-Ma
emlékszik az Akadémia sok-sok tanulója közül egyik társára? Amúgy
sem volna oka, hogy emlékezzék. Egyikünk sem bánt kimondottan
rendesen vele.
- A caryliak sohasem felejtenek el semmit. Önnek ezt tudnia kellene.
- Ez legfeljebb megijeszt.
- Megijeszti? Nem is gondolná az ember magáról.
Mosolygott, látszott rajta, hogy minden erővel igyekszik barátságos
lenni.
- Maga tegyen meg minden lehetségest, hogy felélessze ezt a
barátságot. Ez nagyon fontos.
- Mennyire fontos?
- Habár csak annyit tudunk a caryliakról, amennyit ők jónak látnak,
tudjuk, hogy kifinomítottak egy kivételesen tiszta és stabil kristályt,
amely sokkal biztosabb és sokkal erősebb, mint amit most használunk az
űrhajóink hajtásához. Maga a Flotta parancsnoka, felesleges hogy olyan
dolgokról beszéljek magának, amelyeket maga jobban tud, mint én.
- A caryliak a szövetségeseink és tagjai a Szövetségnek. Miért nem
kérnek tőlük?
- A caryliak furcsa népség, kapitány. Ők tudják, miért, de nincs
szándékuk megosztani az ismereteiket senkivel sem.
- Tehát használjam fel Sini-Mát, hogy többet megtudjak róla.
- Sini-Ma fontos tagja a Caryl Tanácsnak. Véleményének lehet
valamelyes befolyása, ha meg tudja győzni őt. Azonkívül nálunk tanult.
Ismer bennünket.
- Ez nem biztos, hogy olyan nagy előny.
- Csodálkozom magán, kapitány.
Nem tréfált. De én sem.
- Kitől szerezte az információkat a kristályról? Egyetlen emberi lényt
sem engedtek be soha Caryl társadalmába. Tehát csak egy caryli
lehetett.
- Így igaz. De egyetlen embert sem vonzott, hogy ebbe a társadalomba
beilleszkedjen. Tulajdonképpen nem irigylem, kapitány.
- Nem válaszolt.
- Nem szükséges, hogy bizonyos részletekről tudomása legyen. A saját
érdekében. Mondjuk, hogy néhány caryli kezdi úgy gondolni, hogy ez az
egész elszigeteltség nem szükségszerű többé.
- Akkor tehát vannak belső ellentétek.
- Nevezze, ahogy akarja.
- Ebben az esetben semmi jogunk sincs beavatkozni. Legalábbis a
Szövetség törvényei szerint.
Sloane ártatlan pillantást vetett rám.
- Feléleszteni egy régi barátságot, ez nem feltétlenül beavatkozás.
Értesítettük Sini-Mát az érkeféséről. Azt mondta, örül, hogy találkozhat
magával. Persze egy pillanatig sem hittem, hogy ez igaz, pedig a caryliak
nem szoktak udvariaskodni.
- Milyen ürügyet talált?
- Hogyan?
Felálltam, és ugyanezt tette Sloane is, olyan gyorsasággal, amelyből
nyilvánvaló vált az a vágya, hogy kidobjon engem.
- Milyen ürügyet sikerült kitalálnia, hogy igazolja a jelenlétemet? Csak
nem akarja bemesélni nekem, hogy elhitette Sini-Mával, rám jött a
nosztalgia?
- Semmilyen ürügyet. Ön itt van, és kész. Olyan gyakran találkozik
vele, amilyen gyakran csak jónak látja, de a legnagyobb tapintatot és
óvatosságot kérjük magától.
- Természetesen.
Már kifelé mentem, amikor az az érzésem támadt, hogy nem volt
egészen őszinte, és van még valami, amit nem mondott el. Szórakozott
pillantást vetettem Sali-Mav hosszú völgyére, amely beleveszett a
vattaszerű nappali fénybe. Legjobb esetben is vagy ötven fok meleg volt.
Sloane szúrós tekintettel erőltetett mosolyt küldött felém.
Fajgyűlölő volt.
 II.

A nap legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy körülnéztem. A Bázis

nagyon jól volt felszerelve, teljes kapacitással működött. A Szövetség
nem hazudtolta meg önmagát. Mindössze itt több tudós és kevesebb civil
volt, mint másutt.
Szállingóztak a hírek innen-onnan, megmagyarázhatatlan
balesetekről. Néhány tudós meghalt. A Biztonsági Szolgálat egyik
emberét váratlanul a falhoz vágta valami. Kisebb, kideríthetetlen
eredetű robbanások, amelyek nem okoztak károkat.
És felfogtam valami mélységes zavarodottság érzését is, valami
ösztönös, rossz közérzetet. Egyre inkább meg voltam győződve arról,
hogy ezt a munkát az őrségnek kellene végeznie.
Sini-Ma beleegyezett, hogy Xai órájában, az itteni alkonyat idejében
találkozzunk. És Sini-Ma félelmetesen pontos volt, mint mindig.
Láttam, amint jön felém a Fogadás épületének átriumában. Magasabb,
vékonyabb és komolyabb volt, mint ahogyan emlékeztem rá, fekete
ruhát viselt, csak magnetikus szemei ragyogtak színtelen arcában.
Vas helyett rézalapú anyagcsere. Így kimondva semmit sem jelent. De
mégis mindent megváltoztatott.
Természetesen nem nyújtott kezet, és nekem fogalmam sem volt
arról, mi lehet a szokásos caryli üdvözlési forma. Elmúlt egy teljes perc.
Aztán eszembe jutott, hogy egy caryli sohasem kezdeményez
beszélgetést egy idegennel, ezért én tettem meg az első lépést. Akkor
fedeztem fel valamiféle csillanást a szemében, szinte mosolynak lehetett
nevezni.
- Örülök, hogy itt vagy, Matt-ty. És örülök, hogy te vagy az.
Annyi idő után még most is tökéletes volt a kiejtése. És hozzátette
nevemhez azt a képzőt, amelyről tudtam, hogy a bensőséges kapcsolat
jele a caryli társadalomban két felnőtt férfi között. Bizonyos fajta
egyezség, feladat és kötelesség, amely egész életre szól, és minden
szempontból felette áll bármilyen egyéb családi köteléknek.
Nem szóltam semmit. Az volt az érzésem, hogy tökéletesen tudja,
miért vagyok itt.
- Előbb szerettem volna jönni - válaszoltam végül, igyekezvén legyőzni
zavaromat, azt az ijesztő benyomást, amely az első pillanatokban
elkerülhetetlen volt egy carylival szemben.
- Nem igaz - felelte kedvesen Sini-Ma -, de nem számít.
Nyomasztó volt, ahogy mindig megmondta az igazat, pontosan úgy,
mint az Akadémia idejében; de egyszersmind csodálatos is volt most,
hogy már több mindent megértem és láttam, mint amennyire emlékezni
tudtam vagy akartam volna. Árasztotta magából az ártatlanságot. A
színtiszta, mély ártatlanságot.
- A dolgok sohasem olyanok, mint amilyennek látszanak, Matt-ty -
dörmögte, miközben elindult a vendégek részére fenntartott étterem
felé. Nagy megtiszteltetés volt, hogy egy caryli hajlandónak mutatkozik
társaságban étkezni. Amennyire én tudtam, a caryliak még maguk között
sem találkoztak hivatalosan az asztalnál.
Megrendeltük az ételt. Sini-Ma azonnal kiválasztotta a terem legutolsó
részében azt az asztalt, amely az áttetsző falak aljában állt.
A Xai órája letelt, és lilás árnyék takarta be a völgyet, enyhítve a
hőséget. A dombok keleti oldalán egyre szélesedett Car'syl, az első hold
vörös fényű ragyogása, és a fény, ahogy lassan felkúszott a horizontról,
elfedte az alkonyat árnyait, és megváltoztatta a völgyet, felfedte az
addig láthatatlan szurdokokat és a hosszú kanyonokat, tarka oázisokat,
lakott településeket azon a helyen, ahol egy pillanattal ezelőttig úgy
tűnt, pusztaság van.
Fantasztikus látvány volt. Még fantasztikusabb volt az az élénk
izgatottság, amely kettőnk között teremtődött. Váratlanul azt éreztem,
hogy megteltem az Akadémián töltött évek emlékeivel, ezernyi teljesen
elfelejtett vagy akkor általam észre sem vett részlettel, megteltem
végtelen sok olyan dologgal, amelyek nem tartoztak hozzám.
Megrémültem. Próbáltam széttörni azt a valamit, ami kettőnk között
teremtődött, bármi legyen is az. Nem állította senki, hogy a caryliak
telepaták volnának, de ez nem is telepátia volt. Valami más és
egyszersmind valami több is annál.
A felszolgáló android hozta, amit rendeltünk. Megfigyeltem, hogy Sini-
Ma megtartotta szerénységét, kivételesen mérséklettel válogatva az
emberi ételek közül azokat, amelyek szervezetére nem voltak károsak.
Ami engem illet, éppen ebben a percben ment el az étvágyam.
Nem tudom, miért kellene hazudnom neked, Sini-Ma- mondtam tehát,
félretolva tálamat -, amúgy sem tudtam soha. A kristályok miatt jöttem.
- Ezért küldtek.
- Így van. Ezért küldtek.
A pontosság kötelező volt. A caryliak híresek voltak arról, hogy mindig
pontosan fogalmaztak, és kizárólag azt mondták, amit gondoltak.
- Senki sem vonhatja ki magát a kötelességei alól, ha már egyszer utat
választott magának, Matt-ty. Rossznak tartani vagy ellenkezni
mindazzal, ami a saját választásunk részét képezi, ez olyasmi, ami
számomra mindig is érthetetlen volt.
- Saját választásunkat rossznak tartani vagy elégedetlennek lenni
vele, ez az emberi lét sajátja. Azt hiszem, ez volt a faj fejlődésének egyik
rugója.
Sini-Ma megkímélt a fejlődésünkkel és fajunkkal kapcsolatos
véleményétől. Felé fordultam. Meg akartam vizsgálni a dolgot, mégpedig
a magam módján.
- Ha a problémák belső jellegűek, akkor a Szövetségnek semmiféle
joga nincs beavatkozni, még akkor sem, ha ez a Bázis elhagyását
jelentené. Ha Sloane nem képes ezt megérteni, majd megérti valaki, aki
felette áll. Akár maga a Szövetség Általános Tanácsa, ha szükséges.
- A problémák belső jellegűek. De a Caryl Tanács nem fogja a Bázis
megszüntetését kérni, mert ebből senkinek semmilyen haszna nem
lenne. Az elszigetelődés ideje lejárt minden faj számára, még akkor is,
ha nagyon sokat kell még tenni ahhoz, hogy a valódi megértést
elérhessük.
Miközben beszélt, megőrizte végtelen nyugalmát, mint mindig. Közben
az este éjszakába hajlott, és Car'syl megkoronázta a dombokat. Sali-Mav
egész völgye fényben fürdött, mint egy újszülött univerzum. A kitartó,
makacs, hűvös szél biztosan különös illatokkal volt terhes, melyeket
szerettem volna újraérezni.
Ezt gondoltam, újraérezni.
- Az én lakóhelyem Sur Sivatagának peremén van - még mindig
nyugodtan beszélt -, onnan nincsenek messze a bányák. Megnézheted a
kristályokat, és eldöntheted a dolgot. A vendégem leszel, Matt-ty.
Ez volt az első alkalom, hogy egy emberi lény hatol Caryl titkos,
ismeretlen életébe.
Éreztem a belőlem kirobbanó izgalmat, mely szilárd falnak ütközött,
ahol úgy tűnt, teljes a nyugalom, és ahol izgatottságom feloldódott,
kétségeim eloszlottak.
Nem tudtam még, miért választott Ty-jének Sini-Ma és azt sem, hogy
ez megengedett és törvényes dolog-e, lévén, hogy idegen voltam.
Ráadásul tudatlan idegen.
Még azt sem tudtam, merre lehet Sur Sivataga.

Az első dolog, amit felfedeztem, hogy tulajdonképpen bárki idegen

szabadon közlekedhet Caryl területén, nincs szükség különleges
vízumokra, engedélyekre vagy hasonlókra.
Másodszor arra jöttem rá, hogy Sini-Ma, Ty-jének választva engem,
széles körben megbotránkoztatta a caryli társadalmat; de lévén a Ty
kiválasztása abszolút személyes és magánjellegű, senki sem tette szóvá
neki, sem a jelenlétemben, sem egyébkor. A caryliak annyira figyelembe
vették mások jogait, hogy az is a magánszféra megsértésének számított,
ha valaki beszédbe elegyedett a másikkal, ami ennek megfelelően
szigorú szertartásokhoz volt kötve.
Hogy Sini-Ma miért kívánta rám ruházni azt, ami valójában a
kölcsönös barátság ígérete volt, erre még rá kellett jönnöm. És ez sokkal
inkább lefoglalta gondolataimat, mint a kristályok, miközben magunk
mögött hagytuk a Bázis csillogó kupoláit, magas tornyait és térségeit.
Sini-Ma könnyedséggel vezette járművét, amivel annak idején
megőrjítette a földi repülőoktatókat. Rendszerezettebb és gyorsabb
gondolkodásával a caryli sokszor felvette a versenyt a fedélzeti
komputerrel, és legyőzte. Mindazonáltal úgy látszott, a dolog nem
nagyon szórakoztatja, és minden bizonnyal úgy fogta fel, mint egyszerű
gyakorlatot. Így hát a reggeli derengésben a repülőszerkezet fürgén
maga mögött hagyta Sali-Mav hosszú völgyeit, a komor oázisokat, a
fekete dombokat, az ősi vulkánok maradványait, amelyek oldalában
intenzív mezőgazdálkodást folytattak.
Délnyugat felé tértünk el, kis magasságban repülve két fehér város
fölött, amelyek utcái egymást keresztezték és véget értek a sivatag
szélénél: Hosszú ideje nem használták már őket a hosszú távú
szállításokhoz.
 Amikor Mitia bányái hoz elértünk, már olyan meleg volt, hogy amikor
kiszálltam a repülőből, azt hittem, összeesem. Ez persze túlzás, de
kellett volna egy kis idő és némi étrendbeli változás. Azért kibírtam. A
caryliak testhőmérséklete legalább 10°C-kal magasabb az emberekénél.
Nincs tehát semmi csodálatos abban, hogy Sini-Ma úgy tűrte a meleget,
mint egy szikla, sőt már rég odaért a bánya bejáratához, amikor én még
lépésről lépésre vonszoltam magam.
Ez az ő világa, nem az enyém.
Túlhaladtunk az első szinteken. Itt hűvös volt a levegő és tökéletesen
belélegezhető. A bányát teljes egészében automatizálták. A jól
megvilágított alagútban csend volt. Úgy látszott, mintha ezt az ágat
ideiglenesen használaton kívül helyezték volna.
A távoli zúgás azonban - mely olyan volt, mint valami aggodalmas
lélegzés - elárulta, hogy a többi alagútban folytatódik a munka.
Sini-Ma pár szót váltott a négy carylival, akik bennünket kísértek.
Kevés caryl szót ismertem, végtelenül nehéz és összetett nyelv volt, és a
beszélgetésben egyetlen általam ismert szó sem fordult elő.
Kivéve nevemet és rangomat. Matt-ty. Ekkor a négy caryl rövid
meghajlással elbúcsúzott, és ez volt az egyetlen alkalom, hogy
pillantásukat rám emelték.
Sini-Ma átkísért az előbbi csendes alagúton. Lassanként kezdtek
felragyogni a kristálymodulok, ahogy az alagút egyre mélyebbre
ereszkedett, és szállító moduljaink jelezték, hogy követik a lejtőt.
A kristályok a mesterséges megvilágításban komor vörös fényben
ragyogtak, és úgy tűnt, hogy valamiféle életet rejtenek magukban.
Megálltunk és kiszálltunk a modulokból.
Odamentem az egyik falhoz.
Esküdni mertem volna rá, hogy a hideg fal mögött valamiféle jelenlét
volt. Élő, tudatos, gondolkodó jelenlét.
És gonosz. Ez a tudat betöltötte agyamat.
Egy pillanat, Sini-Ma magas alakja közém és a közé a valami közé
tornyosult épp akkor, amikor az a valami kezdett formát ölteni.

III.

A szoba nyitva maradt éjszakára is. Ez volt az első dolog, amit

megállapítottam, mert éreztem a szagokat, a sivatag illatait. Azokét a
szagokét, amelyeket ugyanilyen erősen éreztettek velem Sini-Ma dalai,
sok-sok évvel ezelőtt.
Car'syl vörös fénye végiggördült a nyitott ablaktól ágyam lábáig,
felfedve a szoba egyszerűségét. Volt ebben a mértéktartó
egyszerűségben valami szigorú fegyelmezettség. Egy harcos lakhelyére
hasonlított, aki a két csata közti szünetben a bölcsesség útját keresi.
Emberi mivoltomban hihetetlenül kívülállónak éreztem magam. A
szörnyűséges álarcok a falakon olyan múltról meséltek, amelyet nem
ismertem, olyan történelemről, amelyről soha nem hallottam, és ettől
elhagyatottnak, gyökértelennek éreztem magam.
Kellemetlen, átkozottul kellemetlen, ha az ember egyedül érzi magát.
Elvágva mindattól, amit ismerünk, ami hozzánk tartozik. A túlélésért
folytatott küzdelem ellenére a tudat mélyén egyre nagyobbra nyílik a
félelem sötét barlangra.
És a bizonytalanság végzetessé válik.
A caryliak nem telepaták, de biztos vagyok benne, hogy Sini-Mát
éppen a félelem hívta oda abban a pillanatban, és hogy félelmem
fájdalmat okozott neki. Egy hosszú percig állt az ajtónál, aztán lassan
megmozdult, és hosszú fénysugár vetődött rá, amely átugrotta magas,
fekete figuráját, hogy végül utolérjen és megérintsen engem.
- Sajnálom - halk, száraz volt a hangja -, házam nem tűrheti a
szenvedésedet.
- Mi történt?
Sini-Ma egy pillanatig bizonytalanul állt, ami tőle nagyon furcsa volt.
Megfogtam a kezét. Éreztem az ő fájdalmát, éppen úgy, ahogyan ő
érezte az én félelmemet, és ez valami egészen kivételes dolog volt.
Valami, ami nagyon meghatott, mert fájdalmát az én félelmem okozta,
és eddig még senki sem szenvedett azért, mert én szenvedtem.
Sini-Ma letérdelt az ágyamhoz, ami éppen csak egy gyékényből áll.
Kemény, de kényelmes. Egy mozdulatot sem tett, hogy elhúzza a kezét,
és láttam, hogyan válik el száraz profilja a sápadt félárnyéktól, láttam,
hogyan csillog magnetikus szeme, akár az eleven tűz.
- A caryli nagyon ősi nép, Matt-ty. Sokkal ősibb, mint a legrégebbi
emberiség. Ám az emberi lényekkel ellentétben mi megőrizzük fajunk
múltjának emlékeit. Az egész múltat, Matt-ty. Nem könnyű örökség ez.
Sok-sok hiba, harc, szenvedés van benne. De nagy örökség. Nagyon
sokat tanultunk belőle. Például azt, hogy ostoba dolog veszélyes játékot
adni egy gyermek kezébe.
- A kristályok.
Sini-Ma alig érzékelhetően bólintott.
- Mióta ismeritek a tulajdonságait?
- Régebb óta, mint amikor a földi emberek először mertek arra
gondolni, hogy az égen repüljenek.
- És sohasem használtátok őket?
- Használtuk őket, saját felelősségünkre. Valamikor nagyon kíváncsiak
voltunk, szomjaztuk a tudást, tele voltunk kérdésekkel, és sohasem
teltünk be a válaszokkal. De később sikerült feldolgoznunk a
kíváncsiságot is, ami nem mindig veszélytelen. És ma már nem
szeretünk helyet változtatni sem. Így hát ma már miféle előnyei
lehetnének számunkra a kristályoknak?
- És most mi történt?
- Egy társadalom sohasem tökéletes, Matt-ty. Ha az volna, megszűnne
létezni és valami szörnyűséggé válna. Így aztán néhányan a caryliak
közül úgy gondolják, hogy a nyugalom ideje végéhez ért. Ha felajánljuk
a kristályokat a Szövetségnek, rövid idő alatt annak vezetői leszünk.
- Mit szól ehhez a Tanácsotok?
- A Tanács ellenzi.
 - Ez az utolsó szó?
- A mi Tanácsunk sohasem foglalkozik kétszer ugyanazzal a témával.
- Tehát megpróbálják arra kényszeríteni a Szövetséget, hogy
avatkozzon be. Ezek a titokzatos halottak a Bázison és a feltámadó
híresztelések...
- Az Ezzanok szektája nagyszerű agyakból áll, de a caryli filozófia nem
engedi meg, amit a ti Bázisotokkal művelnek.
- Pontosan ugyanazt akarják elérni, amit most a Szövetség! Nem
hinném, hogy valakinek is eszébe jutott volna az ötlet, hogy előbb-utóbb
átvehetitek a hatalmat az emberektől!
- Természetesen nem. Épp ezért örülök, hogy téged küldtek.
- Ezért van hát, hogy Ty-dnek választottál... annak ellenére, hogy
idegen vagyok?
Egy villanásnyi mosoly oldotta fel Sini-Ma agyának szorítását. Nem
láttam mosolyát, de éreztem és nagyon különösnek találtam.
- Nem csupán ezért, Matt-ty. Nem csupán ezért.
Csak sokkal később értettem meg ennek a válasznak értelmét és
jelentőségét.

Amikor felébredtem, a caryl nap különös ragyogással tűzött be furcsa

zsalugáteres ablakokon. A fénypászmák bizonyos távolságból nézve
egymást keresztező nádszálaknak tűntek, a fény bonyolult
szövevényekben szűrődött át az ablakokon. Az egész együtt tökéletes
volt, és azt sugallta, mint minden más ebben a szobában, hogy a
művészet itt elérte a formák abszolút letisztult egyszerűségét.
Mozdulni próbáltam. Homályosan éreztem, hogy bizonyára több idő
telt el, mint amire visszaemlékeztem. De az idő érzékelését csakúgy,
mint a fájdalomét, magába szívta valami.
Valami. Két magnetikus szem az érzelemmentes arcon, mialatt a
félárnyék éjszakába hajolt, s magával vitte fájdalmát és az én
félelmemet.
Sini-Ma. Csakis ő lehetett.
Minden, amit elmondott a kristályokról, az Ezzanok szektájáról, a
Tanács ellenzéséről, Caryl ősi voltáról, mindez egészen világos volt
tudatomban. Csak az elmúlt idő és a fizikai fájdalom tűnt el.
Komoly sérülések voltak mellemen, karomon, lábamon. Ilyen magas
hőmérsékleten nyolc órán belül elmérgesedtek volna, hacsak nem
visznek kórházba vagy sürgősen be nem szállítanak a Bázis Orvosi
Központjába. Megpróbáltam megvizsgálni magam.
Védőruhám természetesen eltűnt. Az ő tunikájukat viseltem, amely
könnyű, bő, végtelenül kényelmes és hűvös volt. Az égések tökéletesen
behegedtek, az új bőr szépen fejlődött.
Ránézésre legalább kétheteseknek gondolta volna az ember.
Megpróbáltam felkelni: minden nehézség nélkül sikerült. Mindössze
gyengeséget éreztem, és könnyű kábultságot, mintha hiányzott volna
valami vagy valaki.
A bonyolult caryli hangszer hangja, a hang, amelyet jól ismertem,
valahonnan távolról ért a házhoz. Elindultam, hogy megkeressem. A ház
nagy volt, nagy, üresen kongó, hűvös termekkel. A fény mindenünnen
beszűrődött a gyékényeken át. El lehetett tévedni, ha az ember a falra
vetülő kusza árnyékokat nézte, amint a fény lassú változásával minden
percben újabb képek keletkeztek. Ez is volt a célja a fényből font
falikárpitnak. Történeteket mesélt. Csak én nem tudtam elolvasni.
Kimentem a kertbe. Ez volt a ház gyékényekkel védett szíve, a
gyékényeket csak alkonyatkor nyitották fel, elővarázsolva a teljes
építményt, ez volt a magyarázata annak a látványnak, amelyet a Bázis
magasságából megfigyeltem Sali-Mav völgyében.
A hangszer ott volt. Onnan jött a zene és a víz hangja, nem tudtam,
hogy valódi vagy gépi hangok voltak.
Ő volt az első caryl nő, akit láttam (szinte már kételkedni kezdtem
benne, hogy léteznek egyáltalán), és Sini-Mához hasonlított. Külső
megjelenése jellegzetesen caryli volt, de az emberi szem is szépnek
találta. Az arcát keretező fekete haj selyemre emlékeztetett, meg
némely ősrégi miniatűrre az Anyabolygón. Az enyémhez hasonló tunikát
viselt, amely kissé világosabb volt, és derekát egy öv fogta össze. Csak
egyetlen drágakő ékesítette vékony nyakát. Egy színeit rendkívül
szaporán váltogató kristály.
Felém biccentett.
- Örülök, hogy látlak, Matt-ty - mondta, és abbahagyta játékát. Az ő
hangja is szaporán változott a hanglejtésben, de még mindig sokkal
jobban beszélte az én nyelvemet, mint én az övét.
Látszott a szemén, hogy nincs zavarban, nem fél és nem is izgatott.
- Érezd otthon magad a kertünkben! Gyere!
Megismertem Tiani-Lét, aki a legnagyobb szeretet jelével tüntetett ki.
Ajándékba kaptam a kertet.
De én ezt akkor még természetesen nem tudtam.

Húsz napot töltöttem el Sini-Ma lakóhelyén Sur Sivatagának peremén,

eközben testemről eltűntek a robbanás nyomai, és már kezdtem magam
jól érezni teljes napvilágban is.
Húsz teljes, tevékeny nap volt, telítve vendéglátóim átható
nyugalmával, így először fel sem fogtam, mennyi mindent csináltam és
tanultam ezalatt. Soha nem éreztem még ennyire pihentnek és
könnyűnek magam, soha nem voltam még így megbékélve
önmagammal.
Tulajdonképpen Boldog voltam, hogy élek.
Sini-Ma elvitt magával, hogy megmutassa Sur Központját, egy békés
várost, amely a sivatagig nyújtózott rendezett csápjaival, és a
Tudományok Akadémiáját, ahol a carylok merész tudományos
kísérleteiket végezték. Itt gyakorolta Sini-Ma tanári és kutatói munkáját.
Elméje caryl mérték szerint is ragyogó volt. Nincs hát min csodálkozni,
hogy az Akadémián lekörözött bennünket.
Egy este, mikor békésen ültünk a kertben, megkérdeztem tőle, mi volt
az oka ennek a régi választásnak.
Sini-Ma hallgatott egy darabig, én sem sürgettem. Megtanultam
értékelni minden caryli szót.
 · Az Ezzanok szektája nem ma született. Tudnod kell, hogy a caryliak
időnként túlzásba viszik az újítást. Valakinek tanulmányoznia kellett ezt
a dolgot, hogy összehasonlításokat végezhessen és talán utat mutasson.
Az Ezzanok nem kezdenek bele semmibe alapos megokolás nélkül.
- Azért jöttél tehát, hogy tanulmányozz bennünket.
- Azt is tettem.
Elmosolyodtam. Nem lehetett könnyű neki elviselni zajosságunkat,
zűrzavarosságunkat, azt a szokásunkat, hogy beszélünk, de nem
mondunk semmit, vagy gondolunk valamit, de mást mondunk.
- Bármit gondolsz is, Matt-ty - és némi vidámság csengett a hangjában
-, hasznos tapasztalat volt.
- Kegyetlenek voltunk.
- A kegyetlenség a természetetek része. Fiatal faj vagytok. Ez nem
bűn.
- Nem maradtál az Ezzanokkal.
- Nem. Ösvényük sötét, és nem a fényt keresik. A hatalom, a
hatalmatok elmúlik, az igazság sokkal távolabb van.
- Azt hiszem, nem tudlak követni.
- Eljön az idő, amikor képes leszel rá. Aminthogy én is követni
próbálom majd a te emberi gondolataidat.
Amint ezt mondta, valami vidámság szűrődött át látszólagos
nyugalmán, olyan árnyalatokat sejtetve, amilyenekre álmomban sem
gondoltam volna.
Így töltöttük az estéinket. Hallgattuk egymást, magyaráztunk
egymásnak, és amikor Tiani-Le is velünk volt, az összhang oly nagyfokú
volt, hogy gyakran már sikerült megéreznem Sini-Mát. Nem a
gondolatait, hanem az érzelmeit, amelyeket a gondolatok nem tudtak
közvetíteni.
Tiani-Le nyolc ciklus óta volt Sur Lakóhelyének Úrnője. A caryliak
monogámok voltak, és a család nagy jelentőséggel bírt a társadalom
felépítésében, olyannyira, hogy a közéletet is nagymértékben
befolyásolta. Nem valami sokat értettem a szociológiához, sem a
viselkedéstudományhoz, mégis meglehetősen logikusnak tűnt, hogy a
caryliak között nincsen faji, nyelvi megkülönböztetés, és fajuk ősi
mivolta mindenkit egyenlővé tesz.
Nem tudtam, mi módon jönnek létre a házasságok, szabadon
döntenek-e, vagy a család választ párt. De az bizonyos, hogy Sini-Ma
házassága nagyon sikeres volt. Kezdtem megérteni, hogy a cél a jó
összhang megteremtése, és ez az összhang kettőjük között teljes volt.
Hat ciklus múlva Tiani-Le örököst ad majd Sur Lakóhelyének, az elsőt.

IV.

Sloane kódolt üzenete, amely visszahívott a Bázisra, aggodalommal

volt teli.
Nem szívesen mentem. Első benyomásom az undor volt. Mély, heves
undor.
Azon vettem észre magam, hogy úgy „látok”, mint egy caryli. A dolog
akkor kezdett bosszantani, amikor megkaptam ezt a megbízást.
A Bázison három újabb baleset történt. Az egyik föld alatti
laboratórium szó szerint a levegőbe repült, széttépte egy robbanás,
amelyre nem sikerült logikus magyarázatot találni. Két áldozat volt.
A Szövetség behívta szakértőit, és kérvényezte a Tanács összehívását.
Mi a fenét írhattam volna a jelentésben? Hogyan lehetne
megmagyarázni elvont érzelmeket?
A néhány egyszerű tény a következő volt:
1. A belső viszályok az Ezzanok Szektájában robbantak ki. Hogy kik
ők, hányan vannak, és milyen befolyásuk van a caryl társadalomban, ezt
nem tudtam.
2. Sini-Ma is tagja volt a szektának, de elmondta, hogy sok caryli vesz
részt benne, főleg fiatalok.
3. A Tanácsnak nem állt szándékában elfogadni az Ezzanok kérelmét.
És nem volt hajlandó újra tárgyalni a problémát. Ha pedig ők azt
mondják, nem, az csakugyan azt jelentette, nem.
4. A kristályok csak ürügyül szolgáltak. Így akarták csapdába csalni a
Szövetséget. „Füllentés”, amelynek kettős éle volt.
5. A Szövetségnek figyelembe kellett vennie a fenyegetést, amelyet az
Ezzanok jelentettek, ha:
a. Ők bizonyulnak erősebbnek, és átveszik az ellenőrzést Caryl
felett.
b. Beépülnek a Szövetségbe mint ellenzéki párt a kristályok
átadásának ügyében.
c. Sikerül kulcspozíciókat szerezniük a Szövetségen belül.
Megjegyzés: c) alpont gyakorlatilag az emberi döntési hatalom
megszűnését jelenti.
6. A caryliakat úgy ismerjük, mint erőszak nélküli fajt, de az Ezzanok
bebizonyították, hogy gátlástalanul felhasználják a merényletek összes
módszerét.
7. Mi módon hajtják végre a merényleteket? Nem használnak
semmilyen valóságos tárgyat, amin azt értem, hogy semmiféle
háromdimenziós tárgyat. Ellenem is követtek el merényletet. És előbb
„éreztem”, később pedig „láttam” azt a valamit, ami megtámadott.
Mielőtt Sini-Ma közbelépett, maga is határozatlan volt ebben az
ügyben, és különös módon bennem sem volt semmiféle hajlandóság,
hogy többet tudjak a dologról. Ezenkívül Sini-Ma testén nyoma sem volt
égéseknek, sem sebesüléseknek, pedig kellett volna, hogy legyenek.
Lehetséges, hogy az Ezzanok valamely ugyanolyan erőt használtak fel (a
caryliak kiváló elmék, de mi egyebet tudtunk róluk?), mint amilyennel
Sini-Ma megállította őket?
8. Mi legyen a következő lépés?
Örültem neki, hogy szakértők érkeztek, mert egy ilyen döntést Sloane
kezében hagyni a legkevésbé sem kívántam.
Összetalálkoztam régi barátommal, Max Doidával, az egyik
szakértővel, még akkor, amikor a Gyűlésteremben vitatták a
jelentésemet. Beteges érdeklődést árultak el a caryli élet minden
részlete iránt, és ez rettenetesen feldühített.
Doida itallal kínált.
- Jól nézel ki, Matt, de úgy látom, mintha zavarban lennél. Biztosan jól
érzed magad?
Zavart voltam, de csak azért, mert hiányzott a caryliak fagyos
nyugalma. Nem mondtam meg neki.
Az, hogy ilyen rövid idő alatt hozzászoktam, félelemmel töltött el. Arra
gondolni sem mertem, hogy imponált is, az még jobban megrémített.
Doida egyebek között űrpszichológus is volt.
Mosolyát elnyomva rám nézett világos, égszínkék szemével.
- Nem éppen hízelgő dolog azt hallani, hogy azért nem kapunk meg
valamit, mert nem vagyunk eléggé felnőttek hozzá, hogy helyesen
használjuk fel. Mi, emberi lények hiúk vagyunk. A caryliak pedig
tanulhatnának egy kis diplomáciát. Nem gondolod, Matt?
- Nem tudnak hazudni.
- Ez nagyon nagy baj.
Nem értettem, miért mosolyog. Lehet, hogy nem hitte el.
- Rá tudnád venni Sini-Mát, hogy eljöjjön, amikor találkozunk a caryli
Tanáccsal?
- A Tanács nem fog kétszer ugyanarról a dologról tárgyalni.
- De az összehívását azzal az ürüggyel kértük, hogy magyarázatot
kérünk a merényletekre. Mi tudunk hazudni.
- Elhozom Sini-Mát.
- Alig várod, hogy visszamehess. Nem így van, Matt?
Fakó szeme megint rákényszerített, hogy elismerjek valamit, amit
egészen addig makacsul titkoltam még önmagam előtt is.
Igaz volt. Alig vártam, hogy elhagyjam a Bázist és a zajt és
visszatérjek Sur Lakóhelyének nyugalmába. Öt éjszakán aludtam a
Bázison, és öt éjszaka egyébről sem álmodtam. A sivatagról, az est
árnyai között lüktető és viruló kertről.
És Tiani-Le szeméről.
Sini-Ma társnője ott volt mindig agyam egyik sarkában. Nem kellett rá
gondolnom, mert benne volt minden gondolatomban.
Elhárítottam a Sloáne-nel való találkozást. Azzal az üzenettel indultam
vissza, hogy a caryl Tanács delegációja, ha nem a Tanács maga,
ellátogat a Bázisra, hogy fontolóra vegye a merényletek ügyét. De csak
egy ciklus elteltével.
Elég időm maradt.
Visszatértem Surba, és ahogy közeledtem felé, egyre nyugtalanabb
lettem. Repülőgépemet a hangár kellemes árnyékában hagytam, és
habozás nélkül elindultam az egyik melléképület felé vezető úton, ahhoz
az előtérhez, ahol a látogatóknak le kellett tenniük fegyverüket. (Ez egy
régi szokás maradványa volt. Egyetlen caryli sem viselt többé fegyvert,
nem is lehetett fegyvereket találni a bolygón, hacsak nem használaton
kívül, amelyeket emléktárgyként tartottak meg.)
Letettem a fegyvereimet. Aztán Tiani-Le jött felém, nagy nyugalom
szállt meg, és máris jobban éreztem magam.
 - Miért van ez, Tiani? - mormogtam, amikor megállt előttem. Nem
tudtam elkerülni a riadtságot, mert a nyugalom nem nyomta el és nem
semmisítette meg énemet.
- Sini-Ma nem mondta el neked?
Hangja olyan könnyed, harmonikus volt, mint a kertben a víz. A
nyakán viselt kő most azúrszínre váltott. Azt gondoltam, „víz”. A
habosan, hűvösen, barátságosan csobogó víz.
- Te vagy az ő Ty-je - mondta Tiani -, sok jogod és sok kötelességed
van. De én eltörlöm fájdalmadat és kétségedet és minden
keserűségedet. A caryli nők erre a feladatra termettek.
A víz képzete eltűnt. És vele együtt a nyugtalanság is.
- Akkor hát te segítettél neki, amikor megsebesültem.
- Igen.
- Nem volt..., kellemetlen?
- Az én tudatom egy Sini-Máéval. Amit ő tud, én is tudom. Nem
idegenkedtem a dologtól, ha ezt akartad tudni. Kezdetben féltem kissé,
mert... te más vagy. De Sini-Ma mellettem volt, és az ő tudata erős.
- Hol van most?
- Nincs itt. Nem érzed a hiányát?
- Persze hogy éreztem. A kristály elhomályosodott, komorrá lett, mint
az ő szeme.
- Sini-Ma elment Mavi-Su Uraihoz.
- Mit jelent ez?
Fontos dolog volt. Annyira fontos, hogy megrémült tőle, és
észrevehetővé vált, hogy még értem is aggódik. El tudta tüntetni más
fájdalmát és félelmét, de ki tüntette el az övét?
- Senki sem megy Mavi-Su Uraihoz, hacsak nem valami nagyon fontos
dolog miatt. Ott minden látható ösvény véget ér, és olyan utak nyílnak,
amelyeket nem lát a szem.
- Igen, hallottam erről. De általában úgy vélik, hogy csak kitalálás, a
caryliak játékos ötlete, amellyel tréfát űznek a többiekből.
Végtelen szomorúság szállta meg. Éreztem, mert hagyta, hogy
érezzem. És ekkor váratlanul gyengédség ébredt bennem, és
kinyújtottam a kezem, hogy megsimogassam az arcát. Ez volt az első
eset, hogy hozzáértem.
Bőre hűvös volt, de sima, mint a selyem. Átragadt rám minden
szomorúsága, és elvegyült egy talán szeretetnek is nevezhető mindent
elborító érzésben.
De az én elmém nem volt olyan erős, mint Sini-Máé. Csak egy kevés
melegséget tudtam átadni neki az enyémből.
- Ha egyszer az ő Ty-je vagyok, azt hiszem, mellette kellene lennem.
Tiani mozdulatlanul, szó nélkül egyetértett.
Kértem a hely koordinátáit, és azonnal elindultam, miután felvettem
fegyvereimet.

V.
 Elképzelésem sem volt arról a helyről, ahol Mavi-Su Urai éltek.
Túlságosan sok furcsa és idegen dolgot láttam már, hogysem meg
mertem volna kockáztatni fogalmat alkotni, egyébként sem volt hozzá
semmi kedvem.
Éreztem, hogy Sini-Mának szüksége van rám. És éreztem azt is, hogy
semmiképpen sem okozhatok neki csalódást, én voltam az ő Ty-je. Nem
hagyhatom, hogy azt mondják rá, ostoba vagy őrült, amiért éppen
engem választott Ty-jének, még akkor sem, ha az életembe kerül.
Hajlandó voltam feláldozni érte az egyetlen dolgot, ami igazán az
enyém volt.
Az életemet.
Átkutattam Sur egész sivatagát, tízezer kilométernyi vörös homokot,
ahol az ősi tűzhányók kör alakú torka idővel kárminvörös hasadékká
bomlott.
Kínos lassúsággal közeledtek a lépcsőzetesen emelkedő magas, fekete
hegyek. Úgy számítottam, hogy közel vannak, legfeljebb egy óráig tart,
amíg odaérek. De három órával azután, hogy elhagytam a sivatagot, és
átrepültem egy sivár, vöröses kőzettel borított terület felett, rájöttem,
hogy hallucináció áldozata vagyok.
Nem repülhettem tovább szememre hagyatkozva. Átadtam a vezetést
a robotpilótának. A koordináták, amelyeket Tiani megadott, nyilván
pontosak voltak, így tehát a jármű mindenképpen oda visz majd, ahová
mennem kell, érzékeim erre már nem voltak képesek.
Amikor megérkeztem, felfedeztem, hogy a hegyek valójában
egymásra rakódott sziklás fennsíkok voltak. Zordon, vad, határtalan
szépségű hely, sziget a végtelen kietlenségben.
A mendemonda szerint Mavi-Su Urai a fennsíkok belsejében húzódó
labirintusban élnek. Nem volt gyülekezőhelyük, de mindig tudták, hogy
mikor és hol találják meg egymást.
Caryliak voltak, és mégsem vagy már nem azok.
A magasból megláttam Sini-Ma repülőgépét, a fényben csillogó ezüst
szárnyakat, és leszálltam mellé, remélve, hogy ez nem hallucináció.
Sini-Ma ott volt, és engem várt.
Erős, megfoghatatlan érzés kerített hatalmába. Könnyek szöktek a
szemembe. Életemben most először fordult elő velem. Sini-Ma egyedül
volt, és a tisztás hihetetlenül nagy volt ebből az új szemszögből nézve. A
talaj egészen sötét, sima, kemény kövekből állt, itt-ott szélfútta
hasadékok tarkították.
A Sur Sivatagára néző oldalon a fennsík hirtelen meredeken zuhant
lefelé. A fennsík többi oldala a feljebb elhelyezkedő fennsíkok alapját
képezte, és számtalan sötét barlang nyílt belőle.
Sini-Ma szó nélkül vezetett, és éreztem, az ő magabiztossága elég
ahhoz, hogy távol tartsa a körülöttünk vibráló megszámlálhatatlan
jelenlétet. Ugyanolyan láthatatlan, mint amilyen valóságos jelenlétet.
Egyetlen idegen sem látta soha Mavi-Su Urait. Legendás hírük egyik
csillagkikötőből a másik csillagkikötőig szállt. A komor és fagyos caryliak
tréfája.
 Pedig nem volt bennük semmi komorság, semmi fagyosság, még
idegen kultúrájuk legeldugottabb részeiben sem. Csak valami
emlékezetté oldott végtelen magányosság.
A barlangot, ahová bementünk, egy magasban lévő nyílásból szóródó
fény világította meg gyengén. A kemény talajra gyékényeket terítettek;
a fűtőtestekben olyan anyagot használtak, amely nem adott sem füstöt,
sem szagot. Azonnal kattant bennem az ösztönös vészjelzés, amelyet
megtanultam értékelni.
Kábítószer.
De még mindig biztonságban éreztem magam Sini-Ma jelenlétében.
Ellazítottam magam, és a feszültség engedett.
Mavi-Su két Urán, akik előttünk ültek a gyékényeken, semmi különös
nem volt: nem viseltek jelzést, és nem is öltöztek másképp, mint a többi
caryli. Akár ugyanazok is lehettek volna, akikkel a suri Tudományok
Akadémiáján is találkoztam, vagy bármely más alkalommal, amikor
caryliakkal összejöttem.
Bizonyos értelemben csalódottan töprengtem, vajon mit tehetek és mi
módon lehetek Sini-Ma segítségére. És miféle veszélyre számíthatok?
Erős volt még bennem az az érzés is (nevezhetném félelemnek?),
amelyet Tiani-Lében éreztem. Ez az én félelmem volt.
Egyikük beszélni kezdett anélkül, hogy ajkát mozdította volna.
- Az Elmék összehívása nem könnyű dolog, még egy született
carylinek sem. Sini-Ma kérte a találkozást az ő Ty-jével, Caryl érdekében.
Caryl érdekében megengedték neki.
Még mindig nem értettem. Mavi-Su Ura folyékony szabványnyelven
beszélt, méghozzá egészen tökéletesen. Obszidián szemével rám nézett
anélkül, hogy pillantása megérintett volna, mintha csak láthatatlan
volnék.
Ekkor váratlanul éreztem a tudatomban lüktető kérdést, az egyetlen
kérdést, amelyet valaha is megkérdeztek tőlem, és amiről nem lehetett
tudni, honnan jön, mert olyan volt az egész, mintha a barlang falai
beszéltek volna az agyamban.
- Te akarod?
Bár caryli nyelv volt, mégis megértettem.
Sok-sok különös dolog történik Mavi-Su Urainak Lakóhelyén.
Mindazok a mentális védekezési módszerek, amelyeket a felkészülés
során megtanultam felépíteni, minden erőszakos behatás nélkül
összeomlottak. Sini-Ma elméje megérintette az enyémet, élénkebben,
mint eddig valaha is, és ha igaz, hogy a caryliak nem tudtak hazudni,
akkor most az ő lelke és az ő elméje tárult fel előttem.
Mindenesetre éreztem, hogy egyetértésem nélkülözhetetlen. Tudtam,
hogy anélkül nem mennek tovább, és hogy eddig a pillanatig semmi
jóvátehetetlen nem történt lényemmel, tudatommal és
személyiségemmel.
Tudtam ezt, de félelmem eltűnt, és bizalmam határtalanná vált. Nem
volt erre semmilyen értelmes magyarázat.
Lehet, hogy hosszú idő telt el, lehet, hogy csak néhány perc, lehet,
hogy csak arra volt jó, hogy felkeltse kíváncsiságomat, tudásvágyamat;
lehet, hogy csak Sini-Ma jelenléte volt. „Minden ösvény sötét és minden
ösvény a fényhez vezet.”
Különös dolgok történnek a Mavi-Su Urainak Lakóhelyén. Megkapták
beleegyezésemet, és a fény eltűnt.
Engedték, hogy elméink maguktól nyissák fel a sötétség útját,
harcolva az ösztönös félelemmel, legyűrve a természetes idegenkedést,
az önvédelmet, a félelmeket, az emlékeket, a vágyakat, a különbségeket.

...követtem az utolsó ösvényt,

ahol a sötétség fénnyé lesz.
Az utolsó csillag peremén
nevet kap az örökkévalóság.

Ez nem csupán egy dal volt. Megszámlálhatatlan időspirált rejtett

magában. Milliónyi meditációban töltött életet, hogy elérjék a tökéletes
győzelmet.
A megsemmisülést.
Mavi-Su Urai uralkodtak az anyagon.
Ez volt az ő csodálatos titkuk.
Láttam, hogyan dolgoznak, a szememmel, ami nem is volt szem, mert
én sem voltam már én magam. Csak egy pillanatra (de az örökkévalóság
is egy pillanat), míg a feje tetejére állt Idő megtalálta keserves útját a
formálódó világegyetemek között és körém fonódott, szétterjedve,
megszületve és haldokolva, újszülötten és ősrégin, elhasználtan és alig
megszületetten.
Nevet kap az örökkévalóság.
Nekünk ajándékoztak egy töredéket, nekünk, csendes tanúknak,
miközben tudatom összeolvadt Sini-Ma tudatával, és életem az ő életévé
vált, az övé pedig az én életemmé. És nem volt többé különbség
közöttünk, a két szilárd és fontos pontocska között, az események
végtelen láncolatában.

Amikor magamhoz tértem, úgy tűnt, mintha nagyon hosszú idő telt
volna el. A valóságban csak néhány óra volt, és maga a dolog alig tartott
tíz percig. Átvészeltem a sokkot, amelyet az okozott, hogy elmém nem
szokott hozzá ehhez az egészhez, hála Sini-Mának, aki minden
ügyességét összeszedte, hogy enyhítse a hatást, noha a Mavi-Su Urainak
elméjével való valódi kapcsolat mindössze egy másodpercig tartott.
Éppen csak egy másodpercig, mert egy hosszabb kapcsolat megölt
volna.
Mavi-Su Urai eltűntek. Ott pihentem a gyékényeken. Sini-Ma kívül állt
a fentről lehulló fénykörön: Felültem. Sajátos mosoly volt a szemében.
- Nem gondoltam, hogy egy ember elméje ilyen gazdag érzelmekben
és félelmekben. Sajnálom. Szerettem volna tenni valamit, hogy
enyhítsem őket.
Továbbra is rám nézett, miközben mosolya még barátságosabbá vált.
- Örülök, hogy Tiani-Le képe benne van a tudatodban.
Ezt egy kissé nehéz volt megmagyarázni. Egyáltalán nem úgy
gondoltam rá, mint nőre, legalábbis tudatosan nem. De az egyesülés
során jóval mélyebbre hatoltunk a tudatosság határánál.
- A bűntudatod teljességgel helytelen, Matt-ty. Jól van az, hogy Tiani
befészkelte magát elmédbe. Ez a szokás. Ha valami történnék velem, a
Ty az első, akinek joga van társnőmhöz, lakóhelyemhez és fiamhoz. Te
fogod gondját viselni Tianinak és fiamnak, ha történik velem valami.
Úgy mondta ezt, „ha történik velem valami”, mintha már meg is
történt volna.
- Érzem Mavi-Su Urainak erejét. Hatalmas erő ez. Mire nem képesek?
- Talán csak arra, hogy csakugyan elérjék az örökkévalóságot, a teljes
magány csúcsain. Minden ösvény sötét, és minden ösvény a fényhez
vezet, Matt-ty.
- Te fogod vezetni a harcot?
- Nem szeretem ezt a szót. Rombolás és halál árad belőle.
- Ezt teszik a Bázissal.
- Az Ezzanok szektája gyenge szellő Mavi-Su Uraihoz képest.
- Mi fog történni?
- Saját szemeddel láthatod majd, Matt-ty.
- A kristályok... az Ezzanok megismertették az emberekkel Mitia
bányáinak létezését. De nem ezek az igazi bányák! Azok a kristályok
gyengék és törékenyek. Az Ezzanok nem ismerik az igazi bányákat.
- Így van. Ősi titok ez, amelyet Mavi-Su Urai őriznek, és amit te most
megismertél.
Elképedve eszméltem rá. Ez az információ is el volt temetve a
tudatomban, számtalan egyébbel együtt, amit átengedtek nekem.

VI.

Sloane-nek most már nem volt szüksége rá, hogy elrejtse, amit az
ügyről általában és különösen rólam gondolt. Az egész Bázis felbolydult,
és Sloane hivatalának széles ablakaiból pontosan rálátott az egyik
elpusztított pavilonra.
Abban a szektorban a teljes kikötőpálya használhatatlan volt.
- Megvan a véleményem a jelentéséről.
Úgy beszélt, hogy meg sem fordult, nem nézett rám, hellyel sem
kínált, sőt még annyi fáradságot sem vett, hogy köszönjön. Ez máskor
minden bizonnyal felbosszantott volna. Azelőtt. Most már nem. Most már
ostobaság volt.
- Jelentését természetesen figyelmesen megvizsgáltuk, és felesleges
hozzátennem, hogy küldetését maradéktalanul teljesítette.
Alkalmasint nem tudta megemészteni azt a tényt, hogy Sini-Ma Ty-je
vagyok (nem is tudta pontosan, mit jelent ez). Megfordult, és szúrósan
rám nézett.
- Max Doida úgy gondolja, hogy ön súlyos kockázatokat vállal,
pszichológiái értelemben.
- Mindent, amit kockáztatni lehetett, már kockára tettem. Nem azért
vagyunk itt, hogy rólam beszéljünk.
Pillantása kemény maradt.
- Természetesen. A Caryl Tanács holnap érkezik, titokzatos támadóink
nem mulasztották el az alkalmat, hogy nyomást gyakoroljanak az egész
Bázisra. A helyzetre való tekintettel a Szövetség komolyan számba veszi
a beavatkozás szükségességét.
- Hogyan? A Tanács az egész bolygó egyetlen alkotmányos hatalmát
képviseli. Mit akar tenni? Meg akarja dönteni? És mit fog a helyére
állítani? Ezeket az Ezzanokat, akik amilyen jól kijönnek velünk, olyan
rosszul a caryliakkal?
- Úgy beszél erről, mintha az ön dolga lenne.
„Hát persze hogy az én dolgom, a fenébe is” - gondoltam, de nem
válaszoltam, elengedtem magam, és Sloane-nek észre kellett vennie a
belőlem áradó fagyos hangulatot, mert kíváncsian nézett rám.
- Természetesen nem követhetünk el semmilyen erőszakos
cselekedetet - javította ki magát.
- Természetesen. És akkor mit ért beavatkozás alatt?
- Kényszeríteni fogjuk a Tanácsot, hogy lépjen. Vagy megengedi, hogy
megkapjuk a kristályokat és szabadon érintkezhessünk ezekkel az
Ezzanokkal, vagy egészen eltávolítja őket oly módon, hogy a
Szövetséget ne kényszerítse meggondolatlan lépésre. Csak a legutóbbi
két nap alatt nyolc halottunk volt. A C blokk központi komputere
felrobbant, és le kellett zárnunk a teljes szektort. Ha így megy tovább, a
Bázis alig egy hónapig maradhat életben.
- Harminckét napig - javítottam ki. Vad pillantással nézett rám.
- Honnan tudja? Nincsenek adatai ilyen pontos becsléshez!
- Ez nem az én becslésem.
- Hát persze. Remélem, hogy caryli barátja tudja, mit tegyen. Habár
nem tudom elképzelni, hogyan lehet ellenszegülni egy olyan
ellenségnek, amely láthatatlan, és csupán energiaátvitel formájában
észlelhető, amikor már túl késő.
- Mondja csak ki, hogy valójában azt szeretné, ha a Caryl Tanács
átadná a Szövetségnek Mitia bányáit, és megengedné az Ezzanoknak,
hogy megnyissák, még ha erről az utóbbiról szívesen lemondana is.
- Nem valami szellemes, kapitány.
- Nem kívántam az lenni.
Nem tartott vissza, amikor kimentem.
A Bázis központja elég nagy volt, hogy mindenki elférjen benne. Az
egyik szektort teljes egészében elfoglalta az a képernyő, mely lehetővé
tette az egész Bázis teljes áttekintését vagy bármely zugának részletes
bemutatását.
Ez alkalommal tisztek voltak a berendezések és irányító rendszerek
kezelői. Csak pár pillanattal ezelőtt mutattak meg nekünk egy újabb
kikötőpályát, az EY6-os szektorét, amelyet porrá zúzott egy hangtalan
robbanás, széttépve két shuttle-t is.
Mindez némileg elvonta figyelmünket a caryliak érkezéséről. Mintegy
harmincan voltak, sötét ruhát viseltek, arcuk fagyos volt. Még az is
lehet, hogy Mavi-Su Urai voltak, de ezt a gondolatot megtartottam
magamnak. Végül belépett Sini-Ma.
Valamiféle fájdalmat éreztem, egy szemvillanásra láttam Tiani-Lét, a
szemét, a nyakán viselt ékkövet, mely most sötét színre váltott. Jeges
szomorúság futott végig rajtam. Sini-Ma búcsút vett Sur Lakóhelyének
Úrnőjétől, de én ezt nem tudtam.
- Megszabadítunk benneteket az Ezzanoktól. - Ez volt minden, amit a
Tanács Vezére mondott standard nyelven. Sloane nem mutatott sem
haragot, sem csalódottságot. Kemény és határozott volt. Csak a tudósok
csoportja felől hallatszott morgolódás, de ez is hamar elcsitult.
- Segíthetünk valamiben? - Sloane csak ennyit kérdezett. A caryli egy
pillantással a torkára forrasztotta a szót, és válaszra sem méltatta.
Sini-Ma ekkor odament a Tanács Vezéréhez, és egy hosszú-hosszú
percig csöndesen társalogtak. Majd Sini-Ma letérdelt, és felé nyújtotta
nyitott tenyerét, a Tanács Vezére pedig ráhelyezte az övét.
Abban a pillanatban, amikor a két kéz összeért, történt valami...
Valami megfoghatatlan... Megmagyarázhatatlan. A Bázis központi
komputere felmondta a szolgálatot.
A képernyő alatt kialudt minden fényjelzés. Egész technikánk egyetlen
pillanat alatt ósdi, holt ronccsá változott.
Sloane behívta a tiszteket, és mi mindannyian, emberi lények
csendben, mozdulatlanul, szinte szusszanás nélkül álltunk ott.
Láttuk, hogyan keletkezett az energiatömeg, hogyan áradt szét,
hogyan indult meg és törte át a Bázis központjának védőfalait, hogyan
csapott össze a másik az EY6-os szektorban továbbra is szeszélyesen,
vaktában pusztító energiával.
A két energia első összecsapása megremegtette az egész központi
szekciót. A másik energia folyékony tűzzé változott, tapadós tömeggé,
láttuk, hogyan égeti és ostorozza végig a nagy képernyőt. Valami
rémületes dolog volt.
Eleven volt. Tudatos. Erős.
Éreztem, hogyan árad a félelem a körülöttem lévők elméjéből, míg az
enyém Sini-Ma nélkül váratlanul magára maradt, és hirtelen a mindent
elhamvasztó kemence peremén billegek. Egy fuvallatot éreztem, és
láttam, amint egy fénylő sötét függöny nyomul a terembe. Én már
találkoztam vele. Ráismertem.
Ez csapott le rám Mitia Bányáiban. De itt megszázszorozódott,
hatalmas volt.
Hőhullám árasztotta el a caryliakat, és egy lángnyelv belemart Sini-Ma
hátába, aki most is átható tekintettel, mozdulatlanul állt. A másik
energia szertefröccsent, de a caryl védőgát is remegett. Nem várhattam
tovább. Valami nagyon nagy messzeségből érkező dolog röpített egy
pillanatra a fennsíkra, ahol dalolt a szél a sziklák számtalan
hasadékában. Elém kúszott a sivatag, árnyak és fények végtelen
ösvényévé változva.
Ott voltam, és nem voltam többé sehol. Élő voltam és mégsem. A hívás
ragyogó fénypont volt, meleg üzenet, mely békét ígért; valami
ismeretlen és kiismerhetetlen, valami, ami a kezdeteket ígérte, ami
ugyanakkor a befejezés volt.
 Elégedett, nyugodt, ám ugyanakkor kétségbeesett voltam. Max Doida
megpróbált megállítani, de egyedül csak ő. Mégis odamentem Sini-
Mához.
- Én is harcolhatok?
Csak három szó. De ez volt minden, amit felkínálhattam. Sini-Ma a
fejét sem mozdította. De éreztem, elméje engem keres, körülölel,
kifejezi azt a szenvedélyes üdvözletet, amit egyetlen más lénytől sem
kaptam meg soha életemben és nem is fogok megkapni soha többé.
Felemelte másik kezét. Rátettem az enyémet; mintha eleven tűzhöz
értem volna. A másik energiatömeg egész mivoltában itt volt lángoló
tűzgömb alakjában.
Éreztem, hogy valami húz, valami szív befelé, a belsejébe. És hirtelen
egy óriási nap robbant a szemem előtt.
A világ egyetlen ellenállhatatlan lökéshullámmá változott. Éreztem,
hogy messzire hajít. És többé nem láttam, nem hallottam semmit.

Amikor magamhoz tértem, nagy üresség volt bennem és körülöttem. A

halványan megvilágított falak, a diagnózisképek, a polarizált ablakok
elárulták, hogy az Orvosi Központban vagyok.
Nem volt kedvem megmozdulni. Nem volt kedvem semmihez. Csak
annyit tudtam, hogy nem akarok arra az ürességre, arra a feneketlen
mélységre gondolni, mégis bele kellett néznem.
Max Doida arckifejezését nem találtam különösebben barátságosnak,
de tudtam, hogy biztosan régóta itt van már, várva, hogy felébredjek.
Megmozdítottam a fejemet, és rögtön éreztem, ahogy biztató
mozdulattal vállamra tette a kezét.
- Viseld higgadtan, Matt. Erős sokk volt.
Persze hogy erős sokk volt. Most igazán nem ezt akartam hallani. De
nem tudtam semmilyen kérdést megformálni. Ehhez még idő kellett, és
Doida tekintetét nem tudtam elkapni.
- A caryliaknak sikerült. Ne kérdezd, hogyan. De a Központi Nagyterem
összeomlott, és halottak is voltak. Valaki a mieink közül egyszerre
elvesztette a fejét.
- Mit akarsz ezzel mondani, Max?
Egyértelmű kérdés volt. Egyértelmű választ akartam.
- Sajnálom. Túlságosan komolyan vetted ezt a munkát. Doida különös
pillantást vetett rám.
- Sini-Ma meghalt.
Csend.
Végtelenül áradó csend. De Doida értette a dolgát; azonnal beszélni
kezdett, elárasztott egy csomó ténnyel, hogy elködösítse az egyetlen
igazságot.
- Nyolc napba tellett, mire vissza tudtunk hozni a sokkos állapotból,
Matt. Most a Bázis nyolcvan százalékban ismét működik, teljes
üzemképességét újabb nyolc nap múlva éri el. A Szövetség utánad
küldte az Azúr Érdemrendet. Mondhatom, nagy megtiszteltetés. Le
kellett nyelniük a békát, és most azon törik a fejüket, miképpen tehetnék
rá mégis a kezüket a kristályokra.
 Olyan pillantással hallgattattam el, amitől akár jéggé dermedhetett
volna.
- Hogyan?
- Mit hogyan?
- Hogyan halt meg?
Nem halogathatta, de megpróbálta.
- Miért beszéljek most erről? Még gyenge vagy. Olyan pszichikai
dimenzióba kerültél, ami nem a te közeged, nincs szükséged további
izgalmakra.
- Most, Max.
Egy darabig nézett rám, aztán megértette, hogy rosszabb, ha
ellenszegül.
- Akkor történt, amikor kitört az Ezzanok energiája. Úgy támadt ránk,
mint egy lángoló erdő. Legalábbis mi ezt láttuk. A biztonsági szolgálat
elvesztette a fejét, és tüzet nyitott, mintha használt volna valamit. Sini-
Mát találat érte, és a mieink közül is kettőt.
- Megöltétek.
- Igazságtalan, amit mondasz. Miért akartuk volna megölni? - Kérdezd
meg Sloane-t!
- Ez súlyos vád, Matt, jobb lesz, ha nem ismétled meg.
- A biztonságiak fegyverei sohasem voltak élesre töltve. - Ez
különleges helyzet volt. Az éles töltést elrendelő parancs már két napja
érvényben volt a Bázis egész területén.
Csend.
Akármit is mondok, Doida megmagyarázza. Nyugalmamat
belenyugvásnak hitte.
- A caryliak persze mindent megértettek. Elfogadták mentségeinket,
és mi is az övéket a károkért és halottakért, melyeket az Ezzanok miatt
elszenvedtünk. Szerencsétlen dolog volt. De most megint úgy van
minden, mint azelőtt.
Nem feleltem, csak néztem. Nem lett volna értelme. Számomra
legalábbis. Behunytam a szemem. Kis idő múlva azt hitte, hogy
elaludtam, és halkan, hogy fel ne ébresszen, elment.
Az ablakból láttam, Xai órája letelt, és az Alias árnyék szétterjedt Sali-
Mav hosszú völgyén.

További tíz nap múlva hagytam el az Orvosi Központot, amikor a Bázis

már teljes üzemben volt. Újabb két nap múlva benyújtottam
lemondásomat a Szövetség Flottájánál.
Ez egy csomó zavaros magyarázkodást, végül pedig hivatalos
kihallgatást vont maga után. Elképzelhetetlennek tartották, hogy igazán
hátat fordítok népemnek, pályafutásomnak az én világomban.
Hosszadalmas vizsgálatsorozatnak vetettek alá. Azt hiszem, az összes
ismert és lehetséges próbát elvégeztették velem. Elháríthattam volna, de
nem tettem. Még tíz napot töltöttem a Bázison, civilként, és már
másmilyennek éreztem magam, főleg, mivel a többiek éreztek engem
másmilyennek.
A próbák kielégítő eredménnyel zárultak. Normálisnak minősültem.
Minden szempontból. De bizonyos kételyek is felmerültek.
Lehet, hogy az Akadémia figyelmeztetése ellenére hagytam magam
megdolgozni? Lehet, hogy játékszer voltam csupán?
Max Doida azt állítja, hogy mindez csak egy terv része. Hogy Sini-Ma
mindvégig az Ezzanokhoz tartozott. Megnyitva Caryl kapuit egy idegen
előtt, rés támadt a zárt caryl társadalom testén, érzékelhetetlen rés
ugyan, de mégiscsak rés. És ennek idővel következményei lesznek. A
caryl megátalkodottságot semmi más módon nem győzhette le, csakis
csellel.
Azaz, én voltam a beépített ügynök. A Változás csírájának hordozója.
Azt tartom, ez akár igaz is lehetne, ha nem lett volna az az
összeolvadás Mavi-Suban. Doida azt mondja, egy ilyen hatalmas elme
azt és úgy rejthette el előlem, amit és ahogy csak akart. De Doida nem
ismerte Sini-Mát, sem Mavi-Su Urait. Azt a számtalan titkot sem fogják
megtudni tőlem, amelyeknek őrzője vagyok.
Itt maradtam.
Itt, ezen a sivár bolygón, ahol kincsnek számít minden virág, ahol
minden ház egy kert.
Nem könnyű. Nem is gondoltam, hogy könnyű lesz Sini-Ma nélkül. A
caryliak nem sokkal viselték jobban, mint az emberek, de legalább van
bennük annyi jó ízlés, hogy magánügynek tekintik a dolgot, és
hallgatnak róla.
Eljön az idő, amikor majd Sini-Ma helyére lépek a suri Tudományok
Akadémiáján.
És itt van a fia is. Sur Lakóhelyének örököse, aki az én örökösöm is
egyben. És itt van Tiani.
Ez az egész világ, mely nem az én világom, de amely mégis részemmé
lett, hiszen mindnyájan részei vagyunk valami nagyobb dolognak,
valaminek, amit éppen csak éreztem és nem értettem meg, amikor ott
voltam Mavi-Su Urai között, és amit még Sini-Ma sem értett meg
teljesen, mert nem voltunk többek, mint két kicsiny pont az események
végtelen láncolatában.
Doida azt mondta, hogy manipulált vagyok, és el vagyok veszve.
Én azt feleltem neki, hogy minden ösvény sötét és mindegyik a
fényhez vezet.
Önök mit gondolnak?

MORENO BURATTINI

A vadász utolsó üvöltése

A kardfogú tigris szép volt. Rugalmas ügyességgel mozgott a nagy

sziklák között, s amint látványos eleganciával szökellt egyikről a
másikra, látszott, hogyan feszülnek izmai a fénylő bunda alatt. Lusta
léptei, mozdulatainak harmóniája, hajlékony teste, de még az
elefántcsontfehér hosszú agyarai is, ritka szép látványt nyújtottak.
Ám a mozdulatait szemmel tartó bozontos, maszatos képű ember nem
azt nézte, milyen szép a tigris. Csak azt látta, hogy - milyen veszélyes.
- Itt van egy - fordult a mellette figyelő hosszú szakállú öreghez és a
többiekhez, akikkel együtt lesték a távolból a vadállatot. Torokhangú
morgás volt ez inkább, mint beszéd, amelyhez az ember szőrös, piszkos
kezével mutogatott, de a többiek jól megértették. Az öreg kissé kihajolt
a barlangból, hogy jobban lásson.
A barlang belsejéből futkározva játszó, meztelen kisgyerekek
kiabálása, sírása, az anyák szüntelen hívogatása hallatszott. Egy másik
férfi lándzsahegyet munkált, szabályos ütemben ütögetve egymáshoz
két kovakövet, hogy a lándzsát kihegyezze. Az egyik sarokban kuporgó
nő hosszú, panaszos éneke közben fáradt mozdulatokkal ingatta fejét
előre-hátra, miközben gépies mozdulatokkal rekettyegyökereket font
egymásba.
- Most kell elindulni! - mondta az ember a többiekhez fordulva. - Nem
élhetünk úgy, hogy csak éjszaka merünk ennivalóért kimenni, hogy -
mindig félünk! Itt van egy Khoanji! - A nagy tigrisre mutatott. - Erős,
hatalmas és gonosz, az igaz. De - meg tudjuk ölni! Most kell kimenni és
legyőzni! - kiáltotta, és felemelte lándzsáját. Lassan végigtekintett
szótlanul hallgató társain, akik lesütött szemmel kuporogtak.
- Megölni a Khoanjit! - kiáltozta. - Mindig csak elbújunk a barlangban
-, és amikor kimerészkedünk, akkor is félünk! Meg kell ölnünk! Csak így
csinálhatunk békét, nyugalmat magunknak, az asszonyoknak és a
fiainknak! Lándzsáink olyan élesek, mint a Khoanji foga! A bundája
ugyanolyan sebezhető, mint a mellünk! - döngette meg domború, szőrös
mellkasát. - Nézzétek... ott van! Khoanjinak, a Halál Lányának hívjuk, és
úgy félünk tőle, mint egy istentől! De nézzétek csak: ugyanúgy lélegzik,
eszik és iszik, mint mi! Tehát meg is tud halni, ugyanúgy, mint mi!
Az ember elhallgatott, és a többieket fürkészte. Senki sem felelt neki.
Senki sem emelte fel a fejét. Mellette az öreg végigsimította a szakállát,
ami fehér lett volna, ha a rátapadó vastag mocsokréteg nem tette volna
földszínűvé, aztán ő felelt a többiek helyett is:
- Ostoba a beszéded, Whi-Kooh! Nézz ki, láthatod a csontjait fehérleni
azoknak, akik, mint te, meg akarták ölni a Khoanjit! Soha senki sem
tudta megölni. A Khoanji halhatatlan! Bundáját nem döfi át a lándzsa
hegye, agyarai pedig lenyúzzák a mamutok hátát is! Khoanji a Halál
Lánya, hatalma nagy, ő választja ki közülünk, hogy ki élhet még, és
kinek kell meghalnia. Ő az úrnője ennek a földnek, s ha mégis
legyőznéd, sok Khoanji van még a völgyben, és megbüntetnének! Hiszen
legerősebb vadászunkat, Karenakot is elérte a Khoanjik büntetése,
amikor családjával egy másik barlangba költözött.
Az öreg szünetet tartott, Whi-Kooh pedig Karenak történetére
emlékezett vissza, aki a völgy túlsó lejtőjén telepedett le, amíg le nem
sújtott rá a szörnyű büntetés, amiért, mint az öregek mondják, oly
ostoba volt, hogy feladta azt a menedéket, amelyet a Khoanjik kijelöltek
neki. Karenak megégett a kilövellő forró vízben, amely váratlanul tört
elő a földből, családtagjait a Khoanjik tépték szét, amikor vissza akartak
menekülni ide, a nagy közös barlangba.
Az öreg újból beszélni kezdett:
- Ott van! Ott van a gonosz szellem, aki megbüntette Karenakot! - S a
vízoszlopra mutatott, amely azóta szabályos időközökben fel-feltört egy
hasadékból.
A gejzír szép látvány volt, forró vize huszonöt percenként tört fel a
magasba, feltörését rekedt morgás előzte meg, majd habosan, gőzfelhő
közepette zuhant alá. Ám sem az öreg, sem Whi-Kooh, sem senki más a
barlanglakók közül nem vett tudomást erről a szépségről. Ők csak féltek,
s valahányszor a forró víz morogva feltört, megborzongtak, s
megfogadták, hogy örökre itt maradnak az istenek által kijelölt
barlangban.
- Ott van a gonosz szellem, aki megbüntette Karenakot! - ismételte az
öreg. - Téged is megbüntet, Whi-Kooh, ha ellenkezni mersz a Khoanjik
akaratával!
Whi-Kooh csendben hallgatott. Pillantása előbb a tigris osonó testére,
majd társai kétkedő arcára esett. Ránézett a mocskos szakállú öregre is,
majd megint a Khoanjit figyelte, amint teste meg-megvillan a sziklák
között.
Hirtelen ugrott talpra, és lándzsáját magához szorítva felüvöltött:
- Nem! A Khoanji meg tud halni! Én megölöm! - kiáltotta, egy ugrással
kint termett, és lefelé kezdett futni a lejtőn. A barlang belsejében
felzokogott egy asszony.
Szélsebesen szaladt lefelé a lejtőn, szikláról sziklára szökellve, át a
nedves, magas füvön; két ugrással átkelt a jeges vizű hegyi patakon, és
csak akkor állt meg zihálva, lihegve, amikor már a völgy alján volt. Ekkor
vette észre, hogy futás közben szem elől tévesztette a Khoanjit, aki most
- bárhol lehet. Ekkor kezdett félni.
A kardfogú lustán felemelte a fejét: valamit érzett a levegőben,
valamit, amit jól ismert. Még nem tudta, honnan jött, de - ott volt.
Lassan lábra állt, szinte rugózott az izmain, és körbeszimatolt. Újra
érezte azt a valamit, és izgatott lett. Átugrott egy másik sziklára.
Nemcsak a szag, hanem valami olyan dolog érzete volt ez, ami agyából
kiindulva egész testén végigfutott. Igen: zsákmány van a közelben! Most
már biztosan tudta, és azt is, hogy meg fogja szerezni ezt a zsákmányt!
Whi-Kooh ideges volt, borzongott, miközben egyre erősebben
markolta lándzsája nyelét. Fürkészve körülnézett. A tigris nem lehetett
messze, valószínűleg már megszimatolta, és most őt keresi... Whi-Kooh
lassan felkapaszkodott a sziklákra, minden lépés után hátranézett és
meg-megállt, hogy körülfüleljen. A kövek a talpa alatt csupaszok voltak
és szinte sütöttek. Minden csendes volt. Aztán egyszerre csak a nap
eltűnt, sötét árnyék zuhant rá, épp idejében észrevette, és villámgyors
mozdulattal oldalra vetette magát.
A kardfogú elegánsan, puhán ért földet, csak néhány lépésnyire az
embertől, és vérszomjas pofával acsarkodva azonnal megfordult. Whi-
Kooh hátrált pár lépést. A tigris felpattant, és széttárt mancsokkal
rontott rá, ő felemelte a lándzsát, de elkésett, mielőtt az éles, hegyes
lándzsahegy kárt tehetett volna a tigrisben, a nyél eltörött a súlya alatt,
s az állat a vadászra zuhant karmait testébe mélyesztette.
Whi-Kooh fájdalmasan felüvöltött, és kétségbeesetten a Khoanji
testének feszítette a kezében maradt lándzsanyéldarabot, és így sikerült
eltaszítania magától. Whi-Kooh szétszabdalt testéből ömlött a vér,
szemét is alig bírta nyitva tartani, látta, érezte, hogy ellenfele újra
támad, és úgy érezte, vérével minden erő elszállt a testéből, és végez
vele a Khoanji.
Másodszorra a tigris még vadabbul támadott. Leterítette a vadászt, aki
látta a nyakának tartó tátott szájat az óriás agyarakkal, és gyors
mozdulattal karját a vadállat nyaka köré szorította. A Khoanji szabadulni
próbált a béklyóból, és kiengedte hatalmas karmait. Az ember érezte,
mint tépik ronggyá bőrét a kegyetlen karmok, és felordított. Mind
erősebben szorította a tigris nyakát, hogy távol tartsa magától a bűzlő,
bömbölő állati pofát, amely szabadulni és falni akart.
Whi-Kooh már-már újra elvesztette minden reményét, amikor érezte,
hogy a háta alatt felforrósodik a talaj, és feldübörgött alatta a gejzír
morgása... Minden energiáját összeszedve kétségbeesett erőkifejtéssel
megemelte a tigris testét, és lökni, vonszolni kezdte a néhány
méternyire tőlük füstölögni kezdő szurdok felé. Amikor az utolsó
taszítást adta a vadállatnak, ő maga hátraesett, aztán felállt, lefelé
szaladt, újra elvágódott... Ekkor tört fel mennydörgő robajjal a gejzír.
Whi-Kooh felnézett, és látta a gőzfelhők között eltörő forró vizet és a
leforrázott, összeégett hatalmas tigristestet, amint lezuhan és
élettelenül terül el a kövek között. Whi-Kooh azt is megértette, hogy ez a
Khoanji soha többé nem fog felkelni!
És ekkor az ember felállt. Ezer sebéből ömlött a vér, de ő mosolygott a
nap felé.
A barlang szájában figyelő szakállas öreg szeme tágra nyílt a
megdöbbenéstől, körülötte a többi vadász hitetlenkedő morgással
bámult egymásra és kifelé.
- Meghalt! - üvöltötte a tántorgó Whi-Kooh. - Meghaalt! - Kiáltása friss
fuvallatként járta körül a völgyet, visszhangot verve a kövek, a fák, a
patakok között, és szállt a nap, az ég felé.
A vadászok már csak egy keveset haboztak, aztán egyikük lándzsáját
megmarkolva kiment a barlangból. A többiek egyenként követték, csak
az öreg maradt a barlangnyílásban.
Whi-Kooh támolygott, és vércsíkot húzott maga után. Előbb a tőle még
messze járó vadászok látták meg a másik Khoanjit, amint felbukkant az
ember mögött egy szikla takarásából. Bömbölésére Whi-Kooh
megfordult. Megállt és nem mozdult. Tekintetében a halál csillogott.
Jártányi ereje sem maradt.
A vadászok rémülten megtorpantak. Whi-Kooh meredten nézett a
második vadállat szemébe.
- Meg tudnak halni! - kiáltotta azután kővé dermedt társai felé. - Meg
tudnak halni!...
 A kardfogú ugrott, és maga alá teperte a vadászt.
- Meg tudnak halnii! - kiáltotta az a vadász, aki elsőnek bújt elő a
barlangból, és a tigris felé rohant. - Meg tudnak halnii! - üvöltötték a
többiek, és mind a tigrisre rohantak.
Whi-Kooh - mielőtt vörös függöny ereszkedett a szemére - még látta
elszántan közeledő társait, összeszedte kihagyó lélegzetét, ordítása még
egyszer végigzengett a völgyön, aztán kifulladtan elenyészett. A
barlangnyílásban a szakállas vénember lehunyta szemét, és számára
mindörökre kérdés maradt, hogy a vadász utolsó üvöltése a kudarc vagy
a győzelem kiáltása volt-e.

CLAUDIO TINIVELLA

Tánc Aliáért

Nagy varázslatba fogok, a legnagyobba, amit valaha is próbáltam.

Megküzdök a legerősebb ellenféllel, akivel eddig szembeszálltam.
Elmegyek a tűz birodalmába, és harcra hívom a Lángok Urát.
Kényszerítem, hogy meghallgasson.
Ha meg tudom győzni, lesz elég erőm, hogy harapását elviseljem,
talán visszakaplak téged, elhozlak magammal, hogy újrakezdjük egykori
életünket.
S ha kudarcot vallok, ha ellenségem összeroppant, akkor meghalok,
de már az sem érdekel, mert nélküled értelmetlen az életem.

Későn találtam rád, amikor az én napom már leáldozóban volt, a tiéd

pedig vidám és gondtalan hajnalát élte.
Azonnal megszerettelek, olyan hevesen és türelmetlenül, ahogyan az
én koromban már szokatlan.
Elárasztottalak ijesztően sivár életem minden szeretetével, amelyet
még soha egyetlen ember sem volt képes lángra gyújtani.
Pontosan emlékszem. A Fehér Hold éjszakája volt, és a szertartást az
éjfél utáni harmadik órára hirdették ki.
Távoli vidékek varázslói és bölcsei gyűltek egybe, mert a Fehér Hold
jóságos úrnő, és sokan áhítoznak a hatalmára.
Azon az éjszakán Mediluth rejtett tisztásán vártuk a Fehér Hold
éjszakáját, ahol a szelek mindig egy irányban fújnak.
Hogy a szertartás az ősi könyvekben leírtak szerint folyhasson, három
szüzet fogtunk el, három különböző vidékről, három különböző
emberfajtából, minden Varázslómester számára egyet.
Hárman voltak, mint a Nap Lányai (a három Holdnővér). Hárman, mint
a Világegyetem titkai. Hárman, mert a három a legtökéletesebb szám.
 Nekem téged szánt a sors.
Reszkettél a félelemtől, amikor átadtak nekem, hogy bevégezzem
rajtad mindazon dolgokat, amelyeket bevégezni kötelességem volt.
A Fehér Hold vért akart, vért, hogy szomját oltsa, vért, hogy gyötrő
lázát csillapítsa.
Éles késem már torkodnak szegeztem, amikor megtörtént a csoda: a
nővé érésed beteljesült bizonyságaként öled nyílásából megeredő vér
megtöltötte az áldozati kelyhet. Így megkímélhettelek.
Nagy csodálkozást keltett az esemény, melyet mindenki úgy
értelmezett, hogy a Fehér Hold azt akarja, élj, és művészetébe
beavattass.
Rám bíztak, és házamba költöztél. De helyesebb volna tán odúnak
nevezni, mert inkább tűnt odúnak, mint emberi lakóhelynek.
Te pedig tizenhárom éved összes bájával és ártatlanságával
visszaadtad réges-rég tovatűnt rendjét és tisztaságát, míg újra
emberhez méltó lakhellyé nem változott.
Sok hónapon át éltél velem, és rengeteg dolgot megtudtam rólad, amit
nem is sejtettem volna. Naponta fedeztem fel benned valami
egyedülállót, utánozhatatlant, egyre bölcsebbnek tetszett hát a Fehér
Hold döntése, mely megkímélte életedet, mivel olyan kincs rejtezett
benned, mit eltékozolni kár lett volna.
Sokáig nem is beszéltem neked a titkokról, amelyeket pedig
kötelességem lett volna átadni neked. Ártatlanságod olyan üde volt,
természeted olyan tiszta. Féltem megtörni az életedet átható varázst.
Beléd szerettem.
Különleges figyelemmel csodáltam minden mozdulatodat, minden kis
rezdülésedet, örömömet lelve azok tökélyében, s lassanként te foglaltad
el lelkem minden kis zugát.
Semmi más nem volt már fontos nekem. Elég volt figyelnem
mozdulataid senkiéhez sem hasonlítható harmonikus báját,
gyönyörködnöm a testedben, ebben a kislány-asszony-testben, amelyet
napról napra erősebben kívántam, a testedet, a te testedet, mely
rögeszmémmé vált.
Ötvennyolc éves voltam. Apád, nagyapád lehettem volna. Mégis
kívántalak, határtalanul kívántalak. Olyan vadul kívántalak, ahogy
emlékezetem szerint semmit azelőtt.
Úgy kívántalak, úgy kívántalak, ahogyan emberi lénynek már nem is
volna szabad kívánnia. Olyan végtelen vágyódással, olyan
elmondhatatlan szenvedéssel. Úgy akartalak, ahogy még nem akartam
soha semmit.
Végül megkaptalak.

Tizenkilenc éves voltál, amikor megismerted legbensőbb énedet.

A Fehér Hold reád véste eltörölhetetlen jelét, semmit sem tehettél már
a többi hold sugalma szerint.
A Holdúrnő éjszakáján történt, hogy miután hat éven keresztül
tanítottalak fehér mágiánk alapvető törvényeire, próbát kellett tenned.
Panaszosan nyüszített a szél, és ezüstös felhők vontak koronát a
Fehér Hold ragyogó testére. Jikih Suoth szirtjét készítettük elő a
beavatás színhelyéül. A Mágia tíz Mestere és tíz Ura tágas félkört
alkotott a szirt körül, hangjuk olyan énekeket zengett, melyektől minden
közönséges halandó eszelőssé vált volna.
A félkör közepén álltál ragyogó fehér tunikádban, mely csak lábad és
kezed hagyta fedetlenül, fejedet előírás szerint a tudás fájának koronája
övezte.
Láttam, amint lassan, szinte lomhán közeledsz a sziklához, és elnézel
a távoli sziklapart felé, ahonnan a tenger hullámtörése visszhangzott, és
egy pillanatra felvillanni véltem szemedben a félelmet. Megfordultál,
tekinteted találkozott az enyémmel, melyből nyugalmat és derűt olvastál
ki, amire oly nagy szükséged volt.
Fejedet kezed közé fogtad.
Minden erődet megfeszítve felkiáltottál. Csodálatos kiáltás volt, utóbb
mindenki elismerte.
Mielőtt a kiáltás elhalt volna, Holdúrnőnk sugallatát követvén
levetetted magad. Tekintetünkkel követtük tested zuhanását, amint
sebesen közeledik a part sziklái, az elkerülhetetlen halál felé.
Visszafojtottuk lélegzetünket. Azután, amikor már beletörődtünk a
halálodat jelentő szörnyű puffanásba, kicsiny és fenséges fehér alakot
láttunk az ég felé emelkedni. Amikor a Fehér Hold fénye teljesen
megvilágította, mindannyian megértettük: galamb vagy természeted
szerint, amelynek alakját bármikor felöltheted, ha úgy hozza a sors.
Megkönnyebbült szívvel tértünk haza, és nem lepődtem meg, amikor
az ablakomban egy csodálatos fehér galambot találtam. Gyengéden
kezembe fogtam, csókokkal és édes szavakkal borítottam el.
Szívemben kifejezhetetlen örömmel merültem álomba.
Elmentél, hogy szíved szerint élj. Most már biztos voltál magadban,
tudatában voltál szépségednek. Amit irántam éreztél, biztosan nem
szerelem volt. Egyébként is a Fehér Hold már kijelölte számodra az utat,
és én nem akadályozhattalak meg, hogy kövesd.
De azért nem hagytál el egészen. Néha eljöttél hozzám, és öregségem
legédesebb óráival ajándékoztál meg. Tanácsokat kértél tőlem, rendbe
tetted a házat. Én pedig boldogan fogadtam apró adományaidat, mert az
egyetlen dolog, ami igazán fontos volt nekem, hogy ne felejts el
egészen.
Beértem ennyivel is. Egy egészen kicsiny résszel is. Nem kívántam
többet az élettől.

S mikor szeptemberben érkezésed egyre késett, kályhám tüze úgy

hunyt ki lassacskán, mint a már megízlelt boldogság. Végtelen
szomorúság lett úrrá rajtam.
Azt gondoltam, elfelejtettél, ráuntál az esendő öregre, aki őrülten
szerelmes beléd.
Sírtam, akár egy kisgyermek, és ki akartalak tépni a szívemből. Újra
és újra megfogadtam magamban, hogy soha többé nem gondolok rád, és
két hétig a legnyomasztóbb búskomorságban szenvedtem.
Nem tudtam nem gondolni rád. Minden közeledő lépés hallatán azzal
áltattam magam, hogy te vagy, de mindig csalódnom kellett, és szívem
vérző sebe egyre mélyült.
Mígnem egy nap (ó, pontosan emlékszem, szeptember 23-a volt, még
az ég is búskomor volt, ködkönnyeket sírt) a léptek zaja elhalt az ajtóm
előtt, és valaki bekopogott gyengéd, nőies finomsággal.
Éreztem, hogy újjászületik bennem a remény, és tőlem telhető
fürgeséggel futottam ajtót nyitni. Garmloth Asszonya állott a küszöbön,
és szomorúan nézett rám.
- Lépj be - mondtam neki. Megrázta a fejét.
- Nincs időm - felelte. - Csak tudatni akartam veled, hogy Aliát
elfogták és halálra ítélték. Jövő csütörtökön égetik meg a téren.
Ó, tökéletesen emlékszem, szeptember 23-a volt (a huszonhárom az
én szerencsétlen számom...), és egyetlen pillanat alatt rám szakadt a
világ.
Elítélték Aliát? De miért? Őt, aki soha egy légynek sem ártott, őt, aki
varázstudományát csakis övéi megsegítésére használta. Ezt érdemelte?
Megölik, megégetik a téren, az elvakult tömeg előtt.
Igazságos ez? Igazságosak az eszmények, melyek gyilkosai kezét
vezetik?
Tizenhárom évszázada prédikálnak jóságot és szeretetet egy réges-
rég keresztre feszített ember nevében. S most ők, akik pártját fogták
egy igaztalanul meggyilkolt embernek, éppen ők ölnek és gyilkolnak,
gúnyt űzve abból, aki hisz bennük.
Igazság ez?

Csüggedten néztem megöletésedet, csendben, kétségbeesetten, míg

csak erőmből futotta. Aztán elmenekültem, képtelen voltam elviselni a
látványt.
Láttam, amint feléd kúszik a füst, szép testedbe belemarnak a lángok.
Hallottam fülszaggató segélykiáltásaidat, de sem én, sem a többiek nem
tudtunk segíteni neked. Hallgattam a gúnykiáltásokat, a nyomorult
tömeg csúfolódását, titokban véres könnyeket sírva. Veled együtt egy
kicsit meghaltam én is.
És ma jött el a nap, amikor be kell bizonyítanom tudományom erejét.
Ma kell arcukba vágnom a kesztyűt, amikor a Nap egészen alacsonyan
áll, és heve a leggyengébb, még mielőtt lángja újra felforrósodna.
A máglya még ég, és a lángnyelveken keresztül áttetszik az Úr
kegyetlen tekintete, aki parancsol nekik. Ismeri a szándékomat, tudom,
és türelmesen vár, biztos az erejében, és ízlelgeti az enyémet. Tart tőle,
hogy az utolsó perben meghátrálok, és azzal próbál levenni a lábamról,
hogy a lángok közt meg-megvillantja szeretett Aliám arcát.
Ám döntésem visszavonhatatlan, és ha nem tudom elszakítani tőle a
nőt, akit szeretek, boldogan pusztulok el szorításában, hogy legalább a
halálban eggyé válhassak szerelmemmel.
És most, hogy elmondtam a szükséges varázsigéket, a tűz magasra
csap. Testem és lelkem immár éppoly tiszta, mint szándékaim.
Lábam nemsokára átlépi a tüzes küszöböt, és ott már nem lesznek
kételyeim, harcolnom kell, és ha lesz elég erőm, győzni fogok. A
tűznyelvek karokként nyúlnak felém, hogy gúzsba kössék testemet. A
Lángok Ura hív, magához szólít, nem térhetek ki többé hívása elől.
Alia, visszaveszlek tőle!

LUIGI NAVIGLIO

Csillagok cigánylánya

A Diadalok ezer éve után eljött a Csillagok Hanyatlása. A fénnyel és

ragyogással teli hajnalra jött a kurtizánként szenvedélyekkel terhes
este. S galaktikus kórusban alázatosan és hatalmasan szállt fel az
imádság. Az ima, mely az idők hajnala óta ismétlődik: „Kérd az
ismeretlen Istent, ó, öregember, hogy a te emléked egészen
eltöröltessék.”
Elipur bolygó, Központi Galaktika. A Fekete Herceg csapatai
megindítják a támadást a Kilenc Nap Urának erődítményei ellen. Az
Elipur bolygó csak a peremterületi csillagszigetek egyike, de a bekerítési
műveletben megvan a maga stratégiai fontossága. Ezért a Kilenc Nap
Urának csapatai ahelyett, hogy elhagynák a bolygót, inkább befelé
vonulnak, amint az ellenség támad. A belső terület végtelen kiterjedésű
dzsungel klórlagúnákkal, merkuriumfolyókkal, kénes mocsarakkal. Ott
vívják kegyetlen gerillaharcukat. Jól ismerik a dzsungelt, és amikor
előbukkannak, halálos csapást mérnek a Fekete Herceg állásaira, majd
gyors mozdulattal visszavonulnak, hogy eltűnjenek ott, ahonnan jöttek.
- Le kell gyűrnötök őket - mondja a tábornagy, az egyenesen erre a
küldetésre ideérkezett, a Halál Katonáival együtt sorakozó Csillagok
Merészeit fürkészve. - Ejtőernyővel dobnak le benneteket a dzsungelbe,
és harapófogóba szorítjátok őket. Csak akkor szabadultok onnan, ha
felderítettétek és felszámoltátok őket. Számoljatok azzal, hogy ha
küldetésetek kudarcot vall, lehetetlenné válik állandó bázist állítani az
Elipuron, és ez annyit jelent, hogy nem lesz csapat- és
fegyverutánpótlásunk, és csökken a meglepetés hatása, amelynek a
győzelmet kell számunkra hoznia. Véssétek eszetekbe: a Kilenc Nap Urát
legyőzni azt jelenti, hogy az általa uralt világokat a mieinkhez
csatolhatjuk, és ez nagyobb, jobban elosztott tömegtermelést jelent a
közösség érdekében. Menjetek, és a csillagok legyenek veletek.
Hosszú sorban vonulnak el, beszállnak a giroszkópokba, az
ultrareaktorokba, a helikókba, elemelkednek a meghódításra váró
bolygó körül keringő űrállomástól, és a bolygó felé veszik az irányt.
Köztük Alan és Gor, a két csendes, acélos tekintetű Merész, a
betöltendő küldetés elkötelezettjei. Harci gépek, akárcsak a többiek. Ők
a gyémánthegye annak a csodálatos különítmények, amely csak a
győzelmet ismerté meg.
Az atmoszférába lépve a pilóták működésbe helyezik az életkereső
robotokat, leszállítva őket az egész elipuri dzsungel körül. Fémből való
vérebek ezek, fel tudnak kutatni minden ember formájú életet.
Átkutatják a dzsungelt, fürkésznek a sűrűben. Egyenesen a három
hipertérugrásnyira lévő fővárosból érkeztek a gerillacsapatok
felkutatására. Gépiesen végzik feladatukat, elektronikus pontossággal.
Kis idő múlva megtalálják az első gerillacsoportokat.
- Igen sok csoportra oszlanak - jegyzi meg a Koordinátor. - Ez azt
jelenti, hogy a kutatás hosszabb lesz a tervezettnél. Egyenként kell majd
elkapnunk őket, mert szétszóródtak a bolygó egész felszínén, a
legsűrűbb vadonokban.
A giroszkópokból ellenőrzött szabadeséssel indulnak a Csillagok
Merészei és a Halál Katonái. Szétszóródtak az erdő fái között, az
ellenségre rátalálva megkezdődik a csata az első körülzárt csoport
felszámolásáért.
Alan és Gor a többiekkel együtt harcol. Kilövik a mikrobombákat,
tüzelnek a nukleáris coltokkal, majd megmarkolják a dezintegráló
szablyákat, és közelharcot vívnak az ellenféllel.
Az összecsapás párbajok sorozatává válik, test test ellen, irgalom
nélkül. Visszavonulások, üldözések, rajtaütések. Csaták,
meglepetésszerű támadások, csapdák, órákon át. Minden katona harcol,
és a menekülni próbáló ellenség egyre beljebb csalja őket. Mígnem az
utolsót is megsemmisíti egy mikrobomba.
Majd a váratlan csend, mint egy el nem hangzott kiáltás. Alan úgy érzi,
mintha lidérces álomból ébredt volna, és ráeszmél, hogy egyedül van.
Érzékei éberek, készek felfogni a veszély legkisebb jelét is, ahogyan azt
a kiképzésen tanították.
„Vigyáznom kell, mindenütt lehet valami csapda” - gondolja, amint
körülnéz.
Valami mozdul az egyik bokor mögött. A fiú határozottan célba veszi
az elektromos puskával.
- Kifelé onnan, feltett kézzel!
Tántorgó emberi alak bukkan elő. A Fekete Herceg egyik katonája,
akárcsak ő.
- Nyugalom, Alan, Gor vagyok.
- A Viharos Üstökösökre, majdnem agyonlőttelek, Gor.
- Eszméletlen voltam. Valaki mellen talált egy mikrobombával. Az
energetikus pajzs ellenállt, de az ütés elkábított.
- Szerencséd volt.
- Tudom. Vége? Már nem hallok semmit. Hol vannak a többied?
- Ezt én is szeretném tudni. Az atomtájolóm tönkrement, ha nem
találunk valakit, fogalmam sincs, merre induljunk.
Gor felsóhajt, amint megnézi saját készülékeit.
- A mikrobomba az én felszerelésemet is tönkretette. Az Élet
Csillagaira, mozogjunk. Csak találunk valakit, nem szívódhattak fel mind
a semmiben.
Mennek tovább a csendben, amelyet olykor felszakít egy-egy, a
természetes környezetében lezajlott csatától még mindig rémült állat
metsző üvöltése.
Mennek. Sehol semmi. Ellenséges, hihetetlen csend a robbanások,
üvöltések, vezényszavak, káromkodások, nyögések, fohászok sora után.
Ekkor Gor elneveti magát.
- Mi lelt?
- Eszembe jutott egy régi jóslat. Acélba öltözött angyalok jönnek a
csillagokból, és elmondják a világegyetem meséjét. De én úgy látom, a
mi angyalaink csak a halál versszakait elbeszélő mesét tudnak mondani.
- Eljön majd a Szeretet és Termelés ideje is, ha győztünk - válaszol
meggyőződéssel Alan, ismételve, amit születése óta tanítottak neki. Gor
lehajtja a fejét.
- Győztünk? Mit jelent ez? A másik fél ugyanazokat a dolgokat mondja.
Habár csodálom azt, akinek nincsenek kételyei, csak bizonyossága. Ez
azt jelenti, hogy a gondolkodás nem érdekli, és ez a szerencséje. Aki a
neki beadott jelszavakban gondolkodik, nem ismeri a bizonytalanságot.
Sajnos jelszavakban rejlik a hülyék okossága.
Kemény szavak. Feljelentéshez, őrültekházához, személyiség-
eltörléshez, homloklebeny-műtéthez, az Antares poklának
kényszermunkatáboraihoz vezető mondatok. De Alan nem vág vissza:
biztosra veszi, hogy Gor képtelen őrjöngését a mikrobomba
robbanásának durva ellenhatása eredményezte. Holnapra jobban lesz, és
nem fog emlékezni arra, amit, mondott. Ellenkező esetben... figyelnie
kell; minden katona és polgár kötelessége jelenteni azt, akinek
gondolkodása nem egyezik a tömegekével.
Csendben folytatják útjukat.
Léptek a dzsungelben, visszafogott léptek, szinte lábujjhegyen,
mintha félő volna megtörni a körülöttük uralkodó természetellenes
csendet. Léptek és léptek, hosszú út visszafelé. Csak szétszórt
holttetemeket találnak.
Egyórányi csend, menetelés után a Fekete Herceg két katonája megáll,
egymásra néz, beszél.
- Felesleges áltatni magunkat, útvesztőben vagyunk. A mieinket
bizonyára visszahívták a giroszkópokhoz a többi felderített csoport elleni
támadáshoz, mi pedig itt maradtunk. Én eszméletlen voltam, neked
elromlott a felszerelésed.
Alan összeszorítja a száját dühében. Egy Merész sohasem ismeri el a
kudarcot.
- Tudom, el vagyunk vágva az osztagainktól, három napra való
élelmünk maradt, és hogy az Elipurra leszállt harci giroszkópok alkotta
bázis, ahonnan indultunk, van vagy ötven kilométerre. Ott kell lennie
még most is, ha tartották magukat a tervekhez.
- Csak ha a támadás sikerrel járt, másként a giroszkópoknak
parancsuk van, hogy térjenek vissza az űrállomásra - feleli Gor.
Alan vállat von. Számára kétség sem fér hozzá: a győzelem jár nekik.
- Biztosra kell vennünk a győzelmet, és meg kell próbálnunk elérni a
bázist. Az adóink darabokban vannak, mást úgysem tehetünk.
Reménykednünk kell abban is, hogy jófelé megyünk. Menjünk erre, és a
Viharos Üstökösök legyenek velünk.
Újrakezdik a menetelést, gyalogolnak egészen estig.
A sötétség beálltával megállnak, egymást váltva alszanak egy fatönk
tövében. Olykor egy-egy tűzvámpír támadja meg őket, de ezeket hamar
kilövik jégsugarakkal. A tűzvámpírok éjszakai lények, amelyek a föld alól
bújnak elő, hogy elszenesedett áldozataik testével táplálkozzanak. De
ennek az éjszakának a vadászata a vadászok pusztulásával ér véget.
Reggelre Alan és Gor újrakezdik a menetelést.
Az őserdő átadja helyét egy végtelen pusztaságnak. Kénes felhők
keringenek körös-körül, makacsul és halált hozóan. A két katona
működésbe helyezi a gázvédő ernyőt, és komoran folytatja a menetelést.
Ekkor váratlanul dezintegrátorok dühös morgása tölti be a levegőt.
- Hallottad?
- Persze, nézzük meg, mi van ott.
A völgy aljában egy falvat találnak. A falu közepén egy űrhajó
magasodik fel.
- A csillagközi vándorok egyik tábora - jegyzi meg Gor.
- A csillagok cigányai; rosszabbkor nem is jöttek volna ide. Annál
rosszabb rájuk nézve - teszi hozzá Alan megvetően. A rezsim arra
tanította őt, hogy gyűlölje ezeket a csavargókat.
Gor továbbra is körbe-körbe tekinget.
- Jó ideje itt lehettek, ha már le is táboroztak. A támadásunk
váratlanul érte őket.
A vándorok sátrai égnek. A hajó motorjai is tönkrementek. Most már
csak egy használhatatlan fémroncs az egész. A vándorok testei
szanaszét hevernek, darabokra tépték őket a mikrobombák és az
energia-kisülések. Köztük fekszik egy katona teste is, akit egy vibrációs
penge terített le.
- A Kilenc Világ Légiójának egyik katonája - jegyzi meg Alan.
- Tehát ők támadtak, de nem értem, miért akarták lemészárolni őket.
Hiszen valószínűleg megadták nekik a letelepedési engedélyt még a mi
támadásunk előtt, mivel letáboroztak itt - mondja Gor.
- Igen, de ezután Elipur hatóságai, mivel megtámadtuk a bolygót,
bizonyára azt gondolták, hogy a vándorok kémek, akik azért vannak itt,
hogy tájékoztassanak bennünket az ő védelmi állásaikról, így hát
elintézték őket. Senki sem bízik a vándorokban. A Légiósok minden
bizonnyal csak nemrégen távoztak innen.
- Körülnéznék.
- Amit nem tudtak magukkal vinni, azt elpusztították, a többit pedig
elrabolták.
Ekkor hallanak meg egy gyengécske nyöszörgést. Odamennek, és egy
kislányt látnak, egy nő mozdulatlan teste fölé hajolva, aki valószínűleg
az anyja. Alig több, mint kislány még, az arca maszatos, rongyos
cigányviseletben, sebhellyel a halántékán. Amikor észreveszi őket,
menekülni próbál.
Gor elkapja a karját. Erősen tartja, hogy ne szökhessen el. -
Nyugalom, kicsikém, barátok vagyunk.
Olyan a tekintete, mint az űzött vadé, szeme sarkában a sírás
gyöngyszemei. És harag, kegyetlen harag az arcán, amit csak olyasvalaki
érezhet, aki gyűlöli a világot és az embereket és az életet, és
kiraboltnak, megcsalatottnak, sajátjai által elárultnak érzi magát.
Az a sebesülés a halántékán bizonyára elkábította, minden bizonnyal
elájult, és a Kilenc Bolygó Légiósai azt hitték, hogy meghalt. Ez mentette
meg az életét, visszaadván őt egy olyan létezésnek, amelyben mindenét
elvesztette.
Kis idő múlva a kislány már nem rugdalózott és hánykolódott,
megadta magát Gor erős szorításának.
- A csillagokra, csupa csont és bőr. Mintha csak ennek az átkozott
helynek a jelképe volna - jegyzi meg Alan.
Csillagok cigánylánya, aki egyedül maradt, népe nélkül, anya nélkül,
hajó nélkül. Mint egy szárnyatlan pillangó, nem tud már Napról Napra
repülni, Világról Világra utazni. Ha nem hibázhat, nem szabad többé,
nem vándor többé.
- Nem akarunk bántani - teszi még hozzá Gor nyugodt hangon,
gyengéden, hogy ha nem érti is a szavakat a kislány, legalább a
hangsúlyból megérthesse, hogy ők ketten nem ellenségek. - Ti vagytok a
bölcsesség, ti vagytok az egyedüliek, akik Világról Világra vándoroltok,
és magatokkal viszitek távoli tartományok történeteit és üzeneteit. Ti
vagytok a végtelenség kereskedői. Értesz engem, kicsikém?
Cigánylány komoly arccal figyel. Remegése lassan-lassan elmúlik, ha
más nyelvet beszél is, megértette, bár csak a hangszínből, a tekintet
barátságából érthetett.
De Alan érzi, hogy borsózni kezd a háta. Gor kétértelmű, áruló,
forradalmi szavakat mondott. A vándorok mint a Végtelenség
kereskedői, távoli tartományok hírvivői. Nem, a vándorok az Űr
söpredékei: cél nélkül csavarogni helytelen, mindenkinek kötelessége a
saját világán maradni, hogy a közösségi termelés részese lehessen. Aki
kiválik ebből, az individualista, áruló, ellenség. És nincsenek is távoli
világokról szóló üzenetek. Legfeljebb az az üzenet létezik, hogy
mindenki vegyen részt a tömegtermelésben, és alkalmazza azt a
kollektivizmus nagyobb dicsőségére.
- Megnyugodott - mormogja boldogan Gor, megszakítva ezzel Alan
gondolatait.
A kislány érdeklődéssel néz rájuk, némi szemtelenséggel, ahogyan az
ég cigányai szoktak. Megérti, hogy ők is az űrből érkeztek. De szemében
még fájdalom van, és valami olyan ragyogás, ami hasonlít egy
kétségbeesett kiáltáshoz.
- Mennünk kell - mondja Alan nyersen.
A cigánylány ráemeli tekintetét, nem szándékozik megszólalni: tudja,
hogy úgysem értené, csak nézi.
- Valamit mondani akar - mondja Gor.
- Tudtam, máris hozzánk hasonlónak érzi magát. Nemsokára majd
felsőbbrendűnek is tartja magát, mint minden cigány. Ők a világegyetem
egyik részéből a másik részébe utazgatnak, ezért primitíveknek tartanak
bennünket.
Gor ránéz, tekintete akár a késpenge.
 - Mielőtt beléptem a Merészekhez, a politikai hivatalban dolgoztam,
ezért valamivel többet tudok a cigányokról, mint te. Tudod-e, miért
engedik, hogy belépjenek a mi ellenőrzésünk alatt álló területre? Mert
értékes ásványokat hoznak magukkal, amelyekkel a belépődíjat fizetik.
- Belépődíj? Nem értem.
- Hát igen, először én sem értettem, miért kellene a cigányoknak
belépődíjat fizetni. Gondoltam, azért, hogy emelkedjen a különféle
selymek, szövetek, posztók kereskedelme. Nem: a mi kormányzatunk azt
tanította nekünk, hogy kerüljük őket, akár a pestist. Nehezen vagyunk
hajlandók a közelükbe kerülni. De aki megközelíti őket, azzal megértetik
jelek útján, hogy más helyekről érkeztek.
Alan megvonja a vállát.
- Ezt nem kell magyarázni. Tudott dolog.
- Nos, én úgy értettem, hogy olyan helyekről, ahol másképpen élnek.
- És mi érdekünk fűződik ehhez? Talán felforgatók?
Gor rejtélyesen mosolyog.
- Én is ezt kérdeztem magamtól, Alan. De a feletteseim, amint látták,
hogy megpróbálok a magam eszével gondolkodni, áthelyeztek a
Merészek közé, az első vonalba, akik arra valók, hogy előbb-utóbb
megdögöljenek. Téged is áthelyeztek, Alan. Hol voltál azelőtt?
- Elektromos szervi. Egy újfajta alkalmazást tanulmányoztam,
amikor...
- Saját kezdeményezésből tanulmányoztad, anélkül hogy bárkinek is
szóltál volna róla?
- Igen. Látni akartam, vajon működik-e, mielőtt...
- Hát ezért dobtak ide téged. Kedves Alan, úgy meg vagy tömve
jelszavakkal, így aztán tudtodon kívül a halálba küldtek ezzel az
áthelyezéssel, egyéni kutatásra való kezdeményező hajlamot mutattál.
Alan megint megvonja a vállát. Meg van győződve arról, hogy Gor
agyában valami nem működik. Mindazonáltal... érzi magában a zavart, és
most először a bizonytalanság gyenge szurkálását. A Merészek, akik nem
hősök, hanem halálraítéltek. Lehetséges ez?
Igyekszik elnyomni magában ezeket a veszélyes gondolatokat.
- Mindenesetre a nomádok aszociálisak, individualisták, haza nélküli
csavargók és valószínűleg felforgatók. Ha idejönnek, hogy megmutassák
az embereknek azt, hogy a kollektív rendtől eltérő módon is lehet élni,
nos, akkor helyes, ha...
- Ne beszélj így, Alan. Ők szabadon élnek.
- Szabadon? Mit jelent ez, amikor csavargóként, nomádokként
kóborolnak egyik csillagról a másikra anélkül, hogy bármit is
alkotnának? Ugyan miféle szabadság ez?
- Nem tudom, de másképpen élnek, és oda mennek, ahová csak
akarnak, mert én azt hiszem, hogy a világegyetemben nem szabad
határoknak lennie.
- Nem is lesznek, ha majd győz a kollektivizmus.
- Hát persze, amikor majd mindannyian ugyanazt az urat szolgáljuk -
vág vissza Gor.
- Feljelenthetnélek azért, amit mondtál. Tudod?
 - A Merészek előbb vagy utóbb megdöglenek, barátom. Látod, talán ez
a kislány is jobban szeretett volna meghalni, hiszen elvesztette népét,
hajóját, és szabadsága nélkül olyan, mintha már meghalt volna.
Arra fordítják tekintetüket. A lány az első szerelem idejét éli, azt az
időt, amikor fajtájának leányai virágot szednek, csokrot kötöznek, és
táncolnak a szélben. Gor hozzálát, hogy gödröt ásson.
- Azt mondtam, hogy mennünk kell innen - jegyzi meg Alan.
- Majd ha eltemettük a népét, barátom.
A közös síron, miután betemették, csillagot formáznak. A kóborlók
jelképét. A cigánylányka nem bírja tovább. Zokogni kezd, és sír
megállíthatatlanul.
- És most? - kérdi Alan, akit bosszant ez a sírás. Mintha a kislány
könnyeiért valami módon ő is vétkes volna. - Legalább az utat tudná
megmutatni nekünk. Ha a kóborok előtt jöttek, mint ahogy mi
támadtunk, bizonyára ismerték a bolygót.
- Így igaz, ő lehet a menekülésünk kulcsa. De hogyan értessük meg
vele, hogy mit akarunk tőle?
A cigánylányka már nem zokog. Erős, mint egy kicsi asszony, mint
azok, akik Napról Napra utaznak, és bőrükön hordják milliónyi csillag
sugarait.
Figyelmesen nézi őket. Felfogta, hogy róla beszélnek, és hogy kérni
akarnak tőle valamit.
Gor visszanéz rá, vállára teszi kezét.
- Ide hallgass, cigánylányka, jól figyelj. - Majd a Merész lézersugárral
kezdetleges térképet rajzol a talajba. Majd a bozótosra mutat, és jelzi,
hogy át kell jutniuk azon, hogy utolérjék azokat az embereket, akik
olyanok, mint ők, a bolygó valamelyik pontján. A cigánylányka megérti,
bólint.
Gor átöleli.
- Ha tudod, magyarázd el nekem. Hol van a bázis? Itt... vagy itt? A
kislány először magára mutat, aztán népének sírjára, majd különböző
irányokba. Végül eléjük áll, és önmagára mutat.
- A Viharos Üstökösökre, vezetni akarsz bennünket? Velünk akarsz
jönni? - kérdi Alan, önmagára és Gorra mutatva.
A lány bólint.
- Helyes. Akkor gyerünk, vezess bennünket te, és a csillagok legyenek
velünk.
Nemsokára messze kerülnek a falutól. Fáradhatatlanul gyalogolnak
néhány órán keresztül egy bűzölgő mocsár partján. A zavaros vizekből
olykor alaktalan, algákból való lények bukkannak elő.
A lények próbálnak nyújtózkodni, hogy megragadhassák őket, de
mozdulataik nagyon lusták. A két Merész és a kislány játszva elkerülik
őket.
Mennek tovább, a mocsár már mögöttük van, újabb bozótossal
találkoznak.
Egyszerre csak Gor felkiált és elvágódik. A kislány hajol föléje először,
megérinti. Alan is lehajol.
- A Viharos Üstökösökre, mi lelt, Gor?
 A Merész nem felel. Reszket, és igen magas láza van.
Ebben a pillanatban a kislány a fák felé rohan, és eltűnik.
- Átkozott kis taknyos... gyere vissza! - üvölti Alan, de hangja elvész a
levegőben. Legyőzetve érzi magát. Barátját nézi, aki láthatólag semmit
sem ért.
- Itt hagyott bennünket. Talán megijedt a lázadtól, talán attól fél, hogy
az ördög megszállt téged egy rosszindulatú vírus által, ami
életveszélyes, vagy mit tudom én.
Gort erős remegés rázza, arca elszürkül.
- A Viharos Üstökösökre, mit csináljak? - kérdi magától Alan. Most
először érzi elveszve magát. Akkor hangzik fel agyában a tanítás: „Ha
egyik társad elesik, menj tovább, ne állj meg. Egy másik fogja átvenni a
helyét a gépezetben, de ha megállsz, a gépezet leállhat.”
Itt kellene tehát hagynia és továbbmenni, de nem tud, nem képes
megtenni. Tegnap talán még meg tudta volna csinálni, most nem. Gor
átkozott szövege végül is megfertőzte.
- Barátom, most először fordul elő, hogy engedetlenkedem... de
mindez mire jó, ha azt sem tudom, mit tehetnék érted?
Léptek zaja. A nukleáris coltot megragadva megfordul, tüzelésre
készen. De nincs veszély. A cigánylányka jön vissza, és Alan megérti:
valamilyen fűért ment, amelyet kezében szorongat.
Gorhoz érve föléje hajol, és ajkai közé nyomja a füveket, kényszeríti,
hogy lenyelje, majd leül és vár.
Így tesz Alan is. Melléje ül és vár. Gondolkodni kezd. Érzi, hogy most
már másképpen ítéli meg a lányt. Talán mégis van valami jó ezekben a
nomádokban, és talán sok mindent el is mesélhetne neki, ha beszélné a
nyelvüket, vagy ha ő ismerné a lányét.
A hatósági tilalom, amely a csillagközi nomádoknak megtiltja a
bennszülött nyelv használatát, mint ahogy megtiltja a bennszülötteknek
is a nomádok nyelvét megtanulni, most először gondolkoztatja el. Miért,
kérdi magát, miért nem beszélhetünk egymással? Mert csak így, hogy
nem létesítenek állandó kapcsolatot a bennszülöttekkel, csak így
maradnak a nomádok saját világaikon, és hozzák távoli világok áruit,
amelyeket elcserélnek velük.
Nézi a kislányt.
- Miféle mondanivalód van, cigánylányka, amit a Hatóságok nem
kívánnak?
A lány visszanéz rá, majd könnyed mosoly rajzolódik ki ajkán.
Pillanatnyi mosoly csupán, de a világegyetem ragyogása van benne.
Leszáll az éjszaka. Gor egyre erősebb és fárasztóbb láz foglyaként
nyögdécsel, értelmetlenségeket mormolva.
Mellette a cigánylányka nyugodtnak látszik, és viselkedése
megnyugtatja Alant is. A lány bizonyára tudja, miről van szó, másként
nem kereste volna meg a füveket. A Merész figyelme így azokra a
veszélyekre terelődik, amelyeket az éjszaka hozhat magával.
És csakugyan, kétszer is tűzvámpírok bukkannak fel a föld alatti
mélységekből, és megtámadják őket, de a Merész fagysugarakkal
elpusztítja őket. Majd egy ragadozó gyökér bukkan elő a földből, amely
igyekszik ráfonódni a mozdulatlan Gorra. A cigánylányka észreveszi, és
megmutatja Alannek, aki levágja a mérges tüskéket. A gyökér eltűnik a
föld alá, sebesülten és legyőzöttként.
Hosszú ez az éjszaka, amelyet végigvirrasztanak feszült idegekkel.
Alan megérzi a nagyszerű szövetségest a kislányban, aki ismeri
valamennyi világ veszélyeit, és tudja, hogyan kell elkerülni őket.
Aztán végre világosodni kezd az ég. És éppen akkor, hajnalhasadtával
történik meg a csoda. Gor talpra áll teljesen egészségesen.
- Mire várunk még itt? - kérdezi, miközben a cigánylányka felugrik, és
boldogan tapsolni kezd.
- Akár hiszed, akár nem az életedet köszönheted neki - mondja Alan,
és elmeséli a történteket.
- Mi történhetett? - kérdi Gor. - Csak a lány ismeri a választ, egy vírus,
egy rovarcsípés... és csak ő ismeri a megoldást.
- Kezdem azt hinni, hogy nem helyes megtiltani, hogy beszéljünk
velük - jegyzi meg Alan. - Értékes információkat közölhetnének velünk.
Újrakezdik a menetelést. Végiggyalogolják a napot, csak délben állnak
meg, hogy háromfelé osszák a kevés megmaradt élelmet.
Este a kislány egy vonalat rajzol a földre, amely a megtett utat
mutatja, és azt is, ami még hátravan. Az út egyharmadánál vannak.
Még egy éjszaka. Felváltva őrködnek, ügyelvén a ragadozó gyökerekre
és a tűzvámpírokra.
Alan olykor a Gor mellett alvó lánykára néz. A lány vidám, független,
mégis a kezükben van. Azt tehetnének vele, amit akarnak, ő pedig egy
számára ismeretlen sorsra bízta magát. Amit még ők maguk sem
ismernek, mert ha egyszer elérik a tábort... Alan érzi, hogy megborzad: a
Hatóságok nem tűrik meg a nomádokat. Ha egy cigányt táborán kívül
felfedeznek, először kifaggatják, megkínozzák, majd a hamvasztóba
küldik.
A cigánylányka a menekülés útján vezeti őket, de ő maga a halál felé
menetei.
Ezeket a gondolatait veti fel Gor is reggel, amikor újrakezdik a
menetelést, míg a kislány követi őket.
- Ha visszatérünk a bázisra, mit csinálnak vele? - kérdezi.
Alan zavarban van. Most már nem tagadhatja: sok mindenben
megváltozott a véleménye a nomádokról, amióta a kislányt megismerte,
és egész éjszaka azon törte a fejét, hogy hogyan menthetné meg.
- Kezdenek kételyeim támadni, Gor - vallja be.
Emez mosolyog.
- Nos, ez azt jelenti, hogy kezdesz éretté válni, barátom. Csak a
megtévesztett fiataloknak, az elerőtlenedett öregeknek és a hülyéknek
nincsenek kételyeik.
- Talán igazad van, de marad egy probléma: most mi vagyunk a
családja. De nem fogják megengedni, hogy velünk maradjon, ha egyszer
a bázisra érünk. Sőt ha felfedezik, hogy a cigánylány...
- Majd kitalálunk valamit. Te mondtad: ha felfedezik. De miért kellene
felfedezniük? Bennszülött lány is lehet, nem? Miért kellene
megmondanunk, hogy cigánylány?
 Alan hátán végigfut a hideg. Nem beszélni egyenértékű az árulással.
Nem feljelenteni egyet jelent azzal, hogy felforgatóvá vált, annyit jelent,
mint kiszakadni a gépezetből, amelyben a kémkedés, egymás
ellenőrzése az első számú szabály, hogy kenjük a társadalmi gépezet
kerekeit. Alan most megérti. Nem a bizonyosság az, ami az adott
cselekvésre készteti. A félelem az. Igen, a félelem attól, hogy ár ellen
haladunk, hogy feljelentenek bennünket, Gornak igaza van, az ő
áthelyezése nem megtiszteltetés volt, ahogyan hitte, hanem halálba
küldésének oly módja, hogy ez a közösség hasznára váljék. Elküldték,
hogy hős legyen, elküldték, hogy védje a rendszert, amely halálra ítélte.
Egy Merész sohasem éri meg az öregkort. Az, hogy egyéni
tanulmányokba kezdett, elég volt hozzá, hogy halálra ítéljék, nem a
hamvasztó, hanem a harcmező által.
Alan rettegése elmúlik. Most csak a dühöt érzi, és a hazugságok
kastélya, amelyben születésétől fogva lakott, roskadozni kezd. A
kollektivizmus szép gépezete, a másoknak mintául szolgáló szép
paradicsom kezdi megmutatni valós, szörnyeteg arcát, olyan gépezetét,
amely millió és millió egyént kizsákmányolva, az egyformaság
névtelenségébe tapos, akikből mind ugyanannak az úrnak a rabjai és
szolgálói lesznek, megfosztva attól a lehetőségtől, hogy valaha is
felemelhetnék a fejüket.
Hirtelen Gor felé fordul.
- Igazad van, a kislány bennszülött is lehet, és néhány szót is
megtaníthatunk neki időközben. Ha a bázison leszünk, úgy fog beszélni,
mint egy elpuri lány. Nem fognak gyanút.
- Így megmenekül, és nem küldik a hamvasztóba.
Alan keserűen elmosolyodik.
- Igazán megmenekül, Gor? Nem egy szörnyűséges rendszerbe
visszük, ahol a hóhérok elszívják munkánkat, életünket csak azért, hogy
hatalmuk még nagyobb legyen? Nem kockáztatjuk, hogy olyan fogságba
vetjük, ahol soha nem lesz szabad?
Gor is zavarban van.
- Látom, megértetted. Most már szabadon beszélhetünk, és nem
leszek kénytelen színlelni. Nos, megtanítjuk neki a nyelvet, azután ő
majd eldönti, mit tegyünk.
Alan a kislányhoz fordul.
- Cigánylányka, megpróbálunk megmenteni téged, és először is
megtanítunk beszélni.
- Köszönöm - mondja a cigánylányka -, ti jók vagytok.
Elképedve ránéznek.
- Hát te... hát te...
- Igen, ismerem a nyelveteket, Elipur nyelvét és sok mást is - ismeri el
egyszerűen a kislány. - De nem beszélhettem, amíg nem voltam biztos
abban, hogy bízhatom bennetek.
Megállnak, és a lányra néznek.
- Hosszú utat kell megtenni - mondja a cigánylányka. -
Továbbmegyünk, és elmagyarázom nektek.
Ismét elindulnak, tekintetüket a lányra szögezik, a kislányra, aki
nagyobb, mint ők, eltökéltebb a két Merésznél. Ravasz komédiás,
furfangos.
- Bizonyára nem értitek, hogyan tanultam meg a nyelveteket - kezdi a
lány. - Egyszerű, hatóságaitok tilalma ellenére nem tudjátok
megakadályozni, hogy könyveitek birtokába jussunk, rögzítsük
közleményeiteket. Ezek által tanuljuk a ti nyelveiteket és a többi világ
nyelveit az űrnek ebben a térségében, amely a középkori rendszerbe van
zárva, és amelyet rég múlt idők barbárai népesítenek be.
Alanben tiltakozni kezd valami. A kondicionálás még mindig erős
benne.
- Lassan a testtel, cigánylányka. Mik vagytok ti, hogy barbároknak
neveztek bennünket?
- Szabadok vagyunk - vág vissza a lányka habozás nélkül. - Az ember
szabadnak született, a természet megajándékozta azzal a szabadsággal,
hogy egyéni gondolatai legyenek, az emberi fejlődés abban áll, hogy
egyedek tömegét és nem a tömegek egyedét hozza létre. A ti
rendszeretek azért barbár, mert előmozdítja a bürokratikus gépezet
hatalommal való visszaélését az elszemélytelenedett egyedek tömege
felett, akiket kényszerrel tettek egyenlővé, a természet akarata ellenére.
Hiszen természetéből adódóan minden ember különböző, mert a
természetből adódóan minden embernek más a felfogóképessége, mert
a természetből adódóan minden embernek személyisége van, amelyet
egyetlen más ember sem fojthat el, nem laposíthat el, nem változtathat
meg, nem kormányozhat és vadíthat meg.
- Éreztem ezt - jegyzi meg Gor. - De meg fogjuk próbálni megtámadni
ezt a rendszert.
A cigánylányka megcsóválja a fejét.
- A rendszernek megvannak a módszerei. Amit a felforgatóknak tartott
egyének ellenállásának tartotok, azt a valóságban a rendszer titkos
ügynökei kormányozzák úgy, hogy ellenőrzés alatt tarthassanak
bármilyen formájú tiltakozást, és irányítsák azt, és elszigeteljék a benne
részt vevő egyedeket, akiket azután a legkülönfélébb módszerekkel
elpusztítanak.
- De hát akkor...
- Tehát a forradalomnak öntevékenynek és spontánnak kell lennie.
Elsősorban beszélni kell róla. Ha az egyéneknek személyes gondolatai
lesznek, a beléjük táplált sémákon kívül, a rendszer összeomlik.
Alan egyre inkább elképed.
- De honnan tudod te mindezt, és hogyan beszélhetsz így, egy
kislány...
A cigánylányka mosolyog.
- Nomádok vagyunk, és összefogtunk, hogy járjuk egyik világot a
másik után, és átadjuk a többieknek tapasztalatainkat. A csillagok
cigányai küldetést teljesítenek. Jelenlétünk itt nem véletlenszerű:
jelenlétünk annyit jelent, mint megmutatni nektek, hogy létezik másfajta
életmód is, annyit jelent, mint megpróbálni elindítani bennetek az
átgondolás és a megértés folyamatát. Annyit jelent, mint megpróbálni
feléleszteni azt a szabadságot, amelyet a ti hatóságaitok folyamatosan
elfojtanak.
- Így van ez a többi világon is?
A cigánylányka széttárta a karját.
- Nem, de még nem tudjuk, hány naprendszerben található ember,
Mindez több százezer évvel ezelőtt kezdődött, amikor az ember, aki, úgy
látszik, csak egy bolygóról származik, elterjedt az űrben. Kezdetben ez a
terjeszkedés ellenőrizhető volt, de amikor elértük a csillagokat, a
kapcsolat egyre ritkábbá, alkalomszerűvé és nehézzé is vált. Így történt,
hogy az űr minden térségében különböző kormányok kerültek hatalomra
eltérő rendszerekkel. Azokon a világokon, ahol a születésszabályozás
alkalmazására sor került, az ember szabadon él. Azokon, ahol a
születésszabályozást a belátásra bízták, az egyedek egyre nagyobb
száma háborúkat, forradalmakat, totalitárius rendszereket, diktatúrákat
hozott létre. És a többi... Sok világ van, de karavánjaink még nem tudtak
összefüggő térképet felépíteni. Nagyon sok rendszert kell
meglátogatnunk, sok csillagot, mielőtt birtokunkban lesz a teljes kép.
- Így hát ti vagytok az egyedüliek, akik ismerik a világegyetemet -
mormolja Gor. - Csak ti vagytok azok, akik továbbra is utazgattok a
csillagok között.
A cigánylányka bólint.
- Nem mindenütt találtunk vendégszerető fogadtatásra. Néhány
világon az emberek a háborúk és a járványok után a kannibalizmus
állapotáig süllyedtek vissza. Más világokon diktatúrák vannak, amelyek
az élettér kutatása közben terjeszkedni próbálnak a túlságosan hosszú
ideig ellenőrizhetetlen születések miatt. Vannak világok, amelyeket
vallásos formák kormányoznak, ismét mások, amelyek elvesztették a
csillagközi repülés emlékét, mások pedig, amelyeken az ősrégi
civilizációkból csupán egy kevés hamu maradt.
Alan mosolya kesernyés.
- És mi, akik a világegyetem meghódítóinak érezzük magunkat, mi,
akik ismerjük a hiperűrben való ugrásokat... Valójában szomszédainkkal
háborúzunk, akiket a miénkkel azonos rendszer kormányoz! De ti...
miért teszitek mindezt?
A cigánylányka széttárja karját.
- Miért érte el az ember a csillagokat? Miért igyekezett mindig előbbre
jutni? Mi, akiknek sohasem volt hazájuk, mert a mi hazánk a
világegyetem és nem egy darabka világ, mi visszük csillagról csillagra
tapasztalatainkat, mi vagyunk az összekötő kapocs, amely a világok
között megmaradt, talán mi vagyunk az eszköz, amellyel újjá lehet
teremteni az elveszett összeköttetéseket. Egyelőre annak bizonyítéka
vagyunk, hogy az embernek senki sem állíthat olyan határokat,
amelyeket át ne törhetne.
A cigánylányka tovább beszél, ők hallgatják, miközben új gondolatok,
új láthatárok tárulnak fel. Hosszan hallgatják, mialatt átvágnának egy
szavannán, és egy sor kicsi dombot hagynak maguk mögött, és újra egy
bozótosnál találják magukat.
Akkor a kislány megáll, és ránéz a két Merészre.
- Holnap át kell mennünk egy kénes tavacskán, majd egy síkságon,
végül a bázison leszünk.
Megint hidegrázás kígyózik át Alan gerincén. Gornak is ilyen érzése
lehet, mert aggodalmas tekintettel fordul felé. A bázis: Az, ami néhány
órával ezelőttig a menekülést jelentette, most fogsággá vált, ahová
visszatérnek.
- A bázis - jegyzi meg Gor. - Szinte reménykedem benne, hogy nem
találjuk meg.
- Én is, de mit tehetünk egyedül? Elipur megöl bennünket, ezenkívül itt
van a lány is.
- Vigyük be most, hogy már tudjuk? Hát ezért van, hogy a Hatóságok
nem engednek bennünket beszélni a kóborlókkal, félnek, hogy felfedik
egy másfajta világ létezésének titkát, túl azokon a határokon, amelyeket
számunkra kijelöltek.
- Egy emberi mértékű világ létezését - bólint Alan.
De a kislány minden kétséget megszüntet. - Vissza fogtok menni oda,
mert akár életetek kockáztatása árán is beszélnetek kell a többiekkel.
Hacsak nem akartok inkább velem tartani.
- Veled menni? - kérdezi elképedve Gor. - De hogyan? Egyedül
maradtál, a hajód elpusztult, és...
A cigánylányka szakadozott öltözékének zsebéből egy kicsiny, fénylő
golyót húz elő.
- Ismerem a bázishoz vezető utat. Amikor odaértünk, elég, ha
bekapcsolom ezt, ez egy kozmikus adó-vevő, közülünk mindenkinél van
ilyen. A cigányok legközelebbi hajója venni fogja az üzenetet, és eljön,
hogy felvegyen bennünket. Ha nem találkoztam volna veletek, már
használtam volna. Mindenesetre döntenetek kell. El akartok-e jönni
velem, cigánnyá válni és egy szabad világra kerülni?
Alan és Gor érzi, hogy szívük erősen dobog. Kéznyújtásnyira van tőlük
az egész világegyetem, a váratlanul felnyílt ajtó az akadályon, amelyet a
Hatóságoktól örököltek, ami megakadályozta őket minden tudásban,
minden lehetséges kapcsolatban a külvilággal, hogy engedelmesebbek
legyenek. Aki nem ismer másfajta igazságot, az mindig elfogadja azt,
amit úgy táplálnak belé, mint egyetlen létezőt.
- Szép lenne - mondja Gor. - De nem hiszem, hogy elfogadom.
Alan mosolyog.
- Én is úgy gondolom, ha mi megállunk, a gépezet is megáll, nem így
tanították? Ha elmegyünk, az annyi, mint megállítani a gépezetet, és
akkor mások jönnek a helyünkre, és a kerekek ugyanúgy forognak
tovább, mint addig. Ha viszont maradunk, és mi mozgatjuk őket úgy,
ahogyan mi akarjuk... Ki tudja...
Gor felvonja a vállát.
- Mindenesetre meg kell próbálni. Valóban árulók volnánk, ha
kihasználnánk az alkalmat, hogy meglógjunk, és a többieket
otthagynánk a rabszolgaságban. Nem, maradnunk kell, hogy végigvigyük
harcunkat azért, hogy egy napon mindannyian átléphessük a gátat, amit
elénk állítottak.
A cigánylányka mosolyog.
- Reméltem, hogy ezt fogom hallani. Ti már szabad emberek vagytok,
és a szabadság annyi, mint az élet ára. Most várjatok itt, megyek, hogy
keressek valami ennivalót.
Elmegy kutatni a vadgyökerek és a vadgyümölcsök között.
- Csodálom őt - jegyzi meg Gor. - Nő. Nem volt egyetlen gesztusa sem
anyjával kapcsolatban, sem azokkal, akik megölték.
- Ismerik a kockázatot, tudják, hogy egyik pillanatról a másikra
megölheti őket azoknak a gyűlölete, akik szabadnak látják őket. Ennek
megfelelően élnek - feleli Alan.
A cigánylányka jó adag élelemmel tér vissza. Rágcsálják a gyökereket
és gyümölcsöket, majd pihenőre térnek, felváltva őrködnek egészen az
újabb hajnalhasadtáig. Nyugodt éjszaka ez, úgy látszik, még a
tűzvámpírok is megértették, hogy jobb őket békén hagyni, nem könnyű
prédákról van szó.
Ismét menetelésben, egy természetes ösvényt követve, amely átvezet
a bozótoson. A kislány hirtelen és váratlanul megáll.
- Mi van? - kérdezi Gor.
- Csendben légy, hallottam valamit... ami nem tetszik - mondja a lány
aggodalmasan susogva.
Lehajol, fülét a talajra tapasztja. Amikor ismét felemelkedik, jelzi,
hogy kövessék őt csendben. Letérnek az ösvényről, amelyen eddig
mentek, és belekerülnek a bozót sűrűjébe. A növényzet elnyeli minden
tekintet elől őket.
- Nos, mi van, cigánylányka? - kérdezi újra Gor.
- Erre járnak, sokan vannak.
- Talán az egyik őrjáratunk - jegyzi meg Gor.
- Vagy talán a Légiósok egy csapata - válaszol Alan.
- Várjunk, és meg fogjuk tudni - válaszol bölcsen a kislány.
Most már élesebben hallatszik. Emberek csoportjának léptei és
hangjai, akik azon az ösvényen haladnak, ahol kevéssel ezelőtt ők is,
közeledő hangok. És nem baráti hangok.
- A Kilenc Világ Légiósainak nyelve. Talán azok, akik szétszóródva
túlélték a támadásunkat... vagy eddig még nem azonosított másik csapat
- mormolja Alan.
- Ha felfedeznek bennünket, egy másodpercig sem élünk tovább - felel
rá Gor.
- Menjünk az ellenkező irányba, nem kapnak el bennünket - javasolja
Alan.
A cigánylányka a fejét csóválja.
- Nem, itt vannak körös-körül.
- Értem, átfésülik a környéket - mormolja Gor. Összeszorul a szája, és
hideg verejték borítja el a halántékát.
- Úgy látom, hogy valóban benne vagyunk a pácban. Lentről egy
Légiós jön, megáll, a földre néz.
- A nyomaink - mondja tömören Gor. - Azokat nézi, ha megérti, hogy
emberi nyomok, hívja a többieket, és ránk támadnak.
Pillanatnyi csend, a Légiós a nyomok fölé hajol, hogy jobban lássa
őket. Most már nincs remény.
A cigánylányka megragadja Alan karját, és irányt mutat.
 - Hallgassatok ide, nekem el kell érni az enyéimhez. Nektek van egy
feladatotok, én teljesítettem a magamét. Ti most kimentek innen, és arra
tartotok.
- Mit akarsz ezzel mondani, kislány? Egy Merésznek akarsz harcot
tanítani? És ha minden irányban ott vannak, hogyan jutunk ki a körből? -
mondja Alan.
A cigánylányka nem habozik.
- Egyszerűen magam köré gyűjtöm a kört. - Váratlanul átöleli a férfi
nyakát egy kislány mozdulatával. - Köszönöm, és érjétek el, hogy egy
nap a népetek egyesüljön a többiekkel, hogy együtt éljenek szabadon és
határok nélkül.
Nem értették meg egészen jól a kislány viselkedését, aki ezt arra
használja fel, hogy elragadja Alantól a nukleáris coltot, és elrohanjon a
Légiós felé, aki éppen felegyenesedik, és a száját nyitja, hogy a
többieket hívja.
A cigánylányka elsüti a nukleáris coltot, és megsemmisíti. A robbanás
szétterjed a csendben egy mennydörgés erejével.
A kislány fut tovább fedezet nélkül. Mindenhonnan Légiósok
bukkannak elő, felfedezik, és megpróbálják megállítani.
A lány cikcakkban fut tovább egy zerge gyorsaságával, messzire, a
lehető legmesszebbre attól a bozóttól, amelyben Alan és Gor vannak. A
Kilenc Világ Légiósai üldözőbe veszik.
- Maga után csalja őket, hogy szabaddá tegye nekünk az utat! - kiált
fel Alan olyan ideges reszketéssel, amelyet eddig nem ismert. Az izgalom
nem engedi Gornak, hogy válaszoljon. Érzi magában a kétségbeesett
kiáltást, amely nem tud eltörni.
Ordítások, vezényszavak, káromkodások. A lövések elvesznek a
távolban.
Alan és Gor kimennek a szabad térségre, és továbbhaladnak futva,
abba az irányba, amelyet a cigánylányka mutatott nekik a menekülés
felé.
Újabb lövések, azután fagyos csend száll az erdőre.
- Vége - mondja Alan.
- Igen, vége - mormolja Gor.
- Feláldozta értünk magát, a Fekete Herceg két jelentéktelen és ostoba
Merészéért. Két idegenért, akik háborúzni jöttek egy olyan földre, amely
nekünk éppoly idegen, mint neki. De nem, talán nem, hiszen a csillagok
közt minden világ az ő otthona.
- Mert azt akarja, hogy az otthona szabad legyen. Mi vagyunk az a két
mag, amelyeket ő vetett el. Ez volt az ő feladata. Azért áldozta fel magát,
hogy a két mag kihajthasson.
- Ki fognak hajtani - bólint meggyőződéssel Alan. - Áthágni való
határokról, szabadságban egyesült emberekről beszélt, egyedek
tömegéről, nem a tömeg egyedeiről. Felül fogunk emelkedni
birodalmaink, rabságaink falain.
Meg fogjuk próbálni, el fogjuk ültetni az eszmét. Nem szabad majd a
bőrünket kockáztatni, mert áldozata akkor hasztalan, élte hiábavaló lett
volna - dörmögi Gor.
 Alan a fejét csóválja.
- Nem, egyáltalán nem. Ha elbukunk, más vándorok jönnek majd, és
valaki meg fogja érteni, hogy másfajta életmód is van.
Gor az égboltra emeli tekintetét, amely egyre tágasabbnak látszik
most, hogy ritkul az erdő.
- Acélba öltözött angyalok szállnak le a csillagok közül, és elmesélik a
Világegyetem meséjét... most már tudom, hogy a jövendölés igaz, és
tudom, kik az angyalok.
· A csillagok vándorai.
- Igen, és eljön a nap, amikor minden megváltozik. Az olyan kislányok,
mint á cigánylányka, virágszálat tűznek a hajukba, és az első szerelem
ünnepi táncát lejtik a szélben. Megtehetik majd, mert az ő arcát vér
piszkította, haját sár éktelenítette, ruhája cafatokra rongyolódott, és
értünk adta életét. Azt az életet, mely már a szerelem évszakába lépett
volna.
- Teljesítendő küldetése volt, és felnyitotta nekünk egy új könyv első
oldalát. A szabadság és a csillagok könyvét - teszi hozzá Alan.
- Igen, az elvetett magok ki fognak hajtani - bólint Gor. A Fekete
Herceg két Merésze vidáman menetei a bázis, a menekülés felé. Érzik,
hogy a halál nem sokáig falja már az életet, az embereket elválasztó
akadályok széttörnek. A kölcsönös ismeretség tapasztalást, szeretetet
hoz majd, és eltörli a gyűlöletet, a rabságot, a hatalom visszaéléseit.
Amint a bázist meglátják, tudják, hogy igazi csatájuk pontosan ezzel a
pillanattal kezdődik. Hogy elültessék a szabadság eszméjét, hogy a
csillagok cigánylányai többé ne haljanak meg, de egy napon eljárhassák
az első szerelem évszakának boldog táncát a Világegyetem valamennyi
napjának meleg fénye alatt.
Tartalom
Domenico Gallo: Titkosszolgálat
Giampiero Prassi: Issa
Nicoletta Vallorani: Ellenpont
Pietro Caracciolo: Természetes kiválasztódás
Vittorio Catani: Hárman egyért
Gloria Tartari: Alfard harmadik bolygóján
Claudio Ascioti: Kelet-Bejrut-Nyugat-Milánó
Gilda Musa: Egy hajó emlékei
Miriam Poloniato: Káprázat
Claudio Tinivel la: Katonák
Donato Altomare: Boldog születésnapot, Joe!
Vittorio Catani: Számítógép-szerelem
Renato Pestriniero: Megint hajnal
Mariangela Cerrino: Mavi-Su titka
Moreno Burattini: A vadász utolsó üvöltése
Claudio Tinivella: Tánc Aliáért
Luigi Naviglio: Csillagok cigánylánya

ISBN 963 01 8939 9

Felelős kiadó: Kuczka Péter

Dabasi Nyomda (88-0770) Budapest-Dabas, 1988
Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató
Készült a Karton GM gondozásában
Felelős szerkesztő: Csernai Zoltán
Tipográfia és műszaki szerkesztés: Beszédes Natasa