Professional Documents
Culture Documents
40 Ev Alatt A Fold Korul Nogradi Gyorgy
40 Ev Alatt A Fold Korul Nogradi Gyorgy
Negyven év alatt
a Föld körül
1, 2, 3…
Kossuth Kiadó
Tartalom
Előszó
A család
Az egyetemi évek
Idegenvezetés
Előadások, rádiós, tévés szereplések
Utazások
Nemzetközi előadások, szereplések
Barátok, ismerősök, politikusok
Pillanatképek
III/III és egy rövid nemzetközi kitekintés
Antall József
Memoár
Nógrádis viccek, anekdoták
Impresszum
Előszó
Hatvanadik életévemet betöltve egyre gyakrabban merült fel bennem, hogy megírom emlékirataimat.
1988-ig ezerszámra tartottam az előadásokat Magyarországon, 1988-tól volt olyan év, hogy csak Bajorországban legalább
ötven-hatvanszor voltam.
1988-ban megkaptam életem első és utolsó ösztöndíját, és három hónapot töltöttem Németországban. Ettől kezdve
gyökeresen megváltozott az életem.
A kilencvenes évek elején elvégeztem egy kurzust a Bundeswehr Vezérkari Akadémiáján Hamburgban (Führungsakademie, a
második világháború miatt a német vezérkar ezt az elnevezést használja). Második magyarként tartottam előadást a NATO-ban,
évekig jártam az Ost-West Kollegba Kölnbe és Loccumba, a Német Evangélikus Akadémiára. Barátaim voltak a kor (kilencvenes
évek) ismert európai vezetői, katonái, politikusai.
Húszéves koromtól idegenvezető voltam, főleg Jugoszláviában, és végigéltem az ország gazdasági virágzását, a kezdődő,
majd elmélyülő válságot, és végül a szakításokat, a háborúkat. Átutaztam Károlyvároson (Karlovac), amikor lőtték, és nyaraltam
olyan luxusszállodában, melyben a háború miatt mindössze három család pihent.
Bejártam a világot, hatszor voltam Kínában, Európában – Finnország és Albánia kivételével – valamennyi államban jártam.
Több mint tíz éve tagja vagyok az osztrák honvédelmi miniszter tanácsadó testületének, és körülbelül kétévente ellátogattam
az Egyesült Államokban is.
Amikor nekikezdtem emlékeim leírásának, arról kellett döntenem, hogy biztonságpolitika-elméletet vagy sztorikat
szeretnék-e írni. Én az utóbbiak mellett döntöttem. Remélem, hogy önök szerint is jó döntés volt.
Nógrádi György
A család
1. A CSALÁD
Nagyapám az első világháborúban a Monarchia hadseregében szolgált, és 1916-ban a romániai fronton önként vállalta, hogy a
szétszakadt híradóvezetéket összeköti. Az oroszok fölé lőttek egy srapnelt, és az egyik repesz levágta nagyapa hüvelykujját, a
másik pedig a halántékánál bement és a nyakánál kijött. Nagyapa, aki szerintem a család legértelmesebb tagja volt, függetlenül
attól, hogy csak elemit végzett, életben maradt, és megkapta az akkor sorkatonának adható legnagyobb kitüntetést. Három fia
született: Tibi 1915-ben, apám 1918-ban és Bandi 1924-ben.
Tibi, aki kilencvenkilenc éves korában halt meg, Floridában élt a családjával. Érdekes, hogy szüleim kollégái közül –
édesanyám nyitástól nyugdíjba meneteléig az Úttörő Áruház igazgatóhelyettese, míg édesapám a Lottó Áruház
igazgatóhelyettese volt – hány ember járt ki hozzájuk nyaralni úgy, hogy az esetek jelentős részében még a repülőjegyet sem
fizették ki.
A három fiú közül apám maradt egyedül itthon a második világháború után. Hetvenévesen halt meg. Bandi 1945-ben,
huszonegy évesen feleségül vett egy tizennégy éves amerikai kislányt, majd hármasban, annak mamájával előbb Olaszországba,
majd Brazíliába költöztek. Bandi, aki szakmunkás volt, úgy gondolta, hogy a felesége túl fiatal, ezért évekig annak édesanyja
volt a szeretője. Brazíliában néhány év után az ország egyik leggazdagabb embere lett, aki tökéletesen tudta, miből, mikor,
hogyan lehet sok pénzt csinálni. Amikor elutazott éppen aktuális barátnőjével egyéves világkörüli útra, és hazatérve a felesége
elhagyta, a kertjében pedig a félhomályban a kertészét lőtték le helyette, fogta vagyonát, a fiát és átköltözött Floridába.
Kilencvenévesen is ott élt, rendszeresen teniszezett és járt az agya.
1956-ban Tibi küldött értünk egy embert, aki átvitt volna minket a határon, de a szüleim úgy döntöttek, hogy itthon
maradunk. Az akkori helyzetet jól szemlélteti, hogy az Elemér utca 37.-ben, ahol laktunk, sok volt a társbérlet, és az emberek
rendszeresen bekopogtattak a másik lakásba, abban reménykedve, hogy a lakó már külföldre távozott, és akkor elfoglalják a
lakást.
2. UNOKATESTVÉREM, A BALETTMŰVÉSZ
Édesanyám és első unokatestvére úgy összevesztek még születésem előtt, hogy soha többé nem álltak szóba egymással. Én
abból indultam ki, hogy ez nevetséges, és felhívtam másod-unokatestvéremet, hogy próbáljuk meg megismerni egymást. H-val a
Pecsában találkoztunk. Ő volt az egyik leghíresebb balettművész, rengeteg külföldi szerepléssel. A beszélgetés legelején
megkérdezte, hogy mennyi pénzt kérek tőle. Mondtam, hogy köszönöm szépen, de van pénzem. A következő kérdése az volt,
hogy járok-e Münchenbe, azt mondtam, hogy rendszeresen. Gondolta, hogy ez így van, és nyilván kölcsön akarom kérni az
ottani lakását. Dehogy akarom, feleltem, mindig ugyanott lakom, ahol a konferenciáim vannak. Járok-e Bécsbe, hangzott el a
következő kérdés. Rendszeresen, válaszoltam. Tehát kérem az ottani lakását, mondta ő. Nem, mondtam újra én, ott is van
szállásom. Van-e lányom, volt a kérdés. Igen, válaszoltam büszkén. Tehát az a kérésem, összegezte ő, hogy a gyerek
balettozzon. Nem, mondtam, esze ágában sincs balettozni. Akkor ezek szerint, vonta le a következtetést, ingyenjegyet kérek az
Operába. Nem kérek, válaszoltam. Soha többet nem találkoztunk.
3. SZÜLEIM HALÁLA
Imádtam apámat. Majomszeretettel csüngött rajtam, és ugyanúgy tekintett rám, ahogy én a lányomra. A második világháború, a
keleti front nagyon megviselte, de mikor végre hazajött, boldog volt és elvette szerelmét, anyámat. Nyolc általános iskola volt a
végzettsége apámnak, és amikor bevezették az új jogszabályt, hogy az állásához diploma szükséges (akkor a Belkereskedelmi
Minisztériumban volt főelőadó), egy gyorstalpaló keretében leérettségizett, majd iszonyú kínkeservek közepette elvégezte a
főiskolát.
Ötvenes éveiben járt apám és anyám, amikor azt tanácsolták nekik, hogy ha élni akarnak, ne cigizzenek többet. Anyám soha
többet nem gyújtott rá, apám sajnos nem tudott leszokni róla. Apa meghalt hetvenévesen, anya kilencven évet élt.
1988-ban Bonnban voltam ösztöndíjasként, amikor megtudtam, hogy apám infarktust kapott. Az orvos azt mondta, hogy ha
hét napot túlél, akkor életben marad. A nyolcadik napon apám még élt, és én annyira boldog voltam, hogy elmentem egy rajnai
kirándulásra. Este Koblenzből telefonáltam haza, ahol anyám mondta, hogy apa meghalt.
Mivel ösztöndíjas voltam, engedélyt kellett kérnem az azonnali hazautazáshoz. Az engedélyt megkaptam, de közölték, hogy
az otthon tartózkodás napjait levonják az ösztöndíjamból (végül is nem vonták le). A temetés annyira kikészített, hogy
életemben először és utoljára megittam három doboz Red Bullt, s így simán visszavezettem Bonnba, de elaludni már nem
tudtam.
Édesanyám kilencvenévesen halt meg. Előző este közölte az orvos a kórházban, hogy még egy-két éve van hátra. Hajnalban
hívtak, hogy meghalt. Rohantam a kórházba, ahol közölték, hogy felboncolják. Megtiltottam.
Erre javasoltak egy olcsó temetőt, hogy temessük el oda. Mondtam, hogy anyu apu mellé szeretne kerülni. A válasz az volt,
nem mindegy, mit akart, már meghalt. Néha nem tudja az ember, hogy az aljasságnak, a pofátlanságnak és a pénzéhségnek hol
van a határa.
4. RIADÓ ÉJJEL
Nem sokkal azután, hogy a nyolcvanas években megnősültem, hazatértem egy vidéki előadás-sorozatról és lefeküdtem aludni.
Mivel lakótelepen laktam, így képletesen bármi megtörténhetett. Éjjel csöngettek az ajtómon és bekiabáltak, hogy riadó. –
Szórakozz az anyáddal – válaszoltam, mire tovább dörömböltek. Ajtót nyitottam és kiderült, hogy életemben először és utoljára
tényleg beriadóztatnak. Közölték, hogy a taxi lent áll, öltözzek fel, és irány a Róbert Károly körúti kórház. Mondtam, hogy
nekem lent áll a Trabantom, azzal bemegyek. Elővettem a katonai zsákomat, felöltöztem és elindultam. A kocsit kint hagytam a
kórház előtt, majd bementem.
Egy hadnagy fogadta a behívottakat a kapuban és ordított. – Mit kiabálsz? – kérdeztem tőle, mire ő kikérte magának, hogy
én letegezzem. Felvilágosítottam, hogy én főhadnagy vagyok Kicsit meglepődött. – Hol van a rendfokozatod? – kérdezte. – A
zsebemben – volt a válasz.
Ekkorra már teljesen kikészült. Kiderült, hogy felvettem néhány darabot a nyári és néhány darabot a téli felszerelésből. A
problémát csak fokozta, hogy az antantszíjat a derekamra tettem, holott azt a felső ruházaton keresztben kellett hordani.
Amikor rám adták, tiltakoztam, hogy így lehetetlen vécére menni. Végül is elkészültem. Mire megjelent egy tiszt a Honvédelmi
Minisztériumból, hozott egy parancsot, hogy kitört a harmadik világháború. Már akkor is rengeteg előadást tartottam, így
megismert, és azt mondta, én olvassam fel a parancsot és magyarázzam el a többieknek, hogy mi a teendő. Másnap
hazaengedtek minket, csak előtte megbeszélték, hogy ki milyen beosztást kap éles helyzetben. Én választhattam: vagy Pestre
kerülök a Róbert Károly körúti kórházba, vagy Gödöllőre egy kórházba, amelyet majd a jövőben kezdenek építeni. Gödöllőt
választottam – soha többet nem hívtak be.
5. MARGITSZIGETI ÁLLATKERT
Kislányom gyerekkora óta imádta az állatokat. Így kezdődött a barátságunk Kenéz Lajossal, aki állatetető volt a margitszigeti
állatkertben A kapcsolat, a barátság a mai napig tart. Két dolog ugyan árnyékot vetett rá, de egyikről sem ő tehetett. Egyik
alkalommal sétáltunk bent az állatkertben, kislányom kezében a nyuszijával, amikor felülről ráugrott egy macska a nyuszira, és
egy mozdulattal eltörte a gerincét. A tragédia óriási volt.
A másik tragédia engem ért. Nejemmel és lányunkkal sétáltunk az állatkertben, amikor megláttam a kerítésen ülni egy
csókát. Dobtam neki egy puszit. Odarepült és szájon csókolt. A számból dőlt a vér és pillanatok alatt feldagadt. A nejem és a
lányom fetrengtek a nevetéstől. Én másnap bejöttem a tanszékre dolgozni bedagadt szájjal. Természetesen megkérdezték,
hogy mi történt. Elmeséltem, hogy megcsókolt egy csóka. A választ inkább nem írom le.
6. AMIKOR 5 = 3
Feleségem régóta fest. Eredetileg elvégezte a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola rajz–földrajz szakát, majd az esztétika szakot
Budapesten, utána elvégezte a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemet, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán az angol
szakot; közben a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen a NATO-országok tisztikarának angol nyelvismeretéből megvédte
PhD-disszertációját. A disszertáció védése jól sikerült, a bizottság egyik tagja ugyan nulla pontot adott, mivel úgy gondolta,
hogy a nejem az ő vezetői pozícióját akarja átvenni, amire a Magdi rémálmában sem gondolt. Mivel a többiek magas
pontszámot adtak, így a védés cum laude lett. Magdi az egyik főiskolán tanított angolt évtizedeken keresztül, ahol a végén már
nettó száztízezer forintot is keresett, majd spórolás címén és arra hivatkozva, hogy kevés a hallgató, elbocsátották – két évvel a
nyugdíjazás előtt. Felajánlották neki, hogy heti öt napban dolgozzék a könyvtárban havi negyvenhatezer forintért, de én az
ajánlatot kiröhögtem.
Amióta fest, voltak kiállításai Európa számos országában – Brüsszelben, Münchenben, Ausztriában, Csehországban stb. Ezek
mind jól sikerültek, de képet eladni természetesen nem tudott.A természetes szó azt jelenti, hogy ma Magyarországon mintegy
háromezer-ötszáz festőművész van, és ezek töredékének a töredéke tud csak a festészetből megélni. Nemrég megkereste a
nejemet az egyik VI. kerületi kiállítóterem tulajdonosa. Azt kérte, hogy adjon oda öt képet, és ő megpróbálja eladni. Az illető
jól szituált, és a benyomás is jó volt róla. Pár hét után visszaadott három képet és közölte, hogy ennyit adtunk át neki. A kettőt
vagy eladta, vagy megtartotta. Ilyen mentalitást Hegyeshalomtól nyugatra nem tudnék elképzelni.
Az egyetemi évek
8. LENGYELORSZÁGI UTAZÁSOK
A hetvenes években gyakran jártam Lengyelországban. Az ország gyönyörű volt, kulturális élete sokkal izgalmasabb, mint az
akkori Magyarországé. Varsó, a tengerparti városok, a Tátra, főleg Zakopane csodálatos emlékké váltak.
Ugyanakkor szinte minden lengyel úton történt valami. Egyik alkalommal a vonat mintegy hat órát állt az akkori
csehszlovák–lengyel határon, és nem volt fűtés. A csoportnak ez igazán nem okozott problémát, mivel a rangidős is csak
harminc év körül járt. Nevettünk mindenen, ettünk, ittunk, hiszen volt mindenünk, és nagykabátban kivártuk, amíg a vonat
újra elindult. A vonaton volt viszont az egyetemi filozófiatanárnőm akkori élettársával, akiket mindennel elláttunk. Nyugodt
szívvel segítettem rajta, hiszen a vizsgámon már rég túl voltam.
Az akkori Lengyelországban szinte mindenki seftelt. A magyarok hordták ki a farmernadrágot, az ingeket és sok egyéb mást,
és ezeken jól lehetett keresni.
Egyik alkalommal a kocsimmal (Trabant) követtem egy lengyel buszt és biluxoztam az utolsó sorban ülő csinos lánynak.
Meglepetésemre a busz megállt, két idősebb hölgy leszállt, odajöttek hozzám és megkérdezték, hogy mit akarok eladni.
Nagyon örültem, hogy bármerre jártunk, minket mindenütt szerettek, ugyanakkor hangsúlyozták, hogy gyűlölik a
németeket és az oroszokat. Két nagyhatalom közé ékelődve élni természetesen komoly rizikót jelent, de a lengyel politika,
véleményem szerint, akkor is és most is növelte, nem pedig csökkentette ezt. Az NDK-t nem szeretni, ez nézőpont kérdése volt,
de az egységes és a valóban demokratikus Németországgal ujjat húzni, ez nem tartozik a bölcsességek közé, főleg annak
fényében, hogy minden német politikai erő minden esetben elismerte a fennálló államhatárokat.
9. ZAKOPANE
Egyetemista éveim alatt sokat tartózkodtam Lengyelországban. Az árak – szálloda, éttermek, szórakozóhelyek – magyar aggyal
rendkívül olcsónak tűntek. Gyakran jártam Zakopanéban. Egyszer lanovkával felmentünk a hegycsúcsra, és egyetemistaként,
egy kislánnyal kéz a kézben, lefutottunk egy völgybe. Amíg visszakapaszkodtunk, azt hittük, hogy a tüdőnk kiszakad, így a
hasonló futásoktól a továbbiakban tartózkodtam.
Már a Közgazdasági Egyetemen tanítottam, amikor a tanszék két munkatársa kiment egyhetes hivatalos lengyelországi útra.
Úgy éreztem, megint itt az ideje, hogy hülyéskedjek. A fiatalabbnak, aki később a Synergon egyik igazgatója lett, négyszemközt
megsúgtam, hogy óvakodjon az idősebbtől, mert az homoszexuális. Az idősebbnek, aki később az egyik nagy nevű tudományos
társaság főtitkára lett, szintén négyszemközt elmondtam, hogy óvakodjon a fiatalabbtól, nehogy háttal álljon neki, mert akkor
mindennek vége lesz. – Az út után mindketten külön-külön megkerestek, megköszönték a tanácsomat és elmondták, hogy
észrevették a másikon annak hajlamait, és nagyon vigyáztak.
14. MASNI
Mint már említettem, egyetem után egy évig egy nemzetközi titkárságon dolgoztam. Hárman voltunk referensek, az egyikünk
egy fiatal hölgy, aki a harmadik világgal foglalkozott; okos volt és tehetséges, később főosztályvezető lett a
külügyminisztériumban. A másikunk egy szintén fiatal fiú, a nyugati országokkal foglalkozott, róla nincs információm. A
harmadik én voltam. Egy év után eljöttem, de azért van erről az időről két érdekes sztorim.
Reggel csörgött a telefonom. Berlinből hívtak, hogy most küldik hozzám a Comore-szigetek miniszterelnökét, szervezzük
meg a fogadását és a programját. Bár mindig azt hittem, hogy tájékozott vagyok, erről a szigetcsoportról életemben nem
hallottam. Felhívtam a külügyminisztériumot, ahol szintén nem hallottak róla, végül a kérdést úgy oldottuk meg, hogy
kapcsolták az egyes területi főosztályokat. Akkor derült ki, hogy van egy ilyen szigetcsoport Afrika keleti partjainál. Azóta, ha
egy Afrika-térkép van előttem, automatikusan az első pillantásom a Comore-szigetekre esik.
Mivel sem az országról, sem a miniszterelnökről senki semmit nem tudott, felkészültünk a fogadásra. Miután megérkezett,
közölte, hogy a mostani kelet-európai útjának két célja volt: megcsináltatni a fogait, ez Berlinben sikerült, és hozzájutni egy új
írógéphez. Megoldottuk. Ha valaki azt mondja nekem, hogy egy vezető politikus e két ok miatt megy el egy másik kontinensre,
valószínűleg soha nem hiszem el.
***
Másik nagy élményem a Kubai Népfront delegációjának magyarországi látogatása volt. A delegáció a hetvenes években még
nagyon sok mindenben hitt, a tíz-egynéhány évvel korábbi forradalom még hatott. Az első látogatást az akkori Marx Károly
Közgazdaságtudományi Egyetem egyik tanszékvezetőjénél tettük. A kubaiak megkérdezték, hogy ő miért tagja a pártnak. A
válasz: mert így jobban élek. A kubaiakat szó szerint fel kellett mosni. Utána vidéki út következett, ahol megkérdezték tőlem
mint kísérőtől, hogyan kell egy szót magyarul mondani. Fogalmam sem volt, mit akarnak vele, így megmondtam. Amikor Győr
belvárosában száguldoztunk az akkori luxuskocsival, egy Csajkával, lehúzták a kocsi ablakát és ordították kifelé: masni, masni.
Hála istennek, ők is elutaztak.
15. TOLMÁCSOLÁS
Több évtizedes nemzetközi szereplés, külföldre járás után rengeteg élményem van a tolmácsolással kapcsolatban. 1973-ban
voltam először, akkori értelemben kormánydelegációval, külföldön, az NDK-ban. A delegáció vezetője a Hazafias Népfront
Országos Tanácsának az alelnöke volt, tagja voltam én, a tolmács pedig egy bűbájos, idősebb, német származású hölgy, aki
Erdélyből vándorolt ki Németországba (szerencsétlenségére az NDK-ba). A hölgy tökéletesen beszélt németül, románul és
magyarul, de a problémák már az első este elkezdődtek. Életemben először voltam kormányszálláson, fogalmam sem volt, hogy
ez a valóságban mit jelent. Én huszonnégy éves voltam, a hölgy jó hatvanas. A vacsoránál kihozták az előételt, tatár bifszteket,
mire a tolmács elkezdett sikoltozni. Kérdeztem, hogy mi a baja. Azt válaszolta: nem látja, hogy egy hajszál van az ételemben?
Odaléptem az előételhez és kivettem kézzel a hajszálat. Mire még jobban elkezdett sikoltozni, hogy mertem kézzel az ételébe
nyúlni. Az egyetlen, ami vigasztalt, hogy mivel valóban jól beszéltem németül, az eljövendő napokban nem voltam rászorulva.
Mindenesetre megtanultam, hogy kézzel más ételébe nem nyúlkálunk, legalábbis, ha látják.
***
A nyolcvanas években egy szovjet hölgy volt az egyetem vendége. El kellett vinnem megebédeltetni az akkori Tiszti Házba,
ahová egyébként gyakran jártam. A pincér, aki korábbról jól ismert, elkezdett hülyéskedni, hogy együnk nyugodtan, egy ebéd
maximum kétezer kalória, utána a szeretkezés sokkal többet eléget. Mivel én még nem voltam negyvenéves, a hölgy pedig túl
volt a hetvenen, jót nevettem a poénon. Ugyanakkor, szerencsétlenségemre, bár jól beszéltem oroszul, az egyetemről G docens
jött tolmácsolni. Ő a Szovjetunióban nevelkedett, sajnos valószínűleg nem értette a humort és lefordította a pincér élcelődését.
A hölgy felugrott, elkezdett kiabálni, hogy itt fasiszták vannak és meg akarják erőszakolni. G-vel még néhány évig együtt
dolgoztam, a hölgyet soha életemben többet nem láttam.
***
Egy idő után már nagyon untam, hogy a magyar–német konferenciákon soha nem találkoztam olyan tolmáccsal, aki valóban jól
beszél magyarul és németül, valamint tud tolmácsolni. Volt olyan ismert tolmácsom, aki tolmácsolás közben elaludt, ezzel
engem az infarktus szélére vitt, de jó páran voltak, akik a szakszövegeket egyszerűen nem tudták lefordítani, így elhatároztam,
hogy a következő tolmácsot levizsgáztatom. Elkezdtünk beszélgetni, és kiválóan beszélt németül. Felvettem. Csak a
konferencián derült ki, hogy ő német, és alig tud magyarul.
***
A Közgázon nekem mint diáknak nem volt jó hírem. Külker-statisztikából a leadott szakdolgozatomat nem fogadták el (nekik
volt igazuk), mire három nap alatt írtam egy másikat, az Odera–Neisse határ német–lengyel elfogadottságáról. Ezt már
elfogadták, és mehettem szóbelizni. Az évfolyamból mindössze ketten írtunk négyest, a többiek hármast, kettest írtak vagy
megbuktak. Egy ilyen helyzetben lehetett javítani. Én bementem az ötösért felelni, mire a tanárnő, aki egyébként rendes,
nyugodt és normális volt, közölte velem, hogy ha be merek menni az ötösért, esküszik, hogy kirúg. Maradt a négyes.
***
Ugyanezen az egyetemen történt, hogy japán tolmácsot kerestek. Jelentkeztem. Az volt a véleményem, hogy a némettel, az
orosszal és az angollal valahogy csak megélek Japánban is. Mikor megkérdezték, mennyire tudok japánul, mondtam, hogy
semennyire, de az útig volt még négy hét, addig valamennyire felkészülök. Természetesen, jogosan, kirúgtak.
38. SZOCSI
Néhány nappal ezelőtt volt az első Forma–1-es verseny Szocsiban. A Kossuth rádió felkért, hogy a korábbi Forma–1-es
helyszínekhez hasonlóan mutassam be röviden Oroszországot és ezen belül Szocsit.
Természetesen, mint mindig, most is felkészültem. A világ második leghosszabb városa (az első Honolulu). Az országon belül
nyolcezer kilométeres távolságok vannak, harminchétezer kilométer a tengerpart hossza, és kétszázezer tó van
Oroszországban. Ugyanakkor a lakosság száma, így Szocsié is folyamatosan csökken, az egy főre jutó éves GDP viszonylag
alacsony, tizennégyezer dollár.
Szocsi kapcsán elgondolkodtam saját élményeimről is. 1974-ben voltam utoljára az akkori Szovjetunióban, éppen Szocsiban,
idegenvezetőként. A város már akkor is csodaszép volt, a Kaukázus lábainál fekszik, gyönyörű szállodákkal és tengerparttal.
1974-ben különös élményben volt részem. Mivel kiválóan úsztam, azt szoktam mondani, hogy két dolgot tudok jobban, mint
menni – úszni és autót vezetni. Szocsiban kiúsztam a tengerre. Csak úsztam, úsztam és úsztam, és élveztem a Fekete-tenger
csodálatos vizét, amikor utánam jött a szovjet rendőrség motorcsónakja. Fogalmam sem volt, hogy mit akarnak, de ők azonnal
közölték velem, hogy kiúsztam a tengeri hajók vonaláig, és ez amellett hogy életveszélyes, még szabálytalan is. A motorcsónak
kivitt a partra, és megkérdezték, hogy ki a csoport vezetője. Azt természetesen nem mondhattam, hogy én vagyok, így
rámutattam az egyik, viszonylag értelmesnek tűnő utasra. Annyit mondtam neki, ha bólintok, azt mondod oroszul igen, ha
megrázom a fejem, azt mondod, hogy nem. A beszélgetés ettől kezdve hihetetlen érdekes volt. Az orosz rendőr közölte, hogy
ezt az embert meg kell büntetni. Bólintottam, mire a fiú azt mondta: da. A következő mondat úgy hangzott, hogy adjanak át a
magyar hatóságoknak. Újra bólintottam. Az egésznek, kívülről nézve, volt egy jópofa kabaré jellege. A lényeg, hogy mint oly
sokszor életemben, szerencsém volt és megúsztam.
46. DUBROVNIK
Húszéves koromtól hosszú időn keresztül minden nyáron három hónapot töltöttem Dubrovnikban. A szállás a Villa Rasica
ifjúsági táborban volt, ahol harminc évnél öregebb gyakorlatilag nem fordult elő. Az akkori Jugoszlávia nyugati zenéjével,
európai színvonalú áruellátásával minden fiatal álma volt. Bárhonnan is jött a turista, itt jól érezte magát. A tengerpart a
tábortól néhány percnyi séta volt, a lopás, a bűnözés az akkori Jugoszláviában szinte ismeretlen volt. A táborban minden
igényt kielégítő svédasztalos reggeli, ebéd és vacsora várta a vendégeket.
Dubrovnikkal szemben van Lokrum szigete, ami a világ egyik legszebb mediterrán tengerpartjával büszkélkedik. Hetente
mentem át a turistacsoportokkal, és bár a legenda szerint, aki egyszer odamegy, azt baj éri, ezt mi a magyar csoportokkal a
hosszú évek alatt soha nem érzékeltük. A sziget egyik oldala volt a normál strand, a másik oldala az FKK, magyarul a
nudistastrand. Magyarok ilyet korábban soha, sehol nem láttak, így nem véletlen, hogy a nudistastrand nem csupán
kirándulási lehetőség volt, hanem a legtöbb fiatal vágyait és álmait is megtestesítette.
Életemben először sztriptízbárban is Dubrovnikban voltam, ahol a hatás ránk, akkor húszévesekre, frenetikus volt. A
sztriptízbár jelenetei meghatározták az eljövendő hetek álmait.
Ugyancsak itt láttuk először az akkor már világhírű, de Magyarországon be nem mutatott Lady Chatterfield szeretője című,
akkor nagyon szexisnek tűnő alkotást.
A táborban minden este buliztunk. Az egyik őr egy huszonéves jugoszláv fiú volt, az akkori Jugoszlávia nehézsúlyú
birkózóbajnokságának stabil második-harmadik helyezettje. Nyaranta itt dolgozott a táborban, telente pedig munkát vállalt
Észak-Afrikában.
A program minden este szinte ugyanaz volt. Az őr békésen sétált és megvárta, amíg valaki megüti őt. Utána felgyorsultak az
események. Néhány másodperc alatt a verekedők mindegyikét leütötte, majd miután lefektette őket egymás mellé a földre, hívta
a rendőrséget és a mentőket az ügy végleges megoldására.
A táborba bevezető út két oldalán kőpárkány húzódott. Egyik leghülyébb ötletem volt, hogy megviccelem őt, és napközben
hátulról, a kőpárkányról a nyakába ugrottam. Szerencsém volt. Ő az esti verekedésekre specializálódott, és mielőtt leütött
volna, hátranézett, hogy ki az az őrült, aki napközben szórakozik vele. Miután észrevette, hogy én vagyok, akit évek óta ismert,
nem szólt semmit, hanem komótosan tovább ment, én pedig lógtam a nyakán. Azóta több mint negyven év telt el, és remélem,
hogy ő is, túl a hatvanon, és hasonlóan hozzám, ennyi idő távlatából csak a szépre emlékezik.
53. KURVÁK
Tudom, hogy a prostitúció a legősibb mesterség. Tudom, hogy bárhol is nézem a történelmet, ez elválaszthatatlan volt a
prostituáltaktól. Ez tértől és időtől függetlenül túlélt évszázadokat, rendszereket, forradalmakat. Én két esetben találkoztam
ezzel közvetlenül.
Az egyik Selcén volt. Szombatonként érkeztek meg a csoportok busszal, és én tartottam egy rövid eligazítást, majd vittem ki
őket a magánházas szállásokra. Nagyon ritkán fordult elő bármilyen probléma. Egyik alkalommal elkeveredett egy hölgy tíz év
körüli kislányával. Mire előkerült, már mindenkit elhelyeztem, így oda vittem a mi szállásunkra, ahol két szoba volt, és erre
jutott egy fürdőszoba és vécé. A nyolcnapos útból három napig minden rendben volt, de ekkor a hölgy közölte, hogy elfogyott
a pénze, és nem tudnék-e neki fizető partnert szerezni. Meglepődtem, mert ilyen kérés még nem érkezett hozzám, plusz a
hölgy külseje alapján azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy ingyen ki feküdne le vele. Mivel nemet mondtam, megkérdezte,
hol van a legközelebbi kikötő. Ez a negyvenegy kilométerre fekvő Rijeka (Fiume) volt. Megköszönte. Aznap este buszra szállt és
bement a városba. Reggel egy luxuskocsi hozta vissza. Egy köteg pénz volt nála, és a csoport minden gyerekének hozott
déligyümölcsöt. Vagy vakok voltak éjjel a kikötőben, vagy nagyon alábecsültem a hölgy képességeit.
***
A kurvákkal kapcsolatos másik élmény Kínában ért. Kísérőnk – kettesben voltam a nejemmel – egy olyan kínai fiú volt, aki
szebben beszélt magyarul, mint mi. Az egyik nagyvárosban bementünk egy masszázsszalonba. Az első meglepetés a nejemet
érte. Közölték, hogy fürödjön le, és együtt is fürdött néhány helyi lánnyal. A második meglepetés a kínaiakat érte, mivel ahova
bementünk, az egy kupleráj volt. Mikor rájöttek, hogy mi masszázst szeretnénk, hívtak egy masszőrt, aki megmasszírozott,
majd fizettünk és távoztunk.
57. JEGESKÁVÉ
Amikor huszonegy évesen először jártam a jugoszláv tengerparton, meggyőződésem volt, hogy ez a földi paradicsom, és ennél
szebb hely a világon talán nincs is. Azóta bejártam a világot, de meggyőződésem, hogy az Adria a világ egyik legszebb tengere.
Érdekes módon, amíg a jugoszláv gazdaság jól működött, az ott élő népek, ha nem is jól, de azért ki tudtak jönni egymással.
A horvátok, a szerbek és a muszlimok között egy jól működő munkamegosztás volt a tengerparton. 1945 és 1970 között a
jugoszláv ipari fejlődés világviszonylatban a harmadik helyen állt, a mezőgazdasági pedig a másodikon. Így amikor én
elkezdtem Jugoszláviába járni, az emberek boldogok voltak, jól éltek, és nagyon gyakran lenéztek minket.
Amikor először a tengerparton voltam, láttam, hogy az emberek jegeskávét isznak. Soha életemben nem is hallottam erről.
Amikor először kipróbáltam, nagyon ízlett, és hosszú éveken át, aki hozzám jött vendégségbe, ezt kapta. A receptje egyszerű:
kávé, víz, fagylalt, kis rum és sok tejszínhab.
Néhány nappal ezelőtt Észak-Olaszországban voltam, ahol a svájci határ közelében egy luxusétteremben az ebéd végén
jegeskávét rendeltem. A pincérnő egy eszpresszókávét hozott ki, benne egy darab jégkockával.
Előadások, rádiós, tévés szereplések
58. KARCAG
A nyolcvanas évek elején az egyetemi adjunktusi fizetésem 5350 Ft volt. Soha nem a fizetésemből éltem.
1972-ben, amikor befejeztem az egyetemet, 1900 Ft volt a kezdő fizetésem, de már az első hónapban megkerestem tízezer
forintot. Ez akkor óriási pénz volt. Nos, a nyolcvanas évek elején az egyetemen heti hat órám volt, ezt szerdára tettem, a hét
többi napján hakniztam. Másfél nap, hét előadás, előadásonként 2500 Ft. Ez azt jelentette, hogy másfél nap alatt kerestem meg
a három és fél havi egyetemi fizetésemet. Sorozatban nyolc Trabantom volt Ma már nem illik ilyet írni, de én huszonévesen
nagyon szerettem őket. Olcsók voltak és igénytelenek.
Amikor Karcagra mentem, olyan mustársárga Trabantom volt, hogy egy magára valamit is adó, jobb érzésű ember elfordult.
Rendszeresen a kocsimra tették a Trabant tízparancsolatot, amelynek néhány pontjára még emlékszem:
• az elmúlt háború okozta lelki sérülések hatására hazánkban is megnövekedett a Trabant-tulajdonosok száma,
• Trabantodban ne paráználkodj, mert úgyis szétesik,
• Trabantodat ne hagyd fal mellett, mert német brikettnek nézik.
Ilyen előzmények után a tanácselnök-helyettes csodálva nézte az ablakából a kocsim. – Gyönyörű – mondta –, hogy csillog rajta
a nap, gyönyörű a fényezése.
Nem bírtam tovább, megszólaltam:
– Tudod, én mindig úgy éreztem, barátok vagyunk. Tulajdonképpen miért cikizel? – Odaléptem az ablakhoz és
megkérdeztem:
– Mi tetszik neked a mustársárga Trabantomban?
Válaszát egy életre megjegyeztem:
– Nem a mellette lévő zöld metál Merci a tied?
– Nem – ismételtem meg –, hanem a mustársárga Trabant.
Rám nézett és azt mondta:
– Amíg te mustársárga Trabanttal jársz, addig senki nem fog irigyelni azért, hogy mennyit keresel.
Azóta sem vettem Mercedest.
69. AUSZTRÁLIA
Egy életre szóló élmény volt számomra az ezredfordulót Ausztráliában tölteni. Igazán gazdag embert alig láttam, de ausztrál
középréteget igen, amely a lakosság zömét alkotta. Az emberek boldogok voltak, kiegyensúlyozottak, és valóban jól éltek. A jó
élet egyik negatív hatása, hogy rengeteg fiatal lány elképesztően kövér, így sok ausztrál férfi délkelet-ázsiai, vékony, csinos
lányt vesz el feleségül. A lányok a második és harmadik szülés után is csinosak és kívánatosak maradnak. Amit soha az életben,
sehol nem tapasztaltam, az itt valóság volt. Bárki, bármit elvesztett, ahhoz senki nem nyúlt, és az elveszett cikk várta, hogy
gazdája előbb-utóbb, megkerül. Az egyik szállodában lajhárok voltak a fákon, és a tulajdonos az egyiket odaadta az akkor még
kiskorú lányomnak, hogy játsszon vele.
Az egyetlen negatív élmény, hogy az ezredfordulós ünnepségen a büfénél hosszú sor állt, mire egy jugoszláv állampolgár,
kihasználva azt, hogy gyerekek következtek, beállt eléjük. A helyiek szó szerint kivágták a sorból. Ausztrália számomra a
tisztesség és az élhető kontinens szimbóluma marad.
70. BRAZÍLIA
Érdekes módon bár Brazília a világ egyik legcsodálatosabb országa, nem hatott rám. A nyomor, a tolvajok nagyon zavaróak
voltak A társadalmi különbségek sokkal nagyobbak voltak, mint Kenyában vagy Kubában, és láttam, hogy ez rajtam kívül
nagyon sok európait is zavar.
Az óceánban rengeteg hetven év körüli idős úr volt, tizenéves kislányokkal. A velünk lévő egyik kislány megjegyezte, milyen
rendesek a nagypapák, hogy elviszik nyaralni az unokájukat. Közelebbről nézve módosult a véleményem.
72. KÍNA 1.
Több mint tíz éve történt, egyidejűleg jelentkeztek nálam a magyar kormányzat képviselői és kínaiak. Közölték, magyar
nemzeti érdek lenne, hogy a kínai felső vezetés három-öt napos továbbképző útjaira ne csupán az Egyesült Államok és Nyugat-
Európa elit egyetemein kerüljön sor, hanem jöjjenek el a szükséges továbbképzésre Magyarországra is. Közölték, hogy
Európában az oktatásért felelős kínai bizottság Németországban van, és hamarosan látogatást tesz hazánkban. Szokásom
szerint heteket készültem a bemutatkozásra. A kínai, aki felkeresett és itt élt, az egyike volt azon külföldieknek, aki szebben
beszélnek magyarul, mint mi, magyarok. Tisztán, akcentus nélkül, rendkívül választékosan. P-vel azóta is barátok vagyunk, és
többször jártunk együtt Kínában.
A kínai delegáció megérkezett és órákig tájékozódott. Közölték, hogy majd értesítenek. Néhány hónap után hivatalos
értesítést kaptam, hogy az általam vezetett tanszék az egyetlen, amelyet a volt szocialista országokból partnerként elfogadnak.
Meghívtak Kínába, hogy Nankingban vegyem át az erről szóló hivatalos dokumentumot.
Kína mindenkinek az agyában máshogy él. Mikor először megérkeztem Pekingbe, fogalmam sem volt, mi a valóság. Az
ország csodaszép. Az emberek nyitottak, a fejlődés lenyűgöző. Kína bruttó GDP-ben körülbelül három éve az „ősellenség”
Japánt lehagyva második a világban, és az előrejelzések szerint bő tíz év múlva világelső lesz, lehagyva az Egyesült Államokat
Édesanyámmal
Édesapámmal
Az érettségi ballagáson, amikor még 64 kg voltam
Az első közgazdász-vetélkedő az egyetemen
Az 1978-as VIT-vetélkedő, amelyet megnyertünk
Nyári gyakorlaton az NDK-ban
A sok ezer előadás egyikén
Hajókázás és a csodás strand Selcén
Előadás egy konferencián
Hahn professzorral a Marx-szobornál
Nürnbergben nejemmel, Rázsó Gyula hadtörténésszel és Hahn professzorral
Életem első „valódi” emberi főnöke, Gulyás Kálmán
Az MKKE rektora és NATO-vezetők Budapesten
Német küldöttség Budapesten Kielmansegg tábornok vezetésével
Kínának ma még legalább tíz évig békére van szüksége. Ez a Kína ma elismeri – India kivételével – szárazföldi határait. India
esetében az 1962-es háború következményeként igényt tart Kasmír egy részére ugyanúgy, ahogy Pakisztán és India is. A
szárazföldi határok relatív stabilitása mellett Kína egyetlen tengeri határát sem ismeri el. Ez a térség valamennyi államára igaz.
Mindenki igényt tart minden körülötte lévő szigetre. Az ok valamennyi állam esetében ugyanaz. Igény a szigetek környékén
lévő kőolaj- és földgázlelőhelyekre, valamint a halászati jog érvényesítésére.
Kína esetében azonban van egy harmadik érv is. A szigetek megszerzése után haditengerészeti bázist akar oda telepíteni, és
fel akar készülni a hamarosan felvetődő kérdés eldöntésére, nevezetesen arra, hogy regionális vezető hatalma akar-e lenni
Ázsiának, vagy globális játékosként globális célokat meghirdetve ki akar jutni a világtengerekre.
Kína Deng Xiaoping óta töretlenül fejlődik. A régi közmondásokból ma már semmi sem igaz. Régen a gazdagság szimbóluma
az volt, ha valakinek volt órája, biciklije, rádiója. Jelenleg a részvény, a saját ingatlan, saját kocsi szimbolizálja ugyanezt. Több
száz millió ember él európai színvonalon, és a mélyszegénységben élők aránya kevesebb, mint a lakosság egy százaléka. Jó pár
európai ország szeretne hasonló teljesítményt felmutatni.
Az ősellenség, mint mindenütt a történelemben, a szomszéd ország. Kína esetében Japán. Egyik reggel, amikor Pekingben a
CCTV angol nyelvű adását néztem, meglepődve hallottam, hogy a hírekben bemondták: japán menedzserek
megbecstelenítették a kínai népet, mert előző nap kuplerájban voltak. Megkérdeztem a kísérőmet, hogy ez mit jelent. Egy
kuplerájba nyilvánvalóan szexért mennek az emberek. Rosszul látom, mondta. Ezt a kifejezést azóta is sokszor hallottam
Ázsiában. Egy amerikai, egy orosz, egy magyar menjen el egy kínai kuplerájba, de egy japán soha. Itt is visszaköszönt a
történelem.
Pekingben egy luxusszállóban helyeztek el, és első este megkérdezték, milyen nőt kérek éjszakára. Mondtam, hogy
köszönöm, nem kérek. Másnap este ugyanez a kérdés és válasz ismétlődött meg. Harmadik nap megkérdezték, kérek-e kisfiút.
Ettől kezdve magammal vittem a feleségemet.
Nanking szintén gyönyörű, a város tele van platánfákkal, megkaptam az elismerő oklevelet, és elkezdődött az érdemi munka.
74. KÍNA 2.
Pekingben kísérőm elvitt a Wahaha nevű étterembe. Minden asztalt csak kis hídon lehetett megközelíteni, mivel az asztalok
körül pici patakocskák tekeregnek. Eszembe jutott, hogy lányom négyéves volt, amikor Baden-Württemberg tartományban
előadást tartottam Freiburg városában, és a lányom élvezve, hogy a főutcán patakocska csordogál, boldogan belecsobbant. Itt a
légkör teljesen más volt. Fesztelen, de előkelő. Az árak a magyarországihoz képest, még egy ilyen étteremben is, nevetségesen
olcsók voltak. Megtanultam, hogy mivel a ruhanemű, cipő sokkal olcsóbb, mint itthon, leegyszerűsítve, üres bőrönddel kell
menni.
Pekingben kivittek a Mennyei béke terére. A tér a világ legnagyobb tere. Egy alkalommal szakadt az eső, és az emberek
bemenekültek az ott lévő egyetlen gyalogos átjáróba. Megjelent egyetlenegy rendőr és elkezdett kiabálni, hogy az átjáróban a
forgalmat nem lehet elállni. Meglepetésemre a tömeg azonnal kijött. Elgondoltam, hogy bárhol Európában a rendőrt
kiröhögték volna.
Találkoztam a volt császári család tagjaival. Helyzetüket jól jellemzi, hogy jólétükről a kínai állam gondoskodik. Házaikat
felújították, most is ott élnek. A családon belül pontos előírás, hogy a ma élő leszármazottak hány százaléka lehet egyidejűleg
Kínában. A többiek Japánban és az Egyesült Államokban élnek.
Amikor elkezdtem Kínába járni, még nagyon kevés volt az európai. Ezért, főleg gyerekek, rendszeresen jöttek oda hozzám,
hogy együtt fényképezzenek le minket. Kínában kopasz ember alig van, így nagy figyelem övezett. Bejártam Sanghajt. A városra
fél év után szabályosan nem ismertem rá, annyi volt az új felhőkarcoló. Itt van a világon a második legtöbb magas épület, de az
első hely is egy kínai városé, Hongkongé. Többször voltam Hangcsouban (Hangzhou), számomra ez a legszebb kínai nagyváros.
Egy óriási tó partján fekszik, amely tele van virágokkal. A luxusszállók ára az európainak a töredéke, a minőség pedig ugyanaz.
A kínaiak egyre nagyobb része tanul angolul, és ez a nyelvi kérdés már a következő generáció számára nem lesz probléma.
Bejártam Kínát kísérővel és kísérő nélkül is. Ültem helyi repülőn, vasúton és buszon. Soha semmilyen atrocitás nem ért, a
kínaiak mindig udvariasak és kedvesek voltak.
Egyszer nyaraltam két hetet Hainan szigetén. Ez a második legnagyobb kínai sziget luxusszállókkal és csodálatos homokos
tengerparttal. Életemben először itt láttam, hogy a helyi halászok egy több négyzetkilométeres területet lehalásznak. Beálltam
és órákon át segítettem húzni a hálót. A hálóban egy darab hal sem volt. Nekem ez csak szórakozás volt, nekik az aznapi
bevétel.
Végigjártam Kína déli határait. Egy Dali nevű kisvárosban, amely mindössze néhány százezer lakosú, svájci típusú
luxusszállodában laktam. Felvittek négyezer méterig a Himalája lejtőire, ahol harapni lehetett a levegőt.
A pekingi olimpia előtti napokban a kínai fővárosban tartózkodtam. A nyugati televíziók bemutatták, milyen szmog terjeng
a városban. Meglepődtem, mert ott voltam, és semmilyen szmogot nem tapasztaltam. Az MTI pekingi tudósítója felhívott, hogy
elmondanám-e ezt a sajtónak. Vállaltam. Lehet Kínát szeretni vagy nem szeretni, de nem hiszem, hogy célszerű lenne ilyen
módon lejáratni. Hasonló eset volt számomra, amikor az amerikai televíziók bemutatták, hogy a pekingi taxisok nem beszélnek
angolul. Döntően igazuk volt, csak arra lennék kíváncsi, hogy, eltekintve a kínai származásúaktól, hány New York-i taxis
beszél kínaiul.
77. IZLAND
Évekkel ezelőtt megakadt a szemem egy hirdetésen. Négynapos út Izlandra, repülőgép, szállás, reggeli, programok, alig volt
több nyolcvanezer forintnál. Elmentünk. Az első meglepetés a tökéletes szervezés volt. Már reggel leszálltunk az izlandi
főváros repülőterén, és indult a városnézés. A város egy álom. A főutcán egy butik volt, ahol a következő kiírás szerepelt: Ha
van kedvem, kinyitok, ha nincs, akkor nem. Minden tiszta volt, az emberek korrektek, a táj, a vízesések, a tengerparti fekete
kövek felejthetetlenek. A gejzírek álomszépek. A parlament előtt, amely a világ egyik legegyszerűbb épülete, éppen tüntetés
volt az euró esetleges bevezetése ellen. Az egyik téren rosszul lett egy hajléktalan. Az emberek a közeli házakból kiszaladtak,
volt, aki teát hozott, volt, aki takarót. Soha ilyent vagy ehhez hasonlót nem éltem át. Az emberiesség csodálatos példája volt
mindez. Elmondták, hogy az országban hány hajléktalan van; számuk száz körül volt, és figyelnek rájuk. Azt is tudták a helyiek,
hogy hány ember van börtönben, szintén száz körüli szám volt, és miután, amikor mi ott jártunk, elítéltek egy fiatalkorút, és ő
az egyetlen ilyen rab, neki külön részt nyitottak.
Az ország egy álom volt. A bárányból, halból készült ételeik a legmagasabb igényt is kielégítik, az éttermeik árai
elfogadhatók. Az időjárás miatt szinte mindenki dzsippel jár. Péntek este az emberek nagy része berúg és vasárnapra
kijózanodik.
A táj szépsége, az emberek kedvessége annyira megfogott, hogy néhány hónap múlva újra elmentünk Izlandra.
84. SONTHOFEN
A rendszerváltás után rengeteg előadást tartottam, főleg Németországban. Egyik alkalommal meghívtak a Rotary Klub
rendezvényére Dél-Németországba, ahol semmilyen honoráriumot nem kaptam. Kicsit meglepődtem, mert eddig ez nem így
működött, de nem szóltam semmit. Az előadás után odajött hozzám a program szervezője és átadta a névjegyét, amelyen rajta
volt, hogy ő egy gyermekszálló tulajdonosa Sonthofenben. Kézzel ráírta, hogy egy hétre meghív feleségestül és kisgyerekestül
a szállodájába.
Addig sem Sonthofenről, sem a gyermekszállodáról soha életemben nem hallottam. Sonthofen Németország legdélebbi
városa, egy meseszép üdülőhely. A gyermekszálló pedig azt jelenti, hogy szó szerint minden a gyerekekre lett kialakítva. A
szobák, az étkezés, a kirándulási programok. Ilyet soha életünkben korábban nem tapasztaltunk, és az egy hét csodálatosan
szép volt. Egy Szaúd-Arábiából hazatért német tiszt volt a kísérőm, és rendszeresen jártunk két-három ezer méteres hegyeken,
ami felejthetetlen élményt jelentett.
A szálloda igazgatójának névjegyét azóta is otthon őrzöm, és hálás vagyok neki, hogy nem honoráriumot, hanem egy
egyhetes nyaralást kaptam.
85. BONN
Amikor 1988 őszén ösztöndíjasként Bonnba kerültem, nagyon boldog voltam. Végre három hónapig németül tudtam beszélni,
részt vehettem olyan konferenciákon és találkozhattam olyan emberekkel, amelyekről, illetve akikről korábban maximum
álmodni tudtam. Megismerkedtem egy teljesen új kultúrával, amely számomra nagyon szimpatikus volt, emberekkel, ahol az
adott szó szent volt és mindenki betartotta. Megszoktam, hogy a teljesítmény csak a minőséggel együtt jelent értéket, és azt is,
hogy a megfelelő ember a megfelelő helyen van.
Az útra készülve megvettem életem első Volkswagen Golfját. Az átülés a Trabantból elképesztő változást jelentett. Ugyan a
németek jelentős része BMW-vel és Mercedesszel járt, de én az új Golfomra legalább olyan büszke voltam, mintha a világ egyik
legdrágább sportkocsijával járnék. Ezzel a tudattal mentem el a Magyar Nagykövetség fogadására, amikor meghívást kaptam. A
követségen, mint már korábban említettem, sok ismerősöm és barátom volt. A nagykövetet már korábbról ismertem, a
követtanácsos pedig egyetemi csoporttársam volt A fogadáson ott volt H., az egyik legismertebb magyar történész. Az egyik
diplomata megkért, hogy mivel kocsival vagyok, vigyem ki a történészprofesszort és feleségét a körülbelül másfél kilométerre
lévő villamosmegállóig. Boldogan, mondtam, és büszke voltam új kocsimra. Amikor a professzor és felesége kijött a kocsihoz, a
feleség megszólalt: emlékszel, drágám, amikor még mi is szegények voltunk, akkor még nekünk is csak egy Golfunk volt. Hogy
mit gondoltam róluk, azt soha nem írom le, mert szerintem a BTK valamennyi pontjába ütközne. Kivittem őket a
villamosmegállóig, ahol megkérdezték tőlem, hogy bevinném-e őket a városba. Nem, válaszoltam. Majd, miután kiszálltak,
elindultam a város felé. Hála isten, soha többet nem láttam őket.
90. HÁTFÁJÁS
Körülbelül kétévente becsípődik a hátam, és ilyenkor elmegyek egy orvoshoz. Általában kapok egy injekciót, néhány napig
szedek gyógyszert, és utána jobban leszek. Utoljára máshogy történt. Az orvos beadta az injekciót, közölte, hogy órákon belül
teljesen rendbe jövök, mire másnapra szó szerint alig tudtam járni. Visszamentem, újabb injekciót kaptam, azt mondta, hogy ez
olyan erős, hogy tíz évig nem fogok visszamenni. Másnapra a kínok kínját éltem át, és amikor végre fel tudtam öltözni,
elmentem egy kórház vezető főorvosához. Annyit tudtam róla, hogy jó orvos, és imádja a fiatal lányokat. Most azonban
meglepetés ért. Közölte, hogy vetkőzzem le, és elkezdett ő is vetkőzni. Levettem a cipőmet, mire ő is. Egyszerre vettük le az
ingünket és a nadrágunkat. Ott álltunk szemben egymással, mindketten alsónadrágban. Átgondoltam, hogyha az a gyógyulás
ára, hogy meg akar dugni, akkor inkább elmegyek. Az újabb meglepetés ekkor ért, ő ugyanis levéve utcai ruháját, elkezdte
felvenni a fehér orvosi ruhákat. Megnyugodtam, de meggyógyítani ő sem tudott.
94. WEISSENSEE
A rendszerváltás után az első ausztriai meghívást ketten kaptuk egy nagy nemzetközi konferenciára. Az államtitkár, akivel ki
kellett utaznom, papíron nagyon sok nyelvvizsgával rendelkezett, de ezt a valóságban soha nem volt lehetőségem lemérni.
Mivel a konferencia német és angol nyelven folyt, megkért, hogy tolmácsoljak neki. Ezt örömmel vállaltam. Akkoriban egy
biztonságpolitikai kérdésekkel foglalkozó államtitkár igazi „csemege” volt nyugaton, így az osztrák szervezők a meghívott
nyugati politikai vezetők és tábornokok elé tették a magyar vezető beszédét. Az út előtt körülbelül egy héttel felhívtam az
államtitkárt, hogy együtt megyünk-e vagy külön kocsival. Azt válaszolta, hogy menjünk külön. Szokásom szerint egy nappal
előbb kimentem a konferencia helyszínére, ahová a résztvevők nagy része már megérkezett. Az indulás reggelén felhívtam az
államtitkárt, aki mondta, hogy délután indul és késő este ő is megérkezik. Ezt közöltem a szervezőkkel. Ő azonban még késő
este sem érkezett meg. Ausztriából felhívtuk, mire mondta, hogy hajnalban indul és a konferencia előtt fél órával ott lesz. A
konferencia kezdete előtt fél órával természetesen nem volt ott. Újrahívtuk, mire azt mondta, rájött arra, hogy a konferencián
sok olyan jobboldali résztvevő lesz, akikkel ő nem akar találkozni, így kocsijával egy villanyoszlopnak ment, és erről kiadatott
egy MTI-hírt.
A hír hallatán a szervezők is, és én is megdöbbentünk. Én azon, hogy miért választ valaki ilyen megoldást, ők pedig azon,
hogy ki tartja meg a nyitóelőadást. Megkérdezték, hogy vállalnám-e. Válaszom a szokásos volt. Ha megmondják a címet és
adnak egy üres papírt, tíz perc alatt kész vagyok.
Az előadás jól sikerült, nem sokkal később felkértek, hogy legyek az Osztrák Honvédelmi Miniszter mellett működő
Tudományos Tanács egyetlen volt szocialista országból jött tagja. Azóta is tag vagyok, és ha akkor az államtitkár nem ütközik
egy villanyoszlopnak, valószínűleg én sem futok be ilyen karriert Ausztriában.
95. WOLFGANGSEE
Amikor a rendszerváltás után első ausztriai előadásomat tartottam a Wolfgangsee partján, rengeteg meglepetés ért. Részint,
hogy a tóhoz csak egyetlen út vezetett, egy nagy U betű leírásával. Így hiába mentem az autópályán, a tavat, ami számomra
teljesen logikus lett volna, nem tudtam elérni. Néhány évvel később már ugyanennek a tónak a déli partján voltak a
konferenciák, a Weisse Rössl nevű hotelban. A hotel valóban álom, ahol a szobák kicsik, de kényelmesek, a reggeli még annál is
tökéletesebb, mint ami Ausztriában megszokott. A tó egy részét pedig leválasztják és viszonylag kellemes hőfokra felfűtik a téli
hidegben is. Így miközben havazik, lubickolni lehet a langyos vízben és nézni a csodálatos panorámát.
Néhány évvel ezelőtt a tó partján kelet-európaiak nyitottak egy nagyon szép, de nem túl népszerű szállodát. Mikor egyszer
bementem a presszóba, azzal fogadtak, hogy miért nem ide járunk, miért a másik szállóba. Ők bármilyen számlát kiállítanak,
amilyet csak kérünk. Nem hinném, hogy az illetők különösebb népszerűségnek örvendenek Ausztriában.
97. LOCCUM
Loccum a Német Evangélikus Egyház egyik oktatási akadémiája A kilencvenes évek elejétől évekig jártam oda és tartottam
előadásokat. Bár nem voltam vallásos, a reggeli istentiszteleteken részt vettem, mert valóban szép és megnyugtató volt. Az
akadémián a kor leghíresebb politikusai is jelen voltak. Condoleezza Rice, német miniszterek, az Európai Unió akkori vezetői,
vezető európai politikusok. Egyik évben a téma „Segítsük meg Oroszországot!” volt. A konferenciára nem sokkal a Szovjetunió
felbomlása után került sor. Magammal vittem K. Istvánt, korábbi moszkvai tudósítót, akinek tökéletes orosz nyelvtudása mellett
fanyar humorát is élveztem. Az orosz delegáció tagja volt Piaseva asszony, a moszkvai privatizáció főnöke. Életemben nem
láttam ilyen kövér embert, alacsony volt és minimum másfél mázsa. Bizonyos dolgokat nem tudtam vele kapcsolatban
elképzelni. Mivel én is jól beszéltem oroszul, azonnal írtam egy szerelmes levelet „Édes Istvánom, éjjel nyitva lesz az ajtó,
amióta élek, egy ilyen férfira vágyom. A te kis Piasevád.” A levelet becsúsztattam István táskájába. Néhány perc múlva
felfedezte, elolvasta, lángvörös lett, körbenézett és tudta, hogy én voltam. A válasz nem maradt el. Az amerikai fogadáson széles
mosollyal odament a nejemhez és közölte:
– A férjével együtt voltam Loccumban, és végig merev részeg volt.
– Nem lehet – mondta a nejem – Soha nem iszik.
– Jaj, összekevertem – mondta István – Végig csajozott.
– Ez így másodszorra kevésbé hihető válasz – vágott vissza a nejem.
Évekig frocliztuk egymást, majd egy politikai ügy miatt szembekerültünk egymással. Máig is sajnálom.
Tóth András”
„Kedves András!
Hónapokkal ezelőtt kaptam meg a leveled, és végig azon gondolkodtam, hogyan válaszoljak neked. Mivel felkértek, hogy a
most megjelent, saját magam által a nyomdába leadott és csak sztorikból álló könyvemet egészítsem ki kicsit elméletibb
részekkel, ezért úgy gondoltam, hogy ennek részeként írásban válaszolok neked.
Akik ezen az úton részt vettek, azok meghatározóak voltak a kilencvenes évek elejének magyarországi politikájában. Nem
említed meg, de ott volt a KDNP-ből az azóta elhunyt Inotai Feri bácsi, a miniszterelnökség személyzeti ügyekért felelős
helyettes államtitkára, dr. K. László, valamint például Brüsszelben az oda delegált katonai attasé.
Számomra az út negatív emlékként maradt meg. Nem az általad leírtak miatt, hanem mert már az első botrányokra Bonnban
került sor. A követség egyik vezetője közölte, hogy mik az elvárásai a delegációval kapcsolatban, mire a delegáció egyik tagja
közölte vele, hogy ha sokat ugrál, hazatérésünk után kirúgatja. A másik botrányra a Német Védelmi Minisztériumban került
sor, majd ugyanez folytatódott Brüsszelben, a NATO-ban. A delegáció tagjai összevesztek, hogy ki fontosabb, mint a másik, és ki
tartsa a pohárköszöntőt. Ki válaszoljon a NATO akkori főtitkárának, Mannfred Wörnernek a szavaira.
Nekem az út óriási tanulsággal szolgált. Soha többet nem akartam ötpárti delegációt külföldre vinni.
Kedves András, a leveledben van néhány pontatlanság A Fidesz nem azért küldött két főt, mert előre tudta a jövőt, hanem
azért, mert az akkori MSZP, bár felkértem őket, nem küldött senkit. Így én kértem fel az akkori Honvédelmi Bizottság tagját a
Fideszből, hogy hozzon még egy képviselőt.
Bár tudom, hogy mindenütt Magyarországon elterjedt a híre, hogy W. Tamást rokona, a helyettes államtitkár vitte be a
minisztériumba, de a valóságban soha semmilyen rokonsági fok nem állt fenn Gy. István helyettes államtitkár és Tamás között.
Mellesleg én 1971-ben vesztem össze még az egyetemen Istvánnal, és több mint húsz évig nem beszéltünk egymással. A
kilencvenes évek elején egy másik egyetem igazgatója megkeresett, hogy meghívást kapott Kínába három fő részére. Hozhatok
két embert (valaki + én), ha fizetjük az ő útját is. Az akkori Közgáz sokkal jobban állt anyagilag, mint ma, és elhatároztuk, hogy
egy intézetigazgatóval részt veszünk az úton. Felhívtuk a másik egyetem intézetigazgatóját, hogy mi erre az útra elvinnénk a
családtagjainkat is úgy, hogy ezek valamennyi kiadását természetesen mi fizetjük. A másik egyetem intézetigazgatója közölte,
hogy rendben van, ő viszont saját pénzen nem viszi el a feleségét. Így készültünk fel az útra, amikor néhány nappal az indulás
előtt Feri, a másik egyetemről felhívott engem, hogy meggondolta magát, mégis hozza a feleségét. Mondtam, semmi akadálya,
menjen be a Kínai Nagykövetségre és kérjen ugyanúgy vízumot, ahogy mi is tettük. Mire azt válaszolta, hogy nem kérünk plusz
helyet, valamelyikünk mondja le a családtagjának az útját. Ezen jól összevesztünk és úgy fejeztük be, hogy akkor nem utazunk
együtt. Megkérdeztem, hogy akkor ezzel az ügy véget ért-e, vagy óhajt-e valamilyen irányba lépni. Mondta, hogy befejeztük.
Mivel a kisördög soha sem alszik, felhívtam Gy. Istvánt, hogy barátunk valóban betartotta-e a szavát. István közölte, hogy
természetesen nem, már feljelentett engem. Ettől kezdve Istvánnal barátok lettünk. Amikor kirúgták a HM-ből, felhívott engem
Selcén, hogy jöhet-e hozzám nyaralni egy frissen kirúgott helyettes államtitkár A szállodában egy hely sem volt, de szereztem
neki egy szobát, mivel én sem felejtem el, ha valaki korrekt.
Az újabb botrányra a hazaúton került sor, ahol az általad megdicsért egyik tag közölte, hogy nem hajlandó megállni
Nürnbergben és találkozni az ottani egyetem nemzetközileg elismert igazgatójával, mivel ő mint parlamenti képviselő sokkal
magasabb rangban van, mint egy intézetigazgató. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a képviselő a következő választáson
már nem került be a parlamentbe, de a professzor haláláig intézetigazgató maradt.
Végezetül az általad leírt beszélgetésre nem emlékszem, lehet, hogy így volt, de mivel soha nem iszom szeszt, lehet, hogy
ezen nem voltam ott. Én nem emlékszem rá, hogy a Fidesz 1992-ben 25 százalékon állt volna, de ez is lehetséges.
Számomra az a lényeg, hogy te, akit mindig nagyra becsültem, és az úton is tisztességesen viselkedtél, szintén nem lehettél
volna diplomáciai tapasztalatok nélkül nagykövet, ha nincs mögötted párttámogatás.
Köszönöm, és minden jót kívánok!
Gyuri”
106. MADRID–LISSZABON
Az ország akkori tizenöt gazdasági vezetőjét meghívták a 2004-es lisszaboni labdarúgó Európa-bajnokság döntőjére. A foci,
szemben a másik tízmillió magyarral, engem soha nem érdekelt különösebben. Ugyanakkor az út Madridon át vezetett, ahol
addig még soha nem jártam. A város valóban meseszép, az ellátás tökéletes volt. Első este mindenki felállt és röviden
bemutatkozott. Így Beck György úr is, aki akkor a HP igazgatója volt, jelenleg pedig a Vodafon elnöke. Ő felállt és csak annyit
mondott: Beck György HP. Mindenki bólintott, egyedül én kezdtem el arcátlanul röhögni. – Mit röhögsz? – kérdezte Gyuri. – A
HP az nálam hülye p… – válaszoltam.
Gyuri sértődötten kihúzta magát és közölte, hogy a HP az Hewlett Packard. Egy életre megjegyeztem. Barátok lettünk, azóta
is összejárunk.
***
Az út másik érdekessége volt, hogy Lisszabonban, ahol emeletes busszal mentünk, elromlott a mikrofon. Aki az egész utat
szervezte, és közülünk messze a legismertebb vezető volt, pánikba esett. Nekem felfoghatatlan volt, hogy egy ember, aki
milliárdok fölött rendelkezett euróban és dollárban, mennyire kiborul egy nem működő mikrofontól. Mondtam neki, hogy
negyven évig idegenvezető voltam, és pár héttel előtte jártam Lisszabonban. A buszon fent megtartottam én a városnézést,
mikrofon nélkül, lent pedig a velünk utazó idegenvezető. Ezzel a válsághelyzet megoldódott.
108. TAJVAN
2014 tavaszán a Külügyi Intézet igazgatójával meghívást kaptunk Tajvanra. Az utat a budapesti iroda – agykövetségnek nem
hívhatják magukat – kiválóan előkészítette. A nagykövet asszony, aki korábban már volt diplomata, többek közt
Németországban és az Egyesült Államokban, nagyon jó munkát végzett.
Részletesen mesélt Tajvanról, minden programot ismertetett. Mindössze egy pontban nem értettünk egyet. Ő azt mondta,
hogy egy nőnek egy férfi egy életen át elég, itt én hevesen bólogattam, majd közölte, hogy egy férfinak is elég kell legyen egy
nő egy életen át. E kérdésnél különvéleménnyel éltem.
Első osztályon utaztunk Tajpejbe, és ott mindennap valóban igényes program várt ránk. Érdekes volt európai szemmel nézni
a sziget őslakosságának és az 1949-ben beözönlött Kuomintang-hadseregnek, illetve azok kései leszármazottainak ellentétét. A
helyiek jó kapcsolatokat alakítottak ki mind Japánnal, mind a Kínai Népköztársasággal. Sok gazdag kínai jár gyógykezelésre a
szigetre, vagy küldi el gyermekét az itteni egyetemekre. Ugyanakkor az összes pozitívum mellett, ha valaki ránéz a térképre,
látja az elképesztő méretbeli különbséget Tajvan (Kínai Köztársaság) és Kína (Kínai Népköztársaság) között. Érdekes volt
közelről szemlélni a helyi vezetők azon aggodalmát, hogy csak idő kérdése a két Kína egyesülése. Igaz, ezt mindkét fél máshogy
képzelte el. Főleg a hongkongi tüntetések kapcsán sok tajvani vezető, véleményem szerint teljesen tévesen, abból indult ki,
hogy a fiatalok demokratizálódási folyamata átterjed a szárazföldi Kína egészére. Mindez számomra azt jelentette, hogy a helyi
vezetők saját szemüvege torz és szubjektív, és ez a politikában rendkívül veszélyes következményekkel járhat. Hasonlóan
problémás volt számomra, hogy miközben fogadtak minket a külügy, a kormányzat és a titkosszolgálat kiemelt vezetői,
megemlítették, hogy az amerikai republikánusok azt javasolják, hogy a függetlenség megőrzése érdekében vegyenek amerikai
atomfegyvereket. Ez egy olyan sziget esetében, ahol szabad szemmel átlátni Kínába, életveszélyes. Érdekes volt megtapasztalni,
hogy napi több száz repülőgép közlekedik Tajvan és Kína között, és a közeledés az élet sok területén nemegyszer a politika
akarata ellenére egyre erőteljesebb.
112. BARÁTAIM
Baráti körömben ritka a változás. A legjobb barátom Németh Gyuri volt, korábbi középiskolás osztálytársam, egyetemi
évfolyamtársam, aki sajnos pár éve meghalt. A barátaimat soha nem a beosztásuk vagy a pártállásuk szerint választottam.
Nagyon szeretem a Fideszből S. Istvánt, aki államtitkár, és akivel hosszú évekkel ezelőtt úgy ismerkedtem meg, hogy a
parlamentben egy NATO-konferencián egy hölgynek a fején volt a fordítókészüléke, és így nem hallotta, hogy csörög a mobilja.
István elöl ült a pulpituson és elkezdte a dallamot vezényelni. Barátok lettünk. Közben jöttek-mentek a kormányok, de kettőnk
kapcsolatában nem történt változás. A PhD-védésén benne voltam a bizottságban, a dolgozata, mint ő is, alapos volt és precíz.
Egyszer ki akartak küldeni a Honvédelmi Bizottság zárt üléséről, holott volt engedélyem, hogy maradhassak, és ő közölte,
vállalja a felelősséget értem. Most már, több mint tizenöt éves a barátságunk, és ugyanúgy hülyéskedünk egymással, mint első
alkalommal. István jó humorú, felkészült, tisztességes. Sok sikert kívánok neki!
***
V. Tamással, aki szintén fideszes, körülbelül tíz éve ismerkedtünk meg. Hasonló a stílusunk, a humorunk. Gyakran voltunk
együtt külföldön, és mindketten tudtuk, hogy amit négyszemközt megbeszélünk, azt egyikünk sem fogja továbbmondani. Egy
alapvető probléma van közöttünk, az ulti. Tízből kilencszer én nyerek, de érdekes módon, ő erre fordítva emlékszik.
Élvezem elemzéseit, beszélgetéseit. Nálam két évvel idősebb, és sokkal nyugodtabb és megfontoltabb, mint én. Ahogy
Istvánnal, úgy vele sem volt soha semmilyen konfliktusom. Remélem, a jövőben végre megtanul jól ultizni!
***
Nagyapa azt mondta, biztos benne, hogy fogok kártyázni, és mivel ő életében rengeteget vesztett, megpróbál megtanítani.
Gyerekkoromban rengeteget ultiztunk, és felnőttként, bár csak kis alapon voltam hajlandó játszani, szinte mindig nyertem.
Egy kivételével soha nem játszottam szerencsejátékot. Ez az egy eset Belgrádban, az ottani várban volt; ott játszották az itt a
piros, hol a piros szerencsejátékot. A legkisebb tét 100 dinár volt, és én hülye 50 dinárral beálltam játszani. Természetesen
veszítettem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem játszottam tovább, és hogy soha többet semmilyen szerencsejátékban nem
vettem részt.
***
A szocialisták közül a nyolcéves kormányzás kezdetén megismerkedtem egy alig harmincéves államtitkárral. Iszonyú értelmes
volt. Szó szerint fél szavakból megértettük egymást, és ha bármiben megállapodtunk, arra soha nem kellett visszatérni, mert
megjegyezte és megcsinálta. Apró bonyodalmak voltak a kapcsolatunkban, mert a pontosság nem az erőssége, így előfordult,
hogy egy megbeszélésről néhány napot késett, de ha ezt valaki tudomásul vette és elfogadta, akkor minden rendben volt. Egyik
alkalommal Bécsbe kellett menni tárgyalni, és az indulásnál, szokása szerint, körülbelül két órát késett, így másfél órám volt,
hogy kiérjek. Ez sikerült, de közben azért néhány nagyon csúnya megjegyzést tettem neki. Ma is nagyon jó barátok vagyunk.
***
Külön kategória a zizegő napernyő. Eredeti neve: Laczkó Lajos. Barátnőjével, későbbi feleségével, Böbével éveken át Selcén
nyaralt az Adria partján. Az ismerkedésünk úgy kezdődött, hogy mivel dohányoztak, éjjel felgyújtották a szobájukat. A tüzet
eloltottuk, és barátok lettünk. Másnap kirándulni voltunk Rovinjba az ő Zsigulijukkal. Hátul ültem, Böbe elöl cigarettázott, a
nyitott ablakon kidobta az égő gyufát, amely a hátsó ablakon bejött és leégette a szőrt a mellemről. Újra csak nevettünk.
Rovinjban megláttam életem legszebb napernyőjét, amely zizegett a szélben. Megvettük és hazavittük. Legalább húsz évig
használtam.
Böbéék hozzám jöttek nászútra is A fölöttem lévő szobában voltak, és én reggel nem mertem kopogni, mert nem tudtam,
hogy fent vannak-e már. Így a fülemet odanyomtam az ajtójukhoz, hogy hallok-e valami neszt. A többi már úgy történt, ahogy
egy rajzfilmben. Böbe kinyitotta az ajtót, és én beestem. Rám nézett és azt mondta: ha kíváncsi vagy arra, hogy mit csinálunk,
feküdj be az ágy alá! Bármi történt is az évtizedek alatt, barátok maradtunk. Lajos tragédiájára hat éve egy utcában lakunk, és
kölcsönösen froclizzuk egymást.
***
Hosszú időn át a barátom volt A. János. Egyidősek vagyunk, és a hetvenes évektől, ha nem tudtam elmenni előadást tartani, őt
küldtem el magam helyett. Átlátó képessége jó volt, és az előadásai jól sikerültek. Az elmúlt években mégis összevesztünk.
Rendszeresen vittem magammal külföldre, soha annyit nem mondott, hogy köszönöm, és az étkezési számláit is én fizettem. Ez
egy idő után már unalmas volt. Nemrég az egyik bécsi egyetemen voltunk Mivel semmilyen nyelvet nem tudott, én fordítottam,
ráadásul a kitett Mozart-golyókból legalább harmincat elrakott a táskájába. Én észrevettem, és amikor ő kiment vécére, a
golyókat kiszedtem a táskájából és visszatettem a többi közé. Másik élményem az volt, hogy miután kifizettem a számláját, még
azt kérte, hogy vegyek tortát a kislányának. Összevesztünk. Nem viszem sehova, ha konferencián találkozunk, nem
tolmácsolok neki, és nem fizetem ki a számláit. Egy barátság közel négy évtized után véget ért.
115. TÉVÉSEK
Valamennyi tévé valamennyi dolgozójával, akikkel kapcsolatba kerültem, jó volt a viszonyom (az egy kivételről később még
írok). Ugyanakkor minden tévének más a hangulata. Az M1-en van néhány riporter, akikkel évtizedek óta húzzuk egymást.
Ilyen Fábián Barna is. A műsor kezdete előtt még húsz másodperccel mindenről beszélünk, kivéve a műsor témáját, majd
néhány másodperc múlva teljesen más arccal elkezdjük a műsort. Felkészültségét tisztelem, humorát szeretem.
***
Szeretek járni a Hír TV-be is, a riporterei jól felkészültek, és minden műsor előtt körülbelül fél órával ténylegesen érdemi
beszélgetést folytatunk.
***
Nagyon szeretem az Echót, ahol állandó vita van köztünk, hogy lány vagy fiú kérdezzen-e. Ők már tudják, ha nem lány a
riporter, akkor különböző megjegyzéseket teszek az aznapi szerkesztőre. Persze ott is mindig mindenen nevetünk.
***
A kereskedelmi tévékhez is szívesen megyek, a riporterek évtizedek óta barátaim, és állandóan cikizzük egymást. Ha felhívnak
egy nappal a műsor előtt és megmondják, hogy mi a téma, akkor természetesen készülök, de már többször előfordult, hogy
teljesen másról beszélgettünk, mint amiről szó volt. Ez sem zavar, mert az egyetemen sem írhattam elő soha, hogy a diákok
miről kérdezzenek. Imádom a meghívásokat, mert ez azt jelenti, hogy újabb és újabb témákra kell felkészülnöm.
***
Úgy tizenöt évvel ezelőtt, mikor az egyik tévé hírműsora megszűnt, a stáb nagy része nálam nyaralt lent az Adrián. Úgy
éreztem, hogy barátok lettünk, és azt hiszem, ez így is volt. Ugyanakkor a pofátlanságuk zavart. Miután több mint tízszer
meghívtam a társaságot ebédre vagy vacsorára, soha nem hívtak vissza. Az egyik operatőrnek, Daninak végigasszisztáltam a
házasságait, és a vacsorák végén az volt a slusszpoénja, hogy már csak a szeme kívánja az italt, ezért iszik. Soha nem hívtam
meg őket többé. Közülük a legismertebb riporter, miután eljött a tévéből, különböző nemzetközi cégeknél, mivel tehetséges
volt, nagy karriert csinált, de otthagyta családját, és mi a volt feleséggel tartjuk a kapcsolatot.
Érdekes volt számomra, hogy a stáb sztárriportere pár évvel ezelőtt meghívott ebédelni, ahol természetesen én fizettem,
majd elmondta, hogy segítsek neki egy brüsszeli projektben, mert azon több millió eurót keresne. Nem csupán semmit nem
kínált fel, de az ebéd végén, ahogy írtam, felállt és elment. Természetesen nem segítettem.
***
Szeretem a velem riportot készítő újságírókat is. Egyik kedvencem Zord Gábor, akinek felkészültségét mindig megcsodáltam.
Soha egyetlen újságíróval sem volt afférom, és valamennyit ma is barátomnak vagy jó ismerősömnek tekintem.
120. A CSODAPOLITIKUS
L. a nyolcvanas évek csodapolitikusa volt. Ő volt a „titán” ember, ti tán tudtok vele valamit kezdeni. Londonban bejelentette,
hogy az általa vezetett minisztérium mi mindent tett tönkre. A hallgatóság nem értette, hogy tulajdonképpen miért is jött oda
és mit is akart mondani. Az egyik legnagyobb nemzetközi szervezet magyarországi vezetője lett, de ezzel sem tudott mit
kezdeni. Az egyik budapesti szállodában szobát tartott fenn, túl a hetvenen, ahova gyógykezelései után a fiatal lányokat vitte, a
minisztériumában szeretkezett a barátnőivel és addig nem lehetett zavarni. Egyik barátnőjének, aki jóval fiatalabb volt nála, és
a saját szakterületén országosan jó híre volt, megígérte, hogy ha már nem lesz miniszter, elveszi. Amikor leváltották, közölte,
hogy idős neje nem élne túl egy válást, így vele marad. A hölgyhöz a rendszerváltás előtt elküldte az egyik akkori nagyfőnök
fiát, hogy segítse a doktorija elkészítését. Hogy ez mit jelent, nem ecsetelem. Az ifjú azonban úgy akarta meghálálni, hogyha
már ott van, kikezd a hölggyel. A pohár akkor telt be, amikor közölte a barátnőjével, hogy több mint százmillió forintot ad,
vegyen magának lakást, majd az összeget fokozatosan csökkentette, végül semmit sem adott. Az ötvenedik születésnapjára
küldött egy filléres bizsut. Nemrég meghalt. Béke poraira.
121. K. ATTILA
Attila gyors katonai karriert csinált. Fiatalon ezredesi rendfokozatig vitte, majd rögtön a rendszerváltás után az egyik
kulcsminisztériumban helyettes államtitkár lett. Mindig szorgalmas, tisztességes és pontos volt. Évtizedek óta ismerem, és még
soha sem késett. Amikor jött a következő kormány, elküldték, és hozzánk került a tanszékre. Óráira felkészült, és a hallgatók
nagyon szerették. Ő is jóval 180 centiméter feletti volt, a lányok még mindig epekedve nézték, holott már közel volt a
hatvanhoz. Sokszor beszélgettünk. Mindig kértem, hogy maradjon itt, felkészült, jó előadó, a hallgatók szeretik. Ő mindig
korrektül elmondta, hogy hivatali karrierre vágyik. Elment az egyik legfontosabb állami céghez, és elnökhelyettességig vitte.
Sokszor voltam bent nála. Ami feltűnt, hogy körülötte csak fiatal, bomba csinos nők dolgoztak. Egyik alkalommal az egyik
tévéműsorban váltottuk egymást a főnökével, a hivatal elnökével. Megkérdezte, kit ismerek a hivatalából.
– Az Attilát – válaszoltam.
– És mi a véleményed róla?
– Utálom.
– Miért? – kérdezte döbbenten.
– Mert ha bemegyek hozzá, csak csinos nők vannak körülötte.
Az elnök rám nézett és azt mondta: ez igaz; egyik alkalommal beszálltam a liftbe a hivatalban, és egy álomszép nő volt ott.
Megkérdeztem, hol dolgozik. Az Attilánál – válaszolta. Azóta is jó barátok vagyunk.
130. III/III
Egyik nap kora reggel a HM korábbi kabinetfőnöke hívott fel telefonon. Régóta barátok voltunk és is azok vagyunk. Azt
mondta, jobb, ha tőle tudom meg, hogy rajta vagyok egy aznap a sajtóban lejövő ügynöklistán. Az van benne, hogy az amerikai
és a német titkosszolgálatnak kémkedtem, és az illetékes magyar szolgálatok megbízásából tájékoztatókat adtam Nagy Imre
temetéséről. Pár pillanatra elment a levegő. Éreztem, hogy megint úgy kerültem bajba, hogy ellene, bár a leírtak nem igazak,
rendkívül nehéz bármit is tenni. Aznap záporoztak a telefonok és a rádiós, televíziós és újságíró barátaim ugyanazt kérdezték:
igaz-e az állítás?
Rendkívül kiborultam és gyomorvérzéssel kórházba kerültem. Itt volt néhány napom, hogy elgondolkodjam azon, eltűröm-e
ezt. Nagyon sok szempont miatt úgy döntöttem, hogy felvállalom a harcot. Írtam leveleket az ’56-os intézet igazgatójának, dr.
Reiner M. János főigazgatónak, akitől időpontot és találkozót kértem. Erre sor is került, és a hozzá írt levelemet feltették az
általa vezetett intézet honlapjára. Ugyanakkor megbíztam egy sztárügyvédet, hogy vegye fel az intézettel a kapcsolatot Az ’56-
os intézet az ügyvédnek írt levelében 2009. augusztus 3-án azt írta, hogy ők sehol sem állították azt, hogy ügynök vagyok,
hanem csak azt, hogy különböző dokumentumok szerint – „a hatos karton szerint”, „a Nagy Imre és társai újratemetésének
operatív előkészítésére összeállított intézkedési terv szerint”.
Miután az intézet vezetőjével találkoztam, és a találkozó valóban korrekt légkörben zajlott le, magammal vittem régi
naptáraimat. Így a hetvenes évek eleje óta napra pontosan vissza tudom keresni, hogy mikor, hol voltam és mit csináltam. A
naptárokból kiderült, hogy a rólam megírt időpontokkal ellentétben az említett hetekben még csak nem is tartózkodtam
Magyarországon. Az intézet az általam írt levelet feltette honlapjára, de hozzátette, hogy én nem azt állítottam, hogy nem
voltam ügynök, hanem azt, hogy a rólam leírtak, amelyek 1989-ről szóltak, nem felelnek meg a valóságnak.
Ezek után elmentem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába, hogy kivegyem a rólam szóló dokumentumokat.
Az úgynevezett hatos karton egy „picit” meglepett. 1986-ban azt töltötték ki rólam, hogy a tudományok doktora vagyok (ma
sem vagyok az). A beosztásához azt írták, hogy középszintű vezető (nem voltam az), a nyelvtudáshoz pedig azt, hogy gyengén
beszélek angolul és németül (a valóságban szinkrontolmács voltam oroszul és németül; angolul azonban akkor még tényleg
nem tudtam). A legnagyobb meglepetés akkor ért, mikor a lakáscímnél a két évvel korábbi címemet láttam. A dokumentum
második oldalán leírják (d pont), hogy alkalmanként járok nyugatra, a valóságban minden nyárom három hónapot töltöttem
Jugoszláviában, de nyugaton két vagy három alkalommal voltam összesen, a harmadik oldalon leírják, hogy nyaralóval
rendelkezem – néhány éve vettem meg életem első nyaralóját.
A negyedik oldalon az szerepel, hogy mértéktartással szeret inni. Soha életemben nem ittam. Ugyanitt szerepel, hogy a
gépkocsik a hobbijaim. Figyelembe véve, hogy 1974 és 1986 között csak Trabantjaim voltak, ez elég viccesnek tűnt.
Érdekes módon leírták, hogy egy nagybátyám él az Egyesült Államokban, a valóságban kettő élt ott. Tehát a dokumentum
enyhén szólva is kifogásolható. Ezek után bírósághoz fordultam, amely megállapította, hogy a beszervezés négy feltétele nem
állt fenn (pénzfelvétel, beszervezési nyilatkozat, munkadosszié és az a hatos karton, amit említettem). Az ügy után nem sokkal
az MTV Este című műsorában azt nyilatkozta rólam az egyik fiatal történész, hogy valószínűleg kettős ügynök voltam,
koktélpartikon adtam át az információkat, de lehet, hogy olyan ostoba vagyok, hogy nem vettem észre, hogy beszerveztek.
Néhány fórumon elmondtam, hogy ennek körülbelül akkora a valószínűsége, minthogy a mamája a barátnőm lett volna, mivel
korban hozzám illett, és mielőtt megnősültem, több száz hölggyel jártam. Az ügy, amilyen gyorsan jött, látszólag olyan gyorsan
el is múlt. Mivel a kartonon a fedőnevem Raguza volt, ez Dubrovnik régi neve, azonnal vett a lányom egy Raguza feliratú pólót,
és látványosan elkezdtem hordani. A póló ma is megvan otthon.
Érdekes módon az ügy két-három évente felmerül. Amikor kilenc nappal a magyar kormány döntése előtt valóban elsőként
javasoltam, hogy falat, drótkerítést kell felhúzni a déli határra, amely az adott helyzetben egyfajta ideiglenes megoldást
jelenthet, megjelent rólam az interneten, hogy már az életrajzomban is azt írtam, hogy kémkedni jártam Jugoszláviába.
Egyrészt azt soha nem írtam, másrészt ha valaki kémkedni jár, akkor olyan hülyét még nem láttam, aki ezt az életrajzában teszi
közzé.
Az elmúlt napokban, 2015 nyarán Magyarországon a belpolitikai klíma szó szerint felforrósodott. Gyerekkorom óta soha
nem foglaltam állást belpolitikai kérdésekben, most azonban két biztonságpolitikai kérdésben állást foglaltam, amelynek
belpolitikai vetületei is vannak.
Az egyik az Iszlám Állam kérdése. Meggyőződésem, hogy az Iszlám Állam ellen csak nyugati szárazföldi erővel lehet
győzelmet elérni. Az Egyesült Államok álláspontja, hogy három erő képes szétverni az Iszlám Államot, keresztülvihetetlen. Az
iraki hadsereg papíron kiváló, a valóságban a működésképtelenség szélén áll. Irak mai kormánya nem csupán korrupt, de
képtelen kezelni a síita–szunnita ellentéteket, és nem véletlen, hogy az Iszlám Állam tisztikarának döntő része Szaddám
Huszein korábbi, kiválóan képzett tisztikarából kerül ki. Az amerikai védelmi miniszter, Ashton B. Carter teljes joggal mondta
néhány hete, hogy az Egyesült Államok képes az iraki hadsereget kiképezni, képes nekik fegyvert adni, de nem tud nekik
bátorságot adni. Irakban, főleg a hadsereg körében, a felhördülés óriási volt, és az amerikai alelnöknek kellett elnézést kérnie,
ami a lényegen persze nem változtat. Az Egyesült Államok megítélése szerint az Iszlám Állam ellen bevethető második erő a
kurd mozgalom. Elvileg az amerikai álláspont helyes, de gyakorlatilag a kurd mozgalom megosztott, senki nem akar a
térségben kurd államot, és a nyugat által a kurdoknak juttatott fegyvereknek legalább két szépséghibája van. Az egyik az, hogy
elavultak, a másik az, hogy lehetetlen megmondani, hogy a konfliktus vége után, amely vég ma még beláthatatlan, ezeket a
fegyvereket a kurd mozgalmak hol és mire fogják felhasználni. Az Egyesült Államok álláspontja szerint a harmadik bevethető
erő a szíriai demokraták. Ezek papíron léteznek, nyugaton néhány városban van központjuk, de a területen a jelentőségük
marginális. A nyugat álláspontja szerint évi ötezer szír demokratát kell kiképezni. Az első vita arról szólt, hogy hol, ugyanis
ahol a kiképzés lesz, az az ország fogja befolyásolni ezeket az embereket. Erre a feladatra többek között Szaúd-Arábia és
Törökország is jelentkezett. Többéves huzavona után végül is néhány száz embert sikerült összeszedni. Az az amerikai
koncepció, hogy légi támogatással ezek az erők képesek szétverni az Iszlám Államot, nem bizonyult valósnak. A térségben két
külső erő lenne képes sikeres katonai akciót végrehajtani, ezek Törökország és Irán. A mai török stratégia három fő ellenséget
nevesít: ez a kurd mozgalom, az Asszad vezette Szíria és utolsó helyen az Iszlám Állam. Ebből egyértelműen következik, hogy
Törökország nem lesz aktív résztvevője a katonai folyamatoknak. Kivételt csupán egy eldurvuló Törökország–Iszlám Állam
közötti konfliktus jelentene.
Iránnal megkötötték a hatoldalú megállapodást, de a térségben dúló síita–szunnita ellentétek a kérdőjelek tömegét mutatják
a jövőre nézve.
Én tehát azt javasoltam, hogy az Egyesült Államok vezette koalíció tagjaként Magyarország is vegyen részt a tervezett
korlátozott akcióban, és ezt a véleményemet a sajtóban is elmondtam.
A második eset a fal, a szögesdrót kerítés kérdése. Miután az arab tavasz Tunézia kivételével mindenütt megbukott, és az
Iszlám Állam meg a hozzáköthető terrorszervezetek merényletekkel mindent megtesznek, hogy destabilizálják Tunéziát, a
Földközi-tenger déli partján lévő arab országok destabilizálódtak. Líbiában tökéletes a káosz, új helyzet állt elő a migráns-
kérdésben.
Amíg korábban Észak-Afrika diktátorai mindent megtettek, amit a nyugat kért, és a rajtuk keresztül Európába igyekvő
kisszámú migránst feltartóztatták, addig a diktátorok bukása után az észak-afrikai új vezetők, akik a nyugat segítségével
kerültek hatalomra, nem csupán képtelenek voltak saját országaikban a rendet fenntartani, de hallgatólagosan támogatták a
migránsok Európába jutását.
Ez felvet egy rendkívül csúnya elméleti kérdést is Mi jó a nyugatnak? Egy olyan diktátor, aki nem demokratikus, de
kiszolgálja a nyugatot, vagy egy olyan demokrácia, amelyik alapvetően nyugatellenes. A migránsok kérdésénél a folyamat csak
összeurópai lépéssel lenne feltartóztatható. Jelenleg mintegy 210 millió ember él távol a hazájától, ez a világ népességének 3
százaléka. Becslések szerint ez a szám 15–20 év múlva eléri az 500 millió főt. A migráció négy fő célterülete az Egyesült Államok,
ahová bejutni, figyelembe véve a 2000 kilométer hosszú kerítést a mexikói határon, szinte lehetetlen, Ausztrália, ahol
hadihajókkal védik minden irányból a kontinenst, a gazdag arab országok, ahol dolgozni lehet, de állampolgárságot
megszerezni gyakorlatilag lehetetlen és a kiszolgáltatott Európa.
Mindig az volt a véleményem, hogy ebben a kérdésben ütközik a morál és a politika. Az előbbire talán a legjobb példa a
német államfő, Joachim Gauck, aki lelkészből lett Európa vezető hatalmának államfőjévé. Nála szebben, jobban szinte senki
nem fogalmazta meg az emberiség előtt álló feladatokat, ugyanakkor a politikában teljesen mások a hangsúlyok. Nem lehet
elfelejteni, hogy az Európába bejött migránsok első nemzedéke fiatal volt, integrálódni akart, a mai negyedik, ötödik nemzedék
nem tud és nem akar integrálódni. Franciaországban a bevándorlók közel 80 százaléka él a francia szegénységi szint alatt,
Svédországban nyolcvanszor akkora a valószínűsége, hogy egy köztörvényes bűncselekményt bevándorló követ el, mint egy
született svéd. A megváltozott helyzet hatására Európában szinte mindenütt előretört a szélsőjobb. A legtöbb ember nem érti,
hogy az embercsempészet önálló üzletággá vált, hogy a Fekete-Afrikából átcsempészett emberektől elvett pénz egyharmadát az
ottani helyi rendőrség kapja meg.
A helyzetet csak bonyolítja, hogy Dél-Olaszország megtelt, az északolasz tartományok, ha lehetőségük van rá, nem engedik
be a menekülteket délről. A bajor kormány rendszeresen lép a menekültkérdésben, bejelentették az elbírálás lerövidítését, 1300
eurót kérnek havonta minden menekült ellátásáért Berlintől. 2014-ben harmincezer, 2015-ben már eddig hetvenezer
bevándorló érkezett csak ebbe az egy német tartományba. München követeli a vízumkényszer bevezetését Albániával és az
összes volt jugoszláv tagköztársasággal, Horvátország és Szlovénia kivételével.
Egyre több európai politikus javasolja a menekülttáborok létrehozását az Európai Unión kívül.
A német kormány bejelentette, hogy Európából csak gazdasági menekült érkezhet, és küldik vissza a koszovói és albániai
albánokat.
Körülbelül öt évvel ezelőtt a német kancellár, a brit miniszterelnök és a francia államfő egy hónapon belül, de egymástól
függetlenül azt mondta, hogy a multikulturális társadalom Európában megbukott. Szeretném aláhúzni, hogy sajnos igazuk volt.
Mára az Európában elő bevándorlók jelentős része radikalizálódott, nem az első nemzedék, és egyre többen mennek vissza
harcolni az Iszlám Állam mellett. Nem lehet megfeledkezni arról, hogy Bosznia-Hercegovina mint önálló állam továbbra sem
működik, az országban szabadon tevékenykedhetnek, 200 kilométerre a magyar államhatártól, a szélsőséges szunnita
szervezetek.
Egy ilyen helyzetben javasolta az olasz miniszterelnök, hogy Európa háromlépcsős stratégiával harcoljon az illegális
migrációval szemben. Az első lépcső a Földközi-tenger térségében a hírszerzés. Ez bekövetkezett. A második a katonai fellépés
a csempészhajókkal szemben, a harmadik a rendcsinálás Líbiában. Ezen elképzelésekkel egyetértek, megoldást jelentenének,
de részint Európa megosztottsága, részint gyenge érdekérvényesítő képessége hatására, szokás szerint, keresztülvihetetlennek
bizonyultak. Így jöttek újra a nemzeti megoldások, a spanyolok már korábban falat húztak fel a két északafrikai területük köré,
az angolok követelik a fal építését Calais-nál, a törökök falat húztak fel a szíriai határnál, a görögök a török, a bolgárok a görög
határnál. Ebben a helyzetben mondtam kilenc nappal a magyar kormány döntése előtt, hogy a déli határon falat (drótkerítést)
kell építeni. Újra kihúztam a gyufát. Az interneten mindennek elmondtak. Egy ilyen helyzetben behívott egy vitára a Külügyi és
Külgazdasági Intézet, ahol hárman voltunk, a másik kettő velem ellentétes nézetet képviselt, majd az ATV.
Előtte pár nappal a 168 óra leírta, hogy az egyik jobboldali lap szakértője vagyok. Írtam egy udvarias levelet a
főszerkesztőnek, amelyben elmondtam, hogy idén eddig 57 publikációm volt, ebből az általa idézett lapban kettő jelent meg. A
168 óra nagyon korrekt volt, írásban elnézést kért és megkérdezte, hogy megelégszem-e ennyivel. Természetesen, válaszoltam,
mert szerintem korrektek voltak.
Az ATV első kérdése az volt, hogy igaz-e, hogy én javasoltam a falat a magyar kormánynak, és milyen a viszonyom a magyar
miniszterelnökkel. Miután élő adásban elmondtam, hogy a magyar miniszterelnökkel életemben egyszer beszéltem, körülbelül
nyolc éve egy ausztriai ünnepségen (amikor még nem volt miniszterelnök), és a falat nem én javasoltam, de a megépítésével
egyetértek, az internetről a negatív cikkek zöme hirtelen eltűnt.
Várom, hogy mi lesz a következő alkalom, ahol leírják, hogy III/III-as, vagy tömeggyilkos, vagy valami hasonló vagyok.
2014-ben 20 olyan merénylet volt, ahol az áldozatok száma meghaladta a száz főt. Az, hogy ez milyen hír lesz, a nyugati
világban attól függ, hogy hol történt és kik az áldozatok. Hasonló a helyzet az emberrablásokkal is. Míg 2013-ban 3100
emberrablás történt, addig 2014-ben ez már önálló iparággá nőtte ki magát, és a szám 9500-ra növekedett. Csaknem 300%! a
növekedés! Az, hogy ebből mikor lesz hír, az előbbiek függvénye.
135. AFGANISZTÁN
Mindig élveztem, ha háborús konfliktusokat közelről láthattam. Bejártam Iránt, amely egyébként a világ egyik
legcsodálatosabb országa. Ha ez év június 30-ával létrejön a megállapodás az ENSZ Biztonsági Tanácsa öt állandó tagja és
Németország, valamint Irán között, akkor a világ vezető cégei versenyt fognak futni az iráni piacért.
Két hetet voltam Dél-Koreában, néhány kilométerre a fegyverszüneti vonaltól, ahol a feszültség kitapintható volt.
Koszovóban a háború utáni hetekben jártam, a helyzet kiábrándító volt. Ugyanígy végigjártam Krajnát, ahol a felrobbantott
házak látványa megkérdőjelezte bennem az európai kultúra maradékát is.
Afganisztán egy teljesen új helyzet volt. Spanyol repülőgéppel repültünk volna Ferihegyről. A gép meghibásodott, így egy
napot csúsztunk. Útközben leszálltunk üzemanyagot venni orosz Közép-Ázsiában, ahol arra a kérdésre, hogy ki beszél oroszul,
a velünk utazó tábornokok mindegyike jelentkezett, mivel ők az egykori Szovjetunióban végezték tanulmányaik egy részét.
Afganisztánban a német bázisra vittek minket, ahol számomra meglepő módon mindent, így a virslit és a tejet is
Németországból hozták, de a kávét és a teát a helyi afgánok főzték. Arra a kérdésemre, hogy ez biztonságos-e, a német
parancsnok azt válaszolta, hogy mindaddig, amíg a helyi afgán törzsfőnök megkapja havi járandóságát, nincs baj. Mondtam,
remélem, hogy nem lesz informatikai szakadék a két fél között.
A magyar táborban meglepett a katonák és tisztek valóban jó felkészültsége és az, hogy mindenki betartotta azt az előírást,
hogy tömény szesz nincs, és fejenként napi két sörnél senki nem ihat többet. Kár, hogy a delegáció több tagja hasonló
törvénytiszteletet nem tanúsított.
A helyi kormányzó fogadta a delegációt, a magyar bázistól pár száz méterre. Az épületen kívül az afgán hadsereg
állomásozott, az épület kertjében a kormányzó törzséhez tartozó harcosok, az étteremben pedig a kormányzó rokonai állig
felfegyverkezve. Ez tökéletesen kifejezte a társadalom realitásait.
137. IRÁN
Nagyon kevés magyarnak adatott meg, hogy járhatott az 1979 utáni Iránban. Az ország csodaszép. Teherán fölött síparadicsom
van, Teheránba bezúdul egy folyó, melynek mindkét partján éttermek sokasága várja a vendégeket. Az utcán az emberek
barátságosak, mivel sokszor ünnepelnek, kézzel ételt tesznek a velük szembe jövők szájába és édességgel kínálják az
idegeneket is. A bazár tipikus közép-keleti, ahol a zöldséget néhány méterre árulják az aranytól.
Iránban az élet a síita forradalom után nem volt egyszerű. Az Egyesült Államok nem állt ki legfőbb térségbeli szövetségese, a
sah mellett, szó szerint hagyta elpusztulni, ezzel nehéz helyzetbe hozva térségbeli és egyéb szövetségeseit. Az amerikai
nagykövetség megszállása után pedig Irán került a zsaroló pozíciójába. A néhány hétig még elnök Jimmy Carterrel már nem, az
új elnök Ronald Reagannel viszont már hajlandó volt tárgyalni az iráni vezetés.
Iránt, amely 2500 éves, ősi kultúrával rendelkező perzsa állam, és történelme folyamán még soha senkit nem támadott meg,
fegyveres támadás érte a szomszédos Irak részéről. Érdekességként jegyzem meg, hogy a háborúban a támadó Irakot támogatta,
különböző okok miatt, az akkori mindkét szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió. Ez a támogatás nemcsak
politikai, hanem konkrét katonai támogatást is jelentett. A háború iszonyú szenvedést és hosszan tartó gyűlöletet és
bizalmatlanságot hozott mindkét fél részére. Irak akkori vezetése úgy érezte, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom, és
leszámolhat a forradalomban meggyengült ősi riválisával, és egyben jó pontokat szerezhet a két szuperhatalomnál, valamint
tovább gyengítheti az iraki lakosság többségét alkotó síitákat. Azzal senki sem számolt, hogy Irak képtelen lesz katonai
sikereket elérni, hogy Irán gyorsan megszervezi a védelmét, és hogy az elhúzódó háború térségbeli következményei
beláthatatlanok lesznek. A háború az iraki és a nyugati alapcélt, a síita, forradalmi Irán megsemmisítését nem érte el. Az egyik
legfőbb tapasztalat az volt, hogy az iraki hadsereg alkalmatlan egy komolyabb háború megvívására, de alkalmas az országon
belüli vérengzések végrehajtására.
Szaddám később megtámadta Kuvaitot, és a nyugat sokadik kísérlete a megbuktatására sikerrel járt, az ország káoszba süllyedt,
az új kormányok egyike sem volt képes nemzeti szinten tevékenykedni, a síiták a szunnitákat csaknem ugyanúgy elnyomták,
ahogy ez korábban, Szaddám alatt történt a szunniták részéről.
Irán ellen sorra születtek meg az embargók, az Egyesült Államok, az ENSZ és az Európai Unió részéről és a KözépKelet valóban
háborús tűzfészekké vált. Most tizenkét évnyi tárgyalás után végre megszületett a megállapodás. Ez siker mindkét fél számára
Az ENSZ Biztonsági Tanács öt állandó tagja: Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Franciaország és Nagy-Britannia, valamint
Németország megállapodott Iránnal. A cél egyértelmű volt. A nyugat be akar törni egy mindenben hiányt szenvedő
nyolcvanmilliós piacra, Irán pedig véget akar vetni az embargónak, a 20 százalékos inflációnak, a munkanélküliségnek, és újra
exportálni akarja a kőolaját és a földgázát. A kompromisszum lényege, hogy Irán lemond az atombomba előállításáról, a dúsítás
nem érheti el a 4 százalékot, a 19 ezer centrifugából 6000-t tarthat meg, az uránfelhasználás a jelenlegi évi 12 ezer
kilogrammról le kell hogy csökkenjen 300 kilogrammra. Az iráni atomlétesítmények szabadon ellenőrizhetők lesznek.
A tárgyalások egyik fontos tanulsága volt, hogy ha elakadtak, azonnal kétoldalú amerikai–iráni megbeszélésen egyeztettek.
A világ jelenleg szó szerint, rohan Iránba, hogy kereskedhessen, és a szerződés ellenzői: az amerikai republikánusok, Izrael és
néhány szunnita állam, kisebbségben maradtak.
Amikor Teheránban jártam, sorra jöttek oda hozzám az emberek, hogy mi a véleményem Iránról? Remélem, amikor legközelebb
ott leszek, már lesz mit mondanom. Azt is remélem, hogy lesz turizmus, és a világ megismerheti a Perzsa Birodalom történelmi
emlékeit.
138. GÖRÖGORSZÁG
Miután, negyven nyári horvátországi tevékenységem véget ért, elmentünk néhányszor Görögországba. Voltam NATO-
konferencián Athénban, nyaraltam Krétán és Rodoszon. Az ország gyönyörű, a jóisten is a turizmusra teremtette. A görögök,
akik nyilvánvalóan az eurózóna leggyengébb láncszemei voltak, nem tudtak felkészülni a 2008 óta tartó világgazdasági
válságra. Ugyanakkor kiválóan alkalmazták azt az ősi bölcsességet, hogy a hazugságnak három formája van: a sima hazugság, a
hamis eskü és a statisztika. Az ország tipikus déli mentalitású, ennek kevés előnyével és számos hátrányával. Mindent
megtettem, hogy legalább egyszer számlát kapjak, sikertelenül. Egy luxusétteremben végül is adtak, üres számlát, ceruzával
kitöltve. Egy olyan nemzet esetében, ahol az adócsalás nem nemzeti sport, a németek, skandinávok stb kiválóan tudnak
nyaralni, de lenézik ezt a mentalitást.
Tény, hogy Görögország összes eddigi kormánya hazudott. Meghamisították a statisztikákat mind az európai uniós belépésnél,
mind a 2001-es eurózónás csatlakozáskor. Tény, hogy mindezért és az értelmetlen kölcsönökért felelősség terheli a nyugatot
is. Tény, hogy Görögország „ősellensége” a vele egy szövetségi rendszerben, a NATO-ban lévő Törökország, de ilyent is láttunk
már másutt is a történelemben, és az is tény, hogy különleges kapcsolatok fűzik Szerbiához és Oroszországhoz. Ha már a
komplikált tényeknél tartunk, akkor az is tény, hogy a második világháborúban komoly partizánmozgalom volt, az olasz
hadsereg ellen a görög hadsereg sikeresen védekezett, valóban komoly német megtorló intézkedések voltak, és a háború végén
az ország döntő részét a kommunista partizánok ellenőrizték. A háború végén partra szálló brit csapatok verték szét a
kommunistákat és teremtették meg a mai, polgári Görögország alapjait. A kommunisták egy része elhagyta az országot és
valahol másutt keresett megélhetést. A kivétel az akkori Jugoszlávia volt. Tito a pihenő után fegyvert adott a felkelőknek és
visszaküldte őket harcolni. A számtalan ellentétből csak néhányat soroltam fel. Nem beszéltem az 1967-es katonai
hatalomátvételről, a görög király trónfosztásáról, a görög hadsereg ciprusi partraszállásáról, Törökország közbeavatkozásáról,
a katonai junta bukásáról. A görög dráma előállt.
A 2015-ös választásokon nyert a baloldal, de nem szerzett abszolút többséget. A lakosságnak már elege volt mindenből, de
főképpen a megszorításokból. A gazdagok már külföldre menekítették a pénzüket, a középrétegek és a szegények azon a
korábbi szinten szeretnének élni, ami ma már lehetetlen. A baloldal választási ígéretei tarthatatlannak bizonyultak, a kiírt
népszavazás semmit nem oldott meg, a pénzügyminiszter ostoba szereplései csak növelték a nyugati politikusok jelentős
részében meglévő görögellenes érzelmeket. A pénzügyminiszter, Jánisz Varufákisz, aki korábban játékelméleteket tanított
nyugati egyetemeken, ezt próbálta alkalmazni a nagypolitikában is. Különösen a német vezetést, ezen belül a német
pénzügyminisztert, Wolfgang Schäublét ingerelte fel. Annyi jóvátételt kért a németektől a második világháborúban elkövetett
cselekedeteikért, amennyi az ország bruttó adóssága volt, bejelentette a német javak államosítását. Közölte, hogy ha egy
magánszemély 10 000 euróval tartozik egy banknak, nincs tárgyalási pozícióban, de ha egy állam tartozik 300 milliárd euróval,
az már tárgyalási alap. A nyugati pénzügyminiszterek végül is közölték, hogy nem hajlandók vele a további tárgyalásokra, így
mennie kellett.
A görög válság kapcsán újra kiújultak a francia–német ellentétek. Párizs nehezen viseli, hogy a régi együttműködés véget ért, a
korábbi munkamegosztás, a francia politikai, katonai és német gazdasági vezető szerep már a múlté.
Görögország legfőbb hitelezője Németország, mintegy 90 milliárd euróval, és az évi 2,5 millió német turista jelentősen növeli az
egyébként reménytelen helyzetben lévő GDP-t.
A helyzetet csak bonyolította, hogy a lakosság nem akarja a tartozásokat visszafizetni, viszont, jól felfogott érdekei miatt, az
eurózónában akar maradni. Az ország csaknem ugyanolyan megosztott, mint 1945-ben. Számomra a nagy kérdés az, hogy egy
ennyire megosztott ország képes lesz-e egységesülni.
Közben folyt a PR-háború. Barack Obama közölte, hogy Görögországnak az eurózónában kell maradnia, a német
pénzügyminiszter válasza az volt, hogy cseréljenek Puerto Ricóval. Stoiber, korábbi bajor miniszterelnök pedig közölte, hogy a
görögök a harmadik világ szintjén dolgoznak és nyugati szinten élnek. A görög kérdés megítélésében a két német
kormánypárt is szembekerült egymással.
A német lakosság hangulata is gyorsan változott, és volt, hogy 96% követelte, hogy tegyék ki a görögöket az eurózónából. A
német pénzügyminiszter hitte, hogy egy kétsebességes unió van, ahol az eurózóna tagjai alkotják az első zónátl Ez az
elképzelés megdőlt, és ma már egy több sebességű zónáról beszélnekl A német pénzügyminiszter odáig ment, hogy
kijelentette, a görögök nélkül az eurózóna csak erősödnel Ma Európában csak Ukrajna besorolása rosszabb a görögökénéll
Eddig a történelemben 110 százalékos eladósodás felett még senki nem tudott fizetni. A görögök pedig jóval e fölött vannak. Az
eurózóna előtt két út állt: kizárni a görögöket, a veszteséget leírni és átlökni az országot, legalább részint, az orosz
érdekszférába, vagy újabb hitelt adni azzal a biztos tudattal, hogy ezzel a kérdést csak néhány évvel elodázzák, de nem oldják
meg. Az eurózóna államai ezt az utat választottákl Az idő fogja eldönteni, hogy ez volt-e a jobb megoldás.
Egy főre kivetítve a görög tartozás a hollandok felé 1126 euró, az osztrákok felé 1088 euró, a németek felé 1085 euró, a franciák
felé 1012 euró, az eladósodott olaszok felé 960, a még eladósodottabb spanyolok felé 862 euró, a szlovének felé 774 euró.
A nyugat a görög adósságok esetében könnyítésekre hajlandó, elengedésre nem. Mi lesz veled, Görögország?
Antall József
140. MEMOÁR
Tudom, hogy a memoár önigazolás. Én azonban nagyon szeretem. Churchilltől elolvastam minden megszerezhető művét, és
kiolvastam, szinte faltam a könyveit. Ettől kezdve, hogy ki mit írt róla, nem érdekelt. Ugyanígy voltam Kennedy-vel és
Bismarckkal is Egyetem végén bementem a könyvtárba, hogy szeretném kikölcsönözni Bismarck és Kennedy műveit. Miután
kihozták, megkérdeztem, hogy vissza kell-e jönnöm három hét múlva, hogy elveszítettem valamennyit, vagy kifizethetem-e
most a büntetést. Nem mondhatnám, hogy szerettek, de évtizedeken keresztül tanítottam ezeket a hallgatóimnak. Lelkiismeret-
furdalásom azért sem volt, mert ezek a könyvek akkor már mintegy tíz éve ott voltak a könyvtárban, és még senki sem vette ki.
Amikor én végeztem, 1972-ben, akkor még a legjobb külpolitikai, biztonságpolitikai könyvek zöme nem jelent meg magyarul. A
kötelező idegen nyelv az orosz volt, amely nyelven tényleg semmi nem volt megtalálható. Így németül kerestem a
szakirodalmat, sőt előfizettem külföldi lapokra is. Ma már minden hozzáférhető. A legjobb könyveket kiadják magyarul
(Kissinger, Kohl, Brzezinski, Bush stb.), de ami mégsem jelenik meg, az azonnal megvehető angolul. Ma az angol az egyedüli
világnyelv; aki nem beszéli, eleve hátrányból indul. Már volt világnyelv a latin, a francia. Most az angol. Hogy meddig lesz így,
nem tudni, de több nyelv is igényt tart erre a státusra.
R. H. Bruce Lockhart könyve: Egy brit diplomata emlékei csodálatos elemzése az orosz forradalmaknak.
Helmut Kohl könyve: A fal leomlásától az újraegyesülésig olyan elemzést ad a legújabb kori német történelem kulcskérdéseiről,
amelyhez hasonlót soha nem olvastam.
Ez itt a reklám helye. Nemrég jelent meg George Bush és Brent Scowcroft könyve Átalakított világ címmel. Semmi más nincs
benne, mint a volt elnök és a nemzetbiztonsági főtanácsadója szó szerinti visszaemlékezései. Amiket leírnak, az a maga
idejében állam- vagy szolgálati titkot képezett, mára már tényleg fantasztikus elemzéssé vált.
Leírják, hogy a Kínai Népköztársaság a román forradalom hatására visszakozott a reformoktól, és vállalta a pekingi
vérengzéseket. „Az Egyesült Államok évekig előnyben részesítette azokat a szovjet csatlósokat, amelyek a legnagyobb
függetlenséget mutatták a szovjet politikai irányításról…
Románia az érintett államok közül az egyik legsztálinistább, az Egyesült Államok kedvence lett…
Egy ilyen politikaváltás Romániát Nicolae Ceaușescu brutális diktatúrája miatt az első helyről az utolsóra száműzné az
amerikai »rangsorban«.” (51. old.)
Ennél brutálisabb őszinteséggel ritkán írták le a román diktatúra lényegét.
„Az 1970-es években Nyugat-Németország a szociáldemokrata (SPD) kancellár, Willy Brandt alatt útjára bocsátotta az
Ostpolitikot – a Kelet-Németországgal való szorosabb kapcsolatépítést. Ez a politika hallgatólagosan elismerte a különböző
politikai és gazdasági identitással rendelkező különálló Németországok létezését, és Kelet-Németországnak nagyon is
szükséges nyugatnémet gazdasági segítséget nyújtott” (valójában, ahogy később kiderült, életben tartotta). (194. old.) Soha
senki nem fogalmazta meg még így, hogy a keletnémet szocialista rendszer egy kirakatállam volt, amelynek a fenntartása a
mindenkori szovjet rendszernek is rendkívüli összegekbe került.
Ugyanezen az oldalon fogalmazzák meg a szerzők, hogy milyen stratégiai különbségek voltak Kohl és Genscher
nézetrendszere között. Amíg a szakértők máig vitatják Genscher visszalépésének indítékait, addig ez a könyv ezeket a
kérdéseket tényszerűen vizsgálja.
A német egység létrejötte a könyv egyik fő témája. Végigelemzi a szovjet, az amerikai, a francia és a brit felfogásokban
végbement változásokat, és egyértelművé teszi, hogy Bush amerikai elnök, rövid tépelődés után, szemben saját
külügyminisztériumának véleményével, a Kohl által felvázolt német egység koncepcióját támogatta. Érdekes, hogy az elnök
bekérette Kissingert, hogy vázolja fel a véleménye szerinti jövőbeni szovjet Németország-politika lényegét. „Kissinger szerint
Gorbacsovnak tudnia kell, hogy Kelet-Németország többé már nem életképes. Kissinger két lehetséges szovjet opciót vázolt fel.
Az első szerint a két Németországot ki kell vonni a NATO-ból és a Varsói Szerződésből. Egy semleges Németországot ellenőrzés
alatt lehet tartani a nukleáris fegyverekkel való fenyegetéssel, míg Kelet-Európát az egységes Németországgal lehetne sakkban
tartani. A másik opció a két szövetség feloszlatásának kísérlete.” (199. old.) Az idő abszolút igazolta Kissingert, az eljövendő
éveknek valóban ez volt a szovjet stratégiája. Idézi Margaret Thatchert, aki azt mondja Bushnak: „az újraegyesítés azt jelenti,
hogy Gorbacsov elveszett”… Nagy-Britannia hosszú ideig megpróbálta a kontinentális erőegyensúlyt megtartani, gondoskodni
arról, hogy egyetlen állam se uralja Európát. Küzdött a napóleoni Franciaország, a császári Németország és a Harmadik
Birodalom ellen, egyre nagyobb tétekért, egyre nagyobb költségekkel, gazdasági és politikai befolyása a két világháború
következményeként pedig csökkent. Nagy-Britannia 1945 óta a német problémát úgy szerette volna megoldani, hogy szoros
kapcsolatokat épít ki Nyugat-Németországgal, és a NATO-ra, valamint az Egyesült Államokkal fennálló „különleges
kapcsolatára” támaszkodik, bármilyen lehetséges fenyegetés ellensúlyozására Az újraegyesítés komoly kérdéseket vetett fel a
jövőről. Megváltozott-e Németország, vagy ismét uralni akarja Európát, ha csak gazdaságilag is?…”
Brent Scowcroft megjegyzése: „én nem voltam olyan optimista, mint az elnök a végkimenetelt illetően, és a szívem mélyén
egyetértettem Thatcher álláspontjával.” (201. old.) A könyv tehát nyíltan elemzi a brit érdekeket és a megosztottságot, amely az
Egyesült Államok felső vezetésében e kérdésről a valóságban megnyilvánult.
Kohl nem egy esetben a tervezett külpolitikai lépéseiről még saját kormányát és ezen belül saját külügyminiszterét sem
értesítette. A német egység létrejöttéig az amerikai vezetésen belül komoly félelem uralkodott, hogy Kohl a nyugati
szövetséget, vagy pedig az egységért cserébe a semlegességet választja. Jó ideig az európai vezetők zöme, a britek, a franciák,
az olaszok, a hollandok a német újraegyesítés ellen voltak, és mindent idéztek, ami véleményüket alátámasztotta. A kanadai
miniszterelnök úgy számolt be a Szovjetunióban tett látogatásáról, hogy Gorbacsov azt mondta: „a németek elfelejthetnék az
újraegyesítést”, és kijelentette azt is, hogy: „emberek haltak meg már azért, mert éretlen gyümölcsöt ettek”. (204. old.) Az
Egyesült Államok számára a német egység kérdése azt a dilemmát vetette fel, hogy az egység után az amerikai csapatok
továbbra is állomásozhatnak-e Németországban.
Meggyőződésem, hogy a német egységre Kohl nélkül jobb esetben is csak sokkal később került volna sor. Ő volt az egyetlen,
aki valóban átlátta a folyamatokat és képes volt stratégiában gondolkodni.
Ugyanilyen nagy témája a könyvnek a Szovjetunió belső helyzete és a bomlás folyamata. Amikor Andreotti olasz
miniszterelnök egy nemzetközi fórumon a német egység ellen szólva azt kérdezte, mi történne, ha másnap a baltiak
nyilvánítanák ki szuverenitásukat, a dühös Kohl visszavágott, hogy Andreottinak nem ez lenne a véleménye, ha a Tiberis két
részre vágná az országot. Mitterrand francia elnök úgy fogalmazott: „nem sok mindent tehetünk, mert nem fogunk hadat
üzenni Németországnak… Máskülönben ismét 1913-ban találjuk magunkat, és mindent elvesztünk.” (210. old.) Érdekes, hogy az
összes nagyhatalom külügyminisztere közül a francia külügyminiszternek volt meg a legkisebb mozgástere, és minden
konferencia minden egyes kérdését azonnal megvitatta a köztársasági elnökkel.
Érdekes eleme a könyvnek, hogy az elnök, miközben sorra éri el külpolitikai sikereit, egyre nehezebb helyzetbe kerül saját
Kongresszusával szemben: „a kelet-európaiak, a szovjetek és a nyugat-európaiak mind azt akarják, hogy tartsuk ott a
csapatokat. Mindenki, kivéve a Kongresszust”.
Kohl valóban őszinte az amerikaiakkal, és a német–francia kapcsolatokat úgy jellemzi: „tisztelegj az NSZK zászlaja előtt
egyszer, de a trikolór előtt háromszor”. Ez a mondat többet elárul a kétoldalú kapcsolatokról, mint sok szakkönyv együttvéve.
Mitterrand javaslata Bush elnöknek a litván kérdésről hasonlóan „szellemes” volt: „óvott attól, hogy elismerjem őket. Olyan
lenne, mintha az Egyesült Államok nagykövetet küldene Elzászba.”
A kettő plusz négy tárgyalásokról (két német állam, plusz Egyesült Államok, Szovjetunió, Franciaország és Nagy-Britannia) a
többi NATO-külügyminiszter a sajtóban megjelent nyilatkozatig semmit sem tudott, „az eredmény általános fölháborodás és
éles vita lett. Az olasz külügyminiszter sokak nevében dühösen megjegyezte, hogy negyven éve működünk együtt a
szövetségen belül. Genscher odafordult, jeges pillantást vetett rá és nyersen azt válaszolta, ön nem részese a játszmának. A
találkozó a fenti kijelentés okozta sokkal ért véget.” (252. old.)
„Június 11-én a keletnémet miniszterelnök, Lothar de Maizière látogatott a Fehér Házba. Különös és rendkívül érdekes
megbeszélés volt – az első és utolsó találkozás keletnémet vezető és amerikai elnök között. A helyzet fonákságát növelte, hogy
Maizière volt a Varsói Szerződés néhány nappal korábban megtartott ülésének az elnöke is… Amerikai elnök kapott
tájékoztatást a Varsói Szerződés konferenciájának elnökétől – hihetetlen!” (297. old.)
Bushnak kiváló humora volt.
A német egységgel kapcsolatos fejezetet a szerzők a következőképpen fejezik be: „Megjelent egy nehézsúlyú hatalom –
Németország –, és nem mindenki volt tisztában azzal, hogy ez mit jelent majd. A pesszimista Margaret Thatcher később azt
mondta, hogy nem Németországot kapcsoltuk Európához, hanem Európát Németországhoz. Mitterrand még mindig biztosnak
tűnt abban, hogy ő vezetheti majd a francia–német entente-ot, és azon keresztül fenn tudja tartani Franciaország meghatározó
befolyását az Európai Közösségben. Abban is bízott, vagy azt is remélte, hogy a NATO mint az európai biztonság eszköze
elsorvad, és a politikai stabilitást egyre inkább a Nyugat-európai Unió/Európai Közösség és az EBEÉ (Európai Biztonsági és
Együttműködési Értekezlet) fogja biztosítani. Szerintem azt várta, hogy az izolacionalista amerikai közvélemény nyomására az
Egyesült Államok végeredményben katonailag visszavonul, és biztonsági ügyekben lemond vezető szerepéről – Franciaország
javára.” Tökéletes elemzés.
A könyv részletesen foglalkozik az iraki–kuvaiti háborúval, és idéz Szaddám Huszeintől: „Megmondom önnek, hogy
vereséget fognak szenvedni. Önök szuperhatalom, és tudom, hogy kárt tudnak nekünk okozni, de el fogják veszteni az egész
térséget. Soha nem fognak tudni bennünket térdre kényszeríteni. El tudják pusztítani a gazdasági és ipari struktúránk egy
részét, de minél nagyobb károkat okoznak, annál nagyobb teher fog önökre hárulni. Ilyen helyzetben nem leszünk tétlenek.”
(342. old.)
Ezek látnoki szavak. A nemzetbiztonsági főtanácsadó azt írja aznap a naplójába: „még soha nem láttam ennyi spekulációt.
Ennyi szakértő, ennyi ember mondja mit tehetek, vagy mit nem tehetek. Belső nézeteltérések is vannak. A gazdasági emberek
úgy érzik, kizárják őket a katonai opcióból, és igen, ez az utasításomra történik… A gazdaság része a stratégiánknak, de az
információk némelyikét a legszűkebb körre próbáljuk korlátozni.” Sajnos ezek a szavak is látnokiak voltak, figyelembe véve az
azóta az NSA-ban (Nemzetbiztonsági Ügynökség) történteket.
A szerzők olyan részletesen elemzik az iraki háború előzményeit, annak katonai és politikai előkészítését, ahogy ezt eddig a
döntéshozók közül senki nem tette meg. Bush azt írta a naplójában október 17-én: „ahogy végignézem perzsa-öbölbeli
szövetségeseinket: a britek erősek és a franciák franciák… A többi európai nem akar erőszakot használni. Az Öböl Menti
Együttműködés Tanácsának (GCC) államai azt akarják, rúgjuk ki Szaddámot, mégpedig minél hamarabb – és köztük van
mellékesen Egyiptom is. A szíriaiak esetleg támogatnak. A törökök is valószínűleg. Aztán ott van Jordánia és más országok,
amelyek csak a kezüket tördelik és azt hajtogatják, hogy az erő használata teljes katasztrófa lenne… A gondot az jelentette:
úgy kell a támadó kapacitást elpusztítani, hogy ne gyengítsük meg Irakot annyira, hogy hatalmi vákuum keletkezzen és
felborítsa az Irak és Irán közti egyensúlyt, tovább destabilizálva a térséget még évekig.” Újra csak látnoki szavak.
„Miközben a jövőn töprengek, igen határozott körvonalakat ölt bennem a szerep, amelyet az Egyesült Államoknak kellene
játszania eljövendő világunkban. A kezünkben van a gazdasági és politikai befolyás és erő, amellyel meg tudjuk valósítani saját
célkitűzéseinket, de a világ vezető demokratikus hatalmaként és a szabadság fáklyavivőjeként, az áldásként kapott
szabadsággal, erőforrásokkal és földrajzi helyzetünkkel együtt jár a nagyobb felelősség is, hogy a hatalmat a közjó szolgálatába
állítsuk. Kötelességünk ugyanakkor a vezető szerepet is felvállalni. A vezető szerep azonban nem csak gazdasági erőnkből és
szuperhatalmi katonai fölényünkből fakad: a világ nagy része bízik bennünk és önként kéri segítségünket. Az Egyesült
Államokat többnyire jóindulatú nagyhatalomnak tartják, amelynek nincsenek területi ambíciói, és igen jelentős erejét csak
vonakodva állítja csatasorba.
Legértékesebb hozzájárulásaink közé sorolom, hogy tevékenységünk nyomán a nemzetközi kapcsolatokban teret nyert a
kiszámíthatóság, a stabilitás, és mi lettünk az egyedüli hatalom, amely elegendő erőforrással és tekintéllyel rendelkezik, hogy
ebben a szerepben felléphessen, és azt széles körben el is fogadják. Nem szükséges, mi több, nem is szabad minden
felfordulásban szerepet vállalnunk, de segítséget kell nyújtanunk ahhoz, hogy multilaterális megoldások születhessenek. A
vitában ugyan egyoldalúan is eljátszhatjuk a döntőbíró szerepét, de ha mégsem sikerül elejét vennünk az olyan agressziónak,
amilyet a Perzsa-öbölben láttunk, akkor lehetőleg együtt kell fellépnünk az elkötelezett partnerekkel.
Ezen oknál fogva az elnöki vezetés feltehetően minden korábbinál fontosabb szerephez jut.
Belpolitikai szempontból az elnöknek rendkívül komolyan kell vennie a külpolitika fő irányítójának alkotmányos szerepét:
ő az, aki a célkitűzéseket meghatározza, a prioritásokat kijelöli, ő teszi meg azt, ami mindenki számára hasznos, még ha
népszerűtlen is, és végül ő állítja az országot egy-egy ügy mellé. A külpolitikában az elnök legnehezebb feladata nem az, hogy
meghallgassa a konszenzusos álláspontot, hanem az, hogy a konszenzust maga hozza létre belföldön és külföldön. A vezetés
egyetlen területen sem olyan kritikus tényező, mint amikor odahaza kell új konszenzust teremtenie abban, hogy milyen
szerepet töltsön be Amerika a világban. Ahhoz kétség sem férhet, hogy szembe kell néznünk az előttünk álló kihívásokkal, és
semmiképpen sem szabad visszatérnünk a század elején jelentkező elszigetelődéspárti és protekcionista szemlélethez.
Nemzetünk nem teheti meg, hogy önző módon azonnal visszatérjen a határai mögé, amint egy-egy válság után a nemzetközi
helyzet rendeződni látszik, majd ismét előtörjön onnan, amint a következő nagy felfordulás hullámai megint elérik partjainkat.
Ezt a korábbi mintát minden erőmmel megpróbáltam megtörni, ahogy a hidegháborút magunk mögött hagytuk; ez az a minta,
melyet továbbra is meghaladni szándékozunk.
A mostani nemzetközi színtérhez fogható tabula rasát még nem produkált a történelem – bármennyire is zavarosnak tűnhet
egyeseknek –, és az amerikai részvétel a világ ügyeiben soha nem volt annyira fontos, mint most. Ha az Egyesült Államok nem
áll az élre, senki nem fog vezetni minket. Ez azonban ránk is hatalmas feladatot ró: tanulnunk kell a magunk mögött hagyott
évszázadból, amelyhez foghatóan véres még nem akadt a történelemben. Ha nem élünk a ránk rótt felelősséggel, ha
visszariadunk a szereptől, amelyet csak mi tudunk felvállalni, ha nem teljesítjük kötelességünket a világ iránt, hanem
közönybe süllyedünk, akkor egy nap ismét nagy árat fogunk fizetni rövidlátásunkért és hanyagságunkért.” (574–575. old.)
Nagy kár, hogy ezeket a valóban bölcs tanácsokat a saját fia mint elnök nem fogadta meg.
Szóval én azt javasolom, hogy ha valakit a történelem lényege érdekel, olvasson memoárokat, dokumentumokat, még akkor
is, ha a memoárírás önigazolás.
Nógrádis viccek, anekdoták
NÓGRÁDI TELEFONJA
Nógrádi szembetalálkozik volt egyetemista csoporttársával a terminálban.
– Á, szervusz, Gyurikám, mi van veled, ezer éve nem beszéltünk!
– Szervusz, ne haragudj, de perceken belül be kell csekkolnom, különben lekésem Abu-Dzabiba a csatlakozást. Hívjál fel a
jövő héten!
– Jó, jó, de mi a számod?
– 30-as, forradalom, és az egy napon letett 5 vizsgám eredménye! – kiáltott vissza Nógrádi, és már el is tűnt jobbra, a
fordulóban…
NÓGRÁDI A WELLNESSBEN
– Magát is látni itt, Nógrádi úr? Csak nem a pingpongasztalt tetszik keresni?
– Nem, a medencéhez megyek Az egyik tanítványom szerint jót tenne egy kis jóga-úszás…
– Ja, jó, akkor megnyugodtam, mert az asztalról hiányzik a háló.
– Az se lenne gond – legyintett Nógrádi – Még egyetemista koromban, zárthelyi vizsgák után, csak belöktem az asztalt a
falhoz, és felváltva két ütővel püföltem a tenyereseket.
– De hát miért egyedül játszott?
– Meg kellett várnom, míg a többiek is végeznek – felelte mosolyogva Nógrádi, és már el is tűnt jobbra, az öltözőben.
NÓGRÁDI ELŐAD I.
– Legalább egy lány kérdezzen!
– Azt szeretném megkérdezni a tanár úrtól, hogy milyennek találja az amerikai nagykövet asszonyt?
– Olyasmi lábai vannak, mint Sharon Stone-nak tíz éve, bugyiban.
– És mit szól ehhez a kedves felesége?
– Neki jobban tetszett Sharon Stone bugyi nélkül.
NÓGRÁDI GYANAKSZIK
Nógrádi összefut az egyetemen a rektorral.
– Szervusz, Zsoltikám, ne haragudj, de látom a plakátokon, meghívtátok DSK-t, hogy előadást tartson a pénzügyi
válsághelyzetekről.
– Igen-igen! Nagy az érdeklődés, de te, természetesen, ingyen beülhetsz…
– Nem ez a gond, de nem félsz, hogy rossz fényt vetne ránk Dominique „rekreációs tevékenysége”?
– Ugyan! Külön úgy szerveztem a repülőjegyét, hogy reggel jön, este megy, napközben meg itt van. Még az ebédjét is ide
hozatom, a diákokkal fog enni a menzán…
– Hát ez az! Szerinted, mi lesz a desszert, ha az a kurva ebédszünet három teljes órán át fog tartani?
NÓGRÁDIT LEHALLGATJÁK
Nógrádit meglátogatja volt egyetemi csoporttársa a Közgázon.
– Gyurikám, lehetne hozzád egy igazán bizalmas kérdésem?
– Azt lehet, de akkor szaladjunk fel a tetőre, tudod, mi volt a németeknél is…
Fölmásznak a tűzlétrán, ki a tetőre. Haver szuszogva megkérdezi:
– Na, most már mondhatom?
– Hát, idefigyelj, a múltkor még csak 15 antenna volt itt, most meg kettővel több. Menjünk inkább át a Gellérthegyre.
Átérnek, Nógrádi leparkol, kimennek a Panoráma-teraszra.
– Na, most már mondhatom?
– Nézd, egész úton jött mögöttünk ez a kisbusz, hát nem ezek a kínaiak ugráltak le róla, akik most itt vigyorognak
mellettünk? Menjünk fel a Citadellára!
Átsétálnak, fölcaplatnak a lépcsőn, végre fent vannak a falon.
– Na, itt jó lesz?
– Várj, ne mozgasd a szádat, lentről az a jenki képű minket stíröl a távcsövével! Menjünk a Hármashatárhegyre, az a biztos!
Jól van, átfurikáznak, fölkapaszkodnak a dombtetőre. Haver, lihegve megkérdi:
– Na, akkor…
– Állj! Ahogy jöttünk fölfelé, még sehol se volt ez a két sárkányrepülő, most meg itt lebegnek alattunk 100 méteren belül, az
orosz trikolor színeiben. Szerinted, ez véletlen? Ugorjunk át a János-hegyre!
Visszaszállnak a kocsiba, fölhajtanak a kilátóig, rendőr a nyomukban.
– Jó napot kívánok, ide nem lehet ám autóval feljönni!
Nógrádi villant neki egy igazolványt, rendőr elnézést kér, távozik.
– Na, most már tényleg hadd mondjam!
Nógrádi lepillant, meglát három olasz kerékpárost felfelé tekerni a meredeken.
– Egyetlen mondatra van lehetőség, amíg ezek a digók felérnek!
– Mi van??
– Csak az, hogy sima turisták nem bírnának ilyen tempóban fölfelé tekerni!
– Ja, jól van… Hát, csak azt szeretném tőled megkérdezni, hogy annyi szert reklámoznak, szerinted, mit szedjek
prosztatanagyobbodás ellen?
NÓGRÁDI ÖSSZEGEZ
Kósa, Orbán, Pintér, Rogán és Nógrádi egyeztetnek, milyen magas legyen a kerítés.
KÓSA: Gyerekek, én még tegnap is azt mondtam egy halom újságírónak, nem lesz semmiféle kerítés! Nem szóltatok, hogy, te,
Lajos, figyelj már, nem kéne ezt nyomni, úgyhogy részemről: 0 méter.
VIKTOR: Úgyis az én nyakamba varrja majd a baloldal az egészet, hogy ez vasfüggöny meg diktatúra. Hát akkor, takarékosan,
de stílusosan, legyen olyan magas, mint régen Ausztria felé: 2 méter.
PINTÉR: Ugye, én már két éve megmondtam, hogy kellene ide valami kerítés, a NATO-szabvány pedig 4 méter. Az visz előre, ha
betartjuk a szabályokat: 4 méter!
ROGÁN: (félig leeresztett szempillákkal) Gibraltárnál magasabb a kerítés, mégis felmásznak rá. Szerintem mi is tudunk annyit,
mint a spanyolok: legyen 6 méter!
NÓGRÁDI: Én Kínában láttam 8 méteres kerítést is, de úgy igazságos, ha megnézzük a javaslatok számtani átlagát. (Előhalássza
a számológépét, és akkurátusan dolgozni kezd rajta. )
– Tehát: 0+2+4+6+8, az összesen 20 méter, osztva 5-tel, az pontosan 4. Akkor a 4 métert elfogadhatjuk?
NÓGRÁDI SPEKULÁL
Nógrádit felhívja Szíjjártó.
– Azért hívom, tanár úr, mert azzal keresett meg a görög nagykövet, hogy értesülésük szerint a tanár úr drachmát akart venni
Várufakisztól a frankfurti repülőtéren.
– Nem vettem, mert nem tudtunk megegyezni az árfolyamban.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy Várufakisz hátizsákjában százmillió névértékű, frissen nyomott drachma volt, és az egészet rám akarta sózni
tízezer euróért – ennyit lehet legálisan az EU-ban magunkkal vinni –, de én csak tízezer forintot adtam volna érte.
– Értem. A tanár úr arra spekulált, hogy mégis drachma lesz?
– Spekulált a fene! Csak felhívtam az unokámat, aki azt mondta, vegyek, mert szeretne új játékpénzeket a „Gazdálkodj
okosan”-jába.
NÓGRÁDI MEGOLDJA I.
Nógrádit felhívják az NBH-ból.
– Szervusz, kérlek, az a problémánk, hogy a kormány a munkaerőhiány és a nemzeti konzultáció eredménye miatt is szeretne
bevándorlókat a kerítésépítésre vezényelni. Most mondd már, mivel tudnánk rávenni őket, hogy az utánuk jövők előtt
állítsanak akadályt? Ez képtelenség!
– Dehogyis! Nagyon egyszerű. Nézzétek át a papírjaikat, és a megfelelő jelölteket tájékoztassátok, hogy értesüléseitek
szerint, éppen most indult utánuk az anyósuk meg a feleségük!
NÓGRÁDI KOPPENHÁGÁBAN
Nógrádi és a felesége a kurta vakáció idején a koppenhágai reptéri buszon utazik. Csörög a telefon.
– Már megint egy magyar TV! Mi a fenét mondjak nekik? Másfél napja még a netet se néztem meg…
– Azonnal rázd le őket!
– Jó napot kívánok, Nógrádi úr! Egész röviden, milyen a migrációs helyzet Dániában?
A reptéri busz ismét megáll, és már tizenötödször hangzik fel az idegesítő szólam: „Take your luggage! Don’t leave behind
your baggage! Take your luggage!”
– Elképesztő állapotok vannak itt! Bárhová megyünk, mindenütt figyelmeztetnek, hogy le ne rakjuk a csomagjainkat! Igaz,
nem mondják, hogy a migránsok miatt, mert olyan udvariasak, de ez teljesen nyilvánvaló!
– Köszönöm, Nógrádi úr, az értékes hozzászólást!
– Én köszönöm!
A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó
www.kossuth.hu
A kötet a szerző
Memoár 1, 2, 3… című
2015-ben megjelent könyvének
átdolgozott, bővített kiadása
A képek forrása
a szerző archívuma
Szerkesztő
Hitseker Mária
ISBN 978-963-09-8397-6