„Ez az egész nem is történt meg. De megtörténhetett volna.

Talán nem
pontosan itt, nem pontosan úgy, és nem pontosan akkor.
Vagyis a kvantumfizika szerint megtörtént, minden leírt szó véres
valóság…”
Alexander Wolf

Ajánlom Zitának és
Krisztinának
© 2009 Kuklin Alekszandr ISBN 978-963-9934-03-0
Minden jog fenntartva.
Felelős kiadó:
az Ad Librum Kft. ügyvezetője
©2009 Ad Librum Kft. 1107 Budapest, Mázsa tér 2-6.

info@adlibrum.hu
www.adlibrum.hu
Borító: Glied Viktor
Tördelés: Topik Bt.
Nyomda: Euró Team Studio
 Tartalom

A Nagy Kaland
A kezdet
A próba
Drogdílerek
Háború
Az Egyensúly
Dávid
Közöny
Sötét Harcosok Kódexe
Az okkultista
Shadowwarrior
Lesliere várva
Vadászat
Álmok
És lőn sötétség
Az Aranykör
Oda nem illő gondolatok
Kitérő
Buchanan
A Mester
A kelepce
A nyuszik mélylélektanáról
B terv, mint Buchanan
Zzarng
Álompalota
A Félelem örök
Menekülés
Árnyékvilágban
A Semmi peremén
Az ébredés
A medalion
Negyvenkettő
A rejtett üzenet
Felejtés Itala
Semmi Kardja
Űrbázis
B terv
Az éjszaka
Fehér rózsák
Zarándoklat
Kívánságok vására
Kérdés egy
Entitások
A Sötét Lovag balladája
Solo tánc
Aréna
S, mint Sataniel
B, mint becsület
Tanulmány az elit zsoldosokról
A rajtaütés
W, mint… Veewyle
Vihar utáni csend
Unalom
Intermezzo
A választás
Öt perc
A kesztyű
Az istenölő
Epilógus
 Solo trilógia I.

Alexander Wolf

Vámpírkard

AD LIBRUM Budapest 2009

A Nagy Kaland
 A kezdet

Sötét Birodalom Wiarel királyság

Királyi könyvtár, zárolt részleg
Magister Shavva Zomm, Egyensúly Megbomlása utáni 2936-ik esztendő
Különlegesen veszélyes mágikus tárgyak regisztere.
II. rész
Mágikus fegyverek
132. fejezet
A Vámpírkard
Nem tévesztendő össze a Sötét Birodalom területén fellelhető sokféle,
korlátozott vámpírképességekkel felruházott kardokkal, amelyek túl
jelentéktelen eszközök, hogy e műben tárgyaljuk.
Eredet: nem megállapítható. (Későbbi széljegyzet: Varázserdő?)
Anyag: feltehetőleg hagyományos mágikus eljárással könnyített
nemesacél. Különlegesség: a penge friss embervérben edzett, az ismert
legendák szerint nem kivégzettek vérében, hanem egy csatában elesett
harcosokéban, a valószínűsíthető időpont 2160-ik esztendő. A vért egy üstbe
gyűjtötték, miközben a harc még folyt, bizonytalan végkimenetellel. A
szertartást minden jel szerint be tudták fejezni, de vélhetőleg nem a kardot
készítő fél kerekedett felül az összecsapásban, mert további sorsa
évszázadokig nem követhető.
(Persze, mert minden bizonnyal senkinek sem tűnt fel, hogy itt valami
értékeset kéne keresni. Ott maradt gazdátlanul a megcsonkított holttestek
között. Szűz kard… az ilyen mágikus tárgyakat valóban előszeretettel
beszippantja a Varázserdő, hogy később felkínálja az arra érdemeseknek…
néha az istenségek sugallatával, mint ahogy a Sötét Lovagnak a Léleklátót…)
Méret: nincs pontos adatunk, de elmondások szerint egy átlagos ember
melle közepéig ért a földbe szúrva, (107,3 centi a penge, lemértem)
szélessége alapján viszonylag keskeny kardnak mondható, a markolatnál egy
tenyér szélesség, gyorsan háromujjnyira szűkülő, és egyenletesen keskenyedő
egészen a hegyéig.
 (7,1 centi, és valóban csak a markolatnál, egyébként 5,1-ről
keskenyedik)
Penge színe vérvörös, hullámzó fényű.
(A vér hullámzása.)
Markolata szintén mágikusan könnyített nemesacél, a végén
rubindíszítésű ólomgömb. Tökéletesen kiegyensúlyozott. A markolat hossza
másfél-kezes kardra vall, (28 centi a fogófelület) ugyanakkor egy kézzel is
tökéletesen forgatható, különös tekintettel egyéb képességeire. A kezet
denevérszárny kialakítású keresztvas védi.
(Csak nem úgy, ahogy ezt elképzelik. Ráfonódik a kézre, végtelen
gyönyör…)
Különleges képességek: csak meztelen kézzel húzható ki a hüvelyből,
semmilyen kesztyű nem viselhető. A használóját vámpírképességekkel
ruházza fel: intenzív regeneráció, emberfeletti gyorsaság és erő, kiélesedett
érzékek. Nincs fokozott fényérzékenység, bármiféle szenteltvíz hatástalan.
Hipnotikus képességeket viszont ad.
(Csak ha fogják a markolatát.)
Mágia típusa: ismeretlen papi mágia. (Későbbi széljegyzet:
Vámpíristenségek? Utánanézni.)
Átok: használója egybeforr a karddal, a markolat elengedése fizikai és
lelki sokkot okoz. Ha a kardot úgy vonják ki, hogy nem ihat vért, a
használója életerejéből táplálkozik.
Későbbi széljegyzetek:
„Legutóbbi ismert tartózkodási helye: feltehetőleg Vörös Ragnar
birtokában lehetett, aki azonban csak egy alkalommal merte használni. A
Pusztítóval vívott döntő csatában nem volt nála, így csak találgatni lehet,
mennyiben fordíthatott volna a kard Wiarel további sorsán.”
(Semennyiben. A Pusztító egyszerűen agyonvágta Ragnart egy
iszonyatos erejű villámcsapással, lévén ez az egyik specialitása gyakorló
mágusként. A Vámpírkard nem véd a mágikus támadásoktól. Technokrata
fegyverektől igen, mert a könnyebb sebesülések azonnal beforrnak, a
nehézfegyverek lövedékei elől pedig a vámpírgyorsaságnak köszönhetően
kitérhet a használója.)
 „Jelenlegi tartózkodási helye nem ismert. Idegen létsíkok?”
(Nagyon is ismert. Számomra legalábbis. A tipp tökéletes: Prosperity
városában lévő Álmodók Templomán keresztül vittem ki. Ha nem lennék
Álmodó, nem is olvashatnám most ezt a könyvet - a zárolt részleg őrzését
komolyan veszik… mint
Wiarelben mindent. De az engedély Edward Lom király, a Pusztító
személyes pecsétjével sok ajtót megnyit… végül is, magas rangú pap
lennék…)
… És most… saját létsíkom. A sajátom?.. Mindegy, fogjuk rá.
Valóban fájt elengedni ezt a kardot… azóta is vonz hozzá valami
vágy… ahogy megfogom a markolatát… és érzem, hogy a kard az én
kinyújtott kezem… érzékeim kiélesednek… A csukott ablakon keresztül
hallom, mit beszélnek a szomszéd házban… Érzem az izzadság illatát azon a
fiún, aki éppen most haladt el az utca végén… nem volt ideje megmosakodni,
így csak befújta magát olcsó desodorral… Látom a pókot, ahogy odalent a
sötétben ereszkedik le a bokorról egy frissen szőtt pókháló fonálon.
A kezem önkéntelenül kinyúl a markolat felé… a rubinok hívogatóan
felragyognak, és vér édes és utánozhatatlan ízét érzem a számban… nagy
vihar jön…
 A próba

…Saját hörgő hangomra térek magamhoz. Sötét van, és nem tudom, hol
a fent és hol a lent. A gyomrom görcsben… komolyabban kellett volna
venni… Az igazán veszélyes rosszullét nem az, amikor hánynod kell, vagy
fáj a fejed… dehogy.. azt kialszod. Más, amikor ébren vagy, és nem fáj
semmid, csak percenként kihagy a tudatod… mintha ott lennél a víz alatt, és
egyre lankadtabban kapálóznál egy-egy korty levegőért… Persze rengeteg
levegőd van… a tüdőd felejt el lélegzetet venni…
A szívem őrülten jár… hát most nem vizsgáltatnám meg a vérképemet.
.. Csak nyugodtan… semmi hirtelen mozdulat… lélegzet ki… lélegzet be…
mennyi vért veszíthettem vajon?..
Mindjárt elájulok ismét…
Valami fény… a hajnal fénye… na jó… nem maradhatok itt tovább… a
tisztásra raktam ugyan egy kis félelemvarázst, így biztosan nem tévedtek ide
a sötétben kósza csavargók… de világosban megláthatnak messzebbről is…
szép lassan fel az egyik térdet… másikat… most már talán nem fogok
meghalni… ma még nem…
Magister Shavva Zomm… annyi mindent nem tudtál erről a kardról… a
fenébe, oldalra dőltem. Nem baj, itt a közelben egy vékony fatörzs… csak
lassan… okosan…
Egy biztos, többet nem forgathatom, ha nem adok neki inni,.. fogadni
mernék, hogy az ábrázatom falfehér… de muszáj volt kipróbálnom…
Legközelebb majd másképp… Hogy is csinálta Lestat abban a könyvben?..
Kiment gyanús környékekre, és levadászta a rablógyilkosokat… meg kellene
barátkoznom a gondolattal…
Lassan feltápászkodom. A világ hátra akar esni, minden erőmmel
belekapaszkodom a fácskába. Hány óra van?… Azt hiszem, már járnak a
buszok. .. A kard benne a hüvelyben, hát persze… csak így lehet elengedni…
különben a kezet fogják a denevérszárnyak… még hogy keresztvas… Ennél
több is van, persze, amiről nem írt a derék Magister. Bármikor válthatok a
kardon fogást, csak gondolnom kell rá… el sem ejthetem
ügyetlenségemben… a testem része… A földbe szúrtam néhány póznát, hogy
gyakoroljak. ..
Hoppsz, elengedtem a fát… kicsit imbolygok, de felőlem nyugodtan
nézhetnek részegnek… csak fel kellene vennem a hosszú kabátot… enyhén
piszkos lett… nem baj… egy lépés… kettő… megy ez… Minden rendben. ..
A kard nemcsak nekem ad erőt és gyorsaságot, hanem saját maga is
félelmetesen gyors. Mint egy vöröslő korong… és akkora lendülettel….
Póznákból apró darabok… de úgy, hogy még a levegőben is, estükben…
Shavva barátunk azt sem írta le, hogy nekem nem kell értenem a
kardforgatáshoz. .. a Vámpírkard érti a gondolataimat, és önmaga
cselekszik… hihetetlen pontosság…
Kabát nagy nehezen begombolva, talán kicsit ferdén…
Shavva nem írta azt sem, hogy a karddal tudok repülni is, gyorsabban a
szemnél… mintha nem lennék látható… De visszafelé már nem tehetem
meg… nem élném túl… nem mintha ebben a félholt állapotban a hosszú
buszozást sokkal könnyebben bírnám…
Talán innom kellene egy jó hideg sört… mindegy… itt úgysincs… de az
már jó jel, hogy ilyenre is tudok gondolni… nem lesz semmi baj… csak
lassan…
 Drogdílerek

Már régóta figyeltem. Azt egészen biztosan tudtam róla, hogy lövi
magát heroinnal, de csak feltételeztem, hogy tagja is az elosztó hálózatnak.
Munkahelye nincs, pénze nincs, 19 éves, pszichopata, és amikor nincs
narkója, rengeteg olcsó borral próbálja pótolni, nem túl nagy sikerrel.
Mindenesetre volt már olyan, hogy állatként vonyítva összehugyozta a
lépcsőházat, meg természetesen a saját nadrágját is, de az már az ő
magánügye. A családjában fekete bárány, a másikban, ahová sikerült
csinálnia egy gyereket, valami miatt megtűrik… azok is „züllött lovagok”, de
nem úgy… ők szeretik a kicsiket. Ez a fiatalkorú dögevő viszont… ez nem.
Anno valamiért összeszólalkozott a barátnőjével, akire amúgy leginkább a
kiskurva jelző illik, és még sokkal finomabban fogalmaztam, mint ahogy
maga a lány szokott általában.
Hát jól megkapta a kicsike. Megvárta a két haverjával az utcán, és
hathónapos terhesen megrugdosták… nem volt annyira bátor, hogy egyedül
pofozza meg, kellett a segítség… a szerencsétlen gyerek fogyatékosan jött a
világra, koraszülöttként.
Semmi közöm a Szeretet bármelyik egyházához, de egyvalamire
bekattanok. Ha gyereket bántanak.
Volt egy létsík, és élt ott egy Kari nevű kedves kisfiú. Vasalni akart,
hogy segítsen az anyjának. Az apja meglátta, és kivasalta a kisfiú hátát a
forró vasalóval, mert ő nem nevel köcsögöt, aki női munkát akar végezni.
Kihoztam onnan, Álmodó papként hatalmamban állt. Később az apját
borzalmasan szétmarcangolva találták egy sikátorban. Nem én voltam, hanem
egy fejvadász barátom, Gobart Wilkins. Két Skorpiótőrrel végezte ki, pont
úgy, mint ahogy annak idején a saját mostohaapját is, klán-próbaként. Véres
cafatok… Szívesen elvállalta, hiszen ő sem büszkélkedhetett boldog
gyermekkorral. És nem tudom, mi lett a fiúból, bár a Szeretet papjai, akikre
bíztam, kezeltek már ennél csúnyább testi és lelki sérüléseket is. Egészen
biztosan meggyógyult, a többi már csak rajta múlik.
Szóval a narkós bunkó ideális célpontnak tűnt. Követnem kellett, hogy
ne vegyen észre, és majd a sötétben… Már amikor megfogtam a kard
markolatát, halálra ítéltem. A kardnak innia kell, nincs visszaút, különben
engem emészt el, nekem pedig még lenne egy kis dolgom. De muszáj volt
megfognom. így olyan távolságból láthattam és hallhattam, amilyenből ő
engem nem. És befordult egy sötét utcába, van azon a környéken egypár…
Tudtam, hogy meg fogom ölni, és így lesz étke a kardnak, ezért nem
takarékoskodtam az energiával. Kicsit meglepődött, amikor hirtelen előtte
teremtem… a karddal gyorsabb vagyok a szemnél… a pillantásunk
összetalálkozott…
Még mielőtt meghalt, elmondta, kitől szerzi be az árut, és hogy találom
meg az elosztót… mobil telefonszám, jelszó, kire kell hivatkozni, stb.
Az elosztóval kicsit több időm volt, mert egy motelszobában kaptam el.
A második emeleten szállt meg, és kinyitotta az ablakot, hogy szellőztessen.
Itt már jobb erőben voltam, a Vámpírkard által azóta megivott vér miatt, így
nem volt gond besuhanni az ablakon. Nagyon gyors voltam, de a pofa mégis
érzékelt valamit, és odakapott az ágyán heverő pisztolyhoz. Közben
hátrahajolt, hogy kitérjen a kard ívéből, csak az fél centivel szélesebb volt,
mint ahogy ő azt gondolta. Amikor odanyúlt a vérző torkához, a kard hegye
finoman becsúszott a szívébe…
A legtöbb hosszú kard közepén van egy végigfutó mélyedés, úgy hívják,
hogy vércsatorna. Nagyon megtévesztő elnevezés, mert valójában semmi
köze a vérhez, csak arra szolgál, hogy a fegyver ne legyen olyan böhöm
nehéz. Megtévesztő, de nem a Vámpírkard esetében. Láttam a vért befolyni
abba a mélyedésbe, és nyomtalanul eltűnni, ahogy a penge felszívja… és
közben a karom egyre erősebb lett, és egyre jobban tombolt bennem valami
sötét mámor. A srác szemüvegében visszatükröződve - igen, szemüveges,
viszonylag semmitmondó kinézetű fiú volt, ki is gondolná róla - láttam saját
magamat… vérvörösben ragyogó szem… hosszú fekete esőkabát, amely alatt
elrejtettem a kardot… de mióta van annak vörös bélése?.. Vámpír Istenségek.
.. most már elhiszem, hogy léteztek… és ezek szerint a vámpírok mégis
láthatók a tükörben… vagy frászt, én nem vagyok egészen az…
A srác ereiben már nem lehetett sok vér, de mégsem esett össze… a
szívébe fúródott kardpenge ugyanolyan kapcsolatot létesíthetett vele, mint
amilyet velem a markolaton keresztül… nem halhat meg, amíg a kard benne
van…
Megértette az akaratlan kérdésemet a vámpírtekintetemen át is…
 - Hö… hrr… - szájából véres váladékcseppek… - kit érdekelnek?..fff…
A következő pillanatban már halott volt, a feje repült el a testéről, majd
még három vágás, mielőtt padlót értek testének darabjai…
Negyedóra múlva már átöltözve sakkoztam a sarki kocsmában, ami
olyan messze van a tett helyszínétől, hogy képtelenség egy óránál kevesebb
idő alatt megtenni a távolságot… márpedig a kocsmában emlékezni fognak
rám, máskor is játszottam már itt…
Zárásig voltam bent, és nagyon jól ment a játék. Nem voltam álmos, és a
rengeteg megivott sör sem kottyant meg.
Holnap talán benne lesz néhány dolog az újságban… bestiális
gyilkosságok. .. drogbárók leszámolása…
Drogbárók… hah…
Megölöm mind… még nem tudják… de majd…
 Háború

… Csatamező. A harci zaj már elhalt. Mindennek vége. Én vagyok a

győztes hadsereg egyik hadnagya. Körbenézek. Mindenhol csonkolt
holttestek. Itt van egy levágott kéz. Túl ismerős rajta a gyűrű. Az egyik
legjobb barátomé… egyszer odaadta, hogy vegyem fel az ujjamra, így már én
is hozzátartozom a családjához.
Én öltem meg? Nagyon is valószínű, hiszen a másik oldalon harcolt.
Nem emlékszem tisztán szinte semmire, Shavva Zomm barátunk arról sem
világosított fel, hogy a kard egy bizonyos szint felett átveszi a hatalmat a
forgatójától. Az általam nem ismert vámpír istenség avatárja lettem,
akaratomon kívül. Persze tudhattam volna - a Sötét Birodalom minden
komolyabb mágikus fegyvere átkozott…
Kiver a verejték, letörlöm. Vér. Vért izzadok. De Jézustól eltérően ez
nem a saját vérem… a Vámpírkard annyira jóllakott, hogy simán hagyta,
amikor visszaengedtem a hüvelybe, és a szokásos karmolás helyett
simogatást éreztem, elengedve a markolatot. Valami víz kéne, lemosni az
arcom… itt egy patak… annak vize is rózsaszín, de megteszi. Meglepő, hogy
még mindig látom magam a víztükörben. Illetve dehogy az, csak nem tudok
most világosan gondolkodni… ahhoz, hogy ne legyen tükörképem, meg
kellene halnom. De a szívem ver, tehát emberi a testem, még mindig.
Jó, most már nem vagyok annyira ijesztő… nézzük, túlélte-e valaki
rajtam kívül. Én biztosan kaptam sebeket, de hát a vámpíron azok
beforrnak… mások nem lehettek ilyen szerencsések…
Nicsak, ott egy fiatal férfi… ül a földön, és próbálja összerakni a vesztes
oldal zászlaját a tépett foszlányokból… Megszólítom, de mintha süket lenne.
Olyan ismerős…
- Ákos?
Mintha valami fény villanna a szemében, de azonnal elhal.
- Bárd, költő! Mit csináltak veled a 101-s szobában?! Te írtál zenét az
1984-ről, és te itt?..
Értetlenül néz rám, vagy inkább rajtam keresztül. Persze ő nem Ákos,
legfeljebb egy gyenge tükörképe, ez egy másik létsík… Üres tekintet…
Végignézek rajta, nincs komoly sebe. Tovább.
Itt egy haldokló lovagi páncélban, az ellenség címerével… Leveszem
róla a sisakot, hosszú haj bomlik alá, szájából vércsík. Ez nő… ezek nőket is
besoroztak?., vagy talán gyerekeket is, még láthatok ilyet?
Mintha lélegezne. Ráteszem a vállára a kezem. Túl vagyok telítve
idegen életenergiával, és értek a nekromanta gyógyításhoz. A vércsík eláll, a
lovagnő felsóhajt, és egészséges álomba merül. Légzése egyenletes. Itt már
nincs tennivalóm. Tovább.
Valami mocorgás. Egy ellenséges katona tápászkodik fel, nem tűnik
súlyosan sebesültnek. Kezet nyújtok. Elmosolyodik, és elfogadja.
- Nem hittem volna, hogy győzhettek, de egye fene… Matat az övén,
keze rátalál a boros flaskára.
- Kérsz?
Nem lehet visszautasítani, kortyolok egyet. Majd búcsút intünk
egymásnak.
És még egy sebesült, szintén ellenséges színekben. Segítek neki felülni.
Elfogadja, és eszelős vigyorral a hasamba döf egy fűrészes élű tőrt. Ez fáj,
nagyon fáj, de jól bírom a fájdalmat, és vámpír avatárnak komolytalan seb.
Ránézek a vámpírszemeimmel. Visszahúzza a tőrt, és kiszámított lassúsággal
belemélyeszti a saját gyomrába. Arcán embertelen kín, de nem tudom
sajnálni. Az én sebem már eltűnt.
Már nem fáj… de fáj valami más… micsoda mészárszék volt…
Visszabotorkálok a patak szélére, és lerogyok a földre.
Milyen hideg van itt… és milyen jó lenne egy keveset aludni…
„… egyre hidegebben hullámzik a víz, minden egyes percben valami
elvész. Életem elfolyik, hitem cserbenhagy, Szívemet átjárja a halálos fagy…
“
Valaki megveregeti a vállamat. Meglepetésemben felnézek, és nem
hiszek a szememnek. Nyelek egy nagyot.
- Edward? A Pusztító? Te itt?
- Wyel mondta, hogy elkelne neked egy kis segítség. Nem biztos, hogy a
háborúnak vége.
 Nincs vége? Hogy lehet? De érzem a hanghordozásából, hogy neki van
igaza.
Edward Lorn újra megszólal:
- Wyel azt javasolta, hogy átvegyem tőled.
Végiggondolom, hogy ez mivel járna. A Pusztító felperzselné a földet,
és kivégezne minden ellenséges hadvezért… utána béke lenne… nagyon
sokáig… de túl sok a vér… temetői nyugalom. Majd végigtekintek a
csatamezőn… sehol egy élő lélek… akár piramist is lehet rakni majd a
koponyákból… nem ő tette…
- Lehetek az egyik hadnagyod?
Látom az arcán az igenlő választ, és nagyon remélem, hogy a kisebbik
rosszat választottam…

- Emlékszel valamire?
Edward Lorn hangja keményebb a szokásosnál. Keményebb? Hiszen
mindig ilyen, persze tudom az okát.
- Rémlik neked, hogy mit vittem véghez Wiarelben?
Hát igen, felsejlik valami. Volt egy jó kis hűbéres háború a trónért, se
vége, se hossza. Aztán a Pusztító, aki addig királyi főhadvezérként őrizte
semlegességét, feladta az addigi alapelveit. Fejét vette az összes nemesnek,
akik a trónért harcoltak, és szétszórta a hadseregeiket, majd rövid úton
végzett a bukott parancsnokokból lett haramiavezérekkel is. A parasztok
éljeneztek a békéért…
- Szerinted rosszul tettem?
Az ellentmondás könnyen kerülhetne az életembe. De nem is akarok
ellentmondani. A Pusztító véget vetett a mészárlásnak, gyorsan és
hatékonyan, még ha maga a folyamat rendkívül véresre sikeredett is.
- Nézz csak le, - folytatja a Pusztító. - Mit látsz?
Erőltetném a szemem, valami nyüzsgés. Edward Lorn egy távcsövet
nyújt felém. Ferde mosoly:
 - Nem akarok kételkedni a sasszemedben, de talán így egyszerűbb.
Kis szünetet tart, hogy meggyőződhessek a látvány hitelességéről, majd
feltesz egy kérdést:
- Ugye tudod, mi jár ezért Wiarelben? Fejből idézem Wiarel egyik
törvényét:
- „Aki gyerekeket vesz rá bármilyen háborúban való részvételre, karóba
húzatik, így mielőtt meghalna, átlagosan három napig gondolkozhat azon,
miért cselekedett így.”
- Nézd meg, - mondja Edward - ott indulnak az ellenséges osztagok a
megkerülő hadműveletekre. Erről nincs törvény, de az osztagok vezetőiből
egy héten belül már senki nem marad életben. Ezt szavatolom. Mondjuk
wiareli szokásjognak.
- De ez itt nem Wiarel, - próbálok tiltakozni gyengén.
- Hát nem, - bólint a hadúr. - Akarod talán, hogy sokkal rosszabb
legyen?
Nem akarom.
- Amúgy, - folytatja Edward - láttam ám, mit műveltél azzal az álnokkal,
aki téged hasba szúrt. Miből gondolod, hogy az én kegyelmem nagyobb?
- Akkor valóban nincs vége a háborúnak?
- Persze, hogy nincs. Különben mit keresnék itt? Wyel nem szokott a
levegőbe beszélni, mindig csak olyan helyre csábít, ahol valóban szükség
lehet rám. Van más varázsló is, aki időnként ezt teszi, de te nem ismered
személyesen. Veewyle… nem is olyan rég jelentkezett utoljára… jobb is, ha
nem ismered.
És még kimondatlan kérdésemre válaszolva:
- Áthoztam egy századot az elit osztagaimból. Tudod, a Kaszások. Nézz
csak hátra.
Hátranézek, és látom a rendezett, fegyelmezett sorokat. A létező világok
egyik legfélelmetesebb hadserege.
- Többre nincs szükség, - mondja Lorn. - Ez nem a mi létsíkunk, és nem
is a mi harcunk. Nem nekünk kell a háborút megnyernünk, és nem is mi
fogjuk learatni a győzelem gyümölcseit. De ennyit talán tehetünk ezért a
nyomorult világért.
Szemünk összetalálkozik. Majd a kezünk is, egy bajtársi kézszorításban,
amelyre nagyon büszke lehetek, mert a Pusztító most fogadott el egyenlő
partnernek. Igyekszem méltó lenni rá…
 Az Egyensúly

Sötét Birodalom Wiarel Királyság

Királyi Egyetem Könyvtára Magisteri próbatételek, zárolt részleg Jelölt
neve: Shavva Zomm
Egyensúly Megbomlása utáni 2905-ik esztendő
Próbatétel tárgya: az Egyensúly Megbomlásának lehetséges okai
… A fehér mágusok és az azokkal rokon vallások vesztéhez vezető
tényezők tehát, összefoglalva:
- A fehér mágiát űzők kevélysége, és annak a szándékosan terjesztett
Utvhitnek a vészes elterjedése, hogy a fehér mágia eredendően magasabb
rendű és erősebb a feketénél. Valójában az Egyensúly fennállásakor még
egyenrangúak voltak, de a sötét oldalnak nem voltak illúziói, míg a Fény
szemét hályog fedte, hála a jó szándékú hittérítőknek.
- Egyes istenségek árulása, a legkirívóbb a Szerelem Istennőjéé, aki
átváltotta a színét semlegesre csak azért, hogy a sötét oldal, viszonzásképpen
meghagyja a hatalmát. A Szeretet Istennője nem volt megalkuvó, de a pártütő
Szerelem segítsége nélkül menthetetlenül elvérzett, így másodrendű
istenséggé degradálták.
(Hát Shavva barátom, nem tudom, ki volt akkor az Egyetem
Archmagister-e, de az életedet köszönheted neki, hogy ezt az irományodat
nem hozta nyilvánosságra.)
- Ezen felül azonban van még egy ok, amelyet részletesebben szeretnék
kifejteni: a sötét oldal győzelmének törvényszerűsége.
(Jól van, Shavva, kezdem érteni, miért védtek meg téged anno az
Egyetem prominensei).
Minden istenség specializálódik valamelyik irányban. A Fény istenségei
általában a gyógyítás és a béke hívei. Egyetlen kivétel a Nap-Isten, aki olykor
nem átáll lánggal érvényesíteni az akaratát.
(hát persze, máglyalánggal, és az inkvizítor-papok által vezetett
hadseregekkel Fény ez egyáltalán? Meglehetősen perzselő… Eternity - az
Örökkévaló városállam… nem szeretnék ott élni… bár miről is beszélek? -
vámpír avatárként azonnal megölnének…)
A harc nem a Fény istenségeinek a specialitása, a sötét oldalnak viszont
természetes velejárója. Tehát a sötét oldal sokszor akkor is képes győzelemre
vinni hadseregeit, ha a másik fél van túlerőben.
(Ennél rondább a helyzet - a Fény egyáltalán nem tud, és nem is akar
harcolni, mert azt hiszi, hogy a hit több a kard erejénél… rosszul hiszi…)

… ezért a valódi kérdés nem az, hogy miért bomlott meg az Egyensúly,
hanem hogy egyáltalán miért maradhatott fenn ilyen sokáig. Az általam
valószínűsített ok: a sötét oldal híveit nem kötik erkölcsi kódexek, így soha
semmi nem tiltotta meg nekik, hogy átálljanak a Fény zászlai alá. A Fény
minden győztes csatáját valójában ők nyerték meg…
(… Meglepetésszerű és elkeseredett lovasroham a Kaszások ellen. De
nagyon jól szervezett századról van szó. A rohamot lándzsaerdő fogadja,
mögüle záporozó rövid nyilak, gyilkos eső… A Pusztító még annyi
fáradságot sem vesz magának, hogy félelmet varázsoljon, nincs rá szükség.
Az ellenség fejvesztve menekül, most már a Kaszások első két sora is
előveszi a kisméretű számszeríjait. Nem sokan maradnak hírvivőnek.
Korbácsként csattan Lom parancsa: kivégezni minden ellenséges
sebesültet.
Tiltakoznék, de velem szemben jéghideg tekintet:
- Ezek már nem katonák voltak, hanem haramiák. Nincs kegyelem. Az
ítélet megmásíthatatlan…)
… A Fény bukásának utolsónak kifejtett, és legsúlyosabb oka, hogy a
sötét oldalról átállt harcosok - ha túl jól sikerül, amit csinálnak - hajlamosak
átvenni a hatalmat, és ugyanúgy rabszolgasorba dönteni a Fényt, mint ahogy
azok tették, akik ellen megnyerték a Fénynek a háborút.
Végkövetkeztetés:
A Fény önmagában soha és sehol nem volt életképes, és az Egyensúly
sem a Fény és a Sötét Oldal közt bomlott meg valójában, hanem a Sötét
Oldalt képviselő egyik erő meghatározó túlsúlyba került a többi sötét erővel
szemben, és konzerválni tudta fölényét. A Fényre így már nem volt
elengedhetetlen szüksége, mint gyenge, de mégis hasznos szövetségesre -
tehát a mélybe taszította…
(Becsukom a magister-jelölt egykori vizsgadolgozatát… na igen… és én
mi vagyok?., övemen a Vámpírkard… istenek legyenek irgalmasak a
világhoz, bármelyikhez a végtelen számú létsíkon létezők közül… sírni lenne
kedvem… csak tudom, hogy vérkönny folyna a szememből, és nem lenne
ildomos összemocskolni a pergamenlapokat…)
 Dávid

… Run away, turn away, run away…

- Nat, nagyon nagy baj lenne, ha kicsit halkítanék rajta? Elég régi szám
valamelyik létsíkról, csak a hangulatát éreztem ideillőnek. Rágyújthatok?…
(‘), a fenébe, véres lett a cigaretta - tudod, kicsit túltelítődtem az ellenséges
katonák vérével a legutóbbi háborúban. Igen, Pusztító barátunk még mindig
ott van, de inkább csak megfigyelőként - rábízza a helyiekre. Na mindegy, kit
érdekelnek. Van itt valami más. Amikor már egyértelműen láttam, hogy a
háború eldőlt, számomra elveszítette minden jelentőségét, így merő
kíváncsiságból barangoltam egy kicsit a szomszédos létsíkokon, de hát te
tudod a legjobban, hogy a párhuzamos világokban az idő nincs mindig
szinkronban. Persze, ez a clairvoyance magyarázata, tudom. Magas rangú
Álmodó pap lennék én is, ne felejtsd el. Szóval képzelj el magad elé egy
olyan világot, ahol már kihalt az emberiség. A Földet idegen lények járják,
kutatva az elveszett civilizáció után, csak tudnám minek. Kissé idealizálják a
képet… És mit találnak - egy élő kisfiút. Ami eleve képtelenség, mert olyan
kétezer éve eltemetett járműből emelik ki. Nincs az az élőlény… illetve van,
persze, de az nem mágikus létsík, a varázslatnak semmilyen halvány nyoma.
Eszement dolog… muszáj újból rágyújtanom, bocs…
Jaj, micsoda kérdés - persze, hogy megvizsgáltam közelebbről. Neked
könnyű lenne azzal a jelentéktelenség képességeddel, hogy akkor vesznek
észre, ha te is akarod. Nekem nem annyira. Franc se tudta, milyen fegyvereik
vannak azoknak az idegen lényeknek, és mennyire örülnének egy vámpír
avatár megjelenésének. Meg nem is akartam lövöldözést, nem bántották a
kissrácot… persze, ha bántották volna, tudod mi a hozzáállásom az
ilyenekhez… naná, hogy akkor… mindegy. Nna… mágikusan ők se tűntek
valami aktívnak, semmi védelmet nem raktak fel. Belenézhettem a fiú
szobájába a kristálygömbön keresztül. Ha stílusos akarok lenni, majd belém
fagyott a vér. Két napon át figyeltem… ja, az idegen lények telepatikusak, és
bele tudtak nézni az emlékeibe… el is tárolták őket… innentől kezdve nekem
se volt gond végigpörgetni az egész életét… Remeg a kezem? Remeg hát, de
ha megismerkedsz a sráccal, remegni fog a tiéd is. Talán el is sírod magad…
tudod, én nem tehetem, vérkönnyek… mellesleg ezért gyújtok egyik
cigarettáról a másikra… mikor láttál engem dohányozni? Pótcselekvés. Igen,
jól értetted, azt szeretném, hogy vidd onnan el, és még az éjszaka folyamán,
mielőtt felébred. Most alszik életében először. Halott anyja mellett ébredne,
ha az idegenek addig el nem viszik a holttestet. Nem igazi anyja, tudod - csak
ő arra van visszavonhatatlanul programozva, hogy szeresse. Na most
elszóltam magam, de úgyis meg kellett volna mondanom. Igen, a fiú android,
magas szintű mesterséges intelligenciával, amely semmivel sem alacsonyabb
rendű a miénknél. Mi tudjuk ezt, mert jártunk már pár helyen, de ott
elképesztően szemetül bántak vele az emberek, és senkinek nem jutott
eszébe, hogy ugyanolyan érző lény. Nem a Sötét Birodalom a leggonoszabb
hely, nem is Ravenloft világai. Én magam is egy kis szűzike vagyok azokhoz
a szörnyetegekhez képest, akikkel ő találkozott.
Valahogy úgy érzem, azon a létsíkon az emberiség nagyon rászolgált a
pusztulásra. Csak meg tudom köszönni annak az istenségnek - akárki is
legyen - aki így intézte ezt. Nem, nem mondom el a részleteket - és szerintem
te se kérdezd tőle, sebeket tépnél fel. Igen, jól érted - azért kell onnan kivinni,
mert teljesen egyedül van, az idegenek nem tudják pótolni neki az embereket.
Mellesleg tudod, hogy mi a legnagyobb álma? Hogy emberré váljon.
Irracionális vágy. Én már egyre kevésbé vagyok ember, és nem is vágyom
vissza… erősebb vagyok, gyorsabb… ő gyakorlatilag halhatatlan… miért is
akarná?.. Hogy a halandó létnek is vannak előnyei? Te csak tudod, Nathaniel
Larmoon, bár te sem vagy igazi értelemben az, mint ahogy egyik Álmodó
sem. Egyébként tiszteletben tartom a kívánságát. Beszéltem erről Wyellel. Ő
maga nem tudja teljesíteni a fiú kérését, de az Aranykör mágusai szerinte
igen. És az utóbbi időben sikerült velük felvennie a kapcsolatot. .. na nem a
fiú miatt. Megfejtette az Aranykör lényegét és hitvallását, és szeretne belépni
- bár nem hiszem, hogy egyhamar engedik - azzal az ezer-százvalahány éves
korral minden bizonnyal taknyos kölyöknek tartják. Ha utólag mégis
halhatatlan szeretne lenni a kisfiú, Wyel hajlandó felvenni mágustanoncnak -
valahol ő is tisztában van vele, hogy bőven lesz rá ideje. De nála mégse
lakhat, az túl zűrös lenne… Ráutaló magatartás részemről? Nem, nálam se
maradhat - egy vámpír avatár nem jó apa, anya meg végképp nem lenne
akkor, ő pedig főleg arra vágyik. Azok a gazemberek úgy programozták,
hogy csak egyvalakihez ragaszkodjon, de ha az Aranykör megteszi, amit
kívánunk tőle, a program már csak emlék…
Beszélned kell Christine-nel, a Kristálylánnyal? Szerintem nem rossz
ötlet. Tudod, hová kell menned? Máris indulhatsz… várj, még valami! A fiút
Davidnek hívják. És van neki egy macija, az is android, meglepően
intelligens ahhoz képest, hogy játékszernek szánták. Ott ne felejtsd!..
Uff, most már egyedül vagyok, Nathaniel elviharzott… nem csalódtam
benne…
Szalag vissza… és teljes hangerővel:… run away, turn away, run
away…
Hát én nem tudtam elfutni onnan, ahonnan szerettem volna… ha sikerült
volna, talán most nem lenne nálam a Vámpírkard… értem nem jött senki, de
senki… a kissrácnak talán jobban megy majd. Azt hiszem, ezzel végeztem…
a többi nem az én dolgom… mehetek tovább…
 Közöny

… álom…
A mai nap is jól kezdődött. A metrón egy csaj, akinek szemmel
láthatólag nagyon kevés a foga.
Azzal még semmi probléma - már akinek - de voltak ott további gondok
is. Szeme félig nyitva, fényre reakció nincs, szája kitátva, mereven, lélegzés
nincs. Halott, ennél halottabb nem is lehetne. (Bár Kész Átverés Show
lenne… de akkor azt hiszem, megkeresem valamelyik éjszaka a
műsorvezetőt, és kis kóstolót vesz a Vámpírkard a véréből.)
Én kifelé menet vettem észre, hogy valami nem stimmel. De mellette ült
egy nénike - neki nem tűnt fel semmi? Á, dehogy. Valahogy mindenki rohadt
elfoglalt ezen a létsíkon, én sem vagyok kivétel. Mivé lett az emberiség?
Beszámolok az élményről másoknak - protokoll reakció, senkit nem
izgat. Többen azt hiszik, hogy jópofáskodni akarok, vagy teljesen meg
gárgyultam, a szelídebbje csak azt, hogy hát nem biztos, hogy az, aminek
látszik. Hihihi-hahaha. Hát persze, vannak ennél fontosabb dolgok. Csakhogy
az esetek kilencvenkilenc százalékában minden az, aminek látszik. Ezt ők is
tudják. A csaj tényleg halott volt. Tesztnek jó, ennyire vagyunk humánus
társadalom. Én sem riasztottam a rendőröket, mert hát talán a holttest mellett
ülő nénike is megtehetné. Persze úgysem teszi meg, mert ő is úgy gondolja,
hogy neki nem muszáj tudomásul vennie, hogy a csaj halott, mert akár alhat
is - naná, nagyon valósághű elképzelés. Majd a metrószerelvény vezető, ha
már bűzleni kezd. Benne van a fizetésében - benne van?
Az aktuális barátnőm szerint egyre kergébb vagyok. Hát persze. Egyik
álmában azt látta, hogy a Sátán ellen vívok, karddal. Megkérdeztem tőle,
milyen volt a penge színe. Nem tudta megmondani, mert nem figyelt rá. Én
meg tudom. Vérvörös. Csak ezzel sebezhetem meg a dögöt.
Áltálában tudom hasznosítani a negatív energiákat, és vissza is tudom
lőni a gerjesztőikre. Ha pancser szinten szórják. De ez most más. Szorongok.
Olyan gonosz közeledtét érzem (AntiKrisztus?), akit nem tudok a megszokott
módon leszerelni, mert a mennyiség átcsap minőségbe - nem én tudok tőle
elszívni energiát, hanem ő tőlem. Vámpír avatárként is kisfiú vagyok hozzá,
önmagamban semmi esélyem (segítsetek, sötét istenségek, segítsetek!). Ezen
a létsíkon ez valószínűleg atomháborút jelent, vagy valami hasonlót, ha meg
nem állítja valami a Szörnyet.
Egyetlenegy dolgot tehetek - összehívom a jobb érzésű sötét erőket,
hogy együtt vegyük fel a harcot a Szörny ellen. Valószínűleg mind meg
fogunk halni, végérvényesen. De nekem már az is elégtétel, hogy a
Vámpírkard még egyszer, utoljára igyon a romlott vérből. Akár egy
karcolásnyit vagy kortynyit is.
Mit mondjak még? Bocsánatot kérek mindazoktól, akik másnak hittek,
mint ami vagyok. Azoktól a nőktől is - a mindenkori barátnőimtől elsősorban
- akik valamilyen érthetetlen okból rajongtak értem, mert nem tudták igazán,
kiért rajonganak. Azt hiszem, már nem élek sokáig, holott vámpír avatárként
halhatatlan lehetnék. Ez elvi kérdés. Kezem a Vámpírkard markolatán,
ellenségem a Sátán. Tudom, hogy ő fog győzni, de nem könnyítem meg a
dolgát.
 Sötét Harcosok Kódexe

Ismeretlen Föld, Wiareltől északra Zzarng kápolnája

Zzarng az egyik vámpír istenség. Már ismerem a nevét. Illene is, ha már
a kardját hordozom. Mutatott nekem pár részletet abból a bizonyos álomból.
Nem úgy volt, ahogy eredetileg hittem. Kiegyenlítettek voltak az
erőviszonyok, tehát egy vámpír avatárnak mégis van esélye a Sátán ellen.
Láttam, ahogy a kard három ragyogó ívet ír le - egyet vízszintesen, egyet
ferde szögben alulról felfelé, és egyet felülről. Mindegyik vágás betalál,
fekete vér fröcsög, éget, mint a tüzes sav, de ugyanakkor nagyon laktató, tele
van iszonyú energiával. Ezzel nem számoltam, így már minden merőben más
- az ellenség hiába kegyetlenül erős, ha az ő erejéből tudok táplálkozni. A
kard színe átmegy feketevörösbe. Hát, kedves Sataniel, lehet, hogy a hí-
veidnek hamarosan más bálvány után kell nézniük?
De ez csak adalék. Ami a lényeg, itt fekszik előttem a Sötét Harcosok
Kódexe - ha jól értelmeztem, egykor Zzarng volt a védnöke ennek a félig
titkos társaságnak, holott messze nem mindegyikük volt vérszívó. A vámpír
istenségek úgy tűnik, nemcsak a vámpírok felett uralkodhattak a letűnt
időkben…
Vannak benne érdekes részek.
…Közénk csak az léphet be, aki megjárta a Halál mezsgyéjét… (ezek
szerint beléphetnék, ha ez a társaság még létezik).
… A harcban sosem a túlélés a fontos. De nem is a győzelem, hanem a
harc maga. Ha az emberiség vezérei ezt elfelejtik, el fognak vérezni a többi
fajjal, elsősorban az ork hordákkal vívott háborúkban. Az emberek
visszaszorulnak a Holt Folyón túlra, vagy még annál is délebbre… (Az
egyetlen emberi állam, ami még áll a Holt Folyótól északra, Wiarel. És
feltehetőleg csak addig áll, amíg a Pusztító irányítja ott az eseményeket.)
… A harcban mindig és mindenkor csak magadra számíthatsz. A
megbízhatatlan szövetséges rosszabb az ellenségnél…
… Nem lehetnek kötődéseid. A kötődés megbénít… (valami dallam „…
a hűség a legkegyetlenebb béklyó… “)
 … Nem engedheted magadon elhatalmasodni a gyűlöletet. A gyűlölet
megvakít…
És ami a legérdekesebb, ezt pontosan idézem:
„A Sötét Oldalon állsz, és nem is teheted másként. Nem tagadhatod meg
mivoltodat, akkor sem, ha szeretnéd. De a Fény nem ellenséged. Aki
ellenséged valaha is lesz, mind a Sötét Oldal ivadéka. A Fényt védheted vagy
pusztíthatod, belátásod és tetszésed szerint. De akármit is teszel, soha nem
lehet hozzá semmi közöd.” (Some are bom for sioget delight, some are
bomfor candless night…)
Tehát Shavva Zomm egykori Magister-jelöltnek igaza volt. Szinte
mindent a Sötét Oldal irányít, a Fény többnyire csak statisztál. A Sátán sem a
Sárkányölő Szent Györggyel néz farkasszemet, hanem vámpír avatárokkal,
nagyhatalmú fekete mágusokkal és démonhercegekkel. A Fény pedig
imádkozik, hogy győzzön a szelídebbik…
Kicsit gonosz és ugyanakkor fennkölt zene taktusait hallom. Tisztelgek
a karddal az istenség oltáránál. Már nem veszélyes rám nézve, ha kihúzom a
pengét, és szomjazni hagyom. Nem leszek rosszul, csak én is szomjúságot
érzek. Már nem vagyok ember…
 Az okkultista

- Egy kis olvasnivaló, amíg megtömöm a pipámat, és behozok pár sört a

hűtőből. Vagy inkább whiskyt?
- Whiskyt. Sok jéggel.
Anthony Crawford elmosolyodik és kimegy valahová, feltételezhetően a
konyha irányában. Szétnézek. Tipikusan bérházlakás - a berendezésben
semmi különleges. Ezeket nem arra találták ki, hogy bárki ebben élje le az
egész életét. Így nem is rendezi be senki egyéni ízlése szerint.
A sarokban szétnyitott dívány - talán már húsz éve így áll, mert mögötte
ott a falvédő, és láthatólag eleve úgy tervezték, hogy ezt soha senki nem fogja
összecsukni. Egy íróasztal, rajta szétszórt papírok. Pár szék - de tényleg csak
egy pár, és az egyiken én ülök, pillanatnyilag. Ezt a szobát nem szánták népes
összejövetelekre. TV, poros képernyővel - fogadni mernék, hogy pár hónapja
be sem kapcsolták. Számítógép - na az éppen most is megy - internet? Fene
se tudja, mert ott az a fránya képernyővédő.
Mi tart ennyi ideig egy pipa megtömésében? Olvasnivaló… hm. Nem
azért jöttem ide, hogy olvassak. De azért belenézek…
… Török titkosszolgálat - szigorúan bizalmas (mi a…)
Kihallgatási jegyzőkönyv (érdekes, harmadik oldalnál kezdődik - tehát
nem teljes):
… a Madárka hadművelet után elveszítette a háttér-támogatását, ezért
kellett menekülnie.
Ügynök: Hogyan élte túl?
Alany: Egy barlangban. Nem ő volt az egyetlen, de nagyon kevesen
maradtak. Ritka kegyetlen és gyors hadművelet volt, későbbi értesüléseink
szerint valami amcsi ezredes vezényelte le, diplomáciai szívességből. Nagyon
profin csinálta. Én is zsoldos vagyok, így meg tudom ítélni, mikor ért hozzá
valaki, és mikor nem. Hát ez a tiszt nagyon értette a dolgát. Ha akkor ott
vagyok, valószínűleg most nem beszélgetünk.
Ü: Miért Törökország?
 A: Nagyon kényes hely. Olyan iszlám ország, amelyre nagyon nagy
szüksége van a NATO-nak. SB jól látta, hogy ott nem mernek akciózni.
Biztos búvóhely.
Ü: Ezek szerint mégsem volt ennyire biztos. Mi történt pontosan?
A: Nem tudom. Mert amit láttam, arra nincs racionális magyará… Egy
lap hiányzik. Persze sejtem, mi következik.
… Nem, nem erről van szó. Úgy jött, mint aki nem siet sehová.
Záporoztak rá a golyók, de többnyire el se találták, pedig az embereink nem
lőttek olyan rosszul. Láttam néhány becsapódást, vér is fröccsent, de mintha
csak festék lett volna, úgy ment tovább.
Ü: Hogy halt meg a hadúr?
A: Egyszerűen odasétált hozzá, és letépte mindkét karját. Letépte.
Nálam is volt Kalasnyikov, de szabályszerűen ledermedtem. És akkor rám
nézett…
- Izgalmas az olvasmány?
Felriadok, és látom Crawford vigyorgó arcát.
- Felkészültem ám belőled. Egyébként van egy rossz hírem. A whisky
kifogyott. Mit szólsz a tequilához?
Vállat vonok.
- Legyen tequila. Be van hűtve?
- Naná. Kapsz hozzá citromkarikát és sót is. Adjuk meg a módját.
Karikát fúj a pipájából, illatos dohány.
- Azt hiszem, lesz miről beszélgetnünk.
- Te nem félsz tőlem?
Az okkultista ismét kimegy. Miért is jöttem ide? Miért gondolom azt,
hogy tőle megkapom a választ?
- Tudom, mi vagy. Talán neked kellene tőlem félned. Összerezzenek.
- Itt a tequila.
Nyalat só, bedobva a kaktuszpálinka, majd rá a citromkarika - a
frissesség íze. Persze már nem tudok tőle berúgni, ez már lehetetlen.
Nosztalgiázom?
 - Nos, hallgatlak…
- … Nem tudok válaszolni a kérdésedre.
Csalódottan leteszem az asztalra az eddig kezemben forgatott üres
poharat.
- Mert nem tetted fel jól. Felnézek.
- Nem tudom neked megmondani, miért bomlott meg az Egyensúly, és
hogy lehet helyreállítani. Mert nem bomlott meg, és nem állítható helyre.
Hirtelen úgy érzem, mintha kiszáradna az ajkam, és legbelül valami
sikoltana.
- Sosem létezett. Tehát igaz…
- Ami létezik, azok a vonzáspontok. Tudod, mi a vonzáspont? - Anthony
újabb füstfelhőt ereszt a pipájából. - Az az állapot, amely felé tendálni
hajlamos a rendszer, ha némileg kileng. Az emberiség ezt nevezi naivul
egyensúlynak, holott ha jobban kilendíti az ingát, az már egy másik
vonzáspontot keres magának a sok közül. És persze a vonzáspontok sem
állnak egy helyben, azok is vándorolnak, saját vonzáspontjaik felé. És így
tovább.
Ránéz az üres poharamra.
- Azt hiszem, rossz házigazda vagyok. Elhárító mozdulatot teszek.
Crawford folytatja.
- Ami téged illet… túl sokat lelkizel, azt hiszem. Felvettél egy szerepet,
tetszik is, a világért le nem mondanál róla, de mégsem érzed magad jól a
bőrödben. Jól látom?
Nem válaszolok, csak futtatom az ujjamat körbe-körbe a pohár szélén,
mintha nem lenne más dolgom, amire koncentrálhatnék. Van még benne pár
csepp, érdekesen játszik a lámpa fényében.
- Híve lettél egy sötét istenségnek, mi több, avatárja - személyes
küldöttje. Pillanatnyilag az egyetlen híve.
Felemelem a fejem:
- Mennyire erős istenség volt Zzarng?
Az okkultista elgondolkodva kibámul az ablakon. Nem húzza el a
függönyt, mert lentről úgysem lát be senki, szemben pedig nincsenek magas
épületek.
- Hogy mennyire erős? Hát… mit láttál az Ismeretlen Földi utazásodon?
Mert gyalog kellett megtenned az út legalább egy részét.
- Nem volt vészes, van egy elfeledett térkapu… persze egy halandó
számára vagy kétnapi járásra, de nekem repülve… Meg kellett ölnöm néhány
orkot, hogy pótoljam az energiát. Maradtak ott még épp elegen.
Ork hordák, táborok… és még valami… igen.
- Ősi romokat láttam, nagyon ősieket. Alig maradt belőlük valami.
Anthony lepiszkál a nadrágjáról egy nem létező cérnaszálat - ez is
pótcselekvés, nyilván csak össze akarja szedni a gondolatait. Rám néz, és
közelebb hajol.
- Szóval csak annyira volt erős, hogy az Ismeretlen Földön emberi
városok álltak, kereskedőutak húzódtak a hegyeken át, az orkok vissza lettek
szorítva kietlen területekre - a hóhatár fölé, és a Havas Északra. Sötét
Harcosokból toborzott hadvezérek vigyázták a határokat, hatalmas
hadseregekkel. De ennek vége, már lassan négyezer éve.
- Mi történt? - kérdezem rekedten. Crawford ismét szív egyet a pipáján.
Hogy mi? Tudod, Zzarng volt a legkevésbé sötét vámpír istenség. Úgy
vélte, hogy a vámpírok nem gonoszabbak az embereknél, és az emberek nem
alacsonyabbrendűek annyival, mint ahogy azt képzelték a többi vámpír
istenek. Az első Sötét Harcosok olyan emberek voltak, akik vámpírrá
kívántak válni, önszántukból, mert nem látták értelmét a további
létezésüknek. Meghallgatta őket, és meghagyta az életüket, ha hajlandók
emberként is őt szolgálni.
- Honnan tudod te ezt? - kérdezem kétkedve.
A professzor gépiesen egy kört rajzol az ujjával a poros
dohányzóasztalra.
- Bejáratos vagyok olyan könyvtárakba is, ahová te nem. De visszatérve
a témánkhoz. Zzarng hozzáállása nem váltott ki egyértelmű tetszést. A
vámpír istenségek vallási belháborút robbantottak ki, iszonyatos
veszteségekkel mindkét oldalon. Híveik java része odalett, a helyüket
átvették a fiatalabb istenségek, a lepusztult városokat pedig szétdúlták az
orkok. A Sötét Harcosok Szövetsége gyakorlatilag megszűnt, a vámpír
istenségek feledésbe merültek. Időnként persze rábukkantak a kultuszukra, és
megpróbáltak hozzájuk imádkozni - a te kardod is így készült. De ez már
csak a letűnt kor visszfénye.
Nem tudok mit mondani, csak tompán hallgatom. Crawford folytatja:
- Zzarng híveként a sötét oldalon állsz, hogyne. Csak az a vicc, hogy a
sötét és világos oldalt nem így kellene meghatározni. Nem az Egyensúly
bomlott meg, hanem a vonzáspont mozdult el a Sötétség felé. Ezt persze nem
fogják fel a bigott moralisták. Pedig nemcsak a Sötét Birodalom lett érintve.
A New York-i ikertornyok lerobbantásával nálunk is megtörtént ugyanaz.
Kezem megremeg.
- Nálatok is?..
- Igen, és még sok párhuzamos létsíkon. Kizökkent az idő… te akarod
helyrerakni? Nézd meg ezt.
Benyúl az asztal alsó polcára, és elém dob egy újságot. Belenézek,
átfutom a semmitmondó címeket, majd lesápadok. A szemem könnybe lábad,
és beleborzongok.
- És ez egy kicsi ország. Minden héten megölnek egy gyereket, a saját
családjában.
A kezem ökölbe szorul, és összegyűröm a papírlapokat.
- Tudom, mire gondolsz, avatár. De mindenkit nem büntethetsz meg.
Leteszi a pipát az asztalra.
- Persze sejtem, hogy már csak szorgalomból is meg fogod próbálni.
Széttárja a kezét.
- Eljön hozzám a főgonosz, aki tudat alatt nem szeret főgonosz lenni,
csak tetszik neki a vele járó erő. Morális kérdéseket tesz fel, majd
meghatottságában összevérezi a szőnyegemet, amikor elolvas egy
újságcikket. Milyen gonosz vagy te? Kiket öltél meg? Drogdílereket? Persze,
mert gyerekeket tesznek tönkre. Katonákat a háborúban? Persze, mert az
ellenséges hadsereg hadvezérei elkezdtek gyerekeket toborozni. Azt a
bizonyos hadurat? Persze, mert pribékjei egy gyerekre kezdtek lövöldözni.
Mintha egyre hangosabban hallanám az okkultista szavait, szinte fájnak,
pedig nem emeli fel a hangját.
- Minden megölt gyerekben saját magadat siratod meg, ugye? Mert
téged nem öltek ugyan meg, de benned a gyereket igen. És tudod, hogy mi a
tragédiád? A Fény oldalára nem mehetsz át, mert olthatatlanul ég benned a
fájdalom és a bosszúvágy. A Sötétség nem igazi otthonod, mert nem vagy
gonosz. De a Sötétség befogad, a Fényt pedig fikarcnyit sem érdekelnek a
kétségeid, mert a Fény nem ismeri el a vonzáspontok eltolódását…
Behunyom a szemem. A hang egyre csendesebb… létsíkot váltok…
Éjszaka van, külvárosi utca… Egyszer, fiatalabb koromban játszottam valami
Blood nevű PC-s játékkal - Blood, hát nem stílusos? - majd meguntam és
kimentem az utcára, éjfél után. Csak mentem, amerre láttam, és egyszer csak
azon kaptam magam, hogy pont olyan tájakon járok… mintha abba se
hagytam volna… minden lepusztult és elhagyatott…
És most is ez a visszatérő érzés… mintha én lennék Kaleb, az élőholt,
aki szembeszáll a sátánista szektával… alig van fény… csak gonosz van, és
még gonoszabb…
 Shadowwarrior

- Avatár!
Még éppen időben emelem fel a bal kezemet, hogy elkapjam a felém
dobott nehézgéppuskát. Van súlya, de az alak, aki dobta, elég kisportolt… na
meg érzem benne a kiberdrótozást. Szőke, magas. Vakítóan fehér fogakkal
küldött mosoly, és mintha olvasna a gondolataimban - mire mennék ezzel a
technokrata fegyverrel a Sátán ellen:
- Orikalkum golyók. Csak egy tár. Oszd be, ne pazarold a kisebb
szörnyekre.
Na mennyit kérhettek érte az Inkvizítorok?.. Buta kérdés, mert nem
adnák oda semmi pénzért.
- Ki vagy?
… Az alak eloszlik a levegőben. Persze, ezek után nem maradhat sokáig
egy helyben, az egész Világegyetemet átkutatják érte. Egy másik Álmodó
pap… Valami dallam: Shadow on the Wall!..
Most már két fegyverrel a kezemben körülnézek. Egy közönséges
halandó persze nem tudna jobb kézzel forgatni egy másfélkezes kardot, a
baljában pedig egyensúlyozni egy dögnehéz gépfegyvert, célzott tüzelésre
készen. De ennek már semmi köze az emberi léthez. Maga a létsík sem
emberi - keresnem kellett egy elhagyatott helyet, mint megfelelő terepet. És
így kisebb városnyi romsivatag, amelynek nincs valódi folytatása - bárki
teremtette is, csak egy víziót forgatott az agyában, mindenfajta mögöttes
gondolat nélkül. Pár furcsa rovartetem, ismeretlen eredetű csontok a leomlott
falak tövében, és mindez ősrégi, már nincs semmi szaga a bomlásnak sem.
Csalóka ez a nyugalom. A csend szinte teljes, még az én fülemnek is, csak
valahol arrébb gurul egy kavics, susogás, ami lehetne akár falomb is, de itt
nincsenek fák. A földön mellettem szétfröccsent fekete vér, és égett
maradványok - érdekes, hogy a kisebb ördögök egy tűzcsóva kíséretében
múlnak ki, Anthony biztos tudná, miért.
Ja, Anthony. Most már talán rájött, hogy tévedett a megítélésemben.
Még hogy nem vagyok gonosz. A létsík szépen be lett rendezve új
tereptárgyakkal - sűrűn felállított fordított keresztek, rajtuk kivégzett Sátán-
hívők. Az én művem. Van egy saját osztagom is, akik segítettek a
vadászatban - néhány megbízható Zzarng-követő vámpír. Több nincs. A
Sátán-hívők még vámpírnak sem kellenek. Undorodom tőlük. Legjobb
tippem még a Sötét Birodalmi Ewald Marsh lett volna, a saját
vámpírhadseregével, de Zzarng lebeszélt róla. Marsh mágikus gyűrűje
hasonló eredetű, mint a kardom, csakhogy egy másik egykori vámpír
istenségtől származik, aki Zzarng halálos ellensége. Talán már egyáltalán
nincs jelen a Birodalomban, de nem érdemes kockáztatni…
… Általában egyik istenség sem szereti, ha irtó hadjáratot folytatnak a
hívei ellen. Persze az elfogadott keresztény dogma szerint a Sátán nem is
istenség. Jó szándéktól vezérelten terjesztett téves tan, mert istenséggé válik
bármelyik entitás, ha elegen kezdenek imádkozni hozzá, itt pedig még
véráldozatok is… érdekes, hogy a bukott angyalt az elején még talán valóban
jobbítási szándék vezérelte. Csak túl kevés követőt talált, ereje nem volt ele-
gendő álomvilága megvalósításához, és így rátalált egy olyan megoldásra,
amely gyorsan adhatott sok hatalmat - a vérmágiára.
Az álomvilág továbbra sem valósult meg, az erő még mindig kevés volt
ehhez, de ahhoz már elég, hogy további híveket szerezzen - megfélemlítéssel
és földöntúli gyönyörök ígéretével. Még több hatalom, és még több, és már
csak a hatalom a cél, bármilyen eszközzel, és bármilyen végkifejlettel. Az
ábránd szörnyethalt. Láttam a Sátánt egyik saját álmomban - már nem az a
szőrös-patás alak, ő is halad a divattal. Menő fekete bőrszerelés, göndör
fekete haj, napsütötte arc, amely szépnek is lenne mondható, ha nem sütne
belőle valami mérhetetlenül arrogáns fölényesség. Piercingek, és
kiberbeültetéses lencse az egyik szeme előtt - nem sikerült rájönnöm a
funkciójára, de nem néztem ki belőle semmit jót.
- Velem akarsz te ujjat húzni?!
És mintha kozmikusan hideg jéggé vált volna a levegő. Csak azt hagyta
figyelmen kívül, hogy a vámpírok nem félnek a fagytól…
… Ahogy Shadowwarrior - igen, eszembe jutott a név - által
megszerzett orikalkum töltényekkel töltött géppuska hevedere nyomja a
vállamat, úgy nyomaszt az az érzés, hogy valamit nem csinálok jól. Igen,
megöltünk pár kisebb ördögöt, igen, Sataniel dühöng. De hol van ő maga?
Megkerülök egy félig lerombolt falmaradványt. Miért van itt egyáltalán? Én
nem feltételeztem ezen a létsíkon ilyen falakat. Még kevésbé a rajta
foszforeszkáló festékkel virító graffitit: „A FÉLELEM ÖRÖK”.
A Félelem… az, amitől Buchanan nevű híres vadászpilóta hányt a
bevetések előtt. Amitől görcsbe szorul az én gyomrom is, hiába vagyok
avatár, hiába szempillantás alatt dönthetek mások életéről és haláláról. Persze
sem Buchanan, sem én nem adtuk fel soha, mi mindig győzünk, de a
szorongás nem múlik el. Valamit nem tudunk… talán még van tanulnivalónk.
A Félelem-Istennő papjai biztosan mondhatnának erről egyet s mást. De
nem mondanak, hiszen nekik én is csak csürhe… Egy pillanat. Mi a helyzet a
kiátkozott papokkal?..
A Sötét Birodalomban érdekes dolgok történtek mostanság. Kworban
éppen most zajlott le egy hatalomváltás, a kevésbé szerencsés önjelölt
száműzve. Kár, hogy nem tudom, hol járhat, és hogy él-e egyáltalán - a
„csürhe” nem szokott megbocsátó lenni az egykori megkorbácsolóival
szemben. Persze nyíltan nem lázadna - mégis lehet valami abban a csürhe
szóban - de ha ki van adva a vadászati engedély…
Egy pillanattal később eszmélek, mint kellene. A fegyver felugat, és
ismét szerteszéjjel fröcsög a fekete vér, de az egyik vámpírom széttépve. És
nem kellett volna, ez ismét nem Sataniel, csak az egyik vérebe. Látom az
orikalkum frenetikus hatását, a maradványok szétégnek, nyom nélkül. De
csak egy tölténytár…
Eszembe jut egy szó, az önsorsrontás. Mit keresek én itt? Hagymázas
álom - hihetetlenül gonosz hely, olyan ellenségekkel, akik szép lassan fel-
morzsolják a szintén gonosz, csak kicsiny csapatomat. Itt állok, rettenetes
fegyverekkel, valami olyan igazságot követelve, ami talán nem fontos
senkinek rajtam kívül. De ki áll itt? Az a kisfiú, aki álmodozva nézte a
felhőket bárányok, bálnák, elefántok?.. Az a kamasz, aki úgy hitte, a világ
ugyan rossz, de majd ő másképp fogja csinálni, és minden jóra fordul? Az az
alapvetően békés kutató, aki kíváncsiságból belenézegetett tiltott könyvekbe?
Miért nem napozok egy virágos réten, mindenfajta kard és világmegváltási
ambíciók nélkül? Mi vagyok én? Miért? Kinyitsz egy kaput, ahonnan rád
rontanak a szörnyek, vagy éppen te rontasz rájuk dühödben, és egy idő után
már nem tudod, ki támadt kire, és ki mit akar, kivéve azt, hogy a kard pengéje
találjon élő húst, és ne szomjazzon, ó, véletlenül sem, hiszen annyi itt a
romlott eledel - a kard célja mindig csak a vágott seb. Hol a helyem? Most
leginkább az Inkvizítorok között lenne, de ők engem végeznének ki
legelőször, nekik nem kellenek ilyen szövetségesek.
A világűr hidege… Itt éled a Földön a nyomorúságos életedet, mint egy
boldog csúszómászó, majd valamilyen őrült indíttatásból tüzetesebben
felnézel az égre, és meglátod a kékségén keresztül a galaktikus viharokat…
onnantól kezdve sosem látod kéknek.
Jut eszembe a galaktikus viharokról. Van egy ismerősöm, Wylander
Kroich. Visszavonult űrkalóz, de a hajója még megvan, és a régi szép idők
emlékére talán hajlandó lesz darabokra lőni ezt a bolygót annihilációs
robbanófejű rakétákkal, természetesen tisztes fizetségért. Vámpíroknak
visszavonulás, így ennek semmi értelme… Keresek más megoldást… a
Félelem örök…
 Lesliere várva

Anthony Crawfordnak van barátnője. Frászt barátnője, láttam hogyan

nézett rá. Az okkultista prof, aki mindennek mondható, csak nem nőfalónak,
becsajozott. Hihetetlen. A nő nem olyan nagyon fiatal, a proffal nagyjából
egykorú, de valami mégis lehet benne, mert…
Persze most nem engedhetem meg magamnak, hogy a gondolataim
nagyon eltereljék a figyelmemet. A csali működött, az egykori Félelem-pap
megkaparintotta azt a hamisított térképrészletet, amit én helyeztem el
gondosan egy wiareli zárt könyvtárban a Pusztító engedélyével. A
hamisítvány nagyon jó, csak a kora nem stimmel, de térképészetileg teljesen
korrekt. Csak idő kérdése, mikor bukkannak fel Zzarng titkos kápolnájában ő
és a sebtében toborzott társai. Igen, a Nagy Vámpírháborúk legvége felé az
istenség már sejtette, hogy hite végleg letűnhet a létsíkról, ezért - egyedül az
egykori vámpíristenek közül - teremtett magának egy menedékhelyet… Csak
egy kápolna, és egy térkapu egy másik létsík kezdeményére - egy kis
tájrészlet, és körülötte sűrű köd, amelyen túl nincs semmi. Álmomban lát-tam
meg a helyet, Zzarng küldte álomban… Ha bizonytalan fáklyafényben lépnek
be a kápolna sötétségébe, ezt a térkaput akár freskónak is nézhetik… amíg az
istenség meg nem mozdul, vagy a szolgája nem hoz neki újabb kupa vért.
Nem sikerült rájönnöm, honnan jut mindig friss vérhez, bár talán többek
között éppen a kardomon keresztül.
A legyengült isten itt várta, várta a megváltó szabadulást, az idetaláló
híveket… és megtörtént. Meg vagyok bízva egyháza újjászervezésével. A
száműzött Félelem-pap azt gondolja, itt talál valamit, ami hozzásegíti egykori
hatalma visszaszerzéséhez. Talán nem képzeli rosszul…
Még nincs semmi jel…
… Crawford barátnője belenézett a szemembe, éppen nem volt
vérvörös:
- Anthony mesélt rólad. Sokkal több benned az emberi, mint ahogy te
magad azt hiszed.
Zavaromban megnyaltam az ajkam, és éreztem a vér ízét a számban.
- Te szeretnivaló vagy.
 Elmosolyodtam, de a mosoly ferdére és erőtlenre sikeredett:
- És ugyan ki szeretne? Képzelem, ahogy megcsókolom a kedvesem, mit
érezne vajon?
Rámutattam a poharam szélére:
- Látod ezt a vörös foltot itt? Nem málnaszörp. Ha pedig ne adja ég, ki
akarnám sírni magam a mellén, akkor jó lesz vörös ruhát öltenie, nehogy…
Nem tudtam folytatni, mert megsimogatta a hajamat. A szó belém
szorult, és elfogott valami végtelen szomorúság, vágytam vissza az emberi
létbe… de…
- Látod, a hajadat azért megsimogathatja…
Felnéztem rá, és nagyon nehezemre esett, hogy ismét ne tegyem tönkre a
prof szőnyegét véres könnyel. Elveszett világ a hátam mögött… számomra
örökre elveszett… elkárhoztam. Minden erős mágikus tárgy átkozott.
- Nagyon kevesen vállalnák azt, amire te elszántad magad…

… Mi volt ez? Mintha omló kavicsok…

Beszélgetés foszlányai, keresik a rejtett bejáratot. Leslie Croydnak
biztosan volt annyi esze, hogy bevegyen a csapatba egy illúziófelismerő
mágust, így azt fogják hinni, hogy megoldották a nagy rejtélyt… holott itt a
rejtély nem az az átlátszó varázslat, ami elrejti a bejáratot a felületes
pillantásoktól, hanem hogy eleve olyan helyen van, ahol nincs semmi… se
növény, se élőlény. Csak hó, jég és sziklák. Az embereknek kiesne minden
útból - ha itt még léteznének utak. Az orkoknak érdektelen.
Meg is találták. Én látom őket a másik térkapun túlról, amelyről
bizonyára úgy gondolják, hogy inaktív, de ők nem sejtenek semmit…
csalódott hangok. Na igen, se drágakő, se egyéb. Elkezdik kutatni a falak
repedéseit. I la kicsit melegebb lenne errefelé, talán fellelnének pár pókot,
vagy csúszó-mászót, de csak ennyit - ezek valódi repedések, nem rejtekajtók.
Sok ezer év…
Azt hiszem, ideje színre lépnem… amíg el vannak foglalva a hiábavaló
kutatással. Azért némi örömömre szolgál, hogy Croyd is megtalálta a Sötét
Harcosok Kódexét, és elmélyülten lapozgatja… majd kevesebbet kell
beszélnem. A vámpíristen megmozdult… akkor most… a térkapu felragyog
nem a megszokott kékes, hanem kísértetiesen vöröses fényben, elhalványítva
a fáklyafényt…
Megérkeztem.
 Vadászat

… Pára… a vámpírszemeim sem látnak tovább néhány lépésnél… a

párafoltok hol hidegek, hol émelyítően melegek… a talaj kikopott kövezet…
felülről vízcseppek, dobbannak a szürke köveken, szétfröccsenve rajtuk vagy
beleloccsanva a mélyedésekben összegyűlő tócsákba…
A Félelem-pap jól mondta, a Sátán soha nem fog kiállni velem szemtől
szemben. Hiába rakok ki neki csalikat, hiába próbálom felbosszantani.
Többet ér számára, hogy nekem mindig óvakodnom kell - bármikor lecsaphat
hátulról. Az állandó szinten fenntartott fenyegetés rombolóbb a
végrehajtásánál. Tehát nekem kell mennem utána, furcsa helyeken,
amelyeken ő állít csapdákat. Csapatot vinnem felesleges, hacsaknem akarom
ledaráltatni a kicsiny hadseregemet. Tehát egyedül vagyok - a kard a
kezemben.
A Leslie Croyd által összeszedett társulat elég érdekes volt amúgy - a
két harcos közül az egyik megpróbált odakapni a fegyveréhez. Halott lett,
mielőtt bárki feleszmélt volna. A másik csak nézett nyugodtan - újabb Sötét
Harcos. A tolvaj kegyelemért könyörgött, és meg is kapta - vámpírként
létezhet tovább, Zzarng kegyelméből. A két mágust ki kellett végeznem, mert
nem fogadták el a felkínált nagyvonalú feltételeket. Nem mindenki képes
kibékülni az élőholt léttel.
… A csizmám csobban a szétfolyó vízben… a hang is olyan, mintha
tompítaná a köd - valahol neszek, nyögések, megállapíthatatlan irányból és
távolságból… a kard nem érzékel semmi élőt… A fény csak halvány
derengés… valami Hold-féle, vagy akár neonfény… kékesfehér halvány…
Az egykori kőlapokból kikopott szilánkok és kavicsok ropognak a léptektől.
.. Víz, víz… akár vér is lehetne… eredetileg talán az is volt… de ilyen
könnyelműséget velem szemben még a Sátán sem… átváltoztatta… talán
radioaktív, de az nekem mindegy…
Hangosabb dobbanás… suhogás a távolban. Árny a ködben… a kard
lendül és szikrát vet, dühös morgás, majd újból. Ismét egy vágás és szikrák.
.. semmi életerő. Obszidián keselyű… Letört egy szárnya, már nem
veszélyes. De a kard nem kapott inni. Újabb árnyak… azért nem kell annyira
lebecsülni… A nehézgépfegyver a hátamon van, de beszereztem egy
gyorstüzelő géppisztolyt is, pont az ilyen esetekre, befűrészelt hegyű
lövedékekkel. Felkapom az övemről, bal kézzel megeresztek egy sorozatot,
kard a hüvelybe, tölténytárat cserél. Ra-ta-ta-ta… Tölténytár cserél…
cserél… cserél…
Valami nyomot, merre haladjak tovább? … cserél… suhogás… tűz…
balról jönnek, valahol ott lesz a… cserél… tűz…
Ha vámpírokat hozok magammal, már mind széttépve… cserél… van
még három… futás előre félvakon… kapu… cserél… nincs idő cserélni,
hárítás karddal… még… térkapu… merre? Valami eltalál, sós íz a
számban… de semmi, már jól vagyok, vágás, szikrák… a kapun be… újabb
szörny éledne az oltáron. Kard el, cserél… tűz… oltár szétlőve, fény ki… és
sötétség… pára… felülről vízcseppek…

… Egy koporsóban fekszem. Az Obszidián Hadurat még elintéztem

valahogy, de az Ónix Hadúr kicsit sok volt.
Gondolhattam volna, hogy a keselyűk csak az előjáték. Jön egy olyan
lény, ami a vámpírok halála, mert nincs benne leszívható életerő, viszont ha
romi nagyokat üt, megöl. A nehézgépfegyver ízekre szedte, de az orikalktim
golyóknak annyi. És ekkor jön az Ónix Hadúr… no fair… miért is
gondoltam, hogy a Sátánban van bármi becsület?
Kardomban semmi erő, hányingerem van, és gyenge a kezem - akkor
jött a főellenség, a Sátán, persze röhögve.
- Nem tudsz létsíkot váltani, ugye, kis Álmodom? Valóban nem.
Csapda. Kész vagyok a halálra.
És mintha olvasna a gondolataimban:
- A Halál Istennője nem jön érted, ne is reménykedj. Amúgy jó a
szerkóm?
- Korhoz illő a fekete bőr, el kell ismernem. De nem a ruha… Nem
folytatom, mert tisztán látszik, hogy csak szórakozik rajtam. A Sátán
elmosolyodik.
 - Én nem öllek meg, holott talán ezt kellene tennem. De nekem van
humorérzékem. Bele fogsz feküdni élve egy koporsóba - végül is van némi
közöd a vámpírokhoz - kényelmes ágy lesz számodra. És még nagylelkű is
vagyok, nem fosztalak meg a kardodtól, odafektetem melléd. Arra persze
kíváncsi lennék, hogy egy másfélkezes kardot hogyan húzod ki abban a
fadobozban, de minden problémádat nem oldhatom meg helyetted,
ugyebár…
Fekszem a koporsóban. Tényleg komikus. Főleg az, hogy az észlény
Sátán nem számolt valamivel. Bármennyire ki vagyok vérezve, bármennyire
nincs erő a kardban, de ha megfogom a markolatát – márpedig megfoghatom,
mert nem vette magának a fáradságot, hogy összekötözze a kezem - akkor…
Kitöröm a koporsó fedelét puszta kézzel. Homályosan látok és szédülök,
a kard kiszívott belőlem mindent… Él még mindig a létsík gát? Francokat,
repülök…
 Álmok

- Magadhoz tértél?
Ismerős hang. Ki is? Körülnézek, á, ez eltéveszthetetlen, a kopott szoba,
az egy személyre szabott berendezés, és az állandóan bekapcsolt számítógép.
Ehhez járni az enyhén dohos szag is.
- Anthony?
- Á, dehogy, a Szentháromság szól hozzád.
- Te barom…

…álom…

… „Átlagnál sokkal gazdagabb a fantáziám.” Emlékszel? Ez elhangzott

valahol a rövid beszélgetésünk során is, amíg megittad a koktélodat, ha
ezeket a sorokat most olvasod. Az is lehet, hogy beszélgettünk ugyan, de
amikor már nem láttalak, az első mozdulatod az volt, hogy kihajítottad az
egészet az első utadba akadt kukába. Talán éppen most gyúrja a zsebébe
alágyújtósnak valamelyik guberáló. Hideg lesz a tél. Én meg sosem fogom
megtudni, vagy ha igen, mit számít az. Lehet, hogy most találkoztunk
utoljára.
Amúgy a Wall Street-en voltunk? Csak mert ott jók a koktélok, nagy
valószínűséggel oda hívtalak meg. Meg nincs is messze, az emberek ideje
pedig nagyon drága. Nem, nem azt akartam mondani, hogy az „idő drága”, ez
közhely, és nem is igaz így.
Miért hiszem azt, hogy egyáltalán fogunk beszélgetni, és miért pont
télen? Azért télen, mert mindjárt itt a tél, és valami azt súgja, hogy… inkább
nem mondom.
 Az, hogy fogunk-e beszélgetni, főleg azon múlik, hogyan sikerül
megfogalmaznom a meghívásomat, és te mit hiszel majd erről. Ha úgy
gondolod, hogy banális randira hívlak, átlátszó ürüggyel, akkor vagy hasonló
átlátszó ürüggyel visszautasítod a meghívásomat, vagy udvariasságból
eljössz, de nem figyelsz arra, amit mondok. Ezt hamar észreveszem, és nem
is mondok semmit. Nem hallgatok el, csak keveset beszélek, és úgy, hogy
annak nulla legyen a tartalma. Ehhez is értek, igen. Erre is kiképeztek. Hogy
kik? Kezd érdekes lenni a történet?
Mindegy. Ha a végén azt mondtam, menj csak nyugodtan, a számlát
majd rendezem, nem kell megvárnod, akkor ez történt. És ha valamilyen
csoda folytán ez az iromány mégis kerülő utakon eljutna hozzád valamikor
később, szándékaim ellenére… Tudat alatt nem tudom biztosan eldönteni,
hogy akarnám-e ezt, tehát nem a fogalmazás kétértelmű, hanem maga a
szándék, jó. Sok lesz a történetben a „ha”, de ezeket inkább hagyom ki-
mondatlanul, és értelmezd úgy, ahogy akarod.
Szóval randit kértem-e? Bizonyos értelemben igen. Bizonyos
értelemben. Szépeket akartam neked mondani, és remélhetőleg el is
mondtam. Komolyan gondoltam mind. De ezt most hagyjuk, az ismétlés
unalmas.
Az igazi motiváció egy kudarcélmény. Meg akartalak védeni, és ezek
szerint nem sikerült. Miért akartalak megvédeni? Ebben volt egy kis ön-érdek
- sose felejtsd el, hogy a Sötét Oldalt képviselem. Az erkölcseim nem számon
kérhetőek rajtam, mivel, mint olyanok nem léteznek. Volt egy kis szimpátia -
hogy milyen mérvű, még csak homályosan érzékelem, számomra ez az
elkövetkező néhány napban fog eldőlni. Lehet, hogy két nap múlva teljesen
elfelejtelek. Lehet, hogy soha. És volt egy kis Sors-Isten akarat is -
utánanézhetsz, mi a nevem jelentése.
Fogjuk rövidebbre. Egy adósságot akartam törleszteni - ha nem tudtam
érted tenni semmit most, lehet, hogy később még lesz rá alkalmam. Csak
akkor lesz, ha elhiszed, hogy kérheted. Neked pedig még szükséged lehet
arra, hogy olyasvalakihez fordulhass, aki teljesen idegen, nem vár el tőled
semmiféle „ellenszolgáltatást”, és akinek nem leszel lekötelezve.
Nyugodtabban nézhetek majd bele a tükörbe.
Persze nem mindig van tükörképem. Természetesen ez is csak kitaláció,
csak ügyesen egybeszövöm a valósággal, ne vedd komolyan.
 Szóval, akkor van tükörképem, amikor célszerűnek vélem - ugyanez
igaz az árnyékra is. Valójában nincs szükségem táplálékra sem, csak ahhoz,
hogy ez a test emberi testként működjön… nagyjából. Tehát nem randi. Nem
azért, mert nem tetszel. És nem azért, mert a lányom lehetnél. Mert nem
lehetnél. Valamelyik távoli leszármazottam igen - sőt, talán az is vagy.
Ismétlem, mindez a fantázia szüleménye. Bizonyára könyvekből
szereztem például azokat az ismereteket is a középkori és ókori hadviselésről.
El tudnám mesélni, hogyan vertük meg az annak idején legyőzhetetlennek
hitt macedón falanxot. Nem, Nagy Sándor már rég halott volt. Sokkal
kevésbé lehetséges parancsnok állt a római légiókkal szemben.
Nem emlékszem már a nevére sem. Amúgy tudtad, hogy Róma alapítói
azonosak voltak a kevés 11.-ei túlélővel?
Nincsenek rémálmaim, mert a kísértetek, akik ezeket rendszerint
okozzák, félnek tőlem. Igen, léteznek kísértetek. Hallottál valamit valaha a
Sötét Inkvizícióról? Nem a hivatalos Szent Inkvizíciót értem ez alatt, bár
eléggé sötét volt az is, csak más értelemben. Csodálkoztam volna, ha erre a
kérdésre igennel válaszolnál, mert akik megtudtak rólunk valamit, azok vagy
közénk álltak, vagy igen furcsa dolgok történtek velük.
Mi nem égettünk ártatlan nőket állítólagos boszorkányságért, viszont
volt dolgunk valódi boszorkányokkal, és nem mindig ellenségként. Amúgy
azok egyikét sem lett volna egyszerű máglyára kötözni. Ezt is kitaláltam,
most jutott az eszembe, igen. Tulajdonképpen csak szórakoztatlak.
Improvizálni is jól tudok, mondtam?
Még valami. Ha sötét ösvényeken jársz, okvetlenül tapad hozzád valami
az éjszakából. Akkor is, ha fényes lovag akartál lenni, amikor úgy határoztál,
hogy útnak indulsz, ráköltve minden pénzedet egy kissé csorba kardra és
hozzácsapódva egy nevenincs „hadjárathoz”.
A mocsok akkor tapad rád, ha hagyod, de az általad kiontott vér
mindenképp beléd ivódik. És nem is csak emberek voltak köztünk. Sokat
mesélhetnék neked például a vámpírokról. Egyáltalán nem mind gonosz.
Hogy én az vagyok-e? Hogy lehetnék, butaság, mesevilág. Csak regélek
mindenféléket.
Ja, hogy ott is voltak tükrök, és most így utólag… Biztosan csak olyan
szögben mentem el mellettük, hogy… vagy túlságosan figyeltem rád. Így én
nem vettem észre időben a tükröt… á, semmi, hülyeségeket beszélek.
 Na jó, vámpír többféle van. Nem mindegyiknek van szüksége vérre. Sőt
valójában egyiknek sem, csak némelyek azt hiszik, na ők tényleg… hagyjuk.
Ez nagyon hosszú lesz így, nem fogod végigolvasni. Ezért a lényegre.
Két dolog miatt írtam az egészet.
Első. Ha esetleg valaha is kérsz tőlem valamit, ne felejtsd el, nem
szívességet teszek neked, hanem adósságot törlesztek.
Második. Már sok éve minden nőt - függetlenül attól, hogy lefekszem-e
velük vagy sem (sok szeretőm volt, hidd el) - kardtávolságnyira tartom
magamtól lelkileg. Nem kar, kard - jó hosszú tőrkardot képzelj el, egyenesen
előre nyújtva. Elsősorban a saját érdekükben. Ha bárki ennél egy kicsit is
közelebb akar kerülni, lehet, hogy beleszalad, de talán rosszabb, ha
leeresztem a kardot. Akkor szemet vetettem a lelkére. Nem a testére, az
önmagában olcsó tömegáru, meg a lélekkel úgy is együtt jár.
Ha olvastad a Mester és Margaritát, azt is tudod, hogy ez milyen
veszélyes. Mindig azt mondtam, hogy ha már el kell kárhoznom, nem
mindegy, hogyan. Inkább kárhozzak el azért, amit meg mertem tenni, vagy ki
mertem mondani. Nem pedig azért, mert valamit nem tettem meg, holott
megtehettem volna. De mást csak akkor viszek magammal egy ilyen útra, ha
tiszta szívből ezt kívánja.
Mellesleg Bulgakov története hiteles - az ő szerelme valóban olyan volt,
mint ahogy a könyvben leírta. Neki is nagy volt a fantáziája, csak ő valamiért
a Fényt próbálta képviselni. Neki sem sikerült, mint ahogy senki másnak
sem. A világot valójában mindig is sötét erők irányították, még ha egyesek a
Fény köntösébe bújtak is. De az éjszakának vannak árnyalatai. Vannak olyan
sötét erők, amelyek titokban a Fényt pártolják, bár ők maguk sosem válnának
azzá.
Talán még valamikor mesélek róluk… talán…

… álom…

… Megcsúszik a lábam, és zuhanok valahonnan a hegyről… Miért nem

tudok repülni?… a zuhanás gyorsul… mindjárt becsapódóm, és annyi se
marad belőlem, mint egy… ahhhh…
Feleszmélek. Már lent vagyok? Nem fáj semmim. Hát persze… Halál
Birodalmában nincs fájdalom… mégis halandó lettem volna még?..
 És lőn sötétség

Lassan kinyitom a szemem. Hm. Itt nem szoktak port törölni? A szoba
túlságosan is ismerős, már megint. Megmozdítom a kezem. Mozog. Vajon
hol lehet a kardom? Az ágy mellett? Lenézek. Nincs ott. Léptek hangja. Az
egész környezetet már láttam sokszor… Felülök. Az ajtón belépő alak neve
felsejlik, de ugyanakkor elfog egy szédüléshullám. Majdnem visszahanyatlok
az ágyra. A szám száraz, benne fémes íz, testemben nincs erő.
- Anthony?
- Na csakhogy eszméletre tértél ismét. Három napja fekszel itt. Én meg
kénytelen voltam beszerezni egy összehajtható matracot.
Huhhh… hogy is volt?.. Almok… Persze Álmodó papnál ez mind
valóság…
- Hogy kerültem ki onnan?
A kérdés rendkívül ostoba, de nem tudok még értelmesen fogalmazni.
Annál meglepőbb a válasz:
- Elveszítetted az eszméletedet, és spontán létsíkot váltottál. Amikor a
Sátán felépítette neked azt a szép csapdát, egy dologra nem gondolt. A
tudatos létsíkváltást ugyan megakadályozta lezáró varázslatokkal, de a
tudatalatti csatornák rejtve maradtak előle. Nem a menekülésed volt
bonyolult, hanem téged lekövetni, hogy merre is kószálsz az Univerzumban,
anélkül, hogy tudnál magadról.
- És követtek?
Anthony közben egy poharat nyújt felém:
- Egy kis vitamin. Egyébként persze, hogy követtek. Emlékszel például
Budapesten a Nyugatinál arra az arcra, amellyel szinte mindennap
találkoztál? Észrevette, hogy felfigyeltél rá, és jelentette.
Ez jól fog esni, paradicsomlé, és olyan szomjas vagyok…
- Te Tony, borsot raktál bele, mint a Bloody Marybe, de vodkát nem?
Elfintorodom. Sokkal fűszeresebb a szokásosnál. Tony mélyen belenéz a
szemembe.
 - Várj egy pillanatot, igazad van.
Kimegy a konyhába, és visszatér egy üveg vodkával. Legalább egy
decivel megtoldja a pohár tartalmát.
- Összekeverjem?
Tiltakozóan csóválom a fejemet, ettől ismét elszédülök.
- Nnnne
Beszélni se tudok rendesen?
- Nem. Felesleges.
Kiinnám az egészet egy hajtásra, akár a régi szép időkben, de ahogy
emelem a számhoz a poharat, hirtelen hányinger fog el. Leteszem az ágy előtt
álló alacsony asztalkára.
- Mit tettél bele? Miért? Ismét ez az átható tekintet.
- Várj, hozok valami mást. Talán rossz volt a hűtő, és a paradicsomlé
tényleg nem az igazi. Nem kóstoltam meg, a fene vinné el. De van számodra
egy másik doboz, az garantáltan friss, ma hoztam. Csak nincs behűtve, ne
haragudj. És jégkocka sincs most kivételesen.
Tonyra teljesen jellemző. Annyira el van foglalva a kutatásaival, hogy
porszívózni szemmel láthatóan porszívózott ugyan, de hogy letörölje a port
az asztalról, az már elkerülte a figyelmét. Úgy tűnik, nő rég járt ebben a
házban. Valami most a szokásosnál is jobban leköthette a figyelmét, mert
jégkocka azért szokott lenni, ugyanis általában esténként whisky-t iszik
jéggel. Ha már erre sincs gondja…
Tony közben visszajön, és ismét mentegetőzik. Bocs. Mosogatni sem
volt ideje, tiszta üvegpohár sincs, jó lesz bögrében?
Csak intek, hogy adja már. Egy hajtásra kiiszom. Ez nem paradicsomlé.
Vér. Méghozzá emberi. Valóban friss. Szemem kitisztul, a szédülés elmúlik.
Sajnos, nagyon is jól tudom, mit jelent ez. Felállok, és odasétálok a tükörhöz.
Lábaim könnyűek, tele vagyok energiával. Van tükörképem, méghozzá tiszta.
Viszont nem nézek ki túl jól háromnapos borostával. És mintha fogytam
volna.
- Persze, hogy van tükörképed. Pulzusod is van, és vérnyomásod is, ha
esetleg lennének kételyeid. Most pedig ülj vissza szépen, érdekes dolgokat
mondok. De előbb nézz ki az ablakon.
 Ezen a kérésen csodálkozom, mert nagyon jól tudom, mit fogok látni -
jártam ebben a lakásban vagy ezerszer. Egy semmitmondó udvar, pár fa…
mi?..
Hátulról az okkultista prof hangja:
- Emlékeztet ez téged valamire? Kimért lassúsággal megfordulok.
- Ez nem a te lakásod.
- Nem hát. Zzarng egyik titkos létsíkja. Volt olyan szíves, és a
rendelkezésemre bocsátotta a nemes cél érdekében, a kért berendezéssel.
Csak a lakás maga létezik, pontosabban szólva a tökéletlen hasonmása, azon
túl nincs semmi. így tehát senki nem tudja, hol vagy pontosan. Még a többi
istenség sem. A Sátán pedig egyenesen halottnak hisz.
Kezében whiskyspohár, JÉGKOCKÁKKAL telerakva.
- Na ülj csak le szépen. Engedelmeskedem.
- Akkor mesélek. Először arról, hogy mi is történt valójában, majd arról
is, ki vagy. Az Obszidián Hadúrra emlékszel, ugye?
Bólintok.
- Azt szétlőtted az orikalkum golyókkal. Shadowwarriort azóta is körözi
a Birodalmi Inkvizíció, mert megszerezte neked ezt a fegyvert. Eddig
ügyesen elbújt ő is. Csakhogy az Obszidiánka után jött az Ónix Hadúr, akit
szintén nem fogott a kardod. Lőszered meg már nem volt. Kaptál tőle egy
pofont, amitől elterültél. Életjeleid azon a helyen megszűntek, de nem mert
meghaltál, hanem mert fizikailag is spontán átkerültél a Föld egyik létsíkjára,
némileg módosított tudattal, mint ahogy ez az ilyen utazásoknál rendszerint
előfordul.
Én természetesen tudom, hogy nem egészen így történt, de ezzel együtt
is bámulatra méltó, mennyire jól értesült.
- Persze ott sem maradtál nyugton, hanem olyan dolgot műveltél, ami
inkább Stephen Lornra lenne jellemző, a Sötét Lovagra, és nem rád.
- Beleszerettem valakibe, és védelmembe vettem?
- Na azért nem egészen. Mind a szerelem, mind a romantika tőled
túlságosan idegen, a valódi Sötét Lovagtól eltérően. Ennek egyébként csak
örülhetsz, mert így téged sokkal nehezebb beküldeni a Halál Birodalmába.
Ha lehetséges még egyáltalán.
 Ismét ez a nézés. Kezd unalmas lenni.
- Jó, szóval védelmembe vettem valakit, feltehetőleg egy nőnemű
egyént, világos. Nem érdekel túlságosan. Sokkal inkább az izgat, hogy mi lett
a Vámpírkarddal. Itt van valahol?
- Itt.
Mögém néz riadt szemmel.
- Vigyázz!!!
Villámgyorsan felugrók, a kard fényes ívben lendül… a kard? A
kezemben van. Majd elhalványodik és eltűnik, ahogy megbizonyosodom,
hogy nincs mögöttem senki.
Nevetés.
- Látod? Mellesleg a Sátán szolgái azt gondolják, a Hadúr tönkrevágta a
koporsóval együtt - ereje nagy, de az intelligenciájáról ez nem állítható, és
rosszul hitted, hogy kinyírtad.
Akaratlanul is elmosolyodom, egyrészt mert nem hittem azt, másrészt
pedig:
- Tehát most itt vagy egy nem létező helyen, egy nem létező személy
társaságában, akinek a kezében éppen most jelent meg egy nem létező kard,
és ugyanúgy eltűnt a nemlétbe, általa fel nem fogható módon. Nem abszurd
ez egy kicsit?
Tony leül velem szemben egy kopott karosszékbe.
- Hát eléggé. De innentől kezdve csak én szeretnék beszélni. Igyekszem
nem túl hosszú lenni, bár szerintem most jobban ráérsz, mint ahogy azt te
magad szeretnéd.
Ebben sajnos van igazság, ezért megadóan elhallgatok.
- Az első pohárban paradicsomlé volt. Nem romlott, hanem ugyanaz a
fajta, amit mindig is kedveltél. És amint látod, a hűtő sem volt rossz, és még
jégkocka is van.
A nyelvemen forog egy ironikus megjegyzés, de még idejében magamba
fojtom.
- Csakhogy amióta a kardot használod, kicsit megváltoztál. Találós
kérdés egy Álmodó paptól egy másik Álmodó papnak: mi a közös jellemzője
az összes olyan tárgynak, amely a Sötét Birodalomból származik, és komoly
mágikus erővel bír? Nos?
Kiszáradó torokkal válaszolok:
- Mindegyik átkozott.
- Brávó! Summa cum laude-ra vizsgázott, Uram! - gúnyolódik. - Ami a
lényeg: ennek a kardnak az átka már nyilvánvaló.
Közben elém tol még egy pohár vért.
- Idd csak meg, neked jót fog tenni. Zzarng ajándéka - látod,
gondoskodik az avatárjáról. Vámpír istenségtől nagyon elegáns gesztus -
néha úgy érzem, hogy köztetek egyesekben több az emberi érzés és a
becsület, mint az emberekben magukban.
- Köztünk? - na ezt már nem bírom ki szó nélkül.
- Jól hallottad. Tudod, miért jelenik meg a kard a kezedben akkor,
amikor akarod? Mert a részeddé vált. Ami azt is jelenti, hogy most már több
benned a vámpír, mint az ember. Amikor sima paradicsomlevet adtam neked,
pontosan ezt akartam letesztelni - neked bármilyen enyhén fűszeres íz sokkal
durvábbnak tűnik, mert a vámpírérzékek lényegesen élesebbek az emberinél.
Az alkohol pedig még meg is hánytathat, mert úgy érezheted, mintha
folyékony tüzet innál. A legyengült állapotodban már a szagtól is rosszul
lettél.
Viszont nem vagy akármilyen vámpír. Hatalmad vetekszik a
többszázéves vámpírlordokéval, persze csak a kardnak köszönhetően. Fenn
tudsz tartani egy többé-kevésbé emberi testet. Ez óriási energiaszintet
feltételez, de vannak kétségtelen előnyei. Nyugodtan kifekhetsz a strandra
napozni, lesülni persze csak annyira fogsz, amennyire éppen akarsz. Idővel
megtanulod, hogyan kontrolláld az érzékszerveid működését, hogy mindig
pontosan csak annyira legyenek érzékenyek, amennyire éppen akkor és ott i
élszerűnek látod. Több helyen lehetsz egyszerre, testi valóságodban ebből
persze csak egy lesz „eredeti”, de ez mégis több az Álmodó „tükörképnél”,
mert egy létsíkon lehetsz jelen többszörösen.
A lányra viszont még egy pillanatig visszatérnék. Ugye az álmodban
sem értetted, miért vállalkoztál a védelmére? Szerelemről szó sem volt, így
van?
Megpróbálok visszaemlékezni minden részletre. Most így
visszagondolva, valóban kusza az egész. Miért is?
- Én megmondom neked, miért csináltad. Három okod volt rá, és nem
egészen azok, amiket a lánynak ott azon a létsíkon mondtál.
Egy: nem szereted, ha legyőznek. Ez nem is csoda, ha figyelembe
veszed, kinek a testét oroztad el a saját „otthonodban”. Igen, eloroztad, - látja
a csodálkozó tekintetemet. - Hogy lehet az, hogy egy nyámnyila kamaszból,
aki megijed még a saját árnyékától is, kialakuljon egy magadfajta
személyiség? Csak egyféleképpen - ha a személyiséget kicserélik. Ennek a
mechanizmusát még pontosan nem értem, kicsit rokon ugyan a démoni
megszállással, de mégsem az. A kamasz nem veszítette el személyi
identitását, csak hirtelen változás állt be a viselkedésében. Rettenetesen
megnőtt az agresszivitási és a kockázatvállalási szintje. Tehát jó alapanyagot
kaptál. Vérvonalát elég nehéz volt lenyomozni, de vannak módszereink.
Tamerlan és Mithridates, mindkettő balkézről. Igen, az a bizonyos
Mithridates, akitől félt Róma. És a te megjelenésed kellett ahhoz, hogy a
felhígított vér ismét elkezdjen pezsegni.
Kettő: te a lányt nem nőnek tekintetted, hanem sokkal inkább
gyereknek, akit bántanak. Ez viszont a te saját őrületed. Hány embert öltél
már meg azért, mert szándékosan sebet ejtettek egy gyereken? Egy idő után
nem is számoltad.
Három: mindent megkaptál az élettől különböző létsíkokon: pénzt,
élvezeteket, csillogást, sikert, hatalmat, amit éppen kívántál. Csak egy dolgot
nem: az igazi romantikus szerelmet. És vágysz utána. Akkor is, amikor tudod,
hogy még a közeledben sincs. Szegény Stephen belehalt ugyanennek a
vágynak a hajszolásába. És kicsit kiélted ezt a vágyadat. Csak kicsit, mert
vámpírként immúnis vagy rá. Odáig jutottál, hogy feltetted magadnak a
kérdést, mi lenne, ha… És azonnal meg is válaszoltad magadnak: nagy
semmi. Olyan világban, ahol a testiség dominál a szellemi értékek felett, ahol
a pénz csillogása többet ér a becsületnél, semmi esélyed megtalálni. Hiába áll
rendelkezésedre korlátlan idő, és a testedet is úgy alakítod, ahogy akarod.
Lehetsz fiatalabb, vagy öregebb, izmosabb vagy hájasabb, magasabb vagy
alacsonyabb - ezeken a létsíkokon egyszerűen nincs, amit valójában keresel.
Ezért pótcselekvések tömkelegével próbálod betölteni az űrt - ez is az
volt, és semmi más. A Sátán „üldözése” úgyszintén. Nem győzheted le, mert
az egész világ igényli a létezését.
 Felfogtad ezt?
Az a baj, hogy nem mondott nekem semmi újat. Tudat alatt mindig
tisztában voltam vele. Itt vagyok, minden általam értelmesnek tartott cél
nélkül. Óriási hatalommal felruházva, amelyet nem tudok fordítani semmi—
lyen hasznos dologra. Végezhetek számtalan kiskirállyal, és megvédhetek,
vagy akár meg is menthetek számtalan gyereket, vagy éppen nőt. Nyerhetek
hadjáratokat, vagy akár háborúkat. Jobbá tehetem a világot. Pont annyival,
hogy azt szinte senki ne érzékelje. Semmi sem létezik… csak a létsíkközi űr
az ablak mögött… na az valódi… és semmi más…
És lőn sötétség…
 Az Aranykör

Ez az a fajta sötétség, amelyik mélyebb a legcsillagtalanabb éjszakánál

is. Ilyet már nagyon kevés helyen lehet látni. A városok szórt fénye akkor is
beragyogja az eget, ha éppen összefüggő felhőtakaró borítja. Érdekes
képzettársításokat támaszt. Ilyen színe van állítólag a Semmi Kardjának, az
egy másik nem mindennapi penge. Shavva műveiben nem szerepel sehol,
mert nem tartozik a Sötét Birodalomhoz. Valahol az időn és téren túl létezik
egy város, a Semmi Városa - látszólag minden létsíkon megtalálható, sőt a
Semmi Templomai egyes világokon még külön is állnak elhagyatott
helyeken. Egy versrészlet:
„… a meditációdban megzavarni semmi nem fog. Itt soha senkire nem
szoktak várni látogatók…”
Ezt egy olyasvalaki írta, aki járt az egyik ilyen templomban. Azt
mondta, a Holt Folyó egyik ködös szigetén lelt rá, de kétli, hogy valaha
visszatalálna. Amikor a történetének ehhez a részéhez ért, a szemei
ködfátyolossá váltak… Pedig annak a templomnak csak egy előnye van
bármihez képest a béke. Ott nincs helye se istenségeknek, sem a mindennapi
gondoknak. Nem lehetsz éhes, nem fájhat semmi, és nem is érezhetsz
semmit. Nemhogy romantikus szerelmet, de még gyűlöletet sem. Persze ez is
erős érzés. Akárcsak a Félelem, és ennek az istennőnek sincs oda bejárása.
Majdnem olyan, mint a Halál Birodalma, de ott még halál sincs. Csak
nyugalom. Akárcsak itt most. Azért van különbség is - ott nem hatna a mágia,
mert a varázslatnak sincs helye.
Hátrafordulok. Halottam ám, hogy közben Tony járkált a lakásban. Jól
kioktatott. Hát valakinek meg kell tennie. Sokan próbálkoztak már
ilyesmivel, nem díjaztam túlzottan. Talán mert már rég nem bízok igazán
senkiben, még ha néha mást is állítok. Az okkultista is jó fej - azt hiszi,
beveszem azt maszlagot saját magáról, hogy csak kutatgat békésen, és
közben minden-tele tudományos kapcsolatokat ápol, ezért tud annyi mindent.
Most is ott ül a székben, előtte ismét egy vérrel teli pohár - tehát ezért volt a
császkálás, ö maga whiskyt kortyolgat, és gépiesen ugyanazt a mozdulatot
teszi, ami már rég elárulta volna, ha megfelelő összefüggésbe helyezem. Egy
kört rajzol az ujjhegyével a poros asztalra. Milyen jó is néha, ha valaki egy
kicsit rendetlen és szórakozott.
- Tony, hány éves vagy te valójában?
Összerezzen, valami egészen másra gondolhatott. Gyorsan kapcsol,
amikor látja, merre irányul a szemem. De nem mond semmit, hanem csak
tovább merengve kortyol még egyet az italából. Valamikor én is nagyon
szerettem.
- Mióta vagy tagja az Aranykörnek?
Nincs válasz, csak halvány mosoly. Mintha nem is kérdeztem volna
semmit. Na nem baj, mindjárt kizökkentem ebből a transzból.
- Volt egy barátnőd, Tony. Aki megsimogatta a hajamat, holott tudta,
hogy nem vagyok egészen ember. Aki olyan szépeket mondott nekem, hogy
majd elirigyeltem tőled. Bármibe fogadok, hogy nemcsak ebben a lakásban
nem járt soha, de a te amerikai otthonodba se sűrűn tette be a lábát újabban.
Tudod, mire alapozom? Amikor megkérted szépen Zzarngot, hogy
csináljon neked egy különbejáratú létsíkféleséget - rohadt „könnyű
mutatvány”, különösen egy szinte ereje híján lévő istenségnek - akkor ő
nyilván nem vesződött azzal, hogy másnak teremtse, mint amilyen a minta.
Vagyis nálad sincs por törölve, és pokoli szerencséd, hogy nem túl sokan
ismerik annak a jelnek a valódi jelentését, amit állandóan odarajzolgatsz,
amikor nem figyelsz a kezedre.
A prof egy koppanással leteszi a poharát az asztalra. A koppanás egy
kicsit hangosabb a kelleténél, vagy csak a kiélesedett érzékeim játszanak
velem? Nem hiszem, hogy az utóbbi.
Egy ujjal rámutat a kitöltött vérre.
- Ez az utolsó pohár. Nincs több. - A hangja szokatlanul hideg. - Nem
azért, mert sajnálom tőled, hanem mert ennyi volt a készlet. Idd meg,
szükséged lesz még rá.
- Le van zárva ez a létsík is, Tony? Hát… Mérgesen félbeszakít:
- Naná, hogy le van zárva! Itt van egy kergemarha, aki, ha nem figyelek
rá egy pillanatig, még képes pont akkor feleszmélni, és elszökni, aztán
kereshetem újból, hogy ne holtan kerüljön elő lehetőleg! Félbe ne szakíts! -
szinte kiabál, látva, hogy nyitnám a szám. - Több olyan dolog van, ami
egyszerűen nem tartozik rád! De cefet jó megfigyelő vagy, és ezért folyton
beleütöd mindenfélébe azt a szuperérzékeny vámpírorrodat!
Igen, Kate valóban nem járt nálam az utóbbi időben, és nincs kizárva,
hogy soha többé nem is fog. Talán mert ő is rájött valamire, amire nem kellett
volna! Ti tudálékos barmok! Soha senkinek nem jut eszébe, hogy neki azért
nem mondanak el valamit, mert így jár jobban?
Csak közbevágok.
- Tehát nem feküdtem itt három napig, hanem megszöktem, aztán
valahogy visszakerültem.
- Igen, jól látod a helyzetet. Kint kószáltál egy másik testben ugyan, és
másféle személyiséggel - bár nem is volt az nagyon másféle. Te tudhatnád a
legjobban, hogy a lényeged változatlan marad, akárhányszor váltasz alakot.
Egy gesztussal ismét leállítom.
- Jó, igazad van. Tényleg semmi közöm ahhoz, hogy a barátnődet
dobtad-e, vagy ő téged.
Arckifejezésén látom, hogy nem túl jó irányba terelem a beszélgetést,
éles kanyart veszek.
- Hagyjuk. Valószínűleg az is jobb nekem, ha nem tudom, hogy az egyik
bizalmasom valójában nem csak egy Álmodó pap, hanem egy olyan
társaságnak a tagja, amelyhez képest a szabadkőművesek nem is ismerték a
titoktartás fogalmát. Azon sajnos már nem tudsz segíteni, hogy sok mindent
sejtek. Például azt, hogy nem véletlenül találtam én sem a Vámpírkardra.
Mint ahogy én vezettem rá a hamis nyomra Leslie-t, ugyanezt játszották
el velem. Valaki eldöntötte, hogy belőlem Zzarng avatárja lesz. És még előtte
azt, hogy újjáéleszti a Sötét Harcosok Szövetségét, amihez Zzarng is csak
eszköz volt. Egy istenséget eszközként felhasználni nem sok társulatnak
lenne mersze, de az Aranykörnek minden bizonnyal. Azon se lennék
meglepve, ha a keresztények istene felett is hasonlóan ítélkeznének. Vagy
ahhoz még nem elég erősek? De a Sötét Harcosok Szövetségével együtt, kar-
öltve sem?
Lehet, hogy nem kéne ezt mind tudnom, csakhogy így például világos,
hogy miért ugrottam össze ennyire a Sátánnal. Illetve több verziót is el tudok
képzelni, de talán téged sem avattak be mindenbe. Az egyik az, hogy
erőpróba volt - elbír-e a keresztények istenének megtűrt vérebével a lény, akit
ti fegyvernek teremtettetek. Csak nem biztos, hogy a Sátán ellen.
 Itt tartod nekem az előadást arról, hogy kinek oroztam el a testét, holott
gondolom az sem véletlen, hogy két harcos uralkodó is van a vérvonalamban
- abban, amit elbitoroltam. A kérdés ezek után már csak az, hogy ki vagyok
valójában én magam?
Csóválja a fejét, szemében hitetlenéggel vegyes csodálkozás. Leülök
vele szemben, és felhajtom az utolsó pohár vért is. Pont annyi, amennyi kell,
hogy teljesen feltöltődjek. Most vagyok a csúcson, és ha nincs több, mindjárt
megmondja, merre visz az utam tovább.
Megvakarja az állát - észreveszem, hogy ő sem frissen borotvált. És
mintha öt perc alatt tíz évet öregedett volna. Én valószínűleg ugyanannyit
fiatalodtam vissza, más miatt - a vér az vér… vajon kié lehetett?..
- Jó, mielőtt elmondanám, merre kellene továbbmenned, és kinyitnám
neked a kaput, még mesélek valamit. Nem én vagyok ebben a szobában a
legrejtélyesebb egyéniség. Sok mindent tudok rólad, de nem mindent. És sok
minden igaz a sejtéseidből. Lehet, hogy jobban bízok most tebenned, mint
fordítva, ezért elárulok neked egypár olyan dolgot is, amit talán nem kellene.
Nem a sejtéseidről - annál, amit már elmondtál, én sem tudok sokkal többet.
Csak magamról és rólad.
Hogy stílusos legyek, kezdem magammal. Nem tudom, hány éves
vagyok, de jelen voltam a Sötét Harcosok Szövetségének alapításánál. Nem,
mint alapító tag, hanem mint külső tanácsadó. Az összeomlás engem is
érzékenyen érintett, ezért valóban elvonultam a világtól, és mágiakutatásba
kezdtem. Miért pont abba? Talán mert a Sötét Birodalom mindig is túl volt
telítve vele. Csak erre ott felfigyeltek volna - éppen ezért.
Az összes „titkos társaság” közül sem az Aranykör a legősibb. Az
Álmodók Rendje régebbi, sőt talán mindig is létezett, ugyanúgy, mint maga a
Világegyetem. Ugyanazokat a gondolatokat fogalmazzák meg egymástól
függetlenül különböző korokban és létsíkokon élő emberek. Olyanok, akik
nemhogy nem beszéltek egymással soha, de nem is tudtak egymás
létezéséről. És még ha csak emberek lennének. Ha az egyetemleges tudat
egyáltalán létezik, mi őrizzük azt, és nem azok az istenségek, akiknek erősen
túlbecsülik a hatalmát.
Ezért szinte lehetetlen végigkövetni, pontosan ki mit döntött veled
kapcsolatban, és ez a kéz az Aranykörből nyúlt-e ki, vagy a Rendből
magából. Azt sem, hogy veled pontosan mi a terv, de hogy az istenségeknek
nincs hatalmuk feletted, az szinte biztos. Zzarngnak sem, sem a Halál
Istennőjének. Valaki folyton közbeavatkozik, amikor el akarnak intézni.
Talán egyszer nem fog, ezt sem tudom.
Az én szerepem az egészben csak annyi, hogy teljesítek néhány kérést.
Nem tudom, kitől jönnek pontosan. És soha nem tennék olyat, ami
ellentmondana a saját elveimnek, ebben azonosak vagyunk veled.
Most beszéljünk rólad. Nem tudod a valódi nevedet, mint ahogy én sem.
Amiket különböző létsíkokon használsz, valahogy mind olyanok, mintha
szerepeket játszanál, nem így van?
- De igen.
- Ami nem következik a vérvonaladból, az a romantikus beütés, ami
nálad nem jön ugyan nagyon ki, de bizonyos alteregóidnál igen. Kétlem,
hogy szándékosan ültették volna beléd. Nekem inkább zavaró tényezőnek
tűnik a tervben, ha van veled terv egyáltalán. Lehet, hogy csak egy játék része
vagy. Mindig azzal hivalkodsz, hogy a Sötét Oldalnak nincsenek erkölcsei,
de a semlegességnek meg még annyira sem. Tehát játszhat bárkivel és
bármivel, céllal vagy anélkül. Ha így van, az előző fogadásokból felsorolok
neked egypárat - a Sátánost kihagyom. Nézzük csak azt az időszakot, mikor
szökésben voltál. Itt három nap telt el, míg megtaláltunk, ott több mint egy
év. De annak is csak a végével foglalkozom.
Fogadás egy. Több részből áll. Beleszeretsz-e abba a lányba? Uraim,
hölgyeim, tegyék meg tétjeiket! Izgalmas forduló következik. Kijött a fekete,
holott biztosan sokan fogadtak pirosra. Őt lehet, hogy jól összezavartad, de a
fogadás nem erről szólt valószínűleg. Ez már nem érdekel senkit, téged sem?
Nem, mert közben rájöttél, hogy a fogadásnak számodra nincs tétje. Én
kívülről így láttam.
Fogadás kettő. Egy bizonyos sötét erővel, aki nem tartozik a könnyen
kezelhető esetek közé, de a gonoszság benne talán nem több a tiédnél - ő is
közömbösen gyilkol, csak nálad kevésbé átgondoltan - szövetséget kötsz,
vagy harcba szállsz? Arra valahogy senki nem akar fogadni, hogy harc nélkül
feladod, nem is tudom, miért. De arra szép számmal akad játékos, aki a te
győzelmedben bízna háború esetén, mert tisztában van azzal, hogy
fegyvernek készültél. Te magad mondtad.
Fogadás három. Ugye van egy másik lány. A fogadás tárgya: elcsábítod?
Úgy, hogy nem ajánlasz neki semmilyen jövőt, viszont veszélyt, azt dögivel?
Annyi becsület biztos van benned, hogy figyelmeztesd valahogy. Nem azért,
amiért ő hiszi, hanem mert tisztában vagy azzal, hogy csak ideiglenesen
tartózkodsz a létsíkon. Használod a vámpír képességeidet? Mert azok egy
részét átvitted magaddal. Mekkorát?
- Nem fogom. Vagy a franc se tudja. - Elbizonytalanodom. Mire jó ez a
beszélgetés? Tulajdonképpen csak azért érdekes a lány, mert mintha ő is
szerepet játszana. Eljátssza a hisztis buta libát, de ez csak máz a felszínen. Ha
lemossa a sminkjét, talán egészen más arc látszana. Nagyon vagánynak akar
tűnni, egyesek szemében biztos az is, csak a vámpír érzékeli máshogy -
kiélesedett látás, előny legyen vagy átok. Lehet, hogy valójában azt szeretné,
ha valaki megsimogatná. Úgy, hogy elfelejtsen mindent, és csak az a
simogatás létezzen. Ehhez pedig nagyon is jól értek.
Csak ez a simogatás sem tartana örökké. Más pedig nincs. Belehalna az
elvonási tünetekbe? Vagy csak örökre meggyűlölne? Ismét kinézek az
ablakon túli ürességre.
- Még sorolhatnám, de az egész csak egy menekülés egy vesztes csata
után. A Sátánt nem győzted le, de életben maradtál, és pillanatnyilag
fogalmad nincs, mit kezdjél magaddal.
Mintha kitalálta volna a gondolataimat. Az egésznek semmi értelme.
Azért élsz, hogy reprodukáld magad. A gyereked se lesz boldogabb, mert ő is
csak azért fog élni. Tony beszél itt a nőkről össze-vissza, meg a
vámpírképességekről. Ó, milyen nemes lélek vagyok, hogy nem használom…
hm… túl gyakran, holott így minden éjjel más nő alhatna mellettem, és
emlékezni aztán nem emlékezne túl sokra belőle, legalábbis jól nem. Mindjárt
szobrot állítok magamnak. Holott csak unom a témát. Addig lehetett bármi
érdekes, amíg gyerek voltam, ezért becses ennyire egy gyerek élete, és nincs
az a büntetés, amivel kellőképpen meg lehetne torolni, ha valakitől elveszik a
gyerekkorát. Tony közben folytatja a „gondolatolvasást”:
- Van egy létsík. Ha valaki nem csinál valamit, nemsokára egy épületbe
bemegy egy feketébe öltözött, szőke göndör hajú szépfiú, övében lézer-
karddal. Felszalad az emeletre, és belép egy szobába, ahol ijedt kamaszok
fogadják ujjongva, mint a megmentőjüket - a városban nagy a felfordulás, és
egyelőre mindenki úgy tudja, hogy ő az egyik ünnepelt hős. Minden gyereket
meg fog ölni, hiába vannak fegyvereik, és próbálnak védekezni, Érdekel a
dolog?
 Nem kell válaszolnom, tudja.
- Vigyázz vele, a te kardod nem olyan jó, mint az övé. Vagyis…
- Azonnal meg kell ölnöm, lehetőleg még a lépcsőfordulóban.
- Hogy kitaláltad. Nyitok neked oda egy kaput. Ránéz az órájára.
- Van még úgy tizenkét perc. Előbb nem nyithatom meg, mert bizonyos
értelemben mágus ő is. Meg fog téged érezni. így is megérez, de mivel sötét
az aurád, ez késleltetheti a reakcióját egy töredékmásodpercig. Három pohár
vér után ez neked elég.
A hulla eltüntetése nem a te feladatod, neked tovább kell menned.
Mellesleg így a szép szőkének is jó szolgálatot teszel, mert örökké orvul
meggyilkolt hősként marad meg a történelemben - a Sors néha szeret nevetni.
Hogy hová mész, eldöntheted magad. Azon a létsíkon is maradhatsz, a
vámpírokat ott nem nagyon ismerik - ha nem keveredsz bele valamibe, nem
lesz baj. Persze úgy is belekeveredsz. Ha eleve ez lenne a szándékod,
javaslom, keresd meg Buchanant. A birodalmi hadsereg környékén ügyködik
valamit. Azon a létsíkon életben van.
Visszajöhetsz a Földre is, a Sátán halottnak hisz. Ha szerelmest játszol,
aligha szúr ki, annyira nem jellemző rád, kitűnő álca. De a
vámpírképességekkel csínján, az feltűnhet. Vicceld el, amit nem tudsz
kimagyarázni.
Ide nem leszel képes visszatérni - a létsík nem kap több energiát, amint
elhagyjuk. Vagyis hozzád képest árnyékká válik, létezésre alkalmatlan.
Visszaszámlálás indulhat?
 Oda nem illő gondolatok

A leginkább oda nem illő gondolatok mindig akkor jönnek, amikor

téliesen másra kellene koncentrálnom. Amikor még nem volt meg a kard,
nagyon gyakran kaptam magam azon, hogy a metróban jutnak eszembe
optimális megoldások olyan problémákra, amelyeken napokig rágódtam, és
nem jöttem rá a nyitjukra. Mindjárt repülök egy olyan helyre, ahol a puszta
létem múlhat egy tizedmásodpercen, és ilyenkor… „…Fogadás három.”… Ez
a nő sokkal többet rejt magában annál, mint ami a felszínen… szembe jut
még valami: még mielőtt ismét beszippantott volna ez a szoba, mintha
meghívtam volna vacsorára. És jól rémlik a válasz? „… Nem veszlek téged
komolyan…” Minden olyan homályos… erre volt ez válasz? De elfogadta a
meghívást. Jól emlékszem? Vagy csak nem utasította vissza egyértelműen?
Bár ez nagyjából ugyanaz.
Na jó, Buchanan vár egy kicsit, előbb vele kellene beszélnem. Valami
nagyon furcsát éreztem körülötte…

… örvény… vészes könnyelműség nem komolyan venni egy vámpírt…

bár szerintem csak ürügyként mondta… fél tőlem, mint a tűztől… csak a vak
nem látja…

Kard ki, térbeli tájékozódás nulla, minden forog, de a sötét alak ott van.
Minden helyrebillen, a fene - lézerkard már a kezében. Nem ő lassú, hanem
ez a technokrata kütyü, nem izzik fel elég gyorsan. Ő is érzi, hogy baj van, de
már késő. A torkát nem érem el, de a kezét csuklóban igen, ferdén felfelé
vágva, balról jobbra. A vámpírlét és a kiegyensúlyozott kardok előnyei - ez
itt a reklám helye. A legtöbb ellenfél egy felülről irányuló csapásra számít,
amely kihasználja a kard súlyát, de nekem az erőkifejtés szempontjából
közömbös a támadás iránya. Fénykard repül, és majdnem eltalál, mielőtt
kialszik. De csak majdnem, mert kitérek előle. A szőke fiú kinyúl a még ép
hal kezével, és a lézerkard beleröppen. Ez igen, csak már ez is késő, mert az
én pengém közben derékban kettészelte, ahogy befejeztem a magam körüli
pördülést ugyanazzal a kezdeti lendülettel. Micsoda elegáns befejező póz
féltérden - akár a keleti harcművész filmekben. Csak ez most valódi vér…
több sugárban…
A kezem üres. Vége.
Néha gyorsabb valamit elvégezni, mint elbeszélni. Sehol senki…

Most elfogadta azt a meghívást, vagy csak azt akartam hallani? Tiszta
Ponyvaregény.
Az utóbbira is lenne magyarázat, valahol sikerélmény lett volna - vám-
pírképességek nélkül első próbálkozásból… Nem tehetek róla, rohadtul
kíváncsi vagyok. Csak egyféleképpen tudhatom meg biztosan. Ide majd
jövök vissza később. Gondolom, úgy is itt van mindjárt a „takarítóbrigád”, és
akkor nem biztos, hogy nekem is itt kellene még téblábolnom.
Bár nem fogadhatta el, hisz retteg tőlem… valahol jogosan. Azért
utánanézek.

… örvény… mindig is szerettem a kockázatot… nem úgy, mint egyes

nagyképű hólyagok…
 Kitérő

A dolgok tulajdonsága, hogy soha nem a terv szerint alakulnak. Most is

egészen máshol kötök ki, mint ahogy eredetileg elképzeltem. Ott, ahol
kerestem a lányt, nem volt. Valahol máshol van éppen, és lehet, hogy
tökéletesen jól érzi magát a bőrében mindenfajta filozófiai gondolatok nélkül.
Valahogy én sem találom fontosnak, hogy itt legyek, vagy bármit mondok
neki valaha is. Most már tisztábban emlékszem - az egész egy poénnak
indult. Benyögtem egy teljesen szabványos szöveget - minden nőnek ezt
mondom, ha szomorúnak látom, vagy egyszerűen fáradtnak. Mert sem
vigasztaláshoz, sem együttérzéshez valóban nem értek - a Sötét Oldalhoz
tartozásnak vannak hátrányai is. A korlátlan szabadság korlátlan magányt is
jelent - mindig és mindenhol. Neki talán jól esne, ha valaki megsimogatná
úgy, hogy soha nem feledné el az érzést. De engem hiába simogatna bárki.
A csatamezőn is csak magam harcolok, csak saját magamért, de még
inkább magáért a harcért, ahogy a Kódexben is meg van írva. A virágok
illatát nem érzem, és elhervadnak a puszta közelségemtől, mert akaratlanul is
elszívom tőlük az életerőt. A vér csak ugyanennek a koncentrátuma, nem
lenne szükségem rá, vámpír létem ellenére. De mégis van, csak nem nekem,
hanem a kardnak, mert egyenesen az önként választott istenségemnek
szállítja az általam megszerzett eledelt.
Anthony azt mondta, hogy valaki folyton közbeavatkozik. Igen,
valószínűleg. És nem csak akkor, amikor meg akarnak ölni. Hanem mindig
akkor is, amikor a Fényt pártolnám, bármilyen megfontolásból. Az első
lánnyal azért akartam beszélni, mert úgy gondoltam, neki fontos tudnia
valamit. Nem rólam. Elmondtam volna negyedórában. Soha nem fogom, és
nincs is rá szükség, a helyzet megszűnt, okafogyottá vált. A probléma
megoldódott magától. Vagy ha nem, nem nálam volt a kulcs. Vagy nem is
létezett soha, mondvacsinált volt.
És ővele? Kellene a lelke? Mit kezdenék vele? Adott egy nyuszi, aki
farkasnak akar látszani, és pontosan olyan benyomást is kelt. Mint egy
nyuszi, aki farkasnak akar látszani. Nem azért, mert farkasfogakra vágyik,
tehát ha farkast csinálnék belőle - ó, volt már ilyen kiképzésre példa,
sikeresen a gondjait nem oldanám meg, hanem tetézném. Nem, ő csak azt
akarja, hogy ne harapják össze a valódi farkasok - olyanok, mint például én
is. Sem őt, sem a többi nyuszit, akik iránt bármiféle meleg érzéseket táplál.
Tehát tanácsokat ad nekik - olyanokat, amelyeket vélhetőleg soha senki nem
fog megfogadni. Ezt a lelke mélyén ő is tudja, és talán ezért ez a szomorúság
az álarc alatt, amelyen olyan könnyen átlátnak a vámpírszemek.
Nem, hiába vártam volna rá, nem jött volna el. Velem ellentétben neki
van veszélyérzete. Az egész vámpírmesét nem veszi komolyan, tudatosan
nem. Csakhogy nem mese ez, gyermek. És nem kell lebecsülni a tudatalattit,
Tony is mondta - hol eheti vajon a fene, eddig szinte mindig otthon találtam.
Hopp, a számítógép képernyője feléled. Nocsak. Csak pár mondatos
szöveg villan fel egy pillanatra. „Hivatalos verzió: lázadó rohamosztagosok
voltak túlerőben, megölt köztük tizennégyet, míg az osztagot vezető hírhedt
fejvadász el nem találta molekuláris pengével, de még volt ideje lekaszabolni
őt is, mielőtt meghalt. Ha nincs ott, bizonyára kivégzik a Jedi tanítványokat, a
felső szobában megbúvó gyerekeket. Örök dicsőség a hősnek.”
Persze, persze, nagyon hihető. A szavak már el is tűntek, talán ott se
voltak, emberi szem nem érzékelte volna. Bár nem láthattam, van egy
fogadásom, hogy történt. Alighogy elhúztam onnan a csíkot, megjelent
valamelyik Aranykörös nekromanta, és valóban jöttek vele rohamosztagosok
és egy fejvadász is. Mind halottak már akkor, de a saját lábukon, hogy ne
keltsenek az utcán feltűnést. Aztán szépen lefeküdtek úgy, ahogy ő
parancsolta, és úgy szenderültek örök álomba. Természetesen mindegyiken
lézerkard égette sebek. Na és a gyilkos fegyver egy görcsbe összeszorult
kézben, jól láthatóan. Nem a hullát takarították el, hanem hoztak hozzá még
egypárat, hogy ne unatkozzon ennyire. Aztán színpad elrendezve, a varázsló
balra el, a darabnak vége, tapsot a színészeknek. Hőst csak így lehetett belőle
teremteni. A helyzet mindenesetre nem mindennapi. A Császárnak nincs
megfelelő támogatása, legjobb Sith lovagját éppen most avatják szentté
poszthumusz. Van persze még egy-kettő, de messze nem ilyen
képességekkel. Tehát zsoldosokra kell támaszkodnia, jobban, mint valaha, a
kellő számú fanatikus hiányában. És itt lép a képbe Buchanan…

- Látom, a trükköm bevált.

 Megborzongok. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy Anthony
simán kijátszotta a vámpírérzékeimet, és vigyorogva áll a hátam mögött. De
hol jött be? Rögtön eszembe ötlik a kérdés képtelensége. Sőt, az egész
észjárásomé. Túlságosan emberi még. Valamikor valamelyik létsíkon azzal
poénkodtam, hogy ki kellene írni egy pályázatot a leghülyébb „Miért?”
kérdésekre. Talán indokoltabb lenne a hülyeségre úgy általában, és mivel
nem vagyok ember, nem is csak emberire.
Egy ősöreg Álmodó pap, aki ráadásul - mintha ez nem lenne elég - még
Aranykör tag is. Oda nyit térkaput, ahová akar, az aura elrejtése és a
csendvarázslat pedig valami olyasmi számára, mintha az elemi iskolában
tanulta volna. Hát igen - az értékek átértékelése. Nem kell messzire menni, én
is röhögőgörcsöt kapok az emberi múltamtól. Mert, hogy gondolkodik a
legtöbb ember? Kell neki egy ház, egy kocsi, rahedli pénz a számlán,
házimozi, egy cicababa, vagy - ha nőről van szó - egy szépfiú
ágymelegítőnek - lehetőleg cserélhető kivitelben. Az igényesebbeknek már
siker vagy hatalom, megfelelő utód - minden más csak eszköz ennek az
eléréséhez. Vagy éppen fordítva. Nagyjából annyit érnek vele, hogy
gazdagon halnak meg, olyanok által körülvéve, akik elkezdenek marakodni a
földi maradványaikon, még mielőtt azok teljesen kihűltek volna.
Tony meg mit tesz ehelyett? Semmi fényűzés, de ha ott volt a Szövetség
alapításánál, akkor itt lehet már legalább négyezer éve, vagy inkább négy és
fél. Hát ahhoz képest jól tartja magát. Mert tudja, hogy az egész világ az övé.
És mit kellett érte tennie? Csak alaposan kinyitnia a szemét, és azt
cselekednie, amit a saját lelke diktált.
A prof eközben zavartalanul leül, és keresztbeveti a lábát. Ahogy ő teszi
ezt, annak állítólag van valami pszichológiai jelentése. Olvastam valahol,
hogy egyrészt a makacs és önálló akarat jellemzője, másrészt kifejez egy
bizonyos fokú elzárkózást is. Valamit tudhatnak ezek a lélekgyógyászok,
mert az okkultista barátomra tényleg elég pontosan illik ez a jellemzés.
- Bizonyára érdekel, mivel voltam elfoglalva, amíg te teljesítetted a
soron következő világmegváltó missziódat.
És valóban.
- Azon a létsíkon, ahol - amíg nem voltál teljesen magadnál - majd
minden csinosabb nővel úgy viselkedtél, mintha legalábbis a lovagja lennél,
és ő a szíved hölgye, elég nagy zűrzavart hagynál, ha csak úgy lelépnél.
Viszont ha jól ismerlek, téged ez aligha foglalkoztat, mert most már máson
jár az eszed.
Látva a kérdő tekintetemet, leint a kezével:
- Nem, nem olvastam bele az agyadba, csak láttam, hogyan reagáltál a
felvillanó betűkre. Ezt a pillanatot használtam ki, hogy suttyomban mögéd
lopakodjak. Tréfának szántam.
Tony sajátos humora, persze. Pár évvel ezelőtt valamelyik partin azzal
szórakozott, hogy mindenkinek, akinek csak volt alkalma, adott egy
feladványt. Nagyjából így hangzott:
„Helyzet: felteszek egy kérdést egy csinos nőnek, akivel amúgy nem
vagyok rosszban. Erre azt mondja:
- Nem kellesz! - elutasító gesztussal kísérve.
Boldog mosollyal azt válaszolom, hogy köszönöm, és azzal el is
rohanok.
A nő nem sértődik meg. Én sem.”
Azt kellett kitalálni, mi volt a kérdés. Senkinek nem sikerült, holott a
történet hiteles. A megfejtés nem rémlik pontosan, de valami olyasmire
kérdezett rá, hogy ott kell-e lennie, ahol nem igazán szeretett volna, és ezt a
nő is tudta, na meg neki is volt humora.
Ebből két dolgot szűrtem le:
Egy: azért nem jött rá senki, mert az emberek sztereotípiákban és
sablonokban gondolkodnak, tehát ha egy férfi feltesz egy kérdést egy csinos
nőnek, akivel nincs rosszban, az csakis szexuális ihletésű lehet.
Kettő: hogy aznap milyen mélyenszántó előadásokat tartott meg és hol,
arra már nem emlékszik senki, de a történet megmaradt az utókornak.
Ragyogó példája annak, hogy valójában mi a fontos, és mi csak a többség
által elfogadott fétis.
- Jó, nem értékelted a viccet. Nem baj. Vissza a birkáinkhoz. Ez a prof
másik kedvenc kifejezése.
- Szóval hagytam helyetted a létsíkon egy alteregót, aki nagyjából úgy
viselkedik, mint te, amíg ott voltál, csak természetesen nincsenek semmiféle
vámpírképességei. Mivel a szabadidejében eltűnik, a kutya nem veszi észre,
hogy az nem te vagy. Még az is megfordult a fejemben, hogy kreálok neki
valami kamu múltat, és hagyom teljes értékű emberi életet élni. Ha bármilyen
emberi életet teljes értékűnek lehet nevezni, - fejezi be egy fanyar fintorral az
arcán.
Ismét eszembe jut a lány. Ha az alteregóval megy el vacsorázni - hátha
mégis elmegy - abból kevés jó fog kisülni. Persze ha velem, akkor még
inkább úgy lesz, de az legalább egyedi élmény. Nem is vagyunk a proffal
annyira különbözőek.
- Te Tony. Azért ha úgy adódik, néha a helyébe léphetek? Mindketten
jobban járnánk.
Az okkultista majd kiesik a székből a nevetéstől.
- Vagy sokkal rosszabbul… Alig bírja kimondani.
- De mit bánom én. Akkor viszont figyelj egy kicsit, elmondom neked,
mit kell tenned, hogy ne vérkönnyeket hullass, és ne vért izzadj…
- Meg lehet csinálni?
Most egyáltalán nem bánt, hogy közben mulat rajtam.
 Buchanan

- Tudod, vannak olyan kapcsolataim, amelyekben megbízom, és vannak,

amelyekben nem.
Buchanan megvetéssel visszaadja nekem az ajánlólevelet.
- Biztonsági szakértő, mi? És mit ellenőrző], a fegyverrendszereket, a
hajtóműveket, vagy netán a vezérlőelektronikát? Értesz egyáltalán
bármelyikhez? Mert nem nézem ki belőled. Kizárt, hogy a Birodalom
ideküldjön még egy embert, amikor a cirkáló teljes legénysége nagyjából
összeállt. Ráadásul ilyen fontos funkcióval. Ajánlóleveleket meg nem is
szoktak írni, parancsokat kapok, érted? Megmondom én, ki vagy te. Egy
kevéssé tehetséges fejvadász valami távoli csillagrendszerből. Teljesen le
vagy égve, vagy ami még valószínűbb, rossz fát tettél a tűzre, és el akarsz
bújni valaki elől. Talán éppen a Sith lovagoknak kellenél egy kis meghitt
beszélgetésre, mert valamit meglovasítottál, amit nem kellett volna. Hol is
keresnének a legkevésbé, mint egy birodalmi cirkálón. Na gyere csak velem!
Int az ujjával, ugyanakkor megnyugtató mozdulatot tesz két
rohamosztagosnak, akik már gyanakodva néznek.
- Megoldom magam!
Közben jobb kezével lazán kibiztosítja az övén lógó sugárpisztolyt.
- Csak semmi trükk. Mivel nem látok nálad fegyvert, ami újabb
furcsaság, feltehetőleg puszta kézzel szoktál ölni. Persze az is lehet, hogy
kénytelen voltál eladni a felszerelésedet, vagy más módon szabadítottak meg
tőle. Csak van egy olyan csúnya szokásom, hogy mindig a rosszabbat
feltételezem. Tehát hidd el, nem lesz rá időd. Menjél előre ebben az irányban.
Szép lassan. Egy lépés balra, egy lépés jobbra, és már szitává is lyuggattalak.
Mögötted megyek, nem túl közel, és mindig megmondom, mit csinálj.
Pontosan tedd, mert nem szeretem a kreativitást.
Megyek előre, ahogy parancsolta. Errefelé tényleg nem ismerhetik a
vámpírokat, különben tudná, hogy akár a szívét is kitéphetném, még mielőtt
észbe kapna. De nem ez a cél. Más fogadtatásra nem is nagyon számítottam.
Várjuk ki a végét. Ha agyon akart volna lőni, már megpróbálta volna.
Amennyit hallottam erről a hírhedt vadászpilótáról, nem tartom túl
valószínűnek, hogy feladna a birodalmi hatóságoknak. Valami más terve van.
Tiszta labirintus ez a bázis, hosszú kanyargó folyosók. Amíg megyünk,
felidézek pár képet. Először ismét eszembe jut Tony találós kérdése. Nem
mintha különösebben szellemes lenne. Csak ugyanaz a gondolat kísért - ne
elmélkedj sablonosan. Minden zseni tulajdonképpen egy örök gyermek, aki
nem veszítette el sem az érdeklődését, sem az eredeti megoldásokra való
hajlamot. A gyerekek intelligensebbek nálunk, mi csak tapasztaltabbak
vagyunk. Egy gyerek megpróbál bekapcsolni egy webkamerát, holott
megmondják neki, hogy nem fog működni, mert ez a típus nincs telepítve.
Neki működik, és senki nem érti, hogy. Mert véletlenül felfedezett egy
összefüggést, amit mi nem tudnánk, ugyanis ezer esetből ezerben a
megszokott úton haladunk, mereven előre szegezve a szemünket, holott a
folyosó tele van rejtekajtókkal. Rejtekajtók? Hogy a…
Kanyar, és hirtelen oldalra löknek, neki a falnak. Annyira váratlanul ér,
hogy nekimegyek… illetve átrepülök rajta.
Teljes a sötétség. Emberi szemnek teljes. Két alakot látok, azonnal
lekaszálhatom őket, de valami azt súgja, hogy ne tegyem.
Pislákoló lámpák gyűlnek. Velem szemben a pilóta, jobboldalt pedig
egy gorillaszerű teremtmény, mancsán valami furcsa kesztyű. Erőteres
szerkezetnek nézem, különben ki sem tudott volna billenteni a helyemből.
Buchanan arckifejezése már nem ellenséges.
- A folyosónak ezen a szakaszán kicseréltettem a kamerákat. Akarod
látni, mit közvetítenek? Ja, a vuki személyi testőröm, és hivatalosan nem is
létezik. Ne félj, nem fog bántani.
Felgyullad egy hologram képernyő. Azon megyek a folyosón tovább.
Újdonsült ismerősöm megáll, és előveszi a fegyverét. Vakítóan kék sugár, és
látom magam elenyészni a szikraesőben.
- A pisztolyom nem lézer, aminek látszik, hanem dezintegrátor. Egy
töltéssel csak tizenkét lövésre futja, és rövid hatótávú, de az eredményt látod.
Hivatalosan már te sem létezel. Nekem most vissza kell mennem, mielőtt a
felvétel lejár, vagy idetéved valamelyik birodalmi csökött agyú. De
találkozunk később, addig a testőröm a gondodat viseli. Akkor elmondok
majd mindent. Az ajánlóleveled pedig nagyon is jó. Már annak, aki el tudja
olvasni.
 A pilóta keresztülsétál a falon, nagyjából ott, ahol beestem a szobába.
Kettesben maradunk a vukival.
*
Nem túl közlékeny ez a testőr. De elég hamar rájövök, miért.
Viszonylag ritka fajnak számít, éppen ezért valószínűleg kevesen veszik
maguknak a fáradságot, hogy megtanulják a nyelvét. így meg sem
próbálkozik a kommunikációval. Jól belegondolva, nekem se jut eszembe egy
vuki szó sem, holott Álmodó papként ezt a tudást meg kellett volna kapnom a
létsíkváltással együtt. Buchanan is nyilván nem a Földi angolt beszéli, mégis
úgy tükröződik vissza az agyamban, amit mond. Csak a neve kiejtése furcsa a
leírásához képest. Nem Bjúkenen, mint ahogy annak lennie illene, hanem
Buchánan, inkább németesen. Persze biztosan nem is így írják, csak
Crawford használja ezt a befűzést. És nem is németes, hanem itt őt így hívják,
és kész. Bár ha ezt a világot is nagyjából ugyanazok hívták életre, akik a
Földi létsíkokat, akkor miért is ne lehetne valóban németes? És miért ne írná
magát valóban így?
Ismét teljesen felesleges gondolatok, de hát ki tudja, mikor jön vissza
nyelvészeti eszmefuttatásom tárgya. Lehet, hogy csak másnap reggel. Bár azt
sem tudom, milyen napszak van. Értelmezhető itt egyáltalán? Ha jól sejtem,
Tony egy csillagközi bázisra nyitott most kaput. Itt szerelik össze az új
cirkálókat, és innen is indítják el, ha már teljesnek tűnik a legénység.
Legalábbis ez következne a pilóta pár elejtett szavából. Létezik persze valami
galaktikus időszámítás, az a világító számlap ott a sarokban talán pont azt
mutatja, de a világűrben nincs éjszaka és nappal.
Ez újabb szokatlan kérdéseket vet fel. Ha idetévedne egy olyan vámpír,
aki nem fényben járó, mint én, hanem az a klasszikus Drakula, vajon mikor
kéne megtérnie a koporsójába? Ezt annyira mulatságosnak találom, hogy
halkan elkuncogom magam. A vuki felhördül, és úgy néz rám, mint egy
idiótára. Pedig nem is olyan ostobaság - hát ezért nem ismerik itt a
vámpírokat. Nagy előny, ha belegondolok.
Ez tök jó, én itt ülök egy zugban, és nem csinálok az égvilágon semmit,
közben az a semmirekellő alteregóm meg biztosan randevúzgat azzal a
lánnyal. Ha már az első alkalommal le nem öntötte vörös borral a fehér ingét,
mert olyat talált mondani. Mert biztos fehér ingben jár, én vagyok az, aki
feketébe szeret öltözni, és nem ő. Ez a barom állat aztán tényleg képes jó
nagy zűrzavart teremteni, mert velem ellentétben ugye ő nem immúnis
bizonyos érzelmekre.
Megpróbálom kitalálni, milyen is lehet a hasonmásom. Hát vért nem
izzad, az tuti. De már én sem. A trükk egyszerű - csak meg kell szüntetni az
izzadást, mint olyat. És olyan varázslat is létezik, ami képtelenné tesz engem
a könnyezésre. A szemem enyhén nedvesnek látszik ugyan, de csak azért,
mert van rajta egy hártyavékony energialencse, amely ilyen benyomást kelt.
Csak egy irányba átlátszó, a folyadékot pedig egyáltalán nem engedi át. így
tűnik barnának a vérvörös szem. De a sírás illúzióját is megteremthetem,
primitív víz szintézissel. Persze, egyszerűbb desztillált vizet előállítani, vagy
inni egy kis valódi vizet, és azt tartalékolni az ilyen célokra.
Ez csak annyi kényelmetlenséget jelent, hogy ügyelnem kell arra, hogy
ne kóstolja meg a „könnyeket” senki. Vagyis az alteregóm azt csinál, amit
akar, de nekem bizony továbbra is kardtávolságra célszerű tartanom
magamtól minden nőt. Feltéve, hogy meghagyom nekik a szabad akaratot,
ami ugye vámpír esetében egyáltalán nem magától értetődő. Miért lételemem
annyira a szabadság, hogy mástól is képtelen vagyok azt megvonni? Hacsak
meg nem akarom ölni.
Emlékszem az Aranykörös barátom szavaira:
- A vámpírok legtöbbje nem is sejti, mi mindenre lehet használni a vér-
mágiát. Holott kézenfekvő lenne - a varázslás egyik leghatékonyabb módja
eleve, mert kívülről meríti az energiát, korlátlan mennyiségben. Amit nekem
évekig kellett tanulnom, te elsajátíthatod percek alatt.
Nem túlzott. Valóban könnyű volt. Csak Tonyn is csodálkozom néha -
annyira okos, ennyi évvel a háta mögött. És néha olyan buta dolgai vannak.
Ez a körrajzolgatás… meg ez a bemondás is. Dehogy nem sejtik. Csak akik
rájönnek, és élni is mernek ezzel a képességgel, már nem vámpírok, hanem
vérmágusok. Mint most már én is, ezek szerint. Újabb lépés a végső kárhozat
felé. A vérmágusok számkivetettek a varázslók között. Megvetik őket, pont
azért, mert olyan könnyen tudják használni azokat a praktikákat, amelyeket
bárhonnan képesek ellesni. Ezért nem is tanítja őket senki. Crawfordot sem
fogják megdicsérni, attól tartok.
Persze, most én is azt teszem, amit anno a Titanic kapitánya -
kétségbeesetten megpróbálva következtetéseket levonni a jéghegy víz alatti
kiterjedésére a víz felett látszó rész alapján. Ha az Aranykör fegyvernek
szánt, nyilván tökéletes fegyvert akar, és ha az Álmodók Rendje is benne van,
ott aztán nincsenek semmiféle korlátok és megkötések. Lehet, hogy a profot
szépen megkérték, hogy mindig rajzolgasson köröket a jelenlétemben. Jó
sokáig nem vettem a lapot. Ezért még azt is megtette, hogy nem törölte le a
port az asztalról, hogy feltűnőbb legyen a dolog. Mert ha jobban
meggondolom, csak ott láttam port. Sem a TV-n, sem a számítógépen. Az
utóbbi még kimagyarázható, hiszen sokszor használja. De a TV? Nem illik
bele.
Arról nem beszélve, hogy a vérnek - különösen ha nincs behűtve, mint
ahogy nem volt - még frissnek kellett lennie, pont akkor, amikor magamhoz
térek.
És ez az időzítés… még nagyjából tizenkét perc… És ha később ébredek
egy félórával?
Buchanan megkeresését is ő javasolta. Közben fecsegett össze-vissza,
olyannyira, hogy ellentmondott saját magának. Mert hogy is volt?
.. .beleszeretsz-e abba a lányba?..
… vámpírként immúnis vagy rá…
.. .elcsábítod?..
… a romantika és a szerelem tőled teljesen idegen…
Akárhogy nézem, ez nem stimmel. Ha immúnis vagyok rá, és valóban
idegen tőlem mindez, akkor ezt azoknak az Aranykörösöknek vagy
Álmodóknak is tudniuk kellene, akik állítólag játékból fogadtak a következő
cselekedetemre. Az ilyen fogadásnak viszont semmi értelme. Vagyis Tony jól
átvert, én meg bevettem. Szó sincs játékról, és az egész „szerelmi szál” csak
figyelemelterelés. Az ifjú Jedik „hősies megmentése” pedig egy csali, hogy
idevonzzon erre a létsíkra. Vagyis itt kellek, mint fegyver.
Na rakjuk csak tovább a mozaikkockákat. Csak semmi érzelem. Mi is
történt?
Egy: kipróbálták a Sátánosdival, mire vagyok képes. Még az sincs
kizárva, hogy szóltak neki, ne öljön meg, mert akkor aztán jön helyettem
valaki, aki tényleg jól megizzasztja. Mondjuk Veewyle, akit egyszer említett
Edward. És nem egyedül. Shadowwarrior egymagában szintén képtelen lett
volna egy ekkora értékű tárgyat elcsenni a 401-ik évszázad Inkvizítoraitól,
tehát ebben meg neki segítettek. Őt is jól átverték.
 Kettő: a cél a Sötét Harcosok Szövetségének újjászervezése, bármi áron.
Hogy őket mire szánják, még nem tudom.
De miért alkalmazok önkorlátozásokat, mintha ember lennék? Miért
feltételezem, hogy csak a Sötét Birodalomban keresnek jelölteket? Miből
gondolom, hogy csak ott játsszák a valódi játékukat - ami nem játék, hanem
komoly tétben megy? Azt hiszem, lesznek kérdéseim a pilótához is. Először
hagyom beszélni, hátha ő is be van avatva, és elszólja magát, aztán
előveszem a valódi énemet… amit az a lány nem vesz komolyan. Legalábbis
ezt próbálja magának bemesélni, talán leginkább saját maga
megnyugtatására. Francba, már megint belezavar a gondolataimba. Persze,
mert halálos könnyelműség, és meg se büntethetem - azt azonnal észrevenné
a Sátán. Pedig elég lenne belenéznem a lány szemébe…
Legalább magamnak ne hazudjak. Nem bosszant, sosem szokott az
ilyesmi érdekelni, mert én aztán tudom, hogy milyen vagyok, és mire vagyok
képes, mások véleménye meg egy üres hang. Egészen másról van szó. Amiatt
aggódom, hogy másvalakit sem vesz komolyan egyszer, és éppen nem leszek
ott, hogy eltüntessem az illetőt, még mielőtt bemutatná neki a valódi
tudományát. Széttéphetik az igazi farkasok, és esélye sem lesz védekezni.
Úgy tűnik, ezt a lányt is besoroltam a gyerek kategóriába. Persze nem csoda,
ha a valódi korom valószínűleg nagyságrendileg összemérhető a
professzoréval, nem pedig csak az a rövidke 180 év, amivel néha
tréfálkoztam. Jó tréfa volt, csak teljesen más irányban torzított, és sokkal
többet.
Buchanan belépése véget vet a spekulációimnak.
 A Mester

… örvény… mi???… én nem akarok menni sehová…

… Öltönyben ülök egy kis tárgyalóteremben. Nagyon elegáns, kék,

fekete, szürke és fehér színekkel berendezve, ízlésesen. Földi környezet,
huszadik, vagy kora huszonegyedik századi bútor. Modern, kényelmes és
praktikus. Hátul ablak, gyönyörű kilátással, természetesnek tűnő
megvilágítás. Ez viszont egészen biztosan képernyő. De a felbontása olyan
minőségű, hogy nem lehet megkülönböztetni egy valódi ablaktól, még a
vámpírszemeimnek is túl nagy a feladat.
Az ajtó nyílik, belép egy fiatalember. Majdnem kimondom a nevét, de
ez nem lehet. Anno Ákost is összekevertem valakivel, meg az a levágott kéz
sem azé volt… még egyszer nem követhetek el ekkora hibát.
- Elnézést, hogy megvárakoztattalak. Valóban nem az vagyok, akinek a
külsejét viselem.
Látja a megdöbbenésemet.
- És valóban olvasok a gondolataidban. A nevem nem fontos. Buchanan
miatt ne izgulj, ez a hely téren és időn kívül van. Oda fogsz visszaérkezni,
ahonnan elindultál, és akkor, amikor elindultál.
Tehát az Aranykör vendége vagyok. A férfi bólint.
- Crawford könyörögte ki, hogy létrejöjjön ez a találkozó. Már egy ideje
figyelemmel kísérjük a ténykedésedet.
- Mióta?
- Amióta létrehoztunk. Crawford már elmondta, hogyan választottunk
neked testet, és valóban nem tudja, hogy te magad ki vagy. De túl sokat árult
el neked ahhoz, hogy merő kíváncsiságból ne művelj valamelyik létsíkon
olyat, ami keresztezi a terveinket. Mert ahhoz meg túl kevés információja
van, hogy ésszerű javaslatokkal szolgáljon.
 A vendéglátóm leül velem szemben.
- Állapodjunk meg a játékszabályokban. Persze nincs miről
megállapodni, mert azokat úgy is én diktálom. Itt nem fogsz tudni sem
varázsolni, sem bármi más módon kárt tenni bármiben. Beszélni sem fogsz
tudni többet.
Tényleg nem vagyok képes megszólalni, de ez valamiért nem zavar. És
valami azt súgja, hogy aki most velem szembenéz, annak a hatalma
mérhetetlenül nagyobb, mint az általam ismert bármely halandó, vagy más
személyé.
Elmosolyodik, és ismét bólint.
- Az Aranykör a végtelenséget jelképezi, kétféle módon is. Tehát a
hatalma is végtelen. Olyan tárgyalófelet küldött neked, akihez képest a
Pusztító, a professzor vagy akár Veewyle nagyon kezdő játékosok. De még a
keresztények istene is, vagy bármely helyi jelentőségű istenség. Ezeket
bármikor elpusztíthatjuk - elég annihilálni a létsíkhalmazukat. A
mozgásszabadságodat csak azért korlátoztuk, mert amit te a legdrágábbnak
tekintesz, az az idő. Tehát olyan rövid leszek, ahogy csak lehetséges, és nem
tudsz közbekotyogni. Ha bármire szükséged van, azt úgy is tudni fogom, de
most jól vagy lakva, nem vagy szomjas, jegyzetelned pedig felesleges.
Választ kapsz egy sor olyan kérdésre, amit már feltettél többeknek is,
mindhiába. Nem azért, mert szeretnénk, vagy gyűlölnénk téged - ezekben a
körökben ezeknek a fogalmaknak nincs értelme. Csak így látjuk célszerűnek.
Kezdjük az elején - hogy ki is vagy, és hogyan hoztunk létre. Velünk
kapcsolatban létezik egypár tévhit. A legelterjedtebb az, hogy a világtól
visszavonult mágusok társasága vagyunk, akik csak a tudást gyűjtik, és nem
avatkoznak bele semmibe. Anthony már elmondta neked, hogy az Álmodók
Rendje az egyetemleges tudat valódi hordozója. Nos, az Aranykör ennek a
Rendnek a belső köre. Ide csak nagyhatalmú mágusok léphetnek be, és csak
olyanok, akik megértették, hogy a Fény és a Sötétség viszonylagosak, az
Egyensúly pedig nem létezik. Ezért nem azokban a fogalmakban
gondolkozunk, mint a halandók, de még azokban sem, mint az általuk
manifesztált istenségek.
És van itt más is - mivel a végtelen variációs képessége szintén végtelen,
mi nem teremtünk meg szinte semmit, hanem csak megkeressük a nekünk
megfelelő alakzatot. Talán innen a legenda a visszavonultságunkról. Valóban
intelligens és erős fegyverre van szükségünk - hogy miért, azt még nem
árulom el, erre nem terjed ki a felhatalmazásom. Teljesen véletlen, hogy
találtunk a Földön egy olyan kamaszt, akinek a vérvonalából következett,
hogy alkalmas erre. Testi felépítéséből nem, de ezen könnyen segíthettünk.
Tökéletes megoldások ugyanis a Végtelenben nincsenek, tehát ha ehhez
akarunk közelíteni - mert elérni természetesen nem lehet - azért nekünk is
tennünk kellett valamit.
Visszatérve rád - adott egy olyan kamasz, aki nem boldog a sorsával,
tehát befogadó kész bármire, amiről úgy gondolja, az megváltozatja.
Vérvonala kiváló. A testén kétféleképpen is javítunk. Tudtán kívül
beleplántálunk olyan technikák ismeretét, hogyan lehet villámgyorsan ölni,
akár puszta kézzel is. Mert meg nem tudnád mondani, hol tanultad azt a
sokféle módszert, amelyeknek csak a töredékét alkalmaztad eddig. Mind
működik, majd tapasztalni fogod.
A halandóságát a legegyszerűbb úgy volt megszüntetnünk, hogy félig-
meddig vámpírrá változtatjuk. Igen, a legkönnyebb megoldásokat választjuk
mindig, ha tehetjük. Nem mert lusták vagyunk, hanem mert így a
leghatékonyabb. Ehhez önszántából hozzájárult. De hogy így legyen, kellett
tennünk még valamit, Solo.
Végigfut a hideg a hátamon, mert most szólítottak az igazi nevemen.
Tehát így hívnak.
- Igen. Emberek között talán Solo Wolf. De igazából csak Solo. Az
istenségeknek és a hozzájuk hasonló entitásoknak elég egy név. Mindegyik
többet használ, de csak azért, hogy jobban megértsék, akikhez szól.
Mielőtt még nagyon elbíznád magad, nem vagy igazi istenség. Hozzád
nem imádkoznak. De entitásként sokan ismernek, szerte az Univerzumban.
Ami közös veled az istenségekkel, te is manifesztációja vagy valaminek. Mi
ezt kombináltuk össze annak a kamasznak a testével és tudatával.
És - ismerd meg magad tanfolyam - minden manifesztáció felruházza a
manifesztált jelenséget, amely alapjában szenvtelen, olyan vonásokkal,
amelyek leginkább a halandókra jellemzők.
Ami téged most leginkább izgat, az, hogy immúnis vagy-e a szerelemre.
Ez olyannyira foglalkoztat, hogy irracionálisan veszélyes helyzetekbe is
sodorhat. Nem a halál fenyeget, az ellen valóban immúnis vagy, legfeljebb
adsz nekünk egy kis plusz munkát, hogy keressünk egy másik testet. Lehet,
hogy akkor nem emberit választunk. Amitől leginkább tartunk, hogy egy
alkalommal nem arra használod majd a vámpírképességeidet, amire valók.
Már kacérkodsz olyan gondolatokkal, hogy valamelyik nőtől nem a teste
kellene, hanem a lelke. Ha sikerül ezt elérned, az kötöttséget fog jelenteni,
ami ellentétes a valódi természeteddel, Solo. Márpedig miért pont ez ne
sikerülne.
A Magányos Erő és a Korlátlan Szabadság megtestesülése vagy.
Amelynek önmagában nincs célja és nincsenek érzelmei, de rettenetes
hatalomra tehet szert, és nem habozik élni vele. A kötöttségek hiánya
tisztánlátást eredményez, és borzalmas hatékonyságot. Az, hogy a Sötét
Oldalra pozícionálod magad, tévedés, és abból származik, hogy némi közöd
lett a vámpírokhoz. Valójában agresszív semleges vagy.
Rólad még csak annyit, hogy helyi jelentőségű istenségeknek azért nem
lehet feletted hatalma, mert hiába vagy csak „entitás”, de olyan, akinek
otthona az egész Világegyetem. Pár létsíkról ideiglenesen kiirthatnak, de fel
fogsz bukkanni újra és újra, más alakokban.
Kurta mosoly ismét.
- Van valami konkrét dolog, ami miatt most itt vagy. Érdekes
szituációkba kezded magad hozni, és szeretnénk neked megszervezni egy
menekülési lehetőséget. Crawford már megpróbálta a maga szakállára, de
rosszul. Az, hogy alteregót rak a helyedre, nem megoldás. Mert azt észrevette
ugyan, hogy több helyen lehetsz egyszerre, de ő nem ismeri a valódi
természetedet. Így azt sem tudja, hogy a te aggodalmad teljesen alaptalan - ha
az alteregód randevúzgat azzal a lánnyal, az is te vagy. Annyi eszed
egyébként van, hogy látod, nem sülne ki belőle semmi jó. De cselekedhetsz
irracionálisan is, Solo.
Egyszer már közbeavatkoztunk. Olyan szavakat adtunk a szádba (…
leveszem róla a kezemet…), amelyeket nem te mondtál, és gondoskodtunk,
hogy felerősített formában és azonnal eljussanak a címzetthez. Így ő
megsértődött, neked pedig eszedbe sem jutott már „leereszteni a kardot”.
Megtesszük még egyszer, de a döntés ezúttal a tiéd. Solonak nem lehet
parancsolni, tehát az eszedben bízunk. A másik lány már kétszer is vérig
sértett, bár valószínűleg nem tudatosan. Amit kínáltál neki, az valójában a te
időd volt. Nem az emberé, Soloé. Bár végtelen idővel rendelkezel, valahol
tudatában vagy annak, hogy mekkora megtiszteltetés, ha egy hozzád hasonló
entitás hajlandó bárki halandóval külön foglalkozni. Ráadásul tisztán az ő
érdekében. Ha le akartad volna fektetni, vámpírképességeiddel már rég
megtetted volna. Nos, ha viszont az idő felajánlásodat visszautasítják, és
ráadásul „nem vesznek komolyan”, az nem a vámpírnak sértés. Ha csak az
lennél, már elégtételt vettél volna - vámpír módra. Solonak az.
Olvas a gondolataimban.
- Igen. Nem is titkolom. Magáéban Soloéban nem tudnék, de te csak a
manifesztációja vagy, ne felejtsd el. Válasz a kérdésedre: nem, nem mi
késztettük őt erre. Túljátszottá a felvett szerepét, mint ahogy mindig
túljátssza. Pont azt, amiért Solo beszélni akart vele. Beszélni, és nem mást.
Nem érdemli meg ezt a beszélgetést. Csak nem akarjuk az egészet attól
függővé tenni, hogy ő éppen milyen hangulatban lesz. Tekintsd a neki tett
ígéreteidet semmisnek. Az összest.
A másik lánynál se okozzon gondot az ilyesmi. Neki csak emberként
akartál mondani pár hasznos infót. Nem volt számára fontos annyira, hogy
rád szánjon úgy tizenöt percet. Tehát egyáltalán nem fontos, a védelmi ernyő
megvonása jogos.
A lényegre: nemsokára a földi létsíkon az „alteregódat” fel fogja hívni
valaki. Tudod, hogy ki.
Ránézek ismét. Igen, tudom.
- Ha igent mondasz neki, az teljesen más mederbe fogja terelni az egész
földi életedet. Mindkét lányt nagyon gyorsan elfelejted, és Soloként
minimálisan leszel csak jelen azon a létsíkon. Nekünk nem ott kellenél most.
De a döntés a tiéd.
Kimondatlan kérdésemre válaszolva:
- Erről nem én fogok határozni. Lehet, hogy megsemmisítünk abban a
létsík halmazban. Nem Soloról beszélek, ez meghaladná az Aranykör
hatalmát is, de a manifesztációit bármikor. Lehet, hogy más alanyt keresünk.
Elfintorodik:
- Azért nagyon ne bízz a fényes jövőben, ha akaratunk ellen cselekszel.
Az Aranykör nem jótékonysági szervezet. És túl sok munkát öltünk beléd. Na
meg itt is akad sértődékeny egyén bőven.
 Feláll, és kinyitja az ajtót:
- Ha kisétálsz rajta, ismét Buchanannál találod magad. Kicsit szédülni
fogsz, de mire ő kezdene beszélni, ez elmúlik.
Jól látom, hogy a szemében ott van egy szikrányi jóindulat?
- Sok szerencsét, Solo. Megtiszteltetésem, hogy személyesen is
beszélhettünk.

… örvény…
 A kelepce

A szédülés pont olyan gyorsan múlik el, mint ahogy az előző

vendéglátóm megjósolta. A pilóta vált pár hörgésszerű mondatot a testőrével,
amiből továbbra sem értek semmit. Eszembe jut valami. A Földi létsíkok
többségén valamikor volt egy esemény, amelyet úgy hívták, hogy Második
Világháború. Ha jól rémlik, ott találta ki az egyik fél azt, hogy a kódolt
üzeneteiben olyan majdnem kihalt törzs nyelvét használta, amelyből maradt
összesen négy fő, vagy valami hasonló. Nem is bírta megfejteni senki. így
teljesen világos minden. A vukik feltehetőleg ugyanilyen ritkák ezen a
létsíkon. Ha én nem értem őket, akkor jelenlétük elhanyagolható. Tehát nem
érti más sem, így egy vuki testőr választása valahol zseniális ötlet. Buchanan
úgy társaloghat vele, hogy nem kell tartania a véletlen lehallgatástól.
Mellékhatásként attól sem, hogy tudom használni a testőre ellen a
vámpírképességeket. Egyszerűen nem lennék képes neki mentális parancsot
kiadni, mert nem érti meg. Vagyis ne erőszakoskodjak, mert azt csak úgy
tehetném meg, ha megölöm mindkettejüket. Nem mintha nehéz lenne, de
egészen másért jöttem.
Ebből az is következik, hogy már gyanút fogott, hogy nem ő a
Birodalom fő kegyeltje. Lehet akármilyen ász, de a zsoldos bármikor átállhat
az ellenséghez. Ennek sok oka akadhat, nemcsak a pénz. Az ilyen
primadonnáknál nagyon sokat számít az önbecsülés is, valamint hogy
megadják-e nekik a kellő tiszteletet. Mert ha nem…
- Buchanan, - szakítja félbe az elmélkedésemet az űrvadász, kezet
nyújtva.
- Wolf.
Ha már az Aranykörös Mester ezt a nevet említette… megteszi, mint
bármelyik másik. És valóban van bennem valami a farkasból. Solo Wolf -
magányos farkas, nem is rossz. Aki még olyannyira sem halandó, mint az
Álmodók többsége. Ez igen. Ez komoly? A lánnyal kapcsolatos zavaró
gondolatoktól viszont még mindig nem sikerült teljesen megszabadulnom,
pont ettől a „komoly”-tól kerülnek ismét terítékre. Na meg az, amire
gondoltam, és talán a Mester is feltételezett rólam. Hogy féltem őt az igazi
farkasoktól. Képes vagyok bárkit félteni? A gyerekeket persze, de ő valahogy
mégsem tűnik gyereknek… annyira. Vagy igen? A határozottság mintaszobra
lehetek. És melyik énem félti? Hát a vámpír biztos nem. Mindegy, majd
később.
Közben átnyújtom a pilótának az okkultista által korábban rám bízott
küldeményt. Holokristály. Itt biztos minden putriban akad lejátszó, amivel
meg tudja nézni a tartalmát.
Szemügyre veszem. Nagyon hírhedt figura. Olyan pletykák járnak róla,
hogy minden éles bevetés előtt hány - mindig ez jut eszembe. Aztán feláll, és
mindenkit leszed az égről, mint a kacsalövészeten. Persze miket nem
terjesztettek már rólam is, amíg ember voltam… ha annak a fele igaz lenne…
- Állítólag fontos. Ferde grimasz.
- Sejtem, mi van rajta.
- Akkor többet tudsz nálam. Megvetően legyint.
- Nem nehéz itt rájönni semmire. Ha az én véleményem érdekel, a Jedik
maguk tehetnek róla, hogy elkezdődött rájuk a hajtóvadászat. Semmi védelmi
intézkedés. Ilyen pancserség láttán sírni volna kedvem. Olyan fene
magabiztosak voltak. De a birodalmiak se sokkal jobbak, pedig pont azért
álltam be hozzájuk, mert azt hittem, itt végre valami szervezettséget látok.
Nem érti a logikát. Az a különbség köztünk, hogy ha én nem értem a
logikáját valaminek, más logikát kezdek mögötte keresni. A túlélés egyik
titka. Csak hát túlélésre neki lenne szüksége, én vagyok kettőnk között az,
akinek felesleges ilyen világi hívságokkal törődnie. Milyen ironikus.
Folytatja, és elég hamar rájövök, hogy tévesen ítéltem meg.
- Na most figyelj. Idevesznek erre a cirkálóra, hogy megtanítsam ezeket
a válogatott antitalentumokat valahogy kezelni a Tie Fighterokat. Ragyogó
konstrukció, nekem sokkal jobban tetszik, mint az X-Wing. Jóval gyorsabb,
és háromszor megfordul a tengelye körül, mire egy X-Wing akár
megmoccanna. Tűzereje fenomenális, ahhoz képest, hogy milyen kicsi.
Egyetlen egy bibi van vele, pajzsa gyakorlatilag nulla. Vagyis ha nyeretlen
kétéveseket ültetnek beléjük, akkor koporsókra se kell költeni, gyönyörű
kremációban részesülnek, mielőtt még rájönnének, melyik a tűzvezérlő panel.
Márpedig pont ez történik.
De ami rosszabb. Mit tudsz rólam?
 Egy kicsit megpróbálok nem arra figyelni, hogy a rozoga szék össze
fog-e törni alattam most nyomban, vagy még kibír pár percet, ha nem
moccanok. Észreveszi a mocorgásomat.
- Luxusberendezést ne várj, ez titkos búvóhely. Most már mérges is
kezdek lenni.
- Na ne mondd. Sosem jöttem volna rá.
- Csak lazán, haver. Bár a Zsoldosok Testvériségének rejtett kódja volt a
hülye leveledben, itt akkor se ugrálj nagyon.
Egy megnyugtatónak szánt mozdulatot teszek. Ahogy rám néz, nem volt
túl meggyőző.
- Jó, persze, folytasd.
- Szóval elméletileg galaxis-szerte ismernek. Aki velem szembe jön, és
nem az én oldalamon játszik, halott. Akkor is, ha jobb a hajója, és akkor is,
ha nincs egyedül. Egyszer biztosan ráfaragok, de az nem holnap lesz. És itt
jönnek a furcsaságok.
Szerinted mindezt figyelembe véve, milyen rangban kéne lennem?
A szék reccsen egyet és megadja magát. Én persze nem esek el vele
együtt, a vámpírreflexek automatikusan munkába lépnek. Látom Buchanan
meglepett arcát. Túl gyors volt a reakció. A keze a dezintegrátor felé mozdul,
de az egész olyan, mint egy lassított film. Mire odanyúlna, már az én
kezemben van, a másikban a kardom, vuki felé fenyegető tartásban.
- Mindenki marad, ahol van!
A vuki persze nem érti, és megpróbálja félreütni a pengét. Nem akarok
kárt tenni benne, de nagyon nem tetszenek azok a kesztyűk. Felugrom a
levegőbe, és a kard markolatával fejbe vágom. Csak remélni merem, hogy jól
mértem ki az erőt, hogy a földre rogyjon ugyan - a koponyája biztos
keményebb, mint az emberé - de ne okozzak neki maradandó sérülést. A
pilóta keze lövésre készen előrenyújtva, csak éppen nincs benne semmi, most
kezd ráeszmélni. Üvöltök, ahogy leérkezem a talajra:
- Állj meg, Buchanan! A gorilládat is állítsd le, mielőtt megölném!
Hihetetlenül lassúak a halandók, el se képzelném, ha nem látnám.
A testőr térde lassan behajlik, a törzse pedig kezd előredőlni, a szeme
zavaros. Ez meg mit művel?! A hóna alatt volt egy másik fegyver, és még
lőni is van ideje. Csak eltalálni nem tud. Ez is dezintegrátor, így a falat csak
perzseli, organikus anyagra van állítva. Szemünk ekkor találkozik össze, és itt
van vége. A vuki elterül. Két dolog jut eszembe egyszerre:
… soha nem adom fel harc nélkül… Ez Buchanan jelszava, nem az
enyém, én csak átvettem tőle.
… soha ne nézz bele egy vámpír szemébe… Ő belenézett. Valami még
küzd benne, de már nem sokáig. A pisztoly kiesik a kezéből, én is eldobom
azt, amit elvettem tőle. Erre már nincs szükség. A kard eltűnt. Csak az
összekapcsolódó tekintet létezik. Buchanan szája kinyílik, és ismét mond pár
hörgésszerű szót. Éppen jókor, mert a vuki már kezd feltápászkodni. Hála
Zzarngnak, túlélte. Valamit mérgesen morog, de aztán elkúszik a legtávolabbi
sarokba, és ott leül a földre. Dörzsöli a fejét. Hát ez fájhatott, sajnálom.
Illetve egy pillanat. Kinyújtom felé a kezem. Kis nekromanta gyógyítás.
Legutóbb egy lovagnőn alkalmaztam, egészen máshol. De ő félholt volt, ez
meg itt csak egy apró zúzódás. A testőr csodálkozva néz rám. Buchanan kap
tőlem egy újabb mentális parancsot. Ha a lánynak adok anno egy ehhez
hasonlót, azt csinálok vele, amit akarok… vámpírt nem komolyan venni.
Francba, felejtsem már el! Főleg, hogy sosem akartam tőle semmit. Több
szerencséje van neki is, mint amennyi esze.
Az űrvadász kérdez a testőrétől valamit. Meglepődik a válaszon, mert
parancsvarázs ide vagy oda, némi értetlenség költözik a megigézett szemébe.
Elengedem. Most már ismét önmaga.
- Mi történt?
Ja, persze, a mellékhatások. Nem szoktak emlékezni, jól legalábbis nem.
Mint azok a nők sem, akiket néha… Most mindenesetre magyarázkodhatok.
Vagy mégsem kell? Buchanan arca kezdi visszanyerni az értelmes kifejezést.
- Hát megleptél, haver. Majdnem agyonlőttelek. Esélye sem volt rá, de
ez nem fontos.
- Mondhattad volna rögtön, hogy ilyen Jedi-féle vagy. Ezek szerint van
titkosszolgálatotok? Lebecsültelek benneteket. És még a Zsoldos
Testvériségbe is beépültetek. Jelentenem kéne, tudod. Törölni fogod a
memóriámat?
- Ha megígéred, hogy nem jelented, nem fogom. Egy barát agyát nem
mosom ki patyolattisztára, ha nem muszáj. Rólad is az a hír járja, hogy az
adott szavad többet ér mások által aláírt… majdnem váltót mondtam, de
hátha itt nincs is ilyen… mmm… szerződésnél, - vágom ki magam.
Tiszta szerencse, hogy kitalált egy saját verziót. És milyen kényelmeset
a számomra. Semmit nem kérdezhet tőlem, mert egy titkos ügynöktől
mégsem várhat válaszokat indiszkrét kérdésekre.
- Jó, rendben. Szavamat adom. Nincs kedvem újra elkezdeni beszélni
tanulni.
Megrázza a fejét.
- Hihetetlen.
Hogy véget vessek a találgatásnak, más javaslattal állok elő.
- Ha van kéznél olyan ketyeréd, amivel lejátszhatod azt, amit hoztam,
még kevésbé hihető dolgokat is megtudhatsz.
Ez ismét egy komikus helyzet. Mert fogalmam nincs nekem sem, mi van
rajta, ezt komolyan mondtam még az összetűzés előtt. De azért fontoskodom,
és lelkesen játszom a James Bogot… nem… Bondot, persze, így hívták azt a
regényhőst.
- Aha, értem. A lézerágyúk energiaszint mérője meg van machinálva.
Kicsit visszapörget a felvételen.
- Látod, itt még teljesen zöldben van. Pár lövés, még mindig majdnem
tele a töltés. Még pár lövés, a csíknak csak egy kicsit kéne lejjebb mennie, de
már vörösben úszik. Tehát ha elkezdek lövöldözni, elég gyorsan
kifogyasztom a készletet. És ennek meglepetésszerűen kell bekövetkeznie, a
terv szerint.
…Pokoltűz legyen a pajzsom… Ez szintén Buchanan híres mondása.
Szerinte többet ér minden valódi pajzsnál, ha az ellenfél hajója már
darabokban, mire megtalálja az elsütő billentyűt. Tehát szinte biztos halálba
akarják küldeni. Mert a pokoltűz váratlanul ki fog aludni.
Nézi tovább a háromdimenziós videót.
- Sejtettem, hogy nincs minden rendben. Na nézd csak - a hajtóművet is
szétpiszkálták?
A kép fordul, és egy ponton elkezd vörösen villogni, majd az egész
virtuális hajtómű felrobban. A kép eltűnik, hogy helyet adjon egy
egyezményes jelnek, ami úgy látszik, itt is ugyanazt jelenti, mint a Földön. A
pilóta arcképe, majd képáttűnéssel egy halálfej. Buchanan tekintetébe vad
düh költözik.
- Ekkora aljasságot azért nem vártam. Egy rohadt beépített bomba, talán
távirányított. Azonnal utána kell néznem. Méghozzá személyesen.
Felém fordul. Igyekszik uralkodni az indulatain, de látszik, hogy nem
könnyű. Nem csodálom. Most tudta meg, hogy ha a „pokoltűz” eltűnése
mégsem lenne elég, a hajóját egy gombnyomással tűzgömbbé változtatják,
vele együtt. Hát nem egy kellemes perspektíva. Túlélési esélye a nullához
közelít.
- Köszönöm, bárki is vagy. Ha ez mind igaz, akkor életbe léptetem a B
tervet. Most el kell rohannom. Téged nem vihetlek magammal, pedig
szívesen tenném. De mindenki úgy tudja, hogy nemrég porlasztottalak
atomokká. Maradj itt, és várj meg.
Odaszól valamit a vukinak is. Ő is rám néz, csak a fene tudja, mit jelent
a nézése. Remélem, azért értékeli, hogy megszabadítottam a fejfájástól.
- A testőrömre bízlak. Amúgy Khachalla a becsületes neve, de nem
hiszem, hogy sokat beszélgetnétek.
Közbeszólok.
- Felesleges. Nem maradok itt. De még találkozunk. Már ismerem az
utat. Ugyanide jövök majd vissza. Ez a Khah… tudod, ki… biztosan képes
neked valahogy üzenni. Szerintem lesz beszélnivalónk.
Most pedig el fogom kápráztatni. Létsíkváltás….. örvény…
 A nyuszik mélylélektanáról

- Valahogy nem volt igazán kedvem ott ülni még néhány órát, amíg
kideríti, jó volt-e az információ.
Tony éppen pipára próbál gyújtani, méghozzá gyufával - micsoda
értelmetlen berögződés ez is - de nem nagyon megy neki, valószínűleg
nedves a dohány. Őt ismerve, nem csodálkoznék, ha nemrég leöntötte volna a
dohányzókészleteit ásványvízzel, vagy valami hasonlóval. Végül feladja, és
lángra lobbantja egy kisebb tűzidézéssel, csak annak meg az erejét nem
számítja ki jól, így az egész dohány azonnal hamuvá válik. Hát igen, aki nem
gyakorolja…
Észreveszi, hogy csendesen derülök rajta. Bosszúsan leteszi a pipát
egyszerűen az asztalra, mert hamutartót természetesen nem talál, az biztosan
kint van a konyhában, vagy akár a WC-n, nála sosem lehet tudni. így az
amúgy is kopott asztalon keletkezik egy újabb megpörkölt folt, mert a pipa
vége még mindig izzik. Kicsit füstöl is. Monty Pythonék se csinálnák jobban.
Aranykörös varázsló, nem igaz, milyen béna.
- Kihívjam a tűzoltókat?
Mindketten elröhögjük magunkat. Amikor abbahagyjuk, mentegetőzni
kezd.
- Rohadt fáradt vagyok, bocs.
- Hát ez nem is lep meg, biztos nem volt egyszerű azt a találkozót
megszervezni. Egyébként köszönöm, kifejezetten hasznos volt. Várom azt a
bizonyos telefonhívást.
A szemén látom, hogy nem tudja, miről beszélek. De akkor talán nem is
kellene beavatnom.
- Mindegy, Buchanant illetően van egy óriási tervem, de még hadd ne
mondjam el. Csak képzelj el egy sötét szobát, ahol kettesben be vagyok zárva
egy vukival, akivel nem tudok két szót sem váltani. Üljek ott, amíg az ászunk
méltóztat ismét előkerülni? Gondoltam, közben inkább kérdeznék tőled
valamit.
Azt a lányt - tudod, melyiket - nemsokára tényleg ki fogom verni a
fejemből, mert csak eltereli a figyelmemet. Ha csak ember lennék, vonzónak
találnám, de akkor csak neki kellene magamat szentelnem, ami, mint tudod,
lehetetlen. Ha csak vámpír, rég elcsábítottam volna, és csak arra emlékezne,
hogy volt egy filmszakadásos éjszakája, amelynek az elején talán én is ott
voltam, de ez nem biztos, lehet, hogy csak megálmodott.
Vámpírhadseregembe nem kell, mert nem harcos típus. Ha csak Solo lennék,
akkor pedig teljesen hidegen hagyna.
Közben rájövök, hogy a prof nem tudja… dehogynem. Az entitást ő is
ismeri, hát persze. Csak annak nem volt tudatában, hogy épp előtte ül. Na, jól
elszóltam magam.
Hátradől, és elismerően csettint az ujjával.
- Micsoda megtiszteltetés! Így már sok mindent értek. És mit keres
szerény hajlékomban egy ilyen természetfeletti lény?
Csóválja a fejét.
- Solo sosem jönne ide. Nem lenne miért. Valamelyik manifesztációja -
végül is, miért ne. Különösen ennyire kevert fajta. De az indítékaid nem
világosak, és egészen biztosan nem a Solo énedtől származnak. Én az emberi
egyed maradványaira gyanakszom leginkább.
Ezen pár pillanatig én is elgondolkozom. Valószínűleg igaza van. Solo
feltehetőleg egészen biztos abban, hogy az a lány „nyuszi”. De a lány maga
azt mondta, hogy nem. És csak az emberi természetem maradványa lehet
olyan eszement, hogy egyszerűen képtelen megnyugodni, amíg nem kap
egyértelmű választ egy őt érdeklő kérdésre.
- Tony, megpróbálom világosan kifejteni a helyzetet. Pillanatnyilag
semmi nem szól az ellen, hogy ha tényleg felhív az a bizonyos valaki, akkor
olyan döntést hozzak, amelynek következtében a lánnyal nem is nagyon
fogok a jövőben találkozni. Semmilyen alakomban, soha többé. De nem
szeretem az elvarratlan szálakat, és a homályos szituációkat. Mi ő valójában?
Mert tőle csak akkor tudom meg, ha vámpírként kérdezem, minden más
módszer vagy csődöt mond, vagy tönkretenném vele, amit viszont nem
akarok. Van ötleted?
Gépiesen megint a kezébe veszi a pipát, majd zavartan lerakja. Aztán
felemeli a mutatóujját.
- Ötletem éppenséggel lenne. Felvázolok egy elképzelt helyszínt. Van
egy gyerek üdülőtelep, ahová pár percen belül be fog csapódni egy meteor.
Óvóhely nincs, és nagyjából evakuáltak már mindenkit, mert aki marad,
meghal. Te vagy az utolsó helikopter parancsnoka. A helikopteren van még
egy hely, csak egy. Lent még legalább tíz gyerek szorong, na meg a szüleik.
Még egy fegyveres felnőtt van veled, de őrá mindenképpen szükséged van,
nélküle nem fogod tudni a gépet elvezetni. Milyen parancsot adsz neki? Egy
percen belül fel kell szállnod, sokat nem gondolkozhatsz.
- Én azonnal döntök, és sejtheted, hogy.
- Igen, mert te „farkas” vagy. Mindegyik éned ráadásul. Megkérdezzem
tőle?
- Ha akarod. A válaszból tudni fogod. És nyugodt szívvel mehetsz
tovább.

…és…
- Várj még egy picit! Mielőtt megkérdezed…
Ránézek. … soha ne nézz egy vámpír szemébe. De Aranykörös
máguséba se, Zzarng segítsen… mi ez?..

… a rotorok már forognak, bármelyik pillanatban magamra húzhatom a

kart, és már megyünk is fel… de várjunk csak, ez nem én vagyok. Kívülről
látom.
- Igen, - hallom Tony hangját. - Csak nézd végig, és maradj csendben,
nem tart sokáig.
A gép körül ijedt gyerekek kapaszkodnak a szüleikbe. A másodpilóta
ordít, hangosbeszélővel próbálva túlharsogni a helikopter zaját.
- Még egy gyereket! Csak egyet! Nincs több helyünk! Még egy
gyereket!
Gyorsan!
 A pilóta elé egy nő lép ki, fiatalnak látszik, de a haja teljesen ősz.
- És melyiket?! Te fogod kiválasztani? Istennek képzeled magad?
A hangja hisztérikus, de a másodpilótáé is egyre inkább az. Félrelöki a
nőt.
- Még egy gyereket! Most azonnal!!
A gép pár centire elemelkedik a földtől. A pilóta kikiabál:
- Walken! Szállj fel azonnal! Már 10 másodperc késés! Mind itt
döglünk!
A másodpilóta rázza a fejét, a nő visít, a gyerekek sírnak.
- Walken! Nélküled nem tudom elvezetni! Szállj fel azonnal! Ez
parancs!..
… sötétség…
Tony hangja, mint egy narrátoré a moziban, csak éppen nincs hozzá kép.
- Nem meteor volt. Egy katonai kísérlet során az egyik rakétán elromlott
a vezérlőberendezés. Látták, hogy letér a kijelölt pályáról, és pontosan ki
tudták számolni, mikor fog becsapódni. És hová. A közelben gyakorlatozott
három katonai helikopter, ezek közül kettő majdnem a helyszín felett. Tudod,
akkor és ott nem törődtek annyira a zajjal. A gyerekek még élvezték
is a látványt. Ezek már elmentek, teljes rakománnyal. Csak a gyerekeket
volt szabad vinniük, de ez ellen nem is tiltakozott senki. A meteor volt a
hivatalos mese. A harmadik helikopter ez, kicsit távolabbról ért oda, az utolsó
pillanatban.
Akár rendben is mehetett volna a mentés, ha ezzel a nővel nem tökölnek
el fél percnél tovább a megengedettnél. A hely üresen maradt, tizennégy
gyerek helyett csak tizenhármat vittek el.
Senki se tudta megjósolni, hogy a robbanófej valóban működésbe lép-e,
vagy az is ugyanolyan döglött, mint a többi elektronika. Felrobbant.
Méghozzá a föld fölött tíz méterrel. Akik a földön voltak, azonnal porrá
égtek. A lökéshullám nekitaszította a helikoptert egy hegyoldalnak, mert még
benne volt a robbanás hatókörében. A többiek akkor haltak meg, de nem
mind. A pilóta túlélte. Kimászott a roncsból, egy darabig bolyongott az
erdőben, miközben vér szivárgott az orrából és a füléből, majd leült. Egy
darabig nem csinált semmit, aztán elővette a szolgálati fegyverét, és főbe
lőtte magát. Jürgen Wolfnak hívták.
… emberek között talán Solo Wolf…
- De ez csak árnyéklétsík. így is történhetett volna. Most megmutatom,
hogyan zajlott le valójában.
…- Walken! Vedd át az irányítást!
A pilóta kiugrik a fülkéből, és magához ragadja a legközelebb álló
gyereket, majd belöki a gépbe, még mielőtt észbe kapna bárki. A nő ott van,
és belekapaszkodik a ruhaujjába. Lövés dörren, és a nő összeesik. A
helikopter elkezd emelkedni.
… ismét a szobában vagyunk. Az Aranykörösök mégis tudhatnak
valamit, mert miközben az okkultista megrendezte az agyamban ezt a kis
vetítést, jókora adagot töltött magának a whiskys üvegből, amely azelőtt még
nem volt ott.
- Ugye nem kell mondanom, hogy abban a pár percben nem Jürgen volt
a valódi keresztneve? És ha vennéd magadnak a fáradságot, és egy kicsit
jobban kutakodnál az emlékezetedben, Solo, te is emlékeznél rá.
- Nem emlékszem. Hogyan végződött?
- Aki lent maradt, meghalt ugyanúgy. A nőnek talán még kevésbé is fájt
a szívlövés, mint magas hőfokon élve elégni. A helikopter éppen hogy
kicsúszott a veszélyes zónából, és szerencsésen földet ért egy katonai
bázison.
Kortyol egyet a whiskyből.
- De csak hogy ne végződjön happy enddel, Walken jelentette a
történteket. Jürgent haditörvényszék elé állították, és elítélték. Később a
cellájában felakasztotta magát az ablakrácsra. A lepedőjét tekerte a nyaka
köré. Te akkor már nem voltál vele.
Megkocogtatja a poharában a jégkockákat.
- Na így szól a mese a nyusziról és a farkasról, ahogy mostanában
mesélik. És mi a tanulság?
Kezd az a benyomásom lenni, hogy már nem egészen józan. Nekem ez
már nem adatott meg. Nem mintha baj lenne. Tony közben folytatja.
- Hát hogy az erdő legveszélyesebb állata a nyúl, mert ha rossz helyen
van, ő okozza a legtöbb kárt. Jürgen talán farkas volt, de nem eléggé. Tudta,
hogy mit kell tennie, de azt már nem, hogy hogyan.
Hiba egy: Walkent farkasnak tartotta, aki megbirkózik a feladattal.
Ahelyett, hogy maga venné át az irányítást. Méghozzá rögtön - összesen volt
egy perce. Solo persze sosem cselekedne így.
Hiba kettő: a nő akkor kezd lelkizni, amikor erre rohadtul nincs idő. És
két nyuszi találkozik, mert Walken is az. A lelkizés mögött ugyanis
rendszerint nem valódi morális meggondolások állnak, hanem a felelősség fel
nem vállalása. Amit a nyuszi agy képtelen felfogni: ha nem dönt, az is egy
döntés. Ha nem válaszol a kérdésre, az is egy válasz. Ha nem él egy
lehetőséggel, az is egy lehetőség. Ha nem vállal felelősséget, az is felelősség
vállalás.
Solot ezzel szemben egyetlen dolog vezérli: hogyan emelje a magasba a
helikoptert TELJES rakománnyal, a lehető leggyorsabban.
Helyes döntés egy: csak magában bízik. A tét nagyobb annál, mint hogy
az emberismeretét véletlenül is túlbecsülje.
Helyes döntés kettő: azonnal közbelép, amikor látja, hogy akár egy
pillanatig nem történik semmi.
Helyes döntés három: nincs idő vitatkozni, sem hisztit csillapítani, tehát
végletes erőszakot alkalmaz habozás nélkül. Ténylegesen nem öl meg senkit,
a nő életéből talán egy percet vesz csak el, vagy még annyit sem, és szíven
lövi, hogy ne fájjon.
A mérleg: tizenhat emberi élet, ebből tizennégy gyerekeké.
Illetve csak tizenöt, mert a másik nyuszi feljelentette. Nem azért, mert
erkölcsi aggályai voltak, hanem a gyerekek úgy is elkotyogják, és akkor
hátha őt is cinkostársnak minősítik. Így viszont példamutató magatartás és
előléptetés.
Itt a vége, fuss el véle.
Csak hallgatni tudok. Tony kortyol egy nagyot, majd elfintorodik.
- Szóval, inkább ne kérdezd meg. Láttam már embereket járni úgy, hogy
lelki mélységet feltételeztek ott, ahol csak a szakadék mélysége várt rájuk.
Bár, mint tudjuk, Solonak nem lehet parancsolni. És cselekedhet
irracionálisáan is. De ha ezt teszed, ne csodálkozz azon, ha olyan válaszokat
kapsz, amelyek végképp lelomboznak.
Most pedig szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Buchanan már biztosan
vár. Vagy ha itt akarsz maradni, ez a város is tele van lehetőségekkel. Vagy
mit szólsz Londonhoz?

… örvény…
 B terv, mint Buchanan

Az űrvadász nincs a helyén, csak a vuki. Ő viszont meglepetésemre

mutogat valamit. Elég hamar rájövök, mit akar, amikor bekapcsolja ugyanazt
a holo lejátszót, amelyen nem is olyan rég kivetítettük Buchanan hajója
szörnyű pusztulását.
A vuki ezzel félre is vonul - gondolom, azt az utasítást kapta, hogy ne
zavarjon.
A hologram kicsit remeg - ez a szerkentyű sem az a csúcsminőség, de a
célnak megfelel. Először Buchanan arcát látom.
- Elég érdekesen tűntél el, de feltételezem, hogy a szervezeteteknek
vannak olyan különleges technikái is, amelyeket nem tanítanak mindenkinek.
Eszembe ötlik egy másik létsík. Ott semmi mást nem tettem, mint
kidobtam egy nőt egy térkapun egy „feldolgozó” turbinából. A feldolgozás
tulajdonképpen modern máglyát jelentett, ipari gázlánggal. Azt a helyet
nagyon őrizték, ezért sokáig nem válogathattam, nem néztem meg, hová
dobom ki pontosan. Valahová a Sötét Birodalomba. Éppenséggel ott is
máglyára juthat, ha igazán peches, de legalább még egy esély.
Na azon a létsíkon voltak igazán különlegesen kiképzett két lábon sétáló
gyilkológépek. Egy papi rendhez tartoztak, amelynek a harci
mozgástechnikáját speciális tudományos módszerrel dolgozták ki. A lényege
a lő-és egyéb fegyverek elleni védekezés volt halandók számára. Olyan
mozgástechnikát tanultak, hogy egy normális reflexekkel rendelkező
egyénnek szinte lehetetlen feladat volt őket megsebezni bármivel, mert a
szokványos logikának ellentmondóan változtattak folyton helyzetet, vagyis
ahová az ellenfeleik lőttek, ott csak az üres levegőt találták el.
Közben azért figyelek.
- Így viszont nem hagytál nekem alkalmat, hogy befejezzem a történetet.
Tehát megteszem most. Nos, bátran állíthatom, hogy az általam ismert
galaxis részben én vagyok a legjobb vadászpilóta. Nem az egyik legjobb. A
legjobb. Nincs ellenfelem.
Önként jelentkeztem a birodalmiaknál, mert titeket akkor nagyon
gyenge eresztésnek tekintettelek. Minek tudnák engem a legjobban
használni?
Hatásszünetet tart. Hát igen, a primadonna szindróma. Kiképzőtisztnek
kellene használni. Tényleg, ha már felrémlett az a bizonyos létsík, vajon
engem is kiképeztek arra a kitérő technikára? Nem hiszem. Nem volt rá
szükség. A vámpírreflexeimmel kiképzés nélkül se nagyon bírnak eltalálni
semmivel. Buchanannak se sikerült.
- Hát úgy minimum ezredesi rangot vártam volna el, és
főparancsnokságot a cirkáló vadászgépei felett.
Jaj, barátom, az ászokat nem parancsnokként alkalmazzák rendszerint. ..
- Ehelyett, mint mondtam, rám bízták a kiképzését ezeknek a
tehetségtelen…
Nem, nem az a baj, csak te nem ismered a Birodalom logikáját. Csak
egy bizonyos szintig képeznek ki bárkit, hogy ne váljon túl veszélyessé. Mint
például te. És a minőséget mennyiséggel pótolják. Ami nem mindig sikerül,
de az ilyen esetekre vannak ott a Sith lovagok.
-… amit a hajómmal műveltek.
Azt hiszem, kihagytam egy részt, visszapörgetném, de ez a Khachalla,
vagy kicsoda, figyelmeztető mozdulatot tesz. Értem, a kristály egyszeri
használatú, és lejátszás közben törli önmagát. Majd a végén, gondolom, meg
is semmisül.
- És íme, a B terv. Amint a vadászokat bevetésre küldik, minden pilóta
egyenruhát ölt, amihez hozzátartozik egy egyensisak is. Nem a hadnagyi
rangjelzéssel ellátottat fogom felvenni, hanem egy sima mezei darabot. Az
enyémet pedig felveszi valaki más. Ő száll be az én hajómba, és én pedig az
övébe. Természetesen neki is lesz oldalfegyvere. Szintén dezintegrátor, de
fémre hangolva, és egyetlenegy lövésre állítva, maximum töltettel. Pont
elegendővel ahhoz, hogy átüsse a cirkáló egyik hajtóművének a burkát. Ugye
nagyjából sejted, mi fog történni ezután?
Már nem is hallgatom nagyon, minden a helyére kerül. Tehát amint a
Tie Fighterek kirajzanak, a hajóját vezető társa azonnal visszafordul, és
leszáll az egyik hajtómű közelében, valahol a cirkáló lézerlövegeinek
holtterében. A fegyverén biztosan van időzítő is. Ha önmagában is átüti a
burkot, márpedig miért ne ütné át, hiszen az energiapajzs mögül indítja a
sugarat, akkor még inkább megteszi, ha a cinkosnak lesz annyi esze, hogy
ugyanazzal a sugárral berobbantsa a bombát is, amit olyan előrelátóan
beleszereltek a vadászgépbe. Mindezt nagyon gyorsan kell végrehajtani,
mielőtt rájönnek a cselre, de a siker esélye kiváló, mert Buchananról
mindenki tudja, hogy szereti az eredeti megoldásokat, tehát senki nem fog
csodálkozni, ha nem tartja az alakzatot. Már csak két kérdés marad. Az egyik,
hogy menekül az aláaknázott cirkálóról maga a társ. Erre azonnal választ
kapok.
- …nem tudom felszedni, mert a Tie Fighter egyszemélyes. Vagyis
olyasvalakinek kell lennie, aki önerőből is el tud menekülni. Ez nekem
komoly fejtörést okozott a B terv kivitelezésében. Mindaddig, amíg fel nem
bukkantál a képben te. Láttam, hogyan vagy képes kámforrá válni.
Mondhatsz bármit, de téged nem véletlenül küldtek hozzám.
Nem is sejti, mennyire igaz. És talán valóban ezzel a logikával.
- Ezt viszont muszáj megmutatnom, itt a büszkeségem. Külsőleg
semmiben nem különbözik a többi Tie Fightertől.
A képen feltűnik egy hajó tervrajz. Azonnal látom, hogy nem
egyszerűen erősebb hajtóművek vannak rajta, hanem más generációsak. És
ugyanez igaz a fegyverekre is. Ráadásul ennek van pajzsa. Kutya legyek, ha
Buchanan ilyet tudott szerezni bárhol az itteni feketepiacon, pláne
észrevétlenül beszereltetni. Nem, az egész gép külön megrendelésre készült,
talán nem is ezen a létsíkon, és lefogadom, hogy nem fizetett érte semmit,
mert ő is ugyanannak a tervnek a része, amelyet eddig a sajátomnak hittem,
és csak egyvalakit ismerek, aki Álmodó pap is, és képes ilyen remekművet
alkotni.
… Shadow on The Wall!..

Ezt a dallamot most csak az agyamban hallom? Nem hiszem, mert a

vuki is idenéz. A lejátszóból jön, de már meg is szűnt. A testőr ismét
belemerül valami fegyvernek látszó tárgy szétszerelésébe.
Egy olyan jelzés, amit ezen az egész létsíkon valószínűleg én érthetek
meg egyedül, tehát nekem is szánták. A tervrajz képe tovább forog,
különböző pontok villognak, de a részletes magyarázat helyett egészen más
szöveget hallok. A hangszín nem változik. Olyan, mintha Buchanan beszélne
tovább, de ez valódi Földi angol, nem annak a letükrözése. Mivel a beszéd
halk, a gorillának nem tűnik fel semmi.
- Tégy úgy, mintha tanulmányoznád a képet. Nagyon röviden kell
beszélnem, különben a testőr gyanút fog. Lényeg:
Engem nem köröznek.
Ezen a létsíkon ne próbálkozz a vámpír trükkökkel, mert mindkét fél,
aki az Erőt használja, jóval többre képes ennél.
Az űrvadász társa én vagyok, a hajót is én szereltettem össze és
cseréltettem ki. Remekmű.
Elfojtom a mosolyt. Kimondhatatlan örömöt érzek. Egyrészt, mert ezek
szerint Shadowwarrior él, másrészt mit sem változott - annyira büszke a
szaktudására.
- A kristályt is én buheráltam meg egy kicsit.
Az űrvadász nem tudja, hogy létsíkot válthatok, mielőtt a cirkáló
berobban. Ezért nincs kizárva, hogy neked szánja ezt a szerepet. Még
egyeztetünk veled később. Voltak már közös műsoraink.
Bizony voltak, nem is akármilyenek.
- Az entitásról. Később mondom el, honnan tudom, de a forrás hiteles.
Az egyik ténylegesen örökkévaló és mindenhol jelenlévő entitás a kevés
közül. Rokona az Örökkévaló Harcosnak, de a célrendszere más. Nem
tudom, megfejtette-e bárki.
Ami fontos.
Ha valaki összeadja a „Földi életedben” elvégzett dolgaidat - én
megtettem, és le is ellenőriztem, hogy mindegyik igaz - az emberi tested
fizikai kora messze nem elég. Sehogy. Erre rá fognak jönni.
Lényeg: az entitás mindent elér, amit akar. Ha szövetségekben
gondolkozol, tudd, hogy nagyon erős szövetségese lehet bárkinek, és nagyon
veszélyes, mert teljességgel kiszámíthatatlan. Nagyon célratörő, de céljai nem
ismertek, talán nincsenek is, ahogy mi értjük. Ugyanúgy a csúcsra emelhet
bárkit, vagy teljesen lesöpörheti az útról. Tartós szövetségeket még soha nem
kötött.
 És amit feltétlenül tudnod kell. Ha fizikai testet használ, nem kíméli. Az
illető vissza is fiatalodhat, amíg benne van, de bármelyik pillanatban meg is
halhat, ha nem bírja az iramot. A te esélyeid jobbak, mert nem vagy ember.
Most ennyi.
Amit ezután hallok, az szerintem már Buchanan eredeti hangja, és ismét
a helyi nyelvjárás.
- A kristály most kiégeti önmagát. Khachalla majd eltünteti a
maradványait. Kikapcs.
A kép eltűnik, a vuki odamegy, és kiveszi a megfeketedett adathordozót,
majd zsebre vágja. Gondolom, megy majd a szemétmegsemmisítőbe.
Ez a Shadow sem az a tizenkettő egy tucat alak. Sejtem, honnan vannak
az infói. Arra már gondoltam, hogy a Mesterrel való találkozás fényében nem
is a Warhammeres Inkvizítoroktól szerezte azt a gépfegyvert, hanem az
Aranykör adta neki, és közölte vele, engem hol talál. Az isteni hatalmú
mágusok viszont ugyanazt a hibát követték el, mint amit a technokraták
szoktak velük kapcsolatban, csak fordítva. A kiberdrótozásában biztosan van
halláserősítő. Ennyire egyszerű. Pont a legprimitívebb megoldásokra nem
gondolnak sokszor. Különösen a nagymesterek. Vicces.
 Zzarng

… örvény… na ennek viszont fele sem tréfa… ismét akaratom ellenére

utazom… kezd nem tetszeni… akárki csinálja, meg fogja bánni… ezek Solo
gondolatai…

- Nem hiszem, hogy megbánnám. De te is hálás leszel érte.

A szavak közvetlenül az agyamban csengenek. Egyelőre egyáltalán nem
úgy gondolom, a kard már a kezemben… de szerte is foszlik, amint
meglátom, hol vagyok. Ez Zzarng kápolnája, vagy nem is. Nem a kápolnában
vagyok, hanem az istenség előtt közvetlenül, bent a menedék létsíkján. A
kápolna belsejét onnan látom. Két erő küzd bennem, az egyik azt parancsolja
a vámpíristenség szemén keresztül, hogy boruljak előtte térdre, férfiban
hihetetlen szépség, és éteri harmónia áramlik belőle. Azt érzem, hogy amíg ő
velem van, tökéletes biztonságban vagyok, és olyan boldogság önt el,
amelyhez hasonlót még sosem tapasztaltam. Igen, őt kell szolgálni, csakis,
és…
Senki előtt nem borulok térdre. A káprázat szertefoszlik. Zzarngot
valóban jóképűnek lehetne mondani, emberi mértékkel, de azért semmi
különös. A férfi szépség egyébként sem hoz lázba. Persze a női se
különösebben. Szemében bölcsesség sugárzik, de semmi több.
Közben megjelenik a hűséges szolgája. A hóna alatt egy
gyékényszőnyeg, kezében két kupa vér. Hegyi kristály, művészi alkotás.
Érdekes, nem tudok sem törpékről, sem elfekről a Sötét Birodalom területén.
A mintázat annyira finom, hogy emberi kéznek évszázadokig tartana
kicsiszolni. A vámpíroknak aligha fűlne ehhez a foguk, az orkok pedig
leginkább leölt ellenségeik koponyáit használják ugyanerre a célra.
Zzarngnak is lenne kapcsolata más létsíkhalmazokkal?
A szolga szertartásosan átnyújtja az italunkat - először az istennek, majd
nekem. Ezt követően a földre teríti a gyékényszőnyeget.
- Megengedem, hogy leülj, - mondja leereszkedő gesztussal Zzarng. Az
agyamban ezzel párhuzamosan egészen más szavakat hallok:
 - Ülj le, kérlek. Mindjárt megértesz mindent. És te is tudsz így beszélni,
ha akarsz. De fennhangon is társalognunk kell. Bármiről, amiről az Aranykör
egyébként is tud. És csak arról.
Váratlan fordulat. Ha ezt tudná a Mester, bizonyára őt is meglepné.
Tisztelettudóan leülök.
- Megjelentem a hívásodra, Uram.
Ezt egy perccel ezelőtt még nem tudtam volna. Mármint hogy meg kell
jelennem. A legvadabb helyzetek mindig hordoznak magukban némi
komikumot. Még ha némelyik vérfürdőbe megy is át. Vérfürdő… csak el ne
röhögjem magam… pedig ez nagyon ideillő poén. Biztosan nem viccből
rántott ide. Hatalmában áll ez? Ki tette helyette? A gondolataim
rendszertelenül cikáznak. Hogy húzzam az időt, komótosan elhelyezkedem,
vigyázva, hogy ki ne löttyintsem a drága nedűt. A szolga diszkréten eltávozik
a ködfal mögé.
Zzarng szertartásosan felemeli a kupát. Szándékosan lassan beszél.
- Van egy hagyományos pohárköszöntő, ami csak a miénk. Az enyém és
az avatáromé.
- Ha nem zárom le a kápolnát, az Aranykör azt nem hall meg a
beszélgetésünkből, amit nem akar. Ha lezárom, tudni fogják, hogy olyat
mondtam, amit nem nekik szántam, és valamilyen módon kiszedik belőled.
- Mindig csak egy avatárom volt egyszerre. Soha nem kockáztattam azt,
hogy hitem különböző apostolai ellentmondjanak egymásnak. Hatalmam
teljében magam választottam ki a küldötteimet, és azonnal beavattam őket,
mert már előzőleg meggyőződtem róla, hogy alkalmasak a nekik szánt
feladatra. A te esetedben ez nem így történt, a választást kényszerű okokból a
Sors-Isten kegyeire kellett bíznom, és csak reménykedhettem, hogy döntését
el tudom fogadni.
- A Sorsnak ehhez semmi köze, az Aranykörnek annál több. Céljai
vannak veled. Mint ahogy nekem is. És ezek nem egészen esnek egybe.
Lebecsülnek. Például azáltal, hogy nem veszik figyelembe, hogy mentálisan is
kapcsolatban állhatunk egymással. Ha most próbálnának meg olvasni a
gondolataidban, nem sikerülne. És ezt valószínűleg a nekem való
alávetettségnek tudnák be, nem annak, hogy készakarva árnyékollak.
Ez mind nagyon szép és jó, de térdre nem tudtál kényszeríteni,
gondolom kajánul. Hiába tekintesz az avatárodnak, mentális parancsot nem
vagy képes nekem kiadni.
Zzarng szemében egy pillanatra mintha felparázslana a harag szikrája.
De állat vagyok, hisz minden gondolatomat hallja.
- Kényelmes a gyékény?
Sűrűn bólogatok, megpróbálva közben elszántan valami teljesen elvont
imákra összpontosítani a figyelmem. Most egy percig megkísérlek nem
gondolni a zöld szemű jegesmedvére, azt hiszem, ez jó lesz. Miért is pont
zöld szeműre?
Az istenség szemében ismét villan valami, de ez már egészen más érzés.
Ha ember lenne, azt mondanám, hogy mindjárt elröhögi magát. De az nem
lehet. Szóval a jegesmedvére nagyon tilos…
- Azért adtam neked a gyékényt, mert muszáj, hogy legalább
alacsonyabban ülj nálam, különben az egész színjátékot nem hiszik el. Nem
Adonai vagyok, aki élvezi, hogy folyton-folyvást megalázza a híveit, de a
minimális tisztelet kijár minden istenségnek. Egyébként tényleg majdnem
elröhögtem magam. Attól, hogy az vagyok, aki vagyok, még nekem is lehet
humorérzékem. Hagyd azt a jegesmedvét a pokolba, és próbálj meg
természetesen viselkedni.
Könnyű azt mondani. Mindennap istenségekkel társalgok, akiknek
avatárjuk vagyok, tehát viselkedjek úgy, mint mindig. Rutin feladat, hát nem?
- Ezt a poharat mosolyogva emelem fel, mert elégedett vagyok a Sors
választásával.
Harsányan nevetve mégsem tehetem. Na jó, egy kis komolyságot,
tényleg.
- Igen, az nem ártana.
A mosoly eltűnik az arcáról, átadva a helyét egy ünnepélyesebb
kifejezésnek.
- Minden élő, élőholt és halott bajtársunkra. Mindegyikük hitt és hisz
abban az ügyben, amiért beállt a hadseregembe. A Békére, amelyet Kard őriz.
Fenékig üríti a poharát. Követem a példáját. A szolga máris ott terem, és
elviszi az üres kupákat.
 - Azért hívattalak, mert pár dologról muszáj tudnod. És most már adnék
feladatot is, hogy már eléggé megerősödtél.
- Inkább arra figyelj jobban, amit a fejedben hallasz. A többire csak
annyira, hogy értelmesnek tűnjenek a válaszaid. És te is kérdezhetsz, szintén
bármit, amit az Aranykör úgy is tud. Akár olyat is, ami tényleg érdekel. Nagy
baromság ne legyen közte.
Na, tegyünk egy próbát.
- Életem legnagyobb megtiszteltetésének tekintem a meghívásodat,
Uram, és ígérem, hogy méltó leszek a bizalmadra.
Hoppá, ha ezt így kimondtam, ez Solo ígérete is. Nincs ellenére?
Mennyit hallhat belőle egyáltalán? Most csak vámpír énem beszél Zzarng-
gal, vagy itt van az ember és az entitás is? Francba, elfelejtettem fejben
válaszolni. Persze így is hallotta.
- A hadsereg toborzása sikeresen halad. Leslie Croyd kiváló szervező.
Az egyik fejlemény ezzel kapcsolatban, hogy kineveztem főparancsnoknak.
Rendhagyó módon te még nem adhatsz neki utasítást, de beszámolási
kötelezettséggel tartozik neked is. Ha és amikor igényt tartasz rá. Azt
kívánom, egyeztessétek egymással a további lépéseiteket. Hollétére
vonatkozóan fogsz kapni egy üzenetet.
- Solo hall minket, mert része az egyéniségednek. Ha te magad nem
lennél hozzá hasonló - mármint az emberi éned - nem téged választottak
volna. De neki semmi köze az Aranykörhöz. És bármennyire is henceg az
Aranykör hatalma végtelenségével, ez csak mennyiségi értelemben igaz. Solot
ők sem tudnák térdre kényszeríteni. Én nem is kívántam ezt tőled, csak
teszteltem, mennyire ellenálló Solo a mentális támadásokkal szemben.
- Őszinte örömömre szolgál, Uram.
Én is olyan körülményesen fogalmazok, ahogy csak tudok. Minél tovább
kellene beszélgetni, de ha elkezdek az időjárásról értekezni, nagyon ki fog
lógni a lóláb. Egyelőre hagyom őt érvényesülni. Ha nem tudsz okosat szólni,
hallgatni arany. Ha többen tartanák ehhez magukat, kevesebb lenne a hiszti és
a háború. Közben rájövök, hogy egy értelmes kérdést mégis fel tudnék tenni.
- Még nagyobb örömömre szolgálna, ha megmagyaráznád nekem ennek
a pohárköszöntőnek a mélyebb jelentését.
- Kérésed ismételten igazolja, hogy a rád esett választás helyes volt.
Tudnod kell, mit képviselsz. Bármennyire furcsa, bennünk van valami közös,
és sosem találnád ki, hogy mi.
- Az Aranykör eredeti célja - ha náluk lehet eredetről beszélni - valóban
a tudás gyűjtése és megőrzése volt. Minden létező tudásé. Civilizációk jöttek
és mentek, egész fajok és létsíkok semmisültek meg. De a tudásnak maradnia
kellett.
- Egyelőre nem is árulom el, próbára teszem az intelligenciádat is. De
kapsz kiindulási pontot. Wiarel Királyi Könyvtárának zárt részlegében van
egy könyv, amelyben megtalálod a Béke és a Kard teljes jelentését. Tudom,
hogy neked van oda belépőd a Pusztító személyes engedélyével. Keresd meg,
és gyere vissza, ha megtaláltad.
- Ez csak egy ürügy, hogy ellátogass Edwardhoz is - előbb-utóbb
szükség lesz erre. Nincs ilyen könyv. Nem is lehet. Mert ez az Én lényegem -
ennek a manifesztációja vagyok Én. De csak annyira, mint te vagy Solo.
Igyekszem mégis nem gondolni a jegesmedvére, annyira vad a gondolat.
Vagy gyorsan valamit kérdezni kéne… mi legyen az? Megteszi…
- Elnézésedet kérem, hogy esetleg ide nem illő kérdést teszek fel, de ha
már adtál rá engedélyt…
- Tedd fel nyugodtan.
- Azért hadd fejezzem be közben a gondolatot. Addig vágj töprengő
arcot.
Na erre majdnem én nevetem el magam. Mint egy kémfilm paródia.
- Crawford mondott neked pár dolgot a velem kapcsolatos történelmi
eseményekről, ezek tényleg ott vannak a könyvekben is, csak nem Edwardnál,
hanem a.: Aranykörnél valahol. Oda nem jutsz be. Csak az indítékaimat nem
ismeri.
Én is embernek születtem, majd vámpír lett belőlem, később vámpírlord,
mellesleg hadvezér - annyira sikeres, hogy istenként kezdtek tisztelni.
Fizikailag elpusztítottak az egyik csatában, de a manifesztáció élt tovább,
senki nem vett észre semmit. Így lettem istenség. Ezért akartam békét az
emberek és a vámpírok között, és a hadvezér múltam miatt csak a kard
erejével láttam azt megteremthetőnek. A másik két vámpír istenséget eleve
vámpírként manifesztálták, emiatt robbantak ki az érdekellentétek.
 Végre feltalálom magam.
- Emberi énemről. Meg fog maradni belőle valami, vagy teljesen ki fog
pusztulni? Mert a gyakorlatban inkább az utóbbit tapasztalom. Nemrég akart
magához láncolni az egyik régi kapcsolatom - nem engem, az alteregómat -
de az Aranykör szerint az is én vagyok. Határozott nemet kapott, de
gyanítom, ugyanezt kapta volna a helyében bárki más is. És ha meg is szűnök
ember lenni teljesen - úgy tudom, a vámpíroknak is vannak érzelmeik.
Lehetnek szerelmesek, dühösek, bosszúvágyók, akármi. Ez megmarad, vagy
avatárként tulajdonképpen szerzetesi életet kell élnem?
Most tényleg elneveti magát. Végre talált ürügyet. Borzasztó, halálosan
komoly témák forognak terítéken, mi meg itt elbaromkodjuk. Isten és
avatárja, a „kiválasztottak,, egymás között. Kész katasztrófa, ha
belegondolok. Szóval a jegesmedvére nem…
- Idézek egy verset. „… hidegen hagynak a gyönyörű nők. Óvjanak
engem a Sötét Erők…” Alteregód írta, talán még a kard se volt akkor nála.
Belelátott a jövőbe?
- Jó kérdés, sokat beszélhetek mellé. Főleg, ha te is viszed a fonalat
tovább.
Ez most dicséret akart lenni. Ismét nevet.
- Solo természetéből következik, hogy nem tűr semmiféle kötöttséget.
Az eredeti emberi éned viszont szélsőségesen romantikus volt
valamikor. És ehhez jött a vámpírlét.
- Később az Aranykor úgy dönthetett, hogy néha egy kicsit kibillenti
valamelyik világot a természetes állapotából. Hogy miért, nem teljesen
világos, talán még több tudásért. Az egész Világegyetem, mint kísérleti terep.
Legalábbis tetteik erre vallanak.
- Ha csak ember és Solo küzdöttek volna egymással, az nehezen
feloldható ellentétet eredményezett volna. Az embernek romantikus szerelem
kell, Solonak pedig az égvilágon senkire nincs szüksége, és senkihez nem
alkalmazkodik.
- De ez így egy kicsit kezd hasonlítani a totalitárius rendszerekre.
Ráadásul egypólusúnak képzelik el, ahogy látom. Kisebb istenségeket öltek
már - ami annyit jelent, hogy kitörölték őket a történelemből - nemcsak a
jelenből és a jövőből, de a múltból is.
 - A vámpírképességek ehhez képest lehetővé teszik, hogy büntetlenül
kiélhesd bármilyen fizikai vágyadat. Ugyanis az alany nem emlékszik arra,
mit cselekedett mentális parancsod hatására. Tudom, hogy kihasználod ezt a
lehetőséget, ha olyan kedved van. Pótcselekvésként ez levezeti a feszültséget,
amiről beszéltem, bár nem teljes mértékben.
- Nyíltan fellépni ezzel szemben öngyilkosság, még nekem is. De valami
felett nincs hatalmuk - olyan entitások felett, akiknek a jelenléte nem helyi,
hanem egyetemleges. Ugyanis ezek jelen vannak az egyetemleges tudatban is,
amelynek pont az Aranykör a legfőbb hordozója. A kígyó így a saját farkába
harap.
- A legnagyobb veszély ebben nem az, hogy valamelyik alkalmi nődnek
mégis felrémlik valami. Mivel több helyen tudsz lenni egyszerre, soha senki
nem lesz képes semmit rád bizonyítani. Hanem az, aminek már tudatában
vagy. Ha meg akarnál szabadulni bármelyik mezei halandótól, elég
belenézned a szemébe, és kiadni a megfelelő parancsot. Ki se kell mondani.
Valamelyik létsíkon - ez nem a Föld volt, már adtál ki ilyet. Tudod, annak a
sebzett katonának, aki álnokul hasba szúrt. Van egy olyan gyanúm, hogy a
földi alteregód is élt már egyszer ezzel az eszközzel. Valószínűleg Solo
döntött így - nem a lágyszívűségéről híres. A célpont meg is halt, az alteregód
pedig megkapta a nőt. Emberi éned nem volt benne biztos, hogy az ő műve,
mint ahogy nem is lehetett.
- Ami ehhez kell - én is ilyen entitássá szeretnék válni. A Sötét Harcosok
Szövetségét ezért létsíkköziként kell újjáélesztenem. A legkönnyebben úgy
tudom megcsinálni, ha elhitetem az Aranykörrel, hogy ez a Szövetség
tulajdonképpen az „Egyházuk” lovagrendje. Akkor még segítséget is kapok
tőlük, saját magukkal szemben. Ha okosan csináljuk, mire észbe kapnak,
mekkora ellensúlyuk van, már késő lesz, és nem vállalnak semmiféle
konfliktust. Ez nem jelenti azt, hogy bizonyos esetekben nem lépünk fel
egységesen, de a szabadság megmarad. Érted már, miért nem baj, hogy Solo
is hallja minden szavamat?
- Némileg megnyugtató, hogy soha nem használtad a durvább
módszereidet azokkal szemben, akiket egy kicsit is kedvelsz;
Még egy kérdés csúszik ki a számon, valószínűleg már feleslegesen,
Zzarng már elmondott, amit akart.
- Ezért nem bántottam azt a lányt sem? Holott a Mester szerint Solot jól
felbosszantotta, és ha az ítéleteket is „ő írja alá”, az még veszélyesebb játék
volt, mint gondoltam.
- Hallottam a kalandjaidról. Igen, életveszélyes volt részéről. De te nem
fit kedveled. Neked az a lány tetszene, aki ő lehetne, ha akarná. Csakhogy
nem akar az lenni, és merőben magánügy, jobb-e neki így, vagy sem. Az is
lehet, hogy csak emlékeztet téged valakire. A minimális szimpátia elég volt
ahhoz, hogy ne bántsd, semmilyen módon. Arra is elég lenne talán, hogy egy
kicsit segíts neki, ha igényli, de arra már valószínűleg nem, hogy ha őt
megtámadnák, érte forgasd meg a kardodat. Pedig van, akiért megtennéd, fis
nem a szerelméért. Csak úgy.
- Lassan be kéne fejeznünk, különben gyanúsan hosszú lesz az
audiencia. Még úgy is, hogy rég láttuk egymást utoljára. Annyit tudj, hogy
Crawford dobott téged át ide, az én kérésemre, és ha kilépsz ismét a létsíkról,
Leslie elé fog vinni az ugrás, így van az utad programozva. Londont pedig
azért említette, mert abban a helikopteres történetben Solo elvitt a harmadik
helikopteren egy Alex nevű kisfiút. Ő volt az, akit utolsónak dobott fel a
gépre. Akkor négyéves volt. Tony gondoskodott róla egy darabig. Most is él,
egy londoni bankban dolgozik. Talán nemsokára találkozni fog vele az
„alteregód”. Ennyi.
- De időnk fogytán. Utasításom - látogasd meg Leslie Croydot, amint
értesítést kapsz a hollétéről. Addig lehetsz bárhol. Meg foglak találni.
A szolga közben felszolgál még egy-egy pohár vért. Felállók, és állva
megiszom.
- Audiencia befejezve. Szükség szerint megkereslek. Most kérlek, hagyj
magamra.
- Sok szerencsét, avatár.
 Álompalota

… örvény… suttogás… ha álmában küldesz rá pár vámpírt, a Sátán nem

biztos, hogy felfigyel… kire?., nem akarom…

Mi volt ez? És hol vagyok? Persze Leslie bárhol is lehet, ezt előrelátóan
nem árulták el. Egyelőre mintha egyedül tartózkodnék egy nagy középkori
lovagteremben. A szélein üres páncélok, kivont kétkezes pallosokra és
csatabárdokra támaszkodva, a falakon fáklyák és odaszegezett pajzsok, a
padlón ornamentális díszítés. Középen egy kerek asztal. Mi ez - Arthur király
és a Kerek Asztal lovagjainak valami dekorációja? Aligha. Az asztal közepén
nem Szent Grál áll, hanem egy sötét borítójú könyv fekszik - pont
ugyanolyan, mint Zzarng kápolnájában. Nem kell sokáig gondolkoznom,
hogy kitaláljam a címét. Tulajdonképpen logikus is, hogy itt van. Ha már a
Sötét Harcosok Szövetségének kinevezett főparancsnokával fogok találkozni,
valahol számíthattam az ilyen külsőségekre. A Kódex. Valami szertartás
készül?
Egy köhintés hátulról. Sarkon fordulok.
- Dávid…
Õrá számítottam a legkevésbé. Már nem kisfiú, mint amikor elhoztam,
inkább jóképű fiatalember, szürke csuklyás varázslóköpenyben. Vajon
emlékszik-e rám… nem hiszem, túl régen volt, és túl kevés időt töltöttünk
együtt. De ezek szerint kívánsága teljesült. Már nem android. És most már
pontosan tudom, hogy hol vagyok - ez Wyel Alompalotája. Hiszen amit
legutóbb hallottam a fiúról, hogy Nathaniel áthozta ide a Kristály lány tói, és
Wyel felfogadta tanítványának.
Sok öröm ér mostanában… régi ismerősök…
De meglepetéseimnek még messze nincs vége. A mágustanonc
megszólal:
- Wyel Mester engem küldött, hogy üdvözöljem. És arra is megkért,
adjam át az üdvözletet Karitól.
Kari… egy másik kisfiú, akit megszabadítottam vadállat apjától.
- Mi van vele? Örülök, hogy látlak, Dávid.
A fiú láthatóan zavarban van. Nem, nem emlékszik rám. Bár ennek
semmi jelentősége.
-… Jól van. Ő is itt van, ő gondozza Wyel Mester kertjét. Később
beszélhet vele, uram, ha úgy kívánja. De ezen a találkozón ő nem lehet jelen.
Mint ahogy én sem. Távozom is…
Kisiet az ajtón, mielőtt további kérdéseket tehetnék fel. Helyette belép
maga Wyel. Az ajtó becsukódik, és tökéletesen beleolvad a falba. Új köntöse
van. A mellén Aranykör jelvény.
Mielőtt bármit mondanék, felemeli a kezét.
- Tudom, hogy Lesliehez jöttél. Rövidesen csatlakozik hozzánk. És
lesznek más vendégeink is. Feltételezem, hogy most már végképp nem értesz
semmit, ezért némi magyarázattal tartozom.
Amikor szóba került a találkozótok lehetséges helyszíne, ez nem volt
könnyű feladvány. Olyan helyet kellett találni, amelyet az Aranykör nem tart
állandóan szemmel. Hol nem keresnek egy csepp vizet?
- A tengerben.
- Így van. Tehát hol nem gyanítanak összeesküvést az Aranykör túl
nagyra törő tervei ellen?
- Egy olyan kastélyban, amely egy Aranykörös mágusé. Kezdem érteni.
- Tehát azért vagy te a házigazda, mert lezárhatod az összes létsík
átjárót, kivéve a sajátjaidat, anélkül, hogy gyanút keltenél.
- Igen. Az Álmodók Rendje alapvetően a szabad akaratról szól, és így az
Aranykör is ezt vallja… ami a saját tagjait illeti. Vagyis nekem nem kell
betartanom a szabályokat. Mivelhogy azok nem is léteznek.
Tudod, ez a társulat nem emiatt érdekelt, hanem mert ez az egyik
legerősebb, és örök időktől fogva létező varázsló szövetség. Gondoltam,
sokat tanulhatok tőlük. Ez így is van, de rengeteg olyan mozzanatra
bukkantam akaratlanul, amelyre nem számítottam. Többek között arra, hogy
a Sötét Harcosok Szövetségét voltaképpen nem is az Aranykör próbálja újból
életre kelteni. Akkor pedig ki és miért? Így jutottam el Zzarngig, és ezek
miatt a kutatások miatt éltem évekig remeteéletet.
Valami gondolat nem hagy nyugton. Miért ne kérdezném meg tőle?
Éppenséggel tudhatja a választ.
- Wyel, van itt egy furcsaság. Azt már kezdem megszokni, hogy nem én
utazom a létsíkok között, hanem újabban mások dobálnak össze-vissza. De
igazak azok a legendák, hogy ehhez hasonló utazások szokatlan élményekkel
járhatnak? Egyes hipertér pilóták esküsznek, hogy időnként suttogást
hallanak a hiperűrben. A kibertérben utazók ugyanezt állítják a Mátrixról. A
létsíkközi űr is ilyen? Vagy csak én kezdek megőrülni?
Elmesélem neki a történetet.
- Ráadásul nem tudom, kire kellene vámpírokat küldenem álmában, és
milyen rémség megtorlásaként. Ez azért elég kemény módszer. Tudom, hogy
képes vagyok rá, de az egészet nem értem.
Az arca elkomorodik.
- Nem túl jó hír. Ha igaznak bizonyul, amit feltételezek, már nemcsak a
Sátántól kell tartanod, és neked már a Sötét Birodalom sem annyira
biztonságos hely - nem mintha bárkinek az lenne. De te fokozott veszélynek
vagy kitéve.
- Tartok tőle, hogy jól sejted, - ez Croyd hangja. - Túlságosan ismerős a
stílus.
Elnézést, hogy nem szóltam rögtön, amikor megérkeztem, csak nem
akartam megzavarni az eszmecseréteket. Továbbá bocsánatot kell kémem a
házigazdánktól, de erősen gyanítom, hogy ebben a témában inkább én
láthatlak el hasznos tanácsokkal. Ugye világos, hogy miért?
Hát most aztán tényleg kristálytiszta minden, akár egy hegyi tó. Ellátni
egészen a fenekéig, annyira átlátszó a víz. Csak annak nem tudok örülni, amit
látok odalent.
 A Félelem örök

Wyel hellyel kínál mindkettőnket az asztal körül. Előttünk megjelenik

egy-egy kupa, az enyémben vér, Leslie-ében feltételezhetően bor. Ha a
mágus stílusérzéke nem változott, az egyik legjobb a Sötét Birodalomban.
Talán Lord Larkin birtokairól való, de az is lehet, hogy a tengeren túlról.
Olyan keveset tudok arról a vidékről.
Ezek a kupák nem kristályból vannak, hanem egy másik, nem kevésbé
nemes anyagból - sötét mithrilből. Egy vagyont érhetnek bármelyik
városállam piacán. Sötét mithrilből nem poharakat és evőeszközöket, hanem
fegyvereket szoktak kovácsolni, mágikus eljárásokkal, ugyanis a közönséges
tűz nem fogja ezt a fémet. Páncélnak kevésbé jó, mint a hagyományos mithril
fajta, de hihetetlenül élesek a belőle készült pengék. Ha valaki kupákat gyárt
ilyesmiből, annak mély jelképes értelme van.
Leslie elmosolyodik, látva feltűnő érdeklődésemet. Nicsak, újabban ilyet
is szokott? Félelem-harcospap korában ez nem volt rá igazán jellemző. Vagy
ha mégis, hihetetlen kínokat helyezett kilátásba annak, akinek ez a mosoly
szólt.
Iszik pár kortyot a borából, és szakértően csettint a nyelvével. Csak
ámulok és bámulok - megtanulta értékelni az emberi élvezeteket? Milyen
ironikus ez is - pont akkor, amikor én gyakorlatilag elveszítettem irántuk
minden érdeklődésemet.
A kiátkozott Félelem-pap megszólal:
- Elkezdeném a kiselőadásomat. Tudom, hogy nem ezért gyűltünk itt
össze, de egyrészt még nincs itt mindenki, másrészt fontosnak vélem a
mondanivalómat. Az eleje egy történet vége. A történet arról szólt, hogy
alkalmatlannak találtam Andreas Lavalier főpapot Kwor városállam
vezetésére. Mint tudjátok, a szokás ilyenkor az, hogy ha a követelésemnek a
Főpapi Tanács helyt ad - márpedig helyt adtak - az addigi főpap trónfosztást
szenved el, és száműzetésbe vonul, megfosztva minden hatalmától és az
Istennő jóindulatától is. A helyére pályázhat bárki, és az Istennő maga
választja ki a legalkalmasabbat a betöltésére. A sikertelen pályázókra
ugyanaz a sors vár, mint az addigi főpapra. Ennek indoka egyszerű - így
kerülhető el a szükségtelen rivalizálás, és az esetleges bosszúállási kísérletek.
Mint ahogy szintén ismeretes előttetek, Kwor főpapját nem Leslie Croydnak
hívják. Egy nő lett a Félelem kegyence - Amanda Winters, akit lebecsültem
és megvetettem. Most is megvetem, de nem becsülöm le - persze, az már egy
másik történet.
Azt hiszem, csak nekem tűnt fel, hogy az asztal túloldalán már ül még
egy ember - Gobart Wilkins, a fejvadász. Teljesen nesztelenül jött be, és
kikerülte mindenki látósugarát. Ha nem lennék vámpír… Cinkosan kacsint.
Nem tudok visszakacsintani, mert ezzel elárulnám, és nem akarom elrontani a
játékát.
- Ami miatt belekezdtem az egészbe, az ok, amiért elbuktam a
megmérettetést. Az Istennő több kérdést is feltett mindkettőnknek. Az egyik
az volt, mi a másik neve. Mindketten azt válaszoltuk, hogy a Hatalom. Eddig
ez rendben is ment. Majd következett egy újabb kérdés: mi a hatalom célja?
Én azt válaszoltam, hogy a hatalom célja, hogy döntsön a csürhe helyett,
amely képtelen saját maga meghatározni a sorsát. Rossz válasz volt.
Ezzel az erővel azt is válaszolhatta volna, hogy a hatalom szolgálat, mint
ahogy tanítják a földi létsíkok egyes távol-keleti vallásai. A Sötét Birodalom
Félelem-Istennőjének ilyet bemondani…
- Amanda válasza: a hatalom célja természetesen maga a hatalom.
Mélyen a szemembe néz:
- Az a suttogás, amiről meséltél, ugye női hang volt?
Megpróbálom visszaidézni. Solora gyanakodtam, de csak a Mester
elmondása alapján. Néha nehéz kivenni, hogy a suttogás melyik nemhez
tartozik. Tehát szándékosan suttogott - igen, inkább női volt, ha jobban
belegondolok. Lassan bólintok.
- A legvalószínűbb, hogy az Istennő személyesen megpróbált
megkísérteni. Engem annak idején sikerült, könnyű volt. A Fény nem védte
meg a falumat, így elveszítettem benne a hitet.
Elhárító mozdulat a kezével. Közben észreveszi ő is Wilkinst. Keze egy
pillanatra megáll a levegőben, majd folytatja, mintha mi sem történt volna,
- Ami azt illeti, most sem hiszek benne. Négyen ülünk az asztalnál, hisz
itt benne valaki is?
- Nem! - szólal meg a fejvadász.
 - Nem, - visszhangozza Wyel.
- Persze, hogy nem, - kissé fel is hördülök. Elvégre olvastam Shavva
Zomm traktátumát, és egyetértettem a megállapításaival. Na meg azzal, amit
Tony mondott. Érdekes, jön ő is?
Sokat nem kell ezen töprengenem, mert máris itt van, és helyet foglal.
Nem szól semmit, még csak nem is köszön. Kíváncsi lennék, hogy az ő
kupájában milyen ital található. Whiskynek kicsit elefántadag lenne. Bár
persze ha nem akar berúgni, nem is fog, elvégre varázsló lenne ő is, nem is
akármilyen.
Teljes értelmetlenség úgy inni. Bár biztos csak az íz miatt teszi, na meg
megszokásból. Leslie közben folytatja, kifejezetten hozzám intézve a szavait:
- Arra, hogy mi történik, ha valaki enged ennek a kísértésnek, a legjobb
példát tudod te magad.
Itt elhallgat, és várja a reakciómat. Hogyne tudnám - Sataniel, a lázadó
angyal. Akiből sötét istenség lett. Az Istennő csinálta ezt belőle?
- Az Istennő műve, - megismétli Leslie a gondolataimat. - Egyik
legcsábítóbb istenség az Univerzumban. Zzarng szerint ráadásul más
létsíkhalmazokon is jelen van, és nem kicsi a befolyása.
Nem bizony. Egyetemleges istenség, hozzá képest Sataniel egy
kifutófiú. Vagy majdnem egyetemleges - talán léteznek olyan létsíkok, ahol
van értelmes élet, de még sincs ereje. Bár léteznének.
- Amit veled tett, az tulajdonképpen a Hatalom Próbája. A létező
legkeményebb próba, amit egy tudattal rendelkező lény kiállhat. Mindenki
máshogy reagál arra, ha az Istennő megkörnyékezi.
Van, akinek elég a parfümje illata, a hatalom puszta közelsége, máris
megszédül tőle, és elkezd királyként viselkedni. Ő vagy boldogtalan lesz
élete végéig, mert nem kapja meg az Istennőt, akibe egyre inkább beleszeret,
vagy karddal a torkában végzi, mert jön vele szemben valaki más, aki
valóban erős. És ahelyett, hogy tisztelettel viseltetne iránta, vagy bölcsen
kitérne az útjából, nekiront puszta foggal-körömmel - csak azért, mert nem
engedelmeskedik.
A másik fajta rosszabb. Az valódi hatalmat is kap, először csak keveset,
majd egyre többet, ahogy már nincs más célja, minthogy a hatalmát tovább
növelje. Ennek a leggyorsabb módja a félelemkeltés és a korbács kifinomult
használata. Nekem is volt ilyenem, tudtam is vele bánni.
És csak nagyon kevesek képesek megtenni azt, hogy az Istennőt
szemtelenül kihasználják, anélkül, hogy a rabjává válnának. Úgy tesznek
szert hatalomra, hogy nem a félelemre építik azt. Ne érts félre, kardjuk van
nekik is, és nem haboznák használni, ha úgy látják jónak, de korbácsot nem
találsz egyiknél sem.
Az a suttogás arra próbált csábítani, hogy használj korbácsot.
Rémképek tűnnek fel lelki szemeim előtt - már tudom, kire gondolt a
gonosz istenség. Solonak közömbös… vagyis eszébe nem jutna megbüntetni.
Megsértette, igen, de nincs vele egy súlycsoportban, Solot soha nem érdekli
az ilyen. Hiszen jól ismerem, együtt vagyunk már mióta. És vámpírokat
küldtem volna a lány álmaiba… csak mert úgy viselkedett, mint egy gyerek?
Mint egy gyerek…
Kiver a hideg verejték, remélem nem vér. Bár itt nem érdekes.
- Te nagyon vonzó falat vagy az Istennőnek, fogadni mernék, hogy nem-
csak főpapjának, de még szeretőnek is elfogadna.
Akár a Halál-Istennő a Sötét Lovagot…
- Ugyanis vámpír avatárra manifesztált Solo iszonyú erővel bír. Félisteni
képességek, szenvtelen hidegvérrel kombinálva. Az Aranykör tudta, mit
csinál. Te nem egyszerűen életre kelt fegyver vagy, hanem ha akarod, két
lábon sétáló halál.
Hát a Sith Lovagot valóban elég könnyen küldtem az örök
vadászmezőkre. .. - micsoda képzavar ez is…
- Képzelj el egy ilyen fegyvert az Ő kezében… Vigyázz, Solo… Síri
csend…

- Folytassátok nélkülem, - hallom a saját hangom.

A csend döbbentté válik, szinte érzékelem a megrökönyödést, miközben
felállók.
… A Félelem örök… graffiti azon a létsíkon… üzenet nekem…
Mintha a víz alól hallanám Wyel hangját:
- Nem tudsz kimenni… Csóválom a fejem..
 - Solonak nem lehet parancsolni. Elfelejtetted?
Fejemben furcsa kép… valami autó… vörös Volkswagen… ez egy
üzenet. .. nem tudom, kitől… vörös… veszély… VW…
… jobb is, ha nem ismered… VeewyleL
- Tűnjön el innen azonnal mindenki!! Wyel kézmozdulata… szikraeső…
 Menekülés

… álom… mit csinált Wyel… persze, tudatalattin keresztül menekíti ki

a vendégeit…

Szerintem helyet cseréltem az alteregóval. Ez az a hely, ahol ő szokott

tartózkodni. Egész lakájos. Mindkét lány előttem van, és valamiről élénken
vitatkoznak.
Nem, nem cseréltem helyet, most értem csak meg igazán a Mester
szavait arról, hogy az is én vagyok. Csak olyan megjelenési formában vagyok
jelen, amelyben elméletileg nem célszerű itt lennem. Ugyanis itt van a vámpír
énem és Solo is, teljes erejében mindkettő. Wyeltől ragyogó megoldás - nem
egyszerűen elmenekített, hanem eltüntetett, egy másik testben. Innen akkor
megyek tovább, amikor akarok, de most már megnézem magamnak, kik is a
„hódolatom tárgyai”. Annyi rémlik, hogy az egyiknek mintha a
„lovagja” lettem volna egy darabig, a másik pedig érdekelt, mint
személyiség.
Ahogy magamhoz térek, fokozatosan egyre több részlet kezd beugrani.
A fiatalabb lánynak ma elintéztem egy apróságot, amit lehetetlennek tartott,
és tréfából mondtam, hogy majd kérek valamit cserébe. De nem érem be sem
csokival, sem borral. Ez eléggé vámpíros megnyilvánulás volt, mert valóban
nem tudnám használni semmire egyiket sem.
Már tudom, mi a vita tárgya - technikai probléma, a munkájukkal
kapcsolatos. Azért mentem oda, mert rám is tartozik. A tét mintha nagy
lenne, az egyik lány folyton rohangál az asztal körül, néha leül egy-egy
pillanatra, majd ismét felugrik, mint akit darázs csípett volna meg, és csak
beszél és beszél, miközben élénken gesztikulál. Olyan benyomást kelt, mint
ha totálisan magánkívül kiabálna: „Nem vagyok pánikban!!!… jajjjjj…
segítség!!!”
Vele viccelődtem ma, hogy a beígért csoki helyett elviszem inkább a
lelkét, szépen fog mutatni egy kristályba zárva, majd belerakom egy ékköves
gyűrűbe. Azt fogom hordani, és benne gyönyörködni. Zavarba is jött, a
szokásos sablonos gondolkodás miatt - valószínűleg azt hitte, udvarolok neki.
Nagyon szép lány, az tény. Megpróbálom megnyugtatni egy gyengére
sikeredő poénnal. Megmondom neki, hogy ami miatt aggódik, semmi ahhoz
képest, hogy mégsem tartottam igényt a lelkére. Egyszer ugyanis ígértem
neki egy szívességet, a kitartása miatt, ami nélkül az alteregó elég nehéz
napok elé nézett volna. Mivel nem kértem el a nyereményemet, már nem
tartozom neki semmivel.
Nem fogja fel. Persze miért is tenné. Ő nem tudja, hogy például pont az
a Veewyle, aki miatt olyan sietve itt teremtem, valamikor gyűjtötte az effajta
ereklyéket. Külön polcai voltak, ahol valamilyen szisztéma szerint
rendszerezte őket. Edward mesélte, akinek annak idején tanította a
nekromanciát. Azt is elmondta, ezek mire valók. Akinek a lelke az övé, az
övé mindene. Látszólag nem változik semmi, csak akkor, ha a kezébe veszi,
és ad az illetőnek egy parancsot. Bármilyet, amit feltétel nélkül végrehajt.
Van olyan nekromanta, aki tényleg hord ilyen gyűrűket is. De én csak
tréfáltam - kicsit értek ugyan ehhez a műfajhoz, de nincsenek ékköves
gyűrűim. Egy vámpírlordnak nincs szüksége arra, hogy parancsoljon
bárkinek is. Hiszen szépen meg is kérheti… a hatás ugyanaz.
Ez a két lány valamiféle menetrendet egyeztetett egymás között, hogy
mikor melyik borul ki? Mert felváltva teszik, ezt már kifigyeltem. Ha egyszer
szinkronban csinálják, esküszöm, elmenekülök innen.
A másik nő - hm, ő sem mondható éppen csúnyának - egész kellemes
hely ez - nyugodtnak tűnik. Végigolvas egy szöveget, majd kimondja a
probléma megoldását. Megköszönöm, a nevén szólítva. Látom, hogy jólesik
neki. Észrevette vajon, hogy nem az ül vele szemben, akit ő látni vél?
Egyszer mondta, hogy többarcú vagyok. Valamit sejt, és tudata alatt pár
dolgot kezd elhinni.
Körülnézek. A teremben van még sok szép nő, de az egyik egészen
biztosan szintén nem az, akinek mutatja magát. Én itt viccelődöm az ellopott
lelkekről, de az övé mintha tényleg nem lenne jelen. Visszafordulok a
nyugodtabb lányhoz. A probléma megoldódni látszik, már a fiatalabb is
kevésbé pattog. Annak a lánynak - mármint akihez mindig úgy mentem oda,
amikor elszúrt valamit, hogy „titkos szerelmem” - ebből már tudta, hogy
ironizálok, és van okom rá… szóval annak a lánynak valóban az a neve?
Tényleg az, akinek mutatja magát? Őt meghívtam egyszer valamiért
vacsorára - nem azért, hogy elcsábítsam, az egy vámpírnak sokkal
egyszerűbb. És akkor még használhattam a képességeimet. A meghívás
érvényét veszítette egyszerűen azáltal, hogy nem élt a felkínált lehetőséggel.
Ez is egy lehetőség volt. Talán sejtette, hogy kérdezni fogom, és nem akart
válaszolni. De ha valaki nem válaszol, az is egy válasz, amit én
mindenképpen megkapok. Ha megszólal, ha nem.
Ami biztos - álarcot visel. Nem is tagadja. Csak néha nem figyel oda,
főleg amikor törli a szemüvegét. És amit akkor látok, nekem nem tűnik egy
boldog arcnak.
… Shadow on the Wall!..
Ezt viszont az agyamban hallom, nem mint a legutóbb. Tehát mennem
ki»ll. Ezt a hülye fehér inget lecserélem valahol feketére. Holnap beugrom
ide még egyszer, és mondok neki egy kétértelmű mondatot. Egy pillanatra le
fog esni az álarca. Mit fogok látni?
 Árnyékvilágban

… örvény… miért érdekel ez engem egyáltalán… ha lesz esze, talán

megfejti a találós kérdéseimet… és Solonak mondja el a megfejtést, ha van
ehhez elég bátor… mint ahogy nem az… pedig könnyű rájönni, mikor van ott
ő…

Kicsi szoba, benne egy egyszerű priccs, pár polc mindenféle ismeretlen
rendeltetésű fémdobozzal, egy asztal, rajta kommunikációs terminál, azon
felirat: Stella 5000-AX/R. Legalábbis annak olvasom. A padló fémből van,
de valami olyan fajtából, ami mintha szőnyegként süppedne a lábam alatt, és
egyáltalán nem csúszna rajta a csizmám.
Kíváncsiságból leülök a terminál előtt lévő székre. Annak a
formatervezése sem igazán a földi készítésre vall, bár kétségtelenül emberre
szabták. Meglepően kényelmes. A terminál előtt számítógép billentyűzet.
Nem egészen olyan, mint amihez szoktam, de ez tényleg PC-s billentyűzet,
nem deckre jellemző. Tehát Shadowrun és Cyberpunk létsíkok nagyjából
kizárva, Föld úgyszintén. Ablakok nincsenek, a kijárat mintha egy
zsilipkamra lenne, mellette egy szekrény, biztosan abban találom a védőruhát,
bárhová is vezetne ez az ajtó. Résnyire nyitva van. Felállók, és bekukkantok a
belsejébe. Némi színes műanyagszilánkoktól eltekintve üres. Na szépen
vagyunk. Akkor két lehetőségnek nézek elébe: az első az, hogy az ajtó
egyszerűen nem nyílik, ha nincs rajtam szkafander, vagy nevezzék itt
akárminek. A másik, hogy nyílik, és ki is enged. Levegő persze nem lesz, de
azt tudok generálni… egy darabig. Csak ez mit sem ér, ha mondjuk a
Crematoriához hasonló bolygón lépek felszínre. Nappal a normális
hőmérséklet 900 Celsius fok, az éjszakák viszonylag hűvösek - csak 300
körül. Pá, emberi test, viszlát emberi tudat. Vajon hiányozni fogok a lánynak?
Mert ha az alteregó is én vagyok, talán ezzel meghal ő is. Szimplán, emberi
módon. Infarktus vagy agyvérzés, tessék választani. Vagy nem is hal meg,
csak lényegében zombivá válik, mert az emberi része ugye elég a
Purgatóriumban, a többi pedig itt marad velem, tisztán szellemi formában.
 Már nem kérdezem magamtól, miért érdekel engem a lány még mindig.
Hála egyeseknek alkotmányos joguk hülyéknek lenni valahol máshol,
Solonak alapvető joga az irracionalitás.
Tehát be vagyok zárva… meg sem próbálkozom a létsíkváltással.
Biztosan van valami oka, miért vagyok pont itt. Túl sok időm nincs ezen
morfondírozni, mert a terminál hangszórói kellemes női hangon
megszólalnak, ismeretlen helyi nyelven ugyan, de azt is földi angolként
értem.
- System malfunction… self-destruction sequence initiated… 10 minutes
to blast…
Vagyis 10 percem van, hogy összeszedjem a lélekjelenlétemet, és
takarodjak innen a fenébe, akármit is találok odakint. A pillantásom odatéved
a terminálra. Ott ugyanez a felirat villog, csak a visszaszámláló nem 10:00-n
van, hanem már 9:40-n. Milyen gyorsan is telik az idő bizonyos
helyzetekben. .. hát akkor légy boldog, „titkos szerelmem”, sosem fogom
megfejteni a lelked rejtelmeit, amelyek talán nem is léteznek, de nem is
gyötörlek találós kérdésekkel, amelyek úgysem foglalkoztatnak. 9:20, és
valami villan. Nem emberi szemnek szánták… 8:50… nem láttam tisztán,
mert nem figyeltem. .. hátha megismétli…
Legszívesebben azt üzenném neked, hogy egy kicsit te is hiányozni
fogsz, csak kár, hogy az az énem, amelyikre ez legalább részben igaz,
mindjárt megszűnik létezni. Ha az önmegsemmisítéshez nukleáris töltetet
használnak, vagy ami itt valószínűbb, annihilációst, akkor teljesen mindegy,
kimegyek-e, vagy maradok. 7:44… „második polc sárga doboz”… 7:43…
Lássuk… csak egy pirula. Odasandítok a képernyőre… 6:58. Van még
szöveg?.. 6:30… semmi. A Mátrixban legalább elmagyarázták, mi mire
való… figyeljünk csak… 6:00… Sszameg vezér és társai!.. 5:45. Ha ez csak
gyors hatású méreg, talán akkor is jobban járok, de ha más… 5:25… vajon
milyen gyorsan hat… 5:08… anyátokat!
Benyelem a pirulát víz nélkül.
5:011… és hullámzik… az ágyra… szédülök… 4.2hg45… rohadt álmos
vagyok… afrancotérdekel… fájni fog vajon?., nem hiszem…

*
 … álom… hang… Shadow on the Wall!., akkor nincs baj…

*
… csupa foszlány… árnyéklétsíkok… a meg nem történt események,
amelyek megtörténhettek volna… mint bármelyik másik is…
… Shadow hangja… honnan tudom, hogy az övé?..
- Az árnyéklétsíkokon keresztül lehetetlen követni bárkit. Az őrállomás,
ahová Wyel kidobott, eleve olyan helyen van, amelyre a Félelem nem figyel,
majd egyszer elmondom, miért. De már nem létezik.
Sejtettem…
- Most lehet, hogy furcsa dolgokat fogsz látni. Ne tulajdoníts nekik
jelentőséget. Kicsit itt hagylak, hogy elveszítsék a nyomodat. Wyel miatt ne
aggódj, éppen Veewyle-lal diskurál szívélyesen, aki hiába keres, nem talál
semmi nyomot. Majd jövök érted…
A mostani álmaid miatt se legyen gondod, árnyék mind, szerte fognak
foszlani, amint felébredsz…
- … ha meg mernél halni, megidéznélek. Különben nem lenne kivel
üvöltöznöm…
Ezt én mondom? Nem látom az illetőt, alszom…
- De akkor gonoszként jönnék vissza!
- Nem. A rabszolgám lennél.
Tényleg nem vagyok magamnál… Solonak nem kellenek rabszolgák…
micsoda hülyeség… biztos kiakad rajta… fontos ez?.. És ha meg is tenném,
sosem találná ki az első parancsot, amit adnék neki… így soha nem is fogom
a kérdést feltenni… arra gondolna, hogy ez a parancs minimum „csókolj
meg” lenne, vagy valami hasonló marhaság…
Ásítok egyet. Mindjárt álom nélküli álomba zuhanok…
… az olyan lenne, mintha bármilyen drágakövet választhatnék egy
ékszerboltban, és lenne közte egy mágikus is… én pedig tudnám ezt, és
kérném valamelyik szépen csillogó csecsebecsét, amelyből tizenkettő egy
tucat a piacon… alszom… hihetetlenül fáradt vagyok…
 … Hát szia, „titkos szerelmem”, élmény volt veled játszani… lehet,
hogy már nem látjuk egymást… és így jársz jobban… vagy sokkal
rosszabbul… de az utóbbit úgysem veszed észre, mert nincs mihez
viszonyítanod… jó éjt…
… sötétség… üdvöz légy, Árnyékvilág…

VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK

A Semmi peremén
 Az ébredés

Retteneteset álmodtam. Még hogy nekem nincsenek rémálmaim…

Olyanok nincsenek is, ahol kísértetek kergetnek, vagy bármi más. Az igazi
rémálomnak valóság íze van. Ráadásul mindig abszurd.
Mintha autóvezetésből kellett volna vizsgáznom, de nem a szokásos
módon, hanem úgy, ahogy diplomát védenek. És írásban kaptam meg a
kiértékelést, biztató közbekiáltások közepette. De hiába a biztatás, ez bizony
elutasítás, a védés nem sikerült. Mindez olyan becsmérlő kommentárral
kísérve, hogy teljesen porba tiporva érzem magam. Ekkora megaláztatást…
A drukkerek hada azonnal elrohan tisztázni a félreértést - mert az csakis
félreértés lehet szerintük, én meg beülök egy ócska Trabantba, mert utánuk
akarok eredni. De miért kocsival? El is indulok, majd egy lejtőn nem találom
a fékpedált, majdnem áthajtok egy nő lábán, ott volt valami macska is, végül
megúszta mindenki, csak kicsit hirtelen álltam meg… és kinyitom a szemem.
Csörög az óra…
Ja persze, fel kéne kelnem, és bemenni dolgozni. Mi? Én nem a Földön
vagyok. De hol? Bár ez pont úgy néz ki, mint az egyik földi lakhelyem. Még
sötét van. Éjjeli lámpát be. Működik. Mindkét égő, pedig az egyik nemrég
ment tönkre, és nem tudtam kicserélni, valami nagyon spéci fajta.
Ránézek az ablakra - ott kellene lenniük a szemközti ház fényeinek -
sosem húzom be a függönyöket, elég a roletta. Csak köd. Persze,
árnyéklétsík. Kezd rémleni.
Viszont örömmel látom, hogy a számítógépem ott áll a megszokott
helyén. Működik vajon? Pizsamában kimászom az ágyból - itt most túl hideg
van a meztelenül alváshoz, meg nincs is kivel, és odamegyek a
kapcsológombhoz. Ismerős fények villannak fel, minden rendben.
Nincs kivel? De ha ez árnyéklétsík… Még egyszer ránézek a
számítógépre, sokkal erősebb az enyémnél a Földön. Gyönyörű tengeri tájkép
a háttér. Meg itt minden jobb, tisztább, kellemesebb.
Gondolkozzunk… egy árnyéklétsíkon elvileg nem is létezhetnék. Túl
kicsi az energiaszintje, hogy engem fenntartson. Még egy egyszerű halandót
sem bírna el, nemhogy…
 A pirula. Mi a pontos hatása?
- Hiányoztál…
Akkorát ugrok ijedtemben, hogy majd bevágom a fejem a mennyezetbe.
Az ágyon egy lány… egy lány… hogy mondhatok ilyet Tye Semah-ról? A
Máguslány… ki tudja, milyen létsíkról.
- Te is Árnyékban élsz?
Elmosolyodik azzal a mosollyal, ami csak az övé… minden van benne,
az egész világ. Kicsit szomorú…
Felül. Nem meztelen ő sem, de valahogy nem is tudom elképzelni, hogy
vele valaha fizikai kapcsolatban lehetnék… Pedig egyszer, nagyon régen,
megcsókolt… Emlékszem rá… És nem is tettem érte semmit, csak a szándék.
.. de ez nem is az én álmom. Tudom, hogy kié… Stephen Lorne, a Sötét
Lovagé. Ő is Solo egyik manifesztációja? Nem, az nem lehet. Biztosan csak
vele voltam egy darabig, mint Jürgen Wolffal is. Utána Stephen kereste,
valahol a szikrázó éjszakában, már nélkülem. Valahonnan mégis tudom.
- Persze, hogy itt élsz. Stephen így talált rá a Semmi Városára. Kicsit
távolabb ment a biztonságosnál. Itt vagyunk a Semmi peremén, és bármikor
átléphetjük a határt. Téged keresett.
Valahogy egyszerre érzékelek mindent. Tony ma közölte Kate-tel, hogy
ha úgy döntött, nem jön többé, legalább legyen olyan bátor, és mondja ki.
Tudom. És azt is, hogy fájt neki, de így látta jónak.
És közben elveszek a Máguslány szemében.
- Már tudom, ki vagy. Érdemes volt átélnem mindent ezért a pillanatért,
csak ezért. Te ugyanolyan vagy, mint én…
Bólint, és ismét szomorkásán mosolyog. A szeme csillog, és csak rám
figyel, számára sem létezik itt semmi más.
Egy másik entitás… a Tiszta Szerelem és a Végtelen Szépség
megtestesítője. ..
- Te vagy az igazi párom, ugye?..
Az arcán legurul egy könnycsepp, és ebből tudom, hogy sosem lehetünk
egymásé. Két halhatatlan lény, két majdnem isten, akik tökéletesen megértik
egymást, de mégsem kerülhetnek egymáshoz közelebb.
 Kinyújtom a kezem, és ő is a sajátját. Csak egy érintést… érzem a
tenyerének melegét. Teljesen megigéz, és hagyom… az egyetlen lény az
egész Világegyetemben, aki el tudja varázsolni Solot…
…céljait nem fejtette meg soha senki… - valami ilyesmit mondott
Shadow. Én megfejtettem… Solo a Máguslány lovagja… nem a szeretője. ..
mindketten vágynak egymásra, de soha… a lány alakja halványodni kezd…
- Jössz még? Hol keresselek?..
Kétségbeesett és felesleges kérdések. Nem áll hatalmában válaszolni.
Azért vagyok Solo, mert soha nem érhetem el. És ő ugyanezért Tiszta
Szerelem. .. semmi köze a Szerelem Istennőjéhez.
A lány alakja elhalványodik, majd eltűnik. Az illatát még érzem a
szobában. .. semmihez nem hasonlítható… virág és friss eső… térdre esek, és
zokogok tehetetlenségemben… nem érdekel, hogy vér folyik-e a szememből.
..
Hogy felejthettem őt el, akár egy pillanatra is… hiszen…
Nagyot sóhajtok. Kezdek ismét önmagam lenni, de a látomás még
sokáig fog kísérteni. Örökké, ha valaki ki nem törli az emlékezetemből ismét.
Mint ahogy már egyszer biztosan megtették.
Remélem, Shadow nem látott ebből semmit. Engem ne sajnáljanak. És
én se fogom magam. Ez nem vezet sehová. Inkább gondolkozzunk. Talán
nem mindenki ért egyet ezzel a felállással. A célomat már ismerem. Csak
tartok tőle, hogy nem én egyedül.
… és miért pont ez ne sikerülne… - valaki mondott nekem ilyesmit
valahol. Tehát ez az életem valódi játszmája. És muszáj megnyernem. Solo
vagyok, nem akárki, és két lábon sétáló halál. Senki nem állhat többé az
utamba.
És most vegyük sorra, mi kell a győzelemhez.
Első lépés: kielemezni a helyzetet, és reálisan értékelni. Hát akkor
fogjunk neki.
 A medalion

Ilyenkor jobb, ha mindent feljegyzek. Ha más miatt nem, amennyiben ez

a manifesztáció arra ítéltetett, hogy fizikailag megsemmisüljön, vagy
beleolvadjon a Semmibe, talán a jegyzetek eljutnak egy másik Solohoz.
Valamelyik beteljesíti a küldetését. Harc nélkül soha… a PC pont jó lesz arra,
hogy leírjak mindent. Aztán majd rendszerezem. Valami azt súgja, Shadow
nem jön egyhamar. A Félelem Istennője rám vadászhat a legjobban…
Kitapogattam az átjárókat - el tudok innen menni, de csak más
árnyéklétsíkokra…
Közben kétrét görnyedek a fájdalomtól… ezért törlik mindig Solo
memóriáját. .. hogy ő se emlékezzen arra, miért létezik… ez nem fizikai
érzés…
Valamelyik film jut eszembe… Nick Nolte… te csak ne görnyedezz..,
mire jó az neked… harc nélkül soha… Solo vagyok… két lábon sétáló
halál… Pillantásom odatéved az ablakra. Meglepve tapasztalom, hogy a köd
szétoszlott… ablakon túl, kicsit távolabb, szürke romok… de sehol semmi…
a Semmi Városát látom, tudom. Csak ki kell nyitni az ajtót… pár lépés… és
megszűnik minden fájdalom… elfelejtem Tye-t… és mindent… ez iszonyúan
fáj… kínlódva fetrengek a padlón, szemeim előtt tűzkarikák…
Harc nélkül soha… Solo… két lábon sétáló halál… ne add fel… ne…
odavonszolom magam a számítógépasztalhoz. De nehéz ez a karosszék… jól
van, belehuppanok… közben leverek a kezemmel pár CD-t… hát ez meg mi?
Medalion. Ez nem volt a lakásomban.
Valamikor a középkorban a lovagok ilyeneket vittek magukkal a
keresztes hadjáratokra… pár hajtincs egy nőtől, akihez soha nem nyúltak egy
ujjal sem. A kifosztott városokban öltek, erőszakoskodtak, vedeltek
eszméletvesztésig, de ahhoz, hogy legyen erejük indulni a következő csatába,
kellett valami tisztaság. Azzal áltatták magukat, hogy ha majd visszatérnek…
Volt, aki nem tért vissza soha… de rosszabbul járt az, aki igen… viszont
amíg a medalion ott volt, mágikus amulettként védte az erejüket…
A Máguslány hagyta itt? Vagy valaki másé?
A fájdalom enyhül… Na jó, még nincs vége. Akkor írjunk… mit is?
Persze, a pirula. Az egész menekülési útvonal Shadow műve. Mestermunka,
mint mindig… Tehát csak címszavakban:
„Őrállomás - valószínűleg Warhammeres világ, igen közel valamelyik
Káoszfészekhez. A Félelem azért nem figyel rá, mert ez a fajta őrület kizárja
a félelem létezését.”
Lám, nemrég azt kívántam a Sötét Erőktől, hogy bár léteznének olyan
létsíkok, ahol az Istennőnek nincs hatalma. És szokás szerint azonnal
teljesítették, a rájuk jellemző stílusban. Ha túléled, akár élvezheted is.
„Pirula - egy árnyéklétsík csak úgy bír el, ha én is árnyékká válok. Ha
nem így lenne, csak ürességet látnék magam körül. Shadow nyilván nem akar
itt hagyni örökre, tehát a hatás ideiglenes. És csak akkor jön, ha múlóban van.
Pár nap múlva? Vagy pár hét? Pár év?”
Forgatom a medaliont a kezemben. Már tudom, miért érdekelt engem az
a lány a Földről. Nyugodtan hagyhatom a gondolataimat elkalandozni, mert
azt hiszem, időm most rengeteg. írjak neki egy levelet? Érdekes, működik
innen az Internet? Nem valószínű. De ez árnyéklétsík, és ha Shadow nem
akart vesződni azzal, hogy bármiféle készleteket halmoz fel számomra az itt
tartózkodásom idejére, démoni hatalommal rendelkezem a létsíkhoz képest.
Talán a medaliont is a fájdalom manifesztálta, öntudatlanul. Persze. Tye
Semah haja nem lehet benne, az ő energiaszintje nem alacsonyabb az
enyémnél. De a lányé éppenséggel… Na nem a földié… árnyékhaj…
Hát akkor jó. Hogy megértsem a többit, és valami tervet kovácsoljak,
úgy is jobb lesz aludnom egyet, ilyen összezavart fejjel jobb, ha nem kezdek
semmi komolyba. A lánynak, azt hiszem, valamikor azt ígértem, hogy
egyszer elmondom, mit látok az álarca mögött. Időm, mint a tenger, kezdjük
azzal. írjunk… majd csak jó lesz valamire… legalább kissé eltereli a
figyelmemet. Rám férne…
„Amikor törli a szemüvegét, nem figyel az arckifejezésére. Ugyanaz a
szomorúság látszik rajta, mint most Tye Semah szemében. Van valami köze
hozzá? A Máguslány is manifesztálódhat bárhol, tehát akár lehetne is. De
még ha így is lenne, ott nem az entitás dominál, csak nyomokban van jelen.
Ha egyáltalán. Mindenesetre Tye az, akire emlékeztetett, ezért a különleges
figyelem Solo részéről. A környezet tele van szebbnél szebb nőkkel,
némelyekkel le is fekszik, de csak ő érdekes neki igazán.
Ezért hívatta meg az alteregóval vacsorára, és ezért akart ő ott lenni
helyette. Egyáltalán nem viselkedett irracionálisán. El akarta egy kicsit
varázsolni, akár mágiával, akár megkockáztatva a vámpírpillantást. Ha
ugyanez az érintés létrejön ott, azt nem tévesztené el. Legvalószínűbb persze,
hogy csak tévedés, a kívánalom összekeverése a realitással – volt már rá
példa, nem is egy. De ha mégsem - a következmények beláthatatlanok.
Persze Solot soha nem a következmények érdeklik.
Ami borzasztóan zavaró, mintha a lány is keresne valamit, és nem
találná. Pótcselekvések, tettetett vidámság és vagányság, hogy ne lógjon ki a
sorból. Nagyon okos, de ezt is az álarc mögé rejti. Olyan jó egyformának
lenni mindenkivel? És az egészet elkeni ezzel a zabolátlan impulzivitással.
Azt nagyon élethűen játssza, akár valódi is lehet. Bennem is van még valami
emberi, még ha nem is sok. És közben mintha valami mást szeretne… Mit?”
Na hagyjuk abba, ehhez sem vagyok elég összeszedett. De a medalion
ezentúl a talizmánom lesz, ha az övé, ha nem.
Shadow nem hagyott semmiféle utasítást a gépen, tehát csak álmokon
keresztül akar üzenni. Ez a biztos. Álom az álomban, a Semmi legszélén. Ezt
ugyan nem hallgatja le senki. Tudni fogok vajon aludni ezek után? Valami
zenét kéne hallgatni… ez itt jó lesz…
 Negyvenkettő

..illatos pipadohány… kinyitom a szemem… a hangszórókból már nem

szólnak Rainbow balladái… a képernyőn vérvörös naplemente… Nem ez
volt legutóbb. Ilyet az alteregóm szokott beállítani, ha éppen esik a tőzsde, és
kemény nyerésben van… győzelem a vérzivatar közepette… A karosszék az
ágy felé fordítva. Aki benne ül, abszolút nem az, akit vártam. Tony arca alig
látszik a háttér vöröses fényében. Csettint egyet az ujjával. Az asztalon
megjelenik egy hamutartó. Sötét mithril? Biztosan az, álomban bármi
lehetséges. Leteszi a pipát.
- Nem alszol. Megrázom a fejem.
- Akkor te nem lehetsz itt.
Halk nevetés, valahogy keserű felhanggal…
- De itt lehetek. Én alszom. Az Aranykör tagjai képesek irányítani az
álmaikat. Csak azt nem tudom, hogyan hozzalak ki innen.
- Shadow nem mondta el? Vagy nem is ő tervezte a menekülő
útvonalakat?
- De igen. Csakhogy eltűnt ő is, és nem válaszol a hívásokra. Ha
Veewyle-ék megtalálták, a lelke minden bizonnyal már gyarapítja a
nekromanta gyűjteményét.
- Azt mondta, semmi nyomot nem fog találni Wyelnél. Megdörzsöli az
állát.
- Valószínűleg így is van. De a nekromanta okosabb annál. Szerintem
eleve tudta, hogy hiába megy oda. Mi következik ebből?
Nem túl nehéz talány.
- Hogy a keresőcsapatai más utakon is elindultak. És valahol sikerrel
járhattak.
Remek perspektíva. Shadow vagy halott, vagy élőholt, és ha meg is
jelenik itt, a szemein keresztül Veewyle fog nézni rám maró gúnnyal.
Az okkultista hátradől, és a szokásos módon keresztbe teszi az egyik
lábát.
 - Azért nem feltétlenül. Shadowt sem kell lebecsülni. A neve nem
véletlen. Az Árnyékvilágot ő ismeri a legjobban az általam valaha látott
Álmodók közül. Ha még időben átment a negyvenkettes határon, őt
megtalálni nagyjából olyan könnyű, mint egy tűt a szénakazalban. Vagy
inkább, mint egy porszemet a világűrben. Vagy mint téged. Én csak azért
tudok itt lenni, mert rendelkezem a pontos koordinátáiddal.
Negyvenkettő… ezt a számot már hallottam. Válasz egy kérdésre. Ha
valaki rájön, mi volt a kérdés, megérti a Világegyetem felépítését. Az
aranykörösek rájöttek?
- Mi az a negyvenkettes határ?
Nem remélek választ, de mégis megkapom.
- Az a határ, ami elválasztja az önmagában életképes létsíkvilágot az
árnyékvilágtól. Ismered azt a bizonyos kvantumfizikus elméletet?
- Azt, amely szerint minden egyes pillanatban végtelen számú
párhuzamos világ születik, amelyekhez különböző valószínűségek társulnak?
- Igen. Mi Álmodók örök időktől fogva tudjuk ezt, csak a párhuzamos
világokat létsíkoknak nevezzük, és a valószínűségeket energiaszinteknek.
Persze a mi tudásunk mélyebb, mert örökkévaló.
Pár pillanatra elhallgat. Nekem nagyon nem tűnik vidámnak. Azt
hiszem, pontosan tudom az okát. Hasonló kínokat élhetett át nemrég, mint én,
hasonló okból. Csak ott ő maga döntött így.
Folytatja:
- Szóval, mint te is tudod, az Univerzum leegyszerűsített képlete
végtelen a végtelen hatványon. Csakhogy ezt a képletet végtelen számú
struktúrában lehet felírni. Melyik az igazi? Az Aranykör örök idők óta kutatja
ezt a témát. A helyes képletet már tudják, de fogalmuk nincs, miért pont ez a
képlet működik. A végtelen logikája elég sajátos. Egy részt hasíthatsz ki
belőle, amely szintén végtelen, ha az egyest elkezded osztani egy véges
számmal, és ezt a végtelenségig folytatod, de minden olyan osztásnál tartasz
egy kis szünetet, amely szintén ugyanazzal a számmal megegyező sorszámú.
Szerinted mi ez a szám?
- Negyvenkettő.
- Igen. És ez volt a kérdés. De mivel a tudás kútja végtelen, hiába
találtunk rá a kérdésre, csak annyit értünk el, hogy újabb kérdéseket vetett fel.
- Negyvenkettőt.
- Biztosan. De még nem ismerjük az összest. Talán ismét csak a
válaszokat, és nem tudjuk, mire válaszok. És ha megtaláljuk azokat is,
mindegyik megfejtett rejtvény újabb negyvenkettőt fog eredményezni. így
valósul meg az, hogy minél többet tudunk, annál jobban érzékeljük a végtelen
tudatlanságunkat.
Ami viszont tény: minden osztódáskor csak negyvenkét önfenntartó
létsík jön létre. Ami azokon túl van, az az Árnyékvilág. Itt a létsíkok száma
megszámlálhatatlan, de energiaszintjük folyamatosan csökken, amíg le nem
szivárognak a Semmibe. Ezért az Árnyékvilágban csak akkor találsz meg
bármit, ha tudod, hogy pontosan hol keresd.
Felülök törökülésbe.
- Na várj csak! Tehát ha itt maradok még egy picit…
Kinézek az ablakon. A Semmi Városának kontúrjai élesebbek, mint a
legutóbb.
- Igen. Elnyel a Semmi. Morbid humorral hozzáteszi:
- De ne aggódj. Solo nem pusztítható el, és nem is zárható ide. Csak ez a
manifesztációja szűnik meg majd létezni, tudati értelemben legalábbis. Ha ez
téged megnyugtat.
Egyáltalán nem nyugtat meg.
- Eddig is így törölték a memóriámat? Hogy ne emlékezzek Tye
Semahra, és ismert cél hiányában élő fegyverként működjek? Bárkinek a
kezében, aki bármivel motiválni tud? Miért nem hozol ki innen?
Ismét az a keserű tekintet:
- Én csak egy álomkép vagyok itt. Nem a tiéd, a sajátom, de ez mindegy.
Nem tudom visszaállítani az energiaszintedet Shadow ellenszere nélkül.
Shadowról pedig nem tudunk semmit. És amint felébredek ott, - valami
határozatlan irányban mutat hátra és felfelé, - ugyanúgy el fogok tűnni innen,
mint az imént az a lány.
- Láttad?!
- Igen. Sajnálom.
 Kényelmesebb pózba helyezkedem.
- Ez nem is olyan rossz hír. Akkor Tye Semah nem az Árnyékvilág
lakója. És most már azt is értem, honnan tudom…
Biztosan tudom? Megkérdezem.
- Tony, te valóban elküldted ma Kate-t?
Fájdalom suhan végig az arcán, és vonásai kezdenek elmosódni.
Felébresztettem. Hogy én mekkora marha vagyok…
Még egy nyögést hallok, és ismét egyedül vagyok a szobában. Felállók,
talpam alatt hűvös a padló. Ismét kinézek az ablakon. A romok nemhogy
élesebbek, de még mintha közelebb is jöttek volna…
… nincs menekvés…
 A rejtett üzenet

Harc nélkül soha… Megpróbálok összeszedni minden olyan

emlékfoszlányt, ami a Semmi Városáról szóló legendákkal kapcsolatos.
Visszaülök a PC-hez.
„A Semmi Városa. Valójában nem szürke. Tele van színekkel,
lényekkel, és akad benne egy-két harcos is - a Semmi Harcosai. Egy külön
kultusz, amely arra esküdött fel, hogy kipusztít az Univerzumból minden
mágiát. Elméletileg minden kultusznak vannak papjai, de soha senki nem
hallott semmit a Semmi Papságáról. Vannak olyan létsíkok, ahol minden
bizonnyal komoly sikereket értek el a Harcosok. Például a Földi létsíkok egy
része teljesen technokratává vált. Holott az a szellemiség teljes pusztulása…”
Valami nyomja a pizsamám egyik zsebét - mi ez? Ja, persze, a medalion.
Kiteszem a PC asztalra. írnék tovább, de valami… ránézek a medálra,
amelyet múló romantikus kedvemben kineveztem talizmánná… ezerféle
módon kerülhetett ide, és nincs is benne senkinek a haja… A talizmán
halványkékes fénnyel ragyog. Alig észrevehető, de a vámpírszemek… Újra
kézbe veszem. A ragyogás visszfénye egy pillanatra mintha betűket rajzolna
a PC képernyőjére… „sh”… majd megszűnik. Na ki szokott így üzenni?
Elkezdek kacagni… Shadow túljárt mindenkinek az eszén. Jönni fog értem.
Tiszta szerencse. Ugyanis a Semmi Városában nem hat a mágia. Illetve
egyfajta igen - ha bármiféle érzés van bennem, nem látok semmit, csak
szürke romokat. A Semmi Harcosainak ezzel szemben nincsenek semmilyen
érzelmeik. Tehát ha kilépek az ajtón, fegyvertelenné válok. De ki se kell
lépnem. Amikor a Semmi beszippant, az ajtó egyszer úgy fog kinyílni, hogy
nem veszem észre. Látni fogom, de nem tulajdonítok neki jelentőséget. Mint
annak sem, hogy az egyik Harcos ráérősen odasétál hozzám, és egy egyszerű
acéltőrrel átvágja a torkomat. És annak sem, hogy térdre esek, ahogy az élet
elhagyja a testemet, miközben az a fakó fémdarab, ami egykor a Vámpírkard
nevét viselte, a földre hull. Talán még azt is látni fogom, ahogy a Harcos
felszedi ezt a fegyvert, hogy elvigye a Főtemplomba, és ráhajítsa az
összegyűjtött mágikus tárgy kupacra, amely itt csak ócskaságok
gyűjteménye.
Csakhogy nem fog beszippantani. Örülnöm kellene, de a kacagás
szarkasztikussá sikeredik. Ha a „talizmánt” Shadow csempészte ide, Tye nem
is járt itt, és az egész csak a beteg képzeletem játéka. Várjunk csak. Ez nem
lehet. Tony is látta a lányt. Persze a talizmánhoz semmi köze. De ez akkor
is már egy fokkal jobb. Shadow ragyogóan kihasználta az alkalmat, de a
Máguslány létezik. Ezt a fémkorongot pedig nyugodtan eldobhatom. Ha az
árnyékvilág szakértő nem akarta felhívni a mágusok, vagy éppen a Semmi
Harcosainak figyelmét, technokrata megoldást alkalmazott. Ez egy
holokivetítő, nagyon gyenge energiatöltettel, vagy ami még valószínűbb,
teljesen anélkül. A gép elektromágneses kisugárzását használta. Így logikus.
Csak akkor aktiválódik, amikor a képernyő közelében vagyok, és az
energiaforrás felé vetít, mert több mint valószínű, hogy éppen arra nézek.
Nem tartom magam rossz szervezőnek, de ehhez képest a szintem leginkább
amatőr-pancsernek minősíthető.
Ha kinézek az ablakon, azt hiszem, már nem lesz időm újra lefeküdni
aludni. Van itt más ruhám is? Hülye kérdés. Ha démoni hatalmam van az
árnyéklétsíkon, csak kívánnom kell. Na így mindjárt más. Indulásra kész
vagyok, várom az idegenvezetőt. Vajon hová visz tovább? És mivel üssem el
a maradék időt?
Azt hiszem, elkezdtem valamit írni a földi „titkos szerelmemről”, de
annyira zaklatott voltam, hogy nem fejeztem be. Hívjuk csak be a file-t.
„… És közben mintha valami mást szeretne… Mit?” Igen, itt hagytam
félbe. Akkor folytassuk, amíg lehet:
„Egyetlen dolog aggaszt vele kapcsolatban. Mintha fogékony lenne a
Félelem-Istennő hívására. Na nem az ijesztő alakjára, hanem a csábítóra.
A Hatalomra. Pedig ez az istennő kívánta tőlem, hogy valahogy büntessem
meg, egy olyan pimaszságért, amelynek nem volt tudatában.
Megkorbácsoltatná a saját hívét azért, hogy nála nagyságrendekkel erősebb
követőt szerezzen magának. Persze, vannak olyan istenségek, amelyek lépten
nyomon ezt teszik, vagy ennél még sokkal cinikusabbak. Adonai egyenesen
kínhalálba küldte híveinek ezreit, azért, hogy helyettük milliókat szerezzen.
Ez is egyfajta vérmágia, csak ipari méretekben.
Ha az Istennő elcsábítja, egyrészt kiűzi belőle Tye-t, vagyis nem marad
benne semmi szeretnivaló. És ami még rosszabb, ő neki nem papnőnek kell,
ahhoz túl gyenge és sebezhető. Kínozható áldozatként. És még rám
gyanakodott, hogy ha kölcsönadná nekem a lelkét, megtépáznám. Ugyan
miért tenném? A legtöbb, amit érte tehetnék, hogy megtanítom ellenállni az
Istennő hívásának. Persze, ehhez nekem kellene ott lennem, nem az
alteregónak. Természetesen az is lehet, hogy semmi köze a Máguslányhoz.
Csak emlékeztet rá, és amit érte tennék, irracionálisnak ugyan nem
nevezhető, de valójában ez is pótcselekvés. Rosszat cselekednék vele? Solot
ez nem érdekelné, a vámpírt sem. Csak az embert. Vajon az emberi részem
gyereknek tekinti őt, vagy mégis nőnek? Vagy mindkettőnek? Lolita-
szindróma? Az inkább a másik lány esetében lenne helyénvaló, de benne
semmi sincs Tyeból. Ezért nőként egyáltalán nem érdekli egyik énemet sem.”
Mindegy. Más most nem jut erről eszembe. Miért nem hallgatok ismét
zenét?..
 Felejtés Itala

Enigma három. Igen. Hogy megfelelő legyen a hangulat.

Ugyanis nem elég, ha csak itt ülök, és várok a „felmentő hadseregre”,
amely majd egy csapásra megold minden gondot. Magától soha semmi nem
oldódik meg, kiment a fejemből? Mert mikor hagyhatta itt a medaliont
Shadow? Csak akkor, amikor idehozott. Ezek szerint nem üzenetnek szánta,
hanem egyfajta biztatásnak, amelyet valószínűleg nem azonnal találok meg,
hanem csak amikor leszek már olyan nyugtalan, hogy elkezdek matatni a
kacatokban. És úgy értelmezem, hogy majd jön, ahogy ígérte. De hogy mi
történt vele közben, azt biztosan nem tudhatom. Lehet, hogy mégis Veewyle
jelenik meg helyette. Vagy éppenséggel senki. És így is az egész logika sántít
valahol. Nem lehet, hogy egyszerűen csapdáról van szó?
Teljes tétlenségben várakozom, amíg a Semmi szépen kiiktat engem a
létezésből. A mágikus töltésem éppen elegendő ahhoz, hogy likvidálandó
ellenségnek tekintsen. Holott a Semmi Városából egészen biztosan kijuthatok
a magam erejéből is.
Mi kell ehhez? Először is, tiszta agy. Elveszíthetem a háborúban
bármimet, csak a fejemet ne veszítsem el soha. Ami pedig máris megtörtént,
mert csupa olyan dologgal foglalkoztam eddig, amelyeknek a megoldásához
semmi közöm, miközben a szürke falak jönnek egyre közelebb. Jó, Tye
megjelenése nagyon felkavart, de ha hagyom magam kizökkenteni a Solora
jellemző közönyös állapotból, éppen Tye-t nem látom már soha. Rossz
kifogás.
Ránézek a lemerült medálra. Még hogy talizmán! Szemfényvesztés. A
Fény néha álnokabb a Sötétségnél. Na lássuk. Amíg nem vagyok a Városban,
egy kicsit még játszhatok a gondolatokkal. Tartozom valamivel a „titkos
szerelmemnek”? Nem hiszem. A Félelem-Istennő rá is vadászik, az tény. De
ha a szolgálója akar lenni, miért ne hagynám a kívánalmait beteljesülni? Aki
nem segít saját magán, azon más se tud. Egyébként pedig pont Solo jelenléte
jelenti rá a legnagyobb veszélyt. Nem Solo maga, hanem az, hogy az Istennő
eszközként használhatja fel a levadászására. De ha nem lesz ott a célpont,
számára érdektelenné válik. Mint Solo részére is az. Mert a „titkos
szerelmem” csak Tye miatt lett nekem izgalmas. Ez viszont téves elképzelés,
nincs benne Tyeból semmi, a Máguslány senkivel nem viselkedne így. Tehát
ő is csak egy halandó, legfeljebb érezhetően jobb képességekkel az átlagnál.
Ezeket feltehetőleg úgy is el fogja kótyavetyélni, de ez nem egyéni
jellegzetesség, hanem a halandókra általában jellemző vonás.
Van ehhez bármi közöm? Az alteregó - aki most már tényleg csak az
lesz - bizonyára figyelmeztette már valamilyen módon, hogy ne becsülje túl a
lehetőségeit. Ha nem veszi komolyan ezt a figyelmeztetést sem - olyan
nevetségesen büszke arra, hogy mit vesz komolyan, és mit nem, holott hibát
hibára halmoz közben - felőlem azt csinál, amit akar. A legvalószínűbb
végkimenetel, hogy nem történik vele semmi különös. Szépen férjhez megy
majd egy tök átlagos és rendes polgárhoz, szép és okos gyerekeket szül neki,
és többé-kevésbé példás családi életet él le a Földön, gyönyörű kéknek látva
az eget, hiszen kívánságai úgy-ahogy teljesülnek. Legalábbis a
hagyományosak, mást meg úgysem ismer. Az Istennő nem ad neki semmiféle
hatalmat, de talán emiatt nem lesznek elvonási tünetei. Vagy nem olyan
súlyosak, hogy komoly problémát okozzanak bárkinek, és az is elmúlhat
idővel. Velem ellentétben neki nem adatott meg az öröklét. És az sincs
kizárva, hogy tökéletes felesége lesz valakinek. Még boldog is lehet. Legyen
az, miért is ne?
Ami engem illet, amennyire ki akartam ismerni, már kiismertem. Többre
nem vagyok kíváncsi igazán. Részemről eleve csak játék volt, nem gonosz,
csak kissé céltalan.
Ez pedig itt csupán egy élettelen fémdarab. Vagy nem?
A talizmán felrepül a levegőbe, ahol teljes lendületből eltalálja a
Vámpírkard. A medalion nem kettéhasad, hanem sivító hanggal elenyészik.
Élőlény volt, és bárki hagyta is itt, nem barátságból tette. Gyanúm
beigazolódik. Higgyem csak azt, hogy nincs semmi tennivalóm, mint
megvárni Shadowt. Na meg, amikor a Város idekúszik, találjon engem
romantikus hangulatban, hogy ne tudjak védekezni. Higgyem azt, hogy a
Máguslány egyik megtestesülése ott van a közelemben egy másik létsíkon,
bármilyen halovány is legyen önmagához képest.
Ez így nem lesz jó. Változtassunk a díszleteken. Fekete ruhát! Nem a
győzelem, hanem maga a harc a fontos.
A kard tűnjön el, azzal odakint nem megyek semmire. De tudok ölni
puszta kézzel is.
 Ne legyenek kötődéseim… a kötődés megbénít. Tehát számoljunk le
minden vélt és valós érzelmi kapcsolattal. Nagyon fontos, hogy úgy lássam a
Várost, amilyen valójában. Mert villámgyorsan meg kell szereznem valamit,
ami itt megvéd. Egy-két Harcossal elbánok így is, de ennél többen is
lehetnek, más ínyencségekről nem is beszélve, amelyek szintén utamba
akadhatnak. Még azt sem tudom, milyen messzire kell futnom.
A kötődések felszámolása egyszerű lesz, mert csak kettő van, a
fiatalabbik földi lány eddig is hidegen hagyott. Nem fog zavarni, hogy
emlékszem a létezésére. Az említettek közül is az egyik inkább csak illúzió,
tehát kezdjük a likvidálást azzal. A másik ismét rohadtul fog fájni, de ez nem
tart sokáig, ha nem lelkizek feleslegesen.
Solo valószínűleg már nem jár a Földön soha, abban a
megtestesülésében legalábbis, és abban az időben. Nem túl célszerű ott
sertepertélnie. Közvetetten ketten is óvtak már ettől, más-más formában.
Persze Solo önfejű, de azért nem muszáj madárnak lennie. Kicsit sok csapdát
kellene ott folyton kikerülni. A legutóbbi is tiszta egérfogó volt, ahol annak a
bizonyos lánynak jutott a csali megtisztelő szerepe. Csakhogy nem vagyok
egér, ha ez eddig nem tűnt volna fel az Istennőnek. Egészen más a
totemállatom. Üresen kattant. De mindig nem lehet ilyen szerencsém.
Az ember fizikailag is messzire kerülhet onnan, ahogy a Mester mondta.
Döntésére nézve a lány nem fog bírni semmilyen jelentőséggel, mert mint
már tudom, mégsem őt érdekelte, ahogy eredetileg feltételeztem. Bizonyára
lelombozó érzés lesz a lánynak egy kicsit, de főleg csak a megbántott
önbecsülése miatt. Nem tudok ezen segíteni, és nem is tekintem a
feladatomnak. Miért hiszi minden nő, hogy ha egy férfi beszélgetni szeretne
vele, annak csak egy oka lehet? Tony találós kérdésének esete.
A vámpírt sem érdekli - mint ahogy eddig sem - tehát megússza az
egészet annyival, hogy búcsúzóul megkapja a figyelmeztetést, utolsó
szívességként, grátisz. Nem kell se szobrot emelnie nekem semmiért, sem a
lelkére nem tartok igényt, mert számomra értéktelen.
Lehet, hogy furcsállni fogja eleinte, hogy már nem irányul rá figyelem,
de nem hiszem, hogy mély sebet ejtene rajta. Nem ez lesz a legfőbb gondja az
életben.
A hozzám hasonló entitásokkal persze nem ártana vigyáznia a jövőben,
bár úgysem fog. Köztük van olyan, aki - mint Solo is - leereszkedő
jóindulattal kezeli a halandókat, de távolról sem mindegyik vallja ezt a
nézetet.
És mivel nincs benne jelen Tye, nekem tőle még csak köszönet sem kell.
Sem a figyelmeztetésért, sem bármi másért, ami jót esetleg tettem - ha tettem
ilyet - mert számomra az is értéktelen, mint a halandók köszönete általában.
Persze tőle inkább kritikát kaphatnék, de az meg érdektelen, ugyanazon ok
miatt. Solonak nincs semmiféle kötelezettsége felé, és ez sem személyes -
senkinek eleve nem lehet lekötelezve semmivel. Lehet, hogy ezt a lány
máshogy látja, de szíve joga.
Hát jó, akkor meg is van a megoldás. Ugye démoni erőm van a létsíkhoz
képest? Használjuk, amíg lehet. A földi kötődés ezek szerint illúzió, de azért
a biztonság kedvéért tüntessük el minden látszatát és maradványát is. Ha
valóban nem jelentett nekem semmit, úgysem fogom teljesen elfelejteni.
Később eszembe jut. Tipikus Solo megoldás - végletes, mint mindig.
Kinyújtom a kezem. Benne egy sötét mithril kupa materializálódik,
ködként gomolygó folyadékkal tele. A Felejtés Itala. Hát sok szerencsét,
„titkos szerelmem”, és ég veled. Valószínűleg soha többé nem hallod ezt
a megszólítást még viccből sem, mert elfelejti az alteregó is. Eggyel kevesebb
dolog, ami esetleg idegesít.
Első korty… Hogy is hívtak téged?.. Nem, nem így, az egy regény címe.
Még egy korty - melyik létsíkon találkoztunk?.. Kire is gondolok? Franc
tudja már… És még egy… Mit is akartam elfelejteni?..
…A kezemben valamiért a Felejtés Italával teli kupa… Csak
egyetlenegy okból hívhattam létre. Egyvalakit kell elfelednem, semmi más
fontos nem jut eszembe… könnyű lenne, ha nem a Máguslányról lenne szó.
Gyomromban görcs. Mintha nem is a Felejtés Itala lenne a kupában, hanem
valamiféle kínméreg. Pedig épp hogy fájdalomcsillapító, bizonyos
értelemben. ..
Bocsáss meg, Tye Semah… Azért teszem, hogy találkozzunk újra. Nem
azért, hogy örökre kitöröljelek az emlékezetemből. Szeretlek, csak téged
szerettelek mindig, és mindig csak téged foglak szeretni. De ezzel a
szerelemmel a szívemben olyan feltűnő lennék itt, mint egy égő fáklya a
koromsötét éjben, tehát soha nem találnék el élve ahhoz a bizonyos oltárhoz,
ahová márpedig bármi áron el kell jutnom, és most azonnal. Hogy újra rád
találhassak egyszer… vagy te találhass rám… Az a legszörnyűbb, hogy rá
kellene jönnöm, hogyan törjem meg az átkot, amely elválaszt minket, de nem
fogok rá emlékezni, hogy bármit meg kell törnöm… csak ha újra látlak… És
most is csak azért láttalak, mert kénytelen vagyok ezt itt… és ezért nem tudtál
te sem beszélni hozzám.
Egyetlenegy reményem van. Még gyorsan bepötyögök a PC-re pár szót:
„Tony, emlékeztess!!!” Crawford nem hülye, tudni fogja. Viszont nem
hagyhatok semmilyen nyomot saját magamnak, ami később elvezet hozzá,
még a Máguslány nevét sem írhatom le. Megtalálhatják mások…
Most a legjobb, ha ezt egy hajtásra kiiszom, különben már késő lehet.
Tényleg csak ez az egy kötődésem volt? Akárhogy erőlködöm, nem ugrik be
más.
Eljut a profhoz ez a „palackba rejtett üzenet” egyáltalán? Persze amúgy
sem tudom, hol keressem a Máguslányt. Most is ő talált meg, és nem for-
dítva. ..
Viszont ha nem akarok zombivá válni, még előtte tudatosan meg kell
határoznom a konkrét rövidtávú célomat, és azt pontosan meg is jegyeznem.
Érzelemmentes célkitűzés lehet csak, így nem fog törlődni. És csak olyan,
ami biztosan kivezet a városból a megfelelő helyre. Tudom, hogy mi lesz
az… csak azt nem, hogy teljesíthető-e fizikailag…
Hát akkor rajta. Nincs végső igazság, csak örökös kaland…
 Semmi Kardja

PC-t bekapcsolva hagyni.

Ködbe vesző fekete kupola. Nincs túl messze. Nem gondolkozni,
véletlen-e. Futás! Ugatás. Ez rosszabb, mint a Harcosok, de még nem
szagoltak ki. Befordulok a sarkon. Célegyenes - aha, a Templom előtt két őr.
Túl közel a bejárathoz. Bocs, haverok, rossz helyen rossz időben. Még
mielőtt feleszmélne, az egyik kap egy döfésszerű ütést, pontosan ahogy
tanítottak, a bal szemére, madárcsőrré összeszorított ujjhegyekkel. Ezt az
életpontot értem el a leggyorsabban. Ez kevés lesz, és itt nincs különleges
sebességem, csak az orgyilkos ismeretek. A másik Harcos lendíti a
csatabárdját. Úgy térek ki, ahogy a Grammaton-papok, tehát mégis
kiképeztek erre is. Nem a természetesnek látszó irányba, miközben a
csatabárd íve ösztönösen éppen arra lendül, ahol nekem most állnom kellene.
Vagyis pont mögé kerülök. Egy taszítás a nyelén, és erőből beleáll a másik őr
mellébe. A teste még nem ér földet, amikor kirántom az övéből a tőrt. Döfés,
hátrafelé fordulásból, pont a másik őr nyakszirtjébe, a sisak és a páncél
közötti résbe. Két lábon sétáló halál! Legalább négy harci kutya lohol felém,
de késő, már bent vagyok a templomban. Oltár! Hol van? Igen, ez lesz az. Itt
nincs senki, talán éppen nem jött újabb zsákmány.
Felrohanok az emelvényre. Fogalmam nincs, miért csinálom, de Solo
viselkedhet irracionálisan. Akár ennyire is. Egy kard, dísztelen fekete
hüvelyben. Kinyúlok érte, és kirántom. Mintha egy ütés érne, le is dönt a
lábamról. Csörgés a földön. Kiejtettem? Nem, érzem a kezemben. A
Vámpírkard hever a lábam előtt, én meg alig kapok levegőt a sokktól. De ezt
nem engedhetem meg magamnak. Féltérdre. Szemeket fel. Minden sarokból
további őrök. Nincs jelentősége. Csak egyvalamit kell még megtennem. Cél
nélkül… A Semmi templomai is össze vannak kötve térkapukkal, a Karddal
muszáj átengedniük. Feltápászkodom, és a kupola felé emelem az éjnél
feketébb kivont pengét. A Harcosok megállnak.
Lenézek. Ezt nem hagyhatom itt. Gyors mozdulattal felkapom a
Vámpírkardot is. Ájulás szélén vagyok…
- Megölni!!! - hallom a visszhangzó parancsot, ahogy a Harcosok felém
lendülnek.
 De már nem is vagyok itt… egy másik templom… Holt Folyó… minden
mindegy… Majdnem leejtem a fekete pengét, ahelyett, hogy visszadugnám a
hüvelyébe. Pedig ezt is végig kell csinálnom… Ki a templomból. Ezt itt nem
őrzik. Ahogy félig kúszva kijutok, világosodik valamelyest az agyam.
Ezt a templomot rendszerint azért nem vigyázzák, mert a Sötét
Birodalomban majdnem minden követőjét kiirtották a Semminek. Ide csak
nagyon bátrak mernének utánam jönni, ebben a világban iszonyúan erős a
mágia. Bár lesznek ilyenek - a Vámpírkard túl értékes a szemükben, hogy
veszni hagyják. A Félelem nem uralja a környéket - a Holt Folyó önmagában
is közönyt áraszt. De hát közönyös is vagyok. A fejem teljesen hideg. Nem
értem, miért teszem azt, amit, csak tudom, hogy oka van.
Tehát. Köpenyt le. A Semmi Kardját belecsavarni, és biztosan
megmarkolni, de szigorúan csak a szöveten keresztül. Kezemet a Vámpírkard
markolatára. A szédülés elmúlik, ahogy ismét belém költözik a vámpírlény.
És azonnal létsíkot váltani…
Fülemben dallam, azt hiszem, a Földről származik ez is… they not
gonna get us… de az én esetemben csak engem nem kapnak el - egyedül
vagyok, mint mindig.
…örvény… feladat teljesítve… Solo nyert… mint mindig… majdnem. ..
 Űrbázis

A rejtekfal felnyitva. Ahol Buchanan búvóhelye volt, most

belecsöppenek egy lövöldözés kellős közepébe. A vuki éppen egy félelmetes
kinézetű forgócsöves lézerből ereszt meg egy hosszú sorozatot kifelé.
Buchanan egymás után változtatja dezintegrátorával csillámporrá azokat a
rohamosztagosakat, amelyek mégis áttörnek a zárótűzen. Mindenhol
lézerfény lövedékek cikáznak. Azonnal látom, hogy itt nem nagyon fogok
labdába rúgni, túl nagy a tűzerő.
A pilóta káromkodik egyet, és eldobja az üres fegyverét. Ugyanebben a
pillanatban Khachallát eltalálja három fénycsóva is. Ez bizony rosszabb, mint
a tőlem korábban kapott fejbevágás. Azonnal hátravágódik, mint egy füstölgő
rongybaba. De rólam nem tudnak. Ha így kell meghalnom, hát így. Eldobom
a számomra használhatatlan Semmi Kardját, miközben a kezemben
megjelenik a sajátom. Ezek mindjárt bejönnek. Buchanan valószínűleg élve
kell. Kezében egy kis teljesítményű lézerpisztoly, talán még egy molekuláris
tőr lehet nála, aztán annyi. A keze ennek ellenére nem remeg, és mintha
hűvös nyugalom öntené el. Hányan lehetnek odakint?
Csak ne rám lőjön tévedésből. Eltalálni nem fog, de azok igen.
Mindkettőnket. Őt csak a kezén, hogy kiejtse a fegyverét, de engem szitává
lőnek. Túl messze áll tőlem, hogy átrántsam magammal más létsíkra. És a
rohamosztagosok fegyverei túl durvák, hogy akár egy vámpír is túlélhesse.
Jó, a játéknak vége, mert nem Solohoz méltó otthagyni őt egyedül. Akkor
hát… mint azon a másik létsíkon… nem győzni jöttem, hanem pusztítani.
Izmaim acélrúgók, a kardom vérre szomjazik. Kezdhetjük.
De nincs mit elkezdeni, mert a kinti folyosón valami üstökösszerű pörgő
fény száguld végig, szecskává aprítva mindent, ami az útjába akad.
Nyomában futólépések ugyanabból az irányból, szinte hallhatatlanul
csendesek. Az ász nem is hall semmit - persze, ő csak egy ember. De én igen.
Azt hiszem, megszólalhatok.
- Wolf vagyok, ne lőj!
Buchanan keze felém rándul. Nem ugrom el. Látom a szemét, de nem
adok ki parancsot. Ez orosz rulett, de megéri. Jót tesz a sztár önérzetének, ha
azt hiszi, hogy lelőhetett volna - már másodszor - de józan esze
megakadályozta ebben. Az esze, és nem a vámpírnézés.
Nem lő, azonnal felismeri a helyzetet. Nem is olyan rosszak a reflexei.
A pisztoly az ajtó felé lendül. Shadow, aki éppen a tűzvonalába kerülne, nem
hazárdírózik. Páncélruhájából plasztacél húr csap ki, és kirántja a pisztolyt a
pilóta kezéből.
Igen, vele akartam találkozni. Reménykedtem, hogy megjelenik itt, bár
nem ilyen körülmények között.
Gyorsan és határozottan oszt parancsokat, akár egy űrgárdista tiszt,
miközben visszadobja a pisztolyt a pilótának.
- B terv életbe lép! Azonnal! Felém fordul:
- Te csak kövess!
Parancsolni nem lehet egyikünknek sem, de most nem vitatkozunk, mert
úgy tűnik, egyedül Shadowwarrior látja át a szituációt. Futólépésben elindul a
forróságot árasztó folyosón, hihetetlen sebességgel. A kiberdrótozás, persze.
Nekem nem gond követni, de a pilóta le fog maradni. A, dehogy marad le,
sugárhajtású minirobogót kerített valahonnan.
Még mielőtt elindultam volna, valami tudatalatti késztetéstől vezérelve
felkaptam a csomaggá bugyolált Semmi Kardját is, és most bal kézben
vonszolom magammal.
- Mi van, poggyászt is hoztál, wazze?
Shadow jobb kezében valami rakétavető-féleség. Valahol már láttam
ilyet, de nem ezen a létsíkon. Belő vele egy keresztfolyosón, halványodó
pörgő vöröses visszfény a szemközti falon. Kaszáló rakéta, jut eszembe.
Négy forgó lézerpenge, és egy vezérlő mikrochip, amely pontosan követi a
folyosó kanyarulatait, és a pengék hosszát is úgy állítja be, hogy éppen
elérjék a széleit, ahol lehet. Labirintusharchoz fejlesztették ki, nyílt téren
meghülyül. Ugyanúgy nem innen való, mint ahogy Buchanan vadászgépe
sem.
- Lerövidítjük az utat!
Hátulról lézerlövedékek, de nem a rohamosztagosoké - Buchanan lövi ki
a kamerákat felettünk egymás után, sebészi pontossággal.
Shadow egyenesen beleszalad a szemközti falba, a pilóta utána. Jobb
híján követem őket.
 B terv

A fal természetesen egy másik rejtekajtó, de ez nem hologram, hanem

nagyon vékony fém, amely átszakad egy erősebb lökéstől. Mögötte semmi,
csak egy szoba. Ha ennyi volt a terv, nem értem. A rohamosztagosok
pillanatokon belül idetalálnak, de a kaszáló rakéta bevetése felkelthette akár a
Sith-ek figyelmét is. Ha csak egyetlen képzettebb lovagjuk van a bázison,
önmagában is elbánhat mind a hármunkkal.
- Tedd már le a pakkodat valahová! - ordítja Shadow. Ismét ledobom a
Semmi Kardját. - Pár percre van szükségem, hogy aktiváljam a teleportot.
Addig fogd ezt.
Odadobja a rakétavetőt.
- Még kettő van benne. Ha látsz bárkit közeledni, lőj egyet valahová a
folyosó közepére.
Magyarázatot várok majd tőle sok mindenre, de ennek nincs itt az ideje.
Megnyom egy láthatatlan gombot a falon, mire abból kifordul egy
számítógéppanel, amelyen elkezd lázasan kódsorozatokat beütni, néha
szitkozódva, amikor mellécsap.
Én közben kémlelem a „külvilágot”. Egyelőre semmi életjel, de ez csak
átmeneti állapot, mert távolról dühös kiabálást hallok és vezényszavakat. A
folyosó itt egyenes, gondolom ennek a helynek a megválasztása sem véletlen,
jó messzire ellátok. Az oldalfolyosókról egymás után rajzanak ki az újabb
katonák, és szaladnak felénk. Még túl messze vannak a hatékony sortűzhöz,
de már csak másodpercek kérdése.
- Nem akarlak idegesíteni benneteket, de kicsit sok a vendégetek ezen a
bulin. Shadow, hogy állsz?
Célzásra emelem a rakétavetőt, miközben az osztagosok felveszik a
támadóalakzatot. Rémlik, hogy a rakéta pengéi körülbelül másfél méter
hosszúak, a folyosó ennél kicsit szélesebb, de többségüket így is le fogja
kaszálni.
A fehér páncélos ellenségek első sora féltérdre áll, a sugárvetők
tüzelésre készen. Kár, hogy nem lesz rá időtök. A lézerpengék némileg
hosszabbak a szabványosnál, veszem észre, miközben ez a modern húsdaráló
miszliket csinál belőlük. Sült véres hurka… Persze, Shadow sosem elégszik
meg az átlaggal. Mindent továbbfejleszt. Kellemes meglepetés.
- Mindjárt meglesz! Mi az a féltve őrzött kincsed?
Közben rendületlenül ütögeti a billentyűzetet tovább. A helyiség
sarkában kék izzás éled fel.
- Már csak a koordinátákat kell megerősítenem. Na igen. Már ha lesz rá
még lehetőséged.
- Shadow, van egy jó hírem, és egy rossz. Több rohamosztagos nem mer
előjönni - ez a jó hír. Egyelőre. Viszont valahonnan lassú lépteket hallok
közeledni. Csak egy ember. És mintha nem sietne sehová. Szerinted?
Shadow olyan tirádát ereszt meg, hogy nehezemre esne leutánozni.
Aztán feltesz egy értelmes kérdést is.
- Elbírsz egy Sith lovaggal a kardoddal? Rakétát ne használj,
visszaküldi.
Nem kell tovább ecsetelnie a dolgokat. Eldobom a lőfegyvert.
Önbeteljesítő jóslat. Számítottam valami ilyesmire.
- Elvileg egyet már megöltem. Nem igazán számított rám, azt hiszem.
Ha meglepem ezt is itt, akkor biztos van esélyem. Remélem, nem keltettünk
túl nagy feltűnést, és csak gyanútlanul sétálgat. Kaszáló rakétákkal itt
mindennap gyakorlatoznak élesben, nem?
Kezdek nagyon morbid lenni, azt hiszem, mint a halál közelében
mindig. Viszont valami eszembe jut, és a gondolkodásom hihetetlenül
felgyorsul. De muszáj is neki, mert már látom a fekete köpenyes alakot.
Ennek a létsíknak a „fekete mágusai” nagyon barbárok a mieinkhez képest
- a sötét energiákat hagyják teljes intenzitással birtokba venni a testüket,
ezért ha túlzásba viszik a használatukat, csúnyán eltorzulnak. A csuklyás
alak, aki befordul szemből, talán még viszonylag kezdő. Csuklyája
hátravetve, az arca teljesen ép, csak talán a színe kicsit sápadtabb a
szokásosnál. Mintha ő is vámpír lenne. Ez nagyon nem illene ide, ezért majd
elröhögöm magam. Közben az agyam vadul jár. Átveszem a
parancsnokságot, elvégre Solo vagyok, aki ezt azonnal megteszi, ha
bármiféle tanácstalanságot lát. Nem figyelek Shadow válaszára, szavaimat
Buchananhoz intézem.
- Pilóta, pisztolyt el. Gyorsan bontsd ki a csomagomat. Nagyon gyorsan.
Tudsz fémkarddal bánni?
Csak ő alkalmas erre. Harc közben teljesen kikapcsolja az érzéseit,
legalábbis ezt mesélik róla,
- Húzd ki a pengét!
Látom Shadowt hátratekinteni. Leesik az álla, és úgy marad, ahogy
megpillantja a penge színét.
- Te meg ne tátsd a szád, tedd a dolgod!
És ismét orosz rulett. Ha túlbecsültem a vadászpilóta intelligenciáját,
most mind maghalunk. A Sith lovag megáll úgy tízméternyire, és színpadias
mozdulattal bekapcsolja a fényszablyáját. Miért szeretik ezek jobban a vörös
színt?
Egyenesen a szemébe nézek. Vámpírtekintet. Elítélően megcsóválja a
fejét.
- Ócska trükk. Gyere csak ki. Ekkora arcátlanságot…
Int a kezével. Látszik, hogy parancsoláshoz szokott, és nem nagyon
akad, aki neki ellentmondana. Lassan araszolok ki, de nem egyenesen felé
tartva, hanem kissé oldalirányba. Ha jól számítottam ki a játszma lépéseit,
most főleg rám figyel. Shadowt bizonyára érzékeli, de azt is látja, hogy nincs
nála semmilyen felszerelés, amivel kárt tehetne benne.
- Mielőtt megöllek, szépen megmondod, hol van a harmadik.
Parancsvarázs. Solo ellen hatástalan. Nem tudja, kivel áll szemben. De
ami ennél örvendetesebb, Buchanan azonnal kapcsol. Tehát őt valamiért nem
érzi. Én tudom, hogy miért. A pilóta lassan az ellenkező irányba mozdul,
igyekezve nem csapni semmiféle zajt.
Shadow közben vad káromkodásba kezd, és páncélkesztyűjével dühösen
veri a falat, iszonyú csörömpölést csapva. Ő is tudja. Akkora lármát kelt,
amekkorát csak bír. Így én még csak-csak hallom Buchanan lépteit, de a Sith
nem. Ő fajilag mégiscsak egy közönséges emberféle, a hallása nem veheti fel
a versenyt az enyémmel. Valahogy még egy kis időt kellene nyernem. Még
egy lépés. A csuklyás alak arcán meglepett kifejezés. Igen, ez hiba volt - meg
kellett volna dermednem. Na jó, mindent vagy semmit!
 Előre vetődöm és oldalt, közben egy vérvörös kört rajzolva a
Vámpírkarddal a levegőbe, inkább a hatás kedvéért, mert nem remélhetem,
hogy eltalálom. Annyit mindenesetre elérek, hogy felém fordul. Nagyon
gyors, a lézerfény megperzseli a hajamat. Grammaton pap-féle kitérés. És
egy másik körív, az ellenkező irányba. Égető fájdalmat érzek a bal karomban.
Rosszul érkezem a talajra, game over. Azért megpróbálok arrébb gurulni, bár
tudom, hogy hiábavaló…
A Sith lovag melléből vérsugár. Majd az egész teste kezd elhalványodni,
mintha a szemem előtt válna fantomképpé, látom rajta keresztül Buchanant.
Hát pech, barátom. Nem létezel, és sosem léteztél. A Semmi Kardja már csak
ilyen, mégis jó volt az elképzelésem. Még gyorsan belemártom a
Vámpírkardot a vértócsába, mielőtt az is eltűnne. A bal karom már csak egy
kicsit sajog. Mindjárt az is elmúlik.
Buchanan csodálkozva nézi a fekete pengét.
- Hát kutya legyek, ha értem… kutya legyek…
- Add oda Shadownak. Te nem hiszem, hogy több hasznát veszed.
- Hát ez… fantasztikus… Shadow megszólal:
- Uraim, semmi esetre sem kívánom Önöket siettetni, de ha esetleg
befejezték az ámuldozást, a teleport aktiválva. Még ötven másodperc az
önmegsemmisítésig. Ha kérhetném, tegyék meg azt az örömöt, hogy velem
tartanak.
Tud ő is morbid lenni.

- Aha, nincsenek őrök a cirkálón. Pont, ahogy számítottam. Minden

lövészt kiparancsoltak a hajtóvadászatra. Oda, ahol már nem vagyunk.
Amit mond, teljesen logikus. Aki igazán jó hadvezér lett volna, azt nem
is olyan rég személyesen elintéztem. Tehát sablonos reakciókra számíthatunk.
És ez jó. Közben a hátunk mögött halk pukkanással kimúlik a teleport. Ha jól
ismerem Shadowt, így már kizárt, hogy rajtunk kívül bárki is megállapítsa,
honnan jöttünk, és hová érkeztünk. Árnyak vagyunk egy valós világban.
Mindenesetre azok a védőruhák, amelyeket fel kell vennünk, nagyon is
anyagiak. Shadow nem vesződik a biztonsági zárak megbabrálásával, hanem
aktivál valami mágneses ketyerét, mire az összes erőtér kimegy az egész
teremben.
- Egy perc!
Eldobja a szerkentyűt nagyjából a helyiség közepére. Villámgyorsan
kiráncigálunk három szkafanderféleséget a már semmivel sem védett
szekrényekből, Shadowwarriornál a hadnagyi rangjelzéssel ellátott sisak.
Mielőtt felvenné, odakiált:
- Te nem tudsz Tie Fightert vezetni! De azért húzd fel, és fedezd a
kirepülésünket. Elég hangosak leszünk, Buchanannak annihilációs
torpedókkal kell kilőnie a lezárt silókaput, nekem meg átrepülnöm a
hangáron, mert a saját kijáratomat nem tudom használni. Van egy lézerlöveg
a hangár belsejében, kaparintsd meg és fedezz! Ott számíthatsz egy-két
osztagosra, vigyázz. A ruhát húzd fel, egy darabig elbizonytalanítja őket.
Utána tűnj el azonnal, mert tűztenger lesz!
Bővebb magyarázatra nincs ideje. Már be van öltözve, és rohan is.
Buchanan úgyszintén, és meg bajlódom azokkal a hülye csatokkal,
amelyeknek menetközben kell rájönnöm a rendeltetésére, pedig ez sosem volt
az erős oldalam. Nem baj, utolérem őket. Csak a kardomat nem tudom majd
használni, mert nem forgatható kesztyűs kézzel. Persze, ha igazán forró kezd
majd lenni a helyzet, akkor úgy is létsíkot váltok. Más menekülési útvonalam
nincs, de ez tárva-nyitva áll.
Látom a löveget, hamarabb vagyok ott, mint ahogy az ott lévő tiszt
bármit parancsolhatna a kéttagú kezelőszemélyzetnek. Három lövés a pilóta-
felszereléshez tartozó lézerpisztolyból, mindenkinek pontosan a torkába. Na
ezzel meglennénk.
Miért is kellenek ehhez a monstrumhoz ennyien? Na igen, két ágyú van,
egy ember képtelen lenne egyszerre kezelni mind a kettőt. Egy ember nem.
Az egész cirkáló érezhetően megrázkódik. Gyorsak a fiúk. Nekem meg
még ki kellene találnom, hová is menjek. A döntésre gondolom, van ismét
körülbelül egy percem, akár akkor, Jürgen Wolfnál. Közben tüzet nyitok
mindkét lövegből az egyelőre még csak elvétve előbukkanó
fehérpáncélosokra. Sokkal hamarabb halnak meg, mint ahogy felfognák,
mitől. Tiszta humanitás. Ami az én esetemben elég furcsán hangzana. Ha
komolyan gondolnám.
 Tonytól mintha kéne kérdeznem valamit, de franc tudja mit, kiment a
fejemből. Ő talán tudja. Még két sorozat. Jó. Most már tiszta füst minden.
Valószínűleg még mindig jobban látok benne, mint ők.
De Tonyhoz nem mehetek, mert… a mennyezet mintha apró darabokra
robbanna, földrengésszerű moraj közepette, amely elránt a lézerágyúktól.
Most!…
… örvény… mögöttem tűztenger…
 Az éjszaka

… álom…
…Ott ülök a helyemen. Én vagyok az alteregó. A kollégám, aki velem
szemben ülne, most is éppen valahol kint tárgyal. Szokásos nyüzsgés…
délután lehet, mert eléggé kezdek lefáradni. Körülnézek. Valami eszembe jut.
Ja persze, ma reggel is poénkodtam, aminek eredményeképpen csokival
tartozom az egyik lánynak. Kora reggel is itt ült, és válaszolt a kérdésemre.
Az infóra tényleg szükségem volt, de mint oly sokszor, most is komolytalanra
vettem a figurát.
- Vetélkedő! Ki tudja a választ erre a kérdésre?
Fene tudja, mit kérdeztem, de majd eszembe jut. Lényeg, hogy ő
válaszolt jól.
- Én nyertem! Mit kapok?
Kellemes csilingelő hang. És a szokásos válasz:
- Mit kívánsz?
Ez is egy olyan kérdés, amire illedelmesen szokás válaszolni. Vagy
elvicceli, vagy valami semmiséget kér. Valószínűleg emberek között ez így
célszerű is. A valós helyzet ezzel szemben az, hogy imádok szép nőket egy
kicsit kényeztetni. Vagy nem is olyan kicsit. Csak úgy. Ezért tulajdonképpen
bármit kívánhat, és nem az a veszélyes számára, hogy nem teljesítem a
kérését, hanem hogy éppen olyan kedvem lesz, és eleget teszek neki. Csak
mert megtehetem. Neki egy csokit ígértem, ez már eszembe jutott, és mintha
még nem kapta volna meg a díjat. Ez így nem lesz jó, fel kéne menni a
büfébe. Minél hírhedtebb vagyok, annál jobb. Például egyszerűen azért, mert
akkor mindenki azt hiszi a sok szokatlan húzásom közepette, hogy a
vámpírképességeim nem is léteznek. Poén ez is, mint minden más. Naná.
Felállók. Indulnék, de az asztalon túlról rám néz egy másik lány. Az
előbb még nem volt ott, és nem is tartozik ide. Bármennyire erőlködöm, nem
tudom kivenni az arcvonásait. Valamit mondani akar, de nem tud…
Közben valakinek megszólal a mobilja. A lehető legidétlenebb
dallamokat is hanghatásokat állítanak be sokan, de ez szép, ilyet mobilon
még nem is hallottam… viszont ahogy felismerem, mi szól, kiver a hideg
verejték… felébredek…
Zihálva ülök fel az ágyban, ismét a Semmi peremén vagyok? Nem, ez
tényleg az alteregó lakása. Persze, csak ide menekülhettem. Miért is? Ja igen,
Tonyval akarok találkozni, tehát valamelyik földi létsíkról kellene küldeni
neki üzenetet, hogy hol, és lehetőleg technokrata módon. Valamikor
elmondta, hogy van hozzá egy email cím, ami működik bármely valós
létsíkról a földi halmazból. Mint egyfajta forró drót. És ennek megfelelően
csak akkor használjam, ha valóban fontos. Ez most valamiért annak tűnik.
Az alteregót nem nagyon figyelik, ha nem csinál semmi kirívót - ezért
menekített ide múltkor Wyel, ebbe a testbe. Külön Soloként így nem jelenek
meg. Internet van a lakásomban. Csak egy dologra nem számítottam - hogy
éjszaka érkezem, amikor az alteregó alszik.
Jönnek szépen vissza az emlékei. Felkapcsolom a villanyt. Éjjel
féltizenkettő. Nincs is olyan késő, nemrég fekhettem le. Ma éjjel úgysem
fogok aludni, mert nem célszerű reggelig maradnom. Péntek este van, tehát
az alteregó valószínűleg kialhatja magát másnap, amikor már nem leszek itt.
De mi volt ez az álom? A lány valóban létezik, és megkapta a csokit, azt
hiszem, sikerült is kicsit zavarba hoznom, tehát már megérte. Egész csinos
teremtés, hogyhogy nem figyeltem fel rá eddig?
Nem mintha nem lenne mindegy. Ezt az embert jobban érdeklik a
számítógépek, mint a nők, ezért tud velük ilyen lezser lenni, és ezért van
mindig szexuális partnere, amikor valamilyen perverzióból mégis inkább azt
kívánja. Amit a közvetlen környezetében csinál, csak egy színjáték, főleg a
saját szórakoztatására. A vámpír itt már nem nagyon vadászhat, mert maga is
levadászandó célponttá vált. Solot meg a nők egyáltalán nem foglalkoztatják.
Izgat engem valami egyáltalán?
Ha ilyeneket vagyok képes álmodni, akkor muszáj izgatnia. Ki volt az a
másik lány az álomban, miért nem láttam őt tisztán, és mit akart nekem
mondani? A dallam nem túl biztató: Madonna Frozenje. Üzenetként
nagyjából azt jelentheti, hogy nemcsak Solo jár a Semmi peremén, hanem
bizonyos értelemben az ember is. A Mester figyelmeztetett, hogy ne nagyon
gondolkozzak távlatokban, ha ellenszegülök az Aranykör akaratának. Solot
nem ölhetik meg, de bármelyik manifesztációját bármikor. Szegény alteregó.
Feltűnés nélkül fogják kivégezni, valószínűleg elintéznek neki egy infarktust,
vagy hasonlót. Mi Van most? Tél vége. És azt a bizonyos telefonhívást még
nem kapta meg. Nem jó jel - valószínűleg úgy vélik, már nem lesz rá
szükség. Ha másért nem, azért ölik meg, mert rájönnek, hogy újabban néha itt
szoktam „átszállni”. A módszer pedig adott - Solo nem kíméli az általa
birtokba vett fizikai testeket. Mit is mondott Shadow? Átmenetileg
visszafiatalodhatok? Kimegyek a mellékhelyiségbe. Amikor az arcomat
mosom, belenézek a tükörbe. Hát igen, ez nem egy negyvenen túli arc.
Minden stimmel. Sürgősen keresnem kell egy másik testet. Na meg ha ennek
a szerencsétlen flótásnak vannak szerettei, talán tehetnék értük valamit. Majd
az okkultistán keresztül valahogy.
Más emlékek… a fiatalabbik lány a korábbi kettő közül valamelyik
reggel teljes pánikban. Mindjárt kitör a botrány, segítség! És tőlem kér
segítséget. Mert csak tőlem kapja meg. Ezután sűrű köszönetnyilvánítások,
dicshimnusz nekem, ez itt a reklám helye, én meg megígérem, hogy akkor
maradok a lovagja. Mert nincs mellette senki, aki kiálljon akár egy kicsit érte.
Illetve lenni lenne, csak neki meg hatalma nincs hozzá. Amúgy az
alteregónak sincs, csak ugye Solo mentalitás, aki nem törődik ilyen
apróságokkal. A szörnytől nem elfutni, hanem szembenézni vele, és kardot ki
- tépjen csak szét, mutassa meg, mit tud.
Érdekes, ezeken a létsíkokon kit tartanak a nők igazi férfinak? Nem túl
nehéz kérdés, attól tartok. A génekben az van benne, hogy azt, akiből kinézik
a fajfenntartás biztosítását. Ebbe beletartozik, hogy bármikor legyen képes
szeretkezni, és lehetőleg legyen egy rahedli pénze és egyéb vagyona. Ilyen
egyszerű. A földi nők sokat szeretnek papolni arról, hogy milyen magasztos a
lelkük, de miért nehezebb egy olyan nőt találnom, aki leülne velem
beszélgetni akár egy félórára valami valóban értelmesről, mint olyat, akivel
azt csinálhatok az ágyban, amit akarok? Az utóbbi fajtából a felhozatal
korlátlan, az előbbiből pedig… fél kezem ujjain meg tudnám számolni őket.
Solot semmilyen konstellációban nem tartanák annak. Ugyanis ahhoz,
hogy valaki biztosítsa a zavartalan fajfenntartást, azt oda is kéne kötni
valahogy. Solot pedig éppen odabilincselni lehetetlen senkihez, csak
megkapni könnyű. Ha bármelyik nő beleegyezne abba, hogy mondjuk egy
évig „együtt fusson” valamelyik manifesztációjával, azt az egy évet biztosan
nem felejtené el. Persze kétlem, hogy az öntudatra ébredt Solo figyelmét
bárki képes lenne ilyen hosszan táplálni.
A kislány egy barátnője egyszer azt mondta nekem, hogy nem biztos
abban, hogy velem nem járna jobban a jelenlegi párjánál.
Válaszom: semmi kételyem nincs afelől, hogy velem jobban járna. De
ez is csak poén, jót is röhögött rajta mindenki, aki hallotta. Tudom, hogy van,
aki tényleg elhiszi. Pedig dehogyis járna jobban, a srác amúgy is biztos
rendes fickó, és pont olyan hétköznapi, mint amilyenre a lánynak szüksége
van.
A földi nőknek lélektani szükségletük a függőség - vagy uralkodni a
férfiak felett, vagy kábítószerként élvezni a függőséget tőlük. Ez az, ami
Soloval összeegyeztethetetlen. Mindkét változat. Talán nála is van egyfajta
„kábítószer”, de az merőben más - fokozott veszély és kockázat.
És ezen a feloldhatatlan ellentéten az sem segít, hogy ott, ahol az „igaz
férfi” siralmas csődöt mond, Solo észre se veszi, hogy megoldott valamit.
Hogy is volt abban a versben? … hitem nincs, és szerelmem a kard…
De miért volt ott az álomban az a másik lány?…
Jó, hagyjuk. Már tudom, milyen üzenetet kell küldenem a neten. Gépel
be… Mi a fene… a Windows indítása nem sikerült… Hát volt már ilyen
Na még egyszer.
Körülbelül huszadik próbálkozásra feladom. Sehogy nem indul,
csökkentett módban sem, akárhogy változtatom az indítási beállításokat.
Tehát tudnak a címről. És akkor valószínűleg arról is, hogy megpróbáltam
beindítani a PC-t az éjszaka kellős közepén. Talán éppen most nem néz ide
senki, de aligha van sok időm.
Az álom teljesen kipattan a szememből. Két perc múlva már lent állok
felöltözve. Tudom, hol van a közelben egy éjjel-nappal tartó internet kávézó.
Csak legyen szabad hely. A liftben egy hirdetmény, amíg leértem,
beleolvastam: a lakókat kérik fokozattan vigyázni a késő esti és hajnali
órákban… rablási kísérletek, kiváló. Már csak ez hiányzott. Ugyanis át kell
mennem egy sötét kapualjon.
Tényleg felém lendül egy gyanús alak. Félúton megáll, és eszeveszett
sietséggel elszalad. Talán jobb lett volna neki nem megfutamodni, azonnal
megoldottam volna élete minden problémáját. Ez jár az eszemben, miközben
loholok tovább. Én ugyanis nem tudok verekedni, csak azonnal ölni. Ezért
nem vesz komolyan senki. Mert aki már megtenné, nem áll többé módjában.
 Erről eszembe jut a „kedvesem” is, valahogy így neveztem viccből. Úgy
távoztam az Árnyékvilágba, hogy ide már nem jövök vissza. Mégis itt
vagyok, de úgy, hogy nem várom ki a hétfőt, hogy találkozhassak vele. Pedig
biztosan azt hiszi, hogy szerelmes vagyok belé. Ez egyrészt jól is eshet neki -
hadd higgye, ha így van - de a tudatalattija érezte bennem a vámpírt, így félt
is tőlem. Na erre semmi oka. Pláne, hogy a café itt van, és legalább három
üres asztalt látok. Kérek fél óra internet hozzáférést és egy sört. Egyikre sincs
szükségem, de előre kifizetem mindkettőt. Hozzáférés. OK. Gyorsan
csináljunk egy kamu levelezőfiókot. Egy perc, már mondták, hogy
hihetetlenül gyorsan gépelek. Cím. OK. Üzenet: „Yello: Do You Remember
the Name of the Place?” Küldés. OK, elment. Ez egy zeneszám szövege.
Tony érteni fogja. Azt is, ki küldte. Nem írhatom alá. Üzenet törlés, levelező
fiók megszüntetés. Kamuból behívni az Explorerbe a Hírkeresőt. Megszólal a
mobilom, mert megnyomom a megfelelő gombokat - pont úgy hangzik,
mintha kaptam volna egy hívást.
- Egy pillanat, mindjárt jövök! - szólok a pultosnak, és gondterhelt
arccal kimegyek az éjszakába. Két lépés és…
…örvény… az alteregó majd csak visszatalál valahogy a lakásba…
nincs messze…
 Fehér rózsák

Ott állok, ahol senki nem vár. Wyel csodapalotája előtt, de nem
„díszvendégként”, hanem egyszerű zarándok képében. Wyel újabban
nem mutatkozik ugyan senkinek, de a Palota továbbra is fogad vendégeket.
Az egész Sötét Birodalomban nincs még egy olyan hely. Az ember végigsétál
egy hosszú folyosón, belép egy ajtón, és ott találja magát, ahová a leghőbb
vágyai vezetik. Bármilyen hely legyen is az. Persze, ez mindig csak
árnyéklétsík, de olyan, amelyet a saját tudatalattija hoz létre. És mindig a
kívánságok teljesülnek, sosem a félelmek.
Fekete mágustól elég furcsa mű. Persze Wyel mindig is különcnek
számított a varázslók között. Egy darabig olyan híre is volt, hogy „jószívű
fekete mágus”. Pedig ő sem az a nyálas elérzékenyülő figura. Hm… bagoly
mondja verébnek. Itt van a két lábon sétáló halál, aki önként és dalolva
lovagként áll egy kislány mellé, amivel inkább árt magának, mint használ. De
valamiért mégis megteszi, és ez a valami nem a lány, bármilyen szép is
legyen. Azon a Buchanan-féle létsíkon is sikerült a Fény mellé állnom, csupa
olyan alak kíséretében, akiknek a Fényhez igen kevés közük van. Shadownál
már a név is árulkodik, Buchanan pedig ugyanolyan biztos halál, mint én,
csak ő nem két lábon jár, hanem repül, és úgy szórja a pokoltüzet.
Pillanatnyilag egy olyan szerkezetekkel felszerelt vadászgépről, hogy ha a
cirkálóval párharcban kellene megküzdenie, talán nem is lenne ellene
esélytelen. És ki szerelte fel így? Hát Shadow barátunk, ki más. Csak tudnám,
miért hagyott cserben az Árnyékvilágban. Ha a Semmi Kardja éppen nincs az
oltáron, márpedig erre azért nem lehetett megesküdni, akkor most nem állok
itt. Érdekes, Solot elpusztíthatják a Semmi Harcosai? Nem valószínű. De
engem simán. Ha Wyel elé jutok, talán azt is megkérdezem, ők maguk miért
nem használják azt a fekete pengét soha. Nem mintha fontos lenne.
Tervem amúgy egyszerű. Most már aztán tényleg nincs senkinek
fogalma, hol is tekergek. Wyel „belső szentélye” nyilván le van zárva.
Veewyle-nak adnia kellett valami magyarázatot - további kutatásokhoz
meditációra van szüksége és teljes nyugalomra, és így tovább. Ez mellesleg
részben igaz is lehet, sőt biztosan az. A tudatalatti csatornáit ő ellenőrzi, én
azt se tudom, hol keressem azokat. Ha végigmegyek a többi zarándokkal a
folyosón, velem is ugyanaz történik, mint velük… hoppá. Mi van, ha ott
megtudom, ki volt az a lány? Mert megtudhatom. Ha csak el van rejtve
valahol az agyam mélyén, és nincs kitörölve… például a Felejtés Italával…
Nem rossz ötlet. Egészen biztosan használnom kellett a Felejtés Italát, hogy
kijussak a Semmi Városából, de ha erre sem emlékszem egyértelműen, azért
van, mert valamiért nem tettem szívesen. Valamit nem akartam elfelejteni. A
lányt? Ha így van, maradhattak róla valami emlékfoszlányaim, de csupa
olyan, amiből nem áll össze a kép. Nem lehetnek vele kapcsolatban
értelmezhető emlékeim. Ki ő nekem? Hogy hívják? Még az arcát sem tudom
felidézni.
De nem is állt szándékomban igénybe venni a Palota szolgáltatásait.
Ennél sokkal kevésbé összetett dolgot kell cselekednem. Amikor legutóbb
erre jártam, Dávid említette, hogy Kari a mágus kertjét gondozza. Márpedig
az út a palotáig egy fehér rózsás kerten át vezet. Wyel kedvenc virága, mint
ahogy állítólag Stephennek is az volt, és valahol nekem is az.
A jelentése sokrétű - a két legelfogadottabb a reménytelen szerelem és a
tisztaság. Wyelből szerintem csak az esztéta beszél, Stephen mindig
javíthatatlan romantikus volt, de hogy Solonak mi köze van ehhez?
Bár a Halál is tiszta istenség. Stephen végül valóban őt választotta. Ami
hagyján, de azt rebesgetik, azóta is a szeretője, és a jobbján ül minden
hivatalos fogadásán.
Ha az alteregómat valóban kinyírják, el kéne mennem a temetésére.
Csak egy szál virággal. Egy fehér rózsával. Ő azoknak a nőknek ad néha
ilyet, akiket becsül valamire. Nem is könnyű tőle olyat kapni.
Na mindegy. Remélem, Kari éppen itt lesz valahol. Úgyis akartam vele
is pár szót váltani.
 Zarándoklat

Kari… vajon mi lett belőle? A törődés sosem volt az erősségem.

Kimenthetek valakit a tűzből, vagy éppen egy szörnyeteg karmai közül, de
hogy utána helyre is rázzam a lelki világát… teljes képtelenség. Solonak
magának nincsenek érzelmei, tehát mindig az adott manifesztáció határozza
meg, mit plántálnak belé, vagy ha úgy tetszik, mit örököl. Akik tudatosan
fegyvernek készítették, nem hagytak benne túl sok helyet a vívódásoknak és
a kétségeknek.
Versrészlet… nincs középút: csak igen, vagy csak nem. A tét az élet. Ez
a megszokottól merőben más értékítélet…
Ezért nem is értek meg senkit, aki vívódik, vagy habozik, esetleg
döntésképtelen, akármilyen súlyosnak is tűnjön a szemében bármilyen
cselekvés következménye. Számomra ismeretlen fogalom mindhárom.
Nappal van, kicsit fúj a tavaszi szél, hunyorgok a napfénytől. Ez az
egyetlen, ami közös bennem az „igazi” vámpírokkal. Nem szeretem az erős
fényt. Nem éget, csak vakít. Kezdem sajnálni, hogy az én ruhámon nincs
csuklya. Pedig körülöttem sokan viselik.
A zarándokok ismerik az íratlan játékszabályokat, pedig kötve hiszem,
hogy elmagyarázta volna nekik bárki. Valahogy maga a hely sugallja őket.
De hát miért is csodálkozom - Wyel még a varázslók között is kiugró
tehetség, talán ez a magyarázat a különcségeire is.
Itt nem beszélget senki, és nem is jön egymáshoz közelebb, csak
haladnak egyenletes lépésben az ajtó felé. Itt senkinek semmi köze
egymáshoz. Valószínűleg akkor sem, ha máshol esküdt ellenségek. És
fogadni mernék, hogy nem fogok arra emlékezni, ki állt előttem a sorban, ha
belépek én is az ajtón… De hát várjunk. Nem is akarok belépni. Körülnézek.
A kertben egy árva lélek sincs. Mit jelent Wyelnél egyáltalán az, hogy „kertet
gondozni”? Hiszen ha jól ismerem, a rózsák akkor is ugyanolyan frissek
maradnak, ha akár évekig nem néznek feléjük. Na és most mit fogok
csinálni? Sorból kilépni nem lehet, visszafordulni szintén kizártnak tűnik. Hát
jó. Úgyis eljátszadoztam a gondolattal. Leszek én is zarándok. De nem
kívánok semmit. Hol találom magam vajon?
 Az ajtó nyílik, és fáklyákkal gyéren kivilágított folyosóra lépek,
miközben a kijárat csendben bezárul mögöttem. Velem szemközt egy másik
ajtó….
Ha meg akarod tudni, mi van egy ajtó mögött, annak egyetlen módja van
be kell nyitni rajta. Mögötte várhat sok minden - azonnali halál, veszély,
undor, akár maga a Semmi is. De várhat valami olyan, amiről soha nem is
álmodtál.
Ha belépsz, lehet, hogy megbánod. De ha nem lépsz be, biztosan meg
fogod bánni - talán nem azonnal, lehet, hogy csak évek múlva, vagy még
később, ha nem vagy halandó, de ez a keserves pillanat egyszer el fog jönni.
Mert jó eséllyel sosem fogod már azt az ajtót megtalálni. Úgy hiszem, ide is
csak egyszer lehet eljönni. Hát akkor…

… álom…
…igen, ez az az étterem. Most jövök vissza a mosdóból. Miért vagyok
itt? Meghívtam valakit? Éppenséggel lehet, inkább az hihetetlen, hogy időt is
sikerült egyeztetni. Mindig túlszervezem magam.
Azért roppant kínos helyzet, hogy azt se tudom, melyik asztalhoz
menjek vissza, és kit keressek ott. Megállok. Jó, a nap végén lehetek fáradt.
De ennyire? Azért gondoljuk végig, be fog ez ugrani.
A tőzsdén érdekes dolgok történnek mostanság - lehet, hogy most fogom
megnyerni életem játszmáját. Ha jól játszom. Persze miért ne játszanék jól.
Csak a „lapjárás” ne változzon meg hirtelen, és egy hónapon belül szabadabb
leszek, mint valaha. Tehát a tőzsdés sráccal beszéltünk meg egy eszmecserét,
minden világos. Kimegyek a terembe. Nem látom sehol. Nem értem.
A fiatalabbik lányt biztosan nem hívtam, nem lenne miért. A csokisat
sem, a nevét sem tudom.
Ja persze, ez félig munkavacsora. Az egyik fiók első sikeres ügyletét
akarjuk megünnepelni. Na akkor már tudom, kit kell megtalálnom, jól van,
minden rendben.
Körbejárok. Nem, nincs itt. Viszont látok valaki más ismerőst,
elmélyülten tanulmányozza az étlapot. Á, nem, ő nem velem van, véletlen
egybeesés. Mindjárt jön a barátja. Nem rossz hely ez, lehet másnak is a
kedvence. Közben kihozzák az italokat - neki valami gusztusos koktélt, a vele
szemben lévő székhez pedig egy Bloody Maryt.
Ajjaj… ez nem a Föld. Innen érzem a vér illatát az én poharamba
keverve. Nincs benne sok, a lány nem vesz észre semmit. És akkor bizony
velem van. De hogyhogy eljött? Persze, ez más létsík… Csak semmi feltűnés,
mosolyogva odasétálok és leülök. A lány leteszi az étlapot és
visszamosolyog. Hogy is szoktam néha hívni viccből? Kedvesemnek? És mi
a neve? Annyi rémlik, hogy mintha nem lett volna köztünk soha semmi. Szép
nő pedig. Valószínűleg a közvetlen közelemben lakik, ezért nem vadásztam
le. Tényleg fáradt lehetek, nem, nem ezért. Csak mert nem használhattam a
vám pírképességeket. Az asztalon egy fehér rózsa. Én hoztam neki? Tőlem
nagyon nehéz ilyet kapni… Miért?
Mondani kéne valamit.
- Választottál már?
- De hisz már rendeltünk, - néz rám csodálkozva. - Ennyire kimerültél?
- Jaj, tényleg.
Valami meghatározhatatlan mozdulatot teszek a kezemmel. Mit
rendelhettem? Biztosan véres steak-et. Azt hiszem, ismét morbid vagyok. Ha
így megy tovább, ki fogom borítani a koktélomat, a lány frászt kap, és egy
világraszóló botrány lesz a romantikus estéből. Mert biztos annak terveztem.
Csak tudnám, mi célból.
Gyorsan felhörpintem az italom, hogy megelőzzem az efféle baleseteket.
Remélem nem hoznak ki rögtön egy újabbat. A földi helyen eszükbe se jutna,
de itt Zzarng tudja, mi fog történni. Legszívesebben valahol máshol lennék,
mindegy hol. Ez a rohadt emlékezetkiesés!
- Nagyon idegesnek tűnsz. Zavarban vagy?
Hát ha még tudnád, mekkorában. Most veszem észre, hogy jobb kezem
ujjaival dobolok az asztalon. Abbahagyom.
- Mi baj van?
Ráteszi a kezét az enyémre… Mintha villám csapna meg…
Egy pillanatra becsukom a szemem, majd újra kinyitom. Emlékszem
mindenre. Dehogyis „kedvesem”. „Titkos szerelmem”, ezzel szoktam húzni.
És annyi mindent akartam tőle kérdezni, vagy talán mondani is… érintés…
ezt nem tévesztené el… nem tudom, mit nem tévesztenék el… de valóban
nem. És eddig tévedtem, annyi mindenben. Mint annyiszor. Ő most kinyitott
egy ajtót… ha be is lép, élete legveszélyesebb kalandjának néz elébe. …
rámosolyogni izzó parázsszemre, és látni, hogy enyhül a vörös tűz…
- Uram!
A pincérnő szólít. Megfordulok.
- Megkértek, hogy adjak át egy üzenetet. Az emeleten várják.
Visszahúzom a kezem. Tudom, hogy mennem kell. Felállok.
Visszanézek a lányra. Mintha ő is tudná.
- Menj csak.
Ismét megsimogatja a kezemet, miközben a szemembe néz. Sose nézz
bele egy vámpír szemébe… azt hiszem, ő mégis baj nélkül belenézhet. Miért?
Vonakodva elindulok. A lépcsőről még egyszer visszapillantok. A lány
már nincs ott. Csak a fehér rózsa…
 Kívánságok vására

Sejtem, hogy ki vár odafent, ahogy sétálok felfelé a nyikorgó falépcsőn.

Vicces, hogy az alteregó nemsokára valóban itt fog vacsorázni egy másik
szép nővel - már ha addig életben hagyják. Mondjuk jövő hétfőn a földi
időszámítás szerint, ha az jó neki is. De ez nem az a lány. Azt a nőt tényleg
csak poénból hívtam meg, és egyáltalán nem ismerem. Csak ezeknek a
poénoknak mind olyan az éle, hogy ha a nő szintén viccből igent mond, akkor
bizony teljesítem. Bármelyik énem, és adott esetben akár sokkal nagyobb
horderejű kívánságokat is, mint ahogy azt bárki feltételezné. Sötét Erők
kiváltsága, hogy bármilyen ígéretüket beválthatják, jót és rosszat egyaránt.
Tekintet nélkül nemhogy akármiféle erkölcsökre, de még a józanészre sem.
Nem véletlenül nem ajánlom senkinek, hogy elveszem feleségül. Egyszerűen
nem vagyok annyira gonosz, hogy egy ilyen kívánságnak is eleget tegyek.
Mint ahogy egyszer az alteregó megtette, Solora nézve katasztrofális
eredménnyel. Mentségére szolgáljon, hogy akkor még nem volt tudatában
Solo jelenlétének.
Az emeleten félhomály fogad, és csak egy gyertya áll a legtávolabbi
asztalon. Mellette ketten ülnek, az egyik egy aranykörös mágus, ez biztos
Wyel. Vajon mi történhetett a távollétemben, mert mintha teljesen ősz lenne a
haja? Múltkor még alig volt benne pár fehér hajszál.
A másik alak felém fordul, és hívogatóan int, vaskesztyűs kézzel.
Hümmögök egyet, és elindulok hozzájuk:
- Edward, te sosem veszed le a…
Belém szorul a szó. A másik alak is rám néz, és a szeme nem barna,
hanem ragyogóan kék, akár két jeges szikra.
- Gyere csak, ne zavartasd magad. Nem engem vártál?
Még mindig úgy állok, mint egy sóbálvány. Veewyle folytatja:
- A Pusztító tartozott nekem a nekromanta képzésért pár szívességgel.
Ezzel leróttnak tekintem az adósságát. Meggyőzte Wyelt, hogy amit tudnod
kell, autentikusabban hangzik az én számból. De az a harmadik szék rád vár.
Ha kérsz vért, azzal is szolgálhatok. Persze felőlem állva is maradhatsz, ha
úgy gondolod, nem illendő leülnöd a jelenlétemben.
Már csak azért is leülök. Merésznek tűnő húzás, de olyan mindegy. Ha
ez a varázsló meg akar ölni itt és most, meg is fog, függetlenül attól,
mennyire viselkedem jól vagy rosszul.
Hát lehet, hogy a hétfői vacsora elmarad. Pedig végre egy nő, akivel
lehetne beszélgetni, talán kellemes meglepetéseket is tartogatna számomra, ez
az én formám. És a tőzsdei nyeremény sem lesz érdekes már, pedig éppen
alakulóban volt… így fog teljesülni az az óhajom, hogy több pénzem legyen,
mint amennyit el bírok költeni. Hányan irigyelnének érte… önkéntelenül
elmosolyodom.
Edward büszkén néz rám. Veewylehoz szól:
- Látod, egyáltalán nem fél. Háborúztunk már együtt, kiváló harcos, és
tehetséges tiszt.
Veewyle szemmel láthatóan nem osztja ezt a lelkesedést, vagy ha igen,
jól leplezi.
- Persze, mindjárt megtapsolom.
Tényleg összecsapja néhányszor a tenyerét. Nem túl hangosan, és az
arcán végig enyhén gunyoros kifejezés.
- Tudod, hogy mi a bajom veled? Hogy süt belőled: valamit nem akarsz
nekem elmondani, amit pedig fontos lenne tudnom. Kiszedjem belőled
parancsvarázzsal? Rád nem hat. Beleolvassak a gondolataidba? Már
megtettem. Szándékosan tömöd tele a fejed azokkal a romantikus
baromságokkal? Mert egyetlen használható információfoszlányt sem érek el.
Vagy ez a rejtett természeted? Solo tényleg ennyire bolondul a nőkért?
Szerintem csak madárnak nézel.
Vállat vonok, és nem szólok semmit. Közben megpróbálok veszettül
nem gondolni a zöld szemű jeges medvére. Ennek folyományaként valóban
teljes káosz alakul ki az agyamban. Valószínűleg azért, mert már egyáltalán
nem értem saját magam. “Fél országot egy kényszerzubbonyért!”
Veewyle dühösen felhördül:
- Na azt könnyen elintézhetem!
Mi van itt ma, kívánságok vására? Bármit kérek, mindent teljesítenek?
A nekromanta folytatja, fenyegető éllel:
 - De van egy jobb ötletem.
Megmutatja nekem a bal kezét. Mindegyik ujján egy-egy drágaköves
gyűrű.
- Látod azt a rubint ott középen? Pont megfelelő hely lenne egy vámpír
lelkének, nemde? Solo úgyis imádja a bezártságot, nem? Tudod, mit csinálok
veled? Beleteszlek ebbe a kristályba, majd kidobom a gyűrűt egy időn és
téren kívüli helyre. Na nem örökre, csak pár percre. Nálad persze több ezer év
fog eltelni közben.
A Pusztító lassan lecsúsztatja a kezét a kardjára.
- Edward, hagyd azt ott, ne kapkodd el. Ez a tökkelütött tényleg nem fél.
Csak erre voltam kíváncsi, nem azért vagyok itt, hogy megkínozzam. Az
Aranykör nem dicsérne meg érte.
Miért van olyan érzésem, hogy azért szívesen megtenné? Lúdbőrzök.
Tényleg jobb volt, amíg nem ismertem.
- Aha. Na azért mégis reszket egy kicsit. Ez örvendetes, mert akkor nem
őrült még meg teljesen.
Közelebb hajol hozzám:
- Szóval. Csak hogy értsük egymást. Ha rajtam múlna, most azonnal
kidobnálak a szemétbe, mert nem vagy képes felfogni, hol a helyed. Talán
egyszer meg is teszem, ha alkalmat adsz rá. De most az Aranykör parancsát
teljesítem. Csak egy dologgal bízott meg: hogy adjak át neked egy üzenetet.
És most jól figyelj, mert csak egyszer mondom el. Az Aranykör nem
vadászik rád. Ugyanis - bizonyára szándékaid ellenére - mégis nagyjából azt
tetted, amit elvártunk tőled. Nekem személyesen nagyon elegem van belőled,
mert olyan dolgokba próbálsz beleavatkozni, amelyek lényegét nem érted. De
vannak felsőbb érdekek, amelyeknek alárendelem a személyes ambícióimat.
Tőled eltérően ugyanis bennem van fegyelem és becsület. Erre a legékesebb
bizonyíték, hogy még élsz.
És most megbocsáss, de mennem kell. Remélem, jól szórakoztál. És
imádkozz, hogy többé ne találkozzunk.
A legprózaibb módon távozik - a lépcsőn lefelé. Még egy pillanatra
visszafordul:
- Ja, a lenti jelenethez gratulálok. Bármelyik szappanopera
megirigyelhetné. Igazán Solohoz illő.
- És ne aggódj a hétfői randid miatt sem. Ha le nem mondod, biztosan
meglesz. Csak így tovább, pazarolj el annyi időt, amennyit bírsz. Ha még
sokáig tökölődsz, lehet, hogy újra engem küldenek. Vagy valaki kevésbé
lágykezűt.
Ezzel búcsút int, és fátyolos köddé válik. Úgy látszik, mégsem volt
kedve a lépcsőzéshez.
Megsemmisülve érzem magam.
 Kérdés egy

Olyannyira magam alatt vagyok, hogy egy darabig észre se veszem,

hogy a szomszédos asztalnál is ülnek már ketten. Méghozzá Wyel és az
okkultista prof. Akiket vártam eredetileg. Azt se tudom, hová tegyem a
történteket. Se a lenti, se a fenti jelenetet. A fenti tisztán olyan, mint egy
árulás, de az eszem valahogy mégsem értékeli annak - a Pusztító és az árulás
összeférhetetlen fogalmak. Ami lent volt, az meg teljesen
megmagyarázhatatlan.
Crawford közben megszólal, valószínűleg csak hogy valamiként
kikerüljek ebből a félig katatón állapotból:
- A hétfői randid valószínűleg csütörtökön lesz. És arra inkább te menj
el, ne az alteregó.
Felmordulok ekkora marhaság hallatán.
- Tony, ha már ilyen kellemetlen meglepetésekben részesítetek együttes
erővel - mert nem hiszem el, hogy nem tudtál a dologról - legalább ne fárassz
az ostoba ötleteiddel. Nagyon jól tudod, hogy ha megjelenek ott, a kedves
Félelem-Istennő ismét elkezdi bűvölni a „titkos szerelmemet”. Nem nézek ki
belőle akkora akaratot, hogy ellenálljon neki!
A prof hátradől, és elkezdi átkutatni a zsebeit a pipája után. Ahhoz, az
ócska darabhoz valamiért ragaszkodik. Majd legyint, és inkább folytatja:
- Itt kezdődnek a bajok, tudod. Rád ugyanis az a lány nem veszélyes - ha
enged az Istennőnek, ha nem. Különösen úgy nem, ha az Aranykör mégsem
vonta meg tőled teljesen a támogatást - márpedig bármennyire nyers
formában közölték is ezt veled, ezt üzenték.
Nem éppen te mondod mindig, hogy ha nem érted valaminek a logikáját,
keress mögötte másfajta logikát? Nevezz szakmai ártalomnak, de spekuláltam
magamban egy kicsit. Vettem a merészséget. És csak egyfajta összefüggést
látok - te nem magadat félted, hanem a nőt. Néha úgy törődsz vele, mintha
nem is „titkos szerelmed” lenne viccből, hanem az a színtiszta valódi,
halálosan komolyan. Képes lennél magadat kitiltani egy teljes
létsíkhalmazból, csakhogy ő ne váljon célponttá? Igazán lovagias, csak
érthetetlen. Solo pontos célrendszere senki előtt nem ismert. Az viszont
teljesen kizárt, hogy egy földi halandó lelkének megszerzése lenne vágyainak
netovábbja.
Közbeszólok, ismét nem túl udvariasan, és ez most már a varázslónak
szól.
- Tudjátok mit, néha én se értem magam, de ennek majd utánajárok.
Vagy nem, ha az úri kedvem úgy kívánja, hanem csak arra vigyázok nagyon
kínosan, hogy ne ártsak annak a lánynak, akárki is legyen. Fogalmam nincs,
mi miatt fontos ez. De ha folyamatosan olvastátok a gondolataimat,
miközben én azt hittem, idilli kettesben beszélgethetünk, felesleges bármit
kérdeznetek. Talán jobban ismeritek őket, mint én magam.
Inkább arról a rendkívül korrekt megoldásról meséljetek, hogy miért
zabáltattatok meg engem kis híján a Semmivel. Aztán majd eldöntöm, akarok
e veletek még valaha találkozni.
Edward csillapítólag a kezemre teszi a sajátját:
- Ne ítélj. A Sötét Harcosok második parancsolata. Kirántom a kezemet
és az asztalra csapok.
- Solonak nem lehet parancsolni!
Az okkultista valami teljesen elvont arckifejezéssel bámulja a sarkot.
Wyel elgondolkodva figyel. Majd miután kicsit hosszúra nyúlik a hallgatás, a
professzor újra beszélni kezd, de közben továbbra sem néz rám. És nem azért,
mert hazudna, inkább csalódottságot vélek kiérezni a hangsúlyából.
Egyszerűen nem méltat a pillantására.
- Parancsolni itt nem akar neked senki. Csak talán hasznos lenne tudnod
pár dolgot. Különben minden értelmes tervünk zátonyra fut, csak azért, mert
Solo Wolf Nagyúr többnek képzeli magát, mint ami valójában. Nemrég még
kevesebbnek hitte - micsoda össze-vissza csapongás. Csak az arany középutat
valahogy nem sikerül soha eltalálnia.
Ami a mi korrektségünket illeti, az Árnyékvilág sajátossága, hogy
abszolút koordináták ott nem léteznek. Tehát ha meg akarok találni valakit,
valami jelzőfény-féleséget kell otthagyni. Shadow a kérésünkre meg is tette -
lerakott valahol a virtuális szobádban egy medált, amelyet mágikusan
érzékelhettünk, mert belezártunk egy lidércfényt. Primitív kis lény, és csak
nagyon egyszerű utasításokat képes teljesíteni, például megkeresni valamit,
vagy valami egyszerű jelet sugározni. Egyszer csak a sugárzás megszűnt,
sikolyhoz hasonlatos impulzus kíséretében. Nem tudod véletlenül, mi történt?
Hát most remélem, hogy nem olvasnak az agyamban. Bár szerintem
amilyen pofát vághatok, amúgy is csak a vak nem látja, mekkora hülyének
tartom éppen magam. Én semmisítettem meg a jelzőbóját saját kezűleg,
paranoiás következtetésből. Ne ítélj! Milyen igaza van Edwardnak. Tartok
tőle, hogy a végén mindenkitől bocsánatot kell majd kérnem.
- Jó, inkább nem játszadozom különféle feltevésekkel, - könyörül meg
rajtam a prof. - Itt vagy, és kész, ráadásul egy igen értékes trófeát is sikerült
szerezned.
Viszont vannak itt nyitott kérdések, és amíg azokban nem látunk tisztán,
vakharcot vívunk valami olyasmi ellen, amiről nem tudjuk, hogy mi.
Kérdés egy:
Én a jelzőbolya segítségével találtam rád álmomban. És Tye Semah? Te
így nevezted azt a varázslónőt, én pedig utánanéztem. Valóban létezik ilyen
entitás.
Milyen varázslónő? Sok nő forgott az utóbbi időben körülöttem, de…
Tony elakad a mondanivalójában, látva az égbekiáltó zavartságomat.
Most belenéz a szemembe, méghozzá áthatóan.
- Te jó ég…
Valahogy az az érzésem, hogy. nem most fogom megtudni, mi a kérdés
kettő.
 Entitások

- Most miért nézel így rám?

A barátom helyett Wyel válaszol. Kérdésre kérdéssel:
- Tudod, hogy működik a Felejtés Itala? Bólintok.
- Persze. Bár nem vagyok olyan képzett mágus, mint ti, ez az alapszintű
iskolához tartozik.
A fekete mágus kétkedve csóválja a fejét.
- Szerintem nem tudod elég jól. Viszont nem nehéz rájönni, hogyan
menekültél meg a Semmiből. Ugyanis csak egyféleképpen lehet - a Semmi
térkapuin keresztül. Feltéve, ha van hozzá kulcsod. Mint ahogy volt.
Természetesen megkérdezheted, miből gondolom, hogy a Semmit
egyáltalán megjártad. Ezt sem nehéz kikövetkeztetni. Shadow részletesen
elmondta, mit fog tenni, ha a közös erővel felállított riasztórendszerünk
veszélyt jelez. Tudod, ha az Aranykörrel van dolgod, nem lehet elég alaposan
felkészülni. Sokszor azt hinnéd, hogy tökéletesen álcáztad magad, majd
később kiderül, hogy végig figyelték a vergődésedet. Többféle jelzés
érkezett, minden jelenlévőhöz. De te reagáltad le a leggyorsabban, bizonyára
a vám-pírreflexek miatt.
És innentől kezdve elkezdődött az Árnyékharcos rejtjelezett játéka.
Egyetlen kódolatlan üzenetet sem küldhetett, és senkivel nem közölhetett
egyetlen felesleges információmorzsát sem. Ennek az egyetlen hátránya,
hogy ha bármelyik kódot félreértik, a kapcsolat elvész, veled együtt. Mint
ahogy el is veszett. Innentől kezdve csak a Semmin keresztül térhettél vissza,
mert az általunk készített pirula mágikusan leárnyékolta a valós
energiaszintedet. Időzítés nélkül, mert ha beállítunk valamilyen korlátot, és
mégsem érkezünk időben, egyszer csak kint találod magad tehetetlenül a
létsíkközi űrben, ahonnan nem tudunk visszahozni. Még a Semmi Városáig
sem jutsz el, egyszerűen megszűnsz létezni.
De ezt a rejtjelzéses leckét te is jól megtanultad, mert Tony mintha
pontosan tudná, miért hívtad ide. Át is adnám neki a szót.
Crawford krákog egyet, miközben vág egy grimaszt.
 - Nem is tudom, hogy mondjam el. Illetve, rosszul fogalmazok - nem
tudom, hogyan mondhatom el úgy, hogy átérezd. Emlékeztetnem kellene
téged valamire, pontosabban valakire.
Úgy néz ki, mint aki a végsőkig össze van zavarodva. Nem az a
megszokott flegma formája. Ha jobban belegondolok, ilyennek még nem is
láttam. Mi zajlik itt?
Lemondóan int a kezével:
- Mindegy. Vágjunk bele, aztán majd csak kisül belőle valami. Én
mesélek, te nem szólsz bele. Bármi kérdésed van, felteszed utána, mert így se
könnyű.
Miért néz rám mindenki úgy, mintha legalábbis már meghaltam volna?
A prof idegesnek tűnik. Észreveszem, hogy remeg a keze. Ő is látja a
tekintetemet. Wyelhez fordul:
- Whiskyt kérek, jéggel. Sok jéggel.
- Kívánságod parancs.
Az asztalon megjelenik egy pohár. Az okkultista mohón belekortyol.
Fogadni mernék, hogy most nem használ józanító varázst. Milyen darázs
csípte meg?
De a meglepetéseim ezzel nem érnek véget. Edward Lorn, a rettegett
király egyszerűen feláll, és szó nélkül elindul a lépcső felé. Int egyet hátra:
- Nem akarom hallani.
A hangja valahogy nem az igazi. És már nincs is ott.

- Beszéljünk az entitásokról. Nagyjából sejtheted, hogy az egyetemleges

alapentitásokból is negyvenkettő van.
Nyitnám a szám, de Wyel csak rám néz, és képtelen vagyok akár egy
hangot is kiadni a torkomon. Most megmutatja, mit tud Ő alapfokon. Brávó.
Crawford közben folytatja:
- Csakhogy minden entitásnak van negyvenkét különböző megjelenése
is. Ezek nem állandóak, mint az Univerzumban semmi, magán az
Univerzumon kívül. Mindig mutálnak és változnak. Na most, Solonak két
rokon entitását ismerem. Az egyik az Örökkévaló Harcos, a másik a Sötét
Lovag. Az utóbbi emberként kezdte. Edward mellesleg azért ment most ki,
mert annak idején nagyon megviselte, hogy öccse így vált valakiből
valamivé. Ő már nem manifesztáció, hanem az entitás maga. Egyébként
pedig ő is használta a Semmi Kardját, és ivott a Felejtés Italából.
Nagyon kíváncsi lennék, mit testesít meg a Sötét Lovag, de beszélnem
lehetetlen, hála Wyelnek. Ezért ehelyett elkezdek vadul gesztikulálni. Tony
felhörpinti a whiskyje maradékát. Egy fokkal nyugodtabbnak látszik.
- Wyel, engedd el. Hadd kérdezzen.
- Köszönöm. Felteszem a kérdést.
- Hát éppen ez az. Sötét Romantikát és Lovagiasságot. Most ismét fogd
be egy kicsit. Egy kis kitérő a Felejtés Italáról, és a lenti jelenetről. A
varázsital természete miatt nem tudlak emlékeztetni arra, amire megkértél.
Nem lehet senkinek az eszébe juttatni azt, amit mintha soha nem is tudott
volna. Csak elmesélhetem. Solonak van párja, ezek szerint. Ő maga pedig
tulajdonképpen őrdémon lehet egy női entitás mellett, akinek a neve Tye
Semah.
Nem mond semmit a név, továbbra sem. De a történet kezd érdekes
lenni.
- Tye Semah a Tiszta Szerelem és a Végtelen Szépség. Hiába mesélek
neked róla bármit, nem vált ki belőled semmit. Mert a Felejtés Itala kitöröl
minden valódi érzelmet. Egyáltalán semmi nem jut róla eszedbe? Tudod, mit
jelent ez?
Nem tudom, de kezdek rosszat sejteni.
- Annyit, hogy ő Solo igazi szerelme. Ha ez a szerelem egyszer
beteljesedik, egyik sem marad többé önmaga. Hogy pontosan mi fog történni,
egyikünk sem tudja biztosan. De mivel Edward kiment, és már nem kell rá
tekintettel lennünk, majd Wyel mesél neked egy történetet - arról, hogy
hogyan halt meg Sir Stephen Lom. Ehhez én már nem fogok kelleni.
Magamnak a történet „vidámabb” részét hagyom meg.
Ugye azt is sejted, hogy Tyenak is vannak rokonai? És nem mindegyik
olyan kedves lény, csak mindnek hihetetlenül erős a vonzereje. Az egyik
maga a Szerelem Istennője.
 Tehát mégis van köze hozzá.
- A másik a Szeretet. Nem az Adonai-féle, az csalás a köbön. A valódi
Szeretetről beszélek, ahogy a Sötét Birodalomban értelmezik. De vannak
olyanok is, akik legalább olyan veszélyesek, mint Solo. Például Veeh Semaah
- aki szintén öltött már alakot félvámpír harcosként, csak nem férfi, hanem
női változatban, és legalább olyan rejtélyesek a céljai, mint neked. És még az
sincs kizárva, hogy a Halál Istennője szintén ugyanahhoz a családhoz
tartozik.
Tudod, miért rökönyödtem meg? Játsszuk csak vissza a lenti jelenetet.
Emberi éned egyáltalán nincs jelen. A vámpírnak a lány legfeljebb eledel.
Vagy játékszer, jobbik esetben. Tehát aki itt számít, az csak Solo.
Mit kívántál, amikor beléptél a palotába?
- Semmit.
- Annál rosszabb. Ha emlékeznél Tye-ra, vele találkoztál volna. Mert
úgy tűnik, ez a létezésed rejtett értelme. Pont ezért törlődött róla minden.
Tehát az ahhoz legközelebb eső tudatalatti kívánság teljesül-valamelyik
rokonát manifesztálod. Olyat, akivel valahol összefutottál régebben. Nem
feltétlenül a „titkos szerelmed” révén. Méghozzá olyan alakban, amelyiket
valamiért a legerősebben társítod vele. És egy érintéstől minden eszedbe jut.
Tye esetében elég volt már csak meglátnod is. Itt a kötődés nem olyan
intenzív. De van, különben a „titkos szerelmedről” eleve nem felejtettél el
volna semmit. A Felejtés Itala nem törli a semleges információkat, csak az
érzelmi töltésűeket. És azokat nem lehet helyreállítani, csak „újraírni”. Mint
ahogy ezt most megtetted.
 A Sötét Lovag balladája

Az okkultista már rég elment, kettesben hagyva minket a fekete

mágussal. A helyiség egyre ködösebbnek tűnik, gondolom főleg azért, mert
sem az én tudatalattim nem ad több energiát a részleteknek, sem Wyel nem
veszi magának a fáradságot fenntartani a valóságos környezet látszatát. Csak
a mi két asztalunkat látom. A varázsló mesél.
-… Amikor Stephen visszatért a Semmiből ugyanazzal a karddal, akkor
a Semminek még elég sok követője volt a Birodalomban. Állandó veszélyt
jelentettek a mágiahasználókra. Na nem az igazán jókra, hanem a középszerű
„ipari tanulókra”. Ezért a középszerűségek megalakították a Mágusok
Tanácsát, amely végül is betöltötte a szerepét, mert erejük összeadásával
majdnem pótolták a tehetség hiányát. Csak az igazi tehetség képes egyedül is
boldogulni. Ok nem tartoztak ebbe a kategóriába, ezért sok téves döntést is
hoztak a Semmivel vívott háborúban. Az egyik ilyen az volt, hogy elfogatták
az akkor már Sötét Lovagként elhíresült kalandort, és elítélték a Kard
birtoklásáért.
- Miért ragadt rá a Sötét Lovag név?
- Pontosan nem emlékszik senki, talán csak ő maga. A leghihetőbb
legenda szerint a teljes lovagrendjét kiirtották - ő volt az utolsó túlélő.
Mindenki elvárta volna, hogy csatlakozik valamelyik másik társasághoz.
Mert valahová tartozni kell - legalábbis a gyengébb egyéniségek szerint. Ő
nem volt az. Nem tartott be semmiféle szabályt, kivéve azokat, amelyekkel ő
maga egyetértett. De attól még ugyanolyan nemes lovag volt, mint bármelyik
másik. Vagy talán nemesebb, mert ha ő cselekedett bármi jót, azt nem azért
tette, mert elvárták volna tőle, hanem saját belső meggyőződéséből.
- Halálra ítélték?
- Nem. Azért nem voltak ők olyan kegyetlenek. Csak ezer éves álomra, a
saját kastélyában. Nem akarod megnézni?
A környezet körülöttünk megváltozik. Egy tágas teremben állunk.
Körbetekintek. Az egyik falon sebtében odapingált felirat: „Senkinek nem
kell lovagiasság”. Persze, hogy nem. A nők utálják a gáncs nélküli lovagokat.
Ez nekem nem mond újat.
 Viszont az egész légkör olyan nyomasztó, mintha egy kriptában lennék.
Olyanban, amiben megborzong még egy vámpír avatár is. Mi történhetett itt,
mielőtt ez a pár szó felkerült a falra?
- Itt áll az idő. Úgy gondoltam, megőrzöm ezt a helyet érintetlenül,
ameddig lehet.
Wyel önkéntelenül megsimogatja az egyik tölgyfa asztal lapját. Az
asztalon félig kiivott kupa bor. Ha ember lennék, már elfogott volna a
reszketés, annyi szenvedést érzek a levegőben. Nekem sem könnyű elviselni.
De hát Solo vagyok, két lábon sétáló halál… halál…
- Ki építette ezt a kastélyt?
- Senki. Stephen eredeti lakhelye leégett tisztázatlan körülmények
között. Ezt a Halál Istennőjétől kapta, ajándékba. Ahogy elkezdett entitássá
válni, nagyjából olyan kapcsolat alakult ki közte és az Istennő között, mint
neked és Tyenak. Elvétve találkoztak, segítették egymást, kapott is tőle pár
csókot, vagy talán többet is. A Halál nagyon vonzó tud lenni, amikor akar. De
nem ő ölte meg. Furcsa, nem?
Valóban nem az a szokványos felállás. De egyre rosszabbul érzem
magam itt.
- Nem lehetne innen kimenni?
- Nem. Addig nem, amíg végig nem hallgatod a Sötét Lovag balladáját.
Ne félj, csak címszavakban mondom el. Nem fog sokáig tartani. De így talán
kellőképpen az agyadba vésődik.
Ahogy téblábolok a teremben, megbotlok valamiben. Fém csörömpölése
a kövön. Törött kard a földön. Nem mágikus, csak egy közönséges fémpenge.
Ennyire nem figyelek? Mi van velem? A mágus szavai mintha nagyon
messziről jönnének.
- Nem aludta végig az ezer évet. Valaki felébresztette. Egy nő. Egy
másik manifesztálódott entitás, ugyanabból a fajtából. Hozzád hasonlóan neki
is több egyénisége volt egy testben. Egy közönséges és praktikus
gondolkodású emberé. Semmi magasztos cél, csupa egyszerű élvezet, és
pillanatnyi hangulatok. Mint a legtöbb nőnél. Ez összekombinálva a Kínzó
Csábítás megtestesülésével. Aki nem arra használja a saját szépségét, hogy
elérjen bármit, hanem hogy kéjt leljen az általa szándékosan okozott
szenvedésben. És hogy mindez igazán hatékony legyen, mindennek a tetejébe
szukubusz képességek. Tudod, az is egyfajta vámpír, de nála az életerő
megcsapolása nem a vérrel párosul, hanem az általa érzett gyönyörrel.
Amelyet akkor kap meg, amikor áldozata haldoklik. Olyan lassan öli meg,
ahogy csak tudja, hogy meghosszabbítsa a maga számára ezt az érzést,
amelynek az intenzitása nála magasabb bármiféle orgazmusnál.
A te vámpír éned hozzá képest nagyon kellemes és gáláns társ.
Mint mondottam már, Stephen erős személyiség volt. Nem adta meg
magát egykönnyen. Sőt, rá is jött arra, mi történik. De a Sötét Lovag is lovag
volt, aki soha nem emelne kezet nőre. Akkor sem, ha az a nő valójában egy
démon. Életben hagyta. Tudom, te azonnal megölted volna. De ő nem. A
szukubusz meghálálta. Egy léleksorvasztó varázslatot mondott rá búcsúzóul.
Ő maga már nem volt ott, de a mérgező kigőzölgése tovább hatott. A
maradványait még mindig érzed itt, és már ez is elég ahhoz, hogy rosszul
légy, halhatatlan lény létedre.
A vége az volt, hogy maga a Halál - az egyik legerősebb egyetemleges
istenség - megelégelte ezt a kínzást. Eljött érte ide személyesen. Itt
koccintottak utoljára ebben a világban. Majd elvitte a Birodalmába. Nem a
lovagjának tette meg. Nagyon ritkán és nagyon rövid időre engedi ki a saját
országából, és nem ad neki semmiféle küldetést. Mert ahányszor megteszi, a
Lovagra rátör a mélabú.
Mint ember, meghalt. De az entitás is érez. Kivéve, ha éppen az
Istennővel szeretkezik, hasztalan próbálva elfeledni azt, amit nem tud.
Ez röviden a Sötét Lovag balladája. Solo az egyik rokona, sokkal
keményebb kivitelben. De mégis rokona.
- Ha az a nő még él, meg szeretném látogatni. Ugye él, és a
Birodalomban van valahol még mindig?
A vérvörös kard magától megjelenik a kezemben, a levertséget felváltja
a fékezhetetlen düh.
- Tedd csak el azt a kardot. Él ugyan, de én ezt nem nevezném életnek.
Edward sokkal rosszabbat tett vele, mint amire te valaha is képes lennél.
Direkt ezért vett Veewyletól leckéket nekromanciából. Élőholt rothadó testbe
zárta, amely elpusztítható ugyan és képes érezni is, de ahányszor
megsemmisül, mindig újjáteremtődik. És mindig ugyanabban a bűzös
gödörben. Wiarel Királyságot nem hagyhatja el semmilyen módon, és
minden alattvalóra vonatkozik az a parancs, hogy ha látják, okozzanak neki
fájdalmat, bárhogy. Tépették már szét szörnyekkel, égették meg máglyán,
maratták mésszel. És ez addig tart, amíg a király vissza nem vonja a
parancsot. Akár évszázadokig, mert Edward sem halandó. És nem is az a
könnyen megbocsátó fajta. A hölgy egyetlen reménye, hogy az uralkodót
egyszer megölik. Amire vajmi kevés az esélye.
- Akkor miért mondtad el ezt nekem?
- Csak azért, mert az igazi veszély sosem onnan jön, ahonnan várod.
Solo nyugodtan visszamehet a Földi létsíkokra, mert az Aranykör nem
kívánja megtorolni az engedetlenséget, hiszen a tervük így is teljesülni
látszik. Lehet, hogy eleve belekalkulálták. A Sátán sem mer rád vadászni, ha
ennek a társaságnak még mindig szüksége van erre a manifesztációdra.
Viszont egy dologra vigyázz - tudod, hogy az alteregód szeret játszani. Ha
meg akarsz őrizni valamit az emberből, figyelj oda nagyon, hogy valójában ki
játszik kivel.
Ezért lenne jobb neked ott lenned azon a csütörtöki randevún, még ha az
tréfának is lett szánva.
És ahogy Tony mondta, a „titkos szerelmed” valószínűleg csak hasonlít
valakire. De ha a Sötét Lovag rokona vagy, te is hasonló nőkhöz
vonzódhatsz. A leggyilkosabb fajtához.
 Solo tánc

… Remélem, tényleg jól érezte magát. Azt hiszem, mindent megtettem

ennek érdekében. Legalábbis mindent, ami Solonak ettől a manifesztációjától
telik. Észrevette vajon, hogy aki vele szemben ül, valóban nem egészen
ember? Ugyanis megfogadtam Wyel tanácsát, és én mentem el az emberi
alteregóm által szervezett találkozóra, pártatlanul felmérendő a helyzetet.
Itt szó sincs semmiféle romantikáról, csak ezt a nőt is védenem kellene
egy kicsit, legalábbis egy darabig - ha módomban fog állni. Mert szerintem
egyrészt megérdemli - jól ráéreztem, hogy kijár neki a fehér rózsa - másrészt
ő maga még mintha nem tudna elég jól karddal bánni. De ezt ráérek
végiggondolni némileg nyugodtabb környezetben is. Most jön az, amiről az
alteregó közvetlen környezete nem tud. Az igazság egyik leghatékonyabb
eltitkolása a leplezetlen kimondása, sőt fennen hirdetése. Példának okáért
egyszer egy másik nőnek azt mondtam, hogy hasztalan próbálná lekövetni,
hová tűnök a hivatalos órák után. Jót röhögött. Hm. Elég egy pillanatra
bemennem egy sötét helyre… Most sincs kedvem időt vesztegetni a
gyaloglásra.
… örvény…
Már itthon is vagyok. Igaz, hogy senki sem látott belépni a kapun, de hát
ugye viszonylag későn jöttem, az emberek figyelmetlenek. És nem véletlenül
választottam olyan házat, ahol két bejárat is van. Mellesleg ezért lenne
balgaság autót vennem…
Na mindegy. Kényelembe helyezem magam. A gondolatokat jobb
azonnal leírni, mielőtt kimennek a fejemből.
Mint Solo, csak nem hazudtoltam meg magam, a „titkos szerelmem”
azonnal észrevette, hogy fekete ing van rajtam. Túl gyakran nem fogja látni,
legközelebb talán pár hét múlva. Most kicsit pihenek, majd hagyom az
alteregót érvényesülni a Földön, nekem más dolgom is akad - folytatnom
kell, amit elkezdtem. Mit is? Lássuk csak sorjában.
Tehát a hosszabb távú cél egyértelmű. Ha tudni akarom, ki vagyok
valójában, meg kell találnom Tye Semaht, bárki legyen is ő. Nem a titokzatos
rokonát, akit egyébként nem társítok a „titkos szerelmemhez”, hanem néha
valóban jelen van benne. A lány ténylegesen csak ilyenkor válik az alteregó
számára vonzóvá, egyébként észre se veszi, hogy ott van. Annak a másik
entitásnak a hajszolása tévútra vezetne.
A lánynak továbbra is vannak mulatságos dolgai - például kifogásolta,
hogy nem köszöntöttem fel egy nevezetes nap alkalmából. Egyrészt
semmilyen értelemben nem tartozik hozzám, másrészt felhívtam a figyelmét,
hogy neki valamivel korábban sokkal többet ajánlottam egy csokinál - vajon
mire gondolt? Mert én arra, hogy hajlandó lennék egy kevés időt szánni rá a
sajátomból, ugyanis érdekes személyiségnek találom. De a földi nőkre
tökéletesen jellemző, hogy szándékosan félreértelmeznek mindent, olyan
irányban, mintha azonnal elveszítenék a rég nem létező szüzességüket, ha
beszédbe elegyednének kettesben egy férfival.
Mondjuk, ha foglalkoztam volna valaha szűz lányokkal, nálam ez a
veszély valóban fennállna, de azért kár álmodozniuk - elég komoly
erőfeszítésükbe kerülne, hogy pont ezt a szórakozási formát válasszam, pont
ott, pont így, pont velük.
Ha pedig igen, vajmi keveset tehetnének az ellen, hogy ne történjen
meg, az erre használható vámpírképesség nem tréfadolog.
Az a nagyon ritka nő, aki nem így gondolkozik, jó eséllyel kap tőlem
egy fehér rózsát, amely egyben egy kulcs is - egy olyan kapuhoz, amelyen
távolról sem mindenkinek van bejárása. És az ő esetében csak a saját
szórakoztatására, vagy maximum az esetleges felfájásának elmulasztására
használnék bármiféle mágiát.
Na ja, ne csapongjak úgy, ahogy a vele folytatott beszélgetés során is
amely amúgy rendkívül érdekesre sikeredett, és minden volt, csak nem
elpazarolt idő. Inkább az idő hiánya volt a gond. Reggelig lehetett volna
folytatni, és azon túl. Kár, hogy egyértelműen a Fényt képviseli. Ez sokkal
védtelenebbé teszi, és jócskán meg fogja nehezíteni a dolgomat. De Solo harc
nélkül úgysem adja fel soha. Hát, kardom a tiéd, Úrnőm. Legalábbis részben,
és erre a néhány hétre. Vajon megsértődne, ha ezt hallaná? Talán nem,
valahogy az az érzésem, inkább a képmutatás bosszantaná, az őszinteség
aligha.
Szóval Tye Semah. Mennyire sürgős találkoznom vele? Ugye
semennyire? Mert mind Solo, mind ő örökkévaló, és az egész Univerzumban
jelenlévő entitások. Akkor viszont az utam egyelőre más merre visz. Hm. Ez
úgy hangzott, mintha tudnám, őfelé merre vinne. Azért néha én is tudok
képzavarokat produkálni.
Ide a Földre csak pár hét múlva érdemes visszajönnöm ismét. Mert bár
pillanatnyilag három nő is szerepel a „védenceim” listáján, de ezekből az
egyiket levettem onnan, és ő maga kéredzkedett vissza rá - valószínűleg
szükségtelenül. A másik önmagában Solonak szintén érdektelen, a benne
néha megtestesülő entitással pedig foglalkozni Tye helyett pótcselekvés.
Aki viszont a fehér rózsát kapta, bármikor hívhat, de éppen az ő
esetében vagyok teljesen biztos abban, hogy sosem élne vissza ezzel.
Még annyi érdekes van az egészben, hogy az egyik álmomban pont
ugyanezen a helyen beszélgettem valaki mással, csak sokkal rövidebben, és
neki nem adtam virágot. Újabb visszaigazolása annak, hogy minden álom
valóság.
Tonyval nem feltétlenül a földi létsíkokon tudok eszmét cserélni a leg—
tartalmasabban.
És rohadtul érdekelne, mit csinál éppen Buchanan, szétlövette-e már
magát hajóstul, vagy még szeli valahol a csillagfelhőket. Shadow - nevéhez
méltóan - ismét felszívódott az árnyékokban, bár már nélküle is tudom, hogy
nem ő hagyott cserben az Árnyékvilágban, hanem én hoztam magam
lehetetlen helyzetbe. De mit tett azóta a Semmi Kardjával, amelyet rábíztam?
Leslievel se ártana konzultálni, ha már ő lett a Sötét Harcosok új
Nagymestere - azért szép karrier, szerintem ez több, mint amiről álmodni is
mert, amikor még az én varázspengémre ácsingózott.
Ám legyen. Hát, „titkos szerelmem”, másodszor is búcsút intek neked.
Ha van eszed, amikor fekete ing van rajtam, lehetőleg távol maradsz tőlem.
Nem nézem ki belőled, hogy élveznéd a veszélyt, tehát legyen ez a
vészjelzés. Az alteregó mondott neked olyat, hogy néha nem tudja, mit miért
tesz. De én tudom. Többek között azért jöttem csütörtökön én, és nem ő, mert
ha Solo látványosan más nőket vesz a pártfogásába, nemcsak tőlem
búcsúzhatsz el, hanem a Félelem-Istennőtől is. Remélhetőleg. A másik nőt
nem féltem az ilyesmitől, mert valamelyik mágikus világban ő fehér mágus
lenne - csak a Sötét Birodalomban nem, ahol azokat mind kiirtották - és meg
tudná óvni saját magát megfelelő védővarázslatokkal. Tehát rád is vigyáztam,
még most utoljára. És miért? Egyszerű. Amikor a Felejtés Italát megittam,
elfelejtettem a te nevedet is. Most emlékszem rá, de sebaj, Wyel-től kérek
még pár kortynyit. Akkor, amikor az emberi énem nem lesz velem. Solo
tánc…
 Aréna

… álom…
…Egy arénában állok. Ez nem ókori Róma. Valami más. Úgy rémlik, itt
nem rabszolgák küzdenek egymás ellen, hanem teljesen szabad emberek.
Ugyanúgy életre-halálra, ugyanúgy közönség előtt. Van, aki pénzért, és van,
aki csak kedvtelésből. Azt hiszem, az utóbbi csoportba tartozom. Szeretek
játszani, főleg valami olyasmit, amibe bele lehet halni. És itt nem mindig
nyerek. Megöltek már számtalanszor. De csak a testemet, hiszen Solo nem
halandó. Csak úgy teszek, mintha az lennék. Mindig újra és újra
manifesztálom magam, amíg meg nem unom. A homokos talajon elég sok
vér van már, és az arénaszolgák éppen elvonszolnak egy újabb testet,
szétzúzott mellkassal.
Ránézek a kezemre. Fegyverem acéltüskés buzogány. Pajzsot nem
viselek, minek az? Acél mellvért, de meztelen karok, vasalt bőr
csuklóvédővel. Fém térdvédők és vasalt bőrcsizmák, a lábszárak szintén
meztelenek. Barbárt játszok éppen, ezek szerint. A mágia valószínűleg tilos,
de a vámpírképességek módjával mehetnek, amíg csak szimpla erőnek és
gyorsaságnak tudom álcázni. Izmaim jól kigyúrtak. Fejemen nincs sisak, csak
egy fém pánt tartja össze a hajamat. Nem rossz.
Miért is szoktam idejárni? A harci szellem fenntartása, persze. Solo nem
puhulhat el.
Megszólalnak a harsonák, majd a hírnök kiáltja:
- Következő kihívót a mai bajnoknak!
Aha, szóval bajnok vagyok. Legalábbis a mai napra. Eddig. Tartsunk
egy kis leltárt. Vérnyomok bőven, távolról úgy tűnhet, hogy tele vagyok
karcolásokkal. Talán így is volt. Remélem, nem vizsgál meg senki
közelebbről. Mert egy sebet sem fog rajtam találni. Csak mintha kimerült
kezdenék lenni. Persze, hiszen nem a kardomat használom.
- Még egy kihívót! Az utolsót…
Huhh, már csak egy van hátra. Csak elbírok még vele valahogy.
-… a csapatmérkőzés előtt!
 Hogy a… még az is lesz? Na jó. Kicsit bizonytalanul állok a lábamon.
Nem baj. Tapasztalt harcos vagyok, menni fog ez…
És jön. A francba! Lelkes fiatal. Lefogadom, hogy ez sem a pénzért
harcol. Hagyjam nyerni? Á, nem. Ez a legrosszabb, amit vele tehetnék.
Akkor egészen biztosan elvérzik a következő harcban, mert azt hiszi… majd
végiggondolom máskor, mert elkezd felém futni. Esetlen szúrás a rövid
kardjával. Kitérek, és a hátára mérek egy hosszú ívű ütést. Előrerepül, és
elterül a földön. De úgy tűnik, jó a páncélja, nem tört csont. Feltápászkodik,
én meg hagyom. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy odaugorjak, és kivégezzem.
Meg nincs is hozzá kedvem. Szemem káprázik, a következő támadást rosszul
hárítom. Jobb combomon hosszú vágás. A fájdalom nem érdekel. A seb
elkezd beforrni, de érezhetően lassabban, mint kéne. Most befejezheti. De az
történik, ami a kezdő harcosokkal oly sokszor. Elbizonytalanodik, merről is
támadjon tovább. Gépiesen meglendítem a buzogányt. Alig látok, de a fém a
sisakján csattan. Ismét a földön van. Arrébb rúgom az elejtett fegyverét. Az
enyém egyre nehezebb, hagyom kiesni a kezemből. Előhúzom az övemből a
hosszú tőrt. A fiú még mindig kábult lehet, mert mintha nem lenne tudatában
annak, hogy most elvághatom a torkát. A közönség ujjong.
Ellenfelem végre magához tér, és esdeklően maga elé tartja a kezét. Jó
nagy fejbecsapás lehetett, még félholt állapotban is tudok ilyet… Mi is a
szabály? Ja, megkímélhetem az életét, de akkor be kell vennem a
csapatomba. Hát nem valami jó üzlet… de nem is üzletet akarok kötni…
Solo cselekedhet irracionálisán. Visszadugom a tőrt az övembe, és kezet
nyújtok. A fiú elmosolyodik, ahogy feláll, a kezemet használva támasznak.
- Nem gondoltam, hogy ennyire jó vagy. Tudod, sok itt a szájhős.
Solo, mint szájhős… na még ilyen se volt… hang valahonnan a
távolból…
- És most… a nap fénypontja… csapatjátékok…
Hozzám csak hangfoszlányok jutnak el. Nekem ebben részt kell
vennem? Megtántorodom. Az idő hol lassul, hol gyorsul… A fiatal srác a
kezembe nyomja a buzogányt.
- Mindjárt kezdődik…
Kavarodás. Csak arra vigyázok, hogy ne találjanak el… majd valaki
hátulról kirúgja a lábamat. Odébb gurulok, de torkomnál már lándzsahegy. És
aki fogja, az bizony az én csapatom tagja. Átpártolt. Tekintete vidám,
szemmel láthatóan élvezi a helyzetet.
Hogy tetszik, bajnok úr?
Arcán elégedett vigyor. Hú, de jó lehet neki. Kár, hogy ez már nem fog
sokáig tartani. De legalább boldogan hal meg.
- Jól fizet a Birodalmi Gárda, féreg? Mindenki tudja, hogy velük lógsz
kocsmákban, te barom állat.
Aha, megdöbbent. Lehet, hogy nem is igaz a vád, nekem csak annyi
kell, hogy a keze egy pillanatra megremegjen. A Vámpírkard kettészeli a
lándzsát és a torkát, majd ugyanezzel a mozdulattal el is tűnik. Csak pár
csepp vért szív magába, de így már jobb. A mozdulat nagyon gyors volt,
talán nem vették észre az általános csihipuhiban. A lándzsa hegyes végét
felkapom, és beleszúrom a sebébe, mintha az okozta volna a vesztét. Ez mind
töredékmásodperc alatt történik, az áruló pofáján még mindig vigyor, csak
egyre ostobábban fest. Én feltápászkodom, ő pedig összerogy, továbbra is
vigyorogva, de elhomályosuló szemmel.
Valami zavar. Gyorsan hátrafordulok. A fiú iszonyodó tekintettel néz
rám.
- Félek tőled… Mi vagy te?..
Hátralép. Hát ha ő most… tilos a mágia, nem jöhetek ide többet…
- Ne. Köpj. Be. Értve?
Szabályos mentális parancsot már nem kockáztatok, de a félelmére
rájátszhatok. Nyel egyet és bólint, ijedt tekintettel.
… felébredek…
Bambán bámulom az ablakon bekacsintó csillagokat. Ez túl intenzív
volt. Valami hasonló fog történni valamelyik létsíkon. Nem Árnyékvilágban.
Rövidesen…
 S, mint Sataniel

Gondolataim annyira lekötnek, hogy nem veszem észre egyből a

számítógép zúgását. Bekapcsolva hagytam éjszakára? Nem rémlik, hogy
vírus-scant indítottam volna. Persze amilyen zavarosak voltak a legutóbbi
események. .. mechanikusan is bekapcsolhattam, oda se figyelve.
Azért sok minden történt. Az a bizonyos este például jóval mélyebb
nyomokat hagyott bennem, mint ahogy feltételeztem. Csak annyit akartam,
hogy felmérjem a terepet, és tisztán lássam, hol kell közbeavatkoznom, ha
módom lesz rá. Ha kell. Ehelyett természetesen semmi sem úgy alakult.
Szabályos helyzet meghatározás helyett összeül két egyéniség, nem
mindennapi párosításban. Egy valódi vámpírlord, az erősebb fajtából, és egy
fehér vadmágus nő - az a fajta varázsló, aki nincs tudatában annak, hogy az.
Anélkül cselekszik, hogy tudna róla. A vámpír bemutat egy apró trükköt,
mely ragyogóan működik, és jót derülnek rajta mindketten. De azt már nem
veszi észre, hogy ő is hatás alá kerül.
Előtte ugye kaptam egy figyelmeztetést, csak rosszul értelmeztem. Mint
annyiszor… .vigyázz, ki játszik kivel… Persze, a „titkos szerelmemre”
vonatkoztattam. A gondolkodás önbekorlátozása, tipikusan. Akárcsak ha
ember lennék. Nem, szó sincs arról, hogy a fehér mágus játszott volna,
viszont rám nézve valóban életveszélyes. Nem ő maga, hanem ez a hatás. Ha
elkezdek ismét hinni valamiben, a hatékonyságom megszűnik, és minden
csatát következetesen el fogok veszíteni, de legelőször azt, amiről maga ez a
hit szólna, és amelyet annak a védelmében vívnék. Elképzelhető az, hogy
ennek a titokzatos Tye Semahnak valóban a testőre lennék, és ezért vált ki
belőlem hasonló reflexet minden olyan lány, akiben akár kevés fényt is látok?
Jól fog jönni az a Felejtés Itala, és nemcsak a „titkos szerelmem” miatt.
Csak kicsit várnom kellene vele, mert valamit megígértem. Azt nem
felejthetem el, így diktálja a becsület. Solo nagyon kényes erre. Ezért nem
lehet megvesztegetni sem pénzzel, sem szexszel, sem egyéb örömökkel.
A nőről meg még annyit, hogy ő nem lehetett volna fehér mágus, hanem
ténylegesen az, csak ezen a létsíkon képzetlen. És ő sem ezen az egy helyen
létezik, erre most már meg mernék esküdni.
 Hát hiába, mindig belekeveredem valami rendhagyóba. Jó, nézzük meg
azt a scant.
Az energiatakarékos üzemmód miatt sötét a képernyő. Kénytelen
vagyok kikelni az ágyból, és leülni a PC elé. Hány óra lehet? Bár teljesen
mindegy. Solonak nincs szüksége alvásra, a vámpír bepótolja vérrel, ha az
emberi test pedig bedobja a törülközőt, majd teremtek magamnak hasonlót,
csak még fiatalosabb kivitelben. Meg azt hiszem, lecserélem a szemem színét
szürkére, az férfiasabb, és mégsem olyan nyálas, mint a világoskék.
Persze ezt az utóbbit most is megtehetem. Csak túl feltűnő lenne.
Hagyjuk.

Ahogy megmozdítom az egeret, előtűnik a számítógépes háttér. Ki van

zárva, hogy én raktam volna ki ezt a tapétát. Egy eléggé lengén öltözött
csajszi dob nekem a képernyőről puszit, csábító kacsintás kíséretében. Nem
mintha nem élvezném a szép meztelen nők látványát, de az ilyeneket inkább
élőben szoktam nézni, amikor olyan kedvem van - többek között ezért jó
vámpírnak lenni. A PC-re sosem rakok ki olyan képet, amelyen bármilyen
emberi lény szerepel - akár ruhában, akár anélkül. Egyszerűen jobb érzés
tájképeket látni. Lévén ez Föld, főleg helyi illetőségű helyek szerepelnek a
gyűjteményemben, bár vannak űrbeli fotók is, elvétve. És ahányszor újabb
képeket kapok bármilyen forrásból, az első dolgom kitörölni minden olyat,
amely embert is ábrázol. El se mentem őket. Hogy ennek mi az oka, megérne
egy külön misét, de nem most. Ami most érdekes, a számítógépet ezek
szerint meghekkelte valaki az internetről. Elméletileg a víruskeresőnek ezt
érzékelnie kellett volna. Lássuk a riportokat.
Hm. Nincs köztük jelentés sikertelen netes támadáshárításról. Sikeresről
sem. Ledobom a képernyőt. Na ez még szebb - a kihívó tapéta eltűnt, helyette
gyönyörű kilátás a tengerre, valahol Guatemalában, vakító napsugarak alatt.
Igen, ez volt eredetileg is. Jó, minden világos. A stílus magáért beszél. Tehát
valahol találok egy üzenetet. Hol? Az Asztalon nyilván nem, az túl egyenes
vonalú megoldás, Shadow sosem elégedne meg ezzel. A levelező fiókomban
sem hagyná, ott is túl könnyű bárkinek megtalálnia. Meg kellene próbálnom
az ő fejével gondolkozni. Hát persze. Melyik játékot játszottam a legutóbb?
Kétszer rákattintok az ikonra. Nem nyert, elindul, mintha mi sem történt
volna. Nem, rossz a logika. Melyik katonai játékot játszottam? Kit-katt.
Fenébe, ez is elindul. Egy pillanat… itt van egy olyan menüpont, hogy
eligazítás. Nézzük csak meg… Bingó! Egy kiegészítő feladattal több van.
Lássuk, mi áll benne…

Lehet, hogy csak arról van szó, hogy eddig nem vettem észre ezt a
címsort? Ugyanis teljesen szokásos kép fogad: Hans von Gröbel alezredes,
vagy mi is a rangja, tiszteleg a tábornoknak, aki elkezdi neki magyarázni az
aktuális teendőit. Már csalódottan zárnám be az ablakot, amikor a kép fordul,
és látom a tábornok arcát. Jaj, ne! Shadow, egyszer megtéplek a hülye
poénjaidért. Közben persze egyáltalán nem haragszom rá, inkább nevetni
lenne kedvem. Három pontra mutat az akció térképen, ezek B, S és W
betűkkel vannak jelölve. A kísérőszöveg teljesen beleillik a páncélos
hadosztály had művelet leírásába, de itt már minden teljesen egyértelmű. Az
egérkurzornak ilyenkor nem kéne aktívnak lennie, de az. Rákattintok az S
betűre - miért nem SH? Hiszen a betűk Shadowt, Buchanant és Wyelt jelölik,
ez nyilvánvaló. Elindul egy hangfelvétel.
- Egyik létsíkon megölheted S-t. Méltányosságból megengedik.
Részletek lent.
Tehát ezért nem SH. Várnám a folytatást, de ennyi. A kurzor el is tűnik,
a tábornok éppen háttal áll. Majd megfordul. Ez már a szokásos játékarc.
Derék Hansunk tiszteleg, és indul irtani a lengyeleket. Erre már nem vagyok
kíváncsi. Most nem.
Kilépek. Meg se lepődöm azon, hogy az a bizonyos kiegészítő feladat
már nem létezik. Tökéletesen értem az üzenetet. Gondolom, ha a B-re, vagy
W-re kattintok, ugyanezt hallom. Csak egyszer, a visszahallgatás
legcsekélyebb lehetősége nélkül.
 B, mint becsület

Részletek lent. Könnyű rájönni, hogy ezt csak fizikailag lehet

értelmezni. A PC-n ugyanis kizárt, hogy lenne még bármi. Ami volt, az is
már csak egy kellemes emlék. Shadow mindig így jár el, sosem hagy nyomot,
elillan, mint egy árnyék.
Gyorsan felveszek valami köntöst és egy papucsot, és leszaladok a
postaládámhoz. Az alteregó csak hetente egyszer nézi meg, mert hivatalosan
ő itt csak optikai csalódás, a fő postáját egészen máshová kapja. Van benne
pár reklám prospektus, valami politikai felhívás - ja persze, itt most olyan
nemzeti ünnep-féle van, és elég eredeti módon szokták megünnepelni -
köveket dobálnak, és szemetes kukákat gyújtogatnak. Talán ki kellene menni
vadászni egy kicsit - ha nagy a zűrzavar, biztosan lesz étel is. De gyorsan
elvetem a kósza ötletet - egyrészt nem vágyom most vérre, másrészt ezek
biztosan telekamerázták az egészet, és nem valószínű, hogy jól festenék a
Híradóban.
Na, itt egy számlalevél. Internet. Csakhogy ebben a hónapban már
kaptam tőlük ilyet. Ez lesz az.
Fent sietve kibontom a csomagot. Mágikus aura csap meg. Okos -
árnyékolt boríték. Az Árnyékharcos gondol mindenre, és így még stílusos is.
Még egyszer nem hagyom magam átverni - számla nincs benne, csak valami
reklámféle, egy csomó képpel és statisztával. Rögtön keresem rajta az
ismerős arcokat. Már meg is vannak, persze apró alak mindhárom a
háttérben, más-más oldalakon. Na akkor talán kezdjük magával Shadowval.
Ráteszem az ujjhegyemet, mintha egérrel klikkelnék. Ha mentális üzenet van
benne, mindjárt meghallom… csak az agyamban…

- Szia! Tudom, hogy neked nem ez a legfontosabb részlet a három

közül, de a legutóbbi találkozásunk nem volt alkalmas az elmélyült
beszélgetésre. És a becsületem nem hagy nyugodni.
A becsület… Kiveszőben lévő érték. Abban a nagyon valóság ízű
álomban is megpróbáltak hátulról megtámadni. És senki nem tanul belőle…
valószínűleg mert eddig senkinek nem adtam rá alkalmat. Örvendetes, hogy
valakinek még számít.
- Szóval, mivel valamilyen indíttatásból szétcseszted a
jelzőmedálomat…
Nem sokat köntörfalazik, semmi udvariassági kör. Nem is lenne ő, ha
nem…
- … telenség volt megtalálni. Bár hagytam még egy biztonsági
lehetőséget, nem úgy éltél vele, ahogy gondoltuk. Ha beírtál bármit a PC-be,
az átmásolódott egy másik árnyéklétsíkra, amely egy kicsit távolabb esel a
Semmitől, és tök üresen hagytuk.
Igen, hogy az olyan barmok, mint én, ne tegyék tönkre a
legkifinomultabb terveket is, egy hirtelenjében tett kardsuhintással.
- …aktuális koordinátáiddal együtt. De amikor érted jöttem, már
elmentél. Talán bocsánatot kéne kérnem, de azt nem szoktam. Csak tudd,
hogy nem árultalak el. És már csak annyit mondanék, hogy az Aranykör
ígéretét a W alatt találod, az árát pedig - mert nyilván nem a két szép
szemedért ajánlották fel - a B alatt. Szerintem rájöttek, hogy veled könnyebb
üzletelni, mint próbálni terelgetni téged. Na üdv.
Azért nem semmi. Ha megölöm valahol a Sátánt, ezzel nagyjából a
kereszténységnek is vége, az egyik valós létsíkon a földiek közül. Mert abban
a pillanatban, ahogy Sataniel ki lesz tiltva onnan, Adonainak nem marad sötét
oldala, tehát szembetűnővé válik majd önnön mérhetetlen gonoszsága. Na
lássuk, mit mond erről Wyel.
Megkeresem egy másik képen Wyel arcát. Újabb érintés. Jut eszembe.
Szándékosan csinálja vajon újabban a „titkos szerelmem”, hogy néha
megérinti az alteregót? Nem egy kellemetlen érzés, csak nincs az a
villámcsapásszerű élmény… thunderstruck…
Persze hogy nincs, hiszen Solot emlékezteti valakire, és nem az embert.
O csak azért kedvelheti némileg, mert valaminek a hatására nagyon ritkák
lettek a hárpiás megnyilvánulásai. Ha megfogadta a tanácsot, tettem érte
valami jót. De az is lehet, hogy egyszerűen nem beszélek vele szinte semmit,
így ha lennének is, nem venném észre.
Na jó, figyeljünk a varázslóra.
 - … az Aranykör célkitűzései távolról sem annyira vészterhesek, mint
ahogy azt feltételezi Zzarng. Téged megölhettek volna, ehelyett adnak egy
lehetőséget. Ez valóban egy kísérlet - mi lesz a Földi emberiséggel, ha a
keresztény dogma összeomlik. Sataniel megalázott téged, visszavághatsz
neki. Szemtől szembe harcban, ha nem segíti a hadserege, méltó ellenfele
lennél. Csak te és ő. Nem lesz hová szöknie, csapdába csalják neked. A többi
rajtad múlik.
Viszont cserébe kérnek ők is valamit. Ez a kísérlet nekik nem annyira
fontos, bár vannak, akiket kifejezetten érdekel.
Meglepődnék, ha a Mester nem lenne köztük.
- Az igazi tét a másik létsíkon van. Ott, ahol Buchanan vár rád. Tehát
először azt a feladatot kell majd végrehajtanod. Ha túléled, jöhet a bosszú.
Visszaadhatod a kölcsönt. Most búcsúzom. Ha végighallgattad a B
üzenetet is, azonnal létsíkot fogsz váltani. Azt tanácsolom, úgy öltözz.
Igen, ragyogó technika. Solonak nem lehet parancsolni. Viszont rá lehet
venni sok mindenre. Akárcsak egy Buchanan-féle elit zsoldost. Csak az ár
nálam valószínűleg jóval magasabb. Ha jól alkudozom a jövőben…
Fel kéne venni valami használható ruhát, még most. Érdekes, hogy az
egész történet most a becsületről szól. Shadow becsülete, hogy nem lehet
áruló. Wyel becsülete, hogy nem lehet tagja olyan társaságnak, amely
Univerzum szintű abszolút hatalmat tekinti a céljának - bár Zzarng sem
mondott ilyet pontosan, inkább az aggasztotta, hogy eszközként építhetnek ki
egy ilyen rendszert. Buchanan zsoldos becsülete, hogy meg akarja mutatni,
mire képes, ha semmibe veszik. Solo becsülete, aki nem hagy megtorlatlanul
semmiféle megaláztatást. És ugyanezért a becsületért nem kérhetek senkitől
Felejtés Italát most, és nem veszíthetek Sataniellel szemben, mert akkor nem
tudnék visszajönni egy kicsit még segíteni a fehér mágusnak.
Emberi értelemben véve teljesen erkölcstelen vagyok. De mennyivel
könnyebb lenne elvtelennek lenni…
 Tanulmány az elit zsoldosokról

Ujjam lassan rátéved a vadászpilóta arcára.

… örvény… mit vártam?.. így ésszerű…

A kopár ablaktalan szoba, ahová kerülök, semmit nem árul el arról, hogy
melyik csillagrendszerben helyezkedik el. Ezt a létsíkhalmazt amúgy is csak
futólag ismerem, tehát tulajdonképpen mindegy is.
Akár egy börtöncella, olyan igénytelen. Persze nem az, a csatornák
nincsenek lezárva, bármikor elmehetek. Viszont mégis tapasztalok valami
furcsát - nem érzékelem a koordinátákat. Tehát kilépni kiléphetek innen, de
visszatalálni lehetetlen, hiába jártam már a helyszínen. Teljesen illogikusnak
tűnhet, hogy pont itt kell véghezvinnem valamit, ahol olyan idegennek érzem
magam. Vagy éppen ez az oka? Az is lehet, hogy tőlem várnak ötletet. Friss
szem többet lát. És ahogy láttam eddig…
Már kezdem megszokni, hogy egyetlen gondolatomat sincs soha időm
befejezni anélkül, hogy megzavarna valami. A cella ajtaja nyílik, és belép
Buchanan, majd gondosan magunkra zárja a belső reteszt. Eddig észre se
vettem, hogy ott van.
- Üdv, Wolf! Éppen ideje.
- Gondolom felesleges kérdeznem, hol vagyok? Megvonja a vállát.
- Nem, dehogy. A Zsoldos Testvériség egyik találkozóhelyén. De
okosabb nem lettél tőle, ugye?
Hümmögök. Valóban nem. Ebben a szobában még székek sincsenek.
Bár mindig is utáltam a hosszú tárgyalásokat, amelyekhez azok valók. Meg
az elhúzott morfondírozást. Saját tapasztalatom szerint az azonnali döntések
hibaszázaléka semmivel se rosszabb a százszor megrágott döntésekénél.
Talán még jobb is valamicskét. Az órákra nyúló megbeszélések meg arra jók,
hogy az egész téma elsikkadjon az érdektelenségben, bármi legyen is az.
Tehát a lényegre.
- A Zsoldos Testvériséget már másodszor említed. Ki kell ábrándítsalak,
nem épültem be a szervezetbe.
Legyint.
- Már rég tudom. De nem tekintem megtévesztésnek, mert soha nem is
állítottál ilyesmit, én magam találtam ki. Viszont jó, hogy említed. Pár szóban
elmondanám, kik vagyunk. Aztán rátérünk a tervre is - engem úgy
értesítettek, hogy elfogadtad.
Végül is, így is fel lehet fogni. Elfogadtam valami tervet. Látatlanban.
Hogyne. És az a vicc, hogy tényleg igaz, mert belementem az alkuba.
Valahogy ismét olyan érzésem van, hogy a sötét erők játszanak. Kívántam
valamit, és azonnal megadják. Ha túlélem az előzményeket, akár élvezhetem
is. Mi legyen a legközelebbi kívánságom? Találjam meg Tye Semah-t? De
miért fontos ez, ha nem emlékszem rá? Á, mindegy.
- Létezik egy örök megoldatlan probléma.
Alapvetően kétféle hadsereget lehet szervezni - a hűbérest, vagy a
zsoldost. Na meg ezeket lehet egymással is vegyíteni, természetesen. Csak
nem erről akarok beszélni.
Külön hadászati vita, hogy melyik fajta hadsereg a hatékonyabb.
Hát igen, rémlik, hogy egyes történelem tankönyvekben az állt, hogy a
városokat mindig nehezebb volt bevenni, mint a katonai erődöket. Mert a
városlakók morálját a saját otthonuk védelmének eszméje emelte magasra.
Azért Dzsingisz-kán tudott volna mesélni arról, hogyan adták meg magukat
neki nyolcvan-százezres helyőrséggel rendelkező városok, egyetlen
kardcsapás nélkül. Le is mészároltatta a lakókat mind, miután letették a
fegyvert. Lehet, hogy igaza volt. Francnak kellett feladniuk harc nélkül.
- Nagyon sokáig az a nézet tartotta fenn magát, hogy a hűbéres. Magas a
lojalitása, szófogadó és így tovább. Meg a zsoldos bármikor átállhat az
ellenséghez, ha az többet fizet neki.
Csakhogy ez nem egészen igaz így. A zsoldos becsülete, - ismét a
becsület témája, - sok esetben többet nyom a latban, mint a hűbéresé. A jó
értelemben vett zsoldost három dolog motivál.
Egy: természetesen a piszkos anyagiak. Csakhogy ha elit zsoldosról van
szó, ez már nem feltétlenül igaz, mert gyorsabban keresi a pénzt, mint
ahogyan költi.
Kettő: rang és megbecsülés. Ez azért fontos, mert amíg a hűbéres örül,
ha vége van egy háborúnak, és még egyben van, addig a zsoldos mindig
újabb háborúkat keres, amelyekben részt vehet.
…gonosz dallam susogja, ne légy szomorú - jut még neked elég
háború…
- Nyilván mindig azt a felet választja, akit talpraesettebbnek vél, mert
csak a győztessel együtt léphet feljebb a ranglétrán. És csak jól szervezel!
hadseregben képezheti magát még tovább.
Na itt érkezünk el a lényeghez.
Hatásszünetet tart. Csak ezek a primadonna allűrjei ne lennének. Amit
elmondott, mindazt én is tudom, talán jobban, mint ő. Rengeteget forogtam a
legkülönbözőbb korok és fajok katonai köreiben. Mégis olyan az
arckifejezése és az egész hanghordozása, mintha legalábbis a negyvenkettes
rejtélyek egyikét magyarázná éppen behatóan.
Közben pókerarcom lehet, mert zavartalanul folytatja.
- A hatalmi játszmáktól eltekintve, képviseli-e bárki a katonák érdekeit?
A hűbéresekét még jól-rosszul valahogy igen, mert szerencsés esetben
végig egy uralkodó vagy hadvezér alá tartoznak. És ha az a bizonyos
hadvezér okos, tudja, hogy ugyanazokkal az emberekkel kell megvívnia a
következő ütközetet is, ha lesz ilyen. Tehát ésszerűen felhasználja a
rendelkezésére álló eszközöket, hogy fenntartsa bennük a lelkesedést.
Na de mi van a magamfajta zsoldosokkal? Láthattad magad. Ha
középszerű vagy - mert ennél gyengébb nem lehetsz, annál az oknál fogva,
hogy akkor már meghaltál - fogyóeszköznek tekinthetnek, hiszen ilyen
minőség többé-kevésbé szabott árért bármikor kapható a piacon. Legfeljebb
veszélyességi felárat leszel kénytelen fizetni, ha elterjed, hogy nálad
magasabb a halandóság.
És az sem életbiztosítás, ha te vagy a legjobb. Mert akkor veszélyesnek
ítélhetnek. Ennél fogva nem kapod meg sem a neked kijáró rangot, sem a kért
fegyvereket, hanem ezek helyett egy bombát szerelnek be a gépedbe. Vagy
lelőnek hátulról, kinek mi tetszik jobban.
 Múltkor még egészen máshogy beszélt. Nem értette. Vajon ugyanaz
okosította ki, aki rólam is elmondta, hogy mégsem vagyok titkos Jedi
ügynök?
- Ezért az elit zsoldosok létrehozták a Testvériséget. Egyetlen célja,
hogy ha bármelyikünket súlyos méltánytalanság éri, a többiek megadnak
minden segítséget ahhoz, hogy megleckéztesse az elkövetőt.
- A te elkövetőd áttételesen maga a Császár. Őt akarod megleckéztetni?
- Igen, igazad van. Túl nagy falat, mi?
Színpadias mozdulat. Egész jó lenne Hamletnek. Diadalmas tekintet - na
ez viszont valami más darabból való.
- De hatalmas horderejű dolog történt.
Ismét hatásszünet. Hát jobb pilóta, mint szónok.
- Testületileg beléptünk a Sötét Harcosok Intergalaktikus Szövetségébe!
Üdvözöllek a köreinkben!
Ez az a pillanat, amikor nagyon nehéz visszatartanom a röhögésemet.
Ezek szerint az egyik legmagasabb rangú parancsnokával beszél éppen, csak
mit sem tud róla. Leslie meg valóban kiváló szervező. Nem bajlódik vele,
hogy egyenként győzze meg az arra alkalmasokat, hogy köztünk a helye.
Nem, ő fogja magát, és ennek a galaxisnak valószínűleg a legveszélyesebb
szervezetét „akvirálja be” egészében, szőröstül-bőröstül. Nem csodálkoznék
azon sem, ha már az űrgárdistákkal is kötött volna valami szerződést.
Intergalaktikus! Buchanan semmit nem tud a létsíkokról! Gyorsan kérdezni
kéne valamit, hogy tényleg ne vihogjam el magam.
- És mi a konkrét terv?
- Mi lenne? Természetesen a hatalomátvétel. Mind a Sitheket, mind a
Jediket elküldjük a pokolba, és mi irányítjuk az eseményeket.
Egyformán irtani a „gonoszt” és a „jót”… Akárcsak annak idején
Wiarel-ben… akkor viszont egészen biztos, hogy Edward is itt lesz valahol,
ennek a módszernek ő az egyik legszakavatottabb specialistája. És ezen a
létsíkon mindez úgy kezdődött, hogy megsértettek egy, azaz egy elit zsoldost.
Legalábbis ő azt hiszi. Pedig csak jó helyen van jó időben. Vagy éppen
fordítva.
 A rajtaütés

- Egyetlenegy olyan dolgot tudsz, amit mi nem. Az egyik

vámpírképességed - mentális parancs.
Egek, itt tényleg ismeretlen lehet a vámpír fogalma…
… ez a Buchanan-féle beszólás visszhangzik a fülemben, miközben
megtartom a díszszemlét az egyik birodalmi cirkáló vadászpilótái között. Az
esemény be van ütemezve, csak nem nekem kellene itt lennem, hanem az
egyik birodalmi tábornoknak. Lojalitásához nem fér semmi kétség, de
valójában rég tagja a Testvériségnek. Talán szerepet játszott benne, hogy
látta, hogyan fojtották meg puszta tekintetükkel a Sithek az egyik vezérkari
tiszttársát, egy apróbb elkövetett hibáért. Van, akire fegyelmezőleg hat az
ilyen eljárás, és van, aki látszólag akár még egyet is ért vele. Pedig valójában
csak egy alkalmas pillanatra vár… és ha elég jó játékos, akkor ki is várja.
Egy másik vámpírképességet is használok - át tudom alakítani a
testemet, beleértve az arcvonásaimat. Pontosan úgy nézek ki most, mint ő. A
szárnysegédemen fent a sisak, így természetesen nem az eredeti szárnysegéd.
A pilóták felsorakoztak. Végigmegyek a sor előtt, és mindenkinek szúrósan
beletekintek a szemébe. Később végiglátogatom a cirkáló lézerlövegeit is,
majd benézek a fő pilótafülkébe.
Hát ezért kellettem. Egy olyan beavatkozás, amely nem bolygatja meg
az Erőt, mert egészen másfajta mágián alapszik. Sem a Sithek, sem a Jedik
nem fognak észlelni semmi változást. Csak pár óra múlva, amikor ez a
cirkáló és a Tie Fighterei fedezőtüzet nyújtanak majd Buchanan
csodagépének. Anélkül, hogy felfognák, mit is művelnek valójában. A
cirkáló pusztulásra van ítélve, de addigra már bent leszünk az Uralkodó
vezérhajójában. Nem sokan, de elegen ahhoz, hogy véget vessünk a
létezésének. Esélyeink nagyon jók, mert egy büntetőhadjárat idejére raktuk a
műveletet. A lázadók egyik bázisát fogják támadni nagy erőkkel, jó kis káosz
lesz ott. És mivel a vámpírdelej nem érzékelhető a helyi mágiahasználók
számára, a mi oldalunkon lesz a meglepetés ereje is.
Akiknek most belenézek a szemébe, valószínűleg mind meg fognak
halni. Fogalmam sincs, hogy „jó” vagy „rossz” ügyért, és nem is érdekel.
Állítólag a Jedik a jó fiúk, de kívülállóként tényleg nem látok nagy
különbséget a két társaság céljai és elvei között. Egy dologban biztos vagyok
- ezen a létsíkon, miután végeztünk a Sithekkel, ki lesznek irtva a Jedik is. Az
Aranykörnek ők is csak zavaró tényező. Gyerekeket viszont egyik oldalon
sincs szándékukban gyilkolni, erről biztosítottak. És nekem ez elég. Aki
pedig a kardhoz nyúl, bármikor meghalhat kard által - ez rám ugyanúgy igaz,
mint ezeknek az embereknek bármelyikére. Testileg legalábbis biztosan.
Tehát kár lelkizni.
A külön gépemen csupa Testvériség tag, természetesen rohamosztagos
páncélokban és pilóta egyenruhákban. Az eredetieket sajátkezűleg
mészároltam le mind. Nem mert ölni vágytam volna, csak gyorsan kellett sok
életerő. Alihoz, hogy az iménti mutatványt biztosan véghez tudjam vinni,
ekkora méretekben ugyanis még sosem csináltam. Ez nem olyan, mint
amikor belenézek egy fiatal csitri szemébe, aki valamivel később pont akkor
lép be pont abba a motelszobába, ahol éppen várom.
Nem, nem bánok velük olyan nagyon rosszul. Mindig van pezsgő és
egyéb ínyencségek, és az ára csak egy átmulatott éjszaka, ami csak annyiban
különbözik akármelyik szombat esti kirúgásuktól a hámból, hogy utána
képtelenek felidézni bármi részletet. Vagy nem is különbözik. Sosem tennék
ilyet egy nővel, akiben látok legcsekélyebb értéket is. De elkalandoztam.
Szóval, olyan nyolcvan katonának mentális parancsot kiadni egymás után
egészen más tészta. A „szárnysegéd” a kezembe nyom egy palack vért. Ez
most jót fog tenni…

… az általános kavarodásban Buchanan hajója fel sem tűnik senkinek,

mert pont ugyanúgy néz ki, mint a többi Tie Fighter. Nem használ Erőt, tehát
őt sem érzékelik, ilyen módon sem.
Gépem személyzete közben némileg kicserélődött - most már csak a
pilóták, lövészek és a „szárnysegéd” maradtak, a többiek távoztak egy másik
bedokkoló hajóval. Jött viszont egy másik társaság, minden köszönés és
bemutatkozás nélkül. Csak három ember, mind a hármon csuklyás fekete
köpenyek, arcukon maszkok. Mágikus kisugárzás… nagyon erős fekete
mágia az egyiken. A másikon valamivel gyengébb, talán már összemérhető
valamelyest a sajátommal, bár ez is jóval keményebb szint. A harmadik meg
mintha ott sem lenne. Valahogy nincs kedvem semmit kérdezni.
Amikor a vezérhajó silói is megnyílnak, és kirajzanak a vadászgépei,
egy másik irányból két annihilációs torpedó repül be a kitáruló üregekbe.
Ezzel egyidejűleg gyorsítunk, éppen annyira, hogy a kicsapó, majd
visszahúzódó lángok magukkal szívjanak, az Uralkodó hajójának belsejébe…
 W, mint… Veewyle

Meglepően könnyen jutunk el a parancsnoki hídig. A zűrzavar akkora,

hogy ezt elég nehéz lenne megmagyarázni csupán a két berobbanó antianyag
lövedék hatásával. Rendes pusztítást végeztek, olyannyira, hogy ez a
monstrum már aligha lesz sokáig üzemképes. Talán fel is fog robbanni, jó
lesz résen lenni. De a fedélzeten lévő rohamosztagosok ráadásul mintha
vaktában egymásra lövöldöznének. Ennek az oka nem lehet semmi más, mint
hogy az a bizonyos tábornok is itt lehet valahol a vezérhajón, és valamilyen
módon folyamatosan ellentmondó parancsokat osztogat a különböző
szakaszoknak. Eközben mintha folyosót nyitna az ötfős társulatunknak.
Annak az alaknak a kezében, akit egyáltalán nem érzékelek élőnek,
nagyenergiájú sugárvető, de csak arra használja, hogy lelődözze a kósza
eltévedő katonákat, akik mégis a látótávunkba tévednek. Akik még közelebb
bukkannak fel, azokkal a Vámpírkarddal végzek. Úgy haladunk át, mint a
forró kés a vajban.
Az Uralkodó egyedül vár minket. A fekete mágia barbár használatától
csúf arca teljesen nyugodt, sőt, mintha némi gúny is táncolna rajta a láttunkra.
Várakozóan összefonja a karjait a mellén, tartásában mélységes megvetés.
A „szárnysegéd” megfogja a karomat, hogy ne menjek tovább. A
fegyveres és a kevésbé erős fekete mágus is megállnak, nyilvánvalóan
biztosítandó a bejáratot. Egyetlen szó nem hangzik el. Csoportunk vezére
lassan fellép a hídra, és megáll. Kiszámított méltóságteljes mozdulattal
leveszi a csuklyát és a maszkot. Szikrázóan ősz haj és jégkék szemek - na ez
a kék nem az a nyálas fajta, amire nemrég gondoltam. Talán ilyenre váltsak
majd? Nem, Solohoz kevésbé illene. Bármennyire ellenszenves volt nekem
eddig a nekromanta, most elkezdem tisztelni. A Császár Sith Nagymester, a
legerősebb helyi sötét hatalom. így szembenézni vele…
- Ki vagy?
A mosoly árnyéka már lefagyott az Uralkodó arcáról. Ettől a tekintettől
nem is csodálom. A hangja is olyan, mintha hirtelen kiszáradt volna a torka.
Vámpír avatár létemre hideg futkos a hátamon.
Most Veewyle mosolyodik el, majdnem kedélyesen.
 - Nevem nem fontos. De ezentúl szólíts gazdádnak.
Ez hihetetlen modortalanság. A Császár egy pillanatig pont úgy néz ki,
mint aki azt hiszi, rosszul hallott. Majd vad harag jelenik meg az ábráztán.
Na ezért torzulnak el a Sithek. Hagyják, hogy a gyűlölet irányítsa őket.
Így bármilyen mágiájuk megégeti őket magukat is. Micsoda kontárság…
Odakap a sugárkardjához. Ugyanabban a pillanatban a távolabb álló másik
sötét varázsló bal kezéből kicsap egy jól irányított villám, és alaktalan
fémdarabbá olvasztja a fegyvert. Az Uralkodó sziszeg a fájdalomtól, ahogy
az izzó fém beleeszi magát a combjába. Kinyújtja a karját, hogy
visszacsapjon, de Veewyle is felemeli a gyűrűs tenyerét. A rubin - igen, az a
bizonyos ékkő, amellyel legutóbb még nekem fenyegetőzött - vörös sugarat
bocsát ki, amely belecsapódik a Sith arcába, és tüzes auraként körbevonja
egész testét. Valami olyasmit látok, amit még soha, de Edward bizonyára
sokszor. Szóval ilyen egy lélekrablás. Az Uralkodó üvölt a fájdalomtól, majd
térdre rogy, végül rongyként összeesik. A tüzes aura eltűnik, és a vörös sugár
visszahúzódik, de a rubin a gyűrűben természetfeletti fényben tündököl. A
nekromanta szakértő szemmel megvizsgálja.
- Szép darab, - állapítja meg úgy, mintha csak egy ékszerészbolt
választékát méltatná.
Tekintete visszavándorol a meggyötört, padlón fekvő testre.
- Elég a heverészésből! Felállni! - csattan a parancs.
A magatehetetlen báb, aki nemrég még a világ urának képzelte magát,
úgy pattan fel, mintha dróton rántották volna, és nem is lenne sebzett a lába.
A nekromanta folytatja.
- Túlságosan veszélyes lennél, ha többet hagynék meg neked a
lelkedből, mint egy pislákoló szikrát. Ezért - ó, végtelen szomorúság - nem
engedhetem meg, hogy túl sokat szerepelj nyilvánosan. Hiszen mit szólnának
az alattvalóid, ha így látnának…
Fájdalmasan sajnálkozó képet vág. Ez az alak élvezi, amit művel. Jól
sejtettem akkor…
A „szárnysegédem” közben szintén fellép a hídra, és leveszi a sisakját.
A trónfosztott fakó szemében mintha valami nagyon halvány felismerés
szikrája villanna.
- Innentől Sever Marsall veszi át a parancsnokságot. Csak hogy
tehermentesítsük az értékes elmédet. Azt csinálod, amit ő mond.
Nocsak, tehát a pártütő tábornok neve Sever, és éppen most léptetik elő.
A nekromanta megvakarja a fejét, mintha valamin gondolkozna, majd a
homlokára csap. Micsoda pojáca…
- Ja, persze, eszedbe juthat, hogy a Sith társaid úgyis észre fogják venni,
hogy veled valami nincs igazán rendben. Okos gondolat, okos… mit is
tegyek ellene… most feladtad a leckét…
Töprengő arckifejezés. Közben a fegyveres is leveszi a csuklyát és a
maszkot. Bizony Shadow az.
Veewyle arca hirtelen felragyog, mintha most jutott volna eszébe a
zseniális megoldás.
- Megvan! Mivel voltál olyan kedves, és főleg hologram felvételekkel
kommunikáltál mindenkivel, amióta történt az a sajnálatos baleset…
Az egykori hatalmasság arcára mered, mintha elmélyülten
tanulmányozná, majd kétségbeesetten csóválja a fejét.
- Hát láttam már amatőröket próbálni varázsolni, de ez azért kemény
teljesítmény. Igazad van, így én sem mutatkoznék szívesen. Vannak, akik azt
képzelik, hogy értenek a fekete mágiához… Jujj…
Undorodó grimaszt vág.
- Vedd már fel azt a csuklyát, mindjárt hányok.
Az emberi roncs tüstént engedelmeskedik. Veewyle visszaveszi a
jéghideg tekintetét, és abbahagyja az ízléstelen bohóckodást.
- Szóval hoztunk magunkkal egy műszaki szakértőt is. Ő majd olyan
holo felvételeket komponál veled, amilyeneket éppen Sever Marsall jónak lát.
És te mindenben a segítségére leszel. Ha lesz rád szükség egyáltalán. Talán
nem rossz ötlet téged hibernálni. Majd eldöntjük.
Ásít, mint aki unatkozik.
- Még egy apró részlet. A derék marsall már gondoskodott egy
mentőhajó küldéséről. Mert ez a teknő szerintem nemsokára leamortizálódik.
Az egyik reaktor megsérült, és vészesen melegszik.
Utána folytatja majd a hadműveletedet, amit elkezdték Szétlöveti a
lázadókat, hogy írmagjuk se maradjon, és megszabadítja ezt a létsíkot a
Jediktől. Ami neked úgysem sikerülne soha, az égbekiáltó tehetségtelenséged
folytán. Nem vagy hálás? Persze mit is várhatok a magadfajta plebsztől…
Na meg ha tisztelt Sever marsall úgy is arra jár, egyúttal a Sithektől is
mentesíti majd ezt a világot. Egy fáradság. Pancsereknek nincs helyük a
történelemben. Tudod, nekünk erős Birodalom kell, erős vezetővel. És főleg
olyannal, aki tudja, hol a helye, és kinek tartozik engedelmességgel. Na meg
olyannal, aki valóban hozzáértő, nem pedig egy felkapaszkodott senkire, aki
úgy vált azzá, ami, hogy megölte álmában a tanítómesterét. Pedig ő még
valóban tudott varázsolni. Jó barátom volt, akit nagyra becsültem.
Vigyorog.
- A további sanyarú sorsodat ebből sejtheted. Sokáig vártam erre a
pillanatra, és lám, a türelem meghozta gyümölcsét…
Na nekem mennem kell. Ezt magammal viszem, ha nem haragszol, -
rámutat az ékköves gyűrűre. - Ha valami kell tőled, azonnal tudni fogod.
Ezzel köddé válik, de a kacagása még sokáig kísért.
Amúgy abban a bizonyos játékban éppen a Wehrmachtot vezettem. És a
németben a W betűt bizony V-nek kell ejteni…
 Vihar utáni csend

- Amíg elrendezik neked a díszleteket, eltelhet pár nap. Anthony

Crawford felajánlotta, hogy élvezheted addig a vendégszeretetét. Persze ha
nincs éppen más dolgod.
Megfordulok. Eddigi kíséretemből már csak Shadow van itt. A
Császárnak látszó zombit elvitte magával az újdonsült marsall, aki szürke
eminenciásból lépett elő ennek a világnak az urává. Ami persze nem véletlen.
Volt önuralma nem közbelépni, amikor különös kegyetlenséggel ölték a
bajtársát. Volt türelme kivárni az alkalmas pillanatot. És volt bölcsessége
helyesen megválasztani a megfelelő szövetségeseket. Ritka adottságok.
Leginkább a Pusztítóhoz - vagy akár Zzamghoz - hasonló életút vár rá. Itt is
nagyon sokan fognak még meghalni, de a forrongások már aligha tartanak
sokáig. Ugyanis Severnek biztosan lesz annyi esze, hogy - Edwardhoz
hasonlóan - a Béke bajnokaként lépjen fel, nem pedig a Félelem-Istennő helyi
megbízottjaként. A központi adókat elviselhető szintre fogja csökkenteni, és
elsősorban a kalózvezérek ellen lép majd fel, a Galaktikus Birodalom zászlai
alatt. így lehet hirtelen igazság bajnokává válni az alattvalók szemében.
Ezzel együtt itt is végzetesen meggyengül a vallási hatalom, átadva
helyét - a feltehetőleg felvilágosult - katonai diktatúrának. Talán marad
valahol egy-két Sith vagy Jedi mutatóba, de nagyon-nagyon meg fogják
húzni magukat és egyikük sem szól majd bele a hatalmi játszmákba, amelyek
immár messze túl fognak mutatni nemhogy a Galaxis, de a létsík határán is.
A lázadóknak vége, de annak a fajta Birodalomnak is, amely ellen lázadtak.
Az Aranykör „csak” arra kért fel, hogy mindezt segítsem lehetővé tenni.
Biztos vagyok benne, hogy megoldották volna nélkülem is. De így valamivel
könnyebb volt.
Shadow búcsút int:
- A vezérhajó 80 másodpercen belül felrobban. Gondolom, kitalálsz
egyedül.
Ezzel kámforrá válik. Se kommentár, se magyarázat. Mellesleg
valamiért nagyon gyanús, hogy a másik fekete mágus maga Edward volt,
lévén második legjobb specialitása éppen a villámcsapás.
 Nyolcvan másodperc rengeteg idő, főleg egy vámpírnak. Vajon hányan
vannak még a hajón életben? Talán már senki. Csak a lángok csendes
ropogása. .. vihar utáni csend…
… örvény…

- Gondoltam, nálam kevésbé fogsz unatkozni, mint hogy ha elkezdenél

céltalanul keringeni, amíg tartanak az előkészületek. Beszélni nem akarok
róluk, mert egyrészt meghallhatja, másrészt én sem tudom pontosan, hogyan
akarják csinálni, és melyik létsíkról van szó.
Szokásos pipáját rágcsálja, most talán még meg sincs tömve.
Hát az az óhajom, hogy csupa olyan játékot játsszak, amibe bele lehet
halni, mintha maradéktalanul teljesülne. Azért elég rendesen felborítottuk az
egyensúlyt - persze, miféle egyensúlyt? - ott is, ahonnan érkeztem, és máshol
ugyanezt fogja eredményezni az is, ha bezsebelem a jutalmam. Olyan fontos
nekem az a jutalom? Jobb lesz a világ attól, hogy lerántom a leplet az egyik
sötét istenségről?
Lehet, hogy igazából erre kíváncsi maga a Mester is. Csak úgy tudhatja
meg, ha valaki megteszi neki ezt a szívességet. És külön gyönyörűség, ha
mindezt úgymond jutalomból teheti meg.
Nem tudom. A legkevésbé valószínű lehetőség, hogy az Adonainak
talpat nyaló nyáj hirtelen öntudatra ébred, és rádöbben, kit is imádott eddig,
majd éljenez a hirtelen elnyert szabadságnak. Ezek többségükben olyan
emberek, akik akkor sem hajlandók tudomásul venni az igazságot, ha az
kiszúrja a szemüket. Ki azért, mert szemérmetlenül rájátszik, hogy
könnyebben tartson szolgasorban másokat, ki azért, hogy mentsége legyen
arra, hogy ezt a szolgasorsot zokszó nélkül elviselje. És sokan csak azért,
mert félnek egyedül a sötétben. Van, aki eleve rabszolgának születik, és az
számára a legnagyobb csapás, ha valaki tudatlan jóakarattól vezérelve
felszabadítja. Adonaitól azért lehet, hogy elpártolnak néhányan, de ezeknek is
a többsége más, nem kevésbé sötét istenségeknél köt ki. És a keresztények
istene sem fog ölbe tett kézzel ülni, amint elveszíti az emberek ellen használt
mumusát. A legegyszerűbb, ha ismét letaszít a Földre egy „bukott” angyalt,
aki csak azért bukik, mert jól seggbe rúgták, hogy leguruljon a felhőkről. És
lám-lám, mindig van új ellenség, hiába ölte meg Satanielt az „általa küldött
hős” - szinte biztos, hogy bekerülök a Biblia új kiadásába - de ő a Fény, az
Örök Megmentő. Aki mellékesen mindig gondoskodik arról is, hogy legyen a
világot mitől megmenteni.
- Szerinted ismét kötnek fogadásokat? Az okkultista elmosolyodik.
- Miért pont most ne kötnének? És annyi mindenre lehet. A Halál
annyival izgalmasabb, mint a Szerelem. Mennyi megválaszolatlan kérdés.
Egy darabig nem szólok semmit, csak bámulok magam elé. Az egyik
fogadás biztosan arról szól, miként fogok az új Bibliában szerepelni azon a
létsíkon. Sátánölő Szent Soloként - tiszta időtlenség, de majd úgyis más-ként
szólítanak - vagy valami mártírként, aki elvérzett az egyenlőtlen harcban. Az
utóbbi esetben biztosan hosszasan ecsetelik majd, hogyan tépte ki Sataniel a
májamat, hány darabra vágta a szívemet, és milyen sztoikus nyugalommal
tűrtem az egészet, hogy átvállaljam magamra mindazokat a „bűnöket”,
amelyeket Krisztus óta elkövettek, és amelyek már nem fértek bele az ő
vállalásába.
Még az sem biztos, hogy ezt a kísérletet most végzik el először. Hiszen
Sárkányölő Szent György már volt. Biztosan a tudatlanságom az oka, de
semmi nem rémlik arról, mi is lett vele, miután megölte azt a rusnya dögöt.
Az is lehet, hogy szép lassan elmerült a feledésben. Vagy segítettek is neki az
elmerülésben? Mit érdekel az engem. Csak azt látom, hogy nagy vihar jön
ismét, de hogy hoz-e valami változást… Vagy nem jön, ha én maradok alul.
Vagy mindenképpen jön, mert az a mutatvány, amit láttam Veewyletól,
végképp meggyőzött arról, hogy neki aztán nem okozna gondot. Akkor miért
én? Hát hogy lehessen fogadásokat kötni.
Ezen a másik létsíkon csinálták jól - mindkét pólust megsemmisítették.
Ha csak az egyiket szüntetik meg, a másik valamilyen formában újratermeli.
Hm…
- Tony?..
Várakozóan néz felém.
- Csak ez az egyetlen párbaj fog lezajlani ott és akkor? Leteszi a pipát,
és előredől.
- Okosabb vagy, mint gondoltam. Nem csak fogadásokról szól. Többet
nem mondhatok. Beszéljünk másról. Hozok valami italt.
Feláll az asztaltól.
 Tehát mégis van értelme. Akkor nem térhetek ki, semmilyen
megfontolásból. És jobb, ha nem itt ücsörgök, amíg becsalogatják a
kelepcébe a nagyvadat, hanem elrendezem minden elszámolásomat arra az
esetre, ha nem én nyerek. Mert bizony benne van ez is a pakliban.
Megvárom, amíg a prof visszajön. Kezdhetem vele is.
- Tartozom egy bocsánatkéréssel.
Leül. Elém tol egy buborékmentes ásványvizet.
- Inkább én. Vérem most nincs számodra. De lesz majd. Tudod, amikor
kell.
Megrázom a fejem.
- Az nem fontos. Rájöttem, hogy van még egypár dolgom. Még az előtt.
Vért meg akkor szerzek, amikor akarok. Viszont bunkó voltam veled, amikor
feszegettem azt a kérdést Kateről.
Megkeveri a saját italát. Kanállal, mintha kávé lenne. Rossz nézni is.
Sosem fog megváltozni.
- Tudod, erről sokat gondolkoztam. És pont veled lenne érdekes kicsit
elbeszélgetnem. Solo véleménye talán nem olyan, mint bárki másé. Ennyi
időd még van?
Az ásványvíz hideg, kellemesen hűsíti a torkomat. Teljesen felesleges a
szervezetemnek, de azért élvezem. Éljem le ezt a kis időt úgy, mint ha
halandó lennék? Kihozva mindent minden egyes pillanatból?
Nemsokára jó eséllyel én fogok meghalni, de valahogy nem érzek
semmi bánatot, a barátom képe ezzel szemben búskomor. Ennyire azért nem
kéne. Elmosolyodom.
- Tony, tudod miért szeretek jobban nőkkel társalogni, mint a férfiakkal?
Először értetlenül néz rám, majd a vigyoromból leesik neki, hogy nem
vagyok teljesen komoly.
- Mert ahányszor férfitársaságban mulatok, a beszélgetés mindig előbb-
utóbb a nőkre terelődik.
Most már ő is mosolyog.
- Ismerem ezt a viccet. Es nincs az egész világon ennél unalmasabb
téma!
Röhögünk és csapkodjuk a térdünket, mint két éretlen kamasz.
 Unalom

Tonyval végigbeszéltünk mindent, most ő félig csukott szemmel ül a

széken, lábai az asztalon, keresztbe vetve. Mellesleg sokan tartják ezt a
szokást bunkóságnak, holott teljesen objektív oka volt. Még a vitorlás hajók
kikötői kocsmáiból származott, ahol sosem lehetett biztosan tudni, mi több az
asztal alatt - patkány vagy ételmaradék. Csak a legnagyobbaknak engedték
meg, hogy megkíméljék magukat ennek a tapasztalati úton való kiderítésétől
- körül kellett hajózni a Horn-fokot és a Jóreménység fokát, bagatell. Az
okkultista koránál fogva akár fent is lehetett ilyen hajókon, úgyhogy teljes
joggal… Persze ez ugyanígy igaz Solora is, ezért követem a példáját.
Mindjárt elalszik, szürkület van, de egyikünk sem kapcsolja fel a lámpát.
Objektíve nincs is rá szükség, mindketten jól látunk a sötétben.
Nem lepett meg, amit mesélt. Valószínűleg ugyanilyen élményekben
lehetett része bármely ismerőseinknek, akik szintén nem tartoznak a halandók
közé. De a Sötét Birodalom egy másik hírhedt figurájáról, Ewald Marshról is
keringenek hasonló történetek. A második szerelme nagyjából olyan lehetett,
mint Tonynak Kate - elfogadta őt annak, ami. Látszólag. Valójában becsapta
őt is, és saját magát is. Eredmény - egy örökké fiatal férfi és mellette lassan
megöregedő asszony. A nő bánatában belefojtja magát a tóba, a férfi
megfogadja, hogy soha többé nem tart halandó párt. És be is tartja ezt.
Vámpírnőkből van háreme, szigorúan. Szerintem nekem is tetszenének, csak
nem hiszem, hogy a Nagyúr bárkivel osztozkodna.
Az én esetem természetesen valamelyest más, mint a profé. Én csak
ebben a halandó testben töltött évekre emlékszem pillanatnyilag világosan, ő
pedig mind a több ezer évnyi magányra. Wyel véleménye, amit néha
hangoztat - aki barátságot köt a halhatatlansággal, elkerülhetetlenül
embertelen módon kezd el gondolkodni. És valóban. Ehhez nem kell
feltétlenül vámpírlordnak lenni. Egy átlagnál erősebb varázsló is ugyanoda
juthat könnyedén.
Jaj, eszembe jut az alteregó erőltetett poénkodása a „lovaglistával”. Ezen
azon nőnemű egyének összességét érti, akiket valamilyen módon vagy a
szárnyai alá vesz egy időre, vagy hajlandó nekik bármilyen szívességet tenni,
csak úgy, merő szimpátiából. És egyre hosszabbodik. Véletlenül sincs
átfedésben azzal a másik listával, amit nem vezet, mert általában meg se
jegyzi a neveket.
Azt hiszem, kicsit átveszem a parancsnokságot, és törlöm az egész
lovaglistát úgy, ahogy van. Ugyanis semmi értelme. Lehet, hogy az alteregó
inkább az effajta magatartástól érzi magát férfinak, mint attól, hogy éppen
hány nőt tesz a magáévá, külön-külön vagy egyszerre, vámpírképességek
használatával vagy anélkül. De aki bármilyen értelemben tudja és meri is
forgatni a kardot, aligha szorul bármiféle további önigazolásra.
Ez egyszerűen vicc. Az alteregó - ha a szűken vett emberi énemet értem
ez alatt - többet vitt véghez a saját hivatalos negyvenvalahány éve folyamán,
mint amennyit azoknak a nőknek bármelyike egyáltalán el tudná képzelni. Na
jó, egyet kivéve, de az speciális eset. És itt még nem esett szó az egyéb
dolgokról, ami miatt Shadow felhívta a figyelmemet, hogy az önéletrajzom
nagyon nem férne bele abba a fizikai időszakba, hiába hiteles minden egyes
eseménye.
Mit akarok én bizonyítani, kinek, és főleg mi a fenének? Ha a Halál
izgalmasabb a Szerelemnél, a kard is izgalmasabb a nőknél.
Tonynál a helyzet persze még rosszabb.
De bármennyire is mások a részletek, az összkép ugyanaz - a
halandókkal nekünk szót érteni lehetetlen, több ok miatt. A leglényegesebb
az, hogy más skálán mozgunk. Ebből kifolyólag nemhogy más az
értékrendünk, de még csak a fogalmak értelmezése sem egyezik. Látszólag
egy nyelven beszélünk, de részünkről ez ócska színjáték, amelynek a
silányságától néha mi magunk is enyhe émelygést érzünk, az ő részükről
pedig gyógyíthatatlan vakság. Ez nyilván nemcsak a nőkre igaz, csak azért
kerülnek ők időnként reflektorfénybe, mert pár évig vonzó teremtéseknek
tűnnek, a mi szemünkben is. Ami nekünk egy tizedmásodpercnél is kevesebb,
ők viszont erre a pillanattöredékre építik fel egész személyiségüket. Nem
lehet őket ezért hibáztatni, mint ahogy azt a lepkefajtát sem, amelynek az
egész élete csupán egy nap. Neki nem létező fogalom a második napfelkelte.
Na jó, akkor lovaglista törölve. Lehetőleg úgy kéne, hogy abszolút
egyértelmű legyen, és mégse bántódjon meg túlzottan senki. Ha már
valakinek csak egy nap adatott meg, felesleges megkeseríteni. Megteszik azt
ők egymásnak a közreműködésünk nélkül is.
A két utolsó név nem érdekes, az nem lovagiasság, hanem ideiglenes
szövetség. Nekik persze tartósnak is tűnhet. Annál jobb, mindenki boldog. A
harmadik és a második emberileg biztosan szimpatikus lenne, de bár-
melyikről meg lehetne faragni az infantilizmus szobrát. Az, hogy az egyikben
időnként feltűnik valamilyen női entitás - valószínűleg ő is csupán
„átutazóban” - semmit nem változtat a képen. Az értékrendje teljesen
szabványos, csak okosabb az átlagnál.
Talán egyszer, öregkorában, vagyis pár perc múlva az én időmértékem
szerint, elolvassa Herbert Wells „Kis zöld ajtó a falban” novelláját, és - bár
nekem ez nehezen hihető - akkor immár teljesen hiábavalóan megérti, mit
teszek most. Az alteregó résnyire nyitva hagyta neki ezt az ajtót, és még arra
is utalt, hol keresse. De mint a novella főszereplőjének, neki is mindig akadt
fontosabb dolga, vagy egyszerűen félt valamitől. Holott többször is látta az
ajtót, és lehet, hogy mindaz, amit eddig hiába keresett azon kívül, ott van az
ajtó mögött. Nem úgy, ahogy képzeli, és éppen ez a baj - a halandó elme
képtelen elfogadni a minden képzeletét felülmúló élmények létezését. Sosem
fogja megtudni, vége. Game over.
Gyűlölöm a határozatlanságot, és mindig ennek megfelelően
cselekszem. Tehát most kulcsra zárom azt a bizonyos ajtót. A kulcsot pedig
beolvasztom. Solo vagyok, két lábon sétáló halál, nem érdekelnek mások
meg nem valósult álmai - főleg, ha ez saját maguknak köszönhető. Persze az
ajtó varázsigével is nyitható - csakhogy itt van az a pillanat, amelytől kezdve
soha többé nem fogja megtalálni, akkor sem, ha keresné. Ez is egy varázsige,
és ezennel aktiválom, visszavonhatatlanul.
Egyvalakiről a véleményem ambivalens - ugyanis határeset. A Sötét
Harcosok második parancsolata - ne ítélj! Nem is teszem soha, én csak
döntéseket hozok. Azokat viszont gyorsan, és azonnal végre is hajtom őket.
De itt a helyzet elég szokatlan. Nincs az a tömény unalom, mint ami minden
más nővel beszélgetve elég gyorsan elfog. És elméletileg minden adottsága
megvan, hogy legalább az Álmodók Rendjéig eljusson. Ha akar.
Nem kell feltétlenül nekem lennem a közvetítőnek, bármelyik másik
Álmodó ugyanúgy megteheti. Ha esetleg elvéreznék a Sataniellel vívandó
második párbajban. Majd szólok Tonynak, de még van időm ezen
gondolkozni. Ennél fontosabb dolgokat is rá kell bíznom, ha én magam nem
folytathatom.
Szinte biztos vagyok abban, hogy a „titkos szerelmem” félre fogja ezt is
értelmezni. Pedig semmi másról nincs szó, minthogy - Ákos szavaival élve
- ha a Halál dalol… Ilyenkor mindig Solo lép színre, és az első dolog,
amit megtesz, hogy mindenkit kiparancsol a kardja ívéből. Nehogy
akaratlanul feleslegesen megöljön valakit, vagy más öljön meg valakit Solo
adott manifesztációja helyett.
De lehet, hogy ezt már megtette előttem az Aranykör. Furcsa véletlen,
hogy amikor a párbajra sor fog kerülni, sem a „titkos szerelmem”, sem a
fehér mágus nem lesznek a közelben, de még a fiatalabbik lány sem. Pont
azok, akiket a legkevésbé kívánnám megsebezni.
Minden más általam ismert halandó nő Solonak valószínűleg tényleg
tömény unalom… lenne. Ha egyáltalán foglalkozna velük, mint ahogy nem
teszi. Tényleg szappanopera szint, jól mondta Veewyle.
 Intermezzo

Solonak magának a halál nem jelent semmit, csak egy adott megjelenési
forma feladását. Valószínűleg jelen van még a Földi létsíkokon is jó sok
helyen ezen kívül, különböző megnyilvánulásaiban. Csak az a probléma,
hogy ez itt nem tiszta manifesztáció, hanem emberként indult. És az ember
bizony túl sokáig irányított. Solonak tilos lenne bárhol utódokat nemzenie.
Két dolog miatt - egyrészt, még ha ott is marad a szükséges ideig,
valószínűleg csak távolról támogatja a saját hús-vér leszármazottait. Mint a
mellékelt ábra mutatja. Másrészt, bármikor megszűnhet azon a létsíkon abban
az alakban létezni.
Ennek a manifesztációnak eleve érzékeny pontja, ha egy gyerek kerül
lehetetlen helyzetbe. Talán, mert a saját emberi gyermekkorát elvették a
halandók. Elképzelhető, hogy egy kicsit azért ellenszenvet táplálok a
halandók iránt? Rengeteget öltem meg belőlük, és ezekből az egyedi
gyilkosságokból is, meg tömeges mészárlásokból is szinte mindegyik
kapcsolódott valahogy a megtorláshoz, valamilyen gyerekek bántalmazásáért.
És pont a saját gyerekeimre nem gondolnék? Elég bizarr lenne.
Jó, persze, a legegyszerűbb, ha most gyorsan, könnyen, elegánsan
likvidálom Satanielt, miközben - ha jól értettem Tony utalását - valaki más a
nihilbe küldi Adonait is. Ez egy másik létsík. Ott aztán jó kis zűrzavar támad,
vagy éppen nem, attól függően, mi mindent szervezett meg még az Aranykör.
Én meg visszajövök ide, mint egy kirándulásról, és továbbra is úgy teszek,
mintha mi sem történt volna. Talán még a „lovaglistámat” is újraírom, és a
kis zöld ajtót eltüntető varázsigét is fel fogom oldani, hátha mégis lesz
valami… Á, nem, ezt a kettőt már nem fogom visszacsinálni. Tényleg unom,
ennyire egyszerű. De nem ez a lényeg. Most végiggondolom, mit kell majd
az okkultista lelkére kötnöm, ha mégsem én nyernék. Közben valóban
elszundikált. Hadd pihenjen. Talán nem ártana nekem is aludnom egy picit -
nem a pihenés végett, csak alvás közben máshogy működik az agy. Reggel
azonnali cselekvési tervvel állhatok elő, míg most kínlódás lenne magamból
kiizzadni.
Szempilláim elnehezülnek… Utolsó gondolatom elalvás előtt… kár,
hogy a fehér mágussal nem beszélhetek majd többé… na ennyit a “titkos
szerelemről”… vele nincs miről beszélnem… mindegy, végül is nem muszáj
veszítenem…
… álom…
… kavicsos ösvény a talpam alatt… valamilyen kertféleség… kicsit
távolabb tőlem egy embercsoport. Valamiről beszélgetnek, de túl csendesen,
hogy meghalljam onnan, ahol állok. Nincsenek velem a vámpírképességeim?
Vagy más akadályoz meg benne?
Valaki fogja a kezemet. Lenézek - finom női kéz, semmi körömfesték,
sem gyűrű, sem egyéb csecsebecse… furcsa… Solonak nincs barátnője…
Felnéznék az arcára, de valami eltereli a figyelmemet. A csoportban ott
áll egy kisfiú, és meredten rám bámul. Nem tudom, hogy látja-e, de azért
cinkosán kacsintok egyet, akárha valamiféle összeesküvők lennénk.
Nem látom innen tisztán, de mintha mosoly ragyogna fel az arcán…
hátul csörömpölés… mi az?

Káromkodás. Tony felébredt, és leverte a földre a whiskys poharát.

Felébredek én is. A pohár apró szilánkokra tört a kövön, de szerintem már
csak a felolvadt jégkockákból megmaradt tiszta víz lehetett benne, nagy kárt
nem fog tenni az amúgy is viharvert szőnyegben. Meg rá is férne egy
tisztítás. Az okkultistának egy mozdulatába kerülne, hogy otthonában minden
ragyogjon, de mégis valahogy állandó szinten sikerül fenntartania az
eredendő káosz állapotát. Persze talán egyszerűen nem vette magának a
fáradságot, hogy ilyen primitív varázslatokat megtanuljon. Mint ahogy én
sem, bagoly mondja verébnek. Na igen, így is van, mert felkászálódik, és
elmegy valami seprűféleséget keresni. Nála az sem lesz szimpla művelet.
Viszont minden álom valóság. Mi volt ez? Megtörtént egy másik
létsíkon? Meg fog történni? Megtörténhetett volna? Sem a nő, sem a kisfiú
arcvonásait nem tudtam kivenni. Érdekes intermezzo…
És amíg Tony matat a kamrában, vagy akárhol, a számítógépen
megjelenik Shadowwarrior szélesen mosolygó arca. Semmi álcázás. Vagyis
az Aranykör hivatalos megbízását közvetíti. Egyértelmű.
- Beszélni akarnak veled. Készülj az utazásra.
Ennyi. A képernyő kialszik. Soha nem szaporítja a szót feleslegesen.
… örvény…
 A választás

Ugyanaz a kék-szürke szoba. Az a hely, amely valamikor lenyűgözte az

embert a visszafogott, szinte arisztokratikus stílusával. Talán ott döntötte el,
hogy mi lesz a hivatalos szakmája hátralévő életében. Elegáns öltönyök,
drága parfümök, később repülőterek nyüzsgése és semmihez nem
hasonlítható légköre, és a VIP várók diszkrét varázsa. Tárgyalások szinte
mindennap, rengeteg utazás, mindig más emberek, tájképek, kérdések és
mosolyok. Olyan megbeszélések, amelyek mintha nem szólnának semmiről,
csak két régi ismerős találkozik, és meséli az élményeit - a lényeg mindig
csak egykét mondat. Ezek valahol szinte mellesleg hangzanak el, és
sokmilliós, vagy néha milliárdos üzletek születnek egy perc alatt. Igen, volt
alkalmam a saját kezemben fogni egy olyan váltó csomagot, amelynek az
értéke valóban milliárdos nagyságrendű. És valódi pénzzé is vált, nem
utolsósorban az én közreműködésemmel… Szép emlékek. Ezt nyilván a
Mester is tudja, ezért rendez be az eszmecseréinkhez ilyen helyszínt. Lehet,
hogy azt hiszi, engedékenyebb leszek, de az sincs kizárva, hogy csak szép
pillanatokat akar szerezni nekem. Az erősek egyik kiváltsága. Valami jót
tenni valakivel minden ok nélkül, csak úgy. Mert megtehetik. Kegyelmet
osztani is csak az igazán erősöknek jut eszébe. Ők megtehetik ezt is, szintén
minden hátsó gondolat és indok nélkül. Vajon mit tartogat nekem most?
Nem kell sokáig várnom. Az ajtó nyílik, és belép ő - ugyanabban a
szerelésben, mint a legutóbb, csak a nyakkendője színe más - így életszerűbb.
Becsukja az ajtót, majd mosolyogva leül.
- Kivételesen, kellemes feladatom van. Csupa jó hírt hoztam neked. És
kérdésekre is válaszolhatok, ha nem is mindenre. Italt?
Viszonzom a mosolyt. Valahogy nem tartok semmitől.
- Nosztalgiázzunk. Kérhetek Bloody Maryt? De alkoholmentes
változatban, viszont keverhettek bele egy kis vért, ha ez nem okoz gondot. És
ne legyen benne bors sem.
A pohár már előttem. Csiszolt üveg, hegyikristály utánzat.
Nyilvánvalóan nem lenne gond valódi hegyikristályt is adnia, de ez jobban
illik a helyhez. Mindig is értékeltem a stílusérzéket.
 - Kezdjük a hírekkel. Nem mondom, hogy megkönnyítetted a dolgunkat.
De mi mást is várhattunk Solotól. Öntörvényű és irányíthatatlan. Viszont
Veewyle ötletének köszönhetően mégis véghezvitted azt, amire teremtettünk.
Az egyik magas energiaszintű létsíkhalmaz a mi ellenőrzésünk alatt áll, szinte
korlátlan erőforrást biztosítva további terveinkhez, bármik legyenek is azok.
Igen, jogos a kérdő tekinteted - mi sem tudjuk még pontosan, mire
fogjuk ezt az erőt felhasználni. De ez egy másik téma.
Amivel engem megbíztak - közölnöm kell veled, hogy az Aranykör meg
kíván jutalmazni. Akár úgy, ahogy eredetileg elképzeltük. Akár máshogy. A
döntés a tiéd lesz.
A szemembe néz.
- Mint tudod, hatalmunk gyakorlatilag korlátlan. Kívánhatsz bármit,
nagyon kevés olyan dolog van, amit nem tudunk teljesíteni. Ha maradsz az
eddig felkínált verziónál, tartani fogunk egy kis taktikai megbeszélést. Csak
mi ketten - én is megkötöttem a magam megállapodásait.
De ajánlhatok neked mást is, ami téged esetleg legalább annyira érdekel.
Embernek, vámpírnak vagy Solonak, ahogy akarod. De csak magadnak - ne
gondolkozz jótékonyságban. Véletlenül sem. Aki akar valamit, dolgozzon is
meg érte. Te már megtetted, előttünk nincs több kötelezettséged.
- Mit? - kérdezek hirtelen rekedtté váló hangon. Megsimogatja a simára
borotvált arcát.
- Ha emberben gondolkozunk, először is, meg fogod kapni az ígért
telefonhívást. Akarsz élni, mondjuk Londonban? Vagy például elintézhetjük,
hogy megkapd a „titkos szerelmedet”, méghozzá úgy, hogy az az entitás
benne marad.
Fintorgok. Ez itt nagyon félrecsúszik.
- Londont meggondolom, köszönöm. Ami a lányt illeti…
Az entitás maximum Solot érdekelheti, és őt se olyan nagyon. Az ember
meg mit kezdene vele? Vegye feleségül? Aztán Solo unszolására hagyja
faképnél, mert már halálosan unja? Vagy kötelességtudatból, esetleg
jóindulatnak álcázott sajnálatból maradjon mellette, és nézze végig, ahogy
szép lassan kiöregszik mellőle, hogyan hervad el a szépsége, miközben az
általatok ráerőszakolt párja nagyjából semmit sem változik? Majd a
kétségbeesését és a haláltusáját? Na ne. Mínusz poén.
 Hümmög.
- Gondoltam, de udvariasságból fel kellett ajánlanom. Talán a fehér
mágust szeretnéd inkább? Megfelelő képzés mellett beléphetne az Álmodók
közé. Akkor ő sem lenne halandó, és…
- Minek nézel te engem? Mi a fenének borítsam fel az életét pont annak
a nőnek, akiről messze jobb a véleményem az átlagnál? A halandó létet pedig
nem is mindenki adja fel szívesen - maximum annyit tegyetek meg érte, hogy
csillantsátok fel előtte ezt a lehetőséget. Ha vonzza, úgy is azt választja. De
ezt döntse el ő, tőlem függetlenül.
Persze ez csak az első benyomás - így szoktak születni a legnagyobb
csalódások is. Csak amikor később pár szót váltottunk… nagyon ritkán látni
ilyen átszellemült arcot. Ilyen ragyogó szemeket. Sokkal gyakoribb, hogy
valakinek mindig a tapéta színe, vagy valami más hasonlóan hatalmas
horderejű probléma köti le minden figyelmét.
Folytatom:
- Az Álmodó lét sem mindenkinek áldás.
Persze holnap lehet, hogy másként gondolom majd, de vannak
pillanatok, amelyeket nem felejtek el egykönnyen a Felejtés Itala nélkül.
Megérem élve a holnapot?
- Ühüm… - megvakarja az orrát. - Most sem csalódtam benned. Na jó,
ezek próbakérdések voltak. Tudtam, hogy visszautasítod mindkettőt. Most
jön az igazi. Összehozhatunk Tye Semahval.
Leteszem a kezemet az asztalra.
- Nagyon kedves. De van itt egy kis gond. Talán repesnem kellene a
boldogságtól, de nem tudom, kiről beszélsz. Nem emlékszem.
- Ezen könnyen segíthetek.
Csettint az ujjával. Feláll, miközben a szemeimbe tolul a könny, és
mintha kihagyna a szívem. Letesz az asztalra egy homokórát.
- Öt perc. A döntés a tiéd. Egyedül hagy.
 Öt perc

Mi minden fér bele öt percbe? Van, akinek arra sem elég, hogy rendesen
felébredjen. De van valami furcsa érzésem… valamit meg kell tennem…
A szoba közepére állok, és kinyújtom a kezemet felfelé. Benne azonnal
megjelenik a Vámpírkard. Tisztelgésre emelem. Kinek és miért?
Szemem előtt látomások… keresztény templomok… és hirtelen… már
nem keresztek vannak a tetejükön. Keresztforma ez is… valahogy ráközelít a
kép. Kard… beleszúrva a templom tetejébe. Markolata majdnem olyan, mint
az enyémnek, de ezek nem denevérszárnyak… galamb… béke… És mintha
élő vércseppek gyöngyöznének rajta. Persze csak díszítés. De a szimbolikája
világos - a Békének ára van, amely Karddal váltható meg. Tehát ez Zzarng
hitvallásának pontos megfogalmazása. Jó, hogy avatár létemre végre
megtanultam. És az árat valakinek meg kell fizetnie. Jelen esetben nekem.
Elrakom a pengét, és a kép szertefoszlik. Hiányzik a Máguslány.
Olyannyira, hogy ezt szavakkal nem lehet leírni. Amikor a halhatatlanok
sírnak… Csakhogy nem állhatok elé úgy, hogy valamit megtehettem, és nem
tettem meg. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy Zzamg becsületesebb
istenség Adonainál. Ha vállalom a megmérettetést, és nyerek, egész
létsíkhalmazt juttatok az ő kezére. A Sötét Harcosok Szövetsége azért kell,
hogy segítsen neki megfékezni más, harciasan terjeszkedő vallásokat. Kiváló
hadvezér volt mindig is, és igen jó képességű tisztjei lesznek - pár éven belül
lerendez mindent. Egészen más világ köszönt majd be - élhetőbb, mint
amelyből jött az emberi énem.
Ha pedig nem nyernék, legalább megpróbáltam. De úgy odasomfordálni
Tye szoknyájához, hogy csak magamnak akarok bármit is… ez nem méltó
hozzá… és Solohoz sem.
A Máguslány megérti. Ha túlélem, talán találkozunk vele később.
Döntöttem. Bizonyára nem úgy, mint ahogy várná például a „titkos
szerelmem”. A kard izgalmasabb a nőknél, kedves. Igen, ezek nem üres
szavak. És túl sok olyan alakot látok lépten-nyomon, akiknek van ugyan
kardjuk, de túl gyávák ahhoz, hogy használják. Hacsak nem tehetetlen
áldozatok kivégzésére. Tudod mit, gondolj rólam, amit akarsz, de nem
kívánom ezeknek a sorát szaporítani. Inkább ismét játszok olyan játékot,
amibe bele lehet halni. Mire visszajössz, az már lezajlik. így, vagy úgy. Te
meg két nap múlva elfelejted azt is, hogy valaha ismertél.
Érdekes, a fehér mágus megértené? Valószínűleg igen. Hát bocsáss meg,
ha nem áll majd hatalmamban teljesíteni az ígéretemet. Tartasz rá igényt
egyáltalán? Lehet, hogy egyébként se érne sokat, ugyanis emberi minőségben
kellene cselekednem. Es abban a megjelenési formában a hatalmam igen
korlátozott. De ha most nyerek, azért azt is megpróbálom, ha nem fogod le a
kezemet. Inkább azért kárhozzak el, amit meg mertem tenni. Ami azt illeti, a
kárhozatra éppen igen jó esélyeim vannak. Sokkal jobbak az átlagnál.
Viszont ez semmilyen hatással nincs a már meghozott elhatározásra. Az
öt percből pedig még hátra van vagy másfél… Mondtam már, hogy szeretem
a gyors döntéseket?
 A kesztyű

Az a pár másodperc hihetetlenül lassan vánszorog. Néha nehéz szívvel

döntök valamiről, azért ezt is elismerem. De ennek vállalása is hozzátartozik
ahhoz, hogy mi, a Kard Urai határozzuk meg a lét milyenségét. És nem az,
aki menthetetlenül belegabalyodik a mondvacsinált erkölcsi problémáiba.
Hallottam egy történetet egy amerikai ezredesről. Különleges szolgálat,
titkos kommandó műveletek. Az egyik bevetés nem sikerült teljesen
tökéletesen - a célpontok többsége elszökött, egyszerűen azért, mert a
megtervezett egérfogó nem zárt légmentesen. Rossz volt maga a koncepció.
John Thornbridge - azt hiszem, így hívták, tisztában volt az elképzelés
gyenge pontjaival, de az ő véleményét nem kérdezte meg senki. A parancsok
felülről érkeztek, egyenesen a központból. A ranglétra teljes mellőzésével
közvetlenül az érintetteknek. Ebből kifolyólag egyik olyan tiszt sem, akinek
rendes körülmények között kulcsembernek kellett volna lennie, nem volt
tisztában az akció fontos részleteivel. így történhetett, hogy az egyik kritikus
pontra olyan egységet vezényeltek, amelynek enyhén szólva elégtelen volt a
felszerelése a kapott feladathoz.
Tűzerő túlsúly az ellenfél részéről, és mintaszerű kitörés. Különösebb
vér nem folyt, csak az összes előkészület kárba veszett. És az akció külső
irányítójának, aki soha ott se járt a helyszínen, nyilván be kellett számolnia a
feletteseinek a kudarc okairól…
Ismét nincs idő végiggondolni, mert a Mester visszajön. Rám néz, majd
szó nélkül egy fél pár kesztyűt dob az asztalra.
- Úgy látom, akár meg se kérdezzelek. Akkor viszont szükséged lesz
erre.
Kezembe veszem, és érdeklődéssel forgatom. Balkezes, éjfekete színű…
nem, feketébb az éjnél…
Miközben nézegetem a furcsa tárgyat, tovább pörög az agyamban a
történet. Thornbridget és egy másik magas rangú tisztet, akik küldték a kódolt
jelentést, behívták a stábba. Ott az a bizonyos felettesük elég kendőzetlenül,
nem mentesen minden indulattól, kifejtette, hogy beszámolójuk számára
elfogadhatatlan. Ugyanis abból úgy tűnik, mintha a felső vezetés nem lenne a
helyzet magaslatán. Hogy mennyire felső, azt neki kell eldöntenie. Levonhat
következtetéseket magára nézve, a jelenlévőkre, vagy arra az őrmesterre, aki
éppen ott volt azon a szakaszon, és csodával határos módon élve megúszta.
Ha valóban John lett volna ott, akkor egy szót sem szólt volna végig. De az
ezredest akkor valójában Solo Thornbridgenak hívták, ezért feltett pár
kérdést. Csak párat. Pont annyit, amennyiből világosan kirajzolódtak az
erőviszonyok.
Szokásos halandó intrikák, maszatolás a pocsolyában. Az a Solo
pontosan tudta, kiknek köszönhetően bukott meg az akció. Sőt még azt is,
hogy hol játszott ebben szerepet szimpla gyáváság, és hol értnél jóval
gyanúsabb történések. Például nem volt világos, miért maradt el az egyik
hadnagy által nyitandó zárótűz, különösképp, hogy nem ez volt az illető első
hasonló húzása. Csakhogy azt is tudta, hogy az a bizonyos hadnagy szintén
már járt ugyanitt, ezért hívták Thornbridgéket be ilyen késéssel. Hosszú
beszélgetése volt, és bizonyára kellemetlen, de ugyanúgy távozott, ahogy jött.
Ha kapott is megrovást, úgy csak ejnye-bejnyét.
Ha pedig Solo valamit nem talál logikusnak, más logikát kezd mögötte
keresni. Tehát a hadnagy valamiért „érinthetetlen”. Na nem neki.
Thornbridge később ki is csinálta, Solo módra. Egyszerűen lelövette az egyik
mesterlövészével, látszólag tévedésből - soha senki nem jött rá az igazságra.
De az őrmesteren ez nem segített. Mint kiderült, az ostoba parancsok
nem ebből a szobából származtak, hanem még magasabbról. És ezekkel a
magasságokkal a vezérkari tiszt nem tudott semmit kezdeni.
Ha pedig nem tudunk érdemben cselekedni, legalább tegyünk úgy. Ezt
hívják véráldozatnak. És létezik a legkisebb véráldozat elve - a legkevésbé
értékes figurát kell halálra ítélni. Azért a legkevésbé értékeset, mert az elit
zsoldosok erősen hiányoznának a későbbi akcióknál. Meg ha nem sikerül
őket egyből kinyírni, okozhatnak nagyon csúnya meglepetéseket - lásd akár
Buchanan esete. Tehát egy jelentéktelen alakot kell kinevezni baleknak, és
likvidálni. A büntetésnek szigorúnak kell lennie, mert ez a vasszigor hivatott
arra, hogy elpalástolja az intézkedés elhanyagolható valós horderejét.
Elhanyagolható - mindenkinek, kivéve az érintettet.
A Fény itt ismét döntésképtelen lenne, vagy ha igen, valószínűleg
agyonlövetné saját magát is, ami az őrmesternek talán jobb érzés. Csakhogy
az agyonlőtt Fény már soha nem segíthet senkin, és szoktak adódni más
helyzetek is.
Solo persze azonnal dönt - aláírja a halálos ítéletet a többiekkel együtt.
Ezzel egyidejűleg a saját csatornáin üzenetet juttat el a szegény ördöghöz,
hogy meneküljön, amíg tud.
A befejezés pedig rendkívül kegyetlen és értelmetlen. Az őrmester
összeroppan, és akkor aztán valóban irracionálisán cselekszik. Beveti magát
az egyik épületbe, körülbástyázva jó sok gránáttal és lőszerrel, és tüzet nyit
nehézkaliberű géppuskából. Állítólag azt kiabálta, hogy mi is úgy végzünk
majd, mint ő. Nagyjából semmit nem talál el, aztán a végét már csak John
maga láthatta vagy hallhatta - de talán éppen akkor ott se volt. Solo elment,
mert úgy vélte, nem tehetett érte semmi többet. Nem volt jó érzés…
És most is hoztam egy döntést - a Szerelem helyett a Halált
választottam. A kesztyű színe pontosan olyan, mint a Semmi Kardjának.
Tehát szinte biztos, hogy van valami köze hozzá. De a Mester úgyis mindjárt
elmondja. Felnézek rá. Arca mintha kicsit sápadtabb lenne a szokásosnál.
- A kesztyű nagyjából úgy hat, mint a kávé. Tudod. A koffein úgy
serkent, hogy elveszi az energiádat a következő órákból, és odaadja neked itt
és most. De ha a hatása elmúlik, duplán olyan álmos leszel. Ez maximum pár
másodpercig véd meg a sokkhatástól, de ha utána is a kezedben lesz az a
másik kard, koncentráltan kapod meg. Ugye nem kell ecsetelnem, hogy ez
mit jelent?
Megrázom a fejem. Nem kell. Minden világos. A Sátánt hiába ölném
meg a Vámpírkarddal, újra manifesztálódna, hála a sok hódolójának. Tehát a
másikkal kell. Egyszer már volt alkalmam kipróbálni, milyen az érintése
számomra. Szóval mindez hatványozottan. Tehát nagyon gyorsan kell ölnöm,
még magamhoz képest is. Talán az a legjobb, ha a Vámpírkarddal teszem
harcképtelenné, és csak akkor kérem el a kivégzés eszközét, amikor már
lábbal tiporom a mellét. Ha én nyerek.
De valami nincs rendben, érzem.
- Sajnos, van egy rossz hírem. Az, akinek a másik felét kellett volna el-
végeznie, az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy nem.
Ez kezd valamire nagyon emlékeztetni. A Mester idegesen nyel egyet.
Á, ő is tud ideges lenni. Érdekes, az én életemről van szó, és engem teljesen
hidegen hagy.
 - Át kellett szerveznünk mindent. Nem hibáztatlak, ha te is visszavonod
a választásodat.
Tehát nekem kell egyedül megoldanom. Nem baj, megszoktam már…
csak magamban bízhatok.
Látva az arckifejezésemet, a Mester sóhajt.
- Ritkán mondok ilyet, de most valóban sajnálom. Tehát vállalod…
 Az istenölő

Amikor belépek, a katedrális teljesen üres, kivéve két, távolról

emberinek tűnő alakot - az egyik papi ruhában a díszes emelvényen, a másik
nekem háttal fekete bőrcuccokban, térdelve az oltár előtt. Az akusztika
kitűnő, így a vámpírhallásommal kiveszek minden egyes szót. Egyébként
nevetséges babona, hogy a vámpírok nem tudnak belépni bármely
templomba, vagy félnek a keresztektől, illetve a szentelt ostyától vagy víztől.
Csak az fél bármitől, legyen vámpír vagy ember, aki még sohasem próbálta.
És hányan járnak így… a farkasokra is gyakorta úgy vadásztak, hogy vörös
rongyokat aggattak kötelekre, amelyeket a tapasztalatlan állatok tűznek
hittek, így nem mertek arra menekülni. De csak a gyengébbje. Az igazi
ordasok ellen ez mit sem ért.
- Ahogy ígértem neked, gyermekem, hálátlan szereped elnyeri méltó
jutalmát, és visszaemeltetsz oda, ahová mindig is tartoztál.
Micsoda szemérmetlen hazugság. Bár valóban oda fog kerülni, ahová
tartozik. Csak ő maga ezt szerintem nem így képzeli.
Az ajtó mögöttem hangos döndüléssel becsapódik. Ezzel együtt lezárul
az összes létsík átjáró is. Csak mi vagyunk itt. Valójában négyen, de erről
azok ott ketten mit sem tudnak. Sataniel összerezzen, és talpra szökken.
Rögtön felismer:
- Hát te meg mit keresel itt? Ne mondd, hogy te is kaptál egy
ingyenjegyet a mennyekbe.
Ferdén elmosolyodom.
- Semmi ingyenjegy. Érted jöttem. A kardom szomjas. És most
nincsenek itt a kőtestőreid. Lássuk, te magad mit tudsz. Lapokat az asztalra!
A csizmám koppanása a kövön úgy visszahangzik, mint a kivégzőosztag
menetelése. A vérvörös penge ott terem a kezemben, mohón lüktetve, hiszen
igazi csemegére van kilátása. Még én is ösztönösen megnyalom a szám
szélét. A Sátán kérdően felnéz Adonaira.
- Ez valami vicc?
Az istenség ájtatosan összekulcsolja a kezét.
 - Sajnos nem, gyermekem. Újabb gonosz ütötte fel a fejét ellenünkben.
De most kiegyeztem az Aranykörrel. Engedélyt kaptál rá, hogy megöld. És ez
legyen egyben az utolsó próbatételed is.
A kifinomult köntörfalazás technikája: hazudj úgy, hogy igazságként is
lehessen felfogni, egy kis beleerőltetéssel. Biztos vagyok benne, hogy a Sátán
is megkapta a maga engedélyét, valóban. A Mester mondta - ő is megkötötte
a maga megállapodásait. Talán az egyik az volt, hogy most tiszta
körülmények között eresztenek össze minket - és nyerjen az erősebb. Ez is
egy kísérlet, és erre is lehet fogadásokat kötni. De még milyen jókat! Az
eddigiek alapján azt valószínűsítem, hogy legalább öt az egyhez lehet fogadni
rám, vagy még kedvezőbb arányban. Mivel eddig nem voltam túl meggyőző.
Hát akkor ma valaki nagyon meg fog gazdagodni. Vagy másvalakik nagyon
nagy szívességekkel fognak majd tartozni. A fejem teljesen hideg, a
félelemnek nincs benne egy szikrája sem. Inkább ítéletvégrehajtónak érzem
magam most, mint harcosnak. Satanielnek ezen a létsíkon valóban ez lesz az
utolsó próbatétele. Vagy inkább megpróbáltatása.
Még időben hajolok félre, amikor a szeme előtt lévő kiberlencséből
kicsap egy dezintegrációs sugár. Szerves anyagra van állítva, ezért csak
megpörköli a felületes szemnek faborításúnak tűnő fém és műanyag padot,
amelyet enyhén súrol. Kialvó kék lángocska, és a füst édeskés illata.
Grammaton pap-féle kitérés a következő lövedék elől. Már jóval közelebb
kerültem. Sataniel kezein vagy tíz centi hosszú démonkarmok nőnek a
közelharchoz. Biztosan nemcsak borotvaélesek, hanem mágikusan
mérgezőek is. Vagyis ha megkarcol akár egy picit is, hiába vagyok vámpír.
De nem fog eltalálni. Egy ugrással felröppenek a levegőbe, és felülről
támadok, lehetetlen szögből. Tűzlobbanás, és a pengém éle csak az ürességet
éri - azért tud ő is valamit. Nem baj, legalább jó harc lesz, ennyi mulatság
nekem is kijár.
Nem látom az ellenséget, így nem maradhatok egy helyben. Még egy
ugrás, a legkevésbé logikus irányba, miközben pokoli lángcsóva gyullad ott,
ahová érkeztem az imént. Aha, megvagy, bölcsebb lett volna veszteg
maradnod. Már csak tíz-tizenkét lépés a távolság. Az újabb dezintegrációs
sugárnak már esélye sincs, hogy hozzám érjen. Változtatok a forgás irányán,
és lemegyek földközelbe. A démonkarmok a fejem felett suhannak el, és a
Vámpírkard lenyesi a Sátán mindkét kezét, szokás szerint alulról felfelé, de
most jobbról balra. Fekete vér fröccsen, és iszonyú erő tölt el. Nem szabad
megölnöm!!!
Visszafordulás, és most szúró mozdulat, bele az élő szemébe. A penge
mélyen behatol, és kibukkan a koponya túlsó részén. Bent kell maradnia még
pár másodpercig, addig a lelke fogva van! Teste görcsösen rángatózik, már
nem ura önmagának, de nem tud meghalni. Nem, amíg én nem engedem!
- Csapdába csaltam neked. Végezz vele, gyermekem, Sátánölő Sándor!
Na, még csak az kéne neked, te álszent. Hiába nevezel bárhogy, Solo
vagyok, és Solonak te nem parancsolsz!
Szemem sarkából látom, hogy Leslie már rohan ki a gyóntatófülkéből,
ahol eddig rejtőzött. Nyújtom a bal kezemet, hogy gyorsan húzza fel rá a
kesztyűt.
Adonai kezéből kicsap egy villám a Sötét Harcosok Nagymestere felé,
de nem találja el, mert nála van a Semmi Kardja, így megcélozhatatlan,
mágikusan nem érzékelhető. És már át is került a balomba. Két kard a két
kezemben, az egyik fémes feketevörös, a másiké még az éjnél is feketébb.
Leslie visszagurul a padok közé, fedezéket keresve az újabb támadó
varázslatok elől. A nem evilági penge becsúszik a Sátán szívébe, és a teste
elkezd átlátszóvá válni. A Vámpírkard eltűnik, már nincs rá szükségem.
Tehát nem leszek Sátánölő, mivel a Sátán ezen a létsíkon immár sosem
létezett. Senki nem emlékszik már rá. De nincs időm ezen rágódni. Maximum
pár másodperc. .. Az istenség tekintetében félelem - kezd valamit sejteni.
Most engem vesz célba, de természetesen ugyanúgy elhibázza az irányzékot.
Azért a hőt megérzem, csak nem tud érdekelni. Újabb ugrás a levegőbe. Még
le sem érkezem, és máris érzem az iszonyú csapást, ennyit bírt ki a kesztyű…
Az ember szíve azonnal megáll, a Vámpírkard esik lefelé, csak Solo van még
életben a már halott testben. De van annyi akaratereje, hogy az élettelen kéz
még pontosan az istenség torkába találjon a fekete pengével. Ég veled,
Adonai… aki itt sosem volt…
És lőn nemlét…
 Epilógus

Budapest, Farkasréti Temető. Kavicsos ösvény a talpam alatt. Távolabb

egy embercsoport beszélget. De ez nem az álmom ismétlése. Tisztán hallok
minden szót. A Vámpírkard már nincs nálam, talán valaki másnak adja majd
az Aranykör, de Zzarng kegyelméből avatárja maradtam. Kamatostul
visszaadja azt az energiát, amelyhez juttattam, amikor neki volt szüksége rá.
Ő már nagy istenség, mint hajdanán, simán megteheti. Sőt, hatalma nagyobb,
mint valaha. Azon a Földi létsíkon éppen most veszi ki az iszlám
fundamentalizmus méregfogát, a saját gyors és hatékony módszereivel. A
terrorizmus nem működik olyan hadvezérek ellen, akik bármikor elmehetnek
más világok felé, ahová nem tudják követni sem az öngyilkos robbantók, sem
a jól fizetett orgyilkosok.
A test, amelyben benne vagyok, már nem elorzott, hanem külön nekem
teremtett. Pont ugyanúgy néz ki, mint a régi emberi, csak úgy huszonöt
évesen. A szemei szürkék, és ő bizony tisztán vámpírlord, a fényben járó
fajtából. Se pulzus, se szabályos vérnyomás. És ügyelnem kell arra, hogy a
látszat kedvéért néha pislogjak, és vegyek levegőt.
Sokat kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy elmegyek nézőnek a saját
temetésemre, de végül úgy döntöttem, hogy ne legyen temetés. A hivatalos
verzió szerint az alteregóm véletlenül ott volt egy gázrobbanás helyszínén.
Csak DNS minta alapján sikerült azonosítani. Persze a teste már rég halott
volt, amikor hamuvá égett, de ezt csak a beavatottak tudják.
Hogy miért vagyok most mégis a temetőben? Csak azért, mert az
alteregómnak volt egy haverja, aki itt lakott a közelben. Egyszer ő mesélte,
hogy ha nyugalomra vágyik, szeret a síremlékek között sétálni sötétedés után,
amikor már nincsenek a közelben emberek. Most még világos van, hála a
nyárnak, de a közönség nagyobbik része már elindult hazafelé. A halottaknak
meg van adva a kötelező tisztesség, jöhet az esti film, vagy kötelező családi
vacsora, esetleg kötelező családi veszekedéssel egybekötve. Mindenkinek a
maga szórakozása.
Amikor a harc végén megállt a szívem, hirtelen belém robbant a
megoldás az átok feloldására. Lám, mire képes a halál kiváltotta sokkhatás.
Igen, arra a bizonyos átokra gondolok, amely elválasztott minket Tye
Semahval. Mert nem is átok, inkább elővigyázatosság.
Amikor már eléggé elhagyatott részre érek, ki is mondom azt a
varázsigét, neki címezve, anélkül, hogy említeném a nevét. Ha ez az, úgy is
meghallja, és tudni fogja.
- Nem örökre…
Csendes lépteket hallok hátulról közeledni. Nem merek megfordulni,
hátha csak egy túlbuzgó temetőőr… de túlságosan légies… ez Ő lesz…
Finom női kezek ölelnek át, és elmerülök a határtalan boldogságban…
Ráteszem a kezére az enyémet, ujjaink összekulcsolódnak. Igen.
Bizonyos kapuk azonnal kitárulnak, csak rá kell jönni a megfelelő
varázsigére. Olyanok is, amelyek szilárd falnak látszanak, laikus szemnek.
Még mindig nem fordulok meg, úgy mondom:
- Tudod, már korábban is rájöhettem volna. Ha mindig együtt maradunk,
egyikünk sem lehet az, amilyennek szeretjük egymást.
- Igen, Solo. Ha nagyon meg akarsz tartani valakit, csak úgy tudod, hogy
teljesen szabadon engeded. Akkor nem lesz mindig veled, de mindig
visszatér hozzád.
Most már hátrafordulok. Mindketten mosolygunk. Kéz a kézben
megyünk tovább, mindegy, hogy merre.
- Tye, a földi nők miért nem jönnek rá ugyanerre? Hisz olyan
természetes.
Végigsimítja az ujjával az ajkamat, miközben finom csókot lehelek rá.
- Nem fognak hiányozni a földi nők? Elgondolkozom.
- De. Talán egy kicsit igen. A „titkos szerelmem” például, egyszerre
rakoncátlan, félénk és gyámoltalan, néha méregzsák… mulatságos…
- Csak mulatságos? Elnevetem magam.
- Az alteregónak talán egy kicsit valóban tetszett. Voltak a lánynak néha
nagyon jó pillanatai. Lehet, hogy jobban is tetszett volna, ha tényleg
árnyalatnyit vagányabb, és nem csak tettetésből. De tudod, nagyon árulkodó
jel volt, amikor pillanatokon belül elfeledkeztem róla, ha kilépett az ajtón.
Voltak olyan hetek, amikor eszembe se jutott.
- Rossz érv. - Most ő nevet. - Én néha évezredekig nem jutottam az
eszedbe.
Tréfásan megfenyeget az ujjával.
- Igazad van. De ez a lényegen nem változtat. Valódi természete túl
félénk hozzám. Egyetlen dolog bánt - nem teljesítettem a fehér mágusnak tett
ígéretemet. És abban a formában már nem is lesz rá módom.
Rám néz.
- Majd teljesíted máshogy. Ha látod értelmét. Ő sem fog hiányozni?
- Nem hiszem, bár a Fény vonzza a Sötétséget. Mint ahogy fordítva is,
sokszor. De nem is volt időm őt megismerni. És már aligha lesz. Meg a fehér
mágusokkal sosem jöttem össze igazán. Nekik én vagyok túl cinikus.
Amit néha sajnálok, de érdemben nem tudok rajta változtatni. Vagy nem
is akarok.
- És mi lesz az alteregó gyerekeivel? Hogyan viselték?
- Az Aranykör kitörölt az összes rokonom emlékezetéből, más
emlékekkel behelyettesítve. Az egyetlen kivétel a kisfiam. Én tanítom
programozni, olcsón elvállaltam, és jók az ajánlásaim. Éppen most írtam neki
Excelben egy látványos számológép programot, teljesen el van ájulva tőle,
pedig a legújabb apróbb szerzeményemet még meg se nézte. Remélem, az is
elnyeri a tetszését.
Az ex-nejemet pedig némileg emlékezteti a külsőm az ex-férjére, ezért
szívesen becserkészne, de nem teszi, mert túl fiatal vagyok hozzá. Taknyos
kölyök, tudod.
Ezt nem bírjuk megállni viháncolás nélkül, pedig a temetőben nem
illene. Elindulunk a kijárat felé. Folytatom:
- Szóval a kisfiú pontosan tudja, hogy ki vagyok, és hogy az apa mindig
vele lesz. De elég nagy és okos hozzá, hogy idő előtt ne árulja el senkinek,
még a nővérének sem. Megtanult, titkot tartani. Majd később jön el az ideje.
Amúgy kevés ember dicsekedhet ilyen pártfogóval. Ha itt végképp rosszul
menne neki, még azt is megtehetem, hogy átviszem a Zzarng-féle létsíkra.
Ránézek a Máguslányra:
- És mi? Meddig maradunk együtt? Néhány percig? Néhány óráig?
Néhány évszázadig?
 Talányosan mosolyog, és vállat von. Nem válaszol semmit.
- Nem zavar téged, hogy vámpír vagyok? Vagy raboljak ismét igazi
emberi testet?
Poénkodni próbálok:
- Ha az a dicstelen véget ért porhüvely magában hordozta Tamerlan és
Mithridates vérét, akkor nem lesz könnyű hasonlóan hozzád illő alanyt
találni. De lássuk csak… Leonidas király valamelyik leszármazottja
megfelelne?
Megáll, és kedvesen megsimogatja a hajamat - úgy, ahogy csak ő tudja.
- Nem, nem zavar. Egyáltalán. És Leonidas különben is rossz tipp lenne,
hiszen ő már voltál. Egészen a dicsőséges haláláig maradtál vele. Gondolkozz
- az első egyedül leölt vadállata fekete farkas volt, és neked mi az egyik
jeled?
És valóban. Worg, a fekete farkas.
- Most, ahogy mondod, rémlik valami. De annak a királynak semmi
szüksége nem volt a segítségemre, csak élveztem az előadást. Amúgy honnan
tudod te ezt?
Megcsókol.
- Feleséged voltam. És ahhoz az utolsó dárdahajításhoz szerintem kellett
Solo ereje.
- Hm. Akkor kár, hogy nem találtam célba.
Azért szép játszma volt az is. De ismerd el, a Vámpírkardos se kutya.
Két létsíkhalmazt sikerült fenekestül felforgatni.
- Igen, kedveled az olyan játékokat, amelyekbe bele lehet halni. És
rendszerint bele is halsz. Talán ezért is szeretlek.
- Érdekes, hogy amikor a Mester választás elé állított, tényleg úgy
éreztem, a Szerelem helyett a Halált választottam. És lám, megkaptam mégis
a Szerelmet.
Különös tekintettel néz rám.
- Mindkettőt megkaptad, Solo…
Egy darabig szótlanul sétálunk. Végül megszólalok:
 - Tye, hogy találtál rám az Árnyékvilágban? Tudod, az Aranykörösek
sem értették igazán.
Elmosolyodik.
- Az Aranykör tisztában van azzal, hogy soha nem lelheti meg a választ
az összes általuk feltett kérdésre.
Nem kell hozzá nagy ész, hogy megértsem, ugyanez vonatkozik rám is.
Nem lesz magyarázat. Nem is fontos annyira.
- És most? Lesz újabb felvonás? Crawford szerint az egyik valós földi
létsíkon él egy fiatalember, akivel talán érdemes lenne találkoznom.
Valahogy úgy hívják, mint az egykori karthágói hadvezért, de semmi köze
hozzá. És ő sem komálja, ha bántják a gyerekeket. Velem tartanál?
Egy versidézettel válaszol:
-… nemlétből jött a fény: nincs végső igazság, csak örökös kaland…
- Ki írta ezt a verset?
- Ki írta volna? Te. És nem tartanék veled. Csak akadályoználak.
Tudod: … repülni gyorsabb egyedül…
- Ezt is én mondtam?
- Ki más. Amikor újabb halálos játszmádba kezdesz, ismét el fogunk
válni. De találkozunk még. A most pedig csak a miénk.

Vége

(2007.03.31.)