MICHAEL

ENDE

A Végtelen
Történet
A-tól Z-ig
BETŰKKEL ÉS KÉPEKKEL
DÍSZÍTETTE

ROSWITHA QUADFLIEG
 FORDÍTOTTA
HÁRS ERNŐ

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST 1993
 MICHAEL ENDE
DIE UNENDLICHE GESCHICHTE
1975 by K. THIENEMANNS VERLAG.
STUTTGART

HUNGARIAN TRANSLATION
HÁRS ERNŐ 1985
 4

Ez a felirat egy kis üzlet üvegajtaján állt, de így,

természetesen, csak akkor volt olvasható, ha az
ember a homályos helyiség belsejéből az üvegen át
az utca felé nézett.
Kinn szürke, hideg novemberi reggel volt, és
ömlött az eső. A cseppek végigszaladtak az üvegen
és a kacskaringós betűkön. Mást nem lehetett látni az
ablakon keresztül, mint egy esőfoltos falat az utca
másik oldalán.
Egyszerre csak feltépték az ajtót, de oly hevesen,
hogy a felette lógó rézharangocskák fürtje izgatottan
kezdett csilingelni, s jó időbe telt, míg
megnyugodott.
A lárma okozója egy kis kövér, tíz-tizenegy év
körüli fiú volt. Sötétbarna haja csapzottan lógott az
arcába, átázott kabátja csöpögött az esőtől, a vállán
átvetett szíjon iskolatáskát viselt. Kicsit sápadt volt,
 5

levegő után kapkodott, de előbbi sietségével

ellentétben úgy állt a nyitott ajtóban, mintha gyökeret
eresztett volna a lába.
Hosszú, keskeny, hátrafelé homályba vesző
helyiség nyílt előtte. A falak mentén mennyezetig érő
könyvespolcok, dugig a legkülönbözőbb alakú és
nagyságú könyvekkel. A padlón nagy fóliánsokból
álló rakások tornyosultak, néhány asztalon bőrbe
kötött, gerincükön aranyosan csillogó, kisebb
könyvek hevertek halomban. A helyiség túlsó
végében, embermagasságú könyvfal mögött, lámpa
világított. Fényében időnként egy-egy füstkarika
szállt fel, egyre nagyobb lett és feljebb érve, szétosz-
lott a homályban. Olyan volt, mint az indiánok
jeladásai, melyekkel egyik hegyről a másikra
üzennek. Nyilván ült ott valaki, s valóban, a könyvfal
mögül egyszerre csak nyers hang ütötte meg a fiú
fülét:
– Bámészkodjék akár bent, akár kint, de csukja
be az ajtót. Huzat van.
A fiú szót fogadott, és csendesen becsukta az
ajtót. Azután a könyvfal felé közeledett, és a
sarkához érve, óvatosan mögéje kukucskált. Nehéz
 6

testű, zömök férfi ült ott egy magas, kopott

bőrpárnájú karosszékben. Gyűrött fekete öltönye
viseltesnek és valahogy porosnak látszott. Hasát
virágmintás mellény fogta össze. Feje kopasz volt,
csak a füle fölött meredt egy-egy fehér hajcsomó az
égnek. Piros arca harapós bulldogéra emlékeztetett.
Gumó formájú orrán kis arany szemüveg ült. A férfi
ráadásul egy hajlított szárú pipát szívott, mely a szája
sarkában lógva mindkét ajkát ferdére húzta. Térdén
könyvet tartott, nyilván éppen azt olvasta, mert
amikor becsapta, bal kezének kövér mutatóujját a
lapok között hagyta – mintegy olvasójelül.
Ekkor jobb kezével leemelte szemüvegét és
szemügyre vette a kis kövér fiút, aki csuromvizesen
állt előtte. Nézés közben összehúzta a szemét, ami
csak fokozta a harapósság benyomását, és mindössze
ennyit mormogott: – Na, te kis jómadár! – Majd
megint kinyitotta a könyvet és folytatta az olvasást.
A fiú nemigen tudta, hogy mit csináljon, ezért
csak ott álldogált továbbra is, és nagy szemekkel
nézte a férfit. Ez végül ismét becsapta a könyvet –
bent hagyva az ujját a lapok között, mint az előbb –
és ezt dörmögte: – Ide figyelj, fiam, én nem szeretem
 7

a gyerekeket. Manapság ugyan az a divat, hogy az

egész világ borzasztó sokat fontoskodik körülöttetek
de én bizony nem! Egyáltalán nem vagyok
gyerekbarát. Számomra a gyerekek csak ostoba
bőgőmasinák, elvetemült rosszcsontok, akik mindent
tönkretesznek, a könyveket bekenik lekvárral, a
lapokat összetépik, és kutyába se veszik, hogy a
felnőtteknek is megvan talán a maguk gondja-baja.
Csak azért mondom, hogy tudd magad mihez tartani.
Azonkívül nálam nincs is gyereknek való könyv, más
könyvet pedig nem adok el neked. Na, remélem,
megértettük egymást!
Mindezt úgy mondta, hogy közben a pipát nem
vette ki a szájából. Aztán a könyvet ismét felnyitotta
és tovább olvasott.
A fiú némán bólintott és kifelé indult, de
valahogy úgy érezte, hogy nem állhatja meg felelet
nélkül. Visszafordult hát és halkan így szólt:
– Azért nem mind ilyenek.
A férfi lassan felnézett és megint levette a
szemüvegét. – Még mindig itt vagy? Elárulnád
nekem, hogyan szabadulhatnék meg egy ilyen
 8

alaktól, mint te vagy? Micsoda szörnyen fontos

mondanivalód van?
– Semmi fontos – felelte a fiú még halkabban. –
Csak az, hogy nem minden gyerek olyan, amilyennek
mondja.
– Nocsak! – A férfi színlelt csodálkozással húzta
fel a szemöldökét. – Akkor netán te magad volnál az
a nagyszerű kivétel, mi?
A kövér fiú nem tudott mit válaszolni. Csak a
vállán rándított egy csöppet, és újból kifelé indult.
– És modorod – hallotta maga mögött a dörmögő
hangot – modorod aztán két krajcárt érő sincsen,
másképp először legalábbis bemutatkoztál volna.
– Barnabásnak hívnak – mondta a fiú. – Bux
Barnabás Boldizsár vagyok.
– Elég különös név – dünnyögte a férfi –, evvel a
három B-vel. Na persze, nem tehetsz róla, nem te
adtad magadnak. Az én nevem Korándi Károly
Konrád.
– Ez meg három K betű – mondta a fiú
komolyan.
– Hm – dörmögött az öreg –, igazad van!
 9

Egyet-kettőt pöfékelt. – Na persze, teljesen

mindegy, hogy mi a nevünk, hiszen úgysem
találkozunk többet. Csak egyet szeretnék még tudni,
mégpedig azt, hogy mért törtél be olyan sebbel-
lobbal az előbb a boltomba. Egész olyan volt, mintha
menekültél volna valahonnan. Így van?
Barnabás bólintott. Kerek arca hirtelen még
sápadtabbnak látszott, mint az előbb, s a szeme még
valamivel nagyobbnak.
– Biztosan kiraboltad egy üzlet pénztárát –
találgatta Korándi úr –, vagy leütöttél egy
öregasszonyt, vagy valami hasonlót műveltél, ahogy
azt a magadfajták manapság csinálják. Nyomodban
van a rendőrség, gyermekem?
Barnabás megrázta a fejét.
– Ki vele – mondta Korándi úr –, ki elől futottál
ide?
– A többiek elől.
– Milyen többiek elől?
– Az osztálytársaim elől.
– Miért?
– Mert . . . mert nem hagynak soha békén.
 10

– Mért, mit csinálnak?

– Meglesnek az iskola előtt.
– Aztán?
– Aztán mindenfélét kiabálnak. Lökdösnek,
taszigálnak és kinevetnek.
– És ezt te csak úgy tűröd?
Korándi úr egy darabig rosszallóan vizsgálgatta a
fiút, aztán azt kérdezte: – Mért nem sózol egyet oda
nekik?
Barnabás nagy szemeket meresztett rá. – Nem,
azt nem akarom. Egyébként pedig – nem tudok jól
bokszolni.
– És mi van a birkózással? – faggatta Korándi úr.
– S a futással, úszással, futballal, tornával?
Egyikhez se értesz?
A fiú megrázta a fejét.
– Más szóval – mondta Korándi úr – amolyan
puhány vagy, mi?
Barnabás a vállát vonogatta.
– De beszélni azért tudsz – vélte Korándi úr. –
Mért nem mondod meg nekik a magadét, ha
gúnyolnak?
– Egyszer megtettem.. .
 11

– Na, és?
– Benyomtak egy szemétládába és a tetejét
lekötöztek. Két óra hosszat kiabáltam, míg valaki
meghallotta.
– Hm – dörmögött Korándi úr –, tehát inadba
szállt a bátorságod.
Barnabás bólintott.
– Vagyis – szögezte le Korándi úr – még gyáva
nyúl is vagy a tetejébe.
Barnabás lehajtotta a fejét.
– Biztosan jó nagy stréber vagy, mi? Osztályelső,
tiszta egyes, minden tanár kedvence, igaz?
– Nem – mondta Barnabás még mindig lesütött
szemmel –, tavaly megbuktam.
– Úristen! – kiáltott fel Korándi úr –, szóval teljes
csőd az egész vonalon.
Barnabás nem szólt semmit. Csak ott álldogált.
Karja lógott, kabátja csöpögött.
– De mit kiabálnak, amikor gúnyolnak? – akarta
tudni Korándi úr.
– Hát – mindenfélét.
– Például?
 12

– „Szuszék! Szuszék! Álomszuszék! Ülőkéje éji

fazék. Szólt a szuszék: eltört a szék, mert túl nagy
volt a nehezék."
– Nem valami vicces – állapította meg Korándi
úr –, és még mit?
Barnabás habozott, mielőtt sorolni kezdte:
– „Szédelgő, hólyag, felvágó, csaló. . ”
– Szédelgő? Miért?
– Mert néha magamban beszélek.
– Miket mondasz például?
– Történeteket találok ki, és olyan neveket meg
szavakat, amik nem léteznek, meg egyéb ilyesfélét.
– És ezeket magadnak meséled? Miért?
– Hát, mert nincs senki, akit az ilyesmi érdekel.
Korándi úr egy darabig elgondolkozva hallgatott.
– És mit szólnak hozzá a szüleid?
Barnabás nem felelt rögtön. Csak kis idő múlva
mormolta: – Papa nem szól semmit. Ő soha nem szól
semmit. Neki minden mindegy.
– És a mamád?
– Ő – nincs már velünk.
– Elváltak a szüleid?
– Nem – mondta Barnabás –, a mamám meghalt.
 13

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon.

Korándi úr némi erőfeszítés árán felkelt a
karosszékből, és becsoszogott a bolt mögötti kis
benyílóba. Leemelte a kagylót, és Barnabás még
hallotta, amint Korándi úr bemondta a nevét. Aztán
becsukódott a fülke ajtaja, és csak tompa dünnyögés
volt hallható.
Barnabás csak állt ott, és nem tudta igazából,
hogy mi volt vele, és mért mondta el és vallotta be
magáról mindezt. Gyűlöletesnek tartotta, hogy így
kifaggatták. Forróság öntötte el hirtelen, amint
rádöbbent, hogy már jócskán elkésett az iskolából.
Igen, sietnie kellene, rohannia – de továbbra is ott
ácsorgott, és nem tudta magát elhatározni. Valami
fogva tartotta, maga sem tudta, mi.
A tompa hang még mindig hallatszott a fülke
felől. Hosszú telefonbeszélgetés volt.
Barnabás egyszerre ráeszmélt, hogy egész idő
alatt azt a könyvet bámulta, amelyet Korándi úr
előbb a kezében tartott, és amely most a bőrszéken
feküdt. Egyszerűen képtelen volt levenni róla a
tekintetét. Úgy érezte, mintha valami mágneses erő
 14

áradna belőle, amely ellenállhatatlanul magához

vonzza.
A székhez közeledett, kinyújtotta lassan a kezét,
megérintette a könyvet – s ebben a pillanatban
valami kattanást hallott a bensőjében,
mintha egy csapda záródott volna be. Barnabásnak az
a homályos érzése támadt, hogy ezzel az érintéssel
valami visszavonhatatlan kezdődött el és indult meg
a maga útján.
Magasra emelte a könyvet, és minden oldalról
megszemlélte. Rézszínű selyem volt a kötése,
csillogott, ahogy ide-oda forgatta. Gyorsan átlapozta,
és látta, hogy a könyvet két különböző színben
nyomták. Képek, úgy találta, nem voltak benne, csak
csodaszép, nagy kezdőbetűk. Mikor a kötést még
egyszer alaposabban megnézte, két kígyót fedezett
fel rajta, egy világosat és egy sötétet, melyek,
egymás farkába harapva, ovális alakot képeztek. És
ebben az ovális keretben furcsán összefonódott
betűkkel ez a cím állt:
A Végtelen Történet
Rejtélyes valami az emberi szenvedély, és a
gyermekeknél sincs másképp, mint a felnőtteknél.
 15

Akiket megszállt, nem találnak rá magyarázatot, akik

viszont soha nem éltek át semmi ilyesmit, azok nem
értik meg. Vannak emberek, akik kockára teszik az
életüket, hogy meghódítsanak egy hegycsúcsot.
Senki, még talán ők maguk sem tudják igazán
megmagyarázni, miért. Mások tönkreteszik magukat,
hogy megnyerjék a szívét egy bizonyos személynek,
aki tudni sem akar róluk. Megint mások azzal
pusztítják el magukat, hogy nem tudnak a gyomor
örömeinek ellenállni – vagy annak, amit az ital nyújt.
Egyesek minden vagyonukat odadobják, hogy
szerencsejátékban nyerjenek, vagy mindent
feláldoznak egy rögeszméért, ami soha nem valósul
meg. Vannak, akik azt hiszik, hogy csak akkor
lennének boldogok, ha máshol élnének, mint ahol
éppen vannak, s ezért egész életükön át ide-oda
utaznak a világban. S akadnak egynéhányan, akik
nem nyugszanak addig, amíg hatalomhoz nem
jutnak. Egyszóval, annyiféle szenvedély létezik,
ahányféle ember.
Bux Barnabás Boldizsár szenvedélye a könyv
volt.
 16

Aki nem tudja, mi az, egész délutánokon át égő

felborzolt hajjal ülni egy könyv előtt, és olvasni,
olvasni, míg az ember elfelejti a körülötte levő
világot, meg azt is, hogy éhes vagy fázik
Aki nem tudja, mi az, zseblámpa titkos fényénél
olvasni a takaró alatt, mert apa vagy
anya vagy más aggodalmaskodó személy
lekattintotta a villanyt azzal a jó szándékú
megokolással, hogy ideje lenne már aludni, mert
hiszen reggel korán kell kikászálódni a dunyha alól
Aki nem tudja, mi az, nyíltan vagy titokban
könnyeket ontani, mert egy csodálatos történet véget
ért, és el kell búcsúzni azoktól a szereplőktől, akikkel
együtt az ember annyi kalandot élt át, akiket szeretett
és csodált, akikért aggódott és akikért reménykedett,
és akiknek társasága nélkül az élet üresnek és
értelmetlennek tetszik
Aki nem ismeri mindezt saját tapasztalásából,
nos, az valószínűleg nem fogja megérteni, amit
most Barnabás cselekedett.
A könyv címére meredt, és hol melege lett, hol
pedig kilelte a hideg. Ez, pontosan ez, volt az, amiről
már olyan sokszor álmodott és amire vágyódott,
 17

mióta elfogta a szenvedély: Olyan történet, aminek

soha nincs vége! A könyvek könyve!
Meg kell szereznie ezt a könyvet, kerüljön, amibe
kerül!
Kerüljön, amibe kerül? Könnyű ezt mondani!
Még ha a nála levő három márka ötven pfennig
zsebpénznél többet ígérne is érte – ez a barátságtalan
Korándi úr nagyon is világosan értésére adta, hogy
egyetlen könyvet sem ad el neki. Ajándékba pedig
végképp nem adná. Az ügy reménytelen volt.
De Barnabás tudta, hogy a könyv nélkül nem
képes elmenni. Most lett világos előtte, hogy csakis e
könyv miatt jött ide, ez hívta titokzatos módon őt,
mert hozzá akart kerülni, mert tulajdonképpen
kezdettől fogva az övé volt!
Barnabás a mormolásra figyelt, mely ugyanúgy
áramlott a fülke felől, mint eddig.
Mielőtt ráeszmélt volna, hirtelen a kabátja alá
dugta a könyvet, és mindkét karjával magához
szorította. Nesztelenül hátrált a boltajtó felé,
miközben a másik ajtót, a fülkéét, aggódva szemmel
tartotta. Óvatosan nyomta le a kilincset. Nem akarta,
hogy a rézcsengettyűk lármát csapjanak, ezért csak
 18

annyira nyitotta ki az üvegajtót, hogy éppen

keresztülpréselhesse magát. Halkan és
elővigyázatosan csukta be kívülről az ajtót.
Csak ekkor kezdett rohanni.
A füzetek, a könyvek és a tolltartó lépteinek
ütemére ugráltak és zörögtek az iskolatáskájában.
Szúrt az oldala, de tovább rohant.
Az eső végigvert az arcán és befolyt hátul a
gallérja mögé. Nyirkos hideg járta át a kabátját, de
Barnabás nem érezte. Melege volt, ám nemcsak a
futástól.
Lelkiismerete, amely előbb a boltban meg sem
mukkant, most hirtelen felébredt. Az összes ok, mely
olyan meggyőző volt, egyszerre tökéletesen hitelét
vesztette, s úgy olvadt szét, mint hóember a tűzokádó
sárkány leheletében.
Lopott. Tolvaj lett!
Amit tett, még rosszabb is, mint egy közönséges
lopás. A könyv biztosan egyedülálló és pótolhatatlan.
Nyilván Konrádi úr legdrágább kincse volt. Ellopni
egy hegedűművésztől páratlan értékű hegedűjét vagy
egy királytól a koronáját, mégiscsak más, mint pénzt
elemelni egy kasszából.
 19

S miközben így rohant, a kabátja alatt magához

szorította a könyvet. Nem akarta elveszíteni,
akármilyen drágán kell is majd megfizetnie érte. Már
csak ez volt mindene a világon.
Mert haza ezek után természetesen már nem
mehetett.
Megpróbálta maga elé képzelni az apját, ahogy a
laboratóriumnak berendezett nagy szobában ül és
dolgozik. Körülötte tucatjával hevernek az emberi
fogsorokról készített gipsznyomatok, mert papa
fogtechnikus. Barnabás még soha nem gondolkozott
azon, hogy apja szereti-e ezt a munkát. Először jutott
ilyesmi az eszébe, de már soha többé nem kérdezheti
meg tőle.
Ha most hazamenne, apja kilépne fehér
köpenyében a laboratóriumból, esetleg egy gipsz
fogsorral a kezében, és azt kérdezné: – Már
megjöttél? – Igen – mondaná Barnabás. – Nincs ma
tanítás? – Maga előtt látta apja csendes, szomorú
arcát, és tudta, hogy nem lenne képes a szemébe
hazudni. De a valóságot mégúgy sem mondhatná
meg neki. Nem, az egyetlen, amit tehet, hogy elmegy
bárhová, jó messzire innen. Papának soha nem
 20

szabad megtudnia, hogy a fia tolvaj lett. És talán

észre sem venné, hogy Barnabás eltűnt. Ebben a
gondolatban még valami vigasztaló is akadt.
Barnabás abbahagyta a futást. Lassan lépkedett,
és az utca végén megpillantotta az iskolaépületet.
Anélkül, hogy észrevette volna, az iskola felé vivő
megszokott úton rohant. Az utca egyenesen kihaltnak
tetszett a számára, noha itt-ott emberek jártak. De a
nagyon későn érkező az iskola környékén mindig
kihaltnak látja a világot. És Barnabás minden
lépésnél érezte, mint növekszik benne a félelem.
Amúgy is félt az iskolától, mindennapos
vereségeinek színhelyétől. Félt a tanáraitól, akik
jóindulatúan a lelkére beszéltek, vagy a haragjukat
töltötték ki rajta, félt a gyerekektől, akik gúnyt űztek
belőle és egyetlen alkalmat sem hagytak ki, hogy be
ne bizonyítsák, milyen ügyefogyott és tehetetlen. Az
iskolát már régen úgy tekintette, mint egy
beláthatatlanul hosszú börtönbüntetést, amely addig
tart, amíg felnőtt nem lesz és amelyet némán és
megadóan le kell töltenie.
De amint a visszhangos, padlóviasz- és
nedveskabát-szagot árasztó folyosókon végigment, s
 21

a ház alattomos csendje, mint vattacsomó dugaszolta

be hirtelen a fülét, és amint az osztálya ajtajában
megállt, amely ugyanolyan spenótszínű volt, mint a
falak körös-körül, világos lett előtte, hogy mostantól
kezdve itt sincs keresnivalója. Mennie kell, és akár
rögtön el is mehet.

De hová?
Barnabás a könyveiben olyan fiúkról olvasott,
akik hajóra szerződtek, nekivágtak a messze
világnak, hogy szerencsét próbáljanak. Némelyekből
kalózok vagy hősök lettek, voltak, akik sok idő
múltán gazdag emberként tértek vissza
szülőhonukba, és senki sem sejtette, hogy valaha kik
voltak.
De Barnabás nem mert volna ilyet tenni. Nem is
tudta elképzelni, hogy felvennék őt hajósinasnak.
Azonkívül halvány fogalma sem volt róla, hogyan
juthatna el egy kikötővárosba, ahol alkalmas hajók
találhatók ilyen merész vállalkozáshoz.
Hát akkor hová legyen?
 22

És hirtelen eszébe jutott a megfelelő hely, az

egyetlen, ahol – legalábbis egyelőre – nem fogják se
keresni, se megtalálni.
A lomtár nagy volt és sötét. Por- és
molyirtószagot árasztott. Csend volt, csak a hatalmas
bádogtetőn hallatszott az eső halk dobolása.
Öregségtől megfeketült, hatalmas gerendák emelked-
tek ki egymástól egyforma távolságban a
deszkapadlóból, feljebb a fedélszék gerendáival
találkoztak és elvesztek valahol a sötétségben.
Helyenként függőágy nagyságú pókhálók lógtak, s a
huzatban halkan és kísértetiesen lengedeztek ide-oda.
A magasból a padlásablakon át tejszerű fény
szűrődött be.
Az egyetlen élőlény ebben a környezetben, ahol
mintha megállt volna az idő, egy kis egér volt, amely
a deszkapadlón ugrabugrált és picinyke lábnyomokat
hagyott a porban. Amerre a farkincáját végighúzta,
vékony vonás vezetett a talpnyomok között. Hirtelen
felegyenesedett és figyelni kezdett. És aztán huss! –
eltűnt egy lyukban a deszkák között.
Kulcs csikordult a nagy zárban. Lassan és
nyikorogva nyílt a lomtár ajtaja, s egy pillanatra
 23

hosszú fénysáv hasított keresztül a helyiségen.

Barnabás osont be, majd az ajtó megint nyikorgott
egyet és becsukódott. A fiú nagy kulcsot dugott
belülről a zárba és fordított egyet rajta. Miután a
reteszt is behúzta, a megkönnyebbülés sóhaja szakadt
ki belőle. Itt valóban nem lelnek a nyomára. Itt senki
sem fogja keresni. Ide a legritkábban jön valaki –
ebben meglehetősen biztos volt –, s ha a véletlen
mégis úgy hozná, hogy éppen ma vagy holnap
akadna itt tennivalója valakinek, az illető zárva
találná az ajtót. A kulcs pedig nem lenne sehol. S ha
az ajtót valahogy mégis kinyitnák, Barnabásnak
maradna még elegendő ideje, hogy a limlom között
elrejtőzzék.
Szeme fokozatosan megszokta a félhomályt.
Ismerte már ezt a helyet. Fél évvel ezelőtt az
iskolaszolga megkérte, hogy segítsen neki egy
ruháskosárnyi régi űrlapot, iratpapírt a lomtárba
vinni. Akkor látta azt is, hogy hol tartják a lomtár
kulcsát: egy kis faliszekrénykében, amely a legfelső
lépcsőforduló mellett lógott. Azóta soha nem gondolt
rá. Most azonban eszébe jutott.
 24

Barnabás fázni kezdett, mert a kabátja teljesen

átázott, és nagyon hideg volt itt fenn. Először egy
olyan helyet kellett keresnie, ahol kicsit kényelembe
helyezkedhet. Végül is hosszú ideig kell itt maradnia.
Hogy milyen soká – erre még nem is gondolt, de arra
sem, hogy hamarosan éhes és szomjas lesz.
Néhány lépést tett erre-arra.
Szanaszét szórva mindenféle limlom hevert,
iratrendezőkkel és feleslegessé vált iratokkal teli
polcok, egymásra halmozott összetintázott fedelű
iskolapadok, egy állvány, melyen tucatnyi öreg
térkép függött, több falitábla, melyről lepattogzott a
fekete festék, elrozsdásodott vaskályhák,
használhatatlanná vált tornaeszközök, például egy
bak, melynek bőrbevonata úgy megtöredezett, hogy
kilógott belőle a tömés, kipukkant gyógylabdák, egy
halom öreg, foltos tornaszőnyeg, távolabb néhány
kitömött állat, melyet a molyok félig szétrágtak,
köztük egy nagy bagoly, egy szirti sas, egy róka,
mindenféle kémiai lombik és repedezett üvegedény,
egy villanyozógép, egy emberi csontváz, amely
valami ruhaakasztó-félén lógott, és sok láda és
doboz, tele régi füzetekkel és iskolakönyvekkel.
 25

Barnabás végül úgy döntött, hogy az öreg

tornaszőnyegekből álló halmot nevezi ki szállásul.
Ha az ember végignyújtózott rajta, majdnem úgy
érezte magát, mint egy kereveten. Odahurcolta a
padlásablak alá, ahol a legvilágosabb volt. A
közelben néhány szürke katonai pokróc feküdt
egymásra rakva, természetesen mind csupa por és
szakadás, de azért használhatók voltak. Barnabás
ezeket is odavitte. Nedves kabátját levetette és a
fogasra akasztotta a csontváz mellé. A csontember
ide-oda himbálózott egy kicsit, de
Barnabás nem félt tőle. Talán mert otthon
hozzászokott az ilyen dolgokhoz. Átázott csizmáját is
lehúzta. Harisnyásan ereszkedett törökülésbe a
tornaszőnyegekre, és indián módra vállára húzta a
szürke pokrócokat. Mellette feküdt az iskolatáskája –
és a rézszínű könyv.
Arra gondolt, hogy a többieknek lent az
osztályban éppen németórájuk van. Talán dolgozatot
kell írniok valami halál unalmas témáról.
Barnabás a könyvre nézett.
– Azt szeretném tudni – mormolta maga elé –, mi is
van egy ilyen könyvben, amíg csukva van.
 26

Természetesen betűk vannak benne, melyeket papírra

nyomtattak, de mégis – valaminek kell még lennie
benne, mert ha kinyitom, egyszerre előttem áll egy
egész történet. Személyek bukkannak fel, akiket még
nem ismerek, mindenféle kalandok, tettek és harcok
fordulnak elő – és néha tengeri viharok játszódnak le,
vagy az ember idegen országokat és városokat lát. Ez
mind benne van ugyanis valahogyan a könyvekben.
El kell olvasni, hogy átélhessük, ez világos. De belül
mindez már előre megvan. Szeretném tudni. hogyan.

És egyszerre majdnemhogy ünnepélyes érzés

kerítette hatalmába.
Kényelembe helyezte magát, kézbe vette a
könyvet. felütötte az első oldalt és olvasni kezdte

A Végtelen Történet-et
 I.

Fantázia
bajban van
 30

z összes állat, Zengerdő minden lakója barlangjában,

fészkében és búvóhelyén lapult.
Éjfél volt, és az óriás ősöreg fák ormát viharos
szél rázta. A toronyvastagságú törzsek recsegtek és
sóhajtoztak.
Hirtelen gyenge fénysugár suhant cikcakkban a
lombozat közé, hol itt, hol ott állt meg remegve,
felszállt, megült egy ágon, aztán megint tovább
sietett. Körülbelül egy gyermeklabda nagyságú
fénylő golyó volt, hosszú ugrásokkal szökkent tova,
hébe-hóba megérintette a földet, majd ismét
felemelkedett. Azonban nem labda volt.
Lidérc volt, aki elvétette az utat. Vagyis eltévedt
bolygótűz volt, és ilyesmi még Fantáziában is elég
ritka jelenség. Rendszerint éppen a lidércek azok,
akik másokat tévútra vezetnek.
A fénygolyó belsejében rendkívül mozgékony kis
figura volt látható, aki teljes erőből ugrott és rohant.
Nem volt se fiú, se lány, ugyanis ilyen különbségtétel
a lidércek körében nem létezik. Jobb kezében
picinyke fehér zászlót tartott, mely repesve szállt a
nyomában. Tehát hírnök vagy követ lehetett.
Nem fenyegette az a veszély, hogy lendületes,
 31

hosszú ugrásaival valamelyik fatörzsnek ütközik a

sötétben, mert a lidércek hihetetlenül ügyesek és
fürgék, és ugrás közben arra is képesek, hogy
megváltoztassák az irányukat. Innen eredt a
cikcakkvonal, amit leírt, egészben véve azonban
állandóan egy bizonyos irányban haladt előre.
Egészen addig a pillanatig, amíg egy kiugró
sziklához nem ért, mert ott ijedten visszahőkölt.
Libegő kiskutya módján ült meg egy faodúban, és
gondolkozott egy darabig, mielőtt újra
kimerészkedett és óvatosan a szikla sarka mögé
kandikált volna.
Erdei tisztás tárult elébe. A tábortűz fényében
három igen különböző nagyságú és formájú alak ült.
Egy óriás, akin mintha minden szürke kőből lett
volna, mintegy tíz láb hosszúra nyúlva, hason fekve
terült el a földön. Felsőtestét könyökére támasztotta
és a tüzet nézte. Hatalmas vállához képest meglepően
kicsi, viharvert arcából úgy meredt elő az állkapcsa,
mintha minden foga egy-egy acélvéső lenne. A lidérc
felismerte, hogy az óriás a sziklaevők nemzetségéhez
tartozik. Ezek olyan lények voltak, akik a
Zengerdőtől elképzelhetetlen messzeségben a
 32

hegyekben éltek – de nemcsak a hegyekben, hanem a

hegyekből is éltek, ugyanis lassanként felfalták
azokat. Sziklával táplálkoztak. Szerencsére igen
szerények voltak, egyetlen falat ebből a számukra
rendkívül tartalmas táplálékból hetekre, hónapokra
kielégítette őket. Egyébként nem élt olyan sok
sziklaevő Fantáziában, s a hegység is igen nagy volt.
De minthogy ezek a lények már igen régen ott
tanyáztak – sokkal magasabb kort értek meg Fantázia
legtöbb teremtményénél –, az idők folyamán a
hegység bizony különös alakot öltött. Lyukakkal,
barlangokkal teli, óriási ementáli sajthoz hasonlított.
Ezért is hívták Furat-hegynek.
Ám a sziklaevők nemcsak táplálkoztak a
hegyekből, hanem azokból állítottak is elő mindent,
amire szükségük volt: bútort, kalapot, cipőt,
szerszámot, sőt még kakukkos órát is. Így azután
nem volt abban semmi csodálatos, hogy ennek a
sziklaevőnek háta mögött olyanfajta kerékpár állt,
amely mindenestül az említett anyagból készült, és
amelynek két – hatalmas malomkőre emlékeztető –
kereke volt. Az egész inkább egy pedállal ellátott
gőzhengerhez hasonlított.
 33

A második figura, aki a tűztől jobbra ült, kis éji

manó volt. Legfeljebb kétszer akkorára nőtt, mint a
lidérc, és egy felegyenesedett szurokfekete, szőrös
hernyóra emlékeztetett. Beszéd közben két csöpp
rózsaszín kezével hevesen gesztikulált, és onnan,
ahol göndör fekete haja alatt az arca lehetett, két
holdszerű, nagy kerek szem parázslott elő.
Éji manók, a legváltozatosabb alakban és
nagyságban, mindenütt előfordultak Fantázia
területén, így egyelőre nem lehetett eldönteni, hogy
ez vajon közelről vagy messziről jött-e. Mindenesetre
ő is úton volt, mert a háta mögött az éji manók
szokásos hátasállata, egy denevér függött szárnyaiba
burkolózva, összecsukott ernyőként, fejjel lefelé egy
ágról.
A tűztől balra ülő harmadik alakot csak kicsit
később fedezte fel a lidérc, mert olyan pici volt, hogy
ilyen távolságból nehezen lehetett észrevenni. A
fikarcok nemzetségébe
tartozott, s fölöttébb finom testalkatú fickó volt, tarka
ruhácskában, fején piros cilinderrel.
A fikarcokról a lidérc szinte semmit sem tudott.
Egyszer hallott csak róla, hogy ez a nép a fák ágai
 34

közé egész városokat épít, amelyekben a házacskákat

lépcsők, kötélhágcsók és siklópályák kötik össze. De
ezek a lények a határtalan Fantáziabirodalomnak
teljesen más részében élnek, még sokkal, sokkal
messzebb innen, mint a sziklaevők. Annál
bámulatosabb volt, hogy a jelen levő fikarc éppen
egy csiga hátán utazott. Az állatka gazdája mögött
pihent. Rózsaszínű háza tetején kis ezüstnyereg
csillogott, és még a csápjaira erősített kantár és
gyeplő is ezüstszálként fénylett.
Csodálkozott a lidérc, hogy éppen három ennyire
különböző lény üldögél itt ilyen egyetértésben, mert
Fantáziában általában nem az volt a divat, hogy a
nemzetségek békében és egyetértésben éljenek
egymással. Gyakran dúltak harcok és háborúságok,
évszázadokig tartó viszályok bizonyos fajok között,
amellett nem csupán becsületes és derék
teremtmények léteztek, hanem rablótermészetűek,
gonoszak és kegyetlenek is. Maga a lidérc is olyan
családhoz tartozott, amelynek szavahihetőségéhez és
megbízhatóságához némi kétség fért.
Csak miután a jelenetet a tűz fényénél egy ideig
figyelemmel kísérte, akkor vette észre a lidérc, hogy
 35

a három alak mindegyike vagy fehér zászlócskát tart

a kezében, vagy fehér szalagot visel keresztben a
mellén. Tehát ők is hírnökök vagy követek, s ez
természetesen magyarázatát adja békés
viselkedésüknek.
A végén tán ők is ugyanazért keltek volna útra,
mint maga a lidérc?
Hogy mit beszéltek, a fák ormai közt zúgó szél
miatt ebből a távolságból nem lehetett érteni. De
minthogy egymást, mint követeket kölcsönösen
tiszteletben tartották, remélhető volt, hogy a lidércet
is elismerik ebben a minőségében és nem fogják
bántani. És valakitől végül is meg kellett kérdeznie
az utat. Kedvezőbb alkalom itt az erdőben s az
éjszaka közepén nem nagyon kínálkozott.
Összeszedte hát magát, előbújt a rejtekhelyéről,
meglengette a fehér zászlócskát, és reszketve megállt
a levegőben.
A sziklaevő arccal éppen arra fordulva feküdt,
ezért ő vette észre elsőnek.
– Jó nagy a forgalom ma éjjel – mondta recsegő
hangon. – Itt jön megint egy.
 36

– Huhu, egy lidérc! – sutyorogta az éji manó, s

holdszemei felizzottak. – Örvendek, örvendek!
A fikarc felállt, pár lépést tett a jövevény felé, és
ezt csipogta: – Ha jól látom, ön is követi minőségben
van itt.
– Igen – felelte a lidérc.
A fikarc levette piros cilinderét a fejéről, kis bókot
vágott ki, és így csicsergett: – Ó, akkor jöjjön
közelebb kérem szépen. Mi is követek vagyunk.
Foglaljon helyet körünkben.
És kalapkájával hívogatóan a tűz melletti szabad
helyre mutatott.
– Köszönöm szépen – mondta a lidérc, és félénken
közelebb lépett. – Élek az alkalommal. Engedjék meg,
hogy bemutatkozzam. Nevem: Plutty.
– Nagyon örvendek – felelte a fikarc. – Nevem
Ükükk.
Az éji manó ültében meghajolt: – Engem úgy
hívnak, hogy Suhuvu.
– Részemről – recsegte a sziklaevő – Pörtarkreccs
vagyok.
 37

Mindhárman a lidércre néztek, aki elfordult

zavarában. A lidércek számára rendkívül kínos, ha
leplezetlenül szemlélik őket.
– Nem óhajt leülni, kedves Plutty? – kérdezte a
fikarc.
– Tulajdonképpen – válaszolta a lidérc –
nagyon sietek, és csak meg akartam önöket kérdezni,
meg tudják-e mondani nekem, hogy melyik irányba
jutok innen az Elefántcsonttoronyhoz.
– Huhu! – szólt az éji manó –, a Kislány
Királynőhöz óhajt?
– Pontosan – mondta a lidérc –, fontos üzenetet
kell neki átadnom.
– Mifélét – recsegte a sziklaevő.
– Hát – a lidérc egyik lábáról a másikra állt –,
titkos üzenetről van szó.
– Mi hárman ugyanazzal a céllal vagyunk itt,
mint te – huhu! – válaszolta Suhuvu manó. –
Kollégák vagyunk.
– Lehet, hogy ugyanazt az üzenetet visszük –
jegyezte meg Ükükk, a fikarc.
– Ülj le és beszélj! – csikorogta Pörtarkreccs.
A lidérc leereszkedett a szabad helyre.
 38

– Az én hazám – kezdte némi gondolkodás után –

elég messze van innen nem tudom, a jelenlevők
közül ismeri-e valaki. Úgy hívják, hogy Lapos-Láp.
– Huuu! – sóhajtotta elragadtatva az éji manó –,
gyönyörű vidék!
A lidérc halványan mosolygott.
– Ugye?
– Ez minden? – recsegte Pörtarkreccs. – Mért
keltél útra, Plutty?
– Nálunk, Lapos-Lápon – folytatta akadozva a
lidérc – történt valami – valami megfoghatatlan –
illetve, tulajdonképpen még mindig történik – nehéz
megmagyarázni azzal kezdődött, hogy – szóval, az
országunk keleti részében van egy tó – vagy sokkal
inkább volt – úgy hívták, hogy Fertőforty. Azzal
kezdődött tehát, hogy Fertőforty tava egy szép napon
eltűnt – egyszerűen megszűnt, értitek?
– Azt akarja mondani érdeklődött Ükükk –, hogy
kiszáradt?
– Nem – szögezte le a lidérc –, akkor most a
helyén egy kiszáradt tó lenne. De nem így áll a
dolog. Ott, ahol a tó volt, most egyáltalán semmi
sincs – egyszerűen semmi, értitek?
 39

– Lyuk sincs? – dörmögte a sziklaevő.

– Nem, lyuk sincs – a lidérc szemlátomást egyre
gyámoltalanabb lett –, egy lyuk mégiscsak valami.
De ott semmi sincs.
A három másik hírnök összenézett.
– Milyen az – huhu , az a Semmi? – kérdezte az
éji manó. Éppen ez az, amit olyan nehéz
megmagyarázni bizonygatta a szerencsétlen lidérc. –
Valójában semmilyen. Olyan, olyan, mint – jaj, nincs
rá szó!
– Olyan – jutott a fikarc eszébe –, mintha az
ember vak lenne, ahogy arra a helyre néz, nem?
A lidérc tátott szájjal bámult rá.
– Ez a pontos kifejezés! – kiáltott fel. – De
honnan – úgy gondolom –, hogyan – vagy ti is
ismeritek a dolgot?
– Pillanat! – recsegte közbe a sziklaevő. – Csak
egy helyen történt ez, mondd?
– Eleinte igen – magyarázta a lidérc –, illetve az a
bizonyos hely egyre nagyobb és nagyobb lett.
Valahogyan egyre több hiányzott a tájból. Ungi Unka
Úr, aki népével a Fertőforty tóban élt, egyszer csak
szintén eltűnt. Más ottlakók menekülni kezdtek. De
 40

lassanként egyéb helyeken is elkezdődött ez a dolog

Lapos-Láp országában. Néhol eleinte csak egész
kicsi volt, egy semmiség, akkora, mint egy
vízicsibetojás. De ezek a helyek nőni kezdtek. Ha
valaki tévedésből belelépett, akkor eltűnt a lába is –
vagy a keze – vagy amivel éppen beleért. Egyébként
nem okoz fájdalmat – csak az történik, hogy az
illetőből hiányzik egy darabka. Egyesek szándékosan
esnek bele, amikor túl közel érnek ehhez a
Semmihez. Mert ellenállhatatlan vonzereje van, mely
annál erősebb, minél nagyobb az a bizonyos hely.
Senki sem tudja megmagyarázni, mi lehet ez a
rettenetes dolog, honnan van, és mit kellene tenni
ellene. S minthogy magától nem múlik el, sőt egyre
terjed, végül is az a határozat született, hogy
segítségért és tanácsért követet kell küldeni a Kislány
Királynőhöz. És ez a követ vagyok én.
A többi három hallgatva nézett maga elé.
– Huhu! – hallatszott kisvártatva az éji manó
sápítozó hangja –, szakasztott ugyanez történt ott,
ahonnan én jövök. És ugyanezért vagyok úton én is –
huhu!
 41

A fikarc a lidérc felé fordította az arcát. –

Mindegyikünk Fantázia-birodalom más-más
országából jön – csipogta. – Egész véletlenül
találkoztunk itt. De mindegyikünk ugyanazt az
üzenetet viszi a Kislány Királynőnek.
– És ez azt jelenti – nyögte a sziklaevő –, hogy
egész Fantázia veszélyben forog.
A lidérc halálra rémülten pillantott egyikről a
másikra.
– De ha ez a helyzet – kiáltotta és felugrott
–,akkor nem szabad egy pillanatot sem
vesztegetnünk!
– Már amúgy is fel akartunk kerekedni – közölte
a fikarc. – Csak a Zengerdő áthatolhatatlan sötétje
miatt pihentünk meg itt. De hogy ön most velünk
van, Plutty, világíthat előttünk.
– Lehetetlen! – kiáltotta a lidérc –, nagyon
sajnálom, de nem tudok olyasvalakire várni, aki
csigán lovagol!
– De ez versenycsiga! – mondta a fikarc némileg
megbántva.
 42

– Azonkívül pedig – huhu! – sutyorogta az éji

manó – máskülönben nem is mondjuk meg neked a
helyes irányt!
– Kivel beszéltek tulajdonképpen? – morogta a
sziklaevő.
S valóban, a lidérc már nem hallotta a többi
hírnök utolsó szavait, hanem hosszú ugrásokkal
szökellt tova az erdőben.
– Na persze – nyilvánította ki véleményét Ükükk,
a fikarc és piros cilinderét hátratolta a fején –, egy
lidérc fénye, mint úti világítás talán úgysem lett
volna az igazi.
Eközben versenycsigája nyergébe pattant.
– Egyébként nekem is jobban tetszene – jelentette
ki az éji manó, és halk huhu!-val odahívta denevérjét
–, ha mindegyikünk a saját szakállára utazna. Hisz az
ember amúgy is repül!
És huss! máris elszállt.
A sziklaevő eloltotta a tábortüzet, úgy, hogy
egyszerűen rápacskolt néhányat a lapátkezével.
– Nekem is ez tetszik jobban – hallatszott
csikorgó hangja a sötétben –, legalább nem kell
vigyáznom, hogy valami csöppséget szét ne lapítsak.
 43

Aztán hallani lehetett, amint nagy recsegés-

ropogás közepette hatalmas szikla kerékpárjával
egyenesen belehajtott a bozótba. Itt-ott tompán
nekiütközött egy-egy faóriásnak. Csikorgónyikorgó
lármája lassan távolodott a sötétben.
Ükükk, a fikarc magára maradt. Megragadta a
finom ezüstszálból való kantárszárat, és így szólt:
– Hát jó, majd meglátjuk, ki ér oda elsőnek. Hű,
öreganyó, hű!
És csettintett egyet a nyelvével.
És aztán nem lehetett egyebet hallani, csak a
süvöltő szélvihart Zengerdő ormai közt.

A közeli toronyóra kilencet ütött.

Barnabás gondolatai nem szívesen tértek vissza a
valósághoz. Boldog volt, hogy a Végtelen
Történetnek semmi köze sincs a hétköznapokhoz.
Nem szerette az olyan könyveket, amelyek
mindennapi emberek mindennapi életének
mindennapos eseményeit mesélik el kedvetlenül és
nyavalygósan. Ilyesmiből a valóságban éppen elege
volt, minek még olvasni is róla? Azonkívül utálta, ha
észrevette, hogy valamire rá akarják bírni. És az
 44

ilyesfajta könyvek, többé-kevésbé nyíltan, mindig rá

akarják bírni az embert valamire.
Barnabást különösen az olyan könyvek
vonzották, amelyek izgalmasak voltak vagy vidámak,
vagy amelyek fölött álmodozni lehetett, s az olyanok,
amelyekben kitalált alakok mesés kalandokon estek
át, és amelyeket még sokféleképpen tovább lehetett
színezni.
Mert értett hozzá talán ez volt az egyetlen dolog,
amihez valóban értett –: hogyan kell valamit maga
elé képzelni, olyan élénken, hogy szinte lássa és
hallja.
Mikor magának mesélte a történeteit, olykor
mindent elfelejtett maga körül, és csak
a végén ébredt fel, mintha álmodott volna. És ez a
könyv éppen olyan, mint az ő saját történetei!
Olvasása közben nemcsak a vastag törzsek ropogását
és a fák ormai közt zúgó szelet hallotta, hanem a
négy különös hírnök különféle hangját is, sőt a moha
és az erdő földjének illatát is érezni vélte.
Lenn az osztályban hamarosan megkezdődik a
természettanóra, mely főleg virágfajták és portokok
felsorolásából áll. Barnabás boldog volt, hogy itt ül a
 45

rejtekhelyén és olvashat. Ez valóban neki való

könyv, pontosan a neki való!

Egy héttel később Suhuvu, a kis éji manó elsőnek

ért célba. Azaz sokkal inkább: meg volt győződve
róla, hogy ő az első, hiszen a légen át utazott, idáig.
A nap éppen lemenőben volt, és az esti égbolt
felhői már olyanok voltak, mint a folyékony arany,
amikor ráeszmélt, hogy denevérje a Labirintus felett
lebeg. Ez volt a neve annak a tágas síkságnak, amely
az egyik látóhatártól a másikig terjedt, és amely nem
volt más, mint felkavaró illatokban és álomszerű
színekben tobzódó, egyetlen hatalmas virágoskert.
Bokrok és sövények, rétek és csupa különleges, ritka
virággal teli ágyások között széles utak és keskeny
ösvények kanyarogtak olyan művészien szerteágazó
elrendezésben, hogy az egész park egy
elképzelhetetlen kiterjedésű útvesztőt alkotott.
Természetesen ez az útvesztő csak játékra és
szórakozásra szolgált, a világért sem arra, hogy
valakit komolyan veszélybe sodorjon vagy éppen
elhárítson valamilyen támadást. Erre nem lett volna
 46

alkalmas, és ilyesfajta védelemre a Kislány

Királynőnek nem is volt szüksége. Az egész
határtalan fantáziai birodalomban nem volt senki, aki
ellen meg kellett volna védenie magát. Ennek meg-
volt a maga oka, amiről hamarosan értesülünk.
Miközben a kis éji manó denevérje hátán teljesen
zajtalanul lebegett tova a virágútvesztő felett,
mindenféle ritka állatfajtát is megfigyelhetett. Egy
keskeny tisztáson orgona és aranyeső között fiatal
egyszarvúak csoportja játszott az alkonyfényben, s
egy pillanatra mintha a híres Főnixmadarat látta
volna egy óriási harangvirág alatt a fészkén ülni, de
nem volt egészen biztos benne, ám visszafordulni,
utánanézni sem akart, nehogy időt veszítsen. Mert a
Labirintus közepében már felbukkant előtte a tündéri
fehér színben ragyogó Elefántcsonttorony, Fantázia
szíve és a Kislány Királynő lakóhelye.
A „torony" szó olyasvalakiben, aki ezt a helyet
soha nem látta, esetleg hamis képzeteket kelthet,
mondjuk, egy templomtoronyét vagy egy vár
tornyáét. Az Elefántcsonttorony akkora volt, mint
egy egész város. Messziről egy csúcsos, magas hegy-
kúphoz hasonlított, amely csigaházként önmagába
 47

csavarodott, és legmagasabb pontja felhőkbe

burkolózott. Csak közelebb érve látszott, hogy ez az
óriási cukorsüveg számtalan egymásba és egymás
fölé zsúfolt toronyból, tornyocskából, kupolából,
háztetőből, erkélyből, teraszból, kapuívből, lépcsőből
és mellvédből
tevődött össze. Mindez a legeslegfehérebb fantáziai
elefántcsontból épült, minden részletében olyan
pompás faragással, hogy az embert a legfinomabb
csipke kézimunkára emlékeztette.
Ezekben az épületekben élt a Kislány Királynő
udvartartása, a kamarások és a szolgálók, a
javasasszonyok és a csillagjósok, a mágusok és a
bolondok, a hírnökök, a szakácsok és az akrobaták, a
kötéltáncosok és a mesemondók, a heroldok, ker-
tészek, őrök, szabók, cipészek és alkimisták. És
egészen fent, a hatalmas torony legtetején lakott a
Kislány Királynő egy fehér, magnóliabimbó formájú
pavilonban. Bizonyos éjszakákon, amikor a telihold
különösen pazar pompában sugárzott a csillagfényes
égen, az elefántcsont szirmok szétnyíltak és
gyönyörű virággá bontakoztak, melynek közepén ott
ült a Kislány Királynő.
 48

A kis éji manó a legalsó teraszok egyikén szállt le

denevérjéről, ott, ahol a hátasállatok számára
fenntartott istállók voltak. Valaki nyilván jelezte
érkezését, mert már öt királyi állatfelügyelő várt rá;
kisegítették a nyeregből, meghajoltak előtte, és
némán nyújtották felé a szertartásos üdvözlőitalt.
Suhuvu, épp csak a forma kedvéért, kortyintott egyet
az elefántcsont kehelyből, majd visszaadta. A
felügyelők ugyancsak ittak egy-egy kortyot, azután
meghajoltak, és a denevért elvezették az istállóba.
Mindez hangtalanul zajlott le.
Mikor a denevér a számára kijelölt helyre ért,
nem nyúlt sem ételhez, sem italhoz, hanem azonnal
összetekeredett, fejjel lefelé ráakaszkodott a
kampójára, és a kimerültségtől mély álomba merült.
Meglehetősen sokat követelt tőle a kis éji manó. A
felügyelők békében hagyták, és lábujjhegyen
távoztak.
Ebben az istállóban egyébként még sok más
hátasállat is akadt: egy rózsaszínű és egy kék elefánt,
egy óriási griffmadár, melynek felsőteste sashoz,
alsóteste pedig oroszlánhoz hasonlított, egy fehér
szárnyú ló, melynek nevét egykor régebben Fantázia
 49

határán kívül is ismerték, de mostanra elfeledték,

néhány repülő kutya, több más denevér, sőt
szitakötők és lepkék is a különösen kis termetű
utasok szolgálatára. További istállóépületekben olyan
hátasállatok voltak, amelyek nem repültek, hanem
futottak, másztak, szökdeltek vagy úsztak. És
mindegyiknek külön felügyelője volt, aki ápolta és
vigyázott rá.
Rendes körülmények között jókora hangzavar
kavargott volna itt: ordítás, rikoltozás, fütyülés,
csipogás, brekegés és hápogás egyvelege. De teljes
csend uralkodott.
A kis éji manó még mindig ugyanazon a helyen
állt, ahol a felügyelők otthagyták. Most egyszerre
bátortalannak és elesettnek érezte magát, anélkül
hogy az okát tudta volna. Ő is igen kimerült a
hosszú, hosszú utazástól. És még az a tény sem
vidította fel, hogy elsőként érkezett ide.
– Halló – csipogta váratlanul egy hangocska –,
nem Suhuvu barátomhoz van szerencsém? Remek,
hogy végre ön is itt van.
Az éji manó körülnézett, és holdszemei
felizzottak a csodálkozástól. Az egyik mellvéden
 50

ugyanis, hanyagul egy elefántcsont virágtartónak

támaszkodva, Ükükk, a fikarc állt és feléje lengette
piros cilinderét.
– Huhu! – mondta zavartan az éji manó, majd kis
idő múlva újra huhuzott egyet. Merthogy nem jutott
semmi okosabb az eszébe.
– A másik kettő – magyarázta a fikarc – eddig
még nem érkezett meg. Én tegnap reggel óta vagyok
itt.
– Hogyan – huhu! –, hogyan lehetséges ez? –
álmélkodott az éji manó.
– Hát – mondta a fikarc némi fölényes mosollyal
– említettem önnek, hogy versenycsigám van.
Az éji manó rózsaszínű kis kezével megvakarta a
feje búbján díszelgő fekete prémgubancot.
– Azonnal a Kislány Királynőhöz kell mennem –
mondta sírós hangon.
A fikarc elgondolkodva nézett rá.
– Hm – mormogta –, ami azt illeti, én már tegnap
bejelentkeztem.
– Bejelentkeztél? – kérdezte az éji manó. – Hát
nem lehet rögtön bemenni hozzá?
 51

– Attól tartok, hogy nem – csipogta a fikarc –,

sokáig kell várni. Hogy is mondjam csak, óriási a
hírnöktolongás.
– Huhu – vinnyogta az éji manó – hogyhogy?
– A legjobb lesz – csicseregte a fikarc –, ha
személyesen győződik meg róla. Jöjjön, kedves
Suhuvu, jöjjön csak!
Kettesben indultak útnak.
Az Elefántcsonttorony körül egyre szűkülő
csigavonalban felfelé haladó főutca zsúfolásig tele
volt a legkülönbözőbb alakok tömegével. Óriási
turbános dzsinnek, parányi koboldok, háromfejű
szörnyek, szakállas törpék, világító tündérek, bak-
kecskelábú faunok, göndör aranyprémes vadnőcskék,
tündöklő hókísértetek és számtalanféle egyéb lények
járkáltak fel-alá az úton, verődtek csoportokba és
beszélgettek halkan vagy guggoltak némán a földön
és meredtek bánatosan maguk elé.
Mikor Suhuvu megpillantotta őket, megtorpant.
– Huhu! – kiáltott fel –, mi történik itt? Mit
keresnek itt ezek?
– Ezek mind hírnökök – magyarázta halkan
Ükükk – hírnökök Fantázia minden tájékáról. És
 52

mindnyájan ugyanabban a küldetésben járnak, mint

mi. Már sokukkal beszéltem. Úgy látszik, mindenhol
ugyanaz a veszedelem ütötte fel a fejét.
Az éji manó hosszú vinnyogó sóhajt hallatott.
– És tudják már – kérdezte –, hogy mi a baj és
honnan ered?
– Félek, hogy nem. Senki sem tud rá
magyarázatot.
– Maga a Kislány Királynő sem?
– A Kislány Királynő beteg – súgta a fikarc –,
nagyon, nagyon beteg. Talán ez az oka ennek a
megfoghatatlan szerencsét-lenségnek, ami Fantáziát
sújtja. De a sok orvos közül, aki a palota területén,
ott fent a magnóliapavilon körül összesereglett,
mindeddig egy sem jött rá, hogy mi a betegség
előidézője és hogy mit lehetne tenni ellene. Senki
sem tudja a gyógyszerét.
– Ez – nyögdécselte tompán az éji manó – huhu!
– bizony katasztrófa.
– Az – felelte a fikarc – ez bizony az.
Ilyen körülmények között Suhuvu mindenesetre
lemondott róla, hogy a Kislány Királynőhöz
bejelentkezzék.
 53

Két nappal később egyébként befutott Plutty, a

lidérc is, aki természetesen rossz irányban szaladt, és
emiatt hatalmas kerülő utat tett.
És Végül – újabb három nappal később –
Pörtarkreccs, a sziklaevő is megérkezett. Gyalog
baktatott idáig, mert egy hirtelen támadt falánksági
rohamában megette kő kerékpárját – mintegy úti
elemózsiaként.
A hosszú várakozási idő alatt a négy különböző
alkatú hírnök bensőséges barátságot kötött, és később
is végig együtt maradt.
De ez már más történet, és elbeszélésére más
alkalommal kerül majd sor.
 II.

Atráskó
elhivatása
 56

ármily tanácskozás folyt Fantázia egészének bújáról-

bajáról vagy boldogságáról, azt általában az
Elefántcsonttorony nagy tróntermében tartották, mely
a tulajdonképpeni palotaépületen belül helyezkedett
el mindössze néhány emelettel a magnóliapavilon
alatt.
Ezt a tágas, kör alakú helyiséget most fojtott
hangzavar töltötte be. Fantázia-birodalom
négyszázkilencvenkilenc legjobb orvosa gyűlt itt
össze, suttogva vagy mormolva beszélgettek
egymással kisebb-nagyobb csoportokba verődve.
Mindegyik megvizsgálta már a Kislány Királynőt –
egyesek már korábban, mások csak épp az imént –,
és mindegyik megkísérelte, hogy tudományával
segítsen rajta. De egyiknek sem sikerült, egyik sem
ismerte a betegségét, sem annak okát, és egyik sem
tudta, hogyan lehetne meggyógyítani őt. S az
ötszázadik, Fantázia leghíresebb orvosa, akiről az a
hír járta, hogy nem létezik olyan gyógynövény,
varázsszer vagy a természetnek olyan titka, amelyet
ne ismerne, már órák óta a betegnél tartózkodott, s
valamennyien feszülten várták, hogy vizsgálata
milyen eredményre vezet.
 57

Persze, egy effajta gyűlést nem szabad olyannak

képzelni, mint valami orvoskongresszust az emberek
világában. Bár Fantáziában sok olyan lény élt, aki
külső megjelenésében többé-kevésbé ember formájú
volt, legalább ugyanannyian hasonlítottak állatokra
vagy tökéletesen más jellegű teremtményekre.
Ahányféle hírnökből tevődött össze a kint tolongó
tömeg, olyan változatos összetételű volt a teremben
zsibongó társaság is. Voltak közöttük fehér szakállú,
púpos törpe-orvosok, fénylő kékezüst ruhába öltözött
tündér-orvosnők, szikrázó csillagokkal a hajukban;
úszóhártyás végtagú, kövér, pocakos vízimanók
(ezeknek külön ülőkádakat bocsátottak a rendel-
kezésükre), de voltak fehér kígyók is, akik a terem
közepén álló hosszú asztalon feküdtek
összetekeredve, s akadtak méhkoboldok, sőt
boszorkányok, vámpírok és kísértetek is, akikről
általában nem mondható el, hogy különösen jótékony
hatással lennének az egészségre.
Hogy megérthessük, ez utóbbiak miért voltak
jelen, valamit okvetlenül tudnunk kell:
Noha a Kislány Királynő – mint a címe is mutatja
– a határtalan fantáziai birodalom számtalan
 58

országának uralkodójaként szerepelt, a valóságban

sokkal több volt, mint uralkodó, jobban mondva,
valami egészen más volt.
Nem uralkodott, soha nem alkalmazott erőszakot,
nem gyakorolta a hatalmat, nem parancsolt semmit
és nem ítélt el senkit, nem támadott meg soha senkit,
és soha nem kellett támadás ellen védekeznie, mert
senkinek sem jutott volna eszébe, hogy fellázadjon
ellene vagy ártson neki. Az ő színe előtt mindenki
egyenlő volt.
Egyszerűen csak létezett, de valami különös
módon létezett: Ő volt minden élet központja
Fantáziában.
És minden teremtmény – mindegy, hogy jó-e
vagy rossz, szép vagy csúnya, vidám vagy komoly,
balga vagy bölcs –, mind-mind csak őáltala létezett.
Nélküle senki és semmi nem tudott volna
fennmaradni, éppoly kevéssé, mint ahogy az emberi
test sem tudna fennmaradni, ha nem lenne szíve.
Titkát senki sem tudta teljes egészében felfogni,
de mindenki tudta, hogy ez így van. És a birodalom
minden teremtménye egyformán tisztelte őt és
mindenki egyöntetűen aggódott az életéért. Mert
 59

halála egyúttal mindnyájuk végét jelentette volna, a

mérhetetlen Fantázia-birodalom pusztulását.

Barnabás gondolatai elkalandoztak.

Emlékezetében hirtelen maga előtt látta a klinika
hosszú folyosóját, ahol mamát operálták. Apjával
órák hosszat ültek a műtő előtt és vártak. Orvosok és
ápolónők futkostak ide-oda. Mikor papa
megkérdezte, hogy mama hogy van, mindig csak
kitérő válaszokat kapott. Úgy látszott, senki sem
tudja pontosan, hogyan is áll a helyzet. Akkor végül
egy kopasz férfi jött oda fehér köpenyben. Fáradt
volt és szomorú. Azt mondta nekik, hogy minden
erőfeszítés hiábavalónak bizonyult, és hogy nagyon
sajnálja. Mindkettejükkel kezet fogott és „őszinte
részvét"-et mormogott.
Ezután minden megváltozott Barnabás és az apja
között. Nem külsőleg. Barnabás mindent megkapott,
amit csak kívánhatott. Volt háromsebességes
kerékpárja, villanyvasútja, sok vitamintablettája,
ötvenhárom könyve, aranyhörcsöge, akváriuma
édesvízi halakkal, kis fényképezőgépe, hat darab
 60

rugós zsebkése és még egy csomó egyebe. De

mindez alapjában véve nem sokat jelentett neki.
Barnabás emlékezett rá, hogy apja régebben
sokat tréfálkozott vele. Sőt néha mesélt is vagy
felolvasott neki. De ennek azóta vége. Papával nem
lehetett beszélni. Áthatolhatatlan fal vette körül,
amelyen senki sem tudott áttörni. Nem szidott és nem
dicsért. Akkor sem szólt semmit, mikor Barnabás
megbukott. Csak nézte őt a maga szórakozott és
szomorú módján, és Barnabásnak az volt az érzése,
mintha egyáltalán nem is létezne. Máskor is ezt
érezte az apjával kapcsolatban. Ha esténként a
televízió előtt ültek, Barnabás észrevette, hogy apja
egyáltalán nem nézi a műsort, hanem gondolataival
messze-messze jár, ahova nem tudja őt követni. Vagy
némelykor, mikor mindketten könyvet vettek a
kezükbe, Barnabás látta, hogy papa egyáltalán nem
olvas, mert órákon át egy és ugyanarra az oldalra
meredt, anélkül hogy továbblapozott volna.
Barnabás persze megértette, hogy papa szomorú.
Hiszen ő maga is sok éjszakát átsírt akkoriban, olyan
hevesen, hogy néha a zokogástól hánynia kellett – de
ez lassanként elmúlt. S ő mégiscsak itt van még.
 61

Miért nem beszél vele soha az apja, se mamáról, se

más fontos dolgokról, csak éppen a legszüksé-
gesebbről?

– Ha legalább tudná az ember – mondta egy

hosszú, sovány szalamandra, akinek szakálla piros
lángokból állt –, mi is egyáltalán a betegsége. Láza
nincs, semmije nincs megdagadva, kiütése,
gyulladása sincs. Csak olyan, mintha életének lángja
akarna kihunyni – nem tudni, miért.
Miközben beszélt, minden mondatnál kis
füstfelhők szöktek elő a szájából, amelyek különböző
alakokat öltöttek. Ezúttal kérdőjel alakú volt a
füstfelhőcske.
Egy öreg, megtépázott holló – nagy krumplihoz
hasonlított, melybe valaki keresztbe-kasul néhány
fekete tollat dugdosott – rikácsoló hangon válaszolt
(egyébként a hűléses megbetegedések szakorvosa
volt):
– Nem köhög, nincs náthája, orvosi értelemben
egyáltalán nem beteg.
 62

Csőrén ülő nagy szemüvegét megigazítva,

kihívóan pillantott a körülötte levőkre.
– Egy dolog nyilvánvalónak látszik a számomra –
zümmögte egy szkarabeusz (néha „galacsinhajtó
bogár"-nak is hívják) –, hogy úrnőnk betegsége és
ama szörnyűségek között, amiket a hírnökök egész
Fantázia területéről jelentenek, valami titokzatos
összefüggés van.
– Ó, ön – vágott közbe gúnyosan egy
tintaemberke – mindig és mindenütt titokzatos
összefüggéseket lát!
– Ön pedig soha nem lát messzebb a tintatartója
pereménél! – zizegte a szkarabeusz dühösen.
– De kedves kolléga urak! – nyöszörögte egy
fehér köpenybe öltözött, beesett arcú kísértet –, csak
nem fogunk a tárgyhoz nem tartozó, személyeskedő
vitákba bonyolódni! Mindenekelőtt pedig – ne olyan
hangosan!
Ilyen és hasonló jelenetek játszódtak le mindenütt
a nagy trónteremben. Talán meglepőnek tűnik, hogy
ezek az egymástól annyira elütő lények egyáltalán
szót tudtak érteni. De Fantáziában az összes lény, az
állatokat is beleértve, legalább két nyelvet beszélt:
 63

először a sajátját, mellyel a hozzá hasonlókkal

érintkezett, s melyet kívülálló nem értett meg,
másodszor egy általánosat, melyet felsőfantáznak
vagy a Nagy Nyelvnek neveztek. Ezt mindenki
ismerte, noha némelyek meglehetősen sajátos módon
alkalmazták.
Egyszerre csend támadt a teremben, minden szem
a megnyíló nagy szárnyas ajtó felé fordult. Chairon
lépett be, a gyógyítás művészetének mondák övezte
híres mestere.
Az a lény volt, akit a régebbi időkben kentaurnak
neveztek. Csípőjéig emberi alakja, lejjebb pedig
lóteste volt. De Chairon úgynevezett fekete-kentaur
volt. Nagyon távoli vidékről, a messze, messze délről
jött. Ezért emberi fele ébenfekete volt, kivéve fehér
és kusza haját meg szakállát, lótestét viszont csíkok
tarkították, mint a zebráét. Kákából font, különös
kalapot viselt. Nyakában, láncra akasztva, nagy
aranyamulett lógott, melyen két kígyó volt látható,
egy világos és egy sötét, s ezek egymás farkába
harapva, ovális keretet képeztek.
 64

Barnabás meglepetten hagyta abba az olvasást.

Becsapta a könyvet – vigyázva, hogy ujját azért a
lapok között hagyja –, és újra tüzetesen megnézte a
borítólapot. Igen, itt voltak a kígyók, amelyek,
egymás farkába harapva, ovális keretet képeztek! Mit
jelenthet hát ez a furcsa jelvény?

Fantázia-szerte mindenki tudta, hogy mit jelent ez a

medalion: ezt a jelvényt az viselte, aki a Kislány
Királynő megbízásából, az ő nevében járt el, mintha
ő maga lett volna jelen.
Az a hír járta, hogy viselőjének titkos erőt
kölcsönöz, bár senki sem tudta pontosan,
hogy milyet. Nevét mindenki tudta: AURIN.
Ám sokan, akik féltek e név kiejtésétől, „az
Ékszer"-nek nevezték, vagy „a Talizmán"-nak, vagy
egyszerűen „a Fény"- nek.

Tehát a könyv is a Kislány Királynő jelét viseli!

 65

Suttogás futott végig a termen, és néhány csodálkozó

felkiáltás hallatszott. Már régen nem fordult elő,
hogy a Fényt valakire rábízták volna.
Chairon néhányat dobbantott a patájával, míg a
nyugtalanság el nem ült, majd mély hangon
megszólalt:
– Barátaim, ne csodálkozzatok annyira, AURIN-t
csak rövid ideig fogom viselni. Pusztán közvetítő
vagyok. Hamarosan egy arra méltóbbnak adom át a
Fényt.
A teremben mindenki lélegzet-visszafojtva
figyelt.
– Nem akarom megkísérelni, hogy vereségünk
tényét szép szavakkal enyhítsem – folytatta Chairon.
– Mindnyájan tanácstalanul állunk a Kislány
Királynő betegségével szemben. Csak annyit tudunk,
hogy Fantázia pusztulása evvel a betegséggel egy
időben kezdődött. Többet nem tudunk. Még azt sem,
hogy egyáltalán orvosi tudomány-e, ami úrnőnket
megmenthetné. Azonban lehetséges – és remélem,
egyikőtök sem sértődik meg, ha nyíltan kimondom –,
lehetséges, hogy mi, akik itt összegyűltünk, nem
vagyunk birtokában minden tudománynak és minden
 66

bölcsességnek. Sőt: az utolsó és egyetlen reményem,

hogy ebben a határtalan birodalomban akad valahol
egy lény, aki bölcsebb, mint mi, aki tanácsot és
segítséget tud nyújtani. Ez azonban több mint
bizonytalan. Bármiben álljon is a menekvés
lehetősége – egy dologhoz nem fűződik kétség:
felkutatásához olyan nyomkeresőre van szükség, aki
az úttalanban is utat talál, aki nem riad vissza
semmilyen veszélytől és erőfeszítéstől, egyszóval:
hősre. És a Kislány Királynő néven nevezte azt a
hőst, akire mindnyájunk sorsát s a sajátját is bízta:
Atráskónak hívják, és a Füves-tengerben lakik, túl az
Ezüsthegyeken. Neki adom át AURIN-t és őt küldöm
a Nagy Keresésre. Most mindent tudtok.
Ezzel az öreg kentaur kicsörtetett a teremből.
Az ott maradtak zavartan néztek össze.
– Mi is a hős neve? – kérdezte az egyik.
– Atráskó vagy valami hasonló – felelte egy
másik.
– Soha nem hallottam! – vélekedett egy
harmadik. S mind a négyszázkilencvenkilenc orvos
gondterhelten csóválta a fejét.
 67

A toronyóra tízet ütött. Barnabás csodálkozott, hogy

milyen gyorsan elmúlt az idő. Tanítás közben egy óra
olyan volt mindig, mint egy darab örökkévalóság.
Lent az osztályban most történelemórát tart a sovány
és legtöbbször rosszkedvű Dübör tanár úr, aki
különösen hajlott arra, hogy Barnabást a többiek előtt
nevetségessé tegye, mert a csaták évszámát és
mindenféle emberek születési adatait és uralkodási
idejét egyszerűen képtelen volt megjegyezni.

Az Ezüst-hegyek mögött elterülő Füves-tenger sok-

sok napi járóföldre feküdt az Elefántcsonttoronytól.
Tulajdonképpen préri volt, valóban éppolyan széles,
nagy meg sík, mint a tenger. A dús fű
embermagasságúra nőtt, és mikor végigszántott rajta
a szél, úgy hullámzott a síkság, mint az óceán és úgy
zúgott, mint a víz.
Az itt lakó népet „fűemberek"-nek nevezték vagy
„zöldbőrűek"-nek. Kékesfekete hajuk volt, melyet a
férfiak is hosszúra növesztettek és varkocsban
viseltek, bőrük színe pedig barnásba játszó sötétzöld,
 68

mint az olajbogyóé. Rendkívül mértékletes, szigorú

és kemény életet éltek, és gyermekeiket, a lányokat
éppúgy, mint a fiúkat, bátorságra, nagylelkűségre és
büszkeségre nevelték. Meg kellett tanulniok a hőség,
a fagy és a legsúlyosabb nélkülözések elviselését és
bizonyosságot kellett tenniök bátorságukról. Erre
szükség is volt, mert a zöldbőrűek vadásznép voltak.
Mindazt, ami az életükhöz kellett, vagy a kemény,
rostos prérifűből állították elő, vagy a Füves-tengeren
hatalmas csordákban végigvonuló bíborbivalyoktól
szerezték meg.
Ezek a bíborbivalyok körülbelül kétszer akkorák
voltak, mint a közönséges bikák vagy tehenek,
hosszú bíborszínű szőrük selymesen csillogott, és
hatalmas szarvuk hegye élesen és keményen meredt
előre, mint a tőr. Általában békés természetűek
voltak, de ha veszélyt szimatoltak, vagy
megtámadták őket, rettenetesek tudtak lenni, mint
valami természeti erő. Senki a zöldbőrűeken kívül
nem mert volna ezekre az állatokra vadászni –
ráadásul csak nyilat és íjat használtak ellenük.
Előnyben részesítették a lovagias harcot, s ezért esett
meg gyakran, hogy nem az állat, hanem a vadász
 69

vesztette életét. A zöldbőrűek szerették és tisztelték a

bíborbivalyokat, és úgy vélekedtek, hogy bivalyok
elejtéséhez csak úgy lehet joguk, ha arra is készek,
hogy esetleg a bivalyok öljék meg őket.
A Kislány Királynő betegségének és az egész
Fantáziát fenyegető sorscsapásnak a híre még nem
ért el eddig az országig. Már régóta nem érkeztek
utazók a zöldbőrűek sátortáboraiba. A fű dúsabban
nőtt, mint valaha, a nappalok világosak voltak s az
éjszakák csillagosak. Látszólag minden rendben volt.
Ám egy napon egy fehér hajú öreg fekete-kentaur
jelent meg a sátortáborban. Szőre csapzott volt az
izzadságtól, halálosan kimerültnek mutatkozott,
szakállas arca sovány volt és beesett. Kákából font
különös kalapot viselt, a nyakában pedig egy láncot,
amelyen egy nagy aranyamulett függött. Chairon
volt.
Megállt annak a szabad térségnek a közepén,
melyet a tábor sátrai egyre szélesedő gyűrűkben
vettek körül, s ahol a legöregebbek szoktak
tanácskozásra összegyűlni, vagy ahol ünnepnapokon
táncot jártak és régi dalokat énekeltek. Várt és
körülnézett, de csak nagyon öreg asszonyok és
 70

férfiak és egész kicsi gyerekek tolongtak körülötte és

bámultak rá kíváncsian. Patájával türelmetlenül
dobbantott.
– Hol vannak a vadászó férfiak és nők? – lihegte,
és levette a kalapját, hogy a homlokát megtörölje.
Egy fehér hajú asszony, aki kisbabát tartott a
karján, adta meg a választ: – Mind vadászaton
vannak. Csak három vagy négy nap múlva jönnek
haza.
– Atráskó is velük van? – kérdezte a kentaur.
– Igen, ó, idegen, de honnan ismered őt?
– Nem ismerem őt. Hozzátok ide!
– Idegen – felelte egy mankós öregember –, nem
szívesen jönne, mert ma az ő vadászata van.
Alkonyattal kezdődik. Tudod, hogy mit jelent ez?
Chairon megrázta sörényét, és dobbantott a
patájával.
– Nem tudom, de nem is érdekes, mert most
fontosabb tennivalója lesz. Ismeritek a jelet, amelyet
viselek. Hozzátok hát ide!
– Látjuk az Ékszert – mondta egy fiatal lány –, és
tudjuk, hogy a Kislány Királynőtől jössz. De ki
vagy?
 71

– Chairon vagyok – dörmögte a kentaur –

Chairon, az orvos, ha mond ez nektek valamit.
Egy púpos öregasszony előretörtetett és
felkiáltott:
– Igen, így igaz! Felismerem őt. Láttam egyszer,
még fiatalkoromban. Ő a leghíresebb és legkiválóbb
orvos egész Fantáziában!
A kentaur odabólintott. – Köszönöm, jóasszony –
mondta –, de most talán lesz olyan szíves
valamelyikőtök és idehozza végre ezt az Atráskót.
Nagyon sürgős. A Kislány Királynő élete forog
kockán.
– Megyek érte! – kiáltotta egy öt-hat éves
kislány.
Elszaladt és néhány másodperc múlva már a
sátrak között lovagolt tova egy nyergeletlen lovon.
– Na végre! – mormogta Chairon. És ekkor
eszméletlenül esett össze.
Mikor magához tért, először nem tudta, hogy hol
van, mert egészen sötét volt körülötte. Csak
lassanként eszmélt rá, hogy egy tágas sátorban, puha
prémtakarón fekszik. Éjszaka lehetett, s az
ajtófüggöny résén lobogó tűz fénye hatolt be.
 72

– Szentséges Patkószegek! – dörmögte,

miközben megpróbálta összeszedni magát –, mióta
fekszem itt?
Valaki bedugta a fejét az ajtónyíláson, majd
nyomban eltűnt, csak a hangja hallatszott: – Igen,
úgy látszik, felébredt.
Ekkor félrehúzódott az ajtó függönye, és egy tíz
év körüli fiú lépett be. Puha bivalybőrből készült
hosszúnadrágot és cipőt viselt. Felsőteste mezítelen
volt, csak a válla köré vetve lógott egy nyilván
bivalyszőrből szőtt, földig érő, bíborvörös köpeny.
Hosszú, kékesfekete haját bőrzsinór kötötte kontyba
a tarkóján. Homlokának és arcának olajzöld bőre
fehér színű egyszerű mintákkal volt befestve. Sötét
szeme haragosan villogott a betolakodóra, vonásain
egyébként azonban semmiféle indulat sem
tükröződött.
– Mit óhajtasz tőlem, idegen – kérdezte –, miért
jöttél a sátramba? Miért akadályoztál meg a
vadászatomban? Ha ma megöltem volna a nagy
bivalyt – s a nyilam már a húron feszült, mikor a
nevemen szólítottak –, holnaptól vadász lehettem
volna. Most egy egész évig várnom kell. Miért?
 73

Az öreg kentaur zavartan meredt rá.

– Ez azt jelenti – kérdezte végre –, hogy te vagy
az az Atráskó?
– Igen, idegen.
– Nincs itt véletlenül másvalaki is, egy felnőtt
férfi, tapasztalt vadász, aki ugyanezt a nevet viseli?
– Nem, Atráskó én vagyok és senki más.
Az öreg Chairon visszarogyott a fekhelyére és
felnyögött:
– Egy gyermek! Egy kisfiú! Valóban, a Kislány
Királynő döntéseit nehéz megérteni.
Atráskó hallgatott és mozdulatlanul várt.
– Bocsáss meg, Atráskó – mondta Chairon,
nehezen lévén úrrá izgatottságán –, nem volt
szándékomban, hogy megbántsalak, de túl nagy volt
a meglepetésem. Őszintén szólva, magamon kívül
vagyok! Nem is tudom, mit gondoljak! Komolyan
felteszem magamnak a kérdést, vajon a Kislány
Királynő tudatában volt-e annak, hogy mit csinál,
amikor egy magadfajta gyermeket választott.
Valóságos őrület! S ha szántszándékkal tette,
akkor . . . akkor .. .
Fejét hevesen rázta, majd kitört:
 74

– Nem! Nem! Ha tudom, hogy kihez küld,

egyszerűen megtagadtam volna, hogy átadjam neked
a megbízatást. Megtagadtam volna!
– Milyen megbízatást? – kérdezte Atráskó.
– Szörnyűség! – kiáltotta Chairon, akit végül is
elragadott a felháborodás. – Ezt a megbízatást
teljesíteni még a legnagyobb, legtapasztaltabb hős
számára is a lehetetlenséggel határos feladat lenne,
de neked . . . A bizonytalanba küld, olyasvalami
keresésére, amit senki sem ismer. Senki sem segíthet
rajtad, senki sem adhat tanácsot neked, senki sem
láthatja előre, mi vár rád. És most azonnal el kell
döntened, itt, ezen a helyen, hogy elvállalod-e a
megbízatást vagy sem. Nincs egy pillanat veszteni
való idő. Tíz napon és tíz éjen át szinte pihenés
nélkül vágtattam, hogy elérjelek. De most – most
szinte azt kívánom, bár soha ne értem volna ide.
Nagyon öreg vagyok, s elfogyott az erőm. Kérlek,
adj egy korty vizet!
Atráskó egy korsó friss forrásvizet hozott. A
kentaur nagyokat kortyolt, aztán megtörölte szakállát
és valamivel nyugodtabban folytatta:
 75

– Ó, köszönöm, ez jólesett! Már jobban érzem

magam. Hallgass ide, Atráskó, nem kell elfogadnod
ezt a megbízatást. A Kislány Királynő rád bízza a
dolgot. Nem parancsol semmit. Meg fogok neki
mindent magyarázni, és majd talál valaki mást. Nem
tudhatta, hogy kisfiú vagy. Biztosan felcserélt
valakivel, ez az egyetlen magyarázat.
– Miben áll a megbízatás? – tudakolta Atráskó.
– Meg kell találni a Kislány Királynő
betegségének orvosságát – felelte az öreg kentaur –,
és megmenteni Fantáziát.
– Hát beteg az úrnő? – kérdezte Atráskó
csodálkozva.
Chairon nekifogott, hogy elmesélje, mi történt a
Kislány Királynővel, és hogy miféle jelentésekkel
érkeztek a hírnökök Fantázia minden részéből.
Atráskó egyre újabb kérdéseket tett fel, és a kentaur a
legjobb tudása szerint adta meg a felvilágosítást.
Hosszan, az éjszakába nyúlóan beszélgettek. És
ahogy Atráskó egyre jobban tisztába jött a sorscsapás
teljes súlyával, mind világosabban rajzolódott ki
kezdetben olyannyira zárkózott arcán az őszinte
döbbenet.
 76

– És minderről nem tudtam semmit – mormolta

végül sápadt ajakkal.
Chairon komolyan és gondterhelten pillantott
fehér, bozontos szemöldöke alól a fiúra.
– Most már tudod, miként állnak a dolgok, és
talán megérted, hogy miért vesztettem el az
önuralmamat, amikor megpillantottalak. De a
Kislány Királynő mégiscsak téged nevezett meg. –
Menj és keresd meg Atráskót! – kérlelt. – Minden bi-
zalmam benne van – folytatta. – Kérdezd meg, hogy
értem és Fantáziáért elvállalja-e a Nagy Keresést –
mondta. Nem tudom, hogy a választása mért éppen
rád esett. Talán azért, mert csak egy ilyen kisfiú
képes ezt a lehetetlen feladatot megoldani. Nem
tudom, és nem is tudok neked tanácsot adni.
Atráskó lehajtott fejjel ült és hallgatott.
Megértette, hogy itt olyan próbáról van szó, amely
sokkal-sokkal nagyobb, mint amilyen a vadászata lett
volna. Még a legnagyobb vadászok vagy a
legkitűnőbb nyomkeresők se igen tudnák kiállni, az ő
erejét pedig egyértelműen meghaladja.
– Nos hát – érdeklődött halkan az öreg kentaur
vállalod?
 77

Atráskó felemelte a fejét és rátekintett.

– Vállalom – szólt szilárdan.
Chairon lassan bólintott, aztán levette nyakáról a
láncot az aranyamulettel, és Atráskó nyakába
akasztotta.
– AURIN nagy hatalmat ad neked – jelentette ki
ünnepélyesen –, de ezt nem szabad használnod. Mert
maga a Kislány Királynő sem él soha a hatalmával.
AURIN őrizni és vezetni fog téged, de bármit látsz
is, nem szabad beavatkoznod, mert ettől a pillanattól
kezdve nem számít többé az egyéni véleményed.
Ezért fegyver nélkül kell nekivágnod. Hagynod kell,
hogy az történjék, ami történik. Legyen minden
mindegy a számodra, a gonosz és a jó, a szép és a
csúnya, a balga és a bölcs, éppúgy, ahogy a Kislány
Királynő számára is mindegy. Csak keresned és
kérdezned szabad, ítélned azonban, az egyéni ítéleted
szerint, nem. Ezt soha ne felejtsd el, Atráskó!
– AURIN! - ismételte Atráskó megilletődve –,
méltó akarok lenni az Ékszerhez. Mikor keljek útra?
– Most rögtön – válaszolta Chairon. – Senki sem
tudja, hogy a Nagy Keresés meddig fog tartani.
 78

Lehet, hogy már most is minden óra számít. Búcsúzz

el szüleidtől és testvéreidtől!
– Nincs senkim – válaszolta Atráskó. – Szüleimet
egy bivaly ölte meg nem sokkal azután, hogy a
világra jöttem.
– Ki nevelt fel?
– Az összes asszony és férfi közösen. Ezért
neveztek el Atráskónak, ami a Nagy Nyelv szavaival
azt jelenti: „Mindenki fia."

Senki sem érthette meg jobban, mint Barnabás, hogy

ez mit jelent. Jóllehet az ő apja mégiscsak él még. És
Atráskónak nem volt se apja, se anyja. Cserében
viszont Atráskót közösen nevelték fel az asszonyok
és a férfiak, és „mindenki fia" lett, míg Barnabásnak
alapjában véve nem volt senkije sem - igen, ő „senki
fia". Ennek ellenére örült, hogy legalább ily módon
van kettejükben valami közös vonás, mert különben,
sajnos, nem nagyon hasonlítanak egymásra, sem ami
a bátorságot és határozottságot, sem ami a külső
megjelenést illeti. De ő, Barnabás is a Nagy Keresés
 79

útját járta, amelyről nem tudta, hová vezet és hogy

fog végződni.

– Ez esetben – vélte az öreg kentaur – jobb, ha búcsú

nélkül mégy el. Én itt maradok és mindent elmondok
a többieknek.
Atráskó arca még keskenyebb és keményebb lett.
– Hol kezdjem el? – kérdezte.
– Mindenütt és sehol – felelte Chairon. –
Mostantól fogva egyedül vagy, és senki nem adhat
neked tanácsot. És ez így lesz, míg csak a Nagy
Keresés tart – akárhogyan fog is végződni.
Atráskó bólintott.
– Ég veled, Chairon!
– Ég veled, Atráskó. És – sok szerencsét!
A fiú megfordult és már ki akart lépni a sátorból,
mikor a kentaur visszahívta. Amint egymással
szemben álltak, az öreg mindkét kezét a fiú vállára
tette, elismerő mosollyal a szemébe nézett, és lassan
ezt mondta:
– Azt hiszem, kezdem érteni, mért esett rád a
Kislány Királynő választása, Atráskó.
 80

A fiú egy kicsit előrebillentette a fejét, aztán

gyorsan kiment.
Kint a sátor előtt Artax nevű lova várta. Foltos
szőrű és kis termetű volt, mint a vadlovak, izmos és
kurta lábú, mégis a leggyorsabb és legkitartóbb
versenyló közel s távol. Még rajta volt a nyereg és a
szerszám, úgy, ahogy Atráskóval a vadászatról
visszatért.
– Artax – suttogta Atráskó és megveregette a
nyakát –, útnak kell indulnunk. Messze, nagyon
messze kell mennünk. Senki sem tudja, hogy
egyáltalán visszajövünk-e, és ha igen, mikor.
A lovacska bólintott és halkan felhorkantott.
– Igen, uram – válaszolta –, és mi lesz a
vadászatoddal?
– Sokkal nagyobb vadászatra megyünk – felelte
Atráskó és nyeregbe lendült.
– Állj meg, uram – fújtatta a lovacska –,
elfeledkeztél a fegyvereidről. Nyíl és íj nélkül akarsz
nekivágni?
– Igen, Artax – felelte Atráskó –, a Fényt viselem
és fegyvertelennek kell lennem.
– Hó! – kiáltotta a lovacska – és hova megyünk?
 81

– Ahova akarsz, Artax – válaszolta Atráskó –,

ettől a pillanattól kezdve a Nagy Keresés útját járjuk.
Ezzel nekiiramodtak, és az éjszaka sötétje
elnyelte őket. Ugyanebben az időpontban Fantázia
egy másik részében történt valami, amiről sem
Atráskónak vagy Artaxnak, de még Chaironnak sem
volt a legcsekélyebb fogalma sem.
Egy igen távoli éjszakai pusztaságon a sötétség
irdatlan árnyszerű alakká tömörült össze. Addig
sűrűsödött, míg óriási fekete testként vált ki magából
a fénytelen pusztai éjszakából is. Körvonalai még
bizonytalanok voltak, de négy mancson állt, és
hatalmas, bozontos fejéből zöld tüzű szem izzott.
Most magasra emelte a pofáját és szimatolni kezdett.
így állt hosszú ideig. Egyszer csak, úgy látszik,
megérezte a keresett szagot, mert mély, diadalmas
morgás tört elő a torkából.
Futni kezdett. Hosszú, hangtalan ugrásokkal
viharzott tova a csillagtalan éjszakában az
árnyszülemény.
 82

A toronyóra tizenegyet ütött. Most kezdődött a

nagyszünet. A folyosókról hallatszott az udvarra
szaladó gyerekek kiabálása.
Barnabásnak, aki még mindig törökülésben ült a
tornaszőnyegek tetején, elzsibbadt a lába. Bizony,
nem volt született indián. Felállt, kivette a táskájából
a tízórai kenyerét és az almáját, és fel-alá kezdett
szaladgálni a lomtár padlóján. Lába zsibogott, de
lassan visszatért belé az élet.
Akkor felszállt a tornabakra és lovagló ülésben
helyezkedett el rajta. Azt képzelte, hogy ő most
Atráskó, aki Artax hátán lovagol bele az éjszakába.
Ráhajolt a lovacskája nyakára.
– Hej! – kiáltotta –, vágtass, Artax, hej! hej!
Aztán megrémült. A legnagyobb fokú
elővigyázatlanság volt ilyen hangosan kiáltozni.
Hátha meghallotta valaki? Várt egy darabig és
figyelt. De csak a sokszólamú lárma hatolt fel hozzá
az iskolaudvarhól.
Kicsit szégyenkezve mászott le a tornabakról.
Valóban, úgy viselkedett, mint egy kisgyerek!
Kibontotta a tízórai kenyerét, és az almát
 83

fényesre dörgölte a nadrágján. De mielőtt beléjük

harapott volna, megmerevedett.
– Nem – mondta hangosan önmagának –,
gondosan be kell osztanom az elemózsiámat. Ki
tudja, milyen sokáig kell élnem belőle.
Nehéz szívvel csomagolta be újra a kenyeret, és
az almával együtt visszadugta a táskába. Aztán
sóhajtva leereszkedett a tornaszőnyegekre, és ismét a
könyv után nyúlt.
 III.

A Vénséges
Morla
 86

hairon, az öreg fekete-kentaur, amint Atráskó

lovának patkódobogása elhalt, visszaesett fehér prém
fekhelyére. A megerőltetés a végsőkig kimerítette.
Az asszonyok, akik másnap Atráskó sátrában
rátaláltak, az életéért aggódtak. Még akkor is csak
alig volt jobban, amikor néhány nap múlva a
vadászok hazatértek, arra azonban mindenesetre
képes volt, hogy megmagyarázza nekik, miért
lovagolt el Atráskó és miért nem térhet egyhamar
vissza. S miután mindnyájan szerették a fiút, ennek
hallatára elkomolyodtak és aggódva gondoltak rá.
Ugyanakkor büszkék is voltak arra, hogy a Kislány
Királynő éppen őt bízta meg a Nagy Kereséssel –
noha senki sem értette egészen a dolgot.
Az öreg Chairon egyébként soha nem tért vissza
az Elefántcsonttoronyba. De nem is halt meg és nem
is maradt a zöldbőrűeknél a Füves-tengerben. Sorsa
egészen más, soha nem sejtett útra vezette. De ez már
más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül
majd sor.
Atráskó még ezen az éjszakán elérte az Ezüst-
hegyek lábát. Már hajnalra járt, amikor megpihent.
Artax legelészett kicsit, és ivott egy hegyi patak
 87

tiszta vizéből. Atráskó beburkolózott piros

köpenyébe, és aludt néhány órát. De amint a nap
felkelt, már ismét úton voltak.
Az első napon átjutottak az Ezüst-hegyeken.
Errefelé mindketten ismerték az összes utat és
ösvényt, és gyorsan haladtak. Mikor a fiú
megéhezett, egy darab szárított bivalyhúst és fű-
magból készült két kis lepényt evett, amit a
nyeregzsákban tartalékolt eredetileg a vadászatra.

– Na ugye! – mondta Barnabás – hébe-hóba csak

kell ennie valamit az embernek.
Kivette a tízórai kenyerét a táskából,
kicsomagolta és gondosan kétfelé törte, az egyik
darabot visszagöngyölte és eltette. A másikat
megette.
A szünetnek vége lett, és Barnabás azon
gondolkozott, mi is következik most sorra az
osztályban. Ja, persze, földrajz Fukaros néninél.
Folyókat kell felsorolni és mellékfolyókat, városokat
és azt, hogy hány lakosuk van, természeti kincseket
 88

és iparágakat. Barnabás vállat vont és tovább

olvasott.

Naplementekor az Ezüst-hegyeket már maguk

mögött tudták, s ekkor újra megpihentek. Ezen az
éjszakán Atráskó a bíborbivalyokról álmodott. Látta
őket messziről, ahogy a Füves-tengeren át vonultak,
és megpróbált közel lovagolni hozzájuk. De
mindhiába. Mindig egyforma maradt köztük a
távolság, akárhogy hajszolta is a lovacskáját.
A második napon az Éneklő Fák Országán
mentek keresztül. Minden fának más volt az alakja,
más a levele, más a kérge, ám az ország ilyenforma
elnevezésére az adott okot, hogy a fák növekedését
hallani lehetett, mint valami finom zenét, mely
közelről és távolról felhangozva, olyan hatalmas
egésszé olvadt, hogy szépségéhez semmi más nem
volt fogható Fantáziában. Az utazás ezen a tájon nem
volt egészen veszélytelen, mert jócskán akadtak, akik
mintegy varázslattól rabul ejtve, ott ragadtak és
mindent elfelejtettek. Atráskó is érezte e csodálatos
 89

hangzatok hatalmát, de nem engedett a csábításnak,

mely megállásra akarta kényszeríteni.
A következő éjszakán újra a bíborbivalyokról
álmodott. Ezúttal gyalogszerrel volt, és a bivalyok
nagy csordában vonultak el előtte. De kívül jártak
íjának lőtávolán, és amikor Atráskó közelebb akart
lopózni hozzájuk, azt vette észre, hogy lába mintha
összenőtt volna a földdel, és nem tudja
megmozdítani. Ahogy ki akarta magát szabadítani,
az erőlködéstől felébredt. Még nem kelt fel a nap,
ennek ellenére haladéktalanul útnak indult.
A harmadik napon Eribo üvegtornyait pillantotta
meg, melyekben a vidék lakosai felfogták és
összegyűjtötték a csillagok fényét. Csodálatosan
díszített tárgyakat készítettek belőle, de rajtuk kívül
senki sem tudta Fantáziában, hogy ezek a tárgyak mi
célt szolgálnak.
Néhányukkal találkozott is, parányi lények
voltak, maguk is olyanok, mintha üvegből fújták
volna őket. Rendkívül barátságosan vendégelték meg
Atráskót étellel és itallal, de arra a kérdésére, hogy ki
tudna valamit a Kislány Királynő betegségéről,
szomorú és tanácstalan hallgatásba merültek.
 90

A rákövetkező éjszakán ismét azt álmodta

Atráskó, hogy elvonul előtte a bíborbivalyok
csordája. Látta, amint egy különösen nagy,
tekintélyes bika kiválik a többiek közül és lassan, a
félelem vagy düh bármi jele nélkül, felé közeledik.
És mint minden igazi vadász, Atráskó is rendelkezett
azzal a képességgel, hogy bármely teremtményen
azonnal felmérje, testének melyik pontjába kell
beletalálnia, hogy elejtse. A bíborbivaly egyenesen
úgy állt eléje, hogy ezt a célpontot szabályosan
felkínálta. Atráskó elhelyezte a nyílvesszőt, és ahogy
csak bírta, megfeszítette az erős íjat – de nem tudott
lőni. Ujjai mintha összenőttek volna az íj húrjával, és
nem voltak képesek elengedni.
És így vagy hasonlóan folyt le az álma az összes
következő éjszakán is. Egyre közelebb került a
bíborbivalyhoz – egyébként ugyanaz volt, amelyet a
valóságban akart elejteni, megismerte a homlokán
levő fehér foltról –, de valamilyen okból képtelen
volt a halálos nyílvesszőt kilőni.
Nappal messzebb és egyre messzebb lovagolt,
anélkül hogy tudta volna, hol jár, és anélkül, hogy
találkozott volna valakivel, akitől útbaigazítást kapott
 91

volna. A nyakában függő arany-amulettet minden

lény tisztelte, akivel találkozott, de kérdésére
egyikük sem tudott választ adni.
Egyszer messziről megpillantotta Brussa
városának lángutcáit, ahol olyan teremtmények éltek,
akiknek tűzből volt a testük. Oda azonban inkább
nem tért be. Keresztüllovagolt a szaxafránok tágas
felföldjén. Ezek öregnek születnek, és akkor halnak
meg, amikor csecsemővé válnak. Eljutott Muamát
őserdei templomához, ahol egy holdkőből levő nagy
oszlop lebeg szabadon a levegőben, és beszélt az ott
élő szerzetesekkel. De innen is felvilágosítás nélkül
kellett tovább mennie.
Már vagy egy hete tévelygett erre-arra, mikor a
hetedik napon és a rákövetkező éjszakán két olyan
tökéletesen különböző élményben volt része, melyek
külső és belső állapotát alapvetően megváltoztatták.
Bármilyen erős hatást tett is rá az öreg Chairon
elbeszélése a Fantázia-szerte bekövetkezett szörnyű
eseményekről, mindez nem jelentett eddig többet a
számára puszta tudósításnál. A hetedik napon
azonban a saját szemével kellett látnia a dolgokat.
 92

Dél lehetett, mikor egy rendkívül nagyra nőtt,

göcsörtös fákból álló sűrű, homályos erdőn lovagolt
keresztül. Ugyanaz a Zengerdő volt, amelyben
nemrég a négy hírnök találkozott. Atráskó tudott
róla, hogy ezen a vidéken kéregrémek tanyáznak.
Ezek, úgy hallotta, óriási termetű sihederek és süldő
lányok, akik maguk is göcsörtös fákhoz hasonlítanak.
Ha, mint ez szokásuk volt, mozdulatlanul álltak,
valóban fának vélhette őket az ember és gyanútlanul
ellovagolhatott mellettük. Csak amikor
megmozdultak, akkor derült ki, hogy faághoz
hasonlító karjaik és görbe, gyökérszerű lábaik
vannak. Nagy erejük ellenére nem voltak veszélyesek
legfeljebb néhanapján megtréfálták az eltévedt
vándort.
Atráskó egy kanyargós patakocskával átszelt
erdei tisztást fedezett fel éppen, és leszállt a
nyeregből, hogy Artax ihassék és legelhessen, mikor
egyszer csak hatalmas recsegést-ropogást hallott a
háta mögötti bozótból, és megfordult.
Az erdőből három kéregrém közeledett felé, s
láttukra végigfutott a hátán a hideg. Az egyiknek
hiányzott a lába és az alsóteste, ezért a kezén kellett
 93

járnia. A másodiknak óriási lyuk tátongott a mellén,

úgyhogy át lehetett rajta látni. A harmadik fél lábon
ugrált, mert az egész bal fele hiányzott, és úgy
festett, mintha hosszában kettévágták volna.
Mikor Atráskó mellén megpillantották az
amulettet, biccentettek egymásnak, és lassan
közelebb jöttek.
– Ne ijedj meg! – mondta az, aki a kezén járt, s
hangja farecsegéshez volt hasonló –, bizonyosan nem
nyújtunk valami szép látványt, de a Zengerdőnek
ebben a részében senki sincs már rajtunk kívül, aki
figyelmeztethetne. Ezért jöttünk ide.
– Figyelmeztetni? – kérdezte Atráskó.
– Hallottunk rólad – nyöszörögte a másik, akinek
lyukas volt a melle –, és azt is elmondták nekünk,
hogy mért keltél útra. Nem szabad erre
továbblovagolnod, mert a vesztedbe rohansz.
– Különben az történik veled is, ami mivelünk –
sóhajtotta a félbevágott –, nézz ránk! Ezt akarod?
– De hát mi történt veletek? – érdeklődött
Atráskó.
– A megsemmisülés egyre jobban terjed – nyögte
az első –, állandóan növekszik és napról napra több
 94

lesz – már amennyire a semmiről azt mondhatjuk,

hogy több. Mindenki még idejében elmenekült a
Zengerdőből, de mi nem akartuk az otthonunkat
elhagyni. Álmunkban lepett meg a baj, és ezt tette
velünk, amit most magad előtt látsz.
– Nagyon fáj? – kérdezte Atráskó.
– Nem – válaszolt a másik kéregrém, a lyukas
mellű –, az ember nem érez semmit. Csak éppen
hiányzik valamije. És minden nap többje hiányzik
annak, akit a baj megtámadott. Hamarosan nem
marad belőlünk semmi.
– Hol van az a hely az erdőben, ahol elkezdődött?
– tudakolta Atráskó.
– Látni akarod? – A harmadik rém, a félbevágott,
kérdőn pillantott sorstársaira. Mikor azok bólintottak,
így folytatta:
– Olyan közel vezetünk hozzá, hogy láthasd, de
meg kell ígérned, hogy nem mégy tovább. Különben
téged is ellenállhatatlanul magába ránt.
– Jó – egyezett bele Atráskó –, megígérem.
A három alak megfordult, és az erdő széle felé
indult. Atráskó kantárszáron fogta Artaxot, és
követte őket. Kis ideig keresztbe-kasul haladtak az
 95

óriásfák között, majd egy különlegesen vastag törzs

előtt megálltak. Öt felnőtt férfi sem tudta volna
körülölelni.
– Mássz fel, amilyen magasra csak tudsz –
mondta a láb nélküli rém –, nézz napkelte irányába.
Ott fogod látni – vagyis inkább nem látni.
Atráskó a törzs göcsörtjeibe és dudoraiba
kapaszkodva elérte az alsó ágakat. Ekkor a
következő ágra húzódzkodott fel, majd egyre feljebb
és feljebb lendült, míg nem látott már le a földre.
Tovább mászott, a törzs egyre vékonyabb lett s a
keresztágak egyre sűrűbbek, úgyhogy egyre
könnyebben haladt előre. Mikor végül a legfelső
lombkoronába ért, napkelte irányába fordult és
meglátta.
A közvetlen közelben álló fák koronája még zöld
volt, de a mögöttük levők lombja mintha minden
színét elvesztette volna, teljesen szürke. És egy kissé
még távolabb furcsa módon átlátszóvá, ködszerűvé,
vagy jobban mondva, egyre valószerűtlenebbé vált
minden. És emögött semmi sem volt, egyáltalán
semmi. Nem volt kopár terület, nem volt homály,
nem volt világosság sem, olyasvalami volt, ami a
 96

szem számára kibírhatatlannak bizonyult, és amitől

az ember úgy érezte, hogy megvakult. Mert nincs az
a szem, amely el tudná viselni a tökéletes semmi
megpillantását. Atráskó eltakarta az arcát, és
majdnem lezuhant a fáról. Keményen
megkapaszkodott, és amilyen gyorsan csak tudott,
lefelé iparkodott. Eleget látott. Most érezte át teljes
egészében azt a borzalmat, amely Fantáziában lábra
kapott.
Mire leért az óriásfa lábához, a három kéregrém
eltűnt, Atráskó lovacskája hátára lendült, és erőltetett
vágtában menekült ellenkező irányba ez elől a lassan
és feltartóztathatatlanul szétterjedő Semmi elől. Csak
akkor pihent meg, amikor besötétedett, és a
Zengerdőt messze maga mögött hagyta.
És ezen az éjszakán várt rá a második élmény,
amely a Nagy Keresésnek más irányt kellett hogy
adjon.
Ugyanis ismét – de még élénkebben, mint eddig
– a nagy bivalyról álmodott, amelyet le akart teríteni.
Ezúttal nyíl és íj nélkül állt vele szemben. Önmagát
icipicinek érezte, s az állat arca betöltötte a teljes
égboltot. És hallotta, hogy az állat beszél hozzá. Nem
 97

érthette meg minden szavát, de körülbelül a követ-

kezőket mondta:
– Ha megöltél volna engem, most vadász lennél.
De te letettél róla, és így most a segítségedre lehetek,
Atráskó. Figyelj! Él egy lény Fantáziában, aki
öregebb minden más lénynél. Messze, messze innen,
északon terül el a Szomorúság Ingoványa. Ennek
közepén emelkedik a Szaru-hegy. Ott lakik a
Vénséges Morla. Keresd meg a Vénséges Morlát!
Atráskó ekkor felébredt.

A toronyóra tizenkettőt ütött. Barnabás osztálytársai

hamarosan lemennek az utolsó órára, a tornaterembe.
Lehet, hogy ma nemzetesdit játszanak a nagy, nehéz
gyógylabdával. Ebben Barnabás mindig
különlegesen ügyetlennek bizonyult – amiért is egyik
csapat sem tartott rá igényt. Ugyanezt néha egy kis,
kemény ütőlabdával játszották, mely rémes fájdalmat
okozott, ha eltalálták vele. És mindig teljes erőből
vágták oda Barnabásnak a labdát, mert könnyű
célpontot kínált. Ma azonban talán a mászókötélre is
sor kerül. Ettől a gyakorlattól Barnabás végképp
 98

undorodott. Miközben a többiek nagyrészt már egész

fent voltak, ő rendszerint pulykavörös fejjel
liszteszsákként himbálózott az osztály csukladozó
gyönyörűségére a mászókötél alsó végén, és fél
méterre sem tudott feljutni. És Mende tornatanár úr
nem fukarkodott a viccelődéssel, persze Barnabás ro-
vására.
Barnabás sokért nem adta volna, ha olyan
lehetne, mint Atráskó. Akkor majd megmutatná
mindenkinek!
Mélyet sóhajtott.

Atráskó észak felé vágtatott, mindig csak északnak.

Jómaga és lova számára csak alvásra és táplálkozásra
engedélyezte a legszükségesebb pihenőt. Éjjel-nappal
vágtatott, verőfényben és esőben, viharban és
zivatarban. Többé nem méltatott figyelemre semmit
és nem kérdezett senkit.
Minél messzebb ment északnak, annál jobban
nőtt a homály. Állandó és egyforma ólomszürke
derengés töltötte be a nappalt. Éjszakánként északi
fény villódzott az égen.
 99

Egy reggelen, melynek borús szürkületében

mintha megállt volna az idő, egy dombtetőről végre
megpillantotta a Szomorúság Ingoványát.
Ködfoszlányok lebegtek felette, itt-ott kisebb erdők
nőttek ki belőle, a fák törzse lefelé négy-öt vagy több
görbe tuskóra oszlott, úgyhogy olyanok voltak,
mintha soklábú nagy rákok állnának a fekete vízben.
A barna lombozatból mindenütt léggyökerek lógtak,
melyek mozdulatlan polipkaroknak tűntek. Szinte
lehetetlen volt megkülönböztetni, hol járható a talaj a
zsombékok közt, és hol áll puszta vízinövény-
takaróból.
Artax rémültében halkat horkantott.
– Nekivágunk, uram?
– Igen – felelte Atráskó –, meg kell találnunk a
Szaru-hegyet az ingovány közepében.
Indulásra ösztökélte Artaxot, s a lovacska
engedelmeskedett. Patájával lépésről lépésre
tapogatta ki a talaj szilárdságát, de így csak nagyon
lassan jutottak előre. Atráskó végül is leszállt, és
kantárszáránál fogva vezette Artaxot. A ló
néhányszor belesüllyedt a mocsárba, de
mindannyiszor ki tudott kecmeregni belőle. De minél
 100

mélyebbre hatoltak a Szomorúság Ingoványába,

mozgása annál nehézkesebbé vált. Lógó fejjel
vonszolta magát előre.
– Artax – szólalt meg Atráskó –, mi van veled?
– Nem tudom, uram – mondta az állat –, azt
hiszem, vissza kellene fordulnunk. Céltalan az egész.
Olyasmi után futunk, amiről csak álmodtál. De nem
fogjuk megtalálni. Hiszen talán már úgyis késő.
Talán már meg is halt a Kislány Királynő, és
semminek sincs értelme, amit teszünk. Forduljunk
vissza, uram.
– Még soha nem beszéltél így, Artax – bámult rá
Atráskó – mi bajod? Beteg vagy?
– Talán – válaszolta Artax –, hisz minden
lépéssel nő a szomorúság a szívemben. Elvesztettem
a reményemet, uram. És nagyon-nagyon elesettnek
érzem magam. Úgy érzem, nem bírok tovább menni.
– De tovább kell mennünk! – kiáltotta Atráskó –,
gyerünk, Artax!
Megragadta a kantárszárat, de Artax nem
mozdult. Már hasig süllyedt az ingoványba. És nem
tett már kísérletet sem, hogy kikeveredjék belőle.
 101

– Artax! – kiáltotta Atráskó –, nem szabad most

elhagynod magad! Gyere! Gyere ki, mert elmerülsz!
– Hagyj, uram – rebegte a lovacska –, nem
győzöm erővel. Menj egyedül tovább! Ne törődj
velem! Nem bírom már elviselni ezt a szomorúságot.
Meg akarok halni.
Atráskó kétségbeesetten rángatta a kantárszárat,
de a lovacska egyre mélyebbre merült. Nem volt mit
tenni. Mikor már csak az állat feje emelkedett ki a
fekete vízből, Atráskó átkarolta.
– Erősen foglak, Artax – suttogta –, nem
engedlek elmerülni.
A lovacska még egyszer halkan felnyihogott.
– Már nem segíthetsz rajtam, uram. Nekem
végem. Egyikünk sem tudta, hogy mi vár ránk. Most
már tudjuk, miért kapta ez a hely a Szomorúság
Ingoványa nevet. A szomorúság nehezített így el,
hogy el kell merülnöm. Nincs menekvés.
– De én is itt vagyok – ellenkezett Atráskó –, és
én nem érzek semmit.
– Te a Fényt viseled, uram – felelte Artax –, az
védelmez téged.
 102

– Akkor rád akasztom a Jelvényt – tört ki Atráskó

–, talán téged is megoltalmaz.
Nyúlt a nyakához, hogy a láncot levegye.
– Ne – lihegte a lovacska –, nem szabad, uram. A
Talizmánt te kaptad, és nincs rá engedélyed, hogy
saját belátásod szerint továbbadd. Nélkülem kell
folytatnod a Keresést.
Atráskó a ló képéhez szorította arcát.
– Artax – suttogta fojtottan – kedves Artax!
– Teljesítenéd még az utolsó kívánságomat,
gazdám? – kérdezte az állat.
Atráskó némán bólintott.
– Akkor, kérlek, menj most. Nem akarom, hogy
végső perceimnek tanúja légy. Megteszed a
kedvemért?
Atráskó lassan felállt. A lovacska feje félig már a
fekete vízbe merült.
– Ég veled, Atráskó, kedves gazdám –sóhajtotta
–, és köszönöm !
Atráskó összeszorította az ajkát. Nem tudott
szólni. Még egyszer odahajolt Artaxhoz, aztán
megfordult és továbbment.
 103

Barnabás csukladozott a sírástól. Nem tudott

uralkodni magán. Szeme tele volt könnyel, és nem
bírt tovább olvasni. Elő kellett vennie a zsebkendőjét
és kifújnia az orrát, mielőtt folytathatta volna az
olvasást.

Atráskó nem tudta, meddig gázolt előre, vaktában

mindig csak előre. Mintha megvakult és megsüketült
volna. A köd egyre sűrűbb lett, s Atráskónak az volt
az érzése, hogy már órák óta körben tévelyeg.
Egyáltalán nem ügyelt arra, hogy hova lép, és
mégsem süllyedt soha térdnél mélyebbre. A Kislány
Királynő jelvénye valami számára
megfoghatatlan módon vezette a helyes úton.
Egyszer csak egész váratlanul egy magas,
meglehetősen meredek hegyoldal tövében találta
magát. Felhúzódott a repedezett sziklákon, és
megmászta a kerek hegykúpot. Kezdetben nem vette
észre, hogy miből vannak a sziklák. Csak amikor
egészen fent volt és áttekintette a hegyet, akkor látta,
 104

hogy szarutáblákból áll, melyeknek repedéseiben és

hasadékaiban moha burjánzik.
Akkor hát megtalálta a Szaru-hegyet!
De ez a felfedezés nem töltötte el elégtétellel.
Hűséges lovacskájának pusztulása miatt a tényt
szinte közömbösen vette tudomásul. Most még azt
kellett kinyomoznia, kicsoda és merre lehet a
Vénséges Morla, aki itt tanyázik.
Miközben ezen töprengett, érezte, amint halk
remegés járja át a hegyet, majd szörnyű fújtatást és
cuppogást, utána pedig egy hangot hallott, mely
mintha a föld legmélyebb belsejéből szólt volna:
– Nézd csak meg, öreg, itt valami kapirgál
rajtunk.
Atráskó a hegyhát pereméhez sietett, amerről a
hangot hallotta. Eközben egy mohapárnára lépve,
elvesztette az egyensúlyát és csúszni kezdett. Nem
sikerült megkapaszkodnia, és egyre gyorsabban
csúszott lefelé, míg végül lezuhant. Szerencsére a
lent álló fák egyikére esett, melynek ágai felfogták.
Óriási hegyi barlangot látott maga előtt, melynek
fekete vize tocsogott és szorcsogott, ugyanis bent
mozgott valami és lassan kifelé tartott. Olyannak
 105

tűnt, mint egy ház nagyságú szikladarab. Csak

amikor egészen előjött, akkor ismerte fel Atráskó,
hogy nem más, mint egy hosszú, ráncos nyakon ülő
fej, egy teknősbéka feje. Szemei akkorák voltak,
mint két kisebbfajta fekete tó. Szájából iszap és alga
szivárgott. Ez az egész Szaruhegy – ezt most fogta
fel Atráskó – egyetlen szörnyűséges állat, egy
hatalmas mocsári teknős: a Vénséges Morla!
Aztán újra az a fújtató, gurgulázó hang
hallatszott:
– Fiacskám, mit csinálsz itt?
Atráskó a mellén levő amulett után kapott, és úgy
tartotta, hogy a tó nagyságú szemek megláthassák.
– Ismered ezt, Morla?
Kis időbe telt, mire felhangzott a válasz:
– Nézd csak, öreg. . . AURIN ... a Kislány
Királynő jelvénye, már rég nem láttuk . . . de milyen
régen.
A Kislány Királynő beteg – folytatta Atráskó –,
tudtál róla?
– Nekünk teljesen mindegy, mi, öreg? – mondta
rá a Morla. Úgy tetszett, hogy ezen a sajátságos
 106

módon beszélget önmagával, talán azért, mert ki

tudja, mióta nem volt beszélgetőtársa.
– Ha nem mentjük meg, meghal – tette hozzá
sürgetően Atráskó.
– Úgy is jó – felelte a Morla.
– De vele együtt Fantázia is elpusztul – kiáltotta
Atráskó – a megsemmisülés feltartóztathatatlanul
terjed! Magam is láttam.
A Morla óriási, üres szemeit a fiúra meresztette.
– Nincs ellene semmi kifogásunk, mi, öreg? –
bugyborékolta.
– Akkor mindnyájunknak vége – harsogta
Atráskó –, mindnyájunknak!
– Nézd, fiacskám – felelte a Morla –, mit érdekel
ez már minket? Már semmi sem fontos nekünk.
Minden mindegy, teljesen mindegy.
– Te is megsemmisülsz, Morla – kiabálta
haragosan Atráskó – te is! Vagy azt hiszed, hogy
mert ilyen öreg vagy, túléled Fantáziát?
– Ide figyelj – bugyborékolta a Morla –, öregek
vagyunk, fiacskám, nagyon öregek. Eleget éltünk.
Túl sokat láttunk. Aki ennyit tud, mint mi, annak már
semmi sem fontos. Minden folyton ismétlődik:
 107

nappal és éjszaka, nyár és tél, a világ üres és

értelmetlen. Körben forog minden. Ami keletkezik,
annak el kell múlnia, ami születik, annak meg kell
halnia. Minden megsemmisül, a jó és a gonosz, a
buta és a bölcs, a szép és a csúnya. Minden üres.
Semmi sem valóságos. Semmi sem fontos.
Atráskó nem tudta, mit válaszoljon. A Vénséges
Morla óriási, sötét és üres tekintete megbénította a
gondolatait. Kis idő múlva hallotta, ahogy a Morla
tovább beszél:
- Te fiatal vagy, fiacskám. Mi öregek vagyunk.
Ha olyan öreg lennél, mint mi, akkor tudnád, hogy
nincs más, csak a szomorúság. Lám-lám. Miért ne
haljunk meg, te meg én, meg a Kislány Királynő,
meg mind, mind? Hiszen minden csak látszat, csak
játék a semmiben. Minden mindegy. Hagyj minket
békén, fiacskám, menj az utadra.
Atráskó minden akaratát megfeszítette, hogy a
Morla tekintetéből áradó bénító hatásnak ellenálljon.
– Ha olyan sokat tudsz – mondta –, akkor azt is
tudhatod, mi a baja a Kislány Királynőnek, és hogy
van-e rá orvosság.
 108

– Tudjuk, öreg, mi, ugye, tudjuk – fújtatott a

Morla –, de teljesen mindegy, hogy meggyógyul-e
vagy sem. Akkor meg minek mondjuk meg?
–Ha valóban mindegy neked – szögezte neki
Atráskó akkor akár meg is mondhatod nekem.
– Megtehetnénk, öreg, mi? – dörmögte a Morla –,
de nincs hozzá kedvünk.
– Akkor pedig – kiáltotta Atráskó – mégsem
igazán mindegy neked! Akkor magad sem hiszed,
amit mondasz!
Sokáig tartott a csend. Aztán mély bugyborékolás
és böfögés hallatszott. Ez nyilván valami nevetésféle
akart lenni, ha a Vénséges Morla egyáltalán tudta
még, mi a nevetés. Mindenesetre ezt mondta:
– Ravasz vagy, gyerek. Na nézd csak. Ravasz
vagy. Már rég nem mulattunk ilyen jót, mi, öreg? Na
nézd csak! Valóban akár meg is mondhatjuk neked.
Egyre megy. Megmondjuk neki, öreg?
Hosszú csend következett be. Atráskó feszülten
várta a Morla válaszát, anélkül hogy gondolatainak
lassú és vigasztalan gomolygását kérdésekkel törte
volna meg. A Morla végre újból megszólalt:
 109

– Te keveset élsz, gyerek. Mi sokat élünk. Túl

sokat is. De mi az időben élünk. Te keveset. Mi
sokat. A Kislány Királynő már előttem is létezett. De
ő nem öreg. Ő mindig fiatal. Bizony-bizony. Az ő
léte nem mérhető az idő múlásával, hanem nevekkel.
Új névre van szüksége, mindig új névre. Tudod a
nevét, fiacskám?
– Nem ismerte el Atráskó –, még soha nem
hallottam.
– Persze hogy nem hallhattad – válaszolta a
Morla –, hiszen még mi sem emlékszünk rá. Pedig
már sok volt neki. De már mind feledésbe merült.
Mind a múlté. De nézd csak: név nélkül nem élhet.
Csak egy új névre van szükség, s a Kislány Királynő
ismét egészséges lesz. Persze, mindegy, hogy az
lesz-e.
Behunyta tó nagyságú szemeit és fejét is kezdte
visszahúzni.
– Várj! – kiáltotta Atráskó –, honnan szerez
magának nevet? Ki tud neki nevet adni? Hol találom
azt a nevet?
– Senki, aki közülünk való – bugyborékolta a
Morla –, Fantázia egyetlen teremtett lelke sem tud
 110

neki új nevet adni. Ezért hiábavaló minden. Ne törődj

vele, fiacskám. Semmi sem fontos.
– De hát kicsoda – kiáltotta magánkívül Atráskó
–, ki az, aki nevet tud neki adni, amivel megmentheti
őt és mindnyájunkat?
– Ne csapj ilyen lármát! – intette a Morla. –
Hagyj békén minket és menj. Mi sem tudjuk, hogy ki
lenne az.
– Ha te nem tudod – kiabált egyre hangosabban
Atráskó – akkor kicsoda tudja?
A Morla még egyszer kinyitotta a szemét.
– Ha nem viselnéd a Fényt – lihegte –, már
felfaltunk volna, hogy végre csend legyen. Ejnye-
ejnye!
– Kicsoda – makacskodott Atráskó –, mondd
meg nekem, kicsoda az, aki tudja, és akkor örökre
békében hagylak.
– Egész mindegy – hangzott a felelet –, talán
Jajulála a Déli Jósdában. Talán ő tudja. Mit érdekel
minket.
– És hogy jutok oda?
– Oda egyáltalán nem tudsz eljutni, fiacskám. De
nem ám! Tízezer napi út is kevés hozzá. Túl rövid az
 111

életed. Előbb meghalnál. Túl messze van. Délen.

Túlságosan messze. Ezért hiábavaló az egész. Már az
elején megmondtuk, mi, öreg? Ne törődj vele és tégy
le róla, fiacskám. És legfőképpen, hagyj békén
minket!
Ezzel véglegesen behunyta üres tekintetű szemeit
és fejét visszahúzta a barlangba. Atráskó tudta, hogy
többet már nem csikarhat ki belőle.

Ugyanebben az órában az az árnyalak, amely az

éjszakai pusztaság sötétségéből sűrűsödött össze,
megtalálta Atráskó nyomát és már útban is volt a
Szomorúság Ingoványa felé. Egész Fantáziában
semmi és senki nem tudta volna többé ettől a
nyomtól eltéríteni.

Barnabás kezébe támasztotta fejét, és elgondolkozva

nézett maga elé.
– Különös – mondta hangosan –, hogy nincs
egyetlen lény sem egész Fantáziában, aki a Kislány
Királynőnek új nevet tudna adni.
 112

Ha csak azon múlik a dolog, hogy egy nevet kell

kitalálni, Barnabás könnyen segíthetett volna rajta. E
téren nagy mester volt. De sajnos, éppen nem
tartózkodik Fantáziában, ahol a képességét
hasznosíthatná, s ahol ennek fejében netán rokon-
szenvben és tiszteletben lenne része. Másfelől
viszont nagyon örült, hogy nincs ott, mert olyan
vidékre, mint a Szomorúság Ingoványa, a világ
minden kincséért sem merészkedett volna. Na és az a
félelmetes árnyalak, amely Atráskót követte, anélkül
hogy az tudott volna róla! Barnabás szerette volna
figyelmeztetni rá, de hát ez lehetetlen volt. Nem
maradt más hátra, mint hogy reménykedjék és tovább
olvasson.
 III.

Igramul
A Tömérdek
 116

erekas éhség és szomjúság kezdte Atráskót gyötörni.

Két napja, hogy maga mögött hagyta a Szomorúság
Ingoványát, s azóta egy sziklasivatagban bolyongott,
ahol nyoma sem volt az életnek. Az a kevés, amit
útravalóul magával hozott, Artaxszal együtt a fekete
vízbe merült. Hiába ásott Atráskó két kezével a
kövek között, hogy legalább valami gyökeret
találjon, itt semmi, még moha vagy zuzmó sem
termett.
Eleinte örült, hogy legalább újra biztos talajt érez
a lába alatt, de lassanként be kellett vallania
magának, hogy a helyzete inkább csak rosszabb lett.
Eltévedt. Még azt sem tudta megállapítani, hogy
milyen égtáj irányában halad, mert minden oldalról
egyforma szürkeség vette körül és nem nyújtott
számára semmilyen támpontot. A körülötte
tornyosodó sziklaszálak között szüntelenül fújt a
hideg szél.
Hegyhátakat és sziklagerinceket mászott meg,
felfelé kapaszkodott és lefelé ereszkedett, de soha
nem tárult egyéb látvány elébe, mint egyre távolabbi
hegyeké, melyek mögött megint csak hegyláncok
húzódtak, s ez így ment tovább minden irányban,
 117

egészen a láthatár széléig. És semmi élőlény, se

bogárka, se hangya, de még egy keselyű sem, amely
egyébként türelmesen szokta követni az eltévedt
vándort, míg össze nem roskad.
Nem kétséges: a vidék, ahová vetődött, a Holt
Hegyek országa volt. Csak kevesen pillanthatták
meg, és alig akadt, aki visszatért volna innen. De
Atráskó népének mondáiban szó volt róluk.
Emlékezett egy régi dal egyik versszakára:
Jobb sorsa van a vadásznak,
ki az Ingoványba pusztul,
mert a Holt Hegyek honában
tátong a Mély Szakadék, hol
Igramul él, a Tömérdek,
a szörnyek legrémítőbbje.. .
Még ha tudta volna is Atráskó, milyen irányban
kell mennie, hogy visszatérhessen, ez már nem lett
volna lehetséges. Túlságosan messzire hatolt előre.
Nem volt más választása, tovább kellett mennie. Ha
csak a saját személye lett volna a tét, talán
egyszerűen beül egy sziklabarlangba és ott várja meg
a halált, ahogyan a népéből való vadászok szokták
tenni ilyen esetekben. De a Nagy Keresés útját járta,
 118

a Kislány Királynő és egész Fantázia sorsáról volt

szó. Nem volt joga hozzá, hogy feladja a harcot.
Így hát továbbhaladt hegynek fel, hegynek le, s
olykor tudatára ébredt, hogy hosszú ideig úgy
bolyongott, mint egy alvajáró, miközben szelleme
más tájakon időzött, ahonnan nem szívesen tért
vissza.

Barnabás összerezzent. A toronyóra egyet ütött. A

tanítás mára véget ért.
Barnabás a lármára és kiáltozásra fülelt, amit a
lenti tantermekből kiözönlő és a folyosókon
végigcsörtető gyerekek csaptak. Felhallatszott hozzá
a lépcsőkön dobogó lábak zaja. Aztán még kis ideig
feljutott hozzá egy-egy kiáltás az utcáról. Végül
csend borult az iskolaépületre.
Ez a csend tompa, nehéz takaróként feküdt
Barnabás kedélyén és fulladással fenyegette.
Mostantól kezdve teljesen egyedül lesz a nagy
iskolaépületben – egész nap és a rákövetkező éjjel, ki
tudja, meddig. A dolog kezdett komolyra fordulni.
 119

A többiek most hazamentek ebédelni. Barnabás is

éhes volt, és fázott a magára borított katonai takarók
ellenére is. Egyszerre elvesztette a bátorságát, és
egész terve őrültségnek és értelmetlenségnek tűnt.
Haza akart menni, most azonnal! Még nem volna
késő. Apja eddig még nem vett észre semmit.
Barnabásnak még azt sem kellene megmondania,
hogy ma iskolát került. Persze, ez valamikor úgyis
kiderülne, de az jó időbe telnék. És a lopott könyv
ügye? Hát, ezt is be kellene vallania egyszer. Apja
végeredményben ezt is elviselné, ahogy már egyéb
csalódásokat is elviselt, melyeket Barnabás okozott
neki. Nem volt oka, hogy féljen tőle. Valószínűleg
elmenne a háta mögött Korándi úrhoz és rendezné
vele a dolgot.
Már nyúlt a rézszínű könyv után, hogy táskájába
tegye, de aztán meggondolta magát.
– Nem – mondta hangosan a lomtár csendjében –,
Atráskó nem adná meg magát ilyen könnyen, csak
mert a helyzet kicsit nehezebbé vált. Amit elkezdtem,
véghez kell vinnem. Túl messzire mentem ahhoz,
hogy visszafordulhassak. Most már tovább kell
csinálnom, akármi történik is.
 120

Nagyon egyedül érezte magát, de volt ebben az

érzésben valami büszkeségféle is, büszke volt rá,
hogy erős maradt és nem engedett a kísértésnek.
Egy icipicit mégiscsak hasonlít Atráskóhoz!

Eljött a pillanat, amikor Atráskó valóban nem tudott

továbbmenni. Előtte tátongott a Mély Szakadék.
A látvány borzongató nagyságát nem lehet
szavakkal leírni. A Holt Hegyek országának földjét
hasadék szelte keresztül, amely legalább fél mérföld
széles volt. Mélységét nem lehetett felmérni.
Atráskó egy kiugró szikla peremén feküdt és a
sötétségbe meredt, amely mintha a föld legbelsejéig
ért volna. Felmarkolt egy kartávolságra fekvő,
emberfej nagyságú követ és olyan messzire hajította,
amilyenre csak bírta. A kő zuhant és zuhant, míg a
sötétség el nem nyelte. Atráskó hallgatózott, de a kő
csattanásának hangját nem észlelte, noha sokáig várt.
Ekkor azt tette, ami még lehetséges volt a
számára: elindult hosszában a Mély Szakadék
peremén. Közben minden pillanatban készen állt rá,
hogy találkozik „a szörnyek legrémítőbbjé"-vel,
 121

amelyről a régi dal mesélt. Fogalma sem volt róla,

hogy minémű teremtménynek kell lennie, csupán
annyit tudott, hogy Igramulnak hívják.
A Mély Szakadék szaggatott vonalban szelte át a
hegyek pusztaságát, és peremén természetesen
semmiféle út nem vezetett, hanem itt is sziklatornyok
magasodtak, melyeket meg kellett másznia, s melyek
néha aggasztóan ingadoztak alatta. Máskor óriási
kődarabok állták az útját, melyeket fáradságosan
kellett kikerülnie. Volt, hogy a hasadék felé lejtő
hordalékgörgeteg indult meg a lába alatt, amint
keresztülvágott rajta. Nemegyszer csupán egy
lábfejszélesség választotta el a lezuhanástól.
Ha tudta volna, hogy valaki nyomon követi, aki
óráról órára közelebb ér hozzá, talán olyan
meggondolatlan lépésre ragadtatta volna magát,
amelyért ezen a keserves úton drágán kellett volna
megfizetnie. Ez a valaki a sötétségből lett lény volt,
aki üldözőbe vette attól fogva, hogy útnak indult.
Alakja időközben annyira összesűrűsödött, hogy
körvonalait világosan fel lehetett ismerni. Farkas
formájú volt, szurokfekete és olyan nagy, mint egy
ökör. Orrával a földet szántva ügetett Atráskó
 122

nyomában a Holt Hegyek sziklasivatagán át. Nyelve

hosszan kilógott a szájából, ajkát felhúzta, úgyhogy
látható lett félelmetes állkapcsa. A fogott szimat
frissesége meggyőzte róla, hogy már csak néhány
mérföld választja el áldozatától. És a távolság
kérlelhetetlenül csökkent.
De Atráskó mit sem tudott üldözőjéről, és óvatos
lassúsággal tapogatta ki az útját.
Amikor éppen egy szűk barlangban görnyedezett,
mely kanyargós csőként vezetett át egy
sziklatömegen, hirtelen valami megmagyarázhatatlan
robajt hallott, mely nem hasonlított semmiféle más
lármához, amit valaha is észlelt. Egyszerre volt
süvöltés, ordítás és csörömpölés, s Atráskó
ugyanakkor úgy érezte, hogy reng az egész szikla,
amelyben tartózkodik, és hallotta, amint összetört
kőtömbök döngenek lefelé a hegyoldalakon. Egy
ideig várt, hátha alábbhagy a földrengés – vagy ki
tudja, micsoda –, ám amikor változatlanul tovább
tartott, folytatta a kúszást, elérte végre a kijáratot és
óvatosan kidugta a fejét.
S ezt látta: a Mély Szakadék sötétsége felett, az
egyik peremtől a másikig, egy rettenetes pókháló volt
 123

kifeszítve. És a kötélvastagságú háló tapadós szálai

között egy nagy fehér szerencsesárkány forgolódott,
farkával és karmaival csapkodva maga körül, de csak
egyre menthetetlenebbül gabalyodott bele a szálakba.
A szerencsesárkányok Fantázia legritkább állatai
közé tartoznak. Egyáltalán nem hasonlítanak a
közönséges sárkányokhoz vagy óriásgyíkokhoz,
melyek mint borzasztó nagy utálatos kígyók mély
barlangokban lakoznak, bűzt terjesztenek és bizo-
nyos valódi vagy állítólagos kincseket őriznek. A
káosz eme torzszüleményei többnyire gonosz,
mogorva természetűek, a denevéréhez hasonló
bőrszárnyuk van, mellyel zajosan és nehézkesen
emelkednek a levegőbe, és tüzet meg füstgomolyagot
okádnak. Ezzel szemben a szerencsesárkányok a
levegő és a langymeleg teremtményei, a féktelen
örömé, és hatalmas testük ellenére könnyűek, mint
egy nyári felhő. Ezért nincs szükségük szárnyra a
repüléshez. Úgy úsznak a levegőégben, mint halak a
vízben. A földről nézve lassan cikázó villámoknak
tetszenek. A legcsodálatosabb az énekük. Hangjuk
úgy szól, mint egy nagy harang arany zengése, s
amikor halkan beszélnek, olyan, mintha ezt a
 124

harangkongást messziről hallanánk. Akinek valaha is

megütötte a fülét ez az ének, az soha életében nem
felejti el, és még az unokáinak is mesél róla.
De a szerencsesárkány, melyet most Atráskó
látott, igazán nem volt olyan helyzetben, hogy
énekelni lett volna kedve. Hosszú, hajlékony teste,
melynek gyöngyházszínű pikkelyei rózsás és fehér
színben csillogtak, elnyomorítva és megbéklyózva
függött az óriási pókhálóban. Az állat hosszú
szakállát a szája alatt, dús sörényét és a farkáról,
valamint végtagjairól lógó bojtokat egyaránt
behálózta a tapadós kötelék, úgyhogy szinte már
mozdulni sem bírt. Csak rubinpiros szemgolyói
szikráztak oroszlánszerű arcában és tanúsították,
hogy még életben van.
A nagyszerű állat számtalan sebből vérzett, mert
volt itt még valami más is, egy óriási lény, amely
villámgyorsan újra és újra lecsapott a fehér
sárkánytestre, mint egy sötét felhő, mely alakját
szakadatlanul változtatta. Egyszer hosszú lábú, izzó
szemű óriási pókhoz hasonlított, melynek kövér
testét fekete nemezszerű hajbozót fedte, azután
egyetlen hosszú karmú nagy kézzé vált, mely a
 125

szerencsesárkányt megpróbálta összelapítani, a

következő pillanatban pedig fekete óriásskorpióvá
alakult át, amely mérgező fullánkjával bökött
szerencsétlen áldozata felé.
A két hatalmas teremtmény harca félelmetes volt.
A szerencsesárkány még védekezett, miközben kék
tüzet fújt, mely felperzselte a felhőszerű rém sörtéjét.
Füst tört fel és nagy gomolyokban örvénylett a
sziklahasadékok között. Atráskó alig tudott lélegzeni
a bűztől. A szerencsesárkánynak egyszer még az is
sikerült, hogy ellenfelének egyik hosszú lábát
leharapja. De a levált végtag nem esett a szakadék
mélyébe, hanem egy pillanatig külön lebegett a
levegőben, és azután visszatért előbbi helyére és újra
egyesült a sötét felhőtesttel. És ez így történt minden
alkalommal, a sárkány csak az ürességet harapta,
valahányszor sikerült fogai közé kapnia egy-egy
végtagot.
Csak most vette észre Atráskó azt, ami eddig
elkerülte a figyelmét. Az iszonyatos lény teste nem
egyetlen szilárd egészből állt, hanem
megszámlálhatatlan kis acélkék rovarból, melyek
 126

úgy zúgtak, mint dühös lódarazsak, és sűrű rajokban

folyton új meg új alakzatot képeztek.
Igramul volt, s Atráskó most már azt is tudta,
miért nevezik „a Tömérdek"-nek.
Előugrott rejtekhelyéről, s a mellén levő Ékszert
megragadva, olyan hangosan kiáltotta, ahogy csak
bírta:
– Állj! A Kislány Királynő nevében! Állj!
De hangja elenyészett a két harcoló teremtmény
ordítása és fújtatása közepette. Ő maga is alig
hallotta.
Hirtelen elhatározással a háló ragacsos huzalain
át a két viaskodó felé szaladt. A háló rezgett a lába
alatt. Elvesztette az egyensúlyát, átesett az egyik
hurkon, s csak kezével kapaszkodva lógott a sötét
mélység felett, majd ismét felhúzódzkodott,
odaragadt a kötelékhez, de kiszabadította magát és
tovább rohant.
Igramul hirtelen megérezte, hogy valaki közelít
felé. Villámgyorsan megfordult, s a látvány, amit
nyújtott, rettenetes volt. Már csak egy óriási acélkék
pofából állt, mely orrtöve feletti egyetlen szemének
 127

függőleges pupillájával elképzelhetetlen go-

noszsággal meredt Atráskóra.

Barnabás rémületében halkan felkiáltott.

Rémült kiáltás hallatszott a szakadék felett és

többszörösen ide-oda visszhangzott. Igramul jobbra
és balra forgatva szemét azt nézte, hogy nem lát-e
újabb jövevényt, mert ez a fiú, aki a borzalomtól
megbénulva állt előtte, nem lehetett az, aki kiáltott.
De nem volt ott senki más.

– Nem az én kiáltásomat hallhatta végül is? –

gondolta mélységes nyugtalansággal Barnabás. – De
hát ez teljesen lehetetlen.

S ekkor Atráskó meghallotta Igramul hangját. Igen

magas és rekedt hang volt, amely a legkevésbé sem
illett óriási pofájához. S a száját sem mozgatta
 128

beszéd közben. Egy óriási lódarázsraj zúgása volt,

ami szavakká formálódott:
– Egy kétlábú – hallotta Atráskó – ilyen hosszú,
hosszú éhezés után egyszerre két ínyencfalat! Milyen
szerencsés nap ez Igramul számára!
Atráskónak minden erejét össze kellett szednie.
Odatartotta a Fényt a szörny egyetlen szeme elé, és
ezt kérdezte:
– Ismeritek ezt a jelet?
– Gyere közelebb, kétlábú! – zúgta a sokszólamú
kórus –, Igramul nem lát jól.
Atráskó egy lépést tett az ábrázat felé, mely most
kitátotta a száját. Nyelv helyett számtalan villogó
csapja, tapogatója és rágója volt.
– Még közelebb! – zümmögte a raj.
A fiú még egy lépést tett, és most olyan közel állt
előtte, hogy egyenként világosan láthatta a számtalan
acélkék rovarfélét, mely vadul örvénylett egymáson
keresztül-kasul. S a rémes ábrázat egészben véve
mégis mozdulatlan maradt.
– Atráskó vagyok – mondta a fiú –, és a Kislány
Királynő megbízásában járok.
 129

– Rosszkor jössz – hallatszott kisvártatva a dühös

zümmögés. – Mit akarsz Igramultól? Amint látod,
nagyon el van foglalva.
– A szerencsesárkányt akarom – felelte Atráskó
–, adjátok nekem!
– Minek kell neked, kétlábú Atráskó?
– A Szomorúság Ingoványában elvesz-tettem a
lovamat. A Déli Jósdához kell mennem, mert csak
Jajulála tudja megmondani, hogy ki adhat a Kislány
Királynőnek új nevet. Ha nem kapja meg, meg kell
halnia és vele együtt egész Fantáziának – nektek is,
Igramul, akit a Tömérdeknek neveznek.
Elnyújtott sóhaj hallatszott az arc irányából: – Ez
lenne az oka, hogy vannak helyek, ahol semmi sincs?
– Igen – mondta Atráskó –, tehát ti is tudjátok,
Igramul. De a Déli Jósda sokkal messzebb van annál,
semhogy az életem időtartama alatt odaérjek. Ezért
követelem tőletek ezt a szerencsesárkányt. Ha a
levegőn át visz engem, talán még célt érhetek.
Az óriási arcot alkotó örvénylő raj valami
sokszólamú vihogásfélét hallatott.
– Tévedsz, kétlábú Atráskó. Nem tudunk
semmiféle Déli Jósdáról és semmiféle Jajuláláról, de
 130

azt tudjuk, hogy a sárkány már nem képes szállítani

téged. S még ha sértetlen lenne is, akkor is olyan
sokáig tartana az utatok, hogy közben a Kislány
Királynőt elvinné a betegsége. Ne a te életedhez
mérd a Keresést, kétlábú Atráskó, hanem az övéhez.
A függőleges pupillájú szem pillantása már-már
elviselhetetlen volt, s Atráskó lehajtotta a fejét.
– Ez igaz – suttogta.
– Azonkívül – folytatta a mozdulatlan arc –,
Igramul mérge már átjárta a sárkány testét.
Legfeljebb egy kurta órája van még hátra.
– Akkor pedig – mormolta Atráskó – nincs több
remény, se neki, se nekem, de nektek se, Igramul.
– Nos hát – zümmögte a hang –, Igramul
legalább még egyszer falatozik egy jót. De egyáltalán
nem biztos, hogy valóban ez lesz Igramul utolsó
lakomája. Merthogy tudna egy módot, amellyel egy
szempillantás alatt a Déli Jósdához juttathatna téged.
Csak az a kérdés, hogy tetszenék-e neked, kétlábú
Atráskó.
– Miről beszéltek?
– Ez Igramul titka. A szakadék lakóinak is
megvan a maguk titka, kétlábú Atráskó. Igramul
 131

eddig még soha nem szolgáltatta ki. És neked is meg

kell esküdnöd, hogy nem árulod el soha. Mert kárt
okozna Igramulnak, hú, de nagy kárt, ha mások is
megtudnák.
– Megesküszöm rá. Beszéljetek!
Az óriási acélkék ábrázat kicsit előrehajolt, és
alig hallhatóan zümmögte:
– Meg kell maratnod magad Igramullal.
Atráskó rémülten hőkölt vissza.
– Igramul mérge – folytatta a hang – egy órán
belül öl, de ugyanakkor olyan hatalommal ruházza
fel azt, akibe belekerül, hogy Fantázia bármely
kívánt pontjára eljuthat. Képzeld csak el, ha erről
mindenki tudna! Igramul minden áldozata kereket
oldana!
– Egy óra? – kiáltotta Atráskó –, de mit tudok én
egyetlen óra alatt véghezvinni?
– Hát – zümmögte a raj –, ez az óra mindenesetre
több, mint az összes, ami még számodra hátravan.
Döntsd el magad! Atráskó viaskodott önmagával.
– Elengeditek a szerencsesárkányt, ha a Kislány
Királynő nevében kérem? – kérdezte végül.
 132

– Nem – felelte az arc –, nincs jogod, hogy

Igramult erre kérd, még ha AURIN-t, a Fényt viseled
is. A Kislány Királynő mindnyájunkat olyannak
fogad el, amilyenek vagyunk. Ezért hajlik meg
Igramul is az ő jele előtt. És te jól tudod ezt.
Atráskó még mindig lehajtott fejjel állt. Amit
Igramul most mondott, színigaz volt. Tehát nem
mentheti meg a fehér szerencsesárkányt. Saját
kívánságai nem számítanak.
Összeszedte magát és így szólt: – Tedd azt, amit
javasoltál! Villámgyorsan csapott rá az acélkék felhő
és minden oldalról körülburkolta. Atráskó őrjítő
fájdalmat érzett a bal vállában, és csak egyetlen
gondolata volt: a Déli Jósdához!
Aztán elfeketült előtte a világ.

Mikor a farkas röviddel ezután ideért, csak az óriási

pókhálót találta, de senki mást már ezenkívül. A
nyom, melyet idáig követett, hirtelen megszakadt, és
minden erőfeszítése ellenére sem tudta újra
megtalálni.
 133

Barnabás szünetet tartott. Nyomorúságosan érezte

magát, mintha az ő testében is dolgozna Igramul
mérge.
– Hála istennek, hogy nem vagyok Fantáziában –
mormolta halkan maga elé. – Ilyen szörnyetegek
szerencsére nincsenek a valóságban. Mindez nem
egyéb, mint mese.
De valóban csak mese az egész? Hogy volt akkor
lehetséges, hogy Igramul és valószínűleg Atráskó is
hallotta Barnabás rémült kiáltását?
A könyv kezdett lassan kísértetiessé válni a
számára.
 V.

A
Másodmagá
k
 136

gyetlen borzalmas pillanatig kétség fogta el Atráskót,

hogy nem csapta-e be Igramul, mert ahogy magához
tért, még mindig a sziklasivatagban találta magát.
Nagy nehezen feltápászkodott. S akkor látta,
hogy hegyi vadon veszi körül ugyan, de egészen
másfajta. Mintha csupa rozsdavörös nagy
sziklatáblából állt volna a vidék, s ezek a táblák
egymásra csúsztak és egymás fölé halmozódtak
volna, úgy, hogy mindenféle furcsa tornyot és
piramist alkottak. Közöttük alacsony bozót és dudva
borította a talajt. Perzselő hőség uralkodott. A tájat
sugárzó, sőt harsány napfény árasztotta el, mely
vakította a szemet.
Atráskó ellenzőt formált kezéből az arca elé, és
körülbelül egy mérföld távolságban szabálytalan
alakú sziklakaput pillantott meg, melynek boltívét
vízszintesen fekvő kőlapok képezték, s mely talán
száz láb magas is lehetett.
Ez lett volna a Déli Jósda bejárata? Ameddig
elláthatott, a kapu mögött nem volt semmi más, csak
végtelen, üres pusztaság, se épület, se templom, se
liget — semmi, ami egy jóshelyhez hasonlított volna.
 137

Miközben még azt fontolgatta, mit kellene tennie,

mély, bronzszínű hang szólította meg hirtelen:
– Atráskó! – és aztán még egyszer: – Atráskó!
Megfordult és egy rozsdavörös sziklatorony
mögül a fehér szerencsesárkányt látta előbújni.
Sebeiből vér folyt, és annyira legyengült, hogy csak
fáradságosan tudta magát elébe vonszolni. Ennek
ellenére vidáman hunyorított az egyik rubinpiros
szemével, és így szólt:
– Ne csodálkozz annyira, hogy én is itt vagyok,
Atráskó. Noha szinte bénán feküdtem a pókhálóban,
mindent hallottam, amit Igramul mondott neked. S
ekkor azt gondoltam, hogy hiszen engem is megmart,
miért ne használjam ki én is a titkát, amit rád bízott?
Így szöktem el tőle.
Atráskó örömmel hallgatta.
– Nehezemre esett, hogy átengedjelek
Igramulnak — mondta —, de mi mást tehettem
volna?
– Semmit – felelte a szerencsesárkány. Mégis
megmentetted az életemet – bár magamnak is részem
van benne. És újra hunyorított, ezúttal a másik
szemével.
 138

– Megmentettem – ismételte Atráskó –, igen, egy

órára, mert több egyikünk számára sincs hátra.
Igramul mérgének erejét minden pillanatban
erősebben érzem.
– Minden méregnek van ellenmérge – válaszolta
a fehér sárkány –, meglátod, minden jóra fordul.
– Sejtelmem sincs, hogyan – kételkedett Atráskó.
– Én sem tudom – mondta a sárkány –, de éppen
ez az érdekes. Mostantól kezdve minden sikerülni
fog neked. Elvégre szerencsesárkány vagyok! Mikor
a pókhálóban lógtam, akkor sem adtam fel a reményt
– s amint látod, joggal.
Atráskó mosolygott.
– Mondd csak, miért akartál éppen idekerülni –
és nem valami más, jobb helyre, ahol talán
meggyógyulhatnál?
– Az életem a tiéd – jelentette ki a sárkány –, ha
elfogadod. Úgy gondoltam, hogy hátasállatra van
szükséged a Nagy Kereséshez. És majd meglátod,
micsoda különbség, ha valaki két lábon rója a tájat,
vagy akár egy jó lovon üget, vagy ha egy
szerencsesárkány hátán viharzik keresztül a
levegőégen. Rendben van?
 139

– Rendben van! – felelte Atráskó.

– Egyébként – fűzte hozzá a sárkány – a nevem
Fuhur.
– Jól van, Fuhur – mondta Atráskó –, de amíg itt
beszélgetünk, letelik az a kevés időnk is, ami még
hátravan. Tennem kell valamit. De mit?
– Szerencsésnek kell lenned – válaszolta Fuhur –,
mi mást tehetnél?
De szavait Atráskó már nem hallotta. Összeesett
és mozdulatlanul feküdt a sárkánytest puha hajlataiba
csavarva. Igramul mérge megtette a magáét.
Mikor Atráskó – ki tudja, mennyi idő múlva –
újra felnyitotta a szemét, először mindössze egy
fölébe hajló, ritka különös arcot látott. A
legráncosabb és leggyűröttebb arc volt, melyet
valaha is ismert, de csak akkora körülbelül, mint az
ökle.
Sötétbarna volt, mint egy sült alma, és
szemecskéi úgy villogtak, mint két csillag. A fején
hervadt levelekből álló főkötőféle ült.
Aztán azt érezte Atráskó, hogy kis ivóedényt
tartanak az ajkához.
 140

– Finom orvosság, jó orvosság! –mormolták a

ráncos kis ajkak a töpörödött arcocskában idd csak,
gyermekem, idd. Jót tesz!
Atráskó kortyolt egyet. Furcsa íze volt, édeskés
és mégis fanyar.
– Mi van a fehér sárkánnyal? – nyögte ki nagy
nehezen.
– Minden rendben van – válaszolta a suttogó
hangocska. – Ne izgasd magad, fiacskám.
Meggyógyul. Mind a ketten meggyógyultok. A
legrosszabbján már túl vagytok. Igyál csak, igyál!
Atráskó még egyet kortyolt, és azonnal újabb
álomba merült, de ez már a gyógyulás mély, üdítő
álma volt.

A toronyóra kettőt ütött.

Barnabás nem tarthatta vissza tovább: sürgősen
vécére kellett mennie. Már jó ideje kellett volna, de
egyszerűen képtelen volt abbahagyni az olvasást.
Azonkívül félt is egy kicsit attól, hogy lemenjen az
iskolaépületbe. Hiába mondta magának, hogy nincs
rá oka, hiszen üres a ház, senki sem látná meg. Mégis
 141

félt, mintha az iskolaépület maga is valami lény

volna, aki figyeli.
De nem volt mentség, mennie kellett!
A könyvet a nyitott oldalaknál fogva letette a
tornaszőnyegre, felállt és a lomtárajtóhoz ment.
Dobogó szívvel hallgatózott egy darabig. Minden
csendes volt. Félrehúzta a reteszt, és lassan
megfordította a nagy kulcsot a zárban. Mikor a
kilincset lenyomta, az ajtó hangos csikorgással
kinyílt.
Harisnyás lábbal osont ki, és az ajtót nyitva
hagyta maga mögött, nehogy újabb felesleges lármát
csapjon. Azután lelopakodott a lépcsőn az első
emeletre. Előtte nyúlt el a hosszú folyosó, kétoldalt
az osztályokba nyíló spenótzöld ajtókkal.
A tanulók vécéje a folyosó másik végén volt. A
helyzet rendkívül sürgette, és Barnabás rohant, ahogy
csak bírt. A kis menedéket szó szerint az utolsó
pillanatban érte el.
Mialatt a vécén ült, azon merengett, vajon a
hősöknek az ilyen történetekben tulajdonképpen
miért nincsenek soha effajta problémáik. Egyszer –
mikor még sokkal kisebb volt – még a hittanórán is
 142

megkérdezte, hogy az Úr Jézusnak is volt-e

szüksége, mint a közönséges embereknek, hiszen
éppúgy evett és ivott, mint a közönséges emberek.
Az osztály visított a nevetéstől, és a hittantanár
„illetlen magaviselet" miatt feddést írt be az
osztálykönyvbe. Feleletet azonban nem kapott
Barnabás. Mellesleg igazán nem akart illetlenül
viselkedni.
– Ezek a dolgok bizonyára annyira mellékesek és
lényegtelenek, hogy az ilyen történetekben nem
szükséges megemlíteni őket – mondta magában most
Barnabás.
Noha számára néha kétségbeejtő és szégyenteljes
fontosságúak voltak.
Kész volt, meghúzta a láncot és éppen ki akart
lépni, mikor kint a folyosón hirtelen lépteket hallott.
Egyik teremajtó a másik után nyílt és csukódott újra,
s a léptek egyre közeledtek.
Barnabás szíve a torkában dobogott. Hova
bújhatna el? Bénultan állt egy helyben.
A vécéajtó kinyílt, de szerencsére éppen úgy,
hogy Barnabást eltakarta. Az iskolaszolga lépett be.
Sorban bepillantott az egyes fülkékbe. Amikor ahhoz
 143

ért, amelyben még zúgott a víz, s a lehúzólánc még

mozgott, meghökkent egy pillanatra. Morgott valamit
maga elé, de aztán, mikor látta, hogy a víz zúgása
eláll, megvonta a vállát és kiment. Léptei elhaltak a
lépcsőn.
Barnabás az egész idő alatt nem mert levegőt
venni, most mélyet lélegzett. Mikor kifelé indult,
észrevette, hogy a térde remeg.
Óvatosan és amilyen gyorsan csak bírt,
végigosont a folyosón a spenótzöld ajtók mentén,
majd fel a lépcsőn és vissza a lomtárba. Csak amikor
újra bezárta és bereteszelte az ajtót, akkor oldódott
benne a feszültség.
Mély sóhajtással ereszkedett le torna-
szőnyegekből álló fekhelyére, beburkolózott a
katonai pokrócokba és a könyv után nyúlt.

Mikor Atráskó újra felébredt, teljesen frissnek és

erősnek érezte magát. Felült.
Éjszaka volt, a hold fényesen világított, és
Atráskó látta, hogy ugyanazon a helyen van, ahol a
fehér sárkány mellett összeesett. Fuhur is még
 144

mindig ott feküdt, de nyugodtan és mélyen lélegzett,

és látszott rajta, hogy jól alszik. Minden sebe be volt
kötözve.
Atráskó észrevette, hogy az ő vállán levő sebet is
hasonló módon látták el, nem valami anyaggal,
hanem füvekkel és növényi rostokkal.
Néhány lépésnyire kis barlang nyílt a sziklában.
Bejáratából tompa fény szűrődött ki.
Bal karjának mozgatása nélkül óvatosan felkelt
és az alacsony barlang bejáratához lépett. Lehajolt és
odabent egy miniatűr alkimistakonyhához hasonló
helyiséget pillantott meg. A háttérben vidám
tüzecske pattogott a nyitott kandallóban. Mindenütt
tégelyek, fazekak és csodálatos formájú üvegek áll-
tak vagy hevertek. Egy állványon különféle szárított
növények csomói voltak felhalmozva. A középen
álló asztalt és a többi bútort mintha gyökértuskókból
barkácsolták volna össze. A lakóhelyiség egészben
véve rendkívül kellemes benyomást keltett.
Csak amikor köhécselést hallott, akkor vette
észre Atráskó, hogy a kandalló előtti karosszékben
egy kis fickó ül. Fején gyökérből készült kalapfélét
viselt, mely fordított pipafejhez hasonlított. Arca
 145

éppolyan sötétbarna és ráncos volt, mint az, melyet

első felébredésekor látott maga fölött. De az orrán
nagy szemüveg ült, és vonásai keményebbnek és
gondterheltebbnek látszottak. A fickó az ölében
fekvő nagy könyvet olvasta.
Majd egy hátrább levő másik helyiségből egy
újabb kis alak döcögött elő, akiben Atráskó azonnal
felismerte azt a teremtést, aki előzőleg a gondjaiba
vette. Csak most látta, hogy pici asszonykáról van
szó. Akárcsak a karosszékben ülő emberke, a
levélsapkán kívül valami barátcsuhafélét viselt,
amely mintha szintén hervadt lombból állt volna.
Elégedetten dudorászott, kezét dörzsölgette és a tűz
felett lógó üsttel kezdett foglalatoskodni. A két alak
alig volt magasabb, mint Atráskó lábszára a talpától a
térdéig. Nyilvánvaló volt, hogy mind a ketten a
meglehetősen szerteágazó gnómcsalád tagjai közé
tartoztak, ha meglehetősen szokatlanok voltak is.
– Asszony – szólt az emberke morcosan –, ne
fogd el a fényt előlem! Zavarsz a tanulmányaimban.
– Azok a te tanulmányaid! – torkolta le az
asszonyka. – Kit érdekelnek már! Az most a fontos,
 146

hogy kész legyen a gyógybalzsam. Annak a kettőnek

ott kint szüksége van rá.
– Annak a kettőnek ott kint – válaszolta
ingerülten az emberke – sokkal nagyobb szüksége
lesz az én tanácsomra és segítségemre.
– Felőlem – vetette oda az asszonyka –, de csak
ha már egészségesek lesznek. Adj helyet, öreg!
Az emberke dörmögve csúszott székével odább a
tűztől. Atráskó a torkát köszörülte, hogy észrevétesse
magát. A gnóm-pár felnézett.
– Már meggyógyult – állapította meg az
emberke. – Most én vagyok soron!
– Hogyisne! – zsémbelt az asszonyka –, hogy
egészséges-e vagy sem, azt én döntöm el. Akkor
kerülsz sorra, ha én mondom, hogy rajtad a sor!
Majd Atráskóhoz fordult.
– Szívesen behívnánk. De bizony kissé szűk
lenne itt neked a hely. Egy pillanat! Mindjárt
kimegyek hozzád.
Egy kis mozsárban szétmorzsolt még valamit,
amit aztán beledobott az üstbe. Majd megmosta és
csuhájában megtörölte a kezét, miközben odaszólt az
emberkének:
 147

– És te itt maradsz ülve, Szűkmók, amíg nem

hívlak, megértetted?
– Jó, jó, Urgula – dörmögte az emberke.
A gnómasszony kilépett a barlangból a szabadba.
Felnézett Atráskóra és összehúzott szemmel
vizsgálgatta.
– Na? Úgy látszik, már egészen jól vagyunk, mi?
Atráskó bólintott.
Az asszonyka felmászott egy kiugró sziklára,
mely Atráskó arcával egy magasságban volt, és
elhelyezkedett rajta.
– Nem fáj már semmid? – tudakolta.
– Szóra sem érdemes – válaszolta Atráskó.
– Micsoda? – förmedt rá az asszonyka szikrázó
szemmel –, fáj vagy nem fáj?
– Még fáj – magyarázta Atráskó –, de nem számít
...
– De nekem igen! – dúlt-fúlt Urgula. – Szeretjük,
ha a beteg mondja az orvosnak, hogy mi számít és mi
nem! Mit értesz hozzá, te zöldfülű! Kell fájnia ahhoz,
hogy meggyógyuljon. Ha ugyanis nem fájna már,
akkor ez azt jelentené, hogy elhalt a karod.
 148

– Bocsánat! – mondta Atráskó, s úgy érezte

magát, mint egy megszidott gyerek –, csak azt
akartam mondani. . . azaz, meg akartam köszönni.
– Ugyan! – ripakodott rá mogorván Urgula –,
elvégre füvesasszony vagyok. Csak a kötelességemet
tettem. És Szűkmók, az öregem, felismerte a
Talizmánt a nyakadban. Nem volt kétséges, hogy mit
kell tennünk.
– És Fuhur – kérdezte Atráskó –, vele mi van?
– Ki az?
– A fehér szerencsesárkány.
– Ja úgy. Még nem tudom. Kicsit rosszabbul járt,
mint te. Mindenesetre valamicskével többet is visel
el. Tulajdonképpen meg kellene birkóznia a bajával.
Majdnem biztos vagyok benne, hogy helyrejön. Még
egy ideig nyugalomra van szüksége. Hol a csudában
szedtétek össze ezt a mérget, he? És honnan kerültök
ide ilyen hirtelen? És hova akartok menni? És kik
vagytok egyáltalán?
Szűkmók is megjelent közben a barlang
bejáratában, és végighallgatta Atráskónak az öreg
Urgula kérdéseire adott válaszát. Ekkor előlépett és
így kiáltott:
 149

– Tartsd a szád, asszony, most én vagyok soron!

Aztán Atráskóhoz fordult, leemelte pipafejhez
hasonló kalapját, megvakarta kis kopasz fejét és azt
mondta:
– Ne vedd rossz néven a modorát, Atráskó. Az
öreg Urgula gyakran udvariatlan egy kissé, de nem
gondolja komolyan. Nevem Szűkmók. Úgy is
neveznek minket, hogy a Másodmagák. Hallottál már
rólunk?
– Nem – vallotta be Atráskó.
Szűkmók kissé sértődöttnek látszott.
– Na jó – jegyezte meg –, bizonyára nem forogsz
tudományos körökben, különben mondták volna már
neked, hogy nálam jobb tanácsadót nem találsz, ha
Jajulálához igyekszel a Déli Jósdába. Jó címre jöttél,
fiam.
– Csak ne játszd meg magad! – kiáltotta közbe az
öreg Urgula. Ezzel lemászott ülőhelyéről és magában
mormogva eltűnt a barlangban.
Szűkmók úgy tett, mintha nem hallaná a
közbeszólást.
– Mindent megmagyarázok neked – folytatta –,
egy életen át tanulmányoztam kívülről és belülről a
 150

dolgot. Saját obszervatóriumot rendeztem be

magamnak. A közeljövőben nagy tudományos
munkát fogok kiadni a Jósdáról. Címe ez lesz: A
Jajulála-rejtély, megoldotta Szűkmók professzor.
Nem hangzik rosszul, ugye? Sajnos, azonban még
hiányzik hozzá néhány apróság. Segíthetnél a
megszerzésében, fiam.
– Obszervatórium? – kérdezte Atráskó, mert a
szó ismeretlen volt előtte.
Szűkmók büszkeségtől szikrázó szemecskével
bólintott. Kézmozdulattal jelezte Atráskónak, hogy
kövesse.
A hatalmas kőlapok között kanyargós kis ösvény
vezetett felfelé. Egy-egy nagyon meredek helyen pici
lépcsőfokokat vágtak bele, amelyek Atráskó lábainak
természetesen túl kicsik voltak. Ezeket egyetlen
lendülettel lépte át. Ennek ellenére nem kis
fáradságába került, hogy az előtte szaporán tipegő
gnómot kövesse.
– Tiszta holdfényes éjszaka van ma – hallotta
Szűkmók hangját –, láthatod majd.
– Kit – tudakolta Atráskó –, a Jajulálát?
 151

De Szűkmók bosszúsan leintette és tovább

döcögött.
Végre felértek a sziklatorony ormára. A terep
lapos volt, csak egyik oldalon emelkedett valami
természetes mellvédféle, egyetlen kőtáblából álló
korlát. A tábla közepében nyílás volt, nyilvánvalóan
szerszámokkal vágták ki. A nyílás előtt gyökérfa
állványon kis távcső állt.
Szűkmók belekukucskált, néhány csavar
megforgatásával könnyűszerrel beszabályozta, majd
elégedetten bólintott, és felszólította Atráskót, hogy ő
is pillantson bele. A fiú szót fogadott, de le kellett
ereszkednie a földre és könyökére támaszkodva
kellett a csőbe néznie.
A távcső a hatalmas sziklakapura irányult,
méghozzá úgy, hogy a jobb pillér alsó része volt a
képtérben. S Atráskó látta, hogy az oszlop mellett
egy magasba nyúló, tökéletesen mozdulatlan szfinx
ül a holdfényben. Mellső lába, amelyre támaszkodott,
oroszláné, alsóteste bikáé volt, hátán hatalmas
sasszárnyat viselt, arca pedig embert idézett –
legalábbis a formáját tekintve, mert kifejezése nem
volt emberi. Nehéz volt megállapítani, hogy ez az
 152

ábrázat mosolyog-e vagy mérhetetlen bánatot tükröz,

vagy éppen tökéletesen egykedvű. Hosszasabb
szemlélés után úgy tűnt Atráskónak, hogy mélységes
gonoszságot és kegyetlenséget áraszt, de rögtön
helyesbítenie kellett a benyomását, és nem talált rajta
mást, mint színtiszta derűt.
– Jól van, hagyd abba! – súgta a fülébe a gnóm –,
úgysem igazodsz el rajta. Mindenki így van vele. Én
is. Egy életen át figyeltem, és nem tudtam kideríteni
a titkát. Most lássuk a másikat!
Igazított egyet valamelyik csavaron, s a kép
átvándorolt a kapuboltozat nyílásán, mely mögött
csak a messze üres síkság terült el, aztán a bal
kapupillér került Atráskó látómezejébe. Itt
ugyanolyan tartásban egy másik szfinx ült. Hatalmas
teste különös sápadtsággal csillogott a holdfényben,
mintha csak folyékony ezüstből lenne. Úgy tetszett,
mintha állhatatosan bámulná az első szfinxet, mint
ahogy az is mozdulatlanul az ő irányába nézett.
– Szobrok ezek? – kérdezte Atráskó halkan,
anélkül hogy le tudta volna venni róluk a szemét.
– Ó, nem – felelte Szűkmók és kacarászott –,
ezek valódi, élő szfinxek – méghozzá milyen
 153

élők! Előszörre eleget láttál. Gyere, menjünk le.

Mindent meg fogok magyarázni.
És kezét a távcső elé tette, úgyhogy Atráskó
nem látott többet. Szótlanul tették meg a
visszautat.
 VI.

A három
Mágikus
kapu
 156

uhur még mindig mélyen aludt, mikor Szűkmók

Atráskóval visszatért a gnómbarlanghoz. Az öreg
Urgula közben kitette az asztalkát a szabadba és
telerakta mindenféle édességgel, valamint bogyók és
növények sűrített levével.
Ezenkívül kis ivókelyhecskék is álltak ott, és egy
kis kannában illatos füvekből főtt forró tea gőzölgött.
Két, olajjal működő parányi viharlámpa tette teljessé
a képet.
– Asztalhoz! – parancsolta a gnóm-asszonyka. –
Atráskónak mindenekelőtt ennie és innia kell, hogy
erőre kapjon. A gyógyszer önmagában nem elég.
– Köszönöm – mondta Atráskó –, már nagyon jól
érzem magam.
– Semmi feleselés! – fortyogott Urgula –,
ameddig itt vagy, azt teszed, amit mondanak,
megértetted? A testedben levő mérget
semlegesítettem. Tehát nem kell már annyira sietned,
fiam. Annyi időd van, amennyit akarsz, élj hát vele.
– Nemcsak rólam van szó – vetette közbe
Atráskó –, a Kislány Királynő a halálán van. Talán
már csak órái vannak hátra.
 157

– Lárifári! – dörmögte a kis öregasszony –,

sietséggel nem érsz el semmit. Ülj le! Egyél! Igyál!
Nosza, jössz végre?
– Jobb, ha mindent ráhagyunk – súgta Szűkmók
–, ismerem én már az asszonyt. Ha valamit akar, nem
segít semmi. Aztán sok megbeszélnivalónk van még
nekünk kettőnknek.
Atráskó maga alá húzott lábbal leült hát a pici
asztalhoz, és hozzálátott a lakomához. Minden korty
és minden falat olyan volt valóban, mintha aranyló,
meleg élet áradt volna szét az ereiben és az izmaiban.
Csak most vette észre, hogy mennyire legyöngült.

Barnabás szájában összefutott a nyál.

Hirtelen mintha ő is érezte volna a gnómlakoma
illatát. Körbeszaglászott a levegőben, de
természetesen képzelődés volt az egész.
Gyomra hallhatóan korgott. Nem bírta tovább.
Kivette táskájából a tízórai kenyér maradékát és az
almát és mindkettőt megette. Ezután kicsit jobban
érezte magát, noha távolról sem lakott jól.
 158

Később rádöbbent, hogy ez volt az utolsó

étkezése. A szó megrémítette. Igyekezett nem
gondolni rá.

– Honnan veszed ezeket a finom dolgokat? –

kérdezte Atráskó Urgulától.
– Hát, kisfiam – kezdte az asszonyka –, sokat,
nagyon sokat kell erre-arra szaladgálnom, hogy az
igazi jó füveket és növényeket megtaláljam. De ez a
keményfejű Szűkmók éppen itt akar lakni – a fontos
tanulmányai miatt! Hogy az étel hogy kerül az
asztalra, azzal nem törődik.
– Asszony – szólt Szűkmók méltóságteljesen –,
mit értesz hozzá, hogy mi fontos, és mi nem. Tágulj
innen és hagyj minket beszélgetni!
Urgula duzzogva visszavonult a kis barlangba,
ahol edénykéivel nagy csörömpölésbe fogott.
– Hagyd csak! – suttogta Szűkmók –, derék vén
csont, csak néha szüksége van egy kis dohogásra.
Hallgass ide, Atráskó! Elmondok most neked
egynéhány dolgot a Déli Jósdáról, amit tudnod kell.
Nem olyan egyszerű eljutni Jajulálához. Sőt meg-
 159

lehetősen nehéz. Azonban nem akarok neked

tudományos előadást tartani. Talán jobb lesz, ha
kérdéseket teszel fel. Könnyen elmerülök a
részletekben. Kérdezz hát!
– Jó – mondta Atráskó –, akkor kiféle vagy
miféle az a Jajulála?
– Teringettét! – morogta Szűkmók, és
bosszúságtól szikrázó szemmel nézett a fiúra –,
ugyanolyan közvetlenül szegezed nekem a kérdést,
mint ahogyan az öregasszony szokta. Nem tudod
mással kezdeni?
Atráskó elgondolkodott és aztán ezt kérdezte:
– Az a nagy sziklakapu a szfinxekkel, amit
mutattál – az a bejárat?
– Ez jobb kérdés! – felelte Szűkmók –, így már
tovább jutunk. A sziklakapu a bejárat, de utána még
két kapu következik, és csak a harmadik mögött lakik
Jajulála – ha egyáltalán lehet róla azt mondani, hogy
lakik.
– Te magad voltál már nála valaha?
– Hova gondolsz! – válaszolta Szűkmók, némileg
ismét elkedvetlenedve utóvégre tudományos alapon
dolgozom. Minden adatot összegyűjtöttem azokról,
 160

akik ott voltak. Már amennyiben visszatértek,

természetesen. Igen fontos munka! Semmiféle
személyes kockázatot nem engedhetek meg magam-
nak. Befolyásolhatná a munkámat.
– Értem – bólintott Atráskó. – És mi a helyzet
azzal a három kapuval?
Szűkmók felállt és karját összefonva a hátán, fel-
alá kezdett járkálni, miközben a következőket
jelentette ki:
– Az első neve Nagy Rejtély Kapu. A második
neve Varázstükör Kapu. A harmadik neve
Kulcsnélküli Kapu . . .
– Különös – szakította félbe Atráskó –, ameddig
csak elláttam, nem volt a sziklakapu mögött semmi,
csak puszta síkság. Hol van hát ez a másik két kapu?
– Nyugalom! – rivallt rá Szűkmók –, ha
állandóan félbeszakítasz, nem tudom elmagyarázni a
dolgokat. Minden rendkívül bonyolult! A helyzet a
következő: a második kapu csak akkor bukkan elő,
ha az ember átjutott az elsőn. És a harmadik csak
akkor, ha a második a hátunk mögött van. És Jajulála
csak annak jelenik meg, aki a harmadikon is átment.
 161

Addig mindebből semmi sem látszik. Egyszerűen

nem létezik, érted?
Atráskó bólintott, de helyesebbnek látta, ha
hallgat, nehogy újra felingerelje a gnómot.
– Az elsőt, a Nagy Rejtély Kaput, láttad a
távcsövemen keresztül. A két szfinxet is. Ez a kapu
mindig nyitva áll – magától értetődik. Egyáltalán
nincs kapuszárnya. Ennek ellenére senki sem tud
átmenni rajta, csakis ha – a Szűkmók itt magasba
emelte picurka mutatóujját –, csak akkor, ha a
szfinxek lehunyják a szemüket. És tudod, mért? Egy
szfinx pillantása teljesen más, mint akármely más
lényé. Mi ketten s az összes többi lény befogadunk
valamit a pillantásunkkal. Látjuk a világot. De a
szfinx nem lát semmit, bizonyos értelemben vak.
Ugyanakkor a szeme kibocsát valamit. És mi az, amit
a szeme kibocsát? A világ minden rejtélye. Emiatt
nézi a két szfinx folyton egymást. Mert egy szfinx
tekintetét csak egy másik szfinx tudja elviselni. És
képzeld el, mi történik azzal, aki csak úgy beme-
részkedik a két pillantás kereszttüzébe! Ott helyben
megdermed, és addig meg sem tud mozdulni, míg a
világ minden rejtélyét meg nem oldotta. Majd
 162

megtalálod az ilyen szegény ördögöknek a nyomait,

ha odakerülsz.
– De nem azt mondtad – vetette közbe Atráskó –,
hogy néha becsukják a szemüket? Nem kell olykor
aludniuk?
– Aludniuk? – Szűkmók rázkódott a kacagástól. –
Jóságos ég, egy szfinx és az alvás! Nem, szavamra,
nem. Te valóban gyanútlan kölyök vagy. Mégsem
egészen hóbortos a kérdésed. Sőt éppen ez az a pont,
melynek a kutatásaimat szenteltem. Egyes
látogatóknál a szfinxek behunyják a szemüket, és
átengedik őket. A kérdés, melyet azonban ez idáig
senki nem tudott tisztázni, a következő: miért éppen
az egyiket és miért nem a másikat? Ugyanis
egyáltalán nem úgy van, hogy mondjuk: a bölcseket,
a bátrakat és a jókat átengedik, a butákat, a gyávákat
vagy a gazembereket pedig kizárják. Egy fityiszt!
Saját szememmel figyeltem meg, nem is egyszer,
hogy kifejezetten valamely ostoba tökfilkónak vagy
alávaló csirkefogónak engedélyezték a belépést,
miközben a legtisztességesebb és legértelmesebb
emberek gyakran hónapokon át vártak hiába és végül
dolguk végezetlen távoztak. Az, hogy valaki
 163

szükségből és szorult helyzetében akar a Jósdába

bejutni, vagy csak úgy mulatságból, úgy látszik,
szintén nem játszik semmiféle szerepet.
– És a kutatásaid – kérdezte Atráskó – nem
nyújtottak semmi támpontot?
Szűkmók tekintete tüstént újra haragos szikrákat
vetett.
– Figyelsz vagy nem? Épp most mondtam, hogy
a mai napig senki sem tisztázta ezt a kérdést. Az évek
során természetesen kidolgoztam néhány elméletet.
Először azt gondoltam, hogy a döntő pont, amely
szerint a szfinxek ítélnek, talán bizonyos testi
ismertetőjegyek – magasság, szépség, erő vagy
ilyesmi. Ezt azonban hamarosan el kellett ejtenem.
Megpróbáltam aztán bizonyos számviszonylatokat
megállapítani, például, hogy öt közül mindig hármat
zárnak ki, vagy csak a prímszámúakat engedik be.
Ami a múltat illeti, egész jól ment a számítás, de az
előrejelzést illetően egyáltalán nem vált be. Közben
arra a véleményre jutottam, hogy a szfinxek döntése
minden tekintetben véletlenszerű és teljességgel
értelmetlen. De a feleségem azt állítja, hogy ez
 164

káromlás és ráadásul Fantázia-ellenes nézet, és hogy

semmi köze sincs a tudományhoz.
– Már megint ezzel a badarsággal jössz? –
hallatszott a barlangból a gnómasszonyka
zsémbelődése. – Szégyelld magad! Csak mert az a
kevés kis eszed is összeszáradt a fejedben, azért
gondolod, hogy ilyen nagy titkokat csak úgy
egyszerűen meg lehet tagadni, vén tökfej!
– Na tessék! – sóhajtotta Szűkmók. – S a
legrosszabb az, hogy igaza van.
– És a Kislány Királynő amulettje? – kérdezte
Atráskó. – Gondolod, hogy nem tartják tiszteletben?
Végtére ők is Fantázia teremtményei.
– Persze – vélte Szűkmók és ide-oda ingatta alma
nagyságú fejét –, de ahhoz látniuk is kellene.
Csakhogy nem látnak semmit. Az ő pillantásuk
viszont eltalálna téged. Abban sem vagyok biztos,
hogy a szfinxek engedelmeskednek a Kislány
Királynőnek. Talán hatalmasabbak, mint ő. Nem
tudom, nem tudom. Mindenesetre nagyon
meggondolkoztató.
– Mit tanácsolsz hát? – tudakolta Atráskó.
 165

– Azt kell tenned, amit a többieknek – felelte a

gnóm. – Várni, hogy miként döntenek – anélkül,
hogy tudnád, miért.
Atráskó gondterhelten bólintott.
A kis Urgula előjött a barlangból. Aprócska
vödröt cipelt valami gőzölgő folyadékkal, másik
karja alatt pedig néhány csomó szárított növényt
szorongatott. Magában mormogva odament a még
mindig mozdulatlanul fekvő szerencsesárkányhoz.
Ide-oda mászkált a testén és új borogatást rakott a
sebeire. Óriási páciense csak egyszer sóhajtott fel
elégedetten és nyújtózott egy nagyot, egyébként úgy
látszott, hogy a kezelésből alig vett valamit észre.
– Te is inkább hasznossá tehetnéd magad egy
kicsit – mondta Urgula Szűkmóknak, mikor még
egyszer visszaszaladt a konyhába –, ahelyett hogy itt
ücsörögsz és badarságokat hordasz össze.
– Nagyon is hasznossá teszem magam – kiáltotta
utána a férje –, talán hasznosabbá, mint te, de ezt te
soha nem fogod felfogni, együgyű asszony!
És Atráskóhoz fordulva folytatta: – Csak
gyakorlati dolgokra tud gondolni. A nagy távlatok
iránt egyszerűen semmi érzéke nincs.
 166

A toronyóra hármat ütött.

Ha valamikor egyáltalán, akkor legkésőbb most
vette észre az apja, hogy Barnabás nem ment haza.
Vajon aggódik-e érte? Talán elindul a keresésére.
Talán már értesítette a rendőrséget. A végén még
köröztetik is a rádióban. Barnabás szúrást érzett a
gyomorgödrében.
S ha így van, hol fogják keresni? Az iskolában?
Talán éppen itt a padláson?
Bezárta vajon az ajtót, mikor a vécéről visszajött?
Nem tudott visszaemlékezni. Felkelt, hogy
megnézze. Igen, az ajtó be volt zárva és reteszelve.
Kint lassan sötétedni kezdett. A tetőnyíláson
behulló fény észrevétlenül gyengébb lett.
Hogy nyugtalanságától szabaduljon, Barnabás
kicsit fel-alá járkált a lomtárban. Közben felfedezett
egy csomó dolgot, melyeknek az egyébként itt
heverő iskolai felszerelési tárgyakhoz semmi közük
sem volt. Például egy régi, ütött-kopott, tölcséres
gramofont – ki tudja, ki és mikor hozta ide? Az egyik
sarokban több cifra aranykeretes festmény volt,
 167

melyeken alig látszott már valami, csak itt-ott

derengett elő a sötét háttérből egy-egy sápadt,
szigorú tekintetű arc. Akadt még egy teljesen
elrozsdásodott hétágú gyertyatartó is, melynek
csonkig égett vastag viaszgyertyáiról hosszú
cseppszakállak lógtak.
Barnabás hirtelen megijedt, mert egy homályos
szegletben valami alak mozdult meg. Csak a
következő pillanatban eszmélt rá, hogy egy félvak,
nagy tükör áll ott, melyben saját elmosódott
képmását látta. Közelebb ment és nézegette magát
egy darabig. Hát, szépnek valóban nem volt
mondható. kövér alakjával, iksz-lábaival és ezzel a
savószínű arcával. Lassan megcsóválta a fejét és
fennhangon így szólt:
– Nem!
Aztán visszament szőnyegekből rakott
fekhelyéhez. Most már közel kellett tartania a
könyvet a szeméhez, hogy tovább tudjon olvasni.

– Hol is tartottunk? – kérdezte Szűkmók.

– A Nagy Rejtély Kapunál – emlékeztette Atráskó.
 168

– Helyes! Tegyük fel, hogy sikerül átjutnod rajta.

Akkor – és csakis akkor – jelenik meg előtted a
második kapu. A Varázstükör Kapu. Amint
mondtam, nem tudok róla saját megfigyeléseket
közölni, hanem csak azt, amit a beszámolókból
összegyűjtöttem. Ez a második kapu nyitva is van
meg zárva is. Őrültségnek hangzik, nem? Talán jobb,
ha úgy mondjuk, nincs se zárva, se nyitva. Ámbár
ettől még nem lesz kevésbé őrültség. Röviden: nagy
tükörről vagy valami hasonlóról van szó, noha nincs
sem üvegből, sem fémből. De hogy miből van, ezt
még senki sem tudta nekem megmondani.
Mindenesetre, aki előtte áll, látja önmagát – de
persze, nem úgy, mint egy közönséges tükörben. Az
ember nem a külsejét, hanem igazi belső lényét látja,
azt, amilyen a valóságban. Aki itt át akar menni,
annak – hogy úgy fejezzem ki magam – önmagába
kell bemennie.
– Mindenesetre – vélte Atráskó – az az érzésem,
hogy ezen a Varázstükör Kapun könnyebb átlépni,
mint az elsőn.
– Tévedés! – kiáltotta Szűkmók, és megint
izgatottan fel-alá kezdett járkálni –, óriási tévedés,
 169

barátom! Tapasztaltam, hogy épp olyan látogatók,

akik különösen feddhetetlennek tartották magukat,
ordítva menekültek az elől a szörnyeteg elől, aki a
tükörből szembevigyorgott velük. Némelyeket
hetekig kellett ápolnunk, mire megint olyan állapotba
kerültek, hogy egyáltalán képesek legyenek a
hazautazásra.
– Ápolnunk! – dörmögte Urgula, aki éppen egy
újabb vödröcskével ment el mellettük –, mindig
többes számot hallok. Kit ápoltál te, mondd?
Szűkmók csak legyintett.
– Mások – folytatta előadását – nyilván még
sokkal borzalmasabbat láttak, mégis volt hozzá
bátorságuk, hogy keresztülvágjanak. Némelyek
számára esetleg kevésbé volt ijesztő, de
mindegyiküknek erőt kellett vennie önmagán. Nem
mondhatunk általános érvényűt róla. Mindenki
számára más.
– Jó – mondta Atráskó –, egyszóval át lehet
menni ezen a Varázstükör Kapun?
– Át lehet – erősítette meg a gnóm –,
természetesen át lehet, különben nem lenne kapu.
Logikus, nem?
 170

– Kívülről is meg lehet kerülni – vélte Atráskó –,

vagy nem?
– Meg lehet – ismételte Szűkmók –, feltétlenül
meg lehet! De akkor nincs mögötte semmi. A
harmadik kapu csak akkor jelenik meg, ha az ember
átjutott a másodikon, hányszor mondjam még!
– És mi van ezzel a harmadik kapuval?
– Itt következik csak az igazi nehézség! A
Kulcsnélküli Kapu ugyanis zárva van. Egyszerűen
zárva. Kész! Vége! Nincs rajta kilincs, nincs
fogógomb, és nincs kulcslyuk, semmi! A hézagta-
lanul záródó egyetlen kapuszárny elméletem szerint
fantáziai szelénből készült. Talán tudod, hogy nincs
semmi, ami a fantáziai szelént összetörhetné,
meghajlíthatná vagy oldhatná. Teljességgel
tönkretehetetlen.
– Tehát semmiképp nem lehet átmenni ezen a
kapun? Lassan, lassan, fiam! Hisz voltak már
egyesek, akik bejutottak és beszéltek Jajulálával,
nem igaz? Vagyis a kapu nyitható.
– De hogyan?
– Hallgass ide: tudni való, hogy a fantáziai szelén
az akaratunknak van alárendelve. Éppen az akaratunk
 171

teszi a lehető legszilárdabbá. Minél inkább be akar

valaki menni, annál erősebben zár az ajtó. De ha
valaki egyszer eléri azt az állapotot, hogy minden
szándékát elfelejti és nem akar semmit – az előtt
kinyílik az ajtó teljesen önmagától.
Atráskó lesütötte a szemét és halkan mondta: –
Ha ez igaz – akkor hogyan sikerülhet majd
keresztüljutnom rajta? Hogyan tudnám nem akarni?
Szűkmók sóhajtva bólintott.
– Megmondtam: a Kulcsnélküli Kapu a
legnehezebb.
– És ha mégis sikerülne – folytatta Atráskó –,
akkor már a Déli Jósdában vagyok?
– Igen – mondta a gnóm.
– És beszélhetek Jajulálával?
– Igen – mondta a gnóm.
– És ki vagy mi az a Jajulála?
– Fogalmam sincs – mondta a gnóm, és szeme
haragosan szikrázott –, senki nem akarta elárulni
nekem azok közül, akik voltak nála. Hogyan fejezze
be az ember a tudományos munkáját, ha mindnyájan
titokzatos hallgatásba merülnek, he? Kitépném
mérgemben minden szál hajamat – ha még lenne. Ha
 172

elébe jutsz, Atráskó, ugye, elmondod nekem végre?

Elmondod, ugye? Elpusztulok szinte a tudásvágytól,
és senki, de senki nem akar segíteni. Kérlek, ígérd
meg, hogy mindent elmondasz!
Atráskó felállt és a Nagy Rejtély Kapu felé
nézett, melyet elöntött a tiszta holdfény.
– Nem ígérhetem meg neked, Szűkmók –
suttogta –, bár szívesen kimutatnám a hálámat. De ha
senki sem beszélt eddig arról, hogy ki vagy mi az a
Jajulála, annak valami okának kell lennie. És míg ezt
az okot nem ismerem, nem dönthetem el, hogy vajon
tudhatja-e olyasvalaki is, aki maga még nem állt a
színe előtt.
– Akkor pedig pusztulj innen! – kiáltott rá a
gnóm, és szemecskéi valósággal szikrát hánytak. –
Az ember csak hálátlanságot kap! Az ember egy
életen át fáradozik, hogy felderítsen egy általános
érdekű titkot. De segítségre nem számíthat. Egy-
általán nem kellett volna törődnöm veled!
Ezzel berohant a kis barlangba, ahonnan egy
ajtócska heves csapódása hallatszott.
Urgula Atráskó mellé lépett, és kuncogva
mondta: – Nem gondolja ám komolyan a vén
 173

aszottfejű! Csak megint retteneteset csalódott a

nevetséges kutatásai miatt. Nagyon is szeretné
ugyanis, ha ő lehetne, aki a nagy rejtélyt megoldja. A
híres Szűkmók gnóm! Ne vedd tőle zokon!
– Nem – mondta Atráskó. – Mondd meg neki,
kérlek, hogy teljes szívemből köszönöm mindazt,
amit értem tett. És neked is köszönöm. Ha
engedélyem lesz rá, el fogom mondani neki a titkot –
feltéve, hogy visszajövök.
– Hát el akarsz hagyni minket? – kérdezte az öreg
Urgula.
– Nem tehetek másként – felelte Atráskó –, nem
szabad időt veszítenem. Most elmegyek a Jósdába.
Ég veled! És vigyázz addig Fuhurra, a
szerencsesárkányra!
Ezzel sarkon fordult, és elindult a Nagy Rejtély
Kapu irányában.
Urgula szemmel követte, amint egyenes alakja a
lebegő köpenyben eltűnt a sziklák között.
Utánaszaladt még és így kiáltott:
– Sok szerencsét, Atráskó!
De nem tudta, hogy hallotta-e vajon a fiú. Mialatt
visszadöcögött kis barlangjába, ezt dörmögte
 174

magában: – Szüksége lesz rá – csakugyan sok

szerencsére lesz szüksége.

Atráskó mintegy ötvenlépésnyire közelítette meg a

sziklakaput. Sokkal hatalmasabb volt, mint ahogy a
messzeségből elképzelte. Mögötte a teljesen puszta
síkság terült el, amely a szemnek semmi kapaszkodót
nem kínált, úgyhogy a tekintet mintha csak az űrbe
fúródott volna. A kapu előtt s a két oszlop között
számtalan koponyát és csontvázat látott Atráskó –
Fantázia különféle lakóinak a maradványait, akik
megpróbáltak átmenni a kapun, de a szfinxek
pillantásától örökre megdermedtek.
De nem ez volt, ami Atráskót megállásra bírta.
Ami feltartóztatta, az a szfinxek látványa volt.
Atráskó már átélt néhány dolgot a Nagy Keresés
folyamán, látott már fenségeset és félelmeteset, de
amit eddig a percig még nem tudott, az az volt, hogy
e kettő egy lényben egyesülhet, hogy a szépség
rettenetes is lehet.
A holdfény elárasztotta a két hatalmas alakot, s
ahogy lassan közeledett feléjük, mintha a végtelenbe
magasodtak volna. Úgy tetszett, mintha fejük elérné
 175

a holdat, és hogy az arckifejezés, amellyel egymásra

tekintenek, minden hozzájuk közelítő lépéssel
változáson megy át. Felmagasodó testükön, de
főképp emberszabású arcukon ismeretlen, félelmetes
erő árama futott és cikázott végig – mintha nem úgy
léteznének, ahogy más márványtömbök, hanem
mintha minden pillanatban el akarnának tűnni és
ugyanakkor újrateremtődnének önmagukból. S úgy
tetszett, mintha éppen ezért hatnának sokkal
igazibbnak, mint bármely szikla.
Atráskót félelem fogta el.
Nem a fenyegető veszélytől való félelem volt ez,
olyan félelem volt, amely túlnőtt saját személyén.
Alig gondolt arra, hogy – amennyiben a szfinxek
pillantása nekiszegeződik – örökre megbéklyózva és
megmeredve ott kell maradnia. Nem, őt a
megfoghatatlanság, a minden mértéken felüli
nagyszerűség és a felsőbbrendű erő valósága előtt
érzett félelem nyűgözte le. Ez tette lépteit egyre
nehezebbé, mígnem úgy érezte, hogy hideg, szürke
ólomhól van a teste.
Mégis továbbment. Nem nézett fel többet. Fejét
lehajtva, nagyon lassan, lépésről lépésre haladt a
 176

sziklakapu felé. S egyre súlyosabb lett a félelem

terhe, mely földre akarta teperni. Mégis ment tovább.
Nem tudta, hogy a szfinxek behunyták-e a szemüket
vagy sem. Nem volt veszteni való ideje. A
szerencsére kellett bíznia, hogy bebocsátást nyer-e,
vagy ez lesz a Nagy Keresés vége.
És abban a pillanatban, mikor éppen úgy hitte,
hogy akaraterejéből már egyetlen további lépés
megtételére sem telik, meghallotta ennek a lépésnek
a visszhangját a sziklaboltív belsejében. És
ugyanakkor legördült róla minden félelem, olyan
tökéletesen és maradéktalanul, hogy úgy érezte,
mostantól kezdve soha többé nem fog félni, akármi
történjék is vele.
Felemelte a fejét, és látta, hogy a Nagy Rejtély
Kaput maga mögött hagyta. A szfinxek átengedték.
Előtte, mintegy húszlépésnyire, ahol előzőleg
csak a végtelen puszta síkság terült el, ott magasodott
egyszerre a Varázstükör Kapu.
Nagy volt és kerek, mint egy második
holdkorong (mert a valódi még mindig ott úszott
magasan az égen), és úgy fénylett, mint a színezüst.
Nehezen volt hihető, hogy valaki éppen ezen a fémes
 177

felületen legyen képes áthatolni. Arra számított, hogy

amint Szűkmók leírta neki – önnön mivoltának
valamilyen iszonyatot keltő képe fog szembelépni
vele a tükörben, de ezt miután minden félelmét
levetkőzte – szinte alig tartotta már figyelemre
érdemesnek.
Eközben rémkép helyett olyasmit látott, amire
egyáltalán nem számított és amit fel sem tudott fogni.
Egy körülbelül vele egykorú, sápadt arcú, kövér fiút
látott, amint maga alá húzott lábbal ül szőnyegekből
tákolt fekhelyén és egy könyvet olvas. Szakadozott,
szürke takarókba burkolózott, és nagy, szomorú
szeme volt. Mögötte a félhomályban néhány
mozdulatlan állat látszott, egy sas, egy bagoly és egy
róka, hátrább pedig egy fehér csontváznak tűnő
valami derengett. Nem lehetett pontosan felismerni.

Barnabás összerezzent, amikor felfogta, hogy mit is

olvasott. Hisz ez ő! A leírás minden kis részlete
ráillett. A könyv reszketni kezdett a kezében. A
dolog határozottan komolyra fordult! Teljes
képtelenség, hogy egy nyomtatott könyvben olyasmi
 178

álljon, ami csakis ebben a pillanatban és csakis őrá

érvényes. Mindenki más ugyanezt olvasná a
könyvnek ezen a helyén. Az egész nem lehet más,
mint egy őrületes véletlen. Ugyanakkor kétségtelenül
figyelemre méltó véletlen.
– Barnabás – mondta hangosan magának –, te
igazán szédelgő vagy. Szedd, kérlek, össze magad!
A lehetőséghez képest szigorú hangon próbált
beszélni, de hangja remegett kissé, mert nem volt
egészen meggyőződve róla, hogy csak véletlenről
van szó.
– Képzeld csak – gondolta –, ha valóban
tudnának rólad valamit Fantáziában. Ez csodás
volna.
De nem merte hangosan mondani.

Csak egy ámuló kis mosoly lebegett Atráskó ajkán,

mikor a tükörképbe lépett – kicsit csodálkozott, hogy
neki ilyen könnyen sikerül, amit mások lebírhatatlan
nehézségnek láttak. De mialatt keresztülment a
kapun, sajátságos, bizsergető borzongás futott rajta
 179

végig. És sejtelme sem volt róla, hogy valójában mi

történt vele:
Amint ugyanis a Varázstükör Kapu túloldalára
ért, minden emlékét elvesztette, ami önmagára,
addigi életére, további céljaira és szándékaira
vonatkozott. Nem tudott már a Nagy Keresésről, ami
idevezette, és nem tudta a saját nevét sem. Olyan
volt, mint egy újszülött gyermek.
Maga előtt, csupán néhány lépésnyire, ott látta a
Kulcsnélküli Kaput, ám Atráskó nem emlékezett sem
erre a megjelölésre, sem arra, hogy át akart menni
rajta, hogy a Déli Jósdába jusson. Fogalma sem volt
róla, mit akar tenni, mit kellene tennie, és miért van
itt. Könnyűnek és nagyon derűsnek érezte magát,
minden ok nélkül nevetett, csak úgy jókedvében.
A kapu, melyet maga előtt látott, kicsi volt és
alacsony, mint valami közönséges ajtó. Nem vette
körül fal – egy szál magában állt a kopár síkon. És a
kapuszárny be volt csukva.
Atráskó nézegette egy darabig. Úgy tetszett, hogy
valami rézszínben csillogó anyagból áll. Mindez szép
volt, de egy idő után nem érdekelte többé Atráskót.
Körbement, megszemlélte a kapu hátoldalát is, de a
 180

látvány semmiben sem különbözött az előbbitől.

Nem volt az ajtón sem kilincs, sem gomb, sem
kulcslyuk. Nyilvánvalóan nem lehetett kinyitni, de
minek is, amikor sehova sem vezetett és egyszerűen
csak ott állott. Mert a kapu mögött csak a széles,
lapos és teljesen puszta síkság terült el.
Atráskó legszívesebben elment volna.
Megfordult, visszatért a kerek Varázstükör Kapuhoz
és annak hátoldalát szemlélgette egy ideig, anélkül
hogy a jelentését felfogta volna. Elhatározta, hogy
elmegy,

– Nem, nem, ne menj el! – mondta Barnabás jó

hangosan –, fordulj vissza, Atráskó! Át kell menned
a Kulcsnélküli Kapun!

aztán mégis visszafordult a Kulcsnélküli Kapu

irányába. Még egyszer meg akarta nézni a rézvörös
ragyogást. Ott állt ismét a kapu előtt, jobbra-balra
hajlongott és örült. Gyengéden végigsimította a
 181

különös anyagot. Melegnek, sőt élettelinek érezte. És

az ajtó résnyire kinyílt.
Atráskó bedugta a fejét, és olyasvalamit látott,
amit előbb, mikor a kaput körbejárta, nem látott a
másik oldalon. Fejét ismét visszahúzta, és elnézett a
kapu mellett: csak a puszta síkság terült el ott. Újra
benézett az ajtórésen, és számtalan hatalmas oszlop
alkotta hosszú folyosó tárult a szeme elé. És mögötte
lépcsők és újabb oszlopok és teraszok sorakoztak,
majd megint lépcsők és egy egész oszloperdő. De az
oszlopok felett sehol nem volt tető. Az éjszakai
égbolt borult föléjük.
Atráskó belépett a kapun és csodálkozva nézett
körül. A zár bekattant mögötte.

A toronyóra négyet ütött.

A tetőnyíláson beeső borús nappali fény fokozatosan
elhalványult. Túl sötét volt már az olvasáshoz. Az
utolsó oldalt Barnabás már csak fáradságosan tudta
kibetűzni. Félretette a könyvet.
Most mit tegyen?
 182

Biztosan van villanyvilágítás ebben a lomtárban.

A félhomályban az ajtóhoz botorkált és
végigtapogatta a falat. Nem talált kapcsolót. A másik
oldalon sem volt.
Barnabás ekkor egy doboz gyufát húzott elő a
nadrágzsebéből (mindig volt nála, mert szeretett kis
tűzcsóvákat gyújtani), de a gyufa nedves volt, és csak
a negyedik gyulladt meg. A kis láng gyenge fényénél
kereste tovább a villanykapcsolót, de nyoma sem
volt.
Ezzel nem számolt. Arra a gondolatra, hogy az
egész estét és éjszakát teljes sötétségben ülve kell itt
eltöltenie, megdermedt a félelemtől. Bár nem volt
már kisgyerek, és otthon vagy valami más ismert
helyen egyáltalán nem félt a sötéttől, de itt fenn,
ebben az óriási lomtárban, a sok furcsa holmi között,
egészen más volt a helyzet.
A láng megperzselte az ujját, úgyhogy eldobta a
gyufát. Egy darabig csak állt és figyelt. Az eső
alábbhagyott és csak egész halkan dobolt a nagy
bádogtetőn.
Ekkor eszébe jutott a hétkarú,
rozsdásgyertyatartó, amit a lomok között fedezett fel.
 183

Eltapogatózott hozzá, megtalálta és odavitte a

tornaszőnyegeihez.
Meggyújtotta a kövér viaszcsonkok kanócát –
mind a hetet –, és aranyló fény áradt szét máris. A
lángok halkan sisteregtek és időnként ide-oda
lengedeztek a huzatban.
Barnabás fellélegzett és ismét a könyv után nyúlt.
 VII.

A hallgatás
hangja
 186

yönyörűségtől mosolyogva sétált be Atráskó az

oszloperdőbe, mely fekete árnyékot vetett a tiszta
holdfényben. Mély csend vette körül, alig hallotta
csupasz lábának neszét. Nem tudta már, kicsoda volt,
és hogy hívták, azt sem, hogy miként vetődött ide és
mi keresnivalója van itt. Csupa ámulat volt és mégis
gondtalan.
A padlót mindenütt mozaik borította, melyet
rejtélyesen összefonott minták vagy titokzatos
jelenetek és képek díszítettek. Atráskó elindult rajta,
széles lépcsőkön ment fel, tágas teraszokra érkezett,
majd ismét lépcsőkön lefelé és egy kőoszlopokból
álló sétányon haladt végig. Sorra szemügyre vette az
oszlopokat, és örömmel állapította meg, hogy
mindegyiket más-más díszítményekkel és jelekkel
vésték tele. Így távolodott egyre jobban a
Kulcsnélküli Kaputól.
Ki tudja, mióta vándorolt már így, mikor egyszer
csak lebegő hangot hallott a távolból. Megállt és
fülelt. A hang közelebb jött. Énekhang volt,
gyönyörű szép és csengettyűtisztaságú, olyan magas,
mint egy gyermeké, ám végtelen szomorúan szólt,
igen, néha mintha zokogott volna. A panaszdal
 187

egyszer oly gyorsan suhant tova az oszlopok között,

mint a szélfuvallat, másszor megállt egy helyen, le-
fel lebegett, közeledett és távolodott, s úgy tetszett,
mintha széles ívben keringett volna Atráskó körül.
A fiú nem mozdult, csak várt.
A hang által leírt körök egyre szűkültek, úgyhogy
Atráskó már értette a dal szövegét:
Csak egyszer esik meg minden eset
De egyszer mindent meghoz az élet.
Hegyorom, völgy, rét és legelő felett
Szétfoszlok és elenyészek....
Atráskó a hang felé fordult, mely nyugtalanul
szálldosott ide-oda az oszlopok között, de senkit sem
látott.
– Ki vagy? – kiáltotta.
És a hang visszhangozta: – Ki vagy?
Atráskó elgondolkodott.
– Ki vagyok? – mormogta –, nem tudom
megmondani. Úgy rémlik, mintha egyszer tudtam
volna. De vajon fontos-e ez?
Az éneklő hang így felelt:
Megtudni rejtelmeimet,
versben beszélj, használj rímet,
 188

mert ki nem így beszél velem,

nem érthetem – nem érthetem
Atráskó nem volt valami gyakorlott a rím- és
versszerkesztésben, és tartott tőle, hogy a beszélgetés
meglehetősen nehézkesnek fog bizonyulni, ha a hang
csak azt érti, ami rímel. Egy ideig törni kellett a fejét,
míg kibökte:
Kérlek, zokon tőlem ne vedd,
szeretném tudni a neved.
S a hang rögtön válaszolt:
Így már jól cseng a szó!
Így már felfogható!
Majd egy másik irányból énekelt:
Barátom, jó a vágyad iránya,
hogy itt vagy, ünnepi alkalom,
a Hallgatás Hangja vagyok, Jajulála,
s a titokpalotát lakom.
Atráskónak feltűnt, hogy a hang hol
hangosabban, hol halkabban zengett, de soha nem
némult el egészen. Még amikor nem szavakat
hallatott vagy ő maga beszélt hozzá, akkor is ott
lengett körülötte a szüntelen zengés.
 189

S hogy a dal lassan távolodott tőle, utánafutott és

megkérdezte:
Hallasz, Jajulála, felelj nekem!
Nem látlak, noha látnálak szívesen!
A hang most elsuhant a füle mellett:
Engem soha senki
Még nem láthatott.
Nem fogsz észrevenni,
mégis itt vagyok.
– Tehát láthatatlan vagy? – kérdezte Atráskó, de
nem kapott választ. Erre eszébe jutott, hogy
versformában kell kérdezősködnie, és ezt mondta:
Láthatatlan vagy csupán,
vagy még tested sincs talán?
Halk csilingelés volt hallható, ami éppúgy
lehetett nevetés, mint zokogás, majd ismét
felhangzott a dal:
Sem ez, sem az nem vagyok,
ahogy képzeled.
Nem a fény ad alakot,
ahogy teneked.
Testem csengő hang, zene,
csak az ért, ki hall,
 190

létezésem lényege
egymaga a dal.
Atráskó elcsodálkozott és egyre messzebbre
követte a hangot, keresztül-kasul járva az
oszloperdőt. Egy idő múlva újabb kérdést fabrikált:
Helyesen értettelek meg,
csupán a zengés alkotja lényed,
s ha elhallgat egyszer az ének,
többé hiába kereslek?
S akkor ismét egészen közelről hallotta a
feleletet:
Ha dalom elcsendesedik,
velem is az esik meg,
ami minden egyéb lénnyel megesik,
ha teste búcsút intett.
Ez a rám kiszabott rend:
Addig élek, míg a dalom zeng,
de már nem sok nap elé tekintek.
Ekkor újból zokogás hangzott fel, és Atráskó, aki
nem értette, miért sír Jajulála, sietve megkérdezte:
Mondd csak, miért vagy olyan szomorú!
Hisz még fiatal vagy, gyerekszavú.
S megint mintha a visszhang felelt volna:
 191

Szél kap szárnyára már.

Csak panaszolva tudok dalolni.
De halld, az idő lejár.
Nosza mondd ki, mondd ki,
mit akarsz megtudakolni?
A dal elhalt valahol az oszlopok között, és
Atráskó, miután már nem hallotta, fejét forgatva
figyelt minden irányba. Kis csend után a távolból
megint közelebb szaladt az ének és szinte
türelmetlenül hangzott:
Jajulála a válasz. Te légy, aki faggat!
Ha nincs, aki kérd, választ sem adhat!
Atráskó ezt kiáltotta feléje:
Jajulála, segíts megérteni, kérlek,
mért kell szétfoszlanod és elenyészned!
S a hang így énekelt:
A Kislány Királynő nagybeteg,
s odavész Fantáziahon.
A Semmi elnyeli majd e helyet,
s ugyanez lesz az én bajom.
A Seholba hullunk és a Sohába,
mint kik igazán nem is éltünk.
Egy új név kell neki, ennyi az ára,
 192

hogy meggyógyuljon újra minékünk.

Atráskó így válaszolt:
Mondd, Jajulála, segély hol akadhat?
Ki lesz, aki néki új nevet adhat?
A hang folytatta:
Halld meg, halld meg szózatomat,
bár értelmedbe nem hatol,
rögzítse magába jól az agyad,
mielőtt távozol,
hogy később, hogyha jobb időket érsz meg,
mindazt, mi az emlékek vizének
legmélyén érintetlenül pihen,
újólag napvilágra hozd.
Attól függ, eléred-e óhajod,
nem, vagy igen.
Egy ideig csak szó nélküli panaszos dal volt
hallható, majd hirtelen közvetlenül Atráskó mellett
csendült fel a hang, mintha valaki a fülébe beszélt
volna:
A Kislány Királynőnek új nevet
ki tudna vajon szerezni?
Segíteni dzsinn- vagy villasereg,
te se, én se tudunk, se senki.
 193

Átkunktól nem szabadulhatunk,

úrnőnk sose lesz vidámabb.
Betűkbe zárt alakok vagyunk,
s éljük a sorsot, amelyre szántak.
Kitalált mese álmai, képei
vagyunk csak, nem egyebek,
egyikünk se tud újat teremteni,
se bölcs, se király, se gyerek.
De létezik egy hely, túl Fantázián,
a neve kinti világ.
Aki lakja, nincs bőség híján,
másféle a rend odaát!
Az Ádámsarjak, jó okkal ilyen
nevük van az ottlakozóknak,
az Évalányok, az emberi nem,
valódi tudói a szónak.
Jól ismerik ők a módozatot,
miképpen kell nevet adni.
A Kislány Királynő így tudott
kezdet óta fennmaradni.
Új meg új neveket kapott,
gyönyörűket,
de hosszú ideje múlt,
 194

hogy az emberek átlépték küszöbünket,

nem tudják, merre az út.
Valódi mivoltunk mind feledte már,
létünkben egyikük se hisz.
Ó, jönne csak egy emberfia bár,
nyomorunk már oszlana is!
Ó, lenne csak, aki hinni merész,
csak egy, ki a szózatot érti!
Be könnyű nekik, s minekünk be nehéz
egymás közegébe belépni.
A világuk kívül van Fantázián,
erőnk oda el nem ér
Megtartod-e, én ifjú daliám,
mit Jajulála beszél?
– Igen, igen – bólogatott zavartan Atráskó.
Minden erejét összeszedte, hogy emlékezetébe vésse
a hallottakat, csak hát nem tudta, miért van erre
szükség, s így nem értette meg, hogy a hang miről
beszélt. Mindössze azt érezte, hogy nagyon, nagyon
fontos dologról van szó, ám ez a zim-zum és a
megerőltetés, hogy mindent rímekben hallgasson és
mondjon, elálmosította. Ezt mormolta:
Meg én! Mindenkor eszemben forgatom,
 195

node mondd, mit kezdhetek azzal, hogy tudom!

S a hang így válaszolt:
Tőled függ, mit cselekszel.
A hír kimondva.
Ütött nekünk ezennel
a búcsúóra.
Félig már alva kérdezte Atráskó:
Tovatűnsz?
Hová repülsz?
Most ismét zokogás vegyült a hangba,
mely, egyre jobban távolodva, így énekelt:
Közelbe jött a Semmi,
a Jósda néma már,
többé nem hallja senki,
hogy hangja fel-le száll.
Mind közt, ki szózatomra
figyelni jött ide el,
e kőoszlopvadonba,
az utolsó leszel.
Talán sikerül tenéked,
mit senki még sose tett,
de hogy a célod elérjed,
őrizd meg énekemet!
 196

És azután, egyre nagyobb messzeségből, még

ezeket a szavakat hallotta Atráskó:
Hegyorom, völgy, rét s legelő felett
szétfoszlok és elenyészek
Csak egyszer esik meg minden eset,
de egyszer mindent meghoz az élet .. .
Ez volt a végső, ami Atráskó füléhez ért.
Leült egy oszlop mellé, hátát nekitámasztotta,
felnézett az éjszakai égboltra és megpróbálta
megérteni a hallottakat. A csend úgy burkolta be,
mint puha, nehéz köpeny. Elaludt.
Mikor felébredt, hideg hajnali szürkület vette
körül. Hátán feküdt s az eget nézte. Az utolsó
csillagok is elhalványultak. Jajulála hangja még
mindig az emlékezetében csengett. S ugyanakkor
ismét minden az eszébe jutott, amit idáig átélt, és az
is, hogy milyen céllal folytatja a Nagy Keresést.
Végre tudta hát, hogy mit kell tennie. Csak a
Fantázia határain túl elterülő világ gyermeke tud új
nevet adni a Kislány Királynőnek. Kellene találnia
egy emberfiát és hozzá kellene vinnie!
Egyetlen lendülettel talpra szökött.
 197

– Ó – gondolta Barnabás –, hogy szeretnék segíteni a

Kislány Királynőn – rajta és Atráskón is.
Különlegesen szép név lenne, amit kitalálnék. Csak
tudnám, hogy juthatok Atráskóhoz! Azonnal
indulnék. Mekkora szemeket meresztene, ha egyszer
csak megjelennék! De hát ez, sajnos, nem megy,
vagy talán mégis?
Majd halkan azt mondta:
– Ha létezik valamilyen felétek vezető út,
mondjátok meg nekem. Egész biztos, hogy
odamegyek, Atráskó! Meg fogod látni.

Mikor Atráskó körülnézett, azt látta, hogy az

oszloperdő – összes lépcsőjével és teraszával együtt
– eltűnt. Körös-körül ugyanaz a tökéletesen puszta
síkság terült el, melyet a Három Mágikus Kapu
mögött pillantott meg, mielőtt átment rajtuk.
De most sem a Kulcsnélküli Kapu, sem a
Varázstükör Kapu nem volt látható.
Felkelt és körbekémlelt. S egyszerre felfedezte,
hogy a síkság közepén, nem különösebben messze
 198

tőle, ugyanolyan hely képződött, mint amilyen már

egyszer a Zengerdőben a szeme elé tárult. Ezúttal
viszont sokkal közelebb volt hozzá. Megfordult és
amilyen gyorsan csak tudott, futni kezdett az
ellenkező irányba.
Hosszú futás után végre a látóhatáron kicsinyke
emelkedőt vett észre, amely talán az a rozsdavörös
sziklatáblákból álló hegyi táj lehetett, ahol a Nagy
Rejtély Kapu magasodott.
Arrafelé futott, de sokáig kellett futnia, amíg
olyan közel került hozzá, hogy a részletek is
kivehetők lettek. S akkor bizony kétségei támadtak.
Valóban, volt ott valami, ami hasonlított arra a
sziklatáblás tájra, de kaput nem észlelt sehol. S a
kőtáblák már nem vörösek, hanem szürkék és
színtelenek voltak.
Csak amikor ismét hosszú ideig futott a vidék
felé, akkor vette észre, hogy a sziklák között
csakugyan akadt egy olyan bevágás, amely a kapu
alsó részéhez hasonlított, de fölötte már nem ívelt át
boltozat. Mi történhetett?
 199

Választ csak jó néhány órával később kapott,

mikor végre a helyszínre ért. Az óriási kőboltozat
beomlott – és a szfinxek eltűntek!
Atráskó utat vágott magának a törmelék között,
azután felmászott egy sziklagúlára, hogy kilátása
legyen arrafelé, ahol a Másodmagáknak és a
szerencsesárkánynak kellett lenniük. Vagy netán ők
is elmenekültek közben a Semmi elől?
Ekkor egyszer csak egy icipici lengő zászlót vett
észre Szűkmók obszervatóriumának sziklamellvédje
mögött. Atráskó mindkét karral integetni kezdett, és
kezével szája elé tölcsért formálva kiáltotta:
– Hahó! Itt vagytok még?
Alig zengett el a hangja, mikor abból a
szakadékból, ahol a Másodmagák barlangja volt,
gyöngyházfényű fehér szerencsesárkány emelkedett
ki: Fuhur volt.
Fenségesen lassú kígyómozgással szelte át a
levegőt, miközben néhányszor pajkosan a hátára
fordult és villámgyors bukfenceket hányt, úgyhogy
olyannak tűnt, mint egy nyaldosó fehér láng. Ezután
leszállt a sziklagúla elé, amelyen Atráskó állt.
Feltámasztotta mellső lábát, s ettől olyan nagy lett,
 200

hogy magasra ívelő nyakán ülő feje fölébe került

Atráskónak. Megforgatta rubinpiros szemgolyóit és
nyelvét hatalmasra tárt torkából örömében
előrenyújtva, érces hangon zengte:
– Atráskó, barátom és gazdám! Milyen jó, hogy
végre visszatértél. Már majdnem feladtuk a reményt
– azaz, csak a Másodmagák, én nem!
– Én is boldog vagyok, hogy viszontlátlak –
válaszolta Atráskó. – De mi történt ez alatt az
egyetlen éjszaka alatt?
– Egyetlen éjszaka? – kiáltotta Fuhur – azt
hiszed, hogy mindössze egyetlen éjszaka volt?
Csodálkozni fogsz! Szállj fel rám, vinni akarlak!
Atráskó a hatalmas állat hátára lendült. Először
ült életében szerencsesárkányon. S bár már betört
néhány vad lovat és igazán nem volt félős, de az első
pillanatban se nem látott, se nem hallott ettől a rövid
légi vágtától. Olyan erősen kapaszkodott Fuhur
lobogó sörényébe, hogy az állat zengve felkacagott
és így kiáltott:
– Ehhez mostantól fogva hozzá kell szoknod,
Atráskó!
 201

– Mindenesetre úgy látszik – kiabálta vissza

Atráskó és levegő után kapkodott –, hogy újra
teljesen egészséges vagy!
– Majdnem – felelte a sárkány –, de még nem
egészen!
S ezután leszálltak a Másodmagák barlanglakása
előtt. Szűkmók és Urgula egymás mellett állt a
bejáratnál és várta őket.
– Mit éltél át? – kezdett rögtön locsogni
Szűkmók –, mindent el kell mesélned! Hogy áll a
dolog a kapukkal? Helyesek-e az elméleteim?
Kicsoda vagy micsoda az a Jajulála?
– Nyughass! – torkolta le az öreg Urgula –, most
először is ennie és innia kell. Csak nem sütöttem-
főztem hiába! A te haszontalan kíváncsiskodásodra
még elég idő marad!
Atráskó lemászott a sárkány hátáról, és
köszöntötte a gnóm házaspárt. Azután mindhárman
asztalhoz ültek, ami újra mindenféle pompás étellel
volt megrakva, s melyen egy kis kannában
gyógyfűtea gőzölgött.
 202

A toronyóra ötöt ütött. Barnabás szomorúan gondolt

a két tábla mogyorós csokoládéra, melyet otthon az
éjjeliszekrényében őrzött - arra az esetre, ha egyszer
éjszaka megéhezne. Ha sejtette volna, hogy soha
vissza nem tér oda, magával hozhatta volna
vastartalékul. De hát ezen nem lehetett már
változtatni. Jobb, ha nem is gondol rá többet!

Fuhur úgy nyújtózott el a kis sziklavölgyben, hogy

hatalmas feje Atráskó mellett feküdt, s így mindent
hallhatott.
– Képzeljétek – kiáltotta –, barátom és gazdám
azt hiszi, hogy mindössze egy éjszakára volt távol!
– Hát nem így van? – kérdezte Atráskó.
– Hét nap és hét éjjel volt! – mondta Fuhur. –
Nézd, a sebeim mind majdnem begyógyultak!
Csak most vette észre Atráskó, hogy az ő sebe is
begyógyult. A gyógyfűből készített kötés leesett róla.
Csodálkozott. – Hogy lehetséges ez? Átmentem a
Három Mágikus Kapun, beszéltem Jajulálával,
azután elaludtam – de ennyi ideig csak nem alhat-
tam!
 203

– Tér és idő bizonyára másképp van ott bent,

mint itt – bölcselkedett Szűkmók. – Ennek ellenére
ennyi időt, mint te, még senki sem töltött a Jósdában.
Mi történt? Beszélj már végre!
– Először azt szeretném tudni, hogy itt mi történt
– válaszolta Atráskó.
– Magad is láthatod – mondta Szűkmók –,
minden szín elsápad, minden egyre
valószerűtlenebbé válik, a Nagy Rejtély Kapu eltűnt.
egy látszik, hogy itt is elkezdődött a megsemmisülés.
– És a szfinxek? – tudakolta Atráskó. – Hova
lettek? Elmenekültek? Láttátok őket?
– Semmit sem láttunk – dörmögte Szűkmók -, azt
reméltem, talán te tudsz róluk valamit mondani. A
sziklaboltozat egyszer csak beomlott, de egyikünk
sem hallott vagy látott semmit. Még oda is mentem
és átvizsgáltam a törmeléket. És tudod, mi derült ki?
Az omlás helyét szürke moha borítja, és olyan ősöreg
az egész, mintha már sok száz éve romokban állna,
és mintha a Nagy Rejtély Kapu soha nem is létezett
volna.
 204

– Pedig létezett – mondta Atráskó halkan –,

hiszen átmentem rajta és a Varázstükör Kapun is és
végül a Kulcsnélküli Kapun is.
És most Atráskó elmesélte mindazt, ami vele
történt. Fáradság nélkül idézett fel minden részletet.
Szűkmók, aki kezdetben buzgón közbekérdezett,
hogy még pontosabb leírásokat kapjon, az elbeszélés
alatt fokról fokra szótlanabb lett. S mikor Atráskó
végül szinte szóról szóra elismételte, amit Jajulála
tudtára adott, egészen elhallgatott. Csöpp, ráncos
arcára mélységes bánat ült.
– Most hát tudod a titkot – fejezte be
beszámolóját Atráskó –, mindenképpen tudni
akartad, nem igaz? Jajulála olyan lény, aki pusztán
hangból áll. Alakját csak hallani lehet. Ott van jelen,
ahol felcsendül.
Szűkmók hallgatott egy darabig, aztán rekedt
hangon kitört: – Ott volt csak, így akarod mondani.
– Igen – felelte Atráskó –, saját szavai szerint én
voltam az utolsó, akihez szólt.
Szűkmók töpörödött arcán két kis könnycsepp
gurult végig.
 205

– Hát hiába volt! – rikácsolta –, egész életem

munkája, a kutatásaim, hosszú évek megfigyelései –
minden hiába volt! Végre megkapom az utolsó követ
tudományos építményemhez, végre befejezhetném,
végre megírhatnám az utolsó fejezetet és akkor most
egyszerre nem ér az egész semmit, teljesen fölösle-
ges, nem kell senkinek, egy fabatkányi haszna sincs,
a kutyát sem érdekli, mert mindaz, amiről szól, nincs
többé! Kész, vége, jó éjszakát!
Rázta a zokogás, mintha köhögési rohama lett
volna. Az öreg Urgula részvéttel nézte,
megsimogatta kopasz fejecskéjét és így duruzsolt:
– Szegény öreg Szűkmók! Szegény öreg
Szűkmók! Ne légy ennyire kétségbeesve! Majd csak
találsz valami mást.
– Asszony! – förmedt rá Szűkmók szikrázó
szemekkel –, akit magad előtt látsz, az nem holmi
szegény öreg Szűkmók, hanem egy tragikus sorsú
személy!
És ahogy már egyszer tette, most is berohant a
barlangba, és hallatszott a kis ajtó csattanása. Urgula
sóhajtva ingatta a fejét és ezt mormogta: – Nem
 206

gondolja komolyan, derék öreg fickó ez, csak, sajnos,

teljesen megbolondult.
Mikor vége lett az étkezésnek, Urgula felállt és
ezt mondta: – Most összecsomagolom a
cókmókunkat. Nem sokat vihetünk magunkkal, de
egy s más mégiscsak összejön. Igen, ennek most meg
kell lennie.
– Hát el akartok menni innen? – kérdezte
Atráskó.
Urgula szomorúan bólintott. – Nem tehetünk
mást. Ahol a megsemmisülés elharapózik, ott semmi
sem terem meg. És az öregemnek sincs már miért itt
maradnia. Majd meglátjuk, mi lesz. Valahogyan csak
lesz. És ti? Mi a tervetek?
– Azt kell tennem, amit Jajulála mondott –
válaszolta Atráskó –, meg kell próbálnom találni egy
emberfiát s el kell vinnem a Kislány Királynőhöz,
hogy új nevet adjon neki.
– És hol akarod keresni ezt az emberfiát? –
kérdezte Urgula.
– Magam sem tudom – felelte Atráskó –,
mindenesetre Fantázia határán túl.
 207

– Majd megoldjuk a dolgot – kondult meg Fuhur

haranghangja –, vinni foglak. Meglátod, szerencsénk
lesz!
– Na – mormolta Urgula –, akkor csak rajta!
– Talán magunkkal vihetnénk titeket egy
darabon? – ajánlotta fel Atráskó.
– Még csak ez hiányozna! – válaszolta Urgula –,
soha az életben nem hajókáznék a levegőben. Rendes
gnómok a biztos földön maradnak. Azonkívül ne
szenvedjetek késedelmet miattunk, nektek fontosabb
dolgotok van, nektek kettőtöknek mindnyájunkért.
– De szeretném nektek kifejezni a hálámat –
mondta Atráskó.
– Legjobban teszed – morogta Urgula –, ha nem
töltöd az időt ezzel a haszontalan fecsegéssel, hanem
azonnal indulsz!
– Igaza van – jegyezte meg Fuhur. – Gyere,
Atráskó!
Atráskó a szerencsesárkány hátára lendült. Még
egyszer visszafordult és lekiáltott a kis öreg
Urgulának: – A viszontlátásra!
De az már a barlangban volt és csomagolt.
 208

Mikor néhány órával később Szűkmókkal együtt

kilépett a szabadba, mind a kettejük hátán egy-egy
púpozott puttony volt, s már megint mind a ketten
buzgón civakodtak. Így billegtek tova apró görbe
lábacskájukon, anélkül hogy egyszer is visszanéztek
volna.
Egyébként Szűkmók később még nagyon híres
lett, nemzetségében a legesleghíresebb gnóm,
azonban nem a tudományos kutatásai miatt. De ez
már más történet, és elbeszélésére más alkalommal
kerül majd sor.
Ugyanabban az időpontban, amikor a
Másodmagák útnak indultak, Atráskó már messze
viharzott Fuhur hátán, messze, messze a Fantázia
fölötti levegőégben.

Barnabás akaratlanul is a tetőnyílás felé tekintett. és

elképzelte, milyen lenne, ha ott fenn az égen, amely
már majdnem egészen sötét volt, megpillantaná a
nyaldosó fehér lángként közeledő szerencsesárkányt
- ha azok ketten érte jönnének, hogy magukkal
vigyék!
 209

– Ó – sóhajtotta – , ez volna csak valami!

Tudna rajtuk segíteni és ők is rajta. Mindannyiuk
számára ez lenne a menekvés.
 VIII.

Söpredék-
Országban
 212

atalmas magasságban szárnyalt tova Atráskó. Piros

köpenye óriási hullámívekben verdesett mögötte.
Bőrszíjjal felkötött kékesfekete haja lobogva nyúlt el
a szélben. Fuhur, a fehér szerencsesárkány lassú,
egyenletes hullámmozgással siklott az ég párái és
felhő-foszlányai között.
Fel és le és fel és le, újra meg újra . . .
Mióta lehettek már úton? Nappalok és éjszakák
és megint nappalok teltek el – Atráskó nem tudta
már, mennyi. A sárkány alvás közben is tudott
repülni, tovább, egyre tovább, és Atráskó elbóbiskolt
néha, miközben erősen megkapaszkodott a sárkány
fehér sörényében. De csak könnyű, nyugtalan álma
volt. így az ébrenléte is fokról fokra álomba ment át,
amelyben minden bizonytalanná vált.
Lenn a mélyben árnyékszerűen vonultak el
hegyek, szárazföldek és tengerek, szigetek és folyók .
. . Atráskó már nem törődött velük, és hátasállatát
sem siettette többé, ahogy eleinte tette, miután
elindultak a Déli Jósdától. Eleinte türelmetlen volt,
mert azt hitte, hogy a szerencsesárkány hátán igazán
nem lesz nehéz Fantázia határát elérnie – és a határon
túl a Külső Világot, ahol az emberek fiai laknak.
 213

Fogalma sem volt, mekkora Fantázia.

Kétségbeesetten harcolt a súlyos fáradtság ellen,
mely le akarta gyűrni. Sötét szeme, melynek élessége
korábban fiatal sasmadáréhoz volt hasonló, már nem
érzékelte a messzeséget. Egyszer-egyszer még
összeszedte minden akaratát, ültében magasra
emelkedett és körbekémlelt, de hamarosan ismét
magába roskadt, s maga elé meredve csak a hosszú,
hajlékony sárkánytestet bámulta, melynek
gyöngyházszínű pikkelyei rózsásan és fehéren
csillogtak. Fuhur is ki volt merülve. Még az ő
végtelennek tetsző ereje is lassanként a végéhez
közeledett.
A hosszú repülés alatt nemegyszer láttak az
alattuk elterülő vidéken olyan helyeket, amelyeket
elborított a Semmi, és amelyekre nem lehetett
megvakulás érzése nélkül letekinteni. Ekkora
magasságból nézve, számos ilyen hely még
viszonylag kicsinek tűnt, de némelyek már akkorák
voltak, mint egy egész ország, és a távoli láthatáron
is túlterjedtek. Rémület fogta el a szerencse-sárkányt
és utasát egyaránt, irányt változtattak és másfelé
repültek tovább, hogy ne kelljen látniuk a borzalmat.
 214

Ám különös dolog, hogy a borzalom, ha

rendszeresen ismétlődik, elveszti rémisztő hatását. És
minthogy a megsemmisült helyek nem kevesbedtek,
hanem egyre szaporodtak, Fuhur és Atráskó
lassanként hozzászoktak a látványhoz – vagy inkább
valami közönyféle lett úrrá rajtuk. Már alig vetettek
ügyet rá.
Jó ideje nem beszélgettek már egymással, amikor
Fuhur érces hangon hirtelen megszólalt:
– Atráskó, kis gazdám, alszol?
– Nem mondta Atráskó, noha éppen valami
szorongó álomból ébredt –, mi tetszik, Fuhur?
– Azt kérdem magamtól, nem volna-e jobb
visszafordulnunk.
– Visszafordulni? Hova?
– Az Elefántcsonttoronyhoz. A Kislány
Királynőhöz.
– Úgy gondolod, hogy dolgunk végezetlenül
menjünk hozzá?
– Nem, így éppen nem mondanám, Atráskó.
Hogy is szólt a megbízatásod?
 215

– Ki kell kutatnom, mi az oka annak a

betegségnek, amelyben a Kislány Királynő senyved,
és hogy milyen orvosság az ellenszere.
– De az nem volt a megbízatásodban —vetette
ellene Fuhur —, hogy azt az orvosságot magad vidd
el neki.
– Hogy érted ezt?
– Lehet, hogy nagy hibát követünk el, ha egy
emberfiát keresve, megkíséreljük átlépni Fantázia
határát.
– Nem értem, hova akarsz kilyukadni, Fuhur.
Magyarázd meg világosabban.
– A Kislány Királynő halálos beteg – magyarázta
a sárkány –, mert új névre van szüksége. Ezt a
Vénséges Morla árulta el neked. De ilyen nevet csak
a Külső Világból való emberek fiai adhatnak neki.
Így nyilatkoztatta ki Jajulála. Ezzel teljesítetted a
megbízatásodat, és úgy érzem, hogy mindezt
sürgősen jelentened kellene a Kislány Királynőnek.
– De mit segít rajta – kiáltotta Atráskó –, ha
mindezt csupán közlöm vele, és nem viszek
magammal egyúttal egy emberfiát, aki
megmenthetné?
 216

– Ezt nem tudhatod – válaszolta Fuhur. – Ő

sokkal többre képes, mint te meg én. Hátha semmi
nehézséget nem okozna a számára, hogy egy
emberfiát szólítson magához. Hátha tud valami utat-
módot, ami előttünk és Fantázia összes teremtményei
előtt ismeretlen. Ehhez azonban tudnia kellene
mindazt, amit most te tudsz. Mondjuk, hogy így van.
Akkor nemcsak esztelenség, hogy a saját
szakállunkra próbálunk egy emberfiát fellelni és
hozzá vinni, hanem még az is megtörténhetik, hogy a
Kislány Királynő meghal, mialatt mi még egyre
keresgélünk, pedig megmenthettük volna, ha
idejében visszafordulunk.
Atráskó hallgatott. Kétségtelen, hogy a sárkány
helyesen beszélt. Lehet, hogy így áll a dolog. De
állhat egész másként is. Nagyon is lehetséges, hogy a
Kislány Királynő, ha most ezzel a híradással térne
hozzá vissza, ezt mondaná: mit segít ez rajtam? Ha
elhoztad volna megmentőmet, meggyógyul-hatnék.
De most már késő, hogy még egyszer elküldjelek.
Nem tudta, mitévő legyen. És fáradt volt,
túlságosan fáradt ahhoz, hogy határozzon.
 217

– Tudod, Fuhur – mondta halkan, de a sárkány jól

hallotta a szavát –, talán igazad van, de lehet, hogy
nincs. Repüljünk még egy kis ideig. Ha még akkor
sem látjuk a határt, hát visszafordulunk.
– Mit nevezel kis időnek? – kérdezte a sárkány.
– Néhány órát – mormogta Atráskó – ej, mit, egy
órát még.
– Jó – felelte Fuhur –, tehát még egy órát.
Ám ez az óra egy órával több volt a kelleténél.

Egyikük sem figyelt rá, hogy az ég északon feketére

felhősödött. Nyugaton, ahol a nap állt, izzó volt, és
vészjósló csíkok lógtak le véres tengeri moszatként a
látóhatárra. Keleten zivatar göngyölődött elő, mint
szürke ólomtakaró, mely előtt kiöntött kék tintára
emlékeztető, széttépett felhőcafatok úsztak. És délről
kénsárga gőz áramlott, melyben szikrázó villámok
cikáztak.
– Az az érzésem vélte Fuhur – , hogy rossz időt
kapunk.
Atráskó körbejártatta a tekintetét.
– Igen – mondta –, aggasztó a helyzet. Mégis
tovább kell repülnünk.
 218

– Okosabb lenne – válaszolta Fuhur –, ha

menedéket keresnénk magunknak. Ha arról van szó,
amit gyanítok, akkor nem tréfadolog vár ránk.
– Mit gyanítasz? – kérdezte Atráskó.
– Azt, hogy a négy szélóriás közeledik, akik
megint éppen harcot akarnak vívni egymással! –
magyarázta Fuhur. – Majdnem mindig azon
vitatkoznak, hogy melyikük uralkodjék mint a
legerősebb a többiek felett. Számukra az egész csak
játék, mert nekik semmi bajuk sem történik közben.
De jaj annak, aki a vitájuk kereszttüzébe kerül.
Abból a legtöbbször nem sok marad.
– Nem tudsz magasabbra repülni? – kérdezte
Atráskó.
– Úgy gondolod, hogy a hatósugarukon kívülre?
Nem, olyan magasra nem tudok. És alattunk,
ameddig ellátok, csak víz van, valamilyen óriási
tenger. Nem látok sehol olyan helyet, ahol
elrejtőzhetnénk.
– Akkor nincs más hátra – határozta el Atráskó –,
mint hogy bevárjuk őket. Úgyis akarok tőlük valamit
kérdezni.
 219

– Mit akarsz? – kiáltotta a sárkány, és ijedtében

nagyot ugrott a levegőben.
– Ha ők a négy szélóriás – magyarázta Atráskó –,
akkor ismerik Fantázia valamennyi égtáját. Senki
sem mondhatja meg nekünk pontosabban, hogy
merre vannak a határok.
– Szent ég! – kiáltotta a sárkány –, azt hiszed,
hogy csak úgy kedélyesen el lehet velük társalogni?
– Mi a nevük? – tudakolta Atráskó.
– Az északit Lirrnek nevezik, a keletit Boreónak,
a délről valót Siróknak és a nyugatról jövőt
Magasztrolnak – válaszolta Fuhur. – De te, Atráskó,
mi vagy te tulajdonképpen? Kisfiú vagy, vagy
vasdarab, hogy nem ismered a félelmet?
– Amikor a szfinxek kapuján átmentem – felelte
Atráskó – minden félelem elmúlt belőlem. Azonkívül
a Kislány Királynő jelét viselem. Fantázia minden
teremtménye tiszteletben tartja. Mért éppen a
szélóriások ne tennék?
– Ó, persze hogy tiszteletben tartják! – szólt
Fuhur –, de buták, és nem tudod őket a viaskodástól
visszatartani. Majd meglátod, mit jelent ez!
 220

Eközben a zivatarfelhők annyira összetorlódtak

minden oldalról, hogy amit Atráskó maga körül
látott, hatalmas méretű tölcsérhez, tűzhányó
kráteréhez hasonlított, melynek falai egyre gyorsabb
forgásba kezdtek, úgyhogy a kénsárga, az ólom-
szürke, a vérvörös és a mélyfekete színek egymásba
keveredtek. És ő maga a fehér sárkány hátán szintén
körben pörgött, mint a gyufaszál egy hatalmas
örvényben. És most megpillantotta a viharóriásokat.
Tulajdonképpen csak arcokból álltak, mert
végtagjaik alak és szám tekintetében annyira
változók voltak – hol rövidebbek, hol hosszabbak
lettek, hol megszaporodtak, hol eltűntek, hol élessé
körvonalazódtak, hol ködössé váltak –, azonkívül
úgy egymásba gabalyodtak szörnyűséges
körtáncukban vagy inkább birkózásukban, hogy
teljes lehetetlenség volt igazi alakjukat felismerni. De
az arcuk is állandóan változott, egyszer kövérre
fúvódott fel, másszor hosszában és széltében
széthúzódott, azonban mégis arc maradt, melyet a
másiktól meg lehetett különböztetni. Szájukat kitátva
ordítottak és bömböltek, üvöltöttek és nevettek
egymásra. A sárkányt és utasát, úgy látszik, észre
 221

sem vették, hiszen hozzájuk képest oly csöppek

voltak, mint egy szúnyog.
Atráskó felemelkedett. Jobb kezével megragadta
a mellén levő aranyamulettet, és oly hangosan
kiáltotta, ahogy csak a torkán kifért:
– A Kislány Királynő nevében hallgassatok és
figyeljetek rám!
És a hihetetlen megtörtént!
Mintha hirtelen némaság sújtotta volna őket,
elhallgattak. Szájuk becsukódott, és négy kidülledt
óriási szempár meredt AURIN-ra. A körforgás is
megszűnt. Egy csapásra síri csend támadt.
– Adjatok választ! – kiáltotta Atráskó. – Merre
van Fantázia határa? Tudod-e, Lirr?
– Északon nincs – válaszolta a fekete felhőarc.
– És te, Boreo?
– Keleten sincs – felelte az ólomszürke felhőarc.
– Beszélj, Sirók!
– Délen sehol nincs határ – mondta a kénsárga
felhőarc. Magasztrol, te tudod vajon?
– Nincs határ nyugaton – válaszolta a tűzvörös
felhőarc.
És mind a négyen egyszerre mondták:
 222

– Ki vagy te, hogy a Kislány Királynő jelvényét

viseled és nem tudod, hogy Fantázia határtalan?
Atráskó hallgatott. Úgy érezte, mintha fejbe
verték volna. Arra igazán nem gondolt, hogy
egyáltalán nincs határ. Akkor minden hiába volt.
Alig vette észre, hogy a szélóriások újra harci
játékukba fogtak. Mindegy volt számára, hogy mi
történik tovább. Mikor a sárkányt egy forgatag
hirtelen a magasba röpítette, erősen belekapaszkodott
a sörényébe. Lángoló villámok között vágtattak
körbe, s utána majdnem belefulladtak a vízszintesen
száguldó felhőszakadásba. Váratlan lángáradat
ragadta magával őket, hogy majdnem megégtek, de
máris jégesőbe kerültek, amely nem jégszemekből,
hanem dárdahosszúságú jégcsapokból állt, és a
mélybe verte le őket. Aztán megint felszívta őket
valami a magasba, ide-oda dobálta és erre-arra
röpítette – a szélóriások az elsőbbségért viaskodtak.
– Kapaszkodj erősen! – kiáltotta Fuhur, mikor
egy széllökés a hátára fordította.
De már késő volt. Atráskó elvesztette az
egyensúlyát, és a mélybe zuhant. Zuhant és zuhant,
azután nem tudott semmiről.
 223

Mikor ismét magához tért, puha homokon találta

magát. Hullámok zúgását hallotta, és mikor fejét
felemelte, látta, hogy tengerpartra sodródott. Szürke,
ködös, de szélcsendes nap volt.
A tenger nyugodt volt, és semmi sem mutatta,
hogy röviddel ezelőtt még a szélóriások háborúja dúlt
errefelé. Vagy talán egészen másféle, távoli vidékre
vetődött volna? A part lapos volt, semerre sem
látszott szikla vagy domb, a párában csupán néhány
göcsörtös, ferde fa állt, karmos nagy kezekre
hasonlítva. Atráskó felült. Néhány lépésnyi
távolságban felfedezte piros bivalyszőr köpenyét.
Odamászott és a vállára borította. Csodálkozva
állapította meg, hogy köpenye már alig nedves. Ezek
szerint elég régóta itt fekhet.
Hogy került ide? És miért nem fulladt a vízbe?
Valami homályos emlék merült fel benne.
Karokat látott, amelyek magukra vették, és különös
éneklő hangokat hallott: „Szegény kisfiú, szép kisfiú!
Tartsátok őt! Ne hagyjátok elmerülni!"
Talán ez is csak a hullámok csobogása volt.
 224

Vagy sellők és vízimanók lettek volna?

Valószínűleg látták rajta a Talizmánt, és azért
mentették meg.
Ösztönösen az amulett után kapott – de nem volt
meg. A lánc eltűnt a nyakáról. Elvesztette a
medaliont.
– Fuhur! – kiáltotta olyan hangosan, ahogy csak
bírta. Felugrott, ide-oda futkosott és mindenfelé
kiabálta: – Fuhur! Fuhur! Hol vagy?
Semmi válasz. Csak a hullámok egyenletes, lassú
csobogása, amint a partot nyaldosták.
Ki tudja, hova sodorták a szélóriások a fehér
sárkányt! Talán egész másfelé keresi Fuhur az ő kis
gazdáját, messze-messze innen. Talán már nincs is
életben.
Atráskó immár nem volt sárkánylovas, nem volt
a Kislány Királynő követe – csupán egy kisfiú. És
egészen egyedül volt.

A toronyóra hatot ütött.

Kinn most már sötét volt. Az eső elállt. Teljes csend
uralkodott. Barnabás a gyertyák lángjába bámult.
 225

Aztán összerázkódott, mert a deszkapadló

megreccsent.
Mintha valakit sóhajtani hallott volna. Lélegzetét
visszafojtva figyelt. A gyertyák vetette kis fénykörön
kívül sötétség töltötte meg az óriási lomtárt.
Nem topognak halk léptek a lépcsőn felfelé?
Nem mozdult meg egész lassan a lomtárajtó kilincse?
Megint reccsent egyet a deszkapadló.
Ha kísértet tanyázna itt a lomtárban . . . ?
Ej, mit – mondta Barnabás félhangosan –,
nincsenek kísértetek. Mindenki azt mondja.
De akkor mért szól annyi történet róluk?
Talán mind, akik azt mondják, hogy nincsenek
kísértetek, egyszerűen csak félnek bevallani, hogy
mégis vannak.

Atráskó szorosan beburkolózott piros köpenyébe,

mert fázott, és útnak indult a szárazföld belseje felé.
A vidék, amennyire a ködtől egyáltalán láthatta, alig
változott. Lapos és egyhangú volt, csak azzal a lassú
módosulással, hogy a göcsörtös fák közt egyre több
lett a bozót. Bokrok tűntek fel, melyek mintha
 226

rozsdás bádogból lettek volna, s majdnem olyan

kemények is voltak. Könnyen felsérthette magát
köztük, aki nem vigyázott.
Körülbelül egy óra múlva Atráskó elért egy
úthoz, mely púpos, szabálytalan alakú kődarabokkal
volt kirakva. Úgy döntött, hogy követi az út irányát,
hiszen valahova csak kell hogy vezessen. Ám
kényelmesebbnek találta, hogy az út mellett a porban
menjen, mint a göröngyös kövezeten. Az út tekervé-
nyes volt, jobbra-balra kígyózott, anélkül hogy okát
lehetett volna találni, minthogy erre sem volt domb
vagy folyó. Úgy látszott, hogy ezen a vidéken
minden görbe.
Atráskó még nem régen mendegélt így, mikor a
távolból fokozatosan közeledő különös, dobogó
lárma ütötte meg a fülét. Nagy dob tompa
dübögéséhez volt hasonló, amibe pikulák hangjára
emlékeztető éles füttyögés, valamint csengettyűszó
vegyült. Atráskó egy útszéli bokor mögé bújt és várt.
A sajátságos zenebona egyre közeledett, és végül
a ködből előtűntek az első alakok. Nyilvánvaló volt,
hogy táncolnak, de táncuk nem vidám és kecses
mozdulatokból állt, hanem összevissza ugráltak a
 227

legfurcsább taglejtésekkel, hemperegtek a földön,

négykézláb mászkáltak, fel-felágaskodtak, és úgy
viselkedtek, mint a bolondok. Közben csak a tompa,
lassú dobszó, a pikulák éles hangja és a torkokból
előtörő vinnyogás és zihálás hallatszott.
Egyre többen és többen lettek, a menet szinte vég
nélkülinek tetszett. Atráskó megpillantotta a
táncosok arcát. Hamuszürke volt és verítékben
úszott, de a szeme valamennyinek vad, lázas fényben
izzott. Némelyek ostorral csapkodták magukat.
Őrültek, gondolta Atráskó, és hideg borzongás
futott végig a hátán.
Egyébként megállapította, hogy a menet
legnagyobb része éji manókból, koboldokból és
kísértetekből áll. Vámpírok is voltak közöttük és
boszorkányok tömegével, öregek, nagy púppal és
állukon kecskeszakállal, de fiatalok is, szépek és
gonosz tekintetűek. Nyilvánvaló volt, hogy Atráskó
Fantázia egyik országába jutott, melyet a sötétség
teremtményei népesítenek be. Ha AURIN-t nem
vesztette volna el, habozás nélkül elébük áll és
megkérdezi tőlük, hogy mi folyik itt. Így azonban
jobbnak tartotta, ha búvóhelyén várja meg, amíg a
 228

tébolyult menet elvonul, és az utolsó elmaradozó

figura is bicegve és szökdécselve eltűnik a ködben.
Csak ezután merészkedett ki újból az útra, és a
kísérteties csapat után tekintett. Kövesse őket vagy
ne? Nem tudta eldönteni. Tulajdonképpen azt sem
tudta már, hogy kell-e még tennie vagy egyáltalán
tehet-e még valamit.
Először érezte világosan, hogy mennyire
hiányzik a Kislány Királynő amulettje, és milyen
tehetetlen nélküle. Nem az általa nyújtott védelem
volt a lényeg – hiszen az összes fáradalmat és
nélkülözést, félelmet és magányt mind a saját
erejéből kellett kiállnia –, hanem amíg a jelvényt
hordta, soha nem volt kétsége afelől, hogy mit kell
cselekednie. Mint valami rejtélyes iránytű, helyes
irányba vezérelte akaratát és elhatározásait. De most
másképp volt, nem érezte már a titkos erőt, amely
vezette.
Csupán azért, hogy ne álljon ott tehetetlenül,
megparancsolta önmagának, hogy kövesse a
kísértetmenetet, melynek tompa dobritmusa még
mindig hallatszott a távolból.
 229

Miközben a ködben előrelopakodott – mindenkor

vigyázva, hogy az utolsó lemaradozóktól is kellő
távolságban legyen –, megpróbálta a helyzetét
tisztázni.
Miért, ó, miért is nem hallgatott Fuhurra, mikor
azt tanácsolta, hogy tüstént repüljenek a Kislány
Királynőhöz? Átadhatta volna neki Jajulála üzenetét
és visszajuttathatta volna a Fényt. AURIN nélkül és
Fuhur nélkül nem kerülhet többé a Kislány
Királynőhöz. Biztosan várja őt élete végső percéig,
reménykedve, hogy jön, bízva, hogy szabadulást hoz
neki és Fantáziának – de mindhiába!
Hát ez bizony elég rettenetes volt, de még
rémesebben hangzott, amit a szélóriásoktól
megtudott: hogy sehol nem létezik határ. Ha
lehetetlen Fantáziából kilépni, akkor az is lehetetlen,
hogy a határon túlról segítségül hívhasson egy
emberfiát. Éppen azért, mert Fantázia végtelen, vált
elkerülhetetlenné a vége.
Miközben tovább bukdácsolt a ködgomolyokon
keresztül az egyenetlen kövezeten, emlékezetében
még egyszer felhangzott Jajulála szelíd hangja.
Halvány kis reményszikra pislákolt fel a szívében.
 230

Régebben gyakran jöttek át emberek Fantáziába,

hogy a Kislány Királynőnek időről időre pompás új
neveket adjanak – így szólt az ének. Tehát mégis van
út az egyik világból a másikba!
Be könnyű nekik, s minekünk be nehéz
egymás közegébe belépni.
Igen, ezek voltak Jajulála szavai. Csakhogy az
emberek elfelejtették ezt az utat. De nem lehetséges-
e, hogy egy, egyetlenegy ember mégis emlékszik rá?
Hogy az ő helyzete is reménytelen, azzal már
nem sokat törődött Atráskó. Csak az volt a fontos,
hogy egy emberfia meghallja Fantázia hívását és
eljöjjön – ahogy ez minden időben történt. És talán,
talán már el is indult valaki, talán már úton is van!

– Igen! Igen! – kiáltotta Barnabás. Megijedt a saját

hangjától és halkabban tette hozzá:
– Szeretnék a segítségetekre lenni, csak tudnám,
hogyan! Nem tudom az utat, Atráskó. Igazán nem
tudom.
 231

A tompa dobszó és a pikulák éles hangja elnémult, és

Atráskó anélkül, hogy észrevette volna, olyan közel
ért a menethez, hogy majdnem beleszaladt az utolsó
alakokba. Minthogy mezítláb volt, lépte nem ütött
zajt – de nem ez volt az oka, hogy ez a népség
egyáltalán nem vett róla tudomást. Ha vasalt
csizmában dobogott vagy hangosan kiáltozott volna,
akkor sem törődtek volna vele.
Már nem menetoszlopban álltak, hanem messze
szétoszoltak egy szürkés fűvel benőtt, néhol iszapos
mezőn. Egyesek könnyedén ide-oda ringatóztak,
mások mozdulatlanul ácsorogtak vagy guggoltak, de
vak, lázas fényben csillogó szemmel mindannyian
egyazon irányba néztek.
S most Atráskó is meglátta, hogy mi az, amire
iszonyatos önkívületükben merednek. A mező
túloldalán a Semmi terült el.
Olyan volt, amilyennek Atráskó korábban is látta
már a kéregrémeknél a fa ormáról, vagy a síkságon,
ahol a Déli Jósda Mágikus Kapui álltak, vagy Fuhur
hátán ülve, nagy magasságból – de eddig mindig
csak távolról pillantotta meg. Most azonban
váratlanul szemtől szembe találta magát vele, amint
 232

az egész tájat keresztülszelve, hatalmasan és nagyon

lassan, de feltartóztathatatlanul közeledett.
Atráskó látta, hogy a mezőn álló kísértetfigurák
rángatózni kezdenek előtte, végtagjaik görcsbe
csavarodnak, szájukat kitátják, mintha kiáltani vagy
nevetni akarnának, de síri csend uralkodott. És
azután, mint hervadt falevelek, melyeket elragad egy
szélroham – valamennyien egyszerre a Semmi felé
tódultak és gurulva, ugrálva zuhantak bele.
Alig tűnt el hangtalanul és nyom nélkül a
szellemcsapat utolsó tagja, amikor Atráskó rémülten
vette észre, hogy saját teste is rángatózásszerű kis
lépésekkel indul a Semmi felé. Mindent elsöprő vágy
akarta a hatalmába keríteni, hogy ő is belevesse
magát. Atráskó minden akaraterejét összeszedte és
ellenállt. Kényszerítette magát, hogy megálljon.
Lassan, egész lassan sikerült is megfordulnia és, mint
valami láthatatlan hatalmas vízáradattal szemben,
lépésről lépésre előreküzdenie magát. A szívóerő
gyengült, és Atráskó rohanni kezdett, rohanni,
amilyen gyorsan csak bírt, visszafelé a hepehupás
kövezeten. Megcsúszott, elvágódott, majd
 233

összeszedte magát és tovább rohant, anélkül hogy

meggondolta volna, hova vezeti a ködben ez az út.
Futva követte az út értelmetlen kanyarulatait, és
csak akkor állt meg, amikor egy szurokfekete, magas
városfal bontakozott ki előtte a ködből. A fal mögött
néhány ferde torony fúródott a szürke égbe. A
városkapu vastag fa kapuszárnyai korhadtak és
rothadtak voltak és ferdén lógtak a rozsdás
sarokvasakon.
Atráskó belépett a kapun.

A lomtárban egyre hidegebb lett. Barnabás már úgy

fázott, hogy reszketett bele.
És ha megbetegedne – akkor mi lenne vele?
Például tüdőgyulladást kaphatna, mint Vili, az
osztálytársa. Akkor egyedül kellene meghalnia itt a
lomtárban. Senki nem lenne mellette, aki segíthetne
rajta.
Most bizony nagyon örülne, ha apa megtalálná és
kiszabadítaná.
De hazamenni – nem, azt nem lehet! Inkább a
halál! Összeszedte a még fellelhető katonai
 234

pokrócokat és minden oldalról jól beburkolta magát

velük.
Lassacskán kezdett felmelegedni.
 IX.

Kísértetváro
s
 238

gen messze, valahol a tenger viharos hullámai felett

megzendült Fuhur bronzharanghoz hasonló hatalmas
hangja:
– Atráskó! Hol vagy? Atráskó!
A szélóriások már régen abbahagyták harci
játékukat és szanaszét viharzottak. Majd újból
találkoznak, itt vagy másutt, hogy ismét
megküzdjenek egymással, ahogy ezt időtlen idők óta
teszik. Már el is felejtették, ami az imént történt,
mert semmire sem emlékeznek és semmiről sem
tudnak a saját zabolátlan erejükön kívül. És így a
fehér sárkány és kis utasa is már rég kiesett az
emlékezetükből.
Amikor Atráskó a mélybe zuhant, Fuhur, minden
erejét latba vetve, azonnal megkísérelte, hogy
utánabukjék és röptében felfogja. De egy forgószél
magasba ragadta és messze, messze sodorta. Mire
visszavergődött, a szélóriások már a tenger más része
felett tomboltak. Fuhur kétségbeesetten igyekezett
megtalálni azt a helyet, ahol Atráskó a vízbe
zuhanhatott, de még egy fehér szerencsesárkány
számára is lehetetlen feladat felfedezni olyan piciny
 239

pontocskát, mint a vízen ide-oda hányódó test – vagy

éppen egy vízbefúltat a fenéken.
Fuhur mégsem adta fel a reményt. Magasra
emelkedett a levegőben, hogy jobb áttekintése
legyen, majd ismét közvetlenül a hullámok fölött
repült, vagy köröket írt le, egyre tágabb és tágabb
köröket. Közben állandóan Atráskót szólongatta,
abban a reményben, hogy valahol csak ráakad a
tajték között.
Szerencsesárkány volt, és semmi sem tudta
megingatni abban a meggyőződésében, hogy végül is
minden jóra fordul. Bármi történt is, Fuhur soha nem
fogja feladni a reményt.
– Atráskó! – dörgött át hatalmas hangja a
hullámok háborgásán – Atráskó, hol vagy?

Atráskó egy elhagyott város kihalt utcáin mendegélt.

A látvány nyomasztó volt és félelmetes. Nem volt
egyetlen épület sem, amely már külsőleg is ne keltett
volna fenyegető és elátkozott benyomást, mintha az
egész város csupa szellempalotából és kísértetházból
állana. Az utak és utcák felett, melyek ugyanolyan
girbegurbák voltak, mint minden ebben az
 240

országban, szörnyű pókhálók lógtak, és rossz szag

áradt a pincenyílásokból és üres kutakból.
Atráskó eleinte csak saroktól sarokig osont,
nehogy meglássa valaki, de hamarosan már nem
csinált gondot magának abból, hogy elrejtőzzék. A
terek és az utcák üresen ásítoztak előtte, s az
épületekben sem volt semmi mozgás. Egyesekbe
bement, de nem talált mást, mint felborult bútorokat,
széttépett függönyöket, törött edényeket és üveget –
a pusztítás összes jelét, de lakókat sehol. Az egyik
asztalon félbeszakadt étkezés maradéka állt, néhány
tányér fekete színű leves némi ragacsos törmelékkel,
ami talán kenyér lehetett. Mindkettőből evett.
Undorítónak találta, de nagyon éhes volt. Bizonyos
értelemben egész helyénvalónak érezte, hogy éppen
ide vetődött. Ez a hely jól illett olyasvalakihez, aki
elvesztette minden reményét.

Barnabás már egészen elgyengült az éhségtől.

A jó ég tudja, miért éppen most, egyáltalán nem
ide illő módon, de Anna kisasszony almás rétese
jutott az eszébe. A világ legjobb almás rétese volt.
 241

Anna kisasszony háromszor egy héten járt

hozzájuk, apja írnivalóit intézte és rendbe hozta a
háztartást. Legtöbbször főzött vagy sütött is valamit.
Tenyeres-talpas nőszemély volt, aki gátlástalanul
hangosan beszélt és nevetett. Apja udvarias volt
hozzá, de egyébként mintha tudomást sem vett volna
róla. Csak nagy ritkán sikerült a kisasszonynak
elérnie, hogy apa szomorú arcán mosoly suhanjon át.
Amikor náluk volt, jelenlététől egy kicsit világosabb
lett a lakás.
Anna kisasszonynak volt egy kislánya, bár nem
volt férjnél. A kislányt Krisztának hívták, három
évvel volt fiatalabb Barnabásnál, és gyönyörű szőke
haja volt. Régebben Anna kisasszony majdnem
mindig magával hozta a kislányát. Kriszta nagyon
félénk volt. Amikor Barnabás órákon keresztül
mesélte neki a történeteit, mély csendben ült a helyén
és tágra nyílt szemmel figyelt rá. Csodálta Barnabást,
ő pedig nagyon szerette a kislányt.
Azonban egy évvel ezelőtt Anna kisasszony
vidéki intézetbe adta a kislányát. És azóta talán
egyszer sem találkoztak.
 242

Barnabás ezt meglehetősen rossz néven vette

Anna kisasszonytól, és semmiféle magyarázat nem
győzte meg, hogy miért jobb így Krisztának.
Ám a kisasszony almás rétesének ettől
függetlenül soha nem tudott ellenállni.
Gondterhelten tette fel magának a kérdést, hogy
vajon meddig bírja valaki evés nélkül. Három napig?
Kettőig? Lehet, hogy az embernek már huszonnégy
óra múlva kényszerképzetei lesznek? Ujjain számolta
ki, hogy mennyi ideje van már itt. Tíz órája, sőt
valamivel több is lehet. Ha a tízórai kenyerét vagy
legalább az almáját eltette volna!
A lobogó gyertyafényben a róka, a bagoly és az
óriási szirti sas üvegszeme mintha élt volna.
Árnyékuk nagyra nőve imbolygott a lomtár falán.
A toronyóra hetet ütött.

Atráskó ismét kilépett az utcára, és céltalanul

kóborolt a városban. Igen nagynak találta.
Keresztülment olyan negyedeken, ahol a házak aprók
és alacsonyak voltak, és ereszcsatornájukat álltában
elérte, majd olyanokon is, amelyekben díszes
 243

homlokzatú, sokemeletes paloták álltak. De ezek a

díszek csupa csontvázat vagy démoni figurát
ábrázoltak, melyek torz pofával bámultak a
magányos vándorra.
És ekkor hirtelen megállt, mintha gyökeret vert
volna a lába.
Valahol egészen a közelben durva, rekedt ordítás
hangzott fel, amely olyan kétségbeesetten és
vigasztalanul szólt, hogy Atráskónak a szíve szakadt
belé. A sötétség teremtményeinek minden
elhagyatottsága és elátkozottsága benne sírt ebben a
panaszos hangban, melynek nem akart vége
szakadni, és amely egyre távolabbi házak faláról
visszaverődve, végül is úgy hangzott, mint óriási
farkasok messzire szétszórt falkájának üvöltése.
Atráskó csak ment a hang után, mely közben
egyre halkabb és halkabb lett és végül rekedten
csuklásba fúlt. De egy darabig keresgélnie kellett.
Átment egy bejáraton, bejutott egy szűk, sötét
udvarba, áthaladt egy kapuboltozat alatt, s a végén
egy nyirkos és piszkos hátsó udvarba ért. S ott,
valami falnyílás elé láncolva, egy óriási, félholtra
éhezett farkasember feküdt. Ótvaros szőrzete alatt
 244

egyenként meg lehetett számolni a bordáit,

hátgerincéből mint fűrészfogak álltak ki a csigolyák,
s félig nyitott torkából hosszan lógott alá a nyelve.
Atráskó nesztelenül közeledett hozzá. Amikor a
farkasember észrevette, felkapta hatalmas fejét.
Szemében zöld fény lobbant.
Kölcsönösen vizsgálgatták egymást, egyetlen szó
vagy hang nélkül. Végül is a farkasember halk,
fölöttébb veszedelmes morgást hallatott:
– Menj innen! Hagyj békében meghalni!
Atráskó nem mozdult. Ugyanolyan halkan
válaszolta:
– Hallottam a hívásodat, azért jöttem ide.
A farkasember feje lehanyatlott.
– Senkit sem hívtam – morogta –, saját halálomat
sirattam.
– Ki vagy te? – kérdezte Atráskó, és még egy
lépéssel közelebb ment.
– Gomor vagyok, a farkasember.
– Miért vagy ideláncolva?
– Mert elfeledkeztek rólam, amikor elmentek.
– Kicsodák?
– Azok, akik ideláncoltak.
 245

– És hova mentek?
Gomor nem felelt. Félig nyitott szemmel,
gyanakvóan nézte Atráskót. Hosszabb csend után ezt
mondta:
– Te nem idevalósi vagy, kis idegen, nem ez a
város, nem ez az ország a hazád. Mit keresel itt?
Atráskó lehajtotta a fejét.
– Nem tudom, hogy kerültem ide. Mi ennek a
városnak a neve?
– Ez Fantázia leghíresebb országának a fővárosa
– mondta Gomor. – Egyetlen más országról és
egyetlen más városról sem szól annyi történet.
Bizonyára te is hallottál már Söpredékország
Kísértetvárosáról, ugye?
Atráskó lassan bólintott.
Gomor nem vette le a szemét a fiúról.
Csodálkozott, hogy ez a zöld bőrű gyermek ilyen
nyugodtan nézi őt a nagy fekete szemével és nem
mutat semmi félelmet.
– És te – ki vagy te? – kérdezte.
Atráskó töprengett egy kicsit, mielőtt felelt volna:
– Senki vagyok.
– Mit jelentsen ez?
 246

– Azt jelenti, hogy valaha volt nevem. Ezt

azonban többé nem szabad kiejteni. Ezért vagyok
senki.
A farkasember kicsit felhúzta az ínyét és
megvillogtatta rémisztő fogsorát, ami feltehetően
mosoly akart lenni a részéről. Értett a lelki sötétség
minden fajtájához, és megérezte, hogy valami módon
egyenrangú ellenféllel áll szemben.
– Ha ez így van – mondta rekedt hangján –, akkor
Senki nem hallott engem, Senki nem jött hozzám, és
Senki nem beszél velem az utolsó órámon.
Atráskó ismét bólintott. Aztán megkérdezte:
– Senki nem szabadíthat meg a láncaidtól?
A farkasember szemében megint fellángolt a zöld
fény. Lihegni kezdett és a szája szélét nyaldosta.
– Valóban megtennéd – tört ki belőle –, szabadon
engednél egy éhes farkasembert? Tudod, hogy ez mit
jelent? Ki lenne előttem biztonságban? Senki!
– Igen – mondta Atráskó –, és én Senki vagyok.
Mért kellene hát félnem tőled?
Közelebb akart lépni Gomorhoz, de az újból
ugyanazt a mély, rettenetes morgást hallatta. A fiú
visszahőkölt.
 247

– Nem akarod talán, hogy megszabadítsalak? –

kérdezte.
A farkasember egyszerre nagyon fáradtnak
látszott.
– Úgysincs rá módod. De ha elérhető távolságra
közelítesz hozzám, darabokra kell hogy tépjelek,
fiacskám. Ez pedig az én pusztulásomat csak egy
kevéssel odázná el, legfeljebb egy-két órával.
Úgyhogy maradj tisztes távolban és hagyj békében
megdögölni.
Atráskó elgondolkozott.
– Talán – szólalt meg végül –, talán találok
valami ennivalót a számodra. Elmehetnék keresni
valamit a városban.
Gomor lassan ismét felnyitotta a szemét, és
ránézett a fiúra. A zöld fény kialudt a szemében.
– Menj a pokolba, te kis bolond! Életben akarsz
tartani, míg a Semmi ideér?
– Arra gondoltam – dadogta Atráskó –, ha
ennivalót hoznék neked, és jóllaknál, akkor talán
közelebb mehetnék hozzád, hogy levegyem a
láncodat.
Gomor a fogát csikorgatta.
 248

– Ha közönséges lánc volna, amely itt fogva tart,

nem gondolod, hogy magam is szétharaptam volna
már rég?
Mintegy bizonyításul a lánc után kapott, és
félelmetes fogsora recsegve zárult össze. Rángatta a
láncot, azután elengedte.
– Mágikus lánc ez. Csak ugyanaz a személy
oldhatja meg, aki rám helyezte. De ő soha többé nem
jön vissza.
– És ki az, aki rád tette?
Gomor vinnyogni kezdett, mint egy megvert
kutya. Kis időbe telt, amíg annyira megnyugodott,
hogy válaszolni tudjon:
– Gaja volt, a Homály Hercegnője.
– És hova ment?
– A Semmibe vetette magát – mint valamennyi
idevalósi.
Atráskó a tébolyult táncolókra gondolt, akiket
kint a város előtt figyelt meg a ködben.
– Miért – mormogta –, miért nem menekültek el?
– Nem volt már reményük. A reménytelenség
pedig elgyengíti a ti fajtátokat. A Semmi hatalmas
 249

erővel vonz magához benneteket, és egyikőtök sem

fog már sokáig ellenállni neki.
Míg ezt mondta, Gomor mély, gonosz nevetést
hallatott.
– És te? – kérdezte tovább Atráskó –, úgy
beszélsz, mintha nem közülünk való volnál.
Gomor ismét avval a gyanakvó tekintettel nézett
rá. – Nem is tartozom közétek!
– Honnan való vagy hát?
– Nem tudod, ki a farkasember?
Atráskó némán rázta a fejét.
– Te csak Fantáziát ismered – mondta Gomor. –
De vannak még más világok is. Például az embereké.
Ám vannak lények, akiknek nincs saját világuk.
Ezért tudnak egyik világból a másikba átmenni.
Ezekhez tartozom én. Az emberek világában úgy
jelenek meg, mint ember, noha nem vagyok az. És
Fantáziában fantáziás alakot öltök – noha nem
vagyok közületek való.
Atráskó lassan lekuporodott a földre, és nagy,
sötét szemekkel nézte a haldokló farkasembert.
– Te megjártad az emberek világát?
 250

– Gyakran jártam ide-oda az ő világuk és a tiétek

között.
– Gomor – dadogta Atráskó, és nem tudott ajka
reszketésén úrrá lenni –, elárulod nekem az utat az
emberek világába?
Gomor szemében kis zöld szikra villant. Olyan
volt, mintha magában nevetne.
– Neked és a hozzád hasonlóknak nagyon
egyszerű az odaátra vivő út. A dolognak csak egy
bökkenője van a magadfajtájúak számára: soha nem
jöhettek Vissza. Örökre ott kell maradnotok. Ezt
akarod?
– Mit kell tennem? – kérdezte Atráskó
határozottan.
– Azt, amit előtted itt már a többiek is megtettek,
fiacskám. Csak bele kell ugornod a Semmibe. De
nem sürgős, mert előbb vagy utóbb úgyis meg fogod
tenni, amikor Fantázia utolsó területei is eltűnnek.
Atráskó felállt.
Gomor észrevette, hogy a fiú egész testében
reszket. Minthogy a valódi okát nem ismerte,
megnyugtatásul ezt mondta: – Nem kell félned, nem
fáj.
 251

– Én nem félek – felelte Atráskó. – Nem hittem

volna, hogy éppen itt és teáltalad nyerem vissza
minden reményemet.
Gomor szeme úgy csillogott, mint két keskeny
zöld félhold.
– Reményre semmi alapod, fiacskám – akármi áll
is a szándékodban. Ha megjelensz az emberek
világában, már nem vagy ugyanaz, mint itt. Épp ez
az a titok, amit senki sem tudhat Fantáziában.
Atráskó lecsüngő karral állt előtte.
– Mi lehetek ott? – kérdezte. – Mondd meg a
titkot!
Gomor sokáig hallgatott, és nem mozdult.
Atráskó már félt, hogy nem kap többé választ, de
végül a farkasember mély lélegzetet vett, és rekedt
hangján beszélni kezdett:
– Minek tartasz te engem, fiacskám? Barátodnak?
Vigyázz! Csak időtöltésre kellesz nekem. És most
már el sem mehetsz innen. A reménységednél fogva
tartalak itt. De miközben beszélek, a Semmi minden
oldalról körülveszi a Kísértetvárost, és hamarosan
nem lesz már szabad kijárás. S akkor elvesztél. Ha
 252

meghallgatsz engem, már döntöttél is. De most még

elmenekülhetsz.
Gomor szája körül elmélyült a félelmetes vonás.
Atráskó habozott egy kurta pillanatig, aztán ezt
susogta:
– Mondd meg nekem a titkot! Mi leszek ott?
Gomor megint sokáig nem válaszolt. Hörögve és
lökésszerűen lélegzett. De egyszer csak
felemelkedett, s mellső lábaira támaszkodva úgy ült
ott, hogy Atráskónak fel kellett néznie rá. Csak most
mutatkozott meg teljes nagyságában és félelmetessé-
gében. Hangja recsegett, mialatt tovább beszélt.
– Láttad a Semmit, fiacskám?
– Igen, többször is.
– És milyen?
– Mintha megvakulna az ember.
– Nos, jó – és ha belekerültök, akkor a Semmi
rátok ragad. Olyanok lesztek, mint egy ragályos
betegség, melytől az emberek megvakulnak,
úgyhogy többé nem tudnak különbséget tenni látszat
és valóság között. Tudod-e, hogy hívnak titeket
odaát?
– Nem – suttogta Atráskó.
 253

– Hazugságnak! – ugatta Gomor.

Atráskó megrázta a fejét. Ajka falfehér lett.
– Hogyan lehetséges ez?
Gomor élvezte Atráskó ijedelmét. Láthatóan
felélénkült a társalgástól. Kisvártatva így folytatta:
– Azt kérdezed, mi lennél ott? De mi vagy te itt?
Mik vagytok ti mindnyájan, Fantázia lakói?
Álomképek vagytok, a költészet birodalmának
kitalált lényei, egy végtelen történet alakjai! Te,
fiacskám, valóságos lénynek tartod magad? Na igen,
itt a te világodban az is vagy. De ha áthaladsz a
Semmin, már nem vagy az. Felismerhetetlenné válsz.
Akkor már más világban vagy. Ott többé nem
hasonlítotok önmagatokhoz. Káprázatot és
elvakultságot visztek az emberi világba. Találd ki,
fiacskám, mi lesz Kísértetváros lakóiból, akik a
Semmibe ugortak.
– Nem tudom – dadogta Atráskó.
– Téveszmévé lesznek az emberek fejében, a
félelem képzetévé ott, ahol valójában nincs mitől
félni, vágyódássá olyan dolgok után, melyek beteggé
tesznek, a kétségbeesés érzetévé ott, ahol nincs ok a
kétségbeesésre.
 254

– Mindnyájan ilyenek leszünk? – kérdezte

Atráskó rémülten.
– Nem – felelte Gomor –, sokféle agyrém és
elvakultság van, és aszerint, hogy itt milyenek
vagytok, szépek vagy csúnyák, buták vagy okosak,
szép vagy csúnya, buta vagy okos hazugság lesztek.
– És én – tudakolta Atráskó –, én mi leszek?
Gomor vigyorgott.
– Ezt nem mondom meg neked, fiacskám. Majd
meglátod. Vagy jobban mondva, nem fogod látni,
mert többé nem leszel te magad.
Atráskó hallgatott és tágra nyitott szemmel nézte
a farkasembert.
Gomor folytatta:
– Ezért félik és gyűlölik az emberek Fantáziát és
mindazt, ami innen való. El akarják pusztítani. És
nem tudják, hogy éppen ezzel növelik a hazugságok
özönét, mely szakadatlanul dől az emberi világba. A
hazugságözön pedig nem más, mint Fantázia
felismerhetetlenné vált lényeinek áradata, akiknek ott
az élő holttestek látszatéletét kell élniük, és
hullaszagukkal megmérgezik az emberek lelkét. S
mindezt nem is tudják. Mulatságos, nemde?
 255

– És nincsenek többé olyanok – kérdezte halkan

Atráskó – akik nem gyűlölnek minket és nem félnek
tőlünk?
– A magam részéről nem ismerek egyet sem –
mondta Gomor –, és ez egyébként nem is csoda, mert
ti magatok gondoskodtok ott róla, hogy az emberek
ne higgyenek többé Fantázia létezésében.
– Ne higgyenek többé Fantázia létezésében? –
ismételte Atráskó tanácstalanul.
– Bizony, fiacskám – válaszolta Gomor –, mert
ez a legfontosabb. Nem tudod elképzelni? Csak ha
nem hiszik, hogy Fantázia létezik, akkor nem jut az
eszükbe, hogy meglátogassanak titeket. És ettől függ
minden, mert csak ha nem ismerik igazi lényeteket,
akkor lehet velük jól elbánni.
– Mit lehet velük csinálni?
– Mindent, amit csak akarunk. Hatalmunk van
felettük. És semmi nem biztosít nagyobb hatalmat az
emberek felett, mint a hazugság. Mert az emberek,
fiacskám, eszmékből élnek. S ezeket irányítani lehet.
Ez az egyetlen hatalom, ami számít. Ezért álltam én
is a hatalom oldalára és szolgáltam őt, hogy részem
 256

legyen benne – ha másképpen is, mint te vagy a te

fajtád.
– Én nem akarok belőle részesülni! – tört ki
Atráskó.
– Nyugalom, kis bolond – morogta a farkasember
–, ha rád kerül a sor, hogy a Semmibe ugorj, te is a
hatalom élettelen bábbá torzított szolgája leszel. Ki
tudja, milyen hasznot fogsz neki hajtani. Talán a te
segítségeddel éri el, hogy az emberek olyasmit
vásároljanak, amire nincs szükségük, gyűlöljék azt,
amit nem ismernek, azt higgyék, ami kezessé teszi
őket, vagy azt vonják kétségbe, ami megmenthetné
őket. A fi segítségetekkel, kis fantáziai, nagy
üzleteket kötnek ám az emberi világban, háborúkat
robbantanak ki, világbirodalmakat alapítanak .. .
Gomor egy ideig félig lehunyt szemmel figyelte
Atráskót, majd hozzátette:
Persze, akad sok olyan szegény hígvelejű alak is –
bár magát természetesen nagyon okosnak tartja és azt
gondolja, hogy az igazságot szolgálja –, aki
mindennél nagyobb buzgalommal igyekszik kiverni
még a gyermekek fejéből is Fantázia létezését. Talán
éppen te is hasznukra leszel majd.
 257

Atráskó lehajtott fejjel állt Gomor előtt.

Most már tudta, hogy miért nem jönnek többé
emberek Fantáziába, és hogy miért nem jönnek újra
olyanok, akik a Kislány Királynőnek új nevet
adhatnának. Minél több esik Fantáziából áldozatul a
megsemmisülésnek, annál nagyobb hazugságáradat
borítja el az emberi világot, és éppen ezáltal csökken
pillanatról pillanatra annak a lehetősége, hogy akár
egyetlen emberfia is átjöjjön ide. Ördögi kör,
melyből nem lehet kiszabadulni. Atráskó most hát
tudta.

És még valaki tudta most már: Bux Barnabás

Boldizsár. Ekkor értette meg, hogy nemcsak Fantázia
beteg. hanem az emberek világa is. A kettő
összefügg. Tulajdonképpen már eddig is érezte,
anélkül hogy meg tudta volna magyarázni, miért van
így. Soha nem akarta elfogadni, hogy az életnek
annyira szürkének és közömbösnek kell lennie,
annyira titkok és csodák híján valónak, mint ahogy
azok az emberek vélekedtek, akik egyre ezt
hajtogatták: ilyen az élet!
 258

De egyúttal az is világossá lett a számára. hogy a

két világ meggyógyítása érdekében Fantáziába
kellene menni.
És hogy már egyetlen ember sem ismeri az
odavezető utat, az éppen azokból a hazugságokból és
hamis képzetekből ered, amelyek Fantázia
pusztulásával terjedtek el a világban és az embereket
vakká tették.
Barnabás elborzadva és szégyenkezve gondolt
saját hazugságaira. Azokat a kitalált történeteket,
melyeket mesélgetni szokott, nem számította
közéjük. Az egészen más dolog. De néha tudatosan
és szándékosan hazudott – olykor félelemből, olykor
pedig azért, hogy megkapjon valamit, amit feltétlenül
meg akart szerezni, olykor meg csak hencegésből.
Vajon Fantázia hány teremtményét semmisítette meg
ilyen módon, hányat tett felismerhetetlenné, hányat
rontott meg? Megpróbálta maga elé képzelni.
milyenek lehettek régebbi. igazi alakjukban – de nem
sikerült. Talán éppen azért, mert hazudott.
Egy dolog mindenesetre biztos volt: ő maga is
hozzájárult, hogy Fantázia ilyen sorsra jutott. És
most valahogy jóvá akarta tenni, amit elkövetett.
 259

Ezzel tartozott Atráskónak, aki mindenre kész volt,

csak hogy elmenjen hozzájuk. Nem tudott és nem
akart Atráskónak csalódást okozni. Meg kell találnia
az utat!
A toronyóra nyolcat ütött.

A farkasember alaposan szemügyre vette Atráskót.

– Most tehát tudod, hogy juthatsz az emberek
világába mondta. – Még mindig akarod, fiacskám?
Atráskó megrázta a fejét.
– Nem akarok hazugsággá válni! – mormolta.
– De az leszel, akár akarod, akár nem – válaszolta
Gomor szinte vidáman.
– És te – kérdezte Atráskó –, miért vagy te itt?
– Megbízatásom volt – mondta Gomor
kelletlenül. – Neked is?
Atráskó figyelmesen és csaknem résztvevően
nézett a farkasemberre.
– És teljesítetted?
– Nem – morogta Gomor –, különben bizonyára
nem láncoltak volna ide. Pedig eleinte nem is mentek
rosszul a dolgok, mindaddig, amíg ebbe a városba
 260

nem érkeztem. A Homály Hercegnője, az itteni

uralkodó, a legnagyobb tisztelettel fogadott.
Meghívott a palotájába, gazdagon megvendégelt, és
úgy beszélt velem és mindenben úgy cselekedett,
mintha az én oldalamon állna. Nos, Söpredékország
lényei így természetesen meglehetősen rokon-
szenvesek voltak nekem, és hogy úgy mondjam,
otthon éreztem magamat. És a Homály Hercegnője a
maga nemében nagyon szép asszony volt —
legalábbis az én ízlésem szerint. Simogatott,
vakargatott, és én hagytam, mert fölöttébb kellemes
volt. Még soha senki nem simogatott és vakargatott
így. Egyszóval elvesztettem a fejemet és fecsegni
kezdtem, és ő úgy tett, mintha tudj' isten, mennyire
csodálna, úgy, hogy végül elmeséltem neki a
küldetésemet. Valószínűleg elaltatott, mert különben
éberen szoktam aludni. S amikor felébredtem, rajtam
volt ez a lánc. És a Homály Hercegnője előttem állt
és ezt mondta: „Elfelejtetted, Gomor, hogy én is
Fantázia teremtményei közé tartozom. S ha te
Fantázia ellen harcolsz, akkor ellenem is harcolsz.
Az ellenségem vagy tehát, és én túljártam az
eszeden. Ezt a láncot csak én nyithatom fel. De én a
 261

szolgáimmal és a szolgálóimmal együtt a Semmibe

megyek és soha nem térek vissza." Megfordult és
elment. De nem mindenki követte a példáját. Csak
amikor folyton közelebb jött a Semmi, akkor húzta a
város egyre több lakóját olyan hatalmas erővel, hogy
nem tudtak már neki ellenállni. És ha nem tévedek,
éppen ma adták meg magukat az utolsók. Igen,
csapdába estem, fiacskám, túl sokáig hallgattam arra
az asszonyra. De te, fiacskám, te is ugyanabba a
csapdába estél, túl sokáig hallgattál rám. Ebben a
pillanatban ugyanis a Semmi már gyűrűként veszi
körül a várost, fogoly vagy és nem tudsz többé
megszökni.
– Akkor együtt pusztulunk el — mondta Atráskó.
– Lehet – felelte Gomor –, de nagyon eltérő
módon, kis bolondom. Mert én meghalok, mielőtt a
Semmi ideér, de téged el fog nyelni. Nagy
különbség. Mert aki előzőleg meghal, annak a
története kész, de a tiéd vég nélkül folytatódik,
hazugság formájában.
– Miért vagy olyan gonosz? – kérdezte Atráskó.
– Nektek volt saját világotok – mondta Gomor
sötéten –, de nekem nem.
 262

– Mi volt a küldetésed?
Gomor, aki eddig egyfolytában egyenesen ült,
lehanyatlott a földre. Ereje szemlátomást a végét
járta. Rekedt hangja már csak zihálásnak hangzott.
– Azok, akiket szolgálok, és akik elhatározták
Fantázia megsemmisítését, veszélyben látták
tervüket. Megtudták, hogy a Kislány Királynő
követet küldött, egy nagy hőst, és feltehető volt, hogy
sikerülni fog neki egy emberfiát Fantáziába hívni.
Feltétlenül szükséges volt, hogy időben végezzenek
vele. Evégett küldtek ki engem, mert sokszor
megfordultam Fantáziában ... Rögtön meg is találtam
a nyomát . . . éjjel-nappal követtem . . . lassan utol is
értem ... a szaxafránok országában . . . Muamát
őserdei templomán . . . a Zengerdőn ... a Szomorúság
Ingoványán ... a Holt Hegyeken át . . . de azután, az
Igramul hálója alatt nyíló Mély Szakadéknál . . . el-
vesztettem a nyomát . . mintha levegővé oszlott
volna . . . Így hát tovább kerestem, hiszen valahol
csak kellett lennie . . . de nem akadtam többé a
nyomára . . . Végül is idevetődtem ...Nem sikerült
teljesítenem a feladatot . . De neki sem sikerült, mert
Fantázia tönkremegy! A fiú neve egyébként Atráskó.
 263

Gomor felemelte a fejét. A fiú egy lépést tett

hátrafelé és kiegyenesedett.
– Én vagyok – mondta –, én vagyok Atráskó.
Rángás futott végig a farkasember lesoványodott
testén. Megismétlődve mind erősebbé és erősebbé
vált. Ezután rekedt köhögésféle tört fel a torkából,
egyre hangosabb és zörgőbb lett és olyan ordítássá
fokozódott, hogy a házak falai visszhangoztak tőle. A
farkasember nevetett!
A legszörnyűbb hang volt, amit Atráskó valaha is
hallott és soha többé nem hallott ehhez hasonlót.
Ekkor hirtelen vége szakadt.
Gomor halott volt.
Atráskó sokáig mozdulatlanul állt. Azután
közelebb lépett a halott farkasemberhez – maga sem
tudta miért –, feje fölé hajolt és kezével megérintette
bozontos, fekete szőrét. S ebben a pillanatban, a
gondolatnál is sebesebben, Gomor odakapott, és
fogazata mélyen belevágódott Atráskó lábszárába.
Még a halálon túl is hatalmas volt benne a Gonosz.
Atráskó kétségbeesetten próbálta szétfeszíteni
Gomor állkapcsát. De hiába. Mintha acélos csavarok
tartanák fogva, úgy ültek húsában az óriási fogak.
 264

Atráskó lehanyatlott a farkasember holtteste mellé, a

piszkos földre.
És lépésről lépésre, feltartóztathatatlanul és
hangtalanul nyomult előre minden oldalról a Semmi,
a várost körülvevő magas fekete falon keresztül.
 X.

Repülés az
Elefántcsont-
toronyba
 268

óformán ugyanabban a pillanatban, amelyben

Atráskó belépett Kísértetváros komor kapuján, és
bolyongani kezdett a görbe utcákon, aminek azután
az a piszkos hátsó udvar lett a végzetes befejezése,
Fuhur, a fehér szerencsesárkány bámulatos
felfedezésre tett szert.
Kis gazdájának és barátjának fáradhatatlan
keresése közben igen magasra szállt fel az ég felhői
és párafoszlányai közé és onnan szemlét tartott. A
láthatár széléig mindent betöltött a tenger. Csak
lassan nyugodott meg a hatalmas vihar után, mely
fenekéig felkavarta. És a távoli messzeségben Fuhur
egyszer csak meglátott valamit, amire nem talált
magyarázatot. Aranyló fénysugárhoz hasonlított,
mely egyenlő időközökben villant egyet, majd
kialudt, újra villant egyet, majd újra kialudt. És úgy
tetszett, mintha ez a fénysugár egyenesen rá, Fuhurra
irányult volna.
Amilyen gyorsan csak tudott, arrafelé repült, és
mikor végül a fényjel felett lebegett, meg kellett
állapítania, hogy az a víz mélyéből, talán egyenesen
a tenger fenekéről ered.
 269

A szerencsesárkányok – mint már említettük – a

levegő és a tűz teremtményei. A nedves elem
számukra nemcsak hogy idegen, hanem rendkívül
veszélyes is. A vízben szabályszerűen kialhatnak,
mint a láng – ha már előzőleg meg nem fulladtak,
tekintve, hogy szakadatlanul, egész testükkel
lélegzenek százezer gyöngyházszínű pikkelyükön
keresztül. Ugyanakkor a táplálékuk is levegőből és
hőből áll, más táplálékra nincs szükségük, de levegő
és hő nélkül csupán igen rövid ideig képesek életben
maradni.
Fuhur nem tudta, mit csináljon. Hisz még azt sem
tudta, mi lehet az a különös villogás lenn a tenger
mélyén és hogy van-e egyáltalán valami köze
Atráskóhoz.
De nem sokáig tűnődött. Felszökött a magasba,
majd fejét leszegve és mancsait testéhez szorítva,
mereven és egyenesen, mint egy pózna, zuhant a
mélybe. Hatalmas csobbanással merült el a
tengerben, miközben a víz óriási szökőkútként lövellt
a magasba. A csapódástól majdnem elvesztette az
eszméletét, de azután erőt véve magán, kinyitotta
rubinpiros szemét. A villogást most egészen közel
 270

látta maga előtt, csupán néhány testhossznyira a

mélységben. A víz körülmosta a törzsét és
légbuborékokat kezdett képezni, mint mikor
megindul a forrás egy tégelyben. A sárkány
egyidejűleg érezte, hogy hűlni kezd és egyre
gyengébb lesz. Végső maradék erejével még
mélyebbre bukott – és ekkor karnyújtásnyira
megpillantotta a fényforrást. AURIN volt, a Fény!
Az amulett, láncánál fogva, szerencsésen fennakadt
egy sziklahasadék falából kiálló korallágon – külön-
ben az Ékszer a feneketlen mélybe süllyedt volna.
Fuhur megragadta, kiszabadította és nyakába
akasztotta a láncot, hogy el ne veszítse – mert érezte,
hogy rögtön elhagyja az eszmélete.

Mikor magához tért, először nem értett semmit, mert

nagy csodálkozására már újra a tenger fölött a
levegőben repült. Nagy sebességgel szállt egy
pontosan meghatározott irányba, sokkal gyorsabban,
mint amennyire kimerültségétől telt volna.
Megpróbált valamivel lassabban repülni, de meg
kellett állapítania, hogy teste nem engedelmeskedik
 271

már neki. Egy másik, sokkalta erősebb akarat vette

birtokába és vezette a testét. És ez az akarat AURIN-
ból áradt, melyet a nyakában lógó láncon viselt.
A nap már hanyatlóban volt, s estére járt, amikor
Fuhur végre a távolban megpillantotta a tenger
partját. A mögötte elterülő vidékből nem sok látszott,
olyan volt, mintha köd ülte volna meg. Amikor még
közelebb ért, ráeszmélt, hogy a táj legnagyobb részét
elnyelte már a Semmi, ami azért fáj annyira a
szemnek, mert a vakság érzetét kelti benne.
Ha saját akarata szerint dönthetett volna, Fuhur
itt bizonyára megfordul. Az Ékszerből áradó titkos
erő azonban arra kényszerítette, hogy egyenesen
továbbrepüljön. És hamarosan arra is ráeszmélt, hogy
miért, ugyanis a végtelen Semmi közepében hirtelen
felfedezett egy parányi szigetet, amely még tartotta
magát: egy hegyes ormú házakból és ferde
tornyokból álló szigetet. Fuhur megsejtette, hogy kit
fog ott találni, és ekkor már nemcsak az amulettből
ráható hatalmas akarat volt az,mely a cél felé
hajtotta, hanem a sajátja is. A világtalan hátsó
udvarban, ahol Atráskó a halott farkasember mellett
feküdt, már majdnem sötét volt. A házak alkotta szűk
 272

aknába alászivárgó szürke félhomályban már alig

lehetett megkülönböztetni egymástól a fiú világos
testét és a szörnyeteg fekete szőrzetét. És minél
sötétebb lett, annál inkább egybeolvadt a két alak.
Atráskó már rég felhagyott minden kísérlettel,
hogy magát a farkasállkapocs acélos satujából
kiszabadítsa. Félig öntudatlan állapotban volt, és újra
azt a bíborbivalyt látta maga előtt a Füves-tengeren,
amelyet nem ejtett el. Időnként a többi gyermeket
szólítgatta, kis vadásztársait, akik már bizonyosan
igazi vadászok lettek. De senki sem válaszolt a
hívásra. Csak az óriási bivaly állt ott mozdulatlanul
és nézte őt. Atráskó lovacskája, Artax után kiáltott.
De az sem jött, semerről sem hangzott fel vidám
nyihogása. Majd a Kislány Királynőhöz kiáltott, de
mindhiába. Nem tud neki már semmiről sem
beszámolni. Nem lett vadász, nem volt többé követ,
senki sem volt már.
Atráskó megadta magát sorsának.
De ekkor valami mást is érzett: a Semmit! Már
nagyon közel lehetett. Atráskó újra érezte azt a
rettenetes szívóerőt, mely a szédüléshez hasonlított.
 273

Felegyenesedett és nyöszörögve rángatta a lábát. De

a fogak nem engedték el.
S ebben az esetben ez szolgált szerencséjére.
Mert ha Gomor fogai nem tartották volna olyan
erősen fogva, akkor Fuhur, minden igyekezete
ellenére, későn érkezett volna.
Így azonban Atráskó egyszer csak meghallotta
maga fölött a levegőégben a szerencsesárkány
bronzhangját:
– Atráskó! Itt vagy? Atráskó!
– Fuhur! – kiáltotta Atráskó. S azután a két
kezéből tölcsért formálva kiabálta a magasba:
– Itt vagyok, Fuhur! Fuhur! Segíts! Itt vagyok.
És újra meg újra megismételte.
És ekkor megpillantotta Fuhur élő villámhoz
hasonló, fehéren kígyózó testét az égbolt kihunyó kis
darabján, először nagyon messze, igen nagy
magasságban, de másodszor már sokkal közelebb.
Atráskó kiabált, kiabált, és a szerencsesárkány
harangzengésű hangja válaszolt. Végül az ott fenn
meglátta ezt itt lenn, aki olyan kicsi volt, mint valami
nyomorult bogárka egy sötét lyukban.
 274

Fuhur leszálláshoz készülődött, de a hátsó udvar

szűk volt, már csaknem beállt az éj, és a sárkány
leereszkedés közben beszakította az egyik ház
csúcsos tetejét. Mennydörögve omlott be a padlás
gerendázata. Fuhur metsző fájdalmat érzett, az éles
tetőorom súlyos sebet hasított a testébe. Nem a
szokásos elegáns módján szállt le, beesett az udvarba
és keményen levágódott Atráskó és a halott Gomor
mellé a nedves, piszkos földre.
Megrázta magát, tüsszögött, mint egy vízből
kibújó kutya, és így szólt: – Végre! Itt bujkálsz hát!
Úgy látom, még idejében érkeztem.
Atráskó nem szólt semmit. Karját Fuhur nyaka
köré fonta és arcát ezüstfehér sörényébe fúrta.
– Gyere! – biztatta Fuhur –, ülj a hátamra! Nincs
veszteni való időnk.
Atráskó a fejét rázta. Csak ekkor vette észre
Fuhur, hogy Atráskó lábát a farkasember pofája tartja
fogva.
– Mindjárt elintézzük a dolgot – jelentette ki,
miközben rubinpiros szemgolyóit forgatta –, ne
aggódj!
 275

Mindkét mancsával munkához látott, és

megpróbálta Gomor állkapcsát szétfeszíteni. De a
fogak egy millimétert sem tágultak.
Fuhur fújtatott és zihált az erőlködéstől, de
semmi sem segített. És bizonyára nem sikerült volna
kis barátját kiszabadítania, ha a szerencse nem siet a
segítségére. De hát a szerencsesárkányoknak
általában szerencséjük van, s velük együtt azoknak
is, akik jóban vannak velük.
Amikor ugyanis Fuhur kimerülten kis pihenőt
tartott és Gomor feje fölé hajolt, hogy a sötétben
jobban lássa, mit lehetne tenni, az történt, hogy a
Kislány Királynő amulettje, mely a nyakában levő
láncon lógott, megérintette a halott farkasember
homlokát. S ebben a pillanatban szétnyílt a fogsor és
elengedte Atráskó lábát.
– Hé! – kiáltotta Fuhur –, láttad ezt?
Atráskó nem válaszolt.
– Mi baj van – kérdezte Fuhur –, hol vagy,
Atráskó?
A sötétben barátja után tapogatózott, de az már
nem volt a helyén. És mialatt pirosan izzó szemét
megpróbálta átfúrni az éjszakai sötétségen, ő is
 276

érezni kezdte azt, ami az alighogy szabaddá vált

Atráskót elszakította tőle: az egyre közeledő Semmit.
Ám őt AURIN megvédte a szívóerőtől.
Atráskó hiába küzdött. A szívó hatás erősebb volt
az ő kis akaratánál. Csapkodott maga körül,
hadakozott és kapálózott, de tagjai nem neki
engedelmeskedtek, hanem annak az ellenállhatatlan
vonzásnak. Már csak néhány lépés választotta el a
végső megsemmisüléstől.
Ebben a pillanatban Fuhur kígyózó fehér
villámként lecsapott rá, megragadta hosszú,
kékesfekete hajánál fogva, s a magasba rántva,
elviharzott vele az éjfekete égen.

A toronyóra kilencet ütött.

Egyikük sem tudta később megmondani, sem Fuhur,

sem Atráskó, mennyi ideig tartott ez a repülés a teljes
sötétségen át, hogy valóban egyetlen éjszaka volt-e
csupán. Talán az idő maga is megszűnt számukra, és
mozdulatlanul függtek a határtalan sötétségben.
 277

Nemcsak Atráskónak volt ez élete leghosszabb

éjszakája, de Fuhurnak is, ki pedig sokkal, sokkal
öregebb volt nála.
Ám a leghosszabb és legsötétebb éjszakának is
vége szakad egyszer. És mikor sápadt derengéssel
eljött a reggel, a távoli láthatáron megpillantották az
Elefántcsonttornyot.
S most feltétlenül meg kell állnunk egy
pillanatra, hogy a fantáziai földrajz egyik
sajátosságát megmagyarázzuk. Szárazföldek és
tengerek, hegyek és folyók nem olyan határozott
formában fordulnak elő ott, mint az emberi világban.
Ezért például lehetetlen volna Fantázia térképét
megrajzolni. Ott soha nem lehet biztosan tudni,
melyik földdarab melyikkel határos. Még az égtájak
is aszerint változnak, hogy melyik vidéken
tartózkodik valaki. Nyár és tél, nappal és éjszaka
más-más törvényekhez igazodik a különböző
tájakon. Napsütötte pusztaságból a közvetlenül
szomszédos sarkvidéki hómezőre juthatunk. Ebben a
világban nincs mérhető, külsőleges távolság, s így a
„közel" és „távol" szavaknak más az értelmük. Ezek
a fogalmak annak a személynek a lelkiállapotától és
 278

akaratától függenek, aki egy bizonyos utat megtesz.

Minthogy Fantázia határtalan, középpontja bárhol
lehet – jobban mondva, bárhonnan egyformán van
közel vagy távol. Tisztára azon a személyen múlik,
aki ebbe a középpontba el akar jutni. És Fantáziának
a legbelső középpontja éppen az Elefántcsonttorony.
Atráskó, legnagyobb ámulatára, a
szerencsesárkány hátán találta magát, anélkül hogy
emlékezett volna, miként került oda. Csak annyit
tudott, hogy Fuhur a hajánál fogva a magasba
rántotta. Amikor mögötte libegő köpenyét dideregve
maga köré húzta, észrevette, hogy az teljesen
elvesztette a színét és szürke lett. Ez történt a bőrével
és a hajával is. És a reggel növekvő fényében látta,
hogy Fuhur is ugyanígy járt. A sárkány csak valami
szürke ködsávhoz hasonlított és szinte éppoly való-
szerűtlen is volt már. Mind a ketten túl közel kerültek
a Semmihez.
– Atráskó, kis gazdám – hallotta a sárkány halk
hangját –, nagyon fáj a sebed?
– Nem – felelte Atráskó –, nem érzem már.
– Lázad van?
– Nem, Fuhur, azt hiszem, nincs. Miért kérded?
 279

– Úgy éreztem, hogy reszketsz – válaszolta a

sárkány –, mi lehet még a világon, ami Atráskót
reszketésre készteti?
Atráskó hallgatott egy darabig, mielőtt felelt
volna:
– Nemsokára megérkezünk. S akkor meg kell
mondanom a Kislány Királynőnek, hogy nincs többé
menekvés. Az összes feladat közül, amit véghez
kellett vinnem, ez a legnehezebb.
– Igen – ismerte be Fuhur még halkabban –, ez
igaz.
Hallgatagon repültek tovább, egyre az
Elefántcsonttorony irányába.
Egy idő után a sárkány újrakezdte:
– Láttad őt valaha, Atráskó?
– Kit?
– A Kislány Királynőt – vagy inkább a
Kívánságok Aranyszemű Királynőjét. Mert így kell
őt megszólítanod, ha előtte állsz.
– Nem, még sohasem láttam.
– Én igen. Nagyon régen történt. Még a dédapád
is kisgyermek lehetett akkoriban. Magam is még
afféle ifjú felhőugrató voltam, akinek csupa badarság
 280

töltötte meg a fejét. Egyszer egy éjjel megpróbáltam

lehozni a nagy, kereken fénylő holdat az égről.
Ahogy mondtam, fogalmam sem volt még semmiről.
Mikor végül is csalódottan visszaestem a földre,
egész közel pottyantam le az Elefántcsonttoronyhoz.
A magnóliapavilon ezen az éjszakán szélesre tárta
szirmait, és a közepében ott ült a Kislány Királynő.
Csak egy pillantást vetett rám, csak egyetlen rövid
pillantást, de – nem tudom, hogy magyarázzam meg
– ettől az éjszakától kezdve más lettem.
– Milyen ő?
– Olyan, mint egy kislány. De sokkal öregebb,
mint Fantázia legöregebb teremtményei. Inkább úgy
kellene mondanom: kortalan.
– De halálos beteg – aggodalmaskodott Atráskó
–, ugye, óvatosan kell előkészítenem rá, hogy
minden reménynek vége?
Fuhur a fejét rázta.
– Nem, rögtön átlátna minden megnyugtatási
kísérleten. Az igazat kell mondanod neki.
– Akkor is, ha belehal? – kérdezte Atráskó.
– Nem hiszem, hogy így történne – mondta
Fuhur.
 281

– Tudom – válaszolta Atráskó –, te

szerencsesárkány vagy.
Azután sokáig ismét némán repültek tovább.
A végén harmadszor is beszélgetni kezdtek.
Ezúttal Atráskó törte meg a csendet:
– Még valamit szeretnék kérdezni tőled, Fuhur.
– Kérdezz!
– Kicsoda ő?
– Hogy érted ezt?
– AURIN-nak Fantázia minden lénye felett
hatalma van, akár a világosság, akár a sötétség
teremtményei. Hatalma van feletted és felettem is. És
mégis, a Kislány Királynő sohasem él a hatalmával.
Olyan, mintha nem létezne, és mégis mindenütt jelen
van. Ugyanolyan ő is, mint mi vagyunk?
– Nem – mondta Fuhur –, nem olyan, mint mi
vagyunk. Ö nem Fantázia teremtménye. Bennünket
mindnyájunkat az ő létezése éltet. De ő másfajta.
– Akkor – Atráskó habozott, hogy a kérdést
feltegye-e – olyasféle, mint egy emberfia?
– Nem – mondta Fuhur –, nem olyan, mint az
emberek.
 282

– Akkor hát – kérdezte ismét Atráskó – kicsoda

ő?
Fuhur csak hosszú szünet után válaszolt:
– Fantáziában senki sem tudja, senki sem
tudhatja. Ez a mi világunk legmélyebb titka. Egyszer
egy bölcstől azt hallottam, hogy aki ezt tökéletesen
felfogná, a saját létét oltaná ki. Nem tudom, mit értett
ezen. Nem tudok többet mondani.
– És most – mondta Atráskó – az ő léte és
valamennyiünké ki fog hunyni, anélkül hogy a titkát
megértettük volna.
Ezúttal Fuhur hallgatott, de oroszlánéhoz
hasonlatos szája körül mosoly játszott, mintha azt
mondaná: ez nem fog megtörténni.
Ettől kezdve nem beszélgettek többet.
Kis idő múlva átrepülték a Labirintus külső
peremét, azét a virágágyakból, sövényekből és
kanyargós utakból álló síkságét, mely széles körben
övezi az Elefántcsonttornyot. Rémülettel állapították
meg, hogy a Semmi már itt is elkezdte művét. Bár
egyelőre csak kisebb sávjai szelték át a Labirintust,
ezek azonban mindenütt jelentkeztek. A köztük
elterülő színpompás virágágyak és virágzó bokrok
 283

elszürkültek és kiszáradtak. A kecses kis fák úgy

nyújtották kopár, göcsörtös ágaikat a sárkány és
utasa felé, mintha segítségért könyörögnének. A
valaha zöld és tarka rétek megfakultak, és enyhe doh-
és rothadásszag ütötte meg a jövevények orrát.
Színük már csak a felpüffedt óriási gombáknak és
azoknak a mérgezőnek tetsző, elfajzott, rikítóan tarka
virágalakzatoknak volt, melyek inkább úgy hatottak,
mint a téboly és a romlottság torzszüleményei.
Fantáziautolsó, legbenső élete görcsösen küzdött
még, bár ereje fogytán, a végleges megsemmisülés
ellen, mely minden oldalról ostrom alá vette és
marcangolta.
Ám középen még tündéri fehérségben,
makulátlanul és érintetlenül ragyogott az
Elefántcsonttorony.
Fuhur nem azon a lenti teraszon szállt le
Atráskóval, mely az érkező repülő hírnökök számára
volt fenntartva. Érezte, hogy sem ő, sem Atráskó
nem rendelkezik annyi erővel, hogy végigjárja a
hosszú, csigavonal alakú főutcát, mely lentről a
torony tetejéhez vezetett. Ezenkívül arra is gondolt,
hogy a rendkívüli helyzet mindenképpen lehetővé
 284

teszi az előírások és formaságok mellőzését.

Kényszerleszállás mellett döntött. Elzúgott az
elefántcsont erkélyek, hidak és mellvédek felett, az
utolsó pillanatban még megtalálta a főutca
legmagasabban fekvő szakaszát, azt, ahol a
tulajdonképpeni palotakörzet tövében véget ér,
ledobta magát, csúszott még valamit felfelé az utcán,
miközben néhányszor megfordult maga körül, és
végül, farkával előre, megállt.
Atráskó, aki mindkét karjával erősen
kapaszkodott Fuhur nyakába, felegyenesedett és
körülnézett. Valami fogadtatásfélét várt, vagy
legalábbis egy sereg palotaőrt, akik megkérdezik,
hogy kicsoda és mit akar itt – de közel s távolban egy
lélek sem volt látható. A ragyogó fehér épületek
körös-körül mintha kihaltak lettek volna.
– Elmenekültek! – futott át a fején. – Magára
hagyták a Kislány Királynőt. Vagy talán már meg
is ..
– Atráskó – suttogta Fuhur –, vissza kell adnod
neki az Ékszert.
Lesodorta nyakáról az aranyláncot, s az
lecsúszott a földre.
 285

Atráskó leugrott Fuhur hátáról – és összerogyott.

Nem gondolt a sebére. Fektében ragadta meg a
Talizmánt és magára vette. Azután a sárkányra
támaszkodva, nagy fáradsággal feltápászkodott.
– Fuhur – szólt –, hova kell mennem?
A szerencsesárkány azonban nem válaszolt már.
egy feküdt ott, mintha meghalt volna.
A főutca egy magas, fehér körfal csodálatosan
faragott, nagy kapuja előtt ért véget, melynek
szárnyai nyitva álltak.
Atráskó odabotorkált, nekitámaszkodott a
kapunak, és mögötte egy fehéren csillogó, széles
szabad lépcsőt talált, amely olyan volt, mintha az
égig ért volna. Elindult a lépcsőfokokon. Néha
megállt, hogy új erőt gyűjtsön. A fehér lépcsőn
vércseppek nyomát hagyta maga után.
Végre felért, és egy hosszú nyitott folyosót látott
maga előtt. Tovább támolygott és erősen
megkapaszkodott az oszlopokban. Azután egy
szökőkutakkal és más vízköpőkkel teli udvaron
vágott keresztül, de már alig tudta észlelni, hogy mit
lát. Mintegy álomban küzdötte magát előre. Egy
második, kisebb kapura akadt, majd egy igen magas,
 286

ezúttal azonban szűk lépcsőt kellett megmásznia, s

akkor egy olyan kertbe ért, melyben minden: fák,
virágok és állatok, elefántcsontból voltak kifaragva.
Négykézláb kúszott át több korlát nélküli, ívelt
hídon, melyek egy minden eddiginél kisebb,
harmadik kapuhoz vezettek. Hason csúszva
vonszolódott előre, s ekkor tekintetét lassan
felemelve, megpillantott egy tükörsima, elefántcsont
hegykúpot és annak csúcsán a vakító fehér
magnóliapavilont. Se út, se lépcső nem vezetett fel
hozzá.
Atráskó a karjára hajtotta fejét.
Senki sem tudja megmondani, aki oda valaha is
feljutott, vagy még fel fog jutni, hogyan tette meg az
útnak ezt a hátralevő szakaszát. Ezt mindenki csak
ajándékba kaphatja.
Atráskó egyszer csak a pavilonba nyíló kapuban
állt. Belépett – és szemtől szemben találta magát a
Kívánságok Aranyszemű Királynőjével.
Vánkosokkal körültámasztott puha, kerek párnán
ült a virágkupola közepén és rátekintett. Végtelenül
gyengéd és bájos volt. Hogy milyen beteg lehet, azt
csaknem áttetsző arcának sápadtságán mérhette le
 287

Atráskó. Mandulavágású szeme sötét aranyban

fénylett. De nem árult el semmiféle aggodalmat vagy
nyugtalanságot. Mosolygott. Vékony kis alakját bő
selyemköntös burkolta be, amely olyan fehérségben
tündökölt, hogy elhomályosította még a
magnóliaszirmokat is. Olyan volt, mint egy
legfeljebb tízéves, leírhatatlan szépségű kislány, de
simára fésült, hosszú haja, mely a
vállán és hátán végigomolva, ülőpárnájáig ért – fehér
volt, mint a hó.

Barnabás megrémült.
Ebben a pillanatban olyasmi történt vele, amit még
soha nem élt át.
Eddig mindent világosan maga elé tudott
képzelni, amit csak a Végtelen Történetben olvasott.
Tagadhatatlanul előfordult néhány különös dolog a
könyvben, de ezekre mindig lehetett valami
magyarázatot találni. Amilyen pontosan csak lehetett,
lefestette magának Atráskót, ahogy a
szerencsesárkány hátán utazik, aztán a Labirintust és
 288

az Elefántcsonttornyot. De eddig a pillanatig mindez

csupán az ő képzeletében élt.
Most azonban, amikor ahhoz a helyhez ért, ahol a
Kislány Királynőről volt szó, egy másodperc
töredékéig – csak addig, amíg a villám cikázása tart –
maga előtt látta az arcát. És nem csupán
gondolataiban, hanem saját szemével! Barnabás egé-
szen biztos volt benne, hogy nem képzelődött. Még
olyan részleteket is észrevett, amelyek a leírásban
egyáltalán nem szerepeltek, például a Kislány
Királynő szemöldökét, mely, mintha csak tussal
húzták volna ki, olyan finom ívben rajzolódott
aranybarna szeme fölött – vagy azt, hogy
különlegesen megnyúlt fülcimpái voltak vagy kecses
nyakának sajátságos tartását. Barnabás biztosan
tudta, hogy soha életében nem látott szebbet, mint ez
az arc. S ugyanabban a pillanatban azt is tudta, hogy
mi a neve: Holdgyermek. A legcsekélyebb kétség
sem fért hozzá, hogy ez a neve.
És Holdgyermek rátekintett őrá, Bux Barnabás
Boldizsárra!
Olyan kifejezéssel tekintett rá, amit nem tudott
magának megmagyarázni. Netán ő is meg volt lepve?
 289

Kérés volt a pillantásában? Vagy vágyódás? Vagy

igen, mi is hát?
Megpróbálta emlékezetébe idézni Holdgyermek
szemét, de már nem sikerült.
Csak egyet tudott, teljes bizonyossággal: ez a
tekintet az ő saját szemén keresztül, a torkán át a
szíve közepébe talált. Még most is érzi izzó nyomát,
melyet maga mögött hagyott ezen az úton. És úgy
érezte, hogy ez a pillantás most a szívében ül és úgy
világít, mint valami titokzatos kincs. És ez valami
különös és ugyanakkor csodálatos fájdalmat okozott
neki.
Még ha Barnabás akarta volna is, akkor sem
tudott volna többé védekezni az ellen, ami vele
történt. De nem akart, ó, nem! Éppen ellenkezőleg,
semmiért a világon nem adta volna vissza ezt a
kincset. Most már csak egyet akart: tovább olvasni,
hogy ismét Holdgyermeknél lehessen, hogy
viszontláthassa őt.
Nem sejtette, hogy ezáltal visszavonhatatlanul
belebocsátkozik a legszokatlanabb s egyszersmind
legveszélyesebb kalandba. Ám, ha sejtette volna is –
ez bizonyára nem lett volna ok arra, hogy a könyvet
 290

becsukja és félretegye és soha többé hozzá ne

nyúljon.
Reszkető ujjakkal kereste meg a helyet, ahol
megállt, és folytatta az olvasást.
A toronyóra tízet ütött.
 XI.

A Kislány
Királynő
 294

éptelenül arra, hogy megszólaljon, Atráskó csak állt,

és nézte a Kislány Királynőt. Nem tudta, hogyan
fogjon a mondandójához, sem azt, hogyan
viselkedjék. Gyakran megkísérelte maga elé képzelni
ezt a pillanatot, szavakat eszelt ki, de most egyszerre
minden kiesett a fejéből.
Végül is a Kislány Királynő rámosolygott, és egy
álmában éneklő kismadár halk, gyengéd hangján
megszólalt: – Visszajöttél a Nagy Keresésből,
Atráskó.
– Igen – bökte ki Atráskó és lehajtotta a fejét.
– Szürke lett a szép köpenyed – folytatta a
hangocska kis csend után –, szürke lett a hajad és a
bőröd, mint a kő. De minden ugyanolyan lesz, mint
volt és még szebb. Majd meglátod.
Atráskó torkát mintha valami összeszorította
volna. Csak a fejét rázta alig észrevehetően. Ekkor
ismét megszólalt a gyengéd hang:
– Teljesítetted a megbízásomat. . .
Atráskó nem tudta, hogy vajon kérdésnek értse-e
e szavakat. Nem mert feltekinteni, hogy a Kislány
Királynő arckifejezéséből olvasson. Lassan a láncon
lógó aranyamulett után nyúlt és levette a nyakából.
 295

Szemét még mindig lesütve, kinyújtott kézzel tartotta

oda a Kislány Királynőnek. Megpróbált fél térdre
ereszkedni, ahogyan a követek tették a mesékben és
dalokban, melyeket még hazájában a sátortáborban
hallott, de sebesült lábszára felmondta a szolgálatot,
a Kislány Királynő lábai elé rogyott, és ott maradt
fekve, arccal a földön.
A Kislány Királynő előrehajolt, felemelte
AURIN-t, és mialatt a láncot végigcsúsztatta fehér
ujjai között, így szólt:
– Jól csináltad a dolgodat. Nagyon meg vagyok
veled elégedve.
– Nem! – tört ki szinte vadul Atráskó –, minden
hiába volt. Nincs menekvés.
Hosszú csend következett. Atráskó a karja
hajlatába temette arcát, és remegés futott végig a
testén. Attól félt, hogy kétségbeesett kiáltást fog
hallani úrnője ajkáról, fájdalmas jajt, esetleg még
keserű szemrehányást is vagy éppen dühkitörést.
Maga sem tudta, mit várt – de egész biztosan nem
azt, ami történt: a Kislány Királynő kacagott. Halkan
és elégedetten kacagott. Atráskó gondolatai össze-
zavarodtak, egy pillanatra azt hitte, hogy a Kislány
 296

Királynő megbolondult. De ez a nevetés nem az

őrületé volt. Aztán ezt mondta a hangocska:
– De hiszen magaddal hoztad.
Atráskó felemelte a fejét.
– Kit?
– A megmentőnket.
Atráskó kutatva nézett úrnője szemébe, de nem
látott benne mást, mint tiszta derűt. A Kislány
Királynő ismét mosolygott.
– Teljesítetted a megbízást. Mindent köszönök,
amit tettél és amit elszenvedtél.
A fiú a fejét rázta.
– Kívánságok Aranyszemű Királynője – dadogta
és most először használta azt a hivatalos
megszólítást, amelyet Fuhur ajánlott neki –, én . . .
igazán nem, nem értem, hogyan gondolod.
– Látom rajtad – mondta –, de akár érted, akár
nem, véghezvitted, amit kellett. És ez a fő, nem igaz?
Atráskó hallgatott. Egyetlen kérdés sem jutott az
eszébe. Csak bámult nyitott szájjal a Kislány
Királynőre.
– Láttam őt – folytatta –, és ő is rám pillantott.
– Mikor történt ez? – tudakolta Atráskó.
 297

– Épp akkor, amikor beléptél. Magaddal hoztad

őt.
Atráskó akaratlanul is körülnézett.
– De hol van? Nem látok itt senki mást, csak
téged és magamat.
– Ó, van még egy s más, ami láthatatlan a
számodra – válaszolta a Kislány Királynő –, de
hihetsz nekem. Még nincs itt a mi világunkban. De
világaink már oly közel kerültek egymáshoz, hogy
láthatta ki-ki a másikát, mert a bennünket elválasztó
vékony fal egy villámlásnyi időre átlátszóvá vált.
Nemsokára egészen itt lesz nálunk és az új nevemen
fog szólítani, azon, amit csak ő adhat nekem. Akkor
újra egészséges leszek és velem együtt egész
Fantázia.
A Kislány Királynő szavai közben Atráskó
fáradságosan felült. Felnézett úrnőjére, akit párnás
ülőhelye kissé magasabbá tett, és fátyolos hangon
kérdezte:
– Ezek szerint már régen ismered az üzenetet,
amit hoznom kellett a számodra. Amit a Vénséges
Morla a Szomorúság Ingoványában elárult nekem,
 298

amit a Déli Jósdában Jajulála titokzatos hangja

kinyilatkoztatott – mindezt tudod már?
– Igen – mondta ő –, és tudtam már, mielőtt a
Nagy Keresésre küldtelek téged.
Atráskó nyelt néhányat.
– Miért – nyögte ki végül –, miért küldtél akkor
világgá? Mit vártál tőlem?
– Semmi mást – válaszolta a Kislány Királynő –,
mint amit tettél.
– Amit tettem . . . – ismételte lassan Atráskó. Két
szemöldöke között meredek, haragos ránc képződött.
– Ha így van, ahogy mondod, akkor fölösleges volt
minden. Hasztalanul küldtél a Nagy Keresésre. Már
hallottam róla, hogy a döntéseid a mi fajtánk számára
gyakran érthetetlenek. Lehetséges. Mégis nehezemre
esik, hogy azok után, amiket átéltem, megadóan
vegyem tudomásul, hogy csak tréfáltál velem.
A Kislány Királynő szeme nagyon komoly lett.
– Semmiféle tréfát nem engedtem meg
magamnak veled szemben, Atráskó – mondta –, és
jól tudom, mivel tartozom neked. Mindenre, amit
végig kellett csinálnod, igenis szükség volt.
Elküldtelek a Nagy Keresésre – nem azért az
 299

üzenetért, amit most át akartál nekem adni, hanem

azért, mert ez volt az egyetlen módja, hogy
megmentőnket idehívjuk. Mert ő mindenben részt
vett, amit te átéltél, és veled együtt jött a hosszú úton.
Hallottad rémült kiáltását a Mély Szakadéknál,
amikor Igramullal beszéltél, és láttad az alakját,
mikor a Varázstükör Kapu előtt álltál. Bementél a
képmásába és magaddal hoztad azt, és azért követett
téged, mert a te szemeddel látta önmagát. És most is
minden szót hall, amit egymással beszélünk. És
tudja, hogy róla szólunk, őt várjuk és benne
reménykedünk. És talán már megérti, hogy mindaz a
sok fáradság, amit te, Atráskó, magadra vállaltál,
neki szólt, és hogy egész Fantázia öt hívja!
Atráskó még mindig komoran nézett maga elé, de
a haragos ránc fokról fokra kisimult a homlokán.
– Hogyan tudhatod mindezt – kérdezte kis idő
múlva –, a kiáltást a Mély Szakadéknál és a képet a
Varázstükörben – vagy mindezt szintén előre
elrendelted?
A Kislány Királynő magasra emelte AURIN-t, és
miközben a nyakába akasztotta, így felelt:
 300

– Nem viselted állandóan a Fényt? Nem tudtad,

hogy rajta keresztül mindig veled voltam?
– Nem mindig – válaszolta Atráskó – egyszer
elvesztettem.
– Igen – mondta ő –, akkor valóban egyedül
voltál. Meséld el, mi történt veled ezalatt!
Atráskó beszámolt arról, amit átélt.
– Akkor már tudom, miért lettél ilyen szürke –
mondta a Kislány Királynő. – Túl közel kerültél a
Semmihez.
– De igaz-e az – tudakolta Atráskó –, amit
Gomor, a farkasember Fantázia megsemmisített
teremtményeiről mondott, hogy az emberek
világában hazugsággá válnak?
– Igen, igaz – felelte a Kislány Királynő, és
aranyszínű szeme elsötétedett –, minden hazugság
valamikor Fantázia gyermeke volt. Ugyanabból az
anyagból vannak – de felismerhetetlenné váltak és
elvesztették igazi lényüket. De amit Gomor mondott,
csak az igazság fele, mint ahogy felemás lénytől nem
is várható más. Két Út van, melyen Fantázia és az
emberi világ határát át lehet lépni, egy igazi és egy
hamis. Ha Fantázia lényeit ilyen borzalmas módon
 301

ráncigálják át e határon, ez a hamis Út. Ha azonban

az emberek jönnek a mi világunkba, ez az igazi.
Mindazok, akik nálunk jártak, olyat tapasztaltak,
amit csak itt tapasztalhattak, és ettől megváltozva
tértek vissza saját világukba. Látóvá váltak, mert
valódi alakotokban láttak titeket. Ezért láthatták ettől
kezdve más szemmel a saját világukat és
embertársaikat is. Ott, ahol azelőtt csak mindennapos
dolgokat láttak, egyszerre csodákat és titkokat
fedeztek fel. Ezért jöttek szívesen hozzánk,
Fantáziába. És minél gazdagabb és virágzóbb lett
ezáltal a mi világunk, annál kevesebb lett a hazugság
az övékben, és annál tökéletesebb is lett. Ahogy
világaink egymást kölcsönösen elpusztíthatják,
éppúgy kölcsönösen meg is gyógyíthatják egymást.
Atráskó egy darabig elgondolkozott, azután ezt
kérdezte: – Hogy kezdődött hát az egész?
– A nyomorúság, mely mind a két világot sújtja –
válaszolta a Kislány Királynő –, szintén kettős
eredetű. Most minden az ellenkezőjére fordult: ami
látóvá tehet, elvakít, ami újat teremthet,
megsemmisít. A menekvés az emberektől függ. El
 302

kell jönnie egy emberfiának, egyetlenegynek, hogy

új nevet adjon nekem. És el is fog jönni.
Atráskó hallgatott.
– Érted már, Atráskó – kérdezte a Kislány
Királynő –, miért kellett annyi mindent
elszenvedned? Csak egy kalandokkal, csodákkal és
veszedelmekkel teli, hosszú történettel vezethetted
hozzám a megmentőnket. És ez a te történeted volt.
Atráskó mélyen elmerült gondolataiba. Végül
bólintott.
– Már értem, Kívánságok Aranyszemű
Királynője. Köszönöm, hogy engem választottál.
Bocsásd meg a haragomat.
– Te mindezt nem tudhattad – felelte szelíden
amaz –, és ennek is így kellett lennie.
Atráskó ismét bólintott. Rövid hallgatás után így
szólt: – De most már nagyon fáradt vagyok.
– Eleget végeztél, Atráskó – felelte a Kislány
Királynő –, szeretnéd magad kipihenni?
– Még nem. Előbb még szeretném a történetem jó
végét megérni. Ha úgy van, ahogy mondod, és ha
megbízatásomat teljesítettem – miért nincs még itt a
Megmentő? Mire vár még?
 303

– Igen – jegyezte meg halkan a Kislány Királynő

–, mire vár még?

Barnabás érezte, hogy keze nedves lett az izgalomtól.

– De hát hogy menjek mondta –, egyáltalán nem
tudom, hogy mit kell tennem. És hátha az a név, ami
eszembe jutott, egyáltalán nem az igazi.

– Kérdezhetek tőled még valamit? – vette fel

Atráskó újra a beszélgetés fonalát.
A Kislány Királynő mosolyogva bólintott.
– Miért csak akkor gyógyulhatsz meg, ha új nevet
kapsz?
– Csak az igazi név adja meg minden lénynek és
dolognak a valódiságát – mondta. – A hamis név
mindent valótlanná tesz. Ez az, amit a hazugság
művel.
– De hátha nem tudja még a Megmentő azt az
igazi nevet, amit adnia kell neked?
– De igen – felelte a Kislány Királynő –, tudja.
Ismét hallgatva ültek mindketten.
 304

Igen – mondta Barnabás –, tudom. Rögtön tudtam,

mihelyt megláttalak. De nem tudom, mit kell tennem.

Atráskó feltekintett.
– Talán szeretne jönni, csak nem tudja, hogy
fogjon hozzá.
– Nem kell mást tennie – válaszolta a Kislány
Királynő –, mint azon az új néven szólítania engem,
amit csak ő tud. Ez már elég lenne.

Barnabás szíve vadul dobogni kezdett. Próbálja ki?

De ha nem sikerül? Ha minden tekintetben téved? Ha
azok ketten nem is róla beszélnek, hanem egy
egészen más Megmentőről? Honnan tudhatná, hogy
valóban őrá gondolnak?

– Azt kérdem magamtól – kezdte Atráskó végül is

újra –, lehetséges, hogy még mindig nem érti, hogy
róla van szó és senki másról?
 305

– Nem – mondta a Kislány Királynő –, nem lehet

olyan balga, mindazok a jelek után, amiket kapott.

– Lesz, ami lesz, megpróbálom! – mondta Barnabás.

De nem jött ki száján a szó.
Mi lesz, ha valóban sikerül? Akkor valamiképpen
Fantáziába jut. De hogyan? Talán neki is valamilyen
változáson kell átesnie. Mi lesz akkor belőle? Talán
fájdalmas is a dolog, vagy elájul tőle? És akar ő
egyáltalán Fantáziába menni? Atráskóhoz és a
Kislány Királynőhöz igen, de azokhoz a szörnyekhez
semmiképpen, akik csak úgy nyüzsögnek arrafelé.

– Talán – vélte Atráskó – nincs elég bátorsága?

– Bátorsága? – kérdezte a Kislány Királynő –,
miféle bátorságra van szükség ahhoz, hogy a
nevemet kimondja?
– Akkor – mondta Atráskó – már csak egy okot
tudok, ami visszatarthatja.
– Mi az?
Atráskó habozott, mielőtt kimondta:
 306

– Egyszerűen nem akar jönni. Nem törődik sem

veled, sem Fantáziával. Közömbösek vagyunk neki.
A Kislány Királynő nagy szemeket meresztett
Atráskóra.

– Nem! Nem! – kiáltotta Barnabás –, ezt nem szabad

hinnetek! Biztos, hogy nem így van! Ó, szépen
kérlek benneteket, ne gondoljatok ilyesmit rólam!
Nem hallotok engem? Nem így van, Atráskó!

– Megígérte, hogy jön – mondta a Kislány Királynő

–, a szeméből olvastam ki.

– Igen, így igaz – kiáltotta Barnabás –, és jövök is

mindjárt, csak még egyszer mindent alaposan át kell
gondolnom! Nem olyan egyszerű a dolog.

Atráskó lehajtotta a fejét, ismét hosszú ideig

hallgattak mind a ketten. De a Megmentő nem jelent
 307

meg, és a legcsekélyebb jel sem mutatott arra, hogy

legalább megkísérelné észrevétetni magát velük.

Barnabás elképzelte, hogy milyen is lenne, ha

hirtelen előttük teremne – kövéren, iksz-lábaival és
savószínű arcával. Tisztán látta maga előtt a
csalódást a Kislány Királynő arcán, ahogy azt
kérdezné tőle:
– Hát te mit keresel itt?
És Atráskó talán nevetne is.
Ennél az elképzelésnél Barnabás arcába
szégyenpír szökött.
Természetesen valami hőst, herceget vagy
ilyesmit várnak. Nem mutatkozhatik előttük. Ez
teljességgel lehetetlen. Bármit szívesebben elviselne
– csak ezt nem!

Mikor a Kislány Királynő végre feltekintett,

arckifejezése megváltozott. Atráskó szinte megijedt
pillantásának hatalmas erejétől és szigorától. És azt is
tudta, hogy hol látta már ezt a kifejezést: a
szfinxeken!
 308

– Van még egy eszközöm – mondta a Kislány

Királynő –, de nem szívesen használom. Azt
szerettem volna, ha nem kényszerít rá.
– Milyen eszköz? – kérdezte Atráskó suttogva.
– Akár tudja, akár nem – az az emberfia már a
Végtelen Történethez tartozik. Most már nem teheti
meg és nem szabad megtennie, hogy visszavonul.
Ígéretet tett nekem, és meg is kell tartania. De ezt
egyedül nem tudom elérni.
– Létezik valaki Fantáziában – kiáltotta Atráskó
–, aki véghez tud vinni valamit, amire te nem vagy
képes?
– Csak egyvalaki – felelte a Kislány Királynő –,
ha ő is akarja. A Vándorló Hegy Öregje.
Atráskó a legnagyobb csodálkozással nézett a
Kislány Királynőre.
– A Vándorló Hegy Öregje? – ismételte és
minden szót hangsúlyozott –, azt akarod mondani,
hogy valóban létezik?
– Kételkedsz benne?
– Az öreg emberek mesélnek róla sátor-
táborainkban az egész kicsi gyermekeknek, ha
szófogadatlanok vagy rosszak. Azt mondják, hogy
 309

mindent, amit tesz vagy elmulaszt valaki, sőt még azt

is, amit gondol és érez, beír a könyvébe, és hogy az
akkor örökre ott marad feljegyezve, mint szép vagy
csúnya történet, ahogy éppen adódik. Amikor még
magam is kicsi voltam, szintén hittem benne, de
később azt gondoltam, hogy csak gyermekriogató
dajkamese az egész.
– Ki tudja – mondta a Kislány Királynő
mosolyogva –, mi van a dajkamesék mögött.
– Tehát ismered őt – firtatta Atráskó –, láttad
valaha?
A Kislány Királynő megrázta a fejét.
– Ha fellelem, első ízben fogunk találkozni.
– A mi öregjeink azt is mesélik – folytatta
Atráskó –, hogy soha nem lehet tudni, merre
található éppen az Öreg hegye, hogy mindig egészen
váratlanul jelenik meg, hol itt, hol ott, és hogy csak
véletlenül vagy a sors különös rendeléseképpen lehet
vele találkozni.
– Így van – felelte a Kislány Királynő –, a
Vándorló Hegy Öregjét nem lehet keresni. Őt csak
megtalálni lehet.
– Neked is? – kérdezte Atráskó.
 310

– Nekem is – mondta ő.
– És ha nem találsz rá?
– Ha létezik, akkor meg fogom találni – felelte
rejtélyes mosollyal a Kislány Királynő –, és ha
megtalálom, akkor létezni is fog.
Atráskó nem értette a választ. Habozva kérdezte:
– Olyan ő – mint te?
– Olyan, mint én – felelte a Kislány Királynő –,
mert mindenben az ellentétem.
Atráskó belátta, hogy ilyen módon semmit nem
tud meg tőle. Azonkívül egy másik gondolat is
nyugtalanította:
– Halálos beteg vagy, Kívánságok Aranyszemű
Királynője – mondta majdnem szigorúan –, és
egyedül nem jutsz messze. Amint látom, összes
szolgád és híved elhagyott. Fuhur és én szívesen
elkísérünk, ahova csak akarod, de – őszintén
megmondom – nem tudom, Fuhur ereje meddig tart.
És az én lábam – nos, magad is láthatod, felmondta a
szolgálatot.
– Köszönöm, Atráskó – válaszolta a Kislány
Királynő –, köszönöm derék és hűséges ajánlatodat.
De nem gondolok arra, hogy titeket magammal
 311

vigyelek. A Vándorló Hegy Öregjét csak egyedül

lehet megtalálni. És Fuhur sincs már ott, ahol
hagytad őt. Olyan helyen van, ahol minden sebe
begyógyul, és összes ereje megújul. És hamarosan te
is, Atráskó, azon a helyen leszel.
Ujjai AURIN-nal játszadoztak.
– Milyen hely az?
– Ezt most nem kell tudnod. Alvó állapotban
kerülsz oda. S majd eljön a nap, amikor ráismersz a
helyre, ahol voltál.
– De hogyan alhatnék – kiáltotta Atráskó és
aggodalmában megfeledkezett a tapintatos
kifejezésmódról –, mikor tudom, hogy bármely
pillanatban meghalhatsz!
A Kislány Királynő megint halkan nevetett.
– Nem vagyok olyan elhagyatott, mint hiszed.
Már mondtam neked, hogy vannak dolgok, amelyek
a számodra láthatatlanok. Hét hatalom vesz körül,
mely úgy tartozik hozzám, mint tehozzád az
emlékezeted, a bátorságod vagy a gondolataid. Nem
láthatod, nem hallhatod őket, mégis mind velem
vannak ebben a pillanatban. Hármat közülük itt
hagyok veled és Fuhurral, hogy gondotokat viseljék.
 312

Négyet magammal viszek, ők lesznek a kísérőim. Te

pedig, Atráskó, nyugodtan alhatsz.
A Kislány Királynő e szavai közben mint valami
sötét fátyol, egyszerre terült Atráskóra mindaz a
fáradtság, ami a Nagy Keresés alatt felgyülemlett
benne. De nem a kimerültség kősúlyosságú
fáradtsága volt, hanem nyugalommal és békességgel
teli vágyakozás az alvás után. Annyi mindent
szeretett volna még kérdezni a Kívánságok
Aranyszemű Királynőjétől, de úgy érezte, hogy
annak szavai szíve minden kívánságának gátat
vetettek, és nem hagytak mást, csak ezt az egyetlen,
mindenek fölött álló vágyat az álom után. Szeme
lecsukódott, és ültében, anélkül hogy hátrahanyatlott
volna, máris átsiklott az álom homályába.

A toronyóra tizenegyet ütött.

Nagyon messziről még mintha hallotta volna

Atráskó, hogy a Kislány Királynő halk, szelíd
 313

hangon valami parancsot adott, s akkor érezte, amint

hatalmas karok ragadják fel óvatosan és tovaviszik.
Hosszú ideig homály és meleg vette körül.
Sokkal-sokkal később egyszer félig öntudatlanul azt
érezte, hogy csodálatos folyadék érinti száraz,
kicserepesedett ajkát, s fut le a torkán. egy rémlett,
hogy valami nagy barlangfélét lát maga körül,
melynek falai mintha színaranyból lettek volna. És a
fehér szerencsesárkány ott feküdt mellette. És aztán
úgy látta, vagy inkább sejtette, hogy a barlang
közepében forrás csörgedezik, és hogy a forrás körül
két kígyó fekszik, egy világos és egy sötét, melyek
egymás farkába harapnak .. .
De ekkor egy láthatatlan kéz simította végig a
szemét, s ez kimondhatatlanul jólesett, és Atráskó
újra mély, álomtalan alvásba merült.
Ezzel egy időben a Kislány Királynő elhagyta az
Elefántcsonttornyot. Puha selyempárnákon feküdt
üveg gyaloghintójában, melyet négy láthatatlan
szolgája vitt, úgyhogy olybá tűnt, mintha a
gyaloghintó szép lassan magától lebegett volna tova.
Keresztülmentek a kerti útvesztőn, vagy inkább
azon, ami még megmaradt belőle. Gyakran kerülőket
 314

kellett tenniük, mert több ösvény már a Semmibe

torkollt.
Amikor végül is elérték a síkság külső szélét és a
Labirintust maguk mögött hagyták, a láthatatlan
hordozók megálltak. Mint akik várják a további
parancsot.
A Kislány Királynő felemelkedett párnáiról, és
búcsúpillantást vetett az Elefántcsonttoronyra.
És miközben párnáira visszaereszkedett, így
szólt:
– Menjetek tovább! Menjetek egyszerűen tovább
– bárhova!
Szélroham kapott hófehér hajába, mely, mint
zászló, hosszan és súlyosan lebegett a gyaloghintó
mögött.
 XII .

A Vándorló
Hegy Öregje
 318

avinák zuhogtak dübörögve széthasogatott

hegyfalakon keresztül, hóviharok tomboltak
jégpáncélos bércfokok sziklatornyai között, üvöltve
akaszkodtak egymásba a barlangok és szakadékok
mélyén, majd újból végigsöpörtek a gleccserek széles
felületén. Ilyen időjárás éppenséggel nem volt
szokatlan ezen a vidéken, ugyanis a Sors-hegység –
ez volt a neve – egész Fantázia legnagyobb és
legmagasabb hegye volt, és leghatalmasabb csúcsa
szó szerint az égbe nyúlt.
Az örök jég eme honába még a legbátrabb
hegymászók sem merészkedtek. Jobban mondva:
olyan hihetetlen régen történt, hogy valakinek
sikerült ide feljutnia, hogy már senki sem tudott róla.
Mert a fantáziai birodalom számos megfoghatatlan
törvényének egyike ez volt: a Sors-hegységet új
hegymászó csak akkor hódíthatja meg, ha az elődjét,
akinek ez sikerült, teljesen elfeledték, és sem kőbe,
sem ércbe vésett felirat nem tanúskodik már róla. Így
mindenki, aki a tettet véghezvitte, mindig az elsőnek
számított.
Itt fenn semmiféle élőlény nem tudott megélni,
néhány óriási jégmanót kivéve – feltéve, hogy ezeket
 319

egyáltalán élőlénynek számítjuk, mert olyan

elképzelhetetlen lassúsággal mozogtak, hogy évekre
volt szükségük egyetlen lépés megtételéhez és év-
századokra egy kis sétához. Így világos, hogy csak a
fajtájukbeliekkel tudtak érintkezni, és Fantázia egyéb
területeinek létezéséről a leghalványabb fogalmuk
sem volt. A világegyetem egyedüli élőlényeinek
tartották magukat.
Annál bizonytalanabbul bámultak lefele arra a
pirinyó pontocskára, amely tekervényes utakon, jeges
fényű falak alig járható sziklakiszögellésein,
késélességű gerinceken, mély szakadékokon és
hasadékokon keresztül fokozatosan közeledett a
csúcshoz.
Az az üveg gyaloghintó volt, melyben a Kislány
Királynő feküdt, s melyet a szolgálatában álló négy
láthatatlan hatalom hordozott. A hintó alig vált ki a
környezetből, mert üvege átlátszó jégdarabhoz
hasonlított, és a Kislány Királynő fehér köntösét és
haját szinte lehetetlen volt a hótól megkülönböztetni.
Hosszú ideje volt már úton, sok éjen és nappalon
át, esőben és napsütésben, sötétben és holdfényben
hordozta hintaját a négy hatalom, egyre tovább,
 320

amint megparancsolta nekik, egyre tovább, bárhova.

Nem tett különbséget a számára elviselhető és
elviselhetetlen dolgok között, éppúgy, ahogy
birodalmában azelőtt mindent egyformán hagyott
érvényesülni, a sötétséget és a fényt, a szépet és a
rútat. Kész volt magát mindennek alávetni, mert a
Vándorló Hegy Öregje éppúgy lehetett mindenhol,
mint sehol.
A négy láthatatlan hatalom által követett útirány
megválasztása azonban mégsem volt egészen
véletlenszerű. A Semmi, mely már teljes országokat
is elnyelt, egyre gyakrabban korlátozta útjukat
csupán egyetlen ösvényre. Olykor egy híd, egy
barlang vagy egy kapu volt, amelyen még éppen
átcsúszhattak, sőt előfordult az is, hogy valamilyen tó
vagy tengeröböl hullámain vitte keresztül a négy
hatalom a gyaloghintót a halálos beteggel, mert ezek
a hordozók nem ismertek különbséget szilárd és
folyékony halmazállapot között.
Nos, így másztak felfelé a Sors-hegység jéggé
dermedt csúcsainak világában, és másztak csak egyre
tovább, feltartóztathatatlanul és fáradhatatlanul. És
ameddig a Kislány Királynő másféle parancsot nem
 321

ad nekik, továbbra is csak vitték volna egyre feljebb.

Ő azonban csukott szemmel feküdt a párnáin és nem
mozdult. Már hosszú ideje feküdt így. És az utolsó
szó, amit kiejtett, az a bizonyos „bárhova" volt,
melyet az Elefántcsonttoronytól elbúcsúzva
parancsolt.
A gyaloghintó most egy mély szurdokban, két
sziklahasadék közötti bevágásban haladt végig, mely
alig volt szélesebb, mint maga a hordszék. A talajt
laza hó borította, melynek mélysége egy méter körül
lehetett, de a láthatatlan hordozók nem süppedtek
bele, sőt még lábnyomokat sem hagytak maguk után.
Nagyon sötét volt ennek a hasadéknak a mélyén,
mert a nappali fény csak egy keskeny csíkból állt
fenn a magasban. Az út enyhén emelkedett, és minél
magasabbra ért a gyaloghintó, annál közelebb jött a
nappali fénycsík. Ekkor, szinte váratlanul, egyszer
csak szétváltak a sziklafalak, és szabad pillantást
engedtek egy széles, fehérben csillogó síkságra. Ez
volt a legmagasabb pont, mert a Sors-hegység nem
csúcsban végződött, mint a legtöbb egyéb hegy,
hanem ebben a fennsíkban, mely akkora volt, mint
egy ország.
 322

Most azonban egy különös formájú, kisebb hegy

emelkedett ki meglepetésszerűen a síkság közepéből.
Meglehetősen keskeny és magas volt, hasonlatos az
Elefántcsonttoronyhoz, csak éppen világító kék
színű. Számos bizarr alakú hegyes fogból tevődött
össze, melyek mint megannyi óriási megfordított
jégcsap meredeztek az égnek. Körülbelül a hegy
felemagasságában, három ilyen foghegyen, egy ház
nagyságú tojás ült.
Félkörben a tojás körül és annak háta mögött
nagyobb kék jégcsapok meredeztek a magasba, mint
valami óriási orgona sípjai. Belőlük állt a
tulajdonképpeni csúcs. A nagy tojáson kör alakú
nyílás volt, mely ajtóhoz vagy ablakhoz hasonlított.
És ebben a nyílásban egyszer csak megjelent egy arc,
s tekintete a gyaloghintóra szegeződött.
A Kislány Királynő, mintha csak megérezte
volna, hogy nézik, felnyitotta a szemét és viszonozta
a pillantást.
– Állj! – mondta halkan.
A láthatatlan hatalmak megálltak.
A Kislány Királynő felemelkedett.
 323

– Ő az – folytatta. – Úgy kell lennie, hogy az út

utolsó szakaszát egyedül tegyem meg hozzá.
Várjatok itt rám, akármi történjék is.
Az arc eltűnt a tojás kör alakú nyílásából.
A Kislány Királynő kiszállt a gyaloghintóból, és
útnak indult a széles hómezőn. Fáradságos volt a
járás mezítláb a megkérgesedett hóban. A jégfelület
minden lépésnél betört alatta, és az üvegkeménységű
érdes hó összevagdalta finom lábát. A jeges szél
belekapdosott fehér hajába és köntösébe.
Végre elérte a kék hegyet, és ott állt az üvegsima
jégcsapok előtt.
A nagy tojás kör alakú, homályos nyílásából
hosszú létra nyúlt ki, sokkal-sokkal hosszabb,
semhogy a tojásban elfért volna. Végül leért a kék
hegy lábához, és amikor a Kislány Királynő
megragadta, látta, hogy csupa-csupa egymáson lógó
betűből tevődik össze, és minden foka egy-egy
sornak felel meg. A Kislány Királynő mászni kezdett
felfelé, és amint fokról fokra hágott, a következő
szavakat olvasta:
MENJ VISSZA! MENJ! NE LÁSSALAK!
SEMMIKOR, SEHOL NEM SZABAD
 324

TALÁLKOZNUNK! LEGYEN ESZED!

EGYEDÜL NEKED, ÉPP NEKED
KELL AZ UTADBA ÁLLNOM.
MENJ! SZÍVLELD MEG TANÁCSOM!
HA TALÁLKOZUNK TE MEG ÉN,
MEGTÖRTÉNIK, MI NINCS HELYÉN:
A VÉG A KEZDETTEL LESZ EGY.
MENJ VISSZA! MENJ! NE KÖZELEDJ!
MÁSKÜLÖNBEN TEMÉRDEK
ZŰRZAVART KELL MEGÉRNED!
Megállt, hogy új erőt gyűjtsön, és feltekintett.
Még nagyon sok volt hátra az útból. Eddig még a
felét sem hagyta maga mögött.
– Vándorló Hegy Öregje – kiáltotta –, ha nem
akarod, hogy találkozzunk, nem kellett volna ezt a
létrát írnod! Amivel jöttömet megtiltod, éppen az
visz hozzád.
És tovább kapaszkodott.
AMI VAGY, ÉS AMIT CSINÁLSZ,
MEGŐRZÖM ÉN, MINT KRÓNIKÁS:
MI EGYKOR ÉLT, MIND VÉGLEGES
ÉRVÉNYŰ HALOTT BETŰ LESZ.
HA ÉNFELÉM TÖREKSZEL,
 325

A BAJTÓL NEM MENEKSZEL!

ITT VÉGET ÉR A KEZDETED,
IFJÚ MARADSZ, KIRÁLYGYEREK.
ÉN SOSEM VOLTAM MÁS, CSAK AGG.
MIT FELSZÍTSZ, NÁLAM ELAPAD.
AZ ÉLET, HOLTRA VÁLVA,
NEM NÉZHET ÖNMAGÁRA.
Megint meg kellett állnia, hogy lélegzethez
jusson.
Nagyon magasan volt immár, és a létra úgy
imbolygott a hóviharban, mint egy faág. A Kislány
Királynő erősen belekapaszkodott a jeges
betűfokokba, és még a létra utolsó szakaszának is
nekivágott:
S HA MÉGIS MEG NEM HALLGATOD
AZ INTÉST, MIT A LÉTRA MOND,
S HA ARRA SZÁNOD EL MAGAD,
MIT TENNI SOHA NEM SZABAD,
AKKOR NINCS TÖBB SZAVAM MÁR:
LÉGY ÜDVÖZÖLT AZ AGGNÁL!
Mikor a Kislány Királynő ezeket az utolsó
fokokat is maga mögött hagyta, halk sóhajt hallatott
és végignézett magán. Bő, fehér ruhája
 326

elrongyolódott, mert a betűlétra minden kereszt-

vonása, kampócskája és tüskéje beleakadt.
Maga előtt látta a tojást és a kör alakú nyílást,
ahol a létra végződött. Belépett. A nyílás abban a
pillanatban bezárult mögötte. Mozdulatlanul állt a
sötétben, és várta, hogy mi fog történni.
De egyelőre hosszú ideig nem történt semmi.
– Itt vagyok – mondta végül halkan a homálynak.
Hangja úgy visszhangzott, mintha egy nagy üres
teremben lett volna – vagy egy másik, sokkal
mélyebb hang volt az, amely szavaira ugyanazokkal
a szavakkal válaszolt?
Lassanként egy gyenge, rőt fénysugarat vett észre
a sötétségben. A fény egy nyitott könyvből sugárzott,
mely a tojás formájú helyiség közepén lebegett a
levegőben. Ferdén helyezkedett el, így látható volt a
kötése. Rézszínű selyem borította, és éppúgy, mint a
Kislány Királynő nyakában függő ékszeren, ezen a
könyvön is két kígyó volt látható, melyek egymás
farkába harapva, ovális keretet képeztek. És az ovális
keret közepén ez a cím állt:
A Végtelen Történet
 327

Barnabás gondolatai összezavarodtak. Hiszen ez

pontosan az a könyv volt, amelyet éppen most olvas.
Még egyszer megnézte. Igen, nincs semmi kétség, a
kezében levő könyvről van szó. De hát hogyan
szerepelhet ez a könyv saját magában?

A Kislány Királynő közelebb lépett, és a lebegő

könyv másik oldalán egy férfiarcot látott, melyet a
felnyitott oldalak alulról kékes megvilágításba
hoztak. Ez a csillogás a könyvbe foglalt kékeszöld
írásból származott.
A barázdák szántotta férfiarc olyan volt, mint egy
ősöreg fa kérge. Hosszú, fehér szakáll keretezte,
szeme pedig olyan mélyen ült sötét gödrében, hogy
nem lehetett látni. A férfi kék szerzetesi csuhát viselt,
fején csuklyával. Kezében íróvesszőt tartott, mellyel
sorokat rótt a könyvben. Nem tekintett fel.
A Kislány Királynő hosszú ideig némán állt és
nézte. Tulajdonképpen nem is volt írás, amit az öreg
művelt, az íróvessző inkább csak elsiklott lassan az
 328

üres oldal felett, és a betűk és szavak mintegy

maguktól alakultak ki, szinte az ürességből bukkanva
fel.
A Kislány Királynő elolvasta az előtte álló írást,
és az éppen arról szólt, ami abban a pillanatban
történt, vagyis: „A Kislány Királynő elolvasta az
előtte álló írást . . ."
– Mindent, ami történik – mondta –, feljegyzel.
– Minden, amit feljegyzek, megtörténik – szólt a
felelet. S ez megint az a mély, sötét hang volt, mely
mintegy a Kislány Királynő saját hangját
visszhangozta.
A különös az volt, hogy a Vándorló Hegy Öregje
nem nyitotta ki a száját. Mindkettejük szavait leírta,
és a Kislány Királynő úgy hallotta, mintha csupán
emlékeznék arra, hogy az öreg éppen beszélt az
imént. – Te meg én – kérdezte – és egész
Fantázia . . . minden fel van jegyezve ebben a
könyvben?
Az öreg írt, és ugyanakkor fel is hangzott a
válasz:
– Nem így van. Ez a könyv maga egész Fantázia
és te meg én.
 329

– És hol van ez a könyv?

– A könyvben – hangzott a válasz, amelyet leírt.
– Akkor hát az egész csak fény és visszfény? -
kérdezte a Kislány Királynő.
És az öreg írt, és ő hallotta, ahogy mondja:
– Mit mutat az a tükör, amely egy tükörben
tükröződik? Tudod-e, Kívánságok Aranyszemű
Királynője?
A Kislány Királynő hallgatott egy darabig, és az
öreg egyidejűleg feljegyezte, hogy „hallgatott".
Ekkor a Kislány Királynő halk hangon
megszólalt: – Szükségem van a segítségedre.
– Tudom – felelte amaz és írt.
– Igen – jegyezte meg a vendég –, ennek így is
kell lennie. Te vagy Fantázia emlékezete, és tudsz
mindent, ami eddig a pillanatig történt. De nem tudsz
előrelapozni a könyvedben, hogy megnézd, ami majd
ezután történik?
– Üres oldalak! - volt a válasz. – Csak arra tudok
visszatekinteni, ami megtörtént. Mialatt írtam, el
tudtam olvasni. És azért tudom, mert elolvastam. És
azért írtam, mert megtörtént. Így írja magamagát a
Végtelen Történet a kezem által.
 330

– Tehát nem tudod, miért jöttem hozzád?

– Nem – hallatszott a mély hang az írás közben –,
és azt szerettem volna, ha nem teszed meg. Általam
minden megváltoztathatatlan és végérvényes lesz – te
is, Kívánságok Aranyszemű Királynője. Ez a tojás a
sírod és koporsód. Beléptél Fantázia emlékezetébe.
Hogy akarod valaha is elhagyni ezt a helyet?
– Minden tojás – felelte ez – új élet kezdete.
– Igaz – írta és mondta az öreg –, de csak akkor,
ha felnyílik a héja.
– Te fel tudod nyitni – kiáltotta a Kislány
Királynő –, hiszen te voltál, aki beeresztettél ide!
Az öreg megrázta a fejét és felírta.
– A te erőd művelte ezt. De azzal, hogy itt vagy,
nincs meg többé ez az erőd. Mindörökre be vagyunk
zárva. Igazán nem lett volna szabad idejönnöd! Ez a
Végtelen Történet vége.
A Kislány Királynő mosolygott, és a legkevésbé
sem látszott nyugtalannak.
– Te meg én – mondta – semmit sem tehetünk
többé. De van valaki, aki tehet.
– Új kezdetet teremteni írta az öreg csak emberfia
tud.
 331

– Igen – felelte a Kislány Királynő –, egy

emberfia.
A Vándorló Hegy Öregje lassan felemelte a
tekintetét, és most először nézett a Kislány
Királynőre. Mintha a világegyetem másik végéről
jött volna ez a tekintet, olyan távoli volt és olyan
sötét. A Kislány Királynő aranyló szeme állta és
viszonozta ezt a pillantást. Olyan volt ez, mint
valami néma és mozdulatlan küzdelem. Végül az
öreg ismét a könyve fölé hajolt és ezt írta:
– Őrizd meg a határt, amely téged is korlátoz.
– Ezt teszem – felelte a Kislány Királynő –, de
az, akiről beszélek és akire várok, már régen átlépett
rajta. Olvassa ezt a könyvet, amit te írsz, és hall
minden szót, amit beszélünk. Tehát itt van velünk.
– Valóban – hallatszott az öreg hangja, mialatt írt
–, ő is visszavonhatatlanul hozzátartozik a Végtelen
Történethez, mert ez már az ő saját története.
– Meséld el nekem! – parancsolta a Kislány
Királynő. – Te, aki Fantázia emlékezete vagy,
meséld el nekem – elejétől fogva és szóról szóra,
úgy, ahogy megírtad!
Az öreg keze, amellyel írt, reszketni kezdett.
 332

– Ha ezt megteszem, mindent újra le is kell

írnom. És amit írok, újra megtörténik.
– Így legyen! – parancsolta a Kislány Királynő.

Barnabásnak rossz sejtelmei támadtak.

Mi lehet a szándéka? Valami vele kapcsolatos dolog
lesz. De ha magának a Vandorló Hegy Öregjének is
reszketni kezdett a keze . .
Az öreg írta és mondta:
Ha magát zárja önmagába
történetem,
mely végtelen,
romlást hoz a világra!
És a Kislány Királynő ráfelelte:
De hogyha győz
értünk a hős,
új csírát bont az élet.
Csak döntsön, ez a lényeg!
– Valóban rettenetes vagy – mondta és írta az
öreg –, ez a vég nélküli véget jelenti. Be fogunk lépni
az örök visszatérés körébe. Abból pedig nincs
menekvés.
 333

– Számunkra nincs – felelte a Kislány Királynő,

és hangja már nem volt szelíd, hanem kemény és
tiszta, mint a gyémánt –, de az ő számára sincs –
hacsak nem ment meg mindnyájunkat.
– Igazán mindent egy emberfia kezébe akarsz
letenni?
– Ezt akarom.
S ezután halkan hozzátette:
– Vagy van valami más tanácsod?
Hosszú csend állt be, mielőtt az öreg mély hangja
megszólalt: – Nincs.
Mélyen a könyv fölé hajolt, amelyben írt. Arcát
eltakarta a csuklya, úgyhogy nem lehetett látni többé.
– Akkor tedd meg, amire kértelek!
A Vándorló Hegy Öregje alávetette magát a
Kislány Királynő akaratának, és elkezdte elejétől
fogva mesélni neki a Végtelen Történetet.
Ebben a pillanatban a könyv lapjairól sugárzó
fény színe megváltozott. Olyan rőtszínű lett, mint
azok az írásjelek, melyek most előbújtak az öreg
írószerszáma alól. A barátcsuha és a csuklya is
rézszínűre vált. És miközben az öreg írt, mély hangja
is megzendült egyidejűleg:
 334

Barnabás szintén egészen világosan hallotta.

Ennek ellenére az első szavak, amelyeket az öreg
mondott érthetetlenek voltak a számára.
Ilyesféleképpen hangzottak: “Muirávkitna dárnok
zlorák idnárok sonodjalut.”
Érdekes, gondolta Barnabás, mért beszél az öreg
egyszerre idegen nyelven. Vagy ez talán valami
varázsszöveg lenne?
Az öreg hangja folytatta, és Barnabásnak
követnie kellett.

„Ez a felirat egy kis üzlet üvegajtaján állt, de így,

természetesen, csak akkor volt olvasható, ha az
ember a homályos helyiség belsejéből az üvegen át
az utca felé nézett.
Kinn szürke, hideg novemberi reggel volt, és
ömlött az eső. A cseppek végigszaladtak az üvegen
és a kacskaringós betűkön. Mást nem lehetett látni az
ablakon keresztül, mint egy esőfoltos falat az utca
másik oldalán."
 335

Ezt a történetet egyáltalán nem ismerem, gondolta

Barnabás kissé csalódottan, sehol sem fordul elő a
könyvben, melyet idáig olvastam. Hát igen, most
derül ki, hogy egész idő alatt tévedésben voltam. Már
valóban azt hittem, hogy az öreg most elkezdi
elejétől fogva mesélni a Végtelen Történetet.

„Egyszerre csak feltépték az ajtót, de olyan hevesen,

hogy a felette lógó rézharangocskák fürtje izgatottan
kezdett csilingelni, s jó időbe telt, míg meg-
nyugodott.
A lárma okozója egy kis kövér, tíz-tizenegy év
körüli fiú volt. Sötétbarna haja csapzottan lógott az
arcába, átázott kabátja csöpögött az esőtől, a vállán
átvetett szíjon iskolatáskát viselt. Kicsit sápadt volt,
levegő után kapkodott, de előbbi sietségével
ellentétben úgy állt a nyitott ajtóban, mintha gyökeret
eresztett volna a lába . . . "
 336

Miközben Barnabás ezt olvasta és ugyanakkor a

Vándorló Hegy Öregjének mély hangját hallgatta, a
füle zúgni és a szeme káprázni kezdett.
Amit itt elmondtak, az az ő saját története! És
benne van a Végtelen Történetben. Ő, Barnabás, úgy
jelenik meg, mint a szereplője egy könyvnek,
amelyről eddig azt hitte, hogy az olvasója! És ki
tudja, milyen más olvasó olvas róla éppen most, aki
szintén azt gondolja magáról, hogy csak olvasó – és
így tovább a végtelenségig!
Barnabást most már elfogta a félelem. Hirtelen
úgy érezte, nem kap levegőt. Az volt a benyomása,
mintha egy láthatatlan börtönbe lenne zárva. Abba
akarta hagyni az egészet, nem akart tovább olvasni.

De a Vándorló Hegy Öregjének mély hangja csak

folytatta az elbeszélést,

és Barnabás nem tehetett ellene semmit. Befogta a

fülét, de nem használt, mert a hang a belsejében
zengett. Noha régóta tudta, hogy nem így van, végül
 337

is abba a gondolatba kapaszkodott, hogy ez a saját

történetével való egyezés talán mégsem egyéb, mint
valami őrült véletlen,

de a mély hang kérlelhetetlenül tovább beszélt, és

Barnabás egész világosan hallotta:

„ ... modorod aztán két krajcárt érő sincsen, másképp

először legalábbis bemutatkoztál volna."
„– Barnabásnak hívnak – mondta a fiú –, Bux
Barnabás Boldizsár vagyok."

Ebben a pillanatban Barnabás súlyos tapasztalatra

tett szert: az ember eltökélten kívánhat magának
valamit – esetleg éveken keresztül –, amíg tudja,
hogy az a kívánság teljesíthetetlen. Ha viszont egy
szép napon az előtt a lehetőség előtt áll, hogy a
 338

vágyálom valóra válik, akkor már csak egyet kíván:

bárcsak soha ne kívánta volna azt a valamit.
Barnabással mindenesetre ez történt.
Most, mikor a dolog könyörtelenül komollyá
vált, a legszívesebben elfutott volna. Csakhogy
ebben az esetben nem létezett többé az „el". És ezért
azt cselekedte, ami természetesen semmit sem
használt: holtnak tettette magát, mint egy bogár,
mely a hátán fekszik. Úgy akart viselkedni, mintha
nem is lenne a világon, csendben akart maradni és
olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak
lehet.

A Vándorló Hegy Öregje folytatta az elbeszélést, és

egyidejűleg újból feljegyezte, hogyan lopta el
Barnabás a könyvet, hogyan menekült az
iskolaépület lomtárába és kezdett ott olvasni. És
Atráskó még egyszer megkezdte a Keresést, eljutott a
Vénséges Morlához, és rátalált Fuhurra Igramul
hálójában a Mély Szakadéknál, ahol meghallotta
Barnabás rémült kiáltását. Még egyszer
meggyógyította őt az öreg Urgula, és kioktatta Szűk-
 339

mók. Keresztülment a Három Mágikus Kapun,

belelépett Barnabás képmásába és beszélt Jajulálával.
Azután a szélóriások következtek – és Kísértetváros
– és Gomor – és Atráskó megszabadítása és
visszatérése az Elefántcsonttoronyba. És eközben
megtörtént az is, amit Barnabás átélt, a gyertyák
meggyújtása és az, hogy meglátta a Kislány
Királynőt, és ahogy az hiába várta a jövetelét. És a
Kislány Királynő még egyszer útnak indult, hogy a
Vándorló Hegy Öregjét megkeresse, még egyszer
felkapaszkodott a betűlétrán, belépett a tojásba, és
még egyszer szóról szóra megismétlődött a
beszélgetés, amit egymással folytattak, és ami azzal
végződött, hogy a Vándorló Hegy Öregje elkezdte
írni és mesélni a Végtelen Történetet.
És itt újrakezdődött az egész – változatlanul és
változtathatatlanul –, és megint ott végződött, amikor
a Kislány Királynő találkozik a Vándorló Hegy
Öregjével, aki újfent belekezd a Végtelen Történet
írásába és mesélésébe.
 340

. . . és ennek így kell folynia örökkön-örökké, mert

hát teljesen lehetetlen, hogy a dolgok menetében
valami változás álljon be. Egyedül ő, Barnabás tudott
volna közbelépni. És meg kellett tennie, ha nem akart
maga is ebben a körforgásban bezárva maradni. Úgy
tűnt neki, mintha már ezredszer ismétlődött volna a
történet, dehogyis, mintha nem is létezne Ezelőtt és
Azután, hanem minden mindig egyidejűleg lenne
jelen. Most fogta fel, mért reszketett az öreg keze. Az
örök visszatérés körforgása volt a vég nélküli vég!
Barnabás nem is érezte, hogy könnyek folynak
végig az arcán. Egyszer csak szinte önkívületben
felkiáltott:
– Holdgyermek! Megyek!
Ebben a pillanatban több dolog történt
egyidejűleg.

A nagy tojás héja valami szörnyű erő hatására

darabokra esett, miközben tompa mennydörgést
lehetett hallani. Azután szélvihar zúgott elő a
messzeségből,
 341

és kicsapott a Barnabás térdén fekvő könyv lapjai

közül, úgyhogy azok vadul verdesni kezdtek.
Barnabás a hajában és az arcában érezte a viharos
szelet, amelytől szinte elállt a lélegzete. A hétágú
gyertyatartó lángjai táncba fogtak és vízszintesen
elnyúltak. S akkor egy második, még erősebb
szélvihar csapott a könyvbe, és a fények kialudtak.
A toronyóra tizenkettőt ütött.

XIII.

Perelin,
 342

az Éjvadon
343
 344

ég egyszer halkan beleszólt Barnabás a sötétbe: –

Holdgyermek, megyek! – Úgy érezte, hogy e névből
valami leírhatatlanul édes, megnyugtató erő árad,
amely egész valóját eltölti. Ezért nyomban még
néhányszor elmondta:
– Holdgyermek! Holdgyermek! Megyek,
Holdgyermek! Már ott is vagyok.
De hol is volt tulajdonképpen?
Parányi fénysugarat sem látott, de ami most
körülvette, már nem a lomtár fagyos sötétje volt,
hanem valami bársonyos, meleg homály, amelyben
biztonságban érezte magát és boldognak.
Minden félelme és szorongása lefoszlott róla.
Csak mint régmúlt dolgokra emlékezett vissza rájuk.
Olyan derűs és könnyed hangulatban volt, hogy még
halkan kuncogott is.
– Holdgyermek, hol vagyok? – kérdezte.
Testének súlyát nem érezte. Maga körül
tapogatózva, tudatára ébredt, hogy lebeg. Eltűntek a
pokrócok s a szilárd talaj.
Csodálatos, soha nem ismert érzés volt ez, a
kötetlenségé és határtalan szabadságé. Semmi sem
 345

férkőzhetett már hozzá, ami valaha is nyomasztotta

és szorongatta.
Netán valahol a világmindenségben lebeg? De
hát a mindenségben csillagok vannak, s ő nem látott
semmi ilyesmit. Nem létezett más, csak ez a
bársonyos sötét, s olyan jól, de olyan jól érezte
magát, mint soha még eddig az életében. Meghalt
talán?
– Holdgyermek, merre vagy?
És most egy madárhangszerű hangocska válaszát
hallotta, ki tudja, talán már nem is először, anélkül
hogy tudatára ébredt volna. Egészen közelről szólt,
de nem tudta volna megmondani, melyik irányból:
– Itt vagyok, Barnabásom.
– Holdgyermek, te vagy?
A hang különös, dallamos kacagást hallatott.
– Ugyan ki más lehetnék? Hiszen te adtad épp az
imént ezt a szép nevet nekem. Köszönöm. Légy
üdvözölve, én Hősöm és Megmentőm.
– Hol vagyunk, Holdgyermek?
– Veled vagyok és te énvelem.
 346

Mintha álomban beszélgettek volna, Barnabás

mégis egészen biztosan tudta, hogy ébren van és nem
álmodik.
– Holdgyermek – suttogta –, ez most a vég?
– Nem – felelte ő –, ez a kezdet.
– Hol van Fantázia, Holdgyermek? Hol vannak a
többiek? Hol van Atráskó és Fuhur? Minden
megsemmisült? És a Vándorló Hegy Öregje a
könyvével? Nem léteznek már?
– Fantázia a te kívánságaidból támad újra,
Barnabásom. S általam lesz valósággá.
– Az én kívánságaimból? – ismételte csodálkozva
Barnabás.
– Hiszen tudod – hallotta az édes hangot –, hogy
engem a Kívánságok Aranyszemű Királynőjének
hívnak. Mit kívánsz magadnak?
Barnabás gondolkozott, majd óvatosan
megkérdezte:
– Hány kívánságom lehet?
– Ahányat csak akarsz – minél több, annál jobb,
Barnabásom. Annál gazdagabb és sokszínűbb lesz
Fantázia.
 347

Barnabást lenyűgözte a meglepetés. Ám éppen

mert végtelen sok lehetőséggel találta szemben
magát, egyetlen kívánság sem jutott az eszébe.
– Nem tudok egyet sem – mondta végül.
Kis ideig csend volt, majd megszólalt a
madárkahang:
– Ez bizony baj.
– Miért?
– Mert akkor nem lesz többé Fantázia.
Barnabás zavartan hallgatott. Korlátlan
szabadságának érzését feszélyezte kissé, hogy
minden őtőle függ.
– Miért van olyan sötét, Holdgyermek? –
kérdezte.
– A kezdet mindig sötét, Barnabásom.
– Szeretnélek még egyszer újra látni,
Holdgyermek, tudod, úgy, mint abban a pillanatban,
amikor rám tekintettél.
Ismét azt a halk, dallamos kacagást hallotta.
– Miért nevetsz?
– Mert boldog vagyok.
– Mitől vagy boldog?
– Mert épp most hangzott el az első kívánságod.
 348

– És teljesíted?
– Igen, nyújtsd ki a kezed!
Barnabás úgy tett, és érezte, hogy a Kislány
Királynő valamit a tenyerébe helyez. Kicsi volt az a
valami, de furcsamód mégis súlyos. Hidegség áradt
belőle, és kemény, halott tapintású volt.
– Mi ez, Holdgyermek?
– Egy homokszem – hangzott a válasz. – Ez az
egész, ami határtalan birodalmamból megmaradt.
Neked ajándékozom.
– Köszönöm – mondta Barnabás ámulva.
Valójában nem tudta, mit kezdjen ezzel az
ajándékkal. Ha legalább valami eleven dolog lenne!
Miközben azon gondolkozott, hogy mit vár tőle
Holdgyermek, egyszer csak gyengéd bizsergést érzett
a tenyerében. Jól megnézte, mi az.
– Nézd csak, Holdgyermek! – suttogta –, hisz ez
parázslani és villogni kezd! És itt – látod – picurka
lángnyelv csap ki belőle. Ó, hiszen ez egy csíra!
Holdgyermek, ez nem homokszem! Ez egy fénylő
magszemecske, mely hajtani kezd!
– Jól van, Barnabásom! – hallotta a szavát. –
Látod, milyen könnyen megy.
 349

A Barnabás tenyerén pihenő pontocskából alig

észrevehető fény szüremlett ki, gyors növekedésnek
indult és ragyogón emelte ki a bársonyos sötétből a
két, egymástól olyannyira elütő gyermekarcot, mely
együtt hajolt a csoda fölé.
Barnabás lassan visszahúzta a kezét, és a fénylő
pont kis csillagként táncolt kettejük között a
levegőben.
A csíra szemmel látható gyorsasággal nőtt.
Leveleket és szárakat hozott, bimbókat hajtott,
melyekből sokféle színben parázsló, foszforeszkáló
virágok nyíltak. És már kis gyümölcsök képződtek,
melyek, ahogy megértek, mint miniatűr rakéták
pattantak szét és új magszemecskék szikraesőjét
permetezték szét.
Az új magszemecskékből ismét növények
támadtak, de más formájúak, páfránylevelekhez vagy
kis pálmákhoz, kaktuszgömbökhöz, zsurlókhoz vagy
göcsörtös fácskákhoz hasonlók. Mindegyik más és
más színben izzott és csillogott. A Barnabást és
Holdgyermeket körülölelő bársonyos sötétséget
felülről, alulról és minden oldalról csupa sarjadzó és
burjánzó fénynövény töltötte be egykettőre. Egy
 350

ragyogó, színes gömb, egy új fénylő világ lebegett a

Seholban, és nőtt és nőtt, s a legbelsejében ott ült
Barnabás és Holdgyermek kéz a kézben, és ámuló
szemmel nézték a csodálatos színjátékot.
A növények fáradhatatlannak tűntek az újabb és
újabb alakok és színek létrehozásában. Egyre
nagyobb bimbók pattantak fel, egyre gazdagabb
virágernyők záporoztak szét. És ez a növekedés teljes
csendben ment végbe.
Egy idő után egyes növények már a napraforgó
magasságát is elérték, sőt némelyek már gyümölcsfa
nagyságúra nőttek.
Voltak köztük hosszú smaragdzöld levelekből
álló legyezők vagy pamacsok és pávafarokhoz
hasonlító virágok, szivárványszínű szemekkel
teleszórva. Más növények kifeszített és egymásra
helyezett lila selyemesernyőkből álló pagodák
formáját öltötték magukra. Egy-egy vastagabb törzs
varkoccsá fonódott össze. Mivel átlátszók voltak,
úgy tetszett, mintha belülről megvilágított rózsaszínű
üvegből lettek volna. És olyan virágcsomók is
akadtak, melyek kék és sárga lampionfürtökre
emlékeztettek. Néhány helyen ezüstös vízesésként
 351

csillogó csillagvirágok ezrei, másutt pedig hosszú,

bojtszerű porzótokokkal díszelgő harangvirágok
sötétarany függönyei lógtak. És egyre bujábban és
dúsabban tenyésztek ezek a világító éji növények, s
enyhe fényből álló pazar szövedékké fonódtak
lassanként össze.
– Nevet kell adnod neki! – suttogta
Holdgyermek.
Barnabás bólintott.
– Perelin, az Éjvadon – mondta.
Barnabás a Kislány Királynő szemébe nézett – és
újra megtörtént vele az, ami akkor, mikor először
váltottak pillantást. Úgy ült ott, mint akit
megbabonáztak, csak nézte őt, és nem tudta többé
levenni róla a szemét. Annál az első találkozásnál
halálosan betegnek látta, de most még sokkal, sokkal
szebb volt. Szakadt ruhája olyan volt, mint új
korában, hosszú hajának és köntöse selymének
makulátlan fehérségén játékosan verődött vissza a
sokszínű lágy fény. Barnabás kívánsága teljesült.
– Holdgyermek – dadogta kábultan –, újra
egészséges vagy?
Ő mosolygott.
 352

– Hát nem látod, Barnabásom?

– Szeretném, ha minden örökre így maradna,
mint most – mondta Barnabás.
– A pillanat örök – volt a válasz.
Barnabás hallgatott. Nem értette a választ, de
most nem volt kedve töprengeni rajta. Nem akart
mást, mint ülni előtte és nézni őt.
A fénynövények burjánzó sűrűje lassanként
szoros rácsozatot alkotott körülöttük, izzó színű
szövedéket, mely úgy zárta magába őket, mint egy
varázsszőnyegekből álló nagy kerek sátor. Így
Barnabás nem figyelt arra, ami kívül történt. Nem
tudta, hogy Perelin tovább és tovább növekedett, az
egyes növények pedig egyre nagyobbak lettek. És
még mindig fényszikrácska nagyságú magszemek
záporoztak szét mindenfelé, hogy újabb csírák
sarjadjanak belőlük.
Barnabás elmerült Holdgyermek nézésében.
Nem tudta volna megmondani, hogy sok vagy
kevés idő telt-e el, amikor Holdgyermek keze
egyszer csak eltakarta a fiú szemét.
– Miért várattál magadra olyan sokáig? –
hallatszott a kérdése. – Miért kényszerítettél, hogy a
 353

Vándorló Hegy Öregjéhez menjek? Miért nem jöttél,

amikor hívtalak?
Barnabás nyelt egyet.
– Azért, mert . . . – nyögte ki zavartan – azt
gondoltam .. sok mindent éreztem, félelmet is . . . de
igazából szégyelltem magam előtted, Holdgyermek.
Amaz visszahúzta a kezét, és csodálkozva nézett
rá. – Szégyellted magad? Ugyan miért?
– Hát – habozott Barnabás –, azt hiszem,
olyasvalakit vártál, aki illik hozzád.
– És te – kérdezte –, te nem illesz hozzám?
– Az úgy van – dadogta Barnabás és érezte, hogy
elpirul –, azt akartam mondani, hogy olyat vártál, aki
bátor, erős és szép – egy herceget vagy hasonlót –,
semmi esetre sem olyat, mint én vagyok.
Barnabás lesütötte a szemét, és megint azt a halk
dallamos kacagást hallotta.
– Látod – mondta –, ráadásul még ki is nevetsz.
Hosszú csend állt be, és amikor Barnabás végre
erőt vett magán és feltekintett, azt látta, hogy
Holdgyermek egész közel hajol hozzá. Arca komoly
volt.
 354

– Mutatni akarok neked valamit, Barnabásom –

mondta –, nézz a szemembe!
Barnabás szót fogadott, bár a szíve dobogott. és
egy kicsit szédült is közben.
És ekkor Holdgyermek szemének aranytükrében
egy alakot látott, mely először még kicsinek és
nagyon távolinak tűnt, de fokozatosan egyre nagyobb
lett és egyre világosabban körvonalazódott.
Nagyjából vele egyidős fiú volt, de karcsú és csoda-
szép. Tartása büszke és egyenes, arca nemesen
keskeny és férfias, egy festett, mint egy ifjú napkeleti
herceg. Turbánja kék selyemből volt, és ugyanolyan
ezüsthímzéses, térdig érő köntöst viselt. Lábán finom
puha bőrből készült magas, piros csizma feszült,
melynek orra felkunkorodott. Válláról földig érő,
ezüstösen csillogó, magas gallérú köpeny hullott alá.
Az ifjún a keze volt a legszebb, finoman tagolt és
előkelő, ugyanakkor mégis szokatlan erőt sejtető.
Elragadtatva és csodálattal telve nézte Barnabás a
képet. Nem győzte bámulni. Éppen meg akarta
kérdezni, kicsoda ez a szép királyfi, amikor
villámcsapásszerűen hatolt a tudatába, hogy ő maga
az.
 355

A saját tükörképe nézett rá Holdgyermek

aranyszeméből!
Szavakkal nehezen kifejezhető, hogy mi ment
benne végbe ebben a pillanatban. Ájulásszerű révület
ragadta ki messzire önmagából, s amikor ismét
teljesen magához tért belőle, ama szép ifjúként látta
magát viszont, akinek a képét megismerte.
Ahogy végignézett önmagán, minden ugyanolyan
volt, mint Holdgyermek szemében, a finom puha
bőrcsizma, az ezüsttel hímzett kék köntös, a turbán, a
hosszú csillogó köpeny, az alakja – és amennyire
érezte –, az arca is. Álmélkodva pillantott a kezére.
Odafordult Holdgyermek felé.
Ám az eltűnt!
Barnabás egyedül volt az izzó növényszövedék
alkotta kerek térségben.
– Holdgyermek! – kiáltotta minden irányba. –
Holdgyermek!
De nem kapott választ.
Tanácstalanul ült le. Mihez kezdjen most? Miért
hagyta egyedül Holdgyermek? Hova menjen most –
ha egyáltalán mehet valahova és nem kalitkába zárva
ül itt?
 356

Mialatt üldögélt és megpróbálta megérteni, mi

indíthatta Holdgyermeket arra, hogy minden
magyarázat és búcsúszó nélkül otthagyja, ujjai a
nyakában láncot lógó aranyamulettel játszadoztak.
Jobban megnézte és meglepetésében felkiáltott.
AURIN volt, az Ékszer, a Fény, a Kislány
Királynő jelvénye, mely képviselőjévé tette azt, aki
hordta! Holdgyermek ráruházta Fantázia összes lénye
és dolga feletti hatalmát. És mindaddig, amíg ezt a
jelet viseli, olyan lesz, mintha vele volna.
Barnabás hosszasan szemlélte a két kígyót, a
világosat és a sötétet, melyek, egymás farkába
harapva, ovális keretet képeztek. Ekkor megfordította
a medaliont, és hátlapján nagy csodálkozására
feliratot talált. Négy rövid szó volt, sajátságosan
összefonódott betűkkel:

Tedd
Azt Amit
Akarsz
 357

Eddig erről soha nem volt szó a Végtelen

Történetben. Atráskó vajon nem vette észre a
feliratot?
Ez azonban most nem volt fontos. Egyedül az
volt a fontos, hogy a szavak engedélyt, nem,
egyenesen felszólítást tartalmaztak, hogy bármit
megtegyen, amihez kedve van.
Barnabás az izzó, színes növénysűrűség képezte
falhoz lépett, hogy megnézze, hol, merre tudna
átcsúszni rajta, de örömmel állapította meg, hogy az
fáradság nélkül, mint valami függöny, félrehúzható.
Kilépett.
Közben szakadatlanul folytatódott az éji
növények szelíd, de ugyanakkor őserejű burjánzása,
és Perelin olyan erdővé vált, amilyet emberszem
Barnabás előtt még nem látott.
A legmagasabb törzsek már templomtorony-
magasságúak és -vastagságúak voltak ennek ellenére
csak tovább nőttek, nem hagyták abba a növekedést.
Egyes helyeken olyan szorosan álltak egymás mellett
ezek a tejszerűen csillogó óriási oszlopok, hogy
képtelenség volt átsiklani közöttük. És még mindig
új magszemek hullottak alá, mint szikrazápor.
 358

Barnabás az erdő fénydómjában haladva nagyon

vigyázott, hogy egyetlen izzó csírát se taposson szét
a földön, de igyekezete csakhamar hiábavalónak
bizonyult. Hisz nem volt már egy talpalatnyi föld
sem, ahol valami ne sarjadzott volna. Így azután
végül is gondtalanul ment tovább, amerre az óriási
törzsek szabadon hagyták az útját.
Barnabás élvezte, hogy szép. Egyáltalán nem
zavarta, hogy senki sincs, aki megcsodálja.
Ellenkezőleg, örült, hogy örömével egyedül lehet.
Teljességgel semmibe vette azoknak a csodálatát,
akik eddig kigúnyolták. Nem törődött velük.
Majdhogynem részvéttel gondolt rájuk.
Ebben az erdőben, melyben sem évszakok nem
voltak, sem a nappalok és az éjszakák váltakozása
nem létezett, az idő érzete is valami egészen más
volt, mint ahogy Barnabás észlelte különben. Így
azután nem tudta, hogy mennyi ideig sétálgatott.
Szépségén érzett öröme lassanként másnak adott
helyet: természetesnek találta. Nem mintha kevésbé
boldogította volna, de úgy érezte, mintha sohasem
lett volna másképp.
 359

Ennek okáról, amit Barnabás csak sokkal-sokkal

később értett meg, most a leghalványabb sejtelme
sem volt. Az adományként kapott szépség
elfeledtette vele, hogy valamikor kövér és iksz-lábú
volt.
Még ha tudatában lett volna is a változásnak,
bizonyára nem ragaszkodik különösebben az
emlékeihez. Ám a felejtés teljesen észrevétlenül ment
végbe benne. És amikor emlékei teljesen
elenyésztek, úgy tetszett neki, mintha mindig is olyan
lett volna, mint most. És éppen ezáltal elégült ki a
szépség utáni vágya, mert olyasvalaki, aki mindig
szép volt, nem vágyik azzá lenni.
Alig jutott el eddig, amikor szinte bizonyos
elégedetlenséget érzett, és új kívánság ébredezett
benne. Csak szépnek lenni, tulajdonképpen nem is az
igazi! Erős akart lenni, erősebb mindenkinél. A
létező legerősebb!
Amint Perelin Éjvadonában tovább sétálgatott,
megéhezett. Letépett itt-ott néhányat a különös alakú
fénylő gyümölcsökből, és óvatosan megkóstolta,
ehetők-e vajon. Elégedetten állapította meg, hogy
nemcsak ehetők, hanem rendkívül ízletesek is, egyik
 360

fanyar, másik édes, némelyik kicsit kesernyés, de

mind fölöttébb kívánatos. Egyiket a másik után
eszegette mendegélve, és érezte, amint csodálatos erő
árad szét a tagjaiban.
Eközben az erdő izzó aljnövényzete olyan sűrű
lett körülötte, hogy mindenfelé elzárta előle a
kilátást. Ráadásul liánok és léggyökerek is kezdtek
nőni lefelé a magasból, s a sűrű növényzettel
áthatolhatatlan bozóttá szövődtek össze. Barnabás a
tenyere élével vágott magának ösvényt, és a sűrűség
úgy nyílt szét, mintha csak machetét, vagyis
bozótkést használt volna. Közvetlenül mögötte ismét
összezárult a rés, olyan nyomtalanul, mintha soha
nem létezett volna.
Tovább ment, de egy faóriásokból álló fal útját
állta, a törzsek ugyanis úgy lapultak egymáshoz,
hogy semmi rés nem volt köztük.
Barnabás két kézzel látott neki és szétválasztott
két fatörzset! Háta mögött ismét zajtalanul csukódott
össze a nyílás. Barnabás vad örömrivalgásban tört ki.
Ő volt az őserdő ura!
Egy darabig abban lelte kedvét, hogy a
dzsungelben utat nyisson magának, mint egy elefánt,
 361

amely a Nagy Hívást hallja. Ereje nem gyengült, egy

pillanatra sem kellett megállnia, hogy levegőhöz
jusson, nem szúrt az oldala, nem kalapált a szíve,
még csak nem is izzadt.
De végül is kitombolta magát, és kedve támadt,
hogy birodalmát, Perelint egyszer már a magasból is
áttekintse, hogy meglássa, milyen messzire terjedt ki
már.
Vizsgálódva nézett felfelé, a markába köpött,
elkapott egy liánt és kezdett rajta felhúzódzkodni,
egyszerűen úgy, hogy csak a két kezét használta, a
lábait nem, amint azt a cirkuszi artistáktól látta. Mint
régmúlt napok sápadt emlékképét látta egy pillanatra
önmagát a tornaórákon, amikor az egész osztály
csukladozó gyönyörűségére a mászókötél legalján
kalimpált, mint egy liszteszsák. Mosolyognia kellett.
Bizonyára tátva maradna a szájuk, ha most látnák őt.
Büszkék lennének rá, hogy ismerik. Ő azonban ügyet
sem vetne rájuk.
Anélkül, hogy egyszer is megállt volna, végül
elérte azt az ágat, amelyről a lián alácsüngött.
Lovagló ülésben helyezkedett el rajta. Az ág olyan
vastag volt, mint egy hordó, és belülről rőten
 362

foszforeszkált. Barnabás felállt, és a fatörzs

irányában egyensúlyozott. Itt is sűrű indabozót zárta
el az utat előle, de fáradság nélkül teremtett átjárót
magának.
A törzs még ebben a magasságban is olyan
vastag volt, hogy öt ember sem tudta volna átfogni.
Egy másik oldalág, amely valamivel magasabban és
más irányban nyúlt ki a fatörzsből, Barnabás helyéről
nem volt elérhető. Egy ugrással átlendült tehát egy
léggyökérhez, és addig hintázott ide-oda, míg a ma-
gasabb ágat, ismét egy merész ugrással, meg nem
ragadta. Innen azután egy még magasabb ágra tudott
felhúzódzkodni. Most már nagyon magasan volt az
ágak között, legkevesebb száz méterre a földtől, de
az izzó levél- és ágtömegtől nem látott semmit. Csak
mintegy még egyszer ilyen magasra érve fel, akadt
itt-ott egy-egy kis szabad részre, ahol
körbetekinthetett. Ám mégis itt kezdett nehézzé válni
a helyzet, éppen mert egyre fogytak az ágak és a
gallyak. És a végén, amikor már majdnem egészen
fent volt, meg kellett állnia, mert már nem talált sem-
mit, amiben megkapaszkodhatott volna, csak a
 363

csupasz, sima fatörzset, amely még mindig

telefonpózna-vastagságú volt.
Barnabás feltekintett és azt látta, hogy ez a törzs
vagy szár mintegy húsz méterrel magasabban egy
óriási, sötétvörös fényben ragyogó virágban
végződik. Nem tudta elképzelni, hogy jut fel oda,
pedig fel kellett jutnia, mert ott, ahol volt, nem akart
maradni. Átkarolta hát a fatörzset, és az utolsó húsz
méteren úgy kúszott fel, mint egy akrobata. A fatörzs
ide-oda ingott és meghajlott, mint fűszál a szélben.
Végre ott lógott közvetlenül a virág tövében,
amely felfelé nyílt szét, mint a tulipán. Sikerült fél
kezét a sziromlevelek közé csúsztatnia. Így meg
tudott kapaszkodni, széjjelebb nyitotta a szirmokat és
felhúzódzkodott.
Egy pillanatig fekve maradt, mert azért egy kicsit
mégis elakadt a lélegzete. De rögtön fel is kelt, és a
pirosan izzó óriási virág peremén át, mint egy
árbockosárból, minden irányban széttekintett.
Szavakkal kifejezhetetlen nagyszerű látványban
volt része!
A növény, melynek virágjában állt, a
legmagasabbak egyike volt az egész dzsungelben, és
 364

így igen messzire elláthatott. Feje fölé még mindig a

bársonyos sötétség borult, mint csillagtalan éjszakai
égbolt, de alatta Perelin fasudarainak végtelenje
olyan színjátékban nyújtózott el, hogy szeme
csaknem könnybe lábadt tőle.
És Barnabás sokáig állt ott és itta magába e
képet. Ez az ő birodalma! Ő teremtette! Ő Perelin
ura.
És újabb vad örömkiáltása messze szárnyalt a
fényben úszó dzsungel felett.
Az éji növények burjánzása közben csendben,
szelíden és feltartóztathatatlanul folyt tovább.
 XIV.

Góba,
A Színek
Sivataga
 368

agyot és mélyet aludt Barnabás a pirosan izzó óriási

virágkehelyben, s amikor szemét kinyitotta, még
mindig a bársonyfekete éji égbolt borult fölé.
Nyújtózott egyet, és elégedetten érezte tagjainak
csodálatos erejét.
És anélkül, hogy bármit észrevett volna belőle,
ismét változás történt benne. Az a kívánsága, hogy
erős legyen, teljesült.
Amikor most felállt, és az óriási virágkehely
pereméről körbekémlelt, megállapította, hogy Perelin
fokozatosan abbahagyta a növekedést. Az Éjvadon
már nem nagyon változott. Barnabás nem tudta, hogy
ez is kívánságának teljesülésével függött össze, és
hogy gyengeségének és ügyetlenségének emléke
egyúttal kihunyt benne. Szép volt és erős, de ez
valahogy mégsem elégítette ki, sőt mintha még némi
elpuhultságot érzett volna benne. Szépnek és erősnek
lenni csak akkor értékes dolog, ha az ember
egyszersmind edzett, szívós és spártaias. Olyan, mint
Atráskó. De itt, a világító virágok között, ahol csak a
kezét kellett kinyújtania a gyümölcsök után, erre nem
volt alkalom.
 369

Kelet felől Perelin látóhatárán a hajnal első

gyengéd gyöngyházfényei kezdtek játszadozni. És
minél világosabb lett, annál inkább halványodott az
éji növények foszforeszkálása.
– Végre – mondta magában Barnabás –, már azt
hittem, itt soha nem virrad meg.
A virágkehely tányérjában ült, és azon
gondolkozott, hogy most mitévő legyen. Megint
lemászni és tovább sétálgatni? Mint Perelin ura,
biztosan tudna magának utat vágni, ahol csak kedve
tartja. Napokig, hónapokig, esetleg évekig bolyong-
hatna benne. Az őserdő már túl nagy volt ahhoz,
hogy valaha is kitaláljon belőle. Akármilyen szépek
is az éji növények, hosszabb időre ez már nem igazán
felelt meg Barnabásnak. Egészen más volna például
egy sivatagban vándorolni – Fantázia legnagyobb
sivatagában. Igen, ez olyasvalami lenne, amire az
ember csakugyan büszke lehetne!
És ebben a pillanatban érezte, amint az egész
óriási növény hevesen megrázkódik. A fatörzs
meghajolt és pattogó, ropogó hangot hallatott.
Barnabásnak erősen meg kellett kapaszkodnia,
nehogy kiguruljon a virágból, amely egyre
 370

mélyebbre hajolt és már vízszintes helyzetben volt.

Perelin, innen nézve, ijesztő látványt nyújtott.
A nap időközben feljött és a pusztulás képét
világította meg. A hatalmas éji növényekből alig
maradt valami. Sokkal gyorsabban, mint ahogy
keletkeztek, porrá és finom, színes homokká
mállottak szét a nap tűző fényében. Csak itt-ott
magasodott még egy-egy faóriás csonkja, majd
szétmorzsolódott, mint mikor egy homokvár tornyai
kiszáradnak. Az utolsó növény, amely láthatóan még
szilárdan tartotta magát, az volt, amelynek
virágkelyhében Barnabás ült. Amikor azonban meg
akart kapaszkodni a virágszirmokban, azok is
szétporlottak az érintésétől és homokfelhőként
szálltak tova. Most, amikor lefelé már semmi nem
takarta el előle a kilátást, azt is meglátta, hogy
milyen szédítő magasságban ül. Ha nem akarta
magát kitenni a lezuhanás veszélyének, meg kellett
kísérelnie, hogy amilyen gyorsan csak tud,
lemásszék.
Óvatosan, nehogy felesleges rázkódást okozzon,
kilépett a virágkehelyből, s lovagló ülésben a
horgászbot módjára meghajlott növényszárra ült.
 371

Alighogy ezt véghezvitte, máris levált mögötte az

egész virág, hulltában piros homokfelhővé szóródva
szét.
Barnabás a legnagyobb elővigyázatossággal
haladt tovább. Más talán nem bírta volna elviselni a
félelmetes mélység látványát, amely felett lebegett,
és pánikba esve lezuhant volna, de Barnabás
egyáltalán nem szédült, idegei vasból voltak. Tudta,
hogy egyetlen meggondolatlan mozdulata eltörheti a
növényt. Nem engedhette, hogy a veszély oktalan
lépésre ragadja. Lassan tovább kúszott, és végül
elérte azt a helyet, ahol a törzs ismét meredekebb és
végül függőleges lett. Átkarolta és centiméterről
centiméterre csúszott lefelé. Többször is nagy színes
porfelhő borította el felülről. Oldalágak nem voltak
már, és ahol egy csonk még kiállt, azonnal
szétporlott, amint Barnabás megpróbálta
kapaszkodónak használni. Lejjebb a fatörzs egyre
vastagabb lett, és már nem lehetett átkarolni. És
Barnabás még mindig toronymagasságban volt a
talajtól. Megállt, hogy megfontolja, miként juthatna
tovább.
 372

Ám az óriási törzsön végigfutó újabb rázkódás

fölmentette minden további fontolgatás alól. Ami
még a törzsből megmaradt, önmagába csúszott össze
és kúp alakú, meredek hegy lett belőle, amelyről
Barnabás vad örvényléssel szánkázott le, miközben
jó néhány bukfencet vetett és végül is elterült a hegy
lábánál. Az utána csúszó színes por már kezdte
betemetni, de kiszabadította magát, kirázta a
homokot a füléből és a ruhájából és jó nagyokat
köpött. Ezután körülnézett.
A színjáték, mely elébe tárult, rendkívüli volt: a
homok mindenfelé lassú, folyamatos mozgásban
volt. Sajátos módon kavarogva áramlott erre-arra, a
legkülönbözőbb kiterjedésű és magasságú dombokba
és dűnékbe halmozódott, de mindig valamely
pontosan meghatározott színben. A világoskék ho-
mok világoskék halomba gyűlt össze, a zöld zöldbe
és a lila lilába. Perelin feloszlott és sivataggá
változott, de milyenné!
Barnabás felmászott egy bíborvörös
homokdűnére, és nem látott maga körül mást, mint
az összes elképzelhető színű dombok egymásutánját.
Mert minden domb más és más, sohasem ismétlődő
 373

színárnyalatot képviselt. A legközelebb fekvő kobalt-

kék volt, a másik sáfránysárga, amögött egy
kárminpiros ragyogott, majd indigókék, almazöld,
égszínkék, narancsszín, őszibarack-rózsaszín,
mályvaszín, türkizkék, orgonalila, mohazöld,
rubinpiros, umbrabarna, indiai sárga, cinóbervörös és
lapislazuli-kék. És így ment ez egyre tovább, az
egyik látóhatártól a másikig, míg a szem már nem
volt képes befogadni. Arany és ezüst homokpatakok
húzódtak a dombok között és elválasztották
egymástól a színeket.
– Ez itt – mondta Barnabás hangosan – Góba, a
Színek Sivataga!
A nap egyre magasabbra emelkedett, és gyilkos
lett a hőség. A levegő villódzani kezdett a tarka
homokdűnék felett, és Barnabás tudatára ébredt,
hogy helyzete most már valóban súlyossá vált. Ebben
a sivatagban nem maradhat, ez biztos. Ha nem
sikerül kivergődnie innen, rövid időn belül elpusztul.
Akaratlanul is a Kislány Királynő jelvényéhez
kapott a mellén, abban a reményben, hogy talán
vezetni fogja őt. Aztán elszántan útnak indult.
 374

Egyik dűnét a másik után mászta meg, egyiken a

másik után gázolt lefelé, óráról órára ekképpen
küzdötte magát előre, anélkül hogy a dombok
egymásutánján kívül egyebet is látott volna. Csak a
színek váltakoztak folyton. Mesés testi erejének itt
már nem vette hasznát, mert egy sivatag távolságait
erővel nem lehet legyőzni. A levegő a pokol lobogó
lánglehelete volt, melyet már alig bírt belélegezni.
Nyelve a szájpadlására tapadt, és arca izzadságban
fürdött.
A nap tűzörvénnyé vált az égbolt közepén. Már
hosszú ideje egy helyben állt ott, és mintha soha
többé nem akart volna elmozdulni. Ez a sivatagi
nappal éppolyan hosszú volt, mint az éjszaka Perelin
felett.
Barnabás csak ment tovább, egyre tovább. Szeme
égett, és a nyelvét száraz bőrdarabnak érezte. De nem
adta fel a küzdelmet. Teste kiszáradt, és ereiben a vér
olyan sűrű lett, hogy szinte már alig akart folyni. De
Barnabás csak ment tovább, lassan, egyenletes
lépésekkel, sietség és megállás nélkül, úgy, mint a
tapasztalt sivatagi vándorok. Nem törődött a
szomjúság kínjával, mely a testét gyötörte. Olyan
 375

vaskemény akarat ébredt benne, hogy sem fáradság,

sem nélkülözés nem tudta őt legyőzni.
Arra gondolt, hogy azelőtt milyen könnyen
elcsüggedt. Száz dologba belefogott, de a legkisebb
nehézség esetén abbahagyta mindet. Állandóan a
tápláléka miatt aggodalmaskodott, és nevetségesen
félt a betegségtől vagy attól, hogy fájdalmat kelljen
elviselnie. Mindez a régmúlté volt.
Erre az útra, melyet most a Góba színsivatagban
megtett, rajta kívül még soha senki sem mert
vállalkozni, és őutána sem lesz senki, aki elszánja
magát, hogy nekivágjon.
És valószínűleg soha senki sem fog valaha is
tudomást szerezni róla.
Ez az utóbbi gondolat sajnálkozással töltötte el
Barnabást. De tántoríthatatlan volt. Minden amellett
szólt, hogy Góba olyan elképzelhetetlenül nagy,
hogy a sivatag szélét soha nem fogja elérni. Az a
gondolat, hogy minden kitartása ellenére előbb vagy
utóbb el kell pusztulnia, nem keltett benne félelmet.
Nyugodtan és méltósággal fogja elviselni a halált,
ahogyan az Atráskó népéből való vadászok szokták.
Minthogy azonban senki nem merészkedik a
 376

sivatagba, senki nem lesz, aki Barnabás halálhírét

valaha is elterjessze. Sem Fantáziában, sem odahaza.
Egyszerűen eltűntnek fogják nyilvánítani, és olyan
helyzet áll elő, mintha soha nem jutott volna el
Fantáziába és a Góba sivatagba.
Míg továbbmenve ezen tűnődött, hirtelen egy
ötlete támadt. Eszébe jutott, hogy hiszen egész
Fantázia megtalálható abban a könyvben, amelyet a
Vándorló Hegy Öregje ír. És ez a könyv a Végtelen
Történet, amelyet a lomtárban ő maga is olvasott.
Talán mindaz, amit most átél, szintén benne van a
könyvben. És könnyen meglehet, hogy egy szép
napon valaki majd olvassa vagy talán éppen most,
ebben a pillanatban olvassa. Tehát az a lehetőség is
fenn kell hogy álljon, hogy ennek a valakinek valami
jelet adjon.
A homokdomb, amelyen Barnabás éppen állt,
ultramarinkék volt. Kis völgy választotta el a
következő, tűzpiros dűnétől. Barnabás átment oda,
mindkét kezével merített a piros homokból és
visszament vele a kék dombhoz. Azután hosszú
vonalat szórt az oldallejtőre. Ismét átment újabb
piros homokért s ezt többször megismételte. Rövid
 377

idő alatt három óriási piros betűt szórt ki a kék

alaptalajon:

BBB
Elégedetten szemlélte művét. Ezt a jelet senki
nem hagyhatja figyelmen kívül, aki a Végtelen
Történetet olvassa. Bármi történjék is vele ezután,
tudni fogják róla, hogy hová lett.
Leült a tűzpiros hegy csúcsára, és kis időre
megpihent. A három betű fényesen ragyogott az éles
sivatagi napsütésben.
Ismét elhomályosult emlékezetének egy
darabkája, amely az emberi világ Barnabására
vonatkozott. Nem volt többé tudomása arról, hogy
egyszer régen érzékeny, sőt néha szinte kényeskedő
volt. Szívós keménysége büszkeséggel töltötte el. De
máris új kívánság jelentkezett benne.
– Bár nem félek – mondta, ahogyan szokta, maga
elé –, de az, ami hiányzik belőlem, az az igazi
bátorság. Nélkülözést kibírni, fáradságot elviselni
nagyszerű dolog. De a merészség és a bátorság
mégiscsak valami egészen más! Azt szeretném, ha
 378

igazi kalandban lenne részem, amihez őrült bátorság

kell. Itt a pusztában senkivel nem találkozik az
ember. De mesés lenne valami veszélyes lénnyel
találkozni – nem kell éppen olyan förtelmesnek
lennie, mint Igramul volt, de legyen még ijesztőbb.
Legyen szép és ugyanakkor Fantázia legveszélyesebb
teremtménye. És akkor szembeszállnék vele és .. .
Tovább nem jutott Barnabás, mert abban a
pillanatban azt tapasztalta, hogy megremeg alatta a
sivatag talaja. Mintha valami moraj jött volna olyan
mélységből, hogy inkább érezni, mintsem hallani
lehetett.
Barnabás megfordult, és a távoli sivatagi
látóhatáron egy olyan jelenséget látott, amelyre nem
tudott azonnal magyarázatot találni. Valami
tűzgolyószerűség száguldozott hihetetlen sebességgel
hatalmas kört írva le a körül a hely körül, ahol
Barnabás állt, azután hirtelen egyenesen feléje vette
az útját. Ebben a hőségtől szikrázó levegőben, mely
minden körvonalat lobogó lánggá változtatott, olyan
volt ez a lény, mint egy táncoló tűzdémon.
A félelem torkon ragadta Barnabást, és mielőtt
még igazából meggondolta volna, már lenn is volt a
 379

piros és kék dűnék közötti völgyben, hogy a rárohanó

tűzlény elől elrejtőzzön. De alig ért le, máris
elszégyellte magát és legyűrte félelmét.
Megragadta a mellén lógó AURIN-t, és érezte,
mint áramlik a szívébe és mint tölti meg színültig az
a bátorság, amit éppen az imént kívánt magának.
Ekkor újból hallotta azt a mély morajt, amelytől a
sivatag talaja megremegett, ezúttal azonban
közvetlen közelről. Felpillantott.
A tűzpiros dűne ormán egy óriási oroszlán
magasodott. Éppen elállta a napot, így arcát
lángkoszorúként lobogta körül hatalmas sörénye. De
sem sörénye, sem szőre nem volt sárga, mint az
oroszlánoké általában, hanem ugyanolyan tűzpiros,
mint a homok, amelyen állt.
Úgy látszott, hogy az oroszlán nem vette észre a
hozzá képest aprócska fiút, aki a két dűne közti
völgyben állt, sokkal inkább a szemben fekvő
domboldalt beborító három piros betűt nézte. És
megint hatalmas, morajló hangot hallatott:
– Ki tette ezt?
– Én – mondta Barnabás.
– És mit jelent?
 380

– Ez a nevem – válaszolta Barnabás – Bux

Barnabás Boldizsár.
Az oroszlán most először fordította tekintetét
Barnabás felé, s a fiúnak az volt az érzése, mintha
lángköpenybe burkolná őt, amelyben azonmód
hamuvá ég. Ám ez az érzése nyomban elmúlt,
Barnabás állta az oroszlán tekintetét.
– Én – mondta a hatalmas állat – Szörszörény
vagyok, a színsivatag ura, de úgy is hívnak, hogy a
Tarka Halál.
Még mindig farkasszemet néztek, és Barnabás
érezte az állat szeméből áradó halálos erőt.
Mintha láthatatlan erőpróba folyt volna köztük.
És végül az oroszlán lesütötte a szemét. Lassú,
fejedelmi léptekkel lejött a dűnéről. Amint az
ultramarinkék homokra lépett, az ő színe is
megváltozott, úgyhogy szőre és sörénye szintén kék
lett. A hatalmas állat egy pillanatra megállt Barnabás
előtt, akinek úgy kellett felnéznie rá, mint az egérnek
a macskára, majd Szörszörény váratlanul lefeküdt a
földre és fejét a fiú lába elé hajtotta.
– Uram – mondta –, szolgád vagyok és várom
parancsaidat!
 381

– Ki szeretnék jutni ebből a sivatagból –

jelentette ki Barnabás –, ki tudsz engem vezetni?
Szörszörény megrázta sörényét.
– Uram, erre én nem vagyok képes.
– Miért nem?
– Mert én a sivatagot magammal hordom.
Barnabás nem értette az oroszlán szavait.
– Nincs valami más teremtmény – kérdezte ezért
–, aki kivezethetne engem?
– Hogy lehetne, uram – felelte Szörszörény –,
ahol én vagyok, ott közel s távolban nem létezhet
élőlény. A puszta jelenlétem elég ahhoz, hogy ezer
mérföldes körzetben a legerősebb és
legfélelmetesebb lény egy marék hamuvá égjen.
Ezért neveznek Tarka Halálnak és a színsivatag
királyának.
– Tévedsz – mondta Barnabás –, nem minden
lény ég el a birodalmadban. Én például, amint látod,
ellenállok neked.
– Mert a Fényt viseled, uram. AURIN megvéd
téged – még tőlem is, aki Fantázia minden lénye közt
a leggyilkosabb vagyok.
 382

– Azt akarod ezzel mondani, hogy ha nem lenne

rajtam az ékszer, nekem is egy marék hamuvá
kellene égnem?
– Így van, uram, még akkor is így lenne, ha
magam is fájlalnám. Mert te vagy az első és egyetlen,
aki valaha beszélgetett velem.
Barnabás megérintette a Jelvényt. – Köszönöm,
Holdgyermek! – mondta halkan.
Szörszörény most ismét teljes nagyságúra
egyenesedett ki, és úgy tekintett le Barnabásra.
– Azt hiszem, uram, hogy van egymás számára
mondanivalónk. Talán olyan titkokat fedhetek fel
előtted, amiket nem ismersz. Te meg talán
megfejtheted az én létem talányát, amely rejtve
maradt a számomra.
Barnabás bólintott.
– Ha lehetséges, mindenekelőtt inni szeretnék
valamit. Nagyon szomjas vagyok.
– Szolgád hallja szavadat és engedelmeskedik –
válaszolta Szörszörény kegyeskednél a hátamra ülni?
A palotámba viszlek, ahol mindent megtalálsz, amire
szükséged van.
 383

Barnabás az oroszlán hátára lendült. Mindkét

kezével erősen megkapaszkodott a sörényében,
melynek fürtjei szórólángként lobogtak. Szörszörény
Barnabás felé fordította a fejét.
– Fogódzkodj erősen, uram, mert sebes futó
vagyok. És még egyet kérek tőled, uram: amíg csak a
birodalmamban vagy éppen velem vagy –- ígérd
meg, hogy semmilyen okból, a legkurtább pillanatra
sem teszed le az Ékszert!
– Megígérem - mondta Barnabás.
Ekkor elindult az oroszlán, először lassan és
méltóságteljesen, azután egyre gyorsabban és
gyorsabban. Csodálkozva állapította meg Barnabás,
hogyan változott az oroszlán szőrének és sörényének
színe minden új homokbuckánál, mindig a bucka
színének megfelelően. Szörszörény végül már
hatalmas szökésekkel ugrott egyik dombtetőről a
másikra, s száguldása közben erős mancsai alig
érintették a talajt. Szőrének színeváltozása is egyre
gyorsabban ment végbe, mire Barnabás szeme
káprázni kezdett, és minden színt egy időben
érzékelt, mintha az egész óriási állat egyetlen irizáló
opálkő lett volna. Le kellett hunynia a szemét. A
 384

pokolian forró szél a füle mellett süvített és lebegő

köpenyét tépdeste. Barnabás érezte, mint dolgoznak
az oroszlán testének izmai, és beszívta a bozontos
sörényből kicsapó vad, izgató szagot. Éles,
győzelmes kiáltásban tört ki, amely úgy hangzott,
mint egy ragadozó madáré, és Szörszörény olyan
ordítással válaszolt, hogy megremegtette a sivatagot.
Ebben a pillanatban ugyanazok voltak mindketten.
bármekkora volt is egyébként közöttük a különbség.
Barnabás szinte kábulatban ringott, melyből csak
akkor tért magához, amikor Szörszörény hangját
meghallotta:
– Megérkeztünk, uram. Kegyeskednél leszállni?
Barnabás egy ugrással a homokon termett. Előtte
egy fekete sziklakőből álló, repedezett hegy
emelkedett – vagy netán valami épület romja?
Nemigen tudta volna megmondani, mert a mély
repedések és hasadékok szabdalta kövek, amelyek a
tarka homokkal félig betemetve szanaszét hevertek,
vagy roskadozó kapuíveket, falakat, oszlopokat,
teraszokat alkottak, olyan alakúak voltak, mintha a
homokvihar ősidők óta minden szögletüket és
egyenetlenségüket lecsiszolta volna.
 385

– Ez, uram – hallotta Barnabás az oroszlán

hangjáta palotám – és a sírom. Lépj be és légy
üdvözölve, mint Szörszörény első és egyetlen
vendége.
A nap elvesztette már perzselő erejét és nagyra
nőve, sápadt-sárgán állt a látóhatár szélén. Nyilván
sokkal tovább tartott a vágta, mint Barnabás
gondolta. Az oszlopcsonkok vagy sziklatűk, vagy
bárminek nevezzük is, már hosszú árnyékot vetettek.
Közeledett az este.
Mikor Barnabás követte az oroszlánt egy sötét
kapuboltozaton át, mely Szörszörény palotájába
vezetett, úgy tetszett neki, mintha az állat léptei
erőtlenebbek, sőt kifejezetten fáradtak és nehézkesek
lennének.
Egy sötét folyosón, majd különböző le- és
felvezető lépcsőkön végighaladva nagy ajtóhoz értek,
melynek szárnyai mintha ugyancsak fekete sziklából
lettek volna. Mikor Szörszörény eléje lépett, magától
kinyílt, és miután Barnabás is belépett, újra bezárult
mögötte.
Tágas teremben, jobban mondva barlangban
álltak, melyet ámpolnák százai világítottak meg.
 386

Tüzük Szörszörény szőrének táncoló lángjátékához

hasonlított. A terem közepén a tarka csempékkel
borított padló lépcsőzetesen vitt fel egy kerek emel-
vényre, melyen egy fekete sziklatömb nyúlt el.
Szörszörény lassan Barnabás felé fordította
tekintetét, melyben most mintha minden élet kialudt
volna.
– Közeledik az órám, uram – mondta, és hangja
tompa mormolásnak tetszett –, nem marad már időnk
a beszélgetésre. De ne nyugtalankodj és várd a
nappalt. Ami mindig megtörtént, most is
megtörténik. És talán meg tudod nekem mondani
majd, hogy miért.
Azután fejével a barlang másik végében álló kis
ajtóra mutatott.
– Lépj be azon, uram, bent mindent készen
találsz. Az a helyiség rád vár időtlen idők óta.
Barnabás az ajtóhoz ment, de mielőtt kinyitotta
volna, visszanézett. Szörszörény leereszkedett a
fekete sziklatömbre, és most ugyanolyan fekete volt,
mint a szikla. Szinte már csak suttogva mondta:
 387

– Figyelj, uram, lehetséges, hogy olyan hangokat

fogsz hallani, amelyek megrémítenek. De ne aggódj!
Nem történhet semmi bajod, amíg a Jelvényt viseled.
Barnabás bólintott és belépett az ajtón.
Pompásan feldíszített helyiségben találta magát.
A padlót pazar színezésű, puha szőnyegek borították.
A karcsú oszlopokat, melyek többszörösen ívelt
boltozatot tartottak, aranymozaik díszítette, mely
ezerszeres fénytörésben verte vissza az – emitt is
felfüggesztett – teljes színgazdagságban ragyogó ám-
polnák fényét. Egyik sarokban széles dívány állt
puha takarókkal és párnákkal, mely fölé azúrkék
selyemsátor volt kifeszítve. A másik sarokban, a
sziklapadlóba vájt nagy úszómedencében valami
aranyszínben világító folyadék gőzölgött. Alacsony
asztalkán ételekkel megrakott tálak és csészék álltak,
valamint egy üvegpalack rubinpiros itallal töltve és
egy aranyos serleg.
Barnabás törökülésben az asztalkához telepedett,
és nekilátott az evésnek, ivásnak. Az ital fanyar és
vad ízű volt, de csodálatosan oltotta a szomját. Az
ételek mind ismeretlenek voltak a számára. Még azt
sem tudta volna megmondani, hogy pástétomot,
 388

hüvelyes borsót vagy diót evett-e. Akadt, ami tökre

vagy dinnyére emlékeztette, de mindegyik íze
egészen más volt, erős és fűszeres.
Ínycsiklandozónak és pompásnak találta őket.
Barnabás addig evett, míg jól nem lakott.
Akkor levetkőzött – csak a Jelvényt nem vette le
magáról és belépett a fürdőmedencébe. Egy darabig
ide-oda lubickolt a tüzes folyadékban, mosakodott,
alámerült és úgy prüszkölt, mint egy rozmár. Majd a
medence peremén különös üvegeket fedezett fel,
melyekben fürdősókat gyanított. Mindegyikből öntött
egy keveset a vízbe, minden aggály nélkül.
Néhányszor zöld, piros és sárga láng sistergett ide-
oda a felszínen, és némi füst szállt fel belőlük.
Gyanta és kesernyés füvek illata terjengett.
Barnabás végül kilépett a fürdőből, és az
odakészített puha törülközőkkel leszárítkozott,
azután felöltözött. Eközben úgy tűnt neki, mintha az
ámpolnák fénye hirtelen elhalványodott volna a
helyiségben. Ekkor olyan hang ütötte meg a fülét,
amelytől hideg borzadály futott végig a hátán: valami
recsegés, ropogás, mintha jég repesztett volna szét
 389

egy nagy sziklát, majd mindez nyöszörgésbe ment át

és fokozatosan elhalkult.
Barnabás dobogó szívvel figyelt. Szörszörény
szavaira gondolt, melyek nyugalomra intették.
A hang nem ismétlődött. De a csend talán még
félelmetesebb volt. Meg kell tudnia, hogy mi történt!
Kinyitotta a hálóhelyiség ajtaját, és kinézett a
nagy barlangba. Először nem vett észre semmi
változást, azon kívül, hogy az ámpolnák komorabban
világítottak, és fényük úgy kezdett lüktetni, mint az
egyre lassuló szívdobogás. Az oroszlán ugyanabban
a helyzetben ült a fekete sziklatömbön, és szemmel
láthatóan Barnabást nézte.
– Szörszörény! – szólította halkan Barnabás –, mi
történik itt? Micsoda hang volt ez? Te voltál?
Az oroszlán nem válaszolt és nem is mozdult, de
ahogy Barnabás közeledett hozzá, követte a
szemével.
Barnabás habozva nyúlt felé, hogy a sörényét
megsimogassa, de alig érintette, ijedten hőkölt
vissza. A sörény kemény és jéghideg volt, mint a
fekete szikla. Ugyanilyennek érezte az arcát és a
mancsát is.
 390

Barnabás nem tudta, mitévő legyen. Látta, amint

a nagy ajtó fekete kőszárnyai lassan kinyílnak. Csak
amikor már a hosszú sötét folyosóra ért és felment a
lépcsőn, akkor tette fel magának a kérdést, hogy
tulajdonképpen mit is keres odakint. Hiszen a
sivatagban nem talál senkit, aki Szörszörényt meg
tudná menteni.
Ám a sivatag eltűnt!
Az éjszakai sötétség mindenfelé izzani és villogni
kezdett. Milliónyi kis növénycsíra sarjadzott a
homokszemekből, amelyek újra magszemekké
váltak. Perelin, az Éjvadon újból növekedni kezdett.
Barnabás hirtelen megsejtette, hogy Szörszörény
dermedtsége valamiféle összefüggésben van
mindezzel.
Visszament a barlangba. Az ámpolnák fénye már
csak nagyon gyengén pislákolt. Odalépett az
oroszlánhoz, átkarolta hatalmas nyakát és arcát az
állat képéhez szorította. Most már az oroszlán szeme
is fekete és halott volt, mint a szikla. Szörszörény
kővé vált. A fények utolsót lobbantak, majd olyan
sötét lett, mint a sírban.
 391

Barnabás keservesen zokogott, és a megkövült

oroszlánarc nedves lett a könnyeitől. Végül az óriási
mancsok közé fészkelte magát, és ebben a helyzetben
aludt el.
 XV.

Szörszörény
,
A Tarka
Halál
 394

uram! – szólt a dörgő oroszlánhang –, így töltötted az

egész éjszakát?
Barnabás felegyenesedett és megdörzsölte a
szemét. Az oroszlán mancsai között ült, a nagy
állatfej fentről hajolt le hozzá, és Szörszörény
tekintetében csodálkozás tükröződött. Bundája még
mindig fekete volt, mint az a sziklatömb, amelyen
ült, de a szeme ragyogott. A barlang ámpolnái
megint világítottak.
Ó – dadogta Barnabás –, én ... én azt hittem, kővé
váltál.
Így is volt – válaszolta az oroszlán. – Mindennap
meghalok, mikor eljön az éj, és minden reggel újra
ébredek.
– Úgy tűnt, mintha örökre szólna – magyarázta
Barnabás.
– Minden alkalom örökre szól – mondta
Szörszörény rejtélyesen.
Felállt, nyújtózkodott, majd oroszlánszokás
szerint fel-alá futkosott a barlangban. Lángbundája
egyre fényesebben kezdett csillogni a tarka csempék
összes színében. Egyszer csak megállt a futásban és
ránézett a fiúra.
 395

– Csak nem hullattál könnyeket is értem?

Barnabás némán bólintott.
– Akkor – mondta az oroszlán – nemcsak az
egyetlen vagy, aki a Tarka Halál mancsai között
aludt, hanem az egyetlen, aki valaha is megsiratta a
halálát.
Barnabás elnézte az oroszlánt. ahogy ismét fel-
alá lépkedett, és végül halkan ezt kérdezte:
– Mindig egyedül vagy?
Az oroszlán újból megállt, de ezúttal nem nézett
Barnabásra. Fejét félrefordítva, morogva ismételte:
– Egyedül .. .
A szó visszhangot vert a barlangban.
– Az én birodalmam a sivatag – és az a művem
is. Bárhova megyek, körülöttem minden
szükségszerűen sivataggá lesz. Magammal hordom a
sivatagot. Halálos tűz a lényem. Mi más lehetne a
sorsom, mint az örökké tartó egyedüllét?
Barnabás megdöbbenve hallgatott.
– Te, uram folytatta az oroszlán, miközben a
fiúhoz lépett és izzó szemmel nézett az arcába –, aki
a Kislány Királynő jelvényét viseled, képes vagy
 396

nekem választ adni arra, hogy miért kell meghalnom,

mikor beköszönt az éjszaka?
– Azért, hogy a Színek Sivatagában Perelin, az
Éjvadon növekedhessék – mondta Barnabás.
– Perelin – ismételte az oroszlán –, mi az?
Barnabás ekkor az élő fényből álló dzsungel
csodáiról kezdett mesélni. Miközben Szörszörény
mozdulatlanul és álmélkodva figyelt, leírta neki az
önmaguktól szaporodó, izzó és foszforeszkáló
növények pompás sokféleségét, feltartóztathatatlan,
hangtalan növekedésüket, álomszerű szépségüket és
nagyságukat. Lelkesülten beszélt, és Szörszörény
szeme egyre fényesebben ragyogott.
– És mindez – mondta befejezésül Barnabás –
csak azalatt mehet végbe, mialatt te meg vagy
kövülve. De Perelin mindent elnyelne és önmagába
fúlna, ha nem kellene mindig újból meghalnia, porrá
szétesnie, amint te felébredsz. Perelin és te,
Szörszörény, összetartoztok.
Szörszörény sokáig hallgatott.
– Uram – mondta aztán –, látom hát, hogy a
halálom életet ad és az életem halált, és mind a kettő
 397

jó. Most értem meg, hogy mi a létezésem értelme.

Köszönöm.
Lassan és ünnepélyesen a barlang legsötétebb
sarkába ment. Barnabás nem láthatta, hogy mit
művel ott, de valami fémes csörrenést hallott.
Szörszörény, visszatérve, a szájában hozott valamit,
amit mély főhajtással tett le Barnabás lábához.
Egy kard volt.
Nem volt éppen pompás külsejű. A vashüvely,
melyben nyugodott, rozsdás volt, és a markolata
majdhogynem olyan, mint valami öreg fából való
gyermekkardé.
– Tudsz neki nevet adni? – kérdezte Szörszörény.
– Kamonda! – mondta a fiú.
Ebben a pillanatban a kard sisteregve pattant ki a
hüvelyéből és szó szerint a fiú kezébe repült. Most
látta csak, hogy pengéje merő vakító fény, amelyre
alig lehet ránézni. Kétélű volt és olyan könnyű, mint
egy kézben tartott toll.
– Ez a kard – mondta Szörszörény – öröktől
fogva rád várt. Mert csak az érintheti veszélytelenül,
aki ült a hátamon, aki evett és ivott a tüzemből és
 398

megfürdött benne, mint te. De csak azáltal lett a tiéd,

hogy az igazi nevén tudtad nevezni.
– Kamonda! – suttogta Barnabás, és elragadtatva
szemlélte a szikrázó fényt, miközben a kardot lassan
meglengette a levegőben –, ugye, varázskard?
– Se fém, se szikla – felelte Szörszörény –,
semmi sincs Fantáziában, ami képes lenne ellenállni
neki. De nem szabad erőszakot alkalmaznod vele
szemben. Csak akkor használhatod, ha úgy, mint
most, a kezedbe ugrik, akármi fenyegessen is. Ő
vezeti majd a kezedet és saját erejéből teszi azt, amit
tennie kell. De ha valaha önkényesen húzod ki a
hüvelyéből, nagy bajt zúdítasz saját fejedre és egész
Fantáziára. Soha ne feledd ezt.
– Soha nem fogom elfelejteni – ígérte Barnabás.
A kard visszarepült a hüvelyébe, és megint
kopott és értéktelen külsőt öltött. Barnabás a
derekára kötötte a bőrszíjat, melyen a hüvely lógott.
– És most, uram – javasolta Szörszörény
vágtassunk egyet a sivatagban, ha kedved tartja. Ülj
fel a hátamra, mert nekem most mennem kell!
Barnabás felpattant a hátára, és az oroszlán
kiügetett a szabadba.
 399

A reggeli nap a sivatag látóhatára fölé

emelkedett, az Éjvadon már régen újra színes
homokká porlott szét. Úgy söpörtek végig a dűnéken,
mint táncoló tűzvész, mint izzó szélvihar. Barnabás
úgy érezte magát, mintha egy lángoló üstökösön
száguldana fényen és színeken keresztül. És megint
elfogta a vad szédület.
Délfelé Szörszörény hirtelen megállt.
– Ez az a hely, uram, ahol tegnap találkoztunk.
Barnabás még kicsit bódult volt a vad vágtától.
Körülnézett, de sem az ultramarinkék, sem a tűzpiros
homokdombot nem találta. A betűk sem látszottak. A
dűnék most olajzöldek és rózsaszínűek voltak.
– Minden egészen más – csodálkozott.
– Igen, uram – válaszolta az oroszlán –, így van
ez mindennap – mindig más. Eddig nem tudtam,
miért van így. De, mert elmesélted, hogy Perelin a
homokból növekszik, most már ezt is értem.
– De miről ismered meg, hogy ez a tegnapi hely?
– Érzem, ahogyan a testem valamely részét
érzem. A sivatag egy darab belőlem.
Barnabás leszállt az állat hátáról, és az olajzöld
dombtetőre ült.
 400

Az oroszlán melléje telepedett és ugyancsak

olajzöld színű lett. Barnabás az állát tenyerébe
támasztotta, és elgondolkozva nézett a látóhatár felé.
– Kérdezhetek tőled valamit, Szörszörény? –
törte meg végül a hosszú hallgatást.
– Szolgád figyel rád – válaszolta az oroszlán.
– Igazán öröktől fogva itt vagy?
– Öröktől fogva – erősítette meg Szörszörény.
– És a Góba sivatag is mindig létezett?
– Igen, a sivatag is. Miért kérdezed?
Barnabás elgondolkozott.
– Nem értem – vallotta be végül. – Fogadni
mertem volna, hogy csak tegnap óta létezik.
– Hogy érted ezt, uram?
Ekkor Barnabás elmesélte neki mindazt, ami
Holdgyermekkel való találkozása óta történt vele.
– Mindez olyan különös – fejezte be
beszámolóját –, eszembe jut egy kívánság, és
nyomban történik valami, ami egybevág vele és a
kívánságot teljesíti. Nem én találom ki, elhiszed?
Nem is tudnám. Soha nem tudtam volna kitalálni azt
a sokféle éji növényt Perelinben. Vagy Góba színeit
– vagy téged! Minden sokkalta nagyszerűbb és
 401

valóságosabb, hogysem el tudtam volna képzelni. És

mégis, minden csak akkor jön létre, ha valamit
kívántam.
– Ez azért van, mert AURIN-t, a Fényt viseled –
mondta az oroszlán.
– Más az, amit nem értek – próbálta
megmagyarázni Barnabás. – Minden csak akkor jön
létre, ha valamit kívánok? Vagy már előbb is létezett,
és én valahogy kitalálom?
– Mind a kettő igaz – mondta Szörszörény.
– De hogy lehet ez? – kiáltotta szinte
türelmetlenül Barnabás. – Te már, ki tudja, mióta
élsz a Góba színsivatagban. A palotádban lévő szoba
kezdettől fogva rám várt. Kamonda, a kard
elgondolhatatlan idők óta nekem volt szánva – hiszen
te magad mondtad!
– Így van, uram.
– De én, én csak tegnap éjszaka óta vagyok
Fantáziában! Ezek szerint nemcsak azóta léteznek
ezek a dolgok, mióta én itt vagyok!
– Uram – válaszolta nyugodtan az oroszlán -,
nem tudod, hogy Fantázia a történetek birodalma?
 402

Egy történet lehet új és mégis ősidőkről mesél. A

múlt vele együtt születik meg.
– Akkor Perelinnek is kezdettől fogva léteznie
kellett – vélte tanácstalanul Barnabás.
– Attól a pillanattól fogva, hogy nevet adtál neki,
uram – válaszolta Szörszörény –, kezdettől fogva
létezett.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy én
teremtettem?
Az oroszlán hallgatott egy ideig, csak azután
felelte: – Ezt csak a Kislány Királynő tudja
megmondani. Tőle kaptál mindent.
Felemelkedett.
– Itt az ideje, uram, hogy visszatérjünk a
palotámba. A nap már hanyatlóban van, és hosszú az
út odáig.
Ezen az estén Barnabás Szörszörénynél maradt,
aki ismét letelepedett a fekete sziklatömbre. Nem
sokat beszéltek egymással. Barnabás enni- és
innivalót hozott át magának a hálókamrából, ahol az
alacsony asztalka, mintha szellemkezek tették volna,
újból terítve állt. Vacsoráját a sziklatömbhöz
felvezető lépcsőn ülve fogyasztotta el.
 403

Mikor az ámpolnák fénye halványulni kezdett és

a lassuló szívdobogáshoz hasonló lüktetésbe fogott,
felállt és némán átkarolta az oroszlán nyakát. A
sörény kemény volt, és megdermedt lávának látszott.
És akkor megint felhangzott az a rémes hang, de
Barnabás nem ismert már félelmet. Újra könnyet
csalt azonban a szemébe a szomorúság, melyet
Szörszörény szenvedéseinek megváltoztat-
hatatlansága miatt érzett.
Később, az éjszaka folyamán Barnabás újból
kitapogatózott a szabadba, és hosszasan szemlélte a
világító éji növények hangtalan növekedését. Majd
visszament a barlangba és megint a kővé vált
oroszlán mancsai közé kuporodott aludni.
Sok napon és éjen át volt Barnabás a Tarka Halál
vendége, és barátokká lettek. Órákat töltöttek vad
játékokkal a sivatagban. Barnabás elbújt a
homokdűnék között, de Szörszörény mindig
megtalálta őt. Versenyt futottak, de az oroszlán
ezerszer gyorsabb volt nála. Tréfából még meg is
vívtak egymással, birkóztak és hancúroztak – és
ebben Barnabás egyenrangúnak bizonyult az
oroszlánnal. Jóllehet természetesen csak játék volt az
 404

egész, Szörszörénynek mégis minden erejét össze

kellett szednie, hogy a fiúval szemben megállja a
helyét. Egyik sem tudta a másikat legyőzni.
Egyszer, miután így tomboltak, Barnabás
némileg kifulladva leült az oroszlán mellé és ezt
kérdezte:
– Nem maradhatnék örökre nálad?
Az oroszlán megrázta a sörényét.
– Nem, uram.
– Miért nem?
– Itt csak élet és halál van, csak Perelin és Góba,
de semmiféle történet. Neked végig kell élned a
történetedet. Nem szabad itt maradnod.
– De hiszen nem tudok elmenni – jegyezte meg
Barnabás. – A sivatag sokkal nagyobb annál,
hogysem valaki kijuthasson belőle. És te nem vihetsz
el, mivel magaddal hordod a sivatagot.
– Fantázia útjait – magyarázta Szörszörény –
csak kívánságaidon keresztül találod meg. És mindig
csak kívánságról kívánságra haladhatsz. Amit nem
kívánsz, az elérhetetlen a számodra. Ezt jelentik itt a
„közel" és „távol" szavak. És az sem elég, ha csupán
el akarsz menni valahonnan. Valami más hely felé
 405

kell törekedned. Engedned kell, hogy a kívánságaid

vezessenek.
– De én egyáltalán nem akarok innen elmenni –
válaszolta Barnabás.
– Meg kell találnod a következő kívánságodat –
felelte majdnem szigorúan Szörszörény.
– És ha nem találom – kérdezte Barnabás –,
akkor hogy tudok majd innen elmenni?
– Hallgass ide, uram – szólt halkan Szörszörény
–, van Fantáziában egy hely, ahonnan mindenfelé
vezet út, és amely mindenhonnan elérhető. Ezt a
helyet a Tízezerajtajú Templomnak hívják. Senki
sem látta még kívülről, ugyanis nincsen külseje.
Belseje azonban maga az ajtók útvesztője. Aki meg
akarja ismerni, be kell merészkednie oda.
– Hogy lehetséges ez, ha kívülről meg sem
közelíthető?
– Minden ajtó – folytatta az oroszlán –, minden
ajtó Fantázia-szerte, még a legközönségesebb istálló-
vagy konyhaajtó is, sőt még egy szekrényajtó is,
adott pillanatban a Tízezerajtajú Templom bejárati
ajtajává válhat. Ha e pillanat elmúlt, ugyanaz lesz
ismét, mint ami annak előtte volt. Ezért nem mehet
 406

senki kétszer ugyanazon az ajtón keresztül. És a

tízezer ajtó közül egyetlenegy sem visz oda vissza,
ahonnan érkeztél. Nincs visszatérés.
– De ha egyszer bent van az ember – kérdezte
Barnabás valamerre csak kijut megint?
– Igen válaszolta az oroszlán –, de nem olyan
egyszerű a dolog, mint a közönséges épületek
esetében. Mert a tízezer ajtó útvesztőjén csak igazi
kívánság tud átvezetni. Akinek ilyen nincs, annak
addig kell bolyongania, míg rá nem eszmél, hogy mit
kíván. És ez néha sokáig tart.
– És hogy lehet megtalálni a bejárati ajtót?
– Kívánni kell.
Barnabás sokáig gondolkozott, majd így szólt:
– Különös, hogy az ember nem kívánhatja
egyszerűen azt, amit akar. Tulajdonképpen honnan
jönnek az ember kívánságai? És egyáltalán mi az,
hogy kívánság?
Szörszörény nagy szemeket meresztett a fiúra, de
nem válaszolt.
Megint néhány nappal később még egy nagyon
fontos beszélgetés zajlott le közöttük.
 407

Barnabás megmutatta az oroszlánnak az Ékszer

hátlapján lévő feliratot. – Mit jelenthet ez? –
kérdezte. – TEDD AZT AMIT AKARSZ, hiszen ez
azt jelenti, hogy mindent tehetek, amihez csak
kedvem van, nem gondolod?
Szörszörény arca ijesztően komoly lett, és szeme
villogni kezdett.
– Nem – mondta azon a mély, morgó hangon –,
azt jelenti, hogy a Valódi Vágyadat kell követned. És
ennél semmi sem nehezebb.
– A Valódi Vágyamat? – ismételte Barnabás
megilletődve. – Hát az mi?
– A saját legmélyebb titkod, amelyről nem tudsz.
– De hogy ismerek rá?
– Azáltal, hogy a kívánságaid útján haladsz,
egyiktől a másikig és a legvégsőig. Ez az út vezet
aztán a Valódi Vágyadhoz.
– Tulajdonképpen nem is tűnik olyan nehéznek –
vélte Barnabás.
– Ez minden utak legveszélyesebbike – mondta
az oroszlán.
– Miért? – kérdezte Barnabás –, én nem félek.
 408

– Nem erről van szó – morogta Szörszörény –,

igen nagyfokú igazságszeretet és figyelem kell
hozzá, mert nincs még egy út, amelyen igen könnyű
végérvényesen eltévedni.
– Úgy érted nemcsak jó kívánságai vannak az
embernek? – firtatta Barnabás.
Az oroszlán csapkodni kezdte a farkával a
homokot, amelyben feküdt. Felmeresztette fülét,
összeráncolta az orrát, szeme tüzet lövellt. Barnabás
önkéntelenül behúzta nyakát, mikor olyan hangon,
melytől újfent remegés futott végig a földön, így
kiáltott:
– Mit tudod te , mi az, hogy kívánság? Mit tudod
te, mi az, hogy jó!
Barnabás az elkövetkezendő napokban sokat
gondolkozott mindazon, amit a Tarka Halál mondott.
De vannak dolgok, amiket nem lehet gondolkozással
kideríteni, csak tapasztalat útján. Ezért volt aztán,
hogy csak sokkal később, miután sok mindent
megélt, gondolt vissza Szörszörény szavaira és
kezdte megérteni őket. Ebben az időben újra
változás ment végbe Barnabás lelkében. Azokhoz az
adományokhoz, amelyeket Holdgyermekkel való
 409

találkozása óta nyert, most már a bátorság is

csatlakozott. És mint minden alkalommal, ezúttal is
cserében elvesztett valamit, mégpedig korábbi
félénkségének emlékét.
És minthogy már nem volt semmi, amitől félt
volna, először észrevétlenül, majd egyre
határozottabban egy új kívánság kezdett testet ölteni
benne. Nem akart tovább egyedül lenni. Hiszen
bizonyos értelemben a Tarka Halál társaságában is
egyedül volt. Képességeit másoknak is meg akarta
mutatni, csodálatot akart ébreszteni és hírnevet
szerezni.
És egyik éjszaka, amikor megint Perelin
növekedését szemlélte, hirtelen úgy érezte, hogy
elérkezett az utolsó alkalom, és búcsút kell vennie a
világító Éjvadon nagyszerűségétől. Egy belső hang új
utakra hívta.
Még egy utolsó pillantást vetett az izzó
fénypompára, azután lement Szörszörény síri
barlangjába, és a sötétben leült a lépcsőre. Nem tudta
volna megmondani, mire vár, de azt tudta, hogy ezen
az éjszakán nem szabad aludnia.
 410

Ültében kicsit mégiscsak elbóbiskolhatott, mert

hirtelen felriadt, mintha valaki a nevén szólította
volna.
A hálóhelyiségbe nyíló ajtó felpattant. A nyíláson
át hosszú pirosas fénycsík vetődött a sötét barlangba.
Barnabás felállt. Az ajtó netán erre a pillanatra
változott át a Tízezerajtajú Templom bejáratává?
Tétovázva lépett a nyíláshoz és megpróbált
bekémlelni. Nem látott semmit. Ekkor a nyílás lassan
csukódni kezdett. Mindjárt elszalasztja az egyetlen
alkalmat, hogy elmehessen!
Még egyszer visszafordult Szörszörény felé, aki
mozdulatlanul, halott kőszemmel ült a talapzatán. A
fénysugár az ajtón keresztül egyenesen rávetődött.
– Ég veled, Szörszörény, és köszönök mindent! –
suttogta Barnabás. – Visszajövök, egész biztos, hogy
visszajövök.
Ezzel kisurrant az ajtó résén, amely nyomban
összecsukódott mögötte.
Barnabás nem tudta, hogy ígéretét nem fogja
megtartani. Csak sokkal-sokkal később jön a nevében
valaki, hogy azt helyette beváltsa.
 411

Ez azonban már más történet, és elbeszélésére

más alkalommal kerül majd sor.
 XVI.

Amargant,
az
Ezüstváros
 414

irosas fény öntötte el lassú hullámokban a helyiség

padlóját és falait. Hatszögletű szoba volt, akár egy
hatalmas lépsejt. Minden második falból ajtó nyílt, s
a közbeeső falakra különös képek voltak festve.
Álombeli tájak és olyan figurák, amelyek félig
növényekre, félig állatokra emlékeztettek. Az egyik
ajtó az volt, amelyen Barnabás belépett, a másik
kettő tőle jobbra és balra nyílt. Az ajtók alakra nézve
teljesen egyformák voltak, csakhogy a bal oldali
fekete volt, a jobb oldali pedig fehér. Barnabás a
fehér mellett döntött.
A következő szobában sárgás fény uralkodott. A
falak ugyanolyan elrendezést mutattak. A képek itt
mindenféle eszközöket ábrázoltak, melyeken
Barnabás nem tudott eligazodni. Szerszámok voltak
vagy fegyverek? A két ajtó, mely balra és jobbra
vezetett, egyforma sárga színű volt, de a bal oldali
magas és keskeny, a jobb ezzel szemben alacsony és
széles. Barnabás a bal oldali ajtón ment be.
Az a szoba, amelybe most belépett, ugyanúgy
hatszögletű volt, mint a két előző, de kékes fény
világította meg. A falra festett képeken egymásba
fonódó díszítmények voltak láthatók vagy esetleg
 415

egy idegenszerű ábécé jelei. Itt az ajtók egyformák

voltak, de más-más anyagból készültek, az egyik
fából, a másik fémből. Barnabás a faajtót választotta.
Képtelenség volna minden ajtót és szobát
leírnunk, melyen Barnabás a Tízezerajtajú
Templomban való vándorlása közben átment. Voltak
ajtók, amelyek nagy kulcslyukhoz, s voltak, melyek
barlangbejárathoz hasonlítottak, akadtak aranyló és
rozsdás ajtók, párnázottak és szögekkel kivertek,
papírvékonyak és olyanok, melyek vastagok voltak,
akár a trezorajtók, volt, amelyik úgy festett, mint egy
óriás szája, s egy másikat pedig úgy kellett lenyitni,
mint egy felvonóhidat, volt fül formájú,
mézeskalácsból való, kályhacsappantyú alakú és
olyan, melyet ki kellett gombolni. Az egyes
szobákból nyíló két-két ajtóban mindig volt valami
közös vonás – az alakjuk, az anyaguk, a nagyságuk
vagy a színük –, ugyanakkor valami alapvetően meg
is különböztette őket egymástól.
Barnabás sok hatszögletű helyiségből lépett
tovább a következőbe. Minden döntés, melyre el
kellett magát szánnia, újabb döntéshez vezetett, s ez
megint döntést vont maga után. De mindezek a
 416

döntések nem változtattak azon, hogy még mindig a

Tízezerajtajú Templomban volt és úgy tetszett, hogy
ott is fog maradni. Miközben egyre tovább ment,
azon kezdett gondolkozni, hogy mi lehet ennek az
oka. Kívánsága, noha megfelelő volt ahhoz, hogy az
útvesztőbe vezesse, nyilván nem volt elég pontos,
hogy a kivezető utat is felfedje. Azt kívánta, hogy
társak közé kerüljön. Ám most ébredt tudatára, hogy
erről egyáltalán semmi szabatos elképzelése sincs. S
így a legkevésbé sem segítette annak eldöntésében,
hogy üvegajtót vagy vesszőfonatú ajtót válasszon-e.
Eddig kedve és hangulata határozta meg a
választását, anélkül hogy sokat töprengett volna rajta.
Tulajdonképpen kiszemelhette volna minden
alkalommal a másik ajtót is. Így azonban aligha fog
innen kijutni.
Éppen egy zöldes megvilágítású szobában állt. A
hat falfelület közül háromra felhőalakzatok voltak
festve. A bal kézre eső ajtó fehér gyöngyházból volt,
a jobb oldali fekete ébenfából. És egyszerre csak
tudta, hogy mi az, amire vágyik: Atráskó!
A gyöngyház ajtó Barnabást Fuhurra, a
szerencsesárkányra emlékeztette, melynek pikkelyei
 417

fehér gyöngyházfényben csillogtak, tehát ezt az ajtót

választotta.
A következő helyiség két ajtaja közül az egyik
fűből volt fonva, a másik vasrácsos volt. Barnabás a
fűből fonottat választotta, mert Atráskó hazájára, a
Füves-tengerre gondolt.
A következő helyiségben olyan két ajtó előtt
találta magát, melyek csak abban különböztek
egymástól, hogy az egyik bőrből, a másik nemezből
készült. Barnabás természetesen a bőrajtón ment át.
Ismét két ajtó előtt állott, és itt megint csak
gondolkoznia kellett. Az egyik ajtó bíborvörös volt, a
másik olajzöld. Atráskó zöld bőrű volt, és
bíborbivalyprémből készült köpenyt viselt. Az
olajzöld ajtóra néhány egyszerű, fehér színű jel volt
festve, amilyen Atráskó homlokát és arcát díszítette,
amikor az öreg Chairon állított be hozzá. Csakhogy
ugyanilyen jelek álltak a bíborvörös ajtón is, és arról,
hogy Atráskó köpenyén ilyen jelek lettek volna,
Barnabásnak nem volt tudomása. Tehát olyan útról
lehet itt szó, amely nem Atráskóhoz, hanem valaki
máshoz vezet.
 418

Barnabás kinyitotta hát az olajzöld ajtót – és

egyszerre kint állt a szabadban!
Nagy csodálkozására azonban nem a Füves-
tengerre jutott, hanem egy ritkás tavaszi erdőbe.
Napsugarak törték át a fiatal lombozatot, fény- és
árnyjátékuk villódzott a mohos talajon. Föld- és
gombaillat terjengett, és a langyos levegőt betöltötte
a madarak csipogása.
Barnabás megfordult, és látta, hogy egy kis erdei
kápolnából lépett ki, melynek ajtaja erre a pillanatra
tehát a Tízezerajtajú Templom kijárata lett. Barnabás
még egyszer kinyitotta az ajtót, de csak egy szűk kis
kápolnabelsőt látott maga előtt. A tetőt már csupán
néhány korhadt gerenda jelezte, mely az erdei
égboltra meredezett, a falakat pedig moha borította.
Barnabás elindult, anélkül hogy egyelőre tudta
volna, merre. Nem volt kétsége afelől, hogy előbb
vagy utóbb Atráskóba ütközik. És szinte féktelen
örömmel készült a találkozásra. Füttyentett a
madaraknak, akik visszafeleltek neki, hangosan és
túláradó jókedvvel énekelt mindenfélét, ami éppen az
eszébe jutott.
 419

Rövid vándorlás után egy tisztáson táborozó kis

csoportot pillantott meg. Közelebb érve látta, hogy
pompás fegyverzetű férfiak. Egy szép hölgy is volt a
körükben, aki a fűben ült és lantot pengetett. A
háttérben néhány ló álldogált, pazarul felnyergelve és
felszerszámozva. A fűben fekvő és társalgó férfiak
előtt kibontott terítő fehérlett, mindenféle ételekkel
és ivóedényekkel telerakva.
Barnabás közelebb lépett a csoporthoz, de
előzőleg az inge alá rejtette a Kislány Királynő
amulettjét, mert úgy hozta a kedve, hogy először
ismeretlenül és különösebb feltűnés nélkül lépjen
érintkezésbe a társasággal.
Amikor a férfiak megpillantották, felálltak és
udvarias meghajlással köszöntötték. Nyilván-valóan
napkeleti hercegnek vagy valami hasonló
személynek gondolták. A szép hölgy is mosolyogva
hajtott fejet előtte és tovább pengette hangszerét. Az
egyik férfi különösen magas volt és különösen díszes
öltözetű. Fiatal volt még, és szőke haja a vállára
omlott.
– Nevem Hős Hibor – mondta –, e hölgy Oluda
hercegnő, Alun királyának leánya. A férfiak
 420

barátaim: Hirót, Hiszár és Hikar. És mi az ön neve,

fiatal barátom?
– Nem mondhatom meg a nevem, még nem –
válaszolta Barnabás.
– Fogadalomhól? – kérdezte Oluda hercegnő
kissé gúnyosan –, ilyen fiatal és máris fogadalmat
tett?
– Bizonyára messziről jön? – tudakolta Hős
Hibor.
– Igen, nagyon messziről – felelte Barnabás.
– Hercegi származású? – érdeklődött a hercegnő,
és kedvtelve mustrálta a fiút.
– Ezt nem árulom el – mondta Barnabás.
– No hát, mindenesetre szívesen látjuk
asztaltársaságunkban! – kiáltotta Hős Hibor –
megtisztelne bennünket azzal, hogy helyet foglal és
velünk lakomázik, ifjú ember?
Barnabás köszönettel fogadta a meghívást, leült
és hozzálátott az evéshez.
A hölgy és a négy úr beszélgetéséből megtudta,
hogy a közelben van a gyönyörű, nagy ezüstváros,
Amargant, ahol állítólag valamiféle versenyre
készülnek. Közel s távolból a legmerészebb hősök, a
 421

legjobb vadászok s a legbátrabb harcosok

gyülekeznek, de mindenféle kalandorok és vakmerő
fickók is, hogy ezen az ünnepségen szerepeljenek.
Úgy hírlik, hogy csak az a három legbátrabb és
legkiválóbb személy, aki az összes többit legyőzi,
részesül majd abban a megtiszteltetésben, hogy tagja
lehet egy bizonyos kutatóexpedíció-szerűségnek.
Valami igen hosszú és kalandosnak ígérkező utazást
emlegettek, melynek célja az, hogy rátaláljanak egy
bizonyos személyiségre, aki jelenleg Fantázia
számtalan országának egyikében tartózkodik, és akit
a Megmentőnek neveznek. Nevét még senki sem
tudja. Mindenesetre neki köszönhető, hogy a
fantáziai birodalom újból, illetve még mindig fennáll.
Valaha, régmúlt időkben ugyanis iszonyú katasztrófa
tört Fantáziára, amely hajszál híján a teljes
pusztulását okozta. Ezt a vészt az említett Megmentő
az utolsó pillanatban elhárította, azáltal hogy eljött és
a Kislány Királynőnek a Holdgyermek nevet adta,
amiként őt ma Fantázia minden teremtménye ismeri.
A hős azonban azóta ismeretlenül tévelyeg országról
országra, és a kutatóexpedíciónak éppen az lenne a
feladata, hogy kinyomozza hollétét, majd, hogy
 422

mintegy testőrségként kísérje őt, nehogy valami baj

érje. Erre a feladatra azonban csak a legügyesebb és
legbátrabb férfiak jöhetnek számításba, mert
előfordulhat, hogy közben elképzelhetetlen
kalandokat kell kiállniuk.
Noha a versenyt, melyen a válogatásnak meg kell
történnie, Querdobán, az Ezüstagg szervezi –
Amargant városában ugyanis mindig a legöregebb
férfi vagy legöregebb asszony uralkodik, és
Querdobán százhét éves –, nem ő az, aki a
versenyzők kiválasztását intézi, hanem egy Atráskó
nevű ifjú vadember, a zöldbőrűek népéből, aki
Querdobánnál, az Ezüstaggnál vendégeskedik. Ez az
Atráskó lesz később az expedíció vezetője is. Ő
ugyanis az egyetlen, aki a Megmentőt felismerhetné,
mert látta egyszer egy varázstükörben.
Barnabás hallgatott és figyelt. Nem volt éppen
könnyű hallgatnia, mert igen hamar felfogta, hogy a
Megmentő elnevezés rá vonatkozik. Amikor azután
még Atráskó neve is elhangzott, szíve kacagott
örömében, és a legnagyobb fáradságába került, hogy
el ne árulja magát. De elhatározta, hogy egyelőre
megőrzi inkognitóját.
 423

Egyébként Hős Hibort az egész dologban nem

annyira a kutatóexpedíció és annak célja érdekelte,
mint az, hogy megnyerje Oluda hercegnő szívét.
Barnabás azonnal észrevette, hogy Hős Hibor fülig
szerelmes a fiatal hölgybe. Sóhajtozott, amikor
semmi oka nem volt a sóhajokra, és újra meg újra
szomorúan pillantgatott imádottjára. A hölgy úgy
tett, mintha nem venné észre. Ugyanis, mint kiderült,
valamilyen alkalomból megfogadta, hogy csak a
hősök hősét választja férjül, azt, aki mindenkit le tud
győzni. Éppen ez volt Hős Hibor gondja, mert
hogyan bizonyítsa be, hogy ő az a bizonyos
leghősiesebb. Végtére is nem üthet agyon valakit, aki
nem ártott neki. És háború már régen nem volt.
Szívesen küzdött volna szörnyekkel és sárkányokkal,
s ha tőle függ, minden reggel egy véres sárkányfarkat
tett volna a reggelizőasztalra, de közel s távolban
nem voltak szörnyek és sárkányok. Amikor az
Ezüstagg követe felkereste a versenyre szóló
meghívással, természetesen rögtön elfogadta. Oluda
hercegnő azonban ragaszkodott hozzá, hogy vele
menjen, mert saját szemével akart meggyőződni róla,
hogy mire képes.
 424

– Tudvalevő – mondta mosolyogva Barnabásnak

–, hogy a hősök beszámolóiban nem lehet bízni.
Mind hajlamosak az események kiszínezésére.
– Színezés ide, színezés oda – vetette közbe Hős
Hibor – mindenesetre százszor többet érek, mint az a
legendás Megmentő.
– Ön vajon miből gondolja ezt? – kérdezte
Barnabás.
– Hát – kezdte Hős Hibor –, ha a fiú csak félig
lenne olyan legény a talpán, mint én, nem lenne
szüksége testőrségre, mely óvja és ápolja őt, mint
egy bébit. Az a gyanúm, hogy elég szánalmas fickó
ez a Megmentő.
– Hogy mondhat ilyet! – kiáltotta Oluda
felháborodva. – Végtére is a végromlástól mentette
meg Fantáziát!
– És aztán – mondta becsmérlő hangon Hős
Hibor. – Ehhez ugyan nem volt szükség valami
különleges hőstettre.
Barnabás elhatározta, hogy megfelelő
alkalommal úgy ellátja a baját, hogy megemlegeti.
A három másik úr csak véletlenül, útközben
csatlakozott a párhoz. Hirót, aki vad, fekete bajuszt
 425

viselt, kijelentette, hogy ő a legerősebb és

legkiválóbb kardforgató egész Fantáziában. Hiszár, a
vörös hajú, aki a többiekkel ellentétben finom testal-
katú volt, leszögezte, hogy senki nem bánik
ügyesebben és fürgébben a pengével, mint ő. És
végül Hikar arról volt meggyőződve, hogy szívósság
és kitartás terén senki meg sem közelíti a harcban.
Külseje megerősítette kijelentését, mert magas volt
és sovány, mintha csupa ínból és csontból állt volna.
Miután befejezték az étkezést, felkerekedtek. Az
edényeket, a terítőt és az élelmiszerkészletet egy
málhás állat nyeregtáskáiban helyezték el. Oluda
hercegnő felszállt fehér hátaslovára és szó nélkül
elügetett, anélkül hogy a többiekre visszanézett vol-
na. Hős Hibor szénfekete ménjére pattant és
utánavágtatott. A másik három úr felajánlotta
Barnabásnak, hogy a málhás állat hátán, az
elemózsiás táskák között foglaljon helyet. Barnabás
felült az állatra, az urak pedig pazarul
felszerszámozott lovaikra, s így ügettek azután
Barnabással, mint sereghajtóval, az erdőn keresztül.
A málhás állat, egy korosabb szamáröszvér, egyre
jobban lemaradt, és Barnabás megpróbálta sietésre
 426

ösztökélni. Ám ahelyett, hogy gyorsabban poroszkált

volna, az öszvér megállt, fejét hátrafordította és így
szólt:
– Nem kell, hogy siettess, szándékosan maradtam
le, uram.
– Miért? – kérdezte Barnabás.
– Tudom, ki vagy, uram.
– Honnan tudhatnád?
– Ha valaki csupán félig szamár, mint jómagam,
és nem egészen az, megérzi az ilyesmit. Még a lovak
is észrevettek valamit. Nem kell semmit mondanod,
uram. Milyen örömmel mesélném a gyerekeimnek
meg az unokáimnak, hogy hordoztam a Megmentőt
és elsőként üdvözöltem. Sajnos, a magunkfajtának
nincs gyereke.
– Hogy hívnak?
– Nyiha a nevem, uram.
– Hallgass ide, Nyiha, ne rontsd el a tréfát, és
egyelőre tartsd meg magadnak, amit tudsz. Jó?
– Igen, uram.
Ekkor az öszvér ügetésbe fogott, hogy utolérje a
többieket. A csapat az erdőszélen várakozott.
Mindnyájan ámulva tekintettek le Amargant
 427

városára, mely előttük csillogott a napfényben. Az

erdő egy magaslaton végződött, ahonnan tágas
kilátás nyílt egy szinte ibolyakék színű, nagy tóra,
melyet minden oldalról hasonló, erdő borította
dombok vettek körül. És e tó közepén terült el
Amargant, az Ezüstváros. A házak hajókra épültek, a
nagy paloták teherladikokra, a kisebbek bárkákra és
csónakokra. És minden ház s minden hajó ezüstből
volt, finoman cizellált, művészien díszített ezüstből.
A kis és nagy paloták ablakai és ajtói, a tornyok és
balkonok olyan csodálatos ezüstfiligrán munkával
készültek, hogy egész Fantáziában nem volt hozzájuk
fogható. A tavon csónakok és bárkák úsztak fel-alá,
ezek vitték a látogatókat a partról a városba. Hős
Hibor és társasága tehát a part felé igyekezett, ahol
egy pompásan ívelt orrú ezüstkomp várakozott. Az
egész társaság lovastul s a málhás állattal együtt
elfért rajta.
Barnabás útközben megtudta a révésztől, aki
mellesleg ezüstből szőtt ruhát viselt, hogy a tó
ibolyakék vize olyan sós és keserű, hogy bomlasztó
hatásának az ezüstön kívül semmi sem tud hosszabb
ideig ellenállni. A tó neve Szumru vagy a Könnyek
 428

Tava. Régmúlt időkben költöztették ki a várost a tó

közepére, hogy biztosítsák minden támadás ellen.
Aki ugyanis fából készült hajón vagy vascsónakon
kísérelt meg odajutni, elsüllyedt és odaveszett, mert a
víz a hajót a rajta levőkkel együtt rövid idő alatt
szétmarta. Most viszont más oka van annak, hogy
Amargantot a tó közepén hagyták. A lakosok ugyanis
előszeretettel csoportosítják át hébe-hóba házaikat és
új utakat s tereket képeznek ki. Ha például két család,
mely eddig a város két ellentétes szélén lakott,
összebarátkozik, vagy rokonságba kerül egymással,
mivelhogy fiataljaik összeházasodtak, egyszerűen
elhagyja eddigi helyét és ezüsthajóit egymás mellé
állítja, miáltal szomszédja lesz egyik a másikának.
Az ezüst, mellesleg szólva, különleges fajta és
éppoly egyedülálló, mint megmunkálásának
semmihez sem hasonlító szépsége.
Barnabás szívesen hallott volna még többet is
ezekről a dolgokról, de a komp megérkezett a
városba, és útitársaival együtt ki kellett szállnia.
Legelőször is fogadó után néztek, hogy
maguknak és állataiknak szállást szerezzenek. Nem
volt könnyű dolog, mert Amargantot valósággal
 429

megszállták az utazók, akik közeli és távoli

vidékekről érkeztek a versenyre. Végül mégis
találtak helyet egy vendégfogadóban. Mikor
Barnabás a szamáröszvért az istállóba vezette, a
fülébe súgta:
– Ne felejtsd el, amit ígértél, Nyiha. Hamarosan
látjuk egymást.
Nyiha csak biccentett egyet.
Ekkor Barnabás bejelentette útitársainak, hogy
nem akar tovább a terhükre lenni, hanem szeretné
saját szakállára megtekinteni a várost. Megköszönte
szíves barátságukat és elbúcsúzott tőlük. Valójában,
persze, égett a vágytól, hogy Atráskóval találkozzék.
A nagy és kis hajókat pallók kötötték össze,
egyesek keskenyek és kecsesek voltak, úgyhogy
mindenkor csak egy személy mehetett át rajtuk,
mások szélesek és pompásak, mint az utcák, ezeken
hullámzott a tömeg. ív formájú hidak is akadtak,
tetővel fedve, és a palotahajók közötti kanálisokon
százával siklottak fel s alá a kis ezüstbárkák. De
bárhol járt vagy állt is az ember, mindenütt érezte
talpa alatt a talaj könnyű emelkedését és süllyedését,
 430

amely arra emlékeztette, hogy az egész város a vízen

úszik.
A látogatók tömege, amely majd szétvetette a
várost, olyan tarka és sokféle volt, hogy leírásuk
külön könyvet töltene meg. Az amargantiakat
könnyű volt felismerni, mert valamennyien ezüstből
szőtt ruhát viseltek, majdnem olyan szépet, mint Bar-
nabás köpenye. Hajuk is ezüstös, alakjuk magas és
arányos volt, szemük pedig olyan ibolyakéken
csillogott, mint Szumru, a Könnyek Tava. A
látogatók nagyobb része nem volt éppen ilyen
szépnek mondható. Akadtak például csupaizom
óriások, hatalmas válluk között alma nagyságú kis
fejjel. Sötét és vad külsejű éjjeli vagányok
kóboroltak erre-arra, magányos fickók, akikről lerítt,
hogy nem nagyon ajánlatos velük egy tálból
cseresznyézni. Voltak fürge szemű és fürge kezű
nyikhajok és pökhendi kiállású kötekedők, akik
szájukból és orrukból füstöt eregettek.
Szemfényvesztők nyüzsögtek eleven pörgettyűként
és bütykös lábú erdei manók baktattak, vállukon
vastag bunkóval. Egy sziklaevőt is látott Barnabás,
kinek fogai acélvésőkként álltak ki a szájából. Az
 431

ezüstpalló meghajlott a súlya alatt, ahogy

végigdöngött rajta. De még mielőtt Barnabás
megkérdezhette volna, hogy véletlenül nem
Pörtarkreccsnek hívják-e, eltűnt a tolongásban.
Barnabás végre a város központjába ért. Ez volt
az a hely, ahol a versenyeket tartották. Már javában
folytak. Óriási cirkuszi arénához hasonló, nagy kerek
téren versenyzők százai mérték össze erejüket és
mutatták be tudásukat. A széles porond körül nézők
tömege tolongott és biztató kiáltásokkal tüzelte a
küzdőket. A környező hajópaloták ablakai és erkélyei
is majd leszakadtak a nézőktől, sőt némelyeknek még
az ezüstfiligránnal díszített tetőkre is sikerült
felmászniok.
Barnabást azonban egyelőre nem annyira a
versenyzők kínálta látványosság érdekelte, Atráskót
kereste, aki valahonnan biztosan figyeli a játékokat.
Ekkor észrevette, hogy a tömeg újra meg újra
várakozással tekint egy bizonyos palota felé – főként
olyankor, ha valamelyik küzdő félnek egy-egy
különösen hatásos remeklést sikerült véghezvinnie.
De Barnabásnak előbb át kellett furakodnia az egyik
ívelt hídon, majd fel kellett másznia egy
 432

lámpaoszlopfélére, hogy egy pillantást vethessen arra

a palotára.
Tágas erkély tűnt a szemébe, melyen két magas
ezüstszék volt felállítva. Az egyikben egy igen öreg
ember ült, kinek ezüstös szakálla és haja egészen az
övéig hullámzott alá. Ez lehetett Querdobán, az
Ezüstagg. Mellette egy körülbelül Barnabással
egyidős ifjú foglalt helyet. Puha bőrből készült
hosszú nadrágot viselt, felsőteste meztelen volt, így
jól lehetett látni bőrének olajzöld színét. Keskeny
arcán komoly, sőt majdnem szigorú kifejezés ült.
Hosszú, kékesfekete haját bőrszíjjal összekötött
csomóban viselte a tarkóján. Vállára bíborvörös
köpeny borult. Nyugodtan és mégis egyfajta
feszültséggel nézte a küzdőteret. Úgy tűnt fel, hogy
sötét szemének figyelmét semmi nem kerüli el.
Atráskó!
E pillanatban a nyitott erkélyajtóban Atráskó
mögött megjelent még egy hatalmas arc is, mely
oroszlánéra hasonlított, csak éppen bunda helyett
fehér gyöngyházpikkelyek borították, és hosszú fehér
bajusz lógott le kétoldalt a szája mellett. Szemgo-
lyója rubinpiros fényben szikrázott, és mikor fejét
 433

Atráskó fölött magasra emelte, látható lett hosszú,

sima, ugyancsak gyöngyházpikkelyekkel borított
nyaka, melyről sörénye, mint fehértűz, omlott le.
Fuhur volt, a szerencsesárkány. Valamit súghatott
Atráskó fülébe, mert a fiú bólintott.
Barnabás lecsúszott a lámpaoszlopról. Eleget
látott. Figyelmét most a versenyzők felé fordította.
Alapjában véve nem annyira igazi és valóságos
küzdelmekről volt itt szó, mint inkább valami
nagyméretű cirkuszi előadásféléről. Jóllehet éppen
birkózás folyt két óriás között, akiknek teste egyetlen
ide-oda görgő hatalmas csomóba fonódott össze, s
akadtak itt-ott hasonló vagy különböző összetételű
párok, akik kardvívásban vagy buzogány-, illetve
lándzsaforgatásban mutatták be művészetüket, ezek a
küzdelmek természetesen mégsem mentek életre-
halálra. Sőt a játékszabályok szerint azt is bizonyítani
kellett, hogy valaki milyen szabályos és tisztességes
módon versenyez és mennyire tud magán uralkodni.
Azt a versenyzőt, akit haragja és hiúsága odáig
ragadott volna, hogy ellenfelét komolyan
megsebezze, mindenképpen azonnal alkalmatlannak
nyilvánították volna. Legtöbben a nyíllövészetben
 434

ügyeskedtek, vagy szörnyű súlyok emelésével tettek

tanúságot erejükről, mások akrobatamutatványokban
vagy különféle bátorsági próbákban fitogtatták
tehetségüket. Ahány jelölt akadt, annyiféle volt, amit
bemutattak.
Egy-egy vesztesnek mindig el kellett hagynia a
teret, így lassanként egyre kevesebben maradtak.
Barnabás ekkor azt látta, hogy Hirót, az Erős, Hiszár,
a Fürge és Hikar, a Szívós lép a küzdőtérre. Hős
Hibor és imádottja, Oluda hercegnő nem volt velük.
E pillanatban még mintegy száz mérkőző
tartózkodott a porondon. Minthogy ekkor már a
legjobbak kiválasztása folyt, Hirótnak, Hiszárnak és
Hikarnak nem is volt olyan könnyű ellenfeleikkel
szemben helytállani, mint esetleg képzelték. Egész
délutánba telt, míg Hirót az Erősek
leghatalmasabbjának, Hiszár a Fürgék
legügyesebbjének és Hikar a Szívósak legkitar-
tóbbjának bizonyult. A közönség ujjongott és
lelkesen megtapsolta a három bajvívót, ők pedig
meghajoltak annak az erkélynek irányába, ahol
Querdobán, az Ezüstagg és Atráskó ült. Atráskó már
éppen szólásra emelkedett, amikor hirtelen újabb
 435

versenyző lépett a térre. Hibor volt. Feszült csend állt

be, és Atráskó visszaült a helyére. Mivel csupán
három kísérőre volt szüksége, a lent állók most
eggyel többen voltak a kelleténél. Egyiküknek vissza
kellett lépnie.
– Uraim – szólt fennhangon Hibor, úgy, hogy
mindenki hallhatta –, nem hinném, hogy
képességeiteknek az a kis közszemlére bocsátása,
amin az imént túlestetek, megviselte volna erőiteket.
Ugyanakkor nem lenne méltányos a részemről, hogy
ilyen körülmények között egyenként hívjalak ki
titeket párviadalra. Minthogy ez idáig egyetlen
hozzám mérhető ellenfelet sem láttam a versenyzők
között, nem vettem részt semmiben és ezért még friss
vagyok. Ha bármelyikőtök túlságosan kimerültnek
érezné magát, önként visszaléphet. Ellenkező esetben
kész vagyok egyszerre mindhármatokkal felvenni a
küzdelmet. Van valami kifogásotok ellene?
– Nincs – felelték mind a hárman, mintha egy
torokból szólt volna.
Ekkor olyan harc vette kezdetét, hogy csak úgy
szikrázott. Hirót ütései a legkevésbé sem vesztettek
erejükből, de Hős Hibor erősebb volt, Hiszár
 436

villámként rontott rá minden oldalról, de Hős Hibor

gyorsabb volt. Hikar megpróbálta kimeríteni, de Hős
Hibor kitartóbb volt nála. Az egész küzdelem nem
tartott tíz percig sem, s a három lovag lefegyverezve
hajtott térdet Hős Hibor előtt. Ő maga büszkén
tekintett szét és szemmel láthatóan hölgyének
csodáló pillantását kereste, aki nyilván valahol a
tömegben állt. A nézőközönség ujjongása és
tetszésnyilvánítása orkánként zúgott át a téren. Talán
még Szumrunak, a Könnyek Tavának legtávolabbi
partjáig is elhallatszott.
Amikor ismét csend lett, felemelkedett
Querdobán, az Ezüstagg és hangosan kérdezte:
– Van még valaki, aki ki merne állni Hős Hibor
ellen?
És az általános hallgatást egy fiúhang törte meg:
– Igen, én!
Barnabásé volt.
Minden arc feléje fordult. A tömeg utat nyitott
neki, és ő kilépett a térre. Az ámulat és aggodalom
felkiáltásai fogadták.
– Nézd csak, milyen szép! – De kár érte! – Ne
engedjétek!
 437

– Ki vagy te? – kérdezte Querdobán, az

Ezüstagg.
– Nevemet csak később mondom meg –
válaszolta Barnabás. Látta, hogy Atráskó szeme
összeszűkül és kutatva, de még a legteljesebb
bizonytalanságban tekint rá.
– Ifjú barátom – szólt Hős Hibor –, együtt
üldögéltünk, lakomáztunk, iszogattunk. Miért
akarod, hogy megszégyenítselek? Kérlek, vond
vissza a szavad és távozz.
– Nem – felelte Barnabás –, állom, amit
mondtam.
Hős Hibor habozott egy pillanatig. Ekkor a
következőt javasolta:
– Nem volna helyes, ha harci játékban mérném
össze magam veled. Lássuk előbb, hogy melyikünk
lövi fel magasabbra a nyilát.
– Benne vagyok! – felelte Barnabás.
Egy-egy erős íjat és nyilat hoztak
mindkettőjüknek. Hibor megfeszítette a húrt, és
olyan magasra lőtte nyilát az égbe, hogy szem nem
tudta követni. Szinte ugyanabban a pillanatban
 438

feszítette meg Barnabás is a maga íját és küldte nyilát

a másik után.
Kis időbe telt, míg a nyilak visszatértek és a két
vadász között a földre estek. És ekkor kiderült, hogy
Barnabás piros tollú nyila Hős Hibor kék tollú nyilát,
nyilván a legmagasabb ponton, olyan erővel találta
el, hogy hátulról kettéhasította.
Hős Hibor meredten bámult a két egymásba ékelt
nyílra. Kissé elsápadt, csak arcán jelentek meg piros
foltok.
– Csupán véletlen lehetett – mormogta. – Lássuk,
melyikünk bánik ügyesebben a tőrrel.
Két tőrt és két csomag kártyát kért. Azonnal
hozták. Gondosan megkeverte mindkét
kártyacsomagot.
Ekkor az egyik csomagot magasra dobta a
levegőbe, villámgyorsan kivonta pengéjét és szúrt.
Mikor a többi kártya a földre esett, kitűnt, hogy a
piros ászt találta el, méghozzá a kártyán látható
egyetlen szív közepén. Ismét hölgyet kereste a
tekintete, mialatt a vívótőrt a kártyával körbemutatta.
Most Barnabás dobta magasba a másik
kártyacsomagot, s pengéjét megsurrogtatta a
 439

levegőben. Egyetlen kártya sem hullott a földre. A

kártyacsomagnak mind a harminckét lapját
felnyársalta, pontosan a közepüket találva el,
ráadásul a helyes sorrendben – jóllehet Hős Hibor
alaposan megkeverte.
Hős Hibor megvizsgálta a dolgot. Nem szólt
semmit, csak ajka remegett egy kicsit.
– De erőben nem múlsz felül – bökte ki végül
kissé rekedten.
A küzdőtéren fekvő súlyok legnehezebbikét
ragadta meg és nyomta ki lassan a magasba. De
mielőtt letehette volna, Barnabás őt magát ragadta
meg s a súllyal együtt emelte fel. Hős Hibor olyan
zavart képet vágott, hogy néhány néző nem tudta a
nevetését visszatartani.
– Eddig – mondta Barnabás – ön szabta meg,
hogy miben mérkőzzünk. Egyetért azzal, hogy most
én javasoljak valamit?
Hős Hibor némán bólintott.
– Egy vakmerőségi próbára gondolok – folytatta
Barnabás.
Hős Hibor még egyszer összeszedte magát.
– Nincs olyan, amitől megrettennék!
 440

– Akkor – felelte Barnabás – azt javaslom, hogy

ússzunk versenyt a Könnyek Taván. Aki előbb partot
ér, az nyert.
Halálos csend ülte meg az egész teret.
Hős Hibor felváltva pirult és sápadt.
– Ez nem vakmerőségi próba – szólalt meg –, ez
őrültség.
– Magam részéről – mondta Barnabás – készen
állok rá. Menjünk!
Ezzel aztán vége lett Hős Hibor önuralmának.
– Nem! – kiáltotta és dobbantott egyet –, ön
éppoly jól tudja, mint én, hogy Szumru vize mindent
szétmar. A biztos halálba mennénk.
– Én nem félek – válaszolta Barnabás nyugodtan
–, én végigjártam a Színek Sivatagát, ettem és ittam a
Tarka Halál tüzéből, és meg is fürödtem benne. Én
ilyen vizektől többé nem félek.
– Hazudik! – bömbölte a haragtól pulyka-vörösen
Hős Hibor. – Fantáziában senki sem élheti túl a
Tarka Halált, ezt minden gyerek tudja!
– Hős Hibor – mondta Barnabás lassan –,
ahelyett, hogy hazugsággal vádol, vallja be inkább,
hogy fél.
 441

Ez már túl sok volt Hős Hibornak. Haragtól

elvakulva rántotta ki hüvelyéből nagy kardját és
Barnabásnak rontott. A fiú visszalépett és még egy
figyelmeztető szót akart mondani, de Hős Hibor nem
hagyott rá időt. Barnabásra csapott, s ez már vérre
ment. Ebben a pillanatban Kamonda, a kard mint a
villám pattant ki rozsdás hüvelyéből és táncolni
kezdett.
Ami most történt, olyan elképesztő volt, hogy aki
látta, nem felejtette el, amíg élt: Barnabás
szerencsére nem tudta elengedni a kardmarkolatot,
így minden mozdulatot követnie kellett, amelyet
Kamonda magától végbevitt. Először is cafatokra
szaggatta Hős Hibor pazar öltözékét. A rongyok csak
úgy röpködtek szerteszét, de bőrét még csak karcolás
sem érte. Hős Hibor kétségbeesetten védekezett és
mint az őrült vagdalkozott maga körül, de Kamonda
villámló tűzforgatagként cikázott körülötte és úgy
elvakította, hogy egyetlen vágása sem talált. Amikor
már végül is alsóneműben állt ott és még mindig nem
hagyta abba a vagdalkozást, Kamonda szó szerint kis
szeletekre szabdalta a kardját, méghozzá olyan
gyorsasággal, hogy pengéje, mely az egyik
 442

pillanatban még egésznek látszott a levegőben, a

következő pillanatban mint egy halom ércpénz
hullott csengve-bongva a földre. Hős Hibor tágra
nyílt szemmel bámulta a kezében maradt
hasznavehetetlen markolatot. Leejtette, és fejét
lehorgasztotta. Kamonda visszaszökkent rozsdás
hüvelyébe, és Barnabás elengedhette.
A lelkesedés és csodálat hatalmas kiáltása csapott
fel a nézők sokezres tömegéből. Megrohanták a teret,
megragadták és magasra emelték Barnabást és
diadalmenetben vitték körül. Az ünneplésnek nem
akart vége szakadni. Barnabás a magasból Hős Hibor
után fordult. Néhány engesztelő szót akart mondani
neki, hiszen tulajdonképpen sajnálta szegényt, és
nem is akarta ennyire megszégyeníteni. De Hős
Hibor már eltűnt.
Ekkor hirtelen csend lett. A tömeg visszahúzódott
és helyet csinált. Ott állt Atráskó és mosolyogva
nézett fel Barnabásra. Barnabás is mosolygott.
Lecsúszott az ünneplők válláról, és most ott állt a két
ifjú egymással szemben, és hosszan hallgatva nézték
egymást. Végül Atráskó kezdett beszélni.
 443

– Ha még szükségem lenne kísérőre Fantázia

Megmentőjének felkutatásához, megelégednék ezzel
az eggyel, mert többet ér, mint száz más együttesen.
De már nincs szükségem kísérőre, mert a
kutatóexpedícióra nem kerül sor.
A csodálkozás és csalódás moraja hallatszott a
tömegből.
– Fantázia Megmentőjének nincs szüksége a
védelmünkre – folytatta Atráskó emelt hangon –,
mert jobban meg tudja védeni magát, mint mi
valahányan. És nem is kell őt többé keresnünk, mert
már megtalált minket. Nem ismertem fel rögtön, mert
amikor a Déli Jósda Varázstükör Kapujában megpil-
lantottam, más volt, mint most – egészen más. De
tekintetét nem felejtettem el. Ugyanaz, mint amely
most szegeződik rám. Nem lehet szó tévedésről.
Barnabás mosolyogva rázta meg a fejét és ezt
mondta:
– Nem tévedsz, Atráskó. Te voltál az, aki a
Kislány Királynőhöz vittél, azzal, hogy új nevet
adjak neki. S köszönöm ezt neked.
Hódolatteljes moraj futott végig, mint a
széllökés, a nézők tömegén.
 444

– Azt ígérted – válaszolta Atráskó –, hogy

elárulod a saját nevedet is, amelyet a Kívánságok
Aranyszemű Királynőjén kívül még senki sem ismer
Fantáziában. Megteszed?
– A nevem Bux Barnabás Boldizsár.
A nézősereg most már nem tudott uralkodni
magán. Ujjongása ezer és ezer éljenkiáltásban
robbant ki. Sokan táncra perdültek lelkesedésükben,
úgyhogy a pallók és hidak inogni kezdtek, sőt még az
egész tér is.
Atráskó nevetve nyújtotta a kezét, Barnabás
belecsapott, és így – kéz a kézben – mentek a
palotába, amelynek bejárati lépcsőjén Querdobán, az
Ezüstagg és Fuhur, a szerencsesárkány várt rájuk.
Ezen az estén Amargantnak a legszebb ünnepben
volt része, amelyet valaha is megült. Akinek lába
volt, akár kurta, akár nyurga, görbe vagy egyenes, az
mind táncolt, s akinek hangja volt, akár szép, akár
csúnya, mély vagy magas, az mind énekelt és
nevetett.
Amikor besötétedett, az amargantiak tarka
lámpások ezreit gyújtották az ezüsthajókon és a
palotákon. És éjfélkor tűzijátékot rendeztek, olyat,
 445

amilyet még Fantáziában sem láttak soha. Barnabás

Atráskóval az erkélyen állt, balról és jobbról Fuhur
és Querdobán, az Ezüstagg állt mellettük, s együtt
nézték, mint tükröződik Szumrunak, a Könnyek
Tavának sötét vizében az égen szétnyíló sok tarka
tűzkéve és az ezüstváros ezernyi fénye.
 XVII.

Sárkány
Hős
Hibornak
 448

uerdobán, az Ezüstagg elaludt ültében, mert már késő

éjszaka volt. Így elmulasztotta azt az eseményt,
amely pedig százhét éves életének legnagyobb és
legszebb élménye lehetett volna. Így járt sok más
amarganti is, bennszülöttek és vendégek egyaránt,
akik az ünnepségtől kimerülve nyugovóra tértek.
Csak kevesen voltak ébren, de ezeknek a keveseknek
olyasmi jutott osztályrészül, ami szépségében
mindent felülmúlt, amit valaha is hallottak vagy még
hallani fognak.
Fuhur, a fehér szerencsesárkány énekelt.
Magasan körözött Ezüstváros és a Könnyek Tava
felett az éjszakai égbolton, és hangja úgy zengett,
mint a harang. Szöveg nélküli dalt énekelt, a tiszta
boldogság egyszerű, hatalmas dallamát. És aki
hallotta, annak tágra nyílt a szíve tőle.
Ilyen érzés töltötte el Barnabást és Atráskót is,
kik egymás mellett ültek Querdobán palotájának
tágas erkélyén. Ők is először hallottak életükben
szerencsesárkányt énekelni. Észre sem vették, hogy
megfogták egymás kezét és úgy figyeltek néma
elragadtatással. Mindegyik tudta, hogy a másik
ugyanazt érzi, mint ő: a barátra találás örömét. És
 449

óvakodtak attól, hogy ezt az érzést beszéddel

megzavarják.
A nagy pillanat véget ért, Fuhur éneke lassanként
elhalkult és végül elhallgatott.
Mikor csend lett, Querdobán felébredt,
felemelkedett helyéről és mentegetőzve mondta:
– Egy Ezüstaggnak, mint én, szüksége van az
alvásra. Veletek, fiatalokkal más a helyzet. Ne
haragudjatok, de most le kell feküdnöm.
Jó éjszakát kívántak neki, és Querdobán kiment.
A két barát jó darabig ismét szótlanul üldögélt és
az éjszakai mennyboltot nézte, ahol a
szerencsesárkány még mindig lassú, nyugodt
hullámzással rótta a köröket. Időnként fehér
felhőcsíkként lebegett el a telihold előtt.
– Fuhur nem alszik? – kérdezte végül Barnabás.
– Már alszik – mondta halkan Atráskó.
– Repülés közben?
– Igen. Nem szívesen tartózkodik épületben, ha
mégoly nagyról van is szó, mint Querdobán palotája.
Korlátozva és bezárva érzi magát, és igyekszik a
lehető legnagyobb óvatossággal mozogni, nehogy
 450

leverjen vagy fellökjön valamit. Egyszerűen túl nagy.

Ezért alszik jobbára fenn a levegőben.
– Gondolod, megengedi egyszer nekem is, hogy a
hátára üljek?
– Biztosan – vélekedett Atráskó –, de persze,
nem olyan egyszerű a dolog. Meg kell előbb szokni.
– Szörszörény hátán már utaztam – közölte
Barnabás.
Atráskó bólintott és csodálattal nézett társára.
– Igen, ezt már mondtad Hős Hibornak a
vakmerőségi próbán. Hogyan gyűrted le a Tarka
Halált?
– AURIN van rajtam – mondta Barnabás.
– Ó – lepődött meg Atráskó, de nem szólt többet.
Barnabás az inge alól előhúzta a Kislány
Királynő jelvényét és megmutatta Atráskónak.
Atráskó egy ideig nézegette, majd azt mormogta:
– Tehát most te viseled a Fényt.
Arca kissé zárkózottnak tűnt, úgyhogy Barnabás
sietve mondta:
– Újra magadra szeretnéd venni?
Már nyúlt, hogy levegye a láncot a nyakáról.
– Nem!
 451

Atráskó hangja szinte élesen csengett, és

Barnabás megrökönyödve hagyta félbe a mozdulatot.
Atráskó bocsánatkérőn mosolygott és lágyan
ismételte:
– Nem, Barnabás, elég sokáig viseltem.
– Ahogy akarod – mondta Barnabás. Ekkor
megfordította a Jelvényt.
– Nézd csak! Láttad a feliratát?
– Látni láttam – felelte Atráskó –, de nem tudom,
mit jelent.
– Hogyhogy?
– Mi, zöldbőrűek nyomokat tudunk olvasni, de
betűket nem.
Ezúttal Barnabás volt az, aki egy meglepett „ó"-t
hallatott.
– Mit mond a felirat? – tudakolta Atráskó.
– TEDD AZT, AMIT AKARSZ – olvasta
Barnabás.
Atráskó mereven nézte a jelvényt.
– Tehát ezt jelenti? – mormogta. Arca semmit
sem árult el az érzéseiből, és Barnabás nem tudta
kitalálni, hogy mire gondol. Ezért megkérdezte:
 452

– Ha tudtad volna a jelentését, másképpen alakult

volna valami veled?
– Nem – mondta Atráskó –, azt tettem, amit
akartam.
– Ez igaz – jegyezte meg Barnabás és bólintott.
Ismét hallgattak mind a ketten.
– Még valamit meg kell kérdeznem tőled,
Atráskó – vette fel újra Barnabás a beszélgetés
fonalát. – Azt mondtad, hogy más voltam, amikor a
Varázstükör Kapuban láttál.
– Igen, egészen más voltál.
– És milyen?
– Nagyon kövér voltál és sápadt és egész más
ruhát viseltél.
– Kövér és sápadt? – kérdezte Barnabás és
hitetlenkedve mosolygott. – Igazán biztos vagy
benne, hogy én voltam?
– Hát nem te voltál?
Barnabás elgondolkozott.
– Te láttál engem, azt tudom. De én mindig ilyen
voltam, mint most.
– Igazán?
 453

– Emlékeznem kellene rá, nem? – kiáltotta

Barnabás.
– Igen – mondta Atráskó és elgondolkozva nézett
rá –, emlékezned kellene.
– Nem torzító tükörben láttál?
Atráskó megrázta a fejét.
– Nem hiszem.
– Mivel magyarázod akkor, hogy olyannak láttál?
– Nem tudom – ismerte el Atráskó. – Csak annyit
tudok, hogy nem tévedtem.
Ezután ismét hosszan hallgattak, és végül aludni
mentek.
Mikor Barnabás már az ágyában feküdt –
amelynek fej- és lábtámlája természetesen a
legfinomabb ezüstfiligránból készült –, még mindig
az Atráskóval folytatott beszélgetésen járt az esze.
Valahogyan az volt a benyomása, mintha a Hős
Hibor felett aratott győzelme, de még Szörszörénynél
való tartózkodása is kisebb hatást tett volna
Atráskóra, mióta megtudta, hogy Barnabás a Fényt
viseli. Talán úgy gondolja, hogy ilyen körülmények
között semmi különös nincs az egészben. Barnabás
 454

azonban ki akarta vívni Atráskó korlátlan

nagyrabecsülését.
Sokáig törte a fejét. Kell valaminek lennie,
amihez Fantáziában senki sem ért, még a Jelvény
birtokában sem. Valaminek, amit csak ő, Barnabás
tudhat.
És egyszerre eszébe jutott: történeteket kitalálni!
Többször is hallotta, hogy Fantáziában senki sem
tud újat létrehozni. Még Jajulála hangja is erről
beszélt. És éppen ez az, amihez ő egész különlegesen
jól ért.
Atráskónak meg kell tudnia, hogy ő, Barnabás
milyen nagy költő!
Szerette volna, ha minél hamarabb alkalom
kínálkoznék, hogy ezt barátjának bebizonyítsa. Talán
már holnap. Például költői ünnepet lehetne rendezni
Amargantban, amelynek során Barnabás mindenki
más hírnevét elhomályosítaná az ötleteivel!
Vagy még jobb lenne, ha minden, amit el akar
mesélni, valósággá válna! Nem azt mondta-e
Szörszörény, hogy Fantázia a történetek birodalma,
és ezért még régmúlt események is új életre
támadhatnak, ha egy történetben előfordulnak?
 455

Akkor nézne csak nagyot Atráskó!

S míg Barnabás Atráskó ámuló csodálatát
színezgette magának, elaludt.
Mikor másnap reggel a palota dísztermében a
kiadós reggelinél ültek, Querdobán, az Ezüstagg így
szólt:
– Elhatároztuk, hogy vendégünknek, Fantázia
Megmentőjének, valamint a barátjának, aki őt
elhozta hozzánk, ma valami egész különleges
ünnepséget rendezünk. Talán nincs róla tudomásod,
Bux Barnabás Boldizsár, hogy egy régi
hagyománynak megfelelően mi, amargantiak
Fantázia dalnokai és mesemondói vagyunk.
Gyermekeinket is erre a művészetre oktatjuk már
kiskoruktól fogva. Amint nagyobbak lesznek, sok
éven át kell országról országra vándorolniuk, hogy
hivatásukat mindenki hasznára és javára gyakorolják.
Ezért fogadnak minket mindenütt megbecsüléssel és
örömmel. De van egy bánatunk: dal- és
mesekészletünk – őszintén szólva – nem túlságosan
nagy. És ezen a kevésen sokunknak kell osztoznia.
Az a hír járja azonban rólad – nem tudom, így van-e
 456

–, hogy te a magad világában történetek kitalálásáról

vagy nevezetes. Igaz ez?
– Igen – mondta Barnabás –, még ki is nevettek
érte.
Querdobán, az Ezüstagg meglepve húzta fel
szemöldökét.
– Azért nevettek ki, mert olyan történeteket tudsz
mesélni, amiket még soha senki nem hallott? Hogy
lehet ez? Közülünk senki sincs ilyen képesség
birtokában, és mi mindnyájan, jómagam és
polgártársaim, kimondhatatlanul hálásak lennénk, ha
néhány új történettel ajándékoznál meg bennünket.
Kész volnál rajtunk segíteni lángelméddel?
– Örömmel! – válaszolta Barnabás.
Reggeli után kivonultak Querdobán palotájának
lépcsőfeljáratára, ahol Fuhur már várta őket.
A téren ezalatt nagy tömeg gyűlt össze, ezúttal
azonban már csak kevesen képviselték azokat a
vendégeket, akik a harci játékokra jöttek a városba.
Főként amargantiak jelentek meg, férfiak, nők,
gyermekek, akik mind szép alakúak és kék szeműek
voltak és mind díszes ezüstöltözéket viseltek.
Legtöbbjük ezüstből való húros hangszert hozott
 457

magával, hárfát, lírát, gitárt vagy lantot, amellyel

előadását kísérni óhajtotta, mivel mind abban
reménykedett, hogy módja lesz művészetét Barnabás
és Atráskó előtt bemutatni.
Megint székeket hoztak, Barnabás Querdobán és
Atráskó között foglalt helyet. Fuhur mögöttük
helyezkedett el.
Azután Querdobán összeütötte tenyerét, és a
beállt csendben a következőt mondta:
– A nagy költő teljesíti kívánságunkat. Új
történetekkel ajándékoz meg bennünket. Ezért,
barátaim, nyújtsátok tudásotok legjavát, hogy
megjöjjön a kedve!
A téren levő összes amarganti mélyen és
csendben meghajtotta magát. Ekkor előlépett az első
és előadta műsorát. Utána újabbak és újabbak
következtek. Mindnek szép, csengő hangja volt, és
mind jól értette a dolgát.
A mesék, versek és dalok, melyeket előadtak,
váltakozva voltak izgalmasak, vidámak vagy
szomorúak, de részletezésük túl sok időt venne
igénybe. Majd inkább egy más alkalommal essék szó
róluk. Mindössze csupán mintegy száz különböző
 458

darab hangzott fel, azután ismétlődni kezdtek. Az

újonnan fellépő amargantiak nem tudtak mást
előadni, mint amit az előttük járók már bemutattak.
Barnabás mégis egyre izgatottabb lett, mert arra a
pillanatra várt, amikor ő kerül sorra. Tegnap esti
kívánsága hajszálpontosan teljesült. Alig tudta
kivárni, hogy minden egyéb is valóra váljék. Szeme
sarkából Atráskót nézte, de az mozdulatlan arccal ült
és figyelt. Semmiféle kedélyváltozást nem tudott róla
leolvasni.
Végül Querdobán, az Ezüstagg megálljt intett
polgártársainak. Sóhajtva fordult Barnabáshoz és így
szólt:
– Mondtam neked, Bux Barnabás Boldizsár,
hogy készletünk, sajnos, elég csekély. Nem a mi
bűnünk, hogy nincs több történetünk. Amint látod,
megteszünk minden tőlünk telhetőt.
Megajándékoznál most bennünket eggyel a tieid
közül?
– Nektek adom minden történetemet, amit csak
kitaláltam – mondta Barnabás nagyvonalúan –,
ugyanis annyi újat találok ki, amennyit csak akarok.
Sokat közülük egy Krisz Ta nevű kislánynak
 459

meséltem, de a legtöbbet csak saját magamnak. Tehát

még senki más nem ismeri őket. De hetekig,
hónapokig tartana, ha mindet egyenként elmesélném,
és annyi ideig nem maradhatunk itt nálatok. Ezért
egy olyan történetet mesélek nektek, amelyben az
összes többi benne van. A címe „Az amarganti
könyvtár története" és egész rövid. – Kicsit
gondolkozott, azután találomra elkezdte:
„A homályos előidőkben élt Amargantban egy
Ezüstagg-asszony, akit úgy hívtak, hogy Quana, s a
város felett uralkodott. Ama régmúlt napokban nem
létezett még Szumru, a Könnyek Tava, de Amargant
sem volt még abból a különleges ezüstből, amely
ellenáll a víz hatásának. Egész közönséges város
volt, kő- és faházakkal. És erdővel borított dombok
között feküdt egy völgyben.
Quanának volt egy Quin nevű fia, aki nagy
vadász volt. Quin egy napon megpillantott az
erdőben egy egyszarvút, amelynek szarva hegyén
ragyogó drágakő ült. Megölte az állatot és a
drágakövet hazavitte. Ám ezzel nagy bajt zúdított a
városra. A lakosságnak egyre kevesebb gyermeke
született. Úgy festett a helyzet, hogy ha nem találnak
 460

segítséget, kihalásra vannak ítélve. Az egyszarvút

azonban nem lehetett életre kelteni, és mindenki
tanácstalan volt.
Ekkor Quana, az Ezüstagg-asszony követet
küldött a Déli Jósdába, amely akkoriban még
működött, hogy tudakolja meg Jajulálától, mitévők
legyenek. De a Déli Jósda nagyon messze volt. A
követ ifjúként indult útnak és aggastyán volt, mire
visszatért. Quana, az Ezüstagg-asszony már régen
meghalt, és fia, Quin lépett időközben a helyére.
Természetesen már ő is élemedett korú volt, valamint
a többi amarganti is. Csupán egyetlen gyermekpár
volt még közöttük, a fiút Aquilnak, a lányt
Muquának hívták.
Közhírré tette hát a követ, amit Jajulála hangja
nyilatkoztatott ki: Amargant csak abban az esetben
maradhat fenn, ha Fantázia legszebb városává teszik.
Csak ily módon tehetik jóvá Quin vétkét. Ezt az
amargantiak csak az aharárik segítségével vihetik
végbe, akik Fantázia legrútabb teremtményei. Örök-
síróknak is nevezik őket, mert saját rútságuk feletti
bánatukban szüntelenül ontják a könnyeket. De
éppen ezzel a könnyözönnel mossák ki a föld
 461

mélyéből a különleges ezüstöt, és értik a módját,

hogyan kell belőle a legcsodálatosabb filigránmunkát
készíteni.
Elindult hát az összes amarganti, hogy
megkeresse az aharárikat, de egyiküknek sem
sikerült megtalálni őket, mert ezek a lények mélyen a
föld alatt élnek. Végül már csak Aquil és Muqua volt
hátra. A többiek már mind elhaltak, ők ketten pedig
időközben felnőttek. És kettejüknek közösen sikerült
az aharárikat megtalálni és rábeszélni, hogy
Amargantot Fantázia legszebb városává tegyék.
Az aharárik először is egy ezüstcsónakot
építettek és arra egy kis filigránpalotát emeltek, s a
kihalt város piacterére állították. Akkor
könnyözönüket úgy vezették a föld alatt, hogy mint
forrás törjön napvilágra az erdő borította dombok
közötti völgyben. A völgy megtelt a keserű vízzel, és
Szumru lett belőle, a Könnyek Tava, amelyen ott
úszott az első ezüstpalota. Abban lakott Aquil és
Muqua.
Az aharárik azonban feltételt szabtak az ifjú
párnak, éspedig azt, hogy ők maguk és utódaik az
éneklésnek és mesemondásnak szenteljék magukat.
 462

És ameddig ezt teszik, az aharárik segítenek nekik,

mert így nekik is részük van benne, és csúfságuk így
segít létrehozni valami szépet.
Aquil és Muqua könyvtárat alapított hát
Amargant híres könyvtárát –, amelyben
összegyűjtötték az én összes meséimet. Ezzel
kezdték, amelyet éppen most hallottatok, de
lassanként az összes többi is hozzákerült, amit valaha
is meséltem, és végül annyi lett belőle, hogy sem ők
ketten, sem nagyszámú utódaik, akik ma az
Ezüstvárost benépesítik, nem érnek soha a végére.
Hogy Amargant, Fantázia legszebb városa még
ma is fennáll, azért van, mert az aharárik és az
amargantiak kölcsönösen megtartották ígéretüket –
jóllehet, egyikük sem tud már a másikról. Csupán
Szumrunak, a Könnyek Tavának neve emlékeztet
még a homályos előidők ama eseményére."
Miután Barnabás befejezte elbeszélését,
Querdobán, az Ezüstagg lassan felemelkedett
székéről. Arcán üdvözült mosoly ömlött el.
– Bux Barnabás Boldizsár – szólt –, többet adtál
nekünk, mint egyetlen történetet, és többet, mint akár
az összes történet. Saját eredetünkkel ajándékoztál
 463

meg bennünket. Most már tudjuk, honnan származik

Szumru és honnan ezüsthajóink, valamint
ezüstpalotáink, amelyeket a tó hordoz. Most már
tudjuk, miért vagyunk időtlen idők óta dalnok- és
mesemondó nép. És mindenekelőtt megtudtuk, hogy
mit tartalmaz városunknak az a nagy kerek
építménye, amelybe még senki közülünk soha be
nem lépett, mert ősidőktől fogva zárva van.
Legnagyobb kincsünket tartalmazza, amiről eddig
nem volt tudomásunk. Amargant könyvtárát
tartalmazza!
Barnabást magát is lenyűgözte, hogy mindaz,
amit az imént elbeszélt, valósággá vált (vagy talán
mindig is az volt? Szörszörény bizonyára azt mondta
volna: mind a kettő!). Mindenesetre saját szemével
akart meggyőződni róla.
– Hol van az az épület? – kérdezte.
– Megmutatom – mondta Querdobán, és a
tömeghez fordulva így kiáltott: – Jöjjetek mind!
Talán még más csodában is lesz ma részünk!
A hosszú menet, melynek élén az Ezüstagg
haladt Atráskó és Barnabás között, átvonult az
ezüsthajókat összekapcsoló pallókon és végül egy
 464

hatalmas építmény előtt állt meg, amely egy kör

alakú hajón emelkedett és olyan volt, mint egy óriási
ezüstszelence. Külső falai simák és dísztelenek
voltak, s ablak sem nyílt rajtuk. Egyetlen nagy
kapuja zárva volt.
A sima, ezüst kapuszárny közepében, gyűrű
alakú foglalatban egy áttetsző üvegdarabnak látszó
kő ült. Felette a következő felirat volt olvasható:
„Ültem az Egyszarvú szarván. Kihunytam aztán,
az ajtót zárva tartván, míg nem ragyogtat fel, aki
nevem meg tudja mondani.
Világítok neki századévig,
s Yor Tárnódjának sötét mélyeiben
leszek a vezetője.
De ha nevemet még egyszer kimondja,
végétől elejéig,
százévnyi fény, mit szétsugárzok
egy pillanat alatt."
– Egyikünk sem képes ezt a feliratot megfejteni –
mondta Querdobán. – Egyikünk sem tudja, mit
jelentenek a Yor Tárnódja szavak. Senki nem talált
eddig nevet a kő számára, pedig mindnyájan újra
meg újra kísérletet tettünk rá. Mi azonban csak olyan
 465

neveket használhatunk, amelyek már előfordultak

Fantáziában. És mivel ezek egyéb dolgok nevei,
egyik sem tudta a követ ragyogásra bírni és ezáltal az
ajtót kinyitni. Tudsz nevet találni, Bux Barnabás
Boldizsár?
Várakozásteli, mély csend állt be. Minden
amarganti és nem amarganti visszafojtotta a
lélegzetét.
– Al' Csahir! – kiáltotta Barnabás.
Ebben a szempillantásban élesen felragyogott a
kő, kiszökkent a foglalatából, egyenesen Barnabás
kezébe. Az ajtó kitárult.
Az ámulat kiáltása tört fel ezer torokból.
Barnabás, kezében a csillogó kővel, nyomában
Atráskóval és Querdobánnal, belépett az ajtón. A
tömeg utánuk nyomult.
A nagy kör alakú helyiségben sötét volt, és
Barnabás magasra emelte a követ. Fénye, jóllehet
erősebb volt a gyertyáénál, nem tudta az egész teret
megvilágítani. Csupán annyit lehetett látni, hogy a
falak hosszában, több emelet magasságban könyvek
és megint csak könyvek sorakoznak.
 466

Lámpákat hoztak, és hamarosan az egész,

hatalmas teremben világos lett. Ekkor kitűnt, hogy a
könyvespolcok körös-körül sok különböző részlegre
voltak osztva, melyeken útmutatók függtek. Például
„Vidám történetek" vagy „Izgalmas történetek" vagy
„Komoly történetek" vagy „Rövid történetek" és így
tovább.
A kör alakú terem közepén feltűnő, nagybetűs
felirat volt a padlóba vésve:

BUX BARNABÁS BOLDIZSÁR

ÖSSZEGYŰJTÖTT MŰVEINEK
KÖNYVTÁRA

Atráskó csak állt és tágra nyílt szemmel nézett

körül. egy elfogta az ámulat és a csodálkozás, hogy
lelkiállapota szinte túlzottan kiütközött az arcán. És
Barnabás örült ennek.
– Ezek mind – kérdezte Atráskó és ujjával
körbemutatott ezek mind olyan történetek, amelyeket
te találtál ki?
– Igen – mondta Barnabás és Al'Csahirt a
zsebébe dugta.
 467

Atráskó zavarodottan nézett rá.

– Ezt nem érem fel ésszel – ismerte el.
Az amargantiak természetesen már rég tüzes
buzgalommal vetették magukat a könyvekre,
lapozgatták őket, kölcsönösen felolvastak egymásnak
belőlük, egyesek minden teketória nélkül
letelepedtek a földre és bizonyos részeket már
elkezdtek kívülről tanulni.
A nagy esemény híre, persze, futótűzként terjedt
szét az egész Ezüstvárosban, odavalósiak és
vendégek közt egyaránt.
Barnabás és Atráskó éppen kilépett a
könyvtárból, amikor a három lovag, Hirót, Hiszár és
Hikar jött velük szembe.
– Barnabás úr – mondta a rőt hajú Hiszár, aki
nyilvánvalóan nemcsak a penge-, hanem a
nyelvforgatásban is a legfürgébb volt –, hallottuk,
hogy milyen páratlan képességekről tett tanú-
bizonyságot. Ezért szeretnénk önt megkérni, vegyen
fel minket a szolgálatába és engedje meg, hogy
további útja során önnel tarthassunk. Mindhárman
arra vágyunk, hogy saját történetünk legyen. És még
ha természetesen nincs is rászorulva a védelmünkre,
 468

akkor is hasznát vehetné, ha három ilyen derék,

ügyes lovag áll a szolgálatára, mint mi vagyunk.
Hajlandó rá?
– Szívesen – felelte Barnabás –, ilyen kísérőkre
mindenki büszke lenne.
A három lovag ekkor fenntartás nélkül és ott
helyben le akarta tenni a hűségesküt Barnabás
kardjára, de ő visszatartotta őket.
– Kamonda – magyarázta nekik – varázskard.
Életveszélyes bárkinek megérintenie, aki nem evett,
nem ivott a Tarka Halál tüzéből és nem fürdött
benne.
Így meg kellett elégedniük egy barátságos
kézszorítással.
– És mi van Hős Hiborral? – tudakolta Barnabás.
– Teljesen össze van törve – mondta Hirót.
– A szíve hölgye miatt – tette hozzá Hikar.
– Felkereshetné, uram – mondta végül Hiszár.
Útnak indultak hát – immár öten – a fogadó felé,
ahova a társaság eredetileg beszállásolta magát, és
ahol Barnabás az öreg Nyihát az istállóban
elhelyezte.
 469

Amikor az ivóba léptek, csupán egyetlen férfi ült

ott. Kezét szőke hajába mélyesztve borult az asztalra.
Hős Hibor volt.
Nyilván hozott magával tartalék öltözetet az
úticsomagjában, mert most egy valamivel
egyszerűbb gúnya volt rajta annál, amely
Barnabással vívott harcában az előző napon ronggyá
ment szét.
Mikor Barnabás jó napot kívánt neki, felszökött
és a két ifjúra meredt. Szeme vérben forgott.
Barnabás megkérdezte, hogy szabad-e mellé
ülniük, mire megrándította a vállát, bólintott és
visszarogyott a helyére. Előtte az asztalon papírlap
hevert, mely úgy hatott, mintha többször
összegyűrték és újra kisimították volna.
– Szeretnék a hogyléte felől érdeklődni — kezdte
Barnabás. – Sajnálom, ha megbántottam volna.
Hős Hibor megrázta a fejét.
– Nekem végem – tört ki rekedt hangon. – Itt
van, olvassa! Barnabás elé tolta a papírlapot:
„Csak a legtökéletesebb kell nekem – állt rajta –,
és az nem ön, így hát éljen boldogul!"
– Oluda hercegnőtől kapta? – kérdezte Barnabás.
 470

Hős Hibor bólintott.

– Közvetlenül a viadalunk után a partra vitette
magát hátaslovával együtt. Ki tudja, hol van most?
Soha nem fogom viszontlátni. Mi célja van még az
életemnek?
– Nem tudná utolérni?
– Minek?
– Talán még jobb belátásra bírhatja.
Hős Hibor keserű nevetésben tört ki.
– Akkor ön nem ismeri Oluda hercegnőt. Több
mint tíz évig gyakoroltam, hogy mindazt tudjam,
amit tudok. Mindenről lemondtam, ami testi
állapotomra káros lett volna. Vasfegyelemmel
tanultam a legkiválóbb vívómesterektől a vívást, a
legerősebb birkózóktól a birkózás minden válfaját,
egész addig, míg mindnyájukat sikerült legyőznöm.
Gyorsabban futok, mint egy ló, magasabbra ugrok,
mint egy szarvas, mindent a legeslegjobban tudok,
vagy inkább — tudtam, a tegnapi napig. Eleinte soha
egy pillantásra sem méltatott a hercegnő, de aztán
irántam tanúsított érdeklődése képességeim
arányában fokozatosan nőni kezdett. Már
reménykedhettem, hogy választása rám esik – és
 471

most minden örökre kárba veszett. Hogy élhetek

remény nélkül?
– Talán – vélte Barnabás – nem kellene ekkora
esetet csinálnia Oluda hercegnőből. Biztosan akadna
más is, aki éppúgy tetszene önnek.
– Nem – válaszolta Hős Hibor – Oluda hercegnő
éppen azért tetszik nekem, mert csak a legkiválóbbal
elégszik meg.
– Ahá – mondta Barnabás –, így persze nehéz.
Mit lehetne tenni? És ha valami más módon
próbálkozna nála? Például mint énekes vagy mint
költő?
– De hát én hős vagyok – válaszolta Hibor kissé
ingerülten –, nem tudok és nem is akarok más
hivatást választani. Olyan vagyok, amilyen vagyok.
– Igen – mondta Barnabás –, ezt belátom.
Mindnyájan hallgattak. A három lovag
részvétételi pillantásokat vetett Hős Hiborra.
Megértették, hogy mi megy benne végbe. Végül
Hiszár torkát köszörülve halkan Barnabáshoz fordult:
– Az ön számára, Barnabás úr, tulajdonképpen
nem jelentene különösebb gondot, hogy segítsen
rajta.
 472

Barnabás Atráskóra nézett, de az újra

kifürkészhetetlen arcot öltött.
– Egy ilyen hős, mint Hibor – folytatta Hikar
valóban kárát vallja, ha közel s távolban sehol sem
akad szörnyekre, érti?
Barnabás még mindig nem értette.
– Szörnyekre végül is szükség van — szólt Hirót
és megpödörte tekintélyes fekete bajuszát – ahhoz,
hogy egy hős hőssé váljék. – Közben Barnabásra
kacsintott.
Most értette meg végre Barnabás, hogy miről van
szó.
– Hallgasson rám, Hős Hibor – mondta –, azzal a
javaslatommal, hogy szívét más hölgynek adja, csak
az állhatatosságát akartam próbára tenni. A
valóságban ugyanis Oluda hercegnőnek már most
szüksége van az ön segítségére, és önön kívül senki
nem mentheti meg őt.
Hős Hibor felfigyelt.
– Komolyan beszél, Barnabás úr?
– A legkomolyabban, egyébként azonnal meg is
győződhet róla. Oluda hercegnőt ugyanis néhány
perccel ezelőtt megtámadták és elrabolták.
 473

– Kicsoda?
– A legrémesebb szörny, amely valaha is létezett
Fantáziában. A Szemerd nevű sárkányról van szó. A
hercegnő éppen egy erdei tisztáson lovagolt
keresztül, amikor a rémség megpillantotta őt, a
magasból rávetette magát, felkapta lova hátáról és
magával ragadta.
Hibor felugrott. Szeme felragyogott, arca kipirult.
Örömében összeütötte a tenyerét. De azután kialudt
tekintettel visszaült.
Ez, sajnos, nem lehet igaz – mondta szomorúan
–, sehol a világon nincsenek már sárkányok.
– Hős Hibor, ön elfelejti, hogy én nagyon
messziről jövök, sokkal messzebbről, mint ahol ön
valaha is járt – világosította fel Barnabás.
– Ez igaz – erősítette meg Atráskó, aki első ízben
avatkozott a beszélgetésbe.
– És valóban az a szörny rabolta el? – kiáltott fel
Hős Hibor. Két kezét a szívére szorította és így
sóhajtott:
– Ó, imádott Oludám, hogy szenvedhetsz. De ne
félj, lovagod közeleg, már útban van feléd! Mondja
meg: hova kell mennem? Miről van szó voltaképpen?
 474

– Messze-messze innen – kezdte Barnabás – van

egy ország, a neve Morozóna vagy a Hideg Tűz
Országa, mert ott a lángok hidegebbek, mint a jég.
Hogy hogyan juthat ebbe az országba, nem tudom
megmondani, ezt önnek kell kitalálnia. Az ország
közepében van egy megkövesedett erdő, neve
Vadgoboly. És ennek a megkövesedett erdőnek a
közepében áll a Ragóc nevű ólomvár. Három várárok
veszi körül. Az elsőben zöld méreg folyik, a
másodikban füstölgő salétromsav, a harmadikban pe-
dig skorpiók nyüzsögnek, akkorák, mint az ön lába.
Híd vagy palló nem vezet át rajtuk, mert Ragóc
ólomvárának ura nem más, mint ama Szemerd
nevezetű szárnyas szörnyeteg. Nyálkás bőrszárnya
kiterjesztve harminckét méter széles. Ha éppen nem
repül, úgy áll, mint egy óriási kenguru. Teste ótvaros
patkányéhoz, farka pedig skorpióéhoz hasonlít.
Mérges fullánkjának legkisebb érintése is feltétlenül
halálos. Hátsó lábai óriási szöcskelábak, a mellsők
azonban, amelyek aprók és csenevészek, egy
kisgyermek kezének felelnek meg. De ez ne tévessze
meg önt, mert éppen ezekben a kezecskékben
rettenetes erő lakik. Hosszú nyakát be tudja húzni,
 475

mint a csiga a tapogatóit, és rajta három fejet visel.

Az egyik nagy és krokodilfejhez hasonló, ennek
torkából jeges tüzet tud lövellni. Azon a helyen
azonban, ahol a krokodil szeme van, két kinövés
látható, mely nem más, mint a sárkány két további
feje. A jobb oldali olyan, mintha egy öregemberé
volna. Ezzel hall és lát. Beszédhez azonban a bal
oldalit használja, mely egy öregasszony képére
emlékeztet.
Hős Hibor kissé elsápadt ettől a leírástól.
– Mi is a neve? — kérdezte.
– Szemerd – ismételte meg Barnabás. – Ezer éve
garázdálkodik, minthogy ennyi idős. Időről időre
magával ragad egy szép szüzet, akinek azután a
háztartását kell vezetnie, amíg csak él. Ha meghalt,
másikat rabol a helyébe.
– Hogyhogy nem hallottam róla soha?
– Szemerd elképzelhetetlenül messzire és
hihetetlen gyorsan tud repülni. Eddig mindig
Fantázia más országait választotta rablóhadjárata
céljául. Egyébként is csupán minden fél évszázadban
egyszer jelenik meg.
 476

– És eddig egyetlen foglyát sem sikerült

kiszabadítani senkinek sem?
– Nem, mert ehhez egész kivételes hősre van
szükség.
Ezekre a szavakra Hős Hibor orcái újra
kipirultak.
– Van Szemerdnek valamilyen sebezhető pontja?
– kérdezte szakszerűen.
– Ó – mondta Barnabás –, a legfontosabbat
majdnem elfelejtettem. Ragóc várának legmélyebb
pincéjében egy ólombárd fekszik. Meg fogja érteni,
hogy Szemerd ezt a bárdot úgy őrzi, mint a szeme
világát, ha elmondom önnek, hogy ez az egyetlen
fegyver, amellyel meg lehet őt ölni. A két kisebb
fejét kell vele levágni.
– Honnan tudja mindezt? – kérdezte Hős Hibor.
Barnabásnak nem kellett felelnie, mert ebben a
pillanatban rémült kiáltások hallatszottak az utcáról:
– Sárkány! – Egy szörny! – Nézzétek, ott,. ott
fenn az égen! – Rettenetes! A városra támad! –
Meneküljön, aki tud! Nem, nem, már meg is van az
áldozata!
 477

Hős Hibor kirohant az utcára, a többiek követték,

legvégül Atráskó és Barnabás.
Az égen óriási denevérféle röpdösött. Amikor
közelített, mintha egy pillanatra hideg árny vetődött
volna az egész Ezüstvárosra. Szemerd volt az, és
pontosan olyannak festett, amilyennek Barnabás az
imént kitalálta. És csenevész, ám fölöttébb veszélyes
kezecskéi között egy ifjú hölgyet tartott fogva, aki
teljes erejéből kiáltozott és kapálózott.
– Hibor! – hallatszott egyre messzebbről –,
segíts, Hibor! Ments meg, én hősöm!
Azután eltűnt.
Hibor már hozta is fekete csődörét az istállóból
és már ott állt az egyik ezüstkompon, mely a
szárazföld felé tartott.
– Gyorsabban! – kiáltotta a révésznek. – Annyit
adok, amennyit csak akarsz, de vigyél gyorsabban!
Barnabás utánanézett és ezt mormogta:
– Csak azt remélem, hogy nem tettem túlságosan
nehézzé a dolgát.
Atráskó a szeme sarkából nézte. Majd halkan
megszólalt:
– Talán mi is jobban tennénk, ha felkerekednénk.
 478

– Merre?
– Általam jöttél Fantáziába – mondta Atráskó -, s
úgy gondolom, a visszaút megtalálásában is
segítségedre kell lennem. Hiszen valamikor biztosan
vissza szeretnél térni a világodba, így van?
– Ó – mondta Barnabás –, erre eddig még
egyáltalán nem gondoltam. De igazad van, Atráskó.
Igen, persze, teljesen igazad van.
– Megmentetted Fantáziát – folytatta Atráskó –,
és azt hiszem, sokat kaptál érte cserébe. Úgy
képzelem, hogy mindezzel most haza szeretnél térni,
hogy meggyógyítsd vele a saját világodat. Vagy van
esetleg valami, ami visszatart?
És Barnabás, aki elfelejtette, hogy nem volt
mindig erős, szép, bátor és hatalmas, így felelt:
– Nem, nem tudom, mi lenne az.
Atráskó ismét elgondolkozva nézte a barátját, és
az előbbiekhez hozzátette:
– És talán hosszú és nehéz is az út, ki tudja?
– Igen, ki tudja? – helyeselt Barnabás. - Ha
akarod, rögtön indulhatunk is.
Ezután rövid, barátságos vita zajlott le még a
három lovag között, mert nem tudtak megegyezni
 479

abban, hogy melyikük bocsáthatja Barnabás

rendelkezésére a lovát. Barnabás azonban röviden
elintézte a kérdést, amennyiben azt kérte, hogy
Nyihát, a szamáröszvért adják neki. A lovagok ugyan
Barnabás úr méltóságán alulinak ítélték, hogy ilyen
hátaslovat használjon, de minthogy ő ragaszkodott
hozzá, végül is engedtek.
Mialatt a három lovag az utazás előkészületeivel
foglalatoskodott, Barnabás és Atráskó visszament
Querdobán palotájába, hogy köszönetet mondjanak
az Ezüstaggnak vendégszeretetéért és búcsút
vegyenek tőle. Fuhur, a szerencsesárkány a palota
előtt várta Atráskót. Nagyon elégedett volt, amikor
meghallotta, hogy indulnak. Városban nem érezte
igazán jól magát, még ha olyan szép volt is, mint
Amargant.
Querdobán, az Ezüstagg mélyen elmerült egy
könyv olvasásába, melyet a Bux Barnabás Boldizsár
Könyvtárból vett ki magának.
– Szerettem volna, ha még sokáig vendégül
láthatlak benneteket – mondta kissé szórakozottan –,
ilyen nagy költőnek nem mindennap ad szállást az
ember. Vigaszul viszont itt vannak a művei.
 480

A két ifjú elbúcsúzott és kilépett a palotából.

Amikor Atráskó Fuhur hátára szállt, megkérdezte
Barnabást:
– Nem akarnál te is Fuhur hátán utazni?
– Majd később – válaszolta Barnabás –, most
Nyiha vár rám, s én ígéretet tettem neki.
– Akkor megvárunk a szárazföldön – kiáltotta
Atráskó. A szerencsesárkány a levegőbe emelkedett,
és a következő pillanatban már látótávolon kívül
volt.
Mikor Barnabás visszaért a fogadóba, a három
lovag már útra készen várta az egyik kompon a
lovakkal és a szamáröszvérrel együtt. Nyiháról
levették a málhanyerget és helyette egy gazdagon
díszített lovaglónyerget adtak rá. Hogy miért, azt
csak akkor tudta meg, mikor Barnabás hozzálépett és
a fülébe súgta:
– Te most hozzám tartozol, Nyiha.
És miközben a bárka elindult és egyre távolodott
az Ezüstvárostól, sokáig hangzott az öreg
szamáröszvér örömkiáltása Szumrunak, a Könnyek
Tavának keserű vize felett.
 481

Ami egyébként Hős Hibort illeti, valóban sikerült

eljutnia Morozónába, a Hideg Tűz országába.
Behatolt Vadgobolyba, a megkövesedett erdőbe, és
átküzdötte magát a Ragóc várát körülvevő három
árkon. Megtalálta az ólombárdot, és legyőzte
Szemerdet, a sárkányt. Azután hazavitte atyjához
Oludát, pedig az most már szívesen feleségül ment
volna hozzá. De Hibornak most már nem kellett. Ez
azonban már más történet, és elbeszélésére más
alkalommal kerül majd sor.
 XVIII.

Az aharárik
 484

ettenetes eső szakadt az utasokra a fejük felett

tovasöprő sűrű, sötét felhőkből. Azután nagy tapadós
pelyhekben esni kezdett a hó, és végül egyszerre
havazott és esett. A szélvihar olyan erős volt, hogy
még a lovaknak is oldalvást kellett szembeszegülniük
vele. A lovasok köpenye súlyos volt a nedvességtől
és csattogva verte az állatok hátát.
Már sok napja voltak úton és az utolsó három
alatt ezen a felföldön át lovagoltak. Az idő napról
napra romlott, és az iszap s metsző élű kőtörmelék
keverékévé vált talaj egyre fáradságosabbá tette
előrehaladásukat. Itt-ott bokorcsoportok vagy szél
görbítette, alacsony cserjések nőttek, ezenkívül
semmi változatosság nem kínálkozott a szemnek.
Barnabás, aki Nyiha hátán legelöl lovagolt,
csillogó ezüstköpenyében viszonylag még jól bírta.
Kiderült, hogy a köpeny, noha könnyű és vékony,
kitűnően melegít és lepergeti magáról a vizet.
Hirótnak, az Erősnek köpcös alakja szinte eltűnt
vastag kék gyapjúkabátjában. A finom csontú Hiszár
rőt hajára húzta barna lóden átalvetőjének nagy
csuklyáját. Hikar ösztövér tagjaira rátapadt a szürke
vitorlavászon körgallér.
 485

Ennek ellenére a három lovag a maga nyers

módján egész jókedvű volt. Nem számítottak arra,
hogy utazásuk Barnabás úrral valami kéjutazás lesz.
Olykor-olykor hangosan beleénekeltek a viharba,
inkább elszántan, mint szépen, hol egyenként, hol
pedig kórusban. Kedvenc daluk nyilván az volt,
amely így kezdődik:

„Mikor én még gyerek voltam,

Zúg a zápor, hujjahaj ... "*
Úgy nyilatkoztak, hogy ez a dal egy réges-régen
Fantáziában járt utazó szerzeménye, akit Sexpirnek
vagy valami hasonlónak hívtak.
A csoport egyetlen tagja, akire látszólag semmi
hatással nem volt sem a nedvesség, sem a szél,
Atráskó volt. Mint az utazás kezdete óta általában,
most is messzire előrevágtatott a felhők között vagy
felettük, hogy a terepet felderítse és azután vissza-
térve, jelentést tegyen a többieknek.
Mindnyájan úgy gondolták, még a szerencse-

* Shakespeare: Vízkereszt, V. felvonás záróénekéből

Rónay György).
 486

sárkány is, hogy azt az utat keresik, amely Barnabás

világába visz vissza. Barnabás is így hitte. Maga sem
tudta, hogy Atráskó javaslatát tulajdonképpen csak
barátságból és jóakaratból fogadta el, de valójában
egyáltalán nem ezt kívánta. Ám Fantázia földrajzát a
kívánságok határozzák meg, akár tudatosak, akár
nem. És mivel Barnabás volt az, akinek el kellett
döntenie, milyen irányban haladjanak tovább, az
történt, hogy útjuk egyre beljebb vitte őket
Fantáziába – vagyis a felé a központ felé, amelyet az
Elefántcsonttorony képezett. Hogy ez mit jelentett a
számára, csak később tapasztalhatta meg. Egyelőre
sem neki, sem útitársainak sejtelme sem volt róla.
Barnabás gondolatai mással voltak elfoglalva.
Mindjárt az Amargantból való elutazásukat
követő második napon Szemerd sárkány világosan
kivehető nyomaira bukkantak a Szumrut környező
erdőkben. Az itt álló fák egy része megkövesedett. A
szörny nyilvánvalóan leereszkedett ezen a helyen és
a torkából kiáradó jéghideg tűzzel végigsúrolta a
fákat. Óriási szöcskelábainak lenyomatát könnyű volt
felismerni. Atráskó, aki értette a módját, további
 487

nyomokat fedezett fel, mégpedig Hős Hibor lováéit.

Tehát Hibor a sárkány sarkában volt.
– Egészen elégedett azért nem vagyok a dologgal
– mondta Fuhur félig tréfásan, miközben rubinpiros
szemgolyóit forgatta –, mert akár rémség ez a
Szemerd, akár nem, ha bármily távolról is, mégiscsak
rokonom.
Nem követték Hős Hibor nyomát, hanem más
irányt választottak, hiszen a céljuk Barnabás
hazavezető útjának felkutatása volt.
Azóta Barnabás elgondolkozott rajta, hogy mit
csinált voltaképpen, amikor sárkányt talált ki Hős
Hibor számára. Igen, Hős Hibornak kellett valami,
amiben helytállhasson, ami ellen a harcot felvehesse.
Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy győzni is
fog. Mi történik akkor, ha Szemerd megöli?
Azonkívül Oluda hercegnő is rémes helyzetbe került.
Igaz, hogy meglehetősen elbízta magát, de volt-e
Barnabásnak joga, hogy ilyen szerencsétlenségbe
taszítsa? És végül is mindezektől eltekintve, ki tudja,
mit művel még Szemerd Fantáziában. Barnabás,
anélkül hogy alaposabban átgondolta volna, olyan
beláthatatlan veszélyt teremtett, ami most már
 488

nélküle is fennmarad, és esetleg sok ártatlan lényre

zúdít kimondhatatlan szerencsétlenséget. Hold-
gyermek, ezt tudta, nem tesz birodalmában különb-
séget rossz és jó, szép és csúnya között. Szemében
Fantázia minden teremtménye egyenlő jogú és
egyformán fontos. De neki, Barnabásnak – szabad-e
ugyanígy néznie a dolgokat? És mindenekelőtt
akarja-e egyáltalán?
Nem, mondta magában Barnabás, semmi esetre
sem akar szörnyek és rémségek teremtőjeként
bevonulni Fantázia történetébe. Sokkal szebb lenne,
ha jósága és önzetlensége által válna híressé, ha
fénylő példaképül állna mindenki előtt, amikor mint
a ‚Jó Ember"-t emlegetik vagy mint a „Nagy Jótevő"-
t tisztelik majd. Igen, ez az, amire vágyik.
A táj időközben sziklássá vált, és Atráskó, aki
Fuhur hátán visszajött felderítő repüléséből, azt
jelentette, hogy néhány mérfölddel előttük egy kis
völgykatlant kémlelt ki, amely viszonylag megfelelő
védelmet nyújthatna a szél ellen. Sőt, ha jól látta,
néhány barlang is akad ott, ahol az eső és hó ellen is
menedéket találhatnának.
 489

Már késő délután volt és legfőbb ideje, hogy

alkalmas táborhelyet keressenek éjszakára.
Megörültek hát Atráskó híreinek és sietésre
ösztökélték lovaikat. Az út egy egyre magasodó
sziklák közé zárt völgy – talán valami kiszáradt
folyómeder – fenekén vezetett. Mintegy két óra alatt
elérték a katlant, és körös-körül a sziklafalban
valóban több barlangot találtak. Kiválasztották a
legtágasabbat, és amennyire lehetett, kényelembe
helyezték magukat. A három lovag száraz rőzsét és
vihartól levert ágakat gyűjtött a környéken, és
hamarosan pompás tűz lobogott a barlangban. A
nedves köpenyeket kiterítették száradni, a lovakat és
a szamáröszvért beterelték, lenyergelték, és még
Fuhur is, aki pedig jobban szeretett a szabadban
éjszakázni, a barlang mélyén tekeredett össze.
Szálláshelyük, alapjában véve, nem is volt olyan
kellemetlen.
Mialatt Hikar, a Szívós, nagy darab húst vett elő
úti elemózsiakészletükből és hosszú kardjára tűzve
sütögetni próbálta a tűzön, a többiek pedig
várakozásteljesen figyelték, Atráskó Barnabáshoz
fordult és így szólt:
 490

– Mesélj még nekünk Krisz Táról!

– Kiről? – kérdezte értetlenül Barnabás.
– Krisz Ta barátnődről, arról a kislányról, akinek
a történeteidet mesélted.
– Nem ismerek semmiféle kislányt, akit így
hívnak – felelte Barnabás –, és honnan veszed, hogy
történeteket meséltem neki?
Atráskó ismét azzal az elgondolkozó tekintettel
nézett rá.
– A te világodban – mondta lassan – sok
történetet meséltél neki is meg magadnak is.
– De miből gondolod, Atráskó?
– Magad mondtad Amargantban. És még azt is
mondtad, hogy sokszor kinevettek érte.
Barnabás a tűzbe bámult.
– Igaz – mormogta –, ezt mondtam. De nem
tudom, miért. Nem emlékszem.
Ő maga is furcsának találta a dolgot.
Atráskó pillantást váltott Fuhurral és komolyan
bólintott, mintha valami, amit ketten már
megtárgyaltak, most beigazolódott volna. De nem
szólt többet. Nyilván nem akart a három lovag előtt
beszélni róla.
 491

– Kész a hús – jelentette Hikar.

Késével mindenkinek vágott egy darabot, és
mindnyájan ettek. Hogy a hús valóban kész volt-e, a
legjobb akarattal sem lehetett megállapítani – mert
kívülről némileg elszenesedett, belül pedig még
nyers volt –, ám az adott körülmények között nem
lett volna helyénvaló a finnyáskodás.
Egy darabig rágták a húst, majd Atráskó ismét
megszólalt: – Meséld el nekünk, hogy jöttél hozzánk!
– Hiszen tudod – felelte Barnabás –, te vittél
engem a Kislány Királynőhöz.
– Úgy értem, azelőtt – mondta Atráskó – hol volt
a helyed a te világodban, és hogyan történt ez az
egész?
És Barnabás elmesélte, miként lopta el Korándi
úrtól a könyvet, hogyan menekült vele az iskola
lomtárába és fogott neki az olvasásnak. Amikor
Atráskó Nagy Kereséséről kezdett volna beszélni,
emez leintette. egy látszott, nem érdekli, mit olvasott
róla Barnabás. Ehelyett nagyon is szeretett volna
valami közelebbit megtudni arról, hogyan látogatta
meg Barnabás Korándi urat és hogyan menekült az
iskola lomtárába.
 492

Barnabás erősen gondolkozott, de emlékei között

semmi többet nem talált ezekről a dolgokról.
Mindazt, ami összefüggött velük, azt, hogy félénk
volt, kövér és gyönge meg érzékeny, elfelejtette.
Emlékezete töredékessé vált, és ezek a töredékek
olyan messzinek és homályosnak tűntek, mintha nem
is róla, hanem valaki másról lett volna szó.
Egyéb emlékeiről is faggatta Atráskó, és
Barnabás mesélt neki azokról az időkről, mikor még
élt az édesanyja, mesélt az apjáról, otthonáról, az
iskoláról, szülővárosáról – amire még éppen
emlékezett.
A három lovag már álomba merült, és Barnabás
még mindig mesélt. Csodálkozott, hogy Atráskó
éppen a mindennapi dolgok iránt mutat ilyen nagy
érdeklődést. Talán az a mód okozta, ahogy Atráskó
odafigyelt, hogy lassan-lassan neki magának sem
látszottak többé olyan hétköznapiaknak a
legközönségesebb és leghétköznapibb dolgok, sőt
inkább úgy tűnt fel, mintha mind valami titkot
hordozna, amit ő eddig soha nem vett észre. Végül
már nem jutott semmi az eszébe, már nem tudta, mit
meséljen. Késő éjszaka volt, a tűz kialudt. A három
 493

lovag halkan hortyogott. Atráskó mozdulatlan arccal

ült, mint aki gondolataiba mélyedt.
Barnabás elnyújtózott, ezüstköpenyébe
burkolózott és már az elalvás határán volt, mikor
Atráskó halkan megszólalt:
– AURIN miatt van.
Barnabás fél kezébe támasztotta fejét, és
álomittasan nézett barátjára.
– Hogy érted?
– A Fény – folytatta Atráskó, mintha magában
beszélne – a mifajtánkra másképpen hat, mint egy
emberfiára.
– Hogy jössz erre a gondolatra?
– A Jelvény nagy hatalmat ad neked, minden
kívánságodat teljesíti, ugyanakkor azonban elvesz
tőled valamit: a világodra vonatkozó emlékeidet.
Barnabás elgondolkozott. Nem érezte, hogy
hiányozna valamije.
– Szörszörény azt mondta, hogy a kívánságok
útját kell járnom, ha a Valódi Vágyamat meg akarom
találni. És ezt jelenti az AURIN-on látható felirat. De
ehhez az egyik kívánságtól a következőig kell
mennem. Egyet sem ugorhatok át. Másképp
 494

egyáltalán nem tudok előrejutni Fantáziában, így

mondta. És ezért van szükségem az Ékszerre.
– Igen – mondta Atráskó –, megmutatja az utat,
de ugyanakkor elveszi előled a célt.
– Hát – mondta Barnabás könnyedén –
Holdgyermeknek tudnia kellett, hogy mit tesz,
amikor a Jelvényt nekem adta. Felesleges gondjaid
vannak, Atráskó. AURIN biztosan nem csapda.
– Nem – mormolta Atráskó –, ezt én sem hiszem.
Kisvártatva hozzátette:
– Mindenesetre jó, hogy már a világodba
visszavezető utat keressük. Ugye, azt keressük?
– Persze, persze – válaszolta Barnabás már félig
alva.
Éjféltájban különös zajra ébredt. Nem tudott
rájönni, hogy mi lehet az. A tűz kialudt, és tökéletes
sötétség vette körül. Ekkor Atráskó kezét érezte a
vállán és hallotta suttogását:
– Mi ez?
– Én sem tudom – súgta vissza Barnabás.
A barlang bejáratához kúsztak, és arrafelé
figyeltek, amerről a zaj jött.
 495

Mintha valami elnyomott csukladozás és sírás

hangzott volna számtalan torokból. De nem emberi
hang volt és még állati panaszhoz sem hasonlított.
Általános zsongása néha egyetlen sóhajtássá dagadt,
mint felhabzó hullám, majd ismét elapadt, hogy kis
idő múlva újra magasra csapjon. A legsiralmasabb
hang volt, amelyet Barnabás valaha is hallott.
– Ha legalább látnánk valamit! – suttogta
Atráskó.
– Várj! – felelte Barnabás –, hiszen itt van
Al'Csahir.
Előhúzta zsebéből a csillogó követ és magasra
tartotta. A fény enyhe volt, mint egy gyertyáé, és a
völgykatlant csak gyéren világította meg, ám ez a
derengés elég volt ahhoz, hogy a két barát elé olyan
kép táruljon, aminek láttára libabőrösek lettek az
undortól.
Az egész völgykatlan karhosszúságú, formátlan
férgekkel volt tele. Bőrük olyan volt, mintha
mocskos, tépett ringy-rongyokba lettek volna
burkolva. A ráncok közül valami nyálkás végtagfélét
dugdostak ki, ami polipcsápra emlékeztetett. Testük
egyik végén a cafatok alól két-két szem meredezett,
 496

szemhéj nélküli szemek, melyekből szünet nélkül

ömlött a könny. Nemcsak ők maguk, hanem az egész
völgykatlan is nedves volt tőle.
Abban a pillanatban, amikor Al'Csahir fénye érte
őket, megdermedtek, s így láthatóvá vált, amivel
éppen foglalatoskodtak. A legfinomabb
ezüstfiligránból készült torony emelkedett közöttük,
szebb és pompázatosabb, mint bármely épület,
melyet Barnabás Amargantban látott. Sokan e
féregszerű lények közül nyilván épp ide-oda
mászkáltak a tornyon és igyekeztek azt különböző
részekből összeállítani. Most azonban mind mozdu-
latlanok voltak és Al'Csahir fényébe bámultak.
– Ó, jaj, ó, jaj! – hangzott, mint valami
iszonyatos susogás a völgykatlanon át –, most
kiderült a rútságunk! Ó, jaj, ó, jaj! Kinek a szeme
látott meg minket? Ó, jaj, ó, jaj, hogy látnunk kell
saját magunkat! Bárki vagy is, ádáz betolakodó, légy
kegyes és könyörülj rajtunk, vedd le rólunk ezt a
fényt!
Barnabás felemelkedett.
– Nevem Bux Barnabás Boldizsár mondta –,
és ti kik vagytok?
 497

– Mi az aharárik vagyunk – zengett feléje az

aharárik, az aharárik! Mi vagyunk Fantázia
legszerencsétlenebb teremtményei!
Barnabás hallgatott és döbbenten nézett
Atráskóra, aki közben szintén felkelt és melléje
lépett.
– Akkor ti vagytok azok – kérdezte –, akik
Fantázia legszebb városát, Amargantot építettétek?
– Így van – kiáltották a lények –, de vedd el
rólunk ezt a fényt és ne nézz ránk! Légy irgalmas!
– És ti sírtátok Szumrut, a Könnyek Tavát?
– Urunk – nyöszörögtek az aharárik –, így van,
ahogy mondod. De belehalunk a magunk miatt érzett
szégyenbe és irtózatba, ha tovább is arra
kényszerítesz, hogy a fényedben álljunk. Miért
növeled ilyen kegyetlenül a kínjainkat? Ó, hisz mi
nem ártottunk neked, és még soha senkit nem sértett
a látványunk.
Barnabás visszadugta a zsebébe Al'Csahirt,
mire koromsötét lett.
– Köszönjük! – kiáltozták a csukladozó hangok
–, köszönjük, hogy kegyes és irgalmas vagy, urunk!
 498

– Beszélni szeretnék veletek! – mondta Barnabás

– segíteni akarok rajtatok.
Majdnem rosszul volt az undortól s a részvéttől,
melyet a kétségbeesés e teremtményei keltettek
benne. Világos volt számára, hogy ezek azok a
lények, akikről Amargant keletkezésének
történetében beszélt, de, mint minden egyéb
alkalommal, most sem volt biztos benne, hogy
mindig is léteztek, vagy csak őáltala keltek életre. Az
utóbbi esetben valamiképpen felelős lenne ezekért a
szenvedésekért.
De akárhogy álljon is a dolog, elhatározta, hogy
változtat ezen a szörnyűségen.
– Ó – vinnyogtak a panaszos hangok – ki tud
rajtunk segíteni?
– Én – kiáltotta Barnabás –, AURIN-t viselem!
Erre hirtelen csend lett. A sírás teljesen
megszűnt.
– Honnan tűntetek fel ilyen váratlanul? – kiáltotta
Barnabás a sötétségbe.
A föld világtalan mélyén élünk – morajlott felé,
mint egy sokszólamú kórus –, hogy arcunkat a nap
elől elrejtsük. Ott siratjuk szüntelenül a létünket és
 499

ott mossuk ki könnyeinkkel az őskőzetből a

kikezdhetetlen ezüstöt, amelyből aztán azt a filigránt
szőjük, amit már láttál. Csak a legsötétebb
éjszakákon merészkedünk a felszínre, és ezek a
barlangok a mi kijárataink. Itt fenn illesztjük aztán
össze, amit lenn előkészítettünk. És éppen ez az
éjszaka elég sötét volt ahhoz, hogy önmagunk
látványától megkíméljük magunkat. Ezért vagyunk
itt. Szeretnénk rútságunkat munkánkkal jóvátenni a
világnak, és némi vigaszt találunk ebben.
– De hiszen nem tehettek róla, hogy ilyenek
vagytok! – mondta ki véleményét Barnabás.
– Ó, többféle bűn létezik – felelték az aharárik –,
a tetté, a gondolaté – a mi bűnünk az, hogy élünk.
– Hogyan segíthetek rajtatok? – kérdezte
Barnabás, aki majdnem sírt a részvéttől.
– Ó, Nagy Jótevő – kiáltották az aharárik –, aki
AURIN-t viseled, és hatalmadban áll, hogy
megszabadíts minket – csak egyet kérünk tőled: adj
nekünk más alakot!
– Megteszem, bízzatok csak bennem, ti szegény
férgek! – mondta Barnabás. – Azt kívánom, hogy
most aludjatok el, és ha holnap reggel felébredtek,
 500

bújjatok ki burkotokból és váljatok pillangókká.

Legyetek színesek és vidámak, mindig csak
nevessetek és szórakozzatok! Holnaptól ne
aharáriknak, az Örök-síróknak hívjanak benneteket,
hanem salabókoknak, az Örök-nevetőknek!
Barnabás a sötétségbe fülelt, de már semmi nesz
sem hallatszott.
– Elaludtak – suttogta Atráskó.
A két barát visszament a barlangba. Hiszár, Hikar
és Hirót lovagok még mindig halkan horkoltak és az
egész eseményből semmit sem vettek észre.
Barnabás lefeküdt.
A legnagyobb mértékben meg volt magával
elégedve. Hamarosan egész Fantázia tudomást fog
szerezni az imént végbevitt jótettéről. És cselekedete
igazán önzetlen volt, hiszen senki sem állíthatja,
hogy ezzel bármit is kívánt volna önmagának.
Jóságának híre tiszta fényben fog ragyogni.
– Mit szólsz hozzá, Atráskó? – suttogta.
Atráskó hallgatott egy darabig, mielőtt válaszolt
volna:
– Vajon mi volt az ára?
 501

Csak valamivel később, mikor Atráskó már aludt,

értette meg Barnabás, hogy barátja a feledésbe ment
emlékekre célzott, nem pedig Barnabás
önmegtagadására. De nem gondolkozott rajta tovább
és az öröm előérzetével aludt el.
Másnap reggel a lovagok csodálkozó kiáltozására
ébredt:
– Nézzétek csak!
– Szavamra, még az öreg gebém is vihog!
A barlang bejáratában álltak, mellettük Atráskó.
Ő volt az egyetlen, aki nem nevetett.
Barnabás felkelt és hozzájuk lépett.
Az egész völgykatlan tele volt csúszó-mászó,
hempergő és röpködő kis figurákkal, melyeknél
komikusabbakat az életben még nem látott. Tarka
molyszárnyuk volt, és mindenféle kockás, csíkos,
karikás meg pettyes rongyot viseltek, de minden
ruhadarab túl szűk vagy túl bő, túl nagy vagy túl
kicsi volt rajtuk, úgyszólván csak találomra
összevarrogatva. Semmi nem illett rájuk, még
szárnyukon is foltok éktelenkedtek. Egyik lény sem
hasonlított a másikra, arcuk tarka volt, mint a
bohócoké, orruk tömpe és piros vagy nevetséges
 502

krumpli formájú, szájuk pedig túl nagyra nőtt.

Többen különböző színű cilindert viseltek, mások
hegyes sapkát, némelyek fején csupán három
jajvörös hajtincs meredezett, egyesek koponyája
pedig tükörsima volt. Legtöbbjük a pompás
ezüstfiligránból való díszes tornyon üldögélt vagy
himbálózott, tornázott rajta vagy ide-oda ugrabugrált
és azon volt, hogy tönkretegye.
Barnabás kirohant.
– Hé, ti ott! – kiáltott rájuk –, hagyjátok azonnal
abba! Ezt már mégse tehetitek!
A figurák megálltak és valamennyien lenéztek
Barnabásra.
Az egyik legfelülről megkérdezte: – Mit mondott
az ott lenn?
Egy másik felkiabált hozzá:
– Ez az izé azt mondja, hogy nem tehetjük, amit
csinálunk.
– Mért mondja, hogy nem tehetjük? – kérdezte
egy harmadik.
– Mert egyszerűen nem szabad! – ordította
Barnabás. – Nem tehettek tönkre mindent csak úgy!
 503

– Az az izé azt mondja, nem tehetünk mindent

tönkre – közölte az első pillebohóc a többiekkel.
– Dehogynem tehetjük – felelte rá egy másik és
egy nagy darabot leszakított a toronyból.
Az első újra lekiabált Barnabásnak, miközben,
mint az őrült, ugrándozott:
– Dehogynem tehetjük!
A torony megingott és aggasztóan ropogni
kezdett.
– Mit csináltok! – ordította Barnabás. Dühös és
ijedt volt, de nem tudta, hogyan viselkedjék, mert
ezek a figurák igazán nagyon mulatságosak voltak.
Az az izé – fordult újra társaihoz az első pille –
azt kérdezi, hogy mit csinálunk.
– Mit is csinálunk tulajdonképpen? – tudakolta
egy másik.
– Szórakozunk – jelentette ki egy harmadik.
Erre az összes körülötte levő szörnyű vihogásban
és prüszkölésben tört ki.
– Szórakozunk! – kiáltotta le az első pille
Barnabásnak, és majd megfulladt a nevetéstől.
– De a torony összedől, ha nem hagyjátok abba!
– ordította Barnabás.
 504

– Az az izé – közölte a többiekkel az első pille –

úgy gondolja, hogy a torony összedől.
– Na és? – mondta egy másik.
És az első lekiabált: – Na és?
Barnabás nem jutott szóhoz és mielőtt megfelelő
módon válaszolhatott volna, a tornyon himbálózó
összes pillebohóc táncba kezdett a levegőben,
azonban nem egymás kezét fogva, hanem részben
egymás lábába, részben egymás gallérjába ka-
paszkodva, míg egyesek fejen állva pörögtek, és
mindnyájan kurjongattak és kacagtak.
Olyan mulatságos és vidám volt, amit ezek a
szárnyas fickók műveltek, hogy Barnabásnak akarata
ellenére velük kellett nevetnie.
– De nem szabad! – kiáltotta. – Ez az aharárik
műve!
– Az az izé – fordult ismét cimboráihoz az első
pillebohóc – azt mondja, hogy nem szabad.
– Nekünk mindent szabad – kiáltotta egy másik
és bukfencet vetett a levegőben –, nekünk mindent
szabad, ami nem tilos! És ki tilt meg nekünk valamit
is? Mi a salabókok vagyunk!
 505

– Ki tilt meg nekünk valamit is? – kiáltották

kórusban a pillebohócok. – Mi a salabókok vagyunk!
– Én! – válaszolta Barnabás.
– Az az izé – szólt az első pille a többiekhez – azt
mondja, hogy „én".
– Hogyhogy te? – kérdezték a többiek –, te nem
mondhatsz nekünk semmit.
– De nem én! – magyarázta az első –, az az izé
mondja, hogy „ő”.
– Mért mondja ez az izé, hogy „ő"? – tudakolták
a többiek –, és egyáltalán, kinek mondja, hogy „ő"?
– Kinek mondod, hogy „ő"? – kiáltott le az első
pille.
– Nem azt mondtam, hogy „ő"! – kiáltotta oda
Barnabás félig mérgesen, félig nevetve. – Azt
mondom, én tiltom meg nektek, hogy a tornyot
leromboljátok.
– Ő tiltja meg nekünk – magyarázta az első pille
a többieknek –, hogy a tornyot leromboljuk.
– Kicsoda? – kérdezte egy újonnan bekapcsolódó
figura.
– Ez az izé – felelték a többiek.
 506

És az újonnan jött ezt mondta: – Én ezt az izét

nem ismerem. Ki ez egyáltalán?
Az első így kiáltott: – Hé, te izé, kicsoda vagy
tulajdonképpen?
– Én nem vagyok semmiféle izé! – kiáltotta
Barnabás most már meglehetősen dühösen –, Bux
Barnabás Boldizsár vagyok és én csináltam belőletek
salabókokat, hogy többé ne sírjatok és jajgassatok.
Ma éjjel még szerencsétlen aharárik voltatok.
Valamivel több tisztelettel válaszol-hatnátok a
jótevőtöknek!
A pillebohócok egy csapásra abbahagyták az
ugrabugrálást és a táncolást és mindnyájan
Barnabásra néztek. Hirtelen lélegzetelállító csend állt
be.
– Mit mondott itt ez az izé? – suttogta az egyik
pille, aki egy kicsit messzebb ült, de a mellette levő
úgy rávágott a kalapjára, hogy az lecsúszott a
szemére és a fülére. A többiek pisszegtek.
– Lennél szíves ezt még egyszer egész lassan és
részletesen elmondani? – kérte az első pille
hangsúlyozott udvariassággal.
– A jótevőtök vagyok! – kiáltotta Barnabás.
 507

Erre azután valósággal nevetséges izgalom tört ki

a pillebohócok között, tovább mondták egymásnak a
hallottakat, és végül mindaz a számtalan figura,
amely eddig a völgykatlanban szétoszolva tanyázott,
egyetlen gomolyagba gyűlve kúszott és röpdösött
Barnabás körül, miközben egymás fülébe rikácsol-
ták:
– Hallottátok? Értettétek? Ő a mi Tójövőnk! Úgy
hívják, hogy Boldibux Sarnabán! Nem, úgy hívják,
hogy Buxiás Jétovó! Hülyeség, úgy hívják, hogy
Buxijó Sarlatán! Nem, Hix Boltizsó! Szax! Tétova
Bábelás! Nix! Kox! Fix!
Az egész társaság magánkívül volt a
lelkesedéstől. Egymás kezét rázogatták, kalapjukat
dobálták, vállukat, hasukat veregették, úgyhogy nagy
porfelhők szálltak szerteszét.
– Micsoda szerencsefiak vagyunk! – kiabálták. –
Éljen soká Buxtevő Zanzibár Babrajó!
És szüntelenül kiabálva és nevetve, az egész
óriási raj a magasba szökött és tovaörvénylett.
Lármájuk elhalt a távolban.
Barnabás csak állt és szinte már azt sem tudta,
hogy is hívják voltaképpen.
 508

Már nem volt olyan biztos benne, vajon valóban

jót cselekedett-e.
 XIX.

Az útitársak
 512

ápadt, ferde napsugarak törték át a sötét felhőtakarót,

amikor ezen a reggelen útnak indultak. Az eső és a
szél végre alábbhagyott, a délelőtt folyamán két-
háromszor még kaptak a nyakukba a lovasok egy-egy
rövid, heves zuhanyt, de azután szemlátomást javult
az idő. Észrevehetően melegebb lett.
A három lovag kifejezetten féktelen hangulatban
volt, tréfálkoztak, nevetgéltek és mindenféle
bolondságot műveltek egymással. Barnabás azonban
csendben, magába szállva kocogott előttük a
szamáröszvéren. A három lovag természetesen
sokkal jobban tiszteletben tartotta annál, hogysem
gondolataiban megzavarja.
A táj, amelyen keresztülvonultak, még mindig
ugyanaz a sziklás fennsík volt, melynek mintha soha
nem akart volna vége szakadni. Csak a fák lettek
fokozatosan sűrűbbek és magasabbak.
Atráskó, aki szokása szerint Fuhur hátán messzire
előrerepült, és a vidéket a többi irányban is
felderítette, már az induláskor észrevette Barnabás
töprengő hangulatát. Megkérdezte a
szerencsesárkányt, mit tehetne, hogy a barátját
 513

felvidítsa. Fuhur rubinpiros szemgolyóit forgatva ezt

mondta:
– Mi sem egyszerűbb: nem az volt mindig is a
kívánsága, hogy egyszer a hátamon utazzon?
Mikor a kis útitársaság rövid idő múlva egy
sziklakiszögellésnél elkanyarodott, Atráskó és a
szerencsesárkány már várt rájuk. Mindketten
kényelmesen hevertek a napon és hunyorogva
tekingettek az érkezőkre.
Barnabás megállt és végignézett rajtuk.
– Fáradtak vagytok?
– Egy cseppet sem – válaszolta Atráskó –, csak
meg akartalak kérdezni, hogy nem engednél-e egy
kicsit Nyihán lovagolni. Még soha nem ültem
szamáröszvér hátán. Biztosan remek lehet, merthogy
egyáltalán nem akarsz beleunni. Ne sajnáld tőlem ezt
az élvezetet Barnabás. Cserébe kölcsönadom az én
öreg Fuhuromat.
Barnabás elpirult örömében.
– Igaz ez, Fuhur? – kérdezte. – Felveszel?
– Örömmel, nagy hatalmú szultán! – zengte a
szerencsesárkány és fél szemével kacsintott. – Szállj
fel és fogódzkodj meg erősen!
 514

Barnabás leugrott a szamáröszvérről és egyetlen

lendülettel Fuhur hátán termett. Megkapaszkodott az
ezüstfehér sörényben, és a sárkány felrepült a
magasba.
Barnabás még jól emlékezett a Színek
Sivatagában, Szörszörényen való utazására. Ám a
fehér szerencsesárkány hátán repülni mégis valami
más volt. Ha a száguldás az erős tűzoroszlánon olyan
volt, mint a kábulat vagy egy kiáltás, akkor a
hajlékony sárkánytestnek ez a lágy fel- és
lehullámzása olyan dalhoz hasonlított, mely egyszer
gyengéd és finom, másszor hatalmas és sugárzó.
Különösen akkor tűnt olyannak ez a repülés, mint a
szférák zenéje, amikor Fuhur villámgyors hurkot írt
le, amitől sörénye, szája körüli bajsza és a
végtagjairól csüngő hosszú bojtok mint fehér lángok
villództak. Barnabás ezüstköpenye csattogva úszott
mögötte a szélben és úgy villogott a napsütésben,
mint ezernyi szikra nyoma.
Délfelé leszálltak a többiekhez, akik időközben
egy zúgó kis patakkal átszelt napsütötte
sziklafennsíkon ütöttek tábort. A tűz felett egy
kondérban már gőzölgött a leves, lepénykenyeret
 515

ettek hozzá. A lovak és a szamáröszvér valamivel

arrább egy kis réten legelésztek.
Ebéd után a három lovag elhatározta, hogy
vadászni megy. Az élelmiszer-tartalék már fogytán
volt, főként a hús. Útközben a bozótban fácánkiáltást
hallottak, és valószínűleg nyúl is akad a környéken.
Megkérdezték Atráskót, nem akarna-e velük tartani,
hiszen zöldbőrű lévén bizonyára szenvedélyes
vadász. Atráskó azonban köszönettel elhárította a
hívást. Így a vadászok magukhoz vették erős íjaikat,
hátukra csatolták a nyílvesszőkkel teli tegezeket és a
közeli erdő felé indultak.
Atráskó, Fuhur és Barnabás egyedül maradtak.
Rövid hallgatás után Atráskó megszólalt: – Mi
lenne, Barnabás, ha megint mesélnél egy kicsit a
világodról?
– Mi érdekelne benneteket? – kérdezte Barnabás.
– Mit gondolsz, Fuhur? – fordult Atráskó a
szerencsesárkányhoz.
– Szeretnék valamit az iskoládbeli gyerekekről
hallani – felelte Fuhur.
– Milyen gyerekekről? – csodálkozott Barnabás.
 516

– Azokról, akik kicsúfoltak – magyarázta a

sárkány.
– Gyerekek, akik kicsúfoltak? – ismételte
Barnabás még jobban csodálkozva. – Nem tudok
semmiféle gyerekekről – és egész biztos, hogy egyik
sem mert volna kicsúfolni engem.
– De azt, hogy iskolába jártál – vetette közbe
Atráskó –, azt csak tudod még?
– Igen – mondta Barnabás elgondolkozva –,
emlékszem valami iskolára, igen.
Atráskó és Fuhur egymásra néztek.
– Ettől féltem – mormogta Atráskó.
– Mit beszélsz?
– Már megint kiesett egy részlet az
emlékezetedből – válaszolta Atráskó komolyan –, s
ezúttal azzal van összefüggésben, hogy az aharárikat
salabókokká változtattad. Nem kellett volna.
– Bux Barnabás Boldizsár – jelentette ki most a
szerencsesárkány, és szinte ünnepélyes volt a hangja
–, ha súlyt helyezel a tanácsomra, akkor mostantól
fogva nem használod többé azt a hatalmat, amit
AURIN ad tenéked. Máskülönben az a veszély
fenyeget, hogy emlékezeted utolsó maradékát is
 517

elveszted – és akkor hogy sikerüljön visszatérned

oda, ahonnan jöttél?
– Tulajdonképpen – vallotta be némi
gondolkozás után Barnabás – egyáltalán nem
kívánom, hogy visszatérjek.
– Pedig meg kell tenned! – kiáltotta ijedten
Atráskó. – Vissza kell menned és meg kell próbálnod
rendbe hozni a világodat, hogy megint jöjjenek
emberek hozzánk, Fantáziába. Különben előbb vagy
utóbb ismét elpusztul Fantázia, és minden hiába volt!
– De egyelőre még itt vagyok – mondta kissé
sértődötten Barnabás –, alig egy kis ideje, hogy
Holdgyermeknek új nevet adtam.
Atráskó hallgatott.
– Mindenesetre – elegyedett ismét a
beszélgetésbe Fuhur – most már világos, hogy miért
nem találtuk eddig a legkisebb utalást sem arra
nézve, hogy hogyan juthat haza Barnabás. Ha
egyáltalán nem kívánja .. .!
– Barnabás – mondta szinte kérlelve Atráskó –,
nincs semmi, ami hazavonzana? Nincs ott semmi,
amit szeretsz? Nem gondolsz az apádra, aki biztosan
vár rád és aggódik miattad?
 518

Barnabás a fejét rázta.

– Nem hinném. Talán örül is, hogy megszabadult
tőlem.
Atráskó döbbenten nézett a barátjára.
– Ha az ember titeket így elhallgat – mondta
keserűen Barnabás –, szinte azt hiheti, hogy ti is csak
meg akartok szabadulni tőlem.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Atráskó fátyolos
hangon.
– Hát igen – válaszolta Barnabás mind-
kettőtöknek, úgy látszik, csak egy gondotok van,
mégpedig az, hogy miként tűnhetnék el minél
hamarabb Fantáziából.
Atráskó Barnabásra nézett és lassan csóválta a
fejét. Hosszú ideig hallgattak mind a hárman.
Barnabás már kezdte megbánni, amit a szemükre
hányt. Maga is tudta, hogy nem volt helyénvaló.
– Azt hittem – mondta kis idő múlva halkan
Atráskó –, hogy barátok vagyunk.
– Hát persze kiáltotta Barnabás –, azok vagyunk
és azok is maradunk örökké! Bocsássatok meg, hogy
esztelenséget beszéltem.
 519

Atráskó mosolygott. – Neked is meg kell

bocsátanod, ha megsértettünk. Nem volt szándékos.
– Mindenesetre – mondta békülékenyen Barnabás
– követem a tanácsaitokat.
Később visszajött a három vadász. Néhány
foglyot, egy fácánt és egy nyulat ejtettek. Tábort
bontották és folytatták az utat. Barnabás megint
Nyiha hátán foglalt helyet.
Délután egy csupa egyenes, nagyon magas
fatörzsből álló erdőbe értek. Tűlevelű fák voltak,
melyek jókora magasságban olyan sűrű, zöld tetőt
képeztek, hogy alig hullt egy-egy fénysugár a talajra.
Talán ezért hiányzott az aljnövényzet. Kellemes
lovaglás esett ezen a puha, sima talajon. Fuhurnak rá
kellett fanyalodnia arra, hogy együtt haladjon az
útitársasággal, mert ha Atráskóval a fák teteje felett
repül, feltétlenül szem elől veszti a többieket.
Egész délután a sötétzöld homályban vonultak
tovább, a magas fatörzsek között. Estefelé egy
dombtetőn álló várromot pillantottak meg, és
felfedeztek a leomlott tornyok s falak, hidak meg
épületek között egy boltíves helyiséget, amely még
tűrhető állapotban maradt. Ebben rendezkedtek be
 520

éjszakára. Ezúttal a vörös hajú Hiszár volt a soros

szakács, és bebizonyosult, hogy sokkal jobban ért a
dologhoz, mint a társa. A tűz fölött sült fácán kitűnő
volt.
Másnap reggel továbbindultak. Útjuk egész
napon át az erdőben vezetett, amely minden irányban
egyforma képet mutatott. Csak amikor megint este
lett, akkor vették észre, hogy nyilván hatalmas kört
írtak le, mert újra ahhoz a várromhoz érkeztek,
ahonnan felkerekedtek. Csakhogy ezúttal másik ol-
dalról közelítették meg.
– Ez még soha nem fordult elő velem! – mondta
Hirót, és fekete bajszát pödörgette.
– Nem hiszek a szememnek! – csodálkozott
Hiszár, és vörös fejét csóválta.
– Ez nem lehet igaz! – dörmögte Hikar, és hosszú
pipaszárlábaival becsörtetett a várromba.
Pedig így volt, az előző napi étkezés nyomai
bizonyították.
Atráskó és Fuhur sem tudta magának
megmagyarázni, hogyan tévedhettek el ennyire. De
hallgattak mind a ketten.
 521

Vacsoránál – ezúttal a Hirót készítette viszonylag

ehető nyúlpecsenye volt soron – azt kérdezte a három
lovag, hogy nem volna-e kedve Barnabásnak valamit
mesélni azokból a gazdag emlékeiből, amelyek arra a
világra vonatkoznak, ahonnan jött. Barnabás azzal
mentette ki magát, hogy fáj a torka. Minthogy egész
nap hallgatag volt, a lovagok igaznak hitték-e
kifogást. Néhány jó tanáccsal látták el, hogy mit
tegyen ellene, majd aludni tértek.
Csak Atráskó és Fuhur sejtette, hogy mi megy
végbe Barnabásban.

Kora reggel ismét felkerekedtek, egész napon át az

erdőben haladtak és gondosan ügyeltek rá, hogy egy
bizonyos irányhoz tartsák magukat – és amikor eljött
az este, újra a várrom előtt álltak.
– Azt az erre meg arra! – pattogott Hirót.
– Megbolondulok! – nyögte Hiszár.
– Barátaim – mondta Hikar szárazon –, szögre
akaszthatjuk a tudományunkat. Nem vagyunk
alkalmasak arra, hogy vándorlovagok legyünk.
 522

Barnabás már az első estén külön kuckót talált

Nyiha számára, mert a szamáröszvér szerette, ha
hébe-hóba egész egyedül maradhat és átengedheti
magát a gondolatainak. A lovak társasága, akik
másról sem beszéltek egymás közt, mint ilyen vagy
olyan előkelő származásukról és nemesi
családfájukról, zavarta ebben. Mikor Barnabás ezen
az estén a helyére vezette, a szamáröszvér ezt
mondta:
– Uram, én tudom, hogy miért nem jutunk előre.
– Honnan tudhatnád, Nyiha?
– Mert a hátamon viszlek, uram. Ha valaki csak
felerészben szamár, sok mindenféle érzése támadhat
közben.
– És véleményed szerint mi lehet az oka?
– Nem kívánsz már továbbmenni, uram.
Felhagytál avval, hogy valamit kívánj magadnak.
Barnabás meglepetten nézett rá.
– Te valóban bölcs állat vagy, Nyiha.
A szamáröszvér zavartan billegette hosszú füleit.
– Tudod-e egyáltalán, hogy folyvást milyen
irányban haladtunk idáig?
– Nem – mondta Barnabás –, te talán tudod?
 523

Nyiha bólintott.
– Eddig Fantázia belseje felé mentünk. Az volt az
irányunk.
– Az Elefántcsonttorony felé?
– Igen, uram. És jócskán előrejutottunk, amíg
csak tartottuk az irányt.
– Ez lehetetlen – kételkedett Barnabás – Atráskó
észrevette volna, Fuhur nemkülönben. De egyikük
sem tud semmiről.
– Mi, szamáröszvérek – mondta Nyiha – együgyű
teremtmények vagyunk, és egész biztosan nem
mérhetjük magunkat a szerencsesárkányokhoz. De
van néhány dolog, uram, amihez értünk. És ezek
közé tartozik a tájékozódás, ami velünk született.
Soha nem tévedünk. Ezért voltam biztos benne, hogy
a Kislány Királynőhöz akarsz jutni.
– Holdgyermekhez . . . – mormogta Barnabás –
igen, szeretném viszontlátni. Ő megmondja majd,
hogy mit tegyek.
Megsimogatta szamáröszvér puha orrát és ezt
suttogta:
– Köszönöm, Nyiha, köszönöm!
 524

Másnap reggel Atráskó félrevonta Barnabást.

– Figyelj ide, Barnabás, Fuhur és én elnézést
kérünk tőled. A tanács, amit adtunk neked, jó
szándékú volt, de téves. Amióta megfogadtad, utunk
nem visz többé előre. Ma éjszaka hosszan
beszélgettünk erről Fuhur és én. És mindaddig nem
jutsz innen tovább, és veled együtt mi sem, amíg
csak nem kívánsz magadnak újból valamit.
Elkerülhetetlen, hogy ezáltal még többet ne felejts,
még sincs más megoldás. Csak abban remény-
kedhetünk, hogy még időben rátalálsz a hazavivő
útra. Hiszen ha itt maradunk, az ugyanúgy nem segít
rajtad. Élned kell az AURIN-ban rejlő hatalommal és
valami újat kell kívánnod.
– Igen – mondta Barnabás – Nyiha ugyanezt
mondta. És már tudom is a következő kívánságomat.
Gyere velem, mert azt akarom, hogy mindenki hallja.
Visszamentek a többiekhez.
– Barátaim – mondta hangosan Barnabás –,
mindeddig hiába kerestük azt az utat, amely engem a
saját világomba visszavisz. Attól félek, hogy ha így
folytatjuk, soha nem is találjuk meg. Ezért
 525

elhatároztam, hogy felkeresem azt az egyetlen

valakit, aki felvilágosítást tud adni ebben az ügyben.
Ez a Kislány Királynő. Mostantól fogva az
Elefántcsonttorony lesz az úticélunk.
– Hurrá! – kiáltotta egy emberként a három
lovag.
De Fuhur bronzszínű hangja közbezengett:
– Tégy le róla, Bux Barnabás Boldizsár!
Lehetetlen, amit akarsz! Hát nem tudod, hogy a
Kívánságok Aranyszemű Királynőjével csak egyszer
lehet találkozni? Nem láthatod őt viszont!
Barnabás kihúzta magát.
– Holdgyermek nagyon sokat köszönhet nekem!
– mondta ingerülten –, nem gondolnám, hogy
megtagadja tőlem azt, hogy fogadjon.
– Még megtanulod – válaszolta Fuhur –, hogy
olykor nehezen lehet megérteni a döntéseit.
– Te és Atráskó – felelte Barnabás és érezte,
amint a harag elönti a homlokát – állandóan
tanácsokat akartok adni nekem. Magatok is látjátok,
hova vezetett, hogy hallgattam rátok. Most magam
döntök. S már döntöttem is, és ennél maradunk.
 526

Mély lélegzetet vett és valamivel higgadtabban

folytatta:
– Azonkívül mindig magatokból indultok ki. De
ti Fantázia teremtményei vagytok, én pedig ember
vagyok. Honnan veszitek, hogy rám ugyanaz
érvényes, ami rátok? Amikor Atráskó viselte
AURIN-t, mást jelentett neki, mint nekem. És ki
adná vissza Holdgyermeknek az Ékszert, ha nem én?
Azt mondod, hogy nem lehet őt másodszor látni? De
hiszen én már kétszer találkoztam vele. Először egy
pillanatra láttuk egymást, amikor Atráskó belépett
hozzá, másodszor meg akkor, amikor a nagy tojás
felrobbant. Rám minden másképp vonatkozik, mint
rátok. És harmadszor is látni fogom őt!
Mindnyájan hallgattak. A lovagok azért, mert
nem értették, miről is folyik a vita tulajdonképpen,
Atráskó és Fuhur pedig azért, mert valóban
elbizonytalanodtak.
– Jó – mondta végül halkan Atráskó –, lehet,
hogy úgy van, amint mondod, Barnabás. Nem
tudhatjuk, hogy a Kislány Királynő hogy fog veled
szemben viselkedni.
 527

Ezután felkerekedtek és már néhány óra múlva,

még ebéd előtt elérték az erdő szélét.
Tágas, enyhén lankás mezőség tárult a szemük
elé, melyen egy folyó kígyózott keresztül. Ezt elérve,
a partja mentében haladtak tovább.
Atráskó, mint korábban is, Fuhur hátán a lovas
csoport elé repült és széles ívet írt le körötte, hogy az
utat felderítse. Ám mindketten gondterheltek voltak,
és röptük nem volt oly könnyű, mint annak előtte.
Amikor egyik alkalommal különösen magasra
emelkedtek és messze megelőzték a többieket,
észrevették, hogy a tájat a messzeségben mintha
levágták volna. Meredek sziklafal vezetett egy
mélyebben fekvő síksághoz, amelyet – ameddig a
szem ellátott – sűrű erdőség borított. A folyó ezen a
ponton hatalmas vízesésben zuhant alá. Azonban a
lovasok leghamarább csak másnap érhettek e helyre.
Visszafordultak.
– Gondolod, Fuhur – kérdezte Atráskó –, hogy a
Kislány Királynőnek közömbös, mi lesz
Barnabásból?
– Ki tudja – felelte Fuhur – ő nem tesz kivételt
senkivel.
 528

– De akkor ő – folytatta Atráskó – valóban egy...

– Ki ne mondd! – vágott közbe Fuhur. – Tudom,
mire gondolsz, de ki ne mondd!
Atráskó hallgatott egy darabig, mielőtt
megszólalt:
– A fiú a barátom, Fuhur. Segítenünk kell neki.
Még a Kislány Királynő akarata ellenében is, ha úgy
kell lennie. De hogyan?
– Szerencsével – válaszolta a sárkány, és először
hangzott úgy, mintha hangjának bronzharangján
repedés támadt volna.

Ezen az estén egy gerendákból tákolt, üresen álló

kunyhót szemeltek ki éjszakai szállásul a
folyóparton. Fuhurnak természetesen szűk volt, ezért,
mint korábban is már annyiszor, inkább a levegős
magasban való alvást választotta. Nyihának és a
lovaknak is kint kellett maradniuk a szabadban.
Vacsora közben Atráskó elmesélte, amit észlelt, a
vízesést és a táj különös leszakadását. Azután
mintegy mellékesen hozzátette:
– Egyébként nyomon követnek minket.
 529

A három lovag összenézett.

– Éljen! – kiáltotta Hirót és vállalkozó kedvében
megpödörte fekete bajszát –, és hányan vannak?
– A hátunk mögött hetet számoltam – mondta
Atráskó –, de reggel előtt nem érhetnek ide, még
akkor sem, ha egész éjszaka lovagolnak.
– Fegyveresek? – tudakolta Hiszár.
– Azt nem sikerült megállapítanom – mondta
Atráskó –, de többen jönnek már más irányból is.
Nyugat felől hatot láttam, kilencet keleti irányból, és
tizenketten vagy tizenhárman közelednek szemből.
– Megvárjuk, mit akarnak – vélte Hikar.
Harmincöt vagy harminchat fő még hármunk
számára sem veszélyes, hát még Barnabás úrnak
vagy Atráskónak.
Barnabás ezen az éjszakán nem csatolta le az
övéről Kamondát, mint eddig legtöbbször tette.
Markolatát öklében szorongatva aludt. Álmában
Holdgyermek arcát látta maga előtt. Biztatóan
mosolygott Barnabásra. Felébredéskor nem emléke-
zett többre, de ez az álom megerősítette abban a
reményében, hogy viszontláthatja.
 530

Amikor a kunyhó ajtajából kitekintett, a folyó

felől felszálló reggeli ködben hét alak bizonytalan
körvonalát pillantotta meg. Kettő közülük
gyalogszerrel érkezett, a többiek különféle
hátasállatokon ültek. Barnabás halkan felébresztette
útitársait.
A lovagok felcsatolták kardjukat, majd
mindannyian kiléptek a kunyhóból. Amikor a kint
várakozó alakok Barnabást megpillantották, a
lovasok leszálltak nyergükből és mind a heten
egyszerre bal térdükre ereszkedtek. Fejet hajtottak és
ezt kiáltották:
– Üdv és hála Bux Barnabás Boldizsárnak,
Fantázia Megmentőjének!
A jövevények meglehetősen furcsán festettek. Az
egyik gyalogos szokatlanul hosszú nyakán olyan fej
ült, melyből négy arc nézett az egyes égtájak felé. Az
egyik arc vidám, a másik haragos, a harmadik
szomorú, a negyedik pedig álmos képet mutatott.
Mind a négy arc merev és mozdulatlan volt, de
gazdájuk mindenkor azt az arcát tudta előre fordítani,
amelyik a pillanatnyi lelkiállapotának megfelelt. Ez a
lény nem volt más, mint a Négy Negyed Rémek
 531

egyike, akiket több helyütt Hangulatnokoknak is

neveztek.
A másik gyalogos a Fantáziában
kephalopodáknak, vagyis lábasfejűeknek nevezettek
közül való volt. Teste egyetlen, nagyon hosszú és
vékony lábakon nyugvó fejből állt, törzs és karok
nélkül. A lábasfejűek folyton vándorúton vannak és
nincs állandó lakhelyük. Legtöbbször sokszázas
seregekben kóborolnak, s csak ritkán találkozni egy-
egy magányos példánnyal. Füvekkel táplálkoznak.
Emez, aki itt Barnabás előtt térdelt, fiatalnak és
piros-pozsgásnak látszott. A kecskénél alig nagyobb
lovakon érkezett másik három figura egy gnóm, egy
árnykópé és egy vadnőcske volt. A gnóm aranyos
abroncsot viselt a homlokán és nyilván herceg volt.
Az árnykópét nehezen lehetett felismerni, mert
tulajdonképpen csupán egy senki által sem vetett
árnyékból állt. A vadnőcskének macskaarca volt és
hosszú aranyszőke hajfürtjei köpenyként takarták be
alakját. Egész testét ugyanolyan aranyszőke
prémbozont fedte. Nem volt nagyobb egy ötéves
gyermeknél.
 532

Az a látogató, aki egy ökör hátán nyargalt idáig, a

szaxafránok országából származott, melynek lakói
öregen születnek és akkor halnak meg, mikor
csecsemővé válnak. Ez itt hosszú fehér szakállú,
kopasz fejű és csuparánc arcú, tehát – a szaxafrán
viszonyokat figyelembe véve – nagyon fiatal volt,
körülbelül Barnabással egykorú.
Egy kék dzsinn teveháton érkezett. Hosszú volt
és vékony, és óriási turbánt viselt. Alakja emberére
emlékeztetett, annak ellenére, hogy meztelen,
izmoktól duzzadó felsőteste mintha csillogó kék
fémből lett volna. Arcából orr és száj helyett hatal-
mas kampós sascsőr nőtt.
– Kik vagytok és mit akartok? – kérdezte Hirót
kicsit nyersen. Úgy látszott, hogy az ünnepélyes
üdvözlés ellenére sem volt meggyőződve a látogatók
ártalmatlanságáról és egyedül ő nem eresztette még
el a kardja markolatát.
A Négy Negyed Rém, aki idáig az álmos képét
mutatta, most a vidámat fordította előre és Hirótot
figyelemre sem méltatva, ezeket a szavakat intézte
Barnabáshoz:
 533

– Uram, Fantázia legkülönbözőbb országainak

hercegei vagyunk és útra keltünk, hogy köszöntsünk
téged és segítségedet kérjük. Jelenléted híre országról
országra száll, a szél és a felhők nevedet zengik, a
tengerek hullámai dicsőséged hírét zúgják, és minden
patakocska hatalmadról regél.
Barnabás Atráskóra pillantott, az azonban
komolyan és szinte szigorúan nézett a Rémre. Szája
körül a legcsekélyebb mosoly sem látszott.
– Tudjuk – vette át a szót a kék dzsinn
sasrikoltáshoz hasonló éles hangon –, hogy
megteremtetted Perelint, az Éjvadont és Góbát, a
Színek Sivatagát. Tudjuk, hogy ettél és ittál a Tarka
Halál tüzéből és meg is fürödtél benne, amit
Fantáziában senki más túl nem élt volna. Tudjuk,
hogy keresztülmentél a Tízezer-ajtajú Templomon,
és arról is tudunk, hogy mi történt Amargantban, az
Ezüstvárosban. Tudjuk, uram, hogy mindenre képes
vagy. Ha csak egy szót szólsz, meglesz, amit akarsz.
Ezért meghívunk, jöjj hozzánk és részesíts abban a
kegyben, hogy saját történetünk legyen. Mert
egyikünknek sincsen.
 534

Barnabás elgondolkodott, majd megrázta a fejét.

– Amit tőlem kívántok, most nem tudom teljesíteni.
Később mindannyiótoknak segíteni fogok. Először
azonban a Kislány Királynővel kell találkoznom.
Ezért segítsetek, hogy megtaláljuk az
Elefántcsonttornyot!
A figurák egyáltalán nem látszottak csalódottnak.
Rövid egymás közti tanácskozás után kijelentették,
mindannyian fölöttébb örülnek Barnabás
javaslatának, vagyis hogy útján elkísérhetik. És
röviddel ezután elindult a menet, mely most már egy
kisebb karavánhoz hasonlított.
Egész nap újabb jövevények csapódtak hozzájuk.
Nemcsak azok a követek jelentek meg a különböző
irányokból, akikről előző nap Atráskó már
beszámolt, hanem még sokkal többen.
Kecskelábú faunok és óriási éji manók, tündérek
és koboldok, bogárlovasok és háromlábúak, egy
embermagasságú kakas, magas karimás csizmában és
egy felegyenesedve járó, aranyagancsos szarvas,
amely valami frakkféleséget viselt. Általában
rengeteg olyan lény volt az újonnan érkezettek
között, amely semmiféle emberi hasonlatosságot sem
 535

mutatott. Voltak közöttük például sisakos

rézhangyák, bizarr formájú vándorsziklák,
fuvolaállatok, melyek hosszú csőrükkel muzsikáltak,
és három úgynevezett tócsás is. Ezek elég
meghökkentő módon mozogtak, amennyiben – ha
lehet így mondani – minden lépésnél pocsolyává
folytak szét és kicsivel távolabb ismét visszanyerték
alakjukat. Az újonnan jöttek legfurcsábbika talán
mégis egy kettős lény volt, amelynek mellső és hátsó
fele egymástól függetlenül futkározott ide-oda. A
vízilóval mutatott valami távoli hasonlóságot,
csakhogy piros-fehér csíkozású volt.
Számuk időközben összesen már megközelítette
a százat. És mind azért jöttek, hogy Barnabást mint
Fantázia Megmentőjét köszöntsék és hogy tőle saját
történetet kérjenek. Ám az első hét megmagyarázta
az új jövevényeknek, hogy az út először az
Elefántcsonttoronyhoz vezet, és mindnyájan
készeknek mutatkoztak, hogy velük tartsanak.
Hirót, Hiszár és Hikar együtt lovagolt
Barnabással az immár meglehetősen hosszú menet
élén.
 536

Estefelé elérték a vízesést. És az éj leszálltakor a

menet elhagyta a magasabban fekvő síkságot,
leereszkedett egy hegyi ösvényen, és egy fa
nagyságú orchideákból álló erdőbe jutott, csupa
foltos szirmú és kissé nyugtalanító külsejű óriásvirág
közé. Ezért, mikor tábort ütöttek, elhatározták, hogy
mindenesetre őröket állítanak éjszakára.
Barnabás és Atráskó a mindenfelé gazdagon
tenyésző mohából puha fekhelyet hordtak össze
maguknak. Fuhur a két barát köré tekeredett, fejjel
befelé, úgyhogy magukban voltak és olyan
biztonságban, mint egy nagy homokvárban. A levegő
meleg volt és sajátságos illattal terhes, amely az
orchideákból áradt és nem volt túl kellemes. Volt
benne valami vészjósló.
 XX.

A Látó Kéz
 540

ündöklött a harmat az orchideavirágokon és

-leveleken az első reggeli napsugárban, amikor a
karaván felfrissülve útnak eredt. Éjszaka semmi
jelentős nem történt azonkívül, hogy ismét új
küldöttek csatlakoztak hozzájuk, úgy, hogy az egész
sereg létszáma közel háromszázra rúgott. Igazán
látványos színjátékot nyújtott ez az annyiféle lényből
összetevődő menet.
Minél beljebb hatoltak az orchideaerdőbe, annál
hihetetlenebb alakú és színű virágokkal találkoztak.
És Hirót, Hiszár, Hikar lovagok hamarosan
megállapították, hogy nyugtalanító érzésük, amely
őrök állítására késztette őket, nem volt egész
alaptalan. E növények jelentős része ugyanis húsevő
virág volt, s elég nagy ahhoz, hogy akár egy egész
borjút elnyeljen. Bár maguktól nem mozdultak –
ennyiben nem volt szükség az őrökre –, mégis, ha
valaki megérintette őket, rácsaptak, mint a csapóvas.
S a lovagoknak nemegyszer kardjukat kellett hasz-
nálniuk, hogy egy-egy útitárs vagy hátasállat karját
vagy lábát kiszabadítsák, miközben a teljes
virágzatot ledöntötték és darabokra vágták.
 541

Barnabást, aki Nyiha hátán lovagolt, állandóan

sűrű tömegben vették körül a legkülönbözőbb
fantáziabeli lények és igyekeztek elérni, hogy
figyelmét magukra vonják vagy legalábbis egy
pillantást vethessenek rá. Barnabás azonban
hallgatagon és zárkózott arccal ült a szamáröszvéren.
Új kívánság ébredt benne és ez első ízben volt olyan,
hogy megközelíthetetlen, sőt kimondottan komor
külsőt kölcsönzött neki.
Ami Atráskó és Fuhur viselkedésében,
kibékülésük ellenére is a legjobban bosszantotta, az a
kétségbevonhatatlan tény volt, hogy úgy kezelték őt,
mint egy önállótlan gyermeket, akiért felelősséggel
tartoznak s akit vezetgetni és irányítgatni kell. Ha
jobban belegondolt, így volt ez már együttlétük első
napjától kezdve. Hogy jönnek ehhez tulajdonképpen?
Nyilván valamilyen okból fölényben érzik magukat
vele szemben – akkor is, ha ezzel jót akarnak neki.
Atráskó és Fuhur, minden kétséget kizáróan,
védelemre szoruló, jámbor fiúnak tartják őt. S ez
nem tetszett neki, a legkevésbé sem tetszett! Ő nem
jámbor! Majd meglátják! Veszélyes akart lenni,
veszélyes és félelmetes! Olyasvalaki, akitől
 542

mindenkinek óvakodnia kell – még Fuhurnak és

Atráskónak is.
A kék dzsinn – akit egyébként Iluánnak hívtak –
utat tört a Barnabást körülvevő tömegen, és mellén
keresztbe tett karral meghajolt.
Barnabás megállt.
– Mit akarsz, Iluán? Beszélj!
– Uram – mondta sashangján a dzsinn
érdeklődtem kicsit az újonnan csatlakózott
útitársaknál. Némelyikük azt állítja, hogy ismeri ezt a
vidéket és tudja, hogy minek nézünk elébe. Mind
reszketnek a félelemtől, uram.
– Miért? Micsoda vidék ez?
– Ezt az erdőt, a húsevő orchideákkal, Oglász
kertjének hívják, és a Harók nevű varázs-kastélyhoz
tartozik, melyet a Látó Kéznek is neveznek. Ott él
Fantázia leghatalmasabb és leggonoszabb
varázslónője, Xaida a neve.
– Jól van – felelte Barnabás –, mondd meg az
aggodalmaskodóknak, hogy nyugodjanak meg.
Velük vagyok.
Iluán ismét meghajolt és távozott.
 543

Valamivel később Fuhur és Atráskó szállt le

Barnabás mellett, akik időközben messzire
előrerepültek. A sereg éppen déli pihenőt tartott.
– Nem tudom, mire véljem – kezdte Atráskó –,
három-négy óra járásnyira az orchideaerdő
közepében egy építményt láttunk, mely olyan, mint
egy földből kinövő kéz. Elég kísérteties hatást kelt.
Ha az eddigi irányt tartjuk, egyenesen nekimegyünk.
Barnabás elmondta, hogy mit tudott meg
időközben Iluántól.
– Ebben az esetben – vélte Atráskó – okosabb
lenne irányt változtatnunk, nem gondolod?
– Nem – mondta Barnabás.
– De nincs semmi ok, ami arra kényszerítene
bennünket, hogy Xaidával találkozzunk. Jobb lenne
őt elkerülnünk.
– De van okunk rá – mondta Barnabás.
– Mégpedig?
– Az, hogy én így szeretném – mondta Barnabás.
Atráskó elhallgatott és nagy szemeket meresztett.
Minthogy megint minden oldalról fantáziabeliek
nyomakodtak köréjük, hogy Barnabásnak legalább
 544

egy pillantását elkapják, a beszélgetést nem

folytatták.
Ebéd után azonban Atráskó visszatért és látszólag
könnyedén a következő ajánlatot tette Barnabásnak:
– Nem volna kedved repülni egyet velem Fuhur
hátán?
Barnabás megértette, hogy Atráskó szívét nyomja
valami. Felpattantak a szerencsesárkány hátára,
Atráskó előreült, Barnabás mögéje, és a magasba
emelkedtek. Először történt, hogy együtt repültek.
Alig kerültek hallótávolon kívül, amikor Atráskó
megszólalt: – Nagyon nehéz most egyedül szót
váltani veled. De okvetlenül beszélnünk kell,
Barnabás.
– Mindjárt gondoltam – válaszolta Barnabás
mosolyogva. – Mi a baj?
– Ahova most elérkeztünk – kezdte Atráskó
habozva –, és amerre tartunk, összefüggésben van
valami új kívánságoddal?
– Feltehetően – válaszolta kissé hűvösen
Barnabás.
– Igen – folytatta Atráskó –, így is gondoltuk
Fuhurral. És miféle kívánság lenne az?
 545

Barnabás hallgatott.
– Ne érts félre – fűzte hozzá Atráskó –, nem arról
van szó, hogy félünk bárkitől vagy bármitől. De,
mint a barátaid, aggódunk érted.
– Fölösleges – vetette oda Barnabás még
hűvösebben.
Atráskó hosszabb ideig hallgatott. Végre Fuhur
feléjük fordította a fejét és ezt mondta:
– Atráskónak nagyon ésszerű javaslata van, meg
kellene hallgatnod, Bux Barnabás Boldizsár.
– Megint valami jó tanáccsal szolgáltok? –
kérdezte Barnabás gúnyos mosollyal.
– Nem, nem tanáccsal, Barnabás – válaszolta
Atráskó –, egy javaslattal, amely az első pillanatban
talán nem fog tetszeni neked. De gondolkoznod
kellene rajta, mielőtt elveted. Egész idő alatt azon
törtük a fejünket, hogy miként tudnánk neked
segíteni. Minden azon a hatáson alapszik, amit a
Kislány Királynő jelvénye tesz rád. AURIN hatalma
nélkül nem folytathatod a kívánságaidat, viszont
AURIN hatalma folytán elveszted önmagad és egyre
kevésbé emlékszel arra, hogy tulajdonképpen mire is
 546

törekszel. Ha nem teszünk valamit, eljön az a

pillanat, amikor egyáltalán nem fogod tudni többé.
– Erről beszéltünk már – mondta Barnabás –, mi
van még?
– Amikor annak idején én viseltem az Ékszert –
folytatta Atráskó –, minden más volt. Vezérelt engem
és nem vett el tőlem semmit. Talán azért, mert nem
vagyok ember és nincs elveszteni való emlékem az
emberi világról. Azt akarom mondani, hogy nekem
nem volt ártalmamra, sőt ellenkezőleg. És ezért
szeretném azt javasolni, hogy add nekem AURIN-t
és bízd magad egyszerűen az én irányításomra. Meg
fogom keresni számodra az utat. Mi erről a
véleményed?
– Visszautasítom! – mondta hidegen Barnabás.
Fuhur ismét hátrafordította a fejét.
– Nem vagy hajlandó legalább egy pillanatig
gondolkozni rajta?
– Nem – felelte Barnabás –, minek?
Most először történt, hogy Atráskó
megharagudott.
– Barnabás, légy észnél! Be kell látnod, hogy így
nem mehet tovább! Nem veszed észre, hogy teljesen
 547

megváltoztál? Mi közöd van még egyáltalán

önmagadhoz? És mi lesz belőled?
– Köszönöm szépen – mondta Barnabás –, igazán
köszönöm, hogy szüntelenül az én dolgaimmal
törődtök! Őszintén szólva, sokkal jobban örülnék, ha
végül is megkímélnétek ettől. Én – ha netán
elfelejtettétek volna –, én vagyok ugyanis az, aki
Fantáziát megmentette, én vagyok az, akire
Holdgyermek a hatalmát ráruházta. És valami oka
bizonyára kellett hogy legyen, amiért így tett,
különben nálad hagyhatta volna AURIN-t, Atráskó.
Ő azonban elvette tőled a Jelvényt és nekem adta!
Megváltoztam, azt mondod? Igen, kedves Atráskóm,
ebben igazad lehet! Nem vagyok többé az a jámbor,
mit sem sejtő fajankó, aminek néztetek!
Megmondjam, miért akarod tőlem AURIN-t
megkapni? Mert féltékeny vagy rám, bizony,
féltékeny. Még nem ismertek engem, de ha így
folytatjátok – még egyszer jóindulatúan
figyelmeztetlek benneteket –, majd megismertek!
Atráskó nem felelt. Fuhur röpte hirtelen minden
erejét elvesztette, fáradságosan vonszolta magát a
 548

légen át és egyre mélyebbre hanyatlott, mint egy

meglőtt madár.
– Barnabás – tört ki végül nagy nehezen
Atráskóból –, amit most mondtál, nem gondolhatod
komolyan. Felejtsük el. Nem mondtál semmit.
– Na jó – válaszolta Barnabás –, ahogy akarod.
Nem én kezdtem. De nem bánom: spongyát rá.
Kis ideig egyikük sem szólt.
A messzeségben az orchideaerdőből Harók vára
tűnt a szemükbe. Valóban, öt magasra nyújtott
ujjával olyan volt, mint egy óriási kéz.
– De egyet még egyszer s mindenkorra tisztázni
szeretnék mondta Barnabás minden átmenet nélkül –,
elhatároztam, hogy egyáltalán nem térek vissza.
Örökre Fantáziában maradok. Nagyon jól érzem itt
magam. Éppen ezért az emlékeimről könnyen le
tudok mondani. Ami pedig Fantázia jövőjét illeti:
ezer új nevet tudok adni a Kislány Királynőnek.
Nincs szükségünk többé az emberi világra!
Fuhur hirtelen éles kanyart vett és visszafelé
repült.
– Hé! – kiáltotta Barnabás –, mit csinálsz? Repülj
tovább! Közelről akarom látni Harókot!
 549

– Nem bírom tovább – válaszolta Fuhur megtört

hangon –, igazán nem bírom tovább.

Amikor később a karaván mellett földet értek,

útitársaikat nagy izgalomban találták. Kiderült, hogy
a csapatot megtámadták, mégpedig egy mintegy
ötven jól megtermett legényből álló banda tört rájuk,
fekete bogárszemű páncélba vagy fegyverzetbe
öltözve. Sokan az útitársak közül elmenekültek és
csak most kezdtek egyesével vagy csoportosan
visszaszállingózni. Mások bátran védekeztek, de
minden eredmény nélkül. Ezek a páncélos óriások
minden ellenkezést meghiúsítottak, mintha csak
gyermekjáték lett volna nekik. A három lovag, Hirót,
Hiszár és Hikar hősiesen küzdött, mégsem sikerült
egyetlen ellenfelet sem legyőzniük. Végül is a túlerő
lebírta őket, mindhármukat lefegyverezték, bilincsbe
verték és elhurcolták.
Az egyik fekete páncélos sajátságos
bádoghangon a következőt harsogta:
– Íme Harók vár úrnőjének, Xaidának üzenete
Bux Barnabás Boldizsár számára. Az úrnő azt
 550

követeli, hogy a Megmentő feltétel nélkül adja meg

magát és esküdjön meg rá, hogy egész valójával s
mindennel, amije van és amit tud, hű rabszolgaként
szolgálni fogja. Ha azonban erre nem lenne kész, és
ha valami cselhez folyamodna, hogy Xaida akaratát
meghiúsítsa, három barátja, Hirót, Hiszár és Hikar
lassú, csúfos és szörnyű kínhalált fog halni. Gyorsan
gondolja hát meg magát. mert a határidő holnap
napfelkeltekor lejár. Ez Harók vára úrnőjének,
Xaidának üzenete Bux Barnabás Boldizsár számára.
Tudomásul adatott.
Barnabás ajkába harapott. Atráskó és Fuhur
mereven nézett maga elé, de Barnabás pontosan
tudta, hogy mire gondolnak mindketten. És éppen az
a tény, hogy ebből semmit nem árultak el, ingerelte
fel még jobban Barnabást. Az időpont azonban nem
volt most alkalmas rá, hogy kérdőre vonja őket.
Később lesz még rá megfelelő lehetőség.
– Semmi esetre sem hajlok meg Xaida
zsarolásának, ez teljesen világos – mondta hangosan
a körülállóknak –, azonnal tervet kell készítenünk,
hogyan szabadíthatjuk ki gyorsan a három rabot.
 551

– Nem lesz könnyű dolog – vélte Iluán, a

sascsőrű dzsinn – ezekkel a fekete fickókkal
együttesen sem tudunk boldogulni, ez kiderült. S
még akkor is, ha te magad, uram és Atráskó meg a
szerencsesárkány harcoltok az élünkön, sok időbe
telik, mire Harók várát bevesszük. A három lovag
élete Xaida kezében van, s amint észreveszi, hogy
támadunk, megöli őket. Ezt biztosra veszem.
– Akkor hát nem szabad észrevennie –
magyarázta Barnabás –, meg kell lepnünk őket.
– De hogyan? – kérdezte a Négy Negyed Rém,
aki most a dühös képét fordította előre, ami elég
ijesztően festett –, Xaida nagyon ravasz és minden
eshetőségre fel fog készülni.
– Ettől félek én is – mondta a gnómherceg –, túl
sokan vagyunk ahhoz, hogy ne figyeljen fel rá, ha
Harók vára felé tartunk. Ilyen hadsereg nem
maradhat rejtve, még éjszaka sem. Biztosan
felderítőket is állított.
– Akkor – fontolgatta Barnabás – éppen ezt
használhatnánk fel arra, hogy megtévesszük.
– Hogy érted, uram?
 552

– Az egész karavánnal más irányba kell tovább

vonulnotok, azt a látszatot keltve, mintha
menekülnétek. mintha letettünk volna a három fogoly
kiszabadításáról.
– És mi lesz a foglyokkal?
– Ez hármunk dolga lesz, Atráskóval és Fuhurral.
– Csak hármótoké?
– Igen – mondta Barnabás –, természetesen csak
akkor, ha Atráskó és Fuhur velem tartanak. Különben
egymagam végzem el.
Ámuló pillantásokat vetettek rá. A közelebb állók
suttogva közölték a dolgot azokkal, akik nem
hallhatták.
– Ez. uram – kiáltotta végül a kék dzsinn –, be
fog kerülni Fantázia történetébe, akár győzöl, akár
alulmaradsz!
– Velem jöttök? – fordult Barnabás Atráskóhoz
és Fuhurhoz –, vagy van megint valami javaslatotok?
– Nincs – mondta Atráskó halkan –, veled
megyünk.
– Akkor – adta ki a parancsot Barnabás – a csapat
most induljon el, addig, amíg még világos van. Azt a
látszatot kell keltenetek, hogy menekültök, tehát
 553

siessetek! Mi itt megvárjuk, amíg besötétedik.

Holnap reggel újra egyesülünk veletek – a három
lovaggal együtt vagy sehogy. Menjetek!
Az útitársak némán meghajoltak Barnabás előtt
és útnak indultak. Barnabás, Atráskó és Fuhur
elrejtőztek az orchideabozótban, és mozdulatlanul,
némán várták az éj beálltát.
Mikor bealkonyult, hirtelen halk csörrenést
hallottak és látták, hogy öt óriás, fekete fickó jelenik
meg az elhagyott táborhelyen. Különös, gépies
módon mozogtak, mindegyik teljesen egyformán.
Minden rajtuk levő mintha fekete fémből készült
volna, még az arcuk is vas álarcnak látszott.
Egyszerre álltak meg és fordultak abba az irányba,
amerre a karaván eltűnt, és anélkül, hogy egy szót
szóltak volna egymáshoz, ütemes lépésben követték
a nyomát. Azután minden újra elcsendesedett.
– Úgy látszik, beválik a terv – súgta Barnabás.
– Csak öten voltak – válaszolta Atráskó. – Hol a
többi?
– Biztosan ez az öt hívja majd őket valami
módon – vélte Barnabás.
 554

Mikor végre egészen sötét lett, óvatosan

előbújtak rejtekükből, és Fuhur két lovasával
hangtalanul a magasba emelkedett. Lehetőleg
alacsonyan szállt az orchideaerdő koronái felett,
nehogy felfedezzék őket. Hisz az irány voltaképpen
adva volt, ugyanaz, amit már délután is követtek.
Körülbelül negyedórai sebes siklás után azon kezdtek
tanakodni, hogy és mint fogják Harók várát
megtalálni. A sötétség áthatolhatatlan volt. Ám
néhány perc múlva feltűnt előttük a vár. Ezer ablaka
fényesen ki volt világítva. Xaida nyilván fontosnak
tartotta, hogy jól látható legyen. Ez persze teljesen
érthető volt, hisz Barnabás látogatását várta, ha nem
is ebben az értelemben.
Fuhur elővigyázatosan siklott a földre az
orchideák között, gyöngyházfehér pikkelyruhája
ugyanis szikrázott és visszaverte a fényt. És egyelőre
senkinek sem volt szabad meglátnia őket.
A növényzet védelme alatt közelítették meg a
várat. A nagy bejárati kapu előtt tíz páncélos óriás
őrködött. És minden kivilágított ablaknál állt egy-
egy, feketén és mozdulatlanul, mint egy fenyegető
árny.
 555

Harók vára kis magaslaton állt, amelyet nem

borított be az orchideák sűrűje. Az épület alakja
valóban olyan volt, mint egy földből kinövő óriás
kézé. Minden ujj egy-egy torony volt és a hüvelykujj
az erkély, melyen újabb torony emelkedett. Az épület
sok emelet magas volt, minden ujjperec egy-egy
szintet alkotott, s az ablakok világító szemekhez
hasonlítottak, amelyek a tájat kémlelték minden
irányban. Joggal nevezték a Látó Kéznek.
– Meg kell találnunk azt a helyet – súgta
Barnabás Atráskó fülébe –, ahova a foglyokat
rejtették.
Atráskó bólintott és intett Barnabásnak, hogy
legyen csendben és maradjon Fuhurral. Azután a
legkisebb nesz nélkül, hason csúszva ott hagyta őket.
Sok időbe telt, míg visszajött.
– Az egész várat körülcserkésztem – suttogta –,
csak ez az egy bejárata van. De ezt aztán erősen
őrzik. Csak legfelül, a középső ujj hegyén fedeztem
fel egy padlásablakot, melynél mintha nem állna
páncélos óriás. De ha Fuhurral felszállunk, feltétlenül
meglátnak minket. A foglyok valószínűleg a
pincében vannak, mindenesetre egy ízben valami
 556

hosszú jajkiáltást hallottam, mely mintha nagy

mélységből jött volna.
Barnabás feszülten gondolkozott. Azután ezt
suttogta:
– Megpróbálok feljutni ahhoz a padlás-ablakhoz.
Közben nektek Fuhurral el kell terelnetek az őrök
figyelmét. Tegyetek valamit, hogy azt higgyék, a
bejárati kaput akarjuk megtámadni. Az összes őrt ide
kell csalogatnotok. De csak csalogatni, érted?
Nehogy valami harcba keveredjetek! Azalatt én
megpróbálok hátulról felmászni a Kézre. Tartsd fel a
fickókat, ameddig csak lehet. De ne kockáztass!
Hagyj nekem néhány percet, mielőtt elkezded.
Atráskó bólintott és megszorította Barnabás
kezét. Ekkor Barnabás levette ezüstköpenyét és
elosont a sötétben. Széles félkörben lopózott az
épület körül. Alig érte el a hátsó oldalt, már hallotta
is Atráskó hangos kiáltását:
– Hahó! Ismeritek Bux Barnabás Boldizsárt,
Fantázia Megmentőjét? Eljött ide, de nem azért, hogy
Xaida kegyéért könyörögjön, hanem hogy még egy
lehetőséget adjon neki a foglyok szabadon
 557

bocsátására. Ezzel a feltétellel megtarthatja nyomo-

rúságos életét!
Barnabás még éppen hogy ki tudott kémlelni a
bozótból, a vár egyik sarka mellől. Atráskó magára
vette az ezüstköpenyt és kékesfekete haját
turbánszerűen felcsavarta. Annak, aki csak
felületesen ismerte őket, valóban bizonyos
hasonlóságot mutattak.
A fekete páncélos óriások egy pillanatig mintha
tétováztak volna. De csak egy pillanatig. Ekkor
Atráskó felé rontottak, hallatszott lépteik fémes
döngése. Az ablakokban levő árnyak is
megmozdultak, elhagyták helyüket, hogy
megnézzék, mi történt. Más részük nagy tömegben
tódult ki a bejárati kapun. Ahogy az elsők már
majdnem elérték Atráskót, az, mint a menyét, siklott
ki a kezük közül s a következő pillanatban már Fuhur
hátán ülve tűnt fel a fejük felett. A páncélosok
kardjukkal ide-oda hadonásztak a levegőben és a
magasba ugráltak, de nem tudták elérni.
Barnabás villámgyorsan a várhoz suhant és
mászni kezdett felfelé a homlokzaton. Helyenként
segítették az ablakpárkányok és kiugró falrészek, de
 558

leginkább csak az ujjhegyeivel tartotta fenn magát.

Egyre magasabbra kúszott, egyszer letört egy kis
faldarab, amelyen támaszt keresett a lába, úgyhogy
másodpercekig csak fél kézen lógott, de azután
felhúzta magát, kapaszkodót talált a másik kezének
is, majd tovább mászott. Mikor végre elérte a
tornyokat, gyorsabban tudott haladni, mert az
egymástól való távolságuk olyan kicsi volt, hogy
meg tudta vetni közöttük a lábát és így a magasba
nyomakodhatott.
Végül megtalálta a padlásablakot és bebújt rajta.
Ebben a toronyszobában csakugyan nem volt
egyetlen őr sem, ki tudja, miért? Kinyitotta az ajtót,
és egy szűk menetű csigalépcsőt látott maga előtt.
Nesztelenül indult el rajta lefelé. Ahogy egy
emelettel lejjebb ért, két fekete őrt látott az egyik
ablakban, akik némán figyelték az odalenn
történteket. Sikerült a hátuk mögött észrevétlenül
elosonnia.
Újabb lépcsőkön, átjárókon és folyosókon
lopózott tovább. Egyvalami biztos volt: ezek a
páncélos óriások legyőzhetetlenek lehetnek a
harcban, de mint őrök, nem sokat érnek.
 559

Végre a pince szintjére ért. Rögtön megérezte a

nyomasztó dohszagról és a hidegről, amely az arcába
csapott. Szerencsére az itteni őrök nyilván mind
felszaladtak, hogy a Bux Barnabás Boldizsárnak vélt
személyt elfogják. Mindenesetre egy sem volt látható
közülük. Fáklyák álltak ki a falakból és
megvilágították az utat. Mindig mélyebbre és
mélyebbre vitt a lépcső. Barnabásnak úgy rémlett,
mintha a föld alatt ugyanannyi emelet lenne, mint
felette. Végül elérte a legmélyebbet, és akkor meg-
pillantotta azt a börtönt is, amelyben Hirót, Hiszár és
Hikar sínylődött. Siralmas látvány volt.
Csuklójuknál fogva felakasztva, hosszú vasláncokon
lógtak a levegőben valami árok felett, amely
feneketlen fekete lyuknak látszott. A láncok a börtön
mennyezetéhez erősített csigákon át egy csörlőhöz
vezettek, de ezt egy acélból készült nagy függőlakat
zárta le, és mozdíthatatlan volt. Barnabás
tanácstalanul állt.
A három rab szeme csukva volt, mintha elájultak
volna, de most Hikar, a Szívós felnyitotta bal szemét
és száraz ajakkal ezt mormolta:
– Hé, barátaim, nézzétek csak, ki van itt!
 560

Erre fáradságosan felemelte szemhéját a két

másik is, s amint Barnabást megpillantották, mosoly
suhant át az ajkukon.
– Tudtuk, hogy nem hagy cserben minket, uram –
krákogta Hirót.
– Hogy szedhetnélek le innen titeket? – kérdezte
Barnabás – a csörlő le van zárva.
– Vegye elő a kardját – tört ki a szó Hiszárból –,
és egyszerűen vágja szét a láncokat.
– Hogy a mélységbe zuhanjunk? – kérdezte Hirót
–, nem valami jó elgondolás.
– Nem is tudom előhúzni – mondta Barnabás
Kamondának magától kell a kezembe pattannia.
– Hm – dörmögte Hikar –, ez a bosszantó a
varázskardokkal. Ha az embernek szüksége van
rájuk, megmakacsolják magukat.
– Hé! – suttogta hirtelen Hiszár –, volt ennek a
csörlőnek kulcsa is. Hova a csudába dughatták?
– Kell lennie valahol egy laza kőlapnak – tette
hozzá Hirót. – Nem láttam elég jól, amikor ide
felhúztak.
Barnabás alaposabban körülnézett. A világítás
homályos és vibráló volt, de párszori fel-alá
 561

lépegetés után felfedezett a földön egy kőlapot, mely

kissé kiállt. Óvatosan megemelte és valóban ott volt
a kulcs.
Most aztán ki tudta nyitni a nagy lakatot és
szabaddá tette a csörlőt. Lassan tekerni kezdte, de
olyan hangosan recsegett-ropogott, hogy feltétlenül
hallható volt a pince felsőbb emeletein is. Ha a
páncélos óriások nem teljesen süketek, ez felriasztja
őket. De most már az sem segített volna, ha
abbahagyja. Barnabás folytatta a tekerést, míg a
három lovag a mélység peremének magasságába nem
ért. Ekkor elkezdték magukat ide-oda himbálni és
végül lábukkal elérték a szilárd talajt. Mikor ez
megtörtént, Barnabás egészen leengedte őket.
Kimerülten hanyatlottak alá és ott maradtak elnyúlva,
ahol voltak. S a vastag láncok még mindig a
csuklójukon lógtak.
Barnabásnak nem sok ideje maradt a
gondolkozásra, mert fémesen döngő léptek
közeledtek a pince kőlépcsőjén, először csak egy-
egy, majd egyre több. Az őrök jöttek. Fegyverzetük
úgy csillogott a fáklyafényben, mint óriási bogarak
páncélja. Kardot rántottak, mindnyájan ugyanazzal a
 562

mozdulattal, és Barnabásra rontottak, aki a szűk

börtönajtó mögött állt.
És ekkor végre kipattant rozsdás hüvelyéből
Kamonda és Barnabás kezébe ugrott. Mint a villám
támadt a fényes kardlap az első páncélos óriásra, és
még mielőtt Barnabás maga is igazából felfogta
volna, hogy mi történt, darabokra vágta. És most
derült ki, hogy mi volt a nyitjuk ezeknek a
fickóknak: üresek voltak, csupán páncéllemezekből
álltak, melyek maguktól mozogtak és belsejükben
nem volt más, mint a puszta semmi.
Barnabás előnyös helyzetben volt, mert a börtön
szűk ajtaján keresztül mindig csak egyesével tudták
őt megközelíteni és Kamonda egymás után ronggyá
aprította őket. Hamarosan halomban feküdtek a
földön, mint valami gigantikus madár fekete
tojásának héjai. Miután vagy húszan hevertek
közülük darabokban, úgy tetszett, hogy a többiek
más tervet eszeltek ki. Visszavonultak, nyilván azért,
hogy Barnabást egy számukra kedvezőbb helyen
várják meg.
Barnabás kihasználta az alkalmat, hogy a három
lovag csuklóján lévő láncokat Kamonda pengéjével
 563

gyorsan eltávolítsa. Hirót és Hikar nehézkesen

felemelkedtek és megpróbálták kirántani kardjukat,
amelyet különösképpen nem vettek el tőlük, de nem
tudtak Barnabás segítségére lenni, mert kezük a
hosszú függéstől érzéketlen lett és nem
engedelmeskedett. Hiszár, a legtörékenyebb közülük,
még olyan állapotban sem volt, hogy saját erejéből
fel tudjon állni. Két társának kellett őt támogatnia.
– Ne aggódjatok – mondta Barnabás –
Kamondának nincs szüksége támogatásra.
Maradjatok mögöttem és ne okozzatok külön
nehézséget azzal, hogy segíteni próbáltok nekem.
Elhagyták a börtönt, lassan felfelé lépkedtek a
lépcsőn, egy nagy, teremszerű helyiségbe jutottak –
és itt hirtelen minden fáklya kialudt. Ám Kamonda
ragyogó fényt árasztott.
Ismét sok páncélos óriás fémesen döngő léptének
közeledése hallatszott.
– Gyorsan! – mondta Barnabás –, vissza a
lépcsőre. Én itt védekezem!
Nem láthatta, hogy a három lovag követte-e a
parancsát és nem is volt rá ideje, hogy meggyőződjön
róla, mert Kamonda máris táncolni kezdett a
 564

kezében. És a belőle áradó éles, fehér fény nappali

világosságot teremtett a csarnokban. A támadók
ugyan odább szorították Barnabást a lépcsőfeljárótól,
hogy minden oldalról neki tudjanak rontani, mégsem
érte őt egyetlenegy sem hatalmas csapásaikból.
Kamonda oly sebesen örvénylett körülötte, hogy
kardok százainak látszott, amelyeket már meg sem
lehet egymástól különböztetni. És végül ott állt
Barnabás egy összevagdalt fekete páncélokból álló
romhalmaz közepén. Semmi nem mozdult.
– Jöjjetek! – kiáltotta társainak.
A három lovag előlépett a lépcsőfeljáróból és
nagy szemeket meresztett.
– Ilyesmit még nem láttam soha, szavamra
mondom! – mondta Hirót és remegett a bajsza.
– Még az unokáimnak is mesélni fogom –
hebegte Hiszár.
– És sajnos, el se fogják hinni – fűzte hozzá
sajnálkozva Hikar.
Barnabás tétovázva állt kezében a karddal, de az
egyszer csak visszaugrott a hüvelyébe.
– A veszély, úgy látszik, elmúlt – mondta.
 565

– Legalábbis az, ami karddal kivédhető –

állapította meg Hikar. – Mit csinálunk most?
– Most – válaszolta Barnabás – szeretném
személyesen megismerni Xaidát. Kis beszélnivalóm
van vele.
Mind a négyen megindultak hát fölfelé a
pinceemeletekre vezető lépcsőn, amíg a földszintre
nem jutottak. Itt egy előcsarnokszerű helyiségben
várt rájuk Atráskó és Fuhur.
– Derék dolog volt mindkettőtöktől! – mondta
Barnabás és vállon veregette Atráskót.
– Mi történt a páncélos óriásokkal? – tudakolta
Atráskó.
– Üres dió mind! – vetette oda Barnabás
könnyedén. – Hol van Xaida?
– Fenn, a varázstermében – felelte Atráskó.
– Gyertek velem! – mondta Barnabás. Újra
magára vette ezüstköpenyét, amelyet Atráskó
odatartott elébe. Azután mindnyájan nekivágtak a
széles kőlépcsőnek, amely a felső emeletekre vitt.
Fuhur is velük ment.
Amikor Barnabás kíséretével a nagy
varázsterembe lépett, Xaida felemelkedett piros
 566

koralltrónjáról. Sokkal magasabb volt Barnabásnál és

nagyon szép. Hosszú, lila selyemruhát viselt,
tűzvörös haja fonadékokból és varkocsokból álló
különleges frizurává tornyosult. Arca márványfehér
volt, hasonlóképpen hosszú, keskeny keze is.
Tekintete talányos és zavarba ejtő volt, és
Barnabásnak némi időre volt szüksége, hogy
rájöjjön, mitől: két különböző szeme volt, az egyik
zöld, a másik piros. Reszketett, mint aki fél
Barnabástól. Barnabás farkasszemet nézett vele, mire
lebocsátotta hosszú szempilláit.
A helyiség tele volt mindenféle ismeretlen
rendeltetésű furcsa tárggyal, nagy képes
glóbuszokkal, csillagórákkal és a magasból függő
ingákkal. Közöttük pazar füstölőedények álltak,
melyekből különféle színű, nehéz füstfelhők
gomolyogtak elő és köd módjára kúsztak tova a
padlón.
Barnabás mindeddig egy szót sem szólt. S ez,
úgy látszik, kihozta a sodrából Xaidát, mert hirtelen
odafutott hozzá és földre borult előtte. Azután
megfogta Barnabás egyik lábát és ráhelyezte a saját
tarkójára.
 567

– Uram és Mesterem – mondta mély, bársonyos

és meghatározhatatlanul fátyolos hangon –, senki
sem állhat ellen neked Fantáziában. Hatalmasabb
vagy a hatalmasoknál és veszélyesebb minden
démonoknál. Ha úgy tartja kedved, hogy meg-
bosszuld magad, mert oly balga voltam, hogy nem
ismertem fel nagyságodat, taposs el engem.
Megérdemeltem haragodat. Ha azonban azt a
nagylelkűséget, amiről híres vagy, velem, méltat-
lannal szemben is tanúsítani kívánnád, tűrd el, hogy
mint engedelmes rabszolganőd, alávessem magam
akaratodnak és megesküdjem, hogy téged mindazzal,
ami vagyok, amim van és amit tudok, szolgálni
foglak. Taníts, hogy azt tegyem, amit kívánatosnak
tartasz, és én alázatos tanítványod leszek és szemed
minden rebbenését követni fogom. Bánom, amit
ellened terveztem és kegyelmedért esedezem.
– Állj fel, Xaida! – mondta Barnabás. Haragudott
rá, de a varázslónő beszéde tetszett neki. S ha Xaida
valóban csak tájékozatlanságból fordult ellene és ha
ezt igazán ilyen keserűen megbánta, akkor Barnabás
méltóságán aluli volna, ha most még meg is
büntetné. És minthogy késznek mutatkozott arra is,
 568

hogy megtanulja tőle, mi az, amit Barnabás

kívánatosnak tart, tulajdonképpen semmi oka nem
volt rá, hogy kérését visszautasítsa.
Xaida felemelkedett és lehajtott fejjel állt előtte.
– Feltétel nélkül engedelmeskedsz nekem – kérdezte
Barnabás –, ha mégoly nehezedre esik is, amit
parancsolok minden ellentmondás és zúgolódás
nélkül?
– Így lesz, Uram és Mesterem – válaszolta Xaida
–, és meglátod, minden, amit akarunk, teljesül, ha
egyesítjük az én összes tudományomat a te
hatalmaddal.
– Jó – felelte Barnabás – szolgálatomba fogadlak.
Elhagyod ezt a várat és velem jössz az
Elefántcsonttoronyhoz, ahol Holdgyermekkel
szándékozom találkozni.
Xaida szeme egy másodperc töredékére pirosan
és zölden izzott fel, de nyomban ismét lebocsátotta
hosszú szempilláit és ezt mondta:
– Engedelmeskedem, Uram és Mesterem.
Mindnyájan levonultak és kiléptek a várból.
– Először meg kell találnunk többi útitársunkat –
rendelkezett Barnabás –, ki tudja, hol vannak most?
 569

– Nem túl messze innen – mondta Xaida –, kissé

félrevezettem őket.
– De utoljára – mondta Barnabás.
– Igen, utoljára, Uram – ismételte a varázslónő –,
de hogyan akarunk odajutni? Gyalogosan menjek?
Éjszaka és ezen az erdőn keresztül?
– Fuhur visz minket – parancsolta Barnabás –,
elég erős ahhoz, hogy mindnyájunkat szállítson.
Fuhur felemelte a fejét és Barnabásra nézett.
Rubinpiros szemgolyója szikrázott.
– Erősnek elég erős vagyok, Bux Barnabás
Boldizsár – zengett bronzhangja –, de ezt a némbert
nem viszem.
– De igen – mondta Barnabás –, mert így
parancsolom!
A szerencsesárkány Atráskóra nézett, s az
észrevétlenül bólintott. Barnabás mégis meglátta.
Mindnyájan Fuhur hátára ültek, aki azonnal a
légbe emelkedett.
– Merre? – kérdezte.
– Egyenesen előre! – mondta Xaida.
– Merre? – kérdezte Fuhur még egyszer, mintha
nem hallotta volna.
 570

– Előre! – kiáltotta oda Barnabás –, nagyon jól

értetted!
– Menj csak! – mondta halkan Atráskó, és Fuhur
ment.
Fél óra múlva – már hajnalodott – tábortüzeket
pillantottak meg maguk alatt, és Fuhur leereszkedett.
Időközben újabb fantáziabeliek csatlakoztak
hozzájuk, és sokan közülük sátrakat hoztak
magukkal. A tábor, mely az orchideaerdő szélén, egy
tágas, virágos mezőn terült el, most egy szabályos
sátorvároshoz hasonlított.
– Hányan vannak már? – érdeklődött Barnabás,
és Iluán, a kék dzsinn, aki közben a csapat vezetője
lett és most megjelent Barnabás üdvözlésére,
elmondta, hogy még nem tudták pontosan számba
venni a jelenlevőket, de biztosan közel vannak már
az ezerhez. Egyébként történt itt még valami egyéb,
meglehetősen furcsa dolog: röviddel azután, hogy
tábort ütöttek, tehát még éjfél előtt, öt páncélos óriás
jelent meg. Azonban békésen viselkedtek és
félrevonultak. Természetesen senki sem mert
közeledni hozzájuk. És egy piros korallból levő nagy
gyaloghintót hoztak magukkal, amely azonban üres.
 571

– Ezek az én hordozóim – mondta Xaida kérlelő

hangon Barnabásnak –, tegnap este előreküldtem
őket. Ez a legkellemesebb utazási mód. Ha
megengeded, Uram.
– Nekem ez nem tetszik – vágott a szavába
Atráskó.
– Miért nem? – kérdezte Barnabás –, mi az
ellenvetésed?
– Úgy utazhat, ahogy akar – felelte Atráskó
élesen –, de az, hogy a gyaloghintót már tegnap este
elküldte, azt jelenti, előre tudta, hogy ide fog jönni.
Minden az ő terve szerint ment, Barnabás.
Győzelmed a valóságban vereség. Szándékosan ha-
gyott győzni, hogy a maga módján megnyerjen
magának.
– Hagyd abba! – kiáltotta dühtől vörösen
Barnabás –, nem kérdeztem a véleményedet! Örökös
oktatásaid a végén még beteggé tesznek! Most a
győzelmemet is elvitatnád, a nagylelkűségemet meg
nevetségessé tennéd!
Atráskó válaszolni akart valamit, de Barnabás
rákiáltott:
 572

– Fogd be a szád és hagyj engem békén! Ha nem

tetszik kettőtöknek, amit teszek és amilyen vagyok,
csak menjetek az utatokra! Nem tartalak vissza
benneteket! Menjetek, ahova akartok! Elegem van
belőletek!
Barnabás összefonta karját a mellén és hátat
fordított Atráskónak. A körülöttük álló tömeg
visszafojtotta a lélegzetét. Atráskó egy ideig kihúzott
derékkal, némán állt. Eddig még soha nem utasította
őt rendre Barnabás mások előtt. Torka úgy
összeszorult, hogy csak nehezen kapott levegőt. Várt
még egy darabig, de minthogy Barnabás nem nézett
újra felé, lassan megfordult és elment. Fuhur követte.
Xaida mosolygott. Mosolya nem sok jót ígért.
Barnabásban azonban ebben a pillanatban kialudt
annak az emléke, hogy saját világában annak idején
gyermek volt.
 XXI.

A Csillag-
kolostor
 576

j meg új küldöttek csatlakoztak szünet nélkül

Fantázia minden tájáról ahhoz a sokasághoz, amely
Barnabást az Elefántcsonttorony felé tartó útján
kísérte. Hiábavaló volt minden népszámlálás,
ugyanis alig készültek el vele, ismét újabb küldöttek
jöttek. Egy sok ezer főből álló sereg kerekedett fel
minden reggel, és amikor megpihentek, a tábor az
elképzelhető legkülönösebb sátorváros képét
nyújtotta. Minthogy Barnabás útitársai nemcsak
alakjukban, de testi nagyságukban is igen elütőek
voltak egymástól, sátraik is nagy változatosságot
mutattak, a cirkuszi aréna nagyságúaktól kezdve
olyanokig, melyek nem voltak nagyobbak egy
gyűszűnél. Leírhatatlanul sokfélék voltak a kocsik és
egyéb járművek is, melyeken a küldöttek utaztak, az
egész közönséges ekhós szekerektől és hintóktól
kezdve a fölöttébb különös guruló hordókig, ugráló
gömbökig vagy önműködően mászó lábas
tartályokig.
Időközben Barnabás számára is kerítettek egy
sátrat, és ez volt mind közt a legpazarabb. Olyan
volt, mint egy kis ház, és ragyogó, színpompás
selyemből készült, telis-tele hímezve arany- és
 577

ezüstképekkel. Tetején zászló lobogott, melyen egy

hétágú gyertyatartó szerepelt címer gyanánt. A sátor
belsejét takarókkal és párnákkal bélelték puhára.
Bárhol ütött is a sereg tábort – ez a sátor mindig
középen állt. És a kék dzsinn, aki közben valami
komornyik- és testőrféléje lett Barnabásnak, őrt állt a
bejáratnál.
Atráskó és Fuhur még Barnabás kísérőinek
seregével tartott, de a nyilvános rendreutasítás óta
egy szót sem beszéltek egymással. Barnabás titokban
arra várt, hogy Atráskó engedni fog és bocsánatát
kéri. Ám Atráskó semmi ilyesmit nem tett. Úgy
látszott, hogy Fuhur sem hajlandó Barnabást
elismerni. Pedig éppen ezt kellene egyszer már
megtanulniuk, gondolta magában Barnabás! Ha arra
megy ki a dolog, hogy ki bírja tovább, végül is be
kell látniuk, hogy Barnabás akarata hajlíthatatlan. De
ha engednének, tárt karokkal fogadná őket. Ha
Atráskó letérdelne előtte, akkor felemelné és azt
mondaná: ne térdelj előttem, Atráskó, mert a barátom
vagy és az is maradsz . . .
Ám azok ketten egyelőre a sereg végén
meneteltek. Fuhur mintha elfelejtett volna repülni,
 578

gyalog kocogott, Atráskó pedig mellette ment,

többnyire lehajtott fejjel. Míg korábban előőrsként
mindig megelőzték a többieket a levegőben, most
utóvédként leghátul kullogtak. Barnabás nem örült
ennek, de nem tudott rajta változtatni.
Mikor a sereg úton volt, Barnabás legtöbbnyire
az élen lovagolt, Nyiha szamáröszvér hátán. Egyre
gyakrabban fordult elő azonban, hogy ehhez nem
volt kedve, és inkább Xaidát látogatta meg
gyaloghintójában. A varázslónő mindig a legnagyobb
tisztelettel fogadta, átengedte neki a
legkényelmesebb helyet és a lábához telepedett.
Mindig talált valami érdekes beszédtémát és kerülte a
kérdezősködést Barnabás múltjáról az emberi
világban, mert észrevette, hogy a fiúnak kellemetlen
erről beszélni. Majdnem szünet nélkül füstölt a
mellette álló keleti vízipipából. Ennek csöve olyan
volt, mint egy smaragdzöld vipera, és szopókája,
melyet a nő hosszú, márványfehér ujjai között tartott,
kígyófejhez hasonlított. Mikor megszívta, mintha
megcsókolta volna. A füstfelhőcskék, amelyeket
élvezettel eregetett a száján és orrán át, minden
 579

fújásnál más színűek voltak, hol kékek, hol sárgák,

rózsaszínűek, zöldek vagy lilák.
– Egyet szeretnék már régen kérdezni tőled,
Xaida – mondta egy ilyen látogatás alkalmával
Barnabás, miközben elgondolkozva nézegette a
fekete bogárpáncélos óriáslegényeket, akik
tökéletesen egy ütemre lépegetve vitték a
gyaloghintót.
– Rabszolganőd figyel rád – válaszolta Xaida.
– Amikor páncélos óriásaiddal harcoltam –
folytatta Barnabás –, kiderült, hogy csupán
fegyverzetből állnak és belül üresek. Mi mozgatja
őket tulajdonképpen?
– Az én akaratom – felelte mosolyogva Xaida. –
Éppen azért engedelmeskednek az akaratomnak,
mert üresek. Mindent, ami üres, irányítani képes az
akaratom.
Kétféle színű szemével Barnabást méregette.
Barnabás meghatározhatatlan nyugtalanságot
érzett ettől a pillantástól, de a nő máris újra
lebocsátotta szempilláit.
– Én is irányíthatom őket az akaratommal? –
kérdezte Barnabás.
 580

– Természetesen, Uram és Mesterem – adta meg

a nő a választ –, százszorta inkább, mint én, aki
hozzád képest semmi vagyok. Megpróbálod?
– Most nem – felelte Barnabás, akinek
kényelmetlen volt a dolog –, talán más alkalommal.
– Igazán jobbnak találod, hogy egy öreg
szamáröszvér hátán lovagolsz – folytatta Xaida –,
mint hogy olyan óriásfigurák hordozzanak, akiket a
te akaratod mozgat?
– Nyiha szívesen hordoz engem – mondta
Barnabás kissé rosszkedvűen –, boldog, ha vihet.
– Tehát az ő kedvéért teszed?
– Miért ne? – kérdezte Barnabás. – Mi ebben a
rossz?
Xaida zöld füstöt fújt ki a száján.
– Ó, semmi, Uram. Mi lehetne rossz, amit te
teszel?
– Hova akarsz kilyukadni, Xaida?
A nő lehajtotta tűzvörös fejét.
– Túl sokat foglalkozol másokkal, Uram és
Mesterem – suttogta. – De senki sem méltó arra,
hogy figyelmedet elvonja saját magad mindennél
fontosabb fejlődéséről. Ha nem haragudnál meg a
 581

merészségemért, ó, Uram, adnék neked egy tanácsot:

törődj többet a tökéletességeddel!
– Mi köze van ennek az öreg Nyihához?
– Nem sok, Uram, szinte semmi. Csupán. . . a
szamáröszvér nem méltó hátasállat olyasvalaki
számára, mint te. Bánt, hogy téged ilyen . . .
közönséges állat hátán látlak. Összes útitársad is
csodálkozik rajta. Egyedül te, Uram és Mesterem, te
nem tudod, hogy mivel tartozol önmagadnak.
Barnabás nem szólt semmit, de Xaida szavai
mély hatással voltak rá.
Amikor másnap a sereg vele és Nyihával az élen
egy csodaszép ligetes tájon vonult át, melyet itt-ott
illatos kis orgonaerdők szakítottak meg, Barnabás a
déli pihenőt használta fel, hogy Xaida javaslatát
megvalósítsa.
– Ide figyelj, Nyiha – mondta és megsimogatta a
szamáröszvér nyakát –, eljött az ideje: meg kell
válnunk egymástól.
Nyiha feljajdult.
– Miért, uram? – sírt fel. – Olyan rosszul
végeztem a dolgomat? – Sötét szeme sarkából
könnyek csurogtak.
 582

– Dehogyis – sietett vigasztalni Barnabás –,

ellenkezőleg, az egész hosszú úton végig olyan
gyengéden hordoztál és olyan türelmes és készséges
voltál, hogy köszönetképpen meg szeretnélek
jutalmazni.
– Nem kell nekem más jutalom – felelte Nyiha –,
csak az, hogy továbbra is vihesselek. Mi jobbat
kívánhatnék?
– Nem mondtad-e – folytatta Barnabás –, hogy
szomorú vagy, amiért a te fajtád nem szülhet
gyermeket?
– Igen – mondta Nyiha bánatosan –, mert
szeretnék nekik ezekről a napokról mesélni, ha
egyszer nagyon öreg leszek.
– Jó – mondta Barnabás –, akkor most mesélek
neked egy történetet, amelynek valóra kell válnia. S
ezt csak neked, egyedül csak neked mesélem, mert
neked szól.
Akkor kezébe vette Nyiha hosszú fülét és
belesuttogta:
– Nem messze innen, egy kis orgonaerdőben
gyermeked apja vár rád, egy fehér, hattyúszárnyú
mén. Hosszú sörénye és farka a földet verdesi.
 583

Titokban már napok óta követ minket, mert halálosan

szerelmes beléd.
– Belém? – kiáltotta csaknem ijedten Nyiha –, de
én csak egy szamáröszvér vagyok és nem is nagyon
fiatal!
– Szemében – mondta Barnabás halkan – te vagy
Fantázia legszebb teremtménye, éppen mert olyan
vagy, amilyen vagy. S talán azért is, mert engem
hordoztál. De nagyon szégyenlős, és nem mer hozzád
közeledni ennyi mindenki előtt. Neked kell hozzá
menned, különben belehal a vágyakozásba.
– Ó, egek – tanácstalankodott Nyiha –, ilyen
komoly a dolog?
– Igen – suttogta a fülébe Barnabás –, és minden
jót, Nyiha! Siess csak, meg fogod találni.
Nyiha néhány lépést tett, de visszafordult.
– Őszintén szólva – vallotta be – félek egy kicsit.
– Bátorság! – mondta Barnabás mosolyogva –, és
ne felejts el a gyerekeidnek és az unokáidnak mesélni
rólam.
– Köszönöm, uram! – válaszolta a maga egyszerű
módján Nyiha és elindult.
 584

Barnabás hosszan nézett utána, ahogy

tovaporoszkált, és nem érezte valami boldognak
magát, hogy elküldte. Bement pazar sátrába, lefeküdt
a puha párnákra és a mennyezetet bámulta. Egyre azt
mondogatta magának, hogy Nyiha leghőbb vágyát
teljesítette. Ez azonban nem tudta sötét hangulatát
eloszlatni. Nagyon sok múlik azon, hogy mikor és
miért teszünk jót valakivel.
De ez csak Barnabásra tartozott, mert Nyiha
valóban rátalált a hófehér, szárnyas ménre és nászt
ült vele. És később fia született, egy hófehér szárnyas
szamáröszvér, akit Pataplánnak neveztek. Tetteiről
még sokat beszéltek Fantázia-szerte, de ez már más
történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd
sor.
Ettől kezdve Barnabás Xaida gyaloghintóján
utazott tovább. A varázslónő még azt is felajánlotta,
hogy kiszáll és gyalogosan megy mellette, hogy
minden elképzelhető kényelme meglegyen, de ezt
Barnabás nem akarta elfogadni. Így ketten ültek a
tágas korallhintóban, amely a sereg élén utazott.
Barnabás még mindig kissé mogorva volt,
Xaidával szemben is, hiszen tőle kapta azt a tanácsot,
 585

hogy megváljon szamáröszvérétől. És Xaida ezt

nagyon hamar felmérte. A fiú kurta válaszaiból nem
alakulhatott ki igazi beszélgetés.
Hogy felélénkítse őt, vidáman így szólt hozzá:
– Szeretnélek megajándékozni valamivel, Uram
és Mesterem, ha kegyeskednél elfogadni.
Az ülőpárnák alól egy rendkívül pazarul díszített
ládikót húzott elő. Barnabás várakozóan
egyenesedett fel. Xaida kinyitotta a ládikót és egy
keskeny övet vett ki belőle, amely csuklósan mozgó
szemekből állt, mint valami lánc. Valamennyi szem
és a kapocs is tiszta üvegből volt.
– Mi ez? – érdeklődött Barnabás.
Az öv halkan megcsörrent a nő kezében.
– Olyan öv, amely láthatatlanná tesz. De nevet
kell adnod neki, Uram, hogy a tiéd lehessen.
Barnabás rátekintett. – Özlár, az Öv – mondta
aztán.
Xaida mosolyogva bólintott. – Most már a tiéd.
Barnabás átvette az övet és tétovázva tartotta a
kezében. – Nem akarnád mindjárt kipróbálni –
kérdezte Xaida hogy a hatásáról meggyőződhess?
 586

Barnabás az övet a csípőjére kötötte és úgy

érezte, mintha ráöntötték volna. Valóban csak érezte,
mert nem láthatta magát, sem a testét, sem a lábát
vagy a kezét. Felettébb kellemetlen érzés volt, és
megpróbálta azon nyomban kinyitni a kapcsot. De
minthogy már sem a kezét, sem az övet nem láthatta,
nem boldogult vele.
– Segítség! – kiáltotta elfúló hangon. Hirtelen
félelem támadt benne, hogy soha többé nem tudja
levenni magáról Özlárt és örökre láthatatlan marad.
– Először meg kell tanulnod a vele való bánást –
mondta Xaida –, én is így jártam, Uram és
Parancsolóm. Engedd meg, hogy segítsek!
Belemarkolt az üres levegőbe, egy szemvillanás
alatt kinyitotta az övet, és Barnabás újra látta
önmagát. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle.
Aztán nevetni kezdett, és Xaida is mosolygott, és
szippantott egyet a kígyószopókájú vízipipából.
Mindenestre más irányba terelte a fiú gondolatait.
– Most biztosabban vagy védve minden ártalom
ellen – jegyezte meg gyengéden –, s ez nekem
fontosabb, mintsem elmondhatnám, Uram.
 587

– Ártalom? – tudakolta Barnabás még mindig egy

kissé zavartan –, miféle ártalomról beszélsz?
– Ó, senki nem érhet fel hozzád – suttogta Xaida
–, ha bölcs vagy. A veszély benned magadban rejlik,
s ezért nehéz tőle megvédeni téged.
– Mit értesz azon, hogy – magamban? – kérdezte
Barnabás.
– A bölcsesség annyit jelent, mint a dolgok felett
állni, senkit sem gyűlölni és senkit sem szeretni.
Neked, Uram, azonban még mindig fontos a
barátság. Szíved még nem hűvös és részvétlen, mint
egy havas hegycsúcs – és így árthatnak neked.
– És ki lenne az?
– Az, akihez minden dölyfössége ellenére még
mindig ragaszkodsz.
– Fejezd ki magad világosabban!
– A pimasz és tiszteletlen kis vadóc a zöldbőrűek
nemzetségéből, Uram.
– Atráskó?
– Ő és vele együtt az a szemtelen Fuhur.
– És ők ártanának nekem? – Barnabásnak szinte
nevetnie kellett.
Xaida lehajtott fejjel ült.
 588

– Ezt soha, de soha nem fogom elhinni – folytatta

Barnabás –, ne halljam többé.
Xaida hallgatott és még mélyebbre hajtotta a
fejét. Hosszú szünet után ezt kérdezte Barnabás:
– És egyáltalán, mi lenne az, amit Atráskó tervez
ellenem?
– Uram – suttogta Xaida –, jobban szeretném, ha
nem mondtam volna semmit!
– Akkor mondj el mindent! – kiáltotta Barnabás
–, és ne célozgass! Mit tudsz?
– Reszketek haragodtól, Uram – dadogta Xaida
és valóban remegett egész testében –, de ha az
életembe kerül is, megmondom: Atráskó azt forralja,
hogy megszerzi tőled a Kislány Királynő jelvényét,
titokban vagy erőszakkal.
Barnabásnak egy pillanatra elállt a lélegzete.
– Tudod bizonyítani? – kérdezte rekedt hangon.
Xaida megrázta a fejét és ezt mormogta:
– Az a fajta tudás, amellyel én rendelkezem,
Uram, nem tartozik a bizonyíthatók közé.
– Akkor tartsd meg magadnak! – mondta
Barnabás és arcába vér szökött –, és ne rágalmazd a
 589

legbecsületesebb és legderekabb fiút, aki csak létezik

Fantáziában.
Ezzel kiugrott a gyaloghintóból és elment.
Xaida ujjai elgondolkozva játszottak a kígyófejjel
és szeme zöld-piros fényben izzott. Kis idő után újra
elmosolyodott, és miközben lila füstöt eregetett a
szájából, ezt suttogta:
– Majd elválik, Uram és Mesterem. Özlár, az Öv
be fogja neked bizonyítani.

Mikor éjszakára tábort ütöttek, Barnabás a sátrába

ment. Megparancsolta Iluánnak, a kék dzsinnek,
hogy senkit ne eresszen be hozzá, legkevésbé Xaidát.
Egyedül akart maradni a gondolataival.
Amit a varázslónő Atráskóról mondott, alig
tartotta megfontolásra érdemesnek. De valami egyéb
foglalkoztatta: az a néhány szó, amelyet Xaida a
bölcsességről hintett el benne.
Annyi mindent élt át, félelmet és örömet, bánatot
és győzelmet, egyik kívánságától a másikig hajszolta
magát, és nem volt egy perc pihenése sem.
Mindebből semmi sem tette nyugodttá és elégedetté.
Ám bölcsnek lenni, ez azt jelenti, hogy az ember
 590

fölébe emelkedik örömnek és bánatnak,

aggodalomnak és részvétnek, becsvágynak és
sértődésnek. Bölcsnek lenni annyit tesz, mint a
dolgok fölött állni, semmit és senkit nem gyűlölni
vagy szeretni, de egyúttal mások elzárkózását vagy
rokonszenvét is tökéletes közönnyel fogadni. Aki
valóban bölcs, az semminek sem tulajdonít
jelentőséget. Megközelíthetetlen, és semmi nem
árthat neki. Igen, ilyennek lenni csakugyan kívánatos
dolog! Barnabás meg volt győződve róla, hogy ezzel
elérkezett az utolsó kívánságához, ahhoz az utolsó
kívánsághoz, amely elvezeti Valódi Vágyához,
ahogy Szörszörény mondta. Úgy érezte, hogy végre
érti, mit akar ez jelenteni. Azt kívánta, hogy nagy
bölcs legyen, a legbölcsebb bölcs egész Fantáziában!
Kicsit később kilépett a sátrából.
A hold megvilágította a tájat, melynek Barnabás
eddig nem szentelt különösebb figyelmet. A
sátorváros egy völgykatlanban terült el, bizarr
formájú hegyek széles ívétől körülfogva. Tökéletes
volt a csend. A völgyben még akadtak erdők és
bozótosok, de feljebb teljesen eltűntek. A fölébe
emelkedő sziklacsoportok különféle alakzatokat
 591

képeztek, mintha csak egy óriás szobrász keze

faragta volna ki őket. Szélcsendes, felhőtlen éjszaka
volt. A csillagok közelebb szikráztak, mint máskor.
Fent, az egyik legmagasabb hegycsúcson
Barnabás valami kupolához hasonló építményt
fedezett fel. Nyilván laktak benne, mert gyenge fény
szűrődött ki a belsejéből.
– Magam is észrevettem, uram – mondta Iluán
rikoltó hangon. Őrhelyén állt a sátor bejárata előtt. –
Mi lehet az?
Még be sem fejezte a mondatot, amikor messziről
különös kiáltás hallatszott. A baglyok hosszan
elnyújtott „uhuhuhu" hangjához volt hasonló, de
mélyebben és erőteljesebben szólt. Ezután másodszor
és harmadszor is felhangzott a kiáltás, de már több
szólamban.
Csakugyan baglyok voltak, szám szerint hatan,
amint Barnabás hamarosan megállapíthatta. Annak a
hegyoromnak az irányából közeledtek, amelynek
csúcsán a kupolás építmény állt. Szinte mozdulatlan
szárnyakkal vitorláztak errefelé. És minél közelebb
értek, annál világosabban látszott bámulatos
nagyságuk. Hihetetlen gyorsan repültek. Szemük
 592

fényesen világított, pehelypamacs fülük hegyesen

meredezett. Teljesen hangtalanul szálltak. Alig
lehetett hallani evezőtollaik surrogását, amint
Barnabás sátra előtt földet értek.
Itt ültek most és egytől egyig nagyobbak voltak
magánál Barnabásnál. Kerek szemüket tágra nyitva,
fejüket körbe-körbe forgatták. Barnabás hozzájuk
lépett.
– Kik vagytok és kit kerestek?
– Uzsdu küld minket, a Sejtelem Anyja –
válaszolta a hat bagoly egyike –, Gigán
Csillagkolostor repülő küldöttei vagyunk.
– Miféle kolostor az? – kérdezte Barnabás.
– A Bölcsesség helye – válaszolta a második
bagoly –, ahol a Tudás szerzetesei élnek.
– És kicsoda Uzsdu? – tudakolta Barnabás.
– A három Mélyen Töprengő egyike, akik a
kolostort igazgatják és a Tudás szerzeteseit oktatják –
magyarázta a harmadik bagoly. – Mi az éj küldöttei
vagyunk és az ő szolgálatában állunk.
– Ha nappal volna – folytatta a negyedik bagoly
–, akkor Sikrió, a Látás Atyja küldte volna követeit
hozzád, a sasokat. És a szürkület órájában, mely a
 593

nappalt az éjszakától elválasztja, Jizsóp, az Okosság

Fia küldi övéit, a rókákat.
– És kicsoda Sikrió és Jizsóp?
– A másik két Mélyen Töprengő, az elöljáróink.
– És mit kerestek itt?
– Mi a Nagytudományút keressük – mondta a
hatodik bagoly. – A három Mélyen Töprengő úgy
tudja, hogy ebben a sátorvárosban időzik, és
megvilágosodást kérnek tőle.
– A Nagytudományút? – kérdezte Barnabás. – Ki
az?
– A neve – válaszolta egyszerre mind a hat
bagoly – Bux Barnabás Boldizsár.
– Akkor megtaláltátok – válaszolta Barnabás –,
én vagyok az.
A baglyok hirtelen mozdulattal mélyen
meghajoltak, ami ijesztő magasságuk ellenére is egy
csöppet bohókássá tette őket.
– A három Mélyen Töprengő – kezdte az első
bagoly – alázattal és tisztelettel kéri, látogasd meg
őket, hogy megoldd azt a kérdést, amelyet ők hosszú
életükön keresztül nem tudtak megoldani.
Barnabás elgondolkozva simogatta az állát.
 594

– Jó – mondta végül –, de magammal szeretném

vinni két tanítványomat.
– Hatan vagyunk – felelte a bagoly –, ketten-
ketten egyesével el tudunk vinni titeket.
Barnabás a kék dzsinnhez fordult.
– Iluán, hozd ide Atráskót és Xaidát!
A dzsinn elsietett.
– Milyen kérdés az – tudakolta Barnabás –,
amelyre válaszolnom kell?
– Nagytudományú – jelentette ki az egyik bagoly
–, mi csak szegény tudatlan repülő küldöttek
vagyunk és nem tartozunk a Tudás szerzeteseinek
még a legalacsonyabb osztályába sem. Hogyan
tudnánk veled közölni azt a kérdést, amelyet a három
Mélyen Töprengő egy hosszú életen keresztül nem
tudott megoldani?
Néhány perc múlva visszatért Iluán, Atráskóval
és Xaidával. Útközben sietve megmagyarázta nekik,
hogy miről van szó.
Amint Atráskó megállt Barnabás előtt, halkan ezt
kérdezte:
– Miért engem hívtál?
– Igen – firtatta Xaida is –, miért őt?
 595

– Majd megtudjátok – válaszolta Barnabás.

Kitűnt, hogy a baglyok előrelátó módon három
trapézt hoztak magukkal. Ketten-ketten karmukba
ragadták a trapézok függesztő köteleit, Barnabás,
Atráskó és Xaida pedig a rudakra ültek. A hatalmas
éji madarak magasba emelkedtek velük.
Csak amikor már Gigán Csillagkolostorhoz értek,
akkor látszott, hogy a nagy kupola csupán legfelső
része egy igen nagy kiterjedésű épületnek, amely sok
kocka alakú szárnyból állt. Számtalan kis ablaka volt,
és magas külső fala közvetlenül egy
sziklameredélyre épült. Kéretlen látogatók csak nagy
nehezen vagy egyáltalán nem tudták megközelíteni.
A kocka alakú épületszárnyakban voltak a Tudás
szerzeteseinek cellái, a könyvtárak, a gazdasági
helyiségek és a küldöttek szállásai. A nagy kupola
alatt volt a gyűlésterem, amelyben a három Mélyen
Töprengő a tanóráit tartotta.
A Tudás szerzetesei Fantázia legkülönbözőbb
alakú és származású lakosai közül kerültek ki. Ha
azonban a kolostorba be akartak lépni, minden
kapcsolatot meg kellett szakítaniuk hazájukkal és
családjukkal. A szerzetesek kemény és lemondásteli
 596

életet éltek s egyes-egyedül a Bölcsességnek és a

Tudásnak szentelték magukat. A közösségbe távolról
sem vettek fel mindenkit, aki be szeretett volna lépni.
A vizsgák szigorúak voltak, és a három Mélyen
Töprengő nem ismert könyörületet. Így esett, hogy a
szerzetesek száma jóformán soha nem haladta meg a
háromszázat, ezáltal viszont Fantázia legokosabb
teremtményeinek gyülekezetét képezték. Volt már
idő, amikor a barátok és a nővérek közössége
mindössze hét tagra zsugorodott. Ám ez mit sem
változtatott a vizsgák szigorúságán. Ez idő tájt a
barátok és a nővérek száma valamivel meghaladta a
kétszázat.
Mikor Barnabást Atráskó és Xaida társaságában a
nagy gyűlésterembe vezették, Fantázia minden
elképzelhető teremtményének tarkabarka tömegével
találta magát szemben, s ez a tömeg csak annyiban
különbözött az ő kíséretétől, hogy valamennyi tagja,
alkatától függetlenül, durva, barnásfekete csuhát
viselt. El lehet képzelni, hogy festett ez például a
korábban
már említett vándorsziklák egyikének vagy egy
fikarcnak az esetében.
 597

A három elöljárónak, a Mélyen Töprengőknek

azonban emberi alakjuk volt. Nem volt emberi ezzel
szemben a fejük. Uzsdunak, a Sejtelem Anyjának
bagolyarca volt. Sikrió, a Látás Atyja sasfejet viselt.
Végül Jizsópnak, az Okosság Fiának rókafeje volt.
Magasított kőszékeken ültek, és igen nagynak
látszottak. Látványuk elbátortalanította Atráskót, sőt
még Xaidát is. Barnabás azonban higgadtan lépett
eléjük. Mély csend ülte meg a termet.
Sikrió, aki nyilvánvalóan a legöregebb volt
hármójuk közül és a középen ült, lassú
kézmozdulattal egy velük szemben álló, üres
trónszékre mutatott. Barnabás helyet foglalt.
Hosszabb hallgatás után Sikrió beszélni kezdett.
Halkan szólt, és hangja meglepően mélyen és telten
csengett.
– Ősidők óta világunk rejtélye felett
elmélkedünk. Jizsóp másképp vélekedik róla, mint
ahogyan Uzsdu sejti, és Uzsdu sejtése másképp
tanítja, mint ahogy én látom, s én megint másképp
látom, mint ahogy Jizsóp gondolkozik róla. Ez így
nem mehet tovább. Ezért kértünk téged,
 598

Nagytudományú, hogy jöjj hozzánk és taníts minket.

Teljesíted a kérésünket?
– Teljesítem – mondta Barnabás.
– Halld hát, Nagytudományú, a kérdésünket:
micsoda Fantázia?
Barnabás hallgatott egy darabig, majd ezt
válaszolta:
– Fantázia a Végtelen Történet.
– Adj időt, hogy válaszodat megértsük – mondta
Sikrió. – Holnap ugyanebben az órában itt
találkozunk.
Némán állt fel mind a három Mélyen Töprengő,
valamint a Tudás összes szerzetese, és elhagyták a
termet.
Barnabást, Atráskót és Xaidát a vendégcellákba
vezették, ahol szerény vacsora várt mindegyikükre.
Fekhelyül egyszerű fapriccs szolgált, durva
gyapjútakaróval. Barnabásnak és Atráskónak ez
természetesen nem számított, Xaida viszont szívesen
varázsolt volna kellemesebb ágyat magának, de meg
kellett állapítania, hogy varázsereje nem működik
ebben a kolostorban.
 599

Következő éjjel a meghatározott órában ismét

összegyűltek a szerzetesek és a három Mélyen
Töprengő a nagy kupolateremben. Barnabás megint a
trónszékben ült, Xaida és Atráskó a bal és jobb
oldalára álltak.
Ezúttal Uzsdu, a Sejtelem Anyja volt az, aki nagy
bagolyszemével Barnabásra nézett és így szólt:
– Elgondolkoztunk tanításodon, Nagytudo-
mányú. De újabb kérdés merült fel. Ha Fantázia a
Végtelen Történet, amint mondod, hol van ez a
Végtelen Történet megírva?
Barnabás ismét hallgatott egy darabig, azután így
válaszolt:
– Egy rézszínű selyembe kötött könyvben.
– Adj időt, hogy szavaidat megértsük – mondta
Uzsdu. – Holnap ugyanebben az órában újra itt
találkozunk.
Minden úgy történt, ahogyan az előző éjszakán.
És a rákövetkezőn, amikor mindnyájan újból
összejöttek a gyűlésteremben, Jizsóp, az Okosság fia
szólalt meg:
– Ez alkalommal is átgondoltuk tanításodat,
Nagytudományú. És megint tanácstalanul állunk egy
 600

újabb kérdés előtt. Ha a mi Fantáziánk a Végtelen

Történet, és ha ez a Végtelen Történet egy rézszínű
könyvben van megírva – hol található ez a könyv?
Rövid hallgatás után Barnabás így felelt:
– Egy iskolaépület lomtárában.
– Nagytudományú – válaszolta Jizsóp, a rókafejű
–, nem kételkedünk annak igazságában, amit
mondasz. Azt kérjük mégis, engedd látnunk ezt az
igazságot. Meg tudod tenni?
Barnabás elgondolkozott, majd ezt mondta:
– Azt hiszem, igen.
Atráskó meglepetten nézett Barnabásra. Xaida
kétféle színű szemében is kérdés tükröződött.
– Holnap éjjel ugyanabban az órában találkozunk
– mondta Barnabás –, de nem itt a tanteremben,
hanem kint a Gigán Csillagkolostor tetőin. S
figyelmesen és szünet nélkül az eget kell néznetek.
A következő éjszakán – mely ugyanolyan tiszta,
csillagos volt, mint az előző három – a rend összes
tagja, beleértve a három Mélyen Töprengőt, ott állt a
megadott órában a kolostor tetőin és hátrahajtott
fejjel az éjszakai égboltot kémlelte. Atráskó és
 601

Xaida, akik maguk sem tudták, mit tervez Barnabás,

szintén közöttük voltak.
Barnabás azonban felmászott a kupola
legmagasabb pontjára. Mikor felért, messze
körbetekintett – és ebben a pillanatban a távoli
látóhatáron végre megpillantotta a hold tündéri
fényében csillogó Elefántcsonttornyot.
Zsebéből elővette az Al'Csahir követ, mely
szelíden világított. Barnabás visszaidézte
emlékezetébe annak a feliratnak a szavait, mely
Amargant könyvtárának ajtaján állt:
„ . . . De ha nevemet még egyszer kimondja,
végétől elejéig,
százévnyi fény, mit szétsugárzok
egy pillanat alatt."
Magasra tartotta a követ, és így kiáltott:
– Rihacs'la!
Ebben a pillanatban olyan fényes villám hasított
az éjszakába, hogy a csillagos ég elsápadt, és a
mögötte levő sötét világűr kivilágosodott. És ez a
térség nem volt más, mint az iskolaépület lomtára,
öregségtől megfeketült, hatalmas gerendáival. Aztán
 602

mindennek vége lett. A százévnyi fény ellobbant.

Al'Csahir maradéktalanul eltűnt.
Az egybegyűlteknek – Barnabásnak is – bizonyos
időre volt szüksége, míg szemük újból hozzászokott
a hold és a csillagok gyenge világításához.
A látomástól megrendülve, némán gyülekeztek
mindnyájan a nagy tanteremben. Legvégül jött
Barnabás. A Tudás szerzetesei és a Mélyen
Töprengők felemelkedtek helyükről, mélyen és
hosszan meghajoltak előtte.
– Nincs rá szó – mondta Sikrió –, amellyel neked,
Nagytudományú, köszönetet tudnék mondani a
Megvilágosodás Villámáért. Mert abban a titokzatos
lomtárban egy hozzám hasonló lényt pillantottam
meg, egy sast.
– Tévedsz, Sikrió – ellenkezett szelíd mosollyal a
bagolyarcú Uzsdu –, pontosan láttam, hogy bagoly
volt.
– Mindketten csalódtok – vágott szavába ragyogó
szemmel Jizsóp –, az a lény ott az én rokonom. Egy
róka.
Sikrió tiltakozóan emelte fel a kezét.
 603

– Most megint ott vagyunk, ahol annak előtte

voltunk – mondta. – Erre a kérdésre is csak te tudsz
megfelelni, Nagytudományú. Hármunk közül
melyiknek van igaza?
Barnabás, hűvösen mosolyogva, így szólt:
– Mindhármótoknak.
– Adj időt, hogy válaszodat megértsük – kérte
Uzsdu.
– Jó – válaszolta Barnabás –, annyi időt,
amennyit csak akartok. Mert most elhagyunk
benneteket.
A Tudás szerzeteseinek és három elöljárójuknak
arcán csalódás tükröződött, ám esdeklő kérésüket,
hogy maradjanak hosszabb időre vagy még inkább
örökre náluk, Barnabás szenvtelenül elhárította.
Így azután kikísérték két tanítványával együtt, és
a repülő hírnökök visszaszállították őket a
sátorvárosba.
Ezen az éjszakán kezdődött egyébként Gigán
Csillagkolostorban az első alapvető
véleménykülönbség a három Mélyen Töprengő
között, ami sok évvel később oda vezetett, hogy a
rendet feloszlatták, s Uzsdu, a Sejtelem Anyja,
 604

Sikrió, a Látás Atyja és Jizsóp, az Okosság Fia

külön-külön kolostort alapított. De ez már más
történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd
sor.
Barnabás azonban ettől az éjszakától fogva
minden arra vonatkozó emlékét elfelejtette, hogy
valaha iskolába járt. A lomtár, sőt még a rézszínű
selyembe kötött, ellopott könyv is kiesett az
emlékezetéből. És nem kérdezte többé magától, hogy
hogyan is került egyáltalán Fantáziába.
 XXII.

Az
Elefánttcson
t-torony
körül vívott
csata
 608

isszatérő felderítők azt a hírt hozták a táborba, hogy

az Elefántcsonttorony immár egészen közel van.
Két-, legfeljebb háromnapi erőltetett menettel el lehet
érni.
Barnabás azonban határozatlannak látszott.
Többször rendelt el pihenőt, mint eddig, hogy aztán
kapkodó sietséggel megint felkerekedjék. Kísérői
seregében senki nem értette ennek okát, de
természetesen senki nem merte tőle megkérdezni. A
Csillagkolostorban véghezvitt nagy tette óta
megközelíthetetlenné vált, még Xaida számára is. A
sátortáborban mindenféle találgatások járták, de az
útitársak legnagyobb része engedelmesen követte
ellentmondó parancsait. Nagy bölcsek – így vélték –
gyakran kiszámíthatatlanok a köznapi lények
számára. Atráskó és Fuhur sem talált többé
magyarázatot Barnabás viselkedésére. A
csillagkolostorbeli eset meghaladta mindkettőjük
értelmét. Ám ettől kezdve csak még inkább aggódtak
érte.
Barnabásban két érzés küzdött egymással, és
egyiket sem tudta elhallgattatni. Vágyott a
Holdgyermekkel való találkozásra. Most már egész
 609

Fantáziában híres, és csodálat övezi, és így

egyenrangúként tudna elébe lépni. Ugyanakkor attól
tartott, hogy Holdgyermek visszaköveteli tőle
AURIN-t. És azután? Esetleg kísérletet tesz, hogy
visszaküldje abba a világba, amelyről már alig tud
valamit? De ő nem akar visszamenni! És meg akarja
tartani az Ékszert! – Akkor megint arra gondolt, hogy
egyáltalán nem volt róla szó, hogy a Jelvényt vissza
kell adnia. Talán nála maradhat, ameddig akarja.
Talán egyenesen ajándékba kapta, és örökre az övé.
Ezekben a pillanatokban alig várta, hogy a Kislány
Királynőt viszontlássa. Sürgette a sereget, hogy
mielőbb ott legyen nála. De máris újabb kétségek
szállták meg, megálljt és pihenőt parancsolt, tisztázni
igyekezve, hogy mire számíthat.
Így, sietős, kapkodó meneteléseket órákig tartó
halogatásokkal váltogatva, végül is elérték a
nevezetes Labirintus külső peremét, azét a tágas
síkságét, amely egyetlen, kanyargós ösvényekkel és
utakkal teli virágoskert volt. A láthatár szélén, az
aranylóan csillogó alkonyati égboltból kiválva,
tündéri fehérségben ragyogott az Elefántcsonttorony.
 610

Az egész fantáziai sereg és vele együtt Barnabás

is áhítatos hallgatásba merülve élvezte a látvány
leírhatatlan szépségét. Még Xaida arcán is eddig még
soha nem észlelt ámulat tükröződött, ami azonban
természetesen hamarosan eltűnt. Atráskó és Fuhur, a
háttérben állva, arra emlékezett, hogy mennyire más
volt a Labirintus akkoriban, amikor utoljára jártak itt:
a Semmi halálos betegségének martaléka. Most
virágzóbbnak, szebbnek és fénylőbbnek tűnt, mint
valaha. Barnabás elhatározta, hogy ezen a napon már
nem mennek tovább, így hát tábort ütöttek éjszakára.
Néhány követet küldött, hogy átadják üdvözletét
Holdgyermeknek és bejelentsék neki, hogy másnapra
tervezi bevonulását az Elefántcsonttoronyba. Azután
lefeküdt a sátrában és megpróbált elaludni. Ide-oda
forgolódott a párnáin, aggodalmai nem hagyták
elnyugodni. Nem sejtette, hogy ez az éjszaka, még
egészen más okokból is, a legkellemetlenebb lesz a
számára, mióta csak Fantáziában tartózkodik.
Éjfél felé végre könnyű, nyugtalan álomba
merült, melyből a sátor bejárata előtti izgatott
suttogás és pusmogás riasztotta fel. Felkelt és kilépett
a szabadba.
 611

– Mi baj van? – kérdezte szigorúan.

– Ez a követ itt – válaszolta Iluán, a kék dzsinn –
azt állítja, hogy olyan fontos üzenetet kell átadnia,
amivel nem várhat holnapig.
A követ, akit Iluán a gallérjánál fogva magasba
emelt, egy kis sürgönc volt, olyan lény, amely
bizonyos hasonlóságot mutatott a nyúlhoz, csakhogy
bunda helyett rikító tarka tollruhát viselt. A
sürgöncök Fantázia leggyorsabb futói közül valók, és
iszonyú távolságokat képesek olyan sebességgel
megtenni, hogy közben szinte nem is láthatóak,
hanem csak egy kis felkavart porfelhő nyomaiból
lehet következtetni az útvonalukra. Éppen e
képessége miatt használták fel követnek a sürgöncöt.
Már maga mögött tudta az Elefántcsonttoronyhoz
vivő és onnan visszavezető utat, és lélegzet után
kapkodva lihegett, amikor a dzsinn Barnabás elé
állította.
– Bocsásd meg, uram – zihálta és néhányszor
mélyen meghajolt –, bocsásd meg, hogy
nyugalmadat meg merem zavarni, de joggal lennél
velem elégedetlen, ha nem tenném. A Kislány
Királynő már időtlen idők óta nincs az
 612

Elefántcsonttoronyban, és senki sem tudja, hol

tartózkodik.
Barnabás egyszerre ürességet és hideget érzett
bensőjében.
– Biztosan tévedsz. Ez nem lehet igaz.
– A többi küldött, ha majd ideér, meg fogja
erősíteni, uram.
Barnabás egy darabig hallgatott, azután színtelen
hangon ennyit mondott:
– Köszönöm, rendben van.
Sarkon fordult és bement a sátrába.
Leült a fekvőhelyére és fejét a két kezébe
támasztotta. Teljes képtelenség, hogy Holdgyermek
ne tudott volna róla, mennyi ideje van úton feléje.
Talán nem akarja őt viszontlátni? Vagy történt vele
valami? Nem, az teljesen elképzelhetetlen, hogy vele,
a Kislány Királynővel saját birodalmában bármi is
történjék.
Azonban eltűnt, s ez azt jelenti, hogy AURIN-t
nem kell visszaadnia. Másrészt keserű csalódást
érzett afölött, hogy nem láthatja viszont. Bármi oka
lenne is erre a viselkedésre, megfoghatatlannak
találta, igen, valósággal sértőnek!
 613

Ekkor eszébe jutott Atráskó és Fuhur többször

ismételt megjegyzése, hogy mindenki csak
egyetlenegyszer találkozhat a Kislány Királynővel.
Bánata okozta, hogy hirtelen Atráskó és Fuhur
társaságára vágyott. Valakivel szeretett volna
beszélgetni, baráti szóra volt szüksége.
Az az ötlete támadt, hogy felveszi Özlárt, az Övet
és láthatatlanul keresi meg őket. Így velük lehet,
érezheti vigasztaló jelenlétüket, anélkül hogy a
legcsekélyebb mértékben elárulná magát.
Sebtiben kinyitotta a díszes ládikát, kivette belőle
az övet és a csípőjére csatolta. Ismét ugyanaz a
kényelmetlen érzés fogta el, mint az első
alkalommal, mikor nem látta többé saját magát. Várt
egy kicsit, amíg hozzászokott, akkor kiment és
Atráskót és Fuhurt keresve fel-alá kezdett járkálni a
sátorvárosban.
Mindenütt izgatott pusmogás és suttogás volt
hallható, árnyalakok suhantak ide-oda a sátrak
között, itt-ott többen összedugták a fejüket és halkan
tanácskoztak. Időközben a többi küldött is visszatért,
és a hír, hogy Holdgyermek nem tartózkodik az
Elefántcsonttoronyban, futó-tűzként terjedt el az
 614

útitársak táborában. Barnabás körbejárt a sátrak

között, de egyelőre nem találta, akiket keresett.
Atráskó és Fuhur egészen a tábor peremén
helyezkedett el egy virágzó rozmaringfa tövében.
Atráskó maga alá húzott lábbal ült, karját mellén
keresztbe fonva és merev arccal nézett az
Elefántcsonttorony irányába. A szerencsesárkány
mellette feküdt a földön, hatalmas fejét a fiú lába
előtt nyugtatva.
– Utolsó reményem az volt, hogy a Kislány
Királynő kivételt tesz vele, hogy a Jelvényt
visszavehesse tőle – mondta Atráskó – de most
minden reményem odalett.
– A Kislány Királynő tudja, hogy mit tesz -
felelte Fuhur. Ebben a pillanatban talált rájuk
Barnabás és láthatatlanul hozzájuk lépett.
– Csakugyan tudja? – mormolta Atráskó. –
Barnabás nem tarthatja meg tovább AURIN-t.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte Fuhur. – Nem
fogja jószántából ideadni.
– El kell tőle vennem – felelte Atráskó.
Barnabás e szavak hallatán úgy érezte, hogy
megnyílik alatta a föld.
 615

– Hogy akarod véghezvinni? – hallotta Fuhur

kérdését. – Persze, ha AURIN már egyszer nálad
van, többé nem kényszeríthet, hogy visszaadd neki.
– Bizony nem tudom – gondolkozott el Atráskó
–, az ereje és a varázskardja akkor is megmaradna.
– De a Jelvény megvédene téged – vetette közbe
Fuhur – még tőle is.
– Nem – mondta Atráskó –, nem hiszem. Tőle
nem. Egyáltalán nem.
– Mellesleg – folytatta Fuhur halk, dühös
nevetéssel – maga ajánlotta fel neked az első estén
Amarganthan. S te elhárítottad.
Atráskó bólintott.
– Akkor még nem tudtam, hova fejlődnek a
dolgok.
– Mi marad akkor hátra? – kérdezte Fuhur –,
milyen módon tudod elvenni tőle a Jelvényt?
– El kell lopnom tőle – válaszolta Atráskó.
Fuhur felkapta a fejét, és rubinpirosan ragyogó
szemét Atráskóra meresztette, aki, tekintetét a földre
sütve, halkan ismételte:
– El kell lopnom tőle. Nincsen más lehetőség.
Kínos csend állt be, mielőtt Fuhur megkérdezte:
 616

– És mikor?
– Még ma éjjel – felelte Atráskó –, mert holnap
már talán késő lesz.
Barnabás nem akart többet hallani. Lassan
odébbállt. Nem érzett mást, mint határtalan, hideg
ürességet. Immár minden közömbös lett neki – ahogy
Xaida mondta.
Visszament a sátrába és levetette Özlárt az Övet.
Akkor Iluánnal a három lovagot, Hiszárt, Hirótot és
Hikart hívatta. Mialatt várakozva fel-alá járkált,
eszébe jutott, hogy Xaida mindezt megjósolta neki.
Nem akarta elhinni, de most kénytelen volt. Xaida
tisztességes volt vele szemben, ezt be kellett látnia.
Egyedül ő volt igazán odaadó híve. De még
egyáltalán nem biztos, hogy Atráskó csakugyan
végrehajtja, amit kitervelt. Hátha csak egy ötlet volt,
amit már szégyell is azóta. Ebben az esetben
Barnabás egy szót sem vesztegetne az ügyre – bár a
barátságára többé nem tart igényt. Annak vége mind-
örökre.
Mikor a három lovag megérkezett, elmagyarázta
nekik, hogy alapos oka van annak feltételezésére,
hogy még ezen az éjszakán tolvaj surran a sátrába.
 617

Arra kéri hát a három lovagot, hogy álljanak őrt a

sátor belsejében és a tolvajt, bárki légyen is, azonnal
fogják el. Hiszár, Hikar és Hirót tudomásul vették a
rendelkezést és kényelembe helyezkedtek. Barnabás
eltávozott.
Xaida korallhintója felé tartott. A varázslónő
mélyen aludt, csak az öt fekete bogárpáncélos óriás
állt egyenesen és mozdulatlanul körülötte. A sötétben
olyanok voltak, mint öt sziklatömb.
– Azt akarom, hogy engedelmeskedjetek nekem –
mondta halkan Barnabás.
Az öt vasarc tüstént feléje fordult.
– Parancsolj velünk, Úrnőnk Parancsolója –
felelte bádoghangon az egyikük.
– Gondoljátok, hogy el tudtok bánni Fuhurral, a
szerencsesárkánnyal? – tudakolta Barnabás.
– Ez attól függ, milyen akarat irányít bennünket –
válaszolta a bádoghang.
– Az én akaratom – mondta Barnabás.
– Akkor mindenre képesek vagyunk – hallatszott
a felelet.
– Jól van, akkor most meneteljetek a közelébe! –
s kezével mutatta az irányt. – Amint Atráskó
 618

otthagyja őt, fogjátok el! De maradjatok ott vele.

Majd hívatlak benneteket, ha elém kell hoznotok.
– Készséggel, Úrnőnk Parancsolója – adta meg a
választ a bádoghang.
Az öt fekete legény hangtalanul és egyforma
léptekkel elindult. Xaida mosolygott álmában.
Barnabás visszatért a sátrához, ám amikor elébe
érkezett, habozni kezdett. Amennyiben Atráskó
valóban megkísérli a lopást, ő nem akar ott lenni,
amikor elfogják.
A hajnal már éppen derengeni kezdett az égen, és
Barnabás, ezüstköpenyébe burkolózva, sátrától nem
messze egy fa alá ült és várt. Az idő végtelenül
lassan múlt, sápadtan virradt fel a reggel, világosabb
lett, és Barnabás reménykedni kezdett, hogy Atráskó
feladta a tervét, amikor egyszer csak lárma és
hangzavar tört elő a díszsátor belsejéből. Kisvártatva
megjelent Hirót, a hátrakötött kezű Atráskót vezetve
ki a sátorból. A másik két lovag követte őket.
Barnabás fáradtan emelkedett fel és a fának
támaszkodott. – Hát mégis! – mormolta maga elé.
Aztán odament a sátrához. Nem akart Atráskóra
nézni, s az is lehajtotta a fejét.
 619

– Iluán! – mondta Barnabás a sátor bejárata

mellett őrködő kék dzsinnek – ébreszd fel az egész
tábort. Mindenki gyülekezzék ide. És a fekete
páncélos óriások is hozzák ide Fuhurt.
A dzsinn éles sasrikoltásban tört ki és elsietett.
Amerre csak ment, mindenütt mozgás támadt a kis és
nagy sátrakban és egyéb nyugvóhelyeken.
– Egyáltalán nem védekezett – dörmögte Hirót és
fejével Atráskó felé intett, aki mozdulatlanul és
lehorgasztott fejjel állt. Barnabás elfordult és egy
kőre ült.
Mikor az öt fekete óriás meghozta Fuhurt, már
nagy tömeg gyűlt össze a díszsátor körül. Ahogy az
egyformán dobogó, fémes lépések közeledtek,
szétváltak a bámészkodók és szabad utat engedtek.
Fuhuron sem bilincs nem volt, sem nem nyúltak
hozzá a páncélos óriások, csak kivont karddal
kísérték bal és jobb felől.
– Egyáltalán nem védekezett, Úrnőnk
Parancsolója – mondta az egyik bádoghangú
Barnabásnak, mikor a menet eléje ért.
Fuhur Atráskó elé feküdt a földre és lehunyta a
szemét.
 620

Mély csend állt be. Az utolsó táborlakók is

elősiettek és nyakukat nyújtogatták, hogy lássák, mi
történik. Az egyetlen személy, aki nem jelent meg,
Xaida volt. A suttogás és pusmogás lassanként elhalt.
Minden tekintet Atráskó és Barnabás között
vándorolt ide-oda. Mozdulatlan alakjuk a szürke
félhomályban olyan volt, mint egy örökre
megmerevedett, színtelen kép.
Barnabás végre felemelkedett.
– Atráskó – mondta –, el akartad lopni tőlem a
Kislány Királynő Jelvényét, hogy magadnak
kaparintsd meg. És te, Fuhur, tudtál a dologról és
részt vettél a kitervelésében. Ezzel nemcsak a
köztünk egykor fennállt barátságot mocskoltátok be,
hanem Holdgyermek akarata ellen is a legcsúnyább
árulást követtétek el, minthogy ő nekem adta az
Ékszert. Elismeritek, hogy bűnösök vagytok?
Atráskó hosszan Barnabásra pillantott, aztán
bólintott. Barnabás elvesztette a hangját, és kétszer is
nekikészülődött, mielőtt tovább tudott volna beszélni.
– Arra gondolok, Atráskó, hogy te voltál az, aki
engem a Kislány Királynőhöz vezettél. És Fuhur
amarganti énekére gondolok. Ezért meghagyom
 621

életeteket, egy tolvaj és bűntársa életét. Csináljatok

vele, amit akartok. De menjetek el tőlem, olyan
messze, amennyire csak tudtok, és ne merészeljetek
soha többé a szemem elé kerülni. Örökre száműzlek.
Soha nem ismertelek benneteket!
Fejével intett Hirótnak, hogy oldja le Atráskó
bilincseit, azután elfordult és visszaült a kőre.
Atráskó mozdulatlanul állt hosszú ideig, majd
Barnabásra tekintett. Mintha mondani akart volna
valamit, de aztán mást gondolt. Lehajolt Fuhurhoz és
súgott neki valamit. A szerencsesárkány kinyitotta a
szemét és fölegyenesedett. Atráskó a hátára ugrott, és
Fuhur a levegőbe emelkedett. Pontosan az egyre
világosodó reggeli égbolt irányába repült, s bár
mozgása nehézkes és fáradságos volt, néhány pillanat
alatt eltűnt a messzeségben.
Barnabás felállt és sátrába ment. Fekhelyére
dobta magát.
– Most érted el az igazi nagyságodat – mondta
halkan egy lágy, fátyolos hang –, most már nem
számít neked semmi, és nem érhet fel hozzád semmi.
Barnabás felült. Xaida volt, aki szólt hozzá. A
sátor legsötétebb zugában kuporgott.
 622

– Hát te – kérdezte Barnabás –, hogy jutottál be

ide?
Xaida mosolygott.
– Számomra, Uram és Mesterem, nem létezik őr,
aki feltartóztathatna. Csak a te parancsod tehetné.
Elküldesz magadtól?
Barnabás visszafeküdt és szemét ismét lehunyta.
Kis idő múlva ezt mormogta:
– Mindegy. Maradhatsz vagy mehetsz.
A nő, félig lehunyt szemhéja mögül, hosszan
figyelte Barnabást. Azután megkérdezte:
– Mire gondolsz, Uram és Mesterem?
Barnabás elfordult tőle és nem válaszolt.
Xaida előtt világos volt, hogy most semmi esetre
sem szabad őt magára hagynia. Közel állt hozzá,
hogy kicsússzék a kezéből. Vigasztalnia kell és
felvidítani – a maga módján. Rá kell vennie, hogy
azon az úton menjen tovább, amelyet előirányzott a
számára – és a saját maga számára. Ám ezúttal nem
lehetett a dolgot egy varázsajándékkal vagy valami
egyszerű fogással elintézni. Erősebb eszközökhöz
kellett nyúlnia. A legerősebbhez, amely a
 623

rendelkezésére állt, Barnabás legtitkosabb vágyaihoz.

Barnabás mellé telepedett és ezt suttogta a fülébe:
– Uram és Mesterem, mikor szándékozol az
Elefántcsonttoronyhoz vonulni?
– Nem tudom – mondta Barnabás inkább a
párnáinak –, mi keresnivalóm van ott, ha
Holdgyermek nincs jelen? Egyáltalán nem tudom,
mit kell még tennem.
– Odavonulhatnál, hogy ott várd meg a Kislány
Királynőt.
Barnabás Xaidához fordult.
– Azt gondolod, hogy visszatér?
Kérdését meg kellett nyomatékosabban
ismételnie, mielőtt Xaida habozva választ adott
volna:
– Nem hiszem. Azt hiszem inkább, hogy
mindörökre elhagyta Fantáziát, és te vagy az utóda,
Uram és Mesterem.
Barnabás lassan felemelkedett. Xaida kétféle
színű szemébe nézett, és jó időbe telt, amíg teljesen
felfogta a mondottakat.
– Én? – bökte ki. Arcán piros foltok gyúltak ki.
 624

– Ennyire megrémít ez a gondolat? – suttogta

Xaida. – Neked adta teljhatalmának Jelvényét. Rád
hagyta a birodalmát. Most te leszel a Kisfiú Király,
Uram és Mesterem. És ehhez minden jogod megvan.
Nemcsak hogy megmentetted Fantáziát, azzal, hogy
eljöttél, de te teremtetted meg igazán! Mi
mindnyájan – magam is – csupán a teremtményeid
vagyunk! Te vagy a Nagytudományú, miért rettensz
vissza most attól, hogy megragadd a teljhatalmat,
mely mindezek után téged illet.
És mialatt Barnabás szeme fokozódó hideg
lázban kezdett csillogni, Xaida egy új Fantáziáról
mesélt neki, egy olyan világról, amely a legapróbb
részletekig Barnabás tetszése szerint fog alakulni,
amelyben kénye-kedvére teremthet és meg-
semmisíthet, amelyben nincsenek korlátok és
feltételek többé, amelyben minden teremtmény, jó
vagy rossz, szép vagy csúnya, bolond vagy bölcs,
kizárólag az ő akaratából születik, és amelyben
méltóságteljesen és rejtélyesen trónol mindenek felett
és a sorsokat örök játékban irányítja.
– Majd csak akkor – fejezte be végül –, akkor
leszel csakugyan szabad, akkor szabadulsz meg
 625

mindentől, ami korlátokat szab, akkor tehetsz

mindent szabadon, amit akarsz. Hisz meg akartad
találni a Valódi Vágyadat, igaz? Hát ez az!
Még aznap reggel felszedték a sátortábort, és a
sokezres sereg, élén Barnabással és a korallhintóban
utazó Xaidával, megindult az Elefántcsonttorony
felé. Végtelennek tetsző menetoszlop vonult a
Labirintus kanyargós útjain. S amikor az eleje
estefelé elérte az Elefántcsonttornyot, a leghátul
haladók csak épp akkor lépték át a virágoskert külső
peremét.
Barnabás fogadtatása olyan ünnepélyes volt,
amilyent csak kívánhatott magának. Mindenki, aki a
Kislány Királynő udvartartásához tartozott, talpon
volt. Minden tetőn és párkányon koboldőrök álltak és
teli tüdőből fújták csillogó trombitájukat. A bűvészek
bemutatták mesterfogásaikat, a csillagjósok
szerencsét és hatalmat jósoltak Barnabásnak, a pékek
hegymagasságú tortákat sütöttek, a miniszterek és
tisztségviselők pedig a korallhintó mellett haladtak és
végigkísérték a nyüzsgő tömegen keresztül a főutcán,
amely egyre szűkülő csigavonalban tekeredett a kúp
alakú Elefántcsonttorony körül, egész addig, ahol a
 626

nagy kapu a tulajdonképpeni palota belsejébe

vezetett. Barnabás Xaida és az összes tisztségviselő
társaságában lépkedett felfelé a széles lépcső hófehér
fokain, végigment az összes termen és folyosón,
áthaladt a második kapun, egyre feljebb, át a kerten,
amelyben az állatok, a virágok és a fák elefántcsont-
ból voltak, az ívelt hidakon és végül az utolsó kapun.
Fel akart jutni abba a pavilonba, amely az óriási
torony csúcsát képezte és magnóliavirág alakú volt.
De kiderült, hogy a virág zárva van, és a hozzá
vezető út utolsó szakasza olyan sima és meredek,
hogy senki nem tud rajta felmenni.
Barnabás emlékezett rá, hogy a súlyosan sebesült
Atráskó nem tudott annak idején feljutni, legalábbis
nem a saját erejéből – mert senki, aki oda valaha is
felért, nem tudja, hogyan sikerült neki. Ezt mindenki
csak ajándékba kaphatja.
Barnabás azonban nem volt Atráskó. Ha van
mostantól fogva valaki, aki az utolsó útszakasz
megismerésének kegyét osztogathatja, akkor ő az. S
nem volt hajlandó eltűrni, hogy menet közben még
fel is tartsák.
 627

– Hívjatok kézműveseket! – parancsolta –,

vágjanak lépcsőfokokat ebbe a sima felületbe, vagy
építsenek létrát, vagy találjanak ki bármi egyebet.
Mert odafenn óhajtok lakni.
– Uram – merészelt ellenvetést tenni az egyik
legöregebb tanácsadó –, odafenn a Kívánságok
Aranyszemű Királynője lakik, amikor nálunk
tartózkodik.
– Tegyétek, amit parancsolok! – förmedt rá
Barnabás.
A tisztségviselők elsápadtak és elhúzódtak tőle.
De engedelmeskedtek. Kézműveseket hoztak, akik
súlyos kalapácsokkal és vésőkkel fogtak dologhoz.
De bárhogy kínlódtak, nem sikerült egy kis darabot
sem kivágni a hegycsúcsból. A vésők kiugrottak a
kezükből és még egy karcolást sem hagytak a sima
felületen.
– Találjatok ki valami mást – mondta Barnabás
és kedvetlenül elfordult –, mert fel akarok menni
oda. De vegyétek észbe, hogy türelmemnek
hamarosan vége.
Aztán visszament és udvartartásával, amelyhez
elsősorban Xaida, a három lovag, Hiszár, Hirót és
 628

Hikar, valamint Iluán, a kék dzsinn tartozott,

egyelőre birtokba vette a palotanegyed többi
helyiségeit.
Még ugyanazon az éjjelen az összes
tisztségviselőt, minisztert és tanácsadót, aki idáig
Holdgyermeket szolgálta, gyűlésbe hívta össze abba
a nagy kör alakú terembe, ahol annak idején az
orvoskongresszus ülésezett. Tudatta velük, hogy a
Kívánságok Aranyszemű Királynője rá, Bux
Barnabás Boldizsárra hagyta a végtelen fantáziai
birodalom feletti teljhatalmat, és hogy mostantól
kezdve ő lép a helyébe. Felszólított mindenkit,
fogadják meg, hogy teljes mértékben alávetik
magukat az akaratának.
– Még akkor is, sőt főleg akkor – tette hozzá –,
ha elhatározásaim számotokra néha érthetetlenek
lennének. Mert nem vagyok hozzátok hasonló.
Aztán kijelentette, hogy pontosan hetvenhét nap
múlva Fantázia Kisfiú Királyává akarja koronáztatni
magát. Olyan pompázatos ünnepséget kíván,
amilyent még Fantáziában sem tartottak soha.
Hírnökök siessenek nyomban minden országba, mert
az az óhajtása, hogy a fantáziai birodalom minden
 629

népe egy-egy képviselőt küldjön a koronázási

ünnepélyre.
Ezzel Barnabás visszavonult, és magukra hagyta
a tanácstalan tanácsadókat és tisztségviselőket.
Ezek nem tudták, hogyan viselkedjenek.
Mindazt, ami elhangzott, olyan szörnyű volt
hallaniuk, hogy először, fejüket behúzva, hosszú
ideig csak álldogáltak némán. Azután halkan
tárgyalni kezdtek. És több órányi tanácskozás után
megegyeztek abban, hogy a követniük kell Barnabás
utasításait, mert hiszen a Kislány Királynő Jelvényét
viseli, és ez engedelmességre kötelezi őket – akár
elhiszik, hogy Holdgyermek valóban minden
hatalmát Barnabásra ruházta, akár ismét csak egy
számukra érthetetlen elhatározásáról van szó. A
hírnököket tehát kiküldték, és minden egyéb is úgy
történt, ahogy Barnabás elrendelte.
Maga Barnabás egyébként nem törődött már az
egésszel. A koronázási ünnepségek előkészítésének
minden részletét Xaidának engedte át. És ő értett
hozzá, hogy miként foglalkoztassa az
Elefántcsonttorony udvartartását – olyannyira, hogy
alig jutott valakinek is ideje a gondolkozásra.
 630

Barnabás az elkövetkező napokban és hetekben

többnyire mozdulatlanul ült maga választotta
lakosztályában. Csak bámult a levegőbe és nem
csinált semmit. Szeretett volna kívánni valamit, vagy
egy történetet kitalálni, ami elszórakoztatta volna, de
nem jutott az eszébe többé semmi. Tökéletesen
üresnek érezte magát.
Végül az az ötlete támadt, hogy idekívánhatná
Holdgyermeket. Ha csakugyan mindenható, ha
minden-minden vágya valósággá válik, akkor
Holdgyermeknek is engedelmeskednie kell. Fél
éjszakákon át csak ült és ekképp suttogott maga elé:
„Holdgyermek, jöjj! Jönnöd kell. Parancsolom, hogy
jöjj." És a tekintetére gondolt, mely ragyogó
kincsként fészkelte be magát a szívébe. Ám a
Kislány Királynő nem jött. És minél gyakrabban
próbálta erőszakkal megidézni, annál gyorsabban
hunyt ki a szívében annak a bizonyos világosságnak
az emléke, míg csak egész sötét nem lett a
bensőjében.
Bebeszélte magának, hogy mindent újra megtalál,
ha majd a magnóliapavilonban ülhet. Oda-odaszaladt
a kézművesekhez és hol fenyegetésekkel, hol
 631

ígéretekkel biztatta őket, de bármit csináltak,

hiábavalónak bizonyult. A létrák eltörtek, az acélszö-
gek meggörbültek, a vésők elpattantak.
A három lovag, Hirót, Hiszár és Hikar, akikkel
Barnabás időnként szívesen elbeszélgetett vagy
különféle játékokat játszott, már csak ritkán voltak
valamire használhatók. Az Elefántcsont-torony
mélyebb emeleteinek egyikén felfedeztek egy
borpincét. Itt ültek éjjel-nappal, ittak, kockáztak,
ostoba dalokat bömböltek és veszekedtek, miközben
nemegyszer még kardot is rántottak egymás ellen.
Olykor tántorogva vonultak végig a főutcán és
zaklatták a tündéreket, villiket, vadnőcskéket és a
torony egyéb nőnemű lényeit.
– Mit akarsz, uram – mondták, mikor Barnabás
maga elé rendelte őket –, az kellene, hogy valami
tennivalót kapjunk.
De Barnabásnak semmi nem jutott az eszébe, és
azzal biztatta őket, hogy várják meg a koronázást,
jóllehet maga sem tudta, hogy ez mit fog változtatni
a helyzeten.
Lassacskán az idő is borúsabbra fordult. A
folyékony aranyhoz hasonló naplementék egyre
 632

ritkábbak lettek. Az égbolt többnyire szürke volt és

felhős és a levegő fullasztóvá vált. Szellő sem
rezdült.
Így közeledett lassan a koronázás kijelölt napja.
A kiküldött hírnökök visszatértek. Sokan közülük
képviselőket hoztak magukkal Fantázia
legkülönbözőbb tájairól. Némelyek azonban dolguk
végezetlen jöttek meg és azt jelentették, hogy a
lakosok, akikhez küldték őket, kereken megtagadták
a ceremónián való részvételt. Egyébként is több
helyütt tapasztaltak titkos vagy teljesen nyílt
lázadást.
Barnabás rezzenéstelenül nézett maga elé.
– Mindezekkel alaposan leszámolsz majd, ha
Fantázia királya leszel – vélekedett Xaida.
– Azt akarom, hogy azt akarják, amit én akarok –
mondta Barnabás.
De Xaida már elsietett, hogy újabb
intézkedéseket tegyen.
És ekkor elérkezett a kitűzött nap, amelyen nem
történt meg a koronázás, mert ez a nap úgy vonult be
Fantázia történelmébe, mint az Elefántcsonttorony
körül vívott véres csata napja.
 633

Már reggel vastag, ólomszürke felhő takarta az

eget és megakadályozta, hogy igazi nappali
világosság támadjon. Aggasztó félhomály ült
mindenen, a levegő teljesen mozdulatlan volt és
olyan súlyos és nyomasztó, hogy alig lehetett
lélegezni.
Xaida az Elefántcsonttorony tizennégy
ceremóniamesterével együtt rendkívül gazdag ünnepi
programot készített elő, amelynek fényűzés és pompa
tekintetében minden eddigit felül kellett múlnia
Fantáziában.
A kora reggeli órák óta valamennyi utcán és téren
zene szólt, de olyan zene, amilyet eddig a napig még
soha nem hallottak az Elefántcsonttoronyban: vad,
rikoltó és mégis monoton. Mindenkinek, aki csak
hallotta, rángatózni kezdett a lába, és akár akarta,
akár nem, táncolnia és ugrálnia kellett. Senki sem
ismerte a zenészeket, akik fekete álarcot viseltek, és
senki sem tudta, hogy Xaida honnan hozatta őket.
Az összes épületet és házhomlokzatot rikítóan
tarka lobogók és zászlócskák díszítették, melyek
azonban, minthogy szellő se rezdült, ernyedten
lógtak. A főutca egész hosszát és körös-körül a
 634

palotanegyed magas falát számtalan képpel aggatták

tele, kicsivel és óriásival, melyek véges-végig egy és
ugyanazt az arcot ábrázolták, Barnabásét.
Minthogy a magnóliapavilon még mindig
megközelíthetetlen volt, Xaida más helyet készített
elő a trónra lépési szertartás céljára. Ahol a
csigavonalú főutca a palota falában nyíló nagy kapu
előtt véget ért, ott akarta felállíttatni a trónt a széles
elefántcsont lépcsőkön. Arany tömjéntartók ezrei
füstölögtek itt, és a füst, amely bódító és ugyanakkor
izgató illatú volt,lassanként végigfolyt a lépcsőkön, a
téren, a főutcán és behatolt az összes mellékutcába,
be minden helyiségbe és kuckóba.
Mindenütt bogárpáncélos fekete óriások álltak.
Egyedül Xaida tudhatta, hogyan volt képes rá, hogy
maradék öt testőrét megszázszorozza. De ez még
nem volt minden: mintegy ötvenen hatalmas lovak
hátán ültek, melyek ugyancsak fekete fémből voltak
és tökéletesen egyformán mozogtak.
A lovasok diadalmenetben kísérték felfelé a
főutcán a trónt. Senki sem tudta, honnan került elő.
Olyan nagy volt, mint egy templom portálja, és csupa
különböző alakú és méretű tükörből állt. Csak az
 635

ülőpárnája készült rézszínű selyemből. Ez az óriási

csillogó tákolmány különös módon magától siklott
felfelé a csigavonalban kanyargó úton, anélkül hogy
bárki tolta vagy húzta volna, egészen úgy, mintha
önálló életet élne.
Amikor a nagy elefántcsont kapu előtt
megállapodott, Barnabás előlépett a palotanegyed
falai közül és helyet foglalt rajta. Olyan kicsi volt,
mint egy baba, ahogy ott ült a hideg, csillogó pompa
közepette. A nézősereg, amelyet a fekete páncélosok
sorfala visszatartott, örömujjongásban tört ki, de a
hang, ami hallatszott, megmagyarázhatatlan módon
vékony és éles volt.
Ezután az ünnepség leghosszadalmasabb és
legfárasztóbb része következett. A fantáziai
birodalom összes követének és képviselőjének
egymás mögé kellett sorakoznia, és ez a sor a
tükörtróntól kezdve nemcsak az Elefántcsont-torony
csigavonal alakú főutcájának aljáig, hanem mélyen,
mélyen a kertlabirintus belsejéig húzódott, és a
kígyózó sor végéhez egyre újabb küldöttek
csatlakoztak. Mindegyiküknek, amikor rákerült a sor,
a trón előtt térdre esve homlokával háromszor meg
 636

kellett érintenie a földet, majd Barnabás jobb lábát

megcsókolva a következőt kellett mondania: „Népem
és a fajtámbeliek nevében kérlek téged, akinek
mindnyájan a létünket köszönhetjük, koronázd meg
magad Fantázia Kisfiú Királyává!"
Már két vagy három óra telt el így, amikor
váratlanul nyugtalanság hullámzott végig a
várakozók során. Egy ifjú faun ügetett felfelé az
úton. Látszott rajta, hogy ereje végső megfeszítésével
fut, mert támolygott, időnként összeesett, majd feltá-
pászkodva tovább rohant, míg végül, levegő után
kapkodva, Barnabás elé vetette magát. Barnabás
lehajolt hozzá.
– Mi történt, hogy zavarni merészeled a
szertartást?
– Háború, ó, uram! – nyögte ki a faun. – Atráskó
rengeteg zendülőt gyűjtött össze és most három
hadsereggel útban van ide. Azt kívánják, mondj le
AURIN-ról, mert ha jószántadból nem teszed, erővel
kényszerítenek rá.
Halotti csend lett. A felkorbácsoló zene és az éles
örömujjongás egy csapásra elnémult. Barnabás
dermedten nézett maga elé. Elsápadt.
 637

Ekkor futva megérkezett a három lovag is,

Hiszár, Hirót és Hikar. Rendkívül jókedvűnek
látszottak.
– Végre lesz egy kis tennivalónk, uram! –
kiabálták túl egymást. – Bízd csak ránk a dolgot!
Egyáltalán ne zavartasd magad az ünnepségben!
Összeszedünk néhány belevaló legényt és a lázadók
ellen vonulunk. Olyan leckét adunk nekik, hogy még
sokáig megemlegetik.
Fantázia sok ezer jelen lévő teremtménye között
jó néhányan akadtak, akik egyáltalán nem voltak
alkalmasak háborúzásra. A többség azonban tudott
bánni valamilyen fegyverrel, bunkóval, karddal, íjjal,
lándzsával, parittyával vagy egyszerűen a fogával és
a karmával. Ezek valamennyien a három lovag köré
gyülekeztek, akik a sereg élére álltak. Mialatt
elvonultak, Barnabás a hadra nem foghatók nagy
tömegével visszamaradt, hogy folytassa a szertartást.
Ám ettől kezdve a gondolatai már másfelé
kalandoztak. Szeme minduntalan a láthatárra tévedt,
ahova jól odaláthatott ülőhelyéből. Óriási porfelhők
sejtették vele, mekkora haddal nyomul ellene
Atráskó.
 638

– Ne aggódj – mondta Xaida, aki Barnabás mellé

lépett –, páncélos óriásaim még nem avatkoztak be a
küzdelembe. Megvédik ők a te Elefántcsonttornyodat
– rajtad és a kardodon kívül senki nem mérkőzhetik
meg velük.
Néhány óra múlva megjöttek az első
csatajelentések. Atráskó oldalán harcolt szinte az
egész zöldbőrű nép, de mintegy kétszáz kentaur és
ötvennyolc sziklaevő is, a levegőből pedig Fuhur
vezetésével öt szerencsesárkány avatkozott egyre-
másra a harci cselekményekbe, ezenfelül egy sereg
fehér óriássas, amely a Sors-hegységből repült ide, és
még nagyon sok egyéb lény. Sőt észleltek néhány
egyszarvút is.
Bár a Hirót, Hiszár és Hikar vezette sereggel
szemben számszerűen messze alulmaradtak, olyan
elszántsággal küzdöttek, hogy a Barnabás oldalán
harcoló hadat egyre jobban visszaszorították az
Elefántcsonttorony alá.
Barnabás maga akarta kézbe venni hadserege
vezetését, de Xaida lebeszélte erről.
– Gondold meg, Uram és Mesterem – mondta –,
új rangodhoz, melyre mint Fantázia királya
 639

emelkedtél, nem illik, hogy beavatkozz. Hagyd ezt

bizalommal a híveidre.
A csata a nap teljes hátralevő részén át tartott.
Barnabás hadserege elkeseredetten védte a
kertlabirintus minden talpalatnyi darabját, amely
összetiport, véres csatatérré változott. Mikor kezdett
sötétedni, a lázadók eleje már elérte az Elefánt-
csonttorony lábát.
És ekkor Xaida rájuk szabadította lovas és
gyalogos páncélosait, akik rettentő tombolásba
fogtak Atráskó hívei közt.
Az Elefántcsonttorony körül vívott csatáról
lehetetlen pontos beszámolót adni, ezért itt el is kell
tőle tekintenünk. Fantáziában mind a mai napig
számtalan dal és leírás forog közkézen, amelyek erről
a napról és éjszakáról szólnak, mert mindenki, aki
részt vett az eseményekben, mást és mást élt át. Ezek
olyan történetek, melyek elbeszélésére talán majd
más alkalommal kerül sor.
Egyes beszámolók szerint Atráskó oldalán is állt
egy, sőt talán több fehér mágus, akik megbirkóztak
Xaida varázserejével. Biztosat nem lehet tudni, de
talán ez a magyarázata annak, hogyan sikerült
 640

Atráskónak és társainak a fekete páncélos óriások

ellenében is bevenniük az Elefántcsonttornyot.
Valószínűbb mégiscsak egy másik ok: Atráskó nem
önmagáért harcolt, hanem a barátjáért, akit azért
akart legyőzni, hogy megmentse.
Már jó ideje leszállt az éjszaka. Csillagtalan volt,
tele füsttel és lánggal. A tornyot földre zuhant
fáklyák, felborult füstölők és összetört lámpák
gyújtották fel számos helyen. Barnabás ide-oda
rohant a küzdők között, akik a tűz lobogó fényében
kísérteties árnyékot vetettek. Fegyverek zaja és harci
ordítás vette körül.
– Atráskó! – kiáltotta rekedt hangon –, Atráskó,
mutasd magad! Állj ki velem! Hol vagy?
Ám Kamonda, a kard hüvelyében rejtőzött és
nem mozdult.
Barnabás végigviharzott a palotanegyed minden
helyiségén, majd kifutott a nagy falra, amely itt
utcányi szélességű volt, és éppen amikor ki akart
rontani a nagy külső kapun, mely előtt – immár ezer
darabra törve – a tükörtrón állt, megpillantotta
Atráskót, aki az ellenkező irányból jött feléje.
Atráskó kezében kard volt.
 641

Ezután megálltak egymással szemközt. Kamonda

nem mozdult.
Atráskó Barnabás mellének szegezte kardja
hegyét.
– Add ide a Jelvényt – mondta –, a te
érdekedben.
– Áruló! – kiáltotta Barnabás. – A teremt-
ményem vagy! Mindent én hívtam életre! Téged is!
Ellenem akarsz fordulni? Térdelj le és kérj tőlem
bocsánatot!
– Őrült vagy – válaszolta Atráskó –, semmit nem
teremtettél. Mindent a Kislány Királynőnek
köszönhetsz. Add ide AURIN-t!
– Vedd el! – mondta Barnabás –, ha tudod.
Atráskó habozott.
– Barnabás – mondta –, mért kényszerítesz, hogy
legyőzzelek azért, hogy megmentselek?
Barnabás rántott egyet a kardja markolatán és
hatalmas erejével csakugyan sikerült Kamondát
kihúznia a hüvelyéből, ahelyett hogy az magától
ugrott volna a kezébe. Ám ugyanebben a
szempillantásban valami olyan rémisztő hang
hallatszott, hogy lenn az utcán, a kapu előtt harcolók
 642

is dermedten megálltak és felnéztek kettejükre. És

Barnabás felismerte a hangot. Ugyanaz a rémes
csikorgás volt, amit akkor hallott, amikor
Szörszörény kővé vált. És Kamonda fénye kihunyt.
Barnabás fején átvillant, amit az oroszlán közölt vele
arra az esetre, ha saját akaratából húzná ki a fegyvert.
De már nem tudott és nem akart visszakozni.
Atráskóra sújtott, aki kardját védekezően emelte
maga elé. De Kamonda kettévágta a fegyvert és
mellen találta Atráskót. Mély sebe támadt, melyből
vér buggyant elő. Atráskó hátratántorodott és
lezuhant a nagy kapu párkányáról. Ekkor az éj
sötétjén át fehér szúróláng csapott elő a
füstgomolyból, felfogta a zuhanó Atráskót és
magával ragadta. Fuhur volt, a fehér
szerencsesárkány.
Barnabás a köpenyével törölte le homlokáról az
izzadságot. Eközben vette észre, hogy a köpenye
fekete lett, fekete, mint az éjszaka. Még mindig
Kamondával a kezében, lejött a palota faláról és
kilépett a szabad térre.
Az Atráskón aratott győzelem egyik percről a
másikra megfordította a hadiszerencsét. A lázadók
 643

serege, mely már biztos volt a győzelmében,

menekülni kezdett. Barnabás úgy érezte magát, mint
valami rettenetes álomban, amelyből nem tud
felébredni. Győzelme epéhez hasonló keserűséggel
töltötte el, ugyanakkor vad diadalmámort is érzett.
Fekete köpenyébe burkolózva, kezében a véres
karddal, lassan haladt lefelé az Elefántcsonttorony
főutcáján, miközben az egész épület már lobogó
lángokban állt, mint egy óriási fáklya. Barnabás
azonban továbbment az alig érzékelt zúgó és süvöltő
lángok között, míg a torony lábához nem ért. Itt talált
rá serege maradékára, amely a feldúlt kertlabirintus –
most az elesett fantáziabeliek holttestével teli
végtelen csatamező – közepében rá várakozott. Itt
volt Hirót, Hiszár és Hikar is, a két utóbbi súlyosan
megsebesülve. Iluán, a kék dzsinn elesett. Xaida ott
állt a teteme mellett. Kezében tartotta Özlárt, az
Övet.
– Ezt, Uram és Mesterem – mondta –, neked
mentettem meg.
Barnabás átvette az övet, markába gyűrte, majd
zsebre dugta.
 644

Szemét lassan körbejártatta úti- és harcostársain.

Csupán néhány százan maradtak életben. Kimerültek
voltak és feldúltak. A tűz lobogó fényében
kísértethad benyomását keltették.
Arcukat mindnyájan az Elefántcsonttorony felé
fordították, mely, mint valami máglya, fokozatosan
omlott össze. A tetején lévő magnóliapavilon
fellobbant, szirmai tágra nyíltak, és látni lehetett,
hogy üres belül. Aztán azt is elnyelték a lángok.
Barnabás kardjával az üszök- és romhalmaz felé
mutatott és érdes hangon így szólt:
– Ez Atráskó műve. És ezért üldözni fogom őt a
világ végéig!
Az egyik óriási fekete fémló hátára pattant és
elkiáltotta magát: – Kövessetek!
A paripa felágaskodott, de Barnabás
engedelmességre kényszerítette és sebes vágtában
elszáguldott az éjszakába.
 XXIII.

A Régi
Királyok
Városa
 648

alküri vágtájában Barnabás már mérföldeket tett meg

a szurokfekete éjszakában, mikor a hátramaradt
harcostársak végre útnak indultak. Sokan
megsebesültek, valamennyi halálosan ki volt
merülve, és egy sem rendelkezett még megközelítően
sem Barnabás mérhetetlen erejével és kitartásával.
Maguk a fémlovon ülő fekete páncélos óriások is
csak nagy nehezen mozdultak meg, a gyalogos
óriások pedig nem tudták lépteiket a szokásos módon
összehangolni. Úgy látszott, hogy még az őket
irányító Xaida akarata is erejének végső határához
ért. A korallhintó az Elefánt-csonttorony égésekor a
lángok martaléka lett. Ezért mindenféle
kocsideszkákból, törött fegyverekből és a torony
elszenesedett darabjaiból új hintót ácsoltak neki,
amely persze inkább valami nyomorúságos
kunyhóhoz hasonlított. A sereg maradéka botorkálva
és csoszogva vonszolta magát mögötte. Még Hirót,
Hiszár és Hikar is, akik elvesztették lovukat, egymás
kölcsönös támogatására szorultak. Senki nem szólt
egy szót sem, de mindenki tudta, hogy teljes
lehetetlenség Barnabást valaha is utolérniük.
 649

Barnabás pedig száguldott tovább a sűrű

sötétségen keresztül, fekete köpenye vadul
csapkodott a válla körül, s az óriásló fémtagjai
csikorogtak-nyikorogtak minden mozdulattól, mi-
közben hatalmas patái a földet döngölték.
– Gyí! – kiáltotta Barnabás –, hej! hej! hej!
Nem volt neki elég gyors a száguldás.
Mindenáron utol akarta érni Atráskót és Fuhurt,
még ha ezt a fém lószörnyeteget tönkrelovagolja is!
Bosszúért lihegett! Ebben az órában már rég
elérte volna vágyai célját, Atráskó azonban
meghiúsította. Barnabás nem lett Fantázia királya.
Ezért Atráskónak keservesen kell bűnhődnie!
Barnabás még kíméletlenebbül hajtotta
fémparipáját. A ló, noha ízületei egyre hangosabban
recsegtek-ropogtak, engedelmeskedett a lovas
akaratának és még gyorsabbra fogta tébolyult
vágtáját.
Hosszú órákig tartott ez a vad hajsza, anélkül
hogy az éjszaka világosodni kezdett volna. És
Barnabás gondolataiban folytonosan maga előtt látta
az égő Elefántcsonttornvot s újra meg újra átélte azt a
pillanatot, amikor Atráskó a kardját az ő mellének
 650

szegezte – míg egyszer csak fel nem ötlött benne a

kérdés: miért habozott Atráskó? Miért nem szánta rá
magát, a történtek után, hogy magsebesítse őt, s így
erőszakkal vegye el tőle AURIN-t? És ekkor hirtelen
arra a sebre kellett gondolnia, amelyet ő ejtett
Atráskón, és arra az utolsó pillantására, amikor
hátratántorodott és alázuhant.
Barnabás visszadugta rozsdás hüvelyébe
Kamondát, melyet még mindig kezében tartott.
Hajnalodott, és Barnabás egyre tisztábban
láthatta, merre jár. A fémparipa éppen egy
pusztaságon viharzott végig. A borókacsoportok
sötét körvonalai csuklyás szerzetesóriások vagy
hegyes süvegű varázslók mozdulatlan
gyülekezetéhez hasonlítottak. Sziklatömbök hevertek
köztük szerteszórva.
S ekkor az történt, hogy a fémparipa a sebes
vágta közben egyszer csak fogta magát és darabokra
hullott.
Barnabás kábultan terült el az esés lendületétől.
Amikor végre magához tért és összevert tagjait
megdörzsölte, egy alacsony borókabokorban találta
magát. Kimászott. Nagy területen szétvetve feküdtek
 651

a paripa héjszerű roncsai, mintha egy lovas szobor

robbant volna fel.
Barnabás felállt, válla köré vetette fekete
köpenyét és cél nélkül nekivágott a világosodó
hajnali láthatárnak.
A borókabokorban azonban ott maradt egy
csillogó valami, amit Barnabás elvesztett: Özlár, az
Öv. Veszteségét nem vette észre, és később sem
gondolt rá soha többé. Iluán hiába mentette ki az övet
a lángok közül.
Az övet néhány nap múlva egy szarka találta
meg, aki nem sejtette, hogy ez a csillogó dolog mit
rejt magában. Fészkébe vitte, ám ezzel egy másik
történet vette kezdetét, amelynek elbeszélésére más
alkalommal kerül majd sor.
Délfelé Barnabás egy magas földsánchoz ért,
mely keresztbe szelte a pusztaságot. Felnézett rá. A
sánc mögött széles völgykatlan terült el, amely –
befelé egyre mélyülve – olyan formát nyert, mint egy
lapos kráter. S ezt az egész völgyet egy város töltötte
ki – az épületek tömege legalábbis ezt a
meghatározást tette kézenfekvővé, ámbár a
legbolondosabb város volt, amelyet Barnabás
 652

életében valaha is látott. Minden látható terv vagy

meggondolás nélkül dobálták egymásra az épületeit,
mintha egy óriási zsákból öntötték volna oda őket,
akár egy csomó kockát. Nem volt itt sem utca, sem
tér, sem semmiféle felismerhető rend.
De az egyes építmények is tábolyultan festettek:
kapubejárattal a tetőkön, lépcsőkkel ott, ahova nem
lehetett feljutni, vagy olyanokkal, melyeken csak
fejjel lefelé lehetett járni, és amelyek a puszta légben
végződtek. Tornyocskák álltak keresztben, balkonok
lógtak függőlegesen a falon, ablakok voltak az ajtók
helyén és padló a falak helyén. Volt olyan híd,
melynek íve egyszer csak valahol abbamaradt,
mintha építője munka közben elfelejtette volna, hogy
mit akart vele. Akadt banán formájúra hajlított
torony és hegyére állított piramis. Röviden szólva, az
egész város az őrület benyomását keltette.
Azután a lakosokat pillantotta meg Barnabás,
férfiakat, asszonyokat és gyermekeket. Alakjukat
tekintve közönséges emberekre hasonlítottak, de
ruházatuk olyan volt, mintha mindnyájan
megbolondultak volna, és nem tudnának különbséget
tenni olyan dolgok között, amelyek felölteni valók,
 653

és amelyek más célokat szolgálnak. Fejükön

lámpaernyőket, homokozó-vödröket, levesestálakat,
papírkosarakat, tölcséreket és dobozokat viseltek.
Testüket pedig asztalterítők, szőnyegek, nagy darab
ezüstpapírok, sőt hordók vették körül.
Többen talicskákat vagy kocsikat húztak-vontak,
melyeken mindenféle kacat volt felhalmozva, törött
lámpák, matracok, edények, ócska rongyok és
csillogó limlomok. Mások meg a hátukon cipeltek
hasonló ócskaságokat tartalmazó óriási batyukat.
Minél lejjebb hatolt Barnabás a városba, annál
sűrűbb lett a nyüzsgés. De úgy tetszett, hogy
tulajdonképpen senki sem tudja, hova is igyekszik.
Barnabás több ízben is megfigyelte, hogy valaki, aki
talicskáját fáradságosan húzta az egyik irányba,
kisvártatva az ellenkező irányba ráncigálta, hogy
valamivel később megint egy másik irányt válasszon.
De mindenki lázasan tevékenykedett.
Barnabás elhatározta, hogy megszólítja
egyiküket.
– Mi a neve ennek a városnak?
A megszólított elengedte a talicskát,
kiegyenesedett, egy ideig a homlokát dörzsölte,
 654

mintha feszülten gondolkoznék, majd elment és

talicskáját egyszerűen otthagyta. Mintha megfeled-
kezett volna róla. Ám pár perccel később egy
asszony vette birtokba a kis kocsit és nagy nehezen
húzni kezdte valamerre. Barnabás megkérdezte, hogy
övé-e a limlom. Az asszony egy darabig mély
töprengésbe merülve állt, azután elment.
Barnabás még néhány kísérletet tett, de egyetlen
kérdésére sem kapott választ.
– Hiába kérdezgeted őket – szólalt meg mögötte
egy kuncogó hang –, nem tudnak semmit sem
mondani. Úgy is nevezhetnénk őket, hogy a
Semmitmondók.
Barnabás a hang irányába fordult és egy
falkiszögellésen (amely egy megfordított erkély alsó
fele volt) kis szürke majmot pillantott meg. Az állat
bojtos fekete doktori kalapot viselt, és láthatóan azzal
foglalatoskodott, hogy a lábujjain valamit ki-
számoljon. Majd Barnabásra vigyorgott és így szólt:
– Bocsánat, csak valamit gyorsan ki kellett
számítanom.
– Ki vagy te? – kérdezte Barnabás.
 655

– Nevem Argax, nagyon örvendek! – felelte a

majmocska és megemelte a doktori kalapot –, és
kihez van szerencsém?
– A nevem Bux Barnabás Boldizsár.
– Persze, persze! – mondta elégedetten a
majmocska.
– És mi a neve ennek a városnak? – érdeklődött
Barnabás.
– Tulajdonképpen nincs is neve – magyarázta
Argax –, de nevezhetnénk – mondjuk – a Régi
Királyok Városának.
– A Régi Királyok Városa? – ismételte
nyugtalanul Barnabás. – Miért? Senkit sem látok, aki
régi királynak látszana.
– Nem? – a majmocska kuncogott –, pedig mind,
akit itt látsz, valaha a maga idejében Fantázia királya
volt – vagy legalábbis az akart lenni.
Barnabás megijedt.
– Honnan tudod, Argax?
A majom ismét megemelte doktori kalapját és
vigyorgott.
– Én – mondjuk így – a város felügyelője
vagyok.
 656

Barnabás körülnézett. Közelükben egy öreg

ember gödröt ásott. Mikor elkészült vele, égő
gyertyát helyezett el benne és újra betemette a lyukat.
A majmocska kuncogott.
– Megfelelne egy kis városnéző körút, uram?
Mondjuk így – első ismerkedésül eljövendő
lakóhelyeddel?
– Nem – mondta Barnabás. – Miről beszélsz?
A majmocska a vállára ugrott.
– Gyere csak! – suttogta –, semmibe sem kerül.
Már megfizetted, ami a belépésre jogosít.
Barnabás elindult, noha tulajdonképpen
legszívesebben kereket oldott volna. Kényelmetlenül
érezte magát, és ez az érzés minden lépéssel
növekedett benne.
Amint az embereket figyelte, feltűnt neki, hogy
maguk között sem beszélnek. Egyáltalán nem
törődtek egymással, sőt mintha nem is vették volna
észre egymást.
– Mi bajuk ezeknek – tudakolta Barnabás –, miért
viselkednek ilyen különösen?
 657

– Semmi különös nincs bennük – kuncogta Argax

Barnabás fülébe –, hozzád hasonlók, mondjuk így,
vagy inkább ők is ilyenek voltak a maguk idejében.
– Mit akarsz ezzel mondani? – állt meg Barnabás.
– Azt, hogy ezek emberek?
Argax a mulatságtól fel-alá kezdett ugrálni
Barnabás hátán.
– Így van! Így van!
Barnabás az út közepén ülő asszonyt nézte, amint
stoppoló-tűvel borsót próbált kiszedegetni egy
tányérból.
– Honnan jöttek ezek? És mit csinálnak itt? –
kérdezte Barnabás.
Ó, mindig voltak olyan emberek, akik nem
találtak vissza a saját világukba – magyarázta Argax.
– Eleinte nem akartak, és most – mondjuk így – nem
is tudnak már.
Barnabás egy kislány után nézett, aki minden
erejét megfeszítve húzta négyszögletes kerekű
babakocsiját.
– Miért nem tudnak visszamenni? – kérdezte.
 658

– Kívánniuk kellett volna. De most már nem

kívánják. Utolsó kívánságukat valami másra
használták fel.
– Az utolsó kívánságukat? – kérdezte sápadt
ajakkal Barnabás. – Hát nem kívánhat valaki addig,
ameddig csak akar?
Argax megint kuncogott. Most Barnabás
turbánját próbálta leszedni, hogy tetvészkedjen a
fején.
– Hagyd abba! – kiáltotta Barnabás. Le akarta
rázni magáról a majmot, de az erősen kapaszkodott
belé és sivalkodott a gyönyörűségtől.
– Azt már nem! Azt már nem! – kaffogta –, csak
addig kívánhatsz, amíg emlékszel a világodra. Ezek
itt minden emléküket elherdálták. Akinek nincs már
múltja, jövője sincs. Ezért is nem öregszenek. Nézd
csak meg őket! Hinnéd, hogy némelyik már ezer éve
vagy még régebben van itt? De olyanok maradnak,
amilyenek voltak. Számukra már semmi sem
változik, mert ők maguk sem tudják többé
megváltoztatni magukat.
Barnabás egy férfira lett figyelmes, aki tükrét
beszappanozta és borotválni kezdte. Ami eleinte
 659

mulatságosnak tűnt neki, attól most lúdbőrözni

kezdett a háta. Gyorsan továbbment, s csak most
ébredt tudatára, hogy egyre beljebb hatol a városba.
Vissza akart fordulni, de valami úgy húzta, mint a
mágnes. Futni kezdett és megpróbált megszabadulni
a kellemetlen szürke majomtól, de az keményen
tapadt rá, mint a folyondár, sőt még ösztökélte is:
– Gyorsabban! Hopp! Hopp! Hopp!
Barnabás megállt, miután belátta, hogy minden
ellenkezés hasztalan.
– És ezek itt mind – kérdezte levegő után
kapkodva – egykor Fantázia királyai voltak vagy
azok akartak lenni?
– Világos – mondta Argax –, aki nem talál vissza,
előbb-utóbb mind király akar lenni. Nem mindnek
sikerült, de mind azt akarta. Ezért van itt kétfajta
bolond. Az eredmény mindenesetre – mondjuk így –
ugyanaz.
– Mi ez a két fajta? Magyarázd meg! Tudnom
kell, Argax!
– Nyugalom! Nyugalom! – kuncogott a majom és
még keményebben kapaszkodott Barnabás nyakába.
– Egyesek fokozatosan szórták ki magukból az
 660

emlékeiket, és mikor az utolsót is elvesztették, már

AURIN sem tudta többé egyetlen kívánságukat sem
teljesíteni. Ezután – mondjuk így – teljesen maguktól
jöttek ide. A többiek, akiknek sikerült királlyá
lenniük, ezzel egy csapásra elvesztették minden
emléküket. AURIN éppúgy nem tudta többé
teljesíteni a kívánságukat, mert nem volt már
kívánságuk. Amint látod, az eredmény ugyanaz.
Ezek is itt vannak és többé nem tudnak elmenni
innen.
– Ez azt jelenti, hogy egykor mindnek birtokában
volt AURIN?
– Magától értetődik! – válaszolta Argax. – De
már réges-rég elfelejtették. Ezeken a szegény
bolondokon egyébként úgysem segítene semmi.
– Vajon – Barnabás habozott – elvették tőlük?
– Nem – mondta Argax –, ha valaki királlyá
választatja magát, AURIN eltűnik a saját kívánsága
folytán. Napnál világosabb, mondjuk így, mert a
Kislány Királynő hatalmát nem lehet arra használni,
hogy éppen ezt a hatalmat vegyék el tőle.
 661

Barnabás olyan nyomorúságosan érezte magát,

hogy szeretett volna valahova leülni, ám a kis majom
nem engedte.
– Nem, nem, a városnézés még nem ért véget –
kiáltotta –, a legfontosabb csak most jön! Tovább!
Tovább!
Barnabás egy fiút pillantott meg, aki nehéz
kalapáccsal szögeket vert a földön előtte heverő
harisnyákba. Egy kövér ember bélyegeket akart
ragasztani szappanbuborékokra, amelyek,
természetesen, mindig szétpattantak. De nem hagyta
abba. Folyvást újabbakat fújt.
– Nézd csak! – hallotta Barnabás Argax kuncogó
hangját és érezte, amint a kis majomkezek egy
bizonyos irányba fordítják a fejét –, nézz oda! Hát
nem mulatságos?
Nagy embercsoport álldogált ott, férfiak, nők,
öregek, fiatalok, valamennyien a legfurább
öltözékben, de egy szót sem szóltak. Mind magába
merült. A földön töméntelen hatalmas kocka hevert
és minden kocka hat-hat oldalán betűk álltak. Az
emberek újra meg újra összekevertek a kockákat és
hosszan bámulták.
 662

– Mit csinálnak? – susogta Barnabás –, miféle

játék ez? Mi a neve?
Ez a Tetszésszerint-játék – felelte Argax.
Odaintett a játékosoknak és így kiáltott: – Bravó,
gyermekeim! Csak így tovább! Ne hagyjátok abba!
Azután megint Barnabás felé fordult, és ezt
mormolta a fülébe:
– Nem tudnak semmit sem mesélni többé.
Elvesztették a beszélőképességüket. Ezért találtam ki
nekik ezt a játékot. Jól leköti őket, amint látod. És
nagyon egyszerű. Ha jól belegondolsz, el kell
ismerned, hogy a világ minden története alapjában
véve csupán néhány betűből áll. A betűk mindig
ugyanazok, csak az összeállításuk változik. A
betűkből szavak állnak elő, a szavakból mondatok, a
mondatokból fejezetek és a fejezetekből történetek.
Nézd csak, mi van odaírva?
Barnabás olvasta:

HGIKLOPFMVEYUXQ
YXCVBNMASDFGHJKLOÁ
QVERTZUIOPÜ
ASDFGHJKLÖÁ
 663

MNBVCXYLKJHGFDSA
ÜPOIUZTREVQAS
QVERTZUIOPÜASDF
YXCVBNMLKJ
QVERTZUIOPÜ
AS DFGHJKLÖÁYXC
ÜPOIUZTREVQ
ÁÖLKJHGFDSAMNBV
GKHDSRZIP
QETUOUSFHKO
YCBMVRZIP
ARCGUNIKYÖ
QWERZUIOPÜASD
MNBVCXYÁSD
LKJUONGRFGHL

– Igen – kuncogott Argax –, általában így van.

De ha valaki nagyon sokáig játssza, évekig, akkor
néha véletlenül szavak lesznek belőlük. Nem éppen
szellemdús szavak, de mégiscsak szavak.
„Spenótgörcs" például vagy „Sörtekörte" vagy „Gal-
lérmáz". Ám ha száz évig, ezer évig vagy százezer
évig játssza valaki, akkor minden valószínűség
 664

szerint véletlenül egy vers is kijöhet belőlük. S ha

örökké játssza, minden lehetséges versnek és
történetnek létre kell jönnie, azonkívül a történetek
összes történetének, még ennek a történetnek is,
amelyben mi ketten most éppen társalgunk. Logikus,
nem?
– Ez borzasztó – mondta Barnabás.
– Ó – jegyezte meg Argax –, csak nézőpont
kérdése. Ezek ott – mondjuk így – szívesen
szorgoskodunk vele. Azonkívül mi mást kezdhetnénk
velük Fantáziában?
Barnabás hosszan és némán szemlélte a játszó
embereket, majd halkan ezt kérdezte:
– Argax, ugye tudod, hogy ki vagyok?
– Hogyne tudnám? Ki ne ismerné a nevedet
Fantáziában?
– Egyet mondj meg nekem, Argax. Ha tegnap
királlyá lettem volna, már én is itt lennék?
– Ma vagy holnap – válaszolta a majom –, vagy
egy hét múlva. Mindenképpen hamarosan idetaláltál
volna.
Akkor Atráskó megmentett engem.
– Azt nem tudom – felelte a majom.
 665

– S ha sikerült volna elvennie tőlem az Ékszert,

akkor mi történt volna?
A majom ismét kuncogott.
– Mondjuk így – akkor is itt kötöttél volna ki.
– Miért?
– Mert szükséged van AURIN-ra, hogy megtaláld
a hazavezető utat. Bár, őszintén szólva, nem hiszem,
hogy valaha is sikerül.
A majom összecsapta kis kezét, megemelte
doktori kalapját és vigyorgott.
– Mondd, Argax, mit kell tennem?
– Olyan kívánságot kell kitalálnod, amely a
világodba visszavisz.
Barnabás megint sokáig hallgatott, majd ezt
kérdezte:
– Argax, meg tudnád mondani, hány kívánságom
lehet még?
– Már nem sok. Véleményem szerint legfeljebb
három vagy négy. És ennyivel nehezen boldogulsz.
Kissé későn fogsz hozzá, és a visszaút nem könnyű.
Át kell jutnod a Köd-tengeren. Ez máris egy
kívánságodba kerül. Hogy mi jön még utána, azt nem
tudom. Senki nem tudja Fantáziában, hogy merre
 666

nyílik a ti fajtátok hazavezető útja. Talán megtalálod

Yor Tárnódját, az egyetlen menekvést az olyanok
számára, mint te vagy. Ámbár félek, hogy neked –
mondjuk így – túl messze van. Hanem a Régi
Királyok Városából ez egyszer még ki fogsz találni.
– Köszönöm, Argax! – mondta Barnabás.
A majmocska vigyorgott.
– Viszontlátásra, Bux Barnabás Boldizsár!
S egy ugrással eltűnt a bolondos házak
egyikében. A turbánt magával vitte.
Barnabás kis ideig még mozdulatlanul állt. Úgy
megzavarta és megrázta mindaz, amit tapasztalt,
hogy nem tudott határozni. Minden eddigi célja és
terve egy csapásra összeomlott. Úgy érezte magát,
mintha bensőjében minden a feje tetejére állt volna –
mint ott az a piramis, melynek teteje alulra s a háta
előrefordult. Amiben reménykedett, az lett a romlása,
s a menekvése az, amit gyűlölt.
Mindenekelőtt egyvalami volt világos: ki kell
jutnia ebből a városnak nevezett bolondok-házából!
És soha többé nem akart ide visszatérni!
Elindult hát az esztelen házak zűrzavarán
keresztül, de hamarosan ráeszmélt, hogy a befelé
 667

vezető út sokkal egyszerűbb volt, mint kijutnia innen.

Ismételten meg kellett állapítania, hogy elvétette az
irányt és már megint a központ felé igyekszik. Az
egész délutánjába beletelt, míg a földsáncot elérte.
Ekkor futni kezdett a pusztaságban és csak futott,
míg az éjszaka –éppoly sötét, mint az előző –
megállásra nem kényszerítette. Kimerülten rogyott
egy borókabokor alá és mély álomba merült. És alvás
közben kialudt benne annak az emléke, hogy valaha
történeteket tudott kieszelni.
Egész éjszakán át ugyanazt az álomképet látta,
mely nem akart sem eltűnni, sem változni: Atráskót
vérző sebével a mellén, amint csak áll és néz rá
némán és mozdulatlanul.
Mennydörgésre ébredt és felugrott. Mélységes
sötétség vette körül, de mintha a napok óta gyülekező
összes felhő most egyszerre vad tombolásba fogott
volna. Megszakítás nélkül cikáztak a villámok,
mennykövek dörögtek, úgy, hogy a föld remegett
belé, a vihar végigüvöltött a pusztaságon és földig
hajlította a borókafákat. Záporok szürke függönye
söpört keresztül a tájon.
 668

Barnabás felkelt. Fekete köpenyébe burkolózva

állt, s a víz végigcsurgott az arcán.
Egy villám pontosan előtte vágott egy fába,
széthasította a göcsörtös törzset, s az ágak azon
nyomban fellángoltak, a szél szikraesőt hajtott át a
pusztaságon, de a vízzuhatag rögtön kioltotta.
Barnabást az iszonyú robaj a térdére vetette.
Ekkor mindkét kezével ásni kezdte a földet. Amikor
a nyílás elég nagy volt, leoldotta derekáról
Kamondát, a Kardot és belehelyezte.
– Kamonda! – mondta halkan a zúgó vihar
közepette –, örökre búcsút veszek tőled. Soha ne
származzék romlás olyasvalaki miatt, aki téged egy
barát ellen akarna kirántani. És senki ne találjon rád,
míg mindaz feledésbe nem megy, ami teáltalad és
énáltalam történt.
Akkor befedte a lyukat, és mohát meg ágakat tett
rá, hogy senki fel ne fedezhesse.
És Kamonda ma is ott fekszik. Majd csak a
messzi jövőben jön valaki, aki baj nélkül érintheti
ismét – de ez már más történet, és elbeszélésére más
alkalommal kerül majd sor.
Barnabás elindult a sötétségben.
 669

A zivatar reggel felé alábbhagyott, a szél elállt, a

fákról csöpögött az eső, és minden csendes lett.
Ezen az éjszakán kezdődött Barnabás hosszú,
magányos vándorlása. Harcostársaihoz és kísérőihez
nem akart visszamenni, Xaidához sem. Meg akarta
találni az emberi világba visszavezető utat – csak azt
nem tudta, hol és merre keresse. Létezik-e vajon
valahol egy kapu, egy rév, egy mezsgye, amelyen
átkelhetne?
Kívánnia kellene, ezt tudta jól. De nem volt
hozzá ereje. Úgy érezte magát, mint a búvár, aki a
tengerfenéken elmerült hajó után kutat, de mindig a
felszínre vetődik, mielőtt bármit is találna.
Azt is tudta, hogy már csupán néhány kívánsága
maradt, ezért gondosan ügyelt rá, hogy ne használja
AURIN-t. Azt a kevés emléket, amely még
megmaradt benne, csak akkor áldozhatja fel, ha
ezáltal közelebb kerül a világához, és csak akkor, ha
okvetlenül szükséges.
Ám a kívánságokat nem lehet tetszés szerint
előhívni vagy elnyomni. A legmélyebb
mélységeinkből törnek elő, mint minden szándék,
akár jó, akár rossz. És észrevétlenül születnek.
 670

Anélkül, hogy Barnabás észrevette volna, új

kívánság éledt benne és öltött fokozatosan egyre
világosabb alakot.
A sok napon és éjen át tartó magányos vándorlás
hatására azt kezdte kívánni, hogy bár tartozna valami
közösséghez, fogadná be valami csoport, nem mint
uralkodót vagy hőst vagy bármily kivételes személyt,
hanem egyszerűen mint egyet a sok közül, akár mint
a legkisebbet, a legkevésbé jelentőset, de magától
értetődően odatartozót, olyat, aki részt vesz a
közösség életében.
Egy napon az történt, hogy egy tenger partjára
ért. Legalábbis kezdetben úgy hitte. Meredek
sziklaparton állt, szeme előtt terült el a tenger, fehér,
megmerevedett hullámaival. Csak később vette észre,
hogy ezek a hullámok nem igazából mozdulatlanok,
mert nagyon lassan ugyan, de mozognak, úgyhogy
áramlások is támadnak bennük, és örvények, melyek
oly észrevétlenül forognak, mint az óramutatók.
A Köd-tenger volt!
Barnabás végigment a meredek parton. A levegő
meleg volt és kissé nyirkos, szellő sem lebbent. Kora
 671

délelőtt volt még, s a nap beragyogta a hófehér

ködfelületet, mely a látóhatárig terjedt.
Barnabás néhány órai gyaloglás után déltájban
egy kis városhoz ért, amely magas cölöpökön állt,
nem messze a szárazföldtől, kinn a Köd-tengeren.
Hosszú, szabadon lengő függőhíd kötötte össze a
sziklapart egyik kiugró szirtjével. A híd csendesen
ingott, ahogy Barnabás végigment rajta.
A házak viszonylag kicsik voltak, az ajtók,
ablakok, lépcsők mintha gyermekek számára
készültek volna. És csakugyan, az utcai járókelők: a
szakállas, felnőtt férfiak és magasra fésült hajú nők
mind gyermekmagasságúak voltak. Feltűnő volt,
hogy alig lehet őket megkülönböztetni, annyira
hasonlítanak egymásra. Arcuk sötétbarna volt, mint a
nedves föld, és nagyon szelídnek és csendesnek
látszottak. Mikor Barnabást megpillantották,
odabólintottak, de egyikük sem szólította meg.
Általában igen hallgatagnak tetszettek, csak ritkán
hangzott egy-egy szó vagy kiáltás az utakon és az
utcákon, pedig élénk sürgés-forgás uralkodott
mindenütt. Soha senki nem járt egyedül.
Valamennyien kisebb-nagyobb csoportokban
 672

közlekedtek, kart karba öltve vagy egymás kezét

fogva.
A házakat jobban szemügyre véve, Barnabás
megállapította, hogy mind valami kosár-fonadékból
épült, némelyik durvábból, némelyik finomabból, sőt
még az utcák burkolata is ebből állt. Végül azt is
észrevette, hogy a lakosok öltözete, a nadrágjuk,
szoknyájuk, kabátkájuk és kalapjuk is az említett
fonadékból készült, de természetesen ez esetben
nagyon finom, művészi szövésűből. Nyilvánvalóan
kivétel nélkül mindent ugyanebből az anyagból
csináltak.
Barnabás be-benézett egy-egy kézműves
műhelyébe, de mindenütt ilyen fonott tárgyak
előállításával foglalatoskodtak, cipőket, korsókat,
lámpákat, tálcákat, esernyőket készítettek –kizárólag
ebből a fonadékból. És senki nem dolgozott egyedül,
mert ezeket a holmikat csak többek
közreműködésével lehetett előállítani. Élvezet volt
megfigyelnie, hogy milyen ügyesen dolgoznak
egymás keze alá, és hogy az egyik munkája mindig
kiegészíti a másikét. Közben többnyire egy szöveg
nélküli egyszerű dallamot énekeltek.
 673

A város nem volt valami nagy, így Barnabás

hamarosan a másik végére ért. S az itt elébe táruló
látvány félreérthetetlenül azt tanúsította, hogy
kikötővárosba jutott, mert százával álltak itt a
különböző formájú és nagyságú hajók. Ám
meglehetősen szokatlan kikötőváros volt, ugyanis a
hajók óriási horgászbotokon lógtak és lágyan ringva
lebegtek egymás mellett a mélység felett, ahol a
fehér ködtömeg hömpölygött. Egyébként úgy lát-
szott, hogy ezek a hajók is kosárfonadékból állnak,
és nem volt sem vitorlájuk, sem árbocuk, sem
evezőjük vagy kormányuk. Barnabás egy korláton
áthajolva letekintett a Köd-tengerre. Hogy milyen
magasak a cölöpök, amelyeken a város nyugszik, azt
abból az árnyékból állapította meg, amelyet a
napfényben a lenti fehér felületre vetettek.
– Éjszaka – szólalt meg egy hang mellette – a
köd egészen a város magasságáig kúszik fel. Akkor
kifuthatunk a tengerre. Nappal a nap felszívja a
ködöt, és a tenger alább száll. Ugye, ezt akartad
tudni, idegen?
Barnabás mellett három férfi támaszkodott a
korlátnak és szelíden és barátságosan nézték őt.
 674

Beszédbe elegyedett velük, és megtudta, hogy a

város az Iskál nevet viseli, de úgy is nevezik, hogy
Kosárváros. Lakosait iskaliótáknak hívják. A szó
körülbelül azt jelenti, hogy „közösségbeliek". A
férfiak hivatásuk szerint mind a hárman ködhajósok
voltak. Barnabás nem akarta elárulni a nevét, nehogy
felismerjék, s azt mondta, úgy hívják, hogy az Egyik.
A három tengerész elmagyarázta neki, hogy náluk
senkinek sincs külön neve, és ezt nem is találják
szükségesnek. Mindnyájan együttvéve az iskalióták,
és ez elég nekik.
Mivel éppen délidő volt, meghívták Barnabást,
hogy tartson velük, s ő köszönettel elfogadta a
meghívást. Egy közeli vendéglőben asztalhoz ültek,
és Barnabás ebéd közben mindent megtudott Iskál
városáról és lakóiról.
A Köd-tenger, melyet itt Skanidánnak neveznek,
nem más, mint egy fehér gőzből álló óriási óceán,
mely Fantázia két részét egymástól elválasztja. Hogy
milyen mély lehet a Skanidán, még soha senki nem
kutatta ki, és azt sem, hogy vajon honnan származik
ez a mérhetetlen ködtömeg. A felszín alatt lélegzeni
is lehet, s a partról, ahol a köd még viszonylag
 675

sekély, egy darabon be lehet lábalni a tengerbe,

azonban csak kötéllel biztosítva, amellyel az embert
vissza lehet húzni a partra. A ködnek ugyanis az a
tulajdonsága, hogy rövid időn belül mindenkit
megfoszt a tájékozódóképességétől. Az idők folya-
mán már sok merész és könnyelmű lény odaveszett,
aki megkísérelte, hogy a Skanidánon egyedül,
gyalogosan keljen át. Csupán néhányat sikerült
közülük megmenteni. Az egyedüli mód, amellyel a
Köd-tenger túloldalára juthat valaki, az, amit az
iskalióták találtak ki.
Ahhoz a fonadékhoz ugyanis, amelyből Iskál
házai, az összes használati tárgy, a ruhák és a hajók
is állnak, azt a bizonyos szittyófélét használják,
amely a Köd-tenger felszíne alatt, a parthoz közel
tenyészik, és amelyet – az előbbiek alapján könnyen
érthető módon – csak életveszély árán lehet levágni.
Ez a szittyó, noha rendkívül hajlékony, sőt a
közönséges levegőn petyhüdtté válik, a ködben
szálegyenesen áll, mert könnyebb nála és a felszínén
úszik. Így úsznak természetesen a hajók is, hiszen
belőle készültek. Az iskalióták ruhája tehát
 676

egyszersmind úszómellényül is szolgál arra az esetre,

ha valaki beletéved a ködbe.
De az iskalióták tulajdonképpeni titka még nem
is ez, s mindez nem magyarázza azt a sajátságos
közösségi szellemet, amely minden tevékenységüket
meghatározza. Amint Barnabás hamarosan
megállapította, úgy tetszett, hogy nem ismerik az
„én" szócskát, legalábbis soha nem alkalmazzák,
hanem mindig csak úgy beszélnek, hogy „mi". Csak
később jött rá, hogy ennek mi az oka.
Mikor a három ködhajós beszédéből kivette,
hogy még ezen az éjszakán kifutnak a tengerre,
megkérdezte őket, hogy nem szerződtetnék-e
hajósinasnak. Megmagyarázták neki, hogy a
Skanidánon való hajózás lényegesen különbözik
minden más hajóúttól, mert senki sem tudja, meddig
lesz úton és végül is hova érkezik. Barnabás közölte,
hogy ez neki éppen megfelel, így azután a
tengerészek beleegyeztek, hogy magukkal viszik a
hajójukon.
Az éj beálltával, amint várható volt, a köd
emelkedni kezdett és éjfélkor elérte a Kosárváros
magasságát. Az összes hajó, amely előbb még a
 677

levegőben lógott, most a fehér felszínen úszott. A

hajó, melyen Barnabás tartózkodott – egy körülbelül
harminc méter hosszú, lapos csónak –, köteleiről
eloldva, lassan kiúszott a nyílt éjszakai Köd-tengerre.
Barnabás már az első pillanatban azt kérdezte
magától, hogy mi hajtja vajon ezt a fajta hajót, ha
nincs sem vitorlája, sem evezője vagy hajócsavarja.
Mint megtudta, a vitorlát semmire sem tudnák
használni, mert a Skanidán felett csaknem mindig
szélcsend uralkodik, evezőkkel és hajócsavarokkal
pedig mégannyira sem tudnának a ködön átkelni.
Egészen más erő volt az, ami a hajót mozgatta.
A fedélzeten egy kör alakú, alacsony emelvény
állt, Barnabás már kezdetben észrevette és
parancsnoki hídnak vagy valami hasonlónak tartotta.
Valóban, az egész út tartama alatt legalább két,
olykor azonban három, négy, sőt több ködhajós is
tartózkodott rajta. (A teljes személyzet tizennégy
főből állt – természetesen Barnabást nem számítva.)
Azok, akik a kör alakú emelvényen álltak, karjukat
egymás vállára tették és a menetirányba néztek. Ha
valaki csak felületesen tekintett rájuk, azt hihette,
hogy mozdulatlanul állnak. Csak a figyelmes
 678

szemlélő vehette észre, hogy tánchoz hasonló,

rendkívül lassú és tökéletesen egybehangolt
mozdulatokat végeznek. Közben egy folyton
ismétlődő, egyszerű, igen szép és lágy dallamot
énekeltek.
Barnabás ezt a sajátságos viselkedést eleinte
valami különös szertartásnak vagy szokásnak vélte,
melynek értelme rejtve maradt előtte. Csak az utazás
harmadik napján kérdezte meg három barátja
egyikét, amikor az melléje ült. A tengerész a maga
részéről csodálkozott Barnabás álmélkodásán és
megmagyarázta neki, hogy a férfiak a hajót a
képzelőerejükkel hajtják.
Barnabás először nem értette a magyarázatot, és
azt kérdezte, hogy ezzel netán valamiféle rejtett
kerekeket hoznak mozgásba.
– Nem – felelte a ködhajós –, ha mozgatni akarod
a lábadat, neked is elég, ha elképzeled – vagy a
lábadat kerekekkel kell mozgásba hoznod?
Az élő test és a hajó közti különbség pusztán
abban áll, hogy legalább két iskalióta képzelőerejét
kell tökéletesen egyesíteni. Mert ebből az
egyesítésből jön létre a hajtóerő. S ha gyorsabban
 679

akarnak haladni, több személy együttműködésére van

szükség. Általában hármas csoportokban dolgoznak,
a többiek ezalatt pihennek, ugyanis bármilyen
könnyűnek és kellemesnek látszik is, munkájuk
nehéz és megerőltető és állandó, nagyfokú figyelem-
összpontosítást kíván. Azonban ez az egyetlen mód,
amivel a Skanidánon hajózni lehet.
És Barnabás kijárta a ködhajósok iskoláját és
megtanulta közösségük titkát: a táncot s a szöveg
nélküli dallamot.
A hosszú átkelés ideje alatt lassanként ő is
közösségük tagja lett. Az önfeledtség és harmónia
különös és leírhatatlan élménye töltötte el, ha
táncolás közben érezte, amint saját képzelőereje
egybeolvad a többiekével és egyetlen egésszé válik.
Úgy érezte, hogy valóban bevették a közösségükbe,
hogy közéjük tartozik – és ugyanakkor megszűnt
benne annak az emléke, hogy abban a világban,
amelyből származik s ahova a visszautat kereste,
emberek élnek, emberek, akiknek mind saját külön
képzelőerejük és véleményük van. Az egyetlen,
amire még homályosan emlékezett, az az otthona
volt és a szülei.
 680

Ám szíve mélyén élt még egy másik kívánság is

azon kívül, hogy ne legyen többé egyedül. És ez a
másik kívánság halkan megmozdult benne.
Ez azon a napon történt, amikor először vette
észre, hogy az iskalióták nem azáltal alakítják ki
közösségüket, hogy különféle elképzelésmódokat
hoznak összhangba, hiszen olyan tökéletesen
hasonlítanak egymásra, hogy semmi
megerőltetésükbe sem kerül, hogy közösségnek
érezzék magukat. Sőt egyáltalán nem volt módjuk
egymással veszekedni vagy más véleményen lenni,
mert egyikük sem érezte magát különállónak. Nem
kellett ellentéteket áthidalniuk, hogy harmóniát
teremtsenek maguk közt, és éppen ez a fáradság
nélkül elért eredmény tette lassanként elégedetlenné
Barnabást. Szelídségük bágyadtnak tűnt, énekük
örökösen egyforma dallama monotonnak. Érezte,
hogy valami hiányzik belőle, szomjazott valami után,
de nem tudta volna megmondani, hogy mi az.
Csak akkor eszmélt rá, amikor valamivel később
egy óriási ködholló tűnt fel az égen. Az iskalióták
megijedtek és amilyen gyorsan csak tudtak, lebújtak
a fedélzet alá. Ám egyiküknek nem sikerült idejében
 681

eltűnnie, és a szörnyű madár nagy károgással

rácsapott, megragadta a szerencsétlent és a csőrében
magával vitte.
Amikor a veszély elmúlt, az iskalióták előjöttek
és folytatták az utazást, tánccal és énekkel, mintha mi
sem történt volna. Harmóniájukat nem zavarta meg
semmi, nem gyászoltak, nem panaszkodtak, egy szót
sem vesztegettek az eseményre.
– Nem – mondta egyikük, akit Barnabás
megkérdezett –, senki sem hiányzik közülünk. Miért
panaszkodnánk?
Az egyén nem számított náluk. S minthogy
egyformák voltak, egyikük sem volt pótolhatatlan.
Barnabás azonban egyéni ember akart lenni.
Valaki, aki nem csupán egy a sok közül. Azt akarta,
hogy azért szeressék, mert éppen olyan, amilyen. Az
iskalióták közösségében harmónia volt, de nem volt
szeretet.
Nem akart többé a legnagyobb, a legerősebb
vagy a legokosabb lenni. Az már a múlté. Az után
vágyakozott, hogy olyannak szeressék őt, amilyen:
jónak vagy rossznak, szépnek vagy csúnyának,
 682

ostobának vagy okosnak, összes hibájával együtt –

vagy éppen azok miatt.
De milyen is ő?
Már nem is tudta. Annyi mindent kapott
Fantáziában, és most a sok ajándék és erő között nem
találta önmagát.
Ettől kezdve nem vett részt a többi ködhajós
táncában. Egészen elöl ült a hajó orrában és minden
áldott nap, néha éjjel is, a Skanidánt kémlelte.
Végre elérték a túlsó partot. A ködhajó kikötött,
Barnabás köszönetet mondott az iskaliótáknak és a
partra lépett.
A táj tele volt rózsával, mindenféle színben
pompázó rózsaerdővel. És e végtelen rózsaliget
közepén kanyargós ösvény vezetett.
Barnabás elindult rajta.
 XXIV.

Ujuóla
asszony
 686

aida végét röviden el lehet mesélni, de megérteni

nehéz, mert tele van ellentmondásokkal, mint annyi
minden egyéb dolog Fantáziában. Mind a mai napig
törik a fejüket a tudósok és történetírók, hogy miként
történhetett, többen kétségbe vonják a tényeket, vagy
megpróbálnak nekik más értelmezést adni. Itt arról
számolunk be, ami valóban megtörtént, és mindenki
próbálja úgy magyarázni a dolgokat, ahogy tudja.
Amikor Barnabás Iskál városában rábukkant a
ködhajósokra, ugyanabban az időpontban jutott el
Xaida fekete óriásaival a pusztaságnak arra a
pontjára, ahol a fémparipa darabokra hullott
Barnabás alatt. Ebben a pillanatban már gyanította,
hogy nem akad többé Barnabás nyomára. Amikor
valamivel később meglátta a földsáncot, melyre
Barnabás nyomai felvezettek, ez a gyanúja
bizonyossággá vált. Ha Barnabás eljutott a Régi
Királyok Városába, akkor az ő tervei számára
elveszett, teljesen mindegy, hogy örökre ott marad-e,
vagy sikerült-e kimenekülnie a városból. Az első
esetben a fiú éppoly tehetetlenné vált, mint
mindazok, akik ott élnek, és nem tud többé semmit
sem kívánni – a másik esetben pedig nem kívánja
 687

már a nagyságot és a hatalmat. Az ő, mármint Xaida

számára a játék mindkét esetben véget ért.
Megálljt parancsolt páncélos óriásainak, de ezek
érthetetlen módon nem engedelmeskedtek
akaratának, hanem tovább meneteltek. Xaida dühös
lett, kiugrott a gyaloghintójából és kitárt karokkal
elébük állt. Ám a páncélos óriások, a gyaloghad épp-
úgy, mint a lovasok, tovább dübörögtek, mintha
úrnőjük ott sem volna, és lábuk és patájuk alá
tiporták. És csak amikor Xaida kilehelte a lelkét,
akkor állt meg egyszerre az egész csapat, mint egy
lejárt óraszerkezet.
Amikor később Hiszár, Hikar és Hirót a sereg
maradékával utolérték őket, meglátták, hogy mi
történt, de nem tudták megérteni, mert hiszen
kizárólag Xaida akarata volt, ami az üres óriásokat
mozgatta, s ennélfogva a legázolás is az ő akaratára
történt. De a hosszas gondolkodás nem volt különös
erőssége a három lovagnak, így végül is, vállukat
vonva, belenyugodtak a dologba. Megtanácskozták,
hogy mi a teendő, és arra az eredményre jutottak,
hogy a hadjárat szemmel láthatólag véget ért.
Elbocsátották tehát a megmaradt sereget, és
 688

mindenkinek azt javasolták, hogy térjen haza. Ők

maguk pedig, akik Barnabásnak tett hűségesküjüket
nem akarták megszegni, elhatározták, hogy egész
Fantáziában keresni fogják. Ám a követendő irány
tekintetében nem tudtak egyezségre jutni, ezért úgy
döntöttek, hogy mindenki a maga szakállára megy
tovább. Elbúcsúztak egymástól, és mindegyikük más
irányban botorkált tova. Mindhárman még rengeteg
kalandot éltek át, és Fantáziában számtalan
beszámoló foglalkozik Kelekótya Keresésükkel. De
ezek már más történetek, és elbeszélésükre más
alkalommal kerül majd sor.
A fekete, üres fémóriások azonban azóta is azon
a helyen állnak a pusztaságban, a Régi Királyok
Városának közelében. Eső és hó veri őket, úgyhogy
megrozsdásodtak és lassanként – ferdén vagy
függőlegesen – a földbe süllyedtek. De némelyikük
még ma is látható. A hely elátkozott hírben áll, és
minden vándor ívben elkerüli. De térjünk vissza most
Barnabáshoz.
Mialatt, a rózsaligeten keresztülhaladva, az ösvény
szelíd kanyargását követte, olyasmit pillantott meg,
 689

ami ámulatba ejtette, mert egész fantáziabeli útja

alatt nem látott soha ehhez hasonlót, nevezetesen egy
kéz alakúra faragott útjelzőt, mely egy bizonyos
irányba mutatott.
„A Változ-lakhoz" – ez állt rajta.
Barnabás sietség nélkül követte a megadott
irányt. Beszívta a temérdek rózsa illatát, és egyre
vidámabbnak érezte magát, mintha valami kellemes
meglepetés várna rá.
Végül egy gömbölyű fákból álló nyílegyenes
fasorhoz ért, mely roskadásig tele volt pirospozsgás
almával. És a fasor legvégén egy ház bukkant fel.
Ahogy közeledett hozzá, megállapította, hogy a
legmókásabb ház, amit valaha látott. Magas, csúcsos
tető ült rajta, mint valami bojtos hálósipka. Az épület
leginkább az óriástökhöz hasonlított, mert gömbölyű
volt, és falán több helyütt dudorok és kitüremlések
keletkeztek, valamiféle kövér pocakok, melyektől
jómódú és kedélyes külsőt kapott.
Akadt rajta néhány ablak és egy ajtó, de mind
ferde és görbe volt némiképpen, mintha ezeket a
nyílásokat kicsit ügyetlenül vágták volna a tökbe.
 690

Mialatt Barnabás a ház felé haladt, észrevette, hogy

az állandó, lassú változáson megy keresztül.
Körülbelül azzal a nyugalommal, amellyel a csiga
nyújtja ki a tapogatóit, a jobb oldalán egy kis kinövés
képződött, amelyből lassacskán kis erkélytorony lett.
Ugyanakkor a bal oldalán becsukódott egy ablak és
fokozatosan eltűnt. A tetőből kémény nőtt ki, és a
bejárati ajtó felett rácsos könyöklőjű balkonocska
formálódott.
Barnabás megállt és jókedvű álmélkodással
figyelte a folytonos változást. Most már világossá
vált előtte, miért viseli a ház a „Változ-lak" nevet.
Mialatt így álldogált, meleg, szép női hang énekét
hallotta bentről:

Száz év óta vár e ház,

kedves vándorom.
Te vagy, ki előtte állsz
jöttödből tudom.
Éhet csillapít e hely,
oltja szomjadat.
Megleled, mit keresel,
béke váltja majd
 691

összes kínodat.
Rossz voltál, vagy bűntelen,
bármilyen vagy, jó nekem,
mert nagy volt utad.
– Ó – gondolta Barnabás –, micsoda szép hang!
Szeretném, ha nekem szólna a dal!
A hang újból énekelni kezdett:
Válj gyerekké, Nagyuram!
Lépj be, ajtóm nyitva van!
Ne állj tovább odakint,
mert szívesen látlak itt!
Minden elkészítve vár
sok ideje már.
A hang ellenállhatatlan vonzerővel hatott
Barnabásra. Biztos volt benne, hogy nagyon
barátságos személy, aki odabent énekelt. Kopogott
hát az ajtón, mire a hang így kiáltott:
– Befelé! Befelé, szép kisfiam!
Barnabás benyitott, és egy kellemes, nem túl
nagy helyiséget látott maga körül, melynek ablakain
besütött a nap. Középen kerek asztal állt, megrakva
tálakkal és kosarakkal, melyek Barnabás előtt
ismeretlen tarka gyümölcsökkel voltak tele. Az asz-
 692

talnál egy nő ült, aki maga is némileg almára

hasonlított, olyan piros arcú volt és kerek, olyan
egészséges és kívánatos.
A legelső pillanatban Barnabáson majdnem
elhatalmasodott a kívánság, hogy kitárt karokkal
feléje rohanjon és így kiáltson: – Mama! Mama! –
De uralkodott magán. Mamája meghalt és egész
biztosan nem itt van, Fantáziában. Igaz, hogy az
asszonynak ugyanolyan kedves volt a mosolya, és
ugyanolyan bizalmat keltően tudott nézni, de
legfeljebb úgy hasonlított az anyjára, mint egy
testvér. Az ő mamája kicsi volt, ez az asszony pedig
nagy és valahogy tekintélyes. Széles kalap volt a
fején, telis-teli virággal és gyümölccsel, és ruhája is
színpompás virágos anyagból készült. Csak miután
Barnabás jobban megszemlélte, vette észre, hogy
valójában a ruha is levelekből, virágokból és gyü-
mölcsökből állt.
Míg így álldogált és nézelődött, olyan érzés fogta
el, amilyenben már réges-régóta nem volt része. Nem
tudott visszaemlékezni, mikor és miképp, csak azt
tudta, hogy néha hasonlóan érezte magát, mikor még
kicsi volt.
 693

– Ülj már le, szép kisfiam! – mondta az asszony

és szíves mozdulattal egy székre mutatott –, biztosan
éhes vagy, egyél hát először!
– Bocsánat – válaszolta Barnabás –, de vendéget
vársz. Én meg csak egész véletlenül vagyok itt.
– Csakugyan? – kérdezte az asszony és
mosolygott –, no, nem tesz semmit. Azért még
nyugodtan ehetsz, nem? Közben egy kis történetet
mesélek el neked. Láss hozzá és ne kéresd sokáig
magad!
Barnabás levetette fekete köpenyét, a székre
borította, leült és habozva egy gyümölcs után nyúlt.
Mielőtt beleharapott volna, megkérdezte:
– És te? Te nem eszel? Vagy nem szereted a
gyümölcsöt? Az asszony hangosan és szívből
nevetett, Barnabás nem tudta, miért.
– Jó – mondta, miután erőt vett magán –, ha
nagyon akarod, veled tartok és magamhoz veszek
valamit, de a magam módján. Meg ne ijedj!
Ezzel az öntözőkannáért nyúlt, mely mellette állt
a földön, a feje fölé tartotta és megöntözte magát.
– Ó – sóhajtotta –, ez felüdített!
 694

Most Barnabáson volt a nevetés sora. Azután

beleharapott a gyümölcsbe és tüstént megállapította,
hogy ilyen jót még soha nem evett. Ezt követően
még egyet megevett, mely talán még jobb volt, mint
az első.
–Ízlik? – kérdezte az asszony, aki figyelmesen
nézte a fiút. Barnabásnak tele volt a szája, és nem
tudott válaszolni, csak majszolva bólintott.
– Nagyon örülök – jegyezte meg az asszony –,
különös gonddal válogattam őket. Egyél csak,
amennyi tetszik!
Barnabás újabb gyümölcsért nyúlt, és ez volt
aztán csak a mennyei élvezet. Elragadtatva sóhajtott.
– És most mesélek neked valamit – folytatta az
asszony –, de ne zavartasd magad az evésben.
Barnabásnak meg kellett erőltetnie magát, hogy
az asszony szavaira figyeljen, mert minden újabb
gyümölcs újabb gyönyörűséget okozott neki.
– Valamikor réges-régen – kezdte a virágokkal
ékes asszony – a mi Kislány Királynőnk halálos
beteg volt, mert új névre volt szüksége, és ilyent csak
egy emberfia adhatott neki. De az emberek már nem
jöttek Fantáziába, senki sem tudta, miért. És ha a
 695

Kislány Királynő meghal, ez egész Fantázia végét

jelentette volna. S egy szép napon, illetve éjszakán
mégis eljött újra egy ember – kisfiú volt, és a Kislány
Királynőnek a Holdgyermek nevet adta. Ez ismét
egészséges lett, és hálából megígérte a fiúnak, hogy
birodalmában minden kívánsága valóra válik –
mindaddig, amíg rá nem talál a Valódi Vágyára.
Ettől kezdve a kisfiú hosszú utat tett meg, egyik
kívánságtól a másikig, és mindegyik teljesült. És
minden beteljesülés újabb kívánságot ébresztett
benne. És ezek nemcsak jó kívánságok voltak, hanem
rosszak is, de a Kislány Királynő nem tesz
különbséget, számára minden egyforma, és
birodalmában egyformán fontos minden. S mikor
eközben végül is elpusztult az Elefántcsonttorony,
még ennek megakadályozására sem tett semmit. A
kisfiú azonban minden kívánságának teljesülésével
elvesztett egyet-egyet azokból az emlékekből,
melyek ahhoz a világhoz fűzték, amelyből érkezett.
Nem sokat törődött vele, hiszen úgysem akart
visszamenni. Egyre újabb és újabb kívánságokat
talált ki, ezáltal viszont már csaknem minden emlék
kiveszett belőle, és emlékek nélkül többé nincs mit
 696

kívánni. Ekkor már alig volt ember, hanem szinte

egészen fantáziabelivé vált. És a Valódi Vágyát még
mindig nem ismerte. Most aztán az a veszély
fenyeget, hogy felhasználja az utolsó kívánságait is,
anélkül hogy ezt meglelte volna. Ami azt jelentené,
hogy soha többé nem juthat vissza az emberi világba.
Útja végül a Változ-lakba vezetett, ahol addig marad,
míg csak rá nem talál a Valódi Vágyára. Mert a
Változ-lakot nemcsak azért nevezik így, mert
önmaga folyton változik, hanem mert azt is
megváltoztatja, aki benne lakik. S ez nagyon fontos a
kisfiú számára, mert eddig mindig csak más akart
lenni, mint aki volt, de nem akarta önmagát
megváltoztatni.
Ezen a ponton a mesélő megszakította az
elbeszélést, mert látogatója abbahagyta a majszolást.
Egy félig elharapott gyümölcsöt tartva kezében tátott
szájjal bámult a virágokkal ékes asszonyra.
– Ha nem ízlik – szólt az aggódva –, tedd
nyugodtan félre és végy egy másikat!
– Hogy? – dadogta Barnabás –, ó, nem, nagyon
jó.
 697

– Akkor minden rendben van – mondta

elégedetten az asszony. – De elfelejtettem
megmondani, hogy mi annak a kisfiúnak a neve, akit
már olyan régen vártunk itt a Változ-lakban.
Fantáziában sokan egyszerűen csak a Megmentőnek,
mások A Hétágú Gyertyatartó Lovagjának vagy a
Nagytudományúnak vagy éppen Úrnak és
Parancsolónak nevezik, a valódi neve azonban Bux
Barnabás Boldizsár.
Ezután az asszony jó darabig mosolyogva
szemlélte a vendégét. A fiú néhányat nyelt, majd
halkan megszólalt:
– Így hívnak engem.
– Na látod! – mondta az asszony, és cseppet sem
látszott meglepettnek.
A kalapján és ruháján levő bimbók hirtelen mind
kipattantak és virágba borultak.
– De száz éve – bizonytalankodott Barnabás –
még nem vagyok Fantáziában.
– Ó, a valóságban már sokkal régebben várunk
rád – válaszolta az asszony –, már a nagymamám és
a nagymamám nagymamája is várt rád. Látod, most
 698

olyan történetet hallasz, amely új és mégis a réges-

rég elmúlt időkről beszél.
Barnabásnak eszébe jutottak Szörszörény szavai,
akkor még útja legelején állt. Most úgy rémlett neki,
mintha az csakugyan száz éve lett volna.
– Egyébként még nem mondtam neked, hogy
engem hogy hívnak. Ujuóla asszony vagyok.
Barnabás megismételte a nevét, és némi fáradságába
került, míg helyesen ki tudta ejteni. Azután újabb
gyümölcsért nyúlt. Beleharapott és úgy érezte, hogy
mindig az a legfinomabb, amit éppen eszik. Kicsit
aggódva látta, hogy már az utolsó előttit fogyasztja.
– Szeretnél még? – kérdezte Ujuóla asszony,
észrevéve a fiú pillantását. Barnabás bólintott. Az
asszony ekkor kalapjáról és ruhájáról gyümölcsöket
szedett, míg a tál ismét tele nem lett.
– Ezek a gyümölcsök a kalapodon teremnek? –
kérdezte elképedve Barnabás.
– Hogyhogy a kalapomon? – Ujuóla asszony
értetlenül nézett a fiúra. Aztán szívből jövő, hangos
nevetésre fakadt. – Ó, nyilván azt véled kalapnak,
amit itt a fejemen hordok! Dehogy, dehogy, szép
kisfiam, ez mind énbelőlem nő ki. Úgy, ahogy neked
 699

hajad van. Ebből láthatod, mennyire örülök, hogy

végre itt vagy, ezért borultam virágba. Ha szomorú
lennék, minden elhervadna rajtam. De kérlek, ne
feledkezz meg az evésről!
– Nem is tudom – mondta Barnabás zavartan –,
az ember nem ehet olyasmit, ami valaki máson
terem.
– Miért ne? – kérdezte Ujuóla asszony –, a
kisgyermekek is a mamájuktól kapják a tejet. És ez
olyan csodálatos.
– Persze – vetette közbe Barnabás, kissé elpirulva
–, de csak addig, amíg egészen kicsik.
– Akkor hát – mondta sugárzó arccal Ujuóla
asszony –, most te is újra egészen kicsi leszel, szép
kisfiam.
Barnabás újabb gyümölcsért nyúlt és
beleharapott, és Ujuóla asszony örült, és még
pompásabban nyíltak rajta a virágok. Kis csend után
az asszony megszólalt:
– Azt hiszem, szívesen vennéd, ha a szomszéd
szobába vonulnánk át. Valószínűleg előkészített
neked valamit.
– Kicsoda? – kérdezte Barnabás és körülnézett.
 700

– A Változ-lak – jelentette ki magától értetődő

tényként Ujuóla asszony.
Valóban, különös dolog történt. A helyiség
átalakult, anélkül hogy Barnabás ebből bármit is
észrevett volna. A mennyezet felcsúszott a magasba,
a három oldal pedig közelebb jött az asztalhoz. A
negyedik oldalon még volt hely, ott most egy nyitott
ajtó jelent meg.
Ujuóla asszony felemelkedett – most látszott,
hogy milyen magas –, és ezt javasolta:
– Menjünk! Roppant makacs feje van. Nincs
értelme ellenkezni vele, ha valami meglepetést eszelt
ki. Legyen a kedve szerint! Egyébként a legtöbbször
jót akar.
A nyitott ajtón át a szomszéd szobába lépett.
Barnabás követte, de a gyümölcsöstálat gondosan
magával vitte.
A helyiség akkora volt, mint egy terem, mégis
ebédlőnek látszott, melyet Barnabás mintha valahogy
ismert volna. Csupán az volt idegenszerű, hogy az itt
álló bútorok, az asztal és a székek is, óriási méretűek
voltak, sokkal nagyobbak, semhogy Barnabás
felmászhatott volna rájuk.
 701

– No nézd csak! – mondta mulatva Ujuóla

asszony –, a Változ-laknak mindig valami új dolog
jut az eszébe. Neked most olyan szobát rendezett be,
amit a kisgyerek szokott látni.
– Hogyhogy – kérdezte Barnabás –, ez a terem
nem volt itt eddig?
– Persze hogy nem – felelte az asszony –, a
Változ-lak igen eleven. A maga módján szívesen
részt vesz a beszélgetésünkben. Azt hiszem, mondani
akar neked valamit ezzel.
Aztán leült az asztal mellett álló egyik székre,
Barnabás azonban hiába próbált a másikra
felkapaszkodni. Ujuóla asszonynak kellett
segítségére lennie és felemelnie, és még akkor is csak
az orra hegyével érte el az asztal lapját. Nagyon
örült, hogy a gyümölcsöstálat magával hozta, és az
ölében tartotta. Ha az asztalon lett volna, nem érhette
volna el.
– Gyakran kell így átköltöznöd? – kérdezte.
– Nem éppen gyakran – válaszolta Ujuóla
asszony –, legfeljebb háromszor-négyszer napjában.
Néha csak tréfát űz a Változ-lak az emberrel, akkor
egyszerre az összes szoba a feje tetején áll, a padló
 702

fenn, a mennyezet lenn, vagy más ehhez hasonló

dolog történik. Ám csupán jókedvében teszi, és
rögtön észhez tér, ha a lelkére beszélek. Alapjában
véve nagyon kedves ház, és a magam részéről igazán
kellemesen érzem magam benne. Sokat nevetünk
együtt.
– De nem veszélyes? – tudakolta Barnabás –, úgy
értem, éjszaka például, mikor az ember alszik, és a
szobája egyre kisebb lesz?
– Hova gondolsz, szép kisfiam? – kiáltotta
Ujuóla asszony csaknem megbotránkozva –, hiszen
szeret engem és téged is. Örül neked.
– És ha valakit nem szeret?
– Tudom is én! – felelte az asszony –, de micsoda
kérdéseid vannak! Eddig még nem volt itt senki
rajtam és rajtad kívül.
– Vagy úgy! – mondta Barnabás –, akkor én
vagyok az első vendég?
– Természetesen.
Barnabás körülnézett az óriási helyiségben.
– Az ember nem is hinné, hogy ez a szoba
egyáltalán belefér ebbe a házba. Kívülről nem
látszott ilyen nagynak.
 703

– A Változ-lak – magyarázta Ujuóla asszony -

belülről nagyobb, mint kívülről.
Eközben bealkonyodott, és a szobában lassan
egyre sötétebb lett. Barnabás hátradőlt nagy székében
és megtámasztotta a fejét. Csodálatosan jóleső
álmosság fogta el.
– Miért – kérdezte –, miért vártál rám ilyen
sokáig, Ujuóla néni?
– Mindig szerettem volna egy gyereket –
válaszolta az asszony –, egy kisgyereket, akit
kényeztethetnék, akinek szüksége van a
gyengédségemre, akivel törődhetnék – ilyesfélét,
mint te vagy, szép kisfiam.
Barnabás ásított. Az asszony meleg hangja
ellenállhatatlan ringató hatással volt rá.
– De azt mondtad – felelte –, hogy már a mamád
és a nagymamád is rám várt.
Ujuóla asszonynak homály takarta el az arcát.
– Igen – hallatszott a szava –, a mamám és a
nagymamám is szeretett volna gyereket. De csak
nekem van most.
Barnabásnak lecsukódott a szeme. Nagy nehezen
még ezt kérdezte:
 704

– Hogyhogy, hisz a mamádnak te voltál a

gyereke, mikor kicsi voltál. És a nagymamádnak a
mamád. Akkor mégis volt gyerekük!
– Nem, szép kisfiam – válaszolta halkan a hang
–, nálunk ez másképpen van. Mi nem halunk meg és
nem születünk. Mi mindig ugyanaz az Ujuóla
asszony vagyunk és aztán mégsem vagyunk már az.
Mikor a mamám megöregedett, elhervadt, minden
levele lehullott, mint a fáé télen, egészen
visszahúzódott magába. Így maradt hosszú ideig. De
aztán egy napon ismét zsenge leveleket kezdett
növeszteni, bimbókat és virágokat és végül
gyümölcsöket. És így lettem én, mert ez az új Ujuóla
asszony én vagyok. És éppígy történt a
nagymamámmal is, mikor a mamámat a világra
hozta. Nekünk, Ujuóla asszonyoknak csak akkor
lehet gyermekünk, ha előbb elhervadunk. De akkor
már a saját gyermekünk vagyunk és nem lehetünk
mamák többé. Azért örülök annyira, hogy itt vagy,
szép kisfiam . . .
Barnabás nem válaszolt. Édes félálomba siklott
át, melyben az asszony szavai már csak valami zim-
zümnek hatottak. Hallotta, mikor Ujuóla felállt,
 705

hozzálépett és föléje hajolt, hogy gyengéden

végigsimítsa a haját és homlokon csókolja. Aztán
érezte, hogy az asszony felveszi őt és karjában
kiviszi a szobából. Fejét ráfektette a vállára, mint egy
kicsi gyermek. Egyre mélyebben merült az álom
meleg sötétjébe. Úgy rémlett neki, hogy levetkőztetik
s puha, illatos ágyba fektetik. Utoljára még – nagyon
távolról – halk dalocskát hallott, melyet a szép hang
dúdolt:

Aludj, jó éjt, kedvesem!

Átmentél sok mindenen.
Légy, Nagyúr, gyermek megint!
Aludj, hunyd le szemeid!

Mikor másnap reggel felébredt, olyan jól érezte

magát és olyan elégedett volt, mint még soha.
Körülnézett és látta, hogy egy igen barátságos kis
szobában fekszik – méghozzá gyerekágyacskában!
Egyébként igen nagy gyerekágyacska volt, vagyis in-
kább olyan, amilyennek egy kisgyerek szokta látni.
Az első pillanatban nevetségesnek tűnt neki a dolog,
hiszen nyilvánvaló, hogy nem kisgyerek többé. Még
 706

mindig birtokában volt mindannak az erőnek és

adománynak, amit Fantáziától kapott. A Kislány
Királynő Jelvénye is változatlanul a nyakában lógott.
De már a következő pillanatban teljesen közömbös
lett számára, hogy nevetséges-e vagy sem, ahogy itt
fekszik. Saját magán és Ujuóla asszonyon kívül nem
tudja meg soha senki, ők ketten pedig tudják, hogy
minden úgy jó és helyes, ahogy van.
Felkelt, megmosdott, felöltözött és kiment.
Falépcsőn kellett lemennie, hogy a nagy ebédlőbe
jusson, amely az éjszaka folyamán egyébként
konyhává változott át. Ujuóla asszony már várta a
reggelivel. Ő is rendkívül jó hangulatban volt, összes
virága pompázott, miközben énekelt, nevetett, sőt
még körül is táncolta Barnabással a konyhaasztalt.
Az étkezés után kiküldte a fiút a szabadba, hogy friss
levegőt szippantson.
Úgy tetszett, hogy a Változ-lakot körülvevő
rózsaligetben örök nyár uralkodik. Barnabás ide-oda
csavargott, megfigyelte a méheket, ahogy a
virágokon lakmároztak, hallgatta a bokrokból
felhangzó madárdalt, játszott a gyíkokkal, akik olyan
barátságosak voltak, hogy a kezére kúsztak, és a
 707

nyulakkal, akik tűrték, hogy megsimogassa őket.

Hébe-hóba levetette magát egy bokor aljába, beszívta
a rózsák édes illatát, a napba hunyorgott, és anélkül,
hogy bármi határozott dologra gondolt volna,
egyszerűen csak hagyta, hogy átcsobogjon felette az
idő, mint valami patak.
Így teltek el napok, és a napokból hetek lettek.
Ügyet sem vetett rá. Ujuóla asszony boldog volt, és
Barnabás teljesen átengedte magát anyai
gondoskodásának és gyengédségének. Úgy érezte,
hogy már régóta szomjazott öntudatlanul valami
után, amiben most bőséggel részesül. És szinte nem
tudott betelni vele.
Volt egy idő, amikor átkutatta a Változ-lakot a
padlástól a pincéig. Ez olyan elfoglaltság volt, amit
nem lehetett egyhamar megunni, minthogy az összes
helyiség folytonosan átalakult és mindig valami új
felfedeznivalóval szolgált. A ház szemlátomást
mindent elkövetett, hogy vendégét szórakoztassa.
Játékszobát, vasutat, bábszínházat és hullámvasutat
teremtett elő, sőt még egy nagy körhintát is.
Barnabás néha egész napos barangolásra indult a
környéken. De soha nem ment nagyon messzire a
 708

Változ-laktól, mert rendszeresen megtörtént vele,

hogy valóságos kínzó éhség fogta el hirtelen Ujuóla
gyümölcsei után. Ilyen pillanatokban alig tudta
kivárni, hogy visszaérjen hozzá és kedvére teleegye
magát.
Esténként gyakorta hosszan elbeszélgettek.
Barnabás sorra elmesélte fantáziabeli élményeit,
Perelint és Szörszörényt, Xaidát és Atráskót, akit oly
súlyosan megsebesített, sőt talán meg is ölt.
– Mindent rosszul csináltam – mondta –, mindent
félreértettem. Holdgyermektől annyi mindent
kaptam, és csak bajt okoztam magamnak és
Fantáziának.
Ujuóla asszony hosszasan nézte őt.
– Nem – válaszolta –, nem hiszem. Te a
kívánságok útját jártad, s ez soha nem egyenes. Nagy
kerülő utat tettél meg, de az a te utad volt. És tudod,
miért? Azok közé tartozol, akik csak akkor térhetnek
vissza, ha megtalálják a forrást, melyből az Élet Vize
fakad. És ez Fantázia legtitkosabb helye. Nem
egyszerű az út odáig.
Majd kis hallgatás után ezt fűzte hozzá:
 709

– Minden út, amely oda visz, végül is az egyetlen

helyes út.
Barnabást ekkor elfogta a sírás. Maga sem tudta,
miért. Úgy érezte, mintha a szívében kioldódott
volna egy csomó és könnyekben folyna szét. Csak
zokogott, zokogott és nem tudta abbahagyni. Ujuóla
asszony az ölébe vette és szelíden simogatta, ő pedig
a mellén nyíló virágokba temette az arcát és sírt, míg
csak elege nem lett, és bele nem fáradt.
Ezen az estén nem beszélgettek többet.
Barnabásnak csak a következő napon nyílt
alkalma, hogy kereséséről újból szót ejtsen:
– Meg tudod mondani, hol találhatom meg az
Élet Vizét?
– Fantázia határán – mondta Ujuóla asszony.
– De Fantáziának nincs határa – felelte a fiú.
– De igen, csakhogy nem kívül van, hanem belül.
Ott, ahonnan a Kislány Királynő összes hatalmát
meríti, és ahová ő maga mégsem juthat el.
– És ezt kellene megtalálnom? – kérdezte
Barnabás szomorúan –, nincs már túl késő hozzá?
– Csak egyetlen kívánsággal találhatsz oda: az
utolsóval.
 710

Barnabás megijedt.
– Ujuóla néni, minden kívánságommal, amit
AURIN teljesített, elfelejtettem valamit. Ezzel is így
lesz?
Az asszony lassan bólintott.
– De egyáltalán nem veszem észre!
– Hát a többi alkalommal észrevetted? Amit
elfelejtettél, arról már nem tudhatsz.
– És ezúttal mit felejtek el?
– Majd megmondom, ha itt a kellő pillanat.
Különben az eszedben tartanád.
– Úgy kell lennie, hogy mindent elveszítsek?
– Semmi sem vész el – mondta az asszony –,
minden átalakul.
– De akkor – mondta Barnabás nyugtalanul –
talán sietnem kellene. Nem volna szabad itt
maradnom.
Ujuóla megsimogatta a fiú haját.
– Ne aggodalmaskodj. Addig tart, amíg tart.
Amikor az utolsó kívánság felébred benned, akkor
tudni fogod és én is.
Ettől a naptól kezdve valami valóban változásnak
indult, noha Barnabás maga még semmit sem vett
 711

észre belőle. A Változ-lak átalakító ereje megtette

hatását. Ám ahogyan minden igazi változás, ez is
csendben és lassan ment végbe, mint a palánta
növekedése.
Repültek a napok a Változ-lakban, és még mindig
tartott a nyár. Barnabás továbbra is élvezte, hogy
Ujuóla asszony úgy kényezteti, mint egy gyermeket.
Gyümölcsei is éppúgy ízlettek neki, mint kezdetben,
de mohó éhsége lassanként csillapodott, kevesebbet
evett belőlük. És Ujuóla észrevette ezt, anélkül hogy
egy szó is esett volna róla. Barnabás pedig lassan
kezdett betelni az asszony gondoskodásával és
gyengédségével. És amilyen mértékben csökkent erre
vonatkozó igénye, úgy nőtt benne egy egészen
másfajta vágy, olyan sóvárgás, amit még soha nem
érzett, és ami minden tekintetben különbözött
valamennyi eddigi kívánságától: a vágy, hogy ő
maga is tudjon szeretni. Csodálkozva és szomorúan
ébredt rá, hogy erre nem képes. Ám egyre erősebben
kívánta.
És egy este, mikor megint együtt ültek, beszélt
róla Ujuólának.
 712

Az asszony, miután meghallgatta a fiút, sokáig

szótlan maradt. Pillantása olyan kifejezéssel
nyugodott Barnabáson, amit az nem értett.
– Most megtaláltad az utolsó kívánságodat –
mondta –, a Valódi Vágyad az, hogy szeretni tudj.
– De miért nem tudok, Ujuóla néni?
– Csak akkor tudsz majd, ha ittál az Élet Vizéből
– válaszolta az asszony –, és nem mehetsz vissza az
emberi világba anélkül, hogy másoknak is ne vinnél
magaddal belőle.
Barnabás zavartan hallgatott. – És te – kérdezte
–, te szintén ittál már belőle?
– Nem – mondta Ujuóla asszony –, nálam ez
másképp van. Nekem csak arra van szükségem, hogy
adhassak valakinek a fölöslegemből.
– Hát ez akkor nem szeretet volt?
Ujuóla asszony elgondolkozott kicsit, majd így
válaszolt:
– Az volt, amit kívántál magadnak.
– A fantáziabeli lények sem tudnak szeretni,
akárcsak én? – kérdezte szorongva Barnabás.
– Az úgy van – magyarázta Ujuóla halkan –,
hogy Fantázia egynémely teremtményének szabad
 713

volt az Élet Vizéből innia. De senki sem tudja, kik

azok. És tudunk egy olyan ígéretről – bár csak ritkán
beszélünk róla –, hogy egyszer, a távoli jövőben
eljön az idő, amikor az emberek a szeretetet elhozzák
Fantáziába is. És akkor a két világ eggyé lesz. De
hogy ez mit jelent, nem tudom.
– Ujuóla néni – kérdezte Barnabás éppoly halkan
–, megígérted, hogy ha a kellő pillanat itt lesz,
megmondod nekem, mit kell elfelejtenem, hogy
megtaláljam az utolsó kívánságomat. Ez hát most a
kellő pillanat?
Az asszony bólintott.
– El kell felejtened az apádat és az anyádat. Most
már nincs egyebed, mint a neved.
Barnabás elgondolkozott.
– Apámat és anyámat? – mondta lassan. De a
szavak már semmit sem jelentettek számára. Nem
emlékezett rájuk.
– Mit tegyek most? – kérdezte.
– El kell hagynod engem – felelte az asszony –, a
Változlakban töltött időd lejárt.
– És hova kell mennem?
 714

– Az utolsó kívánságod fog vezetni. Ne veszítsd

el!
– Máris menjek?
– Nem, már késő van. Majd holnap kora reggel.
Még egy éjszakád van a Változ-lakban. Most
menjünk aludni.
Barnabás felállt és az asszonyhoz lépett. Csak
most vette észre, amint mellette állt a homályban,
hogy minden virága elhervadt.
– Ne törődj vele! – mondta az asszony –, holnap
reggel se törődj velem. Menj az utadra! Minden úgy
jó és helyes, ahogy van. Jó éjszakát, szép kisfiam.
– Jó éjszakát, Ujuóla néni – mormogta Barnabás.
Azután felment a szobájába.
Mikor másnap reggel lement, látta, hogy Ujuóla
asszony még mindig ugyanazon a helyen ül. Összes
levele, virága és gyümölcse lehullott róla. Szeme
csukva volt, ő maga pedig egy fekete, elszáradt fához
hasonlított. Barnabás hosszan állt előtte és nézte.
Ekkor hirtelen kipattant egy ajtó, mely a szabadba
vezetett.
Mielőtt Barnabás kilépett volna, még egyszer
visszafordult, s anélkül, hogy tudta volna, vajon
 715

Ujuóla asszonyra vagy a házra vagy mindkettőre érti-

e, amit mond, így szólt:
– Köszönöm! Köszönök mindent!
Azután kilépett az ajtón. Kint egyetlen éjszaka
alatt tél lett. A hó térdig ért, és a virágzó
rózsaligetből csak fekete tüskebozót maradt. Szél
sem mozdult. Keserves hideg volt és igen nagy
csend.
Barnabás vissza akart menni a köpenyéért, de a
ház ajtóstul, ablakostul eltűnt. Szorosra húzta magán
a ruhát és dideregve útnak indult.
 XXV.

A
Betemetett
Képek
Bányája
717
 718

Vak Vájár kunyhója előtt állt és a körös-körül

elterülő végtelen hómező felé hallgatózott. Olyan
tökéletes volt a csend, hogy finom füle tisztán
hallotta, ahogy a nagy messzeségben egy vándor
léptei csikorognak a hóban. Ám a léptek közeledtek a
Yor magas öregember volt, de sima és
szakálltalan arcú. Mindene, ruhája, arca, haja szürke
volt, mint a kő. Ahogy ott állt mozdulatlanul,
olyannak tűnt, mint akit egyetlen hatalmas
lávadarabból faragtak. Csak vak szeme sötétlett, és a
mélyén mintha kis láng pislákolt volna.
Mikor Barnabás – mert ő volt a vándor – odaért,
így szólt:
– Jó napot. Eltévedtem. A forrást keresem,
melyből az Élet Vize fakad. Tudsz rajtam segíteni?
A vájár a hang irányába fülelt.
– Nem tévedtél el – suttogta. – De halkan beszélj,
mert szétesnek a képeim.
Intett Barnabásnak, s az belépett nyomában a
kunyhóba.
A kunyhó egyetlen kis helyiségből állt. Dísztelen
és fölöttébb szegényes volt a berendezése: egy
faasztal, két szék, egy alvásra szolgáló priccs és egy
 719

élelmiszerekkel és edényekkel megrakott deszkapolc.

Kicsiny láng égett a nyílt tűzhelyen, a fölötte lógó
üstben leves párolgott.
Yor két telemert tányért tett maga és Barnabás
elé az asztalra, és egy kézmozdulattal evésre
szólította fel vendégét. Némán fogyasztották el az
ételt.
A vájár aztán hátradőlt, és miközben szeme
Barnabáson keresztül a távoli messzeségbe meredt,
suttogva kérdezte:
– Ki vagy?
– Bux Barnabás Boldizsárnak hívnak.
– Ó, tehát a nevedet tudod még?
– Igen. És te ki vagy?
– Yor vagyok, akit a Vak Vájárnak neveznek. De
csak a világosságban vagyok vak. A föld alatt, a
bányámban, ahol tökéletes sötétség uralkodik, látok.
– Miféle bánya ez?
– Tárnód, a Betemetett Képek Bányája.
– A Betemetett Képek Bányája? – ismételte
csodálkozva Barnabás –, még sohasem hallottam
ilyenről.
Yor mintha állandóan fülelt volna valamire.
 720

– Pedig – dörmögte – éppen ilyen embereknek

való, mint te vagy. Olyanoknak, akik nem találják az
Élet Vizéhez vezető utat.
– De milyen képek azok? – tudakolta Barnabás.
Yor, szemét lehunyva, hallgatott egy darabig.
Barnabásban felvetődött, nem kellene-e
megismételnie a kérdését. Ekkor a vájár suttogni
kezdett:
– A világban semmi sem vész el. Voltál már úgy,
hogy álmodtál valamit és ébredéskor nem emlékeztél
rá?
– Igen – válaszolta Barnabás –, gyakran.
Yor elgondolkozva bólintott. Aztán felkelt és
intett Barnabásnak, hogy kövesse. Mielőtt kiléptek a
kunyhóból, keményen vállon ragadta a fiút, és ezt
dörmögte a fülébe:
– De egy szót, egy hangot se, megértetted? Amit
látni fogsz, sokévi munkám eredménye. Bármily zaj
tönkreteheti. Hallgass hát és viselkedj csendesen!
Barnabás bólintott, és elhagyták a kunyhót. A
házikó mögött fából készült szállítótorony állt, mely
alatt függőleges akna vitt a föld mélyébe. Elhaladva
mellette, kiléptek a végtelen hómezőre. És Barnabás
 721

most megpillantotta a képeket, amelyek úgy feküdtek

itt, mint fehér selyembe ágyazott értékes drágakövek.
Valami máriaüveg-szerű anyagból készült,
leheletvékony táblák voltak, átlátszóak és színesek,
mindenféle méretben és alakban, négyszögletesek és
kerekek, töredékesek és sértetlenek, némelyek
templomablak nagyságúak, mások olyan kicsik, mint
egy szelence miniatúrái. Nagyjából méret és alak
szerint elrendezve sorakoztak egymás mögött,
ameddig csak a szem ellátott a fehér síkságon.
Hogy mit ábrázoltak ezek a képek, rejtély volt.
Voltak álruhás alakok, melyek mintha egy nagy
madárfészekben ringatóztak volna, bírói talárt viselő
szamarak, puha sajthoz hasonlóan szétomló órák,
vagy próbababák, melyek élesen megvilágított
tereken álldogáltak. Akadtak arcok és fejek, melyek
állati elemekből voltak összeállítva, és olyanok,
amelyek tájképet alkottak. De előfordultak egész
közönséges képek is, gabonát arató férfiak vagy
balkonon ülő nők. Akadtak hegyi falvak és tengeri
tájképek, harci jelenetek és cirkuszi előadások, utcák
és szobák és megint csak arcok, öregek és fiatalok,
bölcsek és együgyűek, bolondok és királyok,
 722

komorak és vidámak. Voltak ott borzalmas képek,

kivégzést vagy haláltáncot ábrázolók, és mulatságos
képek, rozmáron ülő ifjú hölgyekkel vagy egy orral,
amely sétálgatva fogadta a járókelők köszönését.
Minél tovább járkáltak a képek között, Barnabás
annál kevésbé értette, hogy lényegében miről van
szó. Csak egyben volt biztos, hogy az égvilágon
minden látható rajtuk, bár többnyire sajátságos
összeállításban.
Miközben így hosszú órákon át sétálgatott Yorral
a táblasorok mentén, a végtelen hómezőre leszállt az
alkony. Visszatértek a kunyhóba. Miután becsukták
maguk mögött az ajtót, Yor halk hangon
megkérdezte:
– Volt köztük olyan, amit felismertél?
– Nem volt – felelte Barnabás.
A vájár elgondolkozva csóválta a fejét.
– Miért – tudakolta Barnabás –, miféle képek
ezek?
– Ezek az emberi világ elfelejtett álomképei –
magyarázta Yor. – Az álom nem semmisülhet meg,
ha már egyszer megálmodták. Ám ha az ember, aki
megálmodta, elfelejti – hová lesz akkor? Itt van
 723

nálunk Fantáziában, lenn a földünk mélyében. Itt

vannak elraktározva az elfelejtett álmok, igen finom
rétegekben, egymás felett. Minél mélyebbre
bányászunk, annál sűrűbben fordulnak elő. Egész
Fantázia az elfelejtett álmok fundamentumára épült
– Az enyémek is köztük vannak? – kérdezte tágra
nyitott szemmel Barnabás.
Yor csak bólintott.
– És úgy gondolod, hogy meg kell találnom őket?
– firtatta tovább Barnabás.
– Legalább egyet. Egy elég – felelte Yor.
– De minek? – tudakolta Barnabás.
A vájár a fiú felé fordította arcát, melyet most
csak a tűzhely kicsiny lángjának fénye világított
meg. Vak szeme megint átnézett Barnabáson, mintha
a távoli messzeségbe meredt volna.
– Hallgass ide, Bux Barnabás Boldizsár —
mondta –, nem szeretek sokat beszélni. Jobban
kedvelem a csendet. De most az egyszer elmondom
neked a dolgot. Te az Élet Vizét keresed. S mert
vissza akarsz találni az emberi világba, azt kívánod,
hogy szeretni tudj. Szeretni – ez csak olyan szólam!
Az Élet Vize megkérdi majd tőled: kit? Szeretni
 724

ugyanis nem lehet csak úgy akárhogyan és általában.

Te azonban mindent elfelejtettél a neveden kívül. És
ha nem tudsz válaszolni, nem szabad innod. Ezért
csak egy elfelejtett álom segíthet rajtad, amit
viszontlátsz, egy kép, amely a forráshoz vezet. Ehhez
pedig el kell felejtened az utolsót is, amid még van:
önmagadat. És ez kemény és türelmes munkát jelent.
Jegyezd meg jól, amit mondtam, mert soha többé
nem ismétlem meg.
Ezután lefeküdt a fapriccsre és elaludt.
Barnabásnak nem maradt más hátra, mint hogy
beérje a kemény, hideg padló nyújtotta fekhellyel. De
ez mit sem számított neki.
Mikor másnap elgémberedett tagokkal felébredt,
Yor már elment hazulról. Valószínűleg leereszkedett
a Tárnód Bányába. Barnabás vett magának egy
tányérra valót a forró levesből, ami átmelegítette
ugyan, de nem ízlett neki különösebben. Sóssága
némileg a könnyek és az izzadság ízére emlékeztette.
Aztán kiment és sorra járta a végtelen havas
síkság számtalan képét. Figyelmesen megszemlélte
egyiket a másik után, mert hisz tudta már, hogy mi
függ tőlük, de egyet sem volt képes felfedezni, amely
 725

valamilyen szempontból közelebbről érintette volna.

Mind teljesen közömbös volt a számára.
Estefelé látta, hogy Yor egy szállítókasban feljön
a bánya aknájából. A hátán cipelt rakaszban néhány
változatos nagyságú leheletvékony máriaüveg-táblát
hozott. Barnabás szótlanul haladt mellette, amint
még egyszer messze kiment a síkságra s új leleteit az
egyik sor végén a legnagyobb óvatossággal be-
ágyazta a puha hóba. A képek egyike férfit ábrázolt,
akinek a mellét madárkalitka helyettesítette, melyben
két galamb ült. Egy másik kép kőből való asszonyt
mutatott, aki egy nagy teknőc hátán lovagolt. Egy
csöppnyi képen csak egy lepke volt kivehető,
melynek szárnyait betű alakú foltok borították. Volt
még néhány egyéb kép is, de egyik sem mondott
Barnabásnak semmit.
Amikor újra a kunyhóban üldögélt a vájárral, ezt
kérdezte:
– Mi történik a képekkel, ha a hó elolvad?
– Itt mindig tél van – válaszolta Yor.
Ez volt minden, amit ezen az estén egymással
beszéltek.
 726

A következő napokon Barnabás tovább keresgélt

a képek között, hátha talál egyet, amelyre
visszaemlékezik, vagy amely legalább valami
különlegeset jelent a számára – de hiába. Esténként a
kunyhóban üldögélt a bányásszal, és minthogy az
öreg hallgatott, Barnabás is megszokta a hallgatást.
Lassanként átvette Yor mozgását is, az
elővigyázatosságot, nehogy zajt üssön, amitől a
képek széteshetnek.
– Most már az összes képet láttam – mondta
Barnabás egy este –, egyetlen nekem való sincs
köztük.
– Baj – válaszolta Yor.
– Mit tegyek – kérdezte Barnabás – várjak az
újabb képekre, amelyeket felhozol?
Yor egy darabig gondolkozott, majd megrázta a
fejét.
– Én a te helyedben – suttogta – személyesen
szállnék le a Tárnód Bányába és lenn a vájatban
ásnék.
– De nincs olyan szemem, mint neked –
ellenkezett Barnabás nem látok a sötétben.
 727

– Hát nem kaptál valami fényt a hosszú útra —

kérdezte Yor és megint keresztülnézett Barnabáson
–, esetleg egy fénylő követ, vagy valamit, ami most
segíthetne rajtad?
– De igen – válaszolta szomorúan Barnabás –, de
Al'Csahirt másra használtam.
– Baj – ismételte Yor kőszerű arccal.
– Mit tanácsolsz? – faggatta Barnabás.
A vájár megint sokáig hallgatott, mielőtt
válaszolt volna:
– Akkor hát sötétben kell dolgoznod.
Barnabáson borzongás futott át. Bár még mindig
birtokában volt minden erőnek és
félelemnélküliségnek, amit AURIN-tól kapott,
mégis, amikor elképzelte, hogy ott lenn a föld
mélységes mélyében kell teljes sötétségben feküdnie,
megfagyott ereiben a vér. Nem szólt többet, és mind
a ketten aludni tértek.
Másnap reggel a vájár megrázta a fiú vállát.
Barnabás felült.
– Edd meg a levesedet és gyere! – parancsolta
Yor kurtán.
Barnabás szót fogadott.
 728

Követte a vájárt az aknához, beült vele együtt a

szállítókasba és leszállt a Tárnód Bányába. Egyre
mélyebbre és mélyebbre ereszkedtek. Már rég eltűnt
az akna nyílásán beszűrődő utolsó kis fénysugár is,
és a kosár csak süllyedt lefelé a sötétségben. Egy
lökés jelezte végre, hogy feneket értek. Kiszálltak.
Idelenn sokkal melegebb volt, mint fenn a téli
síkságon, és Barnabás testét hamarosan izzadságba
borította a megfeszített igyekezet, hogy az előtte
szaporán lépkedő vájárt el ne veszítse a sötétben.
Kanyargós út volt, számtalan tárnán, folyosón és
időnként csarnokokon át, amint erre lépéseik halk
visszhangjából következtetni lehetett. Barnabás
többször igen fájdalmasan megütötte magát egyes
kiszögellésekben és támasztógerendákban, de Yor
nem vett róla tudomást.
Ezen az első napon és még néhány következőn
Yor némán, csak Barnabás kezének irányításával
tanította a fiút arra a művészetre, hogyan kell a
finom, leheletvékony máriaüveg-rétegeket egymástól
elválasztani és óvatosan kiemelni. Eszközei is voltak
ehhez a művelethez, Barnabás érzése szerint fából és
szaruból készült lapátkák, melyek azonban soha nem
 729

kerültek a szeme elé, mert a napi munka befejeztével

ott maradtak a helyszínen.
Lassanként megtanult tájékozódni a lenti teljes
sötétségben. Felismerte a folyosókat és tárnákat,
valami olyan új érzék segítségével, amiről nem tudott
magának számot adni. És Yor egy napon keze
érintésével tudtára adta Barnabásnak, hogy mostantól
fogva egyedül kell dolgoznia egy olyan alacsony
tárnában, amelybe csak kúszva juthat be. Barnabás
engedelmeskedett. A vájat nagyon szűk volt, és az
őskőzet terhe feküdt rajta.
Úgy kuporgott begöngyölve Fantázia
fundamentumának sötét mélyén, mint egy még meg
nem született gyermek az anyja testében, és
türelmesen bányászott egy elfelejtett álom után, egy
kép után, amely őt az Élet Vizéhez vezetheti.
Mivel a föld belsejének örök éjszakájában
semmit sem látott, válogatni vagy dönteni sem tudott
a képek között. Csak abban reménykedhetett, hogy a
véletlen vagy a sors irgalma egyszer hozzásegíti az
igazi lelethez. Estéről estére hordta fel a kihunyóban
levő napvilágra mindazt, amit ki tudott fejteni a
Tárnód Bánya mélyén. És estéről estére hiábavalónak
 730

bizonyult a munkája. De Barnabás nem panaszkodott

és nem zúgolódott. Minden önsajnálat kihalt belőle.
Türelmes és nyugodt lett. Noha erői
kimeríthetetlenek voltak, gyakran nagyon fáradtnak
érezte magát.
Hogy meddig tartott ez a keserves időszak, nem
lehet megmondani, mert az efféle munka nem
mérhető napokkal és hónapokkal. Egyik este aztán
olyan képet hozott fel magával, amely azon nyomban
annyira felkavarta, hogy vissza kellett fognia magát,
nehogy felkiáltson meglepetésében és ezzel mindent
tönkretegyen.
A finom máriaüveg-táblán nem volt túl nagy,
csak akkora körülbelül, mint egy átlagos könyvoldal
– nagyon világosan és élesen egy férfi látszott, aki
fehér köpenyt viselt. Egyik kezében gipsz fogsort
tartott. Ahogy ott állt, tartása és csendes, aggódó
arckifejezése a szívébe markolt Barnabásnak. De
amitől leginkább megilletődött, az az volt, hogy a
férfi be volt fagyva egy üvegtiszta jégtömbbe.
Minden oldalról áthatolhatatlan, de teljesen átlátszó
jégréteg vette körül tetőtől talpig.
 731

Mialatt Barnabás a hóban előtte fekvő képet

szemlélte, vágyakozás ébredt benne ez után a férfi
után, akit nem ismert. Úgy támadt rá ez az érzés a
messzi távolból, mint a szökőár keletkezik a
tengeren, amelyet először alig lehet észrevenni, de
amely egyre közelebb érve, hatalmas, emeletnyi
hullámmá nő és mindent magával ragad és tovasöpör
a végén. Barnabás majd megfulladt benne és levegő
után kapkodott. Fájt a szíve, nem volt elég nagy ilyen
óriási vágyakozás befogadására. Ebben az
árhullámban minden emléke alámerült, ami még
önmagára vonatkozott. És elfelejtette az utolsót,
amije még volt: a saját nevét.
Mikor később belépett Yor kunyhójába,
hallgatott. A vájár sem szólt semmit, de hosszan
nézett Barnabás felé, miközben szeme mintha megint
a távoli messzeségbe meredt volna, majd, az egész
idő alatt első ízben, rövid mosoly futott át kőszürke
arcán.
Ezen az éjszakán a fiú, akinek nem volt többé
neve, minden fáradtsága ellenére nem tudott elaludni.
Folyton a képet látta maga előtt. Úgy rémlett neki,
mintha a férfi mondani akarna valamit, de nem tud,
 732

mert be van zárva a jégtömbbe. A név nélküli fiú

segíteni akart neki, le akarta olvasztani róla a jeget.
Éber álomban látta önmagát, ahogy átkarolja a
jégtömböt, hogy testének melegével olvadásra bírja.
De minden hasztalan volt.
Ám ekkor hirtelen meghallotta, amit a férfi
mondani akart neki, nem a fülével hallotta, hanem a
szíve mélyében.
– Kérlek, segíts rajtam! Ne hagyj cserben!
Egyedül nem tudok kijutni ebből a jégből. Segíts!
Csak te tudsz belőle kiszabadítani – csak te!
Mikor másnap kora hajnalban felkeltek, a név
nélküli fiú így szólt Yorhoz:
– Ma már nem megyek le veled a Tárnód
Bányába.
– El akarsz hagyni?
A fiú bólintott. – El akarok indulni, hogy
megkeressem az Élet Vizét.
– Megtaláltad a képet, amely vezetni fog?
– Meg.
– Megmutatod?
A fiú ismét bólintott. Mindketten kimentek a
hómezőre, ahol a kép feküdt. A fiú a képet nézte, Yor
 733

viszont a fiú arcára irányította vak tekintetét, mintha

rajta keresztül a távoli messzeségbe meredne. Úgy
tetszett, hogy hosszan fülel valamire. Végül bólintott.
– Vidd magaddal – suttogta –, és el ne veszítsd.
Ha elveszíted, vagy összetörik, akkor számodra
mindennek vége. Többé semmid sincs Fantáziában.
Tudod, hogy ez mit jelent.
A fiú, akinek nem volt többé neve, lehajtott fejjel
állt és hallgatott egy darabig. Majd éppily halkan
válaszolta:
– Köszönöm, Yor, mindazt, amire tanítottál.
Kezet fogtak.
– Jó bányásztanuló voltál – dörmögte Yor –, és
szorgalmasan dolgoztál.
Ezzel elfordult és a Tárnód Bánya aknájához
ment. Anélkül, hogy visszatekintett volna, a
szállítókasba lépett és leszállt a mélybe.
A név nélküli fiú kiemelte a képet a hóból és
nekivágott a végtelen fehér síkságnak.
Már órák óta vándorolt, Yor kunyhója rég eltűnt
mögötte a látóhatáron, és nem látott többé mást, mint
a körös-körül elterülő fehér mezőt. De érezte, hogy a
 734

kép, melyet két kézzel fogva óvatosan visz, egy

bizonyos irányba húzza.
A fiú elhatározta, hogy követi ezt az erőt, mert
tudta, hogy a megfelelő helyre vezeti, akár hosszú,
akár rövid lesz az út. Most már semmi nem
tántoríthatja vissza. Meg akarta találni az Élet Vizét,
és biztos volt benne, hogy meg is találja.
Ekkor hirtelen lármát hallott a magasban, sok-sok
torokból jövő távoli kiáltozásnak és csivogásnak
hangzót. Ahogy felnézett az égre, nagy madárrajhoz
hasonló sötét felhőt pillantott meg. Csak amikor
közelebb ért a raj, akkor ismerte fel, hogy miről is
van valójában szó, és a rémülettől szinte földbe
gyökerezett a lába.
A pillebohócok voltak, a salabákok!
– Jóságos ég! – gondolta a név nélküli fiú –,
remélem, nem láttak meg! Még összetörik a képet a
kiabálásukkal.
De bizony észrevették! Iszonyú vihogással és
sivalkodással csapott le a csapat a magányos
vándorra és köréje telepedett a hóba.
– Hurrá! – rikácsolták, tarka torkukat tágra tátva
–, végre rátaláltunk a mi nagy Jótevőnkre!
 735

És hemperegtek a hóban, hógolyókkal dobálóztak

és bukfencet, cigánykereket hánytak.
– Csendesebben! Kérlek, legyetek csende-
sebben! – suttogta kétségbeesetten a név nélküli fiú.
Az egész kórus lelkesen üvöltötte:
– Mit mondott? – Azt mondta, hogy túl
csendesek vagyunk! – Ezt még nem mondta nekünk
senki!
– Mit akartok tőlem kérdezte a fiú –, miért nem
hagytok békén?
Mindnyájan körülötte örvénylettek és
karattyoltak:
– Nagy Jótevőnk! Nagy Jótevőnk! Emlékszel
még, hogyan szabadítottál meg minket, amikor még
aharárik voltunk? Akkor mi voltunk a
legszerencsétlenebb lények egész Fantáziában, most
viszont torkig vagyunk saját magunkkal. Eleinte
egész mulatságos volt, amit belőlünk csináltál, de
most halálosan unjuk magunkat. Csak csapongunk
ide-oda, és nincs semmi, amihez igazodni tudjunk.
Még jóformán játszani sem vagyunk képesek, mert
nem ismerünk semmiféle játékszabályt. Nevetséges
paprikajancsit csináltál belőlünk azzal, hogy
 736

megszabadítottál! Becsaptál bennünket, nagy

Jótevőnk!
– Jót akartam – suttogta rémülten a fiú.
– Persze, saját magadnak! – kiabálták kórusban a
salabókok, –, meg voltál győződve a
nagyszerűségedről. De mi fizettük meg a te jóságod
árát, nagy jótevőnk!
– Mit tehetnék? – kérdezte a fiú. Mit akartok
tőlem?
– Kerestünk mindenfelé – rikácsolták a
salabókok torz bohócpofával –, utol akartunk érni,
mielőtt odébbállnál! És most utolértünk. És nem
hagyunk békében, amíg nem leszel a főnökünk. Te
leszel a fő-salabók, az első salabók, a vezér-salabók!
Amit csak akarsz!
– De miért hát, miért? – suttogta esdekelve a fiú.
És a bohócok kara rikácsolva válaszolt:
– Azt akarjuk, hogy parancsokat adj, hogy ide-
oda vezényelj, hogy valamire kényszeríts bennünket,
hogy valamit megtilts nekünk! Azt akarjuk, hogy
legyen valami értelme a létünknek!
Erre nem vagyok képes! Miért nem választotok
valakit magatok közül?
 737

– Nem, nem, mi téged akarunk, nagy Jótevőnk!

Hiszen te tettél minket azzá, amik vagyunk!
– Nem! – zihálta a fiú –, nekem mennem kell
innen. Vissza kell térnem!
– Csak ne olyan gyorsan, nagy Jótevőnk! –
kiáltozták a bohócszájak –, nem szabadulsz meg
tőlünk. Az kéne neked – egyszerűen eliszkolni
Fantáziából!
– De én már az utam végén vagyok! –
bizonygatta a fiú.
– És mi felelték kórusban –, velünk mi lesz?
– Menjetek! – kiáltotta a fiú –, semmi dolgom
veletek többé!
– Akkor változtass vissza minket! – felelték éles
hangon –, akkor inkább újból aharárik akarunk lenni.
A Könnyek Tava kiszáradt, és Amargant a
szárazföldön fekszik. És senki sem fonja többé a
finom ezüstfiligránt. Aharárik akarunk lenni ismét.
– Nem tudlak visszaváltoztatni benneteket! –
felelte a fiú. – Nincs többé hatalmam Fantáziában.
– Hát akkor – bömbölte a csapat, keresztül-kasul
kavarogva egymáson – magunkkal viszünk!
 738

Sok száz apró kéz ragadta meg és akarta a

magasba rántani. A fiú teljes erejéből védekezett,
mire a pillék szétröppentek. De mint a felizgatott
darazsak, konokul újra meg újra visszatértek.
A visítás és rikácsolás közepette egyszer csak
halk és mégis hatalmas hang szólalt meg a
messzeségből, akárha valami nagy bronzharang
zengett volna.
A salabókok egy szempillantás alatt
elmenekültek, és sötét rajuk eltűnt az égen
A fiú, akinek nem volt többé neve, a hóban
térdelt. Előtte porrá zúzva feküdt a kép. Minden
elveszett a számára. Nincs már semmi, ami az Élet
Vizéhez vezethetné.
Mikor felnézett, nem messze maga előtt a
hómezőn két bizonytalan körvonalú alakot látott
könnyein keresztül, egy nagyot és egy kicsit.
Megdörzsölte a szemét és még egyszer odanézett.
Fuhur volt, a fehér szerencsesárkány és Atráskó.
 XXVI.

Az Élet Vize
 742

avartan és habozva állt a név nélküli fiú, és néhány

lépést tett Atráskó felé. Aztán megtorpant. Atráskó
nem csinált semmit, csak figyelmesen és nyugodtan
nézte őt. Mellén a seb nem vérzett már.
Sokáig álltak egymással szemben, és egyikük
sem szólalt meg. Olyan csend volt, hogy hallhatták
egymás lélegzetét.
A név nélküli fiú lassan a nyakában lógó
aranylánchoz nyúlt és levette magáról AURIN-t.
Lehajolt és az Ékszert óvatosan letette Atráskó elé a
hóba. Eközben még egyszer megnézte a két kígyót, a
világosat és a sötétet, amelyek egymás farkába
harapva, ovális keretet képeztek. Ekkor elengedte
AURIN-t.
Ebben a pillanatban AURIN aranyfénye olyan
vakítóan szikrázott fel, hogy a mérhetetlen
világosságtól le kellett hunynia a szemét, mintha a
napba nézett volna. Mikor ismét kinyitotta, egy
kupolacsarnokban találta magát, mely akkora volt,
mint az égbolt. Az épület kövei aranyfényből voltak.
Ebben a mérhetetlen nagy térben pedig, mint valami
óriási városfal, a két kígyó feküdt.
 743

Atráskó, Fuhur és a név nélküli fiú egymás

mellett állt a fekete kígyófej oldalán, amely szájában
a fehér kígyó végét tartotta. Függőleges pupillájú,
merev szemét hármukra függesztette. Hozzá képest
mindhárman picik voltak, még a szerencsesárkány is
csak akkorának tűnt, mint egy fehér hernyócska.
A kígyók mozdulatlan hatalmas teste valami
ismeretlen fém fényében ragyogott, éjfekete volt az
egyik, ezüstfehér a másik. És a romlás, amit
felidézhettek volna, elhárult, mert kölcsönösen fogva
tartották egymást. Ha szétválnának valaha, elpusztul
a világ. Ehhez nem fért kétség.
Ám mialatt egymást kölcsönösen fogva tartották,
az Élet Vizét is őrizték. Mert a testükkel körülvett
térség közepén hatalmas forrás tört fel, melynek
sugara fel s alá táncolt és esés közben ezerféle
alakzatot hozott létre, majd szétomlott, gyorsabban,
semmint a szem követhette volna. A habzó víz finom
köddé porlott, melyben az aranyfény a szivárvány
összes színében megtörve csillogott. Az öröm ezer
hangja zúgott és rivalgott, énekelt és ujjongott,
kacagott és harsogott benne.
 744

A név nélküli fiú úgy nézte a vizet, mint a

szomjhalállal küzdő – de miként férhetne hozzá? A
kígyófej nem mozdult.
Fuhur hirtelen felemelte a fejét. Rubinpiros
szemgolyója szikrázni kezdett.
– Értitek, amit a vizek mondanak? – kérdezte.
– Nem – válaszolta Atráskó –, nem értem.
– Nem tudom, hogy lehet – dörmögte Fuhur –, de
én világosan értem. Talán azért, mert
szerencsesárkány vagyok. Az öröm minden nyelve
rokon egymással.
– Mit mondanak a vizek? – kérdezte Atráskó.
Fuhur figyelmesen hallgatta és lassan elismételte,
szóról szóra, amit hallott:

Az Élet Vize vagyunk!

Forrás, mely magából ered,
s minél többet iszod,
annál bőségesebb.
Megint fülelt egy kicsit és tovább mondta:
– Folytonosan így kiáltanak: Igyál! Igyál! Tedd
azt amit akarsz!
– Hogyan férhetünk hozzá? – kérdezte Atráskó.
 745

– A nevünket kérdezik – magyarázta Fuhur.

– Atráskó vagyok! – kiáltotta Atráskó.
– Fuhur vagyok! – mondta Fuhur.
A név nélküli fiú néma maradt.
Atráskó ránézett és kezét megfogva így kiáltott:
– Ez itt Bux Barnabás Boldizsár!
– Azt kérdezik – fordította Fuhur –, miért nem ő
maga beszél.
– Már nem tud – mondta Atráskó –, mindent
elfelejtett.
Fuhur egy darabig megint a csobogásra és
zúgásra figyelt.
– Emlékezés nélkül – mondják a vizek – nem
léphet be. A kígyók nem eresztik át.
– Én mindent megőriztem helyette – kiáltotta
Atráskó – mindent, amit önmagáról és a világáról
mesélt nekem! Én helytállok érte.
Fuhur fülelt.
– Azt kérdezik, hogy milyen jogon teszed.
– A barátja vagyok – mondta Atráskó.
Ismét eltelt egy kis idő, mialatt Fuhur
figyelmesen hallgatózott.
 746

– Nem biztos – suttogta Atráskónak –, hogy

elfogadják. Most a sebedről beszélnek. Azt akarják
tudni, hogyan történt a dolog.
– Mindkettőnknek igaza volt – mondta Atráskó –,
és mindketten tévedtünk. De most Barnabás önként
levetette AURIN-t.
Fuhur figyelt, majd bólintott.
– Igen – mondta –, így már rendben van. Ez a
hely AURIN. Szívesen fogadnak minket, azt
mondják.
Atráskó felnézett az óriási aranykupolára.
– Mind a hárman viseltük a nyakunkban –
suttogta –, még te is Fuhur, egy kis ideig.
A szerencsesárkány egy mozdulattal csendre
intette és megint a vizek énekére figyelt.
Azután így fordította le:
– AURIN az az ajtó, amelyet Barnabás keresett.
Kezdettől fogva magán viselte. De – így mondják – a
kígyók Fantáziából senkit sem engednek át a
küszöbön. Ezért Barnabásnak mindent vissza kell
adnia, amit a Kislány Királynőtől kapott. Másképpen
nem ihat az Élet Vizéből.
 747

– De az ő jegyében állunk itt – kiáltotta Atráskó

–, a Kislány Királynő nincs itt személyesen?
– Azt mondják, itt végződik Holdgyermek
hatalma. És ő az egyetlen, aki soha nem léphet e
helyre. Nem mehet be a Fény belsejébe, mert nem
vetheti le önmagát.
Atráskó zavartan hallgatott.
– Most azt kérdezik – folytatta Fuhur –, készen
áll-e Barnabás.
– Igen – mondta fennhangon Atráskó –, készen
áll. Ebben a pillanatban nagyon lassan emelkedni
kezdett az óriási fekete kígyófej, anélkül hogy
elengedte volna a fehér kígyó végét, amelyet a
szájában tartott. A hatalmas testek felíveltek, míg egy
magas kaput nem alkottak, amelynek egyik fele
fekete volt, a másik fehér.
Atráskó kézen fogva vezette át Barnabást ezen az
iszonyatos kapun a forráshoz, amely most teljes
nagyságában és pompájában tárult elébük. Fuhur
követte őket. És mialatt haladtak, Barnabásról
minden lépéssel lefoszlott egy-egy csodálatos fantá-
ziai adomány. A szép, erős és félelmet nem ismerő
hősből megint az alacsony növésű, kövér és félénk
 748

kisfiú lett. Még ruhája is, mely Yor Tárnódjában

szinte cafatokká rongyolódott, eltűnt róla és
végérvényesen semmivé vált. Így állt ott teljesen
meztelenül a nagy aranykörben, melynek közepén az
Élet Vize szökött fel olyan magasra, mint egy fa –
csupa kristályból.
Ebben az utolsó pillanatban, amikor már nem
volt birtokában egyetlen fantáziai adománynak sem,
de a saját világára vonatkozó emlékeit és önmagát
még nem kapta vissza, a tökéletes bizonytalanságnak
olyan állapotát élte át, amelyben nem tudta, melyik
világhoz tartozik és létezik-e egyáltalán.
Ám ekkor fogta magát és beugrott a kristálytiszta
vízbe, meghempergett benne, prüszkölt és fröcskölt
és száját kitárta a szikrázó cseppek zuhatagának.
Ivott és ivott, míg szomja nem csillapult. És öröm
töltötte el tetőtől talpig, az élet öröme és annak az
öröme, hogy ő önmaga. Mert most ébredt tudatára
megint, hogy ki ő és hova tartozik. Újjászületett. És a
legszebb az volt, hogy most éppen az akart lenni, aki.
Ha az összes létező lehetőség közül csak egyet
választhatott volna, nem választott volna mást. Mert
már tudta: a világ az öröm ezer meg ezer formáját
 749

kínálja, de ezek alapjában véve mind egyet

jelentenek, a szeretni tudás örömét. A kettő egy és
ugyanaz.
Sokkal később, mikor Barnabás már rég
visszatért az emberi világba és felnőtt lett, majd
végül megöregedett, akkor sem hagyta el soha ez az
öröm. Életének legnehezebb szakaszaiban is
megőrizte szívének vidámságát, amitől mosolyogni
tudott és amivel másokat is meg tudott vigasztalni.
– Atráskó! – kiáltotta a barátjának, aki Fuhurral a
nagy aranykör szélén állt –, gyere már! Gyere! Igyál!
Olyan csodálatos!
Atráskó nevetve rázta a fejét.
– Nem – kiáltotta oda –, mi ezúttal csak kíséretül
vagyunk itt!
– Ezúttal – kérdezte Barnabás –, mit akarsz ezzel
mondani?
Atráskó pillantást váltott Fuhurral, majd ezt
mondta:
– Mi ketten már voltunk ezen a helyen egyszer.
Nem ismertük fel rögtön. mert akkor álmunkban
hoztak ide minket és álmunkban vittek vissza. De
most emlékszünk rá.
 750

Barnabás kilépett a vízből.

– Most újból tudom, hogy ki vagyok – mondta
ragyogva.
– Igen – felelte Atráskó és bólintott –, most én is
felismertelek. Most olyan vagy, mint akkor, amikor a
Varázstükör Kapuban megláttalak.
Barnabás a habzó, szikrázó vizet nézte.
– Szeretnék belőle vinni az apámnak – kiabálta
bele a zúgásba –, de hogyan?
– Nem hiszem, hogy lehetne – válaszolta Atráskó
–, Fantáziából semmit sem lehet a küszöbön átvinni.
– De Barnabásnak igen – szólalt meg Fuhur, s
hangja megint teljes bronzfényében csengett –, neki
lehet!
– Te valóban szerencsesárkány vagy! – mondta
Barnabás.
Fuhur intett, hogy maradjon csendben, és az
ezerhangú csobogásra figyelt.
Majd ezt közvetítette:
– A vizek úgy mondják, hogy most indulnod kell,
de nekünk is.
– Merre van az utam? – kérdezte Barnabás.
 751

– A másik kapun át – tolmácsolta Fuhur –, ott,

ahol a fehér kígyó feje fekszik.
– Jó – mondta Barnabás –, de hogy jutok ki? A
fehér fej mozdulatlan.
A fehér kígyó feje csakugyan nem mozdult.
Szájában a fekete kígyó végét tartotta, és óriási
szeme Barnabásra meredt.
– A vizek azt kérdik – tudatta Fuhur –, hogy
befejezted-e az összes történetedet, amelyet
Fantáziában elkezdtél.
– Nem – mondta Barnabás –, tulajdonképpen
egyiket sem.
Fuhur fülelt egy darabig. Arcára rémült kifejezés
ült.
– Azt mondják, hogy így nem enged át a fehér
kígyó. Vissza kell menned Fantáziába és be kell
fejezned mindet.
– Minden történetemet? – hebegte Barnabás –,
hiszen akkor soha nem mehetek el innen. Akkor
minden hiába volt.
Fuhur feszülten figyelt.
– Mit mondanak? – tudakolta Barnabás.
– Csend! – mondta Fuhur.
 752

Kisvártatva sóhajtott egyet és ezt közölte:

– Azt mondják, ezen nem lehet változtatni,
hacsak nem akad valaki, aki átveszi tőled ezt a
feladatot.
– De számtalan történetem van – kiáltotta
Barnabás –, és mindegyikből újabbak támadnak!
Ilyen feladatot senki sem tud átvenni.
– Dehogynem – mondta Atráskó –, majd én.
Barnabás szótlanul nézett rá. Azután a nyakába
ugrott és ezt dadogta:
– Atráskó, Atráskó! Ezt soha nem felejtem el
neked!
Atráskó mosolygott.
– Jól van, Barnabás, akkor Fantáziát sem fogod
elfelejteni.
Testvériesen megveregette az arcát, majd gyorsan
megfordult és a fekete kígyókapu felé indult, amely
még mindig úgy állt ott, magasra ívelve, mint amikor
beléptek rajta.
– Fuhur – mondta Barnabás –, hogy viszitek
végbe mindazt, amit rátok hagyok?
A fehér sárkány hunyorított egyet rubinpiros
szemével és így válaszolt:
 753

– Szerencsével, fiatal barátom! Szerencsével!

Ezzel ura és barátja után indult.
Barnabás utánuk nézett, amint átmentek a kapun,
vissza Fantáziába. Azok is hátrafordultak és
integettek neki. Ekkor a fekete kígyófej leereszkedett
a földre. Barnabás nem láthatta többé Atráskót és
Fuhurt.
Most egész egyedül volt.
Ekkor a másik, a fehér kígyófej felé fordult és
látta, hogy az egyidejűleg felemelkedik, és hogy a
kígyótestek hasonló módon boltozódnak kapuvá,
mint korábban a másik oldalon.
Gyorsan mindkét kezével merített az Élet
Vizéből és a kapu felé szaladt, amely mögött sötétség
tátongott.
Barnabás belevetette magát – és a semmibe
zuhant.
– Papa! – kiáltotta –, papa! – Én – vagyok – Bux
– Barnabás Boldizsár!

– Papa! Papa! – Én – vagyok – Bux – Barnabás –

Boldizsár!
 754

Kiáltozás közben minden átmenet nélkül az

iskolaépület lomtárában találta magát, ahonnan
valamikor, réges-régen Fantáziába ment. Nem ismert
rá azonnal a helyiségre és a körülötte lévő csodálatos
dolgok, a kitömött állatok, a csontváz és a fest-
mények miatt egy rövid pillanatig nem volt biztos
benne, hogy nem Fantáziában van-e még mindig. De
akkor észrevette az iskolatáskáját és a rozsdás hétágú
gyertyatartót a leégett gyertyacsonkokkal, és most
már tudta, hogy hol van.
Mennyi idő telt el azóta, hogy elindult innen a
Végtelen Történetben tett nagy utazására? Hetek?
Hónapok? Esetleg évek? Egyszer egy férfi történetét
olvasta, aki csak egyetlen órát töltött egy
varázsbarlangban, és mire visszatért, száz év telt el, s
azok közül, akiket ismert, már csak egyvalaki élt, aki
annak idején még pici gyerek volt és addigra
aggastyán lett.
A padlásablakon szürke nappali fény szűrődött
be, de nem lehetett megállapítani, hogy reggel van-e
vagy délután. A lomtárban dermesztő hideg volt,
éppúgy, mint azon az éjszakán, mikor Barnabás útra
kelt innen.
 755

Kigöngyölte magát a poros katonai pokrócok

halmazából, felhúzta a cipőjét és a kabátját és
meglepve állapította meg, hogy nedvesek. akárcsak
azon a napon. amikor az a nagy eső esett.
Magára szíjazta a táskáját és körülnézett, hogy
hol van az a könyv, amelyet annak idején ellopott, és
amellyel ez az egész dolog elkezdődött. Szilárdan
eltökélte magában, hogy visszaviszi a barátságtalan
Korándi úrnak. Akár megbünteti a lopásért, akár
feljelenti vagy még rosszabbat tesz. Aki olyan kalan-
dokat élt át, mint Barnabás, azt nem könnyű bármivel
is megijeszteni. Ám a könyv nem volt sehol.
Barnabás csak kereste, kereste, feltúrta a
takarókat és benézett minden sarokba. Mindhiába. A
Végtelen Történet eltűnt.
– Na jó – mondta magában Barnabás –, akkor hát
meg kell neki mondanom, hogy elveszett. Biztosan
nem fogja elhinni. De nem változtathatok a dolgon.
Lesz, ami lesz. Persze, ki tudja, emlékszik-e még rá
ennyi idő után? Talán már nincs is meg a
könyvesbolt?
Hamarosan ki fog derülni, mert először is végig
kell mennie az iskolaépületen. Ha a tanárok és a
 756

gyerekek, akikkel találkozik, ismeretlenek lesznek,

akkor tudni fogja, hogy mire számítson.
Mikor azonban kinyitotta a lomtár ajtaját és az
iskola lépcsőjén lefelé indult, tökéletes csend
fogadta. Úgy látszott, hogy egy árva lélek sincs az
épületben. Ám az iskola toronyórája éppen kilencet
ütött. Tehát délelőtt van, és a tanításnak már régen
meg kellett volna kezdődnie.
Barnabás bekukkantott egy-két osztály-terembe,
de mindegyik üres volt. Az egyik ablakhoz lépve,
kinézett az utcára s néhány járókelőt és autót látott
odalenn. A világ, ezek szerint, legalább nem halt ki.
Leszaladt a lépcsőn a nagy bejárati kapuhoz,
megpróbálta kinyitni, de zárva volt. A
házmesterlakás ajtajához ment, csengetett és
kopogott, de senki nem mozdult.
Barnabás töprengeni kezdett. Nem várhat addig,
míg egyszer valaki idevetődik. Az apjához akar
menni. Még ha az Élet Vizét ki is loccsantotta
közben.
Tárja ki az egyik ablakot és addig kiabáljon, míg
valaki meghallja és intézkedik, hogy a kaput
kinyissák? Nem, ezt kicsit szégyellné. Eszébe jutott,
 757

hogy ki is mászhatna az egyik ablakon. Hiszen

belülről nyílnak. De a földszinti ablakokat rács
borítja. Ekkor eszébe jutott, hogy mikor az első
emeletről kinézett az utcára, építőállványt vett észre.
Nyilván újra vakolják az iskola egyik külső falát.
Barnabás visszament az első emeletre, és az
ablakhoz lépett. Ki tudta nyitni és kimászott.
Az állványzat csak függőleges gerendákból állt,
melyek között bizonyos távolságban vízszintes
deszkák voltak keresztbe fektetve. A deszkák meg-
meghajoltak Barnabás súlya alatt. Egy pillanatra
szédülés fogta el és félelem vett rajta erőt, de mind-
kettőt legyőzte magában. Aki egyszer Perelin
uralkodója volt, annak ilyesmi nem okozhat
problémát – még akkor sem, ha nem rendelkezik
többé olyan mesés testi erővel, és kövér testének
súlya mégiscsak jelent némi nehézséget.
Megfontoltan és nyugodtan keresett fogást és támaszt
a keze-lába számára, és így mászott lefelé a
függőleges gerendákon. Egyszer szálka ment a
kezébe, ám ilyen csekélységgel már nem törődött.
Kicsit izzadtan s lihegve, de épségben ért le az
utcára. Senki sem vette észre.
 758

Barnabás hazafelé rohant. Iskolatáskájában a

tolltartó és a könyvek lépéseinek ritmusára zörögtek,
szúrt az oldala, de csak rohant tovább. Mielőbb az
apjánál akart lenni.
Mikor végre a ház elé ért, amelyben lakott,
megállt egy percre és felnézett apja laboratóriumának
ablakára. És most hirtelen aggodalom szorította össze
a szívét, mert első ízben jutott az eszébe, hátha az
apja már nincs is ott.
De papa ott volt és már biztosan meglátta őt, mert
mikor Barnabás a lépcsőn felviharzott, elébe szaladt.
Kitárta a karját, és Barnabás a mellére vetette magát.
Papa magasra emelte, úgy vitte be a lakásba.
– Barnabás, kisfiam – ismételgette egyre –, édes,
drága kicsi kölyköm, hol voltál? Mi történt veled?
Csak amikor már a konyhaasztalnál ültek, és a fiú
forró tejet kortyolgatott és zsemlét evett hozzá,
amelyre gondos apja jó vastagon kente a vajat és a
mézet, akkor vette észre Barnabás, hogy papa arca
milyen sápadt és sovány. A szeme piros volt és az
álla borostás. Egyébként éppolyan volt, mint
akkoriban, amikor Barnabás elment. Ezt meg is
jegyezte.
 759

– Akkoriban – kérdezte papa csodálkozva –,

hogy érted ezt?
– Hát mióta voltam távol?
– Tegnap óta, Barnabás. Azóta, hogy az iskolába
mentél. De amikor nem jöttél haza, felhívtam a
tanáraidat és megtudtam, hogy nem is voltál ott.
Egész nap és egész éjjel kerestelek, kisfiam. Már a
rendőrséget is mozgósítottam, mert a legrosszabbtól
tartottam. Ó, istenem, Barnabás, mi volt veled? Majd
beleőrültem az aggódásba. Hol voltál hát?
És ekkor Barnabás mesélni kezdett. Részletesen
elmesélte mindazt, amit átélt. Hosszú órák teltek
bele.
Apja úgy hallgatta, ahogyan még soha nem
figyelt rá és mindent megértett, amit Barnabás
elmondott.
Délfelé szakította egyszer félbe, de csak azért,
hogy a rendőrséget felhívja és közölje, hogy a fia
megkerült, és minden rendben van. Azután ebédet
készített kettejüknek és Barnabás folytatta az
elbeszélést. Már alkonyodott, amikor
beszámolójában az Élet Vizéhez ért és elmondta,
 760

hogyan akart belőle papának is hozni, de aztán

bizony elloccsantotta útközben.
Már majdnem egész sötét volt a konyhában. Papa
mozdulatlanul ült. Barnabás felállt és felkattintotta a
villanyt. És akkor olyat látott, amit eddig még soha.
Az apja szeme tele volt könnyel.
És akkor megértette, hogy mégis el tudta hozni
neki az Élet Vizét.
Apja szó nélkül az ölébe vette, magához
szorította, és kölcsönösen megsimogatták egymást.
Így ültek sokáig, azután papa mélyet sóhajtott,
Barnabás arcába nézett és elmosolyodott. Ez volt a
legboldogabb mosolya, amit Barnabás valaha is látott
az arcán.
– Mától kezdve – mondta papa megváltozott
hangon –-, mától kezdve minden másképp lesz, nem
gondolod?
És Barnabás bólintott. Szíve annyira csordultig
volt, hogy egy hang sem jött ki a torkán.

Másnap reggel leesett az első hó. Puhán és

makulátlanul borította be Barnabás szobájának
 761

ablakpárkányát. Az utcáról tompítottan ért fel a

lárma.
– Tudod, mit, Barnabás? – mondta vidáman papa
a reggelinél –, azt hiszem, minden okunk megvan rá,
hogy ünnepet üljünk. Ilyen nap csak egyszer fordul
elő az életben – sokaknál soha. Azt javaslom hát,
csináljunk valami egészen nagyszerűt. Ma nem
dolgozom, és neked sem kell iskolába menned. Majd
írok igazolást. Mi a véleményed?
– Az iskolába? – kérdezte Barnabás. – Van még
iskola? Amikor tegnap végigszaladtam az
osztályokon, teremtett lelket sem találtam. Még a
házmestert sem.
– Tegnap? – válaszolta az apja –, hiszen tegnap
advent első vasárnapja volt, Barnabás.
A fiú elgondolkozva kavargatta a kakaóját. Majd
csendesen megszólalt:
– Azt hiszem, eltart még egy darabig, amíg újra
hozzászokom a dolgokhoz.
– Ez az – mondta papa és bólintott –, éppen ezért
ülünk ünnepet mindketten. Mihez volna leginkább
kedved? Kirándulhatnánk valahova vagy menjünk az
állatkertbe? Ebédre a világ legnagyszerűbb menüjét
 762

esszük végig. Délután vásárolgathatnánk,

megveszünk mindent, amit csak akarsz. És este –
menjünk esetleg színházba?
Barnabás szeme csak Úgy ragyogott. Azután
határozottan ezt mondta:
– De előbb valamit még el kell intéznem. El kell
mennem Korándi úrhoz és megmondanom neki,
hogy elloptam a könyvét és elvesztettem.
Papa Barnabás keze után nyúlt.
– Figyelj rám, Barnabás, ha akarod, elintézem
helyetted.
Barnabás a fejét rázta.
– Nem – jelentette ki –, ez az én ügyem. Én
magam megyek. És legjobb lesz most azonnal.
Felállt és felvette a kabátját. Apja nem szólt
semmit, de pillantása, amelyet a fiára vetett,
meglepett és elismerő volt. A gyerek eddig soha nem
viselkedett így.
– Úgy gondolom – mondta végül –, nálam is
eltart egy ideig, amíg ehhez a változáshoz
hozzászokom.
– Sietek – kiáltotta Barnabás, már a folyosóról –,
biztosan nem tart sokáig! Ezúttal nem.
 763

Amikor Korándi úr könyvesboltja előtt megállt,

kicsit mégis inába szállt a bátorsága. Bekukucskált az
üzletbe az üvegen keresztül, amelyen a kacskaringós
betűk sorakoztak. Korándi úrnál éppen egy vevő volt,
és Barnabás inkább kivárta, míg elmegy. Fel-alá
járkált az antikvárium előtt. Megint havazni kezdett.
Végre kijött a vevő az üzletből.
– Most! – parancsolta magának Barnabás.
Arra gondolt, hogyan lépett Szörszörény elé a
Góba színsivatagban. Határozottan nyomta le a
kilincset.
A homályos helyiség másik végét határoló
könyvfal mögül köhögés hallatszott. Barnabás lassan
közeledett, majd kicsit sápadtan, de komolyan és
hidegvérrel lépett Korándi úr elé, aki ugyanabban a
kopott bőrszékben ült, mint első találkozásuk
alkalmával.
Barnabás hallgatott. Azt várta, hogy Korándi úr
dühtől vörösen támad rá, hogy „Tolvaj"-t,
„Gazember"-t kiált vagy valami hasonlót.
 764

Ehelyett az öregember körülményesen

meggyújtotta hajlított pipáját, mialatt mulatságos kis
szemüvege mögül félig összehúzott szemmel
mustrálta a fiút. Mikor a pipa végre meggyulladt, egy
darabig élvezettel pöfékelt és csak azután morogta:
– Na? Mi újság? Mit akarsz itt már megint?
– Én – kezdte Barnabás akadozva – elloptam egy
könyvet öntől. Vissza akartam hozni, de nem tudom.
Elvesztettem, vagy inkább – minden-esetre eltűnt.
Korándi úr abbahagyta a pöfékelést, és kivette a
pipát a szájából.
– Milyen könyvet? – kérdezte.
– Azt, amelyet éppen olvasni tetszett, amikor
legutóbb itt voltam. Magammal vittem. Hátra tetszett
menni a telefonhoz, és a könyv itt feküdt a széken, és
egyszerűen elvittem.
– Nocsak – mondta Korándi úr krákogva –, de
nekem nem hiányzik egy könyvem sem. Milyen
könyv volt az?
– A Végtelen Történet – mondta Barnabás –
rézszínű selyembe van kötve, és csillog, ahogy az
ember ide-oda mozgatja. Két kígyó van rajta, egy
fehér és egy fekete, melyek egymás farkába
 765

harapnak. Két különböző színnel van nyomtatva –

gyönyörű, nagy kezdőbetűkkel.
– Meglehetősen fura história! – jelentette ki
Korándi úr. – Ilyen könyvem soha nem volt. Tehát el
sem lophattad tőlem. Talán máshol emelted el.
– Biztos, hogy nem! – közölte Barnabás. –
Emlékeznie kell rá. Az valami – habozott egy kicsit,
aztán mégis kimondta –, valami varázskönyv. Az
olvasása közben belekeveredtem a Végtelen
Történetbe és mire kiléptem belőle, a könyv eltűnt.
Korándi úr a szemüvege fölött figyelte a fiút.
– Remélem, nem űzöl tréfát velem, mi?
– Nem – felelte szinte rémülten Barnabás –,
igazán nem. Úgy van, ahogy mondom. Hisz önnek
tudnia kell!
Korándi úr elgondolkodott egy ideig, aztán
megrázta a fejét.
– Magyarázz el mindent egész pontosan. Ülj le,
fiacskám. Tessék, foglalj helyet!
A pipaszárral egy vele szemben álló székre
mutatott, és Barnabás leült.
 766

– Na – mondta Korándi úr –, és most meséld el

szépen, mit jelent mindez. De lassan és sorban, ha
szabad kérnem.
És Barnabás mesélni kezdett.
Nem mesélt el mindent olyan kimerítően, mint az
apjának, de minthogy Korándi úr egyre nagyobb
érdeklődést tanúsított és egyre újabb részleteket akart
megismerni, több mint két óra hosszat tartott, míg
mondandójával készen lett.
Ki tudja, miért, de különös módon egész idő alatt
egyetlen vevő sem zavarta meg őket.
Amikor Barnabás a beszámolóját befejezte,
Korándi úr hosszasan pöfékelt maga elé. Szemmel
láthatóan mélyen elmerült a gondolataiban. Végül
krákogott egyet, megigazította kis szemüvegét, egy
darabig vizsgálódva nézte Barnabást és azután ezt
mondta:
– Egy biztos: a könyvet nem loptad el tőlem,
mert ez a könyv sem az enyém, sem a tiéd, de senki
másé sem. Ha nem tévedek, maga is Fantáziából
való. Ki tudja, hátha éppen ebben a pillanatban
valaki más tartja a kezében és olvassa.
 767

– Akkor hát hisz nekem? – kérdezte Barnabás.

– Természetesen – válaszolta Korándi úr –,
minden értelmes ember ezt tenné.
– Őszintén bevallva – mondta Barnabás –, erre
nem számítottam.
– Vannak emberek, akik soha nem jutnak
Fantáziába – mondta Korándi úr –, és vannak,
akiknek sikerül, viszont örökre ott maradnak. És
akadnak egyesek, akik eljutnak Fantáziába és vissza
is térnek onnan. Úgy, mint te. És ezek hoznak
gyógyulást mindkét világnak.
– Ó – mondta Barnabás és kicsit belepirult –,
tulajdonképpen nem tehetek róla. Egy hajszálon
múlt, hogy vissza tudtam jönni. Ha Atráskó nem lett
volna, egész biztos, hogy örökre a Régi Királyok
Városában csücsülnék.
Korándi úr bólintott, és elgondolkodva pöfékelt
maga elé.
– Hja dörmögte –, szerencséd van, hogy barátod
van Fantáziában. Isten a megmondhatója, ez nincs
mindenkinek.
 768

– Korándi úr – kérdezte Barnabás –, honnan tudja

mindezt? Úgy értem – volt netán ön is már
Fantáziában?
– Természetesen – mondta Korándi úr.
– De akkor – vélte Barnabás – ismernie kell
Holdgyermeket is!
– Igen, ismerem a Kislány Királynőt – mondta
Korándi úr –, persze, nem ezen a néven. Én másképp
hívtam. De ez nem játszik szerepet.
– Hát akkor ismernie kell a könyvet is – kiáltotta
Barnabás – akkor mégiscsak olvasta a Végtelen
Történetet!
Korándi úr megrázta a fejét.
– Minden igazi történet Végtelen Történet. –
Tekintetét körbejártatta a sok-sok könyvön, melyek a
falak mellett sorakoztak a mennyezetig, azután a
pipaszárral rájuk mutatva így folytatta:
– Egy sereg ajtaja van Fantáziának, fiacskám.
Több ilyen varázskönyv létezik még. Sok ember nem
vesz tudomást róluk. Azon múlik, hogy kinek a
kezébe kerül efféle könyv.
– Hát akkor a Végtelen Történet mindenki
számára más?
 769

– Úgy gondolom – válaszolta Korándi úr –

nemcsak könyvek segítségével lehet egyébként
Fantáziába menni és visszajönni, hanem vannak más
lehetőségek is. Majd rájössz.
– Azt hiszi? – kérdezte reménykedve Barnabás –,
hisz akkor újra találkozhatnék Holdgyermekkel,
pedig mindenki csak egyszer találkozhat vele.
Korándi úr előrehajolt és lehalkította a hangját.
– Engedd meg, fiacskám, hogy egy öreg,
tapasztalt Fantáziautazó mondjon neked valamit! Ez
olyan titok, amiről Fantáziában senki sem tudhat. Ha
utánagondolsz, te is meg fogod érteni, hogy miért
van így. Holdgyermekhez nem jutsz el másodszor is,
ez igaz – addig, amíg Holdgyermek a neve. De ha új
nevet tudsz neki adni, viszontláthatod. És ahányszor
csak sikerül, minden alkalom az első és egyetlen lesz
újra.
Korándi úr bulldogképén egy pillanatra lágy
ragyogás ömlött el, amely szinte megfiatalította és
megszépítette.
– Köszönöm, Korándi úr! – mondta Barnabás.
– Én tartozom neked köszönettel, fiacskám –
válaszolta Korándi úr. – Kedves volna, ha
 770

néhanapján mutatkoznál nálam, hogy kicserélhessük

tapasztalatainkat. Nincs sok olyan ember, akivel
ilyesmikről lehet beszélgetni.
Kezét nyújtotta Barnabásnak. – Megegyeztünk?
– Örömmel – csapott a tenyerébe Barnabás. –
Most mennem kell. Az apám vár. De hamarosan újra
eljövök.
Korándi úr az ajtóig kísérte. Odaérve, Barnabás
az üvegtábla tükörképében olvasható feliratán
keresztül megpillantotta az apját, amint az utca
túloldalán állva várta őt. Arca sugárzott.
Barnabás feltépte az ajtót, hogy a sárgaréz
csengőcskék fürtje vadul csilingelni kezdett, és e
sugárzás felé rohant.
Korándi úr gondosan becsukta az ajtót és utánuk
nézett.
– Bux Barnabás Boldizsár – dörmögte –, ha nem
tévedek, még jó néhány embernek meg fogod
mutatni az utat Fantáziába, hogy az Élet Vizét
elhozza nekünk.

És Korándi úr nem tévedett.

 771

De ez már más történet, és elbeszélésére más

alkalommal kerül majd sor.

VÉGE
Tartalom
 [BEVEZETÉS] / 5
I. Fantázia bajban van / 17
II. Atráskó elhivatása / 33
III. A Vénséges Morla / 49
IV. Igramul, a Tömérdek / 65
V. A Másodmagák / 77
VI. A Három Mágikus Kapu / 89
VII. A Hallgatás Hangja / 107
VIII. Söpredékországban / 123
IX. Kísértetváros / 137
X. Repülés az Elefántcsonttoronyba / 153
XI. A Kislány Királynő / 167
XII. A Vándorló Hegy Öregje / 181
XIII. Perelin, az Éjvadon / 197
XIV. Góba, a Színek Sivataga / 211
XV. Szörszörény, a Tarka Halál / 227
XVI. Amargant, az Ezüstváros / 239
XVII: Sárkány Hős Hibornak / 259
XVIII. Az aharárik / 279
XIX. Az útitársak / 295
XX. A Látó Kéz / 311
XXI. A Csillagkolostor / 331
XXII. Az Elefántcsonttorony körül vívott csata / XXIII. A
Régi Királyok Városa / 371
XXIV. Ujuóla asszony / 391
XXV. A Betemetett Képek Bányája / 409
XXVI. Az Élet Vize / 423
 EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST
FELELŐS KIADÓ: OSZTOVICS LEVENTE
IGAZGATÓ
SZEDTE ÉS NYOMTA AZ ALFÜLDI NYOMDA
RT.
FELELŐS VEZETŐ GYÖRGY GÉZA
VEZÉRIGAZGATÓ VEZÉRIGAZGATÓ
A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA:
4078.66-14-1
KÉSZÜLT: DEBRECENBEN 1993-BAN
FELELŐS SZERKESZTŐ LENDVAY KATALIN

A SZÖVEGHŰSÉGET ELLENŐRIZTE LISKA

ENDRE
A BORÍTÓ ÉS A TIPOGRÁFIA BENKŐ ANNA
MUNKÁJA
MŰSZAKI SZERKESZTŐ PINTÉR LÁSZLÓ
MŰSZAKI VEZETŐ MIKLÓSI IMRE
KÉSZÜLT 27,75 (A/5) ÍIV TERJEDELEMBEN,
ISBN 963 07 5567 X