Boros Lajos Sakalok PDF

Boros Lajos Sakálok
Boros Lajos
SAKÁLOK
IFJÚSÁGI LAPKIADÓ VÁLLALAT

1983
ISSN 0231 – 1194 ISBN 963 422 565 9
(C) Boros Lajos
Felelős szerkesztő: SZÁNTÓ GÁBOR
Címlapgrafika: PÉCSI GÁBOR
Megjelent az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat gondozásában
10,25 A/5 ív terjedelemben
Felelős kiadó: DR. PETRUS GYÖRGY
83-0871 Szikra Lapnyomda, Budapest
Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató
1/95
KONCERT
Ez a francos műbőr! Tapad mindenütt. Ha aláveszek valamit, az rossz. Ha nem, rám kenődik.
Megrohadok benne. A csizma dettó. Csöpi már megint ugat. Hogy ő húzta ki a szarból a ba n-
dát. Övé a szerkó. Ő fizette a protokollt, persze, attól jött mindenki. A nagy harcsák. Zabálni a
potyát. Aztán felsírni a bandát egy vicclap hátsó felére. Nyaljátok ki! Ez a rohadt cipzár be-
kapta a szőrt a lábamon. Ha visszahúzom, akkor is tépi, ha felhúzom akkor is. Hát akkor sza-
kadjon! Már megint a Csöpi, azzal a cingár lábaival, itt mászkál az orrom előtt. Persze, majd
nyugaton! A bőrünk alatt is bőr lesz. Milyen cuccokat hozunk majd! Az! Mint a Hófehérke,
amikor egyedül megy az erdőben! Majd a vámosok lekapják a sityakot: „erre tessék, zenész
elvtársurak, részünkről a megtiszteltetés!" Hogy ő már elintézett különb dolgokat is. A nagy-
kutyáknál. Biztos csóválta a farkukat. Azt szeretik a nagykutyák. Meg a nagymacskák. Azok
dorombolnak. Hogy tudnak a nagymacskák dörömbölni! Ezt már nem tudja a Csöpi. Honnan
is tudná? Mi persze tartjuk a pofánkat. Nyeljük a nyá lat. Bár köpni se volna sikktelen, de mi
nyeljük. Kinn már tombolnak a tinik. A Nágel, az hecceli őket. Versikéket tanít nekik. Hol a
napszemüvegem? Kell nekem, hogy lássák a pofámat? Hol a napszemüvegem? A Nágel most
vezényel a szék karfájával. Ezt mindig megeszik. Na, itt a diri a házból. Hogy aztán semmi
cirkusz. Még hogy aztán semmi cirkusz! A bevétel az oké, a tini pénze kell? A jókedve nem?
Debizonyishogy cirkusz. A javából. Nem is tudom, ki a bohóc. Az egyik biztos én vagyok.
Csöpi csöpög. Hét nyelvcsapással percenként. Most még oké, de ha a diri megvárja, amíg
okakinn lemegy hídba, majd másképp lesz. Dehogyis igazgató elvtárs, ugyandehogyismár!
Méghogy mi arénások, ugyandehogyis, ez a flitter ide csak azért kell, hogy visszaverje a re f-
lektort, ne süssön annyira a fülünkbe, ja.
Igen. A bőr is csak azért, mert nem akarjuk a drága farmert bepiszkolni a poros színpadon.
Perszehogymár. Olyan munkaruhaféle. Ja. Az. Hol a francban a napszemüvegem? Dirielvtárs
balra el, Csöpi képéről a földre toccsan a kedélyes vigyor. Rám száll, hogy mit vigyorgok,
mint a lopótök. Akkor vigyorgok, amikor akarok, te fatökű. Különben sem vigyorgok, és
egyébként sem mondom hangosan, amiket most gondolok. Na mostmár leszállhatsz rólam, azt
a francos napszemüvegemet keresem.
Szerencsére most Putyun a sor. Ő mindig bepörög. Most is. A hülye Csöpi nem veszi észre. A
Putyunak akkora a feje, mint egy hordó. Általában is, de most különösen. Remegnek a kezé-
ben a dobverők. Megszólal. Mint a szelep, túlnyomáskor. A Csöpi piszkoskurvaanyjával ke z-
di. Aztán jön Csöpi ritmusérzéke. Hogy nem elég bólintani, bele kell lökni őt a számba, na
aztán a hallása, hogy négyen keresztül kell neki nyomni a kezdőhangot, aztán kvarttal följebb
kezdi. Csöpi is lilul. Tettlegesség lesz. Az esélyek érdekesek. Csöpi hosszú, vékony, de sokáig
állja az ütéseket, és csontos az ökle. Putyu zömök, de még a pocakja is izom. Kemény gumi
az ürge, egy élő gumibot. A francba tettem a napszemüveget? Nem lesz elég hely itt a Csöpi
elkalapálására. Ezt kéne hallani a tiniknek. Most már végelszámolás van. Hogy ki mennyit
vág zsebre, ki hol veri át a másikat. Hogy a Csöpi kinek mennyit ad le, és ezért mit kap a ba n-
da, hogy mennyi megy el éhezésre. Most olvadt ki a biztosíték Putyuban. A plafonig pattan,
majd gőzhengerként beindul. Csöpi elmozog. Putyu pattan vissza a falaktól, de egy jó biliár-
dos már látja, a harmadik mandinerből nagy koccanás lesz. Sajnos semmi.
Csöpit kirántja a Nágel. A tinik hörögnek. Most Csöpi eteti őket. Dzsó dugdossa odakinn a
basszusgitárt. A tinik tépik a hajukat. Sikítanak. „Dzsó! Kicsi Dzsó!". A francba lehet a nap-
szemüvegem? Putyu is odavert már. Csöpi üvölt, ahogy a torkából kifér. Aha. Itt a napsze m-
üvegem. Valamelyik állat ráült. Nem baj, így még jobb is. A bal oldaliban nincs üveg, ez a
fele viszont eláll, így a jó. Na hát akkor ki, a friss levegőre. Sikítanak. Valaki virágot dob fe-
lém. A gitárt fogom. Nem is emlékszem, hogy behangoltam-e. Kit érdekel?! Minden hang
erőt rá, kisterpesz, most jön az a kiállás, aztán a szóló. Nem kell figyelnem a kezemre. Csak
2/95
motyogom magamnak a dallamot, az ujjam a helyén. Most szenvedő pofát vágok, lássák,
hogy nem könnyű. A legjobban akkor szenvedek, amikor a legprimitívebb dolgot játszom.
Csöpi nem tud mihez kezdeni magával. Nekiáll, mintha hátulról kefélne. Engem. A hülye.
Biztos valamelyik rockfilmen látta. Vagy pornón. A tinik csak maguknak örjöngenek. Ilyen-
kor volna kedvem abbahagyni. Vagy bevágni közéjük valamit. Egy marék szart. Vagy egy
hordó vizet. Azt hinnék ez is só. Show. Tekerem a gitárt. Persze a menő közülünk a Borda. Ő
zongorázik, piszok jól csinálja. Akármit lejátszik neked. És fejből löki a kvint-kört. Mindenre
mondja a harmóniákat, és percenként szórja az ötleteket. Bartók-őrült, beledilizik, hogy egy-
négy-ötöt kell nyomnia. Van egy fix csaja, meg két gyerek. Azok úgy néznek rá, mint az is-
tenre. Minden slágert kívülről fújnak. Mindegy.
Akármekkora barom a Csöpi, érzi, mi kell ezeknek. Most éppen laposkúszik. Innen csak a
tinimandulákat látom. Én a csendet szeretem, bizonyisten. Legszívesebben könyökvédőben
egy íróasztal mellett piszkálnám a körmöm, egy bazi nagy irodában, és minden hónap végén
felcsípném a négy rongyot. De hát hülye vagyok az ilyesmihez. Meg aztán megszoktam, hogy
délben kelek, este hétkor kezd kinyílni a csipám, ha gitárt nyomnak a mancsomba, az ujjaim
mindjárt egy bé major kilencesre állnak és ha jobb szóló jön össze, úgy röpködök a levegő-
ben, mint egy részeg légy. Ez csak olyankor van, ha együtt vagyunk a bandával. Egymás alá
fújjuk a levegőt, úgy fenn tart a dob, meg a basszus, hogy én teljesen elengedhetem magam,
csak pilinckázok, dilizek, sóhajtozok vagy kiabálok a gitárral. Sokszor persze pofával lefele
landolunk, ha a tinik nem állnak be a buliba. Ha viszont benne vannak... Hát az olyan, hogy
nem tudod zsebrevágni, hazavinni, de akárhol is alszol, vigyorral a pofádon ébredsz. Na, ez
ilyen. De ehhez sokat kell elviselni. Csöpi elkúszik mellettem, súg valamit. Persze üvöltve.
Mi van? Hogy menjek ki, dobszóló jön. Oké, öreg, te vagy a főnök. Lekapom a gitárt, k i-
akasztom a vállpántot. Valami kitolás készül, azt már látom. Na, egy cigi akkor is belefér.
Putyu már pergeti. Homlokán nagy verítékcsepp. Vállán rojtok röpködnek, a dobverőket nem
látni. – Villognak a lámpák. A technikus kacsint, ujjai ritmusra rángatják a
billenőkapcsolókat. Odébb lököm a függönyt, átlépek a folyosón, kivágom az öltöző ajtaját,
végre egy kis csend, a fotelba dobom magam, előkotrom a cigit. Az első slukk a legjobb. A
többit már csak szokásból öblögetem. Baromi pici ez az ablak. Csak drótok, meg egy kémény
látszik. Messziről dübörög Putyu. A tinik cérnahangon kurjongatnak. Még legalább tíz perc.
Valaki van itt. Csaj. Szőke. Vagy tizenhat éves. Na, mi kell? Jó dög. Vannak mellei is, a se g-
ge is kerek. Még a koszos, kilógó ing sem tudja elrontani. Nem néz rám. Ezt szeretem. Meg
van illetődve. Azt mondja, hogy rám gondolt, amikor az első fogamzásgátlóját bevette. Na
gyere mutasd magad! Semmi szégyenkezés. Alig nyúlok egy ruhadarabhoz, már lenn is van.
Hát így egészen más. Hát ez gyönyörű. Na most engem teszünk szabaddá. Segít. Tizenhat
éves, de nagyon rutinos. Hű, hogy milyen vonaglásokat produkál! Fekszem a fotelben, kinyúj-
tott lábbal, a bőrgátyó térdig tolva. Szívom a cigarettát, ő meg ugrál rajtam. Lassan el kell
valahol nyomni ezt a cigit. Az anyád. Gyere csak. Így. Most lassíts egy kicsit. A plafont nézi,
a mellei kemény rezdülésekkel indulnak egymás felé, majd követhetetlen táncba kezdenek.
Most már nem figyelek semmire. A dobszóló mindjárt... Kit érdekel a dobszóló! Hé! Hó! Hű!
Mindjárt... Egymásba kapaszkodunk, egymást markoljuk egyre keményebben. Aztán a
csúcs... Vége a dobszólónak. Harmadszor játssza be Borda a szóló előtti futamot. Vigyázz
innen. Segíts húzni a gatyát. Ez a rohadt cipzár! Hol a fenébe van a szemüvegem? A csaj e l-
tűnt. Na, kimegyek így.
Dzsó keményen néz rám. Eddig basszussal szólózott. Kapom a gitárt. Kiállás, gyerünk, min-
dent bele! Kicsit fáradt vagyok, de fel vagyok dobva. Megindul a fantáziám. A banda össze-
néz mögöttem. Nem tudom fegyelmezni magam. Éneklem, amit játszok, és játszom, amit
éneklek. A futamokkal együtt futok. Saját zeném illusztrálása vagyok. Alattam keményen
hozzák az egyeket, én meg nagy ívű, lírai zengetett-torzított-hápogatott dallamokat rögtönzök.
Kire várhatott az a csaj? Ki lehet? Apuka elengedte otthonról, hogy kilencre büntetés terhe
3/95
mellett visszaérni? És a kicsi ott is lesz. Majd meséli a csajoknak a suliban, hogy a Süni csak
úgy lihegett, még a cigit is leejtette, és majd kuncognak, meg viháncolnak, és irigylik, és töb-
ben is ki akarják majd próbálni, hát csak gyertek lányok! Putyu most egy pörgetéssel közbe-
szól, eleget kentem, Csöpi jön. Átöltözött. Lebegő fehér tüllben van. Biztos a Rolling- filmben
látta. Vagy csak egyszerűen lopott valahonnan függönyanyagot. Belegabalyodik. Elvágódik.
Röhögés. Tekergeti magáról a fehéret, közben énekel, ezt a számot már va gy századszor játsz-
szuk, de még nem tudom, hogy miről szól. Aha, itt a szemüvegem az erősítő tetején! Tinik
másznak fel a színpadra. Csöpi felé kezek nyúlnak. A csapzott hajak alól üvöltő szájak feke-
téllnek. A szemek is üvöltenek. Csöpi vonaglik, üvölt, de mikor felém fordul, látom, keresi,
merre bújhat ki. Borda most felemeli a kezét, Csöpi az utolsó sikolyt ereszti ki magából, Dzsó
ballal kilép, és a basszusgitárt, mint valami nehéz gépfegyvert, a térdére támasztja, Putyu egy
utolsóelőttit a pergőre ver, egy pillanatra megállunk, aztán egy utolsó, mindent elsöprő hangot
tartalmazó dübörgéssel, sikollyal, futammal lezárjuk a számot. A nézőtéren elragadtatott kia-
bálás, a színes lámpák villannak, majd sötét. Ez az a pillanat, amikor el kell tűnni.
4/95
5/95
EGY NAGY POFON
Szeretek elsőnek az öltözőbe érni, mire a többiek az autogramkérőktől megszabadulnak, én

már civilben ücsörgők a fotelban. Kinn még hallani a ritmikus kórust: „Sakálok, Sakálok!" Jó
név. Együtt agyaltuk ki. Ültünk Csöpiék konyhájában, vágni lehe tett a füstöt, Csöpi már a
kilencedik nevet firkálta egy papírra, amikor valakinek kipattant a száján. Megállt a levegő.
Egymásra néztünk, és tudtuk, ez az! Ez, és semmi más! Így érezhette magát Einstein az
emszercénégyzet pillanatában. Jönnek már. Csöpi berúgja az ajtót. Tudja, hogy itt vagyok.
Piros foltok vannak a tésztaszínű pofáján. A kifejezéstelen zöldes-szürkés szem most rám
szegeződik. Miakurvaanyámmal foglalkoztam én a dobszóló alatt? Megrándítom a vállam.
Türemkednek be a tinik az ajtón. Beszélgetni akarnak a Nagyokkal. Csöpi zavartalanul üvölt.
Tényleg van benne valami félelmetes. Félelmetes és bárgyú. Most jön a gázsicsökkentés. A
büntetés. Egy pillanatra visszagondolok a rezdülő mellekre, és mosoly mászik szét bennem.
Ennyit megért. Két kilót. Ennyiért, ilyen nőt... Borda jön be. Tüskés fekete szakálla és göndör
haja van. Lassú mozgású, és hajlott hátú, de nagyon rendes fickó. Zavartan Csöpire néz, aztán
rám. Halkan kérdi, hogy nem kereste-e valaki. Csöpi keze a levegőben marad. Szája is kiakad
egy pillanatra. Már kiakurvaanyja keresné? Talán csak nem csaj? Borda nyugodt. És ha csaj
volt? Van valami kifogása ellene a Csöpi úrnak? Mindig tudja, hogy mit, miért beszél, van
benne valami keserű, meg gunyoros. És állati sokat tanul. Egyszer elmondta, hogy húszéves
korában döbbent rá, hogy milyen primitív a faterja, hogy mennyivel lemaradt ő, Borda, azok-
tól, akiknek értelmes a faterjuk. Azóta olvas. Rühelli is Csöpi, de nem tud vele mit kezdeni,
mert Bordáé a banda neve, és az énekcucc jó része is. A tinik türemkednek. Egy matróztrikós,
vállig érő, csimbókos hajú, szemüveges fickó Dzsóhoz lép, páros kézzel magyarázza, hogy ne
haragudjon, de a rendőrség miatta, meg egy fiatalkorú csaj miatt volt kinn, mert a csaj csak a
koncert kedvéért szökött meg az Otthonból. Dzsó nem haragszik: a rajongókkal udvariasnak
és türelmesnek kell lenni. Dzsó udvarias és türelmes, póz nélkül beszél, közben fejti le magá-
ról a bőrgátyót. Csöpi nem tud tovább veszekedni, mert egy fülig mosolyú kék szemű kislány
dől a mellének zokogva, hogy imádja, és hogy azonnal adjon neki valamelyik testrészére egy
autogramot. Ő tulajdonképpen csak tizennégy éves, egy kicsit most sokat ivott, de Csöpi ak-
kor is a legnagyobb, és hogy is van ez a szöveg, hogy amikor ottan a törülközőkben lefeküdt,
hogy „az én nyoszolyóm egy kombinált szekrény", hát ez isteni, azonnal egy autogramot ad-
jon Csöpi, nem bánja, lehet ide a hasára is, azért majd ő fog mosdani, csak azt a részt nem
mossa majd. Hozzám nem jön senki, előkelő idegenként eregetem a füstkarikáka t, és várom,
hogy Csöpi végre felvegye a dohányt, hogy mehessek már a francba. Borda plakátokat szig-
nál, elém is lök egyet, úgy teszek, mintha nem venném észre. Kérdi is az egyik tini, hogy ez
ki? Azt mondom nekik, hogy az öcsém vagyok. Ezzel meg is eléged nek. Nézem Borda mit ír.
KOSSUTH LAJOS. Megköszönik, elmennek. Borda tényleg tudja, hogy kell ezt csinálni.
Dózsa Györgyöt is ír. A gondnok tapsolva, erélyesen löki be az öltöző ajtaját, most van igazán
elemében. Gyerünk gyorsan kifelé, mondogatja, és erős szorítással markolássza a keskeny
vállakat. A tinik kifejezéstelen szemmel, merev arccal hagyják magukat kilódítani. Már csak a
zenekar van az öltözőben, amikor a gondnok felém fordul, és gyanakodva méreget.
Hátmagakicsoda? Mondom neki, hogy az unokahúgom vagyok. Lecsóból jöttem. A gondnok
Csöpihez fordul, hogy én tényleg az unokahúgom vagyok-e lecsóból. Egy pillanatra elvigyo-
rodik, kilátszik a félbeszuvasodott fekete metszőfoga. Aztán hirtelen komoly lesz, vállamra
rakja a kezét, és vasmarokkal szorítani kezdi. Olyasmit sziszeg, hogy ő majd megmutassa.
Szívom a cigarettát, a gondnok meg a vállamat szorongatja. Érzem a porcogók recsegését.
Enyhén remegő kézzel füstkarikákat fújok. A többiek nem figyelnek. Halkan megkérem, hogy
ne szorongasson. Csak szorongat, és közben a másik csontos kezét ökölbe szorítva az orrom
6/95
előtt lengeti. Szívok még egyet a cigarettámból, aztán zavaros szürke szemébe nézve lassan a
vállamat markolászó kezére nyomom a csikket.
Valami recsegés történik, egy sötét alagútban fényes szikra tágul, árnyak kavarodnak, a fe-
jemben zakatol valami, lépcső, már látom, nem, még egy koppanás, kinn is vagyok, a sze m-
üveg mellettem a földön. Felteszem, felülök, hátul meleg csík folyik a fejemből a nyakamba,
persze hogy vér, nem nyúlok oda, mert akkor meglátom és megijedek.
Benn Csöpi üvölt, ajtók csapódnak, Borda jelenik meg fölöttem, fehérre vált képpel, azt
mondja, baszd meg, meg ne halj, és már vonszol is visszafele, én csak mosolygok, ez a hülye
azt hiszi, hogy meghalok, de milyen rendes, fél is, hogy meghalok. Kopog a cipőm a lépcső-
kön. Putyu bukkan fel, elkapja a lábam, lebegek. Vigyorgok Putyura, biztatóan. Még kacsin-
tok is Putyu csak arra figyel, hogy meg ne botoljon. Most kezdenek fájdalmak kerengeni be n-
nem. Egy kanapéra tesznek. Itt az egész banda. Állnak, mint szent család a fotós műtermében.
Rájuk vigyorgok. Csöpi megnézi hátul a fejem, súg valamit Dzsónak. Dzsó bólint, kimegy,
jön is vissza. Érdekes, hogy a fogam fáj. Balra fenn, hátul. Először csak halványan, tompán,
aztán lüktetni kezd, vág fel az agyamba, bal oldalt, a fél arcom fájdalmas grimaszba torzul.
Kicsit hősnek érzem magam. Nem szólok a fájdalmamról. Tárgyilagosan nézelődök.
Csöpi, Putyu, Borda, Dzsó. Csöpi, Putyu, Borda, Dzsó. Csöpi, Putyu, Borda, Dzsó.
Jó kiállású banda. Hogy nézhetek ki közöttük? Csöpi most befelé fordul, beszélni kezd. Borda
arcán, a tüskés szőrök között azonnal gúnyos félmosoly indul útjára. Putyu ünnepélyesre fa-
gyasztott faarccal horgasztja le a fejét. Dzsónál nem lehet tudni, mire gondol. Barna bőrű,
lógó bajuszú, vállig érő hajú, fekete, mokány gyerek, mindent megcsinál, amit kell, aztán e l-
tűnik. Hangos szavát még nem is hallottam. Csöpi nem rólam beszél. Nem is az ügyről. A
banda jövőjét ecseteli. Aztán előveszi zsebéből a pénzt. Elmondja, kinek mennyi jár, ebből ki
mennyit kap, kinek miért van levonása, és mindenkitől átlagosan mennyit vont le, és mire
kívánja költeni. Éhenhalásra elegendő összeget utal ki. Borda kacsint, megnézi a fejemet há-
tul, fehér port ad a kezembe, meg vizet. Engedelmesen mindent beveszek. Fehér köpenyes nő
jön, felemeli a fejemet, valami csípőset ken rá, vág, ragaszt, vág, ragaszt, megfenyeget, hogy
meghalok, ha hirtelen mozdulatokat teszek, kérdi, nem szédülök-e, mondom, csak ha a köpe-
nyébe benézek, ott, ahol nincs begombolva, begombolja, és örül, hogy ezzel már meg is oldot-
ta az agyrázkódás-problémát, aztán közli, hogy százötven forint, mert ő maszek orvos, innen
szemből. Odaadom a gázsim, nem kérek vissza. Nem is tudna visszaadni, mert nincs nála ap-
ró, de ha egyszer úgy érzem, hogy szükségem van a visszajáró pénzre, itt a névjegye, majd-
nem mindig rendel. Jó negyvenes, rekedt, „valamikor szép lehetett"-típusú, most is érdekes.
Határozott, humoros, őszes-barna, barna nyugodt szemekkel, kevés festék, kevés bizsu, gyors
mozdulatok, magas sarkú cipő, apró, fürge kezek, minden második ujján egy gyűrű, egy óra a
csuklón, karperec semmi, inkább finom szappan, mint kellemes parfőmillat. Csukódik az ajtó
mögötte.
Csöpi tér először észhez, leveszi szemét az ajtóról, öregem, ezt megcsípted, a ztán folytatja,
hogy kivel tárgyalt, mennyire fix már a hátsó borítón a színes kép, mennyiért csinálják a szí-
nes plakátot, mennyit kell leperkálni, hogy a lemez meglegyen, ez most a legújabb hír, cáfo l-
hatatlan forrásokból, kár, hogy a bandában nincs csaj, mert a főnök szereti a csajokat, azok a
bandák futnak, ahol a lányok fekszenek, nincs-e valakinek olyan csaj ismerőse, aki a bandáért
való lelkesedés hevében meggondolatlanabb tettekre is képes? Hirtelen mindenki rágyújt.
Fújjuk a füstöt némán, a fájdalom zsugorodik, és tömörül a fogam körül, ha rágondolok, még
feléled, de már nem sokáig tart. Borda elgondolkozva pöccinti a hamut a földre, és közli, hogy
neki talán van ilyen, mára várta, ide az öltözőbe, azt mondta neki a kis csaj, hogy amikor az
első fogamzásgátlót bevette, már rá gondolt. Talán el lehetne terelni a gondolatait, olyannak
látszott a csaj.
Már egyáltalán nem fáj a fogam, eszembe jut a két egymás felé induló, majd leírhatatlan tá n-
cot lejtő kemény mell, jóleső fáradtságot érzek, és kis lelkifurdalást. Bordára nézek, nyelek
7/95
egyet. Mondjam, ne mondjam? Csak annyit mondok magam elé bámulva, hogy én találko z-
tam a lánnyal, és tényleg el lehet terelni a gondolatait. Csöpi azonnal kapcsol, és közli, hogy
akkor még két kiló gázsilevonás. Borda arca rezzenetlen, Putyu elismerően vigyorog, Dzsó is
mosolyog, és olyasmiket mondogat, hogy „á, gratulálok, á, gratulálok!" Csöpi előkapja a nap-
tárt, közli a többi buli időpontját, a technikusok is bejönnek, rövid üvöltözés után megegye z-
nek a pénzben, Csöpi még egyszer felhívja Borda figyelmét a jól fekvő hölgy fontosságára,
aztán felkapja a bőrdzsekijét, és köszönés nélkül kiviharzik. Lassan lecsúsztatom a lábam a
kanapéról, és ülőhelyzetbe hozom magam. A fájdalom a fogamban már csak egy emlék, balra
fenn, a halántékomnál apró bárányfelhőként fájásfoszlány lebeg. Dzsó bőrdarabkával törölgeti
a basszusgitár húrjait, Putyu a dobverőket számolja, méregeti, melyiket kell kicserélni? Felá l-
lok, vidáman intek, na sziasztok, aztán vészesen közeleg felém a rosszul gyalult padló. Nem
hallok koppanást, a fa megállt tíz centire az arcomtól. Felemelkedek. Borda tart erős kézzel.
Azt mondja, hogy „Nna". Veszem a lapot, vigyorgok, komikus a helyzet, engedj már el, mi a
francot szorongatsz, megkeféltem a nődet, te meg megmentesz. Frászt kefélted meg a nőmet,
mondja, az kefélt meg téged, ahogy én ismerlek. Nahát, hogy te mindent tudsz, a fene a pofá-
dat, most már elengedhetsz. Megállók. Inog a szoba. Merre mész? Gyere, sétáljunk! A gond-
nok bekötött kézzel, vigyorogva integet. Persze, maga is Lecsóból jött!
8/95
9/95
EGY VIDÉKI BULI
Csöpi már megint ideges. Most jönnek a tévétől, most mindennek be kell jönnie, most min-
denki mindent adjon bele, ettől sok minden függ. A technikusok reggel óta szerelnek, másfél
rongyért kaptak füstöt is, a kondérban gőzölög a víz, a szárazjég zsákokban áll a függöny mö-
gött, a karnyi vastag gégecső a színpad közepéig nyúlik. Sikerült szerezni kölcsön mélynyo-
mókat, most a bődületes hangfalszörnyek a színpad felét elfoglalják, de legalább majd jól szó-
lunk, kacsingat Csöpi. Szerzett egy szürke kiskosztümöt, épp a melltömését igazgatja, ez most
a menő nyugaton, a fickók csajnak öltöznek. Putyu az őrjöngő gyerekekkel barátkozik. Ho r-
gas orrú, tizennégy év körüli lány gyorsírással jegyzi alegújabb, „Sakálok" slágert. Putyu so-
ronként diktálja, minden sor után elismerő hűházás. A szövegíró gyerek szerényen ül a sarok-
ban, de egy szót sem hagy elveszni. Füle negyven centire nő, és a vége enyhén behajlik.
Csöpi egy overallos fickóval üvöltözik, azt csináltok, amit akartok, a suskát megkaptátok rá,
nem érdekel a hálózat, menjen és kész. Deértsdmeg, Csöpi, nyögi az overallos, ha a tanácse l-
nök nem akarja a bulit, akkor addig lesz áramszünet, amíg ő akarja, egyszer már megcsinálta,
négy zenekart kifizetett és elküldött, mert náluk névnap volt. Azt csináltok, amit akartok! Az
overallos vállat von, de kifelé úgy bevágja az ajtót, hogy homorít, domborít, homorít, és
kutyogó hangot hallat. Új szemüvegem van, teljesen foncsoros, a fél pofámat takarja, ez már
menő, ha ezt felteszem, a kutya sem ismer meg. Mindig tudok valaminek örülni. Csak érzem
magamban, hogy örülök, és úgy kell visszakeresni, hogy minek? Ha megtalálom, akkor még
jobban örülök. Most ennek a szemüvegnek örülök. Csöpi már megint kiszúrt, hogy vennem
kell egy új szólógitárt. Egy Framust. Az jó drága. Persze, csak bundából kell vennem, részle t-
re. Adok érte negyven rongyot. Merthogy egy összegben ő megkapja a bolttól az árat, én meg
fizetgetem, vagyishogy ő fizetgeti az én nevemre, akkor van ciki, ha nem fizeti, jönnek, és
elveszik a gitárt vagy letiltják a lóvémat. Dzsó jön be, félrehúzza Csöpit, hogy itt van az a
fotós, akivel megbeszélték, hogy majd olyan képeket, szóval amik jók a borítóra, de nem
akarják beengedni. Csöpi a földhöz veri magát az egérszürke kiskosztümbe n, így menjek ki,
hát annyi eszed nincs, intézd el, na, csinálj már valamit. A válladon hozd be, vagy fizesd ki a
jegyét, vagy mit bánom én, itt van a tiszteletjegy. Add ki neki, rántsd be a rácson.
A mai bulit egyébként Finesz szerezte, csekély öt kilót zsebel be bulinként, igaz, ha ez nem
lenne, nem tudom, miből élnénk. Ez a Finesz ez egy hétpróbás, mindenkivel elhiteti, hogy
baromi nagy kapcsolatai vannak, még azokkal is, akikre hivatkozik. Képes úgy dumálni a
fejesekkel, hogy azok nem merik azt mondani, hogy nem ismerik. Kicsit gyanús is nekem.
Túl sokat tud mindenkiről. Állandóan a kezét dörzsöli, vigyorog, hajlong, az ember attól fél,
hogy eltörik, olyan vékony, és csak akkor támad fel a gyanú, ha behúzta maga után az ajtót.
Olyankor mindenki a zsebéhez kap, vagy megnézi, a kézfogás után a kezén maradt-e a gyűrű?
Finesz mindig azzal kezdi, hogy „hahó fiúk, hogy s mint?". Integet a csillogó karkötőjével, a
kockás öltönyében. Az ilyen vidéken még bizalomgerjesztő, városban meg különösen. Finesz
plakátot is intéz, ötszínnyomásban, húszezerért ötezer darabot, a banda egy kőbánya vagy
autótemető előtt vigyorog, háttérben roncsok, sziklák, festői szétesettségben. Állítólag mindez
Finesznek egy üveg konyakjába került, de Csöpi szerint akkor is óriási üzlet nek ünk, mert
nincs a plakáton felelős kiadó.
A faluba lassan szivárognak a rajongók. Stoppal, vonattal, busszal jönnek, gyalogolnak a négy
kilométeres úton, csapatokba verődnek, isszák a bort az üvegből, cigarettáznak. Jönnek az
álcsövesek is, Wartburggal, Zsigulival, Opel is akad. A rendőr sandán méregeti a gyülekező
tömeget. Gumibotját előbbre húzza, lába között eligazítja a nadrágot, derékszíját középre rá n-
gatja. A tinik nem törődnek vele. Egy bomba nőnek maszkírozott csaj, magas sark ú cipőben,
feszes nadrágban, egy szál blúzban, vastag rúzzsal a száján egy fiú után sikít, hova az
anyádpicsájába mész? Beszartál? Egy öregasszony berántja a földszintes háza ablakát, a cs u-
10/95
kódó szárnyak között még kiköp. Volga gördül a ház elé. Öltönyös férfi lép ki a hátsó ülésről
szuszogva. A rendőr tiszteleg, közelebb lép, halkan mond egy-két szót. A kövér öltönyös me-
rev halszemét a tömegen járatja, bólint, és eltűnik a házban. Józsi, Józsi, a tanácselnök keres!
Lihegi a szemüveges asszonyka a kultúrház igazgatójának fülébe. A foncsorozott szemüveget
viselő, alacsony, kesehajú férfi nem túl boldog, int Csöpinek, hogy mindjárt, aztán komótosan
az irodája felé indul. Húzza a jobb lábát. Finesz széles mosollyal hajbókol, üdvözlöm az ura-
kat, azt nézik, miért sántít, leesett a lépcsőn, két helyen eltört a lába, csoda, hogy menni tud, le
akarták vágni a lábfejét.
A technikus a keverőpultnál az utasító mikrofonba dünnyög, Putyukám üsd meg a pergőt.
Putyu álmosan kicsámborog, helyére ül, igazgatja a széket, aztán dobolni kezd. Egy kávé?
Kérdi, vagyis inkább mondja Finesz, aztán Csöpi csodálkozó arcát látva hozzáteszi, természe-
tesen a helyi mulató bárjában. De Jóska a tanácselnökkel... Ugyan, üzenetet hagyunk, hogy
jöjjön utánunk, annyi időnk még van, nem? Egy pillantással engem is invitál, lépdelünk a falu
egyetlen presszója felé. A tömeg tiszteletteljesen megnyílik Csöpi előtt. Tiszteletem Finesz úr,
hajlong a sötét képű pincér, a szokásosat, Finesz úr? Finesz csak bólint, egy asztal megterül, a
füstben homályos arcok fordulnak felénk, megengeditek, hogy leüljek, kérdi egy tagbaszakadt
fickó, és már húzza is a székét az asztal mellé, szia, mondja Csöpinek, és megropogtatja a
kezét, én csak bólintok, mutatom, hogy nem érdemes kezet fogni, csak levernénk a poharakat,
na szóval én költő vagyok, mondja a fickó, mintha csak folytatná, van is nálam néhány, az
első például... A zsebéből kettéhajtott taxiszámlát vesz elő, mielőtt azonban olvasásba kezde-
ne, Finesz elkapja a könyökét, egy percre, ha lehetne, hívja a pulthoz, ott a pincér azonnal tölt
neki egy felest. Finesz kezét dörzsölve ül vissza, ja az emberekkel bánni kell tudni, beszéljünk
az üzletről, a mai buli ki van fizetve, nem kell lejátszani.
Csöpi keze megáll a levegőben, kávéscsészével együtt. Finesz mosolyog, kezét dörzsöli, és
még kettő, teszi hozzá, de ez szigorúan bizalmas. Mi? Hajol előre Csöpi. A művészet az mű-
vészet, a buli, az buli. Meg kultúrpolitika. Kell rendezvény a fiataloknak? Kell. Van rá pénz?
Van. Kell balhé a tanácsnak? Nem kell. Megéri, hogy kifizessék a bulit, és az technikai okok
miatt elmaradjon? Meg. De hát, de hát, de hát... Mondja ékesszólóan Csöpi, de hát a gyere-
kek, a rajongók... Azok imádnak a legjobban, elmondod, hogy ki akarnak nyírni, hogy üldö z-
nek, hogy kicsapják a biztosítékot, akárhova mész... Hallottál már szolidaritásról? Akárhol
lesztek, telt ház lesz. A művházdirinek megvan a bevétel, neked megvan a gázsi, a tömegbázi-
sod, a tanácsnak a kultúrpolitika, a rendőrségnek nem kell avatkozni, nekem bulinként az öt
kiló, kell ennél jobb?
Szemem-szám eltátom. Levegő után kapkodok. Az agyam csikorogva kattog. Valaki kiemel a
székből. A pult mellé rak. Cingár alak, munkásruhában. Villognak a fémfogai, fogadjunk,
nem tudod, ki vagyok? Nyertél. Én vagyok a Varga IV. Varga négy? Az. Nem emlékszel?
Együtt dzsudóztunk. Én? Dzsudóztam? Persze, negyedikben. Varga négy, Kádár kettő,
Bénagy. És te. Nem emlékszel? A Svadrony tanított. A Barom Svadrony. A Ló, nem emlék-
szel? Jaj, tényleg, a Svadrony, a barom Svadrony. Nahát, mit keresel te itt? Nem sokat. Keve-
rem a maltert. Rászoktam a cigarettára. Meg az alkoholra. A nőkre. Meg fogadásokat kötök.
Fogadásokat? Igen, fogadásokat, hogy helyből felugróm a pultra. Erre? Erre. Nem hiszed?
Varga IV. kezében a fél rummal már fenn is áll a pulton. Fémesen vigyorog le rám. A csapos
egykedvűen törölgeti a bádoglemezt, Béla, vidd már odébb a lábadat! Jól van, csak a bará-
tomnak mutatom, hogy miben szoktunk fogadni. Nahát, Varga négy! Azt hallottam, egy D u-
na-úszóbajnokságon kiúsztál Ausztriába! Na, ja. Aztán hazajöttem, leültem, most it t vagyok.
Na, fogadunk, hogy fel tudok ugrani? Elhiszem, Varga négy, elhiszem. Naésveledmivan?
Feltörtél, hallom, a Sakáloknál szólózol. Bezzeg a sulibandában a gitár közelébe sem enged-
tek, emlékszel? A Ferikének volt a Jolánája, meg sem pengethetted. Most meg betörtél. Büsz-
ke vagyok rád. Néztelek a múltkor a tévében, és komolyan mondom, te adtad vissza az élet-
kedvemet. Mondom magamnak, ha ez a barom eddig eljutott, én miért ne juthatnék, nehogy
11/95
félreértsd, na és ha nem jutok, akkor is, példa van előttünk, érted, példa, van pénzed? Fogad-
junk, hogy helyből felugróm a pultra! Na, csak egy húszasba, mert haver vagy. Ide kirakod,
én meg ide mellé az utolsó ötvenesemet, és ha nem ugróm fel, a tiéd. De hát már felugrottal,
itt a húszas, tessék. Nem, ez így nem becsületes, Varga Négy, ha ki is úszott Rajka mellett,
tudja, mi a tisztesség, tessék a pénzt letenni, és ha nem ugróm fel, tiéd az utolsó ötvenesem!
Varga IV kiteszi az utolsó gyűrött ötvenesét a pultra, mellé az én húszasomat, kicsit hátrább
megy, malteros ruhájában csak úgy lötyög a karja, lendületet vesz, és pofával a mosogatóba
zuhan. A csapos kivesz a szájából egy poharat, törölgetni kezdi, Béla, ne szórakozz itten, jön
a főnök, tudod, hogy nem szereti, ha a mosogatóban úszkálsz, na, menj szépen, szárítkozz
meg. Varga IV. Béla hátrasimítja nedves fürtjeit, biztatóan rámvillantja fémfogait, hát ez most
nem jött össze, vidd az ötvenesem, így igazságos. Dehogy viszem. Dehogy nem viszed, büs z-
ke vagyok, hogy kisegíthetlek egy ötvenessel... Legyint, és hirtelen a levegőbe emelkedik, egy
marok fogja a gallérját, az anyád, én keverem a betont odakinn, te meg itt pénzt osztogatsz, na
tűnés melózni, adj egy fröccsöt Döncikém. Varga IV. Béla kirepül az ajtón, és a
betonkeverőóriás csorgatja lefelé a torkán az Abasárit szódával.
Finesz és Csöpi egyezségre jutottak, egymás vállát veregetik, Csöpi némi készpénzzel is javít-
ja Finesz hangulatát, majd „kezdődik a buli" kiáltással a kijárat felé indulnak. A technikusok a
lámpákat állítják. A dézsányi alumínium edényben fortyog a víz. Csöpi megtorpan a fekete
Volga előtt. Majd leesik a feje teteje, úgy körbeszalad a vigyor a pofá ján. A sárga szemű tévés
sápadt mosollyal biccent, aztán halkan megkérdi, hol lehet itt jól berúgni? Csöpi tüsténkedik,
mindjárt, azonnal, egy pillanat, ide tessék befáradni, rögtön, tessék csak helyet foglalni, elné-
zést, egy másodperc és itt vagyok, a tévés csak a kopasz fejét forgatja Csöpi után a fotelból,
az meg villog, ajtókat nyit, ablakon szól ki, telefonál, suttog, kiabál, végül belibeg egy szőke,
húsz év körüli lány, kezében tálca, azon konyak, két pohárral, meghajol a tévés előtt, biztató
mosollyal leteszi előbb az egyik poharat, aztán a másikat, aztán a tálcát, felemeli az üveget,
kinyitja, tölt, majd felemeli a saját poharát, mindent ígérő arckifejezéssel közelebb húz egy
széket, Csöpi lábujjhegyen távozik, és áhítatosan suttogja, Szilvi mindent elintéz nekünk, fél
éven belül önálló műsorunk lesz. Baj van gyerekek, jön Józsi. Lefújva a mai buli,
tanácstitkáripótválasztóértekezletválasztóközgyűlés lesz. Itt? Itt. Hányan vannak? Hárman.
Azért megy most haza hatszáz gyerek? Azért. És a bevételek? Az marad. És a gázsink? Az is
marad. Ötven százalékot kaptok. Csöpi agya lilába fordul, hiába szorítja Finesz örök moso ly-
lyal a csuklóját. Ha beledögöltök, akkor is lesz buli. Ha utoljára játszunk, akkor is lesz.
Józsi füle piros, jobbra-balra nézeget, kinn sziréna szól. Jönnek. Mondtam, hogy ne kiabálj!
Egy pillanat, uraim, rögtön jövök. Finesz a belépő rendőrhöz lép, tiszteleg, meghajol, kérdez
valamit, a rendőr int, hogy kövesse. Két perc múlva távolodó szirénázás. Véletlenül tudomá-
som volt egy közeli betörési kísérletről, jön vigyorogva Finesz, nos ez esetben, nos, hát, talán
ha Finesz úr beszélne a tanácstitkár elvtárssal... A lámpák hunyorogva kialszanak, a tinik
füttykoncertben törnek ki. Gyufák lobbannak, kiabálás, futkosás. Ki kell hívni a szerelőket,
süvölti valaki a fülembe, és odébb lök. Csak akkor jönnek, ha valamelyik fejes irodájából hív-
játok őket. Vagy legalábbis azt mondjátok, hogy ti vagytok az egyes. Na, majd elintézem! Én
villanyszerelő vagyok, ha valaki segít felmászni az oszlopra, hozok ára mot!
A lángocskák a tinik kezében fel-alá ugrálnak, kórusban, majdnem imaként zeng: NEM
HALLGAT A SAKÁL, NEM HALLGAT A SAKÁL!!! Egymásnak támaszkodnak, imbo-
lyognak az árnyak, soha nem érzett ösztönök támadnak fel, a láng, a sötétség, az együttlét
mágikus érzése. Valaki énekelni kezdi a „NEM TUDOK ABSZTRAHÁLNI" című dalt. Csö-
pi, a színpadon terem, két-három elemlámpa megvilágítja, teljes erővel énekel, Putyu finoman
dobol alá, nem kell ide erősítő.
Valami megránt. Ágyúgolyóként a színpadra zuhanok, bedugom a gitár zsinórját, és hangtala-
nul szólóba kezdek. Csöpi visszalép, rám bámul, aztán eszeveszetten ütni kezdi a ritmust, a
tömeg üvölt, mindenki hallja, amit játszok, Dzsó is beszáll, ingunk, játszunk, a tömeg énekli a
12/95
basszust, a szólót, Borda röpködő szakállal veri a billentyűket. Az öngyújtó- gyertya-

gyufalángok betűket, díszmagyarmotívumokat, kérdőjeleket rajzolnak a feketeségbe, izzadt,
lelkes arcok üvöltenek a maguk keltette extázisban. A színpad két széle lassan lefelé hajlik, az
erősítők megdőlnek, alig tudom magam megtartani a csúcson, a terem lefelé görbül a szélein.
Mindjárt elfordul az egész. Szétvetem a lábam, nagyterpeszbe, le ne guruljak. Csöpi egy mé-
terre áll tőlem, de csak a derekamig ér. Ropognak a csontjaim, ahogy növök és soványodok. A
karom négyméteres, és hajlékony, mint a polip csápja. Kunsztokat csinálok vele, körülfogom
a gitár nyakát, és csak az utolsó pillanatban fogom le az akkordot. A nyakam elvékonyodik,
nyúlik, tréfásan kinézek a lábam között, aztán átfogom a terpeszbe feszített lábszáraimat.
Borda egy emelet mélységből elismerően bólint a zongora mellől. Putyu mögöttem keményen
hozza az egyeket, a tömeg, mint a magok a meghajlított napraforgóban, szétágazik és őrjöng.
Egy lámpa villan, egy másik, az erősítőmön a kis piros fény derengeni kezd, aztán dörögve,
de tisztán megszólal a banda. A közönség szája tátva marad, aztán az eddiginél is eszevesze t-
tebb hullámzás kezdődik. Aki tud, előre tódul, egy hosszú hajú fickó fél lábbal a lépcsőn,
képzelt szólógitárral engem utánoz, nyolc-tíz fiú- lány Csöpi felé nyúlkál, csak a tátogásukról
látni, hogy azt üvöltik: „Csöpi, Csöpikém!" Sírnak és rázzák magukat. A fal mellett, arcát
kezébe temetve, kis csapat kuporog, jobbra-balra billeg, és soha nem akarja elfelejteni ezt a
pillanatot. A harmadik sorban a doktornő arca villan felém. Nyugodt, ápolt, mosolyog rám,
mint aki azt mondja, elég jól rendbejöttél, öregem. A halszemű tévés zakója már rongyokban
lóg, ő maga ujjaival „V"-t formázva a jobb szélen ugrál, kopaszodó fején néhány szál haj
leng. Finesz a kuporgok között ide-oda hajladozik, csurog a könnye, az öklét harapdálja. Va r-
ga négy négykézláb álló kollégája hátára ugrál fel helyből, és a gondnok a hatalmas
„SAKÁLOK" transzparens mindkét rúdját tartja kifeszítve, egyfogú vigyorával a fénybe for-
dulva. Csöpi ismeretlen versszakot énekel, már a dal sem ugyanaz, fonódnak egymásba a
hangjegyek, csorog, csorog végtelenül a zene, teste van, ami ölel, lüktet.
Aztán balra, fenn a zápfogam tövéből egy hasító-agyrepesztő fájáshullám áll belém. Kezem
elereszti a gitárt. A színpadra betör a füst. Még mindig meredten állok. Szögek szaladnak a
szemem felé, szemhéjam vibrál, arcom eltorzul. Nyelvemmel óvatosan a gócpont felé közelí-
tek. Kettényílik a fejem, és fogak nőnek ki a résből. Eldobom a gitárt, és siko ltok, kezemmel
próbálom a repedt fejemet összenyomni. Vékony, fültépő füttyök jönnek valahonnan. Gázo-
lok a derékig érő ködben. Kezeket bökök el magamtól, Csöpi verejtékfestékes arcát lépem át.
Borda üvölti hangtalanul, hogy MI VAN! Rekedten hörgőm, hogy MEGREPEDT, de nem érti
senki, és nőnek ki a fogak a repedt fejem hasítékán. Ki kell törni valamivel, mert nem tudom
összecsukni, megyek a fal felé, de a meszelt sík elhajlik, az éles, velőtrázó füttyök egyre ta-
goltabbak, valami morzeszerű, magamban motyogom, titatititita. Nem igaz, ilyen fájdalom
nincs, meghalok, segítség. Meghalok. A visító sípsorozat szüneteiben dong a zene, hangorkán
lökdös, nem találok sem függönyt, sem kijáratot, most az orrom fordul befelé, mint egy gumi-
babának, kapok oda, a homlokomban észvesztő fájások, MI EZ! üvöltöm, már a szemem sem
merem kinyitni, kóválygok, nem is tudom hol, a fejem után kapkodok, ami hol akkora, mint
egy hordó, hol meg egyszerűen nincs. Mindezek fölé a titatititita. Mindjárt vége, mondom
magamnak, és valaminek nekiütközök, fal, szilárd fal. Verem a fejem a falba, legalább valami
egyértelmű dolog, lötyög az agyam, tehát még van. Titatititita. Ez jelent valamit. Színes fé-
nyek opálózódnak a lengő ködfüggönyön, aztán sötét. JÖVÜNK! mondja valami hangtalanul,
morzenyelven, de hiába feszítem a szemem, nem látok semmit.
13/95
'Kedves Karthágó!
Először is hadd gratuláljak ahhoz a mindent elsöprő sikerhez, amit elértetek, és amit igazán
megérdemeltek. Remélem, hogy még nagyon sokáig ilyen népszerűek maradtok. Megmondom
őszintén, alakulásotok óta nagyon szimpatikusak vagytok nekem, és titeket kedvellek a legjob-
ban a magyar együttesek közül. A tini korból már "kinőttem", a 19. évemben járok. A zenétek
az egyszerűen csodálatos, érdekes, színes, különleges. Takáts Tamás éneke pedig mindent
felülmúl. Gondolom ti is olvastátok a Magyar Ifjúság június 19-i számában a rólatok szóló
kritikát. Nos, én életemben még ilyen szemétséget nem hallottam, amit ez a Mola György irt
rólatok. Hogy lehet valaki ennyire gerinctelen, nem tudom fölfogni. Csak néhány mondatot
idézek a cikkből: "Szigeti Perenc zenekarának nem sikerült megvalósítani azt, amit hallgatói-
tól kér /Lépd át a múltat/ "...könyökömön jön ki a kőkemény-kemény és az őszinte rock kötele-
ző adagokban kimért gitártekerése, már szinte doscomonotonságú ritmuspaneljei,
álagressziv-nyávogó énekstílusa, régóta semmit sem kifejező szintetizátor effektjei." "...éppen
ez az LP volt az, amelyen már a legnagyobb figyelemmel sem sikerült semmi érdekeset felf e-
deznem abból, amit a popzene ma még nyújthat." No persze, ha valakinek,botfüle van, hiába
minden erőlködés. Érdekes, nekem meg még sok ezer,embernek miért tetszik a lemezetek? És
mi miért nem találjuk ócskának a zenéteket és szövegeteket? S még egy, amin sikerül fölbosz-
szankodnom, ismét idézek a cikkből: "Kizárólag azt hiányolom, hogy a gitárjátékon nem lehet
felismerni Szigeti Ferencet, a billentyűs hangszerek mögött mindegy, hogy Gidófalvi Attila ül-
e, a ritmusszekció független Kiss Zoltántól, és 'Kocsándi Miklóstól, Takáts Tamás énekstílusát
meg már jól ismerem a Piramis lemezekről." Szerintem ennek az embernek nincs bőr a képén,
vagy fogadalmat tett, hogy mindenképp leéget benneteket? Nem hiszem, hogy ez valaha is
sikerülni fog neki, mert csak meg kell figyelni a közönségeteket, azokat a fiúkat, lányokat, akik
tombolva imádnak benneteket. Tehát nekik kell hinni, nem ennek az egynek, akinek volt mer-
sze megírni ezt a cikket. /Ugyanez szól az IM-ben megjelent cikk Írójának is/« Az én vélemé-
nyem szerint nektek sikerült megvalósítani azt, ami más együtteseknek nem ment. Az "elcsé-
pelt" kemény rockot felújítani. Fantasztikus szintetizátorral, Gidófalvi Attila játékával, és
nagyszerű vokállal. Tamás éneke hallatán elkezd bizseregni az ember vére, és egyszerűen
gyönyörködik benne. A ti zenétekben tényleg lehet gyönyörködni, és meg lehet csodálni a szí-
neket mint egy festményen. Jó példa erre a "Lázban égő nemzedék", a "Fények a hangok, az
árnyak", és a "Az éjszaka vándora." Kedves fiúk, nagyon boldog lennék, ha küldenétek egy
dedikált fotót, és irnátok egy rövid kis levelet a jövő terveit illetően. Remélem még ebben az
évben megjelenik a második nagylemezetek és remélem a zenéteken nem változtattok egy
csöppet sem, mert hozzátok csak ez a stílus illik, Így vagytok jók.
További jó munkát, sok sikert, minden jót, és sok boldogságot kívánunk! Őszinte tisztelőtök,
követőtök és rajongótok:
Kati
14/95
KÓRHÁZ
Jól van, mondja valaki, és hűvöseket érzek a homlokomon. Testetlenül lebegek egy hűvös,
száraz tenyér alatt. Öregem, mekkora buli volt, te voltál a sztár. Ez a Csöpi hangja. Honnan
jön? A vállam mozdítom, emelkedik a kezem, puha akadályba ütközik. Itt a suska, betettem a
párnád alá. Csöpi lehelete a fülemet csiklandozza. Megjöttek? Kapom fel a fejem. Fény vág
az arcomba. Fehér szoba, a doktornő, Csöpi, lámpa, vaságy, rajtam csíkos pizsama. Mik jöttek
meg? Kérdi értetlenül Csöpi. Visszafekszem, behunyom a szemem, így mégis jobb. Szóval
nem jöttek meg. Vagy Csöpi nem vette észre. Talán az újságokban benne van. Mit ír a mai
újság? Mit írna? Csöpi bizonytalan. A doktornő keze a homlokomon, alá bújok, fészkelődök a
megnyugtató érintésben. Maga érti, ugye? Nem nézek rá, az ujjak rezdüléséből érzem, hogy
érti.
– Öregem, hogy te miket műveltél! A tinik megőrültek. Komolyan, féltékeny vagyok rád,
mintha látomásod lett volna, eljátszottad a vakot, a szenvedőt, hát, öregem, itt vannak a leve-
lek, amiket írtak, egészen komoly emberek is írtak. Öregem, befutottunk. Minden összejött.
Mondtam, hogy egyszer összejön még nekünk is.
Csöpi dumája paplanná puhul, borogatja az agyamat, a behunyt szemem is lecsukódik, min-
den mindegy, ha ez a halál, akkor ásítok egy nagyot, kinyújtózom, és jöhet.
Jövünk, várjatok, jövünk.
A géphang női. Úgy barázdál a fejemben, mint a gyökérseprő a parkban.
– Na hogy van a mi rocksztárunk?
Szemüveges pofa közelít. Ronda bibircsók van az állán, ráadásul nem is középen, hanem o l-
dalt. Keskeny szája van, és kegyetlen szeme. Hideg és szürke. Na, hogy van? Fel tud állni?
Kicsit belemászunk a gondolataiba. Jöjjön velem. Nyugodtan rám támaszkodhat. Nem, kö-
szönöm, megy ez egyedül is. Ketten húznak ki az ágy alól. A padló csíkos és billenős.
Naugyehogynemmegy. Ide feküdjön fel. Ragasztanak, drótoznak. Hideg ez az asztal. Ne
mozduljon. Egyenletesen lélegezzen. Negondoljonsemmire. Most egy kis bizsergést érez
majd. Hideg ez az asztal. Tüdőgyulladást kapok. Vagy vesegyulladást. Mostnelélegezzen.
Kérem. Óhaja parancs. Akár évekig is visszatartom. Hogy több jusson másnak. Ha kell, oxi-
gént termelek. Benzint izzadok. Namostfeküdjönátide. Megint drótoznak. Ez már billenős
ágy. Látom az írószerkezetet. Görbe tintacsíkokat ken egy forgó hengerre. Tőlem függ, hogy
milyen görbe. Koncentrálok. Az egyik mutató megugrik. Még egyszer megpróbálom. Megint
ugrik. Doktorúrnézze. A köpenyesek a henger köré állnak. Ez tetszik nekik? Majd akkor most
adunk. Például felrajzolok nekik valamit hétnegyedben. A doktor előre hajol, szemüvege a
feje búbján, kikapja a papírt, az ablakhoz viszi. A telefonhoz rohan. Még többen jönnek. Zúg-
nak, mint a méhkas. Lökik a latin szöveget, vitatkoznak, e gymás kezéből tépik a papírcsíkot.
Hideg van. Viszketnek a testemen a drótok. Halkan köhécselek. A kutya sem figyel. A pap í-
ron kell produkálni valamit, különben itt fagyok meg. Egyre laposabbá teszem a görbét.
Doktorúrnézze! A gépre néznek, aztán hozzám ugranak, lekapják a drótokat. Jól van? Nincs
szüksége valamire? Pihenjen egy kicsit.
A szobámban ketten sakkoznak. Egy fekete hajú, sápadt fickó, meg egy halálfej, barnára cse r-
zett, csontratapadt bőrrel. Kedélyeskednek. Na, pipuskám, ezt kapd ki! A bástya a levegőbe
emelkedik, lecsap egy parasztra. Ezt kapjam ki, pipuskám? Kikapom. De akkor ide azzal a
futócskával, jó? A lisztes képű elégedett vigyorral veszi le a futót. A halálfej állán megfeszül
az izom. Csak ne felejtsük el, pipuskám, hogy törzsőrmester vagyok. Voltál, pipuskám, voltál,
15/95
hol van az már, most csak beteg vagy, pipuskám és lépj ki a sakkból, ha tudsz. Nem tudsz. Ez
matt, pipuskám, ez matt! A lisztes képű elégedetten feláll, nyújtózkodik, a halálfej gyűlölköd-
ve bámulja a bábukat. Na, még egy visszavágó, pipuskám, mondja rekedten, és kezdi vissza-
állítani a figurákat. A lisztes képű azonban rá se hederít, észreveszi, hogy nyitva a szemem.
Teaztánöregem felkavartad ezeket. Éjjel félóránként jöttek megnézni, mindig más prof bámul-
ta a lázgörbédet meg az ékágédat. Mosolygok, nincs kedvem válaszolni. Nem fáj semmim,
frissnek érzem magam, ha egyedül lennék, kiugranék az ágyból, megfeszíteném a karizmo-
mat, csinálnék néhány fekvőtámaszt, fejen állnék egy picit, és elmennék reggelizni. Az éjjeli-
szekrényen a fejem mellett virág, befőtt, keksz, könyv, újság, egy levél. Mi ez? Feltépem.
Csipkés szélű, finom tapintású kemény papíron néhány sor. Érthetetlen szöveg.
Milyennapvanma?
Huszadikaszerda.
Bulivan! Bulivan! Hány óra?
Félnyolc.
16/95
17/95
KEZDEK SZTÁR LENNI
Villámgyorsan felpattanok, húsz percem van, hogy odaérjek. Kirúgom az ajtót, lépcsőkön
repülök, kezek kapkodnak utánam, kerítésen mászok át, bokrok mögött lapulok, árnyak oso n-
nak hangtalanul, az utcára érek, csikorogva autó fékez mellettem, nyílik az ajtaja, berántanak,
indulunk. Loboncos hajú fickó vigyorog a kormány mögül.
– Jóaszerelésed. TeaSAKÁLOKnál vagy, nem?
– Aha.
– Nyugimégelérjükabulit. KülönbenisaKobold kezd.
Lassan gurulunk a zarándokló tömeg között. Arcok nyomódnak az üveghez, egy csimbókos
tinifej percekig ugrál a szélvédő előtt.
IttasüniaSAKÁLOKból! SŰNISÜNISÜNI!
Naháttevagyasüni, belógatszigaz?
Népszerű lettem. Csöpi tényleg nem hazudott.
Csöpi ragyog. Átölel. Nahátfaszikámezaztánaszerkó! Az öltözőben Putyu vigyorog, vadonatúj
overallban van, minden zsebéből dobverő áll ki.
– Hol van Borda?
– Kirúgtuk.
– Bordát?
– Bordát
Le kell ülnöm.
– Helló Süni!
Borda áll az ajtóban.
– Hello. Hello, Borda! Miújság?
– Mi lenne? Buli lesz!
Csendesen megszorítja a kezem. Kacsint. Csöpinek hirtelen tennivalója akad.
– Tényleg kirúgtak?
– Ezek? Egy mondatot nem tudnak végiggondolni!
– Uraim. Üdvözlömönöket!
Finesz tárja ki az ajtót, mintha négyen jönnének, pedig csak ketten vannak. Pipás, tömzsi,
fekete hajú, fickó: zsíros, pattanásos pofa, sunyi, fekete szem. Finesz széles mozdulattal hely-
lyel kínálja az egyetlen törött lábú széken, a földre rakott lavór mellett, majd hosszú szipkát
vesz elő, és a villogó gyűrűkkel a kezén, szertartásosan cigarettára gyújt. Füstkarikát fújna, de
mindig nyolcasok, kilencesek, paragrafus-jelek, dollár és font jelek rajzolódnak a levegőbe.
Lassan beszivárog a banda. Visszafogott mozdulattal integetnek, elismerően cüccögnek a p i-
zsamámra, aztán áhítattal hallgatják Finesz barátját. A tömzsi szép, kerek mondatokban be-
szél. Hogy nincs tartalom forma nélkül, meghogy az ifjúságnak liturgiaszomja van, meghogy
nincs rockbanda ideológia nélkül, aztán felém fordul. Ő mindent ért az én színpadi munká m-
ból. Ennek társadalmi gyökerei vannak. Szociesztétikai genezise. A többiek úgy néznek rám,
mintha szárnyaim nőttek volna. Pedig csak szocioesztétikai genezisem nőtt. Abból legalább
kettő. A pipás szörcsint kettőt, aztán tovább lelkendezik rólam, hogy én milyen mélyen ábrá-
zoltam a meghasadt válságtudatú fogyasztói állampolgárt. Hogy ő Hamlet óta ilyen társadalmi
lakmuszt nem tapasztalt felmutatni a történelem arcába. Csöpi izeg- mozog, köhécsel, ő is sze-
retne lakmusz lenni. Borda a szakállába vigyorog, kacsingat, bandzsit, a nyelvét öltögeti, nem
kell mindent elhinni. Odakinn dong a KOBOLD együttes ötszáz wattos basszuscucca. Ez a
gernyó mindig a pofámba bámul, és magyarázza, hogy én mit akartam mondani, amikor fejjel
mentem a betonnak.
A fal mellett kuporgunk, Csöpi, Putyu, Dzsó, Borda meg én. Finesz csípőficamosan áll a pat-
tanásos széke mögött, és szívja a hosszú szárú szipkáját. Aprókat bólogat, nagyon komoly.
18/95
Engem is elönt a komolyság. Nyílik az ajtó. Bőrdzsekis koravén tini csusszan be. Mellém
kuporodik.
Teöregittegyvers. Kockás, fedeles füzetet nyom az orrom alá, kinyitja.
Akarodhogy felolvassam? Kurvanagypank. A fülemhez hajol, és motyog. Kurvákról, atom-
bombákról, szemétről, zacskós tejről, gatyakorcról. Frankómi? Frankó. Megcsináljátok?
Nanáhogymeg. Tépdki.
Zsebregyűröm a papírt. Az ideológus még egyet szortyint a pipájából, barátságosan integet és
kivonul. Finesz a helyére ül, keresztbe veti a lábát, és jelentőségteljesen néz ránk. Összekoc-
can a karkötője. Ezek az. irodalompolitikusok nagy állatok. De az a jó nekünk. Mindegy,
hogy hülye vagy, vagy csak annak tetteted magad, az a fő, hogy ő érti. És nem kér pénzt érte.
Érted? Majd inkább hozza. Már valami cikket is írt valami húszpéldányos újságba, és abban
benne vagy, mint példa. Az a húsz példány olyan helyekre megy, ahol döntések születnek.
Ahol pedig döntések születnek, ott pénz van. Majd összesúgnak a nagyokosok. Vala mire biz-
tosan jó lesz nekik, hogy fejjel mész a falnak. Majd megmagyarázzák. Lehet, hogy miattad
csökken majd az élesztő ára. Vagy felemelik a rendőrök fizetését. De amíg te vagy, addig van
érv. Ma is nekimész a falnak? Naná, hogy nekimegy, mondja Csöpi magabiztosan, és örül,
hogy megszólalhat.
– Nem megy neki.
– Mértnemenne? – bámul Csöpi Bordára.
– Mert most nem beteg.
– Kitérdekel, betegvagyegészséges?
– Engem.
– Kivagyte?
– Enyém a cucc, enyém a név.
Csöpi felpattan, Borda torkának ugrik, tépi, rázza, üvölt, mint akit ölnek, vagy mint aki ölni
készül, terohadtállat, mindigtudtam, kártékonyvagy, egyszermégkitaposomabeled! Borda le-
löki magáról.
– Ha mégegyszer ilyet teszel, nem javítom ki a helyesírási hibáidat a szerződéseken.
Csöpi szája habzik, mosolyogni próbál. Borda sápadt, de mosolyog.
– Azonkívül még a pofádat is betöröm. Érted?
Csöpi maga alá húzza a lábát, megint ugrana, de Putyu visszatartja.
Csöpikémkifáradszabulielőtt. Ez jó érv, Csöpi fúj egyet, mielőtt kimenne, valami
jelentőségteljeset szeretne mondani, veszi is a levegőt, de nem jut eszébe semmi, legyint, be-
vágja maga után az ajtót, ez sem sikerül tökéletesen, becsípi a sarkát. Szerencséjére Nágelbe
botlik, azzal kezd üvölteni.
Dzsó, mintha mi sem történt volna, bőrdarabkával pucolgatja a basszusgitár húrjait. Putyu
felkapja a pergőt, elindul kifele. Borda mellém kuporodik.
– Fáj még a fejed?
– Nem.
– Azok a rosszullétek... Elmúltak?
– Azt hiszem.
– Nagyon rossz volt? Mit ereztél?
– Minden imbolygott velem. Füttyöket hallottam. Beszédet is. A fejem, mintha kettényílt vo l-
na.
Borda figyel. Érzi, amit érzek. Elönt a meghatottság. Megszorítom a vállát.
– Kösz, Borda.
– Mit köszönsz?
– És én még megkeféltem a csajodat.
– Milyen volt?
– Isteni.
19/95
Borda kicsit elmélázik, a száját nyalogatja.

– Nekem úgy se jött volna össze. Valahogy elfelejtettem, hogy kell ezekkel bánni. Túlságosan
tisztelem őket. Olyan hülyeségeim vannak, hogy előbb meg akarom ismerni... Ha megisme-
rem, akkor rájövök, hogy egy jó segg, két kemény mell, aztán az égvilágon semmi, csecsemő-
agy, az ilyen, ha harmincéves, akkor is liliomtiprás, nem tudom megdugni. Lehet, hogy nem
vagyok normális.
– Azt hiszem, te vagy közöttünk az egyetlen normális. Vanegyötletem. Bámul a plafonra a
bőrdzsekis koravén tini. Négyujjastrikó. Mitszóltok?
Finesz cigarettára gyújt, ő ül most az egyetlen ép széken.
– Mindegy, mit csinálunk, legyen az akármilyen bonyolult, ezek úgyis megmagyarázzák. Va-
lami valamire mindig jó. A tíz százalék pedig ötezernél több, mint ötszáznál. Csak így tovább.
Sakálok felkészül! Sakálok felkészül!
Napszemüveges, tinédzsernek álcázott negyvenéves jön be.
– Sünikémhogyvagy?
Próbálok a foncsor mögé hatolni, de semmi siker. Megvonom a vállam a keze alatt.
– Lehetnékjobbanis.
– Nacsak. Tevagyittasztár.
Csöpi ront be, bújik a bőrcuccába. Rám néz, mondana valamit, de Borda ott áll mellettem.
– Mindjártkezdünk. Harapatömeg.
Hol lehet a gitárom? Átöltözzek? Kilépek a folyosóra. Pár rajongó kódorog arra, meglátnak,
odarohannak.
Sünisünikém! Sünisünikém!
A lányok letérdelnek, a kezemet csókolgatják. A fiúk a vállamat veregetik.
Remekvoltálöregem.
Visszaugrok az öltözőbe. Magamra rántok egy kalapot, az arcom elé egy sálat. Hagynak e l-
menni. Ezer és ezer ember hullámzik a színpad előtt. A diszkós unottan kapcsolgatja a ma g-
nót. Perec és rágógumiárusok törtetnek a széksorok között. Hatéves lány cigarettázik a lépcső-
fordulóban. Húsz év körüli libeg arra, kezében literes borosüveg, tüzet kér tőle, majd megk í-
nálja. Nágel megkísérli hergelni a tömeget. Sikerül. Füttykoncert a válas z. Nágel, mint akit
seggberúgtak, kotródik e a színpadról.
Nag 'meccslesz. Mindenkész?
Nágel bólint, Csöpi még egyszer körülnéz, int Dzsónak és Putyunak, egyszerre rontanak be.
Putyu azonnal a bőrre csap, éktelen mikrofongerjedést vált ki. Nágel elégedetten bólint, ő
megmondta Csöpinek, adjanak két kilót a keverőgyereknek, különben gerjedés lesz. Csöpi
elküldte az anyjába, most gerjed. Dzsó megpengeti a basszust, azzal nincs baj, saját cucca.
Csöpi beleszól a mikrofonba. Először semmi, aztán egetverő viss zhang. Borda két pirosat ad
Nágelnak, szaladjon le vele a keverőmandróhoz. Tíz másodperc múlva minden szól, mint a
kristály. Csöpi V-t mutat a függöny mögé, ugye, elintézte ő pénz nélkül is.
A tinik üvöltenek, de nem úgy, mint máskor. Több a fütty. Gúnyos röhögések, megjegyzések.
Már Borda is benn van, bíbor palástot húz maga után, vagy három méterest. Csöpi lemegy
hídba, minden trükkjét bedobja, semmi, semmi, csak egybefüggő füttyfüggöny. Mi a francért
mondta, hogy csak akkor menjek, ha szól? Kimegyek, engem is megesznek. Csöpi most a
mikrofonhoz mászik. Erőltetetten rekedt-hörgő- lihegő hangon bekonferálja a „Nem tudok
absztrahálni"- t. Cérnavékony, húsz torokból származó lelkes kórus. Dzsó kezdi a melldöngető
basszussal, Putyu feláll, feje fölé emeli a dob verőket, a beütéssel együtt huppan vissza a dob-
székre, persze, hogy leszakad. A lábdob a túlterheléstől átszakítja elől a bőrt, Putyu a földön
ülve a cintányért veri, miközben kikecmereg a romokból. Tízezer ember röhög. Csöpi, mintha
mi sem történt volna, Jagger-pózba vágja magát, epilepsziás majomként könyökét az oldalá-
hoz szorítva, kézfejeit lazán lógatva ide-oda ugrál, grimaszokat vág, az égre mutat. Hátat fo r-
dít a közönségnek, terpeszállás, seggét riszálva ritmusra helyezi át a testsúlyát. Putyu egye n-
20/95
súlyba jut, a közönség megint fütyül, egyre erősebb a kórus, hogy „Eksztázis, Eksztázis!" Új
szavalókórus alakul: „Menj ki! Menj ki!" Csöpi kézenállva énekel, a mikrofonállványt a vá l-
lára kapja, összeroskad, olyan hangokat csikar ki magából, amiket soha még nem énekelt, a
füttykoncert nem szűnik, hogy menjek ki? Rohanjak? Nem kéne bőrbe öltözni. A fenének.
Nem mindegy? Csöpi most int.
Zsebre vágom a kezem, besétálok. A fütty egy csapásra megszűnik. Csak a basszus, meg a
dob szól, aztán éles lányhang: „SÜNIKÉM!" Észvesztő sikoltozás. Mindenki nekem kiabál.
Elől vagy harmincan zokognak, a kezüket nyújtogatják. Mit akarnak? Már az egész stadion
hullámzik: „SÜNIKÉM! SÜNIKÉM!" Mi a franc bajotok van? Mit tudok én, amit a Csöpi
nem? Mindenesetre kezdek figyelni a járásomra. Nagyobbakat lépek, kicsit riszálom a fene-
kem. Felveszem a gitárt. Borda kacsint, új számba kezd, amit csak ketten ismerünk. Putyu és
Dzsó tétován nézelődnek.
– Szólok, ha be kell szállni! Gében vagyunk! – üvöltöm Dzsónak, és nagy hajlításokkal tarkí-
tott, dallamos, szívrepesztő futamokkal megtöltött, lassú szólóba kezdek. Ez az a szám, amit
Bordával úgy írtunk, hogy talán soha nem tudjuk majd eljátszani. Most áhítatos csend van.
Mindenki engem figyel, zsebkendők kerülnek elő. Mi ez a hisztéria? Mindenki bőg. A megha-
tottság lassan rám is átragad. Zokog a gitár. Térdreesek. A tömeg felhördül, és ők is letérde l-
nek! Tízezer ember térdel egy gitárszólón, őrület! Dzsónak nem kell szólni. Akkor száll be,
amikor kell. Putyu is a helyén van. Nem figyelek a kezemre, a tömeget nézem. Senki nem áll.
A világító srác is a pillanat hatása alá kerül, zseniális érzékkel pásztázza a tömeget, így min-
denki látja, hogy nincs ember, aki álljon. A fejek egyszerre mozognak, hajtömegek vetődnek
jobbra, balra. Még egy utolsó futam, aztán csend. Úgy maradok térden, lehajtott fejjel. Az
ügyelő pisszeg, hogy lejárt az időnk. Tízezer ember lélegzetét hallani. Még mindig nem eme-
lem fel a fejem. Valami megpattan a csendben, mindenki felugrik, és előre zúdul. „SÜNI!
SÜNIKÉM! SÜNI! SÜNIKÉM!" Felkelek, és nem törődve senkivel, kifele indulok. A banda
utánam, libasorban. A diszkós kedélyesen csitítja a népet.
– Ennek vége, és azonnal kezd az ország legnépszerűbb együttese... az EKSZTÁZIS ROCK
BAND!
Az utolsó mondatokat már üvöltve mondja, de az egész aréna soha meg nem szűnően üvölti:
SÜNI! SÜNI! SÜNI!
Az Eksztázis tagjai üveges szemmel állnak a takarásban, csillog- villog a tükrökkel telerakott
ruha. A zenekarvezető kényszeredetten gratulál.
– Egész ügyes! – módja kicsit rekedten. – Mi lesz már!? – üvölt ki ugyanazzal a levegővel a
diszkósnak. A diszkós a vállát vonja, mosolyogni próbál, csitítgatja a tömeget, a kijárat felé
mutat, és üvölt a mikrofonba:
– Hölgyeim, és uraim, az EKSZTÁZIS!
A tömeg semmit nem hall, lányok törölgetik a szemüket, a fiúk férfiasán szipognak, és közben
üvöltik: SÜNI! SÜNI! SÜNI!
– Na, gyerünk! – hörgi az Eksztázis vezetője, és rohanva a színpad felé indul. – A „Robbanó"-
val kezdünk!
Profin a hangszereikhez pattannak, eszeveszett hangerővel megszólal a dob, érdekes, hogy
nálunk negyed ekkorával sem szólt. Viharzik a szintetizátor, basszus, szólógitár, a közönség
mintha egy pillanatra elhallgatna, de csak a hangerő szorította a torkukba a szót, minden pil-
lanatnyi szünetben szól a kórus: „SÜNI! SÜNI! SÜNI!"
– Az Eksztázis az ötödik számnál tart. A füst, a fényszórók, a köd, a robbanások, a csillagszó-
rók, tűzijátékok közben is fáradhatatlanul üvölti a kórus: SÜNI! SÜNI! SÜNI!
– Te vagy az év szólógitárosa! Megégettük az Eksztázist! – borul a vállamra Csöpi. Boldog.
Dzsó bőrdarabkával tisztogatja a húrokat, és nem tudni, mire gondol.
Putyu törölgeti hordónyi fejéről az izzadságot, közben a vállam markolássza.
– Érzed a levegőben, amit én? Befutás-szaga van!
21/95
Bordára nézek. Egy-két ősz szál van a szakállában. Hunyorít, de nem jön közelebb. Nyílik az
öltöző ajtaja. Finesz oson be.
– Hahó, fiúk, hogysmint? Vége az éhezésnek! Sztár született! Mi kell a sztárnak? Propaganda!
Nem lehet tudni, honnan, embernagyságú plakátot görget ki, színesben a banda, háttérben
autótemető, sziklakert, minden, ami kell.
– Húsz rongy az egész!
– Baromi olcsó – mondja rekedten Csöpi.
– Zsebből fizeted? – kérdi halkan Borda.
– Nem. Összedobjuk. De most már ömölni fog a pénz, meg a buli! – Finesz, mint egy varázs-
ló, eltünteti a plakátot, a gyémántgyűrű a kezén csillogó nyolcasokat rajzol a levegőbe.
– Nem tudom, megfigyelték-e az urak azt a szemüveges férfiút, aki a harmadik sorban a szé-
ken állva zokogott, és mutálósan valami olyasmit rikoltozott, hogy „Süni, Sünikém!?" Bizto-
san nem figyelték meg. Hát az az úr író. Meg közéleti személyiség. Az az úr felismerte tevé-
kenységünk jelentőségét. Felhatalmazott, hogy megmondjam, mellettünk áll. Szeretne Sünivel
egy mélyinterjút készíteni. A dalszövegeket elkérné, mert egy szociológiai lapban kívánja
elemezni. A zenét meg kazettán... Finesz keze a levegőben marad, mert kivágódik az ajtó,
Jack jön be félmeztelenül, az Eksztázis szólógitárosa, rám néz. Minden arcizma vonaglik,
olyan mint egy festmény, amin megfolyt a festék, nem tudni, sír, nevet, dühöng vagy higgadt.
A szeme vörös, a hangja rekedt.
– Gyere ki. Nem bírunk velük.
Csöpi pattan közénk.
– Nem megy sehova. Nincs a szerződésben. Finesz a torkát köszörüli.
– Talán mégsem ártana...
Csöpi levegőt vesz, hogy még egy állatságot mond jon, de Borda megelőzi.
– Menj, Sünikém, játssz valami szépet!
Vonulunk végig a folyosón. A hátsó bejáratnál két ügyelő birkózik a tolongókkal.
– Nem lehet bejönni! Menjen hátrébb, mert...
Egy lány beugrik, rám veti magát. Zokog, szorongatja a térdemet. Felnéz rám.
– Jól van, Sünikém? Tudod, hogy isten vagy? Tudod?
Bólintok. Persze, hogy tudom. Születésem óta isten vagyok. Már amikor a Leviék buliján e l-
lopták az orkánomat, már akkor tudtam, hogy isten vagyok. Amikor apám maradék holmiját
hoztam el a kórházból, akkor is eszembe jutott, hogy isten vagyok. Általában, reggelenként,
amikor vércsomót találok a párnámon, megerősödik bennem az érzés, isten vagyok. A szóló-
gitáros lefejti rólam a lányt, visszafojtott hisztériával, fogcsikorgató mosollyal kéri, hogy most
ne zavarjon. Mielőtt kiérünk a színpadra, megáll.
– Idefigyelj. Valami miatt most neked nagyon bejött. Ne dilizz be tőle. Próbáld megnyugtatni
őket. Ha nem megy, játsszunk együtt valamit.
– Oké. Játsszunk egy bluest, gében.
– Kösz. Látom, normális vagy.
A tömeg tombol. Az Eksztázis kétségbeesetten játszik, pillanatonként arra néznek, amerről
várják, hogy jövünk. „SÜNI! SÜNI!" A dobos észrevesz, pörget, a cintányérba üt, belépünk.
Az emberek az oldallelátókról is, mindenünnen előretódulnak. A hajam lobog a hangerőtől.
Az Eksztázis szólógitárosa szerény, de dicsőült mosollyal mutat rám. A mikrofonhoz lépek.
Nem tudom, milyen lehet az arcom. Kicsit félek. Mire tudom használni ezt a tömeget? Mit
tudnánk mi együtt csinálni? Állok a mikrofon előtt, és ünnepelnek. Miért ünnepelnek? Mert
egy fellépésemen elment az eszem? Mit várnak tőlem? A kiabálás lassan halkul. Csend. Már
csak egy-két túlbuzgó füttyög. Állok lógó karral tízezer ember előtt, és semmi de semmi
mondanivalóm. Kínos helyzet. Az Eksztázis vezetője mellém lép, vállamra rakja a kezét.
– Mondj már valamit!
Megvonom a vállam. Egy mély hang szólal meg valahonnan hátulról.
22/95
– Veszed le a mocskos kezed Süniről!

Mint aki megégette, úgy kapja le a kezét. A dobos hirtelen megüti a pengőt, megszólal a basz-
szus, a szólógitáros leakasztja nyakáról a gitárt, felém nyújtja. Elmúlt a lámpalázam. Megy a
blues, gében. De finom gitár! A tömeg összekapaszkodik, és ring. Ez hát a „blúz". A bánat
méla ritmusa. A halál zenéje. A lázadás zenéje. Panaszos mondatok arról, hogy mi lesz, ha
nem leszek. Szépen szól ez a gitár. Az összes lámpát leoltották, csak rajtam van a fejgép.
Minden eltűnik a vakító fehérségben. Ez a zene, a maga makacs szabályosságával mindent
megenged. Beszélek, üvöltök a gitárnak, a gitárral. Száll a hang, aztán már csak egy íz marad
utána. Nincs mit virtuózkodnom, a futamok az ízületeimben vannak, a zenekar keményen
mögöttem. Szomorúság árad szét bennem. Fájó, mégis örömteli szomorúság. Csak ne tudnám,
hogy ez a rohadt massza itt a fejemben megismerheti önmagát, hogy ezek a csontok-erek-
ízületek az okai az érzeteknek, hogy egy friss szél, és utána egy sóhaj, egy csomó sejt és ké-
miai folyamat munkájaként válik tavaszi hangulattá. Kivételes pillanat ez. Talán ez az, amiről
életem végéig mesélni fogok, és egyre kavésbé lehet majd megérezni belőle azt, ami bennem
meg ebben a néhány ezer gyerekben van. Nem látom őket, de tudom biztosan, ringanak, hajuk
az arcukba lóg, és magukra gondolnak. Talán azt hiszik, nekem köszönhetik. Pedig bennük
van. Mindjárt vége. Lemegyek a színpadról, átöltözök, talán hazamegyek, talán máshova, és
nem tudom magammal vinni ezt a... ezt a nem is tudom mit. A számnak vége. Az Eksztázis
vezetője megcsókol, és mindjárt egy gyors nótába kezd. A tömeg megengesztelődött, sikoltás,
üvöltés, ugrálás, új siker készül.
– Kicsit lefárasztottad a közönséget, öreg! – kedélyeskedett egy búvárruhás fickó. Jobban
megnézem. Nem hiszek a szememnek. Hát ez Nick! A világhírű.
– Hello, Nick!
– Szia, Süni! Nagy voltál, öreg! Csak így tovább! – Igyekszik póztalanul beszélni, nagyon
nehéz neki. Annyian nyalják a seggét, hogy már elfelejtett ülni. Ő már a nagyok között van.
Évi hat koncert, aztán csak a lemez, és néhány külföldi buli. Mesélik, hogy a pincéjében jobb
cuccok vannak, mint a Hanglemezgyárban.
– Lesz ma is vízirevü? – kérdezem, csak hogy kérdezzek valamit. Nagyon megörül, hogy té-
mát találtam.
– Ja, lesz. Egy-két ötletet még bedobtunk. Tudod mennyibe került ez nekünk?
– Nem. De éppen kérdezni akartam.
Megáll. Gyanakvóan nézi az arcom az üvegen keresztül. Nem lát semmi gúnyt, mert legyű-
röm.
– Harminc rongyba. Harminc rongyba. Csak az a nyomorult medence nyolc rongy. Nem be-
szélve a csajokról, a fókákról és a pingvinekről. Most meg még kicsit drágább is, mert menet
közben befagyasztjuk a vizet, így tudnak majd a pingvinek korcsolyázni. Be fogsz rosálni, ha
meglátod! Alulról, kékkel lesz átvilágítva a jég. Ja. A látványtervező hét rongyot vág zsebre
az ötletért. Hidd el, a zene a legkevesebb.
Nem akarok túl hevesen bólogatni, nehogy gyanút fogjon.
Tényleg a zene a legkevesebb. De a tömeg zabálja, mint a Zizit. Drága, színes, nem fekszi
meg a gyomrot.
– Egyszer majd ugorj el hozzám! Van egy-két magnóm, ami érdekelhet!
– Nem mész sehova! Kinyalhatja! Kikopott rock-sztár! Majd fog ő még bemelegítőként ját-
szani előttünk! – sziszegi Csöpi a fülembe. Már a mocskos, ezeréves farmerja van rajta, és
rojtos bőrmellény. Kidülled a szeme, majd elrepül, úgy gesztikulál. – Jönnek ezek majd mind
nyalni! Lesz majd „így Sünikém, úgy Sünikém!" De te nem mész sehova! Ez a banda, ame-
lyikkel kezdtél, ha befutsz, csak ezzel futhatsz be!
Borda berágja a bajusza végét. – Talán szerződésed van Sünivel? Csöpi, mint egy eleresztett
léggömb kezd futkározni.
– Mit lázítasz?
23/95
– Nem lázítok. De szeretem, ha olyan dolgokról beszélgetünk, aminek van valami alapja. Én
ugyanis, a realitásokban hiszek. A realitás pedig az, hogy itt áll a mentő az öltöző előtt, és vár
Sünire. Na? Most légy okos, domokos!
24/95
25/95
MENEKÜLÉS
– Na, főnök? Mit csinálunk? – kérdi Borda Csöpitől.

Csöpi állán megfeszül az izom. Vékony szálú haja a koponyájára simul, olyan, mint egy halál-
fej.
– Megszöktetjük – jelenti ki keményen, és remeg a szája széle.
Borda gúnyos mosolyt fojt a szakállába. – Merre? – kérdi ártatlan szemekkel.
Csöpi jobbra-balra pillog, recsegnek a fogaskerekek az agyában, aztán a szeme megállapodik
az ablakon.
– Erre! – ugrik oda, nyitja, húzza a széket, mutogat, hogy gyerünk, gyerünk! Odakinn bará t-
ságos kezek segítenek leugrani. Fehér köpenyesek.
– Mért nem kért eltávozást, ejnye, ejnye! – dorgál a főorvos. Négy díjbirkozó ül mosolyogva
mellettem, az ötödik csukja be a mentő ajtaját. Csöpi odaugrik, dörömböl.
– Nem engedem! Érti! Feljelentem! Hé! Azonnal engedje ki! – Sír, rikoltozik, habzik a szája.
– A fiatalembert is elsősegélyben részesítjük. – mondja a doki, és komótosan szedi elő az in-
jekciós készletét. Két markos fickó berántja Csöpit, az egyik lekapja a gatyáját, Csöpi szeme
fennakad, amikor a tű a seggébe vágódik.
– Í-í- í- így Nnnnnni! – mondja elégedetten a doktor, megveregetve Csöpi arcát.
– Ez... ez... ez... – mondja Csöpi, és elalszik.
– Tiszteletem, Főorvos úr! – vigyorog kedélyesen Finesz. – Meg tetszik ismerni? Korányi,
hetvenhat, hypercinetikus keringés, kétoldali sine morbo!
– Áá, hogy van, hogy van? – Segíthetek valamiben? – kérdezi a főorvos kicsit bizonytalanul.
– A Süni az unokaöcsém, engedje meg, hogy elkísérjem!
– Itt már nincs hely!
– De elől van. Beszéltem a pilóta elvtárssal!
– Na jó, igyekezzen!
– Nagyon köszönöm, főorvos úr, egy pillanat és jövök, benn felejtettem valamit!
Finesz meggörnyedve a főbejárat felé rohan.
– Ez tényleg unokatestvére magának? – kérdi az egyik díjbirkózó.
– Anyám testvérének a fia.
– Akkor miért nem ezt mondta?
A főorvos szemüvege idegesen villan. Úgy néz az ápolóra, hogy attól egy kígyó is hipnotikus
álomba merülne.
– Jó, jó, csak gyanús volt...
A főbejárat felől valami morgás, mintha borsószemek gurulnának kifeszített bőrön. Finesz jön
loholva.
– Siessünk, főorvos úr, valami baj van, most nem tudom részletezni, de jó lenne, ha haszná l-
nánk a szirénát, szóval minden megkülönböztető jelzést, mert különben...
Léptek robaja, ezer és ezer ember rohan sikoltozva a mentő felé. „Süni! Sünikém! Süni!
Sünikém!
– Indulás – üvölti a főorvos.
Finesz ránk vágja a hátsó ajtót, hallatszik az első ajtó csapódása, megszólal a sziréna. A le g-
gyorsabbak még megérinthetik a hátsó ablakot. Borda, Putyu és Dzsó mozdulatlanul állnak az
öltöző ablaka alatt. A tömeg teljes szélességében megtölti az utcát, még a sziréna zaján ke-
resztül is hallani a kiabálásukat.
– Kérdezhetek valamit? – kiabálok a főorvos felé, aki az ajtó mellett ül, én meg a sofőrülés
hátsó falának támaszkodva a négy behemót között.
– Tessék! – int a főorvos, és mutatja, hogy üljek mellé. Csöpi békésen szunyókál a hordágyon.
– Tulajdonképpen mi a bajom?
26/95
– Magának? Nézze, a vizsgálatok alapján maga feltűnően appercipiális endogén epileptoid

alkat, de a betegségével kapcsolatban semmi konkrétumot nem tudok.
A négy ápoló sugdolózik, az ablakon időnként felbukkan Finesz arca, mutogat, vigyorog, in-
teget. Az éjszakai város villog a hátsó üvegen, mint valami életlenül vetített rajzfilm. Fékezés,
Csöpi majdnem a földre zuhan, Finesz felrántja az ajtót.
– Szállj ki, Süni!
Értetlenül nézek rá.
– Szállj ki! – ismétli. A doktorra nézek. Nem kap levegőt. Hápog.
– Mi folyik itt?
– Egy kis kitérő, főorvos úr. Ön szíveskedjék a kocsiban maradni.
– De hát... – a főorvos mozdulna, de a négy ápoló egyszerre megfogja a karját. Kiszállok.
Finesz becsapja az ajtót, a mentő motorja felberreg, és eltűnik a kanyarban.
– Egy kis pénzzel minden megoldható – dörzsöli a gyémántgyűrűs kezét Finesz. – Hát akkor,
lássuk csak... Tudod mit? Körülnézünk az éjszakában! Erre parancsolj.
Hány óra lehet? Éjfél? Az utca tele emberekkel. Finesz hajlong, integet, mosolyog, köszönget.
– Azért sajnálom egy kicsit a SZTÁR-t,
– Miért?
– A koncert csúcspontja előtt, amikor már búvárfelszerelésben játszottak, és kezdték volna a
vizet befagyasztani, a közönség kirohant, hogy me gmentse kedvenc Sünijét a mentőtől. És
tudod mi a legérdekesebb?
– Nem tudom.
– Hátul, egy embernek súgtam a fülébe a dolgot. Negyven másodperc múlva már mindenki az
utcán volt. Na, ide bemegyünk. Mutatok neked egy-két embert.
27/95
28/95
FINESSZEL AZ ÉJSZAKÁBAN
Apró bár. Az emelvényen gyönyörű nő rakosgatja az üvegeket. Kedvesen int Finesznek.

– Szia, szivi! Csak eljöttél?
– Szia! Hát csak!
Az asztalok mellett csupa plakátról ismert arc. Egy színész, egy tévébemondó, egy zongorista,
egy focista.
– Ez ám a hely, mi? Egy üveg üdítő tíz forint. Mindig kérdem is, hogy benne van-e az üveg-
betét? A csajoknak ne dőlj be. Egytől egyig kurvák. A legszebb is. Ha nem kurva, akkor hü-
lye. Mint ez is! Most kiszúrt magának! Légy óvatos!
Nagyestélyis, fekete hajú, festett nő tipeg oda.
– Szervusz, szívem!
Átöleli Finesz nyakát, érzékin jobbról-balról megpuszilja.
– Be sem mutatod a barátodat?
– Dugni akarsz vele?
A nőnek felakadnak a repeső szempillái.
– Azt nem mondtam, de mindenesetre szimpatikus!
– Akkor ismerkedjetek össze. Ö Süni, a barátom. Rokonlelkek vagytok, ő is szokott verset
írni!
– Tényleg szoktál?
– Csak ha nagyon részeg vagyok.
– Jaj, de jópofa barátod van, Szivi! Megengeditek, hogy ide üljek?
– Már kérni akartunk! – mondja Finesz félreérthető hangsúllyal. – Tudod, ez nagyon jó nő.
Már régen szerettem volna megdugni, de állandóan a szerelemről karattyol, meg a férjéről.
Szerintem nincs is férjed!
A nő a mellére teszi a kezét, tágra nyitja a szemét.
– Nem hiszel nekem? Az én férjem híres csillagász. – Reménykedve rám néz. – Biztosan hal-
lottál már a Goszkányiról.
– Nem. Még soha. Különben is utálom a csillagászokat, a balett-táncosokat, és a festőket.
– Nahát – csapja össze a kezét a nő.
– Tudod... – hajol át az asztalon Finesz, és úgy mondja, hogy a nő is hallja –, az ilyen nőkről
mindig az jut az eszembe, hogy csipesszel fogják a dákot!
A nőnek kilátszik a szeme fehérje.
– A szivi nem ilyen durva ám, csak most megpróbál durvának látszani.
Finesz bólogat.
– Akkor mikor dugunk? Ha most szerelemről kezdesz karattyolni, lecsapom a fejed!
– Hidd el, én téged nagyon szeretlek... de arra... tudod – fordul felém – én nagyon tudom tit-
kolni, ha valakibe szerelmes vagyok. Volt olyan, hogy tíz év után tudta meg. Miután a bará t-
nőmet elvette feleségül.
– Mit kértek, Szivi – hajol le egy mélyen dekoltált miniszoknyás felszolgálónő.
– Hozz valami kaját, jó? Azért jó itt a kaja, mert egy falat egy húszas. Négy-öt kilót is
itthagyok éjszakánként.
A költőnő idegesen rángatja a fejét, tördeli a kezét, szeretne mondani valamit. Neki még az is
megéri, ha ugratják, de legalább foglalkoznak vele.
– Kísérj el a barátoddal...
– Partiba vághatunk?
– Csak a buszmegállóig.
– Akkor menj egyedül.
– Olyan szívtelen vagy, kísérjetek már el!
29/95
– Ha megígéred, hogy összejön valami... A múltkor is elcipeltél egy eljegyzésre, ahol nem
volt menyasszony. Nem bízom benned. Na tünés, nem kísérünk sehova, nekünk dolgunk van!
– Szóval nem kísérsz el?
– Na, tünés!
A hölgy felpattan, duzzogva kibilleg.
– Az a gyönyörű benne, hogy nem komplett.
Finesz egészen megváltozott. Úgy látszik, itt van otthon. Lazán, lezserül ül, barátságosan kö-
szönget, gesztikulál.
– Ott ül a kikopott rock-sztár. Nem is olyan régen még nagyon nagy volt. Most már... de még
azt hiszi, ér valamit. Barázdált arcú, hosszú ujjú férfi könyököl magányosan a sarokban. Tás-
kás a szeme, ritkuló őszes haja van. Előtte vermut.
– Zongorista. Nyilatkozott a tévében valami haknibalhé kapcsán, azóta nincs bulija. Pedig
nagy név. Tiszteletem, Tibi bátyám!
A férfi fáradtan int vissza. A falakon rózsaszínű és piros tüll-burákkal takart pislákoló lámpák.
Négy toprongyos férfi támolyog be.
– Á, itt az új hullám. Az ott elől Beton Feri. Mintha betonnal öntötték volna ki az agyát. El-
szánt, konok, ő a Nagy ígéret, úgy adja el magát, mint a Külföldről Hazaérkezett Sztár. Egy
bulit tud csinálni mindenütt, utána tíz évig a környékére sem mehet. Mögötte az Éhezők Hada.
Összekotorták a pénzt, elvették az asszonytól, hogy ide jöhessenek. Mert ugye, forogni kell a
körökben, különben kikopunk a divatból. Á, és itt jön a Császár! Szia, Zolikám! Milliomos.
Üvegház a specialitása, ötvenen melóznak neki. Na, meg futtat egy-két csajt, és kártyázik is.
Nagyban. Ezreseket nyer. Persze a pincér súg. Benne van a buliban. Ezeknek a rock lőtt nyúl,
elhiheted nekem, öregem. Egy közepes lángossütő a Garai piacon zsebrevágja a legmenőbb
rockzenekart. Fele annyi tőkebefektetés, fele annyi munka, fele annyi kockázat, kétszer annyi
suska.
– Szia, Finesz!
Atléta termetű, bőrdzsekis, barnabőrű fickó fog kezet Finesszel. Rágja a rágógumit, úgy ül le
a székre, hogy átemeli a lábát a támla fölött. Nekem biccent, aztán nem vesz rólam tudomást.
Mindenki feje fölött átkiabál a pincérnőnek, két konyakot kér. Az asztalra könyököl.
– A pank most a menő. A „punk".
Hunyorít, aztán rágja tovább a rágógumit.
– Zabálják a tinik. Tudod, mi kell a pankhoz?
– Semmi.
– Ez az! A múltkor a zongoristámra úgy ráüvöltöttem, hogy azt hittem, betojik. „Ha
mégegyszer odavaló harmóniát játszol, letöröm a kezed!" így a gyönyörű.
Nagyon elégedett magával. Hátradől, felrakja a szemben levő székre a lábát, a kezét lógatja, a
plafont nézi.
– Kikaptam egy bandát. Nagyon rosszak, de tele vannak pénzzel. Be fogom őket futtatni. Ha
nem jön be nekik, akkor legalább én majd befutok. Nem mintha nem lennék befutva! Sorba
kirúgom a tagokat, hozom a haverokat. Csak tőke kell. Te Finesz, nincs száz rongyod egy
évre, kamatmentesen?
– Dehogynincs, Zsozsókám, abból élek, hogy kamatmentes száz rongyokat adok önjelölt ze-
neszerzőknek.
– Na ugye! – rágja tovább Zsozsó a rágógumit. – Tudunk mi értelmesen beszélni. Holnap tízre
küldök hozzád valakit a pénzért.
– Sajnos nem leszek otthon.
– Éppen kérni akartam. Van kulcsunk a lakásodhoz. Minden lakáshoz van kulcsunk! Tudod
honnan? Nem fogod kitalálni!
– Nem fogom kitalálni.
30/95
– A hekusoktól. Bejött az egyik a klubba, tudod, ahol verem a blattot, és húszasért árult egy
frissen elkobzott kulccsomót. Megvettem. Azóta előre köszön. A múltkor a belvárosban szá z-
hússzal leelőztem, utánam jött szirénázva, leszorított, kiszállt, aztán azt mondta, mikor a fa l-
hoz álltam, és feltettem a kezem a tarkómra: „Baszdki, csak azért jöttem utánad, mert van egy
eladó golyóstollam is!"
Finesz és Zsozsó elégedetten nevet. Ők az istenek az Olimposzon. Innen már csak lefelé gö r-
bül a világ.
– Alszol? – kérdezi Zsozsó csak úgy szólás- mondásképpen. Mégegyszer rám téved a szeme.
Fineszre néz, felemeli a kezét, mondani akar valamit, megint rám néz, lekapja a lábát a szék-
ről, közelről az arcomba bámul. – Kutya legyek, ha ez nem az a faszi, aki a múlt héten me g-
hülyítette a csápolókat a Saskertben! Te vagy a Süni, mi?
– Igen. Ő a Süni – mondja Finesz elégedetten.
– Baszdki én nem voltam ott, de amit meséltek, az is elég. Csak el ne bízd magad, öregem. Az
epilepsziások mindig nagy hatással vannak a tömegekre. A tömeg fogékony minden őrületre.
Hogy csinálod?
– Úgy csinálom, hogy tényleg őrült vagyok!
Előre hajol, ráncolja a homlokát, aztán egetverően röhög.
– Baromi jó! Meg van véve! Finesz! Mennyiért adod?
– Azt hiszed, az én ötletem? Szirénázó mentővel hoztam ide! Két rongyomba került.
– Te Finesz! Ne verd át az agyamat! Hol tartottad eddig a fickót? – Finesz vállat von, nem
hajlandó további magyarázkodásra.
– Hello, Zsozsó, hello Finesz, szia! – jön be libasorban az Eksztázis.
– Ma megette reggelire ezeket a Sakál.
– Nem volt nehéz dolga. Protekciós banda. Még meg sem alakultak, már nyomták a lemezü-
ket. Három papa újságíró, kettő meg milliomos. Ideális felállás.
– Vissza kellett menni Süninek, hogy lecsitítsa a tömeget. Azt láttad volna, hogy borult térdre
tízezer ember.
Zsozsó egyre növekvő érdeklődéssel pillog felém. Finesz szárnyakat kap, én meg szerényen
nézelődök. A bár lassan megtelik világhíres emberekkel. Minden asztaltól barátságos intege-
tés, köszöngetés. Befogadott a felső néhány. A Híresek Klubja.
– Már csak azt várom, mikor jönnek Nickék. Mikor Sünit elvitte a mentő, az Összes tini kitó-
dult az utcára. Ott hagyták a harmincrongyos nagy show-t!
– Ez igaz? – ragadja meg a csuklóm Zsozsó. – Benned tényleg van valami. A szemed se áll
jól. Nem akarsz lejönni egy próbára hozzánk? Csak úgy.
Megvonom a vállam. Miért ne? Finesz közbelép.
– Ezt inkább velem beszéld meg, jó?
– Miért, ki vagy te?
– Én vagyok az ő szervezőjük.
– Már megijedtem, hogy az anyjuk vagy! Na, akkor holnap ugorj fel a próbára, oké? Talán te
is látsz olyat, ami érdekel!
– De Zsozsó, ha beleszarsz a levesembe...
– Ugyan, Finesz, na és ha beleszarok! Ettél te már gusztustalanabbat is!
31/95
32/95
A SZTÁR EGYÜTTES
– Hello Zsozsó, hello Finesz, szia Süni! Megengeditek, hogy leüljünk?

– A SZTÁR együttes fogja körül az asztalunkat. Finesz és Zsozsó alig bírja leplezni megille-
tődöttségét. A bárból minden szem az asztalunk felé fordul. Aki a SZTÁR-ral egy társaságban
van, az legalábbis nem akárki. Nick a főnök. Térdig érő piros tűsarkú csizmában van, az most
a menő odakinn, a haja középen kiborotválva, kétoldalt viszont derékig ér, a szemöldökét
bíborszínűre festette, amúgy teljesen normális. Fesztelenül viselkedik, az asztalra dobja az
övére akasztott revolvertáskát, amiből zsebdiktafon mikrofonja kandikál ki. Minden ujján
gyűrű van, az egyiken még egy karóra is, a karórája helyén viszont ébresztőóra ketyeg. Nya-
kában kakukkos óra, melyből félóránként Engelbert Humperdink ugrik elő, és elénekli a
„Please release me, let me go!" kezdetű sláger első öt sorát. (Nadrág egyáltalán nincs rajta, a
töke kardhüvelyben lóg. Vagy legalábbis jatagánhüvelyben. De mindenképpen hüvelyben. Ez
most a menő odakinn.) Nick arcán alig van egy kis púder; olyan negyven év körülinek látszik
így közelről. De jó kondiban van. A banda többi tagja sokkal szolidabb. A dobos
klottgatyában van és csíkos harisnyában, kezén a könnyűbúvároknál használatos hártyás kes z-
tyű. A szólógitáros imádja az ékszert. Gyémántkorona van rajta, fülbevaló, nyaklánc, karpe-
rec, gyűrűk, melltűk, függők, kösöntyűk. A mellénye kristálycsillár és fonott páncéling keve-
réke. Hajában nemzetiszínű szalag. A basszusgitáros vegetáriánus, ezért minde n zöld rajta. A
szoknya, a blúz, a csókálló rúzs. Neki van a legmélyebb hangja a bandában, és szakmai kö-
rökben keringő pornográf film tanúsága szerint, neki van a szakmában a legnagyobb szerszá-
ma. Erre büszke is, ha bármikor új lotyó bukkan fel, addig nem számít beltagnak, míg Fritz
meg nem kösöntyűzte. A zongorista igazán jelentéktelen figura a többiek között, hiába távolí-
totta el testéről az összes szőrzetet. Úgy néz ki, mint egy hintőporral leszórt, félig felfújt lé g-
gömb, teljesen esetleges homorokkal és dudorokkal. Mivel száját szorosan össze szokta zárni,
néha lehetetlen megállapítani, hogy szemben áll-e vagy háttal? Mindehhez jól megy a testhez-
álló, hússzínű, neoprén vizisízőruha, eredeti XVI. századi lábszárvédőkkel.
A bár törzstagjai igyekeznek olyan helyzetet felvenni, hogy a lehető legkevesebbet veszítsék
el a társalgásból. Húsz perc telik el, míg spontán módon minden SZTÁR-tag ülő helyzetbe
szervezi magát. Csilingelnek a karperecek, csörög a lábszárvédő, Engelbert lenyomja a nótát,
a kristálycsillár otthonos hangulatot teremt az üveg tiszta hangjával.
– Tehát a tárgyra – könyököl az asztalra Nick. Ettől az asztal eldől, és vele dől a SZTÁR
együttes teljes gárdája. Finesz kétségbeesetten segédkezik, Zsozsó hörögve röhög. Nick négy-
kézlábra áll, és szemrehányóan néz Zsozsóra. Fritz a zsebdiktafon alkatrészeit keresgéli.
– Elveszett valami? – áll meg bugyinyi miniben a felszolgálónő.
– Az már soha nem lesz meg! – röhög Zsozsó, és rendel még egy gyömbér üdítőt.
– Itt nem lehet jól beszélgetni! – állapítja meg Nick. – Gyertek el hozzánk!
Fizetünk és indulunk. Az utcán tinik rohannak meg. Nick készíti a tollat, de a tinik megker ü-
lik, és hozzám rohannak. Finesz minden mozzanatot szemmel követ.
– Azért te is írd alá! Ide a Süni alá! – fordul egy szőke kislány Nickhez.
– Attól a hülye buzitól miért kérsz? – szól egy srác, akinek éppen a hátára írom a nevem.
Zsozsó gúnyosan röhög. Nick mosolyogni próbál. Fritz elveszti a fejét.
– Na, tűnés haza, éjjel kettőkor már semmi keresnivalótok az utcán!
33/95
EGY SZTÁR LAKÁSÁN
Nick elhelyezkedik a koloniál ágyon. Megkönnyebbültnek látszik, hogy kedvenc alpakka ö l-

tönyében lehet. A medve és báránybőrrel bevont padlón ismert és ismeretlen nagyságok ücsö-
rögnek- heverésznek. A falakon Munkácsy, Picasso, Rembrandt. Az intarziás asztalon művi-
rág.
– A gatyám is rámegy a progresszív adóra. Most is jön egy papír, hogy az elmúlt heti turnéért
negyvenhatezer jár, de tizennyolcat utalnak. És még mondja valaki, hogy sokat keresünk.
Kezdem sajnálni szegényt. A színes televízió mellett egymás hátán hét félprofesszionális
magnó. Kicsit porosak. Vastagon terjeng a füst. Bőrfotelokban fehér arcok világítanak. Halk
zene szól, mint az amerikai liftekben. Kis asztalkákon a világ minden itala.
– Most nem megyünk az Új Hebridákra. Pedig a Bugaphon képviselője itt nyivákolt. Három
napig itta a piámat, míg végre kirakhattam.
– A zürichiekkel beszéltél?
– Igen. Nekem ne jöjjön ezzel az árucsereajánlattal, én az Alagút utcába nem rakhatok hámo-
zott mandarint. Kemény, zsozsó kell és kész.
– És a japán tőzsdések?
– Hülyék azok a rockhoz. Zsebrádiót tudnak csinálni, de a rockhoz hülyék. A McCartnay-t is
lezárták. A marhák.
– Nem olyan marhák azok. Alig váltották vissza a jegyeiket...
– A plakátterv?
– Az a bolond Dali elment Grönlandra pingvint idomítani.
– Ott nincs is pingvin.
– Mondom, hogy bolond!
– Beszéljünk Süniről, ne tartsuk fel.
A ködfátyolon keresztül, mint valami modern darabban, arc nélkül szálldosnak a mondatok.
– Nekünk tetszik, amit csinálsz. Egy csomó dologhoz nem értesz még, de már nem sok hiány-
zik. Ajánlatunk lenne, de előbb válaszolj néhány kérdésre.
Felemelem a fejem, de nem látok semmit. Inkább én is rágyújtok.
– Tessék.
– Mit akarsz ezzel a rémlátomással kifejezni?
– Úgy érted, hogy akarok-e valamit kifejezni?
– Úgy.
– Hát... nem. Nekem meggyőződésem, hogy jönnek. Hogy mikor és hova, azt nem tudom. De
jönnek.
Csend támad. Senki sem szív a cigarettájából, a köd leülepszik, a fejek előbukkannak, a lábak
tűnnek el. Most látom itt az esti filozófus, az író, Finesz, Nick, Fritz és egy-két ismeretlen
középkorú.
– Khm – mondja Nick.
– Én értem! – mondja a pipázó zsírospofás. Mindjárt kezdi elölről a hamleti lakmuszpapírról a
század pofájába. Zsozsó szólal meg.
– Ne haragudjatok, először vagyok itt, de nekem mindig nagy a pofám, hát elég sültalmák
vagytok, hogy itt ezen rágódtok! Azért vannak a kritikusok, hogy elemezzenek, ti meg azért,
hogy azt mondjátok, ezt a hülyét valami miatt zabálják, akkor adjuk a népnek minél nagyobb
tömegben, és minél drágábban. Amíg eszik. Amíg kell. Ha már jóllaktak, hiába tömitek! Ezt –
ne haragudjatok – de tudhatjátok magatokról is. Kinek kell most már a SZTÁR együttes? A
kutyának se. Hiába a haverok a megfelelő pozícióban! Ha nem viszi el a prosztó a lemezt a
boltból, lehet akármekkora protekciód! Lehet eladni a Rembradtot meg a Szász Endrét!
34/95
Egyébként sem értem, mi a nyúlbélának törődtök a hazai piaccal, amikor kinn nyalják a se g-
geteket! Vagy nem igaz, amik az újságokban...
Egetverő röhögés a zenekari tagok és a jól tájékozott újságírók felől. Nick tudja a legnehezeb-
ben abbahagyni, még akkor is ki-kibuggyan belőle, amikor Zsozsó felé fordul, és vastag Ha-
vanna-szivarral a kezében magyarázza.
– Hát... azokat a híradásokat fenntartásokkal kell fogadni...
– Értem – bólint Zsozsó, és furcsa módon egyáltalán nincs zavarban. Egyre inkább tetszik
nekem. – Nézzétek, lehet, hogy nagypofájúságnak tűnik, de hamarosan megüt titeket egy-két
feljövő zenekar. Ti két dolgot csinálhattok: vagy betartotok nekik, hogy később jussanak fel,
ez esetben még van öt évetek, vagy segítetek nekik, így ti is átmentitek magatokat, őket meg
jól felfújva magasra nyomjátok, hogy aztán pofával érkezzenek. Nekem is van egy bandám.
Vállalom velük a hirtelen befutást. Az már a mi dolgunk, hogy leesünk-e vagy sem. Nem tu-
dom, ilyenkor mekkora suskáról szoktak beszélni, kinek kell adni és mikor, de mi még arra is
felkészülünk. Mindennek ára van, tudom. Nekünk megéri, ha nem kell öt évet várni.
Az arcok furcsán átalakulnak. Finesz szája tátva, minden dörzsöltség eltűnt róla, forgatja a
fejét, és elfelejt színészkedni. Nick egzotikus feje negyvenéves irodakukacra hasonlít, kiugró
pofacsontjai alatt fekete gödrökkel, vastag húsos szája szinte egybenőtt az állával, mintha alsó
ajka a nyakáig lógna. Fritz hentesre hasonlít, aki most tette le a bárdot, felvett egy jobb ruhát,
hogy bedöntsön egy felest a haverjával. Zsozsó testőrre hasonlít, akinek a gazda távollétében
okosnak és diplomatikusnak kell lenni, és ez a vártnál jobban sikerült. Elégedett a felszólalá-
sával. Még mindig a rágógumit rágja, de cigarettázik, és iszik is. Na és én? A kis szakadt fa r-
meromban, amit Borda hozott vissza, az öltözőbeli szandálomban, és a pizsamafelsőben. Lá-
tom a pofámat, a hegyes orromat, a kócos hajamat, a nagy fejemet, ahogy suttogok egy valódi
bőrfotelban, lábam egy valódi bőrpuffon, kezemben Pall Mall, mellettem skót whisky... és
valahol, valahol, legbelül a fejemben a lakásom, az enyém, a nyolc négyzetméteres, az íróas z-
tallal, a fotelággyal, apám öreg rádiójával, az olajkályhával, nagyanyám gobelinképével, a
konyhaszekrényben kétszáz éves csorba poharakkal, girbe- gurba, vékonyra kopott késekkel,
bicskákkal, és a fáskamrából átalakított fürdőszoba az állandóan hörgő vécéjével. Ez jut egy
ünnepelt zseninek, aki most a Legfelsőbb Rock Ügyekben Döntésképes Társaság teljes jogú
tagjaként ülésezik egy nyomorgó rockzenész luxuslakásában. Lassan felemelkedek, kifele
indulok. Nick elkapja a csuklóm. Hogy igyak vele. Azon ne múljon. Beöntök valami nagyon
drága ócskaságot. Demégigyakvele. Semmi akadálya. Megint bedöntök valamit. Áthúz a
konyhába. Lenyom a székre. Kicsit részeg, látom de most tudja igazán, mit akar.
– Idefigyelj! Azt hiszed, nem tudom, hogy nekünk már végünk? Azt hiszed, nem készültem
fel rá? Hát idenézz!
A konyhaszekrényhez támolyog, előkap egy páncélos dobozt, kinyitja. Dugig dollárral.
– Na mi ez? Dezső. Tízezer, Dezső. Odakinn, bankban tízszer ennyi van. Hát asziszed, félek
én tőletek?
Tízezer. Ez szép. Ez igazán szép. Honnan van ennek tízezer?
– Ezt összemuzsikáltad?
Görcsösen röhög. Legyintget, piheg, nem kap levegőt.
– Te tényleg ilyen hülye vagy? Egy olyan banda, mint a mienk, tíz év alatt összesen nem szed
össze ennyit. Ezt csak én kerestem. Ügyeskedtem. Eladtam ezt-azt. Kivittem a kocsit, vissza-
jöttem, de már új motor volt benne. Aztán játszottunk a bárban, ott mindenféle figurák me g-
fordulnak, tettem egy szívességet, egy kis dobozt elhoztam egy arabnak, az már komoly kis
dezső volt.
Jé, hát ez igazi alvilág!
– Szóval ne hidd, hogy nekem akármi is kell tőled! Tükör előtt kipróbálod? Vagy tanultad?
Én harminc rockfilmet tudok mozdulatról mozdulatra, de nem jön össze. Te hogy csinálod?!
35/95
Mondd meg! Miért kell nekünk húsz- harminc rongyokat elégetni elfüstölni, hogy bejöjjenek?
Ezt mondd meg!
Ugrál, elkapja a grabancom, ráz, visszaül. Gesztikulál, röhög, legyint, iszik, tölt. Mindent
megígér. Hogy bevesz a bandába, aztán legyint, és közli, hogy elsöpri a bandámat a föld szí-
néről, aztán megint mást gondol, befuttatja a bandát, és ő jön át hozzánk, aztán mégis inkább
abban marad magával, hogy ha nem szállók be hozzájuk, szétcincálja a Sakálokat.
Finesz támolyog be. A vízcsap alá tartja a fejét. Kicsit felébred, rám néz, és azt mondja:
IDEOLÓGIA.
– Megvan az Ideológia.
– Nocsak!
– Igen. Mi üldözöttek vagyunk. Minket üldöznek, nem hagynak érvényesülni, minket el-
nyomnak, nekünk nem lehet lemezünk, mi nem tudunk fellépni, ebbe őrült bele a szólógitáro-
sunk! Na, hogy tetszik?
– Zseniális! – vigyorog Nick. – Csakhogy beleköpök az ideológiádba. Futtatni fogom a ba n-
dát. Mindenütt nyomom majd a sódert, beajánllak a menedzseremnél, külföldi turnékra me n-
tek, kénytelenek lesztek drága kocsikon, drága prémekben járni, akkor sírjatok majd! A leme-
zetek pedig öt hónapon belül a kirakatokban.
– Azt szeretném én látni! – áll fel lángoló szemmel Finesz.
– Meg is fogod!
Fáradt vagyok. Lüktet az agyam, kezdi már? Jön az őrület? Fogom a fejem, a falhoz hátrálok.
A lüktetés abbamarad, megúsztam. Mi ez a csend? A konyha tele, mindenki engem néz.
– Baromi sápadt vagy, valami baj van? – kérdi a szemüveges buzoid reménykedve. Rázom a
fejem. Megint lüktet. Behunyom a szemem, próbálok csendet teremteni magam körül. A fá-
jáshullámok elcsitulnak. Felnézek. Állnak körben, már, még, vagy alig részegen, nagyon ko-
molyan, mintha a Nagy Mágus külön az ő kedvükért beszélt volna a Főszellemmel. Mit vár-
nak tőlem? Kinyilatkoztatást? Kéne valami baromságot mondani, hogy törjék a fejüket.
– Megbánta. Mind. Mostantól gyökkettő. Erős eső. Csőhalmadár.
Szaggatottan, kifejezéstelen pofával mondom. Eltátják a szájukat. A pattanásos jegyzetel.
Fritz a fejéhez kap, kirohan, kamerával tér vissza, Nick egy nagyerejű lámpát gyújt, készül a
házi dokumentumfilm.
Ez kell nektek? Álomfejtők! Jól van! Kábán magam elé bámulok. Egy repi csaj kapaszkodik
Nick karjába, és néz, tágrameredt szemmel. Odatámolygok. N yúlok felé remegő kézzel. A
lány rémülten hátrál. Nick egyik kezével a lámpát tartja, a másikkal a lányt löki vissza. Me g-
fogom a lány fejét. Reszket. Most mondani kell valamit.
– Búbosvasfarok. De rögtön.
Letépem a lány ruhájának pántját. A rózsaszín lebernyeg lassan csúszik lefele. A többiek
megbűvölten nézik, a lány a szájára szorítja a kezét, és nem mozdul.
– Nem nagyon messze. Vihartűz.
Várom, hogy valaki elröhögje magát. Nem, halott csendben állnak, a kamera berreg. A lányon
nincs melltartó.
– Nem rossz! – mondom hétköznapi hangon, és megsimogatom.
Felsikít, magához kapja a ruhát, kirohan. Nick leoltja a lámpát. Fritz a felvevőt vizsgálgatja.
– Mindent értek! – mondja a pattanásos, és a feljegyzéseit böngészi.
– Szerinted a „búbosvasfarok" a „csőmadár" szinonimája vagy inkább anonímája? – kérdi tőle
egy szakmabeli.
– Véleményem szerint itt a kulcsszó a „Vihartűz, de rögtön" összetételben rejlik. Aberrált
valóságérzék. Dekoncentrált kivetített exhibicionistoid paranoia.
Visszasétálok a szobába. Nick fekszik a díványon a csajjal. Nem engedte felöltözni. Felpil-
lant, mosolyog. Int. Leülök a fotelba, bekapcsolom a tévét. A dívány felől nyögések, sikonga-
tások. Mi van, az egész világ kefél? Átkapcsolom egy másik állomásra. Ott egy fickó vetkő z-
36/95
tet egy csajt. Megint kapcsolok. Hárman gyűrnek le egy nőt. Még egy állomás. Két nő, egy
fickó. Mi a franc ez?
– Képmagnó – nyögi Nick. – A pirosat nyomd be!
Szót fogadok. Végre normális műsor. Hírmagyarázat. Cáfolják az el sem hangzottakat. Jó, ha
az ember tudja, mi van a világban. Csak ezeket az országneveket nem tudom megjegyezni.
Meg a politikusokét. Nem is csoda, percenként váltogatják őket. Az egyik pillanatban az
egyik tüdőgyulladást kap a hideg puskagolyótól, a másik saját kérésére felmentést kap, majd
saját kérésére kivégzik... ki tudja ezt fejben tartani?
– Szóval nem beszéltem a levegőbe! – szorítja meg egy vasmarok a vállam. Felnézek, a bőr-
dzsekis, harcsabajuszú Zsozsó húz mellém egy fotelt.
– Nagy töltött zokni vagy, ha nem jössz el. Hátha ki tudunk valamit találni együtt. Ezekkel
meg ne dumálj, ezek már csak árnyékok. Valami újjal kéne robbantani. Betörni. Ha nem sike-
rül, hát nem sikerül! De meg kell próbálni.
A tévében leszáll egy repülőgép, Zsozsó a legjobb próbamódszert magyarázza, meg hogy
milyen az, ha egy kezdő bandát profira kell pofozni. A gyomrom táján hideg foltok kúsznak
jobbra-balra. Lehet, hogy tényleg őrült vagyok? Hogy bediliztem? Lehet, hogy ezek a füttyök
nincsenek, csak egy gumó van az agyamban? Tátott szájjal, aprókat lihegve vesze m a levegőt.
Szemem előtt összefut a tévé kékes fénye. Félek. Nem akarok megőrülni! Annyi minden baj
van, nem akarok megőrülni! Apám sem volt őrült, anyám sem. Én sem akarok megőrülni!
Lenézek a kezemre. A szám széléről nyúlós nyálcsepp kúszik a bőrfotel karfájára. Ujjaim
görcsösen szorítják a puha anyagot. Fáj hátul a nyakam. Észreveszem, hogy a szám még min-
dig tátva van. Gyorsan becsukom. Kemény, keserű, mégis éles fájdalom vág belém. A nye l-
vembe haraptam. A számhoz kapok. Nem merem becsukni. A kezem vére s lett. Lehet, hogy
leharaptam a nyelvemet? Zsozsó azt hiszi, az előadása van rám ilyen hatással, egyre nagyobb
lelkesedéssel magyaráz. Hogy ő előre kiköti, hogy bulinként neki mennyi kell, és a zeneka r-
vezető akkor azt csinál, amit akar. Még egyszer nem lesz olyan, hogy nem tud elszámolni a
pénzzel. Mert ő tudja, hogy vannak ráfizetéses bulik az első időszakban, de akkor sem lehet
nyomorogni, és hülyeségek miatt szállításra költeni a teljes gázsit.
Nem akarok megőrülni! A sajgás enyhül, de az orromban szúrós érzés támad. Könnybe lábad
a szemem. A tárgyak körvonalai feloldódnak. Nick amőbaként öltözik, a lány először
nagyhasú törpe, aztán cérnaszál. Anyám fejfájásaira gondolok, amikor sápadtan, homlokrá n-
colva kopogott fel alá a lakásban a bordó pongyolában. Talán tőle örököltem? Nem. Neki
minden apró zaj fájdalmat okozott. Engem nem érdekel. Én csak ülök, és rettegek, hogy őrült
vagyok. Zsozsó arról regél, hogy a szólógitárosé a cucc fele, a faterja vette neki, de most visz-
sza akarja venni, mert valaki beköpte, hogy a fia csaját egy másik rockzenekar partiba vágta.
Zsozsó szerint a csaj olyan, hogy hinni lehet a mendemondának.
Nyolc éve nincs egy fix hely, ahová visszamehetnék. Az öregem Kanadában sajtot árul, és le
se szar. Anyám szegény nyolc éve meghalt. A rokonaimat elzavartam a temetésről.
Csoda, hogy a lakás (lakás?!) megmaradt. Teljesen véletlenül tudtam meg a tanácsnál, hogy
én nem anyámhoz, hanem apámhoz voltam bejelentve. Ezek a hülyék még azt is elhitték,
hogy ott lakom. Igaz, a személyimbe is az a cím volt írva, de hát ki olvasgatja a személyijét?
Felfedezésszámba ment, míg megtaláltam a törvényes nyolc négyzetméteremet. Nem sokat
változott azóta. A szomszéd család már nekikezdett, hogy lebontsa a válaszfalat, és így te r-
jeszkedjen, csakhogy kiderült, hogy tartófal. Repedések vannak a plafonon. Egyszer úgyis
összedől az egész! Ezeket a házakat húsz évre építették, és most kilencvenévesek!
Zsozsó éppen azt ecseteli, hogy milyen töltött zokni a haverja, aki szerelmes ebbe a csajba,
aki pedig kurva. A technikusoktól kezdve mindenki megdugta. Ez a csaj mindenre vállalko-
zik, hogy híres emberek közelében legyen. Nick felöltözött. A televízióban éppen vörösha n-
gyák masíroznak a harci csapásukon. A konyha felől magyarnóta szól. Nick komoly. A másik
oldalamon ül a fotelban, hosszú haja kontyba csavarva, egyik kezében konyakos üveg, a má-
37/95
sikban cigaretta. Hallgatja Zsozsót, nézi a tévét. Egyszer csak leteszi az üveget, előre hajol,
Zsozsó arcába bámul.
– Te öreg. Te mindig ennyit pofázol?
Zsozsó rág egyet a rágógumin, hörpint egyet a poharából, szív egyet a cigin, csak aztán vála-
szol.
– Ha cikizni akarsz, betöröm a pofádat. Ha meg tényleg érdekel, megmondom. Csak akkor
pofázok ennyit, ha úgy érzem, van valaki aki hallgassa. Téged észre sem vettelek!
Patthelyzet. Nicknek nem mindennap ígérhetik meg a pofabetörést, ez elgondolkodtatja.
Zsozsó csak azért is folytatja.
– Ide figyelj – megfogja a csuklóm, az arcomba néz, és hunyorít. – Most nagyon sokan fognak
téged megkeresni. Nagyon jónak tűnő ajánlatokkal. Ne sokat habozz, mert nem sok időd van.
És ha valaki szemétkedik, csak szólj. Vannak embereim, akik húsz forintért levágott füleket
szállítanak! Amit meg én mondtam, ne felejtsd, holnap is próbálunk! Szia!
Feláll, nyújtózik. Elnyomja a cigarettát, nagy léptekkel kifele indul.
– Kis hülye! – morogja Nick. – Kilóg a segge a gatyából, azért mer ugrálni! Lenne egy autója,
befogná a pofáját!
Bólintok. A vöröshangyák már harcolnak a betolakodókkal.
– Ide figyelj. Gyere el a próbánkra. Ne ígérj semmit. Esetleg átmenetileg én is beszállhatok
egy-két bulira. Csak hogy szokja a tömeg. Oké?
Megint bólintok. El kéne menni a francba. Haza. Lefeküdni az ágyra, nézni a plafonon a repe-
déseket, recsegtetni a rádiót.
38/95
SÉTA HAZA
Cseng a telefon. Nick megfordul. Lecsusszanok a fotelból, az előszoba felé tartok. Egy ajtó
mögül Finesz jön elő négykézláb. Hátán egy lány bugyiban, melltartóban.
– Ideológia! – vigyorog Finesz. – Ne felejtsd, ha nem vagyunk üldözöttek, végünk van!
A lány a fenekére húz, Finesz ágaskodik és visszatolat. Nyitom az ajtót. Ciripelnek a tücskök.
A kovácsoltvas kerítés villog a holdfényben. Megmozdul a bokor. Derékig érő négylábú árny
bukkan elő. A külső neon fényében megvillan a szeme. Mekkora kutya! A falhoz lapulok.
Jön. Nyugtatom magam. Azt olvastam valahol, hogy az á llat megérzi, ha az ember fél. Én
nem félek. Érzem, hogy a tarkómon felmered a szőr. A kutya jön. Úgy látom, csóválja a far-
kát. Kutyuli. Megáll előttem. Néz. Kutyuli, morgom rekedten. Vakkant egy rövidet. Gyere
ide, kutyuli. Közelebb jön. Óvatosan nyújtom felé a kezem. Felemeli az orrát. Harap vagy
nem harap? A nedves, hideg orr végigszánt a kezemen. Érdes meleget érzek. Megsimogatom.
Közelebb nyomul, az oldalát nekem dönti. Paskolgatom a fejét, az oldalát. A kutya farka han-
gosan kopog a falon. A hátát vakarom. Sima, meleg szőre van. Kiskutya, ülj le szépen. Leül,
végignyalja az arcom. Előveszem a zsebkendőm, megtörlöm, de a másik kezemmel folyton
macerálom. Most a homlokát nyomja a kezembe. Aha, nem hülye a jószág, itt egy bogáncs.
Ezt sehogyse tudta kiharapni, most végre talált valakit. Kiszedem a bogáncsot, néhány szőr is
jön vele, de a kutya meg se rezdül. Mikor már kezemben a szőrös csomó, odafordítja az orrát,
elveszi, megrágja és kiköpi. Most a másik oldalát nyomja a kezemhez. Azt hiszi, masszőrnél
van! Itt is találok egy bogáncsot. Párbeszéd alakul ki közöttünk. Elindulok. A kutya követ.
Belerúgok a kavicsba. A kutya ugrik, a kezembe adja. Eldobom, visszahozza. Oké, ezt játsz-
hatjuk. A kapuhoz megyek, megvárom, míg visszahoz egy kavicsot, bevágom az egyik fényes
ablakon. A kutya hangtalanul suhan át a kerítésen, és a csörömpölés után sikítást, majd az
ugatást hallom. Na, akkor futás!
Villogó lámpás autó közeledik. Mentő vagy rendőrség. A falhoz lapulok. Hallom a szívem
dobogását. Mögöttem egy másik kutya ugat hörögve. Tovább rohanok. Valahol már felkelt a
nap, szürkül. Másképp visszhangoznak a léptek. Nincs villamos, nincs busz, taxira nincs pén-
zem, marad a séta. Már egy órája megyek. Mögöttem maradt a villanegyed, egyre magasabb,
egyre ócskább emeletes házak sorakoznak az út mellett. Troli húzza el a csörgő láncát melle t-
tem. Elfáradtam. Leülök egy padra. Sötét kapualjból egy árny válik ki.
– Egyedül vagy. Unatkozol – mondja inkább kijelentő, mint kérdő módon – gyere fel hoz-
zánk. Nincs otthon senki. Felcsípünk két csajt, kitakaríttatunk, aztán csapunk egy jó balhét.
Oké?
– Oké.
Elindulunk. A srác jön mellettem, hajlott háttal, zsebre dugott kézzel és magyaráz.
– Idegosztályon voltam. Pofán vágtam az asszonyt. Egy kicsit rá is játszottam. De nem bírom,
ha átvernek. Lefeküdt egy haverommal. Pedig gyerekünk is volt. Aztán mikor hazajöttem,
megint pofon vágtam. Pedig szerettem. Még most is szeretem. Na és a hekust hogy megruház-
tam! A fejébe húztam a képet, ami nálam volt! Pedig ők ketten voltak. Aztán elvittek. Mire
visszajöttem, üres volt a lakás. Lavór is van. Fürödhetsz, ha akarsz! Felcsípünk két csajt, és
csinálunk egy jó balhét! Oké?
– Oké.
Lépdelünk egymás mellett. Hajnalodik. Egy lány jön szembe. A srác méregeti, megfelelőnek
találja. Odamegy.
– Hogy állsz? Húzd ki magad! – mondja a lánynak parancsolóan. Az felnéz, aztán megvonja a
vállát, megy tovább. Én is megyek tovább. A fiú utánam szalad. – Ez most nem jött össze.
Majd a következő. Oké?
– Oké.
39/95
– Szerzünk piát is. Lehet, hogy otthon is van. Bár... amikor hazamentem, mindent összetö r-
tem. Hátha eltévesztettem egyet. Iszunk is majd. Oké?
A mi utcánknál járunk. A tér kihalt, csak két lány ül a padon, ott, ahol véget é r a neonfény. A
dinka rám kacsint, és a lányok felé indul. Felszólítja őket, hogy húzzák ki magukat, majd
gyorsan beszélni kezd. Nyílik a kocsma ajtaja. Szakállas alak támogat ki két másikat.
– Szia Borda!
– Szia, Sünikém! Segíts, fogd meg a Csöpit, én meg viszem a Dzsót. Csöpi teljes súlyával a
vállamra zuhan, sose hittem volna, hogy ez a csontos test ilyen nehéz lehet.
– Putyu még benn van, érte majd ketten jövünk vissza! Van nálad lakáskulcs?
– Persze, hogy van! Még kapukulcs is!
Lihegve vonszoljuk a két félájult tagot a kapu alá, nehezen forgatom a bazi nagy kulcsot a
zárban. A szomszédnál még ég a villany. Lehet, hogy új terven dolgozik? Kinyitom a konyha-
ajtót, víz zúdul az udvarra. Persze, a csap! Csöpögött, a lefolyó meg eldugult! Cuppogva nyi-
tok a szobába. Villanyt gyújtok. Nincs olyan kupi. Csöpit a fotelba dobom, Borda meg az ágy-
ra Dzsót.
– Menjünk Putyuért! – egyenesedik fel. A szomszédban sötét van, de a függöny félrecsúszva,
és egy sápadt arc kandikál ki.
– Putyu nagyon eldobta magát. Nem hittem volna, hogy ilyen lelke van.
– Min dobta el magát?
– Hogy bevittek a kórházba. Most, amikor sztárok vagyunk! A Csöpi meg kurvaistenezik,
hogy kiszállsz tőlünk, és elmész valami nagy bandába.
– Na és?
– Bosszúterven töri a fejét. Minden papírt előszedett, amit aláírtál. Borda lépked mellettem,
ebben a szűk kis utcában még félhomály van, csak a profilját látom. Hallgat egy sort.
– Elmész?
– Kicsoda?
– Hívtak?
– Kicsoda?
Borda megáll, szembefordul velem.
– Azt ne mondd, hogy nem hívtak. Biztos voltam benne, hogy Finesz elcipel valahova, ahol
üzlet van. Milyen ajánlatokat kaptál? Nem muszáj megmondani. Én eddig is játszottam, e z-
után is fogok, ha meg nem megy, eladom a cuccot. Csak érdekel.
Megindulok a kocsma felé. Elengedi a vállam.
– Hívott a SZTÁR. Meg az Extázis.
– Gondoltam, hogy megpróbálnak kikapni.
Befordulunk a kocsmaajtón. Putyu egy asztallal birkózik. Az egyik keze beszorult a merevítő
és az asztallap közé. Próbál felállni. Hullanak a poharak. Putyu áll hátán az asztal. Véres a
szeme, de alig támolyog.
– Szia Süni! Hány óra?
– Hatszáznegyvenkét forint! – válaszol a pincér. Ő is részeg. Mocskos kabátjában a pultnak
támaszkodik, egyik kezében a rolóhuzó, a másikban blokktömb. Egy gumicsizmás nő nagy
lendülettel mossa a követ. Csimbókba tapadt haja az arcába lóg, egyfolytában motyog.
Olyasmit, hogy „Naezekisittendekoránkezdik!" A legtöbb asztalon fejjel lefele meresztik a
lábukat a székek. Az üzletvezető kabátban jön ki az irodából.
– Viszlát, Jóska, tízkor ráérsz nyitni – mondja, és elkopog aktatáskájával a trolimegálló felé.
– Hatszáznegyvenkét forint, uraim! – mondja ismét a pincér.
– Stimmel – mondja Borda, és odaad neki egy ötöst meg egy kettest. A pincér zsebre gyűri a
pénzt, és nem köszön meg semmit.
– Viszlát! – mondja Borda, és kifele indul.
– Viszlát! – motyogta Putyu, és ő is megindul.
40/95
– De uraim! Az asztal! – hördül fel a pincér.

– Miféle asztal? – kérdi Putyu, és felakad a két ajtófélfán.
– Az asztal! Kérem, az asztal!
– Ez a maga asztala? Végig a kollégája szolgált föl. Ne mondja most, a végén, hogy ez a maga
asztala! – Putyu nagy erőfeszítéssel oldalt fordul, recsegés, vakolathullás.
– Azonnal adják vissza az asztalt! – üvölt a pincér. Borda megáll, visszamegy az ajtóhoz.
– Idefigyeljen! Amikor maga azt mondta, hogy hatszáznegyvenkét forint, mit gondol, miért
mondtam, hogy stimmel? Mert arra gondoltam, beleszámolta az asztalt is. Egyébként háro m-
száz körül volt a számlánk. Ezt bármikor bizonyítani tudom! Érti? A pincér zavaros szemmel
néz, aztán vállat von, bevágja a blokktömböt a mosogatóba, és a rolóhúzóval kifele indul.
– Miféle asztal? – kérdi Putyu.
– Semmi, semmi! – legyint Borda.
Lépkedünk az utcán, Putyu semmivel sem mackósabban, mint józan állapotban, hátán a vilá-
goszöld műanyaggal fedett négyszemélyes asztallal.
– Sokat ittatok! – jegyzi meg.
– Uhum.
– Sokat fizettetek.
– Uhum.
– Honnan volt pénzetek? Csak a Süni gázsija maradt.
– Onnan.
Fáradt vagyok. A szemem lecsukódik, alig tudom kinyitni. A fotelágyon egymás vállára hajt-
va fejét, alszik Dzsó és Csöpi. Putyu a sámlin ül. Borda áll velem szemben a fal mellett. Nem
akarok beszélgetni. Aludni akarok. Borda tekergeti a fejét. A díszes aranykeretbe foglalt pás z-
torokat nézi. Családi ereklye. Ezt csodáltam már kétéves koromban is. Ahogy ülnek az álluk
alatt összecsatolt kalappal, a tűz elhajlik, biztos fúj a szél. A távolban lovak. Lehet, hogy cs i-
kósok? Kifejezéstelen az arcuk, bámulnak a tűzbe. Az egyiknél karikás ostor. Hárman va n-
nak. Három fapofa. Sokat találgattam, mire gondolhatnak? A tüzet jó nézni. Nem gondol az
ember semmire. A kopott, barna szekrény teljesen eltakarja a másik falat. Mi lehet benne?
Nyolc éve nem nyitottam ki. A farmer megáll a sarokban, az egyik ing lavórban ázik, a másik
meg rajtam. Még ez a pókhálót utánzó műanyag függöny is a nyolc év előtti porréteg alatt
roskadozik. Idehozni egy csajt, aki rendet csinál. Dzsó és Csöpi szuszognak, Putyu leesett
fejjel horkol..
– Együtt a banda! – mondja Borda. – Talán utoljára.
Azt hiszi kilépek, otthagyom őket. Most nincs kedvem győzködni. Lehajtom a fejem. Zuha-
nást érzek. Végtelen feketeségbe zuhanok. Valami visszaránt. Az egyensúlyérzékem. Már
dőltem volna le a székről. Kinn csöpög a csap. Valahol ajtó csapódik, léptek kopognak. Bo r-
dára nézek. Visszanéz. Hunyorog.
– Te Borda. Mondok valamit.
– Na?
– Most ne beszélgessünk, jó?
Bólint. Hátrahajtom a fejem. Minden eltűnik. Ernyednek az izmaim, még érzem, hogy rándul
kettőt a lábam, aztán semmi.
41/95
REGGEL EGY ZSÚFOLT LAKÁSBAN
Krákogás, morgás, mocorgás. Poroló puffog. „Szódás, szódavizet!" „Juliskám, küldj fel ke t-
tőt!" Kutyaugatás. „Ezt a rohadt dögöt sem tudja máshova szoktatni!" Edénycsörömpölés.
„Küldök néked egy nápolyi dalt!" Gyereksírás. „Az anyátokba a tetűt, ha még egyszer a gye-
rekkocsiba esik a labda, felszúrom egy késsel!" Biciklicsengő. Sikoltás. „Hányszor mondjam,
hogy a balkon nem versenypálya! Menjenek a játszótérre! Balogék! Maguknak szóltam!"
– A hétszentségit annak a zajos világnak! – mondja Csöpi, és feláll. Nyújtózik. A fejéhez kap,
és gyorsan visszahuppan a fotelágyra. – Baszdki! Megnyílt a fejem!
– Sose volt az csukva! – mondja Borda, ugyanott áll, a fal mellett.
Dzsó szeme felpattan. Feje némán tekereg. Arca rezzenetlen. Putyu a sámlin ül, a falnak tá-
maszkodik, feje hátrabicsaklott, tátott szájjal hortyog.
Csöpi fogja a fejét, óvatosan, derékkal forog körbe.
– Ez a Süni kérója. Nem csodálom, hogy bedilizett. Hogy jöttünk be, már nem emlékszem.
– Kinyitottam – mondom ásítva. Csöpi tágra nyílt szemmel fordult felém.
– Te itt vagy? Halálra keresnek! A dokinő, a rendőrség, a mentők, benne voltál az Esti Hír-
lapban is.
– Kértek egy kávét? – kérdi Borda hirtelen felélénkülve. Valahonnan kötényt kötött maga elé.
Putyu résnyire nyitja a szemét. Lassan, tagoltan beszél.
– Kávét. Igen, nagyon erőset, de nagyon sok rummal. Tudja mit, ne is legyen benne kávé! De
nagyon erős legyen.
– Kávé jó lesz – mondja Dzsó komolyan. – Én tejjel kérem, és két vajas zsömlét is.
– Nekem simán, cukor nélkül, a többit majd később, kösz! Csöpi csak né z.
– És önnek, uram?
– Semmit.
– Igenis. Hányat?
– Ha hányat, akkor pláne nem.
Borda csinos pukkedlivel megköszöni a rendelést, kilép a konyhába. Várom a toccsanást, de
semmi.
– Gyenge vicc az a „hányat" – morogja Putyu és a kopasz homlokát masszírozza. Kopogás.
Csöpi felpattan, az ajtónak veti a vállát.
– Menekülj!
– Ugyan, hagyd! – mondja Putyu. – Ha keresik, úgyis megtalálják.
A kopogás kicsit türelmetlenebbül megismétlődik.
– Hülyék, ez biztos Borda! Ki az?
– Ki a franc lenne?
Dzsó kitárja az ajtót. Borda nagy tálcával áll az ajtónál, és rajta gőzölög a kávé, ott a tej is, a
vajas zsömle, a rum... Varázsló! Szépen az íróasztalra rámol mindent. Csöpi elé egy letakart
poharat tesz.
– Ez mi?
– Amit kértél. Semmi. Egyet azért hoztam.
Szótlanul eszünk-iszunk. Nagyanyám kínai porcelán poharaiban apám innen-onnan összesze-
dett vendéglői kiskanalai. Borda lekvárt ken a zsömléjére, aztán vajat a másik felére, és ösz-
szeborítja. Csöpi is nekilát. A poharában teát talál, szó nélkül megissza.
Mikor mindenki a vége felé tart, Borda egy kanállal megkocogtatja a pohár szélét. Feláll.
– Uraim. Mint a zenekar felszerelésének részvénytöbbségé t kezében tartó, valamint a zenekar
bejegyzett nevének tulajdonosa, bejelentést kívánok tenni. Kész vagyok a bandát bármikor
feloszlatni, ha a helyzet úgy kívánja. Süni úr egyéni karrierje számomra vigaszt nyújt. A vitát
megnyitom.
42/95
– Hová mész te? – pattan fel Csöpi. Putyu visszanyomja. Remeg. Most mindenki rám bámul.
Mit mondjak nekik? Eszembe jut a kínkeserves próbák sorozata, a nagy bukások, kifütyülé-
sek. Az éhezés, protekcióért való sorbanállás.
– Nem megyek én sehova.
Dzsó fúj egyet, és kényelmesebben elhelyezkedik a fotelágyban. Csöpi előkapja a noteszát,
kinyitja.
– Akkor azok a bulik még állnak?
– Már miért ne állnának?
– Na, ugye – bólogat Putyu. – Te meg már perelted volna.
– Pereltél volna? Hogy? Mivel?
– Mivel? Negyven rongy kiszállási pénzzel. A Framus-vásárlással. A bulik elmaradásával.
Hogy a Borda adott neked kölcsöncuccot, és te még azt nem fizetted ki. A cucc is maradt vo l-
na.
– Á, hogy vagyunk, hogy vagyunk? – károgja valaki az ajtó felől. Finesz.
– Gondoltam, hogy együtt találom az urakat! – előrehajol a kezét dörzsöli. – Süni úr remekül
állta Nickék ostromát az éjjel, gratulálok.
A banda tátott szájjal bámul a skatulyából kihúzott kockás zakós Fineszre.
– Mint az éjszaka folyamán is volt szerencsém néhányszor megjegyezni, koncepcióm támadt.
Előadta már a fiúknak Süni úr? – Nemet intek. Finesz a fotelágy karfájára ül, de előbb elemel
egy kockacukrot, eltartott kisujjal a szájába helyezi.
– Koncepcióm lényege a következő – mondja fellengzősen, de hirtelen stílust vált, előrekö-
nyököl, int, hogy hajoljunk közelebb. – Idefigyeljetek! A Süni tegnap annyi ajánlatot kapott,
hogy a tizede is álom volt egy héttel ezelőtt. Ebből csak az a tanulság, hogy befutó lónak é r-
zik. Ezt ki kell használni, de nem azonnal. Először a vásárlótömeget kell felduzzasztani. Na-
gyon gyorsan baromi nagy híre lesz a bandának. El kell játszanunk, hogy nyomják a Sakálo-
kat. Egy csomó meghirdetett koncert elmarad majd. Persze az utolsó pillanatban. Sünit majd
két alak műsor közben lelökdösi a színpadról.
– Engem is! – mondja Csöpi. – Én vagyok a zenekarvezető.
Finesz üldözött arckifejezéssel bámul Csöpire, aztán a többiekre néz. Sorban sütik le a sze-
müket, az arcukon van, hogy „hát hiába, ez már ilyen hülye!"
– Jó. Téged is! – mondja Finesz.
– És ha befut egy ajánlat? Lemez? Vagy rádió? Vagy tévé? Vagy külföld? – szárnyal tovább
Csöpi fantáziája. Finesz elgondolkodik.
– Semmit sem utasítunk vissza. Mindennek nagy reklámot csapunk. Aztán... valami mindig
közbejön.
– Kiszállok! – áll fel Dzsó. Keresi a kabátját.
– Miért? – kérdi Putyu rosszat sejtve.
– Én azért hajtottam eddig, hogy lemez legyen, külföld, meg rádió, meg tévé. Most minden
összejön, erre kellene dolgoznunk. Nem vagyok hülye. Ha a Sakálok név, akkor a basszusgi-
tárosát is beveszik valahova.
Dzsó még fennállása óta nem beszélt ennyit. Arca sápadt, bajusza vége a szájába lóg, fekete
pupillái zsebórányira tágulnak. Finesz a száját csak kis idő után csukja be. Önt magának egy
kis tejet. Ledönti, mintha rum lenne. Krákog.
– Félreértesz. Mi egy kicsit fokozzuk a feszültséget, hogy még jobban összejöjjenek a dolgok.
– Hadd menjen! – pattog Csöpi. – Ilyen basszusost bármikor találunk! Elhívjuk a Fritzet a
SZTÁR-tól. Azt hiszed, nem jönne, mint akit seggbe rúgtak?
– Elragad a fantáziád! – mosolyog Borda.
– De nekem legalább van fantáziám!
Dzsó szó nélkül visszaül. Lehajtja a fejét, az ujjával jeleket rajzol az asztalra. Finesz idegesen
a zakójához kap, újságot ránt elő. Kinyitja, félresöpri a poharakat-tányérokat, leteríti az asztal-
43/95
ra. Nagy, fekete betűkkel a közepén: SAKÁLOK JELENSÉG, AVAGY EGY

TÁRSADALMI LAKMUSZ A MIKROSTRUKTÚRÁBAN.
– Értitek?
– Nem.
– Hát ez az! Minden tini szent borzadállyal fog rátok tekinteni. Olyan dolog, olyan banda áll
majd előttük a színpadon, amelyikről komoly irodalomesztéták és szociológusok írnak az új-
ságban. Figyeld meg, holnap a bulin hány lány fog ilyen újságot dedikáltatni!
44/95
NYÁRI KONCERT
Éget a nap, a technikusok félmeztelenül, lila fejjel hurcolják a fekete ládákat a színpadra.
– Ne érdekeljen semmi, csak jól szóljon a cucc! – harsogja Csöpi, egy szál csíkos
fűrdőnadrágban.
– Ezt némi készpénzzel is alátámaszthatnád! – nyög az egyik verejtékben úszó fickó, és vi-
gyorog.
Csöpi úgy tesz, mintha nem hallaná. Leugrik a színpadról, megáll a méteres betonból kialak í-
tott „zenekari árok" előtt.
– Mi a franc ez?
– Zenekari árok! – mondja a helyi szervező. – Ideül a zenekar, amikor színházi előadás van.
– Baj lesz. Ebbe beleesnek.
– Azért van a korlát.
– Az a baj. Korláttal együtt esnek bele. Le kell szedni a korlátot.
– Most csináltattuk. A múltkorit is eltörték.
– Hát ez az!
Néznek egymásra, a Csöpi, a kiálló csontjával, és a szervező, szökés kesebajusszal, kék
szemmel.
– Itt olyan őrjöngés lesz...
– Nem olyan ugrálós ez a közönség...
– Én szóltam, uram! – hajol meg Csöpi, és d'Artagnanként lengeti nem létező kalapját.
Gyűlik a tömeg. A kutyás rendőrök párosával állnak a fák alatt. A dögök nyelvüket lógatva
hevernek, de fel- felkapják fejüket a közelgő rongyos csapat láttán.
– Szia! – kiált oda egy tizenkét éves túlfejlett csaj egy tizennyolc év körüli rövidnadrágos
srácnak. – Fizethetsz nekem egy Gyöngyöt!
A srác megtorpan, teljes testével visszafordul, valakit jól szájonvágva tornyozott hátizsákjá-
val.
– Azt nem. De egy pofont adhatok! – kicsit vár, hogy a lány kéri-e a pofont. A lány elgondol-
kodik, mintha az ajánlat mérlegelendő lenne.
– Éhes is vagyok! – Teszi hozzá váratlanul. A srác már lépett kettőt tovább, de most megto r-
pant.
– Levágjam neked a combom?
A beszélgetésnek vége. A lány a színpad melletti fának veti a hátát, a fiú a hátsó széksorok
felé masírozik. A hátán is látszik, hogy elégedett magával, így kell ezekkel bánni.
– Te figyelj! – kiáltja a lánynak egy csapzott szökés. – A barátom beszélni akar veled. A lány
a támolygó vörös orrú viharkabátos srácra néz.
– Tényleg? – kérdi bizonytalanul.
– Hát persze, hogy tényleg! – mondja a srác. A lány ellöki magát a fától, és a támolygóhoz
megy.
– Akarsz velem beszélni? – néz fel a vörös orrúra. Az zavaros szemmel keresi, hogy honnan
szóltak hozzá, aztán megtalálja a lányt. Odanavigálja magát, mindkét kezével a vállára tá-
maszkodik.
– Te idefigyelj. Dejólfigyelj! Tetszel nekem. Egyedül vagy? A lány bólint, az üzlet létrejött.
Együtt ülnek le a padra.
– Petikém! Adj egy szál Szofit!
– Sándi! Gyere csak vissza! Hoztál kaját? Pénzem az nincs!
– Azért hozzad ám!
– A mieink! – morogja Borda mögöttem az öltözőajtóból.
– A vásárlóink, a rajongóink, az eltartóink.
45/95
– Majd azt figyeld, hogy csápolnak! – jegyzi meg Csöpi, mint mindig, most is teljesen feles-
legesen.
– Fiúk! Mikor kezdtek?
– A gitáros srác nincs itt?
– Jön.
– Ő kezd fél nyolckor, mi meg nyolckor.
– Fél órát játszik?
– Annyit.
– Ki ez a gitáros?
– Egy bulin kaptam ki. Jó szövegei vannak. De most megeszik a tinik.
– Akkor miért engeded fel?
– Megkapja a gázsiját!
Borda morog. Nincs jókedve. Ideges ujjakkal morzsolgatja a szakállát. Dzsó félmeztelenül ül
egy fa alatt, és bőrdarabkával tisztogatja a basszusgitár húrjait. Putyu fel-alá sétál, overállban
van, mindkét kezében dobverő, motyog magában, és láthatatlan dobszerelésén dolgozik. A
nap úgy süt, mintha soha nem akarná abbahagyni. Az aprószemű homok állandóan a levegő-
ben úszkál, és csiszolómasszát képez az ember hóna alatt. A színpad oldala mellett a fák közé
narancssárga Moszkvics hullámzik. Farmernadrágos, félmeztelen, szemüveges fickó lép ki
belőle. A csomagtartójához megy, gitárt vesz ki belőle, koporsónyi kemény tokban. Strandpa-
pucsa alól csak úgy füstölög a sárga homok.
– Szia! Bakács vagyok. Te vagy a Süni, igaz?
Megropogtatja az ujjaimat, keményen a szemem közé néz. Középütt kék, a szélén zöldes-
szürkés szemgolyója van. Már utálom. Megmozdul bennem valami, azt hiszem a gyomrom
táján, és már utálom. Miért? Tudja a franc. Csöpi nagyon udvarias vele. Leülteti az öltöző
előtt az egyetlen székre, cigivel kínálja. Mint kivégzés előtt az elítélteket. Dzsó felnéz egy
pillanatra a húrdörzsölésből, aztán folytatja.
– Kiafrancez? – morogja a szakállas technikus. – Mibe fog énekelni? Ötven forint alatt Sokol
rádió hangminőséget tudok biztosítani. Persze két mikrofon kell neki! Egy a gitárnak, egy az
éneknek. Na, nem bánom! – A tinik már megtöltötték az üléseket, de még egyre jönnek.
Nagymellű csaj kúszik felém, csak úgy leng neki jobbra-balra- fel- le. Egy szál blúz van rajta
és egy tornanadrág.
– Szia Süni! Képzeld, amíg benn voltam a vízben, ellopták a szoknyámat, a bugyimat és a
cipőmet!
Réveteg a tekintete, és a szája széle sebes. Nem biztos, hogy érintetlen.
– Nyolcan alszunk egy kétszemélyes sátorban. De voltunk már húszan is!
Két öregúr áll a fa alatt. Az egyiknek ősz haja, ősz bajusza van, szépen faragott sétabot nyelét
fogdossa. Utálkozva figyeli a gyülekezőket.
– Hol vannak ilyenkor a rendőrök? – kérdi kollégájától, aki szakadt kék munkásruhában tá-
maszkodik a fához, az arca, orra tele vérvörös bibircsókkal.
– Ilyenkor azok nincsenek sehol.
– Mert tudod, éjszaka fürdöttünk – néz rám a lány, de mintha mögöttem figyelne valakit. – Jó
voltál a múltkor, ott voltam. Emlékszel?
Bizonytalanul bólintok. Persze, ez is a második sorban ugrált, jobbra a negyedik.
– A második sorban voltam, jobbra a negyedik. Úgy ugráltam!
Mutatja, hogy ugrált. Érdekes. Ő felugrik, a mell marad, ő földet ér, a mell megindul fölfelé.
Ez ismétlődik egy párszor. Indulna a kezem, hogy megállítsam ezt a furcsa ellenütemű rezgő
mozgást, aztán leállók, mert a lány sebes száját látom.
– Na, szia! – mondja hirtelen, és elszalad.
46/95
– Tetszik a Sebes Maca? – kérdi egy bőrmellényes göndör hajú fiú. Még ketten állnak mögö t-
te, szerényen mosolyogva. – Vigyázz, mindenféle baja van. Mosolyogva bólogatok. Zavarban
vannak. Toporognak.
– Csak azért jöttünk, hogy megmodjuk: jó voltál. Kicsit sajnáltunk is. Tényleg úgy fájt?
Ezek a töpörtyűk észrevették, hogy mi bajom!
– Beszélgettünk utána a Hordával, és mindenkinek az volt a véleménye, hogy nagyon sze n-
vedhettél. Ezt így nem lehet megjátszani. Igaz?
Még ketten csapódnak hozzájuk. Mindegyik nyakában kis háromszög. Megkérdem, mi ez?
– A kocai Horda emblémája! – mondja a bőrmellényes göndör hajú, fekete szemű fiú moso-
lyogva. Látszik rajta, tudja milyen gyerekes a dolog, de azért büszke is rá.
– Kocai?
– Kocai. Nem hallottál még Kocáról? Ez a leghíresebb község a megyében. Még a Kék Fény-
ben is voltunk. Nem mi. Más kocaiak. Az volt a címe, hogy „A KOCAI UNATKOZÓK".
– Ez egy banda volt – veszi át a szót egy lány, és örül, hogy beszélhet. A többiek közelebb
nyomulnak, biztos sokat hallották már a történetet, de kíváncsiak, hogy hangzik egy ilyen
híres ember előtt. – Mindenük megvolt. Lakás, autó, villa a Balatonon. Azért eljárogattak ra-
bolni.
– Meg a hullaházból kihoztak négy halottat, és kiültették őket a kerítésre, kártyát tettek a ke-
zükbe – veszi vissza a szót a bőrmellényes. A többiek nevetnek. Az arcomat figyelik. Én is
mosolygok. Furcsa érzés fog el, mintha a családban lennék. Most egy másik fiú kezd mesélni.
Kicsit szeplős, az ő nyakában is ott a háromszög, az inge kilóg, a nadrágja mocskos. De mégis
valami nagy tisztaságot látok a szemében. Együtt nevetünk. Én is mesélek valamit. Már egész
nagy kör áll körülöttünk. Ismeretlen, mindent átható mosoly árad szét bennem. Ezek lennének
a lenézett tinik, akik ugrálnak, isznak, üvöltenek? Pedig bizony ugyanezek!
Csöpi a mikrofonokat próbálja, aztán bemondja, hogy perceken belül a Sakálok nagy barátja,
Bakács Béla lép a színpadra.
Négyen tapsolnak. Ezek Bakács Béla rokonai. Ezren nyugodtan ücsörögnek. Kétszázan fü-
tyülnek. A nap mintha verekedne a fennmaradásért. A színek sejtelmessé válnak, a
fehéressárga homok vörös lesz, a majdnem vízszintes fénysugarak hosszú, kócos árnyékokat
vetítenek a padok közé. A kék egyenruhás ügyelők a szabadtéri színpad kényes pontjai felé
igyekeznek. Mozog a bozót a hátsó vetítőfülke mellett. Itt lógnak be a legtöbben. „Sakálok!"
hallatszik kijelentő módban innen-onnan. A felparázsló cigaretta fénye már messzire látszik, a
körvonalak bizonytalanok. A technikus kísérletképpen felvillantja az egyik lámpát. Kék lesz
minden körülötte.
– Örülsz, ha azt kiabáljuk, hogy „Sakálok"? – kérdi a bőrmellényes. Persze, hogy örülök.
– Tudod, majdnem minden bulin ott vagyunk. A kocai digók úgy hívnak, hogy Rocker Rész-
vénytársaság. Vagyunk vagy harmincan. Minden Sakálok bulira elutazunk, aztán a presszóban
megbeszéljük. Elmélkedünk a rockról. Ti nagyon hamar be fogtok futni.
– Láttátok? Láttátok? – liheg egy szőke lány. – Itt van Nick, a „Sztár"-ból!
Persze, hogy láttuk. Nemcsak ő van itt. Itt van a rádiós atyaisten is a feleségével, meg a hang-
lemezes is, a tévétől is vannak, és annyi újságíró, hogy egymás noteszába írnak!
– De itt van az Extázis is!
– Meg a Banda, meg a Hórukk, meg a Cigi. Itt van mindenki.
A gyerekek kapkodják a fejüket, és tényleg, sötét, hallgatag tömegként a harmadik-negyedik
sort megtölti a szakma és a sajtó. Villognak a vakuk. Hátul kézi halogénlámpa imbolyog, fil-
met forgatnak.
– Be fogtok futni! – mosolyog a bőrmellényes, csak a foga látszik a félhomályban.
– Ha befutunk, együtt futunk be! Ti is, velünk! – mondom. Meghatott csend támad, a szőke
lány felsikít, és a nyakamba ugrik, kitör a lelkesedés, egymásba kapaszkodva ugrálunk. Min-
den gátlásom megszűnt, olyan lelkes vagyok, mint még soha. Kapaszkodok beléjük, és ka-
47/95
paszkodnak belém, együtt hullámzunk. A fiúk énekelni kezdenek valamit, akkor ismerek rá a
„Nem tudok absztrahálni"-ra, amikor már a mellettem ugrálók is énekelik. Az ugrálás hirtelen
szaggatottá válik, ide-oda rángatnak, a fejek kifacsarodnak, sikítás, jajkiáltás, letépik rólam a
Kezeket, egy gumibotos hozzám ér, látom a szemén, hogy élvezi, amit csinál, felemeli a sze r-
számát, de Csöpi rákiált. Megáll a keze a levegőben, mérlegeli, köteles-e meghallani. Csöpi
már előttem áll, és szerencséje van a botosnak, mert a tömeg felpattan, és felé lendül.
– Jól vagy? – néz rám Csöpi aggódva. Nem válaszolok, mert inkább megfojtani volna ked-
vem. – Na, gyere! S maga előtt tolva- lökdösve indul kifelé. Bőgni volna kedvem. Tehetetlen
düh fog el. Széttaposni a pofáját ennek az állatnak, ő csak segíteni akart.
– Láttam, hogy vernek. Szerencsére még időben érkeztem.
– A kurva anyádba érkeztél volna inkább!
– Most mi bajod van?
– Életem legszebb pillanataiban szarsz bele te hülye állat.
Csöpi megáll. Maga az ártatlanság. Hogy utálom!
– Hagyj, menj a francba, a pofádat se bírom látni!
– Te, hogy beszélsz velem, te senki! – hörög Csöpi, hogy csak úgy visszhangzik az öltöző.
Hergeli magát. – Te szemét kis huszadrangú senki, te! Én vettem az érettségidet, te nulla, és
még hörögsz itt nekem? Megmentem az életedet, erre belém rúgsz? – Gesztikulál, mindjárt
pofán vágja magát. – Te... te... kis genyó! Úgy kapartalak ki a szarból! Még ki se fizetted a
cuccodat! Te... te elmebajos! Hogy mersz... Kikérem magamnak ezt a hangot! Érted? Egyszer
és mindenkorra kikérem! – Ez nagyon tetszik neki, ez a fordulat. Megáll, még egyszer elsza-
valja. – Kikérem magamnak ezt a hangot! Egyszer és mindenkorra kikérem!
A banda rezzenéstelen pofával figyeli az eseményeket, Dzsó a húrjait törölgeti, Putyu láthata t-
lan dobon szólózik, Borda az ajtófélfát támasztva félmosollyal a szakállában babrál. Már én is
vigyorgok. Csöpi nem veszi észre magát. Fel-alá rohangál, és egyfolytában sorolja, hogy mi
mindent kér ki magának.
– Hahó, fiúk, hogysmint? – érkezik talpig vigyorban Finesz, a kezét dörzsölné, ha nem lenne a
hóna alatt egy bazi nagy csomag. Csöpi éppen kifogyott a kikérni valókból, megáll, Fineszt
figyeli.
– Amint az urak bizonyára tudják, az idő kereke meg nem áll, haladni kell a korral, valamint
eb ura fakó! – Várja az elmélkedés hatását. Egy arcizom se rezdül. Töretlen lendülettel foly-
tatja. – Új nap, új fürdőruha! Tessék, uraim! Borda úr! Borda előbbre lép, és gyanakodva mé-
regeti a felé nyújtott ruhadarabot.
– Remélem jó a méret...
Borda kibontja az összegöngyölt csomagot.
– Kösz! Pont jó. De van nekem otthon pizsamám. Finesz keze megáll. Ragyogó mosollyal
Bordára néz.
– Ne vicceljünk velem, Borda úr, miközben odakint eszi a közönség a gitáros barátunkat. Ez
az új fellépő cucc. A bőr, az már lőtt nyúl! – A banda pillanatok alatt csíkos pizsamákban,
hálóköntösökben, hálóingekben pompázik. Egymásra nézünk, és nem tudunk ellenállni a lá t-
ványnak. Hippik lefekvéskor. Nagyon menő. Az én cuccom a legjobb, Finesz külön gonddal
válogathatta. Bokáig érő hálóing, a szívénél hatalmas sárga virág. Úgy nézek ki benne, mint
egy óriás Hapci törpe.
– Három rongy az összköltség, ebben már az ötlet is benne van, lehet részletben is fizetni!
Kis ideig csend van. Mindenki magát vizsgálgatja a tükörben.
– Oké! – mondja rekedten Csöpi és felém fordul. – Neked meg még annyit...
– Tudom – vág közbe Borda. – Egyszer és mindenkorra kikéred magadnak a mit is...?
– Egyszer és mindenkorra kikérem magamnak... – mély levegőt vesz, aztán legyint. – Ezt az
egészet! Érted?
48/95
Már hogyne érteném. Nyílik az ajtó, fütty, üvöltözés, taps, sikítás, petárdák robbanása. A
szemüveges fickó jön be csapzottan.
– Óriási siker. Megetettem őket.
– Magaddal? – kérdi Borda gúnyosan. Úgy látszik, ő is utálja. A fickó úgy csinál, mintha nem
hallaná.
– Nehéz lesz nektek. Utánam játszani – mondja színtelen hangon.
Komolyan gondolja? Vagy humorizál? Ha humorizál, akkor nagyon jó!
– Egy kis kultúrát vertem beléjük, most nehezebben fogadják be majd a blöfföt! – folytatja, és
csomagolja a gitárját. Még mindig nem értem. Bordára nézek. Vállat von. Ő sem érti.
– Úgy érti uraságod, hogy ez blöff, amit mi csinálunk? – kérdi Finesz nagyon udvariasan.
– Á, dehogy! – mosolyog a szemüveges, és látszik rajta, hogy tényleg úgy értette. Ez egy ba-
rom.
– Felvette már a gázsiját?
– Még nem.
– Ha felvette, kérem a technikusoknak a kilót átutalni! – mondja még mindig nagyon moso-
lyogva Finesz.
– Milyen kilót? – egyenesedik fel a gitáros.
– A kiló köreinkben száz forintot jelent – segít Borda.
– Dehát... erről a szerződésben nem volt szó...
– A mienkben sem. Hogy idejössz egy szál gitárral elegánsan, és mi meg a kölcsönökből vá-
sárolt milliós cuccunkat egy szó nélkül kölcsönözzük, személyzettel együtt! – Dzsó már
megint körmondatot mondott. Mindenki kiakad. A gitáros gyerek egészen elsápad. Felemeli a
gitártokot. Kifele indul. Megáll az ajtónál.
– Hát... akkor kösz. Majd megpróbálom... Én eddig csak másoktól hallottam, hogy a rock-
zenészek szemetek, de most a saját szememmel is láttam!
Bevágja az ajtót. Csöpi utánaindul. Borda visszarántja.
– Most miért nem engedsz? Széttöröm a pofáját. A kurva anyját. Tíz éve nyögöm ezt a rohadt
cuccot, tíz éve fizetem, közben a javíttatás is pénzbe kerül, ez meg... engedj, lekapom a fejét!
– Csöpi úr, készüljünk a fellépésre! – mondja nyájasan Finesz. – A koncepcióról még nem is
beszéltünk. Sikerült megszerveznem, hogy pár fontos ember eljöjjön. Az lenne a kérésem,
hogy a számok sorrendjét ne változtassuk meg. Süni úr, ha lehet, ma is a szokásos formát mu-
tassa. Mentőktől nem kell félni, minden rendben, igazoltam, hogy ön magánrendelésen gyó-
gyíttatja magát. Csöpi úr, kérem, ha lemegy hídba, figyeljen, hogy a sárga lámpa közelében
történjék a dolog, úgy lőttük be a cuccot. Egy-két eszközt is hoztam, kísérletképpen, csak a
saját költségemre. Ne feledjétek, urak, az ideológia: üldözöttek vagyunk, kirekesztettek, min-
ket ugyanúgy bántanak, mint a közönségünket. Semmin ne lepődjetek meg, és mindent tegye-
tek úgy, ahogy a pillanatnyi helyzet kívánja! Sok sikert!
Kivágódik az ajtó. Hangorkán, fütty, kereplők, riasztópisztolyok, szirénák.
– Gyerünk! – üvölti Csöpi, és elkeseredetten a színpad felé rohan. A két Nágel egyforma sá r-
ga szerelésben áll a színpad két szélén, és vezényli az őrülteket. Csöpi felugrik a lépcsőre.
Felüvölt a magnó. Beethoven. Csöpi nagy ívben átesik valamin, a dobszerkó elé zuhan. Fe l-
pattan. Csupa vér az arca. A mikrofonhoz lép.
– Szevasztok!
A tinik felpattannak és előre tódulnak. Sorba zuhannak át a térdmagasságban kifeszített látha-
tatlan kötélen. Végighúzom a kezem az arco mon. Valami tapadós és vörös. Az nem lehet,
hogy az én vérem. Persze, a szivacs, amire estem, tocsogós a festéktől. Putyu a helyén van,
beindítja a motort. Hullámzik a tömeg. Dzsó rálép. Szaggatott, melldöngető basszus. Borda
ugyanazt játssza a Fender-zongorán. Érces, kemény hang. A fejgép Csöpin. Fekete- vörös csí-
kos pizsama van rajta, az arcán folyik le a vörös festék, a haja csimbókokban lóg, sovány
lópofáján ugrálnak az izmok, a nyakán kidagadnak az erek. Sikolt. A tömeg visszasikít. Csöpi
49/95
érzi, ma övé a világ, kiállás, én szállók be, hajlításokkal teletűzdelt hápogós szólóval. Határta-
lan lelekesedés. Már mindenütt sötét van, csak akkor látok valamit, ha a fejgép lekúszik ró-
lam. Körös-körül vakító színes lámpák villognak a zene ütemére. Az első sorban a t inik fel-
állnak a padokra. A második sor nem lát, nekik is fel kell állni. A protokoll vendégek is a pa-
don állva verik a ritmust. Az előre tóduló tömeg egy pillanatra fennakad a korláton, aztán á t-
bújnak alatta- felette, a kis medencébe ugranak, és ott pattognak. Oldalt a rendező négy rend-
őrrel beszélget üvöltve, a korlát felé mutogatva. Az egyik rendőr mellett ideges farkaskutya
rángatja a pórázt. A rendőrök már indulnak rendet csinálni, amikor Finesz csontváz árnya
jelenik meg, mutogat, magyaráz, a négy rendőr a kutyával pillanatok alatt eltűnik hátul a bo-
zótosban. A környező fák lombja is rázkódik a ritmusra. Vége a számnak. Robbanás. Füstfe l-
hő. Tűzijáték. A színpad széle egybefüggő tűzfüggöny. Lelkes éljenzés. Sziréna harsán, tűzo l-
tókocsi kanyarodik a bejárathoz, a létra pillanatok alatt a fejünk fölé ér, nagy nyomású vízs u-
gár söpri el a tűzijátékot. A nézőtéren csalódott üvöltés. Csöpi rekedten beszámol. „Egy, két,
hár!" Már dong is az új szám. A tűzoltók visszavonulnak...Nem hallgatnak a Sakálok" a szám
refrénje. Borda írta, a múltkori buli kórusát felhasználva. A tinik könnyes szemmel ismerik fel
saját szerzeményüket. Letépett ingeket lengetnek a fejük felett. Lányok ülnek a fiúk nyakába
félmeztelenül, de nem érdekel senkit, eksztázis mindenütt, kivéve a „szakma" sötét, nyugodt
kis csoportját. Vakuk villannak mindenfelé. Három utcaseprő bukkan fel a színpad szélén, és
módszeresen söpörni kezdi a tűzijáték romjait. Csöpit félrelökik a mikrofontól. Csöpi nem
hagyja magát, visszaugrik.
– Nem hallgatunk el! – üvölti, és megy tovább a szám.
A három férfi végigsöpör, aztán eltűnik. Már teljesen meg szoktam, hogy a közönség az első
pillanattól kezdve ütemesen a nevemet kiabálja. Játszom. A hátamon remeg a hálóing a hang-
erőtől. Nagyon jól érzem magam. Mosolygok, mint egy kellemes álomban. Minden szám vé-
gén ováció, amibe Csöpi azonnal beleszámol, és már megy is tovább a rock- motor. A hangu-
lat fokozódik, néhány pad leszakad.
Megszűnik minden időérzékem.
A nézőtér körül, a kerítés mögött álló fákról emberek esnek le. Ágak törnek nagy recsegéssel.
Mentő szirénázik. Semmi se számít. A színpad két szélén négy-négy karszalagos férfi indul
befelé. A tinik már Csöpi lába körül mászkálnak. A férfi kezében tölcséres megafon.
– Jegyeket, bérleteket kérem!
Aki nem mutat fel valamit, azt leviszik. Csöpit is elkapják két oldalról, vonszolják kifele.
Csöpi kirántja magát a kezükből. A mikrofonhoz vágtat.
– Nem hagyjuk abba! – üvölti eszelősen, és megy tovább a szám. Az egyik karszalagos me g-
áll előttem. A tömeg felsikít. A karszalagos megfordul. Seggberúgom, beesik a tinik közé.
Kezek kapják el, és adják oldalt a fejek fölött. Úszik a tömeg hullámain. A megafon lemaradt,
most a bőrmellényesnél van.
– Szép volt Süni! – üvölti.
Nincs pihenő. Csorog rólunk a víz. Borda életében először fülig vigyorral veri a billentyűket.
Egyszer csak elhallgat a dob. Keressük a Putyut. Egy daru horgán lógva emelkedik felfelé,
keze- lába még mindig jár. Csöpi két ugrással mellette terem, kést ránt, elvágja Putyu kantá r-
ját. A nagy test a kellő pillanatban zuhan a dob mellé, folytatódik az eksztázis. Akkor sem jött
volna minden így össze, ha hetekig gyakoroljuk. Füst önti el a színpadot. Minden bizonyta-
lanná válik, mintha felhőkön állnánk.
Isten tudja, hány vad, lüktető szám után jön az én lassú gitárszólóm, a fejgép rám kúszik.
Megszűnik minden. Borda lágyan adja álam az akkordokat. Dzsó remekül tölti ki a hézagokat.
Putyu érzéssel hozza az egyeket. Eszembe jut a családias hangulat, ahogy a gyerekekkel be-
szélgettünk. Szinte hallom a lélegzetüket. Nekik játszom. Ujjaim szaladgálnak a húrokon.
Feszítek, hajlítok. Lassan vége a számnak. Rosszullét kerülget. Mintha kiszikkadt rágógumi
lennék. Mindenem tapad. A kezem nem tudom elvenni a gitárról. A lábam nyúlósnehezen
50/95
emelkedik. Megmoccannék, nem megy. Nagy nehezen egy lépéssel odébb vonszolom ma-
gam, mintha a lábamból a földre tapadva maradt volna egy darab. Nem szakad el tőlem, húz
vissza. A fejem súlyosodik, hajlik előre. Hiába emelem, a nyakizmom megszűnt, mint egy
olvadó gyertya, esek össze. A füstbe bújok, de így is hallom, hogy valahonnan messziről a
nevemet üvöltik. Már a gitár az egyetlen szilárd pont. Most... most... igen... a füttyök! „Jö-
vünk, várjatok, jövünk!". Hát ennek sosem lesz vége? Gyenge vagyok. Omlok össze. A fe-
jemben sikolt a „Jövünk, várjatok, jövünk!". Gusztustalan, undorító férfiak jönnek, simoga t-
nak. Annyi erőm sincs, hogy megmoccanjak, a hányinger kerülget. Omlok össze a füstben,
ezek simogatnak, a levegő megáll a tüdőmben, fuldoklók. Pillanatokra hallom, hogy a zene
megy tovább, aztán gomolygás, gyengeség, próbálok a gitárra támaszkodva felállni. Sikolt az
agyamban a „Jövünk, várjatok, jövünk!". Kik jönnek, hova jönnek? Nincs testem, csak valami
nyúlós kocsonya. Kocsonya, fájdalomból. Színes foltokat látok, egyenruha- féle bukkan fel
előttem, recsegés, valami az államba csapódott. A fülem megtelik zenével, visszanyerem szi-
lárd vázam, előttem egy rendőr áll, a gumibotot lengeti. A számhoz kapok. Fáj. Valami apró,
kemény esik a kezembe. Sikoltozás mindenütt. A nézők elindultak a színpad felé. A zenekar
is a rendőrökre ront. Előkerül a könnygázspray. Putyu ás Borda zavartalanul nyomja az ala-
pot. Az emberek egymás vállára borulva köhögnek. A színpad széléhez megyek. Csodálato-
san tiszta az agyam. A reflektor felvillanásakor látom: négy fog maradt a markomban. Megrá-
zom a fejem. Zsebre vágom a fogam, a gitáromat keresem. A füst lassan oszlik. Az egyenr u-
hások eltűntek, néhány tinit magukkal hurcolva. Felkapom a gitárt, köpök egy véres csomót,
aztán mehet a szám! Hát ha ez nem hősies, akkor nem tudom, mi az!
Egy órája ülünk az öltözőben, de kinn még üvölt a közönség. Felmérjük veszteségeinket.
Bordának eltört a kisujja. Putyu véres csíkot visel a nyakán, Csöpi fél arcát monokli fedi.
Nekem négy fogam ment ki. Dzsó látszólag teljesen épen megúszta.
– Hahó, fiúk! Hogysmint? – kérdi Finesz úr, kezét dörzsölve, vigyorogva, enyhén meghajo l-
va. Közel hajol hozzám, felemeli az állam, a tátott számba bámul, elégedetten cüccög.
– Túlkapás. Én csak azt mondtam a fiúknak, hogy segítsenek le a színpadról!
Csöpi felpattan, elkapja Finesz mellén az inget.
– Te küldted őket?
Finesz belemosolyog Csöpi arcába.
– Ha lehiggad, Csöpi úr, majd részletezem. Csöpi ellöki magától. Finesz eligazítja a félrecs ú-
szott nyakkendőt.
– Elnézést, uraim, ha fájdalmas volt a mai koncert, de a túlkapások megtérülnek. Ezt már ho l-
nap bizonyítani tudom. Az orvosi költségek természetesen engem terhelnek. És ígérem, ilye n-
ből ez volt az utolsó!
Úgy bámulunk utána, mint valami látomásra.
– Ha ennek valami koncepciója támad, képes minket szalámiba daráltatni – jegyzi meg Borda.
51/95
52/95
A TÚLKAPÁS KÖVETKEZMÉNYEI
– Szabad kérdeznem a becses nevét? – kérdi a göndör hajú fogorvos, kezében az arany Parker
tollal.
– Nem ismered? Tele vannak vele az újságok! – szól szemrehányóan a fehér köpenyes asz-
szisztensnő. A fogorvos fel sem pillant.
– Sajnos ilyen zeneügyekben nem vagyok tájékozott.
Ülök a fogorvosi székben. A szemben lévő ház teraszát látom az ablakból.
– Hát itt van mit kitakarítani. Mondja, volt valamelyik foga gyökértömve?
– Aha.
– És nem érzett néha valami furcsát? Int az asszisztensnőnek, és mutat valamit elöl a szá m-
ban. Kis szerszámot vesz elő, felemeli.
– Azonnal jelezzen, ha valami furcsát érez!
Benyúl a számba. Kattan valami, olvadok, kiver a forróság, az agyamban férfikó rus szól, az-
tán időjárásjelentés. Mindjárt megszólal a síp... Iszonyú erőfeszítéssel felemelem a kezem.
Minden megszűnik, a doktort látom, kezében csipesz, a csipesz végén fényes kis tű.
– Ki tömte a maga fogait?
– Már nem emlékszem. Nagyon régen volt.
Törlöm az izzadtságot a homlokomról.
– Nem hallott furcsa hangokat? Nem érezte magát furcsán?
Bólogatok. Ő is bólint, közben az asszisztensnőre pillant.
– Tudod mi ez? A tű vége, amivel az ideget rezekálják. Ha hozzáért az ideghez, antennaként
viselkedett. Nos, uram, eltekintve ettől az incidenstől, foganként ötszáz pengőért négy nap
alatt kész a híd. Áll az alku? Ha áll, azonnal nekiugrunk.
Legyintek egyet. Ha itt vagyok, ugorjunk neki. Behunyom a szemem, nem akarom az injekc i-
ós tűt látni.
53/95
EGY RÖVID ÉJSZAKA
A kapukulcs nehezen fordul a zárban. Nyomom a vállammal befelé. Üvöltés hallatszik, ami-
nek nyávogás a vége. Két macska mereszti a szemét egymásra a kukák mögött. Felgyújtom a
villanyt. Eltakarodnak. Az ajtóm elé érek. Lehajolok, megnézem jött-e valami? A levélszek-
rény nyílásán valami nyomtatvány látszik. Előkeresem a kiskulcsot, elfordítom. A szekrény
szűnni nem akaróan dobálja magából a leveleket-táviratokat-újságokat. Legfölül egy képes-
lap. Gyerekes betűkkel szöveg a hátán.
SÜNIKÉM IMÁDLAK LÉGYENYÉM KATI
Honnan adták fel? Egerből. Nem is voltunk Egerben. Na, nem baj! Majd leszünk! Hát ez a
távirat?
HOELNAP TIZENNYOLCADIKAAN TELEVIIZIOOS FELVEETEL NYOLC ÓRAKOR
TALAALKOZAAS A KETTES STUUDIOO ELOETT SZERKESZTŐÉ
Hátrább csúszom a fotelágyon. Felgyújtom a villanyt. Expressz levél. Szép, piros fejléccel.
Fontos hely lehet.
Tisztelt.......... elvtárs
Az Önök tevékenysége felkeltette intézményünk érdeklődését. A hasonló ke z-
deményezések támogatása országos feladat. Kérjük, a részletes megbeszélésre
folyó hó 4-én jelenjen meg. Igazgató.
Ez is holnap van. Itt egy újságkivágás. „A történelem lakmusza a világ szemében, avagy hard
rock vagy punk?"
Hosszú, elemző cikk. A nevem vagy nyolcszor előfordul benne, valaki mind a nyolcat piros-
sal aláhúzta. Itt meg a slágerlista. A szerkesztőség ajánlata. Jé, ez az én fényképem! Mikor
csinálhatták? Honnan szedték, hogy én ezeket a slágereket ajánlom? Ez csak a szemétláda
Finesz lehetett! Vagy Nick. Nem felejtette el a bosszút. Jé, itt egy angol nyelvű levél. Egy
szót sem értek. Majd megmutatom Bordának holnap a tévében. Elönt az álmosság. Most fel
kéne kelni, ezt a sok szemetet lerakni valahova, a fotelágyat kihúzni, a lepedőt felrakni, taka-
rót keresni... ásítás feszíti az állkapcsomat, nyújtózkodok, felhúzom a lábam, az izmaim jól-
esően elernyednek, érzem saját testem melegét, azt hiszem, jó nap volt ez, rándul az egyik
lábam, aztán a másik...
Fúrják a falat. Pereg a vakolat. Hatalmas csigafúró éle bukkan elő. Visszahúzódik Egy szem
pillant rám. Nem pislog. Karmos kéz tapogatózil.. Recsegő vakolattal fordul ki sarkából a fal.
Dörögve hullanak a téglák. Mindjárt meglátom a szörnyet. Még két tégla hullik. Megint dö r-
gés.
– Süni! Süni! Élsz még?
Felülök. Gyűrött ruhámban a félhomályos földszinti szobában, a félig kinyitott fotelágyon
vakarom a fejem, és keresem a kapcsolatot az élettel. Megint dörömbölés. Mégsem álmod-
tam? A falra nézek. Mozdulatlan.
– Süni, te barom!
– Nincs itthon! Sose járt haza.
– Tűnjön innen!
– Biztos betörő, csak először...
– Hé! Ide gyorsan. Ez mászott be a Kigerékhez.
– Én is megismerem!
Az udvaron rohanó léptek zaja. Kipattanok az ágyból, felrántom az ajtót. Csöpi esik be
halálraváltan. A szomszédok baltával, poroltóval, söprűvel. Lihegnek. A házmesterné leeres z-
ti a sodrófát.
– Jó, hogy találkozunk, lakótárs. Adjon nekem meghatalmazást, mert szabályellenesen vettem
át két ajánlott levelét. A postásnak meg nyolc forintot adtam.
54/95
– Jó, mindjárt átviszem!

Becsukom orruk előtt az ajtót. Csöpi a csapnak támaszkodva levegőért kapkod. – A kurva
anyjukat...
Otthagyom. Bemegyek a szobába, felgyújtom a villanyt. Körülnézek. A földön nagy halom
levél. Fele felbontatlan. Itt a tetején egy távirat.
– Hány óra?
– Nyolc!
– Elkésünk!
– Hülye, mit gondolsz, miért jöttem?
55/95
56/95
A TELEVÍZIÓBAN
– Szevasztok fiúk, én vagyok a rendező, van egynéhány elképzelésem veletek kapcsolatban,

remélem, jól tudunk majd együttműködni. Szia, hallottam rólad, kicsit soványabb vagy, mint
gondoltam, na nem baj, azt hiszem, nagyon jó barátok leszünk.
A rendező szemüveges, szakálla csak a fülétől a másik füléig kúszik keskeny csíkban, alsó
ajka alatt csillag alakú anyajegy. Fekete haja torzonborz. Bűzlik a sampontól. Ötven év körüli
álfiatal, farmerszerkóban. Mellette az asszisztenscsaj, királyi mellekkel, áhítattal bámulja,
szinte issza minden szavát. Csöpi is beugrott. Dzsó a bőrdarabkát hajtogatja, amivel a húrt
szokta tisztítani. Putyu figyel, de a szemhéja néha súlyos mozdulatokat tesz. Borda kacsint és
a csaj felé biccent. Igaza van.
– Szóval te vagy a dobos! – mutat Bordára a rendező. Borda lassan, mosolyogva nemet int, és
Putyura mutat. A rendező csalódott arcot vág, aztán két kezének mutató- és középső ujjával
négyszöget alkot, és Putyu kopasz feje felé közelít. Putyu felriad, és a kezére üt.
– Mit akar?
– Nyugi, nyugi! – dörzsöli a kezét a rendező. – Szólj Francsinak! – A csaj kilohol.
– Meg kell, hogy mondjam – folytatta a rendező –, ez nem illik a koncepciómba. Nekem az
lenne jó, ha te dobolnál! – mutat Bordára.
– Túrót! – szalad ki Csöpi száján. A rendező, mint akit seggberúgtak, pördül vissza. Csöpi
megijed. A szájára teszi a kezét, aztán megkísérli helyesbíteni a dolgot. – Inkább arra gondol-
tam, hogy milyen lenne, ha ő például zongorázna.
A rendező nézi Bordát, félrehajtja a fejét, négykézlábra áll, alulról kacsingat, felmászik az
asztalra. Az ujjaiból alkotott négyszöget szűkíti, tágítja.
– Végeredményben... nem lehetetlen – mondja mélázva.
– És mi lenne, ha a szólógitáros például ő lenne? – reménykedik Csöpi, és rám mutat. A fickó
a pofámba bámul. Közel jön. Megfogja az orrom. Félrenyomja.
– Szólógitáros? Miért pont szólógitáros? – mormogja, és a fülemet próbálja a szám elé ránta-
ni. – Persze... tulajdonképpen egy kis varióval, meg keresztsvenkkel ki lehetne... Jó, legyen!
Oké! Valamit tudsz azért imitálni?
– Megpróbálok. – Ígérem.
– És mi lenne – mondja egyre inkább feltámadó reménnyel Csöpi –, ha én meg énekelnék?
– Egy frászt! – mondja ellentmondást nem tűrő hangon a rendező. – Valaki azért maradjon
amellett, amihez ért! Basszusozni fogsz! Punk tum. – teszi hozzá hisztériás hangon. Csöpi
visszazökken a székre. Putyu hordófeje lekókad. Halkan horkol.
– Tessék? – pattan fel az asztal mellől a rendező, és felmarkolja papírjait, amikre eddig ra j-
zolgatott. Űzött tekintettel néz ránk. – Kik maguk? Ki engedte be magukat? Van belépőjük?
Mutassák!
– Hát... izé... – Csöpi nem tudja kivágni magát. A rendező szája enyhén habzik.
– Hallatlan! A nyakamra küldenek mindenféle mocskos... – megáll a letakart hangfal előtt. –
Ti vagytok a „Hol van már az a nyár?"
– Igen. Mi vagyunk a holvanmárazanyád – mondja Borda, és a fülemhez hajol. – Tűnjünk el!
Őrült!
– Az lehetetlen! – üvölti a rendező.
– Nem lehetetlen!
– De lehetetlen!
– Nem lehetetlen!
– De lehetetlen! – vágja a földhöz a széket a szakállas szemüveges őrült. – Itt a zsebemben a
forgatókönyve, még senkinek sem mutattam.
– Az más! – mondja Borda. – Akkor nem mi vagyunk!
57/95
– Az más! – mondja a rendező, és megnyugodva leül az asztal mellé. Nyílik az ajtó. Kék kö-
penyes, húsz év körüli srác jön be, feketekávét hoz.
– Fecókám, te vagy a megmentőm, csókolom a szívedet! – mondja a rendező fel se pillantva,
és magába önti a kávét.
– Srácok, egy kávét? – fordul felénk a srác. Bólintunk. – Egy perc! – mondja, és eltűnik.
– Akkor csináljunk egy száraz-próbát! – mondja a rendező és elénk áll. Vakargatja a szakállát.
– Te, mondjuk, ülj ide! Hé! Bünés! Kérek egy gúlát. Nem, inkább kúpot. Tudsz kúpon ülni?
Hé, bűne! Bünések! A kör alakú stúdióban csak a lehorgasztott orrú kamerák ácsorognak.
– Szia Bazicsek! – kacsázik be egy istentelenül nagy orrú, szemüveges fickó. A karikatúrája
csak szépíteni tudná, olyan ronda. – Miújs, Bazicsek? – kérdi recsegő hangon, és a rendező
vállára csap. – Már megint habzik a pofád, Bazicsek, csak nem kitaláltál valami egetverőt, na
Bazicsek? Lökd már!
– Bünést kértem! Ki küldte ezt a barmot? – mondja szelíden a rendező.
– Nyugi, Bazicsek, Laja mindent elintéz. Mi kell?
– Egy bünés! Érted? Egy bünés!
– Bazicsek, hát én ne érteném? Én vagyok itt a Mindent Értő Nagyanyó! Azt lökd inkább,
Bazicsek, mit akarsz a bünéstől?
– Egy gúlát ide! Egy gúlát!
– Hát ezt nyomd, Bazicsek, hogy gúla kell a lelkednek! Már megijedtem, hogy kúp a koncep-
ciód! – Laja kikacsázik, még a kékre festett vásznak mögött is elégedetten recsegi. – Laja
majd kirántja a szarból a kócerájt, csak bízd ide, Bazicsek!
A rendező a szája szélét harapdálja, tépkedi a szakáilát, ceruzát vesz elő, firkál egy papírra,
morog, Csöpihez fordul, levegőt vesz, aztán legyint, inkább odalép, és a vászonhoz löki. Csö-
pi tántorog, nem talál támaszt, beleesik a díszletbe. A rendező nem törődik vele, morog és
rajzol.
– Ez a szarfejű Lajos, ez! Valaki fentről nyomta be. Először bemondót akartak belőle csinálni,
de az Adáshibáig lógott az orra. Isten tudja, most mi a beosztása, de kirúghatatlan. Még sokra
viszi.
– A kúp, Bazicsek! íme álmaid kúpja! – süvölti Laja valahonnan.
– Gúla, te állat! Gúla! Tudod mi a különbség?
– Mi vagyok én, matematikus? Frászt! Én tévés személyiség vagyok! Érted, Bazicsek, és ha
nem jó a kúp, akkor nincs gúla! Na, szia, Bazicsek!
Két munkásruhás férfi behoz egy negyven centis kis idomot, nyögve leteszik, az egyik mind-
járt sörrel kínálja a másikat, leülnek, iszogatnak. A csaj lohol be.
– Nincs a bűne! A Fecót sem találom!
A rendező fel sem néz, rajzol, motyog.
– Hülye lotyók! Itt a Fecó, itt a bűne! Ezt aki benyomta, az még mindig nyomja!
– Bazi rendező urat várják az irányítóteremben! – hangzik egy fémes hang valahonnan felül-
ről.
– Fiúk, negyed óra kávészünet! Egy perccel sem több! – mondja a rendező, és szakállát tép-
kedve eltűnik a csigalépcső tetején. Ajtó nyílik, csukódik, még egy ajtó, aztán fojtottan, de jól
érthetően valaki kiált.
– Te itt vagy Bazicsek, és még nem dobtad be a napi tíz felest?
– Gyerekek a kávé! – jelenik meg Fecó.
– Hol? – kérdi Csöpi.
– Hol? A büfében! Ott egy automata. Minden harmadik dobás találat. Van aprótok? Tudok
váltani.
Kotorászunk a zsebünkben. Napszemüveges, farmerszerkós, göndör srác jön oda kezében
nagy köteg papírral.
58/95
– Fiúk! Megírtátok már a szerződéseket? Mindenki töltse ki. A pénzt mi majd utólag kitöltjük.
Ne féljetek.Nem járunk rosszul! Kinél van a magnószalag?
– Milyen magnószalag? – áll meg Csöpi az ajtóban.
– Hát... bizonytalanul néz ránk. – Ne mondjátok, hogy még nincs kész a pléjbek?
– Micsoda?
– Pléjbek. Úgy írják, hogy playback.
– Hát... az nincs.
– Értem – bólint a napszemüveges. – Na, mindjárt... addig menjetek nyugodtan a büfébe.
Majd megkereslek titeket!
Dobog a lába a lépcsőn. Csapódik egy ajtó. Fémes hang hallatszik, úgy látszik, a vezérlőte-
remben elfelejtették kikapcsolni a mikrofont.
– A Bazicsek persze a kocsmában! A pléjbek meg nincs meg! A szerencsétlen nyuszik nem
tudják, hogy egy vasat sem kapnak! Adásban meg messziről és hátulról látszanak. Most mit
csináljak?
– Mit törődsz vele? Bazicsek eltolta, Bazicsek elviszi!
– Tudod jól, hogy nem így megy! Hol van most? A Pepitában?
– Persze! Ilyenkor mindig a Pepitában van!
A nagymellű csaj pironkodva rohan ki, csapódik az ajtó, kattanás, aztán csönd. A melósok
szuszogva döntik magukba a sört.
– Arra emlékszel, amikor a félmeztelen néger táncosnők voltak benn, és a Madár nem akart
leállni a mellükről? Arra meg emlékszel, amikor a Kossuth-díjas művésznő négykézláb a
zongora alatt... – fulladozva röhögnek, egymás hátát püfölik.
Bujkálunk az állványok között. Bukdácsolunk a gerendákon. Csöpi. morog.
– Itt valami nagy átverés van!
Lépcsőkön megyünk lefelé. Hosszú, kanyargós folyosón olvasgatjuk a táblákat. Fehér köpe-
nyes lány áll egy nyitott ajtóban. Mintha minket várna. Int. Mosolyog. Kozmetikus, vagy
olyasféle lehet, mert látszik, hogy minden festéket magára rakott, ami a műhelyben van. Szó-
fogadóan bevonulunk. Műbőrrel bevont forgó fotelok a tükör előtt. Már ülünk is, a lányok
sürögnek-forognak. Fehér kendőt terítenek a nyakunkba. Borda fintorog.
– Mi ez?
– Mi lenne? Smink!
– Nekem?
– A homlokán nincs szakálla!
A lány, aki behívott, körülöttem szorgoskodik. Ken, pamacsol, púderoz, közben amikor teheti,
egész testével nekem dől.
A többiek készen állnak. Nézegetik magukat a tükörben.
– Mint a buzik! – jegyzi meg elégedetten Putyu.
– Örülök, hogy sikerült, Sünikém! – leheli a lány forrón a fülembe. – Nem mondom, soha
nem mondom meg neked, hogy ez mibe került!
– Micsoda?
– Nem érdekes!
– Tessék mondani! Ebben a sminkben lehet étkezni? – kérdezi Borda.
– Hogyne! Csak filézetlen halat nem!
Úgy nézünk ki, mint a hímringyók, amikor kirajzanak. Nincs jó kedvünk. Lépkedünk a folyo-
són, barnán, látszólag egészségesen. De az csak festék. Szembejön egy férfi. Megáll. Merőn
bámul.
– Csak nem a... Csak nem a...
– De! – mondja Borda.
– Sakálok rock bánd! – mondja a férfi diadalmasan, és nyújtja a kezét – Benedek Benedek
esztéta vagyok. Fiúk, nagyon örülök, hogy találkoztunk! Te vagy a Süni! Belőled írtam a disz-
59/95
szertációmat! Fantasztikus, hogy éppen itt... és most... Összejött végül az a felvétel? Szóltam
egy-két szót egy-két barátomnak, utólagos engedelmetekkel. Meghívhatlak titeket valamire?
Úgy örülök!
– Természetesen – vágja rá Dzsó.
A férfi az órájára pillant, fájdalmas fintort vág, legyint, az egyik öklével a másikba üt.
– Ó, de kínos, most van egy adásom, én vagyok a szerkesztő, na, majd, legközelebb, ó, de
örülök, hogy... na, szevasztok! Minden jót!
Az egyik stúdió fölött éppen most alszik el egy „FELVÉTEL! NE ZAVARJ!" tábla. Tize n-
évesek özönlenek a folyosóra. Megpillantanak, ránk rontanak, papírok kerülnek elő, tollak,
hátak, újságok, szalvéták, könyvek.
– Nekem is, Süni!
– Ide írj, a karomra!
– Lesz tévétek? Mi szavaztunk rá! De jó, hogy sikerült!
– Süni! Süni! Nekem! ITT AZ ÉN PAPÍROM! NÉGYSZER! LÉGY SZÍVES!
– Hányasban vagytok?
– HARMINCKETTESBEN!
– Mi itt vitaműsort veszünk fel, de majd odajövünk! Jó?
– Jó!
Borda megtörli a homlokát. Szép, barna folt marad a fehér ing uj;án.
– Éhen döglök! – sóhajt Putyu, és átveszi a vezetést.
Két idősebb nő fordul a folyosóra, az egyik arcán a felismerés szikrája csillan, de Putyu egy
fikarcnyit sem lassít, csak annyit mond: „Nem mi vagyunk azok!"
– Jaj, fiatalember, de ismerős! – kapja el a karom a másik. – Nem ismered a fiatalembert?
A negyven év körüli göndör hajú elnyűtt asszonyka a homlokát ráncolja, és már felsorolta
magában az összes színészt, de egyik arca sem illik a fejemre.
– Nem ismered meg? Ő a lányom kedvence! A te Irmád is mondta, hogy nem nyugszik, amíg
egy dedikált fényképe nincs tőle, nem ismered meg?
Az asszonyka kínlódik, feszeng, de sajnos nem kapcsol.
– Mondja már, fiatalember a nevét, itt van a nyelvemen! – mondja a másik, minden zavar nél-
kül. Mondom.
– Na, így már ismered? Látja, fiatalember, azért mi sem szakad unk el az ifjúságtól. A har-
minckettesben forgatnak, igaz? A Bazinál. Igaz? Na, elárulok egy titkot. A lányom kért meg,
hogy szóljak a maguk érdekében. Azért vannak itt. Na, semmi hálálkodás! Csak így tovább!
Ilyen szerényen! Ilyen szimpatikusan! – Elengedi a karom, a többiek éppen befordulnak a
folyosó végén, utánuk vetem magam, de még hallom, hogy a göndör asszonyka odaszól a
másiknak.
– Rendes gyereknek látszik! Kár, hogy epilepsziás szegény!
– Hát nem homokos?
– Dehogy! Az a smink! Ezt nem tudod megjegyezni, Sári, tíz éve vagy itt, és minden kifestett
színészt lebuzizol!
Csöpiék hervadtan ülnek az asztal körül, kevergetik a műanyag kanállal a műanyag pohárban
a gépi kávét. Borda int, mutatja, hogy nekem is vett egyet.
– Most mit csinálunk? – kérdi szigorúan Dzsó. Csöpire nézünk.
– Mit bámultok? Honnan tudjam? Most legyél okos, Borda, annyiszor voltál már okos!
Borda szürcsöl egyet a kávéból. Leteszi. Összefonja az ujjait, ropogtatja.
– Ezt ne csináld! – fogja le Dzsó.
– Két dolgot csinálhatunk – mondja Borda ökölbe szorítva kezét. – Vagy elmegyünk most a
francba, ezzel megelőzzük, hogy átverjenek. Viszont...
– Viszont soha többet nem lesz tévéfelvételünk – vág közbe Dzsó.
60/95
– Igen – bólint Borda. Putyu meg én csak úgy kapkodjuk a fejünket. Bólintunk, vagy nemet
intünk, de nem szolunk.
– A másik, hogy megcsináljuk a lehető legjobban, ha tudjuk is, hogy szar lesz.
Bámulunk magunk elé. Rohadt helyzet. Pedig már kezdtük magunkat sztároknak érezni. Az
utcán egy lépést sem tudunk autogramkérők nélkül tenni. Bármilyen vita van, mindig előkerül
a Sakálok neve, vagy az enyém, vagy a „társadalmi lakmusz". Itt meg...
– Szevasztok! – szólal meg egy szerény hang. Ejtőernyős áll az asztalunk mellett, teljes szere-
lésben. – Lenne egy perced számomra? – villan rám a búvársisak egyik ablaka. Bólintok, me-
gyek a másik asztalhoz. Jön utánam. Leülünk.
– Megismersz? – kérdi tompán. Kicsit felemelkedek, bekukkantok, de nem látok semmit. A
kezére téved a szemem. Ezt a gyűrűt már láttam valahol.
– Nick?
– Ja.
– Valami filmben szerepelsz?
– Nem. Ez most a cuccom. Hogy tetszik?
– Hát... kényelmes?
– Az nem érdekes. Na, tárgyaljunk! – hajol előre. – Eddig minden bejött. A slágerlistán ti
vagytok az első tíz. Most a tévét is elintéztem. Mi lesz azzal, amit te ígértél?
– Én?
– Te.
A többiek a szomszéd asztaltól gyanakodva néznek. Kutatok a fejemben, mit ígértem én e n-
nek?
– Ne haragudj, de nem emlékszem!
– Szóval nem! – csendül a hang vészjóslóan a fémgömbből. – Így is jó!
– Ki volt ez? – néz Csöpi Nick után, ahogy gurul el a márványlépcsőkön.
– Egy kaszkadőr haverom. Együtt jártunk általános iskolába!
– Szóval, hogy döntöttünk? – néz Borda Csöpire.
– De jó lenne, ha itt lenne Finesz! – sóhajt Putyu.
– De nincs itt! – mondja Dzsó.
– Mit mondott Finesz? – hajol előre Csöpi. – Nekünk mindig az áldozatnak kell lenni. Ha itt
kiszúrnak velünk, megint áldozatok leszünk!
– Aki a tévében szerepel, az nem áldozat, hanem sztár! – mondja Borda.
– Szóval azt mondod, hogy ne vállaljuk? – kérdi Csöpi.
Most mindnyájan Bordára meredünk. Ül ölbetett kézzel, és mérlegel. Én már tudom, akármit
mond, egyetértek. A márványcsarnokban csupa nagy híresség sétál fel-alá, kisuvickolt pofá-
val. A profibbak újságot, könyvet olvasnak. Van, aki jelmezben a szövegét magolja. Időnként
sietős léptű csaj vagy krapek viharzik az egyik csoporthoz, hóna alatt dossziéval. Kiabál, fel-
olvas, egyeztet, aztán a csoporttal együtt eltűnik. Unott pofájú, kamerát cipelő operatőrök
döntenek be állva feketekávékat.
61/95
AZ UTCÁN
– Elmegyünk a francba! – csap a szék karfájára Borda, és feláll.

Mindnyájan állunk, csak Csöpi bizonytalankodik. Nem törődünk vele, a kijárat felé indulunk.
A kapuban megrohannak az autogramkérők. Automatikusan firkantjuk a nevünket. Borda int,
hogy futás. Hirtelen kiugrik a kapun. Alig kétszáz métert követnek, aztán lemaradoznak.
– És most hova? – kérdi Putyu lihegve.
– Próbálunk? – ajánlja fel Dzsó.
– Mi a francot?
– Hát... új műsort, nem?
– Új műsort?
Állunk a játszótéren. Új műsor. Eszünkbe sem jutott. Csak lubickoltunk a folyton ismétlődő
ovációkban. Új műsort. Feldob, de le is hervaszt. Tudunk ilyen jót csinálni? Már arra sem
emlékszünk, ezek hogy alakultak ki. Egy csapat gyerek rohan el mellettük üvöltve. Az elöl
rohanó rövidnadrágos kezében madárfióka verdes.
– Etessük meg! – sikítja egy szőke. A csapat megtorpan.
– Jó! De mivel?
– Anyuu! mit eszik a madár?
– Morzsácskát!
– Egy frászt morzsát! Kukacokat! – az öregúr mérgelődve emeli meg a botját. – Hülyeségre
tanítja a kölyköket! Megdöglik a morzsától! Felfúvódik!
– Akkor gyűjtsünk kukacot! – üvölti a rövidnadrágos.
– Inkább morzsát! – kiabálja a szőke.
– Aki kukacot gyűjt, az mögém álljon!
– Aki morzsát, az ide!
– Támadás! – üvölti a rövidnadrágos, és felemeli a kezét. A fióka csapkodni kezd. A rövid-
nadrágos megtorpan, a bokrok közé dobja a madarat, és előre tör. Száll a por, a kavics, a kité-
pett fű, szakadnak a nadrágok, csattannak a pofonok. A fióka a bokor tövében gubbaszt, me l-
lette ugrál egy kifejlett veréb, csőrében pattogatott kukorica. A fióka eltátja a száját, és egyet-
len nyeléssel eltűnteti.
– Kijöttetek levegőzni? – áll meg lihegve a szemüveges asszisztens a csapat mellett. – Jól
tettétek! Kicsit erőltetett ez a kedélyesség.
– Ne haragudjatok a fejetlenségért, ez van. Most át kéne mennünk, felvenni a hangot. Ugye
ráértek?
Egymásra bámultunk. Nemet intünk.
– Hogyhogy? Szerződésetek van!
– Milyen szerződés? Nálunk nincs példány.
A fickó vörösödő arccal turkál a fekete mappában. Úgy látszik, még kezdő a hazudozásban.
– Tessék.
– Ez még nincs aláírva! A pénz sincs kitöltve! – adja vissza Borda.
– Mit képzeltek! – kezd el üvölteni a srác, de ránk pillantva látja, hogy ez hatástalan. – Mit
képzeltek – mondja halkabban, és nagyon zavarban van, hogy fejezze be ezt a mondatot. –
Mit képzeltek, nekem könnyű? Ebben a fejetlenségben? Na, mindjárt kitöltőm! A padra ül,
irkál, pecsétet vesz elő, aláír, aztán kiosztja a lapokat.
– Akkor most arra kérlek benneteket, hogy gyertek velem! Egymásra sem nézve megyünk
utána.
– Hello fiúkák! – tántorog oda a rendező a barátjával. – Vége a cigarettaszünetnek! Na, gye-
rünk! Olyan koncepcióm támadt, hogy... – A barátja megáll. Magas, vékony fickó, táskás
szemekkel, öltönyben, fényes cipőben.
62/95
– Te a Sakálokkal forgatsz, Bazicsek? Te megfogtad az isten lábát!

– Miféle Sakálokkal? – áll meg Bazicsek.
– Te öreg, ez az ország legmenőbb zenekara! Mindenki a te műsorodat fogja nézni!
– Hát persze, hogy az enyémet fogják nézni! Azért fedeztem fel őket!
– Főnök! A koncepción dolgozzon egy kicsit, még elmegyünk felvenni az alapokat, me g a
többit!
– Oké, Fecókám, aranycsillagom! Majd lehet, hogy én is átnézek, csak egy kis dolgom van
még a koncepcióval!
63/95
64/95
ELŐSZÖR A RÁDIÓBAN
Szemüveges, őszes férfi ül a hangstúdióban. Kettős üvegfal választja el a hangszerektől. Elő t-

te pult rengeteg gombbal, vele szemben egy oszcilloszkóp, a fal mellett két hangfal, mögötte
három éjjeliszekrény-nagyságú magnetofon. Rekedtes hangon, kicsit hadarva beszél.
– Uraim, ha van önök között zeneértő, lenne szíves ide fáradni!
Csöpi Bordára mutat. Borda lassan ballag fel a lépcsőn.
– Mit veszünk fel? – kérdi a szemüveges.
Fecó előrehajol, kottát, gépelt papírokat kap elő.
– Ezt az egészet? – kerekedik el a rendező szeme. – Négy óra alatt? Ki az a barom... – hirtelen
lehiggad, mosoly szalad át az arcán. – Rendben. Meglesz négy óra alatt. Fogadjunk, hogy a
zseni Bazicseknek kell. Eltaláltam?
Fecó alázatosan sugdolózik. Odalenn a teremben Putyu dobszerkója köré hangszigetelő spa-
nyolfalból várat építenek. Egy barna köpenyes technikus mikrofonállványokat hajlítgat.
– Uraim! Önökön múlik, milyen hamar végzünk! – szól megint a mikrofonba a rendező, és
senki nem tudja, hogy a zenekarnak, vagy a személyzetnek szól-e a megjegyzés. A rendező
mögött fehér köpenyes férfi jelenik meg, hóna alatt négy nagy tekercs. Kezet ráznak. A fehér
köpenyes komoly arcú, fekete hajú, göndör, barna bőrű férfi, láthatóan dühös. Szemmel alig
követhetően dugdos egy soklyukú szerkezetbe titokzatos, gomba alakú műanyag dugókat.
Aztán kibontja a dobozokat, a magnóra helyezi a szalagokat. Ho sszú, bütykös ujjai úgy sza-
ladgálnak a kezelőgombokon, mint egy virtuóz zongorista keze.
– Mondtam az uraknak, hogy tőlük függ, hogy mikor végzünk! – mondja a rendező, és hallat-
lan lenézést és gúnyt érzek a hangjában. A fehér köpenyes csak biccent, kapcso lgat, dugdos, a
rendező mellett a pulton igazgatja a gombokat, az oszcilloszkóp képernyőjén valamilyen tojás
vagy szív alakú fénykör ugrál. Állok a terem legfelső sarkában, a lépcsőfok tetején, egy szint-
ben a vezérlőfülkével. Nézem, ahogy a fiúk bóklásznak az ismeretlen terepen, és nem értik,
mit kell csinálni. Nágel cipeli be a szerelést, és szó nélkül rakja oda, ahova a barna köpenyes
irányítja. Ez hát az egyik csúcs az életemben. Hangfelvétel készül. Innen már csak egy ugrás a
lemez. Nem vagyok meghatva, és nem is izgulok. Inkább menekülnék. Veszélyérzetem van.
Az motoszkál az agyamban, hogy itt lenéznek, utálnak és becsapnak. Az elmúlt két hónap úgy
telt el, mint egy felgyorsított film. Tombolások a koncerteken, vég nélküli autogramosztoga-
tások utcán, villamoson, buszon, férfivécében, boltokban. Vég nélküli nyilatkozatok újságok-
nak, mikrofonos fontoskodóknak, vég nélküli gratulációk, „tudtam "-ok, de ez csak olyan volt
nekem, mint a buborék, éreztem, hogy kellemes, hogy pezseg, de ha nem lett volna, nem hi-
ányzik. A bandával két értelmes szót nem lehetett beszélni, a színpadon találkoztunk, min-
denkinek sürgős dolga akadt, legközelebb akkor kerültünk elő, amikor egymásnak vetettük a
hátunkat, és plakátokra firkáltuk a nevünket. Úsztam, viháncoltam, élveztem, de valami vagy
valaki az agyamban, hátul, nagyon elhallgatott. Most szólalt meg, és azt mondta: „Figyelj
csak! Jól figyelj! Ez nem tart örökké!" Na és, ha nem tart örökké? Egy közepes bandában ak-
kor is elgitározgatok. A blues akkor is blues. Nem törik rám a csajok az Öltözőajtót? Na és?...
Mintha gongütés szólalna meg az agyamban. El innen! Kettesével szedem a lépcsőt. Csöpi
nyúl felém, kicselezem.
– Hová mész? – üvölt Borda.
A folyosón megpróbálnak elkapni. Mindegyik vigyorog, azt hiszik, új tréfa, tőle m megszok-
ták a rendkívüli jeleneteket. Az őrbódéban mozgolódás.
– Hé! A kilépőjét!
– Hagyd, nem látod, hogy az a dilis zenész!
Az utcán már túl sok kéz nyúl utánam. Az egyiket elkerülöm, a másik elkap. Szabad taxi las-
sít, odaugrok, menet közben feltépem az ajtót. Behuppanok. Lihegek. A taxis gázt ad.
65/95
– Csak nyugodtan, Sünikém! – mosolyog az egyensapkája alól. Ránézek.

– Megismersz?
– Persze, hogy megismerlek. Greg vagy. Az Eksztázis vezetője. Abbahagytad?
– Egy kicsit leálltam. Azzal a bandával nem tudtam moccanni.
– Elég szépen befutottatok.
– De milyen áron! Tele voltunk adóssággal. Most készül egy új banda. A többiek bárokban
nyomják, kinn. Én itt gyűjtöm a lóvét. Két év múlva robbantunk. Ne félj, minden biztos he-
lyen ott a gyutacs! De nektek nagyon bejött! Mikor oszoltok?
– Miért oszolnánk?
– Még senki sem hülyült meg?
Tényleg. A Nágellal nem lehet beszélni. Nem engedi magát tegezni. A Csöpi naponta négy-
szer átöltözik. A Putyu kalapmániás lett. A Dzsónak nem hallani a hangját sem, a Borda? Az
három hónapja nem mosolyintotta el magát.
– Ne haragudj! Itt jó nekem!
A srác fékez a fák előtt. Nézem a taxiórát. Nullán áll. Vigyorog.
– Rendes voltál azon a bulin! Megehettek volna! Megvárjalak?
– Nem. Kösz! Szia! Minden jót! Borda áll az ajtóban. Mosolyog.
– Sünikém! Már minden alapot felvettünk! Gyere, légy szíves!
66/95
67/95
MÁSODSZOR A RÁDIÓBAN
A stúdióban nagy csend. Csöpi fel-alá rohangál. Putyu három összetolt széken alszik. Dzsó
egy bőrdarabbal törölgeti a húrokat.
– Hol a rendező? – kérdi Borda.
– Azt mondta, szóljunk, ha Süni megjön – mondja Dzsó.
– Megjött.
Csöpi megtorpan. Összeszűkülnek a pupillái. Lüktet a halántéka. Karomként felemeli két ke-
zét, és felém rohan. Széttép, megfojt. Hörög.
– Állatbaromkurvaanyád gazemberrohadékmegöllek!
Nem mozdulok. Nem tudok kitérni. Az arcomba karmol. Hanyatt lök, rám térdel, ököllel veri
a pofámat. Feláll, rugdos, sikoltozik. Csorog a meleg vér az orromból.
– Ezért utálok amatőrökkel dolgozni! – mondja a rendező. Felkelünk. Leporolom a nadrágom.
– Hol a gitár?
Nágel szolgálatkészen hozza. A technikus a fejhallgatót adja rám. Kézfejemmel letörlöm a
vért az arcomról. Az agyam közepén megszólal a rendező.
– Már csak a gitárszóló van hátra. Próbaképp bejátsszuk magának, amit eddig felvettünk. A
saját játékát is fogja hallani, szóljon, hogy elég hangos-e. Csendet kérek! Csöpi kinyújtott
lábbal, sápadtan fekszik a széken, és gyűlölködve magyaráz valamit Bordának. Putyu feléb-
redt. Bedagadt szemmel inog. A bal fülemnél megszólal a basszusgitár. Középen a dob, a
zongora. Jobb oldalon hallom Csöpi hangját. Nagyon jó. Igen, itt szoktam én belépni. Ujjam a
gitár nyakára fonódik, pörög a szóló, de én semmit sem hallok.
– Leállunk. Mi a baj?
– Nem hallottam a gitáromból semmit.
– Pengesse meg! Péter, nézd már meg mi van ezzel a szarral!
A furcsán tükröző kettős üveg mögött egy technikus mozgolódik, ajtócsapódást hallok, aztán
nyílik a másik, megjelenik a lépcső tetején Péter. A rendező cigarettázik, előtte borosüveg,
pohár. A hangmérnök állítgat, tekerget.
A rendező felém biccent, a hangmérnök egy kapcsolóhoz kap. Nem hallok tovább semmit. A
rendező elégedetten vigyorog. Péter az erősítőt babrálja. Nágel árgus sze mekkel figyeli. Péter
mond valamit, Nágel a vállát vonogatja. Visszatér a fejembe a rendezői fülke hangja. Hallom
az ajtócsukódást.
– Ez a barom nem kapcsolta be az erősítőt!
– Oké! Megint megpróbáljuk! – szól a rendező. – Az lenne a kérésem, hogy minden frázist,
hajlítást, vibrátót úgy csináljon, mint a koncerten. Ha pedált használ, akkor itt is használja.
Utólag nagyon kicsit tudunk már variálni. Készen van? Figyelem! Felvétel!
Kigyullad a piros lámpa, a rendező a cigarettás kezével int, beindul a basszus, a dob, a zongo-
ra, az ének, beszállok én is. Kicsit hangos.
– Leállunk! Mi baj? – szólal meg az agyamban a rekedtes rendező.
– Azt hiszem, hangos vagyok.
– Pengesse csak! Így jó?
Bólintok.
– Uraim! Ha kíváncsiak, felfáradhatnak, hogy meghallgassuk az eredményt!
Most minden technikus a szobában van. Minden magnón van szalag. A hangmérnök dugdos.
– Itt középen jön legjobban a sztereo – mutat a rendező a keverőpult túlsó felén a fotelra. –
Tessék!
Mellettem a technikus beindítja a magnót. Kuncog. A másik leplezetlenül vihog. A mérnök
arcán csak egy kis izom ugrál. A rendező a szemüvege mögött derűsen mosolyog. A kör a kis
68/95
tévéképernyőn arra rándul, ámerről a hang jön. Nagyon jól szól a banda. De mi ez itt? Mintha
mindenki ugrana egyet. Csöpi Putyura néz. Putyu Dzsóra. Borda Csöpire.
– Nos, uraim, megfelel? – kérdi a rendező.
– Szóval... – mondja nehezen Borda. – A második kiállás után olyan... mintha...
– Mintha megugrott volna a banda? – kérdi a rendező mosolyogva. – Szálljanak magukba,
uraim. Én ilyet itt technikai eszközökkel nem tudok produkálni.
69/95
BETÖRÖM CSÖPI POFÁJÁT
Megyünk libasorban lefelé a lépcsőn.

– Tudjátok milyen ez? Mintha egy pillanatra ki és bekapcsolták volna a magnót. Csináltam én
ilyet otthon.
– Mindegy, gyerekek, a pléjbeken majd valahogy kiumbuldáljátok! – vigasztal Fecó, és mint
valami hadizsákmányt, cipeli a tekercset. Csöpi dühöng. Sápadt. A szája szélét rágja.
– Nem lehet ezt így csinálni! Tudjátok, hogy a Sztár milyen szerződést kötött? Még azt is k i-
kötik, hogy ki kivel járhat, milyen ruhában, még az életformát is leírják, hogy ki ihat, mikor,
mit, hogy mennyit fizetnek a késésért. Egy percig sem maradok a bandában, ha nem kötünk
ilyen szerződést.
Nagy csend. Mindenki arra gondol, hogy nem is lenne olyan nagy csapás, ha Csöpi egy percig
sem maradna a bandában.
– Te meg nem lehetsz akkora sztár, hogy szó nélkül otthagyd a felvételt! És ha tudni akarod,
amit felkentél szóló helyett, az egy fos volt. Mintha elfelejtettél volna gitározni.
Megállók. Csöpi is megáll. Kész a verekedésre.
– Nem tudsz már gitározni – mondja még egyszer. – Azelőtt legalább gyakoroltál.
Nem értem, mi történt. Elönti a szar az agyamat, és csak azt látom, hogy ülök Csöpi hasán, és
csépelem a pofáját. Nem érdekel, hogy a fülemet tépi és a hátam rugdossa, gyilkos, fogcs i-
korgató gyűlölet hajt, palacsintává akarom verni a fejét, széttaposni, mint az úthenger a macs-
kát, bele az aszfaltba, hogy csak néhány hajszál maradjon utána.
Ijedten figyelem magam, hogy milyen kéjjel hallgatom az öklöm alatt a recsegést, nem érzek
fájdalmat, pedig tudom, hogy én is keményen vérzek. Lassan higgadok, és tudom, ha nem lép
közbe senki, megölöm. Szisztematikusan, módszeresen, ha bele is döglök, addig verem, míg
bele nem döglik. Már csak nagyokat ütök, és megnézem, hogy hova. Hirtelen abbahagyja.
Nem üt vissza, nem rúg. A szemébe nézek. Vigyorog. A ferde orrával, a felhasadt szemöldö-
kével. Vigyorog. Hirtelen nekem is röhögni kell. Ott ülök Csöpi hasán, fogom a torkát, és
röhögök. Alig tudok felállni róla, úgy ráz a röhögés. Összekapaszkodunk, támogatjuk egymást
és röhögünk. A többiek ijedt félmosollyal állnak körbe. Borda sápadt, Fecó az öklét harapdál-
ja.
– Azt hiszem, újra kell majd sminkelni! – mondja reszkető hangon.
Ettől már mindenkiből kitör a röhögés. Mind az öten összekapaszkodunk, és csuklunk a vi-
gyortól.
– Elbasztad a sminkem, baszdmeg! – röhögi Csöpi.
– Egy kicsit elkented te is az enyém! – hörgőm, és a bedagadt számhoz nyúlok. A fülem,
mintha egy másik fej lenne, úgy áll el, megtépázottan.
70/95
MÁSODSZOR A TÉVÉBEN
– Nagyon jó! Remek! Ki sminkelte őket? – kérdi a zseniális rendező. Közel lép, a számat né-
zi, elégedetten cüccög.
– Hogy csinálta? Ez az Ica egy varázsló. Pont ilyet gondoltam. Nos fiúk, hát örülök, hogy jó
hangulatban kezdünk a munkához. A koncepcióm készen van. Tanulmányoztam a dal szöve-
gét is. Azt hiszem, nektek nem kell magyaráznom, miről s zól. Az lenne a kérésem, hogy
gyorsan és vita nélkül csináljátok meg, amit az utasítóba mondok, és akkor hamar végzünk!
– A stúdiót közben átállították. Műanyag kúpok-gúlák emelkednek egymás mellett a kék pa-
raván előtt. A sarokban tíz négyzetméter ezüstpapír zizeg. Mellette teniszütőből egész kis
erdő. Aztán almák. Egy halom. Utána kirakati babák négykézláb.
– Mekkora baromság! – susogja Csöpi bedagadt pofával.
A kongó vashidakon munkaruhás mandrók mászkálnak, hosszú, kampós botokkal igazgatják
a reflektorokat. Egy fejhallgatós ürge ront be.
– Te barom! Hova teszed azt a mikrofont? Nem mondtam, hogy az almák mellé!
– Ne pattogjon főnök, a fővilágosító mondta, hogy ide tegyem!
– Én mondtam, Gyurikám!
– De miért avatkozol bele a dolgomba?
– Azért, Gyurikám, mert a szereplő művész úr pofájába lóg a mikrofonod árnyéka. Érthető?
A köpenyes, nyugodt férfi a végén már kicsit felemeli a hangját, de nem várja meg Gyurikám
válaszát. Gyurikám letépi a fejhallgatót, aztán vállat von.
– Meglátjuk, mi hallatszik. Ha őket nem érdekli, engem sem érdekel! Három fickó nyögve,
káromkodva egy vasúti híd alkatrészét cipeli be. Mögöttük elegáns rondaságában Laja riszálja
a fenekét.
– Ide, urak, ide! Azt hiszem, Bazicsek bátyám is ide álmodta! A hídalkatrész a négykézláb
álló próbababák hátára kerül. Kezdem sejteni a koncepciót. Egy operatőr jön be. Megigazítja
a kamerát. Teker valamit a gombokon, a zsinóron csavar, a kis képernyőt bámulja. Rám néz.
– Te vagy a Süni. Részvétem. A Bazicseket fogtad ki. Nála nagyobb barom alig van itt. Ám-
bár... – elgondolkodik, az állat simogatja. Serceg a tenyere alatt a kemény, szőke sörte. –
Nézd, én szeretem amit csinálsz. Ennek a baromnak legalább elképzelései vannak. Fületlen,
farkatlan, de megcsinálja. Ha itt ég a lámpa, az én kamerámo n, nyugodt lehetsz, az kép lesz!
Mosolygok, biccentek, nem tudok mit mondani.
– Csak egy dolgot kérek... – szólal meg hirtelen. – Ha találkozunk fél év múlva. Vagy egy év
múlva... Ismerj meg. Jó?
Kezet nyújtok. Megszorítja. Fenn megszólal az Úr hangja.
– Jánosom a babákra menj. Jánosom! Tedd fel a fülest! János még mindig rázza a kezem mo-
solyog. Szőke hajú, kapafogú fickó. A jó őrültek közül való lehet.
– Hova nézzek majd?
– Ne a lencsébe! Ide, fölé! Akkor látják úgy otthon, hogy a szemükbe nézel.
– Jánosom! Ne mondjam mégegyszer, hogy tedd fel a fülest.
A szőke még mindig vigyorog rám, és a kamera tetejére könyökölve mutogatja, hova kell
néznem. Egy asszisztens csaj lüktet oda.
– Tedd fel a fülest! Nem hallod? A szőke megáll.
– Te kis ribanc! – mondja kedélyesen, és a fejére húzza a műanyag fejhallgatót. Kivillan a
szeme fehére, amint hallgatja, amit a rendező a fejhallgatóba üvölt. Bólogat, a szájához húzza
a vékony mikrofont és motyog valamit.
Kattan a plafonon a hangszóró.
– Arra kérem a zenész urakat, hogy hangszereikkel egyetemben álljanak az ezüst elé. Hang-
próbát kérek!
71/95
Ott állunk töketlenül, a semmibe lógó zsinórokkal, a hangszóróban üvölt a vadonatúj felvétel,
kínosan szar.
– Nem lehet ezt letiltani? – súgom Bordának.
– Csendet kértem! – hangzik a hisztériás üvöltés. – Kérem, uraim, ez, ha művészet, de munka
is. Fegyelem kell hozzá. Ha azt mondom, csend, akkor csendet kérek szépen! Jó? Köszönöm!
Figyeljék az asszisztens kollegina karjeleit.
– Nagyon szívesen! – hörgi Putyu, és kigúvad a szeme, de úgy, hogy a csaj a melle előtt ösz-
szekapja a köpenyt.
– Figyelem! – hallatszik a rendező hangja, aztán susog a szalag, mindjárt megszólal Putyu
dobja. Putyu felemeli az ütőt, lecsap, csak egy tizedmásodperccel később mint kéne. Katto g-
nak a kamerákon a lámpák, a szemem sarkából látom magunkat a monitoron, ahogy almák-
körték között úszunk a levegőben, közben a szólómra koncentrálok. Nem mindig vagyunk
szinkronban. A szőke operatőr rám közelít, attól félek, átmegy rajtam. A lencse először a po-
fámba, aztán a kezemen. Az ujjaimra mintha fagyasztót fújtak volna. Fele olyan gyorsan já t-
szok, mint a felvételen. Csöpin a sor. Ugrik énekelni, de a második versszakot kezdi el, mi-
közben a szalagról az első versszak zeng.
– Leállunk! – szólal meg a Hang. – Kicsit jobban figyeljünk, uraim! Gisztől kezdünk!
Borda felkapja a fejét. Ez ért a zenéhez?
Tinik szivárognak be, kuncognak, integetnek. Az asszisztens csaj hisztérikusan próbálja le-
csendesíteni őket. Nagyon hülyén érzem magam a lógó madzagú gitárral, egy vásznakkal bo-
rított hodájban, hideg lencsékbe bámulva. Megkezdődik a felvétel. Megy minden rendesen,
már majdnem véget ért a szám, amikor kitörni készülő röhögés sípoló hangját érzem magam
mögött. Hátranézek. A Borda. Nem bírja tovább, kipukkad a feje, röhö g, hogy a könnye cso-
rog, az ujjával a kamera felé mutogat, a szája körbeszalad, a fekete szakállától a fogai még
villogóbbnak látszanak, hajlong, a hasát fogja, nyüszög, vihog, levegőért kapkod. Csak fél
füllel hallom, hogy „leállunk", körbefogjuk Bordát, már mi is vigyorgunk, valami poént sej-
tünk, de Borda nem tud megszólalni, alig kap levegőt, sipákol, a hátát veregetjük, jaj, gyere-
kek, nem bírom, liheg, hahotázik, huhuzik, gurgulázik, lassan az egész stáb körénk áll. Borda
halántéka kidagad, a feje vörös, az oldalát fogja, jobbra-balra tántorog, aztán lefekszik a föld-
re, most mintha megnyugodna, a plafont nézi, a vastraverzeket, a fentről kíváncsian bámuló
világosítókat, már egyenletesebben veszi a levegőt, felül, a kamerára pillant, hehhent egy pá-
rat, és kezdődik az egész elölről, mutogat a lencsébe, ez a szar, haha, ez a vacak, haha, ez az
ország szeme, hihihi, ez bámul a pofámba, bruhaha, ez a félszemű, hühühü, itt állok előtte és
átverem, hihihi, úgy csinálok, mintha zongoráznék, hehehe, hát ez röhejes, minél többen lát-
ják, hahaha, annál inkább átverem őket, értitek, bruhahaha!
– Na, még egy sóher a bandában! – mondja valaki a tömegből.
– Ha úgy érzik az urak, hogy kiröhögték magukat, szóljanak!
Bólintunk, hogy kiröhögtük magunkat, visszaállunk a kiinduló pózba. Hiba nélkül lemegy
minden, csak ott, ahol ugrik a felvétel, Putyu egy pillanatra elbizonytalanodik.
– Á, hogysmint? – hajlong elő Finesz, fülig vigyorral, csíkos öltönyben. Mérsékelt lelkesedés-
sel üdvözöljük. – Lenne számomra egy kis ideje a bandának? Mondjuk tíz perc múlva a büfé-
ben? Köszönöm uraim!
– Fiúk! Én meg voltam elégedve! – jön Bazicsek ragyogó arccal. – Hogy majd mi megy adás-
ban, azt bízzátok rám! A szerződéseket aláírtátok? Igen? Akkor köszönöm, a viszontlátásra,
uraim!
72/95
A NAGY MEGBESZÉLÉS
Suhannak a keményített ingű, merev derekú pincérek. Nyolcszemélyes, a tömegtől elkülöní-

tett kis boxban ülünk. Bordát várjuk. Sehogysem képes lerázni az autogramkérőket. Csöpi
most karatésnak öltözött. Hátán japán szöveg, válláról kicsit lelóg a durva szövegű köpeny-
szerű ing. Putyu fején vadászkalap csúszkál. Ettől még nagyobbnak tűnik a kopasz koponyája.
Dzsó szótlan. Rajta a nyolc éve ismert farmerzakó van. Finesz, mint mindig, az elegancia és a
piperkőcség határán, jólfésülten mosolyog, a kezét dörzsöli. A pincér megáll mellette, tiszte-
lettudóan érdeklődik. Finesz ráncolja a homlokát. Csöpire néz.
– Whiskit! – mondja Csöpi. Rászokott a barom.
– Vodka! – mondja Putyu és a kalapja után kap.
– Konyak! – mondom én.
Finesz most Dzsóra néz. Dzsó az abroszt nézi. Megbököm. Kérdőn rám néz.
– Mit kérsz? – kérdi Finesz. Dzsó megvonja a vállát.
– Konyak jó lesz? – kérdem. Bólint.
– Na, mit iszunk, gyerekek? – csap Finesz vállára Borda.
– Két whiski, egy vodka, két konyak! – foglalja össze Finesz a pincérnek, aki kicsit türelmet-
lenül topog. Most megkönnyebbülten bólint, feljegyez valamit a cédulára, aztán indul.
– Egy pillanatra! – kurjant Borda. A pincér habozik, hogy meghallja-e? Nincs választása, mert
Borda megfogja a karját. – Egy étlapot kérek szépen, és egy tonikot! Kösz! – leül az üresen
hagyott helyre, Finesz mellé, elégedetten fúj egyet, az asztalra könyököl.
– Na és aztán? – kérdi, mintha folytatnánk akármit is.
– Ha ilyen szépen együtt vagyunk, akkor elmondom a mondómat! – mondja Finesz moso-
lyogva. Nézünk rá, és nekem valami mocorog a gyomromban. Most valami balhé lesz. Csöpi
bedagadt pofáján is gyanakvás ül. Dzsón nem látszik, hogy figyelne. Putyu laposakat pislog,
de a fekete szemgolyója jobbra-balra jár. Borda könyököl, egész testével Finesszel szembe-
fordulva, és a pofájába mosolyog.
– Nem hinném, hogy bárki is a Sakálokból vitázna velem, hogy minden bejött. Az első tíz
elmaradt buli után hússzorosára nőtt a táborunk. Ha most egy művház bevételes bulit akar,
akkor a Sakálokat hívja. Nincs város, ahol ne lennének kiragasztva a plakátjaink. Most itt a
tévéfelvétel is. Akármilyen lesz, az egész ország látni fogja. Ez az a pillanat, uraim, amikor
értékelnünk kell és terveznünk.
– A túrót tervezünk! – vág közbe Csöpi. – Futunk. Minden lehetőséget kihasználunk. Agyon-
keressük magunkat, kaszálunk, amíg lehet!
– Eltaláltad a lényeget. „Amíg lehet". De meddig? Minden nagyobb banda segített eddig.
Mert nem hitte volna, hogy ekkorára nőttök. Most már kezdtek egy kicsit keresztben állni. Ne
feledjétek, ebben az országban tizenöt éve ugyanaz a húsz ember csinálja a rockot.
– Na és? Ideje nyugdíjba küldeni őket!
– Csöpi, te félreérted az erőviszonyokat! – magyaráz türelmesen Finesz. – Egyelőre csak az
léphet porondra, akinek ez a húsz megengedi, akikkel a húsz közül néhánynak tervei vannak.
– Milyen terve lehet velünk egy SZTÁR-zenekarnak? Egy Nicknek? – kérdi Putyu.
– Kérdezd meg Sünitől! – mondja Finesz. Mindnyájan rám néznek.
– Na, Süni. Mondd! – biztat Putyu.
– Például Nick arra is gondolt, hogy beszáll hozzánk. – Egymásra néznek. Aztán mindenki
Dzsóra.
– És Dzsó? – suttogja Putyu.
– Jaj, nehogy sírvafakadjál már! – csattan fel Csöpi. – Hány ilyenről hallottál, hogy egy befu-
tó zenekar lecseréli a gyengébb tagokat!
– De hát a Nicknél rosszabb basszusgitárost nem engedtek még színpadra! – mondja Putyu.
73/95
– Mint zenész, lehet... – vág közbe Finesz –, de mint menedzser... Képzeljétek magatokat a
helyébe. A SZTÁR már kifutott. Ami pénzt be lehetett kaszálni, azt bekaszálták. Sőt, tovább-
megyek. Nem bekaszálták, hanem NICK kaszálta be. Nick most újabb befutó lóra vadászik.
Ráadásul nem kell sokat bíznia a véletlenre, minden összeköttetése megvan ahhoz, hogy egy
közepes lóból befutót csináljon.
– Az a kérdés – vigyorgott Borda –, hogy felvesszük-e a hátunkra, avagy nem? Igaz, Finesz?
Finesz bólint, és nem érzi támadva magát.
– Gondolkodtam a dolgon. Véleményem szerint a bandának nem kéne senkit sem a hátára
venni. Saját erőből kéne fenn maradni, de ehhez stílust kell váltani. Dolgozni kell. Üzemmé
kell alakulni. Az idő felpörgött, egy percünk sincs a vitára, egységes koncepció kell. Szerző-
dést kell kötnötök egymással, és velem. Szakembereket kell szervezni a színpadi munkához.
Ki kell találni mindenkinek az öltözködését, viselkedését, életmódját, sőt lehet, hogy most
felháborodtok, a csaj-ügyekben is kell egy megállapodás. Aztán... – Finesz egy paksamétát
dob az asztalra – a kapcsolódó ipart is kézbe kell venni. Itt vannak az ajánlatok trikógyártásra.
Nyolcan ajánlották fel, hogy előlegezik a tőkét tíz- húsz-százezer trikóra, és abból nekünk tri-
kónként húsz forintot leadnak. Számoljatok csak!
A pincér megérkezik, leteszi a pohárkákat, Borda az étlapba mélyed.
– Kétmillió forint! – suttog Putyu.
– De az hatrészre van osztva, baszdki! – mondja Csöpi.
– Igen – mondja Finesz. – Ráadásul nem is egyenlő arányban.
– Hanem hogy? – emelkedik fel a fotelből Csöpi. Finesz nagyon nyugodt. Cigarettát szív, a
kisujját eltartja. Csak úgy villog a gyűrű a kezén.
– Trikónként tíz forint az enyém, a többit osztja el a banda.
Csöpi vissza ül. Putyu hápog. Dzsó is felemeli a fejét.
– Nem rossz. Egy milliócska – mondja kedélyesen Borda, miközben a frissensültek között
válogat.
– Igen, egymillió, ha aláírjátok a szerződést – mondja Finesz.
– Hát tudod mit? – áll föl Csöpi, remegve a pipától. – Nem kell a millió! Akkor meg pláne
nem, ha te egyedül annyit vágsz zsebre, mint a banda. Nem vagyunk már olyan csórók... – A
zsebében kezd kotorászni, végül kiránt egy köteg pénzt, és az asztalra dobja. – Nem kell, ér-
ted, nem kell! Tudod ez mennyi? Nyolcvanezer! És erről a többiek még nem is tudnak!
Borda füttyent, leereszti az étlapot.
– Úgy értsük, ezt megtakarítottad?
Csöpi bólogat, és ahogy higgad, úgy igyekszik eltüntetni a pénzt.
– Már csak az a kérdés, hogy kinek takarítottad meg, miből, és mi a szándékod vele – folytatja
kedélyesen Borda.
Csöpi verejtékezni kezd. Ide-oda pislog. Hirtelen felugrik, kirohanna, de valamibe elbotlik.
Finesz és Borda felsegítik, visszaemelik a székbe.
– Szóval mégis felvetted a dohányt az elmaradt bulikért! – mondja Dzsó. Csöpi nem válaszol.
– Elő a pénzt! – mondja még mindig vidáman Borda. – Ki az asztalra! Elosztjuk, becsületesen
Csöpi vonakodva kiteszi maga elé.
– Oszd! – mondja Finesz!
Csöpi kézbeveszi a köteget, és mintha kártyát osztana, kettesével, hármasával dobálja elénk az
ötszázasokat. Borda továbbra is az étlapot böngészi, Putyu számolja a lilákat, Dzsó csak bá-
mulja ahogyan a kusza halom növekszik az orra előtt. Hirtelen valami villan. Felkapjuk a fe-
jünket. Egy vigyorgó fotós. Még egyet villant.
– Köszönöm, uraim! – mondja, és kifele indul.
– Kösz, Józsikám! – kiabál utána Finesz, és int is barátságosan a villogó gyűrűs kezével.
– Ez mi? – kérdi Putyu
74/95
– Egy szemfüles riporter. Elkészítette az utolsó dokumentumot a banda feloszlatásához. Pedig

kár lenne berobbantani ezt az aranybányát, igaz, Csöpi?
Csöpi izzad, és osztja tovább a pénzt megállás nélkül. A bokámig kihűltem. Megfagynak az
agysejtjeim. A szívem csak szotyog bennem. Mintha kiderült volna, hogy amit eddig szilárd
betonnak hittem, az vékony jégréteg volt. A legkisebb melegre recseg, és engedi a vizet. Ha
Csöpi lopott tőlünk, akkor... és egyáltalán, mióta lop? És a többiek? Nézegetjük egymást. Biz-
tos én is gyanús vagyok. De ha engem gyanúsítanak, ha egy picit is gyanakodva néznek, ak-
kor én már úgy viselkedek, mint egy bűnöző. Lesütöm a szemem. Érzem. Érzem, hogy Borda
is kételkedik. Dzsó is gyanús. Putyu is. Nem, a Bordát én nem gyanúsítom. Az lehetetlen.
Hogy mit nyomorogtunk össze! Miközben lopták a pénzünk!
– Te Csöpi! – mondja még mindig vidáman Borda. – Mire kellett a pénz? Meg akartál lógni
vele?
– Nem – suttogja Csöpi. – Finesz azt mondta, hogy ötven rongyért elintézi a nagylemezt.
– Igaz ez, Finesz? – fordul Borda az elegáns csontváz felé.
– Igaz vagy nem igaz, ez most teljesen mellékes. Egy fotó készült, amin a banda hatalmas
összegeket oszt szét. Felmerül a kérdés az olvasóban: miből ez a rengeteg pénz? Tud-e erről
az adóhatóság? Van-e a bandának működési engedélye? Mindenki érettségizett-e a bandában?
– A kurva anyád, te patkány! – mondja Dzsó halkan, csak Fineszre nézve, véres szemmel.
Finesz rendületlen nyugalommal mosolyog. Én is megkaptam a pofámba. Nem vagyok felhá-
borodva. Inkább gondolkodom. Kell ez nekem? Megéri? A zene csak a töredéke annak, amit
csinálok. Ezek a szemétségek. A pénz ide-oda. Csajok futtatása. Kis zenekarok visszatiprása,
Nagyképűsködés, piálás önjelölt zsenikkel. Csöpi is egy kis hülye. Hogy átverte Finesz! Putyu
tartja a pénzt a kezében. Nem tud felháborodni, nincs ki ellen. Né hány pillanat alatt annyit
fordult a kocka, hogy az egyetlen biztos pont a köteg bankó a mancsában.
– Mi van, töltött zoknik? Bedobta már Finesz a zsarolós trükköt? Ja, látom, hogy bedobta! Na,
akkor nincs más hátra, mint aláírni a szerződést! Süni, utána gyere át, itt ülünk a szomszéd
kupéban! – Zsozsó vigyorog a lógó bajusza mögött, int, aztán eltűnik.
– Ki ez? – fordul felém Borda.
– Egy zeneszerző. Bandákat futtat.
– Na, hol az a toll? – kérdi Borda, és maga elé rántja a papírokat. Beleolvas. Hümmög. Rö-
hög. Cüccög. Hűházik. A pincér leteszi a sültburgonyát vagdalttal. Borda megfogja a húspo-
gácsát, harap, rág, tovább olvas. Most egy krumplit kap ki. Belenyomja a sóba. Leharapja a
felét. Csettint a nyelvével.
– Nem rossz! Ezt te találtad ki? – fordul Finesz felé. Az bólint. – Nem rossz. Húsz százalék.
Te szabod meg, hogy mikor, hol, kivel! Aki megszegi, fizet és repül. Nem rossz. Figyelembe
vetted, hogy a cucc több mint a fele az enyém?
– A harmadik oldalon, fölül! Borda lapoz. Szemöldöke felszalad.
– Nem vagy te hülye! Tudod mit? Tessék! – aláírja a papírt, és Putyu elé hajítja. Putyu szó
nélkül Borda neve alá írja a nevét. Én is leírom.
– El se olvassátok? – kérdi Borda, és szájából sült burgonyák állnak ki.
– Ha te aláírtad, nincs mit elolvasni!
– Hülye! És ha csak nekem kedvező?
– Akkor szétverjük a pofádat!
– És te, Dzsó?
Dzsó rázza a fejét.
– Nem írod alá?
– Nem – mondja Dzsó. – Kiszállok. Előbb-utóbb úgyis kirúgnátok. Nem bírom az iramot.
Meg nem is érdekel. Visszamegyek erdésznek.
– Oké! – mondja Finesz. – Két nap gondolkodási időd van, a telefonszámomat tudod. Most
pedig, uraim, ismertetem a programot.
75/95
Hosszú, teleírt papírt vesz elő a diplomatatáskájából.

– Holnap reggel nyolckor próba. Nágelék megkapták a címet, a cucc a helyén les z. Itt vannak
a kották, tessék, szólamokra bontva.
Borda felkapja a papírt.
– Kozékot játszunk?
– Azt már nem! – ugrik fel Csöpi, aztán eszébe jut, hogy neki van a legkevesebb oka ugrálni,
lassan visszaül.
– Igen. Kozék Gáspár közben rengeteg dolgot elintéz nekünk. Egy dal nem a világ. Ráadásul
slágerlistás, mielőtt még felvennénk.
– Ettől féltem – bólogat Borda. – Emlékeztek a „Szirakuza"-botrányra? Amikor a kitalált ban-
dát Kozék egy húszasért felnyomta a listára. Amikor le akarták játszani az ötödik helyezett
slágert, kiderült, hogy ilyen nevű banda nem létezik, se égen, se földön!
– Akkor te nem tudod a folytatást! A banda két nap múlva jelentkezett. Most külföldi turnén
vannak.
Kezd áttekinthetetlen lenni az egész. Mégis, úgy látom, mindenki megkö nnyebbültnek látszik,
hogy nincs többé veszekedés, ha hülyeséget is, de legalább egy embert utálva fogunk dolgo z-
ni. Felállók.
– Hova mész, Süni?
– El kell mennem.
– Még nem mehetsz. Azonkívül köteles vagy bejelenteni, hova mész. Figyelmeztetlek, hogy
nélkülem nem tárgyalhatsz a zenekar sorsát érintő témákról.
Finesz nagyon nyeregben van. Visszaülök. Finesz noteszeket vesz elő. Szétosztja. Tollakat is
ad.
Lapozok a noteszben. A külső oldalon piros alapon arannyal nyomva: „Sakálok". Beljebb a
zenekar névsora, a tagok rövid életrajza, a kis naptárrészben pirossal megjelölve a születés-
napok. A jegyzetek fölött apróbetűs kottával a „NEM TUDOK ABSZTRAHÁLNI" zongora-
kivonata. Nagyon profi ez a Finesz.
– A nyomdaköltség, telefonköltség, megvesztegetési pénz a közös alapból megy. Így minden-
ki nyolcvan százalékos gázsit kap, amiből nekem még összedobjátok a húsz százalékot. Putyu
ezentúl csak szőke csajokkal járhat. Dzsó, ha velünk marad, megnősül. A legrosszabb kocsi a
bandában 1600-as LADA lehet.
Kitör belőlünk a röhögés. Finesz komoly marad.
– Borda és Süni a Blézer utca nyolcban ruhapróbán jelennek meg ma este nyolckor. Dzsó,
Öcsi, Putyu pedig holnap este. Megvan? Süni, most már mehetsz! Várj csak! Itt egy cím!
Menj oda holnap négyre. Ne beszélj sokat, inkább azt tudd meg, mit akarnak! Na, szia!
76/95
77/95
AZ „E"-BEN
– No, gyere, lenézünk az E-be! Finesz az ajtó elé gördül Trabant Kombijával.
– Szállj be, aztán ne sajnáld, csapd be az ajtót!
Hörög a motor.
– Kölcsön kaptam ezt a szart, amíg meg nem javítják az Opelt. Baromi jól vettem. Nyolcva-
nért, részletre. Honnan ismered te Frici bácsit?
Vált a lámpa. Az emberek egymást lökdösve rohannak át az úton. Világítanak a kirakatok. Az
autók reflektorai csíkokat húznak a levegőbe.
– Kicsodát?
– A Frici bácsit.
Finesz nem néz rám. A sebességváltót markolássza, rágja az alsó ajkát, kombinál, méreget.
– Nem is tudom...
– Te, el ne szúrd, amit csinálok. Nehogy valakivel aláírj valamit! Most azt hiszed, hogy a cs ú-
cson vagy, de két ember elég, hogy eltűnjél! Ebben az országban nem az a hatalmas, aki sok
emberen tud segíteni, hanem az, aki soknak tud ártani! Érted? Nem vagy te olyan hülye.
Finesz szinte magának magyaráz. Töprengő az arca, sárga, kék, zöld fények kenődnek szét
rajta. A hídon döcögünk. A víz olajfekete, a neonok villogó fényét tükrözi. Csúcson vagyok?
Ki tudja? A pénz még nem kezdett ömölni. A dicsőség? Hogy naponta ezer autogramot osztok
ki? Hogy kétszáz levél jön, meztelen fotókkal? Hogy ideggyógyászok adják egymásnak a
kilincset nálam? Hogy külön Sünológiai tanszék alakult az egyetemen? Mi ez? Semmi. Megy-
jön. Elmúlik.
A kapu előtt feketéllik a tömeg. Finesz törtet. Nehezen adnak neki utat. Megyek mögötte. Egy
tini az arcomba bámul.
– Süni! Süni! – vigyél be!
Fineszt megfogja két kapuőr.
– Van tagságid?
– Finesz vagyok. Nézz meg a listán!
Az őrök csúsztatják ujjúkat a névsoron.
– Itt nincs semmiféle Finesz.
A tinik között a kiabálás erősödik.
– Süni! Mikor játszotok, és hol? – üvölt valaki mellettem, a fülembe. – Süni, adj egy autog-
ramot! Ide, a karomra!
Az őr felnéz. Fülig szalad a szája.
– Szia, Süni! Jöttél megnézni a Sakáletetőt?
Udvariasan tárja ki a kaput. Finesz mozdulna, de visszalöki.
– Velem van! – mondom halkan.
– Oké, Süni! – bólogat az őr, és beengedi.
– Héj, Süni! Mikor jön ki a lemez?
– Héj, Süni, van új szám?
– Süni! Hallod? Figyelj! A csajom beléd esett! Majd elküldöm hozzád!
– Hé, Süni! Bírod még? Hány csaj van naponta?
Finesz úgy integet vissza, mintha őt ünnepelnék. Hátul még hallom, hogy az egyik kapuőr
odaszól a másiknak.
– Biztos hallotta, hogy a Sakáletető jobb, mint a Sakálok!
A második rostán már szó nélkül átengedik Fineszt, és a négy tinit, aki szorosan mellettem
jön. Azt játszák, hogy ők a testőreim. Lökdösik, hárítják az embereket. Amint a lépcsőhöz
érünk, eltűnnek. Egy torzonborz-puli- frizurás még visszaszól.
– Csak szólj, ha valakit ki kell osztani! És kösz!
78/95
A márványfalakon színes filctollakkal rajzolt plakátok, feliratok, hirdetmények.

„LEVIS FARMER SÜRGŐSEN ELADÓ, VAGY DIPLOMA-MUNKÁRA CSERÉLHETŐ!
403-AS SZOBA, NE KOPOGJ, GYERE BE!!!"
Istentelen bűz. A színpadon, színes lámpák fényében, derékig ködben, pattanásos középisko-
lások nyűvik a gitárt. A közönség köhög, fuldoklik, de nézi. Az első tíz sor lelkesen ugrál. Az
emeletesre tupírozott hajú szólóénekes parancsszavakat üvölt a mikrofonba.
– A kezeket! Még! Hangosabban! Most taps! Ki a legjobb? A tömeg hullámzik, izzad, lelke-
sedik. Finesz eltűnik egy oszlop mögött. Vége a számnak. Sárga tűz lobban a hangfalból, pe-
reg a dob, gitárszóló egy hangon, basszus fél hangon, a testek felveszik a lüktetést, mintha az
előzőt folytatnánk, semmi sem változott.
– Csíped, ezek feltaláltak egy saját füstgépet!
Akinek csípnie kéne, hörögve fuldokol, a zsebkendőjét a szájába tömi, de bólogat. Szóval
csípi. Megáll mellettem egy feltűnően nyugodt farmeröltönyös férfi. Nézi az arénát. Az arca
rezzenetlen. Rám néz. Biztos ismernem kéne valahonnan. Bólintok. Kezet nyújt. Mond vala-
mit. Nem értem. A fülemhez hajol, úgy üvölti.
– Menjünk egy csendesebb helyre!
Elindul előre. Furcsa, idegen akcentussal beszél. „Mánjunk", azt mondta. Magyar ez egyálta-
lán? A presszónál fékez le.
– Mit iszol?
– Kávét, kösz.
– Te még nem ismersz engem. A Paganini mondta, hogy itt leszel. A szerelés ügyében. Az
erősítők. Tudod. Én vagyok az, akinek a zsebedben a névjegye.
Kotorászok a szebemben.
– Érdekel a cucc?
– Persze, hogy érdekel.
– Gyere, megmutatom. Itt lakom öt percre!
– Elég volt, Süni? – kérdi a kapuőr kedvesen.
– Mindjárt jövök!
– Te bármikor jöhetsz!
– Kösz!
79/95
80/95
SZILVA LAKÁSÁN
– Tudod, három évig voltam kinn. Ez most a teljes vagyonom. Abból kell lakást cserélnem,
autót vizsgáztatnom.
Az asszony pongyolában támasztja az előszoba falát. A hároméves gyerek krémest ken el
egyenletesen a szőnyegen. A fémcsatokkal felszerelt, csodás, fényes ládákban előkelő fekete
előlapos műszerek.
– Itt vannak a papírok. Ez egy csúcs cucc.
A fickó az asztalra teszi a színes prospektusokat. Rám néz.
– Hatszázezer.
– Rengeteg.
– Háromévi munkám van benne. Ha ennyiért nem megy, inkább el se m adom. Összehozok
egy új bandát, és keresek vele.
– Nekünk csak ötszáz rongyunk van rá.
A fickó széttárja a karját.
– Lehet, hogy egy hét múlva a fejem verem majd a falba, de most úgy érzem, nem adhatom
oda ötért.
Az asszony levegőt vesz. A férje szemét keresi. Az nem néz rá. A gyerek most mászik rá az
erősítőre.
– Egy kávét? – kérdi a nő.
– Nem, köszönöm, most ittam!
Patt helyzet. Tulajdonképpen nem érdekel. Nincs, nincs! Felállók. A srác is veszi a kabátját.
– Oda kéne adni! – mondja a nő halkan. – Beszélje rá! Megyünk le a lépcsőn.
– Kilóg a lábam ebből a házasságból. Tíz évből kettőt vagyok itthon. Megértem, hogy ez nem
ideális. De ha most eladnám a cuccot... a pénz közös szerzemény lenne, így meg munkaes z-
köz. Érted?
81/95
MEGINT AZ „E"-BEN
Az „E"-ben már tetőfokán a hangulat. A fojtó füst betölti az egész előteret. A fuldokolva ő r-
jöngők ugrálnak, kiabálnak, kezüket nyújtogatják, inkább saját eksztázisukkal vannak elfo g-
lalva, mint a zenekarral. A pattanásos szólóénekes filmekből látott pózokba vágja magát, de
egy félszeg mozdulata mindig megtöri a varázst.
– Hallom, Dzsekkel is tárgyaltatok!
– Igen! Négyért teljes cuccot ad!
– Átver! Ismerem a forrásait!
Üvöltözünk a zajban. Keringenek körülöttünk az emberek. Finesz hajlott alakja időnként fe l-
bukkan, majd újra eltűnik. Azon veszem észre magam, hogy a fejem rázom. Belém mászott ez
a rohadt, makacs lüktetés. Verejtékeznek az ablaküvegek. A sötétebb sarokban párok gyúrják
egymást. A színes reflektorok utolsókat villannak, sötét, aztán világos, a ze nekar lekapja a
hangszereket magáról, meghajol. Fütty, ováció, taps. A pattanásos társaira néz. Szemében a
kérdés, hogy mehet-e még egy? Mire a választ megkapná, a taps megszűnik, a közönség a
büfébe, a vécékre, a folyóirat-olvasóba, a kiselőadóba, és a földszinti diszkóba tódul. Nincs
más hátra, mint leszerelni. A technikus a kábeleket tekeri boszorkányos gyorsasággal. A má-
sik a mikrofonállványokat hajtogatja össze. Ketten a hangfalakat cipelik lefelé a lépcsőn. Biz-
tos van még egy bulijuk ma este.
– Én csak úgy hívom ezeket, hogy büdös bunkók – mondja a srác a farmerszerkóban. – Az
karrier, hogy egy húsz példányban megjelenő újság hátsó borítójára kerülhetnek! Meg nyila t-
koznak, hogy „kemény rockot játszunk!" A hülyék! Én, öregem, látom, hogy mi van kinn!
Két napja jöttem haza, és nem térek észhez. Azt hiszi a bunkója, hogy egy tűt szúr a fülébe,
akkor már punk? Ahhoz mondani is kéne valamit!
A fickó remeg a dühtől. Nem érdekel. Nem érdekel semmi. Üsse meg a guta. Valaki a válla m-
ra rakja a kezét. Finesz mosolyog. Mögötte a Dzsek.
– Azt hiszem, összejön a dolog! – mondja Finesz. Dzsek a dühös srácot nézi. Bólint.
– Hello Szilva. Hazajöttél?
– Haza – mondja Szilva cseppet sem barátságosan. – Te meg fejed az óvodásokat, mi?
Dzsek arcizma sem rándul.
– Átverem őket, ahol érem. Ezt odakin úgy hívják, hogy biznisz. Nem?
– Odakinn már rég lelőttek volna!
– Azért csinálom itthon. Na, akkor mikor? – fordul Dzsek Finesz felé.
– Délben, ahogy megbeszéltük! Felrakjátok a cuccot, ők átveszik, aztán... jöhet a suska! Vala-
ki megfogja a karom. Körülöttem áhitatos suttogás.
– Figyeld, a Süni dumál a SZTÁR-osokkal!
82/95
EGY AJÁNLAT A SZTAR-TÓL
Nick húz magával. Csak féloldalt nézek rá, egyszerű indián fejdísz van rajta, fekete a haja, és
kontyba van kötve, a derekán golyószóró teljes hevedere, a lábán két régi vasaló. A szeme
alig van kifestve, kicsit kékes fekete, arany pettyekkel. Kinyit egy ajtót, nagy darab fickó ug-
rik elénk, de megismeri Nicket, beenged. Odabenn a teljes SZTÁR kollektíva hever a fotelek-
ben, az asztalon csak reklámfilmekben látott italok, cigaretták. '
– Itt találtam, az előcsarnokban! – mondja Nick.
– Akkor itt kell lenni valahol Finesznek is! – mondja a dobos, és igazgatja a kályhacsövet a
karján.
– A Finesz most nem érdekes. Ide figyelj, Süni. Egyszer már tárgyaltunk. Akkor nem jutot-
tunk semmire. Most konkrét ajánlatom van, két napot gondolkozhatsz rajta. A szólósunkat
műtik. Nekünk menni kell nyugatra. Hat hónap. Új műsor kell, két nagylemez, három orszá g-
ban tévéfelvétel, az egész utat filmezik. Nem kell mást csinálnod, csak amit eddig. Mi alkal-
mazkodunk.
Hátra sem nézek, úgy ülök le. Az egyik muszklimiska széket tol álam. Jobbról poharat nyo m-
nak a kezembe, balról cigarettát. Egy másik tölt, a harmadik tüzet ad. Mintha berúgtam volna.
Rózsaszín minden. Ezt egyszer álmodtam, hogy így lesz. Hogy beszarva figyelnek a nagy
sztárok, a válaszomat lesik, és a feltételeket én szabom.
– Nem kell most válaszolni. Két napod van rá. Kérdezz meg mindenkit, aztán döntsél egye-
dül. Hogy mennyi pénzed lesz, arról nem is beszélek. Hogy kikkel fogsz együtt fellépni, az
sem érdekes. De hogy kurva nagy lehetőség ez neked, az kutyaisten!
– Rajtunk is segítenél – mondja a dobos.
– És hat hónap után nyugodtan visszamehetnél a Sakálokba. Hozhatnál nekik cuccot. Magad-
nak is. Kész szerződéseket hozhatnál.
– És mi alkalmazkodunk hozzád.
– Gondold meg!
Egyik kezemben drága itallal telt pohár, a másik kezemben drága cigaretta. Az arcomat figye-
lik. Ez a Nagy Lehetőség? Kortyolok egyet, szippantok egyet. Csend van. Gomolyo g a füst.
Karika, nyolcas, kilences, dollár, fontjel a levegőben. Az édeskés aromák keverednek a szá j-
padlásomon és az orromban. Higgadtan. Csak higgadtan. Egyetlen mozdulattal sem árulhatom
el magam. Ezek itt, ha begurulnak, elsöpörhetnek a föld színéről. Hiába a mi bulinkra jön el a
legtöbb ember. Ezeknek a zsebében van a rádió, a tévé, az újság. Ha lemondom, akkor úgy
kell lemondanom, hogy inkább ők mondják ki a nemet. Nyílik az ajtó. Felbolydul a füst, keve-
redik, tekeredik a levegőben. Az egyik izompacsirta dörren be. Izzadt a homloka.
– Két ökör egymásnak ugrott. Itt tépik egymást az ajtóban. Mi legyen?
Nick leveri a hamut a cigarettáról.
– Van nálad spray?
A pacsirta bólint. Nick is bólint. Pacsirta kimegy. A zaj egy pillanat múlva lecsitul. Nyílik az
ajtó, pacsirta tapogatózik be. Taknya-nyála egybefolyik. Kezében egy kis kerek dobozka.
– Mi van?
– Ezeknek is van.
Nick szív egyet a cigijéből. A zenekar részvétlenül figyeli a tántorgó testőrt.
– Adjatok neki vizes törülközőt! – adja ki a parancsot Nick.
Amíg a pacsirtát ápolják, diszkréten intek Nicknek, és kifelé indulok. Utánam szól.
– Két napod van!
A folyosón Szilva és Dzsek zokog, egymás vállára borulva. Finesz mosolyog mögöttük. A
tinédzserek körben állnak, és sutyorognak.
– Valaki megfújta őket.
83/95
– Egy frászt, ez két testvér, tíz éve nem találkoztak!

– Francokat, egymást fújták meg!
– Mivel?
– Mivel, mivel! Könnygázzal! Olyan, mint a desodor, csak bőgsz tőle. Nyugaton lehet kapni!
Finesz kacsint. Nagy öröm érhette, mert ott bujkál a sunyi pofáján az önelégült mosoly. Fúró-
dik át a tömegen, én megyek utána.
– Egy kicsit összeugrasztottam őket. Azt hiszem, sikerült lejjebb szorítani az árat. Hogy miket
mondtak egymásnak! Ismerik egymás ügyeit! A vámmal, a valutával, az adóval! Nagyon so-
kat tanultam. Sünikém, nagyon sokat tanultam! Iszunk valamit?
– Nem. Már késő van.
– Oké! Akkor holnap! Szia!
84/95
A HELYES MEGFEJTÉS
Csöpi fel-alá sétál az öltözőben. Huszárruhában van, a csákójában árvalányhaj leng. Dzsó a
basszusgitár húrjait simogatja. Borda újságot olvas. Putyu szuszogva húzza magára a kaftánt.
Behúzom magam után az ajtót. A füttykoncert azonnal megszűnik.
– Kivágom a csajokat! – morogja Csöpi. – Nem lehet két értelmes szót váltani. Mindig ül va-
lakinek az ölében egy csaj. Elegem van az amatőrizmusból!
A tükrös asztalkák mellett műanyag kannában piros lé.
– Igyál Süni! – mondja Borda az újság mögül. Honnan látta, hogy bejövök? Ja, persze! A tü-
körből a szemembe vigyorog. Enyhén mocskos pohárba löttyintek egy kis lét. Jó savanyú bor.
Berúgják az ajtót. Barna köpenyes nő csámborog be, hóna alatt papírcsomaggal.
– Kérem szépen, én nem várok tovább a zenekarvezetőre. Ki akarom fizetni magukat. Kérem
szépen nekem tíz perce lejárt a munkaidőm, sietnem kell haza...
– Persze, Onedin van a tévében! – morogja Borda. A nő felkapja a vizet.
– Én már maguknál sokkal nagyobb művészekkel is találkoztam! Tessék azonnal felvenni a
pénzt! Nem lopom én az időmet! Ne szórakozzanak velem!
Csöpi fel-alá sétál, Dzsó a húrokat buzerálja, Borda olvas, én iszom. A nő zavaros, szürke
szeme rajtam állapodik meg.
– Magát már láttam valahol!
Nem válaszolok. Bámul a pofámba. Valamikor szép lehetett.
– Nem a tévében láttam magát?
– De ott látta! – mondja Borda az újság mögül. A nő kirohan. Egy pillanat múlva vörös mű-
bőrkötéses könyvvel jön vissza.
– Brigádnapló. Majd föléírom, hogy itt járt, és beszélgettünk, írjon valami keveset ide. Valami
szépet.
– Írjál, Sünikém, valamit! – mondja Csöpi gunyorosan.
A nő boldogan hurcolja ki magával a legújabb trófeát az aranyjelvényhez. Sárga garbós, bo-
rostás, kék szemű fickó támaszkodik az ajtófélfához.
– Melyikőtök a Süni?
– Nincs itt! – csukja be az ajtót Csöpi.
– Pofánváglak, kishaver! – rúgja ki a részeg fickó Csöpi kezéből a kilincset. – Ha beszélni
akarok a Sünivel, akkor beszélek a Sünivel! Érted?
Csöpi körülnéz. Ilyenkor dönti el, hogy hős legyen vagy bölcs.
– Én vagyok a Süni!
– Mindjárt gondoltam. Na. Gyere ki egy kicsit.
Borda pattan fel.
– Mit akarsz tőle?
– Ne szarj be, nem eszem meg!
A srác úgy leng a folyosó két fala között, mint egy falióra ingája.
– Francba is... kicsit beszívtam. Na, ide roggyanjunk le. Nem haragszol, hogy beszívtam?
– Nem. De gyorsan mondjad, mert mindjárt kezdünk. A közönség tombol, visít, a disc-jockey
hangja csak pillanatokra tör elő.
– Te nem tudod, ki vagyok baszdmeg. Akárki. Érted? Akárki. – Vagy három mondatot el-
mond, mire a nyelve kigabalyodik annyira, hogy érteni is lehet.
– Te vagy az az őrült gitáros, mi? Na, azokat a hülyeségeket, amiket hallottál, emlékszel,
hogy „ti-tá-ti-ti- ti..." Szóval azokat én megfejtettem. Tudod, mert én lopok. Abból élek. Tu-
dod, hány óvodára valót lopnak itt el naponta? Én sódert lopok. Hányadik kerületi gyerek
vagy? Én nyolcadik. Agyonvertek egy havert a rendőrök. De ez nem érdekes. Ő vo lt a hülye.
Tudod, mennyit szedek össze? Napi tizenkétezret. De nem árulom el a trükköt. Megyei titká-
85/95
rokkal járok vadászni. Hehe! És iszok, mint a franc. Nem is tudom, hol fogok ma aludni. Pa-
don. Vagy hol. De ez nem érdekes. – A nyelve botladozik, de a szeme tiszta és nyugodt.
– Naszóvalbaszdmeg ez az izé... ez az üzenet... mert én programozó vagyok... tudod, olyan
számítógépes. Meg matematikus. Kurva tehetséges vagyok... voltam... mióta iszom... szóval...
tudod, mit jelent az a szar, amit hallottál? Nem fogod elhinni! Hogy valahonnan űrhajó száll
le. De ez sem érdekes. Érdekes? Nem érdekes! Bevittek hat napra, hogy közveszélyes munka-
kerülő vagyok. Hat napig tartott, míg megjött az igazolás. Itt a papír. Hol is a papír?
A zsebében kotorászik. Ünnepélyes érzés száll meg. Ki kell hámozmom belőle, amit lehet.
– Hová szállnak űrhajósok?
– Valahova... a város környékére... valami... Tau Ceti vagy miazisten... én nem értek a csilla-
gokhoz... hol az a papír, na. Tessék, itt van.
Gyűrött papírt mutat. Géppel írott végzés. Hogy nevezettet szabadlábra lehet helyezni. Finesz
jön kézdörzsölve, vigyorog.
– Süni úr, lesszíves az öltözőbe fáradni, rövid megbeszélésre!
– Mindjárt, Fineszkém, egy pillanat! – Finesz megáll a sarkon. A sráchoz hajolok, egészen
közel. Lassan, tagoltan mondom. – Most egy kicsit részeg vagy. De szedd össze magad.
Mondd el még egyszer. Kik szállnak le? Hova? Miből tudtad ezt meg? – Mintha legyeket ker-
getne, úgy hadonászik. Pislog.
– Nem érdekes. Hülyéskedtünk a haverokkal. A szótagokat, mintha koordináták lennének.
Nem érdekes. Kit érdekel? Jönnek, és kész. Majd jelentkeznek. Ahogy nálad jelentkeztek, úgy
másnál is tudnak, nem? Na, meghívlak egy felesre!
A falnak nyomja a hátát, a lábával hátrafele araszolva próbálja kiegyenesíteni magát. Álla n-
dóan visszacsúszik. A karom után kapkod.
– Mivanbaszdmeg, itthagyod a haverod?
– Sünikém, ha megkérhetlek! – vigyorog Finesz a sarkon.
Mi ez a csöpögős kedvesség? A színpad felől hörgő üvöltés, fütty, taps, döngő gépzene. F i-
nesz az öltöző felé noszogat. Kétméteres, öltönyös férfi áll az ajtófélfánál. Cigarettázik, újság
van a kezében, de mintha mégis másfele figyelne. Finesz kopogtat az öltöző ajtaján. Mi az?
De udvariasak lettünk! Benn dermedt csend. A fiúk alázatos testtartással ácsorognak, kopa-
szodó, kövér, alacsony férfi ül keresztbe tett lábakkal az egyetlen széken, és kedélyeskedik.
– Mondtam Sammy Davisnek, hogy „idefigyelj, te féleszű..." – Borda kuncog. A többiek kor-
holóan néznek rá. A kopasz rám néz. Fürgén felpattan, elém rohan, a kezét nyújtja. – Nos,
örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem ezt a nevezetes társadalmi lakmuszt.
Motyogok valamit. Forró, és száraz keze van. Keményen szorongat.
– Na. Ülj le. Mesélj.
– Nincs mit mesélnem.
Finesz a kezét dörzsöli, és heherészik.
– Talán nem emlékszel az izé... elvtárs... na, koncentrálj. He... he... he...
Tényleg, milyen ismerős! Nahát! Egy szobában vagyok a Nagy Emberrel! ! !
– Nna – mondja a Nagy Ember egyáltalán nem úgy, mintha az örökkévalóságnak beszélne. –
Szóval mi ellen lázadozunk?
– Dehogy lázadozunk, dehogy lázadozunk... – hajlong Finesz. – Csak a magunk szerény mód-
ján hozzájárulunk az ifjúság kulturált szórakoztatásához.
A Nagy Ember bólint.
– Hallom! – A szeme szigorú lesz és szürke. Az ajtó felé int. Kintről visítás, kiabálás. – Meg
iszunk, szipózunk, erőszakoskodunk, látomásaink vannak. – Rám néz. – Milyen látomásaink
vannak? Kik jönnek? Felszabadító csapatok? Vagy űrhajósok? Kiknek lettél te a zászlója, te
hülye! – Dermedt csend. A falhoz lapulok, előttem vöröslik Nagy Ember kopaszodó homloka.
Nyikorog az ajtó, az öltönyös néz be, aztán bólint, és visszahúzódik.
86/95
– Tudod, a zászlók sorsa, hogy kitűzik. Mind. Aztán lobognak. Fú a szél. De ha vége az ün-
nepnek, bevonják, betekerik nylonba, és a padlásra rakják. Mind. Ki tudja, jövőre előveszik-
e? Vagy csináltatnak újat, mert ez kicsit poros lett, meg aztán a zászlóiparnak is élni kell va-
lamiből!
Ezt már egészen halkan mondja, megint ül a helyén. Barátaim versengenek a fal színével. Na,
mi van, lázadók? Elnyomottak? Mindegyiken látszik, hogy egyetlen vágya, valahogy, akár-
hogy is, szalonképessé válni. Dzsó. Dzsó, mintha nem lenne beszarva. Tisztogatja a gitár húr-
ját.
– Félreért minket – szólal meg. Nagy Ember megperdül a tengelye körül. Farkasszemet nézne
Dzsóval, ha az nem a húrokkal lenne elfoglalva. – Nem kell ezt a dolgot ilyen véresen komo-
lyan venni. Vihar ez egy lavórban. Kis botrány minden bandának kell, hogy különbözzön a
többitől.
– Értem – bólogat a kopasz. – Mondd csak! Mondd csak!
– A szerencsétlen tényleg rosszul volt – mutat felém Dzsó –, kupán csapta egy bakter. Lehet,
hogy agyrázkódása is volt. Vagy tán el se múlt. – A kopasz bólogat. – Ez itt egyfajta zene.
Amire lehet ugrálni. Jobb, ha itt ugrálnak, mintha a téren ugrálnának. Jobb, ha itt üvöltenek,
mintha otthon üvöltenének. – Dzsó fel sem nézve, komótosan osztja az igazságokat. Nagy
Ember feláll.
– Ennél már sokkal jobb lenne, ha a sportpályán ugrálnának vagy egy kórusban üvöltenék ki
magukat. Világszínvonalon. Nem?
– Ezek? – mutat ki Dzsó. – Csupa mutáló, tornából felmentett pattanásos?
Nagy Ember bólint. Leakasztja a ballonkabátját a fogasról.
– Na. Hát csak így tovább, fiúk. Sok sikert! Csapódik az ajtó. Az üvöltés felerősödik, majd
elhalkul.
– Ki hívta ezt ide? – kérdi a csendben Csöpi.
– Te kérded? – néz rá Borda.
– Most mi van? – kérdi Putyu a kaftánban. – Jó, amit csinálunk vagy nem? Be vagyunk tiltva,
nem? Ki érti ezt? Mit játsszunk? Mehet minden úgy, ahogy eddig?
– Úgy már nem – mondja Dzsó és nem néz fel.
– Na. Adjatok egy cédulát! Mi lesz a műsor?
Csöpi sürög- forog. Egy plakát sarkát letépi.
– Az Absztrahálni- val kezdnünk.
– És aztán?
– A szokásos.
– Oké. írd le nekem is!
Semmi közöm az egészhez. Zászló lettem. Most már lobogok, de érzem, lassan véget ér az
ünnep.
– Gyerünk Süni! – kacsint rám Borda. Bob Hercegnek öltözött. Már csak egy jelmez lóg a
fogason. Oda se nézve bújok bele. A többiek kimennek. Csöpi még visszaszól.
– Az orgonaszó után jössz!
Leülök.
– Mi ez?
Egy negyven centis gyerek áll a gitártokom előtt.
– Gitár.
– Milyen gitár ez?
– Olyan gitár.
A gyerek szája egyre nagyobbra nyílik, a szeme összeszűkül.
– Nem esik le innen a gitár?
– Nem. Gázzal van töltve.
– Hova esik a gitár?
87/95
– Felfelé.
– Honnan jöttél?
– Otthonról!
– Hol laksz?
– Lakásban.
– Milyen lakásban?
– Szögletesben.
– Ott, mellettünk?
– Igen. Ahol a csapból víz folyik.
– Nálunk is.
A gyerek körbe tipeg.
– Szomorú vagy?
– Igen.
– Miért vagy szomorú?
– Mert elromlott a herkentyűhergelőm.
– Megcsináljam?
– Légy szíves!
– Tessék. Már meg is van. Még mindig szomorú vagy?
– Már nem.
– Akkor meg miért nem nevetsz?
– Összevarrták a szám szélét.
– Felvágjam?
– Nem szabad. Már össze is nőtt.
– Akkor már soha nem nevethetsz?
– Dehogynem! Borotválkozáskor!
A gyerek újabb kérdésen töri a fejét, de hallom, az orgonaszóló a végéhez közeledik. Kinyi-
tom a tokot, még egyszer végighúzom a pengetőt a húrokon, jó. Nem hangolódott le. A tükö r-
be nézek. Mit csináltak ezek belőlem? D'Artagnan bámul rám vissza. A három testőrből a
negyedik. Na, gyerünk fiúk! Megállók a színpad szélén. Dolgozik a zenekar. A villódzó szí-
nes reflektorfénybe kezek nyúlnak a nézőtér felől. A technikus ragyogó pofával váltogatja a
reflektorokat.
– Tudod, öregem, milyen drága egy ilyen fénykapcsoló? – üvölti a fülembe. – Nyolcvan fo-
rint! Számold meg! Tíz darab van ilyen benne!
Villanykapcsolók állnak sorban, egy kifaragott rajztáblán.
– Nyolcszáz forint! És én pénzért vettem!
A zenekar most csupa vörös. Az árnyékuk jobbra vetődik. Dzsó keményen döngeti a basszust.
Nagy terpeszben áll, szemben Putyuval. Semmi sem látszik az arckifejezéséből. Vált a fény.
Most kék jön, jobbról. Az árnyak átrohannak bal oldalra. Aztán ritmusra felvillan a dob mögé
épített reflektor. Putyu árnyéka égig nő. Csöpi a mikorofonállvánnyal hadonászik. Valaki
megfogja a kezem. Derékig érő csaj. Hozzám bújik. Kiabál valamit. Lehajolok, hogy halljam.
– Szakítottam a vőlegényemmel!
Bólogatok.
– Mert fanatikusak a szülei! Baptisták! Én meg nem vagyok az! Sem fanatikus, sem baptista!
Nézek rá, bólogatok. Érzem a leheletén, hogy ivott.
– Nem bánkódok! – süvölti. – Egyik jön, másik megy!
Fogom a kezét. Felemelem. Közelebbről megnézem.
– A gyűrű? – üvöltöm.
– Otthon.
88/95
Borda nagyon hosszúra nyújtja a szólót. A lány borzongva bújik hozzám, mint egy meleg
kályhához. Megölelgetem. Kétszer körül éri a karom. Nagy, kemény, feszes mellei vannak.
Felnéz rám.
– Hallottad, hogy meghalt a Led Zeppelin dobosa?
Úgy néz rám, mintha azt várná, hogy sírva fakadjak. Intek a fejemmel, hogy nem hallottam.
– Alkoholmérgezés! – leheli a fülembe öt szondányi szesszel. Borda felnéz. Kibontakozok a
nőből. Két ugrással az erősítőmnél termek, bedugom a gitárt, és adj neki!
A tömeg ugrál, őrjöng, sikoltozik. Csöpi mögött egy nagy orrú, esetlen srác áll, kopott tanuló-
gitárral, és a kezemet nézi. Hát ez hogy került ide? Nincs idő gondolkodni. A tempó sodró.
Most kell vigyázni. Ritmusváltás jön. Együtt a szólógitár-basszus és a dob. Borda találta ki ezt
a menetet. Hatásos. A tinik keze fennakad, aztán átallnak. Itt egy kiállás. Most Csöpi sikol-
tozhat. A tömeg kívülről tudja a dalt. Többszáz jobb hang is énekel, mint a Csöpi. Tessék.
Vége a számnak. A színek kialszanak, sötét, füttykoncert, taps, éljenzés.
– Kösz! Kösz! – szerénykedik Csöpi. – Most egy szomorú hírt kell közölnöm veletek. Itthagy
minket... – halott csend támad, mindenki rám néz –... Dzsó. Ez a mai koncert a búcsúkoncert-
je.
Zavaros kiabálás
– Miért mész el, Dzsó? – üvölti valaki.
– Saját zenekart alapít! – válaszol Csöpi.
– Nem alapítok saját zenekart – szólal meg Dzsó a másik mikrofonban. – Azért megyek el,
mert hányingerem van attól, amit veletek művelünk. Azért megyek el, mert megundorodtam
magamtól. Mert nem akarom, hogy rabló legyek. Nem akarok pénzt elfogadni, és másokat
megvesztegetni. Nem akarok senkivel sem lefeküdni, csak hogy jobban menjen a banda sze-
kere. Nem akarom, hogy az öltözőbe jöjjetek, és elvárjátok, hogy mindenkit megkeféljen a
banda. Nem akarom, hogy a zenekarvezetőm lopjon tőlem, és nem akarom, hogy én kapjam
rajta! Nem akarom, hogy állandóan mindenki belém törölje a lábát, és közben büszke győző-
ként álljak kinn a saját zsíroskenyeremből vásárolt reflektoraim fényében! Nem akarom!
NEM AKAROM! ! !
Dszó levágja a gitárját, és kimegy. Csöpi utána rohan. Szoborként állunk. Valaki fütyül. Bo r-
da egy hangot kezd nyomni az orgonán. Az öltöző felől csapkodás, üvöltés. Putyu a lábgépre
lép. Lassú szólót játszok. A nagy orrú fickó a kopott dobozgitárral közelebb jön, és a kezemet
nézve utánozni próbál. Biztos Csöpi engedte meg neki. Senki sem figyel ránk. Beszélget, vi-
tatkozik a közönség. Csöpi fejhangja és Dzsó mélyebb hangja árad elő a függönyök mögül.
Csöpi ront be. Integet, hogy álljunk le. A mikrofonhoz megy.
– Olyan vádak hangzottak el itten, amikre válaszolnom kell. Tessék. Meg lehet számolni!
Számoljátok meg! – hörögve-sikoltva üvölti ezt a „számoljátok meg "-et, és a közönség közé
vágja a pénzt.
A tömeg felbolydul, a szállongó pénzre vetik magukat. Csöpi kitépi az állványból a mikro-
font, és kíséret nélkül a „Nem hallgatnak a Sakálok"-at énekli. Beszállunk mi is. A tömeg még
verekszik a pénzért. Hát akkor adjunk neki! Olyat szólózok, hogy érzem, a vér kibuggyan az
ujjam begyéből. Hadd csorogjon! Gyerünk! Adj neki, nyomd, Putyu, nyomd!
Csöpi úgy énekel, mint aki soha többet nem akar már énekelni. A közönség elcsendesedik. Mi
egyre vadabbak vagyunk. Putyu bőg. A turbán alól nagy cseppekben csorognak a könnyek.
Nem érzem a kezem, csak azt, hogy valamiért üvölteni szeretnék. És miért ne üvöltsek? Ki-
szakad belőlem valami vadállati sikoly, térdre rogyok. Megy a zene tovább. A technikusok a
színfalak mögött állnak, tehetetlenül topogva. Görögnek a számok, nem nézünk egymásra,
mindig tudjuk, mi után mi jön. Hirtelen feldübörög mögöttem a basszus. Dzsó. Visszajött.
Teste lesz a zenének. Hemzseg a fülemben a sok kövér hang. Feldagad, lelappad, bemászik az
agyamba. Egyszer csak elhallgat a dob. Putyu megy el előttem, lehorgasztott fejjel. Én se t u-
89/95
dok már játszani. Leteszem a gitárt. Megyek Putyu mögött. Jön Csöpi is. Utána Borda. Egye-
dül Dzsó áll a színpadon, és játszik. Kitör a hangorkán. Biztatják. Tapsolnak. Fütyülnek.
– Nagy marhák vagytok, ha hagyjátok elmenni! – mondja Nágel.
Nézem magam a tükörben. Ilyen lehervadt testőrt még nem láttam! Rongyokban lóg rajtam
minden. A kalapom hátracsúszott, az övem lóg, a gombok kiszakadtak a zakóból. A nadrág
kicsúszott a csizmából, és esetlenül fityeg. Putyu kaftánja átázott, Csöpiből már semmi huszá-
ros nem látszik, a dolmány, az ing, a köpeny, minden úgy összekeveredett, mint egy ócska
vizes törülköző. Egyedül Borda jobbágy gúnyája ép, sőt most még hitelesebb a lengő gatya,
meg az izzadt-csapott fekete szakállas fej körül a gyűrött gyolcsing.
Támasztjuk a falat a folyosón. Dzsót még soha nem hallottam kívülről. A többiek is figyelnek.
A tömeg tombol, Dzsó meg dallamot játszik, kísér, és a basszust is nyomja, egyszerre. Most
biztos boldog.
– Nagy marhák vagytok, ha elengeditek! – jön arra Nágel.
Nem nézünk egymásra. Dzsó egy utolsó futammal búcsúzik. Jön ki. Borda öleli magához.
Putyu. Csöpi. Én is a nyakába borulok. Dzsó bőg.
– Ne menj el Dzsó! – mondja Putyu.
Besodródunk az öltözőbe. A technikusok a tömeget tartják vissza. Sikongatás, üvöltés. Ho z-
zászoktunk a hisztériához, de ez most valahogy más.
– Muszáj elmenned? – kérdi Borda.
Dzsó háttal a falnak támaszkodik, egyik lábát felemeli, talpát a koszos mintáknak nyomja.
Szemében tükröződik a mocskos hatvanas égő fénye.
– Azt hiszem, igen.
Csöpi áll meg előtte. Ilyen szerencsétlennek még sohasem láttam.
– Ha miattam, akkor inkább én megyek el!
– Hülye vagy – mosolyog halványan Dzsó.
– Ne menj el, Dzsó! – mondja Putyu rekedten, és a földet kapargálja a lábával. – Ha elmész,
szétmegy a banda.
– Sünit is hívják, mégse megy, igaz, Süni? – néz rám Csöpi. Mindenki felkapja a fejét. Most
én kerülök a középpontba. Még Dzsó is felém néz. Szólnom kell. Amikor még magam sem
döntöttem el. Most nem tudnám megmagyarázni, hogy csak hat hónapra hívnak...
– Igen. Hívtak. De ha Dzsó marad, én se megyek! Most minden arc Dzsó felé fordul. Dzsó
leereszti a lábát. A földet nézi.
– Oké! – mondja halkan.
Olyan egyszerre fújjuk ki a levegőt, hogy mindjárt el is röhögjük magunkat. Odakinn hangza-
var támad, aztán felpattan az ajtó. Finesz repül be. Boldog. Mindenkit megölel.
– Uraim! Ilyet nem láttam a Szupersztár óta! Uraim! Ha ez nem vidéken történik, kétszáz ki-
lométerre a fővárostól, akkor ez világszenzáció. Uraim. Boldog vagyok, hogy én jelenthetem
be elsőnek, sikerült egy nagyon neves cég menedzserét meghívnom a mai koncertre. Az úr
magán kívül van a lelkesedéstől. Uraim! Én azt hiszem, a Sakál nemsokára odacsap a külföldi
rock-csapatoknak! Hát csak ennyit! – Mindenkit megölel, és kiröppen. A résen özönlenek be
az ismerősök és az ismeretlenek. Nágel mutatja, hogy tehetetlen, intünk, hogy menjen csak
pakolni. A szövegíró srác bukkan fel. A fal mellett oson mellém, spirálos füzetet hoz a hóna
alatt. Sunyin mosolyog.
– Ides, Süni! – és papírkártyát vesz elő a mellényzsebéből. Névjegykártya.
SESZTÁK JEROMOS
hard rock punk songwriter of the
„Sakálok" rock bánd
– Barós, mi? Bólintok, hogy barós.
– Itt van még egy nagyon menő szöveg. Majd megmutatom a Csöpinek is, de a te véleményed
érdekel.
90/95
Orrom alá dugja a kockás lapokat. Az arcomat figyeli, követi a szemem mozgását. Kénytelen
vagyok soronként letapogatni a verset. Egy szót sem értek be lőle, csak szavak ugranak elő.
Sok benne a „kurva", meg a „méhed", meg a „szűz".
– Na? Ez az igazi punk, mi?
– Uhum. Mutasd meg a Csöpinek is!
– Szia. Jeromos! Megint írtál egy jót? – szól oda egy lány, akinek a hátán épp Dzsó műveli az
aláírásokat.
Osztogatjuk az autogramot, felszabadult, boldog zsivaj mindenütt. Barna köpenyes, sovány,
hatvan év körüli férfi jön be kulcskarikával-kulccsomóval.
– Kérem, tessenek elhagyni a házat, kérem, én már zárok! Na, mi lesz kérem, gyerünk már!
Kérem, nem lopom én az időmet! Na, kifelé!
91/95
92/95
EPILÓGUS
Lökdösi a gyerekeket. Rám is sor kerül. Nem tiltakozom. Egymáshoz préselődve buggyanunk
ki a kapun. Borda még utánam kiabál valamit, de nem értem. Ahogy hozzám nyomódnak,
valami szögletes vág a bordáim közé. A napszemüvegem! Előhúzom és kürülnézek, hogy
hova tegyem? Csak annyi helyem van, hogy a fülembe akasszam a szárát. Mindjárt harmoni-
kusabb lesz a világ. A harsány színek megszűnnek, csak a szürke és a kék árnyalatok élnek.
Előttem rövid hajú, szőke lány botladozik egy srác karjába kapaszkodva.
– Ittál? Max vagy?
– Miért?
– Csak úgy.
Két oldalról bőrruhás srácok nyomódnak belém. Rágják a rágót, csettintgetnek, olyan termé-
szetes nekik a dúródás és a tömeg, hogy tudomást sem vesznek róla. A fejem fölött dumálnak.
– Baró volt ma a Dzsó!
– A Süni is odatett!
– De azért a legmenőbb fej a Csöpi! Kikaptam egy ötvenest.
– Ilyet az Eksztázis sem csinál.
– Még a Sztár se!
– Ez a legmenőbb banda.
– Az hát!
– Igaz, haver?
Az oldalamba szalad a könyöke. Ránézek. Visszanéz. Mintha baltával faragták volna a pofá-
ját. Még a szálkák is kiállnak belőle.
– Na. Mit bámulsz a foncsor mögött? Csak nem valami szar Sztár-rajongó vagy?
Most a másik is belém könyököl.
– Na, mondd szépen csak, hogy „Legjobb a Sakálok!" Kapar a torkom, olyan száraz. Nem
tudok megszólalni. A többiek is felfigyelnek rám.
– Figyeld, itt egy hapsi, a Sakáletetőtől!
– Ne! Fiúk! Ne bántsátok! – szólal meg valaki hátul. A baltaképű valahonnan literes boros-
üveget húz elő. A pofájába dönt egy adagot.
– Adjatok neki! – sikolt egy csaj. Felvillan egy pillanatra az arca. Hol láttam? A két összetá n-
coló mell... A dobszóló... Hirtelen, ösztönös mozdulattal jobbra ugrok, aztán futnék balra, de
egy láb keresztbe, zuhan a föld felém, már esés közben érzem a rúgásokat, ütéseket, csak az
első fáj, a többit egyszerűen tudomásul veszem.
***
93/95
94/95
95/95

Boros Lajos Sakalok PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Boros Lajos Sakalok PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Boros Lajos Sakálok

IFJÚSÁGI LAPKIADÓ VÁLLALAT

EGY NAGY POFON

Szeretek elsőnek az öltözőbe érni, mire a többiek az autogramkérőktől megszabadulnak, én

EGY VIDÉKI BULI

basszust, a szólót, Borda röpködő szakállal veri a billentyűket. Az öngyújtó- gyertya-

KEZDEK SZTÁR LENNI

Borda kicsit elmélázik, a száját nyalogatja.

– Veszed le a mocskos kezed Süniről!

– Na, főnök? Mit csinálunk? – kérdi Borda Csöpitől.

– Magának? Nézze, a vizsgálatok alapján maga feltűnően appercipiális endogén epileptoid

Apró bár. Az emelvényen gyönyörű nő rakosgatja az üvegeket. Kedvesen int Finesznek.

– Hello Zsozsó, hello Finesz, szia Süni! Megengeditek, hogy leüljünk?

EGY SZTÁR LAKÁSÁN

Nick elhelyezkedik a koloniál ágyon. Megkönnyebbültnek látszik, hogy kedvenc alpakka ö l-

– De uraim! Az asztal! – hördül fel a pincér.

REGGEL EGY ZSÚFOLT LAKÁSBAN

ra. Nagy, fekete betűkkel a közepén: SAKÁLOK JELENSÉG, AVAGY EGY

EGY RÖVID ÉJSZAKA

– Jó, mindjárt átviszem!

– Szevasztok fiúk, én vagyok a rendező, van egynéhány elképzelésem veletek kapcsolatban,

– Elmegyünk a francba! – csap a szék karfájára Borda, és feláll.

– Te a Sakálokkal forgatsz, Bazicsek? Te megfogtad az isten lábát!

Szemüveges, őszes férfi ül a hangstúdióban. Kettős üvegfal választja el a hangszerektől. Elő t-

– Csak nyugodtan, Sünikém! – mosolyog az egyensapkája alól. Ránézek.

BETÖRÖM CSÖPI POFÁJÁT

Megyünk libasorban lefelé a lépcsőn.

Suhannak a keményített ingű, merev derekú pincérek. Nyolcszemélyes, a tömegtől elkülöní-

– Egy szemfüles riporter. Elkészítette az utolsó dokumentumot a banda feloszlatásához. Pedig

Hosszú, teleírt papírt vesz elő a diplomatatáskájából.

A márványfalakon színes filctollakkal rajzolt plakátok, feliratok, hirdetmények.

EGY AJÁNLAT A SZTAR-TÓL

– Egy frászt, ez két testvér, tíz éve nem találkoztak!

You might also like