Őszi

KÖZTÁRSASÁG

A LÖPORMÁGUS-TRILÓGIA: 3. KÖNYV

BRIAN MCCLELLAN

BUDAPEST. 2016

Brian McClellan: The Autumn Republic Book Three of the Powder Mage Trilogy
Copyright © 2015 by Brian McClellan
Első magyar kiadás: Fumax Kft., 2016 Hungarian translation © Fumax Kft., 2016
Fordította: Rusznyák Csaba
Szerkesztő: Németh Vladimir
Korrektor: Kótai Kata
Tördelő: Blasits Katalin
Műszaki szerkesztő: Benes Attila
Borítóillusztráció: Gene Mollica és Michael Frost
Térképek: Isaac Stewart
Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője
További információ kiadványainkról és kedvezményes vásárlási lehetőségek:
www.fumax.hu
Facebook-oldalunk:
www.facebook.com/fumaxkiado
Nyomta: Kinizsi Nyomda, Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
ISBN 978-615-5514-55-5




Anyának, amiért elindított a helyes irányba mindezt lehetővé tette
 1.

FEJEZET

Tamás tábornagy az adopesti Kresim Katedrális romjai között állt.
Az egykor pompázatos, arany templomtornyaival fenségesen a környező épületek fölé magasodó
építményből romhalmaz lett, melyből kőművesek serege válogatta ki a használható márványt és
mészkövet, és az egykori csúcsokba fészkelt madarak céltalanul köröztek az égen, ahogy Tamás a felkelő
nap fényénél szemügyre vette a maradványokat.
A pusztítást Kiváltságos mágia okozta. Gránit alappilléreket hasított ketté teljes közönnyel, és a
katedrális egész szárnyait olvasztotta el oly forró tűzzel, amilyen még a kohókban sem hevül. Tamásnak
felfordult a gyomra a látványtól.
– Messziről rosszabbnak tűnt – jegyezte meg Olem. Tamás mellett állt, kezét a nagykabátja alatti
pisztolya markolatán pihentette, tekintetével brudániai járőrök után fürkészte az utcát. Cigarettával a
szájában beszélt. – Ennek a füstoszlopát láthatták meg a felderítőink. A város többi része a jelek szerint
egyben van.
Tamás savanyú ábrázattal fordult a testőréhez.
– Ez a katedrális háromszáz éves volt, és hatvan évig építették. Nem fogok megkönnyebbülni, amiért a
brudániaiak csak azért szállták meg Adopestet, hogy elpusztítsák.
– Az egész várost földig rombolhatták volna, de nem tették. Én ezt szerencsésnek tartom, uram.
Ölemnek természetesen igaza volt. Két hétig lovagoltak megfeszített tempóban, veszélyesen elszakadva
a hetedik és a kilencedik dandártól, valamint új deliv szövetségeseiktől, hogy megtudják, mi történt a
várossal. És Tamás nagyon is megkönnyebbült, amikor látta, hogy Adopest még mindig áll.
Csakhogy a brudániai hadsereg kezére jutott, neki pedig úgy kellett belopakodnia a saját városába.
Szavakkal leírhatatlan düh tombolt benne.
De elnyomta, és igyekezett uralkodni magán. Mindössze pár órája érkeztek meg a város határára, és a
sötétség leple alatt óvakodtak beljebb. Tamásnak most szervezkednie kell: szövetségeseket találni,
ellenségeket megfigyelni, és rájönni, hogyan vehették be a brudániaiak az egész várost a harc bármiféle
jele nélkül. Pokolba is, hiszen Brudánia ezerháromszáz kilométerre van innen!
A tanácsa még egy tagja elárulta volna?
– Uram – hívta fel magára a figyelmét Vlora. Egy támfal maradványain állt fölöttük, az Ad folyót és az
azon túl elterülő régi városnegyedet tartotta szemmel. Tamáshoz és Olemhez hasonlóan ő is egy
nagykabáttal leplezte adrói egyenruháját, sötét haját pedig egy háromszögletű kalap alá dugta. – Egy
brudániai őrjárat közeleg. Van velük egy Kiváltságos is.
A romokat nézegetve, Tamás a tőlük délre nyúló utca fekvéséből kiindulva rajtaütést tervezett az őrjárat
ellen. De megálljt parancsolt magának. Nem kockáztathatott meg egy nyílt konfliktust. Ennyi emberrel
nem. Csak Vlorát és Ölemet hozta magával, és bár aligha jelentene gondot nekik, hogy elintézzenek
egyetlen brudániai őrjáratot, a csatazaj még több ellenséget csalna ide.
– Katonákra van szükségünk – állapította meg.
Olem lehamuzta cigarettáját a katedrális oltárán.
– Megpróbálhatom megkeresni Oldrich őrmestert. Vele van ötven puskamesterem.
– Kezdetnek megteszi.
– Fel kellene vennünk a kapcsolatot Ricarddal – mondta Vlora hogy kiderítsük, mi történt a várossal.
Neki vannak emberei, akiket használhatunk.
Tamás egy biccentéssel nyugtázta az ötletet.
– Idővel. Pokolba is. Az egész lőportársaságot el kellett volna hoznom. Több embert akarok magunk
mellett tudni, mielőtt beállítunk hozzá. – Nem tudhatom, nem fordult-e ellenünk. Mielőtt elment, Tamás
Ricardra bízta az eszméletlen Tánielt. Ha valaki bántotta a fiát, hát ő...
Epét nyelt, és próbálta uralni kalapáló szívét.
– Mi van Sabon újoncaival? – kérdezte Olem.
Halála előtt Sabon egy lőpormágus-iskolát állított fel a város északi részében. A korai jelentések
szerint több mint húsz tehetséges férfit és nőt tanított lőni, harcolni, és arra, hogyan uralják az erejüket.
Csak pár hónapnyi kiképzést kaptak, de most ennek is elégnek kell lennie.
– Az újoncok – bólintott Tamás. – Legalább Telavere-t bevonhatjuk, mielőbb Ricardhoz indulunk.
Átvágtak az Ad folyón a hajnali hidegben, miközben az utcák kezdtek megtelni emberekkel. Tamás
figyelmét nem kerülte el, hogy a brudániai őrjáratok, noha rendszeresek és nagy számúak, nem zaklatják a
városlakókat. Senki sem tett fel neki és társainak kérdéseket, ahogy áthaladtak az óváros nyugati kapuján,
vagy ahogy később elhagyták a várost, és megindultak az északi külső kerületek felé.
Tamás brudániai hajókat látott a folyó mentén, a kikötőben, és a déli öbölből is árbocok emelkedtek ki.
Ricard szakszervezete ezek szerint sikeresen megépítette a hegyen átvezető csatornát, jegyezte meg
magában szárazon. Csakis így juthattak ekkora óceánjáró hajók az Adotengerre.
Tamás már nem is tudta számon tartani az elpusztított templomokat és kolostorokat. Szinte minden
háztömbben egy romhalmaz állt az egykori templom helyén. Azon tűnődött, mi történhetett a bennük élő
papokkal és papnőkkel, és hogy miért éppen ezek a létesítmények estek a brudániai Kiváltságos
áldozatául.
Ezt meg kell majd kérdeznie Ricardtól.
Egy órával a város elhagyása után érkeztek meg az Ad folyó partján álló iskolához, egy régi
téglaépülethez, amely egykor ruhagyárként szolgált. Egyik oldalán egy mező terült el, ezt azóta lőtérré
alakították. Amikor lefordultak az útról, Vlora megragadta Tamás karját. A férfi pánikot érzett az
érintésében.
Tamás gyomra görcsbe rándult.
Az iskola fölötti kollégium ablakain lezárták a zsalukat, a bejárati ajtó pedig csak úgy lógott a
zsanérokról. A lőpormágusok ezüst lőporos hordójával díszített fatábla, mely egykor az ajtó fölött lógott,
most törötten hevert a sárban. A lőtér és az iskola körüli területek üresen tátongtak, a gaz túlburjánzott
rajtuk.
– Vlora – szólalt meg Tamás –, te délről, a folyó felől közelíts. Olem, maga északról kerüljön.
Vlora és Olem egy „igenuram”-mal, további kérdések nélkül mentek a dolgukra. A lány levette a
kalapját, és beleolvadt a magas fűbe, míg a férfi elment az iskola mellett, akár egy hétköznapi járókelő,
majd átvágott a lőtéren, és a domb felől közelítette meg az iskolát.
Tamás megvárta, hogy elfoglalják a pozícióikat, és csak utána folytatta az útját. Kinyitotta a harmadik
szemét, és belenézett a Másba, de hiába kutatott mágia jelei után, semmi ilyesmit nem talált az épületben.
Ha lestek rájuk odabent, nem Kiváltságosok vagy Fortélyosok voltak.
És ami azt illeti, lőpormágusok jelenlétét sem érezte. Miért áll üresen az iskola? Telavere felügyelete
alatt hagyták, aki erejét tekintve nem számottevő, ellenben kivételesen ügyes technikájú lőpormágus,
vagyis tökéletes választás az újoncok kitanítására. Lehet, hogy elrejtőzött velük, amikor a brudániaiak
megérkeztek? Vagy megtámadták volna őket?
Amikor közelebb ért az iskolához, előhúzta a pisztolyait, és csak addig állt meg, amíg egy kis
feketelőport szórt a nyelvére. A lőportransz hatalmába kerítette a testét, látása, hallása és szaglása
kiélesedett, a hosszú lovaglás fájdalma pedig tovatűnt az újonnan jött erő függönye mögött.
Halk hang ütötte meg a fülét, majdnem elnyomta az Ad folyó lágy morajlása. Nem igazán tudta hová
tenni, az orrlyukait betöltő szagot azonban nagyon is felismerte. Vas és elmúlás. Vér.
Tamás benézett az iskola egyik ablakán, de a reggeli nap ragyogása miatt semmit sem tudott kivenni a
benti sötétségből. Az a halk hang zúgásnak tűnt transztól feljavított érzékeinek, és a halál szaga pedig
rettegéssel töltötte el.
Lerúgta az ajtót a zsanérjairól, és mindkét pisztolyával tüzelésre készen vetődött be az épületbe.
Megállt, hogy szeme szokja a homályos fényt.
Óvatossága feleslegesnek bizonyult. Az előcsarnok üresen tátongott, és a csend az egész házra kiterjedt
– leszámítva a halk morajlást, amelyről most már tudta, hogy legyek ezreitől származik. A levegőben
nyüzsögtek, és az ablaküvegeknek repkedtek.
Tamás az övébe tűzte a fegyvereit, hogy ráköthessen egy zsebkendőt az orrára és a szájára. A legyek és
a szag ellenére nem látott holttesteket, az erőszak egyedüli jelének a padlón elkenődött és a falra spriccelt
vér számított. Itt embereket öltek meg, aztán elvitték a holttestüket.
Követte az ajtótól vezető vémyomot az egykori gyárépületbe, egyik pisztolyát közben tüzelésre készen
tartotta.
A hatalmas üzemterület, amelyben egykor kétségkívül varrónők százai dolgoztak a gépükön több
tucatnyi hosszú asztalnál, most csaknem üresen tátongott, pusztán egy tucatnyi asztal sorakozott a fal
mentén. Itt csak néhány légy zsongott az emberek halálát jelző pár vérfolt és száradt tócsa körül.
A foltok továbbvezették Tamást az üzemterületen, majd át egy hátsó sarokban nyíló ajtón.
A tábornagy ekkor hangot hallva, pisztolyát felemelve pördült meg, de csak Vlora jött le a lépcsőn a
fenti kollégiumból. A lépcsőfokokon is vérfoltok éktelenkedtek.
– Mit találtál? – kérdezte, és hangja kísértetiesen visszhangzott a tágas helyiségben.
– Legyeket – köpött Vlora a padlóra. – Legyeket, meg hogy az iskola hátsó falának fele hiányzik. A
maradék tele van égésnyomokkal. Valaki legalább két szarunyi lőport robbantott fel odafent. – Halkan
elkáromkodta magát professzionális viselkedésének egyetlen kilengéseként.
– Mi történhetett itt? – kérdezte Tamás.
– Nem tudom, uram.
– Holttesteket nem találtál?
– Nem.
 Tamás frusztráltan csikorgatta a fogait. Rengeteg vér – ez vonzotta ide a legyeket – és nem
elhanyagolható mennyiségű bél. Több tucatnyian haltak meg itt, és nem is olyan régen.
– Hátul vitték ki a holttesteket – szólt nekik oda Olem, ahogy belépett a szavaitól visszhangzó nagy
terem túlsó ajtaján.
Amikor Tamás és Vlora csatlakoztak hozzá, Olem a padlóra mutatott, ahol összeértek a vérfoltok, és
eltűntek az iskola és az Ad folyó közti magas fűben.
– Bárki tette is ezt – mondta Olem –, feltakarított maga után. Nem akart árulkodó hullákat hátrahagyni.
– Épp elég árulkodó nyomot hagyott így is – csattant fel Tamás, és visszament az épület bejáratához, a
legyek szétváltak előtte. – Elöl jöttek be – mutatott a falon éktelenkedő vérfoltokra és golyónyomokra. –
Lerohanták az őrt, aztán bevették az üzemterületet. A mágusaink az emeleten alakították ki az utolsó
védelmi vonalukat a rendelkezésükre álló lőporral...
Megtört a hangja. Ezek a férfiak és nők az ő felelőssége voltak. Ők lettek volna az új mágusai. Több
farmer és két pék is akadt köztük. Az egyikük könyvtárosként dolgozott. Még nem kaptak harci kiképzést.
Úgy mészároltak le őket, mint a marhákat.
Tamás csak remélni tudta, hogy néhány támadójukat is magukkal vitték.
– A halál vérrel megfestett vászna – mondta halkan Olem. Meggyújtott egy cigarettát, és beleszívott,
majd kifújta a levegőt a falra, és figyelte, ahogy a legyek szétrebbennek.
– Uram – szólalt meg Vlora, ahogy ellépett Tamás mellett, és felvett valamit a földről. Egy kis, kerek,
lyukas bőrdarabot nyújtott a tábornagynak. – Az ajtó mögött lehetett. Bárki pucolta is ki a helyet, ez
elkerülte a figyelmét. Tudja, mi ez?
Tamás kiköpött, hogy megszabaduljon a szájában hirtelen felgyülemlő keserűségtől.
– Egy bőrtömítés. Ha légpuskát használsz, hordanod kell magadnál tartalékot. Valakinek kieshetett a
táskájából.
Légpuskák. Kifejezetten lőpormágusok ellen használt fegyverek. Bárki tette is ezt, felkészülten érkezett.
Tamás eldobta a tömítést, és bedugta pisztolyát az övébe.
– Olem, kik tudtak az iskola hollétéről?
– A lőpormágus társaságon kívül? – Olem az ujjai közt görgette a cigarettáját. – Nem volt valami nagy
titok. Végtére is kiraktak róla egy cégtáblát is.
– Kik tudtak róla közvetlenül?
– A vezérkar pár tagja és Ricard Tumblar.
A vezérkart olyan férfiak és nők alkották, akik évtizedek óta mellette álltak. Tamás bízott bennük.
Bíznia kellett bennük.
– Válaszokat akarok, akkor is, ha valakinek véreznie kell értük. Keresse meg Ricard Tumblart.
 2.

FEJEZET

A Munka Nemes Harcosai, az egész Kilencek legnagyobb munkás szakszervezetének főhadiszállása egy
régi raktárban volt az adopesti Gyárkörzetben, nem messze onnan, ahol az Ad folyó beomlik az
Adotengerbe.
Tamás némi zaklatottsággal fürkészte az épületet. Több száz ember jött-ment körülötte. Szinte
képtelenség lesz anélkül beszélni Ricarddal, hogy észrevennék, sőt, valószínűleg felismernék őt. A
tervezett beszélgetés könnyen véressé válhat, és Tamás nem akarta, hogy Ricard őreinek hallótávolságán
belül kerüljön rá sor.
Ha nem forrt volna oly türelmetlenül a vére, vár, míg leszáll az éj, és hazáig követi Ricardot.
– Kérhetnénk időpontot, uram – vetette fel Olem lazán a verandának támaszkodva. Az utca túlsó
oldaláról egy szakszervezetis őr homlokráncolva figyelte őket. Olem odaintett neki, és feltartotta egy
tartalék cigarettáját. Az őr felvonta a szemöldökét, majd érdeklődését vesztve elfordult.
– Nem kérek időpontot – mondta szárazon Tamás. – Nem akarom, hogy tudja, jövök.
– Szerintem így is, úgy is tudni fogja. Csak ezen az utcán több mint húsz fegyveres embere van.
– Én csak tizennyolcat számoltam.
Olem tettetett közönnyel nézte a mellettük elsétáló embereket.
– Lövészek a baljától harminc lépésre lévő üzlet fölötti ablakban, uram.
– Á. – Tamás most már a szeme sarkából is látta őket. – Ricard tart valamitől. A régi főhadiszállását
sosem őrizték négynél többen.
– Lehet, hogy a brudániaiak miatt aggódik, nem?
– Vagy az én visszatérésem miatt. Ott van Vlora. Menjünk.
Végigmentek az utcán, próbálva a lehető legkevésbé felhívni magukra a szakszervezeti őrök figyelmét,
és csatlakoztak Vlorához egy pékség ajtajában. Tamás a pultnál sorakozó kenyerekre pillantott, és azon
tűnődött, mi lehet Mihalival. Vajon még mindig odalent van délen a hadsereggel?
Hát persze hogy odalent van. Ha Mihali nem fogná vissza Kresimirt, Adopest mostanra a földdel lenne
egyenlő. Tamás azon kapta magát, hogy a séf töklevese után sóvárog.
Vlora átvezette őket a pékségen, majd ki egy hulladékkal és sárral teli szűk sikátorba.
– Erre – szólt hátra nekik a válla fölött, ahogy megindultak a sikátorban. Tamás igyekezett figyelmen
kívül hagyni a bűzt, ahogy csizmája minden lépésnél cuppogott a mocsokban. A Gyárkörzet messze a
város legkoszosabb része, a sikátorok pedig mindenhol a legrosszabbak.
Három további sikátoron vágtak át, majd felmásztak egy vaslétrán egy emeletes épületre, és végül a
szemük elé tárult a szakszervezet főhadiszállásának hátsó bejárata.
Mellette két őr ült háttal a falnak, fejük úgy konyult le a kalapjuk alatt, mintha aludnának. A sárra vetett
gyors pillantásból Tamás megállapította, hogy tanúsítottak némi ellenállást, de Vlora gond nélkül kiiktatta
őket.
– Halottak? – kérdezte Olem, és miután a sárba pöckölte a cigarettát, előhúzta a pisztolyát.
– Csak eszméletlenek.
– Helyes – bólintott Tamás. – Lehetőleg ne öljünk meg senkit befelé. Nem tudjuk biztosan, hogy Ricard
elárult-e minket. – És ha igen, akkor én leszek az, aki ölni fog. Tamás az ajtóra tette a kezét, ám Olem
megállította.
– Elnézést, uram, de mi megyünk előre.
– Tudok én...
– Ez a munkám, uram. Mostanában nem nagyon engedi, hogy elvégezzem.
Tamás lenyelte felkívánkozó szavait. Olem a lehető legrosszabb időpontot választotta a
fegyelemsértésre, viszont igaza volt.
– Menjen.
Vagy három percig kellett csak várnia, mielőtt Olem visszajött érte.
– Uram. Megtaláltuk.
Végigmentek a hátsó folyosókon és két szolgálószobán, majd besurrantak Ricard irodájának
oldalajtaján. Maga Ricard az íróasztala mögött ült koszos kabátban, összekuszálódott szakállal, dühtől
összeszűkült szemmel. Mögötte Vlora nyomott egy pisztolycsövet a tarkójának.
Amikor meglátta Ölemet, Ricard mindkét kezével az asztalra csapott.
– Mit jelentsen ez? Mit képzel... – Ekkor leesett az álla, és fel akart állni, de Vlora a vállára tette a
kezét, és a székében tartotta. – Tamás? Maga él?
– Nem tűnik túl meglepettnek – mondta Tamás. Visszadugta a pisztolyát az övébe, és jelzett Vlorának,
hogy engedje el Ricard vállát. Olem az iroda főbejárata mellett foglalta el a helyét.
Ricard nyelt egy nagyot, tekintete oda-vissza ugrált Tamás és Olem között. A tábornagy próbálta
eldönteni, hogy egy áruláson kapott ember idegességét, vagy csupán a hirtelen felbukkanása okozta
döbbenet jeleit látja.
– Hallottam, hogy él, de egyik forrásom sem volt elég megbízható. Nem...
– Mi történt a lőpormágus-iskolámmal? És hol van a fiam?
– Tániel?
– Tán van másik is?
– Van?
– Nincs.
– Hát... nem tudom, hol van Tániel.
– Jobb lesz, ha ezt kifejti. – Tamás egyik párbajpisztolyának elefántcsont markolatán dobolt az ujjaival.
– Hát persze, hát persze! Kér egy kis bort?
Tamás enyhén megdöntötte a fejét. Ricard a jelek szerint nem tudta, hogy a koponyáját két rossz szó
választja el egy belé csapódó golyótól.
– Beszéljen.
– Ez egy hosszú történet.
– Foglalja össze.
– Tániel magához tért. Nem sokkal azután, hogy maga délnek indult, a barbár lány visszahozta az életbe.
Mindketten elmentek a frontvonalra, és Tániel segített a seregnek visszaverni a kez támadásokat, mígnem
fegyelemsértésért hadbíróság elé állították. Kirúgták a hadseregből, mire az Adom Szárnyai felbérelte őt,
de aztán önvédelemből megölte Ket tábornok öt katonáját. Utána eltűnt.
Tamás döbbenten hőkölt hátra, forgott vele a világ.
– Ez mind az utóbbi három hónapban történt?
Ricard bólintott, és a válla fölött hátrasandított Vlorára.
– És nem tudja, most hol van?
– Nem.
– És mi történt az iskolával?
Ricard a homlokát ráncolta.
– Hetek óta nem hallottam felőlük, gondoltam, minden rendben.
Tamás próbált olvasni Ricard arcáról. Ez a férfi azzal szerezte a vagyonát, hogy könnyen szót ért az
emberekkel – hogy elsimít dolgokat, és rávesz másokat, hogy dolgozzanak együtt. Ennek ellenére a
legkevésbé sem tudott hazudni, és a tény, hogy úgy tűnt, most is az igazat mondja, csak mélyítette Tamás
aggodalmát.
Olem meglepett kiáltása volt az egyetlen figyelmeztetése. Megpördülve látta, hogy egy nő oldalról
belerúg Olem térdébe, mire a testőr átkozódva összerogyik. A támadó ezután tőrrel a kezében,
felfoghatatlan sebességgel ugrott Tamásnak, aki megragadta a csuklóját, és maga mögé taszította – vagy
legalábbis megpróbálta. A nő azonban hirtelen visszalépett, feldobta a tőrt a levegőbe, majd elkapta a
másik kezével, és Tamás torka felé döfött vele.
A penge csak centikre tévesztett célt, ahogy Vlora oldalról nekirontott a nőnek, és mindketten olyan
erővel csapódtak neki Ricard könyvespolcának, hogy az egész rájuk dőlt. Olem felállt, és belevetette
magát a zavarosba, hogy megragadja a nő grabancát, de kapott egy ütést a lágyékába, és kétrét görnyedve
zuhant neki a falnak.
Tamás a nő mögé lépett, hogy lelője, ha szükséges.
– Fell, elég! – kiáltotta Ricard.
A nő erre azonnal abbahagyta a küszködést.
Tamás úgy segítette talpra Vlorát, majd Olemet, hogy pisztolyát továbbra is a nőn tartotta. Az felült az
összeomlott könyvespolc kellős közepén, és mogorván bámult a fegyverre.
– A fenébe is, Fell – fakadt ki Ricard. – Ezt meg mire véljem?
– Veszélyben volt, uram – magyarázta Fell.
– Meg akartad ölni a tábornagyot?
Fell arca enyhén elvörösödött.
– Elnézést, uram, hátulról nem ismertem fel. És nem, csak harcképtelenné akartam tenni őket.
– Az arcom felé vágott a késével! – vetette ellen Tamás.
– Nem hatolt volna mélyre. Nagyon pontos vagyok.
Tamás Vlorára és Olemre pillantott. A lány szert tett némi sötét zúzódásra a ráesett polctól, a testőr
pedig még mindig átkozódva markolta a lágyékát. Ez a nő rettenthetetlenül szembeszállt három fegyveres
idegennel, és csupán harcképtelenné szándékozott tenni őket? Olemet egy szempillantás alatt elintézte, és
majdnem elbánt magával Tamással is, annak ellenére, hogy a férfit enyhe lőportransz járta át.
– Látom, ütőképesebb munkaerőt szerzett magának – mondta Tamás Ricardnak.
 Az visszaült a székébe, és a kezébe temette az arcát.
– Tudja, akár időpontot is kérhetett volna.
– Nem, uram, nem tehette – szólalt meg a padlón ülő Fell. – Hónapok óta nem jutott hírekhez, és a város
most idegenek kezén van. Nem tudhatja, kiben bízhat.
Ricard pár másodpercig a homlokát ráncolva nézett rá, majd kiült az arcára a felismerés.
– Á. Azt hiszi, eladtam a várost a brudániaiaknak, ugye?
– Annyit tudok – válaszolta Tamás –, hogy egy idegen hadsereg tartja hatalmában a városomat, én pedig
magára, a Tulajdonosra és Ondrauszra bíztam Adopest kapujának kulcsait.
– Az átkozott Lord Claremonte az.
Most Tamás homloka futott ráncokba.
– Lord Vetas ura? Azt hittem, Adamat eltaposta azt a férget.
– Adamat fantasztikus munkát végzett. Lord Vetas halott, és az emberei is halottak vagy eltűntek. De
mire végeztünk vele, megérkezett az ura két dandár brudániai katonával és a brudániai királyi társaság
felével.
– És senki sem védte meg a várost?
Ricard orrcimpái kitágultak.
– Mi megpróbáltuk. Csakhogy... Claremonte nem hódítani jött erre a helyre, vagy legalábbis ő azt
mondja. Állítása szerint a hadsereg azért van itt, hogy segítsen megvédeni a várost a Keztől. Indul Adró
miniszterelnöki posztjáért.
– Indul a fenéket. – Tamás nyugtalanul elkezdett fel-alá járkálni. Ez az Adopestet megszálló hadsereg
túl sok kérdést vet fel. Ha válaszokat akar találni, szüksége lesz a saját hadseregének támogatására. De a
hetedik és a kilencedik dandár meg a deliv szövetségesei még mindig több heti útra vannak innen.
– Szervezzen meg nekem egy találkozót Claremonte-tal – mondta Tamás.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
– Miért?
– Mert a brudániai királyi társaság fele mögötte áll! – válaszolta Ricard. – Mondjon nekem egyetlen
csoportot, amelyik jobban gyűlöli magát, mint a Kilencek királyi társaságai! Azonnal megölik, és
bedobják a hulláját az Adba.
Tamás továbbra is fel-alá cikázott. Az idejét vesztegeti. Túl sok ellensége van. Túl sok mindent kell
figyelembe vennie. Kétségbeesett szüksége lenne a szövetségeseire.
– Mi hír a frontról?
– Még kitartanak, de...
– De mi?
– Lassan egy hónapja nem kaptam semmilyen használható információt a harcokról.
– Ennyi ideje nem hallott a vezérkar felől? Pokolba is, a Kez akár holnap megérkezhet a városkapuk
elé! A rohadt életbe...
– Uram – szólította meg Fell Ricardot. – Mesélt neki Tánielről?
Tamás Ricardhoz pördült, és megragadta a grabancát.
– Tániel? Mi van vele?
– Voltak... mármint hallottam pletykákat, de...
– Miféle pletykákat?
 – Semmi megalapozottat.
– Ki velük.
Ricard a kezét bámulta, majd halkan azt mondta:
– Például olyan pletykákat, hogy Tánielt elfogta Kresimir, majd fellógatta a kez táborban. Viszont –
tette hozzá hangosabban – ezek csupán pletykák.
Tamás szíve a torkában dobogott. A Kez elfogta volna a fiát? Fellógatták, mint valami húsdarabot, mint
valami morbid trófeát? Félelem söpört végig rajta, nyomában forró, vakító düh tombolt. Kirohant Ricard
irodájából, embereket lökdösött félre, és mire feleszmélt, már az épület csarnokában járt.
Olem és Vlora az utcán érték utol.
– Hová megy, uram? – kérdezte a lány.
Tamás megragadta pisztolya markolatát.
– Megkeresem a fiamat, és ha nem örvend kiváló egészségnek, a seggén keresztül húzom ki Kresimir
beleit.
 3.

FEJEZET

Adamat egy tábornokot készült letartóztatni.
Egy rázkódó hintó hátuljában ült, és Adró déli részének mezőit bámulta az ablakon keresztül. A mezők
őszi búzától aranylottak, a szárak a levélzetük súlya alatt meghajolva lengedeztek a szélben. A látvány
békessége a családjára emlékeztette Adamatot: az otthon lévő feleségére és gyerekeire, valamint az
elveszett fiára, akit az ellenség eladott rabszolgának.
Ennek rossz vége lehet.
Nem, helyesbített magában Adamat. Ennek rossz vége lesz.
Miféle őrült tartóztat le egy tábornokot háború idején? A kormányon úrrá lett a fejetlenség – sőt, szinte
már nem is létezett –, és már az is kész csodának számított, hogy a helyi bíróságok még mindig működnek.
Az állami ügyeket Manhouch kivégzése után felfüggesztették, és Adamat megvesztegetéssel meg
hízelgéssel érte el, hogy Ricard Tumblar, az ideiglenes tanács egyik tagja aláírja Ket tábornok
letartóztatási parancsát. Aztán rákényszerítették két helyi bírót, hogy ők is írják alá a papírt. Adamat
remélte, hogy ennyi elég lesz.
A hintó vezetője rövid parancsszót kiáltott, mire a kocsi olyan hirtelen állt meg, hogy Adamat majdnem
előrebukott az üléséből. Az ablakon kipillantva búzamezőket és lankás dombokat látott, ahogy lassan
beleolvadnak a távoli csúcsaival égnek emelkedő Fekete Máglya-hegységbe, míg a másik oldalon az
Adotenger terpeszkedett el délkelet felé.
– Miért álltunk meg?
Adamat egyik útitársa felriadt szunyókálásából. A nagyjából tizenkilenc éves, göndör, aranybarna hajú
Nilának olyan arca volt, amilyennel egy királyi udvarba is behízeleghetné magát. Adamat úgy vélte,
mosónő lehet, azt azonban nem tudta, miért jött el erre az utazásra, csak azt, hogy Borbador Kiváltságos
ragaszkodott hozzá.
Adamat kinyitotta az ajtót, és felszólt a kocsisnak.
– Mi a baj?
– Az őrmester adta parancsba, hogy álljunk meg.
Visszahúzta a fejét a hintóba. Miért tenne ilyet Oldrich? Még túlságosan északon jártak, semhogy máris
belefuthattak volna az adrói hadseregbe. Legalább egynapi utazásra lehettek a fronttól.
A hintó hirtelen megint előrelendült, csak hogy aztán lehúzódjon az út szélére, és szabad utat adjon a
többi utazónak. Egy postakocsi robogott el mellettük, azt pedig további három, a frontra szánt
ellátmánnyal megpakolt szekér követte.
– Valami nem stimmel – állapította meg Adamat.
Nila kidörzsölte az álmot a szeméből.
 – Bo – bökte meg a vállán alvó férfit.
Borbador Kiváltságos, Manhouch királyi társaságának egyetlen túlélője megrándult, aztán hangosan
horkolt tovább.
– Bo! – Nila pofon vágta.
– Itt vagyok! – ült fel Bo, csupasz keze táncolni kezdett előtte a levegőben. Kipislogta az álmot a
szeméből, és lassan leengedte a kezét. – Átkozott pokol, kislány. Ha viselném a kesztyűmet,
mindkettőjüket megölhettem volna.
– De nem viseli. Megálltunk.
Bo végigsimított vöröses haján, és elővette ősi rúnákkal díszített fehér kesztyűjét.
– Miért?
– Nem tudom – válaszolta Adamat. – Megyek, megnézem. – Kiszállt a hintóból, és örült, hogy nem kell
a szűk téren osztoznia a Kiváltságossal. Bo elemi mágiája másodpercek alatt könnyedén megölhetné őt,
Oldrichot és az adrói katonák őket kísérő teljes szakaszát. Adamat a saját szemével látta, amikor Bo
csuklója egy mozdulatával elroppantotta Manhouch kivégzőjének nyakát. Minden karizmája ellenére Bo
hidegvérű gyilkos. Adamat visszapillantott a hintóba, majd felmászott az enyhe emelkedőn az út mellett
álló és tanakodó Oldrich őrmesterhez és embereihez.
– Felügyelő úr – üdvözölte egy biccentéssel Oldrich. – Hol van a Kiváltságos?
– Jobb lesz, ha elkezdi „jogtanácsos” néven emlegetni – válaszolta Adamat.
Oldrich felhorkantott.
– Rendben. Hol van az ügyvéd? Váratlan komplikációba ütköztünk.
– Tényleg?
– Az emelkedőn túl egy hadsereg van.
Adamat szíve a torkába ugrott. Egy hadsereg? Végül mégiscsak áttört volna a Kez? Már Adopest felé
masíroznak?
– Egy adrói hadsereg – tette hozzá Oldrich.
De Adamat megkönnyebbülése nem tartott sokáig.
– Mit keresnek itt? A Szurkov-átjáróban kellene lenniük. Ennyire visszaszorították volna őket?
– Mi a gond? – kérdezte Bo, ahogy karjával hátrafelé nyújtózkodva odalépett hozzájuk. Adamatnak
emlékeztetnie kellett magát, milyen fiatal Bo valójában... A húszas évei elején járhat. De az biztos, hogy
még nincs harminc. Ám ifjú kora ellenére ráncok barázdálták a homlokát, és egy öregember szemével
nézett a világra.
Adamat nyomatékosan Bo kesztyűjére pillantott.
– Maga elvileg egy ügyvéd.
– Nem szeretek a kesztyűm nélkül mutatkozni – magyarázta Bo a kezét ropogtatva. – Különben sem
fogja látni senki. Messze járunk még a seregtől.
– Ez nem egészen igaz – jegyezte meg Oldrich, és fejével az emelkedő felé bökött.
Közben Nila is odaért hozzájuk.
– Jöjjön – mondta neki Bo, és elindultak, hogy megszemléljék a hadsereget.
Oldrich utánuk nézett.
– Nem bízom bennük – szólalt meg, amikor már hallótávolságon kívülre jutottak.
– Pedig bíznunk kell – válaszolta Adamat.
 – De miért? Tamás tábornagynak sem fogta a kezét soha egy Kiváltságos sem.
– Tamás lőpormágus – emlékeztette Adamat. – Magának meg nekem nincsen hasonló előnyünk. És Bo a
tartalék tervünk. Ha ez az egész nem válik be, ha Ket tábornok nem jön velünk önszántából, hogy
szembenézzen a törvénnyel Adopestben, szükségünk lesz Bóra, hogy kihúzzon bennünket a kulimászból.
Oldrich mindkét kezével a halántékát dörzsölte.
– Pokolba. El sem hiszem, hogy hagytam magam rábeszélni erre.
– Maga is igazságot akar, vagy nem? És meg akarja nyerni ezt a háborút, ugye?
– Igen.
– Akkor le kell tartóztatnunk Ket tábornokot.
Bo és Nila visszatértek. A lány a homlokát ráncolta, a Kiváltságos a gondolataiba merült.
– Mit gondol, mi történik odaát? – kérdezte Oldrichtól. – Annak a tábornak még több tucat kilométerre
délre kellene lennie.
– Bármi lehet. Talán sebesültek a frontról. Talán erősítés. Talán elverték a fiúkat, és most
visszavonulnak.
Bo az állát vakargatta. Levette a Kiváltságos kesztyűjét.
– Délután van. Ha visszavonulnának, akkor jelenleg is Adopest felé menetelnének. Nem tudom, mi
folyik itt, de valami nem stimmel. Legfeljebb hat dandár lehet abban a táborban. Erősítésnek túl sok,
ahhoz viszont túl kevés, hogy a teljes hadsereg legyen.
– Ki kellene derítenünk, mi ez az egész – javasolta Adamat.
– Hogyan? Csak akkor tudjuk meg, mi történik, ha belovagolunk a táborba. Amit egyébként
mindenképpen meg kell tennünk. Ha meg akarom menteni Tánielt, mármint ha még életben van egyáltalán,
a pokolba is, és ha maga meg akarja menteni a fiát, akkor le kell oda mennünk.
Bo a várakozó hintó felé indult.
Nila ottmaradt, és hol Oldrichra, hol Adamatra nézett.
– Ha ez az egész rosszul sül el – fordult az őrmester a lányhoz –, Bo segíteni fog nekünk?
Nila Bo után nézett.
– Azt hiszem.
– Azt „hiszi”?
Nila megvonta a vállát.
– Az is lehet, hogy lángok közt mészárolja át magát katonák százain, minket meg otthagy az üszkös
romokban.
– Mit is mondott, mit csinál maga? – kérdezte Oldrich.
– Én vagyok Bo, vagyis a jogtanácsos titkárnője.
– És azelőtt mi volt?
– Mosónő.
– Á.
Visszatértek a hintóhoz, és hamarosan újra elindultak. Amikor áthaladtak a dombon, Adamatnak elállt a
lélegzete a látványtól. Az adrói tábor fehér sátrak tengereként nyúlt el a tisztáson. Mintha mozgott és
hullámzott volna, akár egy felülről nézett hangyaboly, ahogy a több ezer katona és tábori követő végezte a
napi teendőjét.
A hintó úgy másfél kilométerrel később állt meg ismét, amikor elérte a tábor őrszemeit. Adamat
hallotta, ahogy az egyikük felszól Oldrichnak.
– Erősítés? – kérdezte egy női hang.
– Hogy? Nem, egy ügyvédet kísérünk az ideiglenes tanács parancsára.
– Egy ügyvédet? Minek?
– Fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy ide kell hoznom, és össze kell hívnom egy vezérkari gyűlést.
Bo fülét az ablakhoz tapasztva hallgatózott. Ismét viselte a Kiváltságos kesztyűjét, bár kezét az ablak
alatt tartotta, és ujjai enyhén rángatóztak.
– Nos – felelte az őr unott hangon –, az nehezebb lesz, mint gondolná.
Oldrich felnyögött.
– Mi történt már megint?
– Hát, az van, hogy... – Az őr megköszörülte a torkát, és a következő szavakat túl halkan ejtette ki,
semhogy Adamat elcsíphette volna őket. Vele szemben Nila láthatólag erősen összpontosított.
Oldrich válaszképpen elfüttyentette magát.
– Kösz a figyelmeztetést. – A hintó a következő pillanatban újra meglódult. Adamat halkan szitkozódott.
– Mi a gond? – kérdezte Bót. – Hallotta, mit mondott?
Válasz helyett Bo Nilára nézett.
– Figyelt, ahogy mutattam?
– Igen – bólintott a lány. Végigsimított a szoknyáján, és kibámult az ablakon. – Úgy tűnik – mondta
Adamatnak –, Ket tábornokot árulással vádolták meg. Magával vitt három dandárt, és elszakadt a
katonaság többi részétől. A hadseregen belül polgárháború dúl.
A vezérkar egy elkobzott farmházban rendezte be a parancsnokságot, úgy másfél kilométerre a főúttól.
A hadsereg közepén állt, hat dandárral és a katonák szervezett, mégis laza alakzatban felhúzott fehér
sátraival körülvéve.
Adamatnak és Bónak csaknem három teljes órán át kellett várakoznia a hintójukban, mielőtt végre
beengedték őket. Őreik világossá tették számukra, hogy a vezérkar rendkívül elfoglalt, és hogy öt percnél
tovább nem rabolhatják a tábornokok idejét.
A farmház egyetlen nagy, kőfalú szobából állt, egy kis kandallóval az egyik végén és két szépen
elrendezett szalmaággyal a sarokban. A helyiség közepén lévő asztal egyik lába túl rövid volt, és a székek
is hiányoztak körüle. Rajta térképek hevertek, azokra pedig nehezék gyanánt pisztolyokat helyeztek.
Adamat gyorsan végigpillantott a térképeken, belevésve azokat tökéletes emlékezetébe, ahonnan később
előhívhatja, és nyugodtan áttanulmányozhatja őket.
– Adamat felügyelő.
Adamat felismerte Hilanszka tábornokot a királyi galériában látott egyik portréról. Nem volt valami
magas, ellenben jelentős túlsúllyal küzdött, köszönhetően a komplikációknak, melyek ifjú katona korában
elvesztett karjából adódtak. A bőven a negyvenes éveiben járó Hilanszka ünnepelt hősnek számított,
tüzérségi parancsnokként szerzett nevet magának a gurlai háborúban. Azt beszélték, hogy Tamás egyik
legbizalmasabb tábornoka.
Adamat biccentett neki, és előrelépett, hogy megrázza megmaradt kezét.
– Ez itt Mattias jogtanácsos – mutatta be Bót. – Sürgős ügyben jövünk Adopestből.
Bo lekapta fejéről a kalapját, és mélyen meghajolt a tábornok előtt, de Hilanszka egy kósza pillantásra
is alig méltatta.
 – Hallottam – mondta. – Tudnia kell, hogy még mindig háborúban állunk. Adrói küldöncök tucatjait
fordítottam már vissza, mert egyszerűen nincs időm hazai problémákkal foglalkozni. Maga csak azért lehet
itt, mert tudom, hogy Tamás tábornagy a halála előtt különleges feladattal bízta meg. Remélem, tényleg
valami fontos ügyben jött. Oldrich őrmester meglehetősen szűkén mérte a részleteket, szóval ha lenne
olyan szíves...
Bo gyorsan előrelépett, és megelőzte Adamatot.
– Természetesen, tábornok. – Azzal elővett a válláról lógó táskából egy halom dokumentumot. Jó pár
papírt átpörgetett, míg végül kiválasztotta azt, amelyiket Ricard Tumblar és az adopesti bírák írtak alá és
pecsételtek le. – Sajnálom, hogy nem tudtunk többet mondani az embereinek, de érzékeny ügyről van szó.
Mint láthatja, letartóztatási parancsunk van Ket tábornok és nővére, Doravir őrnagy ellen.
Hilanszka elvette a papírt Bótól, és alaposan végignézte. Aztán visszaadta.
– Adopest netán nincs tisztában az itteni helyzettel?
– Miféle helyzettel? – kérdezett vissza Adamat.
– Az utóbbi két hétben számos küldöncöt menesztettem, bizonyára értesültek a fejleményekről...
– Nem értesültünk semmiről, uram.
– A hadsereg háborúban áll önmagával. Ket tábornok a parancsnoksága alá vont három dandárt, és
elszakadt velük a seregtől.
Bár Nila ugyanezt már elmondta Adamatnak, mégsem kellett színlelnie az arcára kiülő döbbenetet.
– Micsoda? Miért?
– Ket árulással vádolt meg engem – magyarázta Hilanszka. – Árulónak nevezett. Azt mondta, egy követ
fújok az ellenséggel, és amikor a vezérkar mögém állt, fogta az embereit, és távozott.
Bo megmerevedett Hilanszka szavaira, és keze idegesen a zsebe felé rándult – ahol nyilvánvalóan a
kesztyűjét tartotta.
– És nincs alapja ennek a vádnak? Nincs rá bizonyíték?
– Természetesen nincs! – Hilanszka fogta a sétapálcáját, és felállt. – A vádját egy közkatona jelentésére
alapozta, aki azt állította, hogy látott engem az ellenség hírnökeivel konspirálni.
– És valóban látta? – kérdezte Bo. Adamat figyelmeztető pillantást lövellt rá, de a Kiváltságos már
elvetette a kockát.
Hilanszka felcsattant:
– Természetesen nem! Ket egyik kotrója volt, egy elítélt a Hegyőrségről. A legrosszabb fajta mocsok.
Ha belegondolok, hogy inkább hitt neki, mint nekem... – Szomorúan rázta meg a fejét. – Ket és én egy jó
évtizede ismerjük egymást. Sosem voltunk barátok, de bizonyosan nem voltunk ellenségek sem. Sosem
hittem volna, hogy képes efféle alaptalan vádaskodásra. Hacsak... – A kezét nyújtotta a letartóztatási
parancsáért, és Bo átadta neki. Hilanszka szeme végigfutott a papíron. – Hacsak nem a saját nyomait
akarja leplezni.
Adamat és Bo összenéztek.
– Mi is hasonló következtetésre jutottunk, csak mi Kétlövetű Tániel hadbírósági tárgyalásából
kiindulva. Tániel küldött egy üzenetet Ricard Tumblarnak, amelyben azt kérte, hogy nézzen utána Ket
pénzügyeinek, mi így jutottunk a nyomára.
– Ezt Tamás fia tette volna? Akkor kétszer olyan okos, mint amilyennek Ket hitte. Rendkívül szomorú ez
így.
 Bo mintegy véletlenül Hilanszka mellé lépdelt, keze a zsebébe süllyedt.
– Mi olyan szomorú benne?
– Tánielt elfogta a Kez. Úgy lógatták a hadsereg fölé, akár egy trófeát.
– Nem. – Bo nyelt egy nagyot, keze a kesztyű nélkül bukkant elő a zsebéből.
– Az egész sereg látta. Állítólag azért ment oda, hogy megölje Kresimirt. – Hilanszka megrázta a fejét.
– Az a fiú a szemem láttára nőtt fel. Örülök, hogy legalább Tamás nem érte meg a keresztre feszítését.
Adamat Hilanszka apró, árulkodó jeleit figyelte – azt, ahogy a bal kezével a kabátja üres jobb ujját
piszkálja, azt, ahogy a tekintete ide-oda vándorol a szobában. A tábornok nem a teljes igazságot mondta.
Részben igen, de messze nem teljesen.
Sajnos Adamatnak nem állt módjában megtudni, hogy mit hallgat el előlük.
– És meghalt? – kérdezte Bo.
– Miután elfogták, gyorsan levették a testét. Csak egy napig tartották odafent, de igen, határozottan nem
élt.
Adamat Bóra pillantott. A Kiváltságos arca holtsápadttá vált. Úgy pislogott, mintha a szemébe ment
volna valami, és nehezen lélegzett. Adamat odalépett hozzá, és felajánlotta neki a karját, de Bo
elhessegette, majd hirtelen kirontott a szobából.
Hilanszka csak nézett utána.
– Különös ember. Ismerte Kétlövetűt?
– Amennyire tudom, nem – válaszolta Adamat higgadtan. – De hallottam, hogy nagyon érzékenyen érinti
a halál témája.
– Értem. – Hilanszka ezen rágódott egy darabig, megviselt arcán aggodalmas kifejezés futott át.
– Uram – folytatta Adamat, hogy a tábornoknak ne legyen ideje Bo viselkedésén mélázni. – Van bármi
terve arra, hogy lezárja ezt a viszályt, és szembeszálljon a Kezzel? – Ha Kétlövetű valóban halott,
Adamatnak kell valahogy helyrehoznia a helyzetet. Vajon Bo még így is segíteni fog neki a fia
visszaszerzésében? Vagy immár magára maradt? Akárhogy is, a hazája iránt is vannak kötelezettségei,
ezért mindent meg kell tennie, ami csak a hatalmában áll, hogy újraegyesítse a hadsereget.
Hilanszka az asztalhoz lépett, félresöpörte a dandárokat jelző ikonokat, és egyetlen kezével ügyetlenül
feltekerte az egyik térképet.
– Nem hiszem, hogy éppen stratégiáról kellene beszélnem önnel, felügyelő.
– Stratégiáról? Csata lesz? – Adróiak fognak adróiak ellen harcolni? A Kez így is messze túlerőben
van, a belharcok pedig bizonyosan az adrói sereg végét fogják jelenteni. Csoda, hogy a Kez eddig nem
használta ki az alkalmat, és indított támadást. Adamat száguldozó gondolatokkal próbálta átrendezni a
prioritásait.
– Természetesen nem. Amit csak tudunk, megteszünk, hogy békésen rendezzük az ügyet. Ami azt illeti,
ezzel az új bizonyítékkal talán visszaállíthatom magunkhoz Ket szövetségeseit. Ha az az ügyvéd rendbe
tudja rakni a gyomrát, hozzon be nekem minden papírt, ami a birtokában van. Akkor megmutathatjuk a
tiszteknek, hogy Ket csak a saját bűneit igyekszik leplezni. De legalábbis megnyugtatjuk az embereket,
hogy mi állunk a jó oldalon.
– Hát persze. De a Kez...
– Kezben tartjuk a dolgokat – szakította félbe Hilanszka. – Ne aggódjon emiatt. Bízom benne, hogy ha
visszatér Adopestbe, biztosítja róla a tanácsot, hogy orvosoljuk ezt a belső problémát, aztán visszaverjük
a kezek jelentette fenyegetést, végül pedig hazatérünk, hogy elbánjunk a brudániaiakkal.
Hilanszka most először említette az Adopestet uralma alatt tartó külföldi hadsereget. Adamat már
nyitotta a száját, hogy megkérdezze, hogy érti ezt, de a tábornok egy legyintéssel jelezte, hogy vége a
találkozónak, és hátat fordított neki.
Adamat a farmházon kívül, hátával egy kőfalnak támaszkova, sárba lógó kabáttal találta Bót.
Megragadta a könyökénél fogva.
– Gyerünk.
– Hagyjon békén.
– Gyerünk már. – Adamat felhúzta a férfit, és heves suttogással szólt hozzá, hogy felkeltse a figyelmét,
miközben elvezette őt Hilanszka őreitől. – Még dolgunk van.
– A fenébe az egésszel. Hiszen hallotta, mit mondott. Tániel halott.
– Azzal kirántotta magát Adamat kezéből.
– Halkabban! Nem biztos, hogy tényleg halott.
Bo úgy nézett rá, mintha pofon vágta volna.
– Ezt meg hogy érti?
Adamatba bűntudat nyilallt, amiért hamis reménnyel táplálja Bót.
– Legalább találjunk megerősítést Hilanszka szavaira, mielőtt elvonul gyászolni. Lehet, hogy Tániel a
Kez foglya, lehet, hogy elszökött, és lehet... – Elhallgatott. Bo gyanakvó kétkedéssel méregette.
– Mire föl ez az optimizmus? – kérdezte. – Nem inkább Tániel halálában kellene reménykednie,
tekintve, hogy annál gyorsabban eredhetünk a fia után? Vagy csak fél, hogy megszegem a szavam?
Adamat tényleg félt, hogy Bo megszegi a szavát.
– Valami nem stimmel nekem Hilanszkával kapcsolatban. A térképek az asztalán. – Adamat előhívta az
emléküket, és elrágódott rajtuk, mielőtt folytatta. – A harci stratégiával kapcsolatos összes tudásom
kimerül abban, amit annak idején az akadémián tanultam róla, de a nyugdíjamba mernék fogadni, hogy
Hilanszka a Kez és a saját erői közé akarja szorítani Ket tábornok csapatait.
– Érthető tervnek hangzik – állapította meg Bo.
– Akkor nem, ha tényleg újra akarja egyesíteni a dandárokat, ahogyan állítja.
Bo vállat vont, és komor arccal elbámult a távolba.
– Bo. Bo! – Adamat megragadta a Kiváltságos kabátját, és maga felé fordította. Bo kirántotta magát a
kezéből, és hátralépett. A felügyelő követte, és lekevert neki egy pofont.
Félelem kúszott fel a gerincén. Pofon vágott egy Kiváltságost. Szentséges pokol. Mégis mit képzel?
– Szedje össze magát. – Igyekezett remegés nélkül kiejteni a szavakat.
Bo tátott szájjal bámult rá, egyik Kiváltságos kesztyűjét a kezében tartotta, készen, hogy felhúzza.
– Ennél kevesebbért is öltem már.
– Valóban?
– Nos. Gondoltam rá. Biztos vagyok benne, hogy más Kiváltságosok öltek már kevesebbért.
Másodpercei vannak csak, hogy elmagyarázza, miért érezte ennek szükségét.
– Mert kötelességünk van. Mert ez az ügy nagyobb, mint bármelyikünk. A családunk, a barátaink és a
hazánk sorsáról van szó.
– Maga nem érti, miért vagyok itt, ugye, felügyelő? Azért vagyok itt, mert Kétlövetű Tániel az egyetlen
barátom. Az egyetlen családom. A Kiváltságosoknak általában e luxusok egyike sem adatik meg, és
átkozott legyek, ha tényleg azt hiszi, hogy ez az ország többet ér nekem ennél a barátságnál.
Adamat megkönnyebbülten vett egy nagy levegőt, amiért Bo nem ölte meg őt ott helyben. Suttogva
folytatta:
– Ha Hilanszka elbarmolja a békülést, a gyerekeim a Kez rabszolgáiként nőnek fel. Mindent meg kell
tennem, hogy ez ne következhessen be, és ha ennek az a legjobb módja, hogy segítek megtalálni magának a
barátját, hát legyen. De meg kell emberelnie magát, és diszkréten körbe kell kérdezősködnie Tánielről. Én
addig utánanézek Hilanszka viselt dolgainak.
Bo kirántotta a kabátját Adamat kezéből. Pislogott párat, reszketve felsóhajtott, majd valamelyest
sikerült összeszednie magát.
– Megfeledkezünk a zsoldosokról.
A témaváltás olyan gyorsan jött, hogy Adamat hirtelen nem is kapcsolt. Hát persze. Az Adom Szárnyai,
az Adró alkalmazásában álló zsoldostársaság. Számos dandárjuk harcol a fronton. Adamat ismét felidézte
Hilanszka térképét, és megkereste rajta a zászlajukat: egy szent glóriája aranyszárnyakkal. Ott voltak a
felső sarokban.
– Nagyjából tizenhat kilométerre innen táboroznak. Valószínűleg igyekeznek kimaradni a belharcból.
– Okos döntés a részükről.
Bo megfeszítette az állkapcsát, és visszadugta Kiváltságos kesztyűjét a zsebébe.
– Kérdezősködjön körbe. Derítsen ki valami használhatót, méghozzá gyorsan. Máskülönben
visszamegyek, és a magam módján kérdezem ki Hilanszkát.
– Jól van?
– Kissé sajog az arcom.
– Tániellel kapcsolatosan értettem a kérdést.
Bo úgy nézett rá, mintha citromba harapott volna.
– Csak egy pillanatnyi gyengeség volt, ez minden. Nem lesz semmi bajom. És Adamat...?
– Igen?
– Ha még egyszer kezet emel rám, kiontom a beleit.
 4.

FEJEZET

Nila a hintó mellett várta, hogy Bo és Adamat visszatérjen a Hilanszka tábornokkal való találkozójukról.
A domb alján egy kis patak csordogált keresztül a táboron, partjait ezernyi csizma dagonyázta sárrá.
Egy mosónő megtöltött egy vödröt a piszkos vízzel, és visszavitte a tűzhöz, ahol egy pádon féltucatnyi
katona egyenruhája hevert egymásra pakolva. A nő megtöltötte a mosóteknőt a vízzel, majd leült, és
miközben várta, hogy felforrjon, koszos kezével végigsimított a homlokán.
Nila tudta, hogy ha valamikor az elmúlt pár hónapban más döntést hoz, ő is lehetne most a helyében.
Lenézett a kezére. Éveken át dörzsölte és áztatta őket a mosáshoz használt víz, szappan és lúg. Most
figyelemreméltóan puhának tűnt, és Bo azt mondta, jobb hasznát veszi majd.
Kiváltságos. Még most sem tudta elhinni, még azután sem, hogy először és azóta minden gyakorlás
alkalmával a saját szemével látja, hogy ujjai tüzet lövellnek ki.
A Kiváltságosok rendkívüli erejű és képességű lények. Parancsolnak az elemeknek, és hadseregeket
rengetnek meg. Nem tűnt helyénvalónak, hogy egy család és kapcsolatok nélküli mosónő ekkora hatalomra
tegyen szert.
Ráadásul átverve érezte magát. Ha tudta volna, hogy ily erő szunnyad benne, talán használhatta volna,
hogy megszökjön Vetastól, vagy megvédje a királyhűeket. Nila ökölbe szorította a kezét, és némi
melegséget érzett rajta – kék és fehér tűz táncolt az ujjpercein, mintha egy kandallóban lettek volna.
Gyorsan körülnézett, hogy meglátta-e valaki, majd megrázta a kezét, hogy eloltsa a tüzet, és a háta mögé
rejtette.
Eszébe jutottak a királyhűekkel töltött hetek, és Rozália, a Kiváltságos, aki harcolt értük. Vajon a nő
megérezte a Nilában szunnyadó erőt, és egyszerűen úgy döntött, nem tesz róla említést? Vagy valami más
okból volt olyan kedves hozzá? Nila is olyan lesz egy nap, mint ő – idős, bölcs és hatalmas? És az
emberek éppúgy idegesek lesznek körülötte, ahogy ő ideges volt Rozália körül?
– Risara!
Nila kimászott gondolatai kútjából, és beletelt egy pillanatba, hogy emlékezzen, ezt a nevet használja
Bo áltitkárnőjeként – miközben Bo maga ügyvédnek adja ki magát. A hang irányába fordult, ahonnan a
Kiváltságos sietett felé a táboron keresztül. Tempója aggodalommal töltötte el a lányt.
– Megtalálta Tánielt?
– Nem. – Bo karon fogta, és magával húzta a hintó túlsó oldalára, ahol kevésbé tűnt valószínűnek, hogy
valaki meghallja őket. – Hilanszka tábornok szerint Tániel halott.
Bo szavainak érzelemmentességétől Nila hátrahőkölt. A Kiváltságos azóta akarta megszállottan
megmenteni Tánielt, hogy a szárnyai alá vette őt és Jákobot. Azt mondta róla, ő az egyetlen barátja. Immár
hónapok óta kereste Tánielt, méghozzá olyan szenvedéllyel, ami Nilát is inspirálta. Most meg ez? Igaz,
hogy Bo olykor képes közömbösen vagy akár hidegen viselkedni, de ez...
– Van még valami? – kérdezte Nila.
– Ki fogjuk deríteni, hogy igaz-e. Adamat szerint van rá esély, hogy él, és Hilanszka véleménye kevés,
hogy biztosra menjünk.
Nila ekkor rájött, hogy Bo nem érzéketlen – hanem kábult.
– Mi a helyzet?
– Hilanszka elbocsátott minket, de én nem távozom, amíg meg nem tudom, mi történt Tániellel.
Holttestet akarok látni, vagy sírt, vagy valamit, ami több Hilanszka szavánál. Ha kell, a kez táborba is
elmegyek. Adamat a katonákon keresztül próbálja megerősíteni, igaza van-e Hilanszkának. Én ugyanezt
fogom tenni. – Megállt, és végigmérte a lányt.
– Ez veszélyes lesz. Ha Hilanszka rájön, ki vagyok, lehet, hogy azonnal megölnek... magával,
Adamattal, Oldrichcsal és az embereivel együtt.
– Csak mert ügyvédnek adja ki magát?
Mosoly lopakodott Bo szája sarkába, de gyorsan elnyomta.
– Komolyan beszélek. Hilanszka se nem kedveli a Kiváltságosokat, se nem bízik bennük. Rejteget
valamit, és a puszta tény, hogy körülötte szaglászunk, fel fogja kelteni a gyanúját. Olyan, mint Tamás... A
leglogikusabb megoldást fogja választani. Akkor is, ha egy rakás embert kell megölnie hozzá.
– Ez úgy hangzik, mint ami igényt tarthat a maga tiszteletére.
– És pontosan azáltal fogom tisztelni, hogy nem hagyom, Hilanszka megtudja, mi vagyok valójában.
Vagy hogy maga mi, ha már itt tartunk. – Lenézett a lány kezére, és hosszú csend ereszkedett rájuk. Bo azt
mondta neki, hogy a Kiváltságosok közül is csak az istenek tudják rúnás kesztyű nélkül megérinteni a Mást
anélkül, hogy a mágia belülről felégetné őket.
Nila azonban a jelek szerint kivétel volt, márpedig istennek messze nem nevezhette magát.
Bizonyosan tudta, hogy Bo egyetlen kérésére még ma visszaküldi őt Adopestbe. Itt volt a lehetősége,
hogy eltűnjön. Magához veszi Jákobot, és a Bótól kapott pénz segítségével elrejtőznek. Többé nem lenne
veszélyben.
De ha most elmegy, sosem tanulja meg uralni a képességét. Sosem talál még egy Kiváltságost, alá ilyen
türelmes, figyelmes vagy egyszerűen csak emberi, mint Bo. És sosem lesz lehetősége meghálálni a
kedvességét, melyet az ő és Jákob irányába mutatott.
Miben segíthetek? – kérdezte.
Nila a kis, fából-kőből felhúzott épületben várt, amely az egyik katona szerint egykor istállóként
működött.
Alig volt teteje, az ajtó funkcióját egy tehénbőr-cafat látta el, de úgy tűnt, a tizenkettedik dandár
hadbiztosa nem bánja. A padlót szalma borította, és minden zugon faládák és lőporos hordók álltak
egymásra halmozva.
Bo azt mondta neki, kérdezősködjön Kétlövetű Tahiéiról, aztán elhessegette a túlságosan általános
instrukcióra vonatkozó ellenvetését, és magára hagyta a feladatával. Nila azt éppenséggel nem mondhatta
róla, hogy a lelkesítő vezető mintapéldája lenne.
Fogalma sem volt, hogyan kérdezősködjön a katonáknál egyik társuk haláláról. Faragatlan dolognak
tűnt. Ezért úgy döntött, azon készségeit használja, melyekről tudja, hogy hasznosak.
Annak ellenére, hogy borzalmas élményként élte meg a Lord Vetas foglyaként töltött időszakot, azért
nem egy fontos leckét tanult belőle. Például azt, hogy mekkora értéke van a gondosan vezetett
nyilvántartásnak, és hogy milyen jól fel lehet azokat használni a nyilvántartást gondosan vezető emberek
ellen.
A tehénbőrt félrevonva egy nagyjából ötven körüli, adrói kék katonai kabátot viselő nő baktatott be a
szobába, gallérján egy hadbiztosi kitűzővel. A vékony nő a súlya nagyját a csípője körül hordta, őszülő
haját hátul kontyba fogta.
– Miben segíthetek, drága? – kérdezte, miközben minden óvatosságot sutba vágva lehuppant az egyik
lőporos hordóra.
– A nevem Risara – mutatkozott be udvariasan Nila, és kisimította a szoknyája elejét. – Az Adopestből
érkezett Mattias jogtanácsos titkárnője vagyok, és mielőbb szükségem volna a dandár nyilvántartási
papírjaira.
– Nos, akkor – szipogott a hadbiztos – ezt Hilanszka tábornokkal kell megbeszélnie.
Nila előkapta a hóna alól az aktatáskáját, és kinyitotta az ölében, majd gondosan végigböngészte a
benne lévő, hivatalosnak tűnő iratokat. Kivett közülük egyet, és átnyújtotta a hadbiztosnak.
– Ez egy parancs, amely feljogosít rá, hogy bármilyen nyilvántartásba belenézhessek. Vagy gondolja,
hogy a tábornok ezzel akar foglalkozni a jelenlegi káosz közepette?
A hadbiztos kétszer is elolvasta a parancsot, közben Nila igyekezett nem kimutatni az idegességét. A
papír tökéletesen érvényes volt, de Bo figyelmeztette, hogy a hadsereg a civil bíróságok hatáskörén kívül
működik – legalitástól függetlenül.
– Rendben – adta vissza a hadbiztos a dokumentumot Nilának. – Mire kíváncsi?
Nila igyekezett nem kimutatni a meglepetését, hogy ilyen könnyen hozzáférést kapott a nyilvántartáshoz,
és azt is próbálta leplezni, hogy igazából fogalma sem volt, mit keres. Mi segíthetne nekik Tániel nyomára
bukkanni? Az állítólagos halála előtti tettei?
– Kérem az utóbbi két hónap összes rekvirálási papírjainak másolatát.
– Az összeset? – hőkölt hátra a hadbiztos a lőporos hordóján. – Több száz oldalról beszélünk.
– Hozzon egy írnokot. Megvárom.
A hadbiztos morgott egyet az orra alatt, majd turkálni kezdett az egyik sarokban felhalmozott ládákban.
Nila várt, és igyekezett olyan türelmesnek tűnni, amilyennek csak tudott. Lord Vetas annak idején
számtalan feladat elvégzésére kényszerítette – és nem csak törvényesekre –, és hamar megtanulta, hogy ha
úgy csinál, mintha odatartozna valahová, akkor az emberek feltételezik róla, hogy tényleg oda is tartozik.
– Szüksége van még valamire? – kérdezte a papírhalmokban csuklóig elmerülő hadbiztos. – Nem
akarok még egyszer végigmenni ezeken.
– Milyen nyilvántartást vezet az egyes tisztekről?
A hadbiztos kiemelt egy nagy halom megviselt, sárga, karvastagságnyi papírt.
– Azt a tábornok szárnysegédjétől kell kérnie.
– Hát persze. – Nila elvette a papírokat a hadbiztosról, és beléjük lapozott. – Nem kell lemásolnia
őket?
– Mindből három példány van. Ezért üres rajtuk az aláírás rubrikája. Majd másoltatok belőlük egy
újabb példányt, amikor valakinek lesz rá ideje. Valami konkrét dolgot keres?
Nila egy pillanatig habozott. Ha elárulja, mit keres, azzal talán gyanút kelt. Ugyanakkor igencsak
elcsüggesztette a gondolat, hogy az összes papíron végig kell rágnia magát.
 – Tudja, hogy Kétlövetű Tániel százados nyújtott-e be rekvirálási parancsot?
– Nyújtott bizony. – A hadbiztos az emlékei közt kutatva vakargatta a fejét. – Azt hiszem, van pár
tucatnyi papír róla. A pontos napokat nem tudom megmondani, de a lőpormágusok kérvényeit egy „lm”
jelöli a rendelési rubrikában.
– Rendkívül sokat segített. Köszönöm. Nem bánja, ha itt nézem végig a papírokat?
A hadbiztos megvonta csontos vállát.
– Én aztán nem. Viszont meg kell bocsátania egy pillanatra. Mennem kell pisálni.
Nila egyedül böngészte át a nyilvántartást. Beletelt pár percbe, hogy ráérezzen a papírok rendszerezési
szisztémájára. Számos rubrikát és kisbetűs írást tartalmaztak. Nevek, dátumok, rendelések, és feljegyzések
arról, hogy teljesítették-e azokat. Fél tucatnyi különböző kézírással írt jegyzeteket talált – valószínűleg
más-más hadbiztosoktól. Onnantól kezdve, hogy rábukkant az első „lm”-re – Tániel egy megtagadott
lőporigénylésére –, már könnyen megtalálta a többit is.
Éppen az ötödik lőporigénylésnél tartott, amikor meghallotta maga mögött az idős hadbiztos hangját.
– Itt van – mondta. Nila udvariasságból felpillantott, csak hogy csapdában találja magát a kis
helyiségben, két nagydarab katona között. Sötétkék, vörös csíkokkal díszített adrói egyenruhát és
medvebőr kalapot viseltek. Nem közönséges katonák. Gránátosok.
– Asszonyom – szólalt meg az egyikük. – Kérem, jöjjön velünk.
Nila szíve a torkában dobogott.
– Van valami probléma?
– Kérem – mondta ismét a gránátos –, jöjjön velünk. – Maga mögé pillantott, mintha ideges lenne
valami miatt. – Ne csapjon felfordulást, asszonyom.
Nila úgy látta, nincs más választása. Kiabálhatna, sikoltozhatna, de nem sok esélye van, hogy felhívja
magára Bo figyelmét. És ha sikerülne is, mit tehetne Bo? Ami a küldetésüket illeti, ez jelenleg egy
ellenséges tábor a számukra.
– Természetesen, csak hadd szedjem össze a cuccaimat. – Nila felkapta a rekvirálási papírokat,
összekötötte őket egy zsineggel, majd mindet eltüntette a táskájában, aztán követte a katonákat ki az
épületből.
– Kérem, maradjon velünk – mondta az egyik férfi halkan, mielőtt kicsit előrébb ment. Nilának feltűnt,
hogy a társa közben lemarad úgy tíz lépés távolságra. Mintha nem akarták volna, hogy vele lássák őket.
Elvezették Hilanszka tábornok főhadiszállása mellett, majd át egy kis emelkedőn a tábor egy másik
részébe. Nila a különböző jelzéseket fürkészte, és próbált visszaemlékezni az adrói hadsereg dandárjaira
és ezre-deire, de hiába. Ha nem Hilanszka tábornokhoz kísérik, akkor kihez? Vagy talán egyenesen a
cölöpkerítések mögé viszik?
Az előtte haladó gránátos hirtelen megállt egy fehér sátor mellett, és úgy helyezkedett el, mintha őrt
akarna állni mellette. A bejárat felé intett.
– Menjen be.
A másik katona eltűnt. Nila egy pillanatig csak bámulta a sátrat, egyrészt kíváncsian, másrészt tartva is
attól, ami bent várhat rá. Összeszorította az állkapcsát. Most már ő is Kiváltságos. Hozzá kell szoknia a
veszélyhez – és a kockázatvállaláshoz. Bement.
Egy férfi ült a sátor közepén, és vadul jegyzetelt egy ölében tartott könyvbe. Fel se nézett, amikor Nila
belépett, csak egy vele szemben lévő székre mutatott, és írt tovább. Nila óvatosan körülnézett. Nem látta
nyomát bármiféle veszélynek, bár egy katonákkal teli táborban ez egyetlen pillanat alatt megváltozhat.
Elfoglalta a felkínált széket.
A sátor mérete alapján Nila tisztnek tippelte a férfit. Nagydarab volt, bőven száznyolcvan centi fölött,
széles vállakkal és vaskos karokkal. Arcát mintha túl sokszor ütötték volna meg, orra görbén állt,
arccsontjai kiugrottak. Egy olyan kerekes székben ült, amilyet a rokkantak használnak.
Észrevette a férfi sarokban lógó egyenruháját, vállán az Adrói– hegység fölötti két sólyom jelével.
Négy rendfokozati csíkot is látott rajta – Nila annyit azért tudott a hadseregről, hogy megállapíthassa, egy
ezredessel akadt dolga. És mintha olvasott volna valamit a hírekben mostanában... Egy írást egy hősies
tettei közben lebénult ezredesről?
A férfi végre abbahagyta az írást, és kihúzta magát a székében.
– Maga az a lány, aki ma délután érkezett az ügyvéddel? – kérdezte.
– Mattias jogtanácsos titkárnője vagyok.
– Mióta van a jogtanácsossal? – Az ezredes figyelmesen fürkészte Nila arcát.
– Nem egészen értem a kérdést.
– Pedig egyértelmű. Mióta ismeri? A bizalmasának mondhatja magát?
Nila tudta, hogy döntést kell hoznia. Mindenestül Bo mögé áll – és ott lesz akkor is, ha lebuktatják és
megölik –, vagy úgy csinál, mintha csak egy felbérelt titkárnő volna.
– Egy ideje ismerem, és igen, a bizalmasa vagyok, uram.
Az ezredes szeme összeszűkült.
– Valóban? Akkor mondja: mire készül a Kiváltságos?
Nilának kényszerítenie kellett magát, hogy ne vetődjön a sátor kijárata felé.
– Nem értem, miről...
– Elég – szakította félbe a férfi. – A gyerekkora óta ismerem Kétlövetű Tánielt. Gondolja, nem ismerem
fel a legjobb barátját?
– Bocsánat, uram. Nem tudom, kicsoda ön.
– Etán ezredes vagyok.
– Etán ezredes. Ha úgy gondolja, ismer valakit, miért nem invitálja őt a sátrába közvetlenül?
Egy mosoly árnyéka suhant át Etán arcán.
– Borbador Tánielt keresi?
Egy ilyen direkt kérdést Nila már nem kerülhetett meg. A férfi azt állította, ismeri Tánielt, hát lehet,
hogy így a legkönnyebb információt kihúzni belőle. Ugyanakkor az is lehet, hogy ez egy csapda.
– Igen.
Etán halkan felsóhajtott, és lehunyta a szemét.
– Hála Adómnak.
– Hogyan?
Etán kinyitotta a szemét.
– Az utóbbi heteket azzal töltöttem, hogy megpróbáltam kideríteni, mi történt Tániellel. Senki sem látta
azóta, hogy trófeaként emelték a kez tábor fölé. Hilanszka nem hajlandó kérdezősködni felőle. Még csak
Tániel holttestének kiadását sem kéri.
Nila torka kiszáradt.
– Akkor Tániel tényleg halott?
 – Nem tudom. Még élt, amikor legutóbb látták azon a gerendán lógva, aztán, amikor Kresimir megölte
Adomot...
– Várjon, micsoda? – Nila nem bírt magával, előrehajolt a székében. – Kresimir megölt Adomot?
Miről beszél?
Etán legyintett.
– Ez egy nagyon hosszú történet, és a jelek szerint nem jutott el Adopestbe. Pokolba is, Hilanszka
mindent titokban tart errefelé. De hogy megválaszoljam a korábbi kérdését, úgy vélem, nem lett volna
bölcs idehozatnom Borbadort. Merem remélni, hogy önt kevésbé figyelik, mint az állítólagos „ügyvédet’'.
– Akarja, hogy átadjak neki egy üzenetet?
– Igen. Ne bízzon Hilanszkában.
– Nem hiszem, hogy Bo bárkiben is bízna.
Etán savanyú képpel nézett le a lábára. Mintha nem is hallotta volna meg Nilát.
– Hilanszka a felettesem, és méltatlan ilyesmit mondanom róla, de az utóbbi időben rendkívül furcsán
viselkedik. Mint már említettem, nem hajlandó utánajárni a Tániellel történteknek. Határozottan tiltakozik
a gondolat ellen, hogy Tamás esetleg életben lehet. Mi több, Tamás leghűségesebb embereit a saját
századaikba helyezte, és a saját, régóta alatta szolgáló embereit léptette elő. És a Kez egy bekerítő
manőveréről hadovái, mely szerinte a déli hegységen fog áttörni... Két teljes századot küldött a délnyugati
völgyekbe, ahol átkozottul haszontalanok lesznek majd, ha a Kez támadást indít.
Nila meg sem próbált úgy tenni, mint aki érti a hadsereg belső politikáját, de úgy képzelte, itt is
ugyanúgy mennek a dolgok, mint minden más helyen, ahol az emberek folyamatosan rangokért és
pozíciókért marakodnak – mint abban a nemesi házban, ahol a puccs előtt dolgozott. Tudta, hogy Bót egy
cseppet sem érdeklik a hadsereg belső ügyei, ám Etán kétségbeesettnek tűnt, és nem sok értelmét látta,
hogy ezt közölje vele.
– Tud segíteni nekünk Tániel megkeresésében? – kérdezte lágyan.
Etán a lány kezében tartott aktatáskára nézett.
– Én is végigböngésztem Tániel rekvirálási papírjait, sőt, ott voltam, amikor néhányat kitöltött. Nem
hiszem, hogy a segítségére lesznek, bár gondolom, nem árthat, ha még egy szempár végigmegy rajtuk.
Mindent, ami a hatalmamban áll, megtettem, hogy kiderítsem, mi történt vele... és figyeltem mindenkit, aki
esetleg szintén róla kérdezősködik. Lehet, hogy Bónak a kez táborba kell mennie, ha több információhoz
akar jutni.
– Az öngyilkosság lenne – jegyezze meg Nila. Nem mintha ez megállítaná Bót.
– Meglehet. Sajnálom, hogy nem tudok többet segíteni. Reggel indulok Adopestbe. Ha bármit tehetek
önökért, lépjenek velem kapcsolatba a tizenkettedik dandár egyik gránátosán keresztül.
– Köszönöm.
Magára hagyta az ezredest, és visszaindult a táboron át oda, ahol a hintójukat hagyták. Mit tehetne még
azon kívül, hogy megvárja Bót, és elmondja neki, amit Etantől megtudott? Az ezredes tanácsa nem segített
nekik, de remélte, a tudat, hogy van egy barátjuk a táborban, és hogy Tánielt utoljára élve látták,
optimistább hangulatba hozza majd Bót.
A hintójukat levitték az útról egy vízmosásba, és eloldozták előle a lovakat. Nila beült a kocsiba, hogy
egyesével végigmenjen a nyilvántartásokon, és alaposan áttanulmányozza minden papír minden sorát,
hogy biztos lehessen benne, nem mulasztotta el Tániel egyetlen rekvirálását sem. Egy ideig Tániel minden
lőporral kapcsolatos kérését visszautasították „a vezérkar parancsára”.
Egészen egy hónappal ezelőttig. Akkor megkapta a lőport, és a megjegyzés rovatban az állt, hogy
„Hilanaszka tábornok különleges engedélyével”. Nila ezt a lapot félretette, hogy majd megmutassa Bónak.
Besötétedett, és félre kellett tennie a munkát. Furcsának tűnt, hogy sem Bo, sem Adamat nem tért még
vissza. Ami azt illeti, Oldrich őrmestert és az embereit sem látta. Fejét a hintó falának támasztotta, és azon
tanakodott, hogy megkeresse-e őket, vagy továbbra is itt várjon rájuk.
Nila ekkor mintha halk kattanást hallott volna a hintó másik oldali ajtajából. Odafordult, de az ajtó
továbbra is zárva volt.
– Helló? – szólalt meg. Amikor nem kapott választ, kezét a kilincsre tette, és ekkor felmerült benne,
hogy egy több tízezres táborban van, mégis, mintha senki sem lenne a hintó közelében.
Hirtelen kivágódott a másik oldali ajtó. Nila sötét kabátot, eltakart arcot és pengén villanó tompa
holdfényt pillantott meg. A hintó megbillent, ahogy a támadó beugrott, és a lány felé nyúlt.
Nila átvetette magát a kocsin, a kés megakadt a szoknyájában. Megpördült, és közben egy férfi halk
káromkodását hallotta, ahogy az illető megpróbálta kirángatni a pengéjét a ruha anyagából. A lány rágurult
a penge oldalára, és vállon rúgta a támadóját.
A férfi nyögve hőkölt hátra, immár kés nélkül, de aztán egész testével rávetette magát.
Nila a válla alatt kapta el a támadót, aki a kezét csépelve próbálta lejjebb nyomni, és közben a nyaka
felé nyúlt. A lány érezte a torkára kulcsolódó ujjakat, és eszébe jutott Lord Vetas forró lehelete a vállán,
amikor ő kezdte ugyanúgy fojtogatni.
A férfi hirtelen felszisszent, és égő kabáttal ugrott hátra tőle. A nyomás eltűnt Nila nyakáról, és látta az
ujjbegyein táncoló lángot, és dühtől fűtve ugrott rá a férfira. Az próbálta visszaverni, de figyelmét
lekötötte égő kabátja, és Nilának sikerült közel férkőznie hozzá.
Lángoló kezét a férfi arcára helyezte, és megnyomta.
Bőr és csont olvadt semmivé az ujjai alatt. A férfi sikolya elhalt a torkában, teste megszűnt mozogni. A
ruhája és a párna még mindig égett, ezért Nila addig verte a lángokat a szoknyájával, amíg ki nem aludtak.
A test alatta feküdt, a fej gyomorforgató, fekete gumóvá olvadt a hintó padján. Nila lassan elhátrált tőle.
Fejét beleütötte a hintó tetejébe, úgyhogy lejjebb hajolt, de sehogy sem tudta levenni a szemét a ruhája
füstölgő maradékában fekvő hulláról.
Lenézett a kezére. Égett csont– és húsdarabok borították.
– Nila, jól...
Bo tárta ki az ajtót, amelynek az imént támaszkodott, és lenézett a holttestre. Arcáról semmit sem
lehetett leolvasni a sötétben.
– Jöjjön ide – mondta gyengéden, és a derekánál fogva kihúzta a lányt a hintóból. Nilának csak ekkor
tűnt fel az égett hús, haj és gyapjú keserű szaga. Bo elővett egy zsebkendőt, finoman letörölgette a lány
kezét, és a kulacsa tartalmából is öntött valamennyit az ujjaira. Aztán visszament a hintóhoz, és kivette
belőle az aktatáskát.
– Én... – Nila alig tudott lélegezni. Zakatolt a szíve, remegett a keze.
Megölt egy embert. Elégette az egész fejét. A kezével.
– A csomagjainkat itt hagyjuk. Felgyújtanám a hintót, de csak annál hamarabb felfigyelnének rá.
Oldrichot és az embereit letartóztatták. Meg kell találnunk Adamatot.
Nila az égett maradványoktól immár megtisztított kezére nézett. Fantomvér ragacsozta össze az ujjait.
Kényszerítette magát, hogy Bo szemébe nézzen. Erősnek kellett lennie.
– És ha őt is elfogták?
– Ha tudjuk, kiszabadítjuk. Ha nem, magára van utalva.
– Oldrich összes emberével együtt?
Bo lopva körülnézett.
– Még én sem tudok tizenöt embert kiszabadítani egy ellenséges táborból. Szembe kell nézniük a
kivégzőosztaggal, hogy mi megléphessünk. Menjünk. – És húzta magával Nilát.
– Nem – mondta a lány.
– Hogyhogy „nem”?
– Maga, illetve mi kevertük őket bele ebbe. Mi is fogjuk kimenteni őket belőle.
– A fenébe is, Nila – sziszegte Bo. – Ahhoz segítségre lenne szükségünk, márpedig az nincs.
Nila megdöntötte a fejét.
– De igen, van.
 5.

FEJEZET

Adamat csak úgy három órán át kérdezgethette az embereket, mielőtt eljöttek érte a katonai rendészek.
Épp egy fiatal őrmesterrel beszélt, akinek az unokatestvére a Ket tábornok parancsnoksága alá tartozó
harmadik dandárban szolgált, amikor valaki megfogta a könyökét. Úgy fordult meg, hogy arra számított,
Nila vagy Bo hoz híreket, ehelyett egy katonai rendőrtisztre kellett fel – és még feljebb – néznie. A
hordómellű férfinak hozzá illően öblös volt a hangja.
– Adamat felügyelő?
– Igen.
– Velem kell jönnie.
Adamat szorosan megmarkolta sétapálcáját, és felvonta a szemöldökét.
– Elnézést, éppen egy interjú közepén vagyok. Várnia kell. – Visszafordult az őrmesterhez, remélve,
hogy ennyi elég a rendész lerázáshoz.
– Most – csengett a katona hangja.
Az őrmester közelebb hajolt Adamathoz.
– Felügyelő, jobb lesz, ha vele megy.
Adamat halkan felsóhajtott, kezébe vette a kalapját, és szembefordult a rendésszel.
– Miről van szó?
– Velem kell jönnie.
– Igen, ennyit eddig is felfogtam. Adrói állampolgár vagyok, és jogomban áll tudni, miért rendel
magával egy békefenntartó tiszt.
A rendész oldalra döntötte a fejét.
– Ez a tábor katonai hatáskör alá esik, így itt nincsenek meg az említett jogai, hacsak egy adrói
rendésztől meg nem kapja azokat. Szóval velem jön, vagy magammal kell rángatnom?
Tehát a rendész sajnos nem olyan ostoba, mint amilyennek tűnt. Adamat határozottan biccentett.
– Megyek, de tiltakozom a bánásmód ellen.
– Tiltakozzon, amennyire csak jólesik. Erre.
Adamat ügyelt rá, hogy amolyan kényelmetlen morgolódást hallasson, miközben átvágtak a táboron,
belül azonban kalapált a szíve. Számított rá, hogy a rendészek előbb-utóbb leállítják, elvégre ha
Hilanszka valóban rejteget valamit, nem hagyhatja, hogy szaglásszanak körülötte. De azt nem gondolta
volna, hogy ilyen hamar eljön ez a pillanat.
Lehet, hogy Hilanszka kikérdezte Oldrichot? Vagy valamelyik katonája felismerte volna Bót? Túl sok
minden alakulhatott rosszul, képtelenség volt minden eshetőségre felkészülni. Talán a lány idegei mondták
fel a szolgálatot, és maga rohant Hilanszkához.
 Adamat ez utóbbi gondolatot elvetette. Annak a mosónőnek, bárki legyen is, acélos keménység ül a
tekintetében.
A tábori börtön mindössze három kocsiból állt, ott, ahol a dandár lovassága kikötötte az állatait.
Adamatot a rendész a legközelebbi kocsihoz vezette, az egyik őr pedig kinyitotta neki az ajtót.
A nagydarab rendész megragadta Adamat vállát, és a kocsi felé taszította őt. A felügyelő a fogait
csikorgatta, és szerette volna rendre utasítani a férfit, de tudta, hogy nem lenne jó ötlet újabb ellenséget
szereznie. Mostanra mindhárom kocsi megtelt – Oldrichcsal és az embereivel.
Miután Adamattól elvették a sétapálcáját, belépett a börtönbe.
Oldrich savanyú ábrázattal méregette.
– Látom, a Kiváltságosunk terve jól alakul – állapította meg, miután az őr eltávolodott tőlük.
– Magukat mikor szedték össze? – kérdezte Adamat.
– Alig fél órával ezelőtt.
– Mondták, hogy miért?
Oldrich megrázta a fejét.
– Azután kaptak el minket, hogy szétváltunk. Néhányan az étkezdébe mentek, ketten meg a latrinába.
Nagyon csendben intézték az elfogásunkat, és gondoskodtak róla, hogy mindegyikünkre három emberük
jusson. – Nekidőlt a börtönkocsi rácsainak, és kiköpött. – Semmi jót nem jelent, hogy diszkréten csinálták.
A rendészek szeretik fitogtatni az erejüket.
– Úgy viselkednek, mintha az állam ellenségei lennénk – szólalt meg az egyik katona. Többen is
bólintottak, mire hozzátette: – A tábornagy sosem bánna így velünk.
Oldrich hátranézett a válla fölött.
– A tábornagy nincs itt. Ti, fiúk, csak ne felejtsétek el: parancsot követtetek. Ha bárki felel ezért az
egészért, az én leszek. – Aztán Adamatot fürkészte, mintha csak azon tűnődött volna, megéri-e, hogy a
kedvéért hadbíróság elé kerüljön, vagy még rosszabb sorsra jusson.
Az emberek közti zord csendből ítélve Adamat úgy vélte, ezt a társalgást már lefolytatták.
– Mikor fognak kikérdezni minket? – kérdezte. Nem nagyon voltak rendészekkel kapcsolatos
tapasztalatai, de csak a legrosszabbra gondolhatott: Hilanszka nagyon el akart titkolni valamit. Képes lesz
megkínozni őket, hogy kiderítse, mit tudnak, hogy aztán csendben kivégeztesse mindnyájukat.
– Attól függ, mennyire sietős a dolguk. Meg hogy mekkora darázsfészekbe nyúlt a kérdezősködésével.
Lehet, hogy csak pár napig tartanak fogva, aztán pedig elengednek minket. – Oldrich azonban nem hangzott
valami bizakodónak.
Az éjszaka telt és telt, Adamat pedig a sátrakat figyelte, és várta, hogy újra felbukkanjanak Hilanszka
rendészei, és megkezdődjön a kikérdezésük. Múltak az órák. Minél többet merengett Adamat, annál inkább
úgy érezte, hogy Oldrichnak mégis igaza van: Hilanszka csak nem akarja, hogy komplikálják a dolgokat.
Nem akarja, hogy szabadon szaladgáljanak a táborban, és ennyi. Ettől még nem érezte magát
kellemesebben ezen a szűk helyen, de azért segített, hogy kissé megnyugodjon.
Épp kezdett volna elszunyókálni, vállaival a börtönkocsi hideg acélfalának támaszkodva, amikor
sziszegést hallott a füle mögül.
Megfordult, és Bót látta maga mögött.
– Mióta vannak itt? – kérdezte a Kiváltságos a rács túlsó oldaláról.
Adamat lerázta magáról az álmosságot.
 – Azt hiszem, pár órája.
– Az őrök eszméletlenek. Van pár percünk, mielőtt a poroszkáló őr visszatér a köréről. Mennünk kell.
Most rögtön.
Adamat hezitált. Ha Hilanszka csak egy kis ideig akarja fogva tartani őket, a szökésükkel csupán
rontanak a helyzetükön. Bo a börtönkocsi elejéhez lépett, és megnyalta egyik kesztyűs ujját. Aztán kétszer
megrántotta az ujjait, és a zárra helyezte azokat.
– Biztos benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Adamat.
– Nilának az életére törtek. Nemcsak elcsendesíteni akarnak minket, hanem megölni. Nila! Nyissa ki a
másik kocsit.
Adamat megfordult, és Nilát látta, ahogy odasiet a másik börtönhöz. Úgy nézett körbe, mintha csak
zavarban lenne, aztán tenyérrel felfelé kinyújtotta az egyik kezét, mintha egy gyümölcsöt tartana benne.
Adamat erre a homlokát ráncolta. Mit csinál ez a nő?
Hideg, kék láng lobbant fel Nila tenyere fölött, majd a lány megragadta a zárat. Az acél elolvadt a
kezében, és sisteregve a földre csöpögött. Az egyik katona halkan elkáromkodta magát.
A lány Kiváltságos? Hát ezért ragaszkodott hozzá Bo, hogy velük jöhessen! De hol van a kesztyűje?
Adamatnak nem maradt ideje ezen rágódni, mert a suttogó katonák kilökdösték a kocsi ajtaján.
– Hogy a pokolba jutunk ki a táborból? – sziszegte Adamat.
– Segítséggel. – Bo halkan füttyentett, mire hirtelen két férfi bukkant fel a kikötött lovak melletti
sötétségből. Lehettek vagy két méter magasak, és egy rakás kék-vörös egyenruhát tartottak a kezükben. –
Oldrich. Öltözzenek fel az emberei. Épp most csatlakoztak a tizenkettedik dandár gránátosaihoz. Maga is,
Adamat. A ruhájukra vegyék, fiúk. Nem hagyhatunk nyomot a szökésünk mikéntjéről.
Adamat elvette az egyik uniformist, és ráhúzta az öltözékére. Rosszul állt rajta, minthogy az egyenruhát
egy sokkal nagyobb emberre szabták. Ezután kapott egy kabátot, majd pedig egy medvebőr kalapot is.
Nila végigment az emberek között, és itt-ott mindenkinek megigazíthatta az egyenruháját. Aztán
csatlakozott Adamathoz és Bóhoz, és a két gránátosra mutatott.
– Maguk most Etán ezredes díszőrségének tagjai – világosította fel a lány a felügyelőt –, és éppen
Adopestbe kísérik őt. Eredetileg csak reggel indult volna, de egy családon belüli megbetegedés arra
kényszerítette, hogy még ma éjjel útra keljen.
– És bízhatunk ebben az Etán ezredesben?
Bo egy pillanatig tétovázott, majd bólintott.
– Tániel egyik barátja.
Adamat Bóra és Nilára nézett. Egyikük sem viselt egyenruhát.
– Magukkal mi lesz?
– Mi más módon jutunk ki – válaszolt a férfi, és nem fűzött hozzá további magyarázatot.
– És ez a polgárháború?
– Nem az én problémám.
Nila elnézést kérő tekintetet vetett Adamatra.
– Mozogjanak – tette hozzá Bo. – Az őrséget egy órán belül leváltják. Mi itt várunk, hogy biztosra
menjünk, nem veszik észre az eltűnésüket, mielőtt az ezredes ki tudja juttatni magukat a táborból, aztán egy
Adotengerhez vezető, hamis nyomot kreálok az esetleges üldözőiknek. Azt hiszik majd, hogy csónakkal
lógtak meg.
 Adamat elnyomta a késztetést, hogy köszönetét mondjon. Végül is eleve nem lennének itt, ha Bo nem
veszi rá őket.
– És a fiam? – kérdezte. Vissza kellett kapnia a fiát, és Bo volt az egyetlen, aki ebben segíthetett neki.
– Először megkeresem Tánielt, aztán elmegyek magáért Adopestbe. A szavamat adom.
Adamat kurtán biccentett a Kiváltságosnak, majd követte Oldrichot és az embereit, akik már elindultak
a két gránátos után. Erőltetett menetben vezették át őket a táboron, Adamat alig tudott lépést tartani velük.
Oldrich emberei az adrói hadseregben szolgáltak, és talán nem nőttek akkorára, mint a gránátosok, de
azért különösebb gond nélkül el tudták játszani a szerepüket. Adamat a legtöbbjüknél tíz évvel idősebb
volt, és elpuhította öregkora meg a családi élete. Hintóutazáshoz szokott, nem meneteléshez.
Emlékezett, amikor Tamás, még az akadémián, ezredesként elkezdte kitaposni a közemberek tiszti
rangra emelkedésének útját. Akkoriban Adamat fontolgatta, hogy a katonahivatást választja.
Három perce meneteltek, amikor hálaimát rebegett, hogy mégsem tett így.
Hamarosan megérkeztek a tábornak a tizenkettedik dandár gránátosai által elfoglalt részébe. Adamat
felismerte a jelzéseiket, az Adrói-hegység fölötti két sólymot, és próbálta felidézni, mit is tud Etán
ezredesről.
Hivatásos katona, épphogy túl a harmincon, aki a gurlai hadjárat állítólagos vége után zajlott, kisebb
gurlai háborúk egyikében tanúsított, kitűnő helytállása után emelkedett rangra. Felemelkedése gyorsnak
tűnhetett, kivéve, hogy Adamat tudta, az átlag gránátosok karrierje nem tart sokáig. A rohamcsapatok
tagjainak nincs hosszú életük, és általában nem az intelligenciájukról híresek.
Adamat arra is emlékezett, hogy pár hete olvasta az újságban, hogy Etán megsérült egy csatában.
Lebénult, állt a cikkben.
Már kapkodva lélegzett, amikor észrevette a tábor szélén várakozó hintót egy nagyjából ötven gránátos
alkotta díszőrséggel. Többük Adamatéknak szánt puskákkal és katonai felszerelésekkel várt rájuk.
– Sorakozó, emberek! – kiáltotta egy százados. – Elkéstetek, átkozott kutyák! Nem vagytok rá méltók,
hogy a hátatokon cipeljétek az ezredest! Nem vagytok rá méltók, hogy megmossátok a lábát. Amikor
visszajövünk, a latrinát fogjátok pucolni! – Le-föl rohangált a felsorakozott katonák előtt, közben
ostornyelével a térdüket csapkodta. Adamat érezte a csípését a combján, és elnyomott egy szitkozódást.
Most szerepet játszott, és nem merte elárulni magát.
– Igenis, uram! – vakkantotta a többiekkel együtt.
A százados megállt előtte, közelebb hajolt hozzá, majd nagyon halkan így szólt:
– Ha bajba keverik az ezredest, saját kezűleg végzek magukkal. – Még azelőtt továbbment, hogy
Adamat válaszolhatott volna.
Kéz nyúlt ki a hintóból, és megütögette az oldalát. Adamat alig fújhatta ki magát, máris ismét erőltetett
menetre kényszerült.
Mire a hintó legurult a tábori földútról az Adopestbe vezető kőútra, máris csurgott az arcán az izzadság.
Az északi ellenőrzőpontnál lassan megálltak. Két őr közelítette meg a hintót.
Adamat nem volt elég közel, hogy hallja a beszélgetést. Puskáját a vállán nyugtatva állt, hátizsákja
nekinyomódott a gerincének, és remélte, senki sem veszi észre, hogy milyen alacsony egy gránátoshoz
képest – vagy hogy az egyenruhája máris verejtékben úszik, pedig szinte még el sem kezdték a menetelést.
Az egyik őr vállat vont, majd mindketten hátraléptek, és intettek Etán hintójának, hogy folytassa az útját.
Rá se néztek Adamatra, amikor elmasírozott mellettük.
 Égő lábakkal masírozott bele az éjszakába, tüdeje mintha lángolt volna. Az utóbbi hat hónapban szerzett
összes sebe tiltakozott – sajgott az orra, viszkettek a vágások a hasán és a vállán, olyan zúzódások kezdtek
lüktetni, melyeknek a létezéséről sem tudott. Lassan lemaradt a többi gránátostól – Oldrich embereitől és
Etán igazi katonáitól egyaránt ezért keményebb tempóra kényszerítette magát.
Micsoda nyomorúságos formája ez a létezésnek. Ki képes efféle büntetésnek kitenni a testét? Adamat
erőt gyűjtött a felháborodásából. Semmit sem értek el az ideutazásukkal. Tániel valószínűleg halott, és
hetekbe, vagy akár hónapokba telhet, mire Bo visszatér, hogy segítsen Adamatnak megtalálni Josepet. Ha
egyáltalán visszatér. Miért egyezett egyáltalán bele ebbe az egészbe?
És ez az ügy Hilanszka és Ket között. Kétségkívül ez okozza majd Adró vesztét. Minél többet merengett
a Hilanszkánál látott térképen, annál biztosabb volt benne, hogy a tábornok nem egyszerűen felkészül egy
csatára – hanem egyenesen ki akarja azt robbantani.
Ket tényleg pusztán azért vádolná árulással Hilanszkát, hogy elfedje a saját bűneit? Talán azt hitte,
többen állnak majd mellé a vezérkarból? Vagy talán az Adom Szárnyait akarta maga mellé állítani.
Akárhogy is, Hilanszka és a Kez közé szorult, és össze fogják zúzni.
Tudta vajon, hogy három dandárnyi adrói lovasság fog miatta meghalni? Ennyire önző lenne?
Adamat csak akkor vette észre, hogy abbahagyta a menetelést, amikor a hintó és a kísérete már vagy
negyven lépéssel előtte járt. Rohant, hogy újra csatlakozzon hozzájuk, és igyekezett nem tudomást venni a
térdében égő fájdalomról, és épp akkor érte be a sor végét, amikor a százados megálljt parancsolt.
Adamat átlökdösődött a katonák között Etán hintója felé, amíg egy mellkasára tett kez meg nem állította.
– Nem mondtam, hogy oszolj – szólalt meg a százados. – Vissza a sorba, vagy verést kap.
– Beszélnem kell az ezredessel.
– Szó sem lehet róla. Vissza a sorba!
Adamat nem vesztegethette erre az idejét. Szíve sietősen dübörgött, és ennek már semmi köze nem volt
a gyors meneteléshez.
– Nem az egyik átkozott katonája vagyok, és ezt maga is tudja – mondta. – Értékelem a segítségét, de
másszon ki a rohadt arcomból. Tamás tábornagy megbízását teljesítem.
– Tamás tábornagy... – kezdte a százados, és kihúzta magát.
– Százados – szólt ki egy hang a hintóból. – Csillapodjon. Engedje be ide a felügyelőt.
Adamat elnyomott egy dicsőséges vigyort. Nem akarta tovább hergelni a férfit. Elment mellette,
kinyitotta a hintó ajtaját, és belépett.
A sötétségben nehezére esett kivennie Etán arcvonásait, de azt látta, hogy jókora ember. Rögzítették az
ülésében – valószínűleg beszíjazták a bénultsága miatt és egy botra támaszkodott.
– Most már megszabadulhat az egyenruhájától – mondta Etán.
– Ha ezen a ponton utánunk jön valaki, már úgysem fog sokat érni az álcája.
Adamat levette medvebőr kalapját és vörös kabátját, és megkönnyebbülten felsóhajtott. De azonnal
megbánta, hogy levetkőzött, amikor a hideg éjszakai levegő bekúszott átizzadt ruhája alá, és beleremegtek
a csontjai.
– Köszönöm a segítségét, ezredes.
– Ez a legkevesebb, amit tehetek. – Etán megpaskolta a hintó oldalát, mire újra mozgásba lendültek. –
Tániel megmentette az életemet. Jó barátom volt, és tudom, hogy segíteni akar neki. Azt kívánom, bárcsak
többet tehettünk volna.
 – Talán van még valami, amit megtehetünk – válaszolta Adamat, majd gyorsan hozzátette: – Méghozzá
az egész hadseregért.
Etán közönyösön mordult egyet.
– Ez a Ket és Hilanszka közti konfliktus Adró vesztét okozhatja – folytatta Adamat.
– Én ez ügyben mosom kezeimet. Északra utazom, és csendben visszavonulok. Egy rokkant gránátos
senkinek sincs hasznára, akár megnyerjük a háborút, akár nem.
– De...
– Nincsen „de”, felügyelő. Örömmel segítek önnek megszökni Hilanszka machinációi elől, de
számomra itt az út vége.
– Megértem. – Adamat frusztráltan csapott a tenyerébe.
Etán némileg habozva ejtette ki a következő szavakat.
– Ha van bármi, amivel segíthetek magának, megteszem.
– Van – vágta rá Adamat megújult reménnyel. – Jól jönne egy ajánlólevél.
– Kinek?
– Abrax dandártábornoknak az Adom Szárnyainál. Azt hiszem, tudom, hogyan mentsük meg Ket
tábornok csapatait.
 6.

FEJEZET

Tániel figyelte, ahogy az adrói katonák osztaga átkutatja az alatta húzódó szurdokot.
Azóta követte őket, hogy elhagyták a Veridi-völgyet, miután két napja leváltak a századuktól.
Tizenketten voltak, mind adrói kékben, teljes katonai felszereléssel a hátukon, puskával a hónuk alatt.
Óvatosan haladtak felfelé a völgyben, naponta csak úgy másfél kilométert tettek meg, és alaposan
megnéztek maguknak útközben minden szarvascsapást és hasadékor.
Ilyen tempóval még további két nap kell nekik, hogy megtalálják Ka-poel rejtekhelyét.
Leküzdte a késztetését, hogy felálljon, és elkiáltsa magát. Szeretett volna lerohanni a hegyoldalon, a
kavicsokon végigcsúszva és a kezével kalimpálva, hogy meglássák. Hetek óta nem jutott neki tisztességes
étel és puha ágy. Bőre felrepedezett és bekoszolódott, teste még mindig sajgott a Kresimir katonáitól
kapott verés miatt.
Már rég nem figyelt fel a saját szagára – ami biztos jele annak, hogy hozzászokott a bűzhöz.
Csupán a szűnni nem akaró gyanú fogta be a száját. Ezek az emberek nagy valószínűséggel őt keresik.
Adró délnyugati hegységei szinte járhatatlanok voltak, hatalmas völgyhálózatuk pedig nem vezetett
sehová. Mi másért lennének hát itt az adrói katonák? Az igazi kérdés az, hogy miért keresik őt.
Egyetlen parancsnoknak sem lehet oka rá, hogy két századot küldjön utána. Hilanszka tábornok elárulta
őt, elárulta Tamást, és elárulta Adrót. Lehet, hogy ezek az ő saját emberei. De az is lehet, hogy Tamás
visszatért, ez esetben ezek a katonák a barátai, de akkor bizonyosan a nevét kiabálva keresnék őt.
A döntésképtelenség megbénította Tánielt. Másfél kilométerről képtelenség lett volna bármelyiküket is
felismerni. A férfi halkan káromkodott. Ha maradt volna egy kis feketelőpora, nyolc kilométerről is tisztán
látná őket.
Hosszú órákba telt úgy lejjebb jutnia a hegyen, hogy biztosan ne vegyék észre. Csizmája telement
kaviccsal, combja lángolt az erőfeszítéstől, és majdnem alkonyodott, mire végre belopózhatott egy
vándorkő árnyékába úgy százötven méterre a szakasz fölött. Izzadság csurgott a homlokáról. Megint
elkáromkodta magát.
Mindegyik katona bajonettel felszerelt puskát hordott magával. Messzebbről bármilyen kovás
fegyverrel összetéveszthetők lettek volna, ilyen közelről azonban Tániel már ki tudta venni sima,
áramvonalas csövüket és lekerekített nyelüket. Ezek nem kovás puskák, hanem légpuskák – nem
feketelőporral, hanem sűrített levegővel lőtték ki a golyóikat.
Gyenge, megbízhatatlan fegyvereknek számítottak. A katonák csak akkor használtak ilyeneket, ha
lőpormágust kellett ölniük.
Tániel sötétedésig kuporgott a rejtekhelyén, megvárta, hogy a katonák felállítsák a táborukat, majd
visszamászott a hegy meredek oldalán.
 Kecskecsapásokat használva vágott át a gerincen, majd jó egy kilométert haladt tovább keletnek, vissza
a lapos vándorkövek határolta szűk hasadékhoz.
Ka-poel keresztbe tett lábakkal, hátát a barlangjuk falának vetve ült, hamuszínű szeplőit befedte a kosz,
hosszú, fekete kabátja szakadtan, megtépázva lógott rajta, szeme alatt mély, sötét karikák ültek. Felnézett
Tánielre, feje kissé megbillent a kimerültségtől.
– Egy szakasz adrói katona – szólalt meg a lőpormágus. – Légpuskákkal felfegyverkezve. – Leült a lány
mellé, és közben véletlenül sem nézett a lába előtt, a porban heverő viaszfigurára. – Minden bizonnyal
Hilanszka emberei. – Mélyen a csontjaiban érezte a fáradtságot. Minden izma sajgott, keze pedig remegett
a lőpor hiányától. Haladás. Pár napja még állni is alig tudott az elvonási tünetek miatt. – Felfelé jönnek a
völgyben. Hamarosan elérik a kanyarulatot, aztán már felénk tartanak majd. Úgy két nap múlva érnek ide.
Egy gramm lőport sem éreztem náluk.
Mosolyt erőltetett az arcára. Ka-poel a vállára hajtotta a fejét, és Tániel megpróbált kiegyenesedni
ültében. Nem mutathatta kis saját fáradtságát. Nem lett volna tisztességes a lánnyal szemben.
Mindazok után nem, amiket azért tett, hogy megmentse őt. Az ő mágiája adott erőt Tánielnek.
A puszta akaraterejével tartott sakkban egy istent.
Tániel végre lenézett a porban heverő viaszfigurára. Felismerte az arcát a kecses állról, az arany hajról
és a ronda, fekete lyukról, ahol egy szemnek kellett volna lennie. Egy öklömnyi méretű kő ült a figura
mellkasán, fejéből pedig egy hosszú tű állt ki.
Tániel gyengéden meglökte Ka-poel fejét a váltóval.
– Itt az idő – mondta.
A lány kérdőn nézett fel rá. A férfi egy pillanatig azon tűnődött, milyen lenne a hangja, ha képes lenne
beszélni. Nyomott egy csókot a homlokára, majd feltápászkodott.
– Meg kell ölnöm a honfitársaimat.
Tániel röviddel éjfél után lopakodott le a hegyoldalon. Sötét éjszaka volt, a felhők eltakarták a
negyedholdat. Egész teste remegett a leereszkedés erőfeszítéseitől, minthogy vissza kellett fognia magát,
nehogy kavicslavinát indítson meg vagy kisállatokat riasszon ki a rejtekhelyükből, szeme pedig sajgott az
erőlködéstől, hogy lásson valamit a sötétségben.
Hozta magával a muskétáját, amelyet a kez táborból való őrült szökésük során ragadott magához. Mivel
nem volt sem lőpora, sem lőszere, csak lándzsaként használhatta a rárögzített bajonettel. Kabátját Ka-
poelnál hagyta, mert az ezüst gombjain megcsillanhatna a kósza holdfény, és ezzel felhívná magára az
ellenség figyelmét – övcsatját ugyanezen okból bőrbe tekerte.
Kínosan érezte a lőpor hiányát. Csak egy csipetnyi elég lenne, hogy kiélesítse az érzékeit, és tisztán
lásson a sötétségben. Eltompítaná a csontjait gyötrő fájdalmat, háta és lába sajgását, és elég erőt és
gyorsaságot adna neki, hogy elbánjon tizenkét emberrel...
Nos, könnyű úgy sem lenne, de legalább lehetséges volna.
Leguggolt a hegyoldalon, és alaposan szemügyre vette az ellenséget.
Az adrói katonák egy háromméteres hasadékban táboroztak, hátukat a kőfal egy üreges vájatának
vetették. Egyikük őrt állt a hasadék tetején. Pár perc vizsgálódás után Tániel észrevette a második őrt a
tábor alatt, nagyjából harminc lépésre a völgyben. Jó védekező pozíciót választott, sehogy sem lehetett
oldalba támadni.
De Tániel nem is próbálna így tenni. Egyedül semmiképpen. A vízesés lesz az egyetlen, ami elfedi majd
a közeledtét.
A látás hiánya a sötétség miatt problémát jelentett, de már több mint egy hete készült ennek a
támadásnak a lehetőségére. Mostanra jól ismerte a környéket. Ez volt a völgy nagyjából fél tucatnyi
pontjának egyike, ahol a felderítők tábort verhettek, és pontosan úgy helyezkedtek el benne a katonák,
ahogy arra számított.
Adrói kékük beleolvadt a sötétbe, ám ezüstgombjaik elárulták őket. Tánielbe hirtelen kétség hasított.
Ezek között a férfiak és nők között nevelkedett – talán nem pont a most őrá vadászók, de a társaik között.
A fivérei és a nővérei voltak.
De akkor miért vadásznak rá légpuskákkal? Csak Hilanszka lehetett rá képes, hogy ennyi légpuskát
összeszedjen Adróban. Csak ő gyűjthetett össze ennyi katonát, akik oly lojálisak hozzá, hogy hajlandóak
felvonulni egy lőpormágus ellen. Öltem már adrói katonákat, emlékeztette magát. Ket tábornok hitvány
csatlósait, amikor a nő utána és Ka-poel után küldte őket. Újra meg tudom tenni.
A kavicsos megcsúszott alatta, ahogy a vízesés felé ereszkedett. Az őr kissé arra fordult, légpuskájának
csöve megemelkedett. Tániel megállt, és lassan lélegzett. Mintha egy végtelenség telt volna el, mire a
katona leeresztette a puskát, és visszafordult kelet felé, hogy az arra elnyúló völgyet tartsa szemmel.
Tániel belelépett a patakba, és a hideg víz beszivárgott lyukas csizmájába. Óvatosan közeledett az őr
felé. Egyik kezével a muskétájához nyúlt, hogy lecsatlakoztassa róla a bajonettet.
Hideg izzadságcseppek jelentek meg a tarkóján. A bajonett meg sem moccant. Erősebben is
megcsavarta, de hiába.
Leküzdte az egyre növekvő pánikot. Puszta kézzel is meg tudja csinálni, de a fegyver hiánya
bizonytalanabbá és személyesebbé tette a dolgot.
Muskétáját óvatosan lefektette a patakpartra, és tett előre három lépést, majd egyik karját a katona
nyaka köré tekerte, a másikkal pedig megtámasztotta a gerincét. Azonnal elszorította a nyakát, hogy
elvágja a levegő és a vér agyba vezető útját.
A nő halkan fuldoklott, puskája zörögve esett a patakba. Tániel szíve nagyot ugrott a zajra, és a nő válla
fölött figyelte, nem riadóztatnak-e alattuk a táborban, közben némán számolt magában.
Húsz másodperc az eszméletlenséghez. Négy perc, hogy biztos legyen az áldozat halálában.
A nő kétségbeesett kapálózása már nyolc másodperc után alábbhagyott. Tániel tovább számolt, és
amikor biztos volt benne, hogy nem fognak riadót fújni, lehunyta a szemét.
Miért kímélné meg a rá vadászó katonák életét? Ha csak egy is túléli ezt az éjszakát, riadóztatja a
völgyben állomásozó századot, és kétszáz katona ered Tániel nyomába. És Ka-poel nyomába.
A katona tizennyolc másodperc után teljesen felhagyott a küszködéssel. Tániel tovább szorította, és
közelebb húzta magához. A gyilkos ölelésbe, így hívta.
Valami nedveset érzett az arcán.
Eszébe jutott, hogy nem olyan régen az innen messze, keletre magasodó hegyeken egy puska csöve
mögül nézett egy barátjára, akit meg kellett volna ölnie, pusztán mert Kiváltságos varázsló.
Harminc másodperc után elengedte a nőt, mert nem tombolt benne akkora düh, hogy táplálni tudja vele
az ölést. Hagyta, hogy elernyedjen a karjában, majd óvatosan lefektette a patakpartra.
Kezét a szája fölé helyezte, és érezte, hogy lélegzik. Tániel a gyengeségét átkozva gyorsan lement a
táborhoz. Egyszer megdermedt, amikor egy alvó katona megmozdult, de csak motyogott valamit az orra
alatt, aztán megfordult, és aludt tovább.
 Tániel szíve a torkában dobogott. Az eredeti, meglehetősen gyér terve az volt, hogy elintézi az őröket,
aztán a többieket megöli álmukban. Brutális, de hatékony.
Most azonban mihez kezdjen? Reggel felébrednek, és rájönnek, hogy megtámadták őket. Tudnák, hogy
Tániel megtalálta őket, és mit érne így el ezzel a támadással? Semmit.
Lépései sietőssé és óvatlanná váltak, ahogy hátulról megközelítette a második őrt. Egy kő kifordult a
lába alól, mire megmozdult az egész kavicsos, és Tániel hangosan káromkodott.
A férfi kérdő tekintettel fordult felé.
Tániel előrelendült, és állcsúcson vágta a katonát, majd megragadta az egyenruháját, és elkapta leeső
légpuskáját. A férfi a földre rogyott.
Tániel megnézte magának az előtte heverő katonát, ahogy a holdfény röviden előbújt egy felhő mögül.
Lágy, fiatal arcvonásokat látott, amelyeket nem kezdtek ki többéves hadjáratok. Talán tizennyolc éves
lehetett. Egy újonc?
Felkapta a légpuskáját, és végigfuttatta rajta a kezét. Hosszú, huzagolatlan, egy muskétáéhoz hasonlatos
csöve volt, tüzelő mechanizmussal a puskazár helyén és egy kerek levegőtartállyal ott, ahol normál
esetben a nyél lenne. Bár az efféle fegyverek borzalmasak egy lőpormágus szemében, költségességük és
megbízhatatlanságuk miatt nem tudtak igazán elterjedni a kez hadseregben. Adróban pedig Tamás teljesen
betiltotta őket.
Nem esett volna nehezére, hogy elrontsa a puska mechanizmusát, de üzenetet kellett küldenie.
Kezét az éjszakai ég felé tartotta, és az ujjai közt nézte a holdfényt. Visszaemlékezett a napra, amikor
megölte azokat az adrói katonákat – a kotrókat. Emlékezett rá, hogy betette a kezét annak a katonának a
szájába, aki Ka-poel megerőszakolásáról beszélt, és megragadta a fogait, és húzott és rántott. Emlékezett
az érzésre, ahogy az inak elszakadnak a férfi állkapcsában, a szája pedig elválik a fejétől.
És mindezt lőpor nélkül vitte véghez. Csak a dühe és Ka-poel különös mágiája hajtotta előre.
Tániel minkét kezével megragadta a légpuska csövét, és addig erőlködött, amíg az anyag végül
engedett. A megfelelő szögbe hajlította a csövet, izmai közben üvöltözve tiltakoztak az igénybevételtől.
Aztán visszasettenkedett a táborhoz. Talált egy zsákot, és összegyűjtötte az összes levegőkartácsot,
majd megfosztotta az embereket a fejadagjaiktól és a készleteiktől – fogott egy kést, egy kardot, és egy
hónapra elég élelmet Ka-poelnak és magának.
A katonákat hagyta, hadd aludjanak csak a hálózsákjaikban. Reggel – vagy amikor az őreik magukhoz
térnek – arra ébrednek majd, hogy kirabolták őket.
A tizenegy légpuskájukat pedig a táboruk közepén, a tűz mellett találják egy csinos kis rakásban, L
alakba hajlítva.
 7.

FEJEZET

Nila az adrói tábor északnyugati részén várakozott, ruháját átnedvesítette a fű. A csillagokat felhőréteg
takarta, és a délkeletről világító több ezer főzőtűz meg Bo testének melege ellenére rettenetesen egyedül
érezte magát a vadonban.
Tudta, hogy nappali világosságnál belátná Adopest déli részét, ahogy elnyúlik egészen a Fekete
Máglya-hegységet övező Feketekátrány Erdőig. Keleten az Adotenger terül el, délre pedig az Adrót
Kéztől elválasztó Adrói-hegység.
Nilának egyszer azt mondta valaki, hogy az adróiak Adrói– hegységnek hívják, a kezek pedig Kresim-
hegységnek. Összedörzsölte a kezét, hogy kicsit felmelegítse magát, és azon tűnődött, hogyan hívhatják a
hegységet az Adrón és Kezen kívül készülő térképek. Megérkezett az őszi hideg, és most már bármikor
elkezdhetnek hullani a fákról a levelek. A lány ruhái egy csomagban maradtak a hintójuk tetején, amely
azóta is az adrói táborban állt.
És egy olvadt arcú merénylő holttestét rejtette magában.
– Még mindig segíteni akar Adamatnak, hogy megtalálja a fiát? – kérdezte. Amint kimondta, rájött, hogy
ha Bo hazudni akar a felügyelőnek, ugyanúgy elhallgathatja az igazságot előle is.
Bo fészkelődön mellette. Különösebb gond nélkül jutottak ki a táborból, Bo mágikus trüklcjének
köszönhetően úgy kerülték ki a katonákat és az őröket, mintha láthatatlanok lettek volna. Azóta a
Kiváltságos nem sokat beszélt.
– Megtartom a szavam – válaszolta most. AZ az apró habozás. Az a megbánás a hangjában. Nem
szívesen teszi.
– Az jár a fejében, hogy eleve nem kellett volna elhoznia Adamatot és Oldrichot – mondta halkan Nila.
Bo felhorkant, de nem reagált.
– Nos?
– Hát persze. Csak bonyolította a helyzetet. Persze sikerült találkoznunk Hilanszkával, de csak
veszélybe sodortam az életüket, és megnehezítette, hogy elérjünk valamit. Hogyha egyedül jövök,
besurranok a táborba, megkínzok pár kulcsembert, megszerzem az információt, és kisurranok.
Furcsa volt hallani, hogy Bo a sajnálatát fejezi ki, amiért veszélybe sodorta azokat az embereket, a
következő pillanatban pedig már ártatlan katonák kínzásáról beszél. Nila számára ez a kettő kizárta
egymást, és mégis jó emberként gondolt Bóra. Tévedne, vagy ennél komplikáltabb a dolog?
Bo úgy legyintett a kezével, mintha egy ki sem mondott gondolatot vetne el.
– Mostanra már nincsenek veszélyben.
– Hogy lehet biztos benne?
– Bizonyosan felfedezték már, hogy a foglyok eltűntek. Ha Hilanszka tenni akarna valamit ez ügyben,
már keresőcsapatok kutatnák át a környező mezőket. Talán még Etán ezredes után is küldtek volna
lovasokat. Nem. Hilanszka szőnyeg alá fogja söpörni az egészet. Talán nincs elég ideje vagy embere egy
keresés megszervezéséhez. – Bo közelebb döntötte a fejét Nilához, és a lány mintha egy mosoly árnyékát
látta volna átsuhanni az arcán. – Vagy talán az olvadt fejű merénylő elbátortalanította őket.
Nila megköszörülte a torkát. Erről nem akart beszélni. Pokolba is, még emlékezni sem akart rá. Attól az
érzéstől, ahogy a férfi koponyája eltűnik az égő keze alatt, még hónapokig rémálmai lesznek.
Megborzongott.
– Mire várunk idekint?
– Kémekre.
Akaradanul is felkuncogott.
– Kémekre? Idekint? Koromsötét van!
– Ne a tábor tüzeit nézze. Még ilyen távolságból is tönkreteszik az éjszakai látását.
Nila éppen hogy a tábor tüzeit nézte, mert azt kívánta, bárcsak meleg helyen aludhatna az éjjel. Fogai
vacogni kezdtek, és kicsit közelebb húzódott Bóhoz.
– A semmi közepén vagyunk. Miért jönne ide egy kém?
– Hogy az őrök hátába kerüljön. – Nila látta a férfi kezének árnyékát, ahogy előremutatott. – Hilanszka
tábora ott van. Arra pedig – mutatott délre –, úgy tizenegy kilométerre, Ket tábora terül el. Rajtuk túl van a
Kez. Odafent pedig – mutatott északnyugat felé – az Adom Szárnyai, Adró zsoldostársasága állomásozik.
– Távol maradnak, amíg a megbízóik egymás közt harcolnak?
– Pontosan – válaszolta Bo, és elégedettnek tűnt. – És a hadseregen belüli szakadás miatt Hilanszka
valószínűleg nem bízik a saját embereiben, ezért a kéme nem az őrök közt indul délnek, hanem inkább
északnak megy majd, mintha egy Adopestbe tartó küldönc lenne. Pár kilométerre a tábortól tér majd le az
útról, és erre fog átvágni, ahol akár a kez, akár az adrói, akár a zsoldostáborba eljuthat, hogy találkozzon
az összekötőjével.
– Ezt meg mégis honnan tudja?
Bo kuncogott.
– Először az utcán, aztán pedig Tamás tábornagy háztartásában nőttem fel. Olyan stratégiai dedukciót és
becslést neveltek belém, amilyet a legtöbb Kiváltságosba soha. De elég a kérdésekből. Nyissa ki a
harmadik szemét.
Szinte mindenki, aki bírt valamilyen varázsképességgel, használni tudta a harmadik szemét, hogy
belenézzen a Másba. Így láthatták azokat a nyomokat, amelyeket a mágia hagyott a világban, és láthattak
mindenki mást is, aki mágikus képességekkel bírt. Ezt tanította meg neki Bo először: hogy túlnézzen a
valóságon, és meglássa az alatta rejlő mágiát.
Vett néhány gyors levegőt, félig lehunyta a szemét, és a szemgolyói körüli izmokra koncentrált. A
folyamat hasonló ahhoz, mint amikor valaki keresztbe állítja a szemét. Szédülés kerítette hatalmába, és
majdnem eldőlt, de még időben összeszedte magát, és teljesen kinyitotta a szemét, hogy a Másba nézzen.
Immár homályosan látta a világot, mintha egy vastag fátyol mögül tekintett volna rá. Meg a sötétségben
is ki tudta venni a tájat, de mintha ügyetlen pasztellszínekbe vonták volna, akár egy művész vázlatán.
Az adrói tábor felé fordult, és egy pillanatra mintha megduplázódtak volna a tüzek. A Fortélyosok
Másbeli ragyogása. Szinte az egész tábor egy nagy pacának tűnt.
– Hányni fogok – jelentette ki.
 Bo a fülébe suttogott, és ezzel kicsit megijesztette.
– Ne engedjen az ingernek. A rosszullét egy kis gyakorlással elmúlik.
– Így fogjuk észrevenni a kémet a sötétben?
– Ien.
– Maga szerint a kém egy Kiváltságos vagy egy Fortélyos lesz?
– Semmiképpen nem Kiváltságos, de valószínűleg Fortélyos. Sok kém az, előnyhöz juttatja őket. De az
se számítana, ha nem lennének azok.
– Hogyhogy?
– A lőpormágusok nem látják a Másban a normál embereket. Ahogy a Fortélyosok sem.
– De a Kiváltságosok igen?
– Igen. Csak nagyon gyengén. Ha a Kiváltságos egy tábortűz, a Fortélyos pedig egy lámpás, akkor a
normál ember egy szentjánosbogár. Olyan gyenge a színük a Másban, hogy azt hiheti, csak képzeli a
jelenlétüket.
Nila szeme kezdett megfájdulni a Mástól. Száraznak érezte, és a feje is sajogni kezdett, közvetlen a
halántéka mögött.
– És ennek mégis mi haszna?
– Csak nagyon éles szem kell hozzá. És gyakorlás.
– Ha ez számít gyakorlásnak, nem akarom tovább csinálni.
– Én is mindig utáltam. – Bo hangja melegen szólt a fülében. – De így lesz egyre jobb és jobb. Így válik
okosabbá és keményebbé azoknál az embereknél, akik bántani akarják magát. Márpedig amikor
Kiváltságos lesz magából... ez mindenkit jelent.
Nilában kényelmetlenül megmoccant valami. Hogy tudja ezt bárki hosszabb távon elviselni? A puszta
gondolatától hánynia kellett.
– Emlékszik, mennyire gyűlölte Lord Vetast?
Nila erre majdnem kizökkent a Másból. Inkább nem válaszolt semmit.
– Emlékszik, milyen tehetetlennek érezte magát? – suttogta Bo. – Fogja azt a dühöt, gyúrja össze
magának, és tegye el. Ne rágódjon rajta, mert attól csak keserű lesz. Tegye félre, és használja
emlékeztetőül arra, hogy miért nem akarja többé tehetetlennek érezni magát. Fogja a gyengeségét, és
csináljon belőle erősséget. Maga nagyon erős Kiváltságos lesz, Nila. Erősebb, mint bárki, akit ismertem.
Erősebb, mint én. De meg kell dolgoznia érte.
Nila megint majdnem kizökkent, ahogy elfojtott egy nevetést. Erős? Erősebb, mint Bo? Nevetséges
gondolatnak tűnt.
– Maga mennyire erős?
– Meglehetősen. Megvannak a gyengeségeim, de ravaszsággal kompenzálom őket.
– Ez nem tűnik valami őszinte módszernek.
– A hazugság és az átverés mind fair módszerek, ha egyszer az ember élete a tét. És egy királyi
társaságban mindig az a tét. Egy nap a társaság feje lehettem volna. Különösen azután, hogy megtudtam
néhány... titkot.
– Miféle titkot?
– Ősi mágiát. Mint például a Más összebajtogatását, hogy más Kiváltságosok vagy Fortélyosok ne
lássanak engem benne.
 – Ki tanította ezt magának?
Bo hangjába szórakozottság költözött.
– Egy nagyon idős nő. Sok mindent megtanított nekem, amit valószínűleg nem lett volna szabad. A
végén rá is fázott. – Bo egy pillanatra elhallgatott. – Van még valami, amit tudnia kell a Kiváltságos
életről.
– Csak egyvalami?
– Ez meglehetősen... személyes.
Nila szíve kihagyott egy ütemet. Kíváncsi volt, ez mikor fog előkerülni.
– Igen? – Harmadik szemét mozgás után kutatva az adrói tábor sötét északi részén tartotta, és magában
hálát rebegett, amiért Bo nem láthatta, ahogy elpirul.
– Erős késztetései lesznek.
– Miféle késztetések? – Ostoba kérdés volt, pontosan tudta, hogy mire céloz.
Bo tisztán tényszerű hangon folytatta.
– Mindenkit ágyba akar majd vinni. A Mással való folyamatos kapcsolat tüzelő állatokat csinál a
Kiváltságosokból. Hatással van a férfiakra és a nőkre is, bár a nők általában jobban kordában tudják
tartani.
– És ha én nem fogom tudni kordában tartani?
– Képes lesz rá.
– Van egy kis vize?
– Tessék – tett Bo egy kulacsot a kezébe. – Most már hagyja a harmadik szemét, nehogy elájuljon.
Nilának ekkor tűnt csak fel, hogy egész testében remeg a Másba nézés erőfeszítése miatt. Lecsukta a
harmadik szemét, és hálásan elvette a kulacsot. Miután ivott belőle, Bóhoz fordult.
– Sok nővel volt?
– Egypárral.
– Hallottam történeteket a Kiváltságosokról...
– A többségük valószínűleg igaz. – Elhallgatott. Nila érezte, hogy figyeli őt. – Nila, ha ma vagy holnap
éjjel sikerül elkapnom egy kémet, meg kell majd kínoznom.
Nila megkönnyebbült a témaváltástól, bár csak egy pillanatra.
– Muszáj lesz?
– Információra van szükségem.
– Nem tudja valahogy kivarázsolni belőle az igazságot?
– Bár tudnám.
– Nincs más lehetőség?
– Nem vagyok jó ember. Egyetlen Kiváltságos sem az.
Nilának nem tetszett ez a sugallat.
– Elvileg nekem is Kiváltságossá kell válnom.
– Maga máris Kiváltságos, még akkor is, hogy ha csak most kezdtük a képzését.
– És ahhoz, hogy életben maradjak, borzalmas dolgokat kell majd tennem?
– Máris tett borzalmas dolgokat. És még fog is.
Emlékezett a vér ragacsosságára az ujjai között, és a merénylő koponyájának viasszerű elolvadására a
keze alatt.
 – Pár percen belül már másodszor közli velem, mit fogok csinálni. Ilyen jól ismerne engem, Borbador
Kiváltságos?
Bo kesztyűs ujjainak gyengéd érintését érezte az arcán, aztán a férfi visszahúzta a kezét.
Egy darabig csendben ültek, hallgatták a mezőn átsüvítő szelet. Valahol a közelben egy bagoly huhogott
bele a sötétségbe. Bo hirtelen felállt, levette a kabátját, és Nila vállára terítette.
– Semmi bajom – mondta a lány.
– Hallom a fogvacogását.
Nila látta kesztyűjének fehérségét az éjszaka feketeségében, ahogy lesétált a dombról. A szédüléssel
küszködve kinyitotta a harmadik szemét. Jól látta, hogy Bo megérinti a Mást?
Testének színe a Másban majdnem elvakította Nilát. A férfi széttárta a karját, és a lány várta, hogy
történjen valami, de csak állt ott, arccal a szélnek.
– Bo! – sziszegte.
A férfi visszaindult felé a dombon.
– Hmm?
– Mozgást láttam.
– Hol?
– Délkeletre. Ott, a dombok között. Legalábbis azt hiszem, hogy láttam. De lehet, hogy...
– Nem – szakította félbe Bo komoran, és a lány hallotta, ahogy megropogtatja a kezét. – Én is láttam.
Maradjon itt.
Bo a sötétség ellenére egy fényes nappal járó ember magabiztosságával indult el arra, ahol a lány azt az
alig észrevehető ragyogást látta a Másban. Nila idegesen kapkodta a levegőt most, hogy még inkább
egyedül érezte magát a szeles sötétben. Az adrói táborra pillantott, figyelte a messzi tüzeit, és ismét azt
kívánta, bárcsak érezhetné egy hálózsák melegét és biztonságát.
Bár Bo erre azt mondaná, hogy egy Kiváltságos számára nincs biztonságos hely.
Azért mondta, hogy maradjon itt, hogy megkímélje egy szerencsétlen flótás megkínzásának borzalmas
látványától? Vagy azért, mert gyengének gondolta őt?
Valószínűleg mindkét okból.
De azt mondta, máris Kiváltságosnak számít. Vagyis ha életben akar maradni ebben a világban, nem
engedheti meg magának, hogy gyenge legyen. A mágia hatalma magával vonja az emberek elvárásait. Azt
várják, hogy használja a képességeit – a királyért, a hazáért, a meggazdagodásért. Az emberek fel akarják
majd használni őt. Azon tűnődött, vajon saját ereje késztetéseket ébreszt-e majd benne is. Nemcsak
szexuálisakat, amelyekről Bo beszélt, hanem vagyon, szolgálók és hatalom iránti vágyat.
Félelem mart belé a gondolatra. Mit tehetne? Meneküljön el valami távoli földre, és reménykedjen
benne, hogy soha, senki nem figyel fel rá? Vagy tanulja meg uralni a mágiát, és ölelje keblére az azzal járó
erőt? Nem akart gonosz emberré válni, Bo azonban azt állította, egy Kiváltságosnak nincs választása. Úgy
érezte, mintha máris egy háború dúlna benne, és annak lefolyása döntené el, hogy miféle emberré válik
majd.
Bo, jött rá Nila hirtelen, ugyanezt a háborút vívja.
Felállt. Bo már a szomszédos dombon járt, és egyre távolodott. Nila kinyitotta a harmadik szemét, de
nem látta azt a tompa fényt a Másban. Bót sem látta, elfedte magát azzal a trükkel, amelyről korábban
beszélt.
 Becsukta a harmadik szemét, és Bo után indult, botladozva tapogatta ki az utat maga előtt.
Úgy fél kilométert és egy kibicsaklott bokát követően érte utol, és bicegve közelítette meg a magas
fűben guggoló férfit. Érezte, ahogy egy prédájára vadászó barlangi oroszlán tekintetének intenzitásával
bámul bele a sötétségbe. Anélkül szólalt meg suttogva, hogy ránézett volna.
– Mi az?
– Jobb lesz, ha magával maradok.
Egy kis habozás.
– Biztos benne?
– Igen.
– Helyes. Bárki is az, egyenesen felénk tart. Ne érjen a Máshoz... Földdel buktatom el, és levegővel
fogom le, de az én mágiám rejtve marad minden Fortélyos elől, aki esetleg figyelhet. Maga még nem tudja,
hogyan érje ezt el, úgyhogy maradjon itt, amíg el nem kapom a kémet.
Nila a fűtől nedves térdével lekuporodott Bo mellé. Abból, amerre a férfi nézett, Nila arra tippelt, hogy
a kém a dombok közötti vízmosásban jár. Látni azonban nem látott semmit, így csak várta, hogy Bo
akcióba lendüljön.
Nem is kellett sokáig várnia. Keze hirtelen a magasba lendült, akár két árnyék az éjszakában, és Nila
mintha szikrákat látott volna táncoló ujjain. Kiáltás harsant fel a lenti vízmosásból, de aztán drámaian
megszakadt, és Bo felugrott.
– Gyerünk! – Lebotorkáltak a dombon, Bo pedig előrevetette magát.
– Maradj már nyugton, a fenébe is. Úgysem mész sehová. – Ezt számos elfojtott nyögés követte, majd a
területet hirtelen tompa fénysugár világította meg, akárha egy irányított lámpásé lett volna. Bo vállából
tört ki, és felfedte a férfi és egy kis alak küszködését.
– Ez csak egy fiú! – tört ki akaratlanul is Nilából. Lehet, hogy rossz embert fogtak el? Csak egy ártatlan
hírnököt, vagy egy dobos fiút, aki úgy döntött, elszökik a táborból?
Bo rosszallóan pillantott rá, és a hátára fordította a fiút. Kezét és lábát láthatatlan mágia kötözte össze,
és úgy dobálta magát a földön, mint egy partra vetett hal. Nem múlhatott tizenkettő. Keskeny orra volt,
hosszú, barna haját hátul összefonta, és egyszerű, fekete egyenruhát viselt hozzá-illő térdzoknival,
csizmával meg kabáttal.
Bo felállt, úgy mutatott az ujjával a fiúra, mintha egy legyet szögezne a földhöz, és türelmesen várta,
hogy kifárassza magát.
Nila odalépett hozzá.
– Ez csak egy fiú – suttogta a fülébe.
– Tudom.
– Mégis meg fogja kínozni?
– Ha muszáj.
– Egykor maga is fiú volt.
– És nekem is fel kellett nőnöm.
Hangjának hidegsége meglepte a lányt.
– Hadd próbáljam meg először én.
Bo meglepetten pislogott rá, majd nagylelkűen a fiúra mutatott.
– Legyen a vendégem.
 – Adjon egy plusz kesztyűt.
Nila felvette a kesztyűt, letérdelt a fiú elé, aztán feltartotta a kezét a fénybe.
– Tudod, mi ez?
A fiú rettegve bólintott.
– Az a szerencsétlenség ért, hogy két Kiváltságos fogságába estél. Válaszolj őszintén a kérdéseinkre, és
elengedünk. Hazudj nekünk, és felváltva fogjuk leégetni a húst a csontjaidról, hogy mire megvirrad, csak
egy üszkös kupac marad belőled. Gondoskodni fogok róla, hogy senki se hallja az üvöltésedet. –
Közelebb hajolt a fiú arcához. – És senki sem fog segíteni rajtad. Értetted?
A fiú szája megmozdult, de hang nem jött ki rajta.
Nila Bóra pillantott.
– Bocsánat – motyogta a férfi, majd megrándult az egyik ujja.
– Próbáljuk meg újra – javasolta Nila. – Megértetted?
– Igen! – kiáltotta a fiú. – Megértettem!
– Helyes. Mi a neved?
– Mahal.
– Szerencsétlen név – morogta Bo épp annyira hangosan, hogy Nila meghallja.
A lány összeszorította a száját, hogy elnyomja a kikívánkozó nevetést.
– Mit csinálsz idekint?
– Megszöktem az egységemtől. – Alig hagyták el a szavak a száját, Bo ujjai máris megmozdultak, és
Mahal borzalmas hangon felsikított. – Bocsánat! Úgy értem, üzenetet viszek.
Nila próbálta megőrizni a nyugalmát. Vajon Bo tényleg megérezte, hogy hazudott? Vagy csak tesztelte a
fiút?
– Kitől? – kérdezte.
– Hilanszka tábornoktól.
– És hová?
– A kez vonalakhoz. Reggelre ott kell lennem.
– És miféle üzenetet viszel?
– Nem tudom! A levelet lezárták, és nekem nem szabad felnyitnom.
– Újabb sikoltás, és Mahal valami láthatatlan mágia erejétől vonaglott. – Esküszöm, hogy ez az igazság!
Nila rácsapott Bo lábára, és a fiú azonnal abbahagyta a ficánkolást.
– Hol van a levél?
– Az ingem alatt.
Nila előrehajolt, kigombolta a fiú kabátját, és felhúzta az ingét. A bordái alatt, a fehér hasához szíjazva
találta a levelet. Odaadta Bónak.
A férfi távolabb lépett, és kinyitotta a levelet. Percekig bámulta, mielőtt odahívta Nilát.
– Rejtjelezve van – mondta neki. – A pokolba is. Ez nem segít rajtunk.
– Körbe-körbesétált, aztán megállt. – Az Adom Szárnyai számos kódtörőt foglalkoztat. A világ szinte
minden létező országában harcoltak már. Nincs messze a táboruk. Késő reggelre odaérhetünk, ha egész
éjszaka gyalogolunk.
Nilának nem tetszett az ötlet. Máris átázott, fáradt és koszos volt, ráadásul a bokája is kiment. Egy
tizenegy kilométeres séta a sötétben borzalmasan hangzott.
 – És a fiú?
– Meg kell ölnöm.
– Nem!
– Nincs más választásunk. Nem engedhetjük el, mert akkor visszaszalad Hilanszkához, és beköpi, hogy
a levelet ellopták. Gyorsan csinálom.
– Maga rohadt állat! Nem engedem, hogy megtegye.
– És hogyan fog megállítani? – Bo hangjában lehívás csendült.
Nila keze megfeszült, és az ujjain táncoló kék lángra gondolt.
De kit akart átverni? Nem használhatja a mágiát Bo ellen. A férfi úgy dobná félre őt, akár a szemetet.
– Ez a fiú ártatlan. Először engem kell megölnie.
Bo savanyú arcot vágott, aztán a lányra nézett, majd a fiúra, mintha csak azt fontolgatná, hogy tudná a
legegyszerűbben eltávolítani Nilát az útjából.
– Magunkkal vihetjük a Szárnyak táborába, és átadhatjuk nekik – érvelt Nila. – Nem kell megölnünk, ő
pedig nem tesz rólunk jelentést.
– Nem szeretem a potyautasokat.
– Mégis hagyta, hogy elhozzam Jákobot.
– De nem ide. Otthagytuk Adamat családjánál, hogy ne legyen a terhűnkre.
– Ezt a fiút pedig otthagyjuk majd a Szárnyak táborában. Tényleg azt akarja, hogy még több vér
tapadjon a kezéhez?
Bo egy pillanatig a kesztyűs kezét bámulta, majd kurtán biccentett.
– Rendben, hozza. De a Szárnyak táborában megszabadulunk tőle.
 8.

FEJEZET

Reggel hét óra körül járt, és a magas fű még mindig harmatban ázott, amikor Adamat, Oldrich és tizenöt
katonájuk megérkeztek az Adom Szárnyai táborába.
A zsoldosok egy Billishire nevű város körül rendezkedtek be, alig ötven kilométerre a Feketekátrány
Erdő szélétől. Lobogójukat, rajta vörös alapon a szent aranyszárnyas glóriájával a város egyetlen
templomának tornyára tűzték ki, és az egész tábort sietve felhúzott sánckerítéssel és másfél méteres
árokkal vették körül.
Adamatnak kényszerítenie kellett magát, hogy egyik lábát a másik után tegye, mert az éjszaka múltával
végképp kezdett elhatalmasodni rajta a kimerültség. Egyenesen az első őrhöz ment, akit meglátott, és alig
tudott megszólalni, ezért egy darabig hagyta, hogy a férfi gyanakvó szemmel méregesse őt.
– Adamat felügyelő vagyok, és Abrax dandártábornokhoz jöttem – bökte ki végül.
Az őr egy középkorú férfi volt, bajonettes puskával, tiszta és kisimult vörös-fehér egyenruhában,
melynek arany csíkjai ragyogtak a hajnali fényben.
– Nincsenek magára vonatkozó parancsaim – válaszolta. A katonákat és a magas fűben hagyott, távolból
érkező nyomukat figyelte, mintha nem tudná, hová is tegye őket.
– Tamás tábornagy nevében jöttem.
Az őr szkepticizmusa megnőtt.
– A tábornagy halott.
– Valóban? – kérdezte Adamat, és igyekezett elővenni a lehető legbosszúsabb arckifejezését. Nagyjából
egy fáradt hunyorgásnak tűnhetett.
– Egész éjjel meneteltünk, és fontos híreim vannak a dandártábornok számára. Van nálam egy
ajánlólevél az adrói hadsereg tizenkettedik gránátosainak vezetőjétől, Etán ezredestől.
Az őr még egy kicsit méregette Adamatot, majd végignézett Oldrichon és az emberein. A katonák már
levetették gránátos álcáikat, de a puskákat megtartották, és bár huszonnégy órája nem aludtak, még mindig
elég jól játszották a szerepüket.
– Akkor jobb lesz, ha bekísérem – mondta végül az őr.
Két nap alatt immár másodszor vezették be Adamatot egy katonai tábor szívébe. Átadták őket egy másik
őrnek, aztán pedig egy őrnagyi szárnysegédnek – egy fiatal, szőke hajú és kedves mosolyú nőnek –, aki
elvitte őket ahhoz a város közepén álló templomhoz, amelyet Adamat már korábban észrevett.
A tábor éppen kezdett éledezni, edények kerültek a tüzek fölé, mosónők fejezték be éjszakai munkájukat.
A mozdulatlanság fokozatosan átadta helyét a tábori élet nyüzsgésének, ahogy az emberek sorban
előbújtak ágyaikból.
Mielőtt elérték volna a templomot, Adamat megragadta a szárnysegéd ingujját.
 – Csak nekem kell találkoznom a dandártábornokkal – magyarázta.
– Megkérhetem, hogy részesítsék némi vendégszeretetben a kíséretemet?
A nő biccentett, és Oldrichhoz szólt:
– Vigye az embereit a Willow fogadóba, ott van, azon a házon túl. Esténként tiszti étkezdeként szolgál,
de örömmel adnak maguknak reggelit. Mondják, hogy Abrax dandártábornok állja a számlájukat.
– Köszönöm – mondta Adamat, miután a katonák elindultak megkeresni a fogadót.
– Ez csak természetes. Ugyanazt a vendégszeretetet nyújtjuk, amelyet a fegyvertársainktól kapunk, és
Tamás tábornagy mind ig jó volt hozzánk.
Adamat azon gondolkodott, miből fizette Tamás az Adom Szárnyait. Az újságok hónapok óta a főváros
csődjéről suttognak.
A szárnysegéd a templom egyik padjához vezette Adamatot, majd eltűnt. A felügyelő csendben, kezével
az ölében ült, és a szószék mögötti festett ablakokat tanulmányozta. A legnagyobb Kresimirt ábrázolta,
amint magasan a Délorom-hegy fölött lebeg, az egész Kilencek fölé kiterjesztett karral. Fivérei és nővérei
a lábánál gyűltek össze, és segítettek neki a Kilenc Nemzetek megteremtésében. Adamat azon tűnődött,
vajon hogyan változtatja majd meg az adrói kresim vallást, hogy magával Kresimirrel állnak háborúban.
– Felügyelő?
A hang nyugtalan alvásból riasztotta fel Adamatot, és rájött, hogy fejét az előtte lévő padon pihentette.
Erősen megdörzsölte a homlokát, hogy eltávolítsa róla a vörös csíkot, amelyet a pozíció valószínűleg
odarajzolt, majd felállt.
– Igen?
– A dandártábornok most kezdte a reggelijét. Kéri, hogy csatlakozzon hozzá.
Adamat majdnem elájult a reggeli gondolatától. Olyan fáradt és álmos volt, hogy egész éjjel eszébe
sem jutott az étel, de most a puszta említésére egy barlangi oroszlán hangerejével mordult fel a gyomra.
Átkísérték az utcán egy kétemeletes, téglahomlokzatú, zöld zsalukkal díszített házba, amely valószínűleg
a papé lehetett, és bevezették az étkezőbe.
Adamat meglepve látta, hogy egy ismerős arc ül az asztalfőn: Lady Winceslav, az Adom Szárnyai
tulajdonosa. A Szárnyak dandártábornokainak fehér egyenruháját viselte, arany selyemövvel – formalitás
lehetett, hiszen nem rendelkezett parancsnoki tapasztalattal.
Abrax dandártábornok az asztal túlsó végén ült, szintén fehérbe és aranyba öltözve. Amikor Adamat
belépett, felállt.
– Felügyelő. – Udvariasan nézett rá, komoly arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
– Dandártábornok – rázta meg a kezét Adamat. – És hölgyem, nem is tudtam, hogy ön is itt van. – Ez
bonyolíthatja a dolgokat. Abrax szigorú ember hírében állt, Adamat mégis remélte, hogy mézes-mázosan
ráveheti, segítsen neki. Lady Winceslav-nál azonban hiába is próbálkozna mézes-mázossággal.
– Felügyelő, azt mondták, hírei vannak Tamásról. – Winceslav a szájához emelte a teáscsészéjét.
Adamat nyelt egy nagyot, amikor tudatosult benne, hogy nem kínálták hellyel.
– Sajnálom, hölgyem, de nincsenek.
Winceslav arca megnyúlt.
– A szárnysegéd pedig erre utalt.
– Senkit nem kívántam félrevezetni – szabadkozott Adamat. – Pusztán annyit állítottam, hogy Tamás
tábornagy nevében jöttem.
 – Értem. – Újra belekortyolt a teájába. Továbbra sem kínálta hellyel Adamatot. – És miféle parancsot
kapott a néhai tábornagytól, amelyet még mindig végre szándékozik hajtani?
Adamat az emlékei közt kutatott egy írott vagy szóbeli parancs után, amelyet még azelőtt kaphatott
Tamástól, hogy eltűnt volna Kezben.
– Nos, semmilyet, hölgyem.
Winceslav halkan felsóhajtott. Abrax szeme összeszűkült. Egyikük sem szólt egy szót sem.
– Hölgyem, én...
– Amikor legutóbb találkoztunk – szakította félbe Winceslav ön árulással kapcsolatosan kérdezett ki
engem. Értem, hogy pusztán a parancsainak megfelelően cselekedett, de aligha mozdította előre vele a
kapcsolatunk szívélyességét. Remélem, jó hírekkel érkezett.
Lady Winceslav-t nem lesz képes történetekkel megtéveszteni, és valószínűleg a hazaszeretetére sem
tud hatni – elvégre már most is megteszi Adróért, amit tud. Mi más lehetősége van?
Adamat úgy döntött, a gyakorlatiasságára alapoz.
– Tegnap reggel érkeztem az adrói táborba Borbador Kiváltságossal és Tamás puskamestereinek egy
szakaszával, hogy letartóztassam Ket tábornokot háborús nyerészkedésért, és kiszabadítsam fogságából
Kétlövetű Tánielt.
– Kétlövetű hetekkel ezelőtt eltűnt – szúrta közbe Abrax. – Bizonyára értesítették már róla. – A Ket
elleni vádakat nem említette. Még csak a szemöldöke sem szaladt fel.
– Tudtuk, hogy vádat emeltek ellene, amiért Ket több emberét is megölte önvédelemből. Azután nem
hallottunk felőle. Mármint tegnapig. Hilanszka tábornok beszámolt nekünk a hadseregen belüli
szakadásról, illetve Tániel elfogásáról és haláláról a kez táborban. – Adamatnak nem először támadt az a
nyugtalanító érzése, hogy direkt nem jutnak el a hírek a fővárosba. Ezen később alaposabban is el kell
majd gondolkodnia.
Winceslav teáscsészéje megcsörrent a tányérján.
– Azt mondta, Borbador Kiváltságos?
– Igen, hölgyem.
– Hol van most?
– Szétváltunk, mielőtt elhagytuk az adrói hadsereget. – Ennek részleteit nem kell tudnia. Csak tovább
bonyolítaná a dolgokat.
– Kétlövetű nem halt meg – mondta Abrax.
– Valóban?
– Legalábbis senki sem látta a holttestét. A... Kresimir és Mihali közti... esemény előtt Tániel azzal a
barbár mágusnővel az oldalán verekedte magát át a kez seregen. A Kiváltságosom szerint nagyon érdekes
varázslatot használtak.
Bo kétségkívül örömmel hallaná ezt a hírt. Csak az a kérdés, hogyan juttassa el hozzá. Amennyire tudta,
a Kiváltságos most a kez táborban van – vagy Hilanszka elfogta és megölte. Adamat próbálta
visszaterelni a gondolatait a beszélgetés témájához. Ez most már nem Kétlövetűről szólt.
– Ez mind nagyon érdekes – állapította meg Winceslav. Beleharapott egy kekszbe, és mielőtt folytatta,
még megrágta és lenyelte a falatot. – De nem magyarázza meg, hogy mit keres itt.
Adamat megnyalta az ajkát;
– Hölgyem, láttam Hilanszka haditerveit, amikor találkoztam vele. Jó okom van feltételezni, hogy pár
napon belül rátámad Ketre. Nem hiszem, hogy szándékában áll diplomatikus úton megoldani a konfliktust.
És ha ezek ketten harcolni kezdenek egymással, a Keznek nincs más dolga, mint hogy hátradőljön, kivárja,
hogy elpusztítsák egymást, és az egész hadjárat kudarcba fullad.
– És magának van egy megoldása erre a problémára? – kérdezte Abrax.
– Igen.
– Nos?
– Azt szeretném, ha Ket mindhárom dandárját besorozná az Adom Szárnyaiba.
Abraxból kitört a nevetés.
– Abszurdum.
Adamat az asztalra tette a kezét.
– Véget vetne a konfliktusnak, és tízezrek életét mentené meg.
– Nevetséges elképzelés. Már a logisztikája is teljes képtelenség.
– Nem képtelenség. Csak kényelmetlenség.
– És – tette hozzá Abrax – Ketnek bele kellene egyeznie.
– Bele fog. Pontosan tudom, mit akar.
Abrax szólásra nyitotta a száját, de Winceslav felemelt kézzel elhallgattatta.
– Felügyelő. – Érdeklődés csengett a hangjából. – Kérem, üljön le, és reggelizzen meg velünk.
Szeretnék többet hallani.
 9.

FEJEZET

Tániel felmászott a hegyoldalon, és keresett egy helyet pár száz méterrel a tábor fölött, hogy onnan tartsa
szemmel reggelig az alvó katonákat.
Még mindig sötétség borult a vidékre, amikor, nem sokkal azután, hogy Tániel elhagyta a tábort, az
egyik katona kimászott a hálózsákjából, és a bokrok közé támolygott. Egy perccel később tért vissza, és
hirtelen kiabálásából Tániel tudta, hogy felfedezte a szakasz légpuskáiból készített műalkotását.
Másodperceken belül talpon volt mindenki.
Pánik kerítette hatalmába őket. Tániel még ebből a távolságból is hallotta a rekedtes veszekedést, az
átkozódást és az eszméletlen őr megtalálása utáni rémült kiáltozást.
További tizenöt percükbe telt, mire egyikük – valószínűleg az őrmester – felmászott a vízesés tetejére,
és megtalálta a másik őrt. Levitték őt a többiekhez, aztán összegyűltek haditanácsot tartani, hátukat
védekező pozícióban vetve a sziklának, annak ellenére, hogy nem maradtak fegyvereik.
Keleten épp kezdett kivilágosodni az égbolt, amikor tábort bontottak. Fáradtan és testbeszédük alapján
egyértelműen félelemmel telve, óvatosan sorjáztak ki a völgyből. Tániel megvárta, amíg elég messzire
érnek, hogy észrevétlenül kezdhesse meg hosszú visszaútját Ka-poelhoz.
Két órával később érte el a barlangot. Lába sajgott a mászástól, teste megroggyant a kimerültségtől.
Háromszor lépett rosszul, és zuhant le majdnem a völgy meredek oldalán. Ujjai véreztek, nadrágja és inge
egy koldus mocskos rongyainak tűnt.
Ka-poel látványára a torkába ugrott a szíve. A lány, rajta a férfi kabátjával, a barlang egyik sarkában,
kezét párnaként használva kuporodott össze. Tániel megkerülte Kresimir földön fekvő hasonmását, majd
letérdelt mellé.
– Pole. – Gyengéden megérintette a vállát.
Valami a torkának nyomódott. Felszisszent, és az orra fölül nézett le a Ka-poel kezében lévő hosszú
tűre.
– Én vagyok az, Pole.
A lány egy pillanatig méregette őt egyik zöld szemével, majd visszahúzta a tűt. Felült, és kirázta a
fejéből az álmot.
– Kresimir – mondta Tániel türelmetlenül. – Mi történt Kresimirrel?
Ka-poel felvonta egyik szemöldökét, majd felderült az arca. A barlang közepére szögezett Kresimir-
babára mutatott. Ujjaival járást színlelt a levegőben, majd vadul lecsapott a másik kezére.
Tániel felhorkant.
– Szóval nem megy sehová?
Ka-poel bólintott, szája győzelmes mosolyra húzódott.
 – Hogy csináltad?
A lány megpaskolta a halántékát, majd ismét a babára mutatott.
Tániel csak most vette észre a baba körüli porba írt szimbólumokat: egy sor bizonytalan, Kresimirtől
elvezető vonalat. Nem tudta mire vélni őket.
– Mit jelentenek?
Ka-poel ökölbe szorította a kezét, és előremutatott vele.
– Nem ér... – Elhallgatott, és a homlokát ráncolta. Aztán meglátta. Nem szimbólumok voltak, hanem
ujjak. Kresimir egy tenyérben feküdt.
Ka-poel tenyerében, ha Tániel nem tévedett. – A kezedben van. És nem kell ébren lenned, hogy
kordában tudd tartani?
A lány bólintott.
– Erre meg hogy a pokolba jöttél rá?
Ka-poel úgy forgatta meg a szemét, mintha a barlang egyik sarkába nézne, és csak legyintett.
– Ez meg mit akar jelenteni?
Erre mindkét szemöldöke felemelkedett, és úgy nézett rá, mint általában, amikor el akarja hitetni vele,
hogy nem érti őt. Tániel megragadta a karját.
– Pole, mi a fenét jelent ez? – Akaratlanul is erélyesen beszélt. Honnan tudta, hogy Kresimir még
mindig a hatalma alatt áll? Honnan tudta, hogy mely szimbólumokkal érheti ezt el?
A lány vállat vont, aztán az ujjával belerajzolt a porba, majd a másik kezét kitárta a Kresimir-baba felé.
– Kísérleteztél?
Bólintott.
– Egy istennel?
Szégyenlősen rávigyorgott Tánielre. Bármennyit aludt is, míg ő oda volt, átkozottul jót tett neki. A
szeme alól eltűntek a karikák, és láthatólag jobb kedvre derült. Már egy hete nem mosolygott.
Tániel elengedte a karját, és beletúrt saját összeragadt, piszkos hajába. Egy rakás tűlevelet halászott ki
belőle.
– Honnan tudod, mi működik rajta, és mi nem? Pokolba is, azt kívánom, bárcsak értenék valamit, bármit
a mágiád működéséből.
Ka-poel magára mutatott. Én is.
– Semmit sem tudsz a saját mágiádról?
A lány erre bizonytalanul megvonta a vállát, és feltartotta öt ujját. Belerajzolt a porba, majd egyik ujját
elhúzta a torka előtt.
– Én ebből semmit sem értettem, Pole.
A lány dühösen felhorkant.
– Óvatosan kísérletezz a mágiával, Pole – figyelmeztette Tániel. – Hallottam ugyan pár Kiváltságosról
és lőpormágusról, akik maguk tanulták meg az alapokat, de amikor a képzetlen varázserejűek a határaikat
feszegetik, általában belehalnak. Hamuvá égetik magukat a Mással, vagy felrobbantják magukat, vagy
lőporvakká válnak, vagy... a pokolba is, fogalmam sincs, a te mágiád hogyan üthet rád vissza, de vissza
fog ütni.
– Megdörzsölte a szemét. – Egy istent tartasz a hatalmad alatt, a fenébe is. Nem is értem, hogyan nem
fojtottad még meg magad a saját erőddel.
 Ka-poel széttárta a karját, arcán vigasztaló mosoly villant. Én sem.
Ez igazán remek.
Tániel elővette az adrói katonáktól ellopott fejadagokat, és Ka– poellal éhesen nekik estek. A
kétszersült kemény és sós volt, a szárított marhahús pedig szálkás, akár a spárga, de életében nem ízlett
még neki ennyire semmi. Két teljes étkezésnyi adagot elfogyasztott, mielőtt megálljt parancsolt magának,
mert még a végén iszonyú görcsei lesznek, és...
A keménysajt íze egy olyan emléket élesztett fel benne, amit legszívesebben elfelejtett volna: Kresimir
diadalittasan áll ott, ahol korábban Adom – Mihali – állt. Azok a katonák csak azért szorultak
fejadagokra, mert Mihali már nem élt. Tániel elrúgta magától az ételcsomagokat, hirtelen rosszullét
környékezte meg. Nagy meglepetésére könnycsepp csordult végig az arcán.
Gyorsan letörölte.
Ka-poel a karjánál fogva lefektette őt a barlang hideg sziklájára, ölébe vette a fejét, és gyengéden
cirógatni kezdte a halántékát. Tániel kinyújtózkodott, óvatosan, nehogy hozzáérjen Kresimir babájához, és
a fájdalom lassan kezdte elhagyni a lábát és a karját, az elméjére pedig fátyol borult.
Amikor felébredt, arra nyitotta ki a szemét, hogy a feje még mindig Ka-poel ölében van, a lány puha
keze pedig az arcán. A barlangot jócskán bevilágította a nap, ebből tudta, hogy már dél is elmúlt.
Elnyomott egy ásítást, és próbálta rávenni magát, hogy felkeljen. Ki kellett mennie innen, hogy
utánajárjon, nem jöttek-e utánuk újabb adrói szakaszok, de Ka-poel közelsége melegséggel töltötte el, és a
barlang aljának hidege ellenére úgy érezte magát, mintha órák óta egy forró fürdőben ülne.
– Mennem... Pole, az ott vér az ujjadon?
Vörös maszatot látott Pole ujjának végén. A lány az ajkaihoz érintette, és lenézett Tánielre, de
gondolatban máshol járt. Aztán az ujját a férfi arcának nyomta. Tániel meg akarta állítani, de Ka– poel
másik keze meglepő erővel fogta le az övét, és elkente a vért először arcának egyik, majd a másik oldalán.
Tániel érezte megszáradni a vért az arcán.
Ka-poel lenyalta a vért az ujjáról, mire még több szivárgott ki rajta. Tehát az ő vére. De mit csinál
vele? Ez is valamilyen mágia lenne? Valamiféle barbár rituálé?
Ellökte magától a lányt, majd felállt. Különösen érezte magát.
– Pole, mit csinálsz? – Ingujjával letörölte az arcát, majd a szövetre nézett. Semmi. Furcsa.
A további kérdéseire csak ásítozást kapott válaszul.
Amikor Tániel távozott, Ka-poel közönyösen bámulta a Kresimir-babát. Miután kiment a barlangból,
felmászott a hegy tetejére, aztán elindult a gerinc mentén.
A jobbján tátongó szurdokban támadott rá az adrói katonákra. Fél napjukba fog telni, hogy
visszatérjenek a századuk táborába. Erőltetett menetben is csak mostanság érkezhetnek meg.
Tánielnek nem kellett olyan közel kerülnie hozzájuk.
Folytatta útját a gerinc keleti oldalán, ahol kevésbé tűnt valószínűnek, hogy valami sasszemű felderítő
észreveszi. A gerinc egy idő után kezdett veszélyesen elkeskenyedni, és végül alig tudott rejtve maradni
rajta, de azért ment tovább, amíg meg nem érkezett egy nagy, lapos, hegyes sziklához, amely mögött úgy
terült el az ég, akár egy hegyi tó békés felszíne. Négykézláb mászott oda a szikla szélére, és óvatosan
kipillantott mögüle.
A Veridi-völgy egy szabálytalan hasadékként terpeszkedett végig két magas, szürkés csúcsú hegy között.
Az alja legalább másfél kilométer mélyre nyúlt alatta. Egy alig hat méter széles folyó csörgött keresztül
rajta, körülötte tüskés hegyi bokrok lepték be a környéket. A szurdok, ahol Tániel rátámadt az adrói
katonákra, nyugaton vezetett be a Veridi-völgybe. A völgy maga egy másik völgyhöz csatlakozott, amelyet
pedig bő harminc kilométer után az adrói síkság váltott fel.
A völgy mélyén legalább száz sátor sorakozott pontokként: az adrói katonák százada. Tániel mostanra
nem kételkedett benne, hogy Hilanszka küldte őket – és biztosra vette, hogy mindnyájuknak van
légpuskája. De honnan tehettek szert ennyire? A Kéztől?
Tudják egyáltalán ezek az emberek, hogy éppen elárulják a hazájukat?
Tániel mozgást látott. Egy kis csapat bukkant elő a szurdokból és indult az adrói tábor felé. Tániel jobb
pozícióba helyezkedett, és korlátozott látási képességeit átkozta. Lőportranszban az emberek
arckifejezését is ki tudná venni, a normál látásával viszont megszámolni is alig tudta őket.
Eljött az igazság pillanata. Vajon meggyőzi őket a könyörülete, hogy forduljanak vissza? Felfogják,
hogy a parancsnokuk átverte és egy szövetségesük után küldte őket? Megrémiszti őket Tániel
erődemonstrációja?
Órákig várt, és hunyorogva figyelte a táborbeli mozgásokat, de még csak megtippelni sem tudta, mire
készülhetnek. A szakasz kétségkívül leadja a jelentését, mire a tisztek összeülnek tanácskozni. A század
őrnagya meghallgatja századosai tanácsát, aztán döntést hoz.
Magányos alakok kezdték elhagyni a tábort. Tániel figyelte, ahogy a különböző bércek és völgyek felé
veszik az útjukat.
Visszahívták a többi keresőszakaszt.
A táborban az emberek sorba rendeződtek. Tániel szíve elnehezült. Tucatjával álltak sorba, táskájukkal
a csípőjükön, légpuskájukkal a vállukon, bajonettjük csillogott a napfényben.
Nem bontottak tábort.
Egy nyolcvan-száz főből álló csoport – nehéz lett volna biztosat mondani ebből a távolságból – indult
meg lassú menetelésben. Egyenesen Tániel szurdoka felé tartottak.
Immár kétség sem férhetett a szándékaikhoz.
Tániel azóta készült erre az eshetőségre, hogy először meglátta a Veridi-völgybe masírozó századot.
Kétségkívül lassan haladnak majd, ám létszámukból önbizalmat merítenek, ezért így is gyorsabban
fognak odaérni a szurdokhoz, mint az előző keresőcsapat. Egy tisztességes menet őrökkel és felderítőkkel
együtt harminc-negyven óra alatt eléri a szurdok tetejét, onnan pedig néhány óra alatt rábukkannak Ka-
poel barlangjára.
Tániel felidézte magában a szurdok fekvését. Három fojtópont van benne, ahol akár egyetlen ember is
feltartóztathat egy egész századot. Öt olyan meredek, sűrű kavicsossal teli hely, ahonnan sziklaomlást
indíthat. És több mint egy tucatnyi remek pozíció egy lövésznek.
De egy fojtópontban egyszerűen lelőnék, a sziklaomlás elárulná nekik a hollétét, puskája pedig nem
volt.
– Ka-poel – mondta, ahogy beugrott a barlangba. – Mennünk kell.
A lány a Kresimir-baba fölött guggolt, szeme macskaszemen kifürkészhetetlen, arcán fintor. Enyhén
megrázta a fejét.
– Jönnek értünk – sürgette Tániel. – Vagy nyolcvan gyalogos, mind légpuskával. Két napunk van,
mielőtt ránk találnak... szerencsés esetben. Kizárt, hogy szembe tudjak szállni ennyi katonával.
Ka-poel ismét megrázta a fejét, ezúttal határozottabban.
 – Hogy érted, hogy „nem”?
A lány a babára mutatott, aztán járást mímelt az ujjaival. Nem mozdíthatjuk meg.
– Pedig muszáj lesz. Ha itt maradunk, meghalunk.
Ka-poel hosszú másodpercekig bámulta a babát, majd a homlokát ráncolva hátradőlt. Egyik hosszú tűje
hegyével belekarcolt valamit a földbe. Egyik kezét maga elé tette, majd egy ujjával megütögette a tenyerét,
mintha csak egy zsebórát tartana benne.
Időre van szükségem.
– Rendben, Pole – sóhajtott fel Tániel. – De ha elég közel jutnak hozzánk, hogy aztán üldözni tudjanak
minket, mindketten rajtaveszünk.
 10.

FEJEZET

Nila szerint körülbelül tíz órára járhatott az idő, amikor végre megpillantották a zsoldostábort. Foglyuk,
Mahal előttük sétált, fáradtnak és levertnek tűnt.
Háromszor próbált megszökni az éj leple alatt, mindig dél felé futott. Az első két alkalommal Nila
rohant utána, és rántotta le a földre magával. A harmadik alkalommal Bo kapta el a fiút mágiával, és
azután minden ellenállás kiveszett belőle.
Nilának fájt a lába, összekoszolódott a ruhája, és semmi másra nem vágyott, csak egy meleg ágyra.
Bónak árnyék nőtt az arcára a borotválkozás hiánya miatt, de egyébként mintha meg se kottyant volna neki
az alváshiány.
Egy fiatal nő őrködött előttük a Szárnyak vörös-fehér egyenruhájában. Vállra vetett puskával állt az út
közepén, hogy elállja a – nem létező – forgalmat, és meglehetősen unottnak tűnt. Szó nélkül hagyta őket
továbbmenni.
– Nem kellett volna kikérdeznie minket? – vetette fel Nila.
– Neki az ellenségre kell figyelnie – válaszolta Bo. – Katonákra, lovasságra, ilyesmikre. A következő
őr már megkérdezi majd, mi dolgunk itt.
– Á.
– Akarja tudni, miért?
– Gondolom.
– Mindig kérdezze meg, hogy miért. Nem elég tudni, hogy valami egy bizonyos módon van. Egy
Kiváltságosnak mindig tudnia kell, miért van úgy. Segít, hogy megtanulja, hogyan működnek a dolgok,
ezáltal pedig könnyebben tudja manipulálni a Mást.
– Rendben – bólintott Nila. – Szóval miért?
– Mert a következő őr egy Kiváltságos.
Négy zsoldos katona állt az út egyik szélén, és amikor Nila és Bo közelebb értek, hárman leeresztették
vállukról bajonettes puskájukat.
– Ott jó is lesz – szólalt meg a negyedik, egy idősebb nő, aki a másik három mellett állt, és
előrenyújtotta a kezét, hogy tisztán lássák az azt fedő kesztyűt. – Tudom, mi vagy, fiú. Azonnal magyarázd
meg az ittlétedet.
Bo közelebb hajolt Nilához.
– A Szárnyak számos alacsonyabb rendű Kiváltságost alkalmaznak. Megfélemlítésre kiválóak, és
néhányukba igazi tehetség is szorult, azonban kevesek rendelkeznek egy társasági varázsló erejével, vagy
talán még kevesek sem. Van egyfajta hierarchia a Kiváltságosok között, és ha több időm lenne, talán
kihasználnám a pozíciómat, de így... – Feltartotta mindkét kesztyűtlen kezét. – Abrax dandártábornokhoz
jöttem – közölte a nővel.
A Kiváltságos láttán Mahal addig hátrált, míg bele nem ütközött Nilába. Pánikkal a szemében fordult
meg, és megint elszökött volna, ha Nila nem ragadja meg a grabancát.
– Milyen ügyben?
– A sajátomban.
A négy őr megvitatta egymás közt a dolgot.
– Ne nyissa ki a harmadik szemét – suttogta Bo. – Azt megérezné.
– Nem lát engem a Másban?
– Nem. Még nem volt elég sokáig kapcsolatban vele, hogy aurája legyen. Pár hónap, vagy talán egy év
múlva már lesz.
Nila éppenséggel tényleg ki akarta nyitni a harmadik szemét. Látni akarta, hogy néz ki egy Kiváltságos,
valaki, aki nem Bo. De még így is, hogy nem tette... volt valami furcsa érzése a nővel kapcsolatban. Vagy
talán csak képzelte.
– Adja át a kesztyűjét – mondta végül a Szárnyak Kiváltságosa. – És vessék alá magukat egy
motozásnak. Azután bekísérjük magukat a táborba. Abrax dandártábornok nincs itt, de kérhetnek találkozót
Lady Winceslav-val.
Bo arca azonnal felderült.
– Itt van a Lady? Fantasztikus!
Sokkal kisebb bosszúsággal tűrte a motozást, mint Nila hitte volna, és mindhárom pár kesztyűjét is szó
nélkül átadta. Az egyik őr Nilához fordult.
– Fegyvertelen vagyok – mondta a lány, amikor az őr felé nyúlt.
– Akkor is meg kell motoznom, hölgyem.
Nila összeszorított állkapoccsal, a nyelvére harapva tűrte, hogy a férfi végigtapogassa oldalt és a hátán.
Amikor benyúlt a lábai közé, a lány habozás nélkül lekevert neki egy pofont.
A katona hátratántorodott.
– Ördög és pokol!
A zsoldos Kiváltságos felnevetett.
– Hát ez nagyszerű. Hagyd békén, fegyvertelen. Vigyük be őket.
Két puskás katona kísérte be őket a város közepén álló templomba, majd az épület előtt odahívtak
magukhoz egy titkárnőt.
– Hol van Lady Winceslav? – kérdezte Bo.
A titkárnő szeme az utca végén álló házra rebbent.
– A Lady most nem elérhető. Megkérdezhetem, hogy van-e találkozója...
Bo ellépett a titkárnő mellett.
– Arra semmi szükség. – És további szó nélkül megindult az utcán.
– Hé! – Az egyik kísérő Bo után eredt. Nila kitette elé a lábát, megakasztva a csizmáját, mire a férfi
elterült a sárban. A lány azonnal karon ragadta.
– Annyira sajnálom! Milyen ügyetlen vagyok.
A másik kísérő halkan elkáromkodta magát, és Bo után sietett, de a Kiváltságos addigra eltűnt annak a
háznak az ajtajában, amelyikre a titkárnő sandított. Nila otthagyta az első katonát a földön, és Mahalt
magával rángatva követte Bot a házba.
 Bo épp az étkezőből jött ki, amikor Nila megérkezett, és dühös kísérőjük a férfi arcába tolta a puskáját.
– Tegye azt el – zsémbeskedett a Kiváltságos, és eltaszította a közeléből a puskát. – Hölgyem!
Hölgyem!
A katona a puska nyelét nyomta neki Bo mellkasának.
– Kifelé! Azonnal! Ne kényszeresen rá, hogy...
– Mire? – Bo kifordította kabátjának hajtókáját, és szépen belecsúsztatta a kezét az abban elrejtett
kesztyűbe. Egy ujját a katona torkához érintette, mire minden szín kiszaladt a férfi arcából.
– Mi ez az átkozott felfordulás? – Egy arany selyemövvel átkötött, fehér katonai egyenruhát viselő idős
nő lépett ki a nappaliból. Megtorpant az elé táruló látványtól.
– Borbador Kiváltságos?
Bo elfordult a katonától, kesztyűjét levette, és becsúsztatta a zsebébe.
– Hölgyem!
– Bo!
Nila leesett állal bámulta, ahogy azok ketten régi barátokként ölelkeznek össze, és arcon csókolják
egymást.
Az idős nő – minden bizonnyal Lady Winceslav, gondolta Nila – hátralépett, és alaposan végigmérte
Bót.
– Borbador Kiváltságos, maga aztán megnőtt.
– Ön pedig gyönyörűbb, mint valaha. – Bo fiús vigyorának teljes erejét bevetve nézett Winceslav-ra.
A Lady elhessegette a kíséretüket és a zavarodott titkárnőt, aki közben utolérte őket.
– Jöjjön, üljünk le! Hozatok egy kis teát. Úgy örülök, hogy életben van. Tamás biztosított róla, hogy
kihagyja magát a megtisztító akcióiból, de én azért ennek ellenére is aggódtam.
– Kevés híja volt, hogy mégis belevegyen. De túléltem. Lady, ez itt az új pártfogoltam, Nila. Nila,
bemutatom Lady Winceslav-t, az Adom Szárnyai zsoldostársaság tulajdonosát, és az egyik legnagyszerűbb
embert, akivel valaha találkozni fog.
A Lady felkínálta a kezét Nilának, aki csókot lehelt rá.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta.
– Ó, igazán csinos – jegyezte meg Winceslav. Nila meg mert volna esküdni rá, hogy az idős nő Bóra
kacsintott. Érezte, hogy elpirul. – És ki a fiú?
– Senki – válaszolta Bo. Elkapta az éppen távozni készülő titkárnő ingujját. – Dugja be a fiút két napra
a börtönbe, aztán engedje el. Kapjon rendes ételt, és amikor elbocsátja, adjon neki egy ötöst.
A titkárnő zavartan elvezette Mahalt.
– Sajnálom, hogy rövidre zárom a viszontlátás örömét – mondta Bo, ahogy leültek a nappaliban –, de
azon nyomban ide kellene hívnia az egyik kódfejtőjét. – Elővette a Mahaltól szerzett levelet, majd az
asztalra dobta.
– Ez meg mi?
– Egy levél. Hilanszka tábornoktól a kez hadsereg tábornagyának.
A Lady hívatta az egyik kódfejtőjét, majd visszatért a székébe.
– És hogyan tett szert erre a levélre? Aligha jó ötlet megzavarni a kommunikációs vonalat Hilanszka és
a Kez között. Lehet, hogy egy békeegyezményről tárgyalnak.
– Attól a fiútól vettük el éjjel két óra körül – szólalt meg Nila. – Valahogy kétlem, hölgyem, hogy a
tábornok oly kései órán békeegyezményről tárgyalt volna.
– Igaz ez? – kérdezte Winceslav Bótól.
– Igen.
Winceslav megrázta a fejét, és hátradőlt a székében. Hirtelen idősebbnek tűnt.
– Amióta Tamás eltűnt, minden elromlott. Egyedül ő tartotta össze ezt az egészet, és...
– Ha ettől jobban érzi magát – vágott közbe Bo –, nem hiszem, hogy Tamás halott.
– Rendkívül optimista gondolat. Mindössze két dandárral ragadt ellenséges területen, ellenséges
vonalak mögött. Magam nem vagyok stratéga, de tudom, hogy szinte semmi esélye visszatérni egy ilyen
szituációból.
Bó szemöldöke komiszán táncolt, de annyiban hagyta a témát, és inkább Winceslav egészsége és
gyerekei felől érdeklődött. Régi barátokként társalogtak, és Nila nagyon oda nem illőnek érezte magát.
Honnan ismerte Bo ezt a nőt? Nyilván Tamáson keresztül, de puszta ismerősökként viselkedtek. Bo
nyilvánvalóan fenntartás nélkül bízott benne – nem jellemző az ilyesmi egy Kiváltságosra. Nila tudta,
hogy Bo mindenkivel flörtöl, így aztán nem okoztak neki meglepetést a vigyorai meg a bókjai, de
Winceslav úgy viselkedett körülötte, akár egy iskoláslány. Lehet, hogy... Bo ágyba vitte őt?
– Valami baj van?
Beletelt egy pillanatba, hogy Nila rájöjjön, Bo hozzá beszél.
– Hmm?
– Kivörösödött az arca.
Nila meglegyezte magát a kezével.
– Csak ez a sok izgalom.
Bo felkuncogott, és mindentudó mosolyt villantott rá. Pokolba! Mintha olvasott volna a gondolataiban.
Nemsokára megérkezett a kódfejtő egy papírokkal teli táskával a hóna alatt. Bo megmutatta neki a
levelet, majd folytatta a társalgást Lady Winceslav-val. Nila csak fél füllel hallgatta a beszélgetést,
inkább a kódfejtő munkáját figyelte.
A férfi kinyitotta a levelet, elsimította az asztalon, majd a táskájához fordult. Több tucatnyi papír közt
matatott benne, néha pedig kivett egyet, és a levél mellé helyezte, csak hogy aztán visszategye a helyére.
Végül az egyikkel elégedettnek tűnt, ott is hagyta a levél mellett, és elővett egy üres papírt, amelyet fél
kezzel kisimított.
– Egyezést találtam, hölgyem – szakította félbe az éppen beszélő Bót.
– Kevésbé használt kód, de megvan a nyilvántartásunkban.
– Csak rajta – biccentett Lady Winceslav. – Folytassa, Bo.
– Mint mondtam, ez a háború átka, nem igaz? Hetekig vagy akár hónapokig várunk, hogy történjen végre
valami... bármi. Az ember szinte rimánkodik egy csatáért.
– Rettenetesen unalmas – értett egyet Winceslav. – Bár csatáért én azért nem rimánkodnék. Azonnal
ideutaztam, amint hallottam a hadseregen belüli szakadásról. Ma reggel pedig azt mondták nekem, hogy
Adopestben senki még csak nem is tudja, mi folyik itt! – Megrázta a fejét. – Ezt képtelen vagyok elhinni.
– Pedig igaz – erősítette meg Bo. – Megkérdezhetem, ki mondta ezt önnek?
– Egy Adamat felügyelő nevű férfi.
Nila erre odafordult.
– Adamat itt járt?
 – Igen. Magáról is tett valami említést, Bo, de még mindig meglep, hogy itt látom.
– Mi... – kezdte volna Nila.
– Hölgyem! – A kódfejtő felállt, a levél másolata remegett a kezében.
– Végeztem vele, hölgyem. Ez sürgős.
– Hát akkor olvassa fel!
A kódfejtő megnyalta az ajkát.
– Hilanszka a Kezzel konspirál, hölgyem. Úgy tervezi, hogy elpusztítja Ket dandárjait, aztán pedig az
ellenséggel összedolgozva ellenünk fordul.
– Adja ide – kapta ki a levelet a kódfejtő kezéből Bo, és végigfutotta a szöveget. Aztán elkomorult
arccal adta át a levelet Lady Winceslav-nak.
A Lady máris talpon volt.
– Most küldtem el Abraxot és az osztagot, hogy tárgyaljanak Ket tábornokkal. A pusztulásba mennek. –
Kissé elsápadt, majd kihúzta magát. – Üzenjen az ezredeseimnek. Mozgósítsák az embereket. Egy órán
belül menetelni kezdünk!
A kódfejtőt ez megdöbbentette.
– Kik fognak menetelni, hölgyem?
Winceslav mindkét kezét ökölbe szorította.
– Mindenki.
Nila megtámaszkodott a kezével Lady Winceslav hintójának oldalában, nehogy beverje a fejét,
miközben az Adom Szárnyai több mint húszezer masírozó katonájának kíséretében haladtak előre az úton.
Lady Winceslav feszülten bámult ki az ablakon, Bo pedig szinte azóta belemerült a gondolataiba, hogy
a Lady parancsba adta a csapatai indulását. Már két órája nem esett szó a hintóban, és Nila azon tűnődött,
milyen messze lehetnek még Ket tábornok táborától.
– Harcra számítunk? – kérdezte Nila, csak hogy megtörje a csendet.
Bo egy pillanatra ránézett, de nem válaszolt. Lady Winceslav egy egészen kicsit leereszkedő mosolyt
villantott rá.
– Nagyon úgy tűnik – mondta.
– Gyorsan összegyűltek a katonái – folytatta Nila. – Nincs valami sok tapasztalatom a hadseregek terén,
de azt hittem, több időbe telik, hogy megkezdjék a menetelést. – Tényleg lenyűgözte a sebességük. Tizenöt
perccel azután, hogy Lady Winceslav kiadta a parancsot, az első századok már el is hagyták a tábort.
– A sereg sok időt töltött Gurlában – magyarázta Lady Winceslav. – És a gurlai nomádok hajlamosak
egy pillanat alatt felbukkanni a sivatagból, hogy a tábort zargassák. Az emberek hozzászoktak, hogy vagy
gyorsan felsorakoznak, vagy a csizmájuk nélkül halnak meg. – Elhallgatott, és tovább bámult ki az
ablakon.
– Bo – szólalt meg ismét Nila, kétségbeesetten vágyva valamire, ami eltereli a figyelmét a
várakozástól. – Mikor fogja megtanítani nekem az elemeket?
– Amikor készen áll. Gyakorolta a kapcsolatteremtést a Mással?
– Igen.
– Helyes.
– Nem tudna legalább egy alapleckét adni?
Bo feléje fordult, motyogott valamit az orra alatt, majd tenyérrel felfelé az öklébe tette a kezét.
 – Figyeljen. Egy kiváltságos öt különböző elemet manipulál a Másban: a levegőt, a vizet, a tüzet, a
földet és az étert. Az előnyösebb kezével – megmozgatta az ujjait – hívja a mi világunkba ezeket az
elemeket a Másból, a másik kezével pedig irányítja őket.
– Ha elveszítem az egyik kezemet, akkor nem tudok többé mágiát használni sem?
– A Mást egyetlen kézzel is lehet manipulálni, akár bal kézzel is, csak úgy sokkal nehezebb. Na most,
mindegyik ujja az egyik elemhez kapcsolódik, és meghatározza, hogy milyen erősen képes manipulálni azt
az elemet. A mutatóujjához tartozik az, amelyikben a legerősebb, és a nagyujjához az, amelyikben a
leggyengébb. Tud követni?
Nila bólintott. Ez eddig elég egyszerűnek tűnt.
– Honnan tudom, melyikben vagyok a legerősebb?
– Megtapasztalja a saját kárán. Csak úgy lehet letesztelni, ha egész nap az ujjait dörzsölgeti, és
mindenfélére mutogat velük.
Tekintve az erőt, amelyet magában érzek, a maga esetében ezt jobb nem erőltetni lakott területeken.
Fokozatosan kell rájönnünk a nyitjára.
– Ó. – Nila csalódott volt. Tudni akarta, mi az, amire máris képes.
– Annyit mondhatok – folytatta Bo –, hogy a tűzben a legerősebb, és az éterben a leggyengébb.
– Honnan tudja?
– Amikor ökölbe szorítja a kezét, és terjedni kezd a tűz a karján, az azért történik, mert megérintette a
Mást, és összedörzsölte a nagyujját és a mutatóujját. Nem használta a levegőt, hogy elterjessze a tüzet,
sem a vizet, hogy folyékony lángot csináljon belőle, és a bal kezét sem, hogy irányítsa, így aztán ijedt
macskaként ragaszkodik magához. – Elmosolyodott saját hasonlatától.
Tűz. Szóval a tűzben a legerősebb. A gondolatra izgatottság futott végig a gerincén.
– Ami a tüzet illeti, értem, de mi a helyzet az éterrel? És honnan tudja, hogy az a gyengém?
– Szinte mindenki az éterben a leggyengébb, és ez esetben az a nagyujjhoz tartozik. Az éter tárgyak és
elemek közti kapcsolatok építésére és pusztítására használatos, szóval gondoljon rá úgy, mint egy
gyújtószerkezetre. A szikrára, amely belobbantja a mágiáját. Érintse a nagyujját a mutatóujjához, hogy
tüzet csiholjon, és így tovább, végig a spektrumon.
Nila kísérletképpen megmozgatta az ujjait, de vigyázott, hogy ne érjenek össze. A középső ujját
tanulmányozta, és azon tűnődött, miféle erő lakozhat benne.
– Azt mondta, szinte mindenki az éterben a leggyengébb?
– Igen. Akadnak kivételek. Akik erősebbek benne, azok általában gyógyítók, mivel képesek újra
összekötni a roncsolt hús és csont anyagait... még a vérereket és az agyat is.
– És én sosem lehetek gyógyító? – Nila végig ebben reménykedett, annak ellenére, hogy tudta, milyen
ritkák a gyógyítók. Hiszen, ha gyógyító lenne, az azt jelentené, hogy segíthetne az embereken, ahelyett,
hogy megölné őket.
Bo megvonta a vállát.
– Szert tehet némi gyógyítói alaptudásra, de évtizedek tanulása és gyakorlása árán. Időről időre én is
megpróbálkozom vele egy vészhelyzet esetén. Teljesen le tudok zárni egy sebet, vagy el tudok távolítani
egy golyót a szövetek károsítása nélkül. Egyszerű. De ha ennél többről lenne szó, valószínűleg több kárt
okoznék, mint hasznot.
– Maga miben a legerősebb?
 Bo felkuncogott.
– Óvatosan ezzel a kérdéssel. Komoly sértésnek számíthat.
– Hogyhogy? De hát csak... ó. Nem tudtam. – Hogy lehetett ez sértés? Elvégre csak egy kérdésről van
szó.
– Nem tudhatta. A Kiváltságosok imádják a titkokat. Úgy gyűjtjük őket, ahogy egy mókus a makkokat, és
csak ritkán osztozunk meg rajtuk. E titkok közé tartoznak az erősségek és a gyengeségek. Persze idővel egy
gyógyítót ténylegesen gyógyítónak ismernek majd, egy tüzes Kiváltságosról pedig tudni fogják, hogy
tűzben utazik. De kezdetben, amikor az ember még a legsérülékenyebb, jobb megtartani az ezzel
kapcsolatos információkat. Egy másik Kiváltságossal vívott párbajban megmentheti az életét.
– Értem – mondta Nila. Csakhogy valójában nem értette. Hát egyetlen Kiváltságos sem képes a
bizalomra?
Bo feltartotta a mutatóujját.
– Az én legerősebb elemem a levegő. Aztán a víz, a tűz, a föld és végül az éter.
– Várjunk csak – szólalt meg ingerülten Nila. – Miért mondaná ezt el nekem azok után, hogy...
– Mert bízom magában – szakította félbe Bo. – És mert bízom a képességeimben, és mert eléggé ismert
vagyok már, hogy a legtöbb Kiváltságos eleve tudjon az erősségeimről és a gyengeségeimről. Ha az
emberek már hallottak magáról, és körbekérdezősködtek, nehéz tovább megtartani a titkot.
– Akkor miért számít faragatlanságnak, ha valaki rákérdez?
– Azért – szólalt meg váratlanul Lady Winceslav –, mert feltételezi vele, hogy az illető olyan ostoba,
hogy elmond magának valamit, ami egy harcban ellene fordítható. Próbáljon meg gondolkodni azzal a
csinos kis fejével. – Lady Winceslav keresztbe tette a lábát, és visszafordult az ablakhoz.
Nila kiöltötte rá a nyelvét. Amikor újra Bóra pillantott, a férfi már visszahelyezkedett korábbi
pozíciójába a hintó sarkában, és gondolatban messze járt.
Nila próbált volna újabb beszélgetést kezdeményezni, de egyik útitársa sem mutatkozott rá hajlandónak.
Az ablakából csak több száz méternyi domboldalt látott, úgyhogy inkább az aktatáskányi papírhalomra
fordította a figyelmét, amelyet még mindig a kezében szorongatott.
Már elolvasta a Tániel elfogása előtti legtöbb rekvirálási jelentést. A maradék pár oldalt most lassan,
minden sort alaposan átrágva nézte át.
Mindig is úgy gondolta, hogy a hadbiztosoknak lehet a legunalmasabb munkájuk az egész hadseregben,
de a sorba írt számoknak szinte megbabonázó erejük volt. Kicsit több tapasztalattal valószínűleg meg
tudná állapítani belőlük, hogy az adott hadseregnek pontosan mekkora gyalogsága és lovassága van, és
hogy az adott tábornokok milyen taktikát preferálnak.
Megakadt a szeme az egyik soron, a lap közepén. Újra elolvasta, aztán harmadszor is, és ellenőrizte a
dátumot.
– Bo... – szólalt meg.
– Hmm?
– Említette valaki, hogy mit csinált Tániel egy nappal azelőtt, hogy felhúzták a kez tábor fölé?
Bo az oldalszakállát vakargatta.
– Beszéltem az egyik tábori szakáccsal... az egyikkel, aki Mihali asszisztenseként dolgozott. Tániel
késő délután meglátogatta Mihalit.
– Mondták, hogy miért?
 – Nem, de nem nehéz kitalálni. Nyilvánvalóan van olyan átkozottul hülye, hogy egyedül Kresimir után
menjen, elvégre eleve csak így kaphatták el. És valószínűleg tanácsért ment Mihalihoz.
– Aztán pedig rögtön a kez táborba indult?
– Tudja a fene – vont vállat Bo. – Miért?
– Talán semmi. – Nila belelapozott a papírokba, végigolvasott pár rekvirálást és dátumot, de nem talált
több kérelmet Tánieltől. Hirtelen szaporábban kezdett lélegezni. – Bo...
– Mi az? – A Kiváltságos máris nyűgösen rázta a fejét, mintha félbeszakították volna a gondolatmenetét.
– Emlékszik, mit mondott nekem Etán ezredes? Arról a két századról, amelyet Hilanszka a hegyekbe
küldött?
– Igen-igen. Térjen a lényegre.
Odaadta a papírt Bónak.
– Nézze meg Tániel rekvirálási kérelmét a lap közepe felé.
– Látom. – Többször is végigfuttatta rajta a tekintetét, majd így szólt:
– Ennek semmi értelme. Mi az átkozott pokolért igényelne Tániel háromszáz légpuskát?
Nila előrehajolt.
– Amikor Tamás mosónőjeként dolgoztam, egyszer hallottam, hogy azt mondja, Adró összes légpuskáját
egy adopesti fegyverraktárban tárolják, azzal a szigorú paranccsal, hogy csakis egy lőpormágusnak
adhatják ki őket. Nézze meg az időt! – Rábökött a papírra. – Ezt hajnali négy órakor írták. Bizonyosan
azután, hogy Tánielt elfogták. Meghamisították a kérelmet az ő nevében!
– Ó, a büdös pokolba – fakadt ki Bo, és megütögette a tetőt. – Állítsa meg a hintót! Most azonnal.
– Mit csinál? – kérdezte Lady Winceslav, ahogy a hintó megállt.
– Szükségem lesz két lóra.
– Nem probléma. Mi a baj?
Bo kiugrott a hintóból.
– Egy áruló tudhatta, hogy elfogták Tánielt, és hogy így meghamisíthatja a nevében a kérelmet.
– Mi végre?
– Talán attól tartott, hogy Tamás visszatérhet. Nem számít. Hilanszka azért küldte ki a légpuskával
felszerelt embereit, hogy levadásszák Tánielt.
– Honnan tudja? – kérdezte Nila.
– Háromszáz légpuska elég két századnyi adrói katonának. És két század masírozott be a hegyekbe
Hilanszka parancsára. Ha ez véletlen egybeesés, megeszem a kalapomat. Mennem kell.
– Magával megyek.
– Nem. Maradjon a Ladyvel. Senki sem lassíthat le. Tüzet és földet fogok annak a két századnak a
nyakába zúdítani, és belepusztulna bárki, aki a közelemben lenne.
– Akkor minek két ló?
Bo megigazította a Kiváltságos kesztyűjét.
– Hogy ha az egyik kidöglik a vágtától, tovább tudjak menni.
 11.

FEJEZET

Adamat Abrax dandártábornok mellett várakozott, amíg Ket tábornok végigment a neki átadott
dokumentumokon.
Ket személyes sátrában voltak. A kinti őröket elküldték. Ket lassan lapozta át a papírokat, és először a
Ricard Tumblar és a két adopesti bíró jegyezte letartóztatási parancsot olvasta el, majd sorra vette az
ellene és a nővére ellen indított eljárás bíróság elé tárt vádjait és bizonyítékait.
Vagy harminc perc is eltelhetett, mire végre összerendezte a papírokat, letette maga elé az asztalra, és
hátradőlt a székében. Adamatra nézett, majd Abraxra, aztán ismét a felügyelőre.
– Tagadja ezeket a vádakat? – kérdezte Adamat, örömmel, hogy végre megtörheti a csendet.
– Nem.
Ez meglepő fejlemény.
– Azért küldtek ide, hogy letartóztassam magát.
– Tisztában van a jelenlegi helyzettel? – kérdezte Két.
Az Adamat mellett álló Abrax bólintott.
– Igen.
– És azt várják, hogy mondjak le a posztomról, adjam át az embereim parancsnokságát Hilanszkának, és
menjek magukkal Adopestbe? – Mielőtt Adamat válaszolhatott volna, a nő folytatta: – Ezt nem tehetem.
Hilanszka áruló, mindnyájunkat el szándékozik adni a Keznek. Bármily bűnöket követtem is el, az árulás
nem tartozik közéjük.
Ket már az érkezésükkor megvádolta Hilanszkát, ám bizonyítékot nem tudott felmutatni. Azt állította,
hogy a tanúját megmérgezte Hilanszka egyik embere.
– Ami azt illeti – válaszolta Adamat –, egyáltalán nem ezt várjuk.
Ketnek felszaladt egy szemöldöke. Most először változott valami az arckifejezésén, amióta beszélni
kezdtek.
– Valóban?
– Beszéltem az érdekében Lady Winceslav-val. Egyetértett benne, hogy az ön és a testvére ellen
felhozott piti vádak másodlagos fontosságúak Adró biztonsága szempontjából. Tamás tanácsának tagjaként
felhatalmazott rá, hogy kiutat kínáljak fel önnek.
– És mi lenne az?
– Azonnal lemond a parancsnokságáról. A testvére szintén. Ezután elkísérik magukat a birtokukra
Észak-Adróban, ahol egy hetük lesz rá, hogy rendezzék az ügyeiket, mielőtt a háztartásukkal együtt
száműzetésbe kell vonulniuk. Kapnak egy egyszeri, egymillió kranás fizetést, a birtokukat pedig elkobozza
az állam.
 Ket orrlyukai kitágultak.
– Ez nem kiút. Ez ítélet.
– Egymillió nem kis pénz – jegyezte meg szigorúan Abrax. – Gondolja, Tamás is lesz ilyen nagylelkű,
amikor visszatér?
– Tamás halott.
– Tévedés. – Abrax elővett egy levelet a zsebéből, és átnyújtotta Ketnek. – Ezt az üzenetet ma reggel
kaptuk. Tamás átkelt a Fekete Máglyahegységen a hetedik és a kilencedik dandárral meg egy hatezres
deliv gyalogsággal. Két hét múlva érkezik.
Adamatnak leesett az álla. Tamás él? És ez biztos? Miért nem említette ezt Lady Winceslav? Hiszen ez
mindent megváltoztat!
Ket elsápadt. Remegő ujjakkal vette fel újra a letartóztatási parancsot, és alaposan átolvasta.
– Ha javasolhatom – szólalt meg Adamat –, mindenképpen hagyja el az országot, mielőtt ideér.
– Mi lesz az embereimmel? Ki veszi át a parancsnokságot?
– Én – válaszolta Abrax.
– Ez nem törvényes!
– És maga most komolyan a törvényes eljárás miatt aggodalmaskodik? – kérdezte könnyedén Adamat.
Ket ráförmedt:
– Igaz, hogy eltussoltam a testvérem bűneit, de attól még az adrói hadsereg tábornoka és hazafi vagyok.
Csak akkor fogadom el ezt a „kegyelmet” – úgy köpte ki ezt a szót, mintha méreg lenne –, ha szavatolják
az embereim biztonságát.
– Az embereit az Adom Szárnyai különleges parancsnoksága alá helyezzük – magyarázta Abrax. –
Azonnal küldünk egy üzenetet Hilanszkának, amelyben az áll majd, hogy felmentettük önt a posztja alól, és
hogy az ön három dandárja a mi alkalmazásunkban áll és a mi védelmünket élvezi, amíg Tamás tábornagy
vissza nem tér.
Ket az asztalon dobolt az ujjaival, és elbámult Adamat feje fölött.
– Tábornok – szólalt meg a felügyelő. – Ez az egyetlen módja, hogy életben maradjanak. A felderítői
már bizonyára értesítették róla, hogy a Kez pozícióba állt egy reggeli támadáshoz, és hogy Hilanszka
tábornok ezzel egy időben bekerítő manőverre készül.
– Újabb bizonyíték, hogy egy követ fúj a Kezzel – jegyezte meg Ket.
Adamat idegesen összenézett Abraxszal.
– Ha így is van, nem merészeli majd megtámadni a dandárjait, ha egyszer az Adom Szárnyai zászlaja
alá kerülnek.
Ket hirtelen felugrott.
– Jól van! Beleegyezem. Lemondok a parancsnokságról. Fogom a nővérem, és távozunk. Csak engedjék
meg, hogy még utoljára szólhassak az embereimhez. – Olyan kérlelés érződött ki a hangjából, amilyennek
korábban nyoma sem volt benne, és Adamat érezte az őszinteségét.
Abrax acélos tekintettel nézett Ket szemébe.
– Nem kap rá lehetőséget, hogy megfoltozza a hírnevét, Két. Az emberei tudni fogják, hogy a
parancsnokuk tolvaj és hazug.
Düh és fájdalom vonult át Ket arcán – nyers érzelmek, amelyekre Adamat eddig képtelennek tartotta a
nőt.
 Abrax lassan felállt, és egy sóhajtással hozzátette.
– Mindenképpen tudatom az embereivel, hogy az érdekeiket szem előtt tartva mondott le.
Ket pusztán egy legyőzött bólintással reagált.
Abrax hátul összekulcsolta a kezét, és kihúzta magát.
– Ket tábornok, felmentem a parancsnoksága alól.
A másnap reggel kellemetlen hideget hozott magával az Adom Szárnyai táborába.
Adamat csipás szemmel bámulta, ahogy a kez gyalogság felsorakozik tőlük pár kilométerre, délre.
Barna-sárga egyenruhájukban úgy festettek, mint aratásra váró őszi búzák hektárjai. Mekkora gyalogsága
maradhatott a Keznek? Kétszázezres? Három? Abrax felderítői jelentették, hogy éjjel friss újoncokat
hoztak fel Budwielból.
Összerezzent egy ágyú hirtelen elsülésére. Ezt számos másik lövés követte, és Adamat tudta, hogy jobb,
ha hozzászokik a zajhoz. Abrax egyelőre csak figyelmeztette a Kezt, hogy tartsák a távolságot, de majd
rosszabbodik a helyzet, ha a reggel múlásával több száz ágyú kezd dörögni mindegyik fronton.
Abrax odaállt mellé, és lenézett a dombtetőről oda, ahol korábban Ket parancsnoki sátra állt. A nő
figyelmét azonban nem a Kez kötötte le, északkelet felé tekingetett.
– Van valami hír? – kérdezte Adamat.
A Hilanszka parancsnoksága alatt álló adrói hadsereg nagyja a dombok mögött várakozott.
– Több mint harminc küldöncöt menesztettünk hozzájuk éjszaka – válaszolta nyers hangon Abrax. –
Legalább tízüket azonnal lelőtték, amint meglátták őket. Nem tudom, mit mondott Hilanszka az
embereinek, de teljesen ellenünk fordította őket. Lady Winceslav maga ment volna a táborukba, ha nem
állok az útjába.
– Hol van most a Lady? – Winceslav tegnap este csatlakozott hozzájuk a Szárnyak egy huszonhatezres
gyalogságával együtt. Híreket hoztak az elfogott üzenetről és Hilanszka árulásáról. Adamat remélte, hogy
legalább Bo felbukkan, de csak Nila jött velük. Mi hasznát vehetik egy alig képzett Kiváltságosnak?
– A száz legjobb lovasom kíséretében visszaküldtem Adopestbe. Nem hagyhattam, hogy a csatatéren
haljon meg. – Ezt hosszú csend követte, míg Abrax tovább fürkészte az északkeleti láthatárt, majd
hozzátette: – Mindnyájunkat megölt, Adamat. – Nem érződött vád a hangjában. Csak fáradt beletörődés.
Annak tudata, hogy még az éj leszállta előtt lemészárolják őket, súlyosan nyomta Adamat vállát.
Gyomra görcsbe rándult, és igyekezett lassan, és mélyeket lélegezni. Hilanszka elárulta őket. Megtámadja
az Adom Szárnyait, elpusztítja őket és az örökbe fogadott három adrói dandárt egyszerre, aztán... aztán
mi? Megparancsolja az embereinek, hogy adják meg magukat a Keznek? Követnének egyáltalán egy ilyen
parancsot? Vagy a Kez egyszerűen csak lerohanja és lemészárolja őket?
Az adrói hadsereg el fogja pusztítani önmagát, a kez csapatok pedig kipihenten nézhetnek majd szembe
Tamás tábornaggyal és a deliv szövetségesekkel.
Minden remény elveszett. Beszorították őket, és sehová sem tudtak menekülni. Abrax árokásásra és
kerítésépítésre utasította az embereit. Elszánta magát, hogy kemény ellenállást tanúsít, de Adamat látta
rajta az álomtalan éjszaka ráncait és szem alá rajzolt karikáit.
Abrax feje elfordult, Adamat pedig követte a pillantását. A távoli északkeleti dombokon felbukkant egy
lovas. Megállt, megnézte őket magának, és Adamat látta a bajonetteken megcsillanó napfényt.
– Jönnek – mondta Abrax.
 12.

FEJEZET

– Hol a pokolban van mindenki? – kérdezte Tamás.
A tizedes a reggelije felett, kezében egy elfelejtett kanállal, tátott szájjal állt előtte.
A tábornagy szinte teljesen üresen találta az adrói tábort. Csak egy kis őrség maradt hátra a több ezer
tábori követővel, a sátrak tengere így üresen tátongott. Ez pedig csak egyvalamit jelenthetett: ma csatára
kerül sor. Tamás érezte a levegőben, és a kimerültsége meg a sajgó csontjai ellenére is izgatottság járta át.
Olem megrántotta a gyeplőt, és közelebb léptette hátasát a tizedeshez.
– Hallotta a tábornagyot, katona. Beszéljen! – A lovak fújtattak az egész éjszakai utazástól.
– De, de... – dadogott a tizedes. – Sajnálom, uram. A többiek... – délkelet felé mutatott -...a többiek
csatába mentek.
– Átkozott pokol – szitkozódott Tamás. Miért kezdene csatát Hilanszka éppen most? A Kez még mindig
túlerőben van az adrói hadsereghez képest, és egy ilyen nyílt területen pusztító következménnyel jár majd
a fölényük. – Hallja ezt, Olem? Agyútűz.
– Hallom, uram.
– Uram! – Vlora sietett feléjük a táborból, korábban ugyanis előrement, hogy megkeresse a vezérkart.
Zihálva ért oda hozzájuk, elvette Ölemtől a lova gyeplőjét, és fellendült a nyeregbe. – Uram, nem a Kez
ellen vonulnak.
– Hát akkor mégis ki a pokol ellen?
– A saját embereinket támadják. Ket tábornok leválasztotta a dandárjait a hadseregről, és Hilanszka
ellene vonul!
– Vágta! – üvöltötte Tamás, sarkát belevájta az állatba, és már száguldottak is.
Hárman végiglovagoltak az adrói táboron, majd délkeletnek haladtak a dandárok nyomában. A hideg
szél ellenére izzadság csörgött végig Tamás arcán. Mi történhetett? Hogy kerülhetett sor egy ekkora
katasztrófára? Megkeresi Ketet, és a saját fűzőivel húzza fel egy fára.
Hosszú kilométereken át lovagoltak az úton, és Tamás minden dombtető elhagyásával kicsit jobban ki
tudta venni a délen összegyűlt seregeket. Szíve kalapált, és a lovat még nagyobb sebességre sarkallva
kapaszkodott az állat nyakába.
Elérték az adrói vonalak végét. Katonák ugráltak félre előttük, ahogy elvágtáztak. Tamás észrevette a
tüzérségre néző parancsnoki sátrat egy földhalom tetején, és arra irányította a lovat. A katonák egyre
kíváncsibban néztek rá, de nem törődött velük, csak nyomult tovább előre.
Leugrott a hátasáról, a gyeplőt egy döbbent gyalogos kezébe vágta, és a parancsnoki sátor felé
masírozott. Szétlökte a bejárati lepleket.
– A pokolba is, Hilanszka, mi folyik itt?
 Több tucatnyi szem vetült rá buta zavarodottsággal.
– Nos? – kérdezte Tamás.
Káosz robbant ki az összegyűlt tisztek között. Tiltakozások, kiáltások hallatszottak, kezek nyúltak felé.
Több szék is feldőlt, ahogy gazdájuk hirtelen felugrott róluk. Hangorkán szabadult el, ahogy mindenki
egyszerre próbált beszélni hozzá.
– Csendet! – bömbölte el magát Ölem.
– Köszönöm, Olem. Most pedig halljam: mi folyik itt? – Tamás ismerős arcokat keresett, de bánatára
csak keveset látott. Ilyen sok embert veszítettek volna, mióta elment?
– Éppen csatába készülünk vonulni az áruló Ket tábornok ellen – szólalt meg egy ezredes hátulról.
– Egy nagy büdös francot – mondta Tamás. – Olem... nem, Vlora. Vigyen át a völgyön egy fehér zászlót.
Egy órán belül itt akarom látni Ketet, hogy magyarázatot adjon a történtekre.
– Nem fog eljönni – válaszolta ugyanaz az ezredes. – Nem fogadja a hírnökeinket.
– Hozzám eljön. Jól láttam, hogy az Adom Szárnyai színei lobognak Ket tábora fölött?
Egy női tábornok, akit Tamás alig ismert fel, bizonytalanul bólintott.
– Akkor hozza ide Abrax dandártábornokot is, vagy azt, aki jelenleg a Szárnyak parancsnoka.
Vlora villámgyorsan tisztelgett, aztán sprintelve rontott ki a sátorból.
– Fordítsák a tüzérségünket dél felé – parancsolta Tamás. – Továbbá a teljes lovasságunkat a keleti
sáncon akarom látni. Kivétel nélkül az összes lovasunkat. Osszák őket három csoportra, és várjanak a
parancsomra. A Kez támadni készül. Tíz óra körül megindulnak felénk, vagy megeszem a kalapomat. A
csapataink továbbra is Ket serege felé nézzenek, de átkozottul verjék a fejükbe, hogy nem szállhatnak
harcba adrói bajtársainkkal. Ha a Kez azt hiszi, hogy a saját embereinket fogjuk megtámadni, oltári nagy
meglepetésben lesz részük. Induljanak!
A sátor a dolgukra siető tisztek nyüzsgésével telt meg.
–, Hilanszka tábornok! – mondta Tamás. – Mégis mit csinál? Ki ne osonjon ott hátul. Jöjjön ide.
Hilanszka a sátor oldala mentén, szemét óvatosan a tábornagyon tartva lépett oda hozzá.
– Uram? – kérdezte.
– Jöjjön velem. – Tamás visszalökte a helyére a sátor vászonbejáratát.
– Vigyék a parancsnoki sátrat úgy negyven lépéssel feljebb a dombon – utasította a kint álló őröket. –
Mindent látni akarok, ami a völgyben történik. – Azzal megindult az említett hely felé, és intett
Hilanszkának, hogy kövesse. Mindene sajgott a hosszú lovaglástól, izmait kínozta a kimerültség, de ujjai
már a csata izgalmától remegtek.
Amikor felértek a dombtetőre, Hilanszkához fordult, de szavai a torkán akadtak.
– Jól vagy? – kérdezte végül.
Ragyogó izzadság ütközött ki Hilanszka homlokán. A gallérja máris átázott, és idegesen piszkálta
kabátja gombjait. Négy rendész követte őket fel a dombra, és tiszteletteljes távolságban megálltak tőlük.
– Jól, uram – válaszolta Hilanszka az arcát legyezve. – Miben állhatok a szolgálatára?
Tamás a kez sereg felé fordult. Legalább kétszázhatvanezres gyalogsággal és húszezres lovassággal
néztek szembe. Nem akármilyen látvány volt, de nem engedhette, hogy lenyűgözze. Tennie kellett a dolgát.
– Hilanszka, helyezze el a legjobb embereit ott és ott – mutatott előre. – Azt akarom, hogy mindent
zúdítsanak a... Hilanszka, figyel rám egyáltalán...? – Tamás szúró fájdalmat érzett az oldalában. A
homlokát ráncolva dörzsölte meg a kezével. – Mint már mondtam, azt akarom, hogy...
 Tamást hirtelen előrelökte valaki, és kiáltást hallott. Szitkozódva pördült meg.
Olem kiabált kivont karddal a kezében, amikor hirtelen nekirontott a négy rendész, akik követték őket
fel a dombra. Hilanszka már a rendészek mögött járt, egyik kezében egy tőrt tartott.
– Mi a franc folyik itt? – kérdezte Tamás. Ösztönösen a pisztolyához kapott, de ujjai lecsúsztak a
markolatáról. Maga elé tartotta a kezét, közben hirtelen szédülést kellett kipislognia a szeméből. Az ujjai
vöröslöttek.
Ledöfték.
Az a rohadt Hilanszka ledöfte.
A félkarú tábornok megfordult, és rohanni kezdett lefelé a dombon.
Tamás a fűben ült. Kabátját már levették róla, inge vérben ázott, és próbálta felfogni, mi történt.
Egy sebész ült mögötte, és a hónaljánál fogta Tamást, miközben egy társa levágta a tábornagyról az
inget, és megvizsgálta a bordák közti sebet. Alig tíz lépésre éppen két rendész holttestét szállították el, egy
harmadik sebész pedig az Olem homlokán végighúzódó vágást kezelte.
Hilanszka elárulta. Ez már nyilvánvaló volt. De vajon milyen mélyen gyökeredzett az árulása? Milyen
régóta tervezte? Lehet, hogy már Budwielt is hagyta elesni hónapokkal korábban, és ezzel ellenséges
vonalak mögé szorította őt? A Ket tábornokkal kitört konfliktusnak bizonyosan ő állt a hátterében, így
akarta biztosítani az egész adrói hadsereg pusztulását.
– Olem! – Többet kellett tudnia. A legfontosabb kérdés, hogy vannak-e Hilanszkának bűntársai.
Olem a következő pillanatban már ott is termett, fejsebét friss kötés takarta.
– Uram?
– Szépen helytállt – dicsérte meg Tamás. Olem mind a négy rendészt feltartóztatta, amíg meg nem
érkezett a segítség. – Túlélte valamelyikük?
– Köszönöm, uram. Ketten életben maradtak. Abból az egyik nem fogja megérni a reggelt. A fiúk kicsit
bedurvultak, amikor látták, hogy maga megsebesült.
– Egy kis durvulással nem fogják megúszni. Menjen, derítse ki, mit tudnak.
– Nem inkább Hilanszka után kellene erednem, uram?
Tamás habozott.
– Nem tudom, kiben bízhatok – mondta halkan. – Szedjen össze két szakaszt... nézzen körbe, hátha
megtalálja néhány puskamesterét... és őket küldje Hilanszka után. Magára itt van szükségem.
– Igenis, uram.
Tamás halkan elkáromkodta magát, amikor az egyik sebész megbökte ujjával a sebét.
– Kötözze be, és hozzon nekem egy kis feketelőport. Nem lyukasztotta ki a tüdőmet. Megmaradok. –
Megveregette a sebész hátát, és bizonytalanul felállt. Most már nagyon is élesen érezte a fájdalmat az
oldalában, és eszébe jutott egy hasonló seb, amelyet még húsz éve szerzett Gurlában. Hetekig az ágyat
nyomta, és majdnem elvitte a fertőzés.
Ilyesmire most nem volt ideje.
A lenti völgyben az Adom Szárnyai katonái védekező pozícióba rendezkedtek Ket tábora körül, és
hasonló megerősítésekkel ásták be magukat, mint amilyeneket Tamás is használt Beon je Ippile lovassága
ellen – bár a zsoldosok közel sem hatoltak olyan mélyre. Észrevette Vlorát, amint a szélben lobogó fehér
zászlóval odavágtat a táborhoz. Néhány feszült pillanat után beengedték.
A kez csapatok közben tovább sorakoztak. Hadseregük hatalmasnak tűnt – és az is volt –, de a mérete
nehézkessé tette. Tamásnak módosítania kellett korábbi becslésén. Nem lesznek támadásra készen tíz
órára, legkorábban délben indulhatnak majd meg ellenük. De lehet, hogy csak egy órakor. Egyenesen
előretörnek majd, és a számbeli fölényüket kihasználva veszik körbe és rohanják le Ket táborát.
Tamás eltört egy töltetet, és egy kis lőport szórt belőle a nyelvére. Mikor a lőportransz kezdeti sokkja
elmúlt, fiatalabbnak és erősebbnek érezte magát, a szúrt seb fájdalma pedig holmi csiklandozássá satnyult
agya egy hátsó szegletében.
Szeme sarkából meglátta a közelgő Ölemet.
– Kiderített valamit? – kérdezte a testőrt.
– Nem, uram. Mindkét rendész azt állítja, Hilanszka figyelmeztette őket, hogy láthatják visszatérni önt,
de az csak egy kez trükk lesz... egy Kiváltságos, aki a tábornagyuknak álcázza magát. Továbbá Hilanszka
csak hetek múlva számított a hasonmása felbukkanására.
Tamás felhorkant.
– Szóval bepánikolt és elrohant, amikor korán érkeztem? Legyünk hálásak, hogy nem állt készen ránk.
Pokolba is, miféle egyéb pletykákat terjesztett el?
– Megpróbálhatom kideríteni, uram.
– Tegyen úgy.
– Engedélyt kérek, hogy átkutathassam a szállását.
– Megadom.
Olem ismét elsietett, Tamás pedig körülnézett, hogy kiben bízhatna. A legtöbb tábornok a dandárjával
volt, és úgy tűnt, Hilanszka bizalmasainak legalább egy része vele együtt menekült.
– Maga ott! – kiáltott fel Tamás. – Ezredes, jöjjön ide. – A fiatal férfi már oldalról is meglehetősen
ismerősnek tűnt a tábornagynak, és amikor felé fordult, rögtön sikerült beazonosítania. – Sabastenien
ezredes, örömmel látom, hogy még él.
Az Adom Szárnyai egykori dandártábornoka egy húszas éveiben járó, alacsony férfi volt, korán őszülő
oldalszakállal és komor arccal. Legutóbbi találkozásukkor Tamás még nem látta rajta azokat az ősz
szálakat, és el is tűnődött, vajon nem festi-e a szakállát. Az ezredes tiszteletteljesen bólintott.
– Szintén, uram. És már nem Sabasteniennek hívnak, hanem Florone-nak. Felvettem az anyám családi
nevét. Jobb szeretném, ha egykori bajtársaim nem ismernének fel azonnal.
Tamás ezt nagyon is meg tudta érteni. Noha nem követett el semmi törvénytelent vagy'szégyellnivalót,
amikor Tamás védelmében meggyilkolt egy árulót, Sabastenient kizárták az Adom Szárnyaiból, minthogy
az áruló egy másik dandártábornok volt – egyben Lady Winceslav szeretője.
– Jól van, Saba... Florone. Szükségein van egy haditervre. Hová osztották be?
– A huszonkettedik tüzérségnél vagyok.
– És van is tüzérségi tapasztalata?
– Hétévnyit szereztem a Szárnyakkal.
– Helyes. Gratulálok, Florone. Ön mostantól tábornok.
Az ezredes meglepetten pislogott.
– Uram?
– Vegye át a második dandár parancsnokságát. Hozza el a tüzérségüket délnek, az ágyúsok pedig
álljanak készenlétben. A gyalogosai ássák be magukat keleten és nyugaton.
– Igenis, uram. Köszönöm, uram.
 – Még ne köszönje. Nem tudom, kiben bízhatok Hilanszka dandárjai közül. Lehet, hogy még a nap vége
előtt hátba szúrják. Ha vannak megbízható segítői, hozza őket magával.
– Igen, uram.
– És tábornok, megtenné, hogy felküldi ide Mihalit?
Florone egy pillanatig habozott.
– Hát még senki sem mondta?
– Mit?
– Mihali halott. Kresimir két hete megölte.
Tamás megpördült, hogy visszapillantson a kez formációkra, és az egész testén hideg verejték
gyöngyözött ki, tarkóján a sokk és a gyász jeges borzongása futott végig, lőportranszának nyugalma
megszakadt. Ha Mihali halott, miért létezik még Adró egyáltalán? Mihali testvérét sakkban tartó ereje
nélkül Adopestnek és az adrói hadseregnek rég hamuvá kellett volna porladnia, az ország és fővárosa
mégis áll.
Mi tarthatja vissza Kresimirt?
Mozgolódás keltette fel a figyelmét az Adom Szárnyai táborában, és hamarosan Vlora vágtatott fel a
dombon. Elszáguldott az őrök mellett, és meg sem állt, amíg oda nem ért Tamáshoz, majd leugrott a lóról,
és a gyeplőt egy döbbent hírnök kezébe dobta.
– Hol van Ket? – kérdezte Tamás.
– Elment. Abrax és Adamat még tegnap leleplezte háborús nyerészkedés vádjával. Abrax úgy gondolta,
feloldhatja a két tábor közti konfliktust, de... uram, ön megsérült?
– Nem oldotta fel a konfliktust, mert Hilanszka végig árulást forralt. És mi a fenét keres idelent
Adamat? A pokolba is, pont most lenne a legnagyobb szükségem Ketre. Hilanszkát leszámítva ő a
legrátermettebb parancsnok. Hol van Abrax?
– Úton ide.
– Alig pár óránk van a kez támadásig. Gyűjtse össze a vezérkart... Annyi magas rangú tisztet akarok itt
látni, amennyit csak húsz perc alatt ide tud csődíteni. A többiekért hírnököket küldünk. Olem, mit sikerült
kiderítenie?
A testőr rohanva érkezett meg, és egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát.
– Mindent itt hagyott. Hilanszka a kezdetektől fogva egy követ fújt a Kezzel. Több tucatnyi levelet
találtam.
– Kiderült valamelyikből, hogy kik a bűntársai?
– Nem volt időm mindet végignézni.
– Idő. Átkozott pokol, időre volna a legnagyobb szükségünk. Nem tudjuk ilyen gyorsan megszervezni a
védelmet, főleg nem egy ilyen masszív sereg ellen.
– Olem – szólalt meg Vlora. – Megtalálta Hilanszka személyes pecsétjét?
– Ott van minden mással együtt.
– Hozzanak egy kipihent lovat! – kiáltotta Vlora.
– Hová megy? – kérdezte Tamás.
– Szükségem van a Szárnyak egyik kódfejtőjére. Valakire, aki le tudja utánozni Hilanszka titkosírását.
Ha elég gyorsak vagyunk, talán nyerhetünk magunknak egy napot.
Tamás lediktált egy üzenetet a kez parancsnokoknak a Hilanszka leveleiben és jegyzeteiben talált
nyelvezetet használva, majd a Szárnyak egy kódfejtőjével lefordíttatta a megfelelő titkosírásra. Az
üzenetben az állt, hogy Hilanszka elég közel juttathat valakit Abraxhoz, hogy megölje, ha a nő kissé
óvatlanná válik, de ehhez az kell, hogy a Kez visszavonulást színleljen, és egy másnapi támadásra
rendezkedjen be.
Mindez csaknem két órát vett igénybe, és Tamás szerint meglátszott rajta a sietség. Csoda lenne, ha a
Kez bevenné a trükköt.
De ha beveszik, huszonnégy értékes órát nyernek, hogy felkészüljenek a támadásra. És kétségbeesetten
szükségük van arra az időre, hogy legyen esélyük megnyerni a csatát.
Tamás Ölemre nézett, aki a parancsnoki sátor bejáratában állt, kezét lazán a pisztolyán tartva, míg a
Szárnyak kódfejtője belemártotta Hilanszka pecsétjét a saját forró viaszába, és meghamisította vele az
üzenetet. Tamás elvette tőle, megfujkálta a viaszt, hogy lehűljön, és átadta Ölemnek.
Ölem vigyázzba vágta magát.
– Találtam néhányat a legmegbízhatóbb puskamestereim közül, uram. Az egyiküket fogom elküldeni a
Kezhez.
– Tisztában van vele, hogy szörnyű kockázatot vállal? Ha a Kez kiszagolja az átverést, megölik. Vagy
még annál is rosszabb sorsra jut.
– Már megvan az emberem a feladatra, uram. Mindent tud.
– Helyes. Ez legyen az egyetlen üzenet a kez táborba. Adja parancsba az őröknek, hogy azonnal lőjenek
le mindenkit, aki a vonalaik felé indulna. Nem tudhatják meg, hogy visszatértem.
Azzal Tamás egy biccentéssel elbocsátotta Ölemet, utána pedig kényelmetlenül a kódfejtő felé fordult,
mire a szurt seb felszakadt a mozdulattól, és igyekezett elnyomni a gyomrába hasító fájdalmat. Lassan,
remélve, hogy a kódfejtő nem veszi észre megremegő ujjait, Tamás eltört egy töltetet, és egy kis
feketelőport szórt a nyelvére. A lőportransz beállt, és eltompította a fájdalmat.
– Jó munka, katona – mondta.
– Köszönöm, uram – válaszolt a kódfejtő. – Ha szabad megjegyeznem, örülök, hogy visszatért. És
tudom, hogy Abrax dandártábornok is megkönnyebbült.
Tamás magára erőltetett egy mosolyt.
– Ezt örömmel hallom. Jó újra itt lenni. Tudja, a gurlai háborúkban még nem voltak hivatásos
kódfejtőink. Be kellett érnem azzal, hogy rábízzam a munkát a legokosabb embereimre. Lord Winceslav-ig
senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy rendszeres kódfejtőket alkalmazzon. Tizenöt éve mondogatom
magamnak, hogy az adrói seregnek is kellenek saját kódfejtők, de valahogy mindig lecsúszik a tennivalók
listájáról.
– Nekem volt szerencsém együtt dolgozni Lord Winceslav-val – mesélte a kódfejtő. – Rendkívül
intelligens ember volt.
– Egyetértek. Kár, hogy el kellett őt veszítenünk. De a maguk Ladyje sokkal okosabb a néhai férjénél.
Eltűnődtem már rajta, nem ő állt-e elő a kódfejtők alkalmazásának ötletével, és csak hagyta, hogy a
hitvese learassa érte a babérokat.
A kódfejtő csendben bámulta a lábát.
– Sajnálom, ha fecsegek. Erre nem kell válaszolnia.
– Köszönöm, uram.
A következő pillanatban visszatért Olem, és egy kurta biccentéssel jelezte Tamásnak, hogy a hírnök
úton van.
– Katona – mondta Tamás a kódfejtőnek. – Elmehet az étkezdébe, hogy megreggelizzen. Vagy
megebédeljen. A fenébe is, azt sem tudom, mennyi az idő.
– Uram, megengedi, hogy visszatérjek a Szárnyakhoz?
Tamás Olemre pillantott, aki a kódfejtő mellé lépett.
– Sajnálom, katona, de egy darabig most itt kell maradnia. Nem szeretnénk, ha elterjedne, hogy Tamás
tábornagy visszatért. Annál könnyebb lesz átejteni a Kezt.
– Nem mondom el senkinek, esküszöm.
– Inkább nem vállalnánk a kockázatot.
A kódfejtő Tamásról Ölemre nézett, majd vissza Tamásra.
– Uram?
– Sajnálom – mondta Tamás. – Egyelőre még a saját embereinket sem avatjuk be.
A kódfejtő elfintorodott, de kihúzta magát, és szalutált.
– Megértem, uram.
– Helyes. Tudatom Abraxszal, milyen remek munkát végzett.
Olem kikísérte a férfit, majd visszatért Vlorával. A lány koszosnak és fáradtnak tűnt, de határozottan
lépdelt. Tamás érezte az illatáról, hogy az egész reggelt lőportranszban töltötte.
– Hogy állnak a dolgok a Szárnyak táborában? – kérdezte a tábornagy.
Vlora tisztelgett, majd lerogyott egy Tamással szemközti székbe.
– Ha a Kez még ma támadást indít, bajban leszünk. A Szárnyak három dandárja szemez velünk. Abrax
azt mondta, ha a trükk beválik, lesz elég ideje, hogy átrendezze a soraikat, és holnap reggel mindenét
rászabadítsa a Kezre.
– Akkor hát várunk.
Vlora bólintott.
– Várunk. – A lány és Olem kifürkészhetetlen pillantást váltottak egymással. A deliv határtól Adopestbe
vezető őrült vágta során Tamást túlságosan elfoglalta a lőporvakság és a fájdalmának kezelése közti
vékony határ transszal való fenntartása, de most úgy tűnt, bármi volt is kettejük közt, már elmúlt. – Eljutott
a jelenlétem híre a Szárnyak gyalogságához?
– Csak Abrax és két dandártábornoka tud róla. Egyetért velünk, hogy a lehető legtovább titokban kell
tartanunk. Néhány tiszt felismerhetett engem, de Abrax kordában tartja a dolgot.
– Helyes.
– Itt már kezdenek terjedni a hírek – jegyezte meg Olem.
– Ez ellen nincs mit tenni. Láttak belovagolni minket.
– Lezártam a tábort – tette hozzá Olem. – Reggelig nem jut senki se ki, se be.
– Kitűnő munka.
Tamásnak feltűnt, hogy Olem az Alvationnél kapott ezredesi rangjelzését piszkálja. Megint fel fogja
hozni a témát.
– Uram – szólalt meg.
Tamás felhorkant.
– Nem fogom lefokozni, Olem.
– Jobb szeretném, ha megtenné, uram.
 – Hisz nem mintha kapott volna saját parancsnokságot... legalábbis a puskamestereket leszámítva.
Maga most egy különleges megbízást végző ezredes. Nem példa nélküli dolog ez.
– De akkor is...
Tamás olyan mozdulattal tette fel a kezét, amelyről remélte, hogy véget vet a vitának, bár tudta, hogy ez
nem lesz ilyen egyszerű. Olem meg volt győződve róla, hogy nem való ezredesnek.
– Jó, hogy olyan pozícióban tudhatom magát, amelyből fakadóan parancsokat adhat. Ha lehet, ne
búslakodjon miatta. Nem bízok nagy parancsnokságot magára, amíg készen nem áll rá. Jegyezze meg a
szavamat, tíz éven belül tábornok lesz... méghozzá igazi.
Olem úgy nézett ki, mint aki mindjárt Tamás képébe röhög. Elfojtotta az ingert.
– Nem fogok borotválkozni, uram. Még egy tábornoki rang kedvéért sem.
– Nekem tetszik a szakáll – szúrta közbe Vlora. – Több katonának kéne viselnie.
– Ezt most rögtön fejezd be – mutatott a lányra Tamás. – Tőle elviselem ezt a sok szart, mert ő az utolsó
védelmi vonalam a merénylők ellen. Tőled viszont nem.
– És tényleg, milyen szép munkát végzett Hilanszkával.
Olem erre összerezzent, háta megmerevedett, arca megnyúlt.
Tamás Vlorára pillantott. Ez kegyetlen megjegyzés volt – ő is tudta, hogy Olem éppen máshol teljesített
parancsot. És Olem nagyon komolyan vette a kötelességeit. Tamás szidásra nyitotta a száját, de be is
csukta, amikor meglátta Vlora arcát. Enyhén elsápadt, és a padlót bámulta. Máris megbánta a szavait.
– Uram, segíthetek még valamiben? – kérdezte Olem esetlenül.
– Maradjon a közelben. De ha már Hilanszka szóba került...
– Egy egész századot küldtem utána. Elkapják őt és a bűntársait, és láncra verve hozzák vissza mindet.
– Jó munkát végzett, Olem. Ez az apróság pedig – mutatott a kabátjával takart sebhelye felé – idővel
begyógyul. – A lőportransz ellenére szúró fájdalom hasított belé, amikor megmozdult.
– Igen, uram – válaszolta Olem mereven.
Tamás megdörzsölte a szemét. Ilyenkor, egy csata előtt általában azzal töltötte az idejét, hogy a többi
parancsnokkal együtt tartalék terveket dolgozzon ki, de már kiadta a parancsokat, amelyeket ki kellett
adnia, és minden a Keznek küldött hamis levélen múlt. Ha beválik, kapnak egy plusz napot a tervezésre,
ha pedig nem, egy órán belül megkezdődik a csata.
Tudta, hogy csinálnia kellene valamit. De egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy megmozduljon.
Próbálta azzal magyarázni, hogy csak az utazás utáni kimerültség miatt van – egy kis nyugalom, és újra
nyeregbe szállhat. De ez nem csak kimerültség volt. Fájtak a csontjai; sajgott minden sebe, a régiek és az
újak egyaránt; és valósággal sóvárgott az alvás után. Az utóbbi pár hónapban utolérte őt a kora.
És a tény, hogy nem tudott a jelenlegi feladatára összpontosítani, azt jelentette, hogy megfeledkezik
valami fontosabbról.
– Uram – szólalt meg halkan Vlora. – Mi lesz Tániellel? Most már tudjuk, hová küldte Hilanszka az
embereit. Talán... – Elhallgatott.
Ez nem lehetett fontosabb a jelenlegi feladatánál. Igaz, hogy Tániel a fia, de akkor is csak egyetlen
ember. Márpedig ezen a napon egy egész ország sorsa fog eldőlni.
– Tudom, mi a kötelességem, százados – mondta.
Vlora szemmel láthatóan mondani akart valamit, de inkább odalépett a bejáratnál álló Ölemhez. A
testőr ránézett, de nem állította meg, amikor benyúlt a kabátjába dohányért és cigarettapapírért. A lány
lassan sodorta meg a cigarettát, közben egy pillanatra sem véve le a szemét Ölemről, majd egy gyufával
meggyújtotta a végét, és mélyen beleszívott. Miközben a füst kikígyózott az orrlyukaiból, felajánlotta a
cigarettát Ölemnek.
Tamásban felmerült, hogy rájuk szól, ne cigarettázzanak a sátorban, de látni akarta, mi lesz ebből. Vlora
ezzel békejobbot nyújtott, hogy enyhítsen az iménti megjegyzése okozta fájdalmon.
Ölem elfogadta a cigarettát, és a szájába tette. Tamás kifújta a levegőt, noha fel sem tűnt neki, hogy
eddig benntartotta.
A sátorlap kivágódott, és valaki Ölem fülébe suttogott.
– Egy pillanat, uram – szabadkozott a testőr, és kilépett a sátorból.
Tamás egyedül találta magát Vlorával. Tudta, hogy a lány mondani akar valamit Tánielről. Ránézett,
remélve, hogy a tekintete nem tűr vitát, de ahogy elnyúlt köztük a csend, végül szinte azt kívánta, bárcsak
mégis mondana valamit. A vádjait és a csalódottságát tudná kezelni. Meg tudna birkózni velük.
A sajátjaival nem tudott.
Olem visszajött a sátorba, és beengedett egy kis hűvös fuvallatot a cigarettafüst mellé.
– Uram, visszatért az emberünk. A Kez nem küldött választ, de a dandárjaik máris elhagyják a mezőt.
Nyertünk egy napot.
Tamás felállt, és beleköhögött a kezébe, hogy elrejtse fájdalmas grimaszát.
– Akkor hát reméljük, nem lettek ravaszabbak, amióta elmentünk. Eddig hány puskamesterét találta
meg?
– Hilanszka mindegyiküket visszaküldte a saját századaikba. Nagyjából kétszázat szedtem össze
közülük.
– Gyűjtse össze őket, jó? Dolgunk van.
 13.

FEJEZET

Kesimirt – illetve az őt fogságban tartó babát – még nem mozdíthatták el.
Tánielben egész éjjel egyre csak nőtt a pánik. Alig evett. A reggel érkezte csak súlyosbította
idegességét.
– Mennünk kell – mondta.
Ka-poel határozottan megrázta a fejét. Egy botokból és száraz fűből épített doboz fölött guggolt. Nem
volt nagyobb egy katona táskájánál, mégis egy istent zárt magába.
– Délre ideérnek – tette hozzá Tániel.
Ka-poel nem válaszolt. Csak pár órája fejezte be a dobozt, és azóta minden pillanatát azzal töltötte,
hogy vékony, tökéletes vonalakat festett az oldalára a hátizsákjából vett lószőrecsettel. Tintaként a saját
vérét használta, amely meglepően gyorsan élénk karmazsinná száradt, nem pedig a szokásos, sötét
rozsdabarnává.
Tánielt felkavarta a dolog – még a szokásosnál is jobban.
– Úgy három kilométerre innen egy fél századnyi, légpuskával felszerelt adrói gyalogság táborozik.
Most botorkálnak ki a sátrukból, hogy tábort bontsanak, és folytassák a keresésünket. Délben ránk
találnak, már ha szerencsénk van, és nem előbb. Nem tudjuk ennyivel felvenni a harcot. Mindkettőnket
megölnek, aztán kiszabadítják Kresimirt. Muszáj elindulnunk.
Ka-poel láthatólag nem értett egyet vele. Tovább festegetett, biztos és lassú kezzel, mintha egy szavát
sem hallotta volna.
Tániel megérintette a vállát.
– Pole...
A lány hirtelen megpördült, áthajította az ecsetet a barlangon, és talpra ugrott. Tániel akaratlanul is
elhátrált előle. Ka-poel arca vicsorgásba torzult, és mindkét kezét ökölbe szorította. Egészen a barlang
széléig kényszerítette Tánielt, majd közelebb hajolt hozzá, és mintha fölé tornyosult volna, pedig sokkal
alacsonyabb volt a férfinál. Megtapogatta a mellkasát, majd a fejét, és tiltakozó gesztusokat tett. Még
kétszer elismételte a mozdulatokat, aztán a dobozra mutatott.
Fogalmad sincs, mit csinálok.
Tánielnek most tűnt fel először, hogy a lány haja és inge izzadságban úszik. Vállai remegtek. Mindkét
szeme sarkában könnyek gyülekeztek, és Tániel végre megértette, milyen sokat követel tőle ez az egész.
Tudta, hogy a csontszeműek képesek bűvöletet kreálni. Fatrasztában vöröscsíknak nevezett, megbűvölt
golyókat készítettek a telepeseknek, és egyszer ő is kapott ilyeneket Ka-poeltól – bár a készítés folyamatát
sosem látta. Ezek szerint így néz ki.
A dobozra pillantott, és eszébe jutottak a golyókon körbefutó vékony, vörös vonalak, amelyekről a
vöröscsíkok a nevüket kapták.
Hát persze. Ez pont olyan, mint a vöröscsíkok. A saját vérét kellett használnia a bűvölethez.
Tegnap is ugyanezt csinálta volna, amikor elkente a vérét Tániel arcán? Megbűvölte őt? Mennyi
energiájába került mindez? Új szemmel nézett a lányra, és észrevette mély kimerültségét, besüllyedt
szemét, lesoványodott arcát. Úgy lógtak rajta a ruhái, akár egy szabó próbababáján.
Majd beledöglött, hogy fogva tartsa Kresimirt, és még így is arra használta az ereje egy részét, hogy
megvédje Tánielt.
Némán, mint mindig, Ka-poel visszatért a tennivalójához.
Tániel összeszedett két kést és egy bajonettet, amit a minap vett el az adrói katonáktól. Már bánta, hogy
nem lopott el egy légpuskát is. Legalább lándzsaként használhatta volna, végén a bajonettel, de
arroganciájában az összeset összetörte a táborban.
Arcon csókolta Ka-poelt, és próbálta nem magára venni, ahogy a lány elfordult tőle, aztán kiment a
barlangból, fel a hegygerincre, amelyet aztán követni kezdett az adrói tábor felé.
Egy órájába sem telt, hogy meglássa a gyalogsági század előőrsét. Hatan tartottak felfelé a szurdokban,
lassan és óvatosan, két kezzel markolva légpuskájukat, szemüket folyamatosan a fölöttük elnyúló
hegygerinceken tartva.
Tániel háromszáz méterrel a szurdok alja fölött helyezkedett el, és lekuporodva várakozott.
Mint kiderült, az előőrs ötven lépéssel jár a század előtt, amely kénytelen egyetlen sorban haladni, és a
felderítőkkel ellentétben nem törődnek a környezetükkel. Kipihentnek és túlságosan is magabiztosnak
látszottak. Néhányan viccelődtek, élénk szóváltásaik ide-oda pattogtak a szurdok falai között. Tániel
remélte, hogy a minapi erőfitogtatása óvatosabbá teszi őket, de csalatkoznia kellett.
Végtére is egyetlen szál emberre vadásztak, méghozzá fényes nappal.
Tániel tudta, hogy nem harcolhat mind a nyolcvan katonával. Esélye sem volt.
Várt, amíg már az egész századot látta végignyúlni a szurdok alján, és a sor közepe közvetlenül alá
került. Akkor nekifeszítette a lábát a mellette lévő farönknek, és elugrott az útból, ahogy húsztonnányi
kőtörmelék kezdett lezúdulni a szurdok falán.
Nem nyerhetett ugyan, de arról gondoskodik, hogy a lehető legtöbbjüket magával vigye a pokolba.
Miután Tániel lavinájának mennydörgése végre elhalt, a szurdok a haldoklók sikolyaitól és a túlélők
kiáltásaitól visszhangzott.
A lőpormágus gyomra felfordult a hangtól. Nem akarta megölni a saját honfitársait. Ezeket az embereket
barátok és rokonok várták otthon. Gyerekek és feleségek és férjek. Lehet, hogy már harcolt is néhányuk
oldalán. Lehet, hogy velük együtt képezték ki őt.
De lényegében ez is csak az ellenség elpusztítása, emlékeztette magát. Háború van; Ölnie kell, hogy
élhessen.
Tániel óvatosan kidugta a fejét a rejtekhelye mögül, hogy tanulmányozza a keze munkáját.
A lavina kettévágta az adrói századot. Legalább tíz embert maga alá temettek a lezúduló kövek, és
további egy tucat megsérült. Egy századost egy lábán fekvő vándorkő szögezett a szurdok aljához, Tániel
hallotta a fájdalomkiáltásait. Egy hadnagy állt fölötte, és védelmi meg mentési parancsokat osztogatott. A
gyalogság fedezékek mögé iszkolt, és mindenki a szurdok falait fürkészte.
Elkezdték kiásni a sebesültjeiket, és amikor világossá vált, hogy nem kell támadástól tartaniuk, két
csapat folytatta útját a szurdokban.
 Ez egyszerre volt jó és rossz hír. Azért jó, mert Tániel ezzel feldarabolta a századot. És azért rossz,
mert az a két szakasz Ka– poel barlangja felé tartott.
Futni kezdett a gerinc alatt, ahol a lenti katonák jól láthatták. A következő pillanatban már hallotta is a
kiáltást, majd pedig a légpuskák pukkanásait. Ilyen messziről nem találhatták el, de azért lebukott egy
szikla mögé, és gyorsan visszapillantott az üldözőire.
A hadnagy feléje mutogatott, és a két szakasznak kiabált. Az őrmesterek megbeszélték a dolgot, majd az
egyik szakasz egyenesen megindult Tániel felé a meredek hegyoldalon, a másik pedig keresni kezdett egy
kecskeösvényt vagy valami másik utat, amelyet használva a lőpormágus oldalába kerülhet.
Tániel magára vonta a figyelmüket, és most csak ez számított.
Jó másfél kilométeren át csalta maga után a két szakaszt a hegygerinc mentén. A huszonnégy katonából
csak három tartotta vele a lépést, lehagyva bajtársaikat, hogy megpróbáljanak közelebb jutni hozzá.
Elvégre elég lett volna egyetlen lövés a légpuskával, hogy megállítsák Tánielt. Hilanszka alighanem
vérdíjat tűzött ki a fejére. A katonák általában nem ilyen buzgók.
Bármennyire nem fűlött a foga a honfitársai legyilkolásához, ez a gondolat megkeményítette Tániel
szívét. Ezek az emberek gondolkodás nélkül le fogják lőni. Úgy vadásznak rá, akár egy kutyára.
Megkockáztatott egy átrohanást egy nyílt terepen, és összerezzent a légpuskák meg a mögötte lévő
kövekről lepattanó golyók hangjáról. Még mindig nem értek lőtávolságon belülre, de egy szerencsés
lövéssel akkor is leteríthetik. Átugrott egy hasadékor, és futott még harminc lépést, majd fedezékbe vetette
magát, ahogy a talaj sziklásabbá vált.
Amikor már eltűnt üldözői szeme elől, visszafordult, meggörnyedve átfutott egy kinyúló vándorkő alatt,
majd visszaért a hasadékhoz, amelyet csak pillanatokkal ezelőtt ugrott át.
Azon tűnődött, mit szólna az apja, ha tudná, hogy az emberei belecsalhatók egy ilyen nyilvánvaló
csapdába.
Valószínűleg azt mondaná, hogy az átkozott bolondok megérdemlik a halált.
Az első üldöző mindössze pillanatokkal azután ugrotta át a hasadékot, hogy Tániel elfoglalta a helyét.
Amikor a második is elrugaszkodott, a lőpormágus elkapta a csizmáját, és lerántotta. A férfi elejtette a
légpuskáját, és arccal érkezett a hasadék peremére, vérfoltot hagyva maga után.
A harmadik katona megtorpant, és letérdelt a bajtársa mellé. Tániel futva ugrott neki, megragadta a
kabátját, és visszarángatta a hasadékhoz. A férfi még hallatott egy fuldokló kiáltást, mielőtt Tániel
többször beleverte a fejét a sziklákba. Kikapta a légpuskát a halott kezéből, és megnézte, lett-e valami
baja.
A légpuska sokkal megbízhatatlanabb volt a hagyományos muskétáknál és puskáknál. A mechanizmusa
könnyen tört, a levegőtartályai pedig ereszthettek. De úgy tűnt, ezzel itt minden rendben, úgyhogy Tániel
ellenőrizte benne a töltényt, majd a vállához emelte.
– Glouster? – Az első üldözőnek feltűnt társa hiánya, és hátrafordult.
– Glouster, jól vagy? Allier súlyosan megsérült. Pokolba is, Glouster, mondj valamit!
Tániel kihallotta a pánikot a fiatal férfi szavaiból. Kezdett eluralkodni rajta a félelem, túláradt az
adrenalinon. Most azon tűnődhet, nem csapta-e be a saját szeme. Hát nem az előtte elterülő sziklák közt
látta eltűnni Tánielt? Hogy kerülhetett akkor abba a sötét hasadékba?
Közelebb jött, majd vállához emelt puskával hunyorgott be a mélyedésbe.
Tániel mellbe lőtte.
 Elvette a halottaktól a tartalék lőszert és a légtartályokat, és a rejtett útját használva visszament a
sziklák közé. Mindjárt megérkezik a szakasz maradéka is, és ők nem lesznek olyan ostobák, mint a társaik.
További két katonát támadott meg a sziklák között, majd pedig még hármat, a nehéz hátizsákjukat és az
ormótlan, bajonettes puskájukat fordítva ellenük a sziklák közti szűk terepen.
Pillanatokkal később még egy gyalogost lelőtt a légpuskájával, de az átkozott mechanizmus eltört,
mielőtt újra tüzelhetett volna, ezért menekülőre kellett fognia, a két szakasz maradéka pedig a nyomába
eredt.
Most már megtartották a formációjukat, és nem hagyták, hogy csapdába csalja őket.
Tániel tudta, hogy kezd kifogyni a talajból. Ez a gerinc még pár kilométerig folytatódik, aztán
beletorkollik a hegység több ezer völgyének egyikébe. Meg kell szabadulnia az üldözőitől, mielőtt
visszafordulhat, hogy kifundáljon valamit a szurdokban maradt többi gyalogossal kapcsolatban. Van itt
valahol egy másik hasadék, amelynek segítségével az ellenség háta mögé kerülhet, és...
Tániel megkerült egy nagy vándorkövet, és szembe találta magát az égbolttal. Legalább hatvanméteres
szakadék tátongott alatta, az alján egy kiszáradt patakmederrel. Körülnézett egy másik menekülési útvonal
reményében, de csak csupasz, meredek sziklákat látott. A jobbján lévő szirten túl is ilyen sziklák
sorakoztak, meg egy keskeny tisztás, amely kiváló tüzelési pozíciót biztosít majd az üldözőinek.
Valahol rossz helyen fordult be. És ez lesz a veszte.
Kinézett a vándorkő mögül arra, ahonnan jött. Talán még van ideje, hogy visszamenjen, és keressen egy
másik utat, mielőtt utolérik.
Az adrói kékek felvillanására visszaugrott a szikla mögé. Hallotta a katonák kiabálásait.
– Ezen az úton ment.
– Óvatosan, nem lehet belátni a környéket. Bárhol rejtőzhet.
– Fedezzetek felülről.
– Rendben, ti hárman gyertek velem. Ti próbáljatok arra kerülni.
Tániel megkockáztatott egy pillantást, és látta, hogy négy katona indul el a kecskecsapáson, amelyet ő is
használt. Alig tizenkét lépésre jártak, és pillanatokon belül odaérnek hozzá. A többi katona előbb-utóbb
megtalálja azt a tisztást, és akkor neki vége.
Ha nem tört volna el ez a rohadt puska, akkor talán megvédhetné magát.
Amikor a szikla mögül felbukkant az első bajonett, Tániel elnyúlt mellette, megragadta a puska csövét,
és saját súlyát használva meglódította a katonát, aki megcsúszott a meglepetésként érkező támadástól,
majd lesodródott a szakadékba, ahol zuhanásának végét sikoltásának elhallgatása jelezte.
– A büdös pokolba is, itt van!
– Ne veszítsd el a fejed.
– Most hajította le Havint a mélybe! Láttátok? Mindjárt...
Tániel nem várta meg, hogy a gyalogos befejezze a gondolatmenetét. Kilőtt a szilda mögül, és
működésképtelen légpuskájának bajonettjét lándzsaként döfte bele a mellkasába. A férfi gurgulázva
felkiáltott, majd estében megragadta mögötte álló társa felszerelését, és magával rántotta őt, le a
peremről.
Tániel és az utolsó katona egy pillanatig csak bámulták egymást, majd a férfi egyetlen gyors mozdulattal
a vállához emelte a puskáját, és meghúzta a ravaszt.
Klikk.
 – Olyan rohadtul megbízhatatlanok, mi? – mondta Tániel.
A katona elkáromkodta magát, és a bajonettjével döfött a lőpormágus felé. Tániel visszatáncolt a
támadás elől, de közben megcsúszott. Ösztönösen elejtette a puskáját, hogy visszanyerje az egyensúlyát, és
gombóccal a torkában hallgatta legjobb fegyvere leszánkázását a szakadékba.
Kavicsok mozdultak ki alóla, ahogy négykézláb hátrált a bajonettjével felé nyomuló katona elől.
Befordult a szikla mögé, és a kése után kapott. Ugyan szart sem ér egy bajonett ellen, de azért meg kell
próbálnia. Épp akkor húzta ki, amikor a katona is befordult utána. Még csak fel sem tud állni időben.
Képtelenség, hogy...
Vér fröccsent a katona szájából, a torkából pedig úgy állt ki valami, akár virágszál egy mezőből.
Megimbolygott, majd Ka-poel egy határozott lökéssel átsegítette a peremen.
A lány a gyűrűjénél fogva tartotta kezében a bajonettet, szakadt ruhái messze nem csak ennek az egy
gyalogosnak a vérétől sötétlettek.
Tániel megkönnyebbülten sóhajtott fel, egész teste elernyedt. Ka-poel megmentette az életét. Megint.
Feltápászkodott, és köszönetképpen bólintott, mert úgy érezte, jobb, ha nem szólal meg. A lőportransz
nélkül sokkal nehezebben birkózott meg a sok adrenalinnal és a halál közelségével.
Golyó pattant le a szikláról Ka-poel feje fölött. Tániel megragadta a kabátját, és a karjaiba rántotta,
ösztönösen tudva, hogy a lövés az ő háta mögül érkezett. A szeme sarkából megpillantott két katonát a
korábban észrevett tisztáson. A második most készült lőni. Tániel csak annyit tehetett, hogy a golyó és Ka-
poel közé áll, remélve, hogy a katona célt téveszt. FUMM.
Tániel füle csengett a hangtól. Amikor kicsit elhúzódott Ka– poeltól, a katonákat már nem látta a
tisztáson. Egyikük sapkája ott hevert az oldalán, ahol az előbb álltak, és amikor Tániel lepillantott a
szakadékba, két új holttestet vett észre az alján.
Mi a fene történt?
Köveken csikorgó csizma hangjára rezzent össze. Még több katona jön?
Egy ismerős alak állt ki a keskeny tisztás végére. Oldalszakállat viselt, és olyan ruhát, amely, ha nem
lett volna koszos és utazástól megtépázott, valószínűleg annyit ért volna, mint egy ló.
Borbador Kiváltságos lerúgta a sapkát a tulajdonosa után, és nézte, ahogy lelebeg a szakadékba. Aztán
Tánielhez fordult, és odaintett neki.
– Hé, Tán. Bocs, hogy késtem.
 14.

FEJEZET

Nila tudta, hogy meg fog halni.
Vajon gondolt már ennek bizonyosságára az elmúlt hat hónap eseményei során? Kétségkívül. A
királyhűekkel töltött ideje alatt, vagy Lord Vetas foglyaként, vagy akár akkor, amikor először találkozott
Bóval. Legalább tucatszor nézett már farkasszemet a halálával.
De az egyszer sem tűnt olyan bizonyosnak, mint most.
Valamit ügyeskedtek, hogy az adrói hadsereg nyerjen egy plusz napot. Látta, amikor Hilanszka tábornok
táborából tegnap délután elrohant a hírnök a kez vonalakhoz, és a várt támadás elmaradt. Abrax
dandártábornoknak így több ideje volt, hogy tervekkel álljon elő, és beássa a csapatait.
És most, hogy a nap megvirradt az Adotenger fölött, a kez és az adrói seregek ismét csatára készültek.
Délen százezres kez gyalogság sorakozott, bajonettjeik villogtak a reggeli napsütésben. Északkeleten
Hilanszka tábornok emberei máris elrendeződtek, és csatára készen álltak. Nila az Adom Szárnyai
parancsnoki sátra mellett állt, ahonnan látta az ide-oda rohangáló hírnököket, és hallotta Abrax szigorúan
elvakkantott parancsait.
Az Adom Szárnyai és a Kettől átvett három adrói dandár össze fog morzsolódni a két ellenséges
hadsereg között.
Még csak menekülni sem tudtak.
Pletykák terjengtek a Szárnyak táborában. Egy százados azt állította, hogy látta Tamás tábornagy egyik
lőpormágusát. Egy gyalogos szerint Deliv belépett a háborúba, és erősítést küldenek, de még hetekre
járnak innen. Egy másik azt mondta, hogy ez az egész csak Hilanszka trükkje, és amint a kez csapatok
előrenyomulnak, a tábornok megkerüli a Szárnyakat, és oldalba kapja az ellenséget.
Úgy tűnt, a katonák bármit összebeszélnek, hogy fenntartsák a harci szellemet.
Még ha ezek mindegyike igaznak is bizonyul, akkor is össze fogja zúzni őket a Kez. Egyszerűen túl
sokan voltak. A hadseregük ötször lenyelhetné az egész Adom Szárnyait, és még mindig maradna hely a
gyomrában. A Szárnyak gyalogsága – lenyűgöző módon – fenntartotta a hidegvérű profizmus látszatát, de
Nila látta a pánikot a közkatonák és a tisztek szemében.
Reggelre valószínűleg mind halottak lesznek.
– Hölgyem – szólalt meg egy hang Nila mellett, megriasztva ezzel a lányt.
Összeszedte magát, és a fiatal hadnagyhoz fordult. Nem lehetett sokkal idősebb Nilánál, fekete haját a
sapkája alá simította, és hátul kontyban fogta össze. A lány kissé idegesen rámosolygott.
– Igen?
– Abrax dandártábornok hívatja önt.
Nila a homlokát ráncolva nézett Abrax felé, aki épp akkor jött ki a sátrából, és tőle harminc lépésre
bámulta komoran a kez sereget. Miért nem jött ide ő maga?
– Természetesen.
Nila csatlakozott Abraxhoz a parancsnoki sátornál.
– Látni akart, asszonyom?
– Még mindig titok, hogy maga Kiváltságos?
Nila meglepetten pislogott rá.
– Hát... gondolom. Bo azt mondta, túlságosan új vagyok ebben, semhogy az aurám látható legyen a
Másban, így a Fortélyosok vagy a Kiváltságosok elvileg nem tudnak a jelenlétemről.
– Az ellenségnek nincsenek Kiváltságosai. Vagy – helyesbített Abrax – akik vannak, nem sokat
számítanak. Egyikük sem olyan erős, mint a királyi társaság hegyekkel dobálózó tagjai. – Hirtelen Nilához
fordult.
– Maga elmondta valakinek?
– Nem.
– Ez maradjon is így. Maga a végső ütőkártyánk.
Nilának ezen nevetni kellett. Amennyire tudta, elfojtotta, de egy kis kuncogás így is kiszaladt a száján.
– Valami vicceset mondtam, Kiváltságos?
Kiváltságos. Nila hátán végigfutott a hideg ettől a megnevezéstől, és ez rögtön ki is józanította.
– Csak arról van szó, hogy én pusztán egy újonc vagyok. Még a Másba is alig tanultam meg belenézni,
nemhogy parancsolni tudnék az elemeknek. Nem veszi hasznomat a harcban.
– Semmilyen mágiára nem képes? – Abrax szkeptikusnak hangzott.
– Meggyújthatom a kezemet. De csak akkor, ha nagyon megijedek vagy bedühödök.
Abrax kissé viszolyogva fordult el tőle.
– Van pár Kiváltságosunk, de gyengék. Nem tudnak több kárt okozni, mint egy jól elhelyezett ágyú,
viszont sokkal sebezhetőbbek. Borbador azt mondta, maga rendkívül erős, így hát reméltem, hogy a
segítségünkre lehet.
Bo ezt mondta volna Abraxnak? Mégis miért? Nila még képzetlen volt, és ezt Bónál jobban senki sem
tudta.
– Sajnálom – nyögte ki.
– Nem tudtam, hogy ennyire zöldfülű. Maradjon hátul az ellátmánnyal. A front közelében csak láb alatt
lenne. És bármit csinál, ne próbálkozzon mágiával. Valószínűleg csak mindenkit megölne maga körül.
Sajnálatos, hogy a rohadt mestere így magunkra hagyott. Lehet, hogy a javunkra billenthette volna a
csatát. – Abrax egyetlen további szó nélkül, parancsokat vakkantva ment a dolgára.
Nila a felháborodás és a tehetetlenség keverékével bámult utána. Bo tényleg magára hagyta őt. Ahhoz
épp eleget tudott, hogy megállapíthassa, mindössze pár hónapnyi képzés kellene, és máris meg tudná
védeni magát. De itt semmi hasznát nem veszik. Annyit ér, mint bármelyik másik tábori követő – ő is csak
egy poggyász. Megint mosónővé vált.
Abrax elmehet a pokolba. Ha – amikor – a Kez áttöri a vonalaikat, Nila igenis harcolni fog. Az sem
érdekli, ha magával viszi az egész ellátmánykaravánt.
A tábor és az ellátmánykocsik úgy négyszáz méterrel a frontvonal mögött álltak. A területet kapkodva
kiásott menedékekkel erősítették meg, és az Adom Szárnyai egyik dandárjának katonái őrizték –
amennyire Nila látta –, túlságosan is nagy távolságokon szóródva szét.
 A tábori követőket maradásra parancsolták, amikor a Szárnyak megindult Ket tábornok segítségére, de
a kocsiknál akkor is több ezer embernek kell lennie, nélkülözhetetlen munkaerőknek, így például
kocsisoknak, hadbiztosoknak és hasonlóknak.
– Nem a frontnál kellene lennie?
Megfordulva Nila a földön ülő Adamat felügyelőt pillantotta meg, öregebben és fáradtabban, mint
amilyennek pár napja látta.
– Abrax visszaküldött. Nem vagyok elég képzett, hogy hasznomat vegyék.
– Á. Gondolom, ez így is van. – Elmosolyodott, mintha csak el akarná venni a megjegyzése élét. – Én
már túl öreg vagyok, semhogy bárki is hasznomat vehetné.
– Láttam gyalogosokat, akik tíz évet vagy még többet vernek magára.
– Az akadémiai gyakorlataim óta nem sorakoztam fel puskával a kezemben. Valószínűbb, hogy
beledöföm a bajonettemet a mellettem állóba, mint hogy lelövök egy ellenséget.
Nila eltűnődött rajta, igazat beszél-e. Tudta, hogy Adamat vezette a rohamot Lord Vetas emberei ellen.
Nagyon is tudott harcolni. Talán a kort csak ürügyként használta, hogy ne kelljen a frontra vonulnia. Nila
nem tudta hibáztatni. Ahogy Bo mondta neki, a bátorság túlértékelt.
Adamat azonban egyáltalán nem tűnt rémüknek. Csak fáradtnak. Egy darabig a lábát bámulta, majd
felnézett a lányra.
– Nincs elég emberük, hogy őrizzék a sereg hátulsó részét.
– Nekem azt mondták, egy egész dandár látja el ezt a feladatot.
– A Kez nyugatról fog az oldalunkba kerülni, míg Hilanszka tábornok északkeletről támad majd. Úgy
tippelem, hogy ezt a helyet – rápillantott az órájára – egy óra körül lerohanják. Ha van egy kis
szerencsénk, azonnal megölnek minket. – Úgy piszkálta a sétapálcáját, mintha azon gondolkodna, mennyi
harci szellem maradt benne.
– Ha van egy kis szerencsénk? Azt hittem, jobban járunk, ha foglyul ejtenek minket.
A férfi szkeptikusan nézett rá.
– Hát persze.
Ha életben maradunk, őt egy kez dologházba küldik, engem pedig körbeadnak a gyalogosok között,
aztán én is megyek utána. Hacsak el nem kap először egy tiszt, mely esetben a rabszolgájaként fogom
végezni.
Tényleg jobban járna ezzel, mintha azonnal megölnék?
Adamat felállt. A Szárnyak ágyúi tüzelni kezdtek, és Nila még négyszáz méter távolságról is
összerezzent a hangjukra. Emlékezett a Tamás emberei és a királyhűek közti harcokra Adopestben, meg a
rengeteg álmatlan éjszakára a szökése után. Ez most sokkal, de sokkal rosszabb lesz mindkettőnél.
– Engem is megrémiszt a hangjuk – vallotta be Adamat. – A gyalogosok talán hozzászoknak, de mi csak
civilek vagyunk. És a tüzérség félelmetes.
– Mint a Kiváltságosok.
– Igen. Mint a Kiváltságosok. – A szeme sarkából fürkészte a lányt.
Nila úgy tett, mintha nem venné észre. Igen, akarta mondani, én is Kiváltságos vagyok. De még nem
értek semmihez.
Egy távoli hang ütötte meg a fülét. A tüzérség döreje majdnem elnyomta, de amikor a kez vonalak felé
fordult, azonnal felismerte. A pergődobok ra-ta-tája. A gyalogosok tízezreiből álló kez hadoszlopok
megkezdték az előrenyomulást.
Nila úgy érezte a gombócot a torkában, mintha csak egy hintót nyelt volna le. Soha nem félt még
ennyire, még Vetas fenyegetései alatt sem.
Vajon Jákob jól kijön Adamat gyermekeivel? Jó fiú, de még túl fiatal, hogy egyedül elboldoguljon.
– Gondját fogja viselni Faye Jákobnak, ha meghalok? – kérdezte.
– Nem fog meghalni – válaszolta Adamat bizonytalanul. Egy kis szünet után hozzátette: – Faye nem az a
fajta nő, aki csak úgy elküld egy gyereket.
Nila megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Nem is gondoltam volna, de mégsem ismerem őt annyira.
Hosszú pillanatok teltek el, és csak nézték a megsemmisítő ágyútűz alatt előrenyomuló kez hadsereget.
– Hogy a pokolba jutottam ide? – mormogta Adamat.
Nila szinte biztos volt benne, hogy nem hangosan akarta kimondani. Vajon mi járhat az öreg felügyelő
fejében? A gyerekeire gondol? Vagy valamiféle kiutat keres? Nila tudta, hogy neki mindenesetre
ilyesmiken kellene gondolkodnia. Az északnyugaton elterülő mezőkre nézett. Talán elrohanhatna.
Elbújhatna egy farmer búzamezőjén, aztán sötétedés után megindulhatna Adopest felé.
Egy próbát megér. Vagy nem?
Ekkor mozgásra lett figyelmes, és tervei rögtön hamvukba haltak.
– Katonák vannak odakint – mondta. Adamat megfordult, és hunyorogva nézett északnyugat felé.
– Lovasság. – A földre köpött, és az Adom Szárnyai legközelebbi tisztjéhez fordult, de már
nyilvánvalóan ők is észrevették az ellenséget. Pánik söpört végig a tábort őrző dandáron, a tisztek
kiabálva igyekeztek gátat vetni neki.
Adrói lovasság. Nilának fogalma sem volt, hányan lehetnek, de elakadt tőlük a lélegzete. Ezrével jöttek.
Mellvértjük ragyogott a napsütésben, adrói kék kabátjuk és vöröscsíkos nadrágjuk kivált a barnás
gabonamezőkből. Nyilvánvalóan megkerülték őket észak felé, és most elzárták a visszavonulásuk egyetlen
útját.
A Szárnyak egyik női ezredese küldöncöt menesztett a frontvonalra, majd sápadt arccal és kifehéredett
kezzel markolta az övét.
Adamat beletörődően felsóhajtott.
– Erre számíthattunk volna. Legalább három zászlóaljnyi vértes.
– Vértes?
– Nehézlovasság. Felismerni őket a mellvértjükről. Az adrói vértesek a lovaikat is páncélokba
öltöztetik. – Adamat a Szárnyak gyalogosaira mutatott, akik éppen felsorakoztak az egyetlen védelmükként
szolgáló, derékmagas kerítés mögött. – Egy ilyen vékony bajonettsort minden különösebb gond nélkül
áttörnek.
Adamat megindult a tábor vége felé, ahol a Szárnyak gyalogosai elfoglalták védekező pozícióikat. Nila
egy pillanatnyi habozás után követte.
A Szárnyak ezredese a közeledő felügyelőre pillantott.
– A civileknek távol kellene tartaniuk magukat a fronttól – mondta.
– A front arra van – mutatott maga mögé Adamat.
– Szedje rendbe az embereit, Cronier! – kiáltotta a nő. – Aki menekülőre merészeli fogni, azt saját
kezűleg belezem ki! – Visszanézett Adamatra és Nilára, de nem fűzött több megjegyzést a jelenlétükhöz.
 Az adrói vértesek egyre közeledtek. Nem siették el a dolgot, és Nila csupán akkor jött rá, hogy
valószínűleg Hilanszka tábornok parancsára várnak, amikor úgy nyolcszáz méterre tőlük megálltak. Akkor
rohannak majd neki a sereg hátának, amikor a Kez megindítja a támadást elölről.
Amikor Nila visszanézett dél felé, látta, hogy a Kez még mindig lassan, módszeresen menetel előre. A
Szárnyak tüzérsége belekapott a soraikba, de nem úgy tűnt, mintha több hatása lett volna, mint egy óriás
megcsiklandozásának. Csak jöttek és jöttek tovább.
Az északkeleti dombon hirtelen felbukkant Hilanszka tábornok gyalogsága, és a Keznél egy kicsit
gyorsabb tempóban menetelt előre.
Északnyugaton nagyjából háromezer vértes indult meg ügetve.
Nila mintha csak a saját halálát látta volna közeledni azokon a mezőkön. A vértesek ragyogóan
festettek, már ha eltekintett attól, hogy az életére törnek. Tökéletes összhangban mozogtak, a lovak sörénye
és az acélsisakok tollazata lengedezett a szélben. A lány azon tűnődött, vajon tényleg reng a föld, vagy
csak a képzelete játszik vele.
– Arra! – kiáltott fel Adamat száraz károgással. – Nyugatra. Adrói lándzsás zászlóalj, ha jól látom.
Nila tudta, ez mit jelent. Még több lovasság. Könnyű páncélokban.
– Körbemennek, és nyugatról rontanak nekünk – állapította meg a Szárnyak ezredese. Amint visszatért
az imént elküldött hírnöke, egy újabbat menesztett a frontra.
A visszatérő szalutált neki.
– Abrax dandártábornok azt üzeni, ne tüzeljen.
– Hogy ne... – Az ezredes elvörösödött. – Ne tüzeljek? Ez meg mi a szart akar jelenteni? Azok a
vértesek el fognak tiporni minket! – Visszaküldte a hírnököt a frontra, és csendben dühöngött.
Nila elszakította tekintetét a közeledő vértesektől. Északnyugaton hirtelen lángot és füstöt köptek az
adrói tüzérség ágyúi, melyeknek csövei a Szárnyak tábora felé álltak. Nila emlékezett az ágyútűz rettenetes
fütyülésére a királyhű barikádokon, szorosan lehunyta szemét, és várta a zajongást.
De hiába. Amikor ismét kinyitotta a szemét, látta, hogy a távolban az adrói tüzérek éppen újratöltenek.
– Mire céloznak? – kérdezte.
Adamát a homlokát ráncolta.
– Nem tudom.
Újabb sortűz következett, és Nila hunyorogva próbálta kivenni, hol csapódnak be az ágyúgolyók. A
tüzérség mintha egyenesen őt vette volna célba. Fogalma sem volt, mi egy ágyú hatótávolsága, de miért
tüzelnének, ha egyszer úgysem találhatnak el semmit?
– Szerintem nem lőnek konkrétan semmire – szólalt meg hirtelen az ezredes. Mintha magát is meglepte
volna a kifakadása. – Kizárt, hogy abból a távolságból túllőjenek rajtunk, és... – Elhallgatott, ahogy az
adrói ágyúk újra tüzet nyitottak.
Nila hátranézett. Muskéták hangját hallotta volna? Dél felé fekete füstfelhő szállt alacsonyan a csatatér
fölött, és akkor meghallotta az üvöltést: százezer ember hangját, ahogy a kez vonalak támadásba lendültek.
A csata megkezdődött.
És számára hamar véget fog érni. A vértesek még mindig ügetve közeledtek, de hamarosan vágtatni
kezdenek majd. Alig pár száz méterre jártak. Lenézett a jobb kezére, és próbálta életre hívni rajta a
lángokat. Elszánta magát, hogy harcolva bukik el. Nem hagyhatta, hogy egyszerű közemberként végezzenek
vele. Már nem. Azok után nem, amiken keresztülment.
 A keze lassan felmelegedett, de egyébként nem történt semmi. Erősebben koncentrált. Bo szerint
rendkívül erős Kiváltságos. Csak tud tenni valamit. Bármit!
Kiáltás harsant fel a Szárnyak gyalogságának soraiban, mire Nila koncentrációja megtört, és felnézve
látta, hogy a vértesek hirtelen irányt változtatnak. Az egész lovasság nyugatnak fordult. A Szárnyak
ezredese leesett állal bámulta, ahogy a vértesek a védelmi vonalukkal párhuzamosan ügetnek, éppen a
puskák lőtávolságán kívül. A nő parancsokat vakkantott, hogy az emberei arról az oldalról védjék a tábort.
Az adrói vértesek haladtak tovább, messze megkerülték a tábort, majd még messzebb a Szárnyak
frontvonalát.
Nila nem értette. A Szárnyak frontvonalát akarnák oldalba kapni? De akkor mi van a lándzsásokkal,
akikre Adamat hívta fel a figyelmüket? Hová a pokolba megy a lovasság?
Egészen addig nem tudta mire vélni a dolgot, amíg vissza nem nézett az adrói ágyúkra. A kezelők
beszüntették a Szárnyak táborának megsorozását, és délnek, a kez vonalak felé fordították a tüzérségüket.
Hilanszka tábornok adrói gyalogsága velük együtt fordult, és nem a kez front ellen állt fel, hanem mellette.
Egy hírnök vágtázott be lóháton a táborba, és megállt a Szárnyak ezredese mellett.
– Parancsok Abrax dandártábornoktól! – jelentette zihálva. – Fordítsa vissza az embereit, és készüljön
fel, hogy kisegítőként fognak harcolni a frontvonalon. Az adrói támadás csak színjáték. Már nem
Hilanszka tábornok parancsol az adrói hadseregnek, és a mi oldalunkon fognak harcolni!
Az ezredes kiadta a parancsokat a legközelebbi századosnak, majd megragadta a hírnök lovának
kantárját.
– Akkor hát ki a pokol parancsol a seregnek?
– Tamás tábornagy, természetesen. Visszatért.
Nila megtántorodott, hirtelen gyengének érezte magát. Tamás még él? És ő a parancsnok? Talán, csak
talán, mégiscsak túléli ezt a napot.
– Nila – szólalt meg kedvesen Adamat. – Ég a keze.
A lány lenézett, és látta, hogy egy nagy kék láng burkolja be a kezét és a karját, egészen a könyökéig.
Meglengette a kezét, hogy eloltsa, aztán kísérletképpen összeérintette a nagy– és a mutatóujját. A láng
visszahúzódott az ökle köré.
Délről jól hallható ütközés nyomta el a tüzérség és a muskétalövések zaját, és odafordulva Nila látta,
hogy a három zászlóaljnyi adrói vértesek éppen az imént rontottak neki a kez sereg oldalának.
 15.

FEJEZET

Adamat nem tudta elhinni, amit hall. Tamás tábornagy nemhogy él, de egyenesen itt van?
Eszerint átvette a parancsnokságot Hilanszkától, ami azt jelentette, hogy az adrói erők, beleértve az
Adom Szárnyait, immár egységesen léphetnek fel a Kez ellen.
Adamat szíve elnehezült a gondolatra. A Kez még így is legalább négyszeres túlerővel vonult fel Adró
ellen, és most, hogy a nyílt terepen csapnak össze, számbeli fölényükkel könnyen körbevehetik a kisebb
adrói sereget.
A csata nagyja immár beleveszett a muskétatűz alacsonyan szálló, fekete füstjébe, mely úgy fedte el a
déli horizontot, mintha egy egész város lángolt volna. Délnyugatra az adrói vértesek igyekeztek
kiverekedni magukat a sűrűjéből a Kez elleni sikeres rohamuk után. Az ellenség segédcsapatai máris
rohanva igyekeztek elvágni a lovasok menekülését.
Adamat elborzadva nézte, ahogy a csapatok szétszóródnak, és lehetetlenül messzire nyúlnak a Szárnyak
vonalain túl. A Kez arra számíthatott, hogy Hilanszka elbánik a zsoldosok szárnyával, és most, hogy a
színjáték lelepleződött, több dandárt előreküldtek, hogy végezzék el ők ezt a feladatot.
És könnyedén sikerrel fognak járni. Még ha azok a segédcsapatok csupa képzetlen, rosszul felszerelt
katonából állnak is, a tömegük mindenért kárpótolja őket. A puszta létszámukkal összezúzzák a
zsoldossereg jobb szárnyát.
Adamat mellett Nila folyton az ujjaival csettintett, a Kiváltságos mágiájával begyújtva, majd pedig
eloltva a tüzet a karján. Már nem is a csatát nézte, teljesen lekötötte a figyelmét a saját kísérlete. A
felügyelőnek feltűnt, hogy a Szárnyak ezredese ellépett a közeléből, mire inkább ő is követte a példáját.
Nilának – saját elmondása szerint – fogalma sem volt róla, mit csinál, és Adamat inkább nem akarta
megtudni, hány szénné égett holttest után tanulja meg kontrollálni az erejét egy Kiváltságos.
Az adrói vértesek végre eltávolodtak a Kez sereg oldalától, és meglógtak az előrenyomuló
segédcsapatok elől. Hatalmas hézag maradt utánuk az ellenség gyalogságában, de ők maguk is
megszenvedték a rohamot, és visszavonultak északnyugat felé a sebeiket nyalogatni.
A kiegészítő csapatok lelassítottak, amikor világossá vált számukra, hogy nem fogják beérni a
vérteseket, és megfordultak, hogy nekimeneteljenek a Szárnyak oldalának. Adamat még tapasztalatlan
szemmel is látta, hogy ennek katasztrofális vége lesz. Remélte, hogy Tamás erősítést fog küldeni oda, mert
ennél rosszabb már aligha lehetett volna a helyzet.
A felügyelő halkan elkáromkodta magát. Miért kell ilyen gondolatokat a fejébe engednie? Hát persze
hogy lehet rosszabb a helyzet.
Épp rosszabb lett.
A kez kiegészítő csapatok egy dandárja levált a seregről, és egyenesen a tábor felé indult. Ezt egy újabb
dandár követte, és Adamat rájött, hogy csak a Szárnyak ezredese és az ő egyetlen, zöldfülűekből álló
dandárja áll a tábor és az ellenség között.
Ebből még akkor is mészárlás lesz, ha sikerült erős védelmet felállítaniuk. A kez gyalogság nem fog az
utolsó pillanatban elfordulni. Lerohanják a tábor védőit, megölik a tábori követőket, kifosztják és leégetik
az egész sátorerdőt, aztán megfordulnak, hogy hátba támadják a zsoldossereget.
Az ezredes gyors parancsokat osztogatott. Hírnökök lódultak meg a front irányába, a századok pedig
északról az új fenyegetés felé mozdultak.
Adamat előhúzta a sétapálcakardját, és szorosan megmarkolta. Ettől azonnal ostobának érezte magát.
Mire jó egy kard bajonettel felszerelt muskétások ellen? Épp az járt a fejében, hogy megkérdezi az
ezredest, tud-e nélkülözni egy puskát, de a nő hirtelen elsietett, hogy parancsokat kiáltson egy közeli
századosnak.
Adamat és Nila egyedül maradtak. A Kiváltságos lány még mindig az ujjait csettintgette, és kék
lángokat futtatott végig a karján.
– Mi a fenét csinál?
– Próbálom kitalálni, hogyan működik – válaszolta Nila, fel sem nézve közben. Egy újabb csettintésére
kék láng tört ki a kezéből. Frusztrált tekintettel oltotta el.
– És maga szerint erre ez a legalkalmasabb idő?
Látta, hogy Nila alaposan megfigyeli, hogyan pozícionálja az ujjait, amikor csettint velük. Minden
egyes újabb próbálkozásnál lassan mozdította meg, majd pedig gyors kombinációval érintette össze őket,
nagyujját először a mutató–, majd pedig a középső ujjához dörzsölve.
– Lehet, hogy több lehetőségem nem lesz rá.
– Na jó, figyeljen – mondta Adamat. Tudta, mi jár a lány fejében. Találd meg a nyitját. Ments meg
mindenkit az új mágiáddal. De természetesen nem tanulhatott meg varázsolni csak úgy, pár perc alatt, és a
puszta gondolat is abszurdnak tűnt, hogy mégis megpróbálja. Épp olyan abszurdnak, mint az, hogy itt áll
kivont sétapálcakarddal. – A lehető leghátrébb kell vonulnunk a táborban. Amikor a harc elkezdődik,
megiramodhatunk az adrói vonalak felé. Ott majd... Hé!
Lángcsík lőtt ki Nila kezéből, és megfeketedett földet hagyott maga után húsz lépésre tőlük, kevés híján
lángra lobbantva közben egy közelben álló tizedest.
Nila felsikoltott – félig ijedten, félig diadalmasan.
– Megvan!
– Micsoda? Dehogy van meg! Tudja egyáltalán, mit csinált? – kérdezte Adamat.
Nila óvatosan eltartotta magától a másodlagos kezét, és egy nyílt földterületre mutatott vele két közeli
sátor között. Nagyujjával megdörzsölte a mutatóujját, aztán finoman megérintette a kisujját. Láng tört ki a
domináns kezéből – ezúttal nem egy vékony csíkban, hanem egy nagy foltban, amely mintha egyenesen a
földből tört volna fel, hogy felgyújtsa a füvet, és vagy másfél méterre a talaj fölé emelkedve tegye meg az
utat a lánytól oda, ahová mutatott, mintha csak egy olajlámpás nyomát követné.
– Jól van – bólintott Adamat. – Le vagyok nyűgözve. – A „halálra rémült” jobban kifejezte volna az
érzéseit, de úgy vélte, a lánynak ezt nem kell hallania. Nilának fogalma sem volt róla, mit csinál. Ki tudja,
mire képes egy képzetlen Kiváltságos? Az is lehet, hogy fel tudja gyújtani az egész ellenséges sereget, de
mi van, ha közben véletlenül ugyanezt teszi a szövetségeseivel is?
Azon gondolkodott, elinduljon-e az adrói vonalak felé. Ha Tamás visszatért, Adamatnak jelentést kell
tennie neki az elmúlt hónapok eseményeiről. Bár ennek valószínűleg nem egy csata kellős közepén van itt
az ideje.
Viszont így legalább távolabb kerülne a Kez közelgő kiegészítő seregétől.
– Nila, el kellene... – Elhallgatott. A lány eltűnt. Körülnézett, és látta, hogy a szoknyájával a kezében
rohan a zsoldossereg hátvédje és az azon túli kez csapatok felé.
Mit csinál? Nem gondolhatja komolyan, hogy tud segíteni. Csak a halálába fut.
Adamat az adrói vonalra nézett. Oda tudna érni. A parancsnoki sátor úgy három kilométerre volt tőle.
Odamegy, jelent Tamásnak, és talán némi segítséget is tud küldeni ide.
A lány nem az ő felelőssége, hanem Bóé, és Adamat neki semmivel sem tartozik.
Szitkozódva Nila után indult.
Nila átfurakodott a Szárnyak táborának védelmére készülő katonák sorain, és nem foglalkozott a
kiáltásaikkal, csak átvetette magát a megerősítéseken, és az ellenséges dandár felé iramodott.
Egy vékony hang ráüvöltött az agya hátsó részéből, hogy azonnal forduljon meg, és rohanjon vissza. Mi
a fenét művel? Hiszen egyenesen a halálába szalad. Még ha újra elő is tudja hívni a tüzet, nem pusztíthat
el vele egy egész dandárt. Néhány katonát talán magával visz, de aztán lelövik, és beletapossák a testét a
sárba. Senkinek sem lesz a hasznára idekint.
De nem törődött azzal a hanggal, és csak ment tovább az ellenség felé.
A hang taktikát váltott.
Embereket fogsz ölni. Emberi életeknek fogsz véget vetni. Nem vagy harcos. Egy mosónő vagy. Azok
a katonák élve, pokoli tűzben fognak elégni, és a sikolyaik örökké kísérteni fognak téged.
De – szállt vitába a hanggal – ha nem csinálok semmit, a Szárnyak zsoldosai fognak meghalni. A
gyalogságot lerohanják, és az összes civilt levágják.
Ezért fizetik őket.
Nila lelassított, már nem volt biztos benne, hogy képes megtenni, amire készül. Mit mondana Bo? Nem
azt mondaná, hogy ne legyen gyáva, és cselekedjen Kiváltságoshoz méltón? De hát nem éppen ő mondta,
hogy a bátorság túlértékelt? Önellentmondó rohadék.
Gyanította, hogy ebben a konkrét helyzetben azt mondaná, Nila egy francos, képzetlen bolond, aki
éppen készül magát megöletni.
Megállt. Nagyjából ötven méterre járt a Szárnyak védelmi vonalától, az ellenség pedig gépként nyomult
felé. Hallotta az őrmestereik kiáltásait és a menetelésük dobütemhez illeszkedő fump-fumpját.
– Nila! – Adamat megragadta a karját, és húzni kezdte a Szárnyak vonalai felé. – Mennünk kell.
A lány kirántotta magát a kezéből, és szörnyű görcs állt a gyomrába. Túl késő. A kez alig száz méterre
járt. A Szárnyak az ittlététől függetlenül hamarosan lőni fognak, és akkor őt meg Adamatot lekaszálja a
sortűz. Azzal, hogy idejött, mindkettejüket megölette.
– Lépjen hátra, felügyelő – mondta Nila. Elengedte a szoknyáját, és tett pár lépést előre. Megpróbálta
belenyitni a testét a Másba, ahogy Bo tanította neki, hogy a mágia szabadabban folyjon benne. Mindkét
keze vadul megremegett, ahogy baljával a kez dandárra mutatott, jobbját pedig a feje fölé emelte.
Belényilallt a gondolat, hogy milyen színpadias ez a póz, és hogy amellett teljesen szükségtelen is.
De Bo értékelte volna.
Mutatóujjával megdörzsölte a nagyujját, és megparancsolta a Másnak, hogy áramoljon be a világba.
Semmi sem történt.
 Rosszul csinálta. Keze immár kontrollálhatatlanul remegett. Képtelen lesz eltalálni a helyes
ujjkombinációt. A teste elárulta őt, és ebbe most Adamattal együtt bele fog halni.
Hirtelen kiszaladt belőle a levegő, mintha csak lándzsát döftek volna át a gyomrán és a tüdején. Nyögés
szakadt ki a száján, és próbálta visszaverni a rátörő szédülést, és amikor a kín már elviselhetetlennek tűnt,
a világ hirtelen tűzesőbe borult.
A lángok örvényként törtek ki belőle, akár egy fertőhullám, és csak hamut hagytak a nyomukban. Nézte,
ahogy az ellenséges vonalak felé terjednek, aztán egyszerre, minden figyelmeztetés nélkül, elragadta a
sötétség.
Adamat épp időben ugrott oda, hogy elkapja az összeeső Nilát.
Döbbenten figyelte, ahogy a tűzfal a kez dandár felé gördül, majd végigront rajta. A következő
pillanatban a sikolyokat is meghallotta, de mire a lángok továbbhaladtak a gyalogság első sorairól, már
elhallgattak. Égett, a hőségtől borzalmasan eldeformálódott csontvázak dekorálták a mezőt. Mire a lángok
végül elhaltak, a dandár több mint háromnegyede hamuvá porladt.
Adamat elszakította tekintetét a látványról, és a karjába vette Nilát. Apró nő volt, és tíz évvel korábban
könnyen visszaszaladhatott volna vele a Szárnyak védvonalához. Most azonban nehézkesen vánszorgott a
túlsúllyal, és minden régi fájdalmát és sebét megérezte közben.
Számos katona sietett oda hozzá, hogy segítsen átemelni a lányt a földből emelt barikádokon. Az
egyikük el is vette tőle Nilát.
– Vigye olyan messze a harcoktól, amilyen messze csak tudja – mondta Adamat, és maga is a katona
után indult. Átvágtak a sátrak között a tábor keleti végéhez, amely a legközelebb esett az adrói
vonalakhoz, majd a katona lefektette Nilát a földre, és visszarohant a frontra.
Adamat a lány szája fölé tartotta a kezét, majd a nyakához érintette az ujját. Beletelt néhány
másodpercbe, de talált pulzust – még ha csak gyengét is.
Kifosztott egy közeli sátrat, és elrendezte a lányt egy matracon, lepedők között. Nem akarta megfojtani,
de az nem árthat, ha kissé elrejti, hátha a Kez áttör a vonalaikon. Amikor ezzel végzett, ellopta egy tiszt
székét, és felállt rá, hogy megszemlélje a csata alakulását.
A sűrű lőporfüst miatt képtelenség volt bármit is kivenni, ami a mezőtől délre zajlott. Az adrói tüzérség
fáradhatatlanul dübörgött, irreguláris csapataik elfoglalták pozícióikat. Nem alakulhatnak túl jól a dolgok,
ha máris be kell vetni őket. Úgy tűnt, az adrói gyalogság több százada is leszakadt a frontnak a Szárnyak
felé eső részéről, és most erőltetett menetben igyekeznek megerősíteni a zsoldostábor védelmét.
Adamat azon tűnődött, vajon el tudja-e cipelni az eszméletlen Nilát az adrói vonalak remélt
biztonságába, amikor nyugat felé fordult, ahol Nila korábban felperzselte a földet a mágiájával.
A tűzzel levert dandár maradéka gondolkodás nélkül megfordult, és menekülőre fogta. Onnan, ahol
Adamat állt, pont látta, ahogy a futó kez katonákat a saját tisztjeik lövöldözik le, hogy ezzel próbálják
visszaterelni őket a csatába.
Bizonyosan jót tesz a morálnak, gondolta Adamat.
A második dandár is szemmel láthatóan megingott. Menetelésük megtorpant, nem szívesen folytatták az
utat hamuvá porladt baj társaik maradványain át.
Hatalmas alakok – feketébe öltözött, deformált izomtömegek – robbantak ki a kez sorokból, és a
megperzselt mezőn keresztül a Szárnyak gyalogsága felé rohantak. Pisztolyokat és alkarhosszúságú késeket
markolásztak, és intettek a mögöttük lévő kiegészítő csapatoknak, hogy kövessék őket. Felügyelők,
legalább húsz. Önmagukban is lemészárolják a Szárnyak zöldfülű gyalogosait.
Az egész kez dandár rohamra indult, megfeketedett csontvázakat porrá taposva emelték fel
bajonettjeiket.
Adamatba szánalom hasított a szegény szerencsétlenek iránt, akiket eltaposni készültek.
A Szárnyak gyalogságának első sora tüzet nyitott, elintézve több Felügyelőt és megsebesítve egy
tucatnyit. A lények azonban a második sortűz ellenére is folytatták a rohamot, aztán át is vetődtek a
földsáncokon a zsoldosok sorai közé. Alig tizenkét szívveréssel később több mint négyezer kez gyalogos
követte őket. A barna egyenruhák hulláma átcsapott a sáncokon, és belecsapódott a vörös-fehér
barikádokba.
Az egész vonal káoszba fulladt.
A Szárnyak katonái kitartottak a roham kezdetén, de a tisztjeik máris kezdtek áldozatul esni a
Felügyelőknek. Rések nyíltak a védelmükön, így most már percek alatt elsöprik őket.
Az adrói erősítés gyorsan közeledett délről, de kevesen voltak, és egyébként sem fognak időben
megérkezni, hogy beleszólhassanak a küzdelembe.
Adamat talált egy közeli kocsit, amelynek tulajdonosa menekülőre fogta, bepólyázta Nilát egy csomó
paplanba, majd bedugta őt a kocsi alá, és elé pakolt két láda puskát, hogy észrevétlen maradjon. Remélte,
hogy senki sem fogja felgyújtani a kocsit. Ennél többet most nem tehetett a lányért ezen az istenverte
mezőn.
A Szárnyak hátvédje tovább kitartott, mint Adamat hitte, de mire az adrói erősítés odaér, így is késő
lesz. A kez kisegítő csapatok kudarcot vallottak a roham első hullámával, de létszámuk bátorságot adott
nekik, és kissé kaotikusán bár, de megfordultak, hogy szembeszálljanak az új fenyegetéssel.
Adamat a kocsi mögül tartotta szemmel a csatát – egy öreg nyomozó csak ne hősködjön –, néha pedig
rápillantott Nilára, remélve, hogy hamarosan visszanyeri az eszméletét.
A csata brutálissá vált. A Szárnyak hátvédje bátran harcolt, de túl fiatal katonákból állt, és nekik kellett
felfogniuk a Kez első rohamát. A súlyos túlerővel szembenéző adrói erősítést azonban tapasztalt
veteránok alkották. Könyörtelenül vágtak bele a kez seregbe, csoportosan estek neki bajonettjeikkel a
Felügyelőknek, és a tábori sátrak káosza ellenére szilárdan megtartották a formációjukat.
Az égboltot elsötétítették a lőporfüstös felhők, a levegő kéntől, összetaposott sártól, vértől és fekáliától
bűzlött. Csatakiáltások fulladtak sebesült ordításokba, és ezeket a hangokat hallva Adamat legszívesebben
bekúszott volna Nilához a kocsi alá.
A harc kétségbeesetté vált, ahogy az adrói századok tucatjával mészárolták le a kez kisegítőket, a
Felügyelőknek pedig végre– valahára sikerült áttörniük az ellenséges vonalon. Az egész csörte kezdett
veszélyesen közel kerülni Adamat rejtekhelyéhez, aztán egyszer csak már ott is volt a nyakán.
Egy adrói katona Adamat kocsija mögé hátrált három előrenyomuló kez bajonettje elől. A szerencsétlen
megbotlott a sátorkötélben, és hátrazuhant, üldözői pedig utánavetették magukat. Még egy pillanat, és
végeznek vele.
Adamat hosszasan káromkodott, miközben megcsavarta sétapálcája markolatát, és kihúzta belőle a
kardot. Sikerült megtennie a közte és a legközelebbi kez között lévő tizenöt lépést anélkül, hogy elesett
volna, majd belemélyesztette a pengét az ellenség vállai közé, aztán megfordult, és nyakon döfte a
második katonát.
Mire ezzel végzett, már a harmadik is kiontotta az adrói gyalogos belét, és döbbenten fordult Adamat
felé, hogy aztán artikulálatlan kiáltással, vértől csöpögő bajonettel vesse rá magát.
Most Adamat kényszerült visszavonulásra. Olyan gyorsan hátrált, amilyen gyorsan csak mert, és
próbálta nem úgy végezni, mint az a gyalogos, akit hiába akart megmenteni. Miután egyszer megbotlott,
egyszerűen futásnak eredt, és csak remélni merte, hogy senki sem látta.
Átkozott legyen, ha egy vacak sétapálcakarddal harcba száll egy bajonettet lóbáló katona ellen.
A kez kétszer körbekergette a kocsi körül, mielőtt elijesztette egy szakasz szoros formációban közeledő
adrói gyalogos.
– Vénember! – kiáltott oda az egyik. – Tűnj el a csatatérről!
Micsoda ostobaság. A csata mindenhol tombolt. Adamat már épp nyitotta a száját, hogy visszavágjon,
ehelyett azonban figyelmeztetést kellett kiáltania.
Egy Felügyelő egy ágyúgolyó erejével csapódott bele a szakaszba. Öt katona elvágódott, a többi pedig
szembefordult a lénnyel, és bajonettekkel estek neki, de mintha csak puszta tűkkel döfködték volna. A
Felügyelő kikapta a legközelebbi gyalogos kezéből a puskáját, és belevágta a markolatát egyik társának
arcába, de olyan erővel, hogy vér és fogak fröccsentek a levegőbe. Aztán megragadta egy másik katona
torkát, különösebb erőlködés nélkül összezúzta a légcsövét, és otthagyta megfulladni.
Csaknem a szakasz felével végzett, mire sikerült legyűrniük.
Két gyalogos átszúrta bajonettjével a Felügyelő mindkét szemét, és a földhöz szögezték, amíg már nem
mozgott többé. Adamat ekkor jött rá, hogy még sosem látott ilyen lényt. Amikor már rég halottnak kellett
lennie, az izmai még mindig természetellenesen rángatóztak a bőre alatt, a szája pedig magától nyílt és
csukódott, oldalt megdagadt, fekete nyelv lógott ki belőle.
Adamat szíve annak ellenére is a torkában dobogott a küzdelmet látva, hogy ő maga meg sem támadta a
lényt. Micsoda erő! Micsoda szívósság! El sem tudta képzelni, miféle romlott mágia kellett egy ilyen
szörnyeteg életre hívásához.
A hullával kapcsolatos elmélkedését velőtrázó sikoly szakította félbe. Amikor megpördült, éppen egy
feketébe öltözött Felügyelő ugrott át a kocsi fölött, hogy egyenesen az adrói katonák máris megtépázott
szakasza közepette érjen földet.
Elkapta az egyik férfi bokáját, meglendítette, akár egy botot, aztán nekicsapta két társának, majd
egyszerűen hátrahajította a válla fölött.
Az élettelen test össze is zúzta volna Adamatot, ha nem vetődik el az útjából. Felállt, és egyik kezével a
sétapálcakardját kereste, a másikkal pedig a kocsi peremébe kapaszkodott. Épp időben szedte össze
magát, hogy lássa, amint a Felügyelő egy törött bajonettel végez a szakasz maradékával.
A lény Adamat felé fordult, aki most először nézhette meg magának alaposabban. Egyszer, évekkel
ezelőtt, látott egy szőrtelen medvét egy utazócirkuszban. Ez a bestia sokkal inkább emlékeztetett arra, mint
egy emberre. Rövid, fekete haja volt, az arcán éktelenkedő ronda vágás vicsorba torzította a szája szélét.
Deformált öklével úgy ütögette meg a földet, akár egy gorilla, aztán Adamat felé indult.
A nyomozó kétségbeesetten kereste a sétapálcakardját, vagy bármit, amit fegyverként használhatna.
Nem mintha segítene.
A lény lassan mozgott, mintha hirtelen nem lenne biztos a dolgában, és vaskos szemöldökét összehúzva,
gyanakodva méregette Adamatot. Mi a franc tart ennyi ideig? Adamat nem talált magának fegyvert, és a
keze egyébként is úgy remegett, hogy meg sem tudta volna fogni.
Végezd már be a dolgod, te szörnyszülött.
 A bestia Adamat torka felé nyúlt, és a férfi szeme vaskos, deformálódott kezére tévedt. Fíiányzott a
gyűrűsujja. Különös, hogy éppen ez a részlet ragadta meg a figyelmét, de hát az emberek hajlamosak
különös dolgokra, amikor a halállal néznek farkasszemet. Adamat keze kitapintott valamit – a
sétapálcakardja markolatát. A kocsira esett. Megragadta, és felkészült rá, hogy olyan erősen döfje bele a
lény arcába, amilyen erősen csak tudja. Ez volt az egyetlen esélye.
Megfeszült, és felkészült, hogy lecsapjon.
Aztán elnehezedett a szíve. Az a fakó szem és az a mágiától eltorzult bőr hirtelen oly ismerősnek tűnt.
– Josep? – nyöszörögte.
A lény úgy hőkölt hátra, mintha megégette volna magát. Mindkét kezével a földre csapott, és
rávicsorgott Adamatra.
– Josep, te vagy az?
Adamat nem tudta meg, vajon a lény válaszolt volna-e. Három adrói katona bukkant fel a kocsi mögül,
és előreszegezett bajonettekkel, harcias kiáltással rontottak neki a Felügyelőnek. A lény feléjük pördült,
majd Adamatra nézett, arcán egyértelmű zavarodottság ült. Tett két nagy lépést a katonák felé, majd
felugrott, és a támadók túlsó oldalán ért földet, ahonnan rohanni kezdett a kez vonalak felé.
A katonák kihívóan kiabáltak a Felügyelő után, de Adamat látta a megkönnyebbülést a szemükben. Ezt a
csatát aligha nyerték volna meg.
Puffanást, majd egy határozottan nem nőies káromkodást hallott a kocsi alól. Elszakította tekintetét a
menekülő Felügyelőről, és a kocsi alá hajolt.
– Nila? Jól van?
– Megvagyok. – A hátán feküdt, és a homlokát dörzsölte. – Mit keresek itt?
– Elrejtettem, amíg ki volt ütve.
– Ó. Bocsánat, elájultam. Nem tudom, mi jött rám.
– Lehet, hogy az egész rohadt csata menetét megfordította.
Pár pillanatig Nila nem szólt semmit, majd:
– Embereket öltem?
– Sokak életét megmentette – válaszolta Adamat. Jobb választ nem tudott adni. A lány tényleg sokakat
megmentett, de az efféle erőszaknak mindig meg kellett fizetni az árát, mind fizikailag, mind érzelmileg.
Valószínűleg jobban járt, hogy még a sikoltozások előtt elvesztette az eszméletét.
– Köszönöm – mondta halkan Nila. – És most?
Adamat felállt, és körbenézett. A tábor káoszba fulladt. A Felügyelőt sehol sem látta. A harc azonban
alábbhagyott, és csak adrói kéket viselő embereket látott talpon.
– Úgy tűnik, visszavertük őket.
– Ez megnyugtató.
– Az – dőlt neki Adamat a kocsi oldalának. – Igen, tényleg az.
Mégis mit látott az előbb? Az a lény habozás nélkül megölhette volna – meg kellett volna ölnie.
Mégsem tette. Lehet mindez puszta véletlen? A hiányzó ujj, az ismerős arcvonások, a Faye apjától örökölt
áll. Adamat lehunyta a szemét, és tökéletes emlékezetében felidézte a bestia arcát.
Josep.
 16.

FEJEZET

Nila egész testében bizsergett.
Mintha egy különösen hosszú és göröngyös út után lépett volna ki egy rugótlan hintóból. Lábát
gyengének érezte, hasát melegnek, és bármihez ért, az mintha sistergett volna a keze alatt. Gondolatai
ködösek voltak, mintha a fejét gyapjúval tömték volna tele.
Adamat kisegítette őt a kocsi alól, Nila pedig megrázta a karját, hátha elmúlik a bizsergés.
– Biztos, hogy jól van? – kérdezte Adamat.
– Olyan, mintha teletömték volna a testem méhekkel. Ez normális?
– Nem... nem hiszem, hogy az lenne. – Adamat színtelen hangon válaszolt. Megnyúlt arccal nézte a
visszavonuló kez kisegítőket.
– Nyertünk?
A férfi bólintott, aztán mintha meggondolta volna magát.
– Ezt az összecsapást megnyertük. Épphogy. – Délre mutatott, ahol sötét lőporfelhő csüngött a csatatér
fölött, a tüzérség pedig szinte szünet nélkül dübörgött. – A mágiája nélkül elvesztettük volna a tábort. Azt
hiszem, Bo büszke lenne magára.
Nila érezte, hogy valami nincs rendben Adamattal, de ezekre a szavakra izgalom járta át, majd pedig
hideg csomó keletkezett a gyomrában. Tényleg büszke lenne rá Bo? Hiszen meg is ölhette volna magát.
Azzal a mutatvánnyal meg is kellett volna ölnie magát. Bo dühös lenne rá. Éljen ma, harcoljon holnap,
mondaná. Ne vállaljon ekkora kockázatokat.
De tényleg számított, mit gondolna? Büntetéstől félt? Vagy csak a rosszallásától?
Ez most nem számított. Már hallotta a kísérteties nyögéseket, ahogy a csata adrenalinja elapadt, és az
emberek megkockáztatták, hogy segítséget hívjanak magukhoz.
– Adamat, segítenünk kell.
– Hmm?
Nila szúrós szemmel pillantott a felügyelőre. Azzal, hogy lecipelte őt a csatatérről, megmentette Nila
életét, de nem kért köszönetét érte. Valahol máshol járt gondolatban, sőt, mintha kába lett volna.
– Fejbe verték? – kérdezte tőle.
– Nem. Nem hiszem.
– Biztos benne? Hívhatunk egy sebészt, hogy megvizsgálja.
Adamat megtapogatta a mellkasát és a karját.
– Jól vagyok. Sőt, azt hiszem, egyáltalán nem sérültem meg.
– Csak pihenjen. Én megyek segíteni.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – Adamat megrázta magát, és mintha kibillent volna a kábulatából.
 – Mindenhol sebesültek hevernek, akiknek segítségre van szükségük.
– Körülnézett a táborban. Nyugatra sok sátor égett, az adrói katonák pedig mindent megtettek, hogy
eloltsák a tüzeket, mielőtt azok továbbterjedhetnének. A kocsisok a lovaikat és az ökreiket igyekeztek
kordában tartani, míg a sebészek összeszedtek mindenkit, akinél nem volt fegyver, hogy segítsenek
elmozdítani a holttesteket.
Nila arrafelé tartott, ahol a Szárnyak ötödik dandárja összecsapott a kez kisegítőkkel. Ahogy közeledett,
egyre nőtt a káosz és a zaj. Mire elment a sátrak mellett, és megközelítette a földsáncokat, a két oldal
halottal és sebesültjei úgy borították a földet, akár egy szőnyeg. A látványtól majdnem rosszul lett, bár a
szag még rosszabb volt. Vér, kén, ürülék, belek. Egyszer járt egy vágóhídon, amikor az Eldaminz-ház
szakácsa lebetegedett. Akkoriban azt hitte, annál borzalmasabb bűzt soha életében nem fog érezni.
Tévedett.
A szagok rettenetes kavalkádjából kivált az égett hús bűze. Beleragadt az orrlyukaiba, áthatolt az
arcához tartott selyemkendőn.
Adamat követte. Szeméből nagyrészt eltűnt az a zavarodottság, és aggodalmas pillantással nézett a
lányra.
– Nehéz felfogni, ugye?
– Hol vannak a túlélők? Hol van a Szárnyak ötödik dandárjának maradéka? – Nila egy segítségért
kiáltó férfihez rohant, de mire odaért, már kiszakadt belőle az utolsó lélegzete. A lány elhátrált a
holttesttől.
– Ott – mutatott Adamat katonák egy kis csoportjára, akik közül sokan a társaikra támaszkodtak. Tisztek
járkáltak az emberek között, kiválogatták a sebesülteket, és igyekeztek visszaküldeni az egészségeseket a
hadoszlopba. Adamat egy másik csoportra mutatott, amely még megtépázottabbnak és szervezetlenebbnek
tűnt. – És ott. A Kez az egész ötödik dandárt lerohanta, mielőtt az erősítés megérkezett. Szerencséjük van,
ha ezernél többen maradtak harcképes állapotban.
Háromezer sebesült és halott. És csak a Szárnyakon belül. A szám lesújtotta Nilát. Az egész Endaminz-
háztartás százszorosa.
Megpillantotta az ötödik dandár ezredesét, és örült, hogy a nő túlélte a csatát. Még mindig szorongatta a
szablyáját, de a sapkája már eltűnt, és kezét a combjához szorítva kiabált parancsokat. A katonák
lassacskán kezdtek reagálni a tisztjeikre, és a hadoszlop fokozatosan újraformálódott.
– Mit csinálnak? – kérdezte Nila. – Nem a sebesülteken kellene segíteniük?
Adamat fáradtan a sétapálcájára támaszkodott.
– Összeszedik a kez foglyokat, és felállítanak egy őrséget, de mindenkinek készen kell állnia egy
esetleges újabb támadásra. A csata még távolról sem ért véget. – A füstölgő déli horizont felé pillantott. –
Azt hiszem.
A gondolattól, hogy mindez a mészárlás és pusztítás megismétlődhet, felfordult Nila gyomra – pedig az
előző összecsapás nagyját eszméletlenül feküdte végig. Igyekezett lent tartani a reggelijét.
– Kresimir nevére, mi ez a bűz?
– Háború.
– De hát... ez olyan, mint a sült hús!
Adamat felvonta a szemöldökét.
– Nem hiszem, hogy...
 Nila tekintete megállapodott azon a bizonyos elfeketedett földrészen délnyugatra. Egy hatalmas
területen, amely csak hamuból meg porból állt, és... csontból? Lassan pislogott a látványt bámulva, és
emlékezett a lába dübörgésére, ahogy a kez csapatok felé rohan. Emlékezett a tűz hőjére és a testén
átáramló erő kéjére és kínjára, mielőtt a világ elsötétedett.
Amikor rájött, mi történt, majdnem összeesett. Azt az égett hússzagot ő okozta. Megragadta Adamat
könyökét.
– Hányat öltem meg?
– Nila, rengeteg embert megmentett...
– Hányat öltem meg, felügyelő? Hányat?
Adamat szánakozva nézett rá, és ez valahogy csak rontott a helyzeten.
– Nem tudhatom biztosan.
– Tippeljen.
– Jobb lenne, ha elengedne, Nila – mondta Adamat feszült hangon.
Lenézve Nila látta, hogy elfehéredett ujjakkal szorítja a férfi karját. Visszarántotta a kezét.
– Bocsánat. Kérem, mondja meg, hányat öltem meg.
– Kétezer-ötszázat. Talán többet. Talán kevesebbet. Amennyire láttam, felgyújtotta egy dandár nagyját.
Nila lehajolt, öklendezett, majd gyomra teljes tartalmát egyetlen szusszal a földre ürítette. Amikor
tudatosult benne, hogy lehányta egy halott ember lábát, újra öklendezni kezdett. Megérezte Adamat kezét a
vállán, és hagyta, hogy a férfi felsegítse.
– Nem tudok... képtelen vagyok...
– Maradjon most csendben. – Sétálni kezdtek, és Nila minden tér– és időérzékét elveszítette, mígnem
egyszer felnézett, és rájött, hogy nemcsak a csatateret, de a Szárnyak táborát is elhagyták, és már az adrói
táborba vezető út harmadát megtették.
Ingujjával végigtörölt az arcán.
– Hová megyünk? – szipogta.
Adamat menet közben végig a földön tartotta a szemét, és csak hosszú pillanatok után válaszolt.
– Tamás tábornagyhoz.
– Vissza kellene mennünk segíteni.
– Nem kell most azt látnia, ami ott van – válaszolta Adamat mereven.
Nila ellenkezni akart. Megfordulni, és visszasietni a táborba, hogy segíthessen a halottakkal és a
sebesültekkel. Megérdemelte hatalma eredményének látványát és szagát. Gyávaság, amiért mégsem megy
vissza?
– Miért megyünk a tábornagyhoz? – kérdezte.
– Mert jelentenem kell neki, függetlenül attól, hogy megnyerjük ezt a csatát vagy sem.
– Ott hagyhatott volna. Nem vagyok gyerek. Tudnék segíteni.
Adamat megállt, felé fordult, megragadta a vállát, és megvárta, hogy végre felnézzen a szemébe. A lány
komoly, apai gondoskodást látott a férfi tekintetében. Ez fájdalommal töltötte el. Hát nem látta, mire
képes? Nem rémítette meg?
Mert őt bizony átkozottul megrémítette.
– Nila, amint valamiféle rend kerekedik a Szárnyak táborában, keresni kezdik magát. Vagy azért, hogy
elvigyék a frontra, hogy harcoljon értük, vagy mert rájönnek, hogy még nem tudja igazán uralni az erejét,
és megpróbálják majd a hatalmuk alá hajtani. Akárhogy is, nem hagyhattam ott. – Megfogta a karját, és
vezette tovább az adrói tábor felé.
Nila hagyta, hogy vonszolja magával. Nagyot sóhajtott – itt, a seregek közt tisztább volt a levegő, a kén
szagát szinte teljesen elvitte az északi szél. Az égett hús bűze azonban még mindig ott csüngött az
orrlyukaiban, mintha csak ráfestették volna a felső ajkára.
Adamat papírokat vett elő a kabátjából, hogy bemutassa azokat az adrói őröknek, majd megkerülte az
irreguláris erők parancsra váró két századát, és nekivágott egy meredek dombnak a parancsnoki sátor felé.
Adamat ott ismét bemutatta a papírjait, és közölte, hogy látni akarja Tamás tábornagyot. Az egyik őr eltűnt
a sátorban, majd röviddel azután újra felbukkant, és egy biccentéssel beengedte őket.
– Menjen be, felügyelő. Asszonyom.
Nila követte Adamatot a sátorba, és csak ekkor tudatosult benne, mit csinál. Hiszen ez Tamás
tábornagy! Hónapokig a férfi személyes mosónőjeként dolgozott, és még a testőre is udvarolt neki. És
komolyan fontolgatta, hogy megöli a tábornagyot. Ezt azonban nem tudhatják, igaz? Mi van, ha Olem is
itt van? Hogy magyarázná meg a jelenlétét?
Próbált előállni valami ürüggyel, hogy kint maradhasson, de mielőtt megszólalhatott volna, már be is
tessékelték.
Némileg megnyugodott, amikor látta, hogy sem Tamás tábornagy, sem Olem százados nincs a sátorban.
Fél tucat hírnök állt vigyázzban a fal mentén, középen pedig egy térképekkel, papírokkal és jegyzetekkel
telepakolt asztal állt. A legnagyobb térképen több száz különféle formájú és méretű katonai modell hevert.
Egy adrói kék egyenruhát és lőporhordós jelvényt viselő, fekete hajú nő állt fölötte – egy lőpormágus,
méghozzá a vállán sorakozó csíkok alapján egy százados.
Egy hírnök sietett el Nila mellett, és tisztelgett a lőpormágusnak.
– Két századnyi kez lovasság megtört a tizenhetedik dandár elleni rohamban, és most a százkettedik
tüzérség felé nyomulnak.
A nő elmozdította a térképen lévő egyik modellt, majd másodpercekig turkált az előtte heverő
jegyzethalmokban, mire megtalálta, amit keresett.
– Küldje a hetvennyolcadig irregulárisokat a keleti szárny megerősítésére, és mondja meg Fylo
tábornoknak, hogy mindenét zúdítsa rá az ellenséges sereg baljára. Csak az a lovasság állt az utunkban,
hogy elfoglaljuk azt a dombot.
A hírnök ment, mintha puskából lőtték volna ki. A nő még turkált egy darabig a jegyzetek közt, majd egy
reszketeg sóhajjal lerogyott a székébe. Sápadt arca fáradtságról árulkodott, és Nila mintha pár halk
káromkodást is hallott volna.
– Vlora százados, ugye? – kérdezte Adamat.
A lőpormágus kurtán biccentett.
– Adamat felügyelő? A tábornagy remélte, hogy a mai nap folyamán felbukkan valamikor.
– Jelentést tenni jöttem. Hol van a tábornagy?
– Hát itt nincs – válaszolta a lőpormágus meglehetősen bosszúsan.
Ez kissé jobb kedvre derítette Nilát, amíg rá nem jött, mit is jelent.
– Hol van? – kérdezte, mielőtt megálljt parancsolhatott volna magának.
Vlora rámeredt.
– Maga Bo tanítványa? Gondolom, magának köszönhetjük a kez kiegészítő csapatok elhamvadását.
 – Igen. – Nila magára kényszerített egy mosolyt, de olyan barátságos és meleg lett, mind egy döglött
hal. Inkább gyorsan letörölte a képéről.
Vlora közben már egyébként is visszapillantott Adamatra.
– A tábornagy elment. Ha minden jól alakul, pár nap múlva visszatér.
– De azt mondák... – kezdte Adamat kissé zavarodottan. – Azt hittem, itt van.
– Itt volt.
– De most már nincs.
– Úgy van.
– De hát a csata. Úgy tűnik, nyerésre állunk.
– Azt hiszem, igaza van – értett egyet Vlora, bár kissé bizonytalanul.
– Ha Tamás tábornagy nincs itt, ki vezeti a csatát? Ki adja a parancsokat?
– Továbbra is Tamás tábornagy a parancsnok – mutatott Vlora a térképekkel és jegyzetekkel teli
asztalra. – Tegnap, papíron megvívta az egész csatát, aztán személyes ügyben a hegyekbe indult.
– Most szórakozik velem.
– Egyáltalán nem. És a tábornagy remélte, hogy maguk megvárják majd őt. Mindketten.
 17.

FEJEZET

Tániel nem kis döbbenettel látta, hogy Bo életben hagyta az adrói gyalogság maradékát.
Harminchét katona igyekezett kiszabadítani a halottaikat és a sebesültjeiket a rájuk zúdult kőlavina alól.
Úgy tíz-tizenöt méterre, a törmelék közeléből már elvonszolt testek mellett meglehetősen szembetűnően
ragyogott egy rakás hulladék. Tániel félig-meddig ki tudta venni benne a természetfölötti erők által
egybeolvasztott légpuskák, bajonettek és kések alakjait.
– Megesett rajtuk a szíved – jegyezte meg Tániel.
– Szépen kértem őket – válaszolta Bo.
– Bárcsak én is így tehettem volna. – Tániel látta, hogy Bo a szeme sarkából sandít rá.
– Nos – szippantott a Kiváltságos a levegőbe. – Én egy kicsit meggyőzőbben érvelek, mint te. Hé! Te
ott, adj bele apait-anyait! Az a szikla nem fog magától odébbállni.
Míg Tániel nézte, ahogy két katona megpróbál elmozdítani egy vándorkövet egy félig összezúzott
holttestről, igyekezett tisztázni a benne dúló érzelmeket. Ezek az emberek azért jöttek utána, hogy megöljék
őt. Ez vitán felül állt. Még a közkatonák is tudták, kire vadásznak. Egy része szerette volna azt mondani
Bónak, hogy temesse el az összesét a halott társaikkal együtt. De a kezén száradó vér elvette dühének élét.
– Tudod, akár segíthetnél is nekik – mondta.
– Ki van zárva.
– Gondoltam. Bo?
– Hmm?
– Az meg ott mi a pokol? – mutatott Tániel egy barnásvöröses foltra lent, a szurdok falán. Úgy nézett ki,
mintha valaki egy vödör festéket locsolt volna a kövekre, majd hagyta, hogy megszáradjon a napon.
Bo finoman megigazította kezén a kesztyűjét.
– Az elsővel, aki le akart döfni, példát statuáltam.
És szétkented a falon, akár egy szőlőszemet. Tánielt rosszullét környékezte.
– Nem értettem, miért ilyen készségesek. De nem sok ez egy kicsit?
– Úgy tapasztaltam, hogy ha félelmet akarsz szárba szökkenteni, egy kis túlzás olyan, mint termőtalajnak
a trágya.
Tipikus Kiváltságos gondolkodás.
– Valóban. – Tániel egy darabig csak nézte, ahogy a foglyok kihúzgálják a halottakat a sziklák alól,
amikor észrevette, hogy Bo megint a kesztyűjét piszkálja. – Ideges vagy.
– Nem igazán.
Bo gyakran piszkálta a kesztyűjét, ahogy a legtöbb Kiváltságos. De közben egyik lábával egy sziklán
dobolt. Ideges volt, akár elismerte, akár nem.
 – De igen. Mi a gond?
– Semmi, semmi. Ne is törődj vele.
Tániel vitára nyitotta a száját, de tudta, hogy úgysem fog többet kihúzni belőle. Bóból aztán nem.
– Megyek, segítek Ka-poelnak. – A szurdok oldalán végighúzódó úton felsietett a barlangba, ahol Ka-
poel és ő az elmúlt két hetet töltötték.
A lány éppen kifelé jött belőle, zsákja a vállán lógott, Kresimir dobozát pedig egy gyalogos kabátjából
vett szíjakkal erősítette a hátára.
– Vihetek valamit, ha akarod – mondta.
A lány odaadta neki a katonáktól ellopott fejadagokat.
– Még valami?
Védekezőn a zsákjára tette a kezét, és összevonta a szemöldökét. Aztán kisimult a homloka, és megrázta
a fejét.
– Pole, én... – Tániel nem tudta, mit mondhatna. A lány megmentette az életét. Megint. És annak
ellenére, hogy a hegyekben együtt töltött napjaik borzalmasnak és veszélyesnek bizonyultak, tudta, hogy ha
egyszer visszatérnek a civilizációba, nem sok alkalma lesz együtt lenni vele. Harcokat kellett megvívnia,
jelentéseket kellett adnia.
Tábornokokat kellett ölnie.
Hirtelen ráeszmélt, hogy a csatában nyújtott előnyt leszámítva nem hiányzik neki a lőpor.
Rendkívül különös.
Visszamentek Bóhoz és a foglyaihoz. A Kiváltságos egy sima sziklán hevert, és egy kavicsot dobált fel
a levegőbe, majd elkapta kesztyűs kezével. Immár nyugodtnak tűnt, bár továbbra is szemmel tartotta a
katonákat.
– Hoztam neked valamit – mondta Bo, ahogy odaértek hozzá, majd elővett a kabátjából egy lőporszarut,
és felé nyújtotta. – Elfelejtettem korábban odaadni. De ha a közelemben nyitod ki ezt a szart, Kresimirre
esküszöm, képen töröllek. Már attól is kiütéseim vannak, hogy a kezemben tartom.
Tániel elvette tőle a szarut, és megforgatta a kezében. Érezte benne a lőport – a hatalmat, amellyel
felruházhatta. Eltompíthatja a fájdalmait és a sérüléseit, és erőt adhat neki a hegyről való lemászáshoz.
– Honnan szerezted?
– Úton idefelé loptam el a Szárnyak egyik gyalogosától.
– Kösz – biccentett Tániel, és áthajtotta a szíjat a vállán. A Kiváltságosok nem szeretik a feketelőport.
Allergiások az anyagra, amely a csatateret rémálommá változtatja. – Komolyan, Bo. Bárcsak
meghálálhatnám valahogy.
– Nem lyukasztottad ki a fejem, amikor az apád parancsot adott rá. Gondoltam, ideje, hogy én is
kedveskedjem neked valamivel. – Bo felült, és a katonák felé bökött. – Mennünk kellene. Alaposan
elbeszélgettem velük. Befejezik az itteni munkát, aztán visszaviszik a holttesteket Adopestbe.
– Alaposan elbeszélgettél velük? Mármint megfenyegetted őket? Én hiába fenyegetek meg négy
szakasznyi katonát, akkor sem tudom elérni, hogy akár csak figyeljenek rám.
– Te nem tudod centinként kihúzni a vénáikat a testükből. És ha csak egy is elszalad, életük hátralévő
részét úgy élik le, hogy folyton azon jár majd a fejük, nem a következő sarok mögött várok-e rájuk. –
Felnevetett.
– A legjobb büntetés, ami csak eszembe juthatott, de tényleg.
 – Értem.
Bo Ka-poelra pillantott.
– Jó újra látni téged, hugica. Felcsinált már Tániel?
– Te rohadék! – Tániel félszívvel Bo felé ütött, aki villámgyorsan ellépett előle.
– Jaj, ugyan már. Már aznap tudtam, hogy szerelmes vagy belé, amikor utánam jöttél a Déloromra.
Hugica, mi van neked abban a... ó, magasságos Kresimir! – Bo hirtelen olyan sebességgel hátrált és ugrott
el Ka-poeltól, amit Tániel ki sem nézett volna belőle.
– Mi a baj? – kérdezte a lőpormágus.
Bo egy szikla mögé bújt. Pár másodperc után dugta csak ki a fejét.
– Mi a szart tart abban a dobozban a hátán?
Tániel azon tűnődött, hogyan is tudná ezt elmagyarázni Bónak. Kizárt, hogy megértené. Szólásra
nyitotta a száját, ám ekkor Ka-poel gyorsan lezavart egy sor kézjelet, Bóra mutatott, majd ujját a torkához
érintette, és végül visszamutatott a Kiváltságosra.
Bo megnyalta az ajkát, és nézte, ahogy a lány elismétli a mozdulatokat.
– Amit mondtam?
Ka-poel bólintott.
– „Mi van neked abban a...?”
Ka-poel leadott neki egy haladjunk jelzést.
– „Ó, magasságos Kresimir?” – kérdezte Bo.
Ka-poel ismét bólintott.
– „Magasságos Kresimir?” – ismételte meg a kérdést a Kiváltságos, biztos, ami biztos.
Újabb bólintás.
– Abban a dobozban van Kresimir?
Ka-poel halványan elmosolyodott, és Tániel döbbenten látta, hogy Bo hisz neki. A Kiváltságos
óvatosan előbújt a szikla mögül. Arca elsápadt, és innentől vigyázott rá, hogy Tániel közte és Ka– poel
között legyen.
– Összehozhattalak volna egy kedves lánnyal – merengett Bo. – Egy kelet-adopesti lánnyal. Valakivel,
aki nem tart isteneket dobozokban.
Tániel megfogta Ka-poel kezét.
– Az nem az én esetem.
– Hát persze hogy nem – mondta keserűen Bo, és megigazgatta a kesztyűjét. – Indulhatunk végre?
– Sietsz valahová?
– Nem – válaszolta Bo, majd tempósan megindult le a szurdokban.
– Na, jó – kiáltott hátra a válla fölött. – Igen. Egy kicsit.
Tániel kocogva érte utol.
– Mi a baj?
– Egyáltalán semmi. Nem tudja megszaporázni magát az a lány?
– Ka-poel a neve.
– Nem tudja megszaporázni magát a hugica? Ma éjjel szükségem lesz egy kis pihenőre, és jobb
szeretném a völgyben tölteni, mint ebben a rohadt szurdokban.
– Mikor aludtál utoljára?
 Bo némán számolt kesztyűs ujjaival.
– Öt napja?
– Pokolba is, Bo, de hát...
– Ez nem fontos.
– Akkor mi a fontos?
– Lehetséges, hogy egy háborús zónában hagytam az új tanítványomat. És megöltem a lovaimat, hogy
időben ideérjek, és meg tudjalak menteni.
– Várjunk csak, neked van egy tanítványod?
– Nagyon kedves lány. Valaki hozzá hasonlóval hoztalak volna össze. Elég sajátos erővel bír, és
meglehetősen megkedveltem. Ami azt illeti, ő jött rá, hol vagy. Nem hagytam volna magára, csak hát...
– Igen-igen. Jöttél, hogy megments.
– Úgy van.
A délután hátralevő részében némán folytatták az útjukat. Tániel egy kis lassításra kényszerítette Bót,
hogy Ka-poel utolérje őket, aztán megindultak lefelé a szurdokban. Egy órával azután, hogy a nap árnyékot
vetett rájuk, végre megálltak megpihenni. Ka– poel hanyagul ledobta Kresimir dobozát a földre, mire Bo
összerezzent.
– Mesélj erről a tanítványról – kérte Tániel, ahogy hozzáláttak a gyalogos fejadagok elfogyasztásához.
Bo elfintorodott, mintha csak beletört volna a foga egy tengerész kétszersültbe.
– Hogy tudják megenni ezt az izét? Fúj. A tanítványom? Nem sokat tudok mondani róla. Egy olyan
mágiahasználó. Tudod.
– Azt mondtad, megkedvelted.
– Tényleg? – Bo tüntetőleg rágta a téglakemény kétszersültet.
– Már lefeküdtél vele, mi? Nincs valami belső szabály az ilyesmi ellen?
Bo Tánielre bámult, majd lassan Ka-poelra pillantott, aki a földön ülve babrált a hátizsákja egyik
zárjával.
– Pole nem a tanítványom! – tiltakozott Tániel.
Bo a szemét forgatta.
– Nem feküdtem le Nilával.
– Ó, szóval most már neve is van, mi? És higgyem el, hogy nem vitted ágyba?
-...még.
– Értem én.
– És valószínűleg nem is fogom.
– Az őszintén megdöbbentene.
– Komolyan beszélek. Túlságosan kedvelem. Okos és találékony. És sokkal erősebb lesz, mint én
valaha is.
– Tényleg? – Tániel szkeptikusnak hangzott. Bo egyszer eldicsekedett vele, hogy bár ő az adrói
Kiváltságosok legfiatalabb tagja, egyben ő az egyik legerősebb is. E dicsekvését Tamás is alátámasztotta.
Vagyis az, hogy Bo ilyesmit mond... – Félsz tőle?
– Nem. Julene-től féltem. És még őt is ágyba vittem. Nila egyszerűen csak...
– Azért félsz tőle, mert jobb ember, mint te.
– Menj a pokolba.
 Tániel elfintorodott. Észrevett valamit a szeme sarkából. Légzése felgyorsult, és kissé változtatott a
pozícióján, hogy feltűnésmentesen pillanthasson balra.
– Azért ne kussolj el ennyire – szólt Bo. – Nem gondoltam komolyan.
– Csendet. – Tániel benyúlt a kabátjába, és lecsavarta a lőporszaru kupakját. Bo látta, mit csinál, és
megmerevedett. Ellenőrizte a kesztyűjét.
– Mi az? – sziszegte a Kiváltságos.
– Adrói kéket láttam felvillanni. Egyenruhát. Kicsit távolabb a szurdokban, úgy harminc méterre.
– Biztos vagy benne?
Tániel kinyúlt az érzékeivel.
– Igen. Egészen biztos. – Felállt, Bo pedig követte a példáját, és megpördültek, hogy lenézzenek a
szurdokba.
Egy szikla pottyant le a peremről tizenöt méterrel a fejük fölött, majd a szurdok szemközti oldalán egy
másik. Egy gyalogos bukkant fel katonai sapkával a fején, és Tániel meglátta egy puska csövét. Aztán egy
másikat. Aztán még egyet.
Mindenhol katonák tűntek fel körülöttük a szurdok falain. Tániel huszonnyolcnál abbahagyta a
számolást.
– A gyalogosszázad maradéka – állapította meg. – Azok, akik a völgyben állomásoztak. Velük is
találkoztál már?
– Azt sem tudtam, hogy itt vannak. A táborban, amely az utamba akadt, alig tizenkét ember volt.
Tániel érezte, hogy Bo belenyúl a Másba, és mágia szivárog át a világba. Varázslattal kevert szellő
kavargott a lába körül, és fellebbentette a kabátját, ahogy újabb tucatnyi, puskáját felemelő katona jelent
meg a szurdok aljának kanyarulatában.
– Van náluk lőpor – jegyezte meg Tániel. – Egy kicsit közelebb kell jönniük, hogy felrobbantsam őket.
– Arra nem lesz szükség.
– Hogyhogy?
– Nem ismered fel a jelüket?
Mindegyikük vállát egy lőporszaru fölötti rendfokozat ábrája díszítette. Tániel emlékezett rá, hogy
ugyanezt a jelet látta azoknak az embereknek az egyenruháján, akik akkor őrizték őt, amikor felébredt a
kómájából. Valaki azt mondta neki, hogy egy különleges alakulathoz, a puskamesterekhez tartoznak.
– Nem rád céloznak – tette hozzá Bo.
Puskamesterek. A különleges ezred, amely Tamás tábornagy testőrének jelent.
– Borbador Kiváltságos – szólalt meg az egyikük. – Legyen szíves levenni a kesztyűjét.
Bo ujjai megrándultak. Tániel érezte megfeszülni a mágiáját, akár a bőr alatt az izmokat. Ellentétes
érzelmek suhantak át Bo arcán, aztán ellépett Tániel közeléből. Fent, a gerincen és lent, a szurdokban
minden puskacső követte őt. Tánielnek eszébe jutott a gész, amely a hatalmában tartotta Bót, és amely
Tamás tábornagy megölésére kényszerítette volna.
– Ne csináld, Bo – mondta Tániel. Bo karja megfeszült, ujjai várakozón ficánkoltak. Tánielnek fogalma
sem volt, mit tehetne, de azt tudta, hogy ha Bo elszabadítja a mágiáját, abból iszonyatos vérfürdő lesz.
Ka-poel hirtelen felpattant, és mielőtt Tániel megállíthatta volna, Kresimir dobozát a földön hagyva
odalépett Bo elé, és kinyújtotta felé a kezét.
– Jobb lenne, ha nem állnál ide, hugica.
 Ka-poel nyomatékosan közelebb tolta hozzá a kezét, tenyérrel felfelé.
– Add oda nekik a kesztyűdet, Bo. Nem hagyom, hogy megöljenek – mondta Tániel, és komolyan is
gondolta. Száz honfitársával is kész végezni, ha Bo vérét akarják. Ha kell, a barátja oldalán hal meg.
Addig bámult keményen Bóra, amíg a Kiváltságos alig észrevehetően biccentett, jelezve, hogy megértette
Tánielt.
Bo leengedte a karját. Lebámult a szurdokba, majd levette a kesztyűjét, és Ka-poel kinyújtott kezébe
helyezte. A lány lesétált vele a szurdokba az adrói katonákhoz. Az egyik férfi megvizsgálta a kesztyűt,
kurtán biccentett, és átengedte őt.
Amikor újra felbukkant a sziklák mögül, nem volt egyedül.
Tamás tábornagy sétált fel kimérten a fiához a szurdok aljából. Mintha tíz évet öregedett volna az
elmúlt pár hónapban, és törékenyebbnek tűnt, mint amilyennek Tániel valaha el tudta volna képzelni őt. A
testtartása alapján egy sebet rejtegetett. Egy ronda sebet.
– Pokolian festesz, apa – jegyezte meg Tániel.
– Nem nézel ki jobban te se – válaszolta Tamás. Merev háttal állt, és úgy vizslatta Bót a szeme
sarkából, akár egy verandájára telepedett barlangi oroszlánt, aztán visszafordult a fiához. Tániel vett egy
nagy levegőt, hátha le tudja magát csillapítani. Utolsó információi szerint az apját halottnak hitték, és bár
volt ok a reménykedésre, Tániel azóta sem gyászolni, sem bizakodni nem tudott. Most érzelmek hullámai
öntötték el, és igyekezett visszafogni őket, igyekezett arcát semlegesnek mutatni.
– Örülök, hogy élsz – mondta.
A vénember arca mindig is a szenvtelenség, a katonai fegyelem mintapéldája volt.
Most azonban, anyja halála óta először, Tániel könnyeket látott csillogni az apja szemében.
– Én is, hogy te, százados.
 18.

FEJEZET

Tamás kiadta a parancsot, hogy éjjel a völgyben maradnak.
Ölemre bízta a tábor felállítását, de maga járta körbe a sátrakat, és fogadta a tisztelgéseket, és
emlékeztette az embereket, hogy reggel korán indulnak, hosszú lovaglás elé néznek, úgyhogy
mindenképpen ki kell pihenniük magukat. Amikor végzett, ellenőrizte a foglyok helyzetét, aztán pedig az
őrök pozícióját.
– Pihennie kellene, uram.
Tamás összerezzent. Tániel állt mögötte a völgyön keresztülfolyó patak partján.
– Semmi bajom – mondta.
– Azóta koslatsz itt, hogy tábort vertünk. Attól, hogy nem alszol, nem jutunk vissza hamarabb a frontra.
Tamás a fiára nézett. Tániel idősebbnek tűnt. Többhetes éhezés soványította le, arca beesett, de még így
is robusztus jelenségnek számított. Amióta Tamás elküldte a Déloromra, hogy ölje meg Bót, meg is
izmosodott. Mintha egy életöltő telt volna el azóta. Valójában mennyi is telt el? Hat hónap? Vagy
kevesebb?
– Az éjszakát is át kellett volna lovagolnunk – jegyezte meg Tamás, és elnyomott egy ásítást. – Túl
kritikus időszakban hagytam ott a harcokat.
Tániel áthelyezte a súlyát a másik lábára.
– Sajnálom, hogy ilyen kellemetlenséget okoztam.
– Nem... – Tamás a fiához fordult, és magába fojtott egy frusztrált sóhajt. – Nem így értettem. Csak hát a
csata... Rettenetes hibát követtem el, hogy mások kezében hagytam.
– Szükségtelen volt eljönnöd értem.
– Hát, most már tudom. – Tamás felkuncogott. Még neki is erőltetettnek tűnt. – Bóra kellett volna
bíznom a dolgot, én meg maradhattam volna a fronton.
– Rosszul áll neked a határozatlanság. – Tániel belerúgott egy követ a folyóba.
Tamás azt kívánta, bárcsak tudná, mit mondjon. Sosem volt valami fantasztikus apa, ezt tudta jól.
Viszont ennek ellenére is látta, hogy valami megváltozott Tánielben, bár azt már nem volt képes
megmondani, hogy mi. A harmadik szeme nélkül is érezte, hogy mágia tapad hozzá, noha elég visszafogott
jelei voltak. Valószínűleg annak a barbár lánynak a műve, akiért Tániel úgy odavan. Tamásnak akadt pár
kérdése vele kapcsolatban.
– Bo már nem jelent rád fenyegetést – szólalt meg a fia. – Nem kell megkötöznöd és őrizet alatt
tartanod. Add vissza neki a kesztyűjét.
Tamás a halántékát dörzsölte.
– Majd ha visszaértünk.
 – Feltéve, hogy visszaérünk. És szükségünk lesz Bo segítségére a Kez ellen. Amit meg is fogunk kapni.
Egy kis bizalom sok mindenre képes.
– Abból most eléggé kifogytam – jegyezte meg Tamás. A kabátja alatt viszkető sebét vakargatta. Csak a
lőportransz állandó búgása tartotta távol tőle a fájdalmat, és az is csak éppen hogy.
– Hilanszka – bólintott Tániel.
Tamás megköszörülte a torkát, hogy leplezze a megdöbbenését.
– Honnan tudod?
– Amikor Kresimir elfogott, Hilanszkával erősíttette meg a kilétemet. Tudom, hogy ő küldte azokat a
rohadékokat – bökött az állával a tábor közepén álló rögtönzött börtönre, amely Hilanszka nagyjából
százötven emberét tartotta fogva.
Tamás ezen elgondolkodott, majd kigombolta a kabátját. Felemelte az ingét, és kitette a sebét az éjszaka
hidegének.
– Egyenesen a bordáim közé döfött.
– Elég rosszul fest. – Tániel tiszteletteljes távolságból vette szemügyre a sebet, tudván, mennyire
érzékeny az apja a sebezhetőségére.
– Szerencsés vagyok. Tiszta seb. Semmi fontosat nem sikerült kilyukasztania. – Visszaengedte az ingét,
és lassan begombolta a kabátját.
– Meg kell nézetned egy Kiváltságossal.
– A deliv királlyal van néhány gyógyító. Ha megérkeznek, majd gondoskodom róla. Addig is, nem
halok bele. Hilanszka. Az a tetves rohadék. Évtizedekre nyúlik vissza a barátságunk. Ő volt az esküvői
tanúm. Ismerte a puccsom tervének minden részletét.
– És ez a seb nem fog begyógyulni – mondta halkan Tániel.
Tamás jobbnak látta, ha nem fűz hozzá semmit, de egy biccentést megengedett magának. Miután
percekig némán álltak, így szólt:
– Nagy hasznát venném most Mihalinak. Ha! El sem hiszem, hogy ezt mondom. Az őrült istenséf.
Rohadtul fogalmam sincs, mihez kezdek nélküle. – Tamás nedvességet érzett a szeme sarkában. A hideg
szellő okozhatta.
– Mihali – mondta Tániel. – Ő...
– Találkoztatok? – Nem kellett volna meglepődnie ezen, elvégre Mihali minden pitében benne tartotta
az egyik ujját.
– Igen. Azt mondta, most már valami más vagyok, részben Ka– poel mágiájának, részben pedig a
Kresimirhez fűződő kapcsolatomnak köszönhetően.
Tamás nem szólt semmit. Ha Tániel beszélni fog neki minderről, azt csak a saját döntéséből teheti. Ő
hiába is próbálná kihúzni belőle.
Eltelt pár másodperc, majd a fia folytatta:
– Mihali azt mondta, most már olyan vagyok, mint Julene. Vagy legalábbis a Predeii lőpormágus
megfelelője.
Tamás a fogát csikorgatta Julene említésére. Mennyi áruló. Mennyi megtévesztés. Hogyan is lehetne
Tániel olyan, mint az a nő?
– Nem veheted komolyan Mihali sületlenségeit.
– Szerintem igaza volt. Azon a hegyen alig ettem valamit, mégsem éheztem meg. Nem maradt lőporom,
mégis egészen kis részleteket is láttam százméteres távolságból... Nem annyira, mint egy lőportranszban,
de az éjszaki látásom, a hallásom és a szaglásom mind jobbak, mint korábban. – Kivörösödött szemmel
nézett Tamásra. – Letéptem egy ember állkapcsát. Egy szem lőpor nélkül! Kiszakítottam egy Felügyelő
bordáját, és megöltem vele. Na jó, akkor volt bennem lőpor.
– A pokolba – sóhajtott fel Tamás.
Tániel felhorkant.
– Tudom. És baromi nehéz megölni engem. Továbbra is vérzek, de erősebb és gyorsabb vagyok.
Kresimir megparancsolta az embereinek, hogy törjék el a karom. Nem tudták megtenni. Megváltoztam,
apa, és rettenetesen félek. És Mihali halott, Ka– poel meg nem tud beszélni, szóval sehogy sem tudom
kideríteni, mi történik velem. – Tániel lenézett a kezére. Hangja nyersen csengett.
– Tániel – szólalt meg Tamás. Megragadta a fia karját. – Figyelj rám. Bármi történjék is veled, túl
fogod élni. Harcos vagy. – A fiam vagy, tette hozzá gondolatban.
– De mi van, ha nem érdemes túlélnem?
És ekkor, egy pillanatra, Tániel megszűnt férfinak lenni, és megint az a riadt kisfiú volt, akit Tamás
Erika halála után ringatott a karjaiban. A vállára tette a kezét, és esetlenül átölelte.
– Mindig érdemes túlélni, fiam.
Percekig úgy maradtak. Tániel végül elhúzódott az apjától, és beletörölte az orrát az ingujjába. Tamás
reszketegen felsóhajtott, és remélte, hogy Tániel nem vette észre a könnyeit.
– Apa.
– Igen?
– Kilőttem Kresimir szemét. Aztán, amikor elkapott abban a régi erődben, képen töröltem.
Tamás egy pillanatig a dolog abszurditásának döbbent sokkjával bámulta a fiát. Az egész egy apró
rángatózással kezdődött, valahol mélyen a gyomrában, aztán hátravetette a fejét, és harsogva felnevetett.
Erre Tániel is csatlakozott hozzá, és addig röhögtek, míg már könnyek csurogtak végig az arcukon, és
Tamásnak kényszerítenie kellett magát, hogy abbahagyja, mert sajgott tőle a sebe. Amikor összeszedték
magukat, egy ideig még nézték egymást.
– Sajnálom, hogy rossz apa voltam – mondta Tamás. Fájt kimondani ezeket a szavakat, ugyanakkor nagy
kő esett le a szívéről. Valamiféle reakciót várva kutatta Tániel arcát, de fia hirtelen védőburkot húzott
maga köré. Elfordult, és Tamás attól tartott, hogy otthagyja.
– Sok gyermeked van – mutatott Tániel a táborra. – Az összes katonád.
– Csak az egyikük számít.
– Mind számítanak. Apa, megtennél nekem egy szívességet?
– Hát persze.
– Bocsáss meg Vlorának.
Tamás felvonta a szemöldökét. Nem tudta, mit kér majd tőle a fia, de az biztos, hogy nem erre számított.
Beletúrt a hajába, és érezte a sebet, ahol a golyó felszántotta a koponyáját a Kresimir Ujjai csatájában.
– Az beletelhet egy kis időbe.
– Csak próbáld meg.
– Úgy lesz.
– Köszönöm. És apa? Ka-poel Kresimir képmását cipeli magával a hátán. Egyedül ő tartja vissza attól,
hogy mindnyájunkat megöljön.
 – Hogy micsoda.7
– És van még valami. – Tániel reszketegen felsóhajtott. – Szerelmes vagyok belé.
Tamás a következő napon úgy osont be az adrói hadsereg táborába, mint aki elveszítette a kulcsát a
bejárati ajtóhoz.
Határozottan nem nevezhette nagyszabású belépőnek, ahogy Olem bemutatott az őrnek egy sor
parancsot, ő pedig sapkáját az arcába húzva rejtőzött nagykabátja gallérja mögött. De Tamásnak nem is
volt szüksége nagyszabású belépőre. Épp ellenkezőleg.
Az őrszem némán mozgó ajkakkal, a sápadt reggeli fényben hunyorogva olvasta végig a papírt. A
parancsokat maga Tamás írta, és a saját aláírása díszelgett alattuk. Amikor a nő végzett, visszaadta a
papírt Olemnek, és gyanakvó pillantást vetett Tamásra.
– Úgy tűnik, hogy minden rendben – mondta, majd útjukra engedte őket.
Tamás megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor beljebb értek a táborba, és eltűntek a sátrak között,
lerázva az esetleges gyanakvó őröket, akik követhették őket. Jobb szerette volna, ha az emberei
alaposabban átvizsgálják az idetévedő idegeneket – úgy képezték ki őket, hogy ne tűrjék meg az ilyen
titokzatoskodó szarságot, amit a nemesség valamiért annyira kedvelt. Másrészt viszont örült neki, hogy
további kérdezősködés nélkül bejutottak.
Kezdett éledezni a tábor, emberek másztak ki a sátraikból, kávékat főztek a tűzhelyek fölött, mosónők
vitték vissza gazdáiknak a tiszta egyenruhákat. Adamat és Olem levették nagykabátjukat, és megtették az
utolsó száz métert a parancsnoki sátorig. Még csak páran lődörögtek a környéken, és akik felismerték őt,
lerázták magukról a reggeli fáradtságot, és tisztelegtek neki.
– Jó reggel, uram.
– Jó reggelt.
– Szép munkát végzett tegnap, uram. Már korábban is akartam gratulálni, csak nem láttam önt.
– Köszönöm. Folytassa – bocsátotta vissza Tamás a reggelijéhez a hadnagyot. Ölemhez fordult, és a
fülébe suttogott. – Nos, látva, hogy a hadsereg még egyben van, feltétezhetjük, hogy megnyertük a csatát.
Egy százados szakította félbe egy tisztelgéssel és egy „Jó reggelt! ”-tel.
– Gratulálok a győzelemhez, uram – mondta a nő. – A százegyesek beküldése a csata közepébe kiváló
ötlet volt.
Tamás udvariasan bólintott, és amikor a százados elment mellette, folytatta:
– És úgy tűnik, senki sem sejt semmit.
– Szép munka, uram – mosolyodott el Ölem. Valóságos hisztéria tört rá, amikor Tamás közölte, hogy
elmegy Tánielért, és ha Vlora nem üvölti le a tiltakozásait, lehet, hogy mégis itt marad. – Azt hiszem, most
joggal mondhatja, hogy maga megmondta.
– Ezzel várok, amíg meghallom az elesettek számát. – Tamás megállt, hogy kezet rázzon két
közlegénnyel, akik a szenet kavargatták, hogy előkészítsék a reggelijüket. Aztán Ölemmel odaértek a
parancsnoki sátorhoz, és az őrök feszesen tisztelegtek neki, majd egyikük félrehúzta a sátor bejárati lapját,
hogy beléphessenek.
A sátor fehér falai elég fényt biztosítottak, hogy Tamás kivehesse az embereket. Vlorára számított is – a
lány több széken végignyúlva feküdt, halkan horkolt, csizmája mellette hevert a földön –, a többiekre
azonban nem. Abrax dandártábornok egy bejárat melletti széken szundikált, kalapja a fejére csúszott, álla
a mellkasán nyugodott, Adamat felügyelő pedig a földön fekve motyogott magában álmában. Valaki a
sarokban kuporgott, kusza, gesztenyebarna haja szétterült a paplanon.
– Százados – szólította meg Tamás Vlorát, de a lány nem reagált.
Olem odahajolt fölé.
– Vlora. – Megbökte a térdét, majd gyengéden megérintette az arcát. A lány felriadt, és imbolyogva
pislogott Ölemre, majd Tamásra.
– Uram – mondta, majd felállt, és egy nemtúl-feszes tisztelgéssel köszöntötte a tábornagyot.
– Pihenj, kapitány. – Abraxra nézett. Talán ki kellene menniük. Nem akarta felébreszteni a nőt, és az
ilyesmit amúgy is jobb külön-külön intézni az emberekkel. – Hogy mentek a dolgok?
Vlora kidörzsölte az álmot a szeméből.
– Egészen jól, uram. A Kez belesétált a csapdánkba. Megleptük őket a támadásunkkal, a Szárnyak pedig
feltartóztatták az övékét. Döntő győzelmet arattunk. Majdnem pontosan úgy alakult minden, ahogy előre
megmondta.
– Majdnem?
– Pár alkalommal improvizálnom kellett. Írtam egy teljes jelentést, ott várja az asztalán.
– Alig várom, hogy elolvassam. – A lehető leghamarabb, ha fenn akarjuk tartani annak látszatát,
hogy végig itt voltam, és magam osztogattam a parancsokat. – Áldozatok?
– Tizenötezer-százhetvennégy.
Tamás megtántorodott a számot hallva. Ilyen sok? Az irreguláris csapatokat nem számítva ezzel
elveszítette a hadserege negyedét.
– Pokolba.
– A veszteségek ezredek szerinti bontása is az asztalán várja.
– És a Kez?
– Egészen Fendale-ig vonultak vissza.
– A veszteségeik?
– Nem lehetünk teljesen biztosak benne, uram, de nagyjából kilencvenezerre becsüljük. És úgy
huszonötezer foglyot ejtettünk.
Tamás érezte, ahogy a feszültség kissé alábbhagy benne.
– Ezek súlyos számok.
– Valóban azok, uram. Gratulálok.
Tamás engedélyezett magának egy nagy sóhajt, és némi reménykedést a háborúra nézve.
– Köszönöm, hogy itt maradt.
Vlora lenézett a lábára.
– Ez a legkevesebb, amit tehettem azután, hogy amellett kardoskodtam, menjen Tániel után. Megtettem
mindent, amit tudtam.
– Azt hiszem, felnőtt a feladathoz.
– Csak az ön parancsait követtem. Uram?
– A küldetésem sikeres volt, százados, ha erre vonatkozik a kérdése.
Vlora kieresztett egy nem-éppen-visszafogott, megkönnyebbült sóhajtást. Tamás azon tűnődött, mit szól
majd Tániel szerelméhez az iránt a barbár – Ka-poel – iránt. Azt tanácsolta a fiának, hogy egyelőre
inkább ne terjessze a dolgot, bár igazság szerint Tamás maga sem igazán tudta, mit gondol róla. De nem is
adatott meg neki az a luxus, hogy most ezzel foglalkozzon. Az asztalán halmokban álló papírokra
pillantott. Mindet végig kell majd olvasnia, hogy tisztában legyen a csata részleteivel. Ha Vlora hibát
követett el, az Tamás fejére száll, amiért egyedül hagyta őt ezzel a felelősséggel.
– Maga önző, ostoba barom!
A hang dühödten szakította meg Tamás gondolatmenetét. Megfordulva Abraxot látta ébren és talpon. A
nő odaviharzott hozzá, kartávolságnyira állt meg tőle, és felé bökött az ujjával. Tamás azon kapta magát,
hogy kissé hátrahőköl. Abrax semmiképpen nem egy nagydarab nő, de bedühödve elég fenyegető látványt
nyújtott. Megbökte a mellkasát.
– Miféle átkozott sületlenség szállta meg a fejét, Tamás? Hogy tehette ezt velünk? Velem? Az egész
seregével?
– Mit? – kérdezte szelíden.
Abrax valósággal köpködte a szavakat.
– Magunkra hagyott minket egy döntő csata előestéjén. Egy századost hagyott itt a serege
parancsnokául, és eltűnt a legjobb katonái egy egész századával... miért?
– A fiamért.
– Egyetlen emberért! És én még vezetőnek hittem magát, Tamás.
– Nem csak a hazám iránt tartozom felelősséggel – mondta Tamás. Kezdeti félelme lassan dühbe fordult
át. Egyrészt megértette Abrax haragját, de hogy lehordja őt a saját emberei előtt? Hogy kritizálja azért,
mert egyszer az életében megpróbált jó apa lenni?
– A hazája az egyetlen felelőssége, Tamás. Nem engedheti meg magának, hogy apa legyen. Arról
lemondott már évekkel ezelőtt, amikor úgy döntött, megdönti a király hatalmát.
Tamás keze remegett, állkapcsa dühösen megfeszült. A sátorban mindenki őt és a Szárnyak
dandártábornokát bámulta. Vlora döbbenten figyelte Abrax kirohanását, Olem a közelben, kezével a
kardján lődörgött.
– Sosem mondtam le róla – morogta.
Abrax rászipogott.
– De igen.
– Megnyertük a csatát. És maga mégis dühös?
– Dühös vagyok, mert mindent kockára tett. Amikor a csata elkezdődött, elterjesztettem, hogy visszatért.
Személyesen közöltem a tisztjeimmel, hogy győzelembe vezet minket. A morál az egekben szárnyalt. Az
emberek azt hitték, itt van, és személyesen ad ki minden parancsot. Hazugot csinált belőlem.
– Országok ennél nagyobb hazugságokon emelkednek fel és buknak el. És azok tényleg az én
parancsaim voltak, tényleg visszatértem, és tényleg győzelembe vezettem magukat.
– Szemantika! – köpte Abrax.
Tamás a térképeivel és jegyzeteivel telepakolt asztalra mutatott.
– Az egész csatát lefolytattam még egy nappal azelőtt, hogy sor került rá. És nyertünk. – Tamásnak
izzadság csurgott le a gerincén, és remélte, hogy Vlora tényleg őszinte volt vele, amikor azt mondta, jól
megjósolta az eseményeket. – Mindezt egyetlen délután alatt tettem meg. Áruláson és halálon keresztül
verekedtem át magam az egész rohadt Kezen, hogy itt lehessek. – Tamás hangja majdnem elcsuklott,
amikor felidézte az éjszakát, amelyen végigvágtatott az Alvationtől délre elterülő síkon, mert azt hitte,
elveszítette Gavrilt. – Ha nem árulnak el, már megnyertem volna ezt az egész átkozott háborút.
– Mert maga akkora géniusz. – Abrax arca undorodó grimaszba fordult. – A háború hátralévő részét
megvívhatja egyedül. Javasolni fogom Lady Winceslav-nak, hogy bontson szerződést, és hívja vissza a
csapatainkat. Már ami megmaradt belőlük. – Abrax elviharzott Tamás mellett, majd ki a táborból, még
mielőtt a tábornagy válaszolhatott volna.
A férfi egészen addig állt döbbenten, míg Olem a vállára nem tette a kezét.
– Uram?
– Semmi baj. – Tamás egy székhez tántorgott, és leült. Hónapok lovaglása, harca, kétségbeesése és
szorongása végre kiütközött rajta, és az ereje egyszerűen odalett. A szemhéját mintha ólom húzta volna
lefelé. Mit tett? Képes egyáltalán megnyerni a háborút, ha a Szárnyak most elhagyja?
Valaki megköszörülte a torkát.
Felnézve Adamat felügyelőt látta, kezében a kalapjával, és meglehetősen zavarban, amiért szemtanúja
volt a vitának Abrax és közte.
– Egy pillanat, felügyelő. Vlora, az Adom Szárnyai mennyi embert vesztett?
Vlora áthelyezte a súlyát a másik lábára. Tamás szórakozottan vette észre, hogy még nem húzta fel a
csizmáját.
– Kicsivel kevesebb mint húszezret.
– Ó, a pokolba. Nem csoda, hogy Abrax olyan dühös. A seregük majdnem fele halott vagy megsebesült.
– Ők állták a támadás nagyját, uram. Ahogy tervezte.
– Ahogy terveztem. Hát persze. – Úgy gondolta, hadd dolgozzanak csak meg a zsoldosok a pénzükért.
És meg is dolgoztak érte, a jelek szerint többszörösen is. Nem az ő, hanem Abrax emberei voltak, és
joggal dühöngött, amiért darálóba küldte őket. – Felügyelő, hogy alakult az ügy Lord Vetasszal?
Biztonságban van a családja?
– Lord Vetas halott – válaszolta Adamat. – És köszönöm a kérdését, uram. Ki tudtuk menteni a karmai
közül a családomat, kivéve – egy pillanatra elhallgatott, hogy megköszörülje a torkát – a legidősebb
fiamat.
– Adamat épp olyan fáradtnak tűnt, amilyennek Tamás érezte magát. Nagy fekete táskák éktelenkedtek a
szeme alatt, kopaszodó fejének kevés haját összekócolta a földön alvás.
– Nagyon sajnálom.
– Köszönöm, uram. A Lord Vetas elleni akciónk sikerrel zárult. Elfogtuk az embereit, és lefoglaltuk az
iratait, de attól tartok, hiába. Tájékoztatták már, hogy Lord Claremonte bevette Adopestet?
– Igen, mondták. De egyszerre csak egy dologgal tudok foglalkozni. Először ki kell hajítanunk a Kezt az
országunkból. Írjon nekem egy jelentést...
– Már megtettem.
– Kiváló. Elolvasom, és még a nap vége előtt újra beszélünk. Szabadon mozoghat a táborban, de nagyra
értékelném, ha maradna, amíg mindent tudok Claremonte-ról, amit tudnom kell.
– Attól tartok, ebben nem leszek nagy segítségére, uram.
– Minden apróság számít. Most pedig... – Tamás elhallgatott. – Miss, idejönne?
A göndör, vörös hajú lány lassan kilépett a sarokból. Először szégyenlősnek tűnt, de ahogy Tamás
jobban megnézte magának, inkább olyan óvatosságot látott rajta, amellyel egy állat szagol a levegőbe,
hogy eldöntse, baráttal vagy ellenséggel van dolga.
– Nila? – szakadt ki hirtelen Ölemből.
– Üdv, százados – mosolygott a lány halványan a testőrre.
 – Maga meg mit csinál itt?
– Maga a mosónő! – tört ki Tamásból, amikor felismerte a lányt. – Aki eltűnt az Eldaminz fiúval. –
Összeszűkült a szeme. – Hová a pokolba ment? És mit keres most itt?
Nila meghajolt előtte, és összekulcsolta a kezét a háta mögött.
– Tábornagy – mondta. – Nem raboltam el az Eldaminz fiút. Nem egészen. Mindketten Lord Vetas
fogságába estünk, és akkor szöktünk meg, amikor Adamat lerohanta a főhadiszállását. A felügyelő
alátámaszthatja ezt a történetet.
– Igaz ez, felügyelő?
Adamat bólintott, bár kissé vonakodva.
– Nem ismerem a teljes körülményeket, uram. De ez egy őszinte lány.
Tamás hátradőlt. Minden ér lüktetett a fejében, oldalsebének fájdalma áttört a lőportranszon. Annyi
mindent kellett elintéznie. Hogy engedhetné meg magának, hogy pihenjen? Óvatosan Vlorára és Ölemre
pillantott a szeme sarkából. A testőr a homlokát ráncolta, a lány pedig kissé zavartan szemlélte a jelenetet.
Tamás azon tűnődött, tudja-e, hogy Olem pár hónapja még ennek a mosónőnek udvarolt. De hát köztük már
vége szakadt a dolognak, nem igaz?
– Szóval magával van? – kérdezte Adamatot.
– Nem, uram – köhögött bele a felügyelő az egyik kezébe.
Tamás felvont szemöldökkel nézett a mosónőre.
– Nos?
– Borbador Kiváltságos tanítványa vagyok, uram – mondta Nila egy újabb meghajlással.
– Maga Kiváltságos? – kérdezte Olem.
– Igen. Tábornagy, ha szabad kérdeznem, hol van Borbador?
– Á. – Tamás erőt vett magán, és felállt. – Igaz is, ez egy fontos téma. Adamat, ha jól tudom, szemtanúja
volt annak, ahogy Borbador Kiváltságos megszabadul a gészétől... attól, ami arra kényszerítette volna,
hogy megöljön engem.
– Így van. A saját szememmel láttam, hogy leveszi magáról azt az ékszert.
Újabb kő esett le Tamás szívéről, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Akkor jó. Köszönöm, felügyelő. Olem, megtenné, hogy a mesteréhez vezeti Nilát, és kiengedi Bót az
őrizetünkből? Szabadon távozhatnak, de hálás lennék, ha Borbador előtte meglátogatna.
Olem kikísérte Nilát a sátorból, Tamás biccentésére pedig Adamat is követte őket. A tábornagy mély
sóhajtással telepedett le egy székre.
– Uram – szólalt meg Vlora. – Pihennie kellene.
Tamás hátradőlt, kezét az oldalán ejtett sebre helyezte, és lehunyta a szemét.
– Dolgunk van.
– Kiérdemelte, hogy pihenjen, uram, ha mondhatok ilyet.
– Még nem egészen.
– Mit akar tenni?
Tamás kinyitotta az egyik szemét. Vlora éppen a csizmáját kötötte be.
– Egyszer és mindenkorra kiűzöm a Kezt az országból. Összezúzom a seregüket, és összezúzom a
királyukat. Aztán körmére nézünk annak a seregnek, amely Adopestet tartja a markában.
 19.

FEJEZET

Nila és Olem csendben vágtak át a táboron, a testőr közben embereknek köszönt, tiszteknek szalutált, és
gyalogosoknak biccentett. Nila még mindig kicsit zavarban volt, és a tiszti reggeli illatától – sonka és
tojás, ha nem tévedett – megkordult a gyomra. Már két napja nem aludt rendesen, álmait haldoklók
sikolyai, ágyútűz és égett hús bűze kísértették.
– Ugye tudja, hogy létfontosságú, hogy az emberek továbbra is azt higgyék, Tamás végig itt volt a csata
alatt? – kérdezte halkan Olem.
Először szólt hozzá azóta, hogy elhagyták a sátrat. Nila érzelmi védekezése bekapcsolt, és gyorsan így
felelt:
– Hát persze. Egy szót sem szólok. – Miről is beszéltek? Ja, igen, Tamás távolléte. Miért számított,
hogy Tamás nem volt itt, ha egyszer győztek? A zsoldosok dandártábornoka meglehetősen bedühödött tőle.
– Köszönöm. – Olem megállt a tábor szélénél, a legközelebbi őrök hallótávolságán kívül, és
belebámult a hajnal előtti sötétségbe. – Most már bármikor megjöhetnek.
– Kik?
– A mentőcsapatunk. Kétszáz embert vittünk magunkkal, hogy megkeressük a tábornagy fiát. Megtaláltuk
őt, Borbador Kiváltságost és több mint száz foglyot. Amikor utóbbiakat elzártuk, és megbizonyosodtunk
róla, hogy Tániel biztonságban van, a tábornagy és én előrelovagoltunk, hogy besurranjunk a táborba,
mintha végig itt lettünk volna. A többiek is hamarosan ideérnek.
– Nem fog ennek híre menni? Ha két ember tud egy titkot, akkor már mindenki más is tudja. – Nila
emlékezett, amikor az Eldaminz-házban az egyik cselédlányt rajtakapták a főkomornyikkal... a komornyik
felesége buktatta le őket. Megpróbálták titokban tartani a dolgot, hogy elkerüljék a botrányt, de a cseléd
pletykált, és a komornyikot végül elbocsátották.
Olem elővett a kabátjából egy cigarettapapírt, és sodorni kezdte.
– Persze. Lesznek majd pletykák. De megnyertük a csatát, így már nem is számít igazán. Hacsak a
Szárnyak nem veri nagydobra, mindig is csak egy pletyka marad.
Végzett a sodrással, és felkínálta a lánynak a cigarettát.
– Nem, köszönöm.
Olem bólintott, meggyújtotta a cigarettát, és csendben szívni kezdte. Nila az arcát tanulmányozta, és
azon tűnődött, mi mindenen mehetett át az utóbbi hónapokban. Amikor hallotta, hogy a tábornagy
ellenséges vonalak mögött ragadt, a testőrt is halottnak hitte. De most itt van, és nem tűnik különösebben
megviseltnek – bár van egy új sebhely az egyik szeme fölött, és hosszabb a szakálla.
Különös most visszagondolni rá, hogy a férfi egykor udvarolt neki. Ha másképp alakulnak a dolgok,
szeretők is lehettek volna.
 Ebbe a nosztalgiába csimpaszkodva hallgattatta el a hangokat a fejében – az ő tűzviharával megölt
emberek hangjait.
– Nem akármilyen utat járt be az elmúlt pár hónapban – szólalt meg hirtelen Olem.
Nila fejet hajtott.
– Ahogy maga sem. Hallottam, hogy valaki ezredesnek hívta. Gratulálok.
– Az csak ideiglenes.
– Tényleg? Létezik ideiglenes előléptetés?
– Nem egészen. A tábornagy meg akar tartani ezredesi rangomban. Csak hát én...
– Úgy érzi, nem képes rá?
Olem lepöckölte a cigarettájáról a hamut, és eltaposta a csizmájával.
– Nem nekem való. Na de maga? Egy Kiváltságos! Hihetetlen. Bár mindig sejtettem, hogy több egy
mosónőnél. – Rámosolygott, és fenntartott álcája alatt megvillant a kimerültség.
– Nincs semmi baj a mosónői munkával – mondta Nila kissé védekezőbben, mint szerette volna.
Megköszörülte a torkát. – Ezért udvarolt nekem? Mert úgy gondolta, nem csak egy mosónő vagyok? Talán
kémnek hitt? – Színlelte volna az érdeklődését? Dühös akart lenni a gondolatra, de nem volt meg hozzá a
kellő energiája.
Olem beleszívott a cigarettájába, és a lány szemébe nézett.
– Nem, nem hittem, hogy kém. – Megköszörülte a torkát, majd hozzátette: – Örülök, hogy Kiváltságos
lett magából. Szükségünk lesz a képességeire, mielőtt ez az egész véget ér.
Úgy értette, még többet kell majd ölnie. Ettől rosszullét környékezte meg. Még mindig látta maga előtt a
megfeketedett csontvázakat, és érezte a füstölgő emberi maradványok szagát.
– Á, itt jönnek – mondta Olem, megmentve Nilát a válasz kényszerétől. Fáklyákat és lámpásokat a
kezükben tartó lovasok bukkantak fel egy emelkedő mögül. Megálltak az őrök előtt, akik betessékelték
őket, tíz perc múlva pedig odaértek Nilához és Ölemhez.
Olem megkérdezte, hogy ment a küldetés. Egy őrnagy közölte, sikerrel jártak, mire a csapat éljenzett.
Az egyik őr odakiáltott egy másiknak:
– Kétlövetű Tániel életben van! Visszatért!
A hír futótűzként terjedt, és Nila önkéntelenül is elmosolyodott, amikor néhány pillanattal később a
tábor örömkiáltásokban tört ki mögöttük. Úgy tűnt, Tánielt meglehetősen szeretik errefelé.
Egy koszos hajú, fáradt, beesett arcát fekete szakáll mögé rejtő férfi lovagolt oda Ölemhez. Bőre szinte
csak sebekből és horzsolásokból állt.
Adrói kabátot viselt, rajta egy lőporhordós kitűzővel. Nila feltételezte, hogy ő Kétlövetű Tániel.
Mögötte a legkülönösebb lány ült a nyeregben, akit Nila valaha látott.
Barbár volt, sápadt bőrét hamuszínű szeplők pöttyözték, rövidre nyírt hajának vöröse passzolt a
fáklyafényhez – sokkal élénkebb színben pompázott, mint Nila gesztenyebarna fürtjei. Míg a férfi csak egy
kíváncsi pillantást vetett rá, mielőtt tekintetét Olemre emelte, a lány egy hosszú másodpercig a szemébe
nézett, majd megajándékozta egy kacsintással és egy cinkos mosollyal.
A férfi biccentett Ölemnek, és a testőr így szólt:
– Jobb lesz, ha meglátogatja az apját. Tudnia kell, hogy parancsba adta Bo szabadon bocsátását.
Tániel megkönnyebbülten felsóhajtott, és megrántotta a kantárt. Társa megfordult a nyeregben, hogy
visszapillantson Nilára, és Nila addig nézte őt, amíg el nem tűntek a táborban.
 – Szóval ez a tábornagy fia? – kérdezte.
Olem beleszívott a cigarettába.
– Bizony.
– És a lány?
– Ka-poel.
– Egy barbár varázsló? Hallottam pletykákat róla.
– Igen. – Olem elnyomta a cigarettacsikket a csizmájával. – A lány, ahogy a tábornagy fogalmazott, nem
semmi.
Kicsit távolabb Nila észrevette Bót. Katonák vették körül, ruhája összegyűrődött, haja ziláltan állt. Oda
akart rohanni hozzá, hogy lássa, hogy van, de a csalódottság, hogy hátrahagyta – ráadásul egy háborús
zónában –, lecövekelte.
– Helló, Nila – köszöntötte Bo vidáman, ahogy odalovagolt hozzá. Mindkét kezével markolta a nyerget,
és nyilvánvalóvá vált, hogy szorosan összekötözték. A közelében lévő két nagydarab adrói gyalogos le
sem vette róla a szemét. – Helló, Olem.
– Kiváltságos – biccentett neki a testőr.
– Szabad vagyok már?
Olem biccentett a Bót figyelő két férfinak, mire azok leszállították a lóról, és eloldozták. Bo a csuklóját
dörzsölte. Az egyik őr odanyújtotta neki a kesztyűjét, amelyet szó nélkül elvett, aztán Bo és Nila egyedül
maradtak.
– Nos – szólalt meg Bo. Eltette a kesztyűt a kezébe, és bólintott, mintegy saját magának. – Örülök, hogy
ennek vége. Hol van a szállásunk? És éhen pusztulok, úgyhogy menjünk, és...
Nila minden erejét beleadta a pofonba. Karja egészen a válláig beleremegett, Bo pedig hátrapördült
tőle. Tucatnyi katona kapott döbbenten levegő után a közelükben.
Bo az arcát fogva nézett rá. A gondolattól, hogy izomból képen törölt egy Kiváltságost, kissé elgyengült
Nila térde, de aztán azt mondta magában, hogy immár ő is Kiváltságos. Akár akarja, akár nem.
– Ezt meg mi a pokolért kaptam? – fakadt ki Bo.
– Azért, mert itt hagyott egy háborús zónában.
Bo dühösen dörzsölte az arcát.
– Esküszöm, a következőt, aki megüt, megölöm. Hisz nincs semmi baja! Mi a fenéért ilyen dühös?
– Mert... – Nilának a torkán akadt a szó. Égett csont– és bőrdarabkák lebegtek a szeme előtt, és
viszkettek az ujjai... de nem csak a pofontól. Még mindig érezte a testén átáramló mágiát, a borzalmat és
az extázist, amiért oly pusztító erők közvetítőjévé vált. Látása elhomályosult.
Megszédült, és Bo elkapta. A könyökénél fogva elvezette őt a lovaikról leszálló katonáktól, és amikor
újra megszólalt, düh helyett aggodalom csengett a hangjában.
– Mi történt?
A lány megrázta a fejét, tudván, milyen ostobán festhet. Az arca bizonyosan vörös, és könnyek
csurognak végig rajta. Nem méltó egy Kiváltságoshoz. Bo a kezébe fogta az arcát, és kényszerítette, hogy
a szemébe nézzen.
– Mi történt? – kérdezte újra.
– Megöltem őket. – Szánalmasan csengett a hangja, és gyűlölte magát ezért.
– Jöjjön. – Bo megfogta a kezét, átkarolta, és úgy óvta a bámészkodóktól, akár testvér a gyászoló húgát,
majd elvezette őt a táboron át. Nila emlékezett rá, hogy kérdéseket tett fel neki, ő pedig válaszokat
motyogott, aztán visszaértek a sátrába. Bo meggyújtott egy lámpást, és felakasztotta a sátorvasra. –
Mondja el.
Nilának sikerült megőriznie a lélekjelenlétét, vett néhány mély levegőt, és belevágott.
– Hátul voltam az ellátmánykaravánnál, és a Kez nekünk rontott. Nagy erőkkel jöttek... bőven túlerőben
voltak az ellátmánykaravánt őrző katonáinkkal szemben. Nagyon dühített, hogy nem tehetek semmit. Csak
próbáltam és próbáltam létrehozni a kapcsolatot. – Csettintést mímelt, de vigyázott, hogy az ujjai ne
érintkezzenek. – Gondoltam, ha tudnék tüzet csiholni, akkor segíthetnék, és egyszer csak sikerült. Csak a
megfelelő mozdulat kellett, és átfutott rajtam a mágia. Kirohantam a védők elé, és szabadjára engedtem.
– A tüzet? – kérdezte Bo halkan.
Nila bólintott.
– Mintha egy hullám vonult volna végig a mezőn. Megpróbáltam irányítani, de csak nőtt és nőt, és aztán
elájultam. – Ismét könnyezni kezdett. – A felügyelő biztonságba vonszolt. Próbálta elleplezni előlem a
történeteket, de távolról is láttam a földterületet, amelyet felégettem. Megöltem őket.
Bo elővett a zsebéből egy flaskát, és Nilának nyújtotta. A lány hálásan kortyolgatott belőle.
– Az eszméletvesztés megszokott, ha az ember túl nagy erőt idéz meg, és nem irányítja megfelelően –
magyarázta Bo. – így védekezik a test az ellen, hogy elpusztítsa magát a Mással. Hányat?
– Mit hányat?
– Hányat ölt meg?
Nila elfordította a tekintetét.
– Ezreket. – Amikor felnézett, arra számított, hogy a saját önutálatát látja meg Bo arcán. Elvégre egy
szörnyeteg volt, nem igaz? Oly sokat ölt meg, oly apró mozdulatokkal.
De a férfi felvont szemöldökkel nézett rá.
– Ez aztán szép mutatvány lehetett, kislány.
Nila beleöklözött a vállába.
– Au. Nem, komolyan mondom. Ez fantasztikus. Megmentette a Szárnyak teljes ellátmánykaravánját és
valószínűleg több ezer ember életét, méghozzá teljesen egyedül.
A lány értetlenül bámult rá.
– Hát nem tudja felfogni, milyen borzalmas ez az egész? Még csak esélyük sem volt, hogy megvédjék
magukat!
– Nila. – Bo arckifejezése kissé megkomolyodott. – Elképesztő dolgot vitt véghez. Ezért nem
hibáztathatja magát.
– Márpedig azt teszem! Maga talán teljesen immúnis a halálra? Olyan kemény a szíve, hogy fel sem
fogja, miféle rettenetes hatalommal rendelkezünk? – Maga elé tartotta a kezét, és magában azt kérte a
férfitól, hogy vágja le. Arcán könnyek hidegét érezte, és hirtelen fázni kezdett. Reszketett.
Bo a homlokát ráncolta, majd felsóhajtott. Felvette a takarót a lány ágyáról, a vállára terítette, és
közelebb lépett hozzá. Megfogta a kezét, és az ujjait simogatva szólalt meg újra:
– Tizennégy évesen kényszerítettek először, hogy megöljek valakit. Valami rabszolgát, akit direkt ezért
vettek meg... persze az ilyesmi törvénytelen, de a törvény nem sokat jelent egy királyi társaságban. A lány
úgy tizenhét éves lehetett, olajos, gurlai bőrrel és egyetlen petyhüdt szemmel.
– Bo szipogott egyet. – Négyszer tagadtam meg a megölésére adott parancsot, és minden alkalommal
alaposan elvertek. Aztán az ötödik alkalommal azt mondták, ha nem ölöm meg, én magam fogok meghalni,
így sem engedelmeskedtem, mire közölték, hogy ha nem ölöm meg a lányt, lemészárolják Tánielt és
Tamást és Vlorát. Az egyetlen barátaimat. Amilyen idióta voltam, hittem is nekik. Nem engedhettem, hogy
ezt tegyék, így aztán amikor ismét kiadták a parancsot, a lehető leggyorsabban végeztem a
rabszolgalánnyal.
Könnycsepp csurgott le Bo arcán. Amikor észrevette, hogy Nila őt nézi, letörölte.
– De hát miért tennének ilyet? – kérdezte a lány. A dolog kegyetlensége elképesztette. Rákényszeríteni
egy tizennégy éves fiút egy hidegvérű gyilkosságra?
– Hogy megacélozzanak. Hogy megmutassák, milyen is valójában a királyi társaság egy tagjának élete.
Hétszer, vagy talán nyolcszor is megpróbáltam elszökni. Alapos verést kaptam érte. A főmágus saját
tanítványa voltam, és azt mondta, nem hagyja elpocsékolni a tehetségemet, csak mert gyenge akaratú
vagyok. Pokolba is, mennyire gyűlöltem azt az embert! Mindent megtettem, hogy megkeserítsem az életét:
nyilvánosan megaláztam, és már tizenhat évesen elkezdtem ágyba vinni a szeretőit. Egyszer még az ágyára
is odaszartam. – Bo felkuncogott. – És minden egyes tőlük kapott zúzódással, minden fizikai nyomot nem
hagyó, mágikus kínzással megkeményítettem az irántuk érzett gyűlöletemet. Arra is megesküdtem, hogy
megölöm a főmágust, de Tamás ezt elintézte helyettem.
Nila teljesen kiüresedett, minden energiája és érzelme kiszökött belőle.
– Nekem is ilyenné kell válnom? Olyasvalakivé, akit gyűlölet és önutálat vezényel?
– Hékás. Sosem az önutálatom vezényelt. Azt biztonságban elzárva tartom a fejem egy hátsó
szegletében.
Nila szájának sarka kicsit felgörbült a megjegyzésre.
– Nem – folytatta Bo. – Egyáltalán nem akarom, hogy ilyenné váljon. Azt akarom, hogy megtanulja
uralni az erejét, és kövesse a saját lelkiismeretét. De a lelkiismerete néha megkívánja majd, hogy öljön.
Egy Kiváltságos élete már csak ilyen. Az efféle erő terhe az, hogy felelősséggel tartozik a barátai és a
honfitársai biztonságáért.
Nila szinte öntudatlanul bólintott. Nem talált megfelelő szavakat, amelyekkel kifejezhetné magát.
– Idővel könnyebb lesz – mondta Bo, és bátorítóan megszorította a kezét. – De sose váljon szívtelenné.
Sose legyen olyan, mint én. Mindent meg kell tennie, hogy ezt megakadályozza.
A férfi keze a lány oldalára tévedt.
– Igaz bármi is ebből az egészből?
– Hogyan?
– Vagy csak be akar jutni a szoknyám alá?
Bo összerezzent, és Nila azonnal látta, hogy hibát követett el. Tényleg igaz volt. Minden szava. Ő pedig
cserébe képen törölte a férfit – még ha csak tréfából is.
– Sajnálom. Nem akartam...
Bo ravaszul rámosolygott.
– Semmi baj. Jogos. Megyek, megkeresem a sátramat.
– Ne menjen.
A férfi a homlokát ráncolva nézett rá, majd újra megszorította a kezét.
Nila a fejét a mellkasára hajtva, szívének ritmikus dobogását hallgatva aludt el. Az emlékezetében
visszhangzó sikolyok kissé elhalkultak.
Valami azt súgta neki, hogy fog még hasonlókat hallani a jövőben.
 20.

FEJEZET

Tamás egész papírhalmokat olvasott át a csatáról, amelynek megnyerését neki tulajdonították.
Az emberek elnevezték a Ned-patak csatájának azután a kis csermely után, amely a harcmező közepén
folyt végig. A táborban terjengő pletykák egyike sem említette Tamás négynapos távollétét, olybá tűnt
tehát, hogy Abrax minden dühe ellenére hallgatott a dologról, és Olem is titoktartásra bírta a
puskamestereket. Egyelőre. Több százan tudták, hogy elment megmenteni Tánielt. Ez előbb-utóbb
kiszivárog, de minél több idő telik el addig, annál jobb.
Tamás háromszor olvasta végig Vlora jelentését. Majd három tábornok, öt ezredes, két százados és egy
őrmester jelentését is. Messze Vloráét találta a legátfogóbbnak, de a többiekéből is kiderültek olyan
hasznos részletek, amelyeket a lány vagy elmulasztott, vagy lényegtelennek ítélt.
Megdörzsölte a szemét, és felsóhajtott. Mit nem adna most Mihali tökleveséért. Vagy akár csak azért,
hogy pár percet beszélhessen vele.
Mihalival, aki minden hibája ellenére képes volt megnyugvást hozni neki, bár erre maga is csak az isten
halála után jött rá.
De lehet, hogy csak a szentimentalizmus mondatta ezt vele.
– Olem! – kiáltott fel. – Olem!
Felnyílt a sátorlap, és egy őr dugta be rajta a fejét. Arcára táncoló árnyékokat vetett Tamás lámpása.
– Sajnálom, uram, Olem nincs szolgálatban. Tehetek önért valamit?
– Á, nem. Semmi gond. Majd én... Várjunk csak, mennyi az idő?
– Azt hiszem, tizenegy óra körül lehet, uram.
– Köszönöm. Keresse meg nekem Adamat felügyelőt. Ha még ébren van, jöjjön ide fél óra múlva. Ha
már nincs, hagyja aludni.
Tamás a felügyelő jelentését is elolvasta. Úgy vélte, rászolgált a pihenésre.
Felállt, és kinyújtózkodott, csak hogy aztán összerezzenjen a gyomrába hasító fájdalomtól. Kezét a
sebre szorítva lépett az asztalához, és addig turkált rajta, amíg végre talált egy tányért az aznapi
vacsorával. A kétszersült kemény, a sajt penészes, a marhahús pedig nyúlós volt. A felét legyűrte, de aztán
inkább feladta, majd fogott az asztaláról két arany-rudat, és kilépett az éjszakába.
Valahol a közelben egy katonanő játszott a hegedűjén, és lágyan énekelt hozzá, hangja messzire szállt az
egyébként csendes táborban. Tamás őrei vigyázzba vágták magukat.
– Pihenj. Sétálni megyek. Jöhetnek, de ne zavarjanak.
Az őrök tiszteletteljes távolságból követték, ahogy a táborban bóklászott. Leintette a katonákat, akik fel
akartak állni, hogy tisztelegjenek neki, és a gyalogos énekhangja hamarosan elhalt mögötte, az éjszakát
pedig távoli sírások és nyögések töltötték ki északról, ahol a sebészek felállították a kórházukat.
Ezernégyszáz ember veszítette el valamelyik végtagját a csata óta, és több százan kaptak halálos sebet. Az
utóbbiakért az orvosok csak annyit tehettek, hogy adnak nekik malát, és várják az elkerülhetetlent.
Amikor egy csata után lesüllyed az adrenalinszint, kiosztják az érdemérmeket, és elmúlik a dicsőség,
csak a szenvedés marad meg.
– Itt kellett volna lennem. Nekem kellett volna harcba vezetnem őket – motyogta Tamás.
– Uram? – nézett rá az egyik őr.
– Semmi. Tudja valamelyikük, hol van Vlora százados szállása?
– Nem, uram – válaszolták mindketten.
Tamás nem messze a sajátjától talált rá Olem sátrára. Több puskamester ült a közelében egy tűz körül.
Az egyik egy lámpás fényénél olvasott, egy másik egy darab fát farigcsált. Amikor Tamás közelebb lépett
hozzájuk, mind felálltak.
– Pihenj – sóhajtott fel a tábornagy, és Olem sátrára mutatott.
– Csak az ezredeshez jöttem.
Két puskamester egymásra nézett. Egy harmadik, egy harminc körüli, rövid, szőke hajú nő
megköszörülte a torkát.
– Azt hiszem, alszik, uram.
Tamás rásandított.
– Olem Fortélyos. Nem alszik. – Mindenki tudott Olem Fortélyáról. Mégis miről beszél ez a nő?
– Azt... azt hiszem, nemrég láttam elmenni – szólalt meg egy másik őr.
Tamás egy kis lőport szórt a nyelvére, és Olem sátrához lépett.
– Olem, itt...? – A lőportransznak köszönhetően olyan tisztán látta sátor belsejét a lámpások hiánya
ellenére, mintha fényes nappal lenne. Tamás mintha kuncogást, majd pedig szitkozódást hallott volna,
aztán Olem felült az ágyában. Derékig meztelen volt.
– Uram?
Tamás az ágyon mellette elterülő dudort nézte, és akaratlanul is elmosolyodott. Talán Olem felvette a
fonalat a csinos mosónővel.
– Bocsánat, nem akartam megzavarni.
– Semmi baj, uram.
– Csak Vlorát kerestem.
Olem megköszörülte a torkát.
– Oh...
– Itt vagyok. – Vlora ült fel az ágyban Olem mellett, és fél kézzel kisöpörte a haját az arcából.
– Á – mondta Tamás. – Akkor, oh, megvárom odakint.
Visszavonult a tűzhöz, ahol az összes puskamester látványosan kerülte a tekintetét. A lábával idegesen
dobolt a földön, és azon gondolkodott, mit is mondhatna még Vlorának azon kívül, hogy „rangok közti
bizalmaskodás”.
– Bocsánat, uram – motyogta az egyik puskamester. Egy másik erre sípcsonton rúgta.
– Semmi baj. – Tamás valahol belül nevetni akart. – Én ugyanezt várnám el tőlük – mutatott az őreire –,
ha nekem lenne valaki az ágyamban.
– Ezzel nyert magának egy elfojtott kuncogást az előző puskamestertől, aki ezért kapott még egy rúgást.
A következő pillanatban Vlora lépett ki Olem sátrából, kabátját a félig begombolt ingére vette. Tamás
türelmesen megvárta, hogy befűzze a csizmáját, aztán kicsit távolabb húzódtak a tűztől.
– Nem fogok bocsánatot kérni, uram – szólalt meg, amikor már Olem és a puskamesterek halló
távolságán kívül értek.
– Hmm? Bocsánatot miért?
Vlora megmerevedett, Tamás pedig sóhajtva fordult hozzá.
– Ilyen az élet, Vlora. Te magad mondtad. Örülök, hogy még mindig találtok valami értékeset egymás
társaságában. Bárcsak nekem is részem lenne hasonló luxusban.
– Uram? – Vlora leesett állal bámulta, mire Tamás halványan elmosolyodott. Szóval még mindig képes
meglepni az embereket. Jó tudni.
– Úgy érti!..?
– Nem azért vagyok itt, hogy rendre utasítsam. Egészen más okból kerestem. A rangok közötti
bizalmaskodás ettől függetlenül továbbra is szabálysértésnek számít, de most nincs energiám az
ilyesmihez.
– Köszönöm, uram. – Vlora óvatos tekintettel méregette, mintha várta volna az elkerülhetetlen csapdát.
– Kicsit összezavar, uram.
– Tudom. Sajnálom. Szeretném, ha az élet egy kissé egyszerűbb lenne, de azt hiszem, a legutóbbi
beszélgetésünk óta némileg megenyhültem e témával kapcsolatosan.
Vlora oldalra döntötte a fejét.
– Olem azt hitte, azért léptette őt elő, hogy távol tartson minket egymástól.
– Tényleg? Nahát. Bár eszembe jutott volna. De nem jutott. Azért léptettem elő, mert a helyzet
megkívánta, és mert azon kevesek egyike, akikben maradéktalanul megbízom. – Felsóhajtott, és egy
legyintéssel elintézettnek tekintette a témát, egyben leküzdötte magában a vágyat, hogy valamit azért még
hozzátegyen. Továbbra sem tetszett neki Vlora és Olem viszonya, de már nem érezte úgy, hogy köze van
hozzá. – És ha már itt tartunk, előléptetem magát.
Vlora meglepetten pislogott.
– Hogyan?
– Mondom, előléptetem magát. Ezredessé, ami azt illeti. Mostantól éppúgy különleges megbízatásban
lesz, mint Olem, de még a háború vége előtt meg fogja kapni a saját ezredét.
– Nem értem. Semmit sem tettem, amivel kiérdemeltem volna.
– Valóban nem? Százados, illetve ezredes, az utolsó két napot a csata és a maga döntéseinek
tanulmányozásával töltöttem. Röviden összefoglalva: briliáns munkát végzett.
– Csak az ön instrukcióit követtem – motyogta Vlora.
– Egyetlen haditerv sem tökéletes. Még az enyém sem. Több mint egy tucat súlyos helyzet követelte
meg, hogy az én útmutatásom nélkül döntsön, és mindegyikben pontosan úgy járt el, ahogyan én is tettem
volna. Sőt, a Szárnyak két századdal való megsegítésével még jobban is. Én hagytam volna égni a tábort,
és csak a káosz elültével takarítok fel, márpedig az rossz döntés lett volna.
Tamás nem akarta folytatni, de a szavak egyszerűen kitörtek belőle.
– Természetesen ezek rendkívüli körülmények. Sok tisztet veszítettünk az utóbbi hónapokban, és nem
csak halálesetek és sérülések miatt.
– Hilanszka árulása, valamint Ket rablása és elmenekülése még mindig nyomta a szívét. – A következő
héten több száz előléptetésre fog sor kerülni, és nem maga lesz az egyetlen, aki több lépcsőt mászik
feljebb a ranglétrán. A lőpormágusaimat mindig lövészeknek és katonáknak szántam, de most már látom,
hogy akik rászolgálnak, azokat elő kell léptetnem.
– Andriya is megérdemli.
– És őt is előléptetem, amint megérkezik a deliv királlyal. De Andriya túlságosan forrófejű, és
túlságosan bosszúszomjas. Mindig is jobban bánt a kisebb csoportokkal, ezért is ő a társaság parancsnoka
Sabon elvesztése óta. Magának viszont jó szeme van a teljesebb képhez, és ezt ebben a csatában most
demonstrálta is.
– Köszönöm, uram.
Tamás bólintott.
– Még nincs vége a háborúnak, ezredes. Egyelőre ne köszönjön semmit.
Percekig álltak szó nélkül, és végül Vlora törte meg a csendet.
– Uram?
– Igen?
– Leléphetek?
– Ó... Ó, igen! Menjen. Várjon, ezeket magának hoztam. – Tamás a kezébe nyomta az aranyrudakat, és
rájuk hajtotta a lány ujjait. Hirtelen szeretett volna közelebb hajolni hozzá, hogy gyengéden homlokon
csókolja, mintha csak a lánya lenne, de addig szöszmötölt, míg Vlora előrelépett, és megölelte. Tamás
viszonozta az ölelését. Aztán a lány ment a dolgára, a tábornagy pedig egy pillanatig csak nézett utána.
– Khm, uram – szólalt meg egy hang mögüle.
Tamás megfordult, és látta, hogy egy titkárnő álldogál a közelben.
– Mi az?
– Adamat felügyelő már vár önre.
– Á, igen. Persze. Azonnal jövök. – Még egyszer Vlora után nézett, de a lány már eltűnt.
Adamat egyik lábáról a másikra állt, és elnyomott egy ásítást. Majdnem éjfélre járt, és a tábornagy még
mindig nem került elő. Elmenjen? Vagy várjon még?
Tamás minden bizonnyal a Vetas halálához vezető események sorozatáról akarta kikérdezni őt. Persze
mindent leírt a jelentésében, de egy jelentés sosem olyan jó, mint egy élőszavas beszámoló. Tamás pedig
az a fajta ember, aki szeret alapos lenni. Adamat csak remélte, hogy nem túlságosan alapos.
Adamat már elhatározta, hogy minden Joseppel kapcsolatos kérdést a lehető legmesszebb elkerül.
Végigsimított a haján, és megvakarta kopasz foltját. Hosszú órákon át tanulmányozta azt a Felügyelőt a
fejében, és arra jutott, hogy a tökéletes emlékezet átok. Anélkül talán meggyőzhette volna magát, hogy csak
a képzelete játszott vele: hogy az a Felügyelő egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a fia, a hiányzó ujj pedig
nem több puszta véletlennél.
De minél többet mélázott a deformált háton és a kicsavarodott, mégis fiús állon meg a sima
arcvonásokon, annál inkább a meggyőződésévé vált, hogy a fiát Felügyelővé változtatták.
Mit tettek az ő ártatlan gyermekével? Először foglyul ejtették, aztán egy lőpormágus eladta
rabszolgának, most pedig ez. Adamat próbált felidézni mindent, amit a Felügyelőkről tudott. Torz,
primitív intelligenciájú lények, akiket normál emberekből, kez mágiával változtattak át, és kimosták az
agyukat, hogy engedelmeskedjenek a parancsnokaiknak. Ezek a Fekete Felügyelők, akiket
lőpormágusokból kreáltak, új fejleménynek számítottak. A katonák egy része arról suttogott, hogy maga
Kresimir teremtette őket, mert nincs még egy olyan Kiváltságos, aki elég erős lenne egy lőpormágus
átformálásához.
Miféle szenvedést okozhatott ezzel? Miféle kínt kényszerítettek rá a gonosz istenek Adamat fiára? A
felügyelő újra és újra lejátszotta a fejében azt a jelenetet, és alaposan megvizsgálta a lény szemét. Arra
számított, hogy dühöt és mágia fűtötte gyűlöletet lát majd benne.
De csak félelmet látott, akár egy vágóhídra terelt, ostoba ökör tekintetében.
– Felügyelő?
Adamat hallotta a sátorlap félrehajtását, mire gyorsan megtörölte a szemét, és megigazította a kabátját.
– Itt vagyok, uram.
– Felügyelő, mit csinál itt a sötétben? – kérdezte Tamás. Matatott valamit az asztalán, aztán meggyújtott
egy gyufát, azzal pedig egy lámpást.
– Csak várok. Senkit sem akartam zavarni.
– Fényt attól még gyújthatott volna. Elnézést, hogy ilyen modortalan vagyok, remélem, nem ébresztettem
fel.
Tamás egyenesen Adamat szemébe nézett, mire a felügyelő félrepillantott.
– Nem.
– Pokolba is, épp olyan pocsékul fest, mint én. Tudott aludni? Kapott rendes sátrat és felszerelést?
– Igen, köszönöm.
– Sajnálom, hogy itt kellett tartanom a táborban. Remélem, megérti, hogy tudnom kell a történtekről.
– Természetesen. Ugyanakkor szeretnék mielőbb visszajutni a családomhoz. – Valóban? És mégis
hogyan fogom elmagyarázni Faye-nek, amit láttam? Azt, hogy mivé vált a fiunk? Adamat döbbenten
vette tudomásul, hogy máris halottként tekintett a gyermekére. De hát hogyan is tekinthetett volna rá
másként? Tökéletes memóriáját használva oly sokáig bámult abba a szembe, hogy tudta, az a Josep, akit
szeretett, már nem létezik.
– Biztos benne, hogy jól van, felügyelő?
– Igen.
Tamás igencsak nehézkesen ült le, és Adamat félretette a saját problémáit, hogy jobban szemügyre
vegye a tábornagyot. Mintha tucatnyi seb kínozta volna, Tamás vagy tíz évet öregedett az utóbbi három
hónapban. Ami kevés szín még maradt a bajuszában, az mostanra mind eltűnt, és óvatosan, fájdalmasan, a
bal oldalát kímélve mozgott.
Adamat látott már ilyet az adrói rendőrség kötelékében. Tamásba kést döftek – méghozzá a bordái közé
–, és bár szerencsére nem ért létfontosságú szervet, pokolian fájhatott, és valószínűleg gennyesedni fog.
Hallott pletykákat arról, hogy Hilanszka leszúrta a tábornagyot, mielőtt elmenekült. Illett a képbe.
– Felügyelő?
Adamat kizökkent a gondolataiból. Míg ő merengett, Tamás már beszélt hozzá.
– Nagyon sajnálom, uram, megismételné?
Tamás oldalra döntötte a fejét, düh suhant át az arcán.
– Azt kérdeztem, tudja-e, miért nem tartóztattam le, miután bevallotta az árulását.
– Nem. – Hideg verejték ütközött ki Adamat homlokán, kabátját hirtelen túl szűknek érezte. Benne is
felmerült már ez a kérdés, bár nem tűnődött rajta sokáig. Túl sok tennivalója akadt, túl sok minden forgott
kockán.
– Azért nem tartóztattam le, mert az ellenség pontosan ezt várta tőlem. – Tamás feltápászkodott, az
asztalához lépett, és töltött magának egy pohár vizet. Adamatot nem kínálta meg. – Cselfogásnak szántam,
hogy félrevezessem Vetast. A jelentésében említette, hogy Vetas azt hitte, magát börtönbe zártuk.
– Valóban. – Adamat torka kiszáradt. – Bevált a terve.
Tamás belekortyolt a vízbe, és olyasmi tekintettel fürkészte, mintha azt próbálná eldönteni, végezzen-e
egy lesántult kutyával.
– Igen.
– És most?
– Továbbra is felelősnek tartom magát Sabon haláláért, felügyelő. Azt ígértem magamnak, hogy ha
mindennek vége, bíróság elé állítom. Hogy szembesítem a tettei következményeivel.
Adamat gyomrában hirtelen tűz gyulladt. A következményekkel? Ő merészel következményekről
beszélni, aki belerángatott engem ebbe az egész felfordulásba? Az utóbbi hat hónapban százszor is
szembenéztem a tetteim következményeivel. Adamatnak a nyelvére kellett harapnia, hogy megelőzze
kifakadását.
– Ehhez tartottam magam... egészen addig a pillanatig, amíg döntenem kellett, hogy csatába vezetem az
embereimet, vagy pedig megmentem a fiamat, mielőtt árulók áldozatává válik a vadonban. Maga jó ember,
Adamat, és megtette, amit tudott. Nagyon kevés jó ember maradt, és nem fogom az egyiket guillotine alá
küldeni. De szükségem van a segítségére.
Adamat alig kapott levegőt.
– Az én segítségemre?
– Sok tennivaló van még.
Adamat gyomra elnehezült. Hát persze. Mindig van tennivaló. Mit mondana Faye, ha most itt lenne
vele? Azt mondaná a tábornagynak, hogy dugja fel a következményeit a seggébe, és ugorjon fejest a
pokolba.
– Valami vicceset mondtam, felügyelő?
– Csak azon gondolkodtam, mit szólna ehhez a feleségem, ha most itt lenne.
– Valóban? És mit szólna hozzá?
– Azt kérdezné, „Miben segíthetek, tábornagy?” Szóval... Miben segíthetek? – Mi mást mondhatott
volna? Tamás elvárja az engedelmességet. Ez ugyanaz az arrogancia, amelyet Adamat éveken át tapasztalt
a nemesség szolgálatában.
Tamás egy pillanatig csak nézett rá.
– Értem. Meg kell nyernem ezt a háborút, és ha ezen túl vagyok, még mindig ott van az Adopestet
megszálló brudániai hadsereg. Szükségem van valamilyen kapcsolatra, ezért maga lesz az összekötőm
Lord Claremonte-tal. Tudja meg, mit akar. Mik a céljai? Hogyan vehetjük rá, hogy elmenjen, és ha erre
nem vagyunk képesek, puhatolja ki nekem a titkait és a gyengeségeit, hogy elpusztíthassam, és
megadhassam a hazánknak a köztársaságot, amelyet megérdemel.
Adamatnak mardosta valami a gyomrát. Nagyon úgy érezte, mintha kétségbeesés lenne. Elbánt a
szolgával, Lord Vetasszal, most pedig el kell bánnia a gazdájával, aki nyilván sokkal rosszabb nála? Ebbe
belepusztulna.
– Nem vagyok hajlandó ismét efféle veszélynek kitenni a családomat, tábornagy. Az életem árán sem.
– A hazájának szüksége van önre.
Adamat azon tűnődött, tudja-e Tamás, milyen üresen hangzanak ezek a szavak.
 – Ezt nem bízhatja rám. Kizárt dolog. Az ügynökén keresztül Lord Claremonte egyszer már felhasználta
ellenem a családomat, és újra meg fogja tenni. Márpedig ha megteszi, én ismét el fogom árulni önt, ezt
megígérhetem.
– A családja már nem része az egyenletnek. Lord Claremonte semmit sem nyer a megfenyegetésükkel.
Politikus lesz, semmi több.
– Rávehet, hogy téves információkkal lássam el magát.
– Garantálom, hogy a családja biztonságban lesz.
Adamat azon kapta magát, hogy ismét talpon van.
– Csakhogy nem tudja garantálni! Ez az ember egy szörnyeteg, és mindent meg fog tenni, hogy
megnyerje ezt a mocskos játékot. Láttam én már a machinációit!
– És éppen ezért van olyan nagy szükségem önre, felügyelő. Maga az egyetlen, aki bármit is tud róla. Az
egyetlen, aki eléggé gyűlöli, hogy egy pillanat alatt elpusztítsa, ha szükséges. A családja biztonságban
lesz, Adamat, erre megesküszöm. Claremonte-tól nem kap hasonló garanciát, amíg ő tartja markában a
várost. – Tamás újra belekortyolt az italába.
– Sajnálom, tábornagy, de nemet kell mondanom.
– Azt mondta...
– Megkérdeztem, miben segíthetek. Nem ajánlottam fel, hogy újra veszélybe sodrom magamat és a
családomat. Nem, uram, nem megyek Claremonte közelébe. Épp elég viszontagságon ment már át a
családom miatta. Elveszítettem egy fiamat! – És valami sokkal rosszabb sors jutott neki a halálnál.
Tamás a homlokát ráncolva bámult a csészéjébe.
– Értem.
Adamat rádöbbent, hogy kalapál a szíve. Amikor idejött, nem hitte, hogy kiabálni fog a tábornaggyal,
de valahol meg kellett húznia a határt. Pokolba vele, ha azt hitte, felhasználhatja ellene Adamat bűntudatát.
– Gondolom, hamarosan visszatér Adopestbe – mondta Tamás.
– Amint reggel felébredek. – Visszaült a székébe. Olyan hihetetlenül öregnek érezte magát.
– Egy kisebb kérést megfontolna?
Adamat csapdát sejtve vonta fel a szemöldökét. Tamás a magafajta emberekhez képest túlságosan
gyorsan hátrált meg.
– Mi az? – Megköszörülte a torkát, és halkabban átfogalmazta a kérdést. – Miben segíthetek, uram?
– Ajánlja fel Ricardnak a támogatását a politikai kampányához. Minden segítségre szüksége lesz...
különösen olyanoktól, akikben megbízhat. Maguk ketten barátok, ugye?
– Ricard Claremonte ellen indul a választáson. – Az ellen, akit Adamat el akar kerülni.
Tamás intett, hogy nyugodjon meg.
– Nem kérem, hogy túlságosan folyjon bele a dologba. Csak segítsen neki egy kicsit. Egy kedves
szóval. Az emlékezőtehetségével. Bárhogy, ahogy tud.
– Meglátom, mit tehetek – válaszolta Adamat egy pillanatnyi gondolkodás után. – De nem ígérek
semmit. Nem vagyok hajlandó ismét belekeveredni Claremonte hálójába.
Tamás kurtán biccentett. Már nyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, ekkor azonban
félbeszakította őket egy halk kopogás a sátorvason, és egy hírnök dugta be a fejét.
– Uram?
– Igen?
 – Üzenetet hoztam a királytól.
– Milyen királytól? Delivétől? Máris megérkeztek?
– Nem, uram. A Keztől. Ipille békét akar. A feltételekről szeretne tárgyalni.
Amint kiderült, hogy a Kez békét akar kötni, Adamatról azonnal elfeledkeztek. Késő éjszakai hírnökök
és hirtelen alakult megbeszélések kavalkádjában vánszorgott vissza a sátrába, és sikerült pár órát
nyugtalan alvással töltenie, mielőtt a hintója készen állt, hogy visszavigye Adopestbe.
Megkérte a kocsist, hogy várjon, majd a tábornagy testőrének szálláshelyétől indulva átvágott a tábor
reggeli káoszán a sok ezer sátor egyikét keresve.
Szerencsére nem kellett minden sátorba bedugnia a fejét, hogy megtalálja Borbador Kiváltságost,
ugyanis megpillantotta egy füstmentes tűz mellett ülve, szájában egy hosszú szárú pipával. Kabátját
gondosan kivasalták, oldalszakállát megnyírták. Olyan elegánsan festett, akár egy tiszt, akiről fél tucatnyi
tisztiszolga gondoskodik. Adamat azon tanakodott, hogyan segíthet a mágia a reggeli rutin elvégzésében,
közben pedig feltűnt neki, hogy nincs semmi, ami táplálja a tüzet.
– Jó reggelt, felügyelő – köszöntötte halkan Bo. Egyik ujját az ajkaihoz érintette, és a mögötte álló
sátorra mutatott.
– Jó reggelt, Kiváltságos. – Adamat levette a kalapját, és igyekezett nem túlságosan idegesnek tűnni.
A Kiváltságos elszakította tekintetét mágikus tüzéről, és felpillantott rá.
– Segíthetek valamiben?
– Nos... – Adamat megköszörülte a torkát. Talán mégsem olyan jó ötlet ez az egész. Talán jobb lenne,
ha egyszerűen annyiban hagyná a dolgot.
– Igen?
– Elég érzékeny témáról van szó.
Bo kivette a szájából az üres pipát, és fintorogva belebámult.
– Nem volt időm pipadohányt keresni. Nincs magánál egy kicsi véletlenül?
Adamat megtapogatta saját pipáját és dohányzacskóját, és kivette a zsebéből.
– Csak egy kicsi. – Átadta a zacskót Bónak, aki egy biccentéssel megköszönte, majd megtöltötte a
pipáját, és meggyújtotta a dohányt egy ujjából feltörő lánggal. Aztán egyenesen Adamat szemébe nézett.
Bármin merengett is a Kiváltságos, amikor Adamat odalépett hozzá, azt most félretette. Immár csakis rá
figyelt, és Adamat nem volt benne biztos, hogy ez jó neki.
– A fiáról van szó? – kérdezte Bo.
– Igen.
– Megígértem, hogy segítek visszaszerezni. Tamás be akar toborozni, ami kicsit komplikálja a dolgot,
de ettől függetlenül szándékozom megtartani a szavam.
– Visszamegyek Adopestbe – mondta Adamat.
Bo lágy tekintettel fürkészte.
– Feladta volna? – Hangjából nem hiányzott a kedvesség.
– Megváltoztak a körülmények.
– Milyen értelemben?
Adamat megnyalta az ajkát. Most kellett erősnek lennie. Magáért. Faye-ért. Josepért.
– A fiamat Felügyelővé változtatták. Egy Fekete Felügyelővé. A saját szememmel láttam őt a csatában.
Megölt volna, de a nevén szólítottam, mire elfutott.
 – Biztos ebben?
– Amennyire csak az lehetséges.
Bo ezen elgondolkodott.
– Semmit sem tehetek érte. Valakinek a Felügyelővé változtatását nem lehet visszafordítani. Az adrói
társaság megpróbálta. Ezeknek a Fekete Felügyelőknek meg még a hullája is Kresimir mágiájától bűzlik.
Valószínűleg belehalnék, ha megpróbálnám visszafordítani.
– Tudom. Mármint egyszer olvastam egy könyvet a Felügyelőkről. Illetve csak néhány fejezetet belőle,
de tudom, hogy a folyamat visszafordíthatatlan.
– Akkor miért keresett fel?
– Hogy megváltoztassam a megállapodásunk feltételeit. – Adamat azt hitte, Bo azonnal nemet mond
neki. Hisz a megállapodás az megállapodás. Arra számított, hogy Bo az utolsó betűjéhez ragaszkodni fog.
– Hallgatom.
– Azt akarom, hogy keresse meg a fiam. És aztán ölje meg.
 21.

FEJEZET

A béketárgyalás előkészítése négy napba telt. A nyugtalan tűzszünet alatt mindkét oldal dandárjai
megerősítve pózolhattak, miközben hírnökök jártak ide-oda a táborok között. Két nappal azután, hogy
megegyeztek a tárgyalások lebonyolításában, Tamás a déli út mellett találta magát egy városban,
nagyjából huszonöt kilométerre Fendale-től.
Bár csak nagyvonalúan lehetett városnak nevezni. Kevesebb mint tizenkét épületből állt, és ezek
legnagyobbika, a Kresim Katedrális szolgált a tárgyalás helyszínéül. A város lakóinak nyomát sem látták.
Nem tudhatták, hogy hónapokkal ezelőtt evakuálták őket, vagy rabszolgasorba jutottak, és a téma nem is
szerepelt valami magasan Tamásnak a kez királyhoz intézett kérdései listáján.
A reggel nagyobbik részében folyamatosan jöttek-mentek a lovasok, és Tamás közben Ipille kíséretét
figyelte a város másik oldalán, nagyjából másfél kilométerre. Nem sokat láthatott a táborukból – Ipille
egy üreges hasadékban rendezkedett be, védve a széltől.
És a lőpormágusok fegyvereitől.
Tamás ezt megjegyezte Ölemnek, aki a látcsövével szemügyre vette Ipille királyi testőrségét a kez tábor
fölötti dombon.
– Nem bízik önben, uram – kommentálta a helyzetet Olem.
– Különösebben nem tudom hibáztatni. Elvégre egyszer megpróbáltam megölni.
Olem leeresztette a látcsövét, és kivette a szájából a cigarettáját.
– Ő legalább egy tucatszor megpróbálta megölni magát.
– Igaz – válaszolta el mélázva Tamás. – De én a saját kezemmel szorongattam a torkát. Azért az egy
kicsit más.
– Aha. Elmeséli majd egyszer ezt a történetet?
– Talán egyszer, részegen.
– Ön nem iszik, uram.
– Pontosan.
Olem egyik puskamestere odalovagolt a testőrhöz jelentést tenni, majd Olem Tamáshoz fordult.
– Uram, a fiúk szerint tiszta a terep. A város teljesen üres, leszámítva Ipille királyi testőreit, akik egy
kilométeres körzetben mindent átvizsgáltak. Ha ez egy csapda, Ipille sokkal okosabb, mint amilyennek
hisszük.
– Ipille tényleg sokkal okosabb, mint amilyennek hisszük. Szerencsére azonban az emberei
kiválasztásához semmi érzéke. Ezért van az, hogy az összes tábornoka és tábornagya legjobb esetben is
csak félig-meddig érti a dolgát. Ellenőriztette a környéket pár Fortélyossal Kiváltságosok és Felügyelők
után?
 – Felügyelők egyáltalán nincsenek a közelben, és csak egyetlen, ötöd-rangú Kiváltságost találtunk.
Elvileg az a nő most a királyi társaság feje, mindenki, aki erősebb volt nála, halott.
– Mondja meg Vlorának, hogy tartsa rajta a szemét, hátha próbálkozik valamivel.
– Tudja, uram – merengett Olem –, Ipille kétségkívül a királyi kíséretével utazik. Mi meg csak
harcosokat hoztunk. Sokkal nagyobb erőkkel vonultunk ide. Megtehetnénk, hogy... – Nagy– és
mutatóujjával pisztolyt formázott.
– Ne kísértsen. – A gondolat már Tamásban is felmerült. Nem is egyszer. – De most véget vethetünk a
háborúnak. Ha megöljük Ipille-t, az egyik ostoba fia a fejünket követeli majd, és akár még szimpátiát is
kelthet az ügye iránt a Kilencekben. Tániel! – Tamás magához intette a fiát. Tániel épp az egyik
puskamesterrel beszélt. Visszaintett, aztán mondott még pár szót a férfinak, majd odament az apjához.
Mióta visszatért a hegyekből, Tániel rendbe szedte magát. Megborotválkozott, lefürdött, és új
egyenruhát kapott. Tucatnyi új sebhelyet szerzett azóta, hogy Tamás felküldte őt a Délorom – hegyre, és a
jobb füle mögött egy kis fehér folt virított a hajában, amelyet a tábornagy korábban nem vett észre.
Mellkasán viselte ugyan a lőpormágusok kitűzőjét, de rangjelzés nélkül.
Tamás a nyergén dobolt az ujjaival.
– Előléptettelek, ha elfelejtetted volna – nézett hangsúlyosan fia üres hajtókájára.
– Igazából már nem vagyok a katonád.
– Ez hülyeség, és ezt te is tudod.
Tániel a hátrébb húzott lábára támaszkodott, keze pisztolya markolatán pihent. Még itt, a szövetségesei
körében is egy gyilkos pózában állt, mint Olem, ám a testőr örök ébersége nélkül. Tániel nem azért állt
készen, hogy megöljön valakit, mert ez volt a dolga. Hanem mert... csak.
– Megegyeztem Abrax dandártábornokkal. Az Adom Szárnyai tagja vagyok.
– Én pedig megmondtam neked, hogy sosem léptél ki a seregemből. Az elbocsátásodat egyrészt egy
áruló, másrészt egy háborús nyerészkedő ügyeskedte ki. Nincs az a bíróság, akár civil, akár katonai, amely
fenntartaná annak a hadbírósági tárgyalásnak az eredményét.
– Hát persze, apa – mondta halkan Tániel.
Tamás megmerevedett. Már tucatszor lefolytatták ezt a beszélgetést, és Tániel mindannyiszor elfogadta
az érveit. De azóta sem tűzte fel a hajtókájára az őrnagyi rangjelzést.
– Lehet, hogy ez egy csapda – vetette fel Tániel.
Tamás megrázta a fejét.
– Utánanéztünk.
– Tényleg komolyan gondolják? Ipille békét akar?
– Ezt hitették el velünk.
– Simán megölhetnénk.
Olem jelentőségteljesen bólintott.
– Én is ugyanezt javasoltam.
Tamás felsóhajtott. Nem látta értelmét, hogy válaszra méltassa a megjegyzést. Bármennyire szívesen
látta is volna egy bajonett végén Ipille fejét, a király most politikusként jött. Tisztességesen kellett
eljárnia. És, emlékeztette magát egy csapat lovast látva, akik pár száz méterre éppen lekanyarodtak a
főútról, egyébként sem csak rajta múlott.
– Hölgyem – üdvözölte Tamás az érkező Lady Winceslav-t.
 A Lady elegáns, vörös lovaglóruhát viselt fekete csizmával, nyergén egy karabély hevert keresztben.
Megállt Tamás mellett, és tetőtől talpig végigmérte.
– Abrax rendkívül dühös magára.
– Tudom.
– Ahogy én is.
– Sejtettem.
– Maga egy bolond. És elveszíthettük volna maga miatt a háborút. – Nyugodt hangnemben beszélt,
felvont szemöldökkel, mintha kissé szórakozott lenne, de Tamás elég jól ismerte már, hogy tudja, minden
látszat ellenére meglehetősen bosszús kedvében van.
– De nem veszítettük el.
– Maga javíthatatlan. Helló, Olem. Helló, Tániel.
Olem bólintott. Tániel odalépett a Lady mellé, és megcsókolta a kezét.
– Kellemes napot, hölgyem.
– Örülök, hogy él. Nem mintha neki köszönhetné – bökött az állával Tamás felé, aki inkább lenyelte
kikívánkozó megjegyzését. – Biztos benne, hogy az adrói hadsereg szolgálatában akar maradni?
Megduplázom, bármennyit fizetnek is.
Tamás a fiát fürkészte, de Tániel a jelek szerint élvezte a kényelmetlen csendet. Végül így szólt:
– Itt a helyem, hölgyem. Egyelőre.
– Kár.
– Válthatnánk egy szót, hölgyem? – kérdezte Tamás.
Oldalra vezették a lovaikat, és Tamás közelebb hajolt a nőhöz.
– Az Adom Szárnyai továbbra is támogat minket a harcban?
– Súlyos kétségeim támadtak az adrói tábornagy elmeállapotával kapcsolatban – válaszolta Lady
Winceslav, és ismét végigmérte Tamást.
– Valóban? Miért, ön jobb döntéseket hozott a közelmúltban? Emlékeztessem tán egy dandártábornokai
körében röpke pár hónappal ezelőtt kitört botrányra?
Lady Winceslav csücsörített az ajkaival.
– Mondja, meg tudja számolni egy kezén a fiatalabb nőket, akiket ágyba vitt? És a két kezén? Vagy ha a
lábujjait is belevesszük?
– Ez az acsarkodás nem vezet sehová – erőltetett magára egy mosolyt Tamás.
– Ez a legtöbb, amire képes? Hol az a híres vigyor, amellyel bezsákolta azokat a nőket? – Mielőtt a
tábornagy válaszolhatott volna, Lady Winceslav megrázta a fejét. – A tanácsa tagjaként vagyok itt, nem
pedig az Adom Szárnyai fejeként. Múlt héten képtelen veszteségeket szenvedtünk, és még nem jutottunk
döntésre a jövőt illetően. – Tamás szólásra nyitotta a száját, de Lady Winceslav közelebb hajolt, és
suttogva hozzátette: – Kilépünk a háborúból, de ezt csak napok múlva fogom bejelenteni. Ami ezt a
béketárgyalást illeti, egységesen fogunk fellépni rajta.
Tamás torka kiszáradt.
– Köszönöm – válaszolta halkan. Hangosabban így szólt: – Nos, akkor várom a válaszát. – Nem örült a
döntésnek. Ha Ipille folytatja a háborút, nagyobb szüksége lesz a zsoldosokra, mint valaha. De ezen most
nem problémázhatott.
Tamásnak feltűnt, hogy valaki más is belovagolt Lady Winceslav kísérete mögé. Homlokát ráncolva
fordította hátasát a jövevény felé.
– Nila, ugye?
A mosónőből lett Kiváltságos biccentett. Elfehéredett ujjakkal kapaszkodott a nyeregbe, és fintorogva
nézett le aranyderes paripájára.
– Régóta lovagol?
– Nem igazán. Ez a harmadik alkalmam.
– Értem. Ez esetben kiválóan csinálja.
– Köszönöm.
– Nila, megkérdezhetem, mit keres itt?
– Nila Kiváltságos, uram. És igen. Borbador Kiváltságos küldött.
– Csak nem, Nila Kiváltságos?
– De igen.
– És miért?
– Természetesen azért, hogy részt vegyek a tárgyalásokon.
Tamás meglepetten pislogott.
– Nem szeretnék goromba lenni, de maga egy mosónő, akiből csak nemrég vált Kiváltságos tanítvány.
Miből gondolja Bo, hogy egy országok közti tárgyaláson a helye?
– Azt mondta, hozzá kell szoknom.
– Tényleg? Nos, akkor menjen vissza Bóhoz, és mondja meg neki, hogy ez nem így működik.
A lány mosolya megremegett ugyan, de el kell ismerni, nem tűnt el.
– Ezt nem tehetem, uram.
– Akkor sem, ha megparancsolom?
– Minden tisztelettel, uram, én nem tartozom a parancsnoksága alá.
Tamás már látta az idegességet a szemében. Keze enyhe remegését a kantáron. Bo valamiféle tesztnek
szánta volna mindezt? Hogy a lány szembe tud-e nézni Tamás tábornaggyal?
– A hatalmamban áll, hogy kitiltsam a tárgyalásokról.
– Téved, uram. Az Adrói Köztársaság Kiváltságos társaságának képviselőjeként jogom van jelen lenni.
– Hogy micsoda? Tániel! – Tamás megfordította a lovát, és türelmetlenül magához intette a fiát, aki a
következő pillanatban ott is termett előtte. – Mi a francot forral a barátod?
– Miféle barátom?
– Ne szórakozz velem. Borbador. Mi ez az egész az Adrói Köztársaság Kiváltságos társaságával?
Tániel Nilára nézett, majd Tamásra, és elnyomott egy kuncogást.
– Nem forral ő semmit, uram. Maga kérte, hogy segítsen neki a háborúban, és ő Adró utolsó
Kiváltságosa. Nila a tanítványa, és Bo szerint erősebb, mint ő maga. Jelenleg ők ketten képezik az Adrói
társaságot, és mivel köztársasággá kívánunk válni, úgy vélte, értelmetlen lenne továbbvinni a királyi
társaság nevet.
Tamás válaszra nyitotta a száját, de aztán becsukta, mert hiába próbált egy olyan érvvel előrukkolni,
amely nem azzal végződik, hogy „mert én azt mondtam”, sehogy sem sikerült neki. Elvégre Bo még mindig
a kormány Kiváltságosának számított.
– Egyetlen rohadt szót se szóljon – mutatott Nilára. – Hálás vagyok azért, amit múlt héten a csatában
tett, és kiérdemelte vele a jóindulatomat. De nekem aztán nem fog egy egykori mosónő politikai ügyekről
vitázni a kez királlyal.
Nila nyájas mosolya visszatért.
– Természetesen, tábornagy. Pusztán képviselőként vagyok itt.
Tamás Olem felé fordította a lovát.
– A mosónő velünk jön.
– Igenis, uram. Majdnem itt az idő.
Tamás elmormolt egy néma imát, amiért Olem megjegyzés nélkül fogadta a híreket.
– Küldjön előre egy embert. Vlora, amíg vissza nem térek, maga a parancsnok. Ha bármi történik,
először Ipille Kiváltságosát ölje meg, aztán pedig magát Ipille-t.
– Igenis, uram.
Tamás átvezette delegációját a város külterületének magányos mezején, majd megvárták a hírnökük
visszatérését, aki jelentette nekik, hogy Ipille már a kápolnában van. Leszálltak a lovaikról, otthagyták az
állatokat az egyik kis házhoz kötözve, és az utolsó száz métert gyalog tették meg.
A kápolnánál a kez királyi őrség két tagja állt. Tamás végigmérte őket – feketét és aranyat viseltek,
szürke csíkokkal. Tollas, lapos sapkájuk a homlokukra bukott, állukba kapaszkodó szíj tartotta a fejükön.
Sötét, rezzenetlen szemmel állták Tamás tekintetét, aki azt kívánta, bárcsak elhozta volna magával a
lőpormágus társaságát. A kez királyi testőrséget nem lehetett félvállról venni. Kételkedett benne, hogy
akár Olem puskamesterei felérnek hozzájuk.
– A királyhoz jöttem – jelentette be Tamás.
Az egyik őr kurtán biccentett, és peckesen sarkon fordult, hogy kinyissa a kápolna ajtaját. Olem
hátrahagyott két embert, egyet mindkét kezre, majd előrement, nyomában Lady Winceslav-val és Nilával.
Aztán Tamás három tábornoka, két ezredese és a Lady egyik ügyvédje lépett be az ajtón.
Tániel nem mozdult, viszont olyan savanyú képet vágott, mintha lenyelt volna egy citromot.
Tamás türelmesen várta, hogy elinduljon.
– Ideje véget venni ennek az egésznek – mondta neki.
Egy izom rándult meg Tániel állkapcsában, és Tamás egy pillanatig azt hitte, fegyelmezettsége
cserbenhagyja őt. De mint mindig, Tániel katonaként viselkedett, és egy kimért biccentéssel belépett az
ajtón, így pedig már csak Tamásnak kellett rendbe tennie magában az érzéseit, hogy teljessé tegye a
delegációt.
Az egyetlen nagy, úgy tizenötször húsz méteres helyiségből álló kápolnát csak a keleti oldal ablaka
világította meg szegényesen. A padokat összepakolták a falak mentén, és behoztak egy nagy, arany
terítővel letakart asztalt, rajta gyümölcsök és desszertek kisebb lakomájával. A falakon gyertyatartók
égtek és festmények lógtak – kétségkívül Ipille kíséretének munkája, hogy valami királyi fenségességet
kölcsönözzenek a helynek.
Az asztal túlsó végét politikusok kis csoportja foglalta el. Az egyik oldalon Goutlit tábornagy ült
néhány tábornok mellett, akiket Tamás nem ismert fel. A másik oldalán egy vékony, madárszerű, törékeny
nő helyezkedett el a kez királyi társaság hivatalos barna-zöld köntösében. Mellette a sápadt, petyhüdt
Regalish herceg, Ipille legközelebbi tanácsadója ült. Pár nemesember a fal mentén állt.
Maga Ipille az asztalfőn trónolt.
Utolsó találkozásuk óta, amikor is Tamás az életére tört, Ipille groteszkül elhízott. Az egykor
mozgékony, oroszlánszerű férfi egy akkora széken folyt szét, amibe két nagy gránátos is belefért volna.
Vastag, borzas, aranyozott szegélyű szőrmékbe bugyolálta magát, ujjain olyan rubinok ragyogtak,
amelyeket látva egy fő-diocel is elsápadt volna.
– Tamás. – Ipille hangja úgy zengett, akár egy basszusdob belülről, tokája megremegett beszéd közben.
– Ipille.
Szék csikorgott a kőpadlón, ahogy Regalish herceg talpra ugrott.
– Magasztos őnagyságát „királyi fenség”-nek fogja szólítani. Ő egy király, maga közönséges korcs,
úgyhogy ennek megfelelően fog viselkedni vele.
– Elintézzem ezt a kutyát? – kérdezte Olem, és kezét a kardja markolatára tette.
Tamás hagyta, hogy a szótlansága beszéljen helyette. Regalish a felháborodottságtól remegve állt, amíg
Ipille feléje nem fordult.
– Üljön le, jó hercegem. Tamást nem fogja meghatni a nyafogása. Ő vasból van. És a vas nem hajlik.
Csak törik.
Tamás összekulcsolta maga mögött a kezét, és igyekezett figyelmen kívül hagyni oldalsebének
fájdalmát.
Ipille kövér ujjai súlyosan doboltak a tölgyfaasztalon, míg Olem csendben körbejárta a termet.
Felemelte a terítéket, megkerülte az asztalt, és alaposan végigmérte mindegyik tanácsadót, kicsit sem
törődve azok baljós pillantásaival.
– Mi ez az egész, Tamás?
– Elővigyázatosság.
– Tűzszüneti zászló alatt jöttünk, vagy talán nem?
– Ugyan már, Kihalásban lévő Királyi Fenség. Ön azzal biztosította a terepet, hogy elsőként érkezett. Én
pedig most ezzel.
Ipille mély kuncogása elejét vette Regalish egy újabb kirohanásának.
Olem végzett a kápolna átkutatásával, bólintott Tamásnak, mire a tábornagy az asztal felé intett a
többieknek.
– Ipille, bemutatom Lady Winceslav-t. Azt hiszem, már találkoztak. A fiam, Kétlövetű Tániel őrnagy.
Nila Kiváltságos az Adrói Köztársaság Kiváltságos társaságából. A vezérkarom tagjai.
– El vagyok bűvölve – biccentett a király. – Regalisht már ismeri. Ha jól emlékszem, megölte a
nagybátyját. Hátul néhány tanácsadóm áll – legyintett érdektelenül. – Ez itt Goutlit tábornagy és Mágus
Janna.
– Újabb mély kuncogás. – Mindketten a tápláléklánc aljáról kaparjuk össze a Kiváltságosainkat
manapság, nem igaz? Szomorú idők ezek.
Tamás intett a társainak, hogy üljenek le, majd elfoglalta a maga helyét Ipille-lel szemben.
– Én egy harcban a magaméra fogadnék.
– Valóban? A kémeim szerint a lány egy képzetlen tanítvány.
A kémei? Íme a királyi arrogancia demonstrációja.
Természetesen tudom, hogy vannak kémei a seregemben. De hogy ő maga elismerje, az... obszcén.
– Azt is elmondták, hogy egészben megsütötte az egyik dandárját? – A szeme sarkából Tamás látta, hogy
Nila kicsit kihúzza magát, hogy fejedelmibb hatást keltsen. Figyelemreméltó látványt nyújtott... bár
pirospozsgás arca kissé belerondított ebbe. Egy kis gyakorlással és magabiztossággal uralni fogja az ilyen
tárgyalásokat. Tamás rájött, hogy Bo nem holmi sértő lázadásból küldte ide Nilát, hanem azért, hogy
tanuljon.
– Aztán pedig elájult! – Ipille lemondóan legyintett. – Kisegítő csapatok. Bármikor szerezhetek újabb
embereket. Maga viszont alighanem kezd kifogyni belőlük. Nem így van, Lady Winceslav?
Lady Winceslav mesterkélten a királyra mosolygott, kicsapott egy legyezőt, és finoman kényeztetni
kezdte magát vele.
– A háború mindenkihez ugyanolyan kegyetlen, királyi felség.
– Különösen azokhoz, akiknek kevesebb katonájuk van. És most, Tamás, mondja, sokáig üldögélünk
még itt burkolt sértegetéseket és fenyegetéseket vágva egymás fejéhez, vagy elkezdünk tárgyalni?
– Van ajánlata?
Ipille bólintott Regalishnak, mire a tanácsadó felállt, és megköszörülte a torkát.
– Ez a háború mindkettőnk országának milliókba kerül. Urunk, Kresimir és Kez királya, II. Ipille
kegyéből békefeltételeket ajánlunk. – Szünetet tartott, hogy újra megköszörülje a torkát. – Visszavonjuk
erőinke Budwielba, önök pedig önként átengedik a várost kez felügyelet alá. Kez elismeri az adrói nemzet
autonómiáját, és cserébe százmillió kranát kap az újjáépítésekre.
Regalish még öt percig sorolta az ajánlatuk részleteit, közben kétszer elővett egy hivatalosnak tűnő
dokumentumot, hogy ellenőrizzen egy-egy apró részletet. Amikor végzett, még egyszer megköszörülte a
torkát, és leült.
Tamás az asztalra könyökölt, állát a tenyerébe helyezte, és felvont szemöldökkel nézett Ipille-re.
– Maguk igazán mulatságos népség – jegyzete meg Lady Winceslav.
– Nem tudja megnyerni ezt a háborút, Tamás – mordult fel Ipille.
– Én megengedhetem magamnak az elmúlt hat hónap veszteségeit. Csak egy csepp a népességünk
tengeréből. Maga aligha lehet ilyen nyugodt. A legrosszabb esetben is végül kivéreztetjük magukat.
– Ugye tájékoztatták az emberei, hogy immár Delivvel is háborúban áll? A néhai Nikslaus herceg
súlyos hibát követett el, amikor megtámadta Alvationt, hogy Adróra kenje a dolgot, és amennyire tudom,
máris megindultak maga ellen északon, miközben nagyjából hatvanezer fős erősítést küldenek ide, amely
pár napon belül megérkezik. És nekik még mindig megvan a teljes királyi társaságuk.
Ipille arckifejezése semmit sem árult el. Regalish közelebb hajolt hozzá, és belesúgott valamit a fülébe.
– Hol van a maga félszemű istene, király? – szólalt meg Tániel hirtelen, belevágva Regalish
susmogásába. – Hol vannak a hatalmas Kiváltságosai és a gigászi seregei? Hol vannak a kémei és az
arannyal meg vallással megvásárolt árulói?
Ipille eltolta magától Regalisht.
– Szembe akarsz szállni velem, fiú? Istengyilkosnak képzeled magad? Mondd csak, összepisáltad a
nadrágodat, amikor Kresimirre néztél?
– Nem. Inkább kilőttem a szemét.
– És Kresimir mégis él.
– És biztos vagyok benne, hogy békében pihenget – vigyorgott gúnyosan Tániel.
Tamás összerezzent. Vigyázz, Tániel, gondolta. Ipille pont azért piszkál, hogy óvatlanságodban
eláruld neki a titkaidat.
– Elég, őrnagy – mondta Tamás, és gyűlölte az Ipille szája sarkában felbukkanó, önelégült mosolyt.
Elővett egy papírt a zsebéből, és kihajtogatta.
– Mi is készültünk a magunk nagylelkű ajánlatával. Teljesen visszavonulnak Adróból, lemondanak
minden hamis követelésükről, és az egész Kilencek előtt elismerik a köztársaságunkat. Átadnak nekünk
tízezer holdat a Borostyánföldből. Száz évre szóló békét kötnek velünk, szintén a Kilencek minden
nemzetének színe előtt, továbbá visszaszolgáltatják az összes hadifoglyukat, és túszokat adnak nekünk,
hogy azzal pecsételjék meg a megállapodásunkat.
– És cserébe?
– Nem mészárolom le a seregüket megveszett marhák csordájaként.
Regalish ismét talpra ugrott:
– Túl messzire megy!
– Üljön le, maga kígyó. A királyával tárgyalok, nem a kutyáival. A fentiek mellett még átadják nekünk
Kresimirt is.
– Kresimir szóba se jöhet – válaszolta Ipille.
– Nem is jön ő sehová – mormogta Tániel.
Tamás egy mozdulattal elhallgattatta a fiát.
– Ezek a feltételeink.
– Micsoda nagylelkűség – mordult fel Ipille. – Tán adjam át magának az elsőszülöttemet is?
– Beon már nálam van, bár gondolom, ő csak a harmadik a sorban.
A kez Kiváltságos elfojtott egy nevetést, Ipille rávillantotta a szemét.
– Esetleg levágjam magának a lábamat is, Tamás? – folytatta a király.
– Adjak magának hercegi címet? Túl sokat kér.
– Ezek a feltételeink – ismételte meg Tamás.
– És nem engednek belőlük?
– Nos. Hiszen ez egy tárgyalás.
A kez delegáció félrevonult a kápolna végébe, Tamás pedig az ajtóhoz járult a maga tanácsadóival.
– Maga szörnyű tárgyaló – jegyezte meg halkan Lady Winceslav. – „Hiszen ez egy tárgyalás”? –
utánozta Tamást. – Egyenesen ki is mondhatta volna, hogy hajlandóak vagyunk engedni.
– Öregkoromra türelmetlenné váltam.
– Kresimirrel kapcsolatban nem egyeztünk meg.
– Tániel már kikotyogta, hogy tudjuk, Kresimir kómában van. – Itt lesújtó pillantást vetett a fiára. –
Különben is, annyi garanciát kérhetünk a Keztől, amennyit csak akarunk, de ha Kresimir felébred, így is,
úgy is elpusztít minket.
– Akkor mire megyünk azzal, ha átadják őt nekünk?
– Annál gyorsabb lesz a halálunk – vetette fel Olem.
Tamás rosszallón pillantott a testőrére.
– Idővel rájöhetünk, hogyan tartsuk fogva. Vagy arra, hogy miként öljük meg.
– Kresimirrel kapcsolatban nem fog engedni – szólt közbe Nila. Tamást meglepte, hogy hallja a fiatal
nő hangját.
– Talán jártas az államügyekben, ifjú Kiváltságos? – kérdezte a tábornagy, és a hangja bosszúságtól
csengett. Az oldala lüktetni kezdett, reggeli meggyőződése lassacskán fogyatkozott. A politikát
vénemberek játékának tartották, Tamást mégis jobban fárasztotta, mint a háború. A csata energiáját és
döntő erejét sokkal inkább preferálta a dagadt uralkodók és tanácsadóik machinációival szemben.
– Én egyetértek vele – jegyezte meg Tániel.
 Hát persze.
– Jól van. És az ő követeléseik?
– Egy centet sem fizetünk nekik – jelentette ki Lady Winceslav.
– És elfogadhatatlan, hogy bármennyit is kapjanak a földünkből – szólalt meg ismét Nila.
– Persze, persze.
Egész délután folyt az alkudozás. A Kez ajánlatokkal állt elő, Tamás azokra ellenajánlatokkal válaszolt,
melyeket rendre visszautasítottak. A huzavona órákig tartott, aztán visszavonultak ebédelni, később pedig
vacsorázni. Az ételeiket a saját táboraik kísérői hozták nekik.
Két órával az éj leszállta után megegyeztek, hogy mára beszüntetik a tárgyalásokat, és három nap múlva
ismét összeülnek.
– Alaposabban meg kell vitatnom a feltételeket a tanácsadóimmal – mondta Ipille. – És figyelembe kell
vennem a népem érdekeit.
– Mert annyira érdekli az emberei élete és jóléte? – kérdezte Tamás.
Ipille üres mosolyt villantott rá.
– A korona nagy súllyal nehezedik az emberre.
Kicsivel később Tamás felnyergelte a lovát, és felkészült az útra.
– Letáborozunk a közelben az éjszakára? – kérdezte Olem.
Tamás megrázta a fejét.
– Én inkább visszatérnék a sereghez.
– Az tizenhárom kilométerre van innen.
Tamás először Winceslav-ra nézett, majd Tánielre, végül pedig Nilára.
– Maguk mit gondolnak?
– Ha tábort versz itt, én előrelovagolok – válaszolta Tániel.
– Én pedig jobb szeretnék nem a strázsáló kez királyi őrség közelében éjszakázni – mondta Lady
Winceslav.
Rég elmúlt éjfél, mire megközelítették az adrói tábort, és Tamás addigra elernyedt a nyeregben. Fájt az
oldala, fejét malomkőnek érezte. A tárgyalások hosszasak és kimerítőek lesznek. Az egyetlen előnyük az
volt, hogy Ipille a végükre akar majd járni, mielőtt a deliv sereg megérkezik, és ellenük billenti a mérleg
nyelvét. A delivek ugyanis követelni fogják, hogy részt vehessenek a tárgyalásokban, márpedig az csakis
rosszul sülhet el a Kez számára.
Tamást meglepte, milyen peckesen ül Tániel a nyergében. Nyilván alig várta, hogy visszatérjen a
szeretőjéhez, egyben távolabb kerüljön attól, aki az anyja halálát okozta. Maga Tamás egész nap
igyekezett elnyomni az Erikával kapcsolatos gondolatait, nehogy átnyúljon az asztalon, és befejezze a sok
évvel ezelőtt, az Ipille torkára kulcsolódó kezével megkezdett munkát. Nem volt könnyű.
– Uram – szólalt meg Olem, megtörve Tamás gondolatmenetét. – Valami baj van.
Tamás a fejét megrázva űzte el álmosságát.
– Mi az?
Olem északra mutatott. A horizonton tábortüzek égtek, és a holdfénytől megvilágított, felhőtlen égbolton
sűrű füst terjengett.
Túl nagy láng és túl sok füst ez a főzőtüzekhez. És mintha a szél... sikolyokat hozna?
– Tániel, várj! – kiáltotta Tamás, de fia máris jóval előttük vágtatott a tábor felé.
 22.

FEJEZET

Tániel vágtatva érkezett az adrói táborba, elrobogott katonák és kísérők mellett.
A sebesültek sikolyaitól hangos, füstös és hideg éjszakai levegőt rémült kiáltások töltötték meg. A
távolról látott lángok sátorról sátorra ugráló, a letaposott füvet és útjukban minden mást is begyújtó tüzek
voltak. Számos oltósor mellett haladt el, amelyek a legközelebbi patakból juttatták a vizes vödröket a
tűzhöz, és hamarosan sűrű füstben találta magát a tizenegyedik dandár közelében.
Ahol a Ka-poellal közös sátra állt.
Lovát a legközelebbi katonára bízta, és berohant a káosz közepébe. Emberek szaladgáltak, arcukat vér
és hamu fedte. Tániel elkapta egyiküket.
– Mi történt?
– Rajtaütés – kiáltotta vissza a férfi, elhúzva szájáról a zsebkendőt. – Nyugatról jöttek, legalább egy
tucat Kiváltságossal és ötezer emberrel!
– Kik?
– A Kez!
Tániel félrelökte a férfit, és arra tántorgott, ahol a sátrát sejtette. Ötezer ember? Egy tucat Kiváltságos?
A Keznek nem maradtak erős Kiváltságosai, és különben is, hogyan juthattak volna elég közel egy
meglepetésszerű támadáshoz? A füst eltompította érzékeit, a sötétségben elveszítette tájékozódási
képességét. Az itteni sátrak már mind hamuvá égtek. Botorkált tovább előre, bár tudta, hogy legalább
annyira kell bíznia a szerencsében, mint az emlékeiben, hogy megtalálja Ka-poelt.
Észrevett egy fűben heverő alakot. Adrói kéket viselt, puskája centikre feküdt kinyújtott kezétől. Tániel
rettenetesen könnyezett. Kinyitotta a harmadik szemét, és borzalmára azt látta, hogy a világ
pasztellszínekbe borult. Tehát mágia.
Talán a pasztell csak Bo ellencsapásainak jele volt. De Tániel elvetette ezt a reményt. Még Bo sem
tudna ennyi varázslatot elszabadítani a Másból egyetlen harcban. A színek mindent elárasztottak, a tűzzel
párhuzamosan futottak a fűben, és úgy fröccsentek szét az adrói katonák holttestei körül, akár a vödörből
kilocsolt festék.
Hol van Bo? Hol van Ka-poel? Pánik uralkodott el Tánielen, és egyre nehezebben lélegzett. Elkapta
egy adrói katona karját.
– Bo?
A férfi megrázta a fejét.
– Hol van Borbador Kiváltságos?
– Nem tudom, uram.
Ahogy ment tovább, még több füstölgő holttestet látott szétszóródva a táborban, mintha ellenséges
tüzérség csapott volna le rájuk. Egyre több halott kezt vett észre, és megtalálta a helyet, ahol az adrói
katonák bátor ellenállást tanúsítottak. Ötven ember hevert egyetlen sorban, testük fel-ismerhetetlenül
összeégett, és csak a kezükben markolt Hrusch puskák maradványaiból lehetett tudni, hogy adróiak voltak.
– Bo! Ka-poel!
Tániel megbotlott, és térdre esett, közben alig vette észre, hogy új egyenruháját befeketítette a hamu.
Felállt, és sántikált tovább, Ka-poel és Bo nevét kiabálta. Tüzet oltó és túlélőket kereső katonák értek oda
hozzá.
– Látták Borbador Kiváltságost? Vagy a csontszemű barbárt?
Mindegyik katona a fejét rázta.
Tániel kábán tántorgott tovább a zűrzavarba fulladt adrói táborban. Emberek szaladtak el mellette, és
valaki a vállának ütközött, majdnem ledöntve őt a lábáról. Zavartan botladozott tova, míg meg nem találta
az apját és a harmadik dandárt, amint éppen rendet próbálnak teremteni a káoszban.
– Oltsák el azokat a tüzeket! – kiáltotta Tamás. – Olem, magától pedig jelentést kérek a
veszteségeinkről. Ki a pokol ütött rajtunk? Hányan voltak?
– A Kez – válaszolta Tániel. – Láttam a holttesteiket. Mágia jelei mindenütt. Legalább néhány
Kiváltságos is jött velük. Valaki azt mondta, egy tucat Kiváltságos és ötezer ember.
– Súlyosak a károk, de annyira azért nem. A büdös pokolba. Azt hittem, a Keznek nem maradtak
Kiváltságosai. Olem!
– Uram, rajta vagyok, uram!
– Nem találom Ka-poelt – mondta Tániel.
Tamás megpördült.
– Olem! Találja meg Ka-poelt. Egy tucatnyi ember keresse őt. Tániel, hol van Bo?
– Őt sem találom. – Tániel próbálta elnyomni a pánikot, de az egyre csak emelkedett benne. Kapkodta a
levegőt, gyomra görcsbe rándult. Még mindig látta lebegni a szeme előtt a Más pasztellszíneit, és eszébe
jutott, hogy Tamás ragaszkodott a jelenlétéhez a tárgyalásokon. Bo játékosan összekuszálta Ka-poel haját,
és így szólt:
– Majd én vigyázok a hugicára. Menj, játszd csak a politikust.
Tániel hevesen kapkodta a levegőt. Mellkasa összeszorult.
Tamást leszámítva egyedül Bo és Ka-poel maradt neki ezen a világon. A gondolat, hogy mindkettejüket
egyszerre elveszítse...
– Tániel – tette Tamás a vállára a kezét, miközben tovább osztogatta a parancsokat az embereinek. –
Megtaláljuk.
– Ha meghalt, én... nem is tudom. Nem tudom, mit... Bo. Bóval kell lennie.
– Ha meghalt, nagyobb problémáink is vannak – jegyezte meg Tamás józanul. – Ha Kresimir kiszabadul
a bűbája alól, mindnyájunknak vége.
Tániel megragadta Tamás grabancát, és magához rántotta, hogy az apja döbbent arca centikre került az
övétől.
– Ka-poel fontosabb, mint az a rohadt isten!
Tamás lekevert neki egy pofont, amelyet Tániel tompa csípésként érzékelt pánikkal túlárasztott
világában.
– Szedd össze magad, fiú!
 Tániel dühtől elvakultan lépett előre, és ütésre emelte az öklét, de hirtelen ellökték őket egymástól.
Bo tanítványa lépett közéjük.
– Hagyják abba mindketten! – rivallt rájuk. – Keressék meg Ka-poelt! Keressék meg Bót! Ugyanazon az
oldalon állunk. – Arcát harag torzította el, és mintha feléjük emelkedett volna, noha mindkettejüknél egy
fejjel alacsonyabb volt. – Hát nem látják, hogy elég vért ontottak már az éjjel?
– Tűnjön... – mordult fel Tamás, ám Nila rámutatott, majd pedig mindkét karját lángok lepték el. Egy
másik ujját Tánielre szegezte, és egy dühös oroszlán kitágult, vad szemével nézett egyikükről a másikra.
– Kresimir engem úgy segéljen, ha nem szedik össze magukat, felgyújtom mindkettejük csizmáját –
csattant fel.
– Uram! – kiáltott oda valaki a sötétségből. – Megtaláltuk Borbador Kiváltságost! Jöjjön gyorsan!
Nilának nem maradt ideje elgondolkodni azon, hogy az imént a világ két legerősebb, leghalálosabb
lőpormágusa közé lépett. Sem a tüzén vagy a dühén. Még a nyomában rohanó emberek is alig
foglalkoztatták.
Lehet, hogy Bo meghalt.
Amint Tamást és Tánielt szétválasztották, egy katona fáklyával a feje fölött vezetni kezdte őket a füstön
ps a homályon át. Nila meg-megbotlott futás közben, remegő keze elárulta őt. Az égett fű kifordult a talpa
alól, és földrögök akadályozták egyébként is bizonytalan lépteit. A fáklyafény füstön, majd éjszakába
nyúló, roppant alakokon játszott.
Tamást közben elhívták, így aztán mondta nekik, hogy menjenek tovább nélküle, és keressék meg Bót,
majd pedig elfutott egy hírnök után.
A füst kezdett eloszlani, és a talaj illata hirtelen úgy megtöltötte Nila orrát, mintha egy nyirkos pincébe
botlott volna. Hatalmas földrakások között álltak, amelyeket mintha házméretű ásókkal emeltek volna ki a
talajból. Nem nyitotta ki a harmadik szemét – nem merte, mert attól félt, hogy a látvány túlterhelné az
érzékeit. De nem is volt rá szüksége, így is érezte a levegőben csüngő mágiát. Erős varázslat szántotta fel
a földet, akár az eke a termőtalajt, és ez a gondolat megrémisztette Nilát.
Föld Kiváltságos, így hívta őket Bo. Képesek manipulálni a sziláid elemeket, és formázni magát a
vidéket.
Tániel félrelökte őt, ahogy elfutott mellette.
– Bo? Hol a fenében van már? Bo!
Hát nem érezte az erőt, amelyet szabadjára engedtek itt? Nilának úgy tűnt, mintha a föld bármikor
összezárulhatna körülötte – egy csapda, amely csak az óvatlan áldozatára vár. Megtámaszkodott az egyik
földhalomban, és próbált lélegezni. Egész testében remegett a félelemtől.
– Bo!
Tániel árulkodó kiáltására Nila magához kért, és már rohant is, mielőtt a félelem ismét megállíthatta
volna.
Bo félig eltemetve feküdt a sárban. Csuklóvastagságú, nagyjából egyméteres rudak fúródtak nagy erővel
a földbe körülötte, úgy néztek ki, akár egy kis erdő. Az elhasznált mágia olyannyira bűzlött, hogy Nila alig
tudott közelebb lépni a hideg éjszakai levegőben gőzölgő rudakhoz.
– Ne nyúljon hozzájuk! – Bo metsző, tébolyult figyelmeztetése egy pillanattal elkésett. Egy
szerencsétlen katona mindkét kezével megragadta az egyik pálcát, majd üvöltve, több rétegnyi égett bőrt
maga után hagyva ugrott hátra. – A rohadt életbe – morgott gyengén Bo. Teste remegett, arcán izzadság
csurgott végig. – El vannak bűvölve. Tűz és föld egyesül bennük, attól ilyen forróak. Nem tudom, meddig
lesznek ilyenek, de kezd átkozott meleg lenni idebent.
A rudak kerítésként vették körül Bot, úgy csapdába ejtették, hogy mozdulni sem tudott köztük. Nila
elvett egy fáklyát az egyik katonától, és Bo fölé tartotta, hogy megerősítse a gyanúját. A férfi kezén
vércsíkok futottak végig, Kiváltságos kesztyűjéből csak cafatok maradtak.
– A rudak! – kiáltotta Nila. – Ki kell vennünk onnan a rudakat! Ő nem tudja megcsinálni. Hozzanak
lovakat és láncokat.
Senki sem mozdult meg, mire Tániel a katonák felé pördült.
– Hallották a Kiváltságost. Nyomás!
Nila már nem is figyelt rájuk, a hőtől meg-megrándulva hajolt közelebb a rudakhoz.
– Lélegezzen, Bo, lélegezzen! Maradjon velem. Tehetek magáért valamit?
Bo nyöszörgő hangot hallatott, majd azt mondta:
– Csak igyekezzenek a lovakkal.
– Mi történt? – kérdezte Tániel. – Hol van Ka-poel?
– Ó, bocsánat. Azt hittem, kurvára nyilvánvaló, hogy megtámadtak minket! – Bo az utolsó szavakat már
üvöltötte.
– Tudja mozgatni a kezét? – kérdezte Nila.
– Épphogy. Bárki volt is az a nő, alaposan elbánt velem.
– Itt kellett volna lennem.
– Akkor már nem élne.
– Hozzanak egy orvost! – kiáltott fel Tániel. – Hol vannak a lovak? Maguk ott, hozzanak ásókat.
Kezdjenek dolgozni a földrakásnak azon az oldalán, hátha alá tudjuk ásni a rudakat.
Nila gyűlölte a tehetetlenségét. Semmit sem tudott a levegővagy földmágiáról, amelyekkel
eltávolíthatná a dárdákat. Hetet számolt össze, aztán megpróbált a hőséget fenntartó varázslatra
koncentrálni. Megtapogatta az érzékeivel, és közben kínozta a gondolat, hogy ha jobban ismerné a
képességeit, legalább a védelmeket leszedhetné róluk.
– Milyen hosszúak azok a rudak?
– Nem láttam, mert az a ribanc azzal volt elfoglalva, hogy keresztüldöfjön velük, én meg azzal, hogy
viszonozzam neki a szívességet. Kresimirre, ez rohadtul fáj. – Felemelte a fejét, és az egyik lejjebb ásó
katonára nézett. – Hagyja abba! A mozgó föld csak hozzám dörzsöli azt a szart, és az mocskosul nem jó
érzés.
– Az egyik érintkezik magával? – kérdezte Nila.
– Hát, igen. Az ott – bökött Bo az állával a lába felé. Hőségtől vöröslő arcán vér és izzadság csurgott.
– Tudja, ott, ahol korábban a térdem volt.
Nilát hirtelen rosszullét fogta el. Eddig azt hitte, a rudak pusztán mozgásképtelenné tették a férfit, de
egyik sem találta el. Testének alsó része azonban föld alá került, Nila így nem láthatta a lábait...
– Hol vannak már azok a lovak? – kiáltott fel Tániel. – Gyorsabban, fiúk. Ezek a rohadt izék megölik
őt.
– Nem ölnek meg – köhögte Bo, ajkát vér cseppezte. – Megsütnek. Apró, de lényeges különbség. –
Szellemessége azonban erőtlennek hatott.
Nila benyúlt a rudak közt, hogy megfogja a kezét. A férfi ujjai az övéire kulcsolódtak.
 – Ha rá tudom húzni a kezére a tartalék kesztyűjét, ki tudja szabadítani magát?
– Teljesen kimerültem, és azt hiszem, a bal kezemen eltört néhány ujj. Nem tudtam benyúlni a Másba,
hogy megmentsem magam. – A mondat végén Bo felszisszent, ahogy a térdénél lévő rúd hirtelen
megmozdult.
– Hagyják abba az ásást! – ordított fel Tániel.
Nila már hallotta a hámok és a láncok zörgését.
– Jönnek a lovakkal – suttogta Bónak. – Mindjárt kiszabadítjuk.
A lovakat pozícióba állították, a láncok egyik végét rögzítették a hámjukhoz, a másikat pedig a forró
dárdák köré tekerték. Az első kihúzása csak Bo néhány fájdalmas nyögésébe került. A második után Nila
közelebb tudott menni hozzá. Odahajolt, és az ingujjával tisztára törölte Bo homlokát.
A férfi egyszer csak rámosolygott.
– Hogy ment a béketárgyalás?
– Micsoda?
– A béketárgyalás. Hát nem oda ment?
– Sokkot kapott – állapította meg Tániel. – Hol vannak már azok az átkozott orvosok?
– Minden rendben ment – nyugtatta meg Nila Bót. – Magának is ott kellett volna lennie.
– Meg kellett védenem a hugicát. – Tánielre nézett, szeme kezdett a semmibe révedni. – Megvédtem?
Hol van?
– Nem tudom! – válaszolta Tániel.
– Érte jöttek. Ez nyilvánvaló. Utat vágtak maguknak a dandáron át. Ő meg beledöfte a tűjét az egyik
gránátos szemébe. A fenébe, az a lány aztán nem semmi.
A lovak újabb dárdát rántottak ki a helyéről. Megmozdult a föld, és Bo a négy őt körülvevő rúddal
együtt centiket csúszott oldalra.
– Kik jöttek érte? A Kez? – kérdezte Tániel. Nila rá akart szólni, hogy szálljon le róla, de Bo szemébe
visszatért az élet, zavarodottsága tovatűnt, és határozottan bólintott.
– Egyik Kiváltságosukat sem ismertem fel. Azt, aki így elbánt velem, nem tudtam jól szemügyre venni,
viszont az aurája ismerősnek tűnt. De még mindig nem tudom hová tenni. Egy másikat megöltem. Azt
hiszem, még kettő jött velük. Akit megöltem, az valahol ott heverhet – legyintett oldalra a kezével. –
Erősek voltak. Mintha azt mondtad volna, hogy az összes kez Kiváltságos halott.
– Halottnak kellene lenniük – morgott Tániel. – Figyelj, Bo, tarts ki. Meg kell keresnem Tamást. Rá kell
jönnünk, mi történt itt.
– Menj csak, öreg. – Bo gyengén Tániel arca felé bokszolt, de célt tévesztett.
A következő pillanatban Tániel már el is tűnt. Közben egy negyedik dárdát is kihúztak a helyéről, a
katonáknak pedig sikerült körbeásniuk Bo lábát. A férfi egy lejtőn, hátravetett fejjel hevert a földben, és
szinte békésnek tűnt. Nila megkockáztatott egy pillantást a térdére.
Teljesen szétroncsolódott. A rúd úgy hatolt át a húson és a csonton, akár kés a vajon. Bo nadrágja a
combtól lefelé elhamvadt, a térde megsült és elfeketedett. A szag arra emlékeztette Nilát, amikor a
csatatéren megölte azt a rengeteg katonát, de ezt a gondolatot elűzte a fejéből. Nem eshetett pánikba. Most
nem.
– Meghalt? – kérdezte az egyik katona.
– Nem, nem halt meg – válaszolta Nila, és nagyot ugrott a szíve. Nem halt meg, ugye? – Bo?
 – Igen, itt vagyok – emelte fel hirtelen a fejét a férfi. – Jöhetnének már segíteni a műszakisok.
– Még mindig tüzeket oltanak – szólalt meg egy katona.
– Á. Értem. Akkor csak fekszem itt, és élvezem a megsülést. Szóljanak nekik, hogy ne siessenek.
– A lovak beváltak – jegyezte meg Nila.
– Annál, amelyik átszúrta a lábamat, nem fognak. Azt nehéz lesz kihúzni. Emelők kellenek majd, meg
kalkulációk meg minden ilyesféle.
– Hozzák ide a műszakisokat – szólt Nila két tizedesnek. – Most! – Amikor elmentek, visszafordult
Bóhoz. – Bo. Bo? Maradjon velem!
– Csak pihentetem a szemem.
A lány leguggolt mellé, és felsóhajtott.
– Kérem, ne haljon meg.
– Nem tervezem.
– Biztos vagyok benne, hogy a legtöbben nem tervezik.
Bo ezt átgondolta.
– Maga bölcsebb, mint amilyennek látszik.
– Fogja be.
– Rendben. – Egy kicsit elhallgatott, majd szánalomra méltón felnyögött. – Ez nagyon fáj.
Nila előrehajolt, és ismét ránézett Bo térdére. Feltartotta az egyik kezét, és tüzet hívott elő a Másból,
hogy jobban lásson. A rúd még mindig forrongott, Bo lába pedig úgy ropogott és sült, akár egy hússzelet,
amelyet túl sokáig hagytak nyílt lángon. Felnyögött, ahogy a katonák és a lovaik eltávolították az ötödik
dárdát.
– Nem fáj annyira, amennyire gondolná – jegyezte meg Bo. – Elvégre az idegek mind elhaltak. De még
így is érzem a hőséget. Érzem, ahogy lassan sülök. A pokolba is, szerencsém lesz, ha valaha is
használhatom még ezt a lábamat.
Szerencsés? Nila nem sokat tudott a csatatéri sebészetről, de amennyire meg tudta állapítani, annak a
lábnak vége.
– Szerzünk magának egy gyógyítót.
– Kemény munka lesz.
– A legjobbat.
– Ha ragaszkodik hozzá. Csak majd mondja meg neki, hogy hagyjon meg egy fekete sebet. Úgy
vagányabb. És pokolian jó társalgásindító.
– Most már hallgasson – szólt rá Nila.
– Hát, nézze, ha elhallgatok, valószínűleg sírni kezdek. Márpedig van egy szabályom, mely szerint
sosem sírok nő előtt. Olyan nő előtt különösen nem, akit egy nap még ágyba szeretnék vinni.
– Valóban? – Nila felállt.
– Igen. Gyengének tűnök tőle. A nők megérzik a gyengeséget. Ó, persze, vannak nők, akik azt mondják,
érzékeny férfira vágynak. De soha egyetlen nő sem mondja, hogy gyenge férfira vágyik.
Már csak két dárda maradt. A hatodik könnyen kijön majd, de ahogy Bo mondta, az a hetedik trükkös
lesz. Nem húzathatták csak úgy ki akármilyen szögből egy rakás lóval. Azzal teljesen leszakíthatnák a
lábát, és Bo valószínűleg belehalna a sokkba. Felfelé kell kihúzni, olyan egyenesen, amennyire csak
lehetséges. Nila óvatosan szemügyre vette a rudat. Fogalma sem volt, milyen anyagból készült – úgy tűnt,
valamiféle fémből –, de mágia áradt belőle. Kétségkívül földmágia, vegyítve egy kis tűzzel, hogy forró
legyen, és levegővel az eldobásához.
Bo beszélt tovább, leginkább csak úgy magában.
– Kresimirre mondom, ez lesz ám a társalgásindító. Már látom is magam előtt. Valami tavalyi divat
szerint öltözködő piperkőc ül az ivóban, és egy rakás nőnek mutogatja a sebét, mondván, hogy egy
késharcban szerezte egy nála kétszer nagyobb fickótól. Aztán bumm! Felemelem a lábam, és megmutatom
nekik, hogyan lőtt át a térdemen egy mágiával fabrikált fémdárdát a legerősebb Kiváltságos, akit valaha
láttam.
– A sírós részt kihagyja majd?
– Nem sírok, csak... Mi a fenét művel?
Nila mindkét kezét lángra lobbantotta. Csak egy gondolatába és ujjai egy mozdulatába került, de ezen
most nem volt ideje elmerengeni. Óvatosan megérintette a dárdát. Amikor nem égette meg őt, mindkét
kezével megragadta, lábával megtámaszkodott a földön Bo mellett, és húzni kezdte.
A férfi sikolyát hallva az idegei majdnem felmondták a szolgálatot, de csak húzta a rudat még
erősebben, úgy csúsztatva ki a térdből, akár egy tűt a ruhából. Egy utolsó rántással kiszabadította, és a
dárdával a kezében hátraesett, majd gyorsan eldobta a mágikus fémdarabot a kezéből, még mielőtt arcon
vágná magát vele.
Bo teste görcsbe rándult, ahogy rátört a sírásroham. Vonaglott és sikoltozott, az oldalára fordult, és a
lába elfeketedett roncsait markolászta. A lány levetette magát mellé, és a kezébe fogta az arcát.
– Sajnálom! Sajnálom! Már kint van!
A férfi még pár másodpercig kontrollálhatatlanul zokogott, majd:
– Jól van – szólalt meg két szipogás közt. – Ki fogom hagyni a sírós részt. – Aztán elemyedt, és a
lánynak dőlt.
Nila ellenőrizte a pulzusát, majd lerogyott mellé. Még élt.
Bűntudat kezdte mardosni. Ha itt lett volna, talán tud segíteni. Szénné égethette volna azt a Kiváltságost,
és... ugyan már, kit akart átverni? Hiszen ő még csak egy tanítvány. Azonnal megölték volna. Még a nagyon
erős, nagyon okos, nagyon képzett Bo is csak épphogy túlélte a csatát.
Hol késnek már azok az átkozott orvosok? Hát nem küldött segítséget Tániel? Hová tűnt? Valószínűleg a
barbár lány után ment. Azok után, amennyit Bo törődött vele, nem tudott volna itt maradni, hogy a talán
haldokló barátja mellett legyen?
Bóra nézett. A férfi halkan felnyögött, ahogy elmozdította a karját a sebe fölül. Átlátott a térdén.
Nila gyomra felfordult a látványtól. Képes lesz valaha is újra járni? Hallott gyógyítókról, akik egész
végtagokat növesztenek újjá, de nem tudta, mennyi az igazság az ilyen történetekben. Ez a seb mágikus
orvoslástól függetlenül is gyógyíthatatlannak tűnt.
Emlékezett, ahogy tébolyultan dörzsölgette az ujjait a Ned– patak csatájában, remélve, imádkozva, hogy
megtalálja a helyes kombinációt, amellyel előhívhatja az ellenség útját álló mágiát.
És bevált. Egyetlen mozdulattal több ezer embert ölt meg.
Mint a történetekben.
Bo azt mondta, a gyógyítók nagyon ritkák. Hogy ahhoz óriási tehetség kell. De hátha... hátha nem csak
gyilkolni képes.
Az ajkába harapott, és megrázta a hüvelykujját. Az éter. Arra volt szüksége. Kinyúlt a Másba.
 – Maga meg mégis mi a jó büdös francot csinál? – Bo gyengén arrébb lökte a lány kinyújtott kezét. –
Meg akar ölni?
– Nem csináltam semmit.
– Éreztem, hogy a Másba nyúl. Megőrült? Hiszen... ó, a pokolba is, ez nagyon fáj. Nem is értem, mi jár
a fejében.
– Gondoltam, hátha... – Megvonta a vállát.
– Hátha meggyógyít? Maga teljesen megőrült, és nem tűröm az efféle beszédet. Az éter egy nagyon
kifinomult elem, amely kötelékeket hoz létre és szakít el. Éppoly valószínű, hogy felrobbantja testem
minden részecskéjét, mint az, hogy meggyógyít. – Bo elfintorodott, és hosszasan felnyögött. – És most
ígérje meg, hogy soha nem próbálkozik rajtam efféle kísérletekkel. Soha.
– Megígérem – mondta Nila, és úgy érezte magát, mint egy megszidott iskoláslány.
– Helyes. – Bo feje visszahanyatlott a földre.
A lovasok hátrébb mentek, és most, hogy Bo kiszabadult, otthagyták az utolsó dárdát a földben. Három
fáklyás ember vált ki az éjszakából. Két katona, akik segítettek kiásni Bót, és egy orvos.
– Már jönnek a műszakisok – szólalt meg az egyik katona.
– Rájuk már nincs szükség. Csak segítsenek rajta.
– El kell vinnünk innen – mondta az orvos. – Be egy tiszta sátorba. Szükségem lesz forró és hideg vízre,
meg a felszereléseimre.
A katonák ráemelték Bót egy vászonhordágyra. Nila végig mellette maradt, és fogta a kezét, ahogy
kivitték őt a szétrobbantott csatatérről. Már majdnem elhagyták a pusztítás helyszínét, amikor Tamás
tábornagy felbukkant a sötétségből.
– Bo, jól van?
Bo úgy nézett Tamásra, ahogy az ember az ételre néz egy okádás után. Arca fájdalomban úszott, de a
szeme tisztán csillogott.
– Voltam már jobban.
– Elvitték Ka-poelt. És a csomagját.
– Ó, a pokolba – sóhajtott fel Bo.
Nila a homlokát ráncolta. Nem tudta, miről beszélnek, de Bo arcából a maradék szín is kiszökött.
– Folytatjuk a háborút – mondta Tamás. – Ipille béketárgyalást kért, hogy hátba támadhasson minket.
Épp az imént értesítettek, hogy a szövetségeseink hamarabb ideérnek, mint tervezték. A hetedik és a
kilencedik dandár hamarosan megérkezik, a deliv sereg pedig közvetlenül mögöttük jön. Reggel azonnal
megindulunk délnek, és kihajítjuk a Kezt az országunkból. Szándékomban áll teljesen elpusztítani Ipille-t
ezért a csalárdságért.
– Jól hangzik. És Tániel?
– Ka-poel után akar menni... utána kell mennie. Ha tudják, mi van nála, mind halottak vagyunk.
– Bo, ez meg miről beszél? – kérdezte Nila.
Tamás a lányra pillantott. A tábornagy teste megroggyant a kimerültségtől, arcát aggodalom és félelem
torzította el.
– Ez nem olyasmi, amiről nyílt területen beszélhetünk, drága. Nila dühöngött. Ezt meg hogy értette?
Nem bízott benne? Vagy Bóban nem bízott? A Kiváltságos a karjára tette a kezét, és a fülébe súgott:
– Később elmondom. – Bo hirtelen felszisszent, és összerándult a lány karjában.
 – Adok egy kis malát a fájdalomra – szólalt meg az orvos, és a táskájába nyúlt.
– Látja ezt? – mutatott Bo az összeégett lábára. – Én aztán el nem füstölök semmit!
– Sokkot kapott.
– Úgy értem, éppen megsülök. Hozzon nekem whiskyt. Sokat. Az orvos Nilára nézett, mintha csak
valamiféle megerősítést várna tőle. Nem tudván, mi mást tehetne, a lány bólintott.
– Pár nap múlva megérkeznek a deliv gyógyítók – mondta Tamás szenvtelen arckifejezéssel.
– Nem hiszem, hogy várhat addig.
– Hozzon egy hintót – vakkantotta Tamás az egyik emberének. – Elküldjük őt hozzájuk.
– Vele megyek – jelentette ki Nila.
Bo farkasszerű vigyort villantott Tamásra.
– Hozzon rendbe, és Tánnal visszahozzuk a barbárt.
– Maga a deliv sereghez megy – mondta Tamás ellentmondást nem tűrőn. – Tániel már egyébként is
elindult. Olem most válogat össze egy szakaszt, hogy utánaküldje. Maga pedig, drága – nézett Nilára –,
maga itt marad.
– Hogy érti? Nem hagyom magára Bót.
– Bo felnőtt ember. – Nilának nem tetszett az a veszélyes ragyogás Tamás szemében. – Magát pedig rá
kell szabadítanom a Kezre.
 23.

FEJEZET

Tániel egyedül lovagolt az éjszakában.
Olyan sebességre ösztökélte a hátasát, amivel hosszabb távon kitarthatott – a lónak sokáig kell
hurcolnia, hogy utolérjék Ka-poel elrablóit, és nem kockáztathatta meg, hogy halálra hajszolja.
Rendszeresen megállt vízért, és egyszer elég időt hagyott a lónak, hogy enni tudjon. A keleti ég feketéről
lassan kékre színeződött, így jelezte a reggel közeledtét.
Tániel két puskát, négy lőporszarut, három pisztolyt és két hétre elegendő élelmet vitt magával.
A Kez hétórányi előnnyel indult a Feketekátrány Erdő irányába. Különös lépés, tekintve, hogy a fő
seregük délen állomásozott, de Tániel úgy okoskodott, hogy majd csak az erdőt elérve fordulnak arra, így
kerülve ki Tamásnak a síkságon táborozó seregét.
Nem lesz könnyű utolérni őket. Jól eltervezték az akciót – alig kétszáz gránátossal, ellenben négy
Kiváltságossal rontottak be a táborba, és felgyújtottak mindent, amíg el nem érték Ka-poelt, aztán pedig
rögtön visszavonultak. Lesz egy táboruk a közelben tartalék lovakkal és talán még több emberrel.
Az adrói sereg felső vezetésében még mindig uralkodott némi fejetlenség Hilanszka árulását követően,
így nem küldtek utánuk üldözőket. És jobban is tették. Lőpormágusok nélkül az ellenség széttépte volna az
embereiket.
És most a Kez rettegve iszkol, tudván, hogy Tamás tábornagy és a mágusai a nyomukban vannak.
Az ég kivilágosodott, ahogy Tániel folytatta az útját, álmosságát halovány lőportransz zsongása tartotta
féken. Minél közelebb ért a hegyekhez, annál egyenetlenebbé vált a talaj, a levegő pedig lassan
felmelegedett a hajnal érkezését jelezve, és Tániel kezdett aggódni fáradt lova miatt. Megállt egy út menti
farmon, ahol egy álmos farmer megerősítette, hogy az éjszaka közepén hallott elvonulni egy nagy
lovascsapatot.
Annak ellenére, hogy biztos lehetett benne, jó nyomon jár, Tánielt minden egyes kilométerrel egyre
nagyobb aggodalom töltötte el. Él még egyáltalán Ka-poel? Ha tudtak róla és Kresimirről, miért nem ölték
meg azonnal? Egyáltalán honnan tudtak róla? És mihez kezd, ha utoléri őket?
A kétség mélyre hatolt, és elterjedt benne. Ka-poel elrablói túl sokan voltak. Mindazok után, ahogy Bo
szétcsapott köztük – kétségkívül meglepetésként érte őket, hogy egy Kiváltságosba botlottak az adrói
táborban –, még mindig legalább három Kiváltságosból és ötven emberből állt a csapatuk. Egy
Kiváltságossal és egy-két szakasszal Tániel még elbánna. Pokolba is, talán két Kiváltságos sem jelentene
problémát. De a három már túl sok.
Mindezen csak tovább rontott a tudat, hogy hátrahagyta a legjobb barátját. Egy olyan sebet senki sem
élhet túl, még egy lőpormágus sem. Lehet, hogy Bót keményebb fából faragták, mint a legtöbb
Kiváltságost, de egy-két napon belül meghal, és Tániel még csak el sem búcsúzott tőle. Őrült tempóban
jött el, hogy kiszabadítsa Ka-poelt, és tudta, hogy ezt egész hátralévő életében bánni fogja.
Elkergette magától a gondolatot. Ez ügyben most semmit sem tehetett. Meg kell mentenie Ka-poelt.
Tamás azt ígérte, segítséget küld utána, de Tániel tudta, hogy túl lassan jönnek majd.
Még egy órán át lovagolt keresztül Adró farmjain, mire a nap végre fel-emelkedett mögötte az
Adotenger fölé, és megvilágította előtte a Feketefa Máglya-hegységet meg az annak lábánál elnyúló
Feketekátrány Erdőt. Egy különösen magas emelkedőn felszippantott egy csipetnyi lőport, és végignézett a
mezőkön.
Valami mozgott a távolban.
Még egy kis lőport szippantott, hogy megnövelje a transz erejét, és élesebben lásson. Egy nagy
lovascsapat által hátrahagyott porfelhőt látott. Vagy huszonöt kilométerre járhattak, és egy órán belül
elérik az erdőt.
Kíváncsi lett volna, miért nem vágtak át a síkságon, de úgy tűnt, a gyanúja beigazolódott. Amint beérnek
az erdőbe, délre fordulnak a Számvető úton a Szurkov-átjáró és a kez hadsereg oltalma felé. Két napon
belül még ezzel a kerülővel is kez földön lesznek.
Tániel fontolgatta, hogy ő is átvág a farmokon délkelet felé, de nem származott volna belőle semmi
haszna. Az erdőbeli navigálás lelassítaná, és még az is lehet, hogy elveszítené a csapatot. Sokkal jobb
lesz, ha hátulról közelít, és egyenként, távolról szedi le őket. És még így is kétséges, hogy tud-e azelőtt
végezni velük, hogy elérnék a hadseregüket.
A kétségbeesés súlyát akár egy ólomgolyóét érezte a gyomrában. Nem bírja megmenteni Ka-poelt.
Megölik őt, kiszabadítják Kresimirt, és Adrónak azzal vége. Mihali – Adom – már nincs itt, hogy
megvédje őket.
Pár kilométerre előre mozgásra lett figyelmes. Pislogott párszor, hogy a szeme újrafókuszáljon, aztán
végigfürkészte a horizontot. Csak egy régi farmházat látott. Alacsony építmény kőfalakkal és
szalmatetővel. Valószínűleg egy reggeli köreit végző farmeren akadt meg a tekintete. Izgalomra semmi ok.
Tániel már elfelejtette volna a farmházat, amikor valami újat vett észre az épület széle felé: egy zöld-
barna egyenruhát magas, fekete kalappal és vörös kiemelésekkel. A férfi a ház mellett guggolt, és
egyenesen Tániel irányába bámult, de lőportransz nélkül valószínűleg nem is láthatta őt.
Rajtaütés. Hogy hány ember lehetett, azt Tániel nem tudta megmondani, de úgy sejtette, legalább egy
tucat. Kinyitotta a harmadik szemét, és újra felmérte a helyet, de nem látta nyomát egyetlen Kiváltságosnak
sem a környéken. Vajon voltak légpuskáik? Bárcsak eszébe jutott volna ennek utánakérdezni, mielőtt
elhagyta az adrói tábort.
Közelebb kell kerülnie, hogy kiderítse.
Ledobta a hálózsákját, és aludt egy órát, mielőtt folytatta volna az útját, tudván, hogy a közeljövőben
esélye sem lesz újra pihenni. Visszaszállt a nyergébe, és ügetve tett meg úgy öt kilométert, hogy a nap épp
a válla fölött süssön, ahogy megközelíti a farmházat.
Amikor már nagyjából nyolcszáz méterre járt, ismét kinyitotta a harmadik szemét. Ezúttal sem látott sem
Kiváltságosokat, sem Fortélyosokat. Az emberek viszont gránátosok lesznek – vagyis, akárcsak adrói
társaik, nagyobbak, erősebbek, valamint képzettebbek, mint egy átlag katona.
Úgy négyszáz méterre járhatott, amikor leszállt a nyergéből, és kikötötte a lovát, hogy a távolság
maradékát gyalog tegye meg. Beletűzött az övébe két pisztolyt, felcsúsztatta a bajonettet a puskájára, és a
mellkasához emelte a fegyvert.
 Kinyúlt az érzékeivel, hogy lőport keressen, és hamar talált is. Lőporszaruk, töltetek, töltött fegyverek.
Rendszerezte magában az információt, szétosztogatta az arzenált a katonák között, és úgy tippelte, hat
gránátossal lehet dolga.
Csapnivaló rajtaütés. Valószínűleg csak az esetleges üldözők lelassítása a céljuk, nem a végleges
megállításuk.
Akárhogy is, ezek hatan nyilvánvalóan nem álltak készen egy lőpormágusra. Jókora meglepetésnek
néztek elébe.... kivéve, ha az egyiküknél légpuska is volt. Akkor Tániel nézett elébe jókora
meglepetésnek. De ez ellen semmit sem tehetett.
Az első gránátost egy szénakazal mögött érezte meg, úgy százötven méterre. Vett egy nagy levegőt, a
vállához emelte a puskát, és meghúzta a ravaszt. Elégetett egy kis lőport a golyó mögött, hogy biztosan
áthatoljon a szénakazalon. Puskája dörrenését szinte azonnali sikoly követte.
Két gránátos bukkant fel a farmház sarka mögül. Elsütötték a muskétáikat, és lőporfüst szállt a fejük
fölé, de ebből a távolságból semmit sem találhattak el. Tániel már lenyomta a golyót a puska csövében,
lőpor nélkül, és ismét a vállához emelte a fegyvert. Elégetett a zsebében egy lőportöltetet, hogy meghajtsa
a golyót, és kivigye vele az egyik gránátos szemét. A másik visszaugrott az épület fedezéke mögé.
Tániel rohanni kezdett a ház felé. Elvetődött, amikor egy gránátos bukkant fel egy közeli árokból. A
muskétája füstöt köpött, és Tániel hallotta elsüvíteni maga mellett a golyót. Túl messze volt, hogy
begyújtsa a férfi lőporát, de elég közel, hogy...
Elengedte a puskáját, és ahogy felállt, előhúzta az egyik pisztolyát. Tüzelt, és a távolság megtételéhez
szükséges töredékmásodperc alatt igazított a golyó röppályáján, hogy a célpontja szívébe fúródjon. A
gránátos összeesett.
Háromnak annyi, még három van hátra. Tániel szíve énekelt, ahogy mozgott, lüktetett a vér a fülében,
érezte a harc ritmusát. Egy golyó csapott fel földet a lába mellett, és felnézve észrevette a farmház tetején
lapuló gránátost. Tániel egy pillanatig azon tanakodott, újratöltse a puskáját, vagy előkapja a másik
pisztolyát, ehelyett inkább úgy döntött, a házhoz rohan.
Alig ért oda, egy újabb gránátos bukkant fel az épület sarka mögül, és ráemelte a muskétáját.
Tániel begyújtotta a gránátos lőporszaruját, és az elméjével eltérítette magától a robbanás erejét.
Csak egy apró mozdulat figyelmeztette rá, hogy a tetőn rejtőző gránátos a kését kivonva ugrik le rá.
Tániel a puskatussal hárította a pengét. Megpróbálta ellökni magától az ellenfelét, hogy a bajonettjével
támadhasson, de a gránátos fél kézzel elkapta a muskétát, és ismét döfött. Tániel csak úgy tudta elkerülni a
kést, hogy nekivetődött a farmház kőfalának.
A gránátos dühtől eltorzult arccal követte, rálépett Tániel bajonettjére, és egy újabb döféshez hajolt
közel. A lőpormágus elengedte a puskáját, majd elkapta a gránátos csuklóját, és ököllel lecsapott a férfi
térdére.
A gránátos felsikoltott. Tániel a csuklóját megcsavarva lerántotta a földre, és ráült. Most már az ő
kezébe került ellenfele kése, és a markolatával a gránátos arcába csapott.
– Hol van Ka-poel? A barbár lány? Mit csináltatok vele? – Tániel várt egy pillanatig, majd bevitt egy
újabb ütést. – Beszélj! – Miért csinálja ezt? Hiszen már tudta a válaszokat. Mégis mit mondhatna neki ez a
rohadék? Tániel kihúzta a másik pisztolyát, és nekinyomta a gránátos homlokának. – Él még? Válaszolj!
A gránátos vért köpött az arcába.
A pisztoly megrándult Tániel kezében, a dörrenés csengett a fülében, a gránátos teste megmerevedett,
majd elernyedt. A lőpormágus lassan felállt, és eldobta az üres pisztolyt.
Válaszokat akart. Meg akarta erősíteni a félelmeit.
Tániel oldalra pillantva látta, hogy a hatodik és utolsó gránátos előbújik a rejtekhelyéről, és a
muskétájával célba veszi. A picsába. A nagy izgalomban elfeledkezett az utolsóról. Túl messze van, hogy
begyújthassa a lőporát, és túl közel, hogy a férfi elvétse.
Ostoba hiba, és most az életébe fog kerülni.
Tániel hátrahőkölt, ahogy a gránátos oldalra rándult, és összeesett. Muskétája nagyot csattant a kemény
földúton, fejéből vér szivárgott a talajra. Tániel reszketegen felsóhajtott, és a napba hunyorgott, de semmit
sem tudott kivenni a fényben. Bizonyosan megérkezett az erősítése. Senki más nincs a közelben, aki képes
egy ilyen lövésre. Azt megérezte volna.
Tamás nyilván utánaküldött egy másik lőpormágust. De kit? Megérkezett volna a táborba a társaság?
Vagy Tamás maga jött a fia után? Tániel gyomrát félelem szorította össze, mert már sejtette, ki lehet az.
Nem látta értemét, hogy a napba bámuljon, és megpróbálja beazonosítani a megmentőjét. Tániel
végigment az ellenségein, és megbizonyosodott róla, hogy mind halottak vagy haldokolnak. Kettejükön a
késével végezte be a munkát. Nem lett volna értelme hagyni, hogy szenvedjenek, kérdésekre pedig úgysem
tudtak volna válaszolni ebben az állapotukban.
Végzett az átvizsgálásukkal, körülnézett, nem kerülte-e el a figyelmét még egy-két gránátos, majd
összeszedte és újratöltötte a fegyvereit, aztán elindult oda, ahol a lovát hagyta. Amikor felmászott rá, a
legközelebbi emelkedő mögül felbukkant az üldözőcsapata. Ráhajolt a nyergére, és szemét lecsukva várta,
hogy odaérjenek hozzá.
– Mit keres itt, százados? – kérdezte, amikor a patadobogás elhallgatott a közelben. Kinyitotta a szemét.
Vlora melléirányította a hatását, és jelzett a többieknek, hogy álljanak meg...
– Ami azt illeti, már ezredes vagyok.
– Nem semmi előléptetés. – Tániel természetesen tudta. A lány pedig tudta, hogy tudja. Tániel dacból
szólította századosnak.
Vlora elvörösödött, de csak felszegte az állát.
– Segíteni jöttem. A rohadékok után megyünk.
– Egy ezredesnek nem parancsolhatok – jegyezte meg Tániel. – De nem hiszem, hogy neked kellene
vezetned a hajszát. – A szavak keményebben hangzottak, mint amilyennek Tániel szánta őket, bár
kétségkívül azt akarta, hogy fájjanak. Mintha évek teltek volna el, pedig még csak hét hónapja, hogy Vlora
a menyasszonya volt, és egy másik férfi karjaiban talált rá. Ka-poel elrablása épp eléggé felzaklatta
Tánielt. Nem állt készen most még Vlorára is.
– Most már te is ezredes vagy – nyújtotta ki felé a kezét a lány.
Tániel elvette tőle a rangjelzést, és feltartotta a fénybe.
– Először őrnagy, aztán ez? Nem szolgáltam rá.
– A tábornagy másképp látja. És egyébként is ki kell töltenie a veszteségek miatt megüresedett
pozíciókat, szóval... – Elhallgatott. – Te vagy a parancsnok, ezredes.
Tániel némileg vonakodva tűzte a rangjelzést a hajtókájára.
Elterelte a gondolatait Vloráról, hogy szemügyre vehesse a csapat maradékát. Gavril, az őrparancsnok
jelenléte meglepetésként érte. Tániel azóta nem látta őt, hogy Julene és a kez társaság nyomába eredve
elhagyta a Délorom Hegyőrségét. Gavril mellett három másik lőpormágus jött, és még egy tucatnyi katona,
rajtuk Olem puskamestereinek emblémájával.
A hetedik és a kilencedik dandár nem sokkal azután érkezhetett meg, hogy Tániel útra kelt, és Tamás a
legjobb embereit küldte utána.
Kétségbeesése kezdett eloszlani, elszántsága megszilárdult.
Immár nem látta reménytelennek az ügyét. Meg tudja – és meg is fogja – menteni Ka-poelt.
 24.

FEJEZET

Tamás dühöngött.
Lépésben vezette át a lovát az adrói táboron, és csak fél füllel hallgatta Olem reggeli jelentését.
Ipille fehér zászló alatt árulta el őt. A háború bizonyos szabályaira Tamás ostobaságként, míg másokra
sznobságként tekintett. Ezeket a szabályokat nyíltan semmibe vette, ha az érdekei úgy kívánták, de a
tűzszünet fehér zászlaját szentnek és sérthetetlennek tartotta. Elvégre annak segítségével kötöttek békét, és
az, hogy Ipille rátámadt Tamás táborára, miközben együtt ültek a tűzszüneti asztalnál...
Tamás képtelen volt szavakba önteni a dühét.
A hetedik és a kilencedik dandárnak azon része, amely túlélte a Kezbeli masírozásukat, egy órával
Tániel távozása után érkezett. Arbor ezredes, illetve a táborba lépése óta Arbor tábornok egész délután és
az éjszaka nagy részében erőltetett menetben hajtotta az embereket, hogy a tervezettnél előbb
érkezhessenek. Tamás azonnal önkénteseket kért a legjobb emberei és a lőpormágusai közül, és Tániel
után küldte őket, és most a két legjobb dandárjának maradéka éppen kialudta hosszú menetelésüket. Tamás
azon tűnődött közben, mihez kezdjen velük.
Megrántotta a kantárját. Olem elhallgatott.
– Folytassa – mondta neki.
Olem elővett a zsebéből egy cigarettát, és a szájába tette.
– Megint csak úgy tesz, mintha. – Fogott egy gyufát, és meggyújtotta vele a cigarettáját.
– Mintha mi?
– Mintha figyelne, de közben valami egészen más jár a fejében.
– Téved.
Olem beleszívott a cigarettájába.
– Ha maga mondja, uram.
– Egy szép nap még agyonlövetem a fegyelemsértő hangneme miatt.
– Természetesen, uram.
– A pokolba is, maga tényleg elviselhetetlen.
– Ön csinált belőlem ezredest.
– Ennek meg mi köze bármihez?
– Sok ezredessel találkoztam, uram. Mind elviselhetetlenek. Tamás elhessegette a cigarettafüstöt az
arcából.
– Na és Arbor? Pár órája még ő is ezredes volt, és nekem úgy tűnt, maga mindig is kedvelte.
– Kártyázott valaha Arbor tábornokkal, uram?
– Nem.
 – Ő is elviselhetetlen. Kedvelhető, de elviselhetetlen.
– Hogy lehet valaki mindkettő?
– Ő az.
– Pokolba. Nincs nekem erre időm. Miről beszélt korábban?
– A lőportartalékunkról, uram.
– Van elég egy Kez elleni hosszú hadjárathoz?
– Igen. Épphogy. Bár Adró a brudániaiak kezében van, Ricard vállalatának hála még mindig kapunk
szállítmányokat. Most, hogy Ket tábornok már nem fölöz le belőlük, még többet, mint azelőtt.
– Helyes. Akkor ugorjuk át a jelentését. Van még bármi fontos tudnivaló ma reggelre?
Olem belepillantott a kezében tartott jegyzetekbe, és az orra alatt mormogva beléjük lapozott.
– Beon je Ipille megérkezett a hetedik és a kilencedik dandárral. Szeretne találkozni önnel, amikor
önnek megfelel.
– Ez várhat. Ha most meglátom Ipille bármelyik fattyát, valószínűleg agyonlövöm. Pedig Beont még
kedvelem is. Az összes előléptetésemről gondoskodtak?
– A legtöbbről. A magas rangú tisztek nyolc órakor várják majd önt a sátrában.
Tamás a zsebórájára pillantott.
– Akkor jobb, ha ezt mihamarabb befejezzük.
– Természetesen, uram. – Olem átlapozta a jegyzeteit, és megköszörülte a torkát.
– Mi az? – Tamás gondolatban már visszatért Ipille-hez. Érezte felgyűlni az epét a torkában, és nem
esett nehezére elképzelni, ahogy egy bajonettel keresztüldöfi a kez király megtermett hasát.
– Van még valami, uram.
– Bökje már ki!
– Rólam van szó, uram.
– Miről beszél, a Kilencek szerelmére?
Olem eltette a papírjait a nyeregtáskájába.
– Kicsit zavarosak nekem a dolgok, uram.
– Maga a testőröm, nem igaz?
– De igaz, uram. Ez az, ami zavaros. – Olem fészkelődött a nyergében, és megköszörülte a torkát.
– Ezredest csinált belőlem. Az ezredesek általában nem testőrök vagy tábori kisegítők.
Tényleg olyan fontos ez Olemnek, hogy itt és most kell felhoznia? A legtöbben őrmesterekből sem
lesznek ezredesek röpke nyolc hónap alatt, Tamás mégis előléptette Olemet, mert megfelelt a céljainak.
– Igaz – ismerte el.
– Nem hiszem, hogy kiérdemeltem, hogy ezredes legyek, uram. Szeretném, ha lefokozna.
Tamás hitetlenkedve bámult Olemre.
– Hát már megint ezzel jön?
– Igen, uram. Nincs saját parancsnokságom. Semmi értelme, hogy megtartson ezredesnek, és közben a
testőre és a segítője is legyek. Nem zavar ám engem, ha lefokoz.
– Nem zavarja...? A pokolba is, Olem. Magát az zavarja, amit én mondok, hogy zavarja.
Parancsnokságot akar? Akkor megkapja.
– Uram?
– Mostantól magáé a hetedik dandár.
 Olem cigarettája kiesett a szájából.
– De uram! A hetedik dandárt Arbor ezredesnek, vagyis tábornoknak, készült adni.
– Arbor tábornoknak már ott az első és a harmadik dandár. Ket és Hilanszka árulása megalázta őket, de
ő majd rendet vág közöttük. Maga a hetedik és a kilencedik dandár legjobb embereiből fogja összeállítani
az új hetedik dandárt, melyet mostantól a Tábornagy Saját Puskamester Dandárjának fogunk hívni.
Olem kihúzta magát.
Tamás folytatta:
– Nincs sok parancsnoki tapasztalata, de jó emberismerő. Magára bízom a tisztjei kiválasztását.
Bölcsen döntsön, mert az ideje nagy részét továbbra is velem fogja tölteni.
– Biztos, hogy ezt akarja, uram?
– Természetesen.
– Szüksége lesz egy új testőrre.
– Nem, nem lesz.
– De, uram?
Tamás közelebb hajolt Olemhez, és megveregette a vállát.
– Maga továbbra is a testőröm lesz, ahogy innentől fogva az egész átkozott hetedik dandár is. Soha
senki másra nem bíznám ezt a felelősségteljes munkát.
Olemnek mos: az egyszer nem jutott eszébe semmilyen szemtelen megjegyzés.
– Köszönöm, uram. Nagy megtiszteltetés.
– Ne legyen megtisztelve. Csak végezze a dolgát. És most ideje találkoznom a rangidős tisztekkel. Meg
kell terveznünk egy offenzívát.
Tamás a tábor közepén álló parancsnoki sátrában találkozott a rangidős tisztjeivel.
Nagyjából huszonöt férfi és nő zsúfolódott be a sátorba: a legtöbb dandár ezredesei és tábornokai.
Több mint a fele társaság újonnan előléptetett tiszt, és Tamás tudta, hogy még közel egy tucatnyi további
előléptetésről kell döntenie a nap vége előtt. Az Adom Szárnyainak dandártábornokai látványosan távol
maradtak. Lady Winceslav tartotta magát a szavához, és egy jelzésértékű csapatot leszámítva visszahívta
erőit a frontvonalról.
A zsoldosok hiányát és az új tisztjei tapasztalatlanságát tekintve Tamás tudta, hogy ez a megbeszélés
nem várhat. A tisztjeinek – és az ő embereiknek – tudniuk kellett, hányadán állnak.
Tamás a sátor egy hátsó bevágásán lépett be, elrejtve sántikálását és oldalfájását, és csendben
elfoglalva helyét az összegyűltek előtt. Olem már várta. Kiterített pár papírt Tamás asztalára:
veszteségjelentések, zászlóaljak állapotjelentései, az új tisztek nevei. Tamás órákkal ezelőtt átment
mindegyiken, de nem árt, ha bármikor beléjük pillanthat.
Az asztala mögé állt, hátul összekulcsolta a kezét, és tekintetét a sátor bejáratára szegezte.
A múló másodpercek lassan percekké váltak. Valaki a hátsó sorban megköszörülte a torkát, és Tamás
meghallotta egy hadbiztosnak a tábor zaját elnyomó kiáltását.
Öt perc telt el, mire az egyik új tábornok felemelte a kezét, műfogsorát az öklében szorongatta.
– Igen? – kérdezte Tamás.
Arbor tábornok leengedte a kezét.
– Várunk még valakire, uram?
– Igen. Olem, megnézné, hogy megérkeztek-e már a vendégeink?
 Olem hátul kibújt a sátorból. Percek teltek el, és Tamás látta, hogy a tisztjei kezdenek nyugtalankodni.
Ezt meg mire véljem, járhatott a fejükben. Miért várakoztatja itt őket vigyázzban, mint a közönséges
gyalogosokat, amikor annyi dolguk lenne?
Tamás úgy döntött, hagyja főni őket a levükben. Már csak pár perc.
Azon tűnődött, utolérték-e már a puskamesterei Tánielt. Váratlan, de kellemes meglepetésként érte,
hogy a hetedik és a kilencedik dandár beállított az éjszaka közepén. Nagyobb szüksége volt a legjobb
veteránjaira, mint valaha, és...
Ügető lovak hangja szakította félbe a gondolatmenetét. A katonák meglepő, de nem riadt kiáltásai
csatlakoztak hozzá. Tamás érezte, hogy rangidős tisztjei idegessé válnak a kinti zajoktól, és örömmel látta,
hogy néhányan felveszik az ő szilárd tartását.
Amikor a sátorlapot félrehúzták, minden fej arra fordult. Olem lépett be, és bejelentette az érkező
vendéget:
– Őnagysága, Kilencedik Sulem, Deliv királya.
A tisztek közti morajlás gyorsan elapadt, ahogy a deliv király belépett a parancsnoki sátorba. Tollas,
kétszögletű sapkáját a hóna alatt tartotta, és kitüntetésekkel teleaggatott, Kelly-zöld tiszti díszegyenruhát
viselt. Jóképű férfi volt, a homlokát göndörödő ősz haj takarta, arcát erőteljes áll emelte ki, fehér fogsora
ragyogott ébenfekete bőre ellenében.
Tamás vett egy nagy levegőt, majd lassan kiengedte, hogy lecsillapítsa az idegeit. A helyzet
bonyolódott, mióta utoljára beszélt Sulemmel, és nem tudhatta, változik-e a deliv támogatás az új
információk hallatán.
A király Tamáshoz lépett, és kurtán biccentett. Tamás hasonlóképp válaszolt, majd a király megfordult,
hogy szemügyre vegye az összegyűlt tiszteket.
Tamás kíváncsi volt, hogyan reagálnak az emberei egy király jelenlétére, és most örömmel látta, hogy
ugyanolyan tiszteletteljes biccentéssel köszöntik, ahogy ő is tette. Lehet, hogy Sulem a szövetségese, de
Tamás tudatni akarta vele – és a Kilencek többi királyával –, hogy az adróiak nem hajbókolnak földig a
királyi vér előtt. Sulemet láthatólag szórakoztatta a reakció, azonban nem viszonozta a tisztek üdvözlését.
Leült Tamás mellé, az adrói tábornokokkal és ezredesekkel szemben.
Olem a tábornagyhoz lépett, és a fülébe suttogott:
– Beon odakint van. Hallott valamit a történtekről, és követeli, hogy találkozhasson önnel.
– Fogják le. De csak finoman.
Olem diszkréten kiment hátul, majd pár másodperc múlva visszajött.
– Megtörtént.
Tamás megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a tisztjei figyelmét.
– Köszönöm, hogy csatlakozott hozzánk, felség. – Ismét végignézett az emberein. Rátermett férfiak és
nők mind egy szálig. Emberek, akikben bízhatott, akik az egész világgal szemben mellette maradnának.
Hirtelen gombócot érzett a torkában, látása elhomályosodott, és erővel kellett elnyomnia az érzéseit.
– Öt nappal ezelőtt Ipille király béketárgyalásokat kezdeményezett. Nem különösebben meglepő azok
után, ahogy a Ned-pataknál elnáspángoltuk a seregét. – A tisztek felkuncogtak, Tamás pedig hagyta, hogy
magától múljon el az örömködés. – Tegnap találkoztam vele, hogy elkezdjük a tárgyalásokat, aztán egyszer
és mindenkorra befejezzük ezt a háborút. A találkozás jobban alakult, mint reméltem, így tegnap éjjel, úton
vissza a táborba, öt hónapja először fogott el az optimizmus, hogy véget érhet a vérontás.
 – Az optimizmusom azonban csak addig tartott, amíg meg nem láttam a lángokat. Mint ahogy azt
bizonyára tudják, kez Kiváltságosok és gránátosok egy csapata támadott ránk. A tizenharmadik dandár
súlyos veszteségeket szenvedett, ahogy a hetvenötödik dragonyosok is, akik megpróbálták elvágni az
ellenség visszavonulásának útját. Mi... – Tamás az ajkait harapdálva küzdte le a haragját -...nos, mind
megkapták a jelentést a támadásról. Ezzel végződik: „Tűzszüneti fehér zászló alatt ütöttek rajtunk.”
Dühös moraj terjedt szét a tisztek között, és Tamás folytatta:
– Ezt a bűnt nem fogom megbocsátani. Számunka a háború eddig védekező csatákból állt: Ned-patak,
Hegykorona, Szurkov– átjáró, Budwiel.
Árulás és korrupció gyengített meg minket. Egy beteg és kicsinyes isten hatalmával néztünk szembe.
Ma, barátaim, fivéreim és nővéreim, ellentámadásba lendülünk.
Tamás szünetet tartott, az Adrót megszállt külföldi hadseregre gondolt, és tudta, hogy ez csak egyike a
sok támadásnak, amelyhez a következő napokban lelkesítő beszédet kell majd tartania.
– Ma a Fendale-ben táborozó Kez ellen vonulunk. Úgy vetjük magunkat az ellenségre, akár kutya a
patkányra, és megszabadítjuk az országunkat a kártevőktől. Nem kegyelmezünk, amíg minden egyes kez
korcs el nem takarodik a határainkon túlra. Túl sokáig szennyezték a hazánkat.
Tamás nagy levegőt vett, és remegő kezét összekulcsolta a háta mögött.
– Velem tartanak?
Egy pillanatnyi csend után Arbor tábornok hangja töltötte be a sátrat.
– Az első és a harmadik dandár szolgálatra kész, uram.
– A hetedik az öné – jelentette Olem.
– Ahogy a tizenkilencedik is – szólalt meg hátulról Slarren tábornok.
Újabb hangok csatlakoztak be, míg végül minden rangidős tiszt biztosította Tamást a támogatásáról.
Végül, amikor az utolsó buzgó éljenzés is elhalt, Sulem király előrelépett. Végigtekintett az összegyűlt
tiszteken, majd hirtelen Tamáshoz fordult, és kivonta a kardját.
Olem tett egy fél lépést előre. Tamás szíve a torkában dobogott.
Sulem megfogta kardja pengéjét, derékig meghajolt, és a markolatot Tamás felé nyújtotta.
– Az öné a kardom. Az öné a pisztolyom. Az öné minden Kiváltságosom és tüzérségem. Az öné a
hatvanezres hadseregem. Ipille beleremeg majd a szövetségünkbe, és a Kez megfizet a bűneiért.
Tamás képtelen volt elrejteni döbbenetét. Ismerte a királyságot. Kapott kitüntetést Adró öreg
Vaskirályától, ahogy Novi királytól is. De ilyesmire sosem számított. Elvette Sulemtől a felkínált kardot,
és a feje fölé tartotta.
– Meghalnék a hazámért. De inkább ölök érte. Készítsék a csapataikat. Indulunk!
 25.

FEJEZET

Adamat hintója tizenöt nappal azután közelítette meg Adopestet, hogy Borbador Kiváltságossal elindult
letartóztatni Ket tábornokot.
Távolról nézve különös látványt nyújtott a város. Az őszi levelek vöröse és a mezők aranya elfedte a
Gyárkörzet téglakéményeit és raktárépületeit, és Adopest nem tűnt önmagának. Csak amikor már beért a
város déli részébe, jött rá, hogy miért: az egykor a legtöbb épület fölé emelkedő Kresim Katedrális már
nem dominálta a központ látképét.
Adamat hintója tucatnyi templom romjai mellett haladt el a déli külvárosokban, majd átrobogott a
Gyárkörzeten, és ment tovább északnak, az otthona felé. Négy órára járt, és a nap már bőven a nyugati
horizonton haladt, amikor kitették az ajtaja előtt, és egészen bedühödött, amiért Claremonte emberei
Adopest összes templomát lerombolták.
Mi jogon tették? Ez nem az ő városuk. Nem az ő országuk. Ennek ellenére senki sem szállt szembe
velük, amikor kirángatták a papokat a kápolnákból, és megölték őket a nyílt utcán; amikor Claremonte
Kiváltságosai rászabadították a mágiájukat a templomokra, és az utolsó téglákat is porrá zúzták.
Rosszullét környékezte meg Adamatot, és az a borzalmas érzés kerítette hatalmába, hogy el kellett
volna fogadnia Tamás küldetését Claremonte elűzésére. Valakinek szembe kell szállnia a rohadékkal.
Sétapálcájával a kezében felhurcolta a csomagját a lépcsőn, és nekitámasztotta a bejárati ajtónak.
Leszegte a fejét. Elég ebből. Claremonte a múlt. Vetas a múlt. Ez itt a jelen, és ideje elmondania Faye-nek,
mi történt Joseppel.
Még állt ott egy kicsit az ajtó előtt, keresve a megfelelő szavakat, amikor felfigyelt a hangokra –
pontosabban azok hiányára. Semmi beszélgetés. Sem játszó vagy kiabáló gyerekek. Sem fapadlón dobogó
lábak. Felemelte a fejét, és benézett az ablakon, de zárva találta rajta a redőnyöket. Hol van a családja?
Remegő kézzel nyomta le a kilincset, de az ajtó is zárva volt. Elővette zsebéből a kulcsát, de kiesett
merev ujjai közül.
Amikor lehajolt, hogy felvegye, kattant a zár, és kinyílt az ajtó. Felnézett.
– Adamat? Nahát, de jó, hogy hazajöttél!
Adamat megkönnyebbülten felsóhajtott, térde kissé megremegett.
– Helló, Margy.
Adró legnagyobb ruhagyárának művezetője egy erős, negyvenes éveiben járó nő volt őszülő hajjal és
keskeny orrán ülő szemüveggel.
– Gyere be, csak azért vagyok itt, hogy ne kelljen Faye-nek egyedül töltenie a délutánt. Azt mondta, nem
számított rád még... hát, jó ideig.
– Ki az? – hallotta Adamat Faye hangját a nappaliból.
 – Én – szólt vissza gyengén Adamat.
– Ó, megyek már!
Adamat belépett, letette a táskáját, felakasztotta a kalapját, sétapálcáját pedig az ajtó mellé állította.
Faye kijött a nappaliból, és Adamat vállára tette a kezét. A felügyelő előrehajolt, hogy megcsókolja
felesége arcát, és nem tudta nem észrevenni azt a reményt a tekintetében, ahogy rámosolygott, majd pedig
az arcán átfutó árnyékot, amikor a férfi becsukta maga mögött az ajtót.
Adamat enyhén megrázta a fejét.
– Margy – szólalt meg Faye. – Nem is tudom, hogy mondjam, de...
– Ugyan már, ne legyél ilyen. Egyébként is haza kellene mennem a lányokhoz. Legyél csak a férjeddel.
– Visszahívom a bérkocsit – ajánlkozott Adamat, majd kiment az utcára, és a hintó után kiáltott, hogy
még ne menjen el. Pár perccel később Margy beszállt az esernyőjével.
Adamat kipréselt magából egy mosolyt, és integetett, ahogy távozott. Faye ott állt mellette, és ugyanígy
tett, Adamat pedig azon tűnődött, hogyan képes ilyen tartással szembenézni a világgal azok után, amiken
átesett. Visszamentek a házba.
– Margy azt mondta, kincstárnoknak indul a körzetében az őszi választásokon.
– Hol vannak a gyerekek? – kérdezte Adamat.
Faye nekidőlt a folyosó falának. Adamat megtapogatta mellette a vakolatot, feltűnt neki, mennyire nem
passzol a többihez. Faye hívott valakit, hogy tömje be a lyukat, amelyet SouSmith egy bérgyilkos fejével
ütött a vakolatba és a téglába.
– Ricard felajánlotta, hogy felvesz hozzájuk egy nevelőnőt teljes munkaidőbe. Szaván fogtam. Most a
parkban sétálnak, pár óra múlva, vacsorára itthon lesznek.
– Biztonságos ez?
Halk hang szakadt ki Faye-ből, valahol félúton a sóhajtás és a sírás között, de nem válaszolt.
– Ez kedves Ricardtól – tette hozzá Adamat. Percekig álltak némán a folyosón. – Sosem kellett volna
válaszolnom arra a rohadt hívólevélre – szólalt meg végül. – Akkor sosem keveredtem volna bele ebbe az
egész...
– Josep meghalt? – szakította félbe Faye.
Adamat próbálta benedvesíteni kiszáradt száját. Amikor nem sikerült neki, kurtán bólintott. Jobb, ha
Faye nem ismeri a teljes igazságot. Összetörné a szívét. Tudni, hogy Josep meghalt, egy dolog, de tudni,
hogy fertelmes Kiváltságos mágiával valamiféle... lénnyé torzították...
Jobb, ha soha senki nem tudja meg.
Faye a padlót bámulta. Visszament a nappaliba, ahonnan Adamat másodpercekkel később meghallotta
halk sírdogálását. Lehunyta a szemét. Hogyan jutott idáig?
A táskájával a kezében elindult felfelé a lépcsőn, de aztán megfordult, és a felesége után ment. Faye az
egyik szék szélén kuporgott, mellette egy félig üres teáscsésze állt az asztalon. Adamat letérdelt elé a
földre, és a karjára tette a kezét. Hamarosan ő is sírni kezdett.
Addig sírt, amíg inge gallérja teljesen át nem ázott, és úgy érezte, már nem maradtak benne könnyek.
Mindkét lába elzsibbadt. Faye ekkorra már lenyugodott, és üveges tekintettel meredt a nappali túlsó
falára. Adamat megcsókolta a homlokát, kibontotta magát felesége kétségbeesett öleléséből, ingujjával
letörölte arcáról a nedvességet, és megköszörülte a torkát.
Faye szomorú mosollyal nézett fel rá, és Adamat ismét azon tűnődött, honnan van annyi ereje, hogy
megbirkózzon a történtekkel. Hogy elrejtse a félelmét, a bánatát és a dühét, és boldog mosolyokat
villantson rá és a gyerekekre, mindössze pár héttel a saját megpróbáltatásai után – elképesztő.
– Aggódom érted – mondta.
– Erősebb vagyok, mint hiszed.
– Tudom. De akkor is aggódom.
A nő megfogta a kezét, és megcsókolta az ujjait.
– Aggódj magadért.
– Tamás tábornagy visszatért, és óriási győzelmet aratott a Kez fölött.
– Anélkül, hogy jelen lett volna, bár nem hinném, hogy Tamás szeretné, ha ennek híre menne.
Faye rosszalló arckifejezéssel nézett rá.
– És megkért, hogy tégy meg neki még valamit, ugye?
– Igen – ismerte el Adamat.
– Nem! Végeztél azzal az emberrel és az ő forradalmával!
– Nyugodj meg. Megmondtam, hogy nem segíthetek neki tovább.
– Helyes.
– Ugyanakkor...
– Ugyanakkor mi? Mi? Te ostoba fajankó!
– Megígértem neki, hogy besegítek Ricardnak a választásokban. Nem sokat. Nem fogok mélyen
belefolyni. Egyébként meg nem is Tamásért teszem. Hanem Ricardért. Tartozom neki ennyivel, amiért
segített megmenteni téged.
Faye felszegte az állát.
– Tartozol neki vagy sem, ha csak besétálsz az irodájába, máris nyakig leszel az ügyeiben. Ismered őt.
Én meg ismerlek téged.
– Szóval akkor ne csináljak semmit?
– Itt kellene maradnod a családoddal. Ricard megérti majd. – Ismét megcsókolta Adamat kezét. – Egy
ideig most ne is vállalj semmilyen munkát. Hagyjuk itt az országot, fogjuk a gyerekeket, és menjünk el
Noviba. Ott van rá a Borbador Kiváltságostól kapott pénz.
Adamat szeretett volna így tenni. Tényleg. Egy hang azt mondta benne, hogy ez gyávaság lenne – hogy
azzal elfutna. Egy másik hang viszont azt, hogy ez az okos döntés. Hogy ez a legjobb a családjának.
– Nem hagyhatom csak úgy magára Ricardot.
– De a családodat igen?
– De hát nem... én csak... – Miért nem tudja megérteni? Ő és a gyerekei jelentenek neki mindent, de
attól még vannak más kötelezettségei is. Ricard felé. Adró felé.
Faye ellökte a kezét.
– Jó. Csinálj, amit akarsz. Úgyis mindig mindent jobban tudsz.
Következő szavait kopogás nyomta el.
– Vársz valakit? – kérdezte Adamat.
Faye megrázta a fejét.
– A gyerekek hátul jönnének be, de még legalább egy óráig távol lesznek.
Adamat lassan közelítette meg az ablakot, és egy ujjával kicsit félrehúzta a függönyt. Amikor meglátta a
jövevényt, rohant ajtót nyitni.
 SouSmith állt a küszöb előtt, kalappal a kezében, megviselt arca mogorva ráncokba gyűrődött. Az öreg
bokszoló biccentett Adamatnak, és egy „Jó estét, asszonyom”-mal üdvözölte Faye-t.
– Gyere csak be – invitálta Adamat. – Az imént értem haza. Holnap akartalak felkeresni.
SouSmith csak megrázta a fejét, és nem mozdult.
– Mi történt? – kérdezte a felügyelő.
– Bombát robbantottak – morogta.
Adamat szíve kihagyott egy ütemet, tenyere izzadni kezdett.
– Micsoda? Hol?
– A Munka Nemes Harcosainál.
Ricard főhadiszállása. Egy egész sor kérdés futott át Adamat fején, és mind összekavarodott, így
hirtelen meg sem tudott szólalni. Faye-re nézett.
– Menj – sürgette a nő.
Adamat fogta a kalapját és a sétapálcáját, és követte SouSmith– t a rájuk várakozó hintóhoz.
Adamat a ritkás forgalmat figyelte, és magában türelmetlenül sürgette a kocsist.
– Ricard megsérült? – kérdezte.
SouSmith megvonta a vállát.
– Mi van a titkárnőjével, Fell-lel?
Újabb vállvonás.
– A fenébe is, ember, tudsz egyáltalán valamit?
SouSmith a fejét rázta.
– Forswitchben voltam, amikor hallottam.
– Szóval nem voltál ott a robbanásnál?
– Csak gondoltam, tudni akarod. Éppen útba estél.
– Igen, köszönöm. Mit kerestél Forswitchben?
– A testvéremnek segítettem.
– A hentesnek?
SouSmith biccentett. Megropogtatta az ujjperceit, és kinézett az ablakon.
– Húst szállítottunk. Nagy disznókat, egyet-egyet vállanként.
– Bokszoltál mostanában?
SouSmith továbbra is a kinti utcát bámulta. Válaszként csupán enyhén megrázta a fejét.
Adamat erre a homlokát ráncolta. Kilenc hét telt el azóta, hogy megtámadták Lord Vetas rejtekhelyét,
elfogták a férfit, és kiszabadították Faye-t. Pár nappal később, a veszély elmúltával elbocsátotta
alkalmazásából SouSmith-t. Különösnek találta, hogy azóta nem lépett ringbe. Persze már öreg, az igaz, de
azért még bőven van benne spiritusz. Miért ne engedné a Tulajdonos ringbe szállni? Hacsak...
– A Tulajdonos felfüggesztette a bokszmeccseket?
– Igen.
– Az eunuch halála miatt? – Erre Vetas elfogása közben került sor. Ami azt illeti, Vetas maga ölte meg
az eunuchot Faye megmentése során.
– Még mindig keresi a helyettesét – válaszolta SouSmith.
– Értem. – A Tulajdonos Adró alvilágának ura, és legalább az elmúlt tizennyolc évben az eunuch
számított a szervezete arcának. A halála alaposan felforgathatta a dolgokat, elvégre mindössze öt ember
tudta a világon a Tulajdonos igazi kilétét, beleértve a Tulajdonost magát.
És Adamatot.
Megköszörülte a torkát.
– Lehet, hogy hamarosan lesz egy kis munkám a számodra – mondta, de rögtön meg is bánta. Ha felbérli
SouSmith-t, az azt jelenti, hogy szüksége van egy testőrre. Márpedig testőrre csak akkor lehet szüksége, ha
olyan dolgokba fog belekeveredni, amikbe tudta, hogy nem kellene. De valaki Ricard életére tört.
SouSmith felvonta a szemöldökét.
– Hmm.
A szűkszavú SouSmith-től ez lelkes válasznak számított.
Mire megérkeztek Ricard főhadiszállásának közelébe, leszállt az éj, meggyújtották az utcai lámpásokat,
és a legtöbb bolt is bezárt. Az esti forgalom bedugult, így aztán Adamat kifizette a sofőrt, és a maradék
utat gyalog tették meg. A felügyelő belehunyorgott a homályos sötétségbe, hogy lássa, mekkora kár
keletkezett Ricard régi raktárépületében.
Két második emeleti ablak kirobbant, a bejárati ajtót pedig levették a zsanérjairól, hogy átférjenek rajta
a hordágyakkal. A téglafalak sértetlennek tűntek, sőt, még az épület oldalára festett, Ricard arcát és az
„Egység és munka” választási jelmondatot ábrázoló freskó is alig karcolódott meg. Egy üres börtönkocsi
állta el az utat, és tucatnyi rendőrtiszt nyüzsgött az épület körül, a bámészkodókkal és egymással
beszélgettek. A környéken fáklyákat helyeztek el, hogy javítsák az utca fényviszonyait.
Az egyik rendőr odalépett Adamathoz.
– Elnézést, uram, de a kapitány parancsára senki nem jöhet se ki, se be.
– Adamat felügyelő vagyok. Ricard jól van?
Egy másik tiszt, aki épp az egyik igencsak lengén öltözött szolgálólányt – Ricard egyik hoszteszét –
kérdezte ki, odanézett.
– Hé, Picadal, Adamatot beengedheted. A kapitány úgyis látni akarja majd.
– Itt van a kapitány?
– Igen. Azt mondta, mivel Ricard miniszterelnöki jelölt, ez kiemelt fontosságú ügy.
Adamatot beengedték. Amikor SouSmith-hez fordult volna, látta, hogy a bokszoló hátramaradt.
– Gyere már – szólt oda neki Adamat.
– Én itt várok.
– Miért? Á, mindegy, ahogy akarod. – Adamat belépett az épületbe, és körülnézett, hogy minden
részletet alaposan bevéssen tökéletes emlékezetébe egy későbbi átvizsgálás érdekében.
Noha az épület régen valóban raktárként szolgált, Ricard az egészet kibeleztette, és kicsinosíttatta
festékkel, vörös függönyökkel, arany gyertyatartókkal, kristálycsillárokkal és filozófusok mellszobraival.
A Munka Nemes Harcosainak főhadiszállását annyi aranyozás díszítette, hogy egy herceg is elpirult volna
tőle. Az épület nagyját egyetlen hatalmas tér alkotta, néhány irodával a hátuljában.
Nem kellett tapasztalt nyomozónak lennie, hogy Adamat lássa, a robbanás a raktár végében történt.
Először is, az irodák eltűntek. Csak megfeketedett romok maradtak belőlük, sőt, az épület hátsó falának
nagy részéből is. A detonációban sértetlenül maradt belterületet a tűz rongálta meg. Csak a helyiség elülső
része úszta meg különösebb következmények nélkül.
Adamatot megdöbbentette a pusztítás mértéke. Ehhez legalább egy teljes puskaporos hordóra lehetett
szükség, vagy az egyik irodában, vagy alatta. Aligha gyerekjáték ezt véghezvinni egy olyan épületben, ahol
ilyen nagy az állandó jövés-menés.
Rendőrök és szakszervezetisek turkáltak a romok közt, próbáltak kihalászni közülük fontos
dokumentumokat és bútordarabokat. Adamat sehol sem látta Ricardot. Elnyomta a benne növekvő pánikot,
és az egyik rendőrhöz fordult.
– Látta Ricard Tumblart?
– Oldalt, odakint.
Az épület többi részét ért károk ellenére teljesen sértetlen oldalajtó egy sikátorba vezetett, ahol Adamat
megkönnyebbülten fedezte fel a szomszédos épület ajtajánál kezébe temetett arccal ülő Ricardot. Kicsit
távolabb Fell beszélt halkan a rendőrkapitánnyal. Az egész sikátort az oldalajtó mellé helyezett nagy
lámpások világították meg.
– Ricard – szólította meg Adamat szelíden a barátját, és leguggolt mellé.
Ricard kissé elrévedő tekintettel nézett fel rá.
– Mi? – kérdezte túlságosan is hangosan. – Ó, Adamat, hála Adómnak, hogy itt vagy.
– Jól vagy?
– Mi? Ja, ezzel a fülemmel semmit sem hallok. Gyere át ide.
Adamat átlépett Ricard másik oldalára.
– Jól vagy?
– Igen, igen. Csak kicsit elrongyolódtam, ez minden. – A raktárépület felé intett. – Odalett... nos,
mindenem. Több ezer dokumentum. Több millió bankjegyekben. Darilo.
– Kérlek, mondd, hogy van biztosításod.
– Egy részére. De az nem lesz elég.
– A szakszervezetis dokumentumaid.
– Igen?
– Készítettél róluk másolatokat? Kérlek, mondd, hogy készítettél róluk másolatokat.
– Igen, persze.
– Akkor nem veszítettél el mindent. Ki az a Darilo?
– A pultosom. Szegény fickó. Azért küldtem be az irodámba, hogy hozzon egy kabátot Cherisnek, erre...
– Üveges tekintettel bámulta a raktárépület falát. – Több mint egy évtizede dolgozott nekem. Voltam az
esküvőjén is. Üzennem kellett a feleségének. Holnap majd személyesen is meglátogatom. – Végre felnézett
Adamatra. – Csak tizennégyen haltak meg a robbanásban, és ez kész csoda. Egy partit tartottunk, majdnem
kétszázan gyűltünk össze rajta. Az aranyművesek és a molnárok szakszervezeti vezetői halottak. Az
utcaseprők szakszervezeti vezetőjének lábát ezekben a pillanatokban amputálják. Én a hallásom felét
elveszítettem. Cheris vállát felsértette a szétrepülő törmelék. Ez az egész... – Elhallgatott.
– Túlélted. Ez az, ami számít.
– De a kampány...
– Össze fogod szedni magad.
Ricard most először nézett Adamat szemébe, és a felügyelő rájött, hogy a barátja még mindig sokkos
állapotban van.
– Számos barátom odabent volt. Kapcsolatok. Pénz. Idő. Készletek. Mind odalettek valami rohadt
bomba miatt. A büdös pokolba is, ki tehette ezt?
Természetesen Claremonte volt a nyilvánvaló jelölt. Ricard miniszterelnök-jelölt riválisát nem lehetett
félvállról venni. Képes lenne megölni százakat, talán ezreket is, hogy elérje a célját. Adamat ezt első
kézből tudta a lakájával, Vetasszal való konfliktusából.
– A rendőrség majd kinyomozza.
Ricard hirtelen megragadta Adamat grabancát.
– Azt akarom, hogy te nyomozd ki. Rohadt rendőrség, arra aztán várhatok, hogy ők a végére járjanak.
– Sss! – Adamat jelentőségteljes pillantást vetett a pár méterre álló rendőrkapitányra. Ricard nagyon
hangosan beszélt.
– Ne csitítgass engem! Bármennyit fizetek neked, Adamat. Csak tudd meg, ki tette ezt!
– Nyugodj meg, Ricard. Segítek. Persze hogy segítek. – Nem mintha lett volna választása, hisz Ricard
annyi mindenben segített neki és Fayenek az évek során. Így aztán Adamatot minden szándéka ellenére
ismét visszarángatták a harc közepébe.
 26.

FEJEZET

Tániel és a puskamesterekből meg lőpormágusokból álló csapat másnap este, a sötétség leple alatt lépett
be a Feketekátrány Erdőbe. Rajtaütéstől tartva haladtak az úton, és két embert mindig előreküldtek, hogy
felfedjék a lehetséges csapdákat.
Tániel állandó nyomást érzett a mellkasában, egy késztetést, amely folyamatosan hajtotta előre. Eddig
nem botlottak egy út szélén elrohadni hagyott apró, összetört, szeplős holttestbe, vagyis Ka-poel még
életben lehetett. Életben kellett lennie. Máskülönben már ott helyben, az adrói táborban megölték volna.
Az elrablóinak élve volt szükségük rá, és ez majdnem ugyanannyira megrémisztette Tánielt, mint a
gondolat, hogy holtan találja.
Amikor utolérik a kez kutyákat, minden egyes Kiváltságosnak golyót röpít a fejébe. A gránátosokat a
saját cipőfűzőikkel fogja megfojtani. Hajtotta előre a düh, közben egy vékony hang a feje hátsó
szegletében arra figyelmeztette, hogy túlpörgeti magát.
Nem érdekelte. Mi van, ha a Kiváltságosok nem tudják megölni Ka-poelt? Lehet, hogy ugyanolyan
varázslattal vonta be magát, amilyennel korábban Tánielt is megóvta, és most kénytelenek addig
fogolyként hurcolni, amíg le nem bontják a védelmeit.
Ka-poel nem érzéketlen a fájdalomra. Miféle kínzásnak vethetik őt alá?
Meg kell mentenie.
– Tániel!
Vlora hangja darázscsípésként hatolt a gondolatai közé.
– Mi az?
– Meg kell állnunk.
– Máris? – Nedvet pislogott a vágtázástól kiszáradt szemébe. – Gavril, add ki a megállási parancsot.
Lecseréljük az embereket. – Az utóbbi két napban óránként cserélgették a lehetséges csapdák miatt elöl
lovagló két embert. Gavril a szájába tette az ujjait, és egy éles füttyentéssel visszahívta az előőrsöt.
– Nem – lépett közelebb a lovával Vlora, és halkabban folytatta. – Meg kell állnunk az éjszakára.
Csoda, hogy egyik ló sem bukott fel a sötétben. Az emberek kimerültek.
– Sötétben? De hiszen még bőven van fény.
Gavril szólt pár szót az emberekhez, majd odalovagolt hozzájuk.
– Neked, a te átkozott lőportranszodban – válaszolta. – Ami túl régóta tart. Már az éjszakát sem tudod
megkülönböztetni a nappaltól.
– Miről beszélsz? – Tániel megdörzsölte a szemét, és most először érezte a feszültséget a vállában, a
sajgást a lábában. Talán tényleg leszállt már az éj. – Biztos az imént ment le a nap.
– Majdnem éjfél van – világosította fel halkan Vlora.
 Aggodalom ült a szemében, és ez feldühítette Tánielt. Mit érdekli ez őt? Már azon volt, hogy leszidja,
és szól az embereknek, hogy folytatják az utat, de amikor végignézett a csapaton, csupa csipás szemet és
fáradt alakot látott.
– Letáborozunk – mondta. – Norrine és Flerrier, maguké az első őrség. Enyém a második. Vlora, Doll,
harmadik őrség. Hajnalban megyünk tovább. – Úgy szállt le a nyergéből, hogy a lova közé és Vlora közé
kerüljön, és örömmel hallotta, hogy a lány odébb üget. Csak lőpormágusokat állított őrségbe, ezt a
módszert a kisebb küldetésekhez még az apjától tanulta. A lőpormágusok ugyan mind tisztek, viszont
kevesebb alvással is beérik, mint a normál katonák.
Húsz percbe telt, hogy lecsutakolja a lovát, aztán a többiektől kicsit távolabb telepedett le, és száraz
ágakból lőporral meggyújtott tüzet rakott. Kezét a lángok fölé tartotta, és próbálta kidörzsölni az ujjaiból a
háromnapnyi kantárszorongatás fájdalmát.
Az a belső nyomás még mindig úgy feszült a bordáinak, akár egy szabadulni vágyó vadállat.
Kimerültségét csak holmi árnyékként érzékelte agya hátsó zugában, és kételkedett benne, hogy akár egy
szemhunyásnyit is aludni fog, amíg ki nem szabadítja Ka-poelt.
– Norrine és Doll felmérték a terepet – szólalt meg Gavril, ahogy csendben kivált az erdő sötétjéből, és
leheveredett Tániel mellé. – Senki sem áll lesben az út mentén. Nyugodtan tüzet rakhatunk. – Szárazon
pillantott le a Tániel keze alatt ropogó lángokra.
A lőpormágus torka kiszáradt. Pokolba is, Tamás vajon mit mondana erre? Elvileg Tániel vezette a
csapatot. Neki kellett volna előreküldenie a felderítőket, egyeztetnie az őrökkel, aztán szólni az
embereknek, hogy gyújthatnak tüzet vagy sem.
– Kösz – nyögte ki.
– Szóra sem érdemes. – Gavril addig fészkelődött, míg kényelmesen nekidőlt egy farönknek, és egy
flaskát vett elő a mellényzsebéből. – Italt?
– Nem.
Gavril belekortyolt.
– Ettél már ma?
– Persze. – Valójában nem emlékezett rá, hogy evett vagy sem. Az utolsó tizenvalahány órát, akár egy
ködös álmot, alig tudta felidézni.
Gavril elővett egy papírba csomagolt rudat, és Tániel ölébe dobta. Katonai fejadagnak tűnt.
– Jól vagyok – nyújtotta neki vissza Tániel.
– Egyél, te makacs barom. Adómra mondom, mit képzelsz, ki vagy? Az apád?
Tániel lenyelt egy kikívánkozó választ, és kicsomagolta a száraz marhahúst és a kétszersültet. Már félig
elfogyasztotta az ételt, amikor rájött, hogy a nagydarab őrparancsnok pontosan azt a reakciót csikarta ki
belőle Tamás említésével, amit akart. Beleszipogott a levegőbe, és próbált úgy tenni, mintha véletlenül
sem esett volna tökéletes manipuláció áldozatául.
– Semmit sem tudsz az apámról.
Gavril erre fulladozni kezdett, és köhögve fordult az oldalára.
– Ó, a pokolba is, fatrasztai rumot szívtam fel az orromba.
– Ezt meg mire véljem? – kérdezte Tániel. Homályosan rémlett neki, hogy valaki említette, Gavril
együtt szolgált Tamással, és bár ez csak pár hónapja történhetett, úgy érezte, mintha évek teltek volna el
azóta.
 – Azt mondtam, véletlenül rumot szívtam fel az orromba.
– Nem, úgy értem, a reakciód, amikor azt mondtam, „semmit sem tudsz az apámról”.
– Semmi, semmi. Majd máskor elmondom.
Gavril elhallgatott, és Tániel elmélázva tovább rágta és nyelte az úti fejadagot, benne az ízetlen,
kemény kétszersülttel. Gavril nézte, ahogy eszik. Furcsán nyugtalanító élmény volt, főleg egy ilyen
medveszerű emberrel.
– Kértél volna belőle? – kérdezte Tániel.
– Már órákkal ezelőtt ettem. – Gavril újra meghúzta a flaskáját. Tekintete a kis tűzre tévedt.
Tániel végzett az étellel, és a kulacsa után matatott. Gavril erre ismét felkínálta neki a flaskáját, a
lőpormágus pedig ezúttal el is fogadta. A rum végigégette a torkát, és enyhén édeskés utóízt hagyott maga
után.
– Hol szerezted azt a sebhelyet?
Gavril felvonta a szemöldökét, majd csupasz csuklójára nézett. Rózsaszín vonal húzódott végig vaskos
alkarján, és a kézfején végződött. Lejjebb húzta a kabátja ujját, hogy eltakarja.
– Túl szigorú vagy az öregeddel – jegyezte meg.
– Hogyan?
– Tamás kétségkívül egy vén szarházi, de megpróbált jó apádnak lenni.
– Ehhez aztán rohadtul nincsen semmi közöd. – Tániel érezte, hogy elvörösödik.
Gavril békülékenyen emelte fel a kezét.
– Bocsánat, bocsánat. Mindössze egy megfigyelést tettem.
Hosszú percekig ültek némán, míg Tániel hagyta lecsillapodni a dühét. A teli has kellemes érzésétől
elnehezedtek a szemhéjai, és kezdett reménykedni benne, hogy talán mégis tud majd egy kicsit pihenni.
– Vele voltál a hadjáraton? – kérdezte Tániel. – Kezben? Ellenséges vonalak mögött?
– Igen.
– Rossz volt?
Gavril hosszú pillanatokig nem szólt semmit. Tániel oldalról figyelte az arcát, és csak most tűnt fel
neki, hogy legalább tizenöt kilóval kevesebbet nyomhat, mint hónapokkal ezelőtt, a Délormon. Arca jobb
felén új, fakultsága alapján gyógyító mágiával kezelt sebhely húzódott, és mindkét szeme alatt zúzódások
maradványai éktelenkedtek.
– Igen – válaszolta végül Gavril. – Lovakat öltünk le a húsukért. Kez dragonyosok loholtak a
nyomunkban. Összeszedtük az emberek lőporát és minden ételét, hogy fejadagokra osztva adjuk vissza
nekik. Egy katonánkat pedig le kellett lőnöm, mert kiderült, hogy ellopta kétheti fejadagunkat.
Tamás már mesélt neki hasonló történeteket a gurlai hadjáratokról. Csakhogy azok évtizedekkel ezelőtt
estek meg a világ másik végén. Ez meg mostanság történt a Kilencek szívében.
– Tamás parancsnokságot bízott rád?
Gavril megvonta széles vállát.
– Persze. Kellett neki valaki hozzám hasonló. A Hegyőrségen megismered az emberiség legrosszabb
arcát. Elítéltek és adósok, tolvajok és bolondok. Pokolba, hiszen te is emlékszel. Nem éppen Adró
büszkeségei, távolról sem. Márpedig ha őket képes voltam kordában tartani, akkor fél kézzel
megbirkózom Tamás gyalogságával is, míg a másik kezemmel a hírnököket és a lovasságot irányítom.
– Igaz, sosem hetvenkednél vele – horkant fel Tániel.
 – A hetvenkedés olyasmi, amit az öklöddel kell megtámogatnod. – Gavril felemelte egyik sonkaméretű
kezét. – Hagyhatnám, hogy az eredmény magáért beszéljen. – Kabátujja visszacsúszott a karján, és ismét
felfedte hosszú sebhelyét. Gavril egy pillanatig elgondolkodva tanulmányozta, majd így szólt: – Ezt a
Keztől kaptam. Adrói kéket viseltek, én meg túlságosan előrelovagoltam a fő seregünktől. Elkaptak, a
szart is kiverték belőlem, és Alvationbe vittek. Ott kezdtek csak igazán megdolgozni.
Felemelte az ingét, és megmutatta a hasán húzódó számos sebhelyet.
– Amikor nem adtam meg nekik az információt, amit kértek, eltörték a csuklómat. A csont egyenesen
átszakította a bőrt. Istenem, azóta nem sikoltottam úgy, hogy fiúkoromban átrohant a lábamon egy kocsi.
– Alvadón? – kérdezte Tániel. Úton a béketárgyalásokra beszélgetett egy kicsit Olemmel, Tamás
testőrével, aki mesélt neki egy s mást a hetedik és a kilencedik dandár katasztrofális utazásáról Kezen és
Deliven át.
– Akkor ez csak mostanában történt?
– A deliv gyógyító Kiváltságosok értik a dolgukat. Mondtam nekik, hogy hagyják meg a sebhelyeket.
Úgy hitelesebben tudok mesélni róluk.
– Egy pillanatra elhallgatott. – Hallottam Bóról. Ha időben eljuttatják őt a deliv gyógyítókhoz,
lényegében olyan lesz, mint újkorában.
Azokkal a szinte teljesen elégett lábakkal aligha. És ez egyébként is egy nagy „ha”. A következő szavak
csak úgy kibuktak belőle.
– Nem hibáztatod Tamást?
– Miért? – Gavril böfögött egy nagyot, és újra meghúzta a fkskáját.
– Amiéit kez fogságba estél. Amiért megkínoztak.
– Tisztázzunk valamit. – Árnyék suhant át az őrparancsnok arcán.
– Az egyetlen, akit hibáztathatok, amiért elkapott a Kez, az én magam vagyok. Tamás pedig az, aki
utánam jött. A tüzes poklon át hajszolta az embereit, és alkut kötött egy régi, megharagított szeretőjével,
hogy megmentsen. Fiam, én aztán magamra haragítottam pár szeretőt, és annyit mondhatok, olyan
kibékíteni őket, mint arrébb vinni egy hegyet. Főleg egy olyan büszke embernek, mint Tamás.
Tánielt meglepte Gavril kirohanása. Szóra nyitotta a száját, de az őrparancsnok megelőzte.
– Sok mindenért hibáztattam Tamást az életemben. Van, amiért jogosan, de a legrosszabbakban... nos,
csak annyit mondok, hogy azokban teljesen ártatlan. Egyébként is, a Kez foglyaként megtehettem valamit,
amire sosem hittem volna, hogy esélyem nyílik.
– Mit?
– Arcon köphettem azt az embert, aki meggyilkolta a nővéremet.
Egy elpattanó gally egy sötétségből kiváló alakra irányította Tániel figyelmét. Odahunyorogva rájött,
hogy a lőportransza kezd elmúlni. A következő pillanatban Vlora lépett be a tűz fénykörébe.
– Megbocsátana egy percre, Gavril? – kérdezte udvariasan.
Az őrparancsnok sóhajtott egy nagyot, és felállt.
– Amúgy is pisálnom kell – motyogta, és elcsoszogott a sötétségbe. Vlora nem Gavril helyére ült le,
hanem a tűz másik oldalára, Tániellel szemben. Tániel a lángokba bámult. Érezte magán a lány tekintetét,
úgy bizsergett az elméjében, akár egy hatodik érzék. Ez vékony lepedőkre és árnyékos hálószobákra
emlékeztette, és arca akarata ellenére megmelegedett.
Fogott egy gallyat, és megpiszkálta vele a tüzet.
 – Mit akarsz?
– Beszélgetni – válaszolt halkan a lány.
– Hát akkor – mordult fel Tániel –, csak rajta.
– Én...
– Mit keresel itt? – szakította félbe Tániel. A nyomás, hogy Ka– poel után vágtasson, végre kiutat talált
belőle, és sokkal hangosabban buktak ki belőle a szavak, mint tervezte. A többi kis tábortűz körül fejek
fordultak feléjük. – Miért – kérdezte halkabban – kísértesz engem folyton?
– Kísértelek? – hőkölt hátra Vlora. – Azért jöttem, hogy segítsek.
– Miért? Tamás küldött? Nem, azt nem hinném. Ő azt akarta volna, hogy maradj ott vele a következő
csatára. Te és én vagyunk a legjobb céllövői, és nem küldött volna el téged egy ilyen kritikus helyzetben.
– Én kértem, hogy jöhessek.
Tániel olyan közel hajolt hozzá, hogy már érezte az arcán a tűz melegét.
– Miért? – Könnyeket látott volna a lány szemében? Nem számított. Választ akart. Hirtelen minden mást
jelentéktelennek érzett ebben az ő apró világában. – Gyerekkorunk óta barátok vagyunk. Szeretők voltunk.
Erre kitépted a szívemet, és a földre hajítottad. – Vadul gesztikulált. – Behintetted sóval, aztán lassú
lángon sütögetted! – Mintha kuncogást hallott volna az erdőből, de nem érdekelte. – Miért gúnyolsz
engem?
Vlora arca először elolvadt, majd újrarendeződött, ahogy sajnálkozását acélos határozottság váltotta
fel. Állkapcsa összeszorult, arca megfeszült, és Tániel úgy érezte meg benne a harcot, ahogy egy vén
tengerész a közelgő vihart.
– Szerinted én arra vágytam, hogy két évre magamra hagyj? Addig az éjszakáig, míg rám találtál, sosem
volt más szeretőm rajtad kívül. Bo egyszer ugyan megcsókolt gyerekkorunkban, de ennél a pontnál véget
vetettem a dolognak.
– Hogy mit csinált? – Tániel úgy érezte magát, mintha vágtázó lova hirtelen elhagyta volna egyik
patáját.
Vlorát nem állította meg a zavara.
– Sosem volt más szeretőm, rólad viszont nagyon is hallottam a pletykákat. Kétlövetű Tániel. A
fatrasztai függetlenségi háború hőse. Jobbra-balra kez Kiváltságosokat öldös. Százával bűvöli el a nőket.
Éjjel-nappal egy kis, barbár varázslónő gondoskodik róla.
– Sosem voltam hűtlen.
– Én máshogy hallottam.
– Hazugságok! Én láttalak egy másik férfi karjaiban. Saját szememmel!
– Sajnálom!
Tániel előrendült, és dühe már félig átvitte a tűz fölött, amikor megtorpant.
– Mi?
Vlora orrlyukai kitágultak.
– Most próbálom harmadszor elmondani neked. Borzalmas hibákat követtünk el. Azzal, hogy elmentél
Fatrasztába. Azzal, hogy ágyba vittem azt a pozőrt. Hiba hiba hátán.
Tániel lassan visszaült a hálózsákjára. Valahol mélyen belül szerette volna a karjaiba venni Vlorát, és
megnyugtatni, de tudta, hogy az csak... komplikálná a dolgokat. Végeztek egymással, és ezen már semmi
sem változtathatott. És Tánielnek ott volt Ka– poel. Feltéve, hogy még él.
 Azt hiszi, hazudok. A gondolat, mint derült égből a villám hasított belé. Azt hiszi, Ka-poellal már két
éve szeretők vagyunk.
– Vlora – szólalt meg. A név idegenül hangzott az ajkain, minthogy hónapokig nem volt hajlandó
kimondani. – Én és Ka-poel. Mi csak mostanában kezdtünk... – Elhallgatott. – Vissza kell kapnom őt.
– Meg fogjuk menteni.
Így akart volna bocsánatot kérni? Valamiféle önfeláldozással?
– Miért? – Tudnia kellett.
– Mert még mindig szeret téged, te ostoba tök. – Gavril hangja Tánieltől balra érkezett a sötétségből, és
a lőpormágus rájött, hogy korábban is az őrparancsnok nevetését hallotta. Talpra ugrott, és kirántott
karddal esküdözött, hogy kettévágja a nagydarab férfit.
De Vlora reagált gyorsabban. Beugrott a sötétségbe, és kirángatta Gavrilt a tűz mellé, majd úgy vágta
földhöz, akár egy gyereket, pedig csak feleakkorára nőtt, mint ő. Vlora állkapcsa dühösen remegett.
Gavril megvonaglott a földön, és beletelt egy pillanatba, hogy nyilvánvaló legyen, olyan erősen nevet,
hogy könnyek csordulnak ki a szeméből. Vlora Gavril bordáira lépett, kicsikarva belőle egy „Uh”-ot,
amelyet azonban újabb röhögés követett.
– Mi olyan vicces, te kövér rohadék? – Vlora megragadta a haját, és a térdéhez emelte a férfit, mire az
abbahagyta a nevetést. Szeme veszélyesen megvillant.
– Vlora... – Tániel előrelépett, hogy ha kell, közéjük vesse magát.
– Szereted beleütni az orrod mások dolgába, mi? – sziszegte Vlora egyenesen Gavril fülébe. – Akkor
lássuk, mit szólsz ehhez: Tániel, ez a szőrös segg itt a nagybátyád. A Délormon azért nem mondta el
neked, mert szégyellte, hogy ő a Hegyőrség részegese, most meg azért, mert... nos, fogalmam sincs. –
Azzal belerúgott Gavril hátába, és elviharzott a sötétségbe.
Gavril megtámaszkodott a kis tűz fölött, és fürgén talpra állt. Kitörölte szeme sarkából a nevetés
könnyeit, Vlora után nézett, majd pedig Tánielhez fordult. Látva merev pillantását, félénken elvigyorodott,
és felé nyújtotta a flaskáját.
– Italt?
– A rohadt nagybátyám? – kérdezte Tániel.
Gavril derékból meghajolt.
– Pensbrooki Jakola, szolgálatodra, unokaöcsém.
 27.

FEJEZET

Adamat beleremegett annak emlékébe, amikor utoljára az Égbolt Palotában járt. Több mint hat hónapja
történt, az éjszaka közepén, amikor Tamás tábornagy érte küldetett, hogy nyomozza ki, mit jelentenek az
adrói királyi társaság tagjainak utolsó szavai. A hatalmas palota kertjei sötéten és őrizetlenül tátongtak, és
ez olyan mély nyugtalanságot plántált belé, amely még ma is elkísérte ide.
Bár, ismerte el magában, a ma reggeli nyugtalansága valószínűleg más természetű.
Lord Claremonte a néhai Lord Vetas munkaadója volt. És bárki, aki egy olyan szörnyeteget alkalmaz,
bizonyosan ő maga is szörnyeteg. Adamat minden porcikája azt súgta, hogy forduljon meg, és fusson,
térjen haza, zárja be az ajtót, és soha többé ne vállaljon munkát a városban – és forduljon fel Ricard és
Tamás és Claremonte és bárki más, aki részt vesz ebben a halálos táncban.
Csakhogy ígéretet tett Ricardnak, így aztán megigazította a kabátját, és leporolta kalapja karimáját.
A kertben túlburjánzott a nyáron gondozatlanul hagyott növényzet, és mindenfelé a Brudánia-Gurla
Kereskedőtársaság színeit viselő őrök tucatjai álltak. Adamat hintója rágördült a felhajtóra, majd túlment
a hatalmas, ezüstbevonatú ajtókon, végig a palota eleje mentén, hogy aztán beforduljon egy sarkon, és
megálljon a szolgálók bejárata előtt.
Adamat akkor lépett ki a hintóból, amikor három rendőr és a rendőrkapitány is a sajátjukból. A
kapitány megemelte a kalapját Adamat felé, majd odalépett a meglehetősen közönséges dupla szárnyú
ajtóhoz, és kétszer bekopogott rajta.
Az ajtó résnyire nyílt. A kapitány váltott pár szót valakivel, majd elindult befelé, nyomában a
rendőrökkel. Adamat követte őket.
– Maradj közel – mondta SouSmith-nek, ahogy a nagydarab férfi kilépett mögüle a hintóból. – A
legkevésbé sem bízom Claremonte-ban. – Kocogva érte utol a rendőrkapitányt. – Mi a francot csinál itt
Claremonte? – kérdezte.
– Indul a miniszterelnöki választáson – válaszolta Hewi kapitány rezzenetlen arccal. Az éles eszű,
halk szavú, világosbarna haját kis sapkája alá csavaró nő bő civil öltözéket viselt, amely valahogy
egyszerre hatott praktikusnak és elegánsnak. Hewit a Vaskirály nevezte ki nem sokkal a halála előtt, és a
pletykák szerint az elsők között értesítették a puccsról. Amikor meghallotta, hogy a Vaskirály fiát ki fogják
végezni, híres szavai így hangzottak: „Rohadtul ideje már.”
– Úgy értem, itt. A palotában.
– Kibérelte a várostól – válaszolta Hewi. – Itt szállásolta el a csapatait és a Kiváltságosait.
– És mi csak úgy hagytuk neki?
– Amennyire tudom, az Ispán egyezett bele. Jobb, mintha csak üresen állna az épület és a birtok.
Claremonte csillagászati összegeket fizet a használatukért, a városnak pedig szüksége van a pénzre.
 – Csodálkozom, hogy Tamás nem égette porig az egészet.
– Én nem. Része a kulturális örökségünknek. Több mint négyszáz éves. Sok fal és mennyezet már
önmagában is kész művészet. Azt hiszem, Tamásnak több esze van, semhogy dacból elpusztítsa mindezt.
Adamat beismerte magában, hogy a kapitánynak igaza van. Ahogy áthaladtak az üres konyhákon, feltűnt
neki, hogy még azok falait is élénk freskók borítják.
– Ugyanakkor – tette hozzá Hewi – Tamás a műremekek és bútorok nagy részét elvitette a nemzeti
galériába. Úgy hallottam, egy részüket eladták, hogy tartozásokat rendezzenek belőlük, a többit pedig
kiállítják a nyilvánosságnak. Szerintem dicséretes.
– Bár sokkal biztonságosabb lett volna, ha a nemesség minden nyomát elpusztítják.
– Valóban. Úgy tűnik, Tamás messze nem csak egy egyszerű pragmatikus. Ki hitte volna?
A konyhákból kiérve felmentek a cselédek lépcsőjén. Adamat hallotta, hogy a palota mögötti folyosók
kész labirintust alkotnak, de most először tapasztalta a saját bőrén. Annyi sarkot kerültek meg Claremonte
egyik inasának nyomában, hogy könnyen el tudta képzelni, az ő Fortélya nélkül a legtöbben eltévednének
köztük. Folyton megállt, hogy sürgesse SouSmith-t, nehogy a bokszoló figyelmét elvonja a hely művészi
kivitelezése.
Több tucatnyi, egyre nagyobb és egyre díszesebben aranyozott szegélyekkel és mind színesebb
freskókkal teli szoba mellett haladtak el. Egyes helyiségekben teljes falakat foglaltak el a márvány
kandallók. A legtöbben behúzták a függönyöket, így árnyékba borultak, a kevés megmaradt bútort pedig
fehér lepedőkkel takarták le, hogy távol tartsák róluk a port.
Az inas hirtelen oldalra lépett, és egy ajtónyílás felé tessékelte őket.
Hewi és a rendőrtisztek beléptek. Adamat egy pillanatra megállt, és eltűnődött rajta, van-e valami
jelentősége annak, hogy Claremonte a cselédek folyosóin és átjáróin hozatta fel őket, nem pedig az óriási,
visszhangzó csarnokokon és hatalmas ajtókon át. Talán így tudatta velük, hogy alacsonyabb rendűek nála?
Adamat SouSmith-re sandított, hogy egy kis önbizalmat nyerjen, majd belépett az ajtón.
– Jöjjenek csak, jöjjenek! – Claremonte hangja lepattant a boltozatos mennyezetről. A szoba tízszer
tizenhárom méteres lehetett, és a többivel ellentétben, amelyek mellett elhaladtak, teljes egészében
ezüsttel dekorálták ki: fémes festékkel bevont falak, ékes ezüstszegélyek. Még a kétoldalú kandalló is a
falakhoz passzoló, világos és sötétszürke márványból készült. A mennyezet freskóján egy mitikus hős
kötött alkut egy kétarcú égi teremtménnyel.
Brude. Természetes, hogy Claremonte egy olyan szobát választott, amelyet Brudánia kétarcú
védőszentjének tekintete vigyáz.
Claremonte mutatós köntöst és selyempizsamát viselt, bár már reggel kilenc óra is rég elmúlt. Lustán
henyélt egy hintaszékben az egyik kertre néző ablak mellett, egyik kezében egy csészével, a másikban egy
újsággal. Ahogy közelebb értek hozzá, felállt, és megismételte üdvözlését.
– Elnézést kérek, amiért még nem öltöztem fel, Kapitány. Hosszúra nyúlt a tegnapi éjszakám, a
kampánybeszédemen kellett dolgoznom egy ma délutáni találkozómra a Szövetség a Városi Kertekért
egyesülettel.
Hewi kezet nyújtott neki.
– Köszönjük, hogy ilyen hamar fogadott minket.
– Egyáltalán nem probléma. Á, Adamat felügyelő, jó reggelt kívánok önnek, uram.
– Jó reggelt – köszönt Adamat mereven. Egy izzadságcsepp kúszott le a tarkóján.
 – Hogy van a kedves felesége és a gyermekei?
Adamat magára erőltetett egy halvány mosolyt. Ez szörnyű hiba volt.
– Nem tudtam, hogy már ismeri a felügyelőt – jegyezte meg Hewi.
– Vagy, hogy találkozott a családjával!
– A felügyelő azok között volt, akik üdvözöltek a városba érkezésemkor – mondta Claremonte egy
nagylelkű mosollyal. – A feleségét pedig hírből ismerem.
Mások számára Claremonte mosolya kedvesnek tűnhetett, Adamat azonban csupa gúnyt látott benne.
Claremonte kezet nyújtott neki.
– Elnézést, ha nem fogadom el – mondta.
– Hát persze. – Claremonte szinte dorombolt. – Hewi... szólíthatom Hewinak? Hewi, csak arra tudok
gondolni, hogy a Ricard Tumblarral tegnap történt szerencsétlen incidens kapcsán kíván kikérdezni
engem.
– Ez így igaz – bólintott a kapitány.
– Szeretném biztosítani, semmi közöm nem volt hozzá. – Claremonte visszasétált az ablaknál álló
székéhez, és lobogó köntösével kecsesen leült.
– Megkínálhatom önöket reggelivel? Tojással? Kávéval? Keksszel?
– Nem, köszönjük – válaszolta Hewi. – Ugye megérti, hogy bele kell néznünk a nyilvántartásaiba? Ez
egy kiemelt fontosságú ügy, ön pedig Mr. Tumblar ellen indul Adró miniszterelnöki pozíciójáért. A
motivációja és az eszközei is adottak egy ilyen merénylet végrehajtására.
– Megértem. Az emberei szabad hozzáférést kapnak a nyilvántartásokhoz, és kikérdezhetik az
alkalmazottaimat. Feltéve, természetesen, hogy nem akadályozzák a kampány menetét.
– Mindent megteszünk, hogy diszkréten folytassuk le a nyomozást.
– Nagyon köszönöm.
Adamat ismét végigpásztázta a szobát a tekintetével, hátha talál valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét
– és hátha így képes lesz uralkodni magán. Egy jó felügyelő nem engedheti, hogy elhatalmasodjanak rajta
az érzelmek.
Claremonte székén kívül három másik is állt a szobában, de a férfi nem kínálta őket hellyel. Az ablakon
besütő napfény hosszú árnyékokat vetett a padlóra meg a falakra, és megnehezítette, hogy közvetlenül
Claremonte-ra nézzenek. Stratégiai elhelyezkedés, vagy szerencsés véletlen?
Volt valami ebben az egészben, ami zavarta Adamatot, de nem tudta megállapítani, mi az.
Stratégiai elhelyezkedés, döntötte el. Olyasvalaki, mint Claremonte, semmit sem bíz a véletlenre.
Vagyis a pizsamája is jelent valamit. Közönyösséget? Tiszteletlenséget?
– Lord Claremonte – szólalt meg Adamat, belevágva az éppen beszélő férfi szavába. – Tud bármi okkal
szolgálni nekünk, hogy miért ne akarná holtan látni Ricardot?
Claremonte hátrahőkölt.
– Természetesen, többel is. Egyrészt egy Mr. Tumblar elleni támadás, ha sikertelennek bizonyul, csak
megnöveli az emberek iránta érzett szimpátiáját.
– Vagy rávilágít előttük a gyengeségére.
– Talán, de Mr. Tumblart meglehetősen kedvelik. Másrészt, ha ő meghalna, a helyettese követné a
posztján, nekem pedig semmi kedvem Kétlövetű Tánielhez hasonló háborús hős ellen indulni a
választásokon. Főleg, hogy olyan képtelen pletykák terjengnek róla, hogy megölt egy istent. Szinte már
olyasféle kultusza van az emberek körében, mint az apjának.
A kérdés az, hogy Tániel valóban elindulna-e a választásokon, gondolta Adamat, de úgy döntött, ezt a
kérdést megtartja magának. Még csak az kéne, hogy ötleteket adjon Claremonte-nak.
– Vagyis úgy gondolja, akkor van a legnagyobb esélye a győzelemre, ha Ricard él?
– Igen. Ha él és egy darabban van. – Claremonte szomorkásán rázta a fejét. – Függetlenül attól, hogy ki
követte el a merényletet, a nyilvánosság egy része bizonyosan engem fog hibáztatni. Részemről jobban
örülnék annak, ha az egész meg sem történt volna. Most jól mennek a dolgok... az emberek elfogadnak
engem, és a támogatók is csak úgy özönlenek hozzám. Éppen most tettem szert egy hihetetlenül nagy
támogatóra. A választásokig alig több mint egy hónap van hátra, és egy ilyen merénylet, amely
destabilizálhatja a nyilvánosság véleményét, csakis a káromra lehet.
– Megkérdezhetem, ki ez a nagy szponzor?
– Néhány hét múlva megtudja Adró maradékával együtt. Ő az ütőkártyám, ha szabad így fogalmaznom.
Nem szeretném, ha túl korán híre menne.
– Értem. Elnézést, hogy félbeszakítottam, kapitány – mondta Adamat, és elhallgatott.
Hewi egy pillanatig Adamatot méregette, majd visszafordult Claremonte-hoz, és feltett neki egy sor
általános kérdést. Adamat örömmel hallotta, hogy kicsit keményebb hangot üt meg vele, mint Manhouch
eltávolítása előtt tette volna. Hallotta a rendőrségnél szolgáló barátaitól, hogy a nyomozások sokkal
könnyebbé váltak, amióta a nemesség előtti lebomlás nem standard része a munkájuknak.
Adamat percekig hallgatta a kérdéseket, majd kislisszolt a szobából, be az Égbolt Palota északi
szárnyának nagy csarnokába. Ki kellett tisztítania a fejét. Valami abban a szobában zavarta. A probléma a
tudata peremén kóválygott, de sehogy sem talált fogást rajta.
Végigment a csarnokon, sétapálcája koppanásait és az őt követő Sou-Smith nehéz lépteit hallgatva.
Ezeket a zajokat leszámítva tökéletes csend vette körül. Különös, figyelembe véve, hogy Claremonte
ötezer embere állomásozott a birtokon. Adamat nagyobb aktivitásra számított.
Ekkor valamilyen hang ragadta meg a figyelmét. Hallgatózva követte három üres nappalin át, és be egy
negyedikbe, ahol kiderült, hogy a kaparászó nesz ötven egyszerre forgó tollból ered. Egy szalont hivatali
irodává alakítottak. Több tucatnyian ültek a szobában elhelyezett asztaloknál, és mind szorgalmasan
dolgoztak, miközben egy munkafelügyelő járkált a sorok között, és néha odahajolt egy-egy hivatalnokhoz,
hogy a fülébe suttogjon valamit.
Adamat folytatta a palota szárnyának felfedezését. Még két szobát talált Claremonte alkalmazottaival,
egy másikat pedig nyomtatóberendezésekkel. A gépek hidegen és üresen álltak, de nemrég még
használhatták őket, mert a helyiséget gyapotszövettel vonták be, hogy elszigeteljék a hangot. Több ezer
újságpapírt akasztottak fel száradni a boltozatos mennyezetről lógó kötelekre.
Szóval Claremonte saját újságot nyomtat, amellett, hogy több nyomdát is megvett Ricard
versenytársaitól. Okos.
– Claremonte nagyon magabiztosnak tűnik – szólalt meg Adamat, szavai végigvisszhangzottak a
folyosón.
– Igen – morogta SouSmith. – Túl magabiztosnak.
– Nem tetszik ez nekem. Nem hallottál valamit a szponzoráról?
SouSmith a fejét rázta.
– Az emberek beszélnek. Vannak, akik kedvelik őt. Vannak, akik gyűlölik. Semmi sem biztos.
 Hát, ez nem sokat segített. Adamat a sétapálcája markolatán dobolt az ujjaival.
– Nem láttál valami különöset Claremonte-ban?
SouSmith vállat vont.
– Kedvesnek tűnt. – Megropogtatta az ujjait a visszhangos csarnokban, és sötétség suhant át az arcán.
Lord. Vetas megölette SouSmith unokaöccsét, és SouSmith ezt sosem fogja elfelejteni. Adamatban csak
ekkor merült fel, hogy talán mégsem kellett volna idehoznia a bokszolót.
Persze, ha SouSmith áttolná Claremonte fejét egy falon, azzal kétségkívül mindenki életét nagyban
megkönnyítené.
– Csak van valami, ami... – Adamat elhallgatott, ahogy visszaértek az ezüst nappaliba. Claremonte
gyanakodva méregette őt és SouSmith-t, de nem kérdezte, merre jártak.
– Á, itt van – szólalt meg Hewi. – Épp menni készültünk, felügyelő.
– Kalapjával türelmetlenül intett az ajtó felé.
– Elnézést, kapitány – mondta Claremonte –, de válthatnék pár szót Adamattal négyszemközt?
Hewi bólintott, és távozott a szobából. Adamat szíve hirtelen gyorsabban kezdett verni. Egyedül?
Claremonte-tal? A kísértés, hogy agyonüsse a sétapálcájával, túl nagynak bizonyulhat. Biccentett
SouSmith-nek, és a következő pillanatban kettesben maradt a kereskedőtársaság fejével.
– Felügyelő. Remélem, a múltbeli kellemetlenségek, amelyek ön szerint megestek köztünk, a múltban
maradhatnak.
Adamat a nyelvére harapott. Az emberei elrabolták a feleségemet és a családomat! Felfoghatatlan
dolgoknak tették ki őket, és a fiam halálát okozták! Nem nyugszom, amíg él.
– Ahogy mondja – vette elő egy régi válaszát, amelyet akkor használt, amikor kínos beszélgetésbe
keveredett egy nemessel.
– Ne vesztegesse rám az idejét, felügyelő. Nem én próbáltam megölni Mr. Tumblart. És nem tudom, ki
tette. Felajánlanám a segítségemet a nyomozáshoz, de kétlem, hogy elfogadná.
– Meglátjuk – mondta Adamat, felvéve Claremonte leereszkedő hanghordozását. – Köszönöm a
tanácsát.
Claremonte gyorsan felállt a székéből, és a szobán átvágva Adamat mellé állt. A nap éppen mögüle
sütött, ragyogó glóriát vonva Claremonte köré, és félrenézésre kényszerítve Adamatot.
– Ha holtan akarnám tudni Mr. Tumblart, Adamat – suttogta alig hallhatón Claremonte akkor már halott
lenne.
– Vagy az emberei elbarmolták a dolgot.
Claremonte felhorkant.
– Valóban. Ön nagyon gyanakvó ember, felügyelő. Vigyázzon, nehogy ez legyen a veszte. – Claremonte
elfordult tőle, és Adamat kísértésbe esett, hogy lesújtson rá. Egyetlen jól irányzott ütés a sétapálcájával
megbénítaná... aztán megfojthatná, mielőtt bárki visszajönne a szobába.
Ehelyett megpróbált előállni valami szellemes visszavágással. Amikor nem sikerült, csatlakozott
Hewihoz, SouSmith-hez és Hewi rendőreihez a cselédfolyosókon.
– Mit akart? – kérdezte Hewi.
– Semmi fontosat – mormogta Adamat.
Kivezették őket a folyosók és cselédbejáratok labirintusán át a palota oldalán, és Adamat beszállt a
hintójába. Amikor SouSmith is beült, a kocsi erősen megbillent alattuk. Adamat megkopogtatta a tetőt a
sétapálcájával, de a hintó nem indult el.
– Felügyelő – bukkant fel Hewi az ablakban. – Jobb lenne, ha távol maradna Claremonte-tól.
Jobb lenne. De nem fogok.
– Feladatom van, kapitány. Minden tisztelettel.
– És minden tisztelettel, maradjon távol tőle. Nem Claremonte a mi emberünk.
– Honnan tudja?
Hewi megemelte a kalapját, és behajolt a hintóba. Aztán SouSmith-re sandított, és intett Adamatnak,
hogy szálljon ki. Nagyjából tucatnyi lépésre távolodtak el a hintótól.
– Az egyik rendőr, aki velem volt, egy Fortélyos – magyarázta halkan.
– Nem verjük nagydobra, mert nagyon nehéz látni őt a Másban egy harmadik szemmel.
– Mi a Fortélya? – kérdezte Adamat.
– Megesküszik, hogy titokban tartja?
Adamat bólintott.
– Hallja a hazugságot. Mindig tudja, hogy valaki az igazat mondja, vagy sem. Ő az egyik titkos
fegyverünk, és ha valaha híre megy, a Tulajdonos kétségkívül megöleti.
Adamat füttyentett.
– És jó okkal. – Hallott már ilyen Fortélyosokról. Ez az egyik legértékesebb Fortély a világon, és
nagyon ritka. Adamat meg akarta kérdezni, mit csinál az illető az adopesti rendőrségen, amikor ilyen
adottsággal egy király igazmondója is lehetne, és úgy élhetne, nos, mint maga a király. De ezzel várnia
kell.
– És szerinte Claremonte nem hazudott?
– Egyetlen szóval sem. Amikor azt mondta, minden alkalmazottjával beszélhetünk, kicsit mellébeszélt,
de ez aligha meglepő. Egy hozzá hasonló embernek mindig vannak titkai. De nem ő rendelte el Ricard
megölését.
Adamat elbúcsúzott a kapitánytól, és egy nagy sóhajtással visszaült a hintójába.
– Valami fontos? – kérdezte SouSmith.
– Claremonte nem a mi emberünk.
– Hmm.
– Ahogy mondod. Halvány fogalmam sincs, hol kezdjem a nyomozást, ha nem Claremonte tette. – A
hintó megindult, és Adamat lassan sorra vette a fejében Ricard ismert ellenségeit. – Tudnom kell,
Claremonte-nak tényleg olyan jó esélye van-e a győzelemre, mint azt a jelek szerint gondolja. Talán lesz
egy kis... – Adamat elhallgatott, ahogy szöget ütött a fejébe egy gondolat.
– Mi az?
– A könyvtárba is el kell mennünk. Ennek várnia kell holnapig, de... Pokolba!
SouSmith felvont szemöldökkel nézett rá.
– Nos?
– Rájöttem, mi zavart annyira abban a szobában. Claremonte az ablaknál ült, háttal a reggeli napnak.
– És?
– És nem vetett árnyékot.
 28.

FEJEZET

– Tamás tábornagy!
A hang visszhangzott a sor mentén, és Tamás válla megfeszült, ahogy felismerte. Hallotta a közeledő
paták dobogását, és néhány gyalogos átkozódását, amiért valaki túlságosan közel lovagolt az alakzathoz.
Olem megfordul mellette a nyergében – nem azért, hogy a lovasra nézzen, hanem hogy megjegyezze
magának, mely katonáknak kell később lekevernie egy pofont.
Ez nem a tiszteletlenség ideje volt, még Adró ellenségeivel szemben sem.
– Szép napot, Beon – köszöntötte Tamás a mellette megálló lovast.
– Tábornagy – biccentett Beon. A Kez trón harmadik örököse jól festett. Sebei a deliv
Kiváltságosoknak köszönhetően szépen begyógyultak, arca kikerekedett a többhetes tétlenségtől és Sulem
vendégszeretetétől.
– Beszélnem kell önnel.
– Nekem úgy tűnik, már beszél is – jegyezte meg Tamás. Oldalsebe Sulem gyógyítóinak közbelépése
ellenére még mindig viszketett, és mintha továbbra is érezte volna azt a szúró kínt a húsában, bár hogy a
fájdalom valóban jelen volt, vagy csak egy régi barát árulása okozta, azt nem tudta megmondani.
Beon a húszas évei végén járt, arca mégis fiúsnak tűnt – a társaság mágiával igyekezett fiatalnak láttatni
a királyi családot –, és Tamás úgy vélte, a Kresimir Ujjainál zajlott csata sápadt sebhelyei komolyabb
külsőt kölcsönöztek neki. Levette a kalapját, és letörölte a homlokát.
– Négyszemközt, ha lehetséges.
Tamás összenézett Ölemmel. A testőr halványan elvigyorodott.
– Egy masírozás nem éppen a diszkréció helye, herceg uram – mondta Tamás.
– Komoly dologról van szó – ragaszkodott a kéréséhez Beon. – Hallottam... – Észrevette magát, a
menetelő gyalogságra sandított, és halkabban folytatta: – Hallottam, hogy elzavarta az apám hírnökeit.
Anélkül, hogy meghallgatta volna őket!
– Valakinek eljárt a szája, Ölem.
– Gondoskodom róla, uram – mondta Olem komoran.
Beon megmerevedett.
– Nem használok kémeket, de fülem attól még van, uram! Az emberei hangosan beszélnek egymással,
nekem pedig csak oda kell figyelnem, hogy tudjam, mi folyik a táborban.
– Talán nem ért egyet a módszereimmel? Inkább hagyom terjedni a pletykákat, mintsem hogy a kez
példát követve megfélemlítéssel elnémítsam a tábort. Fenntartja a morált.
– Ön kerüli a témát.
– A hírnökök? Igaz. Nincs mit mondanom nekik, és nincs mit hallanom tőlük. Hiszen tudja, mit tett az
apja.
– De vajon tényleg megtette? – kérdezte Beon. – Egészen biztos benne?
– Harminchét kez egyenruhát viselő gránátos holttestét találtuk meg, kez muskétákkal, bajonettekkel,
kardokkal és lőporral. Kez érmék lapultak az erszényükben, és Kez déli részén készült csizmákat viseltek.
Meglehetősen elsöprő bizonyíték.
– Egyetértenék, uram, de...
– De mi? – Tamásba kezdett visszaszáll ni a düh. Tisztelte Beont, sőt, még kedvelte is, már amennyire
képes volt egyáltalán kedvelni a kez királyi család egy tagját. Ügyes dragonyos és éles eszű férfi. Tamás
nem hitte volna róla, hogy ilyen naiv.
Mielőtt Tamás bármi mást mondhatott volna, Beon folytatta:
– De nem hiszem, hogy az apám tette volna. Miért mennének nyugatra a támadók dél helyett? Ha az
apám emberei lennének, egy ilyen vakmerő rajtaütés után egyenesen a kez vonalak felé indultak volna.
– Azért mentek nyugatnak, mert a tábor hátsó részére csaptak le, így könnyebben és gyorsabban célba
érnek a nyugati úton, mert nem kell keresztülverekedniük magukat a dandárjainkon. És tényleg nem tudja
elhinni, hogy az apja ilyesmit tenne? Az apja, aki engedélyezte Alvation felégetését, hogy Delivet Adró
ellen fordítsa? Az apja, aki az ön saját szavai szerint akár ki is végezheti magát, amiért nem tudott
megállítani engem, ahelyett, hogy örömmel üdvözölné, mint az emberpróbáló hadjáratáról élve visszatérő
fiát? – Tamás megrázta a fejét. – Magyarázza el nekem. És érthetően tegye, mert attól tartok, ez ügyben
nem vagyok oly gyors felfogású, mint ön.
Beon dühösen pillantott Tamásra, és a tábornagynak erről eszébe jutott Ipille hírhedt vérmérséklete.
Lehet, hogy Beon ezért most megüti őt? És ha igen, vajon Olem azonnal lelövi? Valahol legbelül szerette
volna kideríteni. De ez most nem ennek az ideje.
– Ez nem Kez – mondta Tamás halkan. – És úgy döntött, hogy a deliv helyett inkább velem lovagol.
Megkapja a kellő tiszteletet, de a királyi vére itt nem sokat ér, Ipille fia.
– Még az apám sem szegne meg egy tűzszüneti egyezményt – szólalt meg Beon egy pillanatnyi csönd
után, és úgy rágta a szavait, mintha abban reménykedne, hogy meggyőzi magát az igazukról.
– Szerintem megtenné. Tudom, hogy megtette. Ha akarja, a saját szemével nézheti meg a gránátosok
holttestét. Pár kocsiban vannak a hadoszlop vége felé. Szándékomban áll az apja lába elé hajítani őket,
mielőtt őt magát meg egy tömlöcbe hajítom, hogy az átkozott országa összes létező kranájáért cserébe
adjam vissza a Keznek.
Beon kihúzta magát, ujjai egy nem létező szablya markolatára fonódtak.
– Túl messzire megy.
– Uram – szólalt meg halkan Olem. Tamás elszakította tekintetét Beonról, hogy a testőrére pillantson.
Olem a szájához tartotta a cigarettáját, ujjai fölött higgadtan nézett Tamásra.
A tábornagy dühe elpárolgott.
– Talán igaza van – mondta Beonnak.
– Akkor fogadja a hírnökeit! Azzal elkerülheti a további vérontást.
– Nem, nem. Nem az apjával kapcsolatban van igaza. Abban van igaza, hogy túl messzire mentem, és
ezért elnézést kérek. De az apja tűzszüneti zászló alatt támadott meg minket... mert valószínűleg nem tudta,
hogy Deliv már ilyen közel jár a fronthoz. Ezért a bűnéért megfizet majd, bár gyanítom, hogy inkább a
népe fog fizetni, nem pedig ő maga. A további vérontás elkerülhetetlen.
 Valami azonban zavarta Tamást. Ipille-nek tudnia kellett, hogy a deliv csapatok úton vannak. Tudnia
kellett, hogy Deliv már megrohanta Kez északnyugati részét. Akkor hát miért merészelne ilyen támadást
indítani az adrói tábor ellen?
Valahányszor elgondolkodott ezen, ugyanarra jutott: Ipille valahogy tudomást szerzett Ka-poelról és a
Kresimir feletti hatalmáról, és mindent a lány elfogására tett fel. Talán most is Kresimir felébresztésének
kulcsát keresi, hogy az isten mindent elpusztíthasson, ami az útjába kerül. Lehetséges, hogy Ipille tényleg
ennyire kétségbeesetté vált? Attól, amit Tániel arról az éjszakáról mesélt Tamásnak, amikor ellopta
Kresimir ágyneműjét, még mindig a hideg futkosott a tábornagy hátán. Még Ipille-ről is nehezére esett
elképzelnie, hogy egy ilyen őrült istenhez fordulna.
Tamás azon tűnődött, a deliv királyi társaság képes volna-e bármiféle ellenállást tanúsítani roppant
hatalma ellen.
De minderről nem szándékozott beszélni Beonnak. Inkább csak azt mondta:
– Az apja csupán késleltető taktikaként küldözgeti a hírnökeit. A lehető legtovább vissza akar tartani,
hogy addig is új csapatokat hozhasson Kezből. Ezt nem engedhetem.
Beon beletörődött, és elgondolkodva bámulta a nyergét. Tamás örömmel fogadta a csendet, és
miközben remélte, hogy Beon annyiban hagyja a dolgot, azon merengett, hogyan fogadhatta Tániel, hogy
Vlorát és Gavrilt küldte utána. Nehéz döntés volt – és lehet, hogy ezzel elvonja Tániel figyelmét a
feladatáról, ugyanakkor Tamás abban bízott, hogy fia oly kétségbeesetten vissza akarja kapni a barbár
szeretőjét, hogy még Vlorával is hajlandó lesz együtt dolgozni. Márpedig kettejüknél nincs halálosabb
páros a lőpormágus társaságban, leszámítva Tánielt és magát Tamást.
Talán Gavril képes lesz kordában tartani őket.
Olem egy feléjük ügető hírnökre hívta fel Tamás figyelmét. A nő az adrói dragonyosok izzadságban és
porban úszó kék-ezüst egyenruháját viselte, és Tamás vért látott a gallérján. A hírnök megállt mellette, és
tisztelgett.
– Salli tizedes jelentkezik a hetvenkilencedik dragonyosoktól, uram. Uram, kérek egy percet, hogy
kifújhassam magam.
– Megadom. – Tamás összenézett Ölemmel. A hetvenkilencesek elvileg a nyugati síkságokat derítették
fel. Lehet, hogy az előző éjszakai támadásban részt vevő kez Kiváltságosok átvágtak a mezőn, és
belefutottak a dragonyosaiba?
– Beon tábornok, ha megbocsát... – Tamás megvárta, hogy a kez herceg hallótávolságon kívülre
kerüljön, majd így szólt: – Megsérült, katona?
A nő értetlen arcot vágott, majd megérintette a gallérját.
– Ja, ez? Nem az én vérem uram, hanem valami kez dragonyosé.
Olem a hírnök mellé lépdelt a lovával, és felkínálta neki a kulacsát.
A nő hálásan elfogadta, és mielőtt visszaadta volna, kiitta a felét. Még az arcára meg a nyakára is
locsolt belőle.
– Köszönöm, uram.
– A jelentése? – kérdezte Olem.
– Gillsfellow-tól kicsit északra kez dragonyosok támadtak ránk. Kettős túlerőben voltunk, de sikerült
meglepniük minket, és kissé szétcsaptak közöttünk, mielőtt feleszméltünk, és megnyertük a csatát.
– Hány embert vesztettek? – kérdezte Tamás.
 – Százhuszonhét halottunk és háromszázhúsz sebesültünk van. Százhetvennégy ellenséges katonát öltünk
meg, és kétszer annyit ejtettünk foglyul, nagy részüket sérülten.
– Nos, gondolom, lehetne rosszabb a helyzet.
– Rosszabb is, uram. Elveszítettük Davis ezredest.
Tamás elkáromkodta magát. Davis ezredes rátermett parancsnok volt, még ha olykor kissé rövidlátó is.
– Gillsfellow északra van tőlünk. A pokolba is, hogy kerültek mögénk? És mi a francot keresnek
egyáltalán olyan messze északon?
Salli tizedes megrázta a fejét.
– Nem tudom, uram. Úton idefelé két dragonyos századunk mellett jöttem el. A harminchatosokat
alaposan megtépázták, és az őrnagyuk minden hírnökét elvesztette. Küldött velem egy jelentést. – A nő
átadta a papírt Ölemnek. – Továbbá még több kezt láttam a távolban, nagyjából tizennégy kilométerre
innen, északnyugatra. Dragonyosoknak tűntek, legalább egy zászlóaljnyinak.
Tamás elvette a jelentést, végigfutotta, aztán visszaadta Olemnek.
– Pihenjen egy kicsit, tizedes. Negyedóra múlva meglesznek a parancsaim a hetvenkilencedik
dragonyosoknak.
A hírnök tisztelgett, és ellovagolt a menet mellett. Tamás ismét megeresztett egy halk káromkodást.
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy még több rangidős tisztet veszítsünk. Derítse ki, van-e valaki
a hetvenkilencesek soraiban, akit előléptethetünk. Ha nincs, találjon valakit arról a listáról, amelyet
korábban adtam.
– Igen, uram – nyugtázta a parancsot Olem.
– És küldjön hírnököket a dragonyos zászlóaljaink után. Tudassa velük, hogy Ipille el akarja foglalni a
síkságot. Valószínűleg az összes megmaradt lovasságát északra küldte a tárgyalás napja után. Vigyázzanak
a dragonyosaink, nehogy csapdába essenek. Ipille megpróbálja elterelni az erőinket, és ezt nem
engedhetem. Küldjön egy hírnököt Stílemhez, kérdezze meg, tud-e adni néhány ezer dragonyost, hogy
megerősítsék a mieinket. – Tamás próbálta rendszerezni a történteket a fejében. A csata nem messze délre
eshetett meg onnan, ahol Tániel a kez Kiváltságosok nyomában jár. Talán a kez lovasság a visszavonuló
gránátosokat keresi.
– És a vérteseink, uram?
– Nyílt terepen ők túl lassúak. A kez vonalakkal való találkozásra tartogatom őket. Ha Ipille a síkságra
vesztegeti a lovasságát, semmivel sem tudja majd visszaverni a mieinket, amikor eljön az igazi csata
ideje.
– De akkor a lovasai mögöttünk lesznek, uram.
– És elvágva a fő seregüktől. Ezt pedig a javunkra fordíthatjuk. Nézzen utána, vannak-e Sulemnek lovas
Kiváltságosai.
– Na, az aztán ronda meglepetésként érné Ipille embereit. Kiváló ötlet, uram. Úgy látom, még egy
hírnök érkezik – bökött előre az állával Olem egy dombtető felé, ahonnan egy lovas ereszkedett le az út
mentén.
– A picsába. Most meg mi van?
Ez Tamás egyik saját hírnöke volt – az előőrs egyik felderítője.
– Uram – szólalt meg, mielőtt megállt.
– Mondja, hogy közeledünk az ellenséges táborhoz.
 A hírnök elfintorodott.
– Közeledünk, uram. Már hét kilométerre sem vagyunk.
– De?
– De eltűntek, uram. Fogták magukat, és elmenekültek. Reggel távoztak erőltetett menetben.
Tamás úgy érezte, mintha hideg kez markolt volna bele a gyomrába. Menesztette a hírnököt, és tűnődve
ült a nyergében.
– Uram? De hiszen ez jó hír, vagy nem? – kérdezte Olem.
– Nem. Ahogy gyanítottam: Ipille visszavonul, és késleltetésre játszik. Csak addig kell távol tartania
minket magától, amíg felébreszti Kresimirt, aki aztán mindnyájunkat megöl.
– Akkor most mi lesz, uram?
– Nyomulunk előre, és reméljük, hogy Tániel időben utoléri a barbár csontszeműjét.
– És ha nem?
– Akkor úgyis mind halottak vagyunk, mely esetben magunkkal szándékozom vinni Ipille-t a pokolba.
 29.

FEJEZET

– Miért nem mondtad el? – kérdezte Tániel.
Gavril mellett lovagolt a nyugati úton, és kétségbeesetten próbált nem Vlorára gondolni. Gavril szerint
még mindig szerette őt, és a lány ezt nem is tagadta. Mindez kész sokként érte Tánielt – ilyesmi meg sem
fordult a fejében. Hiszen ágyba vitt egy másik férfit, nem igaz? Ami azt jelentette, hogy ő már nem kellett
neki, nem igaz? Azon érzései, amelyeket az elmúlt hat hónapban igyekezett minél mélyebbre temetni, most
a felszínre törtek. Múlt éjjelig teljesen egyértelműnek látta a helyzetet. Tudomásul vette, és továbblépett,
csak hogy most rájöjjön, eleve nem ismerte a teljes igazságot.
Úgy összezavarodott, hogy legszívesebben lelőtt volna valakit.
Mellette a nagydarab férfi roggyantan, félálomban ült a nyergében, mint aki mindjárt kifordul belőle.
Félrevezető póz volt, valójában ugyanis az utat figyelte, és úgy olvasta a sárba süllyedt patanyomokat,
ahogy egy tudós egy rég holt nyelvet.
– Mi? – mordult fel. – Ja, úgy érted a Délormon?
– Igen.
– Részeg voltam.
– Elég gyorsan kijózanodtál.
– Hát, ez a különös a dologban. Azt hittem, tudod.
Tániel közelebb hajolt a nagydarab őrparancsnokhoz.
– Micsoda?
– Igazából fel sem merült bennem, hogy Tamás titokban tartotta előtted, hogy a nagybátyád vagyok.
Legalábbis egy darabig nem, amikor meg már igen, nem nagyon nyílt alkalmam elmondani. Elvégre egy
elég durva ostrom kellős közepén ültünk. És gondoltam, valószínűleg okkal nem mondta el, hogy a
Délorom Hegyőrségének részegese a nagybátyád.
Tániel ezen akaratlanul is felháborodott kissé.
– Szóval egyáltalán nem is tervezted elmondani? Én éveken át azt hittem, hogy Tamás az egyetlen élő
rokonom.
– Tényleg? – Gavril kihúzta magát a nyeregben. – Tudod, valahányszor azt hiszem, beletörődtem az
apád szarságaiba, mindig megtudok valami ilyesmit. Soha, még csak futólag sem beszélt rólam?
– Homályosan rémlik, hogy említette, vannak nagybátyáim. De semmi több. Neveket nem mondott.
Gavril felmordult, és rántott egy kicsit a gyeplőn.
– Anyád halála óta meglehetősen keményen részegeskedtem. Talán Tamás nem akarta, hogy találkozz
velem. Vagy talán egy másik családdal kapcsolatos emlékei túl fájdalmasan érintették. – Egy horkantással
fejtette ki ezzel kapcsolatos véleményét.
 – Túl fájdalmasan? Nem hinném, hogy vannak egyáltalán érzelmei.
– Meglepődnél. A másik nagybátyádat Camenirnek hívták, ő volt az öcsém. Nem sokkal lehetett
idősebb nálad, amikor Ipille után mentünk. A Kezben van eltemetve. – Gavril megálljt jelzett a kezével, és
a földre mutatott. – Lovasok. Nagyjából hatvan jött erre tegnap, és itt pihentek meg. Ha jól emlékszem,
már elég közel járhatunk a Számvető úthoz, az észak-déli főúthoz. Jobb lesz, ha lelassítunk, készen kell
állnunk bármire. Ha újra rajtunk akarnak ütni, hamarosan megteszik.
Tániel elraktározta magában a Gavrillal kapcsolatos további kérdéseit, és próbálta figyelmen kívül
hagyni a feléjük lovagló Vlora láttán felszínre törő zavart érzelmeit. A lány felderítésen járt az egyik
puskamesterrel. Abból, ahogy ráhajolt a lova nyakára, Tániel tudta, hogy talált valamit.
– Úgy nyolcszáz méterre vagyunk a kereszteződéstől – jelentette, ahogy odaért hozzájuk. – A gránátosok
csapdát állítottak nekünk.
– Honnan tudja? – kérdezte Gavril, megelőzve Tánielt.
– Bő három kilométerre, délre, az út mentén várnak ránk. Csak annyira mentem közel, hogy megérezzem
a lőporukat meg a pozíciójukat, aztán visszajöttem.
– Kiváltságosok? – kérdezte Tániel.
– A harmadik szememmel nem láttam egyet sem.
– Tökéletes. Valószínűleg hátrahagyták a gránátosokat, hogy számoljanak le velünk. Előnyben vagyunk,
hiszen ismerjük a pozíciójukat. Ellenük fordíthatjuk a csapdát.
– Tudok jobbat – mondta Vlora. – Egyszerűen felrobbantom a lőporukat, és egy csapásra
megszabadulunk mindegyiktől. Kevés lőpormágus képes erre nagy távolságból.
– Kevés? Egyedül te.
Vlora rávigyorgott.
– Vagyis nem fognak számítani rá.
– Lehet, hogy náluk van Ka-poel.
– Ha nincsenek ott a Kiváltságosok, akkor nem – szólalt meg Gavril.
– Elvileg tudják, mi van nála, és ez esetben előrevitték magukkal.
Hát persze. Ka-poelt közel tartják magukhoz. De... de mi van, ha mégsem? Ha Vlora az összes
lőporukat felrobbantja, őt is megölheti a gránátosokkal együtt.
– Nem kockáztathatom meg.
– Látható Ka-poel a Másban? – kérdezte Vlora.
– Igen, ő is ragyog benne, bár a legtöbben nem vennék észre.
– De te észrevennéd?
– Igen.
– Akkor gyere velem. Ketten megközelítjük őket annyira, hogy megbizonyosodjunk róla, nincs velük.
Ha mégis vannak Kiváltságosaik, kilőheted őket, én meg felrobbantom a lőport. A puskamestereink pár
száz méterre lemaradnak, aztán bejönnek takarítani.
Tániel ellenőrizte, hogy töltve vannak-e a pisztolyai.
– Jó terv.
Lovagoltak tovább a kereszteződésig, ahol a főút beletorkollott a Számvető útba. Vlora elöl haladt a
felderítőkkel, Tániel pedig hátul Gavrillal. Szerette volna az anyjáról kérdezni az őrparancsnokot, de a
szája nem volt hajlandó kiejteni a szavakat. Vlora még mindig szerette őt, az ő szerelmét még mindig
fogva tartotta a Kez, és éppen egy fél századnyi gránátost készültek lerohanni.
– Tániel – szólalt meg Gavril, kirántva őt a gondolataiból. – Rossz híreim vannak.
– Mi az?
– Valaki itt északnak fordult a kereszteződésnél.
– Hogy érted?
Gavril leszállt a nyeregből, és magában motyogva megvizsgálta az utat.
– Nyolcan, talán tízen is kiváltak a csapatból, és észak felé mentek. Mindenki más délnek tart.
– Biztos vagy benne? – Tánielt félelem kerítette hatalmába. Mi van, ha a Kez egy második rajtaütést
tervez? Ha Tániel osztaga elindul az úton délnek, hogy elbánjon a csapdával, és közben egy második
csapat hátba támadja őket? Kinyúlt az érzékeivel, és a határait feszegetve próbálta kitapogatni Ka-poelt,
az esetleges Kiváltságosokat és a katonáknál lévő lőport. Semmi.
– Nem, nem teljesen – válaszolta Gavril. – Lehet, hogy ezek csak utazók nyomai. Vagy adrói járőröké,
akik nem tudják, hogy errefelé is vannak kez csapatok. A pokolba is, még hegyőrségi katonák is lehetnek,
akik fát vágni vagy ellátmányt szerezni jöttek.
Hát persze hogy nem mentek északnak. Már a feltételezés is nevetséges. Északra sok száz kilométeren
át nincsen semmi, csupán Adró. Megpróbálhatnának ugyan átkelni Delivbe a hegyi utakon, csakhogy
Alvadón után most Deliv is hadiösvényen jár. Egyetlen kez sem jutna át élve a földjükön.
– Norrin – szólalt meg Tániel.
A lőpormágus közelebb lépdelt a lovával, és tisztelgett.
– Uram?
– Maga a legjobb lovasunk, és éles szeme van. Menjen Gavrillal északnak, és próbálják kiszagolni a
kez csapdáját. Vlora és én elintézzük a gránátosokat. Maguknak kell megállapítaniuk, hogy a Kez a
hátunkba került-e. Flerrier, Doll és a puskamesterek az úton maradnak, és fedeznek minket.
– Igen, uram.
Gavril megfontoltan bólintott.
– Veszélyes szétválnunk, de ez a legjobb módszer, hogy ne tudjanak meglepni minket.
– Akkor nyomás. – Tániel végignézett az összegyűlt katonákon és mágusokon. – Ideje kezeket ölnünk.
Leszállt a lováról, a kantárt átadta az egyik puskamesternek, majd összeszedte a pisztolyait, a puskáját
és a kardját. Vlora követte, és együtt átvágtak az erdőn, pár száz méter távolságból, keletre kerülve meg az
utat. Így elkerülhetik a Kez trükkjeit, és oldalról meglephetik a gránátosokat – nem számítanak majd rá,
hogy a hajszában vágtató mágusok rászánják az időt.
Nem mintha egyébként sok időbe telt volna. Vlorával halkabban tudtak haladni az erődben, mint a
legtöbben, és mindketten lőportranszba merültek, így aztán gyorsabban mozogtak és gondolkodtak.
Tániel kétszáz lépésen belül minden elpattanó gallyat és megnyikorduló fát hallott. Az információ
kakofóniájával állt szemben, de mágusképzésének egy része éppen arról szólt, hogy kiszűrje az erdő állati
zajai közül az emberi zörejeket.
Megkönnyebbült, hogy küldetésük csendet és összpontosítást igényelt. Most nem engedhette meg
magának, hogy Vlorán tépelődjön. Sikerült a vele kapcsolatos gondolatait elpaterolnia agya egy hátsó
zugába, ahol fel-felsejlő árnyékokként kísértették.
Tudta, hogy még visszatérnek.
Hagyta, hogy Vlora menjen előre. Kevesebb mint fél órával később fel is emelte az öklét, jelezve, hogy
álljanak meg, és leguggolt a bozótosba. Tániel odalopózott mellé.
– Nagyjából nyolcszáz méterre vagyunk – mondta Vlora.
– Nagyon közel.
– Ez a legnagyobb távolság, amelyből még megkockáztatnék egy robbantást, és tisztán érzem is
mindnyájukat. Magaslati helyekről, oldalról figyelik az utat. – Megérintette a homlokát, és a tekintete egy
pillanatra a semmibe révedt. – Nagyjából hatvanat számolok.
– Igen, annyian lehetnek. Érzel Kiváltságosokat?
– Nem. És a te barbárodat sem. Jobb lesz, ha te is utánanézel.
Tániel felszippantott egy kis lőport, és próbálta figyelmen kívül hagyni a vádló hangsúlyt, amellyel
Vlora a „te barbárod” szavakat kiejtette. Kinyitotta a harmadik kezét, megkapaszkodott egy fa nyers
kérgében, és tanulmányozni kezdte a kez csapdát.
Oda koncentrált, ahol a feketelőport érezte, és a fák közé hunyorgott, kereste a Másban a Ka-poel
jelenlétére utaló ismerős, tompa pasztellragyogást. Az erőssége valahol egy Fortélyos és egy Kiváltságos
fénye közt volt, de sokkal sötétebb színárnyalatokban játszott, így nehezebben lehetett észrevenni.
Percek teltek el így, míg végül becsukta a harmadik szemét. Kézfejét a homlokához érintve küzdött a
rosszullét ellen. Amikor elmúlt, így szólt:
– Ka-poelnak semmi jele. Szerinted nem furcsa, hogy nincs velük egyetlen Fortélyos sem?
– Most, hogy mondod... – Vlora a kez csapdát fürkészte. – Talán hoztak magukkal párat, de odavesztek,
amikor megtámadták a tábort.
Tániel elsöpörte zavaró kételyeit.
– Valószínűleg igazad van. Kész vagy?
– Igen. – Vlora előrement pár métert, és leguggolt egy kidőlt fa mögé. Nekitámaszkodott az üreges
törzsnek, puskáját a lábára fektette, és becsukta a szemét. Halványan elmosolyodott, és Tániel érezte, hogy
kinyúl az érzékeivel.
Aztán érezte a robbanássorozatot. A következő pillanatban dühös dörrenéseket hallott, akár egy sortüzet
egy csatatéren.
– Menj – mondta Vlora.
Tániel felugrott a kidőlt fára, és lövésre kész puskával, a kez gránátosok zöld-barna egyenruháját
keresve rohanni kezdett az erdőben. Hallotta Vlorát kicsit jobbra, maga mögött. Száraz levelek ropogtak a
lába alatt, gallyak csapódtak az arcának és a karjának. Ez most már nem a lopakodásról szólt, hanem
arról, hogy elkapják az esetleges túlélőket, mielőtt összeszedhetnék magukat.
Zavarodottak és kábák lesznek – valószínűleg sebesültek is –, és azt hiszik majd, hogy adrói csapatok
egész dandárja készül rájuk rontani. Tánielnek gyorsan oda kellett érnie, hogy még azelőtt elfogja vagy
megölje őket, hogy rájönnének, mindössze két lőpormágussal állnak szemben.
Elérte egy domb tetejét, és megállt, hogy gyorsan kifújja magát.
– Hol? – kérdezte levegőért kapkodva.
– A következő emelkedő! – Vlora meg sem állt, elrohant mellette, és mutatta az utat. Már felszegezte a
bajonettjét is. Tániel elkáromkodta magát, követte a példáját, és utánafutott.
A következő emelkedő tetején megtorpant, és egy fa mögé ugrott. Nem sokkal előtte Vlora a vállára
vetette a puskáját, előhúzott egy pisztolyt, és lassan felállt.
Tániel várta, hogy jelt adjon, és előrenyomuljanak, közben pedig a sebesültek meg a haldoklók
nyögései után fülelt. Semmi. Még a lőporral feljavított füle sem hallott semmit, csak az erdő némaságát.
Sem madarakat, sem állatokat. Vlora lőporbegyújtása azonnal megölte volna az összes gránátost? Ez
igencsak valószínűtlennek tűnt.
Teltek a másodpercek, Vlora csak állt csendben, és Tániel végül elveszítette a türelmét. Tüzelésre kész
puskával ugrott a lány mellé.
Az alattuk elterülő domboldal látványától megtorpant. Innen látta az utat, látta a lőporrobbanások
nyomát végig a dombon és a domboldalon, még az út túloldalán is. Fekete foltok jelölték meg a fákat,
levelek füstölögtek, letört ágak lángoltak, az elégett lőpor szaga ködként csüngött a levegőben. A talajt
himlőhelyszerűen pöttyözték a kis kráterek.
De a detonációknak csak fák estek áldozatul, meg néhány szerencsétlenül járt mókus.
Tániel feljebb emelte a puskáját, és megpördült. A környező erdőt fürkészte, kereste a csapdába rejtett
csapdát. De sehol nem mozdult egy lélek sem.
– Nem értem – szólalt meg Vlora. – Ez valami elterelő hadművelet? Hogy lelassítsanak minket?
Tániel mozgásra lett figyelmes a közelben. Ahogy jobban megnézte, látta, hogy egy lőporszaru égett
végű, de egyébként meglepően sértetlen bőrszíja az. Lassan lengedezett egy faágon, mintha csak őket
gúnyolná. Tániel szíve a torkában dobogott, és nem arra kereste a választ, hogyan verték át őket, hanem
arra, hogy miért.
– Hallasz valamit? – kérdezte Vlora.
Tániel belehajolt fiilével a szélbe, és várta, hogy eljussanak hozzá a hangok. Nem is kellett sokáig
várnia.
– Sikolyok – állapította meg, és közben már rohant is az út felé. A sikolyok északról jöttek. Onnan, ahol
a puskamestereket hagyták.
Nem ez volt a csapda.
Tániel végigrohant a nyugati főút ledöngölt földfelületén.
Hallotta maga mögött Vlora dübörgő futólépteit, közben kitépett egy lőportöltetet az övéből, és a
szájába tömte, a fekete szemcsék pedig csikorogni kezdtek a fogai között. Sietségében több töltetet is
elejtett, de most nem állhatott meg miattuk.
Olyan egyszerű trükkel verték át őket. Olyan nyilvánvalóval. Tudták, hogy Tamás lőpormágusokat küld
majd utánuk, akik megérzik a csapdát, és óvatosan megközelítik azt, csak hogy hátba támadják őket. Vagy,
ebben az esetben, hogy teljesen elvágják őket az embereitől. És ő gondolkodás nélkül bedőlt neki!
Vlorának és neki két percükbe sem telt, hogy megtegyék a bő másfél kilométeres távolságot az álcsapda
és a között a pont között, ahol az emberei várakoztak, de még így is elkéstek.
Tániel már látta is a jelenetet, ahogy kijött egy kanyarból: hatvan vagy még több lándzsával és
szablyával felfegyverzett, minden feketelőportól megfosztott kez gránátos esett neki a puskamestereknek.
Emberek és lovak hullái hevertek az úton és a környező erdőben, és bár kevesebb mint tizenöt kez
gránátos maradt talpon, a puskamestereket Doll-lal és Flerrierrel együtt lemészárolták.
Tániel gyorsabb tempót vett fel, és készen állt, hogy rárontson az életben maradt ellenségre, ám ekkor
kezek ragadták meg, és dobták le az útról egy kiszáradt patakmederbe.
Egy uhh-hal ért földet, Vlora pedig egyenesen ráesett.
– Mi a...? – akart volna kifakadni Tániel.
– Shh.
 Elhallgatott, Vlora pedig kidugta a fejét a patakmederből.
– Ez meg mi a pokol volt? – sziszegte Tániel.
– Az embereink már halottak. Semmi értelme nincs fejetlenül odarohannunk.
Tániel felvette a földről a kalapját.
– Perceken belül rájönnek, hogy nem csak két lőpormágus tartott a csapattal, és akkor keresni kezdenek
minket.
– Adj egy percet, gondolkodom.
Tániel megszorította a puskáját.
– Nincs egy percünk. Gavril és Norrine, emlékszel? Bizonyosan ők is meghallották a sikolyokat.
– Picsába.
Tániel rácsapott a lány vállára.
– Gyerünk. Vissza az úton. Mássz fel arra a dombra, és támadj, hogy ha jelt adok.
– Rendben. – Vlora visszavonult a patakmederben az út kanyarulatáig, és csak utána kelt át rajta. Tániel
adott neki harminc másodpercet, aztán meggörnyedve futni kezdett.
Megkerült egy dombot úgy negyven lépésre az úttól. Fatrasztában már hozzászokott a szeme az erdei
nyomkereséshez, így azonnal észrevette a gránátosok nyomait. Éppen e domb mögött rejtőztek el, itt vártak
a puskamesterekre, és amikor megérkeztek, rájuk rontottak – valószínűleg mindkét oldalról. Nem hoztak
magukkal muskétákat, így nem kellett aggódniuk a kereszttűz miatt.
Amikor felért a domb tetejére, letelepedett egy fa mellé, ahonnan tisztán látta az utat. A gránátosok
összetereltek három véres, sebesült puskamestert, és agresszívan kérdezgetni kezdték őket, míg a
bajtársaik a saját sérültjeiket látták el.
Tániel két golyóval töltötte meg a puskáját, és a gránátos parancsnok századosi rangjelzését kereste. A
vallató volt az, és amikor Tániel megcélozta, éppen előrehajolt, és úgy mellékesen elmetszette az egyik
puskamester torkát.
Tániel golyója a jobb halántékán érte a századost, egy őrmester, valószínűleg a parancsnokhelyettes
pedig a gyomrába kapta a másikat. Mielőtt Tániel újratölthetett volna, a gránátosok akcióba lendültek.
Megragadták a lándzsáikat, és elrúgták a közelükből a lőporszarukat. Ezeket az embereket kiképezték a
lőpormágusok elleni küzdelemre.
Egy rosszul időzített rúgás sajnálatos módon a lábába került az egyik gránátosnak, amikor a lőpor
begyulladt. Tániel elvigyorodott, és miközben a Kez fedezéket keresett, újratöltötte a puskát. A következő
duplalövése csak az egyik célpontját találta el, egy nőt, aki a gyomrához kapva bukott fel. Ekkor
meghallotta, hogy az egyik gránátos határozottan nem kez nyelven kiált fel.
Brudániai? Miért kiabálnának kez katonák brudániai nyelven? De most nem merenghetett ilyesmin.
Tíz nagydarab kez katona ugrott elő a fedezékéből, és indult rohamra Tániel dombja felé. Nem vették
észre, amikor egyiküket hátulról lelőtték.
Tánielnek már nem maradt ideje újratölteni a puskáját. Talpra ugrott, bedobott a szájába egy újabb
lőportöltetet, és puskája csövével kivédte egy lándzsa döfését. Hátrálásra kényszerítették, és a fák
közelsége miatt nem tudott ellentámadásba lendülni, csak tétlenül nézhette, ahogy a gránátosok oldalba
támadják.
Elengedte a puskáját, és oldalra ugrott, hogy az egyik katonát elvigye mellette a lendület. Előhúzta
övéből a kését, és beledöfte a gránátos bordái közé, majd oldalra taszította a férfit, elvette tőle a
lándzsáját, és megpördülve hárított egy felé csapó szablyát.
Még két ellenséggel végzett, bekapva közben egy vágást a homlokára, ahonnan vér kezdett folyni a
szemére, aztán Vlora is csatlakozott a harchoz. Lőportranszának köszönhetően páratlan sebességgel rontott
a gránátosok közé, és a rövid kardjával pillanatok alatt levágta a megmaradt katonákat. Mire Tániel
letörölte a vért az arcáról, a küzdelem már véget is ért.
Tániel kifulladtan és félig vakon fordult az úton dobogó paták hangjának irányába. Felkapta a puskáját,
megtöltötte, és felkészült a legrosszabbra.
Gavril és Norrine lovai megálltak a mészárlás helyszíne előtt, és az istennek nem mentek volna tovább.
Tániel az erdőből is hallotta Gavril átkozódását.
– Tániel! – kiáltott fel az őrparancsnok.
– Itt vagyunk! – kiáltott vissza a lőpormágus, és közben már futott is vissza az út felé. – Átvertek
minket. Elhelyezték a lőport másfél kilométerre innen, mintha lesben álló emberek lennének, közben a
gránátosok itt várakoztak az erdőben.
Gavril leszállt a lováról, Vlora pedig szaladt kiszabadítani a két túlélő puskamestert.
– Nagyon sajnálom, uram – mondta az egyikük Tánielnek, és felszisszent, ahogy Vlora talpra állította. –
Úgy jöttek ki az erdőből, akár a szellemek. Flerrier és Doll démonokként harcoltak, azonban az első
sortüzünk után lerohanták őket. A lándzsákkal pedig alaposan betettek a lovainknak.
Gavril egy lövéssel megszabadította szenvedéseitől az egyik ijedt, kapálózó lovat, Norrine pedig
összevarrta Tániel homlokát.
– Szedjék össze a túlélőiket – adta ki a parancsot. – Mindent tudni akarok, amit ők tudnak. – Forgott
vele a világ, ahogy próbálta felfogni a történteket. Tökéletes csapdát állítottak neki, ő pedig egyenesen
belesétált. Dühödten nézte az úton heverő adrói katonákat... az ő katonáit. Csak magát hibáztathatta a
halálukért.
Huszonhárom gránátos maradt életben, de Tániel már egyetlen pillantásból is látta, hogy a legtöbbjük
reggelre belehal a sebébe. Az ő két puskamestere megúszhatja, ha összesen egy tucatnyi könnyű sebük nem
fertőződik el. A katonák meg Tániel és Vlora lovai vagy döglötten hevertek, vagy ledobták lovasaikat, és
elfutottak.
Amikor Norrine végzett a varratokkal, Tániel felállt. Volt egy kis ideje, hogy kifújja magát, átérezze a
fájdalmát, és melengesse a dühét. Előállt egy tervvel. Értékes időt veszítettek, és immár az öt lőpormágus
jelentette előnyről is le kellett mondaniuk.
Norrine az egyik kez gránátos mellé térdelt, és elővette a tűjét és a cérnáját.
– Azt már nem – lépett közbe Tániel. – Nem kapnak segítséget, amíg el nem mondják, mi folyik itt. –
Le-föl sétált a kabátjuktól megfosztott gránátosok sora előtt, akiknek kezét a saját övükkel kötözték hátra.
Gavril karba font kézzel, kivillanó fogakkal állt fölöttük. Nem úgy nézett ki, mint akivel jó ötlet
szórakozni.
– Mégis mit gondolnak? – kérdezte Tániel. – Az első, aki elmondja, hogy hány embere maradt a
Kiváltságos uraiknak, elsőként kap orvosi ellátást.
Néhány katona a lábát bámulta. Mások bután néztek rá. Páran fájdalmasan nyöszörögtek, egy pedig a
vérző oldalát fogta.
Tániel kez nyelven is megismételte az ajánlatát. A katonák egymásra sandítottak, de nem válaszoltak.
– Beszél valaki brudániaiul? – kérdezte a társait Tániel. – Én csak pár szót ismerek.
 – Én beszélek – bólintott Gavril, majd elhadart pár mondatot. A gránátosok erre kicsit felkapták a
fejüket, egyikük válaszolt is. Gavril visszaváltott adróira. – Azt mondja, csak három Kiváltságos maradt,
amellett hat gránátos és a barbár.
– És mi a francért beszélnek brudániaiul? – kérdezte Tániel, bár már tudta a választ.
– Azért, mert brudániaiak – szólalt meg Vlora. – Ahogy az Adopestet tartó hadsereg is.
– Norrine és én kilenc ember friss nyomait követtük észak felé – mondta Gavril. – Csak akkor
fordultunk vissza, amikor meghallottuk a csatazajt. A nődet Adopestbe viszik.
– A rohadékok átverték az egész hadsereget – állapította meg Tániel.
– Tamás nem azt a háborút vívja, amelyiket kéne.
 30.

FEJEZET

Nila átvágott az adrói, majd pedig a deliv táboron, lassan gyűjtve magában a bátorságot, hogy
megközelítse a deliv társaságot.
Nem hitte, hogy ilyen hamar megérkeznek. Tamás ragaszkodott hozzá, hogy Nila a közelben maradjon,
hátha szükség lesz a mágiájára – nem mintha sokra menne vele, hiszen a lány még mindig nem tudott
megbízhatóan varázslatot megidézni a Másból –, és nem hagyta, hogy elkísérje Bót a gyógyító
Kiváltságosokhoz. Azt mondta, Bo túl sokáig lehet távol, és nem kockáztathatta meg, hogy mindkét
Kiváltságosát elveszítse egy lehetséges csata erejéig.
De a deliv társaság alig két nappal később megérkezett. Az egész egy trükk lett volna, hogy elszakítsák
őt Bótól? Vagy csak egy félreértés?
Talán kezd túlságosan is óvatos lenni.
Bo büszke lenne rá.
Deliv katonák közt haladt el, akik végig figyelték, de tartották tőle a távolságot. Egy mosónőhöz túl
szép, de egy hölgyhöz nem elég divatos kék ruhát viselt, haját pedig egy kölcsönkért tükörben tette rendbe.
Épp azon tűnődött, miért nem kért tőle senki papírokat, amikor egy sötét bőrű deliv csusszant mellé.
Nila felismerte a hajtókáján a századosi rangjelzést. Jóképű, meglehetősen magas férfi volt, vékony
vállakkal. A lányra vigyorgott.
– Megy valahová, hölgyem?
– Igen, köszönöm. – Érezte, hogy a tiszt keze a dereka mögött lebeg.
– Segíthetek megtalálni, amit keres? – A kez, finoman végigsimított a fenekén. Nila erre kedves
mosollyal az arcán a férfi felé fordult, és orrba vágta.
A százados magas hangon felvisított, és az arcához kapott.
– Aúú! A pokolba is, asszony! – Meglepetése haragba, az pedig féktelen dühbe fordult. Ingujjával
megtörölte az orrát, majd lenézett a ruhán maradt vércsíkra, és az övéhez nyúlt. – Hibát követtél el,
kislány.
Nila erre már akkor rájött, amikor az ökle a férfi orrába csapódott. Elvégre egy idegen táborban járt
társak és kísérő nélkül, és semmit sem tudott a delivek társadalmi szokásairól. Mi több, a katona
hajtókáját századosi rangjelzés díszítette, márpedig ez nem az adrói hadsereg – a férfi valószínűleg
nemes, és sokféleképpen árthat neki.
– Nem – lépett előre zakatoló aggyal. Most már nem tehetett mást, végig kellett csinálnia. – Majd én
ellátom a bajod, te szerencsétlen. A deliv társaságot keresem. Ha még egyszer hozzám érsz, úgy feldugom
a kezed a seggedbe, hogy meg tudod majd vakarni az orrodat.
A deliv százados több lépésre hátrált tőle. Tetőtől talpig végigmérte, a kezét pedig többször is
szemügyre vette, ahogy próbálta megállapítani, valóban Kiváltságossal akadt-e dolga. Nila szinte látta
kattogni az agyát, mintha csak az esélyeit mérlegelné. Végül orrhangon így szólt:
– Kelet felé telepedtek le.
– Köszönöm. – Azzal hátat fordított neki, noha minden ösztöne azt súgta, ne tegye, és elindult a jelzett
irányba. Ez csak újabb szerepjáték, emlékeztette magát. Nem veszélyesebb, mint azok a szerepek,
melyeket Lord Vetas kedvéért kellett eljátszania. Egy hölgy volt, egy Kiváltságos, így hát meg kellett
követelnie a tiszteletet.
– Jobb, ha vigyázol magadra, kislány – szólt utána a deliv.
Nila szeretett volna megfordulni és bemutatni neki, de úgy gondolta, ez méltóságon aluli lenne egy
Kiváltságostól.
Mint kiderült, a deliv társaságot nem nehéz megtalálni. A következő emelkedőn túl hatalmas fehér és
Kelly-zöld sátrak magaslottak. Bár nem törtek annyira az ég felé, mint Deliv királyának sátra, sokkal több
volt belőlük, és sokkal nagyobb területet foglaltak el, több tucatnyi kamrájukat pedig fedett átjárók
kötötték össze, hogy elrejtsék a Kiváltságosok jövés-menését a közemberek elől. Az egész környéket
magas facölöpökhöz kötött szép, sárga szalaggal kerítették el a tábor többi részétől. Mindegyik cölöpön
deliv írások és misztikus szimbólumok virítottak, amelyekről Bo épp eleget tanított Nilának ahhoz, hogy a
lány beazonosíthassa a védelmeket és a hozzájuk tartozó figyelmeztetéseket.
Addig követte dél felé a szalagot, amíg oda nem ért egy bejárathoz. Deliv társasági őrök álltak
vigyázzban mellette – hatalmas, széles vállú férfiak ragyogó mellvértben és csúcsos sisakban, vállukon
pihentetett muskétákkal.
Közéjük lépett, ám a muskéták azonnal elállták az útját.
– Lépjen hátra – parancsolt rá fenyegetőn az egyik őr erős adrói akcentussal.
Engedelmeskedett.
Az őrök még csak rá sem néztek. Nila egyik őrről a másikra pillantott, majd egyik lábát kicsit
előrecsúsztatta, mire a muskéták csöve ismét elállta az útját. Mintha valami komédiát nézett volna.
– Borbador Kiváltságost keresem – mondta, és visszahúzta a lábát.
Egyik őr sem reagált.
– Ő egy adrói Kiváltságos. Kettő nappal ezelőtt vitték el a gyógyítóikhoz.
Még mindig semmi.
– Fontos ügyben jöttem Tamás tábornagytól – kockáztatta meg, de ha Tamás neve jelentett is valamit a
társasági őröknek, nem mutatták jelét. – Van itt valaki, akivel beszélhetnék? – Hideg verejték ütközött ki a
tarkóján. Tudják egyáltalán ezek az emberek, hogy kicsoda Bo? Elérte egyáltalán Bo élve a deliv
társaságot? Hirtelen nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy még az úton meghalhatott, és kezdett
eluralkodni rajta a pánik.
Mit kell tennie, hogy a társaság színe elé járulhasson? Válaszokat kell kapnia. Talán ha felgyújtaná az
őrök cipőjét, már nem vehetnék tovább semmibe.
Gyorsan a ragyogó bajonettekre sandított, és arra jutott, hogy a cipők lángba borításával alighanem
csak a kibelezését érné el. Felemelte a kezét. Úgy tűnt, elkél egy kis demonstráció. Semmi mást nem
tehetett, de még mindig nem tudta, hogyan uralja a képességeit. Bo nélkül akár vissza is mehetett volna
mosónőnek.
– Mit akar?
 Nila kis híján kiugrott a bőréből. Egy nő bukkant fel az egyik őr mögött. Karamell bőre világosabb volt,
mint a legtöbb delivé, arca pedig hosszú, kiugró csontú és keskeny állú, de gyönyörű. Egyenesen, állát
felszegve állt, rúnás Kiváltságos kesztyűbe bújtatott kezét összekulcsolta a derekánál.
– Ne vesztegesse az időmet – mondta a nő türelmetlenül, mielőtt Nila egyáltalán megszólalhatott volna.
Nem is a lányra nézett, hanem inkább a feje fölé, mintha maga Nila legfeljebb csak egy futó pillantásra
lenne méltó.
– Nila vagyok, és Borbador Kiváltságost keresem.
– Nem fogad látogatókat.
Nila nyelt egyet, torka kiszáradt.
– De... – Elhallgatott, fejében figyelmeztetés villant fel. Legyen óvatos a Kiváltságosokkal, mondta
neki Bo nem sokkal azután, hogy rájött, Nilának nem kell kesztyűt viselnie a mágiájához.
Gyűlölik a változást. A változás olyasmi, ami felbolygathatja eddig páratlan erejüket a Kilenc
Nemzetekben. Ha egy rivális társaság egy tagja felfedezi a maga különleges képességeit, mielőtt
megtanulná megvédeni magát, azt veszi majd észre, hogy egy nyirkos szobában van, és Kiváltságos
sebészek vagdossák darabokra.
– De nekem látnom kell – fejezte be a mondatot Nila.
– Maga a ribanca?
Erre majdnem elakadt a lélegzete.
– Hogyan?
A nő szeme összeszűkült, és most először mérte végig Nilát.
– Látom, Bo sem a régi már. Maga túl alacsony, a bőre pedig túl sápadt. Kresimirre mondom, egyre
rosszabb az ízlése.
– Tamás tábornagy nevében jöttem – mondta Nila a nyelvére harapva.
– Jelentenem kell Borbador Kiváltságos állapotáról.
– Ne hazudj nekem, szuka. Tamás egyik embere egy órával ezelőtt járt itt. Pokolba, biztosan új vagy. Bo
mindig is túlságosan kedvelte a ragaszkodó típusokat. Él még, ha erre vagy kíváncsi. Ha még kellesz neki,
pár hét múlva megkeres. Ha nem, többé nem hallasz felőle. Javaslom, addig tedd szét a lábaid valami
adrói tisztnek.
Nila majdnem felrobbant. Hogy beszélhet vele így ez a nő, akár Kiváltságos, akár nem? Még az úr és az
úrnő sem viselkedett vele ilyen lenézően, amikor közönséges mosónőként dolgozott náluk, pedig Lady
Eldaminz gyűlölte.
A Kiváltságos kesztyűs keze egyetlen legyintésével elbocsátotta.
– Ha még egyszer idejön, gondoskodom róla, hogy Bo soha többé ne lássa magát. – Semmiféle
rosszindulatot vagy fenyegetést nem lehetett kihallani a hangjából. Pusztán egy megjegyzést tett, oly
közönségesen, ahogy egy szakács beszél egy csirke levágásáról. Megfordult, és minden további nélkül
otthagyta Nilát, aki hiába próbált valamit, bármit utánaszólni.
A háta mögött morzsolgatta a kezét, majd hirtelen az oldalához kapta, nehogy felgyújtsa a ruháját.
Előrelépett, de a két muskéta ismét elállt az útját.
– Jobb lesz, ha megy – szólalt meg az egyik őr, némi szimpátiával a hangjában.
Nila megpördült, és elsétált, közben azon tűnődött, rejlik-e benne annyi erő, hogy felgyújtsa az egész
átkozott társasági pavilont, mielőtt rájönnek, mi történik. Az a Kiváltságos ribancnak nevezte! És hogy
tegye szét a lábát valami adrói nemesnek? Kék lángok táncoltak az ujjbegyein, és ökölbe szorította a
kezét.
Ezért vannak a védelmek, te butus. Szinte hallotta magában Bo hangját. Ha csak egyetlen Másból
megidézett lángnyelvet is a társasági táborra küld, máris tűz és pokol szabadul a nyakába.
Gondolt egyet, és irányt változtatott, megindult az elkerített társasági tábor mentén. Talán meg kellett
volna mondania annak a nőnek, hogy ő Bo tanítványa – hogy Kiváltságos, nem valami közember, akibe
beletörölheti a lábát. Alikor talán némi tisztelettel viseltetett volna vele.
Másrészt viszont senkivel sem kellene így bánnia.
Nila észrevett egy rést a Kiváltságos sátorban, és látta, hogy egy tűz-gödörből füsttelen lángok
emelkednek fel. Egy őr kíváncsian figyelte őt, de egy szót sem szólt, amikor lábujjhegyre állt, hátha
rábukkan valahol Bo nyomaira. Pár Kiváltságost és két– háromszor annyi társasági katonát látott nehéz
páncélzatban, súlyos lándzsákkal és szablyákkal felfegyverkezve. Nem értette, miért nincs senkinél
muskéta, aztán eszébe jutott, hogy Bo említette, a legtöbb Kiváltságos allergiás a feketelőporra, és ha csak
tehetik, elkerülik.
Szája mosolyra görbült, amikor fehér bőrt vett részre a fekete és a barna különböző árnyalatai között.
Bo ült ott, és bámult szórakozottan a tűzbe. Nagyon sápadtnak, de egyébként sértetlennek tűnt. Nila vett
egy nagy levegőt, hogy odakiáltson, de szavai a torkán akadtak, amikor a deliv Kiváltságos – az, aki olyan
durván elkergette – felbukkant egy közeli pavilonból, és odalépett Bóhoz.
A férfi mondott neki valamit, mire a nő megrázta a fejét, majd odahajolt hozzá, és ajkát az övére
nyomta. Bo nem tiltakozott vagy ellenkezett – arca kipirult, és némi tétovázás után visszacsókolta a nőt,
akinek az ujja lesiklott a férfi mellkasán, és csak ment egyre lejjebb...
Nila már félúton járt az adrói tábor felé, mire ismét józanul tudott gondolkodni, és mielőtt rájött volna,
hová tart, Tamás parancsnoki sátránál kötött ki.
Tamás tábornagy a sátor előtt állt, és szemét a kezével óvva a napsütéstől, a földre kiterített, és a
széleiken öklömnyi kövekkel lesúlyozott térképeket tanulmányozta. Néhány tisztje összesúgott Nila
közeledtére, de senki sem állította meg.
– Mi történt a ruhájával? – kérdezte Olem.
Nila lenézett. Mintha korommal kenték volna be. Ruhája alsó részén két fekete csík húzódott, mintha
tinta csöpögött volna a kezéből. Megperzselt pamut szagát érezte.
– Semmi – csattant fel. – Mikor indulunk?
A térképei fölé hajoló Tamás felhorkant, de nem szólt semmit.
– Éjszakára itt táborozunk – válaszolta Olem. – Reggel indulunk.
– Á. Értem. Mikor csapunk össze a Kezzel?
– Hamarabb, mint szeretné – morogta Tamás alig hallhatóan.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Nila. – Olem hangjában figyelmeztetés csendült.
– Semmi baj, Olem – mondta Tamás, továbbra sem tekintve fel a térképekből. – Most tanulja, hogyan
legyen igazi Kiváltságos, és az arcátlanság együtt jár ezzel. Azt jelenti, Nila Kiváltságos, hogy a
legkevésbé sem áll készen arra, amit kérni fogok magától.
– Mi lenne az?
– Hogy mészároljon le több ezer kez katonát. Égesse el őket, akár a tűzifát. Hallgassa a sikolyaikat,
ahogy elsorvadnak a mágiájától.
Nila megmakacsolta magát.
– Miért mondja, hogy nem állok készen? Egyszer már megtettem, vagy nem? – Tényleg nem állt készen.
Azt az előző csatát olyannyira kizárta az agyából, hogy csaknem megfeledkezett róla, most pedig a puszta
gondolatára is rosszullét környékezte.
– Azért, mert Bo azt mondta – szólt közbe Olem.
– Látta őt?
– Egy órája. Él, de nincs harcképes állapotban. Megkért, hogy figyelmeztessem valamire... tartsa távol
magát a deliv társaságtól. A lehető legtovább titokban fogjuk tartani előttük a jelenlétét.
Nila emlékezett Bo és a deliv Kiváltságos csókjára, és a nő kezére, ahogy becsusszan Bo lábai közé.
– Hát persze hogy ezt mondta.
Tamás felkapta a fejét, de csak hogy összepillantson Olemmel.
– Újabb hírnök érkezik, uram – jelentette a testőr.
– Hát persze – sóhajtott fel fáradtan Tamás.
Egy Kelly-zöldet viselő deliv kerülte meg lóháton a sátrat, és épphogy visszafogta lovát, mielőtt az
rátrappolt volna Tamás térképeire.
– Uram – lihegett a hírnök. – Megtámadtak minket!
– A deliv tábort?
– Az ellátmánykaravánt.
Tamás beugrott a sátorba, és a kardját az övébe tűzve jött ki belőle.
– Riassza a csapatokat – parancsolta Olemnek.
– De uram, már elmentek – közölte a hírnök.
– Hogy érti?
– Rajtunk ütöttek, majd visszavonultak, mielőtt harcba szállhattunk volna velük.
– Az ellátmánykaravánra csaptak le? – kérdezte Nila. Tamás egy gyors pillantással intette óvatosságra.
A deliv nem tudhatott róla. Vett egy mély levegőt, hogy leküzdje a dühöt és a tehetetlenséget, mely már
készült eluralkodni rajta.
– Igen, asszonyom – válaszolta a hírnök.
– Hogy a pokolba kerültek mögénk a kez dragonyosok? – értetlenkedett Tamás. – Kizárt, hogy... a
pokolba is, az mágia?
Nila követte Tamás tekintetét. Északnyugatra úgy villogott a fény a horizonton, mintha tucatnyi tükör
verné vissza a sugarait. A lány kinyitotta a harmadik szemét, lassan, nehogy beleszédüljön, és
pasztellszínek forgatagát látta a távolban, mintha harcolnának valamivel – egy sötétséggel, amilyenhez
foghatót még nem látott a Másban. Mintha minden fényt elnyelt volna, és koromfekete felhőként mozgott a
horizonton.
Valami abban a sötétségben belehasított Nila tudatalattijába, és félelem öntötte el.
Kétség futott át Tamás arcán. Ő is látta volna?
– Az embereink üldözőbe vették a támadókat, uram – folytatta a hírnök. – Sulem király hívatja önt.
– Ajánlom, hogy átkozottul jó magyarázattal szolgáljon. A maguk embereinek pont azért kellett volna
fedezniük a dragonyosaimat, hogy ilyesmi ne történhessen meg.
Nila elkapta Tamás gyors pillantását.
 – Maradjon itt – súgta neki oda a férfi. – De készüljön fel bármire.
– Aztán a lováért kiáltva, Ölemmel a nyomában távozott.
Készüljön fel bármire.
Ez így elég homályos. Nila északnyugatra pillantott. A fényvillanások már eltűntek, de ahogy felidézte a
sötétséget, amely ellen harcoltak, egész testében megborzongott.
 31.

FEJEZET

Mire Tamás megérkezett Sulem király sátrához, kezdett elapadni a dühe.
A deliv hírnök elkísérte a királyi őrökhöz, majd kivágta magát, és visszatért a táborba, miközben
Tamást és Ölemet azonnal bebocsátották az uralkodóhoz. Tamás még egyszer nyugatra pillantott, ahol
korábban mágikus villanásokat látott, de a csata jelei mostanra eltűntek. Azt a varázslatot elnyelő
sötétséget viszont még mindig úgy érezte a Másban, akár egy rossz ízt a szájában.
Sulem király sátra nem sokban különbözött Tamásétól, legfeljebb kicsit tágasabb volt. De a király nem
egy kérkedő ember. Luxusigénye szép szőrmékre, keményfa székekre és egy bonyolult faragású asztalra
korlátozódott. Alvó– és öltözőkamráit lezárták a főszobától, és minden sarokban állt egy bajonettes
puskával felszerelt katona, a sátron belül és kívül is.
Sulem keresztbe tett lábbal ült egy puha párnán a padló közepén, orrán olvasószemüveggel, kezében
valamilyen jelentéssel. Két Kiváltságos tartózkodott vele a szobában – az éjfekete bőrű Mágus Doranth,
Sulem királyi társaságának vezetője igazi kolosszusként nőtt egy teljes fejjel Tamás fölé, ujjain
jádegyűrűket viselt, fekete haját vastag varkocsban fogta össze a tarkója mögött. Karba font kézzel,
Tamást bámulva állt a király mellett.
Vivia Kiváltságos minden tekintetben Doranth ellentétének tűnt. Krémkávé színű bőre és kék szeme nem
tisztán deliv felmenőkre utalt. Hosszú, vékony arca királynői külsőt kölcsönzött neki, és éppen az egyik
sarokban álló keményfa széken henyélt. Amennyit Tamás a deliv társaságról tudott, ez a kettő
nehézsúlyúnak számított – és kifejezetten nem kedvelték egymást.
– Vivia az – suttogta Olem Tamás fülébe –, aki vigyáz Bóra. Régóta ismerik egymást.
Tamás meghajolt.
– Sulem király. Kiváltságos – üdvözölte a jelenlévőket.
– Mágus – helyesbített Doranth mély, morajló hangon.
– Egy mágus talán nem Kiváltságos? – kérdezte Tamás.
– Ön tábornagyi rangot visel. Jobb szeretné, ha „királygyilkosnak” hívnám?
– Ugyan, hagyja már – intette le Sulem a társasága vezetőjét. – Egész nap vitatkozhatunk a
megszólításokról. De közben van egy kis problémánk.
– Hallottam hírét. – Tamást nem kínálták hellyel, így összekulcsolta kezét a háta mögött, és lenézett a
deliv uralkodóra, akit a jelek szerint nem zavart, hogy föléje tornyosulnak. Nem a király folytatta a
beszámolót.
– Az elmúlt két napban kez dragonyosok tépázták meg az ellátmánykaravánunkat – mondta Vivia úriasan
hadarva, miközben nem Doranth ellenségességével, hanem egyfajta óvatossággal fürkészte Tamást.
A tábornagy magában káromkodott egyet. A deliv ellátmánykaraván nemcsak a delivekről
gondoskodott, hanem az adrói hadsereget is ellátta étellel, sebészekkel és lőszerekkel – márpedig az
emberei ezek mindegyikéből kezdtek vészesen kifogyni.
– Én a síkra küldtem a lovasságomat, és a legutóbbi értesüléseim szerint ön is utánuk rendelte
háromezer saját lovasát erősítésnek. Nem végeznék a dolgukat? – Tamás tizenkét órája nem kapott
jelentést. Normál esetben ez nem zavarta volna, de most kezdett idegeskedni miatta. Azt hitte, az
embereinek nem okoz majd problémát az északra kódorgó kez lovasság eltakarítása.
– Az embereink szenvedtek némi veszteséget – jegyezte meg Doranth.
– Némi veszteséget? – csattant fel hitetlenkedve Vivia. – Különös fogalmaid vannak a „némi” szóról,
Mágus.
Doranth rávicsorgott Viviára.
– Hallgass, amíg nem kérdeznek.
– Nem, nem fogok hallgatni – állt fel Vivia a székéből, és végigsimított deliv egyenruháján. – Nem
tűröm szó nélkül, hogy tönkretedd ezt a társaságot. – Tamáshoz fordult. – Negyvennyolc órával ezelőtt
hatezer dragonyosunk állomásozott itt. Mostanra kevesebb mint kétezer-hétszáz maradt.
Tamást ez mélységesen megdöbbentette. A delivet ugyan nem annyira a kiváló lovasságáról, mint
inkább az alaposan kiképzett gyalogságáról ismerték, de ez még nem jelentette azt, hogy a lovasságuk
haszontalan lenne. Messze nem. Hogy történhetett hát ez?
– Ráadásul – folytatta a nő, elnyomva Doranth figyelmeztető morgását – e két nap alatt nyolc
Kiváltságost veszítettünk.
– Nyolc Kiváltságost! – Tamás nem tudta visszatartani kirohanását.
– Hogyan?
– Ez nem tartozik a lőpormágusokra – szólt rá Doranth Viviára, és gyorsan megindult felé. A nő
védelmező gesztust tett a kezével, noha egyikük sem viselte a kesztyűjét.
– Üljenek le! – Sulem hangja belehasított a felfordulásba. Vivia és Doranth is visszatértek a székükbe.
A király úgy sóhajtott fel, ahogy egy iskolai tanár, akit rendetlen diákjai a türelme szélére sodortak. – A
kez dragonyosoknak van egy varázsrontójuk. Egy nagyon, nagyon erős varázsrontójuk. Távolból is képes
semlegesíteni a Kiváltságosaim mágiáját, a dragonyosai pedig jobbak bármilyen lovasságnál, amilyennel
a tábornokaim Gurlában harcoltak. Az elmúlt két nap mindkét éjszakáján rajtaütöttek a táboron, és
legalább egy Kiváltságost meggyilkoltak.
– Ennyire egy varázsrontó sem jó – jegyezte meg Tamás.
– Vannak vele olyan átkozott Fekete Felügyelők is.
Tamás mintha kétségbeesést hallott volna ki Doranth hangjából. Fel sem merült benne, hogy a Fekete
Felügyelők ily rémisztőek lehetnek a Kiváltságosok számára, pedig nagyon is logikusnak tűnt. A
Felügyelőket azért teremtette a Kez, hogy lőpormágusokra vadásszanak. A Fekete Felügyelőket azonban
épphogy lőpormágusokból teremtették. Ennél rosszabbat aligha tehettek volna.
– Akkor vadásszuk le – javasolta Tamás. – Hozom a vérteseimet, végigmegyünk a nyugati síkon, és
együtt összezúzzuk őket. – Le kellett gyűrnie a frusztrációját. Ipille túljárt az eszén. Elárulta a tűzszüneti
megállapodást, az azt követő felfordulásban pozícióba helyezte a lovasságát, és most már csak annyit
kellett tennie, hogy elüsse az időt, amíg valahogy felébresztik Kresimirt. És baromira jól csinálta.
Sulem lassan felállt, és letette a jelentést az asztalára. Levette az olvasó-szemüvegét, majd
jelentőségteljesen Doranthra nézett, mire a deliv társaság vezetője felszegte az állát. Valamiféle néma
kommunikáció zajlott le kettejük közt.
– Kifelé – mondta végül Sulem.
– Uram...
– Kifelé.
Doranth távozott, széles válla kifelé menet Tamásba ütközött.
A tábornagy Sulem arcát tanulmányozta. Zajlott rajta valami a felszín alatt. Valami, ami sem rá, sem az
embereire nézve nem jelenthet jót.
– A tábornokaim rettegnek – szólalt meg végre a király. – Már az árnyékokban is ezt a
fantomdragonyost látják. Sosem veszítettek még ilyen sok lovast ilyen rövid idő alatt. Gyors, tökéletes az
időzítése, és mindenkit az őrületbe kerget a Kiváltságosaim mágiájának kioltásával. „A Kez Farkas.”
Tamás nem is tudta, mi nyűgözi le jobban, ez a kez varázsrontó, vagy a tény, hogy a delivek mindezt két
napig titokban tartották előtte. Hiszen elvileg együtt vívrák ezt a háborút. És Tamást a saját korlátai
rákényszerítették, hogy teljesen megbízzon a delivekben.
– Ez a varázsrontó mindössze két nap alatt összezúzta a lovasságom önbizalmát.
– Nem csoda, ha egyszer a létszámuk felét elveszítették – jegyezte meg Olem halkan.
A király úgy pillantott Ölemre, mintha csak azon tűnődne, mi jogon szólítja meg így őt egy közember,
majd felhorkantott.
– A Kiváltságosaim nem küldenek ki több lovast. Egyszerűen nem hajlandóak rá. Talán látta nemrég azt
a csatát a horizonton.
– Igen – válaszolta Tamás.
– Öt Kiváltságosom rontott neki a Kez Farkasnak, csak hogy elzavarják az ellátmánykaraván közeléből.
– Pokolba.
– Ahogy mondja. – A király az asztalán dobolt az ujjaival. – Az az öt Kiváltságos alig hatvan kez
dragonyossal végzett. A többiek elmenekültek. A tábornokaim nem üldözik őket, mert csapdától tartanak.
Tamás hosszasan fürkészte Sulem arcát. A rendszerint oly higgadt deliv király most rá nem jellemző
módon gondterheltnek tűnt.
– Nem állhatunk meg, hogy utánaeredjünk – mondta. – Budwielba kell mennünk, és nem késlekedhetünk.
– És hagyjuk, hogy ez a briganti a sarkunkra hágjon?
Tamás majdnem beszélt neki Ka-poelról és Kresimirről. Sulemnek tudnia kell, miért olyan fontos, hogy
Budwielba érjenek. De nem szívesen magyarázta volna el az okát, és tudta, hogy a királynak egyébként is
nehezére esne hinni neki.
– Majd én elintézem a kez dragonyosokat.
– Én... – Sulem széttárta a kezét.
– Elintézem. – Tamás tudta, hogy Sulem nem fogja gyávának nevezni az embereit. A tábornokai ritkán
vonultak úgy csatába, hogy nem támaszkodhattak a Kiváltságosaik erejére, ha ugyan valaha. Tamás
ellenben évtizedek óta önállóságra képezte ki az embereit és saját magát is... már akkor is, amikor még
létezett az adrói társaság.
Tamás elhagyta a király sátrát. Már bőven elmúlt dél, a seregének a nap hátralevő részében menetelnie
kellett, és tudta, hogy valamit azonnal tennie kell a varázsrontó ügyében.
– Olem... – Elhallgatott. Doranth karba font kézzel, düh torzította arccal állt a közelben.
Tamás egyre kevésbé érezte úgy, hogy vissza kell fognia magát. Odalépett a deliv mágushoz.
 – Ujjának egyetlen mozdulatára roppant erők állnak a rendelkezésére, mégis hagyja, hogy egyetlen szál
varázsrontó leállítsa?
Doranth szóra nyitotta a száját.
– Nem – előzte meg Tamás. – Nem érdekelnek a kifogások. Ez háború, nem holmi ostoba, szaros
politikai játszma. Ha nem nyerheti meg a rendelkezésére álló eszközökkel, készít magának új eszközöket.
Ez az, amit maguk, átkozott Kiváltságosok sosem fognak megérteni.
– Maga bolond.
– Maga pedig gyáva.
Doranth leengedte a kezét, hogy Tamás lássa, időközben felvette a kesztyűjét. Vicsorogva tárta szét a
karját, akár egy ütni készülő medve.
Tamás közvetlenül elé lépett, Olem közben előhúzta a pisztolyát. A tábornagy felbámult a fölé
tornyosuló mágusra.
– Ne – mondta. – Rossz ötlet. Lehet, hogy öreg vagyok, de éppen mély lőportranszba merültem, és még
azelőtt lecsavarom a tökeit, hogy megrándíthatná egy ujját. Lehet, hogy meg tud ölni, mielőtt végzek
magával, de egy pillanattal később akkor is sikoltva hal meg. Ne feledje, mit tettem az adrói társasággal.
Doranth karja dühödten remegett. Teltek a másodpercek, Tamás érezte a hátán végigcsurgó hideg
verejtéket, és azon gondolkodott, valóban magával tudná-e vinni a mágust. Az elvégre tény, hogy
megöregedett. A reflexei már nem a régiek.
Doranth leengedte a karját, és levette a kesztyűjét.
– Meg fogom ölni, lőpormágus.
– Mire esélye kínálkozna rá, valószínűleg rég halott leszek. – Tamás elfordult tőle. – Gyerünk, Olem.
Tamás csak akkor engedélyezett magának egy megkönnyebbült sóhajt, amikor kiértek a deliv táborból.
– Pokolba – törölte meg a homlokát. – Nem kellene szövetséges Kiváltságosokat fenyegetnem.
– Érdekes taktikai húzásnak tűnt, az tény – jegyezte meg Olem.
– Nekem meg úgy tűnt, azért van itt, hogy megakadályozza, hogy valami hülyeséget csináljak.
– Amennyire láttam, ura volt a helyzetnek.
– Akkor miért húzta elő a pisztolyát?
Olem vállat vont.
– Biztos, ami biztos.
– Maga aztán feltornássza az ember önbizalmát.
– Igyekszem.
Egy terv kezdett körvonalazódni Tamás fejében.
– Keresse meg nekem Beon je Ipille-t. Meg azt a Kiváltságos lányt. Találkozunk húsz perc múlva a
sátramban.
– A neve Saseram – mondta Beon.
Tamás összeszűkült szemmel méregette Beont. Kigombolta a kabátját, mert a sátrat a kinti hideg szél
ellenére melegnek és párásnak érezte. Sajogtak a csontjai, és azon tűnődött, hány éve ihatott utoljára.
– Az gurlai név.
– Mert ő is gurlai.
– Egy gurlai lovas harcol a Kez oldalán? Nem tűnik valami hihetőnek. – Tamás Ölemre pillantott, aki
szkeptikusan felvonta a szemöldökét. Nila mellette állt, és nem egészen értette, mit keres itt egyáltalán.
Megperzselt ruháját egy fehér utcai öltözékre cserélte, melyet egy lila sállal egészített ki.
– A harmadik hadjárat alatt állt át hozzánk; az ő disszidálásának köszönhetően tudtuk bevenni Delfisst.
Persze mindez még gyerekkoromban történt, és mindent, amit tudok róla, apámtól hallottam.
– Mindig is furcsálltam Delfiss elestét. Szóval az illető egy varázs rontó?
Beon megigazította az egyenruháját.
– Nos, nem akartam állami titkokat kiadni, de ha már úgyis tudja... igen. Ehhez a feltételhez kötöttük a
disszidálását. Egykor nagyon nagy erejű gurlai Kiváltságos volt, de az apám nem akarta egy külföldi
mágusra bízni a hadseregét. Mint mondta, Saseram nagyon gyorsan beleegyezett a feltételekbe. Eltaszította
magától a Kiváltságos képességeit, és varázsrontóvá vált.
– A varázsrontók egykori Kiváltságosok, akik képesek semlegesíteni a mágiát – világosította fel Tamás
a teljesen elveszettnek tűnő Nilát.
– A legtöbben gyenge képességű Kiváltságosok voltak, és ez varázsrontóként abban nyilvánul meg,
hogy nagyon közel kell lenniük a varázslat semlegesítéséhez. Egyszer magam is felbéreltem egyet, neki
szinte karnyújtásnyira kellett jutnia, hogy eltörölhesse a mágiát. Egy erős Kiváltságosból lett varázsrontó
azonban sokkal hatékonyabb.
Beon a lányra pillantott.
– Megkérdezhetem, ki ez?
– Szóval az illető inkább Gurlai Farkas, semmint kez. Miért nem hallottam még róla soha? – Tamás
figyelmen kívül hagyta a herceg kérdését.
Beon szeme egy pillanatig még elidőzött Nilán.
– Mert megváltoztatta a nevét, mielőtt a Kez szolgálatába állt.
– És azelőtt hogy hívták? – A Gurlai Háborúk egy sor véres hadjáratot takart, amelyeket a világ túlsó
felén vívtak a Kilencek legtöbb országának közreműködésével. Tamás fél tucatnyi gurlai Kiváltságost is
fel tudott idézni, akik rejtélyes körülmények közt haltak meg vagy tűntek el.
Beon válaszul elmosolyodott, és Nilára pillantott, de Tamás megrázta a fejét. Emiatt nem fogja elárulni
Nila kilétét – csak azért nem, hogy kielégítse a kíváncsiságát.
– Akárhogy is – folytatta Beon. – Az utóbbi tizenöt évben valami határ menti városban rohadt.
Átkozottul jó lovas, talán még nálam is jobb... és szakértője a gerillaháborúnak. Biztosíthatom róla, hogy
igencsak nehéz dolga lesz az elfogásával.
Tamás nem vesztegethette erre az idejét. Pár órája még éjszakai menetelésre akarta utasítani az
embereit, hogy Auberdelnél beérjék a kez erőket, azóta azonban kiderült, hogy a szövetségeseire –
ötvenezer katonára, beleértve egy királyi társaság harmadát – ráijesztett egyetlen kez lovasezred.
– Köszönöm, Beon.
A kez nemes érezte, hogy ezzel elbocsátották. Felállt, összedörzsölte a kezét, és Nilát fürkészte. A lány
állta a tekintetét, Tamás meg csak kuncogott magában. Tudta, hogy eljön majd a nap, amikor újjá kell
építenie az adrói társaságot, igaz, titokban remélte, hogy erre csak a halála után kerül sor. De Borbadorral
és Nilával a legkevésbé sem járt rosszul.
Miután Beon távozott, Tamás felállt, és begombolta a kabátját.
– Olem, összeválogatta már a puskamestereiből álló lovasezredet?
– Igen, uram. Hatszáz dragonyos és háromszáz vértes.
– Kiváló. Fogjon még ötszáz vértest a tizenötödik dandárból, akik meglesznek nélkülük, és vadássza le
ezt a gurlai varázsrontót.
Olem kihúzta magát.
– Uram!
– Parancsnokságot akart, Olem, hát most meg is kapta. Ne hagyjon cserben.
– Nem fogom, uram! – vigyorgott büszkén a testőr.
– Nila Kiváltságos.
Nila nyelt egy nagyot, de aztán belenézett a tábornagy szemébe. Tamás a háta mögött tartotta a kezét,
hogy ne lássák az idegességét, és azon tűnődött, vajon helyes döntést hoz-e.
– Maga is Ölemmel megy. Égesse hamuvá azt a rohadékot. Gyors megelégedéssel látta elkerekedni a
lány szemét, mielőtt kiment a sátorból, és tudatta az embereivel, hogy a hajnal első fényénél útra kelnek.
 32.

FEJEZET

Még csak pár órája lovagolt, amikor a lába kezdett begörcsölni, a hátsója pedig sajogni, és Nila azon
tűnődött, Tamás engedte volna-e neki, hogy nemet mondjon.
Talán igen, ha egyáltalán felmerült volna benne, hogy tiltakozzon, de azért kételkedett a dologban.
Valószínűnek tűnt, hogy Tamásnak igen kevesen mondanak nemet. Elvégre az álmukban mészárolta le az
adrói királyi társaság tagjait, aztán guillotine alá küldte a saját királyát. Egy ilyen embernek nem szokás
nemet mondani. Ahelyett, hogy tiltakozott volna a nyilván borzalmasan veszélyes küldetés ellen, megkérte
Tamást, hogy adjon át egy gyorsan lekörmölt üzenetet Borbador Kiváltságosnak. A tábornagyot kissé
zavarba hozta a dolog, de Nila nem tudta, ki máshoz fordulhatna a táborban, így végül beleegyezett.
Egyre biztosabban érezte, hogy ez a küldetés rettenetes ötlet, és holtan heverve végzi majd miatta
valami farmer birtokán. A horizont mágiával áttörhetetlen sötétsége, az a gyomrába görcsöket plántáló
sötétség egy varázsrontót jelentett, ő pedig most egyenesen felé lovagolt.
– Mégis mi hasznomat vehetik? – kérdezte, és igyekezett nem kimutatni a hangjában a fájdalmat. Húzd
ki magad. Viselkedj úgy, mint a Kiváltságos, aki lenni akarsz.
Olem felállt a kengyelében, és bosszantó higgadtsággal hordozta végig a tekintetét a horizonton.
– Az elképzelés lényege az, hogy egyenesen a torkuknak ugrunk. Azonosítjuk és megöljük a
varázsrontót, aztán maga rászabadítja a mágiáját a lovasságára.
Mögöttük tizenháromezres adrói lovasság verte fel az út porát. Nilának el kellett ismernie, hogy
lenyűgöző látványt nyújtanak. A dragonyosok egyenruháit ugyan összekoszolta és meggyűrte az utazás,
kardjukat azonban egyenesen tartották, karabélyuk keresztben feküdt a nyergen, a vértesek páncélzata
pedig ragyogott a lenyugvó napfényben. Már Nila is a dragonyosokéhoz hasonló egyenruhát viselt – adrói
kéket ezüstszegéllyel és vörös hajtókával, na meg nadrággal, amely sokkal praktikusabb a lovagláshoz,
mint egy hagyományos női ruha.
– Nem próbálkoztak már meg ezzel a delivek is?
– De, valószínűleg igen.
– És elbuktak.
– Nos, mindössze sikerrel kell járnunk ott, ahol ők elbuktak.
– Mondja, a halálomba visz?
Olem végigsimított a szakállán, és visszaült a nyergébe. Nila eltűnődött rajta, mennyire lenne most más
az élete, ha annak idején beadja a derekát az udvarló Ölemnek, és felhagy a megszállottságával, hogy
mindenképpen megvédje Jákob Eldaminzt. Még mindig csak Nila, a mosónő lenne, egy katona szeretője a
többi tábori követő között? Vagy, mint sokakat, őt is elfogták volna Budwiel elestekor, és most halott vagy
rabszolga lenne?
 – Azon vagyok, hogy ne tegyem – válaszolta Olem, és sodorni kezdett egy cigarettát. – Ha, illetve
amikor elkapjuk azokat a rohadékokat, azt akarom, hogy maradjon a hadoszlop közepén, ahol a
legbiztonságosabb.
– Szünetet tartott, hogy megnyalhassa a cigarettapapírt. – Őszintén szólva egy lovascsatában nincs
biztonságos hely, de ennél jobbat nem tudok. A varázsrontó bizonyosan hallott a Ned patakja csatájáról,
de kis szerencsével nem fog arra gyanakodni, hogy van velünk egy Kiváltságos.
És a kevés tapasztalatom miatt nem fogja látni a Másban a ragyogásomat, fejezte be Nila némán a
gondolatot.
– Mi lesz, ha nem tudok majd mágiát előhívni?
– Akkor vigyázzon magára.
– Maga könnyen beszél, van egy kardja.
– Meg egy pisztolyom és egy karabélyon.
– Maga aztán megnyugtatja az embert.
– Különös módon Tamás is ezt mondja.
– Tamás? Szóval már keresztnéven szólítják egymást a tábornaggyal?
Olem felmordult.
– Nem illő módon fogalmaztam. Elnézést. Kicsit ideges vagyok. Nyargaltam már lovassággal korábban
is, sőt, néhány ütközetben is részt vettem, de ez az első parancsnokságom.
– Na, ez aztán a megnyugtató.
Olem összerezzent, és Nila máris azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná a szavait.
– Ki fog tenni magáért.
– Kösz, anya – válaszolta Olem. – Ne aggódjon, a munka javát a tisztjeimre bízom. Ha valamiben jó
vagyok, akkor az az emberek kiválasztása. Ha én nem is teszek ki magamért, ők majd igen.
– Többre kellene tartania magát.
– Tényleg? – Olem a szájába vette a cigarettát, majd ellenőrizte a nyergébe dugott karabélyt.
– Igen.
– Maga nem tartott sokra.
Nila hátrahőkölt. Ezzel meg mit akar mondani?
– Na, várjunk csak egy pillanatra.
Olem feltette a kezét.
– Ősrégi történet. Vegye úgy, hogy meg se szólaltam.
Nila a homlokát ráncolva figyelte a férfit, míg az odahívta az egyik tisztet, és elrendelte a tábor
felállítását. Amikor a tiszt ellovagolt, Olem lehamuzta a cigarettáját.
– Nem akartam megbántani – mondta Nila.
– Tényleg?
– Okkal viselkedtem úgy, ahogy. – Jákobnak szüksége volt a védelmére. Akkoriban Nila még nem bízott
Tamásban, aztán elrabolta őket Lord Vetas, később pedig belekeveredett Bo harcába. Szerette volna
mindezt elmondani Ölemnek, de azt sem tudta, hol kezdje. – Tényleg kedveltem magát.
– Hát, ez kellemes vigaszdíj.
– Ne legyen már ekkora segg – emelte fel Nila a hangját. – Szerettem volna magával lenni, de nemet
mondtam, mert gondoskodnom kellett Jákobról. – Becsukta a száját, és hosszú másodpercekig csak
pislogott a férfira, mint aki maga sem hiszi el, hogy mindezt kimondta.
– Ó – kommentálta Olem felvont szemöldökkel, meglepettségében hátrahőkölve.
Nila leporolt egy kis koszt az egyenruhájáról.
– Egyszerűen csak... Sajnálom. Valahol, mélyen legbelül azt kívánom, bárcsak igent mondtam volna, de
amint azt maga is megjegyezte... ősrégi történet.
Olem hosszú percekig csendben maradt, nézte, ahogy az emberei leszállnak a nyergükből, felállítják a
kötélkerítést a lovaknak, és előkészítik a területet a táborozásra. Amikor a csend kezdte megőrjíteni Nilát,
a férfi végre elnyomta a cigarettáját a nyergén, és bepöckölte a csikket a fűbe.
– Szólok valakinek, hogy hozzon pár jó követ, amelyet felmelegíthetünk a tűzben. Segít a seggfájáson.
– Elnézést, hogyan?
– Bőrbe tekert forró kövek. Beteszi őket a lábai közé, és reggelre nem fog annyira fájni az altájéka.
Nila arra jutott, hogy jobban kedvelte a szemérmes, adopesti Ölemet. Ez az itteni egy kicsit túl...
nyíltnak bizonyult.
– Köszönöm.
Olem épphogy csak bólintott. Szeme a horizontot fürkészte.
– Mit lát? – kérdezte Nila.
Olem elővette nyeregtáskájából a látcsövét, és a szeméhez emelte. Nila nyugat felé hunyorgott, és
mintha egy lovast látott volna a lenyugvóban lévő nap ragyogása alatt. Olem felszisszent mellette, és
leengedte a látcsövét.
– Pakoljatok vissza, fiúk – kiáltott hátra a válla fölött. – Kez nyugatra!
Ezután olyan gyorsan zajlottak az események, hogy Nila szinte beleszédült. Öt perc múlva az egész
ezred újra nyeregben ült, Nila füle csengett a paták mennydörgésétől, a hajsza adrenalinja elűzte az egész
napos lovaglás fájdalmát.
Olem több tucatnyi felderítőt küldött előre, a vérteseket a sereg közepére gyűjtötte, a dragonyosok
pedig a szárnyakat alkották, ahogy feldübörögtek a dombtetőre az alkonyat múló fényében.
Nila kis pontként látta a távoli síkokon vágtató kez lovast.
– Tud tenni valamit? – kérdezte Olem.
– Micsoda? Mármint mit tehetnék? Túl messze van bármiféle Kiváltságos mágiához, még ha egyébként
bíznék is magamban, hogy eltalálom.
Olem kurtán biccentett, és elrendelte az embereinek, hogy nyomuljanak előre, közben pedig végig az
előttük szétszóródó felderítőket figyelte. Nila látta a szemében a bizonytalanságot – lehetőségbe botlottak,
vagy csapdába?
Tovább követték a kez lovast. Nila nézte, ahogy a jobb szárnyukat alkotó dragonyosok felkapaszkodnak
egy északi dombon, és eltűnnek a szemük elől, míg a bal szárnyuk egy párhuzamos íven halad négyszáz
méterre tőlük, egy távoli búzamezőn túl. Fázott, és aggasztotta az ötszáz fős lovasság eltűnése. Mi van, ha
tényleg csapdába vágtatnak? Visszatérnek időben?
A nap már majdnem teljesen lenyugodott, mire a vértesek átértek egy alacsony dombon, és egy meredek
völgy fölé kerültek. Úgy másfél kilométerre előttük Nila lobogó tábortüzeket és kikötött lovakat vett észre.
– Megtaláltuk az ellenséges tábort! – kiáltotta Ölemnek egy kifulladt felderítő.
– Én is látom. – Ölem megrökönyödött arccal nézett bele a látcsövébe.
– Lehet, hogy csapda? – kérdezte Nila.
 – Úgy nyüzsögnek odalent, akár egy felrúgott hangyabolyban. Lehet, hogy csapda... de lehet, hogy
szerencsénk van. Alakzatba! – üvöltött fel.
– Három sor, bekerítő hadművelet!
A vértesek három egyenlő ékre oszlottak. Az egyik a völgy északi oldalán indult meg, a másik
egyenesen, középen. Nila éke Ölem vezetésével a déli szélen rohamozott. Amikor közelebb értek, Nila
látta, hogy a Kez hullámokban lovagol ki a táborból – nem kétségbeesetten menekültek, hanem rendezetten
visszavonultak.
– Gyorsabban, a pokolba is! – kiáltotta Ölem. Belehajolt a szélbe, és Nila ekkor meghallotta a kürtök
harsogását északról és délről. – Szabad az út, elkaptuk a rohadékokat!
Nila igyekezett elnyomni a rémületét, ahogy a hátas tartotta a tempót a vágtázó sereggel. A völgyben a
középső ék végigsöpört a kez táboron.
Nem volt egy hosszú völgy, nyolcszáz méterre tőlük már véget is ért egy keskeny, meredek dombban,
amely visszavezette a kez lovasságot a síkra. Nila azt hitte, a domb majd lelassítja őket, de döbbenten
látta, hogy minden gond nélkül felhasít rajta az egész ezred.
Ölem vértesei négyszáz méterrel jártak a kez lovasság mögött, és még Nila is tudta, hogy túl lassúak
hozzájuk képest. A vérteseket visszafogta páncélzatuk és nehézfegyverzetük, míg a kez lovasok a jelek
szerint könnyebb fegyverekkel és páncél nélkül vágtáztak, ráadásul hátra kellett hagyniuk a táborban a
hálózsákjukat és a készleteiket is.
Távolabb a síkság kezdett lassan megemelkedni, és a lapos mezők végül átadták a helyüket a hegyek
mögé bújt nap sötétségébe burkolózó számtalan dombnak. A Kez hamarosan eléri azokat a dombokat, és
az ottani árnyékok valamiért nyugtalanították Nilát.
Olem teli torokból káromkodott. Előrehajolva sürgette nagyobb tempóra a hátasát, és Nila egy
pillanatra elgondolkodott rajta, hogy egyetlen ló is milyen könnyen felbuktathatná az egész sort mögötte,
ha megbotlana, és elterülne. Önkéntelenül is üdvrivalgásban tört ki, amikor hirtelen meglátta, hogy adrói
dragonyosok bukkannak fel északon.
Már majdnem elérték a kez lovasságot. Nila pisztolylövések hangját hallotta. Arra számított, hogy az
adrói és a kez csapatok nyüzsgő káoszba olvadva csapnak össze, ám a dragonyosok élesen elfordultak,
hogy kövessék az ellenséget – nem tudták elvágni a kez visszavonulás útját.
Olem hirtelen megragadta Nila kantárját, és a többi vértes elé vágtatott vele.
– Tüzet – kiáltotta. – Most!
Tüzet? Mágiát! Nila felidézte Bo tanításait, ujjait zsibbadtnak érezte. A Kez túl messze van! Hogyan is
kaphatná el őket innen?
Kezét felemelve, szemét fennakasztva összpontosított a Másra, és két ujját megrántotta, hogy tüzet
bocsásson a visszavonuló lovasság felé fújó szélre. Meglepetésére lángok örvénylő mintái jelentek meg
több száz méterre előtte, a Kez fölötti égen. Amikor túlságosan elmozdította a bal kezét, a lángok hirtelen
nekicsapódtak a földnek, és szikrákkal árasztották el a környéket. Túl erősen remegett a keze, nem tudott
rendesen koncentrálni.
Lassan sikerült az uralma alá hajtania és előretaszítania a tüzet, Olem dragonyosai szétváltak, hogy utat
adjanak a lángoknak. Nila szíve vadul dobogott, ahogy a tűz pokoli hullámként áradt a prédája felé. Ez az
ő műve! Hatalmában áll elkapni és megállítani a kez lovasokat. Igyekezett uralma alatt tartani a tüzet, és
csalt hajtotta és hajtotta előre.
 Ekkor mintha egy nagy feketeség nyúlt volna ki a dombok árnyékaiból, és Nila tüze egyszer csak
kialudt. A fordulat hirtelensége olyannyira meglepte, hogy majdnem kiesett a nyergéből. Egy hideg kéz
érintette meg tudata peremét, aztán eltűnt.
– Hívják vissza a lovasokat! – kiáltotta Olem.
Kürtszó harsant Nila válla fölött, és a dragonyosok lassan megálltak. A lány hiába próbálta visszafogni
izgatott lovát, ezért Olem kikapta a kezéből a kantárt, és végre megállásra késztette.
– Miért hívja vissza őket? – kérdezte Nila, és próbálta lerázni magáról a feketeség okozta félelmet.
– Mert nem követem a Gurlai Farkast Brude Rejtekébe az éj leple alatt.
– A tüzem...
– A varázsrontó csinálta. Láttam az erejét a Másban.
Nila reszketegen felsóhajtott.
– Mi az a Brude Rejteke?
– Labirintusszerű dombok és völgyek, amelyek innen egészen a Fekete Máglya-hegység nyugati
erdőségéig húzódnak. – Olem kihajolt a nyergéből, és köpött egyet. – Pokolba. Egyszer az életben
szerencsénk volt, teljesen megleptük őket, mégis elmenekültek.
Nila a férfit nézte, és szórakozottan hallgatta a többi vértes káromkodását. Senki sem örült a
fejleményeknek.
– De be fogunk menni utánuk, ugye?
Olem bólintott.
– Igen, de csak ha már az oldalunkon tudhatjuk a napfényt.
Nila szerette volna elmondani neki, hogy szerinte ez borzalmas ötlet. Hallotta, mit mondott Beon je
Ipille a Gurlai Farkasról. Olem mesélt neki a deliv mágussal folytatott beszélgetésről. Ha bemennek azok
közé a dombok közé a varázsrontó után, mind ott fognak meghalni.
Magába fojtotta kikívánkozó szavait, és Bo jutott az eszébe, ahogy azt mondja, viselkedjen
Kiváltságosként. Féltékenység lobbant benne a deliv Kiváltságos és Bo csókjának emlékére, és azt
mondta:
– Akkor hát a hajnal első fényénél bemegyünk a rohadékért.
 33.

FEJEZET

Két reggellel a bombamerénylet után Ricard az egész választási központját elköltöztette A Munka Nemes
Harcosainak elpusztított főhadiszállásából egy elegáns hotelbe Adopest centrumában.
A Választási tértől mindössze pár háztömbre álló Kinnen Hotel a városközpont kevés épületeinek
egyike volt, amelyek megmenekültek a Manhouch kivégzése utáni zavargások fosztogatásaitól, a királyhű
felkelés harcaitól és a tavaszi földrengés okozta strukturális károktól is. A zömök, erődítményszerű épület
csak három emelet magasra nyúlt, viszont egy egész háztömböt elfoglalt.
Ezenkívül Ricard Tumblar tulajdonában állt, és Adamat úgy sejtette, ez közrejátszhatott abban, hogy
érintetlen maradt a zavargások alatt – alighanem erős szakszervezeti őrség vigyázta.
És úgy tűnt, ez azóta sem változott. Mindegyik bejáratot négy szakszervezeti tartotta szemmel, a tetőn
lövészek, az utcán fegyveres munkások álltak. Adamatnak háromszor is be kellett mutatnia a papírjait,
mielőtt bejutott a hotel nagy előterébe, és még akkor is érezte a hátán a figyelő tekinteteket, amikor
felment az emelet keleti szárnyába.
Miután újra megmutatta a papírjait, beengedték Ricardhoz.
A szakszervezeti vezető a lábát az asztalon nyugtatva, homlokához hideg borogatást nyomva ült
hátradöntött székében, szájában szivarral.
– Nem, nem érdekel, mennyibe kerül – világosított fel éppen egy hivatalnokot a kelleténél kicsit
hangosabban. – Vásárolja fel a város összes selyem készletét, és... á, Adamat! – Ricard elhessegette az
arca elől a szivarfüstöt, és álla egyetlen rándításával kizavarta a hivatalnokot a szobából.
– Szóval selymet vásárolsz?
– Csak egy kis gazdasági háború – válaszolta Ricard, kiélvezve a szivarfüstöt. – Megtudtuk, hogy
Claremonte megígérte a textilipari szakszervezetnek, hogy ha megválasztják, csökkenti a selyem
importárát. Erre azonban nem lesz képes, ha én kontrollálom a városi boltokat, és szemmel tartom, hogy
mit hoz be az országba a hegyeken át.
– A textilipari szakszervezet? – Adamat helyet foglalt egy székben, és a korához túlságosan is nagy
hálával fogadta, hogy ülhet. – Az nem a te területed?
– A szakszervezeti vezetőjük meghalt a robbanásban. A következő egy hónap az új vezető kiválasztása
körüli harccal telik majd, és Claremonte közben mindent megtesz, hogy magához édesgesse őket. És igen,
az én területem. Nem fogom hagyni, hogy elvegye tőlem.
– Én még mindig azt mondom, hogy élned kellene a vészhelyzeti hatalmaddal, hogy azonnal
kinevezhesd a szakszervezet következő vezetőjét. – A hang megijesztette Adamatot, felpattanva kereste a
forrását. Az ablakból jött, ahol egy nő ült a függöny mellett, egyik keze felkötve, másikban egy pohár bor.
A kinti utcát fürkészte.
 Ötven körül járhatott, kerek arca, szigorú mandulaszeme volt, és fekete szegélyű, lila ruhát viselt. Egy
pillantással végigmérte Adamatot.
– Bocsánat asszonyom, nem láttam, hogy itt van. – Végigfuttatta az agyában elraktározott neveket és
arcokat.
A nő kissé megemelte a borospoharát.
– Cheris, a...
– A bankárok szakszervezetének vezetője – fejezte be Adamat a bemutatkozást. – Pár hónapja már
találkoztunk.
– Sajnálom, nem emlékszem. – Letette a poharát, amíg megigazította a szíjat felkötött karján.
– Adamat felügyelő vagyok.
– Ó, hát persze! A Fortélyos, aki nem felejt. Ricard sokat mesélt önről az elmúlt években. Emlékeznem
kellett volna önre. Elnézést kérek. Amiken az utóbbi hónapokban végigment... – Elhallgatott, és szomorúan
csettintett a nyelvével.
Adamat jelentőségteljesen Ricardra pillantott. Mit gondolt, hogy csak úgy beszámol ennek a nőnek –
vagy, ami azt illeti, bárkinek – az ő problémáiról?
Ricard bocsánatkérően vállat vont.
– Van valami nyomod a tegnapi robbantáshoz?
– Nem négyszemközt kellene erről beszélnünk?
– Cheris is itt volt velem az éjjel. Egy gerenda lezuhant a mennyezetről a robbanás után, és eltörte a
karját. Ő éppúgy tudni akarja, mi történt, ahogy én.
De megbízhatunk benne?
– Rendkívül jól fest ahhoz képest, hogy nemrég élt túl egy ekkora katasztrófát – jegyezte meg Adamat.
Cheris kissé elpirult.
– Ha tudni akarja, szívtam ma egy kis malát a fájdalomra, és nem kevés bort is megittam. – Alighanem
halknak szánt nevetése hangos kuncogásként tört ki belőle.
– Hát persze. Ez csak természetes. – Adamat visszaült a székébe.
– Elmentél tegnap a rendőrségre? – kérdezte Ricard.
– Igen.
– És? Gondolod, Claremonte tette? Ő tette, ugye? A rohadék. Darabokra fogom tépni, és...
– Nem Claremonte tette – vágott közbe Adamat.
Ricard talpra ugrott, és fel-alá kezdett járkálni.
– Hogy érted? Biztos vagy benne?
– Meglehetősen biztos.
– De hogyan? – szólt közbe Lady Cheris.
– Higgyen nekem, asszonyom. Nem Claremonte tette.
– Akkor fogok hinni magának, ha tudom, honnan ilyen biztos a dologban. Claremonte rendelkezik a
merénylethez szükséges eszközökkel és motivációval. Szinte bizonyosan ő rendelte el a robbantást.
– Ugyan. – Ricard megállt, hogy magához vegyen és meggyújtson egy újabb szivart. – Ha Adamat azt
mondja, nem Claremonte tette, akkor nem Claremonte tette. De akkor ki?
– Még nem tudom. Épphogy csak elkezdtem a nyomozást. Vannak ellenségeid, ugye?
– Nem. – Ricard kissé sértődöttnek tűnt. – Barátaim vannak. A barátkozásban vagyok a legjobb. A
barátok sokkal hasznosabbak, mint az ellenségek.
Adamat kétkedve nézett Ricardra.
– Jó-jó, talán. Na jó, igen. Vannak ellenségeim. De egyáltalán nem sok.
– Lehetséges, hogy valamelyikük meg akar ölni?
– Egyről sem tudok, aki ennyire gyűlölne. Talán valamelyik másik szakszervezeti vezető. Néhányuk már
évek óta feni a fogát a munkámra.
– Például?
– Jak Long, a kovácsok szakszervezetének feje. Lady Hether, az utcaseprők szakszervezetének vezetője.
– Ő meghalt a robbanásban – szúrta közben halkan Cheris.
– Ó. Igaz. – Ricard felemelt ujjal bökött a levegőbe. – Talán a Hrusch út fegyverkovácsai tehették.
Kétségkívül értenek a lőporhoz, és nem örülnek neki, hogy megpróbáltam szakszervezetbe terelni őket.
– Vannak már jelöltjeid a textilipar szakszervezeti vezetőjének posztjára? – kérdezte Adamat,
megfogalmazva egy hirtelen gondolatot, mielőtt elillanna.
– Persze. Egyiküket sem állhatom.
– És megvan hozzá a hatalmad, hogy csak úgy kijelöld valamelyiküket?
– Elvileg igen. Vészhelyzet esetén. De jó pár embert feldühítenék vele.
– Van egy művezető a Vines út textilüzemében. Margynak hívják, nagyon intelligens. Lehet, hogy kicsit
felrázná a dolgokat, ha kineveznéd.
– Egy ismeretlen – jegyezte meg Cheris. – Érdekes.
– Csak egy gondolat. Politikailag konzervatív, és nem fél hangoztatni a véleményét, de nem is
bajkeverő. Nincs odáig Tamásért vagy a tanácsért, de kizárt, hogy valaha is támogatná Claremonte-ot.
Azután bizonyosan nem, hogy földig rombolta a város összes templomát.
– Fell! – kiáltotta Ricard. – Fell, hol a pokolban vagy már!
A nő még azelőtt felbukkant az ajtóban, hogy a férfi a mondat végére ért volna. Enyhén meghajolt.
– Hívatott, uram?
– Nézz utána egy Margy nevű nőnek. Derítsd ki, jó jelölt lenne– e a textilipari szakszervezet élére.
Művezető egy textilüzemben a...
– A Vines úton – segítette ki Adamat.
– Igen. A Vinesen.
– Meglesz, uram. Jó napot, felügyelő.
– Jó napot, Fell.
– Odaküldök egy embert, uram – mondta Fell Ricardnak.
– Diszkréten csináld, nem akarom, hogy bárki megneszelje a dolgot.
A szoba túloldalán álló ingaóra hirtelen kettőt harangozott. Lady Cheris elővette zsebóráját, és ránézett,
majd odament Ricardhoz, hogy arcon csókolja.
– Mennem kell.
– Este jössz?
– Persze.
Elbúcsúzott Adamattól, és sietve távozott. Ricard odalépett az ablakhoz, ahol korábban a nő ült, és állát
megtámasztotta az öklével.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Adamat.
 – Mi mi volt?
– A csók. Ti ketten...?
Ricard halványan elmosolyodott.
– Talán egy kicsit.
– Mintha egyszer azt mondtad volna, gyűlöl téged.
– Ez egy afféle véd– és dacszövetség. Mindkettőnk számára.
– Szóval mégsem gyűlöl téged?
– Ó, dehogyisnem. És én is gyűlölöm őt. Az elmúlt tizenöt évben végig hol szeretők voltunk, hol nem.
Tudod, hogy megy ez. Szenvedély, politika.
– És nekem ezt sosem említetted?
– Néhány titkot minden férfinak meg kell tartania.
– Ebben a tizenöt évben nem is egy feleséged volt.
Ricard közönyösen vállat vont.
– Cheris nagyon okos. És ambiciózus. Ezt vonzónak találom. Ő pedig vonzónak találja az én pénzemet
és ambíciómat. Pokolban köttetett szövetség. Ha ennek az egész cirkusznak vége, megint egymás torkának
esünk majd.
– Érdekes megfogalmazás.
– Hogyan? Á. Cheris bizonyosan nem próbált megöletni. Nem nyerne vele semmit. Nincs a
végrendeletemben, és a legtöbb szakszervezeti vezető gyűlöli őt. Az én támogatásom nélkül egy éven belül
kitennék a szűrét.
– Értem. – Adamat nem érezte meggyőzve magát. Később végig kell mennie a Cherisszel kapcsolatos
emlékein... vagy bármin, amit Ricard valaha mondott róla. Ha ilyen régóta szeretők, kétségkívül jól
leplezték. Ez emlékeztette Adamatot, hogy bármily heves és hangos is Ricard, közben olyan
visszafogottságra is képes, amely a legtöbbekből hiányzik.
– Ebből az egész Claremonte-ügyből azért származott valami jó is – jegyezte meg Ricard.
– Igen?
– Úgy tűnik, a vallásos jobboldal engem támogat.
Adamat önkéntelenül is felnevetett.
– Huzatos a szoba, vagy befagyott a pokol?
– Szivart? – ajánlotta fel Ricard egy halk kuncogás után. – Egy pohár bort? – Mielőtt Adamat
válaszolhatott volna, Ricard Fellért kiáltott.
A titkár ismét felbukkant az ajtóban, egyik kezében egy üveg bort, a másikban két poharat tartott.
– Megelőztem önt, uram.
– Adamat, mondtam már, hogy élni sem tudnék e nélkül a nő nélkül?
Fell megtöltötte a két poharat, majd az egyiket odaadta Adamatnak, alá körbeforgatta a kezében, és
belekortyolt. Óvatosan fürkészte a titkárt. Asszisztens, politikai összekötő, csábító, testőr, gyilkos. Ricard
azt mondta, a világ legexkluzívabb iskolájában képezték ki. Valahol félúton van egy rabszolga és egy
szerződéses inas között, egyben a legrátermettebb ember, akit Ricard... nos, valaha is alkalmazott.
Lehetséges volna, hogy elárulta a gazdáját?
Adamat rögtön elhessegette a gondolatot. Ricard teljesen megbízott Fellben. Ha a nő meg akarná ölni,
vagy tönkre akarná tenni, számtalan módon és alkalommal megtehette volna az elmúlt pár hónapban.
Kivéve persze, ha valami hosszú távú tervet forral...
– Ricard.
– Igen?
– Claremonte tényleg nyerhet?
– Micsoda? Dehogyis. Hiszen külföldi. És történelmi köztulajdonokat pusztított el. A fickó kész
veszedelem.
– Komolyan kérdezem, Ricard.
Ricard, egyik kezében a borral, a másikban egy szivarral ismét mászkálni kezdett. A szoba túlsó végén
állt meg, és egyetlen kortyra kiitta az italát.
Adamat ezzel nem ment semmire. Fellhez fordult, aki leült egy székbe a helyiség hátsó falánál. Egyik
lábát maga alá tette, másik térdét pedig felhúzta a mellkasához – nem egyszerű művelet egy ilyen szoros,
fekete ruhában.
– Claremonte tényleg nyerhet? – kérdezte tőle Adamat.
Fell Ricardra pillantott, majd így szólt:
– Jók az esélyei. Az elmúlt hetekben figyelemreméltó támogatottságot szerzett... a legtöbbet
közvetítőkön keresztül.
– Mint Lord Vetas? – Adamatnak már csak az említésétől is a hideg futkosott a hátán.
– Részben – ismerte el Fell. – Elvégre éppen azért jött a városba, hogy előkészítse a terepet
Claremonte-nak. Amikor elkaptuk őt, hozzájutottunk egy listához olyan emberek neveivel, akiket
megvesztegetéssel, hízelgéssel vagy fenyegetéssel rávett Claremonte támogatására. Néhányukat sikerült az
oldalunkra állítanunk. Mások még mindig a zsebében vannak.
– Akkor rosszabb a helyzet, mint gondoltuk.
– Sokkal rosszabb. Számos jelentős fegyverkovács állt be mögé, és a Brudánia-Gurla
Kereskedőtársaság egész véletlenül számos új szerződést írt alá Hrusch puskákra. Több tucatnyi jelentős
kereskedő kampányol mellette, a mi embereinket pedig még csak nem is fogadják. Valószínűleg félnek a
Kereskedőtársaságtól és attól a hatalomtól, amelyet a kereskedő utak felett gyakorolnak. A nép körében
pedig azért olyan magas Claremonte megítélése, mert a város védelmezőjeként tekintenek rá.
– Ezt olvastam tegnap az újságban – bólintott Adamat. – Claremonte kiemelte, hogy a Kez nem meri
megtámadni a várost, amióta a hadserege megérkezett. Tamás tábornagyról vagy az adrói seregről egy szót
sem szólt.
– Hát persze. Elvégre ez politika.
Adamat hitetlenkedve felsóhajtott.
– Tehát nyerhet... és akkor egy külföldi tölti majd be az ország legfontosabb pozícióját. Ugye tisztában
vagy vele, hogy Tamás ezt sosem engedné?
– Nem tehet semmit.
– Ismered te Tamást egyáltalán? Ha kell, beront a városba, és saját kezűleg öli meg Claremonte-ot.
Fogalmam sincs, hogyan tarthatnánk vissza.
– Ez lesz Adró történetének első választása – szólt közbe Fell. – Ha Tamás megzavarja, elpusztít
mindent, amiért eddig dolgozott.
– Ezzel majd akkor kell megbirkóznunk, ha eljön az ideje – mondta Ricard. – Addig is el kellene
fognunk egy gyilkost.
 – Attól tartasz, ismét próbálkozik? – kérdezte Adamat. – Az őrséget jól láthatóan megerősítetted.
– Persze hogy attól tartok. A fél fülemre megsüketültem, a miatt a bomba miatt, arról nem is beszélve,
hogy számos szakszervezeti vezetőm meghalt vagy megsebesült. Suszter legyek, ha nem próbálkoznak újra.
– Ricard vészterhes pillantást vetett Adamatra, akinek csak most tűnt fel, milyen kétségbeesetté vált a
barátja. Próbálta leplezni, de az ellene elkövetett merénylet mélyen felkavarta. És rendkívül aggódott,
hogy Claremonte megnyeri a választásokat.
– Van egy másik problémánk is – tette hozzá halkan Ricard.
– Még egy? – Adamat igyekezett nem túl fáradtnak hangzani. Hiába.
Ricard tétovázott.
– Gyerünk – nógatta Adamat. – Ne kímélj.
– Charlemund megszökött.
– Hogy micsoda? – Adró egykori fő-diocele nemcsak áruló volt, hanem veszélyes gyilkos is. – Azt
hittem, kómában van.
– Kómában is volt – szólt közbe Fell. – Szerintünk Kétlövetű Tániel barbár csontszeműje taszította
kómába, hogy így hozza vissza Tánielt. Valamiféle mágikus csere. De bármit csinált is, elmúlt a hatása.
Charlemundot rejtve, megkötözve, állandó őrség alatt tartottuk. Megszökött, és nyomtalanul eltűnt. Még
mindig nem tudjuk, hogyan csinálta.
– Édes Kresimir – fakadt ki Adamat.
– Úgy három hete lógott meg – mondta Ricard. – Elvágta a köteleit, kiütötte az őreit, és egyszerűen
elsétált. Az embereink azóta is diszkréten keresik városszerte.
– És semmi jele?
– Egyáltalán semmi. Mintha csak elnyelte volna a föld.
Adamat fáradtan bólintott.
– Nyitva tartom a szemem. Elmegyek a főhadiszállásod maradványaihoz. Még mindig le vannak zárva,
ugye?
– Igen – válaszolta Fell. – Megkértük a rendőrséget, hogy senkit se engedjenek be, továbbá pár
emberünk figyeli a környéket.
– Helyes. Megnézem, nem kerülte-e el valami a rendőrség figyelmét. Gondolja, kölcsönvehetem magát
pár órára, Fell?
Fell Ricardra nézett, aki bólintott.
– Csak rajta. Remélem, talál valamit.
– Én is.
– Köszönöm a segítséged – mondta Ricard. – Nem is tudod, milyen sokat jelent nekem, hogy
olyasvalaki nyomoz az ügyben, akiben megbízom. Fellt is ráállíthatnám, de ő bonyolítja az egész
kampányt, és ez a nyomozás hónapokig is elhúzódhat.
– Biztos, hogy tudod nélkülözni?
– Pár órára igen. Ki kell derítenünk, ki tette ezt velünk.
– Az az én dolgom. Te csak azzal foglalkozz, hogy megnyerd a választásokat, mert ha kudarcot vallasz,
Tamás tábornagy újabb háborút indít, és az már Adopesttel a közepén fog zajlani.
 34.

FEJEZET

A szakszervezeti főhadiszállás szétrobbantott romjai valahogy sokkal rosszabbul festettek napfénynél. A
falakat, amelyek múlt éjjel sértetlennek tűntek, korom borította be, a vakolatuk megrepedezett és
lepotyogott. Az elmúlt két nap során valamikor a tető maradéka is beomlott.
Adamat biccentett az utcán őrt álló egyenruhás rendőröknek, és belépett a romok közé a még mindig
álló ajtón át.
Ricard emberei fosztogatók ellen védték az épületet, és közben a maradványok között keresgéltek
bármit, ami hasznára lehet a szakszervezetnek. Papírokat, műtárgyakat, bútorokat, mindent elvittek, kivéve
magukat az építőelemeket, de Ricard azt mondta, napokon belül még azokat is lebontják és kidobják vagy
újrahasznosítják, hogy hozzáláthassanak az újjáépítéshez.
– Rohadt nagy a felfordulás – jegyezte meg SouSmith Adamat mögött.
A felügyelő meglökte a beszakadt tető egy darabját. Amikor világossá vált, hogy nem tudja
megmozdítani, átmászott rajta, és megérkezett a nagy helyiség közepébe. Meglepetésére senki sem állította
le a lényegében sértetlenül maradt szökőkutat a nagy csarnokban. Még mindig működött, és különös
békességet teremtett a pusztítás közepén.
SouSmith megállt előtte, és kivett belőle egy tízkranás ezüstérmét. A hüvelykujjára helyezte, majd
felpöccintette a levegőbe, és elkapta a másik kezével.
– Fogalmam sincs, mit remélsz találni – morogta.
– Nekem sem – ismerte el Adamat. Kezdte úgy érezni, hogy csak az idejét vesztegeti itt. Két nap telt el
a robbanás óta, és a helyet a rendőrök és Ricard emberei is végigtrappolták. Ha akadt is bizonyíték,
amely nyomra vezethette volna, mostanra bizonyosan eltűnt. Csak a nyomozóösztöne akadályozta meg,
hogy sarkon forduljon, és elmenjen reggelizni.
Végigment a romok között az épület végébe.
– Meg vagyok döbbenve, hogy nem haltak meg többen – tűnődött.
– Hány áldozat volt? – kérdezte SouSmith.
– Tizenhárom. És további huszonhét sebesült. Háromszáz ember tartózkodott itt aznap éjjel. Sokkal
rosszabb is lehetett volna. – Adamat végigment az egykori folyosón Ricard irodájába. Semmi sem maradt
belőle. Nem kellett szakértőnek lennie, hogy meg tudja állapítani, ez lehetett a robbanás epicentruma.
Mind a négy fal eltűnt, az asztalból csak szilánkok maradtak, a padló pedig kevés híján beomlott.
Adamat lépteket hallott a romok között, és megfordulva látta, hogy Fell közelít feléjük. SouSmith
megemelte a kalapját a titkárnak, de csendben maradt, és nyilvánvaló gyanakvással vizslatta.
– A rendőrség szerint egy lőporos hordót helyeztek az asztala alá – mondta a nő.
Adamat még egyszer végigpillantott a helyiségen. Igen, úgy is nézett ki.
 Óvatosan beljebb ment, minden egyes lépésnél tesztelve a padlót, és félig arra számítva, hogy beomlik
alatta. A szoba közepén fejben lepörgette az eseményeket, emlékezetből építve fel magában Ricard
irodáját. Kinyújtotta a kezét oda, ahol korábban az asztal állt, és elképzelte, hogy mögötte ül.
Valami nem stimmelt.
– Mi mást mondtak még? – kérdezte Adamat. Egyelőre nem tudott beszélni a főfelügyelővel, de már
egyeztettek egy ebédet e célra. Hasznos lesz két különböző perspektívából látni a történteket.
Fell szórakozottan belerúgott egy faldarabba, és elővett egy pipát a zsebéből. A szája szélébe tette a
szárát, és meggyújtott egy gyufát. Miután életre pöfékelte a pipát, így szólt:
– Két bombát használtak.
– Kettőt? – Ez meglepte Adamatot. – Hol helyezték el a másodikat?
– A pincében.
Csak akkor látták meg a második bomba hatását, amikor már a pincelépcsőnél jártak. Az ajtó eltűnt, a
lépcsőből kevesebb maradt, mint Ricard irodájából, a márványpadló pedig megrepedezett, és most
szétmorzsolódott a talpuk alatt. Ricard otthagyott egy létrát, hogy le tudjanak menni a pincébe. Adamat
lemászott rajta a sötétségbe.
Egy olyan pincében találta magát, amilyen régi kúriák alatt szokott lenni: boltozatos mennyezet vastag,
kőből kirakott ívekkel. Adamat cipője alatt üveg csikorgott. Az egykori lépcső mögött egy alkóvot látott, a
falat fekete égésnyomok borították.
– Lemenjünk? – kérdezte Fell.
Adamat azzál válaszolt, hogy lassan visszamászott a létrán hozzá és SouSmith-hez.
– A bombákat gyorsan égő kanóccal gyújtották be, ugye?
– A rendőrség úgy véli, igen – bólintott Fell. – Szerintük a tettes megvárta, hogy kiürüljenek az irodák,
bejött hátul, gyorsan elhelyezte a két lőporos hordót, kitekerte a kanócot az épület mögötti sikátorig,
meggyújtotta, aztán rohant.
Adamat beleszippantott Fell pipájának füstjébe, és a hasán dobolt az ujjaival.
– Hallott már olyasvalakiről, akinek nincs árnyéka?
– Mi köze ennek a nyomozáshoz?
– Semmi. Csak kíváncsi vagyok.
Fell elgondolkodott.
– Nem rémlik.
– Kár. – Adamat felsóhajtott, és visszaterelte a gondolatait a robbanáshoz. – Van három egyszerű
feltételezésem a merénylőről. Bárki tette is, csak felbérelték a munkára. Méghozzá olyasvalaki bérelte fel,
aki jól ismeri Ricardot. És nem akartak mindenkit megölni az épületben.
– Mire alapozza mindezt?
– Egy: akik meg akarják ölni Ricardot, nem olyan emberek, akik saját maguk mocskolják be a kezüket.
Kettő: az egyik hordót Ricard asztala alá tették. Ricard szereti a partikat, viszont szintén szeret az éjszaka
közepén kisurranni róluk egy kis enyelgésre egy éppen kéznél lévő, fiatal hölggyel.
Fell kurtán bólintott, ajkai enyhe mosolyra húzódtak.
– De miért kellett a második hordó? – kérdezte. – A padlót Ricard terveinek megfelelően
megerősítették az építéskor. A pince közepébe kellett volna elhelyezniük a hordót, a detonáció akkor
végzett volna a fölötte lévőkkel.
 – Miért így építtette meg Ricard a pincét?
– Hogy legyen egy „hangulatos hely, ahol a vendégek bort választhatnak maguknak” – válaszolta Fell,
döbbenetesen jól utánozva Ricardot. Ahogy ejtette a szerepet, láthatólag megértette a dolgot.
– Imád a borgyűjteményével dicsekedni – magyarázta a felügyelő.
– Egy tegnapihoz hasonló partin a merénylő jó eséllyel feltételezte, hogy Ricard vagy az irodájában,
vagy a pincéjében lesz. Ez a két hely kínálta a legjobb lehetőséget arra, hogy anélkül öljék meg Ricardot,
hogy mindenki mással is végezzenek az épületben.
SouSmith felpöccintette az ezüstérmét a levegőbe, majd amikor visszaesett, elkapta.
– Ezzel nem vagyunk előbbre.
– De igen, előbbre vagyunk – vetette ellen Adamat. – Még ha nem is nagyon. A merénylőnek
meglehetősen jól kell ismernie Ricardot, ha mindezt tudja róla. Vagy talált egy belső embert, aki ellátta őt
ezekkel az információkkal. Akárhogy is, ezzel leszűkíthetjük a kört arra a pár tucat emberre, aki alaposan
ismeri Ricardot, és nem kell egész Adopestet átfésülnünk.
Valami még zavarta Adamatot, de nem tudott rájönni, mi az. A robbanás... valahogy nem stimmelt.
Otthagyta SouSmith-t és Fellt a pincelépcsőnél, és visszament Ricard irodájába. A detonációnak a
padlón és a falon maradt nyomait követve óvatosan körüljárt a szobában, majd kijutott a folyosóra.
Amikor ezzel végzett, kölcsönkért egy lámpást az utcán álló rendőrtől, és visszament a pincébe, ahol
szintén végigkövette a robbanás nyomait, és megvizsgálta a falakat.
Ez az egész nagyjából egy órát vett igénybe. Fell a Ricard irodájában maradt papírdarabokat nézte át,
SouSmith pedig szórakozottan dobálta az érméjét. Amikor Adamat végzett, bement Ricard irodájába, és
megköszörülte a torkát.
Fell felvont szemöldökkel pillantott fel rá.
– Túl nagyok voltak a robbanások egy hordó méretéhez képest – jelentette be Adamat.
Fell felhorkant.
– Kizárt, hogy ezt puszta ránézésre meg tudja állapítani.
Adamat megkocogtatta a halántékát.
– Tökéletes emlékezet. Sokkal könnyebb vele szemmértéket venni. Láttam már pár robbanást, és nem
kell tudósnak lennem, hogy megállapíthassam, a pincében és az itt okozott pusztítás sokkal kiterjedtebb,
mint amekkorának a hordókból kiindulva lenniük kellene.
– Lehet, hogy egy lőpormágus tette?
– Elképzelhető. Megmagyarázná a másik dolgot, amire rájöttem.
– Mi lenne az?
– Azt hittem, a hordót a pince lépcsője alá helyezték, de nem. Pont a helyiség közepén volt, ahol bárki
belebotolhatott volna.
– Nincs ebben semmi különös, ha egyszer gyorsan akartak végezni.
– De ez... túl gyors. Ricardnak több tucatnyi inasa van. Ötven vagy hatvan is lehetett itt a parti éjjelén.
Annak esélye, hogy mind az irodája, mind a pincéje üres legyen, rendkívül alacsony. – Szünetet tartott,
amíg megvizsgálta az iroda falának külső oldalát, és visszament a pincelépcsőhöz, szemügyre véve a
pincéhez vezető hosszú folyosót. – Lehet, hogy dobták a bombát. Ehhez valószínűleg két ember kellett
volna, de ezt nem zárhatjuk ki.
– Mint egy gránát – szólalt meg SouSmitn.
 – Mint egy gránát, igen. Csak sokkal nagyobb erejű.
– Megint ott tartunk, hogy ehhez lőpormágus kellett – mondta Fell.
– Ricard ellensége talán felbérelt egy külföldit. Hallottam már zsoldos lőpormágusokról.
– Én is, de nem hiszem, hogy ez történt. Amennyire tudom, a mágusokat korlátozza a felhasznált lőpor
mennyisége. Irányíthatnak egy kisebb robbanást, hogy több embert öljenek meg vele, de annyira nem, hogy
ekkora pusztítást okozzanak az egész épületben.
– Hacsak nem valami feljavított lőporról van szó. Valamiről, ami nagyobb erővel ég, mint a
hagyományos.
– Lehet – bólintott lassan Adamat. – És azt hiszem, ez a legjobb nyomunk. Mondja meg Ricardnak, hogy
ellátogatok pár helyre.
– Sok szerencsét – mondta Fell. – És ne ölesse meg magát.
Az Adopesti Egyetem látott már szebb napokat is.
Adamat sétapálcája kopogott az utcaköveken, ahogy átvágott az egyetemet alkotó kőépületek sokasága
között. Ugyanezt az utat tette meg hat hónappal ezelőtt is, Tamás tábornagy puccsa és Manhouch kivégzése
napján. Most az ősz barnája és narancsa színezte a fákat, és a világ öregebbnek tűnt. De semmi más nem
változott.
Az egyetem közepe úgy nézett ki, akár egy csatatér. Banashir Csarnokának az egész nyugati homlokzata
eltűnt, az eget egykor uraló régi óratoronyból pedig csak egy lapos romhalmaz maradt, kitéve az őszi
időjárás viszontagságainak. Varázslat döntötte le két Kiváltságos harca során, és az egykor csodálatos
üvegátriumra, az egyetem büszkeségére omlott. Egész épületeket kerítettek el, és azok most tétlenül várták,
hogy az egyetem összeszedje a pénzt az újjáépítésre.
A jelenet a szakszervezeti főhadiszállásban látott pusztításra és a hónapokkal ezelőtt történt földrengés
eredményeire emlékeztette Adamatot.
Tudta, hogy Tamás jót akart a puccsal, és ez a sok pusztítás nem az ő tetteinek a következménye, de
Adopestet borzalmas csapások érték azon végzetes nap óta.
Felment az adminisztrációs épület hátsó lépcsőjén, majd amikor rájött, hogy egyedül van, megtorpant.
Visszament oda, amerről jött, és SouSmith-t Banashir Csarnokának belső udvarában találta, amint az
egykori összecsapás nyomait fürkészi. Mintha valamiféle óriási ekével hasogatták volna fel a földet
hatalmas barázdákra és kupacokra, amelyeket száz ember is csak hetek alatt tudna elegyengetni. Adamat
azon tűnődött, miért nem állította még helyre az egyetem a birtokot, és arra jutott, hogy valószínűleg
nincsen rá pénzük.
– Mi a baj? – kérdezte Adamat.
SouSmith még mindig a kezében tartotta a szakszervezet főhadiszállásában talált ezüstkranát. Feldobta a
levegőbe, és elkapta.
– Gondolkodom.
– Min?
Az öreg bokszoló nem válaszolt, csak dobálgatta az érmét, és mindig anélkül kapta el, hogy egyáltalán
ránézett volna.
– A Kiváltságoson, akit megütöttem.
– Gyerekkorodban?
SouSmith bólintott, és felsóhajtott.
 – Szerencse, hogy nem csinált valami ilyesmit – mutatott végig Adamat a pusztításon – a beleiddel.
– Ja.
– Ez is csak azt bizonyítja, hogy nem érinthetetlenek. Le lehet győzni őket. Senki sem tökéletes, még
azok sem, akiknek hatalmukban áll ilyesmit véghezvinni.
– Nem tökéletes, csak ijesztő – mordult fel SouSmith. Zsebre dugta a kezét, és megindult arra, amerre
korábban Adamat ment.
A felügyelő hallotta, hogy az adminisztrációs épület súlyos károkat szenvedett a Kiváltságosok
csatájában. Bent már nyilvánvalóvá vált, hová összpontosultak a helyreállítási munkálatok. A főcsarnok
egykor dekorációként szolgáló festményeit – rajtuk az univerzum történetének alkancellárjaival – vagy
elpusztították, vagy eltávolították.
Adamat elment Prime Lektor alkancellár irodája mellett, és csak addig állt meg, amíg szemügyre vette a
kilincsen gyűlő port. Bekopogott a szomszéd ajtón.
– Szabad – szólt ki egy hang.
Adamat belépett az alkancellár asszisztensének rendezett irodájába. Uszkan az asztala mögött, orrán
szemüveggel, előtte nyitott könyvvel ült. Felnézett az olvasmányából, és Adamatra mosolygott.
– Szép napot.
– Helló, barátom – üdvözölte Adamat. – Köszönöm, hogy ilyen hamar a rendelkezésemre állsz.
– Ez csak természetes. – Uszkan felült, és kisöpörte a haját a homlokából. – Egy kormányhivatalnokért
bármit.
– Nem mintha az lennék. – Adamat szíve kihagyott egy ütemet. Uszkan nem kínálta székkel. Szívélyes
modora erőltetettnek tűnt, szemében bizalmatlanság bujkált. Adamat tudta, hogy a barátja konzervatív
politikai nézeteket vall, de...
– Nem? Szóval nem Tamás vadászkutyájának hívnak?
– A fülem hallatára bizonyosan nem. Azt hittem, tudod, hogy Tamásnak dolgozom.
– Tamás hatalma kizárólag pusztítást hozott az egyetemre. Amikor utoljára itt jártál, mondtad, hogy te is
benne vagy, de azt nem, hogy az új diktátorunk kifutófiújaként ügyködsz.
– Tamás nem diktátor.
– Valóban?
Adamat lerogyott az Uszkan asztala előtt álló székbe. Nem volt energiája ehhez a vitához.
– Tamást egyébként is halottnak tartják. – Figyelte Uszkan reakcióját, hogy elérte-e már Tamás
visszatérésének híre. – Ez már a múlt.
– És miatta nem lesz jövőnk sem.
– Nem akarok politikáról vitatkozni veled. Azt reméltem, megválaszolod majd néhány kérdésemet.
– Mint mondtam, bármit egy kormányzati besúgóért.
– Uszkan!
– Adamat, én segítek neked, de tudd, hogy nem örömmel teszem!
Adamat az asztalon dobolt az ujjaival.
– Hol van az alkancellár?
– Itt nincs. Tamás rábízta a keleti frontot, miután a Délorom felrobbant. Hogy miért, fogalmam sincs. A
fickó tudós, nem pedig harcos. És nagy szükségünk lenne rá, hogy segítsen az egyetem újjáépítésében.
Tamás, míg élt, elhatározta, hogy romba dönti az Adopesti Egyetemet, és...
 – Azért küldte el az alkancellárt, mert Kiváltságos – szakította félbe Adamat.
– Most viccelsz. – Uszkan tényleg mulatságosnak találta a dolgot, de száraz kuncogása gyorsan elhalt.
– Láttam a kesztyűjét Szent Adom Napján – mondta Adamat. – Kiváltságos, és bizonyosan még te, a
könyveiddel összezárva is hallottad, hogy Tamás tanácsának egyik tagja. És benne megbízol, nem?
– Hát persze! Prime Lektort szinte egész életemben ismertem.
– És mennyi pénzt adományoztak A Munka Nemes Harcosai az egyetemnek a nyár közepe óta?
– Mi köze ennek...
– Csak válaszolj a kérdésre.
– Több millió kranát. Egyedül ők támogattak minket igazán.
– Nos, jelenleg Ricard Tumblar, a szakszervezet vezetőjének, és Tamás egy másik tanácsnokának
ügyében járok el. Ne legyél olyan szigorú Tamással. Igyekszik helyesen cselekedni. Ne őt hibáztasd
mindenért, és ne folyton csak a könyveidet bújd. Ha Tamás nem rekedt volna hetekig ellenséges vonalak
mögött, bizonyosan több figyelmet fordított volna az itteni katasztrófára. – Legalábbis Adamat szerette
volna ezt hinni. A kérdés csak az, hogy Uszkant akarta meggyőzni, vagy saját magát?
Az asszisztens ingerülten vonta fel a szemöldökét.
– Úgy beszélsz róla, mintha még mindig élne.
– Mert él is. A saját szememmel láttam.
– Az imént mondtad, hogy halott. Most meg, hogy él. Mit higgyek?
– Csak annyit mondtam, hogy „halottnak tartják”.
– Hogy rávegyél... – Uszkan elhallgatott, és frusztráltan felsóhajtott.
– Erre az egészre semmi szükség. Mit akartál tudni?
– Hallottál már olyanról, hogy valakinek nincs árnyéka?
Uszkan hosszasan, értetlenül pislogott Adamatra.
– Hogy mi? Nem. Sosem hallottam ilyesmiről.
– Nagy kár. – Adamat igyekezett nem kimutatni a csalódottságát. Újabb zsákutca. Remélte, hogy ha
valaki, hát Uszkan találkozott ilyesmivel az olvasmányai során. – Lehet ez valamiféle mellékhatása annak,
hogy valaki Fortélyos vagy Kiváltságos? Tudom, hogy a mágiakutatás a hobbid.
Uszkan megtámasztotta az állát a tenyerén, és Adamat feje fölé meredt. Hosszú másodpercek után végül
annyit mondott:
– Nem. Fogalmam sincs.
Adamat remélte, hogy a barátja nem tart vissza tőle információt puszta dacból.
– Vannak mágiáról szóló könyvek a könyvtáradban?
– A legtöbbet még azelőtt megsemmisítették vagy megrongálták, hogy múltkor felkerestél a legutóbbi
rejtélyeddel. Nyugodtan körülnézhetsz, de kétlem, hogy bármi hasznosat találsz. Beengedhetlek a
könyvtárba, arra viszont nincs időm, hogy segítsek a keresgélésben.
– Köszönöm, de őszintén szólva fontosabb ügyben jöttem. Kíváncsi vagyok, hallottál-e feketelőporral
folytatott kísérletekről.
– Pontosan milyenekről?
– Finomításról. Jobbá, pusztítóbbá tételéről, hogy nagyobbat robbanjon.
Uszkan az állát kocogtatta az ujjával.
– Na, ebben már tudok segíteni.
 Adamat kiegyenesedett ültében. Nyomra bukkant volna?
– Tényleg?
– Van a város nyugati részén egy vegyszervállalat. Az adrói hadseregnek gyártanak és importálnak
lőport, és számos vegyészt foglalkoztatnak, akiknek az a dolguk, hogy különböző sűrűségű és
égéshőmérsékletű lőporfajtákat állítsanak elő. Nagyon fontos munka a tüzérség, a bombák meg az effélék
szempontjából. Nyár elején hallottam, hogy valami újdonságon dolgoznak, amit „robbanóolajnak”
neveztek el. Bányászathoz tervezik használni.
– Emlékszel a cég nevére?
– Flerring Lőportársaság.
– Kiváló. – Adamat felállt. Pontosan ilyen nyomot keresett.
– Van még valami.
Adamat megállt, aggasztotta Uszkan hangjának komor csengése.
– Igen, barátom?
Uszkan hosszú másodpercekig bámulta az ujjait, még mielőtt folytatta volna.
– Az alkancellár, Prime Lektor elmenekült az országból.
– Hogy mit csinált?
– Elmenekült. Úgy három hete futottam bele, éppen az irodájában pakolta össze a cuccait. Mindent
elvitt, a vidéki otthonát eladta, és távozott. Azt mondta, nekem is menekülnöm kellene.
– De hát miért tett volna ilyesmit?
– Azt mondta, Adom halott. És hogy Kresimir visszatér, vele együtt pedig valami még nála is rosszabb.
És hogy mind égni fogunk Tamás tetteiért. – Uszkan megdörzsölte a szemét. – Én bálványoztam azt az
embert, Adamat. Évtizedek óta ismerem, és mindig nyugodt és rendíthetetlen volt. De aznap éjjel úgy
nézett ki, mint valami hisztéria határára sodródott őrült. Itt hagyott egyedül. Azt mondta, ha akarom,
lehetek én az új alkancellár, de hozzátette, hogy ha maradok, hónapokon belül halott leszek.
– Sajnálom, Uszkan.
Az asszisztens újra megdörzsölte a szemét, és kihúzta magát.
– Nincs miért. Igazad van, nem csak a könyveimet kellene bújnom. Eléggé elkeseredett hangulatban
voltam az egyetemen lezajlott csata után, de azt hittem, majd helyrehozzuk a károkat. Gondoltam, Prime
majd segít, hogy mindent újjáépítsünk. Erre elment.
– Van bármi, amit tehetek érted?
– Ha Tamás él... hát, megtehetnéd, hogy szólsz pár szót az egyetem érdekében.
– Ez természetes. – Adamat megkerülte az asztalt, és Uszkan vállára tette a kezét. – Tudod, igazad van.
Nem kellett volna belekeverednem ebbe az egészbe. Csak bajuk származott belőle azoknak, akiket
szeretek.
– Nem gondolom, hogy ez a te hibád lenne – nyugtatta meg Uszkan.
– Köszönöm, hogy ezt mondod.
SouSmith, aki még mindig az apró iroda ajtófélfájának támaszkodott, megköszörülte a torkát.
– Igen – mondta Adamat. – Jobb, ha megyek.
– Várj.
Adamat már az irodán kívülről fordult vissza.
– Nem ártana benézned egy magánkönyvtárba. Valakiébe, akinek olyan könyvei is vannak, amik
számunkra vagy a Nyílt Levéltár számára nem hozzáférhetőek.
– Nyitott vagyok az ötletekre.
– Charlemund kúriája. A fő-diocelnek hatalmas könyvtára volt, mielőtt letartóztatták. A tervek szerint
szétosztják az Adopesti Egyetem, a Nyílt Levéltár és a Jilemani Egyetem között, de még nem tudtunk
foglalkozni vele.
– És még mindig a kúriában vannak a könyvek?
– Igen, és azt hiszem, őrzik őket. De ez nem lehet probléma valakinek, akinek barátai vannak a
hatalmasságok közt. – Uszkan féloldalasan elmosolyodott.
– Utánanézek. Nagyon köszönöm.
Kint, a folyosón SouSmith Adamat mellé lépett, ahogy a hintójuk felé tartottak.
– Van valami? – kérdezte.
– Két nyomot is találtam. És mindkettőnek a végére is fogunk járni, de még mennyire.
– Mi ez az egész az alkancellárral?
– Úgy tűnik, elmenekült az országból. – Adamat a sétapálcája fejével babrált. – Kíváncsi vagyok, mit
tudhat, amit mi nem.
 35.

FEJEZET

Tamás elgondolkodva ült egy összecsukható széken a sátor előtt, amelyet a katonái azért állítottak fel,
hogy abban fogyassza el az ebédjét.
Huszonnégy órája érkezett meg Olem jelentése, mely szerint Brude Rejtekébe mennek, hogy
levadásszak a gurlai varázsrontót és a kez lovasságot. Tamás óhatatlanul is folyton északnyugat felé
pillantgatott, és azon tűnődött, miért nem kapta még meg Olem reggeli jelentését. Tamás napi kettőt kért.
Létfontosságú volt, hogy naprakész legyen a nyugati síkon zajló eseményekkel, ha a keleten lévő Kez ellen
akar vonulni.
Lehet, hogy a hírnök lováról leesett a patkó, vagy talán pár óra késéssel indult útnak. Tamás a nyelvét
harapdálta. Amennyire tudta, Ölemet akár le is győzhették egy csatában. Baljós ómen vagy sem, Tamás
nem szerette, ha akadozik a kommunikáció.
– Olem! – kiáltott fel.
– Olem nincs itt, uram. – Andriya, Tamás egyik lőpormágusa bukkant fel a sátrából. Magas, rendezetlen
szőke hajú, himlőhelyes arcú férfi volt.
– Büdös pokolba. – Tamás a halántékát dörzsölte. – Ez hányadik alkalom már?
– A tizenhetedik az elmúlt négy napban.
– Bocsánat. Gondolom, a megszokás. Az az átkozott testőr alig egy éve van velem, és máris ezt
csinálom.
Andriya megpiszkálta a fogait az egyik körmével, majd elfordult, hogy köpjön egyet.
– Különös, uram, de amikor Cenka meghalt, és felvette a helyére Ölemet, sosem keverte össze őket.
– Bizonyosan előfordult párszor.
Andriya vállat vont.
– Talán. Nem számít, egyébként sem kedveltem Cenkát.
– Maga senkit sem kedvel.
– Erikát kedveltem – jegyezte meg Andriya rövid önvizsgálat után.
– Néhai feleségem a Kez kötelétől mentette meg magát. Merem remélni, hogy kedvelte.
– Nem csak azért. Volt benne – Andriya sürgető gesztust tette a kezével – valami.
– Tudom – mondta halkan Tamás.
Ha Andriyának fel is tűnt Tamás bánata, nem mutatta jelét. A puskájára támaszkodott, és piszkálni
kezdte a körmét.
– Hírnök érkezik, uram.
Tamás felállt, kinyújtózkodott, és igyekezett nem túlságosan türelmetlennek tűnni. Végre megérkezett
volna Ölem embere?
 Tamás szíve elnehezült. Az érkező hírnök nem Ölemtől jött. Egy poroszló volt, a Kez déli mozgását
figyelemmel kísérő második dandár egy felderítője. Valaki követte őt. Ahogy közelebb értek, Tamás látta,
hogy egy szürke gyapjúruhát és barna kötényt viselő nő az. Felismerte az egyenruhát. A kez hadsereg
tábori követői hordták.
A felderítő mondott valamit a nőnek, aki kicsit távolabb megállt, a férfi pedig közelebb jött, és
tisztelgett Tamásnak.
– Uram. Kora reggel találtam ezt a nőt, éppen a táborunk felé tartott. Azt állítja, sürgős hírei vannak.
– És maga egyenesen idehozta? – Hát a parancsnoki lánc már semmit sem jelent ebben a hadseregben?
– Senki mással nem hajlandó beszélni. És tudja a helyes jelszavakat.
– Jelszavakat?
– Az egyik kéme vagyok, maga bolond – szólalt meg a nő kez nyelven, robusztus és türelmetlen hangon.
Andriya felnevetett. Tamás egy pillantással elhallgattatta, és a többi testőrére nézett. Úgy tűnt, rajta
kívül Andriya az egyetlen, aki beszél kezül. A többiek nem értették a nő szavait.
– Engedjék át.
A nő odalépett hozzá. Harminc körül járhatott, hollófekete haja, barna szeme és beesett arca volt – a
kez vidék bármely területéhez passzolt volna. Ruhája rendezettnek tűnt, bár foltok borították, térde és
könyöke pedig összesározódott, valószínűleg a magas fűben guggolástól vagy a kez táborból való
szökésétől.
– Szeretné rendbe tenni magát?
– Arra nincs idő, de egy ital átkozottul jólesne. – Olyan hibátlanul váltott adróira, hogy Tamás hirtelen
azon gondolkodott, nem csak képzelte-e, hogy az imént még kezül beszélt.
– Hozzanak neki vizet – szólalt meg Andriya.
– Bort.
Tamás a szemét forgatta, de bólintott.
– Rendben. Nem tudtam, hogy maradtak még kémeim a kez seregben.
– Elég kevesen vagyunk. Nagyjából hét héttel ezelőtt a legtöbbünket elkapták. Mintha valaki adott volna
a Keznek egy Kresimirverte listát a nevünkkel. Csak a szerencsén múlt, hogy nem végeztek velem is. Nem
használhattam a szokásos csatornákat a jelentésekhez... ezért nem kapott tőlem semmit hetek óta, és ezért
elnézést kérek.
Tamás összefonta a kezét a háta mögött, és kurtán biccentett.
– Örülök, hogy élve kijutott onnan. – Belül dühöngött. Ez biztosan Hilanszka tábornok műve. Amikor az
egésznek vége, bedobja őt az Ado-tenger legmélyebb részébe, és megnézi, meddig tud úszni egyetlen
megmaradt karjával. – Mi olyan sürgős, hogy ott kellett hagynia a pozícióját?
A nő elvette Andriyától a bortömlőt, és a felét is kiitta, mielőtt válaszolt volna.
– Mármint a jelentések mellett, amelyeket nem tudtam elküldeni az utóbbi bő egy hónapban? Tegnap
este Fulicote tábornokkal háltam. Tudja, ki ő?
Tamás bólintott. Ipille egyik gyalogsági parancsnoka. Kez mértékkel nézve nem is rossz. Húsz éve egy
dandárt vezetett a Gurlai Háborúkban.
– Akkor tudja, hogy éppen olyan antialkoholista, mint maga. Hát, múlt éjjel viszont csatakrészegre itta
magát.
– Miért?
 – Ipille az egész Nagy Kez Hadsereget arra utasította, hogy vegyen fel védekező pozíciót a Szurkov-
átjáró szájában.
– És? Érthető parancsnak tűnik.
– És? – Kérdezett vissza hitetlenkedve a nő, majd kiitta a borszaru maradékát. – És ez azt jelenti, hogy
Ipille nem hisz a győzelemben. Az elmúlt két hónapot a hadsereggel töltötte, most meg sarkon fordul, és
rohan vissza Kezbe. Fulicote tábornokot és a többieket öngyilkos küldetésre utasította, és ezt mind tudják
is. Ipille azt mondta, hogy bárkit, aki megszökik a csata elől, elkapják, és nyilvánosan megnyúzzák.
– Van erre bizonyítéka?
A nő elővett egy levelet a mellényéből, és mielőtt átadta Tamásnak, kisimította a szoknyáján. A levelet
Kez sietős ujjakkal feltört királyi pecsétjével zárták le. Tamás kinyitotta, és átfutotta a tartalmát. Ipille
védekező állásra utasította az embereit, de a végére odabiggyesztett fenyegetésből Tamás éppúgy
kiolvasta a lényeget, ahogy Fulicote tábornok és a kém is: a kez sereget csupán ágyútölteléknek szánták,
hogy lelassítsa Tamást és Delivet.
A tábornagy visszaült a székébe, és a gondolataiba merült.
– De hát mégis mit nyerhet ezzel? – motyogta.
– A Kez is ugyanezt kérdezgeti magával kapcsolatban, amióta rájuk támadt a béketárgyalás után.
Tamás talpra ugrott.
– Azt Ipille tette. Ő szegte meg a tűzszüneti egyezményt.
– Az emberei más véleményen vannak. Azóta négy magas rangú tiszttel háltam, és egyikük sem gondolja
úgy, hogy Ipille megszegte a tűzszünetet. Meg vannak győződve róla, hogy maga és a Deliv rendezték meg
az egészet, hogy benyomulhassanak Kezbe, és megdönthessék Ipille hatalmát.
– Sosem tennék ilyesmit – rázta a fejét Tamás. Miért magyarázkodik egyáltalán egy kémnek? Kétség
férkőzte be magát a gondolatai közé. Ha tényleg nem Ipille támadta meg az embereit a béketárgyalás alatt,
hogy elrabolja Ka-poelt, akkor ki?
De nem volt ideje ezen tűnődni. Ha Ipille menekül, és odadobja neki az egész hadsereget, az azt jelenti,
hogy van egy terve. Akár az, hogy rákényszeríti Ka-poelt Kresimir felébresztésére, akár az, hogy
visszavonul a fővárosba, hogy a telet adóemelésekkel és szövetségesek keresésével töltse, nem számít.
Ennek véget kell vetni.
– Jelentsen Arbor tábornoknak, ő majd gondoskodik róla, hogy megpihenhessen – szólt hátra a válla
fölött. – Andriya, hozza a lovamat! – Berohant a sátrába, és addig turkált a térképei között, amíg meg nem
találta azt, amelyik Adró déli részét ábrázolja.
Harminc perccel később besietett Sulem parancsnoki sátrába. A deliv királyt a társasága fél tucatnyi
tagja és öt tábornoka vette körül.
– Beszélnünk kell – mondta Tamás.
Sulem felemelt kézzel hallgattatta el társasága és tábornokai mérges mormogását.
– Mindenki, kifelé.
Amikor egyedül maradtak, Tamás így szólt:
– Tud kezül?
– Igen.
Tamás odaadta neki Ipille tábornokoknak szóló levelét. Sulem kétszer is elolvasta, és megvizsgálta
rajta a pecsétet.
 – Ellenőrizheti a Kiváltságosom a hitelességét?
– Természetesen.
– Vivia! – hívta Sulem a karamellbőrű Kiváltságost, aki a következő pillanatban már ott is termett,
aztán újra eltűnt a levél és az instrukciók birtokában.
Tamás agya folyamatosan zakatolt. A királyi pecséteken mindig érződik némi mágia, hasonlóképp, mint
a védelmeken. A tábornokok így ellenőrizhették a hitelességét. Tamás képes látni a mágia nyomait,
Sulemnek azonban a maga módján kell meggyőződnie a dologról.
– Ezek egy kétségbeesett ember szavai – állapította meg a király.
– Örülnie kellene.
– Időt akar nyerni. Tudja, hogy hóesésben nem fogunk bemasírozni Kezbe.
– Na, és ha időt nyer? A seregeim mostanra feldúlták a Borostyánföldet. Télre visszavonulnak
Alvationbe, és a bajonettjeiket élesítik. Amint eljön a tavasz, összezúzzuk a Kez megmaradt ellenállását.
Még mindig nem akarta elmagyarázni Sulemnek Kresimir és Ka-poel problémáját. Továbbá azt sem
gondolta, hogy Sulemet érdekli, hogy Adopestet brudániai hadsereg tartja az uralma alatt.
– Lehet, hogy talál magának szövetségeseket. Ha Starland vagy Novi úgy dönt, melléjük áll, a háború
örökké tart majd.
– Novi ezt nem merészelné – legyintett Sulem.
Vivia visszatért az egyik sátorlapon át, és visszaadta a levelet Sulemnek.
– Ipille-é – mondta, és kiment, ahonnan jött.
Tamás a sátor közepén álló asztalhoz lépett, és miután félresöpört egy rakás térképet és levelet,
kiterítette és elegyengette a saját térképét Adró déli részéről.
– Nem hagyom, hogy ez a háború még tovább húzódjon.
– Szóval van egy terve? – Sulem kíváncsian lépett az asztalhoz.
– A Kez valószínűleg itt fog összegyűlni, hogy felkészüljön az érkezésünkre – mutatott Tamás a
Szurkov-átjáró északi bejáratára. – Alig félnapnyira járnak előttünk. Azt javaslom, hogy ma éjjel és
holnap egész nap erőltetett menetben siessünk utánuk, és lepjük meg őket.
A deliv király a homlokát ráncolta.
– Meg akarja állítani őket, mielőtt beássák magukat a Szurkov– átjáróban?
Tamás elmosolyodott.
– Ennél sokkal többet tervezek.
 36.

FEJEZET

Amikor Adamat megkérte a kocsist, hogy vigye el őt a Flerring Lőportársaságba Adopest nyugati részén,
nem számított rá, hogy kimennek a városból vidékre.
SouSmith-szel nagyjából délután háromkor léptek ki a hintóból az Uszkannál tett látogatásuk másnapján,
és megálltak, hogy felmérjék a környezetüket. A vegyszervállalat egy földút végén, kilométerekre a főúttól
állt, kéttucatnyi, különböző méretű épületei egy széles mezőn, egymástól nagy távolságokban szóródtak
szét. A komplexum közepén egy patak folyt végig, az működtette a malmot.
A patak közelében, több száz méterre a többi épülettől Adamat egy fekete földfoltot vett észre, amely
egykor egy másik ház alapja lehetett.
A lőporgyártás veszélyei.
Adamat a legnagyobb épület felé indult.
Még kint megállította egy mordályt szorongató, bokszolóvállú nő, aki fél fejjel magasodott a felügyelő
fölé. Hosszú, barna haja félig eltakarta a szemét, és az épület ajtajának támaszkodva lazán Adamat lábára
célzott a fegyverrel.
– Segíthetek?
Adamat látta, hogy egy furkósbot lóg az övéről, és azon tanakodott, ő-e az egyetlen őr. Nem tűnt
valószínűnek. Az ilyen cégeknek meg kellett védeniük a titkaikat a vetélytársaiktól.
– Flerringet, az idősebbet keresem.
– Van időpontja?
– Nincs.
– Mit akar?
– Sürgős ügyben jöttem.
– És mi lenne az?
– Jobb lenne, ha ezt magával Flerringgel beszélhetném meg.
A nő oldalra döntötte a fejét.
– Megnézem, elérhető-e. Mit mondjak, ki keresi?
– Adamat felügyelő.
– Az államtól jött?
– Igen.
– Akkor majd jöjjön vissza, ha lesz időpontja. Vagy ha több fogdmeg áll maga mögött. Nem fekszünk le
az ostoba szabályozásaiknak.
Ostoba szabályozások?
– Maga szerint én egy kormányzati felügyelő vagyok?
 – Hiszen ezt mondta.
Adamat felkuncogott, és megigazította a kabátját.
– Nem, nem. Nem olyan felügyelő vagyok. Egy gyilkossági kísérletben nyomozok.
– És gondolja, hogy ettől majd beengedem? – A nő szkeptikusan mérte végig, és kissé feljebb emelte a
mordálya csövét.
– Azt hiszem, rosszul kezdtük ezt az egészet – mondta Adamat, és csillapítóan felemelte mindkét kezét.
– A robbanóolajról kell beszélnem Flerringgel.
A mordály erre egyenesen megcélozta Adamat mellkasát.
– Nos, akkor egész biztosan nem mehet be.
SouSmith hirtelen Adamat és a fegyver közé lépett.
– Tegye azt le – mordult fel.
– Nem érdekel, mekkorára nőtt, akkor is...
– Tegye. Azt. Le. – SouSmith újabb lépést tett előre.
– SouSmith, hagyd, ne rontsuk tovább a helyzetet.
A nő hirtelen leeresztette a mordályt.
– Azt mondta, SouSmith? Mint a bokszoló?
– Én lennék az. – A szavak morgásként buktak ki SouSmith– ből.
– Van tán valami probléma?
A nő arcára széles vigyor ült ki.
– SouSmith bácsi! Én vagyok az, Kicsi Flerring. Az apám Flerring, az Ököl.
SouSmith ökle lassan ellazult.
– Szóval ez az a Flerring? – horkant fel. – Te aztán megnőttél, Kicsi.
A nő vigyorogva nézett rá.
– Mikor is találkoztunk utoljára, tíz éve? Hát, igen, emberek felnőnek ennyi idő alatt. Azóta nem láttam
senkit a régi csapatból, mióta apa kihozott minket ide, hogy belevágjunk a lőporüzletbe.
– Sose hittem volna, hogy Flerringből vegyész lesz – jegyezte meg SouSmith.
– A fejmunka nagyját anya végzi. Apa a keveréssel foglalkozik... vagy legalábbis foglalkozott. Két éve
mindkét keze odalett egy robbanásban. Most tucatnyi keverőt irányít, és ő vezeti a helyet, amíg anyu
Fatrasztában van.
Adamat SouSmith mellé lépett, és a sétapálcájára támaszkodott.
– Láthatnánk esetleg az apját?
– Nem hozol ránk bajt, ugye, SouSmith?
A bokszoló Adamatra nézett, aki a sétapálcán dobolt az ujjaival. Képtelenség megmondani. Ha Flerring
állította elő a robbanóolajat, lehet, hogy bűnrészes a Ricard elleni merényletben. De nekik ezt nem kell
tudniuk. Megrázta a fejét.
– Csak egy nyomot követek. A mai nap után valószínűleg nem hall ismét felőlünk.
Flerring bólintott, és kinyitotta előttük az épületbe vezető kétszámyú ajtót.
– Vigyázzanak, mihez érnek hozzá – mondta. – Nem tartunk sok lőport a főépületben, de az ember nem
lehet elég óvatos.
Beléptek egy hatalmas helyiségbe, amely egykor közel száz ló istállójaként szolgálhatott. A bokszokat
nyersanyagokkal töltötték fel, ajtajukra fehér krétával jegyezték fel a tartalmukat. Több tucat ilyen mellett
haladtak el, kénnel, szénnel, salétrommal, glicerinnel és salétromsavval teli hordók és dobozok álltak
bennük. Mindent telepakoltak fűrészporral és az egész helyet beborító szalmával.
– Ez a legkevésbé sem tűnik biztonságosnak – jegyezte meg Adamat.
– Mindent külön tárolunk – magyarázta Flerring. – Önmagában egyetlen hozzávaló sem különösebben
veszélyes.
– Sok a szalma. Nagyon tűzveszélyesnek tűnik.
– Az épület tizenöt méteres körzetében tilos bármilyen tüzet használni. Minden munkánkat napfénynél
végezzük.
Adamat észrevette, hogy a nő kint hagyta a mordályát. Tényleg óvatosnak tűntek.
– Mit tud mondani a robbanóolajról?
– Ezt inkább apára bízom – válaszolta, majd megállt az egyik boksz mellett, és egy szedett-vedett
irodába tessékelte őket, amelynek külső falához ablakot adtak hozzá.
Egy öregember ült az egyik sarokban, egy túlságosan is kicsi asztalnál. Meggörnyesztette a kor, és
megőszült a haja, de még így is egy fél kézzel szélesebbre nyúltak a vállai, mint SouSmith-nek. Éppen egy
könyv fölé hajolt. Adamatnak azonnal feltűnt a keze – pontosabban mindkét kéz hiánya. A hatalmas karok
vasfedélben végződtek. Az egyikből egy fogásra alkalmas dupla horog állt ki, a másikból pedig egy sima,
evezőalakú acéldarab.
– Apa, vendégeid vannak! – kiáltotta Kicsi Flerring. – Apa! – Bocsánatkérően nézett SouSmith-re és
Adamatra.
– He? – A nagydarab férfi feléjük fordult. Az idegenek látványára aztán felállt, Adamat pedig
óhatatlanul is majdnem elhátrált tőle. Flerring, az Idős, avagy Flerring, az Ököl nemcsak Adamat fölé
tornyosult hatalmas termetével, de mellette még SouSmith is normálméretűnek tűnt. Arcának bal oldalát
égési sebek borították, így a mosolya féloldalasnak tűnt. – Ez SouSmith?
– kérdezte hangosan.
– Ököl – biccentett neki SouSmith.
– Ököl? – Megrázta kez nélküli karját a bokszoló felé. – Manapság már nem igazán. – Hosszan, szinte
gépiesen kuncogott.
Miután a két nagydarab férfi üdvözölte egymást, Adamat is bemutatkozott. Flerring, az Idős átvezette a
csoportot az istálló egy másik részébe, ahonnan eltávolították a bokszokat, és kialakítottak a helyükön egy
kényelmes nappaliszerűséget szófákkal, karosszékekkel és egy jégpincébe vezető ajtóval, amely mögött
Kicsi Flerring most eltűnt, hogy aztán egy palack borral a kezében térjen vissza. Mindnyájuknak töltött a
hideg borból, és az apja közben beszélni kezdett.
– Robbanóolaj – rázta a fejét az öreg. – Az első nagy felfedezésünk. Mindig is jól ment az üzlet az
adrói hadseregnek és a Brudánia-Gurla Keréskedőtársaságnak készített speciális lőporainknak
köszönhetően, de úgy volt, hogy majd a robbanóolaj tesz minket röhejesen gazdaggá.
Adamat kihúzta magát Claremonte cégének említésére.
– A Kereskedőtársasággal is üzletelnek?
– Ahogy mindenki. Naiv, ha azt hiszi, hogy nem. Ők a legnagyobb salétromforrásunk. Persze vannak
más forrásaink is, de szinte az egész importkereskedelem az ő kezükben van. Hol is tartottam? Ja, igen. A
robbanóolaj.
– Mit tud elmondani róla?
 – He?
Adamat megismételte a kérdést hangosabban.
– A robbanóolaj folyékony keveréke a... – Flerring elhallgatott.
– De hát csak nem fogom kiadni a vállalati titkainkat.
– Megértem – bólintott Adamat. – Mit tud mondani anélkül, hogy túl sokat elárulna? A normál lőporhoz
hasonlóan robban fel?
– Ez nagy erejű robbanóanyag. Sokkal pusztítóbb, mint a lőpor. Egy akkora üveggolyónyi vagy csőnyi
anyag, mint a csonkom – Flerring itt felemelte az egyik karját már a követ is széthasítja. A bányászipart
akartuk forradalmasítani vele, csak végül nem vált be.
Adamatnak nem kellett nyomozónak lennie, hogy észrevegye a „röhejesen gazdaggá tesz minket” és a
„nem vált be” közt tátongó szakadékot.
– Mi történt? – kérdezte.
– Dolgozott nekünk egy Borin nevű vegyész, egy kedves és nagyon okos legény. Azon is gondolkodtam,
hogy esetleg hozzáadom Kicsihez.
Kicsi Flerring elfintorodott, ahogy apja felé nyújtotta a borospoharat.
– Ez úgysem történt volna meg, apa, te is jól tudod.
– Csak azt mondtam, hogy gondolkodtam rajta, drága. – Kampójával ügyesen elkapta a poharat, és
belekortyolt. – Akárhogy is, Borin állt elő a robbanóolaj receptjével úgy két évvel ezelőtt. Azután minden
pillanatát azzal töltötte, hogy stabilizálja. Mert tudja, túl robbanékonynak bizonyult. Még az elején
elveszítettük két keverőnket. Nem annyira a tűz, mint inkább a rázkódás gyújtja be, így aztán szinte
képtelenség szállítani.
Rázkódás. Ez egy érdekes adalék. Adamat visszagondolt az elméletére, mely szerint a robbanóanyagot
behajították Ricard főhadiszállásába.
– Akkor nem is értékesített belőle?
– Persze hogy nem! Azt hiszi, fel akarom robbantani a vevőimet? Megtanultam a robbanóanyagokkal
kapcsolatos leckémet. – Fémlapátos kezével a sebes arcára mutatott. – Ami azt illeti, Borint is ezért
rúgtam ki. Mindenképpen azt akarta, hogy hasznát vegyék a robbanóolajának, ezért eladott pár mintát egy
bányászcégnek.
– Szóval mégiscsak piacra került!
– Igen. Kicsi rájött, és arra jutottunk, hogy többé nem bízhatunk meg benne. Írtunk egy szerződést, amely
szerint a profit egy bizonyos százaléka minket illet, ha eladja a formulát egy másik cégnek, és jó
viszonyban váltunk el. Ez nagyjából két hete történt.
Adamat már alig bírt magával. Rábukkant valamire, amely új lendületet adhat a nyomozásának. Ha
Borinnak még mindig megvan a formulája, és eladta azt Ricard merénylőinek, Adamat a nyomukra
akadhat.
– Elirányítana Borinhoz? Beszélni akarok vele.
Flerring összenézett a lányával.
– Ott van – intett a kampójával jobbra. – Meg ott. És ott is.
Kicsi Flerring elkeseredetten kuncogott.
– Ez nem volt szép, apa.
– Nézd, én minden keverőmnek és vegyészemnek elmondom, hogy ha felrobbantják magukat, az az ő
átkozott hibájuk.
– Ne űzz gúnyt a halottakból, apa.
Adamat szíve elnehezült.
– Borin halott?
– Meglehetősen. Amennyire csak valaki anélkül halott lehet, hogy felbosszantana egy Kiváltságost. Úgy
sejtjük, hogy miközben összepakolta a robbanóolajas mintáit, az egyiket a lábára ejtette. Talán látta azt a
fekete foltot a patak mellett, amikor bejött.
– Igen.
– Az egy igencsak masszív épület volt, abban dolgoztak a vegyészeink. Úgy építettük, hogy bármilyen
robbanást túléljen. Egy tüzérségi támadást is átvészelt volna. Mégis odalett Borinnal és az összes
folyamatban lévő kísérletünkkel együtt. Borinból még csak cafatok sem maradtak, és azóta is kődarabokat
találunk, bárhová lépünk.
Adamat hátradőlt a székében, és felsóhajtott.
– Sajnálom a történteket.
Flerring megvonta a vállát.
– Visszavetette a munkánkat, de az embereink mindent feljegyeznek. Viszont az összes maradék
robbanóolajunk odaveszett, ami szerintem rohadt nagy áldás.
– Apa...
– Ne „apázz” itt nekem – rázta meg a fejét Flerring, és Adamatra pillantott. – Minden robbanóolajjal
kapcsolatos kutatást leállítottam. Az összes feljegyzést elégettem róla, egyetlen másolatot kivéve, arról
pedig csak én tudom, hol van. Amíg én élek, ez a pokoli anyag aztán nem fogja a vesztünket okozni. Ha én
elpatkoltam, a lányom nyugodtan felrobbanthatja magát, ha akarja. De az előtt nem.
Tehát holt nyom. Holt, mint Borin. A vegyész megerősítése nélkül Adamat nem tudhatta, Flerring
tényleg az igazat mondja-e. Lehet, hogy ő maga ölte meg Borint, hogy eltüntesse a nyomait. Idehozhatna
egy tucat rendőrt, hogy szétszedjék a helyet, de erre végképp nem volt ideje. És talán SouSmith sem
bocsátaná meg neki.
– Tudja esetleg, kinek adta el Borin a mintákat?
Flerring megvakarta a fejét a kampójával.
– Valami bányászcégnek. Te tudod, melyiknek, drága?
– Valahol van róla egy számla – válaszolta Kicsi Flerring. – Megkeresem.
Pár percre eltűnt, közben Flerring és SouSmith a bokszolói múltjukról beszélgettek. Adamat óhatatlanul
elcsodálkozott rajta, milyen élénk a bokszolóból lett lőporkészítő a sebesülései ellenére.
A lány visszatért egy darab papírral, és Adamat felé nyújtotta.
– Az Underhill Bányászkoalíció.
Adamat keze félúton a papír felé megállt, majd visszahullott.
– Biztos benne?
– Igen.
– Emlékezni fogok rá, köszönöm.
Kicsi Flerring vállat vont, és a zsebébe nyomta a papírt.
– Ez a bányásztársaság. Nem találkozott esetleg ön is a képviselőivel?
– Adamat szíve zakatolni kezdett.
 – Nem. Borin a hátunk mögött állapodott meg velük. Tudta, hogy nem hagynánk jóvá az üzletet.
– Mondta esetleg Borin, hogy miért kellett nekik a robbanóolaj?
– Nagy erejű robbanóanyagokat kerestek – szólalt meg Kicsi Flerring, mintha ez nyilvánvaló lenne.
Adamatnak ez nem segített.
– De ők keresték meg Borint, vagy Borin kereste meg őket?
– Á. Ők keresték meg Borint.
– Ennyit akartam tudni. Köszönöm. – Adamat felállt. – Azt hiszem, ideje mennünk. Rendkívül nagyra
értékelem a segítségüket.
– Azt hittem, nem tudtunk segíteni – értetlenkedett Kicsi Flerring. – Ha sikerül lenyomoznia az eladott
mintákat, tudassa velem. Szeretnék megbizonyosodni az elpusztításukról.
– Nagyon is sokat segítettek. És ne aggódjon, tudatni fogom magával. – Adamat kezet rázott Kicsi
Flerringgel, majd kissé tétovázva megragadta az Ököl feléje nyújtott kampóját. Pár perccel később
SouSmith-szel már Adopest felé zötykölődtek a hintóban.
– Jó volt látni az öreget – mormogta SouSmith.
Adamat olyan mélyen a gondolataiba merült, hogy alig hallotta meg.
– Ebben biztos vagyok.
– Rég találkoztunk. A lány szépen megnőtt.
– Igen? Csak nem azon jár az eszed, hogy megállapodj?
SouSmith felkuncogott.
– Túl fiatal hozzám. – Kicsit elhallgatott, majd: – Miért sietünk ennyire?
Adamat izgatottan dobolt ujjaival a sétapálcája markolatán.
– Azért, mert az Underhill Bányászkoalíció nem egy bányászvállalat.
– Nem értem.
– Az egy klub. Olyan tolvajok és csempészek csoportja, akik üzletembereknek nevezik magukat. Egy
exkluzív és titkos helyen gyűlnek össze valahol Adopestben, ott iszogatnak és kártyáznak. A legtöbben
Underhill Társaságként ismerik őket, és az egyik tagjuk történetesen jó barátom.
– Ki?
– Ricard Tumblar.
Nila és Olem három napon át üldözték a Kez lovasságot a Brude Rejtekének hasadékain és dombjain át.
Az első napon alacsony felhők ereszkedtek a terület fölé, eltakarva a nyugatra fekvő Fekete Máglya-
hegység csúcsait, a második napon pedig sűrű köd lepte el őket. Nila eltűnődött rajta, nem mágia van-e a
dologban, de sem ő, sem Olem nem érzékelt semmit a Másban.
Egyszerűen csak balszerencséjük volt.
Nila nem is látta a vérteseik sorának végét, ahogy a hegyvidék ormai és kanyarulatai közt
manővereztek. A nap is eltűnt szem elől, és mintha az egész világ szürkeségbe veszett volna.
A harmadik napon felállt a kengyelében, és azon gondolkodott, hogyan képes bárki, legyen az nő vagy
férfi, hosszú órákig, nemhogy napokig a nyeregben üldögélni. A dereka alatt mindene fájt, és legtöbb
testrésze afölött is. Ujjai a gyeplő szorongatását szenvedték meg, gerince a lovaglás okozta rázkódástól
sajgott. A világ óráról órára forgott vele, ahogy igyekezett tekintetét a Másban tartani, hátha észrevesz
valamit a ködben. Olem azt tanácsolta, igyon több vizet.
A férfi mellette ült egy délre néző, kis domb tetején – vagy talán északra nézett, már nem is tudta, hiszen
nem volt mihez viszonyítani. Fehér szakadék tátongott a lábuk alatt, ahol a föld a köd alá bukott, és Nila
nem tudta eldönteni, hogy egy egyenetlenséget lát-e a talajban, vagy egy kilométer hosszú völgy szélét.
– A jó hír az – szívott bele Olem a cigarettájába –, hogy a köd éppúgy betesz nekik, ahogy nekünk.
Ugyanúgy a talajból meg a visszhangokból tájékozódnak ebben a homályban, mint mi.
Nila szipogott egyet. Ahogy teltek az órák, Olem egyre optimistább lett. Úgy tűnt, ahhoz az állásponthoz
ragaszkodik, hogy minden egyes perc, amelyet a Gurlai Farkas üldözésével töltenek a ködben, egy újabb
perc, amelyben a varázsrontó nem Tamás hadseregét zargatja. Ami valószínűleg igaz is, feltéve, hogy a
Gurlai Farkas nem siklott ki valahogy a kezeik közül, és tért vissza a síkra, ahol mostanra már az adrói
sereget támadja.
– Van velünk szemben egy előnyük – jegyezte meg Nila.
– Tényleg?
– Sokkal messzebbről megérzik a cigarettája füstjét, mint amilyen messziről mi megláthatjuk őket.
Olem kivette a cigarettát a szájából, savanyúan megbámulta, majd elnyomta hamufoltos nyergén, és
behajította a nyirkos fűbe.
– A fenébe már.
Hosszú percekig ültek csendben, mielőtt Nila ismét megszólalt.
– Hogyan kommunikálnak ebben a kulimászban?
– Átkozott legyek, ha tudom. Mióta a köd leszállt, egyetlen kürtszót sem hallottam, szóval bizonyosan
nem úgy.
– Lehet, hogy van egy Fortélyosuk?
– Lehet – merengett Olem. – Valaki, akinek nagyon éles a hallása. Pár éve hallottam két Fortélyos
ikerről, akik bő száz kilométer távolságból is tudtak kommunikálni az elméjükkel. De gondolom, az
ilyesmi még a Kiváltságos gyógyítóknál is ritkább. – Elővette mellzsebéből a dohányt és a cigarettapapírt,
majd egy pillanatig csak bámult rájuk, aztán egy sóhajtással visszatette őket a helyükre. – Nem, szerintem
az okos módszert választották, és most meghúzzák magukat az egyik völgyben, amíg el nem oszlik a köd.
Nila a talajt és a sárba mélyedt patanyomokat tanulmányozta – kez kovács által készített patkók
nyomait, melyek az alattuk elterülő szakadékba vezettek. A Kez szétvált, mióta három napja kiűzték őket a
táborukból. A nyomaik összevissza vezettek mindenfelé, néha még vissza is fordultak, így szinte
képtelenség volt követni őket.
De Olem egy szagot kereső vadászkopó türelmével járt utána mindegyiknek. Szorosan megtartotta az
alakzatokat, rengeteg felderítőt küldött ki, és sosem botladozott be vakon egyetlen köddel borított völgybe
sem.
Nilának ez nagyon szakszerűnek tűnt, de fogalma sem lett volna minderről, ha Olem útközben nem
magyarázza el neki.
– Gyorsan beletanul a dologba – jegyezte meg a testőr.
– Milyen dologba?
– Ebbe az egészbe. – Megtapogatta a dohányt tartó zsebét. – Vegyük a cigarettafüstöt. Bennem fel sem
merült, hogy elárulhat, de egy kez lovasnak eszébe juthatott. Jó észrevétel.
Nila lehajtotta a fejét.
– Köszönöm.
– Egy harcos Kiváltságos. Ha hat hónappal ezelőtt meg kellett volna tippelnem, hogy miféle rendkívüli
jövő vár magára, bizonyosan nem erre teszem le a voksom.
Nila tudta, hogy a férfi ezt bóknak szánta, de akkor is zavarta.
– Maga szerint nem vagyok rá alkalmas?
– Már bebizonyította, hogy alkalmas rá.
– De nem hitte volna rólam.
– Nem egészen így értettem.
– Akkor hogy értette, Olem ezredes?
Olem elővette a zsebéből a cigarettapapírját, és már épp dohányt szórt volna bele, amikor elfintorodott,
és az egészet visszatette a helyére.
– A Kiváltságosok ebbe beleszületnek. Maga egy mosónő volt. Nem akarom megbántani, de nem úgy
tűnt, hogy ez a lehetőség akár csak a láthatáron van magának.
Nila már nyitotta a száját, hogy ellentmondjon, de aztán letett róla. Miért is akart erről vitatkozni?
Hiszen Olemnek igaza volt. Még hogy Kiváltságos. Ő? Röhejesen valószínűtlennek tűnt.
– Ha szabad megjegyeznem – tette hozzá Olem –, nyugtalan mostanában. És nem csak az elült feneke
miatt.
Nila laza nevetéssel akart válaszolni, az eredmény azonban egy csaknem hisztérikus kacaj lett.
– Mondhatjuk.
– A tábornagynak szokása, hogy a legforróbb tűzzel edzi meg a lágy fémeket. Nem vagyok biztos benne,
hogy helyesen döntött, amikor elküldte magát velünk.
– Szóval lágy fém vagyok, mi? Nem. Nem erről van szó. Na jó. Arról is. De sok másról is. Még sosem
lovagoltam, és úgy fáj mindenem, hogy egyfolytában el akarom sírni magam. Amatőr vagyok, alig kaptam
bármiféle kiképzést. És ez a pokoli köd! – Hangja olyannyira megemelkedett, hogy egy közeli vértes
rápillantott.
Olem mozdulatlanul ült, és csak hosszú pillanatok után szólalt meg.
– Legalább tisztában van a hibáival.
– Ó, köszönöm.
– Nem, komolyan gondolom. Tisztek tucatjaival találkoztam már, akik szentül hitték, hogy a tökéletes
bajszukkal hegyeket tudnak megmozgatni. Aki nem ismeri a saját gyengéit, amiatt emberek halnak meg.
Nila megrázta a fejét, majd kurtán felnevetett, és örömmel hallotta, hogy ez kevésbé tűnik erőltetettnek.
– Tudhatnák, hogy a hegymozgatáshoz tökéletes szakáll kell.
Olem rávigyorgott.
– Pontosan. – A keze már megint félúton járt a cigarettapapírja felé, amikor halkan elkáromkodta magát.
– Van valakije? – bukott ki a kérdés Nilából, mielőtt meggondolhatta volna magát.
Olem meglepetten pillantott fel rá.
– Mondhatjuk. Bár kicsit gyenge lábakon áll.
Nilát meglepte, mennyire fáj neki a válasz. Elvégre ő mondott nemet Ölemnek, ráadásul már
hónapokkal ezelőtt. Talán azt remélte, hogy egy kicsit tovább epekedik utána.
– Egy másik katona?
– Igen.
– Miféle?
– Hosszú lábak. Fekete haj. Nagyon jól végzi a dolgát.
 – Igen? És mit csinál? – Enyhe mosollyal nyugtázta Ölem elpirulását.
– Lőpormágus.
Nila halkan füttyentett egyet.
– Maga aztán nem marad nyugton, mi?
– Sosem tettem – válaszolta Ölem, és jelentőségteljesen ránézett. A lány már nyitotta szóra a száját,
amikor Ölem feltette a kezét, és ő azonnal megfeledkezett a válaszáról.
– Hallja ezt? – suttogta a férfi.
A vértesek az egész sorban éberré váltak. Nila hegyezte a fülét, de nem hallott semmit.
– Mi az?
Ölem a karabélyára tette a kezét.
– Mintha lovat hallottam volna odalent.
Percekig csendben maradtak, Nila még levegőt is alig mert venni. Visszatért belé minden félelem és
szorongás, és úgy zakatolt a szíve a mellkasában, mintha egy madár próbálna kitörni a ketrecéből.
Egy árnyék bukkant fel a szakadék ködéből. Nila egészen addig úgy érezte, hogy a szíve szét fog
robbanni, amíg végül látta, hogy Ölem megnyugszik, és az ujja távolabb mozdul a karabély ravaszától.
– A miénk – szólalt meg az egyik vértes. – Ha jól látom, Ganley.
Egy ló vált ki a ködből egy kék egyenruhás katonával a hátán. Ölem üdvözlőn odakiáltott neki, Nila
pedig visszaült a nyergébe, és próbált kényelmesen elhelyezkedni rajta, de sehogy sem sikerült. Lehunyta
a szemét, és igyekezett elmerülni abban a meditativ állapotban, amelyre Bo tanította – valahol a világ és a
Más között, ahol elengedhette a problémáit.
De még dolgoznia kellett rajta.
Amikor újra kinyitotta a szemét, rájött, hogy túlment a célján, és a Másban kötött ki – de legalább,
sóhajtott fel magában, a köd ide nem jut el. A dombok a távolba vesztek, és Nila most már látta, hogy az
előttük húzódó hasadék valóban mély, legalább tíz méterre nyúlik le, és egy sűrű csalitosba fut. Több száz
apró láng táncolt a szeme előtt, akár a szitakötők.
Hirtelen egy csomó minden történt egyszerre. Először is, Nila felsikol-tott. Aztán a visszatérő felderítő,
Ganley, lebukott a lováról, véres torka rájuk vigyorgott a földről, és harmadszor, az a több száz szitakötő
mind előrelendült, és a lányt paták dübörgése rántotta ki a Másból a való világba, ahol zöld-barna kez
katonák megülte lovak tűntek elő a ködből.
Olem karabélya elsült, a lövés hangja ott csengett Nila fülében. Tucatnyi másik fegyver dördült el, és a
kez lovasság máris nekik rontott.
Nila hátasának nekivágtatott egy kez lovas, mire az állat oldalra tántorodott. A lány megrántotta a
kantárt, és majdnem kiesett a nyeregből, amikor egy kard villant fel a szeme előtt. Egy kék egyenruha
hajtókája bukkant fel előtte, ahogy Olem hárította a Nila nyakának szánt csapást. A lány még hallotta a
testőrt felnyögni és káromkodni, aztán eltűnt a szeme elől.
Egy kez dragonyos hajolt felé oldalról, és a lány épphogy fel tudta emelni a kezét, mielőtt a szablya
keresztvasa a halántékának csapódott. Elhomályosult látással kapott a férfi karja után, majd közelebb
rántotta magához, és a nyakára kulcsolta az ujjait.
Hívta a tüzet a Másból, beleadta minden dühét és energiáját, és várta, hogy a katona feje égő gombaként
sorvadjon el.
De semmi sem történt.
 Pánik lett úrrá rajta. Közelebb nyomakodott a dragonyoshoz, érezte a lélegzetét a nyakán, és a Más felé
kapott. Ott volt, érezte az ujjbegyével, mégsem történt semmi.
A keresztvas ismét lecsapott. Megtántorodott, és sehogy sem volt képes előhívni a mágiáját, pedig
tudta, hogy ha elengedi a férfit, széthasított fejjel hal meg. Belevájta az ujját a kez torkába, és szaggatni
kezdte. A katona hirtelen hátrahőkölt, és kez nyelven káromkodva nyúlt véres nyakához.
Nilának ekkor eszébe jutott, hogy kapott egy pisztolyt Olemtől. Remegő kézzel ragadta meg a
markolatát, és megcélozta vele a dragonyost.
A férfi arcán azonban vigyor terült szét, és Nila már csak egy koponyájára mért ütést érzett, mielőtt az
egész világ tótágast állt.
 37.

FEJEZET

– Három nap! – háborgott Adamat, ahogy bevezették Ricard irodájába a Kinnen Hotelben. – Három
napomba került, hogy kapjak egy időpontot, és még csak nem is veled, hanem a titkároddal! Mi a pokol
folyik itt, Ricard? Azt hittem, gyors munkát vársz tőlem.
Adamat megtorpant. Ricard ernyedten, kócosán, olvasószemüveggel az orrán, újsággal a kezében ült az
asztala mögött, kabátja a sarokban hevert.
– Pokolba – fakadt ki Adamat. – Úgy nézel ki, mint aki három napja nem aludt.
Ricard elnyomott egy ásítást.
– Azt hiszem, öt napja. Na jó. Néha szundítottam kicsit. Itt meg ott. Fell! – kiáltotta.
– Itt vagyok, uram. – Adamat összenézett a mellette álló nővel.
Ricard rásandított a szemüvege fölül.
– Ja, igen. Fell, mondd meg a fiúknak odakint, hogy Adamatot azonnal engedjék be, akárhogy is állnak a
dolgok.
Fell megköszörülte a torkát.
– Akárhogy, uram?
– Kivéve, ha elérhetetlen vagyok. Kresimir tökére, hiszen ez egyértelmű. Adamat, sajnálom. A
merénylet óta megnégyszereztem az őrséget, és tudod, hogy van ez egy ekkora műveletnél. A parancsok
keresztezik egymást, az emberek nem jutnak el hozzám. Kész rémálom. Inkább otthon kellett volna
felkeresned.
– Fel is kerestelek. Többször is. Egyszer sem voltál otthon.
– Uram – szólalt meg Fell. – Két napja nem hagyta el ezt az épületet. A robbantás óta nem járt a
házában.
Ricard a fejét vakargatta.
– Tényleg. Na mindegy. Bort?
– Reggel kilenc óra van. – Adamat leült Ricarddal szemben.
– Kávét?
– Igen, kérek.
– Fell, hozass nekünk egy kis kávét. És az enyémbe tegyél egy kis whiskyt.
– Ez borzalmas, Ricard – mondta Adamat.
– Volt már rosszabb is. – Ricard csuklóit egyet, mire az öklével megveregette a mellkasát. – Szóval,
akkor mit tudsz mondani a merényletről?
– Egy úgynevezett robbanóolajjal hajtották végre. Beletelt egy kis időbe, de le tudtam nyomozni a
gyártóját.
 – És ki az?
– A Flerring Lőportársaság.
– Sosem hallottam róluk – morgott Ricard. – És ha végeztem velük, soha senki nem is fog. Majd én
véget vetek az üzletüknek! Elpusztítok mindent...
– Erre semmi szükség – vágott közbe Adamat.
– Hogy érted?
– Kikérdeztem a tulajdonost és a lányát. Nem akarták piacra dobni a robbanóolajat, mert túl instabil.
Az egyik vegyészük a hátuk mögött eladott pár mintát, mire kirúgták.
– Értem. Mi van a vegyésszel?
– Az elbocsátása másnapján felrobbantotta magát.
– Kézenfekvő véletlen.
– Talán. Akár baleset volt, akár nem, Flerring ragaszkodik hozzá, hogy ő sosem adta volna el az
anyagot, és én hiszek neki.
– Akkor most hol tartunk az ügyben? A tulajdonos ártatlannak vallja magát, a vegyész pedig halott?
Nem tetszik ez nekem.
– Elmondták, kinek adta el a mintát a vegyész.
Egy fiatal férfi lépett be a szobába ezüsttálcán egyensúlyozott csészékkel és kávéskannával. Miután
felszolgálta az italt, és távozott, Ricard előrehajolt.
– Szóval ki vette meg?
– Az Underhill Bányászkoalíció.
Ricard fuldokló hangot hallatott, majd kávéja egy részét kiköpte az ingére.
– Tessék?
– Az Underhill Bányászkoalíció – ismételte meg Adamat. – Ami, ha jól emlékszem, az Underhill
Társaság egy kirakatcége. Akkor használják, amikor az egyik tagjuk olyan pénzből akar tranzakciót
bonyolítani, amit nehéz visszakövetni.
– Ha jól emlékszel – fintorgott Ricard, Adamat hangját utánozva. – Átkozott Fortélyosság, meg a te
átkozott memóriád. Nem lehetsz biztos a dologban.
– Ez az egyetlen nyomom.
– Lehet, hogy rossz robbanóanyag után kutatsz. Lehet, hogy valami mást használtak.
– Addig is, amíg a Fell-lel való találkozómra vártam, hasznosan töltöttem az időmet. – Adamat elővett
a zsebéből egy darab papírt. – Felbéreltem Flerringet, a Fiatalt, a Flerring Lőportársaság örökösét, hogy
legyen a nyomozásom szakértője. Megvizsgálta a szakszervezet főhadiszállását, és írásos bizonyítékot
adott, amely szerint a merényletet valóban robbanóolajjal követték el, és ezt az olajat az Underhill
Bányásztársaság vásárolta meg.
– Hogy a pokolba vetted rá, hogy aláírja?
Adamat a kezébe köhögött.
– Megesküdtem neki, hogy nem fogom perbe sem őt, sem a cégét.
– Egy tetűláda vagy.
– Ha bűnbakot keresünk, annak ott van a vegyész. De nem bűnbakot keresünk. Az Underhill Társaság
gyülekezőhelyét keressük.
Ricard talpra ugrott.
 – Az ki van zárva.
– Miért?
– Mi értelme egy titkos társaságnak, ha már nem titkos többé?
– Megpróbáltak megölni téged.
– Ők? Valószínűleg inkább csak egy vagy két tagjuk. – Ricard halkan elkáromkodta magát. – Az ő
soraikból jutottam ilyen magasra. Azokat a nőket és férfiakat húsz éve a barátaim közt tartom számon.
Mindegyiküknek jó állásokat és üzleti lehetőségeket adtam. Pokolba is, hármójukat még a börtöntől is
megmentettem.
– Hány tagja van a Társaságnak?
Ricard válaszra nyitotta a száját, de hirtelen becsukta.
– Erről elvileg nem beszélhetek. Titkos társaság, rémlik?
– Szerintem lemondtak a titkosságról, amikor úgy döntöttek, hogy a társaságukat falként használva
törnek az életedre. Vannak köztük olyanok, akik kifejezetten ostobák?
– Nem olyan nagy ostobaság ez, mint hinnéd. Kevesebb mint ötven ember tud Adopestben az Underhill
Társaság létezéséről. Az, hogy megadják a nevüket egy kis lőporcégnek, nem jelent semmit, és legyünk
őszinték... csak miattad tudjuk, hogy a merényletet robbanóolajjal hajtották végre. A rendőrségnek semmi
különös nem tűnt fel a detonációval kapcsolatban. – Ricard visszarogyott a székébe, és kiitta a
kávéscsészéje tartalmát. Hirtelen kétrét görnyedt, arca grimaszba rándult.
– Jól vagy?
– Ez a kávé nagyon forró. – Miután Ricard túltette magát a dolgon, így szólt: – Nem tehetem. Nem
árulhatom el őket.
– Ők elárultak téged.
– Egy vagy kettő közülük. Talán! Pokolba is.
– Tudom, hogy nehéz ez neked, Ricard. – Adamat áthajolt az asztal fölött. – De újra fognak próbálkozni.
– Hogy lehetsz ebben ilyen biztos? Azt mondtad, csak egyetlen mintájuk volt.
– Miután átvizsgálta a szakszervezeti főhadiszállást, Flerring, a Fiatal azt mondta, a pusztítás nem olyan
nagy, mint amilyen akkor lenne, ha az összes robbanóolajat elhasználták volna. Lehet, hogy még több
bombára való anyaguk maradt.
– Hát, a pokolba is már.
– Ha megadod egy-két olyan társasági tag nevét, akikre gyanakszol, lenyomozhatom őket. Szükségem
lesz hozzá pár emberre, de kis szerencsével kideríthetjük a robbanóolaj rejtekhelyét, vagy azt, hogy hol
készülnek lecsapni legközelebb.
– Tudom, hol tartják az olajat – nyögte szánalmas hangon Ricard.
– Hol?
– A Társaság épületében.
– Instabil robbanóanyagot tárolnak az Underhill Társaságban? Tényleg ennyire hülyék?
– Nem annyira, mint gondolod.
– El kell mondanod, hol van.
Ehelyett Ricard megfordult, és Fellért kiáltott. Amikor a nő felbukkant az ajtóban, azt mondta neki:
– Szedd össze az öt legdiszkrétebb emberemet.
– Mikor?
 – Amilyen hamar csak tudod. Egy órán belül.
– Igen, uram. Mire kellenek?
– Nagy erejű robbanóanyagok után kell átkutatnunk az épület pincéjét.
Adamatot lenyűgözte, milyen gyorsan előkészítette Fell a műveletet.
A nő ragaszkodott hozzá, hogy Ricard elhagyja az épületet – látszólag egy korai ebédért Cherisszel –,
és hirtelen a legfontosabb embereinek is sürgős dolga akadt. Harminc percen belül két férfi és három nő
gyűlt össze egy üres hotelszobában. Adamat csak feltételezni tudta, hogy olyan szakszervezeti tagok, akik
már kiérdemelték Ricard bizalmát, de még nem töltöttek be igazán fontos szerepeket.
A felügyelő a szoba ablakánál állt. Két nő az ágyon ült, a harmadik az ajtó mellett, míg a két férfi a
falnak támaszkodva várakozott. Mindenki feszülten figyelt, ahogy Fell belépett a szobába, és becsukta
maga mögött az ajtót.
Halkan szólalt meg:
– Ami itt elhangzik, nem hagyhatja el ezt a szobát, világos?
Az összegyűltek egymásra néztek, majd bólintottak. Néhányan Adamatra pillantottak, és a felügyelő
kíváncsi lett volna, tudja-e valamelyikük, hogy ki ő. Ő maga hármójukat véletlenül felismerte, bár a
nevüket nem tudta.
– Komoly esély van rá, hogy valaki bombát helyezett el az épület alatt – mondta Fell. A megjelentek
becsületére szolgált, hogy egyikük sem rohant ki az ajtón. – Az elkövető nem tudja, hogy tudunk róla, ezért
csendben és gyorsan átkutatjuk az épületet, amíg meg nem találjuk. A pincében kezdjük, és onnan haladunk
felfelé. Mielőtt bármelyikük megkérdezné, ez a feladat nem önkéntes alapon megy. Ha elhagyják az
épületet az engedélyem nélkül, soha többé nem találnak munkát ebben az országban.
Adamatnak feltűnt, hogy az egyik férfi iszonyatosan izzadni kezd. Félelem? Vagy bűntudat? Az ajtónál
álló nő nyelt egy nagyot.
– Másrészt viszont – folytatta Fell halvány mosollyal az arcán –, miután megtaláltuk és eltávolítottuk a
bombát, mindannyian busás jutalomban részesülnek. Előléptetésre és némi nem elhanyagolható
pénzmennyiségre is számíthatnak. Adamat felügyelő és én vezetjük a keresést. Kérdések? Igen, Draily?
Az ajtónál álló nő leengedte a kezét.
– Semmit sem tudok a bombákról. Hogy segíthetek így?
Adamat megelőzte Felit a válasszal.
– Erről a bombáról senki sem tud semmit. Nem lőporról van szó, hanem egy úgynevezett
robbanóolajról. Nem lángra, hanem rezgésre reagál, ami azt jelenti, hogy nagyon óvatosnak kell lennünk.
Bármihez nyúlnak is, óvatosan tegyék, és Adom szerelmére, le ne ejtsenek valamit!
– Akkor mégis mi a szart keressünk? – kérdezte az izzadó férfi feszült hangon.
– Nem tudom – ismerte el Adamat. – Valamiféle tárolót. A robbanóolajat tíz tiszta, dugóval lezárt
üvegfiolában adták el. Lehet, hogy a gyanúsítottunk megtartotta a vegyszert ezekben a fiolákban, de az is
lehet, hogy egy új tárolóalkalmatosságba öntötte át. Alaposan meg kell vizsgálnunk minden folyékony
halmazállapotú anyagot az épületben.
– Van ennek bármi köze a szakszervezeti főhadiszálláson történt robbantáshoz? – kérdezte az egyik
ágyon ülő nő.
– Lehetséges. – Adamat úgy vélte, nem kell ennél többet tudniuk.
– Egyéb kérdések?
 Mindenki megrázta a fejét.
– Helyes – szólalt meg Fell. – És ismétlem, legyenek veszettül óvatosak! Ha bármi gyanúsat találnak,
azonnal értesítsék Adamat felügyelőt. Ne rendezzenek jelenetet. A lehető legdiszkrétebben kell eljárnunk.
Most pedig irány a pince.
Miután a többiek kimentek, Adamat odalépett Fellhez.
– A barna.
– Kicsi Will?
– Igen. Valami átkozottul idegessé tette. Fogja, és helyezze őrizet alá.
Fell nyugtázta a hallottakat, és Will után eredt. Amikor Adamat elhaladt mellettük a folyosón, Fell keze
már Will vállán nyugodott, és a férfi gallérja izzadságban úszott. Adamat követte a csapat többi tagját a
pincébe. Lámpásokat osztottak szét egymás közt, és csak halkan beszéltek közben. Adamat magasra emelte
a lámpását, és megszorította a sétapálcáját. Bizsergés kúszott fel a gerincén, ahogy megindult a nyirkos
kőpincébe.
Amikor leértek, a négy szakszervezeti munkás várakozón ránézett, és Adamatnak csak akkor tűnt fel,
hogy Fell még nem csatlakozott hozzájuk. Hirtelen gyanú ébredt benne. Ha csak egyikük benne van a
merényletben, az most nekitámadhat. Azon kapta magát, hogy mind a négy munkást végigméri, és a
védekezés lehető legjobb módját keresi.
Néhány másodperc múlva rájött, hogy azok még mindig őt figyelik.
– Akkor lássunk hozzá.
– Öh, uram – szólalt meg Draily. – Nézze.
Adamat elhessegette a félelmét, és odalépett hozzá. Egy hosszú, boltozatos, kőfalú folyosóban álltak,
amelynek jobb oldalán tucatnyi fülke nyúlt be a hotel alá. A folyosó túlsó végét egy alacsony, súlyos ajtó
zárta le.
Draily az első fülkére mutatott. Adamat a lámpása fényénél hunyorogva nézett bele.
– Csak bor.
A nő a szemét forgatta.
– Nem mondja.
– Ó. – És akkor Adamatnak leesett. Hát persze. Bármelyik borosüveg rejthette a bombát vagy
bombákat. Ennél jobb helyet keresve sem találhattak volna neki... elrejtve, mégis szem előtt. Adamat a
hasán dobolt az ujjaival. – Kutassanak át minden mást. A borosüvegeket bízzák rám.
A csoport továbbment a többi fülkéhez, Adamat pedig szemügyre vette a bortárolót. Első pillantásra
úgy vélte, több mint kétezer palack lehet itt, és azon tűnődött, vajon ez Ricard borgyűjteményének másik
része, vagy csak maga a hotel ilyen jól felszerelt.
Levette a kabátját, felakasztotta egy szegre a falon, és feltűrte az ingujjait. A felső sortól kezdte
megvizsgálni a mindenféle formájú palackokat: látott vékony, sötétbarna típusokat és vaskos, zöld, hosszú
nyakúakat is.
Állandóság nyomait kereste: a por vastagságát, a címkék elhelyezését, illetve maguknak az üvegeknek a
formáját és méretét is. Közben egyre nagyobb kétségbeesés kerítette hatalmába – ha a robbanóolajat
tényleg az egyik borospalackban rejtették el, könnyen lehet, hogy képtelenség megtalálni. Egy ilyen hotel
elképesztő sebességgel élte fel a készleteit. Néhány üveg hónapokkal vagy évekkel ezelőtt került ide, és
könnyen meg lehetett különböztetni őket a vastag porrétegükről, de így is maradt legalább nyolcvan
palack, amelyet mostanában kézbe vettek.
– Gondolja, hogy a merénylőnk ennyire fondorlatos? – szólalt meg Fell a folyosóról.
Adamat nem nézett fel a munkájából.
– Ostobának kellene lennie, hogy ne lássa meg az ebben rejlő lehetőséget. Fogalmam sincs, hogyan
ellenőrizzek le négy tucat palackot anélkül, hogy megvizsgálnám a tartalmukat.
– Gondolom, ez a végső lehetőség. Tudja, hogy van Ricard a boraival.
– Inkább inna meg egy pohár robbanóolajat?
– Erre majd felhívom a figyelmét. – Rövid szünet után hozzátette:
– Biztos benne, hogy itt a bomba?
– Ricard biztos benne. Ez minden, amire alapozhatok.
– Lehet, hogy Ricard téved.
– Lehetséges – ismerte be Adamat. – Ellenben ha igaza van...
– Egyáltalán nem éri meg a kockázatot. Az a férfi, akire felhívta a figyelmemet... Will.
– Megtudott valamit? – Adamat megszakította a keresését, hogy reményteljesen Fellre pillanthasson.
Nagy szerencse lenne, ha merő véletlenségből rábukkantak volna az egyik összeesküvőre. De a nyomozati
tudomány lényegében nagy szerencséken állt vagy bukott.
– Csak ideges. Az apja egy lőporgyárban dolgozott, és két éve meghalt egy detonációban. Will retteg a
robbanásoktól. Erre emlékeznem kellett volna. A szerencsétlen bevizelt, amikor nem engedtem, hogy
elhagyja az épületet.
Adamat folytatta a palackok tanulmányozását.
– Kár.
Aztán kulcszörgést hallott, és Fell így szólt:
– Jelölje meg, hol tart, és jöjjön velem. Ideállítok valakit, hogy senki ne babráljon a borosüvegekkel.
Át kell kutatnunk az Underhill Szobát.
– Nocsak. – Adamat megjegyezte, mely üvegeket vizsgálta már meg, aztán követte Fellt a folyosó végén
álló vaskos ajtóhoz. A nő elfordította benne a kulcsot, majd kinyitotta, válla megfeszült a súlyától.
Bent Adamat meglepve konstatálta, hogy egy újabb hosszú folyosóba jutott. Magasba emelte a
lámpását, és visszapillantott Felire.
– Menjen csak.
Lassan, a sétapálcáját szorongatva megindult a folyosón, és azon tűnődött, mennyire is bízik Fellben
valójában. A lojalitása elvileg Ricardhoz köti a szerződése lejártáig. De mi van, ha ez hazugság?
Lehetséges, hogy ő tervelte ki a merényletet? Idelent minden gond nélkül megölhetné Adamatot, hogy aztán
elrejtse a holttestét, és egyszerűen csak azt mondja Ricardnak, elment. Adamat agya tucatnyi lehetséges
motiváción és azok cáfolatán futott végig, és mire elért a folyosó végére, még mindig nem múlt el a
bizalmatlansága, viszont kétségei sem maradtak afelől, hogy egy harcban a leghalványabb esélye sem
lenne Fell-lel szemben.
Lámpása kísérteties árnyékokat vetett a folyosó végéből nyíló nagy, szögletes szobában. Fell
elfurakodott mellette, hogy meggyújtsa a falakon lógó gyertyatartókat, és fénybe borítsa a helyiséget.
Ugyanúgy nézett ki, mint Adopest több száz úriemberklubjának bármelyike – a falakat bársony fedte, a
gyertyatartók fényes bronzból készültek. Adamat legalább egy tucatnyi ülőhelyet számolt meg díványok és
kanapék formájában, a helyiség közepén pedig egy hat székkel körülvett, bársonnyal fedett kártyaasztal
állt.
Az egyik sarokban, amely valószínűleg a konyhába vezetett, egy zsúr-kocsit, egy kisebb magán-
borkészletet és egy csapolatlan hordót látott, a szoba két végében pedig egy-egy kandallót, bár amikor
jobban megnézte, kiderült, hogy azok inkább csak kövekből kirakott faégető sütők.
– Szóval ez az Underhill Társaság?
Fell végzett a gyertyatartók meggyújtásával, és elfújta a lámpása lángját.
– Igen.
– És mindvégig itt volt? – Adamat először tizenhárom éve hallott a Társaságról, de tudta, hogy sokkal
régebbre nyúlik vissza a története. Ricard csak hat éve vette meg a hotelt.
– Csak amióta Ricardé a hotel. Nem árulta el, korábban hol gyűltek össze.
Adamat visszamutatott a folyosóra.
– És a többiek...?
– Bejöhetnek átkutatni a szobát. Nem fog sokáig tartani. Csak ne említse, hogy... nos, tudja.
Miután Fell emberei végeztek a fülkékkel, átjöttek utánuk, és alaposan végigmentek minden résen és
zugon. Egyetlen megjegyzést sem tettek a helyiséggel kapcsolatban. Adamat visszatért a borpincébe, és
folytatta a palackok tanulmányozását.
Egyre jobban elhatalmasodott rajta a frusztráció. Az ösztöne azt súgta neki, hogy a robbanóolajat
valahova a bortárolóba rejtették el. Ez olyan kezenfekvő megoldás, hogy még egy féleszűben is fel kellett
merülnie, ha pedig egy eszes összeesküvővel álltak szemben, az alighanem gondosan bepalackozta az
anyagot, és a ritkábban használt üvegek közé dugta. Adamat halkan káromkodott, és igyekezett felidézni,
mik a legdivatosabb borok Ricard barátai és társai körében – azokat lesz a legegyszerűbb kizárni.
A keresők a következő emeleten folytatták a munkájukat, Adamatnak alig tűnt fel, hogy továbbmentek.
Már majdnem egy óra eltelt, amikor meghallotta, hogy valaki közeledik a pince lépcsőjén, és felismerte
Fell könnyed lépteit.
– Találtak valamit odafent? – kérdezte Adamat.
Fell letette a lámpását egy sarokban álló hordóra.
– Semmit. Ez egy nagy hotel, és négy emberrel sok időbe telik az átkutatása. Mi a helyzet idelent?
– Leszűkítettem a keresést három tucat palackra.
– Biztos benne, hogy jó helyre fókuszál? Azt hinném, nyilvánvaló lenne, ha valamelyik borosüveget
felnyitották volna.
– Elvileg. De lehet, hogy máshol palackozták be az olajat, és utólag hozták ide. – Adamat felsóhajtott,
és visszatett egy üveg bort a helyére.
– Meg kellett volna kérdeznem Ricardot, hozott-e neki bort mostanában valamelyik vendége.
– Mindenki hoz neki bort – jegyezte meg Fell.
Adamat azt a polcot fürkészte, amelyre kiválogatta a legvalószínűbb palackokat.
– Kérje meg, hogy készítsen nekem egy listát. Csak akkor lehetünk biztosak a dolgunkban, ha mindegyik
üveget kinyitjuk. Vagy, ha biztonságosabban akarunk eljárni, akkor, ha kivisszük az egészet a városból, és
lehajítjuk egy szakadékba.
– Ricard azt... zokon venné. A régi főhadiszállás alatti gyűjteményét már így is elvesztette. Tudja, hogy
van a boraival.
– A hotelvezető amúgy is a fejemet akarja majd, amiért belerondítottam a borkészlet rendszerezésébe.
Akkor akár már Ricardot is feldühíthetem. Hívjon segítséget, hogy felvihessük a palackokat. –
Megdörzsölte a halántékát. – Pokolba is, hogyan fogom kijuttatni ezt az egész rakást a városból? Az
alapján, amit Flerring mondott, baromira nem jó ötlet hintóval szállítani az olajat. Túl rázós lenne neki az
út.
– Asszonyom? – szólt le egy hang a pincelépcsőről.
Fell kilépett a folyosóra.
– Igen?
– Azt hiszem, találtunk valamit.
Adamat azonnal felállt, és követte Felit a lépcső tetejére, ahol Draily várt rájuk. A nő a konyhába
vezette őket, és megállt az ezüstös szekrény mellett.
– Meg kellett kérnem a hotelvezetőt, hogy nyissa ki nekem. – Kitárta a szekrény ajtaját, és leguggolt elé.
– Jobb, ha megnézik maguk, én inkább nem nyúlnék be oda.
Adamat lefeküdt a földre a szekrény elé, és elvette Fell lámpását.
Az alsó polcra, az ezüsttálcák mögé egy faládát helyeztek. Dugóval lezárt üvegfiolák voltak benne, és
mindegyik valamilyen tiszta folyadékot tartalmazott. Adamat szíve a torkában dobogott.
– A büdös pokolba.
– Ott van? – kérdezte Fell.
– Igen.
A nő hallható megkönnyebbüléssel sóhajtott fel.
– Hozza ide Flerringet, a Fiatalt – kérte Adamat. – Valószínűleg az lesz a legjobb, ha egy profi kezeli
az anyagot. Állítson fel ide egy jó erős őrséget, de lehetőleg diszkréten. És szedje össze a konyhai
személyzetet. Estére mindnyájukat itt akarom látni kihallgatásra.
Fell parancsokat vakkantott az embereinek, és megfogta Adamat karját.
– Kiváló munka, felügyelő.
– Még ne köszönje meg – válaszolta Adamat, még mindig a padlón fekve, az ártalmatlannak tűnő
fiolákat bámulva.
– Miért?
– Két fiola hiányzik.
 38.

FEJEZET

Tamás a szittyókon át beóvakodott az Addown folyó hideg, térdig érő vizébe.
Az egyik pisztolya az övében nyugodott, a másikat csövével az égnek tartotta, oldalán csüngő kardja kis
barázdát vágott a folyó sodrásába.
Csípős éjszaka volt, lőporral élesített szemével látta a saját leheletét. Balra tőle egy hal ugrott ki a
vízből, és hallotta, ahogy Andriya összerezzen mögötte.
– Sss – szólt rá halkan Tamás. – Ne most idegeskedjen.
Felkészült rá, hogy megregulázza valami elmés visszaszólás miatt, de Andriya jól viselte magát.
Mentek tovább, és a békák elhallgattak a közeledtükre, de az előttük elterülő erődben nyomát sem látták
riadalomnak.
Bár, gondolta Tamás, kicsit túlzás erődnek hívni. A kőépület csak két emelet magasra nyúlt, négy méter
magas fala a folyótól a főútig terpeszkedett. Ellenőrző-állomásként szolgált, amelyben a kormánytisztek az
úton közlekedő kocsikat és a folyón úszó bárkákat is átkutathatták az Adopest és Budwiel között szállított
csempészáruk és adócsalók után.
A forradalom előtt csupán a korona nyolc-tíz embere szolgált volna benne, amikor azonban a Kez
előrenyomult, bevették, majd megerősítették az egész épületet. A falakon kiskaliberű ágyúk sorakoztak, az
Addownba lógó köves rakpart végébe pedig egy nyolckilós tüzérségi löveget állítottak. Tamás úgy
tippelte, hogy legalább negyvenfős őrséget hagyhattak itt.
Megközelítette a rakpartot, szemét közben végig az ellenőrzőállomáson tartotta. A falakat fáklyák
világították meg, egy mozgó bajonett pedig őr jelenlétéről árulkodott.
Valami a karjához ért, mire Tamás megállt és hátranézett. Andriya a szittyókba mutatott, és a tábornagy
észrevett egy fészket, amelyből dühösen vizslatta őt egy fiatal liba.
Mélyebbre hatolt a vízben, hogy elkerülje a fészket, majd az övébe dugta pisztolyát, és szorosabbra
húzta kardját a derekán. Felnyúlt, hogy megragadja a kőperemet, és egy nagy lendülettel felkapaszkodott a
rakpartra.
Kihúzta övéből a kését, és a túlsó végen álló tüzérségi löveg felé indult. Egy kez őr támaszkodott neki,
Tamás hallotta halk horkolását. Amikor kése a bordái közé hatolt, megmerevedett, és teste pár
másodperccel később már az üteg mögött hevert. Tamás visszapillantott az ellenőrző-állomás felé, ahol
Andriya, csendesen, akár egy sikló bagoly, éppen átvetette magát az emeleti lőréseken. Fájdalmas nyögés
ütötte meg a fülét, és zakatoló szívvel kellett emlékeztetnie magát, hogy sokkal jobban hall, mint a benti
őrök.
Belopakodott az ajtón az ellenőrző-állomásba. Ha jól emlékezett, a helyőrség az emeleten lesz. Valami
hang ütötte meg a fülét, így megtorpant a lépcső alján, és visszament a rakpartra.
 Négy kez katona kockázott egy kis kantinban egyetlen lámpás fénye mellett. Tamás az ajtó egy
repedésén át figyelte őket. A játékukra koncentráltak, és kissé részegnek tűntek. Úgy döntött, először a fent
alvókat intézi el.
Éppen készült elhátrálni az ajtótól, amikor az hirtelen kinyílt, és majdnem arcul csapta. Hátrahőkölt, és
egy ötödik őr bámult rá döbbenten.
Tamás beledöfte a kését a torkába, és háttal visszataszította a szobába, rá az asztalra. A négy őr
kiáltozva és fegyver után kapva pattant fel, de Tamás gyorsabb volt. Kihúzta a kését, és beledöfte egy
második őr torkába, majd pedig otthagyta egy harmadik szívében. Egyetlen szökkenéssel lendült át az
asztalon, a lőportransz dalolt a vénáiban. A túlsó oldali padra érkezett, és káromkodni is alig maradt
ideje, ahogy összetört alatta.
Megtántorodását vetődéssé alakította, és végiggurult a szobán. A negyedik őr mellett állt fel, épp akkor,
amikor az felé fordult egy pisztollyal. Tamás kinyúlt az érzékeivel, és elfojtotta a lőpor robbanását, ahogy
a fegyver kakasa lecsapott. Kitépte az őr kezéből a pisztolyt, és olyan erővel vágott az agyával az arcába,
hogy hallotta meghasadni a koponyáját.
Az ötödik őr az ajtó felé rohant. Tamás kihúzta a másik kését a csizmájából, és a nő felé hajította. A kés
markolatig eltűnt a lapockája alatt. A nő felkiáltott, megtántorodott, és a markolat felé kapott. Tamás
odasietett hozzá, és eltörte a nyakát.
Összeszedte mindkét kését, és beállt az ajtó mellé. A csend elviselhetetlen volt. Hol van az erősítés?
Hol vannak az alvó őrök?
Egyetlen pár csizma hangja hallatszott a kőlépcsőn. Tamás megkockáztatott egy pillantást, és Andriyát
látta felbukkanni. A férfit vér borította, de nem úgy tűnt, mintha akár csak egy cseppje is belőle származna.
– Túl nagy zajt csap – jegyezte meg Andriya.
Tamás megkönnyebbülten felsóhajtott, letörölte a késeit, és felment Andriyával a lépcsőn. Elhaladtak a
hálóhelyek mellett, az egyikből Tamás halk halálhörgést hallott.
– Fejezze be – mondta Andrilyának.
A tetőn két őr hevert a saját vérében. Tamás a szeméhez emelte a kezét, hogy megvédje a fáklyák
fényétől, és délre, a Szurkov– átjáróra nézett. Meglepetésére semmit sem látott – sem tüzeket, sem
táborozó, tartalékos kez századokat. A távolban ki tudta venni a Félút Torony fáklyáit, azon túl pedig
Budwiel ragyogó fényeit.
Immár az egész kez hadsereg tőle északra helyezkedett el.
Felkapta az egyik fáklyát, és kétszer meglengette. Az ellenőrző-állomás előtti terület pillanatok alatt az
előrenyomuló adrói katonák sötét alakjaival. Andriya bukkant fel Tamás mellett.
– Nem csináltunk már ilyet egyszer? – kérdezte. – Mármint hogy az ellenséges vonalak mögé
lopóztunk? Úgy emlékszem, rosszul végződött.
Tamás Andriyára pillantott. Sikerült valahogy még jobban összevéreznie magát. Olem, jutott eszébe,
talán nem olyan jó gyilkos, mint Andriya, de sokkal jobb társaság.
– Nem ártana, ha átöltözne.
– Nem hoztam tartalék egyenruhát.
– Meggondolatlanság volt.
Andriya lenyalta a vért az egyik ujjbegyéről, ajkain nem egészen emberi mosoly játszott.
– Holnap megmásszuk Budwiel falait. Azt akarom, hogy amikor a rohadt kezek meglátnak, rögtön
tudják, mire számíthatnak.
– Ha ragaszkodik hozzá. – Amikor Andriya így felizgatta magát, nem bíbelődött az „uram”
megszólítással. Semmit sem szeretett jobban a kezek legyilkolásánál. – Csak maradjon nekem széllel
szemben.
Tamás visszafordult, és tovább nézte az éjszaka leple alól előbújó embereit. Az előőrs mostanra
körülvette az ellenőrzőállomást, az úton pedig sötét kígyóként tört előre a sereg a sötétben. Jobbra, a
folyón, számos nehéztüzérséggel megrakott szállítóbárka úszott halkan a folyón.
– A pokolba a kez sereggel – mondta Tamás. – Most már semmi sem állíthat meg.
Amikor magához tért, Nila ösztönösen sikoltani akart.
Majdnem kettéharapta a nyelvét, hogy elfojtsa a késztetést. Kezét hátrakötözték, és hiába nyitotta ki a
szemét, csak sötétséget látott. Félelem készült felemészteni őt, a testén átáramló adrenalin elnyomta
elmerevedett tagjainak kényelmetlenségét és a nyeregben lovaglás miatti fájdalmat.
Szinte ösztönösen siklott át a való világ és a Más közti helyre – ami azt illeti, percek teltek el, mire erre
rájött. Légzése lecsillapodott, szíve nem zakatolt tovább. A világ áttetsző homályként lebegett előtte. Bo
azt mondta, ez egy jó hely a megnyugvásra és a gondolatnélküliségre, de figyelmeztette őt, hogy az agya itt
nem jut információhoz a valóságról. A hangok elnémultak, és Nila még a földet is távolinak érezte a lába
alatt.
Óvatosan elhagyta ezt a helyet, és visszasüllyedt a való világba. Ezzel együtt aztán jött a létezés minden
kínja és fájdalma is, és akaratlanul is felnyögött tőle.
Egy éjszakai tábor képe rajzolódott ki körülötte. Halk hangokat, ropogó tüzet és a sötétségben halkan
nyerítő lovakat hallott. Az oldalán feküdt, bal karja teljesen elzsibbadt, orrát hányásszag facsarta. A szája
szélén észlelt csíkból rájött, hogy a saját hányásáét.
Amikor kipislogta szeme sarkából a fájdalom könnyeit, rájött, hogy egy zúzódásokkal teli, véres arcba
bámul. A férfi vele szemben feküdt a földön. Derékig levetkőztették, és Nila vastag, fekete csíkokat látott
csupasz vállán és karján – szinte péppé verték és ostorozták. Az ő kezét is hátrakötözték. A dolog
embertelensége felkavarta a lányt.
De nem merte kimutatni az érzéseit. Ha megmozdul, tudni fogják, hogy magához tért, és talán vele is
hasonlóan bánnak el. Ha szerencsés.
Szíve ismét zakatolni kezdett, a nyugalom, amely korábban megszállta, úgy szivárgott el belőle, akár
homokszemcsék az ökléből. Remegett a karja, és aztán...
Felismerte a mellette fekvő férfit.
Olem.
Elfojtott egy káromkodást. Vajon él még?
– Olem – suttogta, megfeledkezve saját fájdalmáról. – Olem!
A férfi szeme túlságosan lassan nyílt ki. Másodpercekbe telt, mire Nila meglátta benne a felismerést.
Olem rövid szakállár vér tapasztotta az arcához, szája mégis felfelé rándult.
– Örülök, hogy ébren van – szólalt meg, majd felköhögött.
– Mi a fenét műveltek magával? – kérdezte a lány.
– Csak feltettek pár kérdést.
– Hiszen hülyére verték!
– Nem tetszettek nekik a válaszaim.
 Meg akarta kérdezni, hogy most majd őt veszik-e elő, de érzéketlennek tűnt volna.
– Barbárok.
– Ja. – Olem kicsit megmozdult, és fájdalmasan felnyögött. – Pokolba is, ez fáj.
– Adniuk kell magának gyógyszert. Addig kiabálok, amíg meg nem teszik. Hogy bánhatnak így egy
hadifogollyal?
– Sss. Ne szóljon egy szót se. Ameddig csak tud, maradjon nyugton. A legtöbbjük alszik. Reggelig nem
fognak törődni velünk.
Nila nyugalma mostanra végképp odalett.
– És ha felébresztem őket?
– Nem tudom. A Gurlai Farkas a parancsnokuk. Az az ember bármire képes. Bár a többiek sem jobbak.
– Leégetem az egész tábort.
Olem megrázta a fejét, közben elfintorodott.
– Nem tudják, hogy maga Kiváltságos.
– Tényleg?
– Nincs kesztyűje, emlékszik? Azt mondtam nekik, hogy maga a titkárnőm.
Nila ismét megpróbált rátalálni arra a valóság és Más közötti helyre, de nem járt sikerrel. Nem tudta
elhinni, hogy ennyire elfajultak a dolgok. Az egyik pillanatban még egyedül voltak, a következőben meg
előtört a ködből a Kez, hogy végezzen velük.
– Nekünk annyi. A csapatunkat kiirtották?
Olem szeme lecsukódott, és Nila egy pillanatig azt hitte, hogy elájult. Aztán:
– Nem. Nem számítottak rá, hogy szoros formációban leszünk. Egy ideig vad csata dúlt, aztán
elszakadtam az ezredtől. Hallgatóztam. Tizenöt vagy harminc emberünket fogták el, pár tucatnyit megöltek,
de a többiek még mindig odakint vannak.
– Akkor van remény?
Olem erre nem válaszolt.
– Hallgatóztam – ismételte meg. – Arra készülnek, hogy visszaküldjék a fejemet Tamásnak.
Valószínűleg magával. Ez a legjobb esélye, hogy kikerüljön ebből a slamasztikából.
– Nem! – vágta rá Nila egy kicsit túl hangosan. Amikor senki nem kapta fel rá a fejét, folytatta. – Ezt
nem tehetik!
– Félelmet és kétséget terjesztenek. Próbálják lerázni Tamást Ipille nyomáról. A fejem ehhez elég jó
ötletnek tűnik.
– Elmenekülünk. Kisurranunk az éj leple alatt. Majd...
Olem ismét a fejét rázta.
– Túl veszélyes. Akkor magát is megölik. Így lesz a legjobb. Ezért mondtam el nekik, ki vagyok.
– Olem. – Nila hangja megtört, és megköszörülte a torkát. – Olem, ne beszéljen ilyeneket.
– Semmi baj – hadarta a férfi. A feje lehanyatlott. Kezdte elveszíteni az eszméletét.
– Olem, maradjon velem!
Nem kapott választ. Nila többször is megpróbálta felébreszteni, de nem hitte, hogy egy vödör hideg víz
nélkül sikerrel járhatna. Halkan imádkozott, hogy ne itt haljanak meg.
A hátára fordult, és felmérte a környezetét. Emberek horkoltak a hálózsákjaikban a közeli tábortüzek
körül, és már nem lehetett beszédszót hallani. Úgy tűnt, nem állítottak őrséget Olem és őmellé. Ez elsőre
kicsit furcsának tűnt, de amikor alaposan belegondolt, rájött, hogy aligha láthatták szükségét. Elvégre a
férfit kevés híján halálra verték, ő meg csak egy titkárnő volt, és még annak is eszméletlen.
Kinyúlt az érzékeivel, és megérintette a Mást. A tűz beleharapott csuklójába, a kötelek elsorvadtak a
mágiája alatt. Mire az égő kender szaga elérte az orrát, kiszabadult.
Óvatosan, lassan tápászkodott fel. Ellenőrizte Olem pulzusát – hála Adómnak, élt –, aztán gyorsan
megindult a táboron át. Mivel mindenki aludt, senki sem figyelt fel rá, és a még mindig sűrű köd egyébként
is rontotta a látási viszonyokat. Néhány perccel később elhagyta az utolsó tábortüzet is.
Szó szerint belebotlott az első őrbe. A férfi egy cserjésben, muskétájával a mellkasán feküdt és
szunyókált, amikor Nila lába beleütközött. Erre aztán felriadt, száján döbbent sóhajtás szaladt ki. A lány
látta az arca körvonalait a sötétben. Látta, hogy a szeme kék egyenruhájára villan, aztán a szája
figyelmeztető kiáltásra nyílik.
Nila gyorsan megragadta a torkát.
Nem fogja hagyni, hogy Olem érte haljon meg. Nem fogja hagyni, hogy külföldi barbárok megverjék,
megalázzák és felhasználják őt.
Kék fény villant, és a férfi húsa fogyni kezdett az ujjai alatt. Lenyomta a kezét, olvadt húst és meleg,
sistergő vért érzett rajta. Ujjai a katona gerincére kulcsolódtak, és még az is engedett Nila mágiájának,
mire a fej elvált a testtől, és elgurult a dombon, be a cserjék sűrűjébe.
Nila felpattant, majd futni kezdett. Nem vesztegethette most arra az idejét, hogy a gyilkosságon
gondolkodik. Ez csupán újabb rovátka az elmúlt hetekben felvésett számtalan mellé. Menekülnie kell.
Lehetséges, hogy a kez varázsrontó máris megérezte a mágiáját, és perceken belül a nyomába ered.
A harmadik szeme segítségével, rosszul léttel küszködve navigált a dombok között. Ebben a sötétben és
ködben a normál látása használhatatlan lett volna. Kényszerítette magát, hogy rohanjon, noha minden
egyes lépés után fel akart üvölteni a fájdalomtól. Combja a lovaglástól, teste a megkötözve töltött
éjszakától sajgott, és könnyek folytak végig az arcán, a gyomra pedig úgy korgott, mintha heteket töltött
volna a tengeren.
Teltek az órák. Minden dombtetőn megállt, hogy üldözők után hallgatózzon, de úgy tűnt, senki sem
követi. Vakon rohant előre – nem is remélhette, hogy a ködös sötétben lesz mi alapján tájékozódnia. Tudta,
hogy egyelőre az a legfontosabb, hogy a lehető legmesszebb kerüljön a Kéztől. Bár a Másban minden
dombtető ugyanúgy nézett ki, amelyiket csak tudta, megpróbálta fű feltépésével vagy kövek
felhalmozásával megjelölni. Abban bízott, hogy nappal vissza tudja majd vezetni ezen az úton az adrói
lovasságot.
Ez Olem egyetlen esélye a túlélésre.
A hajnal első fénye kiszínezte a ködöt. Nila már nem tudta tovább nyitva tartani a harmadik szemét.
Kimerültség árasztotta el az érzékeit, és alig bírt tovább botladozni a harmatos fűben. Az egyenruhája
megtépázódott és átázott, csizmája vízzel telt meg. Átkarolta magát, és kontrollálhatatlanul reszketett.
Megállt, hogy kipihenje magát a számtalan hasadék egyikében. Elmerevedett ujjaival, megmaradt
erejével apró lángot hívott elő a Másból. Pokolba a kez üldözőkkel, muszáj megmelegednie! A tűz
beburkolta a kezét, majd a karját, és végre érezte, ahogy a melegség lassan szétárad a csontjaiban. A
reszketése hamarosan elmúlt. Gőz szállt fel a ruhájából, és káromkodva vette tudomásul, hogy a láng
immár az egész testét ellepte.
Aztán kialudt, és ő ott állt a hasadék mélyén, ismét egy hideg és nedves világ kellős közepén. Semmire
sem vágyott jobban, mint hogy lefeküdjön a sárba, és aludjon. A pokolba a kezzel. A pokolba Tamás
tábornaggyal.
Felvillant előtte Olem vértől csatakos szakálla és megtépázott húsa. Csak ennyi kellett, hogy elkezdjen
kimászni a hasadékból.
A felkelő nap lassan eloszlatta a ködöt, és Nila végre tudott tájékozódni. Keletnek indult, remélve, hogy
a puskamesterek a kez tábort keresik, hogy kiszabadítsák Olemet. Ez veszélyes lehet, ha a kez meg
éppenséggel őt keresi, de nem volt más választása.
Nem sokkal a pihenője után távoli hangot hozott felé a szél. Talán egy ló nyerítését? A Brude
Rejtekének csúcsai és völgyei a bolondját járatták a fülével, úgyhogy felkapaszkodott a következő
emelkedőre, majd megállt hallgatózni, és a fogyatkozó ködbe bámult.
Mintha egy kiáltást hallott volna. Lehetett kez vagy adrói, nem tudhatta. Képtelenség volt megállapítani,
honnan jött. Kérlek, gondolta, kérlek, légy adrói. Feszülten, fejét oldalra döntve állt, mígnem ismét
meghallotta.
Mögüle jött. Óvatosan arrafelé indult. Lehet, hogy mögé került egy adrói felderítőcsapat. Elvégre azt se
tudta, merre van észak, és merre van dél. Akármerre tarthat.
Újabb kiáltás. Nila felkapta a fejét, és végigfutott a hátán a hideg. Ugyan nem tudta kivenni a szavakat,
de keznek hangzottak.
Köveken dobogó paták hangja ütött meg a fülét. Nemrég jött át egylapos, sziklás területen, ugye? Akkor
azok a paták az ő nyomában vannak, a kiáltások pedig közelednek.
Rohanni kezdett, összegyűjtötte hozzá minden megmaradt energiáját. Üldözték őt, és tudta, ha utolérik,
legázolják, akár egy fáradt kutyát az utcán. A válla fölött hátrapillantva lovasokat vett észre, alig kétszáz
méterre tőle.
Átugrott egy patakmedren, felkapaszkodott egy meredek emelkedő tetejére, ott átvetette magát a
túloldalra, és bukfencezve legurult róla. De már ugrott is fel, készen, hogy továbbrohanjon, amikor egy
lovas alak láttán megtorpant.
Az alak alig tíz lépésre állt meg tőle. Némán ült a hátasán, a köd mintha alig ért volna hozzá, az
időjárás ellen köpenybe burkolózva védekezett. A ló fáradtan fújtatott, másodpercekkel ezelőtt még
vágtázhatott.
Elzárták Nila útját. Elkapta őt a Kez. A lány megdermedve várta, hogy az alak pisztolyt rántson, és
lelője.
– Miért menekül?
A szavak úgy megijesztették, hogy majdnem elesett. Adrói nyelven szólaltak meg. Egy férfi hangján.
– Hogyan?
Az alak dühösen rácsapott a nyergére.
– Miért menekül?
Lovak kerülték meg az emelkedő túlsó felét harminc lépésnyire Nila baljától. Tucatnyian közeledtek
gyors tempóban, és Nila látta, hogy célzásra emelik a karabélyaikat.
– Bo? – kérdezte lélegzet után kapkodva.
– Maga nem egy vadászkopók elől menekülő róka! Maga egy tűzisten-nő ezeknek a hangyáknak.
Mit keres itt Bo? Hogyan talált rá?
– A nyomomban a varázsrontó... – Nila odafutott hozzá. Bo lovával talán elmenekülhetnek.
 – A varázsrontó nincs velük. Meg kellett volna állnia, hogy megbizonyosodjon róla. Forduljon meg, és
védje magát. Mutassa meg nekik, ki maga! – Bo hangja a végére már üvöltéssé emelkedett. Nila csak
bámulta, teljesen lefagyott a döbbenettől.
Karabély dörrenése zúzta szét a gondolatait, mire tettre készen meg-pördült. Meglendítette a bal kezét,
és a tűz folyékony aranyként áradt ki az ujjbegyeiből. A lángok egy szempillantás alatt tették meg az
üldözőkig lévő távolságot, és úgy vágtak át emberen és lovon, akár pisztolygolyó a papíron. Feketelőpor
robbant fel, és Nila csupán egyetlen kétségbeesett kiáltást hallott, mielőtt az egész csapat eltűnt, és csupán
fekete, füstölgő folt maradt utána a sziszegő talajon.
Nila hosszú másodpercekig bámulta az eredményt, és próbálta felfogni a tettét. Nem gondolkodott, nem
koncentrált. Ösztönösen ölt meg egy tucatnyi embert és lovat. A levegő csípős fekete füsttel és égett hús
szagával telt meg.
– Szép munka.
– Én... – Megfordult, hogy Bóra nézzen, és rögtön látta, hogy valami baj van. Megrogyva ült a
nyergében, arca sápadt, homlokán izzadság. Előre-hátra dülöngélt, ujjai elfehéredtek a nyergen. – Sose
fusson olyan harc elől, amit meg tud nyerni. A szentekre mondom, maga rendkívüli Kiváltságos lesz.
Sosem láttam ilyen... gyönyörűséget. – Szavai erőltetettem zihálva törtek elő belőle.
– Mit csinál itt? Jól van? – Nila odarohant hozzá, és a lábára tette a kezét, de aztán gyorsan vissza is
rántotta. Valami keményet és vékonyát érintett, és amikor újra odanyúlt, nem húst érzett a combjánál,
hanem egy fából készült végtagot.
Bo mintha észre sem vette volna.
– Megkaptam... az üzenetét. – Beletúrt a kabátzsebébe, és elővett egy gyűrött papírt. Kiesett a kezéből,
mire gyámoltalanul utánanyúlt.
Nila kapta el a levegőben, és alig emlékezett a dühös szavakra, amelyeket rákapart, mielőtt útnak indult
Ölemmel. Már meg is feledkezett az összeégett hullákról a háta mögött, ahogy a deliv Kiváltságos iránta
tanúsított bánásmódjáról is.
– Bo. Mi a baj?
– Semmi, semmi. – Homlokát ráncolva nézett a lány kezében tartott papírra. – Nem... gondoltam, hogy...
helyénvaló... tanítványomat egyedül... engedni. – Szakadozottan és csapongón beszélt.
– Bo?
A férfi csak legyintett az aggodalmára, aztán kiesett a nyergéből. A lány aláugrott, és együtt zuhantak
egy földhalomra a ló mellé. Nila elborzadva nézett fel a kengyelben ragadt műlábra és a térd alatt üressé
váló nadrágra.
– Bocsánat – szólalt meg Bo. – Kissé szédülök.
Nilának könny gyűlt a szemébe. Bo az egyetlen esélye a menekülésre, erre most kiderül, hogy béna és
beteg. Hogy lesznek így képesek megtalálni az adrói lovasságot, és visszatérni velük, hogy megmentsék
Ölemet? Egy pillanatig fontolgatta, hogy itt hagyja Bót, és elviszi a lovát, de azzal a halálát okozhatja, és
ezt nem kockáztathatta meg. Azután nem, hogy a férfi eljött idáig, hogy megkeresse.
Bo szeme lecsukódott, mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. Nagyon fájt Nilának, hogy így, ilyen
sebezhetőnek kell látnia mindazok után, amiket érte tett. Visszafojtotta a könnyeit, és megfeddte magát
miattuk. Elvégre Bo éppen az efféle gyengeséget vetette meg, nem igaz?
– Elég ebből – suttogta Bo. A szeme továbbra is csukva maradt.
 – Most már biztonságban van.
– De maga nincs, maga átkozott idióta!
– Ó, én... én megleszek.
Nila magához ölelte, és tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Csak egyiküket mentheti meg – Bót vagy
Ölemet. És Olem lehet, hogy máris halott.
– Hol van az adrói lovasság? – kérdezte.
– Egy kicsit lehagytam őket. – Úgy tűnt, Bo csak suttogva tud összefüggően beszélni. – Amikor
megláttam a mágiáját a Másban, vágtázni kezdtem.
– Lehagyta őket?
– Nemsokára ideérnek... á. Itt is vannak.
Nila felnézett. Hirtelen megütötte a fülét a nyergek nyögése és a fegyverzet csörgése, és több száz
vértes vált ki a köd mélyéből, mellkasi páncéljukon reggeli harmat csillogott, karabélyaik keresztben
hevertek a nyergükön.
Bo felnyögött, és kihajolt a lány karjából. Kirántotta falábát a kengyelből, és felhúzta a nadrágja szárát.
Nila egy bőrhámot látott a meggyógyult, de tönkrement térdmaradványon. Bo hozzácsatolta a műlábat. A
lány felállt, letörölte az arcát, majd kérésére visszasegítette Bót a nyeregbe.
Egy vértes lovagolt oda hozzájuk, kezében Nila lovának kantárjával.
– Nila Kiváltságos – szólította meg, hangja valósággal mennydörgött a reggel csendjében. – Hála
Adómnak, hogy megtaláltuk.
– Valóban – nyögte ki válasz gyanánt. Térde kocsonyaként remegett, de tudta, hogy a reggelnek még
nincs vége. Elvette a kantárt, és sosem gondolta volna, hogy valaha is így örül majd egy ló látványának.
Hangosan így szólt: – Elkapták Olem ezredest. Nem tudott elszökni velem, mert félholtra verték.
Dühös morajlás futott végig a vértesek között.
– El tud vezetni minket a táborukba? – kérdezte az egyikük. Nila lehunyta a szemét, és maga elé képzelt
minden emelkedőt és völgyet, amelyet kétségbeesett menekülése közben elhagyott. Bár csupán zavaros
ködként látta az emlékezetében, tudta, hogy az utánaküldött kez lovasság nyomait könnyebb lesz
visszakövetni.
– Igen. Menjünk.
 39.

FEJEZET

– Sosem hittem volna, hogy eljön a nap, amikor az egyik saját városomat támadom meg.
Tamás Budwiel falait fürkészte. A város a Szurkov-átjáró legkeskenyebb részében állt, és mindkét
oldaláról egy Wasal Kapuinak nevezett hatalmas, meredek szikla fogta közre. Csakis azokon a roppant
gránitfalakon át lehetett bejutni a városba, márpedig annak minden egyes kövét oly régi mágia védelmezte,
mint Budwiel maga. Tamás tudta, hogy ha nem kellett volna elszenvedniük Hilanszka árulását, ugyanezen
falak déli oldala a kez hadsereg tüzérségének több hónapnyi támadását is kiállta volna.
És Tamásnak most egyetlen nap alatt kell visszavennie a várost.
Arbor tábornok Budwielt mustrálta, és úgy támaszkodott nehézlovas szablyájára, ahogy egy úriember
támaszkodna a sétapálcájára. A vén tábornok öregebbnek tűnt, mint valaha, szemében azonban izgatott tűz
lobogott. Állkapcsa egy rándításával kiköpte műfogsorát a kezébe.
– Bizony. Ez aztán pokoli harc lesz.
– Ipille a személyes testőrségével töltötte fel a falakat – mondta Tamás.
– Foggal-körömmel küzdenek majd a királyukért. Miután bejutunk a városba, minden utca vérfürdővé
válik.
– Ezzel kapcsolatban tudok némi jó hírrel szolgálni. Beleástam magam Ket és Hilanszka kémeinek
jelentésébe, és ha lehet hinni nekik, a Kez nem igazán bánt kesztyűs kézzel az embereinkkel odabent. A
legtöbbet már a város bevételekor lemészárolták, a többit meg eladták rabszolgának.
– Ez a legrosszabb jó hír, amit valaha hallottam. – Tamás legszívesebben kiköpött volna, de tudta, hogy
rossz szájíze attól még ugyanúgy megmarad.
Arbor fogatlanul rávigyorgott.
– Csak azt akartam ezzel mondani, hogy nyugodtan szétbombázhatjuk a várost! A dolgok jó oldalát kell
néznie, uram.
– Nem sikerült felvidítania.
Kétségek egész sora rohamozta meg Tamást. Hol van Tániel? Se hírt nem hallott róla, se nyomát nem
látta. Ha sikerült kiszabadítania Kapóéit, arról Tamás már hallott volna. Egyéb lehetőségeket inkább nem
is akart mérlegelni.
Közben nyüzsgött körülötte a tábor. Pozícióba állították az Addown folyón délre úsztatott tüzérségi
ágyúkat, közben földsáncokat építettek. Létrákat, horgokat, tartalék lőszert és új puskákat pakoltak le a
bárkákról. Sátrakat állítottak fel, és a megfáradt emberek turnusokban váltották egymást, hogy tudjanak
aludni pár órát a támadás előtt.
Múlt éjjel elég nagy zajjal vették be a Félút Tornyot ahhoz, hogy Ipille személyes testőrsége a kora
reggeli órákban kirontson Budwielból, és kiprovokáljon úgy féltucatnyi összetűzést. Pár órával le is
lassították őket, mielőtt visszavonultak a városba, és azóta csúcsos ezüstsisakok álltak három sorban a
falak tetején.
Most füst emelkedett föléjük, és a következő pillanatban Tamás meghallotta az ágyútüzet. A lövedék
több száz méterrel Tamás leginkább előretolt tüzérségi ütege előtt csapódott a földbe.
Arbor zord kuncogásban tört ki.
– Azokat a falakat nem arra tervezték, hogy elbírják a nehéztüzérséget. Legfeljebb rövidtávú
háromkilósokkal tudnak majd visszalőni ránk.
– Jobban aggaszt a kartácstűz, amit akkor fognak ránk zúdítani, amikor megrohanjuk a falakat. Nagy kár,
hogy nincs időnk kiéheztetni őket. Kénytelenek vagyunk egyenesen nekik rontani.
– Tényleg? – Arbor feltartotta a műfogsorát, és kipiszkált valamit a fogak közül. – Én mindig benne
vagyok egy jó kis rohamban, de azt a falat még akkor sem tudnánk megkarcolni, ha ötvennél több ágyúnk
lenne. És hát ne vegye tiszteletlenségnek, uram, de ha felküld húszezer embert azon a falon, az a
legostobább döntés lesz, amit valaha is hozhat.
– Kétségbeesett ember vagyok, Arbor. – Tamás a nyakát nyújtogatva pillantott hátra a válla fölött a
Szurkov-átjáró felé. Vajon rájött már a kez hadsereg, hogy mire készül, és most épp azon vannak, hogy
hátba támadják? Sulemnek tegnap délután kellett összecsapnia velük, hogy nehogy visszamasírozzanak, és
Budwiel falaihoz passzírozzák őket. De ha a Kez meglógott a delivek előtt, ez a támadás katasztrófába
torkollik majd. – Jöjjön velem.
Arbor követte őt a magaslatról a legnagyobb tüzérségi sorhoz, Andriya jött mögöttük. Tamás új testőrét
száradt vér borította, és úgy bűzlött, akár egy vágóhíd. Ha nem az egyik lőpormágusáról lett volna szó,
már erővel megfürdette volna a férfit. De ma délután szüksége volt Andriya pisztolyára és pengéjére.
– Silvia ezredes – szólította meg Tamás a tüzérség egyik tagját. A középkorú nő rövidre vágta barna
haját, egérszerű arcát feketelőpor koszolta be, és egyenruhája hajtókái is szinte teljesen elfeketedtek. A
tábornagynak egészen századosi rangig kellett lemennie, hogy találjon egy tapasztalt tüzért, aki
Hilanszkának sem a tanítványa, sem a barátja nem volt, így aztán Silvia egyetlen nap alatt ezredesként
találta magát Tamás tüzérségében.
– Uram! – Silva felállt, és tisztelgett.
– Készen vannak lassan?
– Alakulunk, uram. Még pár mozsárágyút pozícióba kell állítanunk, aztán a parancsára kezdhetjük is a
bombázást. A falakat és a közvetlenül mögöttük lévő területeket a mozsarakkal szórjuk meg, a közvetlen
ágyútüzet pedig a főkapura koncentráljuk.
– Ezt felejtse el. Van látcsöve?
– Igen, uram. – A nő elővett egyet a táskájából, kihúzta, és várta Tamás utasításait.
– Álljanak fel nagyjából háromszáz méterre a főkaputól keletre. Látja azt a mintázatot ott az
elszíneződött kövekkel? Majdnem úgy néznek ki, mint egy arc. Nem könnyű kivenni.
– Nem lá... Várjunk csak, igen, látom. Adómra mondom, úgy néz ki, mint egy vigyorgó koponya.
– Azt akarom, hogy egyenesen az orrára nyisson tüzet egy adott mintázat szerint. Lőjön, számoljon el
hétig, lőjön, számoljon el kettőig, lőjön, és számoljon el négyig. Lehet, hogy kell majd pár próbálkozás,
hogy beváljon.
Silvia leengedte a látcsövét, és kíváncsian nézett Tamásra.
– Uram?
 – Mi akar ez lenni? – kérdezte Arbor. – Valamiféle kombináció?
– Olyasmi. A királyi társaság, amely sok száz évvel ezelőtt beleszőtte a védelmet abba a falba, hagyott
benne egy mágikus kiskaput is arra az esetre, ha a Kez valaha elfoglalná Budwielt, és erővel kellene
visszavennünk. Lőjön úgy, ahogy mondtam, és a falnak az a része sebezhetővé válik az ágyútüzünkre.
– És ezt mégis honnan a pokolból tudja? – kérdezte Arbor.
Tamás felhorkant.
– Én voltam a Vaskirály kedvence, Arbor. Ez azért járt bizonyos kiváltságokkal. – És ha ez a terv nem
válik be, emlékeztette magát némán, komplett idiótának tűnök majd.
– Mikor kezdjük, uram? – kérdezte Silvia.
– Amint mindennel megvannak, kezdjék lőni a főkaput, egy maroknyi ágyúját pedig készítse fel, hogy a
jelemre nyissanak tüzet arra a bizonyos pontra. Még legalább egy óráig nem indítjuk meg a támadást.
Tamás Arborral az oldalán visszaindult a parancsnoki sátrába.
– Uram, mi van, ha Ipille a főváros felé menekül? – kérdezte a tábornok.
– Akkor levadásszuk, mint egy veszett kutyát – válaszolt Tamás olyan önbizalommal, amilyet nem érzett
magában. Lehet, hogy Ipille már két napja elmenekült. Mostanra olyan messze járhat, hogy képtelenség
lesz elkapni, de ezt a kockázatot vállalnia kellett. – Gondoskodjon róla, hogy mindenki dolgozzon –
mondta, ahogy visszaért a sátrához. – És laza formációkban álljanak fel. Azt akarom, hogy a Kez csak az
utolsó percben tudja meg, hogy még ma támadást indítunk. – Rácsapott Arbor vállára, a tábornok pedig,
egyik kezében még mindig a műfogsorával, tisztelgett neki.
Tamás belépett a sátrába, és szemét szorosan lehunyva rogyott neki a fő sátorvasnak. Az idegei kezdték
felmondani a szolgálatot, a teste megfeszült a túl sok lőportól, a túl kevés alvástól és az igyekezettől, hogy
kimerültségét elrejtse az emberei előtt.
– Csak még egy nap, Tamás – motyogta magának. – Ma vagy véget ér az egész, vagy ott heversz majd
holtan Budwiel falai alatt.
– Ezért van az, hogy a legtöbb parancsnok nem saját maga vezeti a rohamot.
Tamás kardot rántva pördült a hang irányába. Gavril ült Tamás ágyán, egész testét az út pora borította,
egyik ruhaujját pedig átvágták, és száradt vér keményítette meg.
– A büdös pokolba – fakadt ki Tamás, és visszadugta a kardját a hüvelyébe. – Ilyen közel még sosem
jártam a szívrohamhoz. Mi a fenét csinálsz itt? Hol van Tániel? És kifelé az ágyamból.
Gavril feltette mindkét kezét, de nem mozdult, hogy felálljon.
– Pihenek. A Számvető útig lovagoltam, és végig kez őrjáratokat kerülgettem közben. Pár órával azután
értem el a deliv tábort, hogy te távoztál, erre fogtam egy kenut, és idáig eveztem az Addownon.
Tamás fel-alá járkált a sátorban. Úgy tervezte, hogy viaszt dug a fülébe, és alszik pár órát a támadás
előtt, amíg a tüzérsége szétkergeti Ipille embereit a falakról, de ezt most sutba vághatja.
– És Tániel? És a lány? Hol vannak? Bökd már ki, ember!
– Tániel él, ahogy Vlora és Norrine is. Mindenki mást elveszítettünk egy rajtaütésben.
– És a barbár?
– Ka-poelnak semmi nyoma. Amikor én eljöttem, még mindig nem értük utol a Kiváltságost.
– Akkor mit keresel itt? – Lehet, hogy Tániel idáig követte a kez Kiváltságost, és besurrant Budwielba?
Lehet, hogy kez járőrök fogságába esett? Tamás azon kapta magát, hogy minden csendben elmúló
pillanattal egyre idegesebb lesz.
 – Valószínűleg jobb lenne, ha leülnél – javasolta az őrparancsnok.
– Majd akkor ülök le, amikor úgy tartja az a rohadt kedvem!
– A Kez nem szegte meg a tűzszüneti egyezményt. A brudániaiak támadtak ránk álcában.
Tamás egy székhez botorkált, és belezuhant.
– Nem – nyögte ki.
– De, attól tartok. A harcban elfogtunk néhány gránátost. Képzelheted, mennyire meglepődtünk, amikor
kiderült, hogy egy szót sem beszélnek kezül. Mi több, nem is délnek tartottak, hanem északnak, egy nagy
kerülővel, nehogy belefussanak az embereinkbe a hadsereg és Adopest között. Vlora és Tániel a
nyomukban vannak, de erős a gyanúnk, hogy valahol összetalálkoznak majd az Adróban lévő többi
brudániaival. Jól vagy?
Tamás hosszú másodpercekig tátott szájjal meredt a sógorára. Hogy történhetett ez? Úgy játszották ki,
akár egy bolondot. Nem a Kez szegte meg a tűzszünetet. Hanem ő. Annyira elvakította saját jogos dühe,
hogy teljesen figyelmen kívül hagyta Ipille kérését egy újabb találkozóra, és a kez hírnököket sem hallgatta
meg.
Túl öreg már ehhez. Túl büszke, túl dühös. Követett már el hibákat annak idején is – a legjobb
tisztekkel is megesik –, de ekkorát...
– Nem tudhattad – szólalt meg halkan Gavril.
– Nem – nevetett fel örömtelenül Tamás. – Azzá váltam, amit a leginkább megvetek. Tényleg csak egy
háborús uszító lennék, Gavril? Egy újabb dühödt diktátor hadsereggel a zsebében? Tudod, a régi mesék
szerint ilyenek uralták a Kilenceket még Kresimir érkezése előtt. Marakodó hadurak sokasága.
– Ez más.
Tamás folytatta:
– Szinte látom magam előtt a jövőt: forradalmak söpörnek végig az országokon, a nép megdönti a
monarchiáikat. A szentek és istenek törvényeit semmibe vevő legerősebbek jutnak hatalomra, és
megteremtik a saját kicsinyes birodalmaikat. Férfiak és nők halnak milliószámra, és minden fejlődés,
amelyet a világunk az utóbbi ezer évben elért, elvész az idő porában. Mindez miattam.
Tamás feltartotta kezét az arca elé, és remegő ujjait figyelte.
– Szerintem kicsit túlbecsülöd a jelentőségedet.
A Tamás szeme előtt kibontakozó látomás lassan eltűnt, és akkor úgy érezte, öregebb magánál az időnél
is. Minden izma fájt, minden csontja emlékezett az összes régi törésre és zúzódásra.
Tüzérségi dörej rángatta őt vissza a jelenbe.
– Megsérültél?
Gavril vérben ázó ruhaujjára sandított.
– Csak egy karcolás. Összevarrtam lovaglás közben.
– Varrasd össze újra. Valószínűleg úgy néz ki, mintha egy vak majom műve lenne.
– Párszor megszúrtam magam, de a varratok egyenesek, és a seb is tiszta. Megfeledkezel róla, hogy én
sokkal több időt töltöttem nyeregben, mint te.
– Leginkább féltékeny férjek elől menekülve.
– Akadt köztük pár igazán veszélyes. Ja, majdnem elfelejtettem. A delivek megütköztek a kez sereg
főerejével, de az éjszaka közepén elhaladtam egy hadoszlop mellett.
– Kez?
 – Igen. Erre tartanak. Legfeljebb pár ezren lehetnek, és elsősorban a deliv gyalogság miatt fáj a fejük,
de így is elegen vannak, hogy pokoli nehéz helyzetbe hozzanak téged.
– Mikor érnek ide?
– Pár óra múlva.
– Nem ártott volna, ha ezt korábban említed.
Gavril ásított.
– Hosszú éjszakám volt.
– Ölemről hallottál híreket?
– Nem. Kellett volna?
– Kez lovasokat üldöz, akik északon mögénk kerültek. Ne törődj vele. Andriya! – kiáltott fel.
A lőpormágus bedugta a fejét a sátorba.
– Uram?
– Mondja meg Arbornak, hogy egy század jön mögöttünk. Negyvenöt perc múlva megrohamozzuk a
falakat, és csak egyetlen támadásra lesz időnk.
– Igenis, uram! – Andriya elviharzott, és oly lelkesnek tűnt, akár egy kisdiák.
– Valami nincs rendben annak a fiúnak a fejében – jegyezte meg Gavril.
– Tudod, ő az egyik, akit Erika mentett meg. Egy évvel azelőtt, hogy...
– Ez nem magyarázat arra, hogy tökig véres.
– Kedvét leli egykori honfitársai leölésében. Talán egy kicsit túlságosan is, de az efféle embereknek
megvan a maguk haszna. Például kevés katonára bíznám szívesebben, hogy tisztítsa meg előttem az utat,
amikor átrontunk a résen, vagy átmászunk a falon.
Gavril óvatosan végigsimított a vállán.
– Nem hiszem, hogy részt kellene venned a támadásban.
– Mindig is részt vettem bennük.
– Csakhogy már nem vagy fiatal.
– Mintha nem tudnám – rázta meg a fejét Tamás. – Vannak, akik hátulról vezetnek. Én elölről szeretek.
– Csak egy szerencsés muskétagolyó kell. Vagy egy döfés egy bajonettel.
– Ez a tudat még sosem állított meg.
– Mit gondolsz, mikor fogy el a szerencséd?
Tamás felé nyújtotta a kezét.
– Talán ma. Talán soha. Segíts fel. Ideje megölnöm még egy királyt.
– Azt hittem, csak el akarod kapni. – Gavril talpra rántotta Tamást, aki elfintorodott.
– El is fogom. Bár lehet, hogy csak szeretném. Egy perc, és megyek utánad.
Gavril kiment a sátorból. Amikor egyedül maradt, Tamás a térdén megtámaszkodva előrehajolt, és vett
néhány nagy levegőt. Rettenetes hibákat követett el. Többet is, most, hogy visszanézett erre a háborúra.
Túl sokat. Elherdált bizalom. Rossz időzítés. Ez az utolsó ballépés a Kezzel – több hibát nem engedhet
meg magának. Amikor ennek vége, le kell tennie a fegyverét, és fel kell hagynia ezzel az életmóddal, vagy
minden, amiért harcolt, semmivé lesz, és a látomása valóra válik.
Kiegyenesedett, megigazította a kardját, ellenőrizte, van-e elég lőportöltete, aztán kimasírozott a
napfénybe.
Itt az idő.
 40

FEJEZET

Amire Adamat kihallgatta a konyhai személyzetet, két fontos dolgot tudott meg:
Először is azt, hogy Ricard biztonsági intézkedései korántsem olyan jók, mint amilyennek beállította
őket. Másodszor pedig azt, hogy egy Rhodigas Denni nevű férfi helyezte el a robbanóolajat a szekrényben
két héttel ezelőtt. Az egyik mosogatólánynak azt mondta, hogy importált vodkakülönlegesség Ricard
következő születésnapjára, és adott neki ötven kranát, nehogy lelője a „meglepetést”.
A szerencsétlen lány zokogásban tört ki, amikor Fell felvilágosította, mit is tartalmaznak a fiolák
valójában. Adamatot ez meggyőzte, hogy nem része az összeesküvésnek, de azért szólt Fellnek, hogy pár
napig figyeltesse.
A felügyelő csak hírből ismerte Dennit. Egy tótumfaktum – szélhámos, verőlegény, tolvaj és csempész.
Hiányzott belőle mind az ambíció, mind a képzelőerő, és bár segített Ricardnak felépíteni az első
szakszervezetét, nem akart bármiért is tényleges felelősséget vállalni.
– Igazából nem olyan rossz fiú – ismételte Ricard pár órán belül már harmadszor.
Adamat az Underhill Társaság titkos szobájának egyik hideg téglafalának támaszkodott. Kezében a
sétapálcáját szorongatta, melynek fejét már elfordította, hogy azonnal kivonhassa a kardját. Égtek a
gyertyák, kártyapakli hevert az asztalon, és hideg italokat szolgáltak fel. Minden készen állt a Társaság
számára, de közben Ricard két fogdmegje is elrejtőzött a pince fülkéiben, SouSmith pedig ártalmatlanul
álldogált a hotel főbejáratának közelében.
– Megpróbált megölni téged – ismételte meg Adamat.
Ricard a kártyaasztal mögött ült, és egy dugóhúzóval babrált.
– Nem biztos, hogy tudta.
– Tényleg? – Adamat a szemét forgatta. – Nem tudta, hogy te, a szakszervezet feje ott leszel egy
szakszervezeti rendezvényen a saját főhadiszállásodon, amikor bombát hajít az irodádba? Vagy hogy sok
időt töltesz a borgyűjteményednél, ahová a második bombát dobta?
– Lehet, hogy nem is ő dobta be azokat a bombákat. Lehet, hogy másvalakinek vette őket.
Fell leült Ricard mellé, és elgondolkodva rágcsált egy marék kesudiót.
– Azért vagyunk itt, hogy kiderítsük.
Adamat sajnálta Ricardot. Tényleg. Az Underhill Társaság tagjai több mint húsz éve a legközelebbi
barátai és szövetségesei voltak, és a titoktartás részét képezte üzleti társulásuk rejtélyességének. Az
ilyesmit sosem könnyű elárulni.
De már megtették.
– Késik – állapította meg Adamat a zsebórájára pillantva.
– Mindig késik – válaszolta Ricard.
 – A többieket későbbre hívtad? – Ricard csak úgy tudta idecsalni Dennit, ha szokásos heti találkozót
hívott össze. Mindennek tökéletesen normálisnak kellett tűnnie, ezért aztán a társaság összes többi tagját is
meg kellett hívniuk.
– Igen – bólintott Fell. – Legalább fél órával később érkeznek. Denni általában nem késik többet tíz
percnél.
– Biztos vagy benne, hogy eljön?
– Igen – mondta Ricard. – Nincs sok munkája manapság. Annál több a szabadideje.
– Viszont lehet, hogy gyanakszik – morogta Adamat.
– A múlt héten eljött – jegyezte meg Fell.
– Tényleg szükség van erre? – kérdezte Ricard a kopaszfoltját dörzsölgetve. – Mi lenne, ha csak
beszélnék vele?
– Naivan viselkedsz, Ricard – rótta meg Adamat.
Ricard a dugóhúzóval piszkálta a körmét, és elkeseredetten felsóhajtott.
– Jól van, jól van. Lehet. Csináljuk, a pokolba is. Nézzetek rám, a saját alkalmazottaim parancsolgatnak
nekem.
– Ha csak egy alkalmazott lennék, nem vállaltam volna el a munkát – csattant fel Adamat. – A
barátodként vagyok itt. Megértetted? – Folytatta volna, mert Ricard vonakodása, hogy megtegye, amit meg
kellett tenni, felbőszítette, ám ekkor a pincelépcsőn koppanó lépések hangjára lett figyelmes. A súlyos
léptek habozás nélkül közeledtek a folyosón. Adamat erősebben szorította a sétapálcáját.
Denni Rhodigas egy kicsit alacsonyabb volt, mint Adamat, de széles vállával, vaskos karjával és
elhanyagolható súlyfeleslegével úgy nézett ki, akár egy páncélszekrény. Személyre szabott, barna öltönyt
viselt, egyik kezében keménykalapot, a másikban sétapálcát tartott. Göndör fekete haját a füléig
felnyíratta. Tekintette a Ricard mellett ülő Fellre tévedt, és a homlokát ráncolta. Aztán észrevette a fal
mellett álló Adamatot.
– Denni – szólalt meg a felügyelő. – Lenne magához pár kérdésünk.
Adamat félreugrott, amikor a sétapálcáját gumibotként meglendítő Denni előrelendült. Felemelte a saját
pálcáját, hogy hárítsa a következő támadást, de csak egy cselre reagált, mert Denni máris visszafelé
rohant a folyosón.
– Most! – kiáltott fel Adamat. Fell-lel a sarkában Denni után vetette magát. Dulakodást látott maga előtt
a pincefolyosó tompa fényében. – Óvatosan! Lehet, hogy van nála egy... – Szikra villant, majd Adamat egy
pillanatra megsüketült a szűk helyen elsülő pisztoly hirtelen mennydörgésétől.
Ricard egyik fogdmegje összeesett. Mire Adamat odaért, Denni éppen a második fogdmegre csapott le
a pisztolya agyával. A férfi hátratántorodott, megbotlott, és nekiesett a hotel borgyűjteményének. A padlón
összezúzódó száz palack kakofóniája távoli zajnak tűnt csak Adamat eltompult fülében.
Meglendítette a sétapálcáját, de ütése csak a levegőt érte, mert Denni addigra már felfelé vágtatott a
lépcsőn. Fell félrelökte az útjából Adamatot, és a férfi követte őt.
Végigrohant a hotel folyosóin, majd a konyhán és az éléskamrán, és végül egy hátsó ajtón át ki az épület
mögötti sikátorba, ahol épphogy csak megpillantotta a Dennit üldöző Fell hátát. Elszaladt Ricard egy friss
késsebbel a földön heverő fogdmegje mellett. Mire elérte a főutcát, máris nehezen lélegzett, és zakatolt a
szíve.
Az estének ebben az órájában nem uralta zsúfoltság az utcákat, de azért így is volt akkora forgalom,
hogy Adamat azon aggodalmaskodjon, mi lesz, ha Denni magával hozta a hiányzó robbanóolajas fiolát.
Futás közben az emlékei közt kutatott, és felidézte a pillanatot, amikor a férfi belépett a Társaság
szobájába. Jól látta, hogy dudorodott valami a kabátzsebében? És az övében is? Utóbbira a pisztoly tűnt
kézenfekvő magyarázatnak, előbbi azonban bármi más lehetett – a kése, egy másik pisztoly, egy fiola
robbanóolaj.
Látta, amint Denni végigrohan a főúton a sétapálcájával a kezében, kalapját valahol már elhagyta maga
mögött. Fell egyre közeledett hozzá, de nem elég gyorsan.
Adamat átvágott az utcán, és párhuzamosan futott a sikátorral, amelybe Denni bevetette magát, míg el
nem érte a következő utcát. Lángoló tüdővel kerülte meg a sarkot, és a következő sikátor felé rohant.
A következő pillanatban Denni bukkant fel belőle: kifordult rajta, és egyenesen Adamat felé tartott.
– Állj! – kiáltott fel a felügyelő. Kihúzta a sétapálcakardját, és egyenesen Denni útjába állt.
A férfi még csak le sem lassított. Felemelte a botját, és izmos vállának minden erejével meglendítette,
védekezésre kényszerítve Adamatot, akinek nem fűlött hozzá a foga, hogy kapjon egy hatalmas ütést a
fejére. A hárítással kiesett a kezéből a sétapálcakard, és nagyot csattant a kövezeten. Denni vállal ment
neki Adamat mellkasának, és a felügyelő úgy érezte, mintha egy vágtató ló ütközött volna belé. Akkora
erővel csapódott a földnek, hogy beleremegtek a csontjai.
Négykézlábra állt, vért köpött és káromkodott. Felnézett, és arra számított, hogy még éppen látja eltűnni
Dennit az utca végén.
De a férfi alig húsz lépésre tőle megállt, és felé fordult. Adamat torkában dobogó szívvel nézte, ahogy
előhúz egy fiolát a zsebéből. Gondolkodni sem maradt ideje, mert Denni már hozzá is vágta az üvegcsét,
aztán sarkon fordult, hogy rohanjon tovább.
Adamat védekezőn az arca elé emelte a kezét. Az egész világ lelassult, a levegőn átívelő robbanóolaj
közeledtére minden hibája és bűnbánata felvillant előtte. Látta, mire képes ez az anyag. Annyi sem marad
majd belőle, amennyit az utcakövekről összekaparhatnának, és csak az a komor remény töltötte el, hogy
talán Denni rosszul mérte fel a távolságot, és nem jut ki időben a robbanás hatósugarából.
Elmosódott mozgásként érzékelte, amikor Fell elrohant mellette. Egyik kezével elkapta a fiolát, majd
fél lábon megpördült, letérdelt, és óvatosan letette a kövekre Adamat szeme elé, a következő pillanatban
pedig már rohant is tovább Denni után.
Adamat keze remegett, de azért felkapta onnan a robbanóolajat, mielőtt még egy járókelő véletlenül
belerúgna. Azon tűnődött, mégis hogy a pokolba lehetséges, hogy az anyag nem robbant fel a dulakodás és
a hajsza közben, aztán megfeddte magát, amiért valaha is kételkedett Fellben.
– Mintha azt mondtad volna, nem lesz nála fegyver! – kiáltott fel Adamat, amikor Ricard zihálva
befordult a sarkon.
– Nem is kellett volna lennie – lihegte a szakszervezeti vezető.
– Vagy fülest kapott, vagy ma éjjel akarta befejezni a munkát. Ezt fogd meg. – Azzal belenyomta a fiolát
Ricard kinyújtott kezébe. – És el ne ejtsd! – Megragadta a sétapálcakardját, és Fell után rohant, remélve,
hogy Denni nem hozta magával a másik hiányzó fiolát is.
Végigfutott az utcán, és hallgatta saját, nehézkes légzését. Megpillantotta Fellt, éppen egy mellékutcán
vágott át. Adamat a nyomába eredt, átszaladt egy másik úton, és be egy cipőboltba. A padlón cipők és a
menekülő Denni által felborított polcok hevertek. Egy munkaasztala mögött görnyedő cipőkészítő
döbbenten felnyögött, amikor Adamat végigrontott a helyiségen, és befordult egy folyosóra, onnan meg ki
a sikátorba.
A homályos fényben épp látta, ahogy Fell sarokba szorítja Dennit egy zsákutcában. A férfi felé fordult,
elsütött pisztolyát a csövénél fogva markolta meg. Amikor meglátta Adamatot, Fellnek ugrott,
valószínűleg abban a reményben, hogy végezhet vele, mielőtt a felügyelő odaérne segíteni.
Fell egy macska kecsességével szökellt el Denni parasztlengőjének útjából, és visszakézből torkon
vágta a férfit. Más ettől összezúzódott légcsővel rogyna össze, de Denni mintha fel sem vette volna, ismét
meglendítette a pisztolyát.
– Élve kell! – kiáltotta oda Adamat, hangja visszhangzott a sikátorban.
Fell elkapta a lecsapó pisztoly agyát, és az ütés erejétől fél térdre ereszkedett. Onnan beleöklözött
Denni lábai közé, majd felállt, és kezét akár egy karmot fonta a torkára. Lebukott, átbújt a férfi egyik karja
alatt, ezzel máris mögötte termett, és közvetlenül a szeme alatt tőrt nyomott az arcához.
Denni ledermedt.
Az egész harc csak addig tartott, amíg Adamat odaért hozzájuk. Sétára lassított, szíve szét akart
robbanni. Meg kellett kicsit támaszkodnia a sikátor falában.
Amikor végre összeszedte magát, kiegyenesedett, megigazította a kabátját, és a sétapálcakardjával a
kezében Dennihez lépett.
– Van mit megmagyaráznia. Hol az utolsó robbanóolajos fiola?
– Nem tudom. Nálam nincs.
– Akkor kinél van? Ki bérelte fel, hogy felrobbantsa a szakszervezet főhadiszállását?
Denni szipákolt, és megacélozta a vonásait.
– Ha a könnyű utat választja, bevágjuk a seggét egy cellába. Ha a nehezet, ez a nő itt kivájja az egyik
szemét, aztán eltörjük a térdkalácsát.
Fell keményebben az arcához nyomta a tőrt, és Denni fulladozva kapott levegő után.
– Cheris tette!
– Hogyan? – Adamat leeresztette kardja hegyét.
– Cheris, a bankárok szakszervezetének feje! Ő küldött el, hogy vegyem meg a robbanóolajat. Ő
mondta, hogy béreljek fel embereket, akik felrobbantják Ricard irodáját, és ő mondta, hogy öljem meg őt
ma éjjel a Társaság gyűlésén.
– Ez könnyen ment – állapította meg Fell. Tőrének hegye továbbra is Denni arcának nyomódott.
– A büdös pokolba! Hozza a fickót! Ricard – szólt oda Adamat a szakszervezetisnek, amikor az kilépett
a cipőkészítő boltjának hátsó ajtaján.
– Hívd a rendőrséget. Gyorsan kell cselekednünk.
 41.

FEJEZET

Nila teljesen kimerült. Feje lehanyatlott, és a kezére kellett tekernie a gyeplőt, nehogy kicsússzon
elmerevedett ujjai közül. Testének minden porcikája lüktetett a menekülés és a lovaglás fájdalmaitól, és
semmire sem vágyott jobban, mint hogy leheveredjen a fűbe és aludjon, az sem érdekelte, hogy mindent
benedvesített a reggeli pára.
De tudta, hogy ha így tesz, Ölemnek vége.
Feltéve, hogy még él egyáltalán.
Bo rosszabbul festett, mint ahogyan ő érezte magát. Bár úgy tűnt, kicsit összeszedte magát, és felszegett
fejjel, éber tekintettel pásztázta a környéket, de Nila látta a karikákat a szeme alatt, és látta a nyeregben
rázkódás miatti fintorgását, bárhogy próbálta is leplezni.
– A lába – szólalt meg halkan, miközben a puskamester lovasság előőrse mögött haladtak. A felderítők
még előrébb jártak, követték a kez üldözők által hátrahagyott nyomokat.
Bo lomhán megmozdult a nyergében.
– Mi van vele?
– Nem tudták...
– Nem, nem tudták. A térd körül túlságosan elroncsolódott a hús. Igaz, hogy a gyógyítók csodákra
képesek, de azért nekik is megvannak a maguk határai. Ha sikerrel jártak volna, most baloldalt öt centivel
alacsonyabb lennék, és nem tudnám behajlítani a lábamat.
Nila elképzelte Bót, ahogy marionettbábuként rángatózva botladozik végig az utcán, és igyekszik
természetesnek tűnni közben. Lenyelte feltörni készülő, illetlen nevetését, a szája elé kapta a kezét, és
igyekezett leplezni az ingerét az őt bámuló Bo előtt. Amikor a férfi végre elfordította a fejét, azt mondta:
– Ja, az tényleg vicces lett volna.
– Sajnálom, Bo.
– Ne sajnálja. Szerencsés vagyok, hogy a térdem fölött mindenem megmaradt. Csak járjunk a végére
ennek az egésznek, hogy végre kiszállhassak ebből a rohadt nyeregből. Közel vagyunk már?
Nila körülnézett.
– Ebben a ködben minden ugyanúgy néz ki. – Aztán egy kopásra mutatott az egyik dombtetőn. – Az ott
az én egyik jelem.
– Jól van. – Bo elővett a zsebéből egy flaskát, és meghúzta.
– Jó ötlet innia csata előtt?
– Jobb, mint megvárni, hogy a csata közepén elájuljak a fájdalomtól.
Csendben lovagoltak tovább, amíg halkan végig nem futott a parancs a meneten, hogy megállnak. Az
egyik felderítő odaügetett Nilához és Bóhoz, és megemelte előttük a kalapját.
 – Megvannak, Kiváltságos. A következő domb utáni völgyben vertek tábort.
– Folytassa – mondta Bo.
– Akarja, hogy a közelben maradjak? – kérdezte Nila.
– Bármikor máskor igent mondanék – válaszolta Bo egy fáradt, de flörtölő mosollyal. – De ezúttal nem.
Lehet, hogy a varázsrontó mostanra tud magáról. Lehet, hogy nem. Akárhogy is, azt fogja hinni, hogy csak
egy Kiváltságos van a lovassággal. Ha különválunk, nem tudja majd mindkettőnk mágiáját egyszerre
kioltani. Ne feledje, használja a levegőt, hogy megállítsa a golyókat. A tüzet rövid távon vesse be,
máskülönben a saját embereinket égetheti meg. Egy ilyen csata precizitást igényel, nem nyers erőt.
A lovasság két csoportra vált, és patkóalakzatot vettek fel a kez tábort rejtő völgy körül. Nila már
érezte az ételeket melegítő tűz szagát, és mintha beszédhangokat is ki tudott volna venni a ködből. A
lovassági ék alakzatba állt körülötte, és kapott maga mellé két nehézfegyverzetű vértest, hogy
gondoskodjanak a biztonságáról.
Nila várt a jelre, és közben igyekezett kontrollálni a légzését. Nem képezték ki efféle harcra. Ami azt
illeti, semmiféle harcra nem képezték ki. Csak azt tudta, hogyan szabadítsa el teljesen az erejét, és még az
is csak az esetek felében sikerült neki.
De nem maradt ideje további pánikra. Dudaszó harsant, és a lovasság rohamra indult a kez tábor ellen.
Lecsapni készülő karddal vágtattak a völgybe, és bedübörögtek a sátrak és a tüzek közé.
Nila elfojtotta a késztetését, hogy tüzet hívjon a kezére – hiszen azzal nemcsak elégetné a gyeplőt, de
lemondana a meglepetés erejéről is.
Miközben kardok csattanását, muskéták és karabélyok dörrenését hallotta, az ő lovassági ékje
ellenállás nélkül nyomult előre. Valaki mellette ezt furcsállta is, de azért csak vágtattak tovább, hajtotta
őket az előttük kibontakozó csatazaj.
Nila felismerte a tábornak ezt a részét. Errefelé lopakodott keresztül, amikor tegnap éjjel megszökött.
Valahol a közelben lehetett az a szerencsétlen őr, akinek hamuvá égette a nyakát.
Egy adrói katonát látott heverni a sárban.
– Olem! – kiáltott fel. Bokáját a lóba vájta, mire az állat megiramodott, és majdnem levetette magáról.
Mikor közelebb ért, kiderült, hogy az mégsem Olem teste. Viszont a férfi fejét szinte teljesen
leválasztották a nyakáról, sebéből friss vér ömlött. Egy másik holttestet is látott hasonló állapotban, aztán
még egyet. A Kez elkezdte kivégezni a foglyait.
Egy kez katona vált ki a ködből egy térdelő adrói alakja fölött. Nila felismerte a térdelő katona
összekorbácsolt vállát és véres szakállár.
A kez kardja megvillant.
Nila pánikból, ösztönösen reagált. Ujjai megrándultak, és a tűz olyan tisztán vitte le a hóhér fejét, akár
egy ágyúgolyó. A teste összerogyott, Olem pedig fáradtan, lassan felemelte a fejét.
Nila igyekezett kordában tartani a lovát, miközben a testőrei több gyalogos kezzel is összecsaptak
körülötte. Amikor sikerült lenyugtatnia az állatot, lecsússzam a nyergéből, és levetette magát a földre
Olem mellé. Az addig térdelő férfi az oldalára esett. A lány elvágta a köteleit, aztán a férfi maga tépte ki a
szájába gyömöszölt rongyot.
– Mögöttetek, ostobák! – üvöltött fel.
A megmaradt gyalogos katonákkal hadakozó adrói lovasság igyekezett szembefordulni a hátulról
hirtelen nekik rontó ellenségnek. A kez dragonyosok roppant erővel csapódtak a soraikba, és utat vágtak
maguknak az adrói vértesek között, akik pillanatokkal ezelőtt még nyerésre álltak.
Nila előrenyújtotta a kezét, és a lángok felemésztették a feléje vágtató lovat és a lovasát. Saját
precizitásától megdöbbenve megfordult, és megismételte a mozdulatot, egy újabb kez dragonyost
hamvasztva el.
– Kardot! – kiáltotta Olem, bár egyik karja használhatatlanul lógott. Elkapta a fegyvert, amelyet az
egyik vértese dobott oda neki, és hárította vele egy kez dragonyos támadását. Ellensége elviharzott
mellette, majd megpördült, hogy újra nekirontson, és a lova patáival döngölje bele Olemet a földbe, de
Nila egyik testőre ekkor mögötte termett, és elmetszette a torkát.
A lány talpra segítette Ölemet.
– Hagyjon engem – mondta a testőr. – A tüzével foglalkozzon.
Nila beleburkolta a legközelebbi kez dragonyost egy ökörnagyságú lánggolyóba, aztán elméje sarkát
feketeség érintette meg.
Félelem hasított belé, ahogy az ujjain táncoló lángok kialudtak.
A varázsrontó.
Érezte, ahogy nő körülötte a Gurlai Farkas hatalma, és amikor kinyúlt a Más felé, nem talált semmit.
Kezdett eluralkodni rajta a pánik. Sem vívni, sem lőni nem tud. Megfosztották az egyetlen fegyverétől.
Képtelen volt meghatározni a varázsrontó helyzetét. Természetfeletti érzékei teljesen cserbenhagyták,
így inkább visszafutott a lovához, és felkapaszkodott a nyergébe, tudván, hogy most már csak egyetlen
lehetősége maradt: a menekülés.
Fény villant mögötte a levegőben. Megfordult, és két nagy robbanást hallott valahonnan a ködből.
Elfeledkezett Bóról. Ha a varázsrontó itt van, és ha Nila le tudja kötni, akkor Bo talán egyedül is véget
vethet a harcnak.
A legnagyobb, leggyorsabb ló rontott ki a ködből, amelyet Nila valaha látott. Lovasát fekete szőrmék és
barna bőrök fedték, és egy hatalmas, görbe kardot lóbált a kezében. Felé tartott, pengéje átvillant a lány
egyik testőrének nyakán, aztán már el is vágtatott mellette.
Nila felemelte a kezét, de aztán rájött, hogy nincs mágiája, amit használhatna.
– Bo felé tart! – kiáltott fel. – Utána!
Meg sem várva, hogy Olem vértesei követik-e, a korábban látott varázsvillanások felé sürgette a lovát.
A kez tábort mostanra ellepték mindkét oldal halottai és sebesültjei. Lovas nélküli lovak ügettek át a
ködön, és hátasukról levetett vértesek és dragonyosok botorkáltak és csaptak össze, amikor egymásba
botlottak.
Nila szörnyen sebezhetőnek érezte magát, és hirtelen tudatosodott benne, milyen tehetetlen is valóján.
Tényleg jól teszi, hogy segíteni próbál Bónak, vagy ezzel csak megöleti magát?
De már elkésett a mérlegeléssel. Kiért a legsűrűbb ködből, és mágiával megölt embereket látott maga
előtt. Lovak és katonák hevertek holtan, jégtüskék vihara végzett velük.
Észrevette Bót, aki még mindig a lován ült, oldalszakállán jég csillogott, és a fogaival tartotta a
gyeplőt, hogy mindkét keze szabadon maradjon. Rohamozó kez dragonyosok felé fordult, mire szélroham
söpörte el őket, és emberek meg lovak együtt vesztek bele sikoltozva a kavargó ködbe.
Valami megmozdult a Bo mögötti homályban. Nila először azt hitte, egy lovas nélkül, rémülten és
zavarodottan vágtató ló. Ám a lény céltudatos testtartással mozdult előre, és az árnyék egyre inkább
emberszerűvé vált. A nagy, deformált alak dühtől torzult, szétroncsolt arccal rohant Bo felé. Nila eddig
csak távolból látott Felügyelőt. Közelről még félelmetesebb volt.
– Bo! – kiáltott fel.
A Kiváltságos megfordult, és észrevette a felé ugró szörnyeteget. Ujjai megrándultak, mire a lényt
hirtelen lándzsányi jégtüskék nyársalták fel. A Felügyelő lesöpörte őket a mellkasáról, majd a támadást
látszólag fel sem véve rohant tovább Bo felé, nyomában víz és vér csöpögött. A Kiváltságos ujjai ismét
megrándultak, és a lény úgy röppent hátra, akár egy falevél, dühösen ordítva bele a mágiával felerősített
szélbe.
Talpra érkezett, és újra megindult felé, Nila pedig arra számított, hogy Bo ezúttal végez vele. Ekkor
azonban dragonyosok felbukkanása vonta el a figyelmét. Oldalról akarták lerohanni, de a lovaik
megtorpantak a mágiájától. Bo megdőlt a nyeregben, és úgy festett, mint aki bármikor kizuhanhat belőle.
Túl fáradt volt, hogy folytassa a harcot, és Nila most már a varázsrontó sötét jelenlétét is érezte. Bo
bármelyik pillanatban képtelenné válhat a mágiára.
Nila felkapott a földről egy követ, és a rohamozó Felügyelőhöz vágta. A kő lepattant a válláról, a lény
pedig megállt, és Nila felé fordult, akinek a lélegzete is elakadt rosszindulatú gömbszemének látványától.
A Felügyelő felordított, és fejét dühös bikaként előreszegezve nekirontott.
Nila először hátrálni kezdett, majd sarkon fordult, és futott. Mi mást tehetne? Ez a lény cafatokra tépi,
ha elkapja. Megöli őt, aztán megöli Bót, és minden, amiért Nila eddig harcolt, értelmét veszti. A
Felügyelő súlyos léptei mögötte dübörögtek, és a lány megfordult, hogy szembenézzen a halálával.
Pánik, düh és kétségbeesés hasított át a varázsrontó sötétségén, egyenesen bele a Másba. Nila a létező
legapróbb lángot rántotta ki belőle a világba, és keresztüldöfte a Felügyelő szemén.
A lény megtántorodott és elesett, fején egy fekete luk füstölgött.
Nilát hirtelen úgy megtaszították, hogy kiszorult belőle a szusz. Keményen zuhant a földre, és
továbbgurult, hogy elszívja a becsapódás erejének egy részét, de karja így is természetellenes szögbe
rándult alatta. A varázsrontó rohamozott el mellette Bo felé. A Kiváltságos dühtől torzult arccal emelte fel
mindkét kezét, de mágiája sercegve semmivé foszlott, és csak kantárja hirtelen rántásával tudta elkerülni a
varázsrontó súlyos handzsárját. A Gurlai lovas eltűnt a ködben.
Nila feltápászkodott, megtapogatta szerencsére egyben maradt karját, és Bo felé iramodott.
– Gyorsan – mondta neki. – Mennünk kell. Nem harcolhatunk vele.
Bo egyetértett. Odavezette a lovát, és a lány felé nyúlt.
Nila a szeme sarkából vette észre a varázsrontó újabb rohamát. A Gurlai Farkas egyenesen felé
vágtatott hatalmas handzsárjával, és ő semmit sem tehetett ellene. Szája sikolyra nyílt.
Bo lova a nagyobb gurlai hátas vállát kapta el. Az ütközéstől mindkét állat megtorpant, felágaskodott,
és riadtan csapkodva, nyerítve vetették le hátukról a lovasaikat.
Nila a feltápászkodó Bo felé szaladt. Látta, hogy a műlába a kengyelben maradt, és hogy míg a férfi
próbál a hasára gördülni, a varázsrontó talpra áll, és máris karddal a kezében rohan felé.
Nila könnyeket érzett a szeme sarkában. Nekifeszült a sötétségnek, mely elvágta őt a mágiájától, és a
sűrűjén át a Más felé nyúlt. Egyszer már áthatolt rajta, meg tudja tenni újra.
És meg is tette. Úgy érezte a Mást, mintha csak éppen kartávolságon kívül lett volna. Még tovább
nyújtózkodott felé, már-már érezte az ujjhegyein.
A varázsrontó inge lángba borult. A földre vetette magát, és forgolódott rajta, hogy eloltsa a tüzet, arcán
a düh és az értetlenség keveréke tombolt. Nila megindult felé. A Más kicsúszott az ujjai közül, mire
megállt, és kétségbeesetten próbálta újra elérni. A varázsrontó mindkét kezében egy-egy karddal fordult
felé, és Nila csak kereste és kereste a Mást.
Az első kardcsapás elől sikerült kitérnie. Lángok villantak fel a keze előtt, és megperzselték a
varázsrontó karját. Ez lekötötte annyira, hogy Nila kicsit eltávolodjon tőle, de a következő pillanatban a
férfi ismét utánavetette magát.
A szeme sarkából látta, hogy Bo felé kúszik a földön, minthogy láb nélkül képtelen felállni, a
művégtagja pedig még mindig a kengyelben lóg.
A varázsrontó lecsapott, és csak centikkel hibázta el Nila arcát. A lány elesett igyekezetében, hogy
kitérjen előle, és ismét a Más után kapott. Hiába. Ekkor összerezzent egy négy méterre elsülő pisztoly
dörrenésétől.
A varázsrontó megbotlott, és a földre rogyott. Pár másodpercig még rángatózott, szájából és orrából vér
folyt, majd nem mozdult többé.
Bo a földön ült, jó lába belegabalyodott üres nadrágszárába, ruhája összekoszolódott, haja összevissza
állt.
– Pokolba is, de utálom a lőport – mondta, és egy nyögés kíséretében félredobta a füstölgő pisztolyt. –
Nem látta véletlenül, hogy annak a Felügyelőnek hiányzott-e a gyűrűsujja?
 42.

FEJEZET

– Ugye tudod, hogy ez öngyilkosság?
Tamás a sógorára sandított. Gavril gyorsan rendbe szedte magát, és most vértesi kabátot viselt,
alezredesi rangjelzéssel a hajtókáján. Még csak egy „köszönöm”-mel sem reagált az előléptetésére, és
Tamás gyanította, hogy amint a háború véget ér, Gavril visszatér a Hegyőrséghez.
– Nem mondhatnám, hogy megható a belém vetett bizalmad.
– Nem erről van szó. – Gavril betűzte övébe a nehézszablyáját. – Csak szerintem valaki mást kéne
megbíznod a támadás vezetésével.
Adrói mozsarak bombázták a várost, a főkapuját ágyúk sorozták. Olybá tűnt, mintha Ipille minden egyes
elsöpört testőre helyébe rögtön kettő állna fel a fal tetején, és Tamás kezdett azon morfondírozni, nem
végtelen sok embere van-e.
– Aggódsz értem? – kérdezte Tamás.
– Inkább magamért. Nem vagyok már olyan ruganyos, mint egykor.
– Nem kell jönnöd.
– Ha hagyom, hogy meghalj, Erika visszajön, és életem végéig kísérteni fog. Ebben biztos vagyok.
– Nem is tudtam, hogy félsz a szellemektől.
Gavril vállat vont.
– Úgy látom, a kapu nem eredeti – mutatott a város felé.
A főkaput lezáró masszív feketeakác-ajtó széthasadt a súlyos ágyútűztől, és a romokon át Tamás látta,
hogy a csapórács sem járt jobban. A jelek szerint a falakat védő ősi varázslatot nem cserélték le annak
idején az ajtókkal együtt. Hallotta, hogy a tüzérségi parancsnok nehezebb, lassúbb ágyúkat töltet be, hogy
bevégezzék a munkát.
– Amint az az ajtó eltűnik az útból, indulunk – jelentette ki.
Körülötte századokba csoportosulva sorakoztak fel az emberei, feltüzelték őket a dobpergősök ütemei.
Lóháton ülő tisztek robogtak le-föl, és szablyájukat lengetve biztatták az embereiket.
– Mellvértet! – mondta Tamás. Két fiú futott oda hozzá, és feltettek rá egy vértes mellpáncélt. Egy
másik a lovát hozta, majd a sisakját, amelyet Tamás a kétélű sapka helyére tett. – Jó ideje már, hogy
utoljára lerohantam egy várost.
Gavril savanyú ábrázattal bólintott.
– Nem is emlékszem, mikor láttalak utoljára páncélban. Az enyém már rám sem jön.
Tamás megbökte Gavril pocakját.
– Jobb lesz, ha a következő hadjárat előtt leadsz pár kilót. – Az igazat megvallva ő is alig fért bele a
vértezetébe; de ezt nem fogja Gavril orrára kötni.
 – Nem jövök a következő hadjáratra.
Adómra mondom, remélem, én sem, gondolta Tamás.
Amikor a fiú végzett a páncéllal, Tamás felült a lovára, majd elvette két elefántcsont markolatú
pisztolyát, amelyeket Tánielre gondolva az övébe tűzött. A fiúk feladták neki a kardját és a karabélyát is.
– Arbor tábornok!
A tábornok Tamás mellé lépdelt a lovával, kiköpte műfogsorát, és bedugta a nyeregtáskájába, majd
tisztelgett. Arbor tíz évet vert Tamásra, és nem volt lőpormágus sem, mégis kétszer olyan élénknek tűnt,
mint ő. A tábornagy egyszerűen nem értette, hogyan csinálja.
– Igen, uram! A fiúk készen állnak, uram – kiabálta túl Arbor az ágyútüzet.
– Helyes. – Tamás Budwiel főkapujára pillantott. Az utolsó támadás szinte darabokra robbantotta, a
csapórácsból pedig elferdült fémhulladék lett. Ipille katonái még csak meg sem próbálták eltorlaszolni a
bejáratot. – Két perc!
Gavril a nyeregbe mászott, és lepillantott Andriyára. A lőpormágus egyik kezében egy bajonettel
ellátott puskát tartott, a másikkal lazán az övét markolta.
– Ő nem ül lóra? – kérdezte a hegyőr.
– A lovak nem kedvelnek engem, és én sem kedvelem őket. – Andriya kivett a mellzsebéből egy
csipetnyi lőport, és felszívta.
– Megfürödhetne – javasolta Gavril.
Andriya megérintette száradt vérréteggel bevont egyenruháját, és felnevetett.
– Tartani fogja a tempót – állította Tamás.
– Ha te mondod. Fiú, ide a zászlóval!
Az egyik kölyök odavitt egy adrói zászlót, rajta a karmazsin alapon az Adotenger cseppjével, háttérben
a hegyekkel. Gavrilnak adta.
– Hol van Beon? – kérdezte Tamás. – Andriya, tudja, hol van Beon?
Andriya Tamás parancsnoki sátra mögé mutatott. Ott ácsorgott Ipille kedvenc fia két strázsa között,
homlokára húzott kalappal, megfeszített állkapoccsal, jó kilátással a csatára. Budwielt bámulta. Tamás
odalovagolt hozzá.
– Miért vagyok itt, tábornagy? Miféle átkozott tervet kovácsol?
– Miért, tán azt hiszi, meg fogom fenyegetni?
Beon nem válaszolt.
– Mondja meg őszintén – folytatta Tamás. – Ha hurkot kötnék a nyakára, és azt mondanám az apjának,
hogy tegye le a fegyvert, vagy felakasztom magát, megtenné?
– Nem.
– Sejtettem. Azért van itt, mert az apja királyi őrsége csak a királyi család egy tagjának parancsára
fogja megadni magát.
– És azt hiszi, hallgatni fognak rám? Egyáltalán, miből gondolja, hogy adok majd nekik ilyen parancsot?
– Beon felszegte az állát.
– Ha Ipille már meghalt, hallgatni fognak magára.
Beon elsápadt.
– Vagy – tette hozzá Tamás –, ha elmenekült. Ha ma győzelmet aratok, ha valóban beveszem Budwielt,
úgy, hogy a Kez már semmit sem nyerne a további harcokkal, szeretném, ha megparancsolná az
embereinek, hogy tegyék le a fegyvert. Meg fogja tenni?
Beon nem válaszolt.
Tamás finoman megrántotta a kantárt, és Beon felé léptette a lovát.
– Nem kell több vérnek folynia, mint amennyinek szükséges. Senki sem nyer vele, ha az egész városért,
épületről épületre kell megharcolnunk. Ha elbukom, magát valószínűleg megmentik, és táncolhat a
hullámon.
– Inkább nem tenném. Annál sokkal jobban tisztelem.
– Hiszek magának.
– Rendben van, tábornagy. Ha egyértelműen megnyeri a csatát, megparancsolom az embereimnek, hogy
tegyék le a fegyvert... bár azt nem garantálhatom, hogy hallgatni fognak rám. De mennyi ideje van még?
Mikor kapja hátba a Nagy Kez Hadsereg? Egyetlen támadással nem fogja tudni bevenni azokat a falakat.
– Pedig muszáj lesz – motyogta Tamás, és biccentett az őrnek, hogy vezessék el Beont. A magasba
emelte a kardját, majd Arbor tábornokra mutatott vele. A tábornok leszállt a nyeregből, mert jobb szeretett
talpon lenni, és egy fiú elvezette a lovát. Arbor a gyalogsága elé futott, és a kardját rázva kiabált az
embereinek. Azok visszakiabáltak, és az ég felé böktek a bajonettjükkel egyszer, kétszer, háromszor.
A pergődobok adták az ütemet, és a föld megremegett az előrenyomuló adrói hadsereg alatt.
Tizenhétezres gyalogság masírozott Budwiel felé. Alig három perc múlva a Kez maradék kiságyúi
hatótávolságába értek, és Tamás figyelte, ahogy beleverik a hadoszlopa falaiba az első réseket. Egy
katonája sem torpant meg, mentek tovább előre, bajonettjeik csillogtak a napfényben.
– Gyönyörű látvány – állapította meg Gavril.
– Valóban.
– Uram! – kiáltott fel valaki. Silvia volt az, a tüzérségi parancsnok.
– Több időre van szükségem. Az a csapórács le fogja magukat lassítani.
– Nincs több ideje. Törjön utat nekem! Mire az embereim kétszáz méterre megközelítik azt a falat, látni
akarok benne egy lyukat.
Tamás azt hitte, vitatkozni fog, ehelyett szitkokkal és parancsokkal az ajkán visszatért a tüzéreihez.
Tamás megfordult a nyeregben. Mögötte háromszáz vértes állt készenlétben a kengyelekben, töltött
karabélyokkal, ragyogó mellpáncélzatban, sisakkal a fejükön. Mindegyikük lándzsát tartott a kezében,
hogy átnyúljanak vele a kez gyalogosok bajonettjein. Lovaik mell– és oldallemezeket, az adrói hadsereg
legnehezebb páncéljait viselték.
– Harminchetedik dandár! – kiáltott fel Tamás. – Az a kapu magának a pokolnak a szája. Én
belovagolok rajta. Velem vagytok?
Az emberek elbömbölték magukat, közben kihúzták kardjukat, és rettenetes zajt csapva a mellvértjükhöz
ütögették. Tamás rájuk vigyorgott.
– Előre!
A vértesek visszadugták kardjukat a hüvelyükbe, megragadták a lándzsájukat, és a tábornagy jelére
előrelódultak. Tamás kevesebb mint ezer embert hagyott hátra a táborban; tüzéreket, inasokat, segítőket.
Mindenki más nekiesett Budwiel falainak.
Imádkozott, hogy ne roppanjanak bele.
Tamás lándzsatengertől kísérve robogott el az adrói gyalogság kék egyenruhás századai között.
Tekintetét arra a bizonyos pontra szegezte a falon, amelyről Silviának beszélt. Amikor látta becsapódni az
első ágyúgolyót a színes kövekbe, a szíve is rákezdett a pergődobok ritmusára. A fejében számolt a
második lövedékig, majd a harmadik találatra nagyot ugrott a szíve.
Semmi sem történt.
– A büdös pokolba! – kiáltott fel.
A falon álló kezek lejjebb eresztették a muskétáikat, egyik tisztjük pedig fellépett a mellvédre, és a
magasba emelte a kardját. A tábornagy mellett Andriya különösebb erőfeszítés nélkül tartotta a tempót a
lovakkal, szeme ragyogott a lőportransztól. Egy gyors mozdulattal a vállához emelte a puskáját, és
meghúzta a ravaszt, közben még csak le sem lassított. Tamás a falra nézett, próbálta beazonosítani
Andriya célpontját – aztán felnevetett a mellvédről a földre zuhanó tiszt láttán.
Pár másodperccel később a királyi testőrség tagjai elsütötték puskáikat, és füstfelhő emelkedett a fal
fölé. Adrói katonák egész sorai estek el a golyóktól.
Tamás egyre közelebb és közelebb ért. Ágyútűz egy második sorozata csapódott a fal gyenge részébe,
és még mindig nem történt semmi. A sereg megközelítette a fal alját, és bár első sorai igencsak
megfogyatkoztak, az emberek előkészítették kampóikat és létráikat a támadáshoz. A kapunál a feketeakác-
ajtók utolsó darabjait is kirobbantották az útból, a csapórácsból pedig csak deformált szilánkok maradtak.
A bejárat törött, fekete fogakkal teli szájként ásítozott. Tamás oda koncentrálta a figyelmét. A csata
megkezdődött, és akár győzelemmel, akár vereséggel végződik, már nem tehetett mást, mint hogy sodródik
előre az árral.
Egyszer csak olyan erős szél rohanta meg, hogy a levegőt is kiszorította a tüdejéből. Hüvelyébe
csúsztatta a kardját, és a puskáját felemelve Kiváltságost keresett a falon, ám ekkor rémülten érezte, hogy
valami feléje nyomakszik a Másból.
Mi ez, valamiféle trükk? Ipille egy újabb csapdája? Tamás kinyitotta a harmadik szemét, és azonnal
sokk vonult végig az ujjain, majd pedig egész testén.
A színek Másbeli kavalkádja, amely a falat egyben tartó ősi védelmeket jelezte, megvonaglott. Az
árnyalatok úgy feszültek meg, akár egy széthúzott rugó, majd egy csattanással szétpattantak, és Tamás
majdnem kiesett a nyergéből.
Becsukta a harmadik szemét, és arra számított, hogy a fal romokban, a gyalogság meg szétrepülve hever
majd előtte, de úgy tűnt, senki másra nem hatott a robbanás, és látható következményei sem voltak.
– Érezted? – kiáltott oda Gavrilnak.
– Mit? Majdnem kiestél a nyeregből.
Tamás megkeresett a tekintetével néhány gyalogost, akikről tudta, hogy Fortélyosok, és látta, hogy
megtántorodtak – egyikük még el is esett. Bármi történt is, csak azokra hatott, akik rendelkeznek
valamilyen mágikus erővel. Oldalra pillantott, ahol Andriya még mindig tartotta velük a lépést, ám közben
úgy rázta a fejét, akár egy zavarodott állat.
Tamás ismét a fal felé fordította a figyelmét, és a következő sortűz porrá robbantotta az ősi köveket.
Zöldbe és barnába öltözött testek hulltak le a magasból, és repülő szikladarabok ritkították meg az
emberei sorait. A védelmező mágia nélkül a fal akár porcelánból is lehetett volna a modern tüzérség
erejével szemben. Silvia összes ágyúja azt az egy helyet célozta meg, és pár másodperc múlva
törmelékkel megszórt út nyílt a falban.
Az adrói gyalogság megrohanta a rést, és Tamás akkor látta utoljára a frontvonalát, mert a kapu őrháza
máris ott magasodott előtte.
 – Lándzsákat szegezz! – ordította.
Az emberei követték a parancsot, és tucatnyi vértes gyűlt köré, hogy vezessék a rohamot. Gavril kardot
húzott mellette, és az egész század egyként rontott át az összezúzott kapun, neki a kez bajonettek sorába.
Tamás körül mindent elnyelt a káosz. Lovak nyerítése keveredett riadt emberi kiáltásokkal, fülét acélon
csattanó acél hangja töltötte meg. A kez bajonettesek első sorát eltiporták, de már jött a következő, hogy a
helyére álljon. Az őrház mögötti kis udvar bajonettek és lándzsák mészárszéki poklává vált. Egy bajonett
karistolta végig a mellvértjét, mire Tamás megfordult, és a karabélyával arcon lőtte a kez katonát.
Egyetlen folytonos mozdulattal tette el a karabélyát, és húzta elő a kardját.
A bajonettek tengerében egy rés támadt. Tamás áthajtotta rajta a lovát, majd megfordult, és oldalról
rontott a kez formációnak. Felé fordult egy ellenséges katona, aztán még egy, és még egy, és a kez sorokon
pillanatok alatt úrrá lett a zűrzavar.
Tamás előrenyomult – több száz lovas jön még mögötte, és az udvarban nem veszi hasznukat. Miután a
bajonettsor megtört, gyorsan túljutott a Kezen, és hamarosan a város utcáján találta magát.
A fal mögötti utat ellepték az ellenség katonái. Ömlöttek felfelé, hogy megerősítsék a falat, előre, hogy
betömjék a lyukakat, és több tucatnyian máris Tamás felé tartottak. Kinyúlt az érzékeivel, és felrobbantotta
a lőport az első sorban, a mágiájával szaggatva darabokra a katonákat.
De túl sokukat kényszerítették rohamra a mögöttük előrenyomakodó társaik. Még a mágiájával és a
lovassággal sem tudnak elég nagy rést ütni bennük, hogy a gyalogság követhesse őket.
– Uram – kiáltott fel egy vértes –, az emberek meginogtak!
Tamás a hüvelyébe csúsztatta a kardját.
– A pokolba! Gavril, ide azt a zászlót!
A vérrel és béllel borított kardját lóbáló hegyőr megállt, hogy lecsatolja a zászlót a nyergéről, majd
odadobta Tamásnak, aki a lováról leugorva kapta el.
– Andriya, vágjon nekem utat!
Andriya kibelezett egy kez katonát, és a legközelebbi falra vezető lépcső felé rohant. A puskáját már
elsütötte korábban, és valószínűleg egyébként is használhatatlanná vált a rengeteg vértől, úgyhogy a
bajonettjét dárdaként használva küzdte fel magát a fokokon.
Tamás ment utána, és lerugdosta a lépcsőről az Andriya után maradt halottakat és haldoklókat. Elérték
az őrház emeletét, és utat vágtak maguknak a katonák között. Aztán kiértek a napra.
Az eléje táruló jelenettől elállt Tamás lélegzete. Katonáinak ezrei nyomultak előreágaskodó
bajonettjeikkel, a falak tetején pedig a kez gyalogság zöld-barna egyenruhái nyüzsögtek. Az emberei
százával özönlöttek a falra, de látta, hogy odalent már inognak a soraik. Ha nem tüzelik fel őket, előbb-
utóbb megtörnek.
Tamás kitépte foglalatából a kapu fölötti kez zászlót, és lehajította a magasból. Dárdaként, ívesen
zuhant a csatázó seregek felé. Addig követte a tekintetével, amíg egy nála legalább kétszer nagyobb kez
gránátos egy kivehetetlen harckiáltással neki nem rontott. Tamás állon vágta a zászlórúd végével, mire a
gránátos összeesett, ő pedig magasan a feje fölé emelte a zászlót, és meglengette. Kiáltás harsant a lenti
gyalogság soraiból, és Tamás látta, hogy újult erővel lendülnek előre.
– Fogja! – mondta Tamás egy gyalogosnak, aki épp akkor ért fel a falra.
– Ne hagyja, hogy leessen, amíg lélegzik.
– Igenis, uram!
 Tamás a gránátoshoz ugrott, akit az imént leütött, és a hajánál fogva rángatta vissza az őrház emeletére.
– Hol van Ipille? – kiáltotta kez nyelven.
A gránátos az arcába köpött, és kést húzott elő a csizmájából. Lőportranszától felerősödve Tamás
egyetlen kézzel felemelte, a másikkal pedig megragadta a csuklóját, és érezte, ahogy a csont elroppan a
kezében. Olyan keményen vágta hozzá a gránátost a falhoz, hogy por hullott le a tetőgerendáról.
– Hol a királyod?
A gránátos felordított, és meglendítette felé az öklét. Tamás elkapta, megfordította a gránátost, és
letaszította az őrház lépcsőjén. Visszalépett a napfénybe, és látta, hogy a zászló még mindig lobog, és még
több embere özönlik át a falon.
De így sem lesz elég.
– Andriya, derítsd ki, hol van Ipille! – Tamás visszarohant a lépcsőn, és felugrott a nyergébe. –
Lándzsások!
A legtöbb vértes átküzdötte magát az udvaron az utcákra. Tamás több mint egy tucatnyi üres nyerget
látott, de így is sokan a lovukon maradtak. Utat vágott magának hozzájuk, tekintetét közben a csata
folyásán tartotta. Figyelte a kez gyalogság apályát és dagályát, és tapasztalt szeme meglátta a mintát a
káoszban. Látta az előrenyomulást, a visszavonulást, aztán az újbóli előrenyomulást.
– Alakzatba!
Miközben a kez gyalogosok hátráltak, a lovassága összeverődött, és előreszegezett lándzsákkal szoros
alakzatba állt. Gavril Tamás mellé lépdelt.
– El kell kapnunk Ipille-t. A falat nem tudjuk bevenni.
– Márpedig én beveszem, akkor is, ha nekem magamnak kell megmásznom. Lándzsások, balra!
Csak lovassága nagyjából egyharmadának volt még mindig meg a lándzsája. Ők az alakzat közepére
helyezkedtek, míg a többiek oldalt sorakoztak fel, és a nehéz szablyáikkal tartották vissza az előrenyomuló
gyalogságot.
– Roham!
Az egész csapat előrelendült, és nekicsapódott a gyalogosok szervezetlen tömegének. A nyílt utcán még
a lándzsák nélkül is rendet vágtak köztük. A katonák eltűntek Tamás lovának páncélozott mellkasa alatt, ő
pedig a szablyáját lóbálva hajolt előre a nyeregben.
Egy jól irányzott golyó lesöpörte a mellette lévő vértest a hátasáról. Egy másik elfojtott kiáltással esett
áldozatul az ellenséges bajonetteknek. Rohamuk alig száz lépés után megtorpant, de Tamás látta, hogy
ennyi is elég lesz.
A falon robbantott rés kék egyenruháktól nyüzsgött. A gyalogsága a gránátosokkal az élen berontott.
Tamás rohama elvonta a Kez figyelmét, így az emberei be tudtak áradni a lyukon, és akár egy gáton
keletkezett repedés után, az egész csata folyása megtört.
Tamás ütést érzett a mellvértjén, és hirtelen az egész világ tótágast állt. Elvetődött eldőlő lova
közeléből, átgurult egy másik patái alatt, és egyik lábában zsibbadtsággal próbált talpra állni.
Épp időben emelte fel a kardját, hogy kivédje egy kez tiszt támadását. Még kétszer hárított, majd
előrelendült a halálos csapáshoz, de a lába kifordult alóla, és a tiszt kardja a sisakján koppint. Felemelte
a kardját, hogy kivédje a következő támadást, de ekkor bajonett hasított át a tiszt hasán, aztán a holttestet
máris arrébb lökték.
– Talpra, uram! – Andirya megragadta Tamást a hónaljánál, és felsegítette. – Sokat kell még ölnünk!
 Tamás kihasználta a pillanatot, hogy végignézzen magán. Bal combján mély seb húzódott végig, és elég
rosszul nézett ki, mellvértjén pedig nem kevesebb mint öt vágás éktelenkedett, melyek a páncél nélkül
végeztek volna vele.
– Túl lassú abban az izében – jegyezte meg Andriya.
– Csak azért, mert öregszem. A király?
– A Kresim Katedrálisban rendezkedett be. Amennyire ezek az emberek tudják, még mindig ott van.
Tamás előretört, egyik oldalán Andriya védte, a másikon az utcai boltok sora. Egy magas verandához
bicegett, és felhúzta magát rá, hogy végigtekintsen a csatán. Még semmi sem dőlt el – még több kez rontott
ki a mellékutcákból, és továbbra is uralták a fal több kulcspozícióját is. Tamás embereinek minden
centiméterért vérrel kell megfizetniük.
Néhány Gavril vezette vértes lépdelt oda hozzá.
– Tudsz lovagolni? – kérdezte Gavril. Őt és a hátasát is vágások borították, vádlija vérben úszott, de
úgy tűnt, kész tovább harcolni.
– Tudok. – Tamás kinyújtotta a kezét, Gavril pedig felhúzta őt maga mögé a nyeregbe. – A Kresim
Katedrálisba – kiáltotta Gavril fülébe. – Véget kell ennek vetnünk!
– Végig a főúton?
– Nem, fordulj le arra – mutatott Tamás az egyik mellékutcára, ahonnan már minden kez katona
kirohant, hogy csatlakozzon a csatához. Meglengette a kardját. – Lándzsások! Hozzám!
Úton a városközpont felé át kellett verekedniük magukat két félig megépített barikádon, bár nem is
őrizték őket rendesen, inkább csak a visszavonuló kez csapatok menedékének szánták őket. Tamás
lovassága immár kevesebb mint harminc emberből állt, és minden elhullóval eggyel kevesebb marad, akik
ott lesznek, amikor megrohamozzák Ipille végső állásait.
Az egyik mellékutcából rontottak ki a katedrális előtti köztérre. Bár Budwiel katedrálisát közel sem
építették akkorára, mint nemrég elpusztított rokonát Adopestben, így is lélegzetelállító látványt nyújtott.
Négy templomtoronnyal emelkedett a város legmagasabb épületei fölé, egy bronzkupolát és csodálatos,
erődszerű falakat zárva keretbe.
A köztér üresen tátongott. Tamás megálljt parancsolt, csapdát sejtett.
Lecsússzam Gavril mögül, és egy egész lőportöltetet vett a szájába, hagyva, hadd olvadjon szét a
nyelvén a papírral együtt. Kihúzott az övéből egy pisztolyt, ellenőrizte, töltve van-e, és jelzett az
embereinek, hogy óvatosan induljanak meg előre.
A patadobogás pergődobként visszhangzott a tér kövezetén, a falon dúló harc halknak és távolinak
tetszett. Tamás itt számított a legnagyobb ellenállásra, Ipille legjobb és legbátrabb embereire, de a
katedrális teljesen elhagyatottnak tűnt. Végigfürkészte a harmadik szemével, és nem látott sem lesben álló
Kiváltságosokat, sem Fortélyosokat.
– Valami nem stimmel – szólalt meg Gavril, és szavai túl hangosan dörögtek az üres téren.
Tamás ellenőrizte a másik pisztolyát is. A lába még ebben a mély lőportranszban is égett, és kénytelen
volt sántítani.
– Lehet, hogy elmenekültek.
Megközelítették a főbejáratot. A kétszárnyú ajtó egyik fele résnyire nyitva állt. Tamás bekukucskált
rajta. Semmit sem látott a csarnok kőfalain kívül. Az emberei leszálltak a nyeregből, kikötötték a lovaikat,
Tamás pedig biccentett Andriyának.
 – Ötemberes csapat.
Andriya neveket sorolt. A katonák pozícióba álltak az ajtó körül, majd kitárták azt, és beugrottak rajta.
Lépteik visszhangzottak az üres épületben, ahogy végigrohantak az előcsarnokon, be a főhajóba. Tamás
visszafojtott lélegzettel várta a puskák dörrenését és az azt követő csatazajt, és megfeszült izmokkal
készült bevezetni a katedrálisba a többi emberét. Csend.
– A rohadék elfutott – állapította meg Tamás, és visszadugta pisztolyát az övébe.
– Úgy tűnik – értett egyet Gavril.
– Még annyi tartás se volt benne, hogy szóljon a személyes őrségének.
– Tamás belerúgott a falba, de rögtön megbánta. Halkan káromkodott egyet, és hallgatta, ahogy a
vértesei megtisztítják odabent a katedrálist.
– Gyerünk.
Bebicegett az előcsarnokba, hogy aztán majdnem nekiütközzön a kifelé tartó Andriyának.
– Uram – szólalt meg a lőpormágus sápadtan. – Ezt látnia kell.
Tamás összenézett Gavrillal. Ami már Andriyát is aggasztja, az semmi Jóval nem kecsegtethet.
Akkor látta meg az első holttestet, amikor befordult a sarkon. Ipille egyik elit testőre – aranyozott
szegélyű, zöld-barna egyenruhában és szürke alöltözékben. A nő kardja félig kihúzva hevert mellette,
látszott, hogy közvetlen közelről lőtték szívén. A következő két holttest, Ipille két másik elitje alig fél
méterre feküdt egymástól, harc közben, egymásba döfött késsel haltak meg.
Tamás belépett a főhajóba. Tekintete elsiklott a kupolát megtartó masszív oszlopok középen végigfutó
sora mellett, és felmérte az előtte elterülő csatateret. Ipille több mint száz elit őre hevert ott holtan vagy
haldokolva. Még két halott Felügyelőt is látott. Kinyitotta a harmadik szemét, de mágiának nyomát sem
találta.
– Mi a pokol történt? – kérdezte Gavril.
Tamás a főhajó elejébe mutatott.
– Lefogadom, hogy ő tudja.
Tamás a hüvelyében nyugvó kardját botnak használva, másik kezében pisztollyal bicegett a diocelnek a
helyiség elején álló székéhez. Ipille ült benne, roppant tömege túlfolyt a karfákon. Egy ékszerberakásos
markolatú rövid kard szegezte oda, a márványpadlót vér szennyezte körülötte. Az emelvény előtt egy
elgyötört külsejű, kora negyvenes férfi ült, és állával a kezében, üres tekintettel bámulta Tamást.
Kez tábornoki egyenruhát viselt, és annyira hasonlított a székben heverő kövér hullához, hogy le sem
tagadhatta volna. Nem csoda, hisz ő volt Ipille legidősebb fia.
Ahogy Tamás közelebb lépett hozzá, a herceg felállt, és markolattal előrefelé nyújtotta a kardját. Tamás
megállt, és a fegyverre nézett. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.
– Florian je Ipille. Úgy látom, puccsot követett el.
Florian kissé elmozdult a válla fölött ülő holttesttől.
– Megtettem koronahercegi kötelességem. Megszabadítottam a népemet egy háborútól, amelyet nem
nyerhetnek meg. A kez nemzet nevében átadom a kardom Tamás tábornagynak.
Tamás az övébe tűzte a pisztolyát, elvette Florian kardját, és feltartotta a fénybe.
– Ez Ipille kardja.
– Ez a király kardja. Immár én vagyok a király.
Tamás azon tűnődött, mit szól ehhez a kez törvény. Vagy Florian öccse, Beon. Nem ismerte behatóan a
kez öröklés szabályait, különösen, ha egy puccs is közbeszól. Nagyon úgy nézett ki, hogy egy polgárháború
készülődik. De ez már nem az ő problémája.
– Vannak feltételei?
– Az, hogy a kez néppel tisztességesen bánjanak a testvérállamai bíróságain. Hogy Adró és Deliv
azonnal szüntesse be a támadásait a kez hadsereg ellen a határainkon belül és kívül egyaránt.
– Nekem két azonnali feltételem van a megadásához azokon túl, amelyeket később fogunk megbeszélni.
– Nevezze meg őket.
– Utasítsa az embereit, hogy adják meg magukat.
– Lororlia! – kiáltott fel Flórian. – Élsz még? – Egy fekete hajú, sólyomszemű, kez tábornoki egyenruhát
viselő nő bukkant fel a főhajóból. Erősen bicegett, és a karját szorongatta.
– Igen, uram?
– Üzenj a tisztjeinknek, hogy az embereink azonnal adják meg magukat.
Lororlia Tamásra pillantott, és mintha a tábornagy az ellenállás szikráját látta volna benne.
– Igen, uram. – Azzal a nő elbicegett.
Tamás Gavrilhoz fordult.
– Küldd vissza az egyik vértesünket a frontra. Mondja meg az embereinknek, hogy azonnal fogadják el a
Kez megadását, és vonuljanak a városfalakon túlra... a hetedik dandár gyalogságát leszámítva. Ők kezdjék
meg a kez sereg lefegyverzését. – Tamás Florianra pillantott, és mosolyra lett figyelmes a szája sarkában.
Gyanította, hogy több rejlik a puccs mögött, mint pusztán a háború lezárásának szándéka. – És – tette
hozzá halkabban – helyezd biztonságba Beont. Erős őrizet alá. Nem szeretném, ha kapna egy kést a hátába.
A pokolba is, jobb lesz, ha magad intézkedsz.
Néhány vértessel a nyomában Gavril kimasírozott a katedrálisból.
– Mi a másik feltétele? – kérdezte Flórian.
– Adja át Kresimir isten testét.
Flórian szemöldöke felszaladt.
– Pff Odabent van a diocel kamrájában. Vigye. Csak bajt hozott ránk.
– Gondoskodjon a testről, Andriya – parancsolta Tamás. – De ne érjen hozzá.
– Ez minden?
Tamás kihúzta magát, és feltartotta Flórian kardját.
– Flórian je Ipille, Adró és Deliv szövetségének nevében elfogadom a megadását. Adom mosolya
ragyogjon e véres háború végére.
 43.

FEJEZET

Tániel és Vlora három-három lovat hajszoltak végkimerülésig a brudániai Kiváltságos nyomában, végig a
Számvető úton, majd keletnek, Adopest felé.
Zabálták a kilométereket, és ahogy egyre közelebb és közelebb értek a városhoz, Tániel tudta, hogy a
prédájuk sem lehet távol. A teste remegett a kimerültségtől, elméje a félelem, a düh és a remény káoszába
fulladt. Már nem jártak messze Adopesttől, és ha tényleg a brudániaiak kezén van, ahogy Vlora mondta,
akkor még azelőtt el kell kapniuk Ka-poelt és az elrablóit, hogy elérnének a határáig.
Mentek tovább, és egy szó sem esett köztük, amíg egy dombtetőre jutva meg nem pillantották a távolban
az Adó tenger csúcsán nyugvó Adopestet. Tániel agya morajlott a lőportransztól, teste több napi
alváshiány súlyát nyögte.
Hátra kellett hagyniuk Gavrilt és Norrine-t. A hegyőr visszalovagolt délre, hogy figyelmeztesse Tamást
a brudániaiak trükkjére, a lőpormágus pedig a sebesültjeikkel maradt, hogy őrizze az ellenséges foglyokat.
Tániel nem szívesen hagyta ott, de tudta, hogy ő és Vlora gyorsabbak lesznek kettesben.
– Ott – szólalt meg a lány.
Tániel megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása, és észrevett egy csapatot éppen a városhatáron kívül.
Kilenc lovasból állt, és még ebből a távolságból is felismerte Ka-poel apró alakját és ruházatát. Maguk
után port felverve igyekeztek Adopest utcái felé, és Tániel reményei, hogy még a városfalak előtt utolérik
őket, elfüstöltek.
Nem válaszolt Vlorának, csak ráhajolt a lova nyakára, és nagyobb sebességre sarkallta.
Alig egy óra múlva elérték Magas Talián szélét Adopest nyugati oldalán. Tánielben egyre nőtt a pánik,
ahogy a reggeli tömeg körbevette őt, a lovának pedig habzott a szája és remegett az oldala. A brudániaiak
eltűntek, és velük Ka-poel megmentésének reménye is odalett.
– Tániel. – Mintha nagyon távolról hallotta volna Vlora hangját.
– Tániel, már nem fogjuk megtalálni őket.
A férfi Vlora felé fordult.
– De igen. Megtalálom a rohadékokat. Akkor is visszaszerzem Ka-poelt, ha minden utamba kerülő
brudániait meg kell ölnöm.
– Hát, nem kevés dolgod lesz.
Tániel szóra nyitott a száját, de nem tudta, mit válaszolhatna. Az emberek megbámulták őket és félholt
lovaikat. Tániel követte Vlora pillantását, és látta, hogy balra brudániai katonák özönlik el az utcát, és
feléjük kiabálnak meg mutogatnak.
– Hagyjuk itt a lovakat – mondta, és leszállt a nyeregből. Lecsatolta a pisztolyait, a puskáját tartó
nyeregtáskáját pedig átvetette a vállán. Vlora követte a példáját.
 Lovaikat hátrahagyva besurrantak egy közeli sikátorba, onnan pedig át a következő utcába. Tániel látta,
hogy a katonák az oldalukba kerülnek, szétszóródnak előttük, és utánuk erednek. Kezét a pisztolyára tette,
készen, hogy kihúzza.
– Nem kéne itt harcolnunk – figyelmeztette Vlora. – Túl sok a járókelő.
– A pokolba velük. Ha közelebb jönnek, én lövök először. – Tániel tudta, hogy ki kell jutniuk innen.
Tudta, hogy Vlorának igaza van. Ha harcba bocsátkoznak a város közepén, azzal csak felhívják magukra a
figyelmet, és még több katonát hoznak a nyakukra. És most nem számíthattak erősítésre. Adopest jelenleg
ellenséges terület. Ha a katonáknak sikerül csatába hajszolniuk őket, hamarosan hoznak egy Kiváltságost
is.
Tániel harcolt már Kiváltságossal Adopestben. Nem volt kellemes élmény.
– Felismered a városnak ezt a részét? – kérdezte Vlora.
– A Hrusch út közelében vagyunk, nem?
– Régen sokat jártunk erre.
– Nem töltöttem valami sok időt az utcákon.
– Én igen. Meg az utcák alatt. Van errefelé egy régi fürdőház. Talán eltűnhetünk a vízelvezetőkben.
Átvágtak még két utcán, óvatosan figyelve közben a katonákat, akik az oldalukba kerültek, de tartották a
távolságot.
– Mire várnak? – értetlenkedett Vlora.
Tániel ugyanezen tűnődött. Túlerőben voltak ellenük. Még ha Vlora fel is robbantaná az összes
lőporukat – márpedig ennyi járókelővel a környéken nem tenné –, akkor is megúszná néhány, és nekik
rontanának a bajonettjeikkel és a kardjaikkal vagy akár még rosszabbakkal – mert lehet, hogy légpuskák is
akadnak náluk.
A régi fürdőház egy romos háromemeletes épület volt az utca végén. Az ablakokat és az ajtókat rég
bedeszkázták, és a helyi gyerekeknek figyelmeztetéseket aggattak rájuk: veszélyes odabent játszani. Tániel
brudániai egyenruhát vett észre előttük.
– Elénk kerültek – mordult fel.
– Nem csak az a baj. – Vlora elsápadt. Be sem kellett fejeznie a mondatát. Tániel érezte, hogy
Kiváltságosok közelítenek feléjük, egy elölről, egy pedig hátulról. Erre vártak a katonák. Hogy a pokolba
hívtak ide ilyen gyorsan két Kiváltságost? Vagy őrült balszerencse kísértette őket, vagy a brudániai
parancsnok számított rá, hogy erősítésre lesz szüksége, ha Ka-poel elrablói visszatérnek.
– Gyorsan! – kiáltotta.
Befutottak egy sikátorba a fürdőház mögött. Tániel a bajonettjével kifeszegette a hátsó ajtót lezáró
deszkákat.
Muskéta durrant, és Tániel hátrahőkölt a mellette falba csapódó golyótól. Letépett még egy deszkát,
közben Vlora lelőtte a sikátor végén álló katonát. Tániel vállal ment az ajtónak, másodjára sikerult is
belöknie, és berohantak rajta.
– A Kiváltságosok közelednek – mondta Vlora.
– Tudom! Hol az az átkozott vízelvezető?
– A pincében. Végig a folyosón. Gyerünk, gyerünk!
Tániel végigrohant a fürdőház sötét, nyirkos folyosóján, el az árnyékos és iszapos medencék mellett.
Egy hang kiáltott utánuk adrói akcentussal.
 – Adrói katonák, adják meg magukat!
Tániel lelassított, maga elé lökte Vlorát, és a vállához emelte a puskáját. Egy ajtónyílás sötétjében
várta, hogy egy katona bedugja a fejét a fürdőház hátsó bejáratán.
A golyója a szeme közt találta el a férfit. Kiáltások harsantak, és Tániel érezte a nyomást, ahogy mágiát
húznak be a világba. Vlora után rohant, a lépcsőkön lefelé követte őt a pince feketeségébe. Egy kis plusz
lőporszippantástól kitisztult előtte a helyiség. Vlorát a lépcsőtől legmesszebb lévő szobában találta.
Lefeszegette a rácsot a vízelvezetőről, és belehajította a lyukba a nyeregtáskáját.
Tániel lábak dübörgését hallotta fölülről.
– Miért nem támadtak még a Kiváltságosok? – kérdezte.
– Csendet! – rivallt rá Vlora. – Menj, most! – Tániel érezte, hogy kinyúl a katonák lőpora felé, és
belobbant néhány töltetet, hogy zavarodottságot keltsen a soraikban. Robbanások visszhangzottak végig az
épületen.
Tániel bemászott a vízelvezetőbe, keze meg-megcsúszott a falához szögeit rozsdás létrán. Addig
mászott lefelé, míg a lába vizet nem ért, aztán leugrott a maradék harminc centin a vízelvezető aljára.
– Gyere! – szólt fel Vlorának.
A lány a lyuk előtt állt, fejét kissé oldalra döntve hallgatózott.
– Várj – mondta halkan. – Valami nem...
Szavait hirtelen rengés vágta el. Tániel felfelé nyújtotta a kezét, szíve a torkában dobogott, és hallotta,
hogy az egész épület alapja fülsiketítőn megreccsen. Elfojtott sikoly hasított fölötte a levegőbe. Port
köhögött fel, és vizet törölt le az arcáról.
– Gyorsan! – kiáltotta.
A hangja már nem visszhangzott. A homályba felnézve semmi mást nem látott, csak köveket.
Az épület Vlorára omlott.
 44.

FEJEZET

Adamat csatlakozott Hewi rendőrkapitányhoz és hat tisztjéhez, akik Cherist készültek letartóztatni.
A nő gyönyörű kúriája Adopestben, a Routs külső kerületén állt, nem messze Ondrausz, az Ispán
otthonától. Három emelet magas volt, és a város legnagyobb magánkertjére nézett. Adamat az
előcsarnokban várakozott, és élvezte a nyitott ajtón befújó hűs, őszi levegőt, míg két rendőr a
komornyikkal beszélt.
– Ez rendkívül szokatlan – emelte fel a hangját a komornyik. – Lady Cheris a társadalom egy
megbecsült tagja, nem bánhatnak vele közönséges bűnözőként.
Hewi kapitány egyik rendőre válaszát félbeszakítva köszörülte meg a torkát.
– Jóember, én az adrói rendőrség kapitánya vagyok. A jelenlétem egyértelműen jelzi, hogy Lady Cheris
egy rendkívüli bűnöző. Most pedig árulja el, hol van, vagy a következő hat hónapot a Cobolyfogban tölti.
A komornyik mintha tovább akart volna tiltakozni, de aztán egy pillantás a sziklaarcú rendőrökre
meggyőzte, hogy inkább ne tegye. Mintha egészen lelohadt volna.
– A nappaliban. De kapitány, vendégei vannak. Bizonyosan ráér ez egy másik alkalommal is.
Hewi a sétapálcájával eltolta az útjából a férfit, és ellépett mellette. Adamat követte.
Egy rendőr kinyitotta előttük a nappali ajtaját, Hewi pedig ú gy sétált be rajta, mintha az egész ház az
övé lenne. Két férfi ült az ablak melletti fotelekben, míg a két szófát négy nő foglalta el, köztük maga Lady
Cheris. Beszélgetésüket félbeszakítva néztek meglepve Hewi kapitányra, míg Adamat a kalapjával a
kezében megállt a sarokban.
Ezt a letartóztatást nem szívesen intézte volna saját maga. Minden arra mutatott, Ricard szavait is
beleértve, hogy Lady Cherist nehezebb lesz megcsípni, mint egy angolnát.
– Hewi kapitány! – állt fel a ház úrnője. – Nem számítottam önre. Megengedi, hogy bemutassam Lord
Elmore-t a Novi Nemzeti Banktól? Azt hiszem, mindenki mást ismer a szobában.
– Örülök, Lord Elmore. Lady Cheris. Itt intézkedjünk, vagy először inkább elbocsátaná a vendégeit?
Cheris arca elsötétült, szaporán pislogott.
– Ugyan hogy érti ezt?
Adamat megköszörülte a torkát, és jelentőségteljesen az ajtót őrző rendőrökre pillantott, noha tudta,
hogy Cheris csak játssza a bolondot.
– A. – A nő nyelt egy nagyot. – Lord Elmore. Barátaim. Lehetne, hogy holnap folytassuk ezt a
társalgást?
Az úriember és hölgyek mind felálltak, Lord Elmore pedig megrázta Cheris kezét, miközben sötét
pillantást vetett a kapitányra.
– Természetesen. Kérem, tudassa velünk, ha bármit tehetünk önért.
 Kimentek az ajtón, aztán Adamat hallgatózott egy kicsit, amíg meggyőződött róla, hogy a házat is
elhagyták. Lady Cheris leült az egyik szófára.
– Mi ez az egész, Hewi? – kérdezte.
– Hewi „kapitány”, hölgyem. És kérem, maradjon állva. Letartóztatom Ricard Tumblar
meggyilkolásának kísérletéért. Ha szabad akaratából velünk jön, azt hiszem, eltekinthetünk a csuklósvasak
használatától.
Cheris orrlyukai kitágultak.
– Gyilkossági kísérlet? Hiszen majdnem meghaltam abban a robbanásban! Mégis miről beszél?
– Nyomós okunk van feltételezni, hogy ön tervelte ki A Munka Nemes Harcosai főhadiszállása elleni
bombamerényletet.
Nyomosabb, mintsem Hewi sejtetni engedte, gondolta Adamat. Denni Rhodigas, a kapitány Fortélyosa
előtt tett vallomás – vagyis olyasvalaki előtt, aki azonnal észreveszi a hazugságot. Hewi személyesen
vette fel őt a rendőrséghez.
– Én? Hiszen még a karom is eltört egy lezuhanó gerenda miatt! – Cheris meglengette még mindig
felkötött kezét. – Hogy van képe ilyesmivel vádolni?
Hewi felsóhajtott.
– Bőven van bizonyítékunk, hölgyem.
– Bizonyíték? Miféle bizonyíték? Semmi sem köt engem ahhoz a bűntetthez! Ma estére vacsorát
terveztünk Ricarddal. Gondolja, együtt akarnék enni valakivel, akit megpróbáltam megölni? Ön, uram.
Adamat felügyelő, ugye? Maga Ricard barátja. Ő is azt hiszi, hogy elkövettem, amivel vádolnak?
Adamat Hewire pillantott, aki szinte észrevehetetlenül biccentett.
– Igen, asszonyom. Ahogy én is.
Cheris felállt.
– Követelem, hogy árulja el, miféle bizonyítéka van ellenem.
Adamat felhorkant. Nem gondolhatta komolyan, hogy megteszik.
– Ezt nem tehetem, hölgyem – mondta Hewi.
– Nem teheti? Vagy nem akarja megtenni? Merthogy nincs semmije. Ha lenne, elmondaná. Tudom,
milyen állapotok uralkodnak a bíróságokon. Még az én kapcsolataimmal is két hétbe fog telni, mire egy
bíró elé kerülök, addig pedig csatornapatkányok társaságában rohadhatok a Cobolyfogban, odalesz a
hírnevem, és...
– Denni Rhodigas állítása szerint ön megfizette őt, hogy vásároljon robbanóolajat a Flerring
Vegyszertársaságtól – vágott közbe Hewi, és undorodva csücsörített az ajkaival. – És hogy robbantsa fel
A Munka Nemes Harcosainak főhadiszállását.
– Az a hazug kretén? Na persze! Mintha lenne hozzá bármi közöm. Remélem, ennél többet is fel tudnak
mutatni.
– Igen, százhúszezer krana átutalását a személyes bankszámlájáról egy Denni Rhodigashoz tartozó
számlára – szólt közbe Adamat. – A bankárát már letartóztattuk és kihallgattuk.
Cheris szája egy pillanatig tárva maradt, majd halkan így szólt:
– Azok a számlák nem hozzáférhetőek kormányzati vizsgálatokban, és a bíróság előtt sem használhatók.
– De, már használhatók – helyesbített Adamat. – Egy hónapja fogadták el a törvényt. Mint a bankárok
szakszervezetének vezetője, meglep, hogy nem hallott róla. Kapitány?
 Hewi felügyelte a letartóztatást, és az egyik embere kivezette Cherist egy oldalajtón, majd beültette egy
jelöletlen rendőrségi hintóba. Adamat amellett várta meg a kapitányt.
– Köszönöm, hogy eljött, asszonyom – biccentett Hewinak.
– Nem, én köszönöm önnek, felügyelő. Ha ezerrel több rendőröm járná a város utcáit, akkor sem
lennénk elegen. Az embereim képtelenek lettek volna a végére járni ennek az ügynek. Ön tényleg a
legjobbak közé tartozik.
– Kedves öntől, hogy ezt mondja, asszonyom. És az a törvény, amelyet említettem...
– Mostanra bizonyosan bevésték a könyvekbe. Visszadátumozva, természetesen. Normál esetben nem
tennék ilyesmit, de mivel Dennit a Fortélyosunkkal ellenőriztük le, valahogy el kell fednünk a nyomainkat.
– Köszönöm, asszonyom.
– Biztos benne, hogy vele akar tartani?
– Igen. Az lesz a legjobb, ha egyedül kérdezem ki.
– Abból semmi hivatalos eredmény nem születhet.
– Természetesen. Csak a saját megnyugtatásomra teszem.
Adamat elbúcsúzott a kapitánytól, és bemászott a hintóba Cherishez, aki a szemközti ablakon bámult
kifelé. A döbbent, felháborodott üzletasszony maszkja lehámlott róla, és felfedett egy fáradt, kissé bosszús
arcot. A hintó megindult, és Adamat hosszú percekig tanulmányozta a nőt, mielőtt megszólalt.
– Miért?
Cheris úgy nézett rá, mintha csak most venné észre, hogy valaki más is van vele a hintóban.
– Mert Ricard egy idióta. És nyugodtan megmondhatja neki, hogy ez a véleményem. Látnoki erejű
ember, az bizonyos, és ezt a javára kell írni. De akkor is egy bolond, és borzalmas miniszterelnök lesz.
– Szóval beismeri?
– Úgy tűnik, már tudja az igazságot, szóval miért is ne. – Felsóhajtott.
– A forrásaim megfogyatkoztak, felügyelő. A gyomrom forog tőle, hogy olyan emberekre kell
hagyatkoznom, mint Denni. És jobb, ha elhiszi, hogy a bankárom soha életében nem fog többé munkát
találni a Kilencekben.
– Azt hiszi, még mindig akkora befolyása lesz, miután mindez napfényre kerül?
– Az én részvételem a merényletben egy éven belül elfelejtődik. Denni guillotine alá megy, én meg
súlyos bírságot fizetek, és elveszítem a pozíciómat a szakszervezetemben, de idővel visszamászom a
csúcsra.
– És, gondolom, elbánik az ellenségeivel.
– Normál esetben nem vagyok gyilkos, felügyelő. Nem szokásom megölni vagy elpusztítani másokat,
hacsak nincs más választásom. De igen, el fogok bánni velük. Tönkre tudok tenni embereket, ha az áll az
érdekemben, és ha maga lenyomozott engem, ezt máris tudja rólam.
Adamat detektívmunkája egy alig hatórányi forgatag volt Denni elfogása és Cheris letartóztatása között.
Válaszként mordult egyet.
– Ami azt illeti – tette hozzá Cheris –, lenyűgöz, hogy felfedi előttem a közreműködését az ügyben.
– Meggyűlt már a bajom rosszabbakkal is. – Kétség hasított Adamat agyának egy hátsó zugába, és azon
tűnődött, tényleg jól tette-e, hogy eljött. Talán nem vette elég komolyan a kapitány figyelmeztetését. Semmi
sem utalt rá, hogy Cheris afféle szörnyeteg lenne, mint Vetas, de akkor is lehetett volna elővigyázatosabb.
Cheris szája tudálékos mosolyra húzódott. Adamat összeszűkült szemmel nézett rá, és azt latolgatta,
vajon tud-e a nő Lord Vetasról. Talán igen. A Ricarddal való kapcsolatából kiindulva nem lehetett kizárni.
Behajtottak a Választási térre, és föléjük nőtt a Cobolyfog fekete csúcsa. A börtönt szakadárok és
különösen hangos királyhűek töltötték meg, de az őrök elkülönítettek Cherisnek egy helyet az egyik
kellemesebb cellában. Ehhez Ricard ragaszkodott, bár Adamat nem értette az okát. Talán érzelgősség?
Őrök jöttek a hintóhoz Cherisért. Adamat is kilépett, és miközben elvezették a nőt a Cobolyfog ajtaja
felé, azon tűnődött, nem kellene-e meghosszabbítania SouSmith szerződését. Cheris hirtelen megfordult,
és fenyegető mosolyt villantott rá.
– Élvezze a következő pár hetet, felügyelő. Nemsokára találkozunk.
Charlemund, a Kresimir Egyház egykori, adrói fő-diocelének rezidenciája komoran és csupaszon
tátongott.
Adamat még emlékezett az első itteni látogatására. A szőlőskerteken munkások dolgoztak, a lovak pedig
a pályán gyakoroltak. A gazdagság gyomorforgató demonstrációja volt, de Adamat majdhogynem jobban
preferálta, mint a túlburjánzó sövénykerítések, a magas fű, az üresen álló gyümölcsösök és a hatalmas
kúria hideg, élettelen homlokzatának látványát.
A kúriában csak egy tucatnyi őr tartózkodott, akiket a város rendelt ki, hogy távol tartsák a fosztogatókat
és a földfoglalókat, amíg a kormány felosztja Charlemund vagyonát. A könyvtára az egyetemé és a Nyílt
Levéltáré lesz, a festménygyűjteményét elárverezik magángyűjtőknek, vagy a városi múzeumnak
adományozzák, magát az épületet pedig valószínűleg egy gazdag kereskedő fogja megvenni – Adamat
hallotta, hogy még Ricardot is érdekli a dolog –, vagy esetleg lebontják, és a köveit felhasználják a
városközpont újjáépítéséhez.
– Mit keresel? – kérdezte SouSmith.
Adamat kisimította kabátja elejét.
– Próbálok rájönni, miféle ember az, aki nem vet árnyékot.
Adamat bemutatta a papírjait a kúriától pár száz méterre álló őrházban, és bebocsátást nyert. A
főbejárathoz érve felrémlett a második látogatása azon csata alatt, amelynek során Tamás szembeszállt
Charlemunddal, és elfogta. A behajtón még mindig ott hevert egy hintó kiégett maradványa, és még mindig
láthatóak voltak a sáros barázdák ott, ahol a Kiváltságos mágia felvájta a földet.
A főbejáratnál két újabb őr kockázott a verandán. Amikor Adamat kiszállt a hintóból, és SouSmith-szel
a nyomában hozzájuk sétált, felálltak.
– Azt mondták, maguknál van kulcs – szólt oda nekik Adamat.
– Igen. Van is – bólintott az egyik őr, egy legfeljebb huszonöt éves fiatal nő a városi rendőrség
világoskék egyenruhájában, muskétával a kezében. – Papírok?
Adamat ismét igazolta magát.
– Jól láttam, hogy füst száll fel az egyik kéményből?
– Valószínűleg – válaszolta a másik őr, egy idősebb férfi őszülő bajusszal, és hüvelykujjával
végigsimított a kalapja karimája alatt.
– Nem tudtam, hogy lakják a kúriát.
– Az állam felbérelte az egykori személyzet néhány tagját, hogy tartsák rendben az épületet, amíg el nem
adják – mondta az első őr, és visszaadta Adamatnak a papírjait. – Ne aggódjon miattuk, nem is fog
találkozni velük. A könyvtár a déli szárnyban van, egészen leghátul. Menjen be, el az első lépcső mellett,
majd forduljon balra. Az a folyosó egyenesen a könyvtárba vezet.
 – Nagyon köszönöm – biccentett Adamat. Miután kinyitották neki az ajtót, SouSmith-szel a nyomában
belépett a kúriába.
Az előtér még mindig magán viselte a több hónappal azelőtti csata nyomait. Valaki összetakarította az
Adamat emlékezetében élő felfordulást, de a márványpadlón tátongó golyónyomokat nem lehetett
elrejteni, ahogy azt az immár üresen álló oszlopot sem, amely egykor Charlemund mellszobrát tartotta.
SouSmith megállt, és halkan Rittyentett.
– Itt egyetlen ember élt?
Adamat megfeledkezett róla, hogy korábbi látogatásai során SouSmith-t sosem engedték be.
– Kissé felkavaró, nem?
SouSmith végighúzta vaskos hüvelykujját egy márványkorláton.
– Nem. Papnak kellett volna mennem.
Átvágtak az előtéren, és folytatták útjukat az őr által megadott irányban.
– Szóval Charlemund megszökött? – kérdezte SouSmith.
– Ricard azt mondta.
– Szerinted lehetséges, hogy itt van?
– Micsoda? Úgy érted, hogy itt rejtőzködik-e?
– Igen.
– Örök és inasok vannak az épületben. Nem maradhatna észrevétlen.
SouSmith hirtelen megállt, és mindkét irányban végignézett a folyosón. Majdnem kétszáz méter
hosszúra nyúlt, a mennyezete csaknem hét méterrel fölöttük magasodott, és nem kevesebb mint harminc
ajtó nyílt belőle. A bokszoló felvont szemöldökkel pillantott Adamatra.
– Na, jó, elég nagy hely – ismerte el a felügyelő. – De Charlemund... Nos... hiszen találkoztál vele.
Hozzászokott a parancsolgatáshoz. A luxushoz. Szerintem akkor sem lenne képes „rejtőzködni”, ha az
élete múlna rajta. Valószínűleg már elmenekült Kezbe vagy Noviba vagy valami még távolabbi helyre. Ne
aggódj, rövidesen hallani fogunk felőle.
A hangjuk messzire terjedt az épületben, és oly különös visszhangot vert, hogy Adamat hátán végigfutott
a hideg, bár ezt betudta a hűvös őszi időjárásnak.
A folyosó egy zárt kétszárnyú ajtóban végződött. Adamat megpróbálkozott az egyikkel, nyitva találta, és
kitárta. A benti helyiség látványától elállt a lélegzete.
Charlemund négyszögletű könyvtárszobája mérete többszöröse volt Adamat egész házának. Minden fal
mentén gondosan elrendezett könyvek sorakoztak a cseresznyefa-polcokon. A magas sorokat guruló
falétrákról lehetett elérni, és minden sarokban egy vasból készült spirállépcső vezetett az emeletre. A
helyiség mindkét végén egy-egy nagy, márványszegélyű kandalló állt.
Ebben a könyvtárban ugyan nem férhetett el annyi könyv, mint a Nyílt Levéltárban vagy az egyetemen,
viszont legalább annyi, ha nem több lehetett benne, mint a néhai királyéban. Adamat nem is értette, hogyan
tehetett szert egyetlen ember ennyi kötetre. Charlemund aligha az a tipikus „tanult ember”.
– A leghalványabb fogalmam sincs, hol kezdjem.
SouSmith felmordult, és ledobta magát az egyik bőrfotelbe az ajtóhoz közelebb lévő kandalló mellett.
– Ébressz fel, ha végeztél.
– Te aztán nagy segítség vagy.
Mire Adamat kiismerte Charlemund indexelési módszerét, a bokszoló már hangosan horkolt.
 Uszkan küldött neki egy listát tizenkét könyvvel, amelyeknek talán hasznát veheti. Adamat azokkal
kezdte: megkereste, majd egy asztalra hordta őket a könyvtár közepén. Amikor mindet összegyűjtötte,
gyorsan átfutotta az összes oldalt, hogy bevésődjenek az emlékezetébe, és később alaposabban is
tanulmányozhassa őket, közben pedig az „árnyék” szót kereste.
Kilenc órára végzett az első tucat könyvvel, és kissé feszülten fordította figyelmét a sok ezer többi felé.
Fortélyának köszönhetően döbbenetes sebességgel ment végig a könyvtáron másokhoz képest, de neki
ez is frusztrálóan lassúnak tűnt. A gyűjteményt az írók neve szerint rendszerezték, de ez vajmi kevés
segítséget jelentett. Kénytelen volt egyértelműen vallásosnak tűnő könyveket és olyan szerzőket keresni,
akiket a nevük alapján felismert mint tudósokat. Kiválasztott egy újabb tucat könyvet, és elkezdte azokat is
átnézni.
Négy órára már a harmadik kupacnál járt. SouSmith felébredt, majd ismét elaludt, és a megnyúló
árnyékok jelezték Adamatnak, hogy már nem sokáig tud napfénynél olvasni.
– SouSmith – rázta meg a bokszoló vállát.
A férfi kinyitotta az egyik szemét.
– He?
– Van gyufád? Meg kell gyújtanom a lámpásokat.
– Nincs. – Lehunyta a szemét.
Adamat felsóhajtott. SouSmith-nek itt nem sok hasznát fogja venni. Még egy hétig foglalkoztatni fogja a
testőreként, de az igazi veszély már elmúlt, és ezt SouSmith is tudta. Azt is tudta, hogy a számláját Ricard
állja. Adamat nem hibáztathatta a henyéléséért.
– Megkeresem az egyik inast.
SouSmith mordult egyet.
Adamat emlékezett rá, hogy a füstöt az északi szárny egyik kéményéből látta gomolyogni. Maga elé
képzelte a kúria felépítését, és felidézte a Charlemund elleni csatát követő rövid házkutatását. Az északi
szárnyhoz tartozott egy bálterem és egy obszervatórium, továbbá az étkező, a konyhák és az inasok
szállása.
Ott volt a legnagyobb esélye gyufát találni. Talán még a könyvtár kandallóját is begyújtják neki.
Fogta a kalapját meg a sétapálcáját, és megindult a főfolyosón. Megmászta a lépcsőt az előtérben, majd
az emeleti folyosón át eljutott a cselédek szálláshelyére. Érezte, hogy a háznak ez a része melegebb, és
azon kapta magát, hogy nagyon vágyik egy kandalló hőjére. Az ősz hidege jobban beette magát erre a
helyre, mint hitte.
Több cselédajtón is bekopogott, de sehonnan sem kapott választ. Három ajtót nyitva talált, és látta,
hogy laknak a szobákban, de éppen senki sem tartózkodott bennük.
Frusztráltan indult meg a cselédlépcsőn a konyhák felé, és a földszintre érve hangokat hallott. Végre!
Hátulról lépett be a konyhába, egy hatalmas, harminc lépés hosszú helyiségbe, és meglepve tapasztalta,
hogy a minimális létszámú személyzet dacára igen jól felszerelt. A mennyezetről fűszernövények lógtak, a
– nem mellesleg leporolt – polcokon konzervek és gabonazsákok sorakoztak, melyeket nem háborgattak
rágcsálók. Egy fehér kötényt és magas fehér kalapot viselő alak énekelt magában a helyiség másik
végében, az egyetlen bekapcsolt tűzhely előtt.
– Elnézést – szólította meg Adamat.
Az alak megfordult, és amikor a felügyelő meglátta a profilját, a lábát hirtelen ólomsúlyúnak érezte.
Mindkét kézzel megragadta a sétapálcáját, és csavart rajta egyet, hogy kihúzza belőle a kardját. Kiszáradt
szájjal szegezte a kard hegyét a szökevény fő-diocelre, Charlemundra.
– Maga – sziszegte.
Charlemund szemöldöke felszaladt. Kötényét liszt koszolta be, kezében kenyértésztát tartott.
– Óh, igen?
Adamat szóra nyitotta a száját, de nem igazán tudta, mit is mondhatna. A fő-diocel gazember és
hazaáruló volt, és kétszer is megsebesítette Adamatot a legutóbbi találkozásukkor. De úgy tűnt, most
fegyvertelen. És mintha jobban meglepte volna Adamat látványa, mint a felügyelőt az, hogy itt találta őt.
– Tegye le a kenyértésztát.
– Rendben.
– Várjon! Mégse. Fogja csak tovább. Tartsa ott a kezét, ahol látom.
– Rendben. – Charlemund lassan gyúrni kezdte ujjaival a tésztát.
– Hagyja abba.
– Jobb szeretném, ha nem menne kárba a cipó.
– Rohadtul nem érdekel! – Adamat szavai kiáltásként hasítottak a levegőbe. Izzadság csurgott végig a
hátán.
Charlemund ráhunyorgott, de közben továbbra is gyúrta a tésztát.
– Találkoztunk már?
– Ez meg miféle kérdés? Többször is találkoztunk. – Adamat szíve a torkában dobogott, de a
bosszúsága kezdett felülkerekedni az idegességén. Hiszen ez Charlemund, nem igaz? Felszedett vagy
tizenöt kilót, mióta legutóbb látta, és pár hónap alatt az nem kevés, de egyébként ugyanaz az ember.
Hacsak Charlemund nem alkalmazta egy rokonát a konyhában.
És jól hallotta, hogy az előbb énekelt magában?
Charlemund láthatólag elgondolkodott, szeme valahová Adamat válla fölé fókuszált.
– Ó, igaza van. Valóban találkoztunk. – Elfintorodott. – Nincs túl jó viszonyban ezzel a testtel. Őszinte
elnézését kérem. Engedje meg, hogy segítsek.
– Hogy segítsen?
– A kutatásában. Egy könyvet keres. Azt hiszem, az Összefoglaló istenekről és szentekről lesz az.
Főleg babonával és ostobasággal van tele, de választ ad a kérdésére. A könyvtárban van, az északnyugati
sarokban. Úgy egy méterre SouSmith könyökétől, ami azt illeti.
Adamat kardot tartó keze megremegett. – Ezt meg mégis honnan tudja?
Charlemund elvigyorodott.
– Csak igyekszem jó házigazda lenni. Megkínálhatom valamivel?
– Mégis mivel?
– Étellel. Tegnap csináltam egy kis töklevest. Talán maradt még belőle.
Tamás a déli nappal az arcán állt Budwiel falainak rommá lőtt tetején. Az egész teste fájt, a lába
lüktetett, a bőre feszült a varratok miatt. Egy vágás viszketett az arcán, és folyton emlékeztetnie kellett
magát, hogy ne vakargassa, mert akkor sosem gyógyul be.
A deliv hadsereg Kelly-zöld egyenruhák kígyójaként közeledett a főúton, majd beért a falon kívül
állomásozó adrói katonák hatalmas táborába. Tamás emberei a díszegyenruhájukban sorakoztak fel az út
mentén a deliv szövetségesük iránti tisztelet kifejezéseképpen. A sereg elején Sulem és a királyi társasága
lovagolt – ebből a távolságból Tamás lőportransz nélkül is látta a lobogóikat –, a menet ütemét dobok
biztosították.
– Uram.
Tamás a mellé lépő fiatal tizedesre pillantott.
– Igen?
– Olem ezredes látni kívánja önt.
– Azonnal küldje fel. – Megvárta, hogy a tizedes eltűnjön, aztán nekirogyott a mellvédnek, és
megkönnyebbülten felsóhajtott. Olem életben van. Jó hír. Túl sok értékes férfi és nő halt már meg az
elmúlt hetekben.
Pár másodperccel később valaki megállt mögötte a kőlépcsőn, majd Olem lépett oda hozzá az
erődfalon. Arca fekete és kék színekben játszott, és számos seb éktelenkedett a nyakán és a kezén. Kissé
megrogyva állt, vállai beestek, és Tamás látta rajta, hogy komoly kínokat él át. Sokszor találkozott már
ezzel a testtartással hosszú pályafutása során. Olyan emberekhez tartozott, akiket keményen
megkorbácsoltak. Tamás inkább nem is akarta tudni, milyen látványt nyújthat Olem háta az egyenruhája
alatt.
Percek teltek el csendben, aztán Tamás érmék csengéséhez hasonló, halk hangot hallott. Lenézve látta,
hogy Olem ezredesi rangjelzése hever a köveken.
– Kudarcot vallott a küldetésével? – kérdezte.
– Nem alakultak jól a dolgok, uram.
– Kudarcot vallott?
– A varázsrontó halott. Az embereit megöltük vagy elfogtuk.
Tamás felvette a rangjelzést, és Olem felé nyújtotta.
– Ha megpróbálja még egyszer visszaadni, feldugom a seggébe – közölte a testőrrel.
– De...
– Többször nem figyelmeztetem.
Olem visszatűzte a rangjelzést a hajtókájára. Tamás a szeme sarkából odasandítva látta, hogy felkötött
keze miatt küszködik a tűvel. Az arca egyetlen nagy zúzódásnak tűnt, szemöldökét és ajkait több tucatnyi
varrat tartotta egyben. Egyik fülcimpájának alja hiányzott.
– Pokolian fest – jegyezte meg Tamás minden szemrehányás nélkül.
– Maga sem néz ki túl jól, uram.
– Voltam már jobban is. – Tamásnak a csatával kapcsolatos emlékei a vér és acél ködébe vesztek, és
azt sem tudta felidézni, hogyan szerezte a sebei felét, fel tudta azonban idézni több száz szeme láttára
meghalt emberének arcát. Most jó ideig rosszul fog aludni.
– A jelentésem kicsit késni fog. Bal kézzel nem tudok írni.
– Ne aggódjon miatta.
– Jelenthetek most, szóban, ha akarja.
– Később. Várjon. Hogy állt helyt a Kiváltságos lány?
– Nagyon jól. – Olem habozott. – Keveset tudok a mágiáról, de Borbador Kiváltságos szerint hatszáz
év múlva ő lesz a legerősebb adrói varázsló.
– Bo hajlamos a túlzásokra.
– A lány felgyújtott egy varázsrontót, uram. Mágiával. Legalábbis Bo azt mondta.
 – Ez... figyelemreméltó. – Tamás emlékezett Tániel jelentésére a varázsrontó Gothen haláláról. Egy
Kiváltságos ölte meg, akiről később kiderült, hogy a Predeii-ek egyike. Tamás nehezen hitt azoknak a
szavaknak, és nehezen hitt ezeknek a mostaniaknak is, de túl fáradtnak érezte magát, hogy kételkedjen
Ölemben. Elvégre olyan dolgokat látott az elmúlt tíz hónapban, amelyek alapjaiban rázták meg a
Kilenceket.
Egyszer csak rájött, hogy Olem még mindig beszél, mire egy legyintéssel elhallgattatta.
– Elég. A többit majd később.
– Természetesen. Gratulálok a győzelméhez, uram.
– Még nem végeztünk.
– Uram?
Tamás lehalkította a hangját.
– A tűzszünet alatti támadást nem Ipille követte el. Hanem Claremon-te emberei álruhában.
– Lenyomjuk a torkán a cipőjét, uram. – Olem tekintete megkeményedett, épen maradt keze ökölbe
szorult.
Tamás visszapillantott az adrói tábor és az érkező deliv menet felé. Egy trombitás haladt a hadoszlop
elején, a hangja az idegeire ment.
– Pontosan ezt szándékozom tenni.
Végignézett a közeledő meneten, és úgy tippelte, Sulem ötezer embert hozhatott magával. Seregének
maradéka nyilván északon táborozik az elfogott kez dandárokkal. Azon tűnődött, hány embert veszíthetett
Deliv a csatájukban.
– Úgy néznek ki, akár a hódító hősök – jegyezte meg Olem némi keserűséggel a hangjában.
– Okkal. Összecsaptak a kez sereg nagyjával tőlünk északra. Bizonyosan maga is áthaladt a csatatéren
idefelé.
– Távolról láttam.
– Az ő figyelemelterelésüknek köszönhetően tudtuk bevenni a várost.
– Megkockáztatom, hogy maguknak sokkal könnyebb dolguk volt. A Nagy Hadsereg nem falak mögött
rejtőzött Ipille személyes testőrsége támogatásával.
Tamás ezt nem vitatta.
– Szükségem van rájuk, Olem. A katonáikra és a Kiváltságosaikra.
– Uram?
– Közel hétezer kez katonát ejtettünk fogságba tegnap. Alig több mint hatezer maradt életben. Még a
legjobb embereimmel sem tudom fenntartani a békét. Terjednek a hírek a Kez által Budwielban elkövetett
atrocitásokról, és minden éjjel bosszút állnak rajtuk. A lehető leggyorsabban át kell adnom a foglyokat
Ipille-nek, különben egy se marad belőlük.
– Megteszem, amit tudok, hogy rendet vágjak az emberek között, uram.
– Tartalékolja az erejét. Reggel indulunk Adopestbe.
– Nem marad itt a béketárgyalásokra?
– Tudnom kell, mi történik Adopestben. Claremonte valami nagybani játékot űz, és nekem valahogy
véget kell vetnem neki. Gondoskodni fogok róla, hogy feleljen a tűzszünetet megzavaró támadásáért, de
óvatosan kell csinálnom. Az ő kezében van a fővárosom... lényegében kést szorít a torkunknak. Nem
tudom, harcba kell-e szállnom vele, hogy elüldözzem, vagy másféle céljai vannak. – Tamás megrázta a
fejét. – Arbor tábornokot hagyom itt parancsnoknak. A tárgyalások a legjobb esetben is hónapokig
húzódnak majd. Ha egyszer Ricard Tumblar összekapart valami polgári kormányzást, ideküldetek vele egy
delegációt.
– Értem, uram. Deliv segít nekünk Adopest ügyében?
– Sulemnek nincs miért harcolnia Brudániával. Magunk vagyunk.
– Sajnálatos.
– Én is így gondolom.
– Vannak parancsai a számomra, uram?
– Keressen egy deliv Kiváltságost, és gyógyíttassa meg magát. Szükségem van magára. Lehet, hogy
sokat kell még ölnünk, mire ez az egész véget ér.
 45.

FEJEZET

Adamat átvágott a Laughlin téren összegyűlt sűrű tömegen a város északi felén.
Gyönyörű őszi nap volt, alig pár felhővel az égen, és bár a szél feltámadt, Lord Claremonte
Kiváltságosai mágikus esernyővel óvták tőle a teret uruk legfontosabb nyilvános szerepléséhez az
Adopestbe érkezése óta. Adamat úgy látta, több mint ötezer ember gyűlt össze Claremonte beszédéhez –
és legjobb, egyben állítólag legnagyobb szponzorának ígért bejelentéséhez.
Claremonte majdnem egy órája beszélt, mire Adamat megérkezett, és a tömeg élénk figyelméből meg a
rendszeres örömkiáltásokból úgy tűnt, elemében van.
Claremonte egy fapódiumon szónokolt, amelyet a tér déli végén állítottak fel. Adamatnak el kellett
ismernie, hogy ragyogóan fest legszebb öltönyében és kabátjában, ahogy hangsúlyosan gesztikulálva
alapvető adóreformot és több közszolgáltatást ígér, illetve azt, hogy nemzeti múzeumot nyit az Égbolt
Palotában.
Miután húsz percen át furakodott előre, és sorba kapta a könyököket a bordái közé, Adamat letett róla,
hogy közelebb jusson a pódiumhoz. Visszavonult a második legjobb helyre – egy magaslati járdára a tér
keleti oldalán, melyet főleg diákok és boltosok töltöttek meg, akik a mögöttük sorakozó üzletekről
megfeledkezve figyelték a beszédet mondó Claremonte-ot.
Adamat innen jól látta a pódiumot, és ami még fontosabb, jól látta a mögötte álló sátrat is. Kétségkívül
árnyékos várakozóhelyként szolgált Claremonte legfontosabb, szintén beszédre készülő támogatóinak,
amellett pedig rejtekhelyül a Lord új szponzorának.
Adamat azon tűnődött, vajon be tudna-e surranni hátulról, hogy vessen egy pillantást abba a sátorba, de
elvetette az ötletet. Claremonte erősen őriztette – minden lehetséges helyen brudániai katonák álltak
körülötte.
Az egyik katona épp leszidott egy fiatal fiút, aki valószínűleg ugyanazon elgondolásból merészkedett a
sátor közelébe, amely Adamatban is felmerült.
A város hetek óta Claremonte rejtélyes szponzoráról susmogott.
A beszéd kevéssé érdekelte Adamatot, így csak fél füllel hallgatta a nagy bejelentést, miközben a
tömeget fürkészve próbálta felmérni Claremonte támogatottságát. Az első sorokban akadtak buzgó hívők,
akik szinte minden szavát megtapsolták. Talán fizetett közönség, talán igazi.
A gazdag adományozók erkélyes szobákat béreltek ki az alkalomra a tér északi oldalát határoló
házakban, Claremonte mögött. A tömeg nagyját munkás férfiak és mindenféle nők alkották.
Adamatnak úgy tűnt, Claremonte-nak mindenféle társadalmi rétegben akadtak támogatói, de főleg a
közemberek körében, ami nagy kár. Ez ugyanis azt jelentette, hogy Ricard pozíciója a szakszervezetek
vezetőjeként nem jelent olyan sokat, mint hitték.
 A felügyelő jó pár ismerős arcot látott a tömegben. Kormányhivatalnokokat. Katonákat. Sok
alacsonyabb rangú nemest, akik megúszták Tamás tisztogatását. Tovább pásztázta az embereket, amíg meg
nem akadt a szeme egy különösen érdekes alakon.
Egy sötét hajú, keskeny arcú nőn fekete nadrágban és ahhoz illő kabátban. Közönyösen, kezét a háta
mögött összekulcsolva állt a tömegben, mit sem törődve a körülötte lévők ujjongásaival. Riplasznak
hívták, és az eunuch hónapokkal ezelőtti halála után ő lett a Tulajdonos jobbkeze. A pletykák szerint a
pozíciója nem számított véglegesnek. Még.
Adamatnak nem maradt ideje a jelenlétén tűnődni. Claremonte egy különösen hosszú tapsvihar után
lecsendesítette a tömeget, és így szólt:
– Hölgyeim és uraim, örömmel, sőt nagy megbecsüléssel jelentem be Adró egyik vezető polgárát és új
kormányom egyik megalapítóját mint legfontosabb szponzoromat: Ondrausz, az Ispán Adopestből!
A közönség soraiban többen is döbbenten kapkodtak levegő után. Adamat szája is tátva maradt, és a
következő pillanatban valóban Ondrausz, az Ispán bukkant fel a Claremonte mögötti sátorból. A lehető
legszebb öltönyét viselte, mellzsebéből aranylánc lógott ki. Fellépett a pódiumra, Claremonte pedig
félreállt, és csendet kérve emelte fel a kezét.
Ondrausz elővette a zsebéből a szemüvegét, a hóna alól pedig talán egy főkönyvet, majd letette maga
elé a szószékre. Aztán alaposan végignézett a tömegen.
Adamat agya zakatolt. Mire készülhet Ondrausz? Hiszen ő Tamás megmaradt tanácsának egyik, nem is,
két tagja. Hát nem tudja, hogy Tamás ezért ki fogja tekerni a nyakát? Ismét megkereste a tekintetével
Riplaszt. Adamat azon kevesek közé tartozott a Kilencekben, akik tudják, hogy Ondrausz és a Tulajdonos
ugyanaz a személy, de fogalma sem volt, mi köze ennek ehhez a szituációhoz.
Pedig valami köze bizonyosan van.
Ondrausz megköszörülte a torkát, hangját Kiváltságos mágia erősítette fel.
– Barátaim és szomszédaim. Azért vagyok ma itt, hogy elmondjam, támogatom Lord Claremonte
törekvéseit, hogy elnyerje Adró miniszter-elnöki posztját. Nem vagyok nyilvánossághoz szokott ember,
ahogy azt alighanem önök is tudják, de ezt a kampányt elég fontosnak tartottam ahhoz, hogy ne csak
megmutassam az arcom, de egyenesen kiálljak Lord Claremonte mellett.
Adamat teljesen ledöbbent. Hogy Ondrausz nem egy nyilvánossághoz szokott ember, az nem kifejezés.
Soha, egyszer sem jelent meg róla kép az újságokban, pedig ő Adró egyik leggazdagabb és
legbefolyásosabb embere. Adamat tudta, hogy ez azért van, mert titokban alvilági vezér, de a legtöbben
egyszerűen csak visszahúzódónak tartották. Ha van valami, ami nagy figyelemre számíthat Lord
Claremonte kampányában, akkor az ez.
Ricard hihetetlenül dühös lesz.
– Elvégeztem a szükséges számításokat – mondta Ondrausz. – Kikalkuláltam Adró pénzügyi jövőjét, és
állíthatom, hogy Lord Claremonte beígért reformjai és törvényei jelentik a legjobb utat az országunk
számára, és higgyék el, tudok egy s mást a pénz természetéről. – Ondrausz mögött Lord Claremonte
valósággal sugárzott, és magasba emelt kézzel kért tapsot.
Mire készül, kérdezte magában Adamat. Lehet, hogy Ondrausz tényleg átállt a kampány másik oldalára?
Ekkor nyugtalanság támadt a tömegben, de Adamat hiába kereste a forrását, es az emberek újabb
tapsviharban törtek ki Ondrausz szavaira.
– Ha Lord Claremonte-ot megválasztják, ígérem, hogy...
 Ondrausz hirtelen elhallgatott, mert egy férfi felvetette magát a pódiumra. Katonák rohantak felé,
miközben felállt, és a közönség riadalmától kísérve előhúzott egy pisztolyt.
Három dolog történt egyszerre: A fegyver elsült, a golyó elszállt Ondrausz és Claremonte feje fölött, és
a pódium mögötti épületbe csapódott. Claremonte egyik Kiváltságosa táncoló ujjakkal lendült előre, és a
mágiája véres cafatokra szaggatta a támadót. Közben valahonnan Adamat feje fölül újabb lövés dördült.
Lord Claremonte épp akkor esett össze vért spriccelve, amikor megkezdődött a sikoltozás. Mágia
hasított a levegőbe, és elpusztította az Adamat mögötti épület tetejét. A felügyelőnek le kellett ugrania a
járdáról, hogy elkerülje a kő– és fatörmelék zuhatagát.
Lehajolva, tekintetét az égre szegezve eredt futásnak, szemben a pánikba süllyedt tömeggel. Az emberek
azonnal fejetlen menekülésbe kezdtek, lökdösték és sodorták Adamatot, aki megállt, hogy felsegítsen egy
idős nőt. Aztán ismét megindult a tömeggel szemben.
Mindenki kiabált, az egész tér kaotikus őrületbe fulladt. Újabb lövések dördültek, majd pedig mágikus
robbanások hallatszottak, és Adamatnak fogalma sem volt, hogy a pódiumot támadják, vagy' Claremonte
emberei vágnak vissza.
Sikerült odaérnie, ahol legutóbb Riplaszt látta. Erővel, könyökkel, káromkodva és. kiabálva küzdte át
magát a csődületen. Hol lehet a nő? Elmenekült? Ha igen, hová? Adamatnak az az érzése támadt, hogy a
Tulajdonos tervét látta megvalósulni. Ha Riplasz a tömeg áradatával együtt halad, akkor valahol előtte
kell lennie.
Kitört a főutcára, és bevetette magát az első sikátorba, hogy kijusson a káosz közepéből. Levegőért
kapkodva indult meg a járdán, mígnem egy ismerős fekete kabáton akadt meg a szeme. Kisebb
erőfeszítésébe telt átvágni az utcán, de aztán meglátta a menekülő emberek mellett sétáló Riplaszt.
Adamat elkapta a könyökét, mire hirtelen nekinyomódott egy üzlet kirakatának, a nő alkarja a torkának
feszült, és valami éleset érzett a bordáin.
A nő tekintete az övébe fúródott.
– Riplasz – szólalt meg. – Én vagyok az, Adamat felügyelő.
– Tudom, ki maga, felügyelő. – Lassan elengedte.
Adamat leporolta a kabátját. A nő sétált tovább, kocogva kellett utolérnie.
– Látnom kell őt – mondta.
– Őt? – kérdezte Riplasz ártatlanul.
– Őt.
– Nos. – A nő az állát vakargatta. – Ez bonyolultabb, mint hinné. Az uram igencsak elfoglalt manapság,
és...
– Most, Riplasz! Nemzetbiztonsági ügyről van szó! Vagy jobban örülne, ha házhoz mennék?
Riplasz hirtelen megtorpant, és felé fordult.
– Legyen óvatos, felügyelő.
– Óvatos vagyok. Hallani akarja majd a mondandómat, maga pedig már ismer annyira, hogy tudja, nem
hazudnék ilyesmiről.
– Remélem, nem fogja megbánni. Jöjjön velem.
Adamatot két órán át kocsikáztatta a városban a Tulajdonos két fogdmegje, és addig nem vehette le a
szemfedőjét, amíg már ott nem állt az alvilági vezér főhadiszállásának előterében.
Amikor elengedték, leporolta a karját, levette a szemfedőt, és odadobta az egyik fogdmegnek.
 – Így nem lehet ügyeket intézni – jegyezte meg.
– Sajnálom, felügyelő. Riplasz parancsa – válaszolta az egyik férfi.
– Mindenkinek bekötik a szemét, aki idejön? Hogy a pokolba intéznek így bármit is?
– Nem mindenkinek. De maga mégiscsak egy felügyelő, felügyelő. Örüljön, hogy nem kapott étert az
arcába.
– Köszönöm, tényleg örülök. Legutóbb kaptam. És most látnom kell az urukat.
Az egyik fogdmeg biccentett a másiknak, aki erre végigment a hatalmas épület egyik folyosóján. Ahogy
Adamat utóbbi ittjártakor, most is az az érzése támadt, hogy nem egy alvilági vezértől elvárt
bűnbarlangban van, hanem egy vállalkozás központjában. A márványpadló csillogott, a falat frissen
festették, a gyertyatartók ragyogtak. Könyvelők rohangáltak ide-oda, közben nagydarab, mogorva
gengszterek ólálkodtak a sarkokban.
Már épp harmadszor is rá akart nézni az órájára, amikor a második fogdmeg ismét felbukkant, és
odaintett neki egy „na jöjjön” gesztussal. Adamat követte a folyosón egy jelöletlen ajtóhoz. A fogdmeg a
tekintetét elfordítva, háttal állva nyitotta ki az ajtót, majd miután Adamat belépett rajta, becsukta mögötte.
Adamat ugyanazt a szép faburkolatot és ugyanazokat a dekorációkat látta, mint legutóbb. Csak a
szőnyeget cserélték ki – ezt érdeklődve vette tudomásul. Az asztalt még mindig egy védőfal takarta el, de
a Tulajdonos „tolmácsának” széke ezúttal üresen állt.
Ondrausz, az Ispán kilépett a védőfal mögül, majd helyet foglalt a fordító székében, és intett
Adamatnak, hogy üljön le vele szemben.
– Azt hiszem, eltekinthetünk a szokásos eljárástól, ugye, felügyelő?
– Igen.
– Helyes. A titoktartás természetesen elengedhetetlen ebben a játékban, de el kell ismernem,
megkönnyebbülés, hogy olyasvalakivel beszélhetek, aki tudja, ki vagyok. Szegény eunuch halála után már
csak három ilyen ember maradt.
– Gondolom, Riplasz közéjük tartozik.
– Igen. Ő és a fordítóm az egyetlenek. – A szavakban nem rejlett semmiféle fenyegetés, de Adamat
figyelmét nem kerülte el, hogy ha Ondrausz valaha el akarja pusztítani titkos identitását mint Adró alvilági
ura, mindössze három embert kell megölnie hozzá. – És most – folytatta Ondrausz. – Miért kellett olyan
sürgősen találkoznia velem?
– Ott voltam Claremonte mai beszédénél.
– Valóban? – Ondrausz előrehajolt, két kezének ujjait összeérintette az álla alatt. – És mit gondol?
– Azt gondolom, hogy Tamás visszatérésének hírét figyelembe véve érdekes karrierdöntést hozott.
Ondrausz a szemét forgatta.
– Azt hiszi, ennyire ostoba vagyok? Ezért van itt? Kíváncsi, miért szponzoráltam a néhai Lord
Claremonte-ot? Egyre inkább feléli a jóindulatomat, Adamat. Főleg azzal együtt, hogy maga miatt halt meg
az eunuchom. – A felügyelő kiérzett némi önelégültséget abból, ahogy Ondrausz a „néhai” szót kiejtette, és
ettől támadt egy gondolata.
– Azt mondja, „néhai”? Tehát meghalt?
– Látta a merényletet, vagy nem?
– Lehet, hogy támogatta, de nem úgy fest, mint akit megrázott a halála.
– Mert természetesen én rendeltem el a megölését.
 Adamat felnevetett.
– Maga? Akkor miért támogatta egyáltalán?
– Ó, drága felügyelőm. Milyen naiv gondolat. Nem egyszerűen csak támogattam Claremonte-ot.
Kinevezett engem a miniszterelnöki helyettesének. Sajnos a beszéd már nem juthatott el erre a pontra, mert
az embereim kicsit elhamarkodottan cselekedtek. De a papírmunka ettől függetlenül kész. A kinevezésem
hivatalos.
– És most, hogy Claremonte eltűnt az útból, maga léphet a helyére.
– Gyanítom, a holnap reggeli újságokban már benne lesz.
– És mit szól majd ehhez Tamás tábornagy? Úgy hallottam, reggelre megérkezik.
– Valóban. És szerintem sokkal boldogabb lesz, hogy Ricard és én indulunk egymás ellen, nem pedig
Ricard és Claremonte.
Adamat felhorkantott.
– Ebben biztos vagyok. De maga egy visszahúzódó személyiség. Miért akar miniszterelnök lenni? Miért
most?
– Az ember változik. Tudja, hogy van ez. A miniszterelnöki pozícióm sok előnnyel járhat a Tulajdonos
számára. Vagy talán annyira élvezni fogom az ország vezetését, hogy a Tulajdonos egyszerűen feledésbe
merül.
– Az Ispán megvonta a vállát. – Ki tudja?
Adamat elővett egy könyvet a kabátzsebéből.
– Szerintem van egy kis problémája.
– És mi lenne az?
A felügyelő feltartotta a könyvet.
– Ez az Összefoglaló istenekről és szentekről. Egy nagyon régi könyv. A Sötétedés alatt írták, azután,
hogy Kresimir elhagyta a világunkat. Állítólag. Amennyire tudom, többnyire babonás badarságokkal van
tele, de egyvalamire azért felkaptam a fejem. – Megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett. – „Lord Brude,
Brudánia szentje és istene oly szempontból tűnik ki testvérei közül, hogy nem vet árnyékot. Úgy tartják, az
árnyéka a másik arca: e sajátos mágikus állapotnak köszönhetően két különböző testet birtokol, Lord
Brude így valójában nem egy, hanem két különböző isten.” – Adamat becsukta a könyvet.
Ondrausz türelmetlennek tűnt.
– Mi köze ennek hozzám?
– Lord Claremonte-nak nincs árnyéka.
– Ne szórakozzon! Azt állítja, hogy ő a Brude nevű isten?
– Igen.
– Tisztában vagyok vele, hogy különös időszaka ez a történelmünknek, és hogy a lehetetlen nagyon is
lehetségessé vált, de ez egy meglehetősen vad következtetés öntől, felügyelő.
– Annyira azért nem vad. Egy isten megerősítette.
– Valóban? – Ondrausz a szemét forgatta.
– Igen. Adom isten.
Szemmel láthatóan nem győzte meg az ispánt.
– Ha jól tudom, ő halott. A jelentések szerint Kresimir megölte.
– Nagyon is él. – Adamat előrehajolt. – Nem hiszem, hogy ilyen könnyű megölni egy istent.
 Ondrausz felhorkant.
– Ha igaza van, akkor Claremonte még mindig él. Elküldtem egy emberemet a kórházba, hogy kiderítse.
Nemsokára megtudjuk. – Valaki háromszor kopogott az ajtón: halkabban, hangosabban, majd ismét
halkabban. – Jöjjön – szólt ki Ondrausz.
Adamat felismerte a Tulajdonos tolmácsát, egy szigorú külsejű, kifejezéstelen arcú nőt, hóna alatt egy
félig kötött anyaggal.
– Mi hír? – kérdezte Ondrausz.
– Menekülnie kell.
– Hogyan?
– Kiváltságosok vannak az utcán – mondta a nő továbbra is kifejezéstelen arccal. – És brudániai
katonák. Már harminc másodperce sincs.
Ondrausz úgy ugrott talpra, mintha feleilyen idős lenne.
– Kifelé, el innen! – A nő elrohant, és magára hagyta Adamatot Ondrausszal. – Felügyelő úr, maga
jöjjön velem! – Az ispán az asztala mögötti kandallóhoz lépett, félig elfordította foglalatában az egyik
gyertyatartót, majd megemelte a kandallópárkány egy szilárdnak tűnő darabját. Kattanás hallatszott, majd
hirtelen egy panel vágódott ki a kandalló mellett.
– Befelé.
Adamat követte az utasítást, és behajolt az alacsony, de rendszeren használt átjáróba. Amikor Ondrausz
bezárta mögöttük a panelt, hirtelen sötétség borult rájuk.
– Gyorsabban – sürgette Adamatot az ispán. – A Kiváltságosok észlelni fogják a mozgásunkat. Ha
sokáig vesződünk itt, megsejtik, kik vagyunk. Vigyázzon, hová lép.
A figyelmeztetés ellenére Adamat megbotlott, és majdnem lezuhant egy lépcsőn. Lesietett a majdnem
harminc lépcsőfokon, és a levegő hideggé, nyirkossá vált. Pocsolyákon gázoltak át, és Adamat egy sikoly
összetéveszthetetlen hangját hallotta odafentről. Aztán valami nagy szakadást és reccsenést, melyet
további sikolyok és pisztolylövések követtek.
– Gyorsan! – bökte Ondrausz keményen hátba a görnyedt felügyelőt, és bő száz méteren át hajtotta
előre. Az átjáró kőből készült, vagy háromcentis víz állt az alján, és Adamat meg nem tudta volna
mondani a sötétségben, hogy hol ér véget.
– Felfelé – szólt rá hirtelen Ondrausz.
Adamat a következő pillanatban lépcsőt érzett a lába alatt, és csak szedte a fokokat, amíg lassan ki nem
tudott venni valamilyen fényforrást.
– Vigyázzon a fejére.
– Mi... au! – Adamat beverte a fejét egy deszkába, majd felnyúlt, hogy eltolja az útjából a csapóajtót.
Egy szalmától és gazdag, füves lótrágyától szagos pinceszerűségben kötöttek ki. Felhaladtak még egy sor
falépcsőn, és egy istállóba jutottak.
– A hintómba – mondta Ondrausz. – Kocsis! – kiáltott fel.
A következő pillanatban Ondrausz hintója kilőtt a fénybe, hogy belerobogjon Adopest utcáinak
hétköznapi forgalmába.
Adamat megkönnyebbült sóhajjal, zakatoló szívvel dőlt neki a hintó falának.
– Itt forduljon be! – kiáltott fel Ondrausz.
A kocsis engedelmeskedett, és a hintó elzötykölődött egy kicsi, de gondozott udvarba és egy
háromemeletes téglaépületbe torkolló utca előtt. Az udvart katonák lepték el, a ház homlokzatát mágia
tépte le, a tető lángokban állt. Holttesteket húztak ki belülről – néhány brudániai katonát, de főleg a
Tulajdonos fogdmegjeit.
– Mindig készenlétben tart egy hintót? – kérdezte Adamat, ahogy elhajtottak a Tulajdonos
főhadiszállása mellett, és elvegyültek az utcán.
– Hármat is. – Ondrausz szeme az ablakhoz tapadt, közben a fogait csikorgatta. – Több évtizednyi
munkám lett oda. Elkaphatták az egyik hadnagyomat.
– A banknegyedben vagyunk – állapította meg kissé meglepetten Adamat, ahogy felismerte a főutcát.
– Természetesen. Hiszen itt dolgozom... mármint én, Ondrausz, az Ispán. Mégsem lehetek a rohadt
város másik végén. – Ondrausz kétszer kopogott a hintó tetején, mire az félreállt az úton. A kocsis leszállt,
és kinyitotta az ajtót. – A tanács holnap négy órakor találkozik Tamás tábornaggyal. Legyen ott, hogy
elmagyarázza neki az elméletét Claremonte-ról. És legyen egy kicsit meggyőzőbb, mint az imént.
Adamat kilépett, és az ajtó becsapódott mögötte. Tátott szájjal fordult meg, de a hintó már elindult.
Pár másodpercig csak állt ott, aztán leintett egy bérkocsit. Volt egy olyan érzése, hogy Tamás jobban
hisz majd a híreknek, mint Ondrausz.
 47.

FEJEZET

Tamás katonái Adopest falaitól bő három kilométerre állították fel a táborukat.
A tábornagy fáradt tekintettel fürkészte a várost, és megjegyezte magában a Kresim Katedrális egykor
oly hangsúlyos tornyainak hiányát. Most a Cobolyfog börtön fekete csúcsa emelkedett a város fölé, és
mintha a tavaly tavaszi földrengés óta még jobban megdőlt volna. Ezt majd meg kell említenie a
tanácsnak. Lehet, hogy le kell bontani az épületet, még mielőtt összedőlne.
– Néha, amikor hadjáraton vagyunk, messze szeretett földünktől – szólalt meg –, könnyű megfeledkezni
róla, hogy miért is harcolunk egyáltalán. – Az Adotenger könnycseppjének csücskében békésen elterülő
városra mutatott. – A hazatérés mindig emlékeztet rá.
– Gyönyörű látvány, uram – értett egyet Olem. A deliv Kiváltságosok segítségének köszönhetően a
testőr szépen rendbe jött, de Tamás tudta, hogy beletelik egy kis időbe, mire ismét ruganyosán fog járni. –
Vannak még parancsai a fiúknak?
– Nagy területre húzzák szét a tábort. Nem szeretném, ha a Kiváltságosok esélyt kapnának, hogy több
mint egy dandárnyi katonát kiirtsanak egyetlen meglepetésszerű támadással.
Olem a szeméhez emelte a látcsövét.
– Nem úgy tűnnek, mint akik harcra készülnek. Bár gyűlik a tömeg a falakon, de csak pár brudániai
katonát látok.
– Az nem jelent semmit. Nagy területen táborozzanak le, és a megmaradt lőpormágusaimat állítsák
őrségbe. Ha egy Kiváltságos másfél kilométerre megközelíti a tábort, és nem fehér zászló alatt lovagol,
eresszenek golyót a szeme közé. És rendeljen ki mellém egy őrséget. Bemegyünk.
– Igenis, uram.
Harminc perccel később Tamás kilovagolt a táborból, és Adopest délnyugati kapuja felé indult. Az
őrségét hatvan embere alkotta: Olem legjobb puskamesterei, továbbá Nila, Bo és Gavril. Tamás nem
szívesen ment bárhová is a lőpormágusai nélkül, de most nagyobb hasznukat vette a hadsereg
vigyázóiként.
– Küldött hírnököket? – kérdezte Ölemtől, ahogy megközelítették a nyitott kaput. A tömött falakról
emberek figyelték őket, és gyerekek lobogtattak zászlókat feléjük. Egy kilométerről is hallotta az
ujjongásukat.
– Igen, uram. Várni fognak minket.
– Helyes.
Arra lovagoltak be a boltívek alatt, hogy az emberek az utcák szélén állnak, és Tamás nevét kiabálják.
A hírnökei csak a tanácstagjait értesítették, így ez a tömeg reggel óta alakulhatott ki. Nem rossz üdvözlés,
döntötte el magában.
 Végiglovagoltak a Gyárkörzeten, és át az Adón, melynek hídjáról Tamás tisztán látta a Kresim
Katedrális romjait – a hatalmas sarokköveket és a külső fal alapjait leszámítva a többséget eltakarították.
A város lakosai mindenfelé integettek neki, ahogy elterjedt érkezésének híre, de ő alig figyelt rájuk.
Tekintete a tetőket és a sikátorokat pásztázta brudániai Kiváltságosok és katonák után.
De csak a régi falakon állomásozva látott néhányat, azok pedig tétlenül nézték, ahogy ellovagol alattuk.
– Olem, nem...
– Uram – szakította félbe Olem, és megbökte a vállát. Az egyik sikátorra mutatott, majd a gyeplőjét
megrántva, pisztollyal a kezében lemaradt Tamás mögött.
Egy ló ügetett ki a sikátorból, és besorolt Tamás mellé. A tábornagy végigmérte az adrói kék
egyenruhában feszítő férfit.
– Örülök, hogy látlak, fiam.
Tániel bólintott. Elkínzottnak és fáradtnak tűnt. Ruhája összemocskolódott és meggyűrődött, de a
legtöbb koszt sikerült lesöpörnie róla, és a csizmája is ragyogott. Tamásnak feltűnt, hogy nincs Tánielnél a
Hrusch puskája, de a két pisztolya továbbra is ott nyugodott az ölében.
– Hol voltál? – kérdezte a fiát.
– Rejtőzködtem. Gavril visszaért hozzád?
– Igen. A hadoszlop végén van.
Tániel megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Vlora halott.
– Micsoda? – Tamás úgy megszédült, hogy meg kellett kapaszkodnia a nyergében. – Nem. Az nem lehet.
– De igen. Legalábbis azt hiszem. Követtük a Kiváltságost és Ka-poelt a városba, és harcba
keveredtünk Magas Tabánban. Hogy eleve erősítés várt a Kiváltságosra, vagy balszerencsések voltunk,
nem tudom. A vízelnyelőkön át próbáltunk elmenekülni, amikor az egész épület ráomlott.
– Ó, a pokolba. – Tamástól csak suttogásra tellett. Megingott a nyergében. Még egy lőpormágus. Még
egy barát. Pokolba is, Vlora családtagnak számított. Sírni akart, de inkább elfojtotta az ingert, és
megőrizte szikár tartását. Claremonte emberei szemmel tartották. Érezte magán az ellenséges tekinteteket,
és nem mutathatott gyengeséget.
– Nem kellett volna előléptetned.
Tamás a szeme sarkából pillantott Tánielre. A fia álla remegett, szeme véraláfutásos volt. Az
összeomlás szélén állt.
– Ez nem igaz. Ez... Nézd. Idáig követted őket. Büszke vagyok rád.
De nem úgy tűnt, mintha Tániel hinne neki, és Tamásnak el kellett ismernie, hogy szavaiból hiányzott a
meggyőződés. Tániel megölette Vlorát, két lőpormágust és egy tucatnyi puskamestert. Jobban is tudhatta
volna! Csak úgy belesétált egy csapdába, és...
Nem. Nem, nem, nem. Tamás érezte, hogy a gyásza dühbe fordul, és a szája sarka fintorba görbül. Nem
teheti ezt. Most nem. Tániellel nem.
– Megtaláltad Ka-poelt? – kérdezte.
– Claremonte az Égbolt Palotában rendezte be a főhadiszállását. A várostól bérli. Csurig van
katonákkal és Kiváltságosokkal. Mintha láttam volna ott az auráját a Másban, bár abból a távolságból nem
lehettem biztos a dolgomban. De bizonyosan él még.
– Máskülönben Kresimir már valószínűleg mindnyájunkat megölt volna.
 Tániel furcsa pillantást vetett rá.
– A háborúnak vége?
– Igen. Most folynak a béketárgyalások.
– Kresimir teste is nálunk van?
– Igen.
Tániel bólintott.
– Helyes. Mi van Claremonte-tal?
– Óvatosan kell eljárnom. Jössz a tanácsom gyűlésére?
– Ricard is ott lesz?
– Gondolom.
– Akkor jobb lenne, ha kihagynám.
– Nem menekülhetsz a miniszterelnök-helyettesi kötelezettséged elől – feddte meg Tamás. – A szavadat
adtad.
– Kikényszerítették.
Tamás a fogait összeszorítva igyekezett fékezni a dühét.
– Kihasználtad azt a menekülési útvonalat, amely akkor a rendelkezésedre állt. Most pedig állni fogod a
szavad.
– Vagy? – Tániel szemében dac villant.
– Vagy soha senki sem fog tisztelni többé.
Tániel elfordította a fejét.
– Ez része a játszmának. – Tamás igyekezett lágyabb hangot megütni.
– Része az életnek. Szerinted én a korodban arra vágytam, hogy a Vaskirály ölebe legyek? Nem. De
tettem, amit tennem kellett, hogy túléljek. Itt vagyunk. Menjünk fel.
Megérkeztek a Köztársasági Bíróság nyugati bejáratához. A Választási tér túlsó oldaláról a Cobolyfog
magasodott föléjük. Tamás leszállt a lóról, közben az emberei elfoglalták a helyüket az ajtó mellett Gavril
parancsnoksága alatt, pár katona pedig követte őket az épületbe.
Tamás mindössze pár hónapja járt utoljára ebben a tágas épületben, mégis mintha egy fél élet telt volna
el azóta. A személyzet nagy részét egyáltalán nem ismerte fel, és a folyosók is furcsán idegenül hatottak,
mintha csak most először menne végig rajtuk.
Amikor felértek a hatodik emeletre, és megközelítették Manhouch egykori irodáját, Tamás kiabálást
hallott a folyosóról, úgy száz lépésre tőlük. Megkettőzte a tempóját.
Az ajtót kinyitva Ondrauszt látta, amint egy sarki fotelben ülve, az olvasószemüvege fölül méregeti
mogorván Ricard Tumblart. A szakszervezetis borzas szakállal, teljesen elvörösödött arccal rázta az öklét
az ispán orra előtt. Lady Winceslav Ricard mögött állt egy legyezővel a kezében, és igyekezett
méltóságteljesen kinézni.
– Maga rohadt, mocskos áruló! – kiáltotta Ricard. – Maga öntelt gazember! A saját kezemmel ölöm
meg! – Lady Winceslav előrelendült, hogy elkapja Ricard karját, és elhúzta Ondrausz közeléből.
– Mi folyik itt? – mordult fel Tamás.
Lady Winceslav már nyitotta is szóra a száját, de Ricard megelőzte, ujjával Ondrauszra bökött, és
kifakadt:
– Átállt a másik oldalra! Claremonte-ot támogatja, és az ő miniszterelnöki helyetteseként indul a
választásokon.
– Biztos vagyok benne, hogy van erre egy tökéletesen érthető magyarázat – szúrta közbe Lady
Winceslav.
Ricard rögtön letámadta.
– Maga inkább meg se szólaljon, Lady. Az emberei még a háború vége előtt magára hagyták a
hadsereget. Van fogalma róla egyáltalán, hogy néz ez ki a nyilvánosság szemében? Nekünk egységet
kellene mutatnunk.
– Minden jogom megvolt hozzá – húzta ki magát Winceslav. – A tanácsadóim úgy érezték, hogy Tamás
tábornagy szem elől tévesztette igazi céljainkat, és a sorozatos baklövései miatt... Sajnálom, Tamás, nem
akarom személyessé tenni az ügyet.
A tábornagy átvágott a szobán Manhouch hatalmas asztalához, és leült mögé. Hidegen rámosolygott
mindhárom tanácstagjára.
– Nem, nem. Folytassa, kérem.
– Úgy éreztük, hogy a veszteségeink...
– Beijedtek, és kihátráltak a harcból! – vádaskodott Ricard. – Azt hittem, mind egy csónakban evezünk,
erre kiderül, hogy ez a vén őrült itt Claremonte besúgója!
Ondrausz kihúzta magát ültében.
– Na idefigyeljen...
– Nem, maga figyeljen ide! – Lady Winceslav már kiabált. – Mindnyájunknak megvannak a magunk
okai, hogy miért tettük, amit tettünk. De nem hinném, hogy...
A szoba dühös kiáltozások és ujjal mutogatások káoszába süllyedt. Tamás megtámasztotta állát a
tenyerében, és pár másodpercig hallgatta a veszekedést, majd Ölemre mutatott, és csettintett. Ölem
elővette a pisztolyát, gondosan megtöltötte egy golyóval, majd átvágott a szobán Tamáshoz, és odaadta
neki.
A lövés hangja mindenkit elnémított. Három pár szem meredt Tamásra, gazdáik, tanácsának tagjai
ledermedtek.
Tamás mélyen belélegezte a pisztoly csövéből kígyózó lőporfüstöt, majd letette a fegyvert az asztalra.
– Meg tudja nyerni a választásokat?
Ricard dühödten rángatta a szakállát, és közben gyanakodva méregette az ispánt.
– Csak válaszoljon a kérdésre – sürgette Tamás.
– A Kilencek legjobbjai szervezik a kampányomat. Ők azt mondják, szoros lesz. Pennyről pennyre
harcolok Claremonte-tal, ahogy megvesztegetéssel, fenyegetéssel és hízelkedéssel kövezi ki magának az
utat a választásokig, és már majdnem kifogytam a pénzemből. Ő nem.
– Ez nem egészen az a megnyugtató válasz, amit hallani akartam – motyogta Tamás. Hangosabban így
szólt: – Mire van szüksége, hogy győzzön?
Ricard Tánielre pillantott, aki az erkélyablakokból fürkészte a Választási teret.
– A választás az ősz utolsó napján lesz, és az már csak pár napra van. Ha a beszédeken megjelenne
mellettem a helyettesem, az segítene. A maga nyilvános támogatása pedig felbecsülhetetlenül hasznos
lenne.
– A támogatásom benne lesz a holnap reggeli újságban – mondta Tamás. Mindattól függetlenül, amit
nem kedvelt Ricardban, a férfi tagadhatatlanul remek üzletember volt. Ha feleolyan jól vezeti majd az
országot, mint a szakszervezetet, Adró évtizedekig a Kilencek ékköve lesz. – Gondolom, Claremonte
megölése nem jöhet szóba – vetette fel szelíden.
Ricard megmerevedett.
– Semmiképpen sem. Túl keményen dolgoztunk ezért a választásért. Mi szabtuk meg a szabályait, és
nekünk is alkalmazkodnunk kell hozzájuk, máskülönben nem értünk el semmit.
– Egyetértek – szólta közbe Lady Winceslav.
– Nos, legalább találtunk egy közös pontot. – Tamás a még mindig füstölgő pisztolyára pillantott. A
világ változott, és pár nap múlva nem lesz többé olyan pozícióban, hogy csak úgy elhallgattathassa az
ellenségeit. E hatalomról önként kellett lemondania.
– Egyébként is, a Tulajdonos ezzel már próbálkozott – tette hozzá Ondrausz. – És nem járt sikerrel.
Ricard rácsapott az öklével a szófa hátára.
– Tudtam, hogy ő állt mögötte! A pokolba vele!
– Ha már itt tartunk, hol van az eunuch? – kérdezte Tamás. – És Prime Lektor?
– Az eunuch halott – válaszolta egy kis szünet után Ondrausz. – A Tulajdonos még nem jelölte ki az
utódját ebbe a tanácsba.
– És nem is fogja. Túl benne járunk már ebben a játszmában az utódlásokhoz. A választások után ez a
tanács egyébként is feloszlik majd.
Ahogy – emelte fel a kezét Tamás, elejét véve a tiltakozásoknak – abban mind megegyeztünk ennek az
egésznek az elején. Mi van Prime-mal?
– Prime elmenekült – szólalt meg egy új hang.
Tamás megfordult, és Adamatot látta az ajtóban. Kivörösödött arccal lihegett, miután felrohant a
lépcsőn.
– Sajnálom, hogy elkéstem – szabadkozott, és bezárta maga mögött az ajtót.
– Meghívták? – kérdezte Tamás.
– Én hívtam meg – mondta Ricard.
A tábornagy megtörölte a homlokát a zsebkendőjével.
– Hála Adómnak. Elkél ebben a tanácsban a józanság hangja.
– Attól tartok, abból nem sokkal szolgálhatok.
– Olem, őrizze az ajtót. Beszéljen, felügyelő.
– Várjon! – kiáltott fel Ricard, és Ondrauszra mutatott. – Ő már nem tartozik közénk. Bármi is a
felügyelő mondandója, nem hallhatja.
Adamat rátámaszkodott a sétapálcájára, és végighordozta tekintetét a szobán.
– Ő már tudja.
– Ó.
Tamás bólintott.
– Felügyelő.
– Prime Lektor elmenekült az országból. Talán magából a Kilencekből is. Az asszisztense szerint arról
motyogott a távozása előtt, hogy valami rossz közeledik, aztán az éjszaka közepén felszívódott.
Tamás oldalra döntötte a fejét.
– Ezt meg mégis hogy a pokolba érthette? Hiszen mellettünk állt, amikor Kresimir az ajtónkon kopogott.
Mi ijeszthette meg ennél is jobban?
 – Azt hittem, Prime valamiféle ősi Kiváltságos – szólalt meg Lady Winceslav. – Vagy ez csak átverés,
és valójában nem több egy félkegyelmű professzornál?
– Aligha átverés, hölgyem – felelte Adamat. – Gyanítom, hogy Prime azért menekült el, mert rájött, mi
történik itt valójában.
– És könyörgöm, mégis mi történik itt valójában? – kérdezte Ricard.
– Lord Claremonte Brudánia kétarcú istene. Ő maga Brude – közölte velük Adamat.
A szobára több másodperces csend ereszkedett. Tamás megtámasztotta kezével az állát, és az
elhangzottakat fontolgatta.
– Ezt nem gondolhatja komolyan – szólalt meg végül Lady Winceslav.
– Két istennel már találkoztunk – mondta Tamás. – Miért ne szállna be több is ebbe a tébolyult
hadakozásba? Claremonte már egy ideje manipulálja az eseményeket a háttérből. Illik a képbe. – De még
a saját szavai ellenére sem akarta elhinni. Még egy isten itt, Adopestben, aki úgy játszik a halandókkal,
akárha egy táblán álló bábuk volnának? A puszta gondolattól is felforrt a vére. – Milyen bizonyítékai
vannak?
– Azt inkább négyszemközt beszélném meg önnel, tábornagy – válaszolta Adamat.
Ricard felpattant.
– Ugyan már. Mind ugyanazon az oldalon állunk. Mégis mi... – Ricardot kopogás szakította félbe. – Ki
az? – kiáltott ki.
Olem dugta be a fejét az ajtón, és Tamásra nézett.
– Uram, valaki látni akarja önt.
– Kicsoda? – csattant fel Tamás.
– Lord Claremonte, uram.
Adamatra hirtelen rátört egy erős késztetés, hogy a szófa alá bújjon. Tamásra pillantott, aki viszont,
meg kell adni neki, rezzenéstelen arccal fogadta a hírt.
– Mit akar? – kérdezte a tábornagy.
– Egy percet, hogy beszélhessen a tanáccsal.
Tamás intett a testőrének, aki erre átvágott a szobán, és lehajolt hozzá. Tamás belesuttogott valamit a
fiilebe, a férfi pedig bólintott, megérintette a pisztolya agyát, majd visszatért a folyosóra.
– Ez nem jó ötlet – szólalt meg Adamat szinte gondolkodás nélkül. Ondrauszra sandított, akivel tegnap
majdnem végeztek Claremonte emberei. A vén ispán mereven ült, ujjai a szék karfáját markolták, és úgy
bámulta az ajtót, ahogy egy nyúl a levegőben köröző sólymot. Adamatnak eszébe jutott Ondrausz gyanúja,
hogy az egyik hadnagyát elfoghatták, és azon tűnődött, vajon lelepleződött-e az ispán kettős identitása. Ez
esetben Claremonte értelemszerűen a fejét akarná.
Tamás nem válaszolt, inkább azt mondta:
– Türelemmel és udvariassággal fogadjuk a vendégünket. Megértetted, Tániel?
Adamat a tábornagy fiára pillantott, majdnem el is feledkezett róla, hogy ő is jelen van. A látvány
megdöbbentette. Kétlövetű Tániel százados úgy dőlt előre ökölbe szorított kézzel, akár egy láncát
feszegető kutya. Éhség és düh ült a szemében. Adamat a tábornagyra nézett, és remélte, hogy képes lesz
visszafogni a fiát, de csak ugyanazt a dühöt és éhséget látta felvillanni az ő szemében is. Persze Tamás jól
leplezte, és a tanács többi tagjának valószínűleg nem is tűnt fel, de Adamat számára egyértelmű volt.
A szófára pillantott, azon tanakodva, beférne-e alá, aztán a szekrényajtót vette szemügyre. Valahová –
akárhova – elbújhatna.
De elkésett. Kinyílt az ajtó, és Tamás testőre lépett be rajta.
– Lord Claremonte – jelentette be a vendéget, aki a következő pillanatban belépett a szobába, és átadta
a kalapját meg a sétapálcáját Ölemnek.
– Uraim. Úrhölgy – üdvözölte őket Claremonte behízelgő mosollyal.
– Köszönöm, hogy ilyen hirtelen fogadnak. Nagy örömömre szolgál, hogy...
Ölem hanyag mozdulattal lehajította Claremonte kalapját és sétapálcáját a szófára.
-...örömömre szolgál, hogy láthatom önöket. Ondrausz, barátom! Még mindig áll a holnapi ebédünk?
– Áll – nyögte ki az ispán.
Ne tűnjön már ilyen bűnösnek, gondolta Adamat, és dühösen nézett Ondrauszra. Megkönnyebbülten
látta, hogy az Ispán kényelmesebb pozícióba helyezkedik a székében, és magabiztosabban megismétli a
válaszát.
– Kiváló! Lady Winceslav, micsoda megtiszteltetés! Most, hogy vége ennek a szörnyű háborúnak,
mindenképpen beszélnünk kell a csapatai bevetéséről Gurlában. A Kereskedőtársaság igencsak hasznát
tudná venni a katonáinak. És Ricard, nagyra becsült riválisom! – Claremonte derékból meghajolt, és
sikerült elegánsnak és komolynak tűnnie közben.
Ekkor a tekintete Kétlövetű Tánielre siklott. Adamat mintha aprócska hezitálást látott volna rajta. Aztán
az asztalhoz lépett, és kezet nyújtott Tamásnak.
– Tábornagy. A legnagyobb csodálója vagyok. Annyira örülök, hogy visszatért a Kezbe tett
katasztrofális küldetéséről, és végleg véget vetett a háborúnak. Nagy megkönnyebbülés ez mindnyájunk
számára.
– Brude uram – mondta Tamás, és egy pillanatra megrázta Claremonte kezét.
Claremonte mosolya enyhén kiszélesedett, és Adamat megesküdött volna rá, hogy megrebbent a szeme.
– Ne is mondja. Adamat rájött. Én mondtam Lord Vetasnak, hogy a jó felügyelő kétszer olyan okos, mint
amilyennek hiszi. – Adamathoz fordult, és megemelte előtte képzeletbeli kalapját. – Jó munkát végzett,
felügyelő. Mivel árultam el magam? Ne! Várjon. Ne mondja el. Adózzunk a misztikumnak azzal, hogy
kimondatlan marad.
Adamat összeszorította az állkapcsát. Úgy érezte, jobb, ha nem szólal meg. Minden félelmét és
zaklatottságát felemésztette a düh. Claremonte-nak elég volt megemlítenie Vetas nevét, hogy felidézze
mindazokat a borzalmakat, amelyeken a felügyelő családja átment miatta.
Csillapodj, mondta magának. Éppen ez Claremonte célja. Hogy összezavarja őket. És működött. Lady
Winceslav nyugtalanná vált, Kétlövetű Tániel szemmel láthatóan ölni akart, Ondrausz émelygett, Ricard
pedig mintha maga sem tudta volna, hogy harcoljon vagy meneküljön.
Csak Tamás tűnt továbbra is higgadtnak, és ő is csak éppen hogy. Ha Claremonte szeme úgy csillogott,
mint aki élvezi a helyzetet, Tamásé úgy, mint aki egy nagyon lassú, nagyon fájdalmas halált képzel el a
Kereskedőtársaság vezetőjének.
– És most – Claremonte tapsolt egy nagyot, mire Ricard majdnem kiugrott a cipőjéből – térjünk rá az
üzletre. – Átvágott a szobán, leült egy Tamás asztalával szemben álló székre, és egy pillanatig Tánielt
fürkészte.
– Én vagyok a Kilencek utolsó istene. Kresimir cselekvésképtelen, Adom halott, és biztosíthatom
önöket, hogy egyetlen másik fivérem vagy nővérem sem fog csatlakozni a harchoz.
 – Gondolom, mind azt várják, hogy holmi üres fenyegetéseket tegyek, de ez esetben igazán rosszul
ítélnek meg. Idősebb testvéremmel ellentétben én egy modern isten vagyok. Én értem, hogy ezeket a
dolgokat nem lehet erővel intézni. Megölhetném ugyan magukat, és rabszolgasorba taszíthatnám a
Kilenceket, de az aligha lenne tisztességes. És éveken belül felkelés törne ki, a nagy hatalmú
Kiváltságosok pedig sorban állnának, hogy elbánjanak velem, és ehhez őszintén szólva semmi kedvem.
Nem szeretem a konfrontációt. Ha Adom itt lenne, ezt ő maga is igazolná.
– Mily szerencse, hogy nincs itt – jegyezte meg Tamás.
– Inkább azt mondanám, hogy szomorú – feddte meg Claremonte szigorúan. – Mindig is kedveltem
Adomot. Egyedül ő vett valaha is komolyan. A főztje pedig halálos volt. – A „halálos” szót hosszú
pillanatokra elnyújtotta, és drámaian oldalra billentette a fejét.
– És? Mi a mondandója lényege? – kérdezte Tamás. – Tudja, néhányunk nem él örökké.
Claremonte vadul elvigyorodott.
– A pokolba is, magában aztán van kurázsi. Ezt imádom magában. Régen, Kresimir idejében volt egy
tábornok, akit... a fenébe is, nem emlékszem, hogy hívták. Akárhogy is, halandó volt, még csak nem is
Fortélyos, és egyedül ő mert Kresimir elé állni, amikor úgy érezte, hogy valami ostobaságot csinál. Novi
mindig azt mondta, akkorák a tökei, mint a Délorom. Rá emlékeztet. – Claremonte eltöprengett. – Kresimir
végül élve megnyúzatta. Ostoba pazarlás. Na de, hol is tartottam?
– A lényegnél.
– Á, igen, a lényeg! Mint mondtam, modern isten vagyok, és tisztességesen játszom. A szavamat adom
rá, hogy ennek a háborúnak vége. Mi több, csak a választásokért vagyok itt. Holnap reggel jó szándékom
jeleként visszavonom a csapataimat Adopestből. Három nap múlva a tervek szerint lezajlik a választás, és
még csak meg sem fogom bundázni. Abban az esetben, ha megválasztanak Adró miniszterelnökének, olyan
virágzó kort hozok ennek az országnak, amilyenhez foghatót még sosem láttak a Kilencekben.
– És ha veszít? – Adamat rátalált a hangjára, és úgy döntött, használja. Csak egy egészen kicsit
remegett.
– Ha veszítek, jó felügyelőm, visszatérek Brudániába és a Kereskedőtársaságomhoz, és továbbra is
abból a pozícióból fogok dolgozni az emberiség sorsának jobb irányba terelésén. Nem zargatom tovább
önöket.
– Miért bízzunk magában? – kérdezte Adamat.
Claremonte feléje fordult, szemöldöke ártatlanul felfutott.
– Mert nincs más választásuk. És mert a szavamat adtam. Márpedig egy isten szava ünnepélyes eskü.
– Maga szervezte meg ezt az egészet. – Adamat haragja készült előtörni, súlyos nyomásként nehezedett
a mellkasára. – Kresimir visszatérését. A kez-adrói háborút. Kezdetektől fogva maga állt mögötte. Láttam
Vetas jegyzeteiben, ne is próbálja tagadni.
– Miért tagadnám? Persze hogy benne volt a kezem. De ön igazságtalan, felügyelő. Julene, az a
megtévelyedett gyermek és a kez királyi társaság esküdött össze, hogy visszahozzák Kresimirt. Gondolja,
én örültem neki, hogy az idősebb testvérem majd idejön, és mindenbe beleüti az orrát? Ha rajta múlna,
visszavetne minket a bronzkorba! Nem, én csak azért szálltam be a játékba, hogy mérsékeljem az ő
károkozását. Az emberek, akiket mindehhez felhasználtam, beleértve az ön családját, egy háború
sajnálatos áldozataivá váltak, amelyről nem is tudták, hogy zajlik.
– Maga csak ne alacsonyítsa le a családomat „sajnálatos áldozatokká” – vicsorogta Adamat. Olyan
erősen szorongatta a sétapálcáját, hogy azt hitte, eltöri a markolatát. Ha Claremonte-ot érdekelte is a dühe,
nem adta jelét.
– Megtámadta a seregemet – szólt közbe Tamás, összetett ujjait még mindig az álla alatt tartotta. –
Kijátszott, hogy megszegjek egy tűzszüneti megállapodást, és elragadott valamit, ami nem a magáé.
– Ó. Az... sajnálatos volt – válaszolta Claremonte. – De csak tettem, amit szükségesnek ítéltem. A
kémeim beszéltek a barbár lányról, és arról, hogy semlegesítette Kresimirt... hozzáteszem,
figyelemreméltó módon.
Nem tudtam, mit gondoljak. Ha a lány csak egyszer is meginog, minden odalesz. Úgy éreztem, kénytelen
vagyok akcióba lépni, és elfogni. Biztosíthatom, amikor a parancsot kiadtam, nem tudtam róla, hogy
tűzszüneti megállapodást kötött Ipille-lel.
– Folyton a „sajnálatos” szót használja – szólalt meg hirtelen Tániel, és minden fej felé fordult. –
Nekem bűnbánó behízelgésnek tűnik.
– Én üzletember vagyok, fiam. A bűnbánó behízelgés a munkám. Kérdezze csak meg Ricardot.
– Miért van itt? – kérdezte Adamat. – A következő egy hét ugyanúgy alakult volna e mostani beszélgetés
nélkül is.
– Tudatni akartam ezzel a tanáccsal, hogy mi és ki vagyok. Hogy ne kerüljön sor még egy olyan hűhóra,
mint a Tulajdonos embereivel. Nem javaslom. Ahogy azt sem, hogy a puszta kezével rám támadjon, Mr.
Kétlövetű. – Claremonte szeme Tánielre villant, aki már készen állt, hogy rávesse magát.
– Kresimirnél bevált – válaszolta lélegzet-visszafojtva. – Mit gondol, hogyan szereztem meg a vérét
Ka-poelnak?
Claremonte erre elsápadt.
– Jobb szeretném nem tudni. Most pedig cserét ajánlok. A lányt Kresimir testéért.
– Megegyeztünk – vágta rá Tániel.
Tamás felállt, és figyelmeztető pillantást vetett a fiára.
– Miből gondolja, hogy nálunk van?
Claremonte rábámult.
– Ugyan már.
– Sértetlenül fogja visszaadni Ka-poelt – mondta Tániel.
– Elég, Tániel – vakkantott rá Tamás.
– Nem arról a lányról beszélek – közölte Claremonte. – Arra a lányra szükségem van. Egy másik lányt
kapnak tőlem.
– Kit? – Tamás a homlokát ráncolta.
– Vlorát.
– Még él? – kérdezte Tániel.
– Csendet! – üvöltött rá az apja. – Tániel, várj odakint. Ez parancs!
Adamat néhány másodpercig azt hitte, hogy Tániel ellenszegül Tamásnak, de aztán egy Claremonte-ra
vetett súlyos pillantással kimasírozott a folyosóra.
– Ez aligha tisztességes alku – szólalt meg Tamás, miután a fia eltűnt.
– A maga lőpormágusai sok Kiváltságosomat megölték. A tény, hogy Vlora még mindig él, a
nagylelkűségem demonstrációja.
– Az a tény pedig, hogy nem engedtem Tánielnek vizenyősre verni magát, az enyém.
 Claremonte a szemét forgatta.
– Ne alacsonyodjunk le a fenyegetések szintjére, tábornagy. Nem vagyunk gyerekek.
Tamás az ujjaival dobolt az asztalon, közben Claremonte-ot fürkészte.
– A csere feltétele, hogy visszakapjuk mind Vlorát, mind Kapoelt, és minden egyes emberét visszahívja
Adopestből.
– Ezt nem gondolhatja komolyan – tiltakozott Winceslav. – Fogalmunk sincs, mire akarja használni
Kresimir testét.
– Ha szabadon kívánnám engedni, egyszerűen csak meg kellett volna ölnöm a lányt – jegyezte meg
Claremonte. – Hívják vissza Mr. Kétlövetűt. Ő majd tanúsítja. – Megrázta a fejét. – Már megígértem, hogy
visszavonom az embereimet, de a barbárt nem adhatom át. Egyedül ő fogja vissza Kresimirt, így aztán
kénytelen vagyok rajta tartani a szemem. Amint Kresimirt elhelyezem a létező legmélyebb óceánárok
alján, ahol a víztömeg megakadályozza, hogy felszínre törjön, visszakapják a barbárt. A szavamat adom.
A szobában percekig csend uralkodott, míg Tamás az ajánlatot fontolgatta, Adamat pedig azon rágódott,
miért nem tiltakozik Ondrausz és Ricard. Hiszen ez őrültség! Ha Kresimir teste Tamásnál van, nem
adhatja csak úgy ki a kezei közül.
– Lady Winceslav-nak igaza van – szólalt meg halkan a felügyelő.
Tamás rápillantott, és felsóhajtott.
– Egyetértek. Nem mehetek bele ebbe az alkuba, Claremonte.
– Hmm. – Claremonte felállt, és felvette a szófáról a kalapját meg a sétapálcáját. – Ez rendkívül
sajnálatos. De tartom magam az adott szavamhoz. Az embereim holnap elhagyják a várost, aztán kivárjuk
a választások eredményét. Addig is sok szerencsét. – Mindnyájuk felé meghajolt, és távozott.
A gyűlés hátralévő része komor hangulatban telt. Claremonte távozása után pár perccel Adamat
kiabálást hallott, alighanem akkor, amikor Tániel megtudta, hogy az apja nem fogadta el a cserét. Egy óra
elteltével Ondrausz követte Claremonte-ot, valószínűleg a megbeszélt ebédjükre, egy órával azután pedig
Adamat egyedül maradt a tábornaggyal.
– A könyvek szerint Brude-nak két arca van – szólalt meg a felügyelő.
– És ez nem csak holmi allegória. Két külön személyről van szó.
– Vagyis nem Claremonte az egyetlen ellenségünk?
– Nem. Nem az egyetlen. Már keresem a másikat.
– Bárki lehet?
– Igen.
Tamás a kezébe temette az arcát.
– Most épp elmondhatatlanul rosszabbá tette a napomat, felügyelő.
– Sajnálom, uram. Bízik Claremonte-ban?
– A legkevésbé sem. Ha távozik is önszántából, majd úgy tíz évvel később hiszem el neki. – Tamás a
fejét fogva bámult az asztalát. – Kérem, mondja, hogy van valami jó híre is.
– Ami azt illeti, van.
Tamás hitetlenkedve pillantott fel rá.
– Tényleg?
– Igen. Tudja, amikor Claremonte azt mondta, hogy ő a Kilencek utolsó istene, tévedett. Adom életben
van.
 48.

FEJEZET

Tamás felbámult a kúria ajtajára, majd le a két egyenruhás őrre, akik felriadtak a lépcsőn való
szunyókálásukból, és most vigyázzban álltak előtte. A városi rendőrség kötelékébe tartoztak, és tudták, ki
ő.
– Pihenj – mondta Tamás. – Nem hivatalos ügyben jöttem.
A két őr egymásra pillantott, és kissé megnyugodott.
– Csak körülnézek. – Leszállt a lováról, és átadta a kantárt az egyik őrnek, míg Olem a sajátját a
másiknak. – Valószínűleg az lesz a legjobb, ha nem is említik másnak a jelenlétemet.
– Igenis, uram – bólintott az egyik őr.
Tamás belépett az ajtón, megállt az előtérben, és felmérte az épület kísérteties csendjét. Olem
lámpással a kezében bukkant fel mögötte, a fénye árnyékokat vetett a márványpadlóra.
– Töprengő hangulatban van, uram – jegyezte meg Olem.
– Amikor utoljára itt jártam, majdnem meghaltam. Az ilyesmi töprengésre készteti az embert. Ami azt
illeti, nem kellene magának is hasonlóan töprengő hangulatban lennie?
– Szerintem ez a hely egyszerűen csak ízléstelen.
– Charlemundé volt. A vagyon jobban érdekelte, mint a jó ízlés. Legalább a rohadt mellszobra nincs
már itt, hogy a képembe bámuljon.
– Mert összetörte, uram.
– Á. Igaz is. Jöjjön.
Végigmentek az előtéren, és Adamat útmutatását követve befordultak jobbra, a konyhába vezető egyik
nagy folyosóra. Ahogy közeledtek, Tamás távoli dudorászást hallott, mire akaratlanul is megszaporázta
lépteit. Amikor elérték a folyosó végét, jelzett Ölemnek, hogy várjon, és belépett az ajtón.
Az üres kúria többi részétől eltérően a konyha melegségben és fényben fürdőzött. Két sütő is szorgosan
égett, és Tamást fejbe kólintotta a meleg kenyér, a sült birka és a tökleves illata. Szája nyállal telt meg,
ujjai várakozón megrándultak.
A sütőasztal egyik végét letisztították, és két főre megterítettek rajta.
– Jó reggelt, tábornagy.
Tamást kisebb sokként érte Charlemund látványa szakácskötényben és fehér kalappal a fején, és
hirtelen a kardja után kapott. A fő-diocel legalább tíz kilót hízott, mióta hasba lőtte, és behajította egy
cellába, hogy majd később eldöntse, mihez kezdjen vele. Arca kikerekedett, és olyan vigyor díszítette,
amilyet Tamás sosem látott még rajta.
Leengedte kezét a kardja mellől.
– Tényleg maga az? Mihali?
 – Mihali halott. – A vigyor egy pillanatra elhalványult. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom. Adom
vagyok, a lehető legtisztább formámban. – Lenézett magára. – Nos, igazából sosem néztem ki így. El kell
ismernem, Charlemund kissé jóképűbb, mint amilyen én az eredeti testemben voltam.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte Tamás.
– Jöjjön! Törjünk együtt kenyeret. Innen hallom, hogy korog a gyomra, és én sem ettem már legalább pár
órája.
Székek nem voltak, az asztal pedig túl magasnak bizonyult nekik, így Tamás megállt Adómmal szemben,
míg az isten kimért neki egy tál töklevest. Tamás pár perc múlva újabb adagot kért, Adom örömmel adott
neki, utána pedig felszolgálta a főételt, a pirítósra szeletelt birkahúst.
– A fia – törte meg végül a csendet Adom.
Tamás egy pillanatra abbahagyta a rágást, mert hirtelen még azt is elfelejtette, hogy feltett egy kérdést.
– Mi van vele?
– Miután lelőtte Kresimirt, majdnem belehalt az ellencsapásba. Bárkit azonnal megölt volna, de Ka-
poel védelmei elég erősek voltak, hogy még Kresimir haragját is kiállják. Ám így is a halál szélére
sodródott, és még én sem tudtam visszahozni. De az a drága lány. – Adom megrázta a fejét.
– Soha senkit nem láttam ilyen gyorsan tanulni. Magát Kresimirt sem.
– Mi köze ennek magához?
– Rögtön rátérek. A lány rájött, hogy ha ki akarja hozni Tánielt a kómájából, az valakinek az életébe fog
kerülni. Ezért elvette Charlemundét. Megfosztotta őt a lényegétől, így a teste egy üres burokká vált.
– Ez rémületes.
– Igen. Igen, valóban az, én sok ezer év alatt több száz életet éltem, tudok egy s mást a rémületességről.
– De honnan tudja mindezt?
– A lány elmondta. Míg maga Kezben volt.
– A lány nem tud beszélni.
– Viszont nagyon jól kommunikál. Akárhogy is, elloptam a testet, és amikor Kresimir megölte Mihalit,
áthelyeztem magam belé. – Boldogan a pocakjára csapott. – Elég primitív megoldás. Általában egy
vadonatúj gazdatestet választok, egy anyja méhében lévő magzatot, amely egyébként holtan születne, de a
lényeg, hogy ez a módszer is bevált!
Tamás lenézett az ételre, és látta, hogy már alig maradt belőle valami. A köztük lévő tál felé nyúlt, de
Adom megelőzte: több szeletet is vágott a birkahúsból, és mindet Tamás tányérjára helyezte.
– Miért nem jött vissza? – kérdezte a Tábornagy.
Adom felkuncogott.
– Nos, Adró leggyűlöltebb emberének testében vagyok, így ez járt volna némi kényelmetlenséggel.
– Brude.
Adom elkomorult, és bólintott.
– Brude.
– Tudta, hogy ő is benne van ebben az egészben?
– Nem. Csak azután jöttem rá, hogy Kresimir megölt. Van egy pillanat két tudat között, amikor jobban
érzékelem a világot, mint egy test belsejéből. Ekkor éreztem meg a befolyását. Ami azt illeti, ez sok
mindent megmagyaráz. Például hogy elmegyógyintézetbe zárva tartotta Mihalit. Rajtam akarta tartani a
szemét. Hogy ne legyek útban. – Adom elfintorodott.
 Tamás előrehajolt.
– De mit akar Brude? Azt állítja...
– Tudom, mit állít – legyintett Adom. – Azt magam is láttam. De hogy igazat mond-e, azt nem tudhatom.
– Nincs valami nagy segítségemre.
Adom erre harsányan felnevetett, Tamás pedig önkéntelenül is elmosolyodott. Mihali jellegzetes
kacagása.
– Brude. Brude, Brude, Brude. – Adom a fejét rázta, és a vidámság könnyeit törölgette a szeméből. –
Tudja, ő köztünk a legfiatalabb. Egy kópé. Fel akart nőni Kresimirhez, de mindig az árnyékában maradt.
Mindenkivel pörlekedett. Még velem is akadtak összetűzései, bár sosem olyan súlyosak, mint a
többiekkel. – Adom egy kenyérdarabot dobott a szájába. – Nem látok át a fátyolon, amelyet maga köré
vont, de annyit mondhatok, hogy hatalmasabb most, mint régen, Kresimir idejében valaha. És ez
megrémiszt.
– Szálljon szembe vele az oldalunkon – mondta Tamás. – Lépésre kényszeríthetjük. Megtudhatjuk, mit
akar.
– Óóóóó, nem. Súlyos hiba lenne lépésre kényszeríteni. Nem vagyok neki méltó ellenfél.
Tamás hátradőlt, az étel íze megkeseredett a szájában.
– Akkor hát mit tegyünk?
– Hamarosan kiderül, állja-e a szavát, vagy sem. Mindig is Brude gondolkodott köztünk a
legegyenesebben. Lehet, hogy az igazat mondja.
De figyelmeztetem: mindig, mindennek két oldala van, amit mond vagy tesz, ahogy Brude-nak magának
is két oldala van.
– És ha nem állja a szavát?
Adom felkapott a tányérjáról egy gesztenyét, és a szájába dobta, majd Tamás szemébe nézett.
– Ha nem állja a szavát, nem sokat tehetünk ellene.
– Maga meg csak úgy csendben kihúzza itt az egészet, mi?
– Ez a tervem. Őszintén szólva jobb szeretném, ha Brude nem tudná meg, hogy élek.
Tamás undorodva dobta el a villáját.
– Hát már nem áll mellettünk? Hát már nem maga Adró védőszentje?
Adom felvette Tamás villáját, és megtörölgette a köténye szélében, majd gondosan visszatette a
tábornagy tányérjára.
– Valami megrémiszt engem Brude-ban, Tamás. Valami, amit sosem éreztem benne fiatalkorunkban.
Nem tudok rájönni, mi az. Egy koromnál és mágiámnál mélyebb ösztönöm azt súgja, hogy ne menjek a
közelébe.
– Túl sokáig és túl keményen harcoltam ezért az országért, hogy csak úgy félreálljak, és hagyjam, hogy
valaki elvegye. Akkor is, ha egy istenről van szó. – Tamás megtörölte az arcát a szalvétával, és ellépett az
asztaltól.
– Nem tudom, miért jöttem ide.
– Tanácsért.
– Semmi értelme nem volt.
Adom szomorúan rámosolygott.
– Én örülök, hogy eljött. Aggódtam magáért.
 – Annyira mégsem, hogy segítsen.
– Nagyobb hite is lehetne abban, hogy a dolgok majd kialakulnak, Tamás. Tessék. – Felé nyújtott egy
kerek fémdobozt.
– Mi ez?
Adom meglepetten pislogott.
– Olem vacsorája. Lehet, hogy kövér és gyáva vagyok, de miért gondolja, hogy faragatlan is?
– Mondja, Olem, helyesen cselekszem?
Fényesen világított fölöttük a telihold, noha a napfény már csak egykét órára lehetett, és Tamás alig
érezte Olem cigarettájának bűzét. Egy árokban álltak két farm között, pár kilométerre Adopesttől,
jelenlétüket ősrégi fák sora fedte el. Hűvös volt, és Tamásnak össze kellett húznia magán a kabátját.
– Nem az én dolgom megítélni, uram.
– Maga ugyanolyan semmirekellő, mint Adom.
– Ez azért igazságtalan öntől, uram. Kaptunk tőle enni. Pokolba is, mennyire hiányzik a főztje.
Tamás a fejét rázta.
– Olyan dühös lettem a tétlenségéért, hogy elfelejtettem kikérni a tanácsát.
– Gondolja, hogy megváltoztathatta volna a döntését?
Tamás ezen elmerengett.
– Nem.
– Én is így gondoltam.
– Fogja be, és szívja a rohadt cigarettáját. És ne vágjon ilyen önelégült képet. Hol van Bo?
– Arrafelé.
Tamás az árok széléhez ment, ahol Borbador és a tanítványa figyelték az Adopestbe vezető utat.
– Késnek – állapította meg Tamás.
A műlábának szíjaival babráló Bo ránézett.
– Úgy másfél kilométerre vannak. Figyelik, ahogy figyeljük őket.
– Csapda lenne?
– Ahhoz nem jöttek elegen. Hacsak nincs velük maga Brude is.
Tamás Nilára pillantott, aki némán figyelte a sötétséget, majd visszanézett Bóra, és közelebb lépett
hozzá.
– Sajnálom – mondta Tamás.
– Hmm?
– Sajnálom, hogy maga után küldtem Tánielt, hogy megölje.
Bo meglepett arcot vágott, majd felnevetett.
– Ne szabadkozzon. Ilyen a természete. Fordított helyzetben ugyanezt tettem volna. Au!
Nila belerúgott Bo megmaradt lábába.
– De hát – tárta szét a karját a Kiváltságos – tényleg azt tettem volna.
– Faragatlanság ilyet mondani – feddte meg Nila.
– Melyikük is a tanítvány? – kérdezte Tamás.
Bo szipogott.
– Egy szót se, vénember.
Tamás Bóra nézett.
 – Tizenöt éves kora óta nem hívott így.
– És most helytállóbb a megnevezés, mint valaha.
– Maga még mindig csak egy felkapaszkodott, pimasz kölyök.
– Igen – vigyorodott el Bo. – Igyekszem az lenni.
– Köszönöm, hogy meggyőzte Tánielt, hogy ne menjen egyedül Ka-poel után.
– Nem vette jó néven. – Bo észak felé pillantott, ahol Tániel egy másik árokban guggolt, és a
puskájával Claremonte távolban várakozó képviselőire célzott. – Remélem, nem lövi le valamelyiküket.
– Én is.
– Egyébként Kiváltságosok is vannak velük.
– Mennyi?
– Hat. Úgy tűnik, Claremonte nem igazán bízik magában.
– Ahogy én sem őbenne. Ezért van itt maga és Nila. Meg Tániel, Norrine és Andriya a bokrok között.
Bo a falábát paskolgatta. Tamásnak ettől kellemetlen gondolata támadt.
– Ne mondja, hogy bosszú jár a fejében.
– Nagyon hiányzik a lábam. És az a nő ott van valahol. Aki ezt tette velem. Érzem. És most már
felismerem. Lourie-nak hívják. Van némi közös múltunk.
– Van olyan nő a Kilencek bármelyik királyi társaságában, akivel nincs némi közös múltja? – kérdezte
Nila.
– Nem sok, de akad.
Tamás elkáromkodta magát.
– Remélem, nem fogja veszélybe sodorni az akciót.
Bo csillapítóan emelte fel a kezét.
– Természetesen nem. Visszafogom magam. Itt jönnek.
Tamás lőport szórt a nyelvére, hogy kicsit elmélyítse a transzát, és szemügyre vette az úton kettéváló
csapatot: a kisebb fele a farm mezőjén lévő rejtekhelyük felé indult. Tamás jelzett Ölemnek, és kiléptek az
árokból.
A csapatot vezető Kiváltságossal még nem találkozott korábban. A nő sápadt arcát nagy szem és olyan
szőke haj emelte ki, hogy akár fehér is lehetett volna. Viselte a kesztyűjét, és gyanakodva méregette
Tamást.
– Mágus – szólította meg.
– Kiváltságos.
– Hozott nekünk valamit?
– Igen.
– Ahogy mi is maguknak. – A nő felemelt kezére elővezettek egy alakot, és Tamás megkönnyebbülten
felsóhajtott Vlora láttán. Az egyenruhája tépett és koszos volt, arcának egyik oldala kisebesedett, egyik
szemét pedig zúzódás keretezte, de élt.
– Mit cserél el értem? – kérdezte a lány.
– Semmit, amit meg akarok tartani – válaszolta Tamás. Ölem Vlorához lépett, és a karjánál fogva
elvezette őt a brudániaiaktól az árok felé.
A Kiváltságos nő felemelte a kezét.
– És az alku magára eső része?
 – Olem! Hozza ide.
Olem eltűnt az árokban Vlorával, majd a következő pillanatban egyedül bukkant fel újra.
– Nos? – kérdezte Tamás.
– Vlora hevesen tiltakozik az alku ellen.
– Inkább visszamenne velük?
– Azt mondja.
– Sosem akartam lányokat, Olem. Nyugodtan idézhet.
– Fogy a türelmem, mágus – mordult fel a brudániai Kiváltságos.
– Még itt vagyok, nem? Olem, hozza elő.
A testőr visszatért az árokba. Pár perccel később Tamás fakerekeket hallott a földön gurulni, és
rövidesen egy kocsi bukkant fel az árok másik végéből. Két ökör húzta, és egy kőkoporsó hevert rajta.
Olem odavezette hozzájuk, majd leugrott a kocsiról.
– A maguké – mondta Tamás.
Az egyik brudániai katona felugrott a kocsira, kinyitotta a koporsót, majd rögtön be is zárta, és komoran
biccentett a vezetőjének.
– A Fortélyosa lát a sötétben – jegyezte meg a tábornagy. – Hasznos képesség.
A brudániai Kiváltságos barátságtalanul rámosolygott.
– Meg kellene ölnöm magát itt és most.
– Mit szólna ehhez a főnöke?
– Valahogy csak megbocsátana nekem.
Tamás előrelépett, és olyan közel hajolt a Kiváltságoshoz, hogy majdnem összeért a mellkasuk.
– Próbálja meg – suttogta.
A nő halkan felkuncogott.
– Azt hiszi, hogy félek a távolban elrejtett lőpormágusaitól? Vagy az árokban kuksoló Kiváltságos
ölebétől? Egyszer már megküzdöttem vele. Halott lenne, ha nem siettem volna annyira, és nem lettem
volna elnéző kedvemben. Mondja meg Borbadomak, hogy az életével tartozik nekem.
– Igen, azt hiszem, maga tényleg fél. Máskülönben már megpróbált volna megölni, tűnjön innen,
Kiváltságos kutya. Vigye vissza Kresimirt a gazdájához. Emlékeztesse rá, hogy meg kell tartania az
ígéretét.
Az egyik katonája felült a kocsira, a Kiváltságos pedig elfordult Tamástól.
– Azt tart meg, amit akar. Akár ezt a nyomorúságos országot is, ha úgy hozza kedve.
Tamás hosszú ideig állt ott a Kiváltságosok távozása után, mielőtt visszatért az árokba.
– Nem kellett volna ezt tennie – mondta Vlora.
– Sok olyat tettem, amit nem kellett volna. Ez nem tartozik közéjük.
– Odahajolt a lányhoz, és homlokon csókolta. – Ez megérte. Bo, az a Kiváltságos üdvözletét küldi.
– Azt lefogadom.
– Bo.
– Mi van?
– Harc közeleg. Érzem. Ha újra látja, mossa fel vele a padlót.
Bo megmozgatta az ujjait, összeszorította az állkapcsát, és összepillantott Nilával.
– Örömömre fog szolgálni.
 Adamat Adopest régi falának északi szakaszán ült, lába tízméteres szakadék fölött himbálózott.
Beleharapott egy almába, és állán csurgó lével figyelte az esti fényben hajóra szálló brudániai
katonákat. A legnagyobb óceánjárók már megindultak hosszú útjukra az Ad folyón. Mindegyiket húsz ökör
húzta árral szemben a hegyen átvezető zárrendszerek felé, míg a csapatszállító bárkák egyelőre csupán
félig teltek meg.
– El kell ismernem – tűnődött hangosan –, megdöbbent, hogy valóban elmegy.
A lőréseknek támaszkodó SouSmith nem válaszolt. Vászonból készült hentesnadrágot és fehér inget
viselt, vérfoltos ujját feltűrte a könyökéig. Kivett a zsebéből egy pipát, meggyújtotta egy gyufával, és
belepöfékelt. Pár másodperccel később cseresznyedohány édes illata töltötte meg körülöttük a levegőt.
– Ő maga nem megy el – mutatott rá végül a nagydarab bokszoló.
– Igaz, igaz. Ő maga továbbra is itt marad. De az is felfoghatatlan számomra, hogy a katonáival
kapcsolatban állta a szavat.
– Szerinted készül valamire?
– Hát persze. A fickó üzletember és politikus. Ha nem készül valamire, én megeszem a csizmámat. –
Adamat a zsebében kotorászott, majd rájött, hogy otthon hagyta a pipáját. A csapatszállítókra szálló
brudániaiakat nézte, aztán lepillantott dél felé az Adón. Innen nem láthatta a Kresim Katedrális egykori
helyét, de a pusztulása így is erősen az emlékezetébe égett.
– Itt hagyta a keze nyomát – jegyezte meg SouSmith.
– Igen. Az biztos. – És egy sor megválaszolatlan kérdést is. Claremonte azt állította, mindent azért tett,
hogy mérsékelje a Kresimir okozta károkat. És ez nem is tűnt teljes hazugságnak, de csak egy idióta nem
látta, hogy Claremonte pusztán önös érdekből cselekedett. Adró miniszterelnöki pozíciója
jelentéktelennek tűnt egy isten számára. Lehetséges, hogy valami másra fáj foga? Valami nagyobbra?
És hol van Brude másik fele? Kicsoda Brude másik fele? Kezdettől fogva Tamás céljaiból építkezett,
ez pedig arra utalt, hogy a tanácsának egy tagja lehet. A gondolattól végigfutott a hideg a hátán. Lady
Winceslav? Az Ispán? Vagy talán maga Tamás! Erre a gondolatra majdnem szívrohamot kapott, de tudta,
hogy mélyebbre kell ásnia.
Lord Vetas Tamás és a tanácsa ellenében dolgozott. Mit is mondott egyszer? Az egyik kéz nem tudja,
mit csinál a másik? Amennyire Adamat tudta, Vetas semmilyen lépést nem tett Kresimir visszatérésének
megakadályozására. Ami azt illeti, Charlemunddal dolgozott, aki minden jel szerint nagyon is tudott
Kresimir visszatéréséről. Véletlen? Vagy szándékos?
– Van egy megérzésem – jelentette ki.
– Hm?
– Kísérj el ma éjjel a Cobolyfogba. Ráérsz?
SouSmith a ruhájára pillantott.
– Menj, öltözz át – mondta Adamat. – Két óra múlva találkozunk a börtönben.
SouSmith lemászott a falról, és a felügyelő egyedül maradt.
Miközben elindultak az első csapatszállítók, ő a kőfalat rugdosta a sarkával, és a lehetőségeket
mérlegelte. A tanács központi tagjait ki kell zárnia. Ha Brude másik fele egy lenne közülük, több kárt
okozott volna.
Megvárta az utolsó csapatszállító távozását is, aztán leugrott a falról, és kiment a főutcára, hogy
leintsen egy bérkocsit. Harminc perccel később érkezett meg a Cobolyfoghoz, és a nap épp lenyugodott
mögötte, amikor belépett a főkapun, és továbbhaladt az őrállomás felé. SouSmith a hátát a falnak vetve, a
kalapját a szemére húzva ült a kőfolyosón.
– Lady Cherishez jöttem – szólt Adamat az ügyeletes őrnek.
SouSmith felállt, az őr pedig ellenőrizte Adamat papírjait, majd beengedte őket.
– Azt hiszem, Claremonte-nak van egy másik ügynöke a városban.
– Nem mondod?
– Mármint persze hogy van neki, nem vagyok hülye. Úgy értem, egy másik olyan, vagy magasabb rangú,
mint Lord Vetas. Valaki, aki önállóan dolgozik, Claremonte-tól teljesen függetlenül. – Az isten másik fele,
gondolta magában Adamat.
– Miért?
– Egy olyan Fortélyos jelenlétében kérdeztük ki Claremonte-ot, aki átlát a hazugságokon, és kiderült,
hogy Claremonte semmit sem tud a Ricard főhadiszállása elleni támadásról. Csakhogy senki más nem nyer
annyit Ricard halálával, mint ő. Ha Claremonte-nak van egy másik, önállóan dolgozó ügynöke a városban,
az megmagyarázza, miért mondhatta őszintén, hogy nem ő tervelte ki a támadást.
– Lady Cheris?
– Nem, de ő talán tudja, ki az.
Megérkeztek a torony csúcsa közelében fekvő cellához, és Adamat megállt, hogy kifújja magát, amíg az
őr kinyitotta nekik a vasajtót. Egy kicsi, de kényelmes szobába jutottak, benne egy kandallóval, két
lámpással, egy ággyal, egy székkel és egy kisasztallal.
Lady Cheris az ablaknál állt, és a Választási teret bámulta. Kíváncsian pillantott Adamatra, de nem
szólalt meg. Az őr meggyújtotta a lámpást, és távozott.
– Lady Cheris – üdvözölte Adamat.
A nő csak legyintett, és továbbra is kifelé nézelődött az ablakból.
– Már mindent hallott, amit kiszedhet belőlem.
– Nem hiszem. Kinek dolgozik? – kérdezte a felügyelő.
– Hogy én? Kinek dolgozom? Nevetséges! Nem ismer túl jól, felügyelő. Én nem vagyok senki
strómanja.
– Szóval azt állítja, egyedül tervelte ki Ricard megbuktatását?
Cheris nem válaszolt.
– Ha segít nekem, talán képes leszek távol tartani önt a guillotine-tól.
– Nem hinném, hogy a guillotine alá fognak küldeni, felügyelő. És még ha úgy is tennének, nincs akkora
befolyása, hogy megmentsen.
Hideg verejték ütközött ki Adamat homlokán. Szaporán pislogott, és megdörzsölte a halántékát.
– Megengedheti magának ezt a kockázatot?
– Már mindent kockára tettem, és veszítettem. Vége a diskurzusnak.
Adamat torka kiszáradt. Addig bámulta Cherist, amíg a nő feléje nem fordult.
– Mi a baj, felügyelő? Semmi sem jut az eszébe? Zsákutcába futott velem? Remélem, megbocsát, ha
nem érzek együtt önnel. Megmondhatja Ricardnak, hogy továbbra is én leszek az, aki a vesztét okozza.
Adamat megtalálta a hangját, felállt, és sikerült félig meghajolnia.
– Sajnálom, hogy raboltam az egyébként is kevés idejéből, hölgyem.
A folyosón Adamat jelzett az őrnek, hogy zárja be az ajtót, majd reszketve a falnak támaszkodott.
 – Adamat? – szólalt meg SouSmith.
A felügyelő oldalra vonta az őrt, és adott neki egy százkranás bankjegyet.
– Hadd legyek világos. Nem engedheti ki Lady Cherist abból a szobából. De ha mégis kijut,
semmiképpen ne álljon az útjába. Az élete függhet tőle. Mondja meg a tábornagynak, hogy én utasítottam
erre.
Adamat azon kapta magát, hogy rohan lefelé a lépcsőn, SouSmith pedig igyekszik lépést tartani vele.
Odakint a felügyelő szinte beugrott a várakozó bérkocsiba.
– Menj haza, SouSmith. Azt hiszem, itt végeztünk. Elmondhatatlanul nagy segítség voltál. –
Megdöngette a tetőt. – A tér túloldalára – mondta, és otthagyták a zavarodott SouSmith-t a Cobolyfog
előtt.
Adamat futva mászta meg az ötemeletnyi lépcsőt a Köztársasági Bíróság legfelső szintjére, hogy mire
odaért, a tüdeje már rég fel akart robbanni. Bemutatta a papírjait Tamás katonáinak, és tudomást sem véve
a titkárnőről, aki rászólt, hogy várjon, berontott a tábornagy irodájába. Összeszorult a mellkasa, a félelem
hajtotta előre.
Tamás felnézett az asztaláról, ahol épp gyertyafény mellett olvasott.
– Felügyelő?
– Lady Cheris – zihált Adamat. – Nincs árnyéka. Ő Brude másik fele. És ez még nem minden.
Tamás felpattant.
– Ki vele.
– Claremonte csapatszállítói nem merülnek eléggé a vízbe. Legalább ötszáz embere itt maradt a
városban.
 49.

FEJEZET

A választást az ősz utolsó napjának reggelén tartották.
Adamat Ricard irodájának ablaka mellett állt a Kinnen Hotelben. Nagy megrökönyödésére képtelen
volt nem tördelni a kezét, ahogy az utcán folyamatosan áramló emberek tömegét nézte. A mai egy kétnapos
nemzeti ünnep második napja. A szavazóhelyiségek az első napon, reggel hatkor nyitottak ki, és bőven
éjfél után zártak be. Egész éjjel Noviból érkezett szavazatszámlálók delegációja dolgozott a
szavazólapokkal. Délre meg kell lennie az eredménynek.
Aztán kiderül, képes-e megtartani a szavát egy isten.
Túl sok maradt megválaszolatlanul, és Adamat nem szerette az elvarratlan szálakat. Nem tudta, mennyi
köze volt Claremonte-nak a kez-adrói háborúhoz, sem azt, hogy miért hagyta bebörtönözni magát Cheris,
és azt sem, hogy egyáltalán miért érdekelte Claremonte-ot az adrói miniszterelnöki választás.
A sok kétségtől egyfolytában csak zakatolt a szíve.
Hallotta, hogy nyílik mögötte az ajtó, majd hogy megérkezik Ricard választási csapata. Megfordulva
látta, hogy Borbador Kiváltságos is köztük van. Adamat most látta először azóta, hogy visszatért
Adopestbe. A bal lábát kiegészítő művégtag ellenére magabiztosan járt a sétapálcájával, és olyan
elegánsan öltözött, hogy egy bankárt is szégyenbe hozott volna. A választási csapat nagy tömege ellenére,
vagy talán éppen azért, a Kiváltságos kesztyűjét is viselte.
Találkozott a tekintetük, és Bo félig lekezelő, félig ragadozószerű mosolya helyébe komor kifejezés
költözött.
– A megállapodásunk teljes.
Adamat lenyelt egy gombócot a torkában.
– Biztos benne?
– Nila megölt egy Fekete Felügyelőt Brude Rejtekében. Hiányzott a gyűrűsujja. Egy tizenöt év körüli fiú
lehetett, amikor átváltoztatták. Ennél biztosabb nem lehetek a dologban.
– A saját szemével látta?
– Ott voltam, amikor történt.
– És...
– Gyors volt.
– Köszönöm.
Bo kurtán biccentett, majd kisurrant a szobából. Adamat nagyot sóhajtott, és megacélozta magát. Josep
békére lelt. Most már ő is békére lelhet. Vagy legalábbis megpróbálhatja.
De most nem foglalkozhatott a gyászával. Hallotta, hogy Bo egy ismerős hanggal beszél odakint, majd
újra nyílt az ajtó, és Fell bukkant fel benne. Végigmérte Adamatot, és visszalépett a folyosóra.
 – Itt van! – kiáltotta valakinek.
Aztán Ricard lépett be a szobába, és egy zsebkendővel törölgette a homlokát.
– Pokolba is, ennyi kezet még életemben nem kellett megráznom. Adamat, mit csinálsz itt? A feleséged
mindenhol keres, Asztrit pedig meglógott a dadájától, és a konyhai személyzetet terrorizálja.
Adamat elkergette a gondolatait.
– Szörnyen sajnálom, Ricard, jövök már.
– Csak viccelek, csak viccelek! A gyerekeid angyalok. Kivéve azt az árvát, hogy is hívják?
– Jákob.
– Jákob folyton a pincében köt ki, hogy a megmaradt borgyűjteményemmel játszadozzon.
– Jó fiú az.
– Lehet. De tartsd távol a boraimtól.
– Azt hittem, több dadát béreltél fel.
– Valóban, de úgy látszik, nem eleget. Így is túl sok gyereked van, miért kellett még egy árvát is
befogadnod?
– Faye adoptálni akarja – merengett hangosan Adamat. Azon gondolkodott, vajon csak Josep halálával
próbál így megbirkózni a felesége, vagy tényleg ennyire a szívén viseli az Eldaminz fiú sorsát. Legutóbb
annyiban maradtak, hogy később megbeszélik a dolgot. Csak egy maroknyi ember tudott a fiú
jelentőségéről, és Adamat aggódott az adrói trón első számú élő örökösének adoptálásából adódó
lehetséges következmények miatt.
– Faye hogy van? – kérdezte Adamat.
– A szabók szakszervezetének új vezetőjével cserfel. Hogy is hívják? Maggie?
– Margy. Örülök, hogy őt választottad.
– Nem igazán dicsérhetem az ízlésedet. Rühelli a pofám.
– Egy kis rivalizálás sosem árt – jegyezte meg Adamat. – És idővel biztos megenyhül.
– Túl magabiztos vagy. Akárhogy is, örülök, hogy eljöttél. Beszélni akarok veled.
– Igen?
– Mit szólnál egy munkához?
Adamat a száját húzta.
– Ricard, tudod, hogy bármit megtennék érted. De teljesen kimerültem. Kezdek túl öreg lenni hozzá,
hogy a városban rohangáljak. A tőled és Borbador Kiváltságostól kapott pénzből egy darabig
eléldegélünk. Ha most közlöm Faye-jel, hogy elvállalok még egy nyomozást, élve megnyúz.
– Nyomozás? Pokolba is, Adamat. A személyzetembe akarlak felvenni.
Adamat valamiféle csapdát sejtett.
– Ez nem attól függ, hogy megnyered-e a választást?
– Nos. De igen.
– Értem. – Adamat habozott. – Meg kell kérdeznem Faye-t.
– Hát, elég képmutató lenne, ha nemet mondana.
– Hogyhogy?
– Már neki is felajánlottam egy munkát a személyzetemben, és igent mondott. A pozíció a gyerekek
mellé kirendelt, állandó dadákkal és sok külföldi utazással jár. Ha mindkettőtöket felveszlek, azokra az
utakra együtt mehettek majd.
 Adamat igyekezett kipislogni a szeméből a fáradtságot.
– Igent mondott? Hát... akkor azt hiszem, én is igent mondhatok.
– Azt hiszed? – Ricard hátba veregette. – Legyél már egy kicsit lelkesebb. Úgysem hagynám, hogy
nemet mondj.
– Nagyon biztos vagy a győzelemben.
– A pokolba is, dehogy. Szerintem veszíteni fogok, Adamat. Ami azt illeti, nagyon is biztos vagyok
benne. De kicsit berúgtam, és megtettem mindent, amit tudtam. Szóval már nincs értelme
aggodalmaskodnom. Lent találkozunk?
Adamat cinkosan a barátjára mosolygott, és nézte, ahogy kitántorog az ajtón. Amikor Fell követte
volna, a felügyelő utánaszólt:
– Fell.
– Igen, uram.
– Köszönöm, hogy a gondját viseli.
– Ezért vagyok itt, uram.
– És egy kicsit józanítsa ki.
– Ez a következő tennivaló a listámon. Egyébként nekem több bizalmam van a győzelmében, mint neki.
Adamat pár percig egyedül maradt, aztán hallotta, hogy valaki megint belép a szobába. Mosolyogva
fordult meg, mert azt hitte, Faye végül úgy döntött, megkeresi őt. De csak Kétlövetű Tániel támaszkodott
az ajtónak, méghozzá rettegéssel a szemében.
Adamat a homlokát ráncolta, és zűrzavar jelei után hallgatózott, de csak a parti szokásos zajongását
tudta kivenni. Aztán rájött, mi a baj.
– Nincs hozzászokva az ilyesmihez, ugye?
– A következőt, aki megkér, hogy rázzunk kezet, kettéhasítom.
– Fáradtnak tűnik.
– Az is vagyok. – Tániel egy új díszegyenruhát viselt, ezredesi rangjelzése a gallérján ragyogott,
kalapját a hóna alá dugta. – Vagy hat napja nem aludtam.
– Abba bele is lehet halni – lépett előre Adamat. Talán jobb lenne, ha idehívná Fellt. Tániel alig egy
órára van attól, hogy potenciálisan Adró miniszterelnök-helyettese legyen, elkerekedett szemének
nyugtalansága azonban arról árulkodott, hogy vagy mindjárt elrohan a szeretője után, vagy elájul.
Tániel legyintett.
– Képtelen vagyok erre. Nem rázhatok kezeket és mosolyoghatok talpnyalókra, miközben csak gyűlik a
feszültség. Lehet, hogy a választás végeztével egy új háború közepébe csöppenünk, és mintha ez senkit
sem érdekelne. Pedig most nem lesz egy isten az oldalunkon. És Ka-poel még mindig Claremonte– nál
van.
– Csakhogy rajtunk kívül senki sem tud Brude-ról.
– Ricard tud róla. Hogy képes végigcsinálni ezt a színjátékot?
– Megszokásból?
Tániel jelentőségteljesen Adamatra nézett.
– Maga szerint vége van? Ennek az egésznek Claremonte-tal? Maga szerint tényleg csak úgy elsétál?
– Nem tudom.
Kopogtak az ajtón. Tániel arrébb ugrott, és a fejét rázva az ajkaihoz emelte az ujját.
 Adamat a szemét forgatta, és résnyire nyitotta az ajtót. Fell állt előtte.
– Mindjárt itt az idő – mondta a nő. – Ricardnak szüksége van Kétlövetű Tánielre.
Adamat bólintott, és becsukta az ajtót. Tánielhez lépett, és átkarolta.
– Menjünk.
Tániel hagyta, hogy Adamat felügyelő lerángassa magával a hotel előcsarnokába.
Felmerült benne, hogy megszökik előle, és elbújik egy szekrényben, de tudta, hogy a legtöbben ezt nem
tartanák „érett” viselkedésnek. Ezért inkább megfogadta Bo tanácsát, és amikor leértek a földszintre,
magára erőltetett egy mosolyt.
A mosolya mögött azonban zakatolt az agya. Ka-poel még mindig Claremonte fogságában van. Ha
elveszíti a választásokat, vajon megöli őt? Vagy elengedi? És mit tesz, ha nyer? Sehogy sem tudhatta, és
ebbe kezdett beleőrülni. Valaminek történnie kell.
Adamat kisurrant az étkezőbe, ahol Ricard a támogatói mosolyaiban fürdőzött, és ott hagyta Tánielt,
kitéve őt az örvénylő folyóként érkező vendégek jókívánságainak. Egyikük nevét sem tudta, de mind
megelégedtek egy kézfogással és egy csikorgó fogai közt kipasszírozott kedves szóval.
– Felismerem ezt a tekintetet. Úgy nézel ki, mint a vadászkutyák által sarokba szorított mezei nyúl –
szólalt meg mögötte valaki.
– Örülök, hogy jobban vagy – válaszolta Tániel.
Vlora melléje lépett, és viszonozta egy elhaladó kereskedő mosolyát.
– Én is. De csak a rend kedvéért, szerintem Tamás hibát követett el a cserével. – Vlora belékarolt, és
Tániel ettől megmerevedett, de aztán hagyta, hogy a lány elvezesse a hotel egyik társalgójába, ahol helyi
politikusok beszélgettek halkan az italaik fölött.
– Szerintem nem.
– Akkor mindketten idióták vagytok.
– Jól bántak veled?
Vlora rosszallón pillantott rá.
– Ne tereld el a szót.
Tániel megvonta a vállát.
– Kresimir sorsa már nem az én kezemben van. A test átadása Tamás döntése volt. Engem nem
kérdezett.
– Tudom. – Vlora felsóhajtott, majd a szemébe nézett, és hosszú ideig így álltak egymással szemben. –
Hiányzol.
Tániel tétovázott.
– Te is nekem.
– Van rá bármi esély, hogy a dolgok visszatérjenek köztünk a régi kerékvágásba?
Tánielnek el kellett ismernie, hogy ez a kérdés már benne is felmerült párszor. Emlékezett a
gyerekkorukra és az udvarlásaikra, a közös képzéseikre, a közös félrevonulásaikra és a rengeteg együtt
töltött idejükre. De a törékeny kapocs, amely összetartotta őket, elroppant, és nem lehetett újraformálni.
– Nem hiszem. Ka-poel és én...
– Aha.
Mi van, ha Ka-poel meghal'? Vlora nem tette fel hangosan a kérdést, de Tániel tudta, hogy felmerült
benne. Ő maga még csak bele se akart gondolni.
 – Láttam a barbárodat – mondta Vlora.
Tániel ránézett.
– Jól van? – A Ka-poel miatt érzett pánik egyre csak emelkedett benne, és nem tudta visszafogni. Tamás
elmondta neki, milyen fontos, hogy belemenjenek Claremonte játékába, és csak a közvetlen parancs és a
már kidolgozott tervek említése akadályozta meg Tánielt, hogy elrohanjon megmenteni lányt.
– Amennyire meg tudtam állapítani. – Vlora szomorúan elmosolyodott. – Ha lehetőség kínálkozik a
kiszabadítására, segíteni fogok.
– Köszönöm. – Tániel megszorította a vállát. Valahol mélyen legbelül szerette volna átölelni, és tudta,
hogy Vlora szívesen venné. Megrázta a fejét, és elkergette a gondolatot. – Vlora, én...
A lány felemelte a kezét, mire homlokát ráncolva elhallgatott. Vlora kissé oldalra döntötte a fejét, és
Tánielnek kellett pár másodperc, hogy rájöjjön, mi történik. Az előcsarnokban és az étkezőben elhaltak a
csevegés hangjai.
– Megvannak az eredmények?
Kimentek az előcsarnokba, ahol a tömeg az étkező bejáratánál tolongott, és Tánielnek könyökkel kellett
utat vágnia magának. A helyiség közepére érve már látta Ricard és Fell között a rizsporos parókát, fehér
zubbonyt meg nadrágot és fekete lovaglócsizmát viselő hírnököt. Tániel megpróbált visszaolvadni a
közönség soraiba, de Ricard észrevette őt. Buzgón intett neki, és a lőpormágust előretolták.
Tumblar homloka ragyogott a verejtéktől, tekintetében fáradtság ült. Karon fogta Tánielt, és a jobbjára
állította.
A hotel egyik konyhafiúja kihozott egy faládát, és ahogy a hírnök felmászott rá, Fell megkocogtatott a
kanalával egy poharat.
– Hölgyeim és uraim! – szólalt meg a hírnök. – A szavazatszámlálók képviselőjeként nekem jutott az a
megtisztelő feladat, hogy felfedjem önök előtt Adró miniszterelnökének kilétét. – Kivett egy borítékot a
zsebéből, és feltörte rajta a pecsétet.
Tániel megnyalta az ajkát, és azt kívánta, bárcsak ihatna valamit, kezét közben idegesen a nadrágjába
törölgette.
– Örömmel jelentem be, hogy Adró miniszterelnöke... a nagyra becsült Ricard Tumblar!
Ágyútűznél is fülsiketítőbb ujjongás hullámzott végig a tömegen. Tániel megtántorodott, amikor Ricard
hirtelen átölelte. Tucatnyi ember kapta el és rázta meg a kezét, míg már azt hitte, könyökből leesik.
Durrant egy dugó, és kapott valahonnan egy pezsgőspoharat, majd azonnal arrébb tessékelték, hogy még
valakinek megrázza a kezét. Gratulációkat kiabáltak a fülébe, és addig tologatták ide-oda az ünneplők, míg
azt hitte, begolyózik.
A helyiségen hirtelen végigsöprő csend úgy érte Tánielt, akár egy gyomros. Valaki még felnevetett, de
aztán gyorsan és kínosan elhallgatott. Tániel elpislogta az izgatottság okozta kábulatot, és akkor a tömeg
szétnyílt, és Lord Claremonte lépett be az étkezőbe.
A lehető legelegánsabb fekete frakkba öltözött, keménykalapját a kezében tartotta. Lustán végighordozta
tekintetét az összegyűlt vendégeken, majd halkan tapsolni kezdett.
– Látom, a hírnökök gyorsabban elértek hozzám, mint önhöz.
Ricard óvakodva állta Claremonte pillantását. Tániel a rövid kardja markolatára tette a kezét, és
megfeszítette az állkapcsát. Tamás szigorú parancsa csengett a fülében, hogy ne veszítse el a fejét.
– Már tudja az eredményt? – kérdezte Ricard.
 – Ha eddig nem is tudtam volna, most már tudnám. Hallottan az ujjongást az utcáról.
Tániel csak a saját szíve zakatolását hallotta. A helyiségre halálos csend zuhant, és bár a vendégek
semmit sem tudtak Claremonte igazi természetéről, érezhetően körbelengte valamiféle tapintható,
fenyegető aura. Tániel összepillantott Vlorával, aki már félig kihúzta pisztolyát az övéből.
– Amelyet – folytatta Claremonte – meg is szolgált. – Egyik lábát hátrahúzva elegánsan meghajolt. –
Gratulálok, miniszterelnök úr, és önnek is, miniszterelnök-helyettes. Kívánom, hogy legyenek rendkívül
sikeresek! – Hirtelen előrelépett, és megrázta Ricard kezét, mit sem törődve a férfi döbbent arcával.
– Akkor hát távozik a városból? – kérdezte halkan Tániel.
Claremonte állta a tekintetét, és szájának sarka egy egészen kicsit megemelkedett.
– Ahogy azt ígértem. Mindössze el kell még intéznem pár dolgot, mielőtt indulok. Szép munka, Mr.
Kétlövetű. Élvezze a győzelmét.
Azzal Claremonte távozott, még mielőtt Tániel válaszolhatott volna. Méltóságteljesen vonult vissza,
gratulált Ricard személyzetének, és egészen az ajtóig integetett. A társalgás lassan új életre kelt, Tániel
pedig odafurakodott Vlorához. Újabb pezsgő durrant, és amikor megfordult, látta Ricard kezében a habzó
palackot.
– Fell! – kiáltotta Ricard. – Szólj Tamásnak, hogy kezdje a parádét!
Tániel megszorította kardja markolatát, és Vlorához fordult.
– Foglald el a pozíciódat.
Tamás harci ménje idegesen kaparta a földet a kiöltözött adrói katonák hadoszlopának elején, és a férfi
megnyugtatásképp a nyakára tette a kezét. A sereg az Adopestből kivezető főúton, hatalmas tömeg
közepette sorakozott fel.
A tábornagy érezte az emberei izgatottságát. Bár mindegyikük felvonulási pihenőben, szétvetett lábbal,
előretekintve, a bajonettel felszerelt puskát lefelé tartva várakozott, szinte megérinthette volna a
mindnyájukat körülvevő, zümmögő energiát, miközben az adrói polgárok nevetgélve gyülekeztek előttük az
út mentén, és gyerekek szaladgáltak mellettük le-föl, virágfüzéreket dobálva a bajonettek köré.
– Tamás tábornagy! – kiáltott fel egy hang a nyüzsgés fölött.
Ölemet Ricard egyik feléjük lovagló emberére mutatott. A férfi felkiáltott, de hangját elnyomta a
sokaság tivornyája.
– Hangosabban! – üvöltött vissza neki a testőr.
A hírnök végül tucatnyi lépésre tőlük állt meg.
– Nyertünk! Ricard Tumblar Adró miniszterelnöke! Lord Claremonte elismerte vereségét. – Tamás
hallotta, ahogy a hír terjed az utcán álló emberek között, hallotta a kiáltásokat és az átkozódásokat.
Zűrzavar tört ki, a polgárok véleményeket és ellenvéleményeket rikoltottak egymásnak. Kitört egy
ökölharc, de a közelben álló emberek gyorsan véget vetettek neki.
Tamás összenézett Olemmel, és a saját optimista izgatottságát látta tükröződni a testőr szemében.
– Na. Akkor erről ennyit.
– Reméljük – tette hozzá Ölem.
– Reméljük. Ezredes, öné a megtiszteltetés.
Olem egy közeli dobosfiúra mutatott, mire hosszú, egyenletes ütem hasított bele a tömeg zajába. Az
emberek abbahagyták az ünneplésüket.
– Arbor tábornok, a menet várja a parancsait.
 Arbor megfordított a lovát, hogy szembenézzen a hadoszloppal.
– Menet! – üvöltött fel. – Vigyázz! – Ötezer csizma csattant össze, ahogy minden egyes katona
vigyázzba állt. – Menet, előre! – A dobosfiú négyszer hozzáverte az ütőit a dob pereméhez, aztán rákezdett
az ütemre, és az oszlop megindult.
Tamás egyenesen, kardjával a jobb vállán ült a harci ménjén, ahogy végigmasíroztak a tömött utcákon,
és az emberek utat nyitottak előttük.
Örömteli kiáltások harsogtak, az épületek tetejéről pedig virágkoszorúk szállingóztak a felvonuló
katonákra.
A parádé végigvonult a Gyárkörzeten, be az Újvárosba, és ide– oda kanyargott az utcákon az éljenző és
integető emberek közepette. Nők nyúltak a katonák felé, amikor elhaladtak mellettük, férfiak gratuláltak
kiabálva. Tamás több kocsmatulajdonost is látott, amint le-föl szaladgálnak az oszlop mellett, és bőszen
hirdetik a katonáknak, hogy egész éjjel ingyen ihatnak náluk.
Tamás megtartotta egyenes, fejedelmi pózát, ám közben idegesen fürkészte a tömeget, a
kirakatablakokat és a háztetőket. Valahányszor azt hitte, megadhatja magát a büszkeségének, és lazíthat,
hirtelen ellenséges tekinteteket érzett a hátán. Próbálta azzal hitegetni magát, hogy csak a régi ösztönei
makacskodnak. Próbálta bemagyarázni magának, hogy végre az út végére ért.
A parádé az Ad folyón átívelő híd felé haladt, és Tamás az eléje táruló látványra felemelte az öklét.
– Menet, állj! – kiáltotta Arbor tábornok.
A dandár megállt, és Tamás az utca közepén, a hídtól nem messze magára hagyott kocsit bámulta. Keze
lassan a pisztolya agya felé mozdult, és látta, hogy már Olem is félig kivonta a kardját.
– Parancsok, uram? – kérdezte a testőr.
– Várjon. – Tamás végigpillantott a környező épületeken. Jelét sem látta rajtaütésnek, ablakokban
felvillanó brudániai egyenruháknak.
Ekkor hirtelen egy tucatnyi mulatozó rontott ki az utcára, és körbevették a kocsit. Némi erőlködéssel
eltolták az útból, majd egy fiatal lány felmászott a tetejére, és úgy lengetett rajta egy adrói zászlót, akár
egy hódító hős.
– Menet, előre! – adta ki a parancsot Arbor.
Átkeltek a folyó fölött, és folytatták útjukat a Választási térre. Ott gyűlt össze a legnagyobb tömeg.
Tamás irodájának – amely immár Adró miniszterelnökéé – balkonját adrói kékbe és vörösbe öltöztették,
falán az Adotenger könnycseppjével ellátott lobogók lógtak le az épület középső szintjéig.
Az emberek lassan kivonultak a tér közepéről, ahogy a menet bemasírozott, és felsorakozott a
Köztársasági Bíróság mellett. Tamás a legszebb öltönyében feszítő Ricard Tumblart látta a balkonon,
mellette pedig Tániel állt komoran az egyenruhájában.
Tamás megengedett magának egy mosolyt.
– Uram? – szólalt meg Olem.
– A fiam. Adró miniszterelnök-helyettese. Igen különös fordulata ez a sorsnak.
– Nem úgy tűnik, mint aki örül neki.
– Nem is örül. A legkevésbé sem. De azért megtartja az ígéretét. – Ajánlom neki, tette hozzá magában.
A katonák megálltak, és csend telepedett a térre, teljesebb csend, mint azon a napon, amikor Tamás
kiállt arra a balkonra, és bejelentette, hogy Manhouch uralmának vége. Felsóhajtott, és döbbenten
pislogott a felismeréstől, hogy bezárult a kör. Oly sok év tervezgetései végre meghozták volna
gyümölcsüket?
– Vége van, Olem? – kérdezte, és kihallotta saját hangjából a túlcsorduló érzelmet. – Végre tényleg
vége?
Olem nem válaszolt. Ricard felemelte a kezét.
– Adró népe! Barátaim! Fivéreim! Nővéreim! Alázatosan állok most önök előtt új
miniszterelnökükként. – Ricard csak hosszú percekig tartó örömujjongás után tudta folytatni. – Barátaim, a
királyok zsarnokságának vége. Az utóbbi nyolc hónap tragikus háborúja szülte kétségeknek és baljós
várakozásnak vége. Ma, az ősz utolsó napján végre köztársasággá váltunk. Büszke vagyok, hogy itt
lehetek, elsőként az egyenlők között.
– Barátaim, mindez nem valósulhatott volna meg Adró védelmezője, Tamás tábornagy és az ő
lőpormágusai és katonái emberfeletti erőfeszítései nélkül. Önök a szabadságukkal tartoznak neki. Az
életükkel. A szeretetükkel.
Fülsiketítő ujjongás tört ki. Tamás érezte, hogy egy könnycsepp csordul végig az arcán, de nem törölte
le. Tekintetét továbbra is Ricardon tartotta.
– Barátaim! Én...
Egy hang verődött vissza a téren, félbeszakítva Ricardot, és felbolydulást keltve a tömegben.
– Barátaim – kezdett bele Ricard ismét.
A nyögés és recsegés folytatódott, és megfordulva Tamás látta, hogy az emberek nyugtalanul
pusmognak. Felhő vetett árnyékot az összegyűltek-re, és a tábornagy levette a kalapját, hogy jobban
körülnézhessen. Honnan jöhet ez a hang?
A nyögés intenzitása megnőtt, és Tamás apró mozgásra lett figyelmes. Egy reccsenés köveken őrlődő
köveknek adott utat.
– Szétszóródni! – üvöltött fel.
Cobolyfog, a Vaskirály roppant börtöne megdőlt, és úgy imbolygott, akár egy búgócsiga, majd
nehézkesen kibillent, és zuhanni kezdett a tér felé. Tamás megbabonázva nézte lováról a rájuk dőlő
építményt, és az idő mintha lelassult volna. Szája kinyílt, és csak bámult, mielőtt hirtelen oldalra rándult,
mert a lova megiramodott, és akkor látta, hogy Olem az ő kantárjával a kezében vágtat előre.
Megfordult a nyeregben, hogy lássa, amint a csúcs leborul, és az egész börtön összeomlik alatta.
Ökörméretű, fekete bazaltkövek zuhantak a Választási térre. A csúcs teteje áttört a balkonon, és
leszakította a Köztársasági Bíróság homlokzatát.
Tamás kikapta Olem kezéből a kantárt, és visszafordult a pusztítás felé.
– Tániel!
Karját védekezőn az arca elé emelte, aztán elnyelte a porfelhő.
 50.

FEJEZET

– Befelé, befelé! – kiáltotta Tániel, és egymás után lökdöste be a balkonajtón Ricard képviselőit és
tanácsadóit az irodába. – Futás!
Egy nő felüvöltött:
– Ricard! – És megfordulva Tániel látta, hogy Adró miniszterelnöke döbbenten tátog a felé zuhanó
fekete toronyra. A lőpormágus átvetette magát a balkonon, megragadta Ricard vállát, egy az egyben
felemelte, és az ablaküvegen át rontott be vele az irodába. Egymáson, szilánkeső közepette értek földet.
Tániel mindkettejüket arrébb gurította az ablaktól, és még épp időben nézett fel, hogy lássa, amint egy
fekete kő szétzúzza a balkont, ahol az imént álltak. Vakolatfelhő robbant a levegőbe.
Tániel olyan közelről érezte a mágikus kitörést, hogy csiklandozta a tarkóját, és ledobta magáról
Ricardot. Kardot rántva ugrott talpra, de csak Bót látta, amint az iroda kandallója mellett műlábára
támaszkodva, széttárt karokkal áll.
– Tániel – szólalt meg Nila. – El onnan.
Tániel körülnézett, majd fel, és ekkor észrevette, hogy a tetőt széthasította a csúcs sarokköve, egy
kisebb háznyi méretű fekete bazaltdarab, amely most ott csüng a feje fölött. Ricard közben felállt, Tániel
pedig hátrébb lökte, el a bazalt alól.
Bo felnyögött, és körkörös mozdulatot tett a kezével. A kő felemelkedett, és a Választási tér felé zuhant.
Ricard leporolta magát.
– Odalent emberek vannak!
– Idefent is, és nem tudtam volna tovább tartani – válaszolta Bo.
Ricard úgy döntött, jobb, ha nem vitatkozik Bóval, és inkább Fellért kiáltott.
– Mindenki jól van?
– Azt hiszem – szólt ki Adamat hangja egy porfelhőből.
– Gyorsan, le a lépcsőn. A törmelék alatt emberek lesznek. Édes Adom, mi a pokol történt? Baleset
volt?
Tániel követte Ricardot a folyosóra, ahol már kezdett leülepedni a por, és látta, hogy Adamat olyan
sápadt, akár egy szellem.
– Nem – rázta meg a fejét a felügyelő. – Nem baleset. Brude másik fele a Cobolyfogban volt.
Tániel megtorpant.
– Fell. Ide a puskámmal. Most! – Rohanni kezdett a lépcsőn, és minden másról megfeledkezett. Ha
Brude odalent van, bármelyik fele is legyen az istennek, nem lesz senki, aki megállítsa. Tániel nem hitte,
hogy akár ő maga sokra menne ellene, de még emlékezett Kresimir vérére az öklén. Ha tényleg
istengyilkos, akkor talán ő az egyetlen, aki tehet valamit.
 Valami nekivágódott hátulról, kiszorította belőle a szuszt, és a támadójával együtt a falnak csapódott.
Ledobta magáról a másikat, és fel-tápászkodott, aztán meglátta a mellette guggoló Nilát, akinek mindkét
csupasz kezét kék lángok nyaldosták.
A mágia oda csapott le, ahol az előbb állt, és ágyúgolyó méretű lyukat ütött a padlóba meg a
mennyezetbe. A támadás alulról jött, ahonnan több Kiváltságos jelenlétét is érezte. Tániel négykézláb
sietett arrébb.
– Vissza az irodába! – kiáltotta.
A műlábával kellemetlen pózban guggoló Bo elkapta az ingujját.
– Fogd a puskádat, és menj le a hátsó lépcsőn. Szükség lesz rád odakint. Ezt itt én elintézem.
– Biztos vagy benne?
– Bízz bennem. – Bo vállon veregette, mire Tániel visszafutott a folyosón, kikapta Fell kezéből a
puskáját, rohanvást felcsatolta rá a bajonettet, és átviharzott két ajtón, mígnem megérkezett a Ricard új
irodája mögötti cselédlépcsőhöz.
Nem is törődött a lépcsőfokokkal, őrültként ugrált egyik fordulóról a másikra. A földszinten
végigszaladt egy rövid folyosón, berúgott egy oldalajtót, majd kisprintelt a porfelhő tompította napfénybe.
Pár másodpercig zavartan pislogott, próbálta összeszedni magát, aztán egy hatalmas detonáció ereje
egyenesen visszarepítette az épületbe.
– Odalent van, Nila. A ribanc, aki elintézte a lábamat.
Nila meg akarta kérdezni, honnan tudja, de újonnan kialakult mágikus érzékeitől megkapta a választ.
Kiváltságosok voltak két emelettel alattuk. Jelenlétük úgy tompult el a Másban, mintha nagy gondot
fordítottak volna rá, hogy leplezzék magukat, de határozottan ott voltak. És az alapján, amit Bo mondott
neki a társasági Kiváltságosokról, valószínűleg katonákat is hoztak magukkal.
– Mi védelmezi a Köztársasági Bíróságot? – kérdezte.
– Két századnyi adrói katona – válaszolta Bo.
– Három Kiváltságos cafatokra tépi őket.
– Öt Kiváltságos. És egyetértek.
Nila azon gondolkodott, ki tudna segíteni nekik, aztán görcsbe rándult a gyomra. Hiszen ő és Bo az
adrói társaság. Tamás lőpormágusai pedig bizonyosan el vannak foglalva azzal az erővel, amely
ledöntötte a Cobolyfogat. A lány szíve a torkában dobogott, hátát a márványkorlátnak vetette. A
Köztársasági Bíróság öt emelete állt közte és a földszint között. Miután végignézte, ahogy a Cobolyfog
szétzúzza a balkont, és majdnem kilapítja Tánielt, oly kiszolgáltatottnak érezte magát, mintha csak
meztelen lett volna.
– Mit tegyünk? – kérdezte. – Kövessük Tánielt?
– Jó ötlet. Vigyen ki mindenkit, amilyen gyorsan csak lehet, és reménykedjen, hogy a katonáik még nem
vágták el a menekülés útját. Ez az én harcom.
– Ez a mi harcunk – helyesbített Nila. – Fell! Vigyen ki mindenkit hátul. Ha tudja, ürítse ki a felső
emeletet, mert erre nem jutnak ki.
Ricard titkárnője bólintott, és terelni kezdte az embereket a folyosó vége felé.
– Biztos benne, hogy velem jön? – kérdezte Bo.
– Persze, maga bolond. Most már a maga felelőssége vagyok. Mégis ki más fogja megtanítani, hogyan
legyek az évszázad legjobb Kiváltságosa?
 – Ez itt most nem egy párezres kez gyalogság. Ezek társasági Kiváltságosok.
Nila nyelt egy nagyot.
– Tudom.
– Rendben. Akkor hajrá. – Bo felállt, műlába megrándult és vonaglott alatta. – Lourie! Hé, Lourie!
– Borbador! – válaszolt egy hang lentről. – Hogyhogy még nem menekülsz? Azt az utolsó lövést neked
is szánhattam volna, de gondoltam, kapsz tőlem egy esélyt. Halott már a lőpormágus barátod?
– Ami azt illeti, elhibáztad.
Ezt rövid szünet követte.
– Nagy kár.
– Lourie, van kedvenc szemed?
– Micsoda?
– Csak válaszolj a kérdésre.
– Miért?
– Mert ha van, megtartom majd egy üvegcsében, miután megfojtottalak a saját beleiddel.
– Mit csinál? – sziszegett Nila.
– Csak társalgók, miért, minek tűnik?
– Jaj, ugyan már, Borbador – válaszolta Lourie. – Amúgy sem nagyon használtad azt a lábat.
– Te se fogod sokat használni azt a szemet.
– Bo. Mi a pokol folyik itt? Miért nem támadnak?
– Mert épp elfoglalják a pozíciójukat. Amint egymásnak esünk, emberek fognak meghalni. Most
mindenki igyekszik, hogy ne tartozzon majd közéjük. – Bo hátradőlt, lehunyta a szemét, és miközben egyik
könyökével megtámaszkodott a márványkorlátban, maga elé nyújtotta a másik kezét. Ujjai mozogtak,
rángatóztak, és apró mintákat rajzoltak a levegőbe.
– Mit csinál?
– Csak néhány gyors védelmet. És megkeresem az ellenség pozícióit.
Nila érezte, ahogy Bo a Másban munkálkodik. Míg ő tömegével rántotta magához a mágiát a túlsó
oldalról, Bo óvatosan használta a Mást, és cseppnyi varázslatokat hívott elő a céljaihoz. Nem igazán tudta
megállapítani, mit csinál a védelmekkel, vagy hogy egyáltalán hogyan csinálja azokat, de csodálattal
figyelte a férfi gyors, szinte rutinos precizitását.
– Borbador! – kiáltott fel Lourie. – Miért nem csatlakozol inkább a brudániai társasághoz? Felmegyek,
és együtt megöljük azt a rohadt miniszterelnököt, mit szólsz? Így csak elvesztegeted a tehetséged. Nem
szállhatsz szembe egy istennel. Miért...
Bo ujjai megrándultak, és rettenetes sikoly harsant fel lentről. Ezt csend követte, majd Bo így szólt:
– És próbáltam rájönni, melyikük Lourie.
– Ezt nemnek veszem! – kiáltott fel a Kiváltságos.
– A pokolba – mordult fel Bo. – Elhibáztam. Futás.
Tamás köhögve, fulladozva tápászkodott el, és vakon tapogatózott a levegőt kitöltő porfelhőben. Egy
pillanatra látta, ahogy a harci ménje elrohan a Cobolyfog romjai közeléből a menekülő ünneplők tömege
után, majd igyekezett meggyőződni róla, hogy semmije sem tört el, amikor lerepült a nyergéből. Úgy tűnt,
egészben maradt, bár a feje lüktetett, a bal könyöke pedig nem akart behajlani.
Hány embert zúzhatott halálra az összeomló épület? Hányan ragadhattak a romok alatt?
 A torony már a hónapokkal ezelőtti földrengésben is megdőlt. Lehet, hogy csak egy szörnyű baleset
volt? Reménykedett benne – imádkozott érte. De az ösztöne azt súgta neki, hogy Claremonte keze van a
dologban, és hogy még nincs vége. Egyelőre csak annyit tehetett, hogy összegyűjti az embereit, és
felkészül a legrosszabbra.
Elővett egy zsebkendőt, és védekezésül a por ellen a szájára kötözte.
– Olem! Olem! Pokolba.
– Uram, jól van? – Arbor tábornok bukkant fel a törmelék közül. Egy negyedolyan idős, sántító katonát
támogatott.
– Jól, jól. Tudjuk, hányan lehetnek a romok alatt?
– Szerintem a legtöbbünk időben elkotródott a torony útjából, bár ebben nem lehetünk biztosak.
Elvesztettem a rohadt fogsoromat!
– Örülök, hogy csak annyit veszített el. Ölemet látta?
– Nem.
A talaj hirtelen eltűnt Tamás lába alól. Az egyik pillanatban még Arborral beszélt, a következőben meg
már a földön hevert, és még a saját, jelentést követelő hangját is távolinak hallotta. Csengő füllel rázta
meg a fejét, próbált rájönni, mi történt. Az érzés és a hang alapján mintha egy lőszerraktár robbant volna
fel a lába alatt.
A látása elhomályosult, a feje lüktetett, és az egész világ úgy hangzott, akár egy eltompított harang.
Kezét a fülére tapasztotta, lehajtotta a fejét, és próbálta visszanyerni az érzékeit. Némi erőlködéssel
sikerült felállnia.
Arbor már talpon volt, de a gyalogos, akit az imént támogatott, halálra zúzva feküdt egy nagy
bazaltdarab alatt. Arbor elvörösödött arccal, köpködve vakkantotta a parancsait, amelyeket Tamás nem
hallott. Arbor megragadta a könyökét, mire Tamás a fülére mutatott. A tábornok bólintott.
– Uram. – A hang halknak és távolinak tűnt, de amikor Tamás megfordult, Ölemet találta mellette. A
testőrt por és vér borította, de utóbbi nem a sajátjának tűnt. – Uram, mennünk kell! Megtámadtak minket!
– Ki?
Mielőtt Ölem válaszolhatott volna, Arbor a Cobolyfog romjai felé mutatott. Tamás elfordult egy
hirtelen, vakító fényvillanástól, majd szemét a kezével árnyékolva próbálta kivenni, mi történhet. A fény
lassan egy négy méterrel a törmelék felett lebegő, ragyogó alakká homályosuk. A mágia fehér szalagokként
örvénylett a nő körül, ruhája semmivé foszlott elszabadított erejétől.
Tamás döbbenten tátogott. Sosem látott még ehhez foghatót. Sem Adómtól, sem Julene-től, de még egy
együtt dolgozó, teljes királyi társaságtól sem. Nem ismerte ugyan fel a nőt, de sejtette, ki lehet: Cheris,
Claremonte másik fele, a kétarcú isten, Brude másik arca.
– Vigyék hátrébb az embereket! – kiáltotta Tamás. – Arbor, sorakoztassa fel a katonákat, és vonultasson
fel mindent. Puskákat, tüzérséget. Mindent!
– Uram, vissza kellene vonulnunk – javasolta Olem.
– A pokolba a visszavonulással. Itt harcolok, és itt halok meg. Menjen a városon kívül várakozó
dandárokhoz. Mondja meg nekik, hogy szedjék szét Claremonte főhadiszállását a palotában. Öljenek meg
mindenkit, aki brudániai egyenruhát visel, de a büdös pokolba is, Claremonte-ot magát kerüljék el!
– Uram, nem...
– Ez parancs, ezredes. Nyomás! – Amikor Olem elrohant, Tamás elővette a pisztolyát, megcélozta vele
az istent, és meghúzta a ravaszt. A golyó minden látható hatás nélkül tűnt el az örvénylő mágiában. Tamás
töltetet dobott a szájába, elrágta, és a lőpor szétáradt a vénáiban.
Az isten békés arccal fordult felé. Tamás elővette a másik pisztolyát, becélozta a nő szemét, és
meghúzta a ravaszt.
Az isten egy szempillantás alatt eltűnt. A tábornagy értetlenkedve bámulta a hűlt helyét, pisztolyát
óvakodón maga elé tartotta.
– Hová lett?
– Itt vagyok – suttogott egy hang a fülébe.
Tamás megpördült, de már elkésett. Egy kéz szorult acélsatuként a nyakára, kiszorította belőle a szuszt,
és felemelte a levegőbe. Az isten maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen.
– Kaptatok tőlem egy esélyt. – A szavak bársonyosan és nőiesen, de oly visszhanggal szóltak, mintha
egy katedrális hatalmas csarnokában lettek volna. Hasonlított Claremonte hangjára. – Nem ezt akartam. –
Cheris magasabbra emelte. Tamás a nyakát szorító ujjakhoz kapott, de ilyen erővel akár egy
márványszobor kezét is feszegethette volna. Hiába küszködött, hiába folyt a vénáiban tíz ember ereje, az
istennel szemben semmire sem ment vele.
Cheris úgy rázta meg, akár egy rongybabát.
– Nem ezt akartam – ismételte. – A könnyebbik utat akartam választani. Naggyá tettem volna Adrót.
Ismét egyesítettem volna a Kilenceket, megdöntöttem volna az összes királyságot, és elhoztam volna a
jólét és az összetartozás modern korát. Elsöpörtem volna a régi istenek minden emlékét, és olyan utópiát
teremtettem volna, amilyenre Kresimir sosem lenne képes.
– És mindezt egy vértelen forradalommal is elérhettem volna. Azt mondtam magamnak, az emberek
majd bölcsen választanak. Majd felsorakoznak olyasvalaki mögött, mint Claremonte. De nem tették, és
ezzel egy másik útra kényszerítettek. Így is egyesíteni fogom a Kilenceket. Így is egyesíteni fogom a
világot. Akkor is, ha a bolygó népességének a felét le kell hozzá mészárolnom.
Tamás szeme kikerekedett, agya sikoltott az oxigén hiányától. Egyre gyengébben küszködött. Egy golyó
csapódott Cheris arcába, és anélkül robbant szét, hogy bármi nyomot hagyott volna rajta, lepattanó
ólomszilánkjai Tamás vállába fúródtak.
– Te makacs szardarab – folytatta Cheris. – Vezethetted volna a seregeimet. Micsoda pazarlás. – A kez
szorosabbra fonódott Tamás nyakán, és tudta, hogy a feje bármelyik pillanatban szétpukkanhat, akár egy
száráról leszakított pitypangvirág. Kapálózott és ütlegelt, és a szeme sarkából észrevette a feléjük lendülő
puskát.
Ellentétben Cherisszel.
A tus olyan erővel vágódott a nő arcába, hogy a fegyver teljes hosszában szétrepedt. A nő feje, ha csak
kicsit is, megrándult, aztán undorodva Vlora felé fordult. Tamás a levegőben találta magát, és egy
pillanatra oxigénhez jutott, mielőtt nekicsapódott Vlorának, és végiggurult vele a tér kövein.
A levegő késként vágott bele sérült légcsövébe. Vlora feltápászkodott.
– Hát nem értitek, hogy nekem ez csak egy játék? – kérdezte Cheris.
– Nem látjátok, mily jelentéktelenek vagytok?
Andriya vérrel, sárral és porral borítva, egy pokolszülött démon üvöltésével rontott neki Cherisnek a
bajonettjével. Akkora erővel esett neki, hogy egy bikát is felnyársalt volna, a penge mégis úgy hajlott meg
Cheris hasán, mintha gumiból lenne. A nő megrándította egyik ujját, mire Andriya feje felrobbant, és
vérben fürösztötte meg Tamást és Vlorát. A holttest megtántorodott, elesett, de nyakából még mindig
spriccelt a vér.
– Tűz! – ordított fel Arbor.
Kétszáz muskéta dördülése hasított a levegőbe, és Cheris a golyózápor meg az adrói katonák sora felé
fordult, oly zavartalanul, mintha csak egy könnyű záporban sétálna. Felemelte a kezét, és Tamás üvöltésre
nyitotta a száját, hogy figyelmeztesse Arbort.
Tániel minden erőtartalékát összeszedve rontott neki az istennőnek, aki épp akkor fordult Arbor és a
katonák felé, és a lőpormágus tudta, hogy egy rezdülésébe kerül ugyanúgy elbánni velük, ahogy
Andriyával tette.
Ökle az állát érte, a találatot egy reccsenés jelezte. Az istennő megpördült és térdre esett. Lerázta
magáról az ütés erejét – pedig az egy elefántot is földre vitt volna –, és a következő pillanatban már ismét
talpon volt. Arcát döbbenet és féktelen düh torzította el.
Így aztán Tániel ismét megütötte.
Cheris feje hátrahanyatlott. Felemelte a kezét, és Tániel hirtelen nyomást érzett a fülében, de aztán
félreütötte a kezet, és beleöklözött az isten gyomrába. Az kétrét görnyedt, ő pedig könyökkel csapott le a
vállára, mire a nő ismét térdre esett. Tániel hátrahúzta az öklét, és ezúttal ellensége gerincét vette célba.
A nő gyomrosa úgy érte, mintha egy brudániai sorhajó orra öklelte volna fel. Megtántorodott, vér
szivárgott a szája sarkából, és hiába próbálta visszanyerni az egyensúlyát, már jött is a második ütés,
melytől hátracsapódott a feje, és egész teste a levegőbe emelkedett. Amikor bő tíz méterre az istentől
földet ért, nagy meglepetéssel tapasztalta, hogy még mindig él. Feltápászkodott, hogy újra lerohanja, de
látta, hogy Cheris immár minden figyelmét neki szenteli.
A nő ökölbe szorította a kezét, és Tániel körül mintha egy acélketrec záródott volna be. Alig tudta
megmozdítani a karját. A lábai nem engedelmeskedtek neki. A mágia egyre csak szorította össze. Csontjai
és izmai tiltakoztak a nyomás ellen, és minden erejét össze kellett szednie, hogy akár csak egyetlen lépést
is meg tudjon tenni.
Homlokáról izzadság csurgott a szemébe. Hogy lehetséges ez? Még Kresimir mágiáját sem érezte
ennyire erősnek Ka-poel belészőtt varázslatával szemben. Brude tényleg erősebb lenne Kresimirnél? Mi
van, ha Ka-poel védelmei nem tudnak dacolni ennek az istennek a hatalmával?
Újabb lépést tett előre, és fájdalmas kiáltás szakadt ki ajkai közül. Látása elhomályosodott. A mágia
egy hegy súlyával nehezedett rá, de tudta, hogy véget kell vetnie a harcnak. Csak így kaphatja vissza Ka-
poelt.
Az istennő hirtelen előtte termett. Tániel meglendítette az öklét, de Cheris ellépett előle, elkapta a
karját és a vállába fúrta az ujját. A lőpormágus felnyögött, a nő pedig megragadta az arcát, és egy dühös
mordulással elhajította.
Aztán magasba emelt kézzel ugrott a levegőbe. Tániel felkészült rá, hogy egy mozsárlövedék erejével
fog rázuhanni, ehelyett odafent maradt, és csak úszott a feje fölött.
– Az életetek semmi a számomra. Hagyjatok fel ezzel a csatával, vagy az egész várost felemelem, és
száz kilométer magasból ejtem vissza a földre. Minden, amit ismertek és szerettek, egy pillanat alatt
elpusztul, és semmit sem tehettek, hogy megakadályozzátok. Adjátok meg magatokat!
Tániel vicsorogva nézett az apjára, aki közben már talpon volt, és Vlorára támaszkodott.
– Akkor miért nem csinálja? – kérdezte Tamás. – Ha oly jelentéktelenek vagyunk, miért nem öl meg
minket? Menjen a pokolba.
Az istennő felnevetett. Széttárta a karját, és a levegő vibrálni kezdett. Tánielt rosszullét fogta el, és az
egész teste súlytalanná vált. Törmelékek és utcakövek emelkedtek fel a talajról. A szíve a torkában
dobogott. Nyögő, recsegő hang hallatszott, remegni kezdett a föld. Katonák röppentek a levegőbe, lovak
nyerítettek riadtan, ahogy a patáik elhagyták a teret, és egy hatalmas ágyú lebegett két méterre a talaj fölé.
Az istennő a földre zuhant. Guggolva érkezett, és meglepetten pislogott körbe, ahogy a törmelék és a
por mind visszahullt a helyére. A térre visszaeső emberek megkönnyebbült és fájdalmas kiáltásokban
törtek ki.
– Mi ez az egész? – fakadt ki Cheris.
Egy alak bukkant fel a porfelhőben, és az istennő feléje fordult. Tániel hunyorogva próbálta
beazonosítani a jövevényt.
– Te halott vagy – mondta Cheris.
Az alak magas, kövér és fekete hajú volt. Az egyik pillanatban úgy nézett ki, mint Charlemund, a
következőben meg már úgy, mint Mihali. Arcvonásai változtak, és valahol a kettő között állapodtak meg.
Fehér kötényt és cilindert viselt, és csípőre tett kézzel állt meg.
– Tévedsz – válaszolta.
Tamás Adomhoz tántorgott. Még mindig nem tért teljesen magához Cheris támadásából.
– Örülök, hogy itt van – bökte ki rekedten.
Adom nem válaszolt. Felszegett állal szemezett a rávicsorgó Cherisszel.
– Tűnj innen, amíg megteheted – sziszegte a nő. – Én sosem viseltem úgy a szívemen a sorsod, mint a
másik felem.
– Mindegyiküket megölted – mondta Adom. – Elmentem, hogy megkeressem őket. Az összes fivérünket
és nővérünket. Novit és Ishtarit és Delivet és a többieket. Mindegyiküket visszacsaltad ide, és megölted
őket. Az orrom előtt. Csak Kresimir és én maradtunk. És te.
Az istennő felhorkant.
– Kresimir nem éli túl ezt a napot. Ha most elmész, téged megkíméllek a sorsától.
Adom fontolóra vette a fenyegetést, majd Tamáshoz fordult.
– Menjen.
– Hogy érti?
– A palotába. Claremonte... Brude meg fogja ölni Kresimirt. Meg kell akadályoznia.
– De hát...
– Itt nem lesz a segítségemre. Tániel az egyetlen, aki képes ártani neki, rá pedig Ka-poelnak van
szüksége a palotában. Ha Brude megöli Kresimirt, ugyanazt teszi, amit a többi fivéremmel és nővéremmel
is tett. Elszívja az erejük egy részét. Ne engedje, hogy ez megtörténjen.
Tamás sarkon fordult, és rohanni kezdett. Összerezzent, ahogy a Köztársasági Bíróság egyik fala
vakolattörmelékké robbant, és a lyukon mágikus tűz tört ki.
– Vlora, befelé. Vigye biztonságba a miniszterelnökünket. Tániel, te gyere velem. Arbor tábornok,
ürítse ki a városközpontot. Itt maga a parancsnok!
Amikor elérte a Választási tér szélét, Tamás visszanézett az egymással szemben álló két istenre.
Adom kihúzott egy merőkanalat a kötényéből, és Cherishez vágta.
– Takarodj a városomból!
 51.

FEJEZET

Nila elrohant a folyosón a miniszterelnöki iroda felé, csak hogy aztán megálljon, és visszasiessen segíteni
Bónak. Mágia burkolta be őket, és robbanás hangja csengett Nila fülében, az ereje majdnem ledöntötte őt
a lábáról.
– Még épp időben hárítottam – jegyezte meg Bo homlokán gyöngyöző izzadsággal. – Tovább.
A robbanások folytatódtak. Valahányszor a mágia elég közel csapott le, hogy szétégesse őket, Nila
érezte, hogy Bo védekezésképp a saját ellenvarázslatait rántja ki a Másból. Márványpadló robbant szét
mögöttük, szilánkokat és porfelhőt köpve az égbe, lyukakat ütve a falakba és a mennyezetbe. Tűz és
lökéshullám rontott nekik, de mindet visszatartotta tőlük Bo levegőpajzsa.
– Várjon, várjon! – kiáltott fel a lány. – Ha erre megyünk, egyenesen a miniszterelnökhöz vezetjük őket.
– Márpedig mást nem tehetünk. – Bo kibicegett az irodából a cselédlépcsőre. Lenézve Nila még mindig
látta a miniszterelnök menekülő személyzetét. A folyosó végén brudániai katonák vették be a
lépcsőfordulót, és ajtókban meg oszlopok mögött helyezkedtek el.
Nila ellépett Bo mellől, és kihajolt a folyosóra, majd egyik kezét kinyújtotta, a másikkal pedig a
levegőbe csapott. Lángok lőttek ki az ujjaiból és gördültek ki az ajtón. Egy golyó csapódott a feje mellett
a félfába, de nem hagyta, hogy kizökkentse a koncentrációból. A lángok hőjére összpontosítva szívta ki a
mágiát a Másból a saját világába.
Egyszer csak ledermedt, és jeges borzongás futott végig a gerincén, mintha csak egy verőfényes napon
hirtelen árnyék vetült volna rá.
– Bo, mi történt velem? – Újonnan támadt kételye elsorvasztotta, majd kioltotta a tüzét, és még csak
mozdulni sem mert.
Bo kattogó műlábbal bicegett oda hozzá.
– Szép munka, sikerült felgyújtania az épületet. De a próbálkozását azért díjazom. Azt az érzést
egyébként én okoztam. Jöjjön. – Karon fogta, és a lépcső felé vezette.
– Mit csinált? – kérdezte Nila, ahogy lesegítette Bót a fokokon.
– Csendet – suttogta a férfi. – Ezt a trükköt egy régi szeretőmtől tanultam. Fogtam az aurája egy picike
részét, és ott hagytam, ahol az előbb álltunk. Színpacaként jelenik meg a Másban, úgy ég, akár egy ember,
és elfedi a nyomainkat. Hamar átlátnak majd rajta, de addig talán sikerül mögéjük kerülnünk.
Leértek a negyedik emeletre, ahol Nila berontott egy irodába, és a főfolyosóra vezető ajtóhoz lépett. A
túloldalán katonák álltak a lépcsőház körül, muskétáikat óvatosan felfelé szegezték. Volt köztük egy
Kiváltságos nő is – kétségkívül Lourie.
– Most? – kérdezte a lány.
– Nem. Menjünk le még egy emeletet.
 – Elveszítjük a magasság előnyét.
– Inkább adjuk fel a magaslati pozíciót, mint hogy csapdába essünk. Egyébként is, maga felgyújtotta a
legfelső emeletet.
Lementek a lépcsőn a harmadik szintre. Bo izzadó arccal, minden egyes lépésnél fintorogva sietett a
cselédajtó felé. Valahol a káoszban elveszítette a sétapálcáját. Nila előreszaladt, hogy kinyissa az ajtót,
ám ekkor mágikus detonáció hajította hátra. Nekivágódott a falnak, kiszorult belőle a szusz, és vakolat
pergett a vállára.
Egy férfi lépett be az ajtó maradványain. Kiváltságos kesztyűt viselt, és akkorára nőtt, mint Etán
ezredes. Bo védelmező gesztust tett a kezével, de az idegen mintha csak elhessegette volna a varázslatát.
Megragadta Bo csuklóját, majd meglendítette, és hozzávágta a korláthoz. Az eltört a férfi súlya alatt, mire
mindkét Kiváltságos hátraesett, és eltűnt Nila szeme elől.
A lány feltápászkodott, és lerohant utánuk a lépcsőn. A következő fordulón hevertek. Bo a
behemótméretű Kiváltságos alatt, leszorított csuklóval küszködött. Ellensége felnevetett, és belefejelt Bo
orrába. A férfi fájdalmasan fel üvöltött.
Nila a tarkójánál fogva ragadta meg a nagydarab Kiváltságost. Az megpördült, és szájából fröcsögött a
nyál, ahogy ledobta magáról a lányt. Szeme kesztyűt keresve villant Nila kezére, aztán visszafordult
Bóhoz.
– Nem velem kéne foglalkoznia – jegyezte meg Bo, miközben vér bugyogott elő az orrából.
Nila lángoló ujjai olyan könnyen hatoltak át a férfi gerincén, akár egy ásó a havon. A Kiváltságos
üvöltése megszűnt, amikor a tűz elérte a tüdejét, és a lány kezével a szívén halt meg. Nila lelökte a hullát
Bóról.
– Jól van?
– Voltam már jobban is. – Letörölte az orrából szivárgó vért. – Gyorsan, segítsen fel.
Nila talpra állította, aztán hangos, nyikorgó zaj ütötte meg a fülüket. Az épület megremegett, és a fejük
fölött forró vaspengék repültek át a falon, faszilánkokkal és vakolattal borítva be őket.
– Futás, futás!
Tamás nem vacakolt a lova megkeresésével, inkább bedobott a szájába még egy lőportöltetet, és
megiramodott az Égbolt Palota felé.
Tániel puskával a kezében, vérrel a szája és az orra körül futott mellette. Amikor elérték az Égbolthoz a
dombon felvezető utat, Tamás megállt, és levegőért kapkodott. A lőportransz feltornázta az adrenalinját,
erőt és energiát adott neki, de túl öreg volt már, hogy huzamosabb ideig bírja az efféle igénybevételt.
Ágyúk és muskéták dörgését hallotta, és füst szállt fel fölöttük a palota irányából.
Olem megkezdte a támadást.
– Keresd meg a lányt – mondta a fiának. – Én Kresimir teste után megyek.
– Van valami tervünk?
– Ha kihozzuk Ka-poelt, esetleg magát Kresimirt is, talán lesz valami a kezünkben Claremonte ellen. Én
elvonom a figyelmét.
– Az öngyilkosság.
– Azért én csinálom.
Tániel megragadta Tamás kabátját.
– Én túl tudom élni a mágiáját. – A hangja őszintén és állhatatosan, már-már kérlelőn csengett. Ő akart
szembeszállni Claremonte-tal, de Tamás ezt nem engedhette.
– Tániel, Cheris szinte úgy taposott el, mint egy bogarat. A másik felével szemben sem lenne több
szerencséd. Keresd meg Ka-poelt, és vidd őt ki innen. Ha nálunk van, alkupozícióba kerülünk. Ezek a
parancsaid.
Tániel elengedte az apját. Tamás hosszú pillanatokig azt hitte, a fia vitába száll vele, de ahogy
csikorgatta a fogát, a dühe lassan belenyugvássá vált. És végül bólintott.
Folytatták az utat felfelé, és végül megérkeztek az Égbolt Palota terjedelmes kertjébe. Úgy nézett ki,
akár egy háborús zóna. Az ágyúk már nem dörögtek, de a puskatüzek és a sikoltások így is kitöltötték a
levegőt. Tamás hallott egy határozottan nem lőporos robbanást, és érezte az épületből áradó mágiát.
– Túl kicsi egy istenhez – jegyezte meg. – Claremonte-nak ezek szerint van még itt pár Kiváltságosa.
Vigyázz velük.
– Látom Ka-poelt – válaszolta Tániel, a szeme félig lecsukva meredt valahova a távolba, a Másba. – A
trónteremben van.
– Ha Claremonte még mindig leplezi az erejét, képtelenség lesz megtalálni. Talán... – Kinyitotta a
harmadik szemét, és végigpásztázta a palotát. A trónteremmel szemben, az épület másik végén úgy
ragyogott a Kiváltságos szárny, ahol Tamás annak idején lemészárolta a királyi társaságot, akár a nap. Úgy
érezte, mintha az a hatalmas erő le akarná égetni az arcát, és tudta, hogy csakis Brude lehet az. – Nem
szóltam. Már nem rejtőzködik.
És ez semmi jóval nem kecsegtetett.
Tamás addig fürkészte a palotát, amíg észre nem vette néhány guggoló katonáját a kert egyik hatalmas
márványszökőkútjának fedezékében.
– Tániel, emlékszel a trónterem mögötti csapóajtóra a kertben? Gyerekkorodban mutattam.
– Homályosan.
– Első Manhouch szobra mögött van... nagy fülű öregember. Arra menj. A járat egyenesen a királyi trón
mögé vezet.
– Rendben.
– Nyomás, katona.
Tániel bólintott, és már indult is, de aztán megtorpant, hogy visszanézzen rá. Tamás állta a tekintetét.
– Apa?
– Igen, fiam?
– Légy óvatos.
– Te is.
Tániel meggörnyedve, bokortól bokorig, lopakodva rohant előre. Tamás az ellenkező irányba indult, az
előbb észrevett katonák felé. Amikor odaért, levetette magát melléjük a földre, a szökőkút mögé.
– Jelentést.
Az egyik katona, egy negyven körüli, őrnagyi rangjelzést viselő nő vigyázzba vágta magát.
– Uram! Erős ellenállásba ütköztünk, uram. Minden ablakba lövészeket helyeztek, és legalább egy
Kiváltságosuk is van odabent. Több mint ezer katonájuk várt ránk a kertben, de a létszámfölényünknek
köszönhetően átjutottunk rajtuk.
Tamás számított rá, hogy Claremonte-nak van valami terve arra az esetre, ha elveszítené a szavazást.
Miután Adamat értesítette, hogy a hajókat nem töltötték tele, ráállította pár emberét, hogy kövessék a
bárkákat odáig, ahol a maradék katonákat leszállítják. Azok a csapatok aztán később visszajöttek az
Égbolt Palotába őrségnek.
De Tamás nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát, amelyet Charlemund kúriájának ostromakor.
Most húszezer embere vette körül a palotát.
Hogy ez jelent-e valamit egy isten ellenében...
– Veszteségek? – kérdezte.
– Fogalmam sincs, uram, de biztos, hogy legalább ezerötszáz ember. Azok a Kiváltságosok rögtön ránk
rontottak, amint betettük a lábunkat a kertbe.
– Hol vannak?
– A birtok északi oldalán, ahol a legvadabb harc dúl.
Tamás a nyakát nyújtogatva nézett ki a szökőkút mögül. A trónterem is a palota északi szárnyában volt.
Tániel egyenesen a sűrűjébe sétál.
– Hol van Olem ezredes?
– Az ágyúink két sortüzével berobbantottuk a palota főkapuját. Olem ezredes öt perccel ezelőtt
bevezetett két századot az épületbe, hogy megtisztítsa. Azóta nem hallottam felőle, de a lövészek már
tüzelnek a palotának ebből az oldalából.
– Biztosítsák a területet. Én bemegyek az ezredes után.
– Küldünk önnel egy századot.
– Kiváló.
Pár perccel később Tamás kétszáz katonával a háta mögött közelítette meg az Égbolt főkapuját. Az
óriási ezüstlemezes ajtókat kis ágyúkkal lőtték szét. A bejárat körül holtak és haldoklók feküdtek, adróiak
és brudániaiak vegyesen, ezért otthagyta tíz emberét, hogy a sebesülteket vigyék hátra a királyi kert relatív
biztonságába.
Megállt a tágas folyosón, és a halottak meg a sebesültek elhelyezkedéséből látta, hogy a csata balra
folytatódott tovább, fel a lépcsőn, és túl a sarkon. Olem a trónterem felé vezette az embereit, hogy az
északi bejáratot tartó brudániai katonák mögé kerüljenek. A palotának már csak a puszta mérete is
könnyedén elnyelheti Olemet és az ő két századát.
Tamás most már azt kívánta, bárcsak egy egész dandárt hozott volna magával.
Elfáradt, és fogyott az ereje. Minden régi, mágia gyógyította sebe sajgóit, és már a keletkezéseik
emlékei is egybefolytak. Emlékezett a gurlai hadjáratokra, a számtalan rohamra és csatára. Emlékezett az
első menekülésére Kézből azután, hogy Ipille életére tört, és emlékezett a saját monarchiájának
megdöntésére szőtt tervekre, melyek következményeképp Manhouch feje egy kosárban végezte. A csata a
királyhűek ellen és a menekülés Alvationbe Kéz északi felén már egymásba csúszott.
Rettenetesen fáradt volt, és véget kellett ennek vetnie.
– Maga, százados – szólította meg az egy tisztjét, miután elhatározta, hogy kettévágja a csapatát –, hozza
a szakaszát, és jöjjön velem. Őrnagy, vigye az embereit a második emeletre, és haladjanak északra. Van
vagy fél tucatnyi galéria a trónterem irányában, ahol magaslati pozícióba kerülhetnek. Onnan támogassák
Olem ezredes előrenyomulását.
– Uram? Ön hová megy? – kérdezte az őrnagy.
– Elintéznivalóm van valakivel.
Tániel végigfutott a kerten a sövénykerítések, szökőkutak, szobrok között, át a dekorációs falakon, és
megérkezett az Égbolt Palota északi végéhez.
A csata itt besűrűsödött, golyók repkedtek a feje fölött, az elhasznált lőpor ködként csüngött a
levegőben. A füst erőt adott neki, és kitisztult elmével kerülgette a brudániai csapatokat, majd a palota
felé nyomuló adrói katonák sora mögé futott.
Megszállottként fordult be az épület északkeleti sarkán, teljes erejéből rohant. Árvágott egy
lovaspólópályán, mire muskétatűz hangja ütötte meg a fülét, és golyók fütyültek el mögötte. A szeme
sarkából látta, hogy egy szakasz brudániai katona ugrik elő a fedezéke mögül, hogy üldözőbe vegye őt,
mire bevetette magát egy sövénylabirintusba, és arcát a kezével védve mászott át egy tövises növényfalon.
A labirintus másik végén bukkant fel, és lefutott egy dombon a nyírfák palota mögött elterülő ligetébe. A
csatazaj eltávolodott és eltompult mögötte. A kertnek ez a része túlburjánzott, de a harcok nem terjedtek ki
rá. A ligetben egy kiszáradt patakmeder futott végig, melynek vizét egykor a szökőkutakat ellátó pumpák
szolgáltatták.
Tániel elment az öreg Első Manhouch király szobra mellett, és megközelítette a palota hátsó falát.
Végigfuttatta kezét a talapzat vaskos kövein, és emlékei közt a bejárat után kutatott, amelyet az apja
tizenhat éve mutatott neki.
Még húsz lépést haladt a fal mentén, kitapintotta minden repedését és bemélyedését, és szíve minden
egyes másodperccel egyre erősebben vert. Visszament a szoborhoz, és onnan vette hosszan szemügyre a
falat – az egyetlent, amely elválasztotta Ka– poeltól –, majd hátralépett.
A zuhanás a nyakát is kitörhette volna, ha nem ejti el a puskáját, hogy meg tudjon kapaszkodni. A lába
belesüllyedt egy lyukba a fű alatt, és ott kalimpált a semmiben, miközben azt sem tudta biztosan, hihet-e a
szemének egyáltalán. Elsöpörte az útból a füvet, és látta, hogy a nyílás bőven elég nagy, hogy beleférjen
egy ember, de szinte láthatatlanul dolgozták bele a terepbe.
Négykézláb, a puskáját maga előtt tolva mászott le. Tíz lépés után a járat belekanyarodott egy szűk
folyosóba. Itt már állva tudott továbbhaladni. A talaj nyirkos volt, az arcába és a karjába pókhálók
akadtak.
Aztán a folyosó véget ért, és Tániel egy zsákutcában találta magát. Csak a saját ideges légzését és a
távoli, szinte kivehetetlen muskéta– és puskatüzet hallotta.
Fülét a köveknek tapasztotta, másodpercekig csendben várakozott, majd óvatosan, mindkét kezével
megnyomta a falat. Az erre egy kattanást követően bemélyedt, és felfedett maga mögött egy újabb sötét
folyosót. A végén fényt látott, amely, mint kiderült, egy másik rejtett átjáró hajszálrepedésén szivárog át.
Ez az ajtó teljes némasággal siklott a falba, és Tániel egy szoba jól megvilágított, de elfüggönyözött
sarkában kötött ki. Felismerte ezt a sarkot. A magas ablakokat, a kék-vörös szegélyt, a Manhouch családi
címer párbajozó oroszlánjaival díszített falikárpitot.
A trónterembe jutott, méghozzá közvetlenül a trón mögé.
Odalopakodott a függönyhöz, és egyetlen ujjal óvatosan félrehúzta egy kicsit. Egy hirtelen robbanástól
összerezzent, és a puskát a függönyre emelve hátrahúzódott. A robbanást kiáltások követték, és valahol a
közelben muskétalövések visszhangzottak. Amikor Tániel megbizonyosodott róla, hogy a robbanást nem
neki szánták, újra odalépett a függönyhöz, hogy kikukucskáljon mögüle.
A trónterem elhagyatottnak tűnt. A padlót por lepte, igaz, lábnyomokat látott benne, és néhány fáklya is
égett. A túloldalon úgy harminc centire nyitva állt a nagy dupla szárnyú ajtó. Két brudániai katona sietett
be rajta, majd nekidőlt. Országuk egyenruháját viselték, de nem volt náluk fegyver. Tániel mágiát érzett,
és gyanúja, hogy Kiváltságosokat lát, beigazolódott, amikor egyikük feltartotta rúnákkal díszített
kesztyűjét.
Mondott valamit a társának, majd kihajolt a résnyire nyitott ajtón, és jégörvény robbant ki az ujjaiból. A
másik Kiváltságos ujjai a levegőben táncoltak, mire Tániel újabb detonációt hallott az ajtó túlsó
oldaláról.
Nem vesztegette az idejét. Gyapotba tekert egy golyót, és lenyomta a csőben, rá a korábban már
betöltött golyóra, aztán a fogai közé tett egy tartalék lőportöltetet. Fél térdre ereszkedett, könyökével a
térdére támaszkodott, és kidugta a puska csövét a függöny mögül. Kinyitotta a harmadik szemét, hogy
tisztán lássa a Kiváltságosokat, aztán meghúzta a ravaszt.
Egy pillanat alatt elégette a fogai közé szorított töltetet, és az energiát az elsőként betöltött golyó után
küldte. Az ólomgolyók kirepültek a csőből. Az elsőt hagyta menni a maga útján, és a másodikra
koncentrált, mágiájával egy-két méterre elsodorva azt a kilőtt iránytól.
A két Kiváltságos együtt esett össze, agyuk szétfröccsent a trónterem ajtajának belső oldalán. Tániel
félrehúzta a függönyt, és előrelendült. Meg kell találnia Ka-poelt, és ki kell vinnie innen. Érezte is, hogy a
közelben van...
– Khm.
A hang hallatán megpördült.
Ka-poel a trónon ült, lába az emelvény fölött lengett, kezét a karfán pihentette, és úgy dőlt hátra a
székben, mintha az övé lenne. Vadonatúj kabátja alatt új nadrágot és inget viselt, és bár sértetlennek tűnt,
két brudániai katona fogta közre. Egyikük Tánielre célzott egy légpuskával, a másik pedig Ka-poelra
tartotta a pisztolyát.
– Le a puskával, lőpormágus – szólalt meg a pisztolyos katona.
– Ka-poel, jól vagy?
– Le a puskával!
Ka-poel nem úgy nézett ki, mint akit zavar a nyakának nyomott pisztolycső. Felemelt hüvelykujjal jelzett
Tánielnek.
Tániel lassan a földre tette a puskáját, szemét közben végig a katonákon tartotta. Kinyúlt az érzékeivel,
de lőpornak nyomát sem találta náluk. A pisztoly furcsának tűnt, és bár sosem látott még hasonlót,
feltételezte, hogy az is levegővel működik.
– A pisztolyokat – követelte a katona, miközben a társa megindult lefelé az emelvényről, továbbra is
célra tartva a fegyverét. – Lassan vegye ki az övéből, és dobja ide mindkettőt.
– Várjunk csak egy percet – szólalt meg Tániel. Mindkét katona gránátosokhoz hasonlóan nagydarab
ember volt megviselt arccal és a profi gyilkosok szikár, izmos testalkatával.
– Most azonnal! – kiáltott rá a katona, majd durván megragadta Ka-poel karját, és kirántotta őt a
trónból. – Ha csak megmozdul... – Mondata fájdalmas sikolyba torkollott.
Minden egyszerre történt. Miközben a katona beszélt, Ka-poel kikapta a kését az övéből, és az
ágyékába mélyesztette. Légpuskás társa odafordult, mire Tániel kirántotta a pisztolyát.
Elsietett lövése célt tévesztett, és csak a trónból szakított ki egy fadarabot. Eldobta a pisztolyt, elővette
a tartalékát, de közben Ka– poel már előrelépett, félretolta a puska csövét, és elmetszette a második
katona torkát.
Tániel az emelvényre ugrott, és elrúgta a légpisztolyt a vérző brudániai közeléből. Aztán a karjába vette
Ka-poelt, és zihálva megcsókolta.
– Nem esett bajod?
A lány a szemét forgatta, és kibontakozott az öleléséből.
– Pole, mennünk kell. Tamás azt akarja, hogy tűnj el innen. Megpróbálunk tárgyalni Claremonte-tal.
Ka-poel erre vehemensen megrázta a fejét.
– Ezt meg hogy érted?
Elhúzta az ujját a torka előtt.
– Meg akarod ölni?
A lány bólintott.
– Nem lehet. Claremonte egy isten. Brude.
Újabb bólintás.
– Te tudod?
A lány erre ismét a szemét forgatta.
– Figyelj, Pole, ki kell juttatnom téged innen, hogy segíthessek Tamásnak. Megöleti magát.
Ka-poel megkerülte a trónt, és kivonszolt mögüle az emelvényre egy vas páncélszekrényt. Tániel
segített neki a trón elé húzni.
– Mi ez?
Válasz helyett a lány odament a véres lágyékát markolászó katonához, és miközben hárította gyenge
kapálózását, átkutatta a zsebeit. Talált egy nagy vaskulcsot, és kinyitotta vele a páncélszekrényt. Tániel
rögtön felismerte a dobozt, amelyet a lány faágakból készített a Kresimir-babának. Óvatosan kivette
belőle a kis koporsót, és félretette.
– Helyes – mondta Tániel. – Hozd azt is, és tűnjünk el innen. – Megtántorodott, ahogy mágia villant fel
körülötte, és az egész épület megrázkódott. – Ez te voltál?
Nem, tátogta a lány, és a férfinek a trónterem közepén fekvő puskájára mutatott.
Tániel odavitte neki.
– Sietnünk kell. Valami nem stimmel. Ez a varázslat túl... – Teljesen kiszáradt a torka. – Sosem éreztem
még ehhez foghatót. A palota másik végéből jön. Onnan, ahol Tamás van.
Ka-poel lehúzta a gyűrűs bajonettet a puskáról, majd a brudániai késével belevágott az ujja hegyébe, és
rácsöpögtette a vérét a hosszú pengére. Teljesen elsápadt, és Tánielnek oda kellett ugrania hozzá, nehogy
összeessen.
– Mit művelsz?
A lány ellökte őt, mély levegőt vett, és megacélozta magát. A brudániai katona fölé lépett, és úgy nézett
le rá, akár egy pap egy isteneknek szánt áldozatra, majd a szívébe döfte a bajonettet. A katona még
egyszer, utoljára megrándult, aztán mozdulatlanná vált, és a bőre Tániel szeme előtt ráncosodott el és esett
be, amint egy szívverésnyi idő alatt ötven évet öregedett.
A lőpormágust rosszullét környékezte meg. Tudta, hogy olyan sötét mágiát látott most, amilyet a királyi
társaságok tagjai is csak titokban gyakorolnak.
– Pole? – A lány felé nyúlt.
Ka-poel kirántotta a bajonettet a katona mellkasából, és Tániel kezébe nyomta. Egy darab vércsepp
sem volt rajta, viszont egy vékony, vörös vonal futott végig rajta a hegyétől a gyűrűjéig. Tániel látott már
ilyesmit.
 – Ezt csináltad a vöröscsíkokkal is, ugye? És Kresimir bezárásával?
A lány bólintott.
– Azokért is embereket kellett ölnöd?
Ka-poel megrázta a fejét, és két magas fület mímelt a kezével.
– Nyulakat?
Ka-poel vállat vont, és körkörös mozdulatot tett a kezével. Tániel értette: és más kisállatokat.
– És ez végez egy istennel?
A lány úgy emelte fel a szemöldökét, mintha azt mondaná, remélem.
– Ez aztán a megnyugtató válasz, Pole. Gondolom, eszedben sincs eltűnni innen a pokolba, hogy Tamás
után mehessek, ugye?
Ka-poel megrázta a fejét.
– Jól van. Maradj a közelemben.
Nila Bót támogatva futott le a lépcsőn, körülöttük csuklóvastagságú, forró vastüskék záporoztak.
– Ezt meg hogy a pokolba csinálja? – kérdezte.
– A föld az elsődleges eleme. Minden Kiváltságos szeret alaposan kitanulni valamit, ami hatásos, és
fizikailag rémisztő is. Nekem ez a jég, neki meg ezek a rohadt tüskék.
Leértek a lépcső aljára. Nila az épületből kivezető ajtó felé indult, de Bo megállította.
– Odakint még rosszabb a helyzet.
– Mi lehet rosszabb a nyakunkba záporozó vasnál?
– Igazából nem vas, hanem sűrített anyag. Csak a vasat könnyebb kimondani. Odakint pedig két harcoló
isten vár ránk.
– Most szórakozik velem.
Ekkor az egész épület megrázkódott, és mély, nyikorgó hangot adott ki magából.
– Ez az ő művük – fintorodott el Bo. – A pokolba is, örüljön neki, hogy nincs úgy ráhangolódva a
Másra, mint én. Úgy érzem magam, mintha meztelenül kószálnék egy csatamezőn. Bárcsak Adom megölné
végre azt a nőt.
– Hát, azt hiszem, jobb lett volna, ha nem tudom, mi folyik odakint – Jegyezte meg Nila.
Bo sántikálva kivezette a földszint főfolyosójára egy sor cselédszobán át.
– Maradjon a közelemben. Kezdek gyengülni. Az én erőmnek is megvannak a határai. – Megrándultak
az ujjai, és Nila akaratlanul is lebukott, amikor felrobbant fölöttük a mennyezet. A rajta árvágódó jégtüske
a fejétől a lábáig felnyársalta volna, ha Bo mágiája nem csapja félre a folyosóra.
– Mit tehetek? – kérdezte. – Én nem tudok pajzsokat formálni, nem vagyok olyan gyors!
– Majd megtanulja.
– Ha ezt itt túlélem!
– Jogos. A levegőt tudja manipulálni?
– Csak egy kicsit.
– Levegővel támogassa meg a tüzér. A lehető legforróbb tüzet. Az elolvasztja a vasat, a levegő pedig
szétfolyatja maga körül az olvadt fémet.
– És beborít mindenkit a közelemben? Ez őrület!
– Ez mágia! – Bo átfogta a karjával, és megállította. – A picsába. – Az épület megrázkódott, és
majdnem elestek. – Az egyik rohadt Kiváltságos segíteni próbál Brude-nak. Nem tudom, el tud-e érni
valamit, de átkozott legyek, ha hagyom neki. – Kinyújtotta az egyik kezét, de Nila látta, hogy már
lassabban mozognak az ujjai, és leragadnak a szemhéjai. – A pokolba is, fáradok. Ez a rohadt láb!
– Mondja meg, mit csináljak.
– Ott van a Kiváltságos – mutatott Bo felfelé, jobbra. – Két emelettel fölöttünk. Érzi őt?
Nila kinyúlt az érzékeivel. Megtalálta a Kiváltságost, és talált mellette valami sokkal hatalmasabbat is
az épületen kívül. Valami roppantat és baljóst, sokkal erősebbet a gurlai varázsrontó
mágiasemlegesítésénél. Görcsbe rándult tőle a gyomra.
– Érzem – válaszolta remegő hangon.
– Ölje meg.
– Hogyan?
– Legyen kreatív.
Nila a homlokát ráncolva zúdította rá a mágiáját a mennyezetre, és a tüze a ruháját megperzselve
lökődött vissza rá, mielőtt átolvasztotta a márványt, a falat és a vakolatot, és egy nagy, fekete lyukat ütött
az épületben.
Érezte, hogy a Kiváltságos már nincs többé, a fénye kialudt a Másban.
– Sikerült. Sikerült!
– Nagyon büszke vagyok magára. Csak ne hagyja, hogy a fejébe szálljon. Ha a fickó figyelt volna,
hárítja a támadását. Folytassa csak, még mindig van kettő. Lourie az ötödik emeleten van, de nem marad
ott sokáig.
A vastüske a semmiből hasította át Bo vállát, és hátravetette a folyosón. Azonnal reagált. Ujjai már
esés közben megrándultak, és a levegőn átrepülő jégdárdái felnyársalták a Kiváltságost, aki előttük, a
lépcsőn bukkant fel.
Bo megpróbálta kirántani a tüskét a vállából, és közben üvöltött, ahogy az égette a húsát. Hirtelen
mindkét csuklója a falhoz tapadt, majd egy kisebb tüske zúgott át a levegőn, és állt bele a jobb tenyerébe.
Nila elborzadva nézte a folyosóra lépő Lourie-t, aki egy pillantásra sem méltatta rovarként falhoz
szegezett társát. Nila vicsorogva emelte fel a kezét, de azonnal leverte a lábáról egy láthatatlan ököl.
Lüktető fejjel próbált feltápászkodni, és tehetetlenül nézte a Bóhoz közelítő Lourie-t. A brudániai
Kiváltságos megállt a férfi előtt, majd visszanézett Nilára.
– Mi maga, a tanítványa? Hoznia kellett volna tartalék kesztyűket. Egy ilyen csatában leégnek az ember
kezéről. – Bóhoz fordult, és az álla alá helyezte az ujját. – Még egyszer, utoljára megismétlem az
ajánlatom. De ha életben akarsz maradni, könyörögni fogsz nekem, hogy öljem meg ezt a sihedert, akit
tanítványnak nevezel, és röhögni fogsz a sikolyain.
Bo fulladozva köhögött.
– Nos? – kérdezte Lourie.
– Nila – krákogta Bo. – Emlékszik a varázsrontóra?
– Nem hallom a válaszod – szólt közbe Lourie. – Öt másodperced van.
– Válaszolok én neked, te ribanc.
Nila talpra állt, és benyúlt a Másba.
– Hadd halljam hát. – Lourie gúnyosan döntötte oldalra a fejét.
– Lángolj.
Nila előhívta az összes haragját, felidézte minden félelmét és tehetetlenségét, amelyet mások tettei miatt
érzett, és ezzel az erővel rántotta ki a mágiát a Másból, és annyi áramlott át rajta, amennyiről nem is hitte,
hogy képes kordában tartani. Lourie az új veszélyforrás felé fordult, válla fölül dárdává sűrűsödött olvadt
anyag lövellt ki Nila felé, de a lány levegővel támogatta meg a tüzét, ahogy Bo mondta neki, és a tűz
elolvasztotta, a levegő pedig szétfröcskölte a lövedéket. Üvöltött, ahogy a lángjai beburkolták Lourie-t, és
oszlopokon meg falakon törtek át.
Hosszú másodpercekig áradt Nilából a tűz, míg végül egy gondolattal kioltotta, és a brudániai
Kiváltságosból maradt hamura nézett.
Bo a falhoz simulva, kissé tátott szájjal állt.
– Levegő, mi? Örülök, hogy rájött a nyitjára. És most lenne olyan kedves, hogy segít kiszedni ezt az izét
a vállamból?
 52.

FEJEZET

Tamás és csapata átvágott a Gyémántcsamokon a kitört ablakok mellett, amelyeket még mindig nem
állítottak helyre a több hónappal ezelőtt zajlott éjszakai puccs óta.
Fél tucat nagy galérián mentek át, lépcsők és szobák mellett haladtak el, de nem ütköztek ellenállásba.
Megrágott függönyök, madárfészkek és lekapart vakolatok tanúskodtak róla, hogy állatok költöztek be a
palotának ebbe a részébe. Tamás hallotta, hogy Claremonte az északi oldal királyi szobáiban, a
trónteremhez közel rendezte be a főhadiszállást. Ezt a szárnyat szemmel láthatóan nem használta a
személyzete.
A csata immár távolinak, a palota pedig szinte békésnek tűnt. A tábornagyban még az is felmerült, hogy
talán hibát követett el.
De amikor kinyitotta a harmadik szemét, megbizonyosodott róla, hogy nem. Claremonte még mindig
előtte volt, a Válaszok Szobájának bejárata mellett álló két, jogart tartó szobron túl.
Tamás jelzett a katonáknak, hogy váljanak két csapatra, és helyezkedjenek el a bejárat két oldalán. Az
emberek tüzelésre kész fegyverrel előreszaladtak, és elfoglalták a pozícióikat. Tamás az ajtóhoz lépett,
hogy kinyissa.
Mágia lobbant fel mögötte, és csak természetfeletti sebességének hála tudott elvetődni a folyosón
végigszáguldó, és végül az ajtóba csapódó jégdárda elől. Pisztollyal a kezében pördült meg, majd
felnyögött, amikor egy második dárda a vállába fúródott, és olyan erővel csapta a falnak, hogy csillagokat
látott tőle.
Nyögések és kurta sikolyok jelezték az emberei halálát, ahogy a fejükön és a szívükön átütő, mágiával
formált dárdák a falhoz szegezték őket.
Tamás leküzdötte a fájdalmat, és izmaiban mély hideget érezve szakította le a tüskét a falról, aztán
lassan kihúzta a vállából a beletört darabot. Öklét a sebbe nyomta, és a mágia forrását kereste, várta a
második támadást. Ott, úgy száz lépésre a lépcsőn, amely mellett korábban elhaladtak. Egy karcsú, ötven
év körüli nő fül mögé simított, őszülő, barna hajjal.
– Tamás tábornagy – szólalt meg erős brudániai akcentussal. – Brude úr mondta, hogy ide...
Tamás pisztolya megrándult a kezében, a golyó a nő szeme közé fúródott. A tábornagy másodperceken
át csak a lőporfüstöt lélegezte be, és figyelte, megmozdul-e a Kiváltságos összerogyott teste. Nem
mozdult.
Kivette a zsebkendőjét, és belenyomta a sebébe. Túlságosan széles volt, túlságosan vérzett. Alig tudta
mozgatni a karját, és nagyon úgy tűnt, hogy az a jéglövedék a csontjából is letört valamennyit. Lassan
kiegyenesedett, és érezte, hogy kezdi elhagyni az ereje. Végignézett az emberein. Egyikük sem maradt
életben.
 A Válaszok Szobájának ajtaja nehézkesen nyílt ki. Tamás belépett a hatalmas terembe, amelyet
továbbra is az immár rég halott társasági Kiváltságosok fénymágiája világított be.
A szoba közepén magasodó, bársonnyal fedett oltáron Kresimir teste feküdt. Lord Claremonte az oltár
előtt, Tamásnak háttal térdelt. Elegáns frakkot viselt, kalapja és sétapálcája mellette hevert a földön.
– Szép napot, tábornagy – köszöntötte. – Sajnálom ezt az egészet.
– Nem, nem sajnálja.
– Egy kicsit azért igen. Jöjjön csak be. Akarja tudni, hogyan lehet megölni egy istent?
Tániel és Ka-poel kanyargó folyosókon, mellékszobákon, titkos átjárókon és cselédszobákon rohantak
át.
A lőpormágus érezte előttük az erőt, és futott, ahogy csak bírt, a lány pedig mutatta neki az utat a szobák
labirintusán keresztül. Számos kisebb, brudániai és adrói holttestekkel teli helyiségen és sötét folyosón
vágtak át, néhányukat mágikus harc pusztította el. Tániel sikeresen előretörő adrói katonák diadalmas
kiáltását hallotta, de aztán lassan elhaltak mögötte a csatazajok.
Elérték a társasági szárny ősi rúnákkal jelzett bejáratát. A palotának ez a része elhagyatottnak tűnt.
Tucatnyi szobán haladtak át, felsiettek a harmadik emeletre, majd vissza a másodikra, és Ka– poel egy jól
kivilágított helyiségbe vezető hosszú folyosón végre lelassított.
Tániel hangot hallott kiszűrődni az előttük lévő szobából. Elóvakodtak a folyosó végéig, majd egy
korláthoz lépve a Válaszok Szobájában találták magukat.
Kresimir egy középen álló oltáron feküdt, Tamás pedig véráztatta vállát szorongatva állt az ajtóban.
Közte és az oltár közt Lord Claremonte-ot látták, amint halk, kellemes hangon beszél, akárha az
időjárásról fecsegne egy csésze tea fölött.
Tániel szorosabban markolta a bajonettjét.
Claremonte felállt, és Tamáshoz fordult. Tartott valamit a kezében, és a tábornagy némi fájdalmas
hunyorgással egy éles kovakő alakját ismerte fel benne.
– Először is – mondta Claremonte –, nem vagyunk igazi istenek. Legfeljebb csak annyira, mint maga.
Egyszerűen csak nagyon, nagyon öregek vagyunk. Mi voltunk ennek a bolygónak az első Kiváltságosai,
akkor, amikor az emberek még csak épphogy megtanultak sárkunyhókat építeni maguknak. Kresimir mindig
azt mondta, mi vagyunk az első emberek, és valamilyen rejtélyes teremtő hívott minket életre, de tudom,
hogy ez baromság. Emlékszem a szüleimre.
Claremonte feldobta a követ a levegőbe, majd elkapta.
– Emlékszem, amikor Kresimir megölte őket. Órákig sikoltoztak a fájdalomtól. Utána azt mondta, meg
kellett halniuk, mert nem engedték volna, hogy elmenjek vele. Mert nem engedték volna, hogy megtanítsa
nekem, hogyan használjam a bennem rejlő hatalmas erőt. Ami szintén baromság. Azért ölte meg őket, mert
élvezetét lelte az alacsonyabb rendű létformák kínzásában.
– Azt hittem, maguk testvérek. – Tamást elhagyta az ereje. Elgyengítette a vérveszteség, és még a
lőportöltetét is elejtette, amikor a szájába akarta venni.
– Testvérek, de csak a mágiában. A másik felem, akit maga Cherisként ismer, ő az ikertestvérem, a
csípőnknél összenőve születtünk. Az akkori szokások szerint ki kellett volna tenniük a vadonba, hogy
meghaljunk. De a szüleink így is szerettek, és megtartottak minket. Miután Kresimir megölte őket,
szétválasztott minket a mágiájával. Hónapokig gyászoltunk, és addig kapaszkodtunk egymásba, amíg
erővel közénk nem állt. Ha ő nincs, mindig is egyek maradtunk volna, ahogy az elrendeltetett.
 Claremonte homlokráncolva pillantott hátra az emeleti balkonra.
– Hol is tartottam? Ja, igen. Egy isten megöléséhez vagy nyers mágia szükségeltetik, mint amikor
Kresimir pár hónapja végzett Adom halandó formájával, vagy valami ilyesmi. – Feltartotta a követ. – Ez a
kovakő több tízezer éves. Egy olyan földről származik, amelyet réges-rég elnyelt a tenger. Kresimir
megvágta magát vele gyerekkorában, és most az a vér lesz a veszte.
– Ilyen mágiáról én még nem hallottam. – Tamás látása elhomályosult. Erősebben nyomta rá a kezét a
vállsebére. Sokkal rosszabb lehet, mint gondolta.
– A vérveszteség kezdi kifejteni a hatását, Tamás. Már hogyne hallott volna ilyen mágiáról. Ez a mágia
rég kiveszett a világnak ebből a részéből, öregebb, mint én vagy Kresimir, és soha, egyikünk sem értette
igazán. De attól függetlenül még létezik, és ma is használják a világ egy távolabbi szegletében.
– Danízban.
– Igen. Fatraszta túlsó végén. A fia kis barbárja e mágia legerősebb művelője, akivel valaha
találkoztam, saját magamat is beleértve. Ilyen tárgyakkal öltem meg az összes testvéremet, leszámítva
kettőt.
– Adomot...
– És Kresimirt. Igen. Kedvelem Adomot. Mindig kedves volt hozzám, még azelőtt is, hogy bármi
hatalomra szert tettem volna. Eddig nem bántottam, ám attól tartok, az ikertestvérem nem lesz ilyen
nagylelkű most, hogy megszabadulunk Kresimirtől. Apropó.
Elcsendesedett, és különös, pukkanó hang hallatszott, majd Cheris bukkant elő egy áttetsző mágikus
felhőből, és köhögve, füstölgő bőrrel és hajjal tántorodott neki Claremonte-nak, aki fél kezzel elkapta.
– Helló, drága. Mi a baj?
Cheris köhögve Kresimir oltára mögé lépett, és hangosan zihált.
– Az a rohadt testvérünk belém plántálta a mágiáját. El kellett menekülnöm, de nem hiszem, hogy
követni fog.
– Mondtam, hogy ne egyél semmit ebben a városban – feddte meg Claremonte, kellemes hangja most
kicsit bosszúsnak tűnt. – Nem fogsz belehalni, Adom ahhoz túl lágyszívű.
Tamás előrelépett. A világ megbillent, a padló mintha forgott volna alatta.
– Nem kell ezt tovább csinálnia.
Cheris Tamásra mutatott.
– Miért nem ölted még meg?
Claremonte válaszul a szemét forgatta.
– Más terveim voltak – szólt Tamáshoz. – Arra az esetre, ha elveszítem a választásokat. Tervekre épülő
tervekre épülő tervek. Ricard pozíciójának meggyengítése, az adrói valuta megbuktatása. Úgy terveztem,
hogy tizenkét éven belül hatalomra jutok, de a másik felem egy kissé türelmetlenebb nálam.
– Te hagytál ott abban a rohadt toronyban – vádolta meg a testvérét Cheris.
Tamás újabb lépést tett előre.
– Ölje csak meg Kresimirt. Rajta. Nem fogom megállítani. Úgy tűnik, megérdemli a halált. De hagyjon
ki minket a machinációiból. Hagyja békén Adrót.
– Nem fog megállítani minket? – gúnyolódott Cheris.
– Na, na – mondta Claremonte. – Ne becsüld alá a tábornagyot, Cheris. Tamás, az én tervem az, hogy
egyesítem az egész világot, és egy új korszakba vezetem az emberiséget. Maga lehetne ennek a korszaknak
a vezetője. Mondjon igent, és meggyógyítom. Meghosszabbítom az életét, megkímélem a barátait és a
családját. Nagy megbecsülésnek örvend majd, és békét hoz a bolygó összes nemzetére.
Tamás egyre nehezebben lélegzett. Vért érzett a tüdejében, és azon tűnődött, hogy talán nem csak a
vállát érte találat. Minden erejére szüksége volt, hogy megragadja tartalék pisztolyát, és kihúzza az
övéből. Remegő kezzel emelte fel, és célozta meg vele Claremonte-ot.
– Nem.
A pisztoly egy fényvillanással és Tamás kezével együtt eltűnt. Nem érzett fájdalmat, csak hirtelen
zsibbadtságot. Hátratántorodott, testét mágia tépte és markolta. A kín olyan elviselhetetlenné vált, hogy azt
hitte, szétrobban feje. Összeesett.
Brude másik felének felbukkanása megdermesztette Tánielt. Pár másodpercig csak nézte a jelenetet.
– Pole? – sziszegte. – Már ketten vannak. Ha sikerül is közel jutnom hozzájuk, csak egy bajonettem van.
Ka-poel ezen elgondolkodott, majd bólintott, és egy ujjával magára bökött.
– Te?
Újabb bólintás.
– Mit tehetsz ellenük?
A lány rámosolygott, de nem válaszolt. Tániel a szeme sarkából látta, hogy Tamás felemeli a pisztolyát.
A fegyver felrobbant a kezében, és Tániel érezte az apja testét szaggató mágiát.
Levetette magát a balkonról, és Brude-dal szemben, az oltár másik oldalán ért földet. Tamás ekkor
összerogyott.
– Apa! – A szó zokogva, a gyötrelem és a félelem fájdalmas, égető sírásaként tört ki belőle.
Előrelendült, de Brude mágiája ellene fordult, óriáskígyóként kerülte meg az oltárt, és a csontjába mart.
Hihetetlen nyomás nehezedett rá. Hirtelen úgy érezte, mintha derékig gázolna a sárban, ugyanaz a roppant
erő fogta le, ami a Választási Téren is visszatartotta.
A bajonettet fél kézzel felemelve nyomult előre, úgy vágott át a fegyverrel a mágián, ahogyan egy
hajóorr a tengeren. Cheris megkerülte az oltárt, hogy szembeszálljon vele, míg Claremonte nyugodt
arckifejezéssel fellépett Kresimirhez, és a magasba emelte az éles kődarabot.
– Pole, elkelne egy kis segítség!
Kresimir doboza – a kicsi, amelyet Ka-poel magánál tartott – ívesen átrepült a levegőn Tániel feje felé.
A botok és a zsinórok elengedtek, a Kresimir-baba kötései egy szempillantás alatt kioldódtak. Mágia
robbant ki Kresimirből, és mind Cherist, mind Claremonte-ot keresztülhajította a szobán.
Kresimir legurult az oltárról, és Tániel megdermedt, rettegve várta az isten rávetülő tekintetének
őrületét. De nem látott a szemében őrületet. Sőt, semmi mást sem. Kresimir arca üres és kifejezéstelen
volt. Ka-poel babája fölötte lebegett, és az isten annak minden rándulását leutánozva mozgott.
Tániel Claremonte-nak rontott, de térdre zuhant. Amikor megpróbált felállni, úgy érezte, mintha az
egész világ nehezedne a vállára. Kidülledt szemmel, dübörgő szívvel nyomult neki az engesztelhetetlen
erőnek. Claremonte és Cheris már mindketten talpon voltak, és összeszorított állkapoccsal állták a sarat
Kresimir mágiájával szemben.
Tániel rájött, hogy a nyomás, amely ellen küzd, nem rá irányul, az pusztán az egymásnak feszülő istenek
hatalmának következménye. Ő egyszerűen csak a tűzvonalban rekedt. Egész testében remegett, miközben
Ka-poel mágiája igyekezett megvédeni őt. Minden ina megfeszült, és tudta, hogy a csontjai bármikor
elroppanhatnak. Ka– poel lefutott a lépcsőn a szoba végében. Izzadság csurgott az arcán, ujjai egy
drótokat rángató bábjátékoshoz méltón táncoltak.
Claremonte és Cheris egymáshoz és a kettejük közt álló Kresimirhez közelítettek. Az istenen magán nem
látszottak a harc jelei, de a fölötte lebegő babából már csöpögött a viasz, ahogy a nyomás lassan alaktalan
masszává torzította.
Claremonte felemelte a kő kését, és lesújtott vele Kresimir nyakára. Az isten összerogyott előtte, Tániel
pedig hirtelen megszabadult a mágia nyomasztó súlyától, és előrelökődött. Visszanyerte az egyensúlyát,
megragadta Claremonte kabátját, és az állán át feldöfte Ka-poel bajonettjét az agyába.
Cheris sikolyát hallva el kellett eresztenie Claremonte testét, hogy befoghassa a fülét. A nő felemelt
kézzel rontott neki, és Tániel felkészült dühének erejére.
Cheris megbotlott. Tamás hevert a lábai előtt, megmaradt kezében Claremonte kőkésével. Az orrából, a
füléből és a szájából is vér folyt, álla pedig lőportól feketéllett, de beledöfte a követ a nő lábába.
Cheris ismét felkiáltott, bár inkább dühében, mint fájdalmában.
– Azt hiszed, ezzel megölhetsz? – tört ki. A grabancánál fogva emelte fel Tamás megtört testét, de
hátrahőkölt, amikor a férfi vért köpött a szemébe.
– Engedje el! – üvöltötte Tániel.
– Nekem te nem parancsolsz. Kiiszom a vért az apád hullájából, megöllek téged is meg a barbárodat is,
aztán visszahozom a testvéremet. Megvan hozzá a hatalmam!
– Engedje el, és akkor nyer.
Cheris tétovázott.
– Hogy érted?
Tániel kihúzta a bajonettet Claremonte élettelen testéből, és megforgatta a kezében.
– Tessék – mondta. – Maga nyert. – Azzal odadobta neki a bajonettet.
Cheris leejtette Tamást, és a bajonett felé nyúlt, de az elrepült az ujjai fölött. Kitárt kézzel pördült meg.
Ka-poel elkapta a bajonettet, és keresztüldöfte vele Cheris szívét. Az isten egyetlenegyszer nyögött fel,
aztán a padlóra rogyott. Ka-poel ráült a testére, és kihúzta belőle a bajonettet, majd újra beledöfte, és újra
és újra, amíg Cheris már nem mozdult többé.
Tániel megragadta a lány karját.
– Már halott, Pole.
Ka-poel gonoszul Cherisre vicsorgott, de hagyta, hogy Tániel lehúzza róla. A férfi rábízta, hogy
megbizonyosodjon Claremonte és Kresimir haláláról, ő maga pedig Tamáshoz lépett.
Az apja vérben ázva feküdt az oldalán. Mindkét lába eltört, a bal karja teljesen összezúzódott, a kézfeje
pedig nem is létezett többé. Másik kezével még mindig a kőkést szorongatta.
– Apa – kérlelte Tániel, és elöntötte őt a kétségbeesés. – Apa, ne csináld már!
Tamás szeme megrebbent.
– Elveszítettem az egyik pisztolyodat – nyögte.
– Semmi baj, apa. – Tániel a kezében ringatta az apja fejét. – Csak maradj velem.
– Vége van?
– Igen. Mind halottak.
– Rohadt istenek.
– Kérlek, maradj velem – sírt Tániel.
– Nem, Tán – válaszolta Tamás véres fogakkal. – Nem hiszem, hogy menni fog.
 Tániel látása elhomályosodott.
– Kérlek, apa.
Tamás vakon a fia kabátján tapogatózott, és megragadta vérfoltos hajtókáját.
– Büszke vagyok rád, Tániel.
– Nincs mire büszkének lenned, apa. Borzalmas parancsnok vagyok. És pocsék katona.
– Jó ember vagy. Jó harcos. Csak ez számít.
– Csak maradj velem, apa, hallod? Maradj életben.
– Kiérdemeltem ezt, fiam. Kiérdemeltem, hogy pihenjek végre.
– Nem, ez nem igaz. Rengeteg tennivalód van még. – Morajlás hallatszott, és megremegett körülöttük az
épület, de ez már nem számított, egyáltalán nem számított.
– Most már elmegyek, fiam. Te pedig tűnj erről a helyről. Brude végső halálhörgése nem lesz kellemes.
– Te is velem jössz.
Tamás légzése lelassult. Ujjai ellazultak, karja elernyedt. Tániel nem vett tudomást az újabb
morajlásról, nem vett tudomást arról, hogy Ka-poel az ingujját rángatja.
– Apa...
– Hé – suttogta Tamás. Ajkai halvány mosolyra húzódtak, majd halkan így szólt. – Az anyád üdvözöl,
fiam. Szeretünk téged.
 53.

FEJEZET

Adamat megállította a lovát a palota kertjében, nem messze az Égbolt főbejárati ajtajának szétroncsolt
maradványaitól. Leszállt a nyergéből egy csapat adrói katona mellett, akik a sebesültjeiket ápolták.
– Hol van a tábornagy? – kérdezte.
Egy százados ugrott talpra.
– Úgy tizenöt perce bevezetett egy századot a palotába. Maga mit...
– Morajlás szakította félbe. A katonák idegesen pillantottak egymásra.
– Adopestből hozok híreket – válaszolta Adamat. – Az ellenség visszavonult, a miniszterelnök
biztonságban van.
– Pokolba is, azt sem tudtam, hogy megtámadtak minket a városban – mondta a százados. – Egész éjjel
és reggel itt kuporogtunk. Tumblar megnyerte a választást?
– Meg bizony.
– Örömmel hallom. Beküldők egy csapatot Tamás tábornagy után, hogy tudassák vele a jó hírt.
Újabb morajlás hallatszott, és Adamat a lábára nézett.
– Maga is érezte?
– Földrengés? – kérdezte egy másik katona.
– Valaki keresse meg Olem ezredest – parancsolta a százados. – És derítsék ki, mi a pokol volt ez. Ha
még több mágia készül elözönleni a csatateret, tudni akar majd róla.
Adamat a palota kapuját méregette, és azon tűnődött, elvigye-e ő maga a híreket, de aztán elvetette az
ötletet. Jobb lesz, ha ezt a profikra bízza. Amikor legutóbb csatába rohant, ledöfték. Kétszer is.
– Vissza! – üvöltött föl valaki.
Adamat odafordult. Egy magas, kövér, izzadságban úszó férfi rohant feléjük vadul lobogó hajjal,
nedves rongyokba bugyolált fejjel, egy teljes transzban lévő lőpormágus sebességével.
– Mi történt? – kérdezte Adamat.
– Hívjanak vissza mindenkit – kiáltotta Adom. – Azonnal!
– Maga meg ki a pokol? – fortyant fel a százados.
Adom mintha vibrált és megnőtt volna, egészen a tiszt fölé tornyosult.
– Az istene vagyok, jóember, és ha nem fúj azonnali visszavonulót, az összes embere itt hal meg.
A parancsot még azelőtt továbbította egy őrmester, hogy a százados egyáltalán reagálhatott volna. Aztán
hadarva kiáltott fel:
– Szóljanak mindenkinek, hogy visszavonulunk a palotából. Futás!
Adamat Adomhoz lépett.
– Mi folyik itt?
 – Emlékszik, mi történt a Délorommal, amikor Kresimirt meglőtték?
– Igen.
– Az.
– Maga most viccel, a rohadt életbe is.
– Úgy nézek ki, mint aki viccel, felügyelő? – Adómnak csak most tűnt fel, hogy meglazult rajta a
köténye, ezért hátranyúlt, és szorosabbra húzta. – Gyorsabban! – ordította. – Mindenki el innen!
Bár a palotakertet teljesen ellepte a füst, és zűrzavar uralkodott benne, a parancs terjedt az emberek
között. Egy férfi egyenesen belovagolt az épület ajtaján. A föld ismét megremegett. Egy perc múlva a
lovas visszatért két századnyi, a sebesültjeiket és a halottaikat hurcoló adrói katonával.
Emberek ugráltak ki a palota ablakaiból, ahogy a rengések egyre felerősödtek, míg Adamatnak már
alaposan meg kellett támaszkodnia a lábaival, nehogy elessen.
– Nem ártana, ha futna, felügyelő – szólalt meg Adom.
– Az segítene?
Adom ezen elgondolkodott.
– Nem.
– Akkor maradok. – Nem tűnt olyan rossz ötletnek, hogy egy isten mellett legyen, amikor a világ épp
összeomlani készül.
Az Égbolt déli szárnya olyan gyorsan tűnt el, hogy Adamat ijedten hőkölt hátra. Az épületnek az a része
magába zuhant, és a felügyelőnek kellett pár másodperc, hogy felfogja, maga a föld nyílik meg, és nyeli el
egészben a palotát.
A falak beomlottak és eltűntek, a pusztítás nyomán úgy robbant a magasba a vakolatfelhő, akár egy
kitörő gejzír gőze. Adom megvetette a lábát, arcán kosz és izzadság látszódott. Karját maga mellett,
tenyérrel a palota felé tartotta, ujjai a levegőt markolták. Erek és izmok dagadtak ki rajta, de bármilyen
mágiát idézett is meg, nem tudta útját állni a katasztrófának.
Vörös csík szivárgott a szájából és az orrából. Izzadságát véres ragyogás helyettesítette, szeme mintha
csak ki akart volna ugrani a koponyájából. A szélesedő gödör az ezüst palotaajtó maradványait is elnyelte.
Adamat idegesen hátralépett. Nem úgy tűnt, mintha az árok terjedésének egyhamar vége szakadna, és
bár nem látott le a belsejébe, mégis olyan mélységérzet tört rá, hogy legszívesebben elrohant volna.
Adómra pillantott, akinek immár egész teste úgy remegett, mint egy elpattanni készülő ág, és bár csak
Fortélyos volt, és annak sem túl jelentős, még ő is érezte az istenből áradó mágiát.
Az árok az épület egyre több szobáját nyelte el, és csak terjedt tovább, mígnem elérte a tróntermet és az
északi szárnyat is. Adamat lehunyta a szemét, és fejét az égnek emelte, azt kívánva, bárcsak otthon lenne
Faye-jel és a gyerekekkel.
A morajlásnak vége szakadt. A föld lecsillapodott. Adamat lélegezni is alig mert, ahogy a hasadékra
nézett. Végre nem terjedt tovább. A levegőben por és föld kavargott, így alig ötven méterre látott csak el,
de a palota északi szárnyának árnyéka jelezte, hogy az a rész még mindig áll.
Egy márvány szökőkút megrepedt, és becsúszott a lyukba, aztán csend lett. Mintha az egész adrói
hadsereg megkönnyebbülten sóhajtott volna fel. A visszavonuló katonák óvatosan megálltak, és arcukon
borzongó kíváncsisággal szivárogtak vissza a palota felé.
– A tábornagy! – kiáltott fel valaki.
Adamat azon kapta magát, hogy egy tucat katonával együtt futni kezd. A por már ülepedett, amikor
térdre ereszkedett a kavicsos behajtón, az egykori palotakapu közelében fekvő véres test mellett.
Tamás tábornagynak hiányzott az egyik keze, ruhája megfeketedett a vértől. Magányosan, összetörten
hevert a földön. Adamat a nyakához nyomta a kezét, és pulzust keresett. Összeszorult gyomorral közölte a
hírt.
– Halott.
Valaki fojtottan felzokogott. Az egyre gyűlő tömeg szétvált, és Adom vánszorgott oda a holttesthez,
majd letérdelt Adamattal szemben. Úgy emelte fel Tamást, ahogy egy gyerek emelne fel egy játékbabát.
– Hol van Kétlövetű Tániel? – kérdezte egy katona.
Egy másik azt kiáltotta:
– Keresse meg valaki Olem ezredest!
Adom megköszörülte a torkát, és a tátongó hasadékra nézett.
– Kétlövetű Tániel halott. Ott a sírja. Kereshetik, de nem fogják megtalálni a holttestét. – Nem törődött
a katonák hozzá intézett kérdéseivel, csak a mellkasához szorította Tamást.
És akkor a fenséges Égbolt Palota romjai között Adamat látta, ahogyan egy isten Adró hősét siratja.
 54.

FEJEZET

Nila a Köztársasági Bíróság márványpadlóján járkált, léptei visszhangoztak a kora reggeli csendben. Még
egy hét sem telt el azóta, hogy Bóval legyőzték Claremonte társaságának maradékát, és a küzdelem azóta
is kísértette őt a rémálmaiban. Sosem akarta újra betenni a lábát ebbe az épületbe, erre tessék, mégis itt
van.
– Miért várakoztatnak meg minket? – kérdezte.
Bo az egyik közeli pádon ült, és egy gumilabdát dobált a folyosó falának, minden második
visszapattanásnál kísérletképpen megszorítva azt. Nem viselte a kesztyűjét, a jobb kezén pedig egy
rózsaszín seb húzódott egy deliv Kiváltságos gyógyító mágiájának eredményeképp.
– Azért – sóhajtott fel –, mert meg akarják mutatni, kinek a kezében van most a hatalom.
– De hát ez arrogancia.
– Üdv a politika színterén, drága.
Nila megállt, és karba fonta a kezét. Alig aludt valamit, és hosszú napnak nézett elébe, de máris kezdett
tovább romlani a hangulata.
– Nem fogom játszani a kisded játékaikat.
– Most már erről szól az élete.
Erre majdnem öklendezni kezdett. Öt napja egyfolytában politikusok hallgatták ki őket, és késő éjszakai
megbeszéléseken kellett részt venniük, amelyeken Vlora, Ricard Tumblar és száz férfi meg nő
társaságában próbáltak valamiféle rendet verni a kormányba Tamás halála után.
– Akár el is mehetnék – jelentette ki.
Bo a homlokát ráncolta.
– Persze, bármikor elmehet. De nagyon szomorúvá tenne.
A lány újra járkálni kezdett.
– Túltenné magát rajta.
– Soha!
Tániel halálán igencsak gyorsan túltette magát, akarta mondani Nila, de nem merte. Semmi értelme,
hogy éket verjen közéjük, amikor oly sok múlott azon, hogy egységesen lépjenek fel a külvilág színe előtt.
– El kell ismernie – folytatta Bo –, hogy bár egész nap megbeszéléseken ülni sokkal kevésbé izgalmas,
mint menekülni, golyókat kerülgetni és mágiával harcolni, ettől legalább nem szarik a nadrágjába az
ember. Odabent – mutatott a folyosó végén álló, zárt ajtóra – nem veszik el az életét. Legfeljebb csak a
karrierjét pusztítják el.
– Hát akkor egészségükre. Nekem nem kell ez a karrier.
– Pedig maga rá a legalkalmasabb. Na, jöjjön, már eleget várakoztattak minket. – Bo felállt,
megigazította a műlábát, és felvette a kesztyűjét.
Nila is elővett egy kesztyűt a zsebéből, és a kezére húzta. Ugyan nem volt rá szüksége, de az utóbbi
napok megbeszélésein azt tapasztalta, hogy az emberek sokkal komolyabban veszik őt, ha látják, hogy
viseli.
Bo kitárta előtte az ajtót, Nila pedig elment a titkárnő mellett, aki hiába próbálta megakadályozni, hogy
belépjen a belső szobába.
Kilenc szempár tekintett fel rájuk, amikor Bóval beléptek a helyiségbe. Nila csak két férfit és három nőt
ismert fel közülük, de tudta, hogy ők Adró újonnan megválasztott körzeti kormányzói.
Ők, az új Bírók Csarnoka és Ricard Tumblar miniszterelnök jelentették az új adrói kormány három
lábát.
A kormányzók egy félhold alakú asztal körül ültek, épp egy könnyű reggeli maradékait szedték le előlük.
Ratchel kormányzó, egy ötven körüli, rövid, ősz hajú, reumától hajlott kezű nő a homlokát ráncolva nézett
rájuk.
– Még nem állunk készen önökre – mondta.
– Természetesen – válaszolta Bo elbűvölő mosollyal. – Azonban alig hat óra múlva több millió ember
előtt temetjük el Tamás tábornagyot, így aztán nincs időnk a szarakodásukra. Ha akarnak tőlünk valamit, ki
vele.
Felháborodott horkantások futottak végig az asztal körül. Ratchel, javára legyen mondva, mindössze egy
bosszús pillantással reagált Bo szavaira, majd így szólt:
– Eljött az ideje, hogy meghatározzuk az adrói társaság helyét a kormányon belül. Vagy, hogy
meghatározzuk, van-e egyáltalán helye köztünk a társaságnak.
– Azt akarja mondani, hogy az adrói kormány szembe merészel nézni e viszályoktól sújtott modern
korral egy társaság nélkül? – kérdezte Nila döbbenetet színlelve.
– Egészen úgy tűnik – tette hozzá Bo hasonló döbbenettel –, mintha meg akarnák szüntetni a munkánkat!
– Ha megtennék, hogy... – kezdte Ratchel.
– Nos – tartotta fel a kezét Nila. – Teljesült a vágyam. Köszönöm, hogy idehívtak, és tudatták velem.
Azt hiszem, a nap hátralevő részét ágyban töltöm.
– Csatlakozom! – vágta rá Bo egy kacsintással, majd belekarolt a lányba, és együtt az ajtó felé indultak.
– Mit gondolnak, hova a pokolba mennek? – fakadt ki Ratchel.
Nila és Bo visszafordultak a kormányzók felé.
– Ha nincs ránk szükségük – vont vállat Bo –, örömmel távozunk.
Ratchel dühösen igazgatta az előtte heverő papírokat.
– Nem arról van szó, hogy nincs magukra szükségünk, mindössze még nem döntöttük el, hogyan
szolgálhatná a társaság a kormányunkat.
– Á – mondta Bo. Kattogó műlábával odament a fal mellett álló egyik székhez, zajosan behúzta a szoba
közepére, majd leült rá, és előrehajolva a sétapálcájára támaszkodott. Nila odaállt mögé. – A társaság
ugyanúgy szándékozik szolgálni, ahogy mindig is tette. Csak most már nem a király, hanem az emberek
érdekeit fogja szem előtt tartani.
– Ez meglehetősen homályosan hangzik.
– Örülök, hogy feltűnt.
– Túl homályosan. A társaságnak felelnie kell valakinek.
 – Felelünk is. A hadseregnek felelünk, az a miniszterelnöknek felel, őt pedig elszámoltathatják a nagyra
becsült kormányzók és a Bírók Csarnoka is.
– Valamilyen felügyeletnek lennie kell.
– És maga – szólalt meg Nila – azt javasolja, hogy jelentsünk közvetlenül a kormányzók tanácsának?
– Igen. – Ratchel ugyanazt a bosszús pillantást lövellte a lányra, amelyet korábban Bóra is.
– Már kaptunk hasonló ajánlatot a miniszterelnöktől és a Bírók Csarnokától is – nevetett fel Bo. – És
úgy döntöttünk, az szolgálja a legjobban Adró érdekeit, ha a társaság független marad. Harcolunk a nemzet
háborúiban. Harcolunk az emberek érdekeiért. De nem leszünk egyetlen politikai társaság ölebe sem.
– És ezt ki döntötte el? – kérdezte Ratchel. – Maguk ketten?
Nila bólintott.
– Mi ketten, továbbá az újonnan előléptetett Vlora tábornok és Tamás lőpormágus társaságának
megmaradt, fél tucat tagja.
– Mint láthatja, egyesültünk – mondta Bo. – Ha tehát szeretné ismét lefolytatni ezt a beszélgetést,
megteheti egy maréknyi háborús hős és a két megmaradt Kiváltságos társaságában. – Kezével a combjára
csapott.
– Nahát, kifutottunk az időből. További szép napot önöknek.
Nila felsegítette Bót, és nagy megelégedésére szolgált a döbbent csend, amelytől kísérve távoztak a
helyiségből.
Odakint, míg Bo megigazította a szíjakat a műlábán, Nila a folyosó elfeketedett falait súroló
munkásokat figyelte, és azon tűnődött, az ő tüze okozta-e azokat a foltokat, vagy az egyik brudániai
Kiváltságosé. Őszintén szólva egészen megdöbbent, hogy a csata után nem ítélték lebontásra az egész
épületet.
– Azt hiszem, ez elég jól ment – jegyezte meg Bo vidáman.
Nila bólintott. Részben egyetértett. Az új kormány már a megalakulása elején megroppanna, ha a
törvényhozás egyik ága közvetlen irányítása alatt tarthatná a társaságot. A függetlenség ellenben azt
jelentette, hogy senki mást nem hibáztathatnak majd a kudarcaikért. Néha bizony egyszerűbb parancsokat
teljesíteni.
– Borbador! – A kiáltás végigvisszhangzott a hosszú folyosón. Megfordulva Nila látta, hogy Adamat
tart feléjük. A felügyelő új öltönyt viselt, szeme alá sötét karikát vésett az alváshiány. Enyhén meghajolt
Nila előtt, majd Bóhoz fordult.
– Felügyelő – köszöntötte őt a Kiváltságos. – Hogy van?
– Jól, köszönöm. Fáradtan. Elfoglaltam De jól.
– És a családja?
Adamatnak sikerült ellepleznie a fintorgását.
– Fantasztikusan vannak. Köszönöm, hogy megkérdezte.
– És Jákob? – szólalt meg Nila.
– Faye a sajátjának tekinti.
– Az az illető, akiről beszéltünk...? – kérdezte Bo.
Adamat átnyújtott neki egy összehajtogatott papírt.
– Itt megtalálja.
– Nagyszerű.
 Nila kíváncsian pillantott Bóra, de a férfi arca semmit sem árult el.
– Maga még mindig ugráltatja ezt a szegény embert? – kérdezte.
– Köszönöm az együttérzését – válaszolta Adamat a kezébe köhögve.
– De félnapnyi munka ötvenezer kranáért kihagyhatatlan lehetőségnek bizonyult.
– Mit szólna egy rendszeres álláshoz? – kérdezte Bo.
– Már kaptam, köszönöm. Nagykövet lett belőlem.
– Gratulálok – mondta Nila. – Hol képviseli majd az országunkat?
– Ami azt illeti, odáig még nem jutottunk el.
– Majdcsak kitalálják – bólintott Bo. – De arról biztosíthatom, hogy én sokkal jobban fizetnék, mint a
kormány.
– Ricard nagyon nagylelkű a barátaival. – Adamat elhallgatott, óvatosság ült ki az arcára. – Csak
kíváncsiságból, milyen pozícióra gondolt?
– Az adrói társaság kémfőnöke.
Nila felvonta a szemöldökét. Bo ezt nem is említette neki.
Adamat megrázta az ujját a Kiváltságos felé.
– Kizárt dolog. Túl veszélyes. Túl politikai.
– Egy hétig él az ajánlatom – mondta Bo.
Adamat meghajolt, majd hátralépett.
– Hízelgő, hogy engem választott, de nem fogom elvállalni. Köszönöm, Kiváltságos.
– Szamárság. – Bo elővett egy bizonyosan krana bankjegyekkel tömött borítékot, és átadta Adamatnak.
A felügyelő ismét meghajolt, aztán Nila és Bo tekintetétől kísérve távozott.
– Az az ember elképesztően tehetséges – jegyezte meg Bo. – Megszerzem én még magamnak. – De aztán
meg is feledkezett a felügyelőről, Nilához fordult, és tetőtől talpig végigmérte. – Ideje felkészülnünk a
temetésre. Holnap pedig egy kis utazás áll előttünk.
– Tényleg?
Bo kihajtogatta az Adamattól kapott papírt, és átfutotta.
– Délre megyünk. Nem túl messze.
A deliv hadsereg egy kis városban vert tábort, félúton Adopest és Budwiel között. Csak nagyjából
tizenötezer katonájuk maradt itt, a többiek már mind útnak indultak, hogy még a nagyobb hó és hideg
beállta előtt hazaérjenek.
A tábort félig állandónak tervezték, hogy kibírja a telet, minthogy leginkább sebesültek és haldoklók, a
róluk gondoskodó sebészek, nővérek és az adrói meg a deliv hadsereg segítői, továbbá kez hadifoglyok
ezrei lakták. Az egész vértől, járványtól és haláltól bűzlött, és a városon túli mezőkön mintha mindennap
egy egész holddal nőtt volna a temető.
Tániel gyűlölt itt lenni, és amint Ka-poellal belovagoltak a táborba, máris tovább akart állni.
De meg kellett tartania az ígéretét.
Vállára vetett puskával, háromszögletű sapkáját az arcába húzva, felhajtott kabátgallérral vágott át a
táboron. Mint egy a sok eltávon lévő, a sebesültek sorai közt barátokat vagy rokonokat kereső adrói
katona. Senki sem állította meg, senki sem kérdezte, hová megy.
Ka-poel belékarolva, saját nagykabátjába burkolva sétált mellette. Míg Tániel teljesen kimerült a
hosszú háborúskodástól, a lány élénkebbnek tűnt, mint valaha. Jót tett neki a párnapos alvás, bőre kipirult,
szeme ragyogott. Nem úgy tűnt, mintha az őket körbevevő halál különösebben zavarná, de Tániel tudta,
hogy hozzá hasonlóan ő sem szívesen van itt.
A férfi ismerős alakot vett észre egy hintó mellett, a tábor közepén álló kórházi sátrak egyikének
közelében, és megállt, hogy szemügyre vegye legrégibb barátját.
– Megköszöntem valaha Bónak, hogy megmentette az életemet a hegyekben? – kérdezte.
Ka-poel bólintott, majd magára mutatott, és megrázta a fejét.
– Dehogynem köszöntem meg, hogy megmentetted az életemet! Te megköszönted valaha, hogy én
megmentettem a tiédet?
A lány felvonta egy szemöldökét, és Tániel elvörösödött.
– Jól van, szóval igazán köszönöm, na.
Ka-poel lazán biccentett.
Tániel Bo felé indult, de megtorpant, amikor észrevette, hogy Nila is vele van. A homlokát ráncolta.
Ka-poel megrántotta a karját.
– Kértem Bot, hogy egyedül jöjjön.
Ka-poel újraértékelte a helyzetet, egy ideig bámulta Nilát, majd újra megrántotta Tániel kezét, és azt
tátogta: Rendes lány.
Odasétáltak Bóhoz és a tanítványához, és Tániel megemelte előttük a kalapját. Bo csak elmosolyodott,
és először Ka-poelt, majd Tánielt is megölelte.
– Tán. Hugica. Kipihentnek tűntök.
– Ez a halál előnye – válaszolta Tániel.
Nila dühös pillantást vetett Bóra.
– Mi a szarért nem mondta el, hogy él?
– Számít ez?
– Az elmúlt héten egy szívtelen seggnek gondoltam, amiért egyáltalán nem zavarta, hogy egy isten
megölte a legjobb barátját.
– Ez tényleg gyanús lehetett. Ha a dolgok lecsillapodnak, kénytelen leszek gyászolni egy kicsit.
Nila a szemét forgatta.
– Pokolba is, maga elviselhetetlen. Tániel, miért nem tért vissza? Mindenki azt hiszi, meghalt.
– Ez benne a lényeg – válaszolta a lőpormágus.
– De miért?
– Azért – szólt közbe Bo mert Tánielnek az egész hátralévő életét Tamás árnyékában kellene leélnie. És
szerintem fogalmunk sincs, mit is jelent ez valójában. Tániel soha többé nem lehetne önmaga, mert
mindenki azt várná tőle, hogy Tamás legyen. Hogy vezesse Adrót. Hogy minden egyes pillanatban ő
legyen az ország dobogó szíve.
Tániel csendben maradt. Oly sok oka volt rá, hogy halott maradjon. Azon tűnődött, gyáván viselkedik-e,
amiért csak úgy meglóg, és ráhagyja a romeltakarítást mindenki másra.
– Ez nem magyarázza meg, hogy előttem miért tartotta titokban – erősködött Nila. – Azt hiszi, nem tudok
titkot tartani? Pokolba is, hiszen nincs is senki, akinek elmondhattam volna. Maga az egyetlen
bizalmasom.
Tániel legyintett.
– Én kértem, hogy ne mondja el senkinek, és Bo mindig állja a szavát. De ezt majd kettesben
megbeszélik. Minden itt töltött pillanattal nő a kockázata, hogy felismernek. Megtaláltad?
– Igen – bólintott Bo. – Idebent.
– Helyes. – Tániel kihúzta a pisztolyát az övéből, és ellenőrizte, töltve van-e, közben Bo felhúzta a
kesztyűjét.
– Biztosan szükséged van rám? – kérdezte a Kiváltságos.
– Jobban örülnék, ha számíthatnék rád. Nem kell bejönnöd, csak... légy itt, biztos, ami biztos.
– Lehet, hogy máris megérezte a jelenlétemet. Nem vagyunk túl jóban. Talán még emlékszel, hogy
legutóbbi találkozásunkkor lehajítottam a hegyről.
– Én hajítottam le a hegyről – helyesbített Tániel. Szíve máris dübörögni kezdett, és azon tanakodott,
nem követ-e el hibát.
– Ő nem így fog rá emlékezni.
– Miről beszélnek? – értetlenkedett Nila. – Mit csinálunk itt?
– Egy félistennel találkozunk.
Nila elsápadt.
– Micsoda?
Tániel felhajtotta a kórház sátorlapját.
– Először a hölgyek – invitálta beljebb Ka-poelt, majd Nilára nézett.
– Ne aggódjon, nincs keze. Maguk ketten itt várhatnak.
A sátorban háromszor annyi ágy volt, mint beteg, és Tániel azon tűnődött, vajon ez jót vagy rosszat
jelent. Akárhogy is, a nővérek hiánya épp kapóra jött nekik, a sebesültek pedig mind kábának tűntek. Nos,
majdnem mind.
Julene a túloldalt ült egy kiságyon, és a sátor saroklapjának egy résén bámult kifelé. Nem fordult meg
Tániel és Ka-poel közeledtére.
– Látom, végül levágtak a gerendáról – szólalt meg Tániel.
– Nem neked köszönhetően. – Julene hangja tisztán szólt ahhoz képest, hogy hónapokig víz nélkül, egy
gerendára feszítve aszalódott a napon. Tániel megkerülte a kiságyat, és szemügyre vette a nő kezét.
Mindkettő bekötözött csonkokban végződött. Azon morfondírozott, kellően hosszú idő után vajon
visszanőnének-e. Elvégre Julene mágiája csak az istenekéhez nem ért fel.
– Arra kértél, hogy öljelek meg. Nem arra, hogy vágjalak le. – És utóbbiba eleve nem egyezett volna
bele. Julene barátokat ölt meg, és vele is megpróbált végezni. Megidézte Kresimirt a világba, és ezzel
temérdek halált és szenvedést hozott rá.
A nő felé fordult, és ráemelte jobb csonkját.
– És most azért jöttél, hogy betartsd az ígéreted?
Válaszul Tániel előhúzta a pisztolyát.
– Értem. – Julene lebámult egykori keze helyére, aztán Ka– poelra pillantott. – Te aztán nem vagy
semmi, mi? El sem hiszem, hogy nem vettem észre. Az ő egyik golyójával töltötted meg a pisztolyodat?
Egy olyannal, amilyennel a Kiváltságosokat is megölted a Délormon?
– Igen. – Tániel megnyalta az ajkát. Fel akarta emelni a pisztolyt, hogy meghúzza a ravaszt, de valami
visszatartotta. Talán a megbánás. Az óvatosság. Talán nem akarta folytatni a vérontást. Nem tudta
biztosan.
– Tudták, mi vagy, amikor levágtak onnan?
 Julene megvonta a vállát.
– A deliv társaság benézett néha hozzám, de azt mondtam nekik, zsoldos vagyok, aki megsértette
Kresimirt, ezért kínzásképpen életben tartott a mágiájával.
– És elhitték?
– Miért ne hitték volna? Nagyrészt ez az igazság. De még ha rá is jönnének, hogy Predeii vagyok, akkor
is tudnák, hogy a kezem nélkül nem jelentek fenyegetést.
– Viszont nagyon sok mindent tudsz.
– Ezért nem is mondok nekik semmit. – A Julene arcán éktelenkedő sebhely halovány mosolytól rándult
meg. – Jobb lesz, hogy ha túlesünk rajta, nem?
Tániel Ka-poelra pillantott. A lány arcán békés kifejezés ült. A lőpormágus felemelte a pisztolyát.
– Gondolom, nem jöhet szóba, hogy esetleg visszavond az ígéreted – mondta Julene szelíden.
Tániel döbbenten eresztette le a fegyverét.
– Komolyan azt hiszed, megtenném? Azok után, hogy annyi szenvedést okoztál?
– Egy kérdést megért – vont vállat Julene, mintha nem is számított volna másra.
– Akarnál így élni egyáltalán?
Julene megforgatta a karját.
– Talán visszakaphatom. Mármint a Mást. Még mindig látom, csak nincsenek ujjaim, amikkel
megérinthetném. De ha nem is kapom vissza, gondolom, megérdemlem. Talán megérdemlem, hogy a
következő ezer évet a deliv társaság kínpadjain töltsem, és kiadjam minden gramm tudásomat.
Tániel hosszú másodpercekig fürkészte a nő arcát. Vajon tényleg sajnálja mindazt, amit tett, vagy ez
csupán egy színjáték? Annyi bizonyos, hogy Kresimir megidézését megbánta. De a gyilkosságokat? A
káoszt? Azt is mind megbánta volna?
Tániel visszadugta az övébe a pisztolyt.
Julene szeme kissé elkerekedve villant Ka-poelra, majd vissza Tánielre.
– Ne játszadozz velem, Kétlövetű. Végezz velem, vagy ne, de a Kresimir oszlopán töltött hónapokért, a
kezemért tartozol nekem annyival, hogy ne játszadozz velem.
– Nem tartozom neked semmivel. De nem vagyok hóhér. Csak azért jöttem, mert amikor halálra vágytál,
megígértem, hogy megöllek. Most, hogy már nem vágysz rá... elegem van a vérből. A küzdelemből. Még
egy pisztolylövés semmit sem fog megoldani. De egyvalamit meg kell ígérned.
– Mit?
– Felejts el mindent. Ha bármiféle haragot táplálsz Borbador vagy bárki más irányába Adróban,
felejtsd el. Vége van. Nincs már itt semmi dolgod.
– Megegyeztünk – vágta rá Julene szinte túlságosan is gyorsan. Egy ideig még farkasszemet néztek
egymással, majd a nő felszegte az állát.
– Nem fogom elfelejteni, Kétlövetű.
Tániel és Ka-poel kimentek a sátorból, vissza Bóhoz és Nilához.
– Nem hallottam lövést – jegyezte meg Bo.
– Mert nem öltem meg.
– Biztosan jó ötlet életben hagyni? – Bo kicsit idegesnek tűnt. Az imént már elkezdte lehámozni
magáról a kesztyűjét, de most abbahagyta.
– Nem tudom. Talán. Talán nem. De nem hiszem, hogy valaha is zaklatni fog téged.
– Jobb, ha elhiszed, hogy ettől függetlenül figyeltetni fogom.
– Nem hibáztatlak.
– Akkor hát ennyi? – kérdezte Bo. – Elmész?
Tániel összenézett Ka-poellal. Már majdnem ott tartottak, igen. De még nem egészen.
– Még van egy utolsó elintéznivalóm.
 EPILÓGUS

Vlora a hintója mellett állt Adopest keleti részének egy csendes utcájában, és egy háromemeletes házat
nézett. Késő délután volt, majdnem négy óra, és a lány kissé megdöntött fejjel várta a templomi
harangszót, amely minden órában felhangzott, amikor itt élt. Csak másodpercek után jutott eszébe, hogy
Adopest összes templomát lerombolták, és a gondolat, hogy soha többé nem hallhatja a harang zúgását,
szomorúsággal töltötte el.
– Akarod, hogy bemenjek? – kérdezte Olem a hintóból.
– Adj pár percet – válaszolta Vlora, és becsukta az ajtót. Átsétált a túlburjánzott kerten, majd fel a
lépcsőn, és elővett egy rézkulcsot a zsebéből.
Megszokásból megállt az előtérben, és várta, hogy valaki a nevét kiáltsa, de a padlódeszkák ismerős
nyikorgásán kívül semmi sem reagált a jelenlétére. Por töltötte meg az orrát, és azon tűnődött, járt-e itt
egyáltalán valaki a puccs előtti éjszaka óta. Amikor utánajárt a dolognak, megtudta, hogy a cselédeket még
tavaly télen elbocsátották.
Most már tábornok volt, de nem érezte, hogy igazán rászolgált volna. Az újonnan megalakult
Miniszterek Háza dicséretekkel halmozta el, és Tamás temetése után alig egy héttel előléptették. Most, hat
hónapra rá még mindig ugyanolyan különösnek tűnt az egész. Ő Adró történetének legfiatalabb tábornoka.
Még Tamás is csak idősebb korában töltötte be ezt a rangot. Vajon más is látta benne a nyilvánvaló
politikai machinációt?
Használd ki őket, mielőtt ők használnának ki téged, hallotta Tamás hangját valahol az agya hátsó
zugában. Mutasd meg nekik, hogy kiérdemelted.
Felment a lépcsőn, és megkereste az első szobát jobbra – azt a szobát, amelyben hat évig élt, miután
Tamás megmentette az utcától. Felidézte magában a puccs előtti napokat. A napokat Tániel fatrasztai
hadjárata és az előtt a rohadt nemes előtt.
Nevetés visszhangzott az emlékeiben, és a fejét megdöntve tűnődött el rajta, hogy nem valódi-e. De
nem. Persze hogy nem.
Az ágy most sokkal kisebbnek tűnt, mint amilyenre emlékezett. Hogy fértek el rajta Tániellel azokon az
éjszakákon, amikor Tamás elhagyta a házat? Borbador még mindig itt volt akkoriban? Vagy ez már azután
történt, hogy elvitték a varázskutatók?
Az emlékek most távolinak tűntek. Kiment a szobából, majd folytatta útját a folyosón Tamás irodájának
ajtajáig.
Az íróasztalán állt a por, és még mindig ott hevert rajta kiterítve Adopest térképe, a sarkain lesúlyozva
Tamás kedvenc kávéscsészéjével és pár muskétagolyóval. Vlora odalépett az asztalhoz, gondosan
feltekerte a térképet, és visszatette a helyére Tamás könyvespolcán. Lecsatolta egyenruhájának arany váll–
lapjait, és az asztalra helyezte őket, oda, ahol az előbb még a térkép feküdt.
Elfáradt. Szédült. Heteken át emberek kezét rázta. Felvonulásokon és megemlékezéseken vett részt. És
Tamás temetésén, amelyen két király és egy királynő mellett az újságok szerint nyolcmillió gyászoló is
megjelent. Ráadásul a nemrég bűnbocsánatot kapott fő-diocel, Charlemund vezényelte le.
Vlora kinyitotta Tamás dolgozószobájának ablakát, és csak nézte a napfényben örvénylő port. Aztán
lassan végigment a mindenféle kacatokon, melyeket Tamás Gurlában gyűjtött össze. Végigfuttatta az ujjait
háborúról, vallásról és gazdaságról szóló, bőrkötéses könyveinek gerincén. Úgy ismerte ennek a
dolgozószobának a tartalmát, mint a tenyerét, és próbálta felidézni, mikor járt benne először.
Az emlék távolinak tűnt. Talán mesterségesnek is, talán száz másik emlék darabkáiból állt össze az
agyában. Kifakult, akár az évekig napon hagyott ruha.
Megnyikordult mögötte a deszkapadló, és Vlora kinyitotta a szemét, bár nem is emlékezett rá, hogy
lecsukta volna. Arcán könnyek csurogtak, de nem törölte le őket.
– Nem kell elmenned – mondta az ajtóban álló alaknak.
Tániel fakó szarvasbőrt viselt, és egy régi, használt puskát tartott a kezében. Megnövesztette a szakállát
és a haját. Szeme úgy ragyogott, mint évek óta soha, és mintha hatalmas súlyt emeltek volna le a válláról.
– De igen – mosolyodott el. – Szabad vagyok, Vlora.
A lány megkerülte Tamás asztalát, és odalépett hozzá, közelebbről is megnézve az arcát és a szemét.
Visszapillantott az asztalon hagyott váll-lapjaira, és megértette.
– Tábornokot csináltak belőled – jegyezte meg Tániel.
A lány ismét a váll-lapokra sandított, és valami keserűséget érzett a szájában.
– Az országnak szüksége lesz rád. Tamás halála nagy űrt hagyott.
– Amelyet én sosem tudok kitölteni.
– Csak összpontosíts az előtted álló feladatra.
– Beon je Ipille elbujdosott, és kez polgárháborúról suttognak. Hilanszka tábornokot még mindig
törvény elé kell állítani. Bo egyesíteni akarja a Kiváltságosokat és a lőpormágusokat az új köztársasági
társaságban, Gavril pedig átfogó reformokat akar bevezetni a Hegyőrségen. Sok a feladat.
Vlora valami hevesebb reakcióra számított Tánieltől Hilanszka említésére, de a férfi csak bólintott, és
megérintette az asztalon hagyott váll-lapokat.
– Tamás büszke lenne rád.
Vlora lenézett az egyenruháján díszelgő különféle kitüntetésekre, amelyeket mindennap le akart
szaggatni magáról.
– Biztos vagy benne?
– Egészen biztos. Eladod a házat?
Vlora meglepetten pislogott.
– Hogy érted?
– Olvastam a végrendeletről az újságban. Az én halálom esetén Tamás mindent rád és Bóra hagyott. –
Tániel két ujjával végigsimított az ajtófélfán. – Ami engem illet, én eladnám. Túlságosan emlékektől
terhes.
– A pokolba is, dehogy adom el. Beköltözöm.
Tániel erre láthatólag meglepődött, de aztán ismét elmosolyodott.
– Ez valamiért örömmel tölt el. Jól elvoltunk itt, nem?
– De igen. – Pár másodpercig némán álltak, majd Vlora így szólt:
– Megbocsátasz?
– Csak ha te is megbocsátasz.
– Én már megbocsátottam.
Összeölelkeztek, és a férfi megcsókolta Vlora homlokát. A lány nedvességet érzett a haján, és amikor
kibontakoztak az ölelésből, látta, hogy Tániel könnyeket töröl ki a szeméből. Vlora megfogta a kezét.
– Sok szerencsét. Vigyázz magadra.
– Te is.
Azzal otthagyta Vlorát új otthonának csendjében.
Eszébe jutott egy éjszaka, amikor rémálmokkal küszködött, nem sokkal azután, hogy Tamás befogadta. A
férfi bejött a szobájába, és visszatette őt az ágyba. Homlokon csókolta, amit még soha senki sem tett vele
korábban, és azt mondta, amíg ő él, nem hagyja, hogy neki vagy Tánielnek bántódása essen.
Minden vér és mészárlás és halál ellenére, azóta sem volt újabb rémálma.
– Beszéltél valakihez? – kérdezte Olem az irodába lépve.
Ki fogja most távol tartani a rémálmokat, tűnődött, de máris hallotta Tamás hangját a fejében. Mintha
azt mondta volna: Majd te.
– Nem – válaszolta Ölemnek. – Csak a múlt szellemeihez.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Nagyon köszönöm a szerkesztőmnek, Devi Pillainak a türelmét és az előrelátását, amellyel segített

megírni az első könyvsorozatomat. Közel sem kap elég elismerést, pedig a legjobb a munkájában. És
köszönöm az ügynökömnek, Caitlin Blasdellnek, amiért az írás során számtalanszor lebeszélt róla, hogy a
mélybe vessem magam egy háztetőről.
A feleségem, Michele végig ott volt mellettem a mágiával és a karakterekkel kapcsolatos első ötletektől
a szerkesztett változat átfésüléséig. Fantasztikus ember, és soha ne higgyen senkinek, aki mást állítana.
Köszönöm Howard Taylornak, Justin Landonnak és David Wohlreich-nek, hogy átnézték és átbeszélték
velem a könyv korai verzióit. Az ilyen barátok felbecsülhetetlenek.
Köszönöm a szüleimnek, akik hosszasan végighallgatták a fecsegéseimet a munkám legapróbb
részleteiről, hogy ne a feleségemet kelljen túlterhelnem velük. És köszönöm nekik a soha meg nem rendülő
támogatásukat, és köszönöm, hogy szeretik az írásomat. Hasonlóképp köszönöm minden barátomnak és
rokonomnak, akik eljöttek a dedikálásokra, és hallgatták a pampogásomat.
És végül, minden megbecsülésem Gene Mollicáé, Michael Frosté és Lauren Panepintóé a trilógia
fantasztikus könyvborítóiért, és James Longé, Alex Lencickié, Ellen Writghté, Laura Fitzgeraldé, Lindsey
Hallé és az Orbit meg az Orbit UK többi munkatársáé, akik rengeteg hálátlan munkát végeznek, hogy
valami fantasztikusat hozzanak ki ezekből a könyvekből.
 Table of Contents
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
30.
31.
32.
33.
34.
35.
36.
37.
38.
39.
40
41.
42.
43.
44.
45.
47.
48.
49.
50.
51.
52.
53.
54.
EPILÓGUS
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS