„ Ludwig van Beethoven: Symphony No.7. op.

92- II, Allegretto”

Ludwig van Beethoven német zeneszerző, 1770.december 16-án született Bonnban.

Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart mellett őt tartják a bécsi klasszika harmadik
nagy alakjának. Ugyanakkor zenéje a romantika jegyeit is magán viseli. Jelentősége azon is
lemérhető, hogy mennyire meghatározta a későbbi zenetörténet számos alakjának pályáját.

Édesapja udvari tenorista volt, aki korán felismerte fia tehetségét, és törekedett ezt minél
előbb kenyérkeresetre használni. Ezért gyakran változtak Beethoven zeneoktatói.

Már 12 évesen zeneművei jelentek meg, utazgatva, nyilvánosan kellett játszania. Édesanyja
halála után, 17 éves korától ő nevelte két öccsét. Emiatt nem tudott Bécsben Mozartnál
tanulni. A bonni udvari zenekarban brácsán, majd zongorán játszott, sokat alkot, de egyenlőre
művei kiadatlanok. Végül támogatók segítségével 1792-ben költözött Bécsbe. Pár év múlva
kezdődött fülbetegsége, amely fokozatosan teljes siketségbe ment át. Emiatt is lett hangszeres
virtuóz helyett végképp zeneszerző. Magyarországon is tett utazásokat, fontos állomása 1806-
ban Martonvásár, a Brunswick grófok Fejér vármegyei birtokán. A hagyatékában fellelt
levelezés alapján életrajzi regényében is szerepel ez az utazás, és szerelme az egyik
grófkisasszony.

Betegségét felismerve, a századforduló környékén születtek a legsötétebb művei. Világossá

vált számára, hogy halláskárosodása visszafordíthatatlan. 1819-re teljesen megsiketült. Ez
zárkózottá tette, és hihetetlen belső hallása tette lehetővé, hogy a komponálást továbbra is
folytassa.

Zeneszerzői pályafutását 3 korszakra szokták osztani. A VII. szimfóniát a középső alkotói

szakaszában, 1811-1812 között írta. E korszakot hatalmas erejű művek jellemzik, telve
hősiességgel, küzdelmekkel. Beethoven a gyors egymásutánban írt, és egyszerre bemutatott
V. és VI. szimfónia után három évig nem írt szimfóniát, de egyéb nagyobb szabású zenei
darabot sem. 1811-ben viszont egyszerre két szimfóniát is. A VII.-et 1812 tavaszán fejezi be,
és a következő év decemberében mutatják be Bécsben, a Hanaui csatában megsebesült
katonák jótékonysági koncertjén. Richard Wagner után „A tánc apoteózisának” nevezik ezt a
művet, és ez a tánc ritmusára nézve találó. A VII. szimfónia valóban a ritmusával vésődik
bele a hallgató tudatába, és egyes tételeinek is sajátos ritmikája adja egyéni karakterét.
Az A-dúrban komponált szimfónia 4 tételben íródott, a Csehországi Teplice fürdővárosában.
Beethoven a művet élete legjobb művének ítélte, és barátjának, gróf Moritz von Friesnek
ajánlotta. Beethoven személyesen is közreműködött a koncerten, és a zenészek között is a
legkiválóbbak léptek fel, többek között csellón az olasz gitárvirtuóz Mauro Giuliani.

A szimfónia tételei:

I. Poco sostenuto – Vivace

II. Allegretto
III. Presto – Assai meno presto (trio)
IV. Allegro con brio

A zenemű mintegy 40 perc hosszú és lényegesen eltér a többi szimfóniától. A szimfónia

egésze táncra utaló ritmikai eszközöket, ritmikusan ismétlődő motívumokat használ.

Az első tétel egy hosszú, kissé vontatott, terjedelmes bevezetéssel kezdődik, hosszan
lépcsőzetesen emelkedik. Életteli, táncszerű ritmikával, gyors dinamikus váltásokkal és
váratlan hangnem váltásokkal. Az ismétlődések dinamikája fokozatosan nő.

A második tétel a szimfónia legnépszerűbb tétele. A bemutatón a tétel olyan óriási sikert
aratott, hogy meg is ismételték a premieren, és népszerű maradt azóta is. Leonard Bernstein
mondta róla: „Valahol a Kozmoszban született, ott a helye.” Az Allegretto népszerűsége azt
eredményezte, hogy gyakran játszották önállóan, a teljes szimfóniától elkülönítve.

Nem gyászinduló, mint a III. szimfónia második tétele, hanem a gyászt felidéző, gyászra
emlékeztető muzsika. A tétel lassan közeledő, majd távolodó gyászmenet képét idézi elénk. A
tétel első részén egy monoton alapritmus vonul végig. Az alapritmus egy daktilusból és egy
spondeusból áll, mindössze két ütem. Ebből a monoton ritmusból – először egyetlen hangon
halljuk – téma (dallam) hangzik, majd fejlődik. Ez a tétel legfontosabb, valójában fő dallama.

A folytatásban ezt a dallamot variációs feldolgozásokban halljuk. A dinamika erősödik, a

hangszerelés egyre gazdagodik, melyhez ellentéma járul. Az ellentéma dallama, hangvétele
panaszos, igen bensőséges, a fájdalomról, a gyászról beszél.

A fő dallamot játszó hegedűvel és csellóval kezdődik, majd a második hegedűk veszik át ezt a
dallamot, amíg a hegedűk és a csellók a másik fő dallamot játsszák. Ezután fordítva, és a ét
dallam egymásba fonódik, a dinamika erősödik és a tétel elér a csúcspontra. Ezt követően a
zene A-mollból A-dúrba vált. A második rész alaphangja a fájdalom, dallama elsősorban lírai
jellegű, klarinétokon szólal meg, hegedűk festik alá. Később skála-menetek készítik elő a fő-
dallam harmadik szakaszban történő megjelenését. Végén az első dallam hallatszik
ismétlődve, majd a második rész lírai dallama egyre távolodva, a fő-dallam egyes részei
foszlányaiban, egyre messzebbről és halkabban tűnik el.

A szimfónia fogadtatása: Beethoven maga említette, hogy „egyik legjobb művem.” A

hallgatók általában csodálattal fogadták a művet. De a ritmusnak ilyen szenvedélyes, túlfűtött
bemutatása kiváltotta némelyek idegenkedését a szimfóniától, mert értékítéletük szerint túllép
a művészi szép fogalmán, sérti az elfogadott esztétikai elveket.

Ennek ellenére a mű nagyszerűségét az is bizonyítja, hogy bemutatása után két évvel a

szimfónia és különböző feldolgozásai (fúvósokra, kvintettre, zongorára) nyomtatásban is
megjelentek.