A román nyelv eredetéről avagy újabb pofon a dákománoknak

T. Szabó Csaba

Manapság virágkorát éli az újhullámú nacionalizmus fűtötte történettudomány és történetirás,

amely idén Romániában különösen nagy elánnal és akadémiai támogatottsággal terjed. Elég
ha csak Ioan Aurel Pop második kiadást megért Istorie, adevăruri și miturile (Editura Scoala
Ardeleana, 2017) paradigmaváltó kötetére gondolunk, amely a román történetírás két nagy
irányvonala – a dekonstruktiv, vagy pszeudo-dekonstuktiv Lucian Boia féle történelem-
szemlélet és a patetikus, idealizáló patriotista történelem közül – egyértelműen az utóbbit
tartja a járható és hasznos útnak. Míg Boia és társai már egyöntetűen elfogadják, hogy a XIX.
században keletkezett és a Ceaușescu érában új dimenziókat nyert dáko-román kontinuitás
elve egy mesterséges és nehezen bizonyítható elmélet, addig Pop, a Román Akadémia és
egyre több fiatal történész is újra ezt az elméletet kezdi hangsúlyozni.

Ebben a bipoláris harcban és történettudományi szemléletben hozott egy kissé merész szint
Dan Ungureanu nyelvészprofesszor 2017-ben megjelent és idén második kiadására készülő
kötete, amely egy forradalmi ötlettel hozott új lapot a román nyelv – és ezáltal indirekt módon
– a román etnogenézis eredettörténetéhez is.

A nemrég Kolozsváron is bemutatott kötet a Prágai Egyetemen oktató nyelvészprofesszor

hosszú éveken át tartó munkásságának gyümölcse. A kötetnek már a címe is sokat sejtető:
Română și dialectele italiene (A román nyelv és az itáliai dialektusok). Dan Ungureanu több
ezer olyan szót gyűjtött össze a mai Olaszország ÉK-i részéről (Nyugat-Lombardia), amelyet
aztán fonetikai, morfológiai, szemantikai és etimológiai elemzés alá vet. Az elemzés
végeredménye – egy nyelvészetben nem jártas egyén számára legalábbis ez így fordítható le –
Dan Ungureanu forradalmi következtetése, miszerint a régi elmélet, mely szerint a román
nyelv a Kárpát-medencében, az egykori Dacia provincia területén keletkezett a latin és a dák
nyelv fúziójából: hamis. Ungureanu szerint, a latin nyelv azon sajátos módosulásai, amelyek
ma a román nyelv, mint egyértelműen neolatin nyelv sajátosságait adják (a mássalhangzókat –
B, V – érintő változások, az L intervokális változásai, az „on” bezáródása „un”-ba stb.) nem
Erdély területén, hanem Nyugat-Lombardiában, Észak-K Olaszországban történtek valamikor
a késő-antikvitás idején (IV-VII. század).
 Dan Ungureanu ezernyi olyan szót említ az észak-olaszországi regionális dialektusból,
amelyek megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a román nyelvvel. Szerinte ezek a szemantikai
és fonetikai hasonlóságok egyértelműen arra utalnak, hogy a két nyelv között nemcsak a latin
nyelvrokonság, de annál jóval szorosabb kapcsolat van. Ungunreanu márciusi kolozsvári
előadásán hangsúlyozta azért, hogy ő nem tudja megmondani, hol és leginkább, mikor
formálódott a ma románként ismert nyelv, ő csupán nyelvészeti elemzést végzett egy olyan
dialektus-csoport és a román nyelv között, amelyet az 1930-as évek óta a román nyelvészet
teljes mértékben ignorált. Következtetéseit az előadásán részt vevő néhány régész is
megerősítette, akik olyan frissen dokumentált régészeti lelőhelyek anyagára (főleg kerámia
anyagára) alapozva állították, hogy a román nép valóban a mai Olaszország északi részéből a
VI-VII. században a Kárpát-medencébe vagy a Duna vidékre került népességből alakult ki.

Ungureanu és a régészek egybevetésének egyetlen pozitív aspektusa volt: végre párbeszédbe

elegyedett két olyan tudományág, amely nagyon ritkán folytat érdembeli, szakmai vitákat.
Ennek azonban több oka van – és ez már a dolog árnyoldalára is fényt vet. A román (de nem
csak!) történetírás legtöbbször elfelejti, hogy a XIX. században keletkezett nacionalista
diskurzus által létrehozott „nép, nemzet” fogalma, a beszélt nyelv és a régészeti tárgyak
(anyagi „kultúra”, materialitás) és az emberek genetikai térképe négy olyan, egymástól
radikálisan eltérő fogalmak, amelyeket összemosni és egységes témaként kezelni nemcsak
hogy nagyon nehezen lehet, de talán hiba is. Egy ember ugyanis genetikailag lehet ázsiai
eredetű, de Ázsiából Európába vezető útja során számos nyelvi szubsztrátumot felszedhetett,
nyelve radikálisan átalakult. Ugyanígy, az általa használt tárgyak külső jegyeit az a globális
gazdasági, politikai kontextus alakította, amelyet Eurázsiának hívunk. Ezért is felesleges azon
vitatkozni történészeknek, genetikusoknak és nyelvészeknek, hogy genetikailag (is)
finnugorok vagyunk-e: nyelv, régészet és kulturális identitás három olyan eltérő fogalom,
amelyet egybemosni tudományos paradoxon. Sajnos ezt nemcsak a Magyar Idők eltévelyedett
tollforgatói vagy Daniel Roxin dákománjai teszik, hanem még számos szakavatott történész
is.

Ungureanu kötete és kolozsvári előadása utáni vita jól mutatja, hogy vannak olyan
tudománytörténeti témák, amelyek mémekké, belénk évült, belénk ivódott kulturális
rákfenékké váltak az idők során. Ezeket levetkőzni valóban akkor lehetne, ha a különböző
tudományágak képviselői higgadtan kommunikálnának egymással, új, interdiszciplináris
kutatásokat kezdeményeznének és vennék azt a tudománynépszerűsítő fáradságot, mint amit
az ELTE Finnugor Tanszéke, amely pontról pontra értelmezte nyelv, régészet és genetika
közötti ködös viszonyrendszert. Frappáns válaszuk összecseng Ungureanu következtetésével
is és jó üzenet a mai olvasónak is: „örülünk, ha sokakat érdekel a magyar nyelv [ide akár a
román nyelvet is írhatnánk], de a széles tömegek nem szakemberek. A tudományban nem az
az igaz, ami a legtöbb embernek tetszik”.