STEPHEN KENSON

Ragnarok
Christophernek, mindenért
Akárcsak egy árnyvadászat, ez a könyv is csapatmunka volt. Köszönet illeti Mike
Mulvihill Shadowrun fejlesztőt a sárkányok gonoszságáról elém tárt gondolataiért;
Donna Ippolitót a nehéz körülmények között végzett szerkesztésért; Rob Boyle-t
segítségéért és tanácsaiért; valamint barátaimat: Jan Campbellt, Andy Fradest, Lyle
Hinckley-t, Sean Johnsont, Bill Michie-t és Rich Tomassót, amiért szórakoztatóvá
varázsolták a Shadowrun világát. Kösz, cimborák.
 PROLÓGUS

Az istenek azért küldték az esőt, hogy kinyilvánítsák elégedetlenségüket, gondolta

rosszkedvűen dr. Alekszej Goronaj, miközben a sekély, sáros vízzel teli gödröket
kerülgette, melyeket a járművek lánctalpai, az ásók, a csákányok és a
munkásbakancsok mélyesztettek a felázott földbe. Az agyagos talaj pillanatok alatt
nyúlós masszává változott, amely ragadós ujjaival fogva tartotta a lábat, és fárasztó
vánszorgássá nehezítette a járást. Hozzávéve ehhez a hideget és az utóbbi napok
szélviharait, az embernek könnyen az az érzése támadhatott, hogy Ukrajnának ez az
apró szeglete valamivel kiváltotta a felsőbb hatalmak nemtetszését.
Persze, lehetne rosszabb is, gondolta a doktor, miközben az enyhe emelkedőn a
lakókocsija felé botorkált, és magában káromkodott a lépteit megnehezítő csúszós
talaj miatt. Az évnek ebben a szakában már hó is fedhetné a vidéket, de az időjárás
útjai kifürkészhetetlenek, és decemberhez képest még mindig szokatlanul meleg
volt a levegő. Nem elég meleg ahhoz, hogy az esőről ne egy jeges zuhany jusson
eszébe, de a havazáshoz mindenképpen.
A doktor óvatosan fellépett a betontömbökre, melyeket pontosan az acél
hullámlemez lakókocsi fémlépcsője elé helyeztek. Nem akarta még jobban
belenyomni a sárba a felkapaszkodást segítő tömböket. A kilincsbe kapaszkodva
felhúzta magát a lépcsőre, majd belökte az ajtót, és belépett a lakókocsi belsejébe.
Gondosan becsukta maga mögött a halk nyikorgással tiltakozó ajtót. Egy pillanatra
megállt, hogy kiélvezze az aránylag meleg, mozdulatlan levegő kényelmét. Még az
apró tábori hősugárzó sem tudta teljesen elűzni a csontjaiba és lelkébe
befészkelődött hideget.
Valójában nem is az eső zavarta. Goronaj már a számát sem tudta, hányszor
került ennél rosszabb körülmények közé. Bejárta az egész világot, dolgozott izzó
hőségben és maró fagyban. Főként amiatt aggódott, hogy mit művelhet a szokatlan
időjárás az ásatási helyszínnel, ahol még csak a munka kezdeti fázisában tartottak.
Az esőzések egész szektorokat változtattak ragadós, süppedő iszaptengerré, ami
szinte teljesen lehetetlenné tette a feltárási munkát. Bizonyos területeken a
tanítványai vízhatlan ponyvák és esőkabátok védelmében dolgoztak, de még így is
alig haladtak. Már történt is egy apró hiba, és csak nagyon kevésen múlt, hogy egy
zsáknyi értékes leletmaradvány ne szóródjon szét a sáros domboldalon. Goronaj
akkor majdnem leállította az ásatást.
De mégsem tette. Nem tehette. Egyrészt a szponzor csalódott volna, ha törli a
programot. Az egyetemnek juttatott jelentős mértékű adománnyal gyakorlatilag a
Seader-Krupp Corporation támogatta a kutatását, és egy pillanatig sem titkolták
előle, hogy eredményre számítanak. Ha most feladná, a projekt elveszíthetné a
támogatóját.
Volt azonban valami más is, ami arra késztette, hogy minden probléma és saját
józan esze ellenére, amely azt mondta neki, hogy sokkal bölcsebb volna egyszerűen
letakarni mindent és megvárni, hogy a körülmények jobbra forduljanak, folytassa a
munkát. Az emberek már így is kezdtek morgolódni, mert attól tartottak, hogy nem
készülnek el karácsonyig. Nem mintha a területre más is pályázott volna az ő
egyetemi részlegén kívül, és a fenyegetőzések ellenére attól sem tartott igazán, hogy
a Seader-Krupp valóban megszünteti a program támogatását. A világ legnagyobb és
leggazdagabb megatársaságának egy ekkora kiadás legfeljebb némi aprópénzt
jelentett. Goronaj gyanította, hogy egy jelentős felfedezés igen nagy reklámértékkel
bírna a cég számára a nemzetközi médiában.
A doktor a tudomány embere volt, aki semmiben nem hitt, amit nem tudott kiásni
és saját szemével megvizsgálni. Pedig az is tévedhet, gondolta, miközben
megtörölgette vizes szemüvegét egy nem sokkal szárazabb ruhával. Mégis, valami
azt súgta neki, hogy ennek az ásatásnak most van itt az ideje. Különös érzés volt,
nem tudott volna magyarázatot találni rá, de minden idegszála vibrált tőle. Ha most
feladja a keresést, tavaszig biztosan nem tud visszajönni, de nem erről volt szó.
Nem. Erezte, hogy valami jelentőségteljes esemény van készülőben, és kezd kifutni
az időből. Ha legalább ez a nyomorult időjárás hajlandó lenne egy kis
együttműködésre!
A doktor felakasztotta száradni kabátját és kalapját a hősugárzó melletti fogasra,
és odalépett a lakókocsi konyhapultjához. Miközben arra várt, hogy a hordozható
melegítőben felforrjon a víz, az asztalon kiterítve heverő ásatási térképre pillantott.
Önmagában nem is lett volna valami különösen ígéretes terület. A történet
meglehetősen szokványosnak számított. A Kelet-Európa éhes és reményteljes iparát
ellátni kívánó bányászok érctelérek után kutattak a vidéken, amikor néhány érdekes
sziklaformációra bukkantak. Mélyebbre ástak, kétségtelenül abban a reményben,
hogy eltemetett kincsre bukkannak – érdekes módon valamiért mindenki abban a
hitben élt, hogy az archeológiai felfedezések minden talpalatnyi területe teli van
ilyesmivel. Ám mindössze néhány különös kő- és fémtöredéket találtak, melyek
végül a Seader-Krupp, a bányásztársaság partnercége révén eljutottak az egyetem
archeológiai tanszékére és Dr. Goronaj íróasztalára. A doktor ezen a vidéken még
soha nem találkozott ezekhez hasonló leletekkel. Szerszámok, esetleg fegyverek
maradványainak tűntek, de túlságosan töredékesek és régiek voltak ahhoz, hogy
rekonstruálhassák őket, és megpróbálják megállapítani, a történelem mely
civilizációjából vagy érájából származhatnak.
A legérdekesebb dolog a töredékekkel kapcsolatban – ami alapján dr. Goronaj azt
gondolta, hogy találnak valamit az ásatások során – az volt, hogy nagyon réginek
tűntek. Sok ezer évesnek. És ha így van, akkor ezek a fémdarabkák igen érdekes
leletek. Volt köztük vas, réz, ezüst és arany is, de túl tisztának tűntek ahhoz, hogy
finomítás nélkül hozták volna létre őket, márpedig az ilyesfajta fémek Ukrajnának
ezen a részén teljesen ismeretlenek voltak abban a korban.
Amint a doktor egy csésze gőzölgő kávéval leült, hogy tovább elmélkedjen az
asztalán a papírok, fotók és az ásatási helyszín térképei között heverő töredékeken,
hangos kopogtatás hallatszott a lakókocsi fémajtaja felől – mintha csak az eső
dobolása erősödött volna fel. Kinyitotta az ajtót, és beengedte csöpögő, ziháló
tanítványát, Gregort. A fiatalember orosz katonai pelerinje ellenére bőrig ázott, és
teljesen kifulladt, mire az esőben és sárban a doktor lakókocsijához ért, de az arca
ragyogott, szeme pedig fényesen csillogott az izgatottságtól.
 – Gregor, mi a fene történt? – kérdezte a doktor a levegő után kapkodó
tanítványtól. Az ifjú Gregor néha valóban kissé izgága volt, de ilyen állapotban még
sosem látta.
– Doktor, jöjjön gyorsan, ezt látnia kell! – Gregor lélegzetet is elfelejtett venni,
annyira igyekezett, hogy érthetően mondja el ezt a néhány szót. – A keleti
szektorban... találtunk... találtunk valamit!
A pokolba, gondolta a doktor, nem kellett volna megszárítkoznom. Felkapta kabátját és
kalapját, és követte Gregort a szakadó esőbe. El kellett ismernie, a fiú lelkesedése rá
is átragadt. Érzett valami bizsergést legbelül, valamit, ami azt sugallta: „Megvan. Ez
az, amire vártam.”
Ánya, dr. Goronaj másik tanítványa szinte áhítattal térdelt a lelet mellett, a
vízhatlan ponyva védelmében; úgy hajolt fölé, mint aki készen áll rá, hogy bárkitől
megvédje a tárgyat. Vízcseppekkel és sárpettyekkel tarkított arcán ragyogó mosoly
tűnt fel a doktor láttán. A férfi bebújt a ponyva alá és letérdelt a lelet mellé, melyet
óvatosan néhány száraz törülközőre fektettek – isten tudja, honnan szerezhették
őket ebben az időben. Gregor izgatottan leguggolt, és türelmetlenül várta, hogy mi
fog történni.
– Rendben – ereszkedett térdre a doktor. – Lássuk, mit találtunk.
– Ánya már beszélni kezdett volna, de a férfi egy kézlegyintéssel elhallgattatta.
Mindig jobban szerette megvizsgálni a leletet személyesen, mielőtt meghallgatja
alárendeltjei beszámolóját. Feltette a kabátja zsebéből előhalászott, még mindig
nedves szemüvegét, és alaposabban is szemügyre vette a leletet.
A tárgy egy körülbelül egy méterszer egy méteres, tíz centi vastag,
megközelítőleg négyzet alakú agyagtábla volt. Meglepően jó állapotban vészelte át
az éveket, mindössze néhány apró csorbulást lehetett felfedezni a szélein. Ha
ugyanabból a korból származik, mint a fémtöredékek, akkor kész archeológiai
csoda, hogy ilyen jó állapotban megmaradt.
A sima felületbe tökéletes spirálban méltóságteljes, szögletes jeleket véstek; a jelek
a tábla széle felől a közepe felé haladva egyre kisebbek lettek, és végül elérték a
tábla közepébe vájt szimbólumot. Az ásatás halogénvilágítása és az agyag
nedvessége miatt úgy tűnt, mintha a jelek sötét domborművekként emelkednének ki
a tükörsima táblából. Goronaj nem sietett, kényelmesen tanulmányozta a leletet, és
csak egy csendes „hmmm” hagyta el az ajkát, amikor óvatosan letörölt egy sárfoltot
a tábláról, hogy jobban meg tudja nézni az egyik jelet. Végül hátradőlt, és vizes, ősz
szakálla mögött elmosolyodott.
– Lenyűgöző. Egyszerűen lenyűgöző. Sosem találkoztam még ilyen írással. Enyhe
hasonlóságot mutat némelyik rúnaírással, mégis teljesen ismeretlen stílust és
fogalmazást képvisel. – Ányához fordult. – Hol találták?
– A nyolcas árokban – felelte a lány. – És amikor kiemeltük a helyéről, nagyon
nehéznek tűnt. Könnyen lehet, hogy van valami az agyag belsejében. Talán kő vagy
fém.
Hihetetlen, gondolta Goronaj. Micsoda felfedezés! Ha valóban elrejtettek valamit a
tábla belsejében, akkor bizonyára teljesen ép maradt, tekintve az agyagburok
állapotát.
– És doktor... – tette hozzá Ánya szégyenlős mosollyal. – Úgy gondolom, mágikus.
 – Valóban? – A doktor idősebb tudós volt, aki még mindig nem tudott teljesen
hozzászokni a gondolathoz, hogy a mágia visszatért a világba. Ánya szakterülete
azonban a pszichometrikus archeológia volt, és különleges érzékeivel a tárgyak
aurája alapján tudott információkat gyűjteni a leletről. Dr. Goronaj nem értette,
hogyan működik a módszer, de már elég mágikusan fogékony archeológust látott
ahhoz, hogy tudja, működik.
– Milyen értelemben mágikus? – kérdezte.
Ánya vállat vont, és megrázta a fejét.
– Ebben nem vagyok biztos. Vannak bizonyos jelek... szóval van valami körülötte,
de még sosem találkoztam hasonlóval. Azt érzékeltem, hogy nagyon régi darab.
Akármi is a mágia forrása, odabent kell lennie.
– Nos, akkor majd megnézzük a belsejét is. Ánya, gyűjtse össze az embereket, és
szervezze meg a szállítást az egyetemre, amilyen gyorsan csak lehetséges!
Szükségünk van a különleges berendezésekre, hogy megröntgenezzük, és
elvégezzünk rajta néhány vizsgálatot. Hátha megtudunk róla egy kicsivel többet. –
A doktor elmosolyodott és rácsapott Gregor vállára. – Gregor, segítsen visszavinni a
lakókocsimhoz, a szállításig ott fogjuk őrizni. Úgy tűnik, barátaim, Télapó már
karácsony előtt egy héttel ajándékkal kedveskedett nekünk.
Dr. Goronaj és Gregor óvatosan műanyag védőfóliába csomagolták a leletet, majd
ráterítettek néhány törülközőt is, mielőtt a két végénél fogva felemelték a táblát.
Ánya igazat mondott, sokkal nehezebb volt, mint az ember várta volna, de Goronaj
annyira fel volt villanyozódva, hogy akár egyedül is fel tudott volna emelni tízszer
ekkora terhet. Elővigyázatosan, aprókat lépdelve araszoltak a doktor
lakókocsijához, egy másik tanuló pedig előrerohant, hogy kinyissa nekik az ajtót.
Gregor egy alkalommal kis híján elvágódott az agyagos sárban, de sikerült
visszanyernie az egyensúlyát, mielőtt kénytelen lett volna elengedni terhét.
Szégyenlősen rámosolygott a doktorra, aztán még nagyobb odafigyeléssel
koncentrált a feladatára.
Amint letették a táblát a munkapadra, dr. Goronaj már el is feledkezett átázott
ruháiról és időközben kihűlt kávéjáról. Eltávolította a csomagolást, és a lakókocsi
világításában jobban szemügyre vette a tárgyat, miközben óvatosan letisztogatta
róla a sárdarabokat. Gregort elküldte egy fényképezőgépért, hogy holofelvételt
készítsenek a leletről.
Goronaj tekintete a tábla sártalanítása közben a kis asztal mellé helyezett táskájára
tévedt, és ez beindított benne egy folyamatot – mintha éppen most jutott volna
eszébe valami. Transzba esve indult a táska felé, feltette az asztalra, és kivett belőle
egy vastag, fekete hajítókorongra emlékeztető tárgyat. Azután előszedte a
zsebirodáját, beledugott egy adatchipet, és rögzítő módba kapcsolta az apró
szerkezetet. Az ajkához emelve beszélni kezdett:
– Céltárgy megszerezve. Találkozunk a megbeszélt helyen. Utasítást kérek. –
Kihúzta a chipet, belecsúsztatta a fekete korong tetején egy keskeny résbe, és az
ablakhoz vitte a tárgyat. Amikor elhúzta az ablakot, megállapította, hogy odakint
ugyanolyan hideg és sötét van, mint nemrég volt, és az eső is ugyanúgy szakad.
Megnyomott egy rejtett kapcsolót a korong oldalán, letette a szerkezetet a
párkányra, és hátralépett, amikor az halk zümmögéssel életre kelt.
 Halk koppanás hallatszott, ahogy a korongból valami az ablakpárkányra hullott.
Aztán a berendezés felbúgott, és kicsi, de erős hajtóművével a levegőbe emelkedett,
akár egy repülő csészealj. A búgás hangosabbá vált, a műanyag robot pedig
kisuhant az ablakon, és eltűnt az éjszakában. Az üzenet úton volt.
Goronaj nem is figyelt a robot távozására. Figyelmét száz százalékig lekötötte a
hátrahagyott tárgy, az ablakpárkányon heverő műanyag chip. A doktor megnyalta
kiszáradt ajkát, akár egy szomjazó vándor a sivatagban, amikor meglát egy oázist.
Remegő kézzel, óvatosan – szinte tiszteletteljesen – felemelte a chipet, és
beillesztette a bal füle mögötti aljzatba. Meghallotta a megnyugtató kattanást, és a
kapcsolat létrejöttekor megremegett, torkából pedig halk nyögés tört elő.
Az energiahullám intenzitása felért egy orgazmussal. Érezte, ahogy megtölti a
végtagjait, és átszalad az egész testén. Olyanná vált, akár egy legendabeli hős, egy
isten. Semmi nem volt, amit ne tudott volna megtenni, semmi nem állhatott az
útjába. Halványan emlékezett rá, amikor első alkalommal tapasztalta ezt az érzést –
röviddel azután, hogy találkozott az innen származó leletekkel amikor néhány
különös férfi meglátogatta őt az éjszaka közepén, és megmutatta neki a hatalmat és
a dicsőséget, amely az övé lehet. Az erő elmosott minden kételyt, minden félelmet.
Tudta, mit kell tennie.
Felkapta az asztalon heverő kalapácsot, és teljes erejéből rávágott vele a táblára. A
kemény agyag megrepedt az ütés ereje alatt, mindenfelé apró szilánkok repkedtek.
Goronaj újból lecsapott, majd megint, és a felületen sötét repedések futottak szét; a
finom rajzolatok és szimbólumok néhol kivehetetlenné váltak. Az agyagtábla
mélyén, a repedéseken keresztül valami megcsillant.
Goronaj gyorsan félresöpörte a szilánkokat, hogy jobban megnézhesse, mit rejt a
lelet. Ekkor lépett be a lakókocsiba a fiatal Gregor, kezében a holokamerával.
Becsukta maga mögött az ajtót, a doktor felé fordult, és döbbent arccal
mozdulatlanná dermedt, amikor meglátta tanárát, aki kalapáccsal kezében állt a
tábla töredezett maradványai felett.
– Dok... doktor Goronaj! – hebegte. – Mit művel? – A doktor vadállati pillantásától
visszahőkölt, egyenesen nekihátrált egy vázlatokkal teli állványnak, amely hangos
csattanással dőlt el, a lakókocsi padlójára ömlesztve a rajzokat.
Goronaj elvigyorodott, az energia zubogott és dalolt az ereiben. Előrelépett, mire
Gregor megpróbált még távolabb húzódni tőle, de átesett az állványon, és elterült a
földön, a papírok között. Sután felemelte a kezét, mintha azzal akarná elhárítani a
közeledő veszélyt.
– Doktor, kérem! Ne, ne tegye! Könyörgöm...!
Gregor rimánkodása zene volt Goronaj fülének. Felemelte a kalapácsot, és egymás
után többször is lecsapott vele a fiatalember koponyájára, amíg a kiabálás el nem
halt, és a szétszórt papírokat át nem itatta a vér. A hatalom érzése egyszer csak
elhalványult, és a doktor újra önmaga volt. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig állt ott
mozdulatlanul, és elborzadva meredt fiatal tanítványa holttestére, aki mindig is
izgalommal és példátlan lelkesedéssel viseltetett az archeológia irányában, és aki oly
gyakran rohant be az irodájába valamilyen új ötlettel vagy felfedezéssel, amiről
beszélni szeretett volna vele. A véres kalapács kicsúszott elmerevedett ujjai közül, és
tompa puffanással landolt a padlón.
 – Gregor... – suttogta. – Istenem, édes Istenem, mit tettem?
Végül elszakította a tekintetét Gregor testéről, és visszafordult a darabokra zúzott
agyagtábla, és a belsejében csillogó valami felé. Pontosan tudta, mi történt. Érezte a
kiégett, és most már használhatatlan chipet a füle mögé ültetett adatjackben. És még
mindig szomjazott arra, amit tartalmazott. A parancsolói várni fognak rá – a
különös, sötét emberek, akik éjszaka jöttek el hozzá. Várni fogják, hogy
megfizethessék neki a szolgálatait, és újra meg fogják ajándékozni a hatalom és a
dicsőség érzésével.
Goronaj lényének egy része undorodott attól, amit tett. Szeretett volna kitalálni
valamit, hogy visszahozhassa Gregort, hogy kijavíthassa, amit elrontott, de már
elkésett. Visszatért az asztalhoz, és eltávolította a törmeléket a csillogó tárgyról,
majd védőfóliába és száraz ruhákba csavarta. Betette az értékes leletet a táskájába,
aztán mélyen a fejébe nyomta a kalapját, és az ajtóhoz lépett. Most az egyszer hálás
volt az esőért és a sötétségért.
Amikor kinyitotta az ajtót, és kisurrant az éjszakába, eszébe jutott, hogy az istenek
mégsem elégedetlenségük jeléül küldték az esőt. Inkább segíteni akartak vele, hogy
új szolgálójuk teljesíthesse a feladatát. Eljött az idő... a Ragnarok ideje.
 1

– Kezdjük, Karom. Elindultak kifelé.

A hang a Karom belsőfülébe ültetett bőr alatti indukciós hangszórókból érkezett.
Ő is a szubvokális mikrofonon keresztül válaszolt:
– Vettem. Indulunk, emberek. Mindenki készüljön!
Karom a sötét mellékutcában, egy csendesen doromboló motorral és leoltott
fényszóróval várakozó karcsú, vörös-fekete Yamaha Rapier nyergében ült. Fekete
motorossisakjának kívülről átlátszatlan plexije teljesen elrejtette az arcát, de ő a
sisakba szerelt fényerősítő berendezésnek köszönhetően nappali világosságban látta
az egész utcát. A szűk szabású, ballisztikus anyaggal átszőtt motorosdzseki
egyaránt megvédte őt egy esetleges bukás esetén a horzsolásoktól, valamint a kis
kaliberű lövedékektől. Ezenkívül rövid szárú bőrkesztyűt, kopott farmert és fekete
motorosbakancsot viselt. A többi utcai motorostól mindössze a combjához simuló
tokba dugott díszes tőr és a Rapier oldalán lévő ábra különböztette meg. Nem a
szokásos Yamaha logó volt, hanem egy bonyolult kelta minta a krómfelületen,
közvetlenül a cikornyás „Aracos” felirat mellett.
Karom gázt adott, mire a motor panaszosan felsírt.
– Megtennéd a kedvemért, hogy abbahagyod ezt? – kérdezte egy újabb hang a fejében.
Ez azonban nem a beültetett hangszórókból érkezett, hanem közvetlenül az agyában
szólalt meg.
– Megnyugtat – felelte Karom gondolatban. – Készen kell állnunk, nemsokára
ideérnek.
– Engem viszont kifejezetten idegesít – mondta mogorván a hang –, és egyébként
is teljesen szükségtelen.
Karom elmosolyodott, és megütögette a motor üzemanyagtartályát, majd
visszaengedte a gázt.
– Oké, rendben – dünnyögte halkan. – Legyen, ahogy kívánod.
– Köszönöm – válaszolt a hang gúnyos önelégültséggel. – Mindjárt mi következünk?
Karom bólintott, és rövid koncentrálás után kiterjesztette mágikus érzékeit, át a
betonfalakon és más fizikai akadályokon; így pontosan rálátott a közeli
útkereszteződésre, mintha valamivel fölötte lebegett volna, és már messziről
észrevehetett bármilyen közeledő járművet. Az utakon még a késői óra ellenére is
volt forgalom. Cambridge a Nagy Boston metroplexum része volt, és az
agglomeráció nagyon ritkán merült álomba. A legtöbb autó elektromos jármű volt,
ezek a város GridGuide rendszerét követték, amely energiával látta el őket, és
ugyanakkor gondoskodott a biztonságos, megfelelő sebességgel történő
haladásukról is. Karom azonban egy ritkább, belsőégésű motorral szerelt autót
keresett, ami a tulajdonos pazarló életmódjára utalt, de Nicholas Grace-től nem is
lehetett másra számítani.
Körülbelül egy háztömbnyire a kereszteződéstől szúrta ki. Egy fekete, sötétített
üvegű Phaeton limuzin vágott át halkan suhanó árnyékként a forgalmon. Csak a
kékes halogén fényszórók kölcsönöztek némi színt és mélységet a járműnek. Az
autó és a Zűrös által a feji memóriájába átküldött kép pontosan egyezett. Igen, ez
volt a célpont.
Karom egy mentális paranccsal megnyitotta feji kommunikációs rendszerének
egyes csatornáját.
– Megvan a célpont. Rajta vagyok.
Amikor a limó befordult a sarkon, Karom véget vetett a távolbalátó varázslatnak,
és megragadta a Rapier kormányát. A Phaeton néhány másodperccel később
elhaladt a mellékutca bejárata előtt. Karom kikanyarodott leshelyéről, és követni
kezdte az autót.
Miközben a késő éjszakai forgalomban manőverezett, visszaemlékezett az akció
megtervezésére, amikor Kalapács megkérdezte tőle, miért nem teszi magát
egyszerűen láthatatlanná, hogy könnyebben követhesse a célpontot. Karom felhívta
az ork zsoldos figyelmét arra, hogy a bostoni forgalomban még normális
körülmények között is elég nehéz vezetni, és ha ehhez még hozzájön, hogy a többi
autósnak nincs tudomása az ő jelenlétéről... Nem, amikor követni kell valakit, néha
a legősibb módszerek a legcélravezetőbbek. Nem mintha Karom mágiája nem jött
volna jól. Ellenkezőleg, a mágus nagyon is épített rá. Csak nem most.
Egy pillanatra felnézett az éjszakai égboltra. Az utcai lámpák fénye és a
neonreklámok miatt nehezen lehetett volna bármit is kivenni odafent, hiába voltak
különféle digitális látásjavító rendszerek beépítve a sisakjába. De tudta, hogy
valahol ott lebeg egy apró felderítőrobot, amely felveszi és továbbítja a terület valós
idejű videoképét, rajta a limuzinnal és a kocsi nyomában suhanó Karommal. Val és
Zűrös – mindketten a maguk virtuális világába merülve – egy másodpercet sem
szalasztottak el a történtekből. Valkűr a robotok vezérléséhez nélkülözhetetlen
távirányító dekkre csatlakozott rá, Zűrös pedig a kibertérben navigálva gyűjtötte az
információkat, és koordinálta az egész akciót.
Előhívott a látóterében egy kis ablakot. A képet apró lézerek vetítették a
retinájára, és megjelenítették rajta a Val robotja által közvetített adatokat. A HUD az
utca nagy felbontású képét és a forgalmat mutatta, vörössel kiemelve rajta Karom
motorját és a célpont limuzint. A csapat többi tagja is jól láthatóan meg volt jelölve.
Mindenki a helyén.
Egy gondolati paranccsal újabb kommunikációs csatornát nyitott meg.
– Boom, öreg haver – szólt bele a szubvokális mikrofonba. – Készen állunk?
– Minden előkészítve – jött a válasz hibátlan londoni akcentussal. –Val egy
kilométerre a találkozási ponttól tette le a madarat. Reméljük, Gracie nem veszi elő a
nehéztüzérséget.
– Majd én elbánok vele – nyugtatta meg barátját Karom. – Ne aggódj!
– Már hogy én? Aggódni? Kizárt dolog, öregem. Azon a napon, amikor nem
tudsz elbánni egy egyetemi mágiatudorral, szögre akaszthatjuk a kalapunkat.
Igazából csak az nyugtalanít, mivel rendelkezhet, amiről esetleg nem tudunk. Úgy
értem, eddig még egyetlen vadászatunk sem alakult pontosan a tervek szerint, nem
igaz?
Karom figyelmen kívül hagyta a szarkazmust; ez csak a szokásos akció előtti
feszültség volt. Ő is hasonlóképpen érzett, a szakmában eltöltött hosszú évek
ellenére. A tervük kiváló volt, de sok minden közbejöhetett. Karom megértette
Boom aggodalmát, de semmit nem tudott tenni ellene.
A limuzin a repülőtér felé tartott, ahol dr. Nicholas Grace, az alkalmazott
taumaturgia professzora felszáll a UCASAir gépére, hogy Washington D.C.-be
utazzon tudományos munkatársaihoz, az Új Hajnal Fénye szervezet tagjaihoz. Az
ÚHF egy felső ligás mágikus társaság volt, egyfajta „varázslók szövetsége”, amely
számos híres tudóst és céges mágust tömörített a világ minden tájáról. Grace az Új
Hajnal egyik legmegbecsültebb tagja volt, aki éppen hazafelé tartott, miután
meglátogatta bostoni kollégáit, az ÚHF itteni tudósait. Karom csapatát viszont azért
bérelték fel, hogy dr. Grace utazása ne a tervek szerint alakuljon.
Miközben a belváros felé haladtak, Karom meglátta maga előtt az utcán a villogó,
sárga fényeket. Az utat narancssárga-fehér csíkos műanyag bakok zárták le, és egy
fekete egyenruhás, a karján és a lábán fényvisszaverő csíkokkal kidekorált troll
irányította a forgalmat. Vállán és mellén szinte világított a Knight Errant logó. Az
autók a kései óra ellenére is elkezdtek feltorlódni, miközben a troll rendőr egyesével
eresztette át őket.
Amikor a limuzin odaért az útakadályhoz, a zsaru felemelte a kezét. Az autó
lelassított, a rendőr pedig a sofőr ajtajához lépett, és vaskos ujjával bekopogtatott az
oldalsó szélvédőn. Karom egészen közel húzódott a limó hátuljához, miközben a
troll váltott néhány szót a sofőrrel, és az út szélére mutatott. A sofőr mondott
valamit, amit Karom nem értett tisztán, és a troll ismét a padkára mutatott, ezúttal
sokkal határozottabban. A limuzin lassan félrehúzódott, Karom pedig hátranézett a
válla felett, és meglátott egy kezeslábast és sisakot viselő orkot, aki körülbelül
kétszáz méterrel hátrébb egy „ÚTLEZÁRÁS” feliratú szalagot feszített ki két
lámpaoszlop közé; ezzel lezárta az utat a további forgalom elől, és gondoskodott
róla, hogy az elkövetkező percek eseményeinek ne legyen szemtanúja.
Karom elmosolyodott és beállt a limuzin mögé.
– Tartsd az egyik szemed az asztrálon, Aracos! – üzente gondolatban.
– Miért, nem azt teszem mindig?– válaszolta a hang egy cseppnyi szemrehányással.
Karom megveregette a motor tankját, amikor leszállt a járműről, és a dzsekije alól
előhúzott egy koromfekete pisztolyt. A troll rendőr ugyanakkor előrántotta
szolgálati fegyverét, és megcélozta vele a sofőr fejét.
– Ne mozdulj! – mordult rá egykedvűen. Az oldalsó ablak még mindig le volt
húzva, és Karom látta, hogy a sofőr mindkét keze a kormányon, jól látható helyen
pihen. Felbérelt izomfiú. Zűrös adatai szerint elég jó a szakmájában, és elég okos
ahhoz, hogy ne próbálkozzon semmi ostobasággal. Addig biztosan nem, amíg nem
adódik valami jó lehetőség.
És az utas a limuzin hátsó ülésén majdnem megadta neki, amire várt. Az autó
sötétített ablakain keresztül szinte lehetetlen volt bármit is kivenni, de belülről gond
nélkül lehetett látni mindent. És dr. Grace-nek csak ennyire volt szüksége ahhoz,
hogy mágiájával megpróbálja ártalmatlanná tenni a sofőrjét fenyegető trollt.
Karom inkább érezte, mint látta a mágikus energia áramlását, amikor Grace útjára
bocsátotta a varázslatot, melynek képlékeny masszává kellett volna redukálnia
Boom agyát. Azonban ha célpontjukat nem is, de Boomot látta, és mágikus védelmét
kiterjesztette a troll köré. Grace manalövedéke úgy fröccsent szét a pajzson, akár a
betongátat ostromló hullámok. Boom szinte nem is érzett belőle semmit.
Miközben a troll a sofőrről gondoskodott. Karom akcióba lendült. Odalépett a
limuzin hátsó ajtajához, és előhúzott egy tőrt a dzsekije alól. Nem a combjához
simuló aranyozott, rúnákkal díszített fegyvert, hanem egy modern, monoszálas
pengéjű harci kést. A penge gond nélkül metszette át az ajtózárat, fémdarabok
hullottak a földre. Karom megérezte, hogy ismét gyülekezni kezd az energia az autó
felett.
– Aracos!
– Rajta vagyok, főnök! – jött azonnal a válasz. Karom motorja hirtelen eltűnt, és a
helyén megjelent egy aranytollú, csillogó sólyom, amely azonnal a limuzin körül
támadt légörvény fölé repült. A különös gomolygás úgy nézett ki, mint egy sötét
viharfelhő, de nagyjából humanoid alakja volt, és a szeme kéken villódzott. Egy
levegőelementál volt, méghozzá az erősebb fajtából.
A sólyom éles vijjogással lecsapott, borotvaéles karmai beletéptek az elmosódott
alakba, miközben az elementál erős széllökésekkel ostromolta a madarat. A sólyom
azonban gyors szárnycsapásokkal tartotta a helyét, és ellenállt a támadásnak.
Karom feltépte a limuzin hátsó ajtaját. Hangos durranást hallott, és valami
nekicsapódott a mellének. Dzsekije ballisztikus szövete megvédte, de a becsapódás
ereje még így is kis híján leverte a lábáról. Mintha egy baseballütővel suhintottak
volna a felsőtestére. Nicholas Grace összegörnyedve ült a limó hátsó ülésén, és egy
karcsú pisztolyt emelt Karomra. A fegyver szinte komikusan festett az apró termetű,
aranykeretes szemüveget és szénszürke öltönyt viselő kutatómágus kezében. Karom
újabb mágikus támadásra készült, de arra nem is számított, hogy egy Grace kaliberű
fickó fegyvert fog használni ellene.
Karom felemelte saját fegyverét és tüzet nyitott. Az apró tű néhány centiméterre a
mágus testétől beleütközött egy láthatatlan falba, és ártalmatlanul lepattant róla. A
francba! – gondolta Karom. Korlát varázslat. Számíthatott volna rá.
A doktor jobb kézzel tartva a pisztolyt, a baljával Karomra mutatott, és érces
hangon néhány szót mondott – Karom gyakorlott füle számára hébernek tűnt. Grace
kinyújtott ujjából kék villám szökkent elő, de az árnyvadász felemelte a kezét, és
hárította a támadást; mágikus pajzsa csaknem összeomlott a csapás energiája alatt.
Megpróbált minden erejével a doktor korlátjának lebontására koncentrálni,
akaraterejét nekifeszítette a varázslatnak. Ellenfele szerencsére sietve állította fel
védelmét, amely Karom mentális rohama alatt egy pillanat alatt megszűnt létezni.
Mielőtt Grace összeszedhette volna magát, hogy helyreállítsa a korlátot vagy másik
támadó varázslatot mondjon el, Karom újból tüzelt a Narcoject pisztollyal.
Sűrített levegő szisszenése hallatszott, és az apró tű a kulcscsontja alatt találta el a
mágust, könnyedén hatolva át ruhájának szövetén. Grace nekizuhant a túloldali
ajtónak, amikor a gyorsan ható idegbénító működésbe lépett a szervezetében.
Pillanatokon belül mozgásképtelenné vált, azután elájult. Karom néhány
másodpercig még nem eresztette le a fegyverét, hogy biztos legyen benne, a szer
megtette a hatását; ez idő alatt Boom fegyvere el sem mozdult a sofőr homlokáról.
Grace szeme gyorsan ködössé vált és kifordult, az arany sólyom pedig utolsó
támadását indította a levegőelementál ellen. A szellem szétoszlott, akár a füst a
szélben, és a madár büszkén telepedett le a limuzin tetejére. Helyes, gondolta Karom.
Grace eszméletvesztésével az elementál kikerült a mágus irányítása alól. Ha Aracos
nem gondoskodik róla, könnyen megtörténhetett volna, hogy megvadul, és
tombolni kezd.
– Karom, mi történik ott? – hallatszott egy aggódó hang a rádióból.
– A célpontunk nem adta magát könnyen, de most már minden rendben. Hogy
állunk?
– Megy minden, mint a karikacsapás – felelte Zűrös. – Ahogy vártuk, a sofőr
megpróbált leadni egy rádióüzenetet, amikor megpillantotta az útlezárást, de Val
zavarása kitűnően működött. A Knight Erranttól és a közlekedési hálózattól még
semmi reakció, de a GridGuide rendszer nemsokára észlelni fogja a torlódást, vagy
valami ideges autós beszól a központba. Amíg tudom, feltartom őket.
– Rendben, mindjárt végzünk. – Már csak annyi tennivalójuk maradt, hogy
fogják, amiért jöttek, és eltűnjenek innen.
Megnyitotta érzékeit az asztrális tér felé, kiterjesztette őket a fizikai világon túlra,
ahol látta saját, Boom és a többiek auráját. Rögtön észrevette dr. Grace testén a
szunnyadó mágikus tárgyak csillogását, és körültekintően ellenőrizte őket, hogy
nincsenek-e valamilyen rejtett csapdával ellátva. Az autót is megvizsgálta veszélyes
mágia után kutatva, de nem talált semmi gyanúsat. Az autót bérelték, és nem
valószínű, hogy Grace időt és energiát fektetett volna abba, hogy komolyabb
varázslatokat helyezzen el rajta, de azért nem ártott óvatosnak lenni.
A hátsó és az első ülés között, a földön hevert a mágus aktatáskája. Karom
felemelte, alaposan megvizsgálta, majd szépen átvágta a zárakat a monopengéjével.
Egy kicsi, mágikus energiától ragyogó fadobozt talált benne. Valamilyen
védőmágiát érzékelt körülötte.
Karom anélkül, hogy hozzáért volna a dobozhoz, letette a táskát a kocsi
motorháztetejére, és mindkét tenyerét fölé tartotta. Miközben dolgozott, az arany
sólyom leszökken, a limuzin tetejéről, és rátelepedett a vállára.
– Mit gondolsz? – kérdezte Karom a szövetséges szellemét.
– Elég ravasznak tűnik – felelte a szellem –, de szerintem elbánunk vele.
– Rendben, akkor lássunk neki.
Karom a világító aurára koncentrált, és érezte, hogy Aracos is ugyanazt teszi.
Együtt bontották fel a dobozt körbevevő varázslat szövetét, tárták fel szerkezetét,
szüntették meg a szálakat összetartó energiákat, míg végül a varázslat elenyészett,
és a ragyogás fokozatosan kihunyt. Mire végeztek, Karom arcáról ömlött a verejték
az erőfeszítéstől, és tudta, hogy a művelet még Aracost is megviselte. Erős mágiát
kellett semlegesíteniük.
A védővarázslat nélkül a doboz zárjával már evilági módszerekkel is könnyedén
el lehetett bánni. Karom kinyitotta és belenézett. A sötétbordó bársonypárnán egy
régi típusú, az utcai lámpák fényében aranyszínben csillogó kulcs feküdt. A kulcsot
körbevevő aura szinte fájdalmasan fényes volt, lüktetett az alig féken tartott
energiától. Karom lecsukta a doboz tetejét, felállt, és miközben Boom felé fordult,
bekapcsolta a kommunikációs kiberverét.
– Megvan, gyerünk innen! – adta ki az utasítást az egész csapatnak. Odalépett a
sofőrt sakkban tartó troll mellé, és felemelte a Narcojectet. Egyetlen apró
ujjmozdulattal nyakon lőtte, és egy másodperc alatt elaltatta a testőrt. Azután
becsukta a limó hátsó ajtaját, és mire mindezzel végzett, már meg is állt mellettük
egy kisteherautó. Boom elhúzta a raktér ajtaját, és bedobálta a bakokat. Az útlezárás
nyomai másodpercek alatt eltűntek. Karom és a troll beugrottak hátra, a mágus
vállán ülő arany sólyom pedig szárnyra kapott, és a következő pillanatban köddé
vált – visszatért asztrális otthonába. Karom finom parfümillatként érzékelte a
szellem elégedettségét. Bár sosem ismerte volna el, Aracos ugyanannyira szerette az
árnyvadász életet, mint a gazdája.
A teherautó fülkéjében ketten ültek. Valkűr, a csapat rigója a változatosság
kedvéért az utasülésen foglalt helyet. Be volt csatlakozva az ölében fekvő
rigódekkbe, a berendezésből hajlékony kábel kígyózott a bal füle mögötti
csatlakozóig. Feje oldalra billent; elméje távol járt, minden figyelmével az odafent
lebegő felderítő robot irányítására koncentrált, hogy az egész műveletet
folyamatosan figyelemmel tudja kísérni.
A sofőrülésben Harlan Hammarand ült – vagy Kalapács, ahogy mindenki
ismerte. A zömök ork zsoldos hátranézett a válla felett, és csupa agyar vigyort
villantott Karomra és Boomra. Kalapács a világ legforróbb pontjain kóstolt bele az
akcióba, de senki sem volt nála boldogabb, amikor minden zökkenőmentesen
zajlott.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Megvan az áru – bólintott Karom. – Húzzunk el innen, és készítsük elő a
találkozót Mr. Johnsonnal!
– Nem rossz ötlet. – Kalapács gázt adott, és elindultak a belváros felé.
 2

Mr. Brackhausszal két órával későbbre beszélték meg a találkozót, a Dunkelzahn

Intézet előtt. Karomnak nem nagyon tetszett a helyszín, de a megbízó ragaszkodott
hozzá, ezért végül vonakodva bár, de beleegyezett. Az árnyvadász így néhány
órával napfelkelte előtt a cambridge-i egyetemi központ hideg utcáján várakozott, és
közben úgy érezte, hogy túlságosan is szem előtt van.
Bőrdzsekijében, rövidre nyírt hajával, ezüst fülbevalójával és hátizsákjával bárki
könnyen összekeverhette volna az utcai mágust a közeli MIT&T vagy a Harvard
valamelyik hallgatójával. Ha nincs ez a korai időpont, valószínűleg nem is lenne
semmi gond. A papírjai is ezt igazolják. Karom jóval fiatalabbnak látszott
harmincegy événél – pedig nem vette igénybe a huszonegyedik században
divatossá vált kozmetikai sebészetet vagy testátalakító technikákat. A mágusok
rendszerint kerülték az ilyen beavatkozásokat, mivel a test kényes egyensúlyának
megváltoztatása gyakran káros hatással volt varázslási képességeikre. Karom is
alávetette magát néhány apróbb módosításnak – a legtöbb ember előbb vagy utóbb
megteszi –, de ezek mind belső változtatások voltak: feji adóvevő, kódoló áramkör
és memória. Az egyetlen látható beültetés a jobb füle mögött csillogó adatjack
csatlakozó volt, ami a mai világban teljesen mindennapi kibervernek számított.
Karom körülbelül századszor nézett végig a sötét, kihalt utcán, és azt kívánta,
bárcsak Brackhaus valami kevésbé nyilvános helyet jelölt volna ki a találkozóra.
Ilyenkor nem jártak ugyan túl sokan a környéken, de a viszonylag forgalmas
helyszín túlságosan sok ismeretlen tényezőt jelentett.
Kényelmetlen érzése részben az Intézet főépülete előtti nyílt térségből származott.
A teret téglával kirakott sétálóutak hálózták be valamilyen bonyolult tünde minta
szerint, a bokrok és virágágyások viszont halottak és kopárak voltak a bostoni tél
közepette. Az utakról letakarították és kétoldalt feltornyozták a havat, a parkolót
pedig még ennél is magasabb hótorlaszok övezték. A metroplexumban nem sok
hely maradt az elkotort hónak, minden négyzetmétert fel kellett használni.
Az Intézet egyszerű, kétszintes épület volt, a vörös téglahomlokzatot sötétzöld
borostyánnal futtatták be. Alig néhány éve építették, és Karom biztos volt benne,
hogy a borostyán növekedését jó adag mágia is segítette. Azt is tudta, hogy a belső
tér ugyanolyan modern felszereltségű, mint Boston más, hasonló intézményeié,
mivel a Dunkelzahn Mágiakutató Intézetben zajlottak a legfontosabb projektek az
elméleti és alkalmazott mágiával kapcsolatban. Úgy sejtette, a DMI kutatói közül
sokan boldogan tennék rá a kezüket a hátizsákjában lapuló dobozra, illetve annak
tartalmára. Sőt, Zűrösnek sikerült kiderítenie, hogy Grace néhány évvel ezelőtt
valahonnan Tir Tairngire-ből „szabadította fel” a tárgyat, és Ehran, a tiri Hercegi
Tanács tagja ott ült a DMI igazgatótanácsában is. Egy kicsit túl közel ahhoz, hogy
Karom jól érezze magát.
Kényelmetlensége másik felének az volt a forrása, amit maga az Intézet
jelképezett. A DMI gyakorlatilag Dunkelzahnnak, az óriássárkánynak állított
emléket, és az ő hagyatékából alapították. Dunkelzahn a Felébredtek és
metahumánok jogainak bajnoka volt a Hatodik Világban, a mágia új korában, ahol a
mítoszok és legendák életre keltek. Ellentétben a többi sárkánnyal, akik lenézték az
„alacsonyabb rendű” létformákat, mint amilyenek a humánok, Dunkelzahn az
emberek igaz barátjává vált. Már a Hatodik Világ korai éveiben megjelent a
trideóban, segített lecsillapítani az általános hisztériát, és az első interjúiban,
melyeket a döbbenettől bénult újságíróknak adott, információkat szolgáltatott a
mágia természetéről és a Felébredt lényekről. A nézettség olyan magas volt, hogy a
sárkánynak végül saját beszélgetős műsora is indult. A huszadik század emberének
már maga a gondolat is elképesztő volt, hogy egy sárkány legyen egy tridműsor
főszereplője. Még a fiatal Karom sem győzött csodálkozni, pedig ő már ízig-vérig a
huszonegyedik század szülötte volt.
Dunkelzahn népszerűsége oly mértékben megnőtt, hogy megtette azt, amit
mindenki elképzelhetetlennek tartott: 2057-ben jelöltette magát a Kanado-Amerikai
Egyesült Államok elnöki posztjára. A választási kampány abban az évben a politikai
manőverezés és a PR átláthatatlan forgataga volt, de a sárkánynak végül sikerült
győznie, és ő lett a történelem első nem-humán elnöke.
Dunkelzahn elnöki időszaka azonban tragikus hirtelenséggel véget ért. Amikor
távozott a beiktatás napi győzelmi fogadásról, melyet a Watergate Hotelben
tartottak, sárkánymágiájának köszönhetően humán alakban szállt be a limuzinjába.
Alig távolodott el a hoteltől, amikor egy hatalmas robbanás megsemmisítette az
autót és vele együtt minden utasát. A testet soha nem találták meg, de mindenki
számára egyértelmű volt, hogy a detonációt nem élhette túl.
Dunkelzahn elnök meggyilkolása az egész országot sokkolta, de a reakciókat
össze sem lehetett hasonlítani a halála utáni események döbbenetével. A sárkány
ugyanis egy részletes végrendeletet hagyott hátra, melyben pontosan rendelkezett
javai elosztásáról és kívánságairól. Kiderült, hogy Dunkelzahn vagyona jóval
nagyobb, mint arról bárki is álmodni mert volna, és az óriáshüllő pénze és egyéb
értékei alaposan átalakították a politikai és gazdasági térképet – a UCAS-ban és a
világ többi részén egyaránt. A sárkány végakaratából alapított számos intézmény
egyike volt a DMI, amely a mágia rejtélyeinek kutatására fordította minden idejét és
erőforrását, hogy az emberiség jobban megérthesse azt a megváltozott világot,
amelyikben kénytelen élni. Egy másik pedig a Draco Alapítvány.
A Draco Alapítvány felügyelte Dunkelzahn maradék vagyonát, és gondoskodott
róla, hogy a sárkány utolsó kívánságai teljesüljenek. Némelyik utasítás nem egészen
tűnt ésszerűnek – és még kevésbé törvény szerintinek –, ami a huszonegyedik
században annyit jelentett: árnyvadászok. A Draco Alapítvány akkora vagyonnal
gazdálkodott, hogy nyugodtan felbérelhette a legjobbakat – és ezek egyike volt
Karom. Egy ideig az Assets Inc.-kel, a DA saját csapatával dolgozott a Dunkelzahn
halálát követő években.
Ez idő alatt bejárta az egész világot, és sok csodaszámba menő dolgot látott és
tapasztalt.
Végül úgy határozott, megszakítja a kapcsolatot az Assetsszel. Karom addig
mindig egy csapat árnyvadásza volt, soha nem dolgozott igazán egyedül. Amikor a
körülmények visszakényszerítették Bostonba, úgy határozott, hogy régi barátja,
Boom segítségével saját csapatot toboroz magának az itteni vadászokból. Az utóbbi
időben kezdtek hírnevet szerezni maguknak a bostoni agglomerációban, de Karom
képtelen volt megszabadulni az érzéstől, hogy távozása az Assetstől – bármennyire
baráti körülmények között is történt – valójában árulás, a sárkány végakaratának
cserbenhagyása. Itt, az intézet előtt is erősen érezte Dunkelzahn jelenlétét, bár soha
nem találkozott az óriássárkánnyal.
Karom örült neki, hogy az intézet igazgatótanácsa nem engedélyezte a tér
közepén egy Dunkelzahn szobor felállítását. Nem volt benne biztos, hogy el tudta
volna viselni ép idegekkel a sárkány pillantását. Az ősi csillagmagasság-mérőre
hasonlító, absztrakt bronzemlékmű sokkal barátságosabbnak tűnt.
– Vendégek, főnök – szólalt meg egy hang a fejében. Aracosra bízta az őrködést.
Karom visszarángatta gondolatait a jelenbe, és észrevette a lassan közeledő
négyajtós Eurocart. Az autó a járda mellé kanyarodott, és kinyílt a hátsó ajtó. Karom
nyugodt léptekkel elindult felé, miközben minden érzékével a veszély jelei után
kutatott. Nem hitte, hogy Nicholas Grace vagy a cimborái az Új Hajnal Fényénél
mindössze néhány óra alatt meg tudnák találni őt vagy a kulcsot, de ebben a
szakmában kifizetődő dolog volt legalább egy kicsit paranoiásnak lenni. Karom
életét ez már több alkalommal is megmentette. Val egyik felderítő robotjának
elektronikus szeme a magasból pásztázta a környéket, és érezte azt is, hogy Aracos a
közelben lebeg az asztráltérben, láthatatlanul, csendesen, és a fizikai világ számára
érinthetetlenül, de szükség esetén egy pillanat alatt képes materializálódni.
– Készen állsz? – kérdezte szövetséges szellemét.
– Őrködök, ne aggódj!
Karom beszállt az autó hátsó ülésére, és becsukta maga mögött az ajtót.
A Eurocar puhán elindult a járda mellől. Forgalom még mindig alig volt, de a
sofőr kényelmesen vezetett. Az autó sötétített ablakokkal volt felszerelve, így
odakintről szinte lehetetlen volt belátni. A sofőr az utat nézte, és úgy tett, mintha
nem is hallaná, mi folyik mögötte. Mintha rajta kívül nem is lett volna más a
kocsiban. Talán valóban nem is figyel semmire, gondolta Karom. Lehetséges, hogy
olyan adatszűrőket ültettek bele, melyek megakadályozzák abban, hogy szolgálat
közben tudatosan visszaemlékezzen a potenciálisan kényes információkra.
Karom mellett, a hátsó ülésen ült megbízója, vagyis a Johnsonja. Hans Brackhaus
– Karom biztos volt benne, hogy nem ez a valódi neve – jelentéktelen külsejű férfi
volt. Átlagos magasság és termet, meghatározhatatlan kor, valahol a harmincas évei
vége, és az ötvenesek eleje között. A céges fejesek a modern kezeléseknek és a
kozmetikai sebészetnek köszönhetően ezt a kort szokták tartani. Sötét hajába
néhány ősz szál vegyült, de ez csak megbízható, komoly külsőt kölcsönzött neki, a
szeme pedig világoskék volt. Sötét, tökéletesen szabott öltönyt viselt, világoskék
inget, valamint egy ékköves tűvel díszített nyakkendőt. Ha Karomnak meg kellett
volna alkotnia a tökéletes, tipikus céges öltönyke képét, akkor sok mindenben
hasonlított volna Brackhausra. Talán ezért is választották őt Johnsonnak, gondolta.
Brackhaus megjelenésének egyetlen szokatlan eleme a díszes sétapálca volt, amely
most az ülésnek támasztva, az ajtó mellett pihent. A feketére festett bot végén arany,
sárkányfejet formázó fogantyú díszelgett.
– Karom – szólalt meg az idősebb férfi köszönésképpen.
– Mr. Brackhaus.
 – Megszerezte a tárgyat? – Brackhausnak enyhe német akcentusa volt, melyet
csak beszéde bizonyos elemeiben, a hangsúlyozásoknál és néhány szó kiejtésénél
lehetett érzékelni. Ettől eltekintve hibátlan angolsággal beszélt.
Karom már akkor lecsúsztatta a válláról a hátizsákot, amikor beszállt a kocsiba.
Széthúzta a villámzárat, majd elővette és Brackhaus kezébe helyezte a fadobozt.
Brackhaus felnyitotta és belenézett; szoborszerűen merev arcvonásai feszes
mosolyra húzódtak.
– Sehr gut – mondta halkan. – Nagyon jó. Feltételezem, nem voltak...
komplikációk.
– Csak amennyit ön kért. Bár én jobban szerettem volna elemelni a kulcsot még
azelőtt, hogy Grace elhagyja a várost, és a helyére tenni egy másolatot, így az Új
Hajnal nem tudta volna megállapítani, pontosan mikor és hogyan tűnt el a valódi
kulcs. Extra kockázatot jelentett a repülőtér felé elvenni tőle, és esélyt adni neki,
hogy meglásson minket.
– Igen, de ezért fizetem önt, Herr Karom. – Brackhaus becsukta a dobozt. – A
munkadóm egyebek között üzenetet is szeretett volna küldeni a szervezetnek, és ez
csupán a hab a tortán. – Ujjával megkopogtatta a dobozt. – Higgye el nekem, nem
szükségtelenül kellett kockázatot vállalniuk!
Brackhaus munkaadója nem más volt, mint a Seader-Krupp, a világ legnagyobb
megatársasága, melynek világszerte voltak érdekeltségei. A Seader-Kruppot is egy
óriássárkány irányította, nevezetesen Lofwyr, aki annyiban különbözött a szinte
már szentté avatott Dunkelzahntól, mint az éjszaka a nappaltól. Karomnak fogalma
sem volt róla, vajon Brackhaus elég magasan áll-e a ranglétrán ahhoz, hogy
személyesen érintkezzen Lofwyrral, de a sárkány bonyolult mesterkedéseiről vált
híressé, így nem lepődött meg rajta, hogy minden látható ok nélkül kell felesleges
kockázatot vállalniuk a vadászat során.
Karom vállat vont.
– Végül is nem számított. A lényeg, hogy megkapta, amiért fizetett. És ha már itt
tartunk...
– Ó, igen. Természetesen. – Brackhaus benyúlt zakója belső zsebébe, előhúzott
egy sima, vékony, körülbelül tíz centiméter hosszú műanyag rudat, és átnyújtotta az
árnyvadásznak. – Ezen találja az előre kialkudott összeg másik felét. Hitelesített
kártya, a pénz számozott külföldi számlán van. Megfelel?
– Tökéletes. – Karon megforgatta az ujjai között a rudat, mielőtt elsüllyesztette
volna számos zsebének egyikében. – Azt hiszem, ezzel lezártuk az üzletet.
– Nem egészen – felelte Brackhaus, és Karom izmai egy pillanatra megfeszültek.
A Johnson csapdát állított neki? Időnként megesett, hogy a megbízó eltette láb alól
az árnyvadászokat, hogy ne maradjon elvarratlan szál, amelyen vissza lehetne jutni
hozzá. Normális esetben a vadászok túlságosan értékesek voltak ahhoz, hogy így
elvesztegessék őket, de az árnyvadászat veszélyes üzletág, és a megatársaságok
rendszerint aszerint mérlegelték a döntésüket, hogy milyen hatással lesz a cég
hasznára. Egy árnyvadász néha inkább kockázati tényező volt, mint erőforrás.
– Nem kell aggódnia. – Brackhaus mintha olvasott volna Karom gondolataiban. –
Éppen ellenkezőleg. Ön és a társai kiválóan teljesítették ezt a feladatot, és arra
gondoltam, esetleg érdekelné önöket egy másik munka is.
 Karom hátradőlt az Eurocar párnázott ülésében. Az újabb megbízás mindig jól
jött, még akkor is, ha most kapták meg a vastag hitelkártyát.
– Hallgatom – mondta. – Aracos!
– Nemtom, főnök. Az aurája nem mutat semmit, csak nyugalmat és
magabiztosságot. Olyan, mint egy kő. Lehetetlen olvasni benne. – Karom egyáltalán
nem lepődött meg. – Csak szólj, és hazavágom neked.
– Nyugalom – csitította a szellemet a mágus. – Lássuk, mit kínál. Te csak tartsd
nyitva a szemed!
Brackhaus újra belenyúlt a zakójába, és előhúzott egy lapos műanyag tokot.
Felpattintotta a zsebiroda fedelét, és megnyomott rajta egy gombot. A képernyőn
megjelent egy ősz hajú, bozontos szakállú és bajszú, idősebb férfi digitalizált képe.
– Ő dr. Alekszej Goronaj, a Kijevi Egyetem archeológia tanszékének professzora.
Két héttel ezelőtt dr. Goronaj és az iskola hallgatóinak egy csoportja ásatásokat
folytattak Ukrajna hegyei között. A munkájuk során rátaláltak egy szokatlan
ereklyére, egy szimbólumokkal teleírt agyagtáblára, melyet Goronaj a lakókocsijába
vitetett. Alig több, mint egy órával később Goronaj eltűnt, és a lakókocsijában
megtalálták az egyik tanuló holttestét, akit egy kalapáccsal vertek agyon. A táblát is
darabokra zúzták.
Karom felnézett a kijelzőről, és pillantása találkozott Brackhauséval. Aracosnak
igaza volt; semmiféle érzelmet nem lehetett kiolvasni belőle, csak a higgadt
gyakorlatiasságot, mintha nem is egy brutális gyilkosságról, hanem csak az
időjárásról csevegne.
– Miért zavarja ez a munkaadóját? – kockáztatta meg Karom a kérdést.
– Dr. Goronaj kutatását a mi cégünk finanszírozta.
– Hm, nem is tudtam, hogy a Seader-Krupp ilyen sok oktatási programot támogat
– jegyezte meg szárazon a mágus. Szarkazmusa azonban nem ért célba
Brackhausnál, vagy egyszerűen csak nem mutatta ki. – Tehát, mit kíván pontosan
tőlünk?
– A lakókocsiban maradt agyagtörmelék alapján megállapítottuk, hogy a tábla
üreges volt, ahogy azt dr. Goronaj egyik tanítványa is gyanította, aki részt vett a
lelet kiásásában. Ám akármi is volt benne, az a doktorral együtt eltűnt. – Brackhaus
megnyomott egy másik gombot a zsebiroda klaviatúráján. – Ezt tegnap kaptuk
Essenből, a Rajna-Ruhr megaplexumból. – A kijelzőn egy szemcsés, digitálisan
feljavított kép volt egy utcáról, ahol a járdán emberek sétáltak. Az egyik alakot
vörös színnel keretezték be. Karom közelebb hajolt.
– Dr. Goronaj.
– Pontosan.
– És az a másik, akivel beszélget?
– Még nem tudjuk. Csak annyit sikerült megállapítanunk róla, hogy nagy
valószínűséggel az Alt Welt nevű poliklub tagja.
– Azt hallottam, ők már egy ideje nem működnek – töprengett hangosan Karom. –
Mi dolga egy régészprofesszornak egy szélsőséges poliklub tagjával?
– Véleményünk szerint dr. Goronaj ellopta az Ukrajnában talált leletben elrejtett
tárgyat, és most megpróbál túladni rajta.
– De miért tenne ilyet? És miért akarna egy Alt Welthez hasonló, fizetésképtelen
poliklub megvenni egy régészeti leletet? Mihez kezdenek vele?
– Nem tudom – felelte Brackhaus. Karom ebben ugyan kételkedett, de inkább
nem szólt egy szót sem. – Ezért akarja a munkaadóm az önök szolgálatait igénybe
venni. – Találják meg dr. Goronajt, és hozzák vissza őt az ellopott lelettel együtt!
Hajlandóak vagyunk fizetni százezer nujent hitelesített kártyán, plusz fedezzük az
egyéb felmerülő kiadásokat.
Karom fejében rengeteg kérdés kavargott, miközben dr. Goronaj elmosódott
képét nézte az apró videoképernyőn, de egy időre félretolta mindegyiket. Brackhaus
amúgy sem válaszolna rájuk, és nem akart a Johnsonnak egy újabb lehetőséget adni
a hazugságra. Nyilván rengeteg minden volt ezzel a munkával kapcsolatban, amit
Brackhaus nem mondott el neki. Ám százezer nujen nagy pénznek számított,
elegendőnek ahhoz, hogy ő és a csapata egy ideig kényelmesen megéljen belőle.
– Beszélnem kell a többiekkel.
– Természetesen. – Brackhaus összecsukta a zsebirodát, és visszasüllyesztette
zakója belsejébe. – Ha úgy döntenek, elvállalják a munkát, a legutóbb megadott
számon el tud érni. Azonban szükségem lenne a válaszukra huszonnégy órán belül,
különben kénytelen leszek másfelé körülnézni. Pontosan huszonnégy óra múlva a
szám inaktívvá válik. Értesítsen, amint tud! Sürget az idő.
Karom bólintott.
– Ha megvan a döntés, mindenképpen hívom. Akárhogy is határoztunk.
– Kitűnő – villantott fel Brackhaus egy halvány mosolyt.
Az Eurocar lassított és az út szélére húzódott, Brackhaus pedig kezet nyújtott az
árnyvadásznak. Karom határozottan megrázta, majd kinyitotta az ajtót.
– Öröm volt önnel együtt dolgozni – mondta Brackhaus. – Remélem, a jövőben
még lesz alkalmunk együttműködni.
– Köszönöm, Mr. Brackhaus. – Karom kilépett az autóból, és becsukta maga
mögött az ajtót. Visszahozták a Dunkelzahn Intézethez, pontosan ugyanoda,
ahonnan elindultak. A sötét Eurocar elhúzott, abroncsai halkan csikorogtak a hóban.
Aztán befordult egy sarkon, és eltűnt a mágus szeme elől. Karom még egy darabig
állt egy helyben a járdán, a munkán és a Brackhaus által felajánlott összegen
gondolkodott. És ott volt az a sok megválaszolatlan kérdés...
– Túl sok, ha engem kérdezel – szólalt meg Aracos.
– Csakhogy én nem kérdeztelek. Nem mondtam még, hogy ne hallgatózz?
– Hé, nem az én hibám volt. Túl hangosan gondolkodsz – mondta a szellem tettetett
sértődöttséggel a hangjában. Bár Aracos a legjobb társ és szövetséges volt, akit csak
Karom kívánhatott magának, de néha túlságosan is hatékonynak találta a kettejüket
összekötő mentális kapcsolatot. Néhány pillanatra ismét a gondolataiba merült.
– Szóval, el fogod vállalni? – kíváncsiskodott a szellem.
Karom vállat vont.
– Még nem tudom. Beszélnem kell a többiekkel is...
– Aha – felelte Aracos szinte csak magának –, meg is fogod tenni. Visszamegyünk
a klubba?
Karom felvonta a szemöldökét. Voltak pillantok, amikor a szövetséges szelleme
egy kicsit túlságosan is belelátott a fejébe.
– Igen. Induljunk.
 A járda mellett felfénylett a levegő, ahogy a szellem karcsú motorbicikli
alakjában, járó motorral materializálódott. Karom különösen büszke volt Aracos
tervezésének eme elemére. Rengeteg munkát fektetett bele, mire kitalálta, hogyan
jelenhetne meg egy szellem motorbicikli formában, de ha szövetséges szellemek
olyan bonyolult alakokat is fel tudtak venni, mint az emberek vagy állatok, akkor
miért ne ölthettek volna testet gépként? A módszer garantálta, hogy Karom soha ne
maradjon jármű nélkül, és ne kelljen parkolóhelyet keresnie. Ráadásul Aracosnak
üzemanyagra és motorbeállításra sem volt szüksége.
– Érdemes sietnünk egy kicsit – mondta a szellem. – Minél tovább húzzuk az időt,
annál később ihatok egy jót. És ne túráztasd a motort, rendben?
A rendes motorbiciklik természetesen soha nem panaszkodtak, és nem kellett
nekik Long Island koktél a boldogságukhoz, de ennyi hátrányt el kellett viselnie.
Karom sóhajtva ült fel a motorra, és nekivágtak az éjszakának.
 3

Speren Silverblade szerette a napnyugtát, ezért nem zavarta a várakozás – főleg,

mivel a Portland városa melletti Royal Hillen álló palota erkélye különlegesen
nagyszerű panorámát nyújtott a környező vidékről. A domb alatt több kilométer
hosszan egybefüggő, szűz erdő nyújtózott, melyet csak a folyó kanyargó, kék
szalagja osztott ketté. Ebben az évszakban csak az örökzöldek tartották meg
leveleiket, a többi fa elhullajtotta saját lombját, őszi színkavalkádot varázsolva az
erdő talajára. A vadon most csöndesen, félálomban várakozott a tavasz eljövetelére.
Speren is várta már a tavaszt a fesztiválokkal és ünnepségekkel, melyek a Föld
újraébredésekor egymást érik szülőföldjén, Tir Tairngire-ben. A tündék tökéletes
harmóniában voltak az élet körforgásával, ellentétben a humánokkal és másokkal,
akik még mindig folyamatosan szennyezték és pusztították a természetet. Sperent jó
érzéssel töltötte el a tudat, hogy még vannak ilyen helyek, mint a Royal Hill, ahol a
természet szépségét védik és becsülik.
Természetesen mindig kellett engedményeket tenni. Ha Silverblade a palota keleti
oldalán állt volna, a Hajnalkapu irányában, akkor Portland városát látja, Tir
Tairngire kapuját a külvilág felé, ezt a csupa beton és acél, nyüzsgő metropoliszt,
melyet magas fallal vettek körül – nem is annyira védekezésül, mint inkább hogy
határok közé szorítsák a várost és lakóit, és megakadályozzák őket az Ígéret Földje
egyszerű tisztaságának beszennyezésében.
Portland egy külön mikrokozmosz volt, ahol a tünde nemzet fogadhatta a
beérkező szállítmányokat, engedélyezhette a bámészkodó turisták szabad mozgását,
és amelyen keresztül elszigetelhette a külvilágot Tir Tairngire többi részétől. Speren
a többi városhoz képest egészen kellemesnek találta Portlandet, de akkor is csak egy
város volt. Össze sem lehetett hasonlítani az erdő mélyének szépségével és
tisztaságával. Remélte, ezúttal hamarosan hazatérhet.
– Uram? – zökkentette ki egy hang ábrándozásából. – Uram, a herceg fogadja önt.
Speren a fiatal nő felé fordult, aki a Téli Udvar hivatalos, halványszürke, kék és
krémszínű ruháját viselte. Mellette Silverblade öltözéke szinte archaikusnak tűnt:
hosszú, mélykék – az éjszakai égbolt színe –, gyapjú csuklyás köpeny, hogy távol
tartsa a tél jeges hidegét, alatta egyszerű, szürke vászonzubbony, valamint a
köpenynél néhány árnyalattal világosabb, kék nadrág, melynek szárát gondosan
betűrte kifényesített, fekete bőrcsizmájába. A széles, kelta mintás csattal díszített
bőröv egy ezüsttel futtatott markolatú, hüvelyben pihenő kardot tartott. A férfi
vállig érő, aranyszőke haját vörösre festették a lenyugvó nap utolsó sugarai, és igéző
pillantású, zöld szemével Speren Silverblade úgy nézett ki, mint egy trideofilmből
vagy fantasy történetből kilépett tünde hős. Ez olyasvalami volt, amire büszke
lehetett, és amit időről időre fel is használt céljai elérése érdekében.
Speren biccentett a nőnek, és követni kezdte őt a palota folyosóin keresztül; menet
közben szemügyre vette a falakon, vitrinekben és emelvényeken nagy
körültekintéssel, szinte már stratégiai alapossággal elhelyezett műalkotásokat. Már
számtalan alkalommal látta őket, de még mindig le tudták nyűgözni.
 Gyakran elgondolkodott rajta, miért van ennyi humán alkotás a palotában. Talán
mert a tündék mindössze ötven éve voltak jelen a Hatodik Világban – akkor, az
Ébredés idején született meg az első tünde gyermek. Bár e rövid idő alatt is többet
értek el, mint a többi faj – saját erejükből létrehoztak egy nemzetet, és felélesztették
ősi kultúrájukat –, a tündék előtt még mindig rengeteg feladat állt. Az is lehet, hogy
a humán kezek munkája eszébe juttatja a hercegeknek a rájuk váró teendőket.
Speren nem tudta megmondani, és Tir Tairngire hercegeinek motivációi után
kutatni nem volt éppen a legegészségesebb időtöltés.
A herceg segédje nem a lakosztályok vagy irodák egyikébe vezette Sperent,
hanem az edzőterembe. A magas mennyezetű, csiszolt keményfa padlós szobában
különféle erősítő gépek sorakoztak. A helyiség valójában egy kisebb bálterem volt –
egyik a sok közül melyet a herceg és családja számára edzés céljára alakítottak át. A
falak mentén helyezték el a gépeket, de a helyiségnek több mint a felét szabadon
hagyták, és balettkorláttal ellátott tükrökkel vették körül, mivel gyakran tartottak itt
táncórákat. Most azonban egy egészen másfajta tánc zajlott a teremben.
Két tünde, egy férfi és egy nő állt egymással szemben a gumiszőnyegen. A férfi
magas volt, hosszú, hollófekete haját ugyanabban a divatos stílusban hordta, mint
Speren, azzal a különbséggel, hogy lófarokba fogta és egy zöld gumival rögzítette.
Egy táncos eleganciájával és könnyedségével mozgott, lassan körözött ellenfele
körül. A nő alacsonyabb és vékonyabb volt, égővörös tincseit arany csat tartotta
kordában. Mindketten bő, világoszöld selyemből készült nadrágot és inget viseltek,
valamint puha szövetcipőt, amely halkan surrogott a szőnyegen, miközben különös
táncukat járták.
A férfi hirtelen mozgásba lendült; elfordult az egyik lábán, és lecsapott ellenfelére.
A nő azonnal reagált, elegánsan kitért a támadás elől, hagyta, hogy az ütés
elsuhanjon a teste mellett, aztán megragadta a kinyújtott kart. Egy apró mozdulat a
törzsével, egy finom csavarás, és a férfi rövid repülés után minden kecsesség nélkül
landolt a hátán. A nő megperdült, apró lábával ellenfele mellére lépett, karjával
pedig védekező állást vett fel.
– Újabb vereség! – nevetett a földön fekvő férfi. – Nagyon gyorsan tanul,
hercegem.
A nő mosolyogva hátralépett, és a kezét nyújtva felsegítette a férfit. Speren ezt a
pillanatot ragadta meg, hogy előrelépjen.
– Igen, el kell ismernem, meglepően gyorsan.
A nő úgy nézett rá, mintha csak most venné észre a jelenlétét, és vidáman
elmosolyodott.
– Nagy dicséret ez egy ilyen képzett harcostól – mondta Sperennek, aki
biccentéssel fogadta az elismerést.
– Speren, azt hiszem, ismeri a mesteremet, Galen Moonsingert.
A két tünde harcos meghajlással köszöntötte egymást.
– Mr. Moonsingert megelőzte a hírneve.
– Ezt önről is el lehetne mondani, Silverblade – felelte Galen ironikus mosollyal.
– Köszönöm, Galen – mondta a herceg. – Most elmehet, beszélnem kell Sperennel.
– A tanár meghajolt Silverblade, majd valamivel mélyebben a herceg felé, és
elhagyta a helyiséget.
 Jenna Ni’Ferra, Tir Tairngire hercege és a Hercegi Tanács tagja a korláthoz sétált,
és egy törülközővel felitatta a homlokáról a verejtéket. Speren némán állt, és ahogy
az udvariasság megkövetelte, várta, hogy a herceg szólaljon meg először.
– Ön tanult carromeleget, igaz?
Speren biztos volt benne, hogy a herceg tudja a választ saját kérdésére. Speren
Silverblade Tir Tairngire lovagja volt, és ami ennél is fontosabb, ennek a megbecsült
rendnek a legkiemelkedettebb csoportjába, a legendás Szellemek közé tartozott. A
lovagok mindegyike alapos képzést kapott a tündék harcművészetéből, a Szellemek
pedig számos ágazat mestereinek számítottak.
– Jól emlékszem a képzésre – felelte. – Alaposan kivettem a részem a foltokból és
zúzódásokból.
– Azt hiszem, ez nagyon jó lecke. Bár sok ember a spirituális elemek, az egészség
és a koncentráció miatt tanulja a carromeleget, néha azt gondolom, sokkal fontosabb
megtanulni azt, hogy az életben az igazán fontos dolgokat horzsolásokon,
zúzódásokon és kék foltokon keresztül lehet megszerezni. Mit gondol?
– Teljes mértékben igaza van, felség.
Jenna megfogta a nyakába akasztott törülköző két végét, és az arca hirtelen
hivatalossá vált. Nyári lombokat idéző, zöld szemével Sperenre nézett.
– Feladatom van az ön számára.
Speren kecses kézmozdulattal kísért meghajlást produkált.
– Állok szolgálatára.
– Kényes ügyről van szó – folytatta a nő. Ez azt jelentette, hogy a megbízás nem a
Hercegi Tanácstól származik, hanem közvetlenül Jennától. Az ilyesmi nem volt
annyira szokatlan; mindegyik hercegnek voltak hűbéresei, akiknek parancsoltak, ám
Speren ezúttal érezte, hogy komplikációkra számíthat. Ezzel együtt nem engedte,
hogy kíváncsisága vagy aggodalma kiüljön az arcára.
– Mint tudja, a Tanács ősi kultúránk visszaállítását tekinti egyik fő feladatának.
Népünk nyelvét és művészetünk egy részét már sikerült feléleszteni. – Széles
kézmozdulata magában foglalta a palotát és saját carromeleg ruháját is. – Ám a
távoli múltból még számos fontos dolog rejtezik a felfedezésre várva, és nem mi
vagyunk az egyedüli kutatók. Egy ukrajnai ásatáson nemrég feltártak egy ilyen
műkincset, kulturális örökségünk egy darabját. Az ásatást a Seader-Krupp
szponzorálta.
– Lofwyr – állapította meg Speren.
Jenna bólintott.
– Lofwyr.
Az óriássárkány maga is tagja volt a Tir Tairngire Hercegi Tanácsának, és teljes
jogú hercegnek számított. A sárkány bevonása a Tanácsba Lugh Surehand főherceg
ötlete volt, melyet a hercegek többsége elszántan ellenzett. Surehand azonban
keresztülvitte rajtuk az akaratát, mivel az alkudozások során jelentős támogatást
kapott Lofwyrtól. Azonban még mindig sokan voltak az országban, akik nem
kedvelték az óriássárkányt, és nem is bíztak benne – Jenna Ni’Ferra is egy volt
közülük. Bár előnyben részesítette a „herceg” címet a sokkal gyengébb „hercegnő”
helyett, Jenna mégis a tradicionális tünde értékek és elvek elszánt támogatója volt.
És ezek közé tartozott a sárkányok motivációi iránti, mélyen gyökerező
bizalmatlanság is.
– Szerencsére azonban történt valami az ásatás helyszínén – folytatta. – A kutatást
irányító professzor idegei minden jel szerint felmondták a szolgálatot; megölte az
egyik tanítványát és ellopta a leletet. Úgy gondoljuk, megpróbálja eladni, de az is
lehet, hogy valaki másnak dolgozik, aki szintén érdeklődik a műkincs után.
– Talán a Danaan Családoknak? – töprengett hangosan Speren. – Vagy egy másik
sárkánynak?
– Talán. Nem lehetünk biztosak benne.
– Tehát vissza kell szereznem a műtárgyat?
– Valami olyasmi. – Jenna ismét megajándékozta a lovagot sugárzó mosolyával. –
Hírszerzőink jelentése szerint a professzor kapcsolatba lépett a német alvilággal a
Rajna-Ruhr megaplexumban.
– Lofwyr birodalmának közepén.
– Pontosan. Most már biztosan érti, miért nem tárhatjuk az ügyet a Tanács elé, és
miért van szükség fokozott diszkrécióra. Azonnal Németországba utazik, és
megszerzi a leletet. Amikor végzett, visszatér hozzám. Minden szükséges
információt és adatot összegyűjtöttem, elolvashatja őket útközben. Az utazás is el
van intézve.
Ennél többet nem kellett neki mondani. Speren a jobb karját keresztbe tette a
mellén, és tökéletesen precizitással meghajolt.
– Azonnal indulok, hercegem, és rögtön visszatérek, amint sikerrel jártam. –
Sarkon fordult és elindult az ajtó felé, de Jenna hangja utolérte:
– Speren!
– Igen, hercegem?
– Legyen óvatos!
– Én mindig óvatos vagyok, felség.
Amikor kiért a folyosóra, ott találta Jenna segédjét, aki átnyújtotta neki a küldetés
előtti eligazítást és az egyéb információkat tartalmazó chipet. Speren azon
gondolkodott, miért érdekelheti Lofwyrt a tünde történelemnek az az elveszett
darabkája. Valaminek, ami magára vonja egy óriássárkány érdeklődését, biztosan
nem csak történelmi jelentősége van. Ugyanúgy, mint mások, Speren is ismerte a
tündék régi hatalmáról szóló meséket és mítoszokat. Bármi is volt ez a műtárgy,
sikerült felkeltenie a Föld leghatalmasabb élőlényének figyelmét.
 4

Már esteledett, amikor Karom bekanyarodott a Landsdown Street-i Avalon bár

elé. Az utcán csak most kezdett megindulni az élet, és ilyenkor még a klub sem
nyitott ki. A közeli éttermek elkezdtek megtelni vacsorázó járókelőkkel, és
nemsokára a klubokban is hemzsegni fognak a vendégek. Az árnyvadász befordult
az első mellékutcába, ahol a motorbicikli köddé vált, és Aracos visszatért asztrális
otthonába.
Karom kettesével szedve a lépcsőfokokat felszaladt az oldalbejárathoz, és belépett
az ajtón. A kidobók és a bár alkalmazottai felismerték, és egy futó pillantásnál
többet nem is szenteltek neki, miközben folytatta útját az emeleti iroda felé. A
lépcsőfordulóhoz érve Aracos hangját hallotta:
– Minden tiszta, főnök – jelentette a szellem. – A többiek már várnak.
Karom ezt örömmel hallotta, de mégis érzett egy kis lelkifurdalást, amiért
Aracosszal kémleltette ki a barátait. Nem mintha nem bízott volna bennük, de az
árnyvadászat veszélyes üzletág volt, és Karom nem élt volna ennyi ideig, ha nem ad
az elővigyázatosságra. Kettőt kopogott az iroda ajtaján.
– Én vagyok – mondta és benyitott.
– Épp időben – morogta Boom mély hangján.
Az irodában ott ült a csapat összes tagja: Boom, Zűrös, Val és Kalapács,
Várakozva néztek rá, amikor belépett.
– Mi a helyzet, Karom? – kérdezte Boom. – Minden rendben ment a Johnsonnal? –
A troll egy elképesztően harsány, hawaii mintás inget viselt, amely alig takart
valamit robosztus testéből. Egy széles asztal mögött ült, amelyik Boom közel három
méteres magasságához viszonyítva még így is gyerekméretűnek tűnt. Dunkelzahn
végrendeletének köszönhetően Boom volt az egyik legforróbb bostoni éjszakai klub,
az Avalon tulajdonosa – emellett pedig a plexum egyik legjobb közvetítője és Karom
régi barátja. Mióta Karom visszatért Bostonba, Boom újra aktív árnyvadásszá vált
amellett, hogy profi módon kezelte a csapat pénzügyeit.
– Nem volt semmi gond. – A mágus kivette a hitelkártyát a zsebéből, és az
asztalra dobta. – Sőt, Mr. Brackhaus annyira meg volt elégedve a munkánkkal, hogy
újabb feladatot adott nekünk. A fizetség száz lepedő.
Boom halkan füttyentett, de közben már fel is vette a hitelkártyát, és egy kézi
leolvasó segítségével ellenőrizte az egyenleget.
– Százezer? – kérdezte Zűrös. – Az nem is rossz. Kit kell kinyírnunk? – A lány
dekás volt, a csapat Mátrix-specialistája, egy szellem a gépben, aki csodákat tudott
művelni, ha számítógépekről és kommunikációról volt szó.
– Senkit. Ez a jó hír. Mindössze annyit kell tennünk, hogy visszaszerzünk egy
ásatásról ellopott műtárgyat.
– Ha ez a jó hír, mi a rossz? – kérdezte Kalapács. Az ork már az egész világot
bejárta, és rengeteg meleg helyzetet sikerült megúsznia. Mindig igyekezett a dolgok
rosszabbik oldalát nézni, és ez a szokása már nem egy alkalommal mentette meg a
bőrét.
 Karom leereszkedett a Zűrös melletti bőrfotelbe. Boom ott maradt az asztala
mögött, Val és Kalapács pedig áttelepedtek két másik székre, hogy szemben
legyenek vele.
– Több is van. Egy: a célpont, akinél a műtárgy van, jelenleg a Német
Szövetségben tartózkodik, valahol a Rajna-Ruhr plexumban, a világ egyik
legnagyobb agglomerációjában. Kettő: a tag az orosz Kijevi Egyetem
régészprofesszora, aki nagy valószínűséggel agyonverte az egyik tanítványát egy
kalapáccsal, mielőtt lelépett volna a lelettel. És három: az ásatást, ahol dolgozott,
Brackhaus cége, a Seader-Krupp szponzorálta.
– Ami azt jelenti, hogy Lofwyrnak is köze van hozzá. – Boom egy pillanatra
megfeledkezett a hitelkártyáról.
Karom vállat vont.
– Nem sok minden történik az S-K körül, amihez Lofwyrnak ne lenne köze,
cimbora.
– Ez mégis felvet néhány megválaszolásra váró kérdést a vadászattal
kapcsolatban – mondta Zűrös.
– Tudom – bólintott a mágus. – Egész úton ezeken gondolkodtam. Először is,
miért akar Brackhaus és a Seader-Krupp külföldi embereket felbérelni, amikor
Németországban hemzsegnek a kiváló árnyvadászok, akik örömmel vállalnák a
munkát? Aztán miért lehet olyan fontos ez a lelet, hogy a Seader-Krupp ennyi
energiát fordít a visszaszerzésre? A fejemet tenném rá, hogy nem a történelmi értéke
miatt szeretnék megkaparintani, és nem is valamelyik múzeumba szánják.
– Nézzük először az utolsót – mondta Boom. – Mi ez a műtárgy egyáltalán, amiről
Brackhaus beszél?
– Hát ez az. Ő sem tudja, vagy legalábbis úgy tesz, mint aki nem tudja. A lelet
valamiféle agyagtábla volt, de dr. Goronaj összetörte és kivett valamit a belsejéből,
ami oda volt elrejtve. Azóta az egyedüli fickó, aki rajta kívül látta, mi lehetett benne,
halott, és senki más nem tudja, mit talált Goronaj.
– Hm, ez megbonyolítja a dolgokat – vakargatta az állát a troll. – Mágikus tárgy?
– Lehetséges. Volt már olyan ügyem, ahol az emberek az Isten tudja honnan
előástak valami szart, amihez igen súlyos mágia kötődött. Amíg a Draco
Alapítványnak dolgoztam, több ilyen jellegű munkában is részt vettem. Az a kulcs,
amit megszereztünk Brackhausnak, szintén nagyon régi, gyökeresen különbözik az
általunk ismert, hagyományos mágikus tárgyaktól. Talán Lofwyr valami készletet
gyűjt, vagy ilyesmi.
– Nehéz lesz megtalálni valamit, amiről azt sem tudjuk, hogy néz ki – morogta
Boom.
– Nincs is rá szükségünk – legyintett Zűrös. – Ha minden jól megy, csak Goronajt
kell előkerítenünk. Találjuk meg őt, és meglesz a tárgy is.
– A kérdés csak az: el akarjuk vállalni? – nézett körül Karom a szobában ülő
csapattagokon.
– Én nem. – Val most szólalt meg először, mióta Karom belépett a szobába. –
Kiszállok. – Felpattant, magához vette a szék támlájára terített bőrdzsekijét, és már
indult is az ajtó felé.
– Val, várj egy... – Mire Karom befejezte volna a mondatot, az ajtó hangos
csattanással becsapódott a nő mögött. A mágus Kalapácsra nézett. – Mi a franc volt
ez? – Az ork dolgozott a leghosszabb ideje Valkűrrel, és ő ismerte legjobban a rigót.
– Fogalmam sincs. De Val Németországból származik.
– Ezt nem tudtam. – Egyébként is keveset tudott a csapat titokzatos rigójáról. Val
kitűnően elvezetett szinte minden járművet, de a múltjáról nem sokat beszélt.
– Az az érzésem, valami nagyon nagy szarba került odaát, és örül, hogy el tudta
húzni onnan a seggét – mondta az ork. – Nem tudom, mi történhetett. Ő nem
mondja, én nem kérdezem. Akarod, hogy beszéljek vele?
– Nem, majd én elintézem. – Karom volt a csapat választott vezetője, neki kellett
foglalkoznia a többiek problémáival. Boomra nézett. – Addig beszéljétek meg, mire
lesz szükségünk az akcióhoz, hogy továbbíthassam a kívánságainkat
Brackhausnak... feltéve persze, hogy titeket még érdekel a dolog. – Mindenki
bólintott, és Karom elindult kifelé.
Valt az Avalon egyik táncterére néző galérián találta meg. Az alkalmazottak már
takarítottak, a bútorokat rendezgették, és felkészítették a helyet az első vendégekre,
akik néhány óra múlva elkezdenek szivárogni a klubba. A rigó bőrdzsekije a
korláton átvetve lógott, Val pedig a lenti félhomályba bámult.
– Val... – kezdte Karom, de a rigó rögtön félbeszakította.
– Hogy tudsz megbirkózni vele, Karom?
– Mivel? – A mágust meglepte a kérdés.
– A mágiával. Hogyan tudod kezelni?
– Mire gondolsz? Mágusnak lenni, vagy a mágiát alkalmazni?
– Mindkettőre.
Karom vállat vont.
– Nem tudom. Egyszerűen csak csinálom. Már nagyon régen megtanultam,
hogyan éljek együtt vele, a mágia használatát pedig egy kiváló tanártól sajátítottam
el. Utána az iskolában és az utcán fejlesztettem magam.
– És mindig szeretted volna? – kérdezte Val.
Karom közelebb lépett, és megállt a rigó mellett a korlátnál.
– Nem. Vagyis azt hiszem, valamikor minden gyerek vágyik rá, hogy Felébredt
legyen, és felfedezze magában a Képességet. De amikor előttem először
megmutatkozott, azt hittem, begolyóztam. Fiatal kölyök voltam, talán tizenöt vagy
tizenhat éves. Addigi életem nagy részét egy katolikus árvaházban töltöttem, és a
fejem tele volt a legfurcsább elképzelésekkel a mágia természetét illetően. Amikor
elkezdtem látni és érezni dolgokat, arra gondoltam, kezdek megőrülni, vagy valami
nagyon nincs rendben velem.
– De sikerült rájönnöd, hogyan birkózz meg vele – mondta Val rá sem nézve. – És
most már mágus vagy.
– Idővel, és rengeteg segítséggel.
– Én sosem tanultam meg kezelni – mondta halkan a nő.
– Te... te rendelkezel a Képességgel? – kérdezte döbbenten Karom. Val eddig
semmi jelét nem adta, hogy mágikus képességei lennének.
– Csak rendelkeztem – rázta meg a fejét. – Egyszer, régen. – Mély, reszkető
lélegzetet vett, majd még jobban a korlátra nehezedve lassan kifújta a levegőt. – Azt
mondtad, katolikusok között nevelkedtél. Nos, az össze sem hasonlítható azzal a
hellyel, ahol én nőttem fel. Hallottál már Vesztfáliáról?
Karom bólintott.
– Teokrácia, igaz? A Német Szövetségben van?
– Pontosan – jött a komor válasz. – A legtöbb tradicionális vallásnak előbb vagy
utóbb sikerült elfogadnia az Ébredést, a vesztfáliai egyház azonban menedékévé
vált az összes keményvonalas seggfejnek, akik meg voltak győződve róla, hogy az
Ébredés a Sátán eszköze, és hogy a mágia a legnagyobb létező gonoszság.
Elszakadtak Németország többi részétől, hogy megvédjék magukat a romlottságtól,
amely szerintük az egész világon terjeszkedni kezdett. Egy hordányi vallási
fanatikus, és én köztük nőttem fel.
Karom nem szólt, hagyta Valt beszélni.
– Körülbelül tizenöt éves koromban kezdtem el látni bizonyos dolgokat. Először
csak keveset, aztán mind többet és többet. Csak rá kellett néznem az emberekre, és
meg tudtam mondani, mit éreznek... és nagyon sokszor nem tetszett, amit láttam.
Ha csukva tudtam volna tartani a számat... de képtelen voltam rá. Nem tudtam, mi
történik velem, és fogalmam sem volt róla, mit kellene tennem. Szóltam apámnak,
aki elvitt a plébánoshoz, és ő azt mondta, hogy belém költözött a gonosz, megszállt
az ördög. Ördögűzést végeztek rajtam, imádkoztak és könyörögtek, de a víziókat
nem tudták megállítani. Éreztem, mennyire félnek tőlem. Még a saját családom is.
– Egyszerűen képtelen voltam tovább elviselni, ezért megszöktem. Elmenekültem.
Sikerült kijutnom Vesztfáliából, és a Német Szövetségben kötöttem ki. A Rajna-Ruhr
megaplexumba mentem, ahol összeismerkedtem néhány emberrel. Jártál már ott?
Karom a fejét rázta. Val elmosolyodott, és az emlékeibe temetkezve ismét a lenti,
sötét táncparkettre függesztette a tekintetét.
– Nem rossz hely, egyike a legnagyobb településeknek. Boston hozzá képest csak
egy kisváros. Bármihez hozzájuthatsz, feltéve, hogy van elég pénzed, és meg tudod
védeni magad a többi ragadozótól, akik megpróbálják elvenni tőled. Én nem voltam
ilyen szerencsés. Elég rossz helyzetbe kerültem. Tudod: chipek, tolvajlás és minden
más, ami az életben maradáshoz kell. – Karcsú ujjaival megcirógatta a füle mögé
ültetett, krómosan csillogó jacket. – Sok mindenre nem is emlékszem. Néha még azt
sem tudom elkülöníteni, mi volt a valóság, és mi a műérzet, amivel állandóan
kábítottam magam. Minden bizonnyal meg is haltam volna, ha valaki nem segít
nekem is, ugyanúgy, ahogy neked Jason.
– Estelle-nek hívták, és csodálatra méltó nő volt. Egy igazi boszorkány. Sokan
keresték fel őt tanácsért, kártyajóslásért, növényekből készített gyógyfőzetekért,
meg hasonló szarságokért. Meglátta bennem a Képességet. Segített otthagyni az
utcát és leszokni a chipekről. Nehéz volt, talán ez volt a legnehezebb. Rettegtem
szembenézni a valósággal, de ő átsegített a nehézségeken. Végül megtisztultam.
– Estelle-nek voltak barátai, olyan emberek, akik az alvilágban tevékenykedtek:
új-anarchisták, árnyvadászok, boszorkányok meg hasonlók. Élelmiszert,
gyógyszereket és más cuccokat csempésztek a Szövetség különböző helyeire,
különösen Berlinbe, kijátszva a kormányzati és céges kordonokat. Egyre többet
segítettem nekik. Kiderült, hogy nagyon jól boldogulok a szakadt járgányaikkal.
Mindig volt érzékem a gépekhez, már kölyökkoromban is, de apám úgy gondolta,
egy kislány nem koszolhatja össze magát. Imádtam dolgozni azokon a vén
teknőkön. Csak az ima és némi acéldrót tartotta össze őket, de mindig sikerült
működésre bírnunk őket.
–’Stelle közben megpróbált engem bevezetni a mágia rejtelmeibe. Nem
könnyítettem meg a dolgát, az biztos. Még mindig féltem. Láttam Estelle-t és a
barátait mágiát használni, és amikor ők csinálták, nem is volt olyan félelmetes, de
amikor megpróbáltam eltanulni valamit, mindig eszembe jutott a régi papunk, aki
azt üvöltözte, hogy az ördög megkaparintotta a lelkemet, és az apám, aki úgy nézett
rám, mint valami... valami visszataszító dologra. – Könnycseppek gördültek le Val
arcán, és Karom legszívesebben odalépett volna a nőhöz, hogy letörölje őket, de
aztán maradt a helyén, és hallgatta tovább a történetet.
– Egyre több és több ismeretet sajátítottam el járművekről, a vezetésről és a
szerelésről; megtanultam vezetni szinte mindent, dolgoztam a csempészeknek, akik
árukat juttattak be a helyi feketepiacra, kerülgettem az őrjáratokat, és egyszer még
egy robbanás is majdnem elkapott. Az izgalomnak éltem, és tudtam, hogy most
valami jót cselekszem. Végül úgy döntöttem, összegyűjtött pénzem és kapcsolataim
segítségével magamba ültetem a valódi rigózáshoz szükséges kibervert. Estelle
próbált meggyőzni róla, hogy ne tegyem; azt mondta, a króm helyrehozhatatlan
károkat okozhat a Képességemben. De én nem törődtem vele. Nem akartam a
Képességet, mert nem tudtam bánni vele. Veszekedtünk, a végén már olyanok
voltunk, mint egy kutya és egy macska. Végül otthagytam. Berlinbe utaztam,
bedrótoztattam az agyam, magamba tetettem egy rigócsatlakozót és még néhány
más krómot. Európában nagy a kereslet az olyan rigók iránt, akik tudják, hogyan
surranjanak át a határ menti őrjáratok között.
– Majdnem olyan volt, mint a chipezés – folytatta halkan. – Becsatlakozni egy
autóba vagy kopterbe, és úgy érezni, mintha a saját testem lenne. A rigózás volt a
legmámorítóbb érzés, melyben valaha részem volt. Egy idő után észrevettem, hogy
a víziók teljesen háttérbe szorultak majd eltűntek, de nem törődtem vele. Sőt,
igazából örültem is neki.
– Aztán találkoztam egy Geist nevű mágussal. – Val szomorúan elmosolyodott,
egy kurta, horkantásszerű kacajt hallatott. – Érdekes, mindig belefutok egy
mágusba, aki megváltoztatja az életem. – Karomra nézett. – Szóval viharos
kapcsolatunk volt Geisttel, körülbelül két teljes hónapig. Akkor rájöttünk, hogy
teljesen félreismertük egymást, de azért továbbra is jól tudtunk együtt dolgozni.
Volt néhány közös futásunk Kalapáccsal a UCAS-ban, és végül Bostonban kötöttünk
ki. Kalapács megpróbált maradásra bírni minket, és itt pont akkor kezdtek
felpörögni az események, ezért hagytuk magunkat meggyőzni. Geist néhány évvel
később, a Fuchi ‘59-es szétesésekor halt meg, amikor Villiers egyik cége ellen
hajtottunk végre egy akciót, én pedig a csapattal maradtam. A többit nagyjából már
tudod.
Val összekulcsolta a korláton a karját, és előrehajtotta a fejét, mintha a beszéd
teljesen kimerítette volna. A könnyek időközben felszáradtak, és most már csak a
fáradtság látszott rajta.
– Évek óta nem gondoltam Németországra és arra, amit ott magam mögött
hagytam. Mostanában viszont, mióta veled dolgozom, néha eltöprengek rajta, mi
történt volna, ha nem döntök úgy, hogy mindent eldobok magamtól. Átkozottul jó
rigó vagyok, és szeretem a munkám, de időnként eszembe jut a mágia... nem tehetek
róla. – Vállat vont, mintha ezzel lezártnak tekintené az egész gondolatmenetet.
Karom kihasználta a pillanatot, hogy megszólaljon.
– Nézd, Val, ha nem akarsz részt venni ebben a vadászatban, én megértelek.
Tedd, azt, amit tenned kell, ebben senki nem fog megakadályozni. Viszont nagy
hasznát vennénk valakinek, aki kiismeri magát Németországban, és a meló nagyon
alapos felderítést fog igényelni, ha ésszerű időn belül meg akarjuk találni a
célpontunkat. Tehát ha ismersz egy jó rigót... – Befejezetlenül hagyta a mondatot.
Val kihúzta magát, és Karom szemébe nézve elmosolyodott.
– Magamnál jobbat nem ismerek.
– Én sem – mosolygott a mágus is. – De megelégszem a második legjobbal is.
– Nincs rá szükség. Benne vagyok.
– De nem kell...
– De igen, kell. Szükséged van rám. Meg aztán már nagyon rég nem voltam
otthon.
– Rendben – bólintott Karom. – Vágjunk bele!
Átkarolta Val vállát, és együtt mentek vissza Boom irodájába, ahol a csapat már
arról beszélt, milyen kiadásokra számíthatnak az akció során. Mr. Brackhaus igen
nagyvonalú volt velük, ami azt jelentette, hogy a Seader-Krupp nagyon fontosnak
tartja a lelet visszaszerzését. Már csak abban reménykedett, hogy később
egyiküknek sem kell megbánnia a munka elvállalását.
 5

Karom nem szerette a repülőtereket. Túlságosan nyíltak, védtelenek és zsúfoltak

voltak. Nem mintha valami zűrre számított volna – éppen ellenkezőleg. A bostoni
Loganhez hasonló, modern repterek kész tárházai voltak a huszonegyedik századi
biztonsági eljárásoknak és berendezéseknek. Mivel a terroristák kedvenc célpontjai
közé tartoztak, a kormányzati és céges biztonsági ellenőrzések igen szigorúak voltak
a be- és kiutazásra szolgáló helyeken, különösen a nemzetközi repülőtereken.
Karom pont emiatt aggódott.
Jogilag ő és a társai több szempontból is terroristáknak számítottak. Bármennyire
is hasznosnak tartották őket a cégek, az árnyvadászok gyakorlatilag közönséges
bűnözők voltak. Amellett, hogy az adatbázisokban nem léteztek, a biztonsági erők
fokozottan figyeltek a „veszélyes elemekre”. Karom még a legjobb minőségű hamis
papírokkal a zsebében is túlságosan sebezhetőnek érezte magát, amikor besétált egy
repülőtérre. Érezte a rá szegeződő, vizslató pillantásokat, és minden tapasztalatát be
kellett vetnie, hogy csak egy mindennapi, üzleti útra induló öltönyösnek látszódjék.
– Csak én vagyok paranoiás, vagy mostanában tényleg egyre több biztonsági őr
van itt szolgálatban? – kérdezte halkan Zűrös.
– Nem veled van a baj – nyugtatta meg Karom. – Mióta a Novatech beköltözött
Bostonba, mindenhol növelték a biztonsági erők jelenlétét. Felbukkantak a céges
konkurensek, és velük együtt a lehetőséget kereső bűnözők.
– Úgy érted, olyanok, mint mi? – vigyorgott a dekás.
– Pontosan.
Karom és Zűrös együtt sétáltak át a terminálon a gépük felé. Úgy néztek ki, mint
bármelyik másik pár, vagy egy céges vezető és a titkárnője (Karom kíváncsi lett
volna rá, melyik ember mire gondol). A mágus egy kisebb utazótáskát cipelt a
vállára akasztva, Zűrösnél pedig egy aktatáska volt. Mindketten konzervatív, céges
ruhát viseltek. Karom szürke öltönyt vett fel burgundivörös, gallér nélküli ingéhez,
és nem kötött nyakkendőt, mert a fiatalabb céges alkalmazottak körében
mostanában ez volt a divat. Zűrös is jól festett szürke szoknyájában, rövid
kosztümfelsőjéban és sötétzöld blúzában. A fülük mögött krómosan megcsillanó
adatjackkel a céges összhang tökéletes képét jelenítették meg.
Karom hallotta, hogy valahol mögöttük ott jön Boom és Kalapács is. A troll és az
ork hangos beszélgetésükkel és tréfálkozásukkal sikeresen vonták magukra az
emberek figyelmét. A metahumánok nem számítottak ugyan ritka látványnak egy
ilyen hatalmas repülőtéren, de Boom a legharsányabb, legrikítóbb színű ingét vette
fel, és dörgő basszusára mindenki odakapta a fejét. Teljesen úgy néztek ki, mint két
vidám metahumán, akik jókedvűen készülődnek közös nyaralásukra.
Karom jobban szeretett beleolvadni a tömegbe, de a troll más elvet vallott.
– Ha úgy nézel ki, mint én – mondta –, nem az észrevétlenség a legjobb választás.
És Karom kénytelen volt igazat adni neki. Az emberek emlékezni fognak a rikító
ruhába öltözött, nagyszájú trollra, de a fontos részleteket nem fogják megjegyezni.
Amint Boom elhalad mellettük, már meg is feledkeznek róla, legfeljebb egy darabig
még csóválják a fejüket, és zsörtölődnek ezeken a „modortalan metahumánokon”.
Val egyedül érkezett jellegtelen farmerében és bőrdzsekijében, tökéletesen
beolvadva az emberek közé. Karom jobban szerette volna, ha valaki csatlakozik
hozzá, de Val egyedül akart lenni, és a mágus tiszteletben tartotta a kérését. Már
annak is örült, hogy egyáltalán hajlandó volt eljönni. Karom sokat gondolkodott
azon, amit Val az Avalonban mondott neki, és eltöprengett, vajon ő hogyan viselné,
ha vissza kellene térnie egy helyre, ahová ilyen emlékek kötik. Mindössze egy éve
történt, hogy visszajött Bostonba és szembenézett saját múltjának démonaival, ezért
nagyjából meg tudta érteni, mit érezhet. Olyasvalami volt ez, amivel egyedül kell
megbirkóznia.
A repülőtér védelmét fekete egyenruhás Knight Errant biztonságiak látták el, és
az ellenőrzőpontoknál viszonylag gyorsan haladt a sor. Karom a sor elejére érve
bemutatta hitelkártyáját a fémkereső röntgen mellett álló, unott tekintetű biztonsági
őrnek, aki bedugta azt egy hordozható leolvasóba, rápillantott a képernyőn
megjelenő adatokra, majd felnézett Karomra. A hitelkártyán tárolt információk
szerint Karom Andrew Nolan volt, a Novatech cégmágusa. A mágikus képességek
nyílt felvállalásával Karom könnyebben el tudta rejteni valódi erejét az esetlegesen
őt figyelő mágusok vagy őrszellemek elől anélkül, hogy teljesen elleplezte volna az
auráját.
– Van valami bejelentenivalója, Mr. Nolan? – kérdezte az őr.
– Van. – Karom felemelte a táskáját.
Az őr bólintott.
– Kérem, tegye a szalagra, és sétáljon át a kapun.
Karon engedelmeskedett. A kapu láthatatlan MRI sugarai végigpásztázták a
testét, és minden bizonnyal felfedezték a kibervereit: adatjack, feji memória, telefon
és a többi. Nem találhattak semmi olyasmit, ami szokatlan lett volna egy
középszintű céges alkalmazottól, és minden beültetése regisztrálva volt az
azonosítóján. Valószínűleg egy asztrális vizsgálatot is elvégeztek, de Karom nem
törődött vele. A mágikus képességek nem számítottak illegálisnak, és az adatai
között szerepelt, hogy Andrew Nolan bejegyzett és engedéllyel rendelkező mágus.
Egy asztrális megfigyelő semmi rendelleneset nem vehetett észre.
A kapu túloldalán egy másik egyenruhás őr leemelte Karom táskáját a szalagról.
– Kinyitná ezt, uram? – kérdezte udvariasan.
– Természetesen. – Karom széthúzta a villámzárat, és megmutatta a táska
tartalmát a biztonságinak. A gondosan összehajtogatott ruhák és más apróságok
tetején, hasított bőr tokban egy díszes, ékköves, aranyozott markolatú tőr feküdt. Az
őr elővett a pult alól egy műanyagzacskót, és átnyújtotta a mágusnak.
– A mágikus tárgyakat ide kérném. – Úgy tekintett a tőrre, mint egy mérges
kígyóra. Karom elvette a zacskót, és óvatosan belehelyezte Acélkarmot. A pengét
néhány apró tárgy követte, majd gondosan lezárta a tasakot. Az őr ráragasztott egy
öntapadós azonosító kódot, és aláíratott Karommal egy nyomtatványt, mielőtt a
háta mögötti ládába helyezte volna a zacskót. A mágikus tárgyakat – főleg a
fegyvereket – nagy gonddal kezelték és ellenőrizték, különösen néhány régebbi eset
óta, amikor Felébredt terroristák mágia segítségével robbantottak fel vagy térítettek
el gépeket. Karom tudta, hogy a tőrét alaposan megvizsgálják majd, veszélyes
varázslatok után kutatva. Andrew Nolan számára engedélyezve volt, hogy a
mágikus természetű fenyegetések ellen fegyverfókuszt használjon, ezért a pengén
semmi törvénybe ütközőt nem fognak találni. Karom ezzel együtt nem szerette a
repülőtéri alkalmazottakra bízni a fegyverét. Azonban jó esély volt rá, hogy a
vadászat során szükség lesz a tőrre, ezért semmiképp nem hagyhatta otthon.
Legalább Aracost nem kellett felvinnie magával a gépre. Karom elképzelte,
hogyan zsörtölődne a szellem a légi út kényelmetlenségei miatt, az ételről már nem
is beszélve. Nem, Aracos visszatért asztrális otthonába, a metasíkok mélyére, mielőtt
a csapat megérkezett a repülőtérre. Ha biztonságban odaérnek Németországba,
Karom majd hívni fogja. Néha eltöprengett rajta, vajon mit csinálhatnak az
Aracoshoz hasonló szellemek, amikor „hazamennek”, eltávoznak a fizikai világból.
Aracos ezzel kapcsolatban feltűnően szűkszavú volt. Csak annyit mondott, hogy
„ezt-azt”, és Karom inkább nem próbált részletesebb információkat kiszedni
familiárisából.
Zűrös szintén megállt ellenőrzésre a biztonsági őrnél; átnyújtotta vizsgálatra a
kiberdekkjét, és aláírt egy nyilatkozatot, melyben igazolta, hogy a dekk nem
tartalmaz tiltott vagy csempészett adatokat. Az azonosítója szerint Mary
O’Connelnek hívták, céges adatspecialista volt, és rendelkezett a megfelelő
engedélyekkel egy ilyen kifinomult kiberdekk szállításához és birtoklásához. A
tokon lévő Novatech logó tovább erősítette a legalitás látszatát, és Zűrös elég álcázó
és félrevezető programot telepített rá, hogy könnyedén el tudja rejteni a készülék
kibővített funkcióit. A biztonságiakat egyébként is inkább az érdekelte, hogy nincs-e
benne pokolgép elrejtve, mint hogy a készülék alkalmas-e illegális műveletek
végrehajtására. A dekk hamar átment az ellenőrzésen, és már folytathatták is az
útjukat.
Karom elvigyorodott, amikor meghallotta Boomot, aki hangosan üdvözölte az
azonosítóját kérő biztonsági őrt, mintha régi cimborák lennének.
A Rajna-Ruhr megaplexumba induló gép szuborbitális járat volt, így miközben a
beszállást engedélyező jelre vártak, kiélvezték az első osztályú utasváró
szolgáltatásait.
– Egy valamit meg kell hagyni – mondta Karom Zűrösnek, miközben felemelte a
német import sört, és teletöltötte a pultos által elérakott üvegkorsót. – A főnök nem
spórol az utazási költségen.
– Sem a szálláson – bólintott a dekás. – Egy céges kégli fog várni minket,
valószínűleg az egyik legszebb helyen azok közül, ahol valaha megszálltunk. –
Természetesen Herr Brackhausról beszéltek, de tartózkodtak tőle, hogy neveket
említsenek, vagy utazásuk valódi céljáról beszéljenek; hátha valaki hallgatózik. Még
a zsúfoltnak egyáltalán nem nevezhető váró is túlságosan nyílt volt ahhoz, hogy
üzletről beszélgessenek. Amíg biztonságosan el nem helyezkednek egy járműben
vagy a lakásukban Németországban, nem eshetnek ki a szerepükből.
Egy alkalmazott végül bejelentette, hogy megkezdhetik a beszállást, és Karomék
elindultak a várót a szuborbitális géppel összekötő, köldökzsinórszerű csőben.
Miközben az átlátszó falú folyosón az utastér felé tartottak, a mágus lenyűgözve
csodálta a várakozó gép méreteit. Hossza egy futballpályáéval vetekedett, a
kialakítása pedig teljesen aerodinamikus volt, mintha egy hullámot
megfagyasztottak és fémformába öntöttek volna. A karcsú törzshöz zömök
szárnyak és masszív SCRAM hajtóművek csatlakoztak, melyek lehetővé tették a
jármű számára, hogy a hangsebesség hússzorosa körüli sebességgel repüljön,
csaknem alacsony orbitális magasságban. A gép tömegének nagy részét a hatalmas
hajtóművek, illetve az azok működtetéséhez szükséges, tetemes mennyiségű
üzemanyag adta.
Maga az utastér ugyanolyan volt, mint bármelyik másik repülőgépen, azzal a
különbséggel, hogy hiányoztak az ablakok. Helyettük sík trideoképernyőket
rögzítettek a falakra és az ülések hátuljára, melyeken keresztül az utasok különböző
szögekből nézhették a kinti látképet, valamint egy hosszú menü segítségével
hozzáfértek több szórakoztató és telekommunikációs lehetőséghez is.
Mindenki elhelyezkedett az ülésén, és Karom biztos volt benne, hogy Boom és
Kalapács nagyon élvezik az első osztály kényelmét. Az ülések elég nagyok és
szélesek voltak ahhoz, hogy még Boom robosztus testének is kényelmet
biztosítsanak; üdítő változatosság volt ez a tömegközlekedési járművekhez képest,
melyek tervezésénél nem mindig vették figyelembe az átlagostól eltérő méretű
metahumánokat. Az utaskísérők ismertették az utasokkal a szuborbitális járatokra
vonatkozó biztonsági előírásokat, és nem felejtették el figyelmeztetni őket arra sem,
hogy utazás közben ne próbáljanak mágiát használni, mivel az sérti a nemzetközi
repülési előírásokat. Azután nekiálltak felszolgálni a frissítőket és csomagolt
ételeket, miközben a jármű a felszálláshoz készülődött.
Nem sokkal később már úton voltak. Karom az oldalsó monitoron figyelte a
gyorsan távolodó földet, és a bostoni agglomeráció néhány másodperc alatt apró
játékvárossá zsugorodott, miközben az Atlanti-óceán határtalan kéksége megnyílt a
tekintete előtt. Amikor a gép elérte a szükséges magasságot, a pilóta beindította a
SCRAM hajtóműveket, és Karom megértette, mit jelentenek valójában a „meredek”
és „gyors” kifejezések.
A hangszóróból rövid sípolás hallatszott, majd a kapitány hangja töltötte be az
utasteret:
– Hölgyeim és uraim, elértük a 23000 méteres magasságot, jelenlegi sebességünk
29000 kilométer óránként. Ezzel a sebességgel helyi idő szerint körülbelül 14:15-re
érjük el úti célunkat a Német Szövetségben. További kellemes utazást kívánok.
Karom aktiválta feji kiberverének időkijelző funkcióját, és a látótere szélén
megjelentek a világító, kék számok: 07:04:12. Egy mentális paranccsal utasította a
beültetést, hogy váltson át európai időszámításra, és a számok rögtön megváltoztak:
13:04:15. Tehát a repülőút Bostontól Németországig alig több, mint egy óra lesz.
Nem is rossz.
Hátradőlt az ülésében és Zűrösre nézett.
– Van valami anyagod az országról? – kérdezte. – Útközben átnézném.
– Tegnap este kellett volna elolvasnod, mint a többieknek – dorgálta meg
mosolyogva a dekás. Elővett egy adatchipet a táskájából, és átnyújtotta Karomnak.
A mágus becsúsztatta a chipet az előtte lévő szék támlájára szerelt képernyő alatti
résbe, kihúzta az adatcsatlakozóhoz rögzített zsinórt, és a másik végét bedugta a
füle mögötti adatjackbe. Szeme előtt azonnal megjelentek a hipertext formátumú
adatok, melyeket Zűrös gyűjtött össze a Német Szövetségről és a Rajna-Ruhr
megaplexumról. Karom sosem járt még az országban, de nem akart felkészületlenül
megérkezni. A program javaslatára letöltötte feji memóriájába az alap németnyelv-
fájlokat, majd nekiállt áttanulmányozni a történelemről szóló fejezeteket. Ahogy
várta is, nagyon bonyolult olvasnivaló volt.
A Német Szövetség 2045-ben alakult meg, a Német Köztársaság széthullása után
létrejött apróbb nemzetállamokból. A huszonegyedik század első évtizede a
problémák végtelen sorát hozta Németország számára: a Ruhr-iparvidék gazdasági
összeomlását, valamint ökológiai katasztrófákat az Északi-tengeren és más
vidékeken, a földbe és a vízbe ürített mérgező vegyszerek következtében. A
katasztrófák keltette felzúdulás új politikai csoportosulások létrejöttéhez vezetett,
melyek változásokat követeltek a német kormányzatban. A különböző rivális
frakciók végül egy törékeny koalícióban megosztották egymás között az ország
politikai irányítását, ami mindössze néhány évig tudta tartani magát, mielőtt
összeomlott. Elszabadult a káosz, egymást érték a sztrájkok és a tüntetések.
Egy katonai junta rövidesen magához ragadta a hatalmat, közvetlenül azelőtt,
hogy a Vírusosan indukált Toxikus Allergia Szindróma első hulláma végigsöpört
volna Európán. A kormányzat megpróbálta eltussolni az ezt követő zavargásokat,
és milliók estek áldozatul a halálos kórnak. Rögtön ezután következett a 2011-es
Ébredés, amikor a mágia visszatért a világba. A mítoszok és legendák lényei ismét
megjelentek az erdőkben, illetve a városok elhagyatottabb részeiben. Humán
szülőknek elváltozott külsejű gyermekeik születtek, amit először még a fertőzött
föld és víz hatásának tudtak be. De ami a legfontosabb volt, hogy egyes emberek
„paranormális” képességeket kezdtek mutatni – azaz használni kezdték a mágiát.
Ezek az események meggyorsították a német társadalom széthullását. A kormány
egy korábbi korszakhoz visszanyúlva ismét falat emelt Berlin és a környező
területek köré, hogy kordában tartsa az erőszakos cselekményeket és a főváros
elleni, egyre gyakoribb terrortámadásokat. A vezetés végül kénytelen volt elhagyni
az anarchiába süllyedt Berlint, és az Északi Német Szövetségben található
Hannoverbe tette át a székhelyét. Évtizedekkel később Berlinben még mindig
tombolt az anarchia, és a város a politikai menekültek, csempészek, bűnözők és
azon emberek menedékévé vált, akik képtelenek voltak elszökni a város gazdasági
hanyatlásának szorításából.
2031-ben az oroszok megtámadták Európát, hogy rátegyék a kezüket azokra az
erőforrásokra, melyektől széthulló gazdaságuk fellendítését várták. Az
Euroháborúk évekig elhúzódtak, és a német államok kénytelenek voltak összefogni,
hogy kevés európai szövetségesükkel együtt visszaverjék az oroszokat. A
konfliktusba végül
Európa legtöbb nemzete belekeveredett, míg végül 2033-ban megállították az
orosz előretörést.
Az Euroháborúk jelentették a tetőpontját azoknak a katasztrófáknak, melyek
Németországot az elmúlt három évtizedben sújtották. Az ország számtalan,
különféle érdekcsoportokkal és tervekkel rendelkező, apró nemzetállamra hullott
szét. Néhány ilyen államot az Ébredés alatt feltűnt új metahumán fajok irányítottak;
Pomoria hercegségét a tündék, a Fekete-erdő Királyságot pedig a trollok
kormányozták. Berlin „szabad város” maradt, az anarchia otthona. Sok-sok évet vett
igénybe, hogy a Német Köztársaság viharvert töredékei újra egymásra találjanak.
Az újraegyesítés egyik legnagyobb támogatója és elősegítője a Seader-Krupp volt,
a világ legnagyobb megatársasága, amely a huszonegyedik század elején jött létre,
több erős társaság szövetségéből. A Seader-Krupp központja Németország Rajna-
Ruhr régiójának északi részében volt, az esseni agglomerációban. A céget Lofwyr,
az óriássárkány vezette, aki nem sokkal az Ébredés után jelent meg, hogy kihasítsa a
maga szeletét az európai tortából. Ügyes tőzsdei manipulációk sorozatával, melyet
hatalmas arany- és ezüsttartalékaiból fedezett, a sárkány felvásárolt néhány
nagyobb európai céget, és azokat összegyúrva megalapította a Seader-Krupp
cégbirodalmat.
A társaság egyik nem titkolt célja a darabokra hullott Európa, de különösen
Németország egyesítése volt. A Seader-Krupp hathatós gazdasági támogatásával a
német államok újra összefogtak, és a régi Német Szövetségi Köztársaság utódjaként
megalakították az Allianz Deutscher Ländert, vagyis a Német Szövetségi Államokat.
A Szövetség helyzete azóta megszilárdult, és az ország csatlakozott Lofwyr európai
helyreállítási programjához.
Természetesen voltak, akik nem értettek egyet azzal, hogy olyan formában
egyesítsék újra a kontinens országait, ahogy a politikusok, cégvezetők, illetve az
őket irányító sárkány elképzeli. Európában – és különösen Németországban –
egymást érték a Helyreállítást ellenző, illetve a Megosztott Európát támogató
poliklubok, melyek azzal érveltek, hogy a különféle európai államoknak meg kell
őrizniük önállóságukat és nemzeti kultúrájukat. Bizonyos csoportosulások még a
Német Szövetséggel is szembeszálltak, a tagállamok független anarchiáját hirdetve.
A poliklubok némelyike a terrorcselekményektől sem riadt vissza – ilyen volt
például az Alt Welt, azaz „Régi Világ”. Ez volt az a poliklub, amelyikhez állítólag az
a férfi is tartozott, akivel a felvételen dr. Goronaj beszélgetett. A Zűrös által a
szervezetről előásott adatok legalább hét évesek voltak. Mindenki azt hitte, hogy a
poliklub megszűnt létezni, de a jelek szerint nem ez volt a helyzet.
A Seader-Krupp központjának otthont adó Rajna-Ruhr megaplexum
Németország kicsinyített mása, egy önálló mikrokozmosz volt; független városok
közössége, melyeket a szükség és a körülmények kovácsoltak össze. Legalább
huszonötmillió embernek adott otthont Cologne, Düsseldorf, Dortmund és Essen
körzetében – ez utóbbi városban volt a hatalmas Seader-Krupp arkológia is. A
megaplexum mellett még Észak-Amerika metroplexumai is eltörpültek, hacsak
valaki nem tartotta magát azon elmélethez, mely szerint a UCAS egész keleti partja,
D.C.-től Bostonig nem más, mint egyetlen gigantikus, ám valamelyest széttagolt
agglomeráció. Még a hatalmas Seattle plexum is aprónak számított a Rajna-Ruhrhoz
viszonyítva, népessége pedig alig érte el a német központ egytizedét. Egy
huszonötmilliós nagyvárosban nem könnyű feladat megtalálni egyetlen embert.
Karom kezdett rájönni, hogy Brackhaus pénzéért valószínűleg alaposan meg kell
dolgozniuk.
A kapitány hangja rántotta ki a mágust merengéséből.
– Hölgyeim és uraim, tizenöt perc múlva megérkezünk a düsseldorfi Lohausen
repülőtérre. Nemsokára landolunk, köszönjük, hogy a UCASAir-t választották. A
legénység nevében üdvözlöm önöket a Német Szövetségben. További kellemes
időtöltést kívánunk.
 6

Jaromar herceg königssthuli magánrezidenciájának erkélyéről lélegzetelállító

kilátás nyílt a Balti-tengerre, de Sperennek nem igazán jutott ideje gyönyörködni a
látványban. Saját hercege megbízta egy feladattal, és a kötelesség minden mással
szemben előnyt élvezett. A panoráma azonban ettől függetlenül szép volt, és sokkal
elviselhetőbbé tette a kényszerű várakozást.
Pomoriában volt, egy apró hercegségben a Német Szövetség legészakibb részén,
kizárólag azért, hogy szót váltson Jaromarral. Bár makacsul ragaszkodott politikai
semlegességéhez, a tündék által kormányzott Pomoriai Hercegségről mindenki
tudta, hogy a múltban kölcsönösen segítették egymás Tir Tairngire hercegeivel.
Természetesen politikai szövetséget kötöttek Tir na nÓggal, Tir Tairngire
legnagyobb riválisával is az Atlanti-óceán innenső oldalán, a Brit-szigeteken. Tir na
nÓg sokkal közelebb volt Pomoriához, de az apró hercegség nem vonz magára
túlságosan nagy figyelmet egyik tünde nemzet irányából sem, ami nyilvánvalóan
tökéletesen megfelelt az apró államot kormányzó hercegnek.
– Herr Silverblade, kérem, bocsásson meg, amiért megvárakoztattam – szólalt
meg egy hang Speren háta mögött. A lovag megfordult, és az erkély nyitott
ajtajában magát a herceget pillantotta meg. Jaromar Grief herceg magas férfi volt,
akár a tündék nagy többsége, és ehhez csont és bőr, szinte már kórosan sovány
testalkat tartozott. Sötét haját hátrafésülte magas, intelligenciáról árulkodó
homlokából, apró szakállát pedig gondosan rövidre nyírta. Ruhája csaknem
ugyanolyan archaikus volt, mint Sperené: kék mellénye felett egy árnyalattal
sötétebb, arany levelekkel hímzett szalonkabátot viselt. Gallérját és kézelőjét fehér,
fodros csipke díszítette. Szűk szabású nadrágját kifényesített, ám sárpettyes
lovaglócsizmájába tűrte. Ebből, és a kezében tartott lovaglóostorból Speren
megállapíthatta, hogy a herceg valószínűleg reggeli lovaglásából tért vissza.
Jaromar bal kezének ujjait a melléhez érintette, és enyhe meghajlással köszöntötte
vendégét. Speren viszonozta a gesztust, de egy kicsit mélyebbre hajolt, ahogy azt
illik, amikor az ember egy herceget üdvözöl. Jaromar nem rendelkezett akkora
hatalommal, mint Speren szülőföldjének hercegei, de saját birodalmának uralkodója
volt, így kijárt neki a tisztelet.
– Felséges uram, nekem kell bocsánatot kérnem, amiért megzavartam hajlékában.
Azonban igen fontos és sürgető ügyben kell szót váltanom önnel.
– Mindig örömömre szolgál, ha segítségére lehetek az Ígéret Földjén élő nemes
rokonaimnak – felelte a herceg mosolyogva. – Csatlakozna hozzám idebent? Éppen
reggelihez készülök.
Speren bólintott, és követte a herceget.
Königssthul kastélya közel sem számított olyan fényűző jelenségnek, mint Tir
Tairngire Királyi Palotája, pompában pedig közelébe sem ért a herceg saßnizti
hivatali rezidenciájának, de még így is elég nagy, és a maga módján elbűvölő épület
volt. A herceg útközben elmesélte Sperennek, hogyan állították helyre az épületet a
régi kastély maradványaiból nem sokkal azután, hogy elfoglalta a hercegi széket. A
birtokot a Balti-tenger partja mentén többholdnyi hercegi földterület vette körül, és
Jaromar egy istállónyi lovat is tartott, mert szenvedélyes lovas volt.
A herceg bevezette Sperent egy ebédlőbe, melyet egy hatalmas, akár két tucat
ember ellátásra is alkalmas, hosszú faasztal uralt. A vakolt mennyezetről
kristálycsillárok lógtak, és az egyik falon széles faliszőnyeg függött egy vastag, erős
rézrúdról; a beleszőtt kép kék háttér előtt ágaskodó, aranyszínű griffet ábrázolt. A
helyiség túlsó oldalán lévő ablakok elől elhúzták a sötét függönyöket, így
természetes fény töltötte be a termet. Speren látta, hogy két személyre terítettek meg
az asztalon; szemügyre vette a fehér szalvétákat, a míves porcelánokat és az ezüst
evőeszközöket.
Egy libériás, humán szolgáló jelent meg egy csizmahúzóval a kezében, hogy
levegye Jaromar sáros lovaglócsizmáját, és felhúzzon a helyére egy pár puha
papucsot. Speren már az érkezésekor megszabadult a kardjától, de most a köpenyét
is odaadta a szolgálónak, aki pillanatok alatt eltűnt a számos ajtó egyike mögött,
miközben a herceg leült az asztalfőn, és a jobbján álló székre mutatott.
– Kérem, foglaljon helyet – mondta, és Speren engedelmeskedett. Újabb szolgák
kerültek elő letakart tálakat egyensúlyozva, és elkezdtek megteríteni. A herceg
hátradőlt a székében, és Sperent méregette.
– Tehát, mi hozta önt szerény hajlékomba, Herr Silverblade?
– Hívjon csak Sperennek, kegyelmes uram!
– Rendben, ön pedig Jaromarnak. Elvégre testvérek volnánk. – A herceg egy
legyintéssel elbocsátotta a szolgálókat. – Kóstolja meg a kolbászt! A szakácsom
kitűnően tudja elkészíteni.
Speren lenézett a tányérjára. A szeletekre vágott kolbász, a tejszínes szószban
úszó buggyantott tojás és a hasábburgonya nem az a fajta étel volt, amihez otthon
hozzászokott. Kisebb csodának tartotta, hogy ilyen étkezés mellett Jaromar hogyan
tudta megőrizni vékonyságát. Speren felvette a kést és a villát, és miközben beszélt,
módszeresen darabolni kezdte az ételt.
– Nos, Jaromar, a hercegem, Jenna Ni’Ferra egy igen kényes feladattal bízott meg
– kezdte. – Nemrégiben híreket kapott egy politikai csoportosulásról a Német
Szövetségben... egy szervezetről, amelyik szemben áll Tir Tairngire érdekeivel. A
neve Alt Welt.
A herceg megtörölte a száját egy összehajtott szalvétával.
– Igen, igen, ismerem őket. A Helyreállítást ellenző politikai agitátorok, bár nem
hinném, hogy túlságosan komolyan kéne őket venni. Meglep, hogy Jenna herceg
úgy gondolja, fenyegetést jelenthetnek az Ígéret Földjére.
– Nem túl veszélyesek, hiszen mint ön is mondta, egy jelentéktelen csoportról van
szó. Viszont az egyik politikai célpontjuk a Seader-Krupp, és ez aggasztja a Hercegi
Tanácsot.
– A sárkány miatt – mondta a herceg tisztán érzékelhető undorral, és félretette a
villáját. – Miért küldi Jenna Ni’Ferra saját emberét, hogy ellenőrizzen valamit, ami
kapcsolatban áll Lofwyrral? A sárkánynak biztosan megvannak a saját ügynökei és
kémei, hogy saját portáján intézze el a problémát.
 – Fogalmam sincs, Jaromar. Csak azt tudom elmondani, amit a hercegem
megparancsolt. Több információra van szüksége a szervezetről, és engem jelölt ki
arra a feladatra, hogy összegyűjtsem ezeket az adatokat. Azt mondta, ön már
máskor is a segítségünkre volt, és felkért, hogy biztosítsam róla, nagyon hálás lesz a
közreműködéséért.
Jaromar elgondolkodva dőlt hátra a székében. Speren egy pillanatra azt hitte, túl
sokat árult el. A herceg nyilvánvalóan gyanakodott, de az is egyértelmű volt, hogy
egyelőre nem jutott semmire a gyanakvásával, és sokkal nagyobb haszna
származhatott az együttműködésből, mint az ellenállásból. Ráadásul – bár ezt
Speren nem említette – közismert tény volt, hogy Jenna nem számított Lofwyr
támogatói közé, mint ahogy Jaromar sem. Ha a herceg információkat akar gyűjteni a
Lofwyr helyreállítási tervével szembenálló politikai másként gondolkodókról, azt
nyilván azért teszi, hogy valamiképpen keresztbe tegyen a sárkánynak. Sperennek
ezt természetesen esze ágában sem volt közölni Jaromarral, inkább hagyta, hogy a
férfi magától jusson erre a következtetésre.
A herceg ajka nyájas mosolyra húzódott.
– A legnagyobb örömmel segítek a hercegnek az információk felkutatásában –
közölte mosolyogva. – Vannak barátaim a Szövetség más részeiben. Felveszem
velük a kapcsolatot, és meglátjuk, mit tudnak mondani, aminek esetleg hasznát
vehetik.
– Köszönöm – biccentett Speren. – Először is szükségem lenne minden adatra a
szervezet hátteréről és ismert tagjairól.
– Hát persze, persze – intett a kezével a herceg. – Gondoskodom róla, hogy
minden szükséges anyag a rendelkezésére álljon. Minden, amivel segíthetek Jenna
hercegnek. Remélem, hogy az információk segíteni fogják önt feladata teljesítésében,
lovag.
Speren a villájára tűzött egy szelet kolbászt, és tisztelgett vele vendéglátójának.
– Biztos vagyok benne, Jaromar. Egészen biztos.
 7

– Alt Welt – mondta Zűrös. – Német poliklub, jelentése „Régi Világ”. A

„Megosztott Európa” néven ismert politika támogatói, amely az európai nemzetek
függetlenségének megőrzését tűzte ki célul. Online információs oldalak, politikai
röpiratok, levelezőlisták a támogatók csoportokba szervezésére... és ilyesmik.
A csapat tagjai egy kis düsseldorfi lakásban tartózkodtak, és azokat az
információkat olvasgatták, melyeket a dekás szedett össze a célpontjukról. Zűrös az
apró ebédlőben elhelyezett asztal végénél állt, és miközben beszélt, kiberdekkjének
kihajtható képernyőjén egymás után villantak fel az adatok. A dekás a képeket egy
vékony üvegszálas kábel segítségével jelenítette meg, mely a füle mögötti
adatjackhez csatlakozott.
Karom, Boom és Kalapács az asztal körül ültek, és figyelmesen hallgatták a lány
jelentését. Mindegyikük legalább átolvasta az egész anyagot még Bostonban vagy a
repülőgépen, de ez volt az első alkalom, hogy együtt, csapatként tanulmányozták az
információkat.
– Semmi jele, hogy az Alt Welt kapcsolatban állna terrorszervezetekkel? –
kérdezte Karom. Őt ez a kérdés foglalkoztatta leginkább.
– Semmi konkrétum – felelt a dekás. – Első pillantásra olyan, mint bármelyik
szokványos poliklub.
– Igen, és az Egyetemes Testvériség is csak egy jótékonysági intézmény volt –
mormolta Boom.
Zűrös vállat vont.
– Ez van. Ha az Alt Welt rendelkezik terrorista kapcsolatokkal, akkor fene jól
rejtegetik. Megpróbáltam mindennek utánajárni a Mátrixban, de nem sok
információt találtam. A német hálózat egy reménytelen kontármunka. Ha a
kormányzati szerverek között használható információra akarsz bukkanni, az olyan,
mintha tűt keresnél a szénakazalban. Lehet, hogy itt a helyszínen esetleg még
találok valamit.
– Tehát még mindig nem tudjuk, hogy egy Alt Welt kaliberű csoportosulásnak
miért van szüksége arra, amit Goronaj professzor el akar adni nekik – dünnyögte
Karom.
– Tekintve, hogy még mi sem tudjuk, mit akar eladni, ezzel nem fogunk sokra
menni – mutatott rá Kalapács.
– Ez igaz. Oké, egy időre tegyük félre az Alt Weltet. Mit tudunk Goronajról?
Zűrös pislogott, szemével egy másik pontra fókuszált, és egy új kép jelent meg a
kiberdekk kijelzőjén. Egy idősebb férfit ábrázolt, akinek a haja már csaknem teljesen
fehér volt, és széles homloka felett erősen ritkult. Bozontos szemöldöke szinte
összeért intelligens, kék, szemüveggel keretezett szeme fölött. A hajával megegyező
színű szakáll, és tekintélyes orr egészítette ki a képet. Darabos vonásai durvák és
cserzettek voltak a szabadban eltöltött évek következtében, és Karom szinte látta
maga előtt a doktort, ahogy a foga közé szorított pipájával beszél vagy előadást tart.
– Alekszej Goronaj, az oroszországi Kijevi Egyetem archeológiaprofesszora –
sorolta az adatokat Zűrös. – Hatvanegy éves. Szentpéterváron született,
Moszkvában és Kijevben tanult. A kép az egyetem archívumából származik.
Goronaj a világ minden táján dolgozott különféle ásatásokon, és saját területén
komoly szaktekintélynek számít. Több publikációja is megjelent, egyebek között az
Ébredés előtti mágiahasználó kultúrákról.
– Érdekes elmélet – jegyezte meg Karom.
– Azt akarod mondani, hogy Goronaj szerint az Ébredés előtt is létezett mágia? –
kérdezte Kalapács.
Karom válaszolt volna, de Zűrös megelőzte.
– Nem csak szerinte, mások szerint is. A Goronajhoz hasonló archeológusok úgy
gondolják, hogy a mágiáról szóló mítoszok és legendák, valamint az Ébredés előtt is
létező mágikus tanok egy nagyon távoli múlt maradványai, abból az időből, amikor
a mágia még működött. A mágia azonban valamiért eltűnt, és nekünk csak a
legendák, a mesék és a hagyományok maradtak, melyek továbböröklődtek 2011-ig,
amikor a mágia ismét megjelent.
– Látom, utánanéztél – vigyorgott Karom.
– Természetesen – felelte a dekás. – Nem kell Felébredtnek lenned ahhoz, hogy
ismerd az elméletet. Ezt még mi, evilágiak is képesek vagyunk megtanulni.
– Touché.
– Miért tűnt el a mágia? – kérdezte Boom. – És miért jött vissza?
Zűrös Karomra nézett, de a mágus csak vállat vont.
– Ki tudja? – mondta a dekás. – Ez csak egy elmélet, és valójában senki sem tudja
igazolni. Mint ahogy azt sem, miért kezdett el 2011-ben ismét működni a mágia.
– Rengeteg fajta elmélet létezik – vette át a szót Karom –, és a legtöbben fontos
szerepet kap a káoszelmélet, meg a hasonló szarságok. Maradjunk abban, hogy jelen
pillanatban lövésünk sincs róla. Egyszerűen csak így történt.
– Mágia – borzongott meg Boom. – Sosem tudhatod, hol akadsz bele.
Karom úgy vélte, különös megjegyzés ez olyasvalakitől, aki néhány évvel ezelőtt
még maga is „mágikus természetűnek” minősült. Aztán elgondolkodott rajta,
milyen lehet orknak vagy trollnak lenni. Nekik a mágia inkább sorscsapásnak
számított, nem úgy, mint egy Karomhoz hasonló varázsló számára, és bizalmatlanul
tekintettek mindenre, aminek a legkisebb köze is volt a mágiához.
– Nagyjából ennyi. – A képernyő elsötétedett, és Zűrös kihúzta a csatlakozót a
jackjéből. – A többi anyagot már láttátok Goronajról, és én sem tudok sok újat
mondani. Megnősült, de a felesége nyolc éve meghalt. Nincs gyermekük, sem közeli
élő rokonuk. Nem politizál, ami az ilyen kaliberű tudósoknál egyáltalán nem
szokatlan. A publikációi nem kavartak fel nagy vizet, legfeljebb a kollégái körében.
Semmi homályos múlt, semmi rejtett titok.
– És mi van az orvosi feljegyzésekkel? – kérdezte Karom. – Nincs semmilyen
utalás arra, hogy miért zsonghatott be egyik pillanatról a másikra?
Zűrös a fejét rázta, és lehajtotta a kiberdekk kijelzőjét.
– Negatív. Az egyetem egészségbiztosítóján keresztül hozzájutottam az orvosi
adataihoz. Kitűnő egészségnek örvend, rendszeresen jár vizsgálatokra. Nem
dohányzik, alkoholt csak módjával fogyaszt, és jó karban tartja magát. Semmiféle
pszichológiai problémáról nem találtam feljegyzést, hacsak azt nem vesszük annak,
hogy nem kimondottan társasági ember. Összefoglalva semmi olyasmi, ami kirívó
lenne egy idősödő egyetemi professzortól.
– A fenébe – fintorodon el Karom. – Ez nem teszi könnyebbé a...
Ajtónyitás hangja hallatszott, és a csapat tagjai a következő pillanatban már
talpon voltak, kezük a fegyverük után kapott.
– Semmi gond, csak Val az – jött Aracos megnyugtató hangja valahonnan a
levegőből.
– Leszokhatna erről – morogta Kalapács Karomnak, aki figyelmen kívül hagyta a
megjegyzést, és hangtalanul figyelmeztette a szellemet, hogy ő is cselekedjen
hasonlóképpen.
– Kösz, Aracos – mondta hangosan.
Val lépett a szobába, és a mágusra nézett. Az arca kifejezéstelen volt, semmit nem
árult el az érzéseiről, Karom pedig ellenállt a kísértésnek, hogy mágikus érzékeivel
vizsgálja meg a rigó auráját.
– Nos? – kérdezte inkább.
– Hajlandó találkozni velünk – felelte Val. – Megszervezek egy találkozót két óra
múlva.
– Hányan mehetünk?
– Csak te és én. Ha többen leszünk, nem jön.
– Rendben – bólintott Karom. – Amíg beszélünk... Val kapcsolatával, addig a
többiek induljanak el a többi szálon!
– A találkozó után jelentkezzetek be – figyelmeztette őket Zűrös.
– Ha nem hallunk rólatok, a keresésetekre indulunk.
Karom megkocogtatta a halántékát, és elvigyorodott.
– Semmi gond. Ha valami fontos mondanivalóm van, rád csörgök, és Aracos is
velünk lesz, felügyelni a találkát. Ha bármi történik, ő biztosan visszajön és
elmondja.
– Mintha itt tudnál hagyni – szólalt meg a szellem Karom fejében.

– Mit mondtál, mi a neve? – kérdezte a mágus, miközben Val Düsseldorf

kanyargós utcáin a plexum széle felé vezette autójukat.
– Zombiváros. A legtöbben így hívják.
– Elbűvölő név.
– Az – felelte a rigó ironikus mosollyal. – Viszont a törvény nem nagyon teszi be
oda a lábát, legalábbis az alsó szintekre. Odalent biztosan nem számíthatunk
váratlan problémákra a helyi rendfenntartók részéről.
– Ez valami olyasmi, mint Seattle-ben az Ork Alvilág?
Val vállat vont.
– Fogalmam sincs. Még sosem voltam ott.
– Érdekes hely. Majd emlékeztess, hogy meséljek róla neked.
Val rövid hallgatás után szólalt meg újra:
– Tudod, mióta összehoztad a csapatot, nem sokat beszélgettünk.
Most Karom következett a vállvonással.
 – Az én hibám. De úgy láttam, nem nagyon akarsz beszélgetni, én pedig általában
megpróbálok távol maradni mások magánügyeitől. Így szoktam meg.
– Értelek, nem is kritikának szántam. Csak azt akartam mondani, hogy... szóval,
köszönöm azt a beszélgetést az Avalonban, és hogy hagytál csatlakozni az akcióhoz.
– Nem tartozol köszönettel. Nagyra értékelem a segítséged.
– Ez már nagyon kellett – mondta Val, szinte csak magának. – Valami, amit már
régen meg kellett volna tennem.
Karom eltöprengett rajta, hogy a rigó vajon kit akar meggyőzni – őt, vagy saját
magát? Pillanatnyi kényelmetlen csend ereszkedett az autóra, miközben Val olyan
sebességgel vezette a járművet, amiért Bostonban már rég leintették volna őket
(feltéve, hogy a város zsúfolt utcáin egyáltalán fel lehet gyorsítani ilyen sebességre).
– Mesélj nekem erről a Zombivárosról! – törte meg a csendet végül Karom.
– A valódi neve Wuppertal, mert a Wupper-folyó köré épült. Körülbelül negyven
évvel ezelőtt a kormány úgy döntött, a terület túlnépesedési problémáját úgy oldja
meg, hogy egyszerűen beépíti a folyóvölgyet. A település elfedte a folyót, amelyik a
város alatt futott. A betonoszlopok és tartóelemek négy szintre osztották a
folyómederig érő alvárost. Az alsó szinteken mesterséges világítás és
szellőztetőrendszer működik, amely friss levegőt szivattyúz le a felszínről, de még
így is förtelmes a bűz odalent.
– Az alváros mesterséges fénye rengeteg olyan metahumánt vonzott a felszín alá,
akik nem kedvelik a természetes napfényt. Ott élnek lent, a normális emberek
között, akik olcsó lakást bérelnek, és bármilyen munkát elvállalnak. Akik nem
találnak valami melót, még lejjebb költöznek, ahol még olcsóbb minden. A legalsó
szinten élnek a hajléktalanok és kitaszítottak, akik talán már nem is tudják a felfelé
vezető utat.
Karom szomorúan csóválta a fejét.
– Mondtam, hogy elbűvölő hely lehet. És a barátod ott akar találkozni velünk?
Val bólintott.
– Zombivárosban számtalan találkahely van, ahol senki nem hallgathat ki minket.
Estelle ezt szereti.
– És szerinted hajlandó lesz segíteni nekünk?
– Nem tudom, de ha valaki töviről hegyire ismeri a Szövetséget és a poliklubokat,
akkor az ‘Stelle. Az árnyakban tisztelik a nevét.
Mintha fájdalom érződött volna a rigó hangjából, és Karom egy pillanatig
fontolóra vette, hogy megkérdezi Valt, minden rendben van-e, de aztán úgy döntött,
inkább békén hagyja. Val majd elrendezi magában, és eldönti, hogy akar-e beszélni
róla.

A földalatti város legalsó szintjének közelében lévő Krystalnacht Klubot vibráló

lámpatestekkel megvilágított kanyargós, szűk folyosókból álló labirintuson
keresztül lehetett megközelíteni. A járatokban az óriási ventilátoroknak
köszönhetően lassan kavargott az áporodott levegő. A bejárattól néhány lépcső
vezetett le a klub süllyesztett padlójához. A helyiség egyik végében hosszú,
kígyószerűen kanyargó bárpult állt, a maradék helyet pedig asztalok töltötték ki.
Volt egy apró emelvény is, ahol két hiányos öltözékű tünde táncos ringatózott
lassan, mintha transzban lennének, az asztalok egy részénél pedig különféle kocka-
és kártyajátékok folytak, melyek láthatóan több figyelmet vontak magukra, mint a
táncosok.
A hely világítását a falakon lévő neonreklámok, valamint a mennyezetbe
süllyesztett, tompa fényű vészlámpák szolgáltatták. A falakra helyezett,
pókhálószerű törésmintával dekorált, magas üvegpanelek megtörték a mögülük
érkező színes fénysugarakat, és különös árnyékokat vetettek a helyiségre.
Karom itt is – mint egész Wuppertalban – hagyta, hogy Val vezesse. Az alsóváros
kész labirintus volt, de Val úgy eligazodott a járatok útvesztőjében, mintha egész
életében itt élt volna. Karom kíváncsi lett volna rá, a rigó mennyi időt töltött a
plexumban, mielőtt úgy döntött, hogy elhagyja Németországot, de útközben Val
nem akart csevegni, és a mágus is inkább az árnyékos folyosókon és a sötét
sarkokban ólálkodó veszedelmekre figyelt.
Val megállt a klubba vezető lépcső tetején, és lassan végighordozta tekintetét a
helyiségen. Aztán elindult előre, Karommal szorosan a nyomában. A jövevények
magukra vontak néhány kíváncsi pillantást a törzsvendégek részéről, akik gyorsan
vissza is fordították tekintetüket italuk, a kártya vagy a vonagló táncosok felé. Az
árnyak törvényei szerint a Krystalnachthoz hasonló helyeken a túl nagy kíváncsiság
könnyen veszélybe sodorhatta az embereket.
Val az egyik sarokboxhoz vezette a mágust, ahol már várt rájuk egy nő. Első
pillantásra humánnak tűnt; hosszú, szőke haját vastag lófarokba fogta a tarkóján.
Volt benne néhány ősz szál is, de olyan büszkeséggel viselte őket, mint egy kemény,
munkával telt élet kitüntetéseit. Arca inkább volt megnyerő, mint csinos, határozott
vonásokkal, erős ajkakkal és egy befagyott tó kékjében csillogó szemmel. A szája és
a szeme sarkában sorakozó szarkalábak az érettség és felnőttség érzését keltették a
szemlélőben. Vastag, sötétzöld köpenyt viselt, amely a gyenge világításban szinte
feketének tűnt. Alatta erős szövésű zubbony és bőrmellény látszott. Mindkét keze az
asztalon pihent; hosszú, karcsú ujjai voltak és rövidre vágott, ápolt körmei. Jobb
kezén kanyargó indákat és leveleket formázó aranygyűrű csillant.
– Estelle, ő Karom – mutatta be a mágust Val. Németül beszélt, de a Karom feji
kiberverébe letöltött nyelvszoftver minden szavát pontosan fordította. – Karom,
Estelle.
Karom biccentett a nőnek, és érezte magán Estelle tekintetének súlyát.
– Varázslóval van dolgunk, főnök, méghozzá átkozottul képzettel – jelentette
némán Aracos. – Vagy nem törődik az álcázással, vagy még annál is erősebb, mint
amilyennek látszik. Társasága is van, az asztal fölött egy levegőelementál lebeg.
Szintén combosnak tűnik.
– El tudnál bánni vele?– kérdezte Karom gondolatban.
– Szükség esetén igen, de ha lehet, inkább nem próbálnám meg.
– Erős a szelleme – jegyezte meg Estelle köszönésképpen.
Karom nem volt benne biztos, hogy Aracosra vagy a saját szellemére gondol-e,
ezért csak udvariasan bólintott.
– Köszönöm.
– Foglaljon helyet – mondta a nő. Karom és Val becsusszantak az Estelle-lel
szemközti padba. – Bármit is akar, fenemód fontos lehet, ha Valt is sikerült
visszarángatnia ide. – Most első alkalommal nézett a rigóra. – Mintha legutóbb azt
mondtad volna, hogy soha az életben nem akarsz visszajönni.
– Így van. De ahogy te is mondtad, nagyon fontos dologról van szó. A
telekomban már említettem, hogy információkra lenne szükségünk.
– Miféle információkra?
Karom előszedett egy összehajtogatott papírlapot hosszú kabátja belső zsebéből,
széthajtotta, és átadta Estelle-nek.
– Információkra erről a két férfiről. A jobb oldali dr. Alekszej Goronaj, a bal pedig
állítólag az Alt Welt tagja.
Estelle elvette a papírt, és egy darabig merőn nézte a rajta lévő képet. Val szerint
azok az emberek, akikkel Estelle együtt dolgozott, nem nagyon szerették az Alt
Welthez hasonló nacionalista poliklubokat, ezért Karom reménykedett benne, hogy
hajlandó lesz elmondani nekik, amit tud. Ha nem Val és a régi szép idők kedvéért,
akkor talán csak azért, hogy keresztbe tegyen egy rivális poliklubnak.
– Akkor magát félrevezették. – Estelle az asztalra dobta a papírlapot. –
Németországban az Alt Welt semmit nem jelent. Alig több egy kirakatszervezetnél,
amit más poliklubok álcának használnak a tevékenységük leplezésére, és csak azért
tartják fent, hogy a kormány és a hatóságok figyelmét odairányítsák. Néhány évvel
ezelőtt a der Nachtmachen álcájaként szolgált, most pedig valaki más rejtőzik
mögötte. Ez a férfi – mutatott a képre – a der Runenthing tagja. Hallott már róluk?
Karom a fejét rázta.
– Szintén egyfajta poliklub – világosította fel Val –, de valójában inkább egy
mágikus szabadkőműves-páholy. Az Aesirnek, vagyis az északi panteon isteneinek
hódolnak, és az ősi árja mágiafajták, különösen a rúnamágia megőrzését tűzték ki
célul. Rasszista, újnáci fattyúk, akik utálják a nőket, a metahumánokat, a
külföldieket és gyakorlatilag mindenkit, aki nem fehér árja férfi.
– Nagyon jó – bólintott elismerően Estelle. – Meglep, hogy ennyi mindenre
emlékszel.
– Jó a memóriám.
– Azt látom. Biztosan a sok chip miatt, amit az agyadba ültettél.
Karom érezte, hogy a mellette ülő Val izmai megfeszülnek. Megnyugtatóan a rigó
térdére tette a kezét, mire a nő ellazult valamelyest.
– Tudja a nevét? – kérdezte a mágus, állával a kinyomtatott képre bökve.
– Ja. Tudom. Már csak az a kérdés, mennyit ér magának ez az információ? –
Karomról Valra nézett, majd megint vissza a férfira.
– Ötszáz nujent – mondta halkan Karom.
Estelle megvetően horkantott.
– Hatszáz – tette meg újabb ajánlatát az árnyvadász.
Végül sikerült megegyezniük ezer nujenben. Karom még feljebb is hajlandó lett
volna menni, de nem sokkal. Átadta a helyi nyomtatott bankókat a nőnek, aki
gondosan átszámolta, majd a zsebébe süllyesztette a pénzt.
– A neve Heinrich Zoller. Zauberer, azaz a der Runenthing egyik mágusa. Nem
sokat tudok róla, csak annyit, hogy nagyon gazdag, és különböző neonáci ügyekben
aktívan politizál.
Karom bólintott Valnak, és mindketten felálltak.
 – Öröm volt önnel üzletelni – mondta az árnyvadász, és elindultak a kijárat felé.
– Valkűr – szólt utánuk Estelle. – Én... örülök, hogy újra láttalak.
Val nem fordult meg, miközben kifelé tartottak, de Karom hallotta halk
dünnyögését:
– Én is, nővérem.
 8

– Szóval egy mágus? Hm, ez érdekesebbé teszi az ügyet.

Zűrös Karommal szemben leült az ágyra. Most csatlakozott ki a Mátrixból, ahol
eddig a Runenthinggel és Heinrich Zollerrel kapcsolatos információk után kutatott.
– Úgy szokott lenni – mormolta Karom, miközben az asztalra helyezett kihajtható
képernyőt nézte.
Val ült középen, ügyet sem vetve a körülötte zajló beszélgetésre. A füle mögötti
adatjackből vékony optikai kábel vezetett az ölében fekvő távirányító dekkbe. Egy
másik kábel kígyózott a padlón az ablakpárkányra rögzített kis tányérantennáig. Val
szeme csukva volt, de belül minden idegszálával a távirányítással vezérelt robot
információit figyelte és rendszerezte.
A képernyőn látták, hogy a robot egy több kilométernyire fekvő városrész fölött
lebeg, és a Heinrich Zoller nevén lévő rezidenciát pásztázza elektronikus szemeivel.
Zűrös Mátrix-kutatásának köszönhetően kiderült, hogy Zoller elég rendszertelenül
használja a házat, de mostanában sűrűbben is feltűnt ott, ezért ez tűnt a keresés
legkézenfekvőbb kiindulópontjának. A robot audio- és videoérzékelői tiszta képet
adtak az egész területről, és szükség esetén bármikor ráközelíthettek valamelyik
részletre. A gép mindenről azonnal nagy felbontású felvételt készített, melyet aztán
egy műérzetjellel átküldött Val rigódekkjébe, a rigó pedig megjelenítette a képet a
monitoron, hogy a többiek is láthassák. Eddig minden csendesnek tűnt.
– Találtál valamit Zollerről vagy a Runenthingről? – kérdezte Karom Zűröst, és
hátradőlt az ágyon. Az árnyvadászat legunalmasabb, ám egyik legszükségesebb
részének mindig is a megfigyelést és a felderítést tartotta.
– Egy keveset a Runenthingről, vagy ahogy ők nevezik magukat a Verband für
Völkische Zauberelről. Annyit jelent, mint Nemzeti Varázsló Szövetség. – Zűrös
küszködve ejtette ki a szavakat, de most nem használt nyelvchipet, németül pedig
nem tudott. Karom is úgy döntött, hogy egy időre kikapcsolja a chipjét; az oda-
vissza fordítgatás miatt kezdte úgy érezni, mintha egy nyelvészeti teniszmeccs
zajlana a fejében.
– Valnak igaza volt, nem valami kedves népség. Az egyedüli pozitív vonásuk,
hogy a hulladék újrahasznosítása mellett is síkra szállnak. Nagy az öko-öntudatuk,
lelkesen védik a természetet meg ilyenek, de ugyanakkor visszasírják a régi szép
időket, amikor a férfiak kardot és fejszét hordoztak, a nők otthon maradtak és
gyerekeket szültek, a trollok pedig csak a legendákban tűntek fel, hogy
letépkedjenek egy-két kart, majd azután a hős harcosok lemészárolják őket.
– Boom imádni fogja őket – vigyorgott Karom. A troll és Kalapács elmentek
valami harapnivalóért. Karom megpróbálta elképzelni barátját, egy jól menő klub
tulajdonosát mitológiai szörnyetegként valamelyik Beowulf újrafeldolgozásban.
Nevetés nélkül nehezen ment.
– Van ennél jobb is – folytatta Zűrös. – Ahogy Val is mondta, nyakig benne
vannak a mágiában, de a sámánizmusnak csak egy szigorúan skandináv-germán
ága követi a régi északi isteneket – természetesen istennőkről szó sincs –, és az
összes többi mágiahasználót alacsonyabb rendű létformának tekintik. A német
árnyhálózat szerint szép kis máguscsapatot alkotnak.
– Ezek nem mágusok – javította ki a dekást Karom.
– Tessék? Ezt hogy érted?
– Nem mágusok – ismételte a könyökére támaszkodva Karom.
– Éppen az imént mondtad, hogy sámánok. A sámán olyan varázsló, aki a mágia
sámáni tradícióit követi. A mágusok, mint amilyen én is vagyok, a hermetikus út
követői. Tehát ha sámánok, akkor nem lehetnek mágusok. – Ez a téma mindig
felbosszantotta. Az evilágiak úgy használták a „mágus” és „varázsló” kifejezéseket,
mintha a két csoport teljes mértékben lefedné egymást.
– Oké, oké, ahogy akarod – legyintett Zűrös. – Attól még problémás egy banda
lehet.
– Van valami kapcsolatuk az árnyakkal?
– Ezt senki sem tudja biztosan, de egy rakás nőgyűlölő rasszistához képest
meglepően tisztának tűnnek. Persze kering velük kapcsolatban is néhány pletyka,
de mindenki csak annyit tud, hogy a Runenthing legfőbb ellensége az SIE nevű
szervezet, egy feminista titkos társaság, amelyik a boszorkányságban hisz, és
természetesen istennőket követ. Úgy tűnik, ezeknek a bunkóknak a toleránsabb, női
változatai.
Ennek volt értelme. Karom gyanította, hogy Estelle az SIE tagja, és egykor Val is
az volt. De Val nem beszélt róla, ő pedig nem akarta erőltetni. A rigó megbízott
Estelle-ben, és ez neki elég volt.
– Mi van Zollerrel? – kérdezte.
– Vele egy kicsit nagyobb szerencsével jártam. – Zűrös Karom mellé csúszott az
ágyon, és kinyitotta dekkje felhajtható kijelzőjét, hogy a férfi is lássa az adatokat.
– Heinrich Zoller – olvasta a dekás hangosan. – Született Frankfurtban, 2023.
augusztus 29-én. A család kapcsolatban állt a Frankfurti Bankszövetséggel, amelyik
azokban a napokban gyakorlatilag az egész várost irányította. Hennie ezüstkanállal
a szájában jött világra. Tizenéves korában jelentkeztek először mágikus képességei,
amikor is a család pénzén Heidelbergbe küldték tanulni. Kitűnően haladt
hermetikus tanulmányaival. Látod? Tehát mégiscsak mágus. – Zűrös nyelvet öltött
Karomra, aztán folytatta az olvasást. – Az iskolában Hennie belebonyolódott
néhány szélsőséges ügybe. Gondolom, ki akarta próbálni, mennyire erős apuci és
anyuci ketrece. Ekkor került kapcsolatba a Runenthinggel. A harmadik
évfolyamban tantárgyat váltott, és jelentkezett a „természeti mágiára”, akármi
legyen is az, bár ez a szak korántsem számított olyan elismertnek, mint a
hermetikus dolog.
– Az európaiak egy része a sámánizmust hívja természeti mágiának – magyarázta
Karom. – Ez az ősi pogány legendák és a modern sámáni technikák keveréke,
nyakon öntve egy jó adag „új boszorkánysággal”. Alapvetően ezzel foglalkozik a
Runenthing.
– Tehát olyanok, mint a salemi varázsló bagázs? – Zűrös a Boston melletti
boszorkányközösségre célzott.
– Valami hasonló. Hm, akkor ez azt jelenti, hogy a jó öreg Heinrich már,
számoljunk csak... tizenhat vagy tizenhét éve a Runenthing tagja? Ahogy felénk
mondanák, ez idő alatt jó magasra mászhatott a totemoszlopon.
– Haha – mosolygott Zűrös. – Mágushumor. De ami azt illeti, ez az igazság. A
jelek szerint Hennie a Runenthing egyik nagykutyája. Annál inkább meglepő, hogy
a Seader-Krupp szerint az Alt Welt tagja.
– Igen, egyebek közt ez aggaszt engem is. Az S-K nem szokott figyelmen kívül
hagyni ilyen alapvető információt.
– Arra gondolsz, hogy Brackhaus kavar valamit?
– Lehetséges. De addig nem tudhatjuk biztosan, amíg... hohó! – Karom felült, és
az asztalra helyezett monitorra nézett. – Itt az emberünk.
A robotra szerelt kamera az épületet mutatta. A bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn
lépkedő Zoller hosszú, fekete felöltőt viselt sötét, konzervatív szabású öltönye felett.
Ugyanolyan vörösesszőke haja és szakálla volt, mint a fényképen, dr. Goronaj
mellett.
– Val, fel tudnád... – kezdte Karom, de a rigó addigra már rá is zoomolt a
mágusra, akinek az alakja így az egész képernyőt kitöltötte.
– Meg tudsz valamit állapítani róla? – kérdezte Zűrös.
– Innen? Kizárt dolog, és a helyet valószínűleg erős mágikus korlátok védik az
asztrális felderítéstől. Egyelőre be kell érnünk a videoképpel.
Zoller belépett az épületbe, és Valkűr arra az ablakra irányította a kamerát,
amelyik mögött a célpont szobáját sejtették. A robot alacsony energiájú lézersugarat
lövellt az ablaktáblára, valamint a külső vas védőrácsra. A szobát azonnal
betöltötték a forgalom és a lakás környezetében keltett zajok tompa, elmosódott
hangjai. Val sorban kiszűrte a zajokat, míg végül csak egy halk, alig hallható
háttérsistergés maradt belőlük. A lézerek érzékelték az üveg és a fém rezgéseit, és
hanggá alakították a vibrációt, Val pedig blokkolta a külső zajokat, hogy csak a
lakás belsejéből érkező hangokat hallják.
Ajtó nyílt és csukódott – Zoller belépett. Ahogy az várható volt, egyenesen abba a
kis dolgozószobába ment, amelyet Val robotja már korábban felderített. A férfi
bekapcsolta a telekomot, és letelepedett egy párnázott székre, miközben valamit
kortyolgatott egy gőzölgő csészéből.
Zűrös felkelt az ágyról, és a kiberdekkjével együtt az egyik asztalhoz sétált. Leült
és becsatlakozott, hogy figyelemmel kövesse Zoller hívását. Már előzőleg
rákapcsolódott a helyi telekommunikációs hálózatra és a mágus vonalára.
– Heinrich – szólalt meg egy, a lézermikrofonok miatt enyhén eltorzított hang a
telekomból –, mindent sikerült elrendeznünk az átadáshoz. Hívjon fel a részletek
ügyében, és megköthetjük az üzletet. – Zoller megnyomott egy újabb gombot a
telekomon.
Val robotjának videoképe hirtelen eltűnt, a hangszórókból csak statikus recsegés
hallatszott. A rigó felnyögött, egy pillanatra megfeszült a gerince, majd oldalra dőlt
az ágyon, és öklendezni kezdett.
A francba! Karom felugrott az ágyról, és Valhoz rohant. Felemelte a nő fejét,
nehogy megfulladjon saját hányadékában, a másik kezével pedig megpróbálta
megragadni a neurális jackbe dugott kábelt. Olyan gyorsan húzta ki, amennyire
csak merte, megszüntetve ezzel a rigó kapcsolatát a dekkel és a robottól érkező
jelekkel. Val öklendezve köhögött, miközben Karom elfordította, és az ölébe
helyezte a fejét. Két tenyerét társa arcára szorította, és mormolni kezdte a gyógyító
varázslat szavait; érezte, ahogy az energia kényelmes, meleg hőként áramlik át az ő
aurájából a nőébe. A halk kántálásnak nemsokára meglett a hatása: Val reszketése és
köhögése észrevehetően csillapodott.
Karom félve pillantott Zűrösre, hátha két fronton is támadást indítottak ellenük,
de bármi is kapcsolta le Valt, a dekást minden jel szerint érintetlenül hagyta.
Továbbra is be volt csatlakozva a dekkjébe, feje előrehajtva, és kifordult szemmel,
üres tekintettel fókuszált a kibertér virtuális világára. Ujjai úgy táncoltak a
kiberdekk klaviatúráján, akár egy jól ismert dallamot játszó zenész keze a
hangszerén.
Val ismét köhögött, de ezúttal kinyitotta a szemét, és hosszúkat pislogott, hogy
hozzászokjon a szoba világításához. Karom helyet változtatott, hogy a rigónak ne
kelljen fejjel lefelé látnia őt.
– Mi történt? – kérdezte a mágus.
– Poloskavadász – krákogta a nő –, valamelyik háztetőn. Nem vettem észre, csak
az utolsó pillanatban, de akkor már késő volt.
Karom elfintorodott. A poloskavadászok olyan emberek voltak, akik paranoid
megszállottsággal figyelték a robotokat, mert azt hitték, hogy mindegyik utánuk
kémkedik. Úgy vélték, a kémrobotok a kormányzatnak, a társaságoknak, a Szíriusz
B-ről jött idegeneknek vagy valaki másnak dolgoznak – attól függően, milyen
összeesküvés-elmélet terjedt el éppen a szubkultúrában. Mindent megtettek érte,
hogy leszedjék az összes robotot, amelyikkel találkoznak. Egyik kedvenc fegyverük
a „csótányirtó” becenevű elektromos rakéta volt, amely elegendő feszültséget
bocsátott ki ahhoz, hogy megsüsse a robot fedélzeti áramköreit, és erős
visszacsatolásos jelet küldjön az azt üzemeltető rigónak. A csótányirtó impulzusa
rendszerint epilepsziás rohamot idézett elő, de egy igazán szerencsés találat akár
végzetes kimenetelű is lehetett. Karom örült, hogy még időben ki tudta
csatlakoztatni Valt.
– A robot? – kérdezte, de már tudta a választ.
– Hulladék. A telekomhívásból nincs meg semmi, és nem hiszem, hogy bármit is
helyre tudunk állítani a gép memóriájából.
– Amit a poloskavadászok nem semmisítettek meg, azt a városi fosztogatók
tüntetik el pillanatok alatt.
Valaki kopogtatott az ajtón, és Karom a hónaljtokjába dugott Slivergun után
nyúlt.
– Szobaszerviz! – Hallatszott Boom hangja odakintről, és Karom ellazult, amikor
az ajtónyílásban megjelent a troll hatalmas alakja. Mögötte Kalapács lépett be;
mindketten zsírfoltos papírzacskókat cipeltek.
– Hohó! – szimatolt Boom széles orrával. – Mi ez a szag? – Aztán megpillantotta a
sápadt Val fejét Karom ölében, a statikusan zúgó videoképernyőt, valamint a
háttérben a billentyűzetén kopogó Zűröst.
– Mi történt? – tudakolta Kalapács.
– Elveszítettük a felderítő robotunkat. – Karom felültette Valt. A rigó csak úgy
tudta megőrizni az egyensúlyát, hogy a mágus karjába kapaszkodott. – Váratlanul
felbukkant egy poloskavadász, pont miközben a célpontunk telekomhívását
figyeltük.
– Miről volt szó? – Boom becsukta az ajtót, és letette a zacskókat az asztalra.
– Remélem, hamarosan kiderül – bökött Karom az állával a dolgozó Zűrös felé.
– Minden rendben? – kérdezte Kalapács Valt.
A rigó nyelt egy nagyot, és bólintott.
– Igen, igen, semmi gond. A csótányirtótól szép kis adagot kaptam, és még
mindig van egy kis kilökődési sokkom, mert Karom kirántotta a csatlakozót. Mégis
jobb, mint a másik alternatíva... – Megborzongott az átéltek hatására.
– Rendben, szedd rendbe magad, és takarítsunk fel! – mondta Karom. – Ideje
ennünk, aztán Zűrös majd kitalálja, hogyan hasznosíthatnánk az információinkat.

Mint kiderült, Zűrös jóval többet tudott meg, mint amennyire Karom számított.
Amikor kicsatlakozott a Mátrixból, a többiek elmesélték neki, mi történt Vallal és a
felderítő robottal. Körbeülték az asztalt, és nekiláttak a félig kihűlt, borssal és
hagymával ízesített kolbásznak és a ropogós rozskenyérnek. Val arca enyhén
sápadt, amikor az ételre pillantott, és inkább úgy döntött, csak egy pohár vizet kér.
Evés közben Zűrös elmesélte, mire jutott a Mátrixban.
– Zoller egy Rashid Hasur nevű fickót hívott, egy feketepiaci üzletkötőt, aki
Európa és Észak-Afrika „ritka régiségeivel” foglalkozik. Hasur nyilvánvalóan
Németországban tartózkodik, hogy segítsen nyélbe ütni egy aukciót, melynek során
Zoller és a Runenthing jó áron megszabadulhat egy tárgytól. Ez a holmi egy szív
alakú rózsakvarc, melybe néhány rúnát véstek. Dr. Goronaj azt mondja, ez az a
műkincs, amit Oroszországban kiástak, és a Runenthing azt gondolja, mágikus
tulajdonságokkal bír.
– Tehát a Runenthinget csak azért érdekli a műkincs, hogy pénzt csináljon belőle?
– kérdezte Karom.
– Úgy tűnik – vonta meg a vállát a dekás. – Annak alapján, amit Hasur mondott
Zollernek, a szervezet nagy pénzt fog szakítani az üzlettel. Az aukció két nap múlva
lesz Essenben. Állítólag igen fontos emberek is ellátogatnak az árverésre, akiket
érdekelnek az ilyen régiségek.
– A francba, akkor Brackhausnak nem lenne más dolga, mint odamenni és
megvásárolni, ha már ennyire akarja – morogta Val, és letette a poharát az asztalra.
– Csakhogy ő ezért fizet minket – mutatott rá Karom. – Méghozzá minden
valószínűség szerint sokkal kevesebb pénzt, mint amennyitől meg kellene
szabadulnia az árverésen. És azt is érdemes figyelembe venni, hogy a Seader-Krupp
a sajátjának tekinti a csecsebecsét. Zoller és a haverjai nagyon merészek, ha azt
hiszik, megszervezhetnek egy ilyen árverést Lofwyr saját hátsó udvarában.
Zűrös elgondolkodott.
– Talán nem is tudják, honnan származik.
– Az nem is fontos. Csak az számít, hogy el tudunk-e jutni az aukcióra, ki tudjuk-
e hozni Goronajt és a kristályt, majd ki tudunk-e jutni gond nélkül?
– Úgy tűnik, árverésre megyünk – vigyorgott Boom.
– Eltaláltad, öregem. Zűrös, nézz utána a részleteknek! Meg kell terveznünk a
vadászatot.
 9

Speren Silverblade-nek nem okozott gondot beolvadni Európa leggazdagabb

emberei, illetve azok képviselői és meghatalmazottjai közé. Jaromar herceg
kapcsolatai rövid idő alatt hírt kaptak az aukcióról: a hercegről mindenki tudta,
hogy érdeklődik a tünde történelem és kultúra iránt, valamint gyűjti az értékes
műtárgyakat, ezért a meghívó szinte házhoz jött, Sperennek nyomoznia sem kellett.
Jaromar örömmel ragadta meg a lehetőséget, hogy segítsen Tir Tairngire
hercegeinek, és átruházta a meghívót Sperenre azzal a kéréssel, hogy az ő
megbízottjaként legyen jelen az árverésen.
Speren Pomoriából Essenbe, a Rajna-Ruhr megaplexumba utazott. El sem tudott
volna képzelni élesebb kontrasztot a két hely között. A megaplexum testesítette meg
a modern kultúra és társadalom összes negatív vonását a lovag számára. Zsúfolt
volt, szennyezett, bűzlött az ipari vegyszerektől és a benzingőztől, valamint az itt
élő embertömegek kipárolgásától. Az épületek csúf beton, üveg és acéltömbök
voltak, az utakat eltorlaszolta a forgalom, az utcákon nyüzsögtek az emberek, és az
árnyakat megtöltötték az emberi és egyéb fajtájú fosztogatók.
A Pomoria békés, nyugodt szigetén tett látogatás után Speren már alig várta,
hogy befejezze a munkáját, és maga mögött hagyja a nyüzsgő várost. Nehezen tudta
elhinni, hogy Lofwyr, a plexum hivatalosan meg nem választott vezetője hagyja,
hogy ilyen állapotok uralkodjanak. De ki tudná megérteni a sárkányok motivációit,
különösen ha egy olyan machiavellisztikus példányról van szó, mint a Seader-
Krupp vezérigazgatója?
Az aukciót szerencsére sokkal kulturáltabb és civilizáltabb környezetben
rendezték meg, mint amilyen a megaplexum nagy része volt. Helsingen Essen egyik
legelőkelőbb körzetének számított, és az árverés a nemrég elkészült Altstadt
Hotelben kapott helyet, amely megpróbálta megőrizni a régmúlt idők báját és
eleganciáját. A hotel a késő tizenkilencedik századi germán stílusban épült; a falakat
csigavonalas szalagdíszek és virágminták ékesítették, a padlót perzsaszőnyegek
fedték, és a vendégek kívánságait libériás szolgálók lesték. A kellemes
otthonosságot árasztó színfalak mögül azonban a szigorú biztonsági intézkedések
sem hiányozhattak. Speren kiszúrta az éber biztonsági őröket a hotel alkalmazottai
között, de nem kerülték el a figyelmét a gondosan álcázott felderítő és biztonsági
berendezések, valamint a mágikus védőkorlátok sem, melyek biztosították a
nyugodt, zavartalan beszélgetést, és óvták az épületet az ellenséges mágiától. Az
Altstadt vendégei bízhattak a titoktartásban és a diszkrécióban, ami tökéletesen
megfelelt a mostani összejövetelre.
Speren az alkalomhoz öltözött. Éjkék, csuklyával ellátott köpenye alá – melynek
ballisztikus szövete képes volt megállítani a kisebb kaliberű lövedékeket – hófehér,
a nyakánál és a csuklójánál csipkével díszített inget vett fel. Kék, arany levélmintás
mellénye harmonizált köpenye színével, az öltözéket pedig fekete nadrág és szintén
fekete bőrcipő tette teljessé. Speren a kardját is felkötötte, és ezzel sikerült is magára
vonnia a hotel biztonsági embereinek nyugtalan pillantásait. Azonban egy ilyen
társaságban az effajta színjáték és cikornya nem számított ritkaságnak, és a lovag
nem szándékozott otthon hagyni a fegyverét, amikor ilyen fontos ügyben jár.
Bemutatta a meghívóját az ajtóban álló alkalmazottnak, és belépett a bálterembe,
ahol majd az aukciót fogják tartani. A legtöbb meghívott vendég már megérkezett,
kisebb csoportokba verődve társalogtak, vagy türelmesen ültek a helyükön és
várták az árverés kezdetét. Voltak köztük céges fejesek is, például néhány japán
férfi, akik külön csoportot alkottak, és halk hangon beszélgettek. Speren látott egy-
két francia arisztokratát is idegenül ható, buggyos bársonyzekében, testhez tapadó,
harisnyaszerű nadrágban és madártollakkal díszített kalapban. És természetesen
jelen voltak az ősi európai családok ünnepi ruhába öltözött sarjai és képviselői is. A
levegő szinte szikrázott a feszültségtől, ahogy a vendégek a teremben sétálva
köszöntötték egymást, váltottak néhány formális szót, és várták az esemény
kezdetét. Az árverés illegális volta csak tovább fokozta az izgalmakat, sőt, néhányan
tulajdonképpen csak ezért voltak jelen.
Speren a maga részéről nem szándékozott licitálni a tárgyért. Bár az úrnője gond
nélkül ki tudta volna fizetni érte a kívánt árat, az utasításai egyértelműek voltak.
Speren feladata nem csak a műkincs visszaszerzése volt, de azt is ki kellett derítenie,
mi történt dr. Goronajjal, akit sehol sem látott a teremben. Úgy döntött, nem
avatkozik bele az árverésbe, csak ha feltétlenül szükséges.
Leült az egyik székre mindenkitől távol, tenyerét a térdére helyezte, és elmélyült
meditációba kezdett. Összpontosította gondolatait és érezte, ahogy az anyagi világ
egyre távolabbra kerül. Szelleme kiszabadult fizikai testéből, és átsiklott az asztrális
síkra.
Ahogy számított is rá, a bálteremben csak úgy kavarogtak az érzelmek –
elsősorban várakozás és mohóság. A legtöbb vendég durva, sötét aurája éles
ellentétben állt a kifinomultság és nemesség légkörével, melyet a külvilág felé
árasztottak magukból. Speren saját teste fölött lebegett, amely továbbra is
mozdulatlanul, mély transzban ült a széken, és azon elmélkedett, mennyire könnyű
felismerni az igazi nemességet, ha valaki rendelkezik a képességgel, és bele tud
nézni mások szívébe. Gyorsan körbenézett a helyiségben, de semmi nem keltette fel
az érdeklődését. A vendégek némelyike apróbb mágikus tárgyakat tartott magánál,
de valószínűleg semmi olyasmit, ami miatt aggódnia kellene.
Speren asztrális alakja láthatatlan szellemként lebegett végig a termen, majd úgy
hatolt át a falakon, mintha azok csak füstből lennének. Érezte, hogy közel jár a
zsákmányához. A vadászat a végéhez közeledett. Megtorpant a hotel külső
védőkorlátjánál, amelyik az épület falait védte az asztrális behatolásoktól. Ami őt
érdekelte, az odabent volt.
A bálterem mögötti kis konferenciateremben Speren felfedezett két beszélgető
férfit. Az egyik egy sötét bőrű arab volt, rövidre vágott fekete hajjal, apró
kecskeszakállal és sötét szemmel, melyből izzó kapzsiság sugárzott. Krémszínű
öltönyt viselt vörös díszzsebkendővel – olyan volt, mint egy vérfolt a havon. Speren
egy cseppnyi ideges feszültséget olvasott ki az aurájából, melyet csaknem teljesen
háttérbe szorított a mindent legyűrő mohóság. Olyan ember volt, akinek a profiton
és a profit hajhászásán kívül semmi sem számít – az árnyékvilág feketepiacának
igazi nagypályása. Ám Silverblade-et nem nagyon érdekelte.
 Beszélgetőtársa azonban rögtön felkeltette az érdeklődését. Magas férfi volt északi
vonásokkal, sötétszőke hajjal és dús szakállal. Sűrű szemöldöke és vékony, horgas
orra leginkább egy ragadozó madárra hasonlított, amelyik folytonosan prédája után
kutat, és bármikor készen áll a lecsapásra. Aurája a nyugalom és az érdektelenség
üres maszkja volt, de amikor Speren alaposabban is megvizsgálta, észrevette a
mélyén lappangó tüzet. Ez az ember jóval több volt, mint aminek látszott. Erős
mágus lehetett, talán még Sperennél is erősebb. A jobb kezében lazán tartott bot
komoly mágiát rejtett, valószínűleg gazdája akaratának fókuszaként szolgált. A
lovag tudta, hogy ezzel az emberrel vigyáznia kell.
Szerencsére a mágus most nem használta saját képességét az asztrális sík
szemmel tartására, így Speren mindkettejük számára láthatatlan maradt.
– Szép teljesítmény ilyen rövid idő alatt – mondta a varázsló elismerően. –
Nagyon jó munkát végzett, Rashid. Elismerésem.
Az arab apró biccentéssel vette tudomásul a dicséretet, és az aurája elégedetten
felvillant egy pillanatra.
– Köszönöm, Herr Zoller. Ám természetesen nemcsak a halat kifogó horgász
képzettsége számít, hanem a csali is. Az áru, amit eladásra kínál, számottevő
figyelmet vont magára.
– Igen – felelte Zoller megfontoltan, és botja markolatával megütögette nyitott bal
tenyerét. – De remélem, nem túl nagy figyelmet.
– Nem, dehogy – nyugtatta meg Rashid. – A kollégáim és ügyfeleik
diszkréciójában teljes mértékben megbízhat. Biztosíthatom róla, hogy az üzletünk
híre nem került ki saját köreinkből. Nem lesz semmi probléma.
Zoller aurája olyan keménnyé vált, akár a tekintete.
– Ajánlom is, Rashid. Jobban jár, ha nem lesz. – Néhány hosszú másodpercig
fogva tartotta az alacsonyabb férfi tekintetét, aztán elfordult, és tovább játszadozott
a botjával. – Mikor kezdünk?
Rashid a bal csuklóján lévő aranyórára pillantott.
– Már csak néhány perc. Mindjárt készen állunk.
– Kitűnő – bólintott Zoller. – Hozom a tárgyat.
Ragyogó, gondolta Speren, amikor Zoller elindult az ajtó felé.
– És mi van a professzorral, aki megtalálta? – kérdezte Rashid, amikor a varázsló
már nyúlt az ajtógomb felé. Zoller megállt és visszafordult.
– Hozom őt is. Hitelesítheti a műtárgyat, és ezzel még feljebb srófolhatja az árat.
– És azután?
Zoller aurája ismét elsötétedett.
– Az nem az ön problémája – mondta ridegen. – Csak foglalkozzon a saját
dolgával!
– Ahogy kívánja, Herr Zoller – hajolt meg nyájasan az arab. Zoller sarkon fordult,
és elhagyta a szobát, Speren asztrális alakja pedig követte. Egy kis szerencsével
Zoller egyenesen elvezeti őt a műtárgyhoz és dr. Goronajhoz. Azután amikor
elindulnak a bálterem felé, Speren visszatér a testébe, és megteszi a megfelelő
lépéseket, hogy mindkettőt biztonságba helyezze a hercege számára.
Zoller végigment a folyosón, és kijutott a hotel előterébe, ahol több lift is
sorakozott egymás mellett. A padló fehérrel erezett fekete márványból készült, a
falat sötétzöld tapéta fedte, amely tökéletesen kiegészítette a felvonók szalagdíszes
mintával ellátott ajtaját keretező sárgaréz léceket. A varázsló türelmetlenül kopogott
a botjával, miközben arra várt, hogy a fülke megérkezzen. Speren is hasonlóképpen
érzett. Legszívesebben azonnal akcióba lépett volna, de meg kellett várnia, amíg
megtudja, hová tart Zoller.
Amikor a liftajtó végre kinyílt, Zoller elindult előre, aztán különös arckifejezéssel
megtorpant. Speren egy rövid villanást érzékelt a férfi aurájában, ahogy a férfi egy
pillanatig habozva meredt maga elé, majd sarkon fordult és visszalépett; a liftajtó
becsukódott. Gondterheltnek tűnt, amikor benyúlt a felöltője zsebébe, és elővett egy
apró mobiltelefont. Kinyitotta a készüléket, megnyomott rajta egy gombot, és a
füléhez tartotta. Sperennek egészen közel kellett húzódnia, hogy hallja az
elsuttogott német szavakat.
– Valaki áthatolt a szobámat védő korláton. Nézzetek utána! Én is úton vagyok. –
Összecsukta a telefont, visszatette a zsebébe, és hosszú léptekkel elindult a lépcső
felé. Amikor odaért, egy pillanatra megállt, becsukta a szemét, és néhány német szót
mormolt. Aurája fényesebbé és jobban kivehetővé vált, ahogy kiterjesztette jelenlétét
az asztrális síkra is. Speren közel maradt a bejárathoz, pontosan Zoller háta mögött,
ahol reményei szerint a varázsló nem láthatta meg.
Hirtelen kivilágosodott az asztrális tér, és egy szellemszerű, tizenkilencedik
századi német ruhába öltözött harcos jelent meg Zoller mellett sisakban,
mellvértben, az oldalán mívesen megmunkált vívótőrrel. A varázsló kiadta az
utasításokat a halványan izzó szemmel figyelő szellemnek.
– Menj a lakosztályomba, kutasd fel és semmisítsd meg a behatolókat, de a
kristályra vigyázz! Indulj!
A szellem meghajolt.
– Ahogy óhajtod – mondta németül, és ügyet sem vetve Speren asztrális alakjára,
felsuhant a lépcsőn. A lovag most örült neki, hogy a szellemek ennyire lineáris
gondolkodású lények. A Zoller által megidézett otthonszellem biztosan észrevette a
közelben lebegő asztrális testet, de mivel a mestere nem írta elő számára, hogy a
lakosztályán kívüli behatolókat is támadja meg, egyszerűen figyelmen kívül hagyta
Sperent.
Silverblade azonban nem akart veszni hagyni egy ilyen lehetőséget, ezért a
szellem nyomába eredt. A megidézett lény el fogja vezetni a céljához. Egy pillanatig
gondolkodott rajta, hogy talán Zollerrel kellene maradnia, de az ösztönei azt súgták,
hogy a varázsló úgyis utánuk fog jönni hamarosan. Speren sosem jutott volna el
eddig, ha nem tudja, mikor érdemes kockázatot vállalnia.
A két asztrális jelenlét pillanatok alatt átsuhant az emeleteken a mágus
lakosztályáig. Ahogy Zoller mondta is, a szobát erős mágikus védőburok óvta az
asztrális behatolásoktól; nem kétséges, maga Zoller állította fel a védelmet. Mivel
gazdája engedélyével és utasítására cselekedett, az otthonszellem olyan könnyedén
hatolhatott át rajta, mint egy teljesen közönséges falon, Sperent azonban
megállította a csillogó korlát. Tudta, hogy egy korlát elleni támadással azonnal
riadóztatja Zollert, de nem volt vesztegetni való ideje. A lovag előhúzta mágikus
kardja, ezüst asztrális mását, és minden akaraterejét összegyűjtve lecsapott az
energiafalra.
 Bár Zoller nagy szakértelemmel állította fel a védelmet, nem kelhetett versenyre
Speren mágikus pengéjével, amely úgy hatolt át a korláton, mintha az csak papírból
lenne. A következő pillanatban a lovag már az akadály túloldalán, a lakosztályban
volt, a falon hasított rés pedig elkezdett összezáródni, akár egy gyorsan gyógyuló
seb.
A lakosztály nappalijában négy behatoló tartózkodott: három fizikai lény – egy
humán, egy ork és egy troll –, valamint egy aranyszárnyú sólyom formát öltött
szellem. A humán éppen egy rózsaszín, szív alakúra csiszolt kristályt süllyesztett
bele egy fekete táskába. Silverblade-et majdnem megvakította a kő aurájának
asztrális ragyogása, mielőtt eltűnt volna a táska belsejében. Biztosan tudta, ez az a
tárgy, amit keres. A troll vállán átvetve egy eszméletlen, gyűrött ruhát viselő, ősz
hajú és szakállú férfi lógott. Dr. Goronaj.
Árnyvadászok, gondolta Speren. A cél előtt hiúsították meg a tervét. Miközben a
szóba jöhető lehetőségeket vette sorra, Zoller otthonszelleme fizikai formát öltött, és
a szobában megjelent a páncélba öltözött, borotvaéles kardot lóbáló germán harcos.
– Állj, betolakodók! – kiáltotta. – Adjátok meg magatokat, különben végetek!
 10

Pedig eddig minden olyan simán ment, gondolta Karom, amikor a hívatlan szellem
materializálódott a hotelszobában. De a legtöbb árnyvadászat hasonlóképpen
szokott alakulni. A kristályt védő burok megtörése bekalkulált kockázat volt, és
most meg kell fizetniük az árat.
Kalapács és a szellem egyaránt emberfeletti sebességgel lendült mozgásba – a
szellem mágikus természetének, a szamuráj pedig felturbózott idegrendszerének és
a gerincagyi alprocesszoroknak köszönhetően. Ebben az esetben úgy tűnt, a
technika győzedelmeskedik a mágia felett; az ork felemelte kurta csövű Ingram
Smartgunját, és egy hármas sorozatot eresztett a támadó szellembe.
Ha húsból és vérből lett volna, a kilenc milliméteres golyók komolyan
megsebesítik, vagy akár meg is ölik a célpontot, de a legrosszabb esetben is
megtorpanásra késztetik. A szellem azonban nem halandó lény volt, hanem az
asztrális sík szülötte. Teste ugyan szilárdnak tűnt, még meg is lehetett volna
tapintani, de nem olyan volt, mint az evilági élőlényeké. Kalapács sorozata
ugyanannyi hatással volt rá, mint a kő, a víz vagy a szél.
A szellem fénylő kardja előrevillant. Kalapács elejtette az Ingramet, és az alkarján
lévő mély vágást markolászva, káromkodva zuhant a hátára.
Boom nem is fárasztotta magát azzal, hogy tűz alá vegye a szellemet. Elég hosszú
ideje dolgozott már Karommal ahhoz, hogy tudja, nem éri meg a fáradságot.
Ehelyett előrehajtotta ökölbe szorított kezét, és az alkarjába ültetett rejtett tokból
előugrott egy borotvaéles, hajlított penge – csaknem olyan hosszú, mint a szellem
kardja. Boom előrelépett és megtámadta a katonaszellemet, amelyik éppen hátat
fordított Kalapácsnak. Próbálkozásának jutalma egy hosszú vágás volt a válla
mentén. Ha a szellem közönséges halandó lett volna, Boom nyers ereje és hosszabb
karja a troll javára dönti el a párbajt. Ám a szellemekkel vívott harc sokkal inkább
függött az akaraterőtől, mint a puszta izomzattól, és bár Boom akaratereje egy
átlagos trolléhoz képest meglepően nagy volt, egy ilyen erős szellemmel még így
sem vehette fel a harcot.
Mágia ellen a legésszerűbb mágiával harcolni, gondolta Karom. Elhatározta, hogy
megpróbálja saját mágiájával visszaűzni a szellemet oda, ahonnan érkezett.
– Főnök! – figyelmeztette Aracos gondolatban. – Egy másik szellem is van a
szobában, egy projektáló varázsló.
– Zoller?
– Nem. Egy tünde, és fegyver is van nála.
Egy tünde? Karomnak fogalma sem volt róla, ki lehet az. Biztosan nem Zoller
embere, hiszen ők egytől egyig humánok. Ez tovább bonyolította a dolgokat. Ha egy
másik varázsló is jelen volt, akkor Karomnak nagyon óvatosnak kellett lennie a
mágiahasználattal. Az idegen az asztrális síkról nem sok mindent tudott tenni, hogy
megakadályozza vagy megzavarja Karom fizikai cselekedeteit, de azonnal
támadásba lendülhet, amint az árnyvadász alkalmazni próbálja asztrális
képességeit. Ráadásul ha Karom minden figyelmével a szellem elűzésére
koncentrál, azzal védtelenné válik minden más támadással szemben, és az asztrális
varázslónak lehetnek szövetségesei is a közelben. Túl nagy volt a kockázat.
– Tiéd a varázsló – mondta Aracosnak. – Én elintézem a szellemet.
– Vettem.
Karom a szoba túlsó felében álló szellemre mutatott, és gyűjteni kezdte maga köré
az energiát, amely forrongó managömbként lüktetett a keze körül; kizárólag az
asztrális síkról lehetett észlelni, az evilági szem talán csak enyhe csillogást, apró
levegőrezdülést érzékelt belőle. Karom egy szóval aktivizálta a varázslatot, és a
mágikus energia villámként szelte át a levegőt.
A szellem összerándult és megremegett, amikor a manalövedék célba ért,
beletépett asztrális anyagába, és ott csapott le rá, ahol a legsebezhetőbb volt: a
spirituális szinten. Azonban a megidézett lény nagyon erős volt, és a varázslat nem
végzett vele. Megsérült ugyan, de Karom tartott tőle, hogy ettől csak még dühösebb
lesz.
Kalapács vad mordulással rohamra indult, és megragadta ellenfele karját. Az
ezüstös penge kicsúszott a szellem szorításából, és azonnal füstté vált, elenyészett.
Boom rögtön előreugrott, hogy segítsen társának, és Karom is előkészítette a
következő varázslatot.
– Főnök! Problémába ütköztem! – hallotta Aracos riadt kiáltását. – Máguspengéje van!
A fenébe! Az asztrális varázsló kezdett sokkal súlyosabb problémát jelenteni, mint
azt Karom először gondolta. Ha elég erős a fegyvere, darabokra szabdalhatja
Aracost. Karom saját asztrális képességeivel szövetséges szelleme segítségére
siethetett volna, de akkor Boomra és Kalapácsra maradt volna a szellem, és már az
előbb is látta, mennyire nem bírnak vele. Ráadásul akkor ő is egyformán
sebezhetővé válna mindkét síkon, és kételkedett benne, hogy képes lenne egyszerre
harcolni a varázslóval és a szellemmel.
– Rendben – üzente Aracosnak –, akkor menj innen, hátha magad után tudod csalni. –
Erezte Aracos beleegyezését, és visszafordult a szellem felé, melyet társai
elkeseredetten igyekeztek feltartani. Bár kisebb volt, mint a vele harcoló
metahumánok, a szellemet ez semmiben sem korlátozta. Karjának egy erős
csapásával lesodorta magáról az orkot és a trollt, és miközben felegyenesedett, ismét
megjelent a kezében a kard.
Karom nem akart neki újabb lehetőséget adni a támadásra. Ismét összegyűjtötte
az energiát maga körül, és minden erejét beleadta az újabb támadásba. A szellem
fájdalmas üvöltést hallatott – ez volt az első hang tőle, mióta felszólította őket a
megadásra. A katona fizikai alakja megremegett, és hullámozni kezdett, akár egy
rossz minőségű trideokép. Karom varázslata megfosztotta őt az életerejétől,
létezésének magjától. A fizikai manifesztáció darabokra hullott, ködként szívódott
fel, és a szellem sikolya halkan visszhangzott a levegőben.
– Karom, van egy kis problémánk. – Zűrös hangját hallotta a feji rádiójából. – A
hotel biztonsági kamerái szerint Zoller és még három ember tart felfelé a lépcsőn,
másik három pedig liften közeledik az emelethez.
– Át tudod venni a lift feletti irányítást? – kérdezte Karom.
– Megpróbálom, de a hotel rendszere riadóállapotban van, és jelenleg is egy jéggel
bújócskázom. Ha sikerül is, valószínűleg le kell kapcsolnom az egész rendszert.
Jobb, ha villámgyorsan eltűntök onnan.
– Vettem. Boom és Kalapács megsérültek, viszont megszereztük a céltárgyat.
Máris indulunk, de szükségünk lesz némi fedezetre.
– Semmi gond. Amíg tudom, feltartom őket.
Karom egy mentális paranccsal rádiókapcsolatba lépett Vallal.
– Val, hallottál mindent?
– Aha. – A rigó hangját eltompították a háttérben surrogó rotorlapátok.
– Indulunk a tetőre. Állj készen a felszedésünkre!
– Rendben, kilép.
Karom a társaihoz fordult, akik időközben talpra álltak.
– Jól vagytok?
Mindketten bólintottak.
– Semmi komoly – mondta Boom. – Annyi rúgást kaptam, hogy eltévesztettem a
számolást, de a büszkeségemen kívül semmim nem sérült meg komolyabban. –
Kalapács csak az Ingramjével jelezte, hogy minden rendben.
– Oké, akkor húzzunk innen!
Kalapáccsal az élen elindultak az ajtó felé; mögötte ment Karom, és az altatás
varázslattól még mindig eszméletlen dr. Goronajt cipelő Boom zárta a sort.
Mindannyian készenlétben tartották a fegyverüket, minden érzékükkel a veszély
jeleit kutatták.
Karom tudatával kinyúlt a szövetséges szelleme után.
– Aracos!
– Vagyok – felelte azonnal a szellem. – Kijöttem a hotelből. Eltávolodtam, de az
asztrális tünde nem próbált követni. Valószínűleg még mindig ott van a szobában
veletek. Megpróbáljam lekapcsolni?
– Nem, maradj kint. A tetőre megyünk, ott találkozunk.
– Rendben. Légy óvatos, főnök. – Karom valódi aggodalmat érzékelt, mielőtt
megszakította a gondolatkapcsolatot.
Basszameg, gondolta, amikor óvatosan kiléptek a folyosóra. Duplán basszameg. A
hotel többi vendége – ha hallottak egyáltalán valamit a Zoller szobájában
történtekből – elég okos volt ahhoz, hogy a szobájában maradjon és telefonon hívja a
biztonságiakat ahelyett, hogy a folyosón nézelődjön, és esetleg megsérüljön. Hála
istennek az apró szívességekért.
Azonban a nyakukban lihegő asztrális mágus jelenléte komplikáltabbá tette a
dolgokat. Karom és Aracos együtt nagy valószínűséggel el tudtak volna bánni vele,
de éppen távozóban voltak, és Karom nem óhajtotta védtelenül hagyni fizikai testét,
miközben asztrális alakban egy másik varázslóval küzd. Ha viszont úgy száll
szembe vele, hogy csak az asztrális érzékelését használja, ellenfele mozgékonyság
tekintetében behozhatatlan előnybe kerül vele szemben. Még át sem pillanthatott az
asztrálba anélkül, hogy ki ne tette volna magát egy gyors támadásnak. Mindössze
annyit tehetett, hogy várakozik, és közben reménykedik benne, hogy a varázsló nem
okoz nekik ennél több bonyodalmat.
A lépcső felé indultak. A legutolsó dolog, amire vágytak, hogy egy felvonóban
szorítsák sarokba őket. Az élen haladó Kalapács Ingramjét készenlétben tartva
kinyitotta a lépcsőház ajtaját. Kidugta a fejét, aztán félreállt, és intett a többieknek,
hogy siessenek.
– Csak utánad – fordult Karom Boomhoz. Az eszméletlen dr. Goronajt cipelő troll
elvigyorodott, és átlépett az ajtónyíláson.
– Lekötelez, uram – köszönte meg udvariasan.
Karom szorosan követte barátját. Félúton jártak a következő emelet felé, amikor
meghallották maguk alatt a sietős lépteket, és három megtermett, a hotel biztonsági
őrségének egyenruháját viselő humán bukkant elő a lépcsőfordulóból, mögöttük
pedig Heinrich Zoller.
– Állj! – kiáltotta az egyik őr németül.
– Tovább! – vakkantotta Kalapács. Megpördült, és Ingramjéből megszórta az
őröket. A golyók szikrázva pattogtak a lépcsőn és a korláton, a biztonságiak pedig
fedezéket keresve lapultak a falhoz. Az árnyvadászok felértek a lépcsőn, kikerültek
üldözőik tűzvonalából. Kalapács egy újabb sorozat után követte őket. Mögöttük
nehéz pisztolyok lövedékei ütötték át a gipszkarton falat.
Karom intett Kalapácsnak, hogy kerüljön elé.
– Menjetek tovább! – Megállt, és felemelt kézzel koncentrálta akaraterejét.
Miközben maga köré gyűjtötte a manát, és elsuttogta a hatalom szavait, hallotta,
hogy Zoller és az őrök egyre közelebb érnek.
Hangos suhogás hallatszott, és egy sercegő, mágikus energiából teremtett fal
jelent meg előtte a lépcsőn. Az akadály faltól falig ért, és lilás, átlátszó energiával
zárta el a lépcsőfordulót. Karom egy pillanatra kénytelen volt nekidőlni a falnak,
mert kimerítette a korlát létrehozása. Folyamatos koncentrációval fenntartotta a
falat; az őrök már felbukkantak a lépcsőn, és kis híján belerohantak az akadályba.
Miután meggyőződött róla, hogy a varázslat működik, Karom megfordult, és
amilyen gyorsan csak tudott, a többiek után eredt. Ha jól becsülte fel a másik
varázsló erejét, Zollernek nem fog sokáig tartani lerombolni a korlátot, de addigra
talán ők is elérik a tetőt. Karom reménykedett benne, hogy Zoller eléggé kifárasztja
magát, és utána már nem jelent akkora fenyegetést rájuk nézve.
– Jó kis trükk – szólt hátra Kalapács a válla felett, amikor Karom utolérte őket.
– Kösz – lihegte a mágus. – Remélem, működni is fog.
Zoller lakosztályától a tetőig nyolc emeletet kellett megtenniük, de Karom
ötvennek érezte. Mire elérték a tetőre vezető ajtót, hangosan zihált. Boom aggódva
nézett vissza rá.
– Minden oké?
Karom levegő után kapkodva bólintott.
– Igen, rendben vagyok. Az utolsó varázslat túl sokat vett ki belőlem, de... – A
mágus tekintete merevvé vált, mintha valami olyan dolgot nézne, amit rajta kívül
senki más nem láthat.
– Mi az?
– Áttörtek. Zoller lerombolta a korlátomat. Kifelé innen!
A tetőn egy helikopterleszálló is volt a hotel befolyásosabb vendégei számára,
ahonnan szükség esetén egyenesen a repülőtérre vagy valamelyik társasági
enklávéba vitethették magukat. Most azonban csak egyetlen jármű várakozott a
betonon, egy Hughes Stallion helikopter; Herr Brackhaus nagylelkűen, kérdés
nélkül Karomék rendelkezésére bocsátotta a gépet. Val az irányítópulthoz
csatlakozva ült a pilótaülésben, és járatta a rotorokat; készen állt a felszállásra.
Boom olyan óvatosan tette be a kopterbe dr. Goronajt, mint egy anya a
gyermekét, aztán maga is felszállt. Felemelt hüvelykujjával intett Karomnak, és a
mágus is elégedetten süppedt bele az ülésébe. Kalapács a fülkébe ugrott be, és a
hangorkánon keresztül beleüvöltött a rádióba:
– Indulás!
A rotorok felüvöltöttek, ahogy lapátok egyre gyorsabban hasították a levegőt,
kisebb szélvihart kavarva a hotel tetején. A Stallion puhán, de olyan sebességgel
emelkedett fel, hogy Karom úgy érezte, mintha odalent maradt volna a gyomra.
Alig kezdtek távolodni a helikopter-leszállótól, amikor kivágódott a tetőre vezető
ajtó, és Zoller lépett ki rajta az őrök kíséretében. A varázsló felöltője sötét szárnyként
csapkodott a szélben; a férfi dühösen a kopterre mutatott, és az őrök tüzet nyitottak.
Kalapács gyorsan behúzta az ajtót, mert a gép oldalán már kopogtak is a lövedékek.
Zoller mindkét karját előrenyújtotta, és valamit kiáltott, de a fegyverropogástól és a
rotorok dübörgésétől nem lehetett hallani.
– Karom... – szólalt meg Boom.
– Látom – szakította félbe a mágus. Koncentrált, és kiterjesztette mágikus pajzsait
a helikopterre és utasaira. Egy pillanattal később már érezte is, hogy Zoller
varázslata nekifeszül a védelmének. Szabad szemmel alig érzékelhető mágikus
energiák szikráztak fel egy pillanatra a helikopter körül, ahogy a varázslat
megpróbált áthatolni Karom védelmén, de a pajzsok kitartottak, és a Stallion egyre
magasabbra emelkedve távoldott a hoteltől.
– Szép munka volt – vigyorgott Boom.
– Kösz, de még nem értünk a végére. – Karom a szövetséges szellemét hívta. –
Aracos, mi történik az asztrálban? A tünde varázsló még mindig velünk van?
– Úgy tűnik, főnök – felelte a szellem. – És ez még nem minden. Zoller is
szellemidézéssel próbálkozik.
A francba, ez sosem fárad el? – gondolta Karom. Nyilvánvalóan alábecsülte Zoller
erejét. A másik varázslónak már rég ki kellett volna merülnie az otthonszellem
megidézésétől, a korlát leküzdésétől és a helikopter elleni támadó varázslattól,
ehelyett viszont még csak most kezdett belelendülni.
– Mit csinál a tünde? – kérdezte Aracost.
– Jelenleg semmit. Ahogy látom, csak figyel. A jelek szerint nem akar
beavatkozni.
– Megsérültél?
– Semmi komoly, csak egy karcolás. De nem szeretnék harcolni a fickóval, amíg
nála van az a kard.
– Reméljük, erre nem kerül sor. Viszont el kellene intézned Zoller szellemét. Ha
átmegyek az asztrálba, a kopter védelem nélkül marad egy újabb támadó varázslat
előtt.
– Még mindig tudok materializálódni.
– Tessék?
– Mondom, tudok materializálódni. Aztán harcba szállok a szellemmel és
megvédem a helikoptert a külső mágiával szemben. Így te tudsz az asztrálból
segíteni.
 – A francba! – morogta Karom hangosan. Nyilvánvaló. Neki is eszébe juthatott
volna. – Tudtam, hogy jó okom van magam körül tartani téged, omae.
– Nos, legalább kiderült, ki az ész a csapatban – felelte gunyorosan a szellem.
– Ezt inkább nem hallottam. Rendben, kezdjük!
– Karom! – kiáltott hátra Val a pilótakabinból. – Zoller valamilyen viharszellemet
idézett... gyorsan közelít!
– Rajta vagyok. – Karom belesüppedt az ülésbe, és szinte automatikusan mély
transzba esett. Szabadjára eresztette asztrális alakját, kisuhant fizikai testéből és a
helikopterből, ahol azonnal megpillantotta a Stallion felé száguldó nagy, fekete
felhőt. Az alaktalan tömeg közepében humanoid alakot vélt felfedezni, egy
égővörös hajú, izmos skandináv harcost. Teste körül villámok cikáztak, és egy
furcsa kocsin állt, melyet két kecske húzott; az állatok patája alól szikrák csaptak fel,
ahogy az égen célpontjuk felé vágtattak.
Aztán meglátta az aranyszárnyú sólyom alakját felöltő Aracost. A szellem,
amelyik így egyszerre létezett a fizikai és az asztrális síkon, azonnal kiterjesztette
védelmét a helikopter köré arra az esetre, ha Zoller újabb varázslattal próbálkozna.
Aztán éles rikoltással széttárta a szárnyát, és lecsapott a viharszellemre.
Karom a támadó szellem mögött és alatt észrevett egy másik asztrális alakot is,
amelyik érdeklődve figyelte a kibontakozó csatát. Ahogy Aracos is állította, valóban
tünde volt, fényből szőtt ruhában, amelyik mintha egy fantasy eposzból származott
volna, és az egyik kezében egy karcsú pengéjű kardot tartott. Úgy tűnt,
pillanatnyilag csak tájékozódik, figyel, és nem akar beavatkozni egyik oldalon sem.
Karomnak azonban nem maradt ideje kitalálni, hogy ki lehet, és mit akar. Az
oldalán lógó tokból előhúzta Acélkarom asztrális mását, és belevetette magát a
küzdelembe.
Aracos csőrével és karmaival marcangolta ellenfelét. A viharszellem a kezében
tartott, fényesen izzó kalapáccsal támadott vissza, és egy pillanatra sikerült is
meghátrálásra késztetnie Aracost. Ekkor érkezett meg Karom. Az asztrális tőr
belemélyedt a szellem oldalába; a sebből kékesfehér energiasugár villant elő, és a
lény felordított dühében és fájdalmában. Aztán pokoli fénnyel izzó szemmel a
mágus felé fordult. Lesújtott a kalapáccsal, de Karom a tőrével blokkolta a támadást.
Fizikai harcban erre sosem lett volna képes, de az asztrális síkon a valódi erő és a
megjelenés között nem állt fenn szoros összefüggés, márpedig Acélkarom nagyon
erős fegyver volt.
A szellem egy pillanatra hátrébb húzódott, és ezt a pillanatot választotta Aracos
arra, hogy újból támadjon. Karmái hosszú vágásokat hagytak a viharszellem arcán,
melyekből vér helyett elektromos szikrák pattogtak. A szellem megpróbálta
figyelmen kívül hagyni Aracos heves támadását, és csak Karomra koncentrálni, de
Aracos nem adta fel, ott marcangolta ellenfelét, ahol csak bírta, miközben Karom
egymás után hárította a támadásokat, és minden ütésre saját máguspengéjének
szúrásával válaszolt.
A viharszellem pillanatokon belül dühöngő, tomboló, számtalan apró sebéből
kékesfehér szikrákat szóró lénnyé vált, aki kalapácsával vadul csapkodva
megpróbált lesújtani kínzóira, akik a gondolat sebességével tértek ki előle, vagy
blokkolták támadásait sokkal erősebb fegyverükkel. Aracos karmai végigszántottak
a szellem mellén, és amikor az visszahúzódott, hogy felkészüljön az újabb
támadásra, Karom előreszökkent, és a védelem pillanatnyi megingását kihasználva
egyenesen a szívébe döfte Acélkarmot. Mennydörgés hallatszott, melyet éles fényű
villám kísért, és a viharszellem eltűnt. A manifesztációt kísérő sötét felhők máris
oszlani kezdtek. Karom a város széle felé tartó Stallionra nézett. A helikopter már
majdnem kiért a hotel látótávolságából, és Zoller nem tehetett mást, mint hogy
magában dühöng, és esetleg az őrökön tölti ki csalódottságát. Karom kételkedett
benne, hogy a szellem gyors pusztulása után Zoller megpróbál asztrális alakban
utánuk eredni.
A közelben lebegő asztrális varázslóra nézett, aki mozdulatlanul lebegve nézte
végig a küzdelmet. A tünde visszanézett rá, elismerően biccentett, aztán
villámgyorsan mozgásba lendült, és egy másodperc múlva már nyomát sem lehetett
látni. Karom kíváncsi lett volna rá, mi köze lehet a tündének az ügyhöz, de nem
most óhajtotta kideríteni a választ.
– Maradj az asztrálban, hátha Zoller megpróbál utánunk küldeni még egy
természeti vagy figyelő szellemet – üzente Aracosnak.
– Enyém a helikopter.
– Rendben – felelte a szövetséges szellem.
Karom könnyedén utolérte a Stalliont, és visszaröppent fizikai testébe. Amikor
kinyitotta a szemét, Boom megveregette a vállát.
– Szép munka volt a viharszellemmel.
– Kösz. Azt hiszem, Zoller részéről egyelőre nem kell több problémától tartanunk.
Ha mégis valami újabb trükkel próbálkozna, Aracos őrködik.
– Húsz perc a landolási zónáig – szólt hátra Val.
– Remek. Felhívom Brackhaust, és megbeszéljük az áru átadását. Aztán
összecsomagolunk, és irány haza.
Boom hátradőlt az ülésben, tenyerét a térdére fektette.
– Nem ment teljesen simán – állapította meg –, de nem is volt rossz.
– Tréfálsz? – kérdezte a mellette ülő Kalapács. – Ennél könnyebben még sosem
szereztünk száz lepedőt.
– Aha. – Karom aktiválta feji kiberverének kijelzőjét, és hívta a Brackhaustól
kapott számot. – De ne felejtsd el, hogy még nincs vége!
 11

Speren érdeklődve figyelte a viharszellemmel vívott csata végét. Ezek az

árnyvadászok nagyon bátrak voltak, és asztrális alakjában nem igazán tudott volna
semmit tenni, hogy megállítsa őket. Igazából nem is állt szándékában. A vadászokat
nyilvánvalóan ugyanazzal a feladattal bízták meg, amivel Jenna herceg őt: a
műkincs megszerzésével. Eltöprengett rajta, vajon az árnyvadászok mennyit tudnak
a tárgyról. Valószínűleg nem sokat. A közvetítők ritkán árulnak el többet annál,
mint amennyit feltétlenül szükséges.
Bár az árnyvadászok feltűnése nem várt komplikációt jelentett, nem mondhatta,
hogy feltétlenül hátrányos helyzetbe hozta őt. Először is, megoldódott Speren azon
problémája, hogy neki kelljen lokalizálnia és megszereznie a tárgyat. A vadászok
ugyan pillanatnyilag szökésben voltak, de a vadászat még messze nem ért véget.
Miután egy kurta biccentéssel elismerését fejezte a szakértelemért, mellyel a
mágus és szövetséges szelleme legyőzték Zoller viharszellemét, Speren visszatért
fizikai testébe, amely azóta is nyugodtan ült a bálterem félreeső székén. A vendégek
még mindig sétáltak és beszélgettek, bár egyre többen ültek le, hogy helyükön
várják az aukció kezdetét. Speren tudta, hogy ma este elmarad az árverés. Bár
szeretett volna maradni és végignézni, hogyan vágja ki magát Zoller és Rashid, a
seftes a kellemetlen helyzetből, szólította a kötelesség. Felállt, kinyújtózkodott, majd
észrevétlenül elhagyta a helyiséget, és elindult a hotel előtere és a liftek felé.
Belépett az egyik felvonóba, és megnyomta a tizenkettedik emelet gombját.
Ahogy a fülke emelkedni kezdett, Speren megpillantotta saját tükörképét a
vezérlőpanel körüli polírozott rézlemezben. Lehunyta a szemét, halk szavakat
mormolt sperethielül, népe nyelvén, és a köré gyűlő mágikus energiából apró
varázslatot szőtt.
Amikor kinyitotta a szemét és újból megnézte magát, már nem egy büszke és
bátor tünde lovagnak látszott, hanem egy egyenruhás biztonsági őrnek azok közül,
akik felkísérték Zollert a tetőre. Kilépett a liftből, és magabiztosan megindult a
mágus lakosztálya felé. Az ajtó még mindig nyitva állt, és három biztonsági őrt
látott, egyik közülük a bejáratnál őrködött. Speren futólag biccentett neki, és
határozottan besétált a szobába, mintha ott lenne dolga. A másik két őr a lakosztályt
vizsgálta át, kétségtelenül a behatolók hátrahagyott nyomai után kutattak.
Tökéletes.
Speren megkereste azt a helyet, ahol Zoller otthonszelleme megvágta az ork
árnyvadászt a kardjával. Felfedezte a szőnyegen az apró, sötét vérfoltot. Igazából
már akkor felfigyelt rá, amikor a harcot figyelte. Letérdelt a folt mellé, és előhúzott
egy tőrt a csizmájából. Illúzióvarázslata miatt a míves ékköves penge közönséges
bicskának látszott a kezében.
– Hans, mit találtál? – kérdezte az egyik biztonsági németül.
– Vért – felelte Silverblade halkan. Mivel az őr hangját nem hallotta, a varázslattal
nem tudta tökéletesen leutánozni. Reménykedett benne, hogy a másik férfi nem
figyel fel a különbségre. – Herr Zollert biztosan érdekelni fogja. – Gyors, szakszerű
mozdulattal kivágta a szőnyegből a szennyezett darabot, felállt és zsebre vágta.
– De azt az utasítást kaptuk, hogy... – Az őr szeme egy pillanatra összeszűkölt, és
alaposan megnézte magának Sperent. – Hé, te nem is...
Silverblade azonnal rájött, hogy a férfi átlátott a varázslat biztosította álcán. Pech,
Mielőtt a meglepett biztonsági őr hangot adhatott volna aggodalmának, Speren
szemmel alig követhető sebességgel mozgásba lendült. A szobában tartózkodó két
őr között átvetette magát az ágy túloldalára. Tudta, hogy tökéletesen kell időzítenie.
Gondolatban előhívta és formálni kezdte a megfelelő varázslatot.
Az őr, aki leleplezte az álcáját figyelmeztetően felkiáltott, mire a folyosón posztoló
biztonsági is besietett a szobába. Tökéletes, gondolta Speren, és útjára bocsátotta a
varázslatot.
A mágikus energia láthatatlan hulláma kiáradt a lovagból, és energiából szőtt
gömböt formált a három őr körül. Silverblade szigorúan a kezében tartotta a
szabadjára engedett energiákat, mert nem akart belekerülni saját varázslata
hatókörébe. A mágia egy pillanat alatt elaltatta a három biztonságit; már nyúltak
volna a fegyverük után, amikor magatehetetlenül, eszméletükét vesztve
végigzuhantak a padlón. Speren átlépett a testeken, és késlekedés nélkül elhagyta a
lakosztályt. Elindult visszafelé a liftekhez.
Éppen belépett a fülkébe, amikor meghallotta a lépcsőn lefelé tartó Zollerék
lépteit. Mire rájönnek, mi történt, ő már elhagyja a hotelt, és belevegyül a
metroplexum járókelőinek tömegébe. Ha szerencséje van, Zoller a behatolót nem
egy újabb riválisnak fogja gondolni a műkincsén folyó hajszában, hanem az
árnyvadászok cinkosának, aki visszajött eltüntetni a nyomokat.
Benyúlt a zsebébe, és megmarkolta a szőnyegdarabot. Zoller egy idő után
biztosan rájön, mi zajlott le pontosan a lakosztályában, és arra is, hogy búcsút
mondhat az utolsó esélyének dr. Goronaj és a kristály megtalálására. Bár a német
varázsló nem tudott róla, ő teremtette meg Speren számára a lehetőséget arra, hogy
felkutathassa a vadászokat és zsákmányukat. Egy Silverblade kaliberű mágusnak
gyerekjáték lesz a nyomukra akadnia – aztán elbánik velük, és végre teljesíti a
feladatát.
 12

A Hughes Stallion gyorsan távolodott Essen előkelő folyóparti negyedétől;

északnyugati irányba tartott, a kiégett ipartelepek felé, melyek még mindig a
Seader-Krupphoz hasonló társaságok által meghirdetett felújításra és újjáépítésre
vártak. Alacsonyan repültek, közel a legmagasabb épületekhez, hogy minél jobban
megnehezítsék a radarok dolgát. Karom rádiókapcsolatba lépett Zűrössel.
– Mi van a légi irányítással? – tudakolta.
– Semmi gond – jött a válasz azonnal. – Nem szúrtak ki titeket, és egy ügyes kis
keretprogram gondoskodik róla, hogy ez később se történjen meg. Zoller
valószínűleg nem értesítette a rendőrséget arról, hogy lenyúltak tőle egy lopott
műtárgyat. Még ha a hotel meg is teszi a feljelentést, mire nyomozni kezdenek, mi
már rég nem leszünk az országban.
– Reménykedjünk benne! – bólintott Karom. – Szép munka volt. Egy darabig még
tartsd rajta a szemed a hatóságokon, nem szeretnék meglepetéseket. Mindjárt a
találkozási ponton vagyunk.
– Akkor ott találkozunk, vége.
A kopter egy ideig még egyenletes sebességgel hasította a levegőt, amíg el nem
érte azt a szinte teljesen elhagyatott területet Essenben, amelyiket Val már korábban
kinézett magának. Üldözőknek nyoma sem volt, sem a levegőben, sem az asztrális
síkon. Val lekapcsolta a Stallion helyzetjelző lámpáit, és letette a gépet egy régi ipari
komplexum töredezett, gazos parkolójába. Az épület csendben rozsdásodott az
évtizedes elhanyagoltság következtében. A környező területet a huszadik
században létesített szemétlerakókból és raktárakból szivárgó vegyszerek és toxikus
anyagok mérgezték. Amíg a körzetet meg nem tisztítják – drága és időigényes
műveletnek nézett ki –, addig csak a legelszántabb emberek döntöttek úgy, hogy
ellátogatnak erre a helyre. Valószínűleg ezek közé tartoznak az árnyvadászok is,
gondolta Karom, miközben a helikopter puhán a földre ereszkedett.
Val lekapcsolta a motort, és a rotorok lassan leálltak. Néhány percen belül néma
csend lett a kabinban, csak az odakint fújó fagyos szél süvítése hallatszott.
– Mindenki legyen résen! – adta ki az utasítást Karom. – A Johnsonunk bármelyik
pillanatban felbukkanhat. – Hátrafordult a dr. Goronaj mellett ülő Boomhoz. – Hogy
van?
– Még magán kívül. Azzal a varázslattal alaposan lekapcsoltad nála a villanyt.
Biztos vagy benne, hogy nem lesz semmi baja?
Karom kiterjesztette érzékelését az asztrális síkra, és megvizsgálta a professzor
auráját. Nem csillogott olyan fényesen, mint várta volna, de stabil volt, és nem
mutatott semmiféle közvetlen veszélyt. Azonban Goronaj életereje a pusztulás
nyomait mutatta, és ez még egy ilyen korú férfinál is különösnek hatott.
– Rendben lesz – mondta, és visszatért a fizikai világba –, de a jelek szerint nem
kíméli a testét. Valamilyen hosszú távú szervezeti degenerálódást látok rajta. Drogra
vagy JMÉ-re tippelnék.
– Miért dugdosna magába JMÉ-t egy ilyen öregfiú? – kérdezte csodálkozva Boom.
 Karom vállat vont. A JMÉ-k vagyis a Jobb, Mint az Élet chipek bonyolult műérzet
programok voltak, melyek mesterséges érzetek előállításával oly mértékben
stimulálták a használó tudatát, hogy hosszabb távú alkalmazás esetén könnyen
károsodhatott a test vagy az agy. A JMÉ különlegesen addiktív volt. Karomnak
eszébe jutott Val története arról, hogy ő is rászokott a használatára, akárcsak oly sok
utcagyerek, de még felnőtt is. Mégis furcsa volt ezt olyasvalakinél tapasztalni, mint
Goronaj, akinek az egész élete az archeológiáról és a tudás kereséséről szólt. Ezzel
együtt a JMÉ-függés magyarázatot adhatott volna arra is, miként tudta irányítani őt
Zoller és a Runenthing.
Éles fénycsóva hasított az éjszakába, egy közeledő luxus Eurocar
halogénlámpáinak fénye. A csapat azonnal éberré vált, a kezek a fegyverek
közelében matattak, miközben az autó behajtott a parkolóba, és lassan közeledett a
Stallionhoz. Tíz méterre a koptertől megállt, de a lámpák nem aludtak el. Kinyílt a
hátsó ajtó, és kiszállt egy sötét alak; elindult feléjük, de a fényszórók miatt csak a
körvonalát lehetett látni.
– A mi belépőnk következik. – Karom intett Boomnak, hogy hozza az eszméletlen
tudóst. Ő maga felkapta a kristályt tartalmazó táskát, és kicsusszant a Stallion
ajtaján. Kalapácsnak csak egy röpke pillantással jelezte, hogy fedezze őket. Karom
tudta, hogy nyugodtan rábízhatják magukat a megtermett orkra. Aracosnak is
küldött egy mentális üzenetet, hogy az asztrális síkról figyelje a veszély minden
jelét.
A trollal együtt hagyták el a helikoptert. Boom zsákként a vállára vetve cipelte dr.
Goronajt. Elindultak a közeledő sötét árny felé. Ahogy közelebb értek, Karom egyre
jobban ki tudta venni a részleteket: a kifogástalan, a romos környékhez egyáltalán
nem illő öltönyt, a tökéletesen fésült hajat és a kifejezéstelen kőarcot, amely semmit
nem árult el a férfi gondolataiból vagy érzelmeiből.
– Herr Brackhaus – köszönt Karom a Johnsonnak.
– Karom – biccentett a megbízó. – Látom, elhozták nekem a doktort. Remek. És a
műtárgy?
Karom előrenyújtotta a kinyitott táskát, hogy Brackhaus belenézhessen. A
Johnson egy pillantást vetett a reflektor fénysugarában sziporkázó rózsaszín
kristályra, és elégedetten bólintott. Karom behúzta a villámzárat a táskán.
– Mi most átadjuk önnek a szajrét, és megkapjuk a bérünk maradékát – mondta az
árnyvadász.
– Attól tartok, lesz egy kis változás a tervben – csóválta a fejét Brackhaus. A
csapdától tartó Karom izmai azonnal megfeszültek, az árnyvadász ugrásra készen
nézett körül, de Brackhaus megnyugtatóan felemelte a kezét.
– Semmi ok az aggodalomra. Éppen ellenkezőleg, a munkaadóm nagyon meg van
elégedve a teljesítményükkel, ezért szeretné, ha személyesen neki adnák át a
tárgyat. Azt üzeni, Herr Karom, hogy tartson velem a találkozóra, és ha kívánja,
magával hozhatja valamelyik társát is. Ő fogja átadni önnek a fizetségük másik felét,
természetesen megfelelő mértékű jutalommal együtt, a kitűnő munkáért és a ránk
áldozott idejéért cserébe.
Brackhaus vajon komolyan beszél? Nem gondolhatja, hogy...
– A munkaadója alatt azt érti...
 – Igen, azt. Megtiszteli őt a bizalmával, és eleget tesz a kérésének?
A probléma csak az volt, hogy ez a „kérés” sokkal inkább hangzott formálisan
megfogalmazott parancsnak, és Karom úgy gondolta, valójában tényleg erről van
szó. Volt egy mondás az árnyvadászok között: „Sose kezdj sárkánnyal!” Azonban
létezett egy másik, hasonlóképpen megfontolandó mondás is, ami pontosan az
előzőhöz illett: „Mit tud adni neked egy sárkány? Bármit, amit akar.”
Különösképpen, ha az a sárkány Lofwyr, a világ legnagyobb megatársaságának
vezetője. És ha Lofwyr találkozni akar Karommal, akkor kicsoda Karom, hogy
visszautasíthassa a meghívást? Emellett nagyon úgy tűnt, a csapat soha nem látja a
bére maradékát, ha nem tesz eleget a sárkány kérésének.
– A legnagyobb örömmel. – Csak ennyit mondott.
– Kitűnő – mosolyodott el Brackhaus. – Mivel a munkaadóm azt kérte, hogy
minél előbb térjünk vissza hozzá, talán használhatnánk a helikoptert. A társait
útközben természetesen kitesszük a nekik legmegfelelőbb helyen.
– Köszönöm, de már megtettük a szükséges előkészületeket. – Zűrös a közelben
várt egy furgonnal, hogy felvegye a csapat tagjait. Még ha ő maga úgy is táncol,
ahogy a sárkány fütyül, nem szerette volna az egész csapatát Lofwyr embereinek
szeszélyére bízni.
– Ahogy gondolja. – Brackhaus intett a jobb kezével, mire kinyílt az Eurocar első
utasülésének ajtaja, és kiszállt az autóból egy bőrdzsekis, mellén és a vállán a
Seader-Krupp emblémáját viselő férfi. Megfordított baseballsapkát, és az éjszakai
időpont ellenére tükröződő napszemüveget viselt. Amikor elindult feléjük, Karom
megpillantotta a füle mögé ültetett adatjack árulkodó csillogását.
– A pilótám elvezeti a gépet – mondta Brackhaus. Nem kérés volt.
Karom visszafordult Boomhoz.
– Tedd vissza dr. Goronajt a kopterbe, és mondd meg Kalapácsnak, hogy itt
várjon! – Visszament a géphez és fellépett a pilótafülkéhez.
– Mi történt? – kérdezte Val.
– Brackhaus főnöke azt akarja, hogy személyesen adjuk át neki az árut, és a
helikopterrel kell mennünk. Te Kalapáccsal itt maradsz, és megvárjátok Zűröst.
– A főnöke? Úgy érted...
– Igen. Lofwyr fogad engem és még valakit. Brackhaus hozott magával pilótát,
ezért neked és Kalapácsnak itt kell maradnotok.
– Nem tetszik ez nekem.
– Tudom. Én sem verem a seggem a földhöz örömömben, de van más
választásunk?
– Csapda is lehet.
– Miért fáradna vele Lofwyr? – vonta meg a vállát Karom. – Ha holtan akar látni
minket, Brackhaus helyett ideküldhetett volna egy elit S-K osztagot is. A pokolba,
valószínűleg legalább húsz különféle módszert kitalálhatott volna a likvidálásunkra,
hogy esélyünk se legyen. Tudom, hogy kockázatos, de csak így szerezhetjük meg a
pénzünk maradékát, és emellett...
– Emellett mi?
– Arról van szó, hogy személyesen találkozhatunk Lofwyrral! Ilyen alkalom nem
adódik minden nap. Akkor sem hagynám ki, ha kétszer annyit kínálnának, mint
amennyit tőle kapunk.
Val lassú mozdulattal kihúzta a kábelt az adatjackjéből, de közben egy pillanatra
sem vette le a szemét Karom arcáról.
– Különös ember vagy te, Karom.
– Már mások is mondták.
Val és Kalapács elhagyták a helikoptert, Brackhaus pilótája pedig elfoglalta a
helyét a fülkében, és rácsatlakozott a vezérlőrendszerre. Amikor beindította a
rotorokat, Karom visszafordult Brackhaus felé, és enyhe meghajlás kíséretében az
ajtóra mutatott.
– Csak ön után, Herr Brackhaus.
– Danke, Herr Karom. – Brackhaus fellépett a kabinba, a mágus pedig követte.
Behúzta maga mögött az ajtót, és a gép máris a levegőbe emelkedett. Az Eurocar
elindult hátrafelé, aztán megfordult és kihajtott az üres parkolóból. Val és Kalapács
egyedül maradtak, és lassan belevesztek az árnyakba.

A kopter felemelkedett magasan az épületek fölé, aztán megfordult, és széles

ívben elindult a Ruhr-folyó és Essen központjának irányába. A pilótafülkéből
kihallatszó halk rádióforgalom alapján Karom úgy gondolta, hogy ezúttal egy olyan
útvonalat követnek, melyet már előre egyeztettek az esseni légi irányítással. Karom
kíváncsi lett volna rá, hogyan magyaráz meg a Seader-Krupp egy járatot, amelyik
egy elhagyatott, leszállótér nélküli terület közepéről indul, de aztán úgy döntött, az
S-K-nak Németországban valószínűleg semmit nem kell megmagyaráznia.
Brackhaus a pilótafülke mellett ült gondolataiba merülve, és kísérletet sem tett rá,
hogy párbeszédet kezdeményezzen. Az út nagy részét csendben tették meg; Karom
és Boom egymás mellett ültek, dr. Goronajt pedig a jármű hátsó részében helyezték
el.
Végül felbukkant előttük a hatalmas Seader-Krupp arkológia. Már kilométerekről
is lenyűgöző látványt nyújtott. A több mint kétszáz emelet magas, csonka gúla
alakú óriás úgy emelkedett ki a környező kisebb épületek közül, akár egy középkori
kastély, és csaknem tíz háztömbnyi területet foglalt el. Az épület oldalait sötét
makroüveg fedte, amitől a tükörsima felület nedves feketeséggel csillogott a város
fényeiben. A tetőn a Seader-Krupp felirat és cégjelzés világított – neonvörös háttér
előtt egy ágaskodó, fekete sárkány. A különböző szinteken létesített leszállóhelyek
jól láthatóan ki voltak világítva, és az épület oldalán és tetején elhelyezett
reflektorok ragyogó fénykúpokat rajzoltak a levegőbe.
Bár meg sem közelítette a szomorú sorsú seattle-i Renraku arkológia méretét, az
S-K központja így is majdnem hetvenezer családnak adott otthont, akár egy kicsi,
önfenntartó város. Karom emlékezete szerint valamikor 2058 körül fejezték be az
építését, és még ő is látta a triden az avatási ceremóniát. A társasági kommentátorok
még azt is megemlítették, hogy a Seader-Kruppnak hamarabb sikerült befejeznie
saját arkológia projektjét, mint a rivális Renrakunak, pedig az S-K több mint egy
évvel később kezdte el az építkezést. Egyértelmű PR fogás a másik cég ellen.
Amikor a helikopter ereszkedni kezdett az arkológia felé, Boom odahajolt
Karomhoz.
– Találkoztál már sárkánnyal, cimbora? – kérdezte súgva.
 – Aha, de nem volt valami barátságos összeröffenés. A sárkány... jött ki belőle
rosszabbul.
– Én csak Dunkelzahnnal találkoztam – mondta Boom, és kinézett az ablakon. – Ő
indította el a bostoni karrieremet. Gondolom, nem csak az izomfiút látta meg
bennem. Megmutatta, hogy annál jóval többre is képes vagyok. Rendes fickó volt.
Karom valamiért nem gondolta, hogy ugyanezt el lehetne mondani Lofwyrról is.
Mégis reménykedett benne, hogy a mostani találkozásuk egy sárkánnyal inkább
Boom élményére fog hasonlítani, mint a sajátjára.
Az arkológia lassanként teljesen betöltötte Karom látóterét, ahogy a helikopter
megkezdte a végső megközelítést. Lágyan ereszkedtek le a tetőre épített leszállók
egyikére, a többi helikopter és dönthető rotorú gép közé, melyek készen álltak rá,
hogy a plexum bármelyik részébe elrepítsék a Seader-Krupp alkalmazottait.
Landoláskor dr. Goronaj megmozdult, és halkan felnyögött. Boom gyengéden
megrázta a professzor vállát.
– Ébresztő – mondta halkan.
Goronaj rövid mocorgás után kinyitotta a szemét. Zavartan nézett Karomra és a
trollra, és valamit motyogott oroszul. Karom nem beszélte a nyelvet, és orosz
nyelvchipet sem hozott magával.
– Ébresztő, doktor – mondta határozott hangon. – Ha kell, cipeljük, de sokkal jobb
lenne, ha a saját lábán jönne.
– Hol...? – szólalt meg Goronaj.
– A Seader-Krupp központjában – felelte a mágus. – Van itt egy kis üzleti ügyünk.
Ha Goronaj érzett is valami aggodalmat amiatt, hogy erőszakkal visszahozták a
patrónus céghez, nem mutatta. Sőt, inkább zavartnak tűnt, de nem fejtett ki
semmiféle ellenállást, és szó nélkül megtette, amit mondtak neki.
Brackhaus kinyitotta a helikopter ajtaját, kilépett a járműből, és megvárta, hogy a
többiek is kövessék. A doktor egy kicsit bizonytalanul állt a lábán, de Boom
segítségével sikerült megtartania magát. Brackhaus a tetőn lévő felvonókhoz vezette
őket. Előhúzott egy hitelkártyát a zsebéből, és bedugta az egyik liftajtó melletti
leolvasóba. A készüléken kigyulladt egy lámpa, és az ajtó halkan félresiklott.
– Uraim. – Intett, hogy menjenek előre. Sorban beléptek a fülkébe, utolsóként ő is.
Karom felfigyelt rá, hogy a kabinban nincs látható vezérlőtábla. Amikor az ajtó
becsukódott mögöttük, a Johnson csak annyit mondott: „igazgatósági szint”, és a
fülke gyorsan megindult lefelé. Rövid utazás után lágy huppanással megállt, az ajtó
ismét kinyílt, és megpillantottak egy hosszú folyosót, melynek mindkét oldalán
ajtók sorakoztak egymástól egyenlő távolságban. A falak halvány krémszínűek
voltak, a padlót mélyvörös szőnyeg borította, és a falak tövében sötét fa díszlécek
húzódtak. Karom biztos volt benne, hogy nem szintetikus, hanem valódi fát lát. Az
ajtóktól a rézkilincseken és a névtáblákon keresztül az enyhén fűszeres illatú
légfrissítőig minden hatalomról és gazdagságról árulkodott. Ez volt az a hely, ahol a
világ legnagyobb megatársaságának igazi fejesei dolgoztak.
Karom biztos volt benne, hogy miközben végigmennek a folyosón, a legfejlettebb
érzékelők tucatjai pásztázzák őket. Szinte elnyomhatatlan, bizsergető ingert érzett,
hogy asztrálisan is megvizsgálja a helyet, de sikerült ellenállnia a kísértésnek.
Könnyen lehet, hogy mágikus képességeinek használata azonnali és brutális
reakciót váltana ki a Seader-Krupp láthatatlan biztonsági szakembereiből. A mágus
inkább minden megtett azért, hogy nyugodtnak és ártalmatlannak tűnjön.
A folyosó egy nagy előtérbe torkollott. Karom már kisebb lakásokban is lakott,
mint ez a hatalmas terem, melynek egyik fala teljes egészében makroüveg
ablakokból állt, pazar kilátást nyújtva a Ruhr-folyóra és a több mint kétszáz
emelettel lejjebb elterülő városra. Két másik falat ugyanolyan krémszínűre festettek,
mint a folyosót, míg a szemben lévőt sötét falemezek borították. A helyiségben
asztalokat és székeket helyeztek el, a fapaneles falon pedig egy nagy, duplaszárnyú
bronzajtó nyílt. Mindkét fémfelületre egy sziklacsúcson összetekeredve fekvő
sárkányt véstek úgy, hogy a két hüllő pont szembe nézzen egymással.
Karom mosolyogva nyugtázta, hogy Lofwyrnak van stílusa.
Az ajtótól jobbra a berendezéshez tökéletesen illeszkedő, díszes faragású asztal
állt, amely mögül egy lélegzetelállítóan gyönyörű, sötétkék nadrágba, valamivel
világosabb blúzba és rövid kosztümkabátba öltözött nő sietett eléjük. Karcsú
derekát ezüst korongokból álló öv díszítette, és ízléses ezüst fülbevalót viselt.
Hamvasszőke haját a tarkóján tökéletes lófarokba fogta. Karom észrevette, hogy
még a szeme színe is illeszkedik blúzához, és a hibátlan, fehér fogak sem kerülték el
a figyelmét. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de a nő mosolya egy agyarát
elővillantó ragadozó vicsorára emlékeztette őt. Talán csak a folyosó kijáratánál
posztoló, sötét ruhás biztonságiak jelenléte tette.
– Üdvözlöm önöket – mondta a nő. – Karen Montejac vagyok, az elnök úr
titkárnője. Meg kell kérnem önöket, hogy adják át fegyvereiket.
Karom és Boom egymásra néztek, aztán a mágus lassan benyúlt a kabátja alá és
előhúzta Ares Viperét. Látványosan eltávolította a tárat a fegyverből, mielőtt átadta
volna Montejacnak. Boom hasonlóképpen cselekedett saját Predatorával. Az egyik
őr egy kézi érzékelővel tetőtől talpig megvizsgálta a trollt.
– Tiszta – jelentette a biztonsági, majd Karomnál is megismételte a műveletet. Az
árnyvadász övénél megállt.
– Attól tartok, az összes fegyverétől meg kell szabadulnia, uram – mondta
határozott hangon Montejac, és tekintete a kabát alatt alig látszó tőr ékköves
markolatára siklott.
– Nem – felelte Karom halkan.
– Megbocsát?
– Karom, add már oda nekik azt a tetves tőrt! – sziszegte Boom.
– Nem – ismételte a mágus. – A máguspengémtől nem válok meg. – A lőfegyver
egy dolog volt, az beletartozott a kötelező protokollba, de Acélkarom nem csak egy
egyszerű fegyver volt, a tőr mágikusan kötődött Karomhoz, szinte a mágus részét
képezte. Nagyon hosszú ideig tartott, mire elkészítette, mire saját akaratának és
mágikus hatalmának megtestesítőjévé tette. Soha nem vált meg tőle szívesen. Meg
aztán mit képzeltek, mit fog tenni vele Lofwyr jelenlétében? Egy óriássárkánnyal
szemben még egy mágikus pengének sem lehetett sok hasznát venni.
– Uram – kezdte Montejac, és vészjóslóan összehúzta a szemét. Aztán hirtelen
elhallgatott, és oldalra döntötte a fejét, mintha egy olyan hangra figyelne, amit rajta
kívül más nem hallhat. Önkéntelenül bólintott, és visszafordult Karomékhoz. –
Bemehetnek. Már várja önöket.
 Karom nagyot nyelt, és bólintott. Brackhaus előrement, és kinyitotta az ajtót;
Karom, Boom és dr. Goronaj beléptek, őket követték diszkréten a biztonsági őrök.
A helyiség legnagyobb részét egy hatalmas, aranyszínű sárkány terjedelmes teste
töltötte ki. Karom összehasonlíthatatlanul kicsinek és jelentéktelennek érezte magát
mellette. Miközben Lofwyr csillogó, lenyűgöző alakját figyelte, egy hang szólalt
meg a fejében:
– Üdvözlöm, Karom. Már alig vártam ezt a találkozást.
 13

A Seader-Krupp arkológia „sarokirodája” egy kényszerűségből hatalmas

méretűre épített helyiség volt. A belsejében könnyedén landolhatott volna egy
közepes méretű VTOL gép, és még a manőverezésre is bőven maradt volna helye.
Sok szempontból nem is irodára, inkább hangárra hasonlított, vagy valami tágas
barlangra, ahol egy sárkány kényelmesen és otthonosan érezheti magát.
Két teljes fal padlótól a mennyezetig páncélozott makroüvegből állt,
természetesen módosítható színnel és fényáteresztő képességgel; jelenleg úgy volt
beállítva, hogy tiszta rálátást biztosítson a Ruhr-folyóra és a környező megaplexum
kivilágított tömbjeire. Az ablakokon kívül széles betonpárkány húzódott, elég tágas
ahhoz, hogy egy kisebb légijármű – vagy egy sárkány – le tudjon szállni rá. Karom
gyanította, hogy a makroüveg falak elhúzhatok, hogy lehetővé tegyék a sárkánynak
a szabad közlekedést, mivel az előtérbe vezető széles, dupla ajtón sem fért volna ki.
Az a fal, ahonnan az ajtó is nyílt, csupasz, halvány árnyalatú kőből állt, és
kifinomult, középkori stílusú, lapos domborművek díszítették. Nem sárkányokat
ölő nemes lovagokat ábrázoltak, azonban minden bizonnyal valódiak lehettek –
nagy valószínűséggel Európa kastélyaiból és romos váraiból gyűjtötték össze őket a
Helyreállítás munkálatai folyamán. A padló egyszínű, sötét márványlapokból állt,
sima volt és hűvös – a helyiségben uralkodó magas hőmérséklet ellenére.
Az ajtótól jobbra lévő fal volt a legérdekesebb. Az egész felületet vékony
ruténium-polimer réteg borította, egyetlen hatalmas tridképernyővé változtatva a
szoba egyik oldalát. A képernyőn tucatnyi különböző „ablakban” filmfelvételek,
számítógépes grafikonok, szövegek és számadatok futottak. Karom felismert
néhány nemzetközi hírcsatornát, valamint a tokiói, a londoni és a bostoni
tőzsdeindexeket. A többi csak értelmetlen kép- és hangkavalkádnak tűnt – túl sok
információ volt ez ahhoz, hogy bármit is kivehessen belőlük.
A terem közepén, óriási házimacskaként összetekeredve ott feküdt a legnagyobb
sárkány, akit Karom eddigi életében látott – nem, mintha olyan sokkal találkozott
volna. A legtöbb ember boldogan leéli az életét anélkül, hogy a trideónál közelebb
kerülne egy ekkora hüllőhöz. Karom az árnyakban töltött évei alatt mindössze egy
alkalommal találkozott sárkánnyal, de az szinte apró gyermeknek számított az
előtte fekvő gigászi lényhez képest. Amíg nem látta a saját hajlékában pihenő
Lofwyrt, addig az árnyvadász nem értette meg igazán, honnan származik az
„óriássárkány” kifejezés.
Lofwyr még így, összetekeredve, denevérszerű szárnyát szorosan a testéhez
vonva, lelapuló gerinctüskékkel, lapos, hüllőszerű fejével a földhöz simulva is
hatalmasnak tűnt. A sárkány aranyos pikkelyei fényesen csillogtak a terem felső
sarkaiból áradó fényben, az oldala pedig lassan emelkedett és süllyedt légzésének
ütemére. A levegőt a hüllőházakból ismert száraz, avas szag töltötte be. Karomnak
egy napsütötte kövön sütkérező gyík jutott eszébe, ahogy az erős lámpák fényében
fürdő Lofwyrt nézte.
Amikor Karom, Boom és a kíséretük belépett a terembe, Lofwyr felemelte a fejét,
és mellső lábaira támaszkodva nyújtózkodott – újabb macskaszerű mozdulat –, és
kitárta szárnyait, melyek így elértek a szoba távolabbi faláig. Karomnak egyetlen
pillantás a sárkány aranyszínű szemébe elég volt, hogy megértse: ez nem holmi
egyszerű gyík, hanem egy kivételes intelligenciával bíró lény, aki egyedül irányítja a
világ legerősebb megatársaságát.
– Üdvözlöm, Karom. Már alig vártam ezt a találkozást. – A sárkány szája nem
mozdult, és a mágus sem hallott semmiféle beszédet. Lofwyr hangja közvetlenül az
agyában szólalt meg. Hasonló volt ahhoz, hogy ő és Aracos kommunikáltak
egymással, de az a kapocs sokkal mélyebb és személyesebb volt. Karom Lofwyr
gondolatüzenetében a melegség vagy barátság legkisebb jelét sem fedezte fel, és
gyanította, hogy a sárkány hangját akkor sem tudná kizárni a fejéből, ha akarná.
Kifejezetten zavarónak és kellemetlennek találta az élményt, de mindent megtett,
hogy kívülről ez ne látszódjon rajta.
– Látom, az elkóborolt dr. Goronajt is magukkal hozták. Üdvözlöm, professzor.
Érdeklődéssel figyeltem a pályafutását.
Goronaj Lofwyr láttán mintha kizökkent volna egykedvű melankóliájából, és
hátrahőkölt a sárkány villogó tekintete elől. Karomnak eszébe jutott, hogy amikor a
sárkány nagyjából ötven évvel ezelőtt felébredt, Goronaj még csak gyerek volt, ők és
a barátai pedig nem is éltek. Mennyi ideig alhatott előtte az óriáshüllő, és hány évig
élhetett, mielőtt a Hatodik Világ születését megelőző korban álomba merült?
Lofwyr puszta tapasztalatának súlya, mindaz, amit látott, és amin keresztülment,
szinte tapintható auraként vette körül a sárkányt. Nem csoda, hogy félelmetes
fizikai adottságaitól eltekintve is ilyen tiszteletet vívott ki magának.
– A kristály is itt van? – kérdezte Lofwyr. Karom csak most döbbent rá, hogy
miközben a sárkány beszélt, ő végig tátott szájjal, leesett állal bámult, mint valami
gyengeelméjű. Érezte, hogy a hüllő figyelme rá irányul, ezért gyorsan összeszedte
magát, és bólintott.
– Igen. Igen, itt van. – Benyúlt a magával hozott oldaltáskába, és kivette a
rózsaszín követ. A kristály megcsillant a lámpák fényében.
– Kitűnő – sziszegte a sárkány gondolathangja a fejében. – Brackhaus, őrök,
elmehetnek.
Mr. Brackhaus kurtán meghajolt, majd a biztonságiakkal együtt csendben
távozott. A becsukódó ajtószárnyak tompa csattanása visszhangot vert a tágas
teremben.
– Hozza ide a kristályt! – mondta Lofwyr.
Karom gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Odaállt egészen a fölé tornyosuló
sárkány elé, mindössze háromlépésnyire tőle. Látta, ahogy a páncélszerű
pikkelyeken minden lélegzetvételnél, minden apró moccanásnál hullámszerű
remegés fut végig.
– Tegye le a földre! – Karom óvatosan a márványpadlóra helyezte a kristályszívet,
és lassan hátralépett. Lofwyr ék alakú feje lejjebb ereszkedett, a műkincs fölött
lebegett. A mágus elméjében egy hang különös, idegen szavakat suttogott,
miközben a sárkány a nyakát mozgatva több szögből is szemügyre vette a kristályt.
Az arany szempár összeszűkült, nem emberi mértékkel vizsgálta a zsákmányt.
Lofwyr arca kifejezéstelen maradt, legfeljebb egy másik sárkány tudott volna
leolvasni róla valamit. Végül felemelte a fejét, és újból három látogatójára nézett.
– És most, doktor – búgta gondolathangján –, talán elmagyarázhatná, miért kellett
megölnie saját tanítványát, hogy ellopja ezt a csecsebecsét.
Goronaj arca elszürkült, homlokán verejtékcseppek jelentek meg. Karom ebben a
pillanatban egyáltalán nem irigyelte a professzort.
– É-én... – dadogta –, én nem tudom... akarom mondani, nem vagyok benne
teljesen biztos, de...
Lofwyr mentális sóhaja hallatszott, miközben a doktor tovább hebegett, és próbált
kinyögni valami értelmeset. A szerencsétlen férfi a jelek szerint közel állt a teljes
összeomláshoz.
– Nos, jól van. Látom, sokkal célirányosabb módszert kell alkalmaznom. – Lofwyr
összehúzott szemmel koncentrált. Az idős archeológus bénultan állt, a sárkány
tekintete úgy megbabonázta, akár egy rémült verebet a kobra pillantása. Szeme
kitágult, szája tátva maradt, de csak zagyva, értelmetlen szótöredékek törtek elő a
torkából. Karom és Boom döbbenten figyelték, miféle kezelésben részesíti Lofwyr a
foglyát. Karom nagyon szeretett volna átnézni az asztrális síkra, hogy lássa, mit
művel a sárkány, de a józan ész azt súgta neki, hogy ne avatkozzon bele az
óriáshüllő dolgába.
Dr. Goronaj váratlanul hátravetette a fejét, és félelmetes hangon felrikoltott – hogy
dühében vagy fájdalmában, azt Karom nem tudta megállapítani. A doktor jobb
kezével tar koponyájához kapott, ballal pedig vádlón Lofwyrra mutatott.
– Szörnyeteg! Szentségtelen fattyú! – üvöltötte. – Nem törsz meg! Én vagyok az
istenek igaz szolgálója! Halál! Halál minden zsarnokra!
Miközben Goronaj beszélt, a Lofwyr előtt heverő kristály izzani kezdett. Karom a
műkincsről gyorsan a föléjük tornyosuló arany sárkányra nézett.
– Lofwyr! – kiáltotta, de elkésett. A kristályból rózsaszín villám vágódott az
óriássárkány mellébe. A hirtelen energiakitörés váratlanul érte Lofwyrt. Hátrahőkölt
és felüvöltött fájdalmában, hangja megrázta az egész termet. Karom még soha nem
hallott a megsebzett sárkány bömböléséhez hasonló, félelmetes hangot. Lofwyr
egész testét beborították az energiaívek, fejétől kiterjesztett szárnyának, illetve
farkának csúcsáig. Goronaj folyamatosan szidalmazta és ingerelte a sárkányt,
miközben az kínjában a földet és a falakat csapkodta végtagjaival.
– Karom, vigyázz! – Boom megragadta és a földre rántotta a mágust. Lofwyr farka
nekicsapódott a makroüveg ablaknak, amelyik még egy rakétavető találatának is
ellenállt volna. Az üveglap darabokra tört az ütközéstől, éles üvegszilánkok
terítették be a helyiséget.
Goronaj megszállott módon vihogott.
– Igen! Igen! – rikoltozta. – Most megfizetsz! Visszakapod a szenvedést, amit
másoknak okoztál! Az égiek haragja lesújt rád, kígyó! Az istenek alkonya köszönt
ránk!
Te jó Isten, gondolta Karom, ez teljesen meghibbant!
Lofwyr feje előrevágódott, hatalmas állkapcsa mély bömbölés kíséretében kinyílt,
és a kicsapó lángcsóva elnyelte Goronajt. A doktor hisztérikus nevetése éles
sikolyba csapott át, melyet néhány másodperc alatt elnyomott a lángok ropogása. A
levegőben csípős füst terjengett, valamint a megégett hús gyomorkavaró szaga,
ahogy Goronajt elemésztette az izzó pokol. Karom négy méterrel távolabbról is
érezte a lángok félelmetes hőjét, akár egy rakétaindítóból kicsapó tűzcsóvát. Goronaj
összeégett maradványa a földre zuhant.
Azonban az őrült archeológus halála nem szüntette meg a kristályos ereklye
támadását a sárkány ellen. Lofwyr körül egyre erősebbé vált a bíbor ragyogás,
pikkelyes bőrét energialövedékek bombázták, mellét és a padlón heverő kristályt
ragyogó fényív kötötte össze. A sárkány a jelek szerint semmit nem tudott tenni
annak érdekében, hogy elpusztítsa a kristályt, vagy valahogy véget vessen a
szenvedéseinek. A ragyogás egyre fényesebb és fényesebb lett, míg végül már alig
lehetett kibírni. Karom felnézett a füstölgő tetemről, és tekintete egy pillanatra
találkozott az óriássárkányéval. A Lofwyr szeméből sugárzó fájdalom szédítően
hatott rá, akárcsak a fullasztó füst és a teremben táncoló lángok hője. Rátört a
rosszullét, és be kellett csuknia a szemét. Elméjében visszhangot vertek a sárkány
fájdalmas üvöltései.
– Aracos! – kiáltotta gondolatban. – Segíts!
Lofwyr hátravetette a fejét és újból felüvöltött, hangja pengeként hasított Karom
fejébe. A kristályszív egy utolsó, vakító energiakitöréssel rózsaszín ragyogásba
borította a termet. Amikor a fény elhalványult, a sárkány teste még egyszer
megrándult, majd tompa puffanással elterült a földön. Boom felemelte karját,
melyet eddig védekezőn tartott Karom elé, a másikkal pedig feltolta magát a földről.
Végignézett a sárkány testén, amely mozdulatlanul és némán hevert a
márványpadlón.
– Szent szar! – suttogta döbbenten. – Azt hiszem, most öltük meg Lofwyrt.
Karom is megpróbálta összeszedni magát, de a feje még mindig zúgott. Nagy
nehezen talpra állt, de erősen támolygott. Aztán megérezte az ismerős jelenlétet, és
egy hang szólalt meg a fejében:
– Főnök, mi a... szent szar! – ismételte Boom szavait Aracos, amikor megjelent az
asztrális térben. – Ez... ez Lofwyr? Mi az ördög történt itt?
– Dögöljek meg, ha tudom – morogta Karom. Úgy érezte magát, mintha a fejét
csiszolópapírral dörzsölték volna ki belülről. Odalépett a kristályhoz, leguggolt, és
alaposan szemügyre vette az ereklyét. A kő színe rózsaszínről tompa szürkévé
változott. Óvatosan megérintette az ujjával. Teljesen hideg volt, pedig az imént nem
kis energiamennyiséget adott ki magából.
– Karom, mi a francot művelsz? – kérdezte Boom. – Ez a rohadt cucc most ütötte
ki Lofwyrt! Hagyd békén! Minél előbb ki kell jutnunk innen. Hallgasd csak!
Karom félrebillentett fejjel hallgatózott. A terem elméletileg hangszigetelt volt, de
még a legmodernebb eljárások sem nyomhatták el teljesen a kintről beszűrődő éles
vijjogást.
– Riadó van – mondta szinte szórakozottan. Felvette a kristályt, Lofwyr testére
nézett, aztán vissza a műtárgyra, végül Boomra. – Ez a dolog nagy valószínűséggel
végzett a Föld legerősebb lényével – dünnyögte elgondolkodva –, és itt állunk mi,
kezünkben a gyilkos fegyverrel.
– Pontosan – helyeselt Boom. – Tehát húzzunk el innen a francba!
 – Támogatom az ötletet, főnök – szólalt meg Aracos is. – Meg kell lépnünk innen,
mégpedig minél gyorsabban!
– Rendben. – Karom végre összeszedte magát. – Indulás! – Csak egy másodpercig
fontolgatta, hogy itt marad, és megpróbálja elmagyarázni a Seader-Krupp
biztonságiaknak a történteket. Valószínűleg nem sokat számított volna nekik, hogy
nem ő és Boom a hunyó. Az S-K mindenképpen vért akarna, és néhány kéznél lévő
árnyvadász tökéletes bűnbaknak bizonyulna. Boommal együtt egyszerűen
eltűnnének, amíg a társaság a nyakukba varrja a Lofwyr elleni támadást, majd
következne egy látványos tárgyalás és egy gyors kivégzés – persze csak akkor, ha a
foglyokat nem lőnék le „szökési kísérlet közben”. Karom nem szerette volna, hogy
ez történjen.
Odalépett a Lofwyr vergődése közben kitört makroüveg ablakhoz.
– Boom – intett a trollnak, aki szó nélkül kirugdosta a keretből a maradék
üvegszilánkokat. Karom közben meghallotta a dörömbölést a bejárati ajtó felől: a
biztonságiak megkíséreltek behatolni a terembe. Mindketten kiléptek a
betonplatformra, de nem láttak egyetlen járművet sem, amivel esetleg
megkísérelhették volna a szökést. Az arkológia fala tükörsima üveg és acél volt;
legalább egy tucat emelettel emelkedett föléjük, lefelé pedig csaknem kétszáz emelet
mélyre nyúlt. Karom átkémlelt a perem fölött, hogy megállapítsa, mennyi esélyük
van biztonságosan elérni a földet, azután felnézett a tetőn lévő helikopterleszállóra,
ahová nem olyan rég megérkeztek. Különös módon a Hughes Stallion még mindig
ott várakozott.
– És most merre? – kérdezte Boom.
– Egyik irány sem tetszik igazán – morogta a mágus.
Lofwyr irodájának ajtaja ekkor tompa puffanással kitárult, és a szobába egy
csapatnyi Seader-Krupp biztonsági őr özönlött be, a nyomukban Karen Montejackal.
– Mester! – sikoltott fel a nő, amikor megpillantotta Lofwyr mozdulatlan testét.
Az egyik őr azonnal kiszúrta a betört ablakot, és a landoló platformra mutatott.
– Ott vannak! – kiáltotta.
– Azt hiszem, kifogytunk a lehetőségekből – mondta Karom Boomnak. – Ugrás! –
Felszökkent a platform peremére, és intett a trollnak, hogy jöjjön utána, miközben
két őr készenlétben tartott géppisztollyal az ablakhoz rohant. Boom megragadta a
mágus karját, és a mélybe vetették magukat. Az őrök tüzet nyitottak, a lövedékek
szikrázva pattantak le a betonról.
– De kuuurvára utááálom ezt! – üvöltötte Boom zuhanás közben. Karom mágikus
szavakat suttogott, és a levegő halványan felragyogott körülöttük; esésük lelassult,
és távolodni kezdtek az épület meredek oldalától.
Néhány másodperc múltán Aracos aranytollú sólyom képében materializálódott
mellettük, és a hangja megszólalt Karom fejében:
– Főnök, az a nő a biztonsági őrökkel egy vendigó sámán. Valami illúzió varázslat
van rajta, hogy embernek látszódjon, és éppen varázsolni készül!
– Védj minket! – adta ki az utasítást Karom a szellemének, és felkészült rá, hogy ő
maga is hasonlóképpen cselekedjen. Amikor felnézett, meglátta a párkány felett
kihajoló Montejacot. Lobogó hajjal gesztikulált, és a szája is mozgott, de a szél elvitte
a hangját. A kántálás hatását azonban rögtön megérezte, amikor a vendigó
varázslata nekicsapódott sietve felhúzott pajzsának. Erős mágia volt, de Karom
védelme és Aracos képességei együtt elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy
megóvja őket a hatásától. Az árnyvadász reménykedett benne, hogy Montejac nem
próbálkozik meg még egy hasonlóval. Megváltoztatta ereszkedésük szögét, hogy az
arkológia egyik alsó landoló platformja fedezéket biztosítson számukra. Ha a
vendigó nem látja őket, akkor varázsolni sem tud rájuk.
Rövidesen elérték az arkológiát körbevevő sétányt. A Seader-Krupp biztonsági
erők addigra elkezdtek kirajzani az épületből. Karom egy újabb varázslattal illúziót
bocsátott magára és Boomra, ami után már semmiben sem különböztek a többi sötét
egyenruhás biztonsági őrtől. Aracos visszatért az asztrális síkra, láthatatlanná vált a
fizikai érzékek számára.
– Csak szépen, könnyedén – mondta Karom a trollnak. – Úgy teszünk, mintha a
dolgunkat végeznénk, és egyszerűen kisétálunk innen. – Elindultak a sétány széle
felé, és közben imádkoztak, hogy ne tűnjenek fel a többi riadóztatott őrnek, akik
ellepték a területet. Karom reménykedett benne, hogy a Seader-Krupp ugyanúgy
nincs elengedve túlságosan mágikus biztonsági erőforrások tekintetében, mint
általában a megatársaságok nagy része. Az asztrális síkon nem rejthette el
varázslatát; ha egy asztrálisan járőröző céges varázsló észreveszi őket, azonnal tudni
fogja, hogy valami nincs rendben velük.
Már majdnem elérték a külső kaput, amikor egy járőrfurgon eléjük vágott és
megállásra kényszerítette őket. Kinyíltak az ajtók, és felemelt fegyverrel biztonsági
őrök ugrottak ki a járműből.
– Állj!
A két árnyvadász gondolkodás nélkül cselekedett. Karom koncentrált, és olyan
mozdulatot tett a kezével, mintha egy gránátot hajítana az őrök közé. A hang
nélküli robbanás nyomán a járőrautótól kifelé terjedő hullámokban megremegett a
levegő, és az őrök azonnal összeroskadtak, ahogy elérte őket a varázslat energiája.
Boom odarohant a kocsihoz, kirángatta belőle az eszméletlen biztonságiakat, és
bepréselte magát a vezetőülésbe. Karom felkapaszkodott az utasülésbe, és már
indultak is a kapu felé.
– Jól vagy? – kérdezte a troll.
A mágus fáradtan bólintott.
– Aha, de ez a sok varázslás kezd egy kicsit kifárasztani.
– Most ne törődj semmivel, csak kapaszkodj. – Maximális sebességgel érték el a
kaput. A biztonsági őrök megpróbálták útját állni a furgonnak; golyók pattogtak a
szélvédőn és a jármű oldalán. Karom erős ütést érzett a vállán. Kabátjának
ballisztikus szövete ugyan megállította a golyót, de úgy érezte, mintha egy troll
kínálta volna meg egy baseballütővel. A kapura nézett és megragadta Boom karját.
– A francba, a kapu! Ezzel a járgánnyal nem jutunk át rajta!
– Ha van jobb ötleted, szívesen hallgatom!
– Aracos, segíts! – üzente Karom a szellemnek. Érezte, hogy szövetségese ereje
összeolvad az övével. Rövid koncentrálás után aktiválta ugyanazt a varázslatot,
amivel ő és Boom biztonságosan leereszkedtek a magasból, de ezúttal a furgon volt
a célpont. Az autó sokkal nehezebb volt, és Karomnak minden erejét össze kellett
szednie, de végül sikerült a levitáció. A kapu felé száguldó jármű elszakadt a földtől
és a levegőbe emelkedett. Átrepült a kapu, a biztonsági berendezések és a szöges
útakadály fölött, majd puhán landolt a túloldalon. Boom padlóig nyomta a
gázpedált, és az abroncsok felsírtak, amikor újra az aszfalthoz értek. Az autó
füstölgő gumikkal távolodott az arkológia épületétől.
– Remélem, innen már elboldogulsz vele, cimbora – lihegte fáradtan Karom –,
mert én kész vagyok. – A sorozatos varázslástól kimerülve hátradőlt az ülésben.
Gondolatban utasította Aracost, hogy figyeljen az asztrális térben, és ha valaki
megpróbálja követni őket, akkor bánjon el vele. Aztán elkezdett gondolkodni a
következő lépésükön.
Egy pillanatig sem gondolta, hogy Lofwyr véletlen baleset áldozata lett. Valaki
azt akarta, hogy elvigyék a sárkánynak dr. Goronajt és a műkincset, a jól kitervelt
gyilkosság eszközeit. Karom gyűlölte, ha valaki más játékában a báb szerepét
osztják rá. Akárkik is voltak a tettesek, megtalálja őket, és akkor fizetni fognak.
 14

Igénybe vett némi időt, amíg Karom és Boom száz százalékig megbizonyosodtak
róla, hogy – legalábbis egy időre – sikerült lerázniuk a Seader-Krupp biztonsági
erőit. A mágus nem akarta feji rádióján keresztül értesíteni a többieket az
arkológiában történtekről. A mobil hívásokat túlságosan könnyen le lehetett
nyomozni, és biztos volt benne, hogy az S-K jelentős erőforrásokat fog rááldozni,
hogy megtalálja őket. A legjobb, amit tehettek, hogy minél előbb visszamennek a
biztonságos házba, és a többiekkel együtt elhúzzák a csíkot. Karom most örült neki
csak igazán, hogy Essenben saját maguk intézték az előkészületeket, és nem vették
igénybe Herr Brackhaus segítségét – különben a lakásuk helyéről már rég tudomása
lenne a céges biztonságiaknak.
Karom azon töprengett, vajon milyen szerepe lehetett ebben az egész ügyben
Brackhausnak. Lehetséges, hogy a férfi semmiről sem tudott, hogy valóban csak
Lofwyr, vagy a Seader-Krupp valamelyik másik fejesének utasítására cselekedett.
Mint ahogy arra is csaknem ugyanakkora esély volt, hogy a megatársaság belső
hatalmi harcának részeként egyszerűen átejtette Karomékat. Jelen pillanatban egyik
változatban sem lehetett biztos, de Karomnak feltett szándéka volt kideríteni az
igazságot.
Gyorsan megszabadultak a Seader-Krupp biztonsági erőinek furgonjától, és
loptak maguknak egy másikat. Ha a cég le tudja nyomozni az autót, nemsokára meg
is fogják találni, de már az árnyvadászok nélkül. Boom elektronikai jártassága jól
jött, amikor be kellett indítani az új szerzeményt, vezetési tudása pedig lehetővé
tette számukra, hogy végigfurikázzanak a városon anélkül, hogy felkeltenék a helyi
hatóságok figyelmét. Karom reménykedett benne, hogy a Seader-Krupp
megpróbálja saját erőből megoldani az ügyet, mielőtt bevonnák a zsarukat is. A
rendőrség persze voltaképpen az S-K-nak dolgozott, de a mágus úgy vélte, a céges
fejesek nagyon óvatosak lesznek, nehogy egy szó is kiszivárogjon az arkológiában
történtekről.
Az esseni rejtekhely egy elhagyatott raktárkörzetben volt, a város egykori
iparnegyedében. Amikor bekanyarodtak a szűk utcába, Karom végigpásztázta a
területet, esetleges üldözők után kutatva. Fizikai és asztrális érzékei semmit sem
jeleztek.
– Tiszta a terep – mondta Boomnak. – Gyerünk!
Kiszálltak a furgonból, és kettesével-hármasával szedve a lépcsőket megindultak
felfelé. Karom már csak néhány lépésnyire járt az ajtótól, amikor meghallotta Aracos
gondolati kiáltását.
– Főnök, baj van! Az a tünde varázsló... – A hangját hirtelen mintha elvágták volna,
és Karom furcsa mentális és szellemi ürességet érzett. Valami történt Aracosszal.
– Boom! – sziszegte halkan. – Társaságot kaptunk.
Óvatosan araszolt tovább az ajtó felé. A troll felemelte az egyik eszméletlen
Seader-Krupp őrtől elszedett géppisztolyt, Karom pedig előhúzta mágikus pengéjét,
és a másik kezével felkészült a varázslásra.
 Boom gondosan begyakorolt precizitással berúgta az ajtót, és fegyverével
körbepásztázott a szobában, miközben Karom lekuporodva behatolt a lakásba;
minden érzékszervével potenciális célpontot keresett. Aztán mindketten
mozdulatlanná dermedtek.
Elsőként az eszméletlen Zűröst, Valt és Kalapácsot pillantották meg.
Mindhármukat egy-egy karosszékhez rögzítették erős műanyagbilincsekkel, azzal a
fajtával, amelyiket a rendőrök szoktak használni foglyaik megfékezésére.
Mindegyiküket, kivéve Kalapácsot, akit a padlóból kiálló csövek egyikéhez
bilincseltek. Szájukat erős ragasztószalaggal tapasztották be.
Foglyul ejtőjük a szoba közepén állt, Zűrös széke mögött, és bal kezében egy
karcsú pisztolyt szorongatott – első pillantásra egy halálos műanyagrepeszeket lövő
Slivergun lehetett. Baljában keskeny pengéjű ezüstkardot tartott, melynek pengéjét a
dekás csupasz, fehér nyakához nyomta. Vékony, könyörtelen arcán arrogánsan
diadalittas kifejezés ült, és a szituáció ellenére tökéletes nyugalom sugárzott belőle.
– Csakhogy megérkeztek – szólalt meg a tünde nyugodt, csendes hangon. – Már
kezdtem benne kételkedni, hogy egyáltalán visszajönnek. Tegyék le a fegyvert, vagy
meghal ez a csodás teremtés.
Karon Boomra nézett és leeresztette Acélkarmot, de nem tette vissza a tokjába a
tőrt. A troll is leengedte az Ingramet, de egy pillanatra sem vette a le a szemét a
tündéről.
– Ki maga, és mit művelt Aracosszal? – kérdezte Karom.
A tünde meghajolt, és könnyed mozdulatot tett maga előtt a Slivergunnal.
– A nevem Silverblade, és nem kell aggódnia a familiárisa miatt. Csak elűztem
egy időre, bár könnyedén meg is semmisíthettem volna. És biztosíthatom róla, még
mindig elegendő hatalmam maradt, hogy elbánjak mindkettőjükkel, ha nem kapom
meg, amiért jöttem.
– És miért jött? – kérdezte Karom, mintha nem lenne tisztában a válasszal.
– Dr. Goronaj és a műtárgy érdekel, amelyiket Herr Zollertől és a barátaitól
szedtek el az este folyamán.
Karom vállat vont, és fáradt mosolyt villantott a tündére.
– Akkor nincs szerencséje, öregem. A jó öreg dr. Goronaj beadta a kulcsot, és apró
hamukupacként kezdett új karriert Lofwyr irodájának padlóján. Ami pedig a
műtárgyat illeti... – Levette a válláról a táskát, lassú mozdulatokkal kinyitotta, és a
tenyerébe rázta a szürke, megrepedt kristályt. – A kis drága egyetlen lövéssel
kiiktatta Lofwyrt, és jelen pillanatban Európa összes Seader-Krupp ügynöke ezt
keresi; és vele együtt természetesen minket is.
A tünde szeme elkerekedett, és Karom látta, hogy a nyugalom maszkja kezd
repedezni.
– A kristály... megtámadta Lofwyrt? – kérdezte hitetlenkedve.
– Megtámadta, és jó eséllyel meg is ölte – bólintott az árnyvadász.
– Amikor leléptünk, mozdulatlanul feküdt a padlón. Azt sajnos nem tudom
megmondani, hogy elkábult, megsérült vagy meghalt, de az biztos, hogy nem volt
valami jó állapotban.
– Ez lehetetlen!
– Higgyen, amit akar! – vont vállat Karom. – Maga is mágus, és biztos vagyok
benne, hogy már megnézte az aurámat. Rajta, vizsgálja meg jobban, hátha hazudok.
Semmit nem próbálok elrejteni. Az a helyzet, hogy jelen pillanatban nincs
vesztenivalóm. – Karom ledobta az álcáját, és leplezetlenül megmutatta Silverblade-
nek az auráját. Kiszámított kockázat volt ez, mivel így lehetővé tette a tünde
számára, hogy megtudja, mennyire erős és milyen fáradt, de nagyon fontosnak
érezte, hogy Silverblade tudja, az igazat mondja.
A tünde összehúzott szemmel mérlegelte Karom szavait.
– Ez egy kicsit más megvilágításba helyezi a dolgokat – mondta megfontoltan.
– Örülök, hogy neked is ez a véleményed – morogta alig hallhatóan Boom.
Karom úgy döntött, megpróbál előnyt kovácsolni a helyzetből.
– Nézze, én nem tudom, ki maga és kinek dolgozik, de azt a tárgyat keresi, ami
nemsokára Európa, vagy talán az egész világ legforróbb holmijává válhat.
Bármennyire szeretném is folytatni ezt a csevegést, ki kell jutnunk innen, mielőtt a
Seader-Krupp ránk bukkan. Maga megtalált minket, tehát ők is bármelyik elcseszett
pillanatban kopogtathatnak. Össze akar haverkodni velük, vagy inkább mindenki
menjen a maga külön útján?
– Sajnos az utasításaim értelmében vissza kell vinnem a műkincset – csóválta a
fejét Silverblade.
– Dicséretes az igyekezete, de úgy gondolja, ki tudja csempészni
Németországból? Különösen, hogy minden kivezető utat a Seader-Krupp biztonsági
erői ellenőriznek?
– Nekem megvan a saját menekülő utam erről a bűbájos vidékről. Ami pedig a
Seader-Kruppot illeti, nem hiszem, hogy képesek lennének... – A tünde mágus
hirtelen oldalra kapta a fejét, mintha valamilyen, a normál szem számára láthatatlan
dolgot észlelt volna. Boom már mozdult is, de Karom megragadta a karját.
– Várj! – szólt rá a trollra. – Valami van itt!
Silverblade elkapta a kardját Zűrös nyakától, és belesuhintott az üres levegőbe. A
szobát hirtelen hangos sziszegés és bugyborékoló hang töltötte meg, és a
félhomályban halvány testek kezdtek materializálódni a semmiből.
– Elementálok! – kiáltotta Karom. – Megtámadtak minket!
A helyiségben két szellem jelent meg: az egyik egy sötét, áttetsző, dögletes,
záptojásra emlékeztető bűzt árasztó párafelhőre hasonlított; a másik egy szörcsögő,
nagyjából humanoid alakú, vízcseppekből álló alak volt. Silverblade egy láthatatlan
harmadikkal küzdött.
– Egy tűzelementál van az asztrálban, és egy mágus, aki irányítja őket! – sziszegte
összeszorított foggal. – Azt hiszem, a Seader-Krupp megérkezett!
– Boom, vidd ki innen a többieket! – utasította a trollt Karom. – Mi feltartjuk a
szellemeket, amíg tudjuk. – Boom Karomról Silverblade-re nézett, aztán vissza a
barátjára, végül akcióba lendült. Megragadta Valt és Zűröst, és a székkel együtt
kivonszolta őket a szobából. Karom közben asztrális érzékelésre váltott, és bevetette
magát a küzdelembe a tünde oldalán.
Ahogy kibomlott körülötte az asztrális sík, meglátta a három szellem auráját – a
materializálódott levegő- és vízelementálét, valamint a tűzelementálét, amelyikkel
Silverblade harcolt. Felfigyelt egy törpe lebegő asztrális testére is – a szellemeket
irányító mágus bő köpenyt viselt, melynek szegélyét halványan izzó misztikus
rúnák díszítették. Bár a törpén semmilyen jel nem utalt rá, Karom biztos volt benne,
hogy a Seader-Kruppnak dolgozik, ami pedig azt jelentette, hogy az erősítés sem
járhat messze.
A levegőelementál megpróbálta elvágni Boom útját. Karom támadott a mágikus
pengével, vágása egyszerre sebezte a szellem fizikai és asztráltestét. Bár az
elementál fizikailag nem volt több egy ködfelhőnél, Acélkarom végighasított
asztrális testén, és hosszú, fekete sebhelyet hagyott maga után. A szellem egy
pillanatra meghátrált a varázsfegyver érintésétől, de gyorsan összeszedte magát, és
megindult az árnyvadász felé.
Borzalmas bűzhullám csapott át rajta, ahogy a levegőelementál megpróbálta őt
saját testének anyagával megfullasztani. Karom visszagyűrte hányingerét, amely a
borzalmas szagra elkapta, és Acélkarommal ott szabdalta ellenfelét, ahol érte.
Görcsös köhögés tört rá, szeme égni és viszketni kezdett. Az elementál támadása
rosszabb volt a könnygáznál, és Karom csupán asztrális érzékeivel volt képes látni a
könnyein keresztül. Őrült vagdalkozásának azonban csakhamar meg lett az
eredménye. A szellem a mágikus tőr minden vágására egyre jobban meghátrált,
asztrális formáján szaporodtak a vágások és hasadások.
Karom hirtelen valami hideget és nyálkásat érzett a bokája körül. A vízelementál!
A folyadék elkezdett felkúszni a lábán, miközben a levegőszellem visszavonult.
Karom a vízelementál felé suhintott késével, de a szellem ügyet sem vetett rá,
teljesen magába nyelte az árnyvadászt. A mágus megpróbált mély lélegzetet venni,
de csak egy gyors, kapkodó szippantásig jutott, mielőtt a megidézett lény elnyelte,
és összefüggő vízbuborékba zárta őt. Karom teljes erejéből küzdött, de az elementál
tovább fokozta a nyomást, megpróbált minden levegőt kipréselni a tüdejéből. Olyan
volt, mintha a tengerbe hajították volna – egyre nagyobb és nagyobb nyomás
nehezedett rá. Kiszúrt a tőrével, és a fegyver mágiájának köszönhetően sikerült
megsebeznie a vízből álló testet, de a szellem makacsul tartotta magát.
Karom látása kezdett elhomályosulni, tüdeje égett az oxigénhiánytól. Küzdött a
kilégzési kényszer ellen, mivel tudta, hogy akkor a szellem az összes levegőt
kisajtolja belőle. Érezte, hogy a víz visszahúzódik a mágikus tőrt tartó keze elől, és
megpróbálta máshol is megvágni a szellemet. Szeme előtt sötét foltok táncoltak.
Ekkor egy ezüstös penge szelte át a testét körülvevő vízbuborékot. A folyadék
kettévált, és elvesztette a tartását, ahogy megszűnt a gravitáció törvényeinek
ellenálló mágikus erő. A szellem életereje elszivárgott, és a manifesztáció
közönséges vízzé vált. Karom csurom víz volt, de legalább tudott néhány kapkodó
lélegzetet venni, mielőtt fogadnia kellett volna a levegőelementál támadását.
Silverblade és Karom egymásnak vetette a hátát; a tünde lovag pajzsként tartotta
maga elé kardját.
– Intézze el a szellemet! – szólt hátra a válla fölött Speren. – Enyém a mágus.
– Rendben. – Az levegőelementál is elnyeléssel próbálkozott, de Karom ezúttal
már számított a támadásra. Előredöfött a tőrével és felrántotta a kezét, gyakorlatilag
kettészelve a szellemet. Bármilyen más lény meghátrált volna, de az elementálok
csak a mesterüknek engedelmeskedtek, és a szellem tovább támadott. Acélkarom
újabb szúrása azonban véget vetett fizikai létének, mindössze alig érezhető,
kesernyés szag maradt utána a levegőben.
 Éppen időben fordult meg, hogy lássa, amint Silverblade hárítja az asztrális
varázsló varázslatát. Kékesfehér villám ívelt át az asztrálon a tünde felé, de a
támadás megtört a Lovag pajzsain, és nem érte el a célpontot. Silverblade
előrelendült, és a varázslóból fájdalomkiáltás szakadt ki, amikor a kard mély sebet
ejtett a vállán. A tünde felkészült az újabb csapásra, de az asztrális mágus túl
gyorsan mozgott. Egy pillanat alatt átsuhant a falon, és mire a vágás célba ért volna,
már nem volt a szobában.
Silverblade káromkodva kommentálta a törpe távozását, majd Karommal együtt
gyorsan körülnéztek, hátha van még ellenfél a közelben,
– Ennyi – jegyezte meg a tünde.
– Igen, de nemsokára visszajön – felelte Karom. – És hoz erősítést is. Azonnal le
kell lépnünk innen. – Leeresztette a tőrét. – Kösz az iménti közbelépést.
A tünde biccentett.
– Mivel együtt láttak minket, és az a mágus kétségtelenül jelenteni fogja a
feletteseinek, hogy itt voltam, úgy tűnik, egy időre összefonódik a sorsunk.
Karom kezet nyújtott neki.
– Karom.
A tünde mintha észre sem vette volna.
– Speren Silverblade vagyok, Tir Tairngire lovagja. – Eltette a kardját. – Mint
említette az imént, minél gyorsabban el kell tűnnünk innen. Nekem van járművem,
de mindannyian nem fémek el benne.
– Nekünk is van. Valószínűleg nem olyan puccos, mint amilyenhez szokott, de
biztos vagyok benne, hogy elviselhetőnek fogja találni.
– Egészen biztos.
– Esetleg segítene lecipelni a többieket a furgonhoz? – kérdezte Karom. – És ha
már itt tartunk, milyen varázslatot alkalmazott rajtuk?
– Egyszerű altatást – vonta meg a vállát Silverblade. – Nem lesz nehéz
felébreszteni őket. Induljunk!
– Van valami ötlete, hogy hová?
– Van. Feltéve persze, hogy megbíznak bennem.
Karom egy pillanatig a tünde arcát tanulmányozta. Úgy tűnt, egyelőre valóban
segíteni akar nekik, de az árnyvadász a legkisebb mértékben sem bízott a lovagban,
és biztos volt benne, hogy ez az érzés kölcsönös.
– Ahogy maga is mondta, jelen pillanatban nincs sok választásunk. Gyerünk!
 15

Jenna Ni’Ferra herceg egyáltalán nem volt boldog.

– Hogy mit csináltak? – kérdezte. – Mit akar mondani azzal, hogy „lehet, hogy
megölték Lofwyrt”? Hogyan lehetséges ez?
– Csak arra hagyatkozhatok, amit ők mondtak nekem, hercegem – felelte
óvatosan Speren. Jenna herceg haragja még több ezer kilométerrel távolabbról, a
kódolt kommunikációs vonalon keresztül is érezhető volt. A Lovag nem vesztegette
az időt, rögtön kapcsolatba lépett a Tir Tairngire-ben tartózkodó herceggel, amint
elvezette az árnyvadászokat hazája egyik esseni biztonságos házába. Megérkezésük
után azonnal kimentette magát, és átment a másik szobába, ahol használatba vette a
miniatűr kommunikációs készüléket. A tetőn elhelyezett tányérantennával
összekapcsolt adóvevő titkos tiri műholdakon keresztül továbbította üzenetét a
Királyi Palotába.
Némi kockázattal járt ugyan, hogy itt, a Seader-Krupp hátsó udvarában használta
az adóvevőt, amikor a cég biztonsági egységei elözönlötték az utcákat, de
Sperennek nem maradt sok választása. A helyzet kritikussá vált, és mindenképpen
továbbítania kellett hercegének az eddig tudomására jutott információkat, hogy ha
lehet, ezzel is védje Tir Tairngire érdekeit.
– Mi történt pontosan? – kérdezte Jenna. Kezdeti megdöbbenése után most
nyugodtabbnak tűnt a hangja. Bár sok tiri tündéhez hasonlóan ő sem kedvelte
Lofwyrt, a herceg tisztelte a sárkány hatalmát és pozícióját. Egy ilyen támadás és
egy lehetséges gyilkosság fölött nem hunyhatott szemet.
– Kiderítettem a műtárgy helyét, valamint a régészét, aki ellopta – jelentette
Speren. – Eljutottam azokhoz az emberekhez, akik a feketepiacon akarták eladni a
tárgyat. Azonban egy csapatnyi árnyvadász – egyértelműen Lofwyr emberei – még
előttem lecsapott, és magukkal vitték dr. Goronajt és a céltárgyat. Kettejüket Lofwyr
magához hívatta, ahol a műtárgy, egy rúnákkal borított kristályszív valamilyen
energiamezővel vette körül a sárkányt. Lofwyr tusája közben megölte a professzort,
azután összeroskadt. Az árnyvadászok nem tudták megmondani, hogy meghalt-e,
vagy csak elájult. Magukhoz vették a kristályt, és elmenekültek, mert féltették az
irhájukat. És a Seader-Krupp most vadászik rájuk.
– És mi a helyzet magával? – kérdezte Jenna.
Speren nyelt egyet, mielőtt válaszolt volna.
– Egy varázslattal lenyomoztam az árnyvadászok búvóhelyét. Hármukat
elfogtam, de a kristályt és dr. Goronajt nem találtam meg. Nem sokkal ezután a
többi vadász is visszatért Lofwyrtól, de a Seader-Krupp biztonságijai a nyomukra
akadtak, és engem is megláttak velük. Legyőztük az asztrális felderítőket, azután
idehoztam őket a rejtekhelyre. Mivel együtt láttak minket, bölcs döntésnek találtam
egy időre csatlakozni hozzájuk, legalább amíg ki nem derítjük, hogy mit műveltek
pontosan a sárkánnyal, és mi lenne a következő helyes lépés. A kristályt bármikor
meg tudom szerezni, de a jelek szerint minden mágia távozott belőle. Dr.
Goronajnak vége, egy maréknyi hamu maradt belőle Lofwyr irodájában. Az üres
kristály jelen pillanatban az árnyvadászok vezetőjénél van. Mi a parancsa,
hercegem?
Speren elhallgatott, várta Jenna utasításait. Hallotta, hogy herceg halkan
szitkozódik.
– Makanagee – mormolta a nő. – Idióták. És pont Lofwyr, annyi lehetséges célpont
közül... Speren, úgy gondolja, hogy a Lofwyr elleni támadást gondosan kitervelték?
– Igen, hercegem – felelte a férfi gondolkodás nélkül. – Lofwyrral nem szoktak
véletlen balesetek történni. Eddigi információim alapján úgy vélem, valaki az
árnyvadászokat használta fel eszközként, hogy hozzáférjen a sárkányhoz és
lesújtson rá.
– Egyetértek – felelte Jenna. – Ha így van, akkor ott talán már véget ért a
fenyegetés. A támadás megtörtént, és fel kell készülnünk a következményekre. De
az is lehet, hogy a Lofwyr elleni támadás egy bonyolult terv első lépcsőfoka.
Akárhogy is legyen, a Tanácsot tájékoztatni kell. Már beszéltem nekik Goronaj
projektjéről és a műkincs felfedezéséről, és most be fogok számolni az egyik
tanácstag elleni támadásról is. Folytassa a nyomozást, és amíg szükséges, működjön
együtt az árnyvadászokkal. – Jenna egy pillanatra elhallgatott. – Most nem tudok
önnek segítséget nyújtani, Speren. Amikor a Tanács elé tárom a híreket, rengeteg
dolgunk lesz hirtelen. Ha a sárkány halott... – Befejezetlenül hagyta a mondatot.
– Értem, hercegem – felelte Speren. Tudta, hogy a sárkány halála mit jelentene a
világ számára. Dunkelzahn meggyilkolásakor Észak-Amerika legnagyobb részén
eluralkodott a káosz. A Kanado-Amerikai Egyesült Államok számos városában
tömegmegmozdulások kezdődtek, és Tir Tairngire kénytelen volt még szorosabban
lezárni a határait. Dunkelzahn halálának utóhatásai még ma is érezhetőek voltak.
Végrendeletében jelentős vagyont osztott szét, embereket tett gazdaggá vagy
taszított nyomorba, és még egy cégháborút is sikerült kirobbantania.
Dunkelzahn nagy hatalmú sárkány volt, jóval nagyobb hatalmú, mint sokan
gondolták volna. De Lofwyr... Lofwyrt a világ leggazdagabb lényeként ismerték.
Hatalma és befolyása mindenhová elért. Vagyonát fel sem lehetett becsülni, üzleti
manipulációiról pedig legendákat meséltek. Ha Lofwyr valóban meghalt, akkor
eltávozása olyan eseményeket indíthat útjukra, melyek mellett Dunkelzahn
meggyilkolása apró, jelentéktelen epizódnak tűnik csak. Egy ilyen hír kiszivárgása
darabokra szakítaná a Társasági Tanácsot, sőt, talán az egész világot háborúba
taszítaná.
Speren érezte a vállára nehezedő felelősség súlyát. Ha a szülőföldje át akarja
vészelni a közelgő vihart, minden megszerezhető információra szükségük lesz.
Valószínűleg Tir Tairngire volt a legelső hatalom, amely tudomást szerzett a Lofwyr
elleni támadásról – még a Társasági Tanács másik kilenc megatársasága előtt.
Létfontosságú volt, hogy megőrizzék ezt az előnyüket.
– Folytatom a nyomozást, hercegem, és azonnal jelentkezem, ha megtudok
valamit.
– Remek. Ozidano teheron, milessaratish. Imo medaron co verskhan.
Speren önkéntelenül is fejet hajtott a formális elbocsátás szavaira.
 – Életem az öné, hercegem. Parancsára a halált hozom el ellenségeinek.
A kapcsolat megszakadt.

A biztonságos ház, amelybe a tünde lovag elvezette Karom csapatát, egy teljesen
átlagos kinézetű épület volt Essen jobbik felében. Az egész ház a tiri kormányzat
tulajdonában volt, természetesen jó néhány közvetítőn és álcacégen keresztül. A
látszat szerint a házat valaki állandóan bérelte, de a lakások az idő legnagyobb
részében üresen álltak, és csak néha vették őket igénybe a tiri ügynökök.
Karom és barátai az egyik ilyen lakás nappalijában ültek, és a közelmúlt
eseményeinek tükrében a lehetőségeiket fontolgatták. A kilátások nem voltak
valami biztatóak.
– Emlékeztessetek rá, hogy még egyszer ne hagyjam beugratni magam egy
vadászatba! – mondta a kanapán ülő Harlan Hammarand a halántékát masszírozva.
Ő tért legutoljára magához Silverblade altatás varázslatából, és szemlátomást őt
sújtották leginkább az utóhatások; még mindig szédült, és a mozdulatai
bizonytalanok voltak. Karom elmondta neki, mi történt azóta, hogy Brackhaus
társaságában távoztak a helikopterrel; beszámolt nekik a kristályról, a Lofwyr elleni
titokzatos támadásról, leereszkedésükről a Seader-Krupp arkológiából, valamint
találkozásukról Silverblade-del. Már csak egyetlen kérdés maradt: mihez kezdjenek
ezek után?
– Először is, információkra van szükségünk – mondta Karom. – Tudnunk kell, mi
történt pontosan Lofwyrral, és azt is, hogy a Seader-Krupp még mindig vadászik-e
ránk. Ezenkívül nem ártana kiderítenünk, ki használt fel minket Lofwyr
kiiktatására.
– Biztos vagy benne, hogy előre kitervelt támadás volt? – kérdezte Val.
– Annak kellett lennie – bólintott Karom. – Nem hiszek az ilyen véletlenekben.
Nem, Goronajt valaki beprogramozta. Akármit is művelt a kristály a sárkánnyal,
biztos vagyok benne, hogy Goronaj aktiválta a halála előtt.
– Akkor talán Goronaj volt a hunyó – találgatott Kalapács.
– Kizárt dolog – ingatta a fejét Boom. – Hallanod kellett volna a fickót, haver.
Totál begolyózott, teljesen elment az esze. Nem tudom elképzelni, hogy képes lett
volna egy ilyen akciót megtervezni és kivitelezni.
– Meg aztán – vette át a szót Karom – ha Goronaj állt volna mögötte, miért lopta el
a kristályt? Egyetértek Boommal. Lofwyr irodájában nem volt magánál. Szerintem
valaki őt is ugyanúgy felültette, mint minket.
– Valamiféle kondicionálásra gondolsz? – kérdezte Zűrös.
Karom bólintott.
– Könnyen lehet. Vagy mágikus befolyásolásra, bár kétlem, hogy egy ilyen
varázslat észrevétlenül átment volna Lofwyr biztonsági ellenőrzésein.
– Miért törődünk egyáltalán ezzel az egész szarsággal? – morogta Kalapács. – Kit
érdekel, ki akarta hidegre tenni a sárkányt? Mi akadályoz meg benne minket, hogy
még ma elhúzzunk ebből a tetves országból?
– Nos, először is, a Seader-Krupp vadászik ránk – felelte Karom, és kinyújtotta az
egyik ujját. – Elfelejthetjük az összes legális kiutazási módszert Németországból, és
nagyon valószínű, hogy a többi menekülő utat is figyelik. Másodszor, még ha
sikerül is kijutnunk, hová mehetnénk, ahol a Seader-Krupp nem talál ránk? Most a
föld legnagyobb megatársaságáról beszélünk. Az erőforrásaik mellett bármelyik
kormányzat elbújhat, ügynökeik ott figyelnek minden nagyvárosban, és ők
rendelkeznek az egyik legjobb hírszerző hálózattal. Ha a cégnek bűnbakra van
szüksége – és biztos vagyok benne, hogy szüksége lesz rá –, akkor nem hagynak fel
a kereséssel.
– És végül – fejezte be elszántan csillogó szemmel – valaki felültetett minket, hogy
mi vigyük el a balhét Lofwyr megöléséért. Nem szeretem, ha átvernek, azt pedig
még kevésbé, ha én vagyok a vesztes. Meg akarom találni a terv kiagyalóját, és ezt el
szeretném mondani neki is... igen részletesen.
– És mi van ezzel a Silverblade fickóval? – kérdezte Boom halkan, és ideges
pillantást vetett a másik szobába vezető ajtóra. – Szerinted megbízhatunk benne?
– Megbízni? – Karom a fejét rázta. – Nem, viszont azt hiszem, legalább
ugyanannyira szeretné tudni, hogy mi a fene folyik itt, mint mi. Legalábbis
egyelőre.
– Nos, ha információkra van szükség, akkor én vagyok a ti emberetek. – Zűrös
felállt a kanapéról, és magához vette a kiberdekkjét tartalmazó tokot. – Csak kell
találnom egy becsatlakozási pontot ebben a kégliben, és már kezdhetem is a
keresgélést.
– Nem – szólalt meg határozottan Speren Silverblade az ajtóból. Több kéz is
elindult a fegyverek felé, mire felfogták, ki beszél hozzájuk. Kalapács lassan
visszacsúsztatta Ares Predatorát a tokjába, és elengedte a pisztoly markolatát. A
tünde hang nélkül jelent meg a szobában.
– Mit jelent az, hogy „nem”? – kérdezte dühösen Zűrös.
– Ez egy nagyon egyszerű kifejezés – felelte a tünde. – Addig nem fog erről a
helyről becsatlakozni a Mátrixba, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy nem
árulja el a rejtekhelyünket az ellenségnek, és amíg választ nem kaptam néhány
kérdésemre.
– Na ide figyelj, tündefiú! – Kalapács fenyegetően állt fel a kanapéról. – Mikor
koronáztak téged királlyá? Te nem vagy a főnökünk! A pokolba, nemrég még kész
lettél volna kinyírni minket, csak hogy megkapd, amit akarsz!
– Amíg itt vannak, az én védelmem alatt állnak – mondta mereven, kiszámított
lassúsággal Silverblade. – És amíg itt vannak, mindannyian azt teszik, amit mondok,
különben átadom magukat Lofwyr kopóinak, és ezzel végképp lerendezem az
ügyünket.
Kalapács összeszorított ököllel indult Silverblade felé.
– Na idefigyelj, te pimasz pitypangzabáló...
– Nyugalom, Kalapács. – Karom megfogta az ork karját, nehogy az nekiugorjon a
tündének. – Figyeljen ide, Silverblade! Egyelőre a maga szabályai szerint játszunk.
Mindketten ugyanazt szeretnénk: rájönni, ki és miért akarta kiiktatni Lofwyrt. Ha
szüksége van a segítségünkre, együttműködik velünk. Talán hozzászokott, hogy a
magányos farkast játssza, de mi egy csapat vagyunk. Megvannak a saját
módszereink, és értjük a dolgunkat.
– Ezt nagyon remélem – bólintott hűvösen Silverblade. – Mivel fel akarom bérelni
magukat.
 – Tessék? – kérdezték egyszerre többen is.
A tünde önelégült mosollyal a szoba sarkában álló párnázott fotelhez sétált, és
leült, akár egy zongorista a hallgatói előtt. Hátradőlt, és összeérintett ujjhegyei felett
alaposan szemügyre vette az árnyvadászokat, mielőtt válaszolt.
– Igen, szeretném igénybe venni a csapata szolgálatait, Karom. Mint említette,
minél többet ki akarok deríteni a Lofwyr elleni összeesküvésről, és azok, akiknek
dolgozom, most nem tudnak ellátni a szükséges segítséggel. Ezért a
rendelkezésemre álló erőforrásokkal kell gazdálkodnom.
– Ingyen nem dolgozunk – szögezte le Karom.
– Ezt nem is kívánom – mosolyodott el Silverblade. – Azon túl, hogy segítettem
megmenteni az életüket...
– Csak azután, hogy előbb kiütött minket – vágott közbe Kalapács.
– Azonkívül – folytatta zavartalanul a tünde –, valamint ennek a létesítménynek a
használatán kívül – intett körbe a szobában –, hajlandó vagyok egyéb kompenzációt
is nyújtani. Mennyivel tartozott maguknak a Seader-Krupp ezelőtt a... sajnálatos
incidens előtt?
– Negyedmillió nujennel – vágta rá Karom habozás nélkül.
A tünde felvonta a szemöldökét, aztán újra elmosolyodott.
– Valóban? Akkor sokkal jobban megfizették önöket, mind gondoltam. De az is
lehet, hogy egyszerűen csak hazudik.
– Úgy gondolja? – kérdezte Boom.
Silverblade vállat vont.
– Nem is lényeges. Hajlandó vagyok húszezer nujent fizetni a csapatának, ha
segítenek nekem információkat szerezni az összeesküvés kitervelőjéről és
kitervelőiről, majd elbánni velük.
– Az ár a kockázat mértékétől függően módosulhat – mondta Karom.
– Most nincs abban a helyzetben, hogy alkudozzon, Karom – csóválta a fejét
Silverblade. – A sorsukra is hagyhatnám magukat... de legyen!
– És úgy végezzük a nyomozást, ahogy mi akarjuk? – kérdezte a mágus.
– Természetesen igen, de az én ellenőrzésem alatt.
Karom a barátaira nézett. Nem volt szükség szavakra. Szemükben és arcukra írva
látta az aggodalmat és az eltökéltséget. Visszafordult Silverblade-hez.
– Benne vagyunk, két kikötéssel.
– Mik lennének azok? – kérdezte a tünde ravasz mosollyal.
– Az első, hogy a csapat vezetője én vagyok, nem maga. Maga fizeti a cechet, de a
parancsokat én adom.
– Helyes – bólintott Speren megfontoltan. – És a másik?
– Segít nekem visszahozni az elűzött familiárisomat. Ha belevágunk ebbe a
feladatba, szükségünk lesz minden segítségre.
– Egyetértek.
– Rendben, akkor lássunk munkához!

Silverblade megmutatta Karomnak a ház pincehelyiségét, ahol különféle

hermetikus mágikus felszereléseket tároltak. Az árnyvadász óvatosan szemügyre
vette őket. A szobában lévő rituális segédanyagok megfelelőnek tűntek mindenfajta
rituális varázsláshoz, illetve elemi szellemek idézéséhez. A helyiség padlóját pala
borította, ami ideális felület volt hermetikus körök felrajzolására, illetve festésére. A
dohos levegőben kréta, föld, szárított fűszerek és növények szaga terjengett.
Silverblade-del együtt mentek át a metasíkokra, a szellemek távoli asztrális
otthonába, ahol Karom familiárisa, Aracos is lakott. Az asztrális utazás a levegő
metasíkjára, hogy kiszabadítsák Aracost az időleges elűzés hatása alól, Karom
számára csupán rövid kiruccanásnak tűnt. Ám a fizikai világban magához térve rá
kellett jönnie, hogy az éjszaka és a következő nap jó része is eltelt; csaknem nyolc
órát töltöttek transzállapotban, míg szellemük szabadon szárnyalt az asztrális síkon.
Nagyot nyújtózkodott, érezte, hogy recsegnek az ízületei, majd óvatosan
feltápászkodott. Látta, hogy Silverblade szeme megrebben, majd a tünde maga alá
húzta a lábát, és elegáns mozdulattal szintén felemelkedett helyéről. A levegő
halványan felfénylett, és Aracos jelent meg, ezúttal egy szürke bundájú farkas
képében; a szellem halkan vicsorgott Sperenre.
– Szerintem nem kedvel – jegyezte meg Silverblade.
– El sem tudom képzelni, miért. – Karom Aracos nyakára tette a kezét, hogy
megnyugtassa szövetségesét.
– Csak egy apró darabot hadd harapjak ki belőle, főnök! – kérte a szellem némán.
– Sajnálom, öregem, de egyelőre szükségünk van rá – felelte az árnyvadász. – Ő az új
megbízónk. – Válaszként csak enyhe undort érzett Aracos felől, amit Karom egy
mentális vállvonással viszonzott, mintha azt mondta volna: „mit tudunk tenni?”
– Feltételezem, kordában tudod tartani – mondta Silverblade Aracos felé
biccentve.
– Ne aggódj! Csak azt támadja meg, akit én mondok neki. Visszamegyünk a
többiekhez?
– Csak utánad – felelte mosolyogva Silverblade, és udvariasan meghajolt.
Karom kisétált a helyiségből, és hagyta, hogy Aracos fedezze a hátát.

– Már ideje volt – jegyezte meg Boom, amikor visszatértek a nappaliba.

Távollétük órái alatt Karom csapata műveleti főhadiszállássá alakította a lakást.
Zűrös az egyik fotelben ült dekkjével az ölében, ujjai sebes ritmust vertek a
billentyűzeten. Adatjackjét üvegszálas kábel kötötte össze a kiberdekkel, feje
hátracsuklott – állapota nem sokban különbözött Karom transzától, bár az ő útja
nem az asztrális síkra, hanem a német Mátrixba vezetett. Val a földre terített
lepedőn szétszedve heverő robotot javítgatta, Boom és Kalapács pedig a csapat
fegyvereit ellenőrizték és tisztították. A szoba sarkába helyezett trideokészülék az
egyik huszonnégy órás hírcsatornára volt állítva.
– Kimaradtunk valamiből? – érdeklődött Karom.
– Nem mondhatnám. – Boom a trideóra mutatott a kezében tartott pisztollyal. –
Lofwyrról nem sokat mondtak a hírekben. A Seader-Krupp ma reggeli
sajtóközleménye szerint a sárkány igen fontos tanácskozáson vesz részt, ezért
lemondta a találkozót a megaplexum néhány fejesével, de egy szót sem szóltak
semmiféle kavarodásról vagy támadásról. És természetesen képeket sem mutattak a
sárkányról. Zűrös majdnem azóta dolgozik, mióta lementetek. Csak egyszer
csatlakozott ki, hogy harapjon valamit. Azt mondta, rábukkant néhány nyomra, de
várnia kell, ha meg akarja tudni, hová vezetnek. Majd egyszerre tájékoztat
mindenkit.
– Nem volt semmi probléma?
– Egy szál se. Sok mindent lehet mondani Tirre, de az biztos, hogy jó kis
búvóhelyet rendeztek be itt. – Silverblade úgy döntött, figyelmen kívül hagyja az
oldalvágást. – A Seader-Krupp biztonságiaknak nyomát sem láttuk. Természetesen
ez nem azt jelenti, hogy a nyomozóik és a mágusaik nem dolgoznak.
Silverblade egy pillanatra lehunyta sötétzöld szemét.
– Az épület védelmét és a korlátokat nem bántották – mondta. – Semmi nyoma
behatolásnak. Ha valaki próbálkozott volna, amíg mi odaát voltunk, arról tudnék.
Úgy tűnik, egyelőre nem bukkantak a nyomunkra.
– Helyes – bólintott Karom. – Van valami ehető ezen a helyen?
Miután elfogyasztott két szendvicset, melyet a lakás jól felszerelt
hűtőszekrényéből állított össze magának, máris sokkal jobban érezte magát. A
hosszú mágikus tevékenységek után mindig éhesnek érezte magát. Az ilyen
műveletek rengeteg energiát emésztettek fel, és az étel segített neki feltöltődni,
illetve kitisztítani a fejéből a mágiahasználatot követő tompaságot. Pont végzett,
amikor Zűrös megmoccant a fotelben, és néhány billentyű lenyomását követően
kicsatlakozott a Mátrixból.
– Jó estét, uraim – nézett fel vigyorogva Karomra és Silverblade-re. – Úgy látom,
mindenki itt van. Azt hiszem, rájöttem, ki akart belőlünk sárkányölőt faragni.
 16

– Van egy jó és egy rossz hírem – mondta Zűrös a köré gyűlt vadászoknak, akik
most minden figyelmükkel az ő szavaira koncentráltak.
– Először a jót – morogta Karom.
– A jó hír, hogy Lofwyr él. Először betörtem a Seader-Krupphoz, ami nem volt
könnyű futam, mert a rendszerük riadóállapotban van, de szerencsére ismerek egy-
két hátsó ajtót. – Karom kételkedett benne, hogy akár tizedannyira könnyű lett
volna, mint amilyennek Zűrös lefesti, de a lány kétségtelenül értette a dolgát. Ő volt
az egyik legjobb dekás, akivel eddig együtt dolgozott, és ez sok mindent elárult a
képességeiről.
– Mit találtál? – kérdezte.
– A jelek szerint Lofwyr túlélte a kristály mágikus támadását, tehát nem kell egy
újabb halott sárkánnyal számolnunk.
– Csodás. És mi a rossz hír?
– A rossz hír, hogy Lofwyr nem halt meg, de a támadás óta nem tért magához. A
Seader-Krupp összehívott néhány para-természettudóst és parabiológust egy titkos
tanácskozásra és vizsgálatra, mindezt persze a legnagyobb titoktartás mellett. Az
előzetes eredmények szerint a sárkány egyfajta kómában fekszik. Az életjelei
stabilak, de alig érzékelhetőek, és nem reagál semmire. Természetesen ez csak egy
hirtelenjében felállított diagnózis, és senki nem tud valami sokat a sárkányok
biológiájáról. Nagyrészt minden bizonnyal csak találgatáson alapul.
– Tehát ez alapján Lofwyr akár agyhalott is lehet – állapította meg Boom.
– Pontosan. Ami csaknem ugyanolyan rossz – ha nem rosszabb –, mint ha
hullamerev lenne. A Mátrixban már kezdenek terjedni a pletykák arról, hogy az
éjszaka folyamán valami történt a Seader-Krupp arkológiában, de hogy pontosan
mi, azt senki sem tudja. A cég szoros belső hírzárlatot rendelt el; a médiához semmi
nem szivárgott ki, az épületen belül pedig megszigorították a biztonsági
intézkedéseket. Néhányan valahogy mégis megtudták, hogy történt valami odabent,
de természetesen senki sem beszél. Egyre vadabb találgatások látnak napvilágot.
Valaki azt írta, bármi is történt a cégnél, kapcsolatban áll Dunkelzahn
meggyilkolásával, és hogy valaki talán az óriássárkányokra vadászik.
– Mi van dr. Goronajjal? – kérdezte Silverblade. A tünde a megbeszélés alatt most
szólalt meg első alkalommal, és Zűrös egy másodpercre Karomra nézett, mielőtt
válaszolt volna. Speren idegen volt közöttük, de Zűrös nem hagyta, hogy ez a tény
hátrányosan befolyásolja a munkáját.
– Úgy látszik, Karomnak igaza volt. Az S-K elvégezte a boncolást Goronaj szénné
égett maradványain. A jelek szerint nem sok maradt belőle, amit megvizsgálhattak,
de a kiberverek nem olvadtak el teljesen, és JMÉ-re, vagy valami hasonló
tudatbefolyásoló dologra utaló nyomokat találtak.
– Ami arra utal, hogy valakik valóban kondicionálták őt – mormolta
elgondolkodva Karom.
– Így van. Már csak az a kérdés, hogy kik? – kérdezte Boom.
 – Itt kezd érdekessé válni a dolog – ragadta magához újra a szót Zűrös. – Úgy
gondolom, valaki rászoktatta Goronajt a JMÉ-re, mert a pszichológiai profiljában
nem találtam a függőségre való hajlamra, illetve a kábítószerekhez és hasonló
szarokhoz való vonzódásra utaló bejegyzéseket. Ez azonban még mindig nem adna
magyarázatot arra a kis szónoklatra, ami Karom és Boom elmondása szerint
kibukott belőle a támadás pillanatában. Egészen biztos, hogy erre valaki
beprogramozta.
– Még mélyebbre ástam, az alap keresési paraméternek a JMÉ alapú agykontrollt
adtam meg, és megpróbáltam találni valakit, akinek van valami köze Lofwyrhoz, a
Seader-Krupphoz vagy magához Goronajhoz. El sem hinnétek, mire bukkantam.
– Runenthing – találgatott Karom.
– Majdnem, de nem egészen. A Shadowlanden találtam néhány fájlt egy
szervezetről, amelyik Winternightnak hívja magát. Hallottatok róla?
– Igen én is olvastam az anyagot régebben – bólintott Karom. – Valami terrorista
szervezet, nem? El akarják hozni az északi „istenek alkonyát”, hogy véget vessenek
ennek a mocskos világnak, és egy újat kezdjenek... vagy valami ilyesmi.
– Pontosan, de nem csak ennyiről van szó. Az információk szerint a Winternight
különleges JMÉ chipekkel kimossa az emberek agyát, hogy így vegye rá őket az
együttműködésre. A chipek fokozottan addiktívak, és a tudatalattira ható
beprogramozott utasításokat tartalmaznak.
– Az istenek alkonya – mormolta Boom. – Ezt mondta Goronaj, mielőtt Lofwyr
megsütötte. „Az égiek haragja lesújt rád, kígyó! Az istenek alkonya köszönt ránk!”
– Tényleg! – kapta fel a fejét Karom. Boom memóriája mindig lenyűgözte. – Ez
pontosan összecseng a Winternight terveivel.
– Van még más is – folytatta Zűrös. – A jelek szerint a Winternight ugyanúgy
nyakig benne van ebben a germán/északi mitológia dologban, mint a Runenthing.
Az a gyanú is felmerült, hogy a Winternight kapcsolatban áll néhány német
terrorszervezettel, mint például az Alt Welttel, amely ellenzi a Seader-Krupp
Európai Helyreállítás tervét, és inkább a Megosztott Európát támogatja.
– Brackhaus azt mondta, az S-K szerint Zoller az Alt Welt tagja – töprengett
hangosan Karom. – Mi van, ha igazat mondott? Ha Zollernek valóban vannak
kapcsolatai az Alt Welttel?
– Nem – szólt közbe Silverblade. – Ezt nem tartom valószínűnek. Az Alt Welt
valójában nem is létezik. A szervezet csak egy álca, melyet különböző terrorista
csoportok használnak időről időre, hogy ezzel leplezzék valódi tevékenységüket
Európában és máshol. A legfrissebb hírszerzői jelentések szerint az Alt Weltet
néhány évvel ezelőtt a der Nachtmachen használta, de azóta ez a csoport is
megszűnt. Egy titkos művelet kivonta őket az európai politika színteréről.
– Talán valaki most is megpróbál az Alt Welt mögé bújni – találgatott Val. –
Esetleg ez a Winternight.
– Zoller nagyon magas pozíciót foglal el a Runenthingben – mondta Karom –, és a
Seader-Krupp szerint köze van az Alt Welthez is, tehát ő lehet a kapcsolat, amit
keresünk. A Runenthing erősen nacionalista beállítottságú szervezet, és elszántan
ellenzi az S-K helyreállítási programját. A szóbeszéd szerint közük van bizonyos
terrorcselekményekhez is, és Zoller volt az, akit Goronaj felkeresett a kristállyal.
Eddig azt gondoltuk, hogy Goronaj el akarta adni a műkincset, de mi van akkor, ha
egyszerűen csak beprogramozták, hogy vigye el Zollernek, és ez is csak a terv része
volt?
– De akkor Zoller miért akarta eladni? – kérdezte Val.
– Megszervezte az aukciót – kapcsolódott be a találgatásba Silverblade is de
valójában esze ágában sem volt eladni a kristályt. Zoller tudta, hogy a műkincs nagy
értékkel bír Lofwyr számára, és hogy ezzel biztosan magára tudja vonni a figyelmét.
Azt is sejtette, hogy a sárkány nem fogja veszni hagyni a leletet, és megbíz néhány
ügynököt – minden bizonnyal árnyvadászokat – a visszaszerzésével. Azt
mondtátok, Goronaj és a kristály elrablása közel sem volt olyan nehéz feladat, mint
ahogy vártátok.
– Így igaz – mormolta Karom. – Komolyan gondolod, hogy Zoller ilyen messzire
elment volna, és ennyi kockázatot vállal, csak hogy Lofwyr közelébe jusson?
– Hogy túljárj egy sárkány eszén, úgy kell gondolkodnod, mint egy sárkánynak –
bonyolult tervekben és összeesküvésekben – mutatott rá Speren.
– Lehet, de ez nem magyaráz meg mindent – csóválta a fejét Boom. – Hogyan
került egyáltalán kapcsolatba Zoller Goronajjal? Honnan tudhatta, hogy ott lesz a
kristály? És ami a legfontosabb, hogyan tudott beletenni egy olyan varázslatot, ami
képes volt így elintézni Lofwyrt?
– Ott a pont – helyeselt Karom. – Sosem láttam még ehhez hasonló mágiát.
Akadálytalanul hatolt át a sárkány védelmén. Kizártnak tartom, hogy Zoller, vagy
akár az egész bagázsa képes legyen létrehozni egy ilyen erős varázslatot.
– Kivéve, ha a birtokában vannak néhány számodra ismeretlen mágikus titoknak,
sikátorvadász – jegyezte meg öntelt felsőbbrendűséggel Silverblade.
– Ha „kinek hosszabb a botja” vetélkedőt akarsz rendezni, arra majd egy másik
alkalommal kerítünk sort, hosszúfülű – vágott vissza Karom. – Nagyon jól tudom,
miről beszélek, és fenntartom, hogy a kristály mágiája nem származhatott
Zolleréktől. Ezzel együtt azonban elismerem, hogy Zoller és a bandája az egyedüli
nyom, amin elindulhatunk. Szerintem érdemes lenne ezt követnünk. Zűrös, Vallal
együtt vonjátok újra megfigyelés alá az emberünket! Derítsetek ki róla mindent,
amit csak tudtok! Ha ez valóban az ő terve volt, akkor valamilyen módon továbbra
is e szerint fog cselekedni. Silverblade-del addig megvizsgáljuk a kristályt, hátha
rájövünk valamire. Boom, te és Kalapács...
– Tudom, tudom – emelte fel a kezét a troll. – Tartjuk a frontot, és szerzünk
valami kaját vacsorára.
Karom elvigyorodott.
– Tökéletes beosztott. Jól van, emberek, lássunk munkához!

Az ezüstös tündéralak higanyként suhant át a Mátrix elektronvilágán, a fény

sebességével közeledett célja felé az adatcsatornákon keresztül. A számítógépes
rendszer, melyen keresztül Heinrich Zoller az ügyleteit bonyolította, közelébe sem
ért azoknak a céges rendszereknek, amelyekhez Zűrös hozzászokott, de a
magánrendszerek között igen jó biztonsági faktorral rendelkezett, ami bizonyos
védekező programok jelenlétét is valószínűsítette. Ha Karomnak igaza volt, és
Zoller valamilyen módon tényleg benne volt az összeesküvésben, akkor a
meglehetősen gyenge biztonsági programok, melyekkel az előző látogatása
alkalmával találkozott, talán csak álcaként szolgáltak, és sokkal fejlettebb
jelenlétgátló eljárásokat rejtegettek.
Megközelítette a Zoller magánrendszerét jelképező Mátrix-ikont. Leginkább egy
dolmenre hasonlított, egy nagy, álló kőre, amilyet Európa-szerte számos helyen
lehet látni. Ez a „kő” körülbelül embermagas lehetett, és teli volt vésve északi
rúnajelekkel. Zűrös nem sokat tudott a rúnákról, viszont annál többet a
számítógépes kódoló rendszerekről. A rúnák egy kódsort jelentettek Zoller
hálózatán. A bejutáshoz a jelszóra lett volna szüksége.
Zűrösnek szerencsére volt egy ügyes kis szoftvere, pont az ehhez hasonló
esetekre. A levegőből elővarázsolt egy nagyítóüveget, és megvizsgálta vele a
dolmenen sorakozó rúnákat. Ahogy átnézett a lencsén, a program elkezdte keresni a
lehetséges jelszókombinációkat. A számítógéptechnika sötét középkorában – a
huszadik század második felében – egy ilyen keresés akár több órát is igénybe
vehetett volna, de Zűrös kiberdekkje annyival fejlettebb volt az ősrégi személyi
számítógépeknél, amennyivel azok egy abakusznál. A dekk optikai áramköreiben
fény pulzált, a program lefutott, és a rúnák sorban felismerhető karakterekké
alakultak. Zűrös beütötte a jelszót, mire a „kő” kettévált, és láthatóvá vált a
belsejében rejtőző ajtónyílás.
Belépett a rendszerbe. A dolmen belülről sokkal nagyobb volt, mint amekkorának
odakintről látszott; egy hatalmas méretű szobát zárt magába, ez volt Zoller
rendszere. A helyiséget ugyanazok a jelentés nélküli motívumok díszítették, mint a
követ – olyan volt, mint egy ősi étkezőhelyiség. Gyászos, gyászosabb, még
gyászosabb, gondolta Zűrös, amikor körülnézett. Egyszer már járt Zoller
rendszerében, amikor elhelyezte a kémprogramot, de a hely ezúttal sokkal aktívabb
és jobban védett volt. Az egyik falnál álló tűzhely előtt fekete bundájú farkas hevert
összekuporodva. Az állat szegekkel kivert nyakörvet viselt, és elég nagynak tűnt
ahhoz, hogy gond nélkül darabokra szaggassa a dekást. Egyértelműen egy védelmi
jég. Óvatosnak kell lennie.
Zűrös előhívta a rendszer tevékenységi naplóját. Tudni akarta, mire készül Zoller.
Gyorsan meggyőződött róla, hogy a férfi nem túl sűrűn használta a rendszert. Nem
meglepő. A der Runenthing – és a Winternight, jutott eszébe – tagjai nem nagyon
bíztak a Mátrixban, vagy egyáltalán a számítógépekben. Azt vallották, hogy ezek a
dolgok meggyengítik a használójukat, hogy a Mátrix által keltett illúziók csupán
ügyes trükkök, melyek az emberek félrevezetését és függővé tevését szolgálják.
Zűrös bizonyos szempontból igazat adott nekik. Rengeteg ember vált a Mátrix
rabjává; ők úgy döntöttek, nem jönnek ki belőle többé, virtuális életüket egy „jobb”
helyen élik le, mint a mocskos és rideg valóság, amit maguk mögött hagytak. Sok
ilyen dekást ismert, régi cimborákat, aki már évek óta nem láttak napfényt.
Azonban modem üzletemberként Zoller sem vonhatta ki magát teljesen a Mátrix
„rontása” alól. Minden telekommunikáció a világot behálózó számítógépes
hálózaton keresztül bonyolódott, és mint mágikus tanácsadónak, Zollernek is
kapcsolatot kellett tartania az ügyfeleivel. Otthoni rendszere tartalmazott egy igen
ötletes „személyi titkár” szoftvert, amely rendszerezte Zoller hívásait, valamint
ellátta a potenciális ügyfeleket a szolgáltatások részletes információival. Ez a
program érdekelte leginkább Zűröst. A naplófájlokat és az adatbankokat a virtuális
ebédlő asztalán feltornyozott könyvek és tekercsek jelképezték. Zűrös lábujjhegyen
lopakodott el az alvó farkas mellett. Előhúzott egy vékony ezüstpálcát, és
meglengette az asztal fölött; a könyveket és a papírokat csillámló, elektronikus
tündérpor fedte be. Az egyik tekercs halvány fénnyel felizzott.
A legfrissebb fájl volt. Zűrös óvatosan hozzáérintette a pálcát, és a tekercs lassan a
levegőbe emelkedett, ahol hang nélkül kibomlott, és így már el tudta olvasni. Egy e-
mail volt, melyet Zoller nem sokkal azután kapott, hogy Karom és Boom végzetes
látogatást tettek a Seader-Kruppnál. Ennyiből állt: „Második fázis befejezve.
Találkozó a pályaudvaron a harmadik fázis előtt.”
Zűrös letöltötte az üzenetet a kiberdekkjébe, különös figyelmet szentelve a küldő
e-mail címére. Az első adandó alkalommal megpróbálja lenyomozni. Első ránézésre
ideiglenes címnek tűnt, valószínűleg már nem is létezik, de mindig volt rá esély,
hogy valaki hanyagul járt el... mint például Zoller, aki elfelejtette törölni a levelet.
Erről eszébe jutott valami, és elindult az asztal végében álló szemétgyűjtő felé. Talán
sikerül kibányásznia és helyreállítania néhány érdekesebb fájlt Zoller törölt
adatállományai közül.
Alig kezdte el átnézni a szemétgyűjtő tartalmát, amikor a tűz mellett fekvő farkas
felmordult. A francba! – szitkozódott magában Zűrös. Túl sokáig tartózkodott a
rendszerben. A jelenlétgátló felfedezte. A fekete farkas meghökkentő gyorsasággal
lendült akcióba. Egy pillanat alatt megkettőződött, és máris két vadállat állt vele
szemben ott, ahol az imént még csak egy volt. Az egyik felvonyított, majd orrát a
földhöz tapasztva elügetett; megpróbálta visszanyomozni a dekás belépési pontját.
Ha megtalálja, azonnal továbbítja az információt a rendszernek, és valószínűleg
aktivál egy újabb JG-t. A másik farkas vicsorogva vetette rá magát a betolakodóra –
nyilvánvalóan az volt a célja, hogy lefoglalja Zűröst addig, amíg a nyomkövető
program elvégzi a dolgát.
Zűrös szerencsére felkészülten lépett be a rendszerbe. Ikonja díszes ezüstpáncélt
viselt, amely könnyedén térítette el a farkas első támadását. A levegőbe nyúlva
előhúzott egy bőrtáskát; kinyitotta, és egy csillogó szemű (Zűrös erre a kis
programozói trükkre különösen büszke volt), rózsaszín orrával fürgén szimatoló,
hófehér nyúl bukkant elő belőle.
– Oké, Bugs, kapd el! – A padlóra ejtette a nyulat, amely habozás nélkül
munkához látott. Csak egy elmosódott, fehér folt látszott belőle, ahogy elsuhant a
dekás nyomát követő farkas mellett, és megállt a vadállat orra előtt. Megbillentette
kurta farkát, mintha ezzel is bosszantani akarná a jelenlétgátlót. A farkas azonnal
elfeledkezett Zűrös nyomáról, és a nyúl után vetette magát; rövidesen nyomuk
veszett, eltűntek a Mátrix mélyében. Mire a követő program diagnosztikája rájön,
hogy árnyékra vetődött, Zűrös már rég nem lesz a rendszerben.
A másik farkas következő támadását már egy csillogó ezüstkarddal a kezében
fogadta. Itt már nem volt helye a finom megoldásoknak. A penge levágta a
rohamozó farkas mellső mancsát, és láthatóvá tette a szilárd fémfelületet és a
pixeleket. Az állat vicsorogva kapott a dekás után, de most sem tudott áthatolni a
lány védelmén, és a tündérszárnyak odébb repítették Zűröst az újabb támadás elől.
Körbetáncolta a farkast, fürge vágásokat és szúrásokat helyezett el rajta, míg a
program végül teljesen összeomlott, ezüstös programsorok szalagjaivá hullott szét.
Szóval, hol is tartottam? Zűrös folytatta Zoller szemétgyűjtőjének átkutatását.

Karom törökülésben ült az alagsori helyiségben, szemben Silverblade-del. A

kristály közöttük feküdt a földön. Továbbra is tompa és szürke volt, nyoma sem
maradt benne annak a halvány ragyogásnak, amit az árnyvadász korábban
tapasztalt. Egy védőkört rajzoltak maguk köré, hogy megóvják az épületet az
esetlegesen felszabaduló mágikus energiáktól, bár Karom kételkedett benne, hogy
bármiféle védelem képes lenne gátat szabni annak a mágikus erőnek, melyet Lofwyr
irodájában tapasztalt.
– Készen állsz? – kérdezte Silverblade.
– A körülményekhez képest – bólintott Karom. – Lássuk, miből élünk!
Mély lélegzetet vett, és saját szívverésére koncentrált, ahogy mentorától tanulta
oly sok évvel ezelőtt. Minden nehézség nélkül siklott át könnyű transzba, és hagyta,
hogy érzékelése kiterjedjen a fizikai világon túl, az asztrális sík birodalmára. Az
asztrális térből képes volt érzékelni a mágikus energiákat és az élőlények életerejét.
Mágikus látása előtt a védőkör áttetsző, világító fénykupolának látszott, amely
beborította őt és Silverblade-et. A tünde saját aurája fényesen ragyogott; tele volt
mágikus erővel, izzott a magabiztosságtól; más érzelmek is látszottak rajta apró
foltokban, de szigorú kötelességtudata könyörtelenül a háttérbe szorította őket. Az
árnyvadász a közelben álló, farkas formáját viselő Aracost is látta. Familiárisa
asztrális alakban maradt, hogy nagyobb segítséget nyújthasson a műkincs
tanulmányozásához.
Karom minden figyelmével a kristályra koncentrált. A legtöbb élettelen tárgy nem
rendelkezett saját aurával, csak a huzamosabb ideig a közelében tartózkodó
élőlények érzelmi és mágikus lenyomatát vette magára. A kristálynak mágikus
tárgyként erős aurát kellett volna sugároznia magából, de az csak gyenge és alig
látható volt. Akármilyen erő lakozott is korábban benne, a jelek szerint nagyrészt
távozott belőle.
– Az aura gyenge – mondta halkan Silverblade. – Mintha a kristályból egyszerre
sült volna ki az összes benne tárolt energia vagy varázslat.
– Igen – bólintott Karom. – Nem sokban különbözik egy rögzített varázslattól. – A
rögzítés egy mágikus technika volt, melynek segítségével „hozzákötötték” a
varázslatot egy tárgyhoz, és meghatározták, hogy csak akkor aktiválódjon, ha
bizonyos feltételek teljesülnek. Így egyfajta mágikus „időzített bombát” hoztak létre.
– Hmm, talán. De ez esetben egy különlegesen erős rögzített varázslatról van szó.
Egy egyszerű fókusz nem lett volna képes arra, amit leírtál.
Karom még erősebben koncentrált a füstszínű kristályra, átnézett a felszínén,
megpróbált behatolni a belsejébe, hogy megtudja, miféle titkot rejteget előlük. Mi
vagy te? – kérdezte gondolatban. Honnan jöttél? És miért használt fel valaki Lofwyr
ellen?
Az áttetsző felület mintha kitágult volna, és kezdte betölteni a látóterét. Úgy
érezte, mintha belebegne a kristály anyagába, míg végül teljesen körbevette, magába
fogadta őt a szürkeség. Egyre lejjebb és lejjebb süllyedt a mélységeibe, és a végén
úgy érezte, mindjárt megfullad.
 Karom a következő pillanatban már szárnyalt. Magasan repült a föld felett, amely
sokszínű takaróként terült el alatta, ameddig csak a szem ellátott. Látása hihetetlen
mértékben kiélesedett; még az alant mozgó apró lényeket is ki tudta venni. Látta,
hogy néhányan döbbent hitetlenkedéssel emelik az égre tekintetüket, és érezte a
belőlük sugárzó félelmet, akár a tűzből felemelkedő füstöt. Erős szél fújt, a levegő
végigsimított testén és szétterjesztett szárnyán, és egy pillanatig mozdulatlanul
élvezte az érzést. Jó volt repülni, kinyújtóztatni izmait és érezni a levegő áramlását.
Aztán meglátta őket – egy kisebb csapatnyi lény mozgott odalent a földön. Azok
voltak, aminek látszottak: prédák. Tekintetével azonnal rájuk fókuszált, és
megállapította, hogy valamilyen szarvasmarhafélék; pompás zsákmány, valóban.
Behúzta szárnyát, és olyan sebességgel zuhant a föld felé, mint egy íjból kilőtt
nyílvessző. Az állatok megérezték a közeledését, de már késő volt, hogy bármit is
tegyenek. Néhányan menekülni próbáltak, pánikba esve rohantak, amerre láttak.
Ahogy a föld egyre közelebb ért hozzá, Karom érezte, hogy hatalmas szárnyai
újra kibomlanak, belekapaszkodnak a szélbe, farka pedig kormányként tartja
egyenesben, és billenti hátra testét, hogy kihozza őt a zuhanásból – és mindezt olyan
közel a prédáihoz, hogy már érezte erős kipárolgásukat. Kitátotta száját, és a
torkából előcsapó lángcsóva a csorda nagy részét beterítette. Az állatok bőgtek
fájdalmukban és félelmükben, aztán hirtelen elcsendesedtek, ahogy a lángok
elhamvasztották őket.
Karom tett egy kört, majd leereszkedett a talajra; gigászi szárnyai az utolsó
füstfelhőket is eloszlatták a féltucatnyi földön fekvő, megégett marha teteme fölül.
Lehajolt, és masszív állkapcsával kiharapott egy darabot az egyik állatból, csaknem
kettészakítva prédáját. Kéjesen rágta a még meleg húst, érezte a fogai alatt
elroppanó csontokat. Nyelt, élvezte az ízeket, és mohón folytatta volna a lakomát,
de ekkor egy hang szólt hozzá:
– Karom!
Ki meri megzavarni az étkezésemet? – gondolta dühösen. Körülnézett, de senkit sem
látott. A hang újra megszólalt, de ezúttal egy másik is követte.
– Karom!
– Karom, hallasz minket? Mi történt? Hé, főnök!
Karom megrázta a fejét. Mit tett? Mi történik itt? Amilyen hirtelen elkezdődött, a
vízió ugyanolyan gyorsan véget is ért, és az árnyvadász újra az alagsori szobában
találta magát, a földön ülve. Silverblade a vállát rázogatta, a farkas formában
materializálódott Aracos pedig az oldalát bökdöste az orrával, miközben
bizalmatlanul méregette a tünde lovagot.
– Mi a...? – nyögte az árnyvadász, és felnézett Silverblade-re.
– Karom, mi történt veled? – kérdezte Speren. – A kristályt vizsgáltuk, amikor
mély transzba estél. Nem tudtalak kihozni belőle!
– Én... én nem is tudom. – Elmondott mindent Silverblade-nek és Aracosnak, amit
a víziójában látott. – Olyan volt, mint egy asztrális küldetés – magyarázta –, azzal a
különbséggel, hogy semmit nem tudtam befolyásolni. Mintha valaki más életét
éltem volna.
– Egy sárkány életét – mondta Aracos.
– Érdekes – mormolta a tünde. – Ilyet még soha nem tapasztaltam. Mindössze
annyit tudtam kideríteni, hogy a kő egykor erős mágikus energiákat tárolt, melynek
nagy része már eltűnt belőle. Azt azonban még mindig nem tudom, hogy miféle
varázslat lehetett benne, vagy ki tölthette bele. De akárki is volt az, sokkal
képzettebb varázslónak kellett lennie, mint Zoller és a kompániája. A látomásodban
nem volt semmi utalás a kristályra?
Karom a fejét csóválta.
– Nem igazán. Mintha a kristálynak nem is lett volna semmi köze hozzá.
Legalábbis én nem emlékszem semmire.
Az árnyvadász látóterének jobb felső sarkában apró telefon ikon villant fel. Egy
mentális paranccsal fogadta a hívást.
– Itt Karom – mondta hangosan Silverblade kedvéért, és felemelte a kezét, hogy
elcsendesítse a tündét.
– Itt meg Zűrös. Fel kellene jönnötök. Zoller elindult, és azt hiszem, most elvezet
minket az értelmi szerzőhöz.
 17

A tehervasút-állomás Essen egy különösen lepusztult állapotban lévő negyedében

volt. Bár még mindig használtak vonatokat, hogy az árukat eljuttassák a Német
Szövetség különböző részeibe, a vasúti szerelvényeket nagyrészt felváltották a
távirányítású kamionok és áruszállítók. Az állomás sötét volt és csendes, de
elmosódottan idehallatszottak a város lakott részének távoli zajai.
Karom és a többiek a furgonban várakoztak, az állomás mellett. Az autó minden
fényét lekapcsolták, a motor is állt. Val a vezetőülésben ült, rákapcsolódva az
irányítórendszerre, távirányító dekkjével az ölében. Mellette Zűrös foglalt helyet. Ő
is a dekkjét szorongatta, de egyelőre még nem csatlakozott be. Éberen figyelt, a
veszély jeleit kutatta.
A jármű hátuljában, a hátsó ajtó mellett voltak a távirányítású robotok
indítóállványai, és itt szorongott a csapat többi tagja is: Karom, Boom, Kalapács és
Silverblade, mindannyian fekete ruhában és páncéldzsekiben vagy hosszú
kabátban. A tünde magával hozta a kardját, és Karom övéből sem hiányozhatott
saját mágikus tőre. Mindenkinél volt oldalfegyver – Boomnál és Kalapácsnál több is
–, és még egyszer, utoljára ellenőrizték felszerelésüket.
– Készen álltok? – nézett körül Karom. Mindenki bólintott. – Oké, akkor gyerünk!
– Sok szerencsét – szólt hátra Zűrös.
Karom elhúzta a furgon oldalajtaját; a vadászok kiugrottak, és gyorsan, halk
léptekkel eltávolodtak az autótól. Kalapács egy célszerszámmal átvágta a kaput
csukva tartó láncot, és belopakodtak a pályaudvar területére. Észrevétlenül
suhantak át a nyílt térségeken, egyik árnyéktól a másikig osonva, ládák, épületek és
konténerek mögött keresve fedezéket.
Karom a feji rádiója segítségével kapcsolatba lépett embereivel.
– Kettes csapat, itt Egyes, jelentkezz! – üzente hangtalanul kibernetikus
kapcsolatán keresztül. Zűrös válaszát is csak ő hallhatta.
– Egyes, itt Kettes. Tisztán hallunk.
– Majdnem a helyünkön vagyunk. Val, mit találtál?
– Egészen biztosan a vágányok melletti raktárépületben vannak – felelte a rigó. –
Ellenőrzöm közelebbről is.
– Légy óvatos! – A többiekhez fordult. – Val robotja közelebb megy a raktárhoz.
Foglaljuk el a pozíciónkat, és készüljünk fel a táncra!
– Ha ezek a rúnavarázslók egy kicsit is komolyan veszik magukat, akkor nem
ártana az asztrált is figyelnünk – mondta halkan Silverblade.
– Már gondoskodtam róla – nyugtatta meg Karom. – Aracos, mi újság az
asztrálban? – kérdezte szövetséges szellemét.
– Semmi jó, főnök. Határozott jeleit érzékelem, hogy itt valami ocsmányság zajlik.
Nem tudom biztosra mondani, de úgy tűnik, valaki ezen a helyen valamikor igen
komoly mágiát űzött. De van itt más is, mintha a mágikus energia fokozatosan
halmozódna, de egyelőre erről sem tudok többet mondani. Folytatom a figyelést.
– Rendben. Ha látsz valamit, azonnal szólj!
 – Aracos azt mondja, az asztrális jelek szerint erős mágia működött errefelé. –
mondta Karom hangosan. – És most is valamilyen varázslaton dolgoznak, talán egy
rituáléhoz készülődnek.
– Akkor talán meg kéne zavarnunk őket benne – javasolta Silverblade, és kezét
mágikus pengéje markolatára helyezte.
– Bent vagyok – jelentette Val a közös hullámhosszon. Egy apró Renraku
pókrobotot küldött be a raktárépületbe, felderíteni a terepet. Normális esetben
Karom maga végezte volna a felderítést asztrális projekcióval, vagy Aracosra bízta
volna a feladatot, de mivel Zollerről és a varázsló haverjairól volt szó, nem akart
semmiféle mágiát használni a közelben, csak ha feltétlenül szükséges. A pókrobot
elég kicsi volt ahhoz, hogy észrevétlen maradjon, és a legszűkebb helyek sem
jelentettek akadályt számára.
– Zoller ott van – folytatta Val nyolc másik ember társaságában. Mindegyik úgy
néz ki, mintha valami fantasy műérzetből ugrottak volna elő... köpenyek, prémek és
hasonló szarságok. Egy kört állnak körbe, aminek a külső szegélyénél mágikusnak
tűnő szimbólumok sorakoznak. És van egy kis társaságuk is.
– Mutasd! – Val megnyitott egy csatornát Karom feji kiberveréhez, és átküldte a
robot kamerája által közvetített alacsony felbontású képet, így a mágus mindent
pontosan úgy látott, ahogy a rigó leírta neki.
– A kör közepén mintha valamilyen fémhenger volna – közvetített Val. – Három
férfit bilincseltek hozzá. Mindegyik tünde. – Silverblade arca elkomorodott, a lovag
szemében vészjósló fény villant. – Közönséges csavargóknak tűnnek, valószínűleg
az utcán szedték fel őket, és valamit beadhattak nekik, mert nem is próbálnak
szabadulni. A francba, azt hiszem, sikerült beleszaladnunk valami hátborzongató
mágikus hókuszpókuszba.
– Tehát kilencen vannak – dünnyögte Boom –, és jó eséllyel mind varázsló. El
tudunk bánni ennyivel?
– Szükségünk lesz segítségre. – Karom Silverblade-re nézett. – Szellemek? –
kérdezte halkan.
A tünde bólintott.
– Kiegyenlíthetjük az esélyeket, ha rájuk küldünk néhány elementált, főleg, ha ők
nem idéztek meg szellemeket a rituáléhoz. De ha igen, akkor legalább azokat lekötik
a mieink.
– És nincsen velük izom – tette hozzá Kalapács. – Val elmondása alapján
mindegyik varázsló. Lehet, hogy nagyon erősek, de a repülő ólomra akkor sem
immunisak.
– Akkor belevágunk? – kérdezte Karom.
– Még szép – mordult fel Boom. – Nem fogok itt dekkolni és megvárni, hogy
befejezzék, amit elkezdtek, nem beszélve arról, hogy Zoller vert át minket.
– Csatlakozom – bólintott Kalapács is.
– Én nem hagyom cserben a népem – mondta Silverblade. – Zollernek és a
társainak felelniük kell.
– Rendben, akkor lássunk hozzá – határozott Karom. – A szokásos, varázslók
elleni felállás. Silverblade, mi ketten együttműködünk. Rájuk küldjük a
szellemeinket, aztán védjük a többieket a varázslatoktól. Ne varázsolj, csak ha
feltétlenül szükséges. Semmi értelme a védelmükre pazarolnunk az erőnket.
A tünde bólintott.
– Kettes csapat – szólt bele a rádióba Karom bemegyünk. Szükségünk lesz az
erősítésre, mi is bedobunk mindent. – Lehunyta a szemét és halk, suttogó szavakat
mormolt. Hívását elküldte az asztrális téren keresztül az elemi síkok mélységeibe,
az őt szolgáló szellemek lakóhelyére. Néhány pillanat múlva a levegő halványan
felfénylett a mágus körül, akár a forró légtömeg a sivatagi országút felett. Három
elementál várta a parancsait. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Silverblade
sem vesztegette az időt. A tünde négy saját elementált hívott elő, hogy segítsenek
neki a raktárépületben összegyűlt rúnavarázslók ellen. Karom reménykedett benne,
hogy ennyi elegendőnek fog bizonyulni,
– A parancsomra támadjátok meg az épületben tartózkodó humánokat – üzente
a szellemeknek. – Ne öljetek meg senkit, csak ha feltétlenül szükséges, őt pedig
feltétlenül hagyjátok életben! – Átküldte nekik Zoller mentális képét. A német
varázslót ki szerette volna kérdezni.
– Úgy lesz – felelték az elementálok.
– Aracos, az épület mágikus védelem alatt áll?
– Nem, semmilyen védelmet nem látok. Persze a falon belül lehetnek
védőkorlátok. Akarod, hogy...
– Nem, nem kockáztathatjuk, hogy észrevegyenek. Majd rögtönzünk valamit,
ha odaértünk.
Karom halk zümmögést hallott, és felnézve megpillantotta Val egyik rotoros
robotját. A szerkezet egy kúpos hengerre hasonlított, a felhajtóerőt biztosító
rotorlapátok a lekerekített felső részből álltak ki. A gépet páncéllemezek védték, az
aljába épített forgatható géppuska pedig széles tűzteret biztosított számára. A
legtöbb technikai berendezéshez hasonlóan ez is felettébb ellenálló volt a mágiával
szemben.
– Boom, te jössz velem. Kalapács, te és Silverblade hátulról hatoltok be. Indulás!
A vadászok párokra oszlottak, Kalapács és a tünde mágus elindultak az épület
hátulja felé. Karom és Boom az elülső, félrehúzható rakodóajtót vették célba, Val
robotja pedig a tető fölé lebegett; sötét teste szinte láthatatlan volt az árnyak között.
– Kettes, hol tartanak odabent? – kérdezte a rádióban Karom, miközben
megközelítették a bejáratot.
– Azt hiszem, elkezdték a rituálét – jött Val válasza azonnal. – Körbeállták a
fémhengert, és meditálnak, vagy valami ilyesmi.
Az bejárathoz érve Boom egy robbanótöltetet tapasztott az ajtóra.
– Tíz másodpercre állítsd! – mondta a mágus.
– Kész vagyunk – jelentette Kalapács a rádióban.
– A jelemre kezdjük... most!
Boom elindította az időzítőt, és a két árnyvadász elhátrált. Pontosan tíz
másodperc múlva bekövetkezett a robbanás.
Az apró töltet úgy robbantotta át a raktár megerősített acélból készült ajtaját,
mintha csak papírból lett volna, és a detonáció érdes, szabálytalan szélű lyukat
hagyott maga után, amin Boom és Karom könnyedén átférhettek.
– Rajta!
 Boom leakasztott az övéről egy kicsi, fémes korongot, kihúzta belőle a
biztosítószeget, és áthajította a nyíláson, mielőtt még a füst eloszlott volna. Egy
másodpercen belül két hangos dörrenés hallatszott, ahogy Boom és Kalapács kábító
gránátja szinte egyszerre detonált. Az árnyvadászok berontottak az épületbe.
Ahogy Karom számított rá, támadásuk váratlansága és a gránátok robbanása
kábító erővel hatott a rúnavarázslókra. Már hozzákezdtek a rituáléjukhoz, de egy
pillanat alatt teljes zűrzavar lett úrrá rajtuk, és azt sem tudták, melyik irányba
forduljanak. Látta, hogy némelyikük megpróbálja összeszedni magát, és
varázslathoz készülődik. Felemelte Narcoject puskáját, és tüzet nyitott az egyik
varázslóra. A tű a férfi vállát találta el. A gyorsan ható idegbénító vegyszer hatására
a mágus azonnal összeroskadt, fennakadt szemmel terült el a földön.
Karom látta, hogy a többiek is tüzelnek az összezavarodott varázslókra, és még
ketten estek áldozatul a kábító fegyvereknek.
Két sötét felhő materializálódott a levegőben éles, kék villanások kíséretében. Az
árnyak azonnal elnyeltek két rúnavarázslót, megszakítva kántálásukat, és görcsös
köhögőrohamba fojtva meglepett kiáltásaikat; a mágusok levegő után kapkodtak, de
nem szabadulhattak a levegőelementálok szorításából. Karom látta, hogy saját
vízelementálja is megjelenik és rátámad az egyik varázslóra, vízburokkal véve körül
a férfit. A meglepett mágus szájából buborékok bukkantak elő, ahogy a szellem
kiszorította a tüdejéből a levegőt. Ezzel az ellenfelek több, mint fele – ha csak
időlegesen is – ártalmatlanná lett téve.
A megmaradt varázslók nem késlekedtek az ellentámadással. Zoller felemelt
kézzel mágikus szavakat kiáltott, előrenyújtott tenyerei között energia villódzott.
Zöld tűzlövedék vágódott Karom felé, de a támadás megakadt egy láthatatlan
pajzson. A lángok körülfolyták az árnyvadászt, és érezte a belőlük áradó hőt, de
mágikus pajzsai állták az ostromot. Látta, hogy egy másik mágus Kalapácsot veszi
célba varázslatával, de az a támadás is elakadt – ezúttal Silverblade pajzsán. A többi
varázsló sem pihent. Karom egy újabb varázslatot blokkolt Aracos segítségével, de a
negyedik eltalálta Boomot; a troll megingott, páncéldzsekije füstölögve oldódott fel
a savlövedékben.
Aztán hangos csattanás hallatszott, ahogy Val robotja áttörte az üvegezett tetőt, és
éles szilánkok záporában leereszkedett a harcolók közé. A rotoros gép egy helyben
lebegve megállt a küzdő felek feje fölött, és géppuskájával tűz alá vette a meglepett
varázslókat. A fegyver dübörögve ontotta magából a lövedékeket, sorozatával
szinte kettéfűrészelt két mágust, akik saját vérükben fürödve hanyatlottak a földre.
A rigó segítsége ismét az árnyvadászok javára billentette a mérleg nyelvét. Karom
biztos volt benne, hogy most már képesek lesznek elintézni a Runenthing tagjait.
Zollerrel együtt már csak hárman maradtak harcképesek.
Átrohant a kavarodáson, és célba vette Zollert, aki újabb varázslatot készített elő.
A német varázsló azonban nem volt elég gyors, és Karom úgy öklelte fel, akár egy
futballhátvéd; mindketten elterültek a földön. Az árnyvadász a könyökhajlatába
fogta Zoller torkát, hogy megszakítsa a varázsló kántálását, a másik kezével pedig
ellenfele nyakához érintette Acélkarom pengéjét.
– Van egy kis elszámolnivalónk, szarházi! – sziszegte a harcképtelenné tett
Zollernek Karom, majd a többi rúnamágus felé fordult. – Állj! Elkaptuk a
főnökötöket! Mindenki adja meg magát, különben a következő varázslatát az új
száján keresztül fogja elmondani!
A harc fokozatosan elült, ahogy a megmaradt varázslók magasba emelt karral
megadták magukat az árnyvadászoknak. Az elementálok által csapdába ejtett
mágusok elájultak az oxigénhiánytól, és a szellemek visszavonultak, új utasításra
vártak megidézőjüktől.
– Főnök! – szólalt meg Aracos hangja Karom fejében. – Az egyik rúnamágus körül
valamilyen védekező varázslatot látok. Valami nem stimmel a fickóval, ügyelj rá!
Az egyik sötét köpenyes férfi ekkor előrelépett, de Kalapács azonnal célba vette a
fegyverével.
– Attól tartok, nagyot tévedett, Karom – mondta a mágus mély, akcentus nélküli
angolsággal, – Ennek a körnek nem Herr Zoller a vezetője. Én vagyok az, és nagyon
rossz időpontot választott a közbeavatkozásra. – A köpenyes alak felemelte a kezét,
mire Kalapács habozás nélkül tüzet nyitott Ingramjével. A lövedékek lepattantak a
közte és a célpontja között lévő láthatatlan falról, sértetlenül hagyva a mágust. A
férfi intésére Val robotja úgy hullott le a levegőből, akár egy légy, melyet egy
láthatatlan óriás keze csapott le. Nekivágódott a falnak, majd hangos csattanással,
használhatatlan roncsként landolt a földön.
Karom talpra rángatta Zollert, és egy pillanatra sem vette el a nyakától a kését,
miközben Boom, Kalapács és Silverblade golyózáport zúdítottak a titokzatos
ismeretlenre. A lövedékek mindegyike lepattant a láthatatlan korlátról, egyik sem
érte el a célpontot. A férfi hátrahúzta csuklyáját, láthatóvá téve tökéletes árja
vonásait és sötétszőke haját. Szeme azonban sötét borostyánszínű volt – Karom még
sosem látott embert ilyen szemmel, de erősen emlékeztette egy másik, nem emberi
szempárra, melyet nem is olyan rég volt szerencséje egészen közelről megnézni...
– Szegény balekok – mondta a szőke hajú sajnálkozva. – Fogalmatok sincs, mibe
ütöttétek az orrotokat. – Tett egy lépést Karom felé.
– Állj meg, ahol vagy, különben búcsút mondhatsz Zollernek! – figyelmeztette az
árnyvadász.
– Ó, ez valóban komoly probléma – bólintott a férfi. – Engedd meg, hogy
megszabadítsalak a döntés terhétől. – Azzal ismét felemelte a kezét.
– Mester, ne! – kiáltotta Zoller. – Hűségesen szolgáltalak! Én... arghh!
– Szent szar! – nyögte Karom, amikor a mágus intésére Zoller egész teste olvadni
kezdett a szorításában. A Runenthing varázsló szinte kifolyt az árnyvadász kezei
közül, ahogy alakja megváltozott és átalakult; sötét köpenye alaktalan kupacként
hullott a betonpadlóra. Valami megmoccant a ruha belsejében, és a szövet alól
előbukkant egy hatalmas béka. A hüllő egy kurta brekegés után elugrált a döbbent
Karom mellől.
– Nos – mondta a titokzatos férfi nyugodtan –, most már zavartalanul
beszélgethetünk. Reméltem, hogy ezeknek a balfácánoknak a segítségével fel tudom
erősíteni a ma esti rituálémat, de azt hiszem, így is hasznukat veszem majd. –
Intésére megmozdultak a falak mentén felakasztott láncok, és gúzsba kötötték a
megmaradt, még élő Runenthing tagokat, majd a fémhengerhez vonszolták őket, a
tünde foglyok mellé. Néhányan elkeseredetten üvöltözve próbáltak szabadulni, de
egy idő után felhagytak a hiábavaló küzdelemmel, és rémült nyüszítéssel vártak
sorsukra.
– Azon gondolkodtok, hogy az életük megéri-e az erőfeszítést? – kérdezte a
köpenyes férfi a tündékre mutatva, akik kábítószeres bódulatban bámultak maguk
elé.
– Én bármi áron megvédem népem tagjait a hozzád hasonlóktól! – sziszegte
Silverblade.
– Valóban, lovagom? És mégis, mit tudsz te rólam? Rólam, aki sokkal jobban
ismerem a fajodat, semmint azt el tudnád képzelni.
– Te vertél át minket! – mutatott rá vádlón Karom. – A te ötleted volt, hogy
általunk intézd el Lofwyrt!
– Igen – bólintott a varázsló. – És a tervem sokkal jobban működött, mint hinni
mertem volna. A testvérem sosem tudott parancsolni a mohóságának és a
kíváncsiságának.
– A... testvéred?
– Természetesen – mosolygott a férfi. – Ki lenne képes létrehozni egy olyan
varázslatot, amelyik áthatol a leghatalmasabb óriássárkány védelmén, ha nem egy
másik sárkány?
A szőke hajú mágus megremegett, aztán hirtelen terjeszkedni kezdett. Köpenye
megfeszült, majd szétszakadt növekedésnek indult testén. Bőrhártyás szárnyak
nyíltak ki a hátán, végtagjai pedig meghosszabbodtak, és pikkelyek jelentek meg
rajtuk. Nyaka hihetetlen mértékben megnyúlt, arca eltorzult, előreugró, hegyes
fogakkal teli pofává változott. És egyre csak növekedett és növekedett, míg végül
majdnem elérte a raktárépület mennyezetét. Karom és társai már egy gigantikus
méretű, aranypikkelyes sárkánnyal álltak szemben.
– Alamais vagyok! – visszhangzott a fejükben az óriási hüllő gondolatkiáltása. –
És ti, kicsi bábjaim, a lehető legrosszabb pillanatot választottátok a zsinórjaitok
elvágására!
Karom nem akart mást, csak elfutni, menekülni innen. Valamiért azonban
mégsem tudott megmozdulni. Nem volt képes másra, csak hogy rémült csodálattal
meredjen a fölé tornyosuló lényre.
– Aracos, menj! – üzente szellemének. – Tűnj innen, menj vissza Valhoz és Zűröshöz! –
Nem tudta, hogy a szellem engedelmeskedett-e neki, mert minden figyelmét
lekötötte a hatalmas sárkány.
– Azonban mégsem volt ez olyan szerencsétlen időzítés – folytatta Alamais. – Így
legalább tanúi lehettek legújabb tervem beteljesülésének!
A tündéket a fémhengerhez rögzítő láncok hangos csörrenéssel hullottak a
padlóra. Karom csak most vette észre a henger oldalára festett, radioaktív
sugárzásra figyelmeztető jelzéseket, valamint a német nyelvű feliratokat, és a
Seader-Krupp cégjelzését.
Az istenekre, gondolta, ez egy atombomba!
– És most – mondta Alamais gondolathangja –, készüljetek fel az utolsó
utazásotokra!
Karom érezte, hogy a sárkányból áradó mágikus erő akadály nélkül hatol át
védelmén, legyűri akaraterejét, és a sötétségbe taszítja. Megpróbált harcolni ellene,
de Alamais túlságosan erős volt. Egyre gyengébben kapaszkodott öntudatába, aztán
minden elfeketedett előtte.
 18

Karom álmában szárnyalt. Ismét hatalmas lénynek képzelte magát, aki magasan a
föld felett repül. A felszín fantasztikus, színes takaróként nyúlt el minden irányban.
A levegő végigsimított szárnyain, ahogy varázsereje támogatásával meglovagolta a
felfelé szálló meleg légáramlatokat. A mágia ugyanúgy körbefolyta, mint a langyos
levegő.
Mágia volt mindenhol, hiszen mindennek a részét képezte. Ugyanolyan tisztán
érezte áramlását, ahogy minden mást is érzékelt – érzékszervei jóval fejlettebbek
voltak egy egyszerű humánénál. Karom számára olyan volt ez, mint egy vak
embernek visszakapni a látását, azzal ez eltéréssel, hogy ez az élmény az összes
érzékszervére hatott, nem csak egyre. Látása és hallása emberfeletti mértékben
kitisztult, szaglásával érezte a fű, a virágok és a lenti állatok illatát, de az érzelmek, a
tér, az idő és a mágia sem maradtak észrevétlenek előtte. Mindezek az érzékszervi
ingerek olyannyira erősek voltak, hogy szinte kábultan fürdött bennük.
Megközelítette egy hatalmas hegység csúcsait, és felfigyelt a szélirány
változására. A hőmérséklet rohamosan csökkent, és érezte a hegycsúcsok között
kavargó, örvénylő mágiát. Ez volt az otthona. Tett egy kört a legmagasabb csúcs
fennsíkja fölött, mielőtt megkezdte volna az ereszkedést. Amikor leért, összecsukta
a szárnyát, és elindult a várakozóan tátongó barlangnyílás felé.
A barlang belseje sötét volt és hűvös, kényelmes kontrasztot alkotott a kinti
meleggel és napsütéssel. Kőfalait több évszázadnyi erózió koptatta simára, de
Karom látta a mágia finom, óvatos munkájának nyomát is. A falba különböző
méretű, a bejárat felől érkező fényben a szivárvány minden színében csillogó
kristályok voltak ágyazva – némelyik pusztán apró szemcse, mások akkorák, mint
egy emberi felsőtest. Csodálatosak voltak... de nem csak azok, erősek is. Karom
érezte a kristályokban lapuló mágikus energiákat, a köveket körberagyogó aurák
meleg asztrális derengésbe borították a járatot.
A barlang közepén lévő csarnokban mély üreget vájtak a puha homokba – hűs,
kényelmes pihenőhely volt ez számára. A gödör körül elszórva különféle csillogó
tárgyak hevertek: arany- és ezüstérmékkel teli zsákok, csillámló drágakövek, apró
csecsebecsék, kicsi és ügyes kezek által készített ékszerek. Mementók és ajándékok
azoktól az emberektől, akik adóztak neki, vagy elég merészek voltak ahhoz, hogy
kihívást intézzenek ellene. Mindegyik egy emléket jelképezett, és Karom szeretett
rájuk nézni, visszagondolni ezekre az emlékekre.
Elhelyezkedett a gödörben, hogy kipihenje magát a hosszú utazás után, amikor
meghallotta a kintről érkező hangot. Hangos üvöltés reszkettette meg a levegőt,
erejétől még a falba ágyazódott kristályok is zümmögve vibrálni kezdtek.
Eltéveszthetetlen hang volt: a kihívás hangja. Karom vérében haragos tűz gyúlt,
amikor megfordult, és elindult kifelé, hogy megnézze, ki az a bátor, aki saját
területén hívja ki őt küzdelemre. Az üvöltés aktiválta ragadozó ösztöneit, és
kényszerítette, hogy válaszoljon... hogy harcoljon.
Amikor kilépett a barlangból, hátravetette a fejét, és válaszolt a kihívásra. Most
már látta is a kihívót: egy másik hím volt, hatalmas és erős. Pikkelyes oldala
aranyszínben világított a napsütésben, szárnyai vakítóan verték vissza a nap
sugarait. Fogai akár a hegyes tőrök, karmai pedig kardoknak is beillettek volna. De
Karom nem félt tőle. Kihívták, és ha félelmet mutatna, azzal elismerné vereségét.
Nem győzheti le senki, különösen nem ez az ellenfél. Egyetlen hatalmas
szárnycsapással a levegőbe emelkedett, és elindult kihívója felé.
Nem használnak varázslatokat, semmiféle mágiát vagy különleges képességet,
csak izmaik erejét, természetes fegyvereik élét és velük született ravaszságukat. Ez
volt a dolgok rendje, már az idők kezdete óta. Nincs irgalom, nincs bocsánat. Karom
teljes sebességgel suhant a levegőben, hogy összecsapjon ellenfelével.
– Főnök! – szólt hozzá egy hang. Valahonnan ismerősnek tűnt, de Karom a csata
hevében figyelmen kívül hagyta.
– Főnök! Karom, figyelj rám! Ébredj fel, de ne mozdulj meg, és a szemedet se
nyisd ki. Főnök, ébredj már fel, és figyelj ide!
Karom könnyű érintést érzett az arcán, és összerezzent. A küzdelem képe
elhalványult, és már minden figyelmével a fejében megszólaló hangra koncentrált.
– Hmmm. Aracos?
– Aha, én vagyok – felelte a szellem. – Meg se moccanj, főnök! Ne tudjanak róla,
hogy felébredtél!
Karom egy csapásra éberré vált, ahogy eszébe jutottak a közelmúlt eseményei.
– Alamais! A sárkány...
– Igen. Azt hittem, búcsút mondhatok neked és a többieknek. Az utolsó dolog,
amit a lelépésem előtt láttam az volt, hogy a sárkány valamilyen varázslathoz
készülődik. Először azt hittem, mindenkit kinyír, de csak elaltatott titeket. Éreztem,
hogy még élsz.
– Mi történt? – kérdezte a mágus. – Hol vagyunk? – Most már teljesen magához
tért, de megfogadta szövetséges szelleme tanácsát, és semmi jelét nem adta, hogy
ébren van. Érezte a láncok hideg súlyát a csuklója körül, valamint a padló
vibrálását. Mozogtak.
– Egy vonaton vagytok, úton Berlin felé – tájékoztatta Aracos. – Téged, Boomot,
Kalapácsot és azt a Silverblade fickót hozzáláncolták a bombához, amivel Alamais
és a runenthinges cimborái játszadoztak.
– Egy atombomba.
– Olyasmi. Van néhány őr a vagonban, de a jelek szerint egyik sem varázsló. A
bombán látok valamilyen varázslatot, de egyelőre semmit nem tudok mondani róla.
Soha nem találkoztam még hasonló mágiával.
– Biztos vagy benne, hogy az őrök evilágiak? – kérdezte Karom.
– Nem lehetséges, hogy álcázzák magukat?
– Lehet, de asztrálisan akkor sem aktívak, így nem láthatnak meg.
Helyes. Karom koncentrált, és még jobban ellazította a testét. Tájékozódnia kellett
anélkül, hogy kinyitná a szemét vagy más módon elárulná, hogy ébren van.
Másodpercek alatt transzba merült, és kiengedte fizikai testéből asztrális alakját. Így
nem kelti fel az őrök figyelmét, amíg familiárisa társaságában körbevizsgálódik.
Amikor belépett az asztrális síkra, Karom meglátta a farkas alakban mellette
várakozó Aracost. Ott voltak a többiek is, mindannyian a vagon közepére helyezett
atombombához láncolva. Aurájuk azt mutatta, hogy eszméletlenek, de ezenkívül
nincs semmi bántódásuk. Valamilyen varázslat hatása alatt álltak, amely minden
bizonnyal azt a célt szolgálta, hogy mély álomban tartsa őket az utazás hátralévő
részében.
Két másik férfi is tartózkodott a kocsiban. Mindketten testpáncélban voltak, és
automata puskát tartottak a kezükben. Oldalukon nehéz pengéjű kard lógott. Dús
szakállt viseltek, arcvonásaik alapján északiaknak tűntek. Karom figyelmét nem
kerülték el a kiberverek sem; az aurájukon sötét foltok mutatták a fejükbe ültetett
mesterséges implantátumokat. Más beültetés nem látszott rajtuk, de ez nem azt
jelentette, hogy nem veszélyesek.
– Mi történt a raktárban? – kérdezte az árnyvadász.
– Miután a sárkány kiütött titeket, visszamentem Valhoz és Zűröshöz a furgonba,
és elhúztuk a csíkot a vasútállomás közeléből. Val felküldött még egy robotot, hogy
szemmel tartsa az állomás környékét, így láthattuk, amikor a bombával együtt
berakodtak titeket a vagonba. Éreztem, hogy életben vagy, ezért tennünk kellett
valamit, hogy kihozzunk titeket. Val felhívta egy ismerősét, és valami régi tartozásra
hivatkozva szerzett egy koptert. Ő és Zűrös távolról követik a vonatot, én pedig
besurrantam körülnézni. Nincs más dolgunk, mint kivinni innen titeket.
– Könnyebb mondani, mint megtenni – felelte Karom. – A többiek még mindig
nem ébredtek fel. Te szedted le rólam az altatás varázslatot?
Aracos megrázta bozontos fejét.
– Nem én. Amikor idejöttem, nem volt rajtad semmiféle varázslat.
– Hmm – mormolta a mágus. – Megpróbálkozhatnék a többieken lévő
varázslattal, de ahhoz a fizikai síkon kellene tartózkodom... ami azt jelenti, hogy el
kell bánnunk az őrökkel.
– Szerintem kettőnknek nem okozhatnak gondot – mondta magabiztosan Aracos.
– Csak ketten vannak, és nem tudják, hogy felébredtél. Nem látok rajtuk semmiféle
mágikus védelmet.
– Ez igaz. Rendben, mondom a tervemet...
Karom asztrális alakja néhány pillanat múlva visszatért a fizikai testébe.
Vigyázott rá, hogy továbbra is eszméletlenséget tettessen, de gondosan a fejébe
véste az őrök tartózkodási helyét. Aracos bármelyik pillanatban cselekedhet.
Mély hangú morgást hallott a vagon végéből, majd az egyik őr mondott valamit a
másiknak németül. Az árnyvadász német nyelvchipje nem volt aktív, de a férfi
meglepett hangjából nem volt nehéz kikövetkeztetni, mit mondhatott. Kinyitotta a
szemét és akcióba lépett.
Ahogy előre sejtették, az őrök hátat fordítottak neki, és döbbenten bámulták a
mögöttük megjelenő szellemszerű farkast. Karom koncentrált, akaratát a két férfira
fókuszálta. Egyikük meghallotta a lánc halk csörrenését Karom mozdulata nyomán,
és vissza akart fordulni, de elkésett. Az árnyvadász varázslata egyszerre csapott le
mindkét őrre, úrrá lett akaraterejükön, és hasonló eszméletlenségbe taszította őket,
mint amilyenben saját megláncolt társai feküdtek.
– Szép munka – üzente elismerően Aracos.
Karom felemelte a kezét, tekintetét a láncokra szegezte.
– Törj szét! – sziszegte, és mágikus erejét az egyik láncszemre fókuszálta. Az halk
pattanással adta meg magát, és a lánc csörrenve hullott a földre. Felállt, és első dolga
volt ellenőrizni feji kiberrendszereit. Minden működött. Beépített időkijelzője
szerint mindössze néhány órát aludt. Működésbe hozta rádióját. – Kettes csapat, itt
Egyes, vétel – mondta halkan.
– Hála Istennek! – hallotta a rádióban. – Egyes, itt Kettes. Mi van veletek? –
kérdezte Zűrös.
– Lehetnénk éppen jobb állapotban is. Kiszabadultam, és Aracosszal elintéztük az
őröket. A többiek még mindig ájultak. Megpróbálom felébreszteni őket. Veletek mi
újság?
– Követünk titeket – felelte Val. – A madár könnyedén tudja tartani a tempót a
vonattal, de üzemanyagból csak véges mennyiséggel rendelkezünk. Nemsokára
beértek a hegyek közé, ami érdekesebbé teheti a helyzetet. Lemenjünk és
felszedjünk titeket?
– Nem hangzik rosszul. Hogyan képzeled?
– Legegyszerűbb, ha kimentek a tetőre. Felvesszük a vonat sebességét és
leeresztünk nektek egy létrát.
– Rendben. Jelzek, ha készen állunk.
– Vettem.
Karom megszakította a kapcsolatot. Letérdelt Boom mellé, érzékeivel ismét az
asztrális síkra fókuszált, és megvizsgálta a barátját körülvevő varázslat auráját. Erős
mágia volt, nagyon erős. Még sosem látott hasonlót. Hogyan is látott volna, hiszen
egy sárkány – sőt, egy óriássárkány – műve volt. Mégis meg kellett próbálnia
eltávolítani. Képtelen lett volna eszméletlen állapotban kimenekíteni társait.
– Aracos, szükségem van a segítségedre – mondta hangosan szövetséges
szellemének.
Az időközben sólyom formát öltött familiáris letelepedett a mágus vállára.
– Nehéz ügy. – Csak ennyit mondott, miután szemügyre vette a varázslatot.
– Tudom. – Karom Boom feje és melle fölé nyújtotta a kezét, és koncentrálni
kezdett a mágia megtörésére. Saját akaraterejét küldte harcba a varázslat energiái
ellen, és igénybe vette Aracos segítségét is. A varázslat erős volt, sokkal erősebb,
mint bármelyik másik, amivel Karom korábban találkozott. Próbálkozása nem járt
eredménnyel. De nem engedhette meg magának, hogy veszítsen, mert akkor
mindenkit hátra kellett volna hagynia, és ezt mindenképpen el akarta kerülni.
Megkettőzött erőfeszítéssel fókuszált a varázslat szerkezetére, illetve annak
szétbontására. Homlokán verejtékcseppek ütköztek ki, fülében hangosan dörömbölt
a vér. És ekkor valami elpattant. Érezte, hogy a varázslat enged; gyorsan kihasználta
ezt a pillanatnyi gyengeséget, és minden erejével folytatta az ostromot. A
másodpercek óráknak tűntek, de a varázslat végül szétoszlott, és társai ébredezni
kezdtek.
– Szedjétek össze magatokat! – sürgette őket Karom. – Minél gyorsabban ki kell
jutnunk innen. Egy vonaton vagyunk, és Berlin felé robogunk, nem éppen a legjobb
társaságban. – Állával a padlóhoz rögzített bombára bökött. A többiek egy pillanat
alatt éberré és tettre késszé váltak.
– Hogy fogunk kijutni? – tette fel a kérdést Boom.
– Val és Zűrös egy helikopterrel követnek minket. A tetőről mindenkit felszednek.
 – És mi van a levegőszellemeiddel? Azok nem tudnak segíteni?
Karom a fejét rázta.
– Egyik elementál segítőmet sem érzékelem. Alamais valahogy elűzhette őket. És
te hogy állsz, Silverblade?
A tünde is a fejét csóválta.
– Semmi. Abszolút semmi.
– Akkor csak magunkban bízhatunk – állapította meg Karom.
– És még fegyverünk sincs – tette hozzá Kalapács.
Karomban csak most tudatosult, hogy megszabadították őket fegyvereiktől és
töltényöveiktől. Keze automatikusan a derekára siklott, de Acélkarom is hiányzott.
– A fenébe! – szitkozódott. – Mindegy, ezzel most semmit sem tehetünk. A
legfontosabb, hogy elhagyjuk a vonatot. – Az árnyvadász a vagon oldalajtaja felé
indult. – Azt hiszem, ez az egyetlen kijárat.
– Én is úgy vettem észre – erősítette meg Aracos. – De ha jól láttam, van rajta
valami elektronika is.
– Egy riasztó. – Karom ellenőrizte az ajtó peremét. Aracosnak igaza volt, valóban
látott valami kifinomult áramkörre emlékeztető dolgot. – Boom, nézd meg te is.
A troll lehajolt a szerkezethez. Ormótlan kinézete ellenére Boom az évek során
meglehetősen nagy jártasságra tett szert az elektronika terén. Most rövid
vizsgálódás után mégis csak egy fejcsóválásra tellett tőle.
– Nagyon fejlett cucc – közölte. – Szerszámok nélkül kizárt, hogy meg tudjam
bütykölni.
– Ki tudjuk nyitni az ajtót? – kérdezte Karom.
Boom megtornáztatta emberderéknyi vastagságú karját.
– Gond nélkül, de akkor beindul a riasztás.
– Nincs más választásunk. Ess neki! – döntött a mágus. A rádión keresztül
üzenetet küldött Valnak és Zűrösnek, hogy álljanak készen.
– Siessetek! – mondta Val. – Egy alagúthoz közeledtek, nekünk pedig meg kell
kerülnünk a hegyet. Ha átmentek rajta, időbe kerül, mire megint felzárkózunk.
– Ha viszont várunk, valaki idejöhet ellenőrizni minket. – Karom Boomra nézett. –
Láss hozzá, cimbora!
Boom hatalmas mancsával megragadta az ajtó fogantyúját, megtámasztotta a
lábát, és nagyot rántott rajta. Az ajtó tiltakozva nyikordult meg, majd éles
csattanással kivágódott; a vagonba üvöltve csapott be a hideg levegő. A vadászok a
nyitott ajtóból látták, hogy még éjszaka van, és sebesen száguldanak a sziklás,
hegyes vidéken.
A troll habozás nélkül kihajolt a nyíláson, és megragadta a vagon oldalára szerelt
létrát. Kilendült a sötétségbe, és mászni kezdett felfelé.
– Indulás! – szólt Karom a többieknek. – Én megyek utoljára.
Kalapács bólintott, és követte Boomot; a vagonban csak Karom, Silverblade és
Aracos maradt az eszméletlen őrök és a bomba társaságában.
– Te jössz – nézett az árnyvadász a tündére.
– Félsz hátat fordítani nekem? – kérdezte Silverblade.
– Nem, csak biztos akarok lenni benne, hogy elhagyod a vonatot. Később még
szükségünk lesz rád.
 A tünde apró meghajlással nyugtázta Karom szavait, aztán ő is kihajolt, és
megfogta a létrát. Karom követte, Aracos pedig visszatért az asztrális síkra.
– Egyes csapat, látunk titeket – szólalt meg Val hangja Karom feji rádiójában. –
Mindjárt ott vagyunk. – Miközben a mágus a vagon teteje felé mászott, és a szél
belekapott hosszú kabátjába, meglátta a vonat fölött az ereszkedő helikopter fényeit.
A nyitott raktérajtóból pont akkor kezdték leereszteni a kötéllétrát, amikor ő is felért
a többiekhez, akik a tetőn kuporogva várták, hogy kimentsék őket. Val óvatos
mozdulatokkal közelebb manőverezte hozzájuk a létrát.
– Majdnem... még egy kicsit – dünnyögte Boom. A hatalmas termetű troll keze
villámgyorsan mozdult, és megragadta a kötéllétra szabadon lengő végét.
– Megvan! – kiáltotta. – Biztos vagy benne, hogy ez az izé el fog bírni engem? –
nézett Karomra.
Karom csak egy másodperc múlva válaszolt.
– Val azt mondja, igen! – kiáltotta vissza. – Indulás!
Boom tartotta a létra végét, Kalapács pedig megveregette társa vállát, és mászni
kezdett.
– Te jössz, tünde! – mondta a troll Silverblade-nek, amikor Kalapács felért. A
lovag nem vitatkozott, csak belekapaszkodott a kötélbe, és fürgén mászni kezdett.
– Te vagy a következő, Karom – nézett a barátjára Boom.
– De...
– Semmi de! Valakinek stabilan tartania kell ezt a szart, és fordítva nem hinném,
hogy működne. Majd én megyek utánad. Indulj már!
– Jobb lesz, ha igyekeztek, Karom – üzente Val. – Az alagút gyorsan közeledik. –
Karom már látta az előttük emelkedő hegyeket.
– Rendben. – Ő is elindult felfelé.
A létra ingott és himbálózott a szélben, miközben Val megpróbálta stabilan a
szerelvény felett tartani a koptert. Karomnak lassan, körültekintően kellett másznia,
nehogy elvétsen egy fogást, de egyszer még így is kis híján lezuhant. Lenézett a több
mint hatvan mérföldes óránkénti sebességgel száguldó földre, és valahogy nem
szerette volna kipróbálni, hogy a mágiájával időben meg tudná-e állítani a zuhanást.
– Karom! – hallotta Val figyelmeztető kiáltását. – Társaságot kaptunk! Két mumus
közeledik nagy sebességgel! – A mágus a vonat hátulja felé pillantott, de nem látott
semmit; nyoma sem volt repülő tárgynak vagy gyanús fénynek.
Aztán meglátta őket. Nem voltak helyzetjelző fényeik, csak széles, fekete
szárnyak nyúltak ki a karcsú, izmos testekből. A mérgezett tüskékben végződő,
ostorszerű farkak a levegőt csapkodták, és hosszú, keskeny nyakukon hüllőszerű,
tűhegyes fogakkal teli fej ült. A két wyvern egyenesen féléjük tartott, rikoltásuk
túlharsogta a vonat zakatolását.
 19

– Boom, indulj! – üvöltötte Karom, miközben a wyvernek egyre közelebb értek. A

repülő paralények körülbelül olyan hosszúak lehettek, mint a Berlin felé robogó
vonat felett kevesebb mint tíz méterrel lebegő helikopter. Kitátották hegyes fogakkal
teli szájukat, és a prédájukra lecsapó ragadozók rikoltását hallatták.
– Karom, ezen a madáron nincsenek nehézfegyverek – közölte Val a rádióban. –
Valahogy fel kell tartanunk őket. Siessetek!
Harlan Hammarand kihajolt a helikopter nyitott oldalajtaján, és Ingramjével
megpróbálta becélozni a wyverneket. A fegyver dörögve ontotta a lövedékeket a
repülő lények felé, de semmi nem mutatta, hogy a sorozatok találtak volna. A
wyvernek kicsit lelassítottak, és enyhe ívet leírva két oldalról közelítettek. Farkuk
végén rezegtek a gonosz kinézetű tüskék.
Az egyik éppen Karom felé tartott, farkával halálos csapásra készült. A mágus
elrúgta magát a létrától, és csak kézzel kapaszkodva oldalra lendült. A tüske alig
hibázta el néhány centivel, és a wyvern már kanyarodott is, újabb rohamra
készülve. Társa ezalatt Boomra csapott le, aki még mindig a száguldó vonat tetején
állt. A troll oldalra vetődött, hogy elkerülje a faroktüske suhintását, így viszont kis
híján leesett a tetőről. Az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia a vagon
peremében.
Most, hogy Boom már nem tartotta a létrát, a kötél vége szabadon csapkodott az
erős szélben, miközben a helikopter feljebb emelkedett. Kalapács géppisztolya újból
feldübörgött, de a wyvernek méretükhöz képest túlságosan gyorsak és fürgék
voltak, a testüket borító pikkelyek pedig páncélként védték őket. Még egyik bestián
sem látszott komolyabb sérülés.
– Vissza kell mennünk Boomért! – üvöltötte Karom a rádiójába. – Lejjebb tudsz
ereszkedni?
– Nincs sok időnk, Karom, mindjárt itt az alagút. Talán egy vagy két percünk
maradt.
– Nem hagyhatjuk itt Boomot. Le kell mennünk érte! Ereszkedj lejjebb!
– Ahogy akarod – jött Val higgadt válasza. – Addig próbáljátok távol tartani
ezeket repülő gyíkokat.
– Aracos, kösd le az egyik wyvern figyelmét – üzente Karom a familiárisának. –
Ne engedd a helikopter közelébe!
– Rendben.
A wyvern közben megfordult, és újra támadott, de hirtelen megbillentette a
szárnyát, és elfordult, mintha valami láthatatlan dolog húzott volna el az orra előtt.
A wyvernek a legtöbb Felébredt lényhez hasonlóan mindig aktívak voltak az
asztrális síkon, így akkor is láthatta Aracost, ha a szellem nem vette fel fizikai
formáját. Karom tudta, hogy Aracos asztrális alakjában sokkal gyorsabb és
fordulékonyabb a wyverneknél, ezért reménykedett benne, hogy a szellem egy ideig
fel tudja tartani a paralényt.
Eközben a másik wyvern még mindig Boomot próbálta elkapni. Karom
megfordult és a szörnyetegre koncentrált, amelyik éppen ekkor szándékozott
másodszor is rárepülni a vonatra. Maga köré gyűjtötte a manát, és tiszta energiából
való lövedékké formázta. Rámutatott a wyvernre, és egyetlen mágikus szót kiáltott
a füle mellett fütyülő szélben. A manalövedék egy gyorsvonat sebességével és
energiájával csapódott a wyvernbe. A szárnyas hüllő fájdalmas rikoltást hallatott, és
az utolsó pillanatban fékezte le zuhanását; sikerült elrepülni a vagon teteje felett, de
Boomot teljesen elhibázta. A varázslat azonban nem tette ártalmatlanná a lényt,
amely tovább folytatta támadását, de ezúttal már a mágus volt a célpont.
Karom újabb varázslathoz készülődött, de tudta, hogy elkésett vele. A wyvern
tüskéje a jobb combjába fúródott, és az árnyvadász felnyögött; fájdalmában
majdnem elengedte a kötéllétrát. Égető érzés terjedt szét a lábában, ahogy a méreg
hatni kezdett. Úgy érezte, mintha az egész végtagja lángolna, és a lángok gyorsan
terjednének végig a testén. A sebesült wyvern visszahúzódott, és felkészült a
következő támadásra, amelyikkel kivégezheti prédáját.
Hangos reccsenés hallatszott, és a helikopter nyitott ajtajából kicsapó lángcsóva
pontosan mellbe találta a hüllőt. Speren Silverblade állt az ajtóban, kinyújtott
kezéből sugárban tört elő a tűz, akár egy lángszóróból. A wyvern kétségbeesetten
üvöltött, ahogy körbenyaldosták a lángok, összeégetve húsát és bőrét. Megállt a
levegőben, és szárnyaival kétségbeesetten csapkodva próbálta megőrizni
egyensúlyát; a vonat és a helikopter gyorsan maguk mögött hagyták.
Karom erőlködve próbálta megőrizni fogását a kötéllétrán. A lába már kezdett
zsibbadni, és attól félt, hogy nemsokára elveszíti az eszméletét.
– Karom... – hallatszott Val aggodalmas hangja a kommunikációs csatornán.
– Ne aggódj miattam! – sziszegte a mágus összeszorított foggal. – Csak gyere le,
és szedd fel Boomot! – A helikopter azonnal süllyedni kezdett.
Karom látta, hogy Boom nagy nehezen visszakapaszkodik a vagonra, és
kimerülten elnyúlik a huzatos tetőn. A hegyek most már közvetlenül előttük
magasodtak, és a vonat befordult az alagút előtti utolsó kanyarba.
– Fogd meg a létrát! – üvöltötte torkaszakadtából a mágus. Boom talpra küzdötte
magát, és a létra szabadon lógó vége felé nyúlt, de még troll karja sem volt elég
hosszú. Éppen hogy nem érte el a kötelet. Val megpróbálta jobb helyzetbe
manőverezni a helikoptert, hogy Boom még egyszer próbálkozhasson, de Karom
nem volt benne biztos, hogy maradt elég idő a korrigálásra.
– Főnök, nem tudom tovább feltartani ezeket a gyíkokat – üzente Aracos. – Újra
elindultak felétek. – A wyvernek kitartó lények voltak, és nem a magas
intelligenciájukról váltak ismertté. Karom hátranézett és meglátta a denevérszárnyú
vadászgépekként a helikopter felé suhanó árnyakat.
Kiszorította tudatából a wyvern mérge okozta fájdalmat, és a létra végére
koncentrálva éles mozdulatot tett a kezével. Kiáramlott belőle az energia, melyet a
hatalom szavainak kimondásával kedve szerint alakított. Egy láthatatlan kéz
ragadta meg a létrát, és Boom kinyújtott karja felé tolta. A trollnak végre sikerül
elkapnia, de addigra már az alagút bejárata előtt jártak.
– Val, húzd fel! – kiáltotta Karom. A rigó élesen felrántotta a helikoptert, és Boom
elemelkedett a vonat tetejéről. A gép üvöltő motorral próbált eltávolodni a meredek
hegyoldaltól, és a troll lába mindössze néhány méternyire zúgott el a sziklától,
ahogy a vonat berobogott az alagútba.
– Jönnek! – hallotta Karom Val figyelmeztetését, amint a wyvernek ismét a
helikopter közelébe érték. Az átkozott hüllők irritálóan makacsak és kitartóak
voltak. Boom mászni kezdett a létrán Karom felé, miközben a mágus egy újabb
varázslatra koncentrált.
– Aracos, segíts!
Kezdett elfáradni. A wyvern mérgétől most már az egész teste égett, mintha lázas
lenne, a folyamatos varázslástól folyamatosan szédült és kóválygott, ráadásul a
létrán való lógás is alaposan meggyötörte az izmait. Összegyűjtötte minden dühét,
melyet a szituáció, Alamais, az átverés és jelenlegi helyzete miatt érzett, és
belesugározta a kinyújtott kezében felragyogó energialabdába. A gömb már fehéren
izzott, a harag és a fájdalom tüze hevítette. Amikor a wyvern támadásba lendült, az
árnyvadász teljes erejéből elhajította.
A labda miniatűr meteorként zúgott át a levegőn, és pontosan a teste közepén
találta el a közeledő wyvernt. A becsapódáskor bekövetkező robbanás majdnem
letépte az árnyvadászt a kötéllétráról. Az apró gömb hatalmas tűzgolyóvá nyílt szét,
és teljesen elnyelte a hüllőt. A lény fájdalmas sikolya hosszan visszhangzott a
hegyek között, majd lassan elhalt, ahogy a lángok is kihunytak. A megégett wyvern
zuhanni kezdett a föld felé; látszott, hogy a robbanás néhol méretes darabokat tépett
ki a szárnyából.
Karom némileg megnyugodva figyelte a szörnyeteg haláltusáját, aztán lenézett,
mert valami hozzáért a bokájához.
– Mássz! – kiáltotta Boom, aki már közvetlenül alatta állt. A mágus félig
önkívületben bólintott, és amilyen gyorsan csak tudott, mászni kezdett felfelé. A
robbanás mintha meglepte volna a másik wyvernt, de ettől függetlenül nem
mondott le a prédájáról. Karom nem volt benne biztos, hogy el tudna mondani még
egy varázslatot, de szükség esetén meg kellett próbálnia. Végre elérte a helikopter
ajtaját, és Kalapács erős karja a fedélzetre húzta. Speren Silverblade is ott állt a
nyílásban, a jelek szerint újabb varázslathoz készülődött, miközben Boom is
biztonságosan felért. A troll megkönnyebbülten nyúlt el a padlón.
Karom a barátja felett áthajolva figyelte a másik wyvernt. O még nem végzett, és
egyébként sem akart Silverblade előtt gyengeséget mutatni. Újra összegyűjtötte az
erejét a következő támadó mágiához. A tündével szinte egyszerre bocsátották útjára
varázslatukat a közeledő lény felé. Az iker manalövedékek mágikus lézerként
suhantak ki a helikopterből, és amikor becsapódtak, szinte azonnal megölték a
szárnyas hüllőt; a szörnyeteg primitív agya alulmaradt a támadással szemben,
amely egy pillanat alatt megfosztotta életerejétől. Úgy zuhant le, akár a kő, és
néhány másodperccel később becsapódott a hegyoldal fái közé.
Silverblade kimerülten dőlt a falnak, egyik kezével görcsösen markolta az ajtó
melletti fogantyút. Kalapács behúzta az ajtót, Boom pedig óvatosan legördítette
magáról az ájult Karom magatehetetlen testét.
– Karom megsebesült – mondta a troll aggódva, miközben a mágus elterült a
padlón. Az utolsó varázslat mindent kivett az árnyvadászból. Boom úgy emelte fel
barátját, mint egy szülő a gyermekét, és az egyik lehajtható padhoz vitte. Karom
vérrel átitatott nadrágján egyenetlen szakadás látszott. Boom kettészakította a
nadrág szárát, hogy szabaddá tegye a sebet. Zűrös egy elsősegélycsomaggal a
kezében jött hátra a pilótafülkéből, de Silverblade intett neki, hogy várjon.
– Van egy varázslatom... – kezdte, de Boom felemelt kézzel félbeszakította.
– Nem lesz rá szükség – dünnyögte a troll meglepetten. – Ezt nézzétek!
Zűrös és Silverblade áthajoltak Boom válla felett, hogy megvizsgálják a szinte
teljesen összezárult sebet Karom lábán. Miközben nézték, a seb a szemük láttára
zsugorodott össze, míg végül csak egy apró, alig látható pont maradt belőle. Boom
barátja homlokára helyezte hatalmas tenyerét.
– Nincs láza, és a pulzusa is normálisnak tűnik.
– Az aurája erős és egészséges – tette hozzá Silverblade a fejét csóválva. – Hogyan
lehetséges ez? Sosem hallottam még, hogy egy humán így felgyógyuljon egy ilyen
sebből. A wyvernek mérge az egyik legveszélyesebb anyag.
– Én már láttam Karomtól néhány meghökkentő gyógyító varázslatot – szólalt
meg Zűrös –, de egyiket sem eszméletlen állapotban mondta el. Aracos?
A levegő felfénylett, és Aracos farkas alakja megjelent gazdája oldalán.
– Nem én voltam – üzente nekik a szellem gondolathangján. – Ez nekem is új.
Karom felnyögött, és mocorogni kezdett.
– Ó, bassza meg! – hörögte, és kinyitotta a szemét. – Elkaptuk a szarházit?
– De el ám – veregette meg a vállát Boom. – Azok a wyvernek többé senkit nem
fognak zargatni. Hogy érzed magad?
Karom pislogott néhányat, mielőtt válaszolt volna.
– Egész jól. Sőt, kitűnően. Pedig ennyi varázslás és a... – Hirtelen felült és
megtapogatta a lábát. – A wyvern! Megszúrt... – Hirtelen elhallgatott, ahogy ujjaival
kitapogatta a sértetlen bőrt véres nadrágjának maradványai alatt.
– Szinte teljesen begyógyult – mondta Boom. – És úgy tűnik, a méreg sem hatott
rád.
– De hogyan...? – kérdezte Karom zavartan.
– Pont ezt szerettük volna megkérdezni tőled – felelte Zűrös. – Merthogy mi nem
tudjuk. Nem mi voltunk, az biztos. Lehet, hogy van valami őrangyalod vagy
hasonlód, cimbora.
– Szükségünk is van egyre – morogta Silverblade. – Itt van nekünk Alamais és a
terve, akármi is legyen az. A sárkány egyértelműen összejátszik a Winternighttal,
vagy felhasználja őket saját céljai érdekében, és a kezükben van egy nukleáris
fegyver. Hatalmas pusztítást vihetnek véghez vele.
Karom végignézett csapattársain, és mindent leolvasott az arcukról.
– Igaza van. Bármit is tervez Alamais, nem hagyhatjuk annyiban. A sárkány
rászedett minket, hogy kiiktassa Lofwyrt, de nem csak erről van szó. Ha sikerül
rájönnünk, mire készül Alamais, talán értesíthetjük a Seader-Kruppot, és ezzel
leszerelhetjük őket.
– Komolyan azt gondolod, hogy az S-K hinni fog nekünk? – kérdezte Boom.
– Nem tudom, de meg kell próbálnunk. Ha valaki ki akar szállni, most szóljon!
Kitesszük egy biztonságos helyen, és megpróbálhat egyedül visszajutni Bostonba.
Nem lesz kérdés, nem lesz neheztelés. – Sorban végignézett az arcokon.
 – Én a népem érdekében cselekszem. – Silverblade szólalt meg elsőként. –
Alamais egy szörnyeteg, akit meg kell állítani.
– Nem szeretnék hőst játszani – vette át a szót Kalapács –, viszont azt is nehezen
viselem, ha átvernek. A sárkány felhasznált minket, nekünk pedig meg kell
védenünk a hírnevünket. Ha van rá esély, hogy legyőzzük, és ugyanakkor a Seader-
Krupp előtt is tisztázhatjuk magunkat, akkor benne vagyok.
– Csatlakozom – bólintott Zűrös. – Eddig mi vagyunk az egyetlenek, akik tudnak
a sárkány mesterkedéséről. Tennünk kell valamit.
Karom Boomra nézett, aki megvonta a vállát.
– Asszem semmi jó nincs a triden ma este. Ki a franc akar hosszú és békés életet
élni, nem igaz? Számíthatsz rám.
– És te, Val? – kérdezte a mágus a levegőbe. Hosszú szünet következett.
– Rég nem jártam Berlinben – felelte végül a rigó. – Olyan lesz, mint a régi szép
időkben.
– Rendben – bólintott elégedetten Karom. – Akkor ehhez tartjuk magunkat. Ha
Alamais azt gondolja, sikerült múlt időbe tennie minket, hát keserves csalódásban
lesz része.
 20

Valnak igaza volt: Berlin Szabad Városában szinte teljes anarchia uralkodott.
Berlin még Észak-Amerika némelyik meglehetősen laza törvénykezésű
metroplexumához képest is szabad városnak tűnt. Val a Schönefeld Repülőtérre
szállította a csapatot, ahol még csempészkorából ismert néhány embert. Rövid
egyeztetés után engedélyt kaptak a landolásra, és nagyvonalúan kihagyták a
beutazási és vámvizsgálatot, bár a Berlinbe látogatók számára elméletileg mindig
kiosztottak egy zöld kártyát, és a vámot sem úszhatták meg.
– Legalábbis ezt mondják, de valójában senki sem törődik vele – mondta Val. – A
kormányzat, már ha lehet egyáltalán így nevezni, még az utcák tisztán tartására sem
költ, nemhogy a vámtisztviselők fizetésére. A repülőteret működtető
magánbefektetők még ennyire sem törődnek vele, hogy ki mit hoz be a városba,
egészen addig, amíg nem próbálják felrobbantani a repteret. Valószínűleg ez az
egyik ok, amiért a Winternight idejött; egész Európában talán Berlin az egyetlen
város, ahová anélkül behozhatsz tehervagonon egy atombombát, hogy bárki is
felfigyelne rá.
A helikopterhangár mellett lévő helyiségek egyikében tartózkodtak, és a
következő lépésüket próbálták megtervezni. Zűrös mátrix-nyomozásának
köszönhetően tudták, hogy a vonat, amin utaztak Berlinbe tart. Azt azonban nem
tudták kideríteni, mihez akar kezdeni a Winternight a „rakománnyal”.
– A berlini Mátrix egy rémálom – panaszkodott Zűrös a halántékát masszírozva. –
Akkora zűrzavar uralkodik benne, hogy még a legitim felhasználók is csak az esetek
felében jutnak használható információkhoz, a kalózokról pedig ne is beszéljünk.
Ráadásul a Winternight nem töltött ki árunyilatkozatot a rakományról, és azt sem
jegyezték fel sehol, hogy mit akarnak kezdeni vele. Ezen az úton biztosan nem
tudjuk nyomon követni őket.
– Nincs is rá szükség – mondta Karom. – Amikor Alamais kiütött minket, ő vagy
a talpnyalói a többi felszerelésünkkel együtt a mágikus pengéinket is elvették. –
Silverblade-re mutatott, aki csendesen ült az asztal végében. – Valószínűleg még
mindig náluk van minden, mi pedig mágikusan kötődünk a fegyvereinkhez. Az
asztrális síkon lenyomozhatjuk a pontos helyüket, és rátalálhatunk a Winternight
főhadiszállására.
– Az egyedüli problémát a Winternight központjának mágikus védelme jelentheti
– tette hozzá Silverblade. – Ha a sárkány áll mögöttük, márpedig nagyon úgy néz ki,
hogy ez a helyzet, akkor a védelem igen erős lehet. Megtörténhet, hogy képtelenek
leszünk semlegesíteni.
– Szerintem menni fog – mondta magabiztosan Karom.
– Biztos vagy benne? – nézett rá Zűrös. – Egy óriássárkányról beszélünk. Nem
sokat tudok Alamaisról, a Mátrixban alig van róla valami, de úgy tűnik, valóban
Lofwyr testvére. És ha így van, akkor a sárkányunk nagyon kemény falat, akit
ráadásul egy fanatikus terrorszervezet támogat. Nem gondolod, hogy mi egy ligával
alacsonyabban játszunk?
– Mit javasolsz? – kérdezte a mágus.
Zűrös vállat vont.
– Nem tudom. Talán értesíthetnénk a hatóságokat...
– Berlinben? – nevetett gúnyosan Val. – Miféle hatóságokat? Az egész város
bandák és bűnözők kezében van, Zűrös. Mi dolguk lenne egy olyan csoporttal, mint
a Winternight?
– És ha felvennénk a kapcsolatot a Seader-Kruppal, és elmondanánk mindent,
amit tudunk?
Karom a fejét csóválta.
– A Seader-Krupp azt gondolja, mi terveltük ki a Lofwyr elleni rajtaütést.
Bűnbakra van szükségük, miért hinnének nekünk? Egyszerűen elkapnának, és a
szart is kivallatnák belőlünk, hogy megtudják az igazságot. Mire sikerülne
meggyőzni őket, talán már késő lenne. Nem, ha tenni akarunk valamit, akkor csak
magunkra számíthatunk. Nevezzetek megszállottnak, de komolyan hiszem, hogy
képesek leszünk megbirkózni a helyzettel, akármilyen kártya lapuljon is Alamais
pikkelyes kabátujjában.
– Oké, megszállott vagy – mosolygott Boom. – Most, hogy ebben megegyeztünk,
én benne vagyok. Ha ki akarjuk deríteni, mire készül a Winternight, legokosabb lesz
máris munkához látnunk.
– Rendben – bólintott Karom. – A következő a tervem. Silverblade és én az
asztrális síkon megpróbáljuk lenyomozni a pengéinket. Ha sikerül, egyben
megtaláljuk a Winternightot is, de legalább a szervezet néhány tagját.
Silverblade némán bólintott.
– Zűrös visszamegy a ‘trixbe, és megtudja, mi zajlik mostanában a városban.
Próbáld megtalálni, mi lehet a Winternight célpontja... valami, ami vonzó lehet egy
ekkora bombával rendelkező terroristacsoport számára.
– Nem lehet gond – felelte gúnyosan a dekás. – Körülnézek.
– Val, te használj fel minden régi berlini kapcsolatodat, és próbáld megtudni
ugyanezt! Kérdezősködj a Winternightról is, de ne árulj el sokat senkinek! Ezenkívül
gyűjts információkat az Alt Weltről és a Runenthingről. A helyi csoportoknak talán
vannak használható kapcsolataik. Közben annak is utánanézhetnél, be tudunk-e
szerezni errefelé valami nehézfegyverzetet. Az az érzésem, szükségünk lesz rá.
Boom, te és Kalapács...
– Tudom – szakította félbe a troll. – Pihenjünk, és tartsuk nyitva a szemünket,
amíg el nem érkezik az idő, hogy szétrúgjuk valakinek a seggét!
– Telitalálat – vigyorgott Karom. – Te is felhívhatnád néhány kapcsolatodat, hátha
tudnak valamit a Seader-Krupp helyzetről. Ha valami fontos zajlik a társasági
szektorban, nem ártana nekünk is tudnunk róla.
– Meglesz.
– Oké, emberek, akkor munkára!

Valnak nem tartott hosszú ideig, hogy rejtekhelyet szerezzen a csapat számára.
Berlinben a csempészek gyakori vendégek voltak, és a város árnyai mindig
biztosítottak kényelmet és szállást azok számára, akik élelmet és más, szükséges
holmikat szállítottak be a falon keresztül a külvilágból. Val barátai szereztek egy
apró lakást, ami minden szükséges dologgal fel volt szerelve, beleértve a telekom
csatlakozót is, ahonnan Zűrös elérhette a helyi Mátrixot.
Karom és Speren a lakás egyik hálószobájában készülődött az asztrális utazásra.
Az ágy voltaképpen csak egy heverő volt, de Karom még azt is a fal mellé tolta,
hogy mindkettejüknek legyen helye lefeküdni a földre. Kalapács és a többiek majd
vigyáznak a fizikai testükre, míg asztrális alakjuk ellopott mágikus fegyvereik után
kutat.
– Te tényleg felkészültnek érzed magad egy óriássárkányra? – kérdezte
Silverblade, miközben a többi bútort is eltakarították az útból.
– Remélem, hogy erre nem kerül sor – felelte Karom. – De ha mégis, én készen
állok. Bármit is tervez Alamais, az nem csak minket érint. Szeretném, ha a Seader-
Krupp lekopna rólunk, azt viszont nem akarom, hogy azoknak az embereknek a
halála, akikkel a Winternight végezni akar, az én lelkemen száradjon.
– Lelkiismeret – mormolta Speren. – És én még azt hittem, ez a fogalom
összeegyeztethetetlen az árnyvadász léttel.
– Vannak árnyvadászok, akik egyetértenének veled, de én nem tartozom közéjük.
Megtesszük, amit kell, hogy biztosítsuk a túlélésünket az árnyakban, de ez nem
jelenti azt, hogy nem szorult belénk tisztesség és becsület.
– Újabb szavak, melyeket sosem vártam volna egy árnyvadásztól – mondta
komolyan Silverblade. – De azt mondod, azért teszed mindezt, mert kénytelen vagy.
Miért? Megértem, hogy néhány társadnak nincs más választása, de veled mi a
helyzet, Karom? A te szakértelmeddel bármikor szolgálhatnád valamelyik
társaságot vagy más szervezetet.
– Úgy érted, valamelyik kormányt? – kérdezett vissza az árnyvadász. – Bocs, de
egyszer már majdnem cégmágust faragtak belőlem. Nincs kedvem még egyszer
végigmenni ugyanazon az úton.
– Ezért a képességeidet inkább arra használod fel, hogy még hatékonyabb bűnöző
lehess?
– Kérdi a kormány kéme – mosolyodott el Karom. – Öregem, én azért vadászom
az árnyakban, mert a nagy halak mind csak felhasználják az embereket: a cégek, a
kormányzatok, a poliklubok, a szindikátusok és a többiek. Elveszik, amit akarnak,
és ha végeztek veled, kiköpik a maradékot. Hívhatsz akár zsoldosnak is, és
végeredményben igazad lesz. Annak dolgozom, aki megfizet. Nem hűségből vagy
az igaz ügy iránti elkötelezettségből dolgozom az embereknek, hanem mert
megfizetnek. Nézőpontom szerint nem sokban különbözöm egy busásan
megfizetett cégmágustól, aki jó pénzért fejvadászkodik, vagy egy kormányzatnak
dolgozó kémtől. Egyszerűen csak becsületesebb vagyok náluk. Tudom, hogyan
működik ez a játék, és a saját szabályaim szerint játszom. Ha közelebbről
megnézzük, Silverblade, te és én nem is különbözünk olyan sokban egymástól, mint
gondolnád.
– Lehet – felelte kurtán a tünde.
– És mi a helyzet veled? Mi a te motivációd, lovag? A hazafiasság?
 – Csak részben. A legtöbb tündéhez hasonlóan én sem Tir Tairngire-ben
születtem, de nem is a hely az, ami igazán számít. Egy város volt, amilyenből
rengeteget találni a világon: mocskos, lepusztult és reménytelen, különösen azok
számára, akik nem voltak elég szerencsések ahhoz, hogy humánnak szülessenek.
Anyám humán volt... – Hangja különös árnyalatot kapott, ahogy felidézte a régi
emlékeket. – Mindennél jobban szerette volna, hogy a tündék földjén éljek, távol az
erőszaktól, az éhezéstől és annak a helynek a kilátástalanságától, ahonnan ő jött.
Mindent feláldozott, hogy teljesüljön a vágya. Az Ígéret Földjén reményt,
befogadást és egy új életet találtam... mintha egy álom vált volna valóra. És minden
nap népem azon tagjaira gondolok, akik ugyanilyen életről álmodnak, és soha nem
adatik meg nekik a lehetőség az elérésére. Azért szolgálom Tir Tairngire-t, mert
hálás vagyok azért, amit értem tett, és hogy megvédjem a népemet azoktól, akik
szeretnének pusztulást hozni ránk.
– Nemes ügy – biccentett Karom. – Kár, hogy Tir Tairngire csak bizonyos
emberek számára nyújt segítő kezet, míg másokat elutasít.
– Azt várják tőlünk, hogy megmentsük a világot?
– Cimbora, tapasztalataim szerint ti nem mentitek meg a világot, csak abban
reménykedtek, hogy a ti kis szegleteteket benne minél jobban ki tudjátok bővíteni.
De nekem ez is elég. Most viszont az a legnagyobb problémám, hogy
visszaszerezzem a tőröm, és kitaláljam, mire készül a sárkány. Készen állsz?
– Természetesen.
– Akkor lássunk hozzá!
Lefeküdtek a földre egymás mellé, és elhelyezkedtek olyan kényelmesen,
amennyire csak a keményfa padló és a vékony szőnyeg lehetővé tette. Karom
lehunyta a szemét, és mély, egyenletes légzésbe kezdett. Hagyta, hogy teste minden
izma ellazuljon, éberségét pedig a háttérbe szorította egészen addig a pontig, hogy
asztrális alakja kicsusszanhasson fizikai lénye börtönéből; egy másodperccel később
már a padló fölött lebegett, és mozdulatlanul fekvő testét nézte. Silverblade asztrális
alakja is ott volt mellette, kettejük aurája halvány fényben fürdette a félhomályos
szobát.
Aracos jelent meg Karom mellett aranyszárnyú sólyomként; az ő aurája sokkal
erősebben világított.
– Mehetünk – szólalt meg a szellem.
Karom kiterjesztette érzékeit mágikus tőre felé. Arra az érzésre koncentrált, ahogy
a hűvös, lánccal körbetekert nyél a tenyerébe simul, a rúnákkal vésett penge élére, a
markolat végébe ültetett opál tüzes csillogására, és a fegyver aurájának állandó
fényére. Halványan izzó fonálként érzékelte az őt a tőrrel összekapcsoló köteléket,
amely az aurájából kiindulva az asztrális síkon keresztül Acélkaromhoz vezetett.
Amint megvolt a biztos kapcsolat, Silverblade-re pillantott.
– Kész vagy?
– Igen. Megvan a kapcsolat Ezüsthöz.
– Akkor induljunk, és próbáljunk meg együtt maradni!
A három asztrális alak felröppent, átsuhant az épület tetőszerkezetén, és kijutott a
városba. A horizontot már megvilágították a hajnal első fényei, és a város kezdett
ébredezni álmából; az emberek óvatosan előmerészkedtek éjszakai menedékükből.
A sötétség emberi és egyéb ragadozói elbújtak a közeledő fény elől, visszatértek
saját búvóhelyükre. A fénylő fonalak északi irányba vezették Karomékat, a város
központja felé.
Az asztrális nyomkövetés fájdalmasan lassú művelet volt. Karom asztrális alakja
normális esetben pillanatok alatt eljuthatott volna a város egyik végéből a másikba,
kihasználva az asztrális sík utazóinak természetfeletti sebességét, de ilyen sebesség
mellett lehetetlen lett volna követni a fonal bonyolult hurkait és kanyarulatait. Ám
még így is sokkal gyorsabban utaztak, mint ahogy fizikai alakban lehetséges lett
volna. Mindössze néhány óra alatt elérték reménybeli úti céljukat.
Egy teljesen jellegtelen épület volt, Karom megfigyelése szerint a város egyik
munkásnegyedében, bár Berlinben ezt nem volt könnyű megállapítani. A kétszintes
ház leginkább egy betonbunkerre hasonlított. A bejárat feletti táblán valamilyen
felirat lehetett, de a betűk az asztrális síkról csak értelmezhetetlen zagyvaságnak
látszottak. Ám Karom felismerni vélt egy farkasfejre hasonlító ábrát. Acélkarom
mágikus nyoma az épületben tűnt el, és nem bukkant ki belőle újra, ezért joggal
feltételezte, hogy a penge valahol odabent van.
– Aracos, vizsgáld meg az épületet fizikai formában is! – mondta a szellemnek. A
familiáris a tető mellett materializálódott sólyom alakban; gyorsan szárnyra kapott,
és körülrepülte a házat. Karom jobban szerette volna, ha a familiáris valami kevésbé
feltűnő külsőt visel, de ezzel most nem tehetett semmit. Ő és Silverblade az asztrális
síkról képtelenek voltak az írott szövegek értelmezésére, így most Aracos volt az ő
fizikai „szemük”.
– A helyet Wolfsschanzénak hívják, főnök – jelentette gondolatban Aracos. Az
árnyvadász memorizálta a nevet, bár nem beszélt németül, és az asztrális síkon a
nyelvchipnek sem vehette hasznát. Majd később elmondja Zűrösnek.
– Mit mondott a szellemed?– kérdezte Silverblade türelmetlenül.
Karom továbbadta a nevet.
– Farkasodú – mondta a tünde.
– Mi van vele?
– A wolfsschanze németül farkasodút jelent – magyarázta a lovag. – Adolf Hitler
nevezte el így a titkos bunkerét a második világháborúban, több mint száz évvel
ezelőtt.
– Elbűvölő. Nem is tudtam, hogy a történelemben is járatos vagy.
– Nem is, de ezt a helyet jól ismerjük, mint a német Humanis Poliklub
szimpatizánsainak rendszeres találkozóhelyét. Ultrajobbos nemzetszocialisták és
neonácik, akik ellenzik a tiszta árja faj „megfertőzését” metahumán génekkel.
– Bassza meg! – morogta Karom. – Humanis... pont ez hiányzott még nekünk.
– Könnyen lehet, hogy a szervezet beolvadt a Winternightba, és az egyik
kirakatszervévé vált. Vagy talán tudomásuk sincs róla, hogy felhasználják őket. Az
ilyen csoportok tagjai általában vak fanatizmussal követik a vezetőiket. Nem
szokták megkérdőjelezni a parancsokat.
– Akárhogy is van, náluk vannak a fegyvereink, ami azt jelenti, hogy van valami
közük a Winternight tervéhez. Be kellene néznünk.
– Egyetértek, de csak óvatosan.
Megközelítették az épület felső szintjét, és próbát tettek az egyik fallal,
 – Védőburok – állapította meg Karom. – Fogadni mernék, hogy nem a
szokványos Humanis eljárás.
– Ne légy benne olyan biztos! A Humanis gyakorta dolgozik együtt varázslókkal.
A rasszizmus nem csak az evilági emberek sajátja. Ettől függetlenül egyetértek, ez
valóban szokatlan.
– Ha áttörünk rajta, a létrehozója tudni fogja, hogy bejutottunk. De akkor is meg
kell néznünk belülről a helyet – dünnyögte Karom. Silverblade-re nézett. – Ha jól
sejtem, neked van némi gyakorlatod a védőburkok kicselezésében.
A tünde elmosolyodott, aurájában önelégült fény villant.
– Asztrális behatolás elleni intézkedések? Mondhatni mi találtuk fel őket.
– Hát persze. Akkor megpróbálkozhatnánk a bejutással. Aracos, várj idekint, és
figyeld, nem kapunk-e hívatlan látogatókat! Azonnal tudasd, ha valaki feltűnik!
– Vettem – nyugtázta a parancsot a szellem.
Karom és Silverblade az épület falának vonalát követő korláthoz nyomták
asztrális kezüket. Mágikus érzékeikkel vizsgálták meg a védőburok auráját és
szerkezetét. Minden ilyen korlát tartalmazta létrehozója asztrális lenyomatát,
egyfajta pszichikai és mágikus „ujjlenyomatot”, amely minden mágiahasználónál
különbözött. A korlát automatikusan felismerte az őt létrehozó varázsló auráját, és
akadály nélkül mindkét irányban átengedte őt. A varázslók egy idő után elkezdték
keresni a módját, hogy aurájukat a létrehozóéhoz „igazítsák”, és így jussanak át
észrevétlenül a korláton. Ez a módszer jóval nehezebb volt, mint egyszerűen
lebontani a korlátot, cserébe viszont azzal az előnnyel járt, hogy érintetlenül hagyta
a mágikus burkot, és a védelem létrehozója sem értesült a behatolásról.
Karom elővigyázatosan vizsgálta a burkot, magába fogadta annak esszenciáját,
próbált összehangolódni az energiájával. Aztán elkezdte megváltoztatni saját
auráját, ugyanúgy, ahogy egy zenész hangolja be a hangszerét, végigpróbálgatva a
hangokat, amíg el nem találja a megfelelő magasságot. Ráhangolta magát a
lenyomatra és érezte, hogy a tenyere enyhén belesüpped a korlát felületébe.
Elvégezte az utolsó igazításokat az auráján, amíg tökéletesen le nem másolta a
helyes lenyomatot, és a védőburok szabad utat engedett neki. Addigra Silverblade
is végzett, és a két mágus úgy suhant át az akadályon, mintha ott sem lett volna.
A Farkasodú felső szintje minden jel szerint a tulajdonos és a vendégek
szálláshelyéül szolgált. A helyiségek félkatonai stílusban voltak berendezve, az
egyedüli dekorációt a csupasz falakra aggatott Humanis és neonáci propaganda
poszterek, valamint zászlók jelentették. Az épületben uralkodó gyűlölet és
elvakultság atmoszférája még az asztrális síkot is megfertőzte. Karom úgy érezte
magát, mintha szennyezett vízben úszna, miközben átlebegett a szobán.
Odabent nyomát sem látta egyéb mágikus védelemnek, amiért kifejezetten hálás
volt. A hely tulajdonosai valószínűleg azt gondolták, a korlátok elegendőek lesznek
a kíváncsiskodók távol tartására, illetve a riadóztatásra. A két mágus a felső szinten
úgy tucatnyi Humanis tagot talált – a legtöbbjük aludt, mások pedig a szokásos
reggeli feladataikat végezték, ahogy a hadsereg barakkjaiban szokták a katonák. A
máguspengék egy széfbe voltak elzárva, amennyire Karom meg tudta állapítani, a
tulajdonos szobájában.
– Eleget láttál? – kérdezte Silverblade-et.
 – Igen.
– Akkor menjünk vissza, és szedjük össze a többieket! Elepedek valami német
kajáért. Mit szólsz hozzá?
 21

Boom egyetlen rúgása elég volt hozzá, hogy a Farkasodú hátsó ajtaja kiszakadjon
a helyéről; az árnyvadászok betódultak az épületbe.
Boom és Kalapács haladtak az élen; az ork zsoldos lekuporodva tört előre, troll
társa pedig a feje felett tüzelt. A két testre simuló pólót viselő, lapos kefefrizurás
Humanis tag azt sem fogta fel, mi történik velük. Boom egy géllövedékkel töltött
vadászpuskát hozott magával a rajtaütésre, Kalapács pedig hűséges Ares
Predatorát, de a szokásos robbanó vagy páncéltörő lövedékek helyett most ő is csak
kábító lőszerrel tárazott. Karom ragaszkodott hozzá, hogy a lehető legkevesebb
vérontás kísérje az akciót. Kalapács ugyan tiltakozott ellene, hogy könyörületet
mutassanak a Humanis katonái irányában, de tartotta magát Karom tervéhez. Bár
csak nem halálos lövedékkel tüzeltek, a két poliklubos még a földre esése előtt
összeszedett néhány csúnya zúzódást, és talán egy-két törést is.
Kalapács és Boom benyomultak a szobába, miközben folyamatosan pásztázták
fegyvereikkel az ajtókat és az ablakokat. Karom és Silverblade szorosan követte
őket. Az árnyvadász Narcoject pisztolyt szorongatott, Silverblade pedig egy karcsú,
géllövedékekkel töltött Berettát – bár az ellenfelek gyors és csendes elintézéséhez
inkább a mágiájára óhajtott támaszkodni.
A két mágus mögött egy kicsi, nagyjából szemetes kosár formájú és méretű robot
lebegett; a szerkezet egy rotorral, néhány szenzorral és egy forgatható gépfegyverrel
volt felszerelve. Val a közelben parkoló furgonból irányította a robotot, Zűrös pedig
a kommunikációt koordinálta, és közben fél szemmel a helyi hálózatra tapadt, hátha
a bentiek megpróbálják értesíteni a helyi hatóságokat, vagy – ami sokkal inkább
érdekelte – segítséget kérni valahonnan máshonnan. Karom reménykedett benne, a
rajtaütés majd rákényszeríti a poliklubosokat, hogy utasításokat kérjenek a
főnökségtől, lehetővé téve Zűrös számára a hívás lenyomozását.
A vadászok nekivágtak a hátsó lépcsőnek. Újabb Humanis katona jelent meg a
lépcső tetején, és 9 mm-es géppisztolyából tüzet nyitott a behatolókra. Ők
nyilvánvalóan nem kábító lövedékeket használtak. Boom élő pajzsként Karom elé
lépett, és a mágus tompa puffanást hallott, ahogy az egyik golyó a trollba csapódott.
Kalapács a falhoz lapult, hogy elkerülje a sorozatot, és válaszképpen két lövést adott
le a Predatorából. Az őr felsőtestével átbukott a lépcső korlátján, fegyvere csattanva
landolt a feljárón. Kalapács nem vesztegette az időt, máris nyomult tovább.
– Jól vagy? – kérdezte Karom Boomot.
A troll bólintott.
– Semmi gond – morogta. – Ennél azért több kell ehhez a páncélhoz. Meg aztán
engem is kemény fából faragtak. – Boom bőre egyfajta természetes páncélzatot
képezett a testén, amely képes volt megvédeni őt bizonyos fegyverektől. Ez, plusz a
nehéz páncéldzseki elég volt ahhoz, hogy még egy 9 mm-es golyót is lelassítson
annyira, hogy zúzódásnál komolyabb sérülést ne okozzon neki.
 Kalapács és Boom egymást fedezve értek fel a lépcső tetejére, miközben a
folyosón egymás után nyíltak az ajtók. A zajra felriadt Humanis tagok fegyverrel a
kezükben özönlöttek ki szobáikból. Boom fél kézzel megragadta a lépcsőkorláton
lógó eszméletlen őrt, a magasba emelte, akár egy homokzsákot, és bevágta a többi
nehézfiú közé. Többen is összeestek, és ezzel eltorlaszolták az ajtónyílást.
Kalapács leakasztott harci mellényéről egy kicsi, ezüstös gömböt, kirántotta belőle
a biztosítószeget, és elhajította a folyosón. A gázgránát vékony füstcsíkot húzott
maga után repülés közben, majd tompa puffanással működésbe lépett, és sűrű,
fehér gázzal töltötte meg a folyosót. Karom köhögést és krákogást hallott, melybe
német kiáltások és káromkodások vegyültek. Hátul, valahol a lépcső alján felugatott
Val robotjának fegyvere; a gép valószínűleg az érkező erősítést tartotta fel.
Boom és Kalapács tüzet nyitottak a gázfelhőbe, egyenként szedték le a menekülni
próbáló, támolygó poliklubosokat. Karom és Silverblade is felértek mögöttük a
lépcsőn.
– Megvagyunk – jelentette Boom, miután még egyszer végignézett a folyosón.
– Az egyik fickó ablakot nyitott, mielőtt elájult, főnök – üzente Aracos az asztrális
síkról.
– Remek. Ennyivel is megkönnyítette a dolgunkat. Lássunk hozzá.
Karom felemelte a kezét és néhány szót mormolt; Aracos energiájából is merített a
varázslathoz. A mágus irányából feltámadó szél végigsöpört a folyosón, és a nyitott
ablakon keresztül kifújta a kábító gázt, majd egy pillanat alatt elhalt, ahogy Karom
leeresztette a kezét. A folyosón majdnem egy tucatnyi poliklubos feküdt, a
legtöbben eszméletlenek voltak, vagy kábán mocorogtak. Néhányan teljesen fel
voltak öltözve, mások csak alsónadrágot viseltek; őket nyilvánvalóan a lövöldözés
ugrasztotta ki az ágyból. A hálóhelyek ajtajai nyitva álltak, Boom és Kalapács
óvatosan közelítette meg őket.
Amikor az ork odaért az egyik ajtóhoz, lövés dörrent, és az ajtókeretből
faszilánkok záporoztak a folyosóra. Kalapács villámgyorsan hátraugrott, és a falhoz
lapult. Úgy tűnt, pillanatokon belül beront a szobába, de Karom felemelte a kezét, és
megrázta a fejét. Ha egy fegyveres elbarikádozta magát a szobában, a nyílt
támadással csak remek célpontot szolgáltatnának neki. A mágus úgy gondolta,
másképpen is meg lehet oldani a problémát.
– Aracos, tedd ártalmatlanná a lövészt, de hagyd életben, beszélni akarok vele.
– Meglesz. – A szellem kurta farkasvicsort villantott rá, és eltűnt a szeme elől;
átsuhant a falon. Karom egy másodperccel később kiáltást, majd egy újabb lövést
hallott, melyet halk morgás és dulakodás zaja követett. Várt még néhány
másodpercet, aztán intett Kalapácsnak és Boomnak, hogy hatoljanak be a szobába.
Azok habozás nélkül engedelmeskedtek. A két mágus követte őket.
A földön egy idősebb férfi feküdt. Ugyanolyan öltözéket viselt, mint a többiek,
ősz haját ő is egészen rövidre vágta. Mellén egy hatalmas testű farkas ült. Karján
harapásnyom látszott, és a pisztolya egy méterrel távolabb hevert, éppen
kartávolságon kívül. A poliklubos rettegő tekintettel meredt a farkasra.
– Szép munka – mondta Karom, és megvakargatta Aracos füle tövét.
– Kik vagytok? – kérdezte a férfi németül. Karom ezúttal nem felejtette el indulás
előtt aktiválni a német nyelvchipet. Lehajolt, és a fogoly szemébe nézett. A jeges,
kék szempárból dühöt és félelmet olvasott ki.
– Most mi teszünk fel kérdéseket – mondta az árnyvadász. – Először is, mi a széf
kombinációja?
A férfin látszott, hogy legszívesebben leköpné foglyul ejtőjét.
– Semmit nem szedsz ki belőlem, te trollbuzi!
– Csak az időnket vesztegetjük, cimbora – vette elő Boom a legjobb „buta troll”
hangját. – Letépem az egyik karját, és megkapjuk a válaszokat.
– Csak hiszed, emberpótlék! Mindannyian halottak vagytok! Nem tudjátok, kivel
kezdtetek ki!
Boom tett egy lépést a poliklubos felé, azzal a nyilvánvaló szándékkel, hogy
beváltja fenyegetését. Megragadta a férfi ingének elejét, és a levegőbe emelte a
Humanis tagot – Aracosnak alig maradt elég ideje félreugrani. A fogoly jó tizenöt
kilónyi izommal nehezebb lehetett Karomnál, de a troll úgy rántotta a levegőbe,
mintha súlytalan lenne, és a nyakánál fogva a falhoz szegezte.
– Nem, öregem, te nem tudod, hogy kivel kezdtél ki. Az a helyzet, hogy rohadtul
rühellem, amikor a hozzád hasonló mocskok felsőbbrendűnek hiszik magukat
nálam. Ettől ugyanis dühös leszek, és ha dühös vagyok, akkor néha hajlamos
vagyok összetörni dolgokat.
A poliklubos bátorságának jó része elillant, amikor a falhoz lapítva szembe kellett
néznie, háromméternyi dühös trollal, akit egy fegyveres ork és egy szigorú tekintetű
tünde támogatott – nem beszélve Karomról és a mellette ülő farkasról.
Karom Boom mellé lépett.
– Igazad van, cimbora, csak az időnket vesztegetjük. Reméltem, hogy az
egyszerűbb megoldással is célt érünk, de ezek szerint... – Megvonta a vállát, és jobb
kezének ujjhegyeivel megérintette a fogoly homlokát. A férfi elkeseredett
igyekezettel próbált szabadulni, de Boom vasmarokkal tartotta a nyakát.
– Mit képzelsz... – fröcsögte a poliklubos. – Ne! Ne! Hagyd abba! Nem...
Karom elmondta a varázslat szavait, és a tiltakozás elhalkult. Egy pillanat alatt
behatolt a Humanis tag agyába. Gondolatolvasó mágiája óvatosan kutatta át a férfi
gondolatait és emlékeit.
Nézzük csak, mi van itt? Az egész keresés mindössze néhány pillanatig tartott,
elkülönítette a fontosnak ígérkező információkat, valamint a széf kombinációját,
végül visszavonult áldozata fejéből. A férfi szinte azonnal magához tért, Boom
pedig Karomra nézett.
– Befejezted?
A mágus bólintott.
– Helyes. – Boom olyan erővel sújtott a poliklubos arcába, hogy még a feje
mögötti fal is behorpadt. Aztán elengedte a férfit, aki eszméletlenül hanyatlott a
padlóra; darabokra tört orrából vér szivárgott, és vörösre festette tiszta, fehér ingét.
Karom a falhoz lépett, letérdelt, és gyorsan beütötte a kombinációt. A széf ajtaja
halk kattanással nyílt ki. Odabent lapult Acélkarom és Ezüst. Az árnyvadász kivette
a tőrét, majd átadta Silverblade-nek a kardot. A páncélszekrényben volt még
valamennyi papír márka és nujen, amit Kalapácsék elsüllyesztettek a
hátizsákjukban. A pénzből fedezni tudják kiadásaik egy részét, és Karomnak
kifejezetten tetszett az elképzelés, hogy a Winternight elleni vadászatukat a
Humanis Poliklub finanszírozza.
– Egyes csapat, itt Kettes – szólalt meg Zűrös hangja a rádióban. – Kiment a hívás
a támadásról. Ha jól értelmeztem, akkor néhány percen belül látogatókra
számíthattok.
– Végeztünk, megyünk haza – felelte Karom. – Kezdheted a keresést. Az egyik
itteni tag memóriatöredékei arra utalnak, hogy Berlinben lesz egy jótékonysági
koncert a közeljövőben, amit a Mitsuhama szponzorál. Deríts ki róla mindent!
– Oké. Gondolod, hogy kapcsolatban lehet a Winternighttal?
– Gondolom. De ami fontosabb, az emberünk is ezt gondolja. Egyes csapat kilép.
Karom ezután Valt hívta.
– Tiszták vagyunk?
– A lépcsőház üres – jelentette a rigó. – És az utca is, bár már kezdenek gyülekezni
a bámészkodók. Ideje indulnotok.
– A számból vetted ki a szót. Figyelem, irány a furgon!
Kalapács és Boom az ajtó felé indultak, Aracos pedig visszatért az asztrális síkra.
Silverblade még ott maradt az eszméletlen Humanis vezető mellett, egyik kezét
kardja markolatán nyugtatva.
– Te mindig megkegyelmezel az ellenségeidnek? – kérdezte Karomtól.
– Nem ölhetek meg mindenkit, aki az utamba áll, ha erre gondolsz. – Az
árnyvadász beletűzte az övébe Acélkarom tokját. – Ami pedig a kegyelmet illeti,
nem vagyok benne biztos, hogy az életben hagyásával kegyelmet gyakorlok. Őt és
az embereit az imént tette ártalmatlanná egy csapatnyi „trollbuzi” és
„emberpótlék”, ahogy oly fantáziadúsan elnevezett minket. Nem beszélve arról,
hogy a Winternightnak is súlyos csalódást okoztak. Fogadni mernék, hogy ez a tag
nem lesz tovább nagykutya a Humanisnál, és biztosan keresztül kell mennie néhány
kellemetlen dolgon, melyeknek már csak a kigondolása is napokig tartana
számomra.
– Nem rossz, Karom – biccentett Silverblade kaján mosollyal. – Elmehetnél
tündének.
– Kösz. – Ez volt a legnagyobb dicséret, amit eddig Silverblade-től hallott. Úgy
döntött, nem rontja el az elismerő szavakat egy kommentárral. Gúnyos meghajlással
az ajtóra mutatott.
– Csak ön után.
– Ahogy óhajtja. – A tünde úgy lépdelt el Karom mellett a kijárat felé, akár egy
audienciáról távozó király.
Ennyit a pillanat szépségének megőrzéséről, gondolta a mágus.
Az árnyvadászok sebesen elhagyták a Farkasodút, és a közeli mellékutcában
várakozó furgonhoz rohantak. Amint mindannyian beszálltak, Val beletaposott a
gázba, és az autósok dühös dudaszójától kísérve kikanyarodott a főútra. Hamar
maguk mögött hagyták az épületet.
– Öregem, mennyire hiányzott a német forgalom! – vigyorgott lelkesen a rigó,
miközben bevágott egy újabb autó elé, és egy sarkon befordulva bemutatott a
dühösen dudáló sofőrnek. – Boston nem jelent túl nagy kihívást.
Karom sosem hitte volna, hogy egyszer valaki ezt mondja a szülővárosáról, de el
kellett ismernie, hogy Berlinben a vezetés sokkal inkább hasonlított egy
roncsderbire, mint normális közlekedésre. Az utcákon száguldó személy- és
teherautók nem egyszerű utasszállító járműveknek, hanem kisebb páncélozott
erődöknek tűntek. Val azonban szemlátomást remekül érezte magát.
– Találtál valami használhatót annak a neandervölgyinek az agykezdeményében?
– kérdezte Silverblade.
– Igen, néhány érdekességet – felelte Karom. – Először is, a neandervölgyink nem
volt más, mint Klaus Kühnen, a helyi Humanis közösség vezére. Az ő
főhadiszállását és embereit dúltuk fel.
– Egész olcsón megúszta – morogta Kalapács, és Boom elvigyorodott.
– Úgy tűnik, a jó öreg Klausnak vannak kapcsolatai a Winternighttal – folytatta
Karom csakhogy még ő sem tud róla. A Winternight látja el őket bizonyos
eszközökkel, főként egy érdekes műérzet chippel, amely őrjöngő haragot okozhat; a
Humanis verőlegények nagy hasznát veszik, amikor elindulnak beverni néhány
metahumán fejet. Klaus meg van győződve róla, hogy a Winternight egy
ultrajobbos, metahumán-ellenes német neonáci szervezet. Az Alt Welten és a
Runenthingen keresztül dolgoznak, Klaus még a Winternight létezéséről sem tud.
– Nem úgy tűnik, mint akinek túl sok hasznos információ volt a birtokában –
jegyezte meg Silverblade.
– Valóban, de valamit azért találtam. A fickó, aki a pengéinket átadta megőrzésre
Klausnak, nem volt más, mint a mi régi kedves ismerősünk, Zoller.
– Zoller? – kapta fel a fejét Boom. – De hiszen őt Alamais átváltoztatta!
– Talán a sárkány varázslata nem volt permanens – vonta meg a vállát Karom. –
És Zoller most ismét a régi főnökének dolgozik, de az is lehet, hogy valaki más adta
ki magát Zollernek. Ha így van, hármat találhattok, ki lehetett az.
– Alamais – tippelt Silverblade.
– Akárki is volt, a megszólalásig hasonlított Zollerre. Egyértelmű, hogy valami
nagy dolog készülődik Berlinben. Herr Zoller izomfiúkat fogadott fel Klaus
Humanis sejtjétől, hogy megtámogassa velük saját embereit. Kühnen is arra
gondolt, hogy valami nagy dobásra készül.
– Valamire, amihez köze van egy ellopott nukleáris fegyvernek – mormolta
Silverblade. – De mire? És ami még fontosabb: hol?
– Mindjárt megtudjuk. – Karom már hívta is a dekást. – Zűrös, ott vagy?
– Vagyok.
– Várj, kihangosítalak. – A mágus előrehajolt az ülésen, és aktiválta a hordozható
vevőkészüléket. A hangszóró megreccsent, majd Zűrös hangja töltötte be az
utasteret.
– Hallotok?
– Tisztán és érthetően – felelte Karom. – Mit sikerült kiderítened a koncertről?
– Megtudtam néhány érdekességet. Igazad volt, a Mitsuhama Computer
Technologies szórakoztatási igazgatósága szponzorálja a ma esti berlini
jótékonysági koncertet, együttműködve az egyik legnagyobb európai médiaóriással,
a DeMeKóval. Ez egy multinacionális világ körüli turné a leghíresebb bandákkal és
előadókkal. Szerintem is ideális célpont lehet a Winternight számára.
– Miért? – kérdezte Silverblade.
– Három okból. Először is, a koncertből részben a berlini jótékonysági szervezetek
profitálnak. Másodszor, a vendéglistán szerepel az MCT Európa alelnöke, Ryu
Takahashi; a DeMoKo elnöke, Wolfgang Osterwald; valamint a Seader-Krupp
Németország alelnöke, Karl-Heinze Berninger.
– És a harmadik ok?
– A koncert elnevezése. Ragnarok, az Évszázad Koncertje. Ha te volnál a
Winternight, nem használnád ki a helyzetben lévő iróniát?
– De miért egy koncert? És miért ez a koncert? – töprengett hangosan Kalapács.
– Egyszerű – felelt Boom. – Gondolj csak bele! Ez a koncert egy hatalmas
Mitsuhama rendezvény, amellyel Berlint akarják támogatni. Mindenki tudja, hogy a
város nem hódolt be Lofwyrnak. Alamais a testvére megtámadásával már le is
csapott a Seader-Kruppra, és amíg a sárkány ki van vonva a forgalomból, a
Winternightos bérencei felrobbantanak egy S-K nukleáris fegyvert Németország
szívében, egy hatalmas koncerten, melyet az a cég támogat, amelyik a Krupp
legnagyobb ellenfele a nehézipar piacán. Le merném fogadni, hogy a Lofwyr elleni
támadás következményeképpen Herr Berninger nem fog megjelenni a
rendezvényen. Tehát felrobban a Seader-Krupp egyik nukija, meghal két rivális
fejes, a Mitsuhamának szembe kell néznie egy PR-os rémálommal, miközben az S-K
igazgatója rejtélyes módon távol marad a koncerttől. Mire következtetnél te ebből?
– Megtorlásra. A Lofwyr elleni támadásért.
– Pontosan. Ami egy mágikus támadás volt, és vajon ki a mágikus kutatás és
fejlesztés második számú nagyágyúja?
– A Mitsuhama – mondta Silverblade. – Így hát a Mitsuhama azt fogja gondolni,
hogy a Seader-Krupp támadta meg. Természetesen visszavágnak...
– És bumm. Máris itt a nyakunkban egy csinos kis cégháború – vonta le a
következtetést Boom.
– De biztosan tisztázni fogják – szólt hátra a sofőrülésből Val. – Úgy értem, a
Seader-Krupp elmondja nekik...
– Mit? – vágott közbe a troll. – Hogy ártatlanok? Te komolyan gondolod, hogy az
MCT vagy bármelyik másik cég hinne nekik? Mire a megatársaságok úgy
döntenének, hogy megbíznak egymásban, és elkezdenék összerakni a
mozaikdarabkákat, már olyan mélyre süllyednének a konfliktusba, hogy nagyobb
veszteségek nélkül nem tudnának kikászálódni belőle. A legjobb esetben is jó ideig
fennmarad ez a hidegháborús állapot, miközben a Winternight tovább szítja a
lángokat.
– Tehát megpróbálnak kirobbantani egy végső háborút, egy igazi Ragnarokot –
állapította meg Zűrös.
Karom komoran bólintott.
– Nagyon úgy tűnik. Zűrös, szükségem van minden információra erről a
koncertről. Mindent tudni akarok róla, a legapróbb részleteket is. Ha csak annyi
esélyünk maradt megállítani a Winternightot, mint egy hógolyónak a pokolban,
akkor is meg kell próbálnunk.
 22

A Ragnarok koncertre gyülekező sokaságon a várakozás hullámai futottak végig,

ahogy egyre jobban közeledett a show kezdési időpontja. A tömegben észrevétlenül
haladó Karom reménykedett benne, hogy a terroristák a tervükben ki akarják
használni azt az erős érzelmi töltetet, amely a forró aszfaltról felszálló hőként
sugárzott a koncertre igyekvőkből. A Winternightnak számos mágus dolgozott, akik
bizonyára tisztában voltak a szabadjára engedett érzelmek hatalmával. Remélte,
hogy addig nem fognak cselekedni, amíg a hangulat emelkedettebbé nem válik.
A hatalmas stadionban rendszerint sporteseményeket rendeztek, de a játékteret
most egy gigantikus színpaddá alakították a Ragnarok koncert számára. A lelátókon
több tízezernyi rajongó tolongott, a legtöbben farmerbe vagy bőrbe öltözve, csillogó
láncokkal és fémtűkkel kidekorálva. Karom kiszúrt néhány gazdag családból
származó céges kölyköt is, akik mindent megtettek, hogy beleolvadjanak a tömegbe.
A reflektorok még égtek, de a lelátók így is árnyékba borultak, és már néhány tucat
méterre is gondot jelentett ellátni, nemhogy a stadion túlsó végébe.
Olyan ez, mint egy tűt keresni a szénakazalban, gondolta a mágus, miközben utat
tört magának a stadion külső gyűrűjébe vezetető átjárók egyike felé. A Winternight
akár egy egész hadsereget is elrejthetett ebben a tömegben, kizárt dolog, hogy
kiszúrja az embereiket. Az árnyvadász összehúzta a nyakán hosszú kabátja gallérját,
és egy mentális paranccsal működésbe hozta feji adóvevőjét.
– Gyerünk srácok, infókat kérek. Találtatok valamit?
– A levegőből negatív – jelentette elsőként Val. – Négyszer repültem át a stadion
felett, bedobtam mindent, ami a szenzorokon kifért. Túl sok ember és elektronikus
felszerelés van odalent ahhoz, hogy pontos eredményeket kapjak. Nem beszélve
arról, hogy a Winternight mágiával is leplezheti a jelenlétét.
– Ugyanezt mondhatom idelentről – kapcsolódott be Zűrös. – A furgon érzékelői
csak korlátozott hatósugarúak, és nem állunk a legjobb helyen. Semmi nyoma a
bombának, Zollernek, Alamaisnak vagy akárkinek.
– Mi van Silverblade-del? – kérdezte Karom.
– Még mindig „magán kívül” van – felelte a dekás. – Legalábbis amennyire meg
tudom állapítani. Majd szólok, ha visszatért.
– Eddig semmi – dörmögte Boom a rádióba. – A biztonságiak jól végzik a
dolgukat. Még láthatatlanul is alig tudtunk besurranni. – A felbérelt biztonságiak
között szerencsére nem sok varázsló akadt, akik minden belépőt ellenőrizhettek
volna, így az őrök nem vették észre a mellettük láthatatlanul belopakodó
árnyvadászokat, akik így elkerülték a fémdetektorokat és kémiai érzékelőket.
– Be tudtok jutni a színpad mögé? – kérdezte a mágus. Lehetséges, hogy a
Winternight ott készítette elő az akcióját.
– Dolgozunk rajta.
Karom az asztrális síkra küldte következő üzenetét:
 – Aracos, van valami eredmény?
– Lehetséges – felelte a szellem –, de nem vagyok benne biztos. Rengeteg érzelmi
kisugárzást látok kavarogni az asztrális síkon, de mintha a színpad alól is
érzékelnék valami halvány mágikus jelet...
– A színpad alól? – Karom megfordult és lenézett. A színpadot a pályán állították
fel, és önmagában is egy többszintes építmény volt. A „színpad mögött” itt
valójában a színpad alatti hatalmas, üres teret jelentette. – Meg tudod állapítani,
miféle mágia?
– Nem. Lehet, hogy csak a koncert valamelyik különleges effektusának a kelléke.
Ezt sem lehetett kizárni. Zűrös kutatása kiderítette, hogy a szervezők felbéreltek
egy helyi mágikus társaságot, amely a színpadi show kiegészítéseképpen illúziókat
hoz létre...
– Egy pillanat! – mondta magában Karom, majd gyorsan bekapcsolta az adóvevőt.
– Zűrös, az a cég a színpadi effektekkel... saját mágusokkal rendelkeznek, vagy ők is
szerződésbe adták ki a munkát?
– Rögtön nézem... nem, nem túl nagy cég. Úgy látom, a legtöbb munkájuk során
alszerződéseket kötnek.
– Zoller. Zoller mágikus tanácsadó. A Winternight az ő megbízólevelével
bejuthatott a színfalak mögé.
– Karom, valami történik a színpad alatt – szólalt meg a fejében Silverblade
hangja. – A terület korláttal van védve, és nem akartam megpróbálni áthatolni rajta,
mert riasztottam volna a létrehozóját. De a stadion többi részén nem tapasztaltam
hasonló védelmet.
Karom a csapat összes tagját bekapcsolta a beszélgetésbe.
– Oké, emberek, nagyon úgy néz ki, hogy a célpontjaink a színpad alatt lapulnak.
A stadion közepén vannak, a legtökéletesebb helyen a bomba felrobbantásához.
Nekünk is le kell mennünk. A külső gyűrű G átjárójánál találkozunk. – Karom futva
indult felfelé a lépcsőn, miközben a stadion reflektorainak fénye elhalványult, és
működésbe lépett a színpad világítása. A koncert elkezdődött, és a mágus tudta,
hogy nem maradt sok idejük.
– Hölgyeim, uraim és egyéb válogatott mutánsok! – dübörgött végig egy hang a
lelátókon. – Isten hozta önöket az évszázad koncertjén! Legyenek tanúi... az
eljövendő... RAGNAROKNAK! – Az izgatott tömeg fülsüketítő éljenzésben tört ki.
Hatalmas fény- és hangrobbanás következett, a fények kialudtak, majd felgyulladt
néhány irányított reflektor, és felhangzott az első banda félelmetes shag metal
gitárszólója, amibe még a vastag falak is beleremegtek.
Mielőtt a találkozási pont felé sietve befordult volna a sarkon, egy pillanatra
megtorpant, és még egyszer végignézett a stadionon.
Öregem, üzente Karom hang nélkül az arctalan műsorközlőnek, pokolian
reménykedem benne, hogy nem lesz igazad.
 23

Heinrich Zoller megállt a biztonsági őrök teste mellett, és utasította embereit,

hogy helyezzék el a bombát a színpad alatt. Ura és parancsolója könyörületes volt
vele, amikor előző hibája után visszaváltoztatta őt. Zoller nem szeretett volna még
egyszer csalódást okozni neki. Ő lesz az, aki nemsokára meggyújtja a Ragnarok
glóriáját lángba borító tüzet, és akkor megkapja méltó jutalmát. A lángok után
újjászületik, új istenként fog uralkodni egy új világban – természetesen mestere
felügyelete alatt.
Kinyitotta a bomba oldalpanelét, és beállította a visszaszámlálást. A Humanistól
kölcsönkért bérenceknek természetesen fogalmuk sem volt róla, miféle szerkezetet
helyeztek el a koncert helyszínén. Biztosan azt gondolták, valami hagyományos
pokolgép, amivel újabb csapást akarnak mérni a külföldi cégekre, melyek
beszennyezik Németország tisztaságát jelenlétükkel és elveikkel. Ez voltaképpen
nem járt messze az igazságtól, de arról nem tudhattak, mekkora erejű lesz a
robbanás, valamint hogy Németország lesz a bekövetkező végső háború első
hadszíntere. Zoller valódi szolgálói – a Winternight tagjai – tudták, mi várható, de
ők boldogan várták az eseményeket, mert tisztában voltak vele, hogy az eljövendő
világban – abban a világban, amelyik a régi hamvaiból támad fel – busás jutalomban
részesülnek.
Rátette az ujját a kapcsolóra.
– Mester, minden készen áll – üzente gondolatban urának.
– Kitűnő – jött a sárkány válasza. – Jól dolgoztál, Heinrich. Biztos vagyok benne,
hogy a jövőben is ugyanilyen jól fogsz szolgálni.
– Köszönöm, mester. – Zoller megnyomta a gombot, és elindult a tíz perces
visszaszámlálás. Most már nem volt visszaút.
 24

Karom a stadion külső folyosóján találkozott a többiekkel. Boom és Kalapács

érkeztek meg elsőként, páncéllemezekkel bélelt bőrdzseki és hosszúkabát alá rejtett
fegyverekkel. Nem sokkal utánuk befutott Zűrös és Silverblade is, akik a tünde
mágiájának segítségével jutottak be a létesítménybe. Közeledésükkor Karom valami
alig érzékelhető mágikus jelenlétre is felfigyelt. Asztrális érzékei tudatták vele, hogy
a lovag egy láthatatlanság varázslat leple alatt Val egyik robotját is becsempészte.
– Mi a terv? – tért rögtön a lényegre Kalapács.
– Gyorsan és keményen csapunk le rájuk, de ne feledjétek, hogy van náluk egy
működő nukleáris fegyver! Zűrös, menni fog a hatástalanítás?
– Ha van valami köze az elektronikához, lekapcsolom – bólintott magabiztosan a
dekás.
– Helyes. Be kell jutnunk a színpad alá. Ha a helyi biztonságiak az utunkba
állnak, majd Silverblade vagy én elintézzük őket. Nem akarunk riadót beindítani, és
kerülnünk kell a szükségtelen veszteségeket. – Ezúttal nem géllövedékeket táraztak.
– Tartogassátok a tűzerőt a Winternightra! Mindenki kapcsolódjon rá a taktikai
frekvenciára, és indulás!
Elindultak a folyosón a stadion alsó szintjére vezető lépcsők felé. A lejáratnál két
egyenruhás őr állt. Karom intett a többieknek, hogy egy kicsit maradjanak le. A
biztonságiak megfordultak, és éppen akkor pillantották meg a csapatot, amikor az
árnyvadászok vezetője intett a kezével; szemmel és füllel nem érzékelhető robbanás
rezegtette meg körülöttük a levegőt. Az őröknek nem volt idejük reagálni,
hangtalanul hanyatlottak a földre. Boom és Kalapács gyorsan félrevonszolták őket
egy árnyékos sarokba, hogy ne legyenek szem előtt, majd nekivágtak a lépcsőnek.
Kalapács haladt az élen, szorosan mögötte Karom és Silverblade. A tünde egyik
kezében ezüstösen csillogó kardját, a másikban egy pisztolyt tartott. Karom
nagyjából hasonlóképpen volt felfegyverkezve; előhúzta mágikus tőrét, de az Ares
Slivergunt is a keze ügyében tartotta arra az esetre, ha varázslatai segítségével nem
tudna megbirkózni azzal, ami odalent vár rá. Zűrös és Boom alkották a hátvédet,
mögöttük lebegett Val harci robotja. Boom könnyedén át tudott nézni – és lőni – a
többiek feje felett.
– A korlátot a lépcső alján állították fel, főnök – jelentette Aracos.
– Le kell rombolnunk a korlátot, hogy Aracos is bemehessen – mondta Karom
halkan Silverblade-nek.
A tünde bólintott.
– Nem lehet túl nehéz.
– De időbe kerül és riasztja a bentieket.
– Akkor küldd el a szellemedet! – javasolta Silverblade, és gyorsan felemelte a
kezét, mielőtt Karom tiltakozhatott volna. – Aztán hívd vissza a korlát másik feléről!
A korlát a metasíkokról nem gátolja a belépését.
 Az árnyvadász bólintott.
– Aracos, vetted?
– Nem tetszik az ötlet – ellenkezett a szellem. – Mi van, ha a távollétem alatt
szükséged lesz rám?
– Ezen nem tudok segíteni, öregem. Ez a legjobb megoldás.
– Oké, akkor nemsokára találkozunk. – Aracos felszívódott az asztrális síkról,
visszatért a titokzatos metasíkok mélyére, valódi otthonába.
Amikor elérték a lépcső alját, a csapat külön utasítás nélkül széjjelebb húzódott.
Boom és Kalapács álltak az élre a nagy, duplaszárnyú ajtó előtt, a fejük felett
lebegett Val robotja. Karom és Silverblade alkották a következő sort, és egy karcsú
automata pisztollyal a kezében Zűrös fedezte őket hátvédként. A célhoz ennyire
közel már egyikük sem beszélt, kizárólag kézjelekkel, pillantásokkal és
testbeszéddel kommunikáltak. Szavakra nem volt szükség.
Amikor mindannyian elfoglalták a megfelelő pozíciót, Kalapácsék Karomra
néztek, aki kurtán biccentett. A két metahumán berúgta az ajtót, amely hangos
csattanással és tiltakozó fémsikollyal vágódott ki. Boomék a lendületet kihasználva
bevetődtek a nyíláson, és amikor néhány méterrel beljebb újból talpra álltak,
golyózáport zúdítottak a helyiségbe. Val robotja magas hangú zúgással tört előre,
Karom és a többiek pedig követték a gépet.
Boom és Kalapács felturbózott reflexeihez képest Karom úgy érezte magát,
mintha lassított felvételen mozogna. Szerencsére a helyiségben tartózkodó
terroristáknak is hasonló élményben volt részük. Heinrich Zoller a színpad alatti
térség közepén állt, közvetlenül a bomba ezüstös hengere mellett. Legalább egy
tucatnyi fekete ruhás, géppisztolyt szorongató embere volt vele. A földön néhány
biztonsági őr és technikus hevert; vérük beleivódott a puha földbe.
Az árnyvadászok hirtelen megjelenése szemlátomást meglepte ellenfeleiket.
Karom látta, hogy többen is a földre hanyatlanak Kalapács és Boom sorozatai alatt.
A terroristák nyilvánvalóan viseltek valamilyen testpáncélt, de nem voltak elég
erősek ahhoz, hogy ellenálljanak az automata fegyverek sorozatainak.
Silverblade a szamurájokéval vetekedő sebességgel, egy támadó kobra
gyorsaságával lendült előre, és megvillanó kardja nem hibázta el Zollert. Vér
fröccsent, és a mágus fájdalmas kiáltással kapott a bal karján tátongó mély sebhez.
Az utolsó pillanatban sikerült hátralépnie, amivel minden valószínűség szerint
megmenekült a csonkolástól.
– Tünde fattyú! – vicsorogta. – Ezért megfizetsz! – Zoller teste eltorzult, és
dagadni kezdett. Ruhái hangos reccsenéssel szakadtak le róla, ahogy átalakult
trollnyi méretű, jóval a tünde fölé tornyosuló feketemedvévé. A vadállat hátravetett
fejjel mély üvöltést hallatott, majd kimeresztett agyarakkal és karmokkal
Silverblade-re vetette magát. Speren és a medve egymásba gabalyodva zuhantak a
földre, és megkezdődött a halálos birkózás.
-Aracos, most! – kiáltotta Karom az asztrális térbe. Érezte, hogy a szelleme reagál,
de aztán megérzett valami mást is – az energia áramlását az asztrális síkon. Zűrös a
bombához rohant, Val robotja pedig fedezőtüzet zúdított az ellenfél irányába a
hasára szerelt géppuskából. Golyók szaggatták fel a földet és a terroristák testét; a
becsapódások ereje a levegőbe emelte a fegyvereseket, akik összegabalyodott
végtagokkal estek vissza a talajra.
Karom kiterjesztette érzékeit az asztrális síkra, és észrevette a közelben megjelenő
Aracost. De meglátott valami mást, valami hatalmasat is, ami az egész helyiség fölé
tornyosult, és alig fért el a zárt helyen. Masszív karmával előrenyúlt és lecsapott a
szellemre.
Aracos felsikoltott fájdalmában, amikor az éles karmok belehasítottak asztrális
testébe. Karom a kettejüket összekapcsoló mentális köteléken keresztül érezte
familiárisa kínját. Aracos sietve visszavonult, behúzódott gazdája mögé, miközben
Alamais asztrális alakja még közelebb húzódott.
Karom felnézett a szellemsárkány izzó szemébe; a kiterjesztett szárnyú óriáshüllő
alakjának egy része kilógott a termet körbevevő csillogó burkon, ami azt jelentette,
hogy Zoller nem egyedül hozta létre a korlátot.
– Tehát túlélted – szólalt meg a sárkány gondolathangja Karom fejében. – Sokkal
szerencsésebb vagy, mint azt bármelyik halandó megérdemelné, Karom. Ezzel
együtt azonban menekülnöd kellett volna, amikor megvolt rá a lehetőséged. Ennek
a játéknak már majdnem vége, a bomba perceken belül felrobban. Nem tudod
hatástalanítani, mert csak én ismerem a kódot. Mások fogják elvinni a balhét, és az
országot kizsákmányolni kívánó társasági farkasok egymásnak esnek haragjukban.
De ami még ennél is fontosabb, a Lofwyr felett aratott győzelmem teljessé válik. – A
sárkány elhallgatott, és előrehajtotta pikkelyes fejét. – Mindössze azt sajnálom, hogy
te ennek már nem leszel tanúja, kis ember. Pedig micsoda dicsőséges pillanat lesz!
Alamais gúnyolódására egy hang válaszolt valahonnan Karom tudatának
mélyéről – de a mágus biztos volt benne, hogy ez nem az ő hangja.
– Ebben én nem lennék ennyire biztos, testvér.
 25

– Lofwyr? – kérdezte zavartan Alamais.

– Igen – felelte a másik óriássárkány. – Alamais, komolyan elhitted, hogy a
szánalmas kis tervedet pont itt fogja siker koronázni? Azt hitted, szembeszállhatsz
velem, és győzhetsz ellenem?
Alamais gigantikus asztrális formája körülnézett a teremben.
– Hol vagy?
– Itt, előtted. – Karom úgy hallotta, mintha a gondolathang az ő fejében
visszhangzott volna. Egyenesen belőle jött. Lofwyr valahogy rajta keresztül beszélt!
– Ravasz – mormolta Alamais. – Nagyon ravasz gondolat egy humán belsejébe
rejteni az asztrális formádat, testvér. Sosem hittem volna, hogy egy napon ilyen
mélyre süllyedsz.
– Különös, hogy ezt pont te mondod – vágott vissza Lofwyr. – Anarchistákkal és
agitátorokkal szövetkeztél, akik legszívesebben mindent elpusztítanának. Az
ellenem intézett kihívás részeként felhasználtad őket.
– Én nem szövetkeztem velük – felelte Alamais Karomra nézve –, hanem
irányítottam őket. A Winternight nagyra törő álmodozásai engem nem érdekelnek,
de a tervem kivitelezéséhez nagy hasznát vettem a szervezetnek. Ezt neked is meg
kell értened.
– Megértem. Te vagy az, aki sosem tudta jól irányítani az eseményeket a színfalak
mögül. Sem régen, sem most.
– Nem kéne a „színfalak mögött” lennünk! – csattant fel haragosan Alamais. –
Uralkodhatnánk! Jogunk van hozzá!
– Változnak az idők – mondta Lofwyr nyugodtan. – De te ezt mindig is képtelen
voltál belátni. A Fiatal Fajok már nem azok, amik egykor voltak, mint ahogy mi
sem. Ha ebben a korban hatalmat keresel, akkor meg kell tanulnod az új
játékszabályokat.
– Én a mi fajunk szabályait követem! – köpte a szavakat Alamais. – És kihívtalak
téged, hogy bizonyítsam, alkalmatlan és méltatlan vagy a pozícióra, melyet
betöltesz! A Fiatal Fajokkal űzött, hatalomról, befolyásról és gazdagságról szóló
játékaid elpuhulttá tettek téged, Lofwyr!
Karom szédült. A két sárkány közötti mentális kommunikáció sebességétől és
hangerejétől megfájdult a feje. Körülötte közben tovább folyt az Alamais bérencei
elleni harc. Látta, hogy Boom és Kalapács folyamatosan tűz alatt tartja a megmaradt
ellenfeleket, akik ládák és tartályok mögött kerestek fedezéket.
A bomba ezüstös hengere mellett Silverblade küzdött a medvévé alakult
Zollerrel. A tünde arcán lévő karmolásokból vér csorgott, kardja pedig a másik
varázsló vérétől vöröslött. Zoller diadalmasan felbődült – mintha eggyé vált volna a
fájdalomtól teljesen megvadult állattal, amelyik villogó fogakkal és karmokkal
ostromolta ellenfelét. Speren higgadtan folytatta a harcot, rezzenéstelen arcáról
semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni. Kardja csillogó ezüstburkot rajzolt teste
köré, sorban hárította a medve támadásait, és egyre hátrébb szorította a vadállatot.
A fizikai síkon harcolók számára láthatatlan Alamais asztrális alakja lenézett
Karomra.
– Tudajdonképpen még örülök is neki, hogy itt vagy, Lofwyr – mondta. –
Legalább lehetőségem van személyesen, és nem közvetítőkön keresztül leszámolni
veled. Annál édesebb lesz a végső győzelem.
– A csapdád sosem jelentett veszélyt számomra – felelte Lofwyr.
– Attól a pillanattól kezdve tudtam a kihívásról, hogy Dunkelzahn rám hagyta a
kristályt. Mindössze az volt a kérdés, hogy mikor fog megtörténni, és ki lesz a
kihívó. Az igazat megvallva nem rád számítottam. Azt hittem, ennél azért többet
tanultál.
– Így is van, és ezt hamarosan te is meglátod.
– Eddig még nem láttam bizonyítékát, testvér. Ha kihívást akarsz hozzám intézni,
akkor ne habozz!
– A kihívás már megtörtént. A csata nemsokára elkezdődik, és bebizonyítom,
hogy én vagyok az erősebb.
Miközben Karom félelemmel vegyes tisztelettel bámulta az óriássárkány fölé
tornyosuló alakját, az elméjében meghallotta az ezúttal csak hozzá beszélő Lofwyr
hangját.
– Humán, le kell győznöm Alamaist, és szükségem lesz a segítségedre. Jelenleg te
vagy a horgony, ami ehhez a síkhoz köt. Az együttműködésed nélkül túlságosan
gyenge vagyok. Egyesíted az erődet az enyémmel, hogy legyőzzük a testvéremet?
– És ha...
– NEM! – dörrent rá Lofwyr. – Most kell döntened, nincs vesztegetni való időnk!
Segítesz nekem?
Karom még mindig habozott. Lofwyr talán a leghatalmasabb és legbefolyásosabb
lény volt az egész Földön. A legnagyobb cselszövőként ismerték, akinek nem sokat
ért az egyszerű halandók élete. Nem zárhatta ki, hogy a sárkány hazudik neki, és
ebben az esetben talán nem fogja túlélni a harcot. Lofwyr már felhasználta őt
Alamais előcsalogatására, hogy aztán szembeszállhasson vele. Mi van, ha a sárkány
egyszerűen csak egy feláldozható gyalognak tekinti őt? Ha azonban nem sikerül
legyőzni Alamaist, jó esély volt rá, hogy a sárkány megakadályozza Karom csapatát
a bomba hatástalanításában – akár még asztrális alakban is. Lofwyr volt az egyetlen,
aki meghátrálásra kényszerítheti testvérét. Karom tudta, hogy végeredményben
csak egyetlen választási lehetősége maradt.
– Segítek.
– Helyes – jött a sárkány válasza. – Alamais, elfogadom a kihívásod!
Karom érezte, hogy az energia hullámokban árasztja el a testét, hasonlóan ahhoz,
mint amikor asztrális projekciót végez – de ez sokkal nyersebb, sokkal erősebb volt.
Asztrális teste különvált a fizikaitól, és elkezdett tágulni, növekedni, átalakulni.
Hátából szárnyak nőttek és bomlottak ki, nyaka kígyószerűen megnyúlt. A
hatalmas, Alamaiséhoz hasonló szellemalakon aranyszínű pikkelyek jelentek meg,
és pillanatok alatt beborították Karom egész testét. Kék szikrák csaptak fel ott, ahol
Lofwyr szárnyai megérintették a helyiséget körbevevő korlátot, és a védőburok
szivárványszínű szilánkokká robbant szét; darabkái rövid ideig repültek az asztrális
térben, aztán fokozatosan elolvadtak, akár a jégkristályok a tűzben. Lofwyr teljes
magasságában kiegyenesedett, így várta az összecsapást testvérével.
De Lofwyr nem volt egyedül. Karom asztrális teste is a részét képezte, mintha a
sárkány és a mágus egyetlen entitássá olvadt volna össze; szellemük feloldódott a
másikéban. Karom a sárkány szemével látott mindent. Együtt, de egyetlen lényként
készültek fel rá, hogy szembeszálljanak Alamaisszal.
A két sárkány a mennyezeten keresztül kiemelkedett a színfalak mögül, testük
akadálytalanul hatolt át a hatalmas színpadon. Karom halványan tudatában volt a
színpadon játszó bandának, fel is ismerte a trash metal dallamot, és érezte a
lelátókon üvöltő, tomboló tömeg érzelmi hullámait.
Alamais üvöltve rontott neki. A két óriáshüllő közötti csata megkezdődött. Karom
érezte, hogy a másik sárkány karmai belemélyednek az oldalába, miközben Alamais
megpróbál Lofwyr nyakába harapni. Elfordította a testét (vagy Lofwyr tette?), és
egy erőteljes csapással válaszolt a támadásra; Alamais fájdalmas üvöltéssel hátrált
meg.
Az összecsapás nélkülözött minden finomkodást és bonyolultságot. Egyik
sárkány sem alkalmazott mágiát, és karmaikon, fogaikon, brutális erejükön
valamint ravaszságukon kívül nem vetettek be más eszközt. Alamais széttárta
asztrális szárnyát és újabb támadást indított; hátsó lábának karmaival lecsapott,
állkapcsa pedig Lofwyr farka mellett csattant össze. Lofwyr az utolsó pillanatban
ugyan kitért előle, de még így is szerzett egy hosszú vágást az oldalára, és Karom
összerándult a fájdalomtól.
– Ne hagyj cserben! – szólalt meg Lofwyr hangja a fejében. – Le kell őt győznünk!
Lofwyr gyorsan megfordult, és mellső karmaival támadott testvérére, de Alamais
fürgén eltáncolt a csapás elől. Lofwyr utánakapott hegyes fogaival, és ezzel még
hátrébb kényszerítette ellenfelét. Egy pillanatra sem hagyott fel a támadással, fogak
és karmok örvényében tört előre, erősen szorongatta a másik sárkányt.
– Melyikünk is puhult el, Alamais? – ingerelte testvérét Lofwyr.
Karom csak ekkor figyelt fel rá, hogy a tömeg elcsendesedett. Ahogy a küzdelem
egyre hevesebbé vált a két óriássárkány között, már csak a banda játszott; a
közönség szinte néma csendben, döbbent csodálattal meredt a színpadra.
Nem, nem is a színpadra, hanem a színpad fölé.
Látnak minket! – jött rá hirtelen az árnyvadász. A sárkányok minden figyelmükkel
a harcra koncentráltak, és asztrális formájuk olyan erős volt, hogy a fizikai világ
számára is láthatóvá váltak. Aztán meghallotta az elragadtatott sikolyokat és a
tapsvihart; az emberek azt gondolták, életük legtökéletesebb speciális effektusát
látják: két óriási szellemsárkány csatázott a színpad felett. A banda tovább játszott, a
zenészeknek fogalmuk sem volt róla, mi zajlik a fejük felett.
Lofwyr nekirontott Alamaisnak, és a két hüllő öldöklő közelharcban forrt össze.
Belemart Alamais védtelenül maradt oldalába, miközben az Lofwyr vállába
mélyesztette a fogait. Karom érezte nyelvén a szellemvér nyers, elemi ízét, majd a
vállából lángolva szétáradó fájdalmat. A sárkányok a kíntól megvadult állatokként
tépték és marcangolták egymást. Az árnyvadász tudta, hogy könnyedén
belemerülhetne Lofwyr tombolásának vérvörös ködébe, de megpróbálta tudatosan
távol tartani magát tőle.
Egyenlő erősségű ellenfelek küzdöttek egymással. Karom egyáltalán nem volt
benne biztos, hogy Lofwyr képes lesz megnyerni a csatát. Alamais minden
szempontból felvette vele a versenyt. Ha viszont Lofwyr nem tudja legyőzni a
testvérét, akkor mindennek vége. Biztosan van valami más módja is, hogy segítsen
neki...
– Aracos! – üzente gondolatban szövetséges szellemének. – Mondd meg Silverblade-
nek, hogy álljon készen! Eszembe jutott valami... – A lehető leggyorsabban felvázolta
Aracosnak a tervét.
– Meglesz, főnök – nyugtázta az utasításokat a szellem.
Karom az elszántan küzdő Lofwyrra koncentrált. Mindkét asztrális alak számos
apróbb sebet kapott az ellenfél karmaitól és fogaitól. Az árnyvadász minden
akaraterejét arra fókuszálta, hogy áthatoljon Lofwyr őrjöngésén és elérjen a sárkány
tudatáig.
– Lofwyr! Csalogasd Alamaist a színpad alá!
– Hogy merészelsz... – kezdte haragosan a sárkány, de Karom a szavába vágott.
– Erre most nincs időnk! Csak tedd, amit mondok!
– Látom az elképzelést a gondolataidban – mondta Lofwyr. – Gyerünk! – Karom és
Lofwyr egyként perdültek meg a levegőben, és gyűrték maguk alá Alamaist.
Lofwyr üvöltve húzódott hátra, csak hogy aztán teljes erejéből lecsapjon testvérére;
a két hüllő egymásba gabalyodva tűnt el a színpad alatt. Karom hallotta, hogy a
zene teljesen bevadul, talán a zenészek is megérezték, hogy valami hatalmas és erős
suhant át rajtuk. A tömeg önkívületben tombolt.
A két asztrális alak áthatolt a színpadon, és Karom érezte, hogy asztrális jelenléte
különválik Lofwyrétól, és visszatér saját alakjába. Látta Silverblade-et, aki pont
befejezte a medvévé alakult Zollerrel vívott küzdelmét; a tünde a vadállat mellének
támasztotta lábát, és kirántotta véres kardját annak testéből. A medve
hátratántorodott és összeroskadt, majd újból felvette Zoller alakját, aki saját vérének
egyre nagyobb tócsájában, mozdulatlanul hevert a földön.
Karom asztrális teste a levegőben lebegett, miközben az összeakaszkodott
sárkányok – Alamais volt alul – a talajnak csapódtak. Az árnyvadász előhúzta
Acélkarom asztrális formáját az oldalán lógó tokból; megérezte a penge mágikus
erejét, és minden figyelmével az alatta folyó eseményekre összpontosított. Tudta,
hogy Silverblade és Aracos is ugyanezt teszi.
– Gyengülsz, Lofwyr! – dörögte diadalmasan Alamais. – A segítőd
cserbenhagyott, és túl sokáig rejtőztél emberi héjban! Közel a vég!
– Egyetértek – felelte nyugodtan Lofwyr.
– Most! – kiáltotta Karom, és két társával együtt előrelendültek.
A végső támadásra készülő Alamais hirtelen több ellenféllel találta magát
szemben. Karom a sárkány oldalába mélyesztette mágikus tőrét. Alamais asztrális
teste sokkal gyengébb volt fizikai alakjánál; a penge mélyen behatolt a pikkelyes bőr
alá. Silverblade két kézre fogta Ezüstöt, és a másik oldalról nyársalta fel a hüllőt,
Aracos pedig a sárkány fején szántott végig szellemkarmaival.
Alamais felüvöltött a kíntól és a haragtól. Ekkor Lofwyr feje hátralendült, majd
egy támadó kobra sebességével csapott előre, és hatalmas fogaival elkapta testvére
nyakát.
– Áruló! – hörögte Alamais. – Másokat is bevontál a párbajunkba!
– Nem jobban, mint ahogy te – válaszolta Lofwyr. – Te voltál az első, aki
gyalogokat vont be a játékba, ezért én is igénybe vehetek hasonló eszközöket. És
ezzel véget ért a párbajunk, testvér. Kivéve, ha azt szeretnéd, hogy most azonnal
végezzek veled.
– És a többiek mit fognak gondolni a győzelmedről? – kérdezte Alamais.
Karom szinte érezte Lofwyr mosolyát.
– Mindössze annyit fognak mondani, hogy ügyesen megtanultam, hogyan
használjam fel a rendelkezésemre álló erőforrásokat a győzelem elérése érdekében.
Ennyi volt. Hogy hogyan fejeződik be, az csak tőled függ, de a lényeg, hogy vége.
– Kevesebb, mint két percünk maradt! – kiáltotta a bomba mellett kuporgó Zűrös.
– Képtelen voltam átjutni a biztonsági áramkörökön. Nincs elég időnk!
– Nos, mi legyen? – tette fel a kérdést Lofwyr. Hosszú szünet következett, Karom
lélegezni sem mert. Alamais felemelte a fejét, és Lofwyrra nézett, aki elengedte
testvére nyakát. Valami lezajlott kettejük között, amiből az árnyvadász semmit nem
értett, és Lofwyr hagyta, hogy a másik sárkány felálljon. Alamais szétterjesztett
szárnnyal fejet hajtott.
– A győzelem a tiéd, testvér – mondta.
Karom asztrális alakja Zűrös mellett manifesztálódott. A lány felnézett a mágus
fizikai valóját tükröző szellemszerű képre.
– Nem boldogulok vele. Sajnálom.
– Ó, dehogynem – szólalt meg Lofwyr hangja a lány fejében, és mindenki máséban
is, aki a csarnokszerű helyiségben tartózkodott.
– Ha követed az utasításaimat.
Zűrös zavartan pillantott Karomra. A mágus bátorítóan biccentett.
– Tedd, amit mond!
Zűrös bólintott, és engedelmesen követte Lofwyr útmutatását. Biztos kézzel
beütötte a kódot, és megnyomta a kapcsolót. A számláló 00:00:28-nál állt meg. Az
árnyvadászok megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
– A kihívásnak ezennel vége – jelentette be Lofwyr. Alamais megadóan hajtotta a
földre a fejét.
– Így van – sóhajtotta. – A játék véget ért.
– Játék? – kérdezte dühösen Karom. – Azt akarjátok mondani, hogy mindez csak
valamiféle játék volt?
– Egy játék, amely meghaladja a te képzelőerődet, humán. – Alamais hangja fenyegető
színezetet kapott, ahogy a sárkány az árnyvadászra nézett.
– Nem puszta játék – tette hozzá Lofwyr. – Inkább egy kihívás, amire
válaszolnom kellett. Alamais, igazán jól szerepeltél, sokkal jobban, mint vártam.
Lesz még lehetőséged a tanulásra.
Karom Lofwyr felé fordult.
– Te szarházi! Te végig tudtál mindent, igaz? Te használtál fel minket!
A levegő felfénylett, ahogy az óriássárkány mindannyiuk számára láthatóvá tette
asztrális kivetülését. Zűrösnek a lélegzete is elállt, amikor a hatalmas,
aranypikkelyes hüllő megjelent, és égő, kifürkészhetetlen tekintetével lenézett
Karomra.
– Meglepettnek tűnsz, Karom – mondta fantomhangján. – De hiszen nap mint nap
kiárusítod magad, hogy mások felhasználhassanak. Ez az, ami titeket,
árnyvadászokat annyira... használhatóvá tesz.
– Akkor Alamaisról is tudtál.
– Nem egészen. Amikor megörököltem Dunkelzahntól az Emlékezés Kristályát,
tudtam, hogy kihívásokkal kell szembenéznem fajom más egyedeitől, de azt nem
tudtam pontosan, ki és mikor szánja rá magát erre a kihívásra. Felfigyeltem a
mágikus csapdára, melyet Alamais helyezett el a dr. Goronaj által kiásott
kristályban, ami voltaképpen csak a távoli múlt egy apró darabkája volt.
– De egy olyan darabka, ami felkeltette az érdeklődésedet – vetette közbe
Alamais.
Lofwyr ügyet sem vetett a közbeszólásra, zavartalanul folytatta:
– Alamais csapdája nem tévesztett meg, de azért működésbe hoztam, és
elhitettem vele, hogy bedőltem a trükkjének, miközben az asztrális alakomat
áthelyeztem beléd, Karom. Tudtam, hogy idővel megpróbálod megtalálni Alamaist
és megadod számomra a lehetőséget, hogy találkozzam vele, és a megfelelő időben
válaszoljak a kihívására. Elégedettnek kellene lenned, Karom. Még nem sok
humánnak volt része ekkora megtiszteltetésben.
– Rendben, rohadtul meg vagyok tisztelve – morogta az árnyvadász. – És most mi
lesz?
Lofwyr Alamaisra nézett, aki egy olyan mozdulattal válaszolt, amelyik talán a
vállvonás megfelelője lehetett a sárkányoknál.
– Ezt a párbajt Lofwyr nyerte, engem a továbbiakban nem érdekel a dolog. Tegyetek velük,
amit akartok – intett a Winternight még életben lévő tagjai felé. – Minden jót,
testvérem. Még találkozunk. – Biccentett Lofwyrnak, aztán kitárta asztrális szárnyát, és
a mennyezeten keresztül távozott.
Lofwyr végignézett az árnyvadászokon.
– Alamais kihívásának vége, így a ti szolgálataitokra sincs szükségem a
továbbiakban. Szabadon távozhattok. Gondoskodom róla, hogy biztonságban
hazatérjetek. Hagyjatok itt mindent, saját biztonsági egységeim nemsokára
megérkeznek, és elrendezik a dolgokat. Kitűnő munkát végeztetek. – A sárkány
széttárta a szárnyát, és még egyszer végignézett a helyiségen. – Viszlát. – Azzal ő is
felröppent.
– Egy játék – mormolta halkan Silverblade. – Winternight, Runenthing, Goronaj,
meg egy nukleáris vészhelyzet... és mindez nem több, mint egy játék.
Zűrös közelebb lépett, és a mennyezetet bámuló Karom vállára tette a kezét.
– Jól vagy?
– Hm? Ó, igen, ahhoz képest, hogy nemrég megszállt egy sárkány. Csak azon
gondolkodtam, mi történt volna, ha Alamais úgy dönt, nem adja fel. Képes len
volna itt mindenkit meggyilkolni, még egy háborút is kirobbantani, és mindezt egy
Lofwyrral folytatott sakkjátszma keretében. Most már tudom, miért mondják, hogy
sose kezdj sárkánnyal.
Rövid ideig csend ereszkedett a teremre, aztán Boom megköszörülte a torkát, és
körülnézett.
 – Nos, cimborák, nem akarja valaki megnézni ezt a kitűnő koncertet? Ha valóban
itt a Ragnarok, nem szeretném elmulasztani.
 EPILÓGUS

Néhány nappal később Karom már Boston egyik sötét utcáján várakozott Mr.
Brackhausra. Nemrég kapta a hívást, és a megbeszélt időpontnál valamivel
korábban érkezett a helyszínre. Aracos, aki motorbicikli formájában idáig hozta,
szokás szerint visszatért az asztrális síkra, és ott őrködött. A szellem teljesen
felgyógyult az Alamaisszal vívott harc közben elszenvedett sérüléseiből, és ismét
olyan volt, mint régen.
A vadászok még Németországban elbúcsúztak Speren Silverblade-től. A tünde
kifizette nekik az előre megállapított összeget, melyet a tiri kormányzat egyik titkos
bankszámlájáról emelt le. Silverblade szinte vonakodva vált el az árnyvadászoktól.
A rendszerint gőgös lovag távozás előtt barátságosan megveregette Karom karját.
– Képzett mágus és kiváló harcos vagy... egy goronagee-hez képest. – Őszinte
mosolyt villantott az árnyvadászra. – Örömömre szolgálna, ha sersakhannak – a
barátomnak – tekinthetnélek.
– Sielle – hajtott fejet Karom. – Megtisztelsz vele.
– Te tudsz sperethielül? – vonta fel a szemöldökét a tünde.
Karom vállat vont.
– Nem sokat, de itt-ott ráragad valami az emberre.
– Remélem, lesz még alkalmunk újra együtt dolgozni.
– A munkakörünket figyelembe véve erre nincs túl sok esély.
Silverblade arcán újból feltűnt a titokzatos mosoly.
– Ahogy azt oly gyakran mondjátok, sosem lehet tudni. Ki tudja, mit tartogat
számunkra a sors. Viszlát, Tesetilaro.
Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt beleveszett az éjszakába – minden bizonnyal
megvoltak saját módszerei a hazajutásra.
– Közeledik, főnök – jelentette Aracos.
Néhány pillanat múlva egy jellegtelen, fekete Eurocar fordult be a sarkon, és
kanyarodott a hólepte járda mellé. A hátsó ajtó halkan kinyílt, és az árnyvadász
beült az autóba.
– Herr Karom – szólalt meg a hátsó ülésen helyet foglaló férfi.
– Mr. Brackhaus.
Természetesen már egy másik Brackhaus volt. Karom számított erre. Ennek a
férfinek világosabb haja volt, csontos, északi vonású arca és sápadt szeme – a mágus
implantátumra gyanakodott. Nem tudta, mi történhetett a régi Brackhausszal. Nem
is igazán volt rá kíváncsi. Az ember korántsem volt olyan fontos, mint a pozíció.
Amíg a Seader-Krupp árnyvadászokat alkalmaz, mindig lesz egy „Hans Brackhaus”
a szakmában.
– Jó színben van – állapította meg a Brackhaus, amit Karom érdekesnek talált,
mivel biztos volt benne, hogy még sosem találkoztak.
– Köszönöm.
 – A munkaadóm kérte, hogy lépjek kapcsolatba önnel – folytatta a német,
átugorva minden további udvariaskodást. – Szeretne pontot tenni korábbi
megállapodásuk végére. – Lassú mozdulattal benyúlt sötét zakója zsebébe, és
előhúzott belőle egy hitelkártyát, amit átnyújtott Karomnak. Az árnyvadász elvette,
és rögtön bedugta a magával hozott hordozható leolvasó nyílásába.
– Rajta van az előre megállapított összeg, plusz némi jutalom a kitűnő munkáért –
mondta Brackhaus.
Karomnak nehezére esett fenntartani semleges arckifejezését, amikor meglátta a
kijelzőn felvillanó számokat. Pontosan kétszer annyit kaptak, mint amennyi járt
volna nekik. „Némi jutalom”, valóban. Bőven elegendő arra, hogy a csapat pótolja a
vadászat során tönkrement eszközöket, sőt, akár tartalékot is vásárolhatnak
mindenből, és még így is marad annyi, hogy jó ideig gondtalanul éljenek.
– A munkaadóm megkért, hogy ezt is adjam át önnek. – Brackhaus az első ülés
hátulján lévő tartórekeszből egy lapos fadobozt vett elő, és tiszteletteljes
mozdulattal átnyújtotta Karomnak. Az árnyvadász egy másodpercre a térdére
helyezte és szemügyre vette az ajándékot. Egyedi mintázatú, szinte biztosan kézzel
gyártott doboz volt valamilyen sötét, simára csiszolt fából. A rajta lévő kép
középkori jelenetet ábrázolt sárkányokkal és lovagokkal. A mágus elgondolkodott
rajta, vajon hány éves lehet, és elhatározta, hogy alkalomadtán megnézeti Boom
egyik ismerősével, aki régiségekkel foglalkozott. Óvatosan felemelte a tetejét.
A doboz belsejében fekete bársonypárnán apró tárgy feküdt; csillogva verte vissza
az Eurocar sötétített ablakán túlról beszüremlő fényeket. Karom egyik kezével
kiemelte a tárgyat.
– Hűha! – kommentálta Aracos, amikor az árnyvadász az ablakhoz tartotta az
ékszert.
Egy nyaklánc volt, első ránézésre ezüstből, bonyolult, kelta mintázatra
emlékeztető díszítéssel – bár Karom gyanította, hogy valójában nem az. A lánc
közepén függő füstszínű, szabálytalan félhold alakúra csiszolt kristályt apró
ezüstfoglalat rögzítette a szélesebbik végénél. A kő összegyűjtötte és visszaverte a
fényt, láthatóvá téve a felszínét borító vonalakat és ábrákat. Karom azonnal
felismerte. Annak a kristálynak egy darabkája volt, melyet dr. Goronaj talált meg –
azé a kristályé, aminek a visszaszerzésére őt és a csapatát felbérelték.
– Munkaadóm ezzel az aprósággal szeretné jelezni elégedettségét – közölte
Brackhaus. – Egy emlék; ő így mondta.
– Sárkányfog – mormolta Karom szinte csak magának. Amint kimondta a szót,
enyhe bizsergés futott végig a karján. A nyaklánc felmelegedett az érintésére,
mintha egy élőlény bőre volna, a kristály mélyéről pedig halvány izzás áradt. Az
árnyvadásznak egy pillanatra eszébe jutott, milyen volt eggyé olvadni Lofwyr
asztrális testével, harcolni Alamais ellen és szárnyalni a magasban. Látomásainak
emlékei valahogy elhalványultak, mióta visszatértek Németországból, de álmában
még mindig gyakran emlékezett a repülésre.
– Ez a cucc nagyon erős mágiát hordoz, főnök – tájékoztatta Aracos.
Karom egy pillanatig töprengett a lánc felett. Valóban el akar fogadni egy ilyen
ajándékot Lofwyrtól, attól a sárkánytól, aki a játékában gyalogokként használta fel
őt és a csapatát? Az árnyvadászoknak volt egy jól ismert mondása: „Sose kezdj
sárkánnyal!” Karom ezt a szabályt egyszer már megszegte, és abba kis híján
mindannyian belehaltak. Érdemes másodszor is figyelmen kívül hagynia?
Ám a nyaklánc annyira tökéletesen illett hozzá, annyira... rendjén való volt. És
Karom nem arról volt híres, hogy szeret a szabályok szerint játszani. A nyakába
akasztotta a láncot – érezte a fém hűvös érintését a bőrén –, és az inge alá csúsztatta
a kristályfogat.
– Kérem, tolmácsolja köszönetemet a munkaadójának.
– Mindenképpen. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben még lesz munkaajánlata
az önök számára. – Az Eurocar lassított és megállt a járda mellett. Karom a kilincs
után nyúlt.
– Megvan a számom – szólt még hátra, majd kiszállt a kocsiból, és becsukta az
ajtót. Az autó elindult, és másodpercek alatt beleveszett a forgalomba.
Karom az ingén keresztül megfogta a nyakában lógó kristályt. Érezte, ahogy a kő
csiklandozza a bőrét.
– Minden rendben, főnök? – érdeklődött Aracos.
– Hm? Aha, igen.
– Tesetilaro – mormolta Aracos.
– Ezt mondta Silverblade, mielőtt elment. Először azt gondoltam, csak egy újabb
tünde sértés, amivel eddig még nem találkoztam, de most már kezdek kételkedni
benne. Te tudod, mit jelent?
– Persze – felelte a szellem. – Annyit jelent, „a sárkány fia”. Nagyon régi
kifejezés.
– Honnan tudod? Nem is tudtam, hogy beszéled a sperethielt.
A levegő felfénylett, és Aracos aranytollú sólyomként materializálódott Karom
vállán.
– Nem is beszélem. Mondjuk úgy, hogy egyszerűen csak tudom, és maradjunk
ennyiben. Ez az egyik ok, amiért itt vagyok. Azt gyanítom, fogunk mi még
Lofwyrról és Alamaisról hallani.
Karom erre nem tudott mit mondani. Kivette Brackhaus hitelkártyáját a zsebéből,
megforgatta az ujjai között, majd feldobta a levegőbe, és fürgén elkapta.
– Induljunk! – mondta Aracosnak. – Van egy rakás nujenünk, és már ki is
találtam, mire fogom elverni egy részét. Meghívlak egy italra.
– Megpróbálsz az asztal alá inni? – kérdezte a szellem jókedvűen.
– A te kapacitásoddal? Ne is számíts rá.
A sólyom letűnt, és Aracos ezúttal halkan duruzsoló motorbicikliként
materializálódott.
– De csak akkor egyezem bele, ha az este hátralévő részében már nem kell
vezetnem.
– Áll az alku.
Nekivágtak az éjszakának, és pillanatok alatt beleolvadtak az árnyakba.
 A SZERZŐRŐL

A Ragnarok Stephen Kenson harmadik regénye. Az első kettő, a Technobábel és a

Keresztutak szintén a Shadowrun világán játszódik, de a Shadowrun univerzum
rajongóinak már azelőttről ismerős lehet a neve, mivel ő írta a Portfolio of a Dragon,
Super Tuesday! és az Underworld Sourcebook játékkiegészítőket is, valamint a FASA
Earthdawn szerepjátékának néhány anyagát. Karom, a mágus korábban már feltűnt
Jak Koke Sárkányszív trilógiájában, illetve az Awakening és a Portfolio of a Dragon
kiegészítőkben is. Steve a New Hampshire-i Milfordban él, és szívesen olvassa a
Shadowrun rajongóinak leveleit. E-mailben a talonmai@aol.com címen érhető el.