Stephen Chbosky

EGY KÜLÖNC SRÁC

FELJEGYZÉSEI

Stephen Chbosky: The Perks of Being a Wallflower

Copyright © Stephen Chbosky, 1999

Fordította: Gyuris Norbert

Ez a könyv kitalált történet. A nevek, szereplők, helyszínek

és események a szerző képzeletének szüleményei. Bármilyen
hasonlóság valós történésekkel, helyekkel vagy személyekkel,
legyenek utóbbiak élők vagy holtak, a puszta véletlen műve.

Családomnak
 Köszönetnyilvánítás
Teljes szívemből köszönetét mondok az alábbiaknak, akik nélkül ezt a könyvet nem tudtam volna
megírni:

Greer Kessel Hendricksnek

Heather Neelynek
Lea, Fred és Stacy Chboskynak
Robbie Thompsonnak
Christopher McQuarrie-nek
Margaret Mehringnek
Stewart Sternnek
Kate Degenhartnak
Mark McClain Wilsonnak
David Wilcoxnak
Kate Wardnak
Fim Perellnek
Jack Hornernek
Eduardo Rraniffnek

és végül...

Dr. Earl Reumnak, aki csodálatos verset írt,

és Patrick Comeaux-nak, aki rosszul emlékezett rá tizennégy éves korában.
 ELSŐ RÉSZ
1991. augusztus 25.
Kedves Barátom!

Azért írok neked, mert egy lány azt mondta, számíthatok rád, meg fogsz érteni, és mert nem akartál
lefeküdni senkivel azon a bulin, habár megtehetted volna. Kérlek, ne is próbáld kitalálni, ki lehet ez a
lány, mert akkor rájönnél, hogy ki vagyok én, és azt egyáltalán nem szeretném. Mindenkit más néven
hívok majd, tucatneveket használok, mert nem szeretném, ha megtalálnál. Pont ezért nem fogom ráírni
a címem a borítékra. Nincs semmilyen hátsó szándékom ezzel. Becsszó.
Egyszerűen szükségem van arra, hogy valaki meghallgasson és megértsen, és meg se próbáljon
lefeküdni senkivel azon a bulin, még akkor se, ha megtehetné. Abban bízom, hogy vannak még ilyen
emberek. Remélem, megértesz, mert még élsz, és értékelni is tudod az életet. Legalábbis ebben
reménykedem, mert mások erőt merítenek belőled, a barátaid akarnak lenni, ennyire egyszerű az
egész. Legalábbis így hallottam.
Szóval az életemről fogok írni. Szeretném, ha tudnád, hogy boldog és szomorú is vagyok
egyszerre, és még mindig azon töröm a fejem, hogy is van ez.
Szerintem a családom miatt vagyok ilyen, és különösen azóta, hogy Michael tavaly tavasszal egyik
nap nem jött iskolába, Mr. Vaughn pedig bejelentette a hangosbemondón:
– Fiúk és lányok, sajnálattal kell közölnöm, hogy az egyik diákunk eltávozott közülünk. Michael
Dobsonról a pénteki iskolagyűlésen fogunk megemlékezni.
Fogalmam sincs, hogyan terjednek a hírek az iskolában, de azt tudom, hogy a legtöbbször igaz a hír.
Talán az ebédlőben történt. Nem nagyon emlékszem. De Dave a fura szemüvegében elmesélte, hogy
Michael öngyilkos lett. Az anyukája együtt bridzsezett Michael egyik szomszédjával, aki hallotta a
lövéseket.
Nem igazán emlékszem, mi történt később, de arra igen, hogy a bátyám belép Mr. Vaughn
irodájába, és azt mondja, hagyjam abba a sírást. Aztán átkarolt, és azt mondta, szedjem össze magam,
amikorra apa hazaér. Utána elmentünk a McDonald’sba sült krumplit enni, és megmutatta, hogyan kell
flipperezni. Azzal viccelődött, hogy miattam ki kellett hagynia a délutánt az iskolában, és
megkérdezte, hogy van-e kedvem segíteni megszerelni a Camarót. Szerintem nagyon magam alatt
lehettem, mert ez volt az első alkalom, amikor megengedte.
Az iskolai tanácsadó foglalkozásokon megkérték néhányunkat, akik szerettük Michaelt, hogy
mondjunk róla pár szót. Azt hiszem, attól féltek, hogy valamelyikünk öngyilkosságot kísérel meg vagy
ilyesmi, mert nagyon idegesek voltak, és az egyik egyfolytában a szakállát babrálta.
Az a dilis Bridget elmondta, hogy néha megfordult a fejében az öngyilkosság gondolata, amikor a
tévében a reklámblokk jött. Őszinte volt, és ez összezavarta az iskolapszichológusokat. Carl, aki
nagyon kedves mindenkivel, bevallotta, hogy nagyon szomorú, de soha nem tudná megölni magát, mert
az bűn.
Az egyik iskolapszichológus az egész csoportot kikérdezte és végül rám került a sor.
– Neked mi a véleményed, Charlie?
Ebben az volt a nagyon furcsa, hogy soha életemben nem beszéltem ezzel a férfival, mert
„specialista” volt, mégis tudta a nevem, pedig nem volt rajtam névkártya, mint amikor nyílt nap van.
 – Hát, Michael szerintem kedves srác volt, nem értem, miért tette. Nagyon szomorú vagyok, de
igazából az zavar, hogy nem tudom az okát.
Most újraolvastam ezt a mondatot, de egyáltalán nem így beszélek. Az irodában meg főleg nem így
hangzott, amit mondtam, mert még mindig sírtam. Nem tudtam abbahagyni a zokogást.
A pszichológus azt mondta, úgy sejti, Michaeléknél „bajok voltak otthon” és nem akart senkinek
sem beszélni róla. Valószínűleg ezért érezte egyedül magát, és ezért lett öngyilkos.
Ekkor ráüvöltöttem a pszichológusra, hogy Michael szólhatott volna nekem. És elkezdtem még
jobban zokogni. Megpróbált megnyugtatni, azt mondta, hogy egy tanárra vagy iskolapszichológusra
gondolt. De csak sírtam és sírtam, míg végül a bátyám eljött értem a Camarójával, és elvitt magával.
Az iskolaév hátralévő részében a tanárok másként bántak velem, jobb jegyeket kaptam, habár nem
lettem okosabb. Az igazat megvallva szerintem aggódtak miattam.
Michael temetése furcsa volt, mert az apja nem sírt. Aztán három hónappal később elköltözött
Michael anyukájától. Legalábbis Dave ezt mesélte ebéd közben. Néha elgondolkozom ezen. Azon
tűnődöm, milyen lehetett Michaeléknél vacsora vagy tévénézés közben. Michael nem írt
búcsúlevelet, legalábbis a szülei nem mutatták meg senkinek. Talán „bajok voltak otthon”. Bárcsak
tudhatnám, mi történt. Úgy talán tisztában lehetnék a veszteséggel. Akkor talán lenne valami szomorú
értelme az egésznek.
Azt viszont tudom, hogy az eset miatt azon tűnődöm, vajon nálunk is vannak-e „bajok otthon”, de
úgy tűnik, hogy egy csomó embernek sokkal rosszabbul megy a sora. Mint például amikor a nővérem
első barátja egy másik lánnyal kezdett randizni, és a nővérem végigzokogta az egész hétvégét.
Apa így szólt:
– Vannak emberek, akiknek sokkal rosszabbul megy a sora.
Anya egy szót sem szólt. Ennyi történt. Egy hónappal később a nővérem összejött egy új fiúval, és
megint vidám zenéket hallgatott. Apa visszatért a munkájához. Anyám a söprűhöz. A bátyám meg
tovább szerelgette a Camarót. Illetve csak addig, amíg a nyár elején el nem ment a főiskolára. A Penn
State csapatában focizik, de még ki kellett javítani a jegyeit, hogy tovább focizhasson.
Szerintem egyik gyerekkel sem kivételeznek a családunkban. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok
a legfiatalabb. A bátyám a legöregebb. A nővérem nagyon csinos, kíméletlenül bánik a fiúkkal, most
felsős. Már én is ötösöket kapok az iskolában, mint a nővérem, így aztán mindenki békén hagy.
Anya nagyon sokat sír tévénézés közben. Apa sokat dolgozik és becsületes. Helen néni szerint apa
túl büszke ahhoz, hogy elkapja a kapuzárási pánik. Csak mostanában értettem meg, hogy mit ért ezen,
mert apa most töltötte be a negyvenet, és egyáltalán nem változott meg.
Mindenki közül Helen nagynénivel jöttem ki a legjobban. Tizenéves korában csont nélkül ötös volt
mindenből, tőle kaptam egy csomó könyvet, hogy olvassam el. Az apám szerint azok a könyvek
nagyobbaknak valók, de nekem tetszett mindegyik, így aztán apa csak a vállát vonogatta, és nem szólt
bele, hogy mit olvasok.
Helen néni az élete utolsó éveit nálunk töltötte, mert valami szörnyűség történt vele. Senki nem
akarta elmesélni nekem a történetet, de én mindig kíváncsi voltam rá. Körülbelül hétéves koromban
hagytam abba a kérdezősködést, mert egyszer, amikor Helen nénit faggattam, sírógörcsöt kapott.
Ekkor apa megpofozott, és figyelmeztetett:
– Ne nyaggasd Helent, fáj neki a kérdezősködés!
Ezt nem akartam, így aztán nem faggattam többet. Helen néni megfenyegette apát, hogy soha többé
ne merjen megütni a jelenlétében, az apám pedig azt válaszolta, hogy a saját házában azt csinál, amit
akar, anya meg csak hallgatott, akárcsak a bátyám és a nővérem.
Többre nem emlékszem, mert nagyon erős sírás jött rám, és egy idő után apa és anya felvittek a
szobámba. Nem sokkal később anya néhány pohár fehérbor után elmesélte, mi történt a nővérével.
Néhány embernek sokkal rosszabbul megy a sora, mint nekem. Tényleg.
Itt az idő, hogy lefeküdjek aludni. Nagyon késő van már. Nem tudom, miért mondtam el neked ezt az
egészet. Írnom kellett valakinek, mert holnap kezdem el a középiskolát, és nagyon félek.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. szeptember 7.
Kedves Barátom!

Nem szeretem a középiskolát. Az ebédlőt „menzának” hívják, ez elég furcsa. Együtt járok
irodalomfaktra ezzel a Susan nevű lánnyal. Felsőben nagyon vicces lány volt ez a Susan. Szerette a
filmeket, és mindig kölcsönadta a kazettákat, amiket a bátyja, Frank válogatott össze irtó jó zenékből.
De nyáron leszedték a fogszabályzóját, kicsit magasabb és szebb is lett, megnőttek a mellei. Most
sokkal lükébben viselkedik a folyosón, főleg, ha fiúk is vannak a közelben. Szerintem ez elég
szomorú dolog, mert Susan nem igazán tűnik boldognak. Az igazat megvallva, szerintem szégyelli,
hogy irodalomfaktra jár, és már nem is köszön, ha összefutunk a folyosón.
Amikor az iskolai tanácsadáson Michaelről kérdezték Susant, azt mesélte, hogy Michael egyszer azt
mondta neki, ő a legszebb lány az egész világon, fogszabályzóstul, mindenestül. Aztán megkérdezte
Susantől, hogy „lesznek-e barátok”, ami általános iskolában komoly dolognak számít.
Középiskolában ezt úgy mondják, hogy „akarsz-e velem járni”. Utána csókolóztak és filmekről
beszélgettek, és Susannek irtózatosan hiányzott Michael, mert ő volt a legjobb barátja.
Ez persze elég vicces, mert egy fiú és egy lány nem szokott egymás legjobb barátja lenni az
iskolámban. Kivéve Michaelt és Susant. Pont úgy, mint én és Helen néni. Bocsánatot kérek. „Helen
néni és én.” Ezt is a héten tanultam. Meg még a következetes központozást.
Nem szoktam sokat beszélni, és az egyik srác, akit Seannak hívnak, felfigyelt rám. Megvárt a
testnevelésóra után, és nagyon éretlen dolgokat mondott nekem, mint például hogy „blokkolósat fog
velem játszani”, ami azt jelenti, hogy beledugja a fejem a vécékagylóba, aztán lehúzza, hogy a hajam
körbe-körbe forogjon. Sean sem látszott valami boldognak, meg is mondtam neki. Ekkor dühbe
gurult, és ütni-verni kezdett, én pedig azt tettem, amire a bátyám tanított. A bátyám nagyon jól tud
verekedni.
Támadd a térdet, a torkot és a szemet!
Pont ezt csináltam. Kemény voltam Seannal. Aztán sírni kezdtem. A nővéremnek pedig ki kellett
jönnie a specializációs órájáról és haza kellett vinnie. Mr. Small behívatott az irodájába, de nem
függesztettek fel vagy ilyesmi, mert az egyik srác elmondta az igazságot Mr. Smallnak.
– Sean kezdte. Önvédelem volt.
Tényleg az volt. Nem értem, miért akart bántani Sean. Én sohasem tettem vele semmi rosszat.
Kicsi is vagyok. Ez van. Azt hiszem, Sean nem sejtette, hogy tudok verekedni. Az igazság az, hogy
jóval keményebben is elbánhattam volna vele. És talán meg is kellett volna tennem. Eszembe jutott,
hogy talán sor kerül majd rá, ha elkezd az után a srác után érdeklődni, aki elmondta az igazat Mr.
Smallnak, de Sean a srác közelébe se ment. Így aztán feledésbe merült az egész.
Néhány gyerek furcsán néz rám, amikor elmegyünk egymás mellett a folyosón, mert nem díszítem ki
a szekrényemet, és én vertem össze Seant, és nem tudtam utána abbahagyni a sírást. Szerintem elég
érzelgős lehetek.
Mostanában nagyon magányos vagyok, mert a nővéremet teljesen lefoglalja, hogy ő lett a
legöregebb a családban. A bátyámat meg a focistakarrierje foglalja le a Penn State-en. Az edzőtábor
után azt mondta neki az edzője, hogy egyelőre csere lesz, aztán ha belerázódik, akkor lehet kezdő.
Apa abban reménykedik, hogy profi játékos lesz, és a Steelersben fog játszani. Anya boldog, hogy a
fia ingyen járhat a főiskolára, mert a nővérem nem focizik, és mindkettőjükre nem jutna pénz. Ezért
szeretné, ha megbecsülném magam, hogy tanulmányi ösztöndíjat kapjak.
Szóval ezt csinálom, amíg találok végre egy barátot. Reméltem, hogy a srác, aki elmondta az
igazat, barátkozni fog velem, de valószínűleg csak jó fej volt, nem akart mást.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. szeptember 11.
Kedves Barátom!

Most nincs sok időm, mert az irodalomtanárom feladott egy könyvet, és én szeretek minden
könyvet kétszer elolvasni. Véletlenül pont az a címe, hogy Ne bántsátok a feketerigót! Ha még nem
olvastad, akkor szerintem nem ártana, mert nagyon érdekes könyv. A tanárom mindig csak pár
fejezetet ad fel egyszerre, de én nem tudok így olvasni. Első nekifutásra elolvastam a felét.
Na, mindegy, azért akartam írni neked, mert láttam a tévében a bátyámat. Általában nem szeretem a
sportot, de ez különleges alkalom volt. Az anyám elsírta magát, az apám átkarolta a vállát, a nővérem
mosolygott, ami azért vicces, mert a bátyám és a nővérem folyton veszekednek, ha együtt vannak.
A bátyám benne volt a tévében, és idáig ez volt a legjobb élmény a középiskola elmúlt két hete
alatt. Nagyon hiányzik a bátyám, ami elég furcsa, mert nem sokat beszélgettünk egymással, amíg
velünk élt. Az igazat megvallva most sem beszélgetünk.
Szeretném elmondani, hogy milyen poszton játszik, de nem lehet, mert akkor rájönnél, hogy ki
vagyok. Remélem, nem baj.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. szeptember 16.
Kedves Barátom!

Elolvastam a Ne bántsátok a feketerigót! Most ez a legkedvesebb könyvem, de persze mindig ezt

gondolom, amíg el nem olvasok egy újabb könyvet. Az angoltanárom megengedte, hogy „Billnek”
szólítsam az osztályon kívül, és kaptam tőle egy újabb könyvet. Azt mondja, hogy jól tudok olvasni,
értem a nyelv lényegét, és jó lenne, ha írnék egy esszét a Ne bántsátok a feketerigót!-ból.
Megemlítettem anyának, ő pedig azt szerette volna tudni, hogy Bill miért nem egyszerűen
másodikos vagy harmadikos angolórát javasolt. Erre azt válaszoltam, hogy ezek az órák alapjában
véve ugyanazok, csak bonyolultabb könyvekkel foglalkoznak, és az nem lenne nagy segítség
számomra. Anya azt mondta, hogy ebben nem olyan biztos, és majd bemegy Billhez. Aztán megkért,
hogy segítsek neki elmosogatni, és így is tettem.
Most komolyan, utálok mosogatni. Kézzel szeretek enni egy szalvétáról, de a nővérem szerint ez
szennyezi a környezetet. Az iskolai Föld Napja Klub tagja, itt szokott fiúkkal találkozni. Mindegyik
nagyon kedvesen viselkedik vele, de nem igazán értem, miért, talán mert szép. Ő aztán nagyon
kegyetlenül bánik a fiúkkal.
Az egyik különösen megjárta. Nem árulom el a nevét. De elmesélek róla mindent. Szép barna haja
van, jó hosszú, amit lófarokban hord. Szerintem ezt bánni fogja, amikor visszatekint az életére.
Állandóan olyan kazettákat ajándékoz a nővéremnek, amikre téma szerint válogatja össze a számokat.
Az egyik kazettának az volt a címe, hogy „Őszi avar”. Sok szám volt rajta a Smithstől. Még a
kazettaborítót is kifestette kézzel. Miután megnézték a kikölcsönzött filmet, és elment, a nővérem
nekem adta a kazettát.
– Kell ez neked, Charlie?
Elfogadtam a kazettát, de kényelmetlenül éreztem magam, mert ezt ő kapta. Azért meghallgattam. És
nagyon-nagyon tetszett. Van rajta egy „Asleep” című szám, amit neked is meg kellene hallgatnod.
Meséltem erről a számról a nővéremnek. Aztán egy héttel később megköszönte nekem, mert amikor a
fiú a kazetta felől érdeklődött, pontosan azokkal a szavakkal válaszolt, amiket tőlem hallott, a fiú
pedig teljesen meghatódott, hogy milyen sokat jelentett a nővérem számára ez a szám. Remélem, ez azt
is jelenti, hogy jó leszek majd a randizásban, amikor eljön az ideje.
Viszont nem kellene elkalandoznom. Ezt mondja a tanárom, Bill is, mert nagyjából úgy írok, mint
ahogyan beszélek. Szerintem ezért akar esszét íratni velem a Ne bántsátok a feketerigót!-ból.
A nővérem fiúja mindig tisztelettel beszél a szüleimmel. Anyának ez nagyon tetszik. Apa szerint
puhány a srác. Azt hiszem, a nővérem ezért bánik vele úgy, ahogy bánik.
Az egyik este nagyon durva dolgokat vágott a fejéhez, mert a fiúja nem szállt szembe az osztály
főgenyájával még tizenöt éves korában, vagy valami ilyesmi. Az igazat megvallva én a kikölcsönzött
filmet néztem, így aztán nem nagyon figyeltem a veszekedésre. Állandóan hajba kapnak, úgyhogy
inkább a filmet néztem a változatosság kedvéért, de csalódtam benne, mert valamilyen folytatás volt.
Szóval, már négy jeleneten keresztül civakodott vele, ami szerintem úgy tíz perce tarthatott, amikor
a fiú elsírta magát. Nagyon hevesen zokogott. Akkor hátrafordultam, és a nővérem rám mutatott.
– Hát erről van szó. Még Charlie is ki mert állni a támadója ellen. Erről van szó.
Erre a fiú nagyon dühbe gurult. Rám nézett. Aztán meg a nővéremre. Feldühödött, és jó erősen
pofon vágta a nővéremet. De tényleg erősen. Mozdulni sem tudtam, annyira meglepődtem. A srác
egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki bárkit is meg tudna ütni. Egészen addig csak egy kazettákat
másoló fiú volt, aki a témákhoz még borítót is festett saját kezűleg, amíg meg nem ütötte a nővéremet,
és abba nem hagyta a sírást.
A legkülönösebb az egészben az volt, hogy a nővérem semmit sem csinált. Egyetlen szót sem szólt,
csak rámeredt a fiúra. Nagyon furcsállottam. A nővérem már attól is irtó dühbe gurul, ha másmilyen
márkájú tonhalat eszel, most viszont pofon vágta egy srác, de a nővéremnek egyetlen hang sem hagyta
el a száját. Egyszerűen ellágyult és kedves lett. És persze megkért, hogy hagyjam magukra őket, amit
meg is tettem. Miután a fiú elment, a nővérem azt mondta, hogy „járnak” egymással, és ne mondjam el
se apának, se anyának, hogy mi történt.
Szerintem a fiú végre szembeszállt a főgenyával. Azt hiszem, így van értelme az egésznek.
Azon a hétvégén nagyon sok időt töltött a nővérem azzal a fiúval. Jóval többet nevettek, mint
szoktak. Péntek este az új könyvemet olvastam, de elfáradtam, ezért aztán úgy döntöttem, hogy tévét
fogok nézni. Aztán kinyitottam a pinceajtót, és megláttam, hogy a nővérem és ez a fiú is meztelen.
A srác rajta feküdt, a nővérem lábai lelógtak a heverő két oldalán. Fojtott hangon felsikított,
amikor meglátott:
– Kifelé, te perverz disznó!
Így aztán otthagytam őket. Másnap a bátyám meccsét néztük. A nővérem áthívta a fiúját.
Fogalmam sincs, mikor ment haza előző nap. Egymás kezét szorongatták, és úgy csináltak, mintha
nagyon boldogok lennének. A srác mondott valami olyat, hogy a csapat már nem a régi, amióta a
bátyám leérettségizett, az apám pedig megköszönte. És amikor a fiú elment, az apám megszólalt, hogy
ez a fiú olyan kiváló ifjúvá érik majd, akiben van tartás. Anya nem szólt semmit. Ennyi történt.
– Igazad van. Így lesz. – A nővérem nem tudott mást mondani. Én pedig láttam magam előtt a fiút,
ahogyan a házi feladatát írja, és a meztelen nővérem jár az eszében. Láttam, ahogyan kéz a kézben
néznek olyan focimeccseket, amik nem is érdeklik őket. Láttam, hogy a fiú a bokorba hány egy
házibulin. S láttam, hogy a nővérem beletörődik a dologba.
Mindkettőjüket nagyon sajnáltam.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. szeptember 18.
Kedves Barátom!

Mondtam már, hogy technikaórára is járok? Szóval járok technikaórára is, ez a másik kedvenc órám
Bill irodalomfaktja mellett. Múlt éjszaka megírtam az esszét a Ne bántsátok a feketerigót!-ból, és
ma reggel be is adtam. Holnap ebédszünetben fogjuk megbeszélni, ha minden jól megy.
Na, az a lényeg, hogy van egy „Sehogy” nevű srác a technikaórán. Ez nem vicc. Tényleg az a neve,
hogy „Sehogy”. Irtó mulatságos fiú. „Sehogy” akkor kapta a nevét, amikor a gyerekek csúfolták
felsőben. Azt hiszem, most már másodikba jár. A gyerekek Pattynek kezdték csúfolni, miközben az
igazi neve Patrick volt. „Sehogy” erre kifakadt:
– Vagy Patricknek hívtok, vagy sehogy.
Így aztán a gyerekek ráragasztották a „Sehogy” nevet. Azóta se kopott le róla. Új fiúnak számított
akkoriban a környéken, mert az apukájának az új felesége itt lakott. Azt hiszem, most már elhagyom az
idézőjelet, mert kezd idegesíteni, és csak megakaszt az írásban. Remélem, ettől még tudsz követni.
Majd szólok, ha zavaró lesz valami miatt.
Szóval a technikaórán Sehogy elkezdte nagyon viccesen kifigurázni Mr. Callahant, a tanárt. A
zsírkrétájával még pofaszakállat is rajzolt magának. Majdnem megszakadtunk a nevetéstől. Amikor
Mr. Callahan meglátta a szalagcsiszoló mellett bohóckodó Sehogyot, el is nevette magát, mert a fiú
nem gonoszkodásból utánozta őt. Csak tréfálni akart. Bárcsak láthattad volna, mert én azóta nem
nevettem ilyen nagyon, amióta a bátyám elköltözött tőlünk. A bátyám régen lengyel vicceket mesélt,
tudom, hogy ez nem helyes, de csak a humoros részekre figyeltem, a lengyeles részekre nem. Akkor is
dőltem a nevetéstől.
Mellesleg a nővérem visszakérte az „Őszi avar” kazettát. Most egyfolytában azt hallgatja.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. szeptember 29.
Kedves Barátom!

Sok minden történt velem az elmúlt két hétben. Nagy része jó, de van sok rossz dolog is. Még
mindig nem értem, miért történnek ilyenek.
Először is Bill hármast adott a Ne bántsátok a feketerigót!-esszémre, mert összefolynak a
mondataim. Most azt gyakorlom, hogyan tudnék másként írni. Azt is mondta, hogy használnom kellene
az órán tanult kifejezéseket, mint például a „korpulens” és „sárga az irigységtől”. Leírom őket, de nem
hiszem, hogy ebben a formában helyesek.
Az igazat megvallva, fogalmam sincs, mikor lehet használni őket. Nem azt mondom, hogy nem kell
ismerni ezeket a kifejezéseket. Egyértelmű, hogy kell. Csak még soha életemben nem hallottam, hogy
valaki azt mondta volna, hogy „korpulens” meg „sárga az irigységtől”. A tanárokat is beleértve.
Akkor meg mi értelme van olyan szavakat használni, amiket senki sem ismer, vagy nem használ
szívesen? Ezt egyszerűen nem értem.
Ugyanez a helyzet azokkal a mozisztárokkal, akiket borzasztó rossz nézni. Néhányuknak legalább
egymillió dollárja van, és mégis újabb filmszerepeket vállalnak. Levegőbe repítik a rossz fiúkat.
Nyomozókkal ordibálnak. Interjúkat adnak magazinoknak. Amikor meglátom azt a bizonyos
színésznőt egy magazin címlapján, nagyon megsajnálom, mert senki sem tiszteli, mégis rengeteg
interjút készítenek vele. Az interjúk meg mind ugyanolyanok.
Mindegyik azzal indít, hogy milyen étteremben mit esznek. „_____finom mozdulatokkal eszegette a
kínai csirkesalátát, és a szerelemről beszélt.” A címlapok is mind ugyanazt harsogják: „_____-nek
leáldozott a csillaga, szakított, megjelent a legújabb filmje/tévéshow-ja/lemeze.”
Szerintem rendes a sztároktól, hogy interjúkat adnak, és elhitetik velünk, hogy pontosan
ugyanolyanok, mint mi, de az igazat megvallva az az érzésem, hogy az egész egy nagy hazugság. A
gond az, hogy fogalmam sincs, ki nem mond igazat. Azt meg végképp nem értem, miért veszik annyian
ezeket a magazinokat. Nem értem, hogy a fogorvosnál várakozó hölgyek miért szeretik ennyire. A múlt
héten szombaton a következő beszélgetés fültanúja voltam a fogorvosnál:
– Láttad a filmet? – mutat a hölgy a borítóra.
– Igen. Megnéztük Harolddal.
– És milyen volt?
– Ez a nő egyszerűen elbűvölő!
– Szerintem is.
– Jut eszembe, itt van ez az új recept.
– Diétás?
– Aham.
– Ráérsz holnap?
– Nem. Megkérhetnéd Mike-ot, hogy faxolja el Haroldnak.
– Megbeszéltük.
A hölgyek ezután arról a sztárról beszélgettek, akit az előbb említettem, és megvolt a véleményük
róla.
– Szerintem undorító.
– Olvastad az interjút a Good Housekeepingben?
 – Azt amelyik pár hónapja jelent meg róla?
– Aham.
– Undorító.
– És a Cosmopolitan-interjút láttad?
– Nem.
– Istenemre mondom, gyakorlatilag ugyanaz az interjú volt.
– Nem is értem, miért kapták fel ennyire ezt a nőt.
Attól sem lettem különösebben szomorú, hogy az egyik hölgy történetesen anya volt, mert az
anyukám gyönyörű. És folyton diétázik. Apa néha megdicséri a szépségét, de anya meg sem hallja.
Mellékesen jegyzem meg, apa nagyon jó férj. Olyan pragmatikus fajta.
Fogorvos után kiautóztunk a temetőbe, ahol anya sok rokona nyugszik. Apa nem szeret temetőbe
járni, mert kitöri a frász. Engem nem zavar, ha el kell menni a temetőbe, mert Helen nénit is ott
temették el. Mindenki anyát tartotta szebbnek, Helen néni mindig csak második volt. Helen néniben az
volt a jó, hogy soha nem diétázott. Viszont „korpulens” is volt. Hűha! Mégis sikerült!
Helen néni mindig megengedte, hogy fent maradjunk, és megnézzük a Saturday Night Live-ot,
amikor ránk vigyázott, vagy nálunk lakott, vagy a szüleim egy másik házaspárhoz mentek
vendégségbe, hogy lerészegedjenek és társasjátékozzanak. Emlékszem, nagyon kicsi koromban
mindig elaludtam, miközben a bátyám, a nővérem és Helen néni a Szerelemhajót vagy a Fantasy
Islandet nézte. Kiskoromban soha nem tudtam ébren maradni, bárcsak tudtam volna, mert a bátyám
és a nővérem néha emlegeti ezeket az időket. Talán szomorú egy kicsit, hogy ez már csak emlék.
Talán nem is annyira szomorú. Talán csak arról van szó, hogy szerettük Helen nénit, főleg én, és
akkor még együtt lehettünk vele.
Nem kezdem el sorolni a tévénézős emlékeket, de ha már a témánál vagyok, az egyiket elmesélem,
mert egy kicsit mindenkit érint az eset. És mivel nem ismerlek, esetleg jól fog esni, ha olyan dologról
írok, ami téged is érint.
A család a tévé előtt ült, a M*A*S*H befejező epizódját néztük, tisztán emlékszem mindenre,
habár még nagyon kicsi voltam akkoriban. Anya sírt. A nővérem is sírt. A bátyám minden erejét
megfeszítve visszatartotta a lélegzetét, hogy ne sírja el magát. Apa pedig az egyik utolsó jelenet
közepén kiment a konyhába szendvicset készíteni. Arra nem emlékszem, mi történt a sorozatban, mert
túl fiatal voltam még, de apa soha nem ment ki szendvicsért, esetleg csak a reklámok alatt, és akkor is
inkább anyát küldte általában. Utánamentem a konyhába, és láttam, ahogyan apa a szendvicset
csinálja... és sír. Még jobban zokogott, mint anya. Nem hittem a szememnek. Amikor végzett,
visszatette a hozzávalókat a hűtőbe, abbahagyta a sírást, megtörölte a szemét, aztán észrevett.
Ekkor odalépett hozzám, megveregette a vállamat, és így szólt:
– Ez a mi kis titkunk, rendben van, bajnokom?
– Persze – válaszoltam.
Apa felemelt a másik kezével, amiben nem volt szendvics, bevitt a tévészobába, és az epizód
végéig az ölében ültem. A műsor végén felnyalábolt, kikapcsolta a tévét, és hátrafordult.
És akkor apa kijelentette:
– Szenzációs sorozat volt.
És akkor anya így szólt:
– A legjobb, amit életemben láttam.
És akkor a nővérem megkérdezte:
 – Milyen régóta ment?
És akkor a bátyám így válaszolt:
– Kilenc éve, te hülye.
És akkor a nővérem visszavágott:
– Te vagy a hülye!
És akkor az apám rájuk parancsolt:
– Hagyjátok abba, most rögtön!
És akkor anya is megszólalt:
– Hallgassatok apátokra!
És akkor a bátyám csendben maradt.
És akkor a nővérem is elhallgatott.
És évekkel később jöttem rá, hogy a bátyám tévedett.
Le akartam ellenőrizni a könyvtárban, és megtudtam, hogy ez az epizód volt a legnézettebb a
televíziózás történetében, ami bámulatba ejtett, mert úgy tűnt, mintha csak mi öten néztük volna.
Tudod... az iskolában sok srác utálja a szüleit. Némelyiket verik. Némelyiküknek rossz élet jutott.
Némelyik csak arra kellett a szüleinek, hogy trófeaként mutogassák őket a szomszédoknak, mintha
győzelmi szalagok vagy aranycsillagok lennének. Némelyik csak annyit akart, hogy békén hagyják és
ihasson.
Ami engem illet, bármennyire nem értem meg apát és anyát, és bármennyire sajnálom őket néha, én
személy szerint szeretem őket, nem tehetek róla. Anya kivisz a temetőbe, hogy meglátogassuk a
szeretteit. Apa sírt a M*A*S*H alatt, aztán rám bízta a titkát, az ölébe ültetett, és „bajnokomnak”
nevezett.
Mellesleg csak egy lyukas fogam van, de akárhogy erőlködik a fogorvos, akkor sem fogok
fogselymet használni.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. október 6.
Kedves Barátom!

Kimondhatatlanul szégyellem magam. Az egyik nap kimentem a középiskolai csapat focimeccsére,

nem is tudom, miért. Felsőben Michaellel néha kijártunk a mérkőzésekre, habár egyikünk sem volt
elég népszerű ahhoz, hogy ott legyünk. Egyszerűen olyan alkalom volt, amire péntekenként
eljárhattunk, ha nem akartunk tévét nézni. Néha Susan is felbukkant, ilyenkor fogták egymás kezét
Michaellel.
Most viszont egyedül mentem, mert Michael meghalt, Susan meg más srácokkal lóg, Bridget még
mindig dilis, Carlt katolikus iskolába íratta az anyukája, a fura szemüveges Dave pedig elköltözött.
Csak bámultam az embereket, hogy ki szerelmes, és ki az, aki csak lődörögni jött, amikor megláttam a
srácot, akiről már meséltem. Emlékszel még Sehogyra? Sehogy kijött a mérkőzésre, és ő volt az egyik,
aki a felnőtteken kívül tényleg a pályát figyelte. Úgy értem, a meccsre koncentrált. Időről időre
felkiáltott.
– Gyerünk, Brad!
Így hívják a csapatunk irányítóját.
Na most, én általában elég szégyenlős vagyok, de Sehogy olyan srácnak tűnt, akihez csak úgy oda
lehet menni egy focimeccsen, még akkor is, ha három évvel fiatalabb vagy nála, és egyáltalán nem
számítasz népszerűnek a suliban.
– Szia, téged ismerlek a technikaóráról!
Sehogy nagyon barátságos fiú.
– Charlie a nevem – mondtam nem túl szégyenlősen.
– Én meg Patrick vagyok. Őt Samnek hívják – mutatott a mellette ülő nagyon szép lányra. A lány
intett a kezével.
– Szia, Charlie!
Samnek ragyogó mosolya volt.
Mindketten hellyel kínáltak, és úgy tűnt, komolyan gondolják, így aztán leültem. Hallgattam,
ahogyan Sehogy kiabál. Figyeltem, ahogyan elemezte a játékot. És rájöttem, hogy Sehogy nagyon érti a
focit. Valójában legalább olyan jól, mint a bátyám. Talán mostantól nem is Sehogynak kellene
hívnom őt, hanem Patricknek, elvégre így mutatkozott be, és Sam is így szólítja.
Mellesleg Samnek barna haja van, és nagyon-nagyon szép zöld szeme. Egyáltalán nem tolakodó
fajta zöld. Már korábban is elmondhattam volna, de a stadion reflektorai miatt minden szín olyan fakó
volt. Csak akkor tudtam jobban szemügyre venni Samet, amikor beültünk a Big Boyba, és Sam meg
Patrick egyik cigarettáról a másikra gyújtott. A Big Boyban jól éreztem magam, mert Patrick és Sam
nem csak a beavatottak számára érthető vicceket sütött el, így nem kényszerítettek arra, hogy minden
erőmet megfeszítve próbáljam követni a beszélgetést. Szó sem volt erről. Kérdéseket tettek fel
nekem.
– Hány éves vagy, Charlie?
– Tizenöt.
– Mi leszel, ha nagy leszel?
– Még nem tudom.
– Mi a kedvenc együttesed?
 – Szerintem talán a Smiths, mert tetszik az „Asleep” című számuk, de nem vagyok benne olyan
nagyon biztos, mert a többi dalukat nem igazán ismerem.
– Mi a kedvenc filmed?
– Erre nem tudok válaszolni. Mindegyik ugyanolyan.
– És a kedvenc könyved?
– Az Édentől messze F. Scott Fitzgeraldtól.
– Miért?
– Mert ezt olvastam utoljára.
Erre a válaszra elnevették magukat, mert látták, hogy komolyan mondom, nem pedig csak fel
akarok vágni. Aztán elmesélték, hogy nekik mik a kedvenceik, és csendben üldögéltünk tovább.
Tökös pitét ettem, mert a hölgy azt mondta, hogy ennek van most a szezonja, Patrick és Sam pedig még
több cigarettát szívott el.
Néztem őket, és nagyon boldognak látszottak így együtt. Az a jófajta boldogság látszott rajtuk. És
annak ellenére, hogy Samet nagyon szépnek és kedvesnek tartottam, és ő volt az első lány, akit
szívesen elhívtam volna randizni majd amikor tudok már autót vezetni, nem bántam, hogy van barátja,
főleg, ha olyan jó fej, mint Patrick.
– Mióta „jártok”? – kérdeztem.
Erre kitört belőlük a nevetés. Alig bírták abbahagyni.
– Mi olyan vicces? – érdeklődtem.
– Testvérek vagyunk – válaszolt Patrick nevetve.
– Pedig nem is hasonlítotok egymásra – mondtam.
Erre Sam elmagyarázta, hogy csak mostohatestvérek, mert Patrick apukája elvette Sam anyukáját
feleségül. Nagyon megörültem, mert egyszer tényleg szeretnék randizni Sammel. Nagyon-nagyon.
Annyira kedves lány.
Mégis szégyellem magam, mert aznap éjszaka különöset álmodtam. Együtt voltunk Sammel.
Egyikünkön sem volt ruha. A lába lelógott a heverő két oldalán. Ekkor felébredtem. És soha az
életben nem éreztem még magam ilyen jól. De rossz is volt, mert nem kértem engedélyt Samtől, hogy
meztelenül láthassam. Azt hiszem, el kell mesélnem Samnek ezt az álmot, remélem, nem lesz belőle
baj, legfeljebb bennfentes vicceket gyártunk majd belőle. Azt még jobban szeretném, mint randizni.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. október 14.
Kedves Barátom!

Tudod, mi az „önkielégítés”? Úgy sejtem, hogy tudod, mert öregebb vagy nálam. Azért
mindenesetre elmondom. Az önkielégítés az, amikor addig dörzsölöd a nemi szervedet, amíg
orgazmusod lesz. Hűha!
Korábban azt gondoltam, hogy amikor a filmekben meg a show-műsorokban kávészünetről
beszélnek, akkor inkább önkielégítés-szünetet kellene tartaniuk. Úgy viszont csökkenne a
munkahatékonyság.
Csak hülyülök. Nem gondolom komolyan. Csak azt szerettem volna, ha elmosolyodsz. A „hűha”
viszont komoly volt.
Elmeséltem Samnek, hogy álmomban meztelenül ölelkeztünk a kanapén, aztán kínomban elsírtam
magam, és tudod, mit csinált? Nevetett. Nem gonoszságból. Igazán kedves, meleg hangon nevetett. Azt
mondta, hogy aranyos vagyok. Azt is mondta, hogy nincs abban semmi rossz, ha róla álmodtam. Erre
abbahagytam a sírást. Ekkor Sam megkérdezte, hogy szépnek találom-e őt, én pedig azt válaszoltam,
hogy „elragadónak”. Sam ekkor egyenesen a szemembe nézett.
– Ugye, tudod, hogy túl fiatal vagy hozzám, Charlie? Ugye, tudod?
– Igen, tudom.
– Nem szeretném, ha azzal töltenéd az idődet, hogy ilyenek járnak a fejedben.
– Persze. Csak egy álom volt.
Akkor Sam jó erősen átölelt, ami furcsa volt, mert a családom nem az az ölelkezős fajta, kivéve
Helen nénit. Néhány pillanat múlva már éreztem Sam parfümjét és a nekem feszülő testét. Akkor
elhúzódtam tőle.
– De, Sam, ilyenek járnak a fejemben.
Csak rám nézett, és megcsóválta a fejét. Aztán átkarolta a vállamat, és végigkísért a folyosón. Az
udvaron találkoztunk Patrickkel, mert néha nincs kedvük bemenni órára. Dohányoznak inkább.
– Patrick, Charlie a maga charlie-s módján belém esett.
– Tényleg?
– Én próbáltam nem beleesni... – védekeztem, amitől mindketten elnevették magukat.
Patrick akkor megkérte Samet, hogy hagyjon magunkra, és ő így is tett, aztán Patrick elmagyarázott
pár dolgot a lányokkal kapcsolatban, majd megkért, hogy ne pocsékoljam az időmet Samre.
– Charlie, elmondta már neked valaki, hogy működik ez az egész?
– Nem hinném.
– Hát, van néhány szabály, amit be kell tartanod, még ha nem is tetszik. Érted?
– Azt hiszem.
– Helyes. Vegyük például a lányokat. Az anyukájukat meg a magazinokat meg sok minden mást
utánoznak, hogy megtanulják, hogyan kell bánni a fiúkkal.
Az anyukákra meg a magazinokra meg a sok-minden-másra gondoltam, és ideges lettem, főleg, ha a
tévét is belevettem.
– Azt akarom mondani, hogy ez nem olyan, mint a filmekben, ahol a lányok a seggfejeket meg a
hasonlókat kedvelik. Ez nem ilyen egyszerű. Azokat szeretik, akik értelmet adnak az életüknek.
– Értelmet?
 – Igen. Világos? A lányok azt szeretik, ha a srácokat nehéz megkapni. Ettől pályára állnak, és
akkor már tudják, hogyan kell viselkedniük. Mint egy anyuka. Mit tenne az anyukád, ha nem
moroghatna amiatt, hogy takarítsd ki a szobádat? És te mihez kezdenél, ha az ő morgolódása nem
bírna rá arra, hogy kitakarítsd? Mindenkinek szüksége van anyukára. Az anyukák tudják ezt. Ettől nyer
értelmet az életük. Felfogtad?
– Igen – válaszoltam, habár nem értettem. Annyira azért világos volt, hogy igennel válaszoljak, és
mégse hazudjak.
– Az a helyzet, hogy néhány lány tényleg azt hiszi, megváltoztathatja a fiúkat. A vicces az, hogy ha
végül sikerül nekik, akkor unatkozni kezdenek. Nincs több kihívás. Egyszerűen időt kell hagyni a
lányoknak arra, hogy új módon közelítsenek a problémához, ennyi az egész. Néhányuk azonnal rájön,
mit kell tennie. Mások csak később. Megint mások soha nem találják meg a megoldást. A helyedben
nem aggódnék túlságosan emiatt.
De én szerintem aggódtam miatta. Azóta aggódom, hogy elmondta. Nézem a kézen fogva járó
párokat a folyósón, és megpróbálom kitalálni, hogyan is van ez. Az iskolai bálokon a hátsó sorban
ülök, dobolok a lábammal, és csodálkozom, hogy milyen sok pár táncol a „közös számukra”. A
folyosón azt figyelem, hogy a lányok a fiúk dzsekijét hordják, és a tulajdon fogalmán tűnődöm.
Elmélázom azon, hogy tényleg boldogok-e az emberek. Remélem, igen. Nagyon remélem.
Bill engem figyelt, miközben az embereket néztem, és óra után megkérdezte, min törtem a fejem, én
meg elmondtam neki. Végighallgatott, bólintott, és „helyeslő” hangokat hallatott. Amikor befejeztem a
mondandómat, a „komoly beszélgetés” arckifejezésével nézett rám.
– Te mindig ilyen sokat gondolkodsz, Charlie?
– Az baj?
– Nem feltétlenül. Csupán arról van szó, hogy néhány ember a gondolataiba menekül az élet elől.
– Az baj?
– Igen.
– Szerintem én nem menekülök az élet elől. Vagy nem így tűnik?
– Hát, vegyük például azt, hogy táncolsz-e a bálokon?
– Nem vagyok valami jó táncos.
– Randizol?
– Nincs autóm, és még ha lenne is, nem vezethetek, mert még csak tizenöt éves vagyok. Még nem
találkoztam kedvemre való lánnyal, kivéve Samet, hozzá viszont túl fiatal vagyok, így neki kellene
vezetnie, ami meg nem igazságos szerintem.
Bill elmosolyodott, és tovább kérdezgetett. Lassan elérkezett ahhoz, hogy „bajok vannak otthon”.
Ekkor meséltem neki a kazettamásolós fiúról, aki megütötte a nővéremet, mert csak arról volt szó,
hogy apának és anyának nem szólhatok róla, Billről nem. Ettől aztán nagyon komoly arckifejezést
vágott, és valami olyat mondott nekem, amit szerintem nem fogok elfelejteni a félév végéig, de talán
soha sem.
– Charlie, azt a szerelmet viszonozzuk, amiről azt gondoljuk, megérdemeljük.
Csak álltam ott egy hang nélkül. Bill vállon veregetett, és adott egy új könyvet. Azt mondta, hogy
minden rendbe jön majd.
Általában gyalog megyek haza az iskolából, mert akkor úgy érzem, megdolgoztam érte. El
szeretném majd mondani a gyerekeimnek, hogy gyalog jártam iskolába, mint a nagyszüleim is a „régi
szép időkben”. Különös, hogy ezen gondolkozom, mert még soha nem is randiztam, de szerintem van
értelme. Rendszerint körülbelül egy órával több, az út, mintha busszal mennék, de megéri, amikor
tiszta és hideg az idő, mint ma is.
Amikor hazaértem, a nővérem egy széken ült. Anya és apa előtte álltak. Rögtön tudtam, hogy Bill
telefonált, és elmondta nekik. Szörnyen éreztem magam. Minden az én hibám.
A nővérem sírt. Anya hallgatott. Apa beszélt. Azt mondta, hogy a nővérem nem találkozhat többet a
verekedős fiúval, és még ma este beszélni fog a srác szüleivel. A nővérem beismerte, hogy az egész
az ő hibája, provokálta a fiút, de apa azt válaszolta, hogy ez nem mentség.
– De szeretem őt!
Még soha életemben nem hallottam ennyire sírni a nővéremet.
– Nem, ez nem így van.
– Gyűlöllek!
– Nem, ez nem így van.
Az apám néha nagyon higgadt tud lenni.
– Az életem semmit sem ér nélküle!
– Soha senkiről ne gondold ezt többet! Még rólam se.
Ez anya volt.
Anya körültekintően választja meg a csatamezőt, és egyet elmondhatok a családomról. Amikor anya
mond valamit, mindig eléri, amit akar. És most is így történt. A nővérem azonnal abbahagyta a sírást.
Apa ekkor homlokon csókolta a nővéremet, habár nem szokása. Aztán kiment, beült az
Oldsmobile-jába, és elhajlott. Szerintem a fiú szüleihez tartott. Én meg nagyon sajnáltam őket.
Mármint a fiú szüleit. Mert apa nem szokott veszíteni. Egyszerűen mindig nyer.
Anya ekkor eltűnt a konyhában, hogy elkészítse a nővérem kedvenc ételét, a nővérem pedig így
szólt hozzám:
– Utállak!
Máshogy mondta, mint apának. Ezúttal komolyan gondolta. Tényleg.
– Én meg szeretlek téged – csak ennyire telt tőlem.
– Beteg vagy, tudod? Mindig is beteg voltál. Mindenki így gondolja. Kezdettől fogva.
– Majd megpróbálok megváltozni.
Akkor sarkon fordultam, bementem a szobámba, becsuktam az ajtót, bedugtam a fejem a párnám
alá, és hagytam, hogy a csend a helyére tegye a dolgokat.
Erről jut eszembe, szerintem kíváncsi lehetsz egy-két dologra apáról. Vert-e bennünket, amikor
kicsik voltunk? Vagy mostanában ver-e bennünket? Abból gondolom, hogy szeretnéd tudni, mert Bill
kíváncsi volt, miután a nővéremről és a fiújáról meséltem neki. Ha nagyon érdekel, akkor elmondom,
hogy nem vert. Egy ujjal sem ért hozzánk. Egyetlenegyszer kaptam tőle pofont, amikor Helen néni
miattam sírt. Miután mindenki megnyugodott, letérdelt elém, és elmesélte, hogy a mostohaapja
sokszor megverte, és még a főiskolán elhatározta, amikor anya terhes lett a bátyámmal, hogy soha sem
fogja megverni a gyerekeit. És borzasztóan érzi magát a pofon miatt. És tényleg nagyon megbánta. És
soha többé nem fog megütni. És nem is ütött meg soha többé.
Néha szigorúan bánik velünk, ennyi az egész.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. október 15.
Kedves Barátom!

Azt hiszem, elfelejtettem megemlíteni az előző levelemben, hogy Patrick volt az, aki elmagyarázta
az önkielégítést. Szerintem azt is elfelejtettem elmondani, milyen gyakran maszturbálok most, de elég
gyakran. Nem szeretek képeket nézegetni közben. Egyszerűen lecsukom a szemem, és egy ismeretlen
hölgyről ábrándozom. És próbálom nem szégyellni magam. Soha nem gondolok Samre. Soha. Ez
nagyon fontos nekem, mert annyira boldog voltam, amikor azt mondta, hogy „a maga charlie-s
módján”, ezt amolyan bennfentes humornak éreztem.
Egyik éjszaka annyira erős lelkifurdalásom volt, hogy megígértem Istennek, soha többet nem teszek
ilyet. Így aztán takarókkal próbálkoztam, de fájt, aztán párnákkal, de az is fájt, így maradt a
hagyományos módszer. Nem igazán kaptam vallásos nevelést, mert a szüleim katolikus iskolába
jártak, de erősen hiszek Istenben. Soha nem adtam nevet Istennek, ha érted, mire gondolok. De azért
bízom benne, hogy nem bántottam meg az Urat.
Mellesleg apa komolyan elbeszélgetett a fiú szüleivel. A fiú anyja nagyon-nagyon dühös lett, és
kiabálni kezdett a fiával. A srác apja egy szót sem szólt. Apa nem személyeskedett velük. Nem
mondta, hogy a fiuk a „nevelés csődje” vagy hasonlókat.
Apa csak annyit kért, hogy segítsenek a fiukat távol tartani a lányától. Miután ebben
megállapodtak, magára hagyta a családot, hogy intézzék el egymás között a dolgot, és hazajött a
sajátjához. Legalábbis ezt mondta.
Csak azt az egy dolgot kérdeztem apától, hogy a fiúnál voltak-e bajok otthon. Mit gondol, szerinte
verik-e a szülei a fiukat? Azt válaszolta, hogy törődjek a magam dolgával. Talán azért mondta, mert
nem tudta a kérdésre a választ, vagy nem kérdezte meg tőlük, vagy nem gondolta, hogy lényeges
lehet.
– Nem mindenkivel történtek szívszorító dolgok, Charlie, és ha igen, az akkor sem mentség.
Nem mondott mást. Aztán tévét néztünk.
A nővérem még mindig nagyon dühös rám, de apa szerint helyesen cselekedtem. Remélem, hogy
igaza van, meri néha nagyon nehéz eldönteni, mi a helyes.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. október 28.
Kedves Barátom!

Sajnálom, hogy hetekig nem írtam neked, de megpróbáltam „nem menekülni az élet elől”, ahogy
Bill mondta. Furcsa, hogy amikor olvasok egy könyvet, néha a szereplők helyébe képzelem magam.
Meg levélírás után két napig azon szoktam gondolkozni, mire jöttem rá a levél közben. Nem tudom,
hogy ez jó vagy rossz. Mindenesetre megpróbálok nem menekülni az élet elől.
Mellesleg annak a könyvnek, amit Billtől kaptam, Pán Péter a címe, és J. M. Barrie írta. Tudom,
mire gondolsz. A Pán Péter rajzfilmre az elveszett fiúkkal. A könyv sokkal jobb annál. Egy fiúról
szól, aki nem akar felnőni, és amikor Wendy felnő, úgy érzi, becsapták. Legalábbis ezt hámoztam ki a
könyvből. Szerintem Bill azért adta oda ezt a könyvel, mert meg akart tanítani valamire.
A jó hír az, hogy befejeztem a könyvet, és a fantasztikus történet miatt nem képzeltem bele
magamat. Így egyszerre tudtam nem menekülni az élet elől és olvasni.
Ami a menekülést illeti, megpróbálok részt venni az iskolában tartott közösségi rendezvényeken.
Már túl késő ahhoz, hogy valamelyik klub tagja legyek vagy ilyesmi, de megpróbálok elmenni, amire
tudok. Mint például az öregdiákok focimeccsére vagy báljára, még akkor is, ha nincs kivel
randiznom.
Nem tudom elképzelni, hogy érettségi után visszajönnék az öregdiákmeccsre, de vicces volt úgy
tenni, mintha mégis. Patrick és Sam a szokásos helyükön ültek a lelátón, én meg úgy tettem, mintha
már egy éve nem találkoztunk volna, habár láttam őket ebéd közben, amikor a narancsomat ettem, ők
pedig cigarettáztak.
– Patrick, te vagy az? És Sam! Jó régen nem találkoztunk. Ki áll nyerésre? Istenemre mondom, a
főiskola nagyon kemény! Erre a hétvégére huszonhét könyvet adtak fel és a barátnőmnek is segítenem
kell transzparenst festeni a keddi tüntetésre. Hadd tudják csak meg a tisztségviselők, hogy komolyan
gondoljuk! Apa a golfütés mozdulatát finomítja, anya pedig állandóan teniszezik. Nem szabad szem
elől tévesztenünk egymást! Szívesen maradnék még, de el kell ugranom a nővéremért az érzelmi
terápiára. Nagyon szépen fejlődik. Örülök, hogy találkoztunk!
Aztán otthagytam őket. Lesétáltam a büféhez, vettem három doboz nachost és egy diétás kólát
Samnek. Sam rám mosolygott. Azt szeretem benne, hogy nem tart bolondnak, amiért utánozok ezt-azt.
Patrick sem, de őt lekötötte a mérkőzés és az ordítozás Braddel, az irányítóval.
Sam a meccs közben elmesélte, hogy az egyik barátjuk hívta őket estére egy házibuliba. Aztán
megkérdezte, hogy elmegyek-e velük, én meg igent mondtam, mert még soha nem voltam házibuliban.
Habár nálunk volt már egy otthon.
A szüleim Ohióba utaztak egy távoli unokatestvér temetésére vagy esküvőjére. Nem emlékszem
már, melyikre. A bátyámra bízták a házat. Akkor ő tizenhat éves volt. Kihasználta az alkalmat, és
hatalmas bulit szervezett, volt sör meg minden. Rám parancsoltak, hogy elő ne jöjjek a szobámból,
amivel semmi gond nem volt, mert azt nevezték ki ruhatárnak, és jó móka volt átkutatni a zsebeket.
Úgy tízpercenként egy részeg fiú vagy lány esett be az ajtón, miközben kereste a kijáratot vagy
valami ilyesmi. Aztán észrevették, és otthagytak. Mindegyikük, kivéve az egyik párt.
Ez a pár, akikről később megtudtam, hogy nagyon népszerűek voltak, és szerették egymást,
bebukott az ajtón, és megkérdezték, zavar-e, ha használják a szobámat. Elmondtam nekik, hogy a
bátyám és a nővérem megparancsolta, el ne mozduljak innen, mire ők megkérdezték, attól függetlenül
használhatják-e úgy, hogy én is bent vagyok. Azt válaszoltam, hogy nem látom okát, miért ne tehetnék,
így aztán becsukták az ajtót, és csókolózni kezdtek. De nagyon komolyan ám. Néhány perc után a fiú
benyúlt a lány blúza alá, de a lány ellenkezett.
– Ne csináld, Dave!
– Mi van?
– Itt ez a kölyök.
– Ne törődj vele.
A fiú keze továbbsiklott felfelé a lány blúza alatt, minél jobban tiltakozott a lány, annál feljebb
jutott. Néhány perc múlva már nem ellenkezett, a fiú pedig lehúzta róla a blúzt, látszott a fehér
csipkés melltartója. Becsületesen megvallom, fogalmam sem volt, mit csináljak. Nemsokára levette
róla a melltartót is, és elkezdte csókolgatni a melleit. Aztán belenyúlt a bugyijába, mire a lány
elkezdett nyögdécselni. Szerintem mindketten részegek voltak. A fiú megpróbálta lehúzni a lány
nadrágját, de a lány jó erősen sírni kezdett, így aztán a fiú a sajátját tolta le. Az alsónadrágjával
együtt lehúzta a térdéig.
– Kérlek, Dave! Ne...
De a fiú csak a fülébe suttogott lágy hangon, hogy milyen jól néz ki, meg ilyenek, a lány pedig
megfogta a srác péniszét, és elkezdte mozgatni. Ha egy kicsit is szebben le tudnám írni, mi történt,
nem kellene használnom a pénisz szót, de így volt.
Néhány perc múlva a fiú leszorította a lány fejét a péniszéhez, a lány pedig elkezdte csókolgatni.
Még mindig sírt. Aztán abbahagyta a sírást, mert a fiú betette a péniszét a szájába, és szerintem úgy
nem lehet sírni. Ekkor már rájuk sem bírtam nézni, mert majdnem elhánytam magam, ők viszont
folytatták, sőt mást is csináltak, a lány pedig egyfolytában ellenkezett. Akkor is hallottam a
tiltakozását, ha befogtam a fülemet.
Végül belépett a nővérem, hozott nekem egy tál burgonyaszirmot, és amikor meglátta a lányt meg a
fiút, azok abbahagyták. A nővérem zavarba jött, de nem annyira, mint a lány. A fiú inkább nagyra volt
magával. Nem nagyon mondott semmit. Miután kimentek a szobámból, a nővérem megkérdezte:
– Tudtad, hogy bent voltak?
– Igen. Megkérdezték, hogy használhatják-e a szobámat.
– Miért nem zavartad ki őket?
– Nem tudtam, mit csinálnak.
– Te perverz! – mondta a nővérem mielőtt kiment, le sem tette a burgonyaszirmos tálat.
Elmeséltem a történetet Patricknek és Samnek, akik nagyon elcsendesedtek. Sam elmondta, hogy
járt egy kicsit Dave-vel, mielőtt a fiú belevetette volna magát a punkzenébe; Patrick megjegyezte,
hogy hallott a buliról. Nem lepődtem meg, mert az a házibuli legendává vált. Legalábbis ezt veszem
észre, amikor elmondom, hogy a bátyám kicsoda.
Amikor kiérkezett a rendőrség, a bátyám a ház tetején aludt. Senki sem tudja, hogy került fel oda. A
nővérem az egyik negyedikessel hempergett a mosókonyhában. Akkor ő még csak elsős volt. Aztán
rengeteg szülő jelent meg, hogy hazavigye a gyerekét, csomó lány sírt és hányt. Eddigre a legtöbb fiú
már lelépett. A bátyám nagy bajba került, a szüleim pedig „komolyan elbeszélgettek” a nővéremmel a
rossz hatásokról. Ennyi történt.
A Dave nevű fiú most negyedik osztályba jár. Az iskolai focicsapat tagja. Elkapó poszton játszik.
Láttam annak a mérkőzésnek a végét, amin Dave touchdownt ért el Brad passzából. Ezzel nyerte meg
a csapat a meccset. A lelátókon az emberek eszüket vesztették, mert sikerült legyőzni az ellenfelet. De
nekem csak az a buli járt a fejemben. Már hosszú idő óta nem jutott eszembe, de most sokáig
elmerengtem róla, aztán odafordultam Samhez:
– Megerőszakolta, igaz?
Sam csak bólintott. Nem tudtam volna megmondani, hogy egyszerűen szomorú volt, vagy csak
többet tudott nálam.
– Szólni kellene valakinek, nem?
Sam most csak a fejét csóválta. Aztán elmagyarázta, hogy min kell keresztülmenni, ha bizonyítani is
akarod, főleg egy olyan középiskolában, ahol mindenki tudja, hogy a fiú és a lány is népszerű, és
szerelmesek egymásba.
A másnapi öregdiákbálon láttam, ahogyan együtt táncolnak. Dave és a barátnője. És nagyon
begurultam. Még én is megijedtem magamtól. Az jutott eszembe, hogy oda kellene mennem Dave-hez,
és úgy megverni, ahogyan Seant kellett volna. Szerintem meg is tettem volna, de Sam meglátott, és
átkarolt, ahogy szokott. Lecsillapított, és tulajdonképpen hálás is vagyok ezért, mert ha nekiesek
Dave-nek, akkor egyre jobban dühbe gurulok, és a lány is ellenállt volna, mert az ő szerelme Dave.
Azt hiszem, attól még jobban begurultam volna.
Úgyhogy eldöntöttem, a második legjobb megoldást választom, és leeresztem Dave autójának a
kerekeit. Sam tudta, melyik autóval jött Dave.
Az öregdiák-focimeccs utáni péntek éjszakát nem biztos, hogy valaha is képes leszek leírni
másként, mint hogy meleg érzés volt. Sam és Patrick elvittek autóval az esti bulira, és én Sam
kisteherautójában középen ültem. Sam imádja a kisteherautóját, szerintem azért, mert az apukájára
emlékezteti. Az érzés akkor tört rám, amikor Sam megkérte Patricket, hogy keressen egy
rádiócsatornát. De Patrick csak reklámokat talált. És aztán megint csak reklámokat. Meg egy nagyon
rossz szerelmes számot, még „baby” is volt benne. Aztán még több reklámot. És végül rálelt erre a
lélegzetelállító számra egy fiúról, és mindannyian elhallgattunk.
Sam a kormányon ütötte a ritmust, Patrick kinyújtotta a karját az ablakon, és vitorlázott a kezével.
Én meg csak ültem kettejük között. Miután a dal véget ért, megszólaltam.
– Úgy érzem, nincsenek korlátaim.
Erre Sam és Patrick úgy nézett rám, mintha még soha nem hallottak volna ennél klasszabb dolgot.
Mert a szám annyira klassz volt, mi pedig igazán figyelmesen végighallgattuk. Életünknek ezt az öt
percét nem fecséreltük el hiába, és jó értelemben véve fiatalnak érezhettük magunkat. Azóta
megvettem a lemezt, és meg tudnám mondani, mi volt az a szám, de az igazat megvallva a lemez nem
ugyanaz, mint amikor az első igazi bulidra tartasz egy kisteherautó első ülésén, mindkét oldaladon
egy-egy kedves emberrel, és éppen elkezd esni az eső.
Megérkeztünk a házibuli színhelyéhez, és Patrick olyan titkos módon bekopogott. Hang nélkül
nehéz lenne megmutatni ezt a titkos kopogást. Az ajtó résnyire kinyílt, és egy göndör hajú srác feje
jelent meg a nyílásban.
– Patrick avagy Patty avagy Sehogy?
– Bob.
Az ajtó kinyílt, és a régi barátok megölelték egymást. Aztán Sam és Bob is összeölelkezett. Majd
Sam így szólt:
– Ismerd meg a barátunkat, Charlie-t!
Nem fogod elhinni, az biztos, de Bob megölelt! Amíg a kabátjainkat felakasztottuk, Sam azt mondta
nekem, hogy Bob „kurvára készen van, mint a lecke”. Ezt idéznem kellett, még akkor is, ha
káromkodás van benne.
A buli a ház pincéjében volt. A helyiségben szállt a füst, a gyerekek nálam jóval idősebbek voltak.
Két lány egymásnak mutogatta a tetoválásait és a köldökpiercingjeit. Negyedévesek lehettek.
Az egyik srác, valamilyen Fritz, csak úgy tömte magába a Twinkiest. Fritz barátnője a női jogokról
magyarázott neki, ő pedig azt hajtogatta:
– Tudom, baby.
Sam és Patrick nekiállt dohányozni. Bob felment a konyhába, amikor megszólalt a csengő.
Visszatérve mindenkinek hozott egy-egy doboz Milwaukee’s Best sört, s jött vele két új vendég is. Az
egyik Maggie volt, akinek rögtön vécére kellett mennie. A másik Brad, az iskolai csapat irányítója.
Komolyan mondom!
Nem tudom, miért jöttem ennyire lázba, de talán attól, hogy a folyosón meg a pályán vagy valahol
máshol látott emberekről jó tudni, hogy ők is valódiak.
Mindenki barátságosan viselkedett velem, és sokat kérdeztek rólam. Szerintem azért, mert én
voltam a légfiatalabb, és nem akarták, hogy kényelmetlenül érezzem magam, főleg azután, hogy nem
kértem sört. Még a bátyámmal ittam egy sört tizenkét éves koromban, de nem ízlett. Nálam ilyen
egyszerűen mennek a dolgok.
Azt is megkérdezték tőlem, hányadik osztályba járok, és mi leszek, ha nagy leszek.
– Még csak most vagyok elsős, egyelőre még nem tudom.
Körbenéztem, és láttam, hogy Sam és Patrick kimentek Braddel. Bob ekkor kezdte körbeadni az
ennivalót.
– Kérsz csokis sütit?
– Igen. Köszönöm.
Elég éhes voltam, mert Sam és Patrick meccs után általában elvisz a Big Boyba, és szerintem már
hozzászoktam. Beleharaptam a sütibe, kicsit furcsa volt az íze, de attól még csokis süti volt, amit
szeretek. De ez a csokis süti különleges volt. Mivel te öregebb vagy, szerintem sejted, miféle csokis
süti volt.
Fél óra múlva elkezdett forogni körülöttem a szoba. Az egyik köldökpiercinges lánnyal
beszélgettem, ő pedig olyannak tűnt, mintha éppen egy filmben szerepelne. Sokat kellett pislognom,
folyton körbe-körbe nézegettem, és a zene nehezen zubogott, mint egy vízesés.
Sam lejött a pincébe, és amikor észrevett, Bobhoz fordult:
– Te normális vagy?
– Ugyan már, Sam. Ízlik neki a süti. Kérdezd csak meg tőle!
– Hogy érzed magad, Charlie?
– Könnyű vagyok, mint a fény.
– Látod? – Bob igazából kicsit ideges lett, amiről később megtudtam, hogy a paranoia miatt van
így.
Sam odaült mellém, és megfogta a kezem, az érintése hűvös volt.
– Látsz valamit, Charlie?
– Fényt.
– Jó érzés?
– Ühüm.
– Szomjas vagy?
– Ühüm.
 – Mit szeretnél inni?
– Vaníliaturmixot.
Erre a szobában mindenkiből kitört a nevetés, kivéve Samet.
– Be van tépve.
– Éhes vagy, Charlie?
– Ühüm.
– Mit szeretnél enni?
– Vaníliaturmixot.
Azt hiszem, akkor sem nevethettek volna jobban, ha valóban vicces dolgot mondok. Ezután Sam
kézen fogott, és segített felállni, de a padló himbálózott.
– Gyere velem! Szerzünk neked vaníliaturmixot.
Miközben az ajtó felé tartottunk, Sam odaszólt Bobnak.
– Ez nem változtat azon, hogy seggfej vagy.
Bob csak nevetett. És végül Sam is elnevette magát. Én meg örültem, hogy mindenki pont olyan
boldog, mint amilyennek látszik.
Sam felkísért a konyhába, és felkapcsolta a villanyt. Hűha! Olyan fényes lett minden, hogy majd
megvakultam. Mintha nappal mentél volna moziba, és amikor kijössz, alig tudod elhinni, hogy kint
világos van. Sam tejet meg valamilyen jégkrémet öntött a turmixgépbe. Megkérdeztem tőle, hogy
merre van a fürdőszoba, ő meg csak a karjával intett, akárha otthon lenne. Szerintem Sam és Patrick
sok időt tölthettek ebben a házban, amikor Bob még középiskolába járt. Amikor kijöttem a
fürdőszobából, zajt hallottam abból a szobából, ahová a kabátjainkat tettük. Kinyitottam az ajtót, és
megláttam, hogy Patrick Braddel csókolózik. Ez amolyan lopott csók volt. Meghallották az ajtót, és
megfordultak. Patrick szólalt meg először.
– Te vagy az, Charlie?
– Sam éppen vaníliaturmixot csinál nekem.
– Ki ez a kölyök? – Brad igazán idegesnek tűnt, nem úgy, ahogy az előbb Bob.
– Egy barátom. Nyugi.
Patrick ezután kijött velem a szobából, és becsukta mögöttünk az ajtót. Mindkét kezével megfogta a
vállamat, és egyenesen a szemembe nézett.
– Brad nem szeretné, ha bárkinek is beszélnél erről.
– Miért?
– Mert fél.
– Miért?
– Azért, mert... hé, várjunk csak... te be vagy tépve?
– Azt mondták, menjek le a pincébe. Sam éppen vaníliaturmixot csinál nekem.
Patrick alig bírta visszafojtani a nevetést.
– Figyelj ide, Charlie. Brad nem szeretné, ha bárkinek is beszélnél erről. Meg kell ígérned, hogy
nem mondod el senkinek. Ez a mi kis titkunk lesz. Jó?
– Jó.
– Kösz.
Azzal Patrick sarkon fordult, és visszament a szobába. Fojtott hangokat hallottam, Bradé
mérgesnek tűnt, de nem gondoltam, hogy ez az én dolgom, így visszamentem a konyhába.
Be kell vallanom, hogy ez volt életem legjobb vaníliaturmixa. Olyan finom volt, hogy már-már
megrémített.
Mielőtt eljöttünk volna a buliról, Sam lejátszotta nekem néhány kedvenc dalát. Az egyiknek az volt
a címe, hogy „Blackbird”. A másiknak meg az, hogy „MLK”. Mindkettő gyönyörű volt. Azért írtam le
a címüket, mert józanul is ugyanilyen klassz számoknak találtam őket.
Egy másik érdekes dolog is történt velem, mielőtt eljöttünk. Patrick lejött az emeletről. Gondolom,
Brad elment. Patrick csak mosolygott. Bob elkezdett viccelődni vele, hogy beleesett a csapat
irányítójába. Patrick még szélesebben mosolygott. Még soha nem láttam ennyire mosolyogni. Aztán
Patrick felém mutatott, és odaszólt Bobnak.
– Nem semmi a srác, ugye?
Bob bólintott. Patrick ekkor olyat mondott, amit szerintem soha életemben nem fogok elfelejteni.
– Charlie egy különc.
Bob pedig hevesen bólogatott. És vele együtt a szobában mindenki. Kicsit olyan idegesség jött rám,
mint korábban Bobra, de Patrick nem hagyta, hogy túl ideges legyek. Leült mellém.
– Látsz dolgokat. Nem beszélsz róluk. És érted a lényeget.
Nem hittem volna, hogy mások gondolnak valamit rólam egyáltalán. Nem tudtam, hogy figyelnek.
Az első igazi házibulin ültem egy pince padlóján Sam és Patrick között, és eszembe jutott, hogy Sam a
barátjaként mutatott be Bobnak. Aztán az is eszembe jutott, hogy Patrick is így tett. Akkor elkezdtem
sírni. És ott senki sem nézett rám furcsán ezért. Aztán még erősebben sírtam.
Bob magasra emelte a poharát, és mindenki mást is erre kért.
– Charlie-ra!
És mindenki azt mondta.
– Charlie-ra!
Nem igazán értem, miért csinálták ezt, de nagyon különlegesnek éreztem magam ettől. Főleg
Samtől esett jól. Főleg tőle.
Mesélnék még az öregdiákbálról, de most, hogy végiggondolom, Dave gumijának a leeresztése volt
a legjobb az egészben. Megpróbáltam táncolni, ahogy Bill mondta, de, általában azokat a számokat
szeretem, amire nem lehet táncolni, úgyhogy nem vittem túlzásba. Sam nagyon csinosan nézett ki a
ruhájában, de próbáltam nem észrevenni, mert nem szeretnék úgy gondolni rá.
Azt azért észrevettem, hogy Brad és Patrick egyetlen szót sem beszéltek egymással az egész bálon,
mert Brad az egyik pomponlánnyal, Nancyvel táncolt, aki a barátnője. Akkor vettem észre azt is, hogy
a nővérem azzal a fiúval táncol, akitől eltiltották, habár egy másik fiú vitte el a bálba.
A tánc után Sam kisteherautóján távoztunk. Most Patrick vezetett. Amint a Fort Pitt alagút felé
közeledtünk, Sam megkérte Patricket, hogy álljon félre. Nem értettem, mi történik. Aztán Sam
felmászott a platóra, semmi nem volt rajta, csak a báli ruhája. Széles mosollyal az arcán azt mondta
Patricknek, hogy indítson. Szerintem már csináltak ilyet korábban is.
Na, mindegy, Patrick nagyon gyorsan hajtott, és mielőtt beértünk volna az alagútba, Sam felállt, és a
ruhája hullámzó óceánná változott. Amikor beértünk az alagútba, minden hangot elnyelt valamiféle
vákuum, helyükön csak egyetlen dal maradt, ami a magnóból szólt. Ennek a gyönyörű számnak az volt
a címe, hogy „Landslide”. Amikor kiértünk az alagútból, Sam nagyon vicces kiáltásban tört ki, és már
ott is voltunk. A belvárosban. Az épületek fényben úsztak meg ilyenek, minden olyan volt, amitől
gondolkodnod kell. Sam leült, és elnevette magát. Patrick is nevetett. Én is nevettem.
Megesküdnék rá, hogy abban a pillanatban nem voltak korlátaink.
Szeretettel ölellek,
Charlie
 MÁSODIK RÉSZ
1991. november 7.
Kedves Barátom!

Ma olyan nap volt, amikor nem bántam, hogy iskolába kell menni, mert annyira szép idő volt. Az
égen felhők úsztak, a levegő akár a langyos fürdővíz. Nem hinném, hogy valaha is tisztábbnak
éreztem volna magam. Amikor hazaértem, a zsebpénzemért le kellett nyírnom a füvet, de egyáltalán
nem bántam azt sem. Zenét hallgattam, magamba szívtam a napot, és elmerültem az emlékeimben.
Olyanok jutottak eszembe, mint amikor a környéken sétáltam, nézegettem a házakat, a pázsitot, az
élénk színű fákat, és ennyi épp elég volt.
Nem tudok semmit a zenről meg ilyenekről, a kínaiak és az indiaiak vallási szokásairól, de az egyik
tetovált és köldökpiercinges lány a buliból július óta buddhista lett. Semmi másról nem tud beszélni,
még esetleg arról, hogy milyen drága a cigaretta. Ebédidőben szoktam látni néha, Patrickkel és
Sammel dohányzik. Úgy hívják, hogy Mary Elizabeth.
Mary Elizabethtől tudom, hogy a zen lényege az, hogy a világ összes dolgával összekapcsolja az
embert. A fák, a füvek és a kutyák részévé válsz. Meg ilyenek. Még azt is elmesélte, hogy a
tetoválása is ezt szimbolizálja, de arra már nem emlékszem, hogyan. Szóval szerintem a zen olyan,
mint ez a nap volt, amikor a levegő részévé válsz, és visszaemlékszel dolgokra.
Például eszembe jutott, hogy a gyerekeknek volt régen egy játékuk. Kézbe kellett venni egy labdát
vagy valami mást, ami csak egy gyereknél lehetett, a többiek pedig megpróbálták elkapni. És
bárkinél volt is a labda, körbe-körbe kellett futkosnia, a többiek pedig megpróbálták elkapni. Akár
órákig is így ment. Soha nem értettem pontosan a játék lényegét, de a bátyám nagyon szeretett ilyet
játszani. Nem az érdekelte, hogy futhasson a labdával, hanem az, hogy elkaphassa az embereket. A
gyerekek úgy hívták ezt a játékot, hogy „Kend el a ratyit”. Egészen eddig nem gondoltam bele igazán,
hogy mit is jelent ez a név.
Patrick elmondta nekem kettejük történetét Braddel, és most már értem, hogy miért nem haragudott
Bradre, mert egy lánnyal táncolt az öregdiákbálon. Harmadikos korukban elmentek egy buliba, ahol az
összes népszerű gyerek megjelent. Igazából Patrick már azelőtt is népszerűnek számított, mielőtt Sam
jó zenéket mutatott volna neki.
Patrick és Brad rendesen lerészegedtek azon a bulin. Mondjuk, Patrick szerint Brad jóval
részegebbnek tettette magát, mint amilyen valójában volt. A pincében ültek valami Heather nevű
lánnyal, és amikor a lány kiment vécére, a két fiú kettesben maradt. Patrick úgy mondta, hogy
egyszerre volt kényelmetlen és izgató érzés.
– Mr. Brosnahan osztályába jársz, igaz?
– Voltál már a Pink Floyd lézershow-ján?
– Borra sör. Meggyötör.
Amikor már nem tudtak miről cseverészni, egyszerűen egymás szemébe néztek. És ott a pincében
egymásba gabalyodtak. Patrick szerint olyan volt, mintha a világ az egész súlyával a vállukra
nehezedett volna.
Hétfő reggel viszont Brad ugyanazt hajtogatta az iskolában.
– Hú, haver, nagyon kiütöttem magam! Nem emlékszem semmire.
 Mindenkinek elmondta, aki ott volt a buliban. Többször is elmondta ugyanazoknak. Még Patricknek
is elmondta. Senki sem látta Patricket és Bradet együtt, Brad mégis csak ezt hajtogatta. Azon a
pénteken megint volt egy buli. Akkor Patrick és Brad betéptek, habár Patrick azt állította, hogy Brad
úgy csinált, mintha sokkal jobban be lenne tépve. És végül ismét egymásba gabalyodtak. Hétfőn az
iskolában Brad megint ezt mondogatta:
– Hú, haver, nagyon kiütöttem magam! Nem emlékszem semmire.
Ez így ment hét hónapon keresztül.
Végül Brad már az órák előtt is vagy részeg volt, vagy betépett. Nem mintha ő és Patrick az
iskolában is egymásba gabalyodtak volna. Csak a pénteki bulikon gabalyodtak egymásba, de Patrick
azt állította, hogy Brad még csak rá sem néz a folyosón, nemhogy szólna hozzá egy szót is. És ezt
nagyon nehezen viselte, mert Patrick igazán szerette Bradet.
Amikor eljött a nyár, Bradnek nem kellett aggódnia az iskola vagy bármi más miatt, így jóval
többet ivott és dohányzott. Patrick és Sam nagy bulit tartott a házukban egy csomó kevésbé népszerű
gyereknek. Brad is megjelent a bulin, ami elég nagy felbolydulást okozott, mert ő a népszerűek közé
tartozott, de Patrick senkinek nem szólt arról, hogy Brad miért jött el. Amikor már majdnem mindenki
otthagyta a bulit, Brad és Patrick felmentek Patrick szobájába.
Azon az éjszakán feküdtek le először egymással.
Nem akarom részletezni, mert ez elég személyes dolog, de azért annyit elmondok, hogy Brad volt a
lány, ha azt nézzük, hogy mit hova kell rakni. Úgy gondolom, hogy ezt nagyon fontos kijelenteni.
Utána Brad nagyon erősen elkezdett sírni. Rengeteget ivott előtte. És nagyon-nagyon be volt tépve.
Bármit is csinált Patrick, Brad csak sírt. Nem hagyta, hogy Patrick átölelje, ami nagyon szomorú,
mert én át szeretném ölelni azt, akivel lefekszem.
Végül Patrick feladta Bradre az alsónadrágját, és így szólt.
– Csak tegyél úgy, mintha kifeküdtél volna.
Patrick aztán felöltözött, és megkerülte a házat, hogy úgy tűnjön, mintha nem a saját szobájából
menne vissza bulizni. Ő is zokogott, és eldöntötte, hogy ha megkérdezik, miért sír, akkor majd azt
mondja, a marihuánától vörös a szeme. Végül összeszedte magát, és bement a bulizok közé. Úgy tett,
mintha nagyon részeg lenne. Odalépett Samhez.
– Láttad Bradet?
Sam elkapta Patrick tekintetét. Elkiáltotta magát.
– Hahó! Látta valaki Bradet?
Senki sem látta, így jó néhányan elmentek megkeresni. A végén megtalálták Patrick szobájában...
aludt.
Patrick végül felhívta Brad szüleit, mert nagyon aggódott miatta. Elmesélte nekik, hogy Brad
nagyon rosszul van, de azt nem, hogy miért, és megkérte őket, hogy vigyék haza. Brad szülei
megérkeztek, és Brad apja meg néhány fiú, köztük Patrick is, kivitték Bradet az autóhoz.
Patrick nem tudja, hogy Brad tényleg aludt-e ekkor, de ha nem, akkor nagyon jól tettette. A szülei
rehabilitációra küldték Bradet, mert azt akarták, hogy maradjon esélye a sportösztöndíjra. Patrick
azon a nyáron már nem találkozott Braddel.
Brad szülei soha nem jöttek rá, hogy a fiuk miért részegedik le és tép be folyamatosan. Mindenki
értetlenül állt a dolog előtt. Kivéve azt a pár embert, aki tudta a választ.
Amikor újra elkezdődött az iskola, Brad kerülte Patricket.
Nem ment el azokra a bulikra, ahol Patrick is ott volt, meg ilyenek, de ez nem sokkal több, mint egy
hónappal ezelőtt véget ért. Ezen az éjszakán dobálta meg kövekkel Patrick ablakát, és figyelmeztette
Patricket, hogy senkinek ne szóljon egy szót se róla. Mostanában csak éjszaka találkoznak
golfpályákon és olyan bulikon, mint amilyen Bobéknál volt, ahol az emberek tartják a szájukat, és
megértik az ilyen dolgokat.
Megkérdeztem Patricktől, sajnálja-e, hogy titokban kell tartania a kapcsolatát Braddel, ő pedig azt
válaszolta, hogy nem szomorú emiatt, mert most már Bradnek nem kell berúgnia vagy betépnie a
szeretkezéshez.

Szeretettel ölel,
Charlie
1991. november 8.
Kedves Barátom!

Irodalomfakton megkaptam Billtől az első négyesemet a Pán Péter-esszémre! Az igazat megvallva,

fogalmam sincs, hogy mit csináltam másként. Elmondta, hogy javul a nyelvérzékem, és a
mondatszerkezeteim is jobbak. Szerintem nagyszerű, hogy észre sem veszem, mégis egyre jobb
vagyok. Bill mellesleg csupa ötöst ír be az ellenőrzőmbe és a szüleimnek küldött leveleibe is. Az
esszékre adott jegyek köztünk maradnak.
Eldöntöttem, hogy talán írással akarok majd foglalkozni, amikor felnövök. Csak éppen azt nem
tudom, hogy mit fogok írni.
Arra gondoltam, talán magazinokba írok cikkeket, hogy végre legyen olyan riport is, ami nem így
kezdődik: „Miközben _____ letörölte a mézes mustárt a szájáról, a harmadik férjéről és a kristályok
gyógyító erejéről mesélt.” De most komolyan, szerintem nagyon rossz riporter lennék, mert
elképzelni sem tudom, hogy egy politikussal vagy mozisztárral szemben ülök az asztalnál, és
kérdezgetem. Valószínűleg csak autogramot kérnék tőlük az anyukámna k, vagy valami ilyesmi.
Szerintem ki is rúgnának emiatt. Szóval inkább mégis csak egy napilapnál kellene dolgoznom, hogy
átlagos embereket kérdezhessek, de a nővérem szerint a napilapok mind hazudnak. Azt nem tudom,
hogy ez igaz-e, majd még ki kell találnom, amikor felnövök.
Viszont elkezdtem dolgozni egy rajongói lapnak, Punk Rocky a címe. Ez ilyen fénymásolt magazin
a punk rockról és a Rocky Horror Picture Show-ról. Nem írok, hanem kisegítek.
Mary Elizabeth irányítja a lapot, csakúgy, mint a Rocky Horror Picture Show helyi vetítéseit is.
Mary Elizabeth nagyon érdekes személyiség, mert van buddhizmust szimbolizáló tetoválása és
köldökpiercingje meg polgárpukkasztó frizurája, de amikor dirigál, akkor olyan, mint apa, amikor egy
„nehéz nap” után hazaér. Ő is harmadéves, a nővéremet ribinek és sznobnak tartja. Megmondtam neki,
hogy soha többé ne beszéljen így a nővéremről.
Mindent egybevéve, azt hiszem, a Rocky Horror Picture Show tetszett a legjobban idén. Patrickkel
és Sammel néztük meg halloweenkor. Igazán vicces volt, hogy a gyerekek beöltöztek a szereplőknek,
aztán eljátszották a filmet a mozivászon előtt. Az is, hogy az emberek pont a megfelelő pillanatban
kiabálnak bele a filmbe. Szerintem ezekkel tisztában vagy, de úgy gondoltam, azért elmondom, ha
esetleg nem tudnád.
Patrick volt „Frank-N-Furter”. Sam játszotta Janet szerepét. Nagyon nehéz volt a filmre
koncentrálni, mert Sam alsóneműben mászkált, miközben Janet volt. Igazán próbáltam nem úgy
gondolni Samre, de ez egyre nehezebben megy nekem.
Az igazat megvallva, szeretem Samet. Ez nem olyan szerelem, mint a filmeken. Néha csak nézem, és
arra gondolok, hogy ő a legszebb és a legkedvesebb ember az egész világon. Meg nagyon okos és
vicces is. Írtam hozzá egy verset, miután láttam a Rocky Horror Picture Show-ban, de neki nem
mutattam meg, mert összezavarodtam. Leírnám neked, de ez tisztességtelen lenne Sammel szemben.
A helyzet az, hogy Sam most egy Craig nevű fiúval jár.
Craig idősebb a bátyámnál. Talán huszonegy éves is lehet, mert vörösbort iszik. Craig játszotta
Rockyt az előadáson. Patrick szerint Craignek „oltári teste van”. Fogalmam sincs, Patrick honnan
veszi ezeket a szavakat.
Sejtem viszont, hogy igaza van. Craignek tényleg oltári teste van. Ezenkívül nagyon kreatív is a
srác. Az itteni Művészeti Intézeten keresztül a JCPenney-katalógusokban és hasonlókban
modellkedik. Szeret fotózni. Láttam néhány képét, és nagyon tetszenek. Van egy fotó Samről, ami
egyszerűen csodálatos. Nehéz leírni, hogy Sam milyen gyönyörűen néz ki rajta, de azért
megpróbálom.
Ha az „Asleep”-et hallgatod, és azokra a ragyogó napokra gondolsz, amelyek előhozzák belőled a
régi emlékeket, és eszedbe jut a legragyogóbb szempár, amit valaha láttál, és elsírod magad, és a
képen látható ember megvigasztal, akkor érted, hogy miről beszélek.
Az akarom, hogy Sam ne kedvelje Craiget.
Most talán azt gondolod, hogy féltékeny vagyok Craig-re. De nem. Becsszóra. Csak arról van szó,
hogy Craig nem igazán figyel Samre. Nem azt akarom mondani, hogy Craig rossz srác, mert
egyáltalán nem az. Csak arról van szó, hogy mindig úgy néz ki, mintha egy másik világban élne.
Ez olyan, mint amikor lefényképezi Samet, és a fotó gyönyörű szépen sikerül. Craig azt fogja
gondolni, hogy azért, mert ő fényképezte. Ha én készítettem volna a képet, akkor biztos lennék benne,
hogy csakis Sam miatt lett gyönyörű a kép.
Szerintem az nagyon rossz, amikor egy fiú ránéz egy lányra, és azt gondolja, hogy a pillantása
fontosabb, mint a lány maga. És szerintem az is rossz, amikor egy fiú csak a fényképezőgépen
keresztül tud őszintén nézni egy lányra. Nagyon rosszul esik, hogy Sam csak azért érzi jól magát, mert
egy idősebb fiú így néz rá.
Megkérdeztem a nővéremet, hogy mit gondol erről, és szerinte nem sok tartás van Samben. Azt is
elmesélte, hogy Samnek rossz híre volt másodikos korában. A nővérem azt állítja, hogy Sam
„oboaművész” volt akkoriban. Remélem, érted, hogy ez mit jelent, mert én egyszerűen nem tudok így
gondolni Samre, beszélni meg végképp nem akarok róla.
Tiszta szívemből szeretem Samet, és nagyon fáj.
Megkérdeztem a nővéremtől, hogy is volt az a dolog a fiújával a bálon. Addig nem volt hajlandó
elmondani, amíg meg nem ígértem, hogy egyetlen szót sem szólok senkinek, Billt is beleértve. Így
aztán megígértem neki. Elmesélte, hogy titokban találkozik a fiúval, amióta apa eltiltotta tőle.
Elmesélte, hogy ha nincsenek együtt, állandóan rá gondol. Azt mondta, hogy össze fognak házasodni a
főiskola után, a fiú pedig elvégzi a jogi egyetemet is.
Megnyugtatott, hogy ne aggódjak, a fiú akkor este ütötte meg utoljára. És ne aggódjak azért se, hogy
újra meg fogja verni. Ennél többet nem mondott, pedig be nem állt a szája.
Jó érzés volt leülni a nővéremmel azon az estén, mert szinte sohasem beszélgetünk egymással.
Meglepődtem rajta, hogy mennyi mindent elmesélt magáról, de szerintem azért, mert mindent titokban
kell tartania, így aztán nincs kinek elmondania. És szerintem már nem bírta tovább.
Habár megkért rá, hogy ne aggódjak miatta, ettől függetlenül nagyon aggódom.
Végül is a nővérem.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. november 12.
Kedves Barátom!

Imádom a Twinkiest, ezt azért mondom, mert mindenkinek azon kell gondolkoznia, miért érdemes
élni. Környezettanórán Mr. Z. egy kísérletről beszélt, hogy fogtak egy patkányt vagy egeret, és egy
ketrec egyik felébe tették. A ketrec másik felében ennivaló volt. És akkor ez a patkány vagy egér
átsétált szépen az ennivalóhoz, és megette. Ezután visszarakták a patkányt vagy egeret az eredeti
helyére, és áramot vezettek a padlóba, amin ennek a patkánynak vagy egérnek át kellett mennie, ha
enni akart. Ezt ismételgették egy darabig, aztán egy bizonyos áramerősség felett a patkány vagy egér
már nem ment el az ennivalóért. Aztán megismételték a kísérletet, de úgy, hogy ennivaló helyett
valami olyat adtak a patkánynak vagy egérnek, amitől nagyon jól érezte magát. Nem tudom, mi volt az,
amitől ilyen jól érezte magát, talán valamilyen patkány- vagy egérchips lehetett. Nem is érdekes, a
lényeg az, hogy a kutatók észrevették, a patkány vagy egér jóval több áramot is elviselt, hogy jól
érezhesse magát. Sokkal többet, mint az egyszerű ennivaló esetében.
Nem tudom, hogy ez miért lényeges, de azért nagyon érdekes dolog.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. november 15.
Kedves Barátom!

Az idő kezd hideg és fagyos lenni errefelé. A szép őszi időnek vége. A jó hír az, hogy nemsokára
kezdődik a szünet, amit már nagyon várok, mert a bátyám hamarosan hazajön. Talán már hálaadáskor
is itt lesz! Legalábbis remélem, hogy anya kedvéért megteszi.
A bátyám hetek óta nem telefonált, anya pedig egyfolytában arról beszél, hogy a bátyámnak milyen
jegyei vannak, alszik-e eleget, mit eszik, apa pedig folyton ugyanazt hajtogatja:
– Nem fog lesérülni.
Én személy szerint remélem, hogy a bátyám úgy tölti a főiskolán az idejét, mint ahogy a filmekben
mutatják. Nem azokra a filmekre gondolok, ahol a diákszövetség hatalmas bulit rendez. Inkább
olyanokra, amikben egy fiú találkozik egy okos lánnyal, aki rengeteg pulóvert visel, és a kakaó a
kedvence. Könyvekről meg problémákról beszélgetnek, és csókolóznak az esőben. Szerintem valami
ilyesmi igazán jót tenne a bátyámnak, főleg akkor, ha a lány nem a megszokott módon szép. Azt
hiszem, az ilyen lányok a legjobbak. Én személy szerint furcsának találom a „szupermodelleket”
Fogalmam sincs, miért.
A bátyám viszont teleaggatta a szobája falát „szupermodellek”, autók, sörök és hasonlók képével.
Ha ehhez hozzágondoljuk a valószínűleg piszkos padlót, akkor megkapjuk, hogyan néz ki a szobája. A
bátyám mindig is utált beágyazni, de a szekrényében rendet tartott. Na, ez milyen már!
Az a helyzet, hogy amikor a bátyám hazatelefonál, nem sok mindent mond. Kicsit beszél az órákról
is, de leginkább a focicsapatról mesél. A csapat a figyelem középpontjában áll, mert nagyon jó, és
van néhány igazán nagy játékosuk is. A bátyám szerint az egyik srác milliomos lesz egy szép napon,
habár „csonthülye”. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy nagyon hülye.
A bátyám mesélt egy történetet arról, hogy az egész csapat az öltözőben ült, és arról beszélgettek,
mit kellett tenniük ahhoz, hogy focizhassanak a főiskolán. Végül szóba kerültek a SAT-pontszámok, én
ilyen vizsgát még soha nem tettem.
Akkor megszólalt az egyik srác:
– Nekem 710 pontom volt.
Akkor a bátyám így szólt:
– Matekból vagy humánból?
Akkor a srác visszakérdezett:
– Ha?
És akkor az egész csapat nevetésben tört ki.
Mindig szerettem volna egy ilyen csapatban játszani. Nem tudom biztosan, miért, de mindig azt
gondoltam, hogy klassz lenne „dicső napokat” megélni. Akkor mesélhetnék róla a gyerekeimnek meg a
golfpartnereimnek. Mondjuk, mesélhetnék a Punk Rockyról és az iskolából hazafelé vezető útról,
meg ilyenek. Talán ezek az én dicső napjaim, csak nem veszem észre, mert nincs közük a labdához.
Kiskoromban sportoltam, és nagyon jól is ment, csak az volt a baj, hogy nagyon agresszív lettem
tőle, így az orvosok megmondták anyának, hogy hagyjam abba.
Apának is voltak dicső napjai régen. Láttam néhány fiatalkori képét. Nagyon jóképű férfi volt. Nem
tudom máshogy mondani. Olyan volt, mint amilyenek a régi fényképek szoktak lenni. A régi képek
gyűröttek, az emberek fiatalok, és sokkal boldogabbnak látszanak.
 Az anyám gyönyörű a régi fényképeken. Tulajdonképpen mindenkinél szebb, talán Sam az egyetlen
kivétel. Néha elnézem a szüleimét, és azon töprengek, hogy mi történt velük, ami miatt olyanok lettek,
mint most. Aztán elgondolkozom azon, mi lesz a nővéremmel, amikor a barátja elvégzi a jogi
egyetemet. És azon is, hogy milyen képet fog vágni a bátyám a focikártyán, vagy, mondjuk, akkor, ha
soha nem lesz saját kártyája. Apa két évig baseballozott a főiskolán, de abba kellett hagynia, mert
anya terhes lett a bátyámmal. Apa ekkor kezdett el dolgozni a hivatalban. Az igazat megvallva,
fogalmam sincs, mit csinál apa.
Néha elmesél egy történetet. Nagyon jó sztori. Az állami baseballbajnokságáról szól, még
középiskolás korából. A kilencedik menet végén jártak, az első bázist már elfoglalták. Ketten ki is
estek, és apa csapata egy bázissal lemaradt az ellenféltől. Apa fiatalabb volt az egyetemi csapat
legtöbb tagjánál, mert még csak második osztályba járt, és szerintem a csapat azt hitte, hogy ki fognak
kapni miatta. Nagy nyomás nehezedett rá. Nagyon ideges volt. És félt is. Néhány dobás után azonban
egyre inkább „nyeregben érezte magát”. Amikor a dobójátékos nekikészült a dobásnak, és elhajította a
labdát, apa pontosan tudta, hogy hova fog menni. Olyan erősen ütötte meg a labdát, mint eddig még
soha életében. Hazafutást ért el, a csapata pedig megnyerte az állami bajnokságot. Az a legklasszabb
ebben a történetben, hogy apa mindig ugyanúgy meséli el. Soha nem szokott túlozni.
Néha eszembe jut apa története, amikor Patrickkel és Sammel focimeccsen vagyunk. Lenézek a
pályára, és arra a fiúra gondolok, aki éppen touchdownt ért el. Eszembe jut, hogy ez a fiú éppen a
dicső napjait éli, és ebből a pillanatból is egy újabb történet lesz, mert a touchdownokat és
hazafutásokat elérő fiúk egyszer apák lesznek. És amikor a gyerekei megnézik a fiú fényképét az
évkönyvben, arra fognak gondolni, hogy az apjuk robusztus és jóképű volt annak idején, és sokkal
boldogabbnak tűnt.
Nagyon remélem, eszembe jut majd elmondani a gyerekeimnek, hogy ők is pont olyan boldogok,
mint én voltam a régi fényképeken. Azt is csak remélni tudom, hogy hisznek majd nekem.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. november 18.
Kedves Barátom!

A bátyám végül felhívott bennünket, és nem fog hazajönni hálaadás hétvégéjére, mert a foci miatt
lemaradt a tanulással. Anya annyira kiborult, hogy elvitt magával új ruhákat vásárolni.
Biztos azt fogod gondolni, hogy amit most leírok, túlzás, de szavamra mondom, hogy nem az. Attól
kezdve, hogy beültünk az autóba, egészen addig, hogy hazaértünk, anya szó szerint egyfolytában
beszélt. Egyetlen pillanatra sem hagyta abba. Ráadásul mindenki füle hallatára. Először arról
beszélt, hogy apának ragaszkodnia kellett volna hozzá, hogy a bátyám hazajöjjön, ha csak egyetlen
délutánra is. Aztán arról, hogy a nővéremnek most már el kell döntenie, mit akar kezdeni az életével,
és „bombabiztos” iskolákba is be kell adnia a jelentkezését, ha esetleg a jókba nem vennék fel. Aztán
arról magyarázott, hogy a szürke szín jól áll nekem.
Megértem anya gondolkodását. Teljesen.
Ez olyan, mint amikor kicsik voltunk, és elmentünk bevásárolni. A nővérem és a bátyám szokás
szerint egyfolytában veszekedtek, én pedig a bevásárlókocsi aljában ültem, s anya a vásárlás végére
annyira mérges lett, hogy teljes erejéből tolta a kocsit, én meg úgy éreztem magam, mintha egy
tengeralattjáróban ülnék.
Tegnap pont ilyen volt az egész, azzal a különbséggel, hogy elöl ültem.
Amikor ma összefutottam Patrickkel és Sammel az iskolában, mindketten megjegyezték, hogy az
anyukámnak nagyon jó az ízlése, már ami a ruhákat illeti. Otthon elmondtam anyának, ő pedig
mosolygott. Megkérdezte, hogy szeretném-e áthívni őket vacsorára az ünnepek után, mert az ünnepek
alatt anya túlságosan ideges szokott lenni. Felhívtam Samet és Patricket, és ők igent mondtak.
Annyira izgulok!
Az utolsó barátom, aki eljött hozzánk vacsorázni, Michael volt, még tavaly. Tacót ettünk. Az
igazán klassz dolog az volt, hogy Michael nálunk aludt. Végül persze alig aludtunk. Sokat
beszélgettünk mindenféléről, lányokról, filmekről, zenéről. Világosan emlékszem, hogy éjszaka
körbejártuk a szomszédos házakat. A szüleim aludtak, akárcsak a szomszédok. Michael minden
ablakon benézett. Sötét és csendes volt minden.
Michael megszólalt.
– Ezek az emberek szerinted kedvesek?
Én meg azt válaszoltam.
– Andersonék? Persze, azok. Öregek már.
– És ők?
– Hát, Mr. Lambert nem szereti, ha a baseball-labdát átdobjuk a kertjébe.
– És mi a helyzet velük?
– Mrs. Tanner már három hete az anyukájánál van látogatóban. Mr. Tanner a hétvégéket azzal tölti,
hogy a hátsó verandán üldögél, és baseballmeccs-közvetítést hallgat. Nem tudom, hogy kedvesek-e,
mert nincsenek gyerekeik.
– Beteg?
– Ki beteg?
– Mrs. Tanner anyja.
– Nem hiszem. Anya biztosan tudná, de még nem mondta.
 Michael bólintott.
– Válnak.
– Szerinted tényleg?
– Ühüm.
Sétáltunk tovább. Michael időnként elhallgatott. Gondolom, nem ártana, ha elmondanám, hogy anya
azt hallotta, Michael szülei elváltak. Azt mondta, a házasságoknak csak hetven százaléka nem bomlik
fel, ha meghal a gyerek Szerintem valamilyen magazinban olvashatta.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. november 23.
Kedves Barátom!

Szereted a családoddal eltölteni az ünnepeket? Nem az anyukádra és az apukádra gondoltam,

hanem az egész családra, a nagybátyádra, nagynénédre és az unokatestvéreidre. Mert én szeretem.
Először is, nagyon érdekesnek és nagyszerűnek tartom, hogy mennyire szereti egymást mindenki, de
nem mindenki kedveli a másikat. Másodszor pedig a veszekedések mindig ugyanolyanok.
Általában úgy kezdődik, hogy anya apukája (a nagypapám) iszik egy harmadik pohárral is.
Nagyjából ekkor kezd dőlni belőle a szó. Ilyenkor mindig panaszkodik, hogy a régi környékre
beköltöztek a feketék, mire a nővérem megharagszik rá, mire a nagypapám elmondja neki, hogy
fogalma sincs, miről beszél, mert a külvárosban lakik. Aztán elmeséli, hogy senki sem látogatja az
öregek otthonában. Aztán kikotyogja az összes családi titkot, például hogy az ilyen és olyan
unokatestvér hogyan „csinálta fel” a Big Boy egyik felszolgálónőjét. Talán azt is meg kéne
említenem, hogy a nagypapám nem hall valami jól, így aztán jó hangosan szokott beszélni.
A nővérem mindig harcba száll vele, de soha nem tudja meggyőzni. A nagypapám sokkal-sokkal
makacsabb, mint a nővérem. Anya mindig segít a nagynénjének főzni, de az étel a nagypapám szerint
állandóan „túl száraz” lesz, még akkor is, ha levesről van szó. És ekkor anya nagynénje elsírja
magát, és bezárkózik a fürdőszobába.
A nagy-nagynénikém házában csak egyetlen fürdőszoba van, úgyhogy a bajok akkor kezdődnek,
amikor a sör feszíteni kezdi az unokatesóimat. Ott feszengnek és tekeregnek összevissza az ajtó előtt,
dörömbölnek néhány percig, és már majdnem sikerül kicsalogatniuk a nagy-nagynénikémet, amire a
nagypapám megint elkezdi szidni, és az egész kezdődik elölről. Az unokatestvéreimnek mindig a
kertbe kell kimenniük vécézni, az egyetlen kivétel akkor volt, amikor a nagypapám részegen elaludt
már ebéd után. Ha kinéznél az ablakon, mint én szoktam, azt látnád, hogy az unokatesóim úgy
vécéznek, mintha vadászni mentek volna. Szörnyen sajnálom az unokanővéreimet és a többi nagy-
nagynénikémet, mert ők nem járhatnak a bokorba pisilni, főleg, ha hideg van kint.
Arról is beszélnem kellene, hogy apa csak üldögél csendesen, és iszik. Apa nem nagyivó, de
amikor anya családjával kell együtt lennie, Tommy unokatesóm szavai szerint „felönt a garatra”. Azt
hiszem, apa a lelke mélyén inkább a saját családjával szeretné eltölteni az ünnepet Ohióban. Akkor
nem kellene nagypapa közelében lennie. Nem nagyon szereti a nagypapámat, de erről nem beszél
senkinek. Még amikor hazafelé jövünk, akkor sem. Egyszerűen nem érzi jól magát a bőrében.
Amikor végéhez közeledik az este, a nagypapám már általában annyira részeg, hogy megmozdulni
sem tud. Apának, a bátyámnak és az unokatestvéreimnek kell kivinni annak az autójához, akit a
legkevésbé bántott meg. A nagypapám nagyon kövér.
Emlékszem, hogy egyszer a bátyám fuvarozta vissza a nagypapámat az öregek otthonába, és én is
velük mentem. A bátyám mindig jól kijött a nagypapámmal. Ha nem szidja anyát vagy a nővéremet, és
nem rendez jelenetet nyilvános helyen, akkor a bátyám nem haragszik meg rá. Emlékszem, hogy
szakadt a hó, és minden nagyon csendes volt. Csaknem békés. A nagypapám lecsillapodott, és
teljesen másképpen kezdett el beszélni.
Elmesélte, hogy tizenhat éves korában félbe kellett hagynia az iskolát, mert az apukája meghalt, és
valakinek el kellett tartania a családot. Beszélt azokról az időkről, amikor naponta háromszor járt a
malomba, hogy megkérdezze, van-e munka. Elmondta, hogy milyen nagyon hideg volt. És azt, hogy
mennyire éhes volt mindig, mert addig nem evett, amíg a család jól nem lakott. Azt mondta, ezt nem
érthetjük meg, mert nekünk nagy szerencsénk van. Aztán beszélt a lányairól, anyáról és Helen
néniről.
– Tisztában vagyok azzal, mit érez az anyád irántam. Helenről is tudom, hogy mit érzett. Egyszer...
a malomba mentem... nem volt munka... elküldtek... hajnali kettőkor értem haza... alig álltam a
lábamon... a nagyanyád megmutatta az ellenőrzőjüket... minden jegy közepes... a lányok viszont
okosak voltak. Így aztán bementem a szobájukba, és némi értelmet vertem beléjük... amikor
végeztem, ők meg sírtak, a magasba emeltem az ellenőrzőjüket, és így szóltam... „Soha többet ne
lássak ilyet!” Anyád még mindig emlegeti ezt a történetet... de tudod... soha többé nem történt ilyen...
felvették őket a főiskolára... mindkettőjüket. Bárcsak lett volna rá pénz... Bárcsak Helen megértette
volna. Szerintem az anyád megértette... valahol mélyen... ő jó ember... legyél büszke rá.
Amikor elmeséltem anyának, nagyon elszomorodott, mert vele soha nem beszélt így a nagypapa.
Soha, de soha. Még akkor sem, amikor férjhez adta.
De ez a hálaadás más volt. Megnéztük együtt a bátyám focimeccsét videón, hogy a rokonok is
láthassák. Az egész család odaült a tévé elé, még a nagy-nagynénikéim is, akik egyáltalán nem néznek
meccset. Soha nem felejtem el, milyen volt az arcuk, amikor a bátyám pályára lépett. Mindenféle
dolog tükröződött az arcukon. Az egyik unokatesóm benzinkutas. Egy másik két évig nem dolgozott,
mert megsérült a keze. És megint egy másik már legalább hét éve akarja befejezni a főiskolát. Apa
meg azt mondta egyszer, hogy mindenki irigy a bátyámra, mert kapott egy esélyt az élettől, és nem
akarja elszalasztani.
De abban a pillanatban, amikor a bátyám pályára lépett, ez az egész szertefoszlott, és mindenki
büszke volt rá. Egyszer a bátyám nagyot játszott a harmadik kísérletnél, és mindenki izgatottan
kiabált, habár páran már megnéztük a mérkőzést korábban. Láttam, hogy apa mosolyog. Ránéztem
anyára, ő is mosolygott, habár nagyon félt, hogy a bátyám megsérül, ami elég furcsa volt, elvégre egy
régi mérkőzést néztünk videóról, és tudhatta, hogy a bátyám nem fog lesérülni. A nagynénikéim és az
unokatesóim és a gyerekeik és mindenki más is mosolygott. Még a nővérem is. Csak két ember nem
mosolygott. A nagypapám és én.
A nagypapám sírt.
Az a csendes és titkosfajta sírás volt. Olyan sírás, amit csak én vettem észre. Arra gondoltam,
amikor bement anya gyerekszobájába, megverte, és a magasba tartott ellenőrzővel figyelmeztette,
hogy soha többé ne forduljon elő ilyen. Most úgy hiszem, hogy a bátyámra gondolt. Vagy a
nővéremre. Vagy rám. Hogy biztos lehessen abban, ő volt az utolsó, akinek malomban kellett
dolgoznia.
Nem tudom, hogy ez rossz-e vagy sem. Nem tudom, hogy melyik jobb, ha a gyerekeid boldogok,
vagy hogy főiskolára járnak. Nem tudom, hogy érdemes-e összeveszni a lányoddal azért, hogy jobb
élete legyen, mint neked. Egyszerűen nem tudom. Csendben ültem, és néztem a nagypapámat.
Amikor a meccs véget ért, és befejeztük a vacsorát is, mindenki elmondta, hogy miért tartozik
hálával. Nagy részük a bátyámat vagy a családot vagy a gyerekeit vagy Istent említette. És mindenki
komolyan is gondolta, függetlenül attól, hogy mi történik másnap. Amikor rám került a sor, sokáig
gondolkodtam, mert most először ülhettem a nagyasztalnál a felnőttek között, a bátyám széke ugyanis
üres maradt.
– Hálát mondok azért, hogy megnéztük a bátyám meccsét videóról, és senki sem veszekedett.
Az asztal körül majdnem mindenki kényelmetlenül érezte magát. Néhányan mérgesnek látszottak.
Apa úgy nézett rám, mintha igazat adna nekem, de nem akarna szólni semmit, mert ez nem az ő
családja. Anya ideges volt, hogy apa mit fog tenni. Csak egyvalaki szólalt meg. Az a nagy-
nagynénikém, aki be szokott zárkózni a fürdőszobába.
– Ámen.
Ettől valahogyan minden rendbe jött.
Amikor hazafelé készülődtünk, odamentem a nagypapámhoz, megöleltem és megpusziltam.
Letörölte a szám nyomát az arcáról, és rám nézett. Nem szereti, ha a család fiútagjai hozzáérnek.
Ennek ellenére örülök, hogy megtettem, arra az esetre, ha meghalna. Helen nénivel ilyet valahogy
soha nem sikerült csinálni.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. december 7.
Kedves Barátom!

Hallottál már a titkos Mikulásról? Ez egy játék, a barátok kihúzzák egymás nevét egy kalapból, és
egy csomó karácsonyi ajándékot vesznek annak, akinek a nevét húzták. Az ajándékokat „titokban”
elrejtik a másik öltözőszekrényében, amikor az nem látja. Aztán a legvégén van egy buli, ahol
mindenki felfedi magát, amikor átadja az utolsó ajándékot.
Először Sam játszotta ezt a barátaival, három évvel ezelőtt. Most már bizonyos értelemben
hagyománnyá vált ez a szokás. És általában az ajándékozós buli a legjobb az egész évben. A szünet
előtti utolsó tanítási nap estéjén tartják.
Nem tudom, ki húzta ki a nevemet. Én Patricket kaptam.
Nagyon örülök, hogy Patrick nevét húztam ki, habár Samet jobban szerettem volna. A technikaórán
kívül már hetek óta nem találkoztam Patrickkel, mert az idejét általában Braddel tölti, szóval, ha az
ajándékain töröm a fejem, az olyan, mintha rá gondolnék.
Az első ajándék egy válogatáskazetta lesz. Nem lehet más. Már kiválasztottam a dalokat is meg a
témát is. Az lesz a címe, hogy „Akkor télen”. Azt viszont eldöntöttem, hogy nem fogom kiszínezni a
kazettaborítót. Az A oldalon sok szám lesz a Village People-től és Blondie-tól, mert Patrick imádja
ezt a fajta zenét. Rajta lesz még a „Smells Like Teen Spirit” a Nirvanától, amit Sam is és Patrick is
szeret. De a másik oldal nekem sokkal jobban tetszik. Olyan téli számok vannak rajta.
Ezek:

„Asleep” – The Smiths

„Vapour Trail” – Ride
„Scarborough Fair” – Simon & Garfunkel
„A Whiter Shade of Pale” – Procol Harum
„Time of No Reply” – Nick Drake
„Dear Prudence” – The Beatles
„Gypsy” – Suzanne Vega
„Nights in White Satin” – Moody Blues
„Daydream” – The Smashing Pumpkins
„Dusk” – Genesis (még mielőtt Phil Collins beszállt volna!)
„MLK” – U2
„Blackbird” – The Beatles
„Landslide” – Fleetwood Mac

És végül...

Asleep” – The Smiths (újra!)

Egész éjszaka ezen dolgoztam, és remélem, hogy Patricknek is annyira fog tetszeni, mint nekem.
Különösen a második oldal. Remélem, hogy a második oldalt bármikor meg tudja majd hallgatni,
amikor egyedül ül a kormánykerék mögött, és azt érzi, hogy tartozik valahová vagy szomorú.
Remélem, hogy a kazetta pont jó lesz neki erre.
Csodálatosan éreztem magam, amikor a kész kazettát a kezemben tartottam. Arra gondoltam, hogy
egy kazetta van a tenyeremben, telis-tele emlékekkel, érzésekkel, hatalmas örömmel és bánattal. Elfér
a tenyeremben az egész. Eszembe jutott, hogy mennyi ember szerette ezeket a számokat. És hány
embernek segítettek átvészelni a nehéz időket. És milyen sokan hallgatták őket, amikor jól ment a
soruk. És milyen sokat jelentenek ezek a dalok. Nagyszerű lenne, ha csak egy számot is én írhattam
volna. Ha én írtam volna az egyik dalt, nagyon büszke lennék rá, az biztos. Remélem, hogy a számok
szerzői boldogan élnek. Remélem, hogy tudják, ennyi bőven elég. Szerintem legalábbis, mert engem
boldoggá tettek. És én csak egyetlen ember vagyok a sok közül.
Már alig várom, hogy megkapjam a jogosítványomat. Nemsokára meglesz!
Mellesleg már jó régen nem írtam Billről. Viszont nincs is nagyon mit mondani róla, mert folyton
csak könyveket ad olvasni, olyanokat, amiket a többi tanítványának nem, én meg elolvasom őket,
aztán esszét írat belőlük, én meg megírom az esszéket. A múlt hónapban, vagy valahogy így,
elolvastam A nagy Gatsbyt és A béke szigetét. Kezdem észrevenni, hogy Bill egy bizonyos
rendszer szerint adja fel a könyveket. És mint a válogatáskazettát, minden egyes könyvet csodálatos a
kezemben tartani. Mindegyik a kedvencem. Mind, egytől egyig.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. december 11.
Kedves Barátom!

Patricknek nagyon tetszett a kazetta! Szerintem viszont tudja, hogy én vagyok a titkos Mikulása, mert
azt hiszem, sejti, hogy csak én csinálnék ilyen kazettát. Azt is tudja, hogy milyen a kézírásom. Nem
értem, miért csak utólag jutnak eszembe ezek a dolgok. A kazettát kellett volna utoljára odaadnom.
Mellesleg kitaláltam, hogy mi lesz a második ajándékom. Mágnesvers. Tudod, mi ez? Ha esetleg
még nem hallottál róla, akkor elmondom, mi ez. Egy lány vagy fiú jó csomó szót ír egy mágneses
lapra, aztán kivágja őket. A hűtő ajtaján tarthatod a szavakat, és miközben szendvicset készítesz
magadnak, verseket írhatsz. Jó buli.
Az én titkos Mikulásom ajándéka nem volt valami extra. Ez elszomorít. Bármibe lefogadom, hogy a
titkos Mikulásom Mary Elizabeth, mert csak ő ajándékozna zoknit.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. december 19.
Kedves Barátom!

Az utolsó levelem óta használtruha-boltból származó „alibi ajándékot” kaptam. Egy nyakkendőt,
egy fehér inget, cipőt és egy régi övét. Úgy számolom, hogy az utolsó ajándékom, amit a bulin kapok,
egy zakó lesz, mert már csak az hiányzik. Egy géppel írt üzenet szerint a bulira fel kell vennem az
összes ajándékot. Remélem, van valami e mögött az egész mögött.
A jó hír az, hogy Patricknek az összes ajándék tetszett. A hármas számú ajándék vízfestékkészlet és
papír volt. Arra gondoltam, hogy biztos szeretne ilyet, még ha soha nem is fog vele festeni. A négyes
számú ajándék egy szájharmonika meg a hozzá tartozó használati útmutató volt. Ez talán ugyanolyan
ajándék, mint a vízfesték, de szerintem mindenkinek szüksége van vízfestékre, mágnesversre és
szájharmonikára.
A buli előtti utolsó ajándékom egy könyv lesz, aminek az a címe, hogy The Mayor of Castro Street.
Egy Harvey Milk nevű férfiról szól, aki San Franciscóban a melegmozgalom élére állt. Amikor
Patrick elmondta, hogy meleg, kicsit utánanéztem a könyvtárban, mert az igazat megvallva nem sokat
tudtam a dologról. Találtam egy újságcikket, amit egy Harvey Milkről szóló dokumentumfilmről
írtak. És amikor kiderült, hogy a film nincs meg a könyvtárban, kikerestem a nevét a katalógusból, és
megtaláltam ezt a könyvet.
Én nem olvastam, de a borítója alapján nagyon jónak tűnik. Remélem, Patrick is értékelni fogja.
Már alig várom, hogy megajándékozhassam Patricket a bulin. Mellesleg letettem a szemeszter végi
vizsgákat, nagyon el voltam foglalva, és akartam is róla írni, csak egyszerűen nem volt annyira
érdekes, mint az ünnepekkel kapcsolatos dolgok.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. december 21.
Kedves Barátom!

Hűha! Hűha! Lefesthetem neked a képet, ha szeretnéd. Mindnyájan Sam és Patrick házában ültünk,
ahol még sohasem voltam ezelőtt. Ilyen házakban laknak a gazdagok. Ragyogó tiszta volt az egész ház.
És mindenki átadta az utolsó ajándékát. Az utcán világítottak a lámpák, esett a hó, varázslatos volt.
Mintha egy másik világba csöppentünk volna. Egy jobb világba.
Most először találkoztam Sam és Patrick szüleivel. Nagyon kedvesek voltak. Sam anyukája nagyon
csinos, és jól tud viccet mesélni. Samtől tudom, hogy fiatalkorában színésznő volt. Patrick apukája
nagyon magas, és jó erős a kézfogása. Meg nagyon jól tud főzni. Egy csomó szülő jelenlétében
kínosan érzi magát az ember. De Sam és Patrick szülei nem ilyenek. A vacsora alatt végig
barátságosak voltak, és vacsora után otthagytak minket, hogy ne zavarják a bulit. Még csak nem is
ellenőriztek bennünket. Egyszer sem. Engedték, hogy úgy érezzük magunkat, mintha miénk lenne az
egész ház. Ezért úgy döntöttünk, hogy a bulit a „játékszobában” tartjuk meg, ahol nem voltak játékok,
csak egy hatalmas rongyszőnyeg.
Amikor elmondtam, hogy én vagyok Patrick titkos Mikulása, mindenki elnevette magát, mert régen
tudták már, Patrick pedig elővette a legjobb színészi képességeit, hogy meglepetést színleljen, ami
nagyon kedves volt tőle. Aztán mindenki arról érdeklődött, mi lesz Patrick utolsó ajándéka, én pedig
azt válaszoltam, hogy egy vers, amit réges-régen olvastam. Ezt a verset még Michael másolta le
nekem. Azóta már legalább ezerszer elolvastam, mert fogalmam sincs, ki írta. Azt sem tudom, hogy
egy könyvből van-e, vagy órán tanították. Nem tudom, hány éves volt a költő. Csak azt tudom, hogy
szívesen találkoznék vele. Tudni szeretném, hogy jól érzi-e magát.
Szóval mindenki arra biztatott, hogy állva olvassam fel a verset. Én meg nem szégyelltem magam,
mert azt játszottuk, hogy felnőttek vagyunk, és brandyt ittunk. Meleget éreztem. Egy kicsit még mindig
érzem, de ezt akkor is el kell mesélnem. Szóval felálltam, és mielőtt felolvastam volna a verset,
mindenkit megkértem, hogy ha ismerik a költőt, akkor legyenek szívesek, szóljanak nekem.
Amikor befejeztem a verset, mindenki elcsendesedett. Olyan szomorúfajta csendben ültek. De
csodálatosmód egyáltalán nem volt rossz ez a szomorúság. Csak olyan valami volt, amitől mindenki
körbejáratta a tekintetét, és rájöttek, hogy hol vannak. Sam és Patrick rám nézett. Én meg rájuk.
Szerintem tudták. Semmi konkrétat persze. Csak tudták. És szerintem ennél többet nem is kívánhatna
egy baráttól az ember.
Patrick ekkor tette be az ajándék kazettájának a B oldalát, és mindenkinek újra töltött brandyt.
Gondolom, mindannyian kicsit furán néztünk ki, amikor megittuk, de egyáltalán nem éreztük furcsán
magunkat. Az biztos.
Miközben hallgattuk a számokat, Mary Elizabeth felállt. De nem zakót tartott a kezében. Kiderült,
hogy nem is ő a titkos Mikulásom. A tetovált, köldökpiercinges másik lány titkos Mikulása volt,
akinek az igazi neve Alice. Valamilyen fekete körömlakkot ajándékozott neki, amit Alice már régen
kiszemelt magának. Alice pedig nagyon örült. Én csak ültem ott, nézelődtem jobbra-balra. Kerestem a
zakót. Fogalmam sem volt, kinél lehet.
Ekkor Sam állt fel, és átadott Bobnak egy indián marihuána-pipát, ami jó ajándéknak tűnt.
Még többen ajándékozták meg a párjukat. Még többen ölelkeztek össze. Aztán a végéhez ért az
ajándékozás.
 Nem maradt más, csak Patrick. Ő pedig felállt, és bement a konyhába.
– Kér még valaki chipset?
Mindenki kért. Három hosszú csomag Pringlesszel és egy zakóval a kezében tért vissza. Odalépett
hozzám. És azt mondta, hogy az összes nagy író öltönyt viselt.
Így aztán felvettem az öltönyt, habár nem éreztem úgy, hogy megérdemelném, mert Bill esszéin
kívül nem írtam még semmit, de annyira kedves ajándék volt, és egyébként is mindenki tapsolt. Sam
és Patrick is úgy gondolta, hogy nagyon jól áll. Mary Elizabeth mosolygott. Azt hiszem, életemben
először éreztem, hogy „jól nézek ki”. Érted? Arról a jóleső érzésről beszélek, amikor belenézel a
tükörbe, és életedben először áll jól a hajad. Nem hiszem, hogy olyan sokat kellene törődnünk a
testsúllyal, az izmokkal és a jó frizurás napokkal, de amikor minden összejön, az kellemes érzés.
Tényleg az.
Az este hátralévő része nagyon különleges volt. Mivel sokan utaztak Floridába, Indianába meg
hasonló helyekre a családjukkal, azoknak is adtunk ajándékot, akiknek más volt a titkos Mikulásuk.
Bob 3,5 gramm marihuánával meg egy karácsonyi üdvözlőlappal lepte meg Patricket. Még be is
csomagolta. Mary Elizabeth fülbevalót adott Samnek. Alice is. Sam szintén fülbevalót ajándékozott
nekik. Szerintem ez valami lányos dolog lesz. Be kell vallanom, hogy kicsit elszomorodtam, mert
Samen és Patricken kívül senkitől sem kaptam ajándékot. Azt hiszem, nem állok elég közel a
többiekhez, így talán érthető. De attól még kicsit szomorú voltam.
És akkor rám került a sor. Bob egy kis műanyag szappanbuborék-fújót kapott tőlem, mert ez illett
hozzá a legjobban. Azt hiszem, jól eltaláltam.
– Nem kellett volna. – Csak ennyit mondott.
Az este hátralévő részében egyfolytában buborékokat fújkált a magasba.
Alice következett. Anne Rice egyik könyvét ajándékoztam neki, mert egyfolytában őt emlegeti.
Olyan szemmel nézett rám, mintha nem akarná elhinni, hogy tudom, Anne Rice a kedvence. Szerintem
nem volt tisztában azzal, hogy mennyit beszél, én pedig mennyire figyelek rá. Azért ő is megköszönte
az ajándékot. Ezután Mary Elizabeth jött. Negyven dollárt adtam neki egy üdvözlőkártyába
csúsztatva. A kártyán ez állt: „Hogy a Punk Rocky következő száma színes fénymásolaton
jelenhessen meg.”
Vicces tekintettel nézett rám. Aztán mindenki ugyanígy nézett, kivéve Patricket és Samet. Szerintem
rosszul érezték magukat, mert nem hoztak nekem semmit. Viszont nem kellett volna rosszul érezniük
magukat, mert azt hiszem, nem ez a lényeg. Mary Elizabeth elmosolyodott, megköszönte az ajándékot,
és már nem nézett a szemembe.
Utoljára hagytam Samet. Már hosszú ideje törtem a fejem az ajándékán. Talán már attól a
pillanattól kezdve gondolkodtam rajta, hogy először láttam őt igazán. Nem úgy értem, hogy
találkoztam vele, vagy megláttam, hanem arra, hogy igazán láttam, ha érted, mire gondolok.
A kártyára ráírtam, hogy az ajándékát Helen nénitől kaptam még régen. Egy régi, 45-ös lemez volt,
rajta a Beatles „Something” című dala. Kiskoromban folyton ezt a dalt hallgattam, és közben felnőtt
dolgok körül jártak a gondolataim. A szobám ablakánál álltam, a tükörképemet bámultam, meg
mögötte a fákat, és ezt a számot hallgattam órákon keresztül. Akkor döntöttem el, hogy ha találkozom
valakivel, akit ugyanolyan gyönyörűnek találok, mint ezt a dalt, akkor nekiajándékozom a lemezt. És
most nem a külső szépségre gondolok. Hanem a gyönyörű összes értelmére. Így aztán elhatároztam,
hogy Sam megkapja a lemezt.
Sam ellágyult tekintettel nézett rám. Aztán megölelt. Én meg becsuktam a szemem, mert csak a
karját akartam érezni. Megpuszilt, és úgy súgta, hogy senki más ne hallja:
– Szeretlek.
Tudom, hogy csak baráti szeretetet értett rajta, de nem zavart, mert azóta, hogy Helen néni meghalt,
most mondták nekem harmadszor. A másik kettő anya volt.
Ezek után alig akartam elhinni, hogy Sam is hozott nekem valamit, mert az igazság az, hogy azt
gondoltam, a „szeretlek” volt az ajándékom. De tényleg kaptam tőle valami mást is. És most először
olyan szép dolgot kaptam, amitől mosolyognom kellett, és nem sírni. Szerintem Sam és Patrick
ugyanabban a használtcikk-boltban vásároltak, mert az ajándékaik passzoltak egymáshoz. Sam felvitt
a szobájába, odakísért a komódhoz, amelyet egy színes párnahuzat borított. Felemelte a huzatot, és az
öltönyömben álldogálva megláttam egy régi írógépet, benne új szalaggal. Az írógépbe belefűztek egy
fehér papírlapot is.
Sam azt gépelte arra a fehér lapra: „Írjál rólam majd egyszer”. Én pedig beírtam neki a választ ott
rögtön, a szobájában állva. Csak ennyi volt:
– Megígérem.
Nagyon jó érzés fogott el, hogy ez a szó volt az első, amit Samtől kapott vadonatúj régi
írógépemen írtam. Egy percig csak csendben ültünk ott, aztán elmosolyodott. Akkor ismét odaléptem
az írógéphez, és újra írtam neki valamit.
– Én is szeretlek.
Sam ránézett a lapra, aztán vissza rám.
– Charlie... csókolóztál már?
Megráztam a fejem. Nagy volt a csend.
– Kiskorodban sem?
Megint megráztam a fejem. Sam nagyon szomorú arcot vágott.
Elmesélte, hogy milyen volt, amikor először csókolózott. Az apukája egyik barátjával csinálta.
Hétéves volt. Senkinek sem beszélt róla azóta, kivéve Mary Elizabethet és Patricket, akinek egy
évvel ezelőtt mesélte el. Aztán elsírta magát. Aztán mondott valamit, amit soha nem fogok elfelejteni.
Soha, de soha.
– Tudom, hogy tudod, hogy kedvelem Craiget. Azt is tudom, hogy megkértelek rá, ne álmodozz
rólam. Tudom, hogy olyan értelemben nem lehetünk együtt. De most azt szeretném, ha egy pillanatra
elfelejtenéd mindezt. Oké?
– Oké.
– Biztos szeretnék lenni abban, hogy az első ember, aki megcsókol téged, tiszta szívvel szeret.
– Jó.
Most már zokogott. És én is, mert ha sírni látok valakit, akkor nekem is kell, nem tehetek róla.
– Biztos akarok lenni benne. Érted?
– Értem.
És akkor megcsókolt. Olyan csók volt, amiről csak suttogva beszélhettem később, még a
barátaimnak is. Olyan csók volt, amitől biztosan tudtam, hogy még soha életemben nem voltam ilyen
boldog.

Megsárgult papírra zöld betűkkel

verset írt
És „Kapca” lett a címe
 mert így hívták a kutyáját
És ennyi volt az egész
És a tanárától ötöst kapott
és egy aranycsillagot
És az anyukája kitette a versét a konyhaajtóra
és felolvasta a nagynéniknek
Ebben az évben vitte el Tracy atya
a gyerekeket az állatkertbe
És hagyta, hogy énekeljenek a buszon
És megszületett a kishúga
apró lábujjakkal és haj nélkül
És az apja és az anyja sokat csókolózott
És a szomszéd lánytól Valentin-napra
lapot kapott, egy egész sor x-szel
az apjától kellett megkérdeznie, mi az a sok x
És az apja mindig betakarta este
És mindig ott volt vele.

Megsárgult papírra kék betűkkel

verset írt
És „Ősz” lett a címe
mert éppen ősz volt
És ennyi volt az egész
És a tanárától ötöst kapott rá
de megkérte, érthetőbben írjon
És az anyja nem tette ki a versét a konyhaajtóra
mert frissen mázolták
És a gyerekek elmesélték
Tracy atya szivarozik
És a csikket az imapadon hagyja
És van úgy, hogy kiégeti
Ebben az évben kapott a húga szemüveget
vastag lencséket fekete keretben
A szomszéd lány kinevette
amikor a Mikuláshoz készült
És a gyerekek elmesélték
miért csókolózik az apja és az anyja
És az apja már sohasem takarta be este
És dühös lett
amikor sírva kérlelte.

Kitépett füzetlapra
verset írt
 És „Ártatlanság: csak kérdezem” lett a címe
mert a barátnőjéről szólt
És ennyi volt az egész
És az oktatója ötöst adott rá
és furcsán meresztette a szemét
És az anyja nem tette ki a versét a konyhaajtóra
mert nem is tudott róla
Ebben az évben meghalt Tracy atya
És elfelejtette
a hiszekegy végét
És rajtakapta a húgát
a verandán üzekedett
És már nem csókolózott az apja és az anyja
nem is beszélgettek
És a szomszéd lány
vastag sminket hordott
Köhögnie kellett, amikor megcsókolta
de megcsókolta azért
mert így szokás
És hajnali háromkor bújt ágyba
az apja horkolt már.

Ezért próbált barna papírzacskóra

új verset írni
És „Egyáltalán sehogy” lett a címe
Mert tényleg ennyi volt csak az egész
Ötöst kapott magától
és egy-egy vágást mindkét csuklójára
És kitette a versét az ajtóra a fürdőben
mert sejtette
a konyháig már nem jutna el.

Ezt a verset olvastam fel Patricknek. Senki sem tudta, ki írta, de Bob azt mondta, ő már hallotta
egyszer, és valami srác búcsúüzenete volt. Nagyon remélem, hogy nincs igaza, mert akkor nem
tudom, tetszik-e a vége.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. december 23.
Kedves Barátom!

Sam és Patrick tegnap elutaztak a szüleikkel a Grand Canyonhoz. Nem vagyok nagyon szomorú,
mert még emlékszem Sam csókjára. Békés érzés, jólesik. Gondoltam arra is, hogy ettől kezdve nem
mosom meg a szám, ahogy a tévében láttam, de aztán eszembe jutott, hogy az elég undorító lenne egy
idő után. Így aztán inkább levegőztem egyet a környéken. Elővettem a régi szánkómat és a régi
sálamat is. Ez amolyan meghitt dolog.
Elsétáltam ahhoz a dombhoz, ahol régen szánkóztunk. Rengeteg kissrác volt ott. Néztem, ahogyan
lecsúsznak a dombról. Néztem, ahogy ugratnak meg versenyeznek egymással. Aztán arra gondoltam,
hogy ezek a kisgyerekek egy nap felnőnek majd. És ezek a gyerekek úgy fognak élni, mint mi. Egyszer
majd mindannyian csókolózni fognak. De most éppen elég nekik, hogy szánkózhatnak. Szerintem
nagyon jó lenne, ha a szánkózás elég maradna mindenkinek, de sajnos nem így van.
Igazán boldog vagyok, hogy nemsokára itt a karácsony és a születésnapom, mert akkor hamarabb
véget is ér mindkettő, mert már most érzem, hogy magába szív a rossz hely, ahogy korábban is.
Miután Helen néni eltávozott, erre a helyre kerültem. Annyira komoly volt a baj, hogy anyának
orvoshoz kellett vinnie, és egy évet ki is hagytam az iskolából. Most már megpróbálok nem gondolni
rá, mert attól csak rosszabb lesz.
Olyan ez, mint amikor nézed magad a tükörben, és kimondod a nevedet. Aztán egy idő után úgy
tűnik az egész, mintha nem is valóság lenne. Persze néha azért szoktam ilyet csinálni, de nincs
szükség arra, hogy egy órát a tükör előtt álljak. Minden nagyon gyorsan történik, és a dolgok
elmosódnak körülöttem. Aztán kinyitom a szemem, és nem látok semmit. Akkor kapkodni kezdem a
levegőt, hogy végre lássak egyáltalán, de nem megy. Nem szokott gyakran ilyen történni, de amikor
mégis, megijedek.
Ma reggel majdnem így jártam, de Sam csókjára gondoltam, ettől elmúlt.
Talán nem kellene ilyen bőven írnom erről, mert túlságosan is felizgatom magam. Nem szabad túl
sokat gondolkoznom. És próbálok nem menekülni az élet elől. Azért nehéz, mert Sam és Patrick a
Grand Canyonban vannak.
Holnap anya elvisz, és mindenkinek veszünk ajándékot. Aztán megünnepeljük a születésnapomat.
December 24-én születtem. Nem tudom, mondtam-e már. Nagyon fura egy születésnapom van, mert
közel van a karácsonyhoz. Utána megünnepeljük a karácsonyt apa családjával, és a bátyám is hazajön
egy kis időre. Ezután vizsgázom majd autóvezetésből, úgyhogy nagyon sok dolgom lesz, amíg Sam és
Patrick nincsenek itthon.
Ma este tévéztem egy kicsit a nővéremmel, de ő nem akarta megnézni a karácsonyi műsorokat, így
aztán felmentem a szobámba olvasni.
Kaptam Billtől egy könyvet a szünetre. A Zabhegyezőt. Bill kedvenc könyve volt, amikor annyi
idős volt, mint én. Azt mondta, az ilyen könyveket igazán a sajátjának érzi az ember.
Elolvastam az első húsz oldalt. Azt még nem tudom, tetszik-e, de pont időszerűnek tűnik. Remélem,
Sam és Patrick felhívnak a születésnapomon. Attól sokkal jobban érezném magamat.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. december 25.
Kedves Barátom!

Apa régi gyerekszobájában ülök Ohióban. A családom még lent van a földszinten. Rosszul érzem
magam. Nem tudom, mi lehet velem a baj, de kezdek félni. Nagyon szeretném, ha már ma este
hazamennénk, de éjszakára általában itt maradunk. Nem akarok szólni anyának, mert akkor elkezdene
aggódni. Samnek és Patricknek elmondanám, de ők meg nem hívtak fel tegnap. Ma reggel pedig
eljöttünk otthonról, miután kibontottuk az ajándékokat. Talán délután megpróbáltak felhívni. De
remélem, hogy mégsem, mert nem voltam otthon. Remélem, nem baj, hogy írok neked erről. Csak
fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Mindig elszomorodom, amikor ilyen történik velem, nagyon
szeretném, ha Michael itt lenne mellettem. És bárcsak Helen nénikém is itt lenne! Nagyon hiányzik
Helen néni. Még az sem segít, ha olvasom a könyvemet. Nem tudom. Valahogy túl gyorsan járnak a
gondolataim. Nagyon-nagyon gyorsan. Mint ma este is.
A családom Az élet csodaszépet nézte, ez nagyon gyönyörű film. Folyton az járt a fejemben, hogy
miért nem Billy bácsiról készítettek filmet? George Bailey fontos ember volt a városban. Egy csomó
ember az ő segítségével tudott elköltözni a nyomornegyedből. Megmentette a várost, és amikor az
apja meghalt, ő maradt az egyetlen, aki képes volt rá. Kalandra vágyott, mégis a háttérbe húzódott, és
feláldozta az álmait a közösség boldogulása érdekében. Azért akart meghalni, mert az életbiztosítás
összegét a családja kapta volna meg. És akkor egy angyal jött el hozzá, és megmutatta neki, hogy
milyen lett volna a világ, ha nem születik meg. Az egész város szenvedett volna. A felesége
„aggszűz” maradt volna. És a nővérem idén egyetlen szóval sem mondta, hogy milyen ódivatú ez az
egész. Minden második évben magyarázni kezdett arról, hogy Mary megdolgozik a pénzéért, és csak
azért, mert nem ment férjhez, még nem számít értéktelen embernek. De idén semmi ilyet nem mondott.
Fogalmam sincs, miért. Arra gondoltam, hogy talán a titkos fiúja miatt van így. Vagy esetleg amiatt,
ami a nagymamához vezető úton történt a kocsiban. Azért szerettem volna, hogy a film Billy bácsiról
szóljon, mert sokat ivott, kövér volt, és miatta úszott el a pénz. Azt szerettem volna, ha lejön egy
angyal az égből, és megmutatja, hogy Billy bácsi életének is volt értelme. Most akkor szerintem
jobban érezném magam.
Az egész még otthon kezdődött tegnap. Nem szeretem a születésnapomat. Gyűlölöm. Elmentünk
vásárolni anyával és a nővéremmel, és anyának elrontotta a kedvét a csúcsforgalom meg a parkolás.
A nővéremnek pedig azért volt rossz a kedve, mert nem tudott ajándékot venni a titkos barátjának úgy,
hogy anya ne lássa. Ezért majd később vissza kell jönnie ajándékért. Furcsán éreztem magam.
Nagyon furcsán, mert miközben körbejártam az üzleteket, nem jutott eszembe semmilyen ajándék,
aminek apa örülne. Tudtam, hogy Sam és Patrick mit szeretne, hogy mit vegyek nekik, de fogalmam
sem volt, hogy mit szeretne apa, mit vehetnék neki, esetleg mit készítsek én magam. A bátyám szereti
az olyan posztereket, amiken nők meg sörösdobozok vannak. A nővérem szeretne ajándékkupont
kapni a fodrászhoz. Anya a régi filmeket és a növényeket szereti. Apa csak golfozni szeret, de ez nem
téli sport, kivéve, mondjuk, Floridát, viszont mi nem ott lakunk. A baseballt meg már régen
abbahagyta. Azt sem szereti, ha emlékeztetik a baseballra, feltéve, ha nem ő mesél róla történeteket.
Egyszerűen szerettem volna, ha eszembe jut valamilyen ajándékötlet, mert szeretem apát. Viszont nem
tudom, minek örülne. És nem is szeret beszélni ezekről a dolgokról.
– Miért nem szállsz be abba a pulóverbe, amit a nővéred vesz apának?
 – Nem szeretnék. Magam akarok venni neki valamit. Milyen zenét kedvel?
Apa már nem nagyon hallgat zenét, amit meg szeret, az már megvan neki.
– Milyen könyveket olvas?
Apa már nem igazán szokott olvasni, mert munkába menet hallgatja meg őket kazettáról, azokat meg
ingyen elhozhatja a könyvtárból.
Milyen filmeket szeret? Egyáltalán mit szeret?
A nővérem úgy döntött, hogy egyedül veszi meg apának a pulóvert. Aztán nagyon mérges lett rám,
mert időt kellett kerítenie arra, hogy visszajöjjön a boltba, és megvegye a titkos barátja ajándékát.
– Az isten szerelmére, Charlie! Akkor vegyél neki golflabdát!
– De az nyári sport.
– Anya! Segíts már eldönteni, hogy mi legyen!
– Charlie! Nyugodj meg! Nincs semmi baj.
Annyira elszomorodtam. Nem értettem semmit. Anya nagyon aranyosan viselkedett, mert amikor
rám jön, akkor ő az, aki megpróbálja helyretenni a dolgokat.
– Sajnálom, anya.
– Ne sajnáld. Valamilyen szép ajándékkal akarod megörvendeztetni apát. Ez nagyon kedves tőled.
– Anya! – A nővérem már tényleg kezdett méregbe borulni.
Anya rá se nézett a nővéremre.
– Azt veszel apának, amit csak gondolsz, Charlie. Biztos vagyok benne, hogy bárminek örülni fog.
Most pedig nyugodj meg. Nincs semmi baj.
Anya bevitt négy különböző üzletbe. A nővérem mindegyik boltban leült a legközelebbi székbe, és
sóhajtozott. Végül megtaláltam a tökéletes üzletet. Filmeket árultak. És megláttam videokazettán a
M*A*S*H utolsó részét, reklámok nélkül. Sokkal jobban lettem. Aztán elkezdtem mesélni anyának,
hogyan néztük meg együtt a tévében.
– Ismeri a történetet, Charlie! Ő is ott volt. Menjünk már! Rajta!
Anya megmondta a nővéremnek, hogy inkább a maga dolgával törődjön, és végighallgatta az
ismerős történetet, amiből kihagytam azt a részt, amikor apa elsírta magát, mert az a mi kis titkunk.
Anya még azt is megjegyezte, hogy milyen jól tudok mesélni. Szeretem anyát. És most meg is
mondtam neki. Ő is elmondta, hogy mennyire szeret. És egy ideig rendben ment minden.
Az ebédlőasztalnál ültünk, arra vártunk, hogy apa hazahozza a bátyámat a repülőtérről. Nagyon
sokat késtek, és anya aggódni kezdett, mert odakint jó erősen havazott. A nővéremet sem engedte el
otthonról, mert segítenie kellett a főzésben. Anya azt szerette volna, ha minden különlegesen jól
sikerül, mert a bátyám végre hazajött, nekem meg születésnapom volt. De a nővéremnek semmi más
nem járt a fejében, mint a barátjának szánt ajándék. Nagyon rossz volt a hangulata. Úgy viselkedett,
mint azok a szemtelen gyerekek a nyolcvanas évek filmjeiben, anya pedig minden mondat után
hozzátette, hogy „ifjú hölgy”.
Végül apa felhívott bennünket telefonon, és elmondta, hogy a hó miatt nagyon sokat késik a bátyám.
Csak azt hallottam, amit anya válaszolt.
– De Charlie-nak születésnapja van... Nem, nem gondolom, hogy tudnál bármit is tenni... Lekéste?
Csak kérdezem... Nem mondom, hogy a te hibád... Nem... Nem tudom melegen tartani... Ki fog
száradni... Hogy? ...De ez a kedvence... Akkor mit adjak nekik enni? ...Persze hogy éhesek... Már egy
órája itt kellene lenned... Hívhattál volna hamarabb is...
Nem tudom, mennyi ideig tartott a telefonbeszélgetés, mert nem szerettem volna az asztal mellől
végighallgatni. Felmentem a szobámba, és olvastam. Már egyáltalán nem is voltam éhes. Csak
szerettem volna egy kis nyugalmat. Nem sokkal később anya bejött a szobámba. Elmondta, hogy apa
újra telefonált, és fél órán belül hazaérnek a bátyámmal. Megkérdezte, hogy van-e valami baj, és
tudtam, hogy nem a nővéremre gondol, és tudtam azt is, hogy nem a veszekedésre a telefonban
apával, mert szokott ilyen történni néha, nem lehet mit tenni. Csak észrevette, hogy nagyon szomorú
voltam ma, és nem gondolta volna, hogy a barátaim távozása miatt vagyok szomorú, mert tegnap még
semmi bajom sem volt, amikor visszaértem a szánkózásból.
– Helen néni miatt van?
Olyan hangsúllyal mondta, hogy máris elkezdődött az érzés.
– Kérlek, Charlie, ne csináld ezt!
De csak azért is csináltam. Mint minden születésnapomon.
– Sajnálom.
Anya nem hagyta, hogy beszéljek róla. Tudja, hogy akk o r becsukom a fülemet, és nagyon
felgyorsul a légzésem. A tenyerét a számra tapasztotta, és megtörölte a szemem. Megnyugodtam
annyira, hogy le tudjak menni a lépcsőn. És ahhoz is elég nyugodt voltam, hogy örüljek a bátyámnak,
amikor hazaért. És a vacsora nem volt száraz. Aztán kimentünk az utcára, hogy kitegyük a
lampionokat, ez a szokás, amikor az összes szomszédunk homokkal töltött barna zacskókkal díszíti ki
az utca két oldalát. A homokba ekkor egy-egy gyertyát teszünk, és meggyújtjuk őket, ettől az utca a
Mikulás „leszállópályájává” válik. Szeretem a lampionokat, mert nagyon szépen néz ki, meg
hagyomány is, és jól elvonja a figyelmemet a születésnapomról.
Tényleg kedves ajándékokat kaptam születésnapomra a családomtól. A nővérem még mindig
haragudott rám, de azért kaptam tőle egy Smiths-lemezt. A bátyámtól a focicsapat poszterét kaptam,
rajta az összes játékos autogramjával. Apa néhány lemezt ajándékozott nekem, biztos a nővérem
súgott neki, hogy mit vegyen. Anya pedig olyan könyveket adott ajándékba, amik nagyon tetszettek
neki kiskorában. Az egyik könyv a Zabhegyező volt.
Anya könyvét ott kezdtem el olvasni, ahol Bill könyvét abbahagytam. És ettől ki is ment a fejemből
a születésnapom. Csak az járt a fejemben, hogy nem is olyan sokára leteszem az autóvezetői vizsgát.
Ez igazán kellemes gondolat volt. Aztán a szemeszter közben vett vezetésórák jutottak az eszembe.
Mr. Smith, aki egy kicsit alacsony, és vicces szaga van, egyikünknek sem engedte, hogy vezetés
közben bekapcsoljuk a rádiót. Két másodikossal, egy fiúval és egy lánnyal együtt tanultunk vezetni.
Titokban fogdosták egymás lábát a hátsó ülésen, amikor rajtam volt a sor. Aztán, ugye én is ott
voltam. Bárcsak lenne egy csomó történetem az autóvezetés-órákról. Persze, hogy láttunk
oktatófilmeket halálos balesetekről az autópályán. Meg persze rendőrök is tartottak nekünk előadást.
És az is jó buli volt, amikor megszereztem a jogosítványomat, de anya és apa azt mondták, hogy amíg
nem elkerülhetetlenül szükséges, addig ne vezessek, mert a biztosítás annyira sokba kerül. Samet
pedig soha nem mertem megkérni, hogy vezethessem a kisteherautóját. Egyszerűen nem tudtam
rászánni magam.
Ezek a gondolatok megnyugtattak a születésnapom estéjén.
Másnap reggel jól kezdődött a karácsony. Apa nagyon örült a M*A*S*H-kazettának, ettől én
nagyon boldog voltam, főleg azért, mert elmondta, hogy neki milyen emlékei vannak arról az estéről,
amikor együtt néztük meg az epizódot. Kihagyta azt, amikor elsírta magát, de közben rám kacsintott,
így aztán tudtam, hogy emlékszik még rá. Még a kétórás autóút Ohióba is nagyjából rendben ment az
első fél órában, habár a hátsó ülés lehajtott könyöklőjén kellett ülnöm, de közben apa a főiskoláról
kérdezgette a bátyámat, aki csak beszélt és beszélt. Az egyik olyan pomponlánnyal jár, aki a meccsek
alatt szaltózni szokott. A lányt Kellynek hívják. Apát nagyon érdekelte ez a dolog. A nővérem
megjegyezést tett arról, hogy a pomponlányos szurkolás butáig és szexista is, mire a bátyám azt
válaszolta, hogy fogja be a száját. Kelly filozófia szakra járt. Megkérdeztem a bátyámat, hogy Kelly
különlegesen szép lány-e.
– Inkább baromira szexis.
Aztán a nővérem elkezdett beszélni arról, hogy nem az legfontosabb, hogyan néz ki egy nő. Igazat
adtam neki, de atyám azzal vágott vissza, hogy a nővérem egy „leszbikus kurva”. Akkor anya
megmondta a bátyámnak, hogy ne használjon ilyen szavakat előttem, ami elég furcsa, ha azt vesszük,
hogy én vagyok az egyetlen a családban, akinek van egy meleg barátja. Vagy talán nem is meleg, de
legalább mer beszélni róla. Nem vagyok azért olyan biztos ebben. Mindenesetre apa megkérdezte,
hogyan ismerte meg a bátyám Kellyt.
A bátyám és Kelly egy „Ye Olde College Inn” vagy valami hasonló nevű étteremben találkoztak
először a Penn State-en. Állítólag készítenek ott egy híres édességet, a „grillezett sütit”. Szóval Kelly
a diákszövetségi tagokkal volt ott, és éppen mentek már, amikor leejtett egy könyvet pont a bátyám
lába elé, aztán továbbsétált. A bátyám szerint Kelly tagadja, de ő biztos benne, hogy direkt ejtette le a
könyvet. A fák zöldelltek, amikor egy játékautomata-terem előtt kötöttek ki. Legalábbis ő így írta le. A
délután hátralévő részét régi videojátékokkal töltötték, mint például a Donkey Kong, és
nosztalgiáztak, amit szomorúan édes kifejezésnek találok, ha általában vesszük az értelmét.
Megkérdeztem, hogy Kelly kakaót ivott-e.
– Be vagy tépve?
Anya megint megkérte a bátyámat, hogy ne beszéljen így velem, ami megint csak furcsa volt, mert
szerintem én vagyok a családban az egyetlen, aki valaha is betépett. Esetleg még a bátyám. De nem
vagyok benne biztos. A nővérem biztos nem. Aztán az is lehet, hogy a családomból mindenki
drogozott már, csak ezekről a dolgokról nem beszélünk egymásnak.
A következő tíz percben a nővérem a diákszövetség görög rendszerét ócsárolta. Alig bírta
abbahagyni a „beavatási szertartásról” szóló történeteket, meg hogy miként haltak bele a srácok.
Aztán elmesélte, hogy azt hallotta, az egyik diákszövetségbe úgy lehetett bekerülni, hogy a lányoknak
alsóneműben kellett piros filctollal bekarikázni magukon a „hájat”. A bátyámnak ekkorra már elege
volt a nővéremből.
– Ez baromság!
Még most sem hiszem el, hogy a bátyám úgy káromkodhatott az autóban, hogy apa és anya nem szólt
rá. Szerintem azért teheti meg, mert már főiskolás. A nővérem nem zavartatta magát. Csak szövegelt
tovább.
– Nem baromság! Mesélték.
– Vigyázz a szádra! – szólt hátra apa.
– Tényleg? Ki mesélte? – kérdezte a bátyám.
– Hallottam a Nemzeti Közrádióban – válaszolta a nővérem.
– Ó, istenem!
A bátyám jól tud hahotázni.
– Akkor is hallottam.
Anya és apa mintha a szélvédő túlsó oldalán folyó teniszmeccset nézték volna, mert egyfolytában
ingatták a fejüket. Egy szót sem szóltak. Nem néztek hátra. Azért azt meg kell jegyeznem, hogy apa
lassan olyan hangosra állította a rádióból szóló karácsonyi zenét, hogy majd megsüketültünk.
– Akkora hülye vagy, hogy az már túlzás. Nem tudsz te semmiről semmit. Még nem is vagy
főiskolás. Kellynek nem kellett ilyet csinálnia.
– Na persze... csak nem köti az orrodra.
– Biztos... elmondaná. Nincsenek titkaink egymás előtt.
– Te annyira érzékeny, modern srác vagy!
Véget akartam vetni a vitának, mert már kezdtem rosszul érezni magam. Így feltettem még egy
kérdést.
– Szoktatok könyvekről meg problémákról beszélgetni egymással?
– Köszönöm a kérdést, Charlie. Igen. Ami azt illeti, szoktunk. Kelly kedvenc könyve például Henry
David Thoreau Waldenje. Kelly pont mostanában mondta, hogy szoros párhuzam figyelhető meg a
transzcendentális mozgalom és korunk között.
– Hú! De nagy szavak!
A nővérem mindenki másnál jobban tudja forgatni a szemét.
– Figyelj már! Kérdezett valaki? Éppen a barátnőmről mesélek az öcsémnek. Kelly reméli, hogy a
demokrata jelölt legyőzi George Busht. Kelly szerint, ha demokrata elnök kerül az ország élére,
akkor elfogadhatják végre a nők egyenlőségéről szóló alkotmánykiegészítést. Úgy ám! Ez ugyanaz a
törvény, amiről te sápítozol folyton. A pomponlányok is foglalkoznak ilyenekkel. Amikor meg nem,
akkor is képesek jól érezni magukat.
A nővérem összefonta a karját, és elkezdett fütyörészni. De a bátyám már nagyon belelovallta
magát a dologba. Láttam, hogy apa nyaka egyre vörösebb.
– De tudod, van még egy különbség köztetek... Kelly igazán hisz a nők jogaiban, és soha nem
hagyná, hogy egy férfi megverje. Szerintem ezt rólad nem lehet elmondani.
Istenemre mondom, majdnem meghaltunk. Apa olyan erősen taposott bele a fékbe, hogy a bátyám
csaknem átrepült az első ülésre. Amikor a gumiszag enyhült, apa mély lélegzetet vett, és hátrafordult.
Először a bátyámra nézett. Nem szólt egy szót sem. Csak rámeredt.
A bátyám úgy nézett apára, mint a szarvas, amit az unokatestvéreim lőttek. Két hosszú másodperc
után a bátyám a nővéremhez fordult. Szerintem rossz volt a lelkiismerete, legalábbis a szavaiból úgy
tűnt.
– Sajnálom. Rendben? Tényleg nagyon sajnálom. Ugyan már! Ne sírj!
A nővérem annyira zokogott, hogy az már ijesztő volt. Apa akkor a nővéremhez fordult. Most sem
szólt egy szót sem Csak pattintott egyet az ujjával, hogy a nővérem rá figyeljen és ne a sírásra. A
nővérem felkapta a fejét. Először összezavarodott, mert apa tekintete hideg volt. De aztán
lehorgasztotta a fejét, megvonta a vállát, és így szólt a bátyámhoz:
– Sajnálom, hogy így beszéltem Kellyről. Rendes lánynak tűnik.
Apa ekkor anyához fordult. Anya meg ránk nézett.
– Apátok és én nem akarunk több veszekedést. Főleg nem a család előtt. Megértettétek?
Anya és apa néha nagyon jó csapatot alkotnak. Jó nézni. A bátyám és a nővérem is bólintott, aztán
leszegték a fejüket. Apa akkor így szólt hozzám:
– Charlie?
– Igen, uram?
Nagyon fontos, hogy ilyen helyzetben a mondat végére odakerüljön az „uram”. És ha a teljes
neveden szólítanak, akkor jobb vigyázni. Én aztán tudom.
 – Charlie, azt szeretném, ha te vezetnél, amíg odaérünk anyámékhoz.
Mindenki tudta, hogy apa valószínűleg élete legrosszabb döntését hozta. De senki sem mert
ellenkezni. Az országút közepén kiszállt az autóból. Beült hátra a bátyám és a nővérem közé. Én
bekászálódtam a kormány mögé, kétszer lefullasztottam az autót, aztán bekötöttem az övet. Az út
hátralévő részén végig én vezettem. Azóta nem izzadtam ennyire, amióta abbahagytam a sportolást,
habár kint tél volt.
Apa családja hasonlít anya családjára. A bátyám egyszer megjegyezte, hogy az unokatestvérek mind
ugyanolyanok, csak más a nevük. A legnagyobb különbség a nagyi. Szeretem a nagyit. Mindenki
szereti a nagyit. A ház előtt várt bennünket a feljárón, ahogy szokott. Mindig előre tudta, ha érkezik
valaki.
– Most már Charlie is vezethet?
– Tegnap múlt tizenhat éves.
– Vagy úgy!
Nagyi elég öreg, mindig mindent elfelejt, de övé a legjobb süti a világon. Amikor még nagyon
kicsi voltam, anya anyukája mindig cukorral várt bennünket, apa anyukája pedig sütivel. Anya
mesélte, hogy kiskoromban úgy hívtam őket, „Cukros nagyi” meg „Sütis nagyi” A pizza széle viszont
pizzacsont volt. Fogalmam sincs, ezt miért írtam le.
Ez olyan, mint az első emlékem, szerintem akkor jöttem rá, hogy én vagyok én. Anya és Helen néni
elvittek az állatkertbe. Talán hároméves lehettem. Arra a részletre nem emlékszem. Szóval volt ott két
tehén. Egy anyatehén meg a kicsinye. Nagyon szűk helyre voltak bezárva. Szóval a gyerekboci ott
járkált az anyja lábai között, amikor kapott a fejére egy „tockost”. Ezt akkor a világ legviccesebb
dolgának tartottam, és három órán keresztül nevettem rajta. Először még anya és Helen néni is velem
együtt nevettek, mert örültek, hogy nevetek. Valószínűleg egy szót sem lehetett kihúzni belőlem
kiskoromban, és amikor normálisan viselkedtem, mindenki nagyon örült. De a harmadik óra felé már
megpróbáltak lecsillapítani, amitől csak még inkább nevettem. Szerintem nem tartott három óráig, de
azért nagyon hosszú időnek tűnt. Néha eszembe jut ez az emlék. Ha „kedvező” előjelnek venném,
akkor minden bizonnyal túloznék.
Az ölelések és a kézfogások után bementünk nagyi házába, és apa egész családja ott volt. Phil nagy-
nagybácsi a műfogsorával, és Rebecca néni, aki apa húga. Anya elmesélte, hogy Rebecca néni megint
elvált, úgyhogy fogjuk be a szánkat. Csak a süti járt az eszemben, de nagyi a rossz csípője miatt nem
csinált sütit az idén.
Süti helyett mindenki leült a tévé elé, az unokatesóim és a bátyám fociról beszélgettek. Phil bácsi
meg ivott. Megebédeltünk. Ráadásul a gyerekasztalnál kellett ennem, mert apa családjában több
gyerek van.
A kisgyerekek a lehető legfurcsább dolgokról beszélgetnek. Tényleg.
Ebéd után nekiálltunk megnézni Az élet csodaszépet, és egyre szomorúbb lettem. Miközben felfelé
tartottam lépcsőn apa régi szobájába, és nézegettem a régi fényképeket, arra gondoltam, hogy a
fényképek valamikor még nem csak emlékek voltak. Az jutott eszembe, hogy volt valaki, aki a
fényképezőgépet tartotta, miközben az emberek vacsoráztak vagy ilyesmi.
Nagyi első férje Koreában halt meg. Apa és Rebecca néni még nagyon kicsik voltak. Nagyi fogta a
fiát és a lányát, aztán odaköltözött Phil bácsihoz.
Jó néhány év eltelt, míg végül nagyi rettentő szomorú lett, mert ott volt ez a két kisgyerek, őt pedig
kimerítette a felszolgálás. Szóval egy nap a vendéglőben dolgozott, amikor betoppant egy
kamionsofőr, és elhívta randizni. A nagyi irtó jól nézett ki, ahogyan a régi fényképeken kinéznek az
emberek. Egy ideig jártak egymással. Végül aztán összeházasodtak. A férjéről kiderült, hogy
borzalmas ember. Mindig megverte apát. Megverte Rebecca nénit is. De legjobban a nagyit verte.
Mindig. És a nagyi semmit sem tudott tenni ellene, legalábbis azt hiszem, mert hét évig tartott.
Akkor lett vége, amikor Phil bácsi kék-zöld foltokat látott Rebecca nénin, és kihúzta az igazságot a
nagyiból. Ekkor összehívta jó pár barátját a gyárból. Aztán megtalálták nagyi második férjét egy
kocsmában. És akkor igen csúnyán összeverték. Phil bácsi nagyon szereti elmesélni ezt a történetet,
amikor a nagyi nincs ott. A történet állandóan változik, de a lényeg ugyanaz marad. A fickó négy
nappal később egy kórházban meghalt.
Még mindig nem tudom, Phil bácsi hogyan úszta meg a börtönt. Egyszer megkérdeztem apától, ő
pedig elmagyarázta, hogy akkoriban a környéken lakók egyetértettek abban, hogy nem minden tartozik
a rendőrségre. Ha valaki csak egy ujjal is hozzányúlt valaki lányához vagy anyjához, akkor
megfizetett érte, az emberek pedig elfordították a fejüket.
Csak az a baj, hogy hét évig tartott az egész, mert Rebecca néninek később ugyanilyen férjei
voltak. Rebecca néni esete azonban más volt, mert a környéken lakók változnak. Phil bácsi
megöregedett, apa pedig elköltözött a szülővárosából. Így Rebecca néninek távoltartási végzési
kellett szereznie.
Elgondolkodom azon, hogy a három unokatestvérem, akik Rebecca néni gyerekei, milyen felnőttek
lesznek. Egy lánya és két fia van. De el is szomorodom, mert szerintem, a lány pontosan úgy végzi
majd, mint Rebecca néni, az egyik fiú meg úgy, mint az apja. A másik fiú akár olyan is lehet majd,
mint apa, mert nagyon jó sportoló, és más volt az apja, mint a bátyjának és a nővérének. Apa nagyon
sokat szokott beszélgetni vele, és mindig tanítgatja, hogyan kell a baseball-labdát elhajítani és
megütni. Kiskoromban féltékeny voltam a fiúra, de azok az idők már elmúltak. Mert a bátyám szerint
ennek az unokatestvéremnek van egyedül esélye a családból. Szüksége van az apukámra. Mostanra
már rájöttem erre.
Apa régi szobája nagyjából most is olyan, mint amikor eljött, legfeljebb a festék fakóbb. Az
íróasztalon van egy földgömb, amit nagyon sokszor pörgethettek meg. A falakat baseballjátékosok
poszterei borítják. Meg régi, újságokból kivágott cikkek arról a nagy meccsről, amit másodikos
korában nyert meg. Fogalmam sincs, miért, de tényleg megértettem, miért kellett apának elköltöznie
innen. Apa rájött, hogy a nagyi soha nem fog új férjet találni magának, mert már nem bízott az
emberekben, és feladta a keresést is, és mert fogalma sem volt, hogy kezdje el újra. Azt is látta, hogy
a nővére a mostohaapja fiatalkori hasonmásaival randizik. Nem volt maradása.
Lefeküdtem apa ágyára, és kinéztem az ablak előtt álló fára, ami valószínűleg jóval kisebb volt
akkor, amikor apa nézte annak idején. Ugyanazt éreztem, mint ő is azon az éjszakán, amikor rájött,
hogy ha nem költözik el, soha nem élheti a saját életét. A többiek életét kell élnie. Legalábbis apa így
fogalmazott. Talán ezért van az, hogy apa családja minden évben ugyanazt a filmet nézi végig. Így már
érthető. Valószínűleg azt is meg kellene említenem, hogy apa sohasem sír a film végén.
Nem tudom, hogy nagyi vagy Rebecca néni meg tud-e bocsátani apának, amiért otthagyta őket. Csak
Phil bácsi érti ezt a részét a dolognak. Mindig nagyon furcsa azt látni, hogy apa mennyire másként
viselkedik, ha az anyukája vagy a nővére is ott van vele. Mindig rosszul érzi magát, és elmegy sétálni
a nővérével. Egyszer az ablakon keresztül láttam, hogy apa pénzt ad Rebecca néninek.
El szoktam tűnődni azon, hogy Rebecca néni miről beszél az autóban a hazafelé vezető úton.
Kíváncsi vagyok, hogy mi járhat a gyerekei fejében. Kíváncsi vagyok, hogy beszélnek-e rólunk.
Kíváncsi vagyok, hogy végiggondolják-e, kinek van esélye a családban. Fogadni mernék, hogy igen.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. december 26.
Kedves Barátom!

A szobámban ülök, épp most értünk vissza a kétórás, hazafelé tartó autóútról. A nővérem és a
bátyám kedvesen viselkedtek egymással, így nem kellett vezetnem.
Hazafelé jövet általában elmegyünk Helen néni sírjához. Ez már amolyan hagyománnyá vált. A
bátyám és apa nem igazán szeretik, de miattam és anya miatt nem szólnál egy szót sem. A
nővéremnek nagyjából mindegy, de azért érzékeny néhány dologra.
Amikor meglátogatjuk Helen néni sírját, mindig valami nagyon jó tulajdonságáról beszélgetünk
anyával. Legtöbbször arról, hogy fennmaradhattam megnézni a Saturday Night Live-ot. Anya pedig
mindig mosolyog, mert tudja, hogy gyerekként ő is szeretett volna fennmaradni, és megnézni a műsort.
Mindketten viszünk virágot a sírra, néha üdvözlőkártyát is. Azt szeretnénk, ha tudná, hogy hiányzik
nekünk, gondolunk rá, és nagyon fontos része volt az életünknek. Anya mindig azt hajtogatja, hogy ezt
nem mondtuk neki elégszer, amíg még élt. Szerintem, ahogy apának, úgy anyának is lelkiismeret-
furdalása van. Annyira furdalta a lelkiismeret, hogy pénz helyett inkább otthont biztosított neki.
Szeretném, ha tudnád, hogy anyának miért van lelkiismeret-furdalása. Talán el kellene mondanom
neked, de nem tudom, szabad-e. Valakivel jó lenne megbeszélni. A családomban senki sem akar
beszélni róla. Erre az egyre egyszerűen nem hajlandók. Arra a rossz dologra gondolok, ami Helen
nénivel történt, és nem akarták elmesélni, amikor még kicsi voltam.
Ha közeleg a karácsony, semmi másra nem tudok gondolni... valahol mélyen, legbelül. Ez az egyik
dolog, ami miatt nagyon mély szomorúságot érzek.
Nem fogom elmondani, ki volt. Azt sem, hogy mikor történt. Csak azt fogom elmesélni, hogy Helen
nénit molesztálták. Utálom ezt a szót. Olyan valaki volt, aki nagyon közel állt hozzá. De nem az
apukája. Aztán végül elmondta az apukájának. De ő nem akarta elhinni. A család egyik barátja volt.
Ettől minden még rosszabbra fordult. A nagyi sem mondott semmit. A férfi pedig továbbra is eljött
látogatóba.
Helen néni nagyon sokat ivott. Helen néni sokat drogozott. Helen néninek rengeteg problémája volt
a férfiakkal és a fiúkkal. Az élete nagy részében boldogtalan volt. Egyfolytában kórházakba járt.
Mindenféle kórházba. Végül egy olyan kórházban kötött ki, ahol segítettek kitalálni neki, hogyan
tehetné rendbe az életét, így aztán odaköltözött hozzánk. Iskolába is járt, hogy jó állást találhasson.
Megmondta az utolsó gonosz férfinak az életében, hogy hagyja békén. Diétáznia sem kellett, mégis
fogyott. Vigyázott ránk, hogy a szüleink elmehessenek otthonról, ihassanak és társasjátékozhassanak.
Megengedte, hogy fennmaradjunk este. Ő volt az egyetlen anyán, apán, a bátyámon és a nővéremen
kívül, akitől mindig két ajándékot kaptam. Az egyiket születésnapomra. A másikat karácsonyra. Még
akkor is, amikor beköltözött hozzánk, és egyáltalán nem volt pénze. Mindig két ajándékot kaptam tőle.
És ezek az ajándékok voltak a legjobbak.
1983. december 24-én egy rendőr csengetett be hozzunk. Helen néni borzalmas autóbalesetet
szenvedett. Nagyon havazott. A rendőr elmondta anyának, hogy Helen néni meghalt. A rendőr nagyon
kedves volt, mert amikor anya sírni kezdett, elmesélte, hogy a baleset nagyon komoly volt, és Helen
néni azonnal szörnyethalt. Vagyis Helen néni egyáltalán nem szenvedett. Véget ért az összes
szenvedett. Véget ért az összes szenvedés.
A rendőr megkérte anyát, hogy menjen vele, és azonosítsa a holttestet. Apa dolgozott. A bátyámmal
és a nővéremmel ekkor jöttünk oda az ajtóhoz. A hetedik születésnapomon történt. Mindannyian
születésnapi csákót viseltünk. Anya parancsolt rá a nővéremre és a bátyámra, hogy tegyék fel. A
nővérem látta, hogy anya sír, és megkérdezte, mi történt. Anyából egyetlen szót sem lehetett kihúzni. A
rendőr letérdelt elénk, és elmesélte. A bátyám és a nővérem elsírta magát. Én nem. Tudtam, hogy a
rendőr tévedett.
Anya megkérte a bátyámat és a nővéremet, hogy vigyázzanak rám, és elment a rendőrrel. Azt
hiszem, tévét néztünk. Nem nagyon emlékszem. Apa még anya előtt házáért.
– Miért lógatjátok az orrotokat?
Elmondtuk. Apa sem sírt. Megkérdezte, hogyan érezzük magunkat. A bátyám és a nővérem azt
felelte, rosszul. Én azt, hogy jól. A rendőr viszont tévedett. Nagyon havazott. Valószínűleg ezért nem
vette észre magát. Anya hazaért. Sírt. Ránézett apára, és bólintott egyet. Apa átkarolta. Ekkor jöttem
rá, hogy a rendőr mégsem tévedett.
Nem igazán tudom, hogy ezután mi történt, és soha nem is kérdezősködtem róla. Csak arra
emlékszem, hogy bementünk a kórházba. Egy szobában ültem, vakított a fény. Emlékszem, hogy egy
orvos kérdezgetett. Emlékszem, hogy elmondtam, Helen néni volt az egyetlen, aki átölelt. Emlékszem
a családom látványára, ahogyan a váróteremben ülnek karácsonykor. Emlékszem, hogy nem mehettem
el a temetésre. Emlékszem, hogy soha nem búcsúzhattam el Helen nénitől.
Nem tudom, milyen hosszú ideig kezelt az orvos. Nem emlékszem, hogy mennyi ideig nem
járhattam iskolába. Jó hosszú ideig. Csak ennyit tudok. Arra a napra viszont emlékszem, amikor
jobban lettem, mert eszembe jutott, hogy Helen néni mit mondott nekem pont azelőtt, mielőtt elindult
volna a hóesésben az autójával.
Bebugyolálta magát a kabátjába. Odaadtam neki az autó kulcsait, mert én voltam az egyetlen, aki
mindig megtalálta őket. Megkérdeztem Helen nénit, hová megy. Azt mondta, hogy titok. Tovább
nyaggattam Helen nénit, ezt nagyon szerette. Imádta, hogy folyton kérdezősködöm. Aztán védi
megrázta a fejét, elmosolyodott, és a fülembe súgta:
– Megveszem a születésnapi ajándékodat.
Ekkor láttam őt utoljára. Eljátszom a gondolattal, hogy Helen néni megkapta volna az állást, amiért
annyit tanult. Eljátszom a gondolattal, hogy végül találkozott volna egy jóravaló férfival. Eljátszom a
gondolattal, hogy diétázás nélkül is leadta volna azokat a kilókat, amiket szeretett volna.
Annak ellenére, amit anya és az orvos és apa mondott nekem a lelkiismeret-furdalásról, mindig az
jár a fejemben, amit biztosan tudok. Helen néni még ma is élne, ha mindenki máshoz hasonlóan ő is
csak egy ajándékot vett volna nekem. Még mindig élne, ha nem olyan napon születek, amikor eshet a
hó. Bármit megtennék, hogy ne így legyen. Szörnyen hiányzik Helen néni. Most nem tudok többet írni,
mert túlságosan elszomorodtam.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. december 30.
Kedves Barátom!

A legutóbbi levelem után másnap befejeztem a Zabhegyezőt. Azóta már háromszor elolvastam.
Fogalmam sem volt, mi mást csinálhatnék ezen kívül. Sam és Patrick ma éjszaka végre hazajönnek, de
ma már nem láthatom őket. Patrick valahol találkozik Braddel. Sam pedig Craiggel találkozik.
Holnap mindkettőjükkel tudok beszélni a Big Boyban, aztán Bob szilveszteri buliján.
A legizgalmasabb az egészben az, hogy a Big Boyba egyedül fogok elmenni autóval. Apa azt
mondta, addig ne vezessek, amíg ki nem tisztul az idő, és mára végre kitisztult egy kicsit. Készítettem
egy válogatáskazettát a találkozás örömére. Az lett a címe, hogy „Az első autóút”. Talán egy kicsit
túlságosan szentimentális vagyok, de szeretek eljátszani a gondolattal, hogy öregkoromban majd
vethetek egy pillantást ezekre a kazettákra, és eszembe jutnak majd ezek az autóutak.
Az első autóutam Helen néni sírjához vezetett. Ez volt a legelső alkalom, hogy anya sem jött
velem. Megadtam a módját. A karácsonyra kapott pénzből virágot vettem. Még egy válogatáskazettát
is hagytam a sírján. Remélem, nem gondolod, hogy megőrültem.
Mindent elmeséltem Helen néninek. Samet és Patricket. A barátaikat. Az első szilveszteri bulimat
holnap. Elmeséltem, hogy a bátyám a szezon utolsó meccsét újév napján fogja játszani. Elmondtam,
hogy amikor a bátyám elutazott, anya mennyire sírt. Meséltem a könyvekről, amiket olvasok.
Meséltem az „Asleep” című dalról. Elmeséltem, milyen volt, amikor úgy éreztük, nincsenek
korlátaink. Elmeséltem, hogy megkaptam a jogosítványt. Hogy anya vezetet odáig. Vissza meg én.
Hogy a rendőr, aki vizsgáztatott, nem nézett ki furán, és a neve is normális volt, ami átverésnek tűnt.
Emlékszem, hogy amikor éppen búcsút vettem volna Helen nénitől, sírni kezdtem. Valódi sírás volt.
Nem az a pánikszerű, ami gyakran tör rám. És azt is megígértem Helen néninek, hogy csak fontos
dolgok miatt fogok sírni, mert már a gondolatot is gyűlölöm, hogy a sok sírás miatt jóval kevesebbet
ér, amikor Helen néni miatt sírok.
Akkor búcsút vettem tőle, és hazavezettem.
Aznap éjszaka újra elolvastam a könyvet, mert tudtam, ha nem teszem, akkor ismét rám tör a sírás.
Úgy értem, az a pánikszerű. Addig olvastam, amíg teljesen ki nem merültem, és le kellett feküdnöm.
Reggel befejeztem a könyvet, aztán egyből elkezdtem elölről az egészet. Csinálnom kellett valamit,
hogy ne kelljen sírnom. Mert megígértem Helen néninek. És mert nem akarok gondolkodni. Úgy nem,
mint a múlt héten. Nem szabad gondolkodnom többé. Soha, de soha többé.
Nem tudom, te éreztél-e már ilyet. Hogy ezer évig tudnál aludni. Vagy meghalni. Vagy elfelejteni,
hogy létezel. Vagy valami ilyesmi. Szerintem ez elég morbid dolog, de ezt szeretném, amikor rám jön.
Pont ezért próbálok meg nem gondolkodni. Csak azt szeretném, ha ezek a rohamok véget érnének. Ha
rosszabbra fordul a helyzet, megint az orvosnál fogok kikötni. Már nagyon közel állok hozzá.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. január 1.
Kedves Barátom!

Hajnali négy óra van, ami már új évnek számít, habár még mindig december 31-e van, vagyis amíg
le nem fekszenek az emberek. Nem tudok aludni. A többiek vagy alszanak, vagy szeretkeznek. Egész
este kábeltévét néztem, és zselétortát ettem. A dolgok elmozdultak a helyükről. Mesélni akartam
Samről és Patrickről és Craigről meg Bradről és Bobról és a többiekről, de már nem emlékszem, mit
akartam mondani róluk.
Kinn békés minden. Tisztában vagyok vele. Korábban pedig autóval mentem a Big Boyba.
Találkoztam Sammel és Patrickkel. Brad és Craig is velük volt. Ettől nagyon szomorú lettem, mert
csak Sammel és Patrickkel akartam együtt lenni. Így még soha nem találkoztunk egymással.
A dolgok még rosszabbul álltak egy órával ezelőtt, és a fát bámultam, ami egyszer csak sárkánnyá
változott, aztán vissza, és eszembe jutott az a szép nap, amikor a levegő része lettem. Eszembe jutott
az is, hogy akkor fűnyírással kerestem meg a zsebpénzemet, most meg hólapátolással. Így aztán
elkezdtem lapátolni a havat Bob felhajtójáról, ami elég furcsa dolog egy szilveszteri bulin.
Olyan voltam, mint Mr. Z, az arcom vörös lett a hidegtől, akár Mr. Z borvirágos arca, a cipőm
fekete, a hangom pedig szakasztott olyan, mint amikor Mr. Z arról beszélt, hogy a bebábozódó hernyó
valójában a kínok kínját éli át, és hogy hét évig tart megemészteni a rágógumit. És akkor ez a Mark
nevű srác egyszer csak előtoppant a semmiből, felnézett az égre, és azt mondta, hogy figyeljem csak a
csillagokat. Fel is pillantottam, és azt láttam, hogy egy hatalmas, fekete bura zárul ránk, akár egy
üvegből készült hógolyó, Mark pedig elmesélte, hogy a fehér csillagok igazából csak lyukak a fekete
üveg apró darabokra törik, és csak a csillagok sziporkázó leple marad, amely mindennél
fényesebben tündököl, mégsem bántja a szemet. A bura hatalmas volt, végtelen és nyugodt, én pedig
olyan kicsinek éreztem magam.
Néha kinézek az ablakon, és eszembe jut, hogy mennyi ember látta már a havat. Ugyanúgy, mint
amikor arra gondolok, hogy hányan olvasták már a könyveket. És hallgatták a dalokat.
Kíváncsi vagyok, ők hogy érzik magukat ma éjszaka.
Nem igazán tudom, mit beszélek. Talán nem is kellene írnom erről, mert még mindig úgy látom,
hogy elmozdulnak a helyükről a tárgyak. Azt szeretném, hogy ne mozogjanak, de még néhány órán
keresztül biztosan mozogni fognak. Ezt mondta Bob is, mielőtt felvitte volna a szobájába Jillt, egy
lányt, akit nem ismerek.
Szerintem arról van szó, hogy ez az egész nagyon ismerősnek tűnik. De nem igazán nekem.
Egyszerűen tudom, hogy ezek egy másik gyerek érzései. Pontosan most érzem őket, amikor minden
békés odakint, és látja az ember mozogni a dolgokat, habár nem akarja, és mindenki alszik már. A
könyvek, amiket mások már olvastak előtted. És a kedvenc számaid, amiket mások már előtted is
ismertek. És az a lány, aki tetszik neked, másoknak is tetszik. És tudod, hogy ha ez akkor tűnne fel,
amikor boldog vagy, akkor még boldogabb lennél, mert ezt a dolgot úgy hívják: „összehangoltság”.
Ez az egész olyan, mint amikor nagyon tetszik egy lány, mire látsz egy szerelmespárt, akik egymás
kezét fogják, és örülsz nekik. Máskor meg ugyanaz a pár rettentően feldühít. Te viszont nem akarsz
mást, mint örülni a boldogságuknak, mert akkor te is boldog lehetsz.
Most már tudom, hogy miért jutott eszembe mindez. Leírom, így talán nem kell gondolkodnom róla.
És nem dühítem fel magam. De úgy áll a dolog, hogy hallom, amint Sam és Craig szeretkeznek, és
most jöttem rá, mit jelent annak a versnek a vége.
Bárcsak soha ne tudtam volna meg. Hinned kell nekem.

Szeretettel ölellek,
Charlie
 HARMADIK RÉSZ
1992. január 4.
Kedves Barátom!

Elnézést kérek a legutóbbi levelem miatt. Az igazat megvallva nem sokra emlékszem belőle, de az
ébredésemből arra következtetek, hogy nem volt valami szép levél. Csak az maradt meg annak az
éjszakának a többi részéből, hogy az egész házat átkutattam boríték és bélyeg után. Amikor végül
találtam, megcímeztem a borítékot, és lesétáltam a dombról, a fákon túlra, ahol a posta van, mert
tudtam, ha akkor nem dobom be a levelet a postaládába, valószínűleg soha nem fogom feladni.
Nagyon furcsa, hogy mennyire fontosnak tűnt akkor az a levél.
Amikor odaértem, bedobtam a levelet a postaládába. Nincs visszaút. Megnyugodtam. Aztán
elkezdtem hányni, és egészen napfelkeltéig hánytam. Az úton egy csomó autót láttam, és tudtam, hogy
mindenki a nagyszülőkhöz tart. És azt is tudtam, hogy közülük sokan látják majd a bátyám meccsét
még aznap. És az agyamban kattogtak a fogaskerekek.
A bátyám... futball... Brad... Dave és a barátnője a szobámban... kabátok... hideg... tél... „Őszi
avar”... nem mondod el... te perverz... Sam és Craig... Sam... karácsony... írógép... ajándék... Helen
néni... a fák meg csak mozogtak... nem hagyták abba... akkor lefeküdtem, és csináltam egy hóangyalt.
Egy rendőr talált rám, sápadtkékre fagyva aludtam.
Még sokáig reszkettem a hidegtől, miután anya és apa hazavitt a sürgősségi osztályról. Senki sem
került bajba miattam, mert ilyen dolgok korábban is történtek velem gyerekkoromban, amikor
orvoshoz jártunk. Elkóboroltam és elaludtam. Mindenki tudta, hogy bulizni mentem, de senki, még a
nővérem sem sejtette, hogy ezért történt. Én pedig tartottam a szám, mert nem akartam, hogy Sam vagy
Patrick vagy Bob vagy bárki más bajba kerüljön. De legfőképpen, nem szerettem volna apa és anya
arcát látni, amikor megtudják az igazat.
Így aztán nem árultam el nekik semmit.
Csendben maradtam, nézelődtem. És észrevettem a dolgokat. A pöttyöket a mennyezeten. És a
takaró durva anyagát. És a doktor gumiszerű arcát. És hogy mennydörgésszerű suttogásnak tűnt,
amikor azt mondta, hogy újra pszichiáterhez kellene járnom. Most először mondott ilyet egy orvos a
szüleimnek úgy, hogy én is ott voltam. A köpenye annyira fehér volt. Én meg annyira fáradt.
Egész nap másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy a bátyám meccsét miattam szalasztottuk el,
és nagyon reméltem, hogy a nővérem felvette kazettára.
Szerencsére felvette.
Hazaértünk, anya teát készített nekem, apa pedig megkérdezte, hogy kíváncsi vagyok-e a meccsre,
én pedig igennel válaszoltam. A bátyámnak nagyon jól ment a játék, de most senki sem szurkolt
igazán. Mindenki engem figyelt a szeme sarkából. Anya pedig bátorítóan elmondta, hogy ez az évem
az iskolában nagyon jól sikerült, és talán orvosi segítséggel rendbe jönnek majd a dolgok. Amikor
anya bizakodik, egyszerre tud hallgatni és beszélni. Apa folyton „paskolt”. Szeretetből, bátorítólag
szokták megpaskolni az ember térdét, vállát vagy karját. A nővérem felajánlotta, hogy megcsinálja a
hajamat. Nagyon furcsa volt, hogy hirtelen annyira figyelmesek lettek.
– Ezt hogy érted? Mi baj van a hajammal?
A nővérem ide-oda járatta a tekintetét, mintha kínban lenne. A hajamhoz nyúltam, és rájöttem, hogy
jó sok hiányzik belőle. Becsszóra mondom, nem emlékszem, mikor tehettem, de az alakjából arra
következtettem, hogy mindenféle elképzelés nélkül nekiestem egy ollóval. Itt is, ott is nagy tincsek
hiányoztak. Mintha vedlenék. A bulin nem hiszem, hogy tükörbe néztem volna, mert az arcom teljesen
máshogy festett, ijesztő volt. Egyből észrevettem volna.
A nővérem segített kicsit kiegyenesíteni a hajam, és szerencsére az iskolában mindenki, Samet és
Patricket is bele értve, menőnek tartotta.
– Sikkes – jegyezte meg Patrick.
Ettől függetlenül úgy döntöttem, soha többet nem ve szék be LSD-t.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. január 14.
Kedves Barátom!

Úgy érzem, mintha mindenkit becsaptam volna, mert a darabjaiból újra összeraktam az életem, és
senkinek sem szóltam róla. Nem tudok a szobámban üldögélni és olvasni, mint korábban. Még a
bátyámmal sem szívesen beszélek, ha telefonál. A csapatával harmadikok lettek az országos
bajnokságon. Senki sem árulta el neki, hogy miattam szalasztottuk el a meccsét.
El kellett mennem a könyvtárba, hogy kikeressek valamit egy könyvből, mert nagyon féltem. A
tárgyak időről időre újra mozogni kezdenek, a hangok pedig mélyen konganak. És egyetlen értelmes
dolog sem jut eszembe. A könyv szerint néha előfordul, hogy amikor valaki LSD-t vesz be, nem
múlik el a hatása. Azt írta az a könyv, hogy az LSD megnöveli valamilyen enzim szintjét az agyban.
Azt is írta az a könyv, hogy az LSD tulajdonképpen tizenkét óra skizofréniát okoz, és ha már eleve
magas ennek az enzimnek a szintje az agyadban, akkor nem múlik el az LSD hatása.
Levegő után kapkodtam. Nagyon megijedtem, mert eszembe jutott egy skizofrén gyerek a
kórházból, amikor még kicsi voltam. És az sem esett jól, hogy előző nap az összes gyerek az új,
karácsonyra kapott ruhájában jött iskolába, így aztán én is úgy döntöttem, hogy a Patricktől kapott
öltönyömet veszem fel, mire kilenc hosszú órán gúnyolódás céltáblája voltam. Borzalmas nap volt.
Aznap életemben először lógtam óráról, inkább kimentem az udvarra, hogy találkozzam Sammel és
Patrickkel.
– Durván nézel ki – vigyorgott Patrick.
– Kérhetek egy cigarettát? – szóltam. Nem tudtam rávenni magam, hogy azt mondjam: „Dobj meg
egy blázzal”. Életem első cigarettája volt. Nem tudtam megtenni.
– Naná – válaszolta Patrick.
Sam leállította Patricket
– Valami baj van, Charlie?
Elmondtam nekik, mire Patrick egyfolytában az kérdezgette, hogy „rossz volt-e a trip”.
– Nem, nem. Nem arról van szó. – Kezdtem ideges enni.
Sam átkarolt, és elmondta, hogy tudja, min megyek keresztül. Azt is mondta, hogy ne aggódjak. Ha
egyszer csináltad már, eszedbe jut néha, milyen volt. Ennyi az egész. Az út ilyenkor hullámzik. Az
arcod műanyag, a szemeid meg különböző méretűek. Az egész csak a képzeletedben él.
Csak ezután kaptam tőle cigarettát.
Amikor rágyújtottam, nem kellett köhögnöm. Nyugalom áradt szét bennem. Tudom, hogy az
egészségtanóra szerint dohányozni rossz dolog, mégis ez az igazság.
– És most koncentrálj a füstre! – szólt Sam.
Én pedig a füstre koncentráltam.
– Olyan, mint minden füst, nem?
– Aha – szerintem ezt válaszolhattam.
– Na, akkor most nézd meg a játszótér betonját. Mozog?
– Aha.
– Jól van... akkor most koncentrálj arra a betonon heverő papírdarabra.
Én pedig arra a betonon heverő papírdarabra koncentráltam.
– Mozog a beton?
 – Nem, már nem.
Most már sínen vagy, de valószínűleg soha többet nem kellene LSD-t bevenned, magyarázta Sam,
aztán elmondta, hogy mi is az a „transz”. Akkor esel transzba, amikor nem koncentrálsz semmire, és
körülötted minden magába szív és egyfolytában mozog. Sam azt mondta, ez rendszerint metaforikus
dolog, de akiknek nem lenne szabad többet LSD-t bevenniük, azok szó szerint ezt érzik.
Ekkor elnevettem magam. Annyira megkönnyebbültem. Sam és Patrick pedig mosolyogtak. Boldog
voltam, hogy ők is elmosolyodtak, mert már nagyon zavart az aggódó tekintetük.
Azóta már nem nagyon mozognak a tárgyak. Több óráról nem is hiányoztam. És talán már nem
érzem úgy, hogy mindenkit becsaptam volna azzal, hogy megpróbálom a darabjaiból újra összerakni
az életemet. Bill szerint a Zabhegyezőről beadott dolgozatom (amit a vadonatúj régi írógépemen
írtam) sikerült legjobban az összes közül. Azt mondta, hogy nagyon gyorsan „fejlődöm”, és egy
másfajta könyvet kaptam tőle „jutalomképpen”. Jack Kerouac írta, Úton a címe.
Most már napi tíz cigarettát szívok.

Szeretettel ölel,
Charlie
1992. január 25.
Kedves Barátom!

Fantasztikusan érzem magam a bőrömben! Tényleg. Ha majd borzalmas hetem lesz, emlékeznem
kell erre az érzésre. Neked volt már ilyen? Nagyon rosszul érzed magad, aztán elmúlik, és fogalmad
sincs, hogyan. Amikor ilyen fantasztikusan érzem magam, eszembe kell vésnem, hogy egyszer lesz
majd rossz hetem is, így annyi kiváló élményt kell elraktároznom, amennyit csak tudok, hogy a
következő rossz héten emlékezhessek rájuk, és higgyek abban, hogy lesz még jobb is. Nem mindig
működik, de szerintem nagyon fontos, hogy legalább megpróbáljam.
A pszichiáterem nagyon kedves férfi. Sokkal jobb, mint a legutóbbi pszichiáter volt. Az
érzéseimről, a gondolataimról és az emlékeimről beszélgetünk. Mint amikor kiskoromban egyszer a
házunk környékén sétáltam. Teljesen meztelen voltam, a kezemben egy nagy kék esernyőt tartottam,
pedig nem is esett. Én meg annyira boldog voltam, mert anya mosolygott rajtam. És ő csak ritkán
mosolygott. Szóval csinált rólam egy fotót. A szomszédok meg panaszkodtak.
Máskor meg láttam egy olyan film reklámját, amiben emberöléssel vádoltak egy férfit, pedig nem is
ő volt a gyilkos. A főszereplő az egyik színész volt a M*A*S*H-ből. Azt hiszem, ezért emlékszem rá.
Az előzetes szerint az egész film arról szólt, hogyan próbálja bebizonyítani az ártatlanságát, ennek
ellenére lehet, hogy mégis rács mögé fog kerülni. Ez nagyon megijesztett. Az is megijesztett, hogy
mennyire megijedtem ettől. Hogy olyan miatt büntetnek meg, amit el sem követtél. Vagy hogy
ártatlanul lesz belőled áldozat. Ezt soha nem szeretném megélni.
Nem tudom, hogy fontos-e minderről beszámolnom neked, de akkor „áttörésnek” tűnt.
A pszichiáterben az a legjobb, hogy a várójában zenei magazinok vannak. Az egyik alkalommal
elolvastam egy cikket a Nirvanáról, és nem volt benne semmi a mézes-mustáros salátaöntetről, de
még salátáról sem. Ennek ellenére az egész cikk az énekes gyomorproblémáiról szólt. Furcsa volt.
Mint már említettem, Sam és Patrick imádják a Nirvana legjobb számát, így aztán gondoltam,
elolvasom a cikket, hogy később beszélgethessünk róla. A magazin végül azt írta, hogy az énekes
olyan, mint John Lennon a Beatlesből. Amikor később elmeséltem Samnek, nagyon dühös lett. Azt
mondta, hogy ha már hasonlítani kell valakihez, akkor inkább Jim Morrisonhoz hasonlítsuk, de
igazából senkire sem hasonlít, csak saját magára. A Big Boyban ültünk a Rocky Horror után, és
hatalmas vita kerekedett belőle.
Craig azt mondta, a probléma az, hogy mindenki mindig összehasonlít mindenkit mindenkivel, és
emiatt az emberek hiteltelenné válnak, mint a fényképészetórán.
Bob azt mondta, az egész arról szól, hogy a szüleink görcsösen ragaszkodnak a fiatalságukhoz, és az
agyukra megy, ha nem tudnak valamihez viszonyítani.
Patrick azt mondta, az a probléma, hogy már minden megtörtént, és nagyon nehéz teljesen új
dolgokkal előjönni. Senki sem lehet olyan nagy, mint a Beatles, mert a Beatles helyezte
„kontextusba” az egészet. Azért voltak olyan nagyok, mert senkihez sem lehetett hasonlítani őket, így
aztán korlátok nélkül törhettek felfelé.
Sam hozzátette, hogy manapság egy együttes vagy akárki a második lemeze után hasonlítja magát a
Beatleshez, és innentől kezdve a saját, egyedi hangzásviláguk lejtőre kerül.
– Neked mi a véleményed, Charlie?
Nem emlékeztem, hogy hol hallhattam vagy olvashattam, amit válaszoltam. Azt mondtam, talán F.
Scott Fitzgerald írta Az Édentől messze című könyvében. A könyv végén a főszereplő srácot felveszi
egy idősebb úr. Mindketten egy Ivy League öregdiák-focimeccsre tartanak, és vitatkozni kezdenek
egymással. Az idősebb úr nagyon jómódú. A srác viszont „kiábrándult”.
Szóval elkezdenek beszélgetni, a srác pedig éppen az idealista korszakát éli. A „nyughatatlan és
izgága nemzedékéről”[1] beszél, meg ilyenek. És valami olyat is mond, hogy „most nem hősök
kellenek, mert nem lesz rájuk szükség”. A könyv az 1920-as években játszódik, ami szerintem
fantasztikus dolog, mert akár a Big Boyban is beszélgethettek volna erről. És talán a szüleink és a
nagyszüleink tényleg beszélgettek is erről. És lehet, hogy most mi is ilyen helyzetben vagyunk.
Szóval azt mondtam, hogy szerintem a magazin hőst próbál faragni belőle, de később valaki
találhat olyan dolgot róla, amitől kevesebbnek is tűnhet, mint az átlagember. És fogalmam sincs,
miért, mondtam, mert én csak egy dalszerző srácot látok, akinek a számait sokan szeretik, és
szerintem ez bőven elég. Talán tévedek, de az asztalnál mindenki erről kezdett beszélgetni.
Sam a televíziót hibáztatta. Patrick a kormányt. Craig a „tömegmédiát”. Bob elment vécére.
Mivel nem igazán oldottuk meg a dolgokat, fogalmam sincs, hogy miért volt fantasztikusan jó érzés
ott ülni és megbeszélni a helyünket a világban. Olyan volt, mint amikor Bill azt mondta, hogy „ne
meneküljek az élet elől”. Akkor még az öregdiákbálba is elmentem, mint már korábban meséltem, de
most sokkal jobban éreztem magam. Főleg az volt jóleső érzés, hogy az emberek a világon mindenhol
hasonló dolgokról beszélgetnek, mint mi a Big Boyban.
Ezt is elmondtam volna az asztaltársaságnak, de jól elvoltak a cinizmusukkal, én meg nem akartam
elrontani a mulatságukat. Szóval csak hátradőltem egy kicsit, a Craig mellett ülő Samet néztem, és
próbáltam nem túlságosan elszomorodni. Nem mondom, hogy nagyon sikeres próbálkozás volt. De
egyszer, miközben Craig éppen magyarázott valamit, Sam felém fordult, és rám mosolygott. Olyan
volt, mint egy lassítva lejátszott filmes mosoly, utána minden rendbe jött.
Meséltem erről a pszichiáteremnek, de ő azt válaszolta, hogy túl korai még következtetéseket
levonni.
Hát, én nem tudom. Egyszerűen fantasztikus napom volt. Remélem, neked is.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. február 2.
Kedves Barátom!

A z Úton nagyon jó könyv. Nem kellett dolgozatot írnom belőle Billnek, mert „jutalomképpen”
kaptam, mint már mondtam. Megkért, hogy beszéljük meg az irodájában iskola után, és én be is
mentem hozzá. Teával várt, pont úgy, mint egy felnőttet. Még azt is megengedte, hogy elszívjak egy
cigarettát az irodájában, de nyomatékosan megkért, hogy az egészségem érdekében hagyjak fel a
dohányzással. M é g egy szórólapot is talált az íróasztala fiókjában, amit nekem adott. Most
könyvjelzőnek használom.
Azt gondoltam, hogy a könyvről fogunk beszélgetni Bill-lel, de végül mindenféle „dologra”
terelődött a szó. Fantasztikus volt szabadon beszélgetni ilyen sok témáról. Bill Samről, Patrickről és a
szüleimről kérdezősködött, én meg elújságoltam neki, hogy megszereztem a jogosítványt, és
meséltem a beszélgetésről is a Big Boyban. A pszichiáteremről is meséltem. A buliról és a
nővéremről meg a barátjáról viszont hallgattam. Még mindig találkoznak titokban, ami a nővérem
szerint csak „olaj a szenvedélyük tüzére”.
Miután elmondtam, hogy mi van velem, megkértem Billt, hogy meséljen ő is az életéről. Ekkor is
kedvesen viselkedett, nem próbálta játszani a nagymenőt, és nem is bizalmaskodott. Csak önmagát
adta. Elmesélte, hogy a diákmunkát tanulmányozta valamilyen nyugati főiskolán, ahol nem adnak
jegyeket, ami nekem különösnek tűnt, de Bill azt mondta, hogy ennél jobb oktatásban sehol sem volt
része. Felajánlotta, hogy ad majd nekem egy ismertető füzetet a főiskoláról, amikor eljön az ideje.
Ezt követően a Brown Universityre járt másodképzésre. Utazgatott egy kicsit Európában, és amikor
hazajött, a Teach for America alapítványon keresztül hátrányos helyzetű gyerekeket tanított. A
mostani iskolaév végén talán New Yorkba költözik, és színdarabokat fog írni. Úgy sejtem, hogy Bill
még mindig nagyon fiatal, de nem akartam neveletlen módon megkérdezni tőle. Azt viszont
megkérdeztem, hogy van-e barátnője, és azt válaszolta, hogy nincs. Elég szomorú arcot vágott
közben, de nem akartam rákérdezni, hogy miért, mert az már tolakodás lett volna. Aztán megkaptam
tőle a következő olvasmányt, az a címe, hogy Meztelen ebéd.
Amint hazaértem, belekezdtem, és az igazat megvallva, fogalmam sincs, miről beszél ez a fickó. De
ezt titokban fogom tartani Bill előtt. Sam elmesélte, hogy William S. Burroughs heroin hatása alatt írta
a könyvet, és csak „sodródjak az árral”. Megpróbáltam. De így sem tudtam kitalálni, miről szól a
könyv, úgyhogy lementem tévézni a nővéremmel.
A Gomer Pyle ment, a nővérem pedig hallgatott, nyűgös volt. Próbáltam beszélgetni vele, de azt
mondta, fogjam be a számat, és hagyjam békén. Így aztán néhány percig néztem a műsort, de még a
könyvnél is kevésbé értettem, úgyhogy inkább elhatároztam, hogy megcsinálom a matek házit, de ez
hiba volt, mert a matekot sem értettem soha.
Egész nap össze voltam zavarodva.
Ezután segíteni próbáltam anyának a konyhában, de leejtettem a jénai tálat, mire ő felküldött a
szobámba, hogy olvassak, amíg apa hazaér, pedig az olvasás indította el ezt az egész zűrzavart.
Szerencsére apa azelőtt hazajött, hogy belekezdhettem volna a könyvbe, de ő meg azt mondta, hogy
„ne lógjak rajta, mint egy majom” mert hokimeccset akar nézni. Egy ideig néztem vele a meccset, de
nem tudtam uralkodni magamon, és egyfolytában kérdezősködtem, hogy melyik játékos milyen
nemzetiségű, erre ő elkezdte „pihentetni a szemét”, ami egyenlő az alvással, de mégsem engedte, hogy
átkapcsoljak egy másik csatornára. Erre elküldött tévét nézni a nővéremhez, a nővérem viszont
anyához irányított, hogy segítsek neki a konyhában, anya viszont felküldött a szobámba olvasni. Így is
tettem.
Már a könyv harmadánál járok, és eddig nagyon tetszik.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. február 8.
Kedves Barátom!

Elhívtak a Sadie Hawkins-bálra. Ha esetleg nálatok nem lenne ilyen, elárulom, hogy ez egy olyan
bál, ahová a lányok hívják el a fiúkat. Az én esetemben a lány Mary Elizabeth, a fiú meg én vagyok.
Hihetetlen, nem?
Szerintem akkor kezdődött az egész, amikor pénteken segítettem Mary Elizabethnek összetűzni a
Punk Rocky-számot a Rocky Horror Picture Show-előadás előtt. Mary Elizabeth annyira kedves
volt aznap. Azt mondta, hogy két okból is ez a szám sikerült a legjobban, és mindkettő nekem
köszönhető.
Először is, színes lett, másodszor pedig benne volt a vers, amit Patricknek ajándékoztam.
Tényleg fantasztikus lett ez a szám. Szerintem akkor is így fogom gondolni, amikor öregebb leszek.
Craig adott párat a régi színes fényképeiből. Sam néhány „underground” hírt mindenféle
együttesekről. Mary Elizabeth cikket írt a demokrata jelöltekről. Bob egy vadkendert támogató
szórólapot hozott a számba. Patrick pedig egy hamis kupont, amelynek a felmutatásakor ingyenes
„szopás” jár a Smiley Cookie mellé a Big Boyban. Amíg a készlet tart!
Ha hiszed, ha nem, még egy (hátulról készített) meztelen fotó is volt benne Patrickről. Sam
Craiggel csináltatta a képet. Mary Elizabeth mindenkit megkért, tartsa titokban, hogy Patrick van a
fényképen, amit mindenki meg is tett, kivéve Patricket.
Egész este azt kiabálta: „Elő vele! Elő vele!” Ez a kedvenc mondata a kedvenc filmjéből, a
Producerekből.
Mary Elizabeth azt mondta, szerinte Patrick azért szerette volna a képét megjelentetni, hogy Brad
különösebb feltűnés nélkül megszerezhesse a fényképét, de Elizabeth szerint Patrick nem tűnt túl
meggyőzőnek. Brad oda sem nézett, amikor megvette az újságot, szóval Elizabethnek valószínűleg
igaza volt.
Amikor aznap este megnéztem a Rocky Horror Picture Show-t, Mary Elizabeth nagyon dühös volt,
mert Craig nem jött el. Senki sem tudta, miért nem. Még Sam sem. Az volt a baj, hogy senki nem
tudta eljátszani Rocky, az izmos robot (nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ő micsoda) szerepét.
Miután Mary Elizabeth mindenkit jól szemügyre vett, odajött hozzám.
– Charlie, hányszor láttad az előadást?
– Tízszer.
– El tudnád játszani Rockyt?
– Nekem nincs oltári testem.
– Az nem számít. El tudod játszani?
– Azt hiszem.
– Csak hiszed, vagy biztos vagy benne?
– Azt hiszem.
– Nem baj, az bőven elég.
A következő dolog, amire emlékszem, hogy csak papucs és egy szál fürdőnadrág van rajtam, amit
aranyszínűre festettek. Fogalmam sincs, hogyan történhetnek velem ilyen dolgok. Nagyon izgultam,
főleg azért, mert az előadás alatt Rocky végigfogdossa Janet egész testét, és Sam játszotta Janet
szerepét. Patrick azzal viccelődött, hogy „erekcióm” lesz. Nagyon reméltem, hogy nincs igaza.
Egyszer erekcióm volt az osztályteremben, és ki kellett mennem a táblához. Borzalmas volt. És
amikor eszembe jutott ez az eset, és hozzávettem a reflektorfényt meg azt, hogy egy szál
fürdőnadrágban leszek, pánikba estem. Majdnem feladtam, de Sam azt mondta, nagyon szeretné, ha én
játszanám el Rockyt, és szerintem pontosan erre volt szükségem.
Az egész előadást nem mesélem el részletesen, elég annyi, hogy soha életemben nem szórakoztam
még ilyen jól. Nem viccelek. Úgy kellett tennem, mintha énekelnék, táncolnom is kellett, és egy
„tollboa” volt rajtam a fináléban, ami egyáltalán nem volt furcsa, mert hozzátartozott az előadáshoz,
habár Patrick semmi másról nem tudott beszélni.
– Charlie tollboában! Charlie tollboában! – Egyszerűen nem tudta abbahagyni a nevetést.
De a legjobb az egészben az a jelenet volt, amikor Janettel meg kellett érintenünk egymást. Nem
azért volt jó, mert megérinthettem Samet, ő pedig megérintett engem. Pont ellenkezőleg. Tudom, hogy
butaságnak hangzik, de így igaz. A jelenet előtt Samre gondoltam, és az jutott eszembe, hogy ha úgy
nyúlok hozzá a színpadon és komolyan is gondolom, akkor az annyira közönséges lesz. És
bármennyire is szeretném úgy megérinteni őt egy szép napon, azt nem akarom, hogy közönséges
élmény legyen. Nem szeretném, ha Rocky és Janet simogatnák egymást. Sam és én legyünk azok, akik
megérintik egymást. Akkor lenne jó, ha ő is komolyan gondolná. Így aztán csak eljátszottuk az
egészet.
Az előadás végén mindnyájan meghajoltunk, és nagy tapsot kaptunk. Patrick kilökött a
felsorakozott színészek elé, hogy én külön is meghajoljak. Azt hiszem, így mutatjuk be a közönségnek
az új színészeket. Csak arra tudtam gondolni, milyen jó érzés tapsot kapni, és boldog voltam, hogy a
családomból senki sem látott, amint tollboában játszom Rockyt. Főleg apa.
Ennek ellenére volt erekcióm, de csak később, a Big Boy parkolójában.
Ekkor hívott el Mary Elizabeth a Sadie Hawkins-bálba, miután így szólt:
– Nagyon jól néztél ki abban a jelmezben.
Kedvelem a lányokat. Tényleg. Mert akkor is tetszel nekik fürdőnadrágban, ha valójában nem is áll
jól. Utólag bűntudatom volt az erekció miatt, de gondolom, ezen már nem lehet változtatni.
Elmeséltem a nővéremnek, hogy egy lány meghívott a bálra, de alig figyelt rám. Aztán próbáltam
tanácsot kérni tőle, hogyan kell bánni a lányokkal a randin, mert ez volt életem első randija, de nem is
válaszolt. Nem rosszindulatból volt ilyen. Csak „maga elé meredt a semmibe”. Megkérdeztem, hogy
jól érzi-e magát, mire azt válaszolta, hogy egyedül szeretne maradni, erre aztán felmentem, és
befejeztem a Meztelen ebédet.
Miután elolvastam a könyvet, az ágyamban heverésztem, a mennyezetet bámultam, és mosolyogtam
magamban, mert olyan jófajta volt az a csend.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. február 9.
Kedves Barátom!

El kell árulnom valamit a legutóbbi levelemről. Tudom, hogy Sam soha nem hívna el bálba.
Tudom, hogy Craiggel menne el, és ha nem Craiggel, akkor Patrickkel, mert Brad barátnője, Nancy,
Braddel menne. Szerintem Mary Elizabeth nagyon okos és csinos, és boldog vagyok, hogy vele
randizhattam először. De miután igent mondtam, és Mary Elizabeth elújságolta az egész csoportnak,
azt szerettem volna, ha Sam féltékeny lesz. Tudom, hogy nem szép dolog ilyet kívánni, de akkor is ezt
kívántam.
Sam viszont nem lett féltékeny. Az igazat megvallva, boldogabban már nem is fogadhatta volna a
hírt, ami rosszulesett.
Még azt is elmagyarázta, hogyan kell bánni egy lánnyal a randin, amit nagyon érdekesnek találtam.
Azt mondta, hogy egy olyan lánynak, mint Mary Elizabeth, nem szabad azt mondani, hogy jól néz ki. A
ruháját kell dicsérni, mert a ruháját ő választotta, az arcát viszont nem. Azt is elmagyarázta, hogy
bizonyos lányoknak ki kell nyitni az autó ajtaját, és virágot kell venni, de Mary Elizabeth esetében
(főleg, hogy a Sadie Hawkins-bálba megyünk) ne csináljak ilyet. Így aztán megkérdeztem, hogy akkor
mit csináljak, mire azt válaszolta, hogy sokat kérdezzek, és ne zavarjon, hogy Mary Elizabeth
egyfolytában beszél. Erre azt mondtam, hogy ez nem nagyon demokratikus dolog, de Sam azt
válaszolta, hogy Mary Elizabeth mindig így viselkedik a fiúkkal.
Sam figyelmeztetett, hogy szex dolgában Mary Elizabeth nagyon trükkös, mert volt már több
barátja is, és jóval tapasztaltabb nálam. Azt mondta, ha bármilyen szexuális dologra kerül sor, és
nem tudom, mit csináljak, akkor csak figyeljek oda a másik csókjára, és én is ugyanúgy viszonozzam a
csókot. Szerinte így érzéki lesz a csók, én pedig mindenféleképpen érzéki szeretnék lenni.
Így aztán megkérdeztem:
– Megmutatnád, hogyan kell?
Sam így válaszolt:
– Ne próbálj behúzni a csőbe!
Néha szoktunk így évődni egymással. Ez mindig megnevetteti. Miután Sam mutatott egy Zippo-
trükköt, megkértem, hogy meséljen még Mary Elizabethről.
– Mi van akkor, ha nem akarok semmi szexuálisat művelni vele?
– Egyszerűen mondd azt, hogy még nem állsz készen rá.
– Ez be szokott jönni?
– Néha.
Még meg szerettem volna kérdezni Samet arról, hogy mi történik, ha nem jön be, de nem akartam
tolakodni és a lelkébe gázolni. Bárcsak ne szeretném Samet! Ezt tényleg komolyan gondolom.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. február 15.
Kedves Barátom!

Nem érzem magam valami jól, mert minden összekuszálódott. Elmentem a bálra, és el is mondtam
Mary Elizabethnek, hogy milyen szépen felöltözött. Kérdezgettem, és hagytam, hogy egyfolytában
beszéljen. Jó sok mindent tanultam a „tárgyiasításról”, az őslakos indiánokról és a burzsoáziáról.
De legfőképpen Mary Elizabethről tudtam meg sok mindent.
Mary Elizabeth két szakra szeretne járni a Berkeley-n. Az egyik a politológia. A másik a
szociológia, amit nőtudomány szakirányon végezne el. Mary Elizabeth gyűlöli a középiskolát, és
leszbikus kapcsolatokat szeretne kipróbálni. Megkérdeztem tőle, hogy szépnek gondolja-e a lányokat,
de ő úgy nézett rám, mintha hülye lennék, és azt válaszolta: „Nem ez a lényeg.”
Mary Elizabeth kedvenc filmje a Vörösök. A kedvenc könyve a Vörösök egyik női szereplőjének
az önéletrajza. Most nem jut eszembe a szereplő neve. Mary Elizabeth kedvenc színe a zöld.
Kedvenc évszaka a tavasz. Kedvenc jégkrémje (azt mondta, elvből nem eszik alacsony
kalóriatartalmú, mélyfagyasztott joghurtot) a Cherry Garcia. Kedvenc étele a pizza (fele gomba, fele
zöldpaprika). Mary Elizabeth vegetáriánus, és utálja a szüleit. Emellett folyékonyan beszél
spanyolul.
Egész idő alatt csak egyetlenegy dolgot kérdezett tőlem, hogy akarok-e adni búcsúcsókot. Amikor
azt válaszoltam, hogy még nem készültem fel rá, azt válaszolta, hogy megérti, és elmondta, hogy
milyen jól érezte magát velem. Azt mondta, én vagyok a legérzékenyebb fiú, akivel eddig találkozott,
amit nem értettem, mert azon kívül, hogy nem szakítottam félbe, semmit sem csináltam.
Aztán megkérdezte, hogy akarok-e még randizni vele, de erről nem beszélgettünk Sammel, így
aztán nem készültem fel a válaszra. Igennel feleltem, mert nem akartam helytelenül viselkedni, de nem
hinném, hogy képes lennék még egyszer összeszedni annyi kérdést, ami egy egész estéié elég.
Fogalmam sincs, mit csináljak. Hányszor randizhat az ember úgy, hogy még nem készült fel a csókra?
Nem hiszem, hogy Mary Elizabeth az esetem. Ki kell kérnem Sam véleményét erről.
Mellesleg Sam Patricket vitte el a bálba, mert Craig azt állította, hogy túl sok a dolga. Szerintem
nagyon összevesztek ezen. Végül Craig azt mondta, hogy nem akar elmenni valami hülye
középiskolai bálba, mert már megvan az érettségije. A tánc alatt Patrick kiment a parkba, hogy
betépjen a nevelési tanácsadójával, Mary Elizabeth pedig elment megkérni a lemezlovast, hogy
lányzenekarok számait tegye be, így Sam és én kettesben maradtunk.
– Jól érzed magad?
Sam nem válaszolt azonnal. Olyan szomorkásnak tűnt.
– Nem igazán. És te?
– Nem tudom. Ez az első randim, úgyhogy nincs mihez hasonlítani.
– Fel a fejjel! Ügyes leszel.
– Azt mondod?
– Kérsz puncsot?
– Hát persze.
Ezzel Sam elment. Tényleg nagyon szomorúnak látszott, én pedig azt kívántam, bárcsak
felvidíthatnám valamivel, de azt hiszem, ez néha nem megy. Így aztán egyedül álldogáltam a fal
mellett, és egy ideig néztem a táncolókat. Szívesen leírnám a látványt, de szerintem ez pont olyan
dolog, hogy a saját szemeddel kell látnod, vagy legalább ismerned kell azokat, akikről szó van.
Persze az is lehet, hogy ismerted ezeket az embereket a középiskolából, ha érted, mire gondolok.
Ez a bál csak a nővérem miatt volt más, mint a többi. A nővérem és a barátja együtt jöttek. Aztán
az egyik lassú szám alatt mintha nagyon összevesztek volna, mert a fiú már nem nézett a nővérem
szemébe, ő pedig kirohant a táncparkettről a mosdók felé. Megpróbáltam utolérni, de túl nagy
előnnyel indult. Nem is jött vissza táncolni, a barátja pedig végül hazament.
Miután Mary Elizabeth kitett a házunk előtt, bementem, és a nővéremet sírva találtam a pincében.
Ez most másfajta sírás volt. Kicsit megijedtem tőle. Nagyon halkan és lassan szóltam hozzá:
– Jól vagy?
– Hagyj békén, Charlie!
– Azt nem lehet. Mi a baj?
– Úgysem értenéd meg.
– Legalább megpróbálnám.
– Hülyére röhögöm magam! De tényleg.
– Akkor szeretnéd, hogy felébresszem anyát és apát?
– Ne, azt ne.
– Pedig ők talán...
– CHARLIE! KUSSOLJ! ÉRTED? CSAK KUSSOLJ!
Na, ekkor kezdett el igazán sírni. Nem szerettem volna, hogy még rosszabbul érezze magát, így
magára hagytam. Ekkor ölelt át. Egy szót sem szólt. Csak megölelt jó szorosan, és nem engedett el. Én
is szorosan öleltem őt. Furcsa is volt, mert még soha nem öleltem meg a nővéremet ezelőtt.
Legalábbis nem úgy, hogy az ne legyen ellenére. Egy idő után megnyugodott egy kicsit, és elengedett.
Mély lélegzetet vett, és elsimította az arcába lógó hajtincsét.
Na, ekkor mondta el, hogy terhes.
Szívesen elmesélném, hogy mi történt az este hátralévő részében, de becsszóra mondom, nem
sokra emlékszem. Az egész egy nagy, szomorú álom volt. Arra emlékszem, hogy a barátja szerint nem
az övé a gyerek, de a nővérem biztos benne. Azt is megtudtam, hogy ott a bálon a fiú szakított vele. A
nővérem még nem mondta el senkinek, mert nem akarja, hogy ez legyen a téma. Csak én, ő és a
barátja tudunk róla. Egyetlen ismerősünknek sem árulhatom el Soha. Senkinek.
Megmondtam a nővéremnek, hogy egy idő után már nem fogja tudni tovább titkolni, de erre azt
válaszolta, hogy még időben véget vet az egésznek. Mivel már tizennyolc éves, nem szükséges hozzá
apa és anya beleegyezése. Csak arra volt szüksége, hogy valaki elkísérje a klinikára a következő
szombaton. És az a valaki én voltam.
– Még szerencse, hogy már megvan a jogosítványom.
Meg akartam nevettetni. De a nővérem nem nevetett.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. február 23.
Kedves Barátom!

A klinika várótermében ültem. Már legalább egy órája várakoztam. Nem emlékszem pontosan, hogy
mennyi ideje ültem ott. Billtől kaptam egy új könyvet, de egyszerűen nem tudtam odafigyelni az
olvasásra. Szerintem ez érthető.
Aztán megpróbálkoztam a magazinokkal is, de megint csak nem ment. Nem is igazán azért, mert
arról szóltak volna a cikkek, hogy mit esznek az emberek. Hanem a magazinok borítója miatt.
Mindegyikről csak nők mosolyogtak rám, mély dekoltázzsal. Azon tűnődtem, hogy vajon ezek a nők
szépen akartak-e kinézni, vagy ez csak a munka része volt. Azon tűnődtem, vajon volt-e más
választásuk, ha sikeresek akartak lenni. Egyszerűen nem tudtam kiverni ezt a gondolatot a fejemből.
Szinte magam előtt láttam a fotózást meg a színésznőt vagy modellt, ahogy a barátjával elfogyaszt
egy „könnyű ebédet” a fotózás után. Magam előtt láttam, hogy a barátja arról kérdezgeti, milyen volt a
napja, és a nőnek nem sok mondanivalója van, vagy ha ez volt az első címlapképe, akkor nagyon
izgatott, mert elindult a híressé válás útján. Szinte láttam a magazint az újságosnál, amint sok-sok
névtelen szem fürkészi, és hogy néhány ember ezt igazán fontosnak tartja. Magam előtt láttam, hogy az
olyan lányok, mint Mary Elizabeth, milyen dühösek lennének, amiért a színésznő vagy modell a többi
színésznőhöz és modellhez hasonlóan megvillantotta a dekoltázsát, miközben a Craighez hasonló
fotósok csak a kép minőségét néznék. Aztán eszembe jutott, hogy néhány férfi csak azért veszi meg az
újságot, hogy legyen mire maszturbálni. Aztán azon tűnődtem, hogy a színésznőnek vagy a barátjának
mi a véleménye erről, ha van egyáltalán. Aztán az jutott eszembe, hogy éppen ideje lenne abbahagyni
a tűnődést, mert ettől a nővéremnek még nem lesz jobb.
Ekkor gondolkodtam el jobban a nővéremről.
Eszembe jutott, amikor a barátaival kifestették a körmömet, és ez egyáltalán nem volt baj, mert a
bátyám nem látta, s megengedte, hogy a babáival eljátsszak egy színdarabot, vagy hagyta, hogy azt
nézzek a tévében, amit csak szeretnék. És amikor „ifjú hölgy” kezdett lenni belőle, mindenkinek
megtiltotta, hogy ránézzen, mert kövérnek gondolta magát. De valójában nem is volt kövér. És
valójában nagyon jól nézett ki. És mennyire megváltozott az arckifejezése, amikor rájött, hogy a fiúk
szerint jól néz ki. És milyen más volt az arca, amikor először tetszett meg neki egy olyan fiú, aki nem
egy poszterről bámult rá. És milyen volt az arca, amikor rájött, hogy szereti azt a fiút. És akkor
eltűnődtem, hogy milyen lesz az arca, amikor kijön az ajtó mögül.
A nővéremtől tudom, hogy honnan jönnek a gyerekek. És ő volt az is, aki kinevetett, amikor
azonnal megkérdeztem, hogy hová mennek a gyerekek.
Amikor ez eszembe jutott, elkezdtem sírni. De nem hagyhattam, hogy bárki is meglássa, mert
esetleg megtiltanák, hogy hazavezessek, vagy felhívnák a szüleinket. Ennél pedig nem szabad
megtörténnie, mert a nővérem számít rám, és ez az első alkalom, hogy valaki számít rám valamiben.
Amikor rájöttem, hogy azóta nem sírtam, amióta megígértem Helen néninek, hogy csak nagyon fontos
dolgok miatt fogok sírni, ki kellett mennem a váróteremből, mert nem tudtam tovább türtőztetni
magamat.
Jó sokáig ülhettem az autóban, mert végül a nővérem talált rám. Sorban szívtam a cigarettákat,
egyiket a másik után, és sírtam. A nővérem bekopogott az ablakon. Lehúztam. Olyan furcsa arccal
nézett rám. Aztán a furcsa arckifejezés dühbe váltott.
 – Charlie, te cigizel?
Rettentő mérges lett. Nincs rá szó, hogy mennyire.
– El sem tudom hinni, hogy cigizel!
Ekkor hagytam abba a sírást. És nevetni kezdtem. Mert annyi mindent mondhatott volna
közvetlenül az után, hogy végzett, és mégis a cigarettázást szúrta ki. És nagyon mérges lett miatta. És
tudtam, hogy a nővérem tényleg nagyon dühös, különben az arca nem lenne ennyire másmilyen.
Normális arcot vágna.
– El fogom mondani apának és anyának. Tisztában vagy vele?
– Nem, nem fogod. – Istenemre mondom, képtelen voltam abbahagyni a nevetést.
A nővérem egy pillanatig fontolgatta a dolgot, aztán szerintem megértette, hogy miért nem
mondhatja el apának és anyának. Mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy hol vagyunk, mi történt
vele, és mennyire őrült beszélgetésbe bonyolódtunk, ha mindezt figyelembe vesszük. Aztán ő is
elnevette magát.
De a nevetéstől rosszul lett, úgyhogy ki kellett szállnom, és be kellett segítenem a hátsó ülésre. Már
előre odakészítettem egy párnát és egy takarót, mert úgy gondoltuk, hogy jobb lesz, ha kialussza
magát, mielőtt hazaállítunk.
Mielőtt elaludt volna, így szólt:
– Ha végig dohányozni fogsz, akkor húzd már le az ablakot egy kicsit!
Ettől aztán megint rám jött a nevetés.
– Charlie cigizik. Ezt nem hiszem el!
Ettől még jobban kellett nevetnem, és azt mondtam:
– Szeretlek.
A nővérem pedig azt válaszolta:
– Én is szeretlek. Csak hagyd már abba a nevetést.
Végül a nevetés alábbhagyott, csak fel-felnevettem néha, aztán az is abbamaradt. Hátrafordultam, és
láttam, hogy a nővérem alszik. Így hát beindítottam a motort, ráadtam a fűtést, hogy melegben
aludhasson. Ekkor kezdtem bele abba a könyvbe, amit Billtől kaptam. Henry David Thoreau írta, a
címe az, hogy Walden, és ez a bátyám barátnőjének a kedvenc könyve, úgyhogy nagy izgalommal
kezdtem bele.
Amikor lement a nap, beletettem a könyvbe a dohányzásellenes szórólapot oda, ahol épp tartottam,
és elindultunk hazafelé. A házunktól néhány tömbre megálltam, felébresztettem a nővéremet, és
elraktam a párnát meg a takarót a csomagtartóba. Beálltam a felhajtóra. Kiszálltunk. Bementünk.
– Hát ti ketten meg hol csavarogtatok egész nap?
– Az ám! Mindjárt kész a vacsora.
A nővérem rám nézett. Én meg rá. A vállát vonogatta. Így aztán belekezdtem egy végeláthatatlan
történetbe arról, hogy megnéztünk a moziban egy filmet, aztán a nővérem megtanított az autópályán
vezetni, és voltunk, a McDonald’sban.
– A McDonald’sban ettetek? Mikor?
– Anyátok bordát csinált vacsorára, nem zavar? – Apám az újságját olvasta.
Miközben meséltem, a nővérem odament az apámhoz, és megpuszilta az arcát. Apa fel sem nézett az
újságjából.
– Tudom, tudom, de még a film előtt voltunk a Mc Donald’sban, az meg már jó régen volt.
Aztán az apám célratörő kérdést tett fel.
 – Milyen filmet láttatok?
Meghűlt bennem a vér, de a nővérem még azelőtt előrukkolt gyorsan egy film címével, mielőtt
megpuszilta volna anyát. Soha életemben nem hallottam erről a filmről.
– Jó volt?
Újra meghűlt bennem a vér.
A nővérem viszont higgadt maradt.
– Nem volt rossz. Isteni illata van a bordának!
– Úgy van – mondtam. Aztán eszembe jutott valami, amivel elterelhetem a szót. – Hé, apa! Ma este
lesz a hokimeccs?
– Igen, de csak akkor nézheted meg velem, ha egyetlen hülye kérdést sem teszel fel.
– Jól van, de lehet egyet kérdeznem most, a meccs előtt?
– Nem tudom. Lehet?
– Szabad? – javítottam ki magamat.
Apa felmordult.
– Csak rajta!
– Minek is hívják a játékosok a hokikorongot? Elfelejtettem.
– Pakknak. Az a neve, hogy pakk.
– Nagyon jó. Köszi.
Ettől kezdve a szüleink már nem kérdezősködtek a napunkról vacsora közben, habár anya
megjegyezte, mennyire örül annak, hogy többet vagyunk együtt a nővéremmel.
Éjszaka, amikor a szüleink már aludtak, lementem az autóhoz, és kivettem belőle a párnát és a
takarót. Felvittem őket a nővérem szobájába. A nővérem nagyon fáradt volt. Nagyon lágyan szólt
hozzám. Megköszönte, hogy egész nap segítettem neki. Azt mondta, hogy nem hagytam cserben. És azt
is elmondta, hogy azt szeretné, ha ez a mi kis titkunk maradna, mert eldöntötte, hogy azt fogja
mondani a barátjának, csak vaklárma volt a terhesség. Szerintem már nem bízott meg benne.
Miután lekapcsoltam a villanyt, és kifelé tartottam a szobájából, hallottam, amint lágy hangon azt
mondja:
– Hagyd abba a dohányzást a kedvemért, hallod?
– Hallom.
– Tényleg nagyon szeretlek, Charlie.
– Én is szeretlek téged.
– De én komolyan gondolom.
– Én is.
– Akkor jó. Szép álmokat!
– Szép álmokat!
Ekkor becsuktam az ajtót, és hagytam aludni.
Aznap este nem volt kedvem olvasni, így hát lementem, és megnéztem a tévében egy félórás
hirdetést, ami egy fitneszgépet reklámozott. Folyamatosan az 1-800-as telefonszám villogott a
képernyőn, úgyhogy felhívtam őket. Michelle-nek hívták azt a nőt, aki felvette a telefont. Én pedig
elmondtam Michelle-nek, hogy csak gyerek vagyok, és nincs szükségem fitneszgépre, de remélem,
hogy jól telik az éjszakája.
Michelle ekkor csapta le a telefonkagylót. És én cseppet sem bántam.
Szeretettel ölel,
Charlie
1992. március 7.
Kedves Barátom!

A lányok furcsák, de nem rosszindulatból mondom. Egyszerűen nincs rá más szó.

Újabb randim volt Mary Elizabethtel. Sok szempontból hasonlított a bálra, kivéve, hogy most
kényelmesebb ruhát viseltünk. Megint Mary Elizabeth hívott el randizni, ami szerintem nem baj, de
azt hiszem, időről időre nekem kellene megpróbálni, mert nem várhatom el, hogy mindig engem
hívjanak randira. Meg persze ha én kérek randit, akkor biztosan olyan lánnyal találkozhatok, aki
nekem is tetszik. Annyira bonyolult ez az egész!
A jó hír az, hogy ezen a randin én vezettem. Elkértem apától az autóját. Vacsora közben történt.
– Minek az neked? – Apa nagyon félti az autóját.
– Charlie-nak van egy barátnője – szólalt meg a nővérem.
– Nem is a barátnőm – mondtam.
– Ki ez a lány? – kérdezte apa.
– Miről van szó? – szólt hátra anya a konyhából.
– Charlie el akarja kérni az autót – válaszolta apa.
– Minek az neki? – kérdezte anya.
– Éppen ezt akarom kihúzni belőle! – emelte fel a hangját apa.
– Nem kell gúnyolódni! – mondta anya.
– Sajnálom – jelentette ki apa minden meggyőződés nélkül. Aztán ismét felém fordult:
– Na, mesélj akkor erről a lányról!
Így hát mondtam pár dolgot Mary Elizabethről, de kihagytam a tetoválást meg a köldökpiercinget.
Apa elmosolyodott egy kicsit, azt kutatta, hogy rosszban sántikálok-e. Aztán igent mondott.
Kölcsönadta az autóját. Amikor anya odahozta a kávét, apa elmesélt neki mindent, amíg én a
desszertet ettem.
Akkor este apa bejött a szobámba, és leült az ágyam szélére, miközben én már pont a könyv végén
jártam. Rágyújtott, és a szexről kezdett mesélni. Már évekkel ezelőtt is beszélt róla egyszer, de akkor
még sokkal több volt benne a biológia. Most ilyeneket mondott: „Tudom, hogy az apád vagyok,
de…”, „manapság nem vigyázhat az ember eléggé” és „húzzál gumit” és „ha nemet mond, akkor
komolyan kell venni”, „mert ha erővel kényszeríted, hogy olyat csináljon, amit nem szeretne, akkor
nagy bajba kerülsz, ifiúr”, „és ha nemet mond, de igenre gondol, akkor be kell vallanunk, hogy csak
játszik veled, és egy vacsora árát sem érdemes rákölteni”, „ha tanácsra van szükséged, nyugodtan
szólj nekem, de ha valami miatt nem szeretnél velem beszélni róla, akkor a bátyád majd segít”, és
végül „örülök, hogy megbeszéltük ezt”.
Akkor az apám megborzolta a hajamat, rám mosolygott, és kiment. Szerintem nem ártana
elmondanom, hogy az apám nem hasonlít a televízióban látott apákra. A szexhez hasonló dolgoktól
nem jön zavarba. Valójában nagyon jól ismeri ezeket a dolgokat.
Szerintem kifejezetten boldog volt, mert kiskoromban nagyon sokszor pusziltam meg a szomszéd
fiút, és annak ellenére, hogy a pszichiáter véleménye szerint természetes, ha az ilyen dolgok érdeklik
a kisfiúkat és a kislányokat, azt hiszem, az apám félt. Talán tényleg természetes, de nem tudom
pontosan, hogy miért.
Na, mindegy, Mary Elizabethtel bementünk a városba megnézni egy filmet. Ezekre mondják, hogy
„művészfilm”. Mary Elizabethtől tudom, hogy a film díjat nyert valamilyen európai fesztiválon, amit
Mary Elizabeth lenyűgözőnek tartott. Miközben a filmkezdésre vártunk, Mary Elizabeth azt mondta,
mekkora szégyen, hogy milyen sokan mennek el egy ostoba hollywoodi filmre, miközben most meg
alig ülnek a nézőtéren. Aztán arról beszélt, hogy már alig várja, hogy kiszabadulhasson innen, és
főiskolára mehessen, ahol az emberek méltányolják az ilyen dolgokat.
Aztán elkezdődött a film. Idegen nyelvű volt, feliratos, amin jól szórakoztam, mert most először
olvastam filmet. A film nagyon érdekes volt, de nem hinném, hogy nagyon jó lett volna, mert
egyáltalán nem éreztem magam másképp, amikor véget ért.
Mary Elizabeth azonban máshogy érezte magát. Egyfolytában azt mondogatta, hogy „kifejező” film
volt. Nagyon „kifejező”. Talán tényleg az volt. Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, mit akart mondani
a film, ennek ellenére nagyon jól elmondta.
Valamivel később egy underground lemezbolthoz hajtottunk, és Mary Elizabeth mindent
megmutatott nekem. Rajong ezért az üzletért. Azt mondta, ez az egyetlen hely, ahol saját maga lehet.
Elmesélte, hogy mielőtt még népszerűek lettek volna a kávéházak, a gyerekeknek nem volt hová
menni, kivéve a Big Boyt, de az már nagyon régi hely.
Megmutatta a filmes részleget is, és mesélt a kultuszfilmesekről és a franciákról. Aztán levitt a
külföldi lemezekhez, és beszélt az „igazi” alternatív zenéről. Aztán elvitt a folkrészleghez, és olyan
lányzenekarokról mesélt, mint a Slits.
Elmondta, hogy lelkiismeret-furdalása van, amiért nem vett nekem semmit karácsonyra, és rám
bízza, hogy mit kérek. Aztán megvette nekem Billy Holiday egyik lemezét, és megkérdezte, hogy
meghallgatjuk-e náluk.
Így történt, hogy a nappalijukban üldögéltem egyedül, amíg Mary Elizabeth felment valami
innivalóért. Körbenéztem a szobában, minden tiszta volt, és a szag alapján úgy tűnt, mintha senki sem
lakna a házban. Észrevettem egy kandallót, mellette golftrófeákat. Aztán volt ott még televízió és hifi
is. És akkor visszaért Mary Elizabeth, a kezében két pohárral és egy üveg brandyvel. Azt mondta,
mindent utál, amit a szülei szeretnek, kivéve a brandyt.
Megkért, hogy töltsek, amíg ő tüzet rak. Ő is nagyon izgatott volt, amit furcsálltam, mert soha nem
láttam még ilyennek. Arról beszélt, hogy mennyire szereti a tüzet, és majd egyszer meg szeretne
házasodni, és le szeretne telepedni Vermontban, ami szintén furcsa, mert Mary Elizabeth nem szokott
ilyeneket mondani. Amikor kész lett a tűz, feltette a lemezt, és odatáncolt hozzám, vagy mi. Azt
mondta, nagy melegséget érez, de nincs melege.
A zene elkezdődött, koccintott velem, azt mondta, „egészségedre”, és belekortyolt a brandybe. A
brandy nagyon finom volt, de ha már itt tartunk, akkor sokkal jobban ízlett az, amit a titkos Mikulás
partin ittunk. Az első pohár brandyvel villámgyorsan végeztünk.
A szívem zakatolt, kezdtem ideges lenni. A kezembe nyomott még egy pohár brandyt és közben
nagyon finoman végigsimított a kezemen. Aztán átvetette a lábát a lábamon, néztem, ahogyan lóbálja.
Aztán éreztem a kezét a tarkómon. Lassú mozdulatokkal simogatott. A szívem majdnem kiugrott a
helyéről.
– Tetszik a lemez? – kérdezte alig hallhatóan.
– Nagyon jó. – Tényleg tetszett. Gyönyörű szép volt.
– Charlie?
– Aha?
– Tetszem neked?
 – Aha.
– Ideges vagy?
– Aha.
– Nyugodj meg.
– Jó.
Ekkor éreztem meg a másik kezét. A térdemtől indult, és felkúszott a combom külső oldalán
egészen a csípőmig és hasamig. Akkor elhúzta a lábát a lábamról, és velem szembe fordulva beleült
az ölembe. Egyenesen a szemembe nézett, és egyetlenegyszer sem pislogott. Egyetlenegyszer sem. Az
arca kipirult, és másmilyennek tűnt, mint azelőtt. Aztán odahajolt hozzám, és elkezdte csókolgatni a
nyakam és a fülem. Aztán az arcom. Aztán a szám. És valahogy minden megszűnt létezni. Megfogta a
kezem, és becsúsztatta a pulóvere alá, én pedig el sem tudtam hinni, hogy velem történik mindez. Azt
sem hittem el, hogy ilyen egy mell. Később azt sem, hogy így néz ki. Vagy azt sem, hogy a
melltartóval ilyen bonyolult bánni.
Miután végeztünk mindennel, ami a has simogatása után szokott jönni, lefeküdtem a padlóra, Mary
Elizabeth pedig a mellkasomra hajtotta a fejét. Mindketten nagyon lassan vettük a levegőt, hallgattuk
a lemezt és a tűz pattogását. Amikor a lemez véget ért, a mellemen éreztem Mary Elizabeth lélegzetét.
– Charlie?
– Aha?
– Szerinted szép vagyok?
– Szerintem nagyon szép vagy.
– Komolyan?
– Komolyan.
Akkor egy kicsit szorosabban hozzám bújt, és a következő fél órában Mary Elizabeth egy szót sem
szólt. Csak feküdtem ott, és azon gondolkoztam, hogy mennyire megváltozott a hangja, amikor
megkérdezte, hogy szépnek tartom-e, és mennyire más volt azután, miután válaszoltam, és Sam miért
mondta, hogy Mary Elizabeth nem szereti az ilyen dolgokat, és mennyire elzsibbadt a karom.
Istennek hála, hogy végre meghallottuk a garázskapu motorjának a hangját.

Szeretettel ölel,
Charlie
1992. március 28.
Kedves Barátom!

Kicsit melegszik már az idő, és az emberek egyre kedvesebbek az iskola folyosóján. Nem
feltétlenül velem, hanem úgy általában. Beadtam egy dolgozatot Billnek a Waldenről, de most
máshogy láttam hozzá. Nem egyszerű olvasónaplót írtam. Úgy írtam meg az olvasónaplót, mintha
egyedül töltenék két évet egy tó mellett. Úgy tettem, mintha kétkezi munkából tartanám fenn magam,
és rájöttem volna egy-két dologra. Az igazat megvallva ezt szívesen ki is próbálnám most.
A Mary Elizabethtel eltöltött este után minden megváltozott. Az egész hétfőn kezdődött az
iskolában, amikor Sam és Patrick széles vigyorral fogadott. Mary Elizabeth mesélt nekik a
randinkről, amit nem szerettem volna, de Sam és Patrick szerint ez fantasztikus dolog, és nagyon
örültek, hogy összejöttünk Mary Elizabethtel.
– Nem is értem, miért nem láttam előre. Ti ketten nagyon jól összeilletek!
Azt hiszem, Mary Elizabeth is így gondolja, mert teljesen megváltozott a viselkedése. Mostanában
mindig kedves, de valahogy ez nem áll jól neki. Nem tudom, hogyan magyarázzam el. Valahogy úgy
néz ki, hogy Sammel és Patrickkel cigarettázunk az udvaron iskola után, beszélgetünk, aztán
elindulunk hazafelé. Amikor hazaérek, Mary Elizabeth rögtön felhív, és megkérdezi: „Mi történt
veled?” És fogalmam sincs, hogy mit válaszoljak, mert csak annyi történt, hogy hazasétáltam, ami nem
valami sok. Azért elmesélem, hogy milyen volt az út hazafelé. Aztán Mary Elizabeth elkezd beszélni,
és nagyon hosszú ideig nem is akarja abbahagyni. Egész héten így ment. Ezt csinálta végig, meg
szedegette a szöszöket a ruhámról.
Két nappal ezelőtt olyan könyvekről kezdett beszélni, amik közül már sokat olvastam. És amikor
elmondtam neki, hogy ismerem ezeket a könyveket, nagyon hosszú kérdéseket tett fel, amik igazából a
saját gondolatai voltak, csak kérdőjelet tett a mondatok végére. Válaszképpen csak annyit tudtam
mondani, hogy „igen” meg „nem”. Egyszerűen nem lehetett máshogyan válaszolni a kérdésekre.
Azután elkezdett beszélni a továbbtanulási terveiről, de ezt már hallottam korábban, így melléraktam
a telefonkagylót, és elmentem vécére, viszont amikor visszajöttem, Mary Elizabeth még mindig
beszélt. Tudom, hogy nem volt szép dolog, de úgy éreztem, ha nem teszem meg, akkor valami sokkal
rosszabbat fogok csinálni. Például ordítok egy hatalmasat vagy lecsapom a telefonkagylót.
Ezenkívül egyfolytában arról a Billie Holiday-lemezről beszél, amit ajándékba kaptam tőle. Azt
mondja, hogy minden fantasztikus dolgot meg akar mutatni nekem. És az igazat megvallva nem igazán
akarom ezeket a fantasztikus dolgokat megismerni, ha ez azt jelenti, hogy végig kell hallgatnom, amint
Mary Elizabeth egyfolytában arról beszél, hogy milyen fantasztikus dolgokat mutatott meg nekem.
Olyan, mintha a három dolog összefüggne: Mary Elizabeth, én és a fantasztikus dolgok, de Mary
Elizabethnek az első dolog a legfontosabb. Ezt nem tudom megérteni. Én azért vennék valakinek egy
lemezt, hogy neki is tetsszen, nem pedig azért, hogy a lemezről mindig én jussak az eszébe.
Aztán itt van a vacsora esete is. Amióta véget értek az ünnepek, anya folyamatosan azt kérdezgeti,
hogy mikor hívom meg Samet és Patricket vacsorára, mert megígérte, hogy eljöhetnek hozzánk,
amikor megtudta tőlem, hogy Sam és Patrick szerint jó ízlése van a ruhák terén. Úgy vártam már ezt az
alkalmat! Beszéltem Patrickkel és Sammel, és megegyeztünk a vasárnap estében, aztán úgy két órával
később Mary Elizabeth odajött hozzám a folyosón, és megkérdezte:
– Hány órakor is lesz az a vasárnapi vacsora?
 Nem tudtam, mitévő legyek. A meghívás csak Samnek és Patricknek szólt. Az elejétől kezdve így
volt. Mary Elizabethet nem akartam meghívni. Értem, hogy arra számított, őt is meghívom, de nem
várta ki a sorát. Nem is célzott rá. Vagy bármi.
Így azon a vacsorán, amin meg akartam mutatni anyának és apának, hogy milyen kedves és
fantasztikus ember Sam és Patrick, egész végig Mary Elizabeth beszélt. Ez nem csak az ő hibája volt.
Apa és anya több kérdést tett fel neki, mint Samnek és Patricknek. Szerintem azért, mert Mary
Elizabethtel járok, és rá jobban kíváncsiak, mint a barátaimra. Talán így van értelme az egésznek. De
akkor is. Ez most olyan, mintha nem is találkoztak volna Sammel és Patrickkel. Pedig pont az lett
volna a lényeg. Amikor a vacsora véget ért, és mindenki hazament, anya csak annyit mondott, hogy
Mary Elizabeth okos, apa meg csak annyit, hogy a „barátnőm” csinos. Egy szót sem szóltak Samről
vagy Patrickről. És én az egész estétől csak azt az egyet vártam, hogy megismerjék a barátaimat. Ez
volt a legfontosabb az egészben.
A szex dolgában is vannak furcsaságok. Úgy néz ki, hogy alapjában véve azt ismételjük, mint az
első alkalommal, de nem pattog a tűz, nem szól a Billie Holiday-lemez, mert egy autóban csináljuk, és
sietni kell. Lehet, hogy ez a normális, de akkor sem helyénvaló dolog.
A nővérem ilyen nőkről szóló könyveket olvas, amióta elmondta a barátjának, hogy a terhessége
csak vaklárma volt, mire a fiú ki akart vele békülni, a nővérem meg nemet mondott.
Úgyhogy kikértem a véleményét Mary Elizabethről (a szexet kihagytam belőle), mert tudtam, hogy
elfogulatlan lesz, főleg, hogy „távol maradt” a vacsorától. A nővérem szerint Mary Elizabeth
önbizalomhiányban szenved, mire azt válaszoltam neki, hogy Samről is ezt mondta még
novemberben, amikor Sam járni kezdett Craiggel, pedig ő teljesen más, mint Mary Elizabeth.
Mindent nem lehet az önbizalomhiányra fogni, nem igaz?
A nővérem megpróbálta tisztázni a dolgokat. Elmondta, hogy Sam azért mutatja meg nekem ezeket a
fantasztikus dolgokat, mert így „irányító pozícióba” kerül, amire nem lenne szüksége, ha magabiztos
lenne. Azt is mondta, hogy azok az emberek, akik soha nem engedik ki a kezükből az irányítást, attól
félnek, hogy semmi nem úgy sikerül majd, ahogy szeretnék.
Nem tudom, hogy ez igaz-e vagy sem, de ettől függetlenül elszomorodtam. Nem Mary Elizabeth
miatt. Vagy magam miatt. Csak úgy általában. Mert egyre inkább úgy tűnt, hogy fogalmam sincs, ki is
ez a Mary Elizabeth egyáltalán. Nem azt mondom, hogy hazudott magáról, csak annyira máshogy
viselkedett, mint azelőtt, hogy megismertem volna, és ha valójában nem olyan, mint kezdetben volt,
akkor mondhatta volna. De az is lehet, hogy olyan, mint korábban, csak én nem veszem észre.
Egyszerűen nem akarok még egy olyan dolog lenni Mary Elizabeth életében, amit irányíthat.
Megkérdeztem a nővéremet, hogy mit csináljak, ő meg azt mondta, hogy az lesz a legjobb, ha
őszintén megvallom az érzéseimet. A pszichiáteremnek is ez a véleménye. Aztán nagyon szomorú
lettem, mert az jutott eszembe, hogy én is más vagyok, mint aminek Mary Elizabeth az elején látott. És
talán hazudtam neki, amikor nem árultam el, hogy nehezemre esik egyfolytában, szó nélkül
végighallgatni, amit mond. De én csak kedves akartam lenni, ahogy Sam mondta. Nem tudom, hol
rontottam el.
Felhívtam a bátyámat is, hogy megkérdezzem a véleményét, de a szobatársa szerint nagyon sokat
kell tanulnia, így aztán üzenetet sem hagytam neki, nehogy elvonjam a figyelmét az iskoláról. Azért
elküldtem neki a Waldenről írott olvasónaplót, hogy odaadhassa a barátnőjének. Aztán ha lesz
idejük rá, elolvashatják, és megbeszélhetjük közösen, és úgy már kikérhetem a véleményüket Mary
Elizabethről, mert a bátyámnak és a barátnőjének normális a kapcsolata, és biztosan tudnak majd
tanácsot adni. De ha nem is tudunk beszélni róla, akkor is nagyon szívesen beszélnék a bátyám
barátnőjével. Akár telefonon is. Egyszer láttam már a bátyám egyik meccséről készült
videofelvételen, de az nem ugyanaz. Még akkor sem, ha ott is nagyon gyönyörűen nézett ki. De nem
volt különleges. Fogalmam sincs, miért mondom el mindezt. Milyen jó lenne, ha Mary Elizabeth nem
mindig csak azt kérdezné tőlem, hogy „Mi történt veled?”

Szeretettel ölel,
Charlie
1992. április 18.
Kedves Barátom!

Szörnyű nagy bonyodalmat okoztam. Tényleg. Borzasztóan érzem magam. Patrick azt tanácsolta,
hogy egy ideig húzzam meg magam.
Az egész múlt hétfőn kezdődött. Mary Elizabeth magával hozott az iskolába egy verseskötetet, amit
e. e. cummings írt. A könyvnek az a története, hogy Mary Elizabeth egy filmben hallott egy verset, ami
egy nő kezét a virágokhoz és az esőhöz hasonlítja. Annyira tetszett neki a vers, hogy megvette a
könyvet. Azóta már sokszor elolvasta, és azt mondta, nekem is szükségem van egy példányra. Nem
arra, amit ő vett magának, hanem egy új kötetre.
Egész nap azt mondogatta, hogy mindenkinek mutassam meg a könyvet.
Tudom, hogy hálásnak kellett volna lennem a verseskötetért, mert Mary Elizabeth nagyon szép
dolgot csinált. Én mégsem voltam hálás érte. De ne érts félre. Úgy tettem, mintha hálás lennék.
Viszont nem voltam az. Az igazat megvallva kezdtem dühbe gurulni. Talán ha azt a példányt
ajándékozta volna nekem, amit magának vett, más lett volna az egész. Vagy ha esetleg lemásolta
volna kézzel azt a kedvenc versét az esőről egy szép papírra. És főleg, ha nem kényszerített volna
arra, hogy minden ismerősünknek mutassam meg a verseskötetet.
Talán őszintének kellett volna lennem vele, de akkor nem éreztem helyénvalónak.
Amikor aznap vége lett az iskolának, nem mentem haza, mert nem tudtam rászánni magam, hogy
beszéljek Mary Elizabethtel telefonon, az anyám pedig nem tud valami „rutinosan” hazudni. Úgyhogy
inkább elsétáltam arra a környékre, ahol az üzletek és a kazettaboltok vannak. Egyenesen a
könyvesboltba mentem. És amikor a hölgy a pult mögül megkérdezte, hogy segíthet-e nekem, akkor
kinyitottam a táskámat, és visszaadtam neki a verseskötetet, amit Mary Elizabethtől kaptam. A pénzt
nem költöttem el. A zsebemben maradt.
Hazafelé csak arra tudtam gondolni, hogy milyen szörnyű dolgot tettem, és sírni kezdtem. Mire az
ajtónkhoz értem, már annyira sírtam, hogy a nővérem abbahagyta a tévézést, és megkérdezte, mi a baj.
Amikor elmeséltem neki, visszavitt autóval a könyvesboltba, mert én túlságosan össze voltam
zavarodva ahhoz, hogy vezessek, és visszavásároltam a könyvet, amitől egy kicsit jobban éreztem
magam.
Amikor Mary Elizabeth aznap este megkérdezte telefonon, hogy hol voltam egész nap, elmondtam
neki, hogy a nővéremmel elmentünk a könyvesboltba. És amikor megkérdezte, hogy vettem-e neki
valami szépet, azt mondtam, hogy vettem. Meg sem fordult a fejemben, hogy komolyan gondolja,
mégis ezt válaszoltam. Olyan nagyon rosszul éreztem magam amiatt, hogy majdnem visszaadtam a tőle
kapott könyvet. Aztán jó éjszakát kívántunk egymásnak. Aztán lementem, hogy megkérdezzem a
nővéremtől, elvinne-e ismét az üzletbe, hogy vehessek valami szépet Mary Elizabethnek. A nővérem
azt válaszolta, hogy menjek egyedül. És azt is mondta, hogy ideje lenne őszintén megvallani az
érzéseimet Mary Elizabethnek. Talán őszintén el kellett volna mondanom, de akkor valahogy nem
éreztem helyénvalónak.
Másnap odaadtam Mary Elizabethnek az ajándékot, amit a könyvesboltban vettem. A Ne bántsátok
a feketerigót! egy vadonatúj példánya volt. Az első dolog, amit Mary Elizabeth mondott, ez volt:
– Ez nagyon eredeti gondolat!
Győzködtem magam, hogy nem akar gonoszkodni. Nem akar viccelődni velem. Nem akarja
összehasonlítgatni az ajándékokat. Kritizálni sem akar. És tényleg nem akart. Hinned kell nekem. Így
aztán elmeséltem neki, hogy Bill könyveket szokott feladni csak nekem, és a Ne bántsátok a
feketerigót! volt az első. És ez a könyv nagyon fontos számomra. Erre azt válaszolta:
– Köszönöm szépen. Nagyon édes vagy!
De aztán elmesélte, hogy három évvel ezelőtt már olvasta, és szerinte „túlértékelték” a könyvet,
ráadásul egy fekete-fehér filmet is forgattak belőle olyan híres színészekkel, mint Gregory Peck és
Robert Duvall, és a legjobb forgatókönyv díját is megkapta a filmakadémiától. Ezután valahova
mélyre elástam az érzéseimet.
Eljöttem az iskolából, mindenfelé mászkáltam, és éjjel egy óráig haza sem mentem. Amikor
elmondtam apámnak az okát, azt válaszolta, hogy viselkedjek úgy, mint egy férfi.
Amikor másnap az iskolában Mary Elizabeth megkérdezte, hogy mit csináltam előző nap, azt
mondtam neki, hogy vettem egy doboz cigarettát, beültem a Big Boyba, és egész álló nap az e. e.
cummings-verseskötetet olvastam, meg klubszendvicset ettem. Tudtam, hogy nem fogok lebukni, mert
Mary Elizabeth soha nem kérdezne tőlem semmit a könyvről. És igazam is lett. Miután mindent
elmondott a verseskötetről, nem hiszem, hogy el kéne olvasnom. Még akkor sem olvasnám el, ha
akartam volna.
Biztos vagyok benne, hogy őszintének kellett volna lennem akkor vele, de az igazat megvallva olyan
dühös lettem, mint amikor még sportoltam, és lassan félni kezdtem magamtól.
Pénteken szerencsére elkezdődött a húsvéti vakáció, és ez egy kicsit elvonta a figyelmem a
dolgokról. Bill feladta a Hamletet a szünetre. Azt mondta, hogy szükségem lesz szabadidőre, ha
igazán koncentrálni akarok a színdarabra. Gondolom, nem kell mondanom, hogy ki írta a darabot. Bill
csak azt az egy tanácsot adta, hogy ugyanúgy közelítsem meg a főszereplőt, mint az eddig olvasott
könyvek főszereplőit. És ne akadjak fenn azon, hogy a dráma túl fennkölt.
Szóval tegnap, nagypénteken, különleges előadást tartottunk a Rocky Horror Picture Show-ból.
Attól volt különleges, hogy már mindenki a húsvéti szünetre készült, és egy csomó gyereken még
mindig a húsvéti misén viselt ruhája volt. Hamvazószerdára emlékeztetett, amikor a gyerekek
behamvazott homlokkal jönnek iskolába. Ettől mindig olyan különleges hangulata lesz az egésznek.
Az előadás után Craig mindenkit meghívott a lakásába borozni és meghallgatni a Fehér Albumot.
Miután lejárt a lemez, Patrick azt javasolta, hogy játsszunk „felelsz vagy mersz”-et, amit nagyon
kedvel, amikor már „szalonspicces”.
Fogadjunk, hogy nem fogod kitalálni, ki nem válaszolt a kérdésre? Hát én. Egyszerűen nem akartam
elárulni az igazat egy buta játék miatt.
Nagyjából egész este jó szórakozás volt a játék. Olyan bátorságpróbák voltak, mint egy hajtásra
meginni egy sört. De akkor Patrick adott nekem egy feladatot. Nem tudom, szándékosan engem
választott-e, mindenesetre én kaptam a merészségpróbát.
„Csókold szájon a legszebb lányt a szobában.”
Úgy döntöttem, hogy őszinte leszek. Utólag már látom, hogy ennél rosszabb alkalmat nem is
választhattam volna.
Akkor lett néma csend, amikor felálltam (mivel Mary Elizabeth pont mellettem ült). Mire odaértem
Samhez, és letérdelve megcsókoltam, a csend már elviselhetetlen lett. Nem romantikus csókot adtam.
Baráti csók volt, mint amikor én voltam Rocky, ő meg Janet. De ez senkit nem érdekelt.
Mondhatnám, hogy az egy húzásra megivott bor vagy sör miatt történt. Mondhatnám az is, hogy már
elfelejtettem, amikor Mary Elizabeth megkérdezte, hogy szerintem szép-e. De akkor hazudnék. Az
igazság az, hogy amikor Patrick feladta a merészségpróbát, tudtam, hogy mindenkinek hazudnék, ha
Mary Elizabethet csókolnám meg. Beleértve Samet. Beleértve Patricket. Beleértve Mary Elizabethet.
És már nem tudtam tovább hazudni. Még akkor sem, ha csak játék volt az egész.
Miután megtört a csend, Patrick mindent bevetett, hogy megmentse az estét. Először így szólt:
– Hát ez elég furcsa, nem?
De nem jött be. Mary Elizabeth kisietett a fürdőszobába. Patrick azt mondta később, hogy Mary
Elizabeth nem szerette volna, ha sírni látják. Sam utánament, de az ajtóból visszafordult, és komoly,
sötét hangon odaszólt nekem:
– Elment az eszed, baszd meg?
Az az arckifejezés, ahogy mondta! És mennyire komolyan gondolta! Hirtelen minden olyannak tűnt,
mint amilyen valójában. Borzasztóan éreztem magam. Egyszerűen borzasztó volt. Patrick azon
nyomban felállt, és kivitt magával Craig lakásából. Kimentünk az utcára, és csak egy dologban
voltam biztos, fáztam. Mondtam, hogy visszamegyek, és bocsánatot kérek. Patrick azt válaszolta:
– Nem, majd én kihozom a kabátokat. Várj meg itt!
Amikor Patrick magamra hagyott, sírni kezdtem. Valódi, pánikszerű sírás volt, nem tudtam
abbahagyni. Mikor Patrick visszaért, azt zokogtam:
– Vissza kellene mennem bocsánatot kérni!
Patrick a fejét csóválta.
– Higgy nekem! Én a helyedben nem mennék vissza.
Aztán megcsörgette az autókulcsot az orrom előtt, és így szólt:
– Gyere! Hazaviszlek.
Mindent elmondtam Patricknek az autóban. Meséltem a lemezről. A könyvről. És a Ne bántsátok a
feketerigót!-ról. Arról, hogy Elizabeth soha nem kérdezett tőlem semmit. És erre Patrick csak annyit
válaszolt: „Nagy kár, hogy nem vagy meleg.”
Ettől egy kicsit alábbhagyott a sírás.
– Persze ha meleg lennél, akkor sem randiznék veled. Zűrös vagy.
Ettől elnevettem magam egy picit.
– És én még Bradről gondoltam azt, hogy nem normális!
Erre még jobban elnevettem magam. Ezután Patrick felhangosította a rádiót, és hazahajtottunk az
alagutakon keresztül. Amikor kitett a ház előtt, azt tanácsolta, hogy húzzam meg magam egy időre. De
ezt már meséltem, szerintem. Azt mondta, ha többet tud, akkor majd felhív.
– Kösz, Patrick.
– Szóra sem érdemes.
Aztán így szóltam:
– Figyelj csak, Patrick! Ha meleg lennék, veled szeretnék randizni.
Fogalmam sincs, miért mondtam ezt, de akkor helyén valónak tűnt.
Patrick csak pimaszul elmosolyodott, és így válaszolt:
– Na persze.
Aztán elhúzta a csíkot.
Aznap este az ágyban fekve meghallgattam a Billie Holiday-lemezt, és belekezdtem e. e. cummings
verseskötetébe. A nő kezét a virágokhoz és az esőhöz hasonlító vers után letettem a könyvet, és
odamentem az ablakhoz. Hosszú ideig bámultam a tükörképemet meg mögötte a fákat. Semmire sem
gondoltam. Semmit sem éreztem. A zenét sem hallottam. Órákon keresztül.
Valami nagy baj van velem. És fogalmam sincs, hogy mi lehet az.

Szeretettel ölel,
Charlie
1992. április 26.
Kedves Barátom!

Az óta az este óta senki sem keresett. Nem hibáztatom őket. Az egész szünetben a Hamletet
olvastam. Billnek igaza volt. Sokkal könnyebb volt a srácra a darabban úgy gondolni, mint a
többiekre, akikről eddig olvastam. A könyv sokat segített abban is, hogy kitaláljam, mi a baj velem.
Nem feltétlenül jöttem még rá, de segített a tudat, hogy már más is keresztülment ezen. Főleg, hogy
olyan valaki volt, aki már régen meghalt.
Végül felhívtam Mary Elizabethet, és elmondtam neki, hogy minden este a lemezt hallgatom, és
olvasom hozzá az e. e. cummings könyvet.
De csak annyit válaszolt erre:
– Most már túl késő, Charlie.
Szívesen elmagyaráztam volna, hogy már nem akarok randizni vele, és csak a barátjaként mondom,
de tudtam, hogy ettől minden rosszabbra fordulna, így hát nem beszéltem erről. Csak ennyit szóltam:
– Sajnálom.
És tényleg sajnáltam. És tudom, hogy elhitte. De amikor ettől sem változott meg semmi, és csak
kínos csend honolt a vonal túlsó felén, már biztos voltam benne, hogy tényleg túl késő.
Patrick betartotta a szavát, és felhívott, de csak annyit mondott, hogy Craig nagyon megharagudott
Samre miattam, és maradjak távol a dolgoktól, amíg minden kitisztul. Megkérdeztem tőle, hogy
találkozhatnánk-e, csak mi ketten. Azt válaszolta, hogy nagyon sok dolga van Brad és a családja
miatt, de majd felhív, ha lesz ideje. Még nem telefonált.
Szívesen mesélnék a családommal töltött húsvétvasárnapról is, de már meséltem a hálaadásról és a
karácsonyról, és ez az ünnep is nagyjából úgy telt, mint a többi.
Kivéve azt, hogy apa fizetésemelést kapott, az anyám meg nem, mert a házimunkáért nem fizetnek, a
nővérem meg már nem olvassa azokat az önbizalom-növelő könyveket, mert új barátja van.
A bátyám is hazajött, de amikor megkérdeztem, hogy odaadta-e a barátnőjének a Waldenről írott
olvasónaplómat, azt mondta, hogy nem, mert a lány szakított vele, amikor megtudta, hogy a bátyám
megcsalja. Ez már régebben történt. Így hát megkérdeztem, hogy ő elolvasta-e, de nem, mert túl sok
dolga volt. Azt mondta, hogy majd a szünet alatt megpróbálja elolvasni. Eddig még bele sem kezdett.
Így hát meglátogattam Helen nénit, és életemben először ez sem segített. Azt is próbáltam, hogy
felidézem a legutolsó fantasztikus hetem részleteit, ahogy korábban elterveztem, de ez sem segített.
Tudom, hogy magamnak köszönhetem az egészet. Tudom, hogy megérdemlem. Mindent megtennék,
hogy ne így legyen. Mindent megtennék, hogy a többieket kiengeszteljem. Hogy ne kelljen többet
pszichiáterhez járnom, aki a „passzív agresszióról” magyaráz. És hogy ne kelljen rossz emlékekről
beszélgetnem vele. Vagy a rossz dolgokra ne nosztalgiával gondoljak.
Csak azt szeretném, ha Isten vagy a szüleim vagy Sam vagy a nővérem vagy valaki más végre
elmondaná, hogy mi a baj velem. Ha megmutatnák, hogyan legyek értelmes módon másmilyen. Hogy
vége legyen ennek az egésznek. Hogy örökre magam mögött tudhassam. Tudom, hogy ez rossz dolog,
mert ezért én vagyok felelős, és azzal is tisztában vagyok, hogy a dolgoknak először rosszabbra kell
fordulniuk, mielőtt javulhatnának, mert ezt mondja a pszichiáterem is, de ennyi rosszat már nem tudok
elviselni.
Egy hétig nem beszéltem senkivel, így végül felhívtam Bobot. Tudom, hogy helytelenül tettem, de
fogalmam sem volt, mi mást csinálhatnék. Megkérdeztem tőle, hogy van-e valamije számomra. Azt
válaszolta, hogy maradt még úgy hét gramm marihuánája. Így aztán fogtam a húsvéti pénzem egy
részét, és megvettem tőle.
Azóta egyfolytában azt szívom.

Szeretettel ölel,
Charlie
 NEGYEDIK RÉSZ
1992. április 29.
Kedves Barátom!

Bárcsak azt mondhatnám, hogy minden jobbra fordult, de sajnos nem. Azért is nehéz a dolgom, mert
újra elkezdődött az iskola, és nem járhatok azokra a helyekre, ahová korábban jártam. És már semmi
sem lehet újra olyan, mint régen volt. És még nem készültem fel arra, hogy elbúcsúzzam ezektől a
dolgoktól.
Az igazat megvallva, az utóbbi időben mindent kerülök.
Mászkálok az iskola folyosóján, és figyelem az embereket. Nézem a tanárokat, és eltűnődöm azon,
hogy miért tanítanak. Hogy szeretik-e a munkájukat. Vagy bennünket. Azon gondolkodom, hogy
mennyire voltak okosak tizenöt éves korukban. De nem gonoszságból. Csak érdekel. Úgy értem, hogy
nézem az iskolásokat, és azon töprengek, hogy ki törte össze a szívüket aznap, és hogyan fognak ezzel
megbirkózni három dolgozat és egy olvasmánynapló mellett. Vagy hogy kik szakítottak. És miért.
Főleg mert tudom, hogy ha másik iskolába járnának, akkor akinek összetörték a szívét, annak más
törte volna össze a szívét – szóval miért kell ebből személyes ügyet csinálni? És ha másik iskolába
járnék, akkor most nem ismerném sem Samet, sem Patricket, sem Mary Elizabethet és senki mást sem,
kivéve a családomat.
Történt velem egy eset, ezt elmesélem. A bevásárlóközpontban voltam, mert mostanában oda
szoktam járni. Az elmúlt pár hétben mindennap elmentem a plázába, és megpróbáltam kitalálni, hogy
mit keresnek ott az emberek. Most ezt kutatom.
Volt ott egy kisfiú. Talán négyéves lehetett. Nagyon sírt az anyukája után. Biztos elvesztették
egymást. Aztán megláttam egy másik fiút, aki úgy tizenhét körül volt. Szerintem másik iskolába járt,
mert még soha nem láttam. Na mindegy, ez a másik srác, aki nagyon keménynek látszott a
bőrdzsekijében, a hosszú hajával meg minden, odament ehhez a kisfiúhoz, és megkérdezte a nevét. A
kisfiú megmondta, és abbahagyta a sírást.
Egy perccel később hallottam, amint a hangosbeszélőn bemondják az anyukájának, hogy a fia az
információs pultnál várja. Így hát odamentem az információs pulthoz, hogy lássam, mi történik.
Szerintem már régóta kereshette az anyuka a gyerekét, mert futva közeledett az információs pulthoz,
és amikor meglátta a kisfiát, elsírta magát. Szorosan magához ölelte, és elmagyarázta, hogy mindig
maradjon mellette. Aztán megköszönte az idősebb srácnak a segítséget, de a srác csak ennyit
válaszolt: „Legközelebb jobban vigyázz rá, baszd meg!”
Aztán a srác elsétált ormán.
Az információs pult mögött ülő bajuszos férfinak a szava is elakadt. Az anyukának is. A kisfiú
megtörölte az orrát, felnézett az anyukájára, és azt mondta:
– Sült krumplit!
Az anyuka lenézett a kisfiára, bólintott egyet, aztán elmentek. Így hát követtem őket. Az éttermek
felé tartottak, ahol sült krumplit vettek. A kisfiú mosolygott, és csupa ketchup volt. Az anyukája
pedig két slukk között a kisfiú arcát törölgette.
Elnéztem az anyukát, megpróbáltam elképzelni, hogy nézhetett ki fiatalkorában. Meg hogy van-e
férje. És a kisfiát akarta-e, vagy csak a véletlen műve. És vajon ez számít-e egyáltalán.
 Másokat is láttam a bevásárlóközpontban. Öregembereket, ahogy egyedül üldögélnek. Sötétkék
színűre festett szemű fiatal lányokat, furcsa ábrázattal. Fáradtnak tűnő kissrácokat. Apukákat szép
zakóban, akik még a srácoknál is fáradtabbnak látszottak. Az éttermek pultja mögött dolgozó,
holtfáradt gyerekeket. A pénztárgépek fiókjai nyíltak és csukódtak. Az emberek fizettek, és elvették a
visszajárót. És ez nagyon nyugtalanított.
Így hát úgy döntöttem, elmegyek máshová, és megpróbálom kitalálni, hogy miért járnak oda az
emberek. Sajnos nem sok ilyen hely van. Nem tudom, meddig bírom még barátok nélkül. Régen
sokkal egyszerűbben ment, de ez még azelőtt volt, hogy ismertem volna a barátság érzését. Néha
sokkal könnyebb, ha nem ismerünk meg bizonyos dolgokat. És elég az is, ha sült krumplit eszünk az
anyukánkkal.
Az elmúlt két hétben Susan volt az egyetlen, akivel tényleg beszéltem, ő az a lány, aki Michaellel
„járt” felsőben, de akkor még fogszabályozót viselt. Megláttam a folyosón egy csomó ismeretlen fiú
társaságában. Mindannyian nevettek és szexuális poénokkal viccelődtek, Susan pedig minden erejét
megfeszítve próbált a többiekkel együtt mulatni. Amikor meglátta, hogy a társaságuk felé közeledem,
az arca „hamuszürkébe” váltott. Mintha nem akart volna emlékezni rá, hogy ki volt egy évvel ezelőtt,
azt meg végképp nem szerette volna, ha a fiúk megtudják, hogy korábban ismert, sőt mi ketten barátok
is voltunk. Az egész társaság elcsendesedett és engem bámult, de figyelemre se méltattam őket.
Ránéztem Susanre, és csak annyit mondtam:
– Hiányzik?
Nem akartam kegyetlen lenni, vagy vádaskodni. Csak tudni szerettem volna, hogy van-e még
valaki, aki nem felejtette el Michaelt. Az igazat megvallva nagyon rossz trip volt, rosszul éreztem
magam, és egyszerűen nem tudtam kiverni ezt a kérdést a fejemből.
Susan zavarban volt. Fogalma sem volt, mit tegyen. Múlt év vége óta egy szót sem szóltunk
egymáshoz. Valószínűleg nem volt valami sportszerű dolog mások előtt ilyet kérdezni tőle, de most
már csak mások társaságában szoktam látni, és igazán tudnom kellett végre, hogy mit gondol.
Először azt hittem, hogy a meglepetéstől lett kifejezéstelen az arca, de miután hosszú ideig olyan
maradt, rájöttem, hogy nem így van. Hirtelen felfogtam, hogy ha Michael még mindig élne, Susan már
valószínűleg nem vele „járna”. Nem azért, mert Susan rossz vagy felszínes vagy kegyetlen ember
lenne. Hanem mert a dolgok változnak. A barátok eltűnnek. Az élet pedig senkire sem vár.
– Sajnálom, hogy megzavartalak, Susan. Mostanában rosszul mennek a dolgaim. Ennyi az egész.
Legyen szép napod! – szóltam, és elsétáltam.
– Jézusom, ez a srác milyen kurvára flúgos! – hallottam sustorogni az egyik fiút, amikor
elfordultam tőlük. Nem kegyetlenségből mondta, inkább tényként jelentette ki, Susan pedig nem
mondott ellent. Szerintem én is ezt mondanám magamról mostanában.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. május 2.
Kedves Barátom!

Pár napja elmentem Bobhoz, hogy vegyek még marihuánát. Valószínűleg elfelejtettem mondani,
hogy Bob nem a mi iskolánkba jár. Talán azért, mert több tévét néz, mint bárki az ismerőseim közül,
és fantasztikusan ért a jelentéktelen dolgokhoz. Hallanod kéne, hogyan beszél Mary Tyler Moore-ról.
Kicsit ijesztő.
Bob a saját életét éli. Azt állítja, csak minden másnap zuhanyozik. Mindennap leméri a „készletét”.
Azt mondja, ha együtt cigarettázol valakivel, és van öngyújtód, akkor tüzet kell adnod. De ha csak
gyufa van nálad, akkor neked kell először rágyújtanod, így nem a másik lélegzi be a „veszélyes ként”.
Azt mondja, ez így illik. Azt is mondja, hogy bajt hoz az emberre, ha „hármasával szívja”. A
nagybátyjától hallotta, aki Vietnamban harcolt. A nagybátyja mondott olyat, hogy három cigaretta elég
volt ahhoz, hogy az ellenség rájöjjön, hol van az ember.
Bob azt mondja, ha egyedül gyújtasz rá, és a cigaretta csak félig gyullad meg, akkor valaki éppen
gondol rád. Azt is mondja, hogy ha találsz egy egycentest, csak akkor hoz „szerencsét”, ha fejjel
felfelé látod meg. Azt mondja, ha valaki van veled, amikor megtalálod a szerencsét hozó egy centest,
akkor az a legjobb, ha átadod neki a szerencsét. Bob hisz a karmában. Meg kártyázni is szeret.
Bob a helyi kétéves főiskolát végzi levelező szakon. Főszakács szeretne lenni. Egyedüli gyerek, a
szülei soha sincsenek otthon. Azt mondja, ez nagyon zavarta, amikor még kisebb volt, de most már
nem annyira.
Bobbal az a helyzet, hogy elsőre nagyon érdekes embernek tűnik, mert tudja, hogyan kell
cigarettázni meg a szerencsepénzzel bánni, és mindent tud Mary Tyler Moore-ról. De egy idő után
csak ismétli önmagát. Az elmúlt pár hétben már semmi olyat nem mondott, amit korábban ne
hallottam volna. Ezért rázott meg, amikor elmesélte, mi történt.
Brad apja gyakorlatilag rajtakapta Bradet és Patricket.
Azt hiszem, hogy Brad apja nem tudott a fia dolgaról, mert amikor rajtakapta őket, Brad apja
elkezdte verni Bradet. De nem pofozta. Szíjjal verte. Keményen. Patrick mesélte Samnek, aki
elmondta Bobnak, hogy még soha nem látott ehhez foghatót. Szerintem nagyon durva lehetett. Patrick
azt akarta mondani, hogy „Hagyja abba!”, és azt, hogy „Még megöli!” Meg is próbált birokra kelni
Brad apjával. De meg sem tudott mozdulni. Brad pedig csak azt kiabálta Patricknek: „Tűnj el!”
Végül Patrick otthagyta őket.
Hz múlt héten történt. És Brad azóta nem jött iskolába. Mindenki úgy gondolja, hogy Bradet
átíratták egy katonai iskolába, vagy valami ilyesmi. Senki sem tud semmi biztosai. Egyszer Patrick
megpróbálta felhívni Bradet, de amikor Brad apja szólt bele a telefonba, lecsapta a kagylót.
Bob azt mondta, hogy Patrick „rossz bőrben” van. El sem tudom mondani, milyen szomorú lettem,
amikor meghallottam, mert fel szerettem volna hívni Patricket, a barátja akartam lenni, és segíteni
rajta. De nem tudtam, hogy felhívhatom-e, mert azt mondta, hogy várjak, amíg kitisztulnak a dolgok.
Az a helyzet, hogy csak ez járt a felemben.
Így aztán pénteken elmentem a Rocky Horror Picture Show-ra. Megvártam, amíg elkezdődik az
előadás, és csak akkor mentem be a terembe. Nem szerettem volna elrontani az előadást. Csak látni
szerettem volna Patricket a szokásos Frank ’n Furter szerepében, mert tudtam, ha látom, akkor
minden rendben van vele. Mint amikor a nővérem borzasztó dühös lett rám a cigarettázás miatt.
 A hátsó sorban ültem, és néztem az előadást. Még jó néhány jelenet volt hátra, amíg Frank ’n
Furter színre lép. Ekkor láttam meg Samet Janet szerepében. És annyira hiányzott! És annyira
sajnáltam, hogy mindent összezavartam. Főleg akkor, amikor megláttam Mary Elizabethet, aki
Magentát játszotta. Erőt kellett vennem magamon, hogy tovább tudjam nézni az előadást. De akkor
fellépett a színpadra Patrick mint Frank ’n Furter, és nagyszerűen játszott. Több szempontból is
sokkal jobb volt, mint régen. Annyira jó érzés volt együtt látni az összes barátomat! Még azelőtt
kimentem a nézőtérről, hogy a film véget ért volna.
Hazahajtottam, és közben meghallgattam néhány számot azokból az időkből, amikor még úgy
éreztük, nincsenek korlátaink. Úgy tettem, mintha ők is ott utaznának velem az autóban. Még
fennhangon beszélgettem is velük. Elmondtam Patricknek, hogy szerintem nagyon jól játszott.
Megkérdeztem Samet, mi a helyzet Craiggel. Elmondtam Mary Elizabethnek, hogy sajnálom, ami
történt, és azt is, hogy mennyire tetszett az e. e. cummings-verseskötet, és szeretnék beszélgetni róla.
Aztán abbahagytam, mert nagyon elszomorodtam. Az is eszembe jutott, hogy ha meglát valaki, amint
vezetés közben hangosan beszélek magamban, a pillantásuk miatt még annál is rosszabbá válik a
helyzet azzal a valamivel, ami nem stimmel velem, mint gondoltam.
Amikor hazaértem, a nővérem tévét nézett az új barátjával. Sokat nem lehet elmondani róla,
legfeljebb azt, hogy Eriknek hívják, rövid haja van, és harmadikos. Erik vette ki a filmet. Miután
kezet fogtunk, kérdezgetni kezdtem őket a filmről, mert nem ismertem, kivéve az egyik színészt, akit
korábban egy televíziós show-ban láttam, de nem jutott eszembe a neve.
A nővérem azt mondta:
– Hülyeség ez a film. Nem tetszene neked.
Én meg azt kérdeztem:
– Miről szól?
Erre azt válaszolta:
– Ugyan már, Charlie! Mindjárt vége van.
Erre azt mondtam:
– Végignézhetem veletek a végét?
Erre az mondta:
– Végignézheted az elejétől, miután megnéztük.
Erre azt válaszoltam:
– Akkor mi lenne, ha megnézném a végét veletek, aztán visszapörgetném, és az elejétől megnézném
idáig?
Ekkor állította le a filmet.
– Nem érted a célzást?
– Nem igazán.
– Kettesben szeretnénk lenni.
– Aha. Akkor bocsánatot kérek.
Az igazat megvallva tudtam, hogy kettesben szeretne maradni Erikkel, de nem akartam egyedül
lenni. Azzal azért tisztában voltam, hogy nem viselkedem tisztességesen, és csak azért rontom el a
szórakozását, mert hiányoznak a többiek, így aztán jó éjszakát kívántam, és otthagytam őket.
Felmentem a szobámba, és belekezdtem a Billtől kapott legújabb könyvbe. Az a címe, hogy
Közöny. Bill azt mondta, hogy nagyon könnyű olvasmány, de nagyon nehéz „jól olvasni” ezt a
könyvet. Fogalmam sincs, mit értett ezen, de eddig tetszik.
Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. május 8.
Kedves Barátom!

Nagyon különös, ahogy a dolgok egy csapásra a visszájára tudnak fordulni. Hirtelen történik
valami, és minden megint olyan, mint régen.
Hétfőn Brad megjelent az iskolában.
Teljesen megváltozott. Nem úgy értem, hogy lila foltok lettek volna rajta vagy valami ilyesmi. Az
arcával nem volt semmi baj. De korábban Brad mindig az a srác volt, aki peckesen jár a folyosón.
Nem találok rá jobb szót. Úgy értem, hogy vannak olyan emberek, akik folyton leszegett fejjel járnak.
Nem szeretnek mások szemébe nézni. Brad sohasem viselkedett így. De most ilyen lett. Főleg, ha
Patrickről van szó.
Láttam őket fojtott hangon beszélgetni a folyosón. Túlságosan messze voltam ahhoz, hogy halljam,
miről beszélgetnek, de azt észrevettem, hogy Brad semmibe veszi Patricket. És amikor Patrick
kezdett dühbe gurulni, Brad csak becsukta a szekrényét, és elsétált. Ez még nem lett volna furcsa,
ugyanis Brad és Patrick soha nem beszéltek egymással az iskolában, mert Brad titokban akarta tartani
a kapcsolatukat. Először is az volt a különös, hogy Patrick ment oda Bradhez. Így aztán rájöttem, hogy
már nem találkoznak egymással a golfpályán. És nem is beszélnek egymással, még telefonon sem.
Aztán délután egyedül dohányoztam kint az udvaron, és megláttam Patricket, ő is cigarettázott.
Messze álltam tőle, így nem találkoztunk egymással, de nem akartam megzavarni, ezért nem mentem
oda hozzá. De Patrick sírt. Zokogott. Ezután akármikor láttam, úgy tűnt, mintha lélekben valahol
messze lenne. Olyan volt, mintha valahol máshol lenne. És én ismerem ezt az érzést, mert korábban
az emberek rólam is ezt mondták. Talán még mindig így gondolják. Nem vagyok biztos benne.
Csütörtökön tényleg valami borzasztó dolog történt.
A menzán ültem egymagamban, ettem a Salisbury steakemet, amikor megláttam, hogy Patrick
odamegy Bradhez, aki a focista haverjaival ült az asztalnál, és Brad megint rá sem hederített
Patrickre. Akkor Patrick mondott valamit, nagyon mérgesnek látszott, és hátat fordított, hogy
otthagyja őket. Brad egy pillanatig mozdulatlanul ült, aztán hátrafordult. És akkor meghallottam. Csak
annyira volt hangos, hogy pár környező asztalnál hallhatták. Úgy értem, hogy azt, amit Brad Patrick
után kiáltott.
– Buzi!
Brad focista haverjai nevetésben törtek ki. Néhány asztalnál csend lett, amikor Patrick
visszafordult. Baromira dühös volt. Nem viccelek. Odaviharzott Brad asztalához, és megkérdezte:
– Minek neveztél?
Istenemre mondom, Patrick nagyon mérges volt. Ezelőtt még sohasem láttam ilyennek.
Brad rövid ideig némán ült, de a haverjai a vállát lökdösve noszogatták. Brad felnézett Patrickre,
és az előbbinél lágyabb, de sokkal kegyetlenebb hangon megismételte:
– Buzinak neveztelek.
Brad haverjai még nagyobb nevetésben törtek ki. Legalábbis addig, amíg Patrick be nem húzott
Bradnek. Elég félelmetes volt, hogy egy csapásra néma csend lett az egész teremben, aztán
elkezdődött az igazi zűrzavar.
A verekedés kemény volt. Sokkal keményebb, mint tavaly az enyém Seannal. Nem volt egy tiszta
ütés sem, nem olyan volt, mint a filmeken. Patrick és Brad csak birkózott és csépelte egymást. És a
legagresszívabb és legdühösebb kapta a legtöbb ütést. Ez a verekedés teljesen kiegyenlített harc volt,
amíg Brad haverjai be nem szálltak, onnantól kezdve öten voltak egy ellen.
Ekkor avatkoztam közbe. Egyszerűen nem tudtam végignézni, hogy bántják Patricket, annak
ellenére sem, hogy még nem tisztultak ki a dolgok.
Szerintem mindenki, aki ismer, valószínűleg megijedt és megzavarodott volna. Talán a bátyám az
egyetlen kivétel. Megtanította nekem, hogy mit kell tenni ilyen helyzetben. Nem akarom részletezni, de
azt elmondhatom, hogy végül Brad és két haverja feladta a harcot, és csak meredt rám. A másik két
barátjuk a földön feküdt. Az egyik a térdét markolászta, amit szétvertem a menza fémszékével. A
másik az arcát fogta. A szemét vettem célba, de nem volt nagyon vészes. Nem akartam, hogy nagyon
vészes legyen.
Lenéztem a földre, és megláttam Patricket. Az arca elég rosszul nézett ki, és nagyon sírt.
Felsegítettem, aztán Bradre néztem. Nem hiszem, hogy akár egy szót is váltottunk volna korábban, de
szerintem épp itt volt az ideje. Csak annyit mondtam.
– Ha még egyszer ilyet csinálsz, mindenkinek el fogom mondani. És ha akkor sem hagyod abba,
akkor kiszúrom a szemed.
Az arcát a kezébe temető barátjára mutattam, és tudtam, hogy Brad hall engem, és tudja, hogy
komolyan gondolom, amit mondtam. Mondjuk, semmit sem válaszolt, mert az iskolai biztonsági őrök
megérkeztek, és kivezettek bennünket a menzáról. Először az orvosi szobába vittek, aztán Mr.
Smallhoz. Patrick kezdte a verekedést, így aztán felfüggesztették egy hétre. Brad haverjai egyenként
három napot kaptak, mert csoportosan támadtak Patrickre.
Bradet nem függesztették fel, mert ő csak védte magát. Én sem kaptam felfüggesztést, mert egy
barátomnak segítettem, akire egyszerre öten támadtak.
Brad és én egy hónapra tanulószobára kerültünk, ami még aznap elkezdődött.
A tanulószobán Mr. Harris semmilyen szabályt sem szabott. Hagyta, hogy olvassunk vagy a házi
feladatot csináljuk vagy beszélgessünk. Ez igazán csak akkor büntetés, ha az iskolából hazaérve
egyből leülsz tévét nézni, vagy nagyon érdekel, hogy mi kerül az ellenőrződbe. Nem tudom, hogy nem
egy nagy hazugság-e az egész. Úgy értem, az ellenőrző.
A tanulószoba első napján Brad odaült mellém. Nagyon szomorú arcot vágott. Azt hiszem, most
fogta fel, hogy mi történt, miután felocsúdott a harcból.
– Charlie?
– Igen?
– Kösz. Kösz, hogy leállítottad őket.
– Nagyon szívesen.
Ennyi volt az egész. Azóta egy szót sem szóltam hozzá. Másnap pedig nem ült mellém. Először nem
nagyon értettem, miért mondta. Aztán szerintem rájöttem. Én sem szeretném, ha jó néhány barátom
összeverné Samet, még akkor se, ha már nem kedvelném.
Amikor aznap véget ért a tanulószoba, Sam várt rám. Amint megláttam, elmosolyodott. Teljesen
elgyengültem. El sem tudtam hinni, hogy tényleg rám várt. Aztán láttam, hogy megfordul, és jéghideg
pillantást vet Bradre.
Brad azt mondta:
– Mondd meg Patricknek, hogy sajnálom!
Sam azt felelte:
– Mondd meg te!
 Brad elkapta a tekintetét, és odasétált az autójához. Aztán Sam odajött hozzám, és összeborzolta a
hajam.
– Hallottam, hogy olyan vagy, mint valami nindzsa.
Szerintem bólinthattam egyet.
Sam hazavitt a kisteherautójával. Útközben elmesélte, hogy tényleg nagyon dühös volt rám azért,
amit Mary Elizabethtel tettem. Elmesélte, hogy Mary Elizabeth már régóta az egyik legjobb
barátnője. Emlékeztetett arra, hogy Mary Elizabeth ott állt mellette, amikor azon a nagyon nehéz
időszakon ment keresztül, amiről már mesélt nekem, amikor az írógépet kaptam tőle. Nem szeretném
újra elismételni, hogy mit mesélt.
Szóval azt mondta, hogy amikor őt csókoltam meg Mary Elizabeth helyett, egy időre nagyon
megromlott a kapcsolatuk. Szerintem azért, mert Mary Elizabeth nagyon kedvelt engem. Ettől
elszomorodtam, mert fogalmam sem volt róla, hogy ennyire kedvel. Azt hittem, csak meg akarja
mutatni nekem azt a sok fantasztikus dolgot. Ekkor Sam így szólt:
– Charlie, te olyan hülyén tudsz viselkedni néha. Tisztában vagy vele?
– Igen. Tényleg így van. Tudok róla. Becsszóra.
Aztán Sam elmesélte, hogy rendeződött a kapcsolata Mary Elizabethtel, és megköszönte, hogy
megfogadtam Patrick tanácsát, és meghúztam magam, mert így minden egyszerűbb volt. Úgyhogy azt
válaszoltam:
– Akkor újra a barátom vagy?
– Hát persze – csak ennyit mondott.
– És Patrick is?
– Patrick is.
– És a többiek is?
– A többiek is.
Ekkor sírtam el magam. De Sam lecsitított.
– Emlékszel, mit mondtam Bradnek?
– Igen. Azt mondtad neki, hogy ő maga kérjen bocsánatot Patricktől.
– Ez Mary Elizabethre is vonatkozik.
– Én megpróbáltam, de azt válaszolta...
– Tudom, hogy megpróbáltad. Ezért mondom, hogy próbáld meg újra.
– Jó.
Sam kitett a házunk előtt. Amikor már elég messze volt ahhoz, hogy ne lásson, újra elsírtam
magam. Azért, mert újra a barátom lett. És ez bőven elég volt hozzá. Így aztán megfogadtam, hogy
soha többé nem kuszálom össze a dolgokat. És ezt be is fogom tartani. Biztos lehetsz benne.
Amikor ma este elmentem a Rocky Horror Picture Show előadására, elég feszült volt a helyzet.
Nem Mary Elizabeth miatt. Azzal nem volt baj. Bocsánatot kértem tőle, és megkérdeztem, hogy akar-e
még valamit mondani nekem. És csakúgy, mint korábban, az egyetlen kérdésemre nagyon hosszú
választ kaptam. Amikor meghallgattam, amit mondott (tényleg odafigyeltem), megismételtem, hogy
sajnálom, ami történt. Akkor megköszönte, hogy nem próbálom egy csomó kifogással szépíteni azt,
amit tettem. És a dolgok visszatértek a régi kerékvágásba azzal a különbséggel, hogy már csak
barátok voltunk.
Az igazat megvallva szerintem leginkább azért jött rendbe minden, mert Mary Elizabeth elkezdett
randizni Craig egyik barátjával. Úgy hívják a srácot, hogy Peter, főiskolára jár, ami boldoggá teszi
Mary Elizabethet. A Craig lakásában tartott bulin véletlenül meghallottam, ahogy Mary Elizabeth azt
mondja Alice-nek, sokkal boldogabb Peterrel, mert van „véleménye”, és sokat szoktak vitázni. Azt
mondta, hogy én nagyon édes és megértő srác vagyok, de a kapcsolatunk túl egyoldalú volt. Olyan
valakire volt szüksége, aki jóval nyitottabb a beszélgetésekre, és nincs szüksége mások
beleegyezésére, hogy megszólaljon.
Nevetni szerettem volna. Vagy dühbe gurulni. Vagy csak legyinteni egyet, hogy milyen furcsa
minden ember, főleg én. De éppen buliztam a barátaimmal, így aztán ez igazán nem számított.
Ehelyett ittam, mert rájöttem, hogy nem kellene ilyen sok marihuánát szívnom.
Attól lett feszült a helyzet, hogy Patrick hivatalosan is bejelentette, nem játssza el többé Frank ’n
Furter szerepét. Azt mondta, hogy soha, de soha többé nem lép fel. Úgyhogy leült, és velem együtt
végignézte az előadást a nézőtérről, és nehezen tudtam végighallgatni azokat a dolgokat, amiket
mondott, mert Patrick nem szokott boldogtalan lenni.
– Gondoltál már arra, Charlie, hogy a csapatunk ugyanolyan, mint, mondjuk, egy focicsapat? És
csak az a különbség, hogy mit és miért viselünk?
– Tényleg?
Szünetet tartott.
– Szerintem ez az egész egy rakás szart sem ér.
És ezt komolyan gondolta. Nagyon nehéz volt ilyen keserűnek látni Patricket.
Egy ismeretlen srác játszotta Frank ’n Furter szerepét. Nagyon sokáig ő volt a beugró Patrick
helyett, és most lehetőséget kapott, hogy fellépjen. Ő is nagyon jól játszott. Nem volt olyan jó, mint
Patrick, de azért elég jó volt.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. május 11.
Kedves Barátom!

Mostanában sokat voltunk együtt Patrickkel. De nem sokat beszéltem. Csak hallgattam, és
bólogattam, mert Patricknek szüksége van arra, hogy meghallgassa valaki. De ez nem olyan, mint
Mary Elizabeth esetében. Teljesen más.
Az egész az előadás utáni szombat reggelén kezdődött. Az ágyamban feküdtem, és azt próbáltam
kitalálni, hogy néha miért sikerül visszaaludni, ha már felébredtél egyszer, máskor meg miért nem.
Anya ekkor kopogott be az ajtón.
– Patrick barátod hív.
Így aztán felkeltem, és kitöröltem az álmot a szememből.
– Halló?
– Öltözz. Mindjárt nálatok vagyok.
Letette. Csak ennyit mondott. Tulajdonképpen nagyon sok mindent kellett volna csinálnom, mert
már közeledett az iskolaév vége, de úgy tűnt, mintha valamiféle kaland várna ránk, úgyhogy
felöltöztem.
Patrick körülbelül tíz perc múlva megérkezett. Az előző napi ruhái voltak rajta. Le sem
zuhanyozott, meg semmi. Szerintem le sem feküdt. A kávé, a cigaretta és a Mini Thins ébren tartotta,
ez olyan kicsi tabletta, a Quick Martokban és a Truck Stopokban lehet kapni. A Mini Thins ébren tart!
Teljesen legális, de megszomjazol tőle.
Így aztán beszálltam Patrick autójába, bent vágni lehetett a füstöt. Megkínált cigivel, de azt
mondtam, hogy a házunk előtt nem gyújthatok rá.
– A szüleid nem tudják, hogy dohányzol?
– Nem. Tudniuk kellene?
– Nem gondolnám.
Eleinte Patrick nem sokat beszélt. Csak hallgatta a zenét a magnón. A második szám elején aztán
megkérdeztem tőle, hogy ez az a válogatáskazetta-e, amit a titkos Mikulásom hozott neki a karácsonyi
bulin.
– Egész éjszaka ezt hallgattam.
Patricknek ilyen hatalmas vigyor ült az arcán. Nagyon ijesztő volt. Olyan volt, mint egy maszk.
Feltekerte a hangerőt. És gázt adott.
– Mondok neked valamit, Charlie. Jól érzem magam. Érted? Nagyon jól. Mintha szabad lennék,
vagy ilyesmi. Mintha nem kellene többé szerepet játszanom. Elvégre főiskolára fogok járni. Ott
minden más lesz. Érted?
– Persze – válaszoltam.
– Egész éjszaka azon gondolkoztam, hogy milyen posztereket fogok kitenni a kollégiumi szobám
falára. És hogy a szobának csupasz téglafala lesz-e. Mindig is szerettem volna egy csupasz téglafalat,
hogy kifesthessem. Érted?
Most csak bólintottam, mert nem igazán várta meg, hogy azt mondjam, „persze”.
– Ott máshogy mennek majd a dolgok. Ennek így kell lennie.
– Így lesz – mondtam.
– Tényleg így gondolod?
 – Persze.
– Kösz, Charlie.
És így ment egész nap. Voltunk moziban. Ettünk pizzát. És amikor Patrick elfáradt, kávét ittunk, ő
meg evett egy-két Mini Thinst. Amikor szürkülni kezdett, megmutatta az összes helyet, ahol Braddel
találkoztak régen. Nem sok mindent mondott. Csak bámult maga elé.
Végül a golfpályán kötöttünk ki.
A tizennyolcas pályán ültünk, ami egy domb tetején volt, elég magasan, és néztük a naplementét.
Volt nálunk egy üveg vörösbor, amit Patrick a hamis személyi igazolványával vásárolt, és felváltva
iszogattuk. Beszélgettünk.
– Hallottál már Lilyről? – kérdezte.
– Kiről?
– Lily Millerről. Nem tudom mi volt a teljes keresztneve, csak Lilynek hívta mindenki. Végzős volt,
amikor másodikba jártam.
– Nem gondolnám, hogy ismertem.
– Azt hittem, a bátyád elmesélte a történetét. Mindenki ismeri.
– Nem emlékszem.
– Na, mindegy. Ha már hallottad, szólj.
– Jó.
– Szóval Lily feljött ide az egyik sráccal, aki minden darabban a főszerepet játszotta.
– Parkernek hívták?
– Igen, úgy. Honnan tudtad?
– A nővérem teljesen bele volt zúgva.
– Tökéletes! – Mindketten egyre részegebbek lettünk.
– Szóval Parker és Lily feljöttek ide az egyik éjjel. Meg voltak őrülve egymásért. Parker
ajándékba vett neki még egy színházi kitűzőt is, vagy mit.
Két mondat között itt már ömlött a bor Patrick szájából, mert annyira nevetett.
– Még saját számuk is volt. Valami „Broken Wings” a Mr. Mistertől. Nem tudom pontosan,
remélem, hogy a „Broken Wings” volt, mert így kerek a történet.
– Meséld tovább! – biztattam.
– Jól van, jól van! – Nyelt egyet.
– Szóval már régóta jártak, és szerintem már le is feküdtek egymással, de ezt az estét különlegesre
tervezték. Lily összepakolt egy kis piknikre valót, Parker pedig elhozta a magnóját, hogy
meghallgathassák a „Broken Wings”-t.
Patrick egyszerűen nem tudott elszakadni ettől a számtól. Vagy tíz percig nevetett rajta.
– Jó, jó. Sajnálom. Szóval eszik a szendvicseket, ami két piknikre hoztak, meg minden. Kezdenek
beindulni. A magnó szól, és éppen elkezdenék „csinálni”, amikor Parker rádöbben, hogy elfelejtett
kotont hozni. Mindketten meztelenül fekszenek a pálya füvén. Kívánják egymást. De nincs koton. Na,
szerinted mit csináltak?
– Fogalmam sincs.
– Hát, mint a kutyák, az egyik szendvicses zacskóval!
– Neee! – csak ennyit tudtam kinyögni.
– Deee! – vágott vissza Patrick.
– Istenem – hangzott a riposztom.
 – De bizony! – zárta rövidre Patrick.
Miután alábbhagyott a röhögésünk, és szétköpködve elpazaroltuk a bor nagy részét, Patrick így szólt
hozzám:
– Akarod hallani a poént?
– Miért, az még hátravan?
– Lily osztályelső volt, és ő mondta a ballagási búcsú beszédet! És amikor a beszédet mondta, már
mindenki is merte a sztorit!
Annyira nevettünk, hogy majd megszakadtunk. Ilyen gyomorfájást máshogy nem is lehet kapni.
Olyan marha jó volt.
Így hát Patrick és én elmondtuk egymásnak az összes történetet, ami eszünkbe jutott.

Volt egy Barry nevű srác, aki mindig sárkányokat épített rajzórán. Aztán iskola után petárdákat
szerelt a sárkányokra, magasba reptette őket, a petárda meg felrobbant. Most repülésirányítónak
tanul.
Patrick története, Samtől hallotta

Aztán volt egy Chip nevű másik srác, aki az összes zsebpénzét meg a karácsonyra és a
születésnapjára kapott pénzt rovarirtóra költötte, és felajánlotta az összes szomszédnak, hogy ingyen
kiirtja a bogarakat.
Az én történetem, a nővéremtől hallottam

Volt egy Carl Burns nevű fickó, akit mindenki csak C. B.-nek hívott. Egy szép napon C. B. annyira
berúgott egy bulin, hogy megpróbálta „megdugni” a házigazda kutyáját.
Patrick története

Volt egy másik srác, akit mindenki „Maszti Jacknek” hívott, mert egy lerészegedős bulin állítólag
maszturbáláson kapták. És az iskolai csapat minden egyes meccse előtt, amikor összejöttek a
szurkolók, a srácok ütemesen tapsoltak és azt kántálták: „Maszti Jack! ...csatt-csat-csatt... Maszti
Jack!”
Az én történetem, a bátyámtól hallottam

Előkerültek más történetek és nevek is. Második Bázispont Stace, akinek már negyedikben nagy
mellei voltak, és megengedte néhány fiúnak, hogy megfogdossa őket. Vincent, aki LSD-t szedett, és
megpróbálta lehúzni a kanapét a vécén. Sheila, aki állítólag egy hot doggal maszturbált, és a
sürgősségi osztályon kötött ki. Hosszú volt a lista.
A végén már másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy ezek az emberek hogyan fogják érezni
magukat az érettségi találkozójukon. Vajon zavarban lesznek-e, és emiatt nem bánják-e meg majd,
hogy legendássá váltak.
Miután a kávé és a Mini Thins kicsit kijózanított bennünket, Patrick hazavitt. Az ajándék
válogatáskazettáról szóltak a téli dalok. És akkor Patrick így szólt hozzám:
– Kösz, Charlie.
– Ugyan már!
 – A menzára gondoltam.
– Ugyan már!
Aztán hallgattunk. Hazavitt, és megállt az autófeljárón. Megöleltük egymást, jó éjszakát kívántunk,
és amikor már éppen kibontakoztam volna az öleléséből, még szorosabban átölelt. Aztán az
arcomhoz hajolt. És megcsókolt. Igazi csók volt. Aztán nagyon lassan elhúzódott.
– Sajnálom.
– Ne sajnáld! Nincs semmi baj.
– De akkor is. Sajnálom.
– Igazán nincs mit sajnálni. Semmi baj sincs.
Így aztán azt mondta, „kösz”, aztán újra átölelt. És odahajolt hozzám, hogy újra megcsókoljon. Én
meg hagytam. Fogalmam sincs, miért. Jó hosszú ideig ültünk ott az autóban.
Csak csókolóztunk, nem csináltunk mást. És még az sem tartott nagyon sokáig. Egy idő után a
szeme már nem volt homályos a bortól vagy a kávétól, vagy az ébren töltött éjszakától. Aztán elsírta
magát. És elkezdett beszélni Bradről.
Én meg nem vágtam közbe. Mert erre valók a barátok.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. május 17.
Kedves Barátom!

Az első együtt eltöltött esténk óta minden reggel fáradtan ébredek, fáj a fejem, nehezen kapok
levegőt. Nagyon sokat vagyunk együtt Patrickkel. Sokat iszunk. Pontosabban Patrick iszik, én csak
iszogatok.
Nagyon nehéz, ha az ember barátja ennyire szomorú. Főleg akkor, ha nem tudsz semmit sem tenni
érte azon kívül, hogy „ott vagy vele”. Szeretném, ha már nem kínozná magát, de nem tudok mit
csinálni. Úgyhogy vele tartok, amikor meg szeretné mutatni a saját világát.
Az egyik éjszaka Patrick elvitt egy parkba, ahol a férfiak egymásra találnak. Patrick azt mondta, ha
nem szeretném, hogy szóljanak hozzám, akkor süssem le a szemem. Azt mondta, szemkontaktussal
egyezel bele abba, hogy ismeretlenként menjél el valakivel. Senki sem beszél a másikhoz. Csak
keresnek egy helyet, ahol együtt lehetnek. Kis idő után Patrick meglátott valakit, aki tetszett neki.
Megkérdezte, hogy adjon-e cigarettát, és amikor visszautasítottam, vállon veregetett, és félrevonult
ezzel a fiúval.
Én csak üldögéltem a padon, nézelődtem. Az emberek csak árnyékok voltak. Néhányuk a földön.
Mások fának támaszkodva. Megint mások csak sétáltak. Néma csend volt. Pár perc múlva
rágyújtottam, és meghallottam, hogy valaki suttog hozzám.
– Van még egy cigid? – kérdezte a hang.
Hátrafordultam, és megláttam egy férfi árnyékát.
– Hát persze – válaszoltam.
A férfi felé nyújtottam a cigarettát. Elvette.
– Van tüzed? – kérdezte.
– Hát persze – mondtam, és meggyújtottam egy gyufát.
De nem hajolt oda hozzám, hanem a kezével szélárnyékot csinált a tűznek, mintha fújna a szél.
Csakhogy nem fújt. Szerintem csak meg akarta érinteni a kezem, amíg meggyújtotta a cigarettáját, és
jóval tovább tartott, mint szükséges. Talán csak azt akarta, hogy lássam az arcát a gyufa lángjánál.
Hogy lássam, mennyire jóképű. Fogalmam sincs. Ismerősnek tűnt. De nem jöttem rá, hol láttam már.
Elfújta a gyufát.
– Kösz – mondta, és kifújta a füstöt.
– Ez természetes – válaszoltam.
– Zavar, ha ideülök?
– Egyáltalán nem.
Leült mellém. Mondott pár dolgot. A hangja megütötte a fülemet. Felismertem a hangját. Így aztán
rágyújtottam egy újabb cigarettára, és ismét megnéztem az arcát, koncentráltam, és beugrott. Az a
fickó volt, aki a tévéhíradóban a sporthíreket mondja!
– Szép esténk van – szólalt meg újra.
Nem hittem a szememnek. Szerintem sikerült bólintanom egyet, mert folytatta. Sportról beszélt!
Elmondta, hogy mennyire rossz, hogy az ütőjátékosokat kijelölik a baseballban, és a kosárlabda
miért termel profitot, és a főiskolai focibajnokságban melyik csapat tűnik ígéretesnek. Még a
bátyámat is megemlítette! Becsületszavamra mondom!
Én csak így válaszoltam:
 – Na és milyen a televíziózás?
Valószínűleg ezt nem kellett volna, mert a fickó felállt, és otthagyott. Kár, mert még meg akartam
kérdezni, hogy szerinte bekerül-e a bátyám a profik közé.
Egy másik este Patrick elvitt egy helyre, ahol popperst árultak, amit szipuzni kell. Poppersük
éppen nem volt, de a fickó a pult mögött azt mondta, hogy van valamije, ami legalább annyira jó. Így
aztán Patrick azt vette meg. Spraypalackban volt. Mindketten szippantottunk belőle, és
becsületszavamra mondom, azt hittük, rögtön szívinfarktust kapunk.
Egyszóval Patrick szerintem minden olyan helyet megmutatott nekem, ahová egyedül soha nem
jutottam volna el. Elvitt egy karaokebárba a belváros egyik legforgalmasabb utcáján. Egy táncklubba
is. És egy konditerem zuhanyzójába. Mindenféle helyre. Néha Patrick fickókat szedett fel. Néha meg
nem. Azt mondta, az embernek manapság nehéz vigyáznia magára. És sohasem lehet tudni.
Azokon az éjszakákon, amikor felszedett valakit, mindig nagyon szomorú lett. Nem volt egyszerű
eset, mert Patrick minden este nagyon izgatottan vetette bele magát az éjszakába. Mindig
megjegyezte, hogy szabadnak érzi magát. És az esti buli sorsszerű. Meg ilyenek. De az este végére
elszomorodott. Néha beszélt Bradről. Néha meg nem. De egy idő után már egyáltalán nem érdekelte
ez az egész, és már nem volt semmi, ami elterelhette volna a figyelmét.
Így aztán ma este kitett a házunk előtt. Ma este mentünk vissza a parkba, ahol a férfiak egymásra
találnak. És ma este látta a parkban Bradet egy másik fickóval. Brad túlságosan el volt foglalva, így
nem vett észre bennünket. Patrick egy szót sem szólt. Nem is csinált semmit. Csak visszament az
autóhoz. És csendben elhajtottunk. Közben kidobta az üveg bort az ablakon. Hatalmas csattanással
tört össze, amikor földet ért. És ma – ellentétben a többi estével – nem akart megcsókolni. Csak
megköszönte, hogy a barátja vagyok. Aztán elhajtott.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. május 21.
Kedves Barátom!

Az iskolaév a vége felé jár. Még egy hónap van hátra, vagy valahogy így. De a negyedikeseknek,
mint a nővérem, Sam és Patrick, már csak pár hétig kell iskolába járnia. Aztán jön a szalagavató bál
meg az érettségi, és mindnyájukat lefoglalja a készülődés.
Mary Elizabeth az új barátjával, Peterrel megy a bálra. A nővérem Erikkel. Patrick Alice-szel.
Craig pedig beleegyezett, hogy ez egyszer Sammel megy a bálba. Még egy limuzint is béreltek, meg
minden. Persze nem a nővérem. Ők a barátja új autójával, egy Buickkal mennek.
Bill mostanában nagyon szentimentális volt, mert lassan véget ér az első tanítással töltött éve.
Legalábbis nekem ezt mondta. Korábban úgy tervezte, hogy New Yorkba költözik, és színdarabokat
fog írni, de aztán azt mondta, hogy elment tőle a kedve. Nagyon tetszik neki az irodalomtanítás, és úgy
gondolja, hogy esetleg a drámatagozatot is megkaphatja jövőre.
Szerintem nagyon lefoglalta ez a gondolat, mert a Közöny óta nem adott új olvasnivalót. Mondta,
hogy nézzek meg jó sok filmet, és egy esszében írjam le a véleményem. A filmek a következők
voltak: Diploma előtt, Harold és Maude, Kutyasors (ez feliratos!), Holt költők társasága és a
Hihetetlen igazság című film, amit nagyon nehéz volt megszerezni.
Egyetlen nap alatt megnéztem az összes filmet. Meglehetősen fantasztikus élmény volt.
Az esszém nagyon hasonlított a legutóbbi esszéimre, mert Bill mindig hasonló könyveket és
filmeket ad fel. Mondjuk, a Meztelen ebéd kivétel volt.
Mellesleg azt is elárulta, hogy ezt a könyvet azért olvastatta el velem, mert akkoriban szakított a
barátnőjével, és filozofikus hangulata volt. Szerintem ezért volt szomorú azon a délutánon, amikor az
Útonról beszélgettünk. Elnézést kért, hogy a magánéletét belekeverte a tanításba, én pedig
elfogadtam a bocsánatkérését, mert fogalmam sem volt, hogy van-e más választásom. Nagyon
különös, hogy a tanárok is emberek, még akkor is, ha Billről van szó. Azt hiszem, hogy azóta már
kibékült a barátnőjével. Most együtt élnek. Legalábbis nekem ezt mondta.
Így hát Billtől megkaptam az utolsó olvasmányt ebben az iskolaévben. Az a címe, hogy Az
ősforrás, és nagyon hosszú.
Bill ezekkel a szavakkal nyújtotta át a könyvet:
– Kicsit szkeptikusan kezeld ezt a könyvet. Nagyszerű olvasmány. De inkább szűrő legyél, mint
szivacs.
Szerintem Bill néha elfelejti, hogy még csak tizenhat éves vagyok. De azért nagyon boldog vagyok,
hogy elfelejti.
Még nem kezdtem bele, mert a többi tantárgyból lemaradtam, mivel túl sokat voltam Patrickkel. De
ha utolérem magam, mindenből csont nélkül ötös leszek, aminek nagyon örülök. Matekból majdnem
elúszott az ötös, de Mr. Carlo azt tanácsolta, hogy ne vonjak kétségbe mindent állandóan, és csak
kövessem a szabályokat. Így is tettem. Most minden dolgozatomra maximális pontot kapok. Bárcsak
tudnám, hogyan működnek a szabályok. Becsszóra, fogalmam sincs.
Azon gondolkodtam mostanában, hogy azért kezdtem el leveleket írni neked, mert féltem a
középiskolától. Mostanában viszont nagyon jól érzem magam, úgyhogy ez elég vicces dolog.
Erről jut eszembe, Patrick felhagyott az ivással, amióta meglátta Bradet akkor a parkban.
Szerintem már jobban érzi magát. Most már csak le akar érettségizni és főiskolára járni.
 Miután láttam Bradet a parkban, a rá következő hétfőn Brad tanulószobára került. Brad újra a régi
volt.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. május 27.
Kedves Barátom!

Az utóbbi pár napban Az ősforrást olvastam, és kiváló könyvnek tartom. A fülszövegben

olvastam, hogy az író Oroszországban született, és fiatalkorában vándorolt ki Amerikába. Akkor még
alig beszélt angolul, de nagy író szeretett volna lenni. Ez szerintem csodálatra méltó, így én is
nekiálltam, hogy írjak egy történetet.
„Ian MacArthur aranyos kis szivar, szemüveges érdeklődéssel tekint a világba, és mindent zajos
igennel üdvözöl.”[2]
Ezzel a mondattal kezdődött. A baj az volt, hogy nem tudtam, hogyan folytassam. Miután háromszor
is kitakarítottam a szobámat, úgy döntöttem, hogy kicsit félreteszem Iant, mert kezdtem megharagudni
rá.
Rengeteg időm volt az írásra és az olvasásra, meg arra, hogy a múlt hét eseményeiről
gondolkozzam, mert mindenkinek sok a dolga a szalagavató, az érettségi és a határidők miatt. Jövő
pénteken mennek utoljára iskolába. A bál a rá következő héten lesz, de Sam azt mondta, hogy az
összes iskola nem tarthatja ugyanazon a napon a szalagavatót, különben a város összes szmokingja
meg étterme sem lenne elég. Azt válaszoltam, hogy úgy tűnik, mindent nagyon gondosan elterveztek.
Aztán vasárnap jön az érettségi bankett. Nagyon izgalmas hétnek nézünk elébe. Bárcsak én is itt
tartanék már!
Azon tűnődöm, milyen lesz, amikor elvégzem a középiskolát. Vajon milyen lesz, amikor egy
szobatárssal kell osztozkodnom, és sampont kell venni magamnak. Azon gondolkodtam, milyen
fantasztikus lenne, ha három év múlva Sammel mehetnék el a bálra. Remélem, péntekre esik majd.
Remélem, hogy én fogom mondani a búcsúbeszédet az ünnepségen. Kíváncsi vagyok, hogy milyen
beszédet fogok mondani. És vajon Bill fog-e segíteni megírni, ha mégsem költözik el New Yorkba,
hogy színdarabokat írjon. Vagy esetleg úgy is fog-e segíteni nekem, ha mégis New Yorkban lakik már,
és színdarabokat ír. Szerintem az különösen szép dolog lenne tőle.
Fogalmam sincs. Az ősforrás nagyon jó könyv. Remélem, hogy szűrő vagyok.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. június 2.
Kedves Barátom!

Végzősként ti követtetek el csínyeket? Talán igen, mert a nővérem szerint ez már sok iskolában
hagyománnyá vált. Idén a következő volt a csínytevés: néhány végzős feltöltötte az úszómedencét úgy
hatezer doboz szőlőízű Kool-Aiddel. Fogalmam sincs, hogy ki találja ki ezeket és miért, de azt
értem, hogy a végzős csínyek hozzátartoznak az iskola befejezéséhez. Hogy ennek mi köze van a
szőlőízű üdítővel teletöltött úszómedencéhez, azt egyáltalán nem értem, de annak kifejezetten
örültem, hogy elmaradt a tornaóra.
Tényleg nagyon izgalmas napok voltak ezek, mert mindenki az év végi hajrá lázában égett. A
barátaim és a nővérem most pénteken mennek utoljára iskolába. Egyfolytában a szalagavatóról
beszélnek. Még azok is, akik Mary Elizabethhez hasonlóan „röhejesnek” gondolják a bált, ők sem
tudják türtőztetni magukat, és egyfolytában azt hajtogatják, hogy mennyire „röhejes”. Nagyon jó
szórakozás nézni őket.
Szóval mostanra már mindenki kitalálta, hogy melyik iskolában tanul tovább. Patrick a University
of Washingtonra megy, mert közel akar lenni a zenei élethez. Azt mondja, később talán egy
lemezcégnél fog dolgozni. El tudja képzelni a jövőjét szóvivőként, esetleg olyan valaki lesz, aki új
együtteseket keres. Sam végül úgy döntött, hogy már jó korán elkezd járni egy nyári képzésre az
általa választott főiskolán. Imádom ezt a kifejezést. Az általam választott főiskola. A bombabiztos
iskola a másik.
Az a helyzet, hogy Samet két főiskolára is felvették. Az általa választott főiskolára és a
bombabiztos másikba is.
Ősszel kezdhetne a bombabiztosban, de ahhoz, hogy az általa választott főiskolára járhasson,
először egy speciális nyári kurzust kell elvégeznie, mint ahogy a bátyámnak is. Igen, így van! A Penn
State-re fog járni, ami fantasztikus, mert akkor egyszerre látogathatom meg őt is meg a bátyámat is.
Még nem akarok arra gondolni, hogy mi lesz, ha Sam elköltözik, de eltűnődtem azon, mi történne, ha
összejönnének a bátyámmal, ami butaság, mert nincs bennük semmi közös, és Sam Craiget szereti.
Nem szabad így gondolkoznom.
A nővérem egy Sarah Lawrence nevű, „keleti parti, kis bölcsészettudományi főiskolára” fog járni.
Nehezen jött össze, mert nagyon sok pénzbe kerül, de a végén megkapta a Rotary Club vagy a Moose
Lodge vagy valami ilyesmi tanulmányi ösztöndíját, ami szerintem nagyon szép dolog volt tőlük. Azt
hittem, a nővérem fogja mondani a ballagási búcsúbeszédet, de volt egy négyese amiatt, hogy nehéz
időszakon ment keresztül, amikor még a régi barátjával voltak együtt.
Mary Elizabeth a Berkeley-n fog továbbtanulni. Alice pedig filmszakra fog járni a New York
Universityn. Nem is tudtam, hogy szereti a filmeket, de ezek szerint igen. „Mozgóképeknek” hívja a
filmeket.
Mellesleg befejeztem Az ősforrást. Tényleg fantasztikus élmény volt. Furcsa dolog, ha a könyvről
azt kell mondani, hogy fantasztikus élmény volt, de valahogy így érzek. Különbözött a többi
olvasmánytól, mert nem arról szólt, hogy milyen gyereknek lenni. És nem hasonlított a Közönyre meg
a Meztelen ebédre sem, habár bizonyos szempontból ez is filozofikus könyv volt. De valahogy nem
kellett keresni benne a filozófiát. Érzésem szerint a szerző elég egyértelműen fogalmaz, és az
egészben az a legjobb, hogy megfogadtam, amiről írt, és a saját életemre alkalmaztam. Talán így kell
szűrőként viselkedni. De nem vagyok benne biztos.
Van egy rész, ahol a főszereplő, aki építész, a legjobb barátjával, egy sajtómágnással hajózik egy
jachton. És a sajtómágnás azt mondja, hogy az építész nagyon önző ember. Az építész azt válaszolja,
hogy ha elsüllyedne a hajó, és csak egy ember férne be a mentőcsónakba, akkor szívesen feláldozná
az életét a sajtómágnás kedvéért. És aztán valami olyat mond, hogy „Bármikor meghalnék érted. De
érted élni nem tudnék.”
Vagy valami ilyesmit. Szerintem az a lényeg, hogy minden embernek a saját életét kell élnie, és
csak utána úgy dönteni, hogy másokkal is megosztja az életét. Talán így lehet „nem menekülni az élet
elől”. Ebben nem vagyok olyan biztos. Mert nem tudom, hogy élnék-e egy ideig csak Samért. Aztán
meg ő sem szeretné, ha így lenne, úgyhogy sokkal jobb barátkozni vele. Legalábbis remélem.
Meséltem a pszichiáteremnek a könyvről, Billről, Samről és Patrickről meg a főiskolákról, de őt
csak az érdekli, hogy milyen volt, amikor kicsi voltam. Az a helyzet, hogy nagyon úgy érzem, csak
ugyanazokat az emlékeket ismételgetem. Nem igazán tudom. Szerinte ez nagyon fontos. Majd kiderül.
Még szívesen folytatnám a levelet, de meg kell tanulnom a szabályokat a csütörtöki matematika
záróvizsgára. Szoríts nekem!

Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. június 5.
Kedves Barátom!

A múltkor a futásunkról szerettem volna még írni. Csodálatosan szép naplemente volt. A dombon
történt. Azon a dombon, a tetején a tizennyolcadik lyukkal, ahol Patrickkel úgy nevettünk, hogy
spriccelt a szánkból a bor. Sam és Patrick és mindenki, akit szeretek és ismerek, csak néhány órával
korábban búcsúzott el örökre a középiskolától. Én meg örültem, hogy boldogok. A nővérem még azt
is hagyta, hogy megöleljem az iskola folyosóján. Így aztán Sammel és Patrickkel elmentünk a Big
Boyba, és szívtuk a cigarettákat, egyiket a másik után. Aztán elmentünk sétálni, hogy elüssük az időt,
amíg elkezdődik a Rocky Horror. Közben olyan dolgokról beszélgettünk, amik akkor fontosnak
tűntek. És akkor felpillantottunk arra a dombra. Erre Patrick elkezdett futni, hogy elérje a
naplementét. Sam azonnal követte. Én meg láttam a sziluettjüket. Ahogy a nap felé szaladnak. Akkor
én is utánuk futottam. Annyira tökéletes volt minden, hogy ennél jobb már nem is lehetett volna.
Aznap este Patrick úgy döntött, hogy még egyszer utoljára eljátssza Frank ’n Furter szerepét.
Boldogság sugárzott róla, miközben beöltözött, és mindenki nagyon örült, hogy fellép. Igazából
nagyon megható volt az egész. Olyan jól játszott, mint még soha. Lehet, hogy elfogult vagyok, de nem
érdekel. Erre az előadásra egész életemben emlékezni fogok. Főleg az utolsó számra.
Annak a dalnak az a címe, hogy „I’m Going Home”. A filmben Tim Curry, aki a szereplőt alakítja,
sír a szám alatt. Patrick viszont mosolygott. És ez annyira odaillett.
Még a nővéremet is sikerült rábeszélnem, hogy a barátjával jöjjenek el megnézni az előadást. Már
azóta próbáltam elhívni, hogy elkezdtem járni az előadásokra, de soha nem akarta látni. Most viszont
eljött. És mivel sem ő, sem a barátja még soha nem látták, technikai értelemben véve „szüzek”
voltak, ami azt jelenti, hogy „beavatásképpen” egy csomó megalázó dolgot kellett csinálniuk az
előadás előtt. De ezt nem akartam előre elmondani a nővéremnek, úgyhogy fel kellett menniük a
színpadra, és el kellett táncolniuk a Time Warpot.
A táncverseny vesztesének imitálnia kellett, hogy egy nagy, kitömött Gumby-babával szexel,
úgyhogy gyorsan megmutattam a nővéremnek meg a barátjának, hogyan kell eltáncolni a Time Warp ot,
nehogy elveszítsék a versenyt. Nagyon vicces volt látni, ahogyan a nővérem a Time Warpot táncolja a
színpadon, de azt hiszem, az már túl sok lett volna, ha végig kell néznem, hogy egy nagy, kitömött
Gumby-babával szexel.
Megkérdeztem a nővéremet, hogy lenne-e kedve eljönni Craig bulijára az előadás után, de azt
válaszolta, hogy az egyik barátja is bulit rendez, és inkább oda megy. Nem bántam, mert legalább
eljött az előadásra. És mielőtt távoztak volna, megölelt. Ez már két ölelés volt egyetlen nap alatt!
Nagyon szeretem a nővéremet. Főleg akkor, ha kedves velem.
Craig bulija fantasztikus volt. Craig és Peter pezsgővel várták az összes végzőst. Tánc is volt. Meg
beszélgetés. Aztán láttam, hogy Mary Elizabeth megcsókolja Petert, és boldog. Azt is láttam, hogy
Sam megcsókolja Craiget, és boldog. Aztán láttam Patricket és Alice-t, hogy izgatott beszélgetésbe
bonyolódnak a jövőjükről, és nem zavarja őket, hogy nincs senki, akit megcsókolhatnának.
Úgyhogy csak üldögéltem egy üveg pezsgő társaságában a CD-lejátszó mellett, és úgy váltogattam a
lemezeket, ahogy a hangulat kívánta. Persze szerencsém is volt, mert Craignek kiváló gyűjteménye
van. Amikor az emberek fáradni látszottak, valami vicceset tettem be. Amikor azt láttam, hogy inkább
beszélgetni szeretnének, lágyabb zenéket választottam. Fantasztikus élmény volt úgy üldögélni
egyedül egy bulin, hogy mégis a dolgok részese voltam.
A buli után mindenki köszönetét mondott nekem, mert tökéletes volt a zene. Craig azt mondta, hogy
nyugodtan elmehetnék lemezlovasnak, és kereshetnék pénzt a középiskola alatt, ahogy ő is a
modellkedéssel. Ez jó ötlet. Még félre is tehetnék a pénzből, és úgy is elmehetnék főiskolára, ha a
Rotary Club vagy a Moose Lodge nem segít rajtam.
A bátyám a múltkor azt mondta a telefonban, hogy ha bejut a profik közé, akkor nem kell aggódnom
a főiskola költségei miatt. Azt mondta, majd ő kézbe veszi a dolgokat. Már alig várom, hogy újra
lássam a bátyámat. Haza fog jönni a nővérem ballagására, ami nagyon szép dolog tőle.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. június 9.
Kedves Barátom!

Ma este van a szalagavató. Én meg a szobámban ülök. A tegnapi nap nehéz volt, mert nem maradt
ismerősöm az iskolában, mivel a barátaimnak és a nővéremnek véget ért a tanítás.
A legrosszabb az ebédidő volt, mert eszembe jutott, amikor mindenki haragudott rám Mary
Elizabeth miatt. Még a szendvicsemet sem kívántam, pedig anya a kedvencemet csomagolta, mert
szerintem előre tudta, hogy mennyire szomorú leszek a többiek miatt.
A folyosó is más volt. A harmadévesek másként viselkedtek, mert most már ők lettek a
legöregebbek az iskolában. Még pólókat is csináltattak az alkalomra. Fogalmam sincs, kinek jut ilyen
az eszébe.
Csak az jár a fejemben, hogy Sam két hét múlva elutazik a Penn State-re. Mary Elizabethet meg
lefoglalja majd a pasija. A nővéremet meg a saját fickója. Alice és én viszont nem vagyunk annyira
közel egymáshoz. Tudom, hogy Patrick még itt lesz, de attól tartok, hogy mivel már nem szomorú, nem
akar majd annyi időt tölteni velem. Tudom, hogy ezek rossz gondolatok, de néha nem tudom
türtőztetni magam. Úgyhogy a pszichiáterem lesz az egyetlen ember, akivel beszélgetni tudok majd, és
ez most egyáltalán nem tűnik jó ötletnek, mert egyfolytában a gyerekkoromról kérdezget, és egyre
betegebb kérdései vannak.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy rengeteget kell tanulni, így nincs időm gondolkodni.
Már csak abban reménykedem, hogy ma este mindenki, akiről ez az egész szól, fantasztikusan fogja
érezni magát. A nővérem barátja is megjelent a Buickjával, fehér „frakkot” viselt a fekete öltözéke
fölött, ami valami miatt rosszul nézett ki. A spanyol övének (fogalmam sincs, hogy tényleg így
hívják-e) a színe passzolt a nővérem halványkék, mélyen kivágott ruhájához. A magazinokat juttatta
eszembe. Nem kellene ennyire pörögnöm. Nyugalom.
Abban reménykedem, hogy a nővérem gyönyörűnek látja magát, és az új pasija is ezt érezteti vele.
Remélem, Craig nem érezteti Sammel, hogy ez a bál semmit sem ér, csak azért, mert idősebb nála.
Remélem, hogy Mary Elizabeth és Peter esetében sem ez a helyzet. Remélem, hogy Brad és Patrick
végül kibékülnek, és az egész iskola szeme láttára táncolni fognak egymással. És azt is, hogy Alice
titokban leszbikus, és szerelmes Brad barátnőjébe, Nancybe (és fordítva), így aztán senki sem marad
pár nélkül. Remélem, hogy a lemezlovas legalább annyira jó lesz, mint én voltam pénteken. És abban
is reménykedem, hogy a fotók fantasztikusan fognak sikerülni, és soha nem lesznek belőlük régi
fényképek, és senki sem szenved autóbalesetet.
Ebben reménykedem leginkább.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. június 10.
Kedves Barátom!

Éppen most értem haza az iskolából, de a nővérem még mindig alszik az iskolai szalagavató után.
Patrick és Sam telefonszámát is hívtam, de ők is alszanak. Patrickéknek vezeték nélküli telefonjuk
van, ami folyton lemerül, és Sam anyukájának a hangja olyan volt, mintha egy Snoopy-rajzfilm
figurája beszélne. Bah, bah... bhu.
Két záróvizsgám is volt ma. Az egyik biológiából, ami szerintem tökéletes lett. A másik Bill
órájából. A nagy Gatsbyről kellett írni. Csak az volt nehéz az egészben, hogy már nagyon régen
feladta nekem ezt a könyvet, és alig emlékeztem rá.
Miután beadtam a dolgozatot, megkérdeztem Billtől, hogy írjak-e esszét Az ősforrásból, mivel már
mondtam neki, hogy befejeztem a könyvet, de nem adott másik feladatot. Azt mondta, nem lenne
igazságos, ha most íratna velem esszét, amikor úgyis sok záróvizsgát kell tennem a héten. Ehelyett
meghívott a házába, hogy vele és a barátnőjével töltsem a szombat délutánt, ami elég jó mókának
tűnik.
Úgyhogy pénteken elmegyek a Rocky Horrorra. Szombaton meg Bill sorházába vagyok hivatalos.
Aztán vasárnap megnézem a ballagási ceremóniát, és a nővérem miatt a bátyámmal meg a családdal
töltöm a napot. Ezután valószínűleg elmegyek Samhez és Patrickhez, és megünnepeljük, hogy véget ért
a középiskola. Aztán még két napot kell iskolába járnom, aminek nem sok értelme van, mert akkor
már nem kell dolgozatokat írni. Ehelyett valamilyen programok lesznek. Legalábbis ezt hallottam.
Azért gondolkodom ennyire előre, mert az iskolában szörnyű magányos vagyok. Szerintem ezt már
mondtam, de minden nap egyre nehezebb lesz. Két záróvizsgát is kell tennem holnap. Történelemből
és gépírásból. Aztán pénteken lesz az összes többi vizsgám, többek között testnevelésből és
technikából. Azt viszont nem tudom, hogy valóban lesz-e vizsga ezekből a tárgyakból. Főleg
technikából. Szerintem Mr. Callahan csak lejátssza majd az egyik régi lemezét. Amikor félévi
dolgozatot kellett volna írni, akkor is ezt csinálta, de most más lesz, mert Patrick már nem fog tátogni
a szövegre. Mellesleg kiválóan sikerült a múlt heti matematikavizsgám.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. június 13.
Kedves Barátom!

Most értem haza Billtől. Ma délelőtt akartam írni a tegnap estéről, de aztán el kellett mennem
Billhez.
Tegnap este Craig és Sam szakítottak.
Nagyon szomorú volt látni. Az utóbbi néhány napban nagyon sok részletet hallottam a
szalagavatóról, és az éjjel-nappal vetített videónak köszönhetően láthattam, hogyan nézett ki
mindenki. Sam gyönyörű volt. Patrick jóképű. Mary Elizabeth, Alice és Mary Elizabeth barátja is
fantasztikusan nézett ki. Csak az volt a baj, hogy Alice fehér színű, stiftes dezodorral kente be a
hónalját, ami kilátszott a pánt nélküli ruhája alól. Nem hiszem, hogy ez sokat számít, de Alice
valószínűleg emiatt aggódott egész éjszaka. Craig is nagyon jól nézett ki, szmoking helyett viszont
öltönyt viselt. De nem emiatt szakítottak.
A bál nagyon jól indult. A limuzin fantasztikus volt, a sofőr mindenkinek adott szívnivalót, ettől
aztán a drága ételek még finomabbnak tűntek. A sofőrt Billynek hívták. Egy nagyon rossz zenekar
játszott feldolgozásokat, Gypsies of Allegheny volt a nevük, a dobos viszont jó volt, és mindenki
táncolt. Patrick és Brad egy pillantást sem vetettek egymásra, de Sam szerint Patrick nem zavartatta
magát emiatt.
A szalagavató után a nővérem és a barátja az iskola afterpartijára mentek. A bulit egy felkapott,
belvárosi táncklubban rendezték. A nővérem azt mondta, jó móka volt, hogy szépen felöltözve
táncolhattak egy lemezlovas jó zenéjére, és végre nem a Gypsies of Allegheny játszott. Még egy
komikus is volt, aki paródiákat adott elő. Csak az volt a baj, hogy ha bementél, és ki akartál volna
jönni, akkor utána már nem engedtek vissza a bulira. Szerintem ez a szülők ötlete volt, hogy ne érje
baj a srácokat. De ez látszólag senkit sem zavart. Túlságosan is jól érezték magukat, mert pont elég
embernek sikerült alkoholt becsempésznie.
A buli reggel hét órakor ért véget, és mindenki elment a Big Boyba palacsintát meg bacont enni.
Megkérdeztem Patricktől, hogy tetszett neki az afterparti, és azt válaszolta, hogy remek móka volt.
Elmesélte, hogy Craig egy egész lakosztályt kivett egy hotelben, de végül csak Craig és Sam mentek
el oda. Igazából az történt, hogy Sam el szeretett volna menni az afterpartira is, de Craig rettentő
dühös lett, mert már kifizette a lakosztályt. De nem emiatt szakítottak.
Craignél szakítottak tegnap, a Rocky Horror után. Mint már mondtam, Mary Elizabeth barátja,
Peter, Craig jó barátja, és Peter hirtelen belecsöppent a dolgokba. Szerintem nagyon kedveli Mary
Elizabethet, és Samet is eléggé megkedvelte, mert Peter kezdte feszegetni az egészet. Senki sem
sejtett semmit.
Tulajdonképpen Craig az elejétől kezdve megcsalta Samet. És amikor azt mondom, hogy
megcsalta, akkor nem úgy értem, hogy berúgott, és félrelépett egy lánnyal, aztán meg lelkiismeret-
furdalása volt miatta. Több lánnyal is megcsalta. Többször. Részegen és józanul is. És szerintem soha
nem volt lelkiismeret-furdalása.
Peter eleinte azért nem szólt bele, mert senkit sem ismert. Samet sem ismerte. Azt hitte, hogy Sam
csak egy buta középiskolás lány, mert Craig mindig ezt mondta.
Szóval miután Peter megismerte Samet, elkezdte hajtogatni Craignek, hogy mondja el az igazat
Samnek, mert ő nem egy buta középiskolás lány. Craig mindig megígérte, de aztán soha nem mondta el
az igazságot. Mindig volt valami kifogása. Craig szerint ezek „okok” voltak.
– Nem akarom elrontani a szalagavatóját.
– Nem akarom elrontani az érettségijét.
– Nem akarom elrontani a fellépését.
Aztán Craig végül azt mondta, hogy semmi értelme sincs elmondani. Sam úgyis főiskolára fog
járni. Talál majd magának egy másik pasit. Craig meg mindig „vigyázott” a többi lánnyal. Ebből a
szempontból nincs semmi ok az aggodalomra. És Sam miért ne őrizhetne szép emlékeket a
kapcsolatukról? Azt mondta, nagyon kedveli Samet, és nem akarja összetörni a szívét.
Peter elfogadta ezt az érvelést, de tudta, hogy nem helyes. Legalábbis ezt állította. A tegnapi
előadás után Craig viszont elújságolta Peternek, hogy még egy lánnyal összejött a bál délutánján.
Ekkor jelentette ki Peter, hogy ha Craig nem mondja el az igazságot, akkor majd ő megteszi helyette.
Persze Craig hallgatott, Peter meg még mindig azt gondolta, hogy nem az ő dolga, de aztán véletlenül
meghallotta, ahogy Sam Mary Elizabethtel beszélgetett a bulin. Sam azt mesélte Mary Elizabethnek,
hogy talán Craig a „nagy ő”, és megpróbál kitalálni valamilyen megoldást a távkapcsolatra, amíg
főiskolára jár. Levél. Telefon. Közös nyaralás. Tanítási szünet. Peternél elszakadt a cérna.
Odaállt Craig elé, és azt mondta:
– Vagy beszélsz vele, vagy mindent elmondok neki!
Így aztán Craig felment a szobájába Sammel. Jó sokáig voltak fent. Aztán Sam egyenesen a
bejárathoz sietett, közben csendesen zokogott. Craig nem szaladt utána. Valószínűleg ez volt az
egészben a legrosszabb. Nem úgy értem, hogy meg kellett volna próbálnia rendbe hozni a
kapcsolatot, de legalább utánaszaladhatott volna.
Annyit tudok, hogy Sam teljesen maga alatt volt. Mary Elizabeth és Alice utánamentek, hogy ne
csináljon butaságot. Én is velük tartottam volna, de Patrick a karomnál fogva visszatartott. Lehet,
hogy csak szerette volna tudni, mi történt, de az is lehet, hogy úgy gondolta, Sam nem akar férfit látni
maga mellett.
Mindenesetre örülök, hogy bent maradtunk, mert szerintem mi akadályoztunk meg egy nagyon
durva verekedést Craig és Peter között. Mivel mi is a házban voltunk, csak üvöltöztek egymással. Az
ordibálás közben derültek ki azok a részletek, amiket elmondok.
Craig azt üvöltötte.
– Baszd meg, Peter! Baszd meg!
Peter meg így válaszolt.
– Ne engem okolj azért, hogy az elejétől fogva átbasztad a fejét! A szalagavató délutánján is? Te
mekkora egy fasz vagy! Hallod? Kurva nagy seggfej vagy!
Meg ilyenek.
Amikor úgy tűnt, hogy nekirontanak egymásnak, Patrick közéjük lépett és együttes erővel
kituszkoltuk Petert a lakásból. Mire kiértünk, a lányok már nem voltak ott. Így hát mindhárman
beszálltunk Patrick autójába, és hazavittük Petert. Még mindig fortyogott benne az indulat, úgyhogy
„megszellőztetett” egy-két dolgot Craigről. Ekkor még több részletet hallottam arról, hogy mi történt.
Végül kitettük Petert, ő pedig megígértette velünk, hogy elmondjuk Mary Elizabethnek, hogy meg se
forduljon a fejében, hogy megcsalta, mert soha sem csalta meg. Nem szerette volna, ha annak a
„faszfejnek” a „tettestársa” lenne mások szemében.
Mi megígértük neki, ő meg bement a lakásába.
Fogalmunk sem volt Patrickkel, hogy Craig mit mondott el Samnek. Mindketten abban
reménykedtünk, hogy az igazság „kíméletesebb” verzióját választotta. Az is éppen elég, hogy Sam ne
közeledjen hozzá soha többet. Ahhoz viszont nem elég, hogy Sam mindent megkérdőjelezzen, ami csak
létezik. Az is lehet, hogy jobb teljesen ismerni az igazságot. Most már tényleg nem tudom, mit
gondoljak.
Így aztán megegyeztünk abban, hogy mi sem világosítjuk fel, hacsak ki nem derül, hogy Craig
„elbagatellizálta” a dolgot, és Sam meg fog bocsátani neki. Remélem, erre nem kerül sor. Remélem,
hogy Craig éppen eleget mondott el neki ahhoz, hogy Sam otthagyja.
Autóval elmentünk az összes olyan helyre, amiről azt gondoltuk, hogy megtaláljuk a lányokat, de
nem jártunk sikerrel. Patrick arra tippelt, a lányok valószínűleg körbeautózzák a várost, hogy Sam
„kicsit lenyugodjon”.
Így aztán Patrick hazavitt. Megígérte, hogy felhív másnap, és elmondja, amit megtudott.
Emlékszem, mielőtt álomba merültem volna, rájöttem valamire. Valamire, ami szerintem fontos.
Rájöttem, hogy egész este nem tudtam örülni annak, hogy Craig és Sam szakítottak. Egyáltalán nem
örültem.
Egyszer sem jutott eszembe, hogy a szakítás azt is jelentheti, hogy Sam egyre jobban megkedvel
majd. Csak arra tudtam gondolni, hogy Samet nagyon megbántották. És azt hiszem, abban a
pillanatban jöttem rá, hogy tényleg szeretem Samet. Mert nem nyerhettem a dolgon semmit, de ez nem
érdekelt.
Aznap délután nehezemre esett megmászni a Bill sorházához vezető lépcsőket, mert Patrick egész
délelőtt nem telefonált. És annyira aggódtam Samért. Felhívtam őket, de senki sem vette fel a
telefont.
Bill teljesen máshogy néz ki, amikor nem visel öltönyt. Egy régi Brown-póló volt rajta. Úgy értem
az iskola neve volt Brown. A barátnője szandált és egy szép virágos ruhát viselt. A hónalja meg
szőrös volt. Ez nem vicc! Nagyon boldognak tűntek így együtt. Örültem, hogy Bill boldog.
A házukban nem volt sok bútor, de nagyon kényelmes helynek látszott. Rengeteg könyvük van,
ezekről vagy fél órán át kérdezgettem őket. Még egy képet is láttam, amely akkor készült, amikor Bill
és a barátnője még a Brownra jártak. Billnek nagyon hosszú haja volt akkoriban.
Amíg Bill barátnője elkészítette az ebédet, Bill salátát csinált. Én meg csak üldögéltem a
konyhában, gyömbérsört iszogattam, és néztem őket. Az ebéd valamilyen spagetti volt, mert Bill
barátnője nem eszik húst. Most már Bill sem eszik húst. A salátát azért bacont imitáló darabkák
díszítették, mert a bacon mindkettőjüknek hiányzik.
Nagyon szép dzsesszlemez-gyűjteményük van, ebéd alatt végig ezek szóltak. Egy kis idő után
kinyitottak egy üveg fehérbort, én meg kaptam egy újabb gyömbérsört. Aztán beszélgetni kezdtünk.
Bill megkérdezte, hogy milyen volt Az ősforrás, én meg bebizonyítottam neki, hogy szűrő voltam.
Ezután azt akarta tudni, hogy tetszett az első év a középiskolában, én meg elmeséltem neki az összes
olyan történetet, amiből láthatja, hogy „nem menekülök az élet elől”.
Aztán a lányokról kérdezett, én meg elmondtam, hogy mennyire szeretem Samet, és hogy az a hölgy,
aki Az ősforrást írta, vajon mit szólna, ha megtudná, hogyan jöttem rá, hogy szeretem Samet.
Amikor befejeztem a mondanivalómat, Bill elcsendesedett. Megköszörülte a torkát.
– Charlie... köszönetet kell mondanom neked.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert nagy élvezet volt tanítani téged.
– Hát... ennek örülök. – Fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék erre.
 Akkor Bill nagyon hosszú szünetet tartott, és a hangja olyan volt, mint apáé, amikor komoly
dolgokról akar beszélni.
– Charlie! – kezdte. – Tudod, hogy miért adtam neked annyi pluszfeladatot?
Ingattam a fejem. Az az arckifejezés! Egyetlen szót sem tudtam szólni.
– Charlie, tudod, hogy milyen okos vagy?
Megint csak a fejem ingattam. Bill komolyan beszélt. Furcsa volt.
– Charlie, te az egyik legtehetségesebb ember vagy azok közül, akikkel eddig találkoztam. És nem a
többi iskolásra gondoltam. Úgy értem, hogy az összes ember közül, akiket eddig ismertem. Ezért
kaptad a pluszfeladatokat. Nem tudom, hogy erre rájöttél-e időközben?
– Azt hiszem. Nem vagyok biztos benne. – Nagyon furcsán éreztem magam. Nem értettem, honnan
ered ez az egész. Én csak pár esszét írtam.
– Charlie! Kérlek, ne érts félre. Nem szeretném, ha kényelmetlenül éreznéd magad emiatt. Csak azt
szerettem volna, ha tudod, hogy mennyire különleges vagy... és ezt csak azért mondom, mert nem
tudom, hogy mondta-e már neked valaki.
Ránéztem. És a furcsa érzés elmúlt. Sírhatnékom támadt. Olyan kedvesen bánt velem, a barátnője
tekintetén meg láttam, hogy ez az egész nagyon sokat jelent Billnek. És fogalmam sem volt, hogy
miért olyan fontos ez neki.
– Szóval, amikor az iskolaév véget ér, már nem leszek többé a tanárod, és szeretném, ha tudnád,
hogy ha bármire szükséged van, vagy még több könyvre vagy kíváncsi, vagy meg szeretnéd mutatni
nekem az írásaidat, vagy bármi mást, akkor mindig a barátodként állok a rendelkezésedre. A barátom
vagy, Charlie.
Kicsit elsírtam magam. Azt hiszem, a barátnője is elsírta magát. Bill nem sírt. Bill
rendíthetetlennek tűnt. Arra jól emlékszem, hogy legszívesebben átöleltem volna. De még sohasem
csináltam ilyet, mert szerintem Patrick és a lányok meg a család nem számít. Egy ideig hallgattam,
mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék.
Így aztán végül csak annyit szóltam:
– Soha nem volt még ilyen jó tanárom.
Erre azt válaszolta:
– Köszönöm.
Ennyi volt az egész. Bill nem erőltette, hogy jövőre is menjek be hozzá, ha szükségem van
valamire. Nem akarta tudni, hogy miért sírtam. Csak azt szerette volna, hogy végighallgassam a
mondanivalóját, és minden menjen tovább a maga útján. Valószínűleg ez volt a legjobb az egészben.
Néhány perccel később szedelődzködni kezdtem. Fogalmam sincs, ki dönti el ezeket a dolgokat.
Egyszer csak megtörténik, és kész.
Így aztán elindultam a bejárati ajtó felé, Bill barátnője pedig megölelt, elbúcsúzott tőlem, ami
nagyon szép dolog volt tőle, ha figyelembe vesszük, hogy ma találkoztunk először. Aztán Bill felém
nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam. Kezet ráztunk. Még suttyomban meg is öleltem gyorsan,
mielőtt elköszöntem volna tőle.
Hazafelé az autóban a „különleges” szó járt a fejemben. Az jutott eszembe, hogy az utolsó ember,
akitől ezt hallottam, Helen néni volt. Mély hálát éreztem, hogy újra hallhattam. Mert szerintem
mindnyájan elfelejtjük ezt néha. És úgy gondolom, hogy mindenki különleges a maga módján.
Komolyan.
A bátyám ma este jön haza. A ballagási ünnepély meg holnap lesz. Patrick még mindig nem hívott.
Én már telefonáltam neki, de senki sem vette fel. Így aztán elhatároztam, hogy elindulok, és ballagási
ajándékot veszek mindenkinek. Egész idáig nem volt rá időm.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. június 16.
Kedves Barátom!

Éppen most hozott haza a busz. Ma volt az utolsó tanítási nap. Az eső meg esett. Ha busszal
megyek, középtájra szoktam ülni, mert azt hallottam, hogy csak a buzgómócsingok ülnek előre, hátra
meg a lógósok, és én ettől az egésztől idegbajt kapok. Fogalmam sincs, hogy a „lógósokat” hogyan
nevezik más iskolákban.
Mindenesetre ma úgy döntöttem, hogy előre ülök, a lábamat meg felteszem az ülésre. Úgy, mintha
feküdnék, a hátamat meg az ablaknak támasztottam. Amikor kicsik voltunk, mindig dalokat
énekeltünk, amikor hazafelé buszoztunk az utolsó tanítási napon. A kedvencünk egy Pink Floyd-szám
volt, és mint később rájöttem, az volt a címe, hogy „Another Brick in the Wall, Part II”. De volt még
egy dal is, amit szerettünk, mert csúnya szóval végződött.

Nincs már toll / és nincs már könyv / szemünkből nem csordul könny / Csak a csengő érdekel /
Vége, ördög vigye el.

Amikor elénekeltük, egy feszült pillanatig mindig a buszsofőrre néztünk. Aztán mindannyian
elnevettük magunkat, mert tudtuk jól, hogy a káromkodás miatt bajba kerülhetünk, de számbeli
fölényünk miatt meg fogjuk úszni a büntetést. Túl kicsik voltunk még, nem tudtuk, hogy a buszsofőrt
nem érdekli a dalunk. A sofőr meg nem akar mást, csak hazaérni a munkaideje leteltével. És talán
kialudni az ebédhez elfogyasztott italok hatását. Akkor még ezek a dolgok nem számítottak. A
buzgómócsingok és a lógósok összetartottak.
A bátyám szombat este jött haza. Teljesen máshogy nézett ki, mint a buszon utazó srácok, mert az
évkezdet óta szakállt növesztett! Annyira örültem neki! A mosolya is más volt, és sokkal
„udvariasabban” viselkedett. Leültünk vacsorázni, és mindenki a főiskoláról kérdezgette. Apát a foci
érdekelte. Anyát a kurzusok. Engem a vicces történetek. A nővérem idegesen kérdezgette arról, hogy
„igazából” milyen a főiskola, és majd ő is felszedi-e a gólyahájat? Nem igazán értettem, hogy miről
beszél, de szerintem arra gondolt, hogy meg fogni hízni.
Azt hittem, a bátyám majd sokat fog mesélni magáról. Mindig ezt csinálta, amikor nagy meccse volt
a középiskolában, vagy szalagavató volt vagy valami ilyesmi. De most sokkal jobban érdekelte, hogy
mi mit csinálunk, főleg a nővérem érettségijéről kérdezett sokat.
Így hát amíg beszélgettek, nekem eszembe jutott a sporthíreket szerkesztő férfi a tévéből, és az,
hogy mit mondott a bátyámról. Rettentő izgatott lettem. Ezt tudnia kellett az egész családnak. Utána a
következő történt.
Apa megszólalt:
– Hűha! Na, ehhez mit szóltok?
A bátyám így szólt:
– Tényleg?
Én azt válaszoltam:
– Igen. Beszéltem vele.
A bátyám megkérdezte:
– Mondott valami jót?
 Apa azt mondta:
– Bármilyen hír jó hír. – Fogalmam sincs, honnan veszi apa ezeket.
A bátyám folytatta:
– És mit mondott?
Így válaszoltam:
– Hát, úgy emlékszem, hogy szerinte a főiskolai sport nagyon leterheli a hallgatókat. – A bátyám
bólogatva helyeselt. – De azt is mondta, hogy a sport jellemformáló hatású. Meg hogy a Penn State-
nek nagyon jó most az utánpótlása. És téged is megemlített.
Apa megszólalt:
– Hűha! Na, ehhez mit szóltok?
A bátyám így szólt:
– Tényleg?
Én azt válaszoltam:
– Igen, beszéltem vele.
A bátyám megkérdezte:
– Mikor beszéltél vele?
Erre így válaszoltam:
– Pár héttel ezelőtt.
Aztán meghűlt bennem a vér, mert hirtelen eszembe jutott a történet többi része. Hogy éjszaka egy
parkban találkoztam azzal az emberrel. És hogy megkínáltam cigarettával. És hogy megpróbált
felszedni. Csak ültem ott, és abban reménykedtem, hogy valahogy másra terelődik a szó. De nem volt
szerencsém.
– Hol találkoztál vele, édesem? – kérdezte anya.
Feszült csend támadt. Én meg a legjobb alakításomat nyújtottam, hogy úgy tűnjön, elfelejtettem az
egészet. Ezek jártak a fejemben.
Szóval. . . az egyik órára jött be... de a nővérem tudja, hogy nem igaz. . . a Big Boyban
találkoztunk... a családjával volt ott... nem... apa leszidna, hogy miért háborgattam „szegényt”...
bemondta a hírekben... de már elárultam, hogy személyesen beszéltem vele... várjunk csak...
– A parkban találkoztunk. Patrick is ott volt – mondtam végül.
Apa megkérdezte:
– A családjával volt? Háborgattad szegényt?
– Nem. Egyedül volt.
Ebbe apával együtt mindenki beletörődött, még hazudnom sem kellett. Szerencsére elterelődött
rólam a figyelem, amikor anya megkérdezte, amit mindig szokott, ha a család valamit ünnepelt.
– Ki kér fagylaltot?
Mindenki kért, kivéve a nővéremet. Szerintem a gólyaháj miatt aggódott.
Másnap reggel korán keltünk. Még mindig nem hallottam semmit Patrickről és Samről, és senki
másról sem, de tudtam, hogy az ünnepélyen látni fogjuk egymást, és próbáltam nem aggódni
túlságosan. Az összes rokon, beleértve apa ohiói családját is, körülbelül délelőtt tíz óra felé érkezett
meg. A két család nincs igazán jóban, de mi, a fiatalabb unokatestvérek, szeretjük egymást, mert nem
egészen világos, hogy van-e más választásunk.
Hatalmas, pezsgős ebédet csaptunk, és csakúgy, mint tavaly a bátyám ballagásán, anya a pezsgő
helyett szénsavas almalevet adott az apukájának (a nagypapámnak), mert nem akarta, hogy berúgjon és
jelenetet rendezzen. És a nagypapa ugyanúgy megdicsérte az almalevet, mint tavaly:
– Nagyon finom ez a pezsgő!
Nem tudom, észrevette-e a különbséget, mert a nagypapa sörös. Néha azért whiskey-t is iszik.
Fél egy felé véget ért a korai ebéd. Az unokatesóim vezettek, mert a felnőttek még túl spiccesek
voltak ahhoz, hogy autóval menjenek az ünnepélyre. Apa kivétel volt, mert teljesen lefoglalta, hogy
mindent felvegyen a videotékából bérelt kamerával.
– Mi értelme volna videokamerát venni, ha egy évben csak háromszor használjuk?
Így aztán a nővérem, a bátyám, apa, anya és én másmás autóba ültünk, hogy mutatni tudjuk az utat,
és senki se tévedjen el. Én az ohiói unokatesóimmal utaztam együtt, akik azonnal elővettek egy
„marist”, és körbeadták. Én nem szívtam, mert nem volt hozzá kedvem, ők meg erre azt mondták, amit
mindig szoktak.
– Charlie, te annyira töketlen vagy!
Szóval az összes autót letettük a parkolóban, és mindannyian kiszálltunk. A nővérem Mike
unokatesómmal ordibált, hogy letekert ablakkal vezetett, és a huzat összekócolta a frizuráját.
– De hát dohányoztam! – hangzott a válasz.
– Nem tudtál volna várni tíz percet? – vágott vissza a nővérem.
– De az a szám annyira jó volt! – zárta le a vitát Mike.
Szóval, miközben apa előszedte a videokamerát a csomagtartóból, a bátyám meg néhány ballagó
lánnyal beszélgetett, akik egy évvel idősebbek voltak és „jól néztek ki”, a nővérem elindult, hogy
elkérje anyától a retiküljét. Anya táskájában az a fantasztikus, hogy bármikor bármit szeretnél,
megtalálod benne. Anyánál ott a retikülje. Kiskoromban „elsősegélycsomagnak” hívtam, mert
akkoriban arra volt leginkább szükségünk. Még most sem tudom, hogyan csinálja.
Miután a nővérem kitollászkodta magát, a ballagási kalapokat követve elindult a pályára, mi meg
elhelyezkedtünk a lelátón. Anya és a bátyám közé ültem, mert apa éppen egy jobb látószöget keresett
a felvételhez. Anya meg egyfolytában csitítgatta a nagypapát, aki folyamatosan azt hajtogatta, hogy
milyen sok fekete diák jár ebbe az iskolába.
Amikor anya belátta, hogy esélye sincs, elmesélte, mit mondott a tévés sportrovat szerkesztője a
bátyámról. A nagypapa erre odahívta magához a bátyámat, hogy megbeszéljék a dolgot. Ez okos
húzás volt anyától, mert a bátyám az egyetlen, aki őszintén beszél a nagypapával, és így le tudja
csillapítani. A történet után ez következett:
– Te jó isten! Nézz végig a lelátón! Ez a sok színes bőrű... – A bátyám nem hagyta, hogy
végigmondja, amit akart.
– Figyelj ide, papa! Állapodjunk meg valamiben. Ha még egyszer kínos helyzetbe hozol bennünket,
visszaviszlek az otthonba, és nem fogod látni az unokád ballagási búcsúbeszédét. – A bátyám nagyon
kemény tud lenni.
– De akkor te sem fogod látni, nagyokos! – A nagypapa is nagyon kemény tud lenni.
– Az lehet, de apa videóra veszi az egészet. És el tudom intézni, hogy én lássam, te meg ne. Értesz?
A nagypapámnak elég beteg mosolya van. Főleg, ha veszít. Többet nem hozta szóba a dolgot.
Fociról kezdett beszélni, és nem jegyezte meg, hogy a bátyám fekete srácokkal játszik egy csapatban.
El sem tudom mondani, milyen rossz volt tavaly, amikor a bátyám a ballagókkal együtt lent volt a
pályán, és a lelátón senki sem tudta lecsitítani nagypapát.
Amíg fociról beszélgettek, Patricket és Samet kerestem a tekintetemmel, de ilyen messziről csak a
ballagási kalapok sűrűjét láttam. Amikor megszólalt a zene, a kalapok odamasíroztak a pályán
felállított összecsukható székekhez. Ekkor láttam meg, hogy Sam Patrick mögött lépked. Nagyon
megkönnyebbültem. Nem igazán tudtam volna megmondani, hogy boldog-e vagy szomorú, de az
éppen elég volt, hogy láthattam, és megbizonyosodhattam, hogy ő is itt van.
Amikor mindenki leült a helyére, a zene elhallgatott Mr. Small meg felállt, és beszédet mondott
arról, hogy micsoda fantasztikus évfolyamot búcsúztatnak idén. Beszámolt az iskola néhány
eredményéről, és kiemelte, hogy az új számítógéplabor érdekében jelentős reményeket fűznek az
iskolanapon rendezett süteményvásárhoz. Aztán bemutatta az új osztálytitkárt, aki beszédet mondott.
Fogalmam sincs, mit csinál egy osztálytitkár, de a lány beszéde nagyon jól sikerült.
Akkor került sor az öt legjobb diák beszédére. Ez egy iskolai hagyomány. A nővérem
osztálymásodikként a negyedik beszédet tartotta. Mindig az osztályelső beszéde jön utoljára. Utána
Mr. Small és az igazgatóhelyettes, aki Patrick szerint egészen biztosan meleg, átadta az érettségi
bizonyítványokat.
Az első három beszéd nagyon hasonlított egymásra. Mindegyik popszámokból idézett, és valahogy
kapcsolódott a jövőhöz. A beszédek alatt figyeltem a bátyám két kezét. Egyre erősebben szorította
össze őket.
Amikor a nővérem nevét mondták, anya felállva tapsolt. Igazán fantasztikus volt a nővéremet a
pódiumon látni, mert a bátyám körülbelül kétszázhuszonharmadik volt az évfolyamában, így aztán
esélye sem volt arra, hogy beszédet mondhasson. És lehet, hogy elfogult vagyok, de amikor a
nővérem egy popszámból idézett és a jövőről beszélt, az fantasztikus volt. Ránéztem a bátyámra, és ő
viszonozta a pillantást. Mindketten elmosolyodtunk. Aztán anyára néztünk, de ő halkan sírdogált
zavarában, úgyhogy a bátyám is és én is megfogtuk a kezét. Anya ránk nézett, elmosolyodott, és még
erősebben kezdett sírni. Akkor mindketten a vállára hajtottuk a fejünket, mintha egyszerre ölelnénk át,
amitől még jobban zokogott. Vagy ami még jobban megríkatta. Nem tudom, melyik a jó. De finoman
megszorította a kezünket, és nagyon lágy hangon azt mondta, „Ó, fiúk!”, aztán folytatta a sírást.
Annyira szeretem anyát! Nem érdekel, hogy nyálasan hangzik. A következő születésnapomon
szerintem én fogok ajándékot venni neki. Szerintem ez lenne a jó szokás. A gyerek kapjon
mindenkitől ajándékot, de az anyukáját ő lepje meg ajándékkal, mert az anyukája is ott volt, amikor
megszületett. Ez szerintem nagyon szép dolog lenne.
Amikor a nővérem befejezte a beszédet, tapsoltunk és kurjantgattunk, de a nagypapánál senki sem
tapsolt és kurjantgatott hangosabban. Senki.
Fogalmam sincs, miről volt szó a fő ballagási búcsúbeszédben, kivéve azt, hogy a lány Henry
David Thoreau-tól idézett egy popszám helyett.
Aztán Mr. Small fellépett a pódiumra, és megkért mindenkit, hogy tartózkodjon a tapstól, amíg az
összes nevet fel nem olvasták, és ki nem osztották az összes bizonyítványt. Azt azért meg kell
említenem, hogy ez tavaly sem működött.
Szóval, végignéztem, hogy a nővérem megkapja a bizonyítványát, és anya újra elsírja magát. És
láttam Mary Elizabethet is. Meg Alice-t. És láttam Patricket. Meg Samet. Fantasztikus nap volt. Az
sem rontotta el, hogy Bradet is megpillantottam. Rendben volt minden.
A parkolóban találkoztunk a nővéremmel, és legelőször a nagypapám ölelte át. A maga módján
nagyon büszke ember a nagypapa. Mindenki elmondta, hogy mennyire tetszett neki a beszéd, még
akkor is, ha ez nem igaz. Aztán megláttuk, hogy apa a parkolón keresztül közeledik felénk, a feje
felett diadalmasan lengeti a kamerát. Azt hiszem, a leghosszabb ölelést apától kapta a nővérem.
Samet és Patricket kerestem a szememmel, de sehol sem láttam őket.
 Az otthoni bulira tartva az ohiói unokatesóim rágyújtottak egy újabb marihuánás cigarettára az
autóban. Most én is beleszívtam, de megint „töltetlennek” neveztek. Fogalmam sincs, miért. Lehet,
hogy az ohiói unokatestvéreimnek ez a szokása. Meg a viccmesélés.
– Minek van harminckét lába és egy foga?
– Na minek? – kérdeztük mindannyian.
– A sornak egy nyugat-virginiai munkaügyi központ előtt.
Meg ilyenek.
Amikor hazaértünk, az ohiói unokatesóim egyből megrohanták a bárszekrényt, mert a ballagás olyan
esemény, ahol mindenki ihat. Legalábbis tavaly meg idén így volt. Kíváncsi vagyok, mi lesz az én
ballagásomon. De az még nagyon távol van.
Szóval a nővérem azzal töltötte a buli első óráját, bontogatta a ballagási ajándékokat, és minden
egyes csekk, pulóver vagy ötvendolláros után egyre szélesebb vigyor jelent meg az arcán. A
családunkban senki sem gazdag, de mindenki megpróbál félretenni ezekre az alkalmakra, és egy
napig úgy teszünk, mintha gazdagok lennénk.
Csak a bátyám és én voltunk, akik nem pénzt vagy pulóvert adtak ajándékba. A bátyám megígérte a
nővéremnek, hogy egyik nap elviszi bevásárolni, és megveszik a főiskolához szükséges dolgokat, mint
amilyen a szappan is, és ezeket majd ő fogja kifizetni, én meg egy kőből faragott, kézzel festett
kisházat vettem neki, ami Angliában készült. Azt mondtam neki, hogy olyan ajándékot szerettem
volna adni, amitől otthon érezheti magát akkor is, ha már a főiskolán lesz. Miután elmondtam, a
nővérem még arcon is csókolt.
De a buli legjobb része az volt, amikor anya odajött hozzám, és szólt, hogy telefonon keresnek.
Felvettem a kagylót.
– Halló?
– Charlie?
– Sam!
– Mikor jössz át hozzánk?
– Most rögtön! – válaszoltam.
Akkor az apám, aki whiskey sourt ivott, felmordult:
– Amíg itt vannak a rokonok, sehová sem mész! Megértetted?
– Hát, Sam... meg kell várnom, amíg elmennek a rokonok – mondtam.
– Jó... hétig itt leszünk. Utána meg majd felhívunk, bárhol is legyünk. – Sam hangja nagyon boldog
volt.
– Jól van, Sam. És gratulálok!
– Köszi, Charlie. Szia!
– Szia!
Letettem a kagylót.
Istenemre mondom, azt hittem, a rokonok soha nem akarnak már hazamenni. A történeteik. A
bundában sült malachús, amit ettek. A fényképek, amiket nézegettek, és amikor azt mondták, „amikor
még ekkora voltál”, kézzel mutatva a magasságomat. Mintha megállt volna az idő. Nem mintha
zavartak volna a történeteik, nem erről volt szó. A bundában sült malac pedig egész finom volt. De
már annyira hiányzott Sam.
Körülbelül fél tízre mindenki degeszre tömte magát és kijózanodott. Háromnegyed tízre az
ölelkezéssel is végeztek. Kilenc óra ötvenkor üres volt a felhajtó. Apámtól a következő mondat
kíséretében kaptam húsz dollárt és az autója kulcsait: „Kösz, hogy itt maradtál. Ez nagyon sokat
jelentett nekem és a családnak.” Spicces volt, de ez nem változtatott semmin. Samtől megtudtam, hogy
egy belvárosi táncklubba mentek. Így aztán bepakoltam az ajándékokat a csomagtartóba, beszálltam,
és elhajtottam.
Van valami abban az alagútban a belváros felé. Éjszaka még a lélegzeted is eláll tőle. Egyszerűen
lélegzetelállító. A hegy egyik oldalán behajtasz az alagútba, sötét van, a rádió hangosan szól. Amikor
már bent vagy, a menetszél megszűnik, a lámpák vakítanak. Mire megszokod a fényt, már látod az
alagút másik végét a távolban, miközben a rádió lassan elhalkul, majd elhallgat, mert a hullámok nem
érnek el odáig. Ekkor már az alagút közepén tartasz, és minden csendes álomba fordul. Ahogy a
kijárat felé közeledsz, nem tudsz elég gyorsan hajtani. És végül, amikor már úgy tűnik, hogy soha nem
érsz el az alagút végére, hirtelen ott van előtted. A rádió újra megszólal, hangosabbnak hallod, mint
azelőtt. Te pedig kisüvítesz az alagútból, rá a hídra. És akkor meglátod. A várost. Millió fény és
épület, ugyanolyan izgalmas, mint első alkalommal. Igazán nagyszerű fogadtatásban részesülsz.
Fél órán keresztül bolyongtam a táncklubban, mire megtaláltam Mary Elizabethet és Petert.
Whiskyt ittak szódával, amit Peter vett, mert ő az idősebb, és pecsétet is kért a kezére. Gratuláltam
Mary Elizabethnek, és megkérdeztem, hol vannak a többiek. Azt mondta, Alice a női vécében épp
most tép be, Sam és Patrick pedig táncol. Azt tanácsolta, üljek le valahova, és várjam meg őket, mert
nem tudja pontosan, hol táncolnak. Így aztán leültem, és hallgattam, ahogy Peter és Mary Elizabeth a
demokrata jelöltekről vitatkoznak. Az idő megint állni látszott. Annyira szerettem volna már látni
Samet.
Körülbelül három szám után Sam és Patrick izzadságban úszva visszatértek.
– Charlie!
Amikor felálltam, úgy öleltük meg egymást, mintha hónapok óta nem találkoztunk volna. Ha
figyelembe vesszük a történteket, akkor szerintem ez érthető. Miután kibontakoztunk az ölelésből,
Patrick leheveredett Peterre és Mary Elizabethre, akár egy kanapéra. Kivette Mary Elizabeth kezéből
az italát, és megitta. „Hé, seggfej”, szólalt meg Mary Elizabeth. Azt hiszem, Patrick részeg volt,
habár mostanában már nem iszik, meg aztán Patrick józanon is csinál ilyeneket, úgyhogy nehéz
eldönteni.
Sam ekkor kézen fogott.
– Imádom ezt a számot!
Elhúzott a táncparkettre. Táncolni kezdett. Én is táncoltam. A szám gyors volt, így aztán nem ment
valami jól, de Samet nem érdekelte. Táncoltunk, és ennyi pont elég volt. A szám után egy lassú jött.
Sam rám nézett. Én meg vissza rá. Aztán megfogta a kezem, és magához húzott. Nem tudok lassúzni
sem, de azt tudom, hogyan kell ringatózni.
A leheletén áfonyalé és vodka érződött.
– Próbáltalak megtalálni ma a parkolóban.
Reméltem, hogy az én leheletem még mindig fogkrémszagú.
– Én is.
Hallgattunk a szám végéig. Egy kicsit szorosabban ölelt. Én is szorosabban öleltem őt. És csak
táncoltunk. Ez volt aznap az egyetlen pillanat, amikor szerettem volna megállítani az időt. Úgy
szerettem volna maradni hosszú-hosszú ideig.
A táncklub után visszamentünk Peter lakásába, és mindenkinek átadtam a ballagási ajándékomat.
Alice egy könyvet kapott Az élőhalottak éjszakája című filmről, nagyon tetszett neki, Mary
Elizabethnek pedig a Kutyasorsot ajándékoztam feliratos videón, amitől egészen odavolt.
Ezután Patricknek és Samnek is odaadtam az ajándékát. Még különleges csomagolópapírt is
szereztem az ajándékaikhoz. A vasárnapi vicces újságokba csomagoltam őket, mert azok színesek
voltak. Patrick letépte a csomagolópapírt az ajándékáról. Sam viszont el sem szakította, úgy vette le
róla a ragasztószalagot. Aztán megnézték, mi van a dobozban.
Patrick megkapta az Útont, a Meztelen ebédet, a Közönyt, Az Édentől messzét, a Pán Pétert és A
béke szigetét.
Sam a Ne bántsátok a feketerigót!-t, a Zabhegyezőt, A nagy Gatsbyt, a Hamletet és Az
ősforrást kapta.
A könyvek alá egy-egy üdvözlőkártyát tettem, amit a Samtől kapott írógépen írtam. A kártyákon az
állt, hogy ezek a kedvenc könyveim, és azért szerettem volna Samnek és Patricknek adni őket, mert ők
a legjobb fejek az egész világon.
Miután elolvasták a kártyákat, csendben rám néztek. Egyikük sem mosolygott vagy sírta el magát,
vagy valami ilyesmi. Kinyíltunk egymás számára, amikor a szemünk találkozott. Tudták, hogy
komolyan gondolom, amit a kártyára írtam. És én is tudtam, hogy ez sokat jelent nekik.
– Mi áll a kártyán? – kérdezte Mary Elizabeth.
– Felolvashatom, Charlie? – kérdezte Patrick.
Megráztam a fejem, és amíg felolvasták a kártyáikat, addig elmentem, hogy teletöltsem a
kávéspoharamat vörösborral.
Amikor visszaértem, mindhárman rám néztek, én pedig azt mondtam:
– Mindnyájan nagyon fogtok hiányozni nekem. Remélem, jól fogjátok érezni magatokat a főiskolán.
Aztán elsírtam magam, mert hirtelen belém villant, hogy egyedül maradok. Szerintem Peter fura
szerzetnek tart. Így aztán Sam felállt, és kimentünk a konyhába, közben elmondta, hogy „nincs semmi
baj”. Mire a konyhába értünk, már megnyugodtam egy kicsit.
Sam megkérdezte:
– Tudod, hogy egy hét múlva elutazom, Charlie?
– Igen, tudom.
– Ne kezdj el újra sírni.
– Jól van.
– Szeretném, ha végighallgatnál.
– Jó.
– Nagyon félek, hogy magányos leszek a főiskolán.
– Tényleg? – kérdeztem. Erre nem igazán gondoltam korábban.
– Ugyanúgy félek a magánytól, mint te.
– Értem – bólintottam.
– Úgyhogy egyezzünk meg valamiben. Amikor összesűrűsödnek a dolgok a főiskolán, felhívlak
téged, és ha neked van eleged az itteni dolgokból, te hívsz fel engem.
– Levelezünk majd egymással?
– Természetesen – válaszolta Sam.
Akkor újra elsírtam magam. Néha tényleg olyan vagyok, mint a hullámvasút. De Sam türelmes volt.
– Charlie, a nyár végén visszajövök, de azelőtt még élvezzük ki az utolsó hetet, amit együtt töltünk.
Közösen mindenki. Jó?
Bólintottam, és megnyugodtam.
 Az est további részében csak ittunk, hallgattuk a zenét, ahogy szoktuk, de most Peter lakásán
voltunk, és ez jobb volt, mint Craignél, mert Peternek jobb zenéi vannak. Körülbelül éjszaka egy óra
felé hasított belém a gondolat.
– Ó, istenem! – kiáltottam.
– Mi a baj, Charlie?
– Holnap iskola!
Azt hiszem, ha akartam volna sem tudtam volna jobban megnevettetni őket.
Peter bevitt magával a konyhába, kávét készített nekem, hogy kijózanodjak a hazaúthoz. Úgy nyolc
csészével ihattam meg egyhuzamban, és húsz perc múlva készen álltam, hogy hazavezessek. Csak az
volt a baj, hogy mire hazaértem, nem tudtam elaludni a sok kávétól. Mire beértem az iskolába, azt
hittem összeesek a fáradtságtól. Szerencsére minden záróvizsgán túl voltunk, és egész nap csak
filmeket néztünk. Soha nem aludtam még ilyen jót. Meg boldog is voltam, mert az iskola nagyon
magányos hely lett a többiek nélkül.
A mai nap más volt, mint a többi, mert éjszaka nem aludtam, és este nem is találkozhattam Sammel
és Patrickkel, ugyanis a szüleik ünnepi vacsorára vitték őket. A bátyám meg randizott az egyik
ballagó lánnyal, aki „jól nézett ki”. A nővérem a barátjával töltötte az időt. Anya és apa meg még
mindig a ballagási buli fáradalmait heverte ki.
A tanárok zöme jórészt hagyta a srácokat, hogy üldögéljenek és beszélgessenek egymással, miután
visszaadtuk a könyveinket. Az igazat megvallva egyetlen ismerőst sem találtam, kivéve talán Susant,
aki a folyosón történtek után jobban kerül, mint valaha. Szóval én nem igazán tudtam beszélgetni.
Egyedül Bill órája volt jó, mert tudtam beszélni vele. Nehéz volt elbúcsúzni tőle az óra végén, de azt
mondta, hogy még látjuk egymást, így ez nem is igazi búcsú. Bármikor felhívhatom nyáron, ha
társaságra vágyom vagy szeretnék könyveket kérni tőle, és ettől kicsit jobban éreztem magam.
Az egyik girbegurba fogú srác, akit Leonardnek hívnak, „strébernek” csúfolt a folyosón, de nem
nagyon zavart, mert szerintem nem érti a lényeget.
Az ebédemet az egyik udvari padon ettem meg, ahol régen dohányozni szoktunk. Miután elfogyott a
csokis tekercs, rágyújtottam, hátha kér valaki egy cigarettát tőlem, de senki sem jött oda hozzám.
Mikor az utolsó óra is véget ért, mindenki üdvrivalgásban tört ki, és közösen tervezgetni kezdték,
hogy mit csinálnak majd a nyáron. És mindenki kipakolt a szekrényéből, a régi papírokat és
jegyzeteket meg könyveket a folyosó padlójára dobálták. Mikor odaértem a szekrényemhez,
megláttam azt a vézna srácot, aki egész évben a szekrényszomszédom volt. Ezelőtt még egy szót sem
szóltunk egymáshoz.
Megköszörültem a torkomat, és megszólítottam.
– Szia! Charlie vagyok.
Csak annyit válaszolt:
– Tudom.
Aztán becsukta a szekrényajtót, és magamra hagyott.
Így aztán kinyitottam a szekrényemet, az összes régi papíromat meg a többi dolgot bepakoltam a
hátizsákomba, és a padlóra szórt könyvek és papírok meg jegyzetek halmain átgázolva kimentem a
parkolóba. Ezután felszálltam a buszra. Aztán megírtam ezt a levelet neked.
Tulajdonképpen nagyon örülök neki, hogy véget ért ez az év. Sok időt szeretnék együtt tölteni a
többiekkel, mielőtt még elmennek a főiskolára. Főleg Sammel szeretnék sokat együtt lenni.
Erről jut eszembe, hogy mindenből színötös lettem. Az anyám nagyon büszke volt rám, és a
bizonyítványomat kitette a hűtőszekrény ajtajára.

Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. június 22.
Kedves Barátom!

A Sam elutazása előtti éjszaka miatt az egész előző hét csak ködösen rémlik. Sam eszeveszetten
kapkodott, mert velünk is akart lenni, meg készülődnie is kellett. Megvenni a dolgokat.
Összecsomagolni. Meg ilyenek.
Minden este összejöttünk, miután Sam elbúcsúzott valami nagybácsitól, vagy egy újabb közös
ebédre hívta meg az anyukája, vagy még több dolgot vásárolt az iskolához. Félt, és egészen addig nem
nyugodott meg, és nem lett újra a régi, amíg nem kapott egy kortyot abból, amit éppen ittunk, vagy egy
slukkot abból, amit éppen szívtunk.
Samet az segítette át a hét nehézségein, hogy együtt ebédelt Craiggel. Sam azt mondta, hogy
lehetőleg „pontot akar tenni” a kapcsolat végére, és szerintem sikerült is neki, mert Craig volt olyan
kedves, hogy elismerje, Samnek minden oka megvolt a szakításra. Craig azt is elmondta Samnek, hogy
értékes embernek tartja. És azt is mondta, hogy sajnálja, és minden jót kíván a jövőhöz. Az emberek
néha nagyon furcsa módon választják meg, hogy mikor viselkedjenek nagyvonalúan.
Az egészben az volt a legjobb, hogy Sam nem kérdezett rá Craig többi barátnőjére, pedig kíváncsi
volt rájuk. Samben nem maradt tüske. Azért szomorú volt. De ez amolyan múlandó szomorúság volt.
Olyan szomorúság, amit az idő meggyógyít.
Az elutazása előtti éjszakán mindannyian Sam és Patrick házában jöttünk össze. Bob, Alice, Mary
Elizabeth (Peter nélkül) és én. Csak üldögéltünk a „játékszobában” a szőnyegen, és felidéztük a
dolgokat.
Emlékszel az előadásra, amikor Patrick... emlékszel, amikor Bob... és amikor Charlie... meg
Mary Elizabeth... és Alice... meg Sam...?
A közös poénok nem voltak többé poénok. Történetté váltak. Senki sem emlegette a kellemetlen
embereket és a kellemetlen élményeket. És amíg a nosztalgia távol tartotta a holnapot, senki sem
érzett szomorúságot.
Egy idő után Mary Elizabeth és Bob meg Alice hazament, de megígérték, hogy reggel visszajönnek
elbúcsúztatni Samet. Szóval hármasban maradtunk: én, Patrick és Sam. Csak üldögéltünk. Nem
nagyon beszélgettünk. Egészen addig, amíg el nem kezdtük a közös élményeinket emlegetni.
Emlékszel, amikor Charlie először jött oda hozzánk azon a focimeccsen... és emlékszel, amikor
Charlie leengedte Dave gumiját az öregdiákbálon... emlékszel a versre... és a kazettára, amit
másolt... és a Punk Rocky színes számára... és emlékszel, amikor úgy éreztük, nincsenek
korlátaink...?
Amikor befejeztem, mindhárman elcsendesedtünk és elszomorodtunk. Miközben hallgattunk,
eszembe jutott, amiről még soha senkinek nem beszéltem. Amikor sétáltunk. Csak mi hárman. Én
voltam középen. Nem emlékszem, hogy hová mentünk vagy honnan jöttünk. Még az évszakot sem
tudom felidézni. Csak arra emlékszem, hogy kettejük között lépkedtem, és életemben először éreztem,
hogy tartozom valahova.
Végül Patrick felállt.
– Elfáradtam, srácok. Jó éjszakát!
Aztán megborzolta a hajunkat, és felment a szobájába. Sam odafordult hozzám:
– Charlie, még be kell pakolnom néhány dolgot. Velem maradsz még egy kicsit?
 Bólintottam, és felmentünk.
Amikor beléptünk Sam szobájába, feltűnt, hogy Sam csókja óta mennyire más lett. A képek
lekerültek a falról, a komódok üresen tátongtak, és minden nagy kupacban tornyosult az ágyon. Azt
mondtam magamban, hogy bármi is történjen, nem fogom elsírni magam, mert nem szeretném, ha Sam
még jobban pánikba esne.
Így aztán csak néztem, ahogy pakol, megpróbáltam annyi részletet megfigyelni, amennyit csak
tudtam. A hosszú haját, törékeny csuklóját és zöld szemét. Mindent az agyamba akartam vésni.
Különösképpen a hangját.
Sam mindenféléről beszélt, csak hogy elterelje a figyelmét. Elmondta, hogy holnap hosszú út vár
rájuk, és a szülei kibéreltek egy furgont. Azon tűnődött, hogy milyen kurzusai lesznek, és végül
milyen „főszakot” választ majd. Azt mondta, nem szeretne egyetlen diákszövetség tagja sem lenni, de
már nagyon várja a focimeccseket. Egyre szomorúbb lett. Végül megfordult, és azt kérdezte.
– Miért nem hívtál el randizni, miután történt az a dolog Craiggel?
Csak ültem némán. Fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Sam lágy hangon tette fel a kérdést.
– Charlie... miután megtörtént az a dolog Mary Elizabethtel a bulin, és táncoltunk a klubban, meg
minden...
Fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Becsületszavamra mondom, nem értettem semmit.
– Jól van, Charlie... Egyenes leszek. A Craiggel történtek után mit gondoltál? – Tényleg kíváncsi
volt a válaszra.
Erre azt mondtam:
– Hát, sok mindent. De leginkább azt, hogy sokkal fontosabb nekem, hogy szomorúnak látlak, mint
az, hogy Craig már nem a barátod. És ha ez azt jelentette volna, hogy ki kell vernem téged a
fejemből, ha boldognak látlak, azt is el tudtam volna viselni. Ekkor jöttem rá, hogy teljes szívemből
szeretlek.
Letelepedett mellém a padlóra. A hangja halk volt.
– Charlie, hát nem érted? Én ezt nem érzem. Nagyon aranyos vagy, meg minden, de néha olyan,
mintha teljesen máshol lennél. Igazán fantasztikus, hogy meghallgatod a másikat, és támogatod, ha
bajba kerül, de mi van akkor, ha a másiknak nem támogatásra van szüksége? Mi van akkor, ha ölelő
karokra van szüksége, vagy valami ilyesmire? Nem üldögélhetsz tétlenül, nem helyezheted mások
életét a sajátod elé, és nem gondolhatod, hogy ez a szerelem. Ez egyszerűen nem megy. Cselekedned
kell.
– És mit kellene csinálnom? – kérdeztem. A szám kiszáradt.
– Nem tudom. Mondjuk, kézen fogni a másikat, amikor egy lassú szám jön egy bulin. Vagy elhívni
randira. Vagy elmondani az embereknek, hogy mire van szükséged. Vagy, mondjuk, hogy mit
szeretnél. Mint például akkor ott a táncparketten, ott meg szerettél volna csókolni?
– Igen – feleltem.
– És akkor miért nem csókoltál meg? – kérdezte nagyon komoly hangon.
– Mert nem tudtam, hogy te is szeretnéd.
– Ezt miből gondoltad?
– Abból, amit korábban mondtál.
– Abból, amit kilenc hónappal korábban mondtam? Hogy verj ki a fejedből?
Bólintottam.
– Charlie, azt is mondtam, hogy ne dicsérd meg Mary Elizabethet. És hogy sokat kérdezzél tőle, és
hagyd beszélni. Most egy olyan sráccal van együtt, aki ennek pont az ellenkezőjét csinálja. És
működik a dolog, mert Peter ilyen. Saját magát adja. És cselekszik.
– De én nem kedveltem Mary Elizabethet.
– Charlie, te nem érted a lényeget. Az a lényeg, hogy szerintem akkor is ugyanígy viselkedtél
volna, ha kedvelted volna Mary Elizabethet. Ez olyan, mint amikor Patrick segítségére siettél, és
elverted azt a két tagot, akik bántani akarták, de mi van akkor, amikor Patrick saját magát akarja
bántani? Mi történt akkor, amikor elmentetek ketten abba a parkba? Vagy amikor megcsókolt?
Szeretted volna, hogy megcsókoljon?
Megráztam a fejem.
– Akkor miért hagytad?
– Mert a barátja akartam lenni – válaszoltam.
– Nem sikerült, Charlie. Amikor ezek történtek, egyáltalán nem úgy viselkedtél, mint ahogy egy
barát szokott. Azért, mert nem voltál vele őszinte.
Mozdulatlanul ültem. A padlót bámultam. Egy szót sem szóltam. Nagyon kényelmetlenül éreztem
magam.
– Charlie, ugyanerről beszéltem neked kilenc hónappal ezelőtt, amikor azt mondtam, hogy verj ki a
fejedből. Nem Craig miatt mondtam. Nem azért, mert úgy gondolom, hogy nem vagy fantasztikus.
Egyszerűen nem szeretem, ha belém esnek. Ha megtetszem valakinek, azt szeretném, ha a valódi
énemet kedvelné, és nem azt, aminek gondol. És nem akarom, hogy magában tartsa az érzéseit. Az a
jó, ha kimutatja, hogy én is érezhessem. Azt akarom, hogy felszabadultan viselkedjen mellettem. És ha
olyat csinál, ami nem tetszik, akkor megmondom neki.
Kicsit elsírta magát. De nem szomorúságból.
– Tudod, hogy Craiget hibáztattam azért, hogy nem tehettem meg bizonyos dolgokat? Tudod, hogy
most milyen hülyén érzem magam emiatt? Craig talán nem bátorított, de nem is akadályozott. Egy idő
után viszont azért nem tettem meg egy-két dolgot, mert nem akartam, hogy másnak lásson. De az a
helyzet, hogy nem voltam vele őszinte. Akkor meg miért érdekelne, hogy szeret-e vagy sem, ha nem is
tudja, hogy ki vagyok igazából?
Sarnre néztem. Már nem sírt.
– Szóval holnap elutazom. És nem fogom hagyni, hogy újra így járjak. Azt fogom csinálni, ami
nekem tetszik. Az leszek, aki igazából vagyok. És rá fogok jönni, hogy ki is vagyok valójában. De
most itt vagyok veled. És itt és most tudni akarom, hogy mire vágysz, és mit akarsz csinálni.
Türelmesen várta a válaszom. De azok után, amit mondott, rájöttem, hogy azt kell tennem, amit
szeretnék. Nem kell fontolgatnom. Nem kell hangosan kimondanom. És ha majd nem tetszik neki,
akkor szólni fog. Aztán folytathatjuk a pakolást.
Így aztán megcsókoltam. Sam pedig visszacsókolt. Lefeküdtünk a padlóra, és csókolóztunk. Puha
érzés volt. Halkan nyögdécseltünk. Aztán elhallgattunk. Mozdulatlanul feküdtünk. Átmentünk az
ágyra, és ráfeküdtünk arra a sok mindenre, ami még nem került bele a bőröndökbe. Egymás
felsőtestét simogattuk a ruhán keresztül. Aztán benyúltunk a ruhák alá. Aztán levettük a ruhákat. És
olyan gyönyörű szép volt minden. Sam volt gyönyörű szép. Megfogta a kezem, és becsúsztatta a
bugyija alá. Megérintettem. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik. Mintha minden értelmet
nyert volna. Egészen addig, amíg az alsónadrágomba nem nyúlt, és meg nem érintett.
Ekkor leállítottam Samet.
– Mi a baj? – kérdezte. – Fájt?
 Megráztam a fejem. Valójában nagyon jó érzés volt. Fogalmam sem volt, mi lehet a probléma.
– Sajnálom. Nem akartam...
– Nem, ne sajnáld – mondtam.
– De szégyellem magam – mondta.
– Ne szégyelld magad. Nagyon jó érzés volt – mondtam. Kezdtem nagyon kijönni a sodromból.
– Még nem állsz készen? – kérdezte.
Bólintottam. De nem ez volt a baj. Magam sem tudtam, mi a baj.
– Nem baj, ha még nem állsz készen – mondta. Igazán kedves volt hozzám, mégis nagyon rosszul
éreztem magam.
– Charlie, szeretnél inkább hazamenni? – kérdezte.
Azt hiszem, bólinthattam, mert segített belebújni a ruháimba. Aztán ő is felvette az ingét. Én meg
legszívesebben felpofoztam volna magam, hogy ilyen gyerekesen viselkedem. Mert szerettem Samet.
És összejöttünk. Én meg tönkretettem. Egyszerűen borzalmasan éreztem magam. Borzalmasan.
Kikísért a szobájából.
– Elvigyelek? – kérdezte. Apám autójával jöttem. Nem voltam részeg. Sam tekintetében aggodalom
tükröződött.
– Kösz, de nem kell.
– Charlie, ilyen állapotban nem vezethetsz.
– Sajnálom. Akkor gyalog megyek – válaszoltam.
– Hajnali két óra van. Majd én hazaviszlek.
Visszament, hogy megkeresse a slusszkulcsot. Én meg csak álltam ott a hallban. Legszívesebben
meghaltam volna.
– Olyan fehér vagy, Charlie, mint a fal. Kérsz egy kis vizet?
– Nem. Nem tudom. – Nagyon erős sírás jött rám.
– Figyelj ide. Heveredj le a kanapéra – mondta. Lefektetett a kanapéra. Hozott egy nedves
konyharuhát, és beborogatta a homlokom.
– Aludj itt ma éjszaka! Jó?
– Jó.
– Próbálj megnyugodni. Lélegezz mélyeket!
Úgy tettem, ahogy mondta. És mielőtt álomba zuhantam volna, megszólaltam.
– Nem bírom tovább. Sajnálom – mondtam.
– Nincs semmi baj, Charlie. Aludj szépen – válaszolta Sam.
De már nem Samhez beszéltem. Valaki máshoz szóltam.
Elaludtam, és álmodni kezdtem. A bátyámmal és a nővéremmel tévéztünk, Helen néni vigyázott
ránk. Minden olyan volt, mint a lassított felvétel. A hangok is mintha a pincéből jöttek volna. És
Helen néni olyat csinált, mint Sam. Erre ébredtem fel. Fogalmam sem volt, hogy mi történik
körülöttem. Sam és Patrick hajolt fölém, és Patrick megkérdezte, hogy kérek-e reggelit. Szerintem
bólintottam. Ettünk. Sam még mindig aggódó tekintettel nézett rám. Patricken semmi különös nem
látszott. Szalonnás tojást ettünk a szüleikkel, és semmiségekről beszélgettünk. Fogalmam sincs, hogy
miért említettem meg a szalonnás tojást. Nincs jelentősége. Egyáltalán semmi jelentősége sincs.
Megérkezett Mary Elizabeth, meg a többiek is eljöttek, és miközben Sam anyukája még egyszer
mindent leellenőrzött, mindenki odasétált a kocsibeállóhoz. Sam és Patrick szülei beszálltak a
furgonba. Patrick vezette Sam kisteherautóját, és mindenkitől elbúcsúzott pár napra, amíg távol lesz.
Aztán Sam egyesével megölelt bennünket, és mindenkitől elbúcsúzott. Mivel a nyár végén még
visszajön napra, inkább elköszönés volt, mintsem búcsú.
Tőlem köszönt el utoljára. Sam odalépett hozzám, és nagyon hosszú ideig tartott az ölelésében.
Végül belesúgott a fülembe. Rengeteg csodálatos dolgot mondott arról, hogy nem baj, hogy tegnap
este még nem álltam készen, és nagyon fogok hiányozni neki, és nagyon vigyázzak magamra, amíg nem
lesz itthon.
– Te vagy a legjobb barátom – csak ennyit tudtam válaszolni, más nem jött ki a torkomon.
Rám mosolygott, megpuszilta az arcomat, és egy pillanatra tovatűnt a tegnap esti rossz érzés. De a
puszi akkor is inkább búcsúcsóknak tűnt, mint egyszerű elköszönésnek. A helyzet az, hogy nem
sírtam. Fogalmam sem volt, hogy mit érzek.
Végül Sam beült Patrick mellé, aki beindította a motort. Megszólalt egy fantasztikus szám.
Mindenki mosolygott. Én is. De már máshol voltam.
Egészen addig nem tért vissza a rossz érzés, amíg el nem tűntek a távolodó autók. De most sokkal
rosszabb lett. Mary Elizabeth és a többiek is sírtak, és megkérdezték, hogy elmegyek-e velük a Big
Boyba, vagy valami ilyesmi. Nemet mondtam. Köszönöm, de nem. Haza kell mennem.
– Jól érzed magad, Charlie? – kérdezte Mary Elizabeth. Szerintem már megint egyre rosszabbul
nézhettem ki, mert aggódni látszott.
– Nincs semmi baj. Csak fáradt vagyok – hazudtam.
Beszálltam apa autójába, és elhajtottam. És szóltak a számok a rádióban, pedig be sem
kapcsoltam. És amikor beálltam az autóbejáróba, szerintem el is felejtettem leállítani a motort.
Egyenesen odamentem a tévé előtti kanapéhoz a nappaliban. Elkezdtem nézni a show-műsorokat,
pedig a tévé ki volt kapcsolva.
Fogalmam sincs, mi a baj velem. Úgy néz ki, mintha csak ez a sok leírt zagyvaság mentene meg a
széthullástól. Sam elment. Patrick sem lesz itthon pár napig. Nem szívesen beszélnék Mary
Elizabethtel vagy bárki mással, még a bátyámmal vagy valamelyik családtagommal sem. Talán Helen
néni kivétel. De ő már meghalt. És ha élne, valószínűleg akkor sem tudnék a szemébe nézni. Mert
egyre inkább úgy érzem, hogy amit tegnap éjszaka álmodtam, igaz volt. És a pszichiáterem nem is
kérdezett olyan beteg dolgokat.
Fogalmam sincs, mitévő legyek. Ismerek olyanokat, akiknek sokkal rosszabbul megy a sora.
Tisztában vagyok ezzel, de akkor is letaglóz az érzés, és egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből a
gondolatot, hogy az anyukájával a plázában sült krumplit majszoló kissrác egyszer majd felnő, és
megveri a nővéremet. Bármit megtennék, hogy kiverjem ezt a gondolatot a fejemből. Tudom, hogy
megint száguldoznak a gondolataim, és olyan, mintha transzban lennék, de a kép megragadt a
fejemben, és nem akar továbbállni. Látom a kissrácot, ahogy üti a nővéremet, nem akarja abbahagyni,
én pedig megpróbálom leállítani, mert a kissrác nem gondolja komolyan, de nem hallgat rám, és nem
tudom, mitévő legyek.
Sajnálom, de most ennek a levélnek vége.
Azért mindenekelőtt szeretném megköszönni, hogy te is azok közé tartozol, akik meghallgatnak és
megértenek, és nem próbálnak lefeküdni másokkal, habár nyugodtan megtehetnék. Komolyan
mondom, nagyon sajnálom, hogy így bántam veled, hiszen nem is ismersz, soha nem találkoztunk,
ráadásul nem is árulhatom el, hogy ki vagyok, mert megígértem, hogy titokban tartom. Nem
szeretném, ha azt hinnéd, hogy a telefonkönyvet lapozgatva bukkantam rád. Nem bírnám elviselni, ha
ezt gondolnád. Szóval, kérlek, higgy nekem, amikor azt mondom, hogy Michael halála után szörnyen
éreztem magam, és az osztályban az egyik lány, aki ügyet sem vetett rám, rólad mesélt a
barátnőjének. És még így ismeretlenül is úgy tűnt, hogy közel állsz hozzám, mert annyira jó embernek
látszottál. Olyan embernek tűntél, akit nem zavar, ha egy gyerek leveleket írogat neki. Olyan
embernek látszottál, aki megérti, hogy ezek a levelek jobbak, mint egy napló, mert így személyesebb
az egész, és egy naplót bárki megtalálhat. Nem szeretném, ha aggódnál miattam, vagy azt gondolnád,
hogy már találkoztunk valahol, és nem is akarom tovább rabolni az idődet. Sajnálom, ha a terhedre
voltam, mert tényleg nagyon sokat jelentesz nekem, és remélem, neked jól megy a sorod, mert
biztosan megérdemled. Komolyan mondom. Remélem, te is így gondolod. Jól van. Akkor isten veled.

Szeretettel ölellek,
Charlie
EPILÓGUS
1992. augusztus 23.
Kedves Barátom!

Az elmúlt két hónapot kórházban töltöttem. Tegnap engedtek ki. Az orvostól tudom, hogy az anyám
és az apám a nappali kanapéján talált rám. Anyaszült meztelenül ültem ott, és néztem a tévét, ami nem
is volt bekapcsolva. Azt mondták, hogy egyetlen szót sem szóltam, nem is reagáltam semmire. Az
apám még le is kevert egyet, hogy magamhoz térjek, pedig ő soha nem ütne meg, de ezt már mondtam.
Még a pofon sem segített. Így aztán bevittek abba a kórházba, ahol hétéves koromban kezeltek,
miután Helen néni meghalt. Azt mondták, hogy egy hétig nem beszéltem és nem is ismertem fel senkit.
Még Patricket sem, aki ezek szerint meglátogatott. Elég ijesztően hangzik.
Csak arra emlékszem, hogy bedobom a levelet a postaládába. A következő emlékem meg már az,
hogy az orvos irodájában ülök. Aztán eszembe jut Helen néni. És sírni kezdek. Az orvos pedig, aki
egy nagyon kedves doktornő, kérdezgetni kezd. Én pedig válaszolok a kérdéseire.
Nem akarok a kérdésekről és a válaszokról beszélni. De arra azért rájöttem, hogy minden, amit
Helen néniről álmodtam, valóban megtörtént. Egy kis idő után azt is megértettem, hogy minden egyes
szombati tévézés közben ugyanaz történt.
Az első pár hét a kórházban nagyon nehéz volt.
Az volt a legnehezebb, amikor a doktornő irodájában ültünk, és ő elmesélte anyának és apának,
hogy mi történt velem. Anya úgy sírt, mint még soha. Apa olyan mérges volt, amilyennek még soha
nem láttam. Mert amikor ilyenek történtek velem, nem sejtettek semmit.
De a doktornő azóta már segített megérteni egy csomó mindent. Helen nénit. A családomat. A
barátaimat. És saját magamat. Ezeknek a dolgoknak sok fázisa van, és mindegyik során fantasztikusan
bánt velem.
Ennek ellenére az volt a legnagyobb segítség, amikor látogatókat fogadhattam. A családom, még a
bátyám és a nővérem is meglátogatott akkoriban, egészen addig, amíg a bátyámnak vissza kellett
mennie focizni a főiskolára. Ezután már csak hárman jöttek, a bátyám viszont mindig küldött
képeslapot. Az utolsó lapon azt is elárulta, hogy elolvasta a Waldenről írott olvasónaplómat, és
nagyon tetszett neki, aminek nagyon örültem. Ahogy Patricknek is, amikor meglátogatott. Patrickben az
a legjobb, hogy még a kórházban is ugyanúgy viselkedik, mint máshol. Ugyanúgy viccelődik, amitől
jobban érzed magad, és nem tesz fel kérdéseket, amitől csak rosszabbul leszel. Még egy levelet is
hozott Samtől, amiben Sam megígérte, hogy hazajön augusztus végén, és ha addigra jobban leszek,
akkor ő, Patrick és én ismét áthajtunk az alagúton. És ha szeretném, akkor majd én állhatok a
kisteherautó platóján. Az efféle dolgok segítettek a legtöbbet.
Azok a napok is jók voltak, amikor postát kaptam. A nagyapám nagyon kedves levelet küldött
nekem. A nagy-nagynénim is. Meg a nagyi és Phil bácsi is. Rebecca néni még virágot is küldött,
mellé egy üdvözlőlapot, amelyet az összes ohiói unokatesóm aláírt. Jó érzés volt tudni, hogy
gondolnak rám, és az is nagyon jólesett, amikor Patrick behozta magával Mary Elizabethet és Alice-t
meg Bobot meg a többieket is. Még Peter és Craig is velük jött. Azt gyanítom, kibékültek egymással.
Örültem, hogy meglátogattak. Annak is örültem, hogy Mary Elizabeth csak beszélt és beszélt. Ettől
kevésbé tűnt abnormálisnak a helyzet. Mary Elizabeth még tovább is maradt, mint a többiek. Annyira
boldog voltam, hogy kettesben lehettünk, mielőtt még elmegy a Berkeley-re. Mint ahogy annak is
örültem, amikor Bill és a barátnője meglátogattak két héttel ezelőtt. Novemberben összeházasodnak,
és engem is meghívtak az esküvőre. Jó érzés, hogy van valami, amire lehet készülni.
Akkor kezdtem elhinni, hogy minden rendbe jön majd, amikor a nővérem és a bátyám velem
maradtak a kórházban, miután a szüleim elmentek. Ez valamikor júliusban történt. Nagyon sokat
kérdezgettek Helen néniről, mert szerintem velük soha nem csinált olyat, mint velem. A bátyám
nagyon szomorú volt. A nővérem meg dühös. Ekkoriban kezdett tisztább lenni a kép, mert ezután már
senkit sem kellett gyűlölni.
Úgy értem, hogy amikor a bátyámra és a nővéremre néztem, elképzeltem, hogy egyszer ők is
nagybácsi és nagynéni lesznek, ahogy én is nagybácsi leszek majd. Mint ahogy az anyám és Helen néni
is testvérek voltak.
És leülhettünk egymással, és eltűnődhettünk, és lelkiismeret-furdalást érezhettünk egymás iránt, és
hibáztathattunk egy csomó embert azért, amit tett vagy nem tett, vagy amiről nem tudott. Nem tudom.
Azt hiszem, mindig akad valaki, akit hibáztatni lehet. Talán ha a nagyapám nem verte volna, akkor
anya nem lenne ilyen csöndes. És talán nem ment volna hozzá az apámhoz sem, mert ő sohasem
verekszik. És akkor meg sem születtem volna. De nagyon örülök annak, hogy megszülettem, így aztán
fogalmam sincs, hogyan is van ez, főleg azért, mert anya boldognak látszik, és szerintem ez a
legfontosabb az életben.
Ez olyan, hogy ha Helen nénit hibáztatom, akkor a verekedős apukáját is hibáztatnom kellene, meg a
család barátját, aki molesztálta, amikor Helen néni még kicsi volt. És azt is hibáztatnom kellene, aki a
férfit molesztálta. Meg Istent, aki hagyta ezt, és még sokkal rosszabb dolgokat is. És egy ideig
hibáztattam is Istent, de aztán már nem tudtam. Mert értelmetlen volt. Mert nem ez a lényeg.
Az álom és Helen néni emléke miatt nem vagyok a régi. Erre jöttem rá, amikor megszűnt
körülöttem a nyüzsgés. És szerintem ezt nagyon jó tudni. Mert ettől világosabban látok mindent, és
összeállt a kép. Ne érts félre. Tudom jól, hogy ami történt, az nagyon fontos dolog. És nem szabad
elfelejtenem. De ez olyan, mint abban a történetben, amit az orvosom mesélt két testvérről és az
alkoholista apjukról. Az egyik fiúból sikeres ács lett, és sohasem ivott. Amikor megkérdezték tőle,
hogy miért nem iszik, azt válaszolta, hogy látja, mi lett az apjából az alkohol miatt, és nem tudja
rászánni magát az ivásra. Amikor a testvérét kérdezték, azt mondta, hogy valószínűleg már az apja
térdén ülve megtanult inni. Így aztán szerintem egy csomó oka van annak, hogy mivé válunk. És a
legtöbb okról sejtelmünk sincs. És ha azt nem is választhatjuk meg, hogy honnan jövünk, azt
eldönthetjük, hogy hová tartunk. Szabadon cselekedhetünk. És megpróbálhatjuk rendezni az életünket.
Azt hiszem, ha lesznek gyerekeim, és mérgesek lesznek valami miatt, nem fogom azt mondani
nekik, hogy az emberek éheznek Kínában, vagy valami ilyesmit, mert ettől nem nyugszanak meg. És
még ha valaki másnak sokkal rosszabbul is megy a sora, ez semmit sem változtat azon, hogy neked az
jutott, ami. Jó és rossz egyaránt. Mint amit a nővérem mondott nekem, amikor még bent voltam a
kórházban. Bevallotta, hogy nagyon izgul a főiskola miatt, de ha azt nézi, hogy én min megyek
keresztül, akkor nagyon hülyének érzi magát. Mondjuk, azt nem tudom, hogy miért érzi hülyének
magát. Az ő helyében én is izgulnék. És tényleg, nem gondolom, hogy nekem jobban vagy rosszabbul
menne a sorom, mint a nővéremnek. Nem igazán tudom. Neki egyszerűen más jutott. Néha talán jó
távolról szemlélni a dolgokat, de szerintem az egyetlen megoldás az, ha nem vonod ki magad a
dolgokból. Mint ahogy Sam mondta. Mert az nem baj, ha érzéseid vannak. És tisztán önmagad adod.
Amikor tegnap hazajöhettem végre a kórházból, anya vezetett. Délután volt, megkérdezte, hogy éhes
vagyok-e. Én meg azt válaszoltam, hogy éhes. Akkor megkérdezte, hogy mit szeretnék enni, én meg
megkértem, hogy menjünk el a McDonald’sba, mint kiskoromban, amikor beteg voltam, és nem
mehettem iskolába. Így aztán oda mentünk. És annyira jó volt anyával együtt sült krumplit enni. És az
is nagyon jó volt, hogy este a családommal vacsorázhattam, és minden olyan volt, mint régen. Ez volt
a legcsodálatosabb az egészben. Az élet megy tovább. Nem beszélgettünk sem komoly, sem felszínes
dolgokról. Csak együtt voltunk. És ez pont elég volt.
Így aztán apa elment ma dolgozni. Anya pedig elvitt bennünket a nővéremmel, hogy az utolsó
pillanatra hagyott dolgokat is megvegyük, mert a nővérem pár napon belül elutazik a főiskolára.
Amikor visszaértünk a vásárlásból, felhívtam Patrickéket, mert azt ígérte, hogy Sam hazaér, mire
végzünk. Sam vette fel a telefont. És annyira jó volt újra hallani a hangját.
Később eljöttek értem Sam kisteherautójával. És elmentünk a Big Boyba, pont úgy mint régen. Sam
mesélt az életről a főiskolán, ami nagyon izgalmasnak tűnt. Én pedig meséltem neki az életről a
kórházban, ami viszont egyáltalán nem izgalmas. Patrick viccelődött, hogy mindenki az igazat
mondja. A Big Boy után beültünk a kisteherautóba, és ahogy Sam ígérte, az alagúthoz hajtottunk.
Körülbelül fél mérföldre lehettünk az alagúttól, amikor Sam megállt, én pedig felmásztam a
platóra. Patrick olyan hangosra vette a rádiót, hogy én is halljam, és az alagút felé közeledve a zenét
hallgattam, és arra gondoltam, amit az elmúlt év során mondtak nekem az emberek. Bill azt mondta,
hogy különleges vagyok. A nővérem azt, hogy szeret engem. Anya is. Még apa és a bátyám is azt
mondta, amikor kórházban feküdtem. Eszembe jutott, hogy Patrick a barátjának nevezett. És az is,
hogy Sam azt mondta, cselekedjek. Hogy ne üldögéljek tétlenül. És arra gondoltam, milyen
fantasztikus, ha családja és barátai vannak az embernek.
Miközben beszáguldottunk az alagútba, nem tártam ki a karomat úgy, mintha repülnék. Hagytam,
hogy a szél az arcomba vágjon. Elsírtam magam, de mosolyogtam közben. Mert még így is szerettem
Helen nénit, amiért két ajándékot vett nekem. És mennyire szerettem volna, hogy az anyának a
születésnapomra vett ajándékom különleges legyen. És mennyire szerettem volna, hogy a nővérem és
a bátyám meg Sam és Patrick és mindenki más is boldog legyen.
De elsősorban azért sírtam, mert hirtelen rájöttem, hogy én állok a platón, és én száguldok a széllel
az arcomban. Nem érdekelt a belváros látképe. Eszembe sem jutott. Mert felállva száguldottam az
alagútban. És nem üldögéltem tétlenül. És ez pont elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem, nincsenek
korlátaim.
Holnaptól másodikos leszek. És akár hiszed, akár nem, egyáltalán nem félek a középiskolától.
Talán nem is lesz időm leveleket írni, mert az is előfordulhat, hogy túlságosan lefoglal majd, hogy „ne
meneküljek az élet elől”.
Szóval, ha úgy alakulna, hogy ez az utolsó levelem, bízzál abban, hogy jól megy a sorom, és ha
esetleg mégsem, akkor előbb-utóbb úgyis rendeződik minden.
Remélem, hogy veled is így lesz.

Szeretettel ölellek,
Charlie
 JEGYZETEK

[1] Bart István fordítása

[2] Jack Kerouac: Úton. Bartos Tibor fordítása
TARTALOM
Köszönetnyilvánítás
ELSŐ RÉSZ
1991. augusztus 25.
1991. szeptember 7.
1991. szeptember 11.
1991. szeptember 16.
1991. szeptember 18.
1991. szeptember 29.
1991. október 6.
1991. október 14.
1991. október 15.
1991. október 28.
MÁSODIK RÉSZ
1991. november 7.
1991. november 8.
1991. november 12.
1991. november 15.
1991. november 18.
1991. november 23.
1991. december 7.
1991. december 11.
1991. december 19.
1991. december 21.
1991. december 23.
1991. december 25.
1991. december 26.
1991. december 30.
1992. január 1.
HARMADIK RÉSZ
1992. január 4.
1992. január 14.
1992. január 25.
1992. február 2.
1992. február 8.
1992. február 9.
1992. február 15.
1992. február 23.
1992. március 7.
1992. március 28.
1992. április 18.
1992. április 26.
NEGYEDIK RÉSZ
1992. április 29.
 1992. május 2.
1992. május 8.
1992. május 11.
1992. május 17.
1991. május 21.
1992. május 27.
1992. június 2.
1992. június 5.
1992. június 9.
1992. június 10.
1992. június 13.
1992. június 16.
1992. június 22.
EPILÓGUS
1992. augusztus 23.
JEGYZETEK