A mű eredeti címe:

Take Mum Out

Copyright © Fiona Gibson, 2014

Fordította: Szigethy-Mallász Rita

Magyar kiadás © 2017 Lettero Kiadó, Budapest
Minden jog fenntartva.

A könyv vagy annak részlete semmilyen formában – elektronikus, mechanikus úton vagy
fénymásolatban – sem közölhető a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Borítókoncepció: Bohus Csaba

Borítóterv: Németh Imre

Elektronikus változat:
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-12-7699-2 (epub)

ISBN 978-963-12-7700-5 (mobi)
Ez a regény teljes egészében a képzelet műve.
A nevek, szereplők és események mind a szerző fantáziájának
szüleményei. Bármilyen valós, élő vagy elhunyt személlyel,
eseménnyel vagy helyszínnel való egyezés véletlen csupán.
 Első fejezet

Az ellenőrzés napja

– Tehát habcsókműhelyt szeretne nyitni – firtatja Erica, amikor

a konyhámba vezetem.
– Így van – felelem. – Sokféle receptet kifejlesztettem, már
csak bele kell vágnom… természetesen kizárólag az
engedélyeztetés után.
Ismerem ezt a furán fellengzős, felnőttes hangomat, amit
Hivatalos Személyek jelenlétében szoktam elővenni. Márpedig
a tengerészkék nadrágkosztümös Erica pontosan ebbe a
kategóriába tartozik. Hatósági ellenőr az önkormányzat
közegészségügyi osztályáról. Az ő dolga vizsgálni, nem
mérgezem-e meg majd a vevőket, azaz nincs-e a hűtőmben
baktériumtenyészet. Esetleg nem rohangálnak-e rühes macskák
a konyhámban. Noha ilyesmikről nyilván szó sincs, Ericának
már a puszta jelenléte is feszélyez.
– Nagyon jó ötlet! Imádom a habcsókot – lelkesedik
váratlanul Erica, majd a hűtőmbe pillant, aminek mintha még a
lámpája is fényesebben világítana a rengeteg suvickolástól. –
Az állagában van a titka, ugye? A ropogós külső meg az a lágy
belseje…
– Pontosan – helyeslek. – Azt hiszem, aki habcsókot eszik,
többé nem lehet szomorú.
 Erica udvariasan nevetve beikszel néhány rubrikát az
írótáblájára csippentett űrlapon. Lesni próbálok, de semmit
sem sikerül kibetűznöm. Mindegy, amúgy is fel kellene
hagynom ezzel a majrézással. Tegnap végig erre az ellenőrzésre
készültem, és úgy tűnik, eddig jól is megy minden. A
tűzhelyemen végigsimítva Erica újabb kis kockába tesz ikszet a
papírján.
– Van már neve a műhelyének? – kérdezi.
– Igen, Cukifalatnak hívom. A két fiamnak tetszik.
– Szerintem is jó név, találó.
Rövid hallgatás után szólal meg újra Erica.
– Ezek szerint fiai vannak? Akkor megemelem a kalapom
maga előtt. Fogalmam sincs, hogy lehet kibírni velük.
– Miért? – kérdem tettetett csodálkozással.
Logan és Fergus babakora óta bele-belefutok ebbe a
fiúellenességbe. Egyesek olyan hevesen borzadnak a kiskorú
hímneműektől, mintha azok nem is apró emberi lények
lennének. A kisfiúkat sokan pitbulloknak tartják, akik
harapósak és bárhova odapiszkítanak. (Nem úgy, mint a
kislányok, akik hétszámra csak csendben színezgetnek meg a
mackójukat dajkálják.)
– Hát én ki nem bírnám – bizonygatja Erica. – A
nővéremnek három van, és romokban hever a lakása. Régebben
porcelánokat gyűjtött, mára egy sincs meg belőlük.
– Hajaj – felelem, bár legszívesebben megkérdezném, mi a
csudáért nem zárta el az a nő a vázáit valami szekrénybe.
Erica jóindulata azonban pillanatnyilag létfontosságú a
számomra. Alig várom, hogy beinduljon a vállalkozásom,
ehhez pedig meg kell győznöm őt arról, hogy Logan és Fergus a
frissen fogott bogaraikat nem a sütibe dugdossák. Valamint a
turmixgépemmel sem kotyvasztanak földből és rothadó
falevelekből varázsfőzetet.
– Tizenhárom és tizenhat évesek – mondom –, a nehezén
már túl vagyunk.
– Kamaszok – folytatja száraz nevetéssel Erica. – Azok a
borzalmas fiúszobák! Pfű, az az oroszlánszag…
– Hallatlanul sokat segítenek a háztartásban – füllentem,
próbálva leplezni a hangomból kicsendülő
magyarázkodhatnékot.
– Csakugyan? – Erica szeme elkerekedik.
– Ó, hogyne.
Valójában úgy menekülnek a porszívó elől, mint a
paprikaspray-től.
Ajaj, van egy kis fülledt szag a konyhában. Pedig az
eltüntetésére már elpárologtattam az összes gyömbérolajat,
amit Ingrid barátnőm adott, mondván, ez majd „felüdíti a
lelkem”. Ezen az esőverte novemberi délutánon mindkét fiú
taknyosan fekszik itthon, a lakásban pedig érezhető
betegségszag kering.
– Önnek van gyereke? – csevegek, amíg Erica a sütőmbe néz.
– Csak egy, kislány.
Most már minden világos.
– Rettegtem, nehogy fiú legyen – folytatja felegyenesedve. –
Külön fizetős vizsgálatra mentem, hogy minél hamarabb
megtudhassuk a nemét.
– Igazán? – fogalmam sincs, mit mondhatnék erre.
 – Nem akartam, hogy készületlenül érjen, ha netán fiú lesz.
Ez meg vajon mit jelent? Nevelőanyát keresett volna neki? Már
éppen bizonygatni kezdtem volna, hogy a fiúk sem vészesek,
elvégre én is élek, testileg-lelkileg épen (na jó, inkább csak
élek), amikor Fergus, a kisebbik hangos „Anya!” kiáltással
trappolni kezd felénk a folyosón.
– Még a hölggyel vagyok – kiáltom vissza. – Már nem tart
sokáig.
– Anya, sehogy se működik ez a vacak!
Fergus kócos hajjal, egy szál bokszeralsóban vonul be a
konyhába. Az orrom alá dugja a kezében szorongatott ezüstös
szerkezetet.
– Fergus, drágám – mondom neki –, igazán felvehetnéd a
köntösödet.
– Ugyan, meg lehet itt főni, csatakosra izzadtam magam.
Ráadásul taknyom-nyálam egybefolyik.
Erica látszólag a fűszerpolcot tanulmányozza.
– Dolgom van – vágom rá, hátha átmegy a valódi üzenet:
Légy szíves, most azonnal tűnj el a konyhából!
Mintha Ingrid gyömbérolajának üdítő hatása furcsamód
elpárolgott volna. Fergus tüsszent, anélkül hogy a kezét a szája
elé tenné, valami repül, Erica rémülten húzódik félre.
Egek, csak nem most fertőzte meg?
– Elromlott – mondja a szerkentyű gombjait nyomogatva a
fiam. – Bekattant.
– Két font ötvenért mégis mire számítottál? – lép a
konyhába Logan félmeztelenül, tréningnadrágja különösképp
ocsmányul néz ki, és erős hónaljszag lengi körül.
 A fiaim szemlátomást rá se bagóznak a látogatónkra.
– És… mi is kattant be? – érdeklődik udvariasan Erica.
– A fordítógépem – motyogja Fergus, haragos pillantásokkal
méregetve a szerkentyű apró kijelzőjét.
– Nahát, az meg mire való?
– Hát fordít – válaszolja a fiam, kávébarna szemét az égre
emelve, mintha azt kérdezné: Ki a fene ez az idióta?
– Szeret összeszedni az adományboltokból mindenféle
használt kütyüket, hogy aztán megjavítsa őket – magyarázom.
– Igazán, khm, élelmes – mondja kevés meggyőződéssel
Erica, mialatt Logan belefújja az orrát egy darabka konyhai
papírtörlőbe.
– Egyébként pedig, fiúk – mondom határozottam –,
magunkra tudnátok hagyni bennünket egy percre? Fontos
lenne, emlékeztek, beszéltünk róla…
– Harminchatezer szót tud lefordítani – vág közbe Fergus –
hét nyelvre.
– Igazán nagyszerű – feleli az órájára pillantva Erica.
– Mondjon neki valamit! – rendelkezik Fergus.
Látogatónk állkapcsa szemlátomást összeszorul.
– Izé, szia, hogy vagy?
Fergus nyomkodni kezdi a gombokat.
Ich bin diabetika, csipogja robothangon a készülék, aztán:
Megfogta a mellemet…
Vagy elájulok, vagy megfojtom őket. Ez már biztos.
– Azt mondja, cukorbeteg – kezdi Fergus.
– És hogy valaki megfogta a mellét – nyerít fel a
gatyamadzagját pengetve Logan.
 – Igen, hallottuk – fellengzős hangom elillant.
Mostanra én is csatakosra izzadtam, és próbálom kitalálni,
hogyan is távolíthatnám el a fiaimat a konyhából nyílt színi
erőszak nélkül.
– Pedig nincs is neki – kuncog Fergus.
– Tapiztad? – heccelődik Logan. – Ok nélkül csak nem
mondaná.
Mire az istenverte szerkezet újra rákezdi: Ich bin diabetika.
Megfogta a mellemet. Ich bin…
– Fergus! – csattanok fel. – Azonnal tedd el ezt a bigyót!
Logan megdörgöli az orra alatt halványan pelyhedző csíkot.
– Kőkorszaki cucc. Minek ez a szarság, ha Google Fordító is
van a világon?
– Logan! – lesújtó pillantást vetek rá, hátha eloldalog.
– Nos – jegyzi meg Erica szárazon –, bizonyára van egyfajta
retró jellege.
– Mit jelent az, hogy non posso mangiare che? – kérdi a
kijelzőbe lihegve Fergus.
– Fogalmam sincs – mormolom. – Nem tudok olaszul.
Erica megköszörüli a torkát.
– Azt jelenti: ehetetlen.
– Jó kis duma egy habcsókműhelyhez – horkan fel Logan. –
Lehetne ez a szlogened, anya.
Tele van csótányokkal a szállodai szobám, mekegi a
fordítógép, Segítség! Segítség! Rendőr! Merre található a
legközelebbi férfi-női fodrászat? Ich bin diabetika…
– Akkor most írd be, hogy „viszontlátásra”! – csattanok fel.
– Írd be, hogy „Örvendek a szerencsének, Erica, de most
magukra hagyom önöket, hogy végre elintézhessék a fontos
dolgaikat anyával”.
Megerőszakoltak!, rikoltja ehelyett a szerkezet, mire Logan
felnyerít.
– Bocsásson meg egy pillanatra! – nyirkos kezénél fogva a
nappaliba ráncigálom Fergust. – Itt maradsz, amíg a hölgy el
nem megy – sziszegem. – Épp jó benyomást igyekszem kelteni,
és nem mondhatnám, hogy sokat segítesz benne.
Fergus kihívó pillantást vet rám.
– Ha sikerül megjavítanom, utazáskor jó hasznát vesszük
majd.
– A Felföldre mentek apával, rémlik? Ha nem tévedek, ott
sem beszélnek más nyelvet, mint minálunk.
– Nem a tavaszi szünetre gondoltam – kiált utánam Fergus,
ahogy kilépek a szobából –, hanem a nyárira. Megyünk
valahová az idén?
– Még nem döntöttem el.
– Sose utazunk külföldre – nyafogja a fiam.
Igaza van, de mégis mit gondol, mire futná abból a pár
fityingből, ami hó végére a pénztárcámban marad?
Mire a konyhába lépek, Logan már visszahúzódott a
szobájába, Erica pedig indulásra készen szorongatja barna bőr
aktatáskáját. Én meg azon töröm a fejem, baj lenne-e, ha a
fordítógépet valami sajnálatos baleset érné. Mondjuk,
lebukfencezhetne a második emeleti ablakunkból, és
áthajthatna rajta egy autó.
– Nos, Alice – mondja hűvösen Erica –, örömmel értesítem,
hogy a helyiség a minőségbiztosítási követelményeknek
sikeresen megfelelt.
Beletelik egy percbe, mire felfogom.
– Úgy érti, minden rendben?
Erica bólint.
– Igen, elindíthatja a vállalkozást.
– Hát ez nagyszerű! Köszönöm szépen!
Erica tiszta kék tekintete még egyszer végigfut a konyhán,
egy pillanatig megpihenve a taknyos papírtörlődarabon, amit
Logan hajított az asztalra. Majd az ajtó felé menet valami
máson is megakad a szeme. Követem rosszalló tekintetét a
tűzhely, egészen pontosan az alóla kikandikáló, ürülékszerű
valami felé. Egy darabka régi kolbász. Rábámulunk, közben
mintha megállna az idő.
Nem olyan régóta van ott, magyaráznám a legszívesebben.
Esetleg felvethetném tréfásan, hogy számoljuk meg az
évgyűrűit. Valami azonban azt súgja, Erica ezt nem találná túl
szórakoztatónak. Nem tehetek mást, arcomra mosolyt
erőltetve, mintegy véletlenül odalépek, és határozott rúgással a
tűzhely alá focizom. Összenézünk, Erica önérzetesen
elmosolyodik.
– Akkor sok szerencsét a habcsókokkal – mondja. – Remek
ötletnek tartom. És remélem, a fia meg tudja majd javítani azt a
fordítógépet.
 Második fejezet

Négy hónappal később

Hűvös, szeles délután van, amikor kilépek a Middlebanki

Általános Iskolából, ahol iskolatitkárként dolgozom. A fiúk
egyenesen hazamennek majd a közeli gimiből. Én megírtam
nekik SMS-ben, hogy teszek egy kis kitérőt a Betsy’s felé. Ez a
gusztusos kis kávézó nemrég nyílt egy átalakított kápolna
földszintjén. Az elmúlt években Edinburgh-szerte gomba
módra szaporodnak a kávéházak. Muffinbeszállítókból nincs
hiány, a habcsók azonban szemlátomást jól eladható
ritkaságnak számít. A Betsy’st egy lelkes fiatal pár üzemelteti,
épphogy friss diplomások lehetnek.
– Csak kíváncsi voltam, milyen a forgalom a héten –
magyarázom Jennynek, aki aranyozott szélű porceláncsészében
teát tesz elém.
– Nagyon is jó – válaszolja. – Különösen a kicsik fogynak jól,
a habpuszik.
– Igen, úgy látom, kávéhoz főleg ezt kérik az emberek –
mondom.
– Jövő hétre többet kérünk – teszi hozzá Jenny. – Mit
gondolsz, Max?
A fiatal férfi mosolyogva fordul felém a kávégép mellől.
– Simán. Ha Alice bírja szuflával.
 Jenny elneveti magát.
– Épp arról beszéltünk, fogalmunk sincs, hogy tudsz ennyit
sütni munka és család mellett…
– E nélkül becsavarodnék – vallom be az igazat.
– Valamit nagyon jól csinálsz – közli széles mosollyal Jenny.
– A habcsók az új muffin, nem gondoljátok?
Max bólint.
– Csak még annál is jobb. Roppanós és édes…
Optimizmustól és büszkeségtől duzzadó lélekkel lépek ki a
kávézó ajtaján. Mindig is imádtam a habcsókot, és úgy tűnik,
sikerült vele rábukkannom egy eddig kiaknázatlan piaci résre.
Csörög a mobilom, Ingrid az.
– Na, hogy ment? – kérdi lelkesen, a szombat esti házibulira
célozva.
– Pénteken vacsorázni megyünk – felelem.
– Tudtam én! Láttam, ahogy összebújtatok a konyhában…
Elnevetem magam.
– Össze éppen nem bújtunk, csak beszélgettünk.
– De azt elég elmélyülten – állapítja meg a barátnőm.
– Igazából csak diskurálgattunk, érdekes pasinak látszik.
Noha nem hiszem, hogy elemi erővel hatottunk volna
egymásra, azért nyugodtan találkozhatom vele újra. Randizni
úgyis nagyjából szökőévenként szoktam.
– Nagyon érdeklődőnek tűnt – folytatja Ingrid, miközben
fürgén kapaszkodnom fölfelé a hegyen. – Mindig a nyomodban
járt, valahányszor mással beszélgettél. Igazán remélem, hogy
adsz neki esélyt.
Nagyot sóhajtok.
 – Nem is tudom, Ing. Annyi idő telt már el így.
– Annál inkább.
– Meg hát ott vannak a fiúk – teszem hozzá. – Tudod, hogy
megy ez.
Valójában fogalma sincs. Egyetlen ismerősöm élete sincs
annyira sínen, mint Ingridé. Jó egy évtizede él boldog
házasságban Seannal, tündéri kislányuk pedig nem kevesebb
mint három hangszeren játszik. Küzdenek ugyan azzal, hogy
Saskia után nem született újabb gyerekük, de most
lombikprogrammal próbálkoznak. Ingrid nem győzi
hangsúlyozni, hogy a második gyerek teszi majd fel a koronát
az életükre.
– Attól még randizhatsz – állapítja meg. – Nem kell
bemutatnod nekik minden egyes pasit, akivel vacsorázol. Csak
nem rángatod haza utána, hogy „Helló, fiúk, ő itt Anthony
bácsi”.
– Te jó ég, azt biztos nem! – szisszenek fel.
– Ráadásul bő egy év is eltelt a pénzügyes fickó óta, nem?
Tudod, aki örökké a bankszámla-kivonataidat akarta nézegetni.
– És leteremtett, amiért nincs megtakarítási számlám –
teszem hozzá vigyorogva. – Van annak már másfél éve is.
– Azért nem minden pasi ilyen. Csak néhányszor
találkoztam Anthonyval, de kedvesnek tűnik. És jóképű, nem
gondolod? Olyan fajta, aki ad magára. Sean szerint személyi
edzője is van, és nagyszerűen golfozik.
Golfozik? Kockás nadrágban, rombuszmintás pulóverrel?
Nem, nem szabad ilyen előítéletesnek lennem. Magamban
visszapörgetem, hogyan indultam haza Ingrid bulijából múlt
szombat este. „Csodás volt beszélgetni – mondta Anthony,
átható pillantást vetve rám nedves palához hasonló, szürke
szemével. – Volna esetleg kedved velem vacsorázni valamikor?
Ismerek egy családias kis helyet. Mi a helyzet például a péntek
estével?” Szabályos randi. Pedig mindössze arról társalogtunk,
ki kit ismer a vendégek közül, mióta lakunk Edinburghban, és
még néhány szót a saját életünkről. Nem éreztem ugyan
ellenállhatatlan vágyat csókolózni vele, és kidolgozott testét se
különösebben akarom meztelenül látni, de ennek talán a
pénzügyes fickó az oka. Ő egy jó időre kiölt belőlem minden
kíváncsiságot a férfiak iránt. Hiszen melyik normális nő ne
találná vonzónak az Anthonyhoz hasonlóan magas,
mosolygós, jól öltözött pasasokat? Ezért is mentem bele a
vacsorába. Eszméletlenül hízelgett a meghívása.
– Jó előérzetem van – teszi hozzá Ingrid –, és látom, te is
izgatott vagy.
– Én? – kérdem nevetve.
– Hiszen zihálsz.
– Éppen felfelé tartok a hegyen…
– Mindegy – kuncog Ingrid. – Alig várom a fejleményeket.
Másfél év, te jó ég! Ideje visszatérned a fedélzetre.
– A fedélzetre? Ez valami hajóút?
– Hagyd már abba – tetteti a sértődöttséget Ingrid. – És ígérd
meg, hogy nem mondod le a randit valami hülye ürüggyel,
teszem azt, betegek a fiúk vagy ilyesmi. Ismerlek, Alice Sweet.
Valóban ismer, kereken húsz éve. Másodéves egyetemista
korunk óta vagyunk barátnők. Tökéletesen látja a különbséget a
sima, randi előtti vonakodás és a teljes, iszonyodó rémület
között. Jelenleg egyértelműen az utóbbiról van szó. Saját
előtörténetem ismeretében ráadásul örökké azt kérdezgetem
magamtól, hogy megéri-e egyáltalán. Mármint felszállni „a
fedélzetre”. Nem csupán a pénzügyes fickóról van szó. Hanem
arról a randikatasztrófa-sorozatról, amin keresztülmentem,
mióta Tommal, a fiúk apjával elváltunk. Hatévnyi szingli
anyaságom szórványos randijain gyakran töprengtem, minek is
ülök félhomályos bárok ragacsos asztalánál, vagy minek
szexelek valakivel, aki menet közben alighanem épp a
befektetéseit számolgatja. Komolyan, szívesebben kucorogtam
volna ilyenkor a kanapén Logannel és Fergusszal chipset
ropogtatva valami idétlen tévéműsor előtt.
– Szóval ígérd meg, hogy nem mondod le – kért
határozottan Ingrid.
– Megígérem.
Rövid hallgatás.
– Nagyszerű lesz. Ugyan nem tudom pontosan, mivel
foglalkozik, de kemény fickónak tűnik, kivételes
állóképességgel.
Mindkettőnkből kirobban a nevetés, én pedig a telefont
letéve próbálom meggyőzni magam, hogy Ingridnek igaza van.

Pénteken épp az ebédszünetben vett lenvászon ruhámat

húzom, de a gondolataim már előreszaladnak. A beszámoló jut
eszembe, amit a mai randiról tartok majd Ingridnek és két
másik főiskolai barátnőnknek, Kirstynek és Vivinek.
 Kellemes tavaszi este van, olyan, ami a szabadba csábítja a
kutyasétáltatókat és a párokat.
Nahát, csakugyan másfél éve már, hogy bárkivel lefeküdtem
vagy akár csak randiztam volna? Tom bezzeg alig egy évvel a
szakításunk után megnősült (nekünk sose volt papírunk a
kapcsolatunkról). Felesége, Patsy a Pitypang nevű
gyermekruha-vállalkozás alapító tulajdonosa. Északon,
Cumbria megyében élnek egy hullámzó fűtengerrel és
tehéncsordákkal körbevett lakban. Tündéri kislányuk, az
aranyhajú Jessica pedig gyakran áll modellt a Pitypang
katalógusfotóihoz. És nem ám holmi Hello Kitty-s pólókról
vagy spongyabobos pizsamákról van szó: Patsy csúcsminőségű
ruhakölteményeinek egyetlen ékessége a rájuk hímzett
aprócska pitypangbóbita.
Tom kapcsolata a fiúkkal meglehetősen ingadozó. Erősen
függ a „munkahelyi elfoglaltságaitól”. Rendszerint egy-egy
cumbriai hétvégére korlátozódik. Bár most a tavaszi szünetben
éppen a Felföldre viszi majd a fiúkat, akik ezt különleges
megtiszteltetésnek tartják (és az apjuktól természetesen
eszükbe se jut zokon venni a belföldi úti célt).
– Patsy azt mondta, én lehetek a kamasz fiúknak szánt
sorozat modellje – újságolta nemrég meglepő lelkesedéssel
Fergus.
Velem az utcán is alig hajlandó végigmenni, azt viszont
boldogan kockáztatná, hogy a haverjai kiszúrják, amint kockás
kreppkreációkban feszít egy katalógus lapjain. Logan és Fergus
természetesen nem emlékeznek rá, hogy kapcsolatunk ideje
alatt az apjuk nagyrészt ugyanabban a három, nem épp
makulátlan alsógatyában feszített. Addig, amíg azok végül
darabokra nem foszlottak a mosógépben. Arról sem tudnak,
hogy Tom a kapcsolatunknak szinte mind a tizenhárom évét
likőr- és sörfelhőben töltötte. (Mondjuk ő részegen sem volt
ijesztő, vagy ne adj isten agresszív. Inkább afféle mulya kiskutya
lett belőle, taperolt, és állandóan meg akarta nyalni az
arcomat.)
A gyerekek születése előtt, a közös diákalbérletben még
majdnem rendjén is volt ez a kutyuskodás. Még Logan születése
után is elviseltem, bár talán csak azért, mert huszonhárom
éves, első gyerekes anyaként úgy be voltam tojva, hogy fel se
tűnt, mi folyik körülöttem. Így bénáztunk tovább együtt évekig,
mert rémséges alsógatyái ellenére szerettem Tomot. Amíg egy
szép napon rá nem jöttem, hogy ha nem szakítunk, életem
hátralévő részében arra fogok hazaérni a munkából, hogy Tom
a kanapéról felpillantva megkérdezi: „Van itthon tej?”
Akkortájt ugyanis Tom nem dolgozott. És végképp nem volt
a Pitypang nevű vállalat nem bolyhosodó biopamutról
szónokló társtulajdonosa. Harmincas évei elején, két iskolás
gyerekkel, Tom még mindig azon tűnődött, „mit is szeretne
valójában csinálni”.

Egy órával később, megállva az étterem előtt, amit Anthony

választott, magam is ilyesfélén gondolkozom. A félköríves,
krémszínű homokkő házsor ügyvédi irodái közé zsúfolt étterem
létét csupán apró fehér tábla jelzi. A neve nemes egyszerűséggel
„mángold” (így, kisbetűvel), amiről dereng, hogy valami leveles
zöldségféle lehet, bár aligha ettem ilyet életemben. Annyi
azonban világos, hogy Anthony nem volt teljesen őszinte,
amikor „családias kis helynek” nevezte az éttermet. Hacsak
nem törzsvendég az efféle helyeken, noha ennek a gondolatától
is nyomban izzadni kezd a tenyerem.
Mélyet sóhajtva azon tűnődöm, vajon minden rendben van-
e otthon a fiúkkal. Gyorsan emlékeztetem is magam, hogyne
lenne rendben. Logan elmúlt 16 éves, akár szexelhetne is –
persze isten ments! –, sőt meg is házasodhatna. Hagytam nekik
egy halom pénzt házhoz szállítós pizzázók árlapjaival és azzal,
hogy bármit rendelhetnek.
Egek, ölni tudnék most egy négy évszak pizzáért…
Kinyitom a súlyos üvegajtót, belépek. Anthony ott ül, arcán
széles mosollyal, a nem túl népes terem egyik középső
asztalánál. Fölveszem a mosolyom, puszit cuppant az arcomra.
– Remélem, tetszik a hely – mondja, karjával elismerően
végigmutatva a pompás termen. – Nekem az egyik kedvencem.
Vagy mégis inkább a vékony tésztást fenyőmaggal meg
spenóttal, amin Logan mindig kiborul? „Mi a fenének rakatna
bárki is salátát a pizzájára?”
– Csodás – mondom, és leülök.
– Egy kóstolómenüre gondoltam – jelenti be Anthony. –
Egyedül az ad teljes képet az itteni konyhaművészetről.
Nagyot nyelve pillantok az étlapra.
– Remekül hangzik.
Csak pozitívan, győzködöm magam, míg a felbukkanó pincér
felveszi Anthony rendelését. Ingridnek igaza volt, ideje
visszatérnem, hiszen ez az egyedülálló felnőtt nők dolga. Ideje
megragadni a lehetőséget az elmúlt hat év csapnivaló randijai
és szexelései után.
– Szóval azt mondtad, tanár vagy – ránt vissza a jelenbe
Anthony magabiztos hangja.
– Valójában iskolatitkár – emlékeztetem, hiszen a bulin már
megosztottam vele ezt a fantasztikus információt.
– Aha, értem – Anthony tekintete rám szegeződik.
– Jól összeegyeztethető a fiúk iskolaidejével – folytatom, az
ingruhám alját húzkodva. – Kisebb korukban, amikor az
apjukkal szétmentünk, ez létfontosságú volt.
Bólint, én pedig akkor veszem észre, hogy a fogsora nem
egyszerűen fehér. Szinte kéklik, elég nyugtalanítóan. Ingrid
konyhalámpája nem emelte így ki ezt a látványt.
– És otthonról is dolgozom – folytatom, látva, hogy
Anthony tekintete az étterem felé kalandozik. – Kávézóknak,
csemegeboltoknak és rendezvényekre készítek habcsókot.
Anthony megkóstolja az odakínált bort, beleegyezően
bólint.
– Kedves kis mellékkereseti lehetőség.
Fogalmam sincs, miért bosszankodom. Anthonynak igaza
van, tényleg mellékes, amit a habcsókokkal keresek. Igaz, hogy
imádom csinálni, és kissé fellendítette a családi költségvetést
is, de attól még valóban nem török világpiaci babérokra.
– A buliban azt mondtad, saját vállalkozásod van – jegyzem
meg –, de pontosan nem tudom, milyen.
– Nos, ugyebár – kezdi kissé fellengzősen –, célunk teljes
körű személyes szolgáltatást nyújtani a klienseinknek. Az
egyénre szabott figyelem a folyamat minden egyes lépé-sében
garantált.
Alaposan szemügyre veszem szögletes állcsontját, élénk,
apró szemét és elegánsan nyírt, sötét haját. Tagadhatatlanul
jóképű, és szinte biztosan van személyi edzője is, az egész pasi
mégis valahogy nyugtalanítóan műanyag. Mintha valami
formából öntötték volna ki, és Barbie Kenjéhez hasonlóan az ő
tarkóján is ott lenne a rejtett forrasztás.
– Aha, világos – mondom –, de még mindig fogalmam sincs,
mit csinálsz.
– Ja – Anthony kissé összeráncolja orrának tükörsima bőrét
–, egy klinika vagyunk.
– Orvos vagy? – kérdem nagyot kortyolva a boromból.
– Nem egészen, szépészeti beavatkozásokkal foglalkozom.
Aha, így már érthető a kéklő fogsor.
– Botox meg ilyenek?
Leereszkedő kacajt hallat.
– Azt is, de ennél azért egy hangyányit többről van szó.
Küldetésünk egyénileg felbecsülni az egyes kliensek
tulajdonságait, hogy a legújabb technológia használatával
saját, egyéni szépségével szinergiában és arcának természetes
kontúrjait figyelembe véve…
Kortyolok a boromból, mielőtt megfulladnék. Ha ez így
folytatódik, egyhamar kiütöm magam. Jobb lesz kissé lassítani,
és a magazinok tanácsait megfogadva beiktatni némi vizet is.
Nagy sokára megérkezik az első fogás, legalábbis azt hiszem, ez
már annak számít. Mint kiderült, üdvözlőfalatnak hívják,
kerámiakanálban felszolgált ragacsos, homokszínű paca,
epezöld folyadékkal körbecsöpögtetve.
– Nagyon ízletesnek tűnik – füllentem, azon tűnődve, mi
ütött Anthonyba, hogy egyáltalán elhívott vacsorázni, ha
nyilvánvalóan cseppet sem érdekli az életem.
És mi a csudának titkolta előttem, hogy ilyen flancos ez az
étterem? Kiderült ugyanis, hogy még Michelin-csillagja is van.
Vajon most fel akar vágni, és próbál elkápráztatni az olyan
szavakkal, mint például „szinergia”? És minek ez a hat fogás?
A fiúknak azt mondtam, nem maradok sokáig, de alighanem
hetekbe telik majd, mire ennyi mindenen keresztülrágjuk
magunkat. Ennél is jobban bosszant, hogy hagytam Anthonyt
rendelni magam helyett. Talán életbe kéne léptetni a
vészforgatókönyvet, színlelhetnék például betegséget vagy
elájulhatnék…
– A mai világban – mondja Anthony, szájából apró
nyálpöttyöt fröcskölve – a nők szeretik kihozni magukból a
legtöbbet. Fogadjunk, te is szoktál csak úgy, szeszélyből
ruhákat venni.
– Hát, ami azt illeti, nem vagyok egy boltkóros alkat…
– Hasonló szintű befektetésként olcsó ruhák helyett –
pillant végig kék ingruhámon – ha a nők visszanyerhetik
fiatalos ragyogásukat is, az sokkal nagyobb hatással van az
önbizalmukra.
Kihörpintem a kanálból az epét. Kiszaladhatnék vécére, és az
ablakon kimászva hazarohanhatnék. Bunkóság volna, szó se
róla, de hát a ruhámon gúnyolódni is bunkóság. Noha be kell
vallanom, csakugyan jobb lett volna valami mást fölvenni.
Csípőben kissé szűk, így leülésnél mindig felgyűrődik, a cipőm
pedig pokolian szorít. Megfeledkeztem arról, hogy magas sarkú
cipőben billegve leginkább úgy nézek ki, mint valami
tagbaszakadt kamionos. Olyan, aki titkon előszeretettel préseli
elefántlábát a barátnője tűsarkújába. El van szúrva az egész, a
ruhám, az étterem, a pasi (aki újra a „női önbizalom
fokozásáról” értekezik, mintha a nyamvadt öltései nélkül ki se
merhetnénk lépni az utcára).
– De hát – vágok közbe – azt mondtad, természetes
kontúrokkal dolgoztok.
– Hmm…
Újabb adag étel érkezik. Anthony spárgaszárat harapdál, én
pedig elképzelem, amint Logan és Fergus vígan ropogtatja a
köretnek rendelt fokhagymás bagettet.
– Úgy értem – folytatom –, semmi bajom azzal, ha valaki
ilyesmire költi a pénzét. De azért teljesen természetesnek nem
mondható, ugye? Az a természetes, ha mindent úgy hagyunk,
ahogy van. Feldobok egy kis rúzst meg szempillaspirált, aztán
utánam az özönvíz.
– Nos, ez is egy megoldás – feleli csípősen Anthony, mintha
legalábbis azt mondtam volna, hogy disznózsírt szoktam az
arcomra mázolni.
– Tehát – folytatom – nekem mit javasolnál?
– Alice, ne menjünk ebbe bele…
Mosolyt erőltetek magamra, amikor az eddigi tányérjaink
helyére újakat tesznek. A fogások parányiak, néha egészen úgy
érzem magam, mintha valami babaház ebédlőjébe csöppentem
volna.
– De, de, kíváncsi vagyok, mit lehetne kihozni belőlem. A…
szakvéleményedet szeretném hallani.
Legalább szórakozom, határozom el, kezdeti szorongásom
helyét átvette a kíváncsiság. Hiszen semmi okom az
aggodalomra. Egyszeri alkalom ez a mostani, bizonyos
értelemben élménynek is nevezhető, és legalább elmondhatom
Ingridnek, hogy nem futamodtam meg.
– Na jó – vált hivatalos hangra Anthony. – Valóban tudni
akarod?
– Hogyne – felelem elszántan.
– Nos, akkor… ide – bök a szemem felé – kellene egy kis
botox a szarkalábakra, meg ide egy kis ráncfeltöltő –
megborzongok, ahogy a szivacsos ujjbegy megpiszkálja az
arcom. – Ráncfeltöltés itt, itt és itt, hogy a marionettvonalak
kisimuljanak…
– Mik azok a marionettvonalak? – kérdem
szemöldökráncolva, és arra gondolok, talán jobb lett volna bele
se kezdeni.
– Ezek az árkok itt – végighúzza középső- és hüvelykujját az
orrom és a szájzugom közt. – És akkor már az egész arcél –
folytatja, míg a borospohárhoz nyúlok újabb erősítésért –
kaphatna egy kis feltöltést, amitől fiatalosan ruganyos lesz. Ezt
hívják műtét nélküli arcfiatalításnak.
Most meg képes az asztal fölött átnyúlva a nyirkos kezébe
fogni az államat, mintha csak a fejem súlyát méricskélné.
– A homlokráncok is kaphatnának egy kis botoxot, amitől
kisimulnak, természetesen a mozgékonyság elvesztése nélkül.
– Ilyen nincs! – csattanok fel, és nyomban hátradőlök, a
lehető legnagyobbra növelve a távolságot nyilvánvalóan romos
ábrázatom és a tapogatózó ujjak között. – Nem mondhatod
komolyan! Mindannyian láttunk már megbénult homlokú
sztárokat, akik többé egyetlen normális arckifejezésre sem
képesek.
Anthony a fejét rázza.
– Minőségi munka esetén ilyesmi nem fordulhat elő.
– Pedig előfordul – vetem ellen. – Élvonalbeli hollywoodi
sztárokról van szó, ők a világ leggazdagabb, legtöbbet
fényképezett női. Biztos a legjobbakkal dolgoztatnak. Igazán
nem hiszem, hogy valami kuponakciós bóvliklinikára járnának.
Anthony halkan horkant.
– A megfelelően végzett beavatkozás kizárólag javít a
helyzeten. Valódi előrelépés, hidd el.
– Rendben – önkéntelenül fölnevetek –, és csak
kíváncsiságból, mennyibe kerülne? Mármint mindaz, amit
felsoroltál.
– Nos, mivel befektetésként tekintünk rá…
Pontosan tudom, mit ért ez alatt: irgalmatlan nagy vagon
pénzbe. Anthony bekap egy zöld rafiának látszó szállal átkötött,
nyershús színű valamit.
– Azt nem csodálom, hogy te befektetésként tekintesz rá –
forszírozom –, de pontosan mekkora ez az összeg?
– Ööö… a legexkluzívabb szolgáltatásainkkal számolva…
olyan négyezer font lehet.
– Négy rongy? – kiáltok fel kissé túl hangosan. – Egy új
arcért?
– Nem, nem új – szögezi le Anthony. – Újnak sose
nevezzük. Úgy mondjuk, a jobbik önmagad leszel.
 Nagyot nyelve próbálok megszabadulni a torkomon akadt
hínárdarabkától. Legnagyobb rémületemre kezdek
bizonytalanná válni. Az se javít éppenséggel a helyzeten, hogy
valahányszor kortyolok a poharamból, a pincér mindig
újratölti. De nem az ital tehet mindenről. Sokkal inkább a
felismerés, hogy mint kiderült, teljes arcfelújításra szoruló,
ráncos vén banya vagyok. Miért nem mondta nekem ezt még
senki?
– Egy kis mikrodermabrázió sem ártana – teszi hozzá
Anthony, és lepöcköl egy kenyérmorzsát halványkék csíkos
ingéről.
Pislogok.
– Az meg mi?
– Kis tüskés hengerrel stimuláljuk az arcbőrt, ezzel
elősegítve a kollagén újratermelődését a mély rétegekben.
Jézusmária!
– Bocs, Anthony – egyenesedem fel –, el kell ugranom
vécére.
Az illemhely felé menet tisztában vagyok vele, hogy a
csípőmön nem éppen előnyös ráncokba rendeződött a ruha.
A világ legfényűzőbb női vécéjében üvegpolcon sorakoznak a
márkás kozmetikumok, én pedig a tükörképemre bámulok.
Atyaég, ez a tenyérbe mászó képű Anthony! Nyilván egy
cseppet sem kíváncsi rám. Csak jól végig akarja gurítani rajtam
azt a tüskés izét. Az arcomat figyelve jól kinyitom a szemem,
hogy a szarkalábak kisimuljanak. A számat pedig ijesztő dögevő
halak módjára kitátom, hátha eltűnnek azok az átkozott
marionettvonalak. Két tenyeremet az arcomra tapasztva, a
ráncfeltöltés ingyenes változataként a szememig tolom a bőrt,
ami javít valamit a helyzeten, noha úgy nézek ki tőle, mint egy
motoron robogó, hátranyalt fülű nyúl.
– Ó! – csinos, karcsú nő lép a vécébe kopogós cipőben.
– Haha! – nevetek föl, és félrekapom a tenyerem, majd
dörgölni kezdem az arcomat abban a reményben, hátha elhiszi,
hogy csak az egyik krémet próbáltam ki. A nő összepréselt
ajakkal rám néz, majd eltűnik az egyik ajtó mögött.
Viselkedj már felnőttként, mondom a tükörképemnek. Próbálj
meg szép udvariasan túlesni ezen az egészen anélkül, hogy
túlságosan berúgnál vagy totál idiótát csinálnál magadból. Már
alig van hátra egy-két fogás.
Visszatérek az asztalhoz. Anthony rám mosolyog, szinte
megdermedek káprázatos fogsora és mozdulatlan homloka
láttán, ő pedig megszólal.
– Tudom, Alice, hogy egyedülálló anyaként nem lehet
könnyű. De neked hajlandó vagyok kidolgozni valami személyre
szabott fizetési tervet az összes kezelésért, amiről ma szó volt.
 Harmadik fejezet

Az étterem előtti nedves járdán ácsorogva Anthony elég

letörtnek tűnik.
– De hát alig múlt tíz óra – tiltakozik. – Nem gondoltam
volna, hogy ilyen hamar hazaszaladsz. Azt hittem, felugrunk
még hozzám meginni valamit.
– Nem szeretem túl sokáig egyedül hagyni a fiúkat – felelem
gyorsan. – Ideje indulnom.
Hűvös, ködszitálós este van, a számból minden egyéb
ízérzetet kiszorít az üdvözlőfalatból ott maradt halíz. Ráadásul
a mai este folyamán először megakad a szemem Anthony
különös lábbelijén. Nem vagyok az a fajta nő, aki a férfiakat a
cipőjük alapján ítélné meg, elvégre csupán egy lábra húzott,
vízálló rétegről van szó. Ingrid például, mielőtt Seanhoz
hozzáment volna, kizárólag klasszikus, fekete vagy sötétbarna
bőr félcipős pasikkal állt szóba. Ez nekem valahogy mindig
afféle ostoba finnyáskodásnak tűnt. „Ha szürke papucscipőt
látsz – tanácsolta egyszer Ingrid –, szaladj, ahogy csak a lábad
bírja.”
Márpedig a nedves járdán egy pár nem akármilyen, de
egyenesen szalmából font papucscipő állt, halványbarna vagy
inkább mustársárga színben, elején aranycsatos keskeny szíj
futott keresztül. Semmi kifogásom a szalma ellen – ha kalapról
vagy kosárról van szó. De cipőnek? És még neki volt képe
kritizálni az öltözetemet?!
– Nincs bébiszitteretek? – tudakolja Anthony.
Uramatyám.
Nyilván azt hitte, legalább egy kis smárolásra számíthat,
amiért ő fizette a vacsorát. Vagy azt remélte, annyira lekötelez
a menüvel, hogy rohanok is a hálószobájába lekapni magamról
azt az olcsó ruhát?
– Nincs, mivel… kicsit furán jönne ki – magyarázom. –
Logan már tizenhat éves, valószínűleg bele is halna, ha fogadni
akarnék mellé valakit. Mellesleg a legtöbb bébiszitter, akit
ismerek, épp az ő évfolyamába jár a suliban, bajosan
hívhatnám át őket, hogy vigyázzanak a fiaimra.
Anthony tekintete egy pillanatra elködösödik, pont úgy,
mint amikor megemlítettem, hogy iskolatitkár vagyok.
– Kár.
– Úgyhogy tényleg ideje indulnom…
– Rendben.
Pislogva méregeti az arcomat. Biztosra veszem, hogy
valahányszor rám néz, az jár a fejében, mit hozhatna helyre
rajtam. Mintha legalábbis megszállott lakberendező lenne, aki
végre beszabadult valami leharcolt házba.
– Szép este volt – teszem hozzá –, és köszönöm a vacsorát.
– Örültem. Megismételhetnénk valamikor.
Vajon hogyan térnek ki manapság a nők a második randi
elől?
– Izé… elég sok a dolgom a jövő héten… – hebegem.
– Hmm, elfoglalt üzletasszony, nemde?
– Nos, igen, a habcsóküzlet különösen felfutott az elmúlt
hetekben…
Ugyanis alighanem hajnalig tojáshabot fogok verni. Így pedig
igazán semmi időm alamuszi fickókra, akik ráadásul egyre jobban
hasonlítanak holmi játék babákhoz. Nem, nem is Ken. Inkább
Action Man azzal a szögletes állával meg a ráfestett hajjal.
– Habcsók – ízlelgeti a szót Anthony. – Szívesen
megkóstolnám. Bizonyára isteni.
– Valóban az – teljesen fölöslegesen az órámra pillanatok. –
A Peckery’sben kapható. Kávézó a Hanover Streeten, ismered?
Meg a Betsy’sben is, a templom mellett. Akkor még egyszer
köszönöm…
– Hazakísérhetlek?
– Nem, köszi, hiszen te több mérföldnyire laksz, ráadásul
épp az ellenkező irányban.
– Akkor fogjunk taxit.
A karomért nyúl, és megragadja, mintha legalábbis orra
esnék a támogatása nélkül. És noha az étteremben még
csakugyan kissé be voltam csípve, az arcomra szitáló hűvös
vízcseppek hatására csodálatosképpen egyszerre visszanyertem
a józanságomat.
– Anthony – mondom határozottan –, húszpercnyire lakom
innen. Szeretnék sétálni.
Ismét elmosolyodom, és elkövetem a végzetes hibát.
Udvarias puszit próbálok nyomni arra a kifényezett arcára,
rövidke cuppantásomat azonban valamiért az eszelős vágy
jeleként értelmezi. Ajaj. A következő pillanatban azt veszem
észre, hogy az arcomat két keze közé szorítva rányomja nedves
ajkát az enyémre, és amolyan igazi, nyelvdöfködős smárolásba
kezd.
– Mit művelsz? – ugrom félre.
– Ugyan már, Alice. Dörzsölt kis bestia vagy, látom rajtad…
Dermedten bámulok rá.
– Ti idősebb nők – folytatja rekedten hörögve. – Ismerlek ám
benneteket. Ti aztán értitek a dörgést.
– Hogy mit értek? – csattanok fel. – Mégis hány évesnek
nézel?
Anthony vállat von.
– Harminchét?
– Harminckilenc – azt azért nem árulom el, hogy csupán
egyetlen hónapnyira vagyok a negyventől. – Na és te?
Elvigyorodik.
– Bizonyára meglepő, de negyvenöt éves vagyok.
És ő nevezett engem idősebb nőnek?
– A legutóbbi barátnőm huszonnyolc volt – teszi hozzá –,
de végeztem a fiatalabb csajokkal. A testük eszméletlen, de
attól még sekélyesek. Igazán üdítő olyasvalakivel beszélgetni,
akit érdekel is a mondanivalóm.
– Sajnálom, most aztán tényleg mennem kell – mondom
lángoló arccal, majd az idétlen cipőm idétlen sarkán
megfordulva nekiindulok.
Anthony hál’ istennek nem tiltakozik, és követni sem
próbál. Fürgén lépkedek, miközben belém hasít a rettentő
felismerés, hogy alighanem ez a legtöbb, amire egy „korombeli
nő” számíthat. Egek, ha így néznek ki manapság a randik, akkor
mostantól jobb lesz nagy ívben elkerülni az ilyesmit. Pfuj, ez a
lábkosaras, nyelvöltögetős seggfej olyan, mint valami legyek
után kapdosó gyík. Ezt a menüt tehát megkóstoltam,
köszönöm, nem ízlett. Egyre gyorsuló lépteim a házunk
közelébe érve idétlen kocogásba csapnak át. Sebesen balra
fordulva elsietek a pompás, viktoriánus családi házak, majd az
azokat követő emeletes bérházsor mellett. Noha meglehetősen
felkapott környék ez művészmozival és kávézók tömkelegével, a
mi házunk mégis kissé lepukkant. Több mint ziláltnak érzem
magam, amint a kapun berontva felcsattogok a második emeleti
lakásunkig.
– Hazaértem! – jelentem derűsen, mintha remekül sikerült
volna az estém.
A félhomályos nappaliban Logan és Fergus kitartóan
bámulja a harsogó tévét. Előttük a dohányzóasztalon az este
romjai: zsíros pizzásdobozok, üres kakaós flakonok, fél pár
zoknik.
– Minden rendben? – kérdezem a cipőmet hangosan
lehajigálva.
– Ja – feleli Logan, és nagyot szürcsöl a kakaóból.
További válasz hiányában kissé zűrzavaros beszélgetésbe
elegyedem önmagammal.
„Szia, anya! Jól érezted magad?” „Kösz a kérdést, remekül
sikerült.”
A konyhába érve bekapcsolom a vízforralót.
„Pedig valójában – folytatom az orrom alatt mormogva –
elég szar volt. De talán csak félreértelmeztem a jelzéseket. Vagy
olyan rég randiztam már, hogy meglep, ha egy pasi a hatfogásos
vacsoráért cserébe a gusztustalan dagadt nyelvét le akarja dugni
a torkodon…”
 – He? – az ajtóban Fergus áll, mellkasára szorított
pizzásdobozokkal.
– Semmi – mormogom, lángoló arcomat a nyitott hűtőajtó
mögé rejtve.
– Magadban beszéltél, anya – kuncog a fiam. – Ez az őrültség
első jele.
– Igazad lehet – felelem.
Elvigyorodik, én pedig felegyenesedve csordulásig töltöm
tejjel a bögrémet.
– Mi van azzal a dagadt nyelvvel?
– Semmi, ne is figyelj rám, csak szövegelek…
– Kivel találkoztál? – tudakolja.
– Valakivel. Ingrid múlt hétvégi buliján ismertem meg.
Fergus szemöldöke magasra szalad.
– Egy pasival?
Bögrémet szorongatva az egyik konyhaszékre ereszkedem.
– Igen, kicsim, de többé nem találkozunk.
Fergus elvigyorodik, majd feltépi a konyhaszekrényből
előhúzott kekszes zacskót.
– Helyes. Egyébként meg minek neked pasi? Te anyuka vagy.
 Negyedik fejezet

Amikor másnap kora reggel fölkelek, még mindig ott

visszhangzanak a fülemben Fergus szavai. Bár mindössze
tizenhárom éves, kivételesen igaza van. Nincs szükségem
pasira.
Remekül elvoltam – vagy inkább simán csak elvoltam –
magamban az elmúlt évek során. Be kell látnom, a korombeli
egyedülálló férfiak vagy olyan terheltek lelkileg, hogy ki se
mernek menni az utcára, vagy nem állnak szóba a kilencvenes
éveknél korábban született nőkkel.
Csak azért mentél bele, mert hízelgett a meghívása,
emlékeztetem magam. Közben szemügyre veszem az egyik
konyharuhát, ami szemlátomást nemrég valami golyóstollból
áradó tintafolyam megállítására szolgálhatott. Más szóval
felvillanyozott a pillanatnyi férfifigyelem, de ez hosszú távon
nem megoldás. Ráadásul az az alattomos, nyálkás csók…
sehogy se tudom kiverni a fejemből. Így menne ez manapság? A
meghívást elfogadni rögtön azt jelenti, hogy ki vagyok éhezve,
nyugodtan dugd be a dagadt nyelved a számba? Még a
kóstolómenüvel se kellene bajlódnod, ugyanúgy megteszi egy
palack almabor is?
Az is aggaszt, hogy talán nem is Anthony miatt van az
egész, hanem mert szép lassan szexfóbiás lettem. Ami azt illeti,
alighanem pánikrohamot kapnék, ha bármilyen felnőtt férfi
előtt le kellene vetkőznöm. Ez persze elég nevetségesen
hangzik, ráadásul rossz élményeim se voltak soha. Amikor
Tommal már romokban hevert is a kapcsolatunk, az
összebújások még akkor is mindig jól sikerültek. Most viszont,
hogy bárkivel csinálhatnám, az egész olyan riasztónak tűnik.
Olyasmi ez, mint amikor a jogsi megszerzése után évekig nem
vezet az ember, aztán hirtelen ott találja magát a forgalom
kellős közepén, és halálra rémül. Autóvezetésből viszont
legalább lehet emlékeztető órákat venni…
Mindenesetre amint Fergus is rendkívül szabatosan
megfogalmazta, fölösleges újabb férfi az életembe. Ott a két
csodás, lakli fiam. Valóban, minek nekem pasi? Csókok helyett
meg ott vannak a habcsókok.
Azokkal legalább lehetetlen kudarcot vallani. Nincsenek
olyasféle kellemetlen meglepetések, mint felfedezni a volt
szerető tetovált képét a fenék hajlatánál (ahogy nekem sikerült
egy évekkel ezelőtti balsikerű egyéjszakás kaland alkalmával).
Vagy értesülni, hogy négyezer fontért helyre lehetne hozni az
arcom.
Anthony mandulám felé tolakodó nyelvének emlékét
törlendő összeszedem a konyhaasztalról Fergus szétszórt
füzeteit. Elrakom a konyha közepére hajított két, degeszre
tömött hátizsákot is. Szombat van, a fiúk ilyenkor rendszerint
lustálkodnak.
Talán rájuk kéne parancsolnom, hogy keljenek föl, és
kezdjenek magukkal valamit. De őszintén szólva élvezem
ezeket a békés hétvégi reggeleket, amikor lehurrogás nélkül
választhatok rádióadót.
 Előveszem a hozzávalókat, feltöröm a tojásokat. A rádióból
szóló, ismerősnek tűnő slágert dúdolgatva felverem a habot.
Majd három tálat veszek elő, ide kerülnek az új ízesítéseim
alapanyagai: eper, pisztáciás rózsavíz meg az apró,
sósvajkaramella-szilánkok. Kirsty, Ingrid és Vivi átjönnek majd
kóstolni. Kóstolónak hívjuk ezeket a rendszeres
összejöveteleket, mintha a barátnőim nem csupán beszélgetni
meg bort – vagy Ingrid esetében inkább termékenységfokozó
málnalevélteát – kortyolgatni jönnének át hozzám, hanem
„segítenek” is. Ezt nem is felejtem el Logan eszébe idézni,
valahányszor szóvá teszi, hogy „örökké itt lógnak”. Mintha
előrehaladott koromban nem illenék pusztán szórakozásból
összejárnom más emberi lényekkel. Feltehetően kizárólag a
kollégáimmal, a postással és a Tesco pénztárosaival
érintkezhetnék.
Tizenegy felé Fergus dugja ki elsőként az orrát a
barlangjából.
– Kajás vagyok – nyögi, majd lenyalja az epres keverékbe
döfött ujját.
– Hé, el a kezekkel! – kiáltok rá.
Megpiszkálja a karamellás tálat.
– Ne nyúlkálj bele mindenbe!
– Miért ne? Mindjárt éhen halok. Én itt összeesem, anya,
téged meg nem is érdekel…
Kuncogva nyúl a pisztáciás tál után, de sikerül
elhessentenem.
– A nyers tojáshab nem való reggelire. Ha vársz két percet,
sütök rántottát.
 – De ne legyen taknyos – figyelmeztet a fiam.
– Nem lesz, kicsim – felelem színlelt szolgálatkészséggel. –
Ezúttal igyekszem jó munkát végezni.
– Rántottát sütsz, anya? – bújik elő Logan is, kábán
dörgölve párnacsíkos arcát.
– Igen, kicsim.
– Lehetne, hogy az enyémet nem sütöd rágósra?
– Ó hogyne, csinálok kétfélét, ahogy az urak óhajtják.
Elégedetten elmosolyodom, majd a habzsákot megragadva
sorakoztatni kezdem a habcsókokat a sütőpapírral bélelt
tepsibe, közben haragos pillantást vetek a nyalakodó Logan
felé.
– Légy szíves, ne nyúlkálj a táljaimba! – csattanok föl.
– Hűha! – ugrik hátra, majd Fergus felé fordul. – Pedig bele
se köptem.
Ezen aztán vihogni kezdenek, én pedig kihúzok a sütőből két
tepsi frissen sült habcsókot, és betolom helyettük az újakat.
– És – kérdem most már a rántottával foglalatoskodva – mi a
tervetek mára?
– Megjavítom a fordítógépemet – mondja magabiztosan
Fergus.
– És te, Logan? Átjön ma Blake?
Logan hangos sóhajjal adja tudtomra, mennyire bosszantja
a folyamatos kérdezősködésem.
– Elmegyek.
– Hova? Kivel?
– Jaj, anya, hát csak el, a többiekkel.
Teljes hírzárlat.
 – Logan – mondom a tojást kevergetve –, kifejthetnéd ennél
részletesebben is. Tudnom kell, merre jársz, kicsim.
– Minek?
– Mert az anyád vagyok.
– Na ja, én meg elmúltam tizenhat. Felnőttem, és…
Hirtelen elhallgat, mert megcsörren a mobilom. A szám
ismeretlen, de azért fölveszem.
– Alice? – kérdi egy harsány férfihang. – Én vagyok az.
– Tessék?
– Hát én, Anthony, tegnap estéről. Csak nem mondod, hogy
máris elfelejtettél? – idegesítően felkacag.
– Ja, aha, helló – és megborzongok.
Szerintem többéves ismeretség kell ahhoz, hogy valaki csak
simán „én”-ként mutatkozhasson be. Na mindegy.
– Gondoltam, este elmehetnénk moziba – folytatja.
– Mármint ma?
– Igen, ha nincs más dolgod. Már megnéztem a műsort.
Egek! Talán az hitte tegnap, azért menekülök a szája elől,
mert félek, hogy különben nem bírnék magammal? Vagy
tényleg végig akarja gurítani rajtam azt a tüskés hengert?
– Sajnálom, ma nem megy – felelem.
Hogyan is mondhattam, hogy „ma”?
„Soha”, ez lett volna a helyes kifejezés.
– Ó, biztos a habcsókok miatt – mondja vihogva.
A fiúk fürkésző pillantásokat vetnek rám.
– Nos, tényleg azok miatt. Épp készül egy nagyobb adag.
Bocs, de mennem is kell. Nem hagyhatom állni a nyers habot.
– Mert akkor mi lesz vele? – kérdi kajánul. – Veszít a
keménységéből?
– Micsoda? – savanyú íz szökik a torkomba.
Gyomromban még tizenhat óra múltán is ott kavarog az
üdvözlőfalat.
– Vagy inkább úgy ágaskodik, mint a párizsi csúcs? –
érdeklődik Anthony.
Na, ebből elég!
– Nagyjából – felelem kurtán.
– Megnézném, hogy bánsz a habverővel – mormolja. –
Biztos jól bevethető volna egy kis dádára…
– Logan, légy szíves, figyelj a rántottára – kérem, és a
nappaliba suhanok a fülüket hegyező fiaim elől.
– De már most tök rágós! – kiáltja utánam Logan. – Tiszta
gumirántotta.
– Mi a csudáról beszélsz? – sziszegem a telefonba.
– Hát – kérődzi – hogy örülnék egy kis fenekelésnek.
Apró, sárszerű foltot pillantok meg a fehér falon, egy
pillanatra elgondolkozom, hogyan kerülhetett ide.
– Úgy érted, a habverőmmel?
– Mmmmm, úgy…
A most beálló rövid csöndet teljesen kitölti Anthony ütemes
lihegése.
Na jó, ezt most már végigjátsszuk.
– Szóval vonzódsz a konyhai eszközökhöz – mondom ki
kereken.
Suttog valamit, de nem értem.
– Beszélj hangosabban, nem hallom.
– Azt mondtam – súgja Anthony –, hogy nagyon rossz kisfiú
voltam ám…
– Az ég szerelmére – hadarom –, nem kisfiú vagy, hanem
meglett, negyvenöt éves férfi, és ki kell ábrándítsalak, de
robotgépet használok. Hogy a csudába vernék föl kézzel
egyszerre huszonnégy tojást?
– Igen, de úgy gondoltam…
– Szervusz, Anthony.
Leteszem, visszatérek a konyhába, ahol próbálok
higgadtságot sugározni. Megragadom a tejeskávémat, és nagyot
kortyolok a bögréből.
– Anthony? – ismétli vigyorogva Logan.
– Ez volt a dagadt nyelvű? – kuncog föl Fergus.
– Ki az a dagadt nyelvű? – érdeklődik Logan.
– Nem ismeritek – vágom rá gyorsan, majd eléjük teszem a
rántottát, noha hirtelen egyikük sem mutat különösebb
érdeklődést iránta.
Logan nem tágít.
– Kinek van dagadt nyelve?
– Senkinek, Logan. Csak kiszaladt a számon valami
hülyeség.
– Anthonyval randizott tegnap este anya – tájékoztatja
Fergus. – És a csávó megpróbálta megcsókolni. Így került képbe
a nyelve. Bele akarta dugni anya szájába…
– Te jó ég, dehogyis! – vágok közbe. – Hiszen alig ismerem…
– Lesmárolta – teszi hozzá megborzongva Fergus –, most
meg képes fölhívni.
A serpenyőt a mosogatóba hajítva a fiaimra pillantok. Noha
eszemben sincs többé Anthonyval találkozni – és hihetetlen,
hogy Ingrid zsúrszendvicseit majszolva mi a fenét találhattam
szimpatikusnak rajta –, azért kissé zokon veszem, hogy
szerintük férfiember engem nem hívhat.
– Mégis miért ne hívott volna föl? – kérdem szelíden.
– Nemtom – vonja meg a vállát Fergus.
– Mármint úgy képzelem, talán szabad magánhívásokat
fogadnom – teszem hozzá, noha én is érzem, hogy a reakcióm
lassanként kezd túlreagálássá fajulni.
– Ja, anya – feleli a kisebbik fiam, majd színvonaltalannak
minősített reggelijét félretolva kivitorlázik a konyhából,
sarkában a bátyjával.
– Ezt meg minek csinálja? – visszhangzik a folyosóról Logan
hangja.
– Nemtom.
– Clemmie nem ilyen. Ő sose beszélne így Blake-kel.
– Na ja – helyesel Fergus.
– Mert ő tiszteli a gyerekét – állapítja meg Logan, aztán
felhangosítja a nappaliban a tévét.
Miután lehiggadtam, eltűnődöm valamin. Vajon miért
minősítik a fiúk nemkívánatosnak bármiféle, felnőtt férfival
való érintkezésemet, miközben az apjuk számukra maga a
tiszteletreméltóság csúcsa?
Amikor az utolsó adag habcsók is a sütőbe került,
feltakarítom a konyhát. A fiúkat még mindig a kanapén
fetrengve találom.
– Apa holnap ebéd körül itt lesz értetek – emlékeztetem
őket. – Ideje lenne összecsomagolnotok.
Semmi válasz. A műsor valami ökoház építéséről szól, a
vakítóan csillogó, ék alakú üvegalkotmány simul a domboldalba
Wales valamelyik eldugott szegletében.
– Ezt nézd! – dörmögi Logan. – Képzeld, milyen lehet itt
lakni.
– Képzelem – felelem szórakozottan, a szőnyegen szétszórt
zoknik, ceruzaelemek és hátlap nélküli távirányítók sokaságát
tanulmányozva.
Fergus felém fordul.
– De anya, ez ökoház! Alig van ökológiai lábnyoma.
– Csodás – helyeslek.
– Mi is lehetnénk környezettudatosabbak – folytatja a fiam.
– És hogyan?
– Hát például örökké megy a sütőnk.
– Örökké azért nem – helyesbítek. – De csakugyan gyakran.
Például amikor sütök.
– Annyit használod, anya! Gondolj arra, mit okozol ezzel a
Földnek.
Ezt egy pillanatig emésztenem kell.
– A habcsók sokáig sül, Fergus. Nem hiszem, hogy bármit
tehetnék ez ellen.
A fiam a homlokát ráncolja, mintha csak blöffölnék, és
kedvenc hobbim volna nagy mennyiségű energiát fogyasztani.
– Nem készíthetnél inkább mást? Ami gyorsabban megsül.
Elnevetem magam.
– Mire gondolsz?
– Nemtom. Te vagy a cukrász – ezzel visszafordul a tévé felé,
ahol a műsorvezető éppen a komposztvécé előnyeit ecseteli.
– Ja, és csak hogy tudjátok – hangom elszáll fölöttük –, ma
átjönnek kóstolni a csajok.
Logan ködös pillantást vet rám.
– A csajok – vihogja.
– Jó, akkor – mondom kissé hangosabban – átjönnek a nők.
Így jobb?
Fergus kuncog.
– És mikor jönnek? – tudakolja Logan.
– Hét körül.
– Pfú, az a karattyolás meg röhögés…
– Tudom, förtelmes – nevetek, és elkapom Fergus tekintetét,
aki visszamosolyog. – Gyülekezési tilalmat kellene életbe
léptetni ellenünk.
Ilyesmiről azonban hál’ istennek szó sincs, gondolom,
magára hagyva az ökoházat bámuló Fergust és Logant, aki
lassan fölkel, hogy elinduljon találkozni a többiekkel.

– Sose gondoltam volna, hogy Anthony ilyen – kiált fel Ingrid,

amikor lerakom eléjük a konyhaasztalra a frissen sült
habcsókokat. – Micsoda görény! Én tehetek róla. Ha tudtam
volna, figyelmeztetlek.
– Nem a te hibád – nyugtatom meg, míg Kirsty és Vivi a
balsikerű randitól elszörnyedve majszolják a csemegéimet. –
Nem zártál össze vele, és nem is kényszerítettél, hogy
találkozzunk. Kezdetben én is szimpinek találtam. Felnőttnek
tűnt.
A felnőttséget nem a „minden hétvégémet a
barkácsáruházban töltöm” viselkedésre értem. Inkább valami
olyasmire, hogy „meg tudok javítani ezt-azt, és nem várom el,
hogy a rokonaim szülinapját megjegyezd”. Olyan csináljuk
együtt érzés, mint akik egyenlőek. Ha bármit hiányolok néha az
életemből, ez az érzés az.
– Arra igazán nem számíthattál, hogy szereti, ha konyhai
eszközökkel agyabugyálják – kuncog Kirsty.
– Hát én azonnal láttam rajta, hogy gáz – jelenti ki elegáns
gesztenyebarna frizuráját hátrasimítva Vivi. – És próbáltam is
jelezni neked, valahányszor kijöttem a konyhába.
– Dehogy próbáltad – csipkelődöm. – Elnéző pillantásokat
vetettél felém, hogy lám, lám, Alice a változatosság kedvéért
felnőtt férfiakkal is szóba áll.
– Jaj, ugyan már! Egyébként is, ha megfelelő jelzéseket
küldesz, annyi felnőtt férfival állhatsz szóba, hogy a végén alig
győzöd elhajtani őket.
Mind nevetünk, de gyorsan le is pisszegem őket, mert Fergus
száguld ki a konyhába, kikap a hűtőből egy kólát, majd sietős
hellót mormolva távozik.
– Tud a randiról? – súgja Kirsty.
– Aha. Meghallotta, amint magamban arról motyogok, hogy
Anthony ledugta a nyelvét a torkomon.
Vivi köhögni kezd.
– Ilyesmikről szoktál beszélgetni magaddal?
A számban szétolvad az epres habcsók.
– Sajnos igen. Attól tartok, komoly lelki törést okoztam
szegény gyerekemnek.
– De biztos örülne, ha lenne valakid, nem? – tudakolja
Kirsty.
– Gondolod? Kérdőre vont Anthony mai telefonhívása után.
Jó ég tudja, mi történne, ha fel merészelnék hozni valakit.
Valószínűleg letakarva kéne becsempésznem, ahogy a rendőrök
viszik a bűnözőket a rabszállítóba. Az ágyban pedig meg se
mernénk pisszenni, mert ha Fergus a szomszéd szobában
megneszeli az akciót, még a végén bemondatja a
fordítógépével, hogy Megerőszakoltak!
Mindenkiből kipukkan a nevetés. Csoda, ha ilyen
körülmények között a szex puszta gondolata is meglehetős
szorongással tölt el?
Vivire pillantok, aki – talán lelkesítésképp – mesélni kezd
legújabb kalandjáról egy sráccal, akit egy bárban szedett föl. Bár
közel egykorúak vagyunk mind a négyen, mostanában Vivi éli
közülünk a legpörgősebb életet. Őzikeszemével, Mia Farrow-
frizurájával, arcán a gyermektelenek hamvasságával akár egy
tízest is letagadhatna. Korán, huszonegy évesen férjhez ment
ugyan, de a férje, amint Vivi ujjára húzta a gyűrűt, nyomban
kézi vezérlésre váltott ifjú nejét illetően. Betiltotta mind a térd
fölött érő ruhadarabokat, mind a kozmetikumokat. Olyan
féltékeny volt, hogy Vivi mindig azzal tréfálkozott, hogy talán
nyomkereső chipet is ültetett belé álmában. Az állandó
megfigyelést megelégelve Vivi egy szép nap fogott két
bőröndöt, összepakolt, és távozott. Ezt a lépést szédítő
mennyiségű kaland követte, noha komolynak egyik sem volt
nevezhető.
– A széles merítés elengedhetetlen – tajtékoztat Vivi,
cigarettája füstjét a konyhaablakon kifújva. – Keress fiatalabb
pasit. Manapság mindenki ezt csinálja.
– Illetve te csinálod – kuncogok. – Áruld el, hol kezdődik
nálad a túl fiatal? Van erre valamiféle szabályod?
Vivi nagyon slukkol a cigijéből.
– Az életkorod fele plusz hét év, onnantól fölfelé oké.
– Ezt meg hogy számoltad ki?
Mosolyogva fenékig üríti a borospoharát, majd színültig tölti
újra. Mindig gyorsan iszik, és másnap látszólag meg se kottyan
neki, bár a gyerekek előtt nekem is sétagalopp volt a
másnaposság.
– Hát – magyarázza a csap alatt kioltott csikket a szemetesbe
dobva –, így biztos nem fognak azon szörnyülködni, hogy
feleannyi idős, mint te. A fiatalabb pasik nem alszanak annyit,
és azt a keveset is normál időben, azaz éjjel, és nem filmnézés
közben a válladon.
Belém villan a naphosszat a kanapéra vetett paplanvackán,
téli álmot alvó mackóként szundikáló Tom emléke.
– Bár igaz, ami igaz, vannak hátulütői is – folytatja a bortól
máris kipirult arccal Vivi.
– Pedig nem hangzik rosszul – jegyzi meg bánatosan Kirsty.
Tudom, hogy az utóbbi időben összezördültek Dannel, a
férjével. Mindhárom gyerek magántanuló, és Dan most
szemlátomást ki akar bújni a kezdeti megállapodásuk alól, ami
szerint a természettudományokat és a matekot ő oktatja nekik.
– Nézzétek meg például az arcomat – siránkozik Vivi. – El se
tudom mondani, mennyire kialvatlan vagyok – lapogatja a
szeme alatti halvány árnyakat.
– Ez normális – vág vissza Kirsty. – Az enyém már olyan
régóta ott van, hogy szinte ráégett az arcomra.
– Tudod, mi a leghatásosabb ellene? – hajol előre Ingrid. –
Az aranyérkrém. Alice, nem maradt még nálad egy kicsi?
– Na kösz. Ezek szerint neked a pipereszekrényemről a
tengervizes arcpakolás helyett az aranyérkrém jut eszedbe.
– Ami azt illeti – mosolyodik el Ingrid –, tényleg volt ilyen
problémád, nemde?
– Már régóta nincs – bizonygatom, de azért elindulok a
fürdőbe a szóban forgó tubusért.
– Nagyszerű. Akkor most kend be vele a ráncaidat – utasítja
Ingrid Vivit.
– Mit csináltok?
Az utánpótlásért érkező Fergus a konyhaajtóból bámul ránk.
– S. O. S. szépészeti beavatkozás – magyarázza egyik ujjával
a szeme alját ütögetve Vivi, majd meglóbálja a tubust. – Ez itt
anyukád popókréme, Fergus, és mint látod, többféleképpen is
hasznosítható.
Fergus rémülten méregeti Vivit, majd kifordul a konyhából.
– Adj hálát az égek, Ferg, hogy nem vagy nő! – rikolt utána
Vivi. – Olyan kibaszottul bonyolult az életünk.
– De Vivi – korholom félig azért komolyan –, összetöröd
szegény gyerekem lelkét. Tizenhárom éves. Egyáltalán nem kell
még tudnia, mi mindenre való az aranyérkrém.
– Jót tesz neki – bizonygatja Vivi –, ha idejében tudomást
szerez a női lét buktatóiról. Elkényezteted ezeket a fiúkat,
Alice, burokban neveled őket…
Te jó ég, mi a fenéről beszél?
– Na mindegy – teszi hozzá –, hagyjuk is. Inkább azon
gondolkodjunk, kivel hozzunk össze a tegnapi randikatasztrófa
után.
– Senkivel – felelem, egy rózsaillatú habcsókot szétharapva.
– Jaj, ugyan már, valakivel azért mégis kellene…
– Mit szólsz például Derekhez? – tréfálkozik egy vagyonért
kiszőkített haját hátradobva Ingrid.
Kitör belőlem a nevetés. Derek a gondnoka az iskolának,
ahol dolgozom, és ahová Ingrid kislánya, Saskia is jár.
– Ő tényleg végtelenül édes, de szerintem már a hatvanat
tapossa. Nem szeretnék egy húszassal idősebb pasit, de azért
köszönöm.
– De hát fiatalabbat se akarsz – csipkelődik Vivi.
– Ezt a finnyásságot! – horkan fel Ingrid.
A következő pillanatban Logan vitorlázik be a konyhába.
Körülnéz, mint aki azt gondolja: „Atyaég, ennyi becsípett
középkorú nőt!” Pedig a bor nagy részét valójában egyedül itta
meg Vivi, aki máris újabb palackért nyúl a hűtőbe.
– Hogy vagy, Logan?
Kirsty kedves kérdése valamelyest meglágyítja a fiam
arckifejezését. Őt kedveli a barátnőim közül leginkább.
– Köszönöm, jól, Kirsty – feleli udvariasan, és kivesz a
konyhaszekrényből egy csomag bolti habcsókos kekszet.
– Ebből a habcsókból nem kérsz? – kérdi Vivi.
– Nem, majd később.
– Túladagolása van szegénykének – kuncog a teáját
kortyolgatva Ingrid, Logan pedig sietve elmenekül.
– Milyen helyes fiú lett belőle – állapítja meg Kirsty.
– Akár az apja – nevetek, pedig ez igaz.
 Bármekkora semmirekellő volt is Tom, életemben nem
találkoztam még hozzá hasonlóan jó pasival. Feltéve hogy az
embernek esete az az ábrándos barna tekintet. Márpedig ebből
neki is és mostanra már Logannek is bőségesen kijutott.
Ráadásul Tom feltűnően jól tartja magát. Nyilván mert
világéletében tartózkodott mindenfajta megerőltetéstől.
– Mindenesetre – szólal meg Ingrid –, továbbra is nagyon
bánt ez az anthonys-habverős dolog.
– Ugyan, túlvagyok rajta – jegyzem meg sietve, és újratöltöm
Kirsty poharát. – Tulajdonképpen el is gondolkoztatott a dolog,
és arra jutottam, nem fogok többé csak úgy, találomra
randizgatni.
Ingrid elkapja a tekintetem.
– Hogy érted azt, hogy találomra?
Vállat vonok.
– Nem megyek el bárkivel, aki csak meghív.
– Miért nem? – kérdi rémülten Vivi.
– Mert – vonok vállat újra. – Nem is biztos, hogy akarok
magamnak valakit. Végül is élvezem, hogy elboldogulok
egyedül, és senkinek sem tartozom számadással. Miközben ott
ültem az étteremben Anthonyval meg azzal a sok idétlen
minikajával, folyamatosan azon járt a fejem, hogy minek is
vagyok ott. Sokkal jobban éreztem volna magam itthon a
fiúkkal.
Kirsty aggódó pillantást vet rám.
– Ez csak azért volt, mert jószerivel semmit sem tudtál róla
azon kívül, hogy golfozik.
– Ezentúl előzetes felülvizsgálatnak vetünk alá mindenkit,
akivel csak találkozni készülsz – indítványozza Vivi.
– Harminckilenc éves vagyok – szólok közbe. – Általában
magamnak is sikerül kiszűrnöm az idiótákat meg a habverő-
fetisisztákat.
– Életemben nem gondoltam, hogy a habverő is lehet
erotikus – tűnődik Kirsty. – Kíváncsi vagyok, mit művelt volna a
habzsákoddal.
Felvihogunk, majd Vivi komolyra fordítja a szót.
– Csak arra gondoltam, mi is kereshetnénk neked jelölteket.
Ha mindnyájan kiválasztanánk egy-egy pasit, persze kellő
körültekintéssel, máris lenne három, akik közül válogathatsz.
Összevonom a szemöldököm.
– De ha ismernétek olyan megnyerő pasikat, akik
érdeklődnének szerény személyem iránt, bizonyára már rég
szóltatok volna.
– Nem szóltunk volna – jelenti ki Ingrid. – Örökké azt
sugárzod magadból, hogy köszönöd, tök jól elvagy egyedül.
– Még a lapra szerelt bútorokat is össze tudod állítani –
állapítja meg Kirsty.
– Túl régóta vagy egyedül – jegyzi meg Ingrid.
Majszolom a sós vajkaramellás habcsókot; nem rossz, de a
karamellát finomabbra kell majd aprítani, mert így beleragad az
ember fogába.
– Aha, tehát szerintetek szükségem van valakire, aki majd
jól rám kiált, hogy „félre, törékeny asszonyszemély, hadd
vessem bele magam a polcszerelésbe!”.
Vivi a fejét rázza.
– Nem, szórakozásra van szükséged.
 – Savanyú vénlány lennék?
– Dehogyis! – kiáltanak fel egyszerre.
Jólesik az aggodalmuk, de szívesen elterelném már a
beszélgetést önnön siralmas szerelmi életemről.
– És mit szóltok az új ízesítésekhez? – kérdezem a tányéron
heverő habcsókmorzsákra mutatva. – Fel tudnánk állítani
valami finomsági sorrendet?
Nagy tanácskozás kezdődik, gondosan feljegyzem az összes
javaslatot és hozzászólást.
– Olyan jellemző, kinek mi ízlik – állapítja meg Vivi, miután
mindenki kiválasztotta a kedvencét.
Igaza van. Mérget mertem volna venni rá, hogy ő a
pisztáciás-rózsavizest választja, lévén hogy cukrászberkekben
valóban ez most a legfelkapottabb. Sejtettem, hogy Kirsty a
lágy, világosbarna fürtjeivel az epresre szavaz. Míg Ingrid, az
álmatag szépség, kifinomult vonásaival és frissen fodrászolt
hajával igazi karamell-lány (ezer bocsánat: karamellnő).
– Ebből is látszik, mennyire különbözünk egymástól –
helyesel Kirsty.
– És hogy mennyire különböző pasikat találnánk neked –
teszi hozzá vigyorogva Vivi.
A nappaliból kihallatszik a tévében felharsanó nevetés.
– Nem vagyok annyira oda ezért az összeboronálósdiért –
próbálkozom. – Olyan… mesterkéltnek tűnik.
– De a mi korunkban már szinte mindenkit úgy boronálnak
össze – állapítja meg Ingrid. – Mégis hogy máshogy sikerülne,
eltekintve persze a netes ismerkedéstől, amiről viszont eleve
hallani se akarsz?
 – Nem szeretnék feladattá válni a számotokra – közlöm,
mert kissé zavarni kezd, hogy ennyire kézbe akarják venni az
életem. – Ráadásul mi van, ha egyik választás se jön be?
– A minőség fontosabb a mennyiségnél – magyarázza Vivi.
Elgondolkozva bólintok.
– De ha netán mégse jön össze, akkor meg bűntudatom lesz,
hogy ennyi energiát fecséreltetek rám.
Kirsty vállat von.
– Lényegtelen. Akár mindhármat kikosarazhatod. Poén az
egész.
– Számotokra legalábbis – vihogok, és újratöltöm a
poharam.
– Ugyan már! – unszol Vivi. – Legalább próbáld meg.
Szétharapok egy rózsaszín pöttyös habcsókot. Kirstynek
igaza van: bódító eperíz és édesen ragacsos cukorhab: tökéletes
párosítás.
– Rendben – mondom. – Próbáljuk meg.
– Nagyszerű! – kiáltja Ingrid.
– Ezennel nekilátunk a jelöltválasztásnak – jelenti be Vivi,
mire mindenki izgatott sustorgásba kezd. – Atyavilág, mi van,
ha mindhárom megtetszik?
Nevetek; felvidított a bor és a barátnőim társasága.
– Oké – felelem –, azért egyelőre abban reménykedjünk,
hogy nem szaladnak majd el előlem.
– Odalesznek érted – jelenti ki fejcsóválva Vivi. – Mi van
veled, Alice? Higgyél már magadban!
 Ötödik fejezet

– Nos, Alice, gondolkodtam a testsúlyodon – jelenti be anyám,

amint másnap reggel megjelenek a küszöbén a fiúkkal.
A kinézetem nála kiemelt téma. Anyámnak vág az esze, a
középkori tudományok doktora, mégis meglepően sokat
foglalkozik mások külsejével. Talán éppen ezért van ma rajtam
a kedvenc kardigánom: csodás, málnavörös kasmír, Ingridtől
kaptam tavaly a születésnapomra.
– Csakugyan, anya? Többé-kevésbé meg vagyok elégedve
magammal – felelem, amint követjük az ősrégi, alacsony kis
parasztházba.
A ház magában, duzzogva áll a kopár északi mocsárvidéken,
a teteje kissé besüppedt, mintha valaki ráült volna.
– Mindenesetre – folytatja hosszú, fényes, lófarokba fogott
haját hátrasimítva – talán érdekel az a fogyókúraötlet, amit
kivágtam neked az újságból.
Logan fojtottan röhög, ahogy körülpislogunk a félhomályos
konyhában.
– Milyenfajta diéta? – kérdem udvariasan.
Olyan, amiben csak borzalmas, puffasztó-fingató leveseket lehet
enni? Vagy be is kell varrni a számat, hogy egyetlen falat se
csússzon be rajta?
– Jaj, itt kell lennie valahol…
Összevont szemöldökkel kutat az otromba tölgyfa asztalra
halmozott sárgás papírdarabok között. Alig öt perce vagyunk
itt, de a halántékomon máris vadul lüktetni kezd az egyik ér. Én
tehetek róla. Tölthettem volna az ide vezető háromnegyed órás
utat azzal is, hogy felpörgetem magam a tévés vetélkedők
sziporkázó műsorvezetőinek szintjére. Anyám agya ugyanis
ebben a tempóban járt. Ehelyett én végig a fiúkat ostoroztam,
amiért a hátuk közepére se kívánják a nagyilátogatást.
– De hát vasárnap van – sopánkodott Logan olyan hangon,
mint aki legalábbis egész héten csak az igát húzta. – Lett volna
mit csinálnom.
– Felőlem mehetünk – egyezett bele Fergus –, de ugye nem
maradunk sokáig? Úgy értem, csak nem leszünk ott egész álló
nap?
Most már késő. Fogcsikorgatva, némán tiltakozom,
próbálván meggyőzni magam, hogy az én életkoromban – sőt
bármilyen más életkorban is – teljesen elfogadható méret
a negyvenes. Elvégre azért beteges túltápláltságról szó sincs.
Csak hát sosem sikerült igazán felérnem anyám ideális
leánygyermekről alkotott elképzeléseihez. Sosem értette
például, hogyhogy nem halmozom a kitűnő osztályzatokat,
amikor neki az annak idején olyan könnyen ment.
Megrökönyödve tapasztalta, hogy én gyerekként leginkább
rajzolni, sütni vagy simán csak játszani szerettem. Nem mintha
tehetne róla, ő egyszerűen ilyen. Hál’ istennek az unokáival
már kicsit engedékenyebb.
Logan és Fergus elhelyezkednek a konyhaablak alatti
kanapén. Anyám rendületlenül kutat tovább a cetli után, amely
vélhetőleg egyetlen menedékem a gyomor-bypass műtét elől.
Fergus előhúz valamit a zsebéből.
– Nézd csak, nagyi! Fordítógép.
– Derék – mondja anyám. – Örülök, hogy érdekelnek a
nyelvek, Fergus.
– Na ja – vágok közbe –, valójában az égvilágon semmi
haszna nincs. Légy szíves, tedd el, kicsim.
Mielőtt még elrikkantaná magát, hogy megerőszakolták…
– Itt van, tudtam én, hogy eltettem neked – anyám
diadalmasan meglobogtatja, majd a kezembe nyomja a papírt.
– Köszi, anya.
– Majd számolj be az eredményről.
– Ó, hogyne…
Ha a hájamtól egyáltalán el tudok botorkálni a telefonig.
– Na már most – mondja látható megkönnyebbüléssel
anyám –, arra gondoltam, hamburgert csinálnék ebédre. Az a
kedvencetek, ugye, fiúk?
– Igen, nagyi, szuper lesz – feleli kötelességtudóan Fergus.
A cetlire pillantok. Tartalma cseppet sem forradalmian új,
sőt sokkal inkább olyan, mintha valami középkori női
magazinból vágták volna ki.

reggeli: fél banán, fekete tea/kávé

ebéd: 1 evőkanál túró, 4 db Tuc keksz
vacsora: virsli (kenyér nélkül), tetszőleges mennyiségű
zöldbab

Míg anyám csörömpölve keresi a serpenyőjét a zsúfolásig

teletömött konyhaszekrényben, titkon gombóccá gyűröm a
papírost. Bunkóság, tudom, de nem tehetek róla.
 – Úgy hallom, apád hamarosan üdülni megy – szólal meg
anyám. – Húsvéti kiruccanás, mintha évente egy üdülés már
nem is lenne elég.
Átlátszó műanyag dobozba csomagolt hamburgereket vesz
elő a hűtőből.
– Csakugyan? Nem is tudtam. És hová mennek?
– Dél-Angliába, Penzance-ba! – kiáltja olyan hangon,
mintha apámék legalábbis a Maldív-szigetekre utaznának.
– Nos – mondom óvatosan –, talán te is elrepülhetnél
valahova. Egy kis környezetváltozás sosem árt.
Rosszalló pillantást vet egyértelműen dagadt alakom felé.
– És mégis kivel menjek?
– Annyi barátnőd van, anya. Penny vagy Joan biztos
szívesen utazgatna veled.
– Hát nem tudom – feleli mogorván.
Rövid csönd áll be, anyám begyújtja a tűzhelyt ezüstszürke
gázgyújtójával, és sárgás olajat löttyint a serpenyőbe valami
címke nélküli palackból.
– Mikor megyünk már haza? – tátogja felém Fergus.
– Soha – sziszegem, mire ujjával lefejezést mímel.
– Légyszí, anya – tátogja vissza.
– Itt fogunk elpatkolni – súgom fejcsóválva.
Anyám visszafordul a tűzhelytől.
– Attól tartok, fiúk, sült krumpli nem lesz. Nem bírom ezt a
rengeteg zsírt.
– Nem baj, nagyi – motyogja Logan.
– Ja, ezt neked hoztam – mondom túlzott lelkesedéssel, és
leemelem a táskámból előhúzott habcsókos doboz tetejét. – Új
ízeket próbálgatok. Mondj róla ítéletet, ha szeretnél.
– Kedves tőled – anyám arca megrándul, mintha a
habcsókok legalábbis a fenekemből bújtak volna elő.
– Gondoltam, a csokis biztosan ízleni fog. Külön neked
csináltam.
Erőltetett mosoly.
– Szóval mint említettem, apád meg az a puccos nője az első
adandó alkalommal nekiláttak kiruccangatni.
– Hm, hm – dörmögöm, semmi kedvem nem lévén
kibeszélni apámat.
Igaz, ami igaz, valóban elhagyta anyámat egy másik nőért.
Brenda McPhail és nyeszlett exférje üzemeltették Az utolsó
lehelet nevű koszos kis kocsmát itt a mocsárvidéken. (Az
ételkínálat nem volt valami széles, de többféle finom töpörtyűt
is tartottak.) Anyám érthetően magába zuhant, sejtelme sem
lévén arról, mi ment egy ideje a háta mögött. Kordnadrágos,
egyetemi tanár apám a legkevésbé sem tűnt olyasvalakinek, aki
képes megbotránkoztatni posványos vidékük lakóit. Nyolc
hónappal ezelőtt azonban éppen ez történt, amikor Brendával
együtt meglépett Devonba, ahol azóta csirkét és kecskéket
tartanak. Én nem tudok igazán haragudni rá. Anyám
évtizedekig az orra alá dörgölte valamennyi hibáját.Brenda
mellett talán ráébredt, nem muszáj abban a tudatban leélnie a
hátralévő életét, hogy ő csupán egy rakás szerencsétlenség.
Anyám négy zsömlét vág föl a zsúfolt konyhapulton.
– Segíthetek valamit? – kérdem.
– Nem, megvagyok.
Feszült csend áll be. A fiúkra pillantok, akik úgy
gubbasztanak a kanapén, ahogy kellemetlen orvosi
beavatkozásokra várva szokás. Bármit megadnék ilyenkor, ha
lenne egy testvérem, akivel mindezt megoszthatnám.
Bűntudatom van ugyanis, ha nem jövünk el. És bűntudatom
van, ha eljövünk – minek ráncigáltam ide a fiúkat, ha ráadásul
én magam is szívesebben lennék bárhol másutt, mint itt?
Mindennek tetejébe haragszom magamra, amiért nincs elég
bátorságom azt mondani anyámnak: „Légy szíves, hagyd abba a
fiúk előtt a nagyapjuk elleni lejárató kampányt.”
– Közelednek Logan vizsgái – jegyzem meg, ráeszmélve,
hogy olyan sebesen öregszem, mint a rózsák a virágzásukat
bemutató gyorsított videofelvételeken. Mire hazaindulunk,
teljesen elszáradok.
– Biztosan ügyes leszel – állapítja meg anyám. –
Világéletedben okos fiú voltál.
– Kösz, nagyi – dörmögi Logan.
– A tavaszi szünetet, gondolom, végigtanulod.
– Hát, izé, apa elvisz minket a Felföldre…
– De a tankönyveidet csak magaddal viszed?
– Ó, persze – vágja rá kissé elvörösödve a fiam.
Állkapcsa egy pillanatra megfeszül, én pedig a
legszívesebben odarohannék hozzá, hogy megöleljem, és
elmondjam, mennyire sajnálom, hogy mindig ez van. És hogy
sokkal inkább kívánnék neki egy mesebeli ölelgetős-sütisütős
nagyit. Anyám a maga módján nagyon is szereti. Sikeres életet
szeretne a fiúknak, ha már nekem nem sikerült szédítő
magasságokba emelkednem. A konyhaszekrényből tányérokat
veszek elő, és közben azon tűnődőm, vajon főbenjáró bűn
lenne-e hazafelé menet beugrani a boltba valami szíverősítőért.
– És neked, Fergus, milyen a suli? – kérdi anyám.
– Nagyon állat – feleli lelkesen a kisebbik fiam. – Sokkal
jobban bejön, mint az általános.
– És miért?
– Mert kiugorhatunk az utca túloldalára sült krumpliért.
Anyám csalódott pillantást vet Fergus felé, majd feltépi a
hamburgeres doboz celofánborítását, ami alól átható szag
áramlik ki.
Atyaég, ez bűzlik! Megmérgez minket ezzel a romlott
marhahússal! Egy bolti tolvaj hidegvérével kerülöm meg az
asztalt, és megsimogatom Briant, anyám rozsdavörös
kandúrját, aki ellenségesen fúj rám az asztal alól. Sikeresen
elértem a tűzhelyt, és rápillantok a nyálkás húspogácsákra,
amelyek az imént erőtlen sistergéssel csobbantak a serpenyőbe.
– Ööö… biztos jók ezek, anya? – próbálkozom.
– Hát persze. Mitől ne lennének jók?
– Nem gondolod, hogy kissé… haloványak?
Mi a fene van velem? Itt állok maholnap negyvenévesen, és nem
merek ellentmondani az anyámnak?
– Semmi bajuk – állapítja meg anyám.
Előttem viszont felrémlik a hétvégénk hátralévő része: a fiúk
hazafelé végig hánynak, majd ráadásképp egy álló napig
nyomják az ágyat. Én legfeljebb a cipőmbe tömködöm a
húspogácsát amolyan olajos lúdtalpbetétnek, de a fiúk
gyanútlanok, hacsak nem szólok nekik.
– Azt a fogyókúrát én is kipróbáltam – tájékoztat anyám.
– Valóban? Remekül is nézel ki. Nagyon… jól tartod magad.
 Ez igaz is. Tűhegyesen kiálló kulcscsontjával akár ki is
szúrhatná valaki szemét. Mohazöld pulóvere és tyúklábmintás
nadrágja jó, ha harminchatos. Leforrázva telepedem az asztal
szélére, onnét nézek végig szegény fiaimon, akik hamarosan
egy-egy kisebb baktériumtelepet fognak elfogyasztani.
Az anyjuk vagyok, a fene egye meg, nem hagyhatom annyiban!
– Meg ne egyétek a hamburgert – tátogom a fiúk felé, amint
anyám visszafordul a tűzhelyhez.
– Tessék? – kérdi hangosan Fergus.
– Romlott a hús. Kipurcantok tőle.
– Mi? – vakkant Logan is, amíg anyám a hűtőben kotorászik
az özönvíz előtti ketchupja után.
– Ne egyétek meg a húst – tátogom, ezúttal szélesebben
artikulálva.
– Mit akarsz, anya? – kérdezi Fergus.
Halálra vált arccal mutatok a tűzhely felé, és két ujjamat a
számhoz emelve hányást imitálok.
Loganből kitör a nevetés, Fergus azonban értetlenül bámul
rám.
– Megőrült – súgja a bátyjának. – Kész, vége, bekattant.
Anyám, kezében a ketchuppal, visszafordul, majd keresni
kezdi a zöldcitromszörpös üveget, amit alighanem kizárólag a
mi látogatásaink alkalmával szokott kinyitni. Amíg a zsúfolt
konyhaszekrényekben kotorászik, rémülten pillantok körbe,
hogyan is figyelmeztethetném a fiúkat a közelgő veszélyre. Bár
lenne valami titkos családi jelünk, mondjuk egyfajta különös
köhögéssorozat…
Úgy teszek, mint aki a kupac tetején lévő újságot
tanulmányozza, futó pillantást vetve a pokolian bonyolultnak
tűnő, megoldott keresztrejtvényre. Mivel anyám továbbra is a
szörp után kutat, sebesen kikapok egyet a polcon álló
befőttesüvegbe zsúfolt ceruzák közül, és a lap szélére
firkantom: A HAMBURGER ROMLOTT, NE EGYÉTEK MEG!
Logan szemöldökráncolva hajol a lap fölé.
– Basszus! – leheli.
– Most mit csináljak? – súgja Fergus.
Hát ez az. Noha a húst nyilván nem ehetjük meg, semmi
kedvem anyám haragját a fejünkre idézni. Vajon
megszabadulhatnánk valahogy csendben a húspogácsáktól?
Például kidobhatnánk őket az ablakon, ha anyám elfordul. Vagy
kiküldhetném valami mondvacsinált ürüggyel, például hogy
hozzon egy kis savanyúságot. De nem, anyám igazán nem az a
típus, akit csak úgy el lehet szalasztani bármiért is, az apró
konyhaablakok pedig mind beragadtak az előző festésnél.
Odaadhatnánk esetleg a húst Briannek? A rejtekéből leskelődő
macska felé pillantok. Nem, ez nem volna igazságos. Még ha le
is gyűri a húst, megbetegedhet, akár meg is halhat tőlük, azt
pedig sosem bocsátanám meg magamnak. Az asztal köré
telepszünk, anyám pedig négy zsemlébe pakolja a
húspogácsákat.
– Maradt még egy – újságolja. – Ki kéri?
– Kösz, én nem – vágják rá a fiúk.
– Te nem eszed meg, anya? – kérdem, anyám pedig kis
tányért tesz az asztalra, rajta keksszel és hozzá desszertként a
gyárilag narancssárgára színezett sajtjával.
– Ó, ki nem bírnám a zsíros ételt így a nap derekán.
 – Én se vagyok éhes, nagyi – mondja szinte
meghunyászkodva Logan.
Szegény nagyfiam, aki pedig alapvetően olyan laza, itt alig
egy óra alatt önmaga árnyékává vált.
– Lárifári, a növésben lévő szervezetnek tápanyag kell –
mondja anyám, és bekap egy szeletkét a narancssárga sajtból.
Fergus a torkát köszörüli.
– Mostanában azon gondolkoznom, mi lenne, ha
vegetáriánus lennék. Vagy akár vegán, tudod, aki csak növényt
eszik.
Anyám szárazon felnevet.
– Mi a csudának?
– Mert úgy gondolom, túl nagy területet foglalnak el a
Földből a legelők.
– Hát otthon felőlem olyan vegán lehetsz, amilyen csak
akarsz – feleli anyám, Fergus pedig rémült pislogással kér tőlem
segítséget.
Míg a fiúk óvatosan harapdálnak a zsömléjük széléből, én
diszkréten megszagolom a magamét. Furcsán édeskés szaga
van. Hirtelen elképzelem, milyen arcot vágna a láttán Erica, a
hatósági ellenőr.
– Na, lássatok neki – biztat anyám.
Megtorpanok, érezve, hogy az asztal túloldaláról rám
szegeződik apró mazsolaszeme, miközben a fiúk halálra vált
pillantásokat vetnek felém. Vészhelyzetben eddig mindig
föltaláltam magam: megbirkóztam már szemölccsel,
orsóféreggel, sőt fejtetűvel is. A szemem se rebbent, amikor
Fergus végignézette velem a hajából kihúzott tetűkirály
haláltusáját a történelemfüzetén. Most azonban, amikor a
lélekjelenlétemre lenne szükség, csúfosan csődöt mondok.
Miféle anya az olyan, aki képes végignézni, hogy a gyermekei
romlott húst fogyasztanak?
Ekkor kisebb csoda történik. Az asztal mögül előbújva Brian
settenkedik felénk a konyha túlvégéből. Végigmér minket sunyi
pillantásával, majd megáll a sötét, azték mintás szőnyegen.
Hirtelen mintha az egész teste görcsbe rándulna. Ez a kis
közjáték épp elég volt arra, hogy kikapjam a húspogácsákat a
zsemlékből, és kasmírkardigánom két oldalzsebébe
gyömöszöljem őket.
– Csak nincs valami baja, anya? – kérdem, a fiúk pedig
vonaglanak a néma nevetéstől.
– Mostanában sokszor van így – mormogja anyám, és feltörli
az apró hányástócsát a mosogatóronggyal. – Amióta apád
elment, átálltunk az olcsóbb macskakajára, és nem tetszik neki.
– Azt látom.
– De hát pisztrángpástétomosra nem telik többé – teszi
hozzá anyám.
Nagyot harapok a zsömléből abban a reményben, hogy
morzsányi marhahús se maradt rajta.
– Szegény Brian – teszi hozzá a nyomaték kedvéért Fergus
is. – Talán el kéne vinned az állatorvoshoz, nagyi.
– Mintha lenne rá pénzem! – sápítozik anyám, majd kiöblíti
a rongyot a mosogatónál, én pedig óvatosan megtapogatom a
kardigánom zsebét.
A finom málnavörös szövet már tocsog a zsírban. Most
bosszankodhatnék, elvégre sosem volt még ezen kívül kasmír
ruhadarabom, de a veszte igazán csekély ár a gyerekeim életéért.
Épp a végére érek az üres zsömlének, amikor megcsörren a
mobilom.
– Bocs, anya, csak egy pillanat – mondom gyorsan, majd a
hátsó ajtóhoz lépve kisurranok a bozótos kertbe.
– Tudsz egy percet beszélni? – kérdi Kirsty.
– Igen, de anyámnál vagyunk…
Dióhéjban elmesélem a rémburgeres esetet, tudván, hogy
Kirsty, aki huszonöt éve nem evett semmi olyat, ami mozog,
kellően meg fog botránkozni.
– És tönkrement az a gyönyörű kardigánod is? – kesereg. –
Borzasztó. Pfuj. Na mindegy, remélem, a hírem majd felvidít.
Azt hiszem, találtam neked valakit…
– És kicsodát? – a szárítókötélen lengedező homokszínű
bugyigyűjteményre pillantok.
– Stephennek hívják. Az új fogorvosunk.
– Szóval fogorvos – ismétlem.
Kirsty nevet.
– Csak nyitottan! Fantasztikusan ért a gyerekekhez. Amióta
nála voltunk, az enyémek már kifejezetten várják, hogy
fogorvoshoz menjünk. Összefutottunk egy szülinapi zsúron is,
ahová Hamish hivatalos volt. Tudod, ilyenkor a legtöbb apuka
elmenekül valamelyik sarokba.
– Tom ilyenekre el sem volt hajlandó menni – morgom.
– Nos, Stephen egyenesen remekelt – állapítja meg Kirsty. –
Benne volt minden játékban, beállt farkasnak a „gyertek haza,
ludaim” játékba, és segített tábortüzet rakni a kert végében. Az
összes gyerek ott sütötte vele a pillecukrot.
 – Ez igen – sóhajtom, de nem tudom eldönteni, hogy
hőstettnek vagy inkább a túlbuzgalom és a megfelelési kényszer
jeleinek tartsam-e a hallottakat.
– A kislánya, Molly, olyan nyolcévesforma – folytatja Kirsty.
– Hamishsel járt egy osztályba. Évek óta egyedül neveli,
legalábbis úgy vettem ki a szavaiból.
– És biztos vagy benne, hogy szeretne ismerkedni?
– Hogyne. Beszélgettünk egy kicsit, és meséltem rólad. Na,
mi is van még? Hát, magas, vékony, szőkés, zöld szemű…
olyan… kedves. Jól néz ki, de nem gyanúsan jól – Kirsty egy
pillanatra elhallgat. – Figyelmeztettem, hogy habcsókdíler
vagy, szemlátomást nem zavarta.
Felnevetek, majd hirtelen jókedvemben kihalászom a
húspogácsákat a zsebemből, és egyenként áthajigálom őket a
kert terméskő falán, mintha csak apró frizbik lennének.
– Rendben – válaszolom –, de jegelhetjük, amíg a fiúk el
nem utaznak Tommal?
Lelkifurdalásom van, amiért annyiszor Loganre lőcsölöm
Fergust.
– Az a havi egy alkalom aggaszt annyira? – kérdi Kirsty,
noha cseppet sem szemrehányóan.
Az ajkamba harapok.
– Egyszerűbb lesz így.
Ez nem teljesen igaz. A kóstolómenü után azonban némi
időbe telik visszaállítani magam randi üzemmódba.
Mire a házba érek, anyám már előszedett egy rakás képet a
középkori Skóciáról. A légypiszkos lapok fölé engedelmesen
odahajló fiúk láttán összefacsarodik a szívem.
 – Igazán szuper, nagyi – mondja elszántan Logan.
– Ja, király – teszi hozzá ásítását visszafojtva Fergus.
Anyám mosolyogva fordul felé.
– Indulás előtt még hadd vessek egy pillantást arra a híres
fordítógépedre.
Fergus odaadja, s míg anyám a darabokra szedett masina
belsejét bütyköli, sebtében leemelve beleolvasok anyám egyik
vaskos, bőrkötésű könyvébe.

„…kísérte őt, ifjú nemes

Apród, vidám volt, és szerelmetes.”{1}

Vidám és szerelmetes! A gyermekkedvelő fogorvosokra vajon

mennyire jellemző az ilyesmi?
Türelmesen kivárjuk, amíg anyám az alkatrészekkel
bíbelődik, majd összeszereli a szerkezetet.
– Tessék – nyújtja vissza végül Fergusnak.
– Megjavult? – álmélkodik a fiam.
– Igen, csak újra kellett indítani. Rajta, kérdezz tőle valamit.
Fergus felém fordul, talán aggasztja, mit mond majd a
szerkezet.
– Izé, merre van az állomás? – kérdem idegesen.
A fiam megnyom néhány gombot. Où est la gare? – csiripeli
a készülék.
– Azta, nagyi! – vigyorodik el Fergus. – Ez elképesztő. Hogy
te milyen okos vagy!
– Nem ördöngösség – feleli álszerényen anyám.
Elbúcsúzunk, a ház előtt megölelem – ilyesmi érzés lehet
jégcsaphoz bújni. Az unokái ölelését valamivel lelkesebben
fogadja, és mintha azt sem venné észre, milyen sebesen
iszkolnak előle az autóba.
Mielőtt én is beülnék, talán a kettőnk közti meghittség
halvány látszatát keltendő megszólalok:
– Akartam is mondani, anya, Kirsty hívott az előbb.
Vakrandit szervez nekem.
– Csakugyan? – anyám rám szegezi apró, halványszürke
szemét. – És ki az illető?
– Valami fogorvos.
– Fogorvos – ismétli elismerően. – Akkor végképp jól jön az
a fogyókúra.
Ezzel meg mit akar mondani? A fogaim is kövérek lennének?
 Hatodik fejezet

– Anya, ez übergáz volt – állapítja meg a ház elől kikanyarodva

Logan. – Soha, de soha többé ne hozz ilyen helyzetbe!
Egyáltalán hogy voltál képes ilyet tenni velünk?
Mintha én siklottam volna át olyan elegánsan a szavatossági
idő fölött!
– Na, ide figyeljetek! – mondom. – Megmentettelek
benneteket az ételmérgezéstől. Akár bele is halhattatok volna.
És még a kedvenc kardigánomat is feláldoztam értetek.
– Undorító – sopánkodik a hátsó ülésen Fergus. – Ételt
tömködtél a zsebedbe. Kitérnél a hitedből, ha mi ilyet
csinálnánk.
Atyavilág.
A főútra érve gyorsítok, percről percre vonzóbbnak találva a
cigaretta–rövidital kombinációt.
– Nemigen lett volna más választásom, Fergus. A te ötleted
mindenesetre zseniális volt. A következő alkalommal majd azt
mondjuk, mindannyian vegák lettünk.
– Lesz következő alkalom? – hördül fel Logan.
– Hát valamikor biztos lesz. Csak nem gondolod, hogy most
láttad utoljára a nagyit?
– Nem – feleli mogorván a fiam.
– Ráadásul imádja, ha meglátogatjuk – teszem hozzá. –
Derűs ifjú társaságotok felderíti öreg napjait.
 Fergus felvihog, és Edinburgh felé menet lassan oszlani kezd
a mai napunkat megülő súlyos, fullasztó köd.
– Vajon mivel akarna megtömni – tűnődik Fergus –, ha
mind azt mondanánk, hogy vegák vagyunk?
– Fene tudja. Talán burgonyakonzervvel.
– Krumpliból nem is csinálnak konzervet – felesel.
– Dehogynem. El vagytok kényeztetve, az a ti bajotok…
Fergus felnyerít.
– A bűzlő húsnál még ez is jobban hangzik…
– Talán – mereng Logan – jobb lenne neki valami
otthonban.
Szinte keresztülszúrom a pillantásommal.
– A nagyi nem megy otthonba. Az égvilágon semmi baja.
Erős, mint a bivaly. Meg se kottyant neki az a két talicska
faszén, amit behordott tüzelőnek.
A „faszén” szóra mindketten felvihognak.
– Pedig nem olyan vészes ám – teszi hozzá Logan.
– Micsoda?
– Hát a nyugdíjasotthon. Blake nagypapája is olyanban lakik.
– Igen, kicsim, tudom…
– Egész nap csak tévét néznek, karácsonykor meg még a
Mikulás is jön hozzájuk.
Most belőlem robban ki a nevetés.
– Hát ezért aztán biztos odáig lenne a nagyi! Alig hatvanhat
éves, és a Beowulf nemzetközi hírű szakértője. Nem hiszem,
hogy bejönne neki, ha valami szakállas figura arról érdeklődne
nagy leereszkedően, mit hozhat neki karácsonyra.
– Mi az a Beowulf? – kérdezi hátul Fergus.
 – Izé, van benne valami sárkány. Kicsit hasonlít a Piroska és
a farkasra, ugye, anya? – érdeklődik Logan.
Lapos oldalpillantást vetek rá. Okostojás. Fogadjunk, ő se
tudja, mi az a Beowulf. De azért mindketten előszeretettel
tartanak gyengeelméjűnek, mondván, habverésen meg iskolai
ügyintézésen kívül egyébhez sem értek.
– A Beowulf egy óangol elbeszélő költemény, egy hőseposz,
nagyokosok. Majd tanultok róla a suliban. Erről jut eszembe –
mosolyodom el –, hogy haladsz az ismétléssel, Logan? Mennyi
idő is van hátra az első vizsgádig? Úgy három hét?
– Jól haladok – szűri a szót a foga közt a nagyfiam.
– Biztos? Tudok segíteni valamit?
Logan felhorkan.
– Komolyan beszélek, kicsim. Úgy örülnék, ha engednél
segíteni. Hasznodra lehetnék.
– Nem hinném, anya.
– Éhen halok – emlékeztet Fergus. – Legalább egy üres
zsömlénk lenne…
– …zsírfolttal a közepén – teszi hozzá Logan.
– Értem – felelem –, és igyekszem orvosolni a problémát,
amint lehet.
A további morgolódásokra fittyet hányva lekanyarodom a
főútról a legközelebbi falu felé.
– Hát nem csodás ez a hely? – kérdem ábrándosan.
– Ja, korrekt – feleli Logan.
– Nézzétek a tájat! Milyen békés és gyönyörű!
– Nem igazán vágom, mit keresünk itt – közli Logan. – Hová
megyünk tulajdonképpen?
 Apró boltsor elé kanyarodom, az egyik helyiségben halsütő
működik.
– Hát ide.
A közhangulat jelentős javulásnak indul, amint letelepedve
tömni kezdjük magunkba a tányérjainkon gőzölgő halat és sült
krumplit. Röhögcsélünk, beszélgetünk, meglepetés-
megállásunk minden örömét kiélvezve. Én pedig ráeszmélek,
milyen csodásak tudnak lenni ezek az ötletszerű programok. Az
embernek úgy tűnhet, lassanként elveszíti a felnövőfélben lévő
gyerekét, aki kitér minden együtt-tanulási kísérlet elől.
Ráadásul leginkább úgy gondol a szülőjére, mintha az valami
idegesítő pattanás lenne. Aztán jön egy-egy ilyen alkalom,
amikor egy csapásra visszaváltozunk családdá. Ilyenkor többé az
sem számít, hogy a tulajdon anyám buta kövér libának tart,
vagy hogy egyetlen idei randimon röpke négyezer fontért
ajánlottak nekem tűrhető arcot.
A hangulat tovább fokozódik, amint Edinburgh felé
visszaindulva elhaladunk egy tanya mellett, és a srácok visítva
röhögnek az ott párosodó disznók láttán. Mindig úgy éreztem,
ezekért a pillanatokért érdemes élnie egy szülőnek.

A lakásba lépve megcsörren a mobilom.

– Találtam neked valakit! – sipítja Vivi. – Ugye én vagyok az
első? Fogadjunk, hogy igen.
– A kis tervünkre gondolsz? – súgom.
– Persze! Fogadjunk, hogy a többiek még senkit sem találtak.
 – Hát, Kirsty már felhívott anyámnál – a feszülten fülelő
Logan és Fergus felé fordulok. – Semmi különös, fiúk. Csak egy
kis magánbeszélgetés Vivivel.
– Egy kis magánbeszélgetés – ismétli gúnyosan Logan, mire
mindketten elindulnak a szobáik felé. – Érdekfeszítő lehet.
– Igen, konyharuha-hajtogatási tippeket osztunk meg
egymással – kiáltom utána. – Egek – morgok Vivinek. – Két
ilyen őrszem mellé az életben nem hozok pasit. Meg kell
várnom, amíg Fergus is egyetemre megy.
– Mikor is lesz az? – kérdi Vivi.
A konyha viszonylagos magányába húzódva leveszem a
kabátomat, amin még érződik anyám lakásának sütödei
ecetszaggal vegyült dohszaga.
– Már csak öt év. Potom fél évtized. Addigra negyvennégy
leszek.
– Nem mostanában viszi el Tom a fiúkat?
– De, csütörtökön, amikor a szünet kezdődik. Viszont nem
tervezek azonnal felhozni valakit, amint kiteszik a lábukat a
házból.
– Ne is – kuncog Vivi. – Várd meg, amíg kikanyarodik a ház
elől az autójuk.
– A lakókocsijuk. Tom valami hiper-szuper, vadiúj típusú
járgányt bérelt ki erre az alkalomra.
– Ez azért komoly előrelépés a kis beázós, kétszemélyes
sátrához képest.
– Valóban, de hát nősülni tudni kell…
– Na, akkor tessék – vágja ki diadalmasan Vivi –, üres lesz a
lakás. Itt a remek alkalom.
 – Mire? – kérdem nevetve. – Nem akarok előreszaladni, Vivi.
– De miért nem?
Mert mocskosul nyomasztó lenne, azért. Mert az igazat
megvallva arra is alig emlékszem, mit hova kell dugni ilyenkor.
– Apránként szeretnék haladni – mondom erőtlenül.
– Aha. Na és kit talált neked Kirsty? Valakit a szakállas
szingli apa ismerősei közül?
– Szakállról nem esett szó – mosolyodom el. – De igen,
valóban apuka.
– Az a batikolt nadrágos, humuszszagú fajta…
– Fogorvos.
– Pfuj. Az nem túl szexi.
– Micsoda? – kérdem. – A fogorvosság? Mi a baj vele?
– Tudod – magyarázza Vivi –, az a sok fogszuvasodás meg
lepedék, meg az örökös turkálás mások szájában…
Lerázom a konyhaasztalra a kardigánt, és szemügyre veszem
a zsebein éktelenkedő zsírfoltokat. Az egyik zseb kissé
kidudorodik: kinyomja a Tuc kekszes fogyókúra gombóccá gyűrt
receptje.
– Te mondtad, milyen fontos a nyitott hozzáállás –
emlékeztetem Vivit.
– Jó, jó – feleli –, akkor is az az érzésem, hogy az enyém
sokkal inkább neked való.
– Ti most versenyeztek? – ugratom.
– Jaj, atyaég, dehogy! Érted tesszük, nem a magunk
szórakoztatására!
Vigyorogva kapcsolom be a vízforralót.
– Ha tudni akarod, beszélgettünk hármasban a dologról –
folytatja Vivi. – És arra jutottunk, hogy ha se az első, se a
második nem jönne be neked, akkor is randiznod kell
mindhárommal, hogy egyenlő esélyük legyen.
– És ti is egyenlő eséllyel nyerhessetek – jegyzem meg
kajánul.
– Igen… Jaj, dehogyis! De hát érted, mit akarok ezzel
mondani. Követni szeretnénk a folyamatot egészen a
végkifejletig.
– Jó, jó. És te kit találtál?
Vivi kis szünetet tart, hogy ezzel is tovább csigázza az
érdeklődésemet. Elképzelem, amint egy Marlboro Lighttal az
ujjai közt fel-alá járkál apró, műalkotásokkal telezsúfolt
lakásában.
– A neve Giles.
– Elegánsan hangzik.
– Pedig ő maga nem az. Legalábbis nem túlságosan. Új
kolléga. Jóképű, vicces, ápolt, sötét haja és lélegzetelállító kék
szeme van…
– Tyűha! – kiáltom. – És biztos vagy benne, hogy senkije
sincs?
– Hát persze.
– Szóval azt mondtad, új kolléga.
– Igen… – Vivi egyszeriben szófukarrá válik.
– Tervező? – kérdem, fellelkesedve attól gondolattól, hogy
az illető talán adhatna nekem ötleteket a lakás átalakításához.
– Ööö, nem egészen.
Forró vizet löttyintek a bögrémbe, amit épp Vivi festett
nekem; meggybordó és aranysárga cirádáival szinte túl szép
ahhoz, hogy igyak belőle.
– Pénzügyes?
– Neeem…
Nagyot sóhajtok.
– Ide hallgass, Vivi, tudod, hogy se a beosztása, se a keresete
nem érdekel. Lényegtelen.
– Igen, tudom – mondja.
– Fura ez a hirtelen óvatoskodás. Ha szerinted rendes, és jól
kijönnénk egymással, akkor minden oké. Akkor felőlem lehet a
gondnok is.
– Gyakornok – vág közbe.
– Gyakornok? – ismétlem. – Atyavilág, Vivi, gyakornokkal
mégsem randizhatok.
– Miért nem? Te mondtad, hogy nem érdekel a beosztása.
Ekkor már úgy nevettem, hogy Fergus kíváncsian pillantott
be a konyhába, hátha megtudja, mi olyan vicces.
– Az valóban nem – felelem, és vigyorogva hessintem el
Fergust. – A kora viszont annál inkább.
– De amikor olyan jól néz ki! – erősködik Vivi. – Csodás az
alakja és az a ragyogó fogsora…
– A tejfogak még általában ragyognak.
– Jaj, ne már, annyira azért nem fiatal. Találkozzatok,
igyatok meg valamit, vagy menj vele moziba, vagy mit tudom
én…
Felkapom az asztalról anyám fogyókúrareceptjét, és a
szemetes felé hajítom. Visszapattan, és leesik az edzőcipőkkel
és chipsmaradványnak tűnő, narancssárga törmelékkel borított
konyhapadlóra.
 – Nem is tudom, milyen film illene legjobban az első
randinkhoz – mondom. – Semmi kedvem rajzfilmeket nézni.
– Jaj, Alice, a kamaszkoron azért már túl van. Évek óta
dolgozik, mindenfélét csinált már… tanított angolt, lakott egy
darabig Ibizán, szóval elég izgalmas fickó.
– Ebben biztos vagyok – felelem.
Elképzelek egy nagy kamaszt bőr ékszerekkel, a gimnáziumi
és az egyetemi évek elmaradhatatlan kellékeivel a csuklóján. Én
bezzeg sosem jártam Ibizán, sőt annak idején mintha ez az
egész bulizósdi is kimaradt volna az életemből. Fiatalabb
koromban is jobban éreztem magam a barátaimmal némi chips
és sör társaságában.
– És világéletében a designszakmában akart dolgozni –
folytatja Vivi. – Amikor meghalt a nagymamája, és örökölt tőle
egy kis pénzt, jelentkezett hozzánk gyakornoknak. Az
állásinterjún teljesen magával ragadott, az a szenvedély…
– El is élveztél? – tudakolom.
Vivi felhorkan.
– Bevallom, nem volt könnyű koncentrálnom. Mindenesetre
jó kis életmódváltás ez neki.
– Miért, milyen volt az eddigi életmódja? Döglött a
tengerparton, és szanaszét drogozta magát?
– Hagyd már abba! Komoly tervei vannak. Néhány hónap
alatt remélhetőleg szépen belejön majd a munkába.
Hátrasimítom enyhén sütödeszagú hajamat, majd lecsapok a
konyhaasztalon felejtett Kit Kat-darabkára.
– És mégis hány éves? – kérdem.
– Izé… huszonkilenc.
 – Vivi! Egy tízessel fiatalabb nálam! A nénikéjének érezném
magam.
– Ne röhögtesd ki magad. Igenis fiatal vagy. A kor manapság
úgysem számít. Emlékszel az életkorod fele plusz hét év
szabályomra?
Gyors fejszámolás, a törtekkel való bajlódást elkerülendő
még föl is kerekítem magam negyvenre.
– Huszonhét.
– Na látod. Remekül belefér.
– Vivi – kérdem elgondolkodva –, miért nem randizol vele
te?
– Mert a kollégám – magyarázza. – Elég hülyén jönne ki,
pláne hogy gyakorlatilag a főnöke vagyok.
– Értem. És beszéltél már neki rólam?
– Elhintettem pár információmorzsát – feleli nevetve.
– De ezt az egész tervet csak tegnap eszeltük ki, és azóta
egyetlen munkanap se volt…
– Ma reggelre kellett befejeznünk az egyik reklámfilmünket,
és bejött segíteni – feleli. – Nagyon szorgalmas.
– És… akar velem találkozni? Úgy értem, tudja, hogy van két
fiam, akik közül az idősebb jövő ilyenkor már akár jogsit is
szerezhet?
– Izé, minden apróságot mégsem mondhattam el. Annyit
azért tud, hogy kicsivel idősebb vagy nála, és szemlátomást
egyáltalán nem zavarja.
Kortyolok egyet a teámból.
– De ugye nem az az idősebb nőkre hajtó fajta? Tudod, aki
az anyukája barátnőiről meg a jó karban lévő biosztanárnőjéről
fantáziál?
Végre Vivi az, aki nevet.
– Semmi kedvem az „Ó, ti, érett nők értitek a dörgést”
típusú dumákhoz – teszem hozzá határozottan.
– Hát Gilest nem érdekli a dörgés, ezt megígérhetem. Nem
az a fajta fiú… izé, férfi.
– Fiatalember – kuncogok.
– Valami olyasmi. Szóval megadhatom neki a számodat?
– Hogyne – felelem, és mivel megrohan az életkorom miatti
aggodalom, a vízforraló oldalán megjelenő tükörképemre
pillatok: függőleges ránc húzódik a két szemöldököm között.
Ez a várható randi szempontjából valószínűleg nem sok jót
jelent.
 Hetedik fejezet

Túlórázással próbálok úrrá lenni a feltornyosult

papírhalmokon, így jóval a fiúk után érek haza ezen a szeles
hétfő délutánon. Ahogy kapaszkodom felfelé a lépcsőházban,
kedélyes csevegés üti meg a fülemet. A szomszédasszonyom,
Clemmie harsány hangja ez. Ő Logan legjobb barátjának,
Blake-nek az édesanyja, és gyakran átjön megtekinteni sanyarú
állapotomat. (Clemmie-nek saját rendezvényszervező cége van,
a férje pedig ingatlanozik; ha jól veszem ki a szavaiból, legalább
fél Skócia az övé.)
– Ugye nem haragszol, hogy beugrottam? – kérdi rúzsos
mosollyal, miközben a terrierjük, Stanley az élelmiszer-
biztonsági szabályoknak fittyet hányva szimatol a
konyhámban.
– Dehogyis – mondom, de közben feltűnik, hogy Logan
arcáról egyszeriben úgy olvad le az eddigi élénkség, mintha csak
kutyaszaros cipővel léptem volna a lakásba.
Miért van az, hogy a legjobb barátja anyukájával képes
készségesen társalogni, csak épp velem nem, aki szültem? (És
akinek a teste – legyünk őszinték – sosem heverte ki teljesen
ezt a szülést.)
– Tejjel iszod, Clemmie? – kérdi Logan, aki épp teát készít a
szomszédasszonyomnak.
Hát ez elképesztő! Nekem soha életében nem készített
semmiféle meleg italt. Őszintén szólva abban sem voltam
biztos, be tudja-e egyáltalán kapcsolni a vízforralót. Lakatot
kell tennem a számra, nehogy kicsússzon rajta: „Köszönöm,
hogy rám is gondoltál, Logan.”
Ehelyett némán figyelem, ahogy az asztal végére söpri a
málnavörös kardigánomat, és bögrét tesz Clemmie elé.
– Kekszet? – kérdi előzékenyen a fiam.
– Kérek szépen – feleli Clemmie. – Milyen van?
– Csak háztartási – vágok közbe, némileg lelohasztva ezzel
Clemmie lelkesedését.
– Akkor hagyjad – megpaskolja telt csípőjét. – Igazából ma
böjtölnöm kellene, de ha netán akad azokból a csodás
habcsókokból, nem tiltakoznék – megnyalja a szája szélét. –
Elvégre a legnagyobb részük csak levegő, nemde?
– Tessék – azzal odakínálom neki a dobozt.
– Köszi, drága! Fincsi. Épp most mesélték a fiúk, hogy
jártatok a nagyinál…
– Igen. Szokás szerint kicsit fárasztó út volt.
– Hallom, közbe kellett lépned az ebédnél – elneveti magát,
és ettől karamellpuding módjára rezegni kezd figyelemre méltó
melle.
Clemmie mellé telepszem.
– Hát, volt egy kis kaland a középkori hamburgerrel…
– Hallottam. Egek, ha anyád nem volna, ki kéne találni.
Zavartan nevetek. Egyfelől ugyan szégyellem, hogy anyám
engem is idegesít, másfelől azonban erőt vesz rajtam valami
meglepő családi szolidaritás.
– Na mindegy – folytatja Clemmie a konyhaasztalon fekvő
magazinkupacra mutatva –, ezeket épp kiolvastam, gondoltam,
hátha találsz bennük pár jó ötletet.
– Szuper, köszi – a legfelső magazin címére pillantok:
Stílusos Otthonok.
– Valójában szívességet kérni jöttem – folytatja Clemmie. –
Tudod, mi szervezzük a Morgan újranyitását…
– Igen, mesélted.
A Morgan a városunk egyik hatalmas szállodája. Nemrégiben
teljes felújításon esett át, az újranyitó buli levezénylésével
Clemmie-t bízták meg.
– Tegnap jutott eszembe, milyen kedves dolog volna
köszönőcsomagokat osztogatni – folytatja –, akár a
gyerekzsúrokon, csak a miénkben olyasmi lenne, amit az
emberek szívesen meg is esznek. Mi más lehetne ez, mint Alice
habcsókjai, gondoltam hirtelen. Az ügyfél odavan az ötletért.
– Remek – felelem. – És milyenre gondoltál?
– Azokra a cuki celofánzacskós picikre.
– A habpuszikra?
– Igen. Azok egyszerűen isteniek. Csomagonként öt
különféle ízben, és kellene összesen háromszáz csomag… El
tudnál készülni vele szerda délelőttre?
– Most szerdára? Azaz holnaputánra?
– Igen. Tudom, irtó melós… – simítja le rózsás ruhájának
elejét (Clemmie mindig olyan, mintha skatulyából húzták volna
ki), én pedig gyors fejszámolásba kezdek. Tepsinként harminc
habcsók, hat tepsit egyszerre sütve… óránként nyolc sütéssel…
végül is lehetséges, ha kissé szoros is.
– Rendben – szólalok meg, magamban azt kívánva, bárcsak
anyám tanúja lehetett volna ennek a villámszámításnak.
– És mennyit kész érte? – kérdi Clemmie.
– Hát… nézzük, egy ötdarabos csomag három fontért megy
el a boltokban. Én nagykeráron egy ötvenért adom…
– Az összesen négyszázötven a háromszáz csomagért –
kottyant közbe Blake.
– Te jó ég, anya, az egy halom lóvé! – mondja Logan, és
mintha kissé megenyhülne az irányomban. – Ezen már akár
iPadet is vehetsz nekem.
Felnevetek, s figyelmem egy pillanatig a kardigánom
lecsüngő ujját szimatoló Stanley felé kalandozik.
– Az kevés – jelenti ki Clemmie. – A Morgant üzemeltető
cégcsoportnak annyi a pénze, hogy el se tudod képzelni. Kérj
többet! Mit szólnál, mondjuk, hatszáz fonthoz?
– Tyűha! – a lélegzetem is elakad. – A habcsókokért? Biztos?
– Nem hangzik rosszul – horkant mohón Logan.
Ebben végül is igaza van. Ez az egy megrendelés
bebiztosíthatná az idei nyaralásunkat – és ki tudja, talán ez az
utolsó alkalom, hogy mindhárman együtt leszünk.
– Persze hogy biztos – feleli Clemmie, mire Stanley bősz
ugatásba kezd. – Elhallgass, Stan. Csend legyen! Szóval –
folytatja – akkor beszéljünk az ízekről.
– Hogyne. Rózsavíz, narancsvíz, ilyesmikhez mit szólnál?
– Hmm, rózsavíz… csodásan hangzik. Ez a virágos hangulat
remekül fog illeni a képbe…
– A lila például jól néz ki – javaslom –, egy kis kankalinos
árnyalat pedig…
Torkomon akad a szó, mivel a kardigánom, ami eddig
kötöttáruhoz méltó nyugalommal feküdt az asztalon, hirtelen
rándulással csúszni kezd lefelé. Clemmie-vel csak bámulni
tudjuk, amint Stanley cincálni kezdi a földön.
– Stanley, ne! – visítom, és felpattanok, Clemmie pedig a
három fiú hahotájától kísérve próbálja kiszabadítani a
kardigánomat a kutyája fogai közül.
– Köpöd ki, Stanley? – dörren rá.
– A legjobb pulcsidat csócsálja, anya – jelenti be kedélyesen
Logan.
– Igen, észrevettem.
– Széttépi!
– Nem akarom a húzogatásommal tovább szakítani – sipítja
Clemmie. – Jaj, Alice, szörnyen sajnálom.
– Köpöd ki, Stan? Kiköpni! – parancsol a kutyára Fergus.
– Úgyse fogja – jelenti ki magabiztosan Blake. – Imádja a
kötélhúzást. Ez most poén neki.
Clemmie már rángatja, figyelemre méltó erejével kis híján
másfél méteresre nyújtva életem egyetlen kasmír ruhadarabját.
Közben sűrűn a bocsánatomat kéri. Végül leejti a pulcsit, majd
térdre ereszkedve gyakorlott mozdulattal felfeszíti Stanley
állkapcsát.
– Tessék. Rossz kutya! Komolyan, életében nem csinált még
ilyet – Clemmie kézbe veszi és megvizsgálja a kardigánomat. –
Képes volt mindkét zsebét leharapni. Honnan van? Veszek
másikat, amint tudok.
– Ugyan, ezeréves – vágom rá –, ráadásul ennek a zsebébe
tömködtem anyám húspogácsáit, és azóta se volt időm
kimosni…
 – Egek, Alice, micsoda kalandok! – harsogja Clemmie. –
Biztos, hogy ne vegyek újat?
– Ugyan, ne viccelj.
Clemmie lesújtó pillantást vet Stanleyre.
– Ha te mondod. Mindenesetre nagyon örülök, hogy
elvállaltad a habcsókokat. A végső ízválasztást rád bízom. És
húsvétkor gyere át ebédelni!
– Köszi, örömmel – felelem.
– Legalább megnézheted, mi lett a házból.
– Igen, Blake említette, hogy új szobát kapott.
– Komplett épületszárnyat, anya – igazít ki Logan. – Még egy
biliárdasztal is elfér benne.
– Épületszárny? – ismétlem. – Úgy érted, bővítés is volt?
– Ja, teakonyhával, meg minden, van benne minihűtő meg
sütő is.
– Sütő? – kérdezek vissza nevetve. – És mit fogsz sütni
benne, Blake? Lekváros piskótát?
– Nem, csak izé, tésztát meg ilyeneket – feleli vállvonogatva
Blake.
Clemmie elmosolyodik.
– Valójában nem is bővítés. Ősszel elkezdtük beépíteni a
tetőteret, és most értünk a végére. Eltartott egy ideig, és bele is
került egy kisebb vagyonba, de úgy láttuk, itt az ideje, hogy
Blake saját kuckót kapjon. A konyha meg felfogható egyfajta
önállósodási gyakorlatnak. Nem szeretném, ha itthonról
elkerülve Blake rendelt pizzán élne.
Rendben, de miért nem tanulhat főzni a családi konyhában?
Blake vigyorogva süti le a szemét.
 – Az egész tetőtér az övé, anya – teszi hozzá Logan. –
Majdnem olyan, mintha saját lakása lenne.
– Remek – válaszolom.
Clemmie a lábához hívja az időközben megjuhászodott
Stanleyt, aztán a fia felé fordul.
– Jössz vacsizni, kincsem?
– Majd – feleli Blake.
– Nyugodtan itt maradhat enni velünk – mondom, és ez
Blake-et szemlátomást örömmel tölti el.
– Köszi, édes vagy – ránk mosolyog, majd Stanleyvel az
oldalán lekopog a kőlépcsőkön, fréziaillatú felhőt hagyva maga
után.
A konyhában egyedül maradva a szemetesbe dobom jobb
napokat látott kardigánomat.

Blake Carter-Jones az a fiú, akinek az égvilágon mindene

megvan. A szemem könnybe lábadt, amikor Clemmie kibökte,
mennyi ruhapénzt penget ki neki. Ráadásul őt aztán sose
rángatják végig fél Skócián, hogy a nagyija megkínálhassa
rothadt hússal. És noha az utcánk végén álló házukban
fejedelmi lakosztály várja, szemlátomást szeret nálunk lenni.
Mindennek tetejébe Blake tulajdon haszontalan utódaimat
megszégyenítve pakolja be a mosogatógépet és törli le az
asztalt vacsora után, míg én nekigyürkőzöm a habcsókoknak.
Mire a harmadik adag is a sütőbe kerül, a lakásban édeskés
köd kezd terjengeni. Pihenésképpen fürdővizet engedek
magamnak. Fergus nagylelkűen hagyott valamennyit az
Ingridtől kapott L’Occitane-os léleknyugtató fürdőolajamból
(márkás ajándékok terén Ingrid hallatlanul bőkezű). Egyébként
is, minek ez Fergusnak? Tizenhárom évesen aligha van
szüksége nyugtató muskátli- és teafaolaj-esszenciára, hiszen
egy merő nyugalom az élete.
Elmerülök a vízben, teli borospoharamat a szappannak szánt
apró porcelánmélyedésbe támasztom. Nem mondom,
pislákolhatna még körülöttem néhány illatos gyertya is, de
mindegy. Mivel magammal hoztam Clemmie Stílusos Otthonok
magazinját, rendes fényre van szükségem. A fürdőszobánk
szerencsére olyan világos, hogy akár műtőnek is megtenné.
Ennek hátulütője, hogy nem túl hálás dolog itt az embernek a
saját meztelen tükörképét nézegetni, mivel valamennyi
zsírpárna kíméletlenül reflektorfénybe kerül.
Mélyen beszippantom a beszűrődő cukorillatot, és
belelapozok a magazinba. Tessék, máris itt egy gyönyörű,
halványszürke nappali. Mondjuk, a mi szobánkat meglehetősen
börtöncellaszerűvé tenné ez az árnyalat, de a képen irtó jól néz
ki. A kanapén hanyagul elszórt párnák hevernek, kicsit odébb
elegáns dohányzóasztal, rajta kecsesen feltornyozott
magazinok.
Ki a fene képes így élni? Még Clemmie öt szoba-hallos háza
is megviseltnek tűnik néha, pedig hozzá hetente háromszor
takarítónő jár. Azt hittem, kissé kikapcsol majd az olvasgatás,
mielőtt folytatom a vélhetően hajnali kettőig is eltartó sütést.
A magazin azonban inkább a saját lakásom rendetlenségét
juttatta eszembe. A fiúk pattanás elleni arclemosói és krémjei
tökéletes összevisszaságban hevernek a fürdőszobapolcon. A
vécé mögé valaki egy foltos rongyot gyömöszölt. Határozottan
úgy fest, hogy valaki a muszlinkendőmbe törölte a fenekét, csak
mert lusta volt elővenni egy tekercs vécépapírt??? Uramatyám!
Hiszen már kamaszok, a pusztítás időszakának rég véget kellett
volna érnie!
Atyám, hol rontottam el?
Újfent rápillantok a magazinra, amely nem kevesebb mint
tíz oldalt szentel a példás kinézetű vidéki otthonnak. A kertben
napraforgók burjánzanak mindenfelé. „A növényzetet kissé
véletlenszerűre terveztük, szerettük volna, ha azt üzeni: engedj
ki, és lazulj velünk a gyepen” – olvasható a kép alatt. A
fürdőszoba párkányára pillantok, ahol piros műanyag cserépben
ott árválkodik Fergus jobb sorsra érdemes kaktusza. Mifelénk
nem tervezik a növényzetet, hanem nyerik az iskolai tombolán,
és üzenni se szokott egyebet, mint hogy „a fenébe is,
poroljatok már le”.
Tovább olvasok. „Patsy maga termesztette friss
zöldfűszerekkel dobja fel a spontán baráti vacsorákat.” Hát, jó
neki. Az én gyerekeim be vannak oltva minden ellen, ami zöld.
A vízből kilógó, festetlen lábkörmeim láttán összefacsarodik
a szívem. Spontán baráti vacsorák. Mikor is volt utoljára részem
ilyesmiben? Vagy bármiben, ami egy kicsit is spontán?
Könyörgöm! Heti öt napot dolgozom, csoda, ha a srácoknak elő
tudok varázsolni minden este valami ehetőt! Van abban valami
hervasztó, ha az ember már előre tudja, hogy pénteken
lasagnét fog vacsorázni. És a jövő pénteken is.
El ne felejtsem megemlíteni Gilesnak, mennyi időt is töltök
a gőzölgő kondérok társaságában! Ettől biztos beindul, pláne
ha titokban konyhásnénikről is szokott fantáziálni.
De vissza a magazinhoz, most már akkor is végignézem! A
következő képen pasztellszínű vitorlavászon terül el a kertben,
ahol fehér ruhás, szőke kislány egy karamellbarna spániellel
játszik. Fogadjunk, hogy ez a kutya nem táplálkozik a gazdija
pulcsijaival. „Csodás tavaszi délután van – olvasható a kép alatt
–, és Patsy Lomax, a Pitypang nevű gyermekhálóruha-vállalat
alapítója…”
PATSY LOMAX??? Ilyen nincs! És mégis van… Vagyis az
exem, Tom felesége az, aki fűszernövényeket termeszt spontán
baráti vacsorák esetére. A kertben játszó kislány pedig Jessica, a
közös gyerekük. Ez az ő rózsával benőtt otthonuk, és az ő
csillogó gyerekruha-prospektusaik hevernek művészien
elrendezve a dohányzóasztalon. Egy nyomozó alaposságával
vizsgálom tovább a fényképeket. A végtelennek tetsző
gazdagságról szóló anyag utolsó oldalán ott áll – nem más,
mint Tom! A férfi, aki közös éveink folyamán három álló napig
is képes volt ugyanazt a szakadt pólót hordani, és aki a
slusszkulccsal piszkálta ki a koszt a lábujjai közül tévézés
közben. Most csavart mintás pulóverben, farmerben és
gyanúsan makulátlan gumicsizmában mosolyog. Kezében egy
nyaláb zöldség: fodros kel, lila brokkoli és néhány göcsörtös
répa. „Tom konyhakertje az évszakokkal együtt bontakozik ki”
– olvasható a kép alatt.
Nevetve hajítom a magazint a fürdőszoba padlójára. Hogy az
a Tom hüvelyeseket termeszt, aki régen „csajkajának” hívott
minden zöldséget?
 Kikapaszkodom a kádból. Betakarózom a törülközőmbe, és
egy darabka vécépapírt leszakítva futólag áttörlöm a kaktuszt.
Megfésülködöm, majd köntösbe bújva elindulok megsütni a ma
esti ötödik habcsókadagomat.
Amikor kilépek a fürdőből, Blake éppen a sportcipőjét köti az
előszobában (még a cipőjét is leveszi mások lakásában!), Logan
pedig szúrós pillantást vet rám.
– Mi miért nem bővíthetjük a lakásunkat, anya? –
érdeklődik.
– Hát éppen azért, mert ez egy lakás – felelem türelmesen.
– Tényleg semmit nem lehet kezdeni vele?
– Hát, odatapaszthatunk az ablakodhoz egy nagy szekrényt
az utca fölé, akkor nagyobb lesz a szobád.
Blake kedélyesen böffent.
– Örülj, Logan, hogy téged nem izélgetnek örökké, mint
engem az anyám. A tiéd legalább nincs totál rákattanva a
tisztaságra.
– Köszi, Blake – mondom, azon tűnődve, vajon bóknak
vegyem-e a megjegyzését.
Elvigyorodik.
– Én kösz a vacsorát – feleli elmenőben.
Amint Blake kilép az ajtón, Loganhez fordulok, hátha
elmosolyodik, vagy legalább rájön, milyen pokrócul viselkedett.
De nem.
– Kivagyok már ettől a lakástól.
– Saját szobád van, Logan. Ráadásul a tiéd a legnagyobb.
– Még tévé sincs benne.
– Na és aztán? Van a nappaliban, ráadásul szinte korlátlanul
a ti fennhatóságotok alatt áll. Én alig kapcsolom be.
– Örökké a Casablancát nézed…
Mitől lett ilyen undok ez a kölyök mostanában, és meddig fog ez
tartani?
– Évente egyszer, ha megnézem – igazítom ki.
Előkerül Fergus is, és szemlátomást azonnal melegíteni kezd
a „cikizzük anyát régi filmekkel” programhoz.
– Van az a rész – kezdi –, amikor a fószer azt mondja:
„Nekünk megmarad Párizs.”
– Igen, annál mindig elbőgöd magad – teszi hozzá Logan.
Erre mindketten felnyerítenek. Én pedig igyekszem
megnyugtatni magam, hogy azért nem vagyok megszállott.
Nem nézem végig minden áldott este, lucskosra sírt
zsebkendőhalommal az ölemben ugyanazt a filmet. Most
komolyan, évente úgy egyszer, általában karácsony körül
megnézem a Casablancát. Na jó, talán kétszer.
De akkor is, mi közük hozzá?
A konyhában munkához látok. Hallgatom a rádiót, feltöröm
a tojásokat, a bosszúságom közben lassacskán elpárolog.
Egymás után nyomkodom a tepsikre a habpuszikat, és közben
úgy határozok, azért sem fog érdekelni, hogy Tom élete
magazinba illő fordulatot vett.
Éppen újabb adag tepsit tolok a sütőbe, amikor pittyegni
kezd a telefonom. SMS ismeretlen számról. „Szia, Alice –
olvasom –, Giles vagyok, Vivi munkatársa. Remélem, nem baj,
hogy írtam. Volna kedved meginni valamit a közeljövőben?”
Miért is ne? Holnap elkészülök a habcsókokkal, legalábbis
ami a csomagolást és a címkézést illeti, a fiúkat pedig
holnapután Tom elviszi. Nem mintha ez Logannek
különösebben számítana, na de mégis… A válasz előtt
elgondolkozom, legyek-e kezdettől durván őszinte. Elvégre Vivi
beszélt neki a gyerekekről. Nem adhatom itt a laza diáklányt.
„Jó ötlet – írom –, talán szerda este, addigra a fiúk elutaznak
az apjukkal.” Nem, nem, vissza az egész! Ez olyan, mintha azt
írnám, szabad a lakás egy buja estéhez. Egek, szó sem lehet róla!
Kitörlöm, és azt írom helyette: „Szerda este 8 körül jó lenne?”
„Szuper – érkezik a válasz. – Majd hívlak, Gxx.” Ez nem a két
puszi jele? Kicsit elhamarkodottnak tűnik, de attól még
elmosolyodom.
 Nyolcadik fejezet

Kedd estére elkészülnek Clemmie habcsókjai.

Hozzá kell tennem, hogy Logan a kisujját se mozdította,
hogy segítsen. Fergus tíz percig rakosgatta a celofánzacskókba a
parányi, pasztellszínű habpuszikat, de megunta, és odébbállt.
Blake viszont gyöngybetűkkel, igazi szuperhősként gyártotta a
címkéket rendületlenül. Elképesztő, hogy tizenhat éves fiú
létére olvasható az írása. Tényleg képes volt háromszázszor
felírni az apró cetlikre, hogy Cukifalat – kézműves habpuszik,
szeretettel a Morgan Hotel vendégeinek. Ezek után azon se
lepődnék meg, ha kiderülne, hogy bármikor képes végrehajtani
egy bonyolult szemműtétet.
– Gyönyörűek! – lelkesedem, majd Fergusszal és Blake-kel
nekiállunk felragasztgatni a címkéket a celofánzacskókra, Logan
pedig munkafelügyelőként kering körülöttünk.
– Meg kéne fizetned Blake munkáját – javasolja Fergus.
– Ne hülyéskedj már – feleli Blake –, tök szívesen csinálom.
Logan felröhög, mintha a barátja legalábbis a hímzésért
lelkesedne. Este tíz is elmúlik, mire a fiúk segítségével
átszállítom a kész dobozokat Clemmie-hez.
– Fantasztikus! – kiáltja. – Anyám, ezek a színek! Gyönyörű!
És a lilákon az a csillámcukor…
– Blake rengeteget segített – mondom. – Ő írta az összes
címkét.
 – Igen, remek a kézügyessége – feleli némi büszkeséggel a
hangjában Clemmie, nekem pedig eszembe jut, hogy talán nem
dicsérem elégszer a saját fiaimat.
Imádom őket, ez nyilvánvaló, összetartó kis csapat vagyunk
mi hárman, mégis mintha túl sokat foglalkoznék a zavaró
apróságaikkal. Belegondolni is szörnyű, hogy úgy lebecsüljem a
gyerekeimet, mint engem anyám, aki szerint „egyszer még
hálás leszek azért a fogyókúrareceptért”.
– Jössz holnap a nyitóbuliba? – kérdi Clemmie, és megkínál
borral, amit örömmel el is fogadok.
– A Morganbe?
– Igen, feltettelek a listára 1 fő kísérővel.
– Nagyon sajnálom, épp dolgom lesz…
– Hová mész, anya? – kérdi Fergus.
– Hát csak el – mondom könnyedén, bár az arcom
érezhetően kipirul.
Clemmie-nek nyilván elmondom majd az igazat, ő mindig
remekül mulat alkalmankénti randirohamaimon. Én pedig
örülök, hogy legalább valakit szórakoztat a dolog. A fiúk viszont
biztos fejben tartják, hogy mindössze négy napja találkoztam
Dagadt Nyelvvel, és igazán nem szeretném azt a látszatot
kelteni előttük, hogy az anyjuk elszabadult, és mostantól léha
életet él.
– Kivel? – tudakolja Fergus.
– Csak Vivi egyik barátjával – felelem lazaságot tettetve.
Mire hazafelé indulunk, jó kedvem kerekedik.
– Szóval, fiúk, ti holnap elutaztok egy hétre – mondja
Clemmie, amikor kikísér minket.
 – Ja – dörmögi Logan.
– Hmm – Clemmie huncutul elmosolyodik. – Őrizetlenül
hagynak, Alice? Ki tudja, miféle dorbézolásra ragadtatod majd
magad.
A felharsanó általános nevetés kissé mintha kissé hosszúra
nyúlna. Tényleg olyan vicces, hogy végre egy kicsit… hát, ha
dorbézolni nem is, de legalább szórakozni fogok?
– Biztos átjönnek majd a lányok – gúnyolódik Logan, amikor
kilépünk a hűvös tavaszi estébe.
– De tényleg, mit fogsz csinálni? – kérdi hazafelé menet
Fergus.
– Semmi különöset. Főzök, megtöltöm a fagyasztót, és
próbálom utolérni magam a házimunkában…
Noha a bátyja előrevágtatott, Fergus kitartóan bandukol
mellettem.
– Hiányozni fogsz, anya.
– Te is nekem – felelem, és majdnem megfogom a kezét, de
még időben kapcsolok, hogy ezt az én nagy fiaim már rühellik.
– Nélküled minden más lesz.
– Éppenséggel – teszi hozzá ravaszkás mosollyal – ha
tényleg nagyon magányos és szomorú lennél, engem bármikor
felhívhatsz.

A másnapi az utolsó tanítási nap a húsvéti szünet előtt, így a

fiúk is, én is hamar végzünk. Hiába érünk azonban haza
háromra mindannyian, magamban mégis azt kívánom, bárcsak
holnap jönne a fiúkért Tom és Patsy, és ne kelljen ennyire
kapkodni. Tom azonban már telefonált is, hogy elhagyták
Carlisle-t, és négyre megérkeznek. Vagyis csak háromnegyed
óránk maradt. Atyavilág.
Ami azt illeti, nem vagyok épp a külsőségek megszállottja,
ahogy ezt Botox Anthony is tanúsíthatná. Hosszú, barna
hajamat rendszerint a fejem tetejére púpozom. A külvilág
remélhetőleg azt hiszi, csak művészien összeborzolódott, és
nem helyből ilyen zilált. Ami a napi szépítkezést illeti, az sem
több, mint egy-egy gyors húzás a barna szempillaspirállal meg
némi színezett szőlőzsír a szájamra. (Hacsak nem anyámat
látogatjuk meg. Mert olyankor rendesen kifestem a szemem,
szabályszerűen magamra kenve a háromszínű szemhéjfesték-
paletta valamennyi árnyalatát. Hátha ettől anyám hajlandó
kevesebbet foglalkozni a fenekem méretével.) Ennyi. Ja, és
leszámítva Tom és Patsy ritka látogatásait, ilyenkor ugyanis úgy
kinyalom magam, hogy egy parádés ló is megirigyelhetné.
Úgyhogy míg a fiúk az utolsó néhány cuccukat pakolják,
aprólékosan kisminkelem magam, és beszárítom a hajamat.
Még valami puccos felsőt is sikerül előásnom a legújabb
farmeremhez. Hogy minek ez a hűhó? Ott van persze a ma esti
randi Gilesszal. De hát jó pár óra van még hátra addig (ráadásul
jobbnak látom nem túlságosan kiöltözni, nehogy ez a siheder a
középkorú nők kétségbeesett segélykiáltásaként értelmezze).
Nem. Szégyen ide vagy oda, erőfeszítéseim kizárólag Tomnak és
Patsynek szólnak, jelezve, hogy bár a lakásom nem is méltó a
Stílusos Otthonok lapjaira, attól még tudok szalonképesen
kinézni.
 Éppen a második réteg rúzst kenem magamra a fürdőszobai
tükör előtt, amikor eszembe jut a vécé mögé dugott, foltos
törlőkendő. Óvatosan felcsippentem az egyetlen, tisztának
tűnő csücskénél fogva: csakugyan úgy fest, mintha valaki a szó
szoros értelmében beletörölte volna a fenekét. De mi a csudáért
tenne ilyet bárki is? Talán feszültebb vagyok a fiúk utazása
miatt, mint gondoltam. A következő pillanatban ugyanis azon
kapom magam, hogy a konyha felé tartok, hüvelyk- és
mutatóujjam között lóbálva az ominózus textildarabot.
Tisztában vagyok vele, hogy nevetséges lenne belegyömöszölni
egy uzsonnástasakba, bekötni a zacskó száját, és egy
megmaradt üres habcsókcímkén csupa nagybetűvel ráírni: 1-ES
SZÁMÚ KIÁLLÍTÁSI TÁRGY.
– Volnátok szívesek megmondani, mi ez? – kérdezem a
zacskót himbálva a kanapéról fölfelé pislogó Logan és Fergus
orra előtt.
Fergus a homlokát ráncolja.
– Hirtelen azt hittem, aranyhalat vettél nekünk.
– Nem, nem aranyhal – felelem.
– Nem látom rendesen. Mi az? Koszos zsepi? De minek
zacskóztad be?
Logan futó pillantást vet rá, majd visszafordul a képernyő
felé, ahol David Attenborough épp egy újszülött orrszarvúval
találkozik az afrikai rónaságon.
– Olajos rongy? – dünnyögi.
– Minek tennék olajos rongyot a zacskóba, Logan?
Vállat von.
– Fogalmam sincs. Talán épp a mosógépet javítottad, vagy
ilyesmi.
– Nem, egyik sem – kezdem. – Ez az arctörlő kendőm.
– Mi? – morogja a képernyőre szegezett tekintettel Logan.
– Arra való, hogy megtöröljem vele az arcomat. Csakhogy
most mintha kissé szaros lenne.
Fergus hunyorogva méri végig a zacskó tartalmát.
– Ja, tényleg.
– Így van. Szóval meg tudnátok mondani, ki volt az?
– Én nem – vágja rá határozottam Fergus.
Logan a fejét rázza.
– A-a…
– Az a helyzet, fiúk – mondom, nyilván a legrosszabbkor,
mégsem tudom fékezni magam –, hogy nagyon nem korrekt
dolog kérdés nélkül használni a cuccaim…
– Miért, ha előre megkérdezem, beletörölhettem volna a
seggem? – kuncog Logan.
– Szóval te voltál!
– Jaj, dehogy, csak… úgy értem, elméletben.
Az orrszarvúcsecsemő bűbájos nyüszögésbe kezd a tévében.
– Nem tudsz újat venni? – kérdi Fergus.
– Ez nem olyan egyszerű. Mert a krém mellé csomagolták,
és… – elhallgatok, miközben Attenborough behízelgő
baritonján elmeséli, hogy a kis orrszarvú vak, és sürgősen
szürkehályog-műtétre volna szüksége. Én meg itt nyavalygok
egy szaros muszlinrongy miatt…
– Tessék, anya? – kérdi szórakozottan Fergus, de le nem
venné a szemét a képernyőről.
Csöngetnek.
 – Nem fontos, kicsim – nagyot nyelve sebesen pislogni
kezdek, hátha ez majd kitisztítja könnyektől egyszeriben
elhomályosult látásomat.
Fergus komoly arccal fordul felém.
– Kiborítottad anyát! – dörren Loganre.
– Én? Dehogyis. Nem csináltam semmit. Csak ülök, és
nézem a tévét.
– Elméletben – vágja rá gúnyosan Fergus, mire újfent
megszólal a csengő.
– Ez apa lesz – mondja Logan.
További magyarázat nélkül, szememet a ruhaujjamba
törölve kilépek a szobából.
Miért éppen akkor sikerült kiakadnom egy idétlen rongyon,
amikor répatermesztő exem az ajtó előtt toporog?
A kapu felé indulok – ez az én reszortom, mintha legalábbis
komornyik lennék. Néha már-már úgy érzem, fehér kesztyűben,
apró ezüsttálcával kellene járkálnom. Persze nem most, hiszen
itt van a fülig érő szájú, hullámos hajú Tom, akinek a kinézete
mindenestül olyan idegesítően friss maradt, mint valami
zsírban kifagyasztott hússzelet. Mögötte Patsy, ízlésesen
sminkeletlenül, friss tavaszi rétillatot árasztva.
Összeölelkezünk, és Jessica, aki nemrég lett négyéves, tündéri
puszit nyom az arcomra.
– Mi ez? – kérdi.
Akkor tűnik fel, hogy még mindig az 1-es számú kiállítási
tárgyat szorongatom.
– Csak egy koszos rongy, kicsim.
Jessica elkerekedett kék szemmel bámul rám.
 – De miért van zacsiban?
– Ja, mert épp ki akartam dobni. Na mindegy is, gyertek
inkább a konyhába, vár egy tál frissen sült habcsók. Fiúk,
minden kész az útra?
Bólogatva, dünnyögve indulnak a hátizsákjaikért.
– Remekül nézel ki, Alice – mondja Patsy, Tom pedig lekap
egyet az asztalon tornyosuló habcsókkupacról.
– Köszi – felelem –, te is. És hogy vagytok? Hogy megy az
üzlet?
Amíg Patsy a Pitypang dicsőséges meneteléséről mesél, újra
előkerül Logan, felkapja és megcsikizi Jessicát, aki ettől boldog
visítozásba kezd. Mindig ellágyulok, ha látom, ahogy az angyali
kishúgával bolondozik.
– Szerencsénk van – mondja Patsy, mentateát kortyolgatva.
– Rengeteg a megjelenésünk, Tom pedig kreativitás terén
utolérhetetlen. Ekkora sikerre nem is számítottunk…
– Láttalak benneteket a Stílusos Otthonokban – jegyzem meg
egy félmosollyal.
– Az a cikk! – hördül fel Tom, és nyomban el is pirul.
– Egy ismerős ismerősén keresztül kerültünk be – teszi
hozzá Patsy. – De jó kis reklám a cégnek.
És mi a helyzet a lila brokkolival?, kérdezném a
legszívesebben Tomtól, de sikerül visszafogni magam.
– Remekül csináljátok – mondom Patsynek.
És ez igaz is. Lengedező szárú pizsamáival Patsy mintha a
tökéletes gyerekkor illúzióját kínálná a vevőinek. Nála minden
a pirospozsgás arcú gyerekekről szól, akik az erdei sétáról
hazatérve vajas sütit majszolnak a kandalló mellett.
Pitypangiában senki nem törli a fenekét muszlinkendőkbe.
– Komolyan – Patsy rajongó pillantást vet élete párjára –,
Tom nélkül sosem sikerülhetett volna.
– Csodásan nézett ki a házatok a magazinban. Nem is
gondoltam volna, hogy…
– Ugyan, valójában kész romhalmaz. Hihetetlen, mi
mindenre képes egy-egy jó fotó.
Patsy gyöngyöző kacaja hallatán sürgetően lüktetni kezd egy
ér a nyakamban.
– Pedig egy csomószor mondtam már, milyen jól néz ki –
mondja Fergus.
– De ránk nem hallgat – csipkelődik Logan, mire mindenki
elneveti magát. – Na és, Jessie, várod már, hogy lakókocsiban
aludj?
A fiam is jól tudja, hogy Patsy nem szereti, ha becézik
Jessicát.
– Igen – a kislány Loganre mosolyog. – Az enyém lesz a
legjobb ágy.
– Nem is – ugratja Logan –, mert az enyém.
Jessica visít a nevetéstől, amikor Logan kergetni kezdi a
konyhaasztal körül, majd a tányér mellett elsuhanva sebesen
lekap róla egy rózsaszín habcsókot.
– Alice, ez isteni – mondja tele szájjal Tom. – Édes,
gyümölcsös, mégsem gejl…
– Nehogy Jessica megegye! – rikolt a gyerekek felé iramodva
Patsy.
– De olyan fincsi! – kiáltja a kislány.
– Egyet már ettél, Jessica…
 – Nem is! – üvölti ő, elszántan szorongatva a habcsókot,
amíg Patsy ki nem tépi a markából.
Tomra pillantok, aki olyan elmélyülten tanulmányozza a
konyhaablakból eléje táruló kilátást, mintha még sosem járt
volna itt.
– Anyúúú, habcsókot akaroook – Jessica szája sírásra görbül.
– Sajnálom, angyalom, nem lehet – Patsy eltökélten rám
mosolyog. – Tudod, a cukor miatt.
– Egy talán még belefér…
– Nem szeretném. Olyan kicsi. Vigyázni kell – mereven
elmosolyodik – a fogaira.
– Hogyne.
Égő arccal, mintha legalábbis azon kaptak volna, hogy
kokaint kínálok neki, lepillantok Jessicára. A kislány most már
istenigazából rázendített, pedig Logan vigasztalóan ölelgeti a
vállát, Fergus pedig a fordítógépét szeretné mindenáron
megmutatni neki.
– Van az autóban banánkenyér – győzködi Patsy.
– Nem kell banánkenyér…
– De angyalom – Patsy Jessica mellé térdel –, hiszen az a
kedvenced. Neked sütöttem tegnap…
– Nem kell banánkenyér! – sipítja remegő szájjal a kislány, és
szemecskéjéből újra ömleni kezdenek a könnyek.
– Jessica! – csattan fel az anyja. – Azonnal hagyd abba! –
majd felegyenesedve felém fordul. – Bocsánat, Alice. Nem
szokott így viselkedni. Talán kifárasztotta az utazás…
– Semmi baj – felelem, a veszedelmes habcsókokkal teli
tányért az egyik magasabb polcra helyezve, míg Patsy a vécé
felé tuszkolja Jessicát.
Tom krákogni kezd.
– Patsy szeret, izé… szóval vigyázni arra, mit eszik Jessica.
– Azt látom.
– A habcsókod mindenesetre isteni – teszi hozzá
bocsánatkérő mosollyal. – Hogy megy az üzlet?
– Egész jól. Igazából pont annyi a megrendelésem, hogy még
tudok élni mellette…
– És az… élet hogy megy?
Vállat vonok.
– Elvagyok, Tom.
– Van valakid? – kérdi könnyedén.
Kurta nevetéssel kiveszek a tányérból egy rózsaízű
habcsókot.
– Az élet nálad szerelmi életet jelent?
Tom idétlenül vihog.
– Csak kíváncsi voltam.
– Nincs mit mesélnem – közlöm határozottan. – Szóval
szerinted holnap reggelre értek Skye szigetére?
– Úgy tervezzük. Remélem, a fiúk is élvezik majd. Szerinted
hogy fogják érezni magukat?
– Egyhetes lakókocsifogságban? – kuncogok. – Fogalmam
sincs, Tom. Fergusnak valószínűleg tetszeni fog, de Logan
mostanában olyan kiszámíthatatlan…
– Jessicával viszont remekül kijönnek – dörmögi mintegy
magát nyugtatva Tom.
– Tudom. Imádják mindketten, hiszen te is látod –
lehalkítom a hangom. – És Patsy mit szól hozzá?
 – Ó, nagyon várja az utazást, nem járt még Skóciában.
Tom is tudja, hogy nem erre gondoltam, hanem arra, mit
szól vajon ahhoz, hogy egy hétig össze lesz zárva egy kamasszal
és egy szőrös, kis híján felnőtt férfival.
– Indulunk, édes? – Patsy az ajtóban állva szorongatja
Jessica kezét.
– Igen, asszem, kéne – dörmögi Tom.
– Fiúk! – kiáltom. – Elkészültetek?
– Ja – feleli Fergus, mire mindketten előbújnak, hátukon a
hátizsákjukkal.
Jessica továbbra is az orrát lógatja, én pedig suttyomban
legszívesebben odacsempésznék neki egy habcsókot, hogy jobb
kedvre derüljön.
– Jó volt látni téged, Alice – mondja túlzott lelkesedéssel
Patsy. – Sajnálom, hogy ilyen keveset tudtunk most időzni, de
szeretnénk sötétedés előtt Fort Williambe érni…
Nem fogtok, de sebaj.
Jessica, aki talán azt gyanítja, hogy őrá végre senki sem
figyel, óvatosan a habcsókos tál felé nyújtózik, ám az anyja úgy
rántja vissza, mintha csak tűzbe akart volna nyúlni. Elkapom a
hátizsákját felvevő Logan vidám pillantását, visszamosolygok.
Csomagokkal megrakodva indulnak lefelé. Tulajdonképpen
örülnöm kéne a hamarosan rám köszöntő nyugalomnak, ami
ráadásul egy randival kecsegtet. Valahogy mégsem vagyok
boldog. Sorban megölelem a fiúkat. Először Logant, ő
megdermed, mint akinek kellemetlen az egész. Majd Fergust,
aki viszonozza a maga esetlen módján, mintha a karja kijárna a
helyéről.
 – Fel a fejjel, Jessie – szólal meg a kishúga könnymaszatos
arcára pillantva Logan. – Jó buli lesz.
A kislány lemondóan elmosolyodik, majd mindenki
elfoglalja a helyét a fejedelmi lakókocsiban.
Letekert ablakkal integetnek, még Logan is, holott ő soha,
semmilyen körülmények között nem hajlandó búcsúzkodni.
Hajótöröttként ácsorgok az utcán, torkomban egyre növekvő
gombóccal. Pedig tudom, ez hülyeség, a fiaim már nem
kisbabák, úgyhogy nyugodt, sőt derűs lélekkel kellene
elengednem őket. Fergus a múlt héten az összes plüssét
összepakolta, hogy majd leadja a jótékonysági boltban. Még az
imádott Rexet is, az apró, szurtos fehér és egyébként nem
különösebben vonzó kutyáját. De nem tehetek róla, a látásom
elhomályosul, sűrű pislogással igyekszem visszatartani a
könnyeimet.
Sarkon fordulok az utolsó integetés után, az anyósülésről
pedig kihallatszik Patsy hangja:
– Alice tényleg irtó kedves, Tom, csak ne tömné örökké
cukorral Jessicát!
 Kilencedik fejezet

Ez vagyok tehát én, a küszöbömet átlépő gyermekek

fogzománcának eltökélt pusztítója. Tegyük hozzá, hogy
Logannek és Fergusnak összesen nulla fogtömésük van. Ezt
számon is tartom nagyszerű nevelésem ékes bizonyítékaként,
holott valószínűleg az égvilágon semmi ráhatásom nem volt a
dologra. Tomnak és az apjának is az a fajta széles, ragyogó,
tömetlen fogsora van, amit a tévében kéne mutogatni.
Próbálom kiverni a fejemből Patsy megjegyzését, így inkább
az előttem álló gyermektelen hétre gondolok. Az elmúlt
tizenhat év folyamán egyszer sem volt részem ilyesmiben, és
most egyszerre tűnik izgalmasnak és kicsit aggasztónak.
Mi a csudát kezdjek magammal ennyi ideig?
Találkozhatom persze a barátnőimmel, süthetek,
utolérhetem magam pár apró-cseprő feladattal. Nem
utolsósorban randizhatok azzal a pasival, aki épphogy
átcsusszan az életkorom fele plusz hét év határon. Vajon mit
mondana erre anyám? Alighanem emlékeztetne, hogy a
huszonéves lányok alakja többnyire tökéletes, úgyhogy ideje
volna teljes egészében felhagynom az evéssel.
A gyomrom most már szinte morajlik, ezért sajtos pirítóst
készítek magamnak. A konyhaasztal mellé kuporodva
elképzelem Tomot a lakókocsi volánjánál. Kicsit meg volt
szeppenve, de sikerült fenntartania a nagy, erős, családját
kalandozni vivő apa látszatát. Amikor együtt voltunk, még
vezetni sem tudott. Akkor szerezte meg a jogsit, amikor Patsy
terhes volt Jessicával. Talán kelkáposztát termeszteni is
ekkortájt tanulhatott meg.
Kirajzolódni látszik tehát a képlet:
Tom velem = hasznavehetetlen naplopó, aki még a vécét is
elfelejti lehúzni.
Ezzel szemben:
Tom Patsyvel = szuperapa.
És noha nem tartom sokra azokat a nőket, akik magukat
hibáztatják a férfiak gyarlóságaiért, a tények fölött mégsem
érdemes elsiklani. Patsy szemlátomást mindig tökéletesen
elégedett Tommal. Életemben nem láttam olyan nőt, aki
folyamatosan ennyire odavan a férjéért. Talán én voltam az, aki
nem hagyta kibontakozni Tomot?
Amint felhörpintem a teámat, furcsa céltalanságérzet vesz
erőt rajtam, hiszen még jó két óra van hátra, amíg Gilesszal
találkozunk. Megcsörren a telefonom. Kirsty az.
– Na, elmentek? – kérdi.
– Aha.
– Egy komplett heted lesz magadra! Egek, micsoda mázlista
vagy! Komolyan, ölni tudnék egy kis szabadságért.
Az ajkamba harapok.
– Igazából kicsit béna érzés. Fölösleges lettem, céltalan… –
ezen mindketten nevetünk, hiszen félig vicceltem. – Egyébként
– teszem hozzá – mik a terveitek a szünetre?
Kirsty hatalmasat sóhajt.
– Minden megy tovább a szokásos kerékvágásban. A
távoktatás már csak ilyen. Örökké itt vannak velem. Szünet
mint olyan ebben a műfajban nem létezik.
– Dan nem vesz ki szabit?
– Azt mondja, lehetetlen. Túl sok a dolga. Össze is omlana a
pénzvilág, ha Dan egy pillanatra is mással foglalkozna…
– Szerintem lenyűgöző, amit csinálsz – mondom
határozottan. – Én biztos nem lennék rá képes. Őszintén
csodállak.
Kirsty felhorkan.
– Az általános után azért szeretném abbahagyni.
– Csakugyan? – kérdem. Meglep Kirsty szókimondása. – Azt
hittem, Dannel együtt határozottan úgy gondoljátok…
– Dan gondolja úgy – vág közbe Kirsty. – Ő köti az ebet a
karóhoz, hogy a gyerekek a közelébe se mehetnek az
iskolapadnak, mert ott leradírozzák az egyéniségüket.
– Atyavilág! – hördülök fel.
Kirsty szárazon felnevet.
– Persze az elején én is benne voltam, de csak mert Hamisht
agyonterrorizálták az osztálytársai. Teljesen kiakadtam a
rendszerre, meg arra, hogy a tanárok nem foglalkoznak a
dologgal. Úgyhogy akkor tényleg ez tűnt a legjobb megoldásnak.
Szerettem volna Alfie-t és Mayát megkímélni ettől.
– Igen, akkor valóban ez volt a legjobb, amit tehettél.
– De átmenetinek szántuk – folytatja Kirsty, és egyszeriben
mintha zajos csetepaté kerekedne a háta mögött. – Dan viszont
most már szentül hiszi, hogy mindnyájunknak így a legjobb –
egy pillanatra elhallgat. – Alfie, azonnal tedd vissza azt a
kalapácsot apa szerszámos fiókjába!
 – Ez nem is kalapács – ellenkezik a kisfiú – Ez döngölő.
Gondban vagyok, mi ilyenkor a legjobb válasz.
– Talán lehetnél határozottabb – javasolom. – Ez a te
döntésed is. Elvégre te viszed a válladon az egészet.
– Már próbáltam, hallani se akar róla. Szóba se lehet hozni
előtte ezt a témát.
– Na jó, de mi lesz, ha vissza szeretnél menni dolgozni?
– Már most szeretnék – vágja rá Kirsty. – Néha sírni tudnék
az irigységtől, amikor Dan elindul az irodába. Ha pedig az
unalmas munkájáról panaszkodik, legszívesebben megráznám,
hogy helló, akkor cseréljünk helyet! Én megyek el hazulról, az
én munkámért fognak fizetni, én leszek egész nap felnőttek
között, nekem jár az ebédszünet. Te meg próbálj segíteni
egyszerre három gyerek iskolai feladataiban úgy, hogy
mindhárman legszívesebben egész nap csak a kertben
rohangálnának.
Kirsty kifulladva elhallgat.
– Te egyáltalán nem vagy hibás. Ugyanezt érezném a
helyedben.
Elkeserítő, hogy a barátnőm a magántanuló gyerekeinek
foglya lett. Csomót kell kötnöm a nyelvemre, ha magamban
akarom tartani, mit is gondolok Danről.
Megpillantom a hűtőszekrény tetején a bezacskózott 1-ES
SZÁMÚ KIÁLLÍTÁSI TÁRGY-at, és gyors mozdulattal a
szemetesbe dobom. Noha Erica, a hatósági ellenőr látogatása
óta már hónapok teltek el, mégsem tudok szabadulni a
gondolattól, hogy bármikor beugorhat újra.
Kirsty közben nagyon sóhajt.
 – De hagyjuk is. Hívott már a cuki fogorvosom?
– Még nem, de épp ma találkozom Gilesszal, Vivi
gyakornokával…
– Ó, igen, említette – kiált fel Kirsty. – Miért nem mondtad?
Én meg itt fecsegek, amikor öltözködnöd kellene.
– Már elkészültem – felelem mosolyogva, noha azt már
elhallgatom, hogy készültségem nagyrészt Tom és Patsy
látogatásának köszönhető.
– Nem sokat teketóriáztál, mi?
Elhallgatok.
– Nem. Épp csak megiszunk valamit. Meg hát tudod.
Mégiscsak huszonkilenc éves…
– Ugyan már! – mondja érezhetően minden irónia nélkül
Kirsty. – Legalább szórakozol egy kicsit. De most már indulás,
és aztán mesélj ám róla!
Letesszük, én pedig azon gondolkodom, általános
rosszkedvem vajon a Stílusos Otthonok cikkének köszönhető-e.
Annak, hogy két egész oldalon át méltatták Tom és Patsy
kanapéját egy puccos magazinban, míg a miénk abból a
városszéli bútoráruházból származik, ahol mintha furcsamód
mindig leárazás lenne. Ruganyosságát a fiúk ugrándozásának
eredményként rég elvesztette. Akárcsak az arcom, villan át az
agyamon, amikor az előszobatükörbe pillantok. Ráncaimat
vizsgálgatva felrémlik az emlékezetemben Patsy pirospozsgás
pofija, ami tükörsima, és a közelébe se férkőzhet semmilyen
tüskés henger. Talán hajnali harmatban mosakszik.
A szobám felé menet próbálom elhessegetni az ilyesfajta
sötét gondolatokat. Ahhoz képest, hogy időm jelentős részében
nagy mennyiségű cukorral foglalkozom, mintha sikerülne
lassacskán megsavanyodnom.

A kelleténél korábban indulok el, csak hogy a lakásból

kiszabaduljak. Elsétálok a csillogó lakberendezési boltok
mellett, és a puccos francia csemegeüzlethez érek. A kézműves
kenyerek mellett itt kapható az a forró csoki is, amiből
Clemmie-nek különös módon mindig van otthon raktáron.
Azért, hogy „kissé feldobja velük” az innivalókat, noha
egyszülöttje, Blake lassacskán tizenhét éves.
Egyszer csak a Giles által javasolt söröző előtt találom
magam. Tíz perccel hamarabb érkeztem a kelleténél, de sebaj.
A hely családiasnak tűnik, és ez jobb kedvre derít, amint
belépek. Évjáratát tekintve kissé aggódtam, hogy Giles valami
trendi bárt választ majd, ahol még az italok nevét se ismerem.
Eléggé tele van a hely, igazából egyetlen asztal szabad. Gyorsan
elfoglalom, majd körülpillantva meggyőződöm arról, hogy
senkit sem látok, aki gyanúsan egyedül üldögélne, és legalább
nyomokban illene rá Giles személyleírása. Sőt hamarosan az is
világossá válik, hogy rajtam kívül senki sincs egyedül, de nem
zavar. Valójában sokkal kellemesebb itt, mint azon rágódni az
üres lakásban, hogy voltaképpen tojáshabot kellene vernem.
Éppen amikor azon tépelődöm, hogy igazán felbukkanhatna
már Giles, hirtelen nyílik az ajtó, és belép… nincs rá más szó,
belép egy varázslatos jelenés.
Épp hogy sikerül nem fölkiáltanom. Egy pillanatig csak ülök
megkövülten, arra gondolva, hogy ez mégsem lehet ő.
Lényegesen, sőt nyomasztóan jobban néz ki a kelleténél. A
borospoharamra pillantok. Abban reménykedem, hogy az alatt
a néhány másodperc alatt, amíg felismer és idelép, esztétikai
színvonala visszacsúszik az „egyszerűen csak kellemes
megjelenésű” kategóriába. Ilyesmiről azonban szó sincs.
Amikor újra felnézek, a szögletes állú, tökéletlen fésült hajú,
farmeres-fehér pólós Giles éppolyan jóképű, mint előtte. A
szeme sötét, álla leheletnyit borostás, gesztenyebarna haja a
kellő mértékig összeborzolva.
– Alice? – kérdi szívdöglesztő mosollyal.
– Szia, Giles – felpattanok, puszit nyom az arcomra, de
valami csoda folytán sikerül megőriznem a hidegvéremet.
– Mit hozhatok? – a poharam alján lötyögő néhány korty
borra pillant.
– Fehérbor szuper lenne.
– Nagyot?
Hatalmasat, légyszi, mivel teljesen betojtam a szépségedtől…
Bár akkor meg fennáll a veszélye, hogy részeg, középkorú picsává
válok.
– Izé, igen, köszönöm.
Giles rendel a pultnál, és odahozza az italokat az asztalhoz.
– Szóval ősrégi főiskolai barátnők vagytok Vivivel – mondja,
majd újabb lefegyverző mosoly kíséretében elhelyezkedik az
asztal szemközti oldalán.
– Így van – felelem, és nem tudom nem észrevenni, hogy
már most kicsúszott a száján az „ősrégi” szó. De itt, ugyebár, a
barátságunk időtartamára utal, az ugye nem sértő? – A
kollégiumban találkoztunk. Aztán – teszem hozzá –
összebarátkozunk még másokkal is, és elköltöztünk albérletbe.
Giles bólint, majd kortyol a söréből.
– Vivi csodálatos munkatárs. Az igazat megvallva el se
hiszem, hogy engem választott. Persze ez csak olyan
gyakornoki állás, de komoly versengés folyt érte.
– Talán benned látott lehetőséget – vetem fel.
– Lehet – Giles nevet, a szeme a szó szoros értelmében
felragyog. – Na mindegy is, beszéljünk inkább rólad. Jól hallom,
hogy yorkshire-i a tájszólásod?
– Igen, Leeds mellett nőttem fel, de kamaszkoromban
Skóciába költöztünk, mert a szüleim ott kaptak munkát.
– És általánosban dolgozol, ugye?
Bólintok.
– Az én dolgom kezdeni valamit a szűnni nem akaró szülői
panaszokkal.
– Nem hangzik túl jól – kuncog Giles.
– Tulajdonképpen nem vészes. Szeretem csinálni. Jó az
iskolai közösség, a gyerekek pedig egyenesen szuperek.
Nem, nem, nem emlegetjük a gyerekeket.
– És mit kell csinálnod valójában?
Úgy érzem, merénylet lenne ezt a remekbeszabott
férfipéldányt elveszett ellenőrzők vagy éppen könnyes szemű,
hányó gyerekek történeteivel traktálni.
– Adminisztráció az egész – vágom rá. – De van mellette
saját vállalkozásom is, amolyan kis mellékes habcsókosdi.
– Vivi említette. Nagyszerű ötlet olyasmit csinálni, amiről
tudod, hogy úgyis mindenki szereti…
 – Azért nem mindenki – vágok közbe, majd azon kapom
magam, hogy már el is meséltem neki, mennyire felháborodott
Patsy, amikor megkínáltam Jessicát a világ vélhetőleg legapróbb
habcsókjával. – Komolyan mondom, nem volt nagyobb egy
olajbogyónál.
Gilesnak szemlátomást tetszik a történet, legalábbis még
nem fogta menekülőre. Akkor már persze beszélnem kell
Tomról is. És rögtön szóba kerülnek a fiaim, különösen Logan,
aki a barátja példáján felbuzdulva újabban önálló
épületszárnyat követel magának, mégpedig lehetőleg olyat,
amiben elfér egy biliárdasztal is.
– Ha jól emlékszem, én gyerekkoromban beértem egy
Moncsicsivel is.
Giles elneveti magát, most már kissé bizonytalanul. Hetet-
havat összehordok itt izgalmamban, eszmélek rá hirtelen; a
Moncsicsi, azt hiszem, végképp sok volt neki. Mi a fenéről
locsogok itt összevissza? Még a végén azt hiszi, nemcsak öreg
vagyok, de szenilis is, és mindjárt mesélni kezdek neki a
mágneses rajztáblámról meg az öltöztetőbabámról.
Moncsicsi. Atyavilág.
– Szóval te edinburghi vagy? – kérdem.
– Nem, Aberdeenben nőttem fel, és ijesztően burzsuj suliba
járattak – nevet. – Diszlexiás voltam, illetve most is az vagyok,
de a tanárok nem jöttek rá. Meg valójában senki sem, én pedig
annyit küszködtem az olvasással, hogy akkor már könnyebb
volt totál idiótának tettetni magam – vállat von. – Úgyhogy
kivágtak.
– Istenem, hát senki sem vette észre, hogy valami gond van?
 – Akkor még nem. Régebben nem volt divat az ilyesmivel
foglalkozni.
Régebben! Hát ez édes. Jóformán tegnap volt.
– És mi történt utána? – kíváncsiskodom.
Giles vállat von.
– Sodródtam. Jött néhány új suli, de elvégezni nem sikerült
egyiket sem. Dolgoztam barátoknál mindenfélét, utazgattam,
végül estin elvégeztem egy tervezőgrafikus-tanfolyamot, és
most itt vagyok.
Elmosolyodik, iszunk még egy pohárral, ekkorra a bor kezdi
kifejteni csodatévő hatását, és lassacskán feloldódom.
Csak természetesen, mondogatom magamnak, amíg Giles
kiszalad a vécére.
Kinézetét tekintve ez a srác voltaképpen annyira nem az én
szintem, hogy semmi értelme adni itt a fiatalost. Nem izgat
már, lelapult-e hajam vagy kiült-e a pórusaimra a sebtében
felkent púder. Olyan ez, mintha lehetőségem volna szemtől
szembe találkozni, mondjuk, egy hópárduccal. Ilyen fenséges
élőlény közvetlen közelében az ember aligha kérdezi meg
magától: „Vajon tetszik nekem ez a hópárduc? Vajon én
tetszem a hópárducnak?” Az ember ilyenkor bizonyos
távolságot tartva, abban a biztos tudatban merül el a szépség
szemlélésében, hogy útjaik soha többé nem találkoznak.
– Az a helyzet – szólal meg Giles –, hogy nem sikerült
megvacsoráznom indulás előtt. Nem akarnál átugrani a
szomszéd olasz étterembe, ha épp van szabad asztaluk?
Éppenséggel én se ettem mást a magányos anyák vacak
sajtos pirítósán kívül, ráadásul jelenleg elképzelni sem tudnék
kellemesebb folytatást ennek az estének.
– Remekül hangzik – felelem, majd kifelé menet előhúzom a
táskámból a csörömpölő mobilom.
Az anyám az. És amennyi eszem van, felveszem.
– Szia, anya, hogy vagy?
– Egyformán, elmolyolgatok. Hogy megy a fogyókúra?
– Izé, jól, köszi – bocsánatkérő pillantást vetek Gilesra.
– Szuper, mi? És még éhes se vagy közben, ugye?
Dehogynem, hiszen finomított cukron és szénhidrátokon élek.
Ekkorra az étterem előtt állunk Gilesszal. A kifüggesztett
étlapot átolvasva összefut a nyál a számban.
– Így igaz – felelem, kissé már becsípve. – Pont… kielégítő.
Bocs, anya, épp programom van, beszélhetnénk inkább
holnap?
– Csak nem azzal a fogorvossal találkoztál? – kiált fel
anyám.
– Hát… nem. Valaki mással.
Bocs, tátogom Giles felé.
– És ennek mi a foglalkozása?
Ismerkedik a munka világával, anya – hehe, ezzel aztán
rendesen kihozhatnám a sodrából. És mellesleg fiatalabb a
spájzodban található tartós élelmek döntő többségénél.
– Izé, holnap délelőtt majd beszélünk, jó? Szia, anya –
zsebre vágom a telefont, és belépünk a hívogatóan családias,
csupasz faasztalokkal berendezett olasz étterembe.
– Igazán kedves tőled – dünnyögi Giles.
– Micsoda?
– Hogy azt mondtad anyukádnak, jól megy a randi. Hogy
kielégítő – csábos mosollyal a karom felé nyúl, én pedig
megborzongok, mintha csak Fergus böködött volna meg az
„irtó vicces” sokkolótollával.
– Hát – nevetek – másról volt szó. Anyám a fogyókúrámról
kérdezett…
– De ugye nem fogyókúrázol?
– Nem, bár anyám szerint kellene.
– Akkor nem normális – állapítja meg Giles, amíg az
asztalunkhoz vezetnek. – Csodálatos vagy, Alice. Vivi
igazságtalan volt veled.
Zavartan fölnevetek, mert sejtelmem sincs, mit kellene
kezdenem az ilyesfajta megjegyzésekkel.
– Szép kis barátnő – mondom, messze eltartva magamtól az
étlapot, hogy egyáltalán el tudjam olvasni a félhomályban.
Vajon akkor is így bókolna, ha öregasszonyos távollátásom,
ki-kiújuló aranyérbántalmaim a tudomására jutnának? Vagy ha
megtudná, hogy míg hajdanán nyakló nélkül ihattam a bort,
ma már két pohár után olyan büdi a szám másnap reggel, mint
valami mosatlan bili? Mindettől persze még egyáltalán nem
érzem magam rémisztő banyának. Csupán arról van szó, hogy…
Giles észbontóan jóképű, és a randik általános menetét ismerve
kénytelen vagyok azt hinni, kandikamerával figyelnek minket, a
nézők pedig hahotázva mondogatják: „Nézzétek! Ez a nő
bevette, hogy bejön a srácnak!”
– Elbűvölő szemed van – súgja átható mosollyal Giles.
Felpillantok.
– Köszönöm, kedves tőled, hogy ilyet mondasz.
– De így is gondolom! Megbabonázol azokkal a kis
borostyánsárga cirmokkal…
Felnevetek, és azon kezdek tűnődni, minden fiatal férfi így
udvarol-e manapság: összecsapott bókokkal és elsöprő
önbizalommal? Ó, ha tudná, hogy normális esetben ilyenkor
általában egy kondér chili con carnét szoktam kevergetni; hogy
aztán különféle fagyasztósdobozokba kiporciózva alkoholos
filccel akkurátusan feliratozzam őket!
Az egyik közeli asztalnál elmélyülten beszélget egy idősebb
házaspár. A filigrán, ezüstös haját művészien feltornyozva
viselő asszony – jó hatvanas lehet – barátságosan ránk
mosolyog.
– Nehéz a döntés, nem igaz? – jegyzi meg. – Nekünk is jó
időbe telt.
– És végül mit rendeltek? – kérdem.
– Tengeri süllőt – feleli az asszony. – David pedig bárányt…
mindkettő nagyon finom.
Végül a táblán szereplő napi ajánlatból választunk – az
legalább olvasható, lévén hogy távolra jól látok –, majd mielőtt
az ételt kihoznák, megcsörren Giles telefonja.
– Ne haragudj, tudom, hogy iszonyú bunkóság, de ezt
muszáj felvennem.
Kisétál telefonálni az étterem előtti járdára, így van néhány
percem, hogy átgondoljam a mai estét. Talán csak én csinálok
olyan nagy ügyet a korkülönbségből. Végül is nem tévéből
rendelt gumis derekú mackónadrágokban járok, és a lábam se
bütykös – egyelőre.
Az ajtó felé pillantok. Giles végigszánt úrifiúsan fésült haján,
és tovább beszél a telefonba. A közeli asztalnál ülő asszony a
számlát kéri, majd beszélgetésbe merülnek a férjével.
– Milyen kedves, nem? – kérdi, felém pillantva a férfitól. –
Bár Owen is hajlandó lenne néha ilyesmire.
A férfi kuncog.
– Nem minden fiatalember vacsorázik szívesen a mamájával.
Az asszony a gyomromban érzett ökölcsapásszerű
fájdalomról mit sem tudva újra rám néz.
De hiszen megdicsérte a szemem! – mondanám neki a
legszívesebben. – Hát nem hallották?
Giles visszatér az asztalhoz, az idős házaspár pedig elmegy,
épp amikor megérkezik a vacsoránk: rizottó nekem, sült
Gilesnak. A boromat kortyolva győzködöm magam, hogy
tulajdonképpen nincs semmi baj, hisz remekül érezzük
magunkat. Egyébként sem kéne foglalkoznom mások
véleményével. Észreveszem, hogy Giles tekintete megállapodik
valahol. Arra számítok, a Bardot kinézetű pincérnőn, ám
látnom kell, hogy egy velem egyidős nő az, aki elegánsan nyírt
frizuráját lesimítva épp kilép a mellékhelyiségből.
– Képzeld – mondom Gilesnak –, az az asszony a szomszéd
asztalnál azt hitte, hogy a mamád vagyok.
– Jesszusom! – kiáltja nevetve. – Biztos félig vak volt már.
– Nem hinném.
– Pedig ez legalább olyan röhejes, mint az, hogy az anyád
fogyókúrára akar fogni. Apropó, kérsz desszertet?
Mindketten kérünk, és az étteremből kilépve kellemesen
jóllakottnak és becsípettnek érzem magam. Ráadásul
lényegesen vidámabb is vagyok, mint illenék az olyan nőkhöz,
akiknek a fiai elutaztak hazulról.
 – Igyunk meg még valamit? – kérdi Giles.
Újra a karomhoz ér, mire a fejemben vad kavargásba
kezdenek a gondolatok: teljes egészében gyermekmentes
éjszaka, borosüveg az üres lakásom hűtőjében…
– Nem, azt hiszem, ideje hazamennem – felelem eltökélten.
Miért is?
Vivi bezzeg nem iszkolna haza. Ő biztos megragadná a
lehetőséget anélkül, hogy rémülettel töltené el a gondolat,
hogy levetkőzzön ez előtt a félisten előtt. Hiszen ha nem lenne
a főnöke, már rég hazacipelte volna magához…
– Biztos? – kérdi hamiskás mosollyal Giles.
– Igen, későre jár.
Akkor eredj, futás haza a keresztrejtvényedhez, nagyi!
– Rendben – mondja könnyedén Giles. – Azért még
felhívhatlak?
Mélyen a szemembe néz, majd szájon csókol. Rövidke, futó
mozdulat, több ezer fényévnyire Anthony gyíknyelvétől, engem
egy pillanatra elhagy a józan eszem.
Ó, csak gyere fel. Veled egy pillanat alatt leküzdeném a
szexfóbiámat…
– Nagyon örülnék – nyögöm ki. – Remekül éreztem magam.
– Én is. Hogy mész haza?
– Gyalog. Tényleg nem több öt percnél…
– Oké. Szia. Remélem, hamarosan újra találkozunk – széles
mosoly, aztán tovalépdel a tavaszi éjszakában anélkül, hogy
egyszer is visszanézne.
 Tizedik fejezet

Biliízű szájjal ébredek, orromat megcsapja valami enyhe szag.

Az ágyban felülve végigpörgetem magamban az előző este
eseményeit, és nem kis megelégedéssel konstatálom, hogy: 1. a
moncsicsis eseten kívül nem csináltam komplett idiótát
magamból, és 2. szemlátomást Giles is jól érezte magát. Na jó,
egyszer az anyjának néztek, de lehetett volna rosszabb is,
nézhettek volna például a nagymamájának. Talán mégis igaza
volt Gilesnak, és az a nő otthon felejtette a kontaktlencséjét.
Mindenesetre ha tényleg vissza akarok térni a „fedélzetre” –
tegnap este óta már képes vagyok némi halvány optimizmussal
gondolni erre –, ideje abbahagynom a folyamatos parázást.
Tehát minden a legnagyobb rendben – eltekintve a bűztől,
ami kétségkívül a lakásból származik, nem pedig kívülről.
Kimászom az ágyból, majd a szobámon keresztülballagva a
közlekedőbe lépek. Egy pillanatra megállok, majd egy-két
próbaszippantás után úgy találom, a szag alighanem Logan
szobájából jön. Szó sincs itt részrehajlásról. Gyanítom csupán,
hogy mivel ebből a szobából többnyire ki vagyok tiltva, itt a
legvalószínűbb, hogy valami oszlásnak induljon.
Akkor most belépek. Az ajtót kinyitva körülpislogok a
félhomályban. Ahogy minden bizonnyal maga David
Attenborough is megjegyezné, tulajdonképpen bámulatos,
hogy ilyen zord élőhelyen emberi tevékenység képes
kibontakozni. Ennek ellenére, noha itt érezhetően más légköri
viszonyok uralkodnak – van egyfajta zokni- és poroskeksz-
szagú áporodottság –, maga a bűz itt sem vészesebb, mint a
közlekedőben. Elhúzom a függönyt, hogy beáradhasson a tiszta
áprilisi napfény.
A bolyhos fekete szőnyegen fekvő tányért titokzatos piros,
valamint citrom- és narancssárga pacák ékesítik. Közelebbi
vizsgálat után kiderül, hogy valójában bab-, ketchup- és
tojásmaradványok. A padlón összegyűrt papírok hevernek
Logan szálkás betűivel teleírva. Ám nem tudni, vajon részét
képzik-e bármely sorsdöntő irodalomfogalmazásnak. A lehető
legkisebb zavart okozva Logan természetes élőhelyén,
összeszedek néhány ragacsos poharat. Közben felfedezem, hogy
a szőnyeg hosszú szálai közt töménytelen pénzérme fészkel.
Kis híján elég lenne az egész heti bevásárlásra. A gyűrött
paplanon mindenütt alsógatyák hevernek számos olyan
gitárpengetővel egyetemben, amiket mintha a rég elveszettnek
hitt törzsvásárlói kártyáimból készítettek volna. Itt aligha
emlékeztet bármi a Pitypang pizsamakatalógusára.
Nekilátok a romeltakarításnak és kinyitom az ablakot, amitől
már önmagában kevésbé tűnik olyannak a szoba, mint ahová
meghalni vonszolják magukat a sebzett állatok. Persze tudom,
Logan minden bizonnyal elborzad majd attól, hogy
hozzányúltam a cuccaihoz. De könyörgöm, mégiscsak én lennék
itt a felnőtt, úgyhogy muszáj néha a kezembe vennem az
irányítást. Törlőrongyot, majd porszívót ragadok, és mire
végzek a munkával, a szoba lényegesen jobban néz ki.
Épületszárny ettől persze még nem lett belőle, de legalább
tiszta és barátságos.
Megszólal a kaputelefon, szaladok felvenni.
– Szia, Alice! Én vagyok az.
– Vivi! Gyere csak!
Ez meglepő. Csütörtök van, késő délelőtt. Azt hittem volna,
ilyenkor a stúdióban van; többet dolgozik, mint bárki, akit
ismerek. Talán mert gyerek híján lelkiismeret-furdalást sem kell
éreznie, amiért ennyire szereti a munkáját.
– Na? – kérdi, amikor beengedem. – Hogy ment? Ugye nem
a pásztorórátokat zavarom meg éppen?
– Nem – nevetek –, ugyan már.
– Kissé… ziláltnak tűnsz – jegyzi meg szemöldökét felvonva
Vivi.
– Logan szobájában viselek hadat. Mindenesetre főzök
neked egy kávét. Hogyhogy nem a munkahelyeden vagy?
Vivi várakozó pillantással telepszik a konyhaasztal mellé.
– Hivatalosan épp a beszállítókat látogatom végig, de pont a
közelben jártam, úgyhogy muszáj volt feljönnöm…
– Tudom, hogy szörnyű büdös van – vágok közbe –, épp a
forrását igyekszem megtalálni.
– Aha, észrevettem. Na de mindegy, szóval Giles…
Mosolyogva kitöltöm a kávéinkat, majd a hatásszünetet
tovább nyújtva benézek a kukába és a hűtőbe – egyik sem
bűzlik különösebben.
– Jó kis este volt – jegyzem meg könnyedén.
– Jó kis este? Ez meg mit jelentsen?
Mosolyogva ülök le a szemközti székre.
– Hogy jól éreztük magunkat. Dumáltunk, nevettünk,
átmentünk még máshová enni. Mondott ma neked valamit?
– A munkában csak nem kérdezek rá.
– Dehogynem! – kiáltom.
– Na jó, ez igaz, de még nem volt rá időm. Találkoztok még?
Kortyolok a kávémból.
– Talán.
– Mi az, hogy talán?
– Én szeretnék – magyarázom –, ő pedig azt mondta, hívni
fog. Attól még sehogy sem tudom kiverni a fejemből, hogy egy
egész évtizeddel fiatalabb nálam, ráadásul a szomszéd asztalnál
ülő asszony a mamájának nézett…
– Micsoda? – hördül fel Vivi.
– Végül is lényegtelen. Nem izgat különösebben. De tudod…
ez a korkülönbség tényleg zavaró. Képzeld, teljesen lefagyott,
amikor szóba hoztam a Moncsicsit…
– Moncsicsit? – ismétli Vivi. – Ugye nem azt akarod
mondani, hogy összehozok itt neked egy randit Giles
Hendersonnal, ti meg a Moncsicsikről társalogtok?
– Nem társalogtunk – védekezem. – Csak szóba került.
A barátnőm hűvösen végigmér.
– Az ugróiskolás élményeidet is elmesélted neki? Vagy hogy
Kacsamesék-rajongó voltál?
– Jaj, nyilván nem. Mindegy is, de ugye ezt a bűzt nem csak
beképzelem? Vagy már az orrom is megbolondult?
– Nem, tényleg elég orrfacsaró…
– Segíts megtalálni a forrását! Úgy értem, ha nem rohansz
vissza a munkába.
– Nem, maradhatok. Szerinted jöhet Logan szobájából?
 – Azt már megnéztem. Gyere, próbáljuk meg Fergusét.
Logan szobájának takarítás előtti állapotához képest Fergusé
egyenesen katalógusba illő. Az ágya körül a falon gondosan
felragasztott, saját készítésű képsorok; Fergus ígéretes
képregényrajzoló, groteszk humor és fiús viccek jellemzik. A
sarokban a becsomózott fülű reklámszatyor, benne a
jótékonysági boltba szánt plüssökkel; Rex maszatos ábrázata az
átlátszó nejlonhoz nyomódik. Az ágy bevetve, a könyvek
akkurátusan a polcra sorakoztatva. A padló szinte
hátborzongatóan zokni-, gatya- és üdítőspalack-mentes. A bűz
azonban minden eddiginél borzalmasabb: átható és savanyú.
– Pfuj, ez undorító! – kiált fel Vivi.
– Az. Egyértelműen ebben a szobában kell lennie valaminek.
Négykézlábra állva szimatolok körül a szőnyegen, mint
valami kutya. Idelent még büdösebb van, mintha a szag
nehezebb lenne a levegőnél, és láthatatlan pocsolyába gyűlt
volna a padlón. Ekkor az ágy alatt megpillantom a piros-fehér
csíkos kakaósdobozt. Kupak nélkül, az oldalára dőlve hever, a
tartalma alighanem mindenestül az égszínkék szőnyegbe
ivódott.
– Megvan! – nagyot nyögve feltápászkodom, hogy
megmutassam Vivinek.
– Gusztustalan!
Vivi szemet gyönyörködtetően berendezett világában
nincsenek bűzlő pocsolyák.
– Hát az. Egek, hogy fogok megszabadulni ettől a szagtól?
– Kell hogy legyen valami módszer – Vivi a Fergus asztalán
fekvő laptop felé fordul.
 – Te meg mit csinálsz?
– Kiguglizom. Kakaófolt a szőnyegen.
– Hogy léptél be? Biztos jelszavas…
– Be volt kapcsolva – feleli Vivi, és kopogni kezd a
billentyűkön. – Aha, nézd csak! Azt írja, azért büdös, mert
kiváló táptalaj a mikrobáknak, de semmi baj, jó rá a sütőpor
meg az ecet is, ha pedig tényleg nagyon súlyos, akkor…
Amíg Vivi a különféle tisztítási módokat sorolja, arra jutok,
hogy Tom és Patsy otthonában bizonyára elképzelhetetlen az
ilyesmi.
– Úgy tűnik, be kell vetned valami bikaerős tisztítószert a
rothadó fehérjék ellen – teszi hozzá kedélyesen.
– Oké, meg fogom próbálni.
Továbbszimatolok a talajszinten, Vivi pedig olyan elánnal
püföli a laptop billentyűzetét, mint akinek esze ágában sincs
visszamenni dolgozni.
– Még sosem estél kísértésbe, hogy megnézd a keresési
előzményeit? – kérdi mintegy mellesleg.
– Nem igazán – felelem fölegyenesedve.
– Jaj, ne már!
– Vivi, te vagy a legkotnyelesebb ember, akit valaha
ismertem. Még a munkából is ellógtál, csak hogy megkérdezd,
milyen volt a randink Gilesszal. Nem hinném, hogy csak úgy
véletlenül vitt erre az utad…
– Mindegy, én a helyedben biztos meglesném – kuncog,
nyilvánvalóan nem is sejtve, mennyire nem volna helyénvaló
az ilyesmi.
Na jó, néha szívesen belenéznék Logan laptopjába, pláne
hogy gyakran felejti bekapcsolva, de eddig még mindig sikerült
visszafognom magam.
– Hát én nem akarok leskelődni – füllentem, majd
igyekezvén valahogy elfoglalni magam, rongyokat hozok a
konyhából, hogy felitassam a kakaót, amennyire lehet. Vivi ott
marad Fergus asztalánál, azt hittem, azért, hogy kikapcsolja a
gépet, de nem, tovább pötyög, mire hirtelen felugrik… egy
meztelen női fenék, amiből parázsló cigarettavég áll ki.
– Ezt nézd! – kiáltja.
– Szentisten, Vivi! – a képernyőre bámulok, egyszerre vesz
rajtam erőt a hányinger és a hallatlan szomorúság. – Egy cigiző
segg. Jesszusom! Ez meg mi a fene?
– Seggfej – vihog Vivi, egyértelműen mit sem sejtve arról,
hogy ez a kép valójában az én imádott kisfiam elveszett
ártatlanságának szimbóluma.
Egy megrontott ifjú elméé, amelyről eddig naivul azt hittem,
teljesen leköti az ősrégi szerkentyűk bütykölése.
– Nem vészes – teszi hozzá vállat vonva Vivi.
– Dehogyisnem!
– Minden fiú kíváncsiskodik néha – szakít félbe Vivi. –
Nemrég olvastam, hogy a tizenhárom éves fiúk háromnegyede
látott már pornót.
– De Fergusról van szó!
– Igen, róla, aki mellesleg fiú. Fejlődésben lévő hímnemű,
aki hamarosan férfivá válik, Alice. Ez az élet része.
Vivire bámulok, és azon tűnődöm, hogyan is
magyarázhatnám el neki, hogy rendben, de Fergus életének
azért lehetőleg mégse legyen része az ilyesmi. Semmi bajom az
iskolai felvilágosítással, sőt én is mindig készségesen
válaszolok a testiséggel kapcsolatos kérdéseikre. Azt azonban
sosem tartottam szükségesnek megemlíteni, hogy a nők a
fenekükkel is cigarettázhatnak, már csak azért sem, mert
mindeddig nem is tudtam róla.
– Talán nem is igazi – folytatja Vivi. – Fogadjunk, hogy csak
ráphotoshopolták.
– Hát remélem – mormogom –, különben csúnyán
megégette volna magát szegény kislány.
– Jujj – Vivi mosolyogva megborzong.
– És most légyszi, kapcsold ki, Vivi – kérem, és lezöttyenek
Fergus ágyára.
Ami azt illeti, teljesen le vagyok sújtva. Jószerivel tegnap
volt, hogy Rexet szorongatva édesdeden aludt a paplanja alatt.
– Ugyan már! Csak egy pucér fenék – vigasztal mellém
telepedve Vivi.
– Ó bár meg se láttam volna!
Egy pillanatig némán ülünk a szúrós szagú szobában.
– Föl a fejjel – öleli át a vállam.
– Semmi bajom, tényleg. Téged viszont biztos vár a munka…
– és csinos, ránctalan arcára pillantok.
– Valóban – feleli tapintatosan. – De kérlek, ne rágódj ezen
egész nap. Ez a kép szinte még bájos ahhoz képest, mi minden
mást is láthatott volna…
Szárazon fölnevetek.
– A bélyeggyűjtés, Vivi, az bájos. Kalandkönyveket gyűjteni
meg szökést tervezni a titkos szigetre, az bájos. De egy pucér
segg a belőle kilógó cigivel az minden, csak nem bájos.
 Mindketten felvihogunk.
– Talán csak véletlenül futott bele – teszi hozzá Vivi, majd
feltápászkodik, és a konyhán át a kabátjáért és a táskájáért
indul.
– Azt meg hogyan? – követem kezemben a kakaósdobozzal,
fuldoklóként kapaszkodva a halvány reménybe, hátha igaza
van.
– Hát talán… – von vállat Vivi – a leckéjéhez kellett.
– Gondolod, a dohányzás káros hatásairól gyűjtött anyagot?
– Vagy az indiánokról – fűzi tovább Vivi, láthatóan
igyekezve felvidítani ezzel –, ők szoktak akkora békepipa-
szertartásokat rendezni meg… hogy is hívják? Amikor kifüstölik
az ártó szellemeket.
Ezen már tényleg muszáj elmosolyodnom.
– Nyilvánvalóan ezt ábrázolja a kép. Hogyan tartsuk távol
magunktól a rosszat.
Vivi elneveti magát, összeölelkezünk az előszobában.
– Ugye nem borultál ki?
Vállat vonok.
– Csak egy kicsit.
– Jaj, ugyan már, nem akkora ügy! Fantasztikus fiaid vannak,
hiszen te is tudod – biztatóan megszorítja a karomat, majd
leviharzik a lépcsőn.
A következő pillanatban már Fergus laptopjánál ülve
vizsgálom, mi mindenre keresett rá az elmúlt néhány napban.
Vannak oldalak az Eiffel-torony építéséről meg a brácsa
szerepéről a zenekarban. Mind ártatlan, iskolás dolog. Talán
mégis igaza van Vivinek, és az egésszel semmi baj. Egyébként is
mi van akkor, ha kedve támadt rápillantani egy meztelen
lányra? Végül is minden fiúnál eljön ez az idő, nem? Tom
egyszer nevetve mesélte, hogy gyermekkorának egyik
legmeghatározóbb emléke az a reggel, amikor iskolába menet
talált az utcán egy pornómagazinból kitépett lapot. Tízéves volt
akkor, ha jól emlékszem. Három teljes évvel fiatalabb
Fergusnál.
Néhány perc múlva már kifelé ráncigálom a szőnyeget Fergus
felemelt ágya alól. Levonszolom a szemétbe a lépcsőházon
keresztül. Ettől megkönnyebbülök egy kissé, majd slusszkulcsot
ragadva az IKEA-ba indulok újat venni. Így egyszerre tehetem
otthonosabbá Fergus szobáját és szabadulhatok meg a szagtól,
illetve talán a lelkiismeret-furdalástól is, ami azóta nem hagy
nyugton, amióta megláttam azt a valamit. Ha már ott vagyok,
veszek egy fiókos szekrényt Logannek, hazaérve pedig nyomban
neki is látok összeszerelni.
Tulajdonképpen büszke vagyok arra, hogy üvöltözés vagy
nagyobb mennyiségű alkohol elfogyasztása nélkül képes vagyok
lapra szerelt bútorokat összeállítani.
Mire elkészülök, alapjában véve mindkét fiú szobája komoly
fejlődésen megy keresztül. Noha a Stílusos Otthonok szintjét
továbbra sem ütik meg, azért remélem, kellemes meglepetést
okoznak majd a hazatérő fiúknak.
Épp a csomagolást szedem össze, amikor megcsörren a
telefonom.
– Halló, Alice?
– Szia, figyelj! – hadarom. – Történt ma valami, amire,
tudom, azt fogod mondani…
 – Tessék?
Sóhajtok.
– Tudom, hogy nem lett volna szabad leskelődnöm. Rosszul
tettem. Egyszer csak ott volt… – idegesen krákogok.
– Izé… Kirsty adta meg a számod. Stephen vagyok.
Basszus!
– Kirsty fogorvosa! – kiáltom. – Ne haragudj,
összetévesztettelek valakivel.
– Hát, izé, Kirsty javasolta, hogy hívjalak fel. Úgy hallom,
épp benne vagy valamiben, nem akarlak zavarni.
– Nem, nem zavarsz – vágom rá. – Épp összeraktam pár
IKEA-s bútort, és most takarítok.
– Egyedül össze tudod rakni a bútorokat? Ez igen!
Jaj, ne már! Most magyarázzam meg, hogy máskülönben
örökké ide kéne rángatom valami ismerőst, vagy meg kellene
fizetnem valakit, és az mégiscsak nevetséges lenne?
– Nem ördöngösség – közlöm.
– Valóban nem. Ennek ellenére azt hiszem, hasznos
tudomány – félszegnek hangzik és meglehetősen esetlennek.
Megsajnálom, amiért úgy ráripakodtam, és igyekszem
barátságosabb hangnemre váltani.
– Szóval mesélte Kirsty, hogy…
– Hogy be akarnak szerezni neked három udvarlót? – kuncog
barátságosan. – Hogyne. Szóval volna kedved találkozni
valamikor?
Összegyűröm a műanyag fóliát, és közben arra gondolok,
hogy a barátnőimet kéne egyenként összehajtogatnom.
– Persze, örülnék neki.
 – Nem érsz rá véletlenül szombaton? – kérdi.
– De igen.
– Szuper. Mit szólnál egy közös ebédhez? Mondjuk,
pizzázhatnánk.
Nem hangzik túl randiszerűen, de annyi baj legyen.
– Remek – felelem, majd Logan szobájába visszasétálva újra
megcsodálom a művemet.
– Mit szólnál a Mario’shoz a Leith Walkon? Ismered?
– Nem, de biztos megtalálom.
– Szuper. Szombaton egykor? Foglalok asztalt.
Hmmm. Pizza egy félszeg fogorvossal… tulajdonképpen
kedvesnek tűnt, de nem mondhatnám, hogy kiugrik a szívem a
helyéből. Csak lazán, javasolta Kirsty. Megfogadom a tanácsát,
mert ha más nem, talán a közelgő ebédmeghívás eltereli majd a
gondolataimat a füstölgő női fenékről.
 Tizenegyedik fejezet

Csütörtök és péntek folyamán ki se látszom a habcsókokból.

Clemmie hívott, hogy a Morgan-buli több vendége jelezte neki:
a saját eseményein is szívesen osztogatná a műveimet.
Úgyhogy azok után, amit megesznek, most épp kis adagokat
készítek különböző ízekben a próbacsomagokhoz. Ez a rengeteg
tennivaló szerencsésen el is oszlatta a fiúk távozása óta rajtam
ülő céltalanságérzetet. Szombat délelőttre azonban már kissé
lelomboz, hogy se Logan, se Fergus nem válaszolt egyetlen
„Hogy vagytok?” SMS-emre sem. Nem reménykedtem óránkénti
híradásban, pláne nem kézzel írott képeslapban, de az azért
sok, hogy egy mukkot se hallottam felőlük, mióta elmentek.
Úgyhogy felhívom Tomot, és mielőtt észbe kapnék, már ki is
szalad a számon, mit láttam Fergus laptopján.
– Ó – mondja Tom, aztán el is hallgat. – Egek. Biztos vagy
benne, hogy az, aminek láttad?
– Jaj, Tom, nem hinném, hogy egy pucér női fenékből kiálló
cigarettát olyan sok mindennel össze lehetne téveszteni.
– Nos, valóban.
A háttérből a szabadtéri rajcsúr hangjai hallatszanak:
gyerekjáték, ki-kirobbanó kacagás, a távolban valahol kutya
ugat.
– Szóval szerinted mit csináljunk? – nógatom Tomot.
– Huh, hát nem tudom… – sóhajt.
 Aztán csend.
Hogy lehet, hogy a környezetemben lévő valamennyi férfi
allergiás a kommunikációra? Eszembe jut, annak idején azért is
szakítottam végül Tommal, felrobbantva négytagú családunkat
– ezért mindmáig elővesz néha a bűntudat –, mert egyszerűen
képtelen állást foglalni.
– Mindegy – közlöm végül határozottan –, majd
elbeszélgetek vele, ha hazaér. Vivi azt gondolja, akár véletlenül
is belefuthatott.
– Igen, végül is lehetséges – feleli tétován Tom.
– Na jó, és ti hogy érzitek magatokat?
– Remekül. Azt hiszem, a fiúk is élvezik, de ezt nem könnyű
kitalálni. Nem sokat árulnak el…
Nekem mondod?
– Azért volna kedvük egy percre szóba állni velem?
– Várj egy picit… – dörmögés hallatszik a háttérből, majd –,
jaj, gyere már, anya szeretné hallani a hangod, legalább egy
sziára… – újabb dörmögés –, izé… – mondja végül Tom, és
krákog egyet –, mindketten elég elfoglaltnak tűnnek…
Valami összezuhan bennem. Szerda óta nem láttam a
fiaimat, és ők még köszönni sem méltóztatnak nekem.
– Oké – magabiztosságot erőltetek magamra –, de a
pornóképet szóba ne hozd, jó?
– Nyilván. Nem mondok semmit.
– Végül is lehetne rosszabb, nem? Ha belegondolunk, mi
mindent láthatott volna még.
– Igen, hogyne.
– Úgyhogy szeretném, ha nem fújnánk fel nagyon ezt az
ügyet – elhallgatok. – Mellesleg remélem, ez a kép nem hozta
meg a kedvét a dohányzáshoz.
Felnevetünk, a feszültség kissé oldódik.
– Na ja – röhögcsél Tom. – Ilyet bezzeg sose raknak a cigis
dobozokra.
Még a Stephen-féle ebédre menet is folyamatosan csak azon
jár az eszem, hogyan is kellene jól kezelni ezt az ügyet. A
csinosabb farmerem van rajtam hímzett krémszínű fölsővel és
lapos sarkúval, elvégre csupán ebédről van szó. Ráadásul üde,
derült délelőtt van, úgyhogy gyalog indulok az étterem felé
(ezért is vettem lapos sarkút), hátha útközben végre kiszellőzik
a fejemből a seggügy miatti bosszúság.
Sosem halottam még a Mario’sról, és belépve nyomban
világossá válik, miért nem. Ilyesfajta éttermekbe jártunk, amíg a
fiúk kicsik voltak. De a játszóházakhoz és az uszodák családi
délelőttjeihez hasonlóan teljes egészében törlődtek az
emlékezetemből. Semmi bajom ezekkel a helyekkel, ha nem
lennének, sose mehettünk volna négyesben étterembe a
fiúkkal. Mégis örömmel léptem tovább, amikor kinőtték őket.
Belépve azonnal megtorpanok. Az étterem dugig van
békésen kérődző szülőkkel és zajos csemetéikkel, akik közül jó
páran teljesen szabadjára engedve randalíroznak. Az egyik
kisfiú széttárt karral, repülőként száguld, az italokkal telepakolt
tálcával arrafelé egyensúlyozó pincér pedig kedvesen ennyit
mond neki:
– Hopp, csak óvatosan!
Aztán meglátom: Fogorvos Stephen az étterem túloldaláról
int felém. Világosbarna haja gondosan nyírva, barátságos arcán
széles, nyílt mosoly ragyog. Szép a szeme is: zöldes és csillogó,
csak úgy sugárzik belőle a humor.
– Szervusz, Alice, örülök, hogy eljöttél – hozzám lép, szinte
fülig ér a szája.
A fogsora gyönyörű, de hát végül is ez nem csoda. Hiszen ez
a kirakata.
– Én is örülök – felelem, és leülök. – Remélem, nem
várakoztattalak meg nagyon.
– Nem, hamarabb jöttem egy kicsit, direkt előtted akartam
ideérni. Na nem mintha féltettelek volna egyedül, hiszen aki a
lapra szerelt bútorokkal is elbánik…
Zavart neveléssel elpirul, én pedig azt kívánom, bárcsak le
tudna lazulni egy kicsit. Szegény éppolyan feszültnek tűnik,
mint én voltam, amikor először megpillantottam Gilest.
– Gyakran jársz ide? – kérdem a szomszédos asztalon lévő
letörölhető alátétekre és a kanyarszívószálas italokra pillantva.
A miénken még egy doboz színes ceruza is van, hogy az
étlapot kiszínezhessük.
– Igen, a kislányommal – magyarázza Stephen. – Ez a
kedvenc étterme. Nagyon szeretik itt a gyerekeket – újra
elmosolyodik, ezúttal összepréselt szájjal.
– Aha, azt látom.
– Így aztán igazán fogalmam sincs – teszi hozzá
szemlátomást kissé megnyugodva –, mi a csudának javasoltam
pont ezt a helyet.
– Semmi baj vele – jelentem ki határozottan.
– Ugyan már! Hisz ez gyerekétterem! Mi üthetett belém? –
nevet. – Néha elfelejtem, hogy vannak rendes felnőtt helyek is.
 Elmosolyodom, majd szemügyre veszem az étlapba mélyedt
arcát. Vonzó arc, kedves és figyelmes, olyan emberé, akire
bármilyen bonyolult fogászati beavatkozásnál jó szívvel rá
merném bízni magam. Bár nem különösebben szeretek
fogorvoshoz járni, Stephen keze, jobban mondva fúrója alatt
legalább nyugodt lehetnék, hogy mindent megtesz azért, hogy
a dolog a lehető legkevésbé fájjon. Míg Stephen kedvesen az
iskoláról, a habcsókokról és a családomról kérdezget, rájövök,
teljesen jó helyen vagyunk ebben a zajos kis étteremben.
Nagyszerű olyan környezetben lenni, ahol végeredményben
semmi kínos nem történhet. Persze bármikor szemen találhat
valakit egy-egy eltévedt olajbogyó, vagy sírva fakadhat egy-egy
gyerek, ha a pizzájára véletlenül capribogyót raktak. De a
gusztustalan dolgok ki vannak zárva. Nincs részeg flört, nincs
semmi sikamlós. A hely maga semmivel sem szexibb, mondjuk,
egy fürdőszoba-szakáruháznál, de ez cseppet sem baj. Sőt, kész
megkönnyebbülés!
– És hány éves a kislányod? – kérdem, amikor megérkeznek
a monumentális pizzáink.
– Molly egy hónap múlva lesz kilenc.
– És veled lakik, ugye?
Stephen bólint. Szívesen megkérdezném, miért is alakult ez
így, de fogalmam sincs, hogyan fogalmazhatnám meg anélkül,
hogy tolakodásnak tűnne.
– Csak ketten vagyunk – folytatja Stephen, majd lelkesen
nekilát a pizzájának. – Talán ez az oka annak, hogy
meglehetősen korlátozott számú éttermet ismerek.
Nevetek.
 – Szuper ez a hely, komolyan. A pizza pedig egyenesen
remek. Lényegesen jobb, mint amit mi szoktunk rendelni a
fiúkkal.
– És mi a helyzet veled meg a fiaiddal? Ha nem veszed
tolakodásnak.
– Ugyan! Hat éve váltunk külön az apjukkal.
– Ezek szerint nagyjából akkor, amikor Molly anyukája és én.
Most már majd kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, de azért se
kérdezek semmit.
– Vicces, nem? – teszi hozzá a borát kortyolgatva. – Azt
hittem, furcsább lesz.
– Úgy érted, az, hogy úgy hoztak össze minket?
– Igen – teszi le kuncogva az evőeszközeit Stephen.
– Akkor te se nagyon csináltál még ilyet, ugye?
– Nem igazán…
Tehát széles mosolya és szemlátomást nagyon is rendezett
élete ellenére igenis félszeg, állapítom meg.
– Pedig azt hittem, a barátaid örökké össze akarnak
boronálni valakivel – vetem föl vigyorogva.
Stephen felkacag, közben bájosan elpirul az arca.
– Nem igazán. Nem hinném, hogy eszükbe jutna ilyesmi. És
hát persze ott van Molly is.
– Tudom, de a mi korunkban a többségnek van gyereke.
Nyilván nem mindenkinek, de aligha lepődhetne meg bárki
azon, hogy apa vagy.
Stephen vállat von.
– Végül is igazad lehet.
– Tudom, kicsi korban nem könnyű – folytatom –, de
bébiszitterek is vannak a világon, az emberek pedig el-eljárnak
társaságba meg ismerkedni, nem?
Persze általánosságban beszélek, nem arról, hogy
kettőnknek össze kéne-e jönni vagy sem, remélem, ez neki is
világos. Bármennyire barátságos is, érzek Stephenben egyfajta
tartózkodást. Egyre inkább azt sejteti velem, hogy nem Kirsty
lesz a pasiszerző verseny nyertese.
– Azért elég bonyolult a képlet – magyarázza Stephen. –
Randiztam ugyan néhányszor, de soha semmi komoly nem lett
belőle – köszönetképp rámosolyog a pincérnőre, aki épp
összeszedi a tányérjainkat.
– Ismerős – mondom. – És nyilván nem is akarsz csak úgy
összejönni akárkivel.
Visongató, testvéreikkel civakodó gyerekek egész seregétől
körülvéve valahogy teljesen rendjén valónak tűnik ilyesmiről
beszélgetni. Olyan, mintha a fiúk iskolájában, a szülők-nevelők
délutánján társalognék valami hallatlanul megnyerő
irodalomtanárral, akiért titokban minden hatodikos lány
rajong.
– Így van – ért egyet Stephen. – Egek, nem egyszerű, ugye? –
az időközben visszatérő pincérnő felé, majd felém fordul. –
Kérsz még valamit? – kérdi.
Anyám Tuc-fogyókúrája villan át az agyamon.
– Profiterolt szeretnék.
– Én pedig almás pitét – rendel Stephen, és ez illik is hozzá:
kiszámítható, megnyugtató.
A pincérnő elmegy, Stephen pedig újra rám néz.
– Nem szeretnék bizalmatlannak látszani, Alice. Sajnálom,
ha így tűnik.
– Dehogyis! – bizonygatom.
– Csak hát… Mollystul már kissé kacifántosabb a dolog…
Kortyintok a boromból.
– Akárcsak az enyém. Tudod, mit mondott nemrég Fergus, a
kisebbik fiam? Azt, hogy „minek neked pasi, te anyuka vagy”.
Stephen kötelességtudóan felnevet.
– Nem mintha mindenáron ismerkedni akarnék – folytatom
–, igazából az a helyzet, hogy a barátnőim győzködtek, „ideje
visszatérnem a fedélzetre”, ahogy ők mondták. Úgyhogy
végeredményben elzavartak ide.
Stephen zöld szeme körül barátságos redőkbe futnak az apró
ráncok.
– Talán nekem is szert kéne tennem hasonló barátokra,
hogy egy kicsit rendbe szedjék az életemet.
– És belekényszerítsenek a kezdeményezésbe…
– Igen – bólint. – Pontosan.
– Végül is miért ne? – kérdezem, kanalamat a desszertbe
mélyesztve. – Mármint a gyerekeink úgyse lehetnek örökké
velünk. Kölcsönbe kaptuk őket, ahogy mondani szokták.
Mégsem lehet könnyű egyedül boldogulnod.
– Ó, igen, a szegény, kétbalkezes apák – élcelődik.
– Jaj, nem így értettem.
– Semmi baj, tulajdonképpen vicces, hogy egy csomószor
megkapom. Itt van például ez a jénais dolog is – bólintok, alig
várva, hogy folytassa. – Az egyik szomszédom évek óta minden
héten kétszer megjelenik a küszöbömön egy teli jénaival.
– Kedves tőle – kockáztatom meg.
 – De amikor imádok főzni – folytatja. – Tudom, hogy
bunkóságnak hangzik, de mindig ugyanaz a szörnyű, rágós hús
valami szürke mártásban – nevet. – Mollyval Jénais Kate-nek
hívjuk.
– Ami azt illeti – mosolyodom el –, rám sose főznek. Nem
szokott házhoz jönni a tele jénai.
– Mert te talpraesett vagy…
– Nem. Azért, mert nő vagyok.
– Persze, persze, azért is.
Elfogyott a desszert, ám mivel egyikünk se siet
különösebben, ülünk még egy darabig a kávénk és a mellé
felszolgált apró vajkaramella fölött.
– Azért ha jól látom – vágok bele –, eléggé lefoglalhat a
munkád.
– Igen, túlságosan is. A tanítás utáni klub viszont hál’
istennek nagyszerű, és van egy csodás gyerekvigyázónk is, aki
szünidőben kisegít.
– És az anyukájával sok időt tölt Molly?
– Nem mondhatnám. Joanne-nek új férje és kisbabája van…
sajnos nem marad túl sok szabadideje.
Stephen vállat von.
Szegény kislány, gondolom. Talán ezért is ódzkodik annyira
az ismerkedéstől az apja.
– Ezek után – puhatolózom –, gondolom, ha Mollyval vagy,
igyekszel teljes egészében őrá figyelni.
– Igen.
Felhörpinti a kávéját, én pedig arra jutok, hogy ahogyan
kimaradnak a mindennapjaiból a felnőtt éttermek, úgy marad ki
valószínűleg a felnőtt élet valamennyi egyéb jellemzője is. Ami
igazán kár, főleg hogy tényleg élveztem a közös ebédet.
– Akkor hát – szólal meg Stephen – ideje elhoznom Mollyt a
barátnőjétől.
– Persze. Nekem is van elintéznivalóm – füllentem.
Puszival búcsúzunk egymástól az étterem előtt.
– Nagyon örülök, hogy találkoztunk – mondja Stephen.
Hirtelen elönt a melegség, ahogy erre a kedves, jólelkű
férfira nézek.
– Én is nagyon. Ha bármikor kedved támad kávézni vagy
ebédelni, megvan a számom.
– Igen, beszéljünk majd – mondja, és elviharzik a napos
tavaszi délutánban.
Noha nagyon remélem, hogy komolyan gondolta, valami
mégis azt súgja, sosem fogok hallani Stephenről. Hiszen
jelenleg annyira zsúfolt az élete, hogy aligha férne bele még
valaki.
Ez mégiscsak jobban hangzik, mint az, hogy nagy
valószínűséggel egyáltalán nem jöttem be neki.
 Tizenkettedik fejezet

– Kémkedtél – dühöng Logan. – Hihetetlen, hogy ilyen kitelik

tőled, anya.
– Nem annak szántam – tiltakozom, miközben elfúló
lélegzettel gyalogolok haza az étteremből.
– Pedig kémkedés volt. Spicliskedés. Nagyon gáz, anya.
Lábbal tiportad az öcsém emberi jogait!
Hasztalan tiltakozom, magamban átkozva Tomot, aki ezek
szerint mégis előhozakodott a füstölgő fenékkel, noha
szívesebben beszéltem volna erről Fergusszal négyszemközt.
– És csináltál még valami mást is, amióta eljöttünk? –
tudakolja Logan.
– Nem – csattanok fel. – Eltekintve attól, hogy
kitakarítottam az oroszlánbarlangodat.
– Kitakarítottad? Az én szobámat? – hőbörög a fiam.
– Hagyd abba, Logan, úgy beszélsz, mintha örökké a cuccaid
között turkálnék. Vettem neked egy szekrényt is…
– Azt meg minek?
– Dísznek. Hogy húzogathasd a fiókjait unalmas óráidban.
Szerinted mire valók a szekrények?
– Nemtom – feleli mogorván.
Az ajkamba harapok, egyszeriben elpárologott a Stephennel
elköltött ebéd kellemes utóhatása. Minden erőmmel
türtőztetnem kell magam, hogy ne kezdjek kiabálni a nyílt
utcán.
– Tudnád adni Fergust? – dünnyögöm. – Tekintve hogy az ő
laptopjáról van szó, és nem a tiédről.
– Nem akar beszélni veled.
Összefacsarodik a szívem.
– Miért nem?
– Mert nincs hozzá kedve – közli Logan.
Ez egyenesen nevetséges. Lelkifröccsöt kapok a tizenhat éves
fiamtól, akit reggelente még mindig én keltek, hogy el ne
késsen az iskolából. Vajon az apjával is így beszél? Nyilván
nem.
– Figyelj ide – jelentem ki határozottan –, véletlen volt.
Fergus szobájában voltunk Vivivel, és hirtelen utána kellett
néznünk valaminek a neten.
– És akkor egyszer csak felbukkant a semmiből – vág közbe a
fiam.
– Tulajdonképpen igen – felelem, mire Logan felhorkan. –
Nincs értelme tovább beszélgetnünk erről – teszem hozzá
eltökélten. – Hiszen téged valójában nem is érint.
Amikor néhány további keresetlen szó után letesszük a
telefont, szinte sistereg közöttünk a feszültség.
Atyaég, ez a fiú!
Kirsty gyerekei, noha irtó elevenek, sosem gorombáskodnak
az anyjukkal. Ami pedig Clemmie-t illeti, sikerült olyan
figyelmes fiút nevelnie, aki kérés nélkül letörli az asztalt, és
vendégségben még a cipőjét is leveszi. Sokszor látom az utcán
bevásárlószatyrokkal. Bezzeg ha én nagy néha megkérem
Logant, hogy ugorjon le a boltba, a felírt holmiknak legalább a
fele helyett inkább Fantával, karamellás pattogatott kukoricával
és számos egyéb, kéretlen nyalánksággal tér vissza.
Talán miattam van az egész, túl engedékeny vagyok a
fiúkkal. Volnék inkább olyan hűvös és távolságtartó, mint
velem volt az anyám? Lennie kell itt valamiféle középútnak.
Amikor az ember gyerekei kicsik, se vége, se hossza a könyvek,
magazinok és baba-mama klubban megismert anyukák jó
tanácsainak. Ahogy azonban kamaszodni kezdenek – huss! Épp
amikor a legnagyobb szükség volna arra, hogy valaki
megmondja, hogyan is kéne csinálni, hirtelen légüres térbe
kerül az ember. Mindenesetre érzek némi indíttatást arra, hogy
szétcsavarozzam Logan nyomorult fiókos szekrényét, és a
dobozába visszatömködve mindenestül elajándékozzam Blake
új épületszárnya javára.
Végül inkább felhívom Ingridet, aki kérdésemre nyomban
azt feleli, nyugodtan átjöhetek.
– Úgyis le vagyok maradva a randiügyeiddel – mondja olyan
hangon, mintha az elmúlt néhány nap eseményei a valódinál
sokkal nagyobb hírértékkel bírnának.
A belvároson át Ingridék csodás, György kori kertes sorháza
felé menet még ott cseng a fülemben Logan utolsó mondta:
„Clemmie sosem tenne ilyet Blake-kel!”

Az érkezésemkor éppen zongorán gyakorol Saskia, Ingrid

kilencéves kislánya, a kifogástalanul nevelt gyerekek újabb
tökéletes példája. A félállásban egy produkciós irodánál dolgozó
Ingrid az olajozottan működő óriásvállalatok igazgatóihoz
hasonlatosan szervezi családja életét. Még heti két
fitneszedzést is sikerül beiktatnia valahogy, így nem csoda, ha
könnyedén belefér a 38-as sztreccsfarmerjébe. Ma épp
gyümölcslevet készítettek Saskiával, ott csillog a tele kancsó a
gránit konyhapulton.
– Csodálatos, hogy meginni is hajlandó vagy – mondom a
pillanatnyi szünetet tartó Saskiának.
– Nagyon fincsi – válaszolja kedvesen.
– Szerintem is, finom és friss. Csak tudod… a színe. Fergus
és Logan bottal se nyúlnának ilyen sárgásbarna italhoz.
Ingrid felnevet.
– Valahogy mindig ilyen színe lesz, kivéve ha spenótot vagy
céklát rakok bele, de az azért még Saskiának is meredek lenne.
Saskia folytatja a gyakorlást, mi pedig elhelyezkedünk
Ingriddel a gondosan nyírt gyepre néző terasz faasztala mellett.
Nyílnak a nárciszok, a zamatos gyümölcslétől pedig a Logan
vádaskodása miatti ingerültségem is oldódik kissé.
– Mire hazaérnek, ő is lehiggad majd – nyugtatgat Ingrid. –
De inkább arról mesélj, hogy ment. Mármint a randisorozat.
Mesélek a Gilesszal való találkozásról, beleértve a rövid
búcsúcsókot és azt is, hogy az anyjának néztek.
– Szeretnél még találkozni vele? – kérdi Ingrid.
– Talán. Mármint azt hiszem, igen, bár nem gondolom, hogy
bárhova vezetne ez a dolog. Meg aztán lehet, hogy többé nem is
jelentkezik…
– És mi van a fogorvossal?
Nagyot kortyolok a gyümölcsléből, hátha ellensúlyozza
valahogy a sajttól roskadozó pizza és a profiterol hatását.
– A Mario’snál ebédeltünk.
– A kölyökétteremben? Ahol magad rakod össze a pizzádat?
– Igen, de ez nem kötelező – nevetek –, van készen is.
Ingrid a homlokát ráncolja.
– Egek, Alice, mi ütött beléd, hogy éppen ott találkoztatok?
Enyhén szólva sem… bátorító közeg.
– Az ő ötlete volt – felelem vállvonogatva.
– És legközelebb hova mentek? Játszóházba?
Kuncogok.
– Tudom, hogy idiótán hangzik, de igazából nem volt vele
semmi baj. Sőt. Nagyon is élveztem. Még az is előfordulhat,
hogy barátok leszünk.
– Hagyd a fenébe! – vág közbe élénken Ingrid. – Charlie már
tűkön ül.
– Ki az a Charlie?
Ingrid elhallgat, mintha azon törné a fejét, hogyan is
magyarázza meg.
– Az edzőteremben találkoztunk. De ne izgulj – teszi hozzá
sietve –, nem izomagy. Valójában csak azért volt ott, mert
cikket kellett írnia az egyik frissen bevezetett, gyilkos
ezerkalóriás edzésről. Szabadúszó újságíró. Szegénykém a
végére teljesen kipurcant – Ingrid nevet, szőke haja csak úgy
ragyog a délutáni napfényben. – Szóval dumálni kezdtünk a
kávézóban, és kiderült, hogy nemrég szakított a barátnőjével.
Olyan vicces, kedves pasinak tűnt. Biztos tetszeni fog.
– Rólam is beszéltél neki?
– Igen, és szívesen találkozna veled. Kifejezetten lelkesnek
tűnt. Megvan a száma, és jaj, remélem, nem haragszol,
megadtam neki a tiédet – Ingrid arca bocsánatkérő fintorba
rándul. – Izgalmamban nem gondoltam végig.
– Semmi baj – felelem, épp amikor kilép a kertajtón Saskia,
és könyvvel a kezében a lépcsőre telepszik.
– Nézd – folytatja kissé halkabban Ingrid –, tudom, hogy
Giles tetszett neked, Stephen pedig tényleg cukipofának tűnik,
de egyikük se vett le igazán a lábadról, ha jól látom.
Ezen egy pillanatra elgondolkozom.
– Valóban nem, de kellett volna? Úgy értem, a mi korunkban
is így megy ez?
– Harminckilenc évesen még nem öreg az ember. Bármi
megtörténhet, Alice. Legalábbis dr. Nielsen ezt mondja…
Higgadtan elmosolyodik, én pedig az arcát figyelem, tudva,
hogy nem szereti, ha szóba hozzák a lombikprogramot.
Sikertelen próbálkozásuk után Ingrid teljes erejével belevetette
magát a munkába. Szinte csak annak élt, hogy a céget minél
ügyesebben reklámozva új ügyfelek tucatjaira tegyen szert.
„Szerencsétlenségről beszélni szerencsétlenséget hoz”,
mondta egyszer.
– Valóban megtörténhet bármi – mondom óvatosan,
miközben Saskia a kert végébe ugrándozik, a nyuszija
ketrecéhez.
– Nyugtalan vagyok egy kicsit, ennyi az egész – Ingrid
mosolyt erőltet magára. – Jövő héten megyek tüszőleszívásra.
Átölelem gyönyörűen lebarnult vállát.
– Ó, édesem! Remélem, most minden simán megy majd.
Ingrid vállat von.
 – Az esélye legjobb esetben egy a négyhez. Vagyis…
Félbehagyja, amint Saskia leteszi a fűre a ketrecből
időközben kiemelt nyuszit. A nyúl felhúzott orral rágcsál a
fűben – Ingridéknél még az állatok viselkedése is kifogástalan.
– Összejöhet – biztatom. – Erős vagy és egészséges, és
gondolj csak bele, mennyi a lombikgyerek az ismerőseink közt!
Ingrid felém fordul.
– Persze, persze, de múltkor is az a csalódás… – fejcsóválva
folytatja. – Egyébként is ez az utolsó alkalom. Sean se volt már
olyan lelkes, és nekem is folyton az jár az eszemben, hogy
minek gyötörjük magunkat, ha egyszer itt van nekünk Saskia?
Ismerek olyanokat, akiknek három-négy kezelés után sincs
gyerekük, közben meg itt vagyok én, akinek nem elég az az egy,
aki már van – újra megcsóválja a fejét. – Telhetetlen vagyok,
ennyi az egész.
– Ugyan már! – erősködöm. – Ha erre vágysz, miért is ne
próbálnátok meg?
Ingrid kortyol egyet a gyümölcsléből.
– Mindegy, erről ennyit. Charlie viszont biztos, hogy nagyon
bejön majd neked. Van benne valami csintalanság. Olyan
pajkosnak tűnik… – Ingrid kuncog, bennem pedig felébred az
érdeklődés.
– Hogy érted ezt?
– Nehéz lenne megfogalmazni, hiszen csak kávézáskor
beszélgettünk. De egyben biztos vagyok – teszi hozzá huncut
mosollyal –: nem az a fajta, aki színes ceruzás gyerekpizzázóba
invitálna.
Noha Charlie számával a zsebemben távozom, gondolataim
mégis inkább Ingrid körül forognak. Nem hinném, hogy
telhetetlenségből szeretne még egy gyereket. Hiszen ugyanígy
voltam ezzel én is. Amint kissé belerázódtam a mindennapokba
a totyogóvá növekedett Logan mellett, már Fergust terveztük.
Egy szempillantás alatt teherbe is estem, és ez alkalommal
sokkal élvezetesebb volt számomra az anyaság. Pláne hogy
addigra sikerült rájönnöm, nem száll ki a gyámhivatal, ha
szerdán netán hétfő feliratú partedlit aggatok a gyerekem
nyakába. Sőt, akkor se veszik el tőlem Fergust, ha az említett
partedli ki se látszik a bébipapi alól. Saskia öltözete ráadásul
mindig kifogástalan – a foltos ruhadarabokat haladéktalanul
kicserélik –, mindemellett gyönyörűen zongorázik, fuvolázik és
gitározik. Ingridék eddig minden figyelmüket tehetséges kicsi
lányuk kibontakoztatásának szentelték. Remélem, hogy
a második gyerek hatására majd kissé lazább szülőkké válnak.
Még tévéjük sincs, amitől megáll az eszem, elvégre mit
ártana Saskiának néhanapján egy-egy rajzfilm? Logan és Fergus
valószínűleg kisgyerekkoruk legszebb élményeiként emlegetnék
a végtelen Scooby Doo-nézéseket. Talán csak túlságosan el
vagyok ájulva attól, ahogyan Ingrid és Sean a zeneórák és egy
sereg más üdvös elfoglaltság között egyensúlyoznak. Közben az
én fiaim örökös harcban álltak mindenfajta szervezett
tevékenységformával. („Nem vagyok csapatjátékos, anya” –
közölte nyolcévesen Logan, undorral tépve le magáról a
karatefelsőt.)
Otthon beülök a kádba, bár valójában csak a Fergusszal való
beszélgetést halogatom. Talán hagynom kéne az egészet.
Telefonon Fergus általában nem túl közlékeny, és
tapintatosabban kezelhetném az egész segghelyzetet, miután
hazaért. Mégis, muszáj beszélnünk. Máskülönben képtelen
lennék megnyugodni.
– Szia, anya – szólal meg óvatosan Fergus, én pedig
köntösbe bújva sétálok fel-alá a közlekedőben.
– Szia, kicsim – megköszörülöm a torkom. – Jól érzed magad
apával?
– Ja.
Valami összeszorul bennem.
– Nézd, kicsim, igazából a miatt a dolog miatt hívlak…
– Vágom – feleli kifejezéstelen hangon.
Kínos csönd.
– Izé, csak bocsánatot akartam kérni, amiért belenéztem a
laptopodba. Szóval megbízom benned, kicsim, normális
esetben sosem tennék ilyet. Igazából csak így alakult, mert Vivi
utána akart nézni valaminek…
– Semmi baj – mormolja halkan.
– Csak azt akartam mondani, hogy ha ilyesmit nézel,
sokszor rettenetes ablakok ugorhatnak fel mellé. Úgyhogy a
legbiztonságosabb, ha egyáltalán nem csinálsz ilyesmit.
– Ja – dörmögi.
Szinte fortyog köztünk a feszültség, én pedig magamban azt
kívánom, bárcsak felteleportálhatnám magam Skye szigetére,
hogy megöleljem a fiam. Olyan kicsi és olyan messze van.
Egek, bár sose láttam volna meg azt a nyomorult képet!
Talán kevésbé zavart volna, ha Logannel történik ilyesmi.
Elvégre ő tetőtől talpig szőrösen, dörmögő medvehangjával már
szinte felnőttnek számít. Borotvája van és hitelkártyája. Fergus
viszont még gyerek.
– És mi mindent csináltatok? – kérdem, amikor világossá
válik, hogy Fergus lezárta az előbbi üggyel kapcsolatos
eszmecserét.
– Izé, hát voltunk a tengerparton meg ilyesmi.
– Jessica biztos irtóra élvezte.
– Ja – feleli lényegesen nyugodtabb hangon a fiam –,
nagyon jófej kiscsaj. Segítettünk neki Logannel óriás
homokvárat építeni, aminek olyan magas a fala, hogy nem
folyik be rajta a tengervíz…
Ezen muszáj mosolyognom, az utóbbi időben ugyanis
strandoláskor már nehezen boldogultam a fiúkkal. Logan
végigduzzogta a tavalyi cornwalli nyaralásunkat, Fergus pedig
szemlátomást nem tudott mit kezdeni magával. Én se tudtam,
mivel vidíthatnám fel őket. Az ő korukban a fiúk már
különösebben nem rajonganak azért, ha az anyukájuk velük
pancsol a horrorisztikus bikinijében, vagy kagylót szedni küldi
őket.
– Imád veletek lenni – mondom végül.
– Az tuti – most már érezhetően mosolyog.
– Hiányzol.
– Te is – feleli, majd legnagyobb örömömre hozzáteszi –:
Szeretlek, anya.
– Én is szeretlek – válaszolom, hangja hallatán elönt a
melegség, és hirtelen pontosan érteni vélem, miért is vágyik
jobban egy második gyerekre Ingrid, mint azt valaha is be
merné vallani.
 Tizenharmadik fejezet

– Maradt még egy csomó Glamour – mondja Ali, a közeli

újságosbódé kedélyes tulajdonosa.
– Hagyja csak, köszönöm, ma anyukám jön látogatóba –
felelem mosolyogva, és kihalászom a New Statesman, az
Observer és az Intelligent Life című, puccos magazin legújabb
példányaiért járó aprót.
– Vagy úgy – vigyorodik el Ali. – Még valamit?
Antidepresszánst, nyugtatót?
Nevetve gyömöszölöm a táskámba az újságokat, és közben
azon jár a fejem, vajon az én koromban miért is nőtt gombóc a
torkomban arra a gondolatra, hogy két teljes napot az
anyámmal kell töltenem? Ma elmegyünk valahová a szülinapja
alkalmából, holnapra pedig ebédet tervez a régi barátnőivel, és
színházba szeretne menni. Anyám élete szemlátomást azért
korántsem olyan lehangoló, mint amilyennek szereti beállítani.
Nem hiszem, hogy az elmúlt évtizedben bármi olyat láttam
színházban, amiben ne szerepelt volna bohóc.
Hazafelé még beugrom a Pascal’sba, noha ezt a puccos
francia csemegeboltot leginkább elegáns, blúzba és
pasztellszínű pulcsiba bújt felsőkategóriás családanyák
látogatják. Régóta be akarok adni egy kis kóstolót a
habcsókjaimból, de folyton csak halogatom. Még a vajuk
(eredeti, enyhén sózott bretagne-i) csili-vili, kockás
asztalterítőre emlékeztető csomagolása is megrémiszt.
– Mit adhatok? – kérdi a pult mögött álló férfi.
Felpillantok rá a hűtő üvegéről. Magas, sötét hajú,
halántékán árnyalatnyit ősz, alkata nyúlánk, szikár, akár a
futóké. Ránézésre úgy a negyvenes évei közepén járhat,
egyértelműen nagyon egészségesen élhet, ahogy a bolt egész
személyzete. Ez itt bizonyára munkaköri követelmény.
– Valami ebédfélét szeretnék – felelem, újra a hűtőpult
kínálatát szemlélve, miközben mögöttem egyre hosszabbra
nyúlik a sor.
(Hétvégi délelőttökön eleve hallatlanul nagy itt a forgalom,
ráadásul ma, húsvétvasárnap lévén, az egész boltocska hemzseg
a csokikínálatot mustráló családoktól.)
– Egy kis sonkát esetleg? – javasolja enyhe francia
akcentussal a férfi.
– Igen, hat szeletet kérek, meg azt a kenyeret.
Mosolyogva lát neki a szeletelésnek, és mire a csomagolással
is elkészül, kiválasztok néhány töltött savanyú paprikát és
olajbogyót meg pár ringlit abban a reményben, hogy anyám
tetszését is elnyerik majd. Ezeket a férfi kis műanyag dobozokba
kanalazza. Végül barna papírzacskóba pakolja az egészet, és
átnyújtja.
– Parancsoljon.
– Bocsásson meg még egy pillanatra – noha már fizettem, a
mögöttem álló férfi pedig türelmetlenül sóhajt, az az érzésem
támad, hogy ez így mégsem lesz elég. Anyám szeret ugyan
vigyázni a vonalaira, de mégiscsak születésnapja van! –
Kérhetnék még egy kis sajtot is? – kérdem.
 – Hogyne, melyikből szeretne?
A pultra nézek. A választék elképesztő: tehén, kecske, juh.
– Az ott nagyon finom – hallatszik mögülem egy idősebb
férfihang –, az Abbaye de Belloc.
– Juhsajt – mondja az eladó. – Trappista szerzetesek
készítik.
Hmmm. Ez üdvösen történelmi, anyám bizonyára értékelni
fogja.
– Igen, egy jó nagy darabot kérek.
– Ennyit? – mutatja késével a férfi.
– Kicsit nagyobbat…
A kés odébb csúszik. Még így is mintha kissé sovány lenne.
Ha kövérnek és műveletlennek tart is anyám, szűkmarkúnak
már igazán ne gondoljon!
– Adjon egy jókorát – ördög vigye az árát, gondolom, hiszen
ezt fogjuk eszegetni a bor mellé, hogy átvészeljük valahogy a
következő két estét.
Ez a nagy darab viszont aggasztóan magányosnak tűnik,
úgyhogy kérek még mellé a többiből is, a férfi pedig egyenként
lemér és becsomagol mindent. Végül pötyögni kezd a régimódi
pénztárgépen.
– Harmincnyolc font lesz.
Basszuskulcs! Egy pillanatra megdermedek. Eszembe jut, mi
lenne, ha megkérném a férfit, nyesne már le egy keveset a
szerzetessajtomból, és ragasztaná vissza a malomkeréknyi
anyasajtgurigára. Ez azonban nyilván lehetetlen. A mögöttem
álló férfi már jószerivel a nyakamba liheg, egy kisgyerek
csokitojásért kezd nyafogni. A kártyás terminál gombjait
nyomkodva az jár a fejemben, hogy ennek a nyomorult
sajtkupacnak az árából kerek öt napig lakhatna jól a családom.
A boltból kifelé menet eszembe jut az is, vajon nem
felejtett-e el Tom csokitojást venni a fiúknak. Logant ugyan
nem rázná meg különösebben, de tudom, hogy Fergus még
számít rá. Legszívesebben SMS-eznék Tomnak, de ez enyhén
irányításmániás lépésnek tűnne. Fogcsikorgatva ballagok hát
haza a szatyraimmal.
A nappaliban szétterítem az újságokat a dohányzóasztalon,
majd átkutatom a lakást bestsellerek után. Anyám mélységesen
megveti az arany dombornyomású könyvborítókat, a Victoria
Beckham-es címlapú magazinokról nem is beszélve. Fergus
szobájában fog aludni, ahol gyors ellenőrzést tartok a
könyvespolc fölött, jól szem előtt van-e a történelmi
gyereksorozat valamennyi kötete. Majd fogom Fergus laptopját,
és átviszem a szekrényem tetejére. Tudom, talán kissé túlzó ez
az elővigyázatosság, de anyám meglehetősen jól tájékozódik a
saját számítógépén. Igazán nem szeretném, ha Fergusét
babrálva a füstölgő segghez hasonló jelenséggel találná
szemben magát. A testi folyamatokkal kapcsolatban amúgy is
kissé zárkózott. Felvilágosításomat annak idején egy hozzám
vágott sajtpapírral intézte el, amin azon fertőzések tételes
felsorolása volt olvasható, amelyeket elkaphatok, ha ezek után
egyáltalán megpróbálkozom a szexszel. Nem csoda, hogy
jóformán ráugrottam Tomra, amikor tizenkilenc évesen
találkoztunk. Vele feküdtem le először, és ő segített rájönni,
hogy a szex valójában csodás dolog is lehet, és nem feltétlenül
van köze holmi irtózatos betegségekhez.
 Kéretlen nosztalgiaérzés rohan meg, s hogy elhessegessem,
kicipelem az autóhoz Fergus irdatlan plüssös zsákját. Elindulok,
s közben egyre azt mondogatom magamnak, ostoba érzés
remegő gyomorral búcsút venni Rextől, Pandától és a többi
bolyhos állatkától, hiszen más gyerek hogy fog örülni nekik.
Ráadásul büdösek is (mármint a plüssök). Még akkor is a
cselekedetem helyességéről győzködöm magam, amikor
beparkolok a jótékonysági bolt elé, majd odabent átnyújtom a
zsákot. Idősebb nő az eladó, különös, lilás árnyalatú hajjal.
Noha kurta köszönömöt mond, apró szemével mintha azt
hunyorogná: „És maga szerint mihez kezdjek ezekkel?”
Eredetileg körül akartam még nézni egy kicsit, hátha akad
valami kiszuperált szerkentyű Fergusnak. A bolt azonban
annyira nyomasztó (a nő közben a zsákomat a hátsó szobában
tornyosuló szakadt alsószoknyák és félretaposott cipők közé
hajította), hogy nyomban kifordulok az ajtón.
Az autóba visszaszállva jól felcsavarom a rádiót, és
megindulok a Lanarkshire mocsarai felé.
Talán a hormonjaimmal lehet valami. Mi másért keserítene
el, hogy megszabadíthatom a lakásunkat egy csomó használt
játéktól? Ingrid bezzeg nem ragaszkodik így Saskia kimustrált
mackóihoz. Ő nyomban továbbadja az ismerősei kisebb
gyerekeinek, így a házuk mindig üdvösen rumlimentes marad.
Elképzelem magam nyolcvanhét évesen, Dickens Miss
Havishamjéhez hasonlóan, aki számára megállt az idő, mikor
az esküvője napján otthagyta a vőlegénye. Ha nem is
menyasszonyi ruhában, de legalábbis csöndben foszladozó
plüssállatok tucatjai közt töltöm majd öreg napjaim.
 Talán hamarosan a változó kor is rám köszönt a
hangulatingadozásaival meg az éjszakai izzadásokkal, még
nevetségesebbé téve közelmúltbeli vacsorámat egy taknyos
huszonkilenc évessel. Aki azóta ráadásul fel se hívott.
Bosszant? Hát, egy kicsit. Nyilván hívhatnám én is, elvégre
felnőtt vagyok, és tudom, hogy működik a telefon. Ezt a lépést
azonban enyhén szólva is pumásnak érezném. Ugye így hívják
azokat a középkorú celebnőket, akik betegesen vadásznak a
fiatalabb pasikra? Puma márpedig nem vagyok. Ezzel még Vivi
is egyetértene.
Eltűnődöm a másik, Stephennel való randin is. Nem
mondhatnám, hogy eszeveszettül vonzódni kezdtem hozzá, de
talán kialakulhat valami. Talán a szeretetre méltó
fogorvosokkal elköltött ebéd a legtöbb, amire az én esetemben
számítani lehet. Minden további pedig – ahogy Ingrid mondaná
– egyenesen telhetetlenség volna.
Mire megérkezem hozzá, anyám útra készen, állig
felcipzárazott esőkabátban vár rám.
– Boldog szülinapot! – ölelem át madárcsontú kis testét.
Közben eszembe jut, talán azért hisz engem is minimum
XXXL-es méretűnek, mert őhozzá képest valóban mindenki
csak kövér lehet. Edinburgh felé az autóban anyám a
szennyvíztartálya körüli legújabb fejleményekkel traktál.
– Biztos, hogy eldugult – újságolja. – Nem megy le semmi
úgy, ahogy kéne, és néha olyan fuldoklásszerű hangot hallat.
Magam elé képzelem Logant és Fergust, amint épp valami
csodás skye-i tengerparton ökörködnek.
– Ha valóban aggódsz – vetem közbe –, talán legjobb lenne
elhívni valakit, mielőtt késő lesz.
Anyám úgy dönt, ezt elengedi a füle mellett.
– Bezzeg ha apád tisztességesen karban tartotta volna, most
semmi gond nem lenne vele.
– Van valami kifogásod az ellen, hogy egy szakember
ránézzen? – kérdem.
Anyám felém fordulva rám sandít.
– A vízvezeték-szerelő drága mulatság.
– Valóban, de ha különben baj történne…
– Adja az ég, hogy ne történjen – jegyzi meg sötéten anyám.
Egek! Mintha egyenesen arra várna, hogy felrobbanjon az a
nyomorult szennyvíztartály, ő meg azt mondhassa végre,
„látod, erről is apád tehet”. Hallgatunk egy sort a lomha
edinburghi forgalomban. Végighaladunk a jómódú
külvárosokon, ahol csinos, ragyogó frizurájú ifjú anyák
tologatják boldogan a hidraulikus babakocsikban ülő
gyermekeiket a tavaszi napsütésben. Fejemben pedig, bár
cseppet sem vagyok büszke rá, egyre fogalmazódik egy apró
gondolat: hogy a fenébe fogom én átvészelni a következő két
napot? A nyugtatót emlegető Ali végeredményben nem
tévedett nagyot. Tölthetném az estéket enyhe
alkoholmámorban, bár attól tartok, ez az állapot csak
megoldaná a nyelvem. Ráadásul nem a legelőnyösebb módon,
kivált ha anyám végeláthatatlan fejtegetésekbe bocsátkozik
apámról vagy a szennyvízről. Ezenkívül reggelente fáradt és
bamba lennék tőle. Márpedig anyám hagyományos skót reggelit
óhajt véres hurkával és tócsnival (a reggeli erejéig rendszerint
felfüggeszti a fogyókúrát), ráadásul „emberi időben”, azaz
legkésőbb reggel nyolckor.
Szűk utcácskánkba bekanyarodva leparkolok a házunk előtt,
és egyre azon aggódom, hogy véletlenül se maradt-e a vécé
mellett egy-két szamárfüles szerelmes regény.
Elindulunk felfelé, anyám barna szőnyegtáskájával a
kezemben kinyitom az ajtót.
– Isten éltessen – mondom újra, majd a konyhában
átnyújtom neki az üdvözlőlapot meg a selyempapírba
csomagolt dobozt.
– Ó, köszönöm – feleli kissé hűvösen.
Nem bámulom, hogyan nyitja ki, inkább a csemegebolti
ebéd összeállításával kezdek foglalatoskodni abban a
reményben, hogy a sajtok talán jobban megörvendeztetik majd
anyámat, mint az ajándék, amit annyi tanakodás után
választottam neki a múlt héten.
– Nagyon szép – mondja anyám, a pillanat törtrészéig
valóban szemügyre véve a búzavirágkék pulóvert, mielőtt az
egyik szék támlájára teríti.
– Reméltem, hogy tetszeni fog a színe – jegyzem meg. –
Olyan jól áll neked a kék.
– Igazán szép, Alice.
Akkor törődj is vele! Cirógasd, ahogy a kiscicákat szokás!
További visszacsatolás híján megterítek és kitöltöm a bort.
Nekiülünk az ebédnek, és ettől mintha kezdene kissé
barátságosabbá válni a hangulat. Kettesben legalább azon nem
kell izgulnom, hogy a fiúk gorombáskodnak-e majd a nagyival.
– Vivit megbízták, hogy készítsen molinókat a Sebészek
Múzeumának – mesélem. – Gondoltam, megnézhetnénk, ha
érdekel.
– Izgalmasnak hangzik – feleli anyám, noha tudom, hogy
sosem szívlelte Vivi szabadelvű életmódját.
– A fiúk annak idején imádták – folytatom. – Logan
különösen odavolt azokért a befőttesüvegekbe zárt, rémisztő
testrészekért. Ha bármikor unatkoztunk vagy esett az eső,
mindig el kellett menni vele a „kovászos bibircsókokhoz”.
Anyám kuncogva lát neki a sajtnak és az olajbogyónak.
– Mostanában is jártok múzeumba?
Önkéntelenül elnevetem magam.
– De anya, Logan ma már nagyjából olyan szívesen látogat
velem múzeumba, mint a Marks and Spencer bugyiosztályára.
– De miért? – bámul rám őszinte megrökönyödéssel.
– Mert múzeum, ahol régi dolgok vannak, és ha meglátná ott
valamelyik barátja, az minden bizonnyal romba döntené fiatal
életét.
– Valóban? – értetlenkedik tovább anyám.
Miután a különleges trappistának legalább a felét sikeresen
eltüntette, anyám zöld alapon fekete pöttyös blúza fölé
kanyarítja a szülinapi pulóvert. Meglehetősen emelkedett
hangulatban lépünk ki a ragyogó tavaszi napsütésbe.
Felnőtt életem során mindeddig kerestem a megoldást a
lehetetlenre: hogyan érezzük jól magunkat kettesben
anyámmal? Most viszont azon kezdek tűnődni, nem
bonyolítottam-e eddig túl ezt a dolgot? Igaz, hogy anyám a
középkori irodalom nemzetközi hírű szakértője, de attól még
képes örülni az apróságoknak is. Például egy parkbeli sétának a
tiszta kék ég alatt. Egy bódénál megállunk kávézni, és mire a
Sebészek Múzeumához érünk, óhatatlanul azt kérdezem
magamtól: tényleg ennyi lenne az egész? Sétálunk egyet
anyámmal, beszélgetünk kicsit, és a végén még egész jó kis nap
kerekedik ki belőle? Ezen görcsölök oly sok éve?
És ma még szóba se hozta a súlyomat.
Mielőtt belépünk a múzeumba, lehajolok becsatolni a
szandálomat, amitől felcsúszik a derekamon a hímzett felső,
láthatóvá téve a nadrágomból kissé kibuggyanó hasamat. Noha
érzem, amint anyám a hájfölösleg felé pillant, sikerül magában
tartania a véleményét.
Belépünk a múzeumba. Az impozáns, régi épület vastag
oszlopaival tökéletes helyszínnek tűnik a mai napi anyás
programhoz. Az első teremben rögtön meglátjuk Vivi híres skót
orvosokat ábrázoló irdatlan vásznait.
– Nagyon jók! – állapítja meg anyám. – Nem is gondoltam
volna, hogy Vivi ilyen színvonalú munkákra is képes.
– Jó húsz éve foglalkozik textilekkel – emlékeztetem. – És
valóban eszméletlenül jól csinálja.
– Alice? – szólal meg a bal oldalamon egy férfihang.
Megpördülök.
– Stephen! – kiáltom. – Hogy vagy?
– Remekül – feleli mosolyogva. – Soha jobb húsvétvasárnapi
programot, nemde?
Felnevetek.
– Anya, ő Stephen… Ő pedig Eileen, az édesanyám…
Kezet fognak, mialatt én a Stephen mellett álldogáló
kislányra pillantok.
– Ő Molly, a kislányom – mutatja be Stephen.
 – Szia, Molly, Alice vagyok.
A kislánynak szürke spánielszeme van, hosszú, sötét haja
szépen fésült copfban kígyózik végig a hátán.
– Apa a fogorvosod? – kérdi udvariasan.
– Nem, csak izé… ismerősök vagyunk – felelem.
– Aha, szóval maga a fogorvos – rikkant diadalmasan
anyám, mire Stephen meglepett pillantást vet rám.
– Ami azt illeti, igen – feleli.
Anyám pedig tetőtől talpig végigméri, mintha legalábbis
férjjelölt lenne. Végre valaki, aki elég művelt ahhoz, hogy
javítson közönséges ízlésemen. Amióta Tommal szakítottunk,
anyám hajlamossá vált az aggodalmaskodásra. Mintha férj híján
az a veszély fenyegetne, hogy végérvényesen elrontom az
életem.
Molly félénk mosollyal pillant fel rám.
– Tetszik a fölsőd – szólal meg.
– Köszi, Molly – felelem hálásan az új témáért –, ezeréves…
– Alice a filléres helyeken vásárol – szól közbe gunyorosan
csillogó szemmel anyám. – Tudja, amelyek indiai gyerekekkel
varratják a ruháikat.
Rémülten fordulok feléje.
– De anya! Nem is így van! Hogy mondhatsz ilyet?
– Sose lehet tudni – bölcselkedik tovább Stephen és Molly
felé fordulva anyám. – Az utolsó simításokat ezek a gyárak
rendszerint kiadják bérmunkába. Így aztán ember legyen
a talpán, aki kinyomozza, pontosan hol készülnek a ruhák. Épp
a múlt héten láttam erről egy dokumentumfilmet.
Anyám lesújtó pillantást vet a fölsőmre, nyilvánvalóan
teljesen megfeledkezve kellemes közös ebédünkről és az azt
követő sétáról. Pedig ezeket mindeddig egy élvezetes anya-
lánya nap kitűnő kezdetének hittem.
Molly kővé dermedve bámul fel anyámra.
– Ez igaz? – kérdi.
– Hogyne – feleli magabiztosan anyám. – Vannak olyan
gyerekek, Molly, akik a te korodban napi tizenkét órán át
gyöngyöket és virágokat varrnak az efféle pólókra. Vékonyka
ujjacskáik pont az ilyen aprólékos munkákhoz valók.
Molly lassan pislog, és bizonyára elképzeli, milyen lenne, ha
csupa szív apjától elszakítva hirtelen egy rémisztő gyárban
találná magát. Nagyot nyelek, elvégre Stephen és Molly előtt
mégsem fakadhatok ki. Egyáltalán mióta aggasztja ennyire
anyámat a különféle ruhadarabok eredete? Hiszen ő aztán
tényleg mindig a legolcsóbbat veszi. A múltkor megláttam a
boltban a legújabb blúzát. Négy font kilencvenkilenc volt, és
még csak le sem árazták! Akció nélkül került ennyibe. Annak a
varrásait vajon nem árvák könnyei tartják össze?
Elkapom Stephen tekintetét, és némileg megkönnyebbülök,
hogy anyám legalább egy újabb randiba nem kényszerítette
bele.
– Azt hiszem – vágok közbe –, ideje lenne hagyni, hogy
körbenézzetek végre.
– Menjünk együtt – indítványozza anyám. – Egy ilyen eszes
ifjú teremtés mindig kitűnő társaság – fülig érő mosollyal fordul
felém. – Régebben Alice is el-elhozta ide a fiúkat, de
mostanában már nem foglalkozik ilyesmivel.
 *

Bármilyen nehéz is bevallanom, anyámnak végül igaza lett.

Valóban van valami hallatlanul élvezetes abban, ha az ember
egy lelkes gyermek társaságában járja végig a múzeumot.
Molly jókedve ragadós, és mivel szemlátomást
számtalanszor járt már itt, tökéletes kis idegenvezető válik
belőle.
– …és ebben adták a kloroformot – magyarázza egy ősrégi
maszkféleségre mutatva. – Így nem fájt a betegnek a műtét.
– Pontosan – helyeslek, és azon kezdek tűnődni, vajon nem
kellett-e volna annak idején rendesen elolvasnunk a feliratokat
a fiúkkal, ahelyett hogy visítva röhögünk befőttesüvegekben
úszkáló testrészeken.
– Régebben ugyanis érzéstelenítés nélkül fűrészelték le az
emberek lábát – teszi hozzá derűsen Molly. – Patakokban folyt
a vér, a beteg pedig vinnyogott a fájdalomtól.
– Valóban? Juj – Stephenre pillantok, aki titokban odaint
magához.
– Imádja ezt a helyet – súgja. – Remélem, nem tettük tönkre
a napotokat.
– Dehogy! – vágom rá, és ez igaz is. – Molly hallatlanul
értelmes kislány. Nem is találkoztam még hozzá hasonlóval.
Inkább azt remélem, mi nem zavarjuk őt.
Stephen futó pillantást vet a kislányára, aki anyám oldalán
épp a következő terem felé tart.
– Cseppet sem, sőt úgy látom, már most megkedvelt.
– Inkább anyámat kedvelte meg – nevetek. – Alaposan
összemelegedtek. Anyám világéletében ilyen gyereket szeretett
volna. Molly nagyszerű kislány, büszke lehetsz rá.
Stephen mosolyogva gyűri a kezét a farmerje farzsebébe.
– Büszke is vagyok. Remek gyerek, bár nem hinném, hogy ez
miattam volna…
– Pedig csak van benne valami részed – felelem. – Ráadásul
hajat fonni is tudsz. Legalábbis nem hinném, hogy Molly
egymaga készítette a mai frizuráját.
Stephen vidáman hunyorít zöldes szemével.
– Valóban nem. Picit besegítettem.
– Minden elismerésem!
– Édesanyád eléggé… – elhallgat, mint aki a megfelelő
kifejezést keresi – szókimondó, ugye?
– A gyermekmunkás eszmefuttatására gondolsz? –
kuncogok. – Ma épp ezzel az újabb tétellel egészítette ki
gyarlóságaim listáját.
– Nem könnyű vele, ugye?
Ezen egy időre elgondolkodom.
– Most néhány napig nálam vendégeskedik, és eddig egész
jól alakulnak a dolgok. De… rázós azért, ez igaz. Apám tavaly
hagyta ott, azóta érthetően nincs a legjobb formában.
– Nehéz lehet – böki ki Stephen. – Mindkettőtöknek.
– Derült égből villámcsapásként jött, én pedig próbálom
nem magamra venni.
Stephen elmosolyodik.
– Nagyon érett hozzáállás.
Elnevetem magam. Stephen társasága igazán üdítő, és
valahogy eloszlatja afölötti bosszúságomat, hogy anyám szerint
én tartom fenn a rabszolgamunkát Kalkuttában.
– Csak rájöttem, hogy mégis jobb megoldás, mint adni a
sértődött kamaszt. Abból van otthon elég. Na, megnézzük,
merre járnak?
– Nem fog ártani – feleli Stephen.
A következő teremben rá is bukkanunk anyámra és Mollyra,
éppen elmélyülten szemlélik egy korai röntgengép politúrozott
dobozát.
– Pont olyan, mint a nadrágvasalód, apa – állapítja meg
elénk penderülve Molly.
– Csakugyan – feleli Stephen.
Nadrágvasaló???
Eddig csak szállodákban láttam ilyesmit, és Stephen cseppet
sem tűnt annak a fajta pasinak, aki számára elengedhetetlen
dolog volna. Sötét farmerje például nincs az élére vasalva, de
hátha a munkaruháihoz használja. Ilyen elegánsak lennének a
fogorvosok? Bevallom, eddig jobbára csak a fölém hajló arcukat
és a kutakodó ujjaikat figyeltem. Ez akkor is különös. Annál is
inkább, mert életemben nem láttam még olyan férfit, aki
megközelítőleg is jól boldogult volna a vasalókkal.
Együtt indulunk tovább a testrészeket bemutató terem felé,
ahol hirtelen Molly mellett találom magam.
– Látom, szeretsz ide járni – jegyzem meg.
– Persze, szuper hely – feleli, le sem véve tekintetét az egyik
üvegben úszkáló emberi szemgolyóról.
– És mi mindent szeretsz még csinálni?
Molly a homlokát ráncolja, mint aki nagyon gondolkodik.
– Hát, kobold vagyok – feleli.
 – Olyan tündérféle?
– Nem – vágja rá határozottan. – A koboldok teljesen
mások.
– Kelta mitológiai alakok – szól közbe hozzánk lépve anyám.
– Középkoriak – teszi hozzá Molly.
Anyám elismerően mosolyog.
– Így igaz, Molly. Egészen pontosan a 14. századból
származnak…
– Szerdánként járok kézműveskedni – folytatja Molly.
– És miket készítetek? – kérdem.
Molly a copfja végét birizgálja.
– Hát… a múltkor üdvözlőlapot csináltunk.
– Nekem is csináltak a fiaim annak idején anyák napi lapot,
általában aranyszínűre festékszórózott tésztából…
Elhallgatok, látván, hogy figyelmes szeme rosszalló
grimaszba rándul. A csudába, hogy mondhatok ilyeneket?
Stephen említette, hogy Molly anyukája egészen az új
családjának él. Szabad egyáltalán ilyen helyzetben anyákról
beszélni?
– Ilyet mi nem csinálunk – feleli halkan a kislány.
Egek! Teljesen feldúltam a lelkét!
Stephenre pillantok abban a reményben, hogy gyorsan
közbelép, és felvidítja valamivel, de ő egy csontváz
tőszomszédságában cseverészik anyámmal.
– A festékszóró árt a Földnek – teszi hozzá komoran Molly.
– Sima festéket szoktunk használni.
Ezek szerint csak a hajtógázas flakonok használata zavarta.
Ó, hála az égnek!
 – Eileen néni, akarsz emberi bőrből készült könyvet látni? –
csicsergi a kislány, és hívogatóan int anyám felé. – Ez a
leghajmeresztőbb dolog, amivel valaha találkoztam.
Anyám erre kacagni kezd, szívből, őszintén, úgy, ahogy
talán még soha életemben nem hallottam. Egy hahotázó
pónilovon sem lepődhettem volna meg jobban.
– Ez egyenesen fenomenális, Molly – lelkesedik anyám. –
Mutasd az utat!

– Ez aztán a derék ember! – harsogja anyám, amint

elbúcsúztunk Stephentől és Mollytól a múzeum előtt.
– Valóban – felelem.
Érzem, ahogy a Princes Streeten gyalogolva odasandít rám.
– Tündéri a kislánya. Látod, ez egy valóban értelmes gyerek!
– Az.
– Szóval őt ismered Kirstyn keresztül?
Bólintok, és nehezen állom meg mosoly nélkül. Három
legrégebbi barátnőm közül Kirsty anyám kedvence.
Valószínűleg azért, mert ő az életét teszi fel a gyermekei
oktatására, így anyám számára a férfiak megítélésének terén is
egyértelműen mértékadónak számít.
– És… jól kijöttök Stephennel? – tudakolja.
– De anya, alig ismerem. Szimpatikus, persze, de a main
kívül eddig mindössze egyszer találkoztam vele.
– Olyan jól elbeszélgettetek a múzeumban…
Mélyet sóhajtok.
 – Igen, tényleg kedves, de…
– Mi az, hogy de? – torpan meg egy ruhatisztító üzlet előtt
anyám.
– Hát… nem tudom. Korai lenne még bármit mondani,
ráadásul úgy indult az egész, hogy Ingrid, Vivi és Kirsty
mindhárman keresni akarnak nekem egy-egy pasit. Már
találkoztam Gilesszal is, ő Vivi jelöltje.
– És ő milyen?
Huszonkilenc éves, és döglesztően jól néz ki.
– Nos, érdekes.
Továbbsétálunk, de bárhogy is próbálok témát váltani,
anyám minduntalan oda kanyarodik vissza, hogy Stephennel
megfognám az isten lábát.
– Rendkívül érdekesnek tűnt – próbálkozik ravasz mosollyal
anyám.
– Valóban, anya – felelem –, de attól még nem ugrom
rögtön az első olyan férfi nyakába, aki egy hangyányit
érdeklődni látszik irántam. Ráadásul szerintem ő megmaradna
a barátságnál, elég sűrű az élete.
Anyám a homlokát ráncolja, apró árok jelenik meg két
halvány szemöldöke közt.
– Amikor elbúcsúztatok, azt mondta, majd felhív.
– Csak udvarias akart lenni.
– Pedig nem lett volna muszáj…
– Azért valamennyire igen. Udvariasságból ilyeneket
mondanak az emberek. Egy sima viszlát kissé furcsán hangzott
volna.
Mintha tudnám, mit diktál a 21. századi randiillem!
 – Csakugyan? – kérdi anyám, leheletnyi szomorúsággal a
hangjában. – Akkor kissé ósdiak a nézeteim.
– Úgy értem, egy „hívlak” még valószínűleg nem tekinthető
szerelmi vallomásnak – felelem, próbálván kissé felvidítani
anyámat, míg a boltok felé gyalogolunk.
Benézünk ide-oda, gondosan kerülve a gyanúsan olcsó
helyeket, de látom, hogy anyám gondolatai közben egészen
máshol járnak. Fogorvos Stephen kísértetként lebeg közöttünk,
anyám pedig nem győzi hangsúlyozni, milyen mafla vagyok,
hogy nem rángattam a hajánál fogva azonnal az
anyakönyvvezetőhöz.
– Legalább esélyt adhatnál neki – javasolja, amint egy
tapasbárban nekiülünk korai vacsoránknak. – Csak nem hagysz
kárba veszni egy ilyen pasast?
– Kárba veszni? – nevetek. – Mintha Stephen holmi
megmaradt tojássárgája lenne! Ráadásul nem hinném, hogy
szűkölködik rajongókban. Ami azt illeti, beszélt is egy nőről,
aki hetente kétszer bead neki egy-egy tele jénait…
– Na látod! – vágja rá anyám.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy én is hordozzak neki
jénaikat?
Anyám összeszorítja az ajkát, majd lesújtó pillantással
végigmér.
– Csupán azt szeretném, hogy boldog légy és megállapodj
végre, Alice. Jobb híján legalább a mélyharapásoddal kezdhetne
valamit.
Mi a fene az a mélyharapás? És miért 39 évesen közli ezt
velem anyám?
 Tizennegyedik fejezet

Anyám megjegyzése még másnap reggel is élesen cseng a

fülemben. A vekkerre nézek: negyed nyolc, majd a pipereasztal
tükrében szemügyre veszem az arcom, hátha felfedezek rajta
valami változást. De nem, minden a szokásos: sötét szem,
világos bőr, hosszú, egyenes orrom körül néhány halovány
szeplő. A fogak kissé… hát… látványosak, de attól még
egyáltalán nem állnak el. Masszívak, strapabírók, az igaz, de
legalább jobban rágcsálhatom velük azokat a nyavalyás Tuc
kekszeket.
Hirtelen eszembe villan valami: esetleg szakvéleményt
kérhetnék Stephentől. Végül is miért ne? Remekül éreztük
magunkat a preparált testrészek között tegnap délután, és noha
vonzalomnak a legcsekélyebb jelét sem adta, én mindenesetre
szívesen találkoznék vele újra.
– Egyáltalán semmi baja a fogaidnak! – nevet, amikor az
anyámmal elköltött bőséges villásreggeli után felhívom. – Ez
valami április tréfa?
– Jaj, ugyan! Csak izé… meg akartam bizonyosodni róla…
– Hogy a csudába jutott egyáltalán eszedbe, hogy
mélyharapásod lenne?
– Anyám mondta – felelem kissé halkabban, bár anyám már
Fergus szobájában szöszmötölve készülődik a mai programjára.
– És én is látom, hogy a felső fogsorom valamelyest rálóg az
alsóra – teszem hozzá, és kezdem kissé nevetségesnek érezni
magam.
Bár eredetileg eszemben sem volt ilyesmi, most mégis hiú,
sekélyes bókvadásznak tűnhetek.
– Szerintem nagyon szép a fogsorod – teszi még hozzá
Stephen.
– Akár a parádés lovaké – kuncogok, és kezdem határozottan
megkedvelni ezt a férfit.
Kétségtelenül egyben van az élete, de itt ez a copfdolog is,
ami fölött nem sikerült napirendre térnem. Ha így tud hajat
fonni, mi minden mehet neki még?
– Valódi mélyharapás esetén – magyarázza – a felső fogsor
legalább három milliméternyit rálóg az alsóra. Úgyhogy neked
végképp semmi okod az aggodalomra.
– Akkor jó. Izé, csak gondoltam, kikérem egy szakember
véleményét is – némi zavart nevetés után kis szünetet tartok,
időt hagyva egy újabb randimeghívásnak.
– Egy pillanat, Molly – mondja –, telefonálni próbálok.
Szinte várom, hogy hozzátegye: „Alice van a vonalban,
tudod, a néni, aki nem tudja, mi a különbség a koboldok és
a tündérek közt”, de csak halk zene hallatszik a háttérből.
– És… mit csinálsz a héten? – kérdem, azon tűnődve,
hogyan is hozhatnék szóba egy újabb találkozót.
– Lesz egy kis időzsonglőrködés a tavaszi szünet miatt –
feleli. – És te?
– A fiúk még mindig az apjuknál vannak – megköszörülöm a
torkom. – Nem tudom, volna-e kedved egyszer meginni
valamit… – bököm ki elvékonyodott hangon.
 – Hogyne – feleli derűsen Stephen. – De visszahívhatlak
később? Mint említettem, itt most kissé…
– Apa! – hallatszik Molly sürgető kiáltása. – Itt van Kate –
magabiztos női hang csendül fel a háttérben. – Itt van Kate! –
ismétli Molly.
– Ó, bocsánat, Alice…
Kate? Ja igen, Jénais Kate a gőzölgő táljával…
– Akkor menj csak nyugodtan – hadarom.
– Oké, szép hetet! – feleli kurtán.
Épp visszateszem a készüléket a töltőre, amikor megjelenik
anyám.
– Kész is vagy? – kérdem, és arcomra széles mosolyt
erőltetve igyekszem minél gyorsabban összeszedni magam.
– Azt hiszem, igen – feleli, és szinte ragyog örömében, hogy
a mai napot a régi barátnőivel töltheti.
A kék szülinapi pulcsi újabb bevetésre indul, és noha
anyámnak nem szokása kifesteni magát, száján a mai nap
alkalmából barackrózsaszín rúzs csillog.
– Remekül nézel ki – mondom, és ez igaz is.
– Ó, köszi – anyám az órájára néz. – Azt hiszem, ideje
indulnom.
– Biztos ne vigyelek el kocsival?
– Nem, gyönyörű idő van, jól fog esni egy kis séta.
– Akkor először a képtárba mentek, aztán ebédelni, este
pedig színházba?
Anyám bólint.
– Legkésőbb tizenegyre itthon leszek.
Odalépek hozzá, és megölelem, ez alkalommal viszonozza
is.
– Maradj, ameddig csak jólesik, anya. Nem szoktam hamar
lefeküdni, ráadásul hatalmas habcsókmegrendelést kaptam
holnapra.
– Rendben – mosolyodik el anyám. – Te is érezd jól magad,
és – elhallgat, majd szinte szégyenkezve teszi hozzá –, és
köszönöm, Alice. Olyan jó veled lenni egy kicsit így, kettesben.
Gyakrabban kellene ilyet csinálnunk.
Tátva marad a szám, olyannyira, hogy még jóval anyám
távozása után is csak ezen gondolkodom. Végül is igaza van: a
gyermekmunkával és a mélyharapásommal kapcsolatos
megjegyzéseit kivéve csakugyan egészen súrlódásmentesre
sikeredett az együttlétünk. Ennek ellenére most kellemesen
csöndes és nyugodt nélküle a lakás. Nincs ma különösebb
dolgom, bár valamikor neki kell állnom sütni.
Amikor a telefonom megcsörren, csak azért nézem meg,
hogy nem Tom-e vagy a fiúk. De a szám ismeretlen.
Talán Giles, az ő számát nem mentettem el.
– Halló – szólok a telefonba.
– Szia, Alice vagy?
– Igen.
– Bocs, hogy csak így se szó, se beszéd felhívlak. Remélem,
nem zavarok. Charlie vagyok, a barátnőd, Ingrid adta meg a
számodat…
– Ó igen, említette…
– Beszélgettünk egy kicsit a fitneszklubban, ahová jár,
tudod, aminek külön… hogy is mondják? Hypoxiás sátra van.
Nevetése rokonszenves és egyben ragadós is, úgyhogy
önkéntelenül elmosolyodom.
– Az meg mi a csuda? – kérdem.
– Valami ritkított oxigénes hely, ahol úgy érezheted magad,
mint a magashegységekben.
– Jó móka lehet – kuncogok.
– Korábban nem jártam még ott – folytatja Charlie –, de épp
írnom kellett valami gyilkos ezerkalóriás edzésről, amitől
mellesleg kis híján ki is purcantam.
Most már muszáj nevetnem. Gyorsan beszél, orrhangú
tájszólással, valahonnét Dél-Angliából jöhetett, de nem
londoni, ennél pontosabban nem tudom belőni.
– Ezerkalóriás edzés? Ki lehet azt egyáltalán bírni?
– Állítólag igen. Aztán beszélgettünk Ingriddel a kávézóban,
és szóba került ez az… akció a barátnőid részéről, hogy
beszerveznek neked egy csomó pasit…
– Csak hármat – vágok közbe.
– Szóval izé, annyit. Úgyhogy azon gondolkoztam, vajon
hogy is állsz a ma estével?
Hmm. Nem a legjobb, hiszen mi van, ha anyám hamarabb ér
haza?
– Ma este nem jó – felelem.
– Akkor ebédre? Meghívlak, ismertetőt kell írnom egy
étteremről. Közreműködhetnél a tesztelésben.
Egyértelmű nyomulása ellenére egészen fellelkesedem.
– Úgy érted, ma?
– Aha.
Menjek?
Kezdősebességnek elég nagy, de végül is miért ne? Ugyan
süthetnék is helyette, de csak nem fogom ilyesmire pocsékolni
ezt a napsütéses húsvéthétfőt, ha sütni este is lehet.
– Tesztelni fogod az éttermet? – kérdem.
– Bizony, kemény munka ám. De hát az úri közönségnek
tudnia kell, hol kapni a legjobb lepényhalat a városban…
– Vagyis – mondom – amikor azt írod, „a társamnak pikáns
gombafejeket szolgáltak fel üdvözlőfalatként”, akkor ez a társ
én leszek?
– Pontosan – nevet Charlie. – Bár üdvözlőfalatot nem
kapunk, mert ez nem az a fajta hely. Tetőterasz a várral
szemben, a neve Terrace. Ismered?
– Hallottam már róla – ott alighanem egy durbincspikkely
kerül annyiba, mint a teljes adag juhsajtom.
– Remek a haluk. Azt mondják, a legjobb egész
Edinburghban. Úgyhogy megéri kipróbálni.
Hmm. Olyan pimasz és magabiztos, hogy valami azt súgja,
lépjek kissé hátrébb. Jobb lenne inkább nem ráérni? De hát
Charlie érdekesnek tűnik, és a lányok úgyis mindig
spontaneitásra biztatnak.
– Mikortájt? – kérdem.
– Egyre foglaltam asztalt.
Vagy úgy. Tehát vagy tudta, hogy úgyis igent mondok, vagy
mindig van tartalék embere, aki az első szavára boldogan rohan
vele ebédelni.
– Oké – felelem. – Akkor egykor.
– Nagyszerű. Odakint fogok ülni, és teljesen be leszek tojva,
hogy mit szólsz majd hozzám.
Hát így. Ebédelni megyek a várra néző csodás tetőteraszra,
amiről eddig csak Clemmie magazinjaiban olvastam (és ahol
szerintem külön füvészekkel gyűjtették be a különleges
gizgazokat).
Busszal indulok a Terrace-hoz, nehogy kipirultan és
izzadtan érkezzem ezen a szokatlanul meleg napon, és mire
odaérek, teljesen erőt vesz rajtam az izgalom.
Kissé feszült is vagyok, pedig ez már a negyedik randim szűk
egy hónap alatt… Vajon a nyilvános szerepléshez hasonlóan
ebbe is bele lehet jönni annyira, hogy egyszer csak elmúlik
majd a lámpalázam? Lesz-e valaha belőlem is gyakorlott
randizó, aki úgy jár találkozókra, mint más az újságoshoz?
Az előcsarnokba lépve megnyomom a lift hívógombját, kissé
nyirkos kezemet pedig a szoknyámba törlöm. A fenébe,
meglátszik a helye. Belépek az időközben megérkező liftbe, és
abban a reményben veszem szemügyre magam az odabenti
tükörben, hogy ez alkalommal sikerült megfelelően öltöznöm.
Charlie ugyan nem tűnt olyasvalakinek, aki a gyerekmunka
feltételezett támogatójaként tekintene rám, de sose lehet
tudni. Inkább sima fehér blúzt húztam (sehol semmi dísz, amit
netán apró kezecskék öltögethettek oda), és hozzá ferdén
szabott egyszerű, fekete szoknyát. Csupasz lábam kissé
halovány. De ez szerintem még mindig jobb, mint az olcsó
önbarnító krémek után elkerülhetetlenül megmaradó
húslészínű csíkok. Igenis csinos vagyok. Felnőttes, mégsem
ósdi… talán még valamennyire szexi is a sebtében beszárított,
leeresztett hajammal. Bár ki tudja. A liftajtón kilépve
mindenesetre azzal szembesülök, hogy öltözetem hatását
teljesen agyoncsapja a számos hasonlóan fekete szoknya-fehér
blúzba bújt nő. Szemlátomást ugyanis ez itt a pincérnők
egyenruhája. Mintegy bizonyítékképpen az egyik asztalnál ülő
hórihorgas, úriasan szögletes állkapcsú fickó (neki meg
magasharapása lenne?) felemelt kézzel felém kiált:
– Legyen szíves! Mikor jön már az a pohár sauvignon?
– Izé… nem itt dolgozom – felelem.
– Ó, elnézést, bocsásson meg! – mennydörgi a fickó, mire
számos vendég kíváncsian fordul felénk.
– Semmi baj – felelem. – Mindig ez van…
Francba, francba, francba! Ezt meg minek kellett mondanom?
Vajon Charlie meghallotta? Nem, hiszen azt mondta, kint
lesz a teraszon… Körülnézek, az étterem fehér téglás, üvegfalú
pompában ragyog. Az egyik üvegfalat teljes egészében
kinyitották, így enyhe fuvallat árad be. Odakint a teraszon
beszélgetésbe merült párok ülnek meg egy nagyobb család.
Határozott léptekkel indulok kifelé, magamban azon
fohászkodva, lehetőleg senki se integessen nekem a
számlájáért.
Azonnal megpillantom az egyik kétszemélyes asztalnál,
sötétkék, nyitott nyakú inget és farmert visel, arcát göndör haj
lengi körül. Szép vonalú szája mintha mindig mosolyra állna,
szögletes fekete szemüvegkerete mögül huncut barna szempár
néz rám. Mindez együtt azzá a fajta élénk, vidám arccá áll
össze, ami valahogy azonnal megnyeri az embert.
Közeledtemre Charlie mosolyogva pattan fel, és magával
sodorja a borstartót. Ettől nyomban el is illan a szorongásom.
– Alice – szólal meg kedvesen –, jaj, de örülök, hogy
találkoztunk.
 – Én is örülök.
Kapok egy puszit, és ahogy leülünk, egyre jobb előérzetem
támad a mai nappal kapcsolatban.
– Nagyszerű, hogy elfogadtad a meghívásomat – teszi hozzá
Charlie. – Remélem, nem tettem tönkre ezzel a napod.
Nevetve pillantok át a várra, mögötte a ragyogó kék éggel.
– Már hogy tetted volna tönkre? Csodás ez a hely.
Szélesen elmosolyodik, a megnyerő mosoly látni engedi
szép, de nem művin tökéletes fogsorát, sötét szemének pedig
huncut csillogást kölcsönöz.
– Akár egy képeslap.
– Valóban olyan. Szóval te is Edinburghban laksz?
– Jelenleg igen, de csak pár hónapja. Van itt a szüleimnek
egy lakásuk, amit horroráron szoktak kiadni a nyári fesztivál
ideje alatt. Egyébként Londonban élek, de most úgy éreztem,
jól jön egy kis levegőváltozás. Összejöttek kissé a dolgok…
– Szökésben vagy?
– Ó – legyint –, nőügy. De már véget ért, épp karácsony
előtt…
– Vacak egy időzítés.
Charlie a fejét rázza.
– Csak annyiban, hogy addigra megvettem neki azt az
istenverte ocsmány aranyláncos fülű vörös Chloé ridikült…
Próbáltam aztán rásózni anyámra, de azt mondta, nem az ő
stílusa. – Elvigyorodik. – Sose jöttem volna rá, hogy Matilda
úgy odavan érte, de nemcsak bekarikázta a prospektusban,
hanem még körbe is ragasztgatta utalómatricákkal.
Kissé meglep ez a gyors kitárulkozás, pláne hogy egy nem túl
régi exről van szó. De talán csak túlságosan hozzászoktam az
életemben szereplő férfiak – Logan, Fergus és Tom –
szófukarságához. Végül is egész üdítő, hogy Charlie másmilyen.
– Szerintem életemben nem láttam még utalómatricát –
szólalok meg.
– Tudod, azok a kis nyílformájú izék „válassz engem”
felirattal… – Charlie hangosan felnevet, majd teletölti a
poharamat az asztalra készített ezüstös jégvödörben álló
borosüvegből, és maga is kortyol egyet. – Épp hogy kiverik a
szemed – teszi hozzá. – Matildának egy egész ívnyi volt
azokból az átkozott matricákból, de rajtad látom, hogy nem
ilyen vagy.
– Milyen nem vagyok? – kérdem.
Csak nem kezd rögtön hasonlítgatni?
– Hát, olyan ridikülös.
– Nem, ridikülös tényleg nem vagyok.
– Szerencsére.
Charlie mosolyogva néz a szemembe, majd az időközben
hozzánk lépő pincér felé fordul. Egyszerű roston sült halat
rendelünk, ami kitűnő választásnak tűnik ehhez a ragyogó
napsütéshez.
– Szóval itt kötöttél ki Edinburghban – állapítom meg.
– Aha, már régóta szerettem volna hosszabb időt eltölteni
itt. Nagyszerű város. És te honnan valósi vagy?
– Eredetileg yorkshire-i, de kamaszkoromban Skóciába
költöztünk, és főiskolára is itt jártam. Elég fiatalon szültem,
úgyhogy egyszer csak azon kaptunk magunkat Tommal, az
exemmel, hogy kezd kialakulni az életünk itt, Edinburghban.
 – És aztán mi történt?
Elhallgatok; szokatlan, hogy valaki ilyen élénken
érdeklődjön az életem története iránt.
– Hát, hat évvel ezelőtt szétmentünk, és most néhány éve
egy iskolában dolgozom.
Charlie bólint, a legkisebb jelét sem adva annak, hogy ő is
szívesen beszélne magáról. Kortyolok egyet a boromból, ami
nagyon más, mint amit otthon szoktam inni; ehhez képest az
én lőrémet akár a gyárvidék valamelyik hatalmas üzemében is
kotyvaszthatták anélkül, hogy valaha szőlőt látott volna.
– Ízlik? – kérdi Charlie.
– Nagyon finom. Az egyik legjobb bor, amit valaha ittam.
Charlie helyeslően bólint.
– Nem az én érdemem. A pincér tukmálta rám, és így utólag
nagyon nem bánom. Mindenesetre – folytatja – Ingridtől úgy
hallottam, sikeres habcsókkészítő céged van.
Nevetve kortyolok újra a boromba.
– Hízelgő, hogy Ingrid ekkora hírverést csinált nekem, de
valójában egész picike, egyszemélyes vállalkozásról van szó.
– Hát, elég elfoglalt nő lehetsz, és még ott a két fiad is…
Farkasszemet nézünk.
– Jó sok mindent tudsz rólam, Charlie.
Vállat von.
– Izgalmasnak tűntél.
– Elég hosszan cseveghettetek Ingriddel az edzőteremben.
– Igazából… izé, meghúztam valamimet edzés közben –
mondja bánatos mosollyal. – Úgyhogy beültem kicsit a
kávézóba, hátha elmúlik.
 – Hol sérültél meg? – kérdem.
– Valahol ágyéktájon.
– Jaj, szegény! És most hogy vagy?
– Javulófélben – kitört a nevetés mindkettőnkből, noha az
én poharamból alig hiányzik valami. – Azért ma még
szükségem van egy kis fájdalomcsillapításra…
– Összefér ez a munkáddal? Mármint azt hittem, tiszta fejjel
kellene jegyzetelned a lepényhal minőségéről.
Charlie pimaszul elmosolyodik.
– Tetszik, hogy yorkshire-iasan mondod, hogy lepényhal.
Magam sem tudom, miért, de erre újra kitör belőlem
a nevetés.
– Ilyet még életemben nem mondtak nekem. Huszonöt éve
élek Skóciában, nem hittem volna, hogy akár egy szemernyi
yorkshire-i is maradt volna bennem.
– Pedig maradt, és imádnivaló. Mármint a hangod.
Mosolyogva nézek rá, és ráeszmélek, hogy teljesen
felszabadultnak érzem magam, amióta csak leültem mellé. Most
már az is viccesnek tűnik, hogy pincérnek néztek, és azon
kapom magam, hogy be is számoltam róla Charlie-nak.
– Nekem mindenesetre tetszik ez az összeállítás – mondja.
– Dögös.
– Ugyan már!
– De komolyan, irtó jól nézel ki.
Mire az ebédünk megérkezik, nem győzök magamban
hálálkodni Ingridnek, amiért megadta neki a számomat. Már-
már az kívánom, bárcsak inkább vacsora lenne ez az ebéd,
bárcsak anyám ne aludna nálam, és kettőnké lehetne az egész,
hosszú este. Ki tudja, miért, egyszer csak beszélni kezdek
Charlie-nak anyám látogatásáról meg a gyermekmunkával és a
mélyharapásommal kapcsolatos megjegyzéseiről, mire ő
hitetlenkedve neveti el magát.
– Szóval – mondom végül, ráeszmélve, micsoda
szájmenésem volt eddig –, mesélj egy kicsit, milyen témákról
szoktál írni?
– Ja, hát mindig előhúzok valamit… ami csak jön. Szerdán
például Párizsba utazom, véleményeznem kell az egyik ottani
szállodát.
– Szóval utazási lapokba is írsz?
Charlie vállat von.
– Bárhová, ami fizet.
– Nem hangzik rosszul – mosolyodom el. – De nem kellene
most az ételre figyelned?
– Majd összeütök valamit később – feleli szórakozottan.
– De biztos, hogy emlékezni fogsz mindenre? Itt van például
ez a zöld hogyishívják…
– A tengeri spárga? Hogyne…
– És írni is fogsz a selymes állagáról? Bocs, hogy így
faggatlak, de ez az egész étteremkritikusság borzasztóan izgat.
Úgy értem, hogy lehet ennyire belemenni a részletekbe, amikor
csak egy tál ételről van szó?
– Talán nem szeretsz enni? – bámul rám tettetett
megbotránkozással Charlie.
– Jaj, dehogynem. Arra a szőrszálhasogatásra céloztam, amit
az étteremkritikusok művelnek.
– Csak vicceltem – vigyorodik el. – Tudom, mire gondolsz.
Hogy miért érdekelne bárkit is, mennyire vajas a mártás vagy
ropogós a nyomorult kis gyümölcskosaruk tésztája? –
színpadiasan vállat von. – De úgy látszik, tudni akarják.
– És hova írsz?
Hátrasimítja sötét haját, amit az enyhe szellő minduntalan
az arcába fúj.
– Ahonnan csak megrendelést kapok. Igazából
szerencsésnek tartom magam. Tíz éve vagyok szabadúszó. Na
persze – teszi hozzá – nincs gyerekem, akiről gondoskodni
kéne…
– Sosem voltál házas?
– Csak egyszer – mosolyogva figyeli az arcomat, amíg
elviszik a tányérjainkat. – Korai volt, túl fiatalon házasodtam.
Nem ezt hívják kezdőházasságnak?
– Olyan gyakorlásféle – vetem fel. – Mi ugyan nem voltunk
házasok Tommal, de azt hiszem, ilyesmi volt a miénk is.
– Úgy látom, azért még kapcsolatban vagytok – jegyzi meg
Charlie.
– Igen, a közös gyerekeink valamennyire mindig össze
fognak kötni minket – elhallgatok, majd nevetni kezdek –, és
van ebben valami ijesztő.
– Nincs menekvés – helyesel Charlie. – Nos, elcsábíthatlak
egy desszertre?
– Ó hogyne – felelem. – Már csak a kritika miatt is.
Úgyhogy egy szelet csodás citromtorta mellé nekilátunk
megkritizálni a habcsóktörmelékkel megszórt epres
pohárkrémet (ez utóbbi Charlie választása volt, érthető módon
én a saját konyhámon kívül általában tartózkodom a
habcsóktól), és az alaposság kedvéért egy újabb üveg bort is.
Mire a fizetésre kerül a sor, mindketten bódultak és
meglehetősen vidámak vagyunk.
– A cég állja – erősködik Charlie, amikor előhúzom a
pénztárcám, majd kissé ingatag léptekkel megindulunk a lift
felé.
A tükörbe pillantok: a karót nyelt, suta, izzadtságfoltos
szoknyájú nő helyett kipirult arcú, csillogó szemű, ragyogó
jelenség néz vissza rám. A földszinten kinyílik a liftajtó, és a
belépő talpig öltönyös üzletember félreérthetetlenül kihívó
pillantást vet rám.
Egek, mi folyik itt?
– És most – szólal meg Charlie, amikor kilépünk a liftből –
nincs kedved véletlenül maradni még egy kicsit? Csinálhatnánk
valamit együtt. Megmutathatnád Edinburgh legjobb helyeit.
Csak nem kell azonnal nekikezdened a habcsókgyártásnak?
Vagy sietsz haza az anyukádhoz?
Ránézek, a szívem heves dobogásba kezd reménykedő
mosolya láttán.
Miért is ne? – súgja a fejemben egy hangocska.
Eszembe ötlik a Stílusos Otthonokban olvasott kifejezés:
„spontán baráti vacsorák”. Nos, számomra meg talán ideje
lenne már egy teljes spontán napnak, aztán majd meglátjuk, mi
sül ki belőle.
– Nem lesz semmi bajuk, ha várnak egy kicsit – felelem.
– Anyukád vagy a habcsókok?
– Mindkettő – mondom, mire Charlie kézen fog, ettől az
egész testemen bizsergés fut végig, majd kilépünk a ragyogó
délutánba.

– Mondd még egyszer! – búgja Humphrey Bogart-os hangon

Charlie. – Tudod, mit akarok hallani…
– Megőrültél – nevetek. – Teljesen elment az eszed.
– Na, csak egyszer. Mondd azt, hogy „lepényhal”.
Meglehetősen borgőzös ebédünket követően elértünk arra a
szintre, hogy nemcsak egymás vezetéknevét és életkorát tudjuk
(Charlie harminchét, azaz valamivel fiatalabb nálam, de azért
mégsem Giles-szerűen ifjú), de már közös poénunk is van: a
lepényhal. A Királyi Botanikus Kert felé bandukolva pedig
kedvenc zenéinkről, könyveinkről, filmjeinkről beszélgetünk;
ezen a téren mindenki szeretne hasonló ízlésű emberrel
találkozni, de ez olyan ritkán fordul elő. Amikor viszont ez is
passzol, az egész már igazán túl szép, hogy igaz legyen.
– Sose találkoztam még olyan pasival, aki egyáltalán
valamennyire is szereti a Casablancát, nemhogy ez legyen a
kedvenc filmje – mondom Charlie-nak.
– Akkor eddig rossz irányba keresgéltél – vágja rá.
A botanikus kert kávézójában veszünk egy-egy sétálópoharas
kávét. Előtte azonban Charlie mindenáron be akart ugrani
valamelyik kisboltba egy újabb üveg borért, amit most lopva
kortyolgat a buja növényzet között. Részemről azonban a
további alkoholfogyasztás alighanem káoszba taszítaná ezt az
eddig csodás napot. Arról nem is beszélve, hogy anyám a
hazatértekor bizonyára számít még egy kakaóra és némi
barátságos csevejre.
– Támadt egy ötletem – mondja a füvön hanyatt heverve
Charlie. – Hazakísérlek, és segítek neked habcsókot sütni.
– Nem javaslom, Charlie. Mihez kezdenél a habzsákkal így
beborozva? Még a végén beszereznél valami újabb sérülést a
meglévő mellé.
– Azt hiszed, hülye vagyok a sütéshez? – vág vissza tettetett
felháborodással. – Tudod, mi volt a legutóbbi megrendelésem?
Egy rakás képtelenebbnél képtelenebb konyhai bigyót kellett
kipróbálnom úgy, mintha idióta cukrász lennék.
Nevetve kortyolok a kávémba, mély hálát érezve józanító
hatásáért és azért, hogy anyám csak jó pár óra múlva ér haza.
– Miféle bigyókat? – kérdem.
– Olyan agymenéseket, mint például a habrolókészítő. Addig
azt se tudtam, mi fán terem a habroló. Illetve azt hittem,
tudom. Ránézve a tárgyra azonban, valami szexuális
segédeszközre tippeltem – mondja, én pedig pukkadozom
a nevetéstől –, közben meg kiderül, hogy holmi
süteménykészítő izé. Ilyet egyébként nem szoktál sütni
véletlenül?
– Ki kell hogy ábrándítsalak, életemben nem készítettem
habrolót.
Charlie komoly arcot vág.
– Tehát nem. Na nem is csodálom, kinek van kedve örökké
rudakat formázni? Szóval volt ez meg valami műanyag dolog,
amivel omlettet lehet sütni a mikróban… de mind közül a
leginkább neked való mégis a tojáselválasztó.
– A micsoda?
 – Tojáselválasztó. Zseniális találmány, hihetetlen, hogy
neked még nincs. Úgy néz ki, mint valami miniatűr vécépumpa
– magyarázza. – Az a lényege, hogy beleütöd a tojást a kis
műanyag tálkába, aztán föléje tartva megnyomod kicsit ezt a
pumpaszerű tartályt, ami ettől nyomban fel is szippantja a
sárgáját. Bocs, ha kicsit műtétszerűen hangzik, a tálban pedig
ott marad a fehérje – fejezi be diadalmas mosollyal.
– Jaj, ne mondd már, hogy ilyen tényleg létezik.
– Pedig létezik, esküszöm. Látod, micsoda világszínvonalú
megrendeléseket kapok? – kérdi némi öngúnnyal.
– Szóval bármit megteszel a pénzért? – kíváncsiskodom.
– Majdnem – von vállat Charlie. – Élni is kell valamiből.
Belekortyolok a kávémba, majd előrehajolok.
– Tényleg? Bármit megtennél?
Charlie kuncogva tépkedi a füvet.
– Hát, sötét és zavaros múltamban előfordult olyasmi –
hatásszünetet tart –, amire most, felelős felnőtt fejjel azért már
nem vállalkoznék.
– Mi volt az? – tudakolom mohón.
– Nem kötöm az orrodra.
– Jaj, nem hagyhatod félbe a közepén! Micsoda egy alak
vagy!
Charlie hamiskásan somolyog.
– Talán majd elmondom, ha jobban megismertük egymást.
Az egyik fatörzsön felfelé igyekvő mókust figyelem. A
rododendronok ontják a vörös és narancssárga virágokat,
amelyeknek a színe olyan élénk, mintha csak gyerekek
fröcskölték volna oda plakátfestékkel. Charlie-ra pillantok, és az
jár az eszemben, hogy valóban szeretném jobban megismerni.
Ezzel vajon Ingrid meg is nyerte a pasiszerző versenyt? Ebben
azért még nem lehetek biztos. Ekkor Charlie az arcom felé nyúl.
Először azt hiszem, le akar söpörni róla valamit – ne adj’ isten
egy ebédről ottragadt különleges tengeri gizgazt –, ehelyett
azonban mosolyogva simítja hátra a hajam.
Közelebb húzódik, én pedig észreveszem, milyen szép is így
közelről a szája, mintha egyenesen csókra teremtették volna. A
következő pillanatban csókolózunk is a tökéletes húsvéthétfő
délutáni melegben. Beleszédülök. Nem vagyok már anya, aki
örökké azon töri a fejét, hogyan ne vesszen kárba a több tucat
megmaradt tojássárgája. Nem próbálok mindenáron
megfeledkezni saját negyvenedik születésnapomról, ami
elszabadult vonatként közeledik felém. Ebben a pillanatban a
botanikus kert füvén csókolózom egy bortól és a habcsókos
krémtől zamatos szájú férfival. Forog velem a világ, amikor
végül szétválunk.
– Nos – kérdi ráérősen mosolyogva Charlie –, most mi
legyen?
Vonakodva pillantok az órámra.
– Mindjárt hat. A kert pillanatokon belül zár.
– Akkor hova menjünk? – kérdi reménykedve.
Mosolyogva söpröm le a füvet csupasz lábszáramról.
– Bocs, most már tényleg haza kell mennem. Muszáj
belekezdenem a sütésbe…
– Jó, jó. És szerdán mit csinálsz?
A szemét figyelem. Sötétbarna, akár a legjobb étcsokoládé,
és hosszú, fekete pillák keretezik.
 – Azt hittem, aznap Párizsba utazol.
– Így van – feleli, és finoman újra megcsókol –, úgyhogy
miért ne jöhetnél te is?
 Tizenötödik fejezet

Még jócskán kóvályog a fejem a bortól és a csókoktól, amikor

megindulunk a kijárat felé.
Mi a csuda ütött belém?
Smároltam egy vadidegennel. Teljesen összezavarodott
fejjel, ruhámon rátapadt fűszálakkal lépek ki a botanikus
kertből, és mindennek tetejébe anyámnak néhány órán belül
jelenése van a lakásomban.
– Nem mehetek veled, Charlie – felelem.
– Miért? – kérdi őszinte meglepetéssel a hangjában.
– Hát először is ismerjük egymást vagy… hat órája?
– Remek hat óra volt. Úgy gondoltam, esetleg…
– Te pedig amúgy is dolgozni fogsz.
– Aha, az a vacak kis szállodakritika tíz perc alatt megvan,
amúgy is itthon fogom megírni. Ott be se kapcsolom a
laptopomat, megígérhetem. Sőt el se viszem. Ugyan már, Alice!
Mikor csináltál életedben utoljára bármit is pillanatnyi
szeszélyből?
Ma, gondolom mosolyra húzódó szájjal.
– Nem, nem arra gondoltam – vágja rá, mint aki kitalálta a
gondolatom. – Te is tudod, mire gondolok. Mikor is lesz a
szülinapod?
– Három hét múlva, miért?
– Akkor meg pláne. Mindig van ilyesmi azokon a listákon,
tudod, hogy mi mindent tegyél meg, mielőtt negyven leszel.
Nem a sárkányrepülésre meg a delfinekkel úszásra meg a többi
hülyeségre gondolok. Ezeken a listákon mindig van olyasmi is,
hogy utazz el Párizsba valakivel, akit épp hogy megismertél.
– Nekem nem rémlik ilyesmi – nevetek. – Amúgy is, tudom,
hogy ezeket a magadfajták írják. Szeretnék elhitetni az
emberrel, hogy a negyvenedik tényleg valami világraszóló
esemény, nem pedig…
– Csak egy szám – szól közbe faarccal.
– Pedig tényleg az, Charlie.
Most először fordul elő velem, hogy csakugyan cseppet sem
zavar az úgynevezett mérföldkő közelsége. Hogy is zavarhatna
egy ilyen délutánnal a hátam mögött?
– Akkor hagyjuk. Úgy értem, a szülinapodat. Akkor gyere
csak poénból. Foglalok is neked repjegyet. Van egy csomó
ingyenes törzsutasmérföldem, egy filléredbe se kerül az egész.
Kézen fog, és megindulunk a Princes Street felé.
– Nem a pénzről van szó – erősködöm –, hanem arról, hogy
holnap jönnek a fiúk. Egy hetet üdültek az apjukkal, nem
tehetem meg, hogy nem vagyok otthon.
– Ó – fintorog egyértelműen lelombozódva –, akkor nem
maradhatnának egy kicsivel tovább?
– Szó sem lehet róla! – kiáltok fel nevetve. – Mégis mit
mondanék nekik?
– Mondjuk olyasmit, hogy: „Bocs, nem maradnátok még pár
napig, mert sürgősen Párizsba kell utazom egy pasival, akit ma
háromnegyed egy körül ismertem meg?” Ez egész jól hangzik –
kuncog halkan. – Mellesleg amúgy sem árt a gyerekeknek, ha
látják, hogy a szüleik kellően kalandvágyóak.
– Nézd – válaszolom mély sóhajjal –, irtó kedves tőled, hogy
elhívsz, és más körülmények között talán… – felértünk a lejtőn,
mindketten kifulladtunk kissé –, de most haza kell mennem
kissé összekapni magam, mielőtt anyám megérkezik.
Charlie elmosolyodik, majd olyan imádnivalóan gyengéd
mozdulattal húz ki egy fűszálat a hajam közül, hogy a szívem
aprót ugrik a helyén.
– Találkozunk, miután visszajöttem? Összvissz egy éjszakát
leszek távol.
– Persze, szuper lenne.
Mindkét kezem megfogja, és finoman szájon csókol. Még
akkor is ragyogok, amikor bekászálódom a taxiba, sőt talán
kifelé is, mert Clemmie, aki pipacsmintás ruhájában éppen
felém siet az utcánkban, átható pillantással mér végig.
– Hű, látszik, hogy kirúgtál a hámból!
– Tényleg? – kérdem, akaratlanul is a számhoz nyúlva,
mintha azt próbálnám megállapítani, látszik-e rajta a csókok
nyoma.
– A legjobb értelemben véve – teszi hozzá Clemmie,
miközben Stanley érdeklődve szaglászik a bokám körül. –
Valami jó helyen jártál?
– Csak ebédeltem – felelem vígan, noha kénytelen vagyok
rájönni, hogy lassacskán hét óra, és alighanem bűzlöm az
alkoholtól.
– Jó kis ebéd lehetett – fuvolázza Clemmie.
– Igen, csodás volt – felelem merev mosollyal, és azon
töröm a fejem, vajon mire is célozhatott.
 A szoknyámra pillantok: sehol egy fűszál vagy
rododendronszirom, legalábbis amennyire én látom.
– Hogy te milyen vicces vagy! – teszi hozzá gurgulázó
nevetéssel Clemmie. – Hát, örülök, hogy jól mutattál.
Megérdemled, Alice.
– Ideje hazamennem – hadarom. – Még sütnöm kell az
este…
– Sok szerencsét! – somolyog Clemmie.
Elbúcsúzom, továbbra is azon tűnődve, miért nézhetett rám
úgy – némileg meghökkenten, mégis lelkesedéssel nyugtázva
egyértelmű kicsapongásomat. A házunk kapujához sietek, majd
a lépcsőkön felkaptatva belépek a kissé áporodott szagú lakásba
(biztos, hogy nem sikerült teljesen megszabadulni a
kakaószagtól), és szemügyre veszem magam a tükörben.
És akkor hirtelen megpillantom a legcsúnyább
szakállhorzsolást, amihez életemben szerencsém volt.
Basszus! Charlie még csak borostásnak se tűnt! A jó ég tudja,
mióta nem hozott össze a jó sorsom ilyen szexi pasival, erre
tessék, allergiás vagyok rá.
Hogy eltereljem a figyelmemet e szépséghibáról, nyomban
neki is látok a habverésnek, majd kissé remegő kézzel
nyomkodni kezdem az apró kupacokat a tepsikre. Rózsaszín
márványosak a szűrőn átnyomkodott málnától, amit a habba
kevertem, pici pörköltmandula-darabkákat szórok rájuk. Amint
az első adag sülni kezd, felhívom Ingridet a legújabb híreimmel.
– Úgy sajnálom, szegénykém! – kiáltja. – Nagyon csúnya?
– Holnapra remélhetőleg elmúlik – felelem, már kissé
higgadtabban. – És nincs miért sajnálkozni. Remekül éreztük
magunkat.
– Elhívott magával Párizsba? Biztos, hogy ez nem valami
áprilisi tréfa?
– Na köszi! – csipkelődöm. – Szerinted engem csak tréfából
lehet elhívni bárhova is?
– Jaj, dehogy! – vágja rá Ingrid. – Rengeteg férfi szíves
örömest utazna veled Párizsba. De rögtön az első ebéd után…
– Ugyan – dünnyögöm –, mondtam már, hogy csodás volt.
Kicsit belecsaptunk a közepébe, az igaz. Idejét se tudom, mikor
csináltam utoljára ilyet.
Ingrid kuncog.
– Szóval biztos, hogy nem ugrasz föl mellé arra a repülőre?
Mosolyogva szívom be a konyhában szétáradó langyos
cukorillatot.
– Naná, hogy nem – felelem kurtán, elhallgatva, hogy
valójában nagyon is szeretnék.
Anyám alig valamivel tizenegy után érkezik, kissé be van
csípve, és persze nem hagyhatja ki, hogy meg ne jegyezze:
– Teljesen kipirosodott az állad, Alice. Kidörzsölte valami?
– Nem, anya – füllentem –, néha csak úgy kipirul.
– És vajon mitől?
– Nem tudom. Talán az arckrémem.
Anyám cicceg a nyelvével.
– Van pár kencéd a fürdőben.
A tiédhez képest mindenképpen, gondolom. Anyám egy
speciális kézműves szappanon kívül semmit sem használ.
– Biztos egy vagyonba került – folytatja, talán arra az
arcszérumra célozva, amit a múlt héten vettem egetverő két
font kilencvenkilencért.
– Szóval – próbálkozom, hátha sikerül elterelni a figyelmét
az arcomról –, milyen volt a napod?
– Csodás. Sőt egyenesen tökéletes – összepréselt szájjal
mosolyog. – Tudsz valamit a fogorvosról?
Mosolyogva töltöm ki a kakaóját: bögre helyett csak egy
csészényi, de fekete és krémesen sűrű, épp, ahogy szereti.
– Reggel váltottunk pár szót.
– És?
– Mit „és”, anya? Nem akarlak lelombozni, de azt hiszem,
csak barátok leszünk, ami részemről teljesen rendben van.
Időtlen idők óta nem volt férfi barátom.
– Az se rossz – feleli különösebb meggyőződés nélkül.
Összeölelkezünk még búcsúzóul, aztán megkönnyebbülve
menekülök az ágyamba, hogy újra végigpörgessem magamban a
mai nap eseményeit.
Csókolóztam a botanikus kert gyepén, éppen ott, ahol
egyszer tojásos szendvicset ettünk a fiúkkal. Vajon felhív, ha
visszaért Párizsból? Ha meg nem, hát majd felhívom én,
határozom el. Majd gondolatban kissé előreszaladva épp a
párizsi gépre szállok fel. Végül is mi baj történhet? Hogy
Charlie-val rájövünk, futó vonzalmunktól eltekintve nem sok
bennünk a közös? És akkor mi van? Hiszen Párizsban lennénk.
Nem jártam ott, mióta Logannel terhes voltam, és irdatlan
kertésznadrágomban andalogtunk kéz a kézben Tommal.
Anyám dugja be a fejét az ajtón, összerezzenek az
olvasólámpa fényétől.
– A kamillás krém talán jót tenne.
 – Tessék?
– A bőrödnek, Alice. Hogy kissé megnyugodjon.
– Izé, nincs kamillás krémem, anya. Egyébként is biztos
elmúlik magától.
– Hmmm – anyám szemlátomást nem szándékozik távozni.
Talán egyedül érzi magát Fergus szobájában. Otthon végül is
bármikor beszélhet Brianhez. – És mit csináltál ma? – kérdi
kissé álmosan.
– Csak ebédeltem egy ismerősömmel, aztán sétáltunk egyet
a botanikus kertben.
– Férfi ismerős? – érdeklődik anyám.
– Igen.
– A fogorvos? – kérdi, és reménykedő mosollyal toporog az
ajtóban.
Hazudhatnék, de hamar rájövök, értelmetlen volna.
– Nem, valaki más. De felhívtam Stephent is, és azt mondja,
három milliméternél kisebb nem számít, úgyhogy emiatt ne
legyen álmatlan éjszakánk.
Anyám zavartan pislog.
– Szóval nincs mélyharapásom – teszem hozzá derűsen.
– Ja – feleli szemlátomást kissé csalódottan, mielőtt
visszatérne az ágyába.
Pittyeg a padlón a mobilom, mohón kapom fel, hátha
Charlie az, de csak Tom írt.
Az idő továbbra is gyönyörű, olvasom. Mindannyian jól érezzük
magunkat. Jessica imád a bátyjaival lenni. Baj lenne, ha péntekig
még maradnának a fiúk?
 Tizenhatodik fejezet

A bárányokat figyelem az autóablakból, ahogy fejüket az út

menti kerítések lécei közt kidugva harapdálják a füvet. A nap
erőlködve próbál átsütni az eget borító párán. Engem pedig
átjár az olyan nyárspolgárok öröme, akik az ágyból kipattanva
nyomban nekilátnak egy teljes skót villásreggeli elkészítésének.
Ja, és mindeközben pedig felnőtt leánygyermekhez méltó,
szívélyes beszélgetést folytatnak az anyjukkal. Azt
nyilvánvalóan nem kötöttem az orrára, hogy holnap Párizsba
utazom Charlie-val, akit még csak nem is volt alkalma
szemrevételezni, és egyébként sem nyerné el a tetszését.
Tojáselválasztókat tesztelni – ugyan miféle foglalkozás ez?
Ráadásul borzongva gondolok arra, mit szólna, ha megtudná,
hogy a szentséges botanikus kert építészei műremekszámba
menő üvegházainak megcsodálása helyett nem átallottunk
csókolózni a füvön…
A mocsárvidéken át anyám háza felé haladva kellemes
várakozásérzet tölt el. Mintha tegnap átkapcsolódott volna
bennem valami. Egyszeriben olyan vakmerővé váltam, hogy
csakugyan nem rémít meg már semmi, hiszen ha a fiúk Skye
szigetén maradnak, végül is nincs okom itthon ülni. Vivinek
igaza van, tényleg túl sokat aggódom. Hol Logan és Fergus
miatt parázom, hol azért, van-e elég ételünk a fagyasztóban, ha
netán éhínség törne ki. Most azonban mindennek nyoma sincs.
Néhány nap múlva persze majd visszaváltozom anyává, és jó is
lesz végre látni a fiúkat, feltéve hogy Logan hajlandó szóba
állni velem. Egyelőre azonban hazaviszem anyámat, és már
rohanok is haza készülődni Párizsra. Ahol is közös szállodai
szobám lesz egy férfival. A legszívesebben sikítoznék
izgalmamban, csakhogy anyám egyelőre ott ül az anyósülésen.
Búcsúzásunk szokatlanul meghitt, talán mert ha úgy
vesszük, egészen jól sikerült ez a két közös nap. Lassan
gördülök el a háza elől – így szoktam, nehogy azt higgye,
menekülök –, közben a bárányokat nézem. Eszembe jut,
hogyan kérleltek kiskorukban a fiúk így tavasszal, hogy álljunk
meg, hadd nézhessék egy kicsit a bárányok játszadozását.
Logan és Fergus ma már rá se hederítenek semmiféle
haszonállatra. Ma azonban nem szomorkodom ezen.
Felcsavarom a rádiót – valami nyálas sláger szól, amit a fiúk
azonnal lehurrognának –, beletaposok a gázba, és mosolyogva
gondolok arra, ami előttem áll.
Párizsba utazom egy férfival, akit alig ismerek, és jól van ez
így, nagyon jól…
Izgalmamban és örömömben önkéntelenül felkiáltok.

Első azonban a munka. Otthon még kiszállításra várnak a

tegnap esti sütőmaraton termékei, amelyeket csinos dobozokba
pakolok, és elindulok velük a Betsy’s felé.
– Tudnál esetleg hozni még egy adagot holnapra? – kérdi
Jenny, majd kikap egy habcsókot az egyik dobozból, és
belekóstol. – Akartam csokisat is kérni a múltkor, de kiment a
fejemből – teszi hozzá bocsánatkérő arccal.
– Ne haragudj, holnap nem leszek itthon, de hétvégén
szívesen megcsinálom.
Jenny elmosolyodik.
– Valami szép helyre utaztok a fiúkkal?
– Hát… nem, ők Skye-on vannak az apjukkal. Párizsba
utazom az egyik ismerősömmel.
– De csodás! – Jenny oldalba böki Maxet. – Hallod? Mások
élnek is, ahelyett hogy örökké otthon ülnének a sorozataikkal.
– De nem is üzemeltetek kávézót – mondom nevetve, és
szinte beleszédülök a ma rám váró feladatokba: pakolni,
felkészíteni magam a Charlie-val közös szobában töltendő
éjszakára.
Hazaérve felhívom Kirstyt a legújabb fejleményekkel.
– Mázlista – kiáltja a háttérből hangzó, csetepatégyanús
lárma közepette.
– Azt hittem, azt mondod majd, elment az eszem…
– Jesszusom, dehogyis!
A háttérzaj ekkorra már úgy felerősödött, hogy alig halljuk
egymást.
– Nincs baj? Kissé mozgalmasnak tűnik az élet…
– Még hogy mozgalmas? – feleli letörten. – Komplett háború
van. Az a legrosszabb, hogy Dan végül hajlandó volt kivenni pár
nap szabit, én meg azt hittem, ettől majd könnyebb lesz… –
Kirsty hangja megremeg.
– Hogyhogy nem könnyebb? – kérdem.
– Úgy, hogy itt van, de még sincs itt. Bezárkózik a nyomorult
fészerébe, és a jó ég tudja, mit csinál, vagy a házban
telefonálgat órákig, mint valami kamasz… – csattan föl Kirsty,
amitől a gyerekei nyomban el is hallgatnak.
Minek csinálod?, kérdezném legszívesebben. Jövő hét után
vége a tavaszi szünetnek. Dan még mindig nem jött rá, micsoda
remek találmány az iskola?
– Nem tudná elvinni pár órára a gyerekeket? – kérdem, noha
tisztában vagyok közös íratlan szabályunkkal, amely szerint
bárhogy is panaszkodik a férjére a barátnőnk, nem nyilvánítunk
véleményt.
– Igazad lehet – feleli élénkebben Kirsty. – Jobban be kell
vonnom Dant. Te pedig érezd jól magad, és ugye tudod, hogy
minden részletre kíváncsi leszek majd?
Letesszük, én pedig próbálom elhessegetni magamtól a Dan
viselkedése miatti bosszúságot. Noha jól tudom, Kirstynek
rosszulesik, ha sajnálkozom rajta, mégsem tehetek mást.
Elképzelem csalódott sírását, valahányszor az utcájuk végén
álló általános iskola előtt meglátja a szünetben kint játszó
gyerekeket. Nekem bizonyos értelemben könnyebb volt
Tommal; sosem érdekelte különösebben, mivel is töltik a fiúk
az idejüket. Nem volt veszekedés, nem erősködött, hogy
„márpedig így lesz, és kész”.
– Ezt nem hiszem el! – sikkant Vivi, amikor felhívom. –
Sosem szoktál ilyesmit csinálni.
– Úgy érted, sose vagyok spontán? – kérdem nyitott
bőröndöm tartalmát vizsgálgatva.
Rövid csend.
– Nem, nem kimondottan. Nem kritikának szántam – teszi
hozzá sietve. – Csak csodállak, hogy belemész. Egek, Alice, te
Párizsba utazol!
– Végül is úgy gondoltam, miért ne. Eddig csak egyszer
jártam ott, még Tommal, csodás volt, de Tom végig
bosszankodott a drága belépők miatt…
– Ne tegyél már úgy, mint aki múzeumlátogatásra utazik! –
kuncog Vivi. – Úgy beszélsz, mintha egész nap a Louvre-t
járnátok majd, pedig ne tagadd, ki se fogtok bújni az ágyból
ezzel a… hogy is hívják?
– Charlie.
– És mi a helyzet Gilesszal? – kérdi kissé halkabban, amitől
rögtön eszembe is jut, hogy Vivi épp a munkahelyén van. – Ő
nem hívott?
– Nem hallottam felőle mostanában – felelem. – Na, ideje
befejeznem a csomagolást…
– Oké, sok szerencsét! És úgy, de úgy irigyellek! – ez pedig,
Vivit ismerve, mégiscsak valami.
A készülődés valójában szinte ijesztően könnyen megy.
Amíg Tom is velünk élt, egy-egy családi kiruccanás előkészítése
leküzdhetetlen, többnapos feladat volt. „Fogalmam sincs, miért
csinálsz belőle akkora ügyet”, jegyezte meg Tom, alsógatyát,
fürdőnadrágot és borotvát hajítva egy tolltartó méretű
csomagba. A pólók, rövidnadrágok és a többi, kulturált
ruhadarab elcsomagolása rám maradt, nem beszélve a gyerekek
holmijáról. Ezúttal azonban csak néhány ruhát és az arcápoló
szereim anyám által túlméretesnek tekintett gyűjteményét
(azaz arclemosót és arcszérumot) raktam el. Csakugyan
lehetséges volna ilyen kis poggyásszal utazni? Megrohannak a
kétségek. Vajon a breton csíkos fölső egyértelműen azt az
idétlen hatást keltené rajtam, hogy csak a helyieket akarom
majmolni? Dehogy, a breton csík biztos nem helyi specialitás,
nyilvánvalóan Bretagne-ból származik. A probléma
átgondolását későbbre halasztva leülök a kávém mellé a
konyhába, és felhívom Logan mobilját. A háttérből vidám
nevetgélés szűrődik át hozzám. Hallom Jessica izgatottan
csipogó hangocskáját és Fergus felharsanó nevetését.
– Szia, kicsim – szólalok meg.
– Szia, anya – feleli kissé hetykén Logan, és ezt jó jelnek
tekintem.
– Csak azon gondolkoztam, hogy vagytok.
– Ja, jól. Tényleg király az egész.
Kiveszem a bőröndből a breton csíkos felsőt, és berakom
helyette a hímzettet, ami anyám hirtelen támadt aggályai
ellenére továbbra is az egyik kedvencem.
– És miket csináltok, kicsim?
– Hát, mindenfélét…
Mikor lehet már újra normálisan beszélgetni Logannel?
Mikor fog előjönni olyan kérdésekkel, hogy „segíthetek bármit a
ház körül, anya?”.
– Apa azt mondta, remek időtök van.
– Ja.
– Remélem, bekented magad naptejjel.
– De anya! – kiált fel megbotránkozva a fiam.
Csend.
– Válthatnék pár szót Fergusszal is?
– Aha, itt van.
 Ő legalább beszédesebb.
– Hiányzunk neked, anya? – tudakolja.
– Hogyne hiányoznátok, kicsim. A szívem is belesajdul.
Fergus kuncog.
– És miket csinálsz otthon?
Á, alig valamit. Sütök, randizom, megint sütök, és megint
randizom.
– Á, csak sütök. Meg itt volt a nagyi pár napra a szülinapja
alkalmából. Ja, és elvittem azt a zacskó játékot a szobádból a
jótékonysági boltba.
– He?
– Tudod, a régi plüsseidet meg Rexet meg a többit.
Kínos csend. Még Jessica is abbahagyja a csiripelést.
– Rexet? – ismétli Fergus. – Te képes voltál beadni Rexet a
jótékonysági boltba?
– Hát igen, de csak mert úgy összekészítetted abba a nagy
zacskóba – a hangom mentegetőzőre vált.
– Arra a zacskóra gondolsz a szobámban?
– Igen… de erre szántad, nem?
– Anya – kezdi lassan a fiam –, még át akartam nézni,
miután hazaérünk. Egyáltalán nem volt összekészítve. Még az
átválogatásnál tartottam…
Fergus hangja ugyanúgy megremeg, mint néhány perccel
ezelőtt Kirstyé.
– Meg szeretted volna tartani Rexet? – kérdem rémülten.
– Naná!
– Mi az? – motyogja a háttérben Logan. – Mit művelt már
megint a cuccaiddal?
 – Fogd be! – rivall rá Fergus.
– Elajándékozta őket? Velem is csinálta már! Emlékszel a
legós kalózhajómra?
– De azt mondtad, elvihetem az iskolai csereberevásárra –
tiltakozom, de hiába: a fiaim eddigre már elmélyülten
értekeznek arról, hogy képes vagyok csak úgy odaajándékozni a
kedvenc játékaikat az utamba akadó első gyereknek.
– A vonatkészleteddel is mi lett! – tüzeli az öccsét Logan.
– Na ja! Pedig hogy imádtam! – Fergus szemlátomást
teljesen megfeledkezett arról, hogy én is ott vagyok a vonal
végén.
– De hát tönkrement! – erősködöm. – Már nem is gurult, és
hiányzott a sínek fele… – a telefont szorongatva hallgatom a
fejemre olvasott bűnlajstromot.
– Na és amikor a sórákjainkat kidobta? – sopánkodik Fergus.
A sórákokat? De hát az ég szerelmére, elpusztultak!
Logan leverte az akváriumot, az apró, átlátszó rákocskák
mind kiborultak a szőnyegre, és ott feküdtek holtan…
– Fergus! – csattanok fel végül. – Hagyd ezt abba!
Egek, pedig eredetileg a párizsi út hírével hívtam fel őket.
Jobb, ha tudnak róla, gondoltam, mint ha csak úgy elszököm.
Aztán meg izgulhatok, nem bukkannak-e rá valahol a lakásban
egy-egy árulkodó reklámszatyorra vagy egy doboz francia
cigarettára, amit legszívesebben mind egyszerre szívnék el.
Hmmm…
– Fergus! – ismétlem, most már valamivel hangosabban.
– Na?
– Figyelj egy kicsit rám, légy szíves. Csak azt mondd meg,
miért akarod megtartani Rexet, ha negyedszázada rá se néztél?
– Negyedszázada még meg sem születtem – feleli hűvösen. –
Még kósza gondolat se voltam.
– Igen, kicsim, tudom. Túloztam…
– Az a helyzet – szakít félbe most már valóban kétségbeesett
hangon –, hogy esténként sokat rajzolok, képregényeket
csinálok Jessicának…
– Ez nagyon kedves tőled – dünnyögöm.
– Rexről! Ő a főszereplő! – a fiam most már ordít. – És
tisztára odavan érte, és megígértem neki, hogy az övé lehet,
mármint az igazi Rex, ha hazaérünk.
Szinte vágni lehet a csendet, sűrű és izzasztó.
Most ébredek rá, hogyan is működnek a jótékonysági boltok:
az ember leemel valamit a polcról – régi, állott szagú övet,
kopott cipőt –, aztán fintorogva vissza is rakja, nem sejtve,
hogy valakinek ez volt a legdrágább kincse.
– Bocsánat, Fergus – motyogom.
– De anya, vissza kell szerezni. Megígértem Jessicának.
Örökké csak Rexről beszél.
Nagyot nyelek.
– A kalózhajót tényleg Logan engedélyével vittem be a
suliba…
– Tudom – súgja Fergus. – Csak bunkózik.
Sóhajtok.
– Akkor most leszaladok a jótékonysági boltba, hátha
megvan még.
– Tényleg megtennéd? – kérdi, most már szemernyi
reménnyel a hangjában.
 – Hát persze.
Letesszük, belekortyolok az időközben teljesen kihűlt
kávémba. Az előszobatükörbe pillantva látom, milyen sápadt
vagyok. A szemem rózsaszínes, nyirkos homlokomon pedig
feltűnő, vízszintes vonalak szántanak végig. Nem egészen úgy
nézek ki, mint aki egy dögös pasival készül fejest ugrani az
ágyba Párizsban. Sokkal inkább olyan, mintha kiadós hitvesi
veszekedésben lett volna részem az imént.
Rohanva indulok az utcánk vége felé. A magas, sötét szemű
csemegeboltos – aki egyheti kosztpénzért ad egy darab sajtot –
aggódva pillant fel rám a boltja előtti fekete tábla mellől, amire
épp most írja fel krétával a mai kínálatot.
– Jól van? – kérdi, amikor már majdnem elé értem.
– Igen, köszönöm – felelem lassabb tempóra kapcsolva.
– Biztos? – kérdi, és mögém pillant, mintha legalábbis
húsklopfolóval a nyomomban loholó férjre számítana.
– Semmi bajom, csak sietek – teszem hozzá, majd
továbbiramodom.
Érkezésemet a jótékonysági bolt ajtaja fölé aggatott
csengettyűk hangja jelzi. Nyomban megcélzom a játékrészleget,
reménykedve, hátha a megfáradt Barbie-k között feltűnik
valahol egy harisnyaszerű anyagból készült fehér kutya is. A
babzsákállatok közt kutakodva felrémlik bennem, hogy talán
nem egészen ilyesmivel szoktak foglalatoskodni azok a nők,
akik másnap elutaznak az új szeretőjükkel. Inkább fehérneműt
vesznek, manikűröztetnek, sőt talán beneveznek egy brazil
gyantára is. Biztosan nem töltik az idejüket jegesmackók
tanulmányozásával azon tűnődve, vajon elmegy-e kutyának.
 – Elnézést – lépek a pénztárhoz. – Hoztam a múlt héten egy
zacskó plüssállatot, amit a másik hölgy a hátsó helyiségbe tett.
Csak azt szeretném tudni, megvan-e még.
A zömök szőke nő úgy préseli össze skarlátvörös ajkát,
mintha legalábbis el akarnék emelni valamit, ami soha nem is
volt az enyém.
– Megnézem – mondja. – Sajnálom, itt nincs semmi – tér
vissza egy pillanat múlva.
Összevonom a szemöldököm.
– Biztos? Nagy, átlátszó szatyor tele plüssállattal…
– Volt rajtuk valami embléma?
Mégis mit gondol, hogy szabad időmben nagyítóval
tanulmányozom a játék mackókat?
– Hát… fogalmam sincs.
Vállat vont.
A boltból kilépve magam elé képzelem Fergus és Jessica
gyászos ábrázatát, mikor megtudják, hogy vállalkozásom
kudarcot vallott. Egyáltalán mit csinálnak a fölösleges
plüssállatokkal? Valami hatalmas kukába dobják őket a bolt
mögött? Vagy elküldik valami gyárba, ahol bélést gyártanak
belőlük olcsó kanapékhoz?
A csemegebolthoz érve még ott találom a francia fickót;
éppen cikornyás keretet kanyarít a felirata köré.
– Elérte? – kérdi felpillantva.
– Tessék?
– Azt mondta, siet valahová.
– Ja, igen – felelem szórakozottan. – De nem igazán jött
össze. Valójában a jótékonysági boltba siettem, hátha vissza
tudom szerezni a fiam egyik játékát – vállat vonok. – De már
nem volt meg.
– Aha – egyenesedik fel a francia –, a régi, kegyvesztett
játék, ami hirtelen újra kedvenc lett.
Elmosolyodom, bámulva, hogy ennyire átérzi a helyzet
komolyságát.
– Igen, nagyjából így történt.
– Nem tud esetleg beszerezni helyette valamit? Van itt egy
új üzlet… – mutat a mellékutcában frissen megnyílt játékbolt
felé.
Mivel a fiúk már kinőttek ebből a korból, mindeddig fel sem
tűnt, hogy ilyen is van itt.
– Nem rossz ötlet, de attól tartok, csak az igazival érné be. A
többi egyszerűen nem ugyanolyan.
– Kár.
Tanácsát megköszönve úgy döntök, mégis teszek egy próbát
a játékbolttal. A Noah’s nevű üzlet azonban csak kézzel faragott
fabárkákat és játék színházakat árul. Egyetlen fellelhető
plüssállatuk egy potom ötven fontba kerülő, óriási barna
majom.
Egyre nehezebb mostanában a környékünkön hétköznapi
dolgokhoz jutni. Hová lett a sima, gyárilag színezett sajt, hová
az olcsó, műszálas játék állatkák? Lehet, hogy ideje volna egy
kevésbé puccos környékre kötöznünk.
Otthon egy pillanatra eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha
újra felhívnám Logant vagy Fergust, de további
vádaskodásoktól tartva inkább az SMS mellett döntök.
Gyávaság, tudom. Ráadásul szégyenletes módon meg sem
említem Párizst.
„Pár napra elutazom. Az utolsó pillanatban derült ki, de
csütörtökön jövök is, hívjatok bármikor, puszi.”
Az ágyamon heverő nyitott bőrönd mellé telepedve várom a
választ. Semmi.
 Tizenhetedik fejezet

Nem nekem van a legkönnyebb életem, de azt hiszem, derűsen

kezelem a sorsomat. Az anyámnál tett legutóbbi
látogatásunkról sem a szalmonellaburger jut legelőször
eszembe, hanem a sütöde párás melegében elköltött kellemes
ebédünk a fiúkkal. Ha ránézek arra a nyomorult lakberendezési
magazinra, és meglátom a terményeit fitogtató Tomot,
leginkább az ugrik be, micsoda szerencse, hogy most már
Patsynek kell kordában tartania őt.
Naná, hogy a párizsi út reggelén jön elő az aranyerem!
Visítani tudnék a fájdalomtól, de igyekszem nem tudomást
venni róla. Végül is volt már rosszabb. Régebben néha úgy
elővett az aranyér, hogy eltorzult arccal, fenekemet markolva
tudtam csak bicegni a lakásban. Közben persze imádnivaló
exem, Tom ontotta magából a témába vágó vicceket.
A legtöbb apró-cseprő problémához hasonlóan ezt is
igyekszem figyelmen kívül hagyni. Az elmúlt évek folyamán
sikerült tökélyre fejlesztenem ezt a módszert. Kamasz gyerekek
egyedülálló szülőjeként nem lehet minden apróságból ügyet
csinálni, különben folyamatos dühöngés és átkozódás lenne az
életem. Úgyhogy lezuhanyozom és felöltözöm, mindezt kissé
karótnyelt tartásban ugyan, de megoldom.
Taxi dudál az ablakom alatt. Táskámat és kis gurulós
bőröndömet megragadva óvatosan lekászálódom a kapuhoz,
ahol farmerben és kockás ingben vár a pimaszul jóképű Charlie.
– Helló – mondja, megpuszil, majd tetőtől talpig végigmér.
– Csinos a ruhád, a hajad pedig egyszerűen csodás így feltűzve,
látszik a gyönyörű nyakad.
– Köszi – mosolyodom el, noha kissé lerohanva érzem
magam ettől a bókáradattól.
Nyugi, győzködöm magam. Tetszel neki, ahogy ő is tetszik
neked. A lovagias férfiak ilyenkor bókolni szoktak.
– Hát – szólal meg Charlie, amikor beszállunk a taxiba –,
örülök, hogy végül belementél ebbe. Nagyon… spontán lépés
volt tőled.
Felnevetek.
– Nem szoktam párizsi meghívásokat visszautasítani.
– Akkor szerencsém van, pláne így, a randitornádód
közepette…
– Ugyan, Charlie – szólok közbe –, szó sincs tornádóról.
Inkább csak afféle fuvallat. Amúgy is nagyrészt lecsengett már.
Vártam ezt az utat, ennyi az egész.
Mosolyogva csókol szájon, ahogy a taxi kikanyarodik az
utcánkból.
Úgy látom, hál’ istennek frissen borotválkozott. Épp elég
egészségügyi problémám van a mai napra feldúlt arcbőr nélkül
is. Feltéve hogy számíthatok további dúlásra… Megpróbálom
elképzelni magunkat a párizsi szálloda szobájában, és remegni
kezd a gyomrom az izgalomtól.
– Mikor jártál utoljára Párizsban? – kérdem Charlie-tól.
– Ööö… karácsony előtt.
– Valami újabb vevői ajándék?
 – Nem, nem egészen – krákog.
Aha, biztos valami légyott, talán a Chloé ridikülös csajjal.
– És te?
– Tizenhét éve nem voltam ott.
– Akkor már igencsak esedékes – mosolyodik el Charlie, és
megszorítja a kezem.
Sok minden igencsak esedékes már az életemben, mondanám a
legszívesebben.
– Mennyire tudsz franciául? – kérdi.
– Épp hogy makogok, azt is csak akkor, ha mindenki
megmarad a jelen időnél…
Elvigyorodik.
– Én viszont sajnos reménytelen eset vagyok. Most már
bevallhatom, biztos nem a nyelvi képességeimmel foglak
levenni a lábadról.
– Ezért még talán megbocsáthatok.
Egyébként is kit érdekel annyi más vonzó tulajdonság mellett?
Néhány percre kellemes csend ereszkedik közénk. Ahogy a
sofőr ráfordul a repülőtér felé vezető elkerülő útra, érzem,
amint a gyomromban fortyogva nőni kezd az izgalom. Pedig
már eldöntöttem, nem fogok parázni azon, mi sül majd ki ebből
az egészből. Csak sodródom az árral, és igyekszem élvezni
minden pillanatot. Persze csak miután sikerült némi
aranyérkenőcsre szert tennem valamelyik patikában, lévén
hogy az utolsó adagomat Vivi nemrégiben elhasználta a szeme
alatti karikákra. Ha pedig ezzel is megvagyok… ki tudja, mi
jöhet még?
A reptér felé közeledve tovább mesélünk egymásnak az
életünkről. Az ég vízkék, a nap ragyogva süt a magasból, és
hirtelen úgy érzem, bármi megtörténhet.

Négy órával később, miután a Latin negyed egyik árnyas

fasorában álló szállodai szobában leraktuk a poggyászunkat,
beülünk ebédelni egy hallatlanul kellemes bisztróba. Noha a
fiaim még sosem jártak Párizsban – bár Logan végül is igen, ha
csak magzat volt is –, alighanem pontosan ilyennek írnák le a
tökéletes francia bisztrót. Ropogós fehér terítő, sárgás
falilámpák és végtelenül barátságos pincérnők. Rendelünk egy
üveg Pinot Noirt, és Charlie néhány perc alatt végez is az első
pohárral. Én azonban két feladatot is adtam magamnak mára: 1.
beugrani egy patikába anélkül, hogy Charlie megtudná, mire
van szükségem, mivel az edinburghi reptéren nem lehetett
aranyérkrémet kapni, és 2. mértéktartóan italozni.
– Elég megfontolt vagy ma – mutat a tele poharamra
Charlie, miközben nekilátok a világ talán legfinomabb
steakjének.
Nevetve kortyolok egyet a kedvéért.
– Hova siessek? Előttünk az egész nap, nem igaz?
– Ugyan már – csipkelődik –, a Terrace-ban nem voltál ilyen
mértékletes…
– Az más volt.
– Mennyiben?
– Hát – somolygok –, első randi. Izgultam. Meg kellett
támogatnom magam valamivel.
 – Bizony, halálra voltál rémülve – kuncog Charlie –, láttam
az orrodon.
– Most már nyugodtabb vagyok – folytatom tettetett
komolysággal, egy szelet tökéletesen ropogós sült krumplit
tűzve közben a villámra. – Ráadásul mivel húszévente egyszer
jutok el Párizsba, szeretném élvezni. Nem akarok uzsonnára
már teljesen kiütve nyálazni a párnámon.
– Pedig nem is hangzik rosszul – mondja Charlie huncut
vigyorral.
– Szóval – teszem hozzá –, ugye milyen gyönyörű ez a hely?
Otthon miért nincs ilyesmi? Még a sarki francia csemegebolt se
teljesen olyan, mint itt.
Charlie mosolyogva nyúl át az asztalon a kezemért, és
megszorítja.
– Annál jobb, hogy most itt vagy.
– És – szólalok meg, elhatározva, hogy túlesem a nehezén –,
kivel jártál itt legutoljára, ha megkérdezhetem?
– Ó, csak Beckyvel.
Bólintok.
Hát nem Matildának hívták a matricás csajt?
– Futó ügy – folytatja, újabb adag bort löttyintve a
poharába, majd lefegyverző mosollyal lengeti az üres palackot a
pincérnő felé, jelezve, hogy újat kérünk. A mindenit, ennek
elég gyorsan a nyakára hágott! – Kissé viharos volt, hogy úgy
mondjam – folytatja. – Nem épp ez a legkellemesebb emlékem
erről a városról.
– Aha, és mivel foglalkozott? – kérdem.
– Leginkább a bankkártyámmal – nevet kesernyésen Charlie.
 – Nem úgy értem, mit dolgozott?
Vállat von.
– Ezt is, azt is – megköszöni a pincérnőnek, hogy kinyitotta
az újabb palackot. – Na jó, régebben modellkedett. Csupa szem
és fog, tudod, milyenek…
– Izé, hogyne – felelem, majd a desszertlapot magamhoz
ragadva elhatározom, ideje befejezni a Charlie luxusnőiről való
faggatózást.
Egyáltalán mi a csudának bonyolítom ezt az egyébként
csodás alkalmat? Itt ülünk egy nyüzsgő, mégis szerény,
ínycsiklandó illatokkal teli étteremben, és valami a fejemben
mégis arra biztat, hogy a volt barátnőiről kérdezgessem.
– Mindenesetre ez már a múlté – szögezi le Charlie. –
Nekem az az olvadt töltelékes csokis piskóta tetszik a
legjobban, te kérsz egyet?
– Teljesen tele vagyok – felelem őszintén.
– Ugyan már, Alice, olyan… visszafogott vagy ma.
– Csupán szeretnék mozgásképes maradni a délután
folyamán – mondom mosolyogva.
– Végül is nem bánom – teszi hozzá.
– Mit, hogy megmozdulok?
– Nem, a kíváncsiságodat. Hogy Beckyről faggatsz –
előrehajol. – Kérdezhetsz bármit. Nincs semmi, amit
eltitkolnék előled. – Charlie a pincérnő felé fordul: – Két csokis
sütit kérnék, köszönöm.
– De Charlie, eszemben sincs…
– Csak rajta! – szakít félbe. – Kérdezz bármit.
Mosolyogva iszom ki a poharam. Igaza lehet, tényleg
szeretek kíváncsiskodni.
Talán az sem volt véletlen, hogy éppen Vivivel nyomoztam a
bűz forrása után Fergus szobájában. A tudatalattim sejthette,
hogy Vivi úgyis belekukkant majd a fiam gépébe, ahol biztos
lapul valami gyanús.
– Na jó – mosolyodom el. – Emlékszel, a Terrace-ban azt
mondtad, sok mindent csináltál pénzért.
– Ilyet mondtam volna? – meregeti a szemét kisfiús
ártatlansággal.
– Bizony.
Zavart színlelve vonja össze a szemöldökét.
– Rajta, Charlie – nógatom.
– Jó, jó – nevet. – De ennek már jó pár éve ám. Húszéves
lehettem. Hülye voltam, és csak azért mentem bele, mert
szépen kértek, és mert nem gondoltam végig.
Most már kifúrja az oldalamat a kíváncsiság. Megjöttek a
csokis sütik is. Felvillanyozva, pletykára éhesen mélyesztem a
kanalam a folyékony masszába.
– Csak nem pénzért feküdtél le valakivel?
– Jaj, dehogyis! Sose tennék ilyet! Elég… – megborzong –
ízléstelen volna.
– Akkor?
Charlie mindkettőnknek tölt, noha nem vagyok biztos
benne, hogy ezt a süteményt erős vörösborral kellene
fogyasztani.
– Modellkedtem – böki ki.
– Ennyi?
Most már értem. Becky modell volt, és talán Matilda is. Ifjú
éveit tehát olyan képtelenül gyönyörű párok férfi tagjaként
töltötte, mint amilyen Kate Moss és Johnny Depp is volt
valamikor fényévekkel ezelőtt. Az alkata mindenesetre megvan
hozzá.
– Nem szokványos modellkedés volt – teszi hozzá.
– Katalógus?
– Nem – feleli vihogva.
Az arcába nézek.
– De ugye nem pornó?
Tartózkodó arckifejezésén érezhető, jó felé tapogatózom, és
nyomban rá is jövök, hogy számomra nagyon nincs rendben,
ha nők százaival csinálta…
– Egyszeri alkalom volt – teszi hozzá sietve Charlie. – És
egyáltalán nem film. Magazin. Olyan horgászmagazin…
– Pornóhorgászat? – hőkölök vissza. – Ilyen van?
– Ezek szerint – nevet Charlie. – Legalábbis volt, nem
tudom, van-e még. Én ugyanis mindössze annyit tudtam, hogy
az egyik ismerősöm ismerősét átvágta a modellje, én meg
nagyon le voltam égve akkoriban, és szép pénzt fizettek. Főleg
hogy mindössze ácsorognom kellett valami folyóparton zöld
esőköpenyben meg Sherlock Holmes-sapkában, kezemben egy
óriási hallal, tudod, aminek olyan hegyes a foga, hogy is hívják?
– Csuka?
Charlie kanalaz a pudingjából.
– Aha, azt hiszem, az volt. Elég rémisztő egy fenevad.
– Akkor – sandítok át az asztal fölött – nem értem, mi ebben
olyan nagy ügy. Csak álltál egy hallal a folyóparton.
Charlie somolyog.
 – Csak hát nem volt rajtam nadrág. Se alsó, se felső.
– Úgy érted, az esőköpeny kivételével meztelen voltál?
– A sapkáról azért ne feledkezz meg – figyelmeztet.
Ekkorra már vonaglok a röhögéstől.
Egek, ez tényleg tiszta lökött, de valahogy olyan
szeretnivalóan, hogy talán szükségem lenne ilyesvalakire az
életemben. Íme a férfi, aki magasról letojja, mit gondolnak róla
mások. Hihetetlen, hogy ehhez képest engem az a lesújtó
pillantás is mennyire felzaklatott, amivel a jótékonysági boltos
hölgy a plüsseimet végigmérte.
– A helyszínt még csak el se kerítették – folytatja Charlie –,
úgyhogy néha felbukkant egy-egy kósza kutyasétáltató…
Mostanra úgy nevetek, hogy még az evést is abba kell
hagynom.
– Charlie, a folyóparti szatír! Hátborzongató, nem mondom!
– Nem, nem szatír! – sziszegi. – Szerződéses munka volt.
Még az étteremből kilépve is fuldoklom a nevetéstől. Nem
tudom, vajon a nevetés terhelt-e meg valamit, mindenesetre
diszkrét altesti problémám súlyosbodni látszik.
– Jól vagy? – kérdi aggódó pillantással Charlie, ahogy
megállunk az utcasarkon.
– Ó, igen, semmi bajom.
A nyüzsgő, gyümölcsösstandokkal teli utcán sétálva Charlie
további kérdő pillantásokat vet rám.
– Töri a lábadat a cipő?
– Semmi baja a cipőmnek.
Charlie erre megtorpan, és kutatva néz az arcomba.
– Alice, te itt megpróbálsz úgy tenni, mint akinek kutyabaja,
pedig látszik, hogy valami nagyon nincs rendben. Mi a baj?
Rosszul érzed magad?
Elfintorodom.
– Ő, titokban akartam tartani, hogy ne legyek ünneprontó,
meg aztán kicsit kellemetlen is… van ugyanis egy kis…
egészségügyi problémám – felelem összeránduló arccal.
Charlie pislog.
– Valójában férfi vagy.
– Haha, nem! Jesszusom, dehogy!
Megragadja a kezemet.
– Csak vicceltem. Mi a baj? Remélem, semmi komoly.
– Olyan, hát… szóval Logan születésekor jött ki…
– Valami női probléma? – vonja fel a szemöldökét Charlie.
Elnevetem magam.
– Aranyerem van, Charlie, és krémet kellene vennem.
– Ja, csak ennyi? – kérdi még magasabbra vont
szemöldökkel. – Oké, akkor intézzük el gyorsan.
Bár az ebédhez elfogyasztott jó néhány pohár bornak
köszönhetően magam is kissé kótyagos vagyok, Charlie
nyilvánvalóan alaposan be van csípve. El-elrévedő tekintettel,
egyre erősödő hangon nyugtatgat, hogy biztos megtaláljuk,
amit keresek, ne aggódjam egy cseppet sem. Franciaországban
vagyunk, azaz rengeteg helyen árulnak gyógyszert. Végül be is
térünk ez egyik ilyen boltba, ami inkább tűnik afféle
egészségügyi bevásárlóközpontnak, mint sima patikának.
A pultnál egy sor tökéletes megjelenésű, egykorú szőke nő áll
makulátlan hófehér köpenyben.
Charlie a férfiillatoknál bámészkodik, én pedig gondosan
átvizsgálom a polcokat. Egy egész falat elfoglalnak a
puccosabbnál puccosabb kozmetikumok, amelyeket szemmel
láthatólag itt bárki lazán megengedhet magának. Talán ezért is
ilyen ragyogóan üdék ezek a patikusnők. Elegáns környezetünk
ellenére én azonban a legkevésbé sem érzem magam üdének.
Csak találnám már meg, amit keresek, hogy aztán egy nyilvános
vécén az alfelemre kenve végre túlessek az egészen.
Charlie-hoz sompolygok.
– Nem találom.
– Kérdezd meg a pultnál.
– Izé… nem pontosan tudom, hogyan kéne.
– Ugyan már – mosolyodik el biztatóan. – Azt mondtad,
kitűnően beszélsz franciául és remek a nyelvérzéked…
– Micsoda? Semmi ilyesmit nem állítottam! – kiáltok. – Azt
mondtam, jelen időben talán elboldogulok.
– Na, hát ez pont jelen idő. „Aranyérkrémet kérek” és nem
„aranyérkrémet kértem”. Csak nem akkora ördöngösség!
Egek, muszáj így harsognia? Körbepillantok, bár bosszant,
hogy megint ennyire aggódom a mások véleményén.
– Charlie – súgom –, nagyjából annyira vagyok képes, hogy
omlettet rendeljek vagy útbaigazítást kérjek a posta felé. Amit a
suliban tanítanak. A zavarba ejtő altesti problémákig sose
jutottunk el.
– Pedig úgy tűnik, nem ártott volna – mondja rekedt
nevetéssel Charlie.
– Most mi a fenét csináljak?
– Biztos menni fog – feleli higgadtan. – Barátságosnak
tűnnek.
 A pult felé pillantva éppen ennek az ellenkezőjét sikerül
megállapítanom. A kifejezéstelen arcú eladónők leginkább
élethű robotokhoz hasonlítanak. Charlie-ra pillantok, és az jár
a fejemben, hogy biztos szívat. Először a horgászós pucérkodás,
most meg simán odalökne a kőarcú patikusnők martalékául. A
kalandvágyó férfiakat igazából mindig jobban szerettem a
biztosra menő típusoknál, de nem vagyok már tizenkilenc. Így
negyven felé pedig Charlie részeg, vigyorgó arca már inkább
kissé fárasztónak tűnik.
– Várj csak – mormogom, előhúzom a zsebemből a
mobilom.
– Most meg kit hívsz? – kérdi Charlie. – Van valami titkos
fenékvonal?
– Fergusnak írok – felelem sértődötten pötyögve.
„Szia, kicsim! Nálad van a fordítógéped? Ha igen, meg tudnád
mondani, mi franciául a kenőcs?”
Már jön is a válasz: „pomade” és egy mosolygós fejecske.
Hmmm.
– Inkább hajápoló szernek hangzik – dünnyögöm a pult felé
haladva.
De kissé felbátorodtam, ráadásul eltökélt szándékom
megmutatni Charlie-nak, hogy igenis van bennem spiritusz.
Azonban ahogy odalépek az egyik patikusnő elé, aki ráadásul
szakasztott úgy néz ki, ahogy Gwyneth Paltrow-t képzelem a
hatvanas éveiben, bátorságom hirtelen elpárolog.
Megköszörülöm a torkom.
– Je voudrais du pomade…
A nő a homlokát ráncolja.
 – De la pomade – folytatom – pour ma, hűha…
A hisztérikusan kacagó Charlie-ra pillantok, majd újfent a
barackrózsaszín szájú, szemöldökét tökéletes ívbe görbítő idősb
Gwynethre. Halvány érdeklődéssel vizsgálgat, mint aki azt
várja, hogy a következő pillanatban elővarázsolok egy nyulat a
táskámból.
– J’ai une probleme – sziszegem – dans ma…
Fintorogva mutatok az alfelemre, és látom, hogy Charlie
közben kétrét görnyedve röhög a hajbalzsamok közt.
A nő homlokráncolva mond valamit, amiből egy szót se
értek.
– Ööö… les – jobb híján az angol szót használom – piles. J’ai
les piles dans ma derričre…
Nem tudom, vajon én vagyok-e képtelen megértetni magam,
vagy a nő tetteti magát teljesen értetlennek, végsőkig fokozva
ezzel megaláztatásomat. Most már patakokban folyik rólam a
víz, hónaljamban szúrást érzek. A mai napra gondosan
kiválasztott halványkék pöttyös ruhámon bizonyára jókora
izzadtságfolt keletkezett. Hátam mögött kisebb sor torlódott
össze. Kétségbeesetten pillantok körül. Jobb ötletem nem lévén
kikapok a pulton álló fonott kosárkából egy rózsaszín és egy
mentazöld körömlakkot. Minden bizonnyal felbecsülhetetlenül
hasznos gyógyszerei lesznek majd sajgó alfelemnek. Amint
átnyújtom az értük járó tízeuróst, Charlie penderül mellém.
Mosolyogva tolakodott előre, és most a pult mögötti polcra
mutat.
– Preparation-ash, s’il vous plaît – mondja hibátlan
kiejtéssel.
 Pislogok.
Preparation-ash?
Ezek szerint Charlie végig tudta, hogy a franciák pont
ugyanazt a szert, a Preparation H-t használják ilyen esetekre,
mint mi, csak gúnyt űzött velem?
– C’est tout? – fuvolázza a nő, majd lehúzza a pénztárnál a
polcról leemelt dobozt.
– Oui, merci – feleli Charlie.
Seggfej.
– Parancsolj – mondja vigyorogva, amikor kilépünk a
patikából.
Elveszem a papírzacskót.
– Nem hiszem el, hogy képes voltál ezt csinálni velem.
– Mégis mit? – kerekíti el a szemét ártatlanul.
– Képes voltál végignézni, ahogy komplett hülyét csinálok
magamból azzal a két körömlakkal?
– De hát azt hittem, tudsz franciául…
– Mintha már említettem volna, hogy nem igazán… –
Elhallgatok. – Mindegy – sebesen lépkedünk az elegáns butikok
sora előtt. – Csak annyi, hogy végig tudtad, mit kéne kérnem.
– Hát igen – vigyorog bűnbánóan, amitől nyomban kissé
alább is hagy a haragom.
– De honnan?
– Hmm, Beckynek is volt ilyen problémája…
Ó, milyen üdítő is az a tudat, hogy legalább ennyiben
hasonlítok bizonyos csupa szem, csupa fog modellekre!
– Ráadásul – teszi hozzá – a „piles” franciául elemet jelent.
Vagyis amikor azt mondtad, J’ai les piles dans ma derričre, úgy
hangzott, mintha azt magyaráznád a nőnek, hogy elemek
vannak a fenekedben.
– Jesszusom! – torpanok meg. – Ezért nézett úgy rám?
Charlie elmosolyodik, barna szeme pajkosan csillog.
– Alighanem.
Leesett állal bámulok rá, jó darabig egy hang sem jön ki a
torkomon. Most először villan át az agyamon a nyugtalanító
gondolat: Mi a fenét keresel te itt tulajdonképpen, Alice Sweet?
 Tizennyolcadik fejezet

Mire visszaérünk a szállodába, hogy ezúttal már rendesen

bejelentkezve végre használatba vehessem a krémemet,
kezdem azt gondolni, kissé túlreagáltam a dolgot. Talán csak
egyszerűen nem vagyok hozzászokva a Charlie-féle
csibészkedésekhez. Nem mintha begyöpösödött, humortalan
fapina lennék, csupán olyan rég nem volt részem hasonlóban,
hogy talán már nem is értem a tréfát.
– Meg tudsz bocsátani? – húz maga felé Charlie, amint
letesszük a szobában a csomagjainkat.
– Persze.
– Megígérem, minden további egészségügyi bántalmad
esetén úriemberként állok majd a rendelkezésedre.
– Ó hogyne, bízzam csak rád magam! – felelem száraz
nevetéssel.
– De tényleg! Igazán. Csodálatos nő vagy, ugye tudod?
Sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak.
Mosolyogva bontakozom ki az öleléséből, és a táskámba
nyúlok a mobilomért.
„Na milyen?”, kérdi SMS-ben Ingrid.
„Tulajdonképpen vicces”, válaszolom.
„Jó vagy rossz értelemben?”, írja vissza azon nyomban. Már
majdnem megírom, hogy „A legjobb értelemben, ne izgulj”, de
Charlie újra átkarol, és csókol és csókol, eleinte állva, aztán
valahogy odahemperedünk a gigantikus ágyra. Mosolyogva
húzódom odébb, és felhevült arcába nézek.
– Mi a baj? – kérdi a homlokát ráncolva.
– Induljunk. Mindössze egyetlen napig vagyunk itt. Fedezzük
fel a várost!
– Mmmm, majd később – mondja, és karjába kapva újabb
borízű csókkal próbálkozik.
– És ne feledd, kritikát is kell majd írnod a szállodáról…
– Persze, persze – kuncog. – Már vettem szórólapot a
recepción.
– És ennyiben ki is merül az adatgyűjtés? – ugratom, mire
vállat von. – Jaj, gyerünk, Charlie! Csodás nap van, igazán nem
akarnám elvesztegetni.
Ezúttal elhúzódik, és mérsékelt lelkesedéssel néz rám.
Elragadó látvány így: laza és jóképű, sötét szeme csak úgy
ragyog, haját huncutul összekócolta az előbbi bolondozásunk.
Szó sincs arról, hogy ne akarnék lefeküdni vele, dehogyisnem!
Valahogy mégis későbbre tartogatnám, mert – noha Vivi emiatt
minden bizonnyal reménytelen esetnek tartana – csakugyan
szeretném felfedezni a várost.
– Fel akarsz mászni a nyomorult Eiffel-toronyba? – kérdi
kényszeredett mosollyal Charlie.
– Oda pont nem, viszont szeretném… – kipattanok az
ágyból, és készületképpen lesimítom kócos hajam meg kissé
megviselt ruhám.
– Megnézni a Sacré-Cœurt?
– Pontosan! – ragadom meg a kezét. – Indulás! Te már
biztos megcsömörlöttél a sok utazástól, engem viszont érdekel.
 – Jó, jó – mondja, és nevetve szedelődzködni kezd. – Látom,
kész útitervvel jöttél.
– Azt azért nem, de néhány helyre nagyon szeretnék eljutni.
Kezdjük a Musée d’Orsay-val, aztán menjünk át Montmartre-
ba…
Mint kiderül, Charlie-nak csupán egy kis biztatásra volt
szüksége. Hatalmas lelkesedéssel bóklászik velem a galériában,
és noha ez részben az ebédkor felhajtott bormennyiségnek is
köszönhető, úgy látom, tényleg jó érzi magát. Olykor kézen fog
vagy a derekam köré csúsztatja a karját, bódító érzés.
Továbbállunk a Sacré-Cœurhöz, ahol szinte felszökdécsel a
végeláthatatlannak tűnő lépcsősoron. (Dicséretes teljesítmény
ahhoz képest, hogy saját bevallása szerint nemigen szokott
edzeni.) Odafentről lélegzetelállító kilátás nyílik a városra. Egy
pillanatig már-már azt kívánom, bárcsak itt lenne velem Logan
és Fergus, hogy azt mondhassam nekik: „Nézzétek, milyen
gyönyörű!” Pedig nyilván nagyon rossz néven vennék, hogy
felmászattam őket ide a magasba. Egyébként is minek
mutogatok nekik egy unalmas régi templomot?
Mivel újfent megéheztünk, megindulunk az éttermek felé,
ám a következő pillanatban megakad a szemem az egyik
játékbolt zsúfolt kirakatán.
– Odanézz! – rikkantok egy olcsóforma plüssjátékra mutatva.
– Mi az? – kérdi Charlie.
– Pont ugyanolyan! Ez Rex, a fiam kutyája, amit elvittem a
jótékonysági boltba, és most muszáj másikat kerítenem
helyette. Gyere gyorsan!
Kézen fogva beráncigálom az üzletbe, amelynek minden
négyzetcentiméterét játékkupacok borítják. Az otthoni
Noah’szal ellentétben itt aztán a legszakadtabb mackótól a
vagyont érő műkincs játékokig mindent megtalálni. Van itt
kézzel faragott hintalovacska igazi sörénnyel és ötventagú,
aranyfestékkel gondosan kicirádázott matrjoskacsalád.
– Micsoda fantasztikus hely! – sóhajtom, és a plafonon lógó
Rex-hasonmást leakasztva a pénztár felé indulok, miközben
Charlie szórakozásképpen felpattintja az orrom alatt az egyik
régimódi, talán a Moncsicsimmel egykorú bohócos
meglepetésdoboz tetejét.
– Mekkora gyerek vagy te! – nevetek.
– Ami azt illeti, te is – vág vissza. – Mi a fenének neked ez a
szörnyű kutya, Alice? Hiszen undorítóan néz ki. Találhatnál
ennél szebb ajándékot is a fiadnak.
– Csakhogy ez nem ajándék – magyarázom. – Megpróbálom
úgy odaadni neki, mintha megtaláltam volna a kicsi kori
kedvencét.
Charlie zavartan pillant rám.
– Csak nem akarsz hazudni neki?
– Egy icipicit. Néha ez a legjobb megoldás – mosolyodom el.
– Nincs sok tapasztalatod a gyerekekkel, ugye?
– Jesszusom, dehogy! Csak összezavarnak.
Kiszámíthatatlanok, olyanok, mint a kis részegek – elhallgat,
majd hozzáteszi: – de a tieiddel kedves leszek. Nem fogok rájuk
ijeszteni.
Elmosolyodom, amikor megragadja a kezem, a boltból
kilépve pedig azon kezdek gondolkodni, vajon bemutathatnám-
e Logannek és Fergusnak. Valószínűleg megkedvelnék, és
egyébként is el kell fogadniuk, hogy egyszer csak találok valakit.
Elvégre nem maradhatok életem végéig habcsóksütő apáca.
Mostanra már igazán megéheztünk, beülünk hát az egyik kis
török étterembe, ahol az ízletes báránysült mellé további pohár
borokat fogyasztunk. Illetve én csak kettőt. Charlie azonban,
akit illetően egy idő után elvesztem a fonalat, az étteremből
kilépve már a szó szoros értelmében tántorog.
Majdnem éjfélre jár, mire visszaballagunk a szállodába. A
séta ötletét én vetettem föl abban a reményben, hogy Charlie
valamennyire kijózanodik majd tőle. Alapvetően nincs
kifogásom a kissé becsípett férfiak ellen, ráadásul a szabados
londoni életéről mesélő Charlie még így is remek társaság. Most
azonban, hogy végigráncigáltam a fél városon, egyre inkább
szeretném épségben visszaterelni a szobánkba.
A szállodai liftbe lépve borzongás fut végig rajtam. Alig
csukódott ránk a fémajtó, már csókolózunk is. A harmadik
emeleten kitámolyogva célba vesszük a szobánkat. Charlie a
mosdóba vánszorog, így marad néhány percem összeszedni a
gondolataimat. Időtlen idők óta nem voltam ilyen hancúr
közeli helyzetben. És őszintén szólva teljesen elfelejtettem, mi
ilyenkor a dolgok menete. Bújjak be meztelenül az ágyba? Nem,
ez kissé… elhamarkodottnak tűnne. Főzzek magunknak teát,
vagy attól meg szerencsétlen vénasszonynak tűnnék?
Odabent csobog a zuhany – Charlie minden bizonnyal
szükségét érzi a mosakodásnak. Hát legalább friss lesz és üde.
– Alice! – kiált ki a becsukott fürdőajtón át. – Gyere be
mellém!
Hogy én a zuhany alá? Egek!
 Nem hinném, hogy képes volnék rá, mármint a zuhanyzós
szexre. Bármikor megcsúszhatok, és összezúzhatom a fejemet
a csempén. Az én idegeim már a hagyományos, sima ágybeli
szex gondolatától is kellőképp felborzolódtak, nemhogy még
vízzel meg csúszós kerámiafelületekkel bonyolítsuk a dolgot!
– Alice! – harsogja ismét Charlie.
– Csak levegőzöm egy kicsit – kiáltom vissza. Olyan vagyok,
mint valami vénasszony, akinek hirtelen hőhulláma támadt
a lakodalomban.
Kitárom az erkélyre nyíló hosszú üvegajtót, és kilépek rajta.
Szobánk az impozáns régi épület legfelső emeletén található,
fölöttem nincs más, csak a tintakék ég. Az utcán még ilyenkor is
nyüzsögnek a járókelők, én pedig, bármilyen nevetséges is,
akaratlanul ismét arra gondolok, milyen jó lenne, ha itt
volnának velem a fiúk. Nyilvánvalóan sehogy sincs rendjén,
hogy most is folyton a gyerekeim járnak az eszemben, amikor
azon kellene fantáziálnom, mi mindent művelünk majd ezután
Charlie-val.
Mély levegőt veszek, és mosolyogva gondolok vissza a mai
napra. Az aranyeres eset nélkül ugyan simán meglettem volna,
de attól eltekintve nem is emlékszem, mikor szórakoztam
utoljára ilyen jól. Belesek a szobába, Charlie épp most lépett ki
a fürdőből. A köntösét széles mozdulattal az asztal tetejére
hajítva éppen az ágyba heveredik. Jesszus, de be van rúgva!
Noha semmi kifogásom az enyhén spicces szeretkezések ellen,
az már korántsem kellemes, ha a két fél nem egyforma
mértékben illuminált. Márpedig most éppen ez a helyzet.
Mindig meglep az a képtelenség, milyen fantasztikus tud lenni
a szex, ha mindketten kissé be vagyunk állva, és ehhez képest
milyen kiábrándító, ha én vagyok a relatíve józan fél. Boros
lehelet és részeg esetlenség… nem pontosan így képzeltem
véget vetni másfél évnyi szerzetesi magányomnak.
– Nem jössz az ágyba, Alice? – búgja Charlie, és
reménykedve paskolja maga mellett a párnát.
– De, egy pillanat.
– Mit csinálsz odakint?
– Fényképezek – füllentem.
Nagyot nyelve pillantok le az utcára, ahol épp egy pár sétál
alattam. A borzas, sötét hajú férfi gallér nélküli pulóvert és
farmert hord, a nőn testhezálló piros ruha, vállára dobott
fekete kardigánnal. Lélegzetelállító. Igazából mindketten azok.
Kézen fogva nevetgélnek, és láttukra óhatatlanul azt kell
gondolom: Szedd össze magad, Alice. Kedves, szexi pasi vár rád
az ágyban, mit bujkálsz idekinn? Ismét a lenti párosra nézek.
Olyan egyértelműen párizsiasak, mintha abból a híres fekete-
fehér fényképből léptek volna elő, A csók a városháza előttből,
ahol a férfi mintha csak úgy elkapná a nőt a forgalmas utca
kellős közepén. Mintegy végszóra, valóban csókolózni
kezdenek. Hátat fordítok, és belépek a szobánkba, ahol Charlie
fél könyökére támaszkodva hever az ágyban, deréktól lefelé
krémszínű paplan takarja.
– Hahó – szólal meg bizonytalan mosollyal.
– Gyönyörű az este odakint – mondom.
– Sejtem – csipkelődik –, kint voltál egy darabig. Hány
fényképet készítettél?
– Több százat – felelem.
 – És most örülsz? – kérdi kissé boros hangon.
– Hát persze. Csodás volt ez a nap. Remek ételek, remek bor,
és ráadásnak még a Rex-helyettes is…
– Mi másra vágyhatna még egy lány? – kérdi.
Egy pillanatig csak nézem ezt a mókás, szexi férfit, aki, úgy
tűnik, ki tudott rántani hétköznapi fásultságomból. Humoros és
figyelmes, tagadhatatlanul jóképű, főleg most az ágyban, ahol a
krémszínű ágynemű különösen jól hangsúlyozza enyhén
lebarnult bőrét. Válla szép vonalú, felsőtestének izomzatán
látszik, hogy természetes adottságánál fogva arányos. Ekkor
veszem észre, hogy fél lábával éppen lefelé húzza magáról a
takarót, ami ilyen állapotban mindenképp figyelemre méltó
teljesítmény.
A takaró egyre lejjebb és lejjebb siklik, Charlie rám szegezi a
tekintetét. Érdeklődve figyelek, hátha valami bulitrükköt mutat.
Talán a döntő pillanatban itt is előugrik majd valami, akárcsak
a játékbolti meglepetésdobozból. Az öltözőasztalkán
állomásozó Rex-helyettesre pillantva hirtelen úgy érzem, el
kellene takarnom a szeme elől ezt a meztelen pasit.
Ekkorra már ugyanis Charlie egy végső, színpadias
lábrándítással megszabadult a takarótól, és mozdulatlanul
fekszik az ágyon, mint valami kiállítási tárgy.
Ajkán mosoly játszik. Megpróbálok visszamosolyogni,
jelezvén, hogy kedvemre van az elém táruló lélegzetelállító
látvány. De nem megy, mert a szájam széle hirtelen reszketni
kezd a kitörni készülő kacagástól, így minden erőmmel össze
kell préselnem az ajkam.
– Gyere, Alice – duruzsolja Charlie.
 Nem fog menni. A bennem fortyogó hisztérikus nevetés
előbb-utóbb elkerülhetetlenül kitör.
– Egy pillanat – hadarom, majd a fürdőszobába menekülve
magamra csukom az ajtót. Lélegezz mélyeket, utasítom magam.
Mély levegő, és gondolj valami komolyra. Izé, mondjuk, könyvtári
késedelmi díjakra vagy adóhatósági levelekre… Vállamat azonban
rázza a kacagás, és akárhogy is próbálom, sehogyan sem tudok
megszabadulni a lassan csúszó takaró képétől… a vízszintes
ágyneműsztriptíz.
Jesszusom!
A szemem is könnybe lábad a nevetéstől, látom a körülötte
megjelenő elmosódott szemceruza-monoklikat a tükörben.
A vécén ülve próbálok lélegzethez jutni. Gondolj valami
szomorúra, utasítom magam. Elképzelem anyám hűtőjét
belülről, vagy azt, amikor összeszedte apám koszlott öreg
pulcsijait, és eltüzelte őket a kertjében. Elképzelem Tom és
Patsy diadalmas kelkáposztaszüretét – Tomnak még
háncskosara is van direkt erre a célra, láttam az újságban. De ez
se segít, mert cseppet sem leszek tőle szomorú. Sőt még
nagyobb nevethetnékem támad.
Vizet töltök magamnak a csapból, és egy hajtásra kiiszom.
Felitatom a monoklijaimat egy darabka vécépapírral, majd sorra
leveszem és a kád szélére terítem a ruháim. Kész. Itt állok
meztelenül, bármire elszántan. Szeméremszőrzetemre
pillantva eszembe jut, talán mégis elkelt volna egy brazil
gyanta, hogy ne tűnjek olyan kőkorszakinak, de hát most már
késő. Hátha Charlie szereti a retrót. Legutolsó hancúrozós
emlékem után kutatva be is ugrik valami réges-régi egyéjszakás
kaland nyugtalanító képe egy verejtéktől lucskos rendőrrel, akit
Kirsty húga esküvőjén ismertem meg. Katasztrofális volt: zajos
szuszogás, mellé nyirkos taperolás, ha jól emlékszem. Szőrös
hát és gombás lábkörmök, amikről nagy büszkén újságolta,
hogy épp most fogja rendbe hozni őket fényterápiával.
Na de a mai este nyilvánvalóan más lesz. Hiszen Charlie
elbűvölő – a patikai esetet leszámítva persze, de azért már rég
meg is bocsátottam neki. A szex pedig fantasztikus lesz.
Mély levegőt veszek, majd minden bátorságomat
összeszedve kilépek a fürdőből, meztelenül. A franciaágy felől
halk horkantások hallatszanak, párnámon pedig apró nyáltócsa
csillog.
 Tizenkilencedik fejezet

– Uuuuurrrrrrhh… – nyög az ágyban hanyatt fordulva Charlie.

Én már talpon vagyok, nyakig beburkolózva a pihe-puha
szállodai köntösbe, amiről alig érezni, hogy egyáltalán hozzám
ér. Kinyitottam a spalettákat és az erkélyre néző ajtót. A
beömlő halvány, tejfehér fény álomszerűvé színezi a szobát.
– Alice? – krákog Charlie, és érezhető nehézséggel
nyitogatja a szemét.
– Jó reggelt! – trillázom.
Noha tagadhatatlanul idegesítő a másnaposság hiányával
kérkedni, mégsem állhatom meg.
– Brrr… mennyi az idő? – dörgöli meg öklével a szemét.
– Mindjárt nyolc.
– Jesszus, azt hittem, sokkal több. Minek nyitottad ki azt az
ajtót?
– Hogy bejöjjön a reggel – nevetek.
A te piaszagod meg végre kimenjen.
Charlie megpaskolja az ágy üresen maradt oldalát.
– Gyere vissza. Korán van még pörögni.
– Nem pörgök – szögezem le.
– Dehogynem. Úgy ugrálsz itt, mint egy… kiscsikó. Egy
nagyon aranyos kiscsikó, ha már itt tartunk. Milyen… szűzies
vagy abban a köntösben! Tényleg, mi történt végül tegnap este?
– kérdi az ágyban felülve, és úgy hunyorog felém, mint akinek a
látás is nehezére esik. – Jaj, csak nem elaludtam?
Bólintok.
– Mint akit fejbe vertek.
Két kezével megdörgöli az arcát.
– Basszus, úgy sajnálom! Atyavilág!
– Semmi baj – felelem könnyedén. – Tündérien szuszogtál a
takaró alatt, akár a kisbabák.
– Jaj, hagyd már abba! – Charlie rekedtes nevetése
köhögésbe torkollik. – Hát jóval frissebbnek nézel ki nálam.
– Nem is ittam annyit, mint te…
Pimaszul elmosolyodik.
– Ugyan, valld be, hogy a krém teszi. A fenékápoló. Attól
ragyogsz így tetőtől talpig.
– Valami baj lehet a látásoddal – csipkelődöm.
– Dehogy, igazat mondok. Olyan… gyönyörű vagy – újra
megpaskolja maga mellett a lepedőt.
Összeszorítom a fogam, hátha megint elő akarja adni a
takarós trükkjét. De nem, a takaró ezúttal ott marad, mellkasig
felhúzva.
– Gyere csak vissza az ágyba – mormolja álmos mosollyal.
– Inkább reggelizzünk, Charlie.
– Brrr, csak azt ne, egy falat se menne le a torkomon ilyen
korán – az órájára pillant, amit tegnap este elfelejtett levenni.
– Azt hiszem, fél kilencig van reggeli – füllentem.
– Ne már, biztos legalább tízig. Gyere már, időmilliomosok
vagyunk – hívogatóan int, mire szorosabbra húzom magamon a
köntöst.
– Éhes vagyok – teszem hozzá –, ráadásul ha sokat
totojázunk, eleszik előlünk a legjobb falatokat.
Charlie rekedtes nevetésben tör ki.
– Az ég szerelmére, Alice, ez szálloda, nem pedig turkáló! Itt
sosem fogynak el csak úgy a legfinomabb falatok.
– Tudom, de… – elhallgatok, nem tudván, hogyan is
magyarázzam meg, hogy bármilyen szép is, nagyon szeretnék
végre kijutni ebből a szobából, és nekikezdeni a napnak.
Elvégre alig maradt néhány óránk Párizsban.
– Be vagy sózva – állapítja meg.
– Ugyan, csak régóta fönt vagyok.
– Mikor keltél? – kérdi homlokráncolva.
– Nagyjából fél hétkor.
– Fél hétkor? – szörnyülködik. – Ki a bánat képes
szállodában fél hétkor kelni?
– Hát például én.
Charlie hitetlenkedve csóválja a fejét.
– De ugye nem azért, mert horkoltam?
– Nem… magamtól ébredtem.
Nem teszem hozzá, hogy annyira szokatlan volt számomra
egy ágyban lenni egy férfival, hogy egész éjjel alig aludtam
valamit. Egyáltalán képes leszek valaha mély álomba merülni
bárki mellett is?
Charlie ekkorra már fölkelt, meztelenül dörgöli a szemét fél
kezével, míg a másikkal az éjjeliszekrénybe kapaszkodik.
Szemrevaló test, nagyon is, hosszú láb, szép formájú fenék,
pocaknak nyoma sincs.
– Talán igazad van – ismeri el. – Hátha az én torkomon is
lemenne már valami. Te már biztos zuhanyoztál is.
 – Igen.
– Naná! – nevet barátságosan. – Fogadjunk, hogy túl vagy
egy öt kilométeres kocogáson.
Leakasztja a másik köntöst, és magára kanyarítja.
– Dehogy! Megvártalak vele. Gondoltam, visszamehetnénk
lépcsőzni a Sacré-Cœurhöz.
– Menj a fenébe! – kuncog, majd megragadja a kezem, és
finoman szájon csókol. – Haragszol rám? Bocsáss meg, ha
részeg seggfej voltam tegnap este…
– Nem voltál – bizonygatom. – Csodás volt a tegnapi nap.
Csak megéheztem, ennyi az egész.
Charlie érdeklődő tekintetétől követve lerázom magamról a
köntöst, majd sebes mozdulatokkal felhúzom a szoknyámat és
a pólómat. Amíg zuhanyzik, kilépek az erkélyre, ezúttal
csakugyan fényképezni: egész Párizs a lábaim előtt ragyog ezen
a csípős, friss reggelen.
Charlie gyűrött, krémszínű vászoningben és a tegnapi
farmerjében lép ki a fürdőszobából.
– Biztos, hogy nincs semmi baj? – kérdi a haját törölgetve.
Aha, egy kis másnapos aggodalom.
– Persze hogy nincs.
– Csak mert – kutató pillantást vet rám – olyan… más vagy.
– Talán mert átöltöztem – nézek végig magamon. –
Gondoltam, jó lesz a városnézéshez, hiszen úgy tűnik, ma
nincs valami meleg.
– Te ma is várost akarsz nézni? – berzenkedik Charlie. – Hát
nem volt elég tegnap?
Megborzongok. Tom is hasonlósan hördült fel, valahányszor
óvatosan azt mertem tanácsolni, hogy az egész napos fetrengés
helyett akár állást is kereshetne.
– A gép csak háromkor indul – jegyzem meg mosolyogva. –
Úgyhogy előttünk a délelőtt.
Charlie sóhajt.
– Oké, nézzük azt a reggelit, már ha maradt belőle valami.
Kiféle menet felveszi a zakóját.
– Biztos, hogy kell? – kérdem.
– Micsoda?
Nevetek.
– Hát a zakód. Hiszen csak reggelizni megyünk… –
elnémulok zavart pillantása láttán. – Jesszus, ne is törődj
velem! Csak annyira hozzászoktam, hogy a fiúkkal mindig
egyezkednem kell az öltözetükről…
– Harminchét éves vagyok, Alice – mordul fel. – Fel tudok
öltözni egyedül is.
– Igen, tudom.
Összeszorítom a fogamat. Most nem csókolózunk a liftben.
Némán ereszkedünk le a földszintre, a levegőt betölti Charlie
tegnapi bortól savanykás lehelete. A szálloda belső udvarra
néző éttermében svédasztalos reggelit szolgálnak fel.
Szemügyre vesszük a kínálatot a középkorú párokkal és a
néhány, újságjába temetkező üzletemberrel félig megtöltött,
csöndes helyiségben.
Minek kellett szóvá tenni ezt a zakót?, kérdem magamtól, és
lángoló arccal töltök a narancsléből. Nem az anyja vagy, hanem
felnőtt, Párizsban üdülő nő, de ha így folyatod, sikerül mindent
elrontanod!
 A lélegzetelállító tálakra pillantok: ízléses kis
gyümölcskosárkák mindenféle piros gyümölccsel és a világ
valamennyi elképzelhető fajta croissant-ja. Vannak tölteléktől
túlcsorduló csokoládés táskák és apró, csavart cukros-fahéjas
rudak is. Pár minicroissant és némi gyümölcs kiválasztása után
Charlie felé pillanatok, épp, amikor a zakója zsebébe töm két
mazsolás csigát.
Nem! Biztos csak képzelődöm.
Az egyik elegánsan nyírt, ősz bajszú férfi szigorú pillantást
vet rá az újságja mögül.
Charlie keze már a hűtőpult fölött lebeg. Nyugodt és cseppet
sem titkolt mozdulattal eltüntet a zsebében két joghurtot és
egy marék egyenként csomagolt, apró sajtot. Homlokráncolva
pillant körbe, majd a zsebébe töm néhány croissant-t is.
Borzadva lépek odébb, igyekszem minél inkább eltávolodni
ettől a mutatványtól. Világéletemben toleráns embernek
tartottam magam, a horgászpornót is el tudtam fogadni. Sőt
még inkább növelte is a szememben Charlie vonzerejét,
izgalmas múltú, belevaló pasinak tűnt tőle. De ez??? Nem, a
szállodai lopás messze túllépi a toleranciaküszöbömet. Már a
gyümölcsöknél tart. Megragad egy banánt és két almát, és már
tömi is a kifejezetten erre a célra kifejlesztett tolvajkabátnak
tűnő zakója zsebébe. Belülről alighanem párnahuzat nagyságú
zsákokat varrt a zsebekhez. Körülpillant, majd kikapja az egyik
vázából a szárazvirágcsokrot, a vázát pedig a zsebébe süllyeszti.
Fehér, fodros szélű porcelánváza. Ez meg mi a fenére kellhet
neki? További ennivalók következnek: jó pár kis csomag müzli,
valamint egy apróbb fürt szőlő, ami alighanem teljesen
összepréselődik majd a zakójában. Vagy abban reménykedik,
hátha az így kinyomott zsebmust előbb-utóbb borrá válik?
Egyáltalán mit képzel ez az ember? Még szerencse, hogy meleg
étel nincs a kínálatban, különben talán sült kolbásszal meg
rántottával tömné a zsebét.
Visszamasírozom az asztalunkhoz, ahol az unott arcú fiatal
pincér ezüstkiöntőben hozza a kávét.
– Köszönöm – dünnyögöm.
A pincér sunyin rám mosolyog, majd megfordulva
félreérthetetlen pillantást vet Charlie felé, aki még mindig
olyan lelkesedéssel portyázik a svédasztalnál. Olyan, mint a
gyerekek, ha rászabadulnak a cukorkás pultra. A pincér feltűnő
krákogásba kezd. Csak remélni tudom, hogy az arcomra
erőltetett széles, ragyogó mosoly kellőképpen közvetíti felé az
üzenetet: Igen, tisztában vagyok azzal, mit művel a társam, de
kérem, higgye el, nekem ehhez az égvilágon semmi közöm.
– Mást nem is eszel?
Charlie visszaért, és az asztalra teszi bőségesen megrakott
tányérját.
– Nem – felelem kurtán.
– Mintha azt mondtad volna, éhes vagy – jegyzi meg.
Nagyot kortyol a kávéjából, majd nekilát az egyik
péksüteménynek.
– Minek tömködted tele a zsebed, Charlie? – sziszegem.
– Tessék?
– Ételt loptál, láttalak. Meg egy vázát is…
– Ugyan, mindenki ezt csinálja – lapogatja meg dudorodó
zsebeit vigyorogva Charlie.
 – Szóval ezért kellett a zakó!
Elmosolyodik, és újratölti a csészéjét a kávékiöntőből.
– De… minek ez az egész?
– Ebédre – feleli nemes egyszerűséggel.
– És a váza?
Charlie vállat von.
– Rajta van a szálló emblémája.
– Na és aztán? Örökké utazol, ne mondd, hogy mindenáron
emlékeket kellene gyűjtened valamennyi szállodából.
Átnyúl az asztalon a kezem után, de elrántom.
– Te sose teszed el a szállodai samponokat? – kérdi. – Vagy
a zuhanysapkát vagy azt a pici cipőtisztító izét?
– Néha igen, de az mégiscsak más…
– Egyáltalán nem más – szakít félbe. – Ahogy látom, a mai
útiterved is sűrű, márpedig akkor szükséged lesz némi
munícióra.
– Majd beülünk valahová egy kávéra meg egy bagettre –
erősködöm.
Közben a szemem sarkából érzékelem, hogy az ide-
idepillantó bajuszos öregúr alighanem remekül szórakozik
rajtunk.
– Párizsban úgyse szabad kihagyni az ilyesmit – folytatom.
– Ahogy a galériákat és a templomokat sem – kuncog halkan
Charlie.
– Az a Sacré-Cœur volt! Nem valami akármilyen templom.
Atyaég, Charlie, mintha a tizenhat éves fiamat hallanám…
– Naaa – mosolyodik el, és újra a kezem után nyúl.
– Egyszerűen csak zavar, hogy lopod a reggelit – morgom.
 – Mondtam már, hogy mindenki ezt csinálja.
– Ez nem igaz. Életemben nem találkoztam még ilyen
emberrel rajtad kívül.
– Ugyan már – piszkálódik –, fogadjunk, hogy téged is el-
elfogott már a kísértés…
– Dehogyis! – ez valamivel hangosabbra sikeredett, mint
terveztem.
Charlie nagy szemeket mereszt rám.
– Szentfazék.
Farkasszemet nézek vele.
– Mert nem tömtem tele a zsebeimet péksüteménnyel? Mert
nem szuszakoltam a kávékiöntőt a bugyimba?
– Jaj, azt ne is, még megégeted magad…
– Jesszusom, Charlie – sóhajtok. – Szerintem ez egyszerűen
olyan… igénytelen. Arról nem is beszélve, hogy tényleg kedved
támad majd öt óra múlva valami padon ülve előhúzni a
zsebedből egy-egy totálisan kilapított croissant-t?
Egy pillanatig bámul rám, és utána valóban, képes a szemét
az égre emelve elfintorodni, szakasztott úgy, ahogy Logan
szokta. Kókadozó libidóm utolsó maradéka apró gombóccá
zsugorodva készül eltűnni örökre.
– Miért is ne? – duzzog Charlie. – Ha egyszer megéhezem.
– Netán a joghurtot is úgy fogod beleönteni a szádba, mert
elfelejtettél kanalat lopni hozzá?
Charlie vállat von.
– Nincs azzal semmi baj.
– Szerinted.
Charlie hátat fordít, és tüntetően az udvart kezdi bámulni az
üvegajtón át.
– Nem várok luxusebédet – magyarázom –, és tudom, hogy
nem vagy szűkmarkú, Charlie. Sőt hitetlenül nagylelkű voltál,
amióta csak elhagytuk Edinburght. Folyamatosan mondogatod,
hogy mindent a cég áll, de attól még nyilván neked van ezzel
több költséged, mint nekem…
Charlie ásít, még a kezét sem teszi a szája elé.
– Úgyis csak kidobnák.
– Mit? A vázát?
– Nem – sóhajt a kifosztott svédasztal felé legyintve –,
azokat ott.
Rosszízű csönd terepszik közénk, és mostanra biztos vagyok
benne, hogy a bajszos öregúr rajtunk nevet; át-áthajol az
asztalon a felesége felé, és jóízűen kacarásznak mindketten.
Kihűlt kávémat kortyolgatva azon tűnődöm, vajon valami átok
ül-e rajtam, hogy a pasikkal közös étkezés mostanában mindig
csalódás. Azt hittem, a kóstolómenü volt a mélypont Botox
Anthonyval, de Charlie még őt is alulmúlja.
Udvarias csevegésbe kezdünk, de hiába – megváltozott
minden. A hangulat még a Tuileriák kertje felé menet is fagyos
marad. Míg palacsintát veszek az egyik bódénál, Charlie egy
rövid „köszi, van itt elég” kíséretében egy padra telepszik, és
szemezgetni kezd a zsákmányából.
– Kérsz? – dug az orrom alá egy viharvert mazsolás csigát.
– Igazán étvágygerjesztő, Charlie, de köszönöm, nem kérek.
Mérgében morzsákra tépi és a galambok elé szórja a
süteményt.
A repülőtér felé taxizva már elhasználtuk beszédtémáink
utolsó maradékát is, mire pedig földet érünk Edinburghban,
Charlie jószerivel megnémul.
Valószínűleg megsértődött, mert egy vacak smárolásnál
tovább nem jutott.
– Hát köszönöm – szólalok meg, óvatos puszit nyomva az
arcára, amikor a taxi beáll a házunk elé.
– Jó volt – feleli minden meggyőződés nélkül.
– Igen.
– Izé, sok a dolgod a héten? – nyögi ki végül.
– Holnap jönnek a fiúk.
– Aha – mondja fátyolos tekintettel. – Biztos várod már.
Remélem, Felix örül majd a kutyának.
– Fergus – mondom. – Fergusnak hívják.
– Ja, persze. Akkor hát… – előrehajol, és a lábánál heverő
táskát kicipzárazva előhúzza a kis fehér vázát. – Ezt neked
szántam.
– Kösz, nem kérem – felelem.
Érzem, hogy elönti a csalódottság.
– Ahogy akarod – azzal visszadugja a vázát a táskájába. –
Akkor szia. Majd hívlak.
Mindketten tudjuk, hogy nem fog, és nem is szeretném.
Komolyan mondtam, hogy nem szűkmarkú, hiszen meghívott
erre az útra, csodálatos ételekkel és borokkal halmozott el.
Valahol mélyen mégis ott rejtőzhet benne a sóherság. És ez a
kicsinyeskedés valahogy az olyan fajta, mindenre kiterjedő
garasoskodásnál is rosszabb, mint amikor anyám nem hajlandó
tisztességesen fűteni vagy nem hív szerelőt a
szennyvíztartályához. Ez szarrágás.
 Persze tudom, inkább arra kéne gondolnom, milyen remekül
szórakoztam az elmúlt egy napban: amikor visítva nevettem a
folyóparti pucér fotózás történetén, vagy amikor gyerekek
módjára viháncoltunk a játékboltban. Kétségtelenül jólesett
kimozdulni beszűkült kis világomból. De ettől még sosem
tudnék egy vázatolvajt szeretni.
Kikászálódom a taxiból, visszafordulok integetni. Charlie
komoran néz maga elé, majd amikor az autó elindul, kihúz a
zsebéből egy minisajtot, és egy falásra lenyeli.
 Huszadik fejezet

A fiúk éppen ebédidőben érkeznek pénteken. Az átadás-átvétel

meglehetősen rövidre és esetlenre sikeredik: Tom esze
szemlátomást máshol jár, Patsy és Jessica pedig ki sem szállnak
a lakókocsiból.
– Minden oké? – kérdem csak úgy a levegőbe, hátha válaszol
valaki.
– Igen, király volt – feleli őszinte lelkesedéssel Fergus,
Logan viszont szó nélkül indul a nappali felé.
– Mi baja? – súgom Tomnak, miután Fergus is követte a
bátyját.
Tom vállat von.
– Szerintem semmi. Talán csak kifárasztotta az utazás.
– Nincs valami jó kedve… – pillantok a nappali felé, ahol
eddigre már a szokásos, nagyothallókra kalibrált hangerővel
bömböl a tévé.
Tom sóhajt.
– Pedig jól érezte magát. Mindketten jól érezték magukat.
Na, azt hiszem, ideje indulnom. Sziasztok, fiúk! – kurjant be a
nappaliba.
– Szia, apa! – felelik kórusban.
– De srácok! – kiáltom. – Gyertek ki rendesen elköszönni
apától.
Kilépnek az előszobába egy-egy rövidke ölelés erejéig, de
már indulnak is vissza a tévé elé.
– Akkor megyek – mondja Tom, és már robog is le a lépcsőn,
mint aki csupán az új hűtőt szállította ki az áruházból.
Itt valami bűzlik. Míg ugyanis Fergus szemlátomást jól van,
sőt pirospozsgás arcával, napszítta hajával maga a két lábon
járó egészség, Logan nyilvánvalóan feszült, és még a
szokásosnál is sápadtabb. Szinte rám se nézett, mióta
hazaértek. Talán kérdezősködnöm kellene, de bekapcsolt tévé
mellett ez úgyis lehetetlen. Kinyomhatnám a tévét, de akkor
bizonyára azt hinnék, Fontos Ügyet akarok megvitatni. Nincs
szívem hozzá, hiszen alig tíz perce értek haza. Nem, a legjobb
lesz békén hagyni őket. Ha pedig tényleg baj van, remélhetőleg
ki tudom majd húzni Loganből a részleteket, ha épp beszédes
kedvében lesz.
Mivel sikerült kikövetkeztetnem, hogy a fiúk reggel óta
egyetlen falatot sem ettek, nyomban neki is látok az egyik
kedvencüknek, rázva pirított garnélarákot sütök tésztával. A
fokhagyma- és szójaillat kicsalogatja Fergust a konyhába.
– Hmm, de fincsi szag van, anya!
– Reméltem, hogy örülni fogtok neki.
– Látom, Rexet is visszaszerezted a jótékonysági boltból.
Merev mosollyal várom, hogy hozzátegye: „de kicsit
megváltozott, és a szaga se olyan, mint volt”, noha Párizsból
hazaérve első dolgom volt összekoszolni. Még a körömkefével is
nekiestem, hogy tisztességesen viharvertnek nézzen ki, utolsó
simításként pedig megszárítottam a szárítógépben.
– Hát… igen – mondom végül.
– És az ágyamra tetted – kuncog a fiam. – Igazán cuki vagy,
anya, de azt hiszem, aludni azért mégsem fogok vele…
– Tudom, kicsim. Csak viccből csináltam.
Mosolyogva karolja át a vállamat.
– Tudom, hogy kicsit idiótán hangzott, de Jessica tisztára rá
volt kattanva. Attól persze még lehet, hogy megtartom. Talán el
is felejtette azóta. Emlékszel, amikor még apával együtt
nyaraltunk a… hol is voltunk?
– Devonban? – találgatom, próbálva leküzdeni a rám törő
lelkifurdalást.
– Igen, az volt az. És kitaláltuk, hogy mindegyik fényképen
rajta lesz Rex, emlékszel? Ott volt a pizzázó asztalán, meg
napozott egy porrongyon fekve a tengerparton, meg… –
elhallgat, valószínűleg további példák után kutat az
emlékezetében.
– Azon a makrélahalászós kiránduláson odakötötted a hajó
orrához…
– Igen, az király volt. Rex volt az orrszobor! – nevet fel
alaposan megnőtt haját hátrasimítva Fergus.
– Csodálatos, hogy annyi mindenre emlékszel – mondom. –
Pedig csak hétéves voltál.
– Mert vág az eszem – kocogtatja meg a halántékát. – A
nagyi agyát örököltem.
Arra szerencsére nem emlékszik, vagy csak nem akarta
megemlíteni, hogy az volt az utolsó nyaralásunk négyesben.
Lelkesen futottam neki, abban reménykedve, hogy két, együtt
töltött hét, pláne új környezetben, majdcsak segít rendbe hozni
a dolgainkat Tommal. Valóban számos csodás élményünk volt:
tüzet raktunk a tengerparton és papírpohárból eszegettük a
kagylót a lemenő nap fényében. A nyaralás végére azonban
menthetetlenül elfogyott a türelmem.
Megköszörülöm a torkom.
– Hoznál nekem három nagy tálat?
Fergus idehozza, majd hozzáteszi:
– Irtó jó, hogy ezek a wokos ételek hamar elkészülnek.
– Bizony, nincs is ennél praktikusabb. Ezért is van, hogy
világéletedben heti legalább egyszer ettél ilyet.
Figyeli, ahogy a wokba dobálom a kövér rákocskákat.
– Emlékszel, egyszer azt javasoltuk, csinálhatnál habcsók
helyett valami gyorsabbat is.
Értetlenkedve pillantok rá.
– Tudod, amit nem kell órákon át sütni.
– Ja, emlékszem – kuncogok. – Az a helyzet, Ferg, hogy a
wokos kaják csak frissen jók. Ha ilyet csinálnék eladásra,
kávézót vagy legalább egy lacikonyhás bódét kellene nyitnom
hozzá.
– Miért is ne?
– Kösz, Fergus, inkább nem – vágom rá, aztán sietős
mozdulatokkal megkeverem, majd a három kikészített tálba
zuttyantom a wok tartalmát.
– De miért?
– Mert van más munkám, ami ráadásul szeretek, és eszem
ágában sincs abbahagyni. A habcsókok pedig remekül beférnek
melléje, hiszen csinálhatom őket éjjel vagy a szabadidőmben. A
habcsók rugalmas.
– Hát – somolyog Fergus – ami azt illeti, szerintem inkább
kemény és ropogós. Kevés rugalmatlanabb dolgot tudok
elképzelni a habcsókoknál.
Elnevetem magam, majd kiáltok a bátyjának.
– Logan! Kész az ebéd!
Nagyfiam elővánszorog a nappaliból, és körülüljük az
asztalt, noha Fergus egyértelműen jelzi, hogy még nem végzett
a mondandójával.
– Lehetnénk zöldebbek is – dünnyögi, és a villájára tűz egy
garnélát.
– Kicsim, a sütőm nélkül nem megy. A habcsókpénzre
szükségünk van. Akár lehelgetném is őket órákig, ha attól
megsülnének, bár az önkormányzatos ellenőr hölgy biztos nem
lenne elájulva ettől a megoldástól.
– Pedig apa és Patsy már komolyan bezöldítettek – jegyzi
meg sunyin, mire Logan figyelmeztető pillantást vet rá.
– Igen, gondoltam.
– Bizony – folytatja Fergus –, beszereltetik azt a vízgyűjtő
cuccot, ami majd visszavezeti az esővizet a vízcsapjaikba.
– Jól hangzik – kockáztatom meg, noha kis híján torkomon
akad a tészta.
– Annak a tévés ökoháznak a vécéjéből – emlékeztet Logan
– kiszedték a szart, ő… a szennyvizet, és átalakították…
– Szagtalan fűtőtéglákká – vágok közbe. – Igen, én is láttam,
de nem hinném, hogy egyhamar szert teszünk ilyesmire.
– Miért? – kérdi elszontyolodva Fergus.
– Mert a lakószövetség nem egyezne bele. Egyébként meg ti
magatok is tehetnétek a környezetért.
– Hogyan? – hördül fel Logan.
Leteszem a villámat.
 – Például Xboxozhatnál kevesebbet.
Logan tanácstalanul pillant rám.
– Na de mit csináljak helyette?
– Biztos találnál valami kevésbé energiaigényes szórakozást
is.
– Olvassak? – nyög fel.
– Például. Vagy rajzolj szakállat a hölgyeknek a csomagküldő
katalógusban.
Mindketten rám bámulnak, én pedig mosolyogva öblítem le
a tányéromat a mosogatónál. Logan felé visszafordulva
észreveszem a homlokán gyülekező ráncokat.
– Csak vicceltem – mondom. – Nem is járatok csomagküldő
katalógust.
– Hmmm – dünnyög válaszképp Logan.
Fejcsóválva törlöm le a pultról a zöldségek maradékát. Logan
nincs humoránál, legjobb lesz, ha békén hagyom. A fiúk
összevitatkoznak valamin az asztalnál, nem hallom, miről van
szó, de Logan egyszer csak seggnyalónak nevezi a testvérét,
majd hozzáteszi: „Kibaszottul semmi közöd hozzá.”
– Logan! – csattanok fel a pulttól visszafordulva. – Elég.
– Csak azt mondtam…
– Hallottam, mit mondtál.
– De te is káromkodsz – mondja dacosan a fiam.
– Igen, néha rákényszerülök. Szabadna egyébként
megjegyeznem, hogy egyikőtök sem köszönte meg, hogy
rendbe raktam a szobáját?
– Na ja – szólal meg Logan –, épp kérdezni akartam, hogy
hová lettek a cuccaim.
 Pislogok.
– De hát nem is rendeztem át semmit. Elvittem pár dolgot,
ennyi az egész.
– Mi a különbség? – kérdi a nagyfiam.
– Nos, átrendezéskor egyik helyről a másikra pakoljuk a
dolgokat. Az elvitel viszont olyan, mint a kivonás a matekban,
azaz kiviszünk valamit a szobából.
Fergus kuncog.
– És mit vontál ki? – tudakolja Logan.
Próbálom megőrizni a nyugalmamat.
Egek, érdemrendet kellene kapnom ekkora önuralomért!
– Néhány régi zoknit, pár pirítósmorzsát, valamint egy
tányért a rászáradt tojásmaradékkal együtt. Remélem, nem ezek
voltak a legdrágább kincseid.
– Ennyi talán még belefér – állapítja meg vonakodva.
– Biztos? Nem akartad esetleg megvárni, amíg ki is
szőrösödik az a tojás a tányéron?
– A tojásnak legalább egy egész hónap kell, hogy
megrohadjon – jegyzi meg villáját az üres tányérba pottyantva
Fergus.
Ezzel a fiúk ki is lépnek a konyhából, én pedig próbálok csak
azért sem Logan után eredni, de egy idő után elgyengülök.
Bekopogok, és látom, ahogy az ágyán fekve a telefonját
nyomkodja.
– Milyen volt a nyaralás? – kérdem.
– Korrekt.
– Olyan rosszkedvűen értél haza, gondoltam, megkérdezem,
nincs-e valami baj.
 – Minden oké volt – feleli, majd szorosan összepréseli a
száját, éppen úgy, mint amikor nem sikerül valami fényesre a
bizonyítványa.
Mintha érezném, ahogy igyekszik gondolatátvitellel kiterelni
a szobájából: Távozz, idegesítő anya, a záporozó kérdéseiddel
együtt.
– Apa és Patsy jól megvoltak egymással?
– Tök jól, anya.
Az arcát figyelem, továbbra is hullasápadt. Remélem, adtak
neki rendesen enni. Tudom, hogy Patsy előszeretettel tartja
Jessicát spenótsalátán, de remélem, arra rájött, hogy a kamasz
fiúk nem díjazzák különösebben az ilyesmit.
– És – folytatom – sokfelé jártatok? Láttatok várakat meg
ilyesmi?
– Ja, bementünk egy várba.
– És milyen volt?
Vállat von.
– Nagy. Régi. Épp solymászbemutató volt…
– És az milyen volt?
– Jaj, anya! – méltatlankodik most már felém fordulva
Logan. – Hát mint a solymászbemutatók általában: naaagy-
naaagy madarak röpködtek mindenfelé. Meg vagy elégedve?
– És vércsék voltak vagy ölyvek vagy…
– Sólymok voltak, anya, ezért is hívják
solymászbemutatónak. Mi ez az egész élménybeszámolós
izélgetés? – harsogja keserű nevetéssel. – Útinaplót is kellett
volna vezetnem, hogy a végére beragaszthasd a
jutalommatricát?
 – Dehogyis – vágom rá, de a szobából kifelé tovább
dünnyögök: – Szoktak ám más madarakat is használni.
Kiváló: alig egy órája van itthon a fiam, de máris ránk
telepedett ez az örökös kötekedés. Szégyenszemre vágyakozón
kezdek gondolni a gyerekek utáni életemre, mikor nekik már
állásuk és családjuk lesz, belőlem pedig öregasszony.
Valahányszor megpróbálom elképzelni az öregkoromat,
ugyanaz a két változat ötlik az eszembe. Az egyikben kövér,
szakállas mámikaként tologatom a bevásárlókocsit valamelyik
diszkontáruházban. A másik változatban csodás, pálmákkal
szegélyezett medence szélén heverészem, és feltűnően
hasonlítok Helen Mirrenre. Mindamellett jól boldogulok
egyszerre a különféle feladatokkal: Gin Tonicot kortyolok,
olajbogyót csipegetek hozzá, és hagyom, hogy egy férfi
masszírozza a hátamat a nagy, erős kezével. Jelen pillanatban
képtelen vagyok száműzni a fejemből a diszkontos verziót.
Próbálok ugyan a medence szélén heverő Helen Mirren szélben
meglebbenő színes tunikájára gondolni, de ilyenkor mindig
anyámat látom magam előtt. Illetve anyám harminc kilóval
nehezebb kiadását, amint morózus arccal rágcsál egy virslit
(kenyér nélkül).
A francba!
Most azonnal beszélnem kell valakivel, aki igenis szeret, és
nem fintorog, valahányszor a szobájába lépek. Találkoznom
kell a lányokkal (jó, jó, tudom, hogy négyen együttvéve nem
kevesebb mint százötvenhat évesek vagyunk), és noha „nem
akar nagy ügyet csinálni belőle”, tudom, hogy Ingridnek is
jólesne beszélgetni egy kicsit így pár nappal a tüszőleszívás
előtt.
Ahogy az már lenni szokott, Vivinek „esze ágában sincs”
beülni valahová ma este, a konyhámban viszont szívesen
elborozgatna, főleg ha közben mindent megtudhat Párizsról.
Ingrid és Kirsty is lelkesnek mutatkoznak.
– Hozzak valamit enni? – kérdi Ingrid.
– Dehogy, majd összeütök valamit.
Csupán jóval később, a fiúk hazahozott szennyeshalmait
leküzdve nézek szét a hűtőben és a polcokon. Akkor viszont rá
kell jönnöm, hogy alig van itthon valami harapnivaló. Mivel
sütni most nem vagyok hajlandó, inkább leugrom a francia
csemegeboltba. Szinte már törzsvevő vagyok, vagy mi.
Nekibátorodva csomagolok be néhány darabot a legutóbbi
rendelésről megmaradt habcsókokból. (Noha Fergus folyvást
sápítozik az irdatlan ökológiai lábnyomuk miatt, fémdobozban
kifejezetten sokáig eltarthatók.) Kis szerencsével még
próbarendelést is kaphatok.
– A boltba mentem! – kiáltok be a fiúknak.
Süket csönd a válasz.
Kiderül, hogy a napnak ebben a szakában a Pascal’s üdítően
nyugodt. Rajtam kívül az egyetlen vevő a fűszeres olajkínálatba
mélyedő idősebb hölgy. Ott van még a múltkori francia eladó,
épp a főtt húsokat rendezgeti a pultnál. Jól megrakom a fonott
bevásárlókosaramat olajbogyóval, pástétommal és keksszel,
majd teszek melléjük néhány kifejezetten szerény méretű
sajtdarabot is.
– Még valamit? – kérdi az eladó.
Barátságos, de egyáltalán nem látszik, hogy megismer. Pedig
ő mutatta az új játékboltot, amikor Rex-helyettes után jártam.
– Igazából azon gondolkoztam, vajon felvennék-e a
kínálatukba a habcsókjaimat – mondom, és leteszem a pultra a
zsebemből időközben előhúzott csomagokat. – Csak
természetes összetevőkből áll, az ízesítést is beleértve. Ha
érdekli magukat, hetente vagy kéthetente tudnék szállítani,
ahogy a legalkalmasabb.
A francia felkapja az egyik csomagocskát, és szemügyre veszi.
– És maga ezeket otthon készíti?
– Igen.
– Nagyon… dicséretes – állapítja meg, nekem pedig most
tűnik fel, milyen jól áll neki a francia akcentus.
– Csak afféle mellékes – magyarázom –, de igazság szerint
imádom csinálni. Terápiás hatása van – teszem hozzá zavart
nevetéssel.
A francia bólint.
– Elhiszem. Ráadásul jó habcsókot sütni egyáltalán nem
könnyű feladat.
Az idősebb hölgy, kezében egy üveg fokhagymás olajjal,
időközben odalépett mellém.
– A habcsók nem száradhat ki – állapítja meg.
– De nem ám – felelem mosolyogva.
– Kívül legyen kemény, belül pedig lágy – helyesel a francia.
– Akárcsak a tökéletes férfi – kontrázik az idős hölgy, és
huncutul oldalba bök.
Elnevetem magam.
– Milyen érdekes! Tudja, hogy én is mindig ezt mondom? Az
ideális férfitulajdonságok a habcsókban összegződnek.
 Most már az eladó is nevet, én pedig a megvásárolt
finomságokkal teli papírzacskót felkapva azon tűnődöm, mi a
csudáért is tartottam eddig annyira ettől a helytől.
– Hamarosan visszaszólok a megrendeléssel kapcsolatban –
mondja barátságos mosollyal a francia.
– Köszönöm! Megemlítené a tulajnak is, hogy itt jártam?
– Én vagyok a tulaj – feleli.
– Maga Pascal?
– Így van – az egyik habcsókcsomagocskán lógó címkére
pillant. – Maga pedig ezek szerint Cukifalat.
– Igen – mosolyodom el –, de valójában Alice-nek hívnak.
Akkor hamarosan újra benézek.
Már éppen kilépnék a boltból, amikor a férfi utánam szól.
– Ízlettek az édesanyjának a sajtok?
– Nagyon, főleg az a különleges trappista…
Gyönyörű, szívmelengető mosolyától mintha még a férfi
szeme is jobban csillogna, arcán gödröcskék jelennek meg.
– Jövő héten kapunk újakat is, amelyek még esetleg
érdekelhetik. Nem mintha azt kívánnám magának, hogy szabad
idejében kizárólag az édesanyjával sajtozzon… – teszi hozzá
nevetve.
Ez a pasi flörtöl velem? Vagy ez csak egyszerű boltoskedvesség?
Képtelen vagyok eldönteni.
– Igyekszem mással tölteni az időm, ha egy mód van rá –
felelem mosolyogva, és pehelykönnyű léptekkel indulok
hazafelé.

*
Ingrid kicsit korábban érkezik, és szemlátomást kifúrja az
oldalát a kíváncsiság. Perceken belül megjelenik Kirsty és Vivi
is, és nyomban össztűz alá vesznek a kérdéseikkel.
– Komolyan nem feküdtél le vele? – kérdi egy hitetlenkedő
fodrász hangján Vivi.
– Nem – felelem a várakozó arcokon körülpillantva. – Illetve
feküdni feküdtem, csak hát…
– Ha egyszer már elutaztál egy párizsi szállodáig, és be is jön
neked a pasi, hiszen különben nem mentél volna vele, akkor mi
a fenéért nem tetted meg? – pislog rám Vivi. – És egyébként is,
mi a túrót csináltatok helyette?
– Mondtam már, elmentünk a Sacré-Cœurbe, rengeteget
ettünk, és ahhoz képest, hogy alig öt napja ismertük egymást,
remekül szórakoztunk együtt…
– De a szobában mi történt? – kérdezősködik tovább a
teájába kortyolva Ingrid, miközben Kirsty megértő pillantást
vet felém annak jeléül, hogy látja, nem ez volt életem
legsikeresebb kiruccanása.
– A szobában? – heccelődöm. – Hát főztem teát, meg…
– Főztél? – csattan fel Vivi, majd bort tölt mindenkinek,
Ingridet is beleértve, holott ő már jelezte, hogy nem ihat.
– Csak leforráztam a filtereket.
– Atyavilág! – dünnyögi Vivi.
– Most mit izélgeted? – kuncog Kirsty. – Én is imádom a teát
a szállodai kekszekhez.
– …de lőttem egy rakás fényképet is az erkélyről. Mesés volt
a kilátás – folytatom. – Komolyan, egészen elfelejtettem,
milyen gyönyörű az a város…
 Vivi lemondóan csóválja meg a fejét.
– Ekkora lehetőséget így elpazarolni!
– Na, azért csókolóztunk – nyugtatom meg, miközben
cigarettára gyújt –, és az jó is volt. De ez az aranyérügylet kissé
lehűtötte a kedélyeket…
– Miféle aranyérügylet? – tudakolja Ingrid.
– Aranyered volt? – a Kirstyből sugárzó együttérzés
nyomban visító röhögésbe csap át, amint előadom, hogyan
hagyott cserben Charlie a patikában.
– Aranyérrel Párizsban – állapítja meg bánatosan Ingrid. –
Nem egy Woody Allen-film, mi? – sóhajt. – Olyan gáz!
– Tudom.
A boromért nyúlva veszem észre, hogy Vivi pohara már ki is
ürült. Nem mondom, elég jó a huzata mostanában! Ő talán
jobban illett volna Charlie-hoz. Elképzelem őket együtt, és rá
kell jönnöm, hogy a reggelilopós történetet Vivi valószínűleg
óriási heccnek fogta volna fel. Talán csak belőlem lett
besavanyodott, ünneprontó vénasszony.
– És mi volt még? – faggat tovább Kirsty, és letör egy
darabkát a Pascal-féle trappistából.
Elmesélem, hogyan ázott el egyre alaposabban a nap
folyamán Charlie.
– Ezzel nem is volt baj – szabadkozom, nehogy a barátnőim
azt higgyék, holnap már csatlakozom is az Antialkoholista
Ligához –, csak valami mégis visszatartott…
– Talán az egészségügyi problémád – állapítja meg bölcsen
Kirsty.
– Lehet. Mindenesetre mire visszaértünk a szállodába… Jaj,
de gyönyörű volt, tudjátok, azok az elegáns, karcsú ablakok,
amelyek a spalettákkal együtt annyira összetéveszthetetlenül
párizsiak! A miénk olyan koptatott zöldeskékféle volt…
– Hagyd már az építészetet! – kuncog Vivi.
– És az a csigalépcső az épület közepén… az egyszerűen
bámulatos…
Vivi tovább nevetgél.
– Térj már a tárgyra!
Fülig érő szájjal kortyolok a boromból.
– Na jó, szóval hazaérve Charlie már teljesen kikészült,
eltántorgott zuhanyozni, én meg kimentem az erkélyre, és
néztem az éjszakai várost… – a feszülten figyelő tekintetek
láttán újra eszembe jut, milyen csodálatosan szerencsés
vagyok, hogy itt élünk mind a négyen alig néhány kilométerre
egymástól.
Főleg hogy ennyi év után még mindig ugyanúgy élvezzük
egymás társaságát (noha az újra rágyújtó Vivi láttán Ingrid most
kissé megborzong).
– Valójában viszont – folytatom – időt akartam nyerni.
– Tehát nem akartál lefeküdni vele – állapítja meg Ingrid, és
kissé távolabb húzza a székét Vivitől.
Bólintok.
– Azt hiszem, erről lehet szó.
– De miért? – kérdi a homlokát ráncolva Vivi. – Azt
mondtad, jó fej pasi, és remek napotok volt…
Nevetés harsan fel a nappaliban. A fiúk áthívták a barátaikat
estére (az „ottalvós buli” kifejezést egyhangúlag betiltották).
Most ölükben a menetrend szerinti pizzával mindannyian
filmet néznek.
– A döntő pillanatban – mentegetőzöm –, azt hiszem,
mégsem akartam eléggé.
– Nem kell azt olyan nagyon akarni – magyarázza mintegy a
gyengébbek kedvéért Vivi, és Ingrid arcába fújja a füstöt.
– Szerinted le kellett volna feküdnöm vele cserébe azért,
hogy elvitt magával Párizsba?
– Nem! Te jó ég, dehogyis! Csak azt akartam mondani, hogy
ha jól érzed magad vele, és szexközelivé válik a helyzet –
egyetértő tekinteteket keresve pillant körbe – akkor, ha nem is
ő lesz életed szerelme, de még szenvedélyes viszonyba se
bonyolódtok, kezdetnek azért nem rossz. Legalább kicsit
beindít.
– Mint valami rozsdás öreg motort? – kuncogok.
– Ugyan már, tudod, hogy értem.
– Talán nekem is elkelne egy kis kenőolaj.
Vivi megszorítja a karomat. Noha a jó szándéka nyilvánvaló,
mégis van ebben valami leereszkedés; a kórházban fekvő
rokonait biztatja így az ember.
– Végül is most már örülök, hogy nem történt meg – teszem
hozzá, majd mesélni kezdek Charlie svédasztalos trükkjeiről.
– Pfuj, inkább kihagynám az ebédet, mint hogy állott
péksüteményeket szemezgessek valaki zsebéből – állapítja meg
Ingrid.
– Ez bizony nálam is kiverné a biztosítékot – helyesel Kirsty.
– Maya egyszer zsebre vágott egy kockasajtot az egyik
szállodában, de Dan visszarakatta vele, és kész kiselőadást
tartott neki a lopásról.
 – Na de arról beszélj – szól közbe Ingrid –, mi van
Stephennel? Szerinted fogtok még találkozni?
– Hát, anyám nagyon rajta van az ügyön – felelem a Vivi
cigarettája végén billegő hamuhegyre sandítva, és felpattanok
csészealjat keresni, amibe belepottyanthatja.
– Elég nagy itt a füst – jegyzi meg neheztelőn Vivi felé
pillantva Ingrid.
– Nyitva van az ablak – közli Vivi.
– De attól még az arcomba fújod, és kezdek kissé rosszul
lenni…
– Boooocsiiii – feleli bosszús fintorral Vivi, majd képes
hozzátenni: – A jó ég tudja, milyen hisztissé tesz majd a
terhesség, Ing… – meredten bámulunk rá, amitől nyomban
észhez is tér, és megragadja Ingrid kezét. – Jaj, ne haragudj!
Tudom, hogy sűrű neked mostanában…
– Szóval – mondja pipacsvörösen Ingrid – Stephenről
beszélgettünk…
– Bár Gilesnak is adhatnál még egy esélyt – teszi hozzá Vivi,
akinek mostanra már kissé elkenődött a rúzsa.
– Ugyan, őt alighanem sikerült örökre elriasztani a
Moncsicsivel – nevetgél Kirsty, próbálva valamelyest oldani a
feszültséget.
– Talán azt hitte, a szeméremszőrzetet nevezed így – veti fel
Ingrid.
– Na ja – kuncog Vivi. – Észrevettétek már, hogy a harminc
alatti férfiak életükben nem is láttak ilyesmit? Mintha teljesen
kiment volna a köztudatból, hogy ez természetes jelenség, és a
frászt hozza rájuk, ha végül valahogy mégis szembekerülnek
vele. Mintha valami olyasféle mutánst látnának, mint azok a
szakállas nők voltak a békebeli vurstlikban.
Már én is nevetek, kezd elpárologni a Vivi érzéketlensége
miatti haragom. Hozzá hasonló egyedülálló, gyermektelen
nőként talán én is ennyit innék és cigiznék. Talán ez az oka,
hogy Vivi néha mindhármónknak egy kicsit sok. Talán a
fiatalságunkra emlékeztet, és noha eszem ágában se lenne
cserélni vele, néha óhatatlanul megfordul a fejemben, milyen
szórakoztató is lehet úgy élni, mint ő.
– Vivi, te az egészet gyantáztatod? – érdeklődik Kirsty.
– Egy ideje már igen.
– Hát senki sem bukik már a természetes szépségre? –
kérdem, mert komolyan érdekelni kezd a dolog. – Azt hittem,
legalább valami retrós vonzereje van, mint, mondjuk, a
trapézgatyának vagy a pelerinnek…
– Vagy Annie Hallnak – kottyant közbe Kirsty. – Jaj, de
imádom, ahogy kinéz!
– Fogadjunk, hogy bundás volt – találgat Ingrid. – Úgy
értem, Diane Keaton.
– Akkoriban mindenki az volt – szögezi le Vivi. – Most
viszont már nem divat. Nem higiénikus.
Egy pillanatra mindannyian elnémulunk.
– Mi nem higiénikus? – kérdi a konyhába lépve Fergus, majd
a hűtőhöz csattog, és kivesz egy üveg kólát.
– A habcsókos tálba nyúlni – vágom rá, majd amint kilépett
a konyhából, hozzáteszem: – Te jó ég, ha erre gerjednek
mostanában a férfiak, jobb lesz, ha keresek magamnak valami
félvak vén trottyot.
 Az általános nevetés közepette újabb adag málnalevélteát
töltök Ingridnek.
– Hogy te milyen finnyás vagy! – mondja éneklő hangon
Vivi.
– Ebben igazad lehet – vonom meg a vállam. – Úgy értem,
senkivel se akarok összejönni csak azért, hogy legyen valakim.
– És nem is tetszik senki? – kérdezősködik Vivi.
– Nem. Illetve de igen. Van valaki, övé a csemegebolt az
utcánkban, tudod a Pascal’s. Beadtam ma pár próbacsomagnyi
habcsókot, és dumáltunk egy kicsit…
– Akkor helyben vagyunk – állapítja meg Vivi, mintha már
sínen is lenne a dolog.
– De biztos házas vagy meleg – barátnőimen végigpillantva
megkönnyebbülten nyugtázom, hogy Ingrid és Vivi között
elmúlt a feszültség. – Egyébként azt hiszem, véget fogok vetni
ennek a randizósdinak. Tudom, hogy szeretettel találtátok ki,
de nem biztos, hogy tényleg segít rajtam.
– Hadd keressek neked még valakit! – szól közbe Ingrid. –
Charlie nem számít, hiszen nem is ismertem. Valami
pillanatnyi elmezavarom lehetett edzés után. Egyszerűen csak
belebotlottam.
– Nincs javítókör! – fordul Ingrid felé hirtelen mozdulattal
Vivi. – Nem lenne igazságos!
– Minden jó úgy, ahogy van – vágok közbe sietve. – Most
már ne boronáljatok össze senkivel. Remekül szórakoztam
eddig, még Párizsba is eljutottam. Szóval szép volt, jó volt, de
elég is volt.
– És többet már nem is találkozol velük? – kérdezi
elszontyolodva Kirsty.
Bekapok egy darabkát az ízletes diós sajtból.
– Nem hinném. Kóstoltátok már ezt a sajtot? Francia
szerzetesek csinálják.
Ingrid is vesz egy szeletkével.
– Igen, ezt ismerem. Az egyik kedvencem. Szerintetek miért
foglalkozik annyi szerzetesrend pont sajtkészítéssel?
– Hát – állapítja meg pityókásan rám sandítva Vivi – ha már
szüzességet fogadtak, valamivel csak el kell foglalniuk magukat.
 Huszonegyedik fejezet

A szombat reggelem azzal telik, hogy ipari mennyiségű

palacsintát sütök a Logannél és Fergusnál éjszakázó
fiúcsordának. Az asztal körüli derűs viháncolás közepette óriási
kondér kakaót főzök nekik, hogy igazán franciás legyen a
reggeli. Ekkor jut eszembe, hogy ha nem is szándékosan, de
eltitkoltam a fiúk elől az úti célomat. Csak hát a tegnapi
megérkezésükkor Logan amúgy sem volt valami fényes
kedvében, úgyhogy megéri várni a kedvező alkalomra.
Amint a gigantikus palacsintázás végére érve a fiúk és
barátaik visszatérnek a szobáikba, leugrom újságért, és
visszabújok az ágyba olvasgatni. A telefonom pittyegését hallva
arra gondolok, biztos valamelyik barátnőm osztja meg legújabb
gondolatait közös kis „vállalkozásunk” újraélesztéséről, de nem
– a feladó a babaarcú gyakornok.
Bocs, hogy úgy eltűntem. Nyakig ültem a munkában. Valamikor
lenne kedved beülni valahová? Puszi: Giles.
Hmmm. Hát nem is tudom, pláne így Vivi szakállasnő-
elmélete után. Lehetnénk ugyan barátok, de annak meg mi
értelme lenne? Barátom egyébként is van épp elég. Kis négyes
fogatunk mellett ott van még Clemmie meg az a csomó anyuka,
akiket annak idején a baba-mama klubokban megismertem.
Plusz a suliból Jacqui, a pedagógiai asszisztens és az a pár
tanár, akikkel időnként beülünk valahová. No meg Giles
nyilvánvaló erényei ellenére sehogy sem tudom elképzelni,
hogy csak úgy összejárjunk.
Amint a legutolsó látogatónk is hazaindult, mintegy
mellékesen belépek a nappaliba, ahol Logan és Fergus teljesen
kiterülve döglenek a kanapén, mint akiket a végsőkig kimerített
a palacsintaevés.
– Csak gondoltam, elmondom – kezdem –, hogy Párizsban
jártam, mialatt ti apával nyaraltatok.
– Párizsban? – kérdez vissza elkerekedett szemmel Fergus.
– És eddig miért nem mondtad? – faggat Logan.
– Hát most mondom, kicsim. Egyébként is csak egy éjszakát
aludtam ott, és ugyan minden szuper volt, mégis rengetegszer
eszembe jutott, milyen jó lenne, ha ti is ott lennétek.
– És elviszel minket valamikor? – kérdi fellelkesedve Fergus.
– Hát persze.
– És mikor?
Elnevetem magam.
– Hát valamikor, kicsim.
– Mindig ezt mondja – jegyzi meg gyanakvó pillantással
Logan. – És kivel mentél?
Kezdem összeszedni az előző estéről ottmaradt
üdítősdobozokat.
– Ismerőssel. Nem találkoztatok vele.
– Férfi? – tudakolja Logan.
– Igen, férfi – felelem határozottan –, de nem komoly, csak
kiruccantunk.
A fiaim sötét, átható tekintete kutatva szegeződik rám.
– A dagadt nyelvű volt az? – kérdi vigyorogva Fergus.
 – Nem – hadarom. – Vele biztos nem találkozom többet.
– Akkor meg ki volt?
– Valaki. Ingrid ismerőse, valami cikket kellett írnia
Párizsról, és elhívott magával.
Kényszeredetten elmosolyodom.
– Akkor most jártok? – kérdi gyanakvóan Fergus.
– Dehogyis! – csattanok fel. – Elég valószínű, hogy vele sem
találkozom többet.
– Mindig ezt mondod – jegyzi meg ajkán árnyalatnyi
mosollyal Logan. – Hogy van az, anya, hogy összevissza
randizol mindenféle pasival, és aztán egyikből sem lesz
kapcsolat?
Válaszra nyitom a számat, hátha kijön rajta valami
elfogadhatónak tűnő magyarázat.
– Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs – nyögöm ki végül
jobb híján.

Másnap, mivel nem bírom elviselni, hogy a fiúk egész álló nap a
lakásban tengnek-lengnek, diktatórikus döntést hozok.
– Kimegyünk a tengerpartra – közlöm, miután némi
villásreggeli ígéretével sikerült kicsalogatnom őket az ágyból.
– Kár a fáradságért, köszi – feleli Logan, de eleresztem a
fülem mellett.
– Melyik részre? – kérdi Fergus.
– North Berwickbe – felelem a lehető legcsábosabb
hangomon.
 Kisebb korukban nagy kedvencünk volt ez a hely a csodás
homokfövennyel és remekül mászható sziklákkal.
– Oké – mondja fakó hangon Fergus.
– Kösz, én kihagyom – nyilatkozik hatalmas adag bacont a
szájába gyömöszölve Logan.
– Ugyan már, kicsim. Holnap kezdődik az iskola, és alig
voltunk együtt a szünetben. Kirsty is jön a gyerekekkel, úgy
beszéltük meg, hogy ott találkozunk.
Ahogy felkelek újabb adag pirítóst készíteni, azon tűnődöm,
erőltessem-e a dolgot. Örülnék, ha Logan velünk jönne, de nem
várhatom el egy tizenhat évestől, hogy ugráljon örömében,
amiért egy napot tölthet a parton az anyjával. Végül azonban
nagy örömömre meggondolja magát.
– Oké, jövök én is.
– Szuper. Kirsty gondoskodik harapnivalóról…
– Jaj, csak azt ne! Kirsty és az ő kajái! – nyög fel Logan.
– De anya – nyafog Fergus is –, tényleg mindig olyasmiket
hoz, amit egyikőnk se szeret.
– Persze – kuncogok –, mert Kirsty remekül főz, ráadásul
ügyel az egészséges táplálkozásra is.
– Te meg cukorral és adalékanyagokkal tömsz minket –
horkan fel nevetve Logan.
– Csoda, hogy van még ép fogunk – kottyant közbe Fergus is,
mint akinek szemlátomást tetszik ez a tréfa, én pedig nekilátok
a fiaim fogára való úti elemózsiát készíteni.
Egy óra múltán élelemmel bőségesen felszerelkezve
indulunk neki.
Mire megérkezünk, Kirsty már fel is állította a sátrukat a
kedvenc szélvédett helyünkön. Hamish és Alfie nyomban
lovagolni akarnak Logan hátán, a hétéves Maya pedig lelkesen
próbál felkapaszkodni utánuk.
– Érezzétek magatokat megtisztelve – nevetek. – Nem
hinném, hogy Logan rajtatok kívül bárkit is hajlandó volna a
hátán cipelni.
Kirsty mosolyogva vesz át egy maréknyi kagylót, amit Maya
gyűjtött a nedves homokban.
– Szívük szerint bátyjukká fogadnák, ugye, Hamish?
– Aha! – kiáltja a szőke fürtös kisfiú ragyogó mosollyal.
Kirsty mindhárom gyereke elképesztően fotogén.
– Igazából meg is lepődtem, hogy velünk jött – teszem
hozzá kockás pokrócunkat Kirstyéké mellé terítve, miközben a
gyerekeink felfedezőútra indulnak a sziklákhoz.
– Talán jobban hiányoztál neki, mint ahogy mutatja –
találgat Kirsty.
Vállat vonok.
– Nem hinném. De igaz, ami igaz, kicsit furán viselkedik,
mióta hazaért. Tegnap még belekötött mindenbe, ma viszont
meglepően barátságos. Nagyon hullámzó mostanában a
kedélye.
– Azt hiszem, ezt hívják kamaszkornak – feleli vállat vonva
Kirsty.
Bólintok, futó pillantást vetve a part felé, ahol a fiaim éppen
Kirsty gyerekeinek segítenek felmászni a magas köveken.
– Igen – mondom végül. – Kis gyerek kis gond, nagy gyerek
nagy gond. Tudom, hogy neked most nem így tűnik, de az
elején még annyi mindent te szabályozhatsz. Te mondod meg,
mit egyenek, kikkel játsszanak, mivel teljen a napjuk.
– Hát biztos van ilyen is – jegyzi meg nevetve Kirsty –,
legalább elméletben.
– Akkoriban még nem érnek sokkoló meglepetések, ha a
laptopjukba nézel – teszem hozzá –, és emlékszel, az igazán
zúzós napokon egyszerűen előreállítottam az órát, és már
hatkor ágyba dugtam őket. Aztán egyszer csak nagy, szőrös lakli
lesz belőlük, a te kezedből meg kicsúszik az irányítás.
– Én még mindig előre szoktam állítani az órát – kuncog
Kirsty, miközben kipakolom az ennivalóinkat az övéik mellé.
Barátnőm tökéletes thai tésztasalátája, ízletes
gyümölcskosárkái és egész seregnyi egzotikus mártogatósa
mellett rettentő prózainak tűnik a mi néhány chipseszacskónk
és kapkodva összedobott szendvicsünk.
– Nem sírod vissza a kicsikorukat, ugye? – teszi hozzá Kirsty.
– Emlékszem, milyen kemény volt a Tommal való szakításotok
utáni időszak…
Ezen egy kissé elgondolkozom.
– Valóban nem sírom vissza. Nem vagyok az a típusú anya,
aki ne hagyná felnőni a gyerekeit, mert arra vágyik, hogy azok
életük végéig a szőnyegén duplózzanak. Csak olyan zavaros ez a
mostani helyzet. Fergus az egyik pillanatban még cigiző női
seggeket bámul a laptopján, utána meg teljesen magába zuhan,
amiért leadtam a plüsseit a jótékonysági boltban.
Kirsty nevetve pillant a kissé távolabb játszó gyerekeink felé.
– Olyan jó látni, hogy így elvannak együtt.
– Igen. Ráadásul úgy tűnik, Loganből a kisebbek társasága
mindig a legjobbat hozza ki. Remekül bánik a húgával is.
 – Tudod, azért szerencséd van. Olyan szeretetre méltó fiúk
mindketten.
Elmosolyodom.
– Attól tartok, néha képes vagyok erről megfeledkezni. Pedig
tényleg nagyszerűek, és végül is elboldogulunk így hármasban.
Talán ez az oka, hogy tulajdonképpen így egyedül is boldog
vagyok.
– Mert valójában nem vagy egyedül – állapítja meg Kirsty.
– Pontosan. Persze nyilván jó lenne valaki mellett
megöregedni, hiszen a gyerekeink se lesznek velünk örökké… –
Kirsty arckifejezése láttán azon nyomban elhallgatok. – Baj
van? – kérdem.
Kirsty némán piszkálja a fakó homokot.
– Ez az utolsó tanévem velük – jelenti be határozottan. –
Ennyi volt, Alice. Megmondtam Dannek, hogy a nyári szünet
után mindenki megy szépen az iskolába.
– Komolyan? – kiáltom, elámulva a hangjából kicsendülő
elszántságon.
– Igen. Magamban egyszerűen nem vagyok már elég nekik.
– Imádják a társaságot – helyeslek.
– Csakhogy Dan nem így gondolja – vág közbe Kirsty. – Köti
az ebet a karóhoz. Azt mondja, abban egyeztünk meg, hogy
végig magántanulók lesznek.
– Mi, hogy tizenhat-tizenhét éves korukig?
– Igen! – fakad ki dühtől kipirult arccal Kirsty. – Hát nem
idiótaság? Hogy a fenébe lennék képes olyan szinten tanítani
valamennyi tantárgyat?
– Fogalmam sincs. Atyaég, nekem tuti nem menne.
 – Dan azt mondja, vegyek tankönyveket, majd azokból
menni fog, de… – elhallgat, és felém fordul: a szeme most már
lángol a dühtől.
– Uramisten, Kirsty – átölelem keskeny vállát.
– Tudod, az van – súgja –, hogy ez nem kizárólag arról szól,
mi lenne a legjobb a gyerekeknek. Engem akar Dan hét lakat alá
zárni azzal, hogy erővel otthon tart… – megint elhallgat,
szórakozottan simítva hátra szélfútta haját.
– Visszamennél dolgozni? – kockáztatom meg.
– Hát ez a terv. Legalábbis az enyém. Szeretném visszakapni
az életem, Alice. Pénzt akarok keresni, saját pénzt ahelyett,
hogy mindig Dantől kelljen kunyerálnom. Hogy aztán meg
felelősségre vonjon, minek kell nekem az új ruha mellé cipő is,
ha még nem szakadt le a lábamról az előző… – pillant undorral
a szétjárt szandálja felé.
Mire az éhség visszahajtja hozzánk a gyerekeket, Kirstynek
valahogy sikerült visszabillennie abba a napmosolyú földanya
szerepbe, ami egyébként remekül áll neki. Még akkor sem borul
ki, amikor Logan és Fergus leplezetlen undorral fordulnak el az
általa készített élelmektől, lévén hogy szerintük a
padlizsánkrém például egyértelműen az ördög műve.
Mivel a gyerekei a nap további részében hallótávolságon
belül maradnak, nem találgathatjuk tovább Kirstyvel, mi járhat
Dan fejében. Ennek ellenére innentől valamivel vidámabbnak
tűnik. Ő javasolja a gyerekeknek, gyűjtsenek fadarabokat,
amelyekből tüzet rakhatunk kolbászsütéshez. Logan
szemlátomást lubickol a főszakács szerepében. Szívmelengető
látvány, ahogy vidáman tevékenykedik, ahelyett hogy otthon
markolná a távirányítót.
Ahogy az árnyékok nyúlni kezdenek, szép lassan bepakolunk
a kocsikba.
– Logannel akarok menni – jelenti ki Hamish.
– Én is – teszi hozzá Alfie. – Megengeded, anya?
Kirsty nevetve nyitja ki a kocsija hátsó ülését, hogy Maya
beugorhasson.
– Ha Alice is beleegyezik, persze.
– Hogyne! – mondom.
– Úgy látom, ketten maradtunk, Maya – fordul a kislányához
Kirsty.
Elindulunk, Fergus ül az anyósülésen, Logan pedig
benyomakodik hátul Kirsty két fia közé. Az autót jókedv és
izgatott fecsegés tölti meg, csakúgy, mint a hősidőkben.
– Anya – szólal meg Logan, ahogy kiértünk az országútra –,
Hamish egy kicsit rosszul van.
– Oké, megállok, amint lehet. Kinyitnád neki az ablakot?
Logan engedelmeskedik is, majd érthetetlen motyogás jön
hátulról, végül pedig a fiam kiáltása.
– Anya, azonnal meg kell állnod!
– Nem tudok, kicsim, jönnek mögöttem…
– Anyaaaaaa!
– Kell lennie hátul pár nejlonzacskónak, azokból adj neki…
Jaj, Hamish, hogy vagy, kicsim?
– Hányni fogok – panaszolja a kisfiú, majd némi
zacskózörgés következik, nyomában erőteljes loccsanással.
– Anya! Hamish hányt! – rikoltja Logan.
– Ó egek! Jól vagy, Hamish? Megállok, amint lehet…
 – Most már kicsit jobb – nyöszörgi a kisfiú.
– Egek – dünnyögöm kétségbeesetten kutatva leállóhely
után.
– De lyukas a zacskó…
– Az egész Hamish gatyájára folyik – újságolja Logan. – Pfuj,
asszem, én is hányok mindjárt…
– Vedd el tőle a zacskót, és lógasd ki az ablakon!
– Állj már meg, anya! – követelőzik Fergus.
– Nem lehet, kicsim, balesetveszélyes, nagyon kanyarog az
út…
– Úúú, de bűzlik – állapítja meg Alfie.
Hátrapillantva elháríthatatlan röhögésroham jön rám,
amint meglátom az ablakon kinyújtózó Logant, kezében a
csöpögő zacskóval.
– Jesszus, anya – ő is nevet. – Nem csoda, hogy most már
senki nem akar szorosan mögötted jönni.
– Ez a világ legbüdibb autója – közli Alfie. – Utálom!
– Én is – helyesel Hamish.
– Te csak ne panaszkodj – torkolja le Alfie –, amikor épp a te
szádból jött ez a trutyi.
– Dobd el azt a zacskót, Logan! – vezényel Fergus.
– Jaj, el ne dobd! – kiált Hamish. – Az szemetelés!
– Igen, a nejlonzacskók kétszáz év alatt bomlanak le – toldja
meg ünnepélyesen Alfie.
– A fiúknak igazuk van, Fergus – mondom én is. – Te
szorgalmazod annyira, hogy éljünk zöldebben.
Noha az autó csakugyan orrfacsaróan bűzlik, mégis
óhatatlanul rám jön a nevethetnék, valahányszor meglátom a
visszapillantóban Logant, amint elszántan lógatja kifelé az
ablakon a csöpögő zacskót.
– Igazi hős vagy, Logan – mondom neki, amikor végre
sikerül megállnunk egy csodálatosképpen szemetessel és
asztallal is felszerelt pihenőnél.
– Jössz nekem cserébe valamivel, anya – morogja, a zacskót
a kukába hajítva.
Amikor pedig Kirsty gyerekeit is hazavittük, és a
tengerparton töltött naptól kimerülten végre hazaérünk,
lehuppanok a kanapéra Logan mellé, és átkarolom a vállát.
Bármilyen hihetetlen, nem menekül.
– Köszönöm a mi napot – szólalok meg.
Csodálkozva bámul rám.
– Miért?
– Hát hogy eljöttél, pedig nem is volt kedved, és hogy olyan
kedves voltál Kirsty gyerekeivel.
– Ja, semmiség – feleli suta mosollyal.
– És hogy kilógattad azt a zacskót az ablakon – teszem
hozzá. – Te vagy a nap hőse, kicsim.
Egy pillanatra elhallgatunk, a csendet csak a Fergus
szobájából kiszűrődő zene hangjai törik meg néha.
– Volt más választásom? – kérdi.
– Igazából lett volna. Kihajíthattad volna az egészet az útra.
A fiam tekintetét keresem, ő azonban kitartóan lefelé néz, és
zavartan tördeli a kezét.
– Jól vagy, kicsim? – kérdem.
Összepréselt szájjal bólint.
– Elfáradtál?
 – Nem, nem igazán.
Szeretnék rájönni, miért változott meg ilyen hirtelen a fiam
kedve, amikor egyszer csak felém fordul, szeme egészen
elkerekedett a rémülettől, arca krétafehér.
– Anya, beszélnünk kell valamiről.
A szívem a torkomban dobog.
– Mi történt?
– Hát… amikor most elvoltunk apával meg Patsyvel… –
elhallgat, megköszörüli a torkát. – Azt mondták, lakhatnék
náluk. – Majd hozzáteszi: – Anya, apával akarok élni.
 Huszonkettedik fejezet

Az első gondolatom, hogy viccel. Vagy csak azért mondja, mert

még mindig haragszik rám – Logan nem kispályázik, ha
haragtartásról van szó –, amiért véletlenül belenéztem az öccse
laptopjába. Vagy talán a főztömmel van a baj? Elege lenne a
fagyasztott tucatkajákból meg az ipari mennyiségű rántottából
és tojáslepényből, amibe a habcsóksütés maradékaként
felhalmozódott rengeteg tojássárgáját szoktam belesütni?
– De Logan – kezdem óvatosan –, nem költözhetsz át csak
úgy apához. Nem működne a dolog.
– Miért?
Mert a kisfiam vagy, akit képtelen lennék elengedni.
– Őrültség. Nem gondoltad végig…
Most, hogy sikerült kiböknie, Logan tekintete elszánttá
válik.
– Dehogynem. Átbeszéltük az utazáson.
Mintha valami súlyos, hideg tárgy nehezedne a
mellkasomra.
– Egyáltalán miért akarsz elmenni?
– A hely miatt.
– Micsoda? Saját szobád van, mi kell még? Épp most
turbóztam fel egy kicsit az IKEA-ból… – elhallgatok.
Milyen szánalmas is azt feltételezni a kamasz fiamról, hogy
majd lázba hozza az új fiókos szekrény!
 Logan a homlokát ráncolja.
– Ja, vágom. De apának meg Patsynek van egy pajtájuk, amit
majd kicsit kitataroznak nekem. Szóval saját lakrészem lesz.
Azért az király, nem?
– Te pajtában akarsz lakni?
– Aha, de nyugi, nem lesz olyan izé, pajtaszerű. Ilyen
egyterű lakásnak fogják megcsinálni. Az utazáson már mindent
megterveztünk.
Egy pillanatra torkomon akad a szó, és csak pislogok. Ez itt a
fiam, aki egy nyamvadt pirítóst is alig bír úgy elkészíteni, hogy
szénné ne égesse, most meg önálló életre vágyik?
– Igen, de… mégsem látom át, mitől volna ez olyan remek
ötlet.
– Hát mert szuper lesz! – kiáltja fellelkesülve. – Most ugyan
apa szerint egy kicsit még le van pattanva a hely, és épp lakik is
benne egy ló…
– De hát nincs is lovuk!
– Patsy egyik barátnőjéé, de kiköltöztetik, mire jövök.
– Ez azért megnyugtató – csattanok fel most már lángoló
arccal. – Legalább nem kell osztoznod a lóval a szalmán. Ez
mindenképpen előny, nem?
– Ne már, anya! – Logan hangosan cicceg, szemlátomást
őszintén csodálkozva azon, hogy nem lelkesedem
egyértelműen a csodás fejleményekért.
– És magadra főznél? – a hangom már-már metsző, de nem
tehetek róla. – Úgy értem, kosztügyileg milyen a felállás a
pajtalakók számára?
Logan vállat von, ez a kérdés eddig nyilván eszébe sem
jutott.
– Asszem, csinálhatok kaját magamnak is, de velük is
ehetek, ha épp nincs kedvem főzőcskézni.
– Bizonyára nagyon fognak örülni neki – csattanok föl. – Na
mindegy, bocs. Azért hihetetlen, hogy apád nem volt képes
beszélni erről, amikor hazahozott titeket. Hogyhogy nem
említette? Nem jutott eszébe, hogy esetleg engem se ártana
beavatni a terveitekbe? Képtelenség, Logan, hogy eztán
kizárólag az apád figyeljen rád, mikor életében nem volt képes
elmenni még egy nyomorult szülőire sem.
– Miért haragszol úgy apára? – csattan fel Logan.
– Nem haragszom! Illetve de, és pont ezért. Képesek voltatok
úgy kitervelni valamit, hogy nekem eszetekbe sem jutott szólni
róla.
A szívem eszeveszetten kalapál, mellkasom jól láthatóan
beleremeg minden egyes szívverésbe.
– Tudta, hogy úgyis kiakadsz – dünnyögi Logan. – Azért
nem szólt semmit.
– Hogy kiakadok? Nyilván, hiszen az anyád vagyok, Logan!
Az ég szerelmére, nem állhatsz elő csak úgy azzal, hogy
pillanatnyi elmezavarból kifolyólag elköltözöl.
A hangom elcsuklik, a szememet elfutja a könny.
– Ez nem pillanatnyi elmezavar – szögezi le határozottan a
fiam.
– Aha, tehát teljesen felkészültél arra, milyen lesz több száz
kilométerrel odébb költözve itt hagyni Blake-et meg a többi
barátodat és a sulit, csak hogy…
– Apa azt mondta, majd beírat a Thornbank Gimibe.
 – Az meg hol a fenében van?
– Ott mellettük, az utcájuk végén. Jó suli, lecsekkoltam.
Beletörlöm a szemem a ruhaujjamba.
– Tehát megnézted a felvételi statisztikáit?
– Hát azt pont nem, de biztos jók.
– Apád nyilván utánanézett már, mi?
Logan megvető pillantással mér végig.
– Ne izélgesd már apát!
– Nem izélgetem – felelem határozottan. – Csupán annyit
mondanék, hogy látatlanban jónak találni és a statisztikáknak
utánanézni két különböző dolog. Egyébként meg ennél
rosszabb időben nem is válthatnál iskolát. Mindjárt jönnek a
vizsgák. Most mindent tönkretenne egy költözés – a keze után
nyúlok, de Logan elrántja. – Tudom, hogy néha az agyadra
megyek – hadarom –, de hát mindenkinek elege van olykor a
szüleiből, pláne a te korodban, amikor a legszívesebben világgá
szaladnátok…
– Apával akarok élni. Ennyi – dünnyögi a fiam.
– De miért?
Logan némán vonja meg a vállát.
– Tudom, épp most ruccantatok ki együtt – folytatom –,
velem meg mindig csak az unalmas hétköznapok vannak, de
hát mi is elutazhatunk. Van egy kis spórolt pénzem, meg
a habcsókokra is jobban ráállok majd, és szépen félretehetünk
egy jó kis nyaralásra…
Nem, nem! Megvesztegetni tilos!
– Már döntöttem – feleli csendesen.
Arcán rózsaszínes foltok gyúlnak, én pedig a legszívesebben
átölelném, hogy megkérdezzem: Mi ütött beléd? Miről szól ez az
egész valójában? Csakhogy ettől minden bizonnyal rosszul
lenne, ráadásul tudom is, honnan fúj a szél: egyszerűen arról
van szó, hogy Logan imádja az apját.
– A vizsgák után mennék – teszi hozzá. – Hogy még be
tudjak illeszkedni az új suliba a nyári szünet előtt. Apa azt
mondja, addigra a pajtát is megcsinálják.
– Te komolyan azon a lószálláson akarsz lakni?
– Mondtam már, hogy addigra elviszik a pónit…
– Oké. Szóval, mikortájt volna aktuális? Május vége felé? –
kezem fejével törölgetem az arcomon végigfolyó könnyeket.
– Aha – dünnyögi.
– És biztos, hogy Patsynek is tetszik az ötlet?
Logan bólint.
– Persze, semmi gáz.
Hát legyen! Akkor menj, költözz oda ahhoz az asszonyhoz, aki
szívrohamot kap, ha egyetlen habcsókmorzsa is lecsúszik a gyereke
torkán!
– Apa azt mondja, besegíthetek majd a vállalkozásukban –
teszi hozzá Logan. – Csomagolni, megrendeléseket intézni,
meg ilyesmi. Ez lenne idén a nyári munkám.
– De erre van emberük. Eddig sem apa és Patsy dobozolta az
összes pizsamát. Van raktáruk, vannak alkalmazottaik, eléggé
kinőtte magát az üzletük…
– Azért valamit biztos csinálhatnék.
– Biztos – felelem, és el is hallgatunk, mert belép Fergus,
kezében az egyik felföldi jótékonysági boltból hazahurcolt,
matuzsálemi korú GameBoyjal.
 Ránk bámul, látva, hogy mindketten begubózva, komoran
ülünk a kanapén.
– Mi az?
Felpillantok rá.
– Logan azt mondja, el akar költözni apához – közlöm kerek
perec.
– Aha, izé, szóval kicsit hallottam, miről beszéltek.
Meglepetten bámulok rá; nem hittem volna, hogy egymás
közt nem beszéltek róla. Fergus a kanapé karfájára telepszik, így
bámuljuk egy darabig a lenémított tévét. Odakintről autók
távoli zaja hallatszik, valaki hangosan nevet az ablakunk alatt.
– És te mit gondolsz Logan költözéséről, Fergus? – kérdem
óvatosan.
A kisebbik fiam egy pillanatra elgondolkodik, mint aki eddig
még nem számolt komolyan ezzel a lehetőséggel. Aztán
felderülő arccal böki ki:
– Nem is rossz ötlet, anya, mert így az enyém lehetne a
nagyobbik szoba.

Az este hátralévő részében többször is megkísérlem felhívni

Tomot – teljesen sikertelenül. SMS-eket is küldök, méghozzá
eleinte egészen visszafogottakat: „Vissza tudnál hívni?”, később
viszont már jószerivel ordítok, már ha SMS-ben lehet ordítani:
„Tom, azonnal beszélnünk kell!” Nem hív vissza. Vagy
szándékosan gyötör, vagy meghalt.
Másnap reggel valahogy sikerül túljutnom az egész
reggelizős-készülődős procedúrán anélkül, hogy egyszer is
megemlítsem a dolgot Logannek. Hiszen csak azt érném el,
hogy mindketten kellően nyomott lelkiállapotban induljunk az
iskoláink felé. Próbálok inkább nyugalmat erőltetni magamra.
Némi önelégültséggel kínálom nekik a nemrég vásárolt mini
reggelizőpelyhes dobozok széles választékát, mintha ezzel is
Logant győzködném arról, hogy végeredményben nem is olyan
szörnyű itt az élet.
Fogadjuk, hogy Patsyéknél mutatóban sincsenek ilyen cukros-
mézes fogzománcpusztító fogások!
Náluk csak müzli van rogyásig, a szerencsésebbek kaphatnak
mellé egy szelet sűrű, fekete rozskenyeret is.
– Szép napot, fiúk! – mondom könnyedén, amint a
táskáikért indulnak. – Megvan az ebédpénzetek?
Bólintanak.
– Tegyetek még hozzá egy kicsit a dobozból, hogy jusson
hazafelé valami édességre is.
De hiszen én meg akarom vesztegetni Logant! – ébredek rá
hirtelen. Fizetek neki, csak hogy maradjon. Mintha egy filléres
KitKat bármin is változtatna! Ráadásul cukros is. Talán azért
hagyja ott háromfős kis bandánkat, mert úgy érzi, másképp
végveszélybe kerülnének a fogai?
Amint a fiúk elmentek, felhörpintem a kávém maradékát,
majd a táskámat felkapva a tükörbe pillantok.
Egek, de megöregedtem!
Két ősz hajszálam jelent meg. Nem is annyira
hajszálszerűek; kemények, mint a drót. Kitépem őket, majd
sajgó helyükről tudomást sem véve nyugalmat erőltetek
magamra, és elindulok az iskola felé.
Odabent a legszívesebben azonnal kitálalnék Jacquinek, a
pedagógiai asszisztensnek. Vele különösen jóban vagyunk. Neki
is megvan a maga keményfejű kamasz gyereke, az álomszép,
vörös hajú Kayla, úgyhogy minden bizonnyal együtt tudna
érezni velem. Mindez azonban csak oda vezetne, hogy
eláztatom a könnyeimmel a frissen érkezett többdoboznyi
osztályfényképet. Márpedig az iskolában nem szabad sírni,
felnőtteknek legalábbis semmiképp. Egyszer egy csapat gyerek
kiszúrta, amint Jacqui hazafelé menet suttyomban elszívott egy
cigit. Még három év múltán is fölemlegették, hogy
Mrs. Harrington egyszer dohányzott ám a bolt előtt. Mintha
legalábbis füvet szívott volna. Egyébként is Tommal kellene a
leginkább beszélnem! Hogy mer így elsunnyogni a hívásaim
meg az SMS-eim elől, amikor ő is nagyon jól tudja, hogy
muszáj beszélnünk. Sunyi seggfej, tervezget itt Logannel, de
ahhoz már gyáva, hogy elém is odaálljon!
– Biztos tönkrement a mobilja – próbálkozik Vivi, miközben
fülemre szorított telefonnal igyekszem hazafelé. – Valami oka
csak kell legyen.
– Na ja – felelem –, biztosan kiesett a zsebéből szántás
közben.
Vivi nevet.
– Komolyan, nem bírom elhinni, hogy Logan szívesebben
lakna náluk, mint nálad. Ez a Patsy akkora egy fapinának tűnik!
– Nincs vele semmi baj. Csak olyan… tudod, mindennek
tökéletesnek kell lennie. Elég körülményes.
– Loganre csak rájött az ötperc – mondja. – Hamarosan meg
fogja gondolni magát.
– Én is ezt mondom, illetve remélem, de nem úgy tűnik.
Persze elég kiszámíthatatlan tud lenni néha, de Tomot mindig
is imádta, mert vicces és spontán, nem egy ilyen begyöpösödött
vén csont – elcsuklik a hangom.
– Alice, hát te sem vagy az! – vigasztal. – Nagyszerű anya
vagy. Egek, néha fogalmam sincs, hogy bírod…
– Eddig sosem mondta, hogy Tomnál szeretne lakni – vágok
közbe. – Azt hiszem, onnan ered az egész, hogy Blake saját
épületszárnyat kapott…
– Saját micsodát?
– Clemmie az egész tetőteret felújítva a rendelkezésére
bocsátotta, és Logan most úgy érzi, vele kibabrált az élet.
– Ezek volnának a mai kamaszok igényei? – hőköl vissza
Vivi, és érzem a hangján, amint gyorsan hálát ad az égieknek,
hogy őt megmentették a gyerekvállalástól.
– Úgy néz ki – morgom válaszképpen.
Vivi felsóhajt.
– Na, fel a fejjel – mondja lágyabb hangon. – Hívd fel
például Gilest, tudom, hogy szívesen hallana felőled…
– Igazából már rám is írt – mondom egykedvűen –, csak még
nem volt időm válaszolni.
– De ugye fogsz?
– Talán – dünnyögöm.
Noha a legkevésbé sem vagyok biztos abban, hogy sokat
lendítene a jelenlegi helyzetemen, ha beülnék valahová
iszogatni egy huszonkilenc éves süvölvénnyel.
Mire az utcánkba érek, Kirsty is, Ingrid is kifejezték
legmélyebb felháborodásukat Logan új tervei hallatán. A
házunkba lépve némi szégyenkezéssel ébredek rá, meg sem
kérdeztem Ingridtől, mi a helyzet a tüszőleszívással. Az az
érzésem, hogy nemcsak anyának, de barátnőnek is csapnivaló
vagyok.
Ledobom a táskámat az előszobában, és némileg
megkönnyebbülve, amiért sikerült a fiúk előtt hazaérnem,
százezredik alakommal is felhívom Tomot.
– Patsy? – szólok bele, amikor ő végre felveszi. – Alice
vagyok. Próbáltam elérni Tomot. Nincs baj?
– Hmm, nincs – feleli azon a fagyos hangon, ami
nyilvánvalóvá teszi, hogy de igenis baj van, majd így folytatja:
– Bocs, Alice, kicsit összejöttek most a dolgok. Majd szólok
Tomnak, hogy hívjon vissza, jó? – és már le is csapja a telefont.
Noha nem szeretnék túl sokat beleképzelni ebbe a
telefonbeszélgetésbe, nagyon úgy hangzott, mintha épp valami
veszekedés közepén tartanának. Hát nem pont amiatt
szakítottam annak idején Tommal, hogy a fiúknak ne az örökös
nehezteléstől fojtogatóvá vált légkörben kelljen felnőniük?
Tudtam ugyan, hogy nem lesz könnyű, és sok apás dolog
kimarad majd így az életükből. Arra azért sikerült rájönnöm,
hogy napi szinten jól elboldogulunk nélküle is. Mindez
természetesen jóval Tom mintakertésszé avanzsálása előtt
történt.
A fiúk fáradtan és kissé rosszkedvűen érnek haza, én pedig
akárhogy igyekszem is békén hagyni Logant, újra és újra azon
kapom magam, hogy kiskutyaként járok a nyomában.
– Egyszerűen csak szeretném megérteni, miért döntöttél így
– nyögöm ki végül a vacsora utáni elpakolás közben.
– Most nincs kedvem erről beszélni.
– De azt ugye tudod, hogy egy pici faluban laknak?
– Persze, anya, hát már milliószor voltam ott!
– Nem is szeretsz vidéken lenni. Unalmasnak tartod. Magad
mondtad egyszer, hogy nem érted, kinek jó ez, emlékszel?
– Az más. Ezt a nagyinál mondtam.
– A nagyi is vidéken lakik, nem?
Megvetően mér végig, hatalmas dörrenéssel bevágja a
mosogatógép ajtaját, majd eltűnik a szobájában.
Ha úgy odavagy a vidéki életért, kiáltanám utána
legszívesebben, költözz inkább a nagyihoz a lerobbant
szennyvíztartályával meg a fincsi ebédjeivel! Majd meglátjuk, ott
hogy boldogulnál! Ott nincs ám palacsinta meg rendelős pizza, és
nem tudod órákig gyilkolni az agyad az Xboxszal…
De nyilván egy szót se szólok. Csupán néma káromkodások
közepette vonulok a fürdőszobába, ahol meglepetten veszem
észre, hogy a reggeli ősz hajszálak mellé mintha új ráncok is
megjelentek volna az arcomon Logan bejelentése óta.
Talán mégis fel kellene keresnem Anthonyt, hogy egy kiadós
fakanáldádáért cserébe hajlandó-e feltölteni az arcomat.
Kimerültnek tűnök, komolyan, mint valami hatásvadász
„előtte” fénykép az „Átváltoztatjuk” típusú cikkekben, alatta a
következő felirattal: „Alice teljesen elhagyta magát…”
Tényleg csak öt napja annak, hogy beborozva kacarásztam
Párizsban, és az utcán smároltunk Charlie-val?
A következő este – főleg mivel jórészt ki se nyitom a számat
– sikerül nem megemlítenem Tomék fényűző melléképületét
vagy azt, hogy alighanem még a felújítás után is bűzleni fog a
lótrágyától. Úgy tűnik, jelenleg a legjobb taktika úgy tenni,
mintha mi sem történt volna. Logan elmegy a szokásos keddi
gitárórájára, hazaérve pedig eltűnnek az odújában Xboxozni
Fergusszal. A kihallatszó robbanások hallatán megfordul a
fejemben, milyen jó lett volna, ha az én gyerekeim is úgy nőnek
fel, mint Ingrid Saskiája, aki órákig képes sütit vagy apró
agyagbaglyocskákat gyártani, vagy vidáman klimpírozik a
zongorán. De a fiaim legalább közös programot csináltak. Ez
mindenképp jó jel. Talán Logan is felenged lassacskán, erről az
apához költözéses dologról pedig kiderül, hogy mégiscsak
pillanatnyi szeszély volt. Ebből az apró reménysugárból
próbálok táplálkozni az este folyamán.
Először is azzal igyekszem visszalopni magam Logan
szívébe, hogy az unalmas habcsók helyett morzsasütit készítek,
a kedvencét. A bennem maradt feszültséget sikerül beleölnöm a
habpüfölésbe. Be is viszem nekik az édességet, és közben úgy
mosolygok, mint valami beszívott pincérnő.
– Köszi – dünnyögik a képernyőre szegezett tekintettel.
Ezek után pedig ahelyett, hogy a szárítóról egyszerűen a
ruháskosárba hajítanám, egyenként hajtogatni kezdem Logan
tiszta ruháit. Még az alsógatyákat is, mintha egyáltalán
értékelné az erőfeszítésem. Már éppen a szobájába lépnék az
illatos ruhahalommal, amikor beszélgetésfoszlány üti meg a
fülem.
– Ja, tényleg próbál kedves lenni meg minden, de akkor is
olyan egy náci.
Ez Fergus hangja. Fergusé, akiről azt hittem, nála még benne
vagyok a pikszisben, ha másért nem, hát legalább azért, mert
„megmentettem” Rexet.
Rólam beszél!
– Hát egy kicsit tényleg az – feleli Logan.
– Tisztára, mint a főnácik azokban a hosszú kabátokban meg
a fénylő kis izékkel a sapkájukon…
– Haha – röhög Logan.
Bennem pedig a nemrég elkészült sodóhoz hasonlatosan
dermed meg a vér.
– Hogy is hívják a főnácikat? – kérdi Fergus.
– Parancsnok?
– Nem, valami más…
A műanyag ruháskosár széle az ujjaimba vág, megkövülten
állok Logan szobája előtt. Egyáltalában hogy merik? Nem tűnt fel
nekik, milyen hihetetlenül távol állnak a nevelési módszereim
a fasizmustól? Örökké itt lóghatnak a barátaik, gyakorlatilag
bármit megnézhetnek a tévében. Még annak se lett komolyabb
következménye, hogy egyikük meggyalázta a jobb sorsra
érdemes arctörlő kendőmet.
– Obergruppenführer! – rikkantja diadalmasan Fergus.
– Igen, ez az.
Rekedt nevetés harsan, én pedig égő arccal, zakatoló szívvel
hátrálok az ajtótól. Legalább rohadtul szórakoztatja őket, hogy
sértegethetnek, miután sütit sütöttem nekik, és nem kevesebb
mint tizenkét pár bokszeralsót hajtogattam össze. Egyébként is,
mi a fenének valakinek ennyi alsógatya?
– El vagytok ti kényeztetve, az a bajotok – dünnyögöm, majd
a konyhába viharzok, ledobom a földre a ruháskosarat, és a
székre terített kabátom után nyúlok.
– Elmentem! – üvöltöm keresztül az előszobán.
– Hová? – kiált vissza Fergus.
– El.
Logan ajtaja kinyílik, Fergus feje jelenik meg a résben.
– Vásárolni fogsz?
– Igen – felelem, huncut arcának látványától egy pillanatig
ellágyulva. – Hozzak valamit?
– Tudnál hozni olyan csokipálcákat, tudod, amiket forró
tejbe kell mártani?
– Azt csak a Pascal’snál kapni. Oda most nem megyek.
– Miért? – kérdi Fergus.
Mert ott minden egy vagyonba kerül…
– Zárva lesz már – felelem az ajtó felé indulva, majd amikor
már a lépcsőn is lerobogtam, rá kell eszmélnem, hogy
elképzelésem sincs, merre menjek.
 Huszonharmadik fejezet

Még pénztárcát se hoztam magammal, de végül is mindegy.

Elindulok az utcánkon, és a sütisütés, gatyahajtogatás és náci
vezetővé történt kinevezésem után különös hálával szippantom
be a hűvös esti levegőt. Míg a környék sörözőkben, éttermekben
és helyi bóvliboltokban bővelkedő főutcája általában zsúfolt, a
mi utcánkban rendszerint csönd és béke van. Társasházak
állnak mindkét oldalon, az utcánk főutca felőli végén van
csupán három családi ház, amelyek közül a legnagyobb és a
legelegánsabb Clemmie-ék téglakerítésű, tetőtér-beépítéses
otthona. Akár be is ugorhatnék kiadni egy kicsit a mérgem. De
most nem vagyok biztos benne, hogy Clemmie Fidzsi-
szigetekkel vetekedő méterű, csillogó-villogó konyhaszigete és
speciális borhűtője láttán valóban jobban érezném magam.
Kószálhatnék is minden különösebb cél nélkül. Hát nem erre
vágyik néha titokban minden szülő? Csak mehetnék és
mehetnék, amíg el nem fogy körülem Edinburgh, átadva
a helyét annak a kietlen vidéknek, amiről Logan „nem érti,
kinek jó”. Egész jól elboldogulnék pénz nélkül is. Ehetnék
bogyókat – egyáltalán nő valami ehető ilyenkor áprilisban?
Kikérhetném a kertészszaktekintéllyé vált Tom véleményét,
csakhogy ő szemlátomást épp menekül előlem. Na mindegy.
Legvégső esetben megsüthetnék magamnak egy-egy elütött
állatot, majd amikor már erre is ráuntam, felkínálkozhatnék
valami kamionosnak, hogy legyen pénzem kenyérre. Vannak
egyáltalán ezen a vidéken útszéli kurvák? Ha nincsenek,
legalább újdonságszámba mennék.
Egek, talán többet kapnék egyetlen menetért, mint
amennyit egy egész éjszakányi sütéssel megkeresek!
Észrevennék egyáltalán a fiúk, hogy eltűntem? Nem
valószínű. Végre kedvükre vadulhatnának, szárazon
szemezgetve kedvenc mini reggelizőpelyhes dobozaik
tartalmából. Csaphatnának zúzós, kádba hányós bulikat, és
megdönthetnék az egy helyben ülő Xboxozók világrekordját,
míg izzadt mancsuk egészen hozzá nem nő a játékkonzolhoz.
Néhanapján Fergus felsóhajtana: „Vajon hol késik anya a
csokipálcáinkkal?” De figyelmét a következő pillanatban már
ismét a képernyőn látható újabb irdatlan robbanás kötné le, így
végül teljesen meg is feledkezne rólam.
A főutcára kikanyarodva próbálom a gondolataimat
valamiféle látszólagos rendbe terelni. Mégsem tölthetem úgy a
Logan költözéséig hátralévő hét hetet, hogy folyamatosan
fortyog bennem a keserűség. Se az egészségemnek, se a
vállalkozásomnak nem használna. Hogy a csudába süssek úgy
eladható habcsókot, hogy ezalatt a fejemben egymást érik a
dühösebbnél dühösebb gondolatok?
A habcsókhoz türelem kell és könnyű kéz, márpedig az ilyen
nyomott lelkiállapottól mindkettő elég távol áll. Ha így
folytatom, csak keserű, lélektelen kézigránátok kerülnek majd
ki a kezem alól. Ráadásul nem szabad elfejtenem, hogy Logan
tizenhat éves, vagyis képes eldönteni, mi a jó neki. Ki vagyok
én, hogy csak úgy megmondjam, hol éljen?
 Biztatóbbá válik a helyzet, amikor kiderítem a farmerem
zsebén felfedezett kis dudorról, hogy valójában egy összegyűrt
tízfontos. Kis odafigyeléssel talán elodázhatom az utcalánnyá
válást hétvégéig, amikor úgyis nagyobb kedvük van szórakozni
az embereknek.
Megcsörren a telefonom. Kikapom a zsebemből, arra
számítva, hogy Logan vagy Fergus az, eszükbe jutott még
valami, amit hozhatnék a boltból. És természetesen hozok is,
mert én már csak ez a fajta fasiszta diktátor vagyok.
De nem a fiúk hívnak, hanem Giles.
– Halló, Alice?
– Szia, Giles – mondom szórakozottan.
– Hogy vagy mostanában?
Próbálok egyenletesen lélegezni.
– Jól. Igazából kitűnően. Párizsban voltam…
– Jól hangzik…
– Ó, remek volt.
Rövid szünet.
– Megkaptad az SMS-emet?
– Ó igen, bocs, akartam is válaszolni…
– Semmi baj – mondja vidáman. – Csak eszembe jutott,
van-e kedved találkozni valamikor a héten.
Továbbra is sebesen szedem a lábam, a dombtetőre érve
pedig látom, hogy valami rendezvény lehet a Pascal’snál.
– Nem tudom. Mostanában kicsit… sűrű az életem.
Ráadásul a rövidke SMS-edet leszámítva te sem törted magad
utánam különösebben.
De hát lehet, hogy ez mostanság így természetes. Rá kell
jönnöm, hogy a mai randiillem nagyjából éppolyan
megfejthetetlen számomra, mint a középkori irodalom.
– Egyik barátomnak zártkörű kiállításmegnyitója lesz –
mondja Giles – a Space-ben, a Harvey Nichols bolt alatt, a lejtő
alján… Ismered?
– Izé, igen.
Most meg mi a fenéért teszek úgy, mintha ismerném azt a
vadidegen helyet? Hogy kevésbé tűnjek őskövületnek?
– Csütörtökön hétkor kezdődik, lesz egy kis borozás is…
imádni fogod a munkáit.
Ezen óhatatlanul elmosolyodom; amennyire sikerült
megismernie, Giles szerint művészi ízlésem alighanem kimerül
a síró Pierrot-arcokról készült különféle nyomatok
csodálatában.
– Volna kedved eljönni velem? – tudakolja.
– Visszaszólhatok?
Ekkorra érek a Pascal’shoz, a péksütemények és sajtok
ínycsiklandó illata megállásra késztet. A járdára kitett fekete
táblán gyönyörű, franciás folyóírással az alábbi krétafelirat:
Április 9., kedd * borkóstoló * hosszított nyitvatartás * kóstolja
végig legújabb kínálatunkat!
– Persze – feleli Giles, én pedig belépek a zsúfolt
csemegeboltba. – És bocs, nem esett le, hogy épp programod
van.
– Semmi baj.
– Kedd estéhez képest elég mozgalmasnak hangzik…
– Az is.
– Merre jársz?
 Aha, ettől rögtön izgatni kezdtem a fantáziáját! Nagyvilági
nő vagyok, aki még tanítási napokon is rendezvényekre jár.
Nem fogom kiábrándítani azzal, hogy simán csak boltba
mentem.
– Van egy kis hely itt a közelünkben. Mennem is kell.
– Oké. Érezd jól magad, és szólj majd vissza a csütörtökkel
kapcsolatban… nagyon örülnék, ha újra találkoznánk.
Mosolyra húzódó szájjal csúsztatom vissza a zsebembe
a telefont, majd körülnézek azon tűnődve, végeredményben
hogyan is kötöttem ki itt. Mindenfelé eladók sürgölődnek,
tálcáikon különféle finomságok: sajtos és pástétomos crostinik
meg apró málna- és almakosárkák. A bolt egyik végében, ahol a
borokat kínálják, megpillantom a suliból Jacquit, amint élénken
cseveg Moirával, az egyik igazgatóhelyettesünkkel. Feléjük
sietek hát, félúton az egyik eladólány széles mosollyal
kóstolópoharat nyom a kezembe.
– Az új burgundink, most érkezett – magyarázza.
Belekortyolok.
– Hmmm, remek!
– Csodálatos, ugye? – helyesel Jacqui. – Be is szerzek pár
üveggel.
– Ezután még beülünk valahová – mondja Moira. – Ha van
kedved, gyere velünk.
– Most inkább nem, köszi. Csak épp… izé, kiugrottam
vásárolni, és megláttam, hogy van itt valami…
– Becsábultál, mi? – nevet Moira. – Ismerős. Imádom ezt a
helyet, egyszerűen nem tudok elmenni előtte anélkül, hogy be
ne ugorjak valamiért.
 – Erről jut eszembe – szólalok meg, üres poharamat az egyik
arra járó eladó tálcájára téve –, a fiúk csokipálcát kértek.
– A sarokban van az egyik kosárban – igazít el nyomban egy
épp arra járó szőke eladólány.
– Köszönöm. Gyorsan beszerzek párat, mielőtt kimegy a
fejemből.
Mire a vígan csevegő kis csoportok egész során
keresztülnyomkodva szembesülök azzal, hogy a tízesem
mindössze három csokipálcára lenne elég, figyelmemet már
sokkal inkább a szomszédos polcon sorakozó burgundis üvegek
kötik le. Csúnya dolog, tudom, a saját piálhatnékomat a fiúk
vágyai elé helyezni, de hát a csudába, nem így tenne vajon
Hitler is? Neki persze nem voltak gyerekei. Na de ha lettek
volna is, alig hiszem, hogy akár egyetlen pillanatnyi
lelkifurdalást okozott volna neki megtagadni egy olyan
kívánságot, ami végeredményét tekintve semmiben sem
különbözik a kutyaközönséges forró csokitól, csupán az
elkészítés puccosabb egy kicsit.
Gépiesen nyakon ragadom az egyik borosüveget.
– Aha, valaki nagyon szomjas ma este!
Mentegetőzve fordulnék hátra, de észreveszem, hogy
Clemmie az.
– Ne is mondd! – nevetem el magam végül. – Ráadásul úgy
tűnik, itt nyüzsög az egész város.
– Csodálod? – mutat mosolyogva a pult mögött álló
Pascalra, aki éppen barátságosan cseveg az egyik idősebb
vevővel. – Hát nem döglesztő? Ez a szexi hang! Biztos
felpörgeti egy kicsit a forgalmat…
 – Tudtad, hogy ő a tulaj?
– Csakugyan? Eddig csak találgattam – suttogva folytatja. –
Be kéne vágódnod nála, Alice. Jól megy az üzlete és franciásan
dögös. Úgy sejtem, pont a te eseted.
Muszáj ismét nevetnem.
– Ne viccelj már! Azt se tudom, szingli-e.
– Akkor derítsd ki! Nyomozz egy kicsit! Különben én fogok…
– egy pillanatig hátat fordítva odaint két magas, kipirult arcú,
egymáshoz passzoló árnyalatú pirosba és szürkébe öltözött
szőke nőt. – Rachel, Olivia, gyertek, bemutatom Alice-t.
– Szóval te sütötted azokat a fantasztikus habcsókokat a
Morgan-bulira! – lelkendezik Rachel. – Isteniek voltak!
– Örülök, hogy ízlett.
– Együtt szerveztük a nyitóbulit – magyarázza Clemmie.
– Clemmie vezetésével – teszi hozzá Olivia. – Nem semmi a
csaj, a Duracell-nyuszi hozzá képest… Életemben nem láttam
még ilyen energikus nőt.
Clemmie hátradobja frissen szárított loboncát.
– Ez a munkám. Jaj, Alice, bárcsak a te negyvenedik
szülinapodra is összehozhatnék valamit!
– Csak nem közeleg a nagy nap? – érdeklődik Olivia.
– De igen, habár remélem, szép csendben el is múlik majd –
felelem kényszeredett mosollyal, majd lekapok egy pohár bort
az egyik arra járó eladó tálcájáról.
– De miért? – ráncolja a homlokát Olivia. – Tényleg nagy
esemény, ráadásul jó ürügy arra, hogy végre megtartsd életed
buliját.
– Vagy elutazz valahová – javasolja Rachel –, és életre szóló
emlékeket szerezz.
Lelki szemeim előtt felvillan, ahogy üldögélünk valami édeni
tengerparton Fergusszal, Logan pedig mindössze apró folt a
szemhatáron, lévén hogy gondosan jó nyolcszáz méterrel
odébb terítette le a törülközőjét, nehogy véletlenül szólnia
kelljen hozzánk.
Clemmie megragadja a csuklómat, mint aki a pulzusomat
vizsgálja.
– Tudom, drága, hogy nem szabad erőltetni. Nem szeretsz
középpontban lenni, márpedig ha nincs kedved hozzá… –
szánakozó pillantást vet rám.
– Komolyan, nem hinném, hogy kibírnék most valami eget
rengető bulit – vallom be.
Rachel együttérzően bólogat.
– Én sem tudom, mihez kezdjek a magam szülinapjával.
– De hát arra emlékszem is – mondja Clemmie. – Jó pár éve
már.
– Nem is arra gondolok – kuncog –, hanem az ötvenedikre…
– Te már ötven leszel? – kiáltok fel a kelleténél valamivel
hangosabban.
– Igen – feleli szomorkás nevetéssel –, de nem kell
reklámozni.
– Hát… istenien nézel ki.
Ez igaz is: a bőre makulátlan, és mintha belülről ragyogna.
Legföljebb a harmincas évei vége felé járónak gondoltam.
Rachel kacsint, majd egész közel húzódik hozzám.
– Van egy kis titkom. Évente úgy háromszor eljárok egy
szuperügyes pasihoz. Neki köszönhetem az egészet.
 – Úgy érted, megcsináltattál magadon ezt-azt? – kérdem az
egyik fűszervajas crostinibe harapva.
– Valamennyire.
– Folytasd – biztatja vihogva Clemmie –, sorold csak fel
Alice-nek az összes kezelésedet!
– Talán nem is tudnám – kuncog Rachel. – De istenien
dolgozik a pasi, az biztos. Anthony Lane-nek hívják, ha esetleg
te is el akarnál látogatni hozzá, a rendelője a…
– A belvárosban van – szólok közbe. – Igen, ismerem.
– Ó – érzem, ahogy Rachel tekintete végigfut az arcomon.
– Nem, nem jártam nála – teszem hozzá sietve –, csak izé,
egyszer együtt vacsoráztunk.
– Komolyan? Úgy érted, randiztatok? – kérdi szemlátomást
lenyűgözve Rachel.
– Hát… szóval igen.
Rachel elkerekedett szemmel néz a többiekre.
– Meséltem nektek Anthonyról. Totál szívdöglesztő pasi. Jó
negyvenes, de sokkal fiatalabbnak néz ki, látszik, hogy ad
magára, és irtó szexi – rám kacsint. – Mázlista vagy!
– Hát… annyira nem volt az esetem – felelem mosolyogva.
– Komolyan? – pislog Rachel.
– Nem kattantunk úgy egymásra – mondom, igyekezvén
elhessegetni magamtól a számba betolakvó nyelve emlékét.
– Pedig mennyi ingyenes kezelést kaphattál volna! – ugrat
recsegő nevetéssel Olivia.
Már-már megbántódom az ötleten, hogy egy kis szarkaláb-
botoxozásért cserébe le kellett volna feküdnöm vele, de rögtön
eszembe jut, hogy alig húsz perce még kamionosokkal akartam
összeállni a mocsárvidéken, úgyhogy igazán fölösleges
érzékenykednem.
– Talán mégsem ez a legjobb megoldás – veti fel Clemmie. –
Mármint marha jól nézel ki, Rachel, de nem magad mondtad,
hogy a legutóbbi kezelés után egy darabig meg se tudtad
mozdítani a szemöldöködet?
– Ugyan, nem a szemöldök a lényeg – vág vissza Rachel –,
hanem az összhatás.
Ezen mindannyian jót nevetünk, végül Clemmie oldalba
bök, és azt mondja:
– Igyál még egy pohárral, mi meg közben kisütjük, hogyan
lehetne mégis megünnepelni a szülinapod.
Elmosolyodom, jólesik, hogy ennyire foglalkoztatja ez a
kérdés.
– Szívesen maradnék, de a fiúk már el sem tudják képzelni,
hol lehetek. Kissé… viharosan távoztam.
– Ó, remélem, semmi komoly – mondja Clemmie.
– Á, kis hülyeség az egész.
– Alice ugyanis – teszi hozzá lendületesen Clemmie – két
ragyogó fiúgyermek nagyszerű anyukája.
Idétlenül elmosolyodom. Fogalmam sincs, hogyan is kellene
reagálni erre, majd elbúcsúzom. A papírzacskóba csomagolt
borosüveggel a kezemben kifelé furakodva már jó előre
megfogadom, hogy otthon a legmosolygósabb,
legführertelenebb formámat veszem majd elő. A fenébe, talán
mégis kellett volna vennem nekik valami nyalánkságot.
Már majdnem kilépek az ajtóm, amikor megjelenik
mellettem az egyik eladólány, kezében egy tálcányi málnás
kosárkával.
– Kóstolja csak meg – és mosolyogva simítja ki a szeméből
hamvasszőke frufruját. – Vegyen nyugodtan.
Felkapok egy kosárkát, és beleharapok; a lánynak igaza volt,
isteni finom.
– Fantasztikus – mondom a lánynak. – A legfinomabb, amit
eddig ettem.
– Vegyen még, ha ízlik!
Elnevetem magam. Közben azon jár a fejem, hogyan süthet
bárki ennyire könnyű, omlós tésztát, ami ilyen tökéletes
foglalata a krémnek és a gömbölyű, érett málnaszemeknek.
– Hát, ha ilyen szépen kér – veszek egy második kosárkát is,
és egy falásra lenyelem. – Mit gondol, vásárolhatnék belőle
párat a fiaimnak? – kérdem. – Imádnák, az biztos.
Ráadásul valamennyire jóvátehetném, hogy borra szórtam el
a pénzt…
Ó, basszus! Összesen három font egy penny maradt a
zsebemben.
– Akkor csak vigye el – súgja a lány. – Vegyen egy
papírzacskót a polcról, én meg majd telerakom – cinkosan
elmosolyodik. – Pascal nem fogja megtudni.
– Köszönöm – hálálkodom, és a tömegen át a mindenkivel
derűsen és barátságosan beszélgető Pascalra pillantva azon jár
az eszem, vajon mire jutott a habcsókjaimmal.
Most már ostobaságnak érzem, hogy valaha is azt hittem,
árulni fogja őket. Hogyan vetekedhetnének az én habcsókjaim
ezekkel a mennyei gyümölcskosarakkal? Pascal elkapja a
tekintetemet, és int, arcán mosoly fut át. Visszamosolygok, arra
gondolva, milyen kínos lenne, ha most idejönne hozzám.
Biztosan úgy érezné, muszáj mondania valamit a
habcsókjaimról, én meg közben könnyedén úgy tennék, mintha
mi sem történt volna, mondván, sejtettem, hogy úgysem
ilyenre gondolt.
Kisietek a boltból, kezemben a gyümölcskosarakkal teli
papírzacskóval, a boros tasakot pedig úgy szorítom a
mellkasomhoz, mintha félő volna, hogy valaki mindjárt kitépi a
kezemből.
 Huszonnegyedik fejezet

Szerdán egész délelőtt kétségbeesetten próbálok a munkámra

koncentrálni – meglehetősen sikertelenül. Hol a pokolban van
már Tom, és hogyhogy nem hajlandó szóba állni velem?
Egyáltalán szólt neki Patsy, hogy hívjon vissza? Az sem javít
különösebben a helyzeten, hogy a délelőtt elég mozgalmasra
sikeredik. A fiúvécében előállt dugulással kezdődik a nap, ami
annak köszönhető, hogy valamelyik okostojás ötmillió darab
papírt húzott le egyszerre. Majd az irodámban csoportosuló
szülőkkel folytatódik, akik mindenféle kérdésekkel bombáznak,
és persze azonnal szükségük lenne egy csomó
formanyomtatványra, amikből momentán egyet sem találok.
Tudom, tudom, ez a munkám, és a szülők többsége
végtelenül kedves. De van egy kemény mag, akik valamiért nem
úgy gondolnak az iskolára, mint egy nagyszerű intézményre
némi tanulási lehetőséggel megspékelve, hanem úgy, mint
valami olyasmire, ami ellen okvetlenül harcolni kell. Miért
adtak kólát a gyerekeknek a tavaszi szünet előtti iskolai
garázsvásáron, tudakolja valaki. Miért nem készült CD-felvétel
az iskolai kórus legutóbbi fellépéséről, és Sophie McLelland
mikor fog már szólószerepet kapni? (Itt udvariasan
megjegyzem, hogy a szólisták kiválasztása nem az én
szakterületem.) És ebben a pillanatban még Belinda Troop is
beviharzik az apró, zsúfolt irodába, hogy az orrom alá dugjon
egy köteg összetűzött lapot, amit szinte leborítanak az
aláírások.
– Petíció – rikkantja, és orrcimpája úgy reszket, mint valami
ideges pónié.
– Miről? – kérdem, miközben hallom, hogy valahol az
asztalomon rezegni kezd a telefonom.
– Az ellen tiltakoznak, hogy a tanárok iskola után idehívják
az autómosót.
Pislogok.
– De hát csak havi egyszer, és jóval azután, hogy az utolsó
gyerek is hazament. Nem hinném, hogy ez bárkit is zavar…
Kétségbeesetten próbálom elérni a telefonomat, hátha Tom
hív. Belinda azonban szúrósan pillant rám a telezsúfolt asztal
fölött, és egyre a petíciót lobogtatja. Elveszem tőle, és
megpróbálok érdeklődő arccal beleolvasni.
– Nem tudtam, hogy ez ekkora ügy – jegyzem meg.
– Pedig az, ha a gyerekeink játszóudvarán történik.
Na jó, de ez csak sima autómosás, nem pucér sárcsata…
– Sok tanár számára nagyon praktikus – folytatom,
miközben hosszan, élesen megszólal az ebédszünetet jelző
csengő.
Épp időben.
– Az a lényeg – mondja pöttyös ingében és szűk,
cukorrózsaszín szoknyájában fölém tornyosulva Belinda –,
hogy amit leöblítenek az autókról, az mind a földbe kerül.
Vannak köztük veszélyes anyagok is, így valamennyi szülő, aki
csak aláírta – bök a papírra –, véget akar vetni ennek a
gyakorlatnak.
 Atyavilág!
– És miket öblítenek le az autókról? – kérdem, miközben a
telefonom ismét rezegni kezd.
Megnézem, tényleg Tom az. Ezek szerint legalább él. Semmi
halálos kertészbaleset.
– Például olajat – közli Belinda.
– Bocsánat, most nem…
– Az autókról lemosott olaj ottmarad az aszfalton.
Kezdem magam olyan vénnek és aszottnak érezni, mint az
az emberi bőrből készült könyv a Sebészek Múzeumában.
– Továbbítom a panaszodat – mondom, hátha ettől végre
elmegy, és visszahívhatom Tomot.
– Ez nem csupán az én panaszom, hanem minden szülőé…
– …aki ezt a papírt aláírta – szólok közbe. – Tehát az olaj.
Értem.
– Már láttam is egy-két foltot – teszi hozzá sötéten Belinda.
Bzzz-bzzz. Megint a telefonom az, immár harmadszor.
– Bocsánat, muszáj fölvennem – jelentem ki határozottan,
és felkapom a telefont. – Tom! Napok óta próbállak utolérni.
– Ööö, igen, Patsy mondta, hogy hívtál…
Belinda mellén összefont karral, mozdulatlanul áll. Mire vár
még? Tapsra?
– Beszélnünk kellene Loganről, nem gondolod? – kérdem
szárazon.
– De, azt hiszem, igen – feleli sóhajtva.
– Tartsd egy kicsit – súgom, Belindára pillantva. –
Köszönöm a petíciót. Amint van valami válasz, visszaszólok,
rendben?
 Bólint.
Ez azt akarta jelenteni, hogy „most húzzál el innen”.
Hála a magasságosnak, Belinda valóban sarkon fordul, és
kimegy.
– Hol a fenében voltál eddig, Tom? – sziszegem a telefonba.
– Volt egy kis dolgom. Besűrűsödött az élet, és…
– Nem fordult meg a fejedben, hogy netán beszélni
szeretnék veled arról, hogy Logan az istállótokba költözik?
– De igen, csak…
– Logan nem a Kisjézus, hanem a fiunk! – csattanok föl.
– Nem is istálló, hanem pajta – igazít ki Tom, én pedig
fölkelek, és a kabátomat a vállamra kanyarítva kifurakszom az
irodából.
– Ha jól veszem észre – szűröm a fogaim közt a szót –,
sikerült úgy megegyeznetek Logannel, hogy nekem egy kukkot
se szóltatok. Mégis mit gondoltál? – megtaszítom a főbejárati
ajtót, és kilépek az utcára.
– Ja, bocs, így alakult.
Keresztülcsörtetek a Belinda károgása ellenére meglehetősen
olajmentesnek tűnő játszóudvaron.
– Hogyhogy így alakult?
– Csak úgy szóba kerül egyik este sörözés közben…
– Te sört adtál Logannek?
Sue, az igazgatónőnk meglepett pillantást vet rám, ahogy
elhaladunk egymás mellett a díszes kovácsoltvas kapunál.
– Elmúlt tizenhat – emlékeztet Tom.
– Alkoholt öntöttél le a tokán?
– Jesszus, Alice, ezt úgy mondod, mintha legalábbis
kényszerítettem volna. Pedig nagyon örült, hogy végre
kipróbálhatja.
– Naná, hogy örült! Mégis mit gondoltál? Majd limonádét
kér helyette? – hirtelen elhallgatok. Nem célszerű így ordítozni
a suli előtt. – Oké – dünnyögöm –, szóval alkoholt adtál neki,
majd…
– Nem abszint volt, csak egy nyomorult sör! – csattan föl
Tom.
– …majd bejelentetted, hogy lakhat nálad…
– Dumáltunk, és szóba került – jegyzi meg hűvösen.
– …anélkül, hogy előtte megbeszélted volna velem…
– Már hogy beszélhettem volna meg? Mondtam volna
Logannek, hogy egy szót se többet, amíg anya áldását nem adja
a terveinkre?
– Ne humorizálj itt!
– Hmmm.
Sértődött csönd ereszkedik közénk, én pedig továbbhaladok
az illatos gyertyákat, antik tükröket és kézzel festett csempéket
áruló boltok előtt, amikből errefelé, úgy tűnik, sosem elég.
– Figyelj – szólal meg végül Tom –, igazán nem gondoltam,
hogy ez lesz belőle. Csak úgy felmerült az ötlet, és Logan
meglepően lelkes volt.
Szuper. Kurvára örülök neki.
– De nem ígértem biztosra.
– Pedig Logan úgy értette – jegyzem meg.
– Hát az… jó.
– És Patsy mit szól hozzá?
– Nem lesz ellenvetése – feleli némileg bizonytalanabbul
Tom.
Szememet legnagyobb rémületemre elönti a könny,
márpedig erre le fognak csapni a gyerekek, ha visszamegyek a
suliba ebéd után. Csak nem sírni tetszett, Miss Sweet? Á, dehogy,
csak allergiás vagyok… arra, hogy elköltözik a fiam.
Megköszörülöm a torkomat.
– Ez úgy hangzik, mintha nem fogadná kitörő örömmel –
kezdem. – Tudom, Jessicát remekül neveli, Patsy valóban
nagyszerű anya, de egy kamasz fiú kicsit más műfaj…
– Ugyan – feleli Tom olyan hangon, hogy a legszívesebben
megráznám. – Bele fog menni, komolyan.
– Úgy érted, még meg sem kérdezted róla?
– Hát, ő épp a lakókocsiban volt Fergusszal és Jessicával…
– Nem hiszem el, Tom, hogy egész eddig képtelen voltál
megemlíteni Patsynek!
– De meg fogom, és bele fog egyezni…
– Folyton ezt szajkózod – vágok közbe –, mintha, mit
tudom én, csak új lábtörlőt vettél volna a beleegyezése nélkül.
De most egy tizenhat éves fiút akarsz rálőcsölni a feleségedre,
Tom…
– A saját fiamat! – csattan föl.
– Igen, tudom – torkomból különös, nyeldekelő hang tör fel,
így beszélhetnek talán a teknősök. – Csak… el se tudom
mondani, mennyire ki vagyok borulva…
– Izé, sajnálom, Alice – dünnyögi Tom.
És ezzel vége is a beszélgetésünknek, mert ha így
folytatnánk, pirosas, duzzadt arcom láttán úgy megrémülnének
a gyerekek, hogy Belinda Troop még a végén petíciót indítana a
kinézetem ellen.

A délutánt nagyrészt lesütött szemmel, az asztalomon

tornyosuló irdatlan papírhalomba temetkezve vészelem át, és
sikerül kicsivel a fiúk előtt hazaérnem. Míg Fergus a szokásos
„kajás vagyok!” felkiáltással viharzik be a lakásba, Logan már-
már hátborzongatóan nyájas.
– Jó napod volt, anya? – kérdi.
– Hát, igen, köszi, kicsim.
Eltekintve attól, hogy a küszöbönálló távozásodról
tanácskoztam apáddal, és bőgtem az utcán, mint a tehén,
piszkosul jó napom volt.
– Akkor jó – suta vigyor. – Meg kell csinálnom pár dolgot a
szobámban, lehet, hogy eltart egy darabig.
Ahogy nekilátok a vacsorafőzésnek, a nagyfiam szobájából
kiszűrődő hangos kopácsolás és pufogás hallatán arra a
következtetésre kell jutnom, valószínűleg nem a kémialeckét
ismétli át éppen. Kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, de
megpróbálok a végsőkig kitartani, bizonyítván, hogy azért
belém is szorult némi akaraterő. Mintegy négy perccel később
már élénken kopogok Logan ajtaján.
– Bejöhetek, kicsim?
– Ööö, aha. De szólok, hogy van itt egy kis kavarodás.
Az ajtón belépve szemügyre veszem a helyszínt. Logan
hason fekve csavaroz valamit a padlón, körülötte farost
lemezek.
 – Mit csinálsz? – kérdem.
– Szétszedem a fiókos szekrényem.
– Az újat? Amit én szereltem össze?
Logan felpillant, arcán ugyanaz a mosoly ül, mint
kiskorában. Összeszorul a szívem.
– Aha. El akarom vinni apához. Gondoltam, összekészítem.
– Szétszereled?
– Ja – bólint. – Lapjaira bontom.
Egy pillanatig fogalmam sincs, mit válaszolhatnék erre.
Megkapó ez a lelkesedés, hogy hiába van még hátra a költözésig
hét teljes hét és egy rakás vizsga, ő annyira fel van villanyozva,
hogy már most csomagolni kezdett. Mint amikor hétéves
korában Mallorcára készültünk, és három teljes héttel az
indulás előtt megtaláltam a szobájában a Némó nyomában-os
hátizsákját teljesen menetkészre pakolva.
– Talán szétbontás nélkül is magaddal vihetnéd – jegyzem
meg szárazon. – Bérel majd apa teherautót a költözéshez?
– Nemtom.
Elnémulva oldalgok ki a szobájából. Próbálok higgadtan
gondolni arra, hogy a következő hetekben ez most már így
megy majd. Logan szerel, bedobozolja a könyveit, CD-it,
játékait és a gitárját, és olyan derűsen mosolyog majd
mindehhez, mint fülig érő szájú apró fiúcska korában. Tudom,
valójában meg kellene könnyebbülnöm, hogy végre legalább jó
a kedve. De világos számomra, hogy nyilvánvalóan azért örül
így, mert végre elhúzhat valahová, ahol nincsenek
Obergruppenführerek, és sört is ihat.
Jó lesz ez így, győzködöm magam a Gilesszal való randira
készülődve. Talán jobban is kijövünk majd egymással így távolról.
A szemceruzát és a rúzst kenegetve azonban felmerül bennem a
gyanú, hogy nincs az a mennyiségű smink, ami egy fikarcnyi
életkedvet is kölcsönözhetne nekem ma estére.
 Huszonötödik fejezet

Noha úgy tettem, mint aki ismeri a szóban forgó galériát, mégis
utána kell néznem a neten. Valójában ugyanis nem szoktam
olyan helyekre járni, ahol a legolcsóbb műalkotás ára is
kilencszáz font körül mozog.
– Nem kell megvenned semmit – magyarázza Vivi, amikor
felhív. – Nem termékbemutatóra mész, hanem zártkörű
megnyitóra.
– Tudom, de… – elhallgatok, arra gondolva, hogy aki alig
egy hét múlva negyven lesz, annak igazán illene már értőn
állnia a művészethez.
Vivinek, aki úgy vásárol eredeti festményeket (még csak nem
is reprókat!), mint más bugyit, persze nem okoz gondot az
ilyesmi. A nappalijában fő helyre akasztott, kaotikus vacsorát
ábrázoló képet például én is imádom, és valahányszor csak
megfordulok Vivinél, mindig látványosan úgy teszek, mint aki
el akarja lopni.
– Nyugi, menj el, igyál egy pohár bort, és nézegesd a képeket
– tanácsolja.
– Oké.
– És Alice, ugye adsz neki esélyt? Olyan kedves fiú ez a Giles.
Ebben igaza van, állapítom meg, és átkísérem Clemmie-hez
a fiúkat, akik sci-fi-nézésre hivatalosak a tetőtérbe, mivel
Blake-nek immár projektora is van. Mivel elindulni még korai
lenne, kiguglizom a Logan jövendő alma materéül választott
Thornbank Gimnázium legújabb felvételi statisztikáit. Abban
reménykedem, hogy olyan megjegyzések kísérik majd, mint
„teljes fejetlenség”, „részegen fetrengő tanárok”, „irdatlan
péniszt rajzoltak gyomirtóval a sportpálya közepére”…
A szöveges értékelés azonban így kezdődik: „Kitűnő iskola”,
majd „különösen erős az irodalmi, a matematika- és a
természettudományi képzés… a tanárok elkötelezettek, szabad
idejük jelentős részében is a diákokkal foglalkoznak…”
Hűha. Úgy döntök, felhívom Tomot, hogy megkérdezzem,
beíratta-e már Logant a tudomány eme fellegvárába.
– Jövő héten hívom őket – feleli tétován.
Szívesen értésére adnám, hogy a dolog ennél alighanem
munkaigényesebb lesz, például meglehet, hogy még a végén ki
is kell töltenie valami papírt. De így, randi előtt mégsem
kockáztathatok egy újabb csörtét. Amúgy is rájöttem, hogy
mostanában egyre többször kerülök olyan helyzetbe, amitől
elkenődik szemfestékem. Ha nem vigyázok, még a végén örökre
ott marad a monokli a szemem körül.
Igyekszem hát reménnyel telve nekiindulni, és közben azon
tűnődöm, vajon mi sül majd ki ebből az estéből. Tagadhatatlan,
hogy Giles elképesztően jól néz ki, így hízelgő, hogy ilyen
helyre is elhívott magával. Itt ugyanis egyértelműen
mutatkoznia kell velem. Vagyis talán nem csupán arra kíváncsi
velem kapcsolatban, milyen lehet megdugni egy magamfajta
öregasszonyt.
A pazarul kivilágított galériába lépve azonnal meg is
pillantom Gilest, amint kezében egy pohár vörösborral köröz a
tömegben. Szűk farmert hord, kötött pulcsiján két különös
ismertetőjel: szivarzseb ráhímzett rikító, aranyszínű
koponyával, valamint egy vékony, kötött öv.
– Szia – mondja széles mosollyal, és megpuszil. – De jó,
hogy itt vagy! Mit hozhatok? Vöröset, fehéret vagy pezsgőt?
– A pezsgő szuper lenne, köszi.
Végül is miért ne?
Nyomban elszalad az italért, így van egy kis időm
megszemlélni a műalkotásokat, amelyekről úgy véli, imádni
fogom. Valóban nagyon szeretném imádni. Talán könnyebben
megy majd a dolog, ha sikerül föllelkesednem kissé. Alighanem
csak így fogom tudni elviselni, mivel mostanra sikerül
felfedeznem, hogy a teremben rajtam kívül szinte mindenki
Giles korabeli vagy még fiatalabb lehet. Sőt a többségük úgy néz
ki, amint akik éppen most szabadultak a főiskoláról. Mindenfelé
fiatalos nevetés harsog. A jelen lévő férfiak mindegyikének vagy
háromnapos borostája, vagy gondosan formára igazított
arcszőrzete van – ráadásul a fejszőrzetük sem kezdett még
ritkulni.
– Mi a véleményed? – kérdi a poharat átnyújtva Giles, majd
az egymástól gondosan egyenlő távolságba elhelyezett
műalkotások sora felé pillant.
Nem festmények, hanem kollázsok, térkép az alapjuk, amit,
nem találok jobb szót rá, alaposan összefröcsköltek. Engem
leginkább arra emlékeztetnek, amikor North Berwickből
hazafelé jövet Hamish telehányta a kocsit.
– Érdekes – mondom. – Sosem láttam még ilyesmit.
Ez legalább igaz.
 – Maurice nagy újító – kockáztatja meg Giles.
– Azt látom – felelem kissé megborzongva, amikor Giles
karja a derekamra csúszik.
Kicsit mintha sok lenne ilyen hirtelen.
– Bocsáss meg egy pillanatra – szólok, és sebesen
odasuhanok az egyik, szalvétadarabokkal és apró
cukortasakokkal teleragasztgatott térképhez, amire a következő
feliratot festették öles, aranysárga betűkkel: „Minek vagyunk
itt?”
Vajon általános értelemben gondolta a művész? Vagyis hogy
minek élünk a Földön, vagy valami konkrét hely járt az
eszében, például… közelebb hajolva böngészni kezdem a
helységneveket… például Milton Keynes?
Gilesra pillantok, aki félreérthetetlen, kihívó tekintettel néz
vissza rám. Vajon részeg, tűnődöm, vagy csak különösen be van
ma indulva? Netán még mindig ki van téve a tomboló
kamaszkori hormonok kényének-kedvének? Ez azért furcsa. Az
olasz étteremben is udvarolgatott egy kicsit, de ez most más:
azzal a sunyi, komótos pillantással méri végig a mellemet,
amiről a férfiak valamiért azt hiszik, nem vesszük észre. Úgy
bámul, hogy egy idő után le kell pillantanom, nem a
melltartóm merevítője csúszott-e el és kandikál most ki valahol
a felsőmből.
Valaki Gileshoz lép, és nyomban elmélyültnek tűnő, halk
beszélgetésbe merülnek. A másik fiatalembernek
lélegzetelállító vörösesbarna hajzata van, mint valami rókának.
– Alice! – kiált át hozzám élénken integetve Giles. – Gyere,
ismerkedjetek össze a művésszel, jó barátom.
 Kezemben a pezsgőspohárral átvágok a termen, és közben
próbálom kitalálni, mi kedveset mondhatnék a munkáiról.
– Maurice vagyok – nyújtja a kezét a fiatalember.
– Szervusz, Maurice! Alice vagyok. Igazán… khm… érdekesek
a munkáid.
– Köszi – feleli, és mosolyra húzódó szájjal pillant Gilesra.
Vajon mi olyan vicces?
– Nagyszerűek, Maurice – siet megjegyezni Giles. – Nagyon
koherensen össze van rakva ez a kiállítás.
– Reméltem is – válaszolja Maurice, és tovább meregeti
Gilesra a szemét, mint aki mondani akar valamit.
De mit? Talán azt, hogy mi a fenének vagy ezzel a nővel,
amikor hemzsegnek a teremben a jobbnál jobb, átlag huszonöt éves
csajok.
Iszom néhány erősítő kortyot a pezsgőmből.
– És mi a térképek mondanivalója? – kérdezem.
– Hát hogy milyen hiábavaló az embernek arra törekedni,
hogy formalizálja a környezetét – feleli Maurice, amiről nekem
nyomban a Logan szobájának formalizálására irányuló
hiábavaló törekvések jutnak szembe. – És hogyan dúlja szét a
természet az agyunk sémáit – folytatja.
Továbbra is dühítően vigyorog hozzá, mint aki csak blöfföl.
Én pedig azon kezdek tűnődni, vajon nem a kocsija alján
hányódó mindenféle hulladékot szokta-e összeragasztgatni
képekké.
– Fantasztikus – mondom, most már tényleg kínban.
– És hol találkoztatok? – kérdi magasra húzott szemöldökkel
Maurice.
 – Kollégák vagyunk Alice egyik barátnőjével – magyarázza
kissé elpirulva Giles.
– Na és hogy megy a gyakornokoskodás? – tudakolja
Maurice.
– Jól – feleli csipetnyi ingerültséggel a hangjában Giles, mire
jobbnak látom odébb menni.
Egy levelekből és összetépett tortaalátétekből készült
kollázshoz lépek, amiről eszembe jut, hogy annak idején Fergus
is készített hasonlót az óvodában, és azóta is a hűtőnkön
díszeleg.
Giles és Maurice már megint sustorognak valamit, amíg Giles
fel nem csattan:
– Ja, oké!
Körülnézek menekülési útvonalat tervezgetve. A poharam
közben kiürült, de nem is szeretném megtölteni, mert akkor
tovább kellene maradnom. A helyzet olyan katasztrofális, hogy
még az ingyenpezsgő sem képes maradásra bírni. Ekkor nyílik
az ajtó, és bevonul rajta egy legalább száznyolcvan centis nő.
Nem jön, a szó szoros értelmében vonul, hosszú, suhogó fekete
kabátban, művészien feltornyozott halványszőke haja látni
engedi hosszú, elegáns nyakát. Gilest és Maurice-t megpillantva
szapora léptekkel megindul feléjük.
– Szervusztok, micsoda öröm látni titeket! – búgja, majd
puszit nyom mindkettejük arcára.
– Szia, Eleanor – mondja erőltetett mosollyal Giles.
– Nagyszerű munkák – szólal meg Maurice felé fordulva
Eleanor.
– Igazán örülök, hogy eljöttél – feleli Maurice kevés
meggyőződéssel.
– A világért sem hagytam volna ki, drágám.
Giles zsebre vágja a kezét, és szemlátomást rettenetes
zavarban van. Azonnal kitalálom, hogy lefeküdtek ezzel a
nővel. Persze nem csoda: Eleanor erőteljes arccsontjával,
ragyogó kék szemével közelről is lélegzetelállító látvány. Jó
ötvenes lehet. Giles egyre vörösödő arccal mutat be minket
egymásnak, felső ajka fölött kövér izzadságcseppek jelennek
meg. Néhány udvarias mondat után a nő továbbsuhan, én pedig
úgy érzem, muszáj a nyomába erednem, hogy kiderítsem, mi
folyik itt.
Eleanor valamivel odébb éppen néhány, különböző méretű
fehér kockákra állított, a vízkék különböző árnyalataiban
pompázó kerámiatálat csodál.
– Milyen szépek! – állapítom meg.
Ez igaz is: káprázatosan ragyognak, akár a gyöngyházfényű
kagylóbelsők.
– Hát azoknál a borzadályos kollázsoknál biztos jobbak –
súgja rekedt vihogással.
Kuncogok.
– Én se vagyok oda értük, csak nem mertem mondani.
Cinkos mosollyal érinti meg a karom.
– Azokra a végeérhetetlen autózásokra emlékeztet a
gyerekeim kiskorából…
– Nahát! Pontosan ugyanez járt a fejemben – felelem, és az
este folyamán először kezdem valamivel oldottabban érezni
magam.
– Brrr! – borzong Eleanor. – Azok az örökös
kényszermegállások az országúti pihenőkben… nekem ugyanis
mindig felkavarodik egy kicsit a nyomrom a térképnézegetéstől.
Fogadjunk, hogy pont ezért sózta rám ezt a feladatot az exem,
miközben ő meg vígan vezetett.
– Milyen ismerős – felelem, látva, hogy Giles a terem
túloldaláról rémült pillantásokkal méreget minket.
Eleanor kérdés nélkül odanyújt nekem egy pohár pezsgőt a
közeli asztalról, majd vesz magának is.
– Szóval téged is mindig lefokoztak mitfahrernek? – kérdi
barátságos mosollyal.
– Igen. Amint a párom végre megszerezte a jogsit, merthogy
én akkor már évek óta vezettem. Amikor meg nagy ritkán
odaengedett a kormányhoz, többnyire persze akkor, ha inni
szeretett volna, halálra vált arccal gubbasztott az anyósülésen.
Közben úgy szorongatta az ajtónyitót, mintha az élete függne
tőle.
Eleanor ismét felnevet, ezúttal még hangosabban.
– Vajon mi lehet az oka, hogy bizonyos férfiak egyszerűen
nem képesek női sofőrrel utazni?
– Fogalmam sincs, de szó se róla, elég gyakori jelenség.
A pezsgőmbe kortyolok, görcsös menekülhetnékem elillant.
– Úgy örülök, hogy összefutottunk, Alice – teszi hozzá
Eleanor. – Rém unalmasak szoktak lenni ezek a megnyitók.
– Akkor hogyhogy eljöttél? – kérdem. – Ismered Maurice-t?
– A mostohaanyja vagyok – nevet Eleanor. – Az édesapjának
Amerikába kellett utaznia üzleti ügyben, úgyhogy muszáj
képviselnem. – Közelebb hajol. – Nincs véletlenül
mostohagyereked?
 – Csak édes.
– Ó, pedig már reméltem, hogy ellátsz néhány tanáccsal.
– Ilyesmivel sajnos nem szolgálhatok. Ezek szerint még friss
a házasságotok.
Eleanor bólint.
– Alig féléves, és nyolc hónap után házasodtunk össze –
majd tréfás rosszallással hozzáteszi: – Fiatalság, bolondság,
mi?
– És – elhallgatok, nem tudván, hogyan fogalmazzam meg –
ha nem veszed tolakodásnak, Gilesszal…
– Ugyan már, semmi kis ügy – megborzong, majd egy
pillanatra megérinti a karomat. – Felejtős.
Még emésztem a hallottakat, mikor Eleanor újra megszólal:
– Édes fiú, gondolom, mondanom se kell, de felismerted már
a munkamódszerét?
– A munkamódszerét? – kérdem aggódva.
Eleanor körbepillant, mint aki nem szeretné, hogy
kihallgassanak minket, majd suttogni kezd:
– Ismered a Honey nevű helyet?
Megrázom a fejemet.
– Naná, hogy nem – teszi hozzá hamiskás mosollyal. –
Lepattant kis klub. Trendinek akarja eladni magát, pedig
mindenki tudja, hogy valójában csak olyan nagyifelszedő
lebuj…
– Úgy érted – szólok közbe –, olyan hely, ahová a fiatalabb
férfiak járnak idősebb nőkre vadászni?
– Pontosan – Eleanor a magányosan, immár kissé
elanyátlanodva ácsorgó Giles felé pillant, majd int neki. – Nem
a törzshelyem, elhiheted – teszi hozzá. – Egyszer elrángatott
egy barátnőm, ott ismertem meg Gilest.
– Azaz – súgom, lassanként összerakva a részleteket –
gyakran jár oda?
– Igen. Szemlátomást mindenkit ismer, és természetesen
nagy népszerűségnek örvend. – Eleanor újabb rekedt vihogással
üríti fenékig a poharát. – Ami persze nem is csoda. Nagyon…
tetszetős fiatalember…
– Valóban.
– Mindenesetre – folytatja Eleanor – kavartunk egy kicsit. De
mit kezdjek én olyasvalakivel, aki a szó szoros értelmében mást
se csinál, mint vásárolgat, teniszezik meg ebédelni jár a
barátaival? Még belegondolni is unalmas…
– De hát van állása – vetem ellen. – Legalábbis
gyakornokoskodik…
– Oda is csak azért ment el, mert halálra cikiztem, hogy
ingyenélő burzsujfiú – közli Eleanor.
– Tényleg?
Eleanor bólint.
– Az apjáé a Hebridák jelentős része. Úgy is mondhatnám,
Giles az egész életét leélheti anélkül, hogy akár egy
szalmaszálat is keresztbe kelljen tennie.
Újabb oldalpillantást vetek Gilesra, és elképzelem, amint
épp a félhomályos klub hölgyközönségét bűvöli.
De minek?, tűnődöm.
Komolyan csábosabbnak találja a korunkbeli nőket, vagy
csak könnyebb minket felszedni?
– Végül is – folytatja Eleanor – ez sem volt teljesen
hiábavaló, mert Gileson keresztül ismertem meg a férjem…
– Komolyan? Hogyan?
– Hát – folytatja valamivel halkabban – Giles régi jó barátja
Maurice-nak. Volt valami nagy családi szülinapi
összeröffenésük, ahová engem is magával vitt, és ott
találkoztam először Maurice édesapjával…
– Nahát! – lelkendezem, majd kissé csalódottan veszem
észre, hogy Giles éppen felénk tart.
– Ööö, arra gondoltam, esetleg átmehetnénk máshová –
közli Giles, kezét a karomra téve, majd feltűnően az órájára
pillant.
– Köszi, jól érzem magam itt – felelem. – Csak
elbeszélgettünk kicsit Eleanorral…
– Elmehetnénk valami bárba vagy klubba, ha van kedved.
– Például a Honey-ba? – kérdem pimasz mosollyal.
– Hát… nem pont arra gondoltam…
– Ugye megbocsátotok, ideje kissé ajnároznom az ifjú
művészt – szólal meg csilingelő nevetéssel Eleanor, majd
faképnél hagy bennünket a kerámiák közt.
Feszengve hallgatunk, mint két, lakodalomban egymás
mellé kényszerült vadidegen.
– Tündéri nő ez az Eleanor – kockáztatom meg.
Giles vállat von.
– Nincs ki mind a négy kereke.
– Úgy hallom, nemrég ment hozzá Maurice apukájához.
– Khm, aha – feleli zavartan Giles.
– És hogy előtte kavartatok egy kicsit.
– Elég fura volt – motyogja.
 – Miért? – kérdem, mert nem állhatom meg, hogy ne
ugrassam ezzel egy kicsit. – Csak mert talált korban magához
illő párt?
– Nem erről van szó – fakad ki Giles. – Lényegtelen kis
ügyünk volt. El se hiszem, hogy beszámolt róla neked.
Mosolyogva hagyom ott kiürült poharamat az egyik közeli
asztalon, majd én is az órámra nézek.
– Sőt arról is beszámolt, hogy ő beszélt rá annak idején a
gyakornokoskodásra…
– Valamennyire igen – feleli ingerülten.
Hallatlanul szívesen csipkelődnék tovább, de sikerül
megfékeznem magam. Végeredményben nincs azzal semmi baj,
hogy valaki az idősebb nőkre bukik, egyszerűen csak érdekel, mi
lehet a dolog hátterében. Maurice szemlátomást remekül
szórakozik a fejleményeken, mert folyvást idevigyorog a terem
túlvégéből.
– Biztos, hogy nem akarsz átmenni máshová? – kérdi sötét
haját hátrasimítva Giles.
– Na jó, de csak egy kicsit – felelem a kíváncsiságtól
felvillanyozódva, és búcsút intek a terem túloldalán álló
Eleanornak.
Milyen csodás példa arra, hogy gyönyörűen, vitriolos
humoruk elvesztése nélkül is megöregedhetnek a nők.
Botoxnak nyilvánvalóan nyoma sincs rajta, nem mintha ilyen
bámulatos alkattal szüksége volna rá. És az a pimasz nevetése!
Így máris jobb szívvel gondolok saját küszöbönálló
születésnapomra.
– Hagyd, majd én – mondom gyorsan, amint az út
túloldalán álló Cross Keysbe lépünk.
A tipikus, otthonosan rendetlen kis edinburghi söröző
kellemes ellentéte a galéria túlzott letisztultságának.
– Ezek szerint – szólal meg Giles, amint a sörét átnyújtva a
vele szemközti székre ereszkedem – jól megtaláltátok
egymással a hangot – és lemondóan elmosolyodik.
– Szórakoztató volt. Nagyon szimpatikus nő.
A sötét szempár áthatóan mered rám, ez alkalommal
azonban minden felkavaró hatás nélkül.
– Mit mondott a Honey-ról?
Vállat vonok.
– Csak annyit, hogy leginkább olyan nagyifelszedő lebuj…
– Micsoda sértés! – állapítja meg Giles.
– Kinek? Az idősebb nőknek vagy a fiatalabb pasiknak?
Giles most már kifejezetten ingerültnek tűnik.
– Egyáltalán nem erről van szó, Alice!
– Pedig az se baj – mondom őszintén, hiszen ezek után
nyilvánvalóan semmi sem lesz köztünk Gilesszal.
Ha pedig így talál magának könnyen Eleanorhoz hasonlóan
intelligens nőket, akkor miért is ne? Részemről inkább arról
van szó, hogy úgysem bírna mit kezdeni az életemmel; ugyan
mi az ördögöt tudnánk még a szexen kívül együtt csinálni?
– Szeretem az idősebb nőket – dünnyögi, és ujjbegyével
végigsimít a kezemen.
– És miért? – kérdem.
– Mert… a korombeli lányok piszkosul el vannak ám
kényeztetve.
– Nem lehet, hogy csak azok, akikkel te találkozol?
 – Mind ilyenek, Alice, elképesztő igényeik vannak…
– Bezzeg a vén tyúkok már bármiért hálásak – csipkelődöm.
– Jaj, nem úgy értem – feleli rémülten.
– Semmi baj – nevetek. – Nem sértődtem meg, inkább csak
vicces… pár hete azt mondta nekem egy pasi, szerinte az érett
nők „értik a dörgést”…
– Ez meg mit jelentsen?
– Hát – kortyolok nevetve a sörömbe – alighanem olyasmit,
hogy tapasztaltabbak vagyunk. Csakhogy én például ugyanazzal
a pasival éltem tizenkilenctől harmincnégy éves koromig.
– Micsoda seggfej! – dünnyögi Giles.
– Az exem?
– Nem, az a dörgős…
– Mindennek tetejébe – teszem hozzá – a pasi még öregebb
is volt nálam.
Ezen most már mindketten nevetünk. Noha viszonylag
kellemes volna az este fennmaradó részét Gilesszal tölteni, a
hazamenés gondolata még kecsegtetőbb. Főleg mivel
észrevettem, hogy ő már az egyik pultosnőt méregeti, aki
testhezálló fekete ruhájában csakugyan nem mindennapi
látvány, ráadásul épp az anyja lehetne.
– Lassan indulok, Giles – emelkedem fel, majd gyors puszit
nyomok az arcára. – Köszönöm az estét, nagyon… érdekes volt.
– De ugye nem bántódtál meg? – kérdi reménykedő
mosollyal.
– A legkevésbé sem. Ez az idősebb nős dolog… teljesen
rendben van, semmi bajom vele. Csupán – elhallgatok – kicsit
furcsán érezném magam ennek a projektnek a résztvevőjeként.
 Giles amolyan „nem tehetek róla” módon rántja meg a
vállát.
– Oké, azt hiszem, én még maradok egy sörre.
– Akkor szia.
Még ki se léptem az ajtón, Giles már ott áll a pultnál, és
megingathatatlan magabiztosságtól sugárzó úrifiús modorban
szólítja meg a pultosnőt:
– Mintha mi már találkoztunk volna valahol.
 Huszonhatodik fejezet

A következő néhány napban annyi a megrendelés, hogy nem

jut időm Logant a költözésről kérdezgetni, ami valószínűleg
nem is baj. Esténként vagy sütök, vagy csomagolok, sőt –
kezdeti tiltakozásuk ellenére – még a fiúkat is befogom segíteni.
Logan feltűnően sok figyelmet szentel a habverés
folyamatának, folyton a hozzávalókról és a mennyiségekről
kérdez, meg arról, melyik ízesítést kedvelem mostanság a
leginkább.
– A mogyorófélék elég jól fogynak – felelem, miközben
mindketten kitartóan kötözzük a halványzöld szalagokat a
pisztáciacsókos celofánzacskókra. – És a többi, kevésbé édes íz
is, mint például az étcsoki vagy a sós karamell, mindent, ami
ellensúlyozza egy kicsit a cukorhab édességét.
– Király – dünnyögi.
– Igazán jól megy neked a csomagolás – teszem hozzá.
– Köszi.
– Nagyon hálás vagyok a segítségedért. – Fergus már jó ideje
ráunt a dologra, és eloldalgott a szobájába zenélni. – Ugyanis –
teszem hozzá – sokan annyira kétbalkezesek az ilyesmiben, de
te kimondottan ügyes vagy.
Felpillant rám, és ahogy a beáramló napfény megcsillantja a
világos foltokat sötétbarna szemében, hirtelen belém nyilall,
mennyire fog hiányozni. Bármekkora gyávaság is a részemről,
úgy döntöttem, egyelőre nem kérdezek rá, hogyan is áll Tom
azzal a nyomorult pajtával. Mindemellett a nyakamat tenném
rá, hogy meg se próbálta beíratni Logant az ottani gimibe. Így
hát, némileg talán rosszindulatúan, szántszándékkal
„elfelejtettem” jelezni a sulijában, hogy a vizsgák végeztével a
fiam várhatóan iskolát vált. Egyelőre legalábbis ez a taktikám.
Úgy is értelmezhető, hogy kétségbeesetten kapaszkodom az
utolsó szalmaszálba.
– Tudom, mire akarsz kilyukadni, anya – dünnyögi Logan.
– Mire? – kérdem.
– Jaj, hát tudom! Annyira átlátszó! Most mindjárt azt
mondod, hogy „mi lenne, ha nem költöznél apához, Logan,
hanem itt maradnál velem nyárra pántlikákat kötözni? Az
lenne csak a jó buli, nem?”
– Eszem ágában sem volt ilyet javasolni – jegyzem meg
mogorván.
– Ne hazudj! Tiszta piros vagy! Az egész arcod ég, anya –
kitör belőle a nevetés, és ragadósnak bizonyul, mert hamarosan
együtt kacagunk mindketten. – Egész végig ezt forgattad a
fejedben, mi? – harsogja.
– Jaj, hagyd már abba! – felelem tettetett bosszankodással. –
Vagy tudod, mit? Menj csak apádhoz. Költözz abba a puccos
pajtába, legelj friss kerti zöldségeket, és keresd magad degeszre
a pizsamacsomagolással, mert az úgyis olyan zsíros állás.
– Így is lesz – vág vissza, de a következő pillanatban már a
székéről felpattanva mellettem terem, és átölel olyan szorosan
és szívből jövően, amilyenhez hasonlóra nem is emlékszem.
Tudom, hogy kedvességből teszi, és hogy különös kincs az
ilyesmi egy tizenhat éves fiútól, mégis majdnem megszakad
tőle a szívem.

Mire eljön a péntek, már nagyjából arra vagyok csak alkalmas,

hogy este megnézzünk nálam egy filmet Ingriddel. Érkezésekor
nyomban elújságolja, hogy megtörtént a tüszőleszívás, és ha
minden tervszerűen halad, néhány nap múlva az embriókat is
beültethetik.
– Pár hét, és akár pozitív is lehet a terhességi tesztem –
mondja, mint aki végre meg mer engedni magának egy kis
örömteli izgalmat.
– Annyira remélem, hogy végre sikerül – felelem.
– Az a furcsa, hogy Saskia mostanában majd lerágja a fülem
egy kishúgért. Más se hiányzik most, mint még egy kis
nyomás… – Ingrid elhallgat, majd elneveti magát. – Azt
mondja, ha nem lesz kishúga, akkor kiskutyát kér.
Elmosolyodom, eszembe jut, hogyan nyaggatott kutyáért
annak idején Fergus, és hogyan magyaráztam neki el
mindannyiszor, mekkora kiszúrás lenne egy állattal, ha
lakásban kellene élnie. Kisebbik fiam jelenleg éppen a szokásos
hosszúra nyúlt, ábrándozós kádfürdőjét tölti, ami azért vicces,
mert élete első tizenegy éve alatt gyakorlatilag közelharcot
kellett vívnom vele, ha akár egy mákszemnyi piszoktól is meg
akartam szabadítani. Logan pedig átment Blake-hez. Éppen teát
főzök Ingridnek, amikor megcsörren a telefon.
– Halló, Alice – szól bele egy ismeretlen férfihang.
 – Igen?
– Pascal vagyok, a csemegeboltból. Bocsánat, hogy péntek
este telefonálok…
– Semmi baj, még csak nyolc óra.
– Stephen? – tátogja felém elkerekedett szemmel Ingrid.
Megrázom a fejemet.
– Azt hittem, a most keddi borkóstolóra is eljön – folytatja
Pascal.
– Ó, nem tudtam, hogy ez rendszeres – ezek szerint számon
tart, és észrevette, hogy nem voltam a héten?
Ingrid felé pillantok, szájam akaratlanul is mosolyra
húzódik.
– Új dolog, most próbálgatom – magyarázza Pascal –, afféle
közösségi eseménynek szánom. Így jobban meg lehet ismerni a
vevőinket is…
– Remek ötlet – vágom rá. – És mondhatom, azok a málnás
kosárkák a legelső alkalmon valami fenomenálisak voltak. A
habcsókjaim elbújhatnak mellettük.
Kissé hangosabban nevetek a kelleténél, s közben látom,
Ingrid a pillantásomat keresi, mert alighanem kifúrja az oldalát
a kíváncsiság, ki telefonálhatott.
A CSEMEGEBOLTOS PASCAL!!!, firkantom az asztalon
heverő egyik boríték hátoldalára, és a vicc kedvéért szívecskét is
kerekítek köréje, pattogó szikrákkal.
– A két héttel ezelőtti borkóstolón végül nem tudtunk
beszélni – teszi hozzá Pascal.
– Elég sok dolga lehetett – felelem gyorsan.
– Ma viszont bent járt nálam az egyik ismerőse, azt hiszem,
Clemmie-nek hívják. Telt alkat, erős hang, rúzsos száj.
– Igen, ez Clemmie – mosolyodom el.
– Sejtettem. Láttam, ahogy az első borkóstolón
beszélgettek, tőle szereztem meg a maga számát. Elnézést,
elfelejtettem megtartani a kis címkét a habcsókos zacskóról…
– Semmi baj – a fülig érő szájú, csillogó szemű Ingridre
pillantok. – Egyébként mi volt a véleménye a habcsókokról?
– Hogy finomak. Szívesen forgalmaznám, ha továbbra is van
kapacitása…
– Hogyne. Milyen ízekre gondol? Lehetnek olyanok,
amilyenek a mintacsomagban is voltak, de ha van külön
kívánsága…
Ingrid mindeközben olyan sokatmondóan vonogatja fel-le a
szemöldökét, hogy muszáj hátat fordítanom, ha komoly akarok
maradni.
– Pekándiós ízű lehetséges volna? – kérdi Pascal.
– Hmm… hogyne.
– Mellé pedig valami… ööö, mondjuk, keserűnarancs-
féleség? Mit gondol?
A fürdőszobából kihallatszó zubogás alapján Fergus
alighanem megkezdte napi rendes kísérletét a bojler teljes
kiürítésére.
– Hát, olyat még nem csináltam, de szívesen
megpróbálkozom vele. Mennyire gondolt? Egy tepsin általában
huszonnégy fér el, de ha gondolja, be is csomagolhatom, az
celofánzacskónként hat minihabcsókot jelent…
– Jó lenne ugyanolyan csomagolásban, mint amit
kóstolónak is beadott. Mit szólna, mondjuk, kezdetnek tíz
zacskóhoz?
– Remek, akkor öt zacskó pekándiós és öt keserű narancsos…
Hétfőn be tudnám adni, ha megfelel.
– Hogyne – feleli Pascal.
Letesszük, én pedig visszafordulok Ingrid felé.
– Egek! – lelkesedem. – Ez a hang!
Ingrid nevet, miközben bögréinkkel a kezünkben átmegyünk
a nappaliba, és a kanapára huppanunk.
– Franciásan szexi? – kérdi.
– De még mennyire! Persze tudom, hogy hülyeség, mert
minden francia valahogy így beszél angolul, de akkor is…
– Nagyon üzletasszonyos voltál – állapítja meg Ingrid.
– Mert üzletről beszéltünk. Te is hallottad.
– Nem gondolod – morfondírozik Ingrid –, hogy ha
szigorúan csak habcsókügyben óhajtana tárgyalni veled, akkor
talán nem pont péntek este hívna?
Vállat vonok.
– Másra nem célzott.
– Persze, mert nem adtál jelzéseket…
– Vivi is örökké ezt mondja.
– Na, hagyjuk is – feleli Ingrid, majd cipőjét levéve maga alá
húzza a lábát. – Nagyon idegesítene, ha megkérnélek, hogy
tedd be a Casablancát?
– Dehogyis!
Felpattanok, és lekapom a polcról, majd teásbögréinkkel és
egy tálcányi lilás habcsókkal magunk mellett nekiülünk
megnézni a filmtörténet egyik legnagyobb alkotását. Valami
azonban nem hagy nyugodni: hogy a csudába hozok én majd
össze ehető keserű narancsos ízt? Valami kifürkészhetetlen
oknál fogva ugyanis ez most hallatlanul fontos feladatnak
tűnik.
 Huszonhetedik fejezet

Nem számítok házi készítésű tortára vagy ágyban felszolgált

reggelire. Még csak arra se, hogy szombat reggel negyed
kilenckor bárki is ébren legyen a családomból. Így igencsak
meghökkenek a nemcsak hogy ébren lévő, de elnyűtt South
Park-os köntöse helyett teljes nappali viseletben pompázó
Logan láttán.
– Korán keltél – mondom neki, és kenyeret teszek a pirítóba.
– Ja – rám vigyorog, én pedig azon tűnődöm, vajon eszébe
jutott-e.
– Mi a terved mára? – kérdezem barátságosan.
– Semmi különös – kiveszi a narancslevet a hűtőből, és
előhúzza az utolsó minidoboznyi reggelizőpelyhet.
Hmm, a szülinapom egyelőre nem került szóba. Rosszulesik,
de kitartóan leplezem. Amúgy is túl nagy feneket kerítenek az
emberek ezeknek a kerek évfordulóknak. A múlt héten például
Jacqui a kezembe nyomott a suliban egy magazint, benne a
szokásos „tedd meg, mielőtt” típusú listával. Azt hittem, csupa
sárkányrepülés meg delfinekkel úszás lesz benne, de tévedtem.
Helyette olyanokat olvastam, mint „Foglaljon időpontot a
szemorvosához, ideje megkezdeni a zöldhályog-szűréseket”
vagy „Törlessze hiteleit minél hamarabb, mert a gyermeke
felsőoktatási tandíja komoly tehertétel lesz a családi
kasszában”.
 Atyavilág!
Köszönettel visszaadtam a magazint Jacquinek, és
megfogadtam, hogy igyekszem a lehető legkevésbé ügyet
csinálni a saját születésnapomból.
Tegnap este úgyis remekül éreztük magunkat Ingriddel. Ma
pedig elmegyünk a csajokkal négyesben koktélozni a felújított
Morgan bárba, ahová a habcsókokat is sütöttem.
Logan hirtelen eltűnik, de Fergus is ébren lehet, mert a
közlekedőből beszélgetés fojtott hangjai hallatszanak. Ebben a
pillanatban mindketten megjelennek a konyha küszöbén,
kezükben egy horpadt fedelű bonbonosdobozzal.
– Boldog szülinapot! – csilingelik kórusban, épp, mint
amikor kicsik voltak.
– Köszönöm – felelem meghatottan. – Bonbont hoztatok?
Tudjátok, mennyire szeretem, ugye? Főleg azokat a
négyszögletes zöld…
– Nem bonbon – szól közbe Logan. – Ez a múlt karácsonyi
doboz.
– Ó – mosolyogva veszem át az ajándékot.
– Logan készített neked valamit – teszi hozzá a bátyjára
pillantva Fergus.
– Valóban? – szemem-szám eláll. – Évek óta nem csináltál
ilyet.
– Nyugi – szólal meg szégyenlősen a nagyfiam –, nem
sógyurmából készült üdvözlőlap…
– Az üdvözlőlapot ugyanis elfelejtettük – tódítja Fergus.
– Nem számít – a dobozra pillantok, teljesen elámulva azon,
hogy noha nincs velünk az apjuk, aki ilyenkor a legtöbb
családnál szokásos módon kiszekálná belőlük az ajándékot,
nekik maguktól is eszükbe jutott készülni valamivel.
– Nem nagy dolog – szólal meg Logan.
– Nyisd már ki! – vezényel Fergus.
Mosolyogva teszem az asztalra dobozt, és leemelem a
fedelét.
– Istenem! – kiáltok fel. – Ez csodálatos!
– Logan készítette – ismétli Fergus.
– Igen, látszik rajta. De a szó legnemesebb értelmében…
Tátott szájjal bámulom az extravagáns édességkölteményt.
Eperrel és maracujával gazdagon telerakott, túlméretes
habcsókfészeknek tűnik tejszínhabbal, csokiforgáccsal és
ezüstcsillámmal díszítve. Szemkápráztató.
– Muszáj lefényképeznem – kiáltom a telefonom után
nyúlva, és már le is kapom a műalkotást teljes gyümölcsös-
csokoládés pompájában.
– Remélem, még nem unod nagyon a habcsókot – dünnyögi
Logan.
– Dehogyis! Sosem fogom megunni… komolyan, el sem
hiszem, hogy ilyet készítettél nekem. És csak úgy az itthon
talált alapanyagokból sütötted?
– Persze – vágja rá könnyedén Logan, mint aki legalábbis
naponta csinál ilyet. – Eleinte rendes tortára gondoltunk, de
nem voltunk biztosak benne, hogy sikerül-e. Habcsókot sütni
viszont már annyiszor láttalak, hogy pontosan tudtam, hogyan
kell.
– És együtt sütöttétek? – kérdem Loganről Fergusra
pillantva.
 – Nem, Blake-kel csináltuk tegnap este az új kecójában.
– Hűha!
Ezek szerint Logan és a legjobb barátja tegnap este sütéssel
töltötték az időt. Ha legközelebb bárki is arról panaszkodik,
hogy a kamasz fiúk egyébre sem képesek, mint szívni és teherbe
ejteni a lányokat a bokrok mélyén, azt hiszem, meg fogom
mutatni neki ezt a fényképet a telefonomon.
– Hát – szólalok meg végül – el se tudom mondani,
mennyire meg vagyok hatva. És most kóstoljuk meg –
tányérokat veszek elő, mindegyikre kiszedek egy-egy adagot, és
nyomban neki is állunk. – Ez a habcsók egyszerűen tökéletes –
mormolom. – Remek az állaga…
– Irtó jó – helyesel nagyot kanalazva Fergus.
– Simán veri az enyémet – állapítom meg őszintén.
– Ugyan már, anya – horkant Logan. – Most csináltam ilyet
először.
– Pedig tényleg jobb az enyémnél – felelem. – Vagy talán
éppen arról van szó, hogy ezt most nem én sütöttem. Valamiért
jobban ízlik az az étel, amivel az ember nem maga dolgozott.
– Akkor – kuncog Fergus – az összes vacsoránknak
fantasztikusnak kellene lennie.
Nevetve lapátolom magamba a tejszínhabos habcsókot.
– Csinálhatnál ilyesmiket is, anya – teszi hozzá Fergus. –
Úgy értem, ilyen gyümölcsös habcsókfészkeket.
– Ezekkel az a baj – felelem –, hogy azonnal meg is kell enni
őket, különben eláznak… – Logan felé fordulok. – Tényleg,
mikor raktad össze?
– Ma reggel, mielőtt felkeltél.
 Csak pislogok.
– Komolyan?
Logan vállat von.
– Ma van a negyvenedik szülinapod, vagy mi a csuda…
Elmosolyodik. A következő pillanatban pedig életem
legcsodálatosabb szülinapi ölelését kapom az engem közrefogó
két fiamtól.
– Én is hoztam neked valamit – böki ki a szobája felé
iramodva Fergus, majd hamarosan vissza is tér, kezében egy
gyűrött selyempapírba burkolt kis csomaggal.
– Jé, ez micsoda?
A csomag kicsi és puha, mintha zsebkendő lenne benne.
– Bontsd csak ki! – biztat Fergus.
Kibontom hát: apró muszlinkendő, de nem akármilyen! A
régi arctörlő kendőm pontos mása.
– Arctörlő kendő! – kiáltom. – Honnan szerezted?
– Hát vettem.
– De… honnan tudtad, mit kell egyáltalán keresned?
Ekkora már mindkét fiú szívből hahotázik.
– Hát, tudod, anya, van az a dolog, amit internetnek hívnak
– mondja affektálós Fergus –, és a segítségével sikerült
felfedeznem, hogy a John Lewis nevű boltban ilyen, hölgyeknek
szánt textíliákat is árusítanak.
– Hát ja – kuncog tejszínhabmaszatos szájjal Logan –, azért
szerinte is gáz volt, hogy a régi arctörlőddel akarta lepucolni a
kutyaszart az edzőcipőjéről.
– Bocs, anya – mormogja Fergus.
– Semmi baj, kicsim, nem számít. Ez életem legszebb napja.
 Ilyen csodálatosan kezdődik hát a születésnapom, az idő
hátralévő részét pedig együtt töltjük a lakásban. Nem kell ma
sütnöm, és halaszthatatlan elintéznivalóim sincsenek. Együtt
tévézünk hármasban, és ez egyszer Logan sem háborodik fel
azon, hogy melléje telepszem a kanapéra. Ebédre morzsabált
rendezünk a hűtőben talált sajtokból és felvágottakból. Szóba
kerülnek Logan közelgő vizsgái is, amelyek miatt a nagyfiam
szinte már aggasztóan nem látszik izgulni.
– Kérdezzelek ki valamiből? – kérdem.
– Dehogyis! – nyerít föl Logan. – Kösz, anya, magamtól is
menni fog.
Vágok magamnak egy szelet sima sajtot, és az jut szembe,
milyen jó lenne, ha naponta telne arra a különleges trappistára.
– Pedig segíthetnék – teszem hozzá.
– Nem hiszem – kuncog tovább Logan.
– Jó, jó – folytatom élénken –, tudom, hogy vén vagyok,
mint az országút. Az én időmben még palatáblán tanultunk
írni, és a tanárok nádpálcával püfölték hurkásra a fenekünket,
de attól még lehetnek dolgok, amiket igenis tudok.
– Mint például a Beowulf? – csipkelődik Logan. – Arról,
mondjuk, mesélhetnél, anya. Csupa fül vagyok.
– Nem erre gondoltam – felelem, elengedve a fülem mellett
az asztal mindkét végéből felém hallatszó kuncogást –, hanem
arra, hogy talán jobban be tudnám osztani az idődet.
Csinálhatok neked tanulási időrendet a számítógépen.
Logan leesett állal bámul rám, mintha legalábbis
hozzátettem volna, hogy mindeközben meztelenül fogok
ücsörögni a Princes Street közepén.
 – Lécci, ne dirigálj – kéri alapvetően barátságos hangon.
– Dirigálnék? – sóhajtok. – Tudom, hogy sokat tanulsz,
kicsim. Csak…
– Túlaggódod – paskolja meg a karomat Logan.
Elmosolyodom. Tudom, hogy igaza van. Talán ez a fő ok,
amiért Logan inkább Tomnál szeretne lakni: valóban van némi
hajlamom a kontrollmániára. Alighanem azért, mert a fiúk
mellett eltöltött magányos évek során megtanultam, hogy az
életünk legapróbb részletein is szorosan rajta kell tartanom a
kezem. Különben rég eluralkodott volna rajtunk a káosz.
Később a fiúk leugranak a boltba, majd egy jókora tábla
Pascal’s-féle elegáns francia csokival térnek vissza.
– Olyan sóherságnak tartottam, hogy csak tárgyat adok –
magyarázza a csokit átnyújtva Fergus.
– Pedig egyáltalán nem volt az – felelem. – Inkább
figyelmességnek nevezném. Mindenesetre köszönöm a csokit
is, kicsim. Mindketten csodálatosak voltatok.
Később pedig, amikor épp a hajamat tűzöm fel az előszobai
tükör előtt, Logan sündörög oda mellém.
– Mit csinálsz ma este? – kérdi.
– Hétkor találkozom a lányokkal a Morganben. Koktélozunk
egy kicsit, aztán Ingrid azt mondta, foglalt asztalt vacsorára
valami új sushizóban. De nem maradok sokáig.
Logan utánam jön a nappaliba is, ahol Fergus éppen valami
elektronikai magazint lapozgat.
– Mást nem is csinálsz? – tudakolja Logan.
– Nem, kicsim. Hacsak hirtelen ránk nem tör a
táncolhatnék…
 – Micsoda?
– Csak vicceltem. Egek! Még csak az hiányozna.
Ami azt illeti, a legjobb barátnőimmel koktélozni és
sushizni valóban jó kis szülinapi programnak tűnik számomra.
Főleg hogy végre ki is mozdulunk, ahelyett hogy valamelyikünk
lakásában ücsörögnénk.
– Biztos, hogy mindketten itthon akartok maradni? Nem
mentek át Blake-hez? – kérdem.
– Nem, jól fog jönni egy nyugis este – feleli Logan.
– Rendben, papika – kuncogok, majd sminkemet az
előszobatükörben vizsgálgatva azon tűnődöm, pingáljak-e még
rá egy kicsit.
Többnyire azon a véleményen vagyok, hogy az én koromban
a túlzott vakolat inkább öregít, semhogy fiatalítana. Úgyhogy
megmaradok a leheletnyi sminknél, és csak remélni tudom,
hogy egyszerű kis jádezöld ingruhám nem fogja az „olcsó
rongy” benyomását kelteni. Illetve hogy a legmagasabb sarkú
szandálom (pántos, fekete velúr) nem szaggatja majd darabokra
a lábamat.
– Jól nézel ki, anya – állapítja meg a kanapéról Fergus,
kezében az egyik házhoz szállítós pizzázó árlapjával.
– Köszi, kicsim. Akkor biztos, hogy itthon akartok maradni?
Felhívhatom Clemmie-t…
– Hagyd már abba, anya – torkol le Logan.
– Tényleg jól elleszünk – siet leszögezni Fergus is, amitől
hirtelen szikrányi gyanú ébred bennem.
Megállok a nappali ajtajában.
– De ugye nem terveztek semmit?
 – Mire gondolsz? – horkan fel Logan.
– Hát… nem is tudom. Jacqui mesélte a suliban, hogy amikor
egyszer magára hagyta egy éjszakára a lányát, Kayla óriási bulit
csapott. Még a bútorokat és a csetreszeket is lefényképezte
előtte, hogy utána minden visszakerüljön az eredeti helyére.
Jacqui csak abból jött rá az egészre, hogy leszakadt az egyik
karnis…
– De te csak pár órára mész el – emlékeztet Fergus.
– Ráadásul itt úgysem tudnánk bulit rendezni – teszi hozzá
Logan. – Nincs elég hely.
– Ó, magad is meglepődnél, milyen kevés elég lehet…
– Azért ez cseles – teszi hozzá elismerően Fergus. –
Mármint ez a fényképezősdi. Nekem tuti eszembe se jutott
volna.
– Na, csak vérszemet ne kapjatok – vágom rá vigyorogva, és
ráeszmélek, milyen ostobaságokat is gondoltam.
A fiúk életükben nem adtak okot arra, hogy kételkedjem a
szavukban.
– Nem kellene már indulnod? – kérdi Fergus.
– De meg akartok szabadulni tőlem! – mondom, és indulás
előtt még puszit nyomok mindkettejük fejére.
– Hát szülinapod van! – kilátja utánam Logan. – Na menj
már!

Leintek egy taxit, majd a Morgan Hotel előtt kikászálódom

belőle. Tényleg szépen helyrepofozták. Fekete-fehér-piros
aulája ízléses és modern. Átlátszó üveggömbökből készült
hatalmas csillárjai irdatlan szőlőfürtökként függnek a
mennyezetről. Várakozástól dobogó szívvel lépkedek lefelé a
vörös szőnyeggel borított csigalépcsőn az alagsori koktélbárba.
– Tyűha, odanézzenek! – pattan fel halk kiáltással Vivi.
– Sziasztok – köszönök, majd sorban megölelem
mindnyájukat.
Nem tudok hová lenni az örömtől, hogy végre sikerült este
beülnünk valahová a három legjobb barátnőmmel. Egytől egyig
ragyognak: kedves kék-fehér pamutruhájában Kirsty maga a
tavasz, Ingrid elegáns hófehér ingruhája rajtam minden
bizonnyal orvosköpenyszerűen állna, Vivin testhez álló, szűk
piros szoknya és alakját remekül hangsúlyozó, merészen
dekoltált fekete fölső.
– Mit iszol? – kérdi az itallapot felém nyújtva Ingrid.
– Ó, egek – meregetem a szememet a bolhabetűk láttán –,
nem hoztam olvasószemüveget.
– Micsoda? – harsogja Vivi. – Nem is mondtad…
– Csak vicceltem – kuncogok, majd hangosan olvasom: –
Tanqueray gin, triple sec, keserű narancs… erről jut szembe,
felhívott a francia fickó. Tudjátok, Pascal a csemegeboltból.
Árulni akarja a habcsókjaimat, kért pekándiósat, amivel semmi
baj, de akar keserű narancsosat is…
– Hát nem tudom – jegyzi meg apró orrát ráncolva Vivi.
– Én sem.
– Fura egy kívánság – helyesel Ingrid, ezalatt pedig odaér a
szívdöglesztő pincér is, és felveszi a rendeléseinket.
A beszélgetés és nevetés hangjai az egész bárt belengik.
Valamennyi asztal foglalt, a pincér az italaink mellé néhány
üvegtálnyi remekül összeválogatott ropogtatnivalót is hoz.
– Ó, köszönjük, nagyon kedves – mondja neki Kirsty.
Mindig ő a leghálásabb négyünk közül azért, ha néha kicsit
kirúghat a hámból.
– Isteni rágcsák – szólal meg a pincér távoztával Ingrid. –
Egyáltalán, nevezik ezt mostanság rágcsának?
– Ne tőlem kérdezd – vágja rá Kirsty. – 1987 óta nem voltam
szórakozni.
– Én se – állapítom meg a koktélomba kortyolva, majd
szemezgetni kezdek a pirított pisztáciából.
– Pedig mostanában örökké csak szórakozol – kuncog Ingrid.
– Nem is igaz!
– Dehogynem. Amióta beindult a randigépezet…
– Egek! – súgom hirtelen. – Emlegetett szamár… de ne
bámuljatok!
Mindhárman követik a tekintetemet a bár túlsó végébe.
– Ez meg kicsoda? – sziszegi Vivi.
– Charlie.
– Tényleg! – kiált fel Ingrid is.
– A párizsi Charlie? – kérdi Kirsty.
– Teljes életnagyságban – felelem, és gyorsan iszom egy
erősítő kortyot a narancsos ginből.
Majd mind a négyen megpróbálunk feltűnés nélkül
továbbleskelődni. Charlie magas bárszéken trónol, mellette
elfuserált frizurájú férfi. Élénken csevegnek, sűrűn felhangzó
hangos, pasis vihogással tarkítva.
– Odaköszönsz neki? – kérdi elkerekedett szemmel Vivi.
 – Nem is tudom. Kicsit kurtán-furcsán ért véget a dolog,
– De „neked megmarad Párizs” – kuncogja a fülembe a
Casablancából csent mondatot Ingrid.
– Azért jól néz ki – állapítja meg Vivi. – Olyan kicsit
félvilági, agyonnőzött stílusa van. Ha sikerül összeszednie
magát, biztos őrült jól szexel.
– Nem öreg hozzád egy kicsit, Vivi? – csipkelődik Ingrid.
– Észrevett! – sziszegi arcát széles mosolyra igazítva Vivi,
Charlie pedig mosolyogva int nekünk, majd lepattan a
bárszékről, odasúg valamit a társának, és megindul felénk.
– Kicsit mintha be lenne rúgva – állapítja meg Ingrid.
– Vigyázz a rágcsákra – súgja csendes nevetéstől rázkódó
vállal Kirsty –, nehogy ezeket is a zsebébe tömje.
Ingrid búgva felkacag, majd mintegy védelmezőn a
tálkáinkra tenyerel.
– Mit tömök a zsebembe?
Charlie közben ideért, pityókásan mosolyog, halántéka
meglehetősen izzadt.
– Csak vicceltünk – vágja rá sietve Ingrid.
Charlie rábámul, majd felém fordul.
– Ő Charlie – szólalok meg komolyságot erőltetve magamra.
– Charlie, ők Vivi és Kirsty, Ingridet pedig ismered.
– Szia – köszönnek kórusban a lányok.
– Jó volt az a kis párizsi út, nem, Alice? – kérdi vontatottan.
– Ööö, igen – felelem mosolyogva.
– Pedig talán kicsivel többet ittam a kelleténél – vigyorodik
el.
– Nem baj – mondom őszintén. – Attól még remek volt.
 – Elmehetnénk máskor is – böki ki üres szék után kutatva a
tekintetével.
– Hát… nem hinném – válaszolom udvarias hangon. – De
azért köszi, Charlie.
A homályos tekintet végigsiklik rajtunk.
– Egy kis esti iszogatás?
Esküszöm, olyan mohón bámul a rizskekszes tálkánkra, hogy
alig tudom visszafojtani a nevetésemet.
– Alice ma negyvenéves – magyarázza Ingrid.
– Ó, igen, említetted, hogy közeleg a nagy nap – nedves
puszit nyom az arcomra. – Boldog szülinapot! Meghívlak egy
koktélra. Sőt mindannyian a vendégeim vagytok. Mit kértek?
– Nem muszáj, köszi – szólalok meg gyorsan.
A legkevésbé sem vágyom arra, hogy Charlie és függönyhajú
barátja az este hátralévő részében rajtunk lógjanak.
– Ugyan már, olyan szívesen meghívnám egy italra a csinos
hölgykoszorút. Andy, derítsd ki, mit innának…
A barátja elvigyorodik. Hirtelen olyan kínos lesz az ülőhely
híján fölénk tornyosuló két férfi társasága, hogy hallatlanul
megkönnyebbülök, amikor Ingrid végül közbevág:
– Nagyon kedves tőletek, de tovább kell mennünk.
– Tényleg? – kérdi homlokráncolva Vivi. – Máris?
– Igen – feleli jelentőségteljes pillantással Ingrid. – Itt az
ideje.
– Az ideje? – ismétlem nevetve. – Minek?
– Minek van itt az ideje? – hadarja Charlie.
– Semminek – vágja rá Kirsty.
– Itt az ideje egy újabb kör koktélnak! – harsogja végül
Charlie, én pedig kínos mosollyal nézek a barátnőimre, akik
mostanra már egytől egyig felálltak az asztaltól.
– Akkor miénk az asztalotok – jelenti be Charlie.
– Hát, örülök, hogy újra találkoztunk – szólalok meg.
– Én is. Boldog maradék szülinapot! – jegyzi meg
bizonytalan mosollyal Charlie.
– Köszi – felelem, miközben Vivi megragadja a karomat, és
gyakorlatilag kiráncigál a bárból.
Ez több mint furcsa. Hirtelen mindenki milyen sietősen
lépked felfelé azon a lépcsőn!
– Hová megyünk? – kérdem a legelöl haladó Ingridtől, mert
szemlátomást ő irányítja itt az eseményeket.
– Majd meglátod – kiált vissza.
– Menjünk például sörözni – indítványozom. – Teljesen a
fejembe szállt ez a koktél, ráadásul irtó meleg volt odalent.
Jólesne egy hideg sör a sushi előtt.
– Tudok egy jó kis helyet – mondja a szálloda folyosóján
megtorpanva Ingrid.
– De hol? – kérdem.
Ingrid elmosolyodik, és rajtakapom, amint rejtélyes
pillantások és szemöldökmorzejelek egész sorát váltják egymás
közt Kirstyvel és Vivivel.
– Menjünk erre – javasolja immár kis híján kocogásra váltva
Ingrid.
Mi pedig kitartóan loholunk a nyomában. Nem a kijárat felé
tartunk, hanem éppen ellenkezőleg. Valami folyosón suhanunk
keresztül, amit az aulában látható szőlőfürt csillárok
kicsinyített másai világítanak meg.
 – Hová megyünk? – kérdezem. – Csak nem az egyik
hotelszobába?
– Nem egészen – feleli torokhangú nevetéssel Ingrid.
– Csak egy kicsit – teszi hozzá Kirsty.
– Egy kicsit-szobába?
Kezdek elbizonytalanodni. Mivel a fiúk olyan édesek voltak
reggel, szeretnék ma még egy kicsit velük is lenni, mielőtt
aludni mennek. Ha tizenegy körül sikerül hazaérnem, még
ébren találhatom őket. Persze ünneprontó sem akarok lenni, de
óhatatlanul megfordul a fejemben, milyen kevés időm maradt
Logannel.
– Itt is vagyunk – jelenti Ingrid.
Politúros faajtó előtt állunk meg, az ajtón réztáblán a
következő felirat: Fleming lakosztály. Belülről beszélgetés
hallatszik.
– Mi ez? – kérdem Ingridtől.
Mosolyogva tárja ki az ajtót. Odabent pedig – te jó ég!
Csakugyan szoba, de tele emberekkel! Amint leesett állal
végigpillantok a felém forduló arctömegen, lassan világossá
válik, mi készül ma este.
 Huszonnyolcadik fejezet

Legelőször Jacquit veszem észre meg egy csomó tanárt a suliból.

Sorban megölelnek, majd levegőhöz jutva megpillantom a régi,
baba-mama klubos barátnőimet, akikkel mostanában alig van
alkalmam találkozni.
– Honnan tudtatok róla? – kiáltok fel csodálkozva. – Ki
nyomozott le mindannyiótokat?
– Clemmie – hallatszik mögülem, megfordulva pedig
meglátom a kuncogó Logant, Fergust és Blake-et.
– De hát ti otthon maradtatok! Pizzát akartatok rendelni.
Hogy kerültetek ide?
– Úgy hallottuk, itt jobb a kaja – feleli vigyorogva Logan.
Nevetve nézek körbe a csodásan feldíszített, emberekkel teli
szobában.
– Hihetetlen. Még csak nem is sejtettem.
A mennyezeten piros és ezüstszürke lufik lebegnek, a fal
mentén óriási, kézzel festett molinó:
BOLDOG NEGYVENEDIKET, ALICE!
A fiúk imádnivalóan kicsípték magukat: Logan a kedvenc
pólóját húzta fel farmerral, Fergus valódi Superman-modell, és
egyikük sem fukarkodott a parfümmel. Ebben a pillanatban
megjelenik Clemmie, szinte ropognak a csontjaim az ölelésétől,
a szemem pedig váratlanul megtelik könnyel.
– Tényleg te szervezted? – kérdem kézfejemmel törölgetve
az arcomat.
Clemmie mosolyogva bólint.
– Én vagyok a bűnös. De Ingrid, Vivi és Kirsty is rendesen
kivették ám a részüket belőle.
– És hogy találtál meg mindenkit?
– Hát a fiúk segítségével… csupán nyomozni kellett egy
kicsit.
– Tyűha! – mosolyodom el. – Te aztán tényleg
szervezőzseni vagy!
– Ez a munkám, drága. Egyébként tudom, eredetileg csendes
szülinapot szerettél volna, úgyhogy remélem, nem rémültél
halálra.
– Dehogyis! – felelem, miközben pezsgőspoharat nyomnak a
kezembe, majd záporozni kezdenek rám az üdvözlőlapok,
ajándékok és a további ölelések.
Az egész buli nagyszerű. Pedig semmi ilyesmit nem akartam,
a szervezésnek már a puszta gondolata is fárasztónak tűnt.
Ráadásul Logan a megmondhatója, mennyire alkalmatlan is a
lakásunk a bulikra. Mindennek tetejébe abban sem voltam
biztos, a különböző baráti köreim jól kijönnének-e egymással,
vagy inkább megdermednek, mint a vaníliasodóm szokott.
Ilyesmiről persze szó sincs. Clemmie és Kirsty elmélyülten
beszélget Jacquivel, akinek lélegzetelállító kamasz lánya, Kayla
is éppen most bukkant föl, a tanárok pedig harsogva
hahotáznak a baba-mama klubos barátnőimmel.
Körbepillantok. Próbálom magamba szívni ezt az egészet: a
zenét, a nevetést, a kedvemért kiöltözött emberek látványát.
Megérkezett Kirsty férje, Dan is, odalépek hozzá köszönni.
 – Csodálatosan nézel ki – mondja.
A ruhámra pillantok, ami ebben a környezetben most már
kissé jelentéktelennek tűnik.
– Köszi, de ha tudtam volna, hogy ekkora ünneplés lesz,
jobban kiteszek magamért.
Noha vakító kék szemével Dan kétségtelenül jóképű, mégis
van benne valami ridegség. Mint aki sosem elégedett azzal,
ahol van, és mindig másutt szeretne lenni. Szenvtelen
tekintete a táncparkettet fürkészi, fel se tűnik neki, amikor
Kirsty hozzánk lép.
– Örülök, hogy eljöttél, Dan – szólalok meg –, ezer éve nem
találkoztunk.
– Mert Kirsty sosem képes bébiszittert fogadni – jegyzi meg
Dan.
Kirsty szemöldöke először magasra szalad, de vonásai végül
elszánt mosolyba rendeződnek.
– Fogok, Dan. De tudod, milyen nehéz velük sokszor.
– Én ne tudnám? – kérdi keserű nevetéssel, mintha az egész
Kirsty hibája lenne.
Kirsty állkapcsa összeszorul.
– Mára is szereztünk bébiszittert, nem? – kérdi. – Hiszen itt
vagyunk, kettesben, ha nem tűnt volna fel. És amilyen
barátságos és előzékeny társaság vagy, hát alig várom a
következő ilyen alkalmat…
A felesége szurkálódásán egyértelműen meghökkent Dan
dühös pillantást vet Kirstyre, aztán olyasmiről kezd motyogni,
hogy éhes, majd elvonul a lenyűgöző svédasztal felé.
– Bocs – súgja Kirsty.
 – Ugyan, ne szabadkozz. De nincs baj? Olyan… dühösnek
tűnik.
– Az is – fintorog Kirsty. – Az életre.
– Gondolom, nem fogadta kitörő örömmel, hogy iskolába
fognak járni a gyerekek.
Kirsty nagyot kortyol a borából.
– Így is lehet mondani. De hagyjuk is. Ugye micsoda
nagyszerű munkát végzett Clemmie? Na és a fiúk, hogy végig
titokban tudták tartani…
– El se tudom mondani, mennyire jólesik.
Ingridre pillantok, időközben az ő férje, Sean is megérkezett,
és most barátságosan beszélget mindenkivel, aki csak az útjába
akad. Hallatlanul elegáns jelenség, ahogy szénszürke
öltönyében hozzám lép, és megpuszil.
– Ez ám a buli! – szólal meg mosolyogva. – Nem is tudtam,
hogy ilyen népszerű vagy, Alice.
– Ami azt illeti – nevetek –, az emberek feléről fogalmam
sincs, kicsoda.
– Betolakodók – feleli sötéten Sean. – Például ott ni, azok a
gyanús fiatalemberek. Vajon kik lehetnek?
Felhangosodik a zene, Logan és Blake, az est DJ-i hál’
istennek figyelembe veszik, hogy a társaság nagy része a kései
kilencvenes éveknél jóval korábban született.
– Fogalmam sincs – felelem –, de gyanús népség.
– Tartsd rajtuk a szemed, mert még a végén valami
turpisságot csinálnak… Tényleg, hozhatok még egy italt?
– Kösz, még ne, igyekszem mértéket tartani.
Sean nevetve indul a rögtönzött bárpult felé, én pedig az
ennivalókra csapok le. A negyvenedik szülinap újabb velejárója:
egyszerűen muszáj enni. Az asztalon ízléses kis szendvicsek
szemkápráztató kavalkádja, a tányérok között pedig elszórtan –
bármi furcsa – apró habpuszik.
– Gyönyörű, mi? – kérdi mellém lépve Clemmie.
– De még mennyire! És ezek a habpuszik…
– Azokat nem a szálloda készítette. Blake és Logan sütötték.
Azt hiszem, maradt még egy kis cukorhab a tortádból, vagy
minek is nevezzem azt a habkölteményt…
– Ezeket is ők sütötték? – ámuldozom. – Egek, ez már szinte
túlzás. Mintha a régi Logan eltűnt volna, és most valami
hallatlanul házias idegen lenne itt helyette…
– Hallatlanul habverős idegen – kuncog Clemmie. – Bizony.
Hát nem nagyszerű gyerekek? Mondjuk, Blake világéletében
rendkívül házias volt…
Már épp helyeselnék, amikor megakad valakin a tekintetem.
Magas, jóképű francia, gondosan nyírt hajjal, halvány
vászoningben és sötét farmerben, arcán vonzerejét csak tovább
fokozó leheletnyi borostával.
– Néz csak, ki az ott! – súgja a rétesét kis híján félrenyelve
Clemmie.
– Pascal – mormolom. – Hát ő mit keres itt?
Clemmie vállat von, elkerekedett szeme huncutul csillan
meg.
– Fogalmam sincs.
– Tőle van a kaja?
– Nem, azt a szálloda csinálta.
– Akkor te hívtad meg – folytatom mosolyogva. – Hogy te
mekkora kerítő vagy, Clemmie! Nem elég, hogy Kirsty, Ingrid és
Vivi mindenáron pasit akartak nekem találni, most még te is
beszállsz melléjük…
– Dehogyis! Esküszöm, nem én hívtam meg.
Mosolyogva próbálom megfejteni Clemmie arckifejezését,
majd gyorsan végigsimítok a számon, nehogy morzsás
maradjon.
– Kicsit elveszettnek tűnik – állapítja meg halkan Clemmie.
– Menj oda köszönni.
Felbátorodva indulok Pascal felé, amikor pedig el is
mosolyodik, hirtelen heves szívdobogás tör rám.
– Jó estét, Alice! Boldog születésnapot!
Kapok két puszit. Kissé elhomályosul körülöttem a világ, ami
nem kizárólag a narancsos koktél vagy az imént elfogyasztott
néhány pohár pezsgő hatásának tudható be.
– Honnan tudta? – kérdem.
Pascal nevetve kocogtatja meg az orrát.
– Kiszagoltam.
Mosolyogva mondok köszönetet magamban Clemmie-nek
ezért a húzásért.
– Örülök, hogy eljött. Mit hozhatok inni?
– Hagyja, hozok én. Mit szeretne?
– Bort kérek…
A bárpult felé indul, de néhány perc múlva már újra ott van
mellettem. Nem tudom, az alkalom teszi-e vagy az, hogy
kivételesen nem a boltjában találkozunk, de mintha lenne
valami a levegőben. Valami… szikraféleség. Beszélgetni
kezdünk. Dobogó szívvel hallgatom, hogyan kötött ki Skóciában
tíz évvel ezelőtt, és hogy az élettársa meg a közös lányuk, mivel
nem találták meg itt a számításukat, egy idő után
visszaköltöztek Franciaországba.
– Nyitottam egy kis boltot – meséli. – Kisebb volt a
mostaninál, és nem volt túl sikeres… De nagy reményeket
fűztem hozzá. Madeleine viszont nem erre vágyott – vállat von.
– Valahogy elsodródtunk egymás mellől. A viszonyunk attól
még továbbra is jó. Végül is nem baj, hogy így alakult.
Le sem tudom venni a tekintetem az arcáról. Sötét szempár,
sűrű szemöldök, csókolni való száj. Noha már a boltjában
sürögve-forogva is vonzónak tűnt, aprólékosabban most tudom
igazán megcsodálni…
Vagy csak többet ittam volna, mint gondolom?
– És mennyi idős a lánya? – kérdezem.
– Mindjárt tizenhat – feleli, amikor elsuhan mellettünk
Kayla, aki göndör haja mellé az anyja, Jacqui nyúlánk alkatát
örökölte. – A maga lánya? – kérdi feléje biccentve Pascal.
– Nem, nekem két fiam van, Logan és Fergus – feléjük
fordulok, és csodálkozva veszem észre, milyen elmélyülten
beszélget egymással Logan és Kayla.
– Ó, igen, velük már találkoztam. Akkor talán a nagyfia
barátnője? – pillant feléjük Pascal is.
– Ez se nyert – felem nevetve. – Most találkoztak életükben
először. Minden nagyszájúsága ellenére Logan alapjában véve
elég félénk a lányokkal. Mármint persze vannak lány barátai is a
suliban, de tudja, olyan…
– És hát még fiatal is.
A tekintetünk találkozik, elmosolyodom.
 – Igen.
– Maga pedig ma negyvenéves…
Bólintok, és elkapom a mellettünk tovalejtő Vivi kérdő
pillantását.
– Igen, és tudja, így most nem is tűnik akkora dolognak.
– A legkevésbé sem mondanám meg magáról, hogy ennyi
idős…
Kuncogok, mivel szinte biztos, hogy nem gondolja
komolyan.
– Ugyan már!
– Pedig így van – állapítja meg Vivi, aki szemlátomást nem
tudott ellenállni a kísértésnek, hogy Pascalt közelről is
megszemlélje. – Nézze csak az arcát! Mint a kisbabáké!
Ezen mindannyian nevetünk, majd Vivi Pascalra emeli
tökéletesen kontúrozott, italtól kissé homályos szemét.
– Magát meg hol rejtegette idáig Alice? – kérdi.
Pascal meghökkenten pislog Vivire.
– Nem hiszem, hogy bárhol rejtegettek volna.
– És maga hány éves, Pascal? – kérdezősködik tovább Vivi. –
Maga is belépett már a negyedik x-be?
– Hmm, nem… majd jövőre…
– Végre egy nagykorú pasi – állapítja meg méretes sarkú
cipőjében kissé tántorogva Vivi. – Most mondd meg, Alice,
minek kell nekem mindig a fiatalabb férfiakra hajtanom? Ideje
véget vetni ennek. A fiatal pasik mellett mindig nekem kell
lennem a felnőtt. Jaj, de rohadtul unalmas egy szerep! – Vivi
hangos csuklások kíséretében kuncogni kezd.
– Vivi, drága, senki sem tart unalmasnak – mondom, a vállát
átkarolva. – Ami azt illeti, nehezen tudnék nálad kevésbé
unalmas egyéniséget elképzelni.
– Pedig így van! Az anyjuknak tartanak! Emlékszel Jake-re,
akivel legutoljára jártam? Még asztalt se tudott foglalni egy
étterembe.
– Még szerencse, hogy ott voltál te, aki megcsinálta helyette
– állapítom meg.
– És normális porszívója sem volt! – fakad ki Vivi. – Csak
olyan picike, autóhoz való…
Mivel Pascal szemlátomást kezdi kissé kínosan érezni magát,
a karjánál fogva odébb húzom Vivit.
– Gyere, együnk valamit. Muszáj megkóstolnod ezeket a
kajákat…
– Hú, aha, azt hiszem, ennem kéne. Hogy én hogy be vagyok
rúgva, Alice! Még csak nem is ebédeltem.
Így menet közben látszik igazán, hogy Vivi csakugyan
alaposabban berúgott, mint sejtettem. Az asztalhoz érve széket
ragad, nyomban hálásan le is rogy rá, én pedig igyekszem a
testesebb szendvicsekből válogatni neki.
– Jól kiütötte magát – kuncog mellém lépve Ingrid.
– Azt látom. Rá tudnál nézni egy kicsit?
– Hogyne – mosolyodik el Ingrid, és vidáman csillogó
szemmel szorongatja az ásványvizes poharát. – Látom, befutott
a szexi franciád is.
Bólintok.
– Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy került ide, de
szerintem Clemmie keze lehet a dologban.
– Jóképű, és még helyben is van – jegyzi meg huncut
mosollyal Ingrid. – Micsoda szerencse! Egy ilyen pasi jószerivel
a küszöbön…
– Ideális bor-, sajt- és csokiforrás – tódítom, mire
mindketten elnevetjük magunkat.
– De most komolyan, mit gondolsz, kapnál ingyenkaját?
Szerintem tuti. Biztos mindig beugrana valami finomsággal…
Jót kuncogunk mindketten, majd a Clemmie-vel élénk
beszélgetésbe merült Pascal felé pillantva látom, hogy Clemmie
férje, Richard kissé tanácstalanul topog körülöttük. Noha nem
különösebben visszahúzódó alkat, úgy látom, most némileg
zavarja, hogy a felesége ekkora figyelmet szentel Pascalnak.
Egyre többen táncolnak, majd egyszer csak felpattan Vivi is,
és a zsúrszendvicseit faképnél hagyva óriási lendülettel
penderül a parkettre. Élénk mozdulataitól lassanként felcsúszik
a felsője, látni engedve irigylésre méltóan feszes hasát. Én
pedig észreveszem, amint időközben Pascal odasúg valamit
Clemmie-nek, majd mindketten meghökkenve bámulnak
Vivire. A helyiség túloldaláról harsány fiúröhögés hallatszik.
– Mi olyan vicces? – kérdem a fiúkhoz oldalazva.
– Á, semmi – feleli paprikapiros arccal Fergus.
– Na, mondd el neki – vezényel Blake.
– Nem, tényleg semmi…
Pedig tudom, miről lehet szó. Kevés viccesebb látvány
létezik a kamasz fiúk számára a táncparketten vonagló részeg
felnőttekénél.
– Vivin nevettek? – kérdem most már tényleg kíváncsian,
mert Logan csak nem akarja abbahagyni.
– Náci Patsyről beszélgettünk – kezdi Logan.
 – Fogd már be! – kiált rá Fergus. – Anya nem tudja…
– Milyen Patsyről? – kérdem.
– Á, hülyeség, még az utazáson találtuk ki – dörmögi Logan.
– Náci Patsy? – ismétlem.
– Ja – feleli Fergus, és még a félhomályos szobában is látom,
mennyire elpirul.
– Miért nevezitek így? – kérdem gyanakodva.
– A kaja miatt, anya. Tudod, milyen…
– Azért, mert szívbajt kapott, amikor habcsókot akartam
adni Jessicának?
– Atyavilág, az még csak hagyján! – tódítja Logan. – Kész
rémálom volt, valahányszor beültünk valahová! Elképesztő,
miket rendezett!
– Egyszer képes volt előhozatni egy csomag mirelit
halpogácsát a pincérnővel, csak hogy megnézhesse rajta az
összetevőket – teszi hozzá most már fülig érő szájjal Fergus.
– Kész kaja-Gestapo volt – állapítja meg Logan, mire a
társaság újabb röhögésben tör ki.
– De – próbálkozom – talán van oka rá. Lehet, hogy Jessica
ételallergiás…
– Ugyan már, anya, Jessie makkegészséges – kiáltja Logan.
– Amikor Patsy futni ment a tengerparton – teszi hozzá
ravasz vigyorral Fergus –, apa egy egész zacskó Haribót adott
neki…
– És kutyabaja se lett – szól közbe Logan.
Igazán nem illene nevetnem, de nem tudok uralkodni
magamon.
– Vagyis – puhatolózom – amikor egyik este az
Obergruppenführert emlegettétek…
A két fiú üveges tekintettel bámul rám.
– Mi? – mormogja Logan.
– …akkor nem is rólam volt szó? – mosolyodom el.
A fiúk úgy merednek rám, mintha elment volna az eszem.
– Te azt hitted, rád gondoltunk? – kérdi elkerekedett
szemmel Logan. – Jesszus, anya, dehogyis! Te egyáltalán nem
vagy olyan! Nálad ehetünk, amit csak akarunk.
– Na ja – szól közbe Blake. – Szerinted miért szeretek
annyira nálatok lenni? Anyám kész rémálom.
Noha ez sem tűnik a legjobb szülői hozzáállásnak,
végeredményben hallatlanul felszabadító, hogy mégsem
hasonlítok a Harmadik Birodalom vezetőjéhez. Szívem szerint
megragadnám Logant, hogy kérdőre vonjam, akkor meg mi a
csudának akar az apjához költözni. Ma azonban ilyesmiről
nyilván szó se lehet. Tönkretenném az ünnepi hangulatot.
Inkább elfogadok egy pohár bort Pascaltól, és igyekszem
száműzni a gondolataim közül az egész pajtaügyet.
A Pascallal való beszélgetés határozottan sokat lendít ezen a
dolgon. Cseveg az ismerőseimmel, de valahogy mindig
összetalálkozunk, hogy ugyanott folytassuk, ahol abbahagytuk.
Megtudom például, hogy a lánya imádja a lovakat, és hogy az
édesanyjával néhány órányira délre laknak Párizstól.
– És maga egyedül él? – kérdem merészen.
– Néhány hónapig itt volt nálam a bátyám – feleli –, de már
hazament, úgyhogy gyakorlatilag igen.
Éppen a következő lépésen töröm a fejem, amikor Pascal
megszólal:
 – Alice, volna kedve velem vacsorázni valamikor?
Érzem, hogy annyira mosolygok, hogy mindjárt szétreped az
arcom.
Köszi, Clemmie. Hiába tagadod, tudom, hogy te hoztad össze az
egészet, te kis ravasz!
– Örömmel – felelem.
– Esetleg a jövő hétvégén? Felhívhatom?
– Hogyne. A számom megvan, ugye?
Pascal bólint, majd belekortyol a sörébe.
– És természetesen várom a habcsókokat.
– Érkezni fognak, elnézést, hogy eddig még nem készültek
el. Kicsit sűrű mostanában az életem.
– Ugyan – mondja mosolytól ragyogó arccal –, ne
kapkodjon. Tudom, mennyire elfoglalt.
– Azért annyira nem – jegyzem meg sietve, arra célozván,
hogy az ő libidónövelő akcentusát bármikor volna időm
hallgatni.
Ez az imádnivaló, olvatag, szexi francia hang… szó szerint
egész éjszaka el bírnám viselni. Hátradőlve, csukott szemmel
fülelnék, ő pedig, mondjuk, az ecetes-sós chips összetevőit
olvasná a zacskóról. Most veszem csak észre, hogy Pascal
elhallgatott. Rövid csend következik, én pedig azon kapom
magam, hogy olyan közönyös mosollyal nézek szét a
helyiségben, ahogy a tanárok szokták figyelni a sulidiszkóban
szórakozó diákjaikat.
– Megnézem, hogy vannak a fiúk – mondom teljesen
szükségtelenül, hiszen nyilván jól vannak: Fergus Kirstyvel
beszélget – őt minden gyerek imádja, lévén hogy őszinte
érdeklődést mutat az életük iránt –, Logan, Blake és Kayla pedig
hisztérikusan röhögnek az egyik sarokban.
Tudom, hogy nem kellene odatolakodnom, de képtelen
vagyok visszafogni magam.
– Jól vagytok? – kérdezem.
– Aha, semmi különös – feleli Logan, majd újra felnyerít.
– Jól vagyunk – mondja Kayla is, próbálva közben magára
ölteni a lehető legmeggyőzőbb „becsszó, nem ittam” arcát.
Blake-re pillanatok, az ő tekintete is a többiekéhez
hasonlóan homályos.
– Jól vagy, Blake? Nincs semmi bajod?
– Aha, jól vagyok – feleli a kelleténél árnyalatnyit
hangosabban.
Nem igazán tudom, mitévő legyek. Elvégre tizenhat évesek,
Tom engedte is Logant sörözni a szünetben, amivel egy,
maximum két sör erejéig nincs is semmi bajom. De ezek itt nem
úgy néznek ki, mint akik két sörnél megálltak volna. Szakértő
ugyan nem vagyok, és füvet se szívtam évtizedek óta, de ez a
három gyerek szemlátomást alaposan kiütötte magát valamivel.
– Ittatok? – kérdezem a tőlem telhető legkevésbé vádló
hangon Logantől.
– Nem – feleli üres tekintettel.
– Csak mert… ez szálloda, itt korhatár van – Kaylára
pillantok, aki időközben határozottan elzöldült.
– Nem ittunk semmit – bizonygatja Blake is.
– Csak kólát – erősködik Logan.
– Akkor jó.
Talán tévedek, morfondírozom. Talán olyan bigott
vénasszony lett belőlem, hogy el is felejtettem, hogyan
szórakoznak valójában a kamaszok. Végül is mi van akkor, ha
tényleg elcsentek pár pohárral a svédasztalról? Becsípni afféle
beavatási szertartás. Tekintetemmel Jacquit keresem, hogy
megmondjam neki, Kayla kicsit rosszul néz ki, de Jacqui nincs
sehol. Így inkább Clemmie-hez sietek.
– Hogy érzed magad, szülinapos? – kérdi, száján este fél
tizenegykor is teljes pompájában ragyog a cseresznyepiros rúzs.
– Fantasztikusan – felelem. – De figyelj, nem gondolod,
hogy drága elsőszülöttjeink elemeltek némi piát a bárpultról?
Clemmie a gyerekeink felé pillant.
– Ugyan, sose tennének ilyet. Blake legalábbis biztos nem.
– Ne már, Clemmie! Hiszen elmúltak tizenhat évesek. Te
sosem kutakodtál a szüleid bárszekrényében?
Együttérző fejcsóválás.
– Nem volt rá szükség. Hagytak inni, amint abba a korba
értem… kis pohár bor a vacsora mellé, ilyesmi. Blake-et
azonban nem érdekli az alkohol.
– Eddig Logant se érdekelte – vágok közbe –, de nézz csak
rájuk, Clemmie, teljesen ki vannak ütve…
Clemmie a fiaink felé sandít, majd megigazítja pöttyös
ruhájának irdatlan dekoltázsát.
– Csak szórakoznak, drága. Na gyere, innál még valamit?
– Köszi, most nem – mondom.
Látom, hogy Vivi továbbra is teljes erőbedobással táncol.
Ingrid és Sean diszkréten smárolnak az egyik sarokban, újabb
röhögőgörcsöt okozva ezzel Logannek, Blake-nek és Kaylának.
Fergus pedig élvezettel portyázik a svédasztalnál. Pascal
mosolyogva kapja el a tekintetem, én pedig megindulok feléje.
– Kicsit aggódom az ifjúságért – jegyzem meg.
– Pedig szemlátomást elég jól elvannak – állapítja meg
lefegyverző mosollyal Pascal.
– Gondolja?
– Igen és egyébként is születésnapja van. Legalább ma ne a
gyerekei miatt aggódjon – megérinti a karomat. – Ide nézzen!
Inkább őt tartsa szemmel…
– Ugyan – felelem –, Vivi imád bulizni…
– De hát mindenkit ölelget! – állapítja meg Pascal.
Vivi éppen Dan nyakába borul, ám ő gyorsan kibontakozik az
ölelésből, úgyhogy utána inkább Seant támadja le, aki nevetve
támogatja vissza elázott barátnőnket a táncparkettre.
– Csak érzelgős hangulatban van – vetem ellen, gyanítva,
hogy a francia nők valószínűleg sosem viselkednének így.
Vivi most már valóban kifejezetten ingatagnak tűnik, de
végül is miért ne lehetne az. Senkiért nem tartozik
felelősséggel, úgyhogy nyugodtan csinálhat, amit csak akar.
– Pascal! – kiáltja. – Gyere táncolni!
– Köszönöm, inkább nem – feleli enyhe rémülettel felém
fordulva Pascal.
– Jaj, ne légy ünneprontó! – harsogja Vivi. – Buli van, nem
ácsoroghatsz itt, mint…
Basszus, Pascal most már körülnéz, mint aki menekülni
készül, akárcsak nemrég én a galériában.
– Nem szoktam táncolni – jelenti ki határozottan.
– Hát nem édi? – trillázza Vivi, szemfestéke jócskán
elmosódott, szájáról rég lekopott a rúzs.
 Kézen fogja Pascalt, de ő egy mozdulattal kiszabadul a
szorításából, ettől pedig Vivi izgalma egyszeriben
zavarodottságba csap át.
– Vivi – szólalok meg, próbálva egyszerre kedves és
határozott lenni, ahogy a gyerekekkel szokás –, nem hinném,
hogy Pascal most szeretne…
– De mi a baj velem? – fakad ki Vivi, majd legnagyobb
rémületemre elfutja a szemét a könny.
– Semmi az égvilágon – bizonygatom –, csak talán le kellene
nyugodnod egy kicsit. Gyere, üljünk le…
– Nem vagyok vénasszony – ellenkezik Vivi. – Pascal,
szerinted vénasszony vagyok?
Pascal motyog valamit az orra alatt, majd elmenekül a
bárpulthoz.
Azon töröm a fejem, hogyan is tudnám valahogy mégis
leültetni és megnyugtatni Vivit, amikor hirtelen megakad a
szemem a terem túlsó végében tántorgó, Vivinél is jóval
ingatagabbnak tűnő Loganen. A közeli asztal alól széket húz
elő, hogy rárogyjon. Menet közben valahogy felborul a szék, a
fiam végigvágódik a földön, a kezében szorongatott pohár pedig
robbanásra emlékeztető hangerővel törik darabokra.
– Úristen! – kiáltom, és Viviről teljesen megfeledkezve
szaladok Logan felé.
– Jól vagy, Logan? – üvölti Blake, Kayla pedig eszeveszett
pillantással kutatja a vendégek közt az anyját, és azt kiabálja:
– Anya! Anya! Logan összeesett…
A két gyerek Logan mellé kuporodik, óvatosan félretolom
őket, a nagyfiam pedig lassanként feltápászkodik.
 – Mi történt, Logan? – kiáltom, majd kissé hátrébb dőlve
szemügyre veszem az arcát. – Uramisten, a szád!
Logan felhasadt ajkából ömlik a vér, egyik felső metszőfoga
letört, helyén csupán apró, csorba szilánk éktelenkedik.
– Elestem, anya – feleli, és szemét elfutja a könny. –
Bocsánat! Annyira, de annyira sajnálom, hogy elrontottam a
bulidat.
 Huszonkilencedik fejezet

Fogalmam sincs, mi lett a vendégekkel. A buli ezek után már

alighanem elég hamar véget érhetett. Clemmie felajánlotta,
hogy átviszi hozzájuk Fergust, engem pedig annyira lefoglal
Logan állapota, hogy észre se veszem, mit művelnek a többiek.
Azt sem tudom, vajon feltűnt-e Clemmie-nek és Jacquinek,
hogy Blake és Kayla sincsenek a fiamnál sokkal jobb bőrben.
Most azonban csak arra van időm, hogy a szálloda előtt taxiba
vágjam magam Logannel. Kirsty is bekászálódik mellénk,
kezében egy marék tiszta zsebkendővel, amit Logan nyomban a
szájára szorít.
– Nem muszáj jönnöd, komolyan – mondom Kirstynek, és
átölelem Logant.
– Nem fogsz itt egyedül bolyongani – feleli ellentmondást
nem tűrően Kirsty. – Ki tudja, talán órákat is kell majd
várnotok.
– De mi lesz a gyerekeiddel?
– A bébiszitter csak éjfélre vár minket, és egyébként is ott
van Dan, majd megoldja.
Hálásan elmosolyodom.
– Mit meg nem teszel, Kirsty Greenwood, hogy egyetlen
estét végre ne kelljen otthon töltened!
Kirsty megszorítja a kezem, majd Loganhez fordul.
– Nem lesz semmi baj, drága. Nem olyan borzalmas az a
vágás. A szájsebek szörnyen tudnak vérezni, úgyhogy
valószínűleg ijesztőbbnek néz ki a dolog, mint amilyen
valójában.
Tulajdonképpen hallatlanul megnyugtat Kirsty jelenléte;
diplomás ápolóként szeme se rebben a Logan szájából ömlő
vérmennyiség láttán.
– Nem szédülsz, kicsim? Nincs hányingered? – kérdem.
– De, egy kicsit – nyögi Logan.
Noha egy füst alatt azt is szívesen megkérdezném, valójában
mit műveltek az este folyamán, tisztában vagyok vele, hogy ez
jelen pillanatban nem a legalkalmasabb. Most csupán az a
fontos, hogy kitisztítsák és lehetőség szerint be is varrják a
sebet, valamint hogy kiderítsük, mit lehet kezdeni a fogával.
– El kell vinnem a fogászati ügyeletre is – mondom.
– Kérj inkább tanácsot Stephentől! – javasolja Kirsty.
– Nem is rossz ötlet.
– Kitől? – kérdi a véres zsebkendőcsomó mögül fojtott
hangon Logan, amikor a kórház előtt kikászálódunk a taxiból.
– Kirstyék fogorvosától – felelem, és kifizetem a fuvart.
Belépünk a kórházba. A betegfelvételnél ülő idősebb hölgy
kedves nagymama módjára billenti félre a fejét, és együttérzőn
csetteg a nyelvével.
– Nem hiszem, hogy sokáig kell majd várakozniuk – mondja,
amikor letelepszünk a váróban.
Logan földre szegezett szemmel mormog valamit.
– Mi az, kicsim? – kérdem.
Logan félrehúzza a zsebkendőt, láthatóvá válik a kékes,
alvadófélben lévő vérfoltokkal körülvett vágás.
 – Csak azt mondtam, bocsánatot kérek.
Felvonom a szemöldökömet, mert nem most szeretném
megvitatni, mit ittak vagy szívtak az este folyamán. Néhány
széknyivel odébb visító babát nyugtatgat egy nő, és ül még a
közelünkben néhány bőségesen kitetovált fickó is különféle
arcsérülésekkel. Egy tíz év körüli kisfiú szemlátomást alaposan
elintézhette a bokáját, kedves arcú, talpig fekete
motorosszerkóba öltözött apuka próbálja nyugtatgatni.
– Nem lényeges, Logan – felelem a fiamnak. – Majd később
megbeszéljük.
– De anya… – kezdené Logan.
– Kimegyek, felhívom a fogorvost – mondom
feltápászkodva, és kilépek az épület elé.
Stephen azonnal felveszi.
– Halló, Stephen? – szólok bele. – Alice vagyok, Kirsty
barátnője.
– Hogyne tudnám, ki vagy – feleli barátságosan, meleg
hangja egyszerre megnyugtató és biztató. – Hogy vagy?
– Ami azt illeti, nem túl jól. Nem nekem van bajom, hanem
a nagyobbik fiamnak, Logannek. Volt ma este egy kis ünnepség,
és… ugyan nem tudom pontosan, mit művelhettek a fiatalok,
de Logan leesett a székről, felhasította a száját, és kitörött az
egyik első foga.
– Szegénykém…
Hűvös, nyirkos este van, didergek a vékony kis ruhámban.
– Őszintén szólva fogalmam sincs, mihez kezdjek. Most épp
itt ülünk a sürgősségin, a száját, gondolom, össze fogják varrni,
de a foga…
 – Hozd be hozzám holnap a rendelőbe. Dundas Street 85.
– De holnap vasárnap van – emlékeztetem.
– Nem baj. Hozd csak be kilencre, meglátjuk, mit tehetünk,
és főleg ne aggódj, jó? A sürgősségin szépen ki fogják tisztítani
a sebét, és ez most éjjelre elég is.
– Jaj, annyira köszönöm! – kiáltom. – És bocsánatot kérek,
úgy szégyellem, hogy pont szombat éjjel…
– Nem probléma, Alice, komolyan. Hol vagy most?
– A kórház előtt.
– Akkor most menj be – mondja kedvesen –, és vigyázz a
fiadra. Viszlát holnap.
Ezt nevezem felelős felnőtt viselkedésnek, fut át az agyamon,
miután letettük.
Odabent Logan valóban hamar sorra kerül, a cérnavékony kis
orvos gondosan kitisztítja és beragasztja a sebét.
– Hát nem sok maradt a fogadból – állapítja meg.
Logan bólint, arca továbbra is halálsápadt.
– Holnap megyünk a fogorvoshoz – mondom a vékony
orvosnak.
– A fogászati ügyeletre? – kérdi.
– Nem, magánrendelésre a közelünkbe.
– Vasárnap?
– Ismerős – felelem, mire Logan zavartan pislog rám.
– Annál jobb – feleli az orvos, majd kissé hátrább lépve
ismét szemügyre veszi Logan sérült arcát. – Na és most, hogy
már ilyen szépen leápoltunk, igazán elmondhatná a fiatalúr,
mit fogyasztott az este folyamán.
Logan a füléig vörösödik.
 – Logan – biztatom óvatosan.
A fiam a csillogó linóleumpadlót szemléli.
– Hát… izé… habcsókot.
– Habcsókot? – ismétli értetlenkedő mosollyal az orvos. – És
mifélét? Nem hallottam még arról, hogy a habcsókoknak ilyen
hatásuk lenne.
– Hát hasisosat – dörmögi kezét tördelve Logan, majd tágra
meredt szemmel néz fel rám. – Jaj, anya, ne haragudj! Hasisos
habcsókot sütöttünk Blake-nél.

Mint kiderül, Logan és Blake a tetőtérben gyártották a gyanús

habcsókokat. Talán nem egészen erre gondolt Clemmie, amikor
saját kis konyhát rendezett be a fiának.
– Ki szerezte a hasist? – kérdem hajnali kettőkor, Logan
ágya szélén ülve.
A fiam már betakarózva fekszik, duzzadt, rózsaszínes száját
helyes kis tapaszok tartják össze. Arca többi része krétafehér,
tompa tekintetű szeme alatt halvány árnyékok.
– Blake – mormogja.
– És Blake kitől szerezte?
– Jaj, anya, hát hasis mindenkinél van – puffog Logan, majd
alighanem rájön, hogy most nem tanácsos így viselkednie, mert
hozzáteszi: – Az egyik hatodikostól vette.
– De ugye a buliban nem ilyen habcsókok voltak? – kérdem.
– Hiszen azokból mindenki evett…
Logan a fejét rázza.
 – Nem, azok abszolút normális habcsókok voltak. A… khm…
extrásakból csak hárman ettünk. Én, Blake és Kayla.
– Na, akkor nem ártana felhívnom Clemmie-t és Jacquit a
hírrel.
Logan halálra vált arccal mered rám.
– Te megmondod Kayla anyukájának?
– Persze – felelem. – Tudnia kell, Logan. Nem tehetünk úgy,
mintha mi sem történt volna. – Logan felnyög, mintha most
tettem volna tönkre fiatal életét. – Biztos, hogy senki más nem
evett belőle?
– Csak mi hárman, becsszó.
– És maradt még belőle?
Logan keserves képpel bólint, tekintete a ruhásszekrény felé
villan.
– Maradt még néhány egy dobozban. Olyan régi kávés
fémdoboz.
Kinyitom a szekrényt. Nyomban megcsap a visszatömködött
használt ruhák áporodott szaga. Némi kotorászás következik a
gyűrött pólók és fél pár zoknik között, míg végül megtalálom a
tornacipőbe rejtett apró, hengeres fémdobozt. A benne lévő
három, betonszerű, piszkosszürke habcsók a kinézete alapján
aligha volna különösebben kelendő Pascalnál. Hacsak híre nem
menne különleges összetevőjének. Logan arcára pillantok, majd
lekattintom a lámpát, és kezemben a dobozzal a konyhába
sietek.
Egy pillanatra, mi tagadás, elfog a kísértés, hogy a maradék
három habcsókot a számba tömve elszálljak egy kicsit. Elvégre
születésnapom van. Végül azonban inkább a mosogatóba
borítom őket, és a forró vizet megengedve elnézem, mint
olvadnak szét lassanként, míg végül morzsányi se marad
belőlük.
 Harmincadik fejezet

A váróban található magazinok általában magáról a fogászatról

is sokat elárulnak. Míg a szokásos helyünkön legfeljebb néhány
gyűrött Joyt vagy Storyt találni, itt Vogue-ok és Harper’s
Bazaarok sorakoznak. Úgyhogy amíg Logan megkapja a
fogpótlását, én olvasni próbálok valami műgyűjtő nőről, akinek
hét háza van a világ minden pontján. Valójában persze a fúró
hangján kívül képtelen vagyok bármi másra is odafigyelni. A
pótlás csupán ideiglenes lesz, magyarázta már az elején
Stephen. Ezt fogják koronára cserélni, ha Logan nagyobb lesz,
így hát nem számítok tökéletes megoldásra. Ezzel együtt
hallatlanul hálás vagyok. Stephen még az asszisztensnőjét is
behívta mára. Képes volt vasárnap kinyitni a rendelőjét a
kedvünkért. Nem is érdekel, mibe fog kerülni. Van a jövő hétre
épp elég habcsókmegrendelésem. Vicces, hogy pont ezekből a
szinte teljes egészében cukorból álló édességekből lesz új foga
Logannek.
Ebben a pillanatban megjelenik a fiam Stephennel az
oldalán, és csukott szájjal mosolyog. Ajkán még mindig elég
csúnya a seb, de legalább a duzzanat lejjebb ment egy kicsit.
– Kész is vagyunk – szólal meg Stephen, majd Loganre
pillant. – Mutasd meg anyukádnak is. Lássuk, mit szól hozzá!
Logan kitátja a száját.
– Egyszerűen tökéletes! – kiáltok fel. – Pontosan olyan,
mint az eredeti. Ez… ez lenyűgöző. Köszönöm, Stephen, el se
tudom képzelni, mihez kezdtünk volna nélküled.
– Ugyan már – mondja a recepcióspulthoz lépve Stephen, én
pedig előhalászom a pénztárcámat.
– Mivel tartozunk?
Stephen a fejét rázza.
– Semmivel.
– Ne viccelj, muszáj kifizetnünk. Olyan nagyszerű munkát
végeztél, Stephen. Kérlek…
Barátságosan nevet, majd a kezembe nyomja a rendelő
névjegyét.
– Szóljatok, ha valami gond van. De szerintem egyébként
nem lesz – visszafordul Logan felé. – Most egy hónapig ne
nagyon harapj almába, jó? Meg kell szilárdulnia a fogadnak.
– Oké – feleli Logan, aki vastag héjuk miatt amúgy is némi
rettegéssel viseltetik az almák iránt.
– Nem tudom, hogyan köszönjem meg – mondom Logan
engedelmesen kitátott száját újfönt szemügyre véve.
– Hát – feleli Stephen –, örülök, hogy örülsz.
Rövid csönd következik, én pedig a legszívesebben
megkérdezném, van-e kedve újra találkozni valamikor, esetleg
Mollyval együtt, talán megnézhetnénk egy másik múzeumot is.
Az arca hallatlanul kedves, állapítom meg. Az a ragyogó zöld
szempár pedig végképp nem semmi. Ekkor lép ki a rendelőből
az asszisztensnő, hamvas arcú, mézbarna bőrű fiatal lányka.
– Nagyon hálásak vagyunk, hogy bejött ma – mondom neki.
– Remélem, nem tettük tönkre teljesen a vasárnapját.
A lány elmosolyodik, majd rajongó pillantást vet Loganre,
noha a nagyfiam jó öt évvel lehet fiatalabb nála.
– Ugyan, semmi gond. Örülök, hogy Logan rendbe jött –
majd Stephenhez fordulva folytatja: – Még szerencse, hogy
nem jövő vasárnap történt, mi?
– Az biztos – feleli félmosolyra húzódó szájjal Stephen.
– Elutazol? – kérdem.
Stephen a fejét rázza.
– Nem, Mollynak lesz szülinapi zsúrja. Rajtam a világ szeme,
tudod, hogy van ez az egyedülálló apákkal.
– Senki se hiszi el rólad, hogy képes vagy egyedül
megszervezni – vetem fel.
– Pontosan – kuncog Stephen.
– Ráadásul most az egész osztályt meghívta – tódítja az
asszisztensnő –, úgyhogy… hány gyerek is jön, Stephen?
– Hajaj – feleli haját hátrasimítva Stephen –, úgy
huszonhat? De tulajdonképpen az én hibám. Molly esküszik,
hogy megkérdezte, én pedig igent mondtam… – nevetve hagyja
félbe a mondatot. – Valószínűleg nem figyeltem oda.
– Biztos remekül sikerül majd – nyugtatgatom.
Eszembe villan Kirsty lelkendezése, milyen nagyszerű
mókamester volt Stephen azon a másik zsúron, amikor
pillecukrot sütött a gyerekekkel. Az alapvetően derűs
természetű Stephenön most mégis őszinte aggodalom látszik.
– Hát – feleli –, muszáj lesz.
– A többi szülő nem segít? – kérdem, majd Loganhez
fordulok. – Régebben így volt, nem, amikor még mi rendeztünk
zsúrokat?
Logan összevonja a szemöldökét, és úgy néz, mint akinek
halvány fogalma sincs arról, mit beszélek.
– Mostanában inkább már csak beadják a gyerekeket, és
rohannak is tovább – jegyzi meg Stephen.
– Akkor majd segítek én – hallom hirtelen a saját hangom. –
Mikor is lesz? Jövő vasárnap?
– Igen, de nyilván van jobb dolgod is – ellenkezik kissé
meghökkenve Stephen.
– Igazából nincs, de komolyan. Nagyon kitettél ma magadért
miattunk, pedig akár heverészhettél is volna valamelyik hétvégi
magazinnal a kezedben – ennek hallatán Stephen fanyarul
felhorkan. – A legkevesebb, hogy ezek után segítek. Annyira
szeretnék, komolyan. Nálunk már időtlen idők óta megszűntek
a szülinapi zsúrok, és be kell hogy valljam, hiányoznak.
– Hát… akkor jó – fogadja el Stephen, mosolygó szeme körül
kedves ráncok jelennek meg. – Nagyon megköszönném.
Valószínűleg jóval nagyobb gyakorlatod van benne, mint
nekem.
– Beszéljünk a héten – mondom kifelé menet. – Szedd
össze, mit segíthetnék az előkészületekben.
– Már van is valami – szólal meg habozva Stephen. – Biztos
kicsit furán hangzik, de emlékszel, milyen lelkes volt Molly a
múzeumban?
Magamon érzem Logan kérdő pillantását: Ti múzeumba
mászkáltok együtt?
– Hogyne – felelem.
– Nos, innen vette az ötletet a zsúr témájára. Középkori
bulit szeretne, úgyhogy ha volna bármi elképzelésed… –
elneveti magát. – Ez aztán igazán távol áll a szakterületemtől.
 Logan még hazafelé menet se tudja mire vélni a dolgot.
– Minek ajánlottad fel, hogy segítesz? – kérdi az autóban. –
Hogy lehet így nyomulni, anya?
– Nem nyomultam. Nagyon úgy tűnt, hogy tényleg ráférne
egy kis támogatás.
Logan vállat von, és kibámul az ablakon.
– Jó fej pasinak tűnt – teszi hozzá vonakodva.
– Az is.
– Ezek szerint – érzem, ahogy vizsgálgat, próbálva
összerakni a részleteket – ti korábban már találkoztatok.
– Egyszer együtt ebédeltünk, aztán összefutottunk
véletlenül a Sebészek Múzeumában is, amikor ott jártunk a
nagyival…
– Ne már, a Sebészek Múzeuma! – nyög fel Logan, mint aki
szerint ez se lehet sokkal izgalmasabb, mint, mondjuk,
a konyhafelszerelési boltok kínálata. De legalább a hangnem
kezd barátságosabb lenni.
– Kiskorodban egyébként te is imádtad. Emlékszel például
arra a borzasztó, emberbőrből készült könyvre?
– Ja.
Logan újfent hallgatásba burkolózik. Remélem, azon
mereng, hogy nem mostam meg különösebben a fejét a hasisos
habcsók miatt. Nyilván kell majd beszélnünk róla, de egyelőre
fontosabbnak tűnt, hogy a szája és a foga rendben legyen.
Talán hatékonyabbak is az ilyesféle balesetek az iskolai
drogprevenciós programoknál. Vagy ki tudja?
– Tényleg élvezted anno a zsúrjainkat? – kérdi ravasz
mosollyal Logan.
 – Tényleg. Persze mindig volt egy kis őrültekháza, de
legalább bőven akadtak segítőkész barátnők is.
Anyám például meglepő ügyességgel tartotta mederben az
ilyen eseményeket. Sőt a könyvmoly típusú gyerekek
kifejezetten rajongtak tanító nénis stílusáért, épp ahogy a
múzeumban Molly is.
– És könnyebben mentek a zsúrok, amikor még apa is velünk
volt? – kérdi Logan.
– Hát… bizonyos értelemben… – felelem diplomatikusan.
A következő pillanatban a szavam is eláll, ugyanis a piros
lámpánál ülve Logan átnyúl, és megpaskolja a lábam, mintha
valami kedves kisállat lennék.
– Irtó király vagy, anya – mondja alig hallhatóan.
Önkéntelenül felnevetek.
– Nagyon kedves tőled.
– De komolyan! Azért még emlékszem néhányra azokból a
zsúrokból. Volt egyszer például bogaras témájú, és te óriási
pókjelmezt csináltál papírból, még a lába is szőrös volt…
– Na és a póktorta – teszem hozzá –, amitől néhány gyerek
teljesen betojt, mert csupa szőr volt az is?
– Tényleg, hogy csináltad? Hogy lehet egyáltalán szőrös
tortát készíteni?
– Ezt igazán nem szivárogtathatom ki, Logan. Szigorúan
titkos információ.
– Jaj már, anya, hogy csináltad?
Mosolyogva kanyarodom be az utcánkba.
– Van hozzá különleges habkinyomó sok-sok tűszúrásnyi
lyukkal.
 – Az eszméletlen ász volt.
A házunk előtt leparkolva Loganre nézek, és
megkönnyebbülés vesz erőt rajtam, amiért még képesek
vagyunk ilyen barátságos csevejre. Jólesik együtt nosztalgiázni,
egyben meg is nyugszom, hogy szeszélyei és kísérleti
sütögetései ellenére még nem távolodott el tőlem teljesen az
én drága, imádni való fiam.
– Egyébként akartam mondani – jegyzem meg –, hogy egész
jól elvoltatok Kaylával tegnap este.
Logan nagyot sóhajtva elpirul.
– Aha, ja, jó arc.
– Szerinted találkoztok még?
– Izé, talán – feleli olyan grimasszal, ami nem hagy kétséget
afelől, hogy ezzel le is zárta a témát.
Elsétálunk Clemmie-ékhez, ahol mindenki úgy csodálja meg
Logan fogát, mintha az valami érdekes műalkotás lenne, Blake
pedig megvert kutya módjára lapít.
– Köszönöm, hogy Fergus nálatok alhatott – mondom, és
megölelem Clemmie-t. – És köszönöm a bulit is. Fantasztikus
volt. Életem legjobb szülinapja.
Ölelésemből kibontakozva Clemmie lesújtó pillantást vet
Blake-re.
– A végéért azért kár volt. Kimondhatatlanul dühös vagyok
rá, amiért képes volt így kiütni magát.
– De hát Vivi is részeg volt – dörmögi Blake. – Meg még egy
csomóan. Mi csak habcsókoztunk…
– Vivi felnőtt – dörren a fiára Clemmie.
– Aha, és akkor már rögtön mindent szabad is? Például
idióta módjára hadonászni tánc közben. Meg a nyakába borulni
mindenkinek, hogy mennyire szereted őket, csak mert már
negyven vagy…
– Blake! – Clemmie ajka elsápad, nyakán kidagad az egyik ér.
– Ne merészelj így beszélni velem! A ruhapénzednek pedig
ezennel búcsút mondhatsz.
– Mindketten ludasak ám, Clemmie – jegyzem meg gyorsan.
– Logan is benne volt a dologban.
A fiamra pillantok: a kezét tördeli, és nyilvánvalóan sokért
nem adná, ha képes lenne most valami messzi vidékre
teleportálni magát.
Clemmie sóhajtva ragad karon, és magával húz a verandára.
– Nem gondolod, hogy az a lány vitte bele őket, az a Kayla?
– súgja. – Ez az egész annyira nem jellemző Blake-re.
– Jaj, dehogyis! – felelem határozottan. – Még csak nem is
egy suliba járnak. Tegnap találkoztak életükben először.
– Hatalmasat csalódtam, Alice – közli elvörösödött arccal
Clemmie. – Még ki kell találnunk valami méltó következményt
Richarddal. Gondold csak el, ilyet a mi házunkban!
Drogkonyhát csinálni…
– Úgy mondod, mintha legalábbis ópiumot főztek volna –
próbálom nyugtatgatni.
– Ki tudja, lehet, hogy legközelebb már az jön! És mit
ráköltöttünk arra a tetőtérre!
Talán nem kellett volna tűzhelyet rakni bele, gondolom
magamban.
– Ugyan már – csitítom –, nem hiszem, hogy egyhamar
kedvük lenne megismételni. Szemlátomást mindketten eléggé
betojtak, Logan teljesen padlón lehet, mert ma egész nap
olyan, mint a kezes bárány.
– Öröm az ürömben – jegyzi meg fanyar mosollyal Clemmie.
– Na, hívom Fergust – jegyzem meg, majd az előszobába
visszalépve felkiáltok az emeletre.
– Zsír – állapítja meg Logan új foga láttán az öccse, majd
homlokát összeráncolva színpadiasan megborzong. – A szád
viszont szörnyű cserepes még mindig. Mit fog ehhez szólni
Kayla?
Hazaérve aztán elismétlem Logannek, hogy kicsiny
habcsókkísérletük cseppet sem volt bölcs ötlet, és nem
javaslom, hogy valaha is előforduljon még egyszer.
– Ha füvezel – közlöm határozottan –, előbb tudni akarok
róla.
– Nem fogok, anya, komolyan.
– Most azért mégis előfordult. Irtó nagy hülyeség volt,
Logan. Ha nem költöznél mindjárt apához, most egy darabig
sehova sem engednélek el. A zsebpénzt pedig pár hétig
elfelejtheted.
– Oké – dünnyögi Logan, és meg se próbálkozik az
ellentámadással.
Talán hálás a gyors fogpótlásért, vagy szégyelli magát,
amiért részben miatta ért véget olyan kurtán-furcsán a
szülinapi bulim.
– Clemmie irtóra ki van akadva Blake-re – teszi hozzá.
– Igen, nem is csoda.
– De hát az ő ötlete volt.
– Nem érdekel, kinek az ötlete volt! – csattanok fel, mert
ettől már bennem is felforr a harag. – Tizenhat éves vagy,
Logan, téged nem lehet már csak úgy akaratod ellenére
belevinni dolgokba! Ne hárítsd a felelősséget! Sokkal, de sokkal
rosszabbul is elsülhetett volna. Azt hiszitek, mindent tudtok,
közben fogalmatok sem volt, milyen erősre sikerednek azok a
habcsókok, vagy mi a fenét műveltek egyáltalán…
– Tudom, hogy hülye voltam – ismeri be könnybe lábadó
szemmel Logan, és a szájára mutat –, nézz csak rám!
– Jó – mondom lassú sóhajjal. – Egyelőre elég ennyi.
Viszont remélem, mostantól készségesebb leszel, és nem fogsz
fintorogni, valahányszor valami szívességre kérlek?
Bólint, azzal nekilátunk a lakásnak. Logan porszívózik és
hatalmas köteg újságot vonszol le a szelektív kukához. Még a
konyhapadlót is felmossa, és szétválogat egy irdatlan halom
szennyest.
Dolga végeztével aztán visszavonul a szobájába. Szinte égek
a vágytól, hogy utánamenjek, és váltsunk pár szót az apjához
költözésről. Biztos van már helye abban az új suliban? És csak
rövid távra tervezi a költözést, vagy most már így marad, amíg
főiskolára nem megy? Bekopogok Loganhez.
– Hm?
– Csak szerettem volna beszélgetni veled valamiről egy kicsit
– kinyitom az ajtót, és belépek.
Logan felém pördül a forgós székén.
– Tanulok – mondja szende mosollyal.
– Egy perc az egész. Kellene beszélnünk egy kicsit az apához
költözésedről, jó?
Arca megrándul, majd felém nyújtja a telefonját.
 – Ja. Akkor talán ezt is látnod kell, anya.
A kijelzőn látható képre pillanatok. Leginkább valami
gazdasági épület belsejéről készült fotónak tűnik.
– Ez meg micsoda?
– A pajta – feleli fanyar mosollyal Logan.
– Azt akarod mondani, hogy ez az a bizonyos pajta apánál?
Bólint, szája széle megreszket a visszafojtott nevetéstől.
– Hát, mintha nem az ÁlomÉpítők legújabb epizódjából
vették volna, kicsim.
– Ja. Csak azért küldte át apa, mert már teljesen rászálltam.
Látni akartam, hogy halad.
Hunyorítva tanulmányozom a képet.
– Túl sok mindent ugyan nem lehet kivenni rajta, de mintha
úgy tűnne, a függönyválasztás még kissé odébb van.
– Aha – horkan fel fiam. – Nagyon úgy fest.
– És mi ott hátul az a sötét valami?
– Az a ló.
– Az még ott van? – horkanok fel. – Most akkor
megcsináltatja apa azt a pajtát vagy sem?
Logan vállat von, és feláll.
– Megígérte, és végül is van még rá pár hete.
– De hát az iszonyú nagy munka – jegyzem meg. – Hiszen
még bele se kezdett.
Logan bólint.
– Ja, látom.
Szívszorító látni a tekintetéből sugárzó reményt.
– Szerinted el fog készülni?
– Hát – feleli Logan –, elvégre megígérte, nem?
 Mivel erre igazán nem tudnék mit mondani, otthagyom
Logant, amint épp a kémiakönyve után kutat a hátizsákjában.
A wokot rázogatva azon tűnődöm, vajon miért bízhat Logan
ennyire Tomban. Bezzeg az én programajánlataimat, legyen
mozi vagy tengerparti kirándulás, mindig lehurrogja: „Minek?
Mit lehet ott egyáltalán csinálni?”, mintha legalábbis valami
hátsó szándéktól vezéreltetve így akarnám elcsalogatni,
mondjuk, a lakberendezési boltba. Ha azonban az apja
különálló lakást ígér, akkor Logan szentül meg van győződve
róla, hogy a végén minden szépen összeáll majd. Noha az
égvilágon semmi jele annak, hogy Tom tesz is érte valamit,
Mérhetetlenül bosszant Tom pipogyasága, még sincs erőm
fölhívni pusztán azért, hogy meghallgassam a gyenge kifogásait
arra nézve, miért is van tele elsőszülöttünk jövendő otthona
még mindig szalmával.
Vacsora közben ismét a tegnapi bulira terelődik a szó.
– Irtó vicces – állapítja meg Fergus –, hogy tényleg elhitted,
itthon maradunk majd pizzázni.
– Elég meggyőzően adtátok elő – állapítom meg.
– Na ja, előszedtük az árlapot is…
– Nagyon jól csináltátok – helyeslek. – Még csak nem is
sejtettem.
– És még Pascal is eljött – teszi hozzá ravaszul az öccse felé
sandítva Logan.
Zöldséget lapátolok a számba.
– Igen, először ugyan fogalmam sem volt, mit kereshet ott,
de hát ismeritek Clemmie-t… minden lépben két kanál.
A fiúk úgy kuncognak, mintha valami titkuk lenne.
 – Mi az? – kérdezem.
– Á, semmi – horkant Fergus.
– Fiúk – szólalok meg a villámat letéve –, mi olyan vicces
Pascalon?
– Semmi – ismétli Fergus.
– Sima csemegeboltos fickó.
– Na ja – nyerít Logan –, sima.
– Sima csemegeboltos fickó, akinek szívet rajzoltál a neve
köré! – állapítja meg Fergus.
– Hogy micsoda?
– Tudod, azon a cetlin…
– Fogalmam sincs, miről beszéltek – itt elhallgatok, mert
hirtelen eszembe jut, miről is lehet szó: péntek este Pascal
hívásának megörülve, izgalmamban írtam azt a cetlit Ingridnek.
A CSEMEGEBOLTOS PASCAL!!!, csupa nagybetűvel, a végén
töméntelen felkiáltójel, körülötte sziporkázó szív. És nyilván itt
hagytam az asztalon.
Jesszusom, pedig most múltam negyven!
– Csak viccelődtünk Ingriddel – mormogom, és égni kezd az
arcom.
Logan felvonja a szemöldökét.
– És a tolltartódba is beleírtad a nevét?
– Jaj, hagyd már abba!
– Pedig irtó piros vagy ám, anya – Fergus úgy nevet, hogy
még a tészta is kirepül a szájából.
– Dehogyis! Csak kimelegedtem a főzésben…
– De azért örültél, amikor Pascal felbukkant a bulidon?
– Ó, igen, hogyne – felkelek, és hangos fröccsenéssel
mosogatószert nyomok a szennyes edényekre.
– Mintha fingana a flakon – siet megállapítani Fergus.
– Kösz az észrevételt – mondom hangos sóhajjal. – Na és
hogy történt? Nagyon leégettetek Pascal előtt? Árulni akarta a
habcsókjaimat. Elvileg üzleti partnerek leszünk…
– Csak megkérdeztük – magyarázza Fergus –, amikor tegnap
kiugrottunk hozzá csokit venni neked.
– De mit mondtatok neki? Ugye nem azt, hogy… – most már
izzadok – szóval ugye a cetli nem került szóba?
– De – feleli kárörvendőn Logan.
– Neee! – sipítom.
– Azt mondtuk, szerelmes vagy belé! – hahotázik Fergus.
– Uramisten – a mosogatónak támaszkodom, a szívem
éppen kiugrani készül a helyéről.
– Dehogyis – szólal meg Logan azzal a rosszalló
arckifejezéssel, ahogy a rosszcsont gyerekekre szoktak nézni –,
csak elhívtuk a buliba azzal, hogy nagyon örülnél, ha eljönne.
– Ó – csak állok ott, azon tűnődve, elmúlik-e valaha a heves
szívdobogásom.
– Ő meg azt mondta, szuper, eljön – teszi hozzá Logan.
Bólintok. Próbálom csendben megemészteni a dolgot.
Közben úgy teszek, mint aki a pultot takarítja, holott csak ide-
oda rakosgatom a vízforralót, a fűszereket és a kínai
élelmiszerboltban vett szezámmagot. Végül torkomat
megköszörülve visszafordulok a fiúk felé:
– És mi a tervetek velünk? Össze akartok hozni?
Egyszerre vonnak vállat.
– De Fergus – mosolyodom el –, nem te mondtad egyszer,
hogy nem is érted, minek nekem pasi? „Te anyuka vagy”, ezek
voltak a saját szavaid.
– Egy francia pasi azért nem rossz üzlet – vigyorodik el
Logan.
– Bizony, járhatnánk Franciaországba – kottyant közbe
Fergus. – Talán már idén nyáron is elmehetnénk.
– Mintha kicsit előreszaladtatok volna – nevetem el magam.
– Ingyen kaját mindenesetre biztos csomószor kapnánk
a boltjából – tódítja Fergus. – Például csokipálcát, amit végül
nem is hoztál nekünk a múltkor.
Újabb vihogás következik, majd Logan hozzáteszi:
– Szóval, anya, nem akartunk ám beégetni vagy ilyesmi. De
beszéltünk róla Fergusszal, és arra jutottunk, hogy többet
kellene szórakoznod.
 Harmincegyedik fejezet

Szerda délután átmegyünk teázni Kirstyékhez Fergusszal.

Logan nem jön: azt mondja, dolga van. Ez alatt remélhetőleg a
hétfőn kezdődő vizsgákra való intenzív tanulást érti, noha
tartok tőle, hogy inkább a költözés előkészületeit leplezi így.
Annak pedig csakugyan nem szeretnék szemtanúja lenni.
Itt ülünk hát Kirstyék éppen csak az ideális mértékig
elvadult, természetes alapanyagú gyermekszórakoztató
eszközökkel bőségesen felszerelt kertjében. Van itt aprócska
faház és ágakból, gallyacskákból összeépített, kezdetleges
indiánsátor is. Fergus ma különösen jó formában van, most is
vígan hajkurássza Kirsty gyerekeit. Mi pedig a barátnőm
csúcsszínvonalú házi hamburgereitől eltelve ücsörgünk a
kertajtó melletti díszes kovácsoltvas padon.
– Szörnyen kijöttem a zsúrrendezős gyakorlatból – vallom
be Kirstynek.
– Biztos jól megy majd – feleli az arca körül röpködő
hajszálakat hátrasimítva. – Már az is óriási segítség, ha
beszállsz az étel- és italosztásba – elmosolyodik. – Ha pedig
néhány közös játékot is leszervezel, az végképp pluszpont. Mi is
a téma?
– Középkori zsúr lesz – felelem tettetett rémülettel.
– Atyavilág, az meg milyen lehet?
– Fogalmam sincs – kuncogok, nagyot kortyolva Kirsty házi
limonádéjából. – Talán meg kellene kérdeznem anyámat.
Biztos örülne, ha elláthatna szaktanácsokkal.
– És ahogy látom, jól elvagytok Stephennel…
– Hallatlanul kedves, de – vállat vonok – igazából nem
tudom.
– Mit nem tudsz? – nevet Kirsty. – Meghívott a kislánya
zsúrjára, nem?
– Nem egészen. Meghívattam magam.
– Jó, jó, de Stephen örült neki.
Figyelem, hogy a fel-alá rohangáló gyerekek hirtelen
odagyűlnek Fergus köré, ő pedig előhúz valamit a zsebéből.
Fémes csiripelés hallatszik, mire a gyerekekből kitör a kacagás.
– Most mondjon valami mást is – kéri Hamish.
– Mi az? – kérdi Kirsty.
– A fordítógépe, újabb szerzemény a jótékonysági boltból…
– Most mondja azt, hogy sperma – kéri Alfie, mire Kirsty
felpattan, és odakiált neki:
– Elég legyen, Alf!
Fergus vigyorogva pillant felénk.
– Ne aggódj, Kirsty, ilyen szó nincs is a memóriájában.
Kirsty fejcsóválva telepszik vissza mellém.
– Szóval Stephen…
– Tudtad, hogy van nadrágvasalója? – kérdem mosolyogva.
– Tényleg?
Bólintok.
– Nem fura ez egy kicsit? Olyan kényszeresnek tűnik…
Kirsty értetlenkedve néz rám.
– Tudod, mit mondana erre Vivi?
 – Hogy finnyás vagyok.
– Igen, mert hagyod, hogy eltereljék a figyelmedet a
lényegről holmi apróságok.
– Például hogy Charlie a zsebébe süllyesztette a szálloda
egyik vázáját – szólok közbe –, vagy hogy Giles a nagyikra
bukik…
– A nadrágvasaló ráadásul kifejezetten praktikus is lehet –
állapítja meg Kirsty.
– Például – vetem fel – ha pizzakészítés közben elromlik az
ember sütője…
Kirstyre pillantok, arra számítva, hogy felnevet, de
elfelhősödő tekintete láttán világossá válik, hogy valami
nagyon nyomja a lelkét.
– Baj van, Kirsty? – súgom.
Bólint, halványszürke szemét elfutja a könny.
– A gyerekek előtt nem mondhatom el. Gyere be!
A gyerekeket faképnél hagyva beosonunk a konyhába, ahol
Kirstynek már istenigazából elerednek a könnyei.
– Dan azt mondja, az én hibám – böki ki végül, amikor
megölelem.
– Micsoda, mi történt?
– Azt mondja, mindig csak a gyerekekkel törődtem, ő pedig
kiszorult, ezért is csinálta… – elhallgat, arcán végigcsorognak a
könnyek.
– Van valakije?
Kirsty bólint, majd törölgetni kezdi a szemét a
konyharuhával.
– Ennek elment az esze – kiáltom. – És ki az?
 – Csak volt – siet megjegyezni Kirsty. – Dan azt mondja,
mostanra lezárta. Valami tanácsadónő volt, aki azóta már nem
dolgozik a cégüknél. Onnan jöttem rá, hogy beleolvastam az
SMS-eibe. Szánalmas vagyok, nem?
– Jó okod volt beleolvasni – felelem határozottan –, ilyen
körülmények között pláne.
Kirsty hangos szipogással söpri félre a nedves arcába lógó
hajtincset.
– Azt írta: „Nagyon hiányzol.” Gyanakodtam már egy ideje,
és Dannek bizonyos mértékig tulajdonképpen igaza is van. Évek
óta csak a gyerekek körül forog az életem…
– De hát éppen Dan ragaszkodott hozzá, hogy ne járjanak
iskolába! – kiáltom. – Mégis mire számított?
Kirsty keserűen felnevet.
– Hát igen. A sors fintora, nem, hogy éppen a saját
elhatározása kergette annak a másik nőnek a karjaiba…
– Senki sem kergette! – vágok közbe. – Dan felnőtt férfi.
Teljes egészében az ő döntése volt, és elképesztő
igazságtalanság téged hibáztatnia érte.
Leülünk az asztalhoz, az ablakon át behallatszik a gyerekek
izgatott csivitelése.
– Igazad van. Ezt talán maga Dan is tudja.
– Mi a terved? – kérdem óvatosan.
Mielőtt azonban válaszolhatna, Maya kapaszkodik fel a
konyhaablakba.
– Mikor gyújtunk végre tüzet, anya? – kiált be hozzánk.
Kirsty haját lesimítva a kertajtóhoz lép.
– Hamarosan, kicsim, amint kicsit besötétedik. – Megvárja,
hogy Maya eliramodjon a többiekhez a hírrel, majd leheletnyit
elmosolyodva hozzáteszi: – Teljesen be vannak sózva az új
tűztáltól. Úgy ki voltam akadva Danre, hogy rendeltem egyet
katalógusból, csak hogy bosszanthassam valamivel.
Ebben a pillanatban felpattan az ajtó, és beözönlenek rajta a
gyerekek.
– Most már ugye gyújthatunk tüzet, anya? – rikkantja Alfie.
Innentől tovább beszélgetni akár Danről, akár Kirsty
terveiről nyilván képtelenség. Kirsty hősiesen úgy tesz, mintha
mi sem történt volna. Ahogy odaérünk a tűztálhoz – amiről
őszintén remélem, hogy egy vagyonba került –, már lelkesnek
tűnő arccal szemléli a felvillanó lángnyelveket. Bár nemrég
ettünk, előkerül a kolbász és a grillrács, én pedig a lassacskán
leszálló alkonyatban rá-rápillantok Kirstyre, aki szemlátomást
eltökélten feledkezik bele az eseményekbe. Amint végre kialszik
a tűz, a házba tereli maszatos, füstszagú gyerekeit.
– Hívj, amikor tudsz – mondom, ahogy búcsúzóul
megöleljük egymást.
– Foglak – az ő arca is korompettyes itt-ott. – Minden
rendbe jön majd – teszi hozzá elszánt hangon.
– Igen…
Kirsty figyelme ezek után a civakodó Maya és Alfie felé
terelődik, és elkezdi feltessékelni a gyerekeit az emeleti
fürdőszobába. Mi pedig hazaindulunk.
– Irtó király egy hely – állapítja meg az autóban Fergus. –
Imádok Kirstyéknél lenni.
– Én is. Mindig feldobja valamivel a programot.
Érzem, amint Fergus rám pillant.
 – Azért örülök, anya, hogy te nem marasztasz otthon
minket magad mellett – teszi hozzá. – Szóval izé, bírlak, de
mégis…
– Én is bírlak – felelem mosolyogva, és újra eszembe jut,
hogyan is élt évekig ahhoz a csodás, tágas házhoz láncolva
Kirsty. Majd azon kezdek tűnődni, vajon mi jöhet ezután.
Otthon minden jel szerint bősz tanulás zajlott, legalábbis a
konyhaasztalt elborítják a kémia-próbavizsgalapok, a nappali
padlóján pedig szamárfüles történelemkönyvek hevernek
szanaszét. Kissé rendszertelennek tűnik a dolog, de minden
akaraterőmet összeszedve sikerül szó nélkül hagynom.
Egyébként is késő volna már újra előhozakodnom az
időbeosztásra vonatkozó javaslataimmal, meg azzal, hogy
szívesen segítek.
– Minden rendben? – kérdem Logantől, akire végül a
szobájában találok rá.
– Aha – az asztal mellől felém fordulva egy pillanatig rám
mosolyog.
– Megmelegítetted a spagettit?
– Igen, de újra megéheztem.
– Én is – jelenti ki mellettem Fergus.
Felé fordulok, és elnevetem magam.
– De hát te hamburgert meg kolbászt is kaptál Kirstyéknél.
– Hát, ott azért nem túl nagyok az adagok, anya – állapítja
meg a fiam.
– Nem hát, mert Kirsty gyerekei még kicsik, és hárman
sincsenek akkora sáskaraj, mint ti ketten. Tudtok még várni egy
picit? Mert akkor csinálok sajtos pirítóst.
 A konyha felé menet még hallom Fergus kuncogását.
– Hallod, Logan? Anya szerint két sáska már raj.
Előállítom a vacsorát, majd amikor a fiúk
visszaszállingóznak a szobáikba, nyomban felhívom Tomot.
Már majdnem tíz óra, a háttérből mégis Jessica dühödt
bömbölése hallatszik.
– Csak azon tűnődtem, hogy halad a pajta – mondom
könnyedén.
– Hát… ráfér még egy kis igazgatás…
– Egyáltalán nekikezdtél már, Tom?
Megköszörüli a torkát.
– Hagyd abba, Jessica! Ne hajigáld azt a kirakót! Bocs, Alice.
Kicsit besűrűsödött nálunk az élet. Megrendelésdömping van,
ráadásul Patsy is elutazott új anyagokat felhajtani, így igazán
nem volt esélyem…
– Attól még – vágok közbe, és homlokomat ráncolva
ereszkedem az egyik konyhaszékre – Logan rögtön a vizsgák
után költözne. Belegondoltál már, milyen kevés idő van addig?
Luxust nyilván nem vár, de a telefonján lévő képet elnézve
kicsit olyan az a pajta, mintha össze akarna dőlni, ráadásul
mintha a sarokban ott figyelt volna még az a ló…
Fülsiketítő üvöltés hallatszik a háttérből.
– Azonnal hagyd abba, Jessie! Jesszus, olyan lett az egész
dohányzóasztal… bocs, Alice, szétlocsolta a Fantáját.
Hmm, Patsy esküdt ellensége a lónyálaknak…
– Bocs – ismétli Tom.
– Szóval a ló – emlékeztetem.
– Ó, a ló tegnap kiköltözött. Csak átmenetileg lakott itt.
Patsy egyik barátnőjéé, szívességből gondoztuk egy darabig.
– Jó, jó, de mi a helyzet a pajtával? Lakható lesz, mire Logan
vizsgaidőszaka véget ér?
– Hát… – örökkévalóságnak tűnő hallgatás következik – nem
biztos.
– És mikorra készül el?
Tom próbál valami megnyugtatót mormolni Jessicának,
akinek nyilván réges-rég aludnia kellene már.
– Ha egyszer belekezdek, hamar kész lesz ám.
– Tom – vágok közbe –, felfogod te egyáltalán, hogy Logan
mennyire várja már? A suliba beírattad, ugye? Mármint nem
csak ülsz ölbe tett kézzel arra várva, hogy majd minden szépen
elrendeződik magától…
– Nem ülök ölbe tett kézzel! – csattan fel. – És persze hogy
beírattam. El van intézve, nem lesz semmi gond.
Gombóc kúszik a torkomba. A fene, azt hittem, ezt se
csinálta még meg. Én bezzeg nem jelentettem be a költözést a
mostani sulijában.
– Tehát a lóistállóban fog lakni – dünnyögöm.
– Mondtam már, hogy a lovat elvitték.
– Jó, jó, de attól még biztos tele van lópotyadékkal…
– Lópotyadék? – fakad ki Tom. – Jesszus, Alice, hát hány
éves vagy te? Potyadékról nyilván szó sincs. Ki van pucolva az
egész, vagy legalábbis ki lesz pucolva. De igen, talán igazad van,
jobb lesz, ha Logan egy darabig még velünk lakik a házban.
– És mit szól majd mindehhez Patsy?
– Jaj, ne kezdd már megint!
– Mit? – hördülök föl. – Hogy a feleséged nem látja szívesen
Logant?
– Nem lesz vele semmi baja – horkant Tom, és lecsapja a
telefont.
Hátrafordulok, és látom, hogy szorosan a hátam mögött ott
áll Logan.
Szóra nyitom a szám, de Logan addigra visszabújt a
szobájába.
A fene egy meg!
Olyan érzés, mintha az én hibám lenne, holott ilyesmiről
szó sincs. A lakásban kísérteties csönd uralkodik. Fergus korán
lefeküdt, és Logan szobájából se hallatszik ki semmi. Zakatoló
szívvel telepszem a kanapé szélére. A fene vinné el Tomot a
nagyratörő terveivel együtt! A közös életünket is ez mérgezte
meg. „Hogyne keresnék munkát!” „Találkoztam azzal a pacákkal,
együtt árulunk majd olyan kis szűrő nélküli víztisztító izéket, tudod,
amiket csak rá kell akasztani a csapra… a hülyének is megéri. Ki ne
akarna forrásvíz tisztaságú vizet inni?” A dolognak csupán annyi
szépséghibája volt, hogy Tomnak először is valami
„kezdőkészletet” kellett volna vásárolnia egy kisebb vagyonért.
Majd meggyőzni a barátait, hogy vegyenek ők is, ami nekem így
összességében már elég piramisjáték-gyanúsnak tűnt. Aztán
valahogy nyoma veszett a „pacáknak”, a cég csődbe ment, Tom
pedig végre megint szabadon ábrándozhatott arról, mit is
kezdjen az életével.
Gyakran látok ilyesmit az iskolában is. Ott van például az a
Lucie nevű kislány, aki időről időre beugrik hozzám az irodába
mondvacsinált kérdésekkel. Például: „Alice, zacskóban is
hozhatom a tízórait az állatkerti kirándulásra, vagy csak
dobozban?” Csak kell neki valami ürügy a beszélgetésre.
Kilencéves, és gyakran mondogat efféléket: „Egyiptomba
megyünk nyaralni! Anyu azt mondta, látni fogjuk a
piramisokat.” Persze végül nem utaznak, de sebaj. Később
viszont: „Anyu azt mondta, elköltözünk az új barátjához
London mellé. Óriási háza van saját medencével.”
Lucie persze füllenthetne is, de azt gyanítom, itt inkább
betarthatatlan szülői ígéretekről lehet szó. A kislány azonban
rendületlenül bízik és reménykedik, ami az igazat megvallva
elég szívszorító látvány. Persze tudom, hogy a tizenhat éves
Logan lelkét már nem rengetik meg különösebben a szülei
szavai. De attól még szörnyen igazságtalan, ami vele történik.
Összerezzenek, valaki áll a nappali ajtajában.
– Szia, kicsim – szólalok meg, Logan pedig beballag. Szinte
kicsi neki a szoba: csupa kar, csupa láb, óriási, mezítelen lábfej.
– Szia.
Lezökken mellém. Fáradtnak és sápadtnak tűnik. Szája
sarkában halvány, sötétes pihék sejlenek.
– Sajnálom, hogy meghallottad – súgom. – Kicsit kiakadtam
apádra.
Futó mosoly.
– Semmi baj. Ott a lakókocsiban szinte már hittem neki. De
aztán rá kellett jönnöm, hogy igazából egyáltalán nem is
akarja.
Átölelem a vállát, közelebb húzódik.
– Biztos vagyok benne, hogy szeretné, ha odaköltöznél.
Tudom, mennyire hiányzol neki.
– Na ja – rám emeli sötét, átható tekintetét. – Hülyeség volt
az egész.
Értetlenkedve ráncolom a homlokom.
– De attól még szeretnél hozzá költözni, ugye?
– Úgy, hogy Patsy hallani se akar rólam? Pff. Kösz,
kihagyom.
– De Logan, Patsy kedvel téged. Tudom, hogy nagyon is bír…
Elhallgatok, mert Logan hevesen rázza a fejét.
– Nem megyek, anya.
– Miért? Nác…
– Nem – kuncog a fiam –, nem azért. Ha akarnék, elmennék.
De az a pajta… érted, apa az égvilágon semmit sem csinált.
Nézd csak!
– Láttam már a lovas képet, kicsim.
– De ez egy másik.
Előhúzza a farzsebéből a mobilját, és olyan közel tartja az
arcomhoz, hogy vissza kell hőkölnöm, ha látni akarom a képet.
Ismét a pajta, félhomály, fadarabok és régi vödrök mindenütt. A
képernyő felé hunyorítva úgy döntök, így negyvenéves fejjel
igazán ideje bejelentkeznem szemvizsgálatra. Egyre kevésbé
szórakoztat, hogy mindig kartávolságra kell tartanom a
telefonokat és az étlapokat, ha látni akarok belőlük valamit.
– Mi az a kupac ott a padló közepén? – kérdem.
– Szar – feleli Logan.
– Nem úgy értettem. Tudom persze, hogy nem épp
luxuslakosztály, de ott középen…
– Az tényleg szar, anya. Vagy ahogy az imént olyan szépen
megfogalmaztad, potyadék – teszi hozzá felnyerítve.
Rábámulok.
 – És hogy került oda?
– Hát, gondolom, a pejkó seggéből esett ki.
Erre már mindkettőnkből kitör a nevetés.
– Egyébként már elszállították. De tényleg azt akarod
mondani, hogy apa képes volt elküldeni úgy a képet, hogy még
ott van bent az a szarkupac? El se lapátolta?
– Hát úgy tűnik – horkant Logan, majd hozzáteszi: – Itt
akarok maradni veled, anya.
– Komolyan? – igyekszem gyorsan kipislogni a szememet
elhomályosító könnyeket.
– Ja. Végül is nem olyan rossz itt – dünnyögi, és ekkor álmos
szemmel, félrecsúszott pizsamafelsőben megjelenik Fergus is.
– Min nevettek? – kérdezi.
Megmutatjuk neki a pajta fényképét, és ettől ő is felröhög.
Ezzel együtt azonban szemlátomást meg is könnyebbül. Mint
aki azért nem bánja, hogy nem kell kettesben maradnia velem,
noha így mégsem lesz az övé a nagyobbik szoba.
– Nagyon csalódott vagy? – kérdezem Logantől, miután
Fergus aludni ment.
– Nem, igazából nem.
Próbálom megfejteni az arckifejezését.
– Tudom, mennyire vártad, tényleg vonzó az olyan saját
lakrész, mint amilyen Blake-nek is van.
– Ó, őt most kilakoltatják – von vállat Logan.
– Kilakoltatják? Ez meg mit jelentsen?
– Jaj, hát tudod, a habcsókok miatt.
– Úgy érted, kidobják? Ezt csak nem tehetik…
– Jaj, nem a házból, csak a tetőtérből. Visszamegy a régi,
lepattant szobájába, épp ma pakol. Clemmie pedig felmondja az
irodabérletét, és a tetőtérben fog dolgozni.
– Ó – beletelik egy kis időbe, amíg ezt megemésztem. – Elég
szigorú büntetésnek tűnik, nem?
– Hát ja – mondja nagyot fújva Logan. – Hál’ istennek te
nem vagy ilyen.
– Ami azt illeti – vágom rá –, talán annak is van előnye,
hogy se pénzem, se helyem nincs külön emeletet kialakítani a
számodra.
Kósza chipsdarabot pöccintek le a kanapéról.
– Te akkor se csinálnál ilyet – állapítja meg Logan.
– Túlságosan engedékenynek tartasz?
– Ööö, azt éppen nem… – mondja, és huncut félmosolyában
egy pillanatra felvillan az a kisfiú, akinek két teljes éven
keresztül minden áldott nap meg kellett néznie a Pán Pétert. –
Pont jó vagy – teszi hozzá.
– Köszi, kicsim. Te is pont jó vagy.
– És… – birizgálja a hajat a tarkóján – mondani akartam,
hogy izé, úgy néz ki, járunk Kaylával.
– Tényleg? Nagyon örülök nektek. Tündéri lánynak tűnik.
Logan pirosra gyúlt arccal von vállat.
– Az ő anyukája tudja?
– Azt hiszem, igen.
Csendben ülünk tovább egy darabig.
– Az a helyzet, Logan – szólalok meg végül –, hogy ha
tényleg maradni szeretnél, van egy feltételem.
– Jaj, anya – ráncolja a szemöldökét a fiam –, már mondtam,
hogy sose sütök többé hasisos habcsókot. Lécci, ne kezdd
megint…
– Nem erre gondoltam, hanem a fiókos szekrényedre.
Tudod, amit szétbontottál, hogy majd elviszed apához.
– Ööö, igen – feleli kissé bambán Logan.
– Holnap szereld össze, légy szíves, jó?
Logan még közelebb húzódik, és a vállamra hajtja a fejét,
mint régen, ha fáradt volt vagy mesét szeretett volna.
– Anya, nem tudnád te megcsinálni? Te sokkal jobb vagy
ebben, mint én.
– Nem – nevetek. – Nem árt, ha te is belejössz, kicsim. Van
is hozzá csavarhúzó a legalsó konyhai fiókban.
 Harminckettedik fejezet

Csütörtök este felhív Stephen, teljesen kétségbeesve.

– Kezdenek összecsapni a fejem fölött a hullámok – mondja.
– Molly mesedélutánt szeretne a kertben.
– Biztos menni fog – felelem. – Hát hány ezer esti mesét
olvastál már neki életedben?
– Igen, de most nem felolvasást szeretne, hanem olyan
mesemondást, mint amit a múltkor láttunk a Skót Nemzeti
Múzeumban. Hivatásos színészek adták elő a meséket korhű
jelmezben, Molly egészen odavolt érte.
Szegény Stephen valóban eléggé padlón lehet.
– Ugyan – felelem –, biztos a felolvasást se fogja bánni, ha
közben együtt ünnepelhet a barátaival.
– Gondolod?
– Hát persze. De azért gondolkozom a dolgon. Biztos sikerül
összehoznunk valamit.
A beszélgetés végére Stephen valamivel nyugodtabbnak
tűnik. Ám alig tettük le a telefont, jön az újabb kétségbeesett
SMS: „Most meg középkori tortát szeretne! Van bármi
elképzelésed?”
Nem lévén különösebb szakértője a témának, felhívom
anyámat.
– Az a tündéri, hallatlanul értelmes kislány a múzeumból? –
kérdezi. – Micsoda remek ötlet! Ha jól emlékszem, te mindig
úgy vetted a fiúk tortáit. A cukrászdai tortáknak mindig olyan
szomorú, nagyüzemi kinézetük van…
– Na és az a póktorta? – szakítom félbe. – Órákba telt
megcsinálni, anya.
– Ja, tényleg, arról egészen megfeledkeztem – elhallgat egy
pillanatra. – Mindenesetre Molly zsúrjához talán valami falusi
jelenet illene a legjobban…
– Némileg bonyolultnak tűnik.
Noha Stephen – a törött fogak rendbe hozását és a hajfonást
is beleértve – sok tekintetben lélegzetelállító teljesítményekre
képes, mégis attól tartok, ez az ötlet túl nagy teher lenne
számára.
– Ugyan, Alice, csak házak…
– Na jó, de hogy néznek ki? – kérdezem, arra a hirtelen
elhatározásra jutva, hogy én fogom megsütni azt a tortát.
Anyám lemondóan sóhajt, mint aki azt gondolja: Hát mit
tanultál te az iskolában?
– A parasztházaknak általában sárral tapasztott, cölöpvázas
sövényfaluk volt.
Nem merem megkérdezni, hogy is nézhetnek ki. Ennek az
információnak nyilván valahol ott illene lapulnia az agyam
történettudományok számára fenntartott szegletében. De ott
csak üresség van.
– Nagyszerű, anya – színlelek magabiztosságot. –
Vasárnapra megleszek vele. Ó, és Stephen nagyon szeretne
mesedélutánt is…
– Milyen kedves ötlet! Hát nem nagyszerűen figyelmes apa
ez a Stephen?
 – Az – mosolyodom el –, és annyira szeretnék segíteni neki.
Fantasztikusan helyre hozta Logant… ugyanis, izé, történt vele
nemrég egy kis baleset. Elesett, és kitörte az egyik felső
metszőfogát…
– Te jó isten! – kiált fel anyám olyan hangon, mint aki
elképesztő szülői hanyagságot feltételez a háttérben. – És hogy
van most?
– Stephennek hála, remekül.
Rövid hallgatás.
– Tudod, mit, Alice? Elmegyek arra a zsúrra. Rám bízhatod a
mesedélutánt. Vasárnap lesz, ugye?
– Izé, igen. Egykor kezdődik.
– Aznapra épp semmi dolgom, Molly pedig remek kislány.
Értem tudnál jönni tíz körül?
Atyavilág, anyám beszabadul a gyerekzsúrra!
Ez most vagy zseniális lesz, vagy olyan borzalmas, hogy
életem végéig kísért majd az emléke.
Stephen szerencsére egyértelműen üdvözli a fejleményeket.
– Molly teljesen odavolt édesanyádért – lelkesedik. – Még
meg is kérdezte tőlem, hogy legközelebb is ott lesz-e a
múzeumban az a néni.
– Biztos, hogy nem érzed tolakodásnak?
Tudom ugyanis, hogy a nappaliban jelenleg úgynevezett
agyfrissítő szünet gyanánt filmet néző Logan például teljesen
eszement ötletnek tartaná anyám vendégszereplését.
– Cseppet sem. Molly hallatlanul boldog lesz.
– Rendben, és én sütném a tortát, ha beleegyezel…
– Tényleg? Az azért óriási munka…
 – Nem lesz nehéz – füllentem. – És egyébként is élvezni
fogom.
Stephen elhallgat, érezhetően megkönnyebbült.
– Alice – teszi hozzá meleg hangon –, azt hiszem, tényleg
megmentetted az életem.

Kirsty egész héten robotpilóta üzemmódban működött,

udvariasan elhárítva bármilyen látogatási kísérletet Ingrid, Vivi
vagy az én részemről.
– Dolgozunk az ügyön – mondta legutóbb a telefonba. – Dan
most izé… üzleti úton van.
Jól hallhatóan ott nyüzsögtek körülötte a gyerekek, ő maga
pedig elég eltökéltnek tűnt. Szombat délután végül csak sikerül
összefutnunk a házuk melletti parkban.
– Tudod, mi a legbosszantóbb? – magyarázza, míg a
gyerekek a mászókákon csimpaszkodnak. – Azt mondja,
sajnálja, és utálja magát, amiért ezt tette a családunkkal. De
attól még nem állta meg, hogy hozzá ne tegye, szerinte az
anyaság kiölte belőlem a szikrát.
– Ez meghülyült, Kirsty – végignézek hullámos
hajzuhatagán, szemernyi smink nélkül is ragyogó, hamvas
arcán. Hogy lehet őt nem szeretni? – És most mit tervezel? –
kérdem.
Kirsty elmosolyodik, halvány szeme felragyog.
– Beiratkoztam emlékeztető ápolótanfolyamra, és bármilyen
furcsa, nagyon várom.
 – Eszméletlen vagy – mormogom. – Más ilyenkor teljesen
magába zuhanna.
Kirsty vállat von, és a körhintázó gyerekeire mutat.
– Mi mást tehetnék? Nem omolhatok össze. Nem lehet, és
kész. Dan most az egyik munkatársánál lakik, férfi
munkatársánál…
Kirsty elhallgat, a körmét rágja. Volna mit hozzáfűznöm, de
íratlan szabályunk szerint a barátnőnk férjét sose
pocskondiázhatjuk, bármekkora csaló szemét állat is.
– Vissza akarod fogadni? – kérdem.
– Persze, ha már eleget szenvedett – Kirsty szárazon
felnevet. – De onnantól én diktálom a feltételeket. Vagyis a
gyerekek iskolába mennek, én dolgozni, és eljárunk
párterápiára.
– Jól hangzik – mondom épp, mikor a gyerekek megindulnak
felénk. – És mi van, ha…
– Ha nem sikerül zöld ágra vergődnünk – súgja a fülembe –,
akkor talán én is a nyomdokaidba lépek randifronton.
Hazafelé menet a kocsiban egyre Kirsty megpróbáltatásai
járnak a fejemben. Egyszerűen nem tudom elképzelni, amint
magas sarkúban, kirúzsozva újfent „nyeregbe pattan” (micsoda
rémes kifejezés!). Bár végül is eljöhet az ember életében az a
pont, amikor talán érdemes kipróbálni.
Elvégre milyen remek fogásaim voltak nekem is: vacsoráztam
idősebb nőkre bukó aranyifjúval, sőt még kis híján szexeltem is
egy párizsi szállodában. Na és persze találkoztam egy kedves,
szeretetre méltó, elhivatott apukával. Erről pedig rögtön
eszembe is jut, hogy a torta aligha fogja kidíszíteni önmagát.
 Pascal habcsókjait se sütöttem még meg, és ő maga se
jelentkezett a korábbi vacsorameghívása miatt. De van most
ennél fontosabb dolgom is. Leparkolok, majd feliramodom az
üres lakásba; mindkét fiút áthívta estére magához egy-egy
barátja. Alig múlt hat, én pedig anélkül, hogy egy falatot is
ettem volna, kiemelem a formából a tegnap este megsütött
irdatlan, négyszögletes piskótatortát.
Nos, Fergus történelmi könyvei alapján a sárral tapasztott,
cölöpvázas sövényfal összetartásához a sár mellett lószőrt és -
trágyát is felhasználtak. Hmmm.
Legyen akkor szőrös, akárcsak Logan hajdani póktortája, vagy
inkább sima, esetleg valahol a kettő között?
Anyámat mégsem hívhatom fel újra, úgyhogy magamhoz
veszem a lakásban található valamennyi díszítőkelléket és
ehető díszítőanyagot, majd munkához látok.
Öt órával később, nem sokkal tizenegy után el is készül a
művem.
Hatalmas köszönet nagyszerű ügynökömnek, Caroline
Sheldonnak és az Avon Kiadó munkatársának, Sammia
Hamernek, a legcsodálatosabb szerkesztőnek, akit szerző csak
kívánhat magának. Köszönet a lelkesítésért drága barátaimnak:
Jennek, Kathnek, Cathynek, Liamnak, Wendy R.-nek, Wendy
V.-nek, Michelle és Marie O’Rarynek, valamint Chrisnek és Sue-
nak az Atkinson Pryce könyvesboltból. Mialatt egy glasgow-i
szállodai szobába zárkózva a könyv befejezésén dolgoztam,
Jennifer McCarey rázott föl alkotói válságomból. Szintén
szerencsésnek mondhatom magam remek írótársaságomért;
köszönet Taniának, Vickinek, Amandának, Samnek, Pauline-
nak, Hilarynek és Xeniának. Együtt szoktunk beszélgetni és
borozgatni, néha még le is írunk ezt-azt. Végül pedig hatalmas
szeretettel köszönöm férjemnek, Jimmynek, valamint Samnek,
Dexnek és Erinnek, akire aligha illik már a „gyerek” elnevezés
(és akik a legkevésbé sem hasonlítanak a könyvben szereplő
kamaszokra).
{1}
Vas István fordítása.