Professional Documents
Culture Documents
Fiona Gibson - Anyu Randizni Kezd
Fiona Gibson - Anyu Randizni Kezd
A könyv vagy annak részlete semmilyen formában – elektronikus, mechanikus úton vagy
fénymásolatban – sem közölhető a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.
Elektronikus változat:
Békyné Kiss Adrien
Az ellenőrzés napja
*
Ingrid kicsit korábban érkezik, és szemlátomást kifúrja az
oldalát a kíváncsiság. Perceken belül megjelenik Kirsty és Vivi
is, és nyomban össztűz alá vesznek a kérdéseikkel.
– Komolyan nem feküdtél le vele? – kérdi egy hitetlenkedő
fodrász hangján Vivi.
– Nem – felelem a várakozó arcokon körülpillantva. – Illetve
feküdni feküdtem, csak hát…
– Ha egyszer már elutaztál egy párizsi szállodáig, és be is jön
neked a pasi, hiszen különben nem mentél volna vele, akkor mi
a fenéért nem tetted meg? – pislog rám Vivi. – És egyébként is,
mi a túrót csináltatok helyette?
– Mondtam már, elmentünk a Sacré-Cœurbe, rengeteget
ettünk, és ahhoz képest, hogy alig öt napja ismertük egymást,
remekül szórakoztunk együtt…
– De a szobában mi történt? – kérdezősködik tovább a
teájába kortyolva Ingrid, miközben Kirsty megértő pillantást
vet felém annak jeléül, hogy látja, nem ez volt életem
legsikeresebb kiruccanása.
– A szobában? – heccelődöm. – Hát főztem teát, meg…
– Főztél? – csattan fel Vivi, majd bort tölt mindenkinek,
Ingridet is beleértve, holott ő már jelezte, hogy nem ihat.
– Csak leforráztam a filtereket.
– Atyavilág! – dünnyögi Vivi.
– Most mit izélgeted? – kuncog Kirsty. – Én is imádom a teát
a szállodai kekszekhez.
– …de lőttem egy rakás fényképet is az erkélyről. Mesés volt
a kilátás – folytatom. – Komolyan, egészen elfelejtettem,
milyen gyönyörű az a város…
Vivi lemondóan csóválja meg a fejét.
– Ekkora lehetőséget így elpazarolni!
– Na, azért csókolóztunk – nyugtatom meg, miközben
cigarettára gyújt –, és az jó is volt. De ez az aranyérügylet kissé
lehűtötte a kedélyeket…
– Miféle aranyérügylet? – tudakolja Ingrid.
– Aranyered volt? – a Kirstyből sugárzó együttérzés
nyomban visító röhögésbe csap át, amint előadom, hogyan
hagyott cserben Charlie a patikában.
– Aranyérrel Párizsban – állapítja meg bánatosan Ingrid. –
Nem egy Woody Allen-film, mi? – sóhajt. – Olyan gáz!
– Tudom.
A boromért nyúlva veszem észre, hogy Vivi pohara már ki is
ürült. Nem mondom, elég jó a huzata mostanában! Ő talán
jobban illett volna Charlie-hoz. Elképzelem őket együtt, és rá
kell jönnöm, hogy a reggelilopós történetet Vivi valószínűleg
óriási heccnek fogta volna fel. Talán csak belőlem lett
besavanyodott, ünneprontó vénasszony.
– És mi volt még? – faggat tovább Kirsty, és letör egy
darabkát a Pascal-féle trappistából.
Elmesélem, hogyan ázott el egyre alaposabban a nap
folyamán Charlie.
– Ezzel nem is volt baj – szabadkozom, nehogy a barátnőim
azt higgyék, holnap már csatlakozom is az Antialkoholista
Ligához –, csak valami mégis visszatartott…
– Talán az egészségügyi problémád – állapítja meg bölcsen
Kirsty.
– Lehet. Mindenesetre mire visszaértünk a szállodába… Jaj,
de gyönyörű volt, tudjátok, azok az elegáns, karcsú ablakok,
amelyek a spalettákkal együtt annyira összetéveszthetetlenül
párizsiak! A miénk olyan koptatott zöldeskékféle volt…
– Hagyd már az építészetet! – kuncog Vivi.
– És az a csigalépcső az épület közepén… az egyszerűen
bámulatos…
Vivi tovább nevetgél.
– Térj már a tárgyra!
Fülig érő szájjal kortyolok a boromból.
– Na jó, szóval hazaérve Charlie már teljesen kikészült,
eltántorgott zuhanyozni, én meg kimentem az erkélyre, és
néztem az éjszakai várost… – a feszülten figyelő tekintetek
láttán újra eszembe jut, milyen csodálatosan szerencsés
vagyok, hogy itt élünk mind a négyen alig néhány kilométerre
egymástól.
Főleg hogy ennyi év után még mindig ugyanúgy élvezzük
egymás társaságát (noha az újra rágyújtó Vivi láttán Ingrid most
kissé megborzong).
– Valójában viszont – folytatom – időt akartam nyerni.
– Tehát nem akartál lefeküdni vele – állapítja meg Ingrid, és
kissé távolabb húzza a székét Vivitől.
Bólintok.
– Azt hiszem, erről lehet szó.
– De miért? – kérdi a homlokát ráncolva Vivi. – Azt
mondtad, jó fej pasi, és remek napotok volt…
Nevetés harsan fel a nappaliban. A fiúk áthívták a barátaikat
estére (az „ottalvós buli” kifejezést egyhangúlag betiltották).
Most ölükben a menetrend szerinti pizzával mindannyian
filmet néznek.
– A döntő pillanatban – mentegetőzöm –, azt hiszem,
mégsem akartam eléggé.
– Nem kell azt olyan nagyon akarni – magyarázza mintegy a
gyengébbek kedvéért Vivi, és Ingrid arcába fújja a füstöt.
– Szerinted le kellett volna feküdnöm vele cserébe azért,
hogy elvitt magával Párizsba?
– Nem! Te jó ég, dehogyis! Csak azt akartam mondani, hogy
ha jól érzed magad vele, és szexközelivé válik a helyzet –
egyetértő tekinteteket keresve pillant körbe – akkor, ha nem is
ő lesz életed szerelme, de még szenvedélyes viszonyba se
bonyolódtok, kezdetnek azért nem rossz. Legalább kicsit
beindít.
– Mint valami rozsdás öreg motort? – kuncogok.
– Ugyan már, tudod, hogy értem.
– Talán nekem is elkelne egy kis kenőolaj.
Vivi megszorítja a karomat. Noha a jó szándéka nyilvánvaló,
mégis van ebben valami leereszkedés; a kórházban fekvő
rokonait biztatja így az ember.
– Végül is most már örülök, hogy nem történt meg – teszem
hozzá, majd mesélni kezdek Charlie svédasztalos trükkjeiről.
– Pfuj, inkább kihagynám az ebédet, mint hogy állott
péksüteményeket szemezgessek valaki zsebéből – állapítja meg
Ingrid.
– Ez bizony nálam is kiverné a biztosítékot – helyesel Kirsty.
– Maya egyszer zsebre vágott egy kockasajtot az egyik
szállodában, de Dan visszarakatta vele, és kész kiselőadást
tartott neki a lopásról.
– Na de arról beszélj – szól közbe Ingrid –, mi van
Stephennel? Szerinted fogtok még találkozni?
– Hát, anyám nagyon rajta van az ügyön – felelem a Vivi
cigarettája végén billegő hamuhegyre sandítva, és felpattanok
csészealjat keresni, amibe belepottyanthatja.
– Elég nagy itt a füst – jegyzi meg neheztelőn Vivi felé
pillantva Ingrid.
– Nyitva van az ablak – közli Vivi.
– De attól még az arcomba fújod, és kezdek kissé rosszul
lenni…
– Boooocsiiii – feleli bosszús fintorral Vivi, majd képes
hozzátenni: – A jó ég tudja, milyen hisztissé tesz majd a
terhesség, Ing… – meredten bámulunk rá, amitől nyomban
észhez is tér, és megragadja Ingrid kezét. – Jaj, ne haragudj!
Tudom, hogy sűrű neked mostanában…
– Szóval – mondja pipacsvörösen Ingrid – Stephenről
beszélgettünk…
– Bár Gilesnak is adhatnál még egy esélyt – teszi hozzá Vivi,
akinek mostanra már kissé elkenődött a rúzsa.
– Ugyan, őt alighanem sikerült örökre elriasztani a
Moncsicsivel – nevetgél Kirsty, próbálva valamelyest oldani a
feszültséget.
– Talán azt hitte, a szeméremszőrzetet nevezed így – veti fel
Ingrid.
– Na ja – kuncog Vivi. – Észrevettétek már, hogy a harminc
alatti férfiak életükben nem is láttak ilyesmit? Mintha teljesen
kiment volna a köztudatból, hogy ez természetes jelenség, és a
frászt hozza rájuk, ha végül valahogy mégis szembekerülnek
vele. Mintha valami olyasféle mutánst látnának, mint azok a
szakállas nők voltak a békebeli vurstlikban.
Már én is nevetek, kezd elpárologni a Vivi érzéketlensége
miatti haragom. Hozzá hasonló egyedülálló, gyermektelen
nőként talán én is ennyit innék és cigiznék. Talán ez az oka,
hogy Vivi néha mindhármónknak egy kicsit sok. Talán a
fiatalságunkra emlékeztet, és noha eszem ágában se lenne
cserélni vele, néha óhatatlanul megfordul a fejemben, milyen
szórakoztató is lehet úgy élni, mint ő.
– Vivi, te az egészet gyantáztatod? – érdeklődik Kirsty.
– Egy ideje már igen.
– Hát senki sem bukik már a természetes szépségre? –
kérdem, mert komolyan érdekelni kezd a dolog. – Azt hittem,
legalább valami retrós vonzereje van, mint, mondjuk, a
trapézgatyának vagy a pelerinnek…
– Vagy Annie Hallnak – kottyant közbe Kirsty. – Jaj, de
imádom, ahogy kinéz!
– Fogadjunk, hogy bundás volt – találgat Ingrid. – Úgy
értem, Diane Keaton.
– Akkoriban mindenki az volt – szögezi le Vivi. – Most
viszont már nem divat. Nem higiénikus.
Egy pillanatra mindannyian elnémulunk.
– Mi nem higiénikus? – kérdi a konyhába lépve Fergus, majd
a hűtőhöz csattog, és kivesz egy üveg kólát.
– A habcsókos tálba nyúlni – vágom rá, majd amint kilépett
a konyhából, hozzáteszem: – Te jó ég, ha erre gerjednek
mostanában a férfiak, jobb lesz, ha keresek magamnak valami
félvak vén trottyot.
Az általános nevetés közepette újabb adag málnalevélteát
töltök Ingridnek.
– Hogy te milyen finnyás vagy! – mondja éneklő hangon
Vivi.
– Ebben igazad lehet – vonom meg a vállam. – Úgy értem,
senkivel se akarok összejönni csak azért, hogy legyen valakim.
– És nem is tetszik senki? – kérdezősködik Vivi.
– Nem. Illetve de igen. Van valaki, övé a csemegebolt az
utcánkban, tudod a Pascal’s. Beadtam ma pár próbacsomagnyi
habcsókot, és dumáltunk egy kicsit…
– Akkor helyben vagyunk – állapítja meg Vivi, mintha már
sínen is lenne a dolog.
– De biztos házas vagy meleg – barátnőimen végigpillantva
megkönnyebbülten nyugtázom, hogy Ingrid és Vivi között
elmúlt a feszültség. – Egyébként azt hiszem, véget fogok vetni
ennek a randizósdinak. Tudom, hogy szeretettel találtátok ki,
de nem biztos, hogy tényleg segít rajtam.
– Hadd keressek neked még valakit! – szól közbe Ingrid. –
Charlie nem számít, hiszen nem is ismertem. Valami
pillanatnyi elmezavarom lehetett edzés után. Egyszerűen csak
belebotlottam.
– Nincs javítókör! – fordul Ingrid felé hirtelen mozdulattal
Vivi. – Nem lenne igazságos!
– Minden jó úgy, ahogy van – vágok közbe sietve. – Most
már ne boronáljatok össze senkivel. Remekül szórakoztam
eddig, még Párizsba is eljutottam. Szóval szép volt, jó volt, de
elég is volt.
– És többet már nem is találkozol velük? – kérdezi
elszontyolodva Kirsty.
Bekapok egy darabkát az ízletes diós sajtból.
– Nem hinném. Kóstoltátok már ezt a sajtot? Francia
szerzetesek csinálják.
Ingrid is vesz egy szeletkével.
– Igen, ezt ismerem. Az egyik kedvencem. Szerintetek miért
foglalkozik annyi szerzetesrend pont sajtkészítéssel?
– Hát – állapítja meg pityókásan rám sandítva Vivi – ha már
szüzességet fogadtak, valamivel csak el kell foglalniuk magukat.
Huszonegyedik fejezet
Másnap, mivel nem bírom elviselni, hogy a fiúk egész álló nap a
lakásban tengnek-lengnek, diktatórikus döntést hozok.
– Kimegyünk a tengerpartra – közlöm, miután némi
villásreggeli ígéretével sikerült kicsalogatnom őket az ágyból.
– Kár a fáradságért, köszi – feleli Logan, de eleresztem a
fülem mellett.
– Melyik részre? – kérdi Fergus.
– North Berwickbe – felelem a lehető legcsábosabb
hangomon.
Kisebb korukban nagy kedvencünk volt ez a hely a csodás
homokfövennyel és remekül mászható sziklákkal.
– Oké – mondja fakó hangon Fergus.
– Kösz, én kihagyom – nyilatkozik hatalmas adag bacont a
szájába gyömöszölve Logan.
– Ugyan már, kicsim. Holnap kezdődik az iskola, és alig
voltunk együtt a szünetben. Kirsty is jön a gyerekekkel, úgy
beszéltük meg, hogy ott találkozunk.
Ahogy felkelek újabb adag pirítóst készíteni, azon tűnődöm,
erőltessem-e a dolgot. Örülnék, ha Logan velünk jönne, de nem
várhatom el egy tizenhat évestől, hogy ugráljon örömében,
amiért egy napot tölthet a parton az anyjával. Végül azonban
nagy örömömre meggondolja magát.
– Oké, jövök én is.
– Szuper. Kirsty gondoskodik harapnivalóról…
– Jaj, csak azt ne! Kirsty és az ő kajái! – nyög fel Logan.
– De anya – nyafog Fergus is –, tényleg mindig olyasmiket
hoz, amit egyikőnk se szeret.
– Persze – kuncogok –, mert Kirsty remekül főz, ráadásul
ügyel az egészséges táplálkozásra is.
– Te meg cukorral és adalékanyagokkal tömsz minket –
horkan fel nevetve Logan.
– Csoda, hogy van még ép fogunk – kottyant közbe Fergus is,
mint akinek szemlátomást tetszik ez a tréfa, én pedig nekilátok
a fiaim fogára való úti elemózsiát készíteni.
Egy óra múltán élelemmel bőségesen felszerelkezve
indulunk neki.
Mire megérkezünk, Kirsty már fel is állította a sátrukat a
kedvenc szélvédett helyünkön. Hamish és Alfie nyomban
lovagolni akarnak Logan hátán, a hétéves Maya pedig lelkesen
próbál felkapaszkodni utánuk.
– Érezzétek magatokat megtisztelve – nevetek. – Nem
hinném, hogy Logan rajtatok kívül bárkit is hajlandó volna a
hátán cipelni.
Kirsty mosolyogva vesz át egy maréknyi kagylót, amit Maya
gyűjtött a nedves homokban.
– Szívük szerint bátyjukká fogadnák, ugye, Hamish?
– Aha! – kiáltja a szőke fürtös kisfiú ragyogó mosollyal.
Kirsty mindhárom gyereke elképesztően fotogén.
– Igazából meg is lepődtem, hogy velünk jött – teszem
hozzá kockás pokrócunkat Kirstyéké mellé terítve, miközben a
gyerekeink felfedezőútra indulnak a sziklákhoz.
– Talán jobban hiányoztál neki, mint ahogy mutatja –
találgat Kirsty.
Vállat vonok.
– Nem hinném. De igaz, ami igaz, kicsit furán viselkedik,
mióta hazaért. Tegnap még belekötött mindenbe, ma viszont
meglepően barátságos. Nagyon hullámzó mostanában a
kedélye.
– Azt hiszem, ezt hívják kamaszkornak – feleli vállat vonva
Kirsty.
Bólintok, futó pillantást vetve a part felé, ahol a fiaim éppen
Kirsty gyerekeinek segítenek felmászni a magas köveken.
– Igen – mondom végül. – Kis gyerek kis gond, nagy gyerek
nagy gond. Tudom, hogy neked most nem így tűnik, de az
elején még annyi mindent te szabályozhatsz. Te mondod meg,
mit egyenek, kikkel játsszanak, mivel teljen a napjuk.
– Hát biztos van ilyen is – jegyzi meg nevetve Kirsty –,
legalább elméletben.
– Akkoriban még nem érnek sokkoló meglepetések, ha a
laptopjukba nézel – teszem hozzá –, és emlékszel, az igazán
zúzós napokon egyszerűen előreállítottam az órát, és már
hatkor ágyba dugtam őket. Aztán egyszer csak nagy, szőrös lakli
lesz belőlük, a te kezedből meg kicsúszik az irányítás.
– Én még mindig előre szoktam állítani az órát – kuncog
Kirsty, miközben kipakolom az ennivalóinkat az övéik mellé.
Barátnőm tökéletes thai tésztasalátája, ízletes
gyümölcskosárkái és egész seregnyi egzotikus mártogatósa
mellett rettentő prózainak tűnik a mi néhány chipseszacskónk
és kapkodva összedobott szendvicsünk.
– Nem sírod vissza a kicsikorukat, ugye? – teszi hozzá Kirsty.
– Emlékszem, milyen kemény volt a Tommal való szakításotok
utáni időszak…
Ezen egy kissé elgondolkozom.
– Valóban nem sírom vissza. Nem vagyok az a típusú anya,
aki ne hagyná felnőni a gyerekeit, mert arra vágyik, hogy azok
életük végéig a szőnyegén duplózzanak. Csak olyan zavaros ez a
mostani helyzet. Fergus az egyik pillanatban még cigiző női
seggeket bámul a laptopján, utána meg teljesen magába zuhan,
amiért leadtam a plüsseit a jótékonysági boltban.
Kirsty nevetve pillant a kissé távolabb játszó gyerekeink felé.
– Olyan jó látni, hogy így elvannak együtt.
– Igen. Ráadásul úgy tűnik, Loganből a kisebbek társasága
mindig a legjobbat hozza ki. Remekül bánik a húgával is.
– Tudod, azért szerencséd van. Olyan szeretetre méltó fiúk
mindketten.
Elmosolyodom.
– Attól tartok, néha képes vagyok erről megfeledkezni. Pedig
tényleg nagyszerűek, és végül is elboldogulunk így hármasban.
Talán ez az oka, hogy tulajdonképpen így egyedül is boldog
vagyok.
– Mert valójában nem vagy egyedül – állapítja meg Kirsty.
– Pontosan. Persze nyilván jó lenne valaki mellett
megöregedni, hiszen a gyerekeink se lesznek velünk örökké… –
Kirsty arckifejezése láttán azon nyomban elhallgatok. – Baj
van? – kérdem.
Kirsty némán piszkálja a fakó homokot.
– Ez az utolsó tanévem velük – jelenti be határozottan. –
Ennyi volt, Alice. Megmondtam Dannek, hogy a nyári szünet
után mindenki megy szépen az iskolába.
– Komolyan? – kiáltom, elámulva a hangjából kicsendülő
elszántságon.
– Igen. Magamban egyszerűen nem vagyok már elég nekik.
– Imádják a társaságot – helyeslek.
– Csakhogy Dan nem így gondolja – vág közbe Kirsty. – Köti
az ebet a karóhoz. Azt mondja, abban egyeztünk meg, hogy
végig magántanulók lesznek.
– Mi, hogy tizenhat-tizenhét éves korukig?
– Igen! – fakad ki dühtől kipirult arccal Kirsty. – Hát nem
idiótaság? Hogy a fenébe lennék képes olyan szinten tanítani
valamennyi tantárgyat?
– Fogalmam sincs. Atyaég, nekem tuti nem menne.
– Dan azt mondja, vegyek tankönyveket, majd azokból
menni fog, de… – elhallgat, és felém fordul: a szeme most már
lángol a dühtől.
– Uramisten, Kirsty – átölelem keskeny vállát.
– Tudod, az van – súgja –, hogy ez nem kizárólag arról szól,
mi lenne a legjobb a gyerekeknek. Engem akar Dan hét lakat alá
zárni azzal, hogy erővel otthon tart… – megint elhallgat,
szórakozottan simítva hátra szélfútta haját.
– Visszamennél dolgozni? – kockáztatom meg.
– Hát ez a terv. Legalábbis az enyém. Szeretném visszakapni
az életem, Alice. Pénzt akarok keresni, saját pénzt ahelyett,
hogy mindig Dantől kelljen kunyerálnom. Hogy aztán meg
felelősségre vonjon, minek kell nekem az új ruha mellé cipő is,
ha még nem szakadt le a lábamról az előző… – pillant undorral
a szétjárt szandálja felé.
Mire az éhség visszahajtja hozzánk a gyerekeket, Kirstynek
valahogy sikerült visszabillennie abba a napmosolyú földanya
szerepbe, ami egyébként remekül áll neki. Még akkor sem borul
ki, amikor Logan és Fergus leplezetlen undorral fordulnak el az
általa készített élelmektől, lévén hogy szerintük a
padlizsánkrém például egyértelműen az ördög műve.
Mivel a gyerekei a nap további részében hallótávolságon
belül maradnak, nem találgathatjuk tovább Kirstyvel, mi járhat
Dan fejében. Ennek ellenére innentől valamivel vidámabbnak
tűnik. Ő javasolja a gyerekeknek, gyűjtsenek fadarabokat,
amelyekből tüzet rakhatunk kolbászsütéshez. Logan
szemlátomást lubickol a főszakács szerepében. Szívmelengető
látvány, ahogy vidáman tevékenykedik, ahelyett hogy otthon
markolná a távirányítót.
Ahogy az árnyékok nyúlni kezdenek, szép lassan bepakolunk
a kocsikba.
– Logannel akarok menni – jelenti ki Hamish.
– Én is – teszi hozzá Alfie. – Megengeded, anya?
Kirsty nevetve nyitja ki a kocsija hátsó ülését, hogy Maya
beugorhasson.
– Ha Alice is beleegyezik, persze.
– Hogyne! – mondom.
– Úgy látom, ketten maradtunk, Maya – fordul a kislányához
Kirsty.
Elindulunk, Fergus ül az anyósülésen, Logan pedig
benyomakodik hátul Kirsty két fia közé. Az autót jókedv és
izgatott fecsegés tölti meg, csakúgy, mint a hősidőkben.
– Anya – szólal meg Logan, ahogy kiértünk az országútra –,
Hamish egy kicsit rosszul van.
– Oké, megállok, amint lehet. Kinyitnád neki az ablakot?
Logan engedelmeskedik is, majd érthetetlen motyogás jön
hátulról, végül pedig a fiam kiáltása.
– Anya, azonnal meg kell állnod!
– Nem tudok, kicsim, jönnek mögöttem…
– Anyaaaaaa!
– Kell lennie hátul pár nejlonzacskónak, azokból adj neki…
Jaj, Hamish, hogy vagy, kicsim?
– Hányni fogok – panaszolja a kisfiú, majd némi
zacskózörgés következik, nyomában erőteljes loccsanással.
– Anya! Hamish hányt! – rikoltja Logan.
– Ó egek! Jól vagy, Hamish? Megállok, amint lehet…
– Most már kicsit jobb – nyöszörgi a kisfiú.
– Egek – dünnyögöm kétségbeesetten kutatva leállóhely
után.
– De lyukas a zacskó…
– Az egész Hamish gatyájára folyik – újságolja Logan. – Pfuj,
asszem, én is hányok mindjárt…
– Vedd el tőle a zacskót, és lógasd ki az ablakon!
– Állj már meg, anya! – követelőzik Fergus.
– Nem lehet, kicsim, balesetveszélyes, nagyon kanyarog az
út…
– Úúú, de bűzlik – állapítja meg Alfie.
Hátrapillantva elháríthatatlan röhögésroham jön rám,
amint meglátom az ablakon kinyújtózó Logant, kezében a
csöpögő zacskóval.
– Jesszus, anya – ő is nevet. – Nem csoda, hogy most már
senki nem akar szorosan mögötted jönni.
– Ez a világ legbüdibb autója – közli Alfie. – Utálom!
– Én is – helyesel Hamish.
– Te csak ne panaszkodj – torkolja le Alfie –, amikor épp a te
szádból jött ez a trutyi.
– Dobd el azt a zacskót, Logan! – vezényel Fergus.
– Jaj, el ne dobd! – kiált Hamish. – Az szemetelés!
– Igen, a nejlonzacskók kétszáz év alatt bomlanak le – toldja
meg ünnepélyesen Alfie.
– A fiúknak igazuk van, Fergus – mondom én is. – Te
szorgalmazod annyira, hogy éljünk zöldebben.
Noha az autó csakugyan orrfacsaróan bűzlik, mégis
óhatatlanul rám jön a nevethetnék, valahányszor meglátom a
visszapillantóban Logant, amint elszántan lógatja kifelé az
ablakon a csöpögő zacskót.
– Igazi hős vagy, Logan – mondom neki, amikor végre
sikerül megállnunk egy csodálatosképpen szemetessel és
asztallal is felszerelt pihenőnél.
– Jössz nekem cserébe valamivel, anya – morogja, a zacskót
a kukába hajítva.
Amikor pedig Kirsty gyerekeit is hazavittük, és a
tengerparton töltött naptól kimerülten végre hazaérünk,
lehuppanok a kanapéra Logan mellé, és átkarolom a vállát.
Bármilyen hihetetlen, nem menekül.
– Köszönöm a mi napot – szólalok meg.
Csodálkozva bámul rám.
– Miért?
– Hát hogy eljöttél, pedig nem is volt kedved, és hogy olyan
kedves voltál Kirsty gyerekeivel.
– Ja, semmiség – feleli suta mosollyal.
– És hogy kilógattad azt a zacskót az ablakon – teszem
hozzá. – Te vagy a nap hőse, kicsim.
Egy pillanatra elhallgatunk, a csendet csak a Fergus
szobájából kiszűrődő zene hangjai törik meg néha.
– Volt más választásom? – kérdi.
– Igazából lett volna. Kihajíthattad volna az egészet az útra.
A fiam tekintetét keresem, ő azonban kitartóan lefelé néz, és
zavartan tördeli a kezét.
– Jól vagy, kicsim? – kérdem.
Összepréselt szájjal bólint.
– Elfáradtál?
– Nem, nem igazán.
Szeretnék rájönni, miért változott meg ilyen hirtelen a fiam
kedve, amikor egyszer csak felém fordul, szeme egészen
elkerekedett a rémülettől, arca krétafehér.
– Anya, beszélnünk kell valamiről.
A szívem a torkomban dobog.
– Mi történt?
– Hát… amikor most elvoltunk apával meg Patsyvel… –
elhallgat, megköszörüli a torkát. – Azt mondták, lakhatnék
náluk. – Majd hozzáteszi: – Anya, apával akarok élni.
Huszonkettedik fejezet
Noha úgy tettem, mint aki ismeri a szóban forgó galériát, mégis
utána kell néznem a neten. Valójában ugyanis nem szoktam
olyan helyekre járni, ahol a legolcsóbb műalkotás ára is
kilencszáz font körül mozog.
– Nem kell megvenned semmit – magyarázza Vivi, amikor
felhív. – Nem termékbemutatóra mész, hanem zártkörű
megnyitóra.
– Tudom, de… – elhallgatok, arra gondolva, hogy aki alig
egy hét múlva negyven lesz, annak igazán illene már értőn
állnia a művészethez.
Vivinek, aki úgy vásárol eredeti festményeket (még csak nem
is reprókat!), mint más bugyit, persze nem okoz gondot az
ilyesmi. A nappalijában fő helyre akasztott, kaotikus vacsorát
ábrázoló képet például én is imádom, és valahányszor csak
megfordulok Vivinél, mindig látványosan úgy teszek, mint aki
el akarja lopni.
– Nyugi, menj el, igyál egy pohár bort, és nézegesd a képeket
– tanácsolja.
– Oké.
– És Alice, ugye adsz neki esélyt? Olyan kedves fiú ez a Giles.
Ebben igaza van, állapítom meg, és átkísérem Clemmie-hez
a fiúkat, akik sci-fi-nézésre hivatalosak a tetőtérbe, mivel
Blake-nek immár projektora is van. Mivel elindulni még korai
lenne, kiguglizom a Logan jövendő alma materéül választott
Thornbank Gimnázium legújabb felvételi statisztikáit. Abban
reménykedem, hogy olyan megjegyzések kísérik majd, mint
„teljes fejetlenség”, „részegen fetrengő tanárok”, „irdatlan
péniszt rajzoltak gyomirtóval a sportpálya közepére”…
A szöveges értékelés azonban így kezdődik: „Kitűnő iskola”,
majd „különösen erős az irodalmi, a matematika- és a
természettudományi képzés… a tanárok elkötelezettek, szabad
idejük jelentős részében is a diákokkal foglalkoznak…”
Hűha. Úgy döntök, felhívom Tomot, hogy megkérdezzem,
beíratta-e már Logant a tudomány eme fellegvárába.
– Jövő héten hívom őket – feleli tétován.
Szívesen értésére adnám, hogy a dolog ennél alighanem
munkaigényesebb lesz, például meglehet, hogy még a végén ki
is kell töltenie valami papírt. De így, randi előtt mégsem
kockáztathatok egy újabb csörtét. Amúgy is rájöttem, hogy
mostanában egyre többször kerülök olyan helyzetbe, amitől
elkenődik szemfestékem. Ha nem vigyázok, még a végén örökre
ott marad a monokli a szemem körül.
Igyekszem hát reménnyel telve nekiindulni, és közben azon
tűnődöm, vajon mi sül majd ki ebből az estéből. Tagadhatatlan,
hogy Giles elképesztően jól néz ki, így hízelgő, hogy ilyen
helyre is elhívott magával. Itt ugyanis egyértelműen
mutatkoznia kell velem. Vagyis talán nem csupán arra kíváncsi
velem kapcsolatban, milyen lehet megdugni egy magamfajta
öregasszonyt.
A pazarul kivilágított galériába lépve azonnal meg is
pillantom Gilest, amint kezében egy pohár vörösborral köröz a
tömegben. Szűk farmert hord, kötött pulcsiján két különös
ismertetőjel: szivarzseb ráhímzett rikító, aranyszínű
koponyával, valamint egy vékony, kötött öv.
– Szia – mondja széles mosollyal, és megpuszil. – De jó,
hogy itt vagy! Mit hozhatok? Vöröset, fehéret vagy pezsgőt?
– A pezsgő szuper lenne, köszi.
Végül is miért ne?
Nyomban elszalad az italért, így van egy kis időm
megszemlélni a műalkotásokat, amelyekről úgy véli, imádni
fogom. Valóban nagyon szeretném imádni. Talán könnyebben
megy majd a dolog, ha sikerül föllelkesednem kissé. Alighanem
csak így fogom tudni elviselni, mivel mostanra sikerül
felfedeznem, hogy a teremben rajtam kívül szinte mindenki
Giles korabeli vagy még fiatalabb lehet. Sőt a többségük úgy néz
ki, amint akik éppen most szabadultak a főiskoláról. Mindenfelé
fiatalos nevetés harsog. A jelen lévő férfiak mindegyikének vagy
háromnapos borostája, vagy gondosan formára igazított
arcszőrzete van – ráadásul a fejszőrzetük sem kezdett még
ritkulni.
– Mi a véleményed? – kérdi a poharat átnyújtva Giles, majd
az egymástól gondosan egyenlő távolságba elhelyezett
műalkotások sora felé pillant.
Nem festmények, hanem kollázsok, térkép az alapjuk, amit,
nem találok jobb szót rá, alaposan összefröcsköltek. Engem
leginkább arra emlékeztetnek, amikor North Berwickből
hazafelé jövet Hamish telehányta a kocsit.
– Érdekes – mondom. – Sosem láttam még ilyesmit.
Ez legalább igaz.
– Maurice nagy újító – kockáztatja meg Giles.
– Azt látom – felelem kissé megborzongva, amikor Giles
karja a derekamra csúszik.
Kicsit mintha sok lenne ilyen hirtelen.
– Bocsáss meg egy pillanatra – szólok, és sebesen
odasuhanok az egyik, szalvétadarabokkal és apró
cukortasakokkal teleragasztgatott térképhez, amire a következő
feliratot festették öles, aranysárga betűkkel: „Minek vagyunk
itt?”
Vajon általános értelemben gondolta a művész? Vagyis hogy
minek élünk a Földön, vagy valami konkrét hely járt az
eszében, például… közelebb hajolva böngészni kezdem a
helységneveket… például Milton Keynes?
Gilesra pillantok, aki félreérthetetlen, kihívó tekintettel néz
vissza rám. Vajon részeg, tűnődöm, vagy csak különösen be van
ma indulva? Netán még mindig ki van téve a tomboló
kamaszkori hormonok kényének-kedvének? Ez azért furcsa. Az
olasz étteremben is udvarolgatott egy kicsit, de ez most más:
azzal a sunyi, komótos pillantással méri végig a mellemet,
amiről a férfiak valamiért azt hiszik, nem vesszük észre. Úgy
bámul, hogy egy idő után le kell pillantanom, nem a
melltartóm merevítője csúszott-e el és kandikál most ki valahol
a felsőmből.
Valaki Gileshoz lép, és nyomban elmélyültnek tűnő, halk
beszélgetésbe merülnek. A másik fiatalembernek
lélegzetelállító vörösesbarna hajzata van, mint valami rókának.
– Alice! – kiált át hozzám élénken integetve Giles. – Gyere,
ismerkedjetek össze a művésszel, jó barátom.
Kezemben a pezsgőspohárral átvágok a termen, és közben
próbálom kitalálni, mi kedveset mondhatnék a munkáiról.
– Maurice vagyok – nyújtja a kezét a fiatalember.
– Szervusz, Maurice! Alice vagyok. Igazán… khm… érdekesek
a munkáid.
– Köszi – feleli, és mosolyra húzódó szájjal pillant Gilesra.
Vajon mi olyan vicces?
– Nagyszerűek, Maurice – siet megjegyezni Giles. – Nagyon
koherensen össze van rakva ez a kiállítás.
– Reméltem is – válaszolja Maurice, és tovább meregeti
Gilesra a szemét, mint aki mondani akar valamit.
De mit? Talán azt, hogy mi a fenének vagy ezzel a nővel,
amikor hemzsegnek a teremben a jobbnál jobb, átlag huszonöt éves
csajok.
Iszom néhány erősítő kortyot a pezsgőmből.
– És mi a térképek mondanivalója? – kérdezem.
– Hát hogy milyen hiábavaló az embernek arra törekedni,
hogy formalizálja a környezetét – feleli Maurice, amiről nekem
nyomban a Logan szobájának formalizálására irányuló
hiábavaló törekvések jutnak szembe. – És hogyan dúlja szét a
természet az agyunk sémáit – folytatja.
Továbbra is dühítően vigyorog hozzá, mint aki csak blöfföl.
Én pedig azon kezdek tűnődni, vajon nem a kocsija alján
hányódó mindenféle hulladékot szokta-e összeragasztgatni
képekké.
– Fantasztikus – mondom, most már tényleg kínban.
– És hol találkoztatok? – kérdi magasra húzott szemöldökkel
Maurice.
– Kollégák vagyunk Alice egyik barátnőjével – magyarázza
kissé elpirulva Giles.
– Na és hogy megy a gyakornokoskodás? – tudakolja
Maurice.
– Jól – feleli csipetnyi ingerültséggel a hangjában Giles, mire
jobbnak látom odébb menni.
Egy levelekből és összetépett tortaalátétekből készült
kollázshoz lépek, amiről eszembe jut, hogy annak idején Fergus
is készített hasonlót az óvodában, és azóta is a hűtőnkön
díszeleg.
Giles és Maurice már megint sustorognak valamit, amíg Giles
fel nem csattan:
– Ja, oké!
Körülnézek menekülési útvonalat tervezgetve. A poharam
közben kiürült, de nem is szeretném megtölteni, mert akkor
tovább kellene maradnom. A helyzet olyan katasztrofális, hogy
még az ingyenpezsgő sem képes maradásra bírni. Ekkor nyílik
az ajtó, és bevonul rajta egy legalább száznyolcvan centis nő.
Nem jön, a szó szoros értelmében vonul, hosszú, suhogó fekete
kabátban, művészien feltornyozott halványszőke haja látni
engedi hosszú, elegáns nyakát. Gilest és Maurice-t megpillantva
szapora léptekkel megindul feléjük.
– Szervusztok, micsoda öröm látni titeket! – búgja, majd
puszit nyom mindkettejük arcára.
– Szia, Eleanor – mondja erőltetett mosollyal Giles.
– Nagyszerű munkák – szólal meg Maurice felé fordulva
Eleanor.
– Igazán örülök, hogy eljöttél – feleli Maurice kevés
meggyőződéssel.
– A világért sem hagytam volna ki, drágám.
Giles zsebre vágja a kezét, és szemlátomást rettenetes
zavarban van. Azonnal kitalálom, hogy lefeküdtek ezzel a
nővel. Persze nem csoda: Eleanor erőteljes arccsontjával,
ragyogó kék szemével közelről is lélegzetelállító látvány. Jó
ötvenes lehet. Giles egyre vörösödő arccal mutat be minket
egymásnak, felső ajka fölött kövér izzadságcseppek jelennek
meg. Néhány udvarias mondat után a nő továbbsuhan, én pedig
úgy érzem, muszáj a nyomába erednem, hogy kiderítsem, mi
folyik itt.
Eleanor valamivel odébb éppen néhány, különböző méretű
fehér kockákra állított, a vízkék különböző árnyalataiban
pompázó kerámiatálat csodál.
– Milyen szépek! – állapítom meg.
Ez igaz is: káprázatosan ragyognak, akár a gyöngyházfényű
kagylóbelsők.
– Hát azoknál a borzadályos kollázsoknál biztos jobbak –
súgja rekedt vihogással.
Kuncogok.
– Én se vagyok oda értük, csak nem mertem mondani.
Cinkos mosollyal érinti meg a karom.
– Azokra a végeérhetetlen autózásokra emlékeztet a
gyerekeim kiskorából…
– Nahát! Pontosan ugyanez járt a fejemben – felelem, és az
este folyamán először kezdem valamivel oldottabban érezni
magam.
– Brrr! – borzong Eleanor. – Azok az örökös
kényszermegállások az országúti pihenőkben… nekem ugyanis
mindig felkavarodik egy kicsit a nyomrom a térképnézegetéstől.
Fogadjunk, hogy pont ezért sózta rám ezt a feladatot az exem,
miközben ő meg vígan vezetett.
– Milyen ismerős – felelem, látva, hogy Giles a terem
túloldaláról rémült pillantásokkal méreget minket.
Eleanor kérdés nélkül odanyújt nekem egy pohár pezsgőt a
közeli asztalról, majd vesz magának is.
– Szóval téged is mindig lefokoztak mitfahrernek? – kérdi
barátságos mosollyal.
– Igen. Amint a párom végre megszerezte a jogsit, merthogy
én akkor már évek óta vezettem. Amikor meg nagy ritkán
odaengedett a kormányhoz, többnyire persze akkor, ha inni
szeretett volna, halálra vált arccal gubbasztott az anyósülésen.
Közben úgy szorongatta az ajtónyitót, mintha az élete függne
tőle.
Eleanor ismét felnevet, ezúttal még hangosabban.
– Vajon mi lehet az oka, hogy bizonyos férfiak egyszerűen
nem képesek női sofőrrel utazni?
– Fogalmam sincs, de szó se róla, elég gyakori jelenség.
A pezsgőmbe kortyolok, görcsös menekülhetnékem elillant.
– Úgy örülök, hogy összefutottunk, Alice – teszi hozzá
Eleanor. – Rém unalmasak szoktak lenni ezek a megnyitók.
– Akkor hogyhogy eljöttél? – kérdem. – Ismered Maurice-t?
– A mostohaanyja vagyok – nevet Eleanor. – Az édesapjának
Amerikába kellett utaznia üzleti ügyben, úgyhogy muszáj
képviselnem. – Közelebb hajol. – Nincs véletlenül
mostohagyereked?
– Csak édes.
– Ó, pedig már reméltem, hogy ellátsz néhány tanáccsal.
– Ilyesmivel sajnos nem szolgálhatok. Ezek szerint még friss
a házasságotok.
Eleanor bólint.
– Alig féléves, és nyolc hónap után házasodtunk össze –
majd tréfás rosszallással hozzáteszi: – Fiatalság, bolondság,
mi?
– És – elhallgatok, nem tudván, hogyan fogalmazzam meg –
ha nem veszed tolakodásnak, Gilesszal…
– Ugyan már, semmi kis ügy – megborzong, majd egy
pillanatra megérinti a karomat. – Felejtős.
Még emésztem a hallottakat, mikor Eleanor újra megszólal:
– Édes fiú, gondolom, mondanom se kell, de felismerted már
a munkamódszerét?
– A munkamódszerét? – kérdem aggódva.
Eleanor körbepillant, mint aki nem szeretné, hogy
kihallgassanak minket, majd suttogni kezd:
– Ismered a Honey nevű helyet?
Megrázom a fejemet.
– Naná, hogy nem – teszi hozzá hamiskás mosollyal. –
Lepattant kis klub. Trendinek akarja eladni magát, pedig
mindenki tudja, hogy valójában csak olyan nagyifelszedő
lebuj…
– Úgy érted – szólok közbe –, olyan hely, ahová a fiatalabb
férfiak járnak idősebb nőkre vadászni?
– Pontosan – Eleanor a magányosan, immár kissé
elanyátlanodva ácsorgó Giles felé pillant, majd int neki. – Nem
a törzshelyem, elhiheted – teszi hozzá. – Egyszer elrángatott
egy barátnőm, ott ismertem meg Gilest.
– Azaz – súgom, lassanként összerakva a részleteket –
gyakran jár oda?
– Igen. Szemlátomást mindenkit ismer, és természetesen
nagy népszerűségnek örvend. – Eleanor újabb rekedt vihogással
üríti fenékig a poharát. – Ami persze nem is csoda. Nagyon…
tetszetős fiatalember…
– Valóban.
– Mindenesetre – folytatja Eleanor – kavartunk egy kicsit. De
mit kezdjek én olyasvalakivel, aki a szó szoros értelmében mást
se csinál, mint vásárolgat, teniszezik meg ebédelni jár a
barátaival? Még belegondolni is unalmas…
– De hát van állása – vetem ellen. – Legalábbis
gyakornokoskodik…
– Oda is csak azért ment el, mert halálra cikiztem, hogy
ingyenélő burzsujfiú – közli Eleanor.
– Tényleg?
Eleanor bólint.
– Az apjáé a Hebridák jelentős része. Úgy is mondhatnám,
Giles az egész életét leélheti anélkül, hogy akár egy
szalmaszálat is keresztbe kelljen tennie.
Újabb oldalpillantást vetek Gilesra, és elképzelem, amint
épp a félhomályos klub hölgyközönségét bűvöli.
De minek?, tűnődöm.
Komolyan csábosabbnak találja a korunkbeli nőket, vagy
csak könnyebb minket felszedni?
– Végül is – folytatja Eleanor – ez sem volt teljesen
hiábavaló, mert Gileson keresztül ismertem meg a férjem…
– Komolyan? Hogyan?
– Hát – folytatja valamivel halkabban – Giles régi jó barátja
Maurice-nak. Volt valami nagy családi szülinapi
összeröffenésük, ahová engem is magával vitt, és ott
találkoztam először Maurice édesapjával…
– Nahát! – lelkendezem, majd kissé csalódottan veszem
észre, hogy Giles éppen felénk tart.
– Ööö, arra gondoltam, esetleg átmehetnénk máshová –
közli Giles, kezét a karomra téve, majd feltűnően az órájára
pillant.
– Köszi, jól érzem magam itt – felelem. – Csak
elbeszélgettünk kicsit Eleanorral…
– Elmehetnénk valami bárba vagy klubba, ha van kedved.
– Például a Honey-ba? – kérdem pimasz mosollyal.
– Hát… nem pont arra gondoltam…
– Ugye megbocsátotok, ideje kissé ajnároznom az ifjú
művészt – szólal meg csilingelő nevetéssel Eleanor, majd
faképnél hagy bennünket a kerámiák közt.
Feszengve hallgatunk, mint két, lakodalomban egymás
mellé kényszerült vadidegen.
– Tündéri nő ez az Eleanor – kockáztatom meg.
Giles vállat von.
– Nincs ki mind a négy kereke.
– Úgy hallom, nemrég ment hozzá Maurice apukájához.
– Khm, aha – feleli zavartan Giles.
– És hogy előtte kavartatok egy kicsit.
– Elég fura volt – motyogja.
– Miért? – kérdem, mert nem állhatom meg, hogy ne
ugrassam ezzel egy kicsit. – Csak mert talált korban magához
illő párt?
– Nem erről van szó – fakad ki Giles. – Lényegtelen kis
ügyünk volt. El se hiszem, hogy beszámolt róla neked.
Mosolyogva hagyom ott kiürült poharamat az egyik közeli
asztalon, majd én is az órámra nézek.
– Sőt arról is beszámolt, hogy ő beszélt rá annak idején a
gyakornokoskodásra…
– Valamennyire igen – feleli ingerülten.
Hallatlanul szívesen csipkelődnék tovább, de sikerül
megfékeznem magam. Végeredményben nincs azzal semmi baj,
hogy valaki az idősebb nőkre bukik, egyszerűen csak érdekel, mi
lehet a dolog hátterében. Maurice szemlátomást remekül
szórakozik a fejleményeken, mert folyvást idevigyorog a terem
túlvégéből.
– Biztos, hogy nem akarsz átmenni máshová? – kérdi sötét
haját hátrasimítva Giles.
– Na jó, de csak egy kicsit – felelem a kíváncsiságtól
felvillanyozódva, és búcsút intek a terem túloldalán álló
Eleanornak.
Milyen csodás példa arra, hogy gyönyörűen, vitriolos
humoruk elvesztése nélkül is megöregedhetnek a nők.
Botoxnak nyilvánvalóan nyoma sincs rajta, nem mintha ilyen
bámulatos alkattal szüksége volna rá. És az a pimasz nevetése!
Így máris jobb szívvel gondolok saját küszöbönálló
születésnapomra.
– Hagyd, majd én – mondom gyorsan, amint az út
túloldalán álló Cross Keysbe lépünk.
A tipikus, otthonosan rendetlen kis edinburghi söröző
kellemes ellentéte a galéria túlzott letisztultságának.
– Ezek szerint – szólal meg Giles, amint a sörét átnyújtva a
vele szemközti székre ereszkedem – jól megtaláltátok
egymással a hangot – és lemondóan elmosolyodik.
– Szórakoztató volt. Nagyon szimpatikus nő.
A sötét szempár áthatóan mered rám, ez alkalommal
azonban minden felkavaró hatás nélkül.
– Mit mondott a Honey-ról?
Vállat vonok.
– Csak annyit, hogy leginkább olyan nagyifelszedő lebuj…
– Micsoda sértés! – állapítja meg Giles.
– Kinek? Az idősebb nőknek vagy a fiatalabb pasiknak?
Giles most már kifejezetten ingerültnek tűnik.
– Egyáltalán nem erről van szó, Alice!
– Pedig az se baj – mondom őszintén, hiszen ezek után
nyilvánvalóan semmi sem lesz köztünk Gilesszal.
Ha pedig így talál magának könnyen Eleanorhoz hasonlóan
intelligens nőket, akkor miért is ne? Részemről inkább arról
van szó, hogy úgysem bírna mit kezdeni az életemmel; ugyan
mi az ördögöt tudnánk még a szexen kívül együtt csinálni?
– Szeretem az idősebb nőket – dünnyögi, és ujjbegyével
végigsimít a kezemen.
– És miért? – kérdem.
– Mert… a korombeli lányok piszkosul el vannak ám
kényeztetve.
– Nem lehet, hogy csak azok, akikkel te találkozol?
– Mind ilyenek, Alice, elképesztő igényeik vannak…
– Bezzeg a vén tyúkok már bármiért hálásak – csipkelődöm.
– Jaj, nem úgy értem – feleli rémülten.
– Semmi baj – nevetek. – Nem sértődtem meg, inkább csak
vicces… pár hete azt mondta nekem egy pasi, szerinte az érett
nők „értik a dörgést”…
– Ez meg mit jelentsen?
– Hát – kortyolok nevetve a sörömbe – alighanem olyasmit,
hogy tapasztaltabbak vagyunk. Csakhogy én például ugyanazzal
a pasival éltem tizenkilenctől harmincnégy éves koromig.
– Micsoda seggfej! – dünnyögi Giles.
– Az exem?
– Nem, az a dörgős…
– Mindennek tetejébe – teszem hozzá – a pasi még öregebb
is volt nálam.
Ezen most már mindketten nevetünk. Noha viszonylag
kellemes volna az este fennmaradó részét Gilesszal tölteni, a
hazamenés gondolata még kecsegtetőbb. Főleg mivel
észrevettem, hogy ő már az egyik pultosnőt méregeti, aki
testhezálló fekete ruhájában csakugyan nem mindennapi
látvány, ráadásul épp az anyja lehetne.
– Lassan indulok, Giles – emelkedem fel, majd gyors puszit
nyomok az arcára. – Köszönöm az estét, nagyon… érdekes volt.
– De ugye nem bántódtál meg? – kérdi reménykedő
mosollyal.
– A legkevésbé sem. Ez az idősebb nős dolog… teljesen
rendben van, semmi bajom vele. Csupán – elhallgatok – kicsit
furcsán érezném magam ennek a projektnek a résztvevőjeként.
Giles amolyan „nem tehetek róla” módon rántja meg a
vállát.
– Oké, azt hiszem, én még maradok egy sörre.
– Akkor szia.
Még ki se léptem az ajtón, Giles már ott áll a pultnál, és
megingathatatlan magabiztosságtól sugárzó úrifiús modorban
szólítja meg a pultosnőt:
– Mintha mi már találkoztunk volna valahol.
Huszonhatodik fejezet